1.

KIÁLTÁS A REFORMÁCIÓÉRT

A REFORMÁCIÓ ESZMÉNYE

A XVI. század elején a nyugati egyház minden fontos személyi­

sége reformációért kiáltott.
Nyugat-Európa már több mint egy évszázada igyekezett meg­
reformálni az egyházat „főben és tagjaiban", de törekvései ku­
darcba fulladtak.
Ha megkérdezhetnénk az 1500-as esztendő gondolkodóit és
írástudóit, mire gondoltak azt hirdetve, hogy az egyháznak
megújhodásra van szüksége, aligha tudtak volna határozott és
könnyen megvalósítható választ adni. Kiváló indokok szóltak
amellett, hogy egy egyházi javadalmas miért nem köteles a saját
egyházközségében tartózkodni. A pápa elméletileg korlátlan
hatalmának csökkentése - célszerű és törvényes keretek között
- égetően sürgős feladatnak tűnt. Ám a tények azt mutatják,
hogy ez a hatalom már akkor sem volt korlátlan, sőt bizonyos
államokban a kormányzati jogok igen drasztikus módon korlá­
tozták, és olykor éppen ez az elméletileg korlátlan hatalom vált
a gyakorlatban a fejedelmek és püspökök hasznára, akik a pápai
felmentés révén bújtak ki a kánonjog szigora alól. Az egyházi
javadalmak kiárusítását mindenki helytelenítette. Ám az egyhá­
zi hivatalok elfoglalásáért kiszabott jogszerű költségek megté­
rítését mégiscsak igazolta, hogy pénz nélkül nem működött
volna a jogi gépezet. Első pillantásra súlyos méltánytalanságnak
tűnt, hogy az angliai Worcester püspöke olasz, aki ráadásul
állandóan Itáliában tartózkodik és a római udvarnál lát el hiva­
tali teendőket. Ám Anglia királyának egyházi képviselőre volt
szüksége a Vatikánban, és egyáltalán nem tartotta ostobaság­
nak, hogy egy angliai egyházi javadalmas hivatallal térítse meg
a költségeit. Amit az egyik becsületes ember visszaélésnek tar­
tott, azt a másik becsületes ember megvédte.
Mindenki reformot akart, vagy ezt állította magáról. De hogy
mit és hogyan kellene megújítani, az már korántsem volt ennyi­

9
re világos. A reformerek egy része új vallásos rendek alapítására
vagy kicsiny ima- és tanulmányi közösségek szervezésére for­
dította erejét. A püspökök igyekeztek nagyobb szigorral fellépni
a tanulatlan emberek felszentelése ellen, a szerzeteseket és a
kanonokokat pedig arra utasították, hogy saját reguláik szerint
éljenek. De egyházigazgatási szinten a reform ügye úgy ván-
szorgott előre, mint a sánta ember, aki nem tudja merre tart. 1512
és 1517 között nagy egyházi zsinatot tartottak Rómában a la-
teráni templomban. A zsinatot ökumenikusnak nevezték, bár
szinte csak olaszok voltak jelen. A zsinati tagok terjengős és
emelkedett beszédeket hallgattak végig, és hosszú órákon ke­
resztül üléseztek. Sok egyéb mellett egyetértettek abban, hogy
az egyházszakadást meg kell szüntetni és az eretnekséget le kell
győzni; hogy a törökök veszélyeztetik a keresztény nemzeteket;
hogy a püspököknek több hatalma legyen a szerzetesek fölött,
és hogy törvényes felhatalmazás nélkül senki se prédikálhas­
son; hogy a római csőcseléknek nem szabad kifosztania a bíbo­
rosok házát a pápa halálakor; hogy a professzoroknak előadá­
saikban meg kell védeniük a lélek halhatatlanságának igazságát;
hogy a bomlasztó eszméket tartalmazó könyvek nyomtatását le
kell állítani. A megújhodás után sóvárgó lelkek még építőnek is
gondolhatták ezeket a végzéseket. Mások szerint azonban a
zsinat határozatai messze nem váltották valóra a homályos és
többértelmű kifejezést: „megújhodás főben és tagokban".
Az Európát átjáró érzés, hogy tudniillik az egyháznak meg
kell újulnia, a lehető legváltozatosabb volt. Az itáliai püspökök
számára azt jelenthette, hogy a Vatikán intézményi gépezete
túlméretezetté vált, a bíborosok hatalma szerfelett megnöve­
kedett, és ezért erősen korlátozni kell. A prédikáló barátok
számára azt jelenthette, hogy gyülekezeteik élete túl könnyűnek
találtatott a keresztény életszentség mérlegén. A világi jogászok
számára azt jelenthette, hogy az egyházi bíróságok és az egyházi
kiváltságok tűrhetetlen akadályt gördítenek a hatékony jogér­
vényesítés útjába. Az egyházi emberek számára gyakran azt
jelentette, hogy miközben a klerikális bürokrácia túlméretezett
gépezete akadozik, a szintén túlméretezett egyházi adók behaj­
tása fölöttébb hatékony; s mindeközben a pápák háborús ka­
landjainak, politikai akcióinak és egyházkormányzati balfogá­
sainak hosszú históriája kétségeket ébresztett az emberekben,

10
hogy ugyan mi haszna van mindebből Isten országának vagy a
világnak? Helyes-e a házasságra vonatkozó szentírási rendelke­
zések alóli felmentés, és ha igen, miért kell olyan sokat fizetni
érte? Hát nem egyformán vonatkozik a törvény szegényre és
gazdagra? Helyes dolog-e, hogy akinek van pénze, az engedélyt
szerezhet arra, hogy hetvenedvasárnap és hamvazószerda kö­
zött tartsa az esküvőjét, akinek pedig nincs pénze, az nem? Miért
bírálhatja felül a Rómában központosított adminisztráció a helyi
patrónusok azon jogát, hogy a javadalmasokat ők nevezzék ki,
különösen akkor, amikor nyilvánvaló, hogy az adminisztráció
mindig a saját emberei érdekében veti latba a hatalmát? Igazsá­
gos-e, hogy a főbenjáró bűnöket elkövető klerikusok védettek
a világi hatóságok általános eljárásával szemben? Most, amikor
a kormányzatnak sürgősen pénzt kell szereznie, hogy megvédje
területeit a török előrenyomulással szemben, mivégre hivatkoz­
nak az egyházi emberek arra, hogy hatalmas javadalmaik men­
tesek az adó alól? Méltó-e az egyház lelki mértékéhez, hogy a
kiközösítés súlyos fegyverével kényszerítve hajtják be az adós­
ságokat, és hogy az embereket triviális okok miatt kergetik
kétségbeesésbe? Miért kell a helyi gyülekezet káplánjának éhez­
nie, miközben ott sem lakó plébánosa kényelmesen eléldegél
javadalmi illetményéből? Vajon nem túl sokan világiasodtak el
a papok közül - s lettek civakodók, részegesek, paráznák és
méltatlanok a szent hivatalra? Hát nem olyan az egyház -
tehette fel a kérdést a radikális kritikus, akár a szószékről is -,
mint egy szajha, aki bárkinek eladja szépségét, csak megfizes­
sék?
Ha egyházi emberek beszéltek reformációról, szinte minden
esetben egyházkormányzati, jogi vagy erkölcsi reformokra gon­
doltak; a dogmák reformációja szóba sem jöhetett. Senki sem
gondolta, hogy a pápai tanítás téves lehetne. A jogi rendszert, a
bürokráciát tartották működésképtelennek, nehézkesnek, igaz­
ságtalannak, világiasnak és erkölcstelennek. Ha a kritikusok a
művelt fők, a reneszánsz kori humanisták közé tartoztak, a
szellemi színvonal emelésének igényével is kiegészítették eze­
ket a kívánságokat. Ők nemcsak azt kívánták, hogy a pápák és
a püspökök ne legyenek annyira világiasak, hogy a szerzetesek
a reguláik szerint éljenek, s hogy az alsópapság tanultabb le­
gyen. Időként szóba hozták azt is, hogy egy olyan teológiára

11
lenne szükség, mely sokkal közelebb áll az emberi szívhez, hűsé­
gesebb az evangéliumhoz, s hogy a hitnek nem külsőségekben
kellene megnyilvánulnia, hanem az Úr tanításához való hűségben.
De azt nem kívánták, és nem is várták, hogy ezeket a célokat a
hivatalos tanítás megváltoztatásával kellene vagy lehetne elérni.
Az az érzés, hogy reformációra van szükség, még ha igen
összetett és gyakran homályos gondolat volt is, mindig újra
erőre kapott egy-egy sajátos, helyi esetből. Egy pap, akit több­
ször részegen láttak a kocsmákban, megrovás nélkül tarthatta
meg hivatalát; az eset hírhedtté vált, és azzal már senki sem
törődött, hogy másutt igenis megbüntették a részegeskedő pa­
pokat. Egy céh birtokperbe keveredett egy kolostorral, de a
megegyezéshez annyi időre és pénzre lett volna szüksége, hogy
a távoli jövőben megszülető ítélet teljesen elérhetetlenné vált.
Egy klerikus, aki gyilkosságot követett el, azzal kerülte el a
halálbüntetést, hogy börtönbe zárták, s ott csak kenyeret és vizet
kapott. Egy falusi pap nyíltan ágyast tartott, de még csak meg
sem rótták érte. Egy helyen pappá szenteltek egy latinul mit sem
értő analfabétát, aki értelmetlen szavakat mormogva „imádko­
zott" az oltár előtt; és a hívek hírből sem hallottak művelt és
kegyes papokról, akiket a püspökök másutt beiktattak volna.
Túl sok botrány, túl sok kínos ügy, túl sok igazságtalanság, túl
sok orvosolatlanul hagyott és immár helyrehozhatatlan rendel­
lenesség - ezek késztették az egyház és a közélet embereit, hogy
reformációért kiáltsanak.
A közgondolkodásban tehát nem az volt az első kérdés, hogy:
„Igaz-e a katolikus egyház tanítása?" Ezt a tanítást hosszú év­
századok óta változatlannak tartották, és senki sem gondolta,
hogy valaha is meg fog változni. Bár Csehországban a huszita
eretnekeké volt a korlátlan hatalom, bár Anglia távoli vidékein
és az Alpok völgyeiben megbújva itt-ott működtek a lollardok
és a valdensek kicsiny és tanulatlan csoportjai, bár Németor­
szágban néhol furcsa összejöveteleket tartottak, hogy a Bibliát
tanulmányozzák, és - amint a közhit tartotta - szörnyű istenká­
romlásra buzdítsanak és zendülést szítsanak, e titkos elégedet­
lenkedők számára a reformáció sürgetése inkább elnyomatást,
mintsem bátorítást jelentett.
A visszaélések nagy része csak az egyházi emberek erkölcsi
mércéjéhez képest számított visszaélésnek, ám az állam uralko­

12
dójának és szolgáinak hasznára vált. Linacrius, VIII. Henrik
orvosa négy egyházközségnek volt a plébánosa s emellett há­
rom székesegyház kanonokja, valamint a yorki apátság pre-
centora - még mielőtt pappá szentelték volna. Orvosi szolgála­
tait ezeknek a plébániáknak és káptalanságoknak a javadalmá­
val fizették meg.
Ezek persze inkább állami korrupciók voltak, mintsem egy­
háziak. Ezen a téren a királynak lényegesen nagyobb volt a
felelőssége, mint a pápának. A királynak busásan meg kellett
jutalmaznia szolgáit, ha azt akarta, hogy jól szolgáljanak. S
mivel az egyháznak minden országban hatalmas birtokai vol­
tak, azzal jutalmazta szolgáit, hogy egyházi hivatalhoz juttatta
őket. A nagy francia diplomata, Antoine du Prat, aki Sens-ban
lett érsek, a saját temetésekor „lépte át" először tulajdon székes-
egyháza kapuját. A püspökök gyakran jobban beváltak udva­
roncnak, mint lelkipásztornak. Amikor XII. Lajos, Franciaor­
szág királya 1509-ben Itáliába utazott, három francia bíboros,
két érsek, öt püspök és Fécamp abbéja tartózkodott a kíséreté­
ben; ám a fényes sereglet nem a király lelkiismerete iránti kitün­
tetett gondoskodást jelezte. A XVI. század derekán a dél-francia
Languedoc tartomány huszonkét püspöke közül mindössze öt
vagy hat tartózkodott a székhelyén. A korrupció akkor is szé­
gyenfoltot ejtett az egyházon, ha királyi fizetségként jött; ám a
visszaélések sokkal szörnyűbbnek tűntek fel, ha egyházi embe­
rek követték el őket egyházi emberek javára. A papság volt a
közerkölcsök őre. A papok kötelessége volt, hogy féken tartsák
a pénzsóvárságot, hogy szent értékként mutassák fel a szegény­
séget, hogy megítéljék az uzsorásokat, a szimóniásokat* és a há-
zasságtörőket, hogy kiközösítsék akár a királyokat is, ha azok
megátalkodottan halálos bűnt követtek el, hogy igazságosan
cselekedjenek és szeressék a könyörületességet, s hogy alázato­
san járjanak Isten előtt. Ezért volt szent a papok szószéke. Ha
reformra volt szükség, s ebben mindenki egyetértett, akkor a
papokra várt, hogy meghirdessék annak szükségességét, és tet­
teikkel és életpéldájukkal bizonyítsák: ez a világ még mindig
engedelmességgel tartozik az egyháznak. Mindenki a pápára

* szimónia: az egyházi tisztségek pénzért való kiárulása, illetve megvétele -

a ford.

13
nézett fel, akit (hitük szerint) maga Krisztus vagy Constantinus
állított a királyok és fejedelmek fölé, és mindenki azt remélte,
hogy a pápa szava hozza majd el a békét, az igazságosságot és
a népek egyetértését.
Egyetlen pápa, még egy Hildebrand vagy egy III. Ince sem lett
volna képes teljesíteni ezeket a szertelen vágyálmokat. A pápák
hatalma immár kétszáz éve egyre kevesebbet nyomott a latban
a királyok hatalmához képest. Bár a keresztény világ eszméje
még ekkor képes volt seregeket hadba szólítani, de ezek már
csak szánalmas csapatocskák azokhoz a keresztes háborúba
induló tömegekhez képest, amelyek egykor nekivágtak, hogy
visszahódítsák Palesztinát a hitetlenektől. A keresztény világ
lelkiismeretét mélyen megrázta, amikor 1525-ben Franciaor­
szág legkeresztényibb királya szövetségre lépett a törökökkel;
miként az is, hogy VI. Sándor pápa volt az első keresztény
uralkodó, aki bekapcsolódott az efféle tárgyalásokba. De csak­
hamar nyoma sem volt a megrázkódtatásnak. Bár az emberek
még mindig hittek a „keresztény világ"-ban és abban, hogy
ennek a világnak a pápa a feje, a politikai vezetést és a bizton­
ságot egyre inkább az államtól és az uralkodótól várták. A
királyok és a kormányzatok már kétszáz éve folyamatosan kor­
látozták a pápai hatalmat a maguk területén, és csakis a céljaikat
szolgáló ügyekben engedték érvényesülni azt; a püspökök ki­
nevezésének tényleges jogát rég kisajátították. A pápa hatalma
azonban így is igen kiterjedt volt. Nyugat-Európában minden
uralkodónak számolnia kellett vele. A latin kereszténység jog­
rendszere továbbra is a pápai bíróságoktól függött. Krisztus
helytartójának és a keresztény társadalom fejének tekintélye
még mindig a beletörődés és a tisztelet zavaros érzését váltotta
ki az emberekből. Ám az európai államok tovább korlátozták a
pápai hatalmat. Aki abban reménykedett, hogy a pápa fogja
megreformálni az egyházat, az olyan csodára várt, amire a pápa
aligha volt képes. Esetleg saját példájával, befolyásával vagy
tanításával ösztönzést adhatott volna a megújuláshoz; mert
azok az idők elmúltak már, amikor parancsba is adhatta volna
mindezt, ha ugyan parancsolni akart.
A pápa tekintélye többnyire erkölcsi, társadalmi és tanító. Az
1500-tól 1517-ig terjedő időben túlsúlyba került a társadalmi és
tanító jelleg. VI. (Borgia) Sándor, II. Gyula és X. Leó idejében

14
Szent Péter trónja, a püspökségekhez hasonlóan, kényelmetlen,
de igencsak kifizetődó' szék volt a világi politikusok számára.
Csak a vak nem látta az elmélet és a gyakorlat ellentétét. Egy
csípős nyelvezetű pamfletíró (talán Erasmus) a következőkép­
pen írja le a jelenetet, amikor II. Gyula pápa be akar lépni a
mennyország kapuján:

Gyula-. Nyisd ki gyorsan az ajtót. Ha a dolgodat tennéd, a

mennyország teljes pompájával üdvözölnél engem.
Szent PÉTER: Látom, szeretsz parancsolgatni. Mondd csak, ki
vagy?
GYULA: De hiszen jól tudod.
Szent PÉTER: Csakugyan? Sohasem láttalak ezelőtt, és ugyan­
csak szokatlan látványt nyújtasz.
GYULA: Vak vagy? Hát nem ismered meg az ezüstkulcsot?
Nézd, itt a tiarám és a drágaköves palástom.
Szent Péter: Látom az ezüstkulcsot. De mi ez azokhoz a
kulcsokhoz képest, amiket Krisztus, az egyház igaz pászto­
ra adott nekem...

Európa elhűlve értesült arról, hogy II. Gyula pápa maga állt a pápai
seregek élére Észak-Itáliában: Krisztus helytartója, karddal az ol­
dalán, sisakkal a fején felkapaszkodik a Mirandola-erőd falain
szakított résre, és őtábomoksága beveszi az erődöt. Az, hogy meg­
mentette a pápai államot az anarchiától, hogy lerakta a Szent
Péter-székesegyház alapjait (1506. április 18.), hogy ő bízta meg
Raffaellót a stanzák elkészítésével, illetve Michelangelót a sixtusi
kápolna mennyezetének megfestésével - mindez mitsem számí­
tott erkölcsi megítélésében. Eredményeit úgy tekintették, mint egy
itáliai reneszánsz fejedelem, nem pedig mint egy nemzetközi és
erkölcsi tekintély sikereit. 1510-ben Tours-ban a francia hittudósok
bizottsága azon kapta magát, hogy zaklató vitába sodródott a
következő kérdés felett: mi a foganatja a pápai kiközösítésnek, ha
az olyan királyt sújt, aki ellenállt a pápai hadsereg agressziójának?
Az emberek évszázadokig csak részegen káromkodtak és
énekeltek trágár dalokat, s legfeljebb ivócimboráik számára *

* A pápa észak-itáliai hadjárata során York érseke vezette a pápai hadsereg

egyik alakulatát.

15
rögtönöztek egyházellenes rigmusokat. Ebben az időben azon­
ban már nemcsak a kocsmákban akadt efféle mulatság. Az
egyház kicsúfolása megszokott dologgá vált, sőt tiszteletremél­
tó és művelt emberek napi olvasmányává és közhelyévé.
A középkori puritán szinte minden rossz gyökerét a pénzben
látta. És talán éppen ezen a ponton mutatkozott a legfájdalma­
sabb ellentét a vallási eszmény és a papi gyakorlat között. A
vallásos emberek - Assisi Szent Ferenc, Kempis Tamás és a
középkori egyház számtalan más óriásának hatása alatt - még
mindig hittek abban, hogy a szegénység a legmagasabb rendű
erkölcsiség része. De többé már nem tisztelték a szegényeket. A
szent koldust immár nem övezte feltétlen csodálat; részben
azért nem, mert túl sok csalásra derült fény, részben pedig azért
nem, mert a társadalmi és gazdasági változások hatására meg­
kezdődött az erkölcsi eszmény lassú átalakulása is. Ám a jám­
borok még mindig ragaszkodtak a szegénység és lemondás ősi
eszményéhez. „Hiábavalóság tehát a múlandó gazdagság kere­
sése és az azokba való reménykedés. Hiábavalóság a kitünteté­
sek hajhászása és a magas rangra való jutás is. Hiábavalóság a
test vágyainak követése... hiábavalóság a hosszú élet után való
vágyakozás.. .hiábavalóság azt szeretni, ami hirtelen elmúlik, és
nem oda sietni, ahol az örökké tartó öröm vár." (Kempis, Krisz­
tus követése, 1.1.) Az erkölcsi eszmény túlvilági; kerete szerze­
tesi vagy félszerzetesi. De a műveltek, a középosztályhoz tarto­
zók, a humanisták, akik megízlelték az újonnan felfedezett
görög és latin irodalom forrásvizét, örömüket lelték ebben az új
világban, a körülöttük gazdagodó társadalomban, és úgy érez­
ték, hogy az eszmény és a mindennapos élet nem egyeztethető
össze. A múlt örökségeként kapott régi értékek ellentétbe kerül­
tek a jelen anyagi és szellemi törekvéseivel.
Minden rossz gyökere a pénz - ám a laikusok gyakran az
egyházi javadalmazásokat sem tudták egyébnek tartani, mint
puszta pénzhalmozásnak. És számos megfigyelő szerint a pénz
világában, az egyházi „jó élet" biztosításában éppen Róma járt
az élen. Az egyházban mindent pénzért adnak, mondták a
kritikusok némi túlzással: a feloldozást, a miséket, a gyertyákat,
a szertartásokat, a kúriai posztokat, a javadalmi birtokokat, a
püspökségeket, sőt magát a pápai széket is. „Ha Krisztus hely­
tartói, a pápák megpróbálnák az ő életét utánozni - vagyis

16
szegénységét, fáradozását, tanítását, keresztjét és e világ iránti
megvetését... vajon olyanok lennének-e, mint a mi időnk pápái,
akik pénzért veszik és karddal és méreggel védik meg széküket?"
Erasmus 1509-ben, Luther 1511-ben járt Rómában és egyikük­
nek sem tetszett, amit ott látott. Luther, már jóval később, ezt
írja: „Százezer forintért sem adnám, hogy láthattam Rómát,
mert most attól kellene tartanom, hogy igazságtalan vagyok a
pápához."
A reformáció szó (melyet, ellentétben a reneszánsz kifejezéssel,
már akkor is széles körben használtak és már több mint kétszáz
éve közszájon forgott) azt mutatja, hogy a dolgok megjobbítása
iránti reménykedés is jellegzetesen középkori volt -, a modellt
és a mértéket a múltban keresték. A késői középkor valamennyi
írója rózsaszín üvegen át látta az ősegyházat. A legendáriumok­
ban hősies és apostoli elszántságról olvashattak; s látva maguk
körül az átlagos vagy az átlagosnál is hitványabb embereket,
sóvárogva és fenntartások nélkül pillantottak vissza a múltba.
Volt egyszer egy aranykor. Akkor még volt kegyesség, lángoló
lelkesültség, vallás, szent papság és volt szívnek tisztasága. De
mostanra ez a hajdanvolt aranykor előbb ezüstté változott, majd
ezüstből fává, végül vaskorszakká züllött. „Köztünk és az ős­
egyház emberei között pontosan az a különbség, ami a gané és
az arany között." Ez a kiáltás mindazáltal nem a XV. század új
hangja. Háromszáz évvel korábban Clairvaux-i Szent Bernát azt
kívánta, hogy bárcsak még halála előtt olyannak láthatná az
egyházat, mint amilyen a régi időkben volt, amikor az apostolok
a lelkek után vetették ki hálóikat, nem pedig az aranyra és
ezüstre. Ez az esdeklés jellegzetes eleme volt a középkori prédi­
kációknak. A reformerek jelentős része szerint akkor kezdődött
a romlás, amikor Constantinus császár földbirtokokat és világi
hatalmat adományozott Szilveszter pápának, s akkor áldozott
le a keresztény világ aranykora, amikor a pápa vagyont követelt
magának. A XV. századi új humanisták már kevésbé voltak
naivak Constantinust illetően, s egyikük, Valla, aki pápai titkár­
ként is tevékenykedett, bebizonyította, hogy az adomá­
nyozólevél később keletkezett hamisítvány. S noha a kezdődő
kritikai történetszemlélet egyre nehezebbé tette a fekete jelen és
a fehér múlt sémájában való gondolkodást, nem kevés művelt
humanista, köztük Erasmus, változatlanul hitt - ha nem is

17
vakon - a szentség és az élettisztaság elveszett aranykorában. A
reformáció mindvégig hátrafelé tekintett.
Száz évvel korábban, az ellenpápák küzdelme arra kény­
szerítette az egyházi embereket, hogy elkészítsék az egyház
főben és tagokban való megújításának tervét. Összeült a kons-
tanzi (1414-18), majd a bázeli zsinat (1431-39), melyeken szá­
mos határozatot hoztak, és diadalmasan lezárták a pápaság
súlyos konfliktusát. Az egyházigazgatás és a kegyesség megújí­
tásának igyekezetét azonban meghiúsították az események, a
különböző nemzeti és anyagi érdekek. S bár a reformerek ekkor
még nem érték el kitűzött céljaikat, sárkányfogveteményeik
1500-ra felfegyverzett harcosokként termettek elő. A két zsinat
úgy szétkürtölte a reformáció eszméjét, hogy azt soha többé
nem lehetett elfeledni. Pontos megfogalmazásaik változást sür­
gettek, nevükön nevezték a visszaéléseket, javaslatot tettek a
gyógyulásra, és olyan igényeket és elvárásokat támasztottak,
melyeket akkor persze még képtelenek voltak megvalósítani,
így aztán tovább fokozták az elégedetlenséget. S ha céljaikat
nem is tudták megvalósítani, a hatásukra támadt kritikus, for­
rongó, türelmetlen és zajos közvélemény átfogó reformokat
kezdett követelni, olykor fel sem mérve a gyakorlati következ­
ményeket. 1496-ban egy francia azt írta, hogy az emberek más­
ról sem beszélnek, mint az egyház megreformálásáról.
Az elterjedt, népszerű, ám kielégítetlen reformigények általá­
ban végül forradalmivá válnak.
S ettől kezdve önmagukat gerjesztik. Azok a püspökök (és
ilyenek voltak számosán), akik a maguk egyházmegyéjében
megpróbáltak reformintézkedéseket hozni, nemcsak keserű el­
lenállásba ütköztek, de számolniuk kellett azzal is, hogy a szom­
szédos és elhanyagolt megyékben is fellobbantják a lángot.
Azok a szerzetesek, akik a maguk közösségét a rendi regulák
szerinti életre igyekeztek rávenni, óhatatlanul is megrágalmaz­
ták a többi rendházat. Aki reformot követel, az elítéli a vissza­
éléseket. Aki elítéli a visszaéléseket, gyanakvóvá teszi a közvé­
leményt, bírálat és nyilvános megszégyenítés tárgyává teszi a
tisztségviselőket. Aki reformot akart, aláásta a pápa, a püspö­
kök, a szerzetesek, a barátok és papok tekintélyét, és újabb
bírálatokat tett lehetővé. Aki bírálta a klerikus rendet, az a
hierarchia egész kormányzatát gyengítette.

18
 Az antiklerikalizmus szó talán félrevezető, mert inkább a XIX.
század teljesen másfajta keserűségét fejezi ki. Am Erasmus már
1512-ben arról beszél, hogy megbocsáthatatlan sértés, ha egy
laikust klerikusnak, papnak vagy szerzetesnek neveznek. 1515-
ben a londoni püspök, akinek titkára állítólag meggyilkolt egy
szabót, azt mondta Wolsey bíborosnak, hogy a fennálló viszo­
nyok közepette bármilyen összetételű londoni esküdtszék el­
ítélne bármilyen klerikust, még ha az olyan ártatlan is volna,
mint Ábel. Pár évvel később az isleworthi Mr. Skidmore arról
beszél, hogy mostanság a „walesieket és a papokat" éri a legtöbb
megvetés.
A reformációért való kiáltás, amely úgy erősödött, mint a
viharos szél korbácsolta hullámok, korántsem valami újfajta
bírálat és erkölcsi mérce érvényesülését jelentette. Az igény az
egyetemek akadémiai programjából nőtt ki és vált a tömegek
zúgó követelésévé. Ám fel kell tennünk a kérdést, hogy miért
volt ez a régi igény sokkal erőteljesebb most, mint száz évvel
korábban? Hiszen a reform látszólag kudarcba fulladt. A XV.
század minden igyekezete azzal ért véget, hogy a pápai székbe
VI. (Borgia) Sándor került. Hiába minden próbálkozás, a reform
kudarcot vallott.

Az utókor számára a domonkos rendi Savonarola tragédiája

fejezte ki drámai módon ezt a kudarcérzést. Amikor a francia
király, VIII. Károly 1494-ben átutazott Firenzén, Savonarola
szenvedélyes hangon könyörgött neki, hogy hívja össze az egye­
temes zsinatot Rómába, és mozdítsa el VI. Sándor pápát. De a
terjeszkedő Franciaország számára sokkal hasznosabbnak tűnt,
ha a pápa a trónján marad. A prófétai és erkölcsi tűztől áthevült
Savonarola előbb meggyőzi Firenze városát, hogy Krisztust
fogadja el királyának, aztán ítéletet mond a fényűzés, a szimónia
és a pápai udvar fölött, majd fittyet hány a pápai felfüggesztésre
és kiátkozásra; vad kérésekkel árasztja el az európai uralkodó­
kat, és reformzsinat összehívását követeli, de végül már a firen­
zei csőcselék is magára hagyja, és 1498. május 28-án megégetik
a Piazza Signorián. Savonarola: az egész középkor nagy kiáltása
a megújulásért, mely a régi hangon harsant fel, a régi módon
vált egy pillanatra diadalmassá, és a régi módon vált enyészet
martalékává. Kortársainak többsége nem tulajdonított különö­

19
sebb jelentőséget a tragédiának. Negyedszázad sem telik el, s
Erasmus, akinek reformkövetelései feleannyira sem szenvedé­
lyesek, de kétszer annyira hatásosak, úgy nyilatkozik, hogy
Savonarola dacossága a barátokra jellemző rossz tulajdonságok
egyik szomorú példája.
De mi tette a reformációt sürgető felhívást sokkal hathatósab-
bá és forradalmibbá a XVI. század elején, mint száz évvel koráb­
ban? Talán csak az, hogy súlyosbodtak a visszaélések? Vagy
talán a korrupció annyira elrothasztotta már a testet, hogy az
üres váz az első érintésre eldőlt?
A bizonyítékok, már amennyire megítélhetjük, nem erre utal­
nak. A reformáció nem azért következett be, mert Európa val­
lástalanná vált, hanem azért, mert vallásos volt. A középkori
egyházban számos alkalommal fellángolt már az idealizmus, ez
történt most is. A most elítélt visszaéléseket korábban is vissza­
éléseknek tartották, és akkor sem kerülhették el a közvélemény
ítéletét. 1500-ban számos plébános volt műveletlen, de korábbi
időkben is sok volt a tudatlan pap. A reformátorok illúziókat
kergettek, amikor egy néhai aranykort kerestek a múltban. Az
egyház barbár időkben jutott uralomra Nyugat-Európában, és
ennek a kemény kornak a sebhelyeit még magán hordozta. A
visszaélések többsége semmivel sem volt rosszabb, mint koráb­
ban. Az újdonság az volt, hogy az emberekben sokkal jobban
tudatosultak az egyházi rend fogyatékosságai és orvoslásuk
lehetőségei.
Bizonyos területeken és bizonyos mesterségekben hanyatlás
következett be a XV. század során. A hitel új világa olyan
lehetőségeket biztosított a törtetők számára, amelyekről elődeik
mégcsak nem is álmodhattak. Kirívóan új dologgá vált a távol­
létben is jövedelmező posztok birtoklása, az egyházi tisztségek
halmozása, ágyasok tartása és papi jövedelmek fizetése olya­
noknak, akik nem is voltak pappá szentelve. „Mi olaszok - írta
Machiavelli -, sokkal vallástalanabbak és romlottabbak va­
gyunk, mint mások... mert az egyház és képviselői adják elénk
a legrosszabb példát", és lehetett is némi igazság ebben az öntelt
magavádolásban. Ám még ott, a késő reneszánsz kori Itáliában
is élt a reform eszménye.
A vallási buzgóság felvirágzása azonban kétségbevonhatat­
lan. VIII. Henrikről az a hír járta, hogy naponta három misét

20
hallgatott, amikor vadászaton volt, egyéb napokon néha ötöt; a
kegyes Margaret Beaufort pedig hatot hallgatott naponta. A
középkor buzgalma a vallásosság újabb és újabb formáit hozta
létre, és a XV. század végén is a mély hit több új megnyilvánu­
lása figyelhető meg. Savonarola rávette a firenzeieket, hogy
hordják össze és égessék el kincseiket; II. Gyula pápa 1507-ben
jóváhagyta a loretói szent ház kultuszát - a hiedelem szerint ebben
a házban élt az Úr, és az angyalok csodálatos módon vitték át
Názáretból Loretóba; a domonkos rendi Alain de la Roche (aki
1475-ben halt meg) elterjesztette a rózsafüzér (sokkal régebbi ere­
detű) használatát; templomokban jellegzetes alkotássá lett a pietá,
a halott fiát sirató Szűz képmása vagy szobra; ebben a korban
kerülnek a templomok falára a keresztút stációinak képei; s szin­
tén a XV. század végén terjedt el az angelus néven ismert szokás,
vagyis a harangszónak és a Szűz imádságának egyidejű felcsen-
dülése. Amit felületesen az „ellenreformáció vallásosságának"
neveznek, az részben m ár a reformáció előtt is virágzott.
A Szűz mély és elterjedt tiszteletét a szentek és a szentek
ereklyéinek kultusza, illetve a sírhelyeikhez tett zarándokutak
egészítették ki. Ám a vad vallásos láz akár babona, sőt démoni
befolyás következménye is lehetett. 1500-ban már sokkal több
boszorkányt kínoztak meg és égettek el, és sokkal több zsidót
üldöztek. De a babona sem volt új dolog. A parasztoknak a
legsötétebb időktől kezdve az volt a szokása, hogy megették a
szentek sírjából kikapart hamvakat vagy amulettként használ­
ták az ostyát, vagy rablott ereklyéket gyűjtöttek, vagy képtelen
és egyáltalán nem építő jellegű csodákban hittek, vagy a Meg­
váltót a Szűzzel vagy valamelyik védőszenttel helyettesítették.
1500-ban az emberek lázas buzgósággal merültek el mindezek­
ben. Nem a dolog volt új, hanem az, ahogy a véleményformáló
személyiségek vélekedtek róla.
Röviden, a műveltek és a műveletlenek vallása közötti, amúgy
is fennálló szakadék egyre szélesebb lett, mígnem már aligha
volt mód áthidalására. Miközben a babonákkal keveredő népi
vallásosság - a püspökök és a teológusok erőfeszítései ellenére
- feltartóztathatatlanul terjedt, s miközben a tömegek egyre
inkább az érzelmeikre ható kultuszok felé fordultak, 1457 és
1500 között a nyomdák több mint 100 kiadásban jelentették meg
a Bibliát.

21
 Nem érhetjük hát be azzal az egyszerű elmélettel, hogy az
egyház már annyira megromlott, hogy nem mehettek tovább a
dolgok. Más magyarázatot kell találnunk, s ennek során két
sajátos körülményt kell megvizsgálnunk: a királyok növekvő
hatalmát országuk felett, valamint az oktatás emelkedő színvo­
nalát a nyugati világban.*

A KORMÁNYZATI HATALOM

VII. Henrik és VIII. Henrik sokkal több hatalmat tartottak a

kezükben, mint bármelyik elődjük. Ugyanígy Ferdinánd és Iza­
bella Spanyolországban; Portugália és Dánia királyai, néhány
német fejedelem, sőt maga a német császár sem voltak már
olyan gyengék, mint akár közvetlen elődeik. A központi kor­
mányzat, amely egyáltalán nem számított új dolognak, korsze­
rűbbé vált. A fejlődés üteme országról országra változott.
Angliában a főúri magánhadseregek kimerültek a rózsák hábo­
rújában, a lordok erejét pedig a Tudorok törték meg; Francia-
országban a feudális nemesség elég erős maradt ahhoz, hogy
megossza az országot; Lengyelországban viszont a nemesség
kerekedett a király fölé. De a közszolgálat alapjai, a központo­
sított közigazgatás és igazságszolgáltatás hatékonyabb gépeze­
te, képzett jogászok alkalmazása - a modern állam ezen ténye­
zői - mind azt jelzik, hogy több országban jelentős alkotmányos
változások mentek végbe ebben a korban. És az egyre hatéko­
nyabb kormányzatok körül kezdett kialakulni a nemzet eszmé­
je, az alattvalók egyelőre csak félig tudatos, ám kétségtelenül
hazafias hűsége.
E fejlemény és a protestáns forradalom sikere közötti össze­
függés kétségbevonhatatlan, de igen nehezen meghatározható.

* Néhány író egy harmadik körülményt is felsorol - Amerika felfedezését és

az ennek következtében kitáguló horizontot és lelki nyugtalanságot. De nem sok
bizonyítékunk van erre az általános következtetésre. A gyakorlati és társadalmi
következmények csak a XVI. század végén váltak igazán kézzelfoghatóvá,
különösen az inflációban, de mindenképpen a protestáns forradalom után. Az
elméleti következmények pedig csak a XVII. században kezdik el foglalkoztatni
a keresztény gondolkodókat. Luther Márton akkor is lett volna, ha nincs Kolum­
busz Kristóf.

22
Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy Angliában és Dá­
niában azért következett be a reformáció, mert elkerülhetet­
lenné vált az egyház hatalmának korlátozása a hatékony kor­
mányzat továbbfejlesztése érdekében. A hatékony kormány­
zás megkövetelte a pápai beavatkozások korlátozását, az egyházi
előjogok és mentességek számának csökkentését, valamint an­
nak felszámolását, hogy egy idegen hatóság törvényesen vet­
hessen ki egyházi adót az országban. Ez a folyamat már az
1500-as évek előtt valamennyi nyugat-európai országban meg­
kezdődött, s nemcsak azokban, amelyek később protestánssá
váltak.
Ám az alkotmányos fejlődés és a protestáns forradalom kö­
zötti összefüggés (amely oly jelentősnek tűnik az angol történe­
lemben, hogy szinte minden más megfontolás eltörpül mellette)
egyáltalán nem volt általános szabály Európában. Ä reformáció
kezdete előtt Spanyolország és Franciaország királyai részben
már elérték, amire szükségük volt, ellenőrzésük alá vonták az
egyházat. 1478-ban a pápa a spanyol uralkodókat hatalmazta
fel az inkvizíció (hitvizsgáló bíróság) létrehívásával és irányí­
tásával, vagyis egy olyan bírósági rendszer megvalósításával,
mely hatékonyan tartotta kézben az ország papságát, ám nem
a pápa vagy a püspökök, hanem a király közvetlen fennható­
sága alá tartozott. Az inkvizítorok hatalma az összes vallási
rendre kiterjedt, valam int (1531 után) a püspökökre is, és
ítéletük ellen nem lehetett Rómánál fellebbezni. A XV. század­
ban a francia királyok az angol királyokhoz hasonlóan, de náluk
sikeresebben korlátozták a pápa beavatkozási jogát. A pápa és
a francia király, I. Ferenc hosszú tárgyalások után, 1516-ban
aláírta a bolognai konkordátumot, mely egészen az 1789-es
francia forradalomig meghatározta a pápa és a korona jogi
viszonyát. A francia egyházban a királyt illette az összes maga­
sabb egyházi tisztségviselő kinevezésének joga, a klérus pedig
szűkre szabott keretek között fordulhatott Rómához fellebbe­
zéssel. A király 10 érseket, 82 püspököt és 527 apátot s számtalan
perjelt és kanonokot nevezhetett ki; s mint ezeknek a címeknek
és a velük járó javadalmaknak az osztogatója, közvetve a kezé­
ben tartotta az egyház vagyonát is. Ha szüksége volt az egyház
pénzére, mégcsak nem is kellett törvénytelen módszerekhez
folyamodnia.

23
A XV. században Angliában már a királyok döntöttek az összes
püspöki kinevezésről. Németországban a gyenge III. Frigyes
császár, sőt Skócia még gyengébb királyai is számos püspök
kinevezésének jogát megszerezték. A velencei köztársaság ugyan­
ezért több ízben is csatát vívott Rómával. A pápák lassacskán
elvesztették tényleges (de nem elméleti) hatalmukat a különbö­
ző államok egyházai fölött, egyre kevesebb magas posztra ne­
vezhettek ki embereket, egyre kevesebb adót vethettek ki, egyre
kevésbé tudták megtartani az egyházi birtokok adómentességi
jogát és egyre kevesebb joguk maradt közvetlen döntést hozni
a különböző fellebbezések ügyében. Egy biztos, a pápák koráb­
ban sohasem adtak át ekkora hatalmat, mint most, engedélyez­
ve a spanyol inkvizíció felállítását és megkötve a francia ki­
rállyal a bolognai konkordátumot. A pápa azért gyengült, mert
a kormányok erősödtek. Minél erősebb volt egy-egy kormány­
zat, annál kiszolgáltatottabb lett az egyház hatalmas vagyona és
birtoka, és annál több veszélyt jelentett a reformért való kiáltás
a meglévő érdekek és a korrupció számára.
A reformáció nem mindig jelentett olyan eszközt a törvényes
uralkodók számára, mely révén megerősíthették országuk felet­
ti hatalmukat. Olykor éppen az ellenkezője történt. Számos
országban a protestáns forradalom a külső vagy idegen uralko­
dó elleni politikai lázadással társult - például Skóciában, Né­
metalföldön, Svédországban, több svájci városban és német
fejedelemségben, ahol igyekeztek felszabadulni a birodalmi fenn­
hatóság alól. Még a pápa ellen kirobbant angol politikai forra­
dalomban is felismerhető az idegen uralkodótól való megsza­
badulás vágya.
Mivel a fejedelem hatalma nőtt, a pápáé pedig csökkent, az
egyházi reformerek a világi kormányzat felé fordultak a reform
hathatós támogatásáért. Szükség volt ugyanis egy éles késre,
amellyel átvághatták az állandósult visszaéléseket támogató
„jogi csomókat". A jogok és kötelességek kusza összevisszasá­
ga, az egyházi és világi jogrendszerek konfliktusai, a bíróságok
nyíltan rivalizáló eljárásai, a halogató taktika lehetősége, az
egyházmegyei rendszer gyengesége, valamint az egyházi admi­
nisztráció anarchikus állapotai közepette aligha csoda, hogy
virulhattak a henyék és gonoszok. Ha valaki kolostori reformot
akart, és a tartományfőnökhöz, a püspökhöz vagy a pápához

24
 fordult, hosszú évekig tartó huzavona várt rá, s végül alig ért el
valami jót; de ha a királyhoz fordult, az keményen áttörte a
korlátokat és megparancsolta a szerzeteseknek, hogy illendő­
képpen viseljék magukat, különben kiadja az útjukat. A legjobb
reformátorok, legalábbis Spanyolországban, Angliában, Fran­
ciaországban, Németországban mind-mind az uralkodótól vár­
ták a fellépést. Egyedül neki volt kellő hatalma a hatékony
cselekvéshez.
D'Amboise bíboros, akit a király hatalmazott fel, hogy refor­
mot hajtson végre Franciaországban, a reform megerősítése
végett egy bullát is igényelt (VI. Sándor pápától), mely őt mint
pápai követet teljhatalommal ruházta fel. Ily módon felfegyve­
rezve hát, az állam első embere és az egyház feje által, csodálatos
reformokat vitt végbe több monostorban és szerzetesi kongre­
gációban. 1501-ben elhatározta, hogy reformot hajt végre a pá­
rizsi ferenceseknél, és két püspököt bízott meg a kolostor vizi­
té ciójával, valamint a reform végrehajtásával. Amikor a küldött­
ség megérkezett, a barátok a kápolnába rohantak, kitették az
oltári szentségeket és zsoltárokat kezdtek énekelni. A két püs­
pök négy órát várakozott, aztán csalódottan eltávozott. Másnap
Párizs prépostjával tértek vissza, száz íjász és egy rendőrosztag
kíséretében. A barátok újra zsoltáréneklésbe fogtak. Ám ezúttal
félbeszakították őket, felolvasták nekik a pápai bullákat és a
királyi rendeleteket. Erre ők azzal válaszoltak, hogy az előbbi­
eknek ellentmondó részleteket citáltak a saját regulájukból és a
kánonjogból. A hosszú ideig tartó meddő vita, majd egy újabb,
ezúttal ferencesekből álló bizottság kiküldése után, a bíboros­
nak végül sikerült itt is reformot végrehajtania.
A törvény dzsungelében járó reformátornak nemcsak a pápai,
hanem a királyi hatalomra is szüksége volt. A pápai bullák
mellett magával vitte a királyi rendelkezéseket is, és olykor a
királyi gárda védelmére is rászorult. Mai kifejezésekkel élve: bár
az állam mindig is fontos szerepet játszott az egyház megrefor­
málásában, azzal, hogy hatalma és önállósága ily mértékben
megnövekedett, még inkább nélkülözhetetlenné vált.
A keresztény világ egységének régi eszménye már a nemzet­
államok felemelkedése előtt szertefoszlott. A Vatikán még min­
dig egy III. Ince vagy VIII. Bonifác világuralmi igényeit harsog­
ta. 1493-ban VI. Sándor pápa mint a kontinensek ura osztotta fel

25
Spanyolország és Portugália között Amerika és a Nyugat-in-
diai-szigetek újonnan felfedezett területeit. Egy európai konflik­
tus esetén a pápák még megfenyegethették a szembenálló kirá­
lyokat, hogy megfosztják őket a királyságuktól. A Szent Péter-
templomban VI. Sándor magasztos jelenlétében, Chieregato
újra elmondja a hatalom két kardjáról szóló régi elméletet, mi­
szerint Isten akarata értelmében a lelki kard az egyház kezében
van, a világi kard pedig az államéban. Ennek a nagy elbizako­
dottságnak szinte semmi alapja nem volt az akkori Európát
jellemző politikai valóságban. A pápa persze olykor még ekkor
is elérhette a célját, de immár csak diplomáciával, nem pedig
dekrétumokkal. Mennydöröghettek a bullák, melyek égzengése
nem is volt hatástalan, de a színfalak mögött alkudozni kellett.
Ha a pápa valami fontosat akart elérni Franciaországban, Spa­
nyolországban, Portugáliában, Angliában, Itália és Németország
egyes részein, akkor meg kell kellett szereznie a tényleges ural­
kodó együttműködési készségét vagy jóindulatát. Ez volt az
a korszak, amikor a római szék első ízben kívánatosnak talál­
ta, hogy követeket (nunciusokat) küldjön az európai főváros­
okba. Az első állandó nunciatúrát Velencében 1500-ban, a
következőt pedig Párizsban 1513-ban állították fel. Az embe­
rek már nem rogytak térdre az egyház rettentő feddései előtt.
Tudomásul vették őket, megalkudtak velük, vitatkoztak ró­
luk, sőt meg is vették őket, hogy az ellenségeiken kifogjanak
- m ert az 1500-as évek elején határozottan megérte ilyesmit
vásárolni.
Miközben az európai államok rendszere kezdett megizmo­
sodni, a pápaság számára viszonylag nagyobb terhet jelentettek
itáliai érdekeltségei és feladatai, mint nemzetközi felelőssége. A
többi európai uralkodóhoz hasonlóan, a pápai államok uralko­
dójának is kézben kellett tartania a saját területeit. A Szentszék­
hez tartozó hivatalokat olaszokkal kellett betölteni; a pápáknak
még megválasztásuk előtt kötelezvényt kellett aláírniuk, hogy
a római hivatalokat rómaiak kapják; az itáliai bíborosok száma
folyamatosan nőtt. Az itáliai bíborosok többségbe kerülése egy­
úttal arra is jó volt, hogy csökkentsék azt a nyomást, amelyet a
különböző uralkodók a saját nemzetükben bíborosokon keresz­
tül gyakorolhattak volna. A XV. század során mindössze két
nem Itáliából való pápát választottak, az egyikük VI. (Borgia)

26
Sándor volt. A másik nem itáliai származású pápa VI. Adorján
volt, aki nagyon rövid ideig ült a pápai trónuson, 1522-23-ig. A
többiek mind itáliaiak voltak. A pápa itáliai kötelezettségeit
aligha teljesíthette volna egy nem itáliai.

AZ ÚJ MŰVELŐDÉS

A felsőbb osztályok tagjai, az uralkodók, a kereskedők egyre

jobb oktatásban részesültek. Működtek a nyomdák, a nyomdá­
szok száma rohamosan növekedett, a könyvtárak pedig - me­
lyek a későbbi mértékek szerint persze szerények még - egyre
több és terjedelmesebb könyvvel bővültek. A könyvnyomtatás
olyan tanulási módszereket tett lehetővé, amelyek a kéziratok
korszakában még csak csírájukban léteztek. A szövegeket össze
lehetett hasonlítani, a tanuláshoz szükséges eszközök egyre
olcsóbbá váltak, kritikai kiadások készültek (a „kritikai" szó itt
még nem azonos a XVII. században kialakult módszerrel, hiszen
a kéziratok még a könyvtárak mélyén porosodnak és a tudomá­
nyos módszerek sem forrottak ki). Egyre többen olvastak köny­
veket. Gyarapodtak az ismeretek.
De a reneszánsz sokkal több volt, mint új információk szerzé­
se. A reneszánsz a lélek és az értelem mozgalma, ám eszméi nem
egyértelműek. Volt, amikor úgy tartották, hogy az individualiz­
mus új légköre, vagyis az emberi létezésben, a természetben, a
művészetben és az emberi vívmányokban lelt gyönyörűség volt
a vallási forradalom háttere és szükséges feltétele, mintha az
ember ébredő Sámsonként szaggatta volna le kötelékeit, melyek
az ortodoxiához és az aszketikus életeszményhez kötötték. Ez a
szemléletmód azonban olyannyira nyilvánvalóan meghamisítja
a reneszánsz és a reformáció kapcsolatát, hogy a korszak elemi
szintű ismerete is elegendő a cáfolatául; sőt, némelyek a ló túlsó
oldalára estek, és visszahatásaként azt állították, hogy semmi­
féle kapcsolat nem áll fenn a reneszánsz és a reformáció között.
Az egészséges történettudomány sohasem vonta kétségbe a
szoros, de nem ok-okozati kapcsolat meglétét. Ám sokkal
könnyebb azt mondani, hogy volt ilyen kapcsolat, mint tisztázni
a mibenlétét. Szent Bernát erkölcsi hevülete például sokkal
nagyobb szerepet játszott a reformációban, mint Abelardus

27
(Abélard) kritikai szabadsága. A reformáció sokkal inkább a hit
mozgalma volt, mint az észé.
A humanisták, ahányan, annyifélék. A klasszikus antikvitás
iránti rajongáson kívül szinte semmi közös nincs bennük. Az
itáliai humanisták, akiknek országában a klasszikusok felfede­
zését összekapcsolták az ébredő nemzeti büszkeséggel és Itália
dicsőséges múltjával, teljesen más légkörben éltek, mint az észa­
ki, a német, francia és angol humanisták. Az itáliai humaniz­
must az irodalom, a művészetek és a filozófia vonzotta, míg az
északi humanizmus vallásos, sőt teológiai meghatározottságú.
Ez az ellentét, mint általában a történelmi ellentétek többsége,
gyengül, ha tüzetesebben szemügyre vesszük. Hiba lenne ko­
molyan venni egy olyan különc mesterkélt pogánykodását, mint
Pomponio Letóét, aki főpapnak nevezte magát, naponta imára
borult egy Romulus királynak szentelt oltár előtt, és minden
évben megünnepelte Róma megalapítását. Néhány szembetűnő
kivételtől eltekintve, az itáliai humanisták is vallásosak voltak,
ugyanakkor északon is nyilvánvalóan megvoltak a humaniz­
mus filozófiai és irodalmi vonatkozásai. Az ellentét azonban
megmarad. Bár a Franciaországban, Németországban és Angli­
ában kibontakozó mozgalom az itáliaiaktól és ezeknek a görög
és a latin antikvitás iránti élénk szeretetéből kapta az ösztönzést,
ám határozottan vallásos összefüggésekbe ágyazta azt; ez az a
mozgalom, amit gyakran keresztény humanizmusnak nevez­
nek, s amit Angliában John Colét és Sir Thomas More (Morus
Tamás), Franciaországban Lefévre d'Etaples, de mindenekfelett
Rotterdami Erasmus neve fémjelez.

ERASMUS

Erasmus (1466 k.-1536) abban a meggyőződésben élt, hogy

gyermekkorában Észak-Európa még hírből sem hallott arról a
klasszikus műveltségről, amely akkor már Itália-szerte virág­
zott. Erasmusról aligha mondhatjuk, hogy bármiféle ügynek
hajlandó lett volna fenntartások nélkül az életét szentelni, mert
igencsak ragaszkodott személyes kényelméhez. Ha valamit
mégis a szívügyének tartott, az az volt, hogy a saját példájával
és tanácsaival ösztönözze az új művelődést és felszámolja az

28
északiak „barbárságát". 1498 és 1514 között Párizsban, Oxford-
ban és Itáliában élt, két évet Cambridge-ben tanított, aztán
Bázelben telepedett le, és kisebb megszakításokkal 1536-ban
bekövetkezett haláláig ott élt. Bár ártalmatlan hiúságában oly­
kor magát is becsapva úgy hitte, egyedül ő vitt műveltséget az
északi egyetemekre, a művelődés folyama szélesebben höm­
pölygőit, mint amit Erasmus valaha is önmagának tulajdonít­
hatott. De az is igaz, hogy egyetlen humanista sem írt olyan
könyveket, melyek akkora hatással lettek volna az északi olva­
sók otthonaira és tanulmányaira. Könyveit a korabeli viszo­
nyokhoz képest óriási példányszámban adták el. Egy párizsi
nyomdász, akinek a fülébe jutott, hogy a Sorbonne hamarosan
talán eretnek műnek nyilvánítja a Beszélgetések-et (Colloquia),
nagyhamar 24 000 példányban adta ki a könyvet. Erasmus nem­
csak nagyszerű stiliszta és kiváló tudós. Mesterkéletlen bölcses­
sége az emberek kedélyes, humoros és olykor cinikus megfigye­
léséből táplálkozik. Erasmus tudott tanító, mozgósító és elbű­
völő lenni. írásai sosem unalmasak, ritkán felszínesek, és nyug­
hatatlan, erőteljes szellemiségükkel mindig a lényegre törnek.
Szatírái vidám sziporkák, melyekben többnyire gyengéden,
de ha kell, maró gúnnyal teszi nevetség tárgyává korának szinte
minden hivatását és társadalmi osztályát. Csúfondáros tréfáival
királyokat, kereskedőket, katonákat, iparosokat és tudósokat
vesz célba. Leghegyesebb nyilait az egyház visszaélései ellen
irányítja. Kérdés, hogy azért támadta-e az egyházat, mert az
elvilágiasodott egyház módfelett hálás téma a szatíraíró számá­
ra, vagy azért, mert erkölcsileg fel volt háborodva, és hitt abban,
hogy a gúnnyal is utat lehet törni a reformok felé. Németalföld
adott otthont azoknak a kis közösségeknek, melyeket reform­
vágy és mély vallásosság hatott át (a Közös Éíet Testvérei),
ebben a légkörben született a középkori kegyességi irodalom
legnagyszerűbb alkotása, a Krisztus követése; Erasmus részben
közöttük szerezte műveltségét. Világos, hogy nem puszta tet­
szésvágyból írt, és még kevésbé azért, mert tudta, hogy az
egyház kritikája igen jól jövedelmez. Erasmust nem hevítette
reformátori szenvedély vagy elkötelezettség. De érzékeny tu­
dósorrát mégis bántotta a korrupció bűze. Megvetette a tudat­
lanságot, a babonát, a maradiságot, és ezeket akarta felszámolni.
S mivel ezeket a bűnöket a lehető legszórakoztatóbb módon

29
tudta leleplezni, megvetését számtalan olvasónak közvetíthette.
A balgaság dicsérete (1511) és a Beszélgetések (1518) hatása felmér­
hetetlen.
A művelt emberek már régóta morogtak a klerikusok, a szer­
zetesek és pápák körében folyó korrupció és megvesztegetés, és
a nép körében burjánzó babonaság és a bálványimádás miatt.
Amit ó'k nyersen mondtak ki, Erasmus öntötte káprázatos for­
mába; és a művelt Európa dőlt a nevetéstől. Királyok és püspö­
kök, tudósok és kereskedők, s mindazok, akik művelt embernek
tartották magukat, először ámulattal fogadták, majd mélységes
egyetértéssel üdvözölték írásait. 1517-re Erasmus egyfajta intéz­
ménnyé vált. Ha Itáliában nem is igazán, de Franciaországban,
Angliában, Spanyolországban és Németországban az új műve­
lődés és az erazmista egyházkritika összekapcsolódott, főleg az
egyházi emberek körében. Erasmusnál alaposabban senki sem
tépázta meg a pápák és a klérus, a szerzetesek és barátok és
(mindenekfölött) a teológusok európai tekintélyét.
Mindenekfölött a teológusokét. Erasmus így jellemzi egyik
kortársát: „rühes alak, ő a megtestesült teológus". A teológusok,
mondja, kimértek, akadékoskodók, értelmetlen kifejezésekkel
játszadoznak, tételsorokat gyártanak és fogalmakon háborúz­
nak. „Előbb kitalál az ember a labirintusból, mint a realisták,
nominalisták, tomisták, albertisták, okkamisták, szkotisták út­
vesztőjéből."
A skolasztikusoknak ez a nyilvános kigúnyolása meggyengí­
tette a hagyományos egyházi tanítás bástyáit. Ez némi magya­
rázatra szorul. Közismert, hogy a logikai, etikai és metafizikai
problémák könnyen zavarba ejtik az embert, de ettől még nem
kell elvetni őket.
A skolasztikusok megvetése magában foglalta darabos (nem
éppen cicerói) stílusuk lekicsinylését és nyelvtani hibáik gúnyo­
lását is. Ám ez a megvetés sokkal mélyebb, erősebb és szenve­
délyesebb volt, mint a romantikus költők vagy neogótikus épí­
tészek megvetése klasszikus elődeikkel szemben. Közelebb já­
runk a lényeghez, ha ahhoz a harchoz hasonlítjuk, mely az
„antikvitás és a modernitás" hívei között dúlt a XVII. század
végén, amikor az irodalmi viták egy mélyebb filozófiai nézetel­
térésen alapultak; az „antikok" felületességgel, sőt eretnekség­
gel vádolták a „moderneket", a modernek pedig szűk látókörű-

30
nek és fanatikusnak titulálták az antikokat. „Egyszer egy tevét
hallottam prédikálni Louvainben - mondja Erasmus egyik figu­
rája aki azt hirdette, hogy egy ujjal se érintsük, ami új."
A teológusok látszólag teljesen elavult módszerekkel védel­
mezték a hittételeket. Teológiájukba olyan filozófiai alapelveket
kevertek bele, amelyekben számos filozófus már régen nem hitt.
Az észak-európai egyetemeken már kétszáz éve a nominalis­
ta filozófia* hódított. A nominalisták kételkedtek abban, hogy
az emberi ész képes helyes következtetésekre jutni a metafizika
tartományában. Irányzatukat „modern iskolának" nevezték,
mely az 1500-as évekre Németország és Franciaország számos
jelentős egyetemén többé-kevésbé domináns helyzetbe került.
A nominalisták alapállása ortodox volt, és nem akarták az
egyház tanításait felforgatni. De az értelmi fakultás (az ész)
gyengeségét éppen azzal illusztrálták, hogy rámutattak: az ész
nem képes a kereszténység legfőbb tételeinek bizonyítására.
Erős szkepszissel tekintettek a nagy Summa-kra, a keresztény
tanítás és az arisztotelészi természetfilozófia középkori össze-
békítéseire. Bár a Summa-k szerzői különböző iskolák álláspont­
jai szerint írtak, többségük az ész erejében bízva végezte a
filozófia és teológia összebékítését. A nominalisták szerint ez a
téves magabiztosság ásta alá és tette puszta kőrakássá a teológia
szilárd építményét. Az egyház tanításait igaznak tartották. Eze­
ket azonban nem az ész, hanem a kinyilatkoztatás által ismerjük
meg - a Biblia vagy az egyház tekintélye révén, sőt: a Biblia és
az egyház tekintélye révén.
A teológusok viszonyulása a transzszubsztanciációról (átlé-
nyegülés) szóló tanításhoz igen jól jelzi a filozófiában végbe­
ment változást. Aquinói Szent Tamás, a maga filozófiai iskoláját
követve, különbséget tett a „szubsztancia" (vagyis a kenyér
általános fogalma) és a „járulékok" (vagyis az egyedi kenyérda­
rabok külső tulajdonságai) között. Ennek alapján az eucha-
risztia misztériumát azzal magyarázta, hogy a kenyér szub­
sztanciája átváltozik Krisztus testének szubsztanciájává, míg a

* A nominalizmus axiómája szerint csak az egyedi valóságos. Tehát a szillo­

gizmusokat nem lehet általános (univerzális) premisszákból kiindulva levezet­
ni, hiszen az „univerzális" nem egyéb, mint az egyedi létezők összessége. Ebből
erős kétely támad a puszta logikai levezetésekkel szemben, és a hangsúly a
megfigyelésből vagy tapasztalatból származó következtetésre kerül át.

31
járulékok (vagyis a kenyér megjelenése, színe, íze és formája)
ugyanazok maradnak, amik voltak. A nominalisták - kizárólag
racionális alapon - nem hittek a kenyér általános vagy „szub-
sztanciális" valóságos létezésében. Mivel szerintük csak az egyedi
a „valóságos", csak úgy tudták felfogni a szubsztancia megválto­
zását, hogy közben a járulékok is megváltoznak. Hittek a transz-
szubsztanciáció tanításában. Az egyház szentesítette azt, tehát
igaz. De ha csak az észre támaszkodunk, hamisnak fogjuk talál­
ni. Az ész tehetetlen az efféle misztériumok kérdésében.
A nominalista teológusok tehát éket vertek a kinyilatkoztatás
által megismert igazság és a racionális fakultás (az ész) kétségei
közé. Nem keresték az ész és a hit egyezését, mert szerintük az
ész és a hit más és más területhez tartozik, és a kettő összehan­
golására tett kísérlet olyan, mint az olaj és a víz keverése. A
vallásfilozófia súlyos tekintélyválságba került. A nominalizmus
szorításában szinte levegőhöz sem jutottak a filozófusok. Nem
sokkal az angol reformáció megindulása után, néhány oxfordi
diák darabokra tépte és szemétre dobta Duns Scotus tekintélyes
súlyú könyveit. Ez a Duns Scotushoz való viszonyulás nem a
reformáció következménye, inkább a reformáció oka. Scotus
nagyszerű szellemi építményeit intellektuális papírhulladék­
nak tekintették.
A XV. és XVI. század kritikusai nagy élvezettel csaptak le az
olyan apróságokra, amelyeket a skolasztikusok megoldhatónak
tekintettek. A racionális teológiába vetett hit a logikai következ­
tetések iránti túlzó bizalom zsákutcájába jutott. Későbbi bot­
ránykő, s ráadásul nem is igaz, miszerint egy skolasztikus azt
taglalta volna, hogy hány angyal képes egy időben egy tű he­
gyén táncolni. De Aquinói Szent Tamás például arról értekezett,
hogy amikor az angyalok változtatják a helyüket, keresztülha­
tolnak-e a köztes téren vagy több helyen is lehet-e egy időben
egy angyal. A számára rendelkezésre álló axiómák alapján tel­
jesen ésszerűnek tűnt választ keresni az ilyen kérdésekre. A
nominalisták axiómái szerint ez teljesen értelmetlen vállalkozás.
Amire a Szentírás nem ad választ vagy amit az egyház nem
határozott meg, arra az ész képtelen a maga erejéből rátalálni.
A nominalisták szerint a tomisták - ahelyett, hogy valóságos
kérdésekre keresték volna a valóságos válaszokat - önhitt kép­
zelgésekbe merültek.

32
 Erasmus és a korai reformátorok számára, akik a metafizikai
kérdések iránt már olyannyira szkeptikus társadalomban nevel­
kedtek, a szillogizmus szó lett az abszurditás és az önhittség
címkéje. Ezek a teológusok, írta megvetően Erasmus, azt hiszik,
hogy Atlaszként az eget hordozzák a vállukon, és hogy szillo­
gizmusaikkal ők adnak szilárd alapot az egész katolikus egy­
háznak.
A filozófia nem halt meg. A ferencesek még ekkor is szko-
tisták, a domonkosok továbbra is tomisták, és a régi gondolko­
dók munkássága állandó tananyag az egyetemeken. De már
nem ez a filozófusok legfőbb gondja. A nominalisták, miután
elfordultak a megoldhatatlan problémáktól, a logika és a jelen­
tés problémáinak tanulmányozásába fogtak. És ezzel a filozófiát
kiszakították a teológia birodalmából.
A logika tanulmányozása, mely oly egészséges az elme szá­
mára, a léleknek ugyancsak sovány étek. Morus Tamás egyszer
azt mondta, hogy „előbb jutok testi táplálékhoz egy kecskebak
tejéből, amit szűrőbe fejtek, mint lelki épüléshez a skolasztiku­
sok olvasmányaiból".
A hanyatlás szélére jutott skolasztikus teológiának a huma­
nista kritika adta meg az utolsó lökést, mely nem mutatott már
érdeklődést a filozófiai kutatás iránt, a művelődést viszont sok­
kal szélesebb, kevésbé specializált alapokra helyezte és erősen
vonzódott a kritikai és történelmi kutatások iránt.
A skolasztikusok és a humanisták közötti összeütközés mind­
azonáltal nem volt végzetesen szükségszerű. Könnyű dolog a
régi és az új művelődés ellentétének eltúlzása. A viták egy része
nem azért robbant ki, mert a skolasztikusok nem vettek tudo­
mást az új ismeretekről, hanem azért mert az új tudósok gőgö­
sek, önteltek és erőszakosak voltak. Persze a skolasztikus ha­
gyományban gyakran éppen a legrosszabb örökség dominált.
1505-ben Wimpfeling állítólag azzal kergette kétségbe a frei-
burgi egyetemet, hogy megpróbálta bebizonyítani, hogy Krisz­
tus, Pál apostol és Szent Ágoston nem voltak szerzetesek.
Lefévre d'Étaples hosszú szóharcba keveredett, miután felvetette,
hogy Mária Magdaléna és Mária, Márta nővére nem ugyanaz a
személy volt. Erasmus pedig annak a meggyőződésének adott
hangot, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője nem Pál apostol,
aztán kétségbe vonta, hogy a Jelenések könyvének szerzője

33
János apostol lenne, majd kimutatta, hogy János első levelének
szentháromsági szakasza nem található meg a görög kéziratok­
ban, és bebizonyította, hogy Dionüsziosz Aeropagitának tulaj­
donított munkák hamisak. Bár a kritikai módszer még homá­
lyos és bizonytalan, a konfliktus így is elkerülhetetlenül be­
következett az új kutatások és az ortodoxia tételei között, ez
utóbbiakat védelmezték a skolasztikus teológusok.
1514-16 között a német tudós, Reuchlin kapcsán kirobbant
vita két gyalázkodó táborra osztotta a skolasztikusokat, és ez
igen jól tükrözi, hogy miért volt olyan egyszerű szűklátókörű­
séggel, tudatlansággal és szellemi elnyomással azonosítani a
hagyományos teológiát. A héber nyelv modern tanulmányozá­
sát a különc vándorfilológus, a teozófus Reuchlin alapozta meg.
Tudományos tekintélye oly nagy volt, hogy Erasmus egyenesen
Szent Jeromoshoz hasonlította. Reuchlin már korábban is nép­
szerűtlen volt az ultraortodoxok körében, mert belekontárko-
dott a zsidó kabalisztikába. Ám a héber nyelv tanulmányozása
során rájött, hogy a Biblia latin fordításában, a Vulgatában hibák
vannak. 1511-ben a szemellenzős és elfogult eretnekvadászok
zaklatásai miatt írt egy könyvet (Augenspiegel), melyben azt
bizonygatja, hogy a keresztény tudósoknak igencsak nagy hasz­
nára válhat a zsidó Talmud tanulmányozása. A dühös domon­
kosok azt követelték, hogy égessék meg a könyvet. A mainzi
inkvizítorok elfogadták a vádat, és a művet ünnepélyesen meg­
égették Kölnben. Mindkét fél a pápához fellebbezett, aki végül
1520-ban feloldotta az ítéletet. Az inkvizítorok kísérletei Reuch­
lin megbuktatására olyan elvakultak és felháborítóak voltak,
hogy a német humanisták többsége Reuchlin mellé állt, és ellen­
feleit keserű megvetéssel sújtotta. A kölni inkvizítorok két ellen­
fele, Ulrich von Hutten és Crotus Rubianus Maradi férfiak levelei
címen (1515) pamfletét írt az inkvizítorok módszereiről, és eb­
ben köznevetség tárgyává tették a „teológusokat". Megszülető­
ben volt a maradiság fogalma.
Soha nem volt könnyű meghúzni a határvonalat a dogma és
a teológiai vélekedés között. A humanisták, akiknek nem állt
szándékukban a dogmák bírálata, nem tiporhatták el cinikusan
a hagyományos teológusokat anélkül, hogy el ne érkeztek volna
a katolikus tradíció alapjaihoz. Erasmus meg is hirdetette az
igazi teológia helyreállítását.

34
 1503-ban megjelentette A keresztyén harcos kézikönyvé-t (Enchi­
ridion militis Christiani), amelyben kísérletet tett az igazi teológia
felvázolására. Ez a teológia egyszerű és biblikus, mellőzi a
logikai finomságokat és közvetlenül szól a lélekhez, félrehajítva
a glosszákat és tekintélyeket és kommentárokat. Erasmus 1516-
ban megjelentette a görög Újszövetség kiadását, függelékében
egy javarészt új szemléletű latin fordítással. Az evangéliumok­
hoz egy, a XIV. századból való, viszonylag gyenge minőségű
görög kéziratot vett alapul, az Apostolok cselekedeteihez és a
levelekhez két, ugyanebből a korból származó görög kéziratot,
a Jelenések könyvéhez pedig egy VIII. századi kéziratot, ame­
lyet elfogultan apostolinak hitt és pontatlanul egyeztetett. S bár
Erasmus fordítása csak itt-ott jobb, mint a Vulgata, amelyet
helyenként ok nélkül meg is változtatott, a figyelem végképp a
görög kéziratok felé fordult. Erasmus azt akarta, hogy mindenki
a maga anyanyelvén olvashassa a Bibliát, hogy a legegyszerűbb
emberekhez is eljusson a Szentírás. A skolasztikusok kommen­
tárjait értéktelennek nyilvánította, és tanítványait az egyház­
atyák gondos tanulmányozására buzdította. Kiadta Jeromos és
több más latin egyházatya munkáit, fordításokat készített Szent
Atanáz (Athanasziosz) és Aranyszájú Szent János (Khrüszosz-
tomosz), valamint más görög egyházatyák munkáiból. Azt sze­
rette volna, ha a Biblia a maga teljes újszerűségében jut el az
emberi lélekhez, és a Jelenések könyvét kivéve latin parafrázist
készített az Újszövetség könyveiből.
A Biblia új tanulmányozásának és az egyszerűség igényének
fényében a szövevényes és irracionális népi vallásosság nevet­
ségesnek tűnt. Erasmus és társai türelmetlenek és magabiztosak
voltak, ki nem állhatták a nép babonáit. A babonás vallásgya­
korlatok, a szentszobrok, a szemüket forgató Madonnák és
átvérző ostyák kultusza az ő szemükben nem a jámbor vallásos­
ság ártatlan és általános hordozóelemeit jelentették, hanem az
igaz vallás teljes megromlását. Az emberek a külső cselekmé­
nyek vallását követték, a szív és az élet valódi megváltozását
zarándoklatokkal, ereklyékkel és búcsúkkal helyettesítették. Eras­
mus igazi erőssége az volt, hogy az igaz vallásért aggódva
gyilkos szatírával leplezte le a külsőséges vallásosságot. „Ha azt
hiszed, hogy minden bűnödből megtisztultál egy papírfecni,
egy pecsétes pergamen, egy kis pénzadomány, egy viaszszob­

35
rocska vagy egy könnyű zarándoklat révén, tévedsz. Súlyosan
becsaptak." „Szertartások nélkül nem lehetsz keresztény, de
nem ezektől leszel keresztény." A középkor évszázados érzé­
kenysége az eszmény és a valóság szembeállítása iránt újfajta
ellentét érzéklésévé kezdett átalakulni: ez a Biblia és az egyház­
ban virágzó népi vallásosság ellentéte.

Európa reformot akart, de forradalomra senki sem gondolt.

Erasmushoz hasonlóan, számos művelt ember beérte volna
annyival is, hogy az egyház a gúnyolódás hatására visszatér a
józan, tiszta és hatékony élet útjára. Csakhogy aki birtokon belül
van, nem fog onnan csúfolódás miatt eltávozni. A gúnynál
sokkal szívósabb erők működtek az egyházban. Egyrészt ott
voltak azok, akik bármi áron fent akarták tartani az egyházban
uralkodó állapotokat, amiken csak erőszak és törvénytelenség
hatására engedtek volna változtatni. Másrészt ott voltak azok,
akik úgy látták, hogy az egyház elesettsége egy mélyen gyöke­
rező, erkölcsi betegség tünetegyüttese. A XVI. század egyik
híres mondása szerint: „Erasmus rakta le a tojást, és Luther
költötte ki." Nos, Erasmus egymaga valóban nem tudta, s talán
nem is akarta kikölteni ezt a tojást. Később azt mondta, ha előre
látta volna mindazt, ami elkövetkezett, másképpen írta volna
meg a könyveit.

36
 2. LUTHER

A fényűző reneszánsz világban a pápák egyik nagy gondja a

fizetésképtelenség volt.
A római adminisztráció évek óta bevételei fölött élt; s hogy a
növekvő költségeket fedezzék, folyamatosan emelték a felmen­
tések/ feloldozások, búcsúcédulák és a hasonlók árát. Néhány
egyházi kiválóság kiadásai az égbe szöktek. Miles de Illiers,
Chartres püspöke évente 30 000 livret fizetett adókra, hivatali
költségekre és vesztegetésekre. Ebből a pénzből vajmi kevés
jutott el Rómáig.
Az akadozó adminisztráció közvetítőket igényelt, akik - a
királyi hivatalnokoktól kezdve a legegyszerűbb alkalmazotta­
kig - mind megkérték a jutalmukat. A hibákért a pápára hárult
a felelősség, a jutalomból viszont töredékeket kapott. A súlyos
deficit ellensúlyozására a pápa új hivatalokat hozott létre, ame­
lyeket kiárusított, de mivel minden új hivatal javadalmi kötele­
zettséggel járt, a nem éppen bölcs eljárás egyet jelentett a befolyt
haszon és a későbbi jövedelmek azonnali felélésével. VIII. Ince
idejében egy bűnbanda óriási pénzhez jutott hamisított pápai
oklevelek árusításával, s a korabeli pénzügyi állapotokat semmi
sem jellemzi jobban, mint hogy a vállalkozás nemcsak lehetsé­
ges, hanem jövedelmező is volt.
A Velencei Köztársaság éves bevétele körülbelül egymillió
dukátra rúgott. A pápa bevétele még a legjobb esetben sem érte
el a félmillió dukátot, noha politikai, egyházi és időnkénti kato­
nai kötelezettségei jóval meghaladták Velence ugyanilyen jelle­
gű feladatait.
1484-ben VIII. Ince pápa kénytelen volt 100 000 dukátért
zálogba adni tiaráját. VI. Sándor pápa, akinek pénzügyi ráter-*

* hozzájárulás közeli rokonok házasságához, vagyis felmentés a házasságtiltó

fokozatok betartása alól

37
mettsége csak egyik volt számos erénye közül, sikerrel javított
a költségvetés helyzetén. Utóda, II. Gyula csak úgy szórta a
pénzt, hogy nagy vállalkozása, a pápaság felemelése az európai
államok rangjára, sikerrel záruljon, és ugyanilyen bó'kezűen
támogatta a kiváló művészeket és építészeket is. X. Leó folytatta
a költekezést. 1513-ban már legalább 125 000 dukát a hiány.
Aki túlköltekezik, előbb-utóbb a bankokhoz folyamodik. Az
európai bankárcsaládok, mint például a firenzei Mediciek, a geno­
vai Giustinianiak vagy az augsburgi Fuggerek megadták a szük­
séges hiteleket. A hatékonyan működó' bankok a saját biztonságuk
érdekében gondoskodtak arról, hogy az egyházi bevételek rend­
ben befolyjanak. A bankárok egyre járatosabbak lettek a pápai
pénzforrásokat, a mentesítéseket, az egyházi kinevezéseket, a disz-
penzációkat és búcsúkat illetően, és elvárták, hogy jogos részüket
- kölcsöneik kamatai és tőkevisszafizetés címén - megkapják.
Ebben a táguló világban nemcsak a pápák szorultak kölcsö­
nökre. A királyok is kénytelenek voltak elküldeni követeiket -
levetett kalappal - a bankokhoz. A Fuggerek egy alkalommal
komoly politikai zűrzavartól mentették meg V. Károlyt. De az
érsekeknek is kellett a kölcsön, és akadt köztük egy, akinek
hitelszükséglete miatt végzetes módon összekapcsolódott az
adminisztráció reformjának igénye az egyház tanításával.

A BÚCSÚ

Albert herceg, a mainzi érsek, a brandenburgi választófejedelem

testvére mindössze huszonhét éves, de egyidejűleg Magdeburg
érseke (ehhez a kerülethez tartozott Wittenberg) és a halber-
stadti püspökség adminisztrátora. E magas tisztségek egyidejű
betöltéséhez Róma jóváhagyására volt szükség. Albert a jóvá­
hagyás hatalmas költségeinek fedezésére Németország nagy
bankjától, az augsburgi Fuggeroktól vett fel kölcsönt. Az adós­
ság biztosítékaként elvállalta, hogy egész Németországban meg­
hirdeti azt a búcsút, amit a pápa nemrégiben hirdetett ki a római
Szent Péter-templom építésének javára. Ennek a búcsúnak (vagy
kevésbé elnagyoltan fogalmazva: a kegyes lelkek tisztítótűztől
való megmentésének) bevételeiből származó pénzt részben a pá­
pai építkezésre, részben Albert törlesztéseire fordították.

38