Evie Summersnek a munkája az élete.

Épp ezért igencsak felzaklatja,

amikor kiderül, hogy egyhamar búcsút mondhat az állásának, hacsak
nem sikerül rávennie az ügynökség legfontosabb és legnehezebben
kezelhető ügyfelét, Ezra Chestert, hogy fejezze be egy hollywoodi
romantikus vígjáték forgatókönyvét. A gond csak az, hogy Ezra még el
sem kezdett rajta dolgozni…

Az alkotói válságba került férfi csak akkor hajlandó nekilátni az írásnak,

ha az egyedülálló Evie bebizonyítja, hogy szerelembe lehet esni úgy,
ahogy a filmekben. Az online társkeresést elfelejtheti; Evie csak úgy
ismerkedhet össze valakivel, ahogy Harry megismerkedett Sallyvel, vagy
Hugh Grant… sokakkal. Evie elszántan lát neki a feladatnak, és egyik
vicces romkomjelenetből a másikba kerül. De vajon lehet olyan az élet,
mint a mozikban?
 A mű eredeti címe
Would Like to Meet
Copyright © Rachel Winters, 2019
First published in Great Britain in 2019 by Orion,
an imprint of The Orion Publishing Group Ltd.
Hungarian translation © Ács Eleonóra
© General Press Könyvkiadó, 2020
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.
A kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.
Fordította
ÁCS ELEONÓRA
A borítót
KISS GERGELY
tervezte
ISBN 978 963 452413 7
Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ
1086 Budapest, Dankó u. 4-8.
Telefon: (06 1) 299 1030
www.generalpress.hu
generalpress@lira.hu
Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA
Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL
Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA
 Mindenkinek, akinek valaha is
azt kellett hallania, hogy nem elég jó.
(De az vagy.)
 Prológus

ÁTTŰNÉS
BELSŐ: EAST DULWICH, GIL KÁVÉZÓJA – DECEMBER 2., VASÁRNAP,
ISTENTELENÜL KORÁN (DÉLELŐTT 10 ÓRA)

EVIE SUMMERS – húszas évei végén járó nő, szeplők, vállig érő göndör,
vörös haj, az '50-es évek s lusát idéző, élénksárga ruha, Dr. Martens
bakancs – a pult elő toporog, szemlátomást majd szétrobban az
idegességtől.

A barista komótosan készítette a rendelésemet, én pedig magamban hálát

adtam a gondosságért, amellyel a narancsot kifacsarta. Rápillantottam a
névtáblájára. Xan. Egyike azoknak a neveknek, amelyek a következő
generáció színre lépését hirdetik, azokét, akik meditációs gyakorlatot
csinálnak egy narancslé elkészítéséből. A sor egyre nőtt mögöttem, a
dzsúszom pedig a zen magasságaiba emelkedett.
Habár ez egyszer nem érdekelt, hogy feltartom a sort: ma szükségem
volt Xan ráérős ténykedésére, mert így volt időm összeszedni magam
ahhoz, amire készültem.
– Felturbózzam valamivel?
Hacsak vodkával nem, Xan! – Mire gondolsz?
– A varázsszerre. Nincs jobb a macskajajra. – Xan kinyitotta a markát:
egy tojás volt benne. Intettem, hogy üsse csak bele a mixerbe. Nem mintha
szándékomban állt volna meginni.
Mostanra már reszketett a kezem, ami kétségkívül a segítségemre volt
abban, hogy amire készülök, balesetnek tűnjön. Vettem néhány mély
lélegzetet. Meg tudod csinálni, Evie Summers, biztattam magam.
Ha ügyesen csinálom, a végén a szegény srác nevével és – ha igazán jó
vagyok – telefonszámával távozom.
Míg Xan az italt keverte, ránéztem a telefonomra: a JEMS csoportos
eset aktív volt.

Jeremy: csinálja már? Evie, Evie, Evie! csinálod már? MONDD,

HOGY CSINÁLOD!
Sarah: Maria, kiválasztottad már az asztalközepeket?
 Jeremy: Sarah, eltévesztetted a házszámot, menj át a
MENYASSZÖRNY csoportba, itt fontosabb dolgokról beszélgetünk
Maria: SRÁCOK! Evie, biztos vagy benne, hogy meg akarod
tenni? mármint, jesszus, remélem, hogy megcsinálod, de biztos
vagy benne?

– Ta-damm! – Xan a magasba emelte a narancslevemet. Nagyot

dobbant a szívem. Itt az idő.

Evie: na most!

A vasárnap kora reggeli időpont ellenére a kelet-londoni kávézó

zsúfolásig megtelt. Egy akadálypálya állt előttem. Vadonatúj ruhában
feszítő tinédzserek, akik mintha online divatoldalak hirdetéseiről léptek
volna le – nincs ember, aki ne lenne túl öreg azokhoz a cuccokhoz. A
laptopjukon dolgozó vendégek, akik úgy tettek, mintha még mindig nem
értek volna az egyetlen csésze kávéjuk végére. Dögös anyukák tökéletes,
játékbaba-szerű gyerekekkel. És ő: a ramoneses srác.
Korábban az egyik asztalnál ücsörögtem a laptopommal, ahonnan
mindenkit láttam, aki belépett a kávézóba. Ekkor választottam ki. A nagy
karácsonyfa mellett ült. A húszas évei végén járhatott, helyes, szakállas,
kockás inge alatt Ramones-pólót viselt, és inkább tűnt diáknak, mint felnőtt
férfinak (pont az esetem).
Egyedül jött, nem viselt jegygyűrűt, nem volt gyereke –alapvetően
megfelelt a leendő szerelmemmel szemben támasztott
minimálkövetelményeknek. Szerencsés fickó!
Bár, ha őszinte akarok lenni, nem csupán megfelelt: nagyon is
vonzónak találtam, ami miatt csak még idegesebb lettem. Ezekben a
napokban ugyanis azzal a módszerrel próbáltam egy nekem tetsző férfit
találni, hogy elképzeltem, milyen lenne együtt élni vele, aztán persze sosem
szólítottam meg. Ellentétben azzal, amire most készültem.
A céltól néhány lépésre bukkantam fel az asztalok között. A srác a
könyve fölé hajolt – Richard Herring: Hogyan ne nőjünk fel?{1} –; ettől egy
pillanatra elbizonytalanodtam. Ilyesmit olvas az én jövendőbeli szerelmem?
De nem engedhettem meg magamnak, hogy válogatós legyek, így
elkezdtem közelebb araszolni hozzá.
Még három lépés.
Kettő.
Egy
 Ott álltam mellette. Közelről még helyesebb volt.
Most vagy soha!
Felemeltem a narancslevet, miközben a szívem egyszerre dobogott a
torkomban és vergődött a mellkasomban, akár egy kalitkába zárt madár.
Rajta, gyerünk, MOST!
A ramoneses srác nevetett valamin, amit olvasott… én pedig elmentem
mellette.
A francba! Képtelen voltam megtenni. Pedig nem hátrálhatok meg.
Mert talán most fogok megismerkedni álmaim férfijával. A tekintetünk
egymásba kapcsolódik, és abban a pillanatban mindketten tudjuk, hogy
együtt fogjuk leélni az életünket, pont, mint a filmekben. Bár ebben a
percben, kezemben egy pohár tojásos narancslével, a filmvászon
elmondhatatlanul távolinak tűnt.
Olyan lassan totyogtam, amennyire csak tudtam, de végül csak
visszaértem a helyemre. A nagy közös asztalnál ültem, és amíg távol
voltam, egy férfi telepedett oda a kislányával. A harmincas évei közepén
járhatott, elegáns volt, sötét hajú, és a vasárnapi lapot olvasta; IT-
szakembernek néztem. A gyerek édes volt, úgy hétéves lehetett, kissé
félrecsúszott copfokat viselt, és piros keretes szemüveget. A lábát lógázva
egy könyvet olvasott. Úgy rémlett, már máskor is láttam őket itt. Elővettem
a telefonomat.

Evie: nem tudtam megtenni, miért gondoltam, hogy menni fog?

mint a barátaimnak, nem az a dolgotok, hogy megakadályozzátok,
ha valami totális őrültségre készülök?
Sarah: azt csinálsz, amit akarsz, amúgy meg ja, a dolog totál
őrültség Jeremy: Evie, ne merészelj most meghátrálni! menj, csípd
fel a te Hugh Grantedet!
Maria: meg tudod csinálni, Evie! vegyél egy nagy levegőt, és
próbáld meg újra. hiszünk benned!
Jeremy: tedd meg a szerelemért! vagy legalább értünk

A barátaim többnyire épelméjű, intelligens emberek, jobban éreztem

hát magam attól, hogy épp ők buzdítottak arra, hogy megtegyem.
Emellett igazuk is volt. Meg tudom csinálni. Vagyis muszáj
megcsinálnom.
Épp elég ideig halogattam. Miközben ott tétováztam, az asztalomnál
ülő férfi felnézett az újságjából, mintha furcsállná a viselkedésem.
Igyekeztem úgy tenni, mintha egyszerűen csak elfelejtettem volna valamit,
amiért most vissza kell mennem. Ami igenis mindenkivel előfordul.
Ez alkalommal a rövidebb utat választottam, ami azt jelentette, hogy el
kellett furakodnom a dögös anyukák titkos társasága mellett.
Két, csinosan felöltöztetett, bociszemű gyerek állta az utamat, egyikük
tejfölszőke, a másik egyenes, sötét hajú, és mindketten úgy festettek, mintha
egy castingra érkeztek volna, a „gyerek, aki a legsötétebb rémálmaidban
kísért” szerepére.
– Bocs, szeretnék elmenni. Kösz. Szóval, ha arrébb tudnátok… – Az
italom kilöttyent a csuklómra; gyorsan kiegyenesítettem a poharat, mielőtt
még több is kárba veszett volna. Képzeld el, hogy a Sztárom a páromon
Hugh Grant ahelyett, hogy véletlenül rálöttyinti az italát Júlia Robertsre,
egyszerűen kilapítja a mellkasán az üres poharat.
– Légyszi, arrébb mennétek? – rimánkodtam halkan. A kölykök
vigyorogtak. – Légyszi! – ismételtem el egy kicsivel hangosabban,
miközben a ramoneses srácra pillantottam, hogy ott van-e még.
Az egyik anyuka – szőke haj, nevetséges, magas derekú mamifarmer és
vadiúj edzőcipő – elfordult a fényes hajú, lófarkas barátnőjétől, akivel
csevegett, hogy szemügyre vegyen.
– Valami gond van?
Az arcom azonnal lángba borult.
– Semmi! Elnézést. Csak el szeretnék menni.
A környező asztaloknál ülők felnéztek.
Lófarok megrázta a fejét.
– A mi gyerekeink szabadon döntenek. Vendetta, Justice,{2} mit
szeretnétek?
Te jóságos ég! A gyerekek rám néztek, aztán megfogták egymás kezét.
Ha valakit vörös hajjal és fehér, szeplős bőrrel áldott meg az ég, annak
az az átka, hogy a teste a legkisebb provokációra is az árulójává válik. Nem
kellett hozzá tükör, anélkül is tudtam, hogy csupa vörös folt a nyakam és a
mellem.
– Úgy nézel ki, mint egy répa! Nézd, anyu, ez egy répa! –kiabálta a
kislány, talán Justice.
A fiú egészen eltorzult arccal óbégatott. – Kiütése van?! Fertőző?
– Ügyesen mondtad, Detty. De nem, a hölgy csak egy kicsit zavarban
van.
– Én félek tőle – jelentette ki Justice.
Most már mind az öt anya engem nézett, én pedig mosolyt erőltettem az
arcomra, és azt kívántam, bárcsak lenne bátorságom megmondani nekik,
tuti, hogy a gyerekeik a középiskolában sokkoló élményt jelentenek majd
mások gyerekeinek.
Ehelyett, még mindig lángoló arccal és nyakkal, megpróbáltam
megkerülni az asztalukat. A mamák figyelték a küzdelmemet, miközben
Justice, Vendetta és a többi gyerek (felteszem, Regret, Huge Mistake és
Grave Error{3}) hangosan kuncogni kezdett.
A ramoneses srác ismét bekerült a látómezőmbe. Most holtbiztos, hogy
megteszem. Egyenesen odasétálok, miközben a telefonomat nézem, és
„véletlenül” nekiütközöm. Nagyon édes kis „hogyan találkoztunk?”
sztorink lesz.
Ha nem figyeled, merre mész, elkerülhetetlenül nekiütközöl valakinek.
Csak nem mindig te választod ki, hogy kinek.
A következő öt másodpercet mintha egy gyötrelmesen lelassított
felvételen láttam volna.
Öt. A tekintetem a mobilom kijelzőjére tapad, felemelem a poharam, és
gyorsítok.
Négy. A legeslegutolsó pillanatban felnézek.
Három. Az én arcomon szégyenlős mosoly, az övén rémület.
Kettő. Ugyanis közben odaért hozzá a törékeny nagymamája, akit most
védelmezőn ölel magához.
Egy. Nekiütközöm, a nagymama kettőnk közé szorul, miközben a
poharamból útjára indul a narancslé.
Újra kiélesedett a kép. Kalimpáló szívvel hátraléptem, és
megkönnyebbülten láttam, hogy egyikük sem ázott el. A drága
nagymamának sem esett bántódása.
– Annyira sajnálom! Jól vannak?
– Nem, hála magának, maga kétbalkezes tehén! – így a nagyi. A
ramoneses srác gyilkos tekintettel nézett rám. Sóhajtottam. Valami azt
súgta, hogy minket nem egymásnak szánt az ég.
Már épp meg akartam kérdezni, tehetek-e értük valamit, de sajnos ami
felrepül, az le is esik. És a hirtelen támadt, dühös kiabálás azt is elárulta,
hogy pontosan hová.
– Justice! Jól vagy? Beszélj a mamához!
Ó, ne! Még mindig az üres poharat szorongatva megfordultam.
A kis Justice tejfölszőke haja most élénk narancsszínben pompázott. Az
anyja tébolyultan törölgette a csapzott tincseit, miközben a lányka kis arcán
patakokban csordogált lefelé a lé. Detty vigyorogva nézte zokogó
barátnőjét.
– Igazán nagyon saj… – próbáltam szabadkozni.
 – Jól van a gyerek? – vágott közbe Detty anyja biztonságos távolságból.
– Nem, nincs jól. A rohadt életbe, Janet, dobj már ide egy nedves
törlőkendőt!
Aztán úgy tűnt, valami bevillant Justice mamájának, mert felém fordult,
ahogy ott álltam, pohárral a kezemben. Egymáshoz dörzsölte a ragacsos
ujjait.
– Ez pontosan micsoda? – tudakolta.
– Csak narancslé – feleltem elfúló hangon. Erre kissé megnyugodott. –
Meg egy tojás.
Felvisított, és még dühödtebben kezdte törölgetni a lányát, csak úgy
lengett a szőke bubifrizurája.
Most egy másik mama szólalt meg: – Ó, istenem, Suze! Justice vegán?
A bőröm minden négyzetcentimétere lángolt.
– Segíthetek valamiben? Hozok szalvétát. – Kissé hisztérikusan
visszaszaladtam az asztalomhoz. Apa és lánya a könyvükbe merülve
olvastak – ők voltak az egész kávézóban az egyetlenek, akik nem
foglalkoztak azzal, mi történik. Letettem a poharat, és felkaptam az asztal
szélén heverő szalvétájukat. A kislány erre felnézett… és rám kacsintott.
Túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy viszonozzam.
Suze szó nélkül kikapta a kezemből a szalvétákat, és a lánya szája elé
tartotta.
– Nyújtsd ki!
Justice kinyújtotta a nyelvét, és esküszöm, hogy közben egyenesen rám
nézett. Suze elkezdte törölgetni, a mozdulataival mintegy aláhúzva a
szavait.
– A. Gyerek. Allergiás. A. Tojásra. Ha csak egy szemernyit is lenyel…
– Mintegy végszóra, Justice elsápadt, aztán csuklott egyet.
– Justice, mondd anyunak, hogy nem nyelted le!
A kislány böfögött egyet. Majd még egyet.
Ez nem lehet igaz! Ugye csak álmodom? Visszatartottam a lélegzetem,
és komolyan elgondolkodtam azon, hogy otthagyom a laptopom meg a
táskám, és kirohanok a kávézóból.
– Anyu, és ő fertőző? – érdeklődött Detty, a kis drága.
Justice úgy nézett ki, mint aki köhögni fog, csak épp… nem ezt tette.
Fénylő hányásáradat tört elő a szájából, olyan erővel, hogy amikor
belecsapódott Detty arcába, a kisfiú egy lépést hátratántorodott.
Az egész kávézó kővé dermedt, néma csend lett, csak a Detty irányából
érkező csöpögést lehetett hallani.
 Habár a dolog rettenetes volt – igazán, menthetetlenül borzalmas –, és
én szörnyen éreztem magam, amikor a kislány sugárszerű hányása ismét
telibe találta Detty felfelé fordított arcát, egy apró, bűnös részem azt
gondolta: Szóval ezért nevezték el Justice-nak.

Csak azután bújtam elő a mosdóból, hogy anyák és csemetéik –

mélységesen felháborodva és fogadkozva, hogy ide többé be nem teszik a
lábukat – végre elmentek. Xan elhárította az ajánlkozásomat, hogy segítek
neki feltakarítani – a mamák nyilván már hetek óta őrületbe kergették őt és
a személyzet többi tagját a követelőzésükkel, hogy miért nincs külön női és
férfimosdó. Még egy friss kávét is főzött nekem, ami az asztalomon várt.
Hálásan intettem neki.
Apa és lánya még mindig ott ültek, pedig reméltem, hogy már
elmentek, és nem kell szembenéznem senkivel. Az egyetlen okos dolog,
amit tehettem, az volt, hogy felhajtom a kávét, összepakolom a holmimat,
és soha többé nem térek vissza.
Letelepedtem a laptopom jótékony pajzsa mögé, és óvatosan
körülnéztem. A kávézóban többé-kevésbé helyreállt a rend.
Szinte mintha mi sem történt volna.
Attól eltekintve, hogy az elkövetkező tíz évben, ha este lehunyom a
szemem, mindig az aznap történteket látom majd a szemem előtt.

Jeremy: na??? hogy ment? szóba elegyedtél Hugh Granttel?

Sarah: OMG Evie, mondd, hogy nem tetted meg, te dilinyós!
Maria: ha valakivel beszélgetnél, én itt vagyok

Lefelé fordítottam a telefonomat. Egyelőre túl korai lett volna újra

átélni a traumát.
Megfogtam a kávémat, és a laptopom üres képernyőjére meredtem.
Nem kellett mást tennem, mint gyötrelmes részletekbe menően leírni az
imént történteket, végül is elsősorban ezért csináltam.
Ahogy elkezdtem gépelni, elfogott az a bizsergető érzés, hogy valaki
figyel.
A kislány. Úgy tűnt, arra vár, hogy mondjak valamit. Hátravetettem a
hajam, és beletemetkeztem a laptopomba, remélve, hogy előbb-utóbb csak
elunja. Közelebb araszolt hozzám.
– Na? – szólt türelmetlenül. – Jól csináltuk?
– Tessék? – néztem rá értetlenül.
 – Anette – szólt rá a férfi szórakozottan, és szelíden maga mellé húzta a
lányát. – Hagyd békén a fiatal hölgyet. – Fiatal hölgy! Végigfutott a
hátamon a hideg attól, ahogy ezt mondta. Mintha ő lenne az egyedüli felnőtt
az asztalnál.
A kislány elhúzódott tőle, mire a férfi egy sor gyors kézmozdulatot tett.
Jelnyelv, jöttem rá, és most már kiszúrtam a gyerek hallókészülékét is. A
lánya rá sem hederített.
– Úgy tettünk, mintha nem láttuk volna, mi történt – magyarázta
nekem. Majd, csak hogy világos legyen, hozzátette: – A hányást.
Úgy tűnt, az apja figyelmét teljesen leköti az utazási rovat.
– Az ő ötlete volt – folytatta a gyerek. – Azt mondta, amúgy is eléggé
zavarban lehetsz. – A férfi lapozott egyet. – Na? Jól csináltuk? – Beletelt
egy kis időbe, mire megszólaltam. Tudtam, hogy kínosan kellene éreznem
magam, főleg, hogy az apja nyilvánvalóan idiótának tart, de meghatott a
kislány őszintesége.
– Jól – biztosítottam. – Köszönöm. – A gyerek arca felragyogott, az
apja viszont továbbra is az újságjára összpontosított. Valószínűleg
együttérzett a családokkal, akikre épp az imént hoztam rá a frászt. – Bár
nekem is rossz volt, nekik még rosszabb. Azok a szegény gyerekek meg az
anyukáik…
A gyerek hevesen megrázta a fejét; a copfjai neki-nekicsapódtak a
szemüvegének. – Azok szó szerint a halálos ellenségeink. Hetek óta törjük a
fejünket, hogyan túrhatnánk ki őket innen.
– Fogadok, hogy ez nem jutott az eszetekbe – jegyeztem meg fanyarul.
Elvigyorodott.
– Anette vagyok – mondta. – Ő az apukám. – Könyökével megbökte a
férfit.
Az kis szünet után kezet nyújtott.
– Ben – szólt mereven.
– Evie – mutatkoztam be, és felöltöttem a legszebb, „teljesen normális
vagyok” mosolyomat. A kezem egy pillanatra eltűnt az övében, majd a férfi
visszatért az újságjához.
Anette előredőlt, és úgy bámult, mintha én lennék a legérdekesebb
látnivaló az egész helyiségben.
– Időtlen idők óta te vagy a legjobb dolog, ami itt történt –jelentette ki.
– Ez nagyon kedves tőled – feleltem, eldöntve, hogy ezt bóknak
veszem. Valamiért úgy éreztem, hogy az apja nem osztja a véleményemet. –
De ez a mai egyszeri alkalom volt. Sosem szoktam ilyesmit csinálni.
 Ki tudja, miért, erre Ben is felfigyelt. Rám nézett, barna szemében
mintha vidámság csillant volna.
– Valóban? – kérdezte. – Akkor hogyhogy már másodszor látjuk ebben
a kávézóban, hogy ráöntöd valakire az italodat?
Két héttel korábban
 1

VÖRÖS KÓD

BELSŐ: EGY PINCEKOCSMA A SOHÓBAN – NOVEMBER 16., PÉNTEK, 22:00

EVIE egy kisebb csapat jól öltözö huszonéves közö áll, kezében kopo
műanyag pohárban a ház fehérbora, és bólogatva hallgatja a többiek
csevegését. Rápillant a telefonjára, közel sem annyira tokban, mint azt
becsiccsentve gondolja.

Sarah: mindhármótoknak elküldöm e-mailben a prezentációt,

hogy megtervezhessétek a jövő hét végi megbeszélést, figyeljétek a
postátokat!
Maria: szívesebben szerveznénk meg magunk a leánybúcsúdat
Jeremy: ami nem jelenti azt, hogy szívesen megszervezzük
Sarah: de így TUDNI fogjátok, mit szeretnék, ha már itt tartunk,
beszélhetnénk a kísérődről, Evie?

Visszacsúsztattam a telefonomat a táskámba. Amióta eljegyezték, Sarah

állandóan arról akart beszélni, hogy ki lesz az esküvőn a partnerem. Mintha
valamilyen feltételt figyelmen kívül hagytam volna.
Amint újra a társaságomban lévő két, fájdalmasan trendi fiatal nőre
fordítottam a figyelmem, két dolog tűnt fel: 1. gyönyörű, makulátlan,
ránctalan bababőrük van; és 2. sokkal jobban becsíptem, mint gondoltam,
annak ellenére, hogy ragaszkodtam a hárompoharas szabályomhoz.
Ez volt a baj ezekkel az ivászatokkal. Havonta egyszer a tévés és filmes
tehetségkutató ügynökségeknél dolgozó asszisztensek összejöttek egy
London központjában lévő, mindig más, de egyformán rémes kocsmában
kapcsolatépítésre (értsd: pletykálni). Ezeken a szeánszokon sosem volt
ennivaló, ellenben bőségesen folyt egy bizonyos fajta fehérbor (a
legolcsóbb). Csak azt tudtam feltételezni, hogy a jelenlévők közül mindenki
más túl fiatal ahhoz, hogy felnőttként megtapasztalta volna a
másnaposságot, így hát olyan szerencsések, hogy nem tudják, milyen azzal
az érzéssel felébredni, hogy az embert mind a huszonkilenc éve egyenként
arcul csapja.
Ezzel szemben én… Volt egy tojásos szendvicsem a táskámban, és alig
vártam már, hogy megehessem, csak a megfelelő alkalomra lestem. Míg a
praktikus oldalam azt mondta, valaminek lennie kell a gyomromban, azt is
elismertem, hogy a normális emberek valószínűleg nem csomagolnak
maguknak szendvicset a kapcsolatépítő bulikra.
Az egyik lány, Jodi félresöpörte az arcába lógó szőke haját, és rám
mosolygott, amitől az az érzésem támad, hogy kettőnk közül én vagyok a
fiatalabb. Mintha kérdezett volna valamit. Az egyik legnagyobb
ügynökségnél dolgozott, és azok közé tartozott, akik úgy szedegették össze
a pletykákat, akárha pénzt gyűjtögetnének.
– Bocs, mit mondtál? – Megmarkoltam a műanyag borospoharamat.
Nem is olyan régen még én sem egyedül jöttem ezekre az estékre.
– Körbeviszem a kis Geraldine-t, és bemutatom a menő embereknek –
felelte Jodi. Azzal a vontatott londoni kiejtéssel beszélt, amelynek minden
egyes szótagjától egyre inkább vidékinek éreztem magam.
Odafordultam a kerek szemüveget viselő tinihez. Hosszú hajának zömét
zilált kontyba tekerte, míg a többi kócos tincsekben lógott, amivel azt
üzente: Nézzétek, mennyire nem izgat, hogy nézek ki! Farmert viselt, és egy
fehér pólót, amelyen nagy fekete betűkkel a Greta Gerwig felirat állt. Én is
rögtön akartam egy ilyet, bár sohasem leszek olyan menő, hogy fel is
vegyem.
– Hol gyakornokoskodsz? – kérdeztem tőle.
Egy pillanatra csend lett.
– Evie, te zakkant! – nevetett Jodi. – Geraldine asszisztens.
– De hát még gyerek! – Hiába haraptam az ajkamba, ez már kicsúszott.
Geraldine mély torokhangon felnevetett, és a mellkasára szorította a
kezét.
– Köszönöm. Szinte már ősidők óta asszisztensként dolgozom. –
Suttogássá halkította a hangját. – Az az igazság, hogy már huszonhárom
vagyok. Attól féltem, hogy mindenki túl öregnek tart majd.
– Egy nappal sem nézel ki többnek huszonegynél – vágta rá Jodi
automatikusan. Szerettem volna megfogni Geraldine vállát, és megmondani
neki, hogy gyakorlatilag még ott a tojáshéj a fenekén. De nem tettem,
ehelyett újra belekortyoltam a boromba.
– Geraldine a Geoffrey és Turnernél van – közölte Jodi
jelentőségteljesen, amit én gondosan elengedtem a fülem mellett.
 A Geoffrey és Turner kicsi, de tekintélyes ügynökség volt, amely
forgatókönyvírókkal foglalkozott. Néhány éve ők voltak a William Jonathan
Montgomery &, Fiai Forgatókönyvírói Ügynökség konkurensei. De
mostanában azokat az írókat képviselték, akik presztízsre vágytak, mi
pedig… Nos, egy nap majd visszazökkenünk a régi kerékvágásba.
– Geraldine új kollégája, Ritchie neked régi barátod, ugye, Evie? –
erőltette Jodi a dolgot. Képtelen volt leállni. Amióta megtudta, hogy még
abból az időből ismerem a srácot, amikor simán Rickynek hívták, sohasem
hagyta ki a lehetőséget, hogy megpróbáljon több információt kicsikarni
belőlem. A volt pasim unikornisnak számított a szakmában, ugyanis
egyedülálló volt. Ami miatt Jodi radarja tévedhetetlenül befogta.
Elárulhattam volna neki, hogy Ricky az a fajta srác, aki mellett a nő a világ
legszerencsésebb emberének érzi magát. Egészen addig, amíg elég jó vagy
neki. Az arcomon kényszeredett mosollyal ismét csak hallgattam.
– Ritchie bámulatos – ömlengett Geraldine. – Biztos vagyok benne,
hogy nem telik bele sok idő, és ügynök lesz belőle. Süt róla, hogy
üstökösként fog berobbanni a szakmába.
– Hát, ő aligha marad örökké asszisztens – jelentette ki Jodi, a karomra
téve a kezét. – Ne aggódj, te is előrelépsz. Csak a te helyzeted különleges.
Jodinak igaza volt, de nem ez aggasztott. Rickyt még nem léptették elő,
ugye? Osszeszorult a torkom.
– Te hol dolgozol? – kérdezte Geraldine. Sóhajtottam, és összeszedtem
magam. Előbb-utóbb úgyis megtudja.
– William Jonathan Montgomery & Fiai – feleltem.
Geraldine szeme elkerekedett.
– Ó, szóval te az az Evie vagy!
Ha az ember a legrégebbi asszisztens a szakmában, a hír körbejár.
Megkönnyebbültem, amikor kiürült a poharuk, és visszamentek a
bárpulthoz. Újra elővettem a telefonomat, és azt kívántam, bárcsak már
péntek lenne, és itt lennének a barátaim. Néha úgy éreztem, hogy
megszámlálhatatlan kilométer választ el tőlük.

Evie: SEGÍTSÉG, A SAJÁT GYEREKEIM VESZNEK KÖRÜL!

Maria: hol vagy?
Evie: az asszisztensek ivászatán
Evie: gyerekek között
Jeremy: Dicky ott van?
Evie: nincs, ő már csak ügynökökkel barátkozik
 Sarah: ez jó Evie-nek. EZ JÓT TESZ A KARRIEREDNEK, EVIE!
Jeremy: csendesen, Sarah!
Maria: nem hivatalosan már te is ügynök vagy, Evie. megvolt a
pofavizit. miért nem mész haza? magaddal törődj!
Kinyomtam a telefont anélkül, hogy válaszoltam volna Mariának.
Bármilyen terhesnek is találtam ezeket az estéket, muszáj volt eljönnöm, ha
valaha is előre akartam lépni. Mindenkit ugyanaz hozott ide: majd
meghaltak, hogy a megfelelő dolgot mondják, a megfelelő emberekkel
beszéljenek, és szert tegyenek azokra a bizonyos nélkülözhetetlen
kapcsolatokra. Amikor Londonba költöztem, én is ugyanígy éreztem. Csak
nem az ügynöki munkával kapcsolatban.
Ha apám most látna!
Tudom, büszke lenne; csak épp meglepődne, hogy a szakmának ezen az
oldalán lát. Hogy képviselni akarom a forgatókönyvírókat, ahelyett hogy
egy lennék közülük. Csodálkozna, mi történt azzal a kislánnyal, aki tizenkét
éves korában kijelentette, hogy ő lesz a következő Nora Ephron vagy
Dorothy Taylor; aki számára az írás ugyanolyan létszükséglet volt, akár az
étel vagy a levegő. Azt persze sohasem tudta meg, mit mondott az első
ügynök, akinek megmutattam a munkámat.
Egyszerűen nincs hozzá tehetsége.
Megborzongtam. Általában sikerült elérnem, hogy ne gondoljak arra az
időre, amikor még írtam, de ezen az estén nehezen ment. Hét éve vagy
asszisztens. Boldog évfordulót, Evie! Mégis mindig azt mondtam
magamnak, hogy szerencsés vagyok. Nem tudtam beteljesíteni a saját
álmomat, így most más írókat segítettem ebben. Az egész értelmet nyer
majd, amint előléptetnek ügynökké. Monty mindig azt mondta, hogy még
nem állok teljesen készen. Valahogy meg kell mutatnom neki, mit érek.
Odafurakodtam Jodi mellé a bárpulthoz, hogy letegyem az üres
poharam. Épp időben, hogy még halljam Geraldine mondandójának a végét.
– Én sohasem maradnék ennyi ideig egy állásban. – Hirtelen észrevett.
– Ne vedd sértésnek – tette hozzá gyorsan.
– Nem Evie tehet róla – jelentette ki Jodi. – A főnöke, Monty
nevetséges fickó. – Ezen felháborodtam. Montyt mindenki a szakma nagy
öregjeként ismerte. Azoknak az időknek az utolsó képviselője volt, amikor
az üzletek nagy részét zártkörű klubokban pecsételték meg. Ha arra volt
szükség, még mindig le tudott venni a lábáról egy producert, de a világ már
elment mellette. Lelkes, fiatal emberek özönlöttek a szakmába,
mindannyian veleszületett érzékkel a tartalom iránt. Ez volt az a szó, amitől
Monty kiütéseket kapott.
– Zseniális abban, amit csinál – jelentettem ki, miközben tudtam, hogy
ezzel ugyanúgy védem magam, mint őt.
– Mindannyian tudjuk, mi az igazi oka annak, hogy maradsz. A
juttatások. – Jodi ezt a szót úgy ejtette ki, amitől a közöttünk lévő életkori
„rés” egész szakadékká szélesedett. – Egy bizonyos Oscar-díjas
forgatókönyvíró, akiről tutira tud valami mocskos dolgot, különben az mi
másért tartana ki mellette még mindig?
Jodi elvileg ismerte az összes átcsábítható írót. Volt azonban néhány
olyan dolog, amit még ő sem tudott Monty értékes ügyfeléről.
Geraldine-nak felcsillant a szeme. – Csak nem Ezra Chesterről
beszélsz? Istenem, milyen? Olyan dögös, mint az Instagramon? Annyira
édes, hogy Monica Reeddel jár! A nő vagy tíz évvel idősebb nála, de nem
zavarja. Hogy alakul a nagy filmje? A bevétele felét jótékonysági célra
adományozta, nem? Mesélj el mindent!
Miután három éve megnyerte a forgatókönyvíróknak járó Oscart, Ezra
azonnal a szakma kedvencévé vált, de ünnepelt híresség csak azután lett
belőle, hogy elkezdett járni Hollywood üdvöskéjével, Monica Reeddel.
Köszönhetően a vele foglalkozó számtalan pletykalapnak és különféle
listáknak, az Instagram-oldalát mára több mint háromszázezren követték.
Ehhez persze a megjelenése is hozzájárult: inkább a filmvászonra képzelné
az ember, mint a háttérbe.
– Nem igazán mondhatok sokat a filmről – feleltem, egy mosollyal
próbálva enyhíteni a szavaimat.
– Ne viccelj, Evie! – kontrázott Jodi, és én hirtelen ismét a
gimnáziumban éreztem magam, ahol kigúnyoltak, amiért az órán
jelentkeztem. – Barátok közt vagy. Legalább annyit elmondhatsz, hogy
igazak-e a pletykák. A nagy Ezra Chester tényleg írói válságban van?
– Szó sincs róla – tiltakoztam, miközben igyekeztem nem tudomást
venni a „barátok” szóra összeszoruló mellkasomról. Az elmúlt nagyjából
egy évben havonta egyszer találkoztunk, amióta Jodi asszisztens lett. Ez
barátságnak nevezhető? Egy részem azt remélte, hogy igen, mert amióta
Londonba költöztem, szinte lehetetlennek tűnt a munkahelyen kívül új
barátokra találni. És mégis… az egyetlen alkalommal, amikor elmentünk
kettesben meginni valamit, felhagytam az óvatossággal, és elárultam neki
egy személyes dolgot. Másnap e-mailt kaptam egy teljesen ismeretlen
kollégától, amelyben a saját pszichológusát ajánlotta a veszteség
feldolgozására. Többször nem mentünk együtt szórakozni.
 – Valószínűleg a jótékonysági munka veszi el az idejét az írástól – vélte
Geraldine megértőén. – Most töltött egy egész hónapot Dél-Amerikában,
ahol találkozott azokkal a gyerekekkel, akiket pénzzel támogat. Nem is
tudom, hogy csinálja!
– Mi is ezen gondolkozunk – feleltem semleges hangon, és közben
azokra a festői szőlőskertekre gondoltam, amelyeket úgyszintén sikerült
felkeresnie.
– Mondj valami olyat Ezráról, amit nem tudunk! – nógatott Jodi
jelentőségteljes pillantással, mintha Geraldine mindkettőnknek az agyára
menne. Összeesküvők.
– Hát – kezdtem meggondolatlanul az éhgyomorra megivott sok olcsó
bortól. – Az az igazság, hogy Ezra… – Láttam, hogy Jodi visszatartja a
lélegzetét. Megszólalt a telefonom.
Elhallgattam; rádöbbentem, hogy az ember milyen könnyen elszólja
magát. Csak el kellene mesélnem, hogy otthon a barátaim miért hívják
Ezrát EKF-nek. És ezzel egy csapásra tönkretenném az ő és az ügynökség
hírnevét.
Benyúltam a táskámba a telefonomért, és a lányok legnagyobb
döbbenetére a szendvicset húztam elő. A pokolba vele! Kicsomagoltam, és
jó nagyot haraptam belőle. Azok, akik abban a hitben élnek, hogy
ügynöknek lenni mesés karriert jelent, még nem láttak engem a hónom alatt
egy veknivel az utolsó vonathoz rohanni, hogy aztán otthon pirítóst
majszoljak az ágyban.
Jodi megköszörülte a torkát; zavarban volt. – Nos? Gyerünk, Evie,
mesélj!
– Oké – könyörültem meg rajtuk. – Az a helyzet… – Egy pillanatra
elhallgattam, amíg eltüntettem a szendvicset. Türelmetlenül közelebb
léptek. – A következő munkájától el fogjátok dobni az agyatokat.
Gyomorszájba. Hitetlenkedő arcot vágtak.
– Jól van – szólt Jodi színtelen hangon, és most én voltam az, aki
kimaradt, amikor ő és Geraldine összenéztek.
Ez van, amikor valaki már hét éve asszisztens. Már eszméletlenül jól
csinálja.
Lehet, hogy Ezra egy EKF, de itt soha senki nem fogja megtudni, miért.
Begyömöszöltem az üres csomagolópapírt a táskámba, és előhalásztam
a telefonomat. Egy csomó nem fogadott hívásom volt Montytól. Ismerve őt,
egy ügyféllel kapcsolatos válsághelyzettől kezdve az öltönytisztíttatásig
bármi lehetett ilyen sürgős.
Ez egyszer azonban hálás voltam, amiért ilyen követelőző.
 – Nagyon sajnálom, de rohannom kell. Muszáj visszamennem az
irodába.
Geraldine ránézett a vízálló Baby-G órájára.
– De már elmúlt tíz óra! – mondta megrökönyödve. – És péntek van.
Rávillantottam a legédesebb mosolyomat. – Üdv az ügynökök
világában!

– Vörös kód. Rajtam ütöttek. – Monty suttogó hangja különösen

visszhangzott. – Te mondtad meg nekik, hogy hol leszek ma este?
– Kiknek? – Utat törtem magamnak a Dean Street péntek esti
forgatagában.
– Sam-és-Maxnek. Itt vannak. – Sam-és-Max voltak Ezra új
forgatókönyvének a producerei. Mindent úgy csináltak, mintha egyetlen
személy lennének, mint egy hidra, amelyet valaki megpróbált megölni, de
csupán kettéosztania sikerült, és most így éli tovább az életét. Életemben
nem találkoztam udvariasabb emberekkel. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy
csak úgy rátörnek Montyra.
– A Pernyében vagy?
– Aha! – sziszegte. – Szóval elárultad nekik, hogy itt vagyok.
Lenyeltem, amit mondani akartam. Monty állandóan ebben a zárt körű
klubban volt, épp csak oda nem költözött. Több időt töltött a Pernyében,
mint otthon, és aki csak egy kicsit is ismerte, nem az irodában kereste.
– És mind a ketten beállítottak?
– Igen, és előtte még csak fel sem hívtak. – A következő szavait valami
zaj nyomta el. Ez vízöblítés hangja volt? – Ide kell jönnöd. Vörös kód,
Evelyn!
Monty kidolgozott egy titkos kódrendszert, amellyel akkor is a
segítségemet kérhette, ha ügyfelekkel volt. A sárga azt jelentette, hogy
„légy készenlétben”. A zöld a kisebb vészhelyzetekre szolgált.
Taxirendelés, ilyesmi. Azt, hogy a vörös kód mennyire sürgős helyzetet
jelez, nem lehetett előre megjósolni. Legutóbb az egyik kliens félrenyelt
egy húsgombócot, Monty pedig már túl sokat ivott, és elfelejtette, hogy
hazautaztam a hétvégére, és Sheffieldből nem tudom megcsinálni a
Heimlich-fogást. Az illető ennek ellenére életben maradt.
– Ki kell mentened. – Azt is érdemes volt szem előtt tartani, hogy
Monty igencsak drámai tud lenni. Forgatókönyvírókkal dolgoztunk, nem
kémekkel. – A francba! – Percekig csak női hangokat hallottam a háttérben.
– Monty! Minden rendben?
 – Tartsd a vonalat – suttogta. A hangok távolodtak. – Gyere, és vigyél
ki innen!
– Már úton vagyok. Hol talállak? – A klub Mayfairben volt; egy
hétemeletes épület, úszómedencével a tetőteraszon. Még egy gyógyfürdő is
tartozott hozzá.
Monty valami lőkiképzésről motyogott.
– Bocs, nem értettem.
– Azt mondtam, hogy a női vécében!
– Mi lenne, ha, izé, kijönnél onnan? – vetettem fel segítőkészen.
– Nagyon szeretnék, csakhogy beragadtam, Evelyn! Rohadtul
beragadtam.
Lementem a metróba; mérhetetlenül boldog voltam, hogy megettem azt
a tojásos szendvicset. Valami azt súgta, hogy szükségem lesz a
józanságomra.
 2

BERAGADVA

BELSŐ: PERNYE ZÁRT KÖRŰ KLUB, HARMADIK EMELETI BÁR – NOVEMBER

16., PÉNTEK, 23:02

A bár színösszeállítása abszurd módon rikító és ízléstelen. A mennyezetre

erősíte hatalmas filmesdobozokból letekerede filmszalagok lógnak alá. A
bárt citromzöld bojtokkal díszíte bíborszín függöny választja el a mögö e
lévő é eremtől. Melle e szőke pincér áll ropogósra vasalt egyenruhában.
Arrébb fúj egy arcába lógó filmszalagot, és úgy tesz, mintha figyelne.

– Kérem, nekem muszáj észrevétlenül átmennem az éttermen!

A szőke pincér összecsapta a kezét, az arca jóságos és gyakorlott
mosolyt öltött, mint aki már jókora tapasztalatra tett szert a Pernye
vendégkörének különcségeit illetően. – Miss Summers, tudatában vagyok
annak, hogy ön Monty asszisztense, ám ez rendkívül szokatlan kérés. Nem
szeretnénk a többi vendéget megzavarni.
Monty a klub alapító tagja volt, így a keresztnevén szólították, szóval a
személyzet tudta, ki vagyok, bár a főnököm nekem nem váltott tagsági
kártyát. Így, mivel nem voltam tag, csupán korlátozott jogokkal
rendelkeztem. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy olyan embernek
tűnjek, aki megérdemli a segítséget.
Tekintve, hogy épp a függöny mögé bújva leselkedtem, ez nem volt
könnyű.
A megfigyelőpontomról láttam Sam-és-Maxet, akik egy üres széket
közrefogva ültek egy asztal mellett. Felteszem, a szék Montyé lehetett, aki,
amint kiszúrta, hogy belépnek az étterembe, bemenekült a legközelebbi
mosdóba.
Ha a producerek meglátnak, rögtön tudni fogják, hogy Monty még az
épületben van. Valahogy el kellett óvakodnom mellettük, és úgy
kimenekíteni Montyt, hogy ne vegyék észre.
– Talán foglaljon helyet a bárban, és várja meg ott Montyt.
 Belekapaszkodtam a bíborszín bársonyba, és elkeseredetten törtem a
fejem. A producereket csak egy dolog hozhatta ide. Tizennyolc hónappal
korábban Ezra Chester aláírt egy szerződést Sam-és-Max feltörekvő filmes
cégével, a Kurázsi Produkciós Vállalattal a következő filmjükre, egy
romantikus komédiára. A legdivatosabb új tehetséget akarták megszerezni a
projekthez. Ezrát és az Oscar adta hírnevét. Az a tény, hogy ez a romkom
lesz az első a nagy sikere a könnyfakasztó Vérző szív után, még vonzóbbá
tette.
Amikor lejárt a határidő, a forgatókönyvnek pedig híre-hamva sem volt,
a producerek felettébb megértőnek mutatkoztak, különösen, amikor Monty
megmagyarázta nekik, hogy Ezrának épp most halt meg a nagyanyja. Ám
Ezra a következő határidőre sem lett készen, és az azután következőre sem,
ők pedig bekeményítettek.
Azóta Sam-és-Max agresszióval határos derűvel hajszolta a
forgatókönyvet. Elnézve őket, ahogy ott ülnek egyforma kék öltönyükben,
csinos arcukon udvarias kifejezéssel, el sem tudtam képzelni, miért akartak
Montyval annyira találkozni, hogy emiatt áthágták a főnököm sarkalatos
szabályát, miszerint nincsenek váratlan találkozók. Ezra talán valami rémes
dolgot tákolt össze? Egy aprócska részem azt remélte, hogy ez az igazság…
Ugyanis volt valami, amit Sam-és-Max nem tudott imádott
forgatókönyvírójáról. Ugyanaz, amit sosem fogok elmondani a Jodi- és
Geraldine-féléknek.
Az volt az igazság, hogy Ezra Chester – Oscar-díjas forgatókönyvíró,
jótékonykodó szívtipró és a szakma kedvence – egy arrogáns, kiállhatatlan
seggfej.
A barátaim azután nevezték el Elsős Kisfiúnak (rövidítve EKF), hogy
kiviharzott egy megbeszélésről, mert nem olyan kávét vittem neki, amilyet
kért, és csak azt követően volt hajlandó visszatérni, hogy Monty koktélokat
ígért neki. A megbeszélés témája a hátrányos helyzetű gyerekek támogatása
volt, akik közül néhányan jelen is voltak a szobában. Nagyon kellett
vigyáznom, nehogy EKF-nek nevezzem szemtől szembe, bele abba a
felháborítóan csinos arcába.
Erről eszembe jutott egy ötlet.
– Megígérem, hogy elmegyek, ha megengedi, hogy elintézzek egy
apróságot Montynak – mondtam, tudva, hogy a pincér nem fogja
visszautasítani a Pernye egyik alapító tagjának a kérését.
A fickó egyszerre tűnt megkönnyebbültnek és aggodalmasnak.
– Olyasmit nem tehetek, ami megzavarná a többi vendéget –
figyelmeztetett.
 – Nézze! – Igyekeztem leplezni a hangomból kihallható kétségbeesést.
– Az az igazság, hogy ha elszúrom, az egy újabb ok lesz a főnökömnek,
hogy megtagadja az előléptetésemet. Kérem! – Közelebb araszoltam hozzá,
már amennyire a függöny megengedte. – Olyan nőnek nézek ki, akinek van
más lehetősége?
A pincér megrázta a fejét – ez sértés volt –, majd olyasmi jelent meg az
arcán, amit én biztató mosolynak értelmeztem. Ezután részletekbe menően
elmagyaráztam neki, mit is kell tennie.
– Itt van Mr. Montgomery? Mr. Chester épp most érkezett meg, és lent
várakozik a VIP-részlegen.
A pincér úgy állt, hogy Sam-és-Max hallja, amikor a kollégájával
beszél.
– Gyerünk, gyerünk! – fohászkodtam.
Láttam, ahogy ültükben kiegyenesednek, egymásra néznek, felállnak,
és egy emberként elindulnak a függöny felé, ahol rejtőzködtem. Az egyik
bojt csiklandozta az orromat.
Miután a lépteik elhaltak a lépcsőn, tízig számoltam, és előbújtam.
Átvágtam az éttermen a szemben lévő ajtóig, miközben igyekeztem nem
tudomást venni arról, mennyire kirívok onnan a zilált hajammal és a Dr.
Martens bakancsommal.
A női mosdóban halvány, szinte bocsánatkérő fény égett, amelyet arra
terveztek, hogy az ember úgy érezze, valami tiltott helyre lép be. A
félhomályban alig tudtam kivenni a rézsútosan lerakott rózsaszín csempét, a
sok krómot és a többi holmit, amelyek valószínűleg többe kerültek, mint az
én egyhavi fizetésem.
Csak az egyik fülkében volt valaki.
– Monty? – szóltam bizonytalanul.
– Evelyn! Mi tartott ennyi ideig? – Monty metsző hangja a hisztéria
határát súrolta.
– Most már kijöhetsz, tiszta a levegő.
– Hogyhogy ez nekem nem jutott az eszembe? – Megrázta belülről az
ajtót. – Ügy van: beragadtam! – Egy ideig mindketten a kilincset rángattuk,
de ez csak arra volt jó, hogy megállapítsuk, igaza van. – Azt hiszem, a
zárral van a baj – közölte.
– Megyek, idehívok valakit.
Monty felhördült.
– Rólam fog beszélni az egész klub! Nem tudnád felfeszíteni egy…? –
Nyílt az ajtó, mire elhallgatott. Idősebb hölgy suhant be a mosdóba.
Rámosolyogtam, és elővettem a telefonomat, hogy küldjék egy rövid
üzenetet a JEMS csoportnak, remélve, hogy valaki még ébren van éjfél
után.

Evie: tudja valaki, hogyan kell felfeszíteni egy vécéajtót?

Jeremy ügyvédként dolgozik, és gyakran fent van még ilyenkor. Maria

egy gasztronómiai magazin szerkesztője; ez a munka nem igényel
éjszakázást, kivéve, ha tésztát keleszt. Sarah HR-es, és pontosan 17:30-kor
leteszi a lantot, mivel figyelemre méltó ügyességgel menedzseli az idejét. Ő
valószínűleg hamar lefekszik.
Láttam, hogy érkezett egy válasz, és már majdnem megkönnyebbültem
– amíg el nem olvastam.

Jeremy: miért kellett bezárni?

Evie: még dolgozol?
Jeremy: csak néhány nem fizetős kliensemnek, egy hajléktalan
fickó, akit azért csuktak le, mert az M&S előtt kéregetett. hála
istennek egy buzgó hivatalnok megakadályozta a szörnyű bűnesetet
Jeremy: várj csak, te beszorultál a .vécébe?
Evie: nem én. Monty
Jeremy:…
Evie: ne röhögj, légy szíves! ez komoly
Jeremy: bocs. ha Sarah még ébren van, neki valószínűleg akad
néhány
idegesítően hasznos ötlete, próbáltad szappannal bekenni a
zsanért?
Evie: most bármit hajlandó lennék kipróbálni
Jeremy: esetleg megpróbálhatnád otthagyni Montyt

– Megengedi? – Felpillantottam a telefonomról: a nő mosolyogva a

mosdókagyló felé intett. Most ismertem fel. Egy Dame volt, hetvenen túli,
kifejezetten elegáns nő. Szálegyenes tartás, rövidre nyírt, ősz haj és laza,
lebegő ruha, a vállán elegánsan átvetett selyemsállal. Kecsesség és
nyugalom áradt belőle. Áhítattal pislogtam rá, azután rájöttem, hogy még
mindig rám vár.
Hátraléptem. – Elnézést, csak a barátnőmet várom.
Egy férfi vizelésének eltéveszthetetlen hangja töltötte be a helyiséget. A
hölgy kezében megállt a rúzs, és felnézett. Én mereven bámultam a
hajfonatomat. A zaj folytatódott.
Hát persze hogy Monty az egyetlen olyan helyre ragadt be, ahol nem
probléma, ha szólítja a szükség, erre mégis a lehető legrosszabb pillanatot
választja.
És a szükség igencsak nagy lehetett. Nem fogta vissza magát. A nő egy
filmhíresség volt, és most kénytelen végighallgatni, ahogy Monty nagy
élvezettel kiüríti a hólyagját.
A fülkéből kihallatszó legkisebb cseppenések is visszhangot vertek a
helyiségben. Végre-valahára elhalt a zaj. A hölgy visszazárta a rúzsát, és a
hóna alá vette a táskáját.
Már a kilincsen volt a keze, amikor megtorpant. Ó, istenem!
– Néha – szólt a Dame – az embernek egyszerűen muszáj egy jót
pisilnie.
Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, nekidőltem a mosdókagylónak, és
kitört belőlem a röhögés.
– Nem értem, mi ebben a vicces – morgott Monty.
– Bocs, épp szappant keresek, hogy bekenjem a zsanérokat, de…
– Mindegy, mit csinálsz, de gyorsan csináld! Jó kislány.
– De tényleg a szappan a legjobb…
– Most rögtön, Evelyn.
Lekaptam a luxuskinézetű folyékony szappanos flakont a polcról, és
visszatértem a fülkéhez. Miközben a zsanérokat kerestem, úgy döntöttem,
kihasználom az alkalmat, hogy a hallgatóságom szó szerint rabul van ejtve.
– Monty – kezdtem. – Miért nem akarsz találkozni Sam-és-Maxszel?
Csend volt a fülkében.
– A kéziratról van szó? – Monty azt mondta, hogy EKF halad az írással.
Azt persze nem engedte, hogy én is beleolvassak.
– Végül is idehívhatsz valakit, hogy segítsen.
– Sam-és-Max odakint van, de ha úgy gondolod, hogy ez a legjobb
megoldás…
– Nem, nem – visszakozott gyorsan.
– Miért akarnak találkozni veled, Monty? – kérdeztem, miközben
szappant nyomtam a zsanérokra.
Hosszú csend.
Megrángattam a kilincset.
– Nagyon be van ragadva – mormoltam. – Tényleg hívnom kellene
valakit…
Nehéz sóhaj hallatszott a fülkéből. Hallottam a vécéülőke nyikorgását,
ahogy Monty ráereszkedett. – Azt akarják, hogy Ezra írjon alá egy
szerződés-kiegészítést, miszerint három hónapon belül átadja a kész
forgatókönyvet. A részben kész nem felel meg nekik, már próbáltam
alkudozni. Ügyvédeket emlegettek.
Nagylelkű ajánlat volt, már amennyire egy ultimátum az lehet, különös
tekintettel arra, hogy már egy éve futották a köröket. Monty mindenkit
biztosított arról, hogy EKF dolgozik a forgatókönyvön, akkor hát mi a
gond? Talán EKF zokon vette a hivatalos formát. Eddig minden
hosszabbítás becsületszóra ment.
– Ezra megmakacsolta magát? – Volt egy keskeny rés az ajtó és a keret
között a zárnál, ahol éppen csak kilátszott a retesz. Odanyomtam egy kis
szappant.
Újabb csend. – Nem akartam megkockáztatni, hogy az új határidő
említésével elfojtom a kreativitását.
Értsd: Montynak inába szállt a bátorsága, és nem merte megmondani
EKF-nek, hogy vége a semmittevésnek. Vettem egy nagy levegőt. – Nem
tudja, hogy csak három hónapja van befejezni a forgatókönyvet?
– Annál is rosszabb, Evelyn – felelte Monty, ez alkalommal bosszúsan.
– Ha nem adja le, Sam-és-Max visszaköveteli a pénzét, az összeset. Ha ez
megtörténik, cseszhetjük.
Elgondolkoztam. Tényleg ilyen rosszul állnak a dolgok? Az utóbbi
néhány évben, mivel Monty minden idejét EKF jótékonykodó imázsa
fenntartásának szentelte, az ügynökség legtöbb ügyében én tárgyaltam. Elég
pontos elképzelésem volt arról, mennyi a bevételünk, bár Monty a céges
pénzügyeket jórészt megtartotta magának.
– Azt hittem, jól megy a cég – jegyeztem meg, igyekezve, hogy ne
hallja ki a csalódást a hangomból. Ha előléptetett volna ügynökké, többet
segíthettem volna.
– Mostanra már jobban kellene tudnod, hogyan működik az üzlet,
Evelyn. – Lenyeltem a felháborodásomat, mert tapasztalatból tudtam, hogy
semmi haszna nem lenne rámutatni, hogy szándékosan hallgatta el előlem
az információkat. – Nap mint nap szorongatnak bennünket a nagyobb
ügynökségek. Többé nincs hely a kishalak számára. Ezra az egyetlen adunk,
nélküle végünk. Ha nincs kész határidőre, mindketten elveszítjük a
munkánkat.
– Hogy micsoda? – Úgy megszorítottam a szappanosflakont, hogy lejött
a teteje. Az egész kicsúszott a kezemből, le a palaszürke kőre, ahol ide-oda
pattogva szanaszét fröcskölte a tartalmát.
– Ha nincs forgatókönyv, nincs állás – közölte Monty.
 Egy pillanatig csak álltam ott, szappantól csöpögő kézzel, és próbáltam
mindezt megemészteni. A hosszú évek alatt az ügynökség szinte az
otthonommá vált. Tisztában voltam vele, hogy a barátaim, mindazok után,
amiket az évek során Montyról meséltem nekik, úgy gondolják, Stockholm-
szindrómás vagyok. Számomra mégis többet jelentett a munkám annál,
hogy megbirkózom Monty bogaraival. Hiszen segítettem összehozni egy-
egy írónkat a neki legmegfelelőbb producerrel vagy egy tökéletes
produkciós céggel. Továbbá órákat töltöttem a szűk kis irodában a
forgatókönyvek szerkesztésével, teljesen belemerülve a munkába, hogy
segítsek egy írónak rátalálni a helyes útra. A szerkesztés nem tartozott
szorosan a szolgáltatásunkhoz, csak egyszerűen imádtam csinálni.
Megerőltető munka volt, de magamra szabtam. Nem tudtam, mihez
kezdenék nélküle. Nem tudtam, mi lennék nélküle. Kijózanító gondolat
volt.
– Ezrának alá kell írnia a kiegészítést – jelentettem ki gondolkodás
nélkül.
– Valóban? – Monty hangjából sütött a gúny. – Mihez kezdenék a bölcs
assziszten… – Hirtelen elhallgatott. – Tudod, ez nagy kár – folytatta,
hirtelen könnyedebb hangra váltva. – Mielőtt beütöttek volna ezek a
kellemetlenségek, arra készültem, hogy beszélek veled az előléptetésedről.
Nem hittem a fülemnek. Arra készült, hogy előléptessen ügynökké?
Kop-kop-kop! A váratlan hangra ugrottam egyet.
– Hahó! Miss Summers! Odabent van még? – Felismertem a pincér
hangját, akivel korábban beszéltem. Az ajtó előtt állt.
– Két úr van itt, akik Monty után érdeklődnek. – Köhintett egyet. –
Valamilyen okból az a benyomásuk támadt, hogy a VIP-részlegen lehet,
márpedig a főúr igen kényes a hívatlan vendégekre. – Bűntudatosan
összerándultam. – Rettenetesen sajnálom, de határozottan ragaszkodik
hozzá, hogy ön legyen a segítségünkre ennek a… félreértésnek a
tisztázásában, hogy az urak távozhassanak.
– Nem láthatnak így, beszorulva! Szabadíts ki! – sziszegte Monty.
– Egy pillanat! – kiáltottam a pincérnek. – Monty – mondtam
halkabban –, ha szólok, nyomd a te oldaladról, oké? Csak bízz bennem! –
Megvetettem a lábamat.
Kop-kop-kop!
– Kérem, igyekezzen!
– Rendben – mondtam Montynak. – Akkor háromra. Egy. Kettő…
– Hölgyem! Arra kérem, hogy azonnal jöjjön ki, vagy kénytelen leszek
bemenni.
 Ekkor gyors egymásutánban több dolog is történt.
Először is Monty pánikba esett. Ahelyett, hogy várt volna, amíg
kimondom a hármat, belülről nekivetette magát az ajtónak. Ez engem
teljesen készületlenül ért, a kezem lecsúszott a kilincsről, és meg kellett
kapaszkodnom a szomszédos fülke ajtajában. Mintegy végszóra, a szőke
pincér berontott a mosdóba, oldalán Sam-és-Maxszel. Persze pontosan
abban a pillanatban, amikor kivágódott az ajtó, Monty kirepült a fülkéből,
és úgy szánkázott végig a vizes kövön, mint egy elszabadult ágyúgolyó.
Megbotlott, és elterült a padlón, pont a pincér lába előtt. Dicséretére
legyen mondva, hogy lenyűgöző gyorsasággal pattant fel. Lucskos volt az
izzadságtól, de lesöpörte a mellényét, hátrasimította a haját, és minden
igyekezetével azon volt, hogy ne úgy fessen, mint aki az imént viharzott ki
ötven kilométeres sebességgel egy női vécéből. Majdnem sikerült neki.
– Sam, Max, micsoda meglepetés! Csak segítettem az
asszisztensemnek. Toalett problémák – tette hozzá fojtott hangon, miközben
felém intett.
Ügy elöntötte az arcomat a pír, hogy egészen beleolvadtam a rózsaszín
csempés falba.
– Örülök, hogy sikerült elkapnunk – szólt az egyik producer, talán Sam.
Alapvetően pozitív természete gyorsan felülkerekedett a döbbenetén. – Kis
híján szó szerint, hm? Hahaha! Csak a szerződéskiegészítésről akartunk
beszélni veled, mivel azt ígérted, hogy mára aláíratod. – Mára? Hát mióta
ült már Monty ezen az ügyön?
Monty hanyagul legyintett. – Az asszisztensem intézi. Hétfőn első
dolga lesz, hogy találkozik Ezrával. A fickó alig várja már, hogy
megmutathassa a kéziratot.
Rámeredtem. Még hogy én? Ez csak valami tévedés lehetett. EKF rám
nem hallgatott. Az ő szemében nekem csupán két feladatom volt: 1.
egyeztetni a találkozókat, és 2. rávenni őt, hogy azokon megjelenjen. Ha
már ott volt, nekem nem maradt több dolgom, Montyn volt a sor a költséges
ebéd-, vacsora- és koktélmeghívásokkal, amelyek során elő szokott
hozakodni az olyan unalmas témákkal, mint hogy ugyan mikor készül el az
a forgatókönyv, amiért EKF már előre felvette a pénzt.
Monty derűs arcán megnyugtató mosoly ragyogott. Nálam nem ért célt
vele.
– Már beleegyezett, hogy aláírja, szóval nem kell aggódnod, az egész
csupán papírmunka – mondta nekem a bölcs, jóindulatú ügynök képét öltve
magára, aki az ideges beosztottját igyekszik megnyugtatni. A munkámhoz
hozzátartozott, hogy meg sem rezzenek, amikor a főnököm nyilvánvaló
hazugságot mond. – Nincs más dolgod, mint a kezébe adni a tollat. – Kék
szeme felcsillant. – Jó gyakorlat az előrelépésedhez.
– Az előrelépésemhez? – ismételtem meg. Monty szinte
észrevehetetlenül bólintott. – Persze – jelentettem ki készségesen, és
gyorsabban kezdett verni a szívem. Szóval az előbb komolyan mondta.
Tényleg kinevez. Már ha a cég túléli az ügyet.
– Nos, van még valami? – édeklődött Monty, meghúzgálva az inge
kézelőjét, és jellegzetes mosolyával úgy nézett Sam-és-Maxre, mintha
minden el lenne intézve.
– Csak egyetlen dolog. – A producerek tekintete végigsiklott Montyn. –
Mi ez a ruhádon?
Monty mosolya lehervadt, amint végignézett ázott-lucskos öltönyén.
A pincér felvette a földről a kiürült flakont. A műanyag behorpadt,
amikor a főnököm rálépett. – Ez alighanem masszázsolaj, uram.
A megállapítást csend követte.
Az étteremből beszűrődő fényben fényes ösvény csillogott, akár egy
csiga nyoma; a vécéajtótól vezetett odáig, ahol most Monty állt, olajjal
átitatva. Ó, ne! Rossz flakont vettem le a polcról. Miért van egy zárt körű
klub éttermi mosdójában masszázsolaj? Pfuj! Megborzongtam. Sam-és-
Max feszengő arckifejezéséből ítélve ők néhány lépéssel előttem jártak.
– Tudod, mit? – szólt az egyikük. – Azt hiszem, ez nem a
legalkalmasabb idő.
Erre Monty felélénkült.
– Akkor talán majd legközelebb – felelte minden méltóságát
összeszedve. – De előtte telefonáljatok.
 3

EKF

KÜLSŐ: FÁKKAL SZEGÉLYEZETT, GYÖNYÖRŰ UTCA SOUTH KENSINGTONBAN

– NOVEMBER 19., HÉTFŐ, 8:55

EVIE egy tartóban két elviteles kávét egyensúlyozva próbál elfurakodni egy,
a járdán keresztben parkoló, élénkpiros sportautó melle . Felmegy a
lépcsőn egy sötétzöldre feste ajtóhoz, és bosszankodva néz vissza a
kocsira. Kipirult arccal kihúzza magát, és elszántan felkészül, hogy
bekopogjon.

A kezem megállt a levegőben, amikor kivágódott az ajtó. A hirtelen

mozdulattól a kávéspoharak meginogtak a tálcán, de szerencsére sikerült
egyensúlyba hoznom őket. EKF-re számítottam, de csak egy magas,
vörösesszőke nő sietett ki a házból, és épp időben torpant meg, hogy el ne
gázoljon. Bár nem tudtam, ki ő, valahogy ismerősnek tűnt. Aztán hirtelen
kapcsoltam. Monica Reed volt, Hollywood Yorkshire-ből származó
üdvöskéje. A szívem a torkomban dobogott. Az elmúlt pár évben
randizgattak EKF-fel – bár csak a jóisten tudja, mit evett a pasin. EKF egy
kisfiú volt, Monica pedig az a nő, aki beviharzott Hollywoodba, és egyenlő
fizetést meg változatos szerepeket követelt a harmincötön túli
színésznőknek. Nyugodtan mondhatom, hogy a rajongója vagyok.
Az évek során nők jöttek és mentek EKF életében. A harmincas éveik
elején járó szőkék voltak az esete. Monica más volt. Királyi, szoborszerű…
idősebb nála. Jógaruhája hangsúlyozta fantasztikus alakját, vállig érő,
hullámos haja aranyosan csillogott a télies, reggeli fényben. Észrevette,
hogy bámulom, mire elpirultam.
Odabentről erősen Los Angeles-i stílusú mentegetőzés hallatszott. Egy
olyan férfi hangja, aki többet látott a világból, mint mi valaha is fogunk, és
benyugtatózott tigrisekkel fényképezkedett, hogy ezt bizonyítsa. Felért egy
Tinder-profillal.
– Mon, bébi, hidd el, hogy nem megint lerázni akarlak. Szó sincs más
nőről. Ez egy megbeszélés. Megpróbáltam kibújni alóla, hidd el, de nem
ment.
Naná, hogy EKF bébinek hívja Monicát. Azt a színésznőt, aki a
következő filmjéért meg fogja kapni a második Oscarját. Az átverés egy
kosztümös film volt; egy zárdában játszódott, ahol az apácák illegális
ginlepárlót üzemeltetnek. Azt mondták, hogy a szerep kedvéért folyékonyan
megtanult olaszul.
Szégyenlősen rámosolyogtam.
Végigmért.
– Rendben, Ez, hiszek neked. Most már én is látom, hogy csak
munkáról van szó! – kiáltott vissza.
Ez fájt. Lehet, hogy jobban összeillenek, mint gondoltam.
– Akkor azt is hidd el, hogy az ügynököm asszisztense úgy hiányzik,
mint púp a hátamra – felelte EKF az előszobából, miközben zörgött
valamivel. – Pénteken küldött egy e-mailt erről a találkozóról, amikor a
klubban voltunk. Ha lenne saját élete, én is élvezhetném a magamét. – EKF
zilált szőke feje felbukkant az ajtóban, hogy átadjon Monicának egy
kulcscsomót. – Ó, helló, Stevie! – Úgy tűnt, egy cseppet sem zavarja, hogy
hallottam, amit mondott. Valószínűleg azért, mert pontosan ezt válaszolta az
e-mailemre is.
A találkozónkra a pizsamanadrágot találta a megfelelő viseletnek,
felülre semmit. Megdobbant a szívem az izmos mellkasa, a kidolgozott hasa
és a nevetséges „most léptem ki egy vitorlásprospektusból” megjelenése
láttán, de úgy döntöttem, ezt megbocsátom magamnak. Lehet, hogy egy
seggfej, de tagadhatatlanul jól néz ki.
– Evie – helyesbítettem kissé megkésve. És hogy a maradék
méltóságom is odavessem, még hozzátettem: – Egyébként pénteken én is
szórakozni voltam. – Te bunkó!
EKF átkarolta Monica vállát. Két nevetségesen jó külsejű emberi lény,
akik pusztán a létezésükkel nagylelkűen hozzájárulnak a földön fellelhető
szépséghez. Ahogy ott álltam a mamám varrta, ’50-es éveket idéző
ruhámban, úgy éreztem, mintha egy teljesen más világhoz tartoznék.
– Amúgy valami csorog belőled – jegyezte meg Monica, feljebb rántva
Birkin táskáját a vállán.
Lenéztem. A kiömlött kávé átáztatta a papírtartót, és most a
bakancsomra csepegett.
– A francba! – mondtam. Ez aztán a profizmus, Evie. – Bocs! – tettem
hozzá.
Úgy tűnt, EKF jól szórakozik.
 – Legalább egyszer kipucolod – mondta még Monica, majd elfordult,
magához húzta EKF-et, és úgy csókolta meg, hogy azzal teljesen
megbotránkoztatta volna az apácát, akit alakított. Aztán megtörölte az ajkát,
feltett egy hatalmas napszemüveget, és lesietett a lépcsőn.
– Majd írok üzenetet! – kiáltott utána EKF. A nő felemelte a kezét,
jelezve, hogy vette.
A férfi bosszúsan fordult vissza felém. – Mit akarsz?
Rögzítettem az arcomon a mosolyt.
– A találkozónkra jöttem.
– Hol van Monty?
Nem volt kérdéses, hogy ez most az én megbeszélésem.
– Egyedül jöttem. És hoztam kávét. Bejöhetek? – Felemeltem a tálcát. –
Löttyedt a feneke.
EKF várt, mintegy hatásszünetet tartva, mielőtt felvonta volna a
szemöldökét.
– Nos, a löttyedt feneket senki sem szereti.
Továbbra is mosolyogtam, de közben belül meghaltam kissé.
EKF a kávé felé intett a fejével. – Koffeinmentes, szójatejes tripla?
– Természetesen.
– Akkor gyere be! – Faképnél hagyott, hogy kövessem. Jól van, Evie.
Szedd össze magad! Meg tudod csinálni. Az állásom múlt rajta. És talán az
előléptetésem.
Ha ráveszem EKF-et, hogy aláírja a szerződéskiegészítést, és
megígértetem vele, hogy időre befejezi a forgatókönyvet, akkor lehet, hogy
végre-valahára ügynök leszek. Bővíthetném a forgatókönyvírók körét, és a
fehér férfiak mellé bárki mást behozhatnék, például csodálatos női írókat.
Úgymond többé nem kell egy EKF-re szabott kosárba pakolni az összes
tojásunkat.
A csillogó fekete konyhában, miközben megpróbáltam elkerülni a
tükörcsempékről visszatükröződő arcom látványát, odaadtam EKF-nek a
kávét, a tálcát pedig kidobtam a szemetesbe.
EKF ivott egy kortyot, és összerázkódott. – Ez rémes.
– Ez a koffeinmentes. – A hátizsákomból előhalásztam egy zacskó
ragacsos muffint, és meg akartam kínálni eggyel. Még azelőtt elkapta, hogy
letehettem volna a fényes, fekete márványpultra.
– Hé! – Úgy tartotta el magától a muffint, mintha attól félne, hogy a
benne lévő kalóriák megmérgezhetik. Felnyitotta a szemetest, és kidobta. –
Ez egy gluténmentes háztartás.
 Lenyeltem a számban lévő méretes falatot; EKF olyan undorral nézett
rám, hogy azt gyanítottam, ezzel a szénhidrátok iránti vágyát leplezi.
– Szép az új lakásod – törtem meg a csendet.
Megvonta a vállát, a tekintete elkalandozott.
– Ugyanaz a tervező végezte az átalakítást, aki Tomnak is dolgozik. –
Rezzenéstelen arccal hallgattam. Ha nem EKF-fel állok szemben,
megkérdeztem volna, hogy ki az a Tom. De így nyilván Tom Cruise-ról volt
szó. A vállam fölött elnézve folytatta: – Rendkívül ösztönös nő. – A
tekintetét követve rájöttem, hogy saját magát nézi az egyik tükröződő
csempében.
– Azt elhiszem.
Amióta az első – és egyetlen – filmjéért megkapta az Oscart, EKF
megosztotta az idejét Los Angeles és London között. Azon tűnődtem, vajon
az új ház azt jelenti-e, hogy megállapodik Londonban. A kartondobozok ezt
sugallták.
Fintorogva a csapba öntötte a kávéját.
– Szóval Monty miért téged küldött? – kérdezte. Nem hagyta, hogy
elfelejtsem, milyen kevésre tart. Az évek során már megtanultam, hogy ne
törődjek EKF sértéseivel. Keményen dolgoztam az ügynökségnél. Monty
minden idejét EKF dolgai töltötték ki, ezért én foglalkoztam a többi
ügyféllel. Ami tökéletes volt így. A Szakítás óta úgyis több időm maradt,
amit az ügynökségnek szentelhettem. A barátaim figyelmeztettek a munka
és a magánélet egészséges egyensúlyának a fontosságára, de ők nem vették
figyelembe, hogy a „magánélet” jórészt házhoz szállított pizzát és a
Netflixet jelenti.
– Azért jöttem, hogy a Kurázsinak készülő forgatókönyvedről
beszéljünk – feleltem, és már kevésbé éreztem rosszul magam a hír miatt,
amelyet közölnöm kellett vele. EKF háttal állt nekem, és egy kávégéppel
ügyködött, ami úgy nézett ki, mintha a járdán keresztben parkoló,
nevetséges sportkocsi mintájára készült volna.
– A producerek – folytattam a hangomat megemelve, hogy
ellensúlyozzam a kávéfőző zúgását – nagyon szeretnék látni a kéziratot.
Elismerik, hogy…
– Micsoda?
– Hogy…
– Nem hallom.
– HOGY KEMÉNYEN DOLGOZOL RAJTA.
A masina elhallgatott, épp abban a pillanatban, amikor kieresztettem a
hangomat. EKF még mindig háttal állt nekem, de a válla úgy rángatózott,
mintha nevetne. Kissé hátrafordította a fejét.
– Mondtál valamit? – Megvárta, amíg kinyitom a szám, majd
megnyomott a gépen egy gombot. Nagy zaj kíséretében gőz árasztotta el a
konyhát, amitől csupa pára és nyirkosság lett a levegő. Éreztem, hogy
bizsereg a fejbőröm. A hajam sosem bírta jól a forróságot. Úgy viselkedett,
mint a kakaóba dobott pillecukor.
Nem hagytam magam elrettenteni, újra felemeltem a hangom.
– Meghosszabbították a legutóbbi határidőt. – Amit már hat hónappal
túlléptél. – Ez rendkívül nagylelkű gesztus. -A kávégép elhallgatott. –
Mostantól három… – Aztán felbúgott, amikor EKF nyolcszázötven lóerőt
adott rá, hogy elkészítsen egy szimpla koffeinmentes kávét.
Ahelyett azonban, hogy megitta volna, érintetlenül otthagyta.
Bosszúsan figyeltem.
Kivett egy poharat a konyhaszekrényből. Lesöpörve a kezemről a
morzsákat, előhúztam a papírokat a bőrtáskámból, és EKF nyomába
szegődtem.
– Csak annyit kell tenned, hogy ezt aláírod. Ez egy korrekt kiég… –
Csrrr! A hűtő adagolójából jégkockákat zúdított a pohárba. – Egy
módosítás, miszerint vállalod, hogy HÁROM HÓNAPON BELÜL
LEADOD A KÉSZ KÉZIRATOT.
Biztos vagyok benne, hogy ez alkalommal hallotta, amit mondtam. Egy
pillanatra megtorpant, aztán beleöntötte a jeget a turmixgépbe. Visszament
a fridzsiderhez, kinyitotta, egy kicsit kotorászott benne, majd felém hajított
valamit.
– Kapd el!
Egy zacskó avokádó repült felém – valószínűleg a legkispolgáribb
dolog, ami valaha történt velem. EKF az edzőteremben formált hátsójával
lökte be az ajtót, mivel mindkét keze tele volt különböző zöldségekkel és
gyümölcsökkel, amelyeket azonnal bedobált a turmixgépbe.
– Ha belepillantanál a kiegészítésbe…
Kinyújtotta a kezét. Megkönnyebbült sóhajjal oda akartam adni a
dossziét, mire megrázta a fejét.
– Az avokádót – mondta, mintha egy hülyével beszélne. Odavágtam a
zacskót a kezébe, a kelleténél cseppet talán erősebben.
Szakavatott módon elkezdte hámozni és szeletelni a gyümölcsöt, a
magot egy kés segítségével, egyetlen csuklómozdulattal távolította el.
– Csak… – Olyan erővel aprított, mintha valamilyen sérelmet torolna
meg a konyhapulton – jóvá kellene hagynod a szövegezését.
 Az orra alá dugtam a dossziét, és kinyitottam, hogy megmutassam a…
a nagy semmit. EKF kérdőn vonta fel tökéletesen ívelt, aranyszőke
szemöldökét. Pánikba esve néztem körül, majd megláttam a szerződést:
EKF épp rajta állt. Lehajoltam, hogy kihúzzam alóla a lapokat; majdnem
kettészakadtak, mire kiszabadítottam őket. Túl gyorsan álltam fel: EKF-fel
majdnem összeért az orrunk. Ilyen közelről észrevettem, hogy a bal
szemének káprázatos kékjébe némi mogyorószín vegyül.
Gúnyosan elvigyorodott. Aztán, kivárva a pillanatot, amikor
megpróbálok újra belefogni a mondókámba, megnyomta a turmixgép
gombját.
– Alá tudnád…? – Brrr.
– Alá kell… – Brrrrrrr.
A kezemmel eltakartam a kapcsológombot. Az ujjai megérintették az
enyéimet, megpróbálta így is megnyomni a gombot, de én nem engedtem.
– Három hónapod van – közöltem vele, és az orra alá toltam a
szerződésmódosítás megtépázott lapjait. – Igazán nagyvonalú ajánlat,
tekintetbe véve, hogy már így is mennyit késtünk.
A királyi többes az ügynökség szóhasználatában nyilván a „te” helyett
állt, csak nem akartuk nyíltan kimondani, hogy „az egész a te hibád”. Pedig
ez volt az igazság. Bár hozzáteszem, Monty babusgatása sem igazán segített
a dolgon.
– Csak alá kell írnod, és már itt sem vagyok, hagylak, hogy békében
turmixolhass.
– Értem. – EKF végre felvette a kávéscsészéjét, és belekortyolt. Még ott
volt a fenekén a címke. Mint minden egyéb a házban, ez is új volt. Kíváncsi
lettem volna, miért költözött vissza Londonba. L. A.-ben nem úgy mentek a
dolgok, ahogy remélte?
Egy ideig minden filmrendező az ő forgatókönyvével akart hírnevet
szerezni. A Vérző szív után mégsem rukkolt elő újabb munkával. Ez egy kis
szakma. Az elvárások teherként nehezedtek a vállára. Egy ilyen hatalmas
siker után biztosan úgy érezte, hogy bizonyítania kell.
Lehet, hogy a viselkedése igazából válasz erre a nyomásra. – Nehéz
lehet…
– Az a helyzet, Stevie – ez alkalommal a nyelvembe haraptam –, hogy
nem írom alá.
Vagy egyszerűen nem voltam elég meggyőző, mert elterelte a
figyelmemet a meztelen mellkasa.
Mégis nyugodt hangon folytattam:
 – Sajnos muszáj. Mert különben… – ledobtam a bombát, amire
számítania kellett – azonnal elállnak a szerződéstől. Neked pedig vissza kell
adnod a pénzüket. Ez a módosítás legalább ad egy kis időt és esélyt arra,
hogy befejezd a kéziratot.
– Nincs szükségem időre – jelentette ki dacosan. – Nem írom alá.
Vettem néhány mély, megnyugtató lélegzetet. A túllihegett
kávérendelésekkel, luxuséttermi foglalásokkal, a „kizárólag első osztályon
utazom” útjainak megszervezésével töltött évek alatt, amelyek során
egyetlenegy alkalommal sem sikerült eltalálnia a nevem, EKF sohasem
tudott megtörni.
Most sem fog neki sikerülni. Megőriztem a hivatalos modoromat, és
emlékeztettem magam: ő nem tudja, hogy az ügynökség léte veszélyben
forog.
Taktikát váltottam.
– Gondolj arra, hogy eddig mennyi időt fektettél bele! Mit számít még
három hónap? – Ismertem már minden kifogást. Az íróknak néha
egyszerűen csak arra volt szükségük, hogy tudják, mellettük állok. – Azért
vagyok itt, hogy mindenben a segítségedre legyek, hogy be tudd fejezni.
EKF elvigyorodott, és már nyitotta a száját.
– Hallottam! – csattantam fel, mielőtt valami olyasmit mondhatott
volna, amivel az asszisztensek egészen a közelmúltig bosszantottak.
Megvonta a vállát. – Szerencsére nincs szükségem a segítségedre.
– És miért nincs?
– Nos, a helyzet az, Stevie – felhajtotta a turmixát –, hogy még el sem
kezdtem írni.
 4

A KIHÍVÁS

BELSŐ: TÜKRÖZŐDŐ FELÜLETEKKEL TELI KONYHA – NOVEMBER 19., HÉTFŐ,

EGY PERCCEL A BOMBA LEDOBÁSA UTÁN

EVIE EKF elő áll, egyik kezével a konyhapultba kapaszkodik, miközben az

arcán két dolog küzd egymással: a fegyelmeze profizmus és a mélységes
felháborodás. EKF egy újabb pohár gyümölcsturmixot tölt magának, nem
foglalkozik EVIE grimaszaival.

Igencsak küzdöttem, hogy megőrizzem a nyugalmamat, ám amikor

megszólaltam, ebből semmit sem lehetett észrevenni.
– Micsoda? – Az egész ügynökség léte egy hajszálon függött, ő pedig
még egyetlen szót sem írt le? – Monty azt mondta…
Ő nevetve itta ki az italát. – Az öreg Monty azt mondta, hogy már
írom?
Most már tudtam, hogy Monty miért ódzkodott attól, hogy bárkinek
megmutassa a kész oldalakat.
– De hát… pontosan tudtad, hogy mire szerződtél. – Éreztem, ahogy a
forróság felfelé kúszik a nyakamon.
– Meggondoltam magam. – EKF megtörölte a kezét, majd közelebb
hajolt hozzám. – Oscar-díjasok nem írnak romkomokat – jelentette ki.
Kiszáradt a szám. El fogom veszíteni az állásomat, mert egy olyan férfi,
aki még egy megbeszélésre sem képes rendesen felöltözni, úgy döntött,
hogy derogál neki romkomot írni?
– Az Oscar-díjasok – sziszegtem – nem pizsamában vesznek részt a
megbeszéléseken. Az Oscar-díjasok ránéznek arra, akivel beszélnek. Az
Oscar-díjasok megírják a rohadt forgatókönyvet, amiért felvették a pénzt!
Egy pillanatra néma csend lett, ami alatt, úgy tűnt, EKF újrakalibrálja
az agyát. Aztán metszőbbé vált a pillantása, és talán az életben először
valóban rám nézett.
Ó, nem! Nem! Nem! Az összes vészcsengő megszólalt a fejemben, a
bőröm pedig sötét skarlátvörös színt öltött. Mit tettem? Viszlát, előléptetés!
 EKF rám villantotta tökéletesen hófehér mosolyát. – Nocsak, nocsak,
Evie Summers! Isten hozott!
Csak pislogtam. Az összes válasz közül, amire számítottam…
– Én… Hogy mi?
EKF karba fonta a kezét – a mozdulat hangsúlyozta gondosan formált
izmait.
– Öt éve ismerlek…
– Hét. – (Az isten szerelmére, Evie, fogd már be!)
Megrándult a szemöldöke. – Ilyen régóta ismerlek, és ez az első
alkalom, hogy az igazi énedet látom.
Az összes leereszkedő… Ahogy rám nézett, hirtelen megsejtettem,
milyen érzés lehet, ha olyasvalaki figyel az emberre, mint EKF. Bár előtte
sosem ismertem volna el, de őrületesen jóképű férfi volt. Aranyszín bőr,
égkék szem, széles arccsont, egy filmsztár erős, határozott álla…
Milyen kár, hogy mindezt a szépséget egy seggfejre pazarolták!
– Valójában – szóltam fölényesen – az igazi énem végtelenül
udvariasabb.
EKF kihúzta az egyik széket a reggelizőpultnál, és intett, hogy üljek le.
Egy pillanat erejéig átfutott a fejemen, hogy visszautasítom, de annyira
remegett a térdem, hogy végül lezöttyentem a fekete bőrülőkére.
– Szívesen hallanék többet ezekről az Oscar-díjasokról, akiket olyan jól
ismersz – mondta még mindig állva. – Előbb azonban beszéljünk őszintén.
Nem fogok romkomot írni. Nem az én stílusom.
Hát, amíg őszinték vagyunk…
– Miért nem? – Végül is leszerződött egyre. És bár a hatalmas előleg és
a hónapokon át tartó evészet-ivászat (más néven „a Monty-féle különleges
bánásmód”) bizonnyal segített, kezdettől fogva ismerte a kívánalmakat. A
producerek az „összetalálka” egy modern újragondolását akarták. Ez az a
pillanat volt, amikor egy romantikus komédiában a két szerelmes először
találkozik. Nyakra-főre ezt a kifejezést használták, mintha ezzel akarták
volna megmutatni a műfajban való jártasságukat.
EKF gúnyosan elmosolyodott.
– Én a való életet írom, nem meséket. A romkomok semmitmondó,
hamis filmek olyan embereknek, akik túl ostobák, hogy észrevegyék: egy
csomó hazugsággal etetik őket a szerelemről. – Szórakozottan rám nézett. –
Jó nagy a hajad.
A hajamhoz emeltem a kezem. A kávégép gőzétől szanaszét állt az
egész. Nem lehetett mit csinálni vele, így csak megvontam a vállam, és nem
dőltem be az elterelő taktikának.
 – A romkomok reményt adnak az embereknek, amikor a legnagyobb
szükségük van rá. – Visszaemlékeztem az összes alkalomra, amikor a
Szakítás után dühödten bámultam A szerelem hálójábant, így ezt-azt
belevághattam Tom Hanks képébe. Nem lényeges. – Szív van bennük, meg
mondanivaló, és segítenek az embereknek.
– Úgy beszélsz, mintha valóságnak hinnéd őket.
– Így is van. – Vagy volt, valamikor. Nem mintha EKF-nek bármi köze
lenne hozzá. Tetszett, hogy Ricky azt mondta, a mi találkozásunk egy
összetalálka volt. Nem sorsszerű, de valami hasonló. Egy különösképpen
nyomasztó asszisztens-ivászat alkalmával történt, friss levegőre volt
szükségem, úgy-hogy kibotorkáltam egy kis közbe, ahol összetalálkoztam
egy sráccal, aki a szemközti bárból jött ki ugyanezzel a céllal. Ha
bármelyikünk néhány perccel korábban hagyja ott a társaságot, sosem
futunk össze, sohasem tudjuk meg, hogy az idő egy rövidke pillanatában
csupán pár méterre voltunk egymástól.
Lassan kifújtam a levegőt. A Szakítás fájdalma tompult az elmúlt
tizenkét hónap alatt, de néha még mindig meglepetést tudott okozni.
EKF felhorkant; nyilván félreértette az arckifejezésemet, és azt hitte,
elérzékenyültem.
– Ez édes – mondta. – Én nem írok édi dolgokat, márpedig ez az, amit a
producerek várnak tőlem. Én olyan szerelemről írok filmeket, amire az
emberek ráismernek. Kínzó, epekedő, mérgező, igazi szerelemről, nem
összetalálkákról.
Filmet. Egyetlen filmet. Egyes számban. De nem ez volt a megfelelő
pillanat, hogy erre emlékeztessem.
– A Vérző szív gyönyörű, de van másfajta szerelmi történet is –
bizonygattam, miközben világosan éreztem, ez milyen szánalmasan
komolyan hangzik.
– Te láttad a filmemet – állapította meg nekidőlve a pultnak. – És
tetszett?
A film azzal végződött, hogy egyik fél sem képes beismerni, hogy a
kapcsolatuk végleg tönkrement, így hát együtt maradnak. Úgy zokogtam,
hogy kénytelen voltam utána egy Disney-maratont csinálni, hogy azt
érezzem, nem tűnt el minden fény a világból.
– Persze. De az embereknek ugyanúgy szükségük van a Nász-ajánlatra,
mint a Vérző szívre. Egy jó összetalálka azt mutatja meg, hogy egyetlen
pillanat alatt minden jobbra fordulhat.
EKF megrázta a fejét. – Kérlek! Nem léteznek olyan találkozások,
amilyeneket a filmekben mutatnak be. Olyan véletlenek. Azok a klisék. A
való életben, ha valaki leönt az italával, akkor dühös leszel rá, ha pedig
forró italról van szó, esetleg bepereled, de nem szeretsz belé. Az igazi
szerelmet nem lehet eltervezni.
– Ezt mondd el a Tinderen – feleltem fáradtan. Nem először
csodálkoztam el azon a nevetséges állításon, hogy EKF az új Nora Ephron.
Visszatolta elém a gyűrött szerződést.
– Mondd meg a producereknek, hogy nem írom alá. Inkább visszaadom
a pénzt, mint hogy ezzel a szeméttel kockára tegyem a hírnevemet. – EKF
elfordult, és egy újabb adag turmixot töltött magának. – Tízre jön az
életmód-tanácsadóm. Kitalálsz egyedül. – Ezzel el lettem bocsátva. Mint
amikor lekapcsolnak egy spotlámpát.
Felvettem a papírokat; tudtam, nincs más választásom, mint
megmondani Montynak, hogy még három hónapnyi haladékot sem sikerült
magunknak szereznem.
– Már az első napon közöltem Montyval, hogy nem akarom
megcsinálni – szólt utánam EKF. – Nem lesz meglepve.
– Akkor miért írtad alá a szerződést? – csattantam fel visszafordulva. A
szavak kicsúsztak, mielőtt megakadályozhattam volna, de nem bántam. Ha
úgyis vége az ügynökségnek, mit veszíthetek?
EKF nem felelt, én meg csak álltam ott, és egyre dühösebb lettem. Az ő
ostoba önzése sodort minket ebbe a zűrbe, amikor belement, hogy aláír
valamit, amikor igazából nem is képes…
Várjunk csak! Erről van szó? Lehetséges, hogy a nagyszerű EKF
alkotói válságba került?
Ez rettenetesen hangzott. Mi van, ha meg akarta írni a romkomot… de
nem tudta? EKF-et Hollywood egyik legmenőbb új tehetségeként
ünnepelték, ennek ellenére az Oscar elnyerése óta eltelt három év alatt
Monty egyetlen forgatókönyvet sem kapott tőle. Ő még megbocsátott neki,
mondván, hogy egy zsenit nem lehet siettetni. De aztán jött Sam-és-Max az
ajánlatával. Mi van, ha azért írta alá velük a szerződést, hogy megmutassa
Hollywoodnak, még mindig kelendő, hogy aztán rájöjjön, nem is olyan
könnyű romkomot írni, mint képzelte?
Ami az jelentené, hogy nem is a műfaj az igazi probléma, az csak
kifogás. Csupán meg kell találnom a módját, hogy rávegyem az írásra.
Azzal kezdhetném, hogy elérem, ismerje el, tévedett a romkomokkal
kapcsolatban. Tekintetbe véve az összetalálkák iránti megvetését, nem kell
mást tennem, mint megmutatni neki, hogy igenis lehetséges pontosan úgy
összejönni valakivel, ahogy Harry Sallyvel…
Nem lehet túl nehéz.
 – Tudom, hogyan írhatnád meg ezt a romkomot.
EKF meglepetten nézett körül.
– Ó, te még itt vagy? – kérdezte.
– Csak hallgass ide! Három hónap alatt megírod a forgatókönyvet,
ahogy eredetileg megígérted. Megtartod a pénzt. Sam-és-Max ódákat zeng
rólad Hollywoodban. Mindannyian jól jövünk ki a dologból. – EKF elhúzta
a száját. – Vagy – folytattam, egyenesen az érzékeny pontjára célozva –
elállunk a szerződéstől, és még a hét vége előtt kiadjuk a sajtóközleményt.
– Sajtóközleményt?
– Hogy megelőzzük a Kurázsi bejelentését – magyaráztam könnyedén.
– A producerek nyilvánosságra akarják majd hozni, hogy új írót keresnek,
mert Ezra Chester kiszállt a projektből.
Ami után EKF már nem csak az a díjnyertes forgatókönyvíró lenne, aki
csupán egy filmet mondhat a magáénak. Hanem az is, aki nem tud megírni
egy romkomot. Most már nem is tűnik olyan ostoba műfajnak, ugye?
Néhány másodpercig hallgatott, a tekintete a távolba révedt. Aztán újra
rám nézett.
Visszatartottam a lélegzetemet.
– Tudom, hogy meg fogom bánni, amit most mondok – szólt. A szívem
már előre ujjongott. – De hallgatlak.
Hála neked, EKF egója!
– Ha bebizonyítom neked, hogy létezik olyan összetalálka, amilyet a
romkomokban látunk, aláírhatod a szerződésmódosítást, és megírhatod a
forgatókönyvet abban a biztos tudatban, hogy a műfaj valósághű, és
teljességgel az a minőség, amit te képviselsz.
Összehúzott szemmel figyelt.
– És ezt pontosan hogyan akarod megvalósítani? – Óvatosan araszoltam
közelebb hozzá, mintha valami vadállat lenne, nem pedig egy
forgatókönyvíró, aki nem hajlandó elismerni, hogy írói válságba került.
Ugyanaz.
– A producerek egy újfajta összetalálkát akarnak – kezdtem lassan,
átgondoltan. – Én valós példákat hozok neked olyan párokról, akik
pontosan úgy találkoztak, ahogy az a filmekben történik. – Biztos voltam
benne, hogy találok ilyen sztorikat. Amikor az ember szingli, tele velük az
internet. – Olyan példákat, amik bebizonyítják, hogy… – Arrogáns vagy.
Szándékosan tájékozatlan. Seggfej. – …rövidlátó voltál a műfajjal
kapcsolatban.
EKF-et nem sikerült lenyűgöznöm.
 – Guglizni bárki tud, Vöröske. – Miközben meghökkentem a
becenéven, egy ötlet kezdett formálódni a fejemben. Egy nevetséges és
teljességgel ostoba ötlet.
Mert igaza volt: amit kínáltam, nem volt elég csábító. Nem csak arról
volt szó, hogy rábeszéljem a szerződés aláírására, és ezzel három hónappal
elodázza az elkerülhetetlen megaláztatást. Az írásra kellett rávennem.
Ahhoz pedig inspirációra volt szüksége. Méghozzá erőteljesre.
– Akkor majd én csinálom – jelentettem ki.
Értetlenül pislogott. – Pontosan mit is?
– Én leszek az élő példa. Írd alá a szerződéskiegészítést, én pedig
megismerkedem valakivel pont úgy, ahogy a romkomokban látjuk.
Megismétlem az összetalálkákat azokból a filmekből. Az utazásokat. A
vakációkat. A véletlen találkozásokat. Addig próbálkozom, amíg
valamelyik nem működik.
De hát még a Tinderen sem sikerült megismerkedned senkivel, mutatott
rá a józanabbik énem. Elhallgattattam.
EKF ravasz mosollyal mért végig. – Szóval azt akarod mondani, hogy
ha még neked is sikerül így összejönnöd valakivel, el kell hinnem, hogy
lehetséges.
Letettem a papírokat a reggelizőasztalra. – Akkor megállapodunk?
Megrándult az aranyszín szemöldöke. – Nyugi, Vöröske.
– Evie.
– Ha aláírom, azzal csupán három hónapot kapok a producerektől meg
Montyt a sarkamba, hogy idegesítsen.
– Ezért vagyok én itt – mondtam, miközben azon voltam, hogy ne
tűnjek túl lelkesnek. Megmutathatom Montynak, mire vagyok képes. –
Mondd meg nekik, hogy én segítek neked. Majd én féken tartom őket.
EKF egy pillanatig a hátam mögötti falat tanulmányozta. – Mondjuk,
hogy megismerkedsz valakivel. Honnan fogom tudni, hogy igazat
mondasz? Akár meg is kérhetsz valakit, hogy mondja azt, beléd esett. És
elég gyorsan kell találnod valakit, hogy legyen időm megírni a
forgatókönyvet.
– Jogos aggodalmak – ismertem el, és gyorsan tollat meg jegyzetfüzetet
vettem elő a táskámból. – Akkor egyezzünk meg a feltételekben.
– Nem arra van a szerződésmódosítás?
– Az a te megállapodásod a Kurázsival. Ez a kettőnké.
Elkezdtem írni: Amennyiben Evie Summers („Asszisztens") be tudja
bizonyítani EK Ezra Chesternek („Forgatókönyvíró”)…
– Mit húztál ki?
 – Semmit.
…hogy a „romantikus komédia" műfaja valósághű, azzal, hogy oly
módon ismerkedik meg valakivel, ahogy az a romkomokban látható (l.
összetalálka), akkor a Forgatókönyvíró a jövő év február 18-ig leadja a
kész forgatókönyvet a Kurázsi Produkciós Vállalatnak.
EKF átkukkantott a vállam felett. – Szerelembe is kell vele esned.
Ezt nem mondja komolyan! – Megismerkedésről volt szó.
– Pontosan. – EKF szemlátomást jól szórakozott. – Megismerkedsz
valakivel, és mindketten szerelmesek lesztek. Nem így van a
romkomokban? Rá kell találnod Mr. Happy Endre. Máskülönben nincs
megállapodás.
Az ujjaim megfeszültek a tollon. Az én életem az, amiről beszél. Egy év
telt el Ricky óta. Nem tudtam, készen állok-e már arra, hogy
megismerkedjem valakivel, még ha ily módon is.
De biztos, hogy EKF csak meg akarta nehezíteni a dolgot. Egyelőre
csupán annyit kellett tennem, hogy aláíratom vele. Aztán ráveszem az
írásra. A szerelmi rész miatt ráérek később aggódni.
– Rendben. – Kicsit megremegett a papír a kezem alatt, amikor a
módosítást írtam. Bár ha megkapja, amit akar, akkor én is.
Forgatókönyvíró vállalja, hogy abban a percben belekezd a munkába,
amint aláírta a szerződésmódosítást, körmöltem. És az elkészült oldalakat
rendszeres időközönként elküldi az Asszisztensnek.
Eltűnt a jókedve. – Micsoda?
– Csak biztos akarok lenni benne, hogy időre elkészülsz –magyaráztam.
– Egyébként nem lenne felelősségteljes dolog ezt aláíratni veled. Emellett
bizonyítékra van szükségem, hogy tényleg írsz.
Karba fonta a kezét, a tekintetébe valami olyasmi költözött, amit nem
tudtam megfejteni. – Nekifogok az írásnak, de az oldalakat Monty kapja. Ő
az ügynököm, legalábbis legutóbb még ő volt.
Haboztam kicsit, azután kijavítottam. Amíg dolgozik a kéziraton, semmi
gond. Az ügynökség biztonságban van, ahogy az előléptetésem is.
– Tessék! – Kikapta a tollat a kezemből. Gyorsan odaírta: Az
Asszisztens vállalja, hogy minden összetalálkáról részletes beszámolót ír a
Forgatókönyvírónak.
– Bizonyítékra van szükségem, hogy tényleg megcsinálod –utánzott,
még a kiejtésemet is másolva.
A tollat visszaszerezve már azon voltam, hogy kihúzom ezt a mondatot,
de aztán elbizonytalanodtam. Ez még a hasznomra lehet. Valószínűleg azt
gondolja, hogy a beszámolók majd lekötik az energiámat, és távol tartanak
tőle. De lehet, hogy pont ezek egyike adja majd meg neki a kezdő lökést az
íráshoz.
– Csak még egy dolog – mondtam, miközben már írtam is: A
Forgatókönyvíró és az Asszisztens megegyeznek abban, hogy a fenti
megállapodásukról Monty sohasem szerezhet tudomást.
Ha Monty valaha megtudja, milyen engedékeny – és akkor még
finoman fogalmaztam – megállapodást kötöttünk, nagyon dühös lesz.
Biztosította a producereket, hogy mindent kézben tart. Ha kiderül, hogy az
alku alapját az asszisztense szerelmi élete adja, az rá nézve szégyen lenne.
Elfeledkezne arról a tényről, hogy nekem sikerült, ami neki nem. Még
azelőtt kirúgna, hogy EKF-nek egyáltalán esélye lenne túllépni az új
határidőt. Jobb, ha azt hiszi, hogy EKF a saját jószántából dolgozik. Egy
dologgal kevesebb, ami miatt aggódnom kellett.
– Titkolózol a főnököd előtt, Vöröske? Ma csupa meglepetés vagy. –
EKF végigmért. – Azt tudod, ugye, hogy csak azt fogod bebizonyítani,
hogy a romkomok baromságok?
– Sok minden történhet három hónap alatt – feleltem.
– Egyetértek. – Megjelent valami az arcán, de el is tűnt, mielőtt
értelmezhettem volna.
– Végeztünk?
Kezet nyújtottam. Elfogadta. – Tőled kell hallanom.
– Vöröske – mondta EKF –, ha be tudod bizonyítani, hogy lehetséges
úgy szerelembe esni, mint a filmekben, megírom azt az átkozott
forgatókönyvet.
Odatoltam elé a szerződésmódosítást. Egy pillanatig hezitált, mielőtt
aláírta volna.
– Lehet, hogy rosszul ítéltelek meg, Vöröske. Mégsem vagy annyira
unalmas.
Nem ez az egyetlen dolog, amiben tévedtél, gondoltam.
Mert akár tetszik neki, akár nem, rá fogom szorítani, hogy befejezze azt
az átkozott forgatókönyvet.
 5

ERKÖLCSI TÁMOGATÁS

KÜLSŐ: EAST DULWICH, EVIE LAKÁSA – NOVEMBER 23., PÉNTEK, 20:30

EVIE végigsiet az aprócska kert kockakövein, kinyitja a bejára ajtót, és

feljebb rántja a vállán a vászontáskáját. Valami csörömpöl benne. Egy
csokor bazsalikom és egy bage kukucskál ki belőle. Belépve a szűk
előtérbe, bedugja a kulcsát a második ajtó zárjába, miközben sietősen
á utja a telefonüzeneteit.

Maria: Evie, drágám, ideértünk a lakásodhoz, kint állunk

Jeremy: miért nem válaszolsz? mondd, hogy odabent vagy! ez a
hétvége amúgy is elég keserves lesz az Ő, Akit Nem Nevezünk
Nevén leánybúcsújának megtervezése miatt, nem hiányzik, hogy
még a lakótársaddal is egyedül kelljen szembenéznünk
Sarah: megkaptátok az instrukcióimat?
Jeremy: ó, helló, Voldemort! igen, megkaptuk a 19 oldalas
Power-Point- prezentációt és az olvasmánylistát, öröm, hogy
szerepelünk a köszönetnyilvánításban
Maria: engedj beee!

ÖNNEK TÍZ NEM FOGADOTT HÍVÁSA VAN MARIA

NOWAKTÓL

Maria: szia! a legjobb barátaid azt remélik, hogy már itt jársz a
sarkon, mert Jane odabent van, és úgy hangzik, nincs egyedül,
akárki is van vele, NAGYON jól szórakozik
Jeremy: úgy tippeljük, nem te vagy az
Maria: Evie Doris Summers, hol VAGY?
Jeremy: ne tedd ezt velünk, Evie! ó, istenem, jön Jane!
Jeremy: és most elindult az ajtó felé
 Annyira igyekeztem, hogy otthon legyek, mire jönnek. Amikor
legutóbb itt voltak, Monty vörös kódot adott ki (egy nem idevalósi ügyfél
eltévedt a metróban), és már a desszert felénél jártak, mire odaértem az
étterembe.
Ezúttal azért késtem, mert Sam-és-Max visszaigazolta, hogy megkapta
a szerződéskiegészítést, és Monty erről akart beszélni velem. Nem rejtette
véka alá a meglepetését, amikor hétfőn EKF aláírásával mentem be az
irodába, bár a szerződés enyhén megviselt példányait azért a fény felé
tartotta, hogy ellenőrizze az eredetiségüket.
– Nagy felelősséget vállaltál magadra, Evelyn – mondta végül,
kisimogatva a papírokat. – Meglátjuk, megérte-e, és akkor három hónap
múlva nem a kész kézirat lesz az egyetlen dolog, amit megünnepelhetünk. –
Reménykedő arcom láttán elmosolyodott, azután lerántott a fellegekből
azzal, hogy rám sózott fél tucat szerződést, hogy „sürgősen” ellenőrizzem
őket, mielőtt hazamegyek.
A nappaliba lépve Jeremyt pillantottam meg, ahogy arcát a kezébe
temetve ül, hullámos haja előrehull, és máskor ropogósra vasalt ruhái úgy
lógnak vékony alakján, mintha az elkeseredettségében osztoznának. Maria
pedig mindenre bólogatott, amit Jane, a lakótársam mondott; dús barna
haját copfba fogta, és úgy kapaszkodott egy üres borospohárba, mintha az
lenne az egyetlen szilárd dolog egy hurrikán közepén. Szép arcán
kényszeredett udvariasság csatázott a rettenettel, amikor Jane a végére ért
egy különös elevenséggel előadott történetnek, amelyet olyan pantomim-
előadással kísért, amit az ember nem lát gyerekzsúrokon.
– .. .és ekkor volt az, hogy a földre zuhantam.
Maria összerándult.
Megráztam a táskámat; az árulkodó csörömpölésre Jeremy felpattant.
– Ó, Evie, hála istennek! Gyűlöllek, te istennő! – Lehajolt, hogy
megöleljen. – Jane épp most magyarázta el, miért tartott olyan sokáig, hogy
beengedjen bennünket. – Jane ott mosolygott mögötte. Utána Mariát
öleltem át, igyekezve elrejteni a láttukra a szemembe gyűlő könnyeimet.
Azt kívántam, bárcsak Sarah is itt lehetne, de ez a hétvége a leánybúcsúja
megszervezéséről szólt, és úgy kellett tennünk, mintha már nem tervezte
volna meg saját magának.
Jeremy elől elrejthettem az arcom, de Maria nem lett volna Maria, ha
nem veszi észre, ezért kicsivel hosszabban ölelt magához.
– De jó látni téged ilyet többé sose csinálj velünk! – mondta egy
szuszra. Jeremy már elvette tőlem a táskát, és töltött egy pohárral.
 – Jane – mondtam, miközben hálásan elvettem Jeremytől az italt –,
neked most randid van, nem?
Jane egyetlen ruganyos mozdulattal felállt, fekete haja csillogott a
lámpafényben.
– De igen. Bent a hálószobában. Viszlát később! – Ez utóbbit
Jeremynek címezte, aki ráemelte a poharát.
– Még mindig meleg vagyok, Jane.
– Még mindig rád vagyok izgulva. – Jane rámosolygott, aztán eltűnt.
Jeremy megrázta a fejét. – Rajtam kívül valaki más is azt érzi, hogy
egyszerre van felháborodva, ugyanakkor összezavarodva?
– Még mindig késő éjszakákig dolgozol? – kérdezte tőlem Maria
könnyed hangon.
Jeremy újratöltötte a poharamat. – Úgy értem, nyilván elég sokat fogok
inni, hogy amennyire lehet, elfelejtsem, amit az imént ecsetelt, egy részem
azonban mégis szeretne Jane lenni, ha majd felnövök.
– Csak ma este – feleltem Mariának.
– Evie – csóválta a fejét a barátnőm, átlátva a füllentésen. Tudtam, hogy
Maria nem haragszik; megbántódott. Ritkán találkozunk, és most nem
értem haza időben, hogy fogadjam őket. Most sem. Vacsorát ígértem nekik,
erre elmúlt nyolc óra, és a délben vásárolt zöldség ott kornyadozik a
táskámban. Nem tudtam rászánni magam, hogy megmondjam: egy halom
szerződést raktam rendbe, hogy Monty kedvére tegyek. Mert újra csak azzal
nyúzna, hogy hagyjam ott az ügynökséget. Maria tele volt mindenféle
szeretettel, amelyek közül a szigorú változat igen szigorú tudott lenni.
– Jól vagyok, esküszöm – bizonygattam.
Az összes barátom közül ő ismer a legrégebb óta, ami az ilyen időkben
megmutatkozott. Még mindig emlékszem arra a napra, amikor a többiek
fellöktek a játszótéren, és a dús, sötét hajú, hatalmas szürke szemű kislány
felsegített. Azóta is ő a védelmezőm. A középiskolában a kettősünk trióvá
bővült, amikor Jeremy fanyar bölcsessége segített túlélnünk. Sarah akkor
csatlakozott hozzánk, amikor elkezdtük az egyetemet. Együtt laktunk a
kollégiumban, és – talán mert senki más nem jött ki vele – a csapatunk
szilárd tagja lett. Mi négyen nagyon közel álltunk egymáshoz, és Maria
valószínűleg jobban ismert engem, mint én saját magamat.
Megkönnyebbülésemre Maria nem erőltette a dolgot. Leült Jeremy
mellé, én pedig elhelyezkedtem a kedvenc székemben, remélve, hogy
lezártuk a témát. A kopott karfára tettem a borospoharamat, mire az
megcsúszott valamin. Amikor letöröltem azt az izét, Jeremy felkuncogott.
Az ujjaimat egymáshoz dörzsölgetve ránéztem. Mindkét barátom
bűntudatos arcot vágott.
– Mi az?
Maria elfintorodott. – Ó, édesem, lemaradtál Jane sztorijának az
elejéről! Arról a részéről, ami abban a székben zajlott.
Jeremy felhajtotta az italát. – Durva volt. Égesd el azt a széket!
– Szék, béke poraidra, örülök, hogy ismerhettelek! – Koccintottak.
– Te jó ég! – Felpattantam, és az ajtóhoz ugrottam. – Jane! –kiabáltam
az előszobában, miközben rohantam a konyhába, hogy lesikáljam a kezem.
Lehalkította a zenét. – Igen, édesem?
Mielőtt válaszoltam volna, elmondtam magamban az idegnyugtató
mantrámat. Három éve nem emelt lakbért. Három éve nem emelt lakbért.
Jane életmódjával általában nem volt gond. Már kezdetben felállítottunk
néhány szabályt, hogy elkerüljük a kellemetlenségeket. Azaz én szexmentes
közösségi tereket kaptam, Jane pedig éjszakai látogatókat fogadhatott,
akikről én csak az ő lélegzetelállítóan mocskos történeteiből értesültem,
meg onnan, hogy olykor a mosogatógépben sterilizálta a szexuális
játékszereit. Megnyugtatóan kényes volt a higiéniára, de akkor sem
kellemes dolog, ha az ember reggel benyúl egy csészéért, és egy vibrátor
akad a kezébe.
– Megígérted, hogy nem szexelsz a nappaliban.
Valami elképesztően bonyolult fehérneműben kukkantott ki a
szobájából.
– Nem is, édesem! Ott csak elkezdtük. – Nos, ez legalább némi
megkönnyebbülést jelentett. – Igazából a konyhában fejeztük be.
Elborzadtam, majd megragadtam a szivacsot, és letöröltem az összes
létező felületet.
Jane nyitott ajtaja mögül egy mély bariton dörmögését hallottam.
– Ja, és még valami – folytatta a lakótársam. – Trev ígéri, hogy vesz
egy új szivacsot.

– Tényleg meg fogod csinálni? – Maria a tányér fölé hajolt, és beleharapott

a rendelt pizzába. Abban a pillanatban, ahogy meghallották az EKF-fel
kötött alkum történetét, Sarah katonás leánybúcsú-prezentációja feledésbe
merült. (Nem és nem a tökéletes leánybúcsúkra! 1. NINCSENEK péniszek.
Jeremy: Ebből kimaradok, a) sem rugósak, b) sem felfújhatók, c) és
különösen nem ehetők, d) Jeremy, a te péniszed nem számít. Jeremy:
Pontosan melyik kategóriába sorolná Sarah az enyémet?)
 Jeremy meglengette a borospoharát. – Csak hogy tisztázzuk: a
következő három hónapban megpróbálsz úgy összejönni valakivel, hogy
lemásolod a romkomok összetalálkáit?
– A karrieremért teszem, Jem, nem a szerelemért. Csupán át kell
segítenem EKF-et az alkotói válságon. Bízom benne, hogy nem fogja
erőltetni a dolog szerelmi oldalát. – Csend.
– Ha bármilyen kétségetek lenne, tudom, hogy ez teljes őrültség.
– Mekkora egy seggfej! – fakadt ki Maria. Ő volt a legédesebb,
legkedvesebb, legmegbocsátóbb ember, akit ismertem. És olyan hévvel
gyűlölte EKF-et, ahogy még én sem.
– Teljesen biztos vagy benne, Evie, hogy ezt akarod? Ne hagyd, hogy
EKF olyasmibe kényszerítsen bele, amire még nem állsz készen! Egy
sráctól sosem kérne ilyesmit.
– Úgy van, elsősorban magaddal törődj – kontrázott Jeremy
engedelmesen.
– Tudom, ez furcsán hangzik, de a szerelmi résztől eltekintve a
megállapodás teljességgel az én ötletem volt. Nem csak az ügynökség
megmentéséről van szó. Monty megígérte, hogy ha EKF megírja a
forgatókönyvet, előléptet.
– Tényleg ezt mondta? – hitetlenkedett Maria.
Bólintottam; megértettem a kételkedését.
– Korábban még csak nem is célzott rá. – Ez volt az egyik ok, amiért a
barátaimnak nehezen fért a fejébe, miért dolgozom még mindig Montynak.
Ám kevés az ügynöki állás, és bár eljártam interjúkra, sosem sikerült
bejutnom a második fordulóba. Montynak kellett hát bebizonyítanom – és
ha őszinte akarok lenni, magamnak –, hogy elég jó vagyok, mielőtt
továbblépnék. Ricky ezt mindig megértette. Azt kívántam, bárcsak ők is
meg tudnák.
Jeremy és Maria összenéztek. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy
egész úton idefelé rólam beszélgettek.
– Mi az? – kérdeztem némi támadó éllel.
Maria kezdte.
– Észrevettük, hogy Dicky{4} óta még több energiádat ölöd a munkába.
– A Szakítás estéje óta nevezték így Rickyt. Imádtam érte őket, ennek
ellenére én képtelen voltam rávenni magam. – Biztosak akarunk lenni
benne, hogy hagysz időt magadra. Talán még a valódi randizásra is.
Erre hirtelen nem tudtam mit mondani. Eddig nem esett le, hogy
aggasztja őket: nem randizom. Számomra ők a randevúspektrum két
végpontját képviselték: alig volt olyan nap, amikor Jeremynek ne lett volna
randija, ezzel szemben Mariának még sosem volt találkája. Ő és David
tizenhat éves koruk óta együtt voltak. A randik dzsungele számára inkább
egy szépen gondozott belső udvar volt.
Bár ahogy néztem, a Szakítás utáni idők teljes üressége volt az, ami
aggasztotta őket.
– Tudjuk, milyen fontos számodra a karriered, és ez az állás egy igen
kemény időszakon segített át – mondta Maria nagyon gyengéden. És igaza
volt. Nem sokkal apám halála után kezdtem az ügynökségnél, és a munka
kitöltötte azoknak a napoknak a legrosszabb részét. – De talán egy szünet
jót tenne. Bármit csinálhatnál, amit csak akarsz. Akár újra elkezdhetnél írni.
– Apa halála után a barátaim megpróbáltak rávenni, hogy folytassam az
írást. Igazából sosem tudták megérteni, miért nem térek vissza ahhoz az
önmagamhoz, aki egész éjjel lázasan gépelt, aki állandóan rájuk tukmálta a
kedvenc filmjeit, és arra biztatta őket, hogy tekintsék műalkotásnak a
dialógusokat. Sosem tudtam, hogyan mondjam el nekik, amit az az ügynök
mondott nekem. Túlságosan szörnyű volt. – Aggódunk, hogy itt nem
vigyázol magadra.
Úgy tettem, mintha lekötne a következő szelet pizza. Néha aggasztott,
hogy a barátaim azt hiszik, megrekedtem a fejlődésben. Mintha a felnőtté
válásomhoz vezető úton kimaradt volna néhány rubrika, amit nem sikerült
kipipálnom, például jelzáloghitelek, megtakarítási számlák és józan
döntések, amik nekik mind megvoltak.
Maria megérezte a zavaromat. – Csak azt mondjuk, hogy nem ezzel
kellene töltened a szabadidődet. Mi értelme kockára tenned a magánéletedet
olyan emberek kedvéért, mint EKF vagy Monty? Neki kellene mindent
elkövetnie, hogy megmentse az ügynökségét.
Jeremy előrehajolt, és a kezemre tette a kezét. – Maria azt akarja
mondani, Evie, drágaságom, hogy mi csak a javadat akarjuk. Mert
számunkra te mindennél többet érsz.
Az este folyamán már másodszor öntötték el a szememet a könnyek;
bólintottam, és nyeltem néhányat, mielőtt megszólaltam.
– Köszönöm a törődést. Nagyon sokat jelent, de tényleg. Ezt azonban
végig akarom csinálni. Meg fogom szerezni az előléptetést. Ráadásul –
halványan elmosolyodtam – a Tindernél minden jobb.
A barátaim megöleltek, én pedig szorosan kapaszkodtam beléjük.
– Helyes – szólt Jeremy hátradőlve. – Mára befejeztük a „tapintatos
barátok” című részt?
– Amennyire lehet – mondta Maria, megemelve a poharát.
 – Nagyszerű. – Jeremy felpattant, felkapta a kanapéról az utazótáskáját,
és elővett belőle egy összetekert jegyzettömböt. – Mert írtunk neked egy
listát.
Pillanatokkal később a színes szövegkiemelőkkel tarkított tömb már ott
feküdt kiterítve a dohányzóasztalon. Az első oldalán Maria kézírásával ott
állt a cím: Sarah leánybúcsúja.
– Huh, ne! – Jeremy lapozott egyet.
Egy pillanatra elfogott a szégyen, amiért nem ezzel foglalkozunk.
– Ha mindenképpen ragaszkodsz a dologhoz – magyarázta Maria –,
akkor száz százalékig melletted állunk. Rá fogod venni EKF-et, hogy
megírja a forgatókönyvet.
– Evie – szólt Jeremy fennkölten, miközben levette egy rózsaszínű
szövegkiemelő kupakját, és felém fordította a jegyzettömböt. – Segítünk
neked szerelembe esni.
 6

A LISTA

BELSŐ: NAPPALI – NOVEMBER 23., PÉNTEK, 22:15

EVIE a szőnyegen ül, nekidőlve a fekete bársony-huzatú kanapénak, és épp

egy pohár bort emel a szájához. JEREMY egy nagy jegyze ömb elő térdel,
amelyen A feladat! felirat áll, és büszkén mutatja a művét. Maria Evie
mögö kuporog a kanapén. Óvatos kis gesztusokkal nógatja Jeremyt,
ügyelve rá, hogy Evie ne lássa.

– Nem mintha nem méltányolnám az erőfeszítéseiteket, de komolyan

mondtam, amit mondtam. Csak azért egyeztem bele a szerelmi kitételbe,
hogy rávegyem EKF-et az aláírásra. Igazából nincs szándékomban beleesni
valakibe.
– Persze, tudjuk – biztosított Jeremy Mariára pillantva. Húzott egy
vonalat A kihívás! alá. – De hallgass végig bennünket, Evie Summers.
Abban a pillanatban, amikor belementél ebbe az egyezségbe EKF-fel,
beneveztél „A Kihívás” összetalálkába. Ahogy azt A 10 dolog, amit utálok
bennedben (Nyugodj békében, Heath Ledger, túlságosan gyönyörű voltál
erre a világra), A csaj nem jár egyedülben és a Hogyan veszítsünk el egy
pasit 10 nap alattban látni. A műveletlenek kedvéért, ezek egymástól
nagyon különböző filmek. Ám mindegyikben ugyanaz történik: van egy
kihívás, amit elkerülhetetlen félreértések és durva árulások követnek, majd
végül szerelem.
Leírta a tömbre a Szerelem szót. – „A Kihívás” összetalálka gyakran
átfedésben van a „szeretlek gyűlölni”-féle romkommal, de aztán rájöttünk,
hogy EKF az egyetlen ember, akit gyűlölsz.
– Vicces belegondolni – csacsogott közbe Maria –, de ha ez egy valódi
romkom lenne, a végén összejönnél az arrogáns íróval, akinek – mint
kiderülne – a masszív egója csak az önbizalomhiánya leplezésére szolgál. –
Megjegyzését döbbent csend követte, miközben Jeremyvel mindketten
rámeredtünk. – Csak viccelek! Te sosem esnél bele abba a seggfejbe.
– A spicces Mariára és mindenkire! – mondott tósztot Jeremy.
 Én is megemeltem a poharamat, mire az agyam segítőkészen elém
varázsolta EKF kidolgozott mellkasának a képét. Az az ostoba agyam!
Jeremy rákapcsolt.
– Akkor hát, ahogy minden magára valamit is adó kihívásban, itt is van
határidő. Három hónapot kaptál. Azt mondtad, rendszeres időközönként
jelentéseket kell küldened EKF-nek, hogy ezzel inspiráld. Azért, hogy végig
tudd vinni a terved, bemutatom neked a nagy gondossággal, szakértők által
válogatott összetalálkák listáját. – A tollával magára és Mariára mutatott.
Szúrós pillantással néztem rá. Jeremynél cinikusabb embert még nem
hordott hátán a föld. – Micsoda? Én is láttam már néhány romkomot, nem
nagy ügy. A következők közül választhatsz… – Jeremy a tolla hegyével
megütögette a jegyzettömböt. – „Autós Utazás”: Harry és Sally,
Elizabethtown, Thelma és Louise.
– Az utolsót hagyjuk. Meg akarok ismerkedni valakivel, nem pedig
leszáguldani vele egy szakadékba.
– Hát nem kapcsolat az is? – Mariával mindketten a szemünket
forgattuk. – Oké, rendben, de nincs több vétó.
– Az még csak nem is romkom!
– Csitt, ne feledkezz el a háláról! – Ezt mondta nekem. Jeremy lapozott
egyet. – Aztán itt van a „Vakációs Románc”. Egyszersmind karácsonyi
romkom is. A legnépszerűbbek: Holiday, Igazából szerelem, Bridget Jones
naplója, Egy herceg karácsonyra. Ne nézz így rám. Én nem tartozom azok
közé, akikre a Netflix a Twitteren utalt, hogy két héten keresztül naponta
kétszer megnézték. – A tekintetünket elkerülve újabb oldalt varázsolt elő.
Nagy finálé? – ez állt rajta hatalmas betűkkel.
– Erre majd visszatérünk. – Egy listához lapozott, amely arról
árulkodott, hogy idefelé borozhattak a vonaton.
– „Kémkedni Valaki Után”?
– Aludj csak, én álmodom. Kőkemény klasszikus – magyarázta Jeremy.
– Nincs szándékomban letartóztattatni magam, Jem. – Továbbléptem a
következőre. – „Amelyben Egy Könyvesboltban Találkoznak” – olvastam
hangosan.
Jeremy az ujjain számolta: – A szerelem hálójában, Harry és Sally…
– Az már volt.
– Venn-diagram – vetette közbe Maria. Jeremy egy olyan oldalra
lapozott, amelyen egymást metsző körök bonyolult ábrája állt, olyan
címkékkel, mint „Karácsony”, „Hugh Grant”, a körökön belül pedig
különböző romkomok címe az aranykort megelőző időktől napjainkig. Egy
spicces zseni munkája. – Van pár átfedés.
– Látom – mondtam, és elmosolyodtam.
Kivágódott a nappali ajtaja. – Édeseim!
Jeremy a borosüvegért nyúlt.
– Jane! – kiáltottam fel. Tudatában voltam annak, hogyan festhet a
szoba. – Hogy sikerült a randid?
– Majd reggel elmesélem.
Két kar fogta át a karcsú derekát, és egy sötét hajú férfi kukucskált át a
válla fölött a szobába. Fantasztikusan nézett ki, akár a fiatal Antonio
Banderas. Mi hárman csak tátogtunk. Néha azt gondoltam, hogy Jane
párkapcsolati spektruma olyan volt, akár egy gyönyörű prizma, persze egy
olyan, ami mosogatógép-álló.
– Trev vagyok – szólt a srác erős East End-i kiejtéssel. Jane sokat
mesélt rólad. – Az ember azt hihette, hogy ezt nekem címezte, Jane
lakótársának, de miközben beszélt, Jeremyre nézett.
– Annyit biztosan nem, mint amennyit rólad hallottunk –dünnyögte
Jeremy a poharába.
– Csak azért kukkantottunk be, hogy megkérdezzünk a cukkiniről, amit
betettél a hűtőbe. – Trev oldalba bökte. – És a padlizsánról. Kellenek
neked?
Felmutattam egy darab pizzát. – Úgy döntöttünk, hogy elkerüljük a
konyhát. Nyugodtan egyétek meg őket.
Jeremy, aki eddig egy szelet felgöngyölésével volt elfoglalva, most
abbahagyta, és hevesen megrázta felém a fejét.
– Drágám – szólt elnézően Jane. – Nem evésre kellenek.
Beletelt néhány másodpercbe, amíg leesett. – De ezek biók – mondtam,
mintha ez számítana.
Trev beleharapott Jane fülébe. – Rögtön jövök.
Jane tekintete a jegyzettömbre siklott. – Min munkálkodtok, édeseim?
Maria bátran közbelépett.
– Csak azt próbáljuk kitalálni, hogyan ismerkedhetne meg Evie
valakivel egy könyvesboltban – magyarázta.
– Újra randizol? – fordult felém Jane. – Milyen izgi! Bár természetes
módon már nemigen ismerkednek az emberek.
Mintegy végszóra belépett Trev a zöldségekkel és
megmagyarázhatatlan módon egy spirálvágóval.
– Mit szóltok egy könyvklubhoz? – ajánlotta egy répa végét majszolva.
Jane kirántotta a szájából.
 – Ne pazarold. Ó, tudom már! Egy barátom áradozik a peckhami Poros
Könyvespolcban működő csoportról. Azt mondja, tök fura. Nagyon vicces
neve van. Mi is…?
Egymásra néztünk a barátaimmal, de mi rossz történhet? Egy
könyvklub. Jeremy leírta.
– Ti ketten hogy találkoztatok? – kíváncsiskodott Maria. Jeremy letette
a pizzáját, és felvette a borát.
– A Ramaty randialkalmazáson keresztül – felelte Jane.
Egy emberként néztünk a szívdöglesztő Trevre.
– Kamaty – ismételte meg artikuláltan Jane. – Ez egy app olyanoknak,
akik egy gyors ba…
– Milyen kedves! – szakította félbe Maria.
Trev, mintegy az alkalmazás lényegének élő demonstrációjaként,
követte Jane-t a cukkinivel.
Becsuktam utánuk az ajtót, hogy kizárjam a hangokat.
– Oké – mondtam a jegyzettömbhöz visszatérve. – Szóval kaptam egy
listát az összetalálkákról, amiből ihletet meríthetek. Most hadd lássam a
nagy fináléra vonatkozó terveteket.
Azt hiszem, sosem láttam még két, magával elégedettebb embert.
Jeremy felemelte a telefonját, hogy megmutassa, be van jelentkezve a
JEMS csoportba.

Sarah: a leánybúcsúról van szó? nehogy azt mondjátok, hogy

mással foglalkoztok!

– Várj, ez nem az. – Jeremy lejjebb tekert.

Sarah: értem, rendben, az esküvőnél számolhattok velem

– Ezt hogy érti?

– Úgy, hogy az esküvője végül még jó lesz valamire.
– Jeremy! – szólt rá automatikusan Maria, még spiccesen is az élő
lelkiismeretünkként működve.
Jeremy a Venn-diagram közepébe bökött, ahol az Esküvői címkét szinte
olvashatatlanná tették az egymásba csúszó körök.
– A romkomok körülbelül kilencvenöt százalékában szerepel esküvő,
talán többen is, igazából nem számoltam ki. Szeretném, ha szeretnél. 27
idegen igen. Álljon meg a nászmenet! Ha az esküvőt tesszük meg
végpontnak, az a leginkább romkomba illő dolog. A te nagy fináléd – tárta
szét a kezét.
Maria bátorítóan mosolygott.
– Sarah megtalálja majd neked a tökéletes partnert. – Az arcomat látva
elhallgatott. – Megtalálja neked a tökéletes partnert.
– Ez Sarah napja, nem szólhat rólam!
Jeremy felhorkant.
– Minden nap Sarah napja! Ezzel az eggyel csupán ezt törvényesítette.
Az esküvő pont azelőtt lesz, hogy lejár a határidőd, Evie. Tökéletes
időzítés. Ha addig semmi eredmény, ki lenne alkalmasabb arra, hogy
segítsen sikerre vinni a dolgot, mint egy mániákus, agresszív,
irányításmániás diktátor? Végre kifizetődik ez a megkérdőjelezhető
barátság. Evie, drágám, tedd meg mindannyiunkért!
Mariára néztem, aki megvonta a vállát. – Ügy tűnik, Sarah-nak nagyon
tetszik az ötlet…
– Oké, oké, ti győztetek.
Jeremy odaült közénk a kanapéra; mindannyian a lap közepén álló
szóra néztünk. Esküvő!
– Megcsinálom – jelentettem ki kissé kábán. – Három hónapig úgy
fogok élni, mintha egy romkomban szerepelnék.
Ha őszinte akarok lenni, pontosan attól a dologtól féltem, amit a
barátaim az egész kihívás hozadékának tartottak. Vajon ezzel azt
kockáztatom, hogy újra szerelmes leszek? Ricky búcsúszavai ott
motoszkáltak az agyam egy hátsó zugában. „Te nagyszerű vagy, Evie –
mondta. – Rólam van szó. Én többet akarok.” Egy igazi „nem a te hibád,
hanem az enyém” szakítás volt, csak épp mégis úgy éreztem, hogy nekem
nem sikerült azzá lennem, akire ő vágyott. Már nem gyászoltam, nem
igazán, de azért néhány dolog megmaradt.
– Evie-re – szólt Jeremy, amikor összekoccintottuk a poharunkat – és a
szerelmi életére!
– A karrieremre – helyesbítettem. – És a csodálatos barátaimra, akik
bebizonyítják, hogy a való élet is lehet olyan, mint egy film.
Jeremy felvett két könyvet, és mint egy csapót, összecsattin-totta
előttem. Felvétel!
 7

A KIÖMLŐ ITAL. CSAPÓ 1 ÉS 2

Feladó: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Címzett: JEMS
Tárgy: RÉMESEN ROSSZUL MENT November 26., 10:30

Helló, srácok, most küldöm el. Tudjuk kinek a beszámolót az első

össze-találkás próbálkozásomról, „A Kiömlő Italról”.
Csatoltam, amit neki írtam. Mit gondoltok, rendben van? Őszinte
leszek, kicsit berezeltem. Az egyik közös asztalnál ültem egy pohár
vízzel, mellettem egy kábé korombeli srác (egy hipszter, de nem
ítélkezünk). Csak hogy tudjátok: ráönteni az italod egy tök idegen
emberre SOKKAL nehezebb, mint amilyennek hangzik. Kétszer is
próbálkoztam, mire sikerült feldöntenem, olyan ideges voltam
(TUDJÁTOK, HOGY ILYENKOR MILYEN LÖKÖTTNEK TŰNIK AZ
EMBER?). Amikor végre összeszedtem a bátorságom, és fellöktem
a poharat, a víz a vintage Rubik-kockájára ömlött, és rögtön
leáztatott róla néhány színes matricát. RETTENET! Szeretettel,
Az az illető a kávézóban, aki mellé nem akarsz leülni

Feladó: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Címzett: AzEzraChester@ezrachester.com
Tárgy: SZIGORÚAN BIZALMAS – „A Kiömlő Ital” November 26.,
11:00

Kedves Ezra!
A megegyezésünknek megfelelően önömmel csatolom az első
beszámolómat. Hálás lennék, ha visszaigazolnád, hogy megkaptad,
és jeleznéd, hogy nekifogtál-e az írásnak.
Üdvözlettel,
Evie
Evie Summers
Harmadik William Jonathan Montgomery asszisztense William
Jonathan Montgomery & Fiai Forgatókönyvírói Ügynökség

Feladó: AzEznaChestep@ezrachester.com.
Címzett: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Tárgy: Re: SZIGORÚAN BIZALMAS – „A Kiömlő Ital” (mi a franc?)
November 27., 02:34

Kedves Vöröske!
Rohadt unalmas volt. Tényleg azzal fog telni a következő három
hónapunk, hogy te vadidegen embereket öntesz le, majd bocsánatot
kérsz tőlük, csak hogy bebizonyítsd az igazamat?
Üdv,
E

Feladó: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Címzett: AzEzraChester@ezrachester.com
Tárgy: Re: Re: SZIGORÚAN BIZALMAS – „A Kiömlő Ital” (nem
láttad a Sztárom a páromat?)
November 27., 07:46

Kedves Ezra!
Szomorúan hallom, hogy unalmasnak találtad. Kérlek, ne felejtsd el,
még rengeteg időm van, hogy találkozzam valakivel, és
bebizonyítsam, hogy nincs igazad. Hamarosan küldöm a következő
beszámolómat. Alig várom, hogy láthassam a forgatókönyved első
elkészült oldalait.
EVIE
Feladó: AzEzraChester@ezrachester.com
Címzett: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Tárgy: Re: SZIGORÚAN BIZALMAS – „A Kiömlő Ital” (miért láttam
volna?)
November 28., 01:06

Vöröske, nem viccelek, egy betűt sem írok, ha ilyen sületlenségeket

fogsz nekem küldözgetni. Ne feledd, hogy még a drámáknak is
ébren kell tartaniuk a közönséget. Ebből arra következtetek, hogy a
romkomra nem ugyanezek a követelmények érvényesek.

Feladó: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Címzett: AzEzraChester@ezrachester.com
Tárgy: SZIGORÚAN BIZALMAS – „A Kiömlő Ital”, csapó 2
(megkaptad a csomagot, amit küldtem?)
December 2., 14:56

Kedves Ezra!
Miután az első próbálkozásom miatt csalódásodat fejezted ki, adtam
még egy esélyt ennek az összetalálkának. Csatoltan küldöm. Nem
hosszú, úgyhogy legalább próbálj ébren maradni, miközben olvasod.
Drukkolok,
Evie

Feladó: AzEzraChester@ezrachester.com
Címzett: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Subject: Re: SZIGORÚAN BIZALMAS – A Kiömlő Ital, csapó 2 (igen,
de mivel manapság mán senkinek sincs DVD-lejátszója, kidobtam a
kukába]
December 2., 15:06

Ez már jobb volt, Vöröske. Amikor a kölyök kidobta a taccsot,

bevallom, azt hittem, kamuzol, úgyhogy felhívtam a kávézót. Tuti,
hogy téged feketelistára tettek.
Meggondoltam magam. Alig várom a hírt a következő „összetalál-
kádról”.
Alázatos tisztelőd,
E

Feladó: Monty@WJM.co.uk
Címzett: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Tárgy: Helyzetjelentés December 3., 11:45
Kedves Evelyn!
Kaphatnék egy helyzetjelentést a forgatókönyvről? Én hátrébb lépek,
hogy hagyjam Ezrát nyugodtan alkotni. Tekintsd ezt egy
lehetőségnek. Nagy jövő áll előtted.
Persze ahhoz, hogy ezt elérd, az ügynökségnek talpon kell
maradnia.
Minden jót,
Monty
Harmadik William Jonathan Montgomery
William Jonathan Montgomery & Fiai Forgatókönyvírói Ügynökség

Feladó: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Címzett: AzEzraChester@ezrachester.com
Tárgy: SZIGORÚAN BIZALMAS – „A Kiömlő Ital”, csapó 2.
(www.netflix.co.uk/nottinghill)
December 3., 13:15

Biztos vagyok benne, hogy az anyag, amit Montynak küldesz,

megéri ezt az egészet.
Ui: Csatoltam egy átfogó listát a legjobb romkomokról, hogy
kitölthesd a műveltségedben tátongó űrt. Tekintsd ezt egy
továbbképzésnek. Bízom benne, hogy inspirálónak találod őket.
 8

A CIPŐ

KÜLSŐ: EAST DULWICH, GIL KÁVÉZÓJA – DECEMBER 9., VASÁRNAP,

DÉLELŐTT 10 ÓRA.

Zuhog az eső. EVIE elsiet a Gil elő , kezében piros ernyő, ennek ellenére
teljesen elázo . A szomszédos kávézó felújítás mia zárva tart. Másik
lehetőség után kutatva körbenéz. A felhőszakadásban alig látni valamit,
visszafut hát a Gilbe. A re enetes idő dacára az ajtóban tétován megáll.

Még csak egy hét telt el azóta, hogy miattam elhányta magát egy gyerek
ebben a kávézóban. Vajon visszamehetek? Egy jéghideg esőcsepp utat talált
a gallérom mögé, így megvolt a válasz.
Nem mintha hazamehetnék, emlékeztettem magam, miközben
benyitottam. A megegyezésünk értelmében a szexmentes szombatokért
cserébe Jane-é volt minden vasárnap, hogy éjszaka vendégeket
fogadhasson. Nem mintha túl sokat aludtak volna. Szükségem volt egy
helyre, ahol nyugodtan megírhatom a legújabb „jelentésemet” EKF-nek.
Még a második italkiöntős akcióm után sem küldött egy árva oldalt sem
Montynak, de még nem pánikoltam. Alig néhány hét telt el, nem vártam,
hogy rögtön túljut az alkotói válságon. EKF-nek többre volt szüksége
ahhoz, hogy lendületbe jöjjön, és én ezt adtam meg neki. Még akkor is, ha
eddig csupán szétaláztam magam London-szerte.
Elindultam a pult felé, azzal biztatva magam, hogy senki sem fog
felismerni. Apám mindig azt mondta, hogy mindenki túlságosan el van
foglalva önmagával, senki sem figyel másokra. Erre gondoltam, miközben
ellenőriztem, hogy a dögös anyák betartották-e az ígéretüket, miszerint nem
térnek vissza. Nem voltak ott. Hála istennek!
Xan szolgált ki. Kávét rendeltem pirítóssal, miközben majd kiugrott a
szívem.
– Hogyne, cimbora, azonnal! – mosolygott rám. Biztos voltam benne,
hogy az a fajta ember, aki mindenkit cimborának szólít. Ha az a srác nem
emlékszik rám, akinek fel kellett takarítania utánam, akkor senki sem fog.
 Míg ő a kávémat készítette, körülnéztem, hol találok üres asztalt. Hátul
megláttam két ismerős arcot. Ben és Anette ugyanott ültek, ahol egy héttel
korábban, és mindketten olvasásba merültek. Lassan kifújtam a levegőt.
A csésze csörrenésére visszafordultam a pulthoz.
Egy pohár narancslé volt az.
Egy hosszú pillanatig csak bámultam.
Xan vigyorgott.
– Arra gondoltam, talán van kedved kipróbálni az új specialitásunkat. –
Előhúzott egy fekete táblát, rajta kézírásos üzenettel.

A „Gyerekeknek nem ajánlott!” meglepetésital

(szpojler: tojást tartalmaz)

Amikor meglátta az arcom, az övé is megváltozott, és gyorsan

kicserélte a dzsúszt kávéra.
– A sok mézeskalácsfűszerrel ízesített latte között jó volt egy kis szünet
– szabadkozott.
Alig hallható hangon megköszöntem a kávét. Hibáztam. Sohasem lett
volna szabad visszajönnöm ide. Mögöttem valaki megköszörülte a torkát.
Anette és Ben állt ott. Narancslével a kezében. Anette megbökte az
apját, hogy emelje magasabbra a poharát. Nem törődve a férfi zavarával, a
kislány rám mosolygott.
– Segíteni akarunk, hogy te is viccesnek tartsd – mondta.

Anette ragaszkodott hozzá, hogy megint melléjük üljek, így nem volt más
választásom, mint az ő asztaluknál dolgozni. Az volt a határozott
benyomásom, hogy a meghívás mögött nem állt közmegegyezés, mivel Ben
azonnal kinyitotta az újságját. A pulóvere alatt inget viselt, ami túlságosan
hivatalos öltözéknek tűnt egy hétvégén. A beszámolóm írására
koncentráltam, hogy megmutassam neki, nem állt szándékomban
betolakodni a reggelijükbe.
Anette-et nem gyötörték ilyen aggodalmak. – Azóta volt már újabb
összetalálkád?
Próbáltam nem ránézni az apjára. A múlt héten a lehető legkevesebbet
meséltem el nekik, miután Ben rájött, hogy mit csinálok.
Mielőtt még felelhettem volna, a férfi megszólalt:
– Anette, hagyd békén Evie-t! – Valamit jelzett a kezével, láttam, hogy
a lánya leolvassa, majd vág egy grimaszt. Kis kezével sebesen válaszolt,
mire Ben apró félmosolyra húzta a száját. Anette a füle és a hallókészüléke
mögé simította sötét hajának egy kósza tincsét.
– Oké, játszom – mondta Ben hangosan. – De most én választok.
Összedugott fejjel sutyorogni kezdtek, időnként jeleléssel adva
hangsúlyt a beszélgetésnek.
Visszatértem a beszámolómhoz. A „Bajbajutott Nő” összetalálkáról
írtam (nem a legmenőbb romkomfordulat, de a Szeretném, ha szeretnélben
működött). Akár az első két próbálkozásom, ez is zátonyra futott. Már előre
el tudtam képzelni EKF reakcióját. Ez idáig a nagy találkozások pusztán a
szórakozását szolgálták. Remélem, megéri ez a sok megaláztatás.
Nem csupán maga az összetalálka bizonyult bonyolultnak, írni róla is
az volt. Nem gondoltam, hogy EKF-nek jelentéseket küldeni ilyen közel áll
majd az írás újrakezdéséhez. Mégis, amikor az első próbálkozásomat
unalmasnak ítélte, fellángolt a régi fájdalom. Órákat töltöttem az írással;
egész napok szálltak el úgy, mint egy pillanat. Régen apám volt az első
olvasóm, az ő megfontolt véleménye segített a végleges finomításban.
Aztán apa meghalt, és az az ügynök visszautasította az első
forgatókönyvemet, amit nélküle írtam. Maria mindig azt mondogatta, hogy
végül csak visszatérek majd az íráshoz. De valahányszor ott ültem az üres
képernyő előtt, a fejemben megszólaltak az ügynök szavai. Egyszerűen
nincs hozzá tehetsége. Most nem volt választásom, úgy kellett írnom, hogy
apa nem volt mellettem, hogy segítsen. Minden egyes szó leírása olyan volt,
mint óvatos léptekkel kimerészkedni a jégre.
Jelzett a telefonom, a hang visszarántott a jelenbe. Megfordítottam a
készüléket arra számítva, hogy a JEMS lesz az, de az üzenet ismeretlen
felhasználótól jött.

ISMERETLEN SZÁM: Nos, Vöröske, megint meghánytattál egy

gyereket? Meg kell mondanom, hihetetlenül inspirálónak találom a
dolgot. Sokkal inkább, mint a listát, amit küldtél a romkomokról,
amiket sosem fogok megnézni. Kíváncsian várom a következő hírt.

Írásban ugyanolyan dühítő volt, mint személyesen.

Vöröske: bocs, kivagy?

EKF: Mégis hány észbontóan vonzó forgatókönyvírót ismersz,
Vöröske?
Vöröske: egyet sem
 EKF: Nagyon vicces, Stevie!
Vöröske: ó! szóval te vagy az. nem az írással kellene
foglalkoznod?
EKF: Nagyon követelőző vagy. Előbb küldj még néhány ilyen
beszámolót. Tetszik, hogy a változatosság kedvéért most másokat
zaklatsz, nem engem. Ráadásul nem is írsz rosszul, Vöröske.
Vöröske: te meg ügyesen tereled el a figyelmet, megegyeztünk
valamiben
EKF: Úgy van, hát hogyan tovább?
Anette kuncogására néztem fel. Egy profi fényképezőgépet tartott a
kezében. Azt feltételeztem volna, hogy az apjáé, de szivárványszínű szíja
volt, és ahogy a kislány kezelte, az azt sejtette, hogy övé a masina.
Lefényképezte Bent. A férfi rámosolygott; készségesen, de félszegen.
Visszatértem a telefonomhoz, miközben azon tűnődtem, vajon miért vannak
itt ismét kettesben. Lehet, hogy a vasárnap reggel hivatalosan is csak az
övék: apáé és lányáé. Úgy tűnt, nagyon közel állnak egymáshoz. Számomra
idegenek voltak, mégis valahogy ismerősnek tűntek.
Villanás. Pislognom kellett, hogy lássam Anette-et, aki a fényképezőt
leengedve rám vigyorgott.
– Akarsz te is játszani?
Ben már nyitotta a száját, mintha tiltakozni akarna, de én megelőztem.
– Mi a játék? – kérdeztem. Nem egészen értettem, mi ütött belém.
Fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy a férfi nem szeretné, hogy
csatlakozzam a játékukhoz. És valamilyen okból emiatt csak még jobban
akartam.
Anette arca ragyogott.
– Szánkón olvadás a címe – felelte. Aztán hang nélkül, némán
megismételte.
– Szájról olvasás – helyesbített Ben csendesen.
– Megmutatjuk. Ki kell választanod valakit, olyanokat, mint azok ott
ketten. – Anette egy idősebb párra mutatott, akik néhány asztallal távolabb
ültek. Ben szelíden lehúzta a kislány kinyújtott mutatóujját. – Ezt figyeld! –
folytatta Anette, és a pár felé sandított. Láttam, hogy beszélgetnek, de a
zsúfolt kávézóban lehetetlen volt hallani őket.
– Ó, elmegyek a boltba sajtot venni! – mondta a kislány elmélyített
hangon. Aztán szünet. – Apa! – nógatta Bent.
– Muszáj mindig nekem a nőnek lennem?
– Igen. És rendesen csináld.
 A férfi rám pillantott, majd az idős párra fordította a figyelmét.
– Miért vagy a sajt megszállottja? – szólt a szokottnál magasabb
hangon. A szám elé tettem a kezem, hogy elrejtsem a mosolyomat.
– A sajt nagyszerű – szólalt meg Anette ismét dörmögősen. – Ahogy a
méhek is – tette hozzá, amikor az idős férfi tovább beszélt.
Ben és Anette tökéletes szinkronban voltak a másik két emberrel,
gyorsabban vagy lassabban beszéltek, hogy a szájmozgásuk egybevágjon az
övékével. Az ember szinte már azt hihette volna, hogy tényleg szájról
olvasnak, ha nem mondtak volna teljes képtelenségeket.
– Méhekről eddig nem volt szó – szólt Ben fejhangon.
Az idős férfi ingerült kézmozdulattal intett a pincérnek.
– Hozzon néhány méhet! – kiáltotta Anette, Ben pedig összerezzent,
amikor a pár felénk nézett. Mindhárman leszegtük a fejünket.
– Ez zseniális volt – suttogtam.
– Apa találta ki.
Ben pirosló füllel széthajtotta az újságját, jelezve, hogy vége a játéknak.
A lánya kihasználta az alkalmat, és csillogó szemmel közelebb araszolt
hozzám. – Szóval csináltál EKF-nek újabb összetalálkát?
Valóban említettem volna a múltkor EKF gúnynevét? Akkor annyira
zavarban voltam, hogy alig emlékszem rá, mit mondtam nekik. Nem csoda,
hogy Ben nem örül a társaságomnak.
– Igazából Ezra a neve – helyesbítettem sietősen, Benre pillantva. Ő
hanyag mozdulattal lapozott egyet. Remek! – Anyukád azt fogja gondolni,
hogy rossz hatással vagyok rád – mondtam a kislánynak.
Ben felkapta a fejét. Most meg mit mondtam?
De Anette rám mosolygott.
– Szerintem baromira tetszettél volna neki – jelentette ki.
Beletelt egy másodpercbe, míg felfogtam a múlt időt, aztán hirtelen az
is leesett, hogy miért jár ide Anette és Ben kettesben.
– Anette – szólt rá a lányára Ben. – Emlékszel, mit mondtunk? Csak
franciául káromkodhatsz. Szeretném, ha az emberek nem hinnék azt, hogy
kulturálatlanok vagyunk.
– Merde!— mondta Anette.
– Így jobb.
– Sajnálom – szóltam halkan Bennek. Talán lehetett valami a
hangomban, amiből tudta, hogy megértettem. A szemembe nézett, és most
először rám mosolygott. Gyengéden megcsókolta Anette fejét.
Ahogy néztem őket, eszembe jutott valami.
 – Tudom, hogy nem kifejezetten reggeli ital, de mit szólnátok egy forró
csokoládéhoz? Apám és én állandóan azt ittunk.
– Egy hatalmas igen! – kiáltotta Anette.
– Köszönjük, de nem – felelte ugyanakkor Ben.
Anette felszegte az állát, és gyors kézmozdulatokkal jelelt az apjának.
– Igen, nagyon kedves tőled, köszönjük – helyesbített a férfi.
Úgy éreztem, ez előrelépést jelent. Elküldtem EKF-nek az e-mailt,
aztán elmentem megrendelni az italt.

A sorban előttem álló hosszú, mézszőke hajú nő lófarkat viselt, amivel

állandóan az arcomba csapott. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy ő
a múlt heti anyukák egyike. Észrevett, én pedig egy pillanatra ledermedtem,
nem tudtam, mit mondjak.
– Samantha – mutatkozott be, miközben megigazította a vállán lógó
jógamatrac hevederét.
– Evie – feleltem óvatosan.
– Ó, ne aggódj a múlt heti kis affér miatt! Nem ez volt az első eset,
hogy Justice kiürített egy helyiséget. – Magas, fuvolázó hangon felnevetett.
Erőtlenül rámosolyogtam.
Egy lattét kért Xantól. – Nem tudom nem észrevenni, hogy Mr. Magas,
Barna és Merengővel ülsz egy asztalnál.
Kényszerítettem magam, hogy ne nézzek arrafelé. – Tessék?
– Ó! Ez csak a mi kis poénunk pár más anyával. Egy iskolába járnak a
gyerekeink. – Az ajkába harapott. – Adhatok egy tanácsot?
– Persze. – Nem hittem, hogy leállíthatnám. Megrendeltem Xantól a
forró csokikat extra adag pillecukorral.
– Nem igazán jó férjanyag. – Szinte bocsánatkérő hangon beszélt. – A
válásom után elmentünk együtt meginni valamit, és szuperkínos volt. Egész
este alig szólt két szót azt leszámítva, amikor a kislánya volt a téma. Nem
mintha emiatt elítélném. Lehet, hogy csak még nem áll készen, tudod?
Főleg, ha azt nézzük, hogyan halt meg a felesége. De az is lehet, hogy
egyszerűen ilyen. Vannak ilyen férfiak. – Felkapta a lattéját a pultról. –
Csak gondoltam, időt spórolok neked.
Mielőtt megmondhattam volna neki, hogy téved, elsietett, csak úgy
suhogott a copfja. Felemeltem a tálcát a csokoládékkal. Hogyan halt meg a
felesége? Egy kis részemet piszkálta a kíváncsiság, de aztán elhessentettem
a gondolatot. Nem tartozik rám.
 – Szóval – nézett rám Anette, miután kiosztottam az italokat. Ben a
szemöldökét összevonva pillantott rá, aztán folytatta az olvasást. Azt a
csészét adtam neki, amiben a legtöbb pillecukor volt. Úgy láttam, szüksége
van rá. – Most már mesélsz a legutóbbi összetalálkádról?
Az egy dolog, hogy beszámoltam róla EKF-nek – ha leírtam, azzal
legalább valamelyest eltávolodtam a megaláztatástól. De elmesélni
valakinek már más tészta. Anette viszont nyílt tekintettel nézett rám. A
nyoma sem látszott rajta annak, hogy elítélne.
Benre néztem: közelebb húzta magához a csészét, és teljesen belemerült
az újságjába. Mivel nem tiltakozott, meséltem Anette-nek a „Bajbajutott
Nő”-féle próbálkozásról, arról, hogyan sétáltam fél órán keresztül fel s alá
az utcán tűsarkúban, ami törte a lábamat, mire kiszúrtam valakit – kockás
ing, gyapjúsapka, szakáll. Nem pont Matthew McConaughey, de inkább az
esetem. Vártam, amíg már csak pár lépésre volt tőlem, akkor ráléptem a
csatornarácsra, és beakadt a cipőm sarka.
– Úgy tettél, mintha beszorultál volna? – kérdezte Anette izgatottan.
– Elég jól eljátszottam. Még csak meg sem állt. És akkor vettem észre.
– Mit? – tudakolta a kislány megbűvölten.
– Hogy tényleg beszorultam. – A cipőm sarka teljesen beékelődött a
rácsok közé. – És míg én azon erőlködtem, hogy felhívjam magamra a srác
figyelmét, munkások érkeztek, hogy megjavítsák az utat. Fogadásokat
kötöttek, hogy hány biztonsági korlátot tudnak kirakni körém, mire
észreveszem. Sikerült teljesen körbekeríteniük.
Anette-ből kitört a nevetés.
– Ott kellett hagynom a cipőmet – fejeztem be a mesét, és
megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy már én is képes vagyok mosolyogni
rajta. – Kölcsönadtak egy munkásbakancsot, hogy haza tudjak menni.
– Ez mind igaz? – szólalt meg hirtelen Ben. A hangjában hitetlenkedés
csengett.
Vajon mióta hallgatja, amit mesélek? Felemeltem a nejlonszatyrot a
bakanccsal.
– Itt a bizonyíték. Hazafelé menet akarom visszaadni.
Ben hunyorgott, az arcán megrándult egy izom.
– Ha ezek az összetalálkák ihletet adnak Ezrának, megérte – jelentettem
ki kissé kesernyésen.
– Hát, ameddig megéri… – felelte Ben.
Karba tettem a kezem.
– Nézd, ha rajtam múlna, én úgy ismerkednék meg valakivel, hogy
egyedül mi ketten váltottunk jegyet a Prince Charles moziba egy Brick
Park-vetítésre, de ez sosem fog megtörténni.
– Mi az a Brick Park? – kérdezte Anette. Az apja kissé felvont
szemöldökkel engem tanulmányozott. Én a gyerekre koncentráltam.
– A világ legjobb filmje, amiről senki sem tud – mosolyogtam. – Az
ötvenes években készült. Dorothy Taylor írta a forgatókönyvét, aki egy
zseni, de csupán egyetlen filmet csinált. – Abban a pillanatban, hogy apám
megmutatta a Brick Parkot, eldőlt a sorsom. Forgatókönyvíró akartam
lenni, hogy olyan filmet írhassak, ami legalább feleolyan boldoggá teszi az
embereket, mint minket a Brick Park. Apámtól kaptam az első laptopomat.
Azt mondta: „Bármit írsz, Evie, »Legyen valami értelme«.” Ez volt a
kedvenc idézetünk a filmből. Néha már elfelejtettem, hogy valaha őszintén
hittem abban, hogy képes vagyok valami értékeset létrehozni.
– És mi lesz, ha sikerül összejönnöd valakivel? – kérdezte Ben
váratlanul.
– Akkor EKF-nek meg kell írnia a forgatókönyvet – feleltem. Anette
kuncogása ébresztett rá, hogy megint a gúnynevét használtam. – És
előléptetnek ügynökké.
– És ővele mi lesz? – firtatta Ben.
– Ezrával? – hökkentem meg.
– Azzal a férfival, akivel az egyik ilyen alkalommal ismerkedsz meg.
Hiszen az ő szemszögéből nézve az összetalálka valódi volt, nem?
Anette egyikünkről a másikunkra nézett, miközben én hallgattam,
igyekeztem megválogatni a szavaimat. A barátaimnak azt mondtam, hogy
nem a szerelemért csinálom. Igazság szerint nem gondolkodtam ennyire
előre. Azt hittem, hogy Rickyvel találtam meg a boldogságomat, és lám, mi
lett a vége! De mivel ezt nem mondhattam el Bennek, csak megvontam a
vállam.
– Nem a nagy őt keresem, csak olyasvalakit, aki EKF számára hihető.
Nem kell, hogy bármelyikünk is valóban eget rengető találkozásnak érezze.
– Értem – mondta Ben egy pillanatnyi szünet után, majd visszatért az
utazási rovathoz, mint aki ezzel befejezte a társalgást.
Anette két ujját és a hüvelykjét használva mintha egy K-t mutatott
volna az apjának. Ben egy pillanattal később megismételte a jelet. A kislány
elégedetten hátradőlt, és elkezdte lógázni a lábát.
– Én úgy gondolom, zseniális vagy – jelentette ki.
A bögréjéhez koccintottam az enyémet. Különben is, kinek van
szüksége Ben jóváhagyására?
Az a nő a sorban nem is mondhatott volna nagyobb igazságot a férfiról.
 EKF: Javulnak a dialógusaid. Azt nem vagyok hajlandó elhinni,
hogy miután körbekerítettek, egy munkás tényleg azt mondta, hogy:
„úgy tűnik, egy reménytelen romantikust fogtunk, fiúk. Amióta a
Netflix rátalált a célcsoportjára, idekint már alig látni őket.” Csak te
találhatsz ki ilyesmit. Tudod, hogy bármikor bedobhatod a
törölközőt, ugye? Kezdem azt hinni, hogy egyedül én veszem
komolyan a megegyezésünket. Két hónapod van arra, hogy fülig
beleess valakibe, és máris levetted az egyik cipőd. Tik-tak, Vöröske.
 9

AMELYBEN EGY KÖNYVESBOLTBAN TALÁLKOZNAK

KÜLSŐ: A POROS KÖNYVESPOLC – DECEMBER 12., SZERDA, 7:30

EVIE egy könyvesbolt elő áll. Az ablakkereteket éjkékre feste ék. Az ajtó
fölö ugyanilyen kék facégér lóg, rajta ezüst betűk hirde k: POROS
KÖNYVESPOLC. A kirakatot bágyadtan pislogó karácsonyi égők díszí k,
fényük megvilágítja a könyveket. EVIE orra kipirult. Vastag, zöld
gyapjúsapkája alól kikandikál befont haja. Bekukucskál a boltba.

Általánosan ismert dolog, hogy abban a pillanatban, amint elhangzik a „Mi

rosszabb történhet ennél?” mondat, egyszeriben tucatnyi lehetőség merül
fel. Ennek ellenére ezt ismételgettem magamban, miközben egy peckhami
mellékutcában a Poros Könyvespolc előtt álltam.
Az időpontot és a részleteket Jane-től kaptam, aki ugyan nem tudta,
melyik a hónap könyve, de arról biztosított, hogy a könyvklub „tuti a
romantika melegágya”. Amikor megkérdeztem, hogy milyen jellegű
könyveket olvasnak, azt felelte: „Többnyire fantasyt. Tudod, vérfarkasok
meg ilyesmi.” Reméltem, hogy ez magában foglalja a horrort és a sci-fit is,
mert legalább ezeket a műfajokat filmben valamelyest ismertem.
Ahogy benéztem az ablakon a meleg fényt árasztó boltba, a gyomrom
ugrott egyet, mint amikor a hullámvasút elindul a csúcsról lefelé. Amióta
Ricky nem volt mellettem, az asszisztens ivászatoktól eltekintve jó ideje
nem jártam társaságba. Hogy lett belőlem ilyen magának való ember? Ha itt
lenne, mosolyogna, és megígérné, hogy egész este mellettem marad.
Erőt vettem magamon. Muszáj megcsinálnom. Három hét lelt el, és
EKF-nél csupán annyit sikerült elérnem, hogy újabb összetalálkákat
követelt. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy határozottan állította: segítem
az írásban. Azt kívántam, bárcsak hinni tudnék neki.
Kinyitottam az ajtót.
Odabent egy nő ült egy könyvkupacoktól roskadozó, fából készült pult
mögött, és olvasott. Gyönyörű hely volt. A fa könyvespolcok tömve voltak
régi és új könyvekkel, a tetőgerendákon lampionok lógtak, a bútorzat
teljesen eltérő darabokból állt, és minden elképzelhető zugban lámpák
égtek.
– Jó estét! – köszöntem bizonytalanul.
A nő még befejezte az oldalt, mielőtt felnézett.
– Zárva vagyunk – közölte.
– A könyvklubba jöttem. – A nő hátradőlt a székén, és levette a
szemüvegét, hogy szemügyre vehessen.
– Nos – szólt némi hallgatás után –, mindenkinek megvan a maga
hobbija. Jöjjön!
Zavartan követtem egy könyvekkel szegélyezett folyosón, próbálva
nem szem elől téveszteni a kontyát, ahogy cikcakkban haladt a polcok
között, amíg el nem értünk a bolt hátsó traktusába. Itt a polcok egy kisebb
helyiséget fogtak körbe, amely teli volt emberekkel, különféle székekkel, a
közepén pedig egy régi, pecsétes asztal állt, borospalackokkal. Köszönöm,
istenem!
– Egy magatokfajta – jelentett be a nő, azzal otthagyott. Hosszú, piros
csizmát viselő, magas, fekete nő ült az asztalnál, néhány évvel lehetett
idősebb nálam.
– Fehéret vagy vöröset? – kérdezte. Amerikai kiejtéssel beszélt.
Az idegességtől megnémultam.
– Steph vagyok – tette hozzá.
– Evie.
Egy pohár fehérbort nyomott a kezembe. – Idd meg, átsegít az első
perceken.
– A társaság kedvéért! – Egy férfi lépett elő a háta mögül. Steph
gyengéd pillantást vetett rá, és adott neki egy pohár vörösbort. Karcsú,
jóképű ember volt, a hatvanas évei közepén járhatott. Rövid ujjú inget és
kötött mellényt viselt. – Gabe vagyok – mutatkozott be. – Mi hozta közénk,
a világnak ebbe a kicsiny zugába?
– A hirdetésünk valahogy mindig eltűnik a kirakatból – tette hozzá
Steph. – Bár valaki újra meg újra visszateszi. – Gabe a nőre vigyorgott.
– Az emberek furcsa sznobizmussal viszonyulnak a fikcióhoz –
jegyeztem meg.
– Meg kellene próbálnotok, milyen írni. Valahányszor elmondom,
mivel foglalkozom, az emberek úgy néznek rám, mintha két fejem nőtt
volna – panaszolta Steph.
– Ami nagyon is ide passzol – jegyeztem meg, amit Steph egy
mosollyal díjazott. Szerettem volna többet tudni arról, min dolgozik, de egy
sárga hajú nő megkocogtatta a poharát a rózsaszín körmével, jelezve, hogy
mindenki foglaljon helyet.
– Isten hozott benneteket, felfedezőtársaim! – Felcsillant a szeme,
amikor rám nézett. – Imádom, ha új tagot látok.
Innen-onnan kuncogás hallatszott, ahogy az emberek felém fordultak.
Céklavörös lett az arcom.
Csend lett; kissé megkésve jöttem rá, hogy arra várnak,
bemutatkozzam.
– Evie! – harsogtam, mintegy a hangerővel kompenzálva a
késlekedésemet.
– Isten hozott, Evie! Én Meagan vagyok. Kíváncsian várjuk, hogy
megismerjük a véleményedet a hónap könyvéről. – Ez kimondottan az a
pillanat volt, amikor minden normális ember megszólal, és bevallja, hogy
nem volt ideje utánanézni, melyik könyvről van szó, nemhogy elolvasta
volna. Viszont a barátaim ragaszkodtak ahhoz, hogy egy szabályhoz
mindenképpen tartsam magam az összetalálkák során: ne legyek
háttérszereplő a saját filmemben. Vagyis annak ellenére részt kell vennem a
beszélgetésben, hogy nem olvastam a könyvet.
Ahogy ránéztem a körülöttem ülők arcára, összeszorult a szívem. A
jelenlévők között egyetlenegy férfi volt, Gabe. Azzal a feltételezéssel
jöttem ide, hogy a fantasy- és sci-fi-rajongók többsége férfi, de
nyilvánvalóan tévedtem.
Mögöttünk valaki megköszörülte a torkát, mire Meagan arca
felragyogott.
– Gyere csak, gyere! – Megfordultunk, hogy lássuk, ki a későn érkező.
Egy korombeli férfi volt az. Ó, helló!
A többiek kíváncsi tekintetéből arra következtettem, hogy ő is először
van itt. Kicsomózta a sálját, és levette a kalapját, amely alól döbbenetesen
dús, hamvasszőke haj bukkant elő.
Az Újonnan Érkező Potenciális Szerelem borostája azt üzente, hogy
„nem vagyok hiú a megjelenésemre”, ugyanakkor pont annyira volt
zavarban, hogy az szexi legyen, és szuperhelyes kerek, szarukeretes
szemüveget viselt. Pont, mint Ricky. Elhessentettem a gondolatot és az azt
kísérő fájdalmat.
Meagan odahúzott maga mellé egy széket.
– Foglalj helyet, Tom! – intett. – Nagyon örültem az e-mailednek,
amiben megírtad, hogy csatlakozol hozzánk. Emberek, üdvözöljük Tomot!
– Kétségkívül nem én voltam az egyetlen, aki megbámulta. Kórusban
köszöntöttük, egyesek hangosabban és feltűnőbben, mint a többiek.
 Tom rám mosolygott, amint elment mellettem. Annak ellenére, hogy
nyilván nem azért tette, mert belém esett, nem volt abban semmi, hogy
vonzónak találtam.
– Tehát az első kérdés az új tagjaink egyikéhez szól. Evie! –Kösz,
Meagan. – Új vagy a műfajban?
Legalább egy könnyű kérdéssel kezdett. Megköszörültem a torkom, és
igyekeztem nem beképzeltnek tűnni.
– Fiatalabb koromban több ilyen könyvet olvastam. – Steph felvonta a
szemöldökét. – Nem mintha ebből kinőhetne az ember – tettem hozzá
gyorsan. Megkönnyebbülten láttam, hogy erre többen elmosolyodnak. –
Csak arról van szó, hogy manapság nehéz időt találni az olvasásra.
Néhány nő egyetértően bólogatott.
Meagan mosolygott. – Köszönjük, Evie! Másoknak mi a véleménye a
könyvről? Amanda?
Egy nadrágkosztümöt viselő nőre nézett.
– Sokkal jobb volt, mint a múlt havi – felelte Amanda. – A műfaj
feminista ágát nem tartom érdekesnek. Nekem egy igazi férfit mutassanak.
Ezzel nem akarom leszólni az írásaidat, Steph.
– Feltételezem, hogy az „igazi férfi” alatt az egymásba karót verő férfi
vámpírokat érted – replikázott Steph.
– Ugyan, hölgyeim, mindenkinek megvan a maga speciális érdeklődési
területe – szólt Meagan. – Emlékeztek, mit szoktunk mondani? – Tom és
jómagam kivételével mindenki kórusban felelt.
– Mindenki számára akad egy alműfaj.
Tom elkapta a pillantásomat, és elmosolyodott, amitől kellemes
borzongás futott végig rajtam, egészen a lábujjaimig. Nyugi, Evie!
– Evie, neked melyik a kedvenced? Ne érezd magad zavarban, itt nem
létezik rossz válasz.
Te jó ég! Felidéztem mindent, amit a fikcióról tudtam. Csak (limes
műfajokat ismertem, kiválasztottam hát egyet, azt, amit a
legbiztonságosabbnak éreztem.
– A horror – válaszoltam. Rengeteg nagyszerű női író van: Kathryn
Bigelow. Karen Walton. Diablo Cody. – Minél ijesztőbb, annál jobb.
Néhány áll leesett. Azt hiszem, a horrort még a nyitottabb rajongók is
lenézik.
Meagan a homlokát ráncolva, lassan bólogatott.
– Mint mondtam, barátok között vagy, itt nem ítél el senki. – Úgy tűnt,
hogy a mondat második részét a társaságnak címezte; a hölgyek közül
néhányan beletörődve vonták meg a vállukat.
 Megnyugodtam. Egy újabb kérdés kipipálva. Ha a következő ember
válaszából kiderül valami arról az átkozott könyvről, még van némi
esélyem.
– Evie. – Édes Jézusom, ez kínzás! Vajon direkt csinálja? Most Tomon
lett volna a sor. Az volt az érzésem, hogy gyanút fogott, és most elhatározta,
hogy kiugrasztja a nyulat a bokorból. De honnan a fenéből tudhatja? –
Elnézést, most máson lenne a sor, ennek ellenére nagyon szeretném tudni,
mi volt a véleményed arról a jelenetről a kalóz és a mostohaanyja között.
Legalább most már ismerek pár részletet.
– Nos – kezdtem, és jól elnyújtottam a pillanatot, hogy legyen időm
gondolkodni. Elmésen, mégis homályosan. Meg tudom csinálni. Ittam még
egy kis bort. – Nagyon megindítónak találtam.
Félrebiccentette a fejét. – Még azt is, amikor a fedélközben harcoltak
egymással?
Elbizonytalanodtam, de most, hogy elmondtam a véleményem, muszáj
volt kitartanom mellette, máskülönben furának tűnt volna. – Főképp azt.
– És amikor a húga csatlakozott hozzájuk?
– Az merész húzás volt, de szerintem az író nagyon jól megoldotta.
– És a tetőpont?
– Nagyon kielégítő.
– Valóban inspiráló volt. – Ezt egy idősebb nő mondta, aki divatosan
nagy szemüveget és rövidre vágott frizurát viselt.
Ám Meagan még nem végzett velem. – Köszönöm, Heather, de úgy
vélem, mind szeretnénk megtudni, hogy melyik volt Evie kedvenc jelenete.
Az arcomat legyezgettem, úgy éreztem, kellemetlenül meleg van a
szobában, mire Steph nekilendült. – Nekem személy szerint az, amiben
Esmeralda hercegnő és a kalózkirály a kincses szigeten…
– Kösz, de most Evie-n a sor.
– Az enyém ugyanez. – Hálásan mosolyogtam Stephre, és úgy
döntöttem, kockáztatok. – Különösen, amikor végül rájöttek, hogy hol van a
kincs elásva.
Heather, ki tudja, miért, felkacagott.
– Esmeraldát bizonyára meglepte a dolog – jegyezte meg.
Körbenéztem. Lemaradtam valamiről?
– És milyennek találtad Esmeraldát? – faggatott Meagan.
A francba már, Meagan! Elhatároztam, hogy nem hagyom magam. A
kritikai visszajelzés a munkámnak az a része volt, amit a legjobban
szerettem.
 – Hihetetlenül együttérzőnek találtam. Üdítő volt látni egy ilyen érzelmi
intelligenciával megoldott női karaktert. Jane Eyre és Mr. Rochester óta
nem találkoztam két ilyen rokonlélekkel. – Diadalt éreztem. Na, erre varrj
gombot, Meagan!
Tom mintha elfojtott volna egy mosolyt, Steph pedig roppant furcsa
arcot vágott.
Végül Meagannek sikerült megszólalnia.
– Köszönjük, Evie, ezt az… egyéni véleményt a sárkányhercegnőről. –
Várjunk csak, sárkány?
Gabe, tudjuk, hogy te odavagy a párharcos jelenetekért. Neked mi a
véleményed?
A férfi összedörzsölte a kezét, és töprengőn az állához támasztotta az
egyik karcsú ujját. Én, örülve a haladéknak, ittam egy korty bort.
– Azt kell mondanom, hogy amikor a kalózkirály és Esmeralda végül
előveszik a farkukat – félrenyeltem a bort, muszáj volt köhögnöm –, úgy
gondoltam, ez a csúcs. Aztán amikor kiderült, hogy a sárkányoknak két
farkuk van, a könyv egyből felkerült a tízes listámra. – Valami csattant: egy
könyv esett a földre, és a könyvesboltos, aki eddig a polcoknál molyolt,
ránk meredt, aztán összehúzta magán a kardigánját, és elsietett.
– Tudod, Gabe, hogy a szomszédainkra való tekintettel tanácsos kissé
óvatosabban fogalmazni. – Meagan a menekülő boltos után nézett. –
Helyettesítsük enyhébbekkel a rizikósabb kifejezéseket.
– Jól van. Tehát az a véleményem, hogy a párviadal, amelynek a során
Esmeralda második vesszeje ízesített szikrákat szór, irtó klassz. A
legegzotikusabb dolog, amit valaha olvastam.

Visszatettem az üres poharamat az asztalra, miközben igyekeztem legyőzni

a kísértést, hogy vegyem a kabátomat, és eltűnjek onnan. Ha csak egy
szikrányi esély volt megmenteni az estét azzal, hogy beszélek Tommal, meg
kellett próbálnom.
A férfi a könyvespolcokat böngészte. Reméltem, hogy meglátta a dolog
vicces oldalát. Kétségkívül voltak olyan pillanatok, amikor
összekapcsolódott a tekintetünk.
Mielőtt odamehettem volna hozzá, felbukkant Steph, és újratöltötte a
poharamat. – Elnézést Meagan miatt. Kezdettől fogva gyanakodott rád,
nem? Nagyon ügyel arra, hogy mind elolvassuk a könyvet. Előfordul, hogy
valaki csak az ingyenborért jön ide.
 – Képzeld csak el! – szörnyülködött Helen, aki két pohárral jelent meg
mellettünk.
– Az esetemben valahol igaza is volt – vallottam be még mindig
zavarban. – Igazán nem hibáztatom, amiért bosszús lett.
A többiek – most már rájöttem, miért kuncogtak – egymással
társalogtak, de észrevettem, ahogy olykor lopott pillantásokat vetnek ránk.
– Ne foglalkozz velük! Nem te vagy az első, aki véletlenül toppan be
egy Kefélős Könyvek-estre – mondta Heather.
– Azt hiszem, a név mindent elmond. – Bolond voltam, hogy nem
gondoltam arra: egy Jane által ajánlott könyvklub csakis egzotikus lehet.
– Amikor a tetőpontot „nagyon kielégítőnek” nevezted! –horkant fel
Heather. A nyaklánca hatalmas gyöngyei megcsillantak a fényben.
Annak ellenére, hogy még mindig zavarban voltam, azon kaptam
magam, hogy vele nevetek.
– Láttad volna az arcod, amikor végre rájöttél, miről van szó! – nevetett
Steph a könnyeit törölgetve.
– Mi a könyv címe? – kérdeztem meg, amikor abbahagytuk a nevetést.
– Sárkányok fogságában. A kalózkaland.
Újra elfogott bennünket a nevetés.
– Valójában mi hozott közénk? – tudakolta Steph.
Elpirultam. – Ostobaságnak hangzik, de… meg akartam ismerkedni
valakivel.
– Akkor hát, édesem – mondta Steph, és a pillantásomat követve Tomra
nézett –, miért pazarlod itt az idődet velünk?
Úgy téve, mintha én is a könyveket nézegetném, odaléptem Tom mellé.
– Tehát ez… – szólt lágy londoni kiejtéssel.
– Nyilvánvalóan az első volt – bólintottam.
Egymásra mosolyogtunk. Tomnak elöl kissé ferde volt a foga.
– Amikor megérkeztem, nem igazán tudtam, mire számítsak – ismerte
be.
– Kevesebb vesszőre – vetettem fel.
– Nem olvastad a könyvet, ugye?
– Szerinted észrevette valaki? – humorizáltam.
– Mindig van egy következő alkalom – felelte.
– Te visszajössz? – Őszintén érdekelt a válasza.
– Talán – bólintott. – És te?
– Talán – visszhangoztam mosolyogva. – Egy rész bennem kíváncsi lett
a könyvre.
– Nagyon remélem, hogy tetszeni fog.
 – Miért?
A beszélgetésünket Meagan szakította félbe, aki figyelmet kért.
– Köszönöm, hogy ismét eljöttetek. Mindenkinek. – A többiek
nevettek, aminek most már értettem az okát. – Előre nem akartuk elárulni,
hogy ezzel ne akadályozzuk a beszélgetést, most viszont izgatottan jelentem
be, hogy a szerző, Mr. T. Mingle végig itt volt a körünkben. Azért jött, hogy
válaszoljon az összes izgalmas kérdésetekre.
Rémülten néztem Tomra, ahogy mindenki körénk gyűlt.
– Semmi gond – mondta, miközben engem egyre hátrébb taszítottak a
lelkes klubtagok. – Még a barátnőm is furcsának tartja. Már nem is tudom,
hány olvasó kért meg arra, hogy adjak autogramot a vesszejére.
 10

MIX

BELSŐ: EAST DULWICH, GIL KÁVÉZÓJA – DECEMBER 16., VASÁRNAP,

DÉLELŐTT 10 ÓRA
EVIE belép a kávézóba, üres asztalt keresve körbenéz. Észreveszi BENt és
ANETTE-et, akik ugyanannál az asztalnál foglalnak helyet, mint az előző
héten. Lehajto fejjel igyekszik a pad felé, ahol a laptopjukon dolgozók
ülnek.

– Evie! – Anette sipító hangja tisztán hallatszik az egész kávézóban.

Lehetetlen figyelmen kívül hagyni.
Összeszedtem magam, aztán azt vettem észre, hogy mosolygok. Egy
csésze forró csokoládét emelt a magasba. Intettem, hogy előbb
megrendelem a reggelimet, aztán odamegyek.
Ha Ben ezen a héten is ítélkezni kíván a tetteim fölött, a jövő vasárnap
keresek egy másik kávézót. Szükségem van egy helyre, ahol megírhatom a
beszámolóimat az összetalálkákról. Nem mintha eddig vezettek volna
valamire, szerelmi szempontból vagy más módon. EKF még mindig nem
küldött egyetlen oldalt sem Montynak, ami miatt a főnököm már kezd
ideges lenni.
A múlt héten azt tanácsolta, hogy „legalább próbáljam meg” rávenni
EKF-et, hogy küldjön valami bizonyítékot arról, hogy ír. „Minden jó
ügynök ezt tenné”, jelentette ki az irónia legkisebb jele nélkül. Hogy
lekössem Montyt, átnéztem az ügynökségben felhalmozódott óriási
kéziratanyagot – azt a hatalmas kupacot, amelyet a szerzők küldtek abban a
reményben, hogy elvállaljuk a képviseletüket. Kevés dolog szerzett neki
nagyobb örömet annál, mint amikor elmagyarázhatta, hogy az általam
kiválasztott anyagok pontosan miért nem ütik meg az ügynökségünk
színvonalát (például mert nők írták). Ez legalább felvidította, nekem pedig
időt adott arra, hogy az összetalálkákra koncentrálhassak.
Ben nem nézett fel, amikor odaléptem az asztalukhoz. Beletemetkezett
a National Geographic egyik számába. Anette a kettejük között álló széket
tartotta fenn nekem.
 – Ne mozogj… – szólt a kislány, amikor kinyitottam a laptopomat.
Felemelte a fényképezőgépét. A fotó kedvéért kinyújtottam a nyelvem. –
Most aztán nosza rajta – mondta, kinyitva a könyvét. – Az az összetalálka
nem íródik meg magától.
Az üres oldal. A legnagyobb akadály, amivel egy írónak szembe kell
néznie; no meg minden más, az interneten fellelhető dolog. EKF még
mindig azzal nyúzott, hogy használjak több dialógust, ami miatt a dolog
kezdett nagyon hasonlítani a forgatókönyvírásra. Gyerünk, Evie! Sosem
fogod elérni, hogy EKF elolvassa, amit írsz, ha nem használsz gyerekbarát
formát. Úgy kezdtem a könyvesbolti találkozás történetét, mint egy rossz
hírt, apránként elhintve a nyomokat. Aztán ahogy ahhoz a részhez értem,
amikor Meagan megpróbált rajtakapni, hogy nem olvastam a könyvet,
történt valami. Úgy éreztem, utolértem magam, hogy nem vagyok
lemaradva. Nem pont olyan volt, mint régen, de ráéreztem a ritmusra,
amiről azt hittem, hogy rég elveszítettem.
Ránéztem az órámra: majdnem egy óra elrepült. Éreztem, hogy valaki
figyel. Anette, gondoltam.
Ben volt az.
– Igen? – kérdeztem meghökkenve.
– Semmi – felelte gyorsan. Majd: – Úgy látom, ez ösztönösen megy
neked. – Értetlen arcot vághattam. – Az írás – magyarázta, majd pirosló
füllel visszabújt a magazinja mögé.
Amikor legközelebb felnéztem, Ben, állát a kezére támasztva, a másik
karjával hosszú lábát átkarolva teljesen belemerült egy cikkbe. Remek,
gondoltam.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy valami piros csillog az orrán.
Amikor így koncentrált, az arca kevésbé volt komor. Sötét szemöldök,
kutató szempár, féloldalas mosoly – nem mintha azt sokszor láttam volna –,
szögletes áll és szinte fekete haj, ami biztos hullámos lett volna, ha hagyja
megnőni. Mindez együtt a nett öltözékével – ismét ing és pulóver – olyan
volt, mintha a „megfontolt felnőtt férfi” képének akarna megfelelni.
Felvillant a telefonom kijelzője, és ez elvonta a figyelmemet.
Maria: kiválasztottad a helyet Sarah leánybúcsújára?

Evie: minden kész! csak kérnek egy kis foglalót, beszállnátok?

Maria: csodálatos vagy! majd szólok Jemnek. hogy haladnak az
összetalálkák?
Evie: megalázóak, mint mindig, és találd ki, ki van itt, a Gilben!
 Maria: Ben? a lánya helyesnek tűnik, lehet, hogy csak rossz
napja volt Evie: eddig minden vasárnap

Azután meséltem a barátaimnak Benről, hogy legutóbb készületlenül

ért a kérdezősködése, és szükségem volt a véleményükre. Rendben van az,
amit csinálok? Azt mondták, ne hagyjam, hogy elriasszon a találkozásoktól.
Gyanítom, hogy ezt igazából úgy értették: „Ne hagyd, hogy
megakadályozza, hogy megismerkedj valakivel.”
Felpillantottam, mert azt éreztem, hogy valami nincs rendben. Egy
pillanatig figyeltem Bent és Anette-et, próbáltam kitalálni, mi az, ami zavar.
Mindketten olvastak, de a csendben valami feszültség vibrált. Anette eddig
mindig csupa mosoly volt, most azonban keskeny vonallá préselődött a
szája. Hátat fordított Bennek, aki szintén elfordult tőle.
Nem szóltak egymáshoz.
Semmi közöd hozzá, Evie. Megpróbáltam visszatérni az íráshoz, de a
csend már túl hangossá vált.
– Minden rendben? – kérdeztem.
Egyszerre pillantottak fel.
– Teljesen – mosolygott rám Anette. – Igaz is, Evie, megkérdeznéd
apát, hogy kaphatok-e még egy italt?
– Az attól függ, hogy bocsánatot kér-e – közölte Ben ridegen.
– Az apukám elnézné, hogy az egyetlen lánya szomjan haljon? –
tudakolta Anette.
Ben lapozott.
– Komolyan felmerült benne – mondta.
– És mi van, ha Evie semmit sem csinál addig, amíg valaki el nem
árulja neki, hogy mi folyik itt? – kérdeztem a lehető legjózanabb hangon.
– Semmi, csak az, hogy apu azt akarja, hogy az egész suli rajtam
nevessen. – Anette dacosan leszegte az állát, és karba fonta a kezét.
Az apja mogorván nézett rá. – Nem az én hibám. Én minden tőlem
telhetőt megtettem.
– Nem csinálom.
– Mit? – kérdeztem.
– Azt a hülye színdarabot – felelte Anette.
– Anette! – szólt Ben higgadtan. – Remek szerep. A többiek is
jelmezben lesznek.
– Aha, csak nem ebben a jelmezben.
– Feladom – jelentette ki az apja ingerülten.
 – Melyik darabról van szó? – tudakoltam. Nem kellett volna
beleavatkoznom, de rossz volt látni, hogy haragban vannak.
Mivel Anette nem felelt, Ben válaszolt helyette: – Pán Péter.
A kislány dühösen jelelt valami, amit az apja megismételt.
Haragosan egymásra meredtek, majd elfordították egymástól a fejüket.
Elrejtettem a mosolyomat.
– Én szeretem a Pán Pétert.
Anette felemelte a fejét, és a szemembe nézett.
– Tényleg?
Most már mosolyogtam.
– Az apukám folyton azt olvasta nekem. Még mindig megvan a könyv.
Ez az egyik legnagyszerűbb történet, amit valaha írtak. Benne leszel a
darabban? – Igyekeztem úgy ejteni a szavakat, hogy kiérezze a hangomból
a csodálatot. – Melyik szerepben?
– Csingiling – mondta a kislány minden lelkesedés nélkül.
– Csingiling! – sóhajtottam. – Milyen szerencsés vagy!
– Miért?
– Az övé az összes szuper mondat, és rengeteget káromkodik. – Nem
tudtam Anette-nél jobbat elképzelni a féktelen tündér szerepére.
– Na látod, a szerep fele már meg is van – mondta Ben a lányának.
Az felszegte az állát. – Énekelni fogok, apa. Mi lesz, ha valaki
megbámul abban a hülye jelmezben, én meg elrontom?
Ben tekintete ellágyult.
– Tudod, hogy kell jelelni azt, hogy „ostoba szamár”? – kérdeztem.
Halvány mosoly volt a jutalmam.
– Mrs. Clarke nem szereti a csúnya beszédet – mondta Anette.
– És Mrs. Clarke ismeri az „ostoba szamár” jelét? – tudakoltam.
A kislány mosolya kiszélesedett, ahogy megrázta a fejét. Ben széles
válla szemlátomást ellazult.
– Van még egy óriási probléma. – Anette az apjára nézett. Mondd meg
neki!
Ben megköszörülte a torkát.
– A darab egy „mix”. – Ben úgy ejtette ki a szót, mintha nehezére esne.
– Musicalt csináltak belőle.
– Nem a Disney-félét. – Anette eltakarta a szemét. – Mutasd meg neki!
Ben rámeredt a lányára, majd belenyúlt a lábánál álló táskába.
Azonnal megértettem, honnan került a piros csillám az orrára, amikor
előhúzta azt a valamit, ami minden bizonnyal Anette jelmeze volt. Egy pár
kornyadt, csillogó szárny és egy rongyos tütü, ami egészen merev volt a
rákent csillámragasztótól. Szemlátomást házilag készült, sok lelkesedéssel
és munkával, ám jóval kevesebb ügyességgel.
– Chloe jobban értett az ilyesmihez – szabadkozott Ben, lecsippentve
egy különösen méretes ragasztócsimbókot. A felesége, gondoltam,
miközben feltűnt, milyen könnyedén beszél róla. Jó időbe telik, amíg idáig
eljut az ember. – Remélem, a nagymamája meg tudja még menteni.
– Határozottan kreatív – biztosítottam. – Csak a színek… – Valamilyen
okból pirosat, fehéret és kéket használt a szokásos Csingiling-féle zöld
helyett. Amikor hunyorogva néztem, rájöttem, hogy valamilyen mintát ad
ki.
A szárnyakat egy-egy, csillámragasztóval bizonytalanul felfestett angol
zászló díszítette.
– És mi a mix másik fele? – kérdeztem.
– A Spice Girls – felelte Ben lemondóan.

– Anya, lenne egy sürgős varrási munka – mondtam. A Gil hátsó bejáratánál
álltam, ahol kisebb volt a zaj.
– Szuper! – jelentette ki anyám a telefonban. Ez volt az egyik dolog,
amit imádtam Mary Summersben: nála nem volt szükség bevezetőre.
Elmagyaráztam, mi a helyzet Anette jelmezével, és hogy mennyivel
magabiztosabb lenne, ha szép lenne az a ruha.
– Az apja tényleg megpróbált mindent – magyaráztam. – De itt
szakértőre van szükség. – Anyám varrta a legtöbb ruhámat. Páratlan
ügyességgel bánt a tűvel, amit sajnos én nem örököltem. Én a
pillanatragasztót részesítettem előnyben a cérnával szemben.
– Örömmel megcsinálom, kicsim. De nincs más, aki segíthetne nekik?
– Ez volt az anyám: olyan átlátszó, mint az ablak.
– Ben özvegy, anya – mondtam.
– Akkor hát reménytelen eset – nyugtázta szárazon.
– Nem erre gondoltam – vágtam rá gyorsan. – Különben is – folytattam,
mielőtt valamit a fejébe venne – Anette-ért csinálom. És még valami… –
Elmagyaráztam, mire gondolok, anyám pedig boldogan sikongatott. – És
péntek reggelre kellene a jelmez. Menni fog? Kifizetem az anyagot.
– Ugyan már! Csütörtökre meglesz. Akkor be tudom fejezni Margaret
néni Dorothy-ruháját. Óz, a csodák csodája-partit rendez a hatvanötödik
születésnapjára.
Amikor visszamentem a kávézóba, egy jógamatraccal felszerelkezett nő
beszélgetett Bennel, miközben meg-megérintette a vállát, mintha barátok
lennének. Samantha. Úgy tűnt, nem fogadta meg a saját tanácsát. Anette
most az apja melletti széken ült, lehajtott fejjel olvasott, szemmel láthatóan
nem vett tudomást a nőről. A hallókészüléke az asztalon hevert. Úgy
döntöttem, kissé távolabb várakozom, amíg Samantha elmegy; nem
vágytam különösebben újra találkozni vele.
Ráadásul így tudtam kicsit foglalkozni EKF-fel.

Vöröske: mi a közös egy könyvklubban, a sárkányok szerelmi

életében és abban, ha valakit másnak gondolunk, mint aki?
EKF: Ne kínozz, Vöröske!

A Monty-féle EKF Nagy Kézikönyvéből vettem a példát. Hogy úgy

mondjam. EKF mestere volt annak, hogyan kell elkerülni a kellemetlen
beszélgetéseket. Rá kellett vennem, hogy személyesen találkozzunk, ha
valamit ki akartam préselni belőle. Amit persze ő ügyesen elkerült. Azt nem
engedhettem meg magamnak, hogy egy húszfogásos degusztációs menüvel
kecsegtessem, de akadt valami más, amiben örömét lelte: a megalázásom
lehetősége.
Vöröske: ott van a beszámoló a belövő leveleid között, ha
annyira tetszenek a találkozóim, ideje, hogy elkísérj az egyikre.

– Komolyan gondolom, hogy meg kellene fogadnod a tanácsomat. –

Samantha hangja keresztülhasított a kávézón. – Teljesen jó otthon, de
nyilvános helyen nem. – Ben halk válaszát már nehezebb volt meghallani.
Persze nem mintha füleltem volna.
– Kösz, de ahogy az összes többi alkalommal mondtam: nem. –
Színtelen hangon beszélt. Olyan egyenesen ült, mintha karót nyelt volna.
Samantha keze ismét megindult felé, de aztán úgy tűnt, meggondolta magát.
Visszatértem a telefonomhoz; kíváncsi voltam, de nem akartam
belekeveredni.

EKF: Veled ellentétben nekem van ennél jobb dolgom is.

Vöröske: valami olyasmit tervezek, ami nagy valószínűséggel a
nyilvános megaláztatásommal fog végződni
EKF: Pénteken tízkor ráérek.
Vöröske: remek, öltözz melegen
 Megvagy!
– Csak segíteni akarok, Ben. De valószínűleg más dolgok foglalnak le
most, hogy újra randizol.
Felnéztem.
– Randizom…? – Ben elhallgatott. Samantha jelenőség-teljes
pillantással meredt a székemre, én pedig boldog voltam, hogy épp nem ülök
ott. – Nem randizom vele – kapcsolt hirtelen Ben. – Jaj, Ben! Nem kellene
ilyen hevesen tiltakozni! – Ő Anette barátnője.
– De tényleg, Ben, pont az ilyen dolgokról beszélek. Ez ugyanaz a nő,
aki néhány hete azt az óriási felfordulást csinálta itt. Azok után, ami Justice-
szal történt, szegény Suze sehol sem mer mutatkozni. Valóban ő a legjobb
társaság Anette-nek? A lányod sosem lesz…
– Anette barátkozik vele – szakította félbe Ben olyan éles hangon,
ahogy még nem hallottam beszélni –, akár tetszik nekem, akár nem. Még
akkor is, ha a nő mindenképpen közfeltűnést akar kelteni. Sőt, ami azt illeti,
pont az az oka, hogy ő…
Nem kellett megtudnom, mi vagyok, mert egy férfi pont ezt a pillanatot
választotta ki arra, hogy elfurakodjon mellettem. A táskája pántja beleakadt
a kabátom egyik kapcsába, és magával rántott. Mire kiszabadítottam
magam, Ben befejezte a beszélgetést.
– Viszlát, Samantha! – biccentett, és visszatért a magazinjához. A nő
sértettnek tűnt; az órájára pillantott, és sarkon fordult. Úgy tett, mintha
sietne valahová. Szinte megsajnáltam. Szinte.
Ben múlt heti kérdései után nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy
nevetségesnek tart az összetalálkáim miatt.
Közfeltűnést keltek!
Csak tudnám, miért fáj ennyire?
Azért, mert a mai reggel után úgy gondoltam, talán juthatok vele
valamire.
Egyenesen odamentem az asztalhoz, és elkezdtem összepakolni a
holmimat.
– Anyám csütörtökre elkészíti a jelmezt. Megfelel így? – kérdeztem
hűvösen.
– Péntek délután lesz az előadás – mondta Ben, becsukva a magazinját.
Feszültnek tűnt. – Kérlek, add át a köszönetünket az édesanyádnak. Anette
nagyon hálás lesz. Most épp egy kis csendre volt szüksége. – A lányára
mutatott, aki még mindig olvasott. Ben továbbra is engem nézett, mintha
várna valamire. Megértően bólintottam, mire ellazult a válla. – Majd mondd
meg, mennyivel tartozom.
 – Ajándék Anette-nek – mondtam. – Péntek reggel első dolgom lesz,
hogy itt leteszem.
– Evie! – szólt Ben. – Köszönöm. Ez nagyon… Ez nagyon sokat jelent
Anette-nek. Rettenetesen izgult a jelmez miatt. Ez hatalmas segítség.
– Rendben – zártam rövidre a témát, csak már mehessek.
Anette felnézett, és a homlokát ráncolta. Kinyitva és becsukva a
tenyerem viszlátot intettem. Ő gyorsan jelelni kezdett az apjának. Mivel
megpróbáltam megtanulni pár jelet, valamennyit elcsíptem belőle, de nem
annyit, hogy megértsem, mit mond. Egy ránc jelent meg Ben két sötét
szemöldöke között, ahogy felém fordult.
– Lenne kedved eljönni megnézni Anette fellépését?
Egyikükről a másikukra néztem: Anette reménykedő és Ben tartózkodó
arcára.
– Biztosan így gondolod? – kérdeztem. Le mertem volna fogadni, hogy
nem szeretné, ha ott lennék, furcsa módon én mégis el akartam menni.
A homlokát ráncolta, mintha megzavarta volna a kérdésem.
– Igen – felelte.
Anette-re mosolyogtam, és a köszönöm jelét mutattam. El volt
ragadtatva. Ben érzéseiben korántsem voltam ennyire biztos. Nem mintha
számított volna, mit gondol. A kislány miatt megyek.
Ráadásul nem mindennap lát az ember egy Spice Girls-Pán Péter-mixet.
 11

NEM-PERVERZ-PAUL

Sarah: szerintem nem kellene megtenned

Jeremy: NE HALLGASS RÁ, EVIE!
Sarah: eddig meghánytatott egy gyereket, és véletlenül belépett
egy erotikus könyvklubba, miből gondolod, hogy jobban fog elsülni,
ha autókázni indul egy vadidegennel? gyere haza vonattal
karácsonyra, mint mindenki más
Evie: az „Autós Utazás” összetalálkának egy hosszú autóútnak
kell lennie egy pasival, tudom, hogy eddig mind katasztrofálisan sült
el, de ha ráveszem EKF-et az írásra, muszáj nekem is betartanom
az alku rám eső részét
Jeremy: arra a részre gondolsz, hogy megismerkedsz valakivel,
és beleszeretsz?
Evie: kösz, hogy említed, Jem. srácok, segítetek, hogy
megtaláljam az én Harrymet?
Sarah: rendben, de téged ismerve az illető egy baltás gyilkos
lesz, vagy ilyesmi
Maria: a „Keressünk Evie-nek Valakit, Aki Nem Baltás Gyilkos”
hadművelet ezennel kezdetét veszi, mindenki ossza meg a
bejegyzésemet!
Sarah: osztva
Jeremy: csak a haverokkal, oké, Sarah? nem az egész világgal
Sarah: igen, Jeremy. nem én vagyok itt a kész katasztrófa
Evie: hé!
Jeremy: Sarah épp most osztotta meg mindenkivel
Sarah: ugye nem? közben egy konferenciabeszélgetésben
vagyok az ételszállítóval, a virágossal és a
létesítménymenedzserrel, úgyhogy bocs, ha nem tudok
százszázalékosan figyelni
Evie: semmi probléma, Sarah. biztos vagyok benne, hogy nincs
gond a barátaid barátaival sem
 Jeremy: az a te áldott jó szíved, Evie!
Sarah: azt hiszem, megint megosztottam
Maria: a túlzott megosztásokról jut eszembe, EKE bekerült a
pletykarovatba. várjatok, küldöm a linket

MONICA REED „RETTENTŐEN SZOMORÚ”

A Panaszold csak el egy közeli forrásától úgy tudja., hogy a 44 éves,
Oscar-díjas színésznő végre elszánta magát, hogy ejtse a kis játékszerét. A
kétgyerekes Reed egy éve randevúzik Ezra Chesterrel, a 33 éves, egyfilmes
csodával. Reed barátai aggódnak: „Ez az első viszonya a válása óta, és
szemlátomást rettentően szomorú. A legutolsó dolog, amire szüksége van,
az még egy gyerek, akinek gondját kell viselnie.”

Maria: épp ideje volt

Jeremy: imádlak, rosszmájú Maria
Maria: így engedem ki a gőzt
Sarah: találtam valakit!
Jeremy: meggondoltam magam, az autókázás rémes ötlet, ne
csináld
Sarah: helyes pasi, esküszöm, egészen biztosan nem egy
perverz alak!
Jeremy: nem valami biztató, ha már esküdöznöd kell, Sarah
Maria: csitt, Jem! tudod, hogy érti. ez gyorsan ment, Sarah. ki
az? egy barátod?
Sarah: bizonyos értelemben
Jeremy: na most megnyugtattál
Evie: ahogy most áll a helyzet, bárki megfelel
Sarah: az jó, mert már elküldtem neki a számodat

ISMERETLEN SZÁM: Izé, helló, hülyén hangzik, de ismered

Sarah-t? Azt mondta, karácsonykor be lehet szállni hozzád Sheffield
felé.
Evie: helló! bocs, mi is a neved? igen, inkább autómegosztásról
lenne szó, az oké neked? van kocsid?
ISMERETLEN SZÁM: Bocs, haha! Paul vagyok. Nincs kocsim.
Evie: szia, Paul! semmi gond. bérelhetünk, van jogsid?
 Nem-perverz-Paul: Van, csak az a probléma, hogy jelenleg
nem vezethetek. Majd elmagyarázom, ha találkozunk.
Nem-perverz-Paul: Ott vagy még?
Nem-perverz-Paul: Hahó! Ejtettél? Ha így van, semmi baj. Nem
haragszom.
Nem-perverz-Paul: Csak arról van szó, hogy itt a karácsony, és
Sarah azt mondta, hogy elviszel, de mondd meg, ha meggondoltad
magad. Így ildomos. Nem muszáj seggfejnek lenni. Haha!
Evie: bocs, a metrón voltam, most megyek haza munkából
Nem-perverz-Paul: Ahhoz már elég késő van, de semmi gond.
Evie: tényleg metróztam, Paul

Evie: Sarah, ki ez a Paul?

Sarah: ismered a barátnőmet, Michelle-t?
Jeremy: nem
Maria: azt, aki eltűnt?
Sarah: kiderült, hogy csak egy kicsit egyedül akart lenni. Paul az
ő exe
Evie: Sarah!
Sarah: mi van? egyszer találkoztam vele, és gazdagnak tűnt

Evie: helló, Paul! sajnálom, tévedés volt. én igazából olyan

embert keresek, akinek van kocsija, bocs, hogy pazaroltam az
idődet
Nem-perverz-Paul: Azt hittem, valami hibbant vagy, aki pasit
keres.
Evie: viszlát, Paul!

Evie: Paul ugrott

Maria: ne aggódj, találtam neked egy srácot – azt az aranyos
Graeme-et. a mamája az én mamám szomszédja, és ő is hazajön
karácsonyra, autós utazás hadművelet indul! már alig várom, hogy
egy egész hétig itthon légy
Evie: köszönöm! bocs, Sarah
Sarah: hogy őszinte legyek, valószínűleg jobban jártál, mellesleg
megvan a megoldás a kísérőd problémájára. AZ ESKÜVŐMRE,
meg fogom találni neked a megfelelő férfit
Jeremy: #GraemeCsapat

NEM FOGADOTT HÍVÁS 00:14 NEM-PERVERZ-PAUL

NEM FOGADOTT HÍVÁS 01:34 NEM-PERVERZ-PAUL
NEM FOGADOTT HÍVÁS 03:17 NEM-PERVERZ-PAUL

Nem-perverz-Paul: Ne haragudj, Evie, úgy tűnik, a macskám

ráfeküdt a telefonomra, és párszor felhívott téged. De ha már itt
vagyunk, beszélhetünk arról az autózásról?

LETILTOTTAD NEM-PERVERZ-PAULT
 12

SZMI

KÜLSŐ: SOUTHBANK KÖZPONTI KÖNYVPIAC – DECEMBER 21., PÉNTEK,

DÉLELŐTT 11 ÓRA

EVIE a használt könyveket böngészi a Waterloo Bridge árnyékában felállíto

faasztalokon. Túlságosan belemerül a nézelődésbe, így nem veszi észre a
mögé lépő férfit, csak amikor az meghúzza a gyapjúsapkája alól kilógó egyik
cop át.

Hátrafordulva EKF-et pillantottam meg, szemmel láthatóan másnaposan. Ez

nála azt jelenti, hogy télvíz idején is napszemüveget visel, ahelyett hogy
átgondolná az élete döntéseit, mint bármelyik normális ember.
– Késtél – állapítottam meg.
– Szerencsés vagy, hogy egyáltalán eljöttem. – EKF egyik kezében
nagy pohár kávét tartott, a másikat mélyen a kabátja zsebébe süllyesztette.
Szürke, bő, kötött sapkát viselt, ami lazán a tarkójára lógott. A decemberi
hidegben körülbelül olyan praktikus viselet volt, mint egy születésnapi
papírcsákó. A pehelytollal bélelt dzsekije viszont jó melegnek tűnt.
Amikor megüzentem EKF-nek, hogy hánykor találkozunk, számoltam
azzal, hogy az órája legalább egy órát le van maradva mindenki máséhoz
képest, mégis sikerült annyit késnie, hogy elrontsa a napomat.
Reggel bedobtam Anette jelmezét a Gilbe, ahol Ben ott hagyott nekem
valamit Xannál. A jegyemet az előadásra. Pán Péter. „Minden fiúnak és
lánynak!” Fél egykor kezdődött, Anette iskolája pedig egyórányira volt a
piactól, ami azt jelentette, hogy nagyon gyorsan kell végeznem EKF-fel, ha
oda akarok érni. De addig nem mehettem el, amíg ki nem sajtoltam belőle
az ígéretet, hogy küld Montynak valami bizonyítékot arról, hogy dolgozik.
Monty egész héten a Pernyében lapított, ahol mindig vigasztalódni szokott.
Csupán hisztérikus üzeneteket kaptam tőle, amelyekben a forgatókönyvet
sürgette. Muszáj volt valamit küldenem neki EKF-től, hogy megnyugtassam
– és hogy bebizonyítsam, nem hiába bízott meg bennem.
Oda akartam adni EKF-nek a reggeliről maradt fánkomat.
 – Nem eszem szénhidrátot. Miért itt találkozunk?
– Majd meglátod. – A kezébe nyomtam a süteményt. – És élvezd már
kicsit az életet!
Az asztal alatt álló szemetesbe dobta a zacskót, és fintorogva
megtörölte a kezét. – Szóval a hányástól a sárkánydákókig terjedő
randiskálán ez hol helyezkedik el?
Egy nő gyorsan átvonszolta a gyerekét egy másik asztalhoz, nem
törődve azzal, hogy bocsánatkérést tátogtam. Csúnyán néztem EKF-re,
akinek a pillantása azt üzente, hogy magasról tesz az aggodalmaimra.
Jelzett a telefonom. Meg sem kellett néznem, hogy tudjam, ki az. Monty
üzenete a hisztéria határát súrolta.

Monty: Utánanéznél, hogyan lehet eladni egy irodát? Emellett

elkezdheted összepakolni a holminkat.

Eltettem a telefonomat.
– A kezed! – EKF némi tétovázás után kinyújtotta a tenyerét. Egy kis
köteg névjegyet tettem bele, egy másik csomót megtartottam magamnak.
– Szép kesztyű – jegyezte meg, kiszúrva a kabátujjamból kilógó holmit.
A kicserepesedett kezére mutattam. – Én a divat elé helyezem a
praktikumot.
– Tisztában vagyok vele, mi az álláspontod, ha divatról van szó. –
Belekortyolt a kávéjába, miközben a kártyákra pillantott.
Evie SZMI
Megfordította a legfelsőt. A telefonszámom állt a hátoldalán.
– SZMI. Szerencsétlen Marhák Írjatok?
Elhúztam a számat, miközben átmentem a stand szemben lévő oldalára.
– Szeretne megismerkedni. Ez egy kifejezés a régi társkereső
hirdetésekből – feleltem. Úgy gondoltam, illik ide, tekintve, hogy a
klasszikus módon, mindenféle telefonos alkalmazás nélkül akartam
megismerkedni valakivel. – A könyvekbe kell beletenni. – Miután
megbizonyosodtam róla, hogy senki sem figyel, felvettem Donna Tartt A
titkos történet című, vízfoltos kötetét, és becsúsztattam egy kártyát a lapok
közé. Aztán Kerouac Útonját szúrtam ki, és abba is tettem egyet.
– Mit művelsz?
– Ez most a „Sors Keze” összetalálka-projekt – feleltem. Odébb
araszolva becsempésztem egy kártyát egy olyan könyvbe, amelyen matrica
hirdette, hogy irodalmi díjat nyert. – London-szerte véletlenül kiválasztott
könyvekbe teszem a nevem a telefonszámommal, és ha egy srác megtalálja,
és felhív, akkor az biztosan a sors keze. És megismerkedünk. – Feltéve,
hogy az illető nem valami zakkant. Bár azt hiszem, nem lehetnek sokan
azok, akik ennek a kitételnek megfelelnek, de Jeremy ragaszkodott hozzá,
hogy megpróbáljam. John Cusack filmjeiben nyilván a Szerelem a végzetem
jutott.
EKF szkeptikusnak látszott. – Úgy tűnik, neked az a sorsod, hogy egy
csomó perverzzel ismerkedj meg.
Kihúztam egy Iliászt egy halom James Patterson-kötet alól.
– A perverzek olvasnak klasszikusokat?
– Csak azt. – EKF ásított. Megitta a maradék kávéját, a poharat pedig
az asztal peremére tűzött, Tilos a szórólapozás felirat mellé tette.
Megfogtam és bedobtam a szemetesbe, miközben idegesen pillantottam a
stand hatalmas termetű tulajdonosa felé. Úgy járkált fel s alá az asztalok
között, mint egy kidobóember, és gyilkos szemeket meresztett mindenkire,
aki azt merészelte hinni, hogy könyvtárban van.
– Ezért hagytam ki a jógaórámat? Azt hittem, egy valódi összetalálkát
láthatok majd. Nem vagyok az inasod, Vöröske. Össze kellene kapnod
magad. Eltelt egy hónap, és neked valahogy még mindig nem sikerült
rávenned senkit, hogy beléd szeressen. Ha így haladunk, az a forgatókönyv
sosem lesz befejezve.
Tökéletes végszó. – Én jobban aggódom amiatt, hogy el van-e már
kezdve.
Csend.
– Koncentrálj, Vöröske! – mondta aztán EKF, és megvillantotta azt a
tökéletesen hófehér fogsorát. – Dolgunk van. – Felkapta A Da Vinci-kód egy
rongyosra olvasott példányát, belecsúsztatott egy kártyát, aztán továbblépett
a következő asztalhoz. Kihúztam a cetlit a lapok közül.
– Vöröske! – figyelmeztetett, amikor rajtakapott.
– Tessék! – néztem rá csodálkozó szemmel.
EKF gúnyosan elvigyorodott, miközben kiválasztott egy könyvet,
amelynek egy nő volt a borítóján. Egy mikroszkopikus méretű bikiniben
domborított, és bár nem tudom biztosan, hogy mögötte az a
magánnyomozónak öltözött férfi mit csinált, a nő szemlátomást élvezte.
Magáncélok volt a címe.
Kedvesen elmosolyodott, és beletette a kártyámat.
– Ó, szerencsénk van! Sorozat. – Az összes kötetbe belecsúsztatta a
kártyámat, miközben folyamatosan rajtam tartotta a szemét. Nem adtam
meg neki azt az örömet, hogy reagálok.
Most már bele kellett húznunk.
 – Ez másodkézből való erotika, azt tudod, ugye? – jegyeztem meg.
EKF visszadobta a könyvet, és a kabátjába törölte a kezét.
– Befejeztem. – Amikor hátat fordított, gyorsan kiszedtem az összes
kártyát, mielőtt követtem volna a másik asztalhoz.
– Megígérted, hogy küldesz pár oldalt Montynak – emlékeztettem. –
Így szól az alku. – Elsötétült az arca, de erre fel voltam készülve. – Vagy –
javasoltam – már azzal is boldoggá teheted, ha az ötletedet elküldöd neki. –
Minden jó tárgyaló tudja, hogy nem szabad engedni, hanem egyezkedni
kell. – Ha még nincs ötleted, segíthetek. Ezért vagyok itt, emlékszel? –
Rajta, EKF, ismerd már el, hogy egyetlen sort sem írtál még.
– Nincs szükségem a segítségedre. – EKF elfintorodott. – Befejezted a
Mr. Öntelt után való kutatást? Dolgom van.
– Elég a mellébeszélésből. – Felvonta a szemöldökét a napszemüvege
mögött. – Most az egyszer értelmesen fogunk beszélgetni. Én mindent
megcsináltam, amiben megegyeztünk. Most rajtad a sor. Monty néhány
bemutató oldalt kért tőled, így van? És továbbra is nyúzni fog, ha nem adsz
neki valamit, amivel meggyőzöd őt és a producereket arról, hogy dolgozol.
– Elhalgattam. – Hogy értetted azt, hogy Mr. Öntelt?
– Mi az a könyv a kezedben? – kérdezte EKF.
Elpirultam. – Az Ulysses.
Az volt a legrosszabb, hogy nagyon is jól tudtam, hogy az összes
könyv, amibe kártyát rejtettem, Ricky kedvence volt. Mit a fenét csinálok?
EKF megcsóválta a fejét, és bedugott néhány kártyát egy köteg ifjúsági
regénybe és egy képregény-évkönyvbe.
– Mr. Öntelt – mondta EKF – az a fajta férfi, aki azért olvas
szépirodalmat, hogy ezzel pótolja a személyiség hiányát. Vagyis rohadt
unalmas. Valóban ezt keresed?
Nem tudtam mit felelni. Tényleg Rickyt írta le? Ő tényleg mindig
különös gondot fordított arra, hogy olvasni lássák. Döbbenten néztem a
könyvekre. Mintha elhatároztam volna, hogy magamat ismétlem, akár
valamiféle kapcsolati Idétlen időkigben.
– Ha már itt tartunk, mi lesz a következő? – tudakolta EKF, miközben
kártyákat dugdosott egy halom Stephen King-regénybe.
– Egy „Autós Utazás” összetalálka – feleltem, és megpróbáltam
koncentrálni. – Hazamegyek karácsonyra. – Áthajoltam előtte, hogy
elvegyek egy Terry Pratchettet, épp akkor, amikor ő az előttem lévő
gyerekkönyvekért nyúlt. Összeütköztünk (a mellkasa pont olyan izmos volt,
mint amilyennek képzeltem).
 Elvörösödve egyenesedtem fel. EKF lejjebb tolta az orrán a
napszemüveget, hogy rám nézzen. A másnaposság bosszantó módon a
tavaszi éghez hasonlóvá lágyította a szeme kékjét. Visszatolta a
szemüveget, és felvett egy Tom Clancy-kötetet. – Én Monicához megyek
karácsonyra – jegyezte meg társalgási stílusban. – Van egy birtoka
Harrogate mellett. Te is odavalósi vagy, nem?
Tehát a pletykarovat tévedett a szakításukat illetően. Nem mintha
számított volna.
– Nem. Sheffieldbe – feleltem. – És tudom, hogy csak el akarod terelni
a figyelmemet. Egy csomó összetalálkáról küldtem neked beszámolót,
egyszerűen csak ki kell egyet választanod. Ha ihletre van szükséged, itt ez a
remek Venn-diagram…
– Megmondtam, hogy nincs szükségem a segítségedre. – A
napszemüveg miatt nem tudtam olvasni a tekintetéből.
– Nincs? – lecsaptam Michael McIntyre önéletrajzát. – Ha Monty
legközelebb megkérdezi tőlem, hogy hol vannak a bemutató oldalak,
elmondom neki az igazat. Hogy egyetlen rohadt szót sem írtál. Jobb, ha
most mondjuk meg a producereknek.
Ez rizikós fenyegetés volt, de erősen bíztam benne, hogy EKF szeretne
megúszni egy nyilvános bejelentést. Elviharzottam, miközben magamban
számoltam visszafelé. Három, kettő, egy.
Félúton jártam az asztalok között, amikor utánam kiáltott:
– Azt te csak hiszed, hogy nem írtam semmit!
Megpördültem. – Ezt hogy érted?
Hihetetlen módon még mindig a kártyáimat dugdosta a könyvekbe.
– Úgy értem – felelte –, hogy igenis van egy ötletem.
– Komolyan? – Visszasiettem hozzá. EKF kilábalt az alkotói
válságból?
– Igen.
– És írsz?
– Igen.
– Te… – kezdtem. Szemtől szemben álltunk egymással. – Dühítő egy
ember vagy, azt tudod, ugye?
Szégyenlős mosoly.
– Igen – felelte.
Kábán nyúltam egy ismerősnek tűnő könyv után.
– Arról van szó – mondta –, hogy több időre van szükségem, mielőtt
adok valamit Montynak.
 – Szerzek haladékot. Csak annyit kell tenned, hogy elmeséled nekem,
miről szól a filmed. – Nem voltam hajlandó hinni neki, amíg nem volt
bizonyítékom.
– Hé! – Egy kiáltás harsant az asztalok fölött. – Hé, maguk! – A tulaj
volt az, és egyenesen felénk tartott. – Mit csinálnak? Tilos szórólapokat
tenni a könyvekbe! Hányszor kell még elmondanom? – Félrelökdöste az
embereket, hogy odajusson hozzánk. Merde!
– Gyerünk, Vöröske! – mondta EKF. – Futás! – Mielőtt bármit
felelhettem volna, megragadta a kezem, mire a megmaradt kártyák a földre
hulltak. Magával húzott, és keresztülvágott velem a könyveket böngésző
tömegen.
– Jöjjenek vissza!
– Azt lesheti! – kiáltotta EKF, és az egyik asztalról lesodort egy halom
könyvet a tulaj elé, mintha csak valami nagyon angolos akciófilmben
szerepelne.
Lehúztuk a fejünket néhány vevőre váró karácsonyfa mögött, majd a
másik oldalon bukkantunk elő. Rohantunk, ahogy a lábunk bírta, amíg elég
távol nem kerültünk a hídtól, aztán a turistákat kerülgetve tovább a South
Banken, és meg sem álltunk, amíg el nem értünk a Temzét szegélyező
korlátig.
Zihálva nekidőltem. Még mindig fogod EKF kezét. Elengedtem, és a
sajgó oldalamra szorítottam a kezem.
– Sikerült… leráznunk? – lihegtem.
EKF szinte meg sem izzadt. – Szerencsénk, hogy olyan nagydarab volt
a fickó, bár egy ideig így is a nyakunkba lihegett. Futottál már máskor is?
Csúnyán néztem rá; ahhoz túlságosan égett a torkom, hogy
visszavágjak.
– Jó muri volt. – EKF végigmért. – Innunk kellene egy kávét. Ismerek
egy helyet.
A színdarab, gondoltam. Aztán: EKF önként felajánlotta, hogy együtt
tölt veled még egy kis időt. Lehet, hogy előrukkol a filmje ötletével.
Beszélgethetünk róla. Miután egy hónapig nem történt semmi, most végre-
valahára jutunk valamire.
Bzzz. A telefonom. Monty lehet az, valószínűleg azt akarja, hogy
tegyem fel az íróasztalomat az eBayre. EKF-től épp most fogom megkapni
azt, amivel biztosíthatom a főnökömet, hogy teszem a dolgomat. Anette-re
gondoltam, ahogy Csingilingként engem keres a nézők között. Ben
haragjára, amikor rájön, hogy cserbenhagytam a lányát. De mi mást
lehettem volna?
 – Oké – feleltem, de éreztem, hogy oda az emelkedett hangulat.
– Az mi? – tudakolta EKF. Még mindig a kezemben szorongattam a
könyvet.
A Pán Péter egy szakadt, puha borítós példánya volt az, töredezett
gerince egymásra rakódott üledékrétegekre emlékeztetett. Valaki nagyon
szerette, gondoltam. Mint én azt a gyönyörű kiadást a polcomon, amelyet
apám vagy százszor elolvasott nekem.
– Mennem kell – jelentettem ki.
Ha rohanok, talán még sikerül odaérnem.
– És mi lesz a kávénkkal? – kérdezte EKF.
– Nagyon szeretnék beszélgetni veled a forgatókönyvedről, csak most
épp valahol máshol kellene lennem.
– A forgatókönyvemről? Az Montyé, Vöröske. Ő az ügynököm,
emlékszel? Egyszerűen csak szükségem van egy kávéra.
Nem tudtam megállni, elnevettem magam. EKF minden volt, csak
következetes nem.
– Csak ígérd meg, hogy még ma elmeséled az ötleted Montynak –
mondtam, miközben elsétáltam. – Akkor békén hagy. – És engem is.
– Nekem is valahol máshol kellene lennem – szólt utánam. – Vár rám
egy dögös barna.
– Remélem, mindketten jól szórakoztok majd.
– Úgy lesz! – kiabálta.
Csak akkor esett le a tantusz, amikor már a Waterloo pályaudvar felé
tartottam: De hisz Monica vörösesszőke!
 13

IGAZÁBÓL SZÉL

BELSŐ: EAST DULWICH AKADÉMIA – DECEMBER 21., PÉNTEK 12:45

EVIE egy üvegbetétes, kétszárnyú ajtó elő járkál fel s alá. Az ajtóra egy
papírt erősíte ek, amelyen egy rajzolt figura zuhan épp a vízbe egy
kalózhajóról. Ala a a felirat: Tik-tak! A későn jövőkre a palló vár! Egy
asztalkánál ősz hajú férfi ül, és nyomatékosan az órájára néz.

Letéptem az üvegbetétet borító papír sarkát, hogy bekukucskálhassak az

előadóterembe. A jegyszedő megköszörülte a torkát.
– Még nem – közölte.
Fél egy után egy perccel értem ide, de ő ragaszkodott hozzá, hogy csak
akkor mehetek be, ha Pán Péter befejezi a dalát, amit a Darling gyerekeknek
énekel.
A férfi rosszallóan ciccegett; rájöttem, hogy a telefonom zümmög.
Megint Monty. EKF persze nem beszélt vele. Mire számítottam?
Lemondóan megnéztem az üzenetet.
Beletelt némi időbe, amíg megemésztettem.
A főnököm egy képet küldött egy frissen felbontott pezsgősüvegről,
alatta egy zavaros üzenettel. EKF elküldte neki az ötletét – és a producerek
imádták.
Reszketősen fújtam ki a levegőt, miközben még néhányszor elolvastam
az üzenetet, hogy biztosan nem értettem-e léire semmit. Tényleg az volt
odaírva. Végre!
Odabentről taps hallatszott.
– Most? – kérdeztem.
– A Baba szektorban ül, a D43-as helyen! – kiáltott utánam a férfi,
ahogy berohantam. – A rózsaszín szőnyeget keresse!
Leengedték a függönyt, amíg változott a szín; a ráfestett csillámos
kalózhajó csak úgy villódzott, ahogy az emberek mozogtak mögötte.
– Elnézést, bocsánat, nagyon köszönöm. – Beoldalaztam a sorba az
egyetlen üresen álló székig.
 Bené volt a mellette lévő.
Anette miatt jöttél, emlékeztettem magam, és leültem.
A székek nagyon szorosan álltak, a jobb oldalamon éreztem a Ben
testéből áradó meleget. Kényelmetlenül fészkelődtem.
– Nem gondoltam, hogy eljössz – jegyezte meg kurtán.
– Feltartottak – súgtam vissza.
– Csss! – pisszegett egy előttünk ülő.
Felment a függöny, és egy kislány jelent meg a színpadon hálóingben.
Rá koncentráltam, elszántan arra, hogy nem törődöm Bennel. – Ó, te jó ég!
Justice játssza Wendyt?
Valószínűleg fel kellett volna készülnöm erre az eshetőségre. Samantha
mondta, hogy a többi anyukával együtt a gyerekek iskolájából ismerik Bent.
– Igen – felelte a férfi, és mintha mulattatta volna a dolog.
– Csss! – Újra ugyanaz a nő. Bocsánatkérően rámosolyogtam.
Pán Péter jelent meg az ablakban.
– Az ott Detty? – fakadtam ki, lejjebb csúszva a székemen.
– Csss!
– Sajnos.
Miért kellett eljönnöm? Mintha a kérdésemre adná meg a választ,
Anette lépett a színpadra.
A takarásból valaki tovább nógatta, ő pedig lassan előrearaszolt; kezét a
szoknyája számtalan redője közé rejtette, angol zászlóval díszített szárnyai
káprázatosan csillogtak. Anyám varázslatos munkát végzett.
Visszatartottam a lélegzetemet, ahogy csilingelés hallatszott, és minden
fény ráirányult. Gyerünk, Anette! Meg tudod csinálni!
Az apja előrehajolt a székén.
– Mi az, Csingiling? – kérdezte Detty már másodjára.
A kislány még mindig nem válaszolt, mire Ben felemelte a kezét, és az
előjelét mutatta. Utánanéztem, miután láttam, hogy Anette a Gilben
használta. A lány észrevette az apját, aztán engem is. Megnyugodott az
arca.
Oké, jelezte vissza a mellkasa elé tartott kézzel. Megnyomott valamit a
ruhája felső részén, mire kék szoknyáján apró, csillag formájú fények
gyulladtak fel, amelyeket anyám varrt a rétegek közé. A közönség egy
emberként sóhajtott fel.
Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam a kesztyűt, amelyet anyám az
én kérésemre készített. Ezüstszínű kristályok borították, amelyek csillogtak-
villogtak, valahányszor Anette megmozdította a kezét. Elkezdett jelelni,
először lassan, majd egyre gyorsabban.
Végül elmosolyodott.
Ben olyan közel ült hozzám, hogy amikor felém fordult, láttam, hogy
barna szemében borostyánszín fények játszanak – olyan volt, mint amikor
fény felé tartunk egy pohár whiskyt.
– Most már mindenki látja, hogy ragyog – mondtam.

Amikor a szünetben lement a függöny, Bennel csendben ültünk egymás

mellett.
– Azt kell feltételeznem – szólaltam meg végül –, hogy Anette nem
kedveli Justice-t.
– Hát, nem állt meg az „ostoba szamárnál”.
Nem kellett értenem a jelnyelvet ahhoz, hogy kitaláljam, Anette nem
ragaszkodott teljes mértékben a szövegkönyvhöz. Ez világosan látszott
abból, ahogy Ben, aki kezdetben hatalmas büszkeséggel figyelte a lányát,
később a kezébe temette az arcát, valahányszor Anette megjelent a
színpadon.
Detty nem vette a fáradságot, hogy pontosan „lefordítsa” a
közönségnek Anette jeleit úgy, ahogy azok le voltak írva. Így Anette
valószínűleg megúszta volna a dolgot, ha nem ülnek ott a Dulwich
Akadémia jelnyelvi osztályának a diákjai, akik könnyesre nevették magukat
az előadáson.
– Azt meg kell hagyni – jegyeztem meg mosolyogva –, hogy a
közönséget megzavarta kissé.
– A Pán Péter elég megrázó elegyet alkot a Spice Girlsszel – felelte
Ben szárazon.
– Nem vagyok benne biztos, hogy a szélgép feltétlenül szükséges volt.
– A vihar jó néhány „Spice Boyt” kis híján lefújt a színpadról.
– Azt hiszem, ez az ő ódájuk a kilencvenes évek popzenéjéhez.
– Milyen szöveget énekeltek a Spice Boyok a Wannabere?
– „Ha az anyám akarsz lenni, ki kell jönnöd a barátaimmal.”
Elkaptam a tekintetét, és mindketten elmosolyodtunk. Aztán eszembe
jutott, hogy mit mondott nekem Samantha a múlt héten.
– Csodálatos volt Anette-et ilyen magabiztosnak látni – folytattam, a
biztonságos témánál maradva. A kislány az első felvonás végére már
körbetáncolta a színpadot, és teljesen ellopta a show-t.
 – Évek óta nem láttam ilyennek. Azóta, hogy Chloe… -Ben
elhallgatott, engem pedig abban a pillanatban nem érdekelt, hogy nem
kedvel.
– Mikor történt? – kérdeztem gyengéden.
– Már majdnem három éve. – Fogadni mertem volna, hogy napra
pontosan tudja, mennyi idő telt el azóta. – Rendben vagyunk. Csak a
karácsonyok még…
– …a karácsonyok még nehezek – fejeztem be.
– Te is elveszítettél valakit – mondta egy pillanatnyi szünet után.
Általában nem szívesen beszéltem erről.
– Apámat – feleltem, és a terem felé intettem. – Ez a hely valójában rá
emlékeztet. Amikor egyetemista voltam, minden filmbemutatómra eljött.
Én azt csináltam a színdarabok helyett – magyaráztam. – Sohasem ültem be
vele a közönség közé. Kintről kukucskáltam, hogy lássam a reakcióját.
Mindig olyan arcot vágott, mint te. Mintha büszke lenne, ugyanakkor
egészen kicsit szomorú is. Igazából sosem tudtam, melyik.
– Ó! – bólintott Ben. – Ez a „Hogyan lehetséges, hogy tőlem származik
ez a csoda, és miért kell ilyen gyorsan felnőnie?” arckifejezés. Az apák
specialitása.
Elmosolyodtam. – Á, szóval erről van szó?
Összefutottak a szarkalábak a szeme körül.
– Chloe imádta volna Anette előadását – mondtam felbátorodva.
Elfordította a tekintetét.
– Ez az első alkalom, hogy színpadon szerepel. – Amikor elhallgatott,
azt hittem, túlléptem egy határt, de aztán folytatta: – Chloe általában akkor
hiányzik a legjobban, amikor Anette valami új dolgot csinál. Olyankor
érzem azt, mennyire igazságtalan ez az egész. De ma este… Anette még
sohasem hasonlított ennyire rá. Az édesanyja gyakorlatilag a színpadon nőtt
föl. Chloe boldog lett volna, ha láthatja, a csúnya beszédével meg
mindennel. Ráadásul – a szája sarka mosolyra húzódott – nagy rajongója
volt a Spice Girlsnek. – Én is elmosolyodtam. Ben a színpad felé intett. –
Hogy is gondolhatom, hogy Chloe nincs itt, amikor Anette odafent áll a
színpadon?
Ben még sohasem beszélt velem ennyit. Felmerült bennem, hogy a múlt
hétvégén valamit talán félreérthettem.
– Ben, én…
– Ben! Gondoltam, hogy te vagy az! – Az előttünk lévő sorban egy nő
hátrafordult, és félbeszakított bennünket. Ben nyilvánvaló érdeklődéssel
nézett rá. Felmerült bennem, hogy a nő szemében ő a kívánatos egyedülálló
apa. Magas, barna és merengő, ahogy Samantha találóan megfogalmazta.
Úgy tűnt, Ben ezt nem veszi észre. – Nem te vagy a hivatalos fotósunk? –
kérdezte a nő.
Éreztem, hogy a férfi teste megfeszül mellettem, de udvarias hangon
felelt: – Már nem, Ann.
– Hát, kétségtelenül izgalmasabb dolgokhoz vagy szokva, mint egy
iskolai színdarab.
– Mindig örömmel csináltam – felelte Ben. – Csakhogy már nem
fotózom.
– De hát nem állandóan hegyet mászol valahol?
Rövid csend. – Most… az önkormányzatnál dolgozom.
– Akkor kié az a fényképezőgép? – A nő a Ben lábánál lévő
vászontáskából kikandikáló kamerára mutatott. Szivárványszín szíja volt.
– Az enyém – feleltem, és kivettem a gépet. Sosem láttam még Bent
ilyen idegesnek, muszáj volt közbeavatkoznom.
– Főképp önarcképeket készítek, úgyhogy nem hiszem, hogy nagy
segítség lennék.
Bizonyításképp kettőnk felé fordítottam a gépet.
– Mosolyogj, Ben! – Elkattintottam, a vakutól Bennek pislognia kellett.
– Oké. – Ann mosolya kissé hűvösebb lett. – Nos, Ben, ha bármikor
meggondolnád magad…
Ben megkönnyebbülten bólintott. De csak akkor éreztem, hogy ellazul
a teste, amikor a nő elfordult.
– Köszönöm! – mondta halkan.
– Nincs mit. – Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy fotós. Vajon mi
kényszerített rá, hogy feladd, Ben? A férfi egy rejtvény volt, egy olyan,
aminek a megoldása nem rám várt.
Egyszerre vettük észre őket: néhány szülő összegyűlt a színpad előtt, és
a közönséget figyelték. Minket, jöttem rá rémülten. Felismertem Justice és
Detty mamáját, akik nem tűntek túl boldognak, és Samanthát, aki nagyon is
az volt. Egy ötvenes, magas nőt vettek körbe, akinek szigorú bubifrizurája
ide-oda lengett, ahogy megindult felénk.
– Ben! – A nőről lerítt, hogy kínos kötelességének tesz eleget. Fekete
ingruhát viselt, és magas talpú csizmát. Úgy véltem, megtaláltuk, kitől
származik a Spice Girls ötlete. – Válthatunk egy szót, mielőtt megkezdődik
a második rész? – A szülők nyája még mindig a színpad előtt állt, és
hatalmas erőfeszítéssel igyekeztek úgy tenni, mintha nem figyelnének.
– Hogyne, Mrs. Clarke – felelte Ben a nyakát behúzva, mint aki semmi
jóra nem számít. – „Csak mondja el, mi az, amire igazán, de igazán
vágyik.”{5}
Visszafojtottam a nevetésemet. Ám úgy tűnt, Mrs. Clarke nem értékeli a
humort.
Odafent a színpadon Anette feje jelent meg a függöny két szárnyának
résében. Amint meglátta, hogy a tanárnője az apjával beszélget, eltűnt.
Ben sóhajtott egyet. – Mennem kell, hogy fogjak magamnak egy
tündért.
Amikor a függöny végleg lement, felálltam, és felemeltem a
bortáskámat. A szokásosnál nehezebb volt, ami eszembe juttatta, mi van
benne. Bármi is történt a színfalak mögött, az ott tartotta Bent a darab
második részében. Nagyon szerettem volna megkeresni Anette-et, de ennek
megvolt az a kockázata, hogy összefutok azokkal a bizonyos szülőkkel.
Anette furakodott felém a tömegben, még mindig jelmezben, csillámló
nyomot hagyva maga után.
– Hát eljöttél! – sikította. Az egyik copfjából hiányzott a piros szalag.
– Fantasztikus voltál – dicsértem.
– Bocsánatot kell kérnem pár embertől – közölte, mintha egy, a szájába
adott mondatot ismételne kötelességtudóan.
Lehajoltam, hogy a fülébe súghassam: – Csingiling büszke lett volna
rád.
Elvigyorodott.
– Apa mondta, hogy jöjjek ide érted. A színpad mögött van az
osztályfőnökömmel. Gyere, megmutatom. – Megfogta a kezem, és előttem
táncikálva felvezetett a színpadra vezető lépcsőkön.
Beléptünk a függöny mögé, a félhomályos díszletbe.
– Itt várj – mondta, és odaállított a fából készült kalózhajó mellé, majd
hátrálni kezdett. – Apa beszélni akar veled.
– Várj, Anette! – kiabáltam utána, de eltűnt a színfalak mögött.
Jó néhány perc eltelt, közben hallgattam a szülőket, akik a gyerekeiket
próbálták összeszedni a színpad mögött.
Végre lépteket hallottam.
– Anette? – Ben volt az. Zaklatottnak tűnt.
– Csak én vagyok! – kiáltottam.
Átvágott a Spice Boysok odúján. Ahogy átlépte Tigris Spice kenuját,
beleakadt a cipője. Megfogtam a karját, amíg vissza nem nyerte az
egyensúlyát.
– Szia! – mondta.
– Kerestél.
 Homlokráncolva tanulmányozta az arcomat, miközben egy lépéssel
közelebb lépett. – Én azt hittem, te kerestél engem.
Értetlenül megráztam a fejem, aztán megláttam egy csokor fagyöngyöt,
amely a kalózhajó orráról lógott le. Egy piros szalaggal volt odakötve.
Anette.
Megpróbál összehozni bennünket? Biztosan nem. És mégis – mintha az
Igazából szerelem egyik jelenetében lettünk volna.
Imádkoztam, hogy Ben ne kövesse a pillantásomat – naná, hogy
megtette.
– Ó! – mondta. – Evie, én…
Váratlanul meglökött egy szélroham, olyan volt, mintha egy párnával
vágtak volna hátba. Hirtelen nem tudtam semmiben megkapaszkodni, így
nekiestem Bennek. Ő megpróbált lefejteni magáról, de csupán néhány
centire sikerült eltávolodnom tőle, aztán újra a mellkasára zuhantam.
Kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, de az telement a
hajammal.
– Justice Merriweather, a szélgép nem játék! – kiabált Mrs. Clarke,
miközben Ben levegő után kapkodott. A szél hirtelen elállt; éles kuncogás
hallatszott, amit szapora léptek hangja követett.
Gyorsan szétváltunk. Ben megigazgatta az ingét, és megtörölte a száját.
Elmosolyodtam, miközben lehúzgáltam a kardigánomat.
– Evie – szólalt meg Ben komolyan –, szeretném, ha tudnád, hogy nem
kívánok részt venni abban, amit csinálsz.
Rámeredtem. – Tessék?
Ben a szélgépre és a fagyöngyre mutatott. – Ez egy összetalálka, nem?
Komolyan azt gondolja, hogy mindezt én rendeztem meg?
– Hidd el, Ben – csattantam fel égő arccal –, hogy te vagy az utolsó
ember, akivel össze akarok jönni! – Nem vitt rá a lélek, hogy elmondjam
neki, hogy mindezek mögött a lánya áll, amikor Anette csak segíteni
próbált. Felkaptam a táskámat, és kivettem az ajándékot. Emiatt késtem az
előadásról. – Ez Anette-é. Ezért jöttem hátra.
Ben elvette, megérintette a nagy masnit, amely a metálzöld papírt
díszítette.
– Használt – mondtam, és sarkon fordultam, hogy távozzak, tudva,
hogy fogalma sincs, mi lehet az. – De valaki nagyon szerette. Azt akartam,
hogy Anette-é legyen.
A színfalak mögött ott állt Anette. Zavarban volt. Átölelte a lábamat. –
Boldog karácsonyt, Evie! Örülök, hogy megismertünk.
– Én is örülök neki – feleltem elszorult torokkal. Nem néztem Benre.
 Ez alkalommal nem értettem félre az üzenetet. Ben úgy gondolta, hogy
komplett idióta vagyok, és ez a véleménye nem fog a közeljövőben
megváltozni.
 14

A ZŰRÖS EMBER

KÜLSŐ: SORHÁZAS EAST DULWICH-I UTCA – DECEMBER 23., VASÁRNAP,

DÉL

Havas eső esik, EVIE egy bőröndöt húzva kilép a lakása ajtaján. Egy magas,
kopaszodó, pocakos férfi – GRAEME – odaszalad, és elveszi tőle a táskát.
Előbb kinyitja kék Skodája anyósülésének ajtaját, hogy Evie beülhessen, és
csak azután megy hátra beszuszakolni a bőröndöt a tömö csomagtartóba.
Ez beletelik némi időbe.

– Minden rendben? – kiáltottam Graeme zsörtölődését hallva.

– Ne aggódj, minden pöpec! – felelte. Nagyon jólesett hallani a
sheffieldi tájszólást, de az a „pöpec” azért kár volt.
– Nagyon sajnálom, hogy késtem egy kicsit – szabadkoztam.
– Jó lett volna elkerülni a forgalmat – jegyezte meg Graeme feszült
hangon. Olyan erővel csapta le a csomagtartó tetejét, hogy beleremegett az
autó.
Amikor bemanőverezte magas alakját a vezetőülésbe, láttam, hogy a
havas eső a maradék haját is rátapasztotta a koponyájára.
– Akkor hát én vezetek először, ugye? – kérdezte vidáman,
megütögetve a kormányt. Te ültettél az anyósülésbe, Graeme.
Mosolyogtam. Maria nem örült volna, ha tudja, hogy már azelőtt lemondok
az összetalálkáról, hogy Graeme elfordította volna a slusszkulcsot.
Lehet, hogy csupán az első benyomás rossz.

Evie: abbahagyhatod az aggódást

Maria: nem aggódom, eskü!
Sarah: még mindig úgy gondolom, hogy az én javaslatom jobb
volt
Jeremy: ja, bárcsak Evie olyasvalakit választott volna, aki
BIZTOSAN
NEM PERVERZ
 Evie: jól van, srácok, beszélek vele. szereplő leszek a
filmemben, nem néző. kívánjatok szerencsét…

– Ez azért fura, nem? – szólalt meg Graeme, amikor áthaladtunk a

Vauxhall hídon. A Temze palaszürke volt, és határozottan nyomasztó.
– Egy kicsit – feleltem rámosolyogva. Talán nem lesz ez annyira rossz.
A Harry és Sally egyike az örök kedvenceimnek, és most valamelyest épp
azt éltem át. Indulás előtt írtam egy listát a társalgási témákról, amelyek
szükség esetén biztosítják, hogy az utazásunk romkomba illő legyen.
– Majdnem öt óra az út, attól függ, milyen a forgalom – jelentette
Graeme. – Persze kevesebb lett volna, ha akkor indulunk, amikor
elterveztük.
– Rendben – feleltem. Nem kérdés, hogy szükség lesz arra a listára.
Ahogy elő akartam keresni a telefonomból, felugrott egy üzenet.

EKF: Milyen az utazás? Garry olyan izgalmas, amilyennek tűnik?

Vöröske: Graeme a neve. nincs fontosabb dolgod, amivel
foglalkozz? esetleg egy forgatókönyv?
EKF: Ezt nemnek veszem.

Csalódottan dugtam be a combom alá a telefont. EKF még mindig nem

árulta el, miről szól a forgatókönyve, arra pedig nem tudtam rászánni
magam, hogy Montytól megkérdezzem. Nem akartam, hogy a főnököm
elveszítse a belém vetett hitét. Tekintettel arra, hogy állítólag én segítettem
EKF-nek az írásban, kissé furcsának tűnhetett volna, hogy nem tudom,
valójában miről ír. Legalább a producerek örültek. Sam-és-Max annyira
izgatott volt EKF ötlete miatt, hogy beütemeztek január 2-ára egy
találkozót, amelyen az addig elkészült anyagról akartak beszélgetni. Persze
mivel EKF eddig egyetlen oldalt sem írt, ez egy meglehetősen rövid
megbeszélésnek ígérkezett.
Megpróbáltam lazítani. Volt egy ötletem, hogyan juttassam EKF-et egy
lépéssel közelebb ahhoz, hogy elkészüljön a forgatókönyvvel. Egyszerűen
csak továbbra is mindent el kell követnem, hogy rátaláljak Mr. Happy
Endre, és akkor EKF-nek nem marad kibúvója az írás alól.
Zörgést hallottam, amit olyan szörnyű bűz követett, hogy öklendezni
kezdtem.
– Az meg mi?
– Ó, kérsz egy kicsit? – Graeme bal kezével egy műanyag zacskóban
kotorászott, amelynek a tartalma már jó ideje döglött lehetett. – Szárított
hal. Nemrég jártam Izlandon. Imádok utazni, te nem?
Letekertem az ablakot, és nagyokat szippantottam a friss levegőből.

Egy félórával később Graeme még mindig duzzogott amiatt, hogy ki kellett
dobnia a halat. Nem tudtam abbahagyni az öklendezést, ő pedig féltette az
üléshuzatot.
– Maria azt mondta, adatelemző vagy – szólaltam meg. – Az pontosan
mit takar? – Ez a kérdés ugyan nem volt rajta a listámon, de kételkedtem,
hogy ebben a hangulatban kedve lenne eldönteni, mit szeretne inkább:
mellbimbókat lábujjak helyett, vagy lábujjakat mellbimbók helyett (Jeremy
szíves hozzájárulása a projekthez).
– Mindenfélét – felelte Graeme. – Maria szerint neked érdekes a
munkád. Filmügynök vagy, vagy ilyesmi. Az milyen? Találkoztál már
George Clooney-val?
Legalább próbálkozott.
– Asszisztens vagyok – közöltem.
– Minden sikeres ember mögött, és a többi, és a többi – jegyezte meg,
azzal bekapcsolta a rádiót. Rámeredtem. Ezt most komolyan gondolja?
Egy beszélgetős műsor ment. A házigazda egyike volt azoknak a
hivatásszerű ellenzőknek, akik abban lelik örömüket, hogy bedobnak
valamilyen aljas, gonosz véleményt, aztán figyelik, ahogy ennek nyomán
felrobban a Twitter. Abban a pillanatban, amikor a „nem kívánt gyerekekre”
terelődött a szó, átkapcsoltam egy zenei adóra. Graeme a kormányon lévő
gombbal azonnal visszakapcsolta.
– A sofőr dönt – közölte erőltetett derűvel.

Evie: Maria, drágám, mennyire ismered Graeme-et?

Maria: az anyját ismerem, kedves asszony, minden rendben?
Evie: aha

Eszembe jutott, mi van a zsebemben. Azért késtem reggel, mert el

kellett mennem a Gilbe írni, nem hagyhattam, hogy Ben viselkedése
akadályozza a munkámat. Sőt, még melléjük is ültem (természetesen Anette
kérésére). Azután, amit rólam feltételezett, úgy döntöttem, megérdemli, ha
úgy írom meg EKF-nek a beszámolót, mintha valóban egy megrendezett
találka főszereplője lett volna. Az írás felszabadító érzés volt, szinte olyan,
mint régen. Ezt követően összeállítottam egy filmlistát Anette-nek a
karácsonyi szünetre, miközben hangsúlyozottan nem vettem tudomást
Benről – a legközelebb akkor jártunk az interakcióhoz, amikor emlékeztette
Anette-et, hogy adni akart nekem valamit karácsonyra.
Egy pendrive volt az egy zenei válogatással az utazáshoz.
– Szabad? – Meg sem várva Graeme engedélyét, bedugtam a
csatlakozóba.
– Szia, Evie! Itt Anette – hallatszott a kislány éneklő hangja a
hangszórókból.
– Ez mi? – tudakolta Graeme.
– Ajándék a…
– És Ben. – A férfi mély hangjának hallatán döbbenten elhallgattam.
– Ez egy Találj rá a szerelmedre-válogatás, direkt utazáshoz – folytatta
Anette.
– Gondolod, hogy Evie nem érti a szándékodat? – Ben megköszörülte a
torkát. – Mert néha előfordul, hogy az emberek félreértik egymást.
– És akkor hatalmas kreténként viselkednek.
– Kösz, Anette – mondta a férfi szárazon. – De megígérem, hogy
mostantól nem leszek akkora kretén.
Nem hittem a fülemnek. Ben már nem gondolja azt, hogy én agyaltam
ki egy furfangos tervet azért, hogy megcsókolhassam? Bárcsak mondott
volna valamit ma reggel a Gilben! Bár, az igazat megvallva, én tettem úgy,
mintha ott sem lenne. Igazság… Elöntött a szégyen, amikor eszembe jutott
az EKF-nek küldött beszámolóm.
– Az egyik exed? – kérdezte Graeme, felriasztva a gondolataimból.
– Nem – feleltem. – Ő a… – Túlságosan bonyolult lett volna
megmagyarázni. – Csak egy barátom.
– A zenei válogatások összeállítása apa specialitása – folytatta Anette. –
Szóval csak dőlj hátra!
– Figyeld az utat! – így Ben.
– És készülj fel életed nagy utazására!
Végigénekeltem a The Circle of Life-ot és Meatloaf Objects in the
Rearview Mirrorját, mielőtt rájöttem: azt várom, hagyott-e még Ben több
üzenetet a számok között.
Mi van velem? Zenei válogatás ide vagy oda, a férfi nyilvánvalóan
dilisnek tart az összetalálkák miatt. Ebben a pillanatban úgy gondoltam,
talán igaza van.
– Hátranyúlnál a vizemért? Nagy szükségem van rá – szólt Graeme. –
Bárcsak hoztam volna magammal füldugót is! Haha! – Odaadtam neki a
palackot, és elővettem a telefonomat, hogy elfoglaljam magam, és
megkíméljem őt a hamis kornyikálásomtól.
 EKF: Szórakoztass! A dögös barna tagadhatatlan szépsége
csupán a külsejében mutatkozik meg. Beszélgetés nulla. Cseppet
sem vicces.

Monica befestette a haját? Kegyetlen dolognak tűnt, hogy így beszél

róla, de hát ez EKF. Talán mégis igazuk volt a pletykamagazinoknak, és
nehéz idők jártak rájuk.

Evie: Graeme nagyon király!

EKF: Baromság! Ugyanabban a dugóban vagytok, amiben én,
és már tíz elágazás óta nem beszélgettek.

Az első gondolatom a dugó volt. Graeme boldog lesz. Azután meg az,
hogy Várjunk csak!

Evie: az Ml-esen vagy??

EKF: Monicánál töltöm a karácsonyt, nem emlékszel? Sosem
figyelsz. Mesélj az összetalálkádról.

Na, ennyit a nehéz időkről.

Evie: csodálatosan megy. kitaláltad már a főszereplőd nevét? én

a Graeme-et javasolnám
EKF: Nincs olyan nő a romkomok történetében, akinek egy
Graeme miatt elgyengülne a térde.
Evie: Jude Law a Holidayben. Na!

Odakint eső váltotta fel a havas esőt. Előttünk a távolban hátsó lámpák
fluoreszkáló vörös szalagja kanyargótt.
– Dugó. – Graeme diadalmasan mosolygott. – Megmondtam.
– Valóban. – Gyerünk, Evie. Adj neki egy esélyt. – Mivel töltöd a
karácsonyt?
– Segítek a mamámnak. Nem fogja tudni, hol kések ilyen soká. Rajtam
kívül nincs senkije. – Graeme beleszürcsölt a vizébe. – Mivel egyedülálló
vagyok, elég időm jut rá – folytatta rám pillantva. Köhögött egyet. – Nem
mintha egy megfelelő személy miatt nem lennék hajlandó áldozatokra. A
gond az –intett a palackjával; az arcát vörösre színezte a féklámpák fénye –
hogy nem véletlenül van annyi szingli nő.
Egy olyan állítás, amely sosem vezetett semmi jóra.
 – Csak figyeld az esőt – javasoltam. Hatalmas cseppekben esett, a víz
zuhatagként ömlött a szélvédőre. – Csókolózós idő – dünnyögtem.
Graeme hangosan köhögött. – Az mi?
– Semmi. – Filmbeli eső volt. Az a fajta, amelyben bőrig ázik az ember.
Amikor semmi értelme kinyitni az ernyőt, mert úgyis csuromvíz lesz
minden porcikád. A Négy esküvő, egy temetés jutott az eszembe, és Andie
MacDowellnek az a híres mondata.
Graeme megrázta a kiürült vizesüvegét, és sóhajtva az ölébe
pottyantotta.
– Mi ez? – kiáltotta hirtelen. Úgy előrezuhant az ülésben, hogy
megfeszült rajta a biztonsági öv.
– Mi? – kérdeztem rémülten, az előttünk lévő forgalmat pásztázva.
Graeme hátradőlt.
– Egy madár – felelte, mintha a dolog nyilvánvaló lenne.
– Jól vagy? – Aggodalmasan néztem rá. A haja szanaszét állt, és
kezdtem azt hinni, hogy az arcán nem csupán a féklámpák vörösét látom.
Elkerekedett a szeme, és hátradobta a palackot.
– Jól, miért? – Egy percig gondolkodott. – Pipilnem kell.
– Már bocs, de ezt egy felnőtt ember mondta? – Álljunk meg a
következő pihenőnél. Aha! – Izgatottan fészkelődni kezdett.
– Pont a kedvencem jön!
Elakadt a lélegzetem, ahogy a szag az orromba csapott.
– Megint halat ettél? – kérdeztem, tekintetemmel a zacskó után kutatva.
Köhögött. – Kidobattad velem, nem emlékszel?
– Akkor mi ez a…
Hangos zaj rázta meg az autót, amit – épp csak egy másodperccel
megkésve – köhögés követett.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, amikor leesett, miről van szó. És
ez még párszor megismétlődött, Graeme pedig minden alkalommal egyre
nehezebben tudta időzíteni a köhögését, míg végül már akár fel is adhatta
volna az egészet.
Letekertem az ablakot. A GPS újraszámolta az érkezés várható
időpontját. Még öt óra a célállomásig. Addig marad a pokol.

Maria: hogy megy?

Evie: a kedvenc pihenőjénél állunk
Maria: szóval különc
Evie: Milton Keynesnél vagyunk, a tehenek földjén
Sarah: adj neki esélyt, Evie!
 Evie: és egy nőgyűlölő seggfej
Maria: ó, istenem! sajnálom, Evie. azt hittem, megfelelő lesz.
még azt is elmondtam neki, hogy szingli vagy
Evie: azt hiszem, a románc a lehető legtávolabb áll tőle. épp
most jelentette be, hogy megy, és dob egy sárgát

Nem kellett volna dühösnek lennem Mariára, amiért összehozott

Graeme-mel. Csakhogy nem ő volt egy autóban összezárva egy olyan
férfival, aki komolyan azt hitte, hogy köhögéssel sikeresen leplezheti a
szellentéseit. Megüzentem anyámnak az új érkezési időt, és vágyakozva
gondoltam arra a percre, amikor kiszállok az utcánkban. Kilenc előtt nem
érünk oda. Megborzongtam, és feljebb kapcsoltam a fűtést.
Kop-kop-kop.
Egy ázott Graeme integetett be az ablakon. Úgy gondoltam, hogy ismét
helyet cserélünk, így kiszálltam, hogy odaengedjem a kormányhoz.
Ekkor történt, hogy megragadta a vállam, és megcsókolt; olyan érzés
volt, mintha egy vécépumpa tapadt volna a számra.
A reakcióm pusztán reflex volt, és teljességgel jogos.
Graeme hátrahőkölt.
– Te megharaptál! – állapította meg döbbenten. Kinyújtotta a nyelvét. –
Vérzik? Miért csináltad ezt?
– Bedugtad a nyelved a számba! – Mi volt ez… egy döglött hal'? Pfuj!
– Romantikus voltam. Te voltál úgy oda az esőben csókolózásért!
Remek, most már ezt is tönkretette!
– A kölcsönösség, az a romantikus, Graeme. – Kitöröltem az esőt a
szememből; alig kaptam levegőt, és komolyan felmerült bennem, hogy
faképnél hagyom. – Csak szállj be a kocsiba! – mondtam végül.
Visszamásztam a vezetőülésbe. Egy perccel később beült mellém.
Elővarázsolt egy újabb üveg vizet – nyögdécselt, miközben
kortyolgatta. Felhangosítottam a zenét. Megindult a keze a rádió felé.
– Nem – szóltam rá kurtán. Lehanyatlott a keze. Elfordult, és a vizet
szorongatva összekuporodott az ülésében, olyan volt, mint egy játékmackó.
Aztán – nem hittem el – elkezdett horkolni.
Majdnem egy órán át viszonylagos nyugalmam volt, akkor felébredt.
– Az a baj az olyan nőkkel, mint te – közölte rám meredve –, hogy
sosem a kedves srácokra hajtotok. Hanem mindig a seggfejekre. Aztán
amikor rosszul bánnak veletek, hozzsánk jöttök panaszkodni. – Tényleg
feldagadhatott a nyelve. Remek.
 Újra ránéztem a GPS-re. Még négy óra.
Egy megfontolt ember a béke kedvéért hallgatott volna. Én azonban
nem éreztem magam különösebben megfontoltnak.
– Az a probléma a kedves srácokkal, Graeme – mondtam –, hogy nem
veszik észre, hogy ők a seggfejek.
– Az a baj a…
– Befejeztük.
Rám meredt, miközben úgy kortyolta a vizet, mintha így próbálna
dacolni velem. Előttünk lassan kezdett oszlani a dugó. Úgy éreztem, hogy
valahol a látóhatár mögött a szabadság vár rám, ráléptem a gázra, mire a
motor hörgött egyet.
Mi volt ez?
Az egész kocsi megrázkódott. Valami ég?
– Graeme, utoljára mikor ellenőrizted az olajszintet? – Bocs, mama!
„Graeme, lecserélted az olajat?” „Graeme, miért hozod zavarba a
kolléganőidet?” A nők mindig ilyen bossantó dolgokat kérdeznek.
Fekete füst szállt fel a motorháztető alól, és a műszerfalon kigyulladtak
a vészjelző lámpák.
– Hopszi! – kiáltott Graeme. A kocsi megrázkódott, mire az üveg
megbillent a kezében, és rám ömlött a tartalma. Ekkor jöttem rá, hogy nem
víz volt benne, hanem vodka.
 15

A SEGGFEJ

KÜLSŐ: Ml-ES AUTÓPÁLYA, LEÁLLÓSÁV – DECEMBER 23., VASÁRNAP, 17:42

Egy tűzoltóautó villogó lámpái fes k narancsszínűre az estét; rendőrök in k

lassabb haladásra a többi kocsit. Mentőautó húz el a helyszínről,
ugyanekkor megérkezik egy autómentő. Az ezüst izolációs takaróba
burkolózó EVIE egy rendőrrel beszélget. GRAEME, szintén mentőtakaróban,
a tűzoltóval vitázik.

– Jól van, kisasszony? – kérdezte aggodalmasan a rendőr, és Graeme-re

pillantott. – A partnere zaklatottnak tűnik.
– Köszönöm, jól – feleltem vacogva a szemerkélő esőben. – És ő nem a
partnerem. – Nem meséltem el neki, hogy valójában vadidegenek vagyunk,
és azért szerveztem ezt az utazást, hogy rávegyek egy forgatókönyvírót egy
romkom megírására. Már így is azt gyanította, hogy részeg vagyok.
Visszaadtam neki az alkoholszondát. Ellenőrizte. – Köszönöm, kisasszony.
Úgy néz ki, minden rendben. Csak meg kellett bizonyosodnunk róla.
– Teljesen megértem – bólintottam. Végtére is vodkában tocsogott a
ruhám.
Otthagyott, ment, hogy megmentse a tűzoltót Graeme-től. Kimerülten
lezöttyentem a korlátra, és nem vágytam másra, csak hogy anyámmal
legyek, és házi húsos pitét egyek gőzölgő forralt borral. Nagyon
valószínűtlennek tűnt, hogy hazajutok, márpedig holnap karácsony.
A jéghideg, elgémberedett ujjaimmal alig tudtam írni.
Vöröske: igazad volt
EKF: Tudtam. Várj! Megpróbáltál orgazmust színlelni?
EKF: Vöröske?
Vöröske: az Ml-es leállósávjában ülök, Graeme pedig –
mellesleg részeg – egy tűzoltóval kiabál, amiért az lelocsolta az
égő kocsiját, szóval röviden: nem
EKF: ugye nem ti voltatok abban a kék szarban?
 Kalapáló szívvel pillantottam fel a kék Skodára, amelyet az autómentők
bosszúságára Graeme átölelt. De igen, miért? – írtam. Nem jött válasz.
A Skodát sikeresen rögzítették a vontatóhoz, Graeme-et pedig
levakarták a csomagtartójáról, amikor egy piros sportkocsi állt meg a
leállósávban.
Besandítottam a sötétített üvegen, hogy vajon miféle ember az, aki
behajt egy baleset helyszínére.
Leereszkedett az anyósülés melletti ablak, és előtűnt egy mesterkélten
laza, szőke frizura, egy bosszantóan csinos arc és egy fájdalmasan kék
szempár.
– Halihó, Vöröske!
Nem hittem a szememnek. EKF. Az Ml-es leállósávjában. Szaporábban
kezdett verni a szívem.
Elvigyorodott, és áthajolt az anyósülésen, hogy kinyissa az ajtót.
– Mekkora az esélye annak, hogy ebben a dugóban pont téged kaplak a
nyakamba, Vöröske? – kérdezte, és látszott rajta, hogy jól szórakozik. –
Pattanj már be!
– Tényleg elviszel? – kérdeztem vacogva, a kocsi meleg terébe
behajolva.
– Naná! Csipkedd magad, a bőrülésre csepeg rólad a víz.
– Van hely még egy embernek? – Graeme-re mutattam, aki a csomagját
magához ölelve kissé távolabb ült. Az autómentősök nem voltak hajlandóak
magukkal vinni. Egy seggfej volt, de későre járt, mindjárt itt a karácsony, és
várta az anyja.
– Attól függ. – EKF sokatmondóan felvonta a szemöldökét. – Nálatok
kell letennem?
– Két utcával arrébb. – Legfeljebb öttel.
– Jó. Ha a szőrös kis barátomnak nincs ellene kifogása –mutatott EKF a
hátsó ülésre. Már ha azt annak lehetett nevezni. Inkább egy miniatűr
bőrborítású polc volt, amely még kisebbnek tűnt a rajta heverő hatalmas
kutya miatt.
– Az mi? – A lefagyott agyam képtelen volt lépést tartani.
Nyilvánvalóan nem Monica volt az.
– Vöröske, ismerkedj meg Ziggyvel. Ziggy, ő Vöröske. – EKF rám
vigyorgott. Várjunk csak. Szóval ez az a „dögös barna”. Vajon tudja, hogy
én mit hittem?
A gúnyos képe azt sugallta, hogy igen.
Olyan sok időbe telt, amíg sikerült bepréselni a részeg középkorú férfit és a
két ázott bőröndöt EKF áramvonalas, ám aprócska kocsijába, hogy mire
végre elindultunk, szinte már megszűnt a dugó.
– Köszönöm – mondtam, ám kételkedtem benne, hogy ez az egyetlen
szó képes kifejezni, mennyire hálás vagyok. Úgy éreztem, visszakaptam a
karácsonyt, és mindezt EKF-nek köszönhettem. – Ez tényleg nagyon
sokat…
– Szóval te vagy az a seggfej – szólalt meg Graeme a hátsó ülésen.
EKF felvonta a szemöldökét. – Mi?
Hátrafordítottam a fejem, és gyilkos szemeket meresztettem Graeme-re.
Ziggyt taszigálta, hogy több helye legyen. A kutya nemigen zavartatta
magát.
– A nők mindig a seggfejeket választják. Téged. – Figyelmeztetően
felemelte az ujját. – Csak aztán ne gyere hozzám sírni, amikor kidob.
– Ziggy – szólt EKF nyugodtan. – Feküdj!
A hatalmas kutya elnyúlt, maga alá gyűrve Graeme-et, aki felnyüszített,
és levegőért kapkodva kászálódott ki alóla. Nem mertem EKF-re nézni.
– Részeg – magyaráztam.
– Észrevettem.
– És még valami! – Csend. Hátranéztem: Graeme a fejét Ziggy hátán
nyugtatva álomba zuhant.
– Már megköszöntem, nem?
– Hálából írj egy beszámolót – mondta EKF.
Elhúztam a számat. EKF nem változik.
Amikor már újra éreztem az ujjaimat, üzentem anyámnak és a JEMS-
nek, hogy tudassam velük, kések, de minden rendben.

Maria: sajnálom, Evie. nem tudom elhinni! most beszéltem az

anyjával, azt mondta, kirúgták Graeme-et. részegen ment dolgozni,
elfogadhatatlanul viselkedett, és kínos dolgokat írt a Twitteren
Jeremy: Sarah, ne merészelj megszólalni
Sarah: Evie megjárta a poklot, csak nem fogom szóba hozni,
hogy Paul nyilván jobb választás lett volna
Jeremy: na, tessék! nincs több leánybúcsú, azt hiszem,
mindannyian megegyezhetünk abban, hogy ez így igazságos
Maria: hogy jössz haza?
Evie: nem fogjátok elhinni
 – Ne vedd rossz néven, de miért mentettél meg? – kérdeztem EKF-től.
– Alkut kötöttünk, nem?
– Amennyire tudom, abban nincs benne az országúti mentés.
– Segítségre volt szükséged, Vöröske. Én meg ott voltam a közelben. –
Elhallgatott. – Akkora seggfej azért nem vagyok.
– Graeme ezzel nem értene egyet.
Elnevette magát. Miközben elkezdtem kibontani a fonatomat, hogy
megszáradjon a hajam, EKF-nek ezen az új kiadásán tűnődtem. EKF, a
kutyatulajdonos. EKF, a megmentő.
– Mi az? – kérdeztem, amikor rám nézett.
– Semmi. – Ez alkalommal kissé hosszabban időzött rajtam a tekintete.
– Jól nézel ki leengedett hajjal.
– Kösz – feleltem meghökkenve. Mi folyik itt? A dolog nem jelentett
semmit. EKF számára a flörtölés olyan volt, mint a levegővétel. Már ha ez
egyáltalán az volt.
Elhallgatott a zene, ahogy a telefonja csatlakozott a Bluetoothra. Bébi
hív, hallatszott a műszerfal kijelzőjéből. EKF mosolya eltűnt, az álla
megfeszült. Elutasította a hívást.
Elgondolkodtam a dolgon, miközben megveregettem Ziggy fejét.
– Monicáé? – kérdeztem. Amikor EKF-nél jártam, nem láttam nála a
kutyát.
EKF felhorkant.
– Monica ki nem állhatja. Los Angeles óta karanténban volt, és Monica
cseppet sem örül neki, hogy kikerült onnan. Elviszem egy kennelbe, neki ott
legalább jobb karácsonya lesz, mint nekem. – EKF hátranyúlt, és
megvakarta Ziggy fülét. Bébi hív, jelzett újra a telefon. EKF ismét
kinyomta.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Tökéletesen – felelte röviden. Hagytam elnyúlni a csendet. –
Kibírhatatlan vagy, ugye tudod? Rendben. Monica gyerekei velünk töltik a
karácsonyt. Ma reggel rukkolt elő vele.
– És… mennyi idősek? – Nem tudtam megállni, hogy ne
kíváncsiskodjak.
Felvont szemöldökkel nézett rám. – Elég idősek ahhoz, hogy azt
gondolják, az anyjuk jobbat érdemel egy „egyfilmes csodánál”.
– Hamarosan le lesznek nyűgözve – biztattam. – A producerek imádták
az ötletedet. Csak várj, amíg megkapják a forgatókönyvet. – Szép arca
ijesztően kétkedő kifejezést öltött. – Beszélnünk kellene a januári
találkozóról.
 – Reggel megkaptam a beszámolódat – mondta kitérően. – Én rögtön
tudtam, hogy csak pocsékolod az idődet Uncsi Apuval.
A mai zűrös nap után majdnem el is feledkeztem arról, hogy elküldtem.
– Ben a neve, és ne is foglalkozz azzal a beszámolóval –szóltam,
bűntudatosan elpirulva. A pendrive a zenékkel ott lapult biztonságban a
zsebemben.
– Semmi gond – bólintott EKF. – A fickó amúgy is feledhető. Szóval,
mikor kapom meg a jelentésedet erről az útról?
– Amint küldtél pár oldalt Montynak – feleltem ingerültebben, mint
szerettem volna.
Csend. Az utat nézte.
– Az az ötlet, amit Montynak küldtem – szólalt meg végül.
– Az az igazság, Vöröske… hogy nélküled nem tudtam volna kitalálni.
– Megrázta a fejét. – Azok a rohadt összetalálkák többet segítettek, mint
gondolnád. – Korábban már mondott valami hasonlót. De ha ez igaz, akkor
hol vannak a mintaoldalak? – De – nézett rám – most jöttem rá…
– Mire?
– Hogy visszafogod magad, amikor írod őket. – Megvonta a vállát. –
Ne tedd! Te jó író vagy, Vöröske. Ha azt akarod, hogy elkészüljek ezzel a
dologgal, teljesen oda kell tenned magad.
Elgondolkodva vizsgáltam a finom vonalú profilját. Meggyőződésem
volt, hogy kettőnk közül én vagyok az egyetlen, aki komolyan veszi a
megállapodásunkat, EKF pedig –EKF – átlátott rajtam.
Ugyanis igaza volt. Mert annak ellenére, hogy minden beszámolóval
egyre lazább lettem, egy hang a fejemben még mindig azt hajtogatta, hogy
én nem vagyok igazi író. És ez korlátozott az írásban. Azért kötöttem ezt a
megállapodást EKF-fel, hogy rávegyem az írásra. Ha igaz, amit mond, és a
jelentéseim valóban inspirálják, akkor mégis mitől félek annyira? Attól,
hogy kiderül, csak ugratott, amikor azt mondta, jól írok?
Vagy attól, hogy újra örömömet lelem az írásban?
– Oké – mondtam, mire furcsamód megkönnyebbült arcot vágott. – De
előbb produkálnod kell néhány mintaoldalt.
– Megegyeztünk.
Ziggy átdugta a fejét a két első ülés között, és nyüszítve követelte, hogy
rá is figyeljen valaki.
– Bocs, pajtás! – veregette meg EKF az állatot. – Karácsony után
bepótoljuk.
Belefúrtam az ujjaimat a kutya bundájába; elszomorított a gondolat,
hogy az ünnepek idejére megint egyedül marad, amikor épphogy
kiszabadult a karanténból.
– Egy hétig tudnék vigyázni Ziggyre – ajánlottam. – Ez a legkevesebb
azok után, hogy megmentettél. Anyám azt vallja, minél többen vagyunk
karácsonykor, annál boldogabb az ünnep. – Bár Ziggy valószínűleg kissé
több, mint amire ő gondolt.
Isten őrizz, hogy EKF hálás legyen!
– Anyádnál lennétek? – kérdezte nyilvánvaló kétkedéssel.
– Hát nem a Four Seasons, de nem is egy nyomortanya –csattantam fel.
Elnevette magát.
– Csak tudnod kell, mire vállalkozol, ennyi az egész. Ziggy sok helyet
igényel. És vegán. – Óvatos reménykedést hallottam ki a hangjából.
– Mindent a megmentőmért – jelentettem ki, megveregetve Ziggy fejét.
– Megmentő! Ez tetszik.
– A kutyára értettem.
Azt vettem észre, hogy a könnyeimet nyeldesem, amikor megláttam anyám
karácsonyi fényekkel teleaggatott, aprócska verandáját. Otthon, üzente a
ragyogásuk. EKF leállította a motort, és a hirtelen lehűlő levegő olyan volt,
mintha egy buborék pattant volna szét.
– Biztos, hogy boldogulsz a…
Graeme félálomban eleresztett egy hatalmas szellentést. Ez alkalommal
nem követte megkésett köhögés.
– Hazafuvarozom Csipkerózsikát.
– Tudod az anyja címét.
Rájöttem, hogy halogatom a búcsút. Úgy éreztem, hogy az elmúlt
néhány órában valamiféle fegyverszünetet kötöttünk, amely véget ér, amint
kiszállok a kocsiból.
– Ziggy cucca ott van hátul. – Afölött elsiklottunk, hogy elvehette volna
onnan a táskát, hogy Graeme-nek több helye legyen. – Küldj majd képeket,
hogy tudjam, még életben van.
– Mindennap – ígértem. – Oké, azt hiszem, jobb, ha…
EKF átnyúlt előttem. Egy pillanatra méz és tejszín illatát éreztem,
mielőtt kinyitotta az ajtót. A méregdrága hajápolója, gondoltam.
– Jó móka volt – mondta.
Amikor kicibáltam a táskám a csomagtartóból, nekiütődött az ülés
hátának.
– Evie! – Graeme kikukkantott a fejtámla fölött, és rám bámult. – Várj!
Én… sajnálom. Nehéz idők járnak rám. Hidd el, valójában rendes fickó
vagyok. Segíthetek a bőröndöddel?
 – Graeme – feleltem. – Első kézből tapasztalod meg, hogy a nők nem
mindig a seggfejeket választják. – Véreres szeme megtelt reménykedéssel.
Lecsaptam a csomagtartó tetejét.
Ahogy megfordultam, hogy bemenjek a házba, majdnem beleütköztem
EKF-be. Az ezüstös felhőkből lassan elkezdett szállingózni a hó.
– Nem felejtettél el valamit? – kérdezte.
– Mit?
A kezembe nyomta Ziggy pórázát, és a vállamra akasztott egy
hatalmas, fekete táskát. Megtántorodtam a hirtelen súly alatt, neki EKF
mellkasának. Elkapta a karomat, és a fülemhez hajolt.
– Belém estél, Vöröske? – kérdezte vigyorogva. Hópelyhek hulltak a
felfelé fordított arcomra, és elolvadtak az ajkamon. Ahogy a tekintete az
enyémet kereste, az arcáról eltűnt az öntelt kifejezés. Most először láttam őt
bizonytalannak.
Pislogott, és elhúzódott.
– Ne felejtsd – mondta, és ez alkalommal erőltetettnek tűnt a mosolya –
elküldeni a beszámolódat!
– Nem fogom – feleltem furcsamód megrendülten. – Pontosan tudod,
mit kell tenned érte. – Egy rántással kihúztam a bőröndöm fogantyúját. –
Még egyszer kösz, hogy megmentettél. Ne aggódj Ziggy miatt, rendben
lesz. Valószínűleg meghízik kicsit, de nem lesz semmi baja. –
Megfordultam, és elindultam.
Ahogy kinyitottam az ajtót, és beléptem, körülvett anyám házának
melege és ismerős illata. Felkapcsoltam a lámpát.
Maria, Sarah és Jeremy ott álltak anyám előszobájában, arcukon
hatalmas vigyor.
– Mary, hazajött! – kiáltott be Jeremy a nappaliba. – És valami szőrös
vadállatot hozott magával. – Mielőtt megszólalhattam volna, mind
egyszerre rohantak le.
Ez, gondoltam, miközben megöleltem őket, és minden, EKF-fel
kapcsolatos gondolatom tovatűnt, ez a karácsony.
 16

A DÖGÖS BARNA

Feladó: Evelvn.Summers@WJM.co.uk
Címzett: AzEzraChester@ezrachester.com
Tárgy: SZIGORÚAN BIZALMAS: Boldog karácsonyt
December 25., 19:39

Kedves Ezra!
A mellékelt fotón láthatod, hogy Ziggy igazán élvezte a
karácsonyi vacsoráinkat. Egyetlen pillanatra vettük le róla a
szemünket, és a következő percben már csak azt láttuk, hogy
meghágja a pulykát.
Nem azt mondtad, hogy vegán?
Boldog karácsonyt! Remélem, a kölykök rendesek veled. Ha
nem, csak gondolj arra, hogy kevesebb mint két hónap múlva
megmutathatod nekik a forgatókönyvedet.
Most mennem kell, mielőtt Jeremy megöli Sarah-t. Pictionaryt
játszanak a tiltás ellenére, amit a 2015-ös cicigate után vezettünk
be, amikor is Sarah spiccesen félreolvasta a kártyát, és cica helyett
cicit rajzolt. Jeremy azóta is megünnepli az évfordulóját annak, hogy
Sarah az ideje lejártakor ezt kiabálta: „Ez egy CICIII!”
Evie

Feladó: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Címzett: AzEzraChester@ezrachester.com
Tárgy: SZIGORÚAN BIZALMAS: Ziggy Stardust (egyáltalán
elolvasod ezeket?!
December 26., 15:02
Kedves Ezra!
Bocs a tegnapi e-mailemért. A koktél az oka.
Csatolom a mai fotót Ziggyről. Igen, anyám tényleg beöltöztette,
hogy úgy nézzen ki, mint a druszája, David Bowie. Biztosan
örömmel hallod, hogy nem vette zokon.
Minden jót,
Evie

Feladó: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Címzett: AzEzraChester@ezrachester.com
Tárgy: SZIGORÚAN BIZALMAS: Szőrös démon (Ne feledd:
január 2.)
December 27., 14:56

Kedves Ezra!
Hivatalosan is elkezdődött a visszaszámlálás. Tudom, hogy nem
kell emlékeztetnem téged arra, mikor lesz Monty és a producerek
találkozója (január 2-án). Arra pedig főleg nem kell
emlékeztesselek, hogy addig nem kapod meg a beszámolómat az
utazásról, amíg el nem küldöd neki azokat az oldalakat. Komolyan
gondolom, Ezra!
Mielőtt leültem írni neked, anyám azt akarta, hogy biztosítsalak,
nagyon örülünk, hogy itt van Ziggy.
Látni fogod, hogy a mai képen Ziggy egy táblát visel a Dolgok,
amiket megettem felirattal.

Itt a lista:
– sonka
– egy vadiúj edzőcipő (a ballábas)
– egy pulyka
– két pár papucs
– a 15 perces kaják Jamie Olivértől
– egy Viktória-torta
– még több sonka
– egy díszpárna nagyobbik fele
– a szomszéd kerti törpéje
– a szomszéd panaszlevele
– még annál is több sonka

Dolgok, amiket Ziggy nem eszik:

– minden, ami csak távolról is vegán
 Minden jót,
Evie (és Mary) Summers
Ui: Január 2.

Feladó: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Címzett: AzEzraChester@ezrachester.com
Tárgy: SZIGORÚAN BIZALMAS: Karácsonyi limbó (KÜLDD
MÁR AZOKAT A ROHADT OLDALAKAT)
December 28., 20:04

Ezra!
Arról AKARTAM írni neked, hogy anyám hogyan ismertette meg
Ziggyt a „karácsonyi limbó” nevű hagyományos játékunkkal, amit
karácsony és szilveszter között minden évben megrendez.
Összecsődíti az embreket, csinál egy hektó margaritát, és mindenkit
kihív egy limbóversenyre. Ahogy a képen látod, Ziggy élvezte a
menetet, és meglépett a rúddal. EHELYETT azonban ezt írom, ni,
mert karácsony van, és a TEQUILA beszél belőlem.
PONDOSAN tudom, mit csinálsz, Oscar-díjas Forgatókönyvíró
úr! Azt a tényt, hogy szuperfagyosan viselkedem, és visszatartom a
legutolsó besszámolómat, KIFOGÁSKÉNT HASZNÁLOD ARRA,
HOGY NE KELLJEN ÍRNOD.
Itt van hát az én műfészi karácsonyi ajándékom: az „Autós
Utazás” összetalálka. Karácsony estéjén írtam, mert a komoly Evie
egy nagy stréber. Zseniális írás vagy, úgyhogy írózzál már! Még
csak nem is kell sokkat. Csak küldj VALLAMIT Montynak.
Nincs több kifogás.
Viszlát,
Evie

Feladó: Evelyn.Sommers@WJM.co.uk
Címzett: AzEzraChester@ezrachester.com
Tárgy: SZIGORÚAN BIZALMAS: Bocsánatkérés December 29.,
10:02

Kedves Ezra!
 Csak bocsánatot akartam kérni a tegnapi levelem miatt.
Szakmaiatlan volt, és ha ez vigasztal, nagyon szégyellem és
szörnyen érzem magam – úgy a levél tartalma, mint az elfogyasztott
tequila mennyisége miatt. Hálás lennék, ha teljességgel semmisnek
tekintenéd. A mintaoldalakról írt részt kivéve.
Azokat tényleg el kell küldened.
Minden jót,
Evie

Feladó: AzEzraChester@ezrachester.com
Címzett: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Tárgy: Bizarr egy szerzet vagy, azt tudod?
December 30., 03:20

Elküldtem Montynak az első felvonást. Nevezheted műfészi

karácsonyi ajándéknak.
E.
 17

A SZERELEM HULLÁMHOSSZÁN

BELSŐ: EVIE GYEREKKORI SZOBÁJA – DECEMBER 31., HÉTFŐ, 19:34

EVIE hálóköntösben van, és épp frizurát csinál magának egy sütővassal. A

falakat hámló filmplakátok borítják – Pincérlány, Szőkék előnyben, A
szerelem hálójában, Brick Park, Ének az esőben, Aranyoskám, A szerelem
hullámhosszán. A régi, használaton kívüli kandallóban DVD-k állnak
magasra tornyozva.

Anyám a papucsos lábával lökte be az ajtót, a kezében két pohár koktélt

tartott. Az egyiket ideadta. Ziggy furakodott be utána, beleszuszogott az
ölembe, azután ledobta magát a lábamra.
– Boldog új évet, kicsim! – Koccintottunk. – Mindent lefoglaltál Sarah
leánybúcsújára?
– Nagyjából. – A kastély visszaigazolása még hátravolt, de ahhoz csak
egy rövid e-mait kellett küldenem.
– Nagyszerű. – Anyám belekortyolt a proseccójába. – Akkor
beszélgethetünk a következő összetalálkádról.
Felnyögtem. – Rohanok, anya. Mindjárt itt a taxi.
A barátaimmal a Kanócban töltjük a szilvesztert, egyetemi éveink
emlékére. Maria ragaszkodott hozzá, hogy pontosan ugyanolyan ruhában
menjünk, amilyenben akkoriban jártunk. Én egy ’50-es évekbeli kék-fehér
pettyes ruhát vettem fel, hatalmas alsószoknyával. Évek óta nem csináltam
magamnak frizurát, de annak idején az ’50-es évek címlaplányainak
stílusában viseltem a hajam.
– Lehet, hogy segíthetek megtervezni.
Mielőtt tiltakozhattam volna, anyám felkapta a sütővasat, és hátul
elválasztotta a hajam, ahogy régen is csinálta. Elkapta a tekintetemet a
tükörben, és elmosolyodott.
Amikor karácsony előtt maga EKF hozott le, a lánya legnagyobb
mumusa, anyám mohón kiszedte belőlem az alkunk minden részletét.
Minden normális anya arra a tényre koncentrált volna, hogy a lánya valami
nagyon is kétes indokkal megpróbál megismerkedni egy férfival. Az enyém
ezzel szemben csupán ennyit mondott: „Nem érdekel, kivel ismerkedsz
meg, kicsim, a lényeg, hogy kedves szeme legyen.” Aztán megkérdezte,
hogy mikor megyek vissza az erotikus könyvklubba. Amikor megmondtam
neki, hogy az csak az ismerkedés miatt volt, így szólt: „Evie, kicsim, a
legjobb barátaim közül, akikkel apád halála után ismerkedtem meg, többel a
könyvklubban találkoztam. Nem volt ellenükre egy kis pornográfia. Ezzel
minden jobb ember így van.”
Miközben megpróbálta lágyabb hullámokká idomítani göndör
fürtjeimet, kivilágosodott a telefonom kijelzője, igazolva, hogy az én
életemből sem hiányzik némi pornográfia.

ISMERETLEN SZÁM: Hali, egy John Grisham-könyvben

találtam meg a számodat, szeretnélek jobban megismerni. Leszel a
karácsonyi ajándékom?

A múlt héten már szinte naponta kaptam üzeneteket olyan idegenektől,

akik megtalálták egy könyvben a kártyámat. A karácsony szemlátomást
sokakat felettébb kanossá tett. Gondolom, ez a magyarázat az Igazából
szerelemre.
Töröltem az üzenetet, mielőtt anyám elolvashatta volna, és azt
tanácsolja, hogy adjak egy esélyt az illetőnek. Általában elég máshogy
tekintünk az életre. Ő mindig új dolgokat próbál ki, és amennyire lehet,
kerüli a megszokást. Én ezzel szemben a biztonságot és a józan észt
értékelem. Vagy legalábbis értékeltem. Amint letelik ez a három hónap, az
életem újra visszatérhet a normális kerékvágásba. Csupa Netflix, és semmi
izgalom. Tényleg ezt akarod? – kérdezte bennem egy halk hang.
– Egy Vakációs Románcnak kellene lennie – mondtam, és
megpróbáltam nem sokat foglalkozni a dologgal.
– Ó!
– De nem engedhetek meg magamnak egy utazást.
– Á!
Igazából egy vidéki házikót szerettem volna kibérelni valahol. Pihenés
és összetalálka egyben. De minden spórolt pénzemet Sarah leánybúcsújára
költöttem.
– Mit szólnál ahhoz, ha Yorkshire-ben vennél ki valamit? –vetette fel
anyám.
– A költségvetésemből csak sátorra telik, az pedig aligha romkomba illő
helyszín.
 – Tudtad, hogy az a kis ház a Holidayben csupán egy díszlet volt?
Kartonból készült! – újságolta anyám.
– Nos, én még azt sem engedhetem meg magamnak.
Zümmögött a telefonom. Rettegve fordítottam meg, attól tartva, hogy
egy újabb üzenet valami londoni szexmániás könyvmolytól.

ISMERETLEN SZÁM: Szia, Evie! Egy könyvben találtam meg a

számodat.

Arról nem beszélve, mit akartak, hogy csináljak a nyalókájukkal. Ezt is

figyelembe vettem, mielőtt úgy döntöttem, válaszolok. Nagy szükségem
volt egy újabb találkára.
Az ajkamba haraptam, aztán folytattam:

Evie: megkérdezhetem, melyik könyvben?

Udvariatlanság lett volna egyenesen rákérdezni, hogy nem valami

zakkant-e. Villogott az Ismeretlen szám gépel felirat.
ISMERETLEN SZÁM: A Pán Péterben

Nem emlékeztem, hogy tettem volna kártyát abba a könyvbe, mielőtt

visszaraktam az asztalra, de ideges voltam, miután véletlenül elloptam,
amikor EKF és én… Ne gondolj EKF-re! Elküldte a mintaoldalakat
Montynak, ez a lényeg. Minden rendben lesz két nap múlva a
megbeszélésen. A barátaimmal ma pezsgőt bontunk.
Csak ne gondolj az e-mailedre! Ne gondolj arra az e-mailre!

Evie: megkérdezhetem a neved?

– Valamikor én is pont egy olyan házikót vettem ki a barátnőimmel,

mint az a filmbeli – tűnődött el anyám egy makacs fürtömet rángatva. –
Tökéletes egy Vakációs Románchoz – kacsintott. – És potom pénzbe kerül.
– Egy vidéki ház? – kérdeztem szórakozottan.

ISMERETLEN SZÁM: Ben

Micsoda? Ben? Biztosan nem az a Ben.

Persze hogy nem. Véletlen egybeesés, ennyi az egész.
 Evie: szia, Ben, örülök, hogy megismerhetlek

– Mi is a neve? Lonc-lak – válaszolta meg a saját kérdését.

Pont olyan, amilyennek az ember egy ilyen vidéki házikót képzel, ha
érted, mire gondolok. – Anyám elvette a telefonomat, és a szemüvege fölött
átpillantva gyorsan rákeresett. – Ó! – mondta, eltartva magától a telefont. –
Ben elnézést kér, amiért úgy viselkedett a lánya előadásán. Csalódott volt a
ruha miatt?
– Micsoda? – Elolvastam az üzenetet.
Ben: El akartam mondani, mennyire tetszettél, és elnézést kérni,
amiért olyan szuperdurván viselkedtem a lányom előadásán.

Elakadt a lélegzetem. Ez ő! Mi folyik itt? Részeg? Nem, amennyire a

saját múltkori idétlenkedésem után meg tudtam ítélni…

Evie: jól vagy, Ben?

Ben: Remekül! Ha legközelebb találkozunk, lehet, hogy azt
állítom, nem is beszéltünk. Nagyon rejtélyes ember vagyok.

– Kicsim? – Anyám riasztott fel a kábulatból. Bennek tetszettem? Nem

tudtam biztosan, mit érzek. Megkönnyebbülést? Inkább zavart. Oké, csinált
nekem egy lejátszási listát, de ez még nem magyarázat arra, hogy egyszerre
azt akarja, legyünk barátok.
– Anette jelmeze tökéletes volt – feleltem, még mindig Benen törve a
fejem. Anyám szemlátomást várta a folytatást, mire én csúnyán néztem rá. –
Ben arra utalt, hogy tökéletesen világossá tette, nem az az ember, akit
keresek.
– Valóban? Akkor most miért ír neked?
Kitűnő kérdés.

Evie: biztosan jól vagy?

Ben: Egy hatalmas igen!

– Nos, az biztos, hogy mosolyt csal az arcodra.

– Ez nem ő – mondtam most már vigyorogva.

Ben: Anette, te csetelsz a tabletemen?

Ben: Merde!
 Magam előtt láttam őket: Anette becsempészi a tabletet a szobájába,
Ben pedig valószínűleg olvas valahol, amikor észreveszi, hogy a telefonján
jelez az alkalmazás.
Ben: Elnézést a zavarásért. Ne aggódjon, a lányom megkapja a
büntetését. Anette, egy hétig nincs netes átverés.
Evie: Ben, én vagyok az, Evie

Eltelt néhány másodperc. Ben vagy Anette-től próbálta visszaszerezni a

tabletet, vagy nem akart válaszolni.

Ben: Anette azt mondja, nagyon sajnálja, amiért A szerelem

hullámhosszánt játszott veled

Szóval ezt csinálta. A megözvegyült apa. A gyerek. Anette még mindig

megpróbál összehozni az apjával. Édes dolog, még ha teljesen
meggondolatlan és félrevezető is.

Ben: megtalálta a kártyádat abban a könyvben, amit tőled

kapott, erről szeretnék mondani valamit

Lehervadt a mosoly az arcomról. Elpirultam. Komolyan azt gondolja,

hogy azok után, amit mondott nekem Anette előadásán, ezt én rendeztem el
így?
Dühösen elkezdtem írni a választ, miközben anyám dudorászva lakkot
fújt a hajamra.

Evie: véletlen volt, Ben. megígérhetem, hogy a közeljövőben

nem foglak belerángatni semmiféle összetalálkába
Ben: csak köszönetet akartam mondani a könyvért, nagyon
sokat jelentett Anette-nek

Ó! Merde! Odakint dudált a taxim. Anyám megcsókolta az arcom.

– Megyek, megmondom a sofőrnek, hogy várjon pár percet – mondta,
azzal fogta Ziggyt, és magamra hagytak.

Evie: szívesen, örülök, hogy tetszett neki

Ben: a tiéd volt?

Először haboztam kicsit, aztán:

 Evie: igen

Belebújtam a ruhámba, miközben megpróbáltam elképzelni, mire

gondol most Ben. Hogy butaság volt? Imádtam azt a könyvet. Minden más
tulajdonomnál többet jelentett nekem, mégis úgy éreztem, helyesen tettem,
hogy Anette-nek adtam. A fésülködőasztalomon álló bekeretezett fotóra
néztem. Apám, ahogy büszke mosollyal karolja át a vállam. A kép a
tizennegyedik születésnapomon készült, és a kezemben egy még
becsomagolt laptopot tartok, az arcom a boldogságtól, ugyanakkor a
kényszeredett pózolástól piros.

Ben: boldoggá tetted a karácsonyát

Elmosolyodtam.

Ben: és tényleg sajnálom, hogy olyan szuperdurva voltam

Anette előadásán
Evie: meg van bocsátva, szép karácsonyotok volt, Ben?
Ben: rengeteget ettünk, és megnéztük az összes filmet, amit
ajánlottál
Ben: hosszú ideje ez volt a legjobb

Elakadt a lélegzetem. Elképzeltem őket karácsonykor a tévé előtt a

kanapén, ahogy megnézik az összes kedvenc filmemet, és ettől a
gondolattól valamiért összeszorult a szívem. Épp a kabátomba bújtam bele,
amikor újabb üzenet érkezett. A You Were Meant for Me linkje volt az Ének
az esőbenből, amelyik film a listámon is szerepelt. Megcsóváltam a fejem.

Evie: szia, Anette!

Ben: szia, Evie!
Ben: búcsúzz el, Anette!
Ben: a következő héttől megint ott leszünk a Gilben
Evie: akkor találkozunk
Ben: viszlát, Evie!

Ahogy beszálltam a taxiba, felzümmögött a kezemben a telefonom.

Megint Ben az? De csak Montytól jött egy üzenet.
 Monty: Esküdni mertem volna, hogy azt mondtad, mindent
kézben tartasz, Evelyn. Akkor hol a fenében van Ezra anyaga?
 18

ÚJÉVI EVIE

BELSŐ: BULI A KANÓCBAN – DECEMBER 31., HÉTFŐ, 23:45

EVIE és MARIA a zsúfolt bárban ülnek, elő ük az asztalon üres poharak

garmadája. Egy DJ játszik. A táncoló emberek fejét villogó zöld fények
pásztázzák. EVIE a telefonját szorongatja. MARIA szta feketébe öltözve,
vastagon kihúzo szemmel és sötétre feste szájjal a kezére támasztja a
fejét.

– Láttad ezt? – kiabáltam túl a zenét.

EKF Instagram-fotóit lapozgattam.
– Mikor jönnek már ezek ketten vissza a pulttól? – kérdezte Maria
fáradtan.
Átpörgettem a ragyogóan feldíszített karácsonyfáról készült képeket.
Csillogó papírba csomagolt, elegáns muszlinszalaggal díszített csomagok
halma. EKF jógapózban a fején egyensúlyoz, a felsőteste meztelen, az
izmai feszesek és csillogóak…
– Pedig csak négy pohár tequiláért mentek – morogta Maria.
Megálltam egy kissé életlen fotónál, egy nőt ábrázolt, akinek az arcát
részben eltakarta egy fehér bögre. Vörösesszőke haja lágy hullámokban
omlott a vállára, hosszú gyapjúzokniját a térdéig felhúzta, karcsú alakjára
szürke kasmírpulóver simult. A kép alatt az #életemszerelme #áldott
#alegjobb-karácsony hashtagek.
Odadugtam Maria orra alá.
Ha volt ideje mindennap posztolni a netre, akkor legalább egy oldalt
megírhatott volna a forgatókönyvből – egyetlen nyomorult kis oldalt.
Ehelyett éli a hashtag áldott életét, miközben rám perverz figurák üzenetei
ömlenek. És ő még csak nem is írt semmit!
– Hazudott – kezdett rá Maria, fekete körmei az arcának nyomódtak,
ahogy fáradtan megdörzsölte.
– Pontosan! – Felkaptam a poharam, mielőtt eszembe jutott volna, hogy
már kiürült.
 – Ne hagyd, hogy ma este elrontsa a kedvedet! – A barátnőm hangja
figyelmeztető színezetet öltött.
– Hogyan tehetném, amikor körbeutazgatja Yorkshire-t, és hashtag
gazellalábbal jógázik?
– Ó, istenem, Evie! – szólt Maria elgyötörtén.
Ránéztem.
– Valami baj van? – tudakoltam.
– Még mindig annál a faszfejnél tartotok? – Jeremy jelent meg egy
tálcával, mellette Sarah, aki átkarolta a derekát. A rózsaszín és sárga
csillámok, amelyek az este kezdetén még a szemhéját díszítették, mostanra
átvándoroltak a dús szőke hajára.
– Az én hőseim – sóhajtott Maria, és az italért nyúlt. – Most rajtatok a
sor, hogy boldoguljatok Evie-vel.
– Nem nyúlka-piszka. – Sarah rácsapott a kezére, majd mindannyiunk
elé letett egy poharat egy szelet citrommal, a sót pedig az asztal közepére.
– Annyira azért nem vagyok gáz, ugye?
– Evie, percek múlva itt az éjfél. Mind együtt vagyunk. Te az I Love
Lucyből léptél elő. Maria Wednesday Addamsnek, Sarah tündérnek öltözött
– ezt komolyan hordtad annak idején?
– Én legalább nem spandexben vagyok – vágott vissza
Sarah, meghúzgálva a szárnyait. Jeremy vékony alakját tetőtől talpig
neonszín sztreccs borította, úgy nézett ki, mint egy biciklista.
– Volt egy ilyen időszakom. Most élvezzük ezt a mostanit –vágott
vissza Jeremy. A DJ lehalkította a zenét, és elkezdődött a visszaszámlálás.
Tíz.
Mennydörgő zaj kélt, ahogy mindenki együtt számolt vele.
– Mindenkinek halálosan elege van belőlem? – kérdeztem a barátaimra
nézve.
– Nem belőled. – Maria belém karolt. – De hashtag végeztem EKF
legutóbbi Instagram-posztjának boncolgatásával.
A barátaim a poharukkal egyensúlyoztak. Abban a pillanatban akár tíz
évvel korábbi önmagunk is lehettünk volna.
Kilenc.
Jeremynek igaza volt. Csak pocsékoltam a drága időmet.
Nyolc.
– Nyalni – vezényelt Jeremy. Engedelmesen kinyújtottuk a kézfejünket,
ő pedig sót öntött rá.
Hét.
 – Arra, hogy még mindig fiatalok vagyunk. Fiatalosak. –Jeremy
felemelte a poharát.
Hat.
– Arra, hogy nekem vannak a legjobb barátaim, akik megszervezik a
tökéletes leánybúcsút, és hogy egyedül sikerült megszerveznem az év
esküvőjét. – Sarah kis szünetet tartott. – És hogy mostohaanya leszek.
Öt.
– Arra… – Elgondolkodtam, mi az, amire igazán vágyom. Jeremy
izgatottan mutogatott, hogy igyekezzek. – …hogy ki tudjam préselni EKF-
ből azt a rohadt forgatókönyvet.
Négy.
– Arra, hogy beleszeress valakibe – mondta Maria magasra emelve az
italát. – Pont, mint a filmekben.
– Három. Kettő. Egy – fejezte be Jeremy, mielőtt tiltakozhattam volna.
Felhajtottuk a tequilát.
– Boldog új évet! – mondtam, azon tűnődve, vajon mit hoz majd.
– Hé, hé, tudod, mi vagy te? – Egy vécéfülkében ültem a lehajtott tetőn
felgyűrt szoknyában, a combom hozzátapadt a hideg műanyaghoz. Jó
néhány pohár tequila volt bennem, és mind meg akart győzni arról, hogy ez
egy jó ötlet.
– Tudod, mennyi az idő? – EKF hangja fáradt volt.
– Azt biztos, hogy elmúlt már éjfél – feleltem. Ilyen könnyen nem fog
eltéríteni a témától. – Te pedig egy ba… dühítő vagy. – Még időben
korrigáltam.
– Becsíptél, ugye? – EKF felélénkült. – Mennyire?
– Eléggé! – kurjantottam. A mellettem lévő fülkéből öblítés hangja
hallatszott.
– A vécéből beszélsz?
– Nem. – Bekapcsolt a kézszárító.
– De tényleg, Vöröske… – EKF hangja egy pillanatra tompábban
hallatszott. „Csak Eddy az, tudod, milyen. Azonnal jövök, bébi.”
Becsukódott egy ajtó. – Csak azért hívtál fel, hogy megmondd, dühítő
vagyok? – tudakolta. – Holnap megyek Ziggyért. Nem várhatott volna?
– Nem. – Erről meg is feledkeztem. – Azért is hívtalak, mert nem
küldted el… – Közel tettem a számhoz a telefont – AHOGY
MEGÍGÉRTED. Hazudtál nekem.
– Nem hagytál békén. Mi mást tehettem volna?
– Elküldhetted volna az anyagot!
– Senki sem dolgozik karácsonykor.
 Valahol lányok kuncogtak, lehalkítottam a hangom.
– Én igen!
EKF felsóhajtott.
– Ha ettől jobban érzed magad: rohadt egy ünnepem volt.
– Hazug. – Kicsit tényleg jobban éreztem magam.
Nem felelt rögtön. Halk, reszelős hangot hallottam, mintha végighúzta
volna a kezét a borostás arcán. – Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki az
őrületbe kerget ezzel az írással?
Elhúztam a számat. – Monty?
– Ő is.
Nem érdekelt.
– Miattad újra elkezdtem rendesen írni, te pedig megígérted, hogy
megírod a mintaoldalakat – erősködtem. – Mi hát a probléma?
Furcsa torokhangot hallatott. – Neked arra kellene koncentrálnod, hogy
rávegyél valakit, hogy beléd szeressen, nem pedig engem abajgatnod.
– Miért van erre mindenki ennyire rákattanva? – Megkapaszkodtam a
vécéülőkében. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek a hullámfürdőben,
csak itt a vizet tequila helyettesítette.
– Nem ez a lényege az egésznek? – emlékeztetett EKF. Bánatosan
csuklottam egyet. – Ide figyelj, a legutóbbi beszámolód az eddigi legjobb
volt. Tudtam, hogy egy nagy író bujkál benned. Ezt akartad hallani?
– Amit hallani akarok, az az, hogy nem vezettél az orromnál fogva
egész idő alatt. Mert… – Nekitámasztottam a fejem a fülke összefirkált
falának; a küzdelemtől elfogyott a levegőm. – Mert ha nem küldöd el az
oldalakat, akkor elveszítem az állásomat.
Rövid csend. – Ez igaz?
– Igen – feleltem azzal a bizsergő érzéssel, hogy ezt nem kellett volna
elmondanom neki. – Ta-damm! Mr. Világközepe rájön, hogy pontosan
olyan fontos, mint amilyennek képzeli magát. Nélküled vége az
ügynökségnek. Ideje letenni valamit az asztalra. Monty találkozója a
producerekkel január… – A telefonomra bandzsítottam.
– Másodikán lesz – súgott.
– Addigra küldj neki pár oldalt.
– Szilveszter van, Vöröske, amikor…
– Elég! – Feltápászkodtam; nem akartam több kifogást hallani.
Megígérte nekem. Ha tovább írok, ő is írni fog. Csak azért csináltam az
összetalálkákat, hogy rávegyem az írásra. Másképp mi értelme lett volna
továbbra is hagyni, hogy megalázzanak? Hirtelen minden kristálytisztának
tűnt. EKF nem ír. Tehát nincs több összetalálka. Ragyogó logika, Evie,
gratuláltam magamnak, miközben megpróbáltam elhessegetni azt az érzést,
hogy elsiklottam valami lényeges dolog fölött. – Nincs több összetalálka! –
jelentettem ki hangosan, ami jó érzéssel töltött el. – Komolyan mondom.
– Úgy érted, komolyan részeg vagy – helyesbített.
– Mindkettő – biztosítottam. – Ha nem írsz, mi értelme? Nincs írás,
nincs összetalálka.
– Még mindig él a megállapodásunk, Vöröske. – Éles lett a hangja. –
Még a közelében sem jársz a győzelemnek. És mi lesz az állásoddal?
Á! Az.
– Miféle állással? – kérdeztem, kissé a nyeregben érezve magam. –
Nincs forgatókönyv, nincs állás. – Tétova ijedség mocorgott a
mellkasomban, mintha az is részeg lenne. Jól megy a dolog, ugye? Meg
akartam mutatni EKF-nek, hogy többé már nem tud szórakozni velem.
– Mit szólnának a producerek, ha megtudnák, hogy fondorlattal vettél
rá a szerződésmódosítás aláírására?
– Ha nem küldöd el az anyagot, felőlem azt mondasz nekik, amit
akarsz. Beleértve azt a tényt, hogy a forgatókönyvírójuk egy dühítő,
szerződésszegő, egoista, önző EKF!
Ezzel letettem a telefont; remegtem az adrenalintól. Megcsináltam.
Végre megmondtam EKF-nek, hogy pontosan mit gondolok róla. És
határozottan jobban éreztem magam tőle.
– Evie? – Jeremy volt az. – Ideje indulnunk! Maria elkezdett énekelni,
márpedig mindannyian tudjuk, hogy ez mit jelent.
Még mindig remegve kinyitottam az ajtót. A barátaim a mosdókagylók
előtt álltak, egymást támogatva. Báván vigyorogtak rám.
– Egy maca, két maca, három macarena.
– Azt hiszem, nem így van a szöveg, drágám.
Maria abbahagyta az éneklést. – Jól vagy, szívem?
A diadalmámor úgy szivárgott el, ahogy az apály húzódik vissza,
fokozatosan, hogy aztán végleg eltűnjön. Megkapaszkodtam az
ajtófélfában. – Azt hiszem… lehet, hogy most veszítettem el az állásomat.

Hirtelen felültem az ágyban.

– Basszus, basszus, basszus! – A telefonomért tapogatóztam, hogy
megnézzem, hátha csak álom volt az egész, de ott volt a bizonyíték a
híváslistán. Tízszer hívtam fel EKF-et – tízszer –, mire hajnali három után
végre felvette. Homályos emlékeim voltak a beszélgetésről. EKF-nek
neveztem. Azt mondtam neki, hogy ha nem ír, elveszítem az állásomat.
Mindent elmeséltem neki, amivel gyakorlatilag biztosítottam, hogy valóban
így is lesz.
Volt egy csomó olvasatlan üzenetem. Néhány a barátaimtól, a többi
Montytól.

Monty: Megígérted, hogy időben elküldeted vele a

mintaoldalakat, Evelyn. Hol az anyag?
Monty: Sohasem lett volna szabad rád bíznom ezt a dolgot. Ha
holnapra nincs itt, mindennek vége.

A párnába temettem az arcom. Aztán eszembe jutott valami, és

felemeltem a fejem. EKF ma jön át, hogy elvigye Ziggyt. Szembe kell
néznem vele.
Nem. Volt ebben valami jó is. Beszélhetek vele, még talán meg is
menthetem ezt zűrös helyzetet.
Megszólalt a csengő.
– Evie, megjött a barátod! – kiáltotta anyám.
– Basszus! Basszus, basszus, basszus! – Magamra kaptam egy farmert
meg egy pulóvert, és összeszorult gyomorral lerohantam a lépcsőn.
Anyám az ajtóban várt Ziggyvel. Megöleltem a kutyát, és beletemettem
az arcom a bundájába. – Hiányozni fog.
– Nekem is – bólintott anyám.
– Ígérd meg, hogy viselkedni fogsz – kértem.
– Miért ne tenném?
Furcsa érzés volt a gyomromban, egy rész másnaposság, két rész
rettegés.
Anyám izgatottan téblábolt mögöttem. Háromig számoltam, aztán
lenyomtam a kilincset.
Nem EKF volt az.
Sötétlila dzsekiben és műszőrme mellényben Monica Reed állt a
küszöbön; magas volt, és fejedelmi, akár egy rossz helyre tévedt királyi
fenség. Napszemüveget viselt, feltehetően arra az esetre, ha újév napján
Crosspoolban valaki felismerné az Oscar-díjas színésznőt.
– Istenem! – szólt anyám előrehajolva. – Micsoda megtiszteltetés! – Ó,
ne! Ez nem ő volt, ugye? De ő. Mary Summers bólogatott. Mosolyogva
odafordultam Monicához.
– A kutyáért jöttem – szólalt meg Monica a kezét kinyújtva. Gyorsan a
markába nyomtam Ziggy pórázát, mielőtt anyám kezet csókolhatott volna
neki.
 A nő elfintorodott.
– Az mi? – Anyám bement a házba, és most a hatalmas fekete táskát
cipelve tért vissza. Odasiettem hozzá, hogy elvegyem tőle.
– A kutya holmija. Rágcsálnivalót is pakoltam. Kolbászt –felelte anyám
szolgálatkészen, kinyújtva az átlátszó nejlon-zacskót.
Monica elhúzta a száját. – Vegán vagyok.
– A kutyának csomagoltam – felelte anyám összezavarodva.
– Kétszer akkora, mint karácsony előtt volt – jegyezte meg Monica. –
Ezzie dühös lesz. – A napszemüveg miatt nehéz volt megmondani, de úgy
tűnt, hogy a gondolat örömmel tölti el.
– Segítek – ajánlkoztam, a vállamra véve a táskát.
– Remek. – A kezembe nyomta Ziggy pórázát, és sarkon fordult.
– Nagy öröm volt találkozni önnel – szólt utána anyám.
Abban a reményben követtem Monicát, hogy válthatok egy szót
Ezrával.
Egy ragyogó, fehér Land Rover állt a járdaszegély mellett.
– Ezra hol van? – kérdeztem. Kellemetlenül összeszorult a gyomrom,
aminek semmi köze nem volt a másnaposságomhoz.
– Ezzie már előrement Londonba – felelte Monica. Hogy mit csinált? A
nő kinyitotta az anyósülés felőli ajtót. Még utoljára megvakargattam Ziggyt,
mielőtt bemászott az ülés előtti lábtérbe. – Nem te vagy az asszisztense? –
kérdezte. Láttam, hogy odacsúsztat a kutyának egy kolbászt. – Tudnod
kellene róla.
– Miről?
– Ezzie még a holnapi megbeszélés előtt találkozni akart Montyval.
Monty biztos szólt volna, hogy szervezzek mára egy találkozót.
Előkaptam a zsebemből a telefonomat.
Ott várt tőle egy új üzenet, csak egy perccel korábban érkezett. Vörös
kód, ennyi állt benne.
Nem sok dolog volt, ami miatt EKF magának szervezett egy találkozót.
Egy. Egy asszisztenstől úgy tudja, hogy ha nem készül el az anyaggal,
mondhatja azt Montynak, hogy eredetileg nem is akarta aláírni a
szerződéskiegészítést.
Kettő. A tegnap éjjeli beszélgetésünk után végül mégis írt pár oldalt.
Három. Te jó ég! EKF mindent elmond Montynak.
Elhomályosult előttem a világ. A látásom egyetlen pontra szűkült, mint
egy régi tévékészülék képernyője, amikor kikapcsolták. Ha Monty
megtudja, hogy a forgatókönyv – és az ügynökség – a szerelmi életemtől
függ, elfelejthetem az előléptetést; örülhetek, ha egyáltalán a pályán
maradhatok.
– Jól vagy? – kérdezte Monica valahogy kelletlenül.
A világ újra kiélesedett. A nő beszállt a kocsiba.
Mit is mondott EKF az éjjel? „Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki az
őrületbe kerget ezzel az írással?” Lehet, hogy Monicának ugyanolyan
fontos, hogy elkészüljön a forgatókönyv, mit nekem.
– Remélem, az, hogy Ezra karácsonykor írt, nem okozott túl nagy
problémát – próbálkoztam, hátha elárul valamit.
Lejjebb tolta az orrán a napszemüvegét, felfedve világoszöld szemét –
olyan színe volt, mint a régi ékköveknek.
– Ezra írt? – kérdezte.
– A forgatókönyvet. – Elszorult a torkom, és páni rémület dörömbölt a
mellkasomban. – A Kurázsi Produkciós Vállalatnak.
– Neked tényleg fogalmad sincs semmiről, ugye? – Sajnálatot hallottam
a hangjában. Visszatolta a szemüvegét. – Na jó – mondta mintegy
önmagának. – Ebből elég. – Azzal becsapta az ajtót, mielőtt bármit is
felelhettem volna.
Hát, ez aligha volt biztató.
 19

CSUPA SZÓSZ

KÜLSŐ: LONDON, KÍNAI NEGYED – JANUÁR 1., KEDD, 19:30

EVIE a bőröndjét maga után húzva lépked a macskaköves utcákon, bezárt

é ermek elő halad el, kabátja ujjából kesztyű lifeg. Fölö e lampionok
lebegnek a szélben. Az utcák szinte üresek, alig néhány embert látni. A
tekintete a telefonjára tapad. Épp csak sikerül elkerülnie, hogy
beleütközzön egy járókelőbe.

A sarkon megcsúsztam a jeges járdán. Jól van, Evie, valószínűleg ideje

lehiggadni. EKF nem válaszolt egyetlen üzenetemre sem, amit a vonatról
idefelé küldtem neki. Egyetlen üzenetet kaptam, egy újabb vörös kódot
Montytól, hogy azonnal menjek be az irodába.
Számtalan magyarázata lehetett annak, hogy Monty ilyenkor látni akar.
Mindegyiknek az volt a vége, hogy ki akar rúgni.
Ismét kivilágosodott a kijelzőm.
EKF volt az. Hála istennek!

EKF: Tűz van, Vönöske?

Vöröske: nem kaptad meg az üzeneteimet?
EKF: De, mind a 300-at.
Vöröske: akkor tudod, hogy még él a megállapodásunk
EKF: A múlt éjszaka nem ezt mondtad.

Basszus! Bedugtam a kulcsom a zárba, de az ajtó nem mozdult. Monty

bereteszelte. Mi folyik itt?

Evelyn: helló, Monty, itt vagyok, de nem tudok bemenni

Evelyn: nagyon hideg van idekint! ott vagy?
Evelyn: hahó!
Monty: HOZZ NEKEM PÁR DOLGOT A TESCÓBÓL
Evelyn: nem akartál előbb beszélni velem? vörös jelzést küldtél
 Monty: FEHÉRÍTŐT. ÉS SZŐNYEGTISZTÍTÓT.
Monty: ÉS PAPÍRTÖRLŐKET. ÉS KESZTYŰT.
Monty: ÉS LÉGFRISSÍTŐT.

Ki fog rúgni. Vagy még rosszabb.

Evie: srácok, azt hiszem, a főnököm meg akar gyilkolni Maria: az

irodában vagy?!
Evie: a Tescóban, megveszem azokat a dolgokat Montynak,
amik a takarításhoz kellenek neki, miután végzett velem, a
pénztáros furcsán végigmért
Jeremy: kérj tőle védőponyvát
Evie: EKF-nek ma találkozója volt Montyval. szerintem beszélt
neki a megállapodásunkról, majd kiugrik a szívem
Maria: próbálj nem aggódni, akármiről szó lehetett
Evie: oké. most visszamegyek az irodába, kívánjatok szerencsét
Sarah: lehetne, hogy csak egy másodpercre méltányoljátok a
tényt, hogy az IDÉN FÉRJHEZ MEGYEK?
Jeremy: Evie, amint végeztél, küldj magadról életjelet

Monty már elhúzta a reteszt. Kinyitottam a súlyos bejárati ajtót, és

óvatosan beszóltam: – Hahó!
Semmi válasz.
A hallban hagytam a bőröndömet, és a tisztítószerekkel teli szatyorral
lassan, halk léptekkel megindultam felfelé a kopott barna szőnyeggel
borított lépcsőn. Általában megnyugtatónak tartottam a régi lépcsőfokok
ismerős nyikorgását, ezen az estén azonban félelemmel töltött el.
Nyííík! Ki fognak rúgni. Nyííík! Monty odafönt vár; és dühös, mert nem
kapott EKF-től semmit, és ez mind a te hibád. Nyííík! Azt a cuccot cipeled,
amivel majd eltünteti a nyomokat, és sohasem fogják megtalálni a testedet.
Az előtér sötét volt, csupán Monty irodájából szűrődött ki némi fény.
Volt egy ablaka, amely az előtérre nézett, ahol az én asztalom állt, de a roló
le volt húzva.
Furcsa szag terjengett, amelyet karácsony előtt még nem éreztem.
Fojtogatta a torkom, és csípte az orromat. Ahogy közeledtem Monty irodája
felé, minden lépéssel erősebb lett.
– Monty?
 Más sem kellett szegény másnapos gyomromnak. Visszatartottam a
lélegzetem, és benyitottam.
Monty a földön ült összekulcsolt kézzel, és a széttárt lába közt lévő
felfordított ételszállító zacskóra meredt. Az íróasztalán két felbontott
pezsgő állt. Az egyik száján vörös rúzsnyom.
Ködös tekintettel nézett fel rám. – EVELYN, HÁLA ISTENNEK.
ATTÓL TARTOK, EGY KISEBBFAJTA PÁCBAN VAGYOK.
Nos, ez megmagyarázta az üzeneteket. Ha részeg, Monty mindig
nagybetűkkel ír.
– Mi történt? – kérdeztem, miközben igyekeztem a számon át lélegezni.
– RANDEVÚ. – Látva, hogy összerándulok, suttogássá halkította a
hangját. – Randevúm volt. Azt akartam… fel akartam vágni az irodával, de
kiderült, hogy neki nagyon is –hukk – más tervei vannak. – A palackon
pirosló rúzsfolton kívül egyéb nyomot nem láttam, ami a nőre utalt volna.
– Miért akartál látni? – kérdeztem.
Monty hirtelen feltápászkodott. – Találkoztam Ezrával. Elmondta a hírt.
– A hírt?
– Aztán elmentünk szószos csirkéért.
– Te és Ezra? – kérdeztem értetlenül.
– Én és a partnerem.
– És mi történt előtte, Monty?
– Nos, igazán jól ment minden. Állandóan figyelte, hogy begerjedek-e.
– Lehunytam a szemem. – Segített megünnepelni a csodálatos hírt.
Várjunk csak!
– Miféle csodálatos hírt? – kérdeztem óvatos reménykedéssel.
– Hát nem figyelsz? Ezra megírta az első felvonást. És az anyag… –
Monty felemelte a hangját, és kinyújtotta a kezét, mintha egy tömeg előtt
beszélne. – Az anyag FANTASZTIKUS! Felülmúlta önmagát.
Egy pillanatig nem tudtam megszólalni. Ez igaz? Leereszkedtem a
szőnyegre.
– A helyedben én nem ülnék oda.
– De… a vörös kód.
– NAGYON nehéz újévkor nyitva tartó éttermet találni.
Ennyi? Ez volt az a vészhelyzet, ami miatt az egész napomat
rettegésben töltöttem?
Ami viszont pozitívum volt: nem veszítettem el az állásomat. EKF
elkezdett írni. Működött az egyezségünk.
– Elolvashatom az anyagot?
 Monty arca különböző akrobatamutatványok után megállapodott a
homlokráncolásnál. Figyelmeztetően megrázta az ujját.
– Neked várnod kell. Azt mondta, egy kényes… kényes elágazáshoz
ért. Amíg ezen túl nem jut, csakis a legfelső szinten lévők láthatják. – Fog
engem Monty valaha is másnak tekinteni, mint csupán az asszisztensének? –
Neked most fontos dolgod van.
– Tudom, rá kell vennem, hogy befejezze – bólintottam. Monty felvonta
a szemöldökét. – Várj csak, akkor mit jelentett a második vörös jelzés?
– Ez próbálom elmondani neked – dohogott Monty. A derekát
tapogatva az étterem papírzacskója fölé hajolt. – A partnerem.
Hirtelen elborzadtam, amikor rájöttem, mi van a zacskó alatt.
– Ha BÁRKI megkérdezi tőled, hogy „kényeztethet-e”, mondj nemet –
tanácsolta Monty komoran. – Persze hogy azt feleltem, miért ne. Aztán
elkezdtünk… – Csettintett. Elfehéredtem. NE KÉPZELD EL MONTYT
MEZTELENÜL! – És amikor azt hittem, rátérünk a lényegre, félretolt, és…
– Lehajolt, és egy pincér mozdulatával, aki felemeli a fedőt az ételről,
felkapta a zacskót. – Megtette.
Egy kupac kaki kuporgott a fehér szőrmeszőnyegen.
– Furcsa egy világ, hm? – mondta. – Tudod – tette hozzá elgondolkodva
–, lehet, hogy egyáltalán nem is a „kényeztetés” szót használta.
A tisztítószerekkel teli szatyor segített kitalálnom, hogy ezután mi volt
a következő gondolata. Ez minden, amire szerinte jó vagyok? Sokszor járt a
fejemben, vajon hol van az a határ, ameddig még hajlandó vagyok
megtenni, amit kér tőlem. Ránéztem a szőnyegre, és azt gondoltam: Ez az.
– Te… – szólalt meg Monty hirtelen. Megingott, mire felálltam, hogy
elkapjam. – Te nagyon jó vagy. Ezt sosem mondom, ugye? – Bókol? Most?
A hangja hirtelen elvékonyodott. – Mmmiért nem mondom? Mindig olyan
jól ki tudsz húzni a bajból. – Behunyt szemmel bólintott, és nekem dőlt, én
pedig nehéz sóhajjal egyenesbe támogattam. – Jó tudni –folytatta álmosan
–, hogy mindig bízhatok benned. Vicces… Nem volt senki más, akit
felhívhattam volna.
Ó, Monty! Ránéztem előrebillenő fejére, a pocakjára, aminek néhány
éve még nyoma sem volt, az ősz szálakra a hajában, és tudtam, hogy azt
teszem, amit mindig is szoktam. Szó szerint eltakarítom Monty után a szart.
– Gyerünk! – mondtam. – Hazaviszlek.
Maria: szia, szívem, minden oké?
Evie: igen, minden rendben, az állásom biztonságban van. EKF
ír, Monty pedig egy kicsit túltolta az ünneplést, ennyi az egész
 Sarah: szóval nem haltál meg??
Evie: te jóisten, dehogy! nincs áldozat, hacsak a szőnyeget nem
számoljuk. egy gyors kérdés, tudjátok, mi a székletfetisizmus
tudományos neve? koprofília. Jane segítőkészen megerősítette
Maria: oké. először is, RÁVETTED EKF-ET AZ ÍRÁSRA!
remélem, büszke vagy magadra, szívem, másodszor, tudom, hogy
nem szereted, ha ezt mondom, de totál szarzsákoknál dolgozol
 20

BÁRHOL, VAGYIS SHREWKSBURYBEN

BELSŐ: GIL KÁVÉZÓJA – JANUÁR 6., VASÁRNAP, DÉLELŐTT 10 ÓRA

EVIE a szokásos asztalánál ül, elő e a laptopja, körülö e egy csomó papír –
SARAH leánybúcsújának a prezentációja. Ezeket olvasgatja, miközben
üzeneteket ír a telefonján.

Jeremy: Linda visszajelzett?

Sarah: utoljára mondom, Jeremy, hogy a HR-en nem dolgozik
Linda nevű nő
Evie: ne aggódj, Beth jön!
Sarah: remek, ő itt a legnagyobb vetélytársam, és még mindig
szingli. szeretem, de mi értelme, ha nem emészti egész hétvégén a
sárga irigység? és nem aggódom!! tudom, mindent megtesztek
azért, hogy a leánybúcsúm abszolút tökéletes legyen
Jeremy: azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy
nagyon várjuk ezt a hétvégét

Minden el volt intézve – hatalmas köszönet érte Jeremynek és

Mariának. Hálából rengeteg italt fizetek majd nekik a hétvégén. A
Michelin-csillagos étteremnek remélhetőleg elfogadható kínálata van házi
borokból. Most már csak egyetlen dolgom maradt, elintézni, hogy a
leánybúcsú hétvégéjén ne kelljen dolgoznom. Ami azt jelentette, hogy ezen
a héten nincs összetalálka.
Sajnos EKF ezt nem találta elfogadható indoknak. Most, hogy végre
leadta az anyagot, hatalmas örömét lelte abban, hogy az orrom alá dörgölje,
miattam nem dolgozik. Nincs összetalálka, nincs írás, visszhangozta a
részegen tett kijelentésemet. Azóta követelte a következő beszámolót, hogy
néhány napja találkozott a producerekkel, amely összejövetelen én persze
nem lehettem ott, mivel nem voltam eléggé „felső szintű” munkatárs.
(„Majd legközelebb”, kacsintott rám Monty.) Még szerencse, hogy valós
idejű híreket kaptam.
 EKF: Csak hogy tudd, Monty magának tulajdonítja a dicsőséget
azért, hogy kipréselte belőlem ezt az anyagot. Biztosan
megkönnyebbüléssel hallod, hogy nem javítottam ki.
EKF: Vöröske? Dühös vagy még rám? Megmondhattam volna
egyszerűen, hogy megírtam a mintaoldalakat, de így viccesebb volt.
EKF: Biztosan nem akarod, hogy Monty még azelőtt értesüljön
az alkunkról, mielőtt a dolog kínossá válna számára?
Vöröske: ne merészeld!
EKF: Ahogy akarod. Hol a következő beszámolóm? A
producerek hónap végére meg akarják kapni a második felvonást.
Mit mondjak nekik?

Azt mondtam magamnak, jó, hogy Monty magának tulajdonította a

dicsőséget. Ha valami, hát ez azt jelenti, hogy a véleménye szerint jó
munkát végeztem. Valójában annyira jót, hogy boldogan tünteti fel a
sajátjaként. Rengeteget javult a hangulata, amióta EKF leadta az anyagot.
Nem csupán amiatt, hogy EKF írni kezdett – amiben neki vajmi csekély
szerepe volt – hanem azért is, mert felfedezett egy csodálatos új tehetséget,
Alessandro Russót a kézirathalomban. Vagyis az íróasztalán. Ahová én
tettem, együtt a többi javaslatommal. Ez nem fog többé megtörténni, ha
egyszer előléptet. Csak még várnom kell egy kicsit.
Gyorsan elküldtem egy üzenetet Mariának és Jeremynek.

Evie: nagyon köszönöm, hogy mindent elrendeztetek

Maria: áron alul megszerezted a Shrewksbury-kastélyt, minden
meg van bocsátva
Jeremy: a bor is segíti a felejtést

Rámentem a kastély honlapjára, hogy újra megnézzem a szobáinkat.

Dacára az árnak, alig vártam, hogy luxuskörülmények között töltsek egy
hétvégét a barátaimmal. És Lindával. Bethszel.
A francba, Jeremy!
Közel sem segítettem annyit a tervezésben, amennyit kellett volna, de
legalább lealkudtam az ár harmadát, amikor lefoglaltam…
Amikor lefoglaltam.
Hatalmasat ugrott a szívem. Mint egy eszelős, megnyitottam az e-
mailjeimet, és elkezdtem lefelé pörgetni. Légyszi, légyszi, légyszi! Aha! Volt
egy levél az igazgatótól, amiben arról érdeklődik, hogy érkezéskor pezsgőt
vagy proseccót kérek-e. Tudom, hogy válaszoltam rá. Vagy nem?
Elöntött a rémület.
Lassan a piszkozatokra vittem a kurzort, és kattintottam.

Kedves Marjorie!
Ezúton megerősítem a foglalásunkat. És igen, proseccóra
gondoltam.
Ha emlékszik, az iránt érdeklődtem, hogy kérhetjük-e az ara
kedvenc koktélját, a Pornstar Martinit, de úgy tűnt, nem
hajlandóak…

Ó, nem! Ó, nem, ó, nem, ó, nem!

Meg kell őriznem a nyugalmamat. Minden esély megvan arra, hogy a
szobák még elérhetőek. Kirohantam, hogy felhívjam a kastélyt, elfurakodva
az épp akkor érkező Ben és Anette mellett. Anette-tel ott volt egy barátnője
– egy fülvédős gyapjúsapkát viselő kislány.
– Ő a barátunk, Evie – hallottam, ahogy elsiettem mellettük. – Jól van?
– kérdezte az apjától. A választ nem hallottam, de nem volt nehéz kitalálni.
Határozottan nem voltam jól.
Visszaültem a laptopomhoz, és vakon meredtem a Shrewksbury-kastély
elérhetetlen fényűzésére. Ahogy az igazgatótól megtudtam, valaki lefoglalta
a lakosztályunkat – és ők teljes árat fizetnék, hangsúlyozta. Nem volt több
szabad szobájuk.
Mit tettem?
Ben felpillantott a könyvéből. Sötét szemöldökét felvonva némán
érdeklődött, hogy jól vagyok-e. Bólintottam, tudva, hogy rosszul nézek ki.
Amikor meglátott, Anette megrángatta a barátnője kötött pulóverét.
Akaratom ellenére hirtelen megörültem, hogy mindketten itt vannak.
– Boldog új évet, Evie! Ő itt Bea. Együtt kezdtünk színjátszó szakkörbe
járni. Bea, ő a barátnőnk, Evie.
Széles mosolyt erőltettem az arcomra. – Szia, Bea! Örülök, hogy
megismerhetlek.
– Enchantée! – mondta Bea. A haja tele volt tűzdelve mindenféle színű
csattal.
– Milyen volt az „Autós Utazás” összetalálka? Segített a
zeneválogatás? – tudakolta Anette szinte egy szuszra.
– Sajnos ez volt az eddigi legrosszabb. Hála istennek ott volt a
lejátszási listád. Nem is tudom, mit kezdtem volna nélküle. Köszi, Anette!
 A lány megkönnyebbült.
– Apa segített – jegyezte meg nagylelkűen.
– Akkor ketten mentettétek meg a napomat. – Ben szájának a sarka
megvonaglott, amitől váratlanul elöntött a melegség.
Amíg eszembe nem jutott, hogy mit tettem. Ó, Sarah, annyira
sajnálom!
– Anette, tanítsd meg Beának azt a lámpás játékot – javasolta Ben.
Hálásan néztem rá, aztán nekiálltam, hogy valamilyen megoldást
keressek a kastély helyett. De még ha sikerült volna is máshol szobát
foglalnom, a barátaim egy hónapot töltöttek a prezentációban felsorolt
programok megszervezésével, amelyek mind Shrewksburyhez kötődtek.
Hogyan fogom megmondani nekik? És hogyan nézek Sarah szemébe? Az
egyetemen hírhedtek voltak a Mathers-féle kiborulások, de időtlen idők óta
nem volt részünk bennük. Azért, mert már egyik szemtanú sincs az élők
sorában.
A kezembe hajtottam a fejem, behunytam a szemem, és mélyeket
lélegeztem.
– Evie! – szólt Ben.
– Igen?
– Jól vagy?
– Jól – feleltem tompa hangon. Sarah meg fog ölni. Maria dühös lesz.
Jeremy… Nos, Jeremy valószínűleg ünnepséget rendez a tiszteletemre.
Zümmögött a telefonom.

EKF: Nincs több kifogás. Hol az összetalálkám?

Félrelöktem a telefonomat, az asztal túlsó feléig szánkázott. A szemem

sarkából megláttam valamit. Anette és Ben gyors kézjelekkel, némán
beszélgettek. Anette úgy mozgatta a karját, mintha szárnya lenne. Ben
bólogatott; oké, oké, jelezte, mire a kislány abbahagyta, és ismét a barátnője
felé fordult.
– Mi a baj, Evie? – kérdezte Ben. Elszorult a torkom a váratlanul
gyengéd hangtól.
– Tényleg semmi – feleltem. – Épp csak most tettem tönkre a legjobb
barátnőm leánybúcsúját, és én vagyok a legrosszabb barát a világon.
Kérlek, olvass csak tovább!
– Talán segíthetek.
Belenéztem a szemébe. – Még csak azt sem tudod, mit csináltam.
– Akkor mondd el.
 Így hát elmondtam, aztán vártam az elkerülhetetlen ítéletet.
– Mikor lesz?
– A hétvégén.
– Hol?
– Shrewksburyben.
– Az a semmi közepén van – jegyezte meg Ben.
– Igen.
Ben becsukta a könyvét.
– Úgy értem, bárhol megrendezhetitek a leánybúcsút, amíg a hely
hasonlít Shrewksburyre. Így van?
– Sarah-val soha semmi nem ilyen egyszerű. – Odatoltam elé a
kinyomtatott prezentációt. Átfutotta a felül lévő oldalakat. Megállt, majd a
végére lapozott, a szórakoztató programok listájához. Én rá sem bírtam
nézni.
– Rendben – mondta. Aztán egyszerűen felállt, és elment. Ennyit arról,
hogy kevésbé leszek dilinyós. Újra a kezembe hajtottam a fejem.
– Kérsz forró csokit, Evie? – tudakolta Anette pár perccel később.
– Köszönöm, nem – dünnyögtem a ruhaujjamba.
– Már késő – szólt Ben. Valami halkan koppant előttem, mire
felpillantottam. Mindannyiunknak hozott egy bögrével. – Megvan az összes
elérhetőséged a foglalásokhoz? – kérdezte.
Még mindig az italomra meredve bólintottam, és előhúztam Maria
táblázatát. – Itt van minden.
– És biztosan nincs egy másik szóba jöhető helyszín a közelben?
– Megnéztem. Az egyetlen lehetőség az lenne, ha bérelnék egy
lakókocsit, de a barátnőm, Sarah még 2006-ban megtiltotta a kempingezés
minden formáját, miután egy skóciai mezőn négyesben majdnem
elsüllyedtünk. Hosszú történet.
Ben előrehajolt, odahúzta a telefonomat.
– Akkor szedd össze magad – mondta. – Kész? Tessék! A kezembe
nyomta a csokoládét.
– Mindent visszamondasz, minél előbb, annál jobb. Hangosan
felnyögtem, de azért hálásan fogtam a két kezembe a meleg bögrét.
– Jó hírem is van.
– Az lehetetlen.
– Meg tudod csinálni – jelentette ki egyszerűen. Ránéztem. – Ahogy én
láttam, te mindent meg tudsz csinálni, amit a fejedbe veszel. Találni fogsz
egy új helyet, és lefoglalod. Ha pedig segítségre van szükséged, itt vagyok
én. Korábban ezzel foglalkoztam.
 – Leánybúcsúkat szerveztél? – kérdeztem. Kissé leragadtam ott, hogy
Ben úgy gondolja, mindenre képes vagyok. De hát nevetségesnek tartasz.
Ez az eset minden bizonnyal csak megerősítette a véleményét.
– Főleg fotóscsapatokat. Elvittem őket ide-oda. Szórakoztattam őket.
Leginkább olyan volt, mint macskákat terelgetni. – Ki ez az ember? – Bízz
bennem! – mondta. – „Úti program” a második nevem. – Halványan
rámosolyogtam, ő pedig megvonta a vállát. – Szóval beszállhatok?
Egészen addig a napig Ben lett volna az utolsó ember, akit a totális
összeomlásom szemtanújaként szerettem volna látni. Mégis úgy beszélt,
hogy megvalósíthatónak éreztem az egészet. Ha már van egy alternatív
ötletem a hétvégére, az biztosan segít, amikor a barátaim elé állok a hírrel,
és elmesélem, hogy mi történt az eredeti tervvel. A kesergés és az
önostorozás pedig biztosan nem fogja megmenteni Sarah lánybúcsúját.
– Oké – feleltem. – Csináljuk így.
– Akkor kezdjük a lemondásokkal.
Kevesebb, mint egy órával később a tökéletes leánybúcsú, amelynek a
megszervezésével Jeremy és Maria hónapokat töltött, nem létezett. Az
egyedüli problémát a vasárnapi wellnessprogram jelentette
Shrewksburyben. Előre kifizették, és nem lehetett lemondani. Ben is
megpróbálta – hallottam a telefonban a rövid, udvarias és imponálóan
határozott nemet. Shrewksbury rendíthetetlen volt. Ami azt jelentette, hogy
a következő hónapokban spórolnom kell majd, hogy visszafizethessem
Jeremynek és Mariának, de ez volt a legkevesebb, amit tehettem.
– Most jön a jó rész – jelentette ki Ben könnyedén. Kétkedőnek
tűnhettem. – Keresünk egy új helyszínt. Aztán felosztjuk egymást közt a
szórakoztató programokat, és hozzájuk hasonló újakat foglalunk. Milyen
helyszínt szeretne a barátnőd?
Sarah számára minden, ami nem a Shrewskbury-kastély, csak silány
pótlék lehet.
– Sarah egy kicsit különös – mondtam, erősen szépítve a dolgot. – A
helynek a lehető legtökéletesebbnek kell lennie, olyannak, mint egy
tündérmesében. – Bocsánatkérően megvontam a vállam. – Ez az esküvői
témája – magyaráztam. – Pluszpont, ha olyan neve van, mint például
Hortenzia-lak.
– Vagy Fukszia-kastély – vetette fel Ben.
– Lonc-lak – mosolyogtam. Várjunk csak! Ezt már hallottam valahol.
Kutattam az agyamban. Anyám beszélt róla szilveszterkor. Csak annyira el
voltam foglalva Anette cselszövésével, hogy még csak utána sem néztem.
 Mit is mondott? Pont olyan, amilyennek egy vidéki házikót képzel az
ember. Bethszel együtt csak öten vagyunk. Nincs feltétlenül szükségünk
egy kastélyra…
Ben belemerült a prezentáció lapjainak a szétosztásába. Egyik sötét
hajfürtje az arcába hullt. Hosszabb volt, mint amilyennek korábban láttam.
Megmozdultak az ujjaim, mintha arra biztatnának, hogy simítsam ki a
szeméből. Hé, Evie! Ez meg micsoda? Ez a férfi bolondnak tart, nem
emlékszel? Valószínűleg a Sarah iránti sajnálat készteti arra, hogy segítsen
neked.
Hogy eltereljem a figyelmemet, rákerestem a házikóra, amelyet anyám
említett. Valahol Yorkshire-ben kell lennie… Aha!
A fotók kicsit homályosak voltak, de a ház pontosan olyan, amilyennek
anyám leírta. Tökéletes. Durván rakott szürke kőből épült, barátságos
nádteteje volt, gyönyörű tolóablakai és vidám kacsatojáskékre festett ajtaja.
Az egyik oldalát halvány rózsaszín rózsa futotta be, úgy festett, mintha
pironkodna. Kicsi volt – egyemeletes –, mégis akadt benne elég szoba
mindannyiunknak, emellett valóban „potom pénzbe” került, ahogy anyám
ígérte. Nem is lehetett volna ideálisabb egy „Vakációs Románc”
összetalálkához.
Leánybúcsú, emlékeztettem magam. Egy leánybúcsúról van szó. Nem
rólam. Arról, hogy megmentsem Sarah hétvégéjét.
És ez ideális hely lesz rá.
Óvatosan éledni kezdett bennem a remény. A házikó Little
Thrumptonban volt, egy Shrewksburyhez hasonló faluban. A luxust
magunkkal vihetjük. Sarah csalódott lesz a kastély miatt, és még szembe
kell néznem Jeremyvel meg Mariával is, de vagy ez, vagy a mező.
Működnie kell. Ráadásul, tette hozzá egy kis hang bennem, két legyet ütsz
egy csapásra, és EKF-nek folytatnia kell az írást.
Mielőtt meggondolhattam volna magam, megszólaltam:
– Megtaláltam.
– Na látod! – mondta Ben szórakozottan. Észrevettem, hogy épp a
„nincsenek péniszek” szabályt olvassa. – Meg tudod csinálni.
Míg a foglalást intéztem, Ben két halomba rakta a prezentáció oldalait.
Rámutatott a hozzám közelebb lévő rakásra.
– A szombati programok. – Aztán az előtte heverőre. – A vasárnapiak.
Letettem az asztalra a szállás papírját, ez lett a harmadik kupac.
– Elintézve – mondtam, és elégedett pillantást váltottunk egymással.
 Tíz perccel később Ben megtalálta az olimpikon edző helyettesét, akit
Sarah igényelt a reggeli tornánkhoz – Keira Kiképzőtábora, mondta, a
középső rakásra téve a lapot –, és azt a vállalkozást, amely a manikűrt és a
masszázst csinálja majd, a Leik Lakkját. Little Thruinpton szemlátomást
alliterációkkal nyomult.
Én megterveztem egy új kincsvadászatot. Szerencsére a falu hatalmas
kukoricalabirintussal dicsekedhetett. Már elmúlt a szezon, mégis nyitva
volt. Ha Sarah eléri a közepét, Beth adhat neki egy díjat. Nem egy
kastélypark volt, de addig leköti őket, amíg mi berendezzük a házat.
Ben rápillantott a telefonomra, amely kérlelhetetlenül zümmögött,
mialatt dolgoztunk. Felfordítottam.

EKF: Nem tudom elhinni, hogy megszeged az alkunkat.

EKF: Világos, hogy nem veszed annyira komolyan, mint én.

Nem veszem komolyan? Lehet, hogy többre mennék, ha a világ

legnagyobb egója nem követelne magának figyelmet minden öt
másodpercben. Elegem van a zaklatásból.

Vöröske: a „Vakációs Románc” összetalálkán dolgozom, a

hétvégén lesz, a barátnőm leánybúcsúján. folytathatod az írást
EKF: A barátnőd leánybúcsúját használod fel egy találkára?
Elég kegyetlen dolog, Vöröske.
EKF: Tetszik,

Lefelé fordítottam a telefonomat, hogy ne kelljen látnom a kijelzőt.

Igaza van EKF-nek? Mindenképpen azt akartam, hogy az egész hétvége
Sarah-ról szóljon – épp csak, amikor majd este inni megyünk, előfordulhat,
hogy beleütközöm egy helybeli ismeretlenbe.
– Hogy haladsz? – tudakolta Ben.
Összerezzentem; megpróbáltam nem foglalkozni a bűntudatommal.
– Azt hiszem, találtam egy éttermet – mutattam neki a honlapot.
– A Hóhér Lánya? Michelin-csillagos? – Odahajolt, hogy lássa a
laptopom képernyőjét. Frisslevegő- és fahéjillata volt.
– Díjnyertes – feleltem.
Ben megnézte a tabletjén. – Emellett az egyetlen a faluban, ahol ételt
szolgálnak fel.
– Akkor tökéletes – jelentettem ki, és az egyre növekvő „elintézve”
kupacra löktem a lapot.
 Ezután egy helyi rajziskolát találtam. Sarah választása nemcsak a
luxusa miatt esett a Shrewksbury-kastélyra, hanem egy helyi művész,
Martine (így, vezetéknév nélkül) miatt is, aki egy rendkívül válogatott
körnek adott festésórákat. Sarah távolról sem volt művészi beállítottságú, de
Martine egyszer Kim Kardashiant is tanította. A Little Thrumpton-i
művészt nem érte ekkora megtiszteltetés, viszont nagyon engedékeny volt
az óra alatti alkoholfogyasztást illetően.
– Kész! – Ben az utolsó lapját is a halomra dobta. – Neked mi a
következő?
– Mixerlecke – feleltem. – Arra gondoltam, megkérdezem az éttermet,
hátha tudnak segíteni.
Miközben felhívtam őket, Ben a tabletjén rákeresett az étterem – vagy
inkább kocsma? – honlapjára. Az itallap helyén csupán egy fotó állt a
bárpult mögötti tábláról.
– Minden van, kezdve a Sex on the Beachtől egészen a… – Elhallgatott.
A másik oldalon valaki felvette a telefont. – A Slippery Nipple-ig.
– Tessék? – mondta az illető a telefonba. Intettem Bennek, hogy
maradjon csendben, és egy mixerlecke lehetőségéről érdeklődtem.
– Gondolom, már túl késő máshol keresni – dünnyögött a
beszélgetőpartnerem.
– Rettentően késő – helyeseltem, és a kupac tetejére tettem a papírt. Ez
volt az utolsó. – Nem hiszem el… Tényleg megcsináltuk! – Felemeltem a
tenyerem, és Ben már bele is csapott, mielőtt elmerenghettem volna rajta,
kivel ülök szemben.
Ki gondolta volna? – tűnődtem, az új programlistára fordítva a
figyelmem. Azt reméltem, hogy ha ezt bemutatom Jeremynek és Mariának,
enyhíthetem a csapást. Akkor lehet, hogy csak úgy öt-tíz évig nem szólnak
hozzám…
– Ne aggódj! – szólt Ben, mintha megérezte volna, hogy kezdek
elcsüggedni. – Minden rendben lesz.
– Neked köszönhetően – mondtam.
– Te voltál csodálatos. – Amikor felnyögtem, elmosolyodott, árnyékos
barna szemébe fény költözött. Visszamosolyogtam rá. Néhány másodperces
békés, fesztelen csend következett.
Aztán megláttam valamit a válla fölött. Anette vigyorgó arcát. Gyorsan
összeszedtem a papírokat. Okosabb volt, ha nem bátorítjuk. Ben is elfordult,
és megdörzsölte a tarkóját.
Amikor kinyitottam a dagadó bőrtáskámat, hogy elpakoljak, megláttam
a dobozt. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy aznap reggel egy kis
meglepetést akartam készíteni Sarah-nak.
Nos, még sikerülhet.
Miközben elővettem a dobozt, félrecsúszott a teteje, és egy fotó kiesett
belőle a földre.
– Várj! – kiáltottam, de már késő volt. Ben felvette. A kép engem
ábrázolt a barátaimmal, tizennyolc évesen, egy jelmezbálon. Naná, hogy
pont ennek kellett kiesnie. A Micsoda nő!- höz öltöztünk. Sarah volt Julia
Roberts, még mielőtt Vivien levette a szőke parókáját. Én vagyok az ezután
következő alakja, hálóköntösben, vörös fürtökkel, szégyenlős mosollyal.
Jeremy volt a mi Richard Gere-ünk, szürke parókában. Bennek
megvonaglott a szája.
– Egy kollázst készítek Sarah-nak – magyaráztam, levéve a doboz
tetejét, hogy visszategyem a fotót. Észrevettem, hogy kíváncsian pislog a
többi képre. Anette és a barátnője is odahajolt. Volt még pár fotó a görbe
éjszakákról. Egy sorozat rólam, ahogy a laptopom fölé hajolok, írok, észre
sem veszem, hogy a többiek grimaszokat vágnak mögöttem. Az ünnepeket
mindig együtt töltöttük. – Bár már kifutottam az időből.
Akadt még egy kis munkám aznap délután. Az egyik írónk, Simon
könyörgött, hogy találkozzunk, és vegyük sorra az okokat, hogy az a
szöveg, amelyen épp dolgozik, miért az eddigi legjobb, amit írt, ugyanakkor
miért menthetetlen (ő amolyan fele-fele ügyfél volt: ötven százalék egó,
ötven százalék neurózis).
Anette integetett, mintha Bennek akarna valami jelezni, de az apja nem
látta.
– Tulajdonképpen… – mondta. Anette már leengedte a kezét, és
könyörgő tekintettel nézett rá. – Lehet, hogy ebben is tudok segíteni.
A lánya arca felragyogott.
 21

CSILLÁM PORRAL BESZÓRVA

KÜLSŐ: SHEFFIELD, CSALÁDI HÁZ EGY ZSÁKUTCÁBAN – JANUÁR 12.,

SZOMBAT, 7:30

SARAH egy élénk rózsaszín bőröndöt húzva maga után kilép az ajtón.
Vőlegénye, JIM, aki fürdőköpenyt visel, kihajol, hogy megcsókolja. Sarah
lábujjhegyre áll, és megpuszilja, majd meglátva BETH-t, aki épp akkor fut be
dögös pink Audi TT-jével, átkarolja Jim nyakát, és megcsókolja. JEREMY
Beth után érkezik szögletes Vauxhall Corsájával, és ülve marad, amig MARIA
és EVIE kiszállnak, hogy üdvözöljék Sarah-t.

– Boldog lánybúcsút, Sarah! – kiáltotta Maria, ahogy közrefogtuk és

megöleltük apró termetű barátnőnket.
– Végre eljött! – Izgatottan, acélos erővel szorított magához. Sarah-val
kapcsolatban az volt az ember érzése, mintha egy hatalmas termetű embert
egy öklömnyi testbe sűrítettek volna. Egy női neutroncsillag.
Bemutatott bennünket Bethnek, akinek olyan világosszőke fürtjei
voltak, amilyet a hajápoló termékek reklámjaiban látni. Ők ketten
egyforma, rózsaszín velúr tréningruhát viseltek.
– Az utazáshoz – magyarázta Sarah a tekintetünket látva. Intett
Jeremynek, aki leengedte az ablakot. – Kezdődjön a móka! Alig várom,
hogy meglássam, hová megyünk!
– Igen, bárhol is legyen az – zengte Jeremy.
Kellemetlenül liftezett a gyomrom. Úgy döntöttem, hogy majd akkor
mondom el a barátaimnak az igazságot, miután Sarah-t és Betht kitettük a
kukoricalabirintusnál, de már most beleizzadtam a gondolatba. Beth nem
ismerte az eredeti tervet, de Sarah valószínűleg mesélt neki Shrewksbury-
ről —végtére is miért hagyták volna cserben a legjobb barátai?
De Beth reakciója miatt ráértem később is aggódni.
Dudaszó.
– Ne várakoztassátok Kövér Bertát! – kiáltott Jeremy a kocsiból,
szeretettel megpaskolva a kormánykereket. – Övék becsatolva? – kérdezte,
amikor mind beültünk. – Akkor a következő megálló a pokol, mármint az
én számomra.
– Komolyan beszél? – tudakolta Beth hátulról.
– Majd megszokod – felelte Sarah.
– Én irányítok – kaptam fel a GPS-t. Jeremy furcsán nézett rám.
Általában én voltam az utolsó, aki hajlandó volt navigálni. De az volt a
gond, hogy közülünk csak egyetlen ember tudta, hová megyünk.

– Valaki megmagyarázná, miért tettük ki Sarah-t és Lindát egy mező

közepén? Nem mintha nem élveztem volna, milyen képet vágtak, de úgy
volt, hogy a kincsvadászat a kastélyparkban lesz, nem?
Amikor megérkeztünk a kukoricalabirintushoz, átvettem az irányítást,
odaadtam Bethnek a pezsgőt, hogy majd igyák meg, ha beérnek a közepébe,
és egy térképet is a kezébe nyomtam, amely segítségével odatalálnak a festő
műtermébe, ahol egy óra múlva várunk rájuk. Beth bizonytalannak tűnt, de
első látásra a terv pontosan megegyezett az eredetivel: ő kíséri Sarah-t,
amíg mi feldíszítjük a lakosztályt. Eltekintve attól, hogy nem volt
lakosztály.
– Evie! – sürgetett Maria a hátsó ülésről.
– Oké. – Vettem egy nagy levegőt. – Ne legyetek dühösek…
– Én nem vagyok dühös. Te az vagy, Maria? – Miután befejeztem a
magyarázatot, Jeremy szólalt meg először: – Sőt, boldog vagyok, hogy egy
hónapot töltöttem az életemből azzal, hogy megszervezzek egy olyan
hétvégét, ami számomra nyilvánvalóan kínszenvedés lesz, csak hogy
kiderüljön, a barátom az egészet valami még annál is kevésbé csábító
dologra cserélte.
– Nagyon sajnálom. Ostoba hiba volt, és nem is érezhetném magam
rosszabbul miatta. Mindent elkövettünk, hogy ennek ellenére a hétvége
hasonlítson ahhoz, amit Sarah kívánt. Maria? – Hátrafordultam, hogy
láthassam az arcát.
– Nem vagyok dühös – biztosított, bár némiképp fojtott hangon.
– „Elkövettük”? – csapott le Jeremy a megfogalmazásra.
– Azzal a férfival, akivel megismerkedtem. Akinek az a kislánya van.
Bennel.
– A szexi özvegy – bólintott Jeremy.
– Igen. Nem. Ne nevezd így!
– Azt hittem, nem kedveled – jegyezte meg Maria.
 – Nos, hát mégis. Azt hiszem. Nem tudom. Neki köszönhetem, hogy
mindezt ilyen gyorsan össze tudtam rakni. Nem mintha nem lenne minden
teljesen átgondolva – tettem hozzá sietősen. – Épp most küldtem el
mindkettőtöknek az új tervet, így a saját szemetekkel láthatjátok.
Maria megnézte a telefonját.
– Minden benne van – jelentette Jeremynek. – A programok ugyanazok.
– Az is valami – felelte Jeremy. Aztán megrázta a fejét. – Miket
beszélek?
– Ígérem, hogy minden meglesz, amit Sarah kért – folytattam buzgón. –
Csupán úgy két órával nyugatabbra, mint amire számított.
A visszapillantóban láttam, hogy Maria kicsit megnyugszik.
– Megtettél minden tőled telhetőt. Ezt meg kell értenie. – Nem voltam
benne biztos, hogy Maria kit próbál meggyőzni. – Hol a szállás linkje?
– Tényleg gyönyörű, majd meglátjátok – bizonygattam, miközben
átküldtem a linket. Megkönnyebbülést jelentett, hogy végre mindent
elmondtam nekik. Majdnem mindent.
Egy ideig csend volt.
– Megkaptátok? – kérdeztem rá.
– Evie – szólt Maria hátborzongatóan nyugodt hangon. – Mondd, hogy
nem igaz!
Jeremy a kormánykeréken tartotta a kezét, és közben kérdő pillantással
nézett rám.
– Micsoda? – tudakoltam. – Mit nem vettem észre?
– A ház, Evie. Pontosan úgy néz ki, mint az a vityilló a Holidayben. Ne
mondd, hogy Sarah leánybúcsújából egy összetalálkát rendeztél magadnak!
Hopp! Ilyen nyilvánvaló a dolog? Mennyire lettem a megszállottja az
összetalálkáknak, ha rögtön ez jut Maria eszébe? Ragyogó önismeret, Evie!
– Bízzatok bennem – könyörögtem, miközben a gyomrom kavargott a
bűntudattól. – Nem ezt választottam volna, ha nem lenne Sarah számára
tökéletes.
– Evie – csóválta a fejét Jeremy. – Elloptad Sarah leánybúcsúját, hogy
kelepcét állíts Jude Law-nak. Ha a következő két nap nem lesz minden
ízében tökéletes, akkor viszlát, örülök, hogy ismertelek!

Jeremy esernyője alá behúzódva meredten néztük a házat, amelynek az

ígéret szerint egy tökéletes, romantikus vakációhoz, illetve tündérmeséhez
illő vityillónak kellett volna lennie.
 – Evie, drágám, milyen régiek voltak azok a fotók, amiket mutattál
nekünk? – tudakolta Jeremy.
A repedt ablakkeretekről és az ajtóról mállott a festék, amely egyébként
inkább volt hullaszürke, mint kacsatojáskék. A nádtető megroggyant. Az
egyik emeleti ablakot bedeszkáz-ták, a másik be volt törve, a lyukon egy
tépett csipkefüggöny sarka lógott ki, és libegett a szélben. A rózsákból,
amik egykor befutották a falat, mostanra száraz ágak pókhálója maradt.
– Talán bent jobban néz ki – nyögtem. Valami sötét és gyorsan mozgó
tömeg jelent meg a tető egyik tátongó résén, és a levegőbe emelkedett.
– Denevérek – lehelte Maria. – Tele van denevérekkel.
– Már nem – jelentette ki Jeremy szenvtelenül. – Hogy találtál rá erre a
házra?
– Anyám – feleltem alig hallhatóan.
– Haragban vagytok?

Evie: anya, milyen rég volt az, amikor a Lonc-lakban jártál?

Anya: Ó, vagy húsz éve! Miért?

Ó, anya! Készítettem egy fotót a házról, hogy később majd

megpróbáljam visszaszerezni a pénzt. – Rajta, nézzük meg, mivel van
dolgunk!
A gazzal benőtt ösvényen az ajtóhoz siettem, és kivettem a lábtörlő alól
a kulcsot, amelyet a tulaj hagyott ott nekem. Odabent dermesztő hideg
fogadott. Fel akartam kapcsolni a villanyt; az ujjaim csorba műanyagot
tapintottak, majd kigyulladt a fény. Az izzó pislogott a rojtos
lámpaernyőben, de azért kitartott, és hosszú árnyékokat vetett a nappalira.
Egy az 1970-es évekből való időkapszulába kerültünk. A bútorokat
legalább kétéves vastag, szürke por borította, a két, virágos huzatú kanapét
és a sötétzöld fotelt szemlátomást teljesen átjárta a nyirkosság.
– Konyha – szólt Maria. Egy emberként nyomultunk át az alacsony
ajtófélfa alatt a másik helyiségbe. Közepén kerek fenyőasztal állt négy
székkel – egyiket a falnak támasztották, mivel hiányzott egy lába.
Egyértelmű volt, hogy sem a gázfőzőlap, sem a sütő nem működik. A
konyhaszekrény tetejéről arcokat mintázó teáskannák néztek ránk.
– Halljátok ezt? – kérdezte Jeremy félrebiccentett fejjel.
Mariával megdermedtünk, a denevérek jutottak az eszünkbe. De csak az
eső dobolt odakint az ereszen.
– Nézzük meg a hűtőt – javasoltam. Ha az működik, legalább a bort be
tudjuk hűteni. Ha nem… nem tudtam elviselni a gondolatot. – Na? – Senki
sem mozdult.
– Jeremy – noszogatta Maria.
Jeremy néhányszor felhúzta a vállát, nekikészült. Azután előrelendült,
kirántotta a hűtőajtót, és hátraugrott.
A fridzsiderből kiáramló szaghoz hasonlóval még sosem találkoztam.
– Csukd be, csukd be! – kiabáltuk kórusban Mariával, mire ő becsapta
az ajtót.
– Mondd, hogy sajt volt! – kérte Maria.
– Nem is tudom elmondani, mennyire sajnálom – szóltam.
– Semmi gond – jelentette ki Jeremy nagylelkűen, és megveregette a
fejemet. – Sarah az, aki miatt aggódnod kellene.
– Minden rendben. – Maria igyekezett vidám hangot megütni. – Most
már itt vagyunk. Szólok Sarah-nak, hogy kicsit később találkozunk, a
rajzórájuk után. Ideálisnak semmiképpen nem mondható, de tudunk rajta
javítani. A bort kitehetjük, elég hideg van. Jeremy, te megnézed, mi a
helyzet az ágyakkal. Én takarítok. Evie kirakja a dekorációt. Sarah sosem
fogja megtudni, hogy a hely valaha így nézett ki. Minden rendben lesz.
Nem telt bele egy óra, és sikerült beindítanunk az öreg kazánt. A por
szinte teljesen eltűnt. Jeremy dohos, de tiszta ágyneműt talált a
szekrényben, és megnyugtatott bennünket, hogy a padláson tanyázó
denevérek nem tudnak bejutni a szobákba.
Felakasztottam a vetítővásznat, és hátraléptem. Bentől kaptam kölcsön
a projektort a diasorozathoz, amelyet a fotóimból készített. Azt mondta,
korábban is csinált már ilyet, és „semmi perc alatt” összerakja nekem. A
gépet borító porból ítélve jó ideje nem foglalkozott ilyesmivel. Mégis
megcsinálta nekem.
A barátaim odagyűltek mögém. Szemügyre vettük a munkánk
eredményét. így, hogy teleraktuk a szobát gyertyákkal, a hely szinte…
– Hát – szólalt meg Jeremy –, szarból nem lehet várat építeni. – De
beszórhatod csillámporral. – Lekapcsoltam a villanyt.
A pislákoló gyertyafényben szinte úgy nézett ki, mintha… Nem, még
mindig rettenetes volt. – Rendben. Már csak egy dolog van hátra, mielőtt
elindulunk. – A többiek felnyögtek.
– Igyunk. – Erre felderült az arcuk, és követtek a konyhába.
– Jem, keresnél poharakat?
Maria elővette a programtervet. – Oké, szóval már végezniük kellett a
rajzórával, és most a koktéltanfolyamra tartanak.
– Valamelyikőtök hallott róluk?
– Nem.
 – Én sem. – Kissé megkönnyebbültem. Ez jó jelnek tűnt.
– Megint hallom azt a hangot – közölte Jeremy. Megszagolt egy
megkezdett csomag kekszet, amit az első konyha-szekrényben talált. –
Gondoljátok, hogy Kate Winslet is ennyire trehány volt?
– A bor – emlékeztettem. A romkom volt most az utolsó dolog, amire
gondolni akartam.
– Semmi – jelentette, kinyitva a következő szekrényt.
– Semmi. Semmi. Semmi. – Az utolsó szekrényhez lépett.
– Imádkozzatok – mondta, kinyitva az ajtaját.
Egy terrier méretű patkány ugrott az arcába.
 22

A MATHERS-FÉLE KIBORULÁS

BELSŐ: A HÓHÉR LÁNYA – JANUÁR 12., SZOMBAT, 16:32

A kocsmát a „helyi" jelzővel lehetne a legjobban leírni. Az egyik falat

felszögeze patkók százai díszí k, a másikat fémtáblák hatalmas
gyűjteménye, különféle viccekkel és jelmondatokkal a cukitól egészen a
problema kusig. BETH és SARAH egy pecsétes asztalnál ülnek. Sarah Ara
feliratú ezüst vállszalagot visel. Zárkózo arccal néz körbe a sötét
helyiségen, a ropogó tűzön és a többségében helyi férfiakból álló
közönségen, akik megbámulják a két, egyforma rózsaszín tréningruhába
öltözö szőkeséget. Nyílik az ajtó, és az idegesnek tűnő JEREMY, MARIA és
EVIE lép be a helyiségbe.

Jeremy egyetlen pillantással felmérte a fal mellé állított asztaloknál ülő

helybelieket.
– A bárpultnál leszek – közölte, kirázva az esernyőjéből a vizet. Még
mindig nem tért magához a patkány után.
– Kérdezd meg, mi lesz a koktélleckével! – szóltam utána.
A kocsma szinte üres volt. A távolabbi falnál álló asztaloknál három
férfi üldögélt, mindegyik orra vörös volt, jelezve, hogy nem kezdő
versenyzőkről van szó. Két nő pedig bizalmatlan tekintettel mustrált
bennünket; a frizurájukat szemlátomást ugyanaz a fodrász készítette, akinek
a mintakönyve – akár a házunk – még a ’70-es évekből maradhatott itt:
hatalmas dauerhullámokat viseltek határozott, szőke melírcsíkokkal.
Ez vitathatatlanul a helyi kocsma volt, nem egy étterem. Hová hoztam a
csapatot?
– Evie – szólt Maria sürgetően, és visszahúzott. Sarah kedvéért mosolyt
erőltetett az arcára, miközben megmutatta a telefonját.

21 NEM FOGADOTT HÍVÁS, SARAH MATHERS

 Gyorsan megnéztem a saját mobilomat. Az elmúlt néhány órában
engem tizenötször keresett. A házban valószínűleg nincs térerő. És nem ő
volt az egyetlen, aki megpróbált elérni.

Ben: sok szerencsét a leánybúcsúhoz! tudasd majd velem, hogy

ment
EKF: Alig várom, hogy halljak az összetalálkáról, Vöröske.

Elküldtem EKF-nek a ház fotóját.

Vöröske: ez a te hibád, remélem, boldog vagy. tönkre van téve

a barátnőm leánybúcsúja

– Gyerünk! – szólt Maria. – Ideje szembenézni a következményekkel.

Sarah és Beth az üres székekre terítették az átázott, rózsaszín felsőjüket,
így nekünk Mariával nem maradt más választásunk, mint állva maradni.
Beth szorosan összefonta maga előtt a karját. A haja, ami a nap elején még
gyönyörű frizurába volt rendezve, most szanaszét állt, mintha egy
rockballada kedvéért feltupírozta volna. Az egyik tincséből egy gally
fityegett. Sarah megpróbálta a sajátját egy oldalsó copfba fogni, de az
állandóan kicsúszott a hajgumiból. Nem nézett ránk. Ehelyett egy műanyag
kanállal kevergette a ginjét.
Nagyot nyeltem. – Milyen napotok volt?
– Sajnáljuk, hogy nem tudtunk hamarabb jönni – tette hozzá Maria.
Sarah megpróbálta lesimítani a frufruját, de az újból felugrott.
– Tudjátok, hogy milyen egy kukoricalabirintus a szezonon kívül? –
Beth fújt egyet. – Egy üres mező.
– Ó, Sarah! – nyögtem. Rettenetesen éreztem magam. – A rajzóra
legalább jó volt?
Beth együttérzően megsimogatta Sarah-t. – Semmi baj, szívem. Nem
akartam szólni, mert annyira biztos voltál benne, hogy nála foglaltak helyet,
de figyelmeztettelek, hogy Martine nem tart bárkinek órát. Még Kimnek is
protekcióra volt szüksége.
– Mutasd meg nekik, Beth! – csattant fel Sarah.
Beth előhúzott egy papírtekercset a szék háta mögül, és elkezdte
kibontani.
– Én nem szoktam túlzásokba esni – jelentette ki Sarah. Visszafogtam
magam, hogy erre ne mondjak semmit. – De emlékeztek, mi volt az, amit
kifejezetten nem akartam a leánybúcsúmon?
 Fokozatosan előtűnt a kép, ahogy Beth lassan kitekerte a papírt. Olyan
volt, mint amikor a régi, betárcsázós internet betöltötte az oldalt.
– Ez meg mi…
– Ó!
Beth még mindig tekert.
– Hát mekkora ez az izé? – kérdezte Maria erőtlenül.
– A művész modell után rajzoltatott velünk – közölte Sarah.
Nem tudtam ránézni. – Az szuper lehetett.
– Ő volt a modell.
– Hozom az italokat! – kiáltotta Jeremy. – Szent szar, egy hatalmas
farok!
A többi vendég egymásra nézett. Nem tűntek boldognak.
– Mi van? – kérdezte Jeremy. – Ő rajzolta!
– Tedd el, Beth! – szólt rá a lányra Sarah. Beth elkezdte visszatekerni a
papírt. – Lehetne, hogy most egyszerűen csak elmegyünk, és
bejelentkezünk a kastélyba? – kérdezte a barátnőm fáradtan, megmozgatva
a vállát. – Szaunára és úszásra van szükségem ahhoz, hogy újra embernek
érezzem magam.
Beth önelégült vigyorral az arcán nézett ránk, és kihívóan felvonta a
szemöldökét. Sarah nem jött rá, hogy nem Shrewksburyben vagyunk, ő
pedig nem világosította fel.
– Mi a baj? – tudakolta Sarah elgyötörtén.
– Azt hiszem, ez neked szólt, Evie. – Jeremy rátelepedett Beth felsőjére.
A lány kirántotta alóla.
– Mi a fene ez? – firtatta Sarah. Jeremy egy ezüsttálcát tett az asztalra,
amin egy üveg vodka, gin és tequila állt, meg egy doboz narancslé és öt
pohár. Az egyikben gyűrött papírernyő.
– Ó, ez? Ez a mi exkluzív koktélkeverő-leckénk. – Jeremy felém
biccentett. – Csináld magad. Szemlátomást nincsenek felkészülve
leánybúcsúkra.
A bárpult felé pillantva összeugrott a gyomrom. Mögötte egy
negyvenes nő állt, drótszerű haja szoros kontyba fogva. A száját egyenes
vonallá préselte össze, és rosszalló tekintettel nézett ránk.
– Pontosan mi folyik itt? – kérdezett rá most már egyenesen Sarah.
– Meg tudom magyarázni… – kezdtem.
– Mindannyian – csatlakozott Maria, és oldalba bökte Jeremyt.
Jem vodkát töltött az egyik vízfoltos pohárba. – Ja, miért ne? A patkány
nyilván nem volt elég nagy büntetés.
 – Nem – mondtam, mielőtt Sarah reagálhatott volna. – Ez teljesen az én
hibám.
– Ugyan, Evie! – tiltakozott Maria, de nem sikerült elrejtenie a
megkönnyebbülését.
– Az isten szerelmére, valamelyikőtök mondja már el! – követelte
Sarah.
Felkészültem. – Az a helyzet, Sarah…
– Hogy ez itt nem Shrewksbury – vágott közbe Beth diadalmasan. –
Elszúrták a leánybúcsúdat.
Azt kell tudni a Mathers-féle kiborulásokról, hogy sohasem akkor
történnek, amikor az ember számítana rájuk. Nem tudni, mikor indul el a
visszaszámlálás.
Sarah beesett, hófehér arca, ahogy felhajtotta a gint, kétségtelenné tette,
hogy most elkezdődött. Hamarosan elvörösödik, a keze ökölbe szorul, a
szeméből megindulnak a harag könnyei, majd ezt követi egy érthetetlen,
megjósolhatatlan ideig tartó, tomboló, fülhasogató dühroham.
– Nem foglaltátok le a kastélyt?
– Megyek, hozok még keverőpálcikát – állt fel Jeremy.
– Itt maradsz – közölte Sarah.
Bethnek elkerekedett a szeme.
– Van nálam valami, pontosan erre van most szükség. – Elkezdett
kotorászni a táskájában.
– Beth, ha ez tényleg az, amire gondolok…
Beth durcás arcot vágott. Úgy láttam, mintha valamit belecsúsztatott
volna a zsebébe, amikor kissé imbolyogva felállt. A ginjében az egyetlen
keverő a kornyadt papírernyő volt. – Csak odamegyek, megkérdezem,
milyen vegetáriánus ételeket tudnak ajánlani vacsorára.
– Itt eszünk? Jorden Michelin-csillagos éttermét egy olyan kocsmára
cseréltétek, ahol csak pite kapható? – Sarah egy táblára mutatott. Kóstolja
meg díjnyertes piténket! – hirdette a felirat.
– De díjnyertes – mutatott rá Jeremy. Az ezt követő csendben kinyitotta
a tequilát, és elkezdett tölteni.
– Gúnyt űztök a leánybúcsúmból? – kérdezte Sarah csendesen.
Mariával rögtön elkezdtünk tiltakozni. Sarah felemelte a kezét. Most,
gondoltam. Mindhárman felkészültünk.
Sarah azonban higgadt maradt. – Nem tudtam volna világosabban
elmagyarázni, mit akarok. Úgy gondoltátok, vicces, ha mindent a kukába
dobtok, amit kértem, és összetákoltok valami utánzatot? Ti hárman mindig
összetartotok. Sosem hittem volna, hogy kihagytok a saját leánybúcsúmból!
 – Sarah, ez egyáltalán nem így van – tiltakozott Maria rémülten.
– Minden az én hibám – bizonygattam. – Maria és Jeremy mindent
megcsináltak, amit kértél. Én mulasztottam el lefoglalni a kastélyt, és
helyette egy olyan házat béreltem ki, ami hasonlít a Holidayben lévőhöz.
Rettenetesen sajnálom.
Sarah letette az italát.
– Rettenetes, az biztos.
A barátaimmal összenéztünk a feje fölött. Feszültség vibrált a
levegőben, olyan volt, mint a vihar előtti csend. Küszöbön állt a Mathers-
féle kiborulás.
– Nem akartam, hogy ez legyen a vége – mondtam elkeseredetten. –
Azért történt, mert EKF…
– Evie! – csattant fel Sarah. Most következik. Nagy levegőt vett, és…
lassan kiengedte. – Ne merészeld rákenni arra a fickóra! Csak magadat
okolhatod. Bármelyik másik hétvégén elintézhetted volna, miért kellett az
én leánybúcsúmat kihasználnod?
Maria megfogta a kezét.
– Jól csináltad – mondta gyengéden.
– A terápiának köszönhetem – felelte Sarah.
Azt hiszem, jobban örültem volna egy dührohamnak.
– Máshogy nem engedhettem volna meg magamnak! – A barátaim
összerándultak, mire szégyenkezve lehalkítottam a hangom. – Sajnálom,
tényleg azt akartam, hogy tökéletes leánybúcsúd legyen, de olyan rengeteg
dolgot kértél, Sarah. Nem ment együtt a kettő.
– Mariának és Davidnek mégis sikerül elutaznia májusban. Jeremy
nyáron New Yorkba megy. Ezek szerint nem tettelek mindannyiótokat
koldussá.
Egyedül vagy, üzente Jeremy pillantása.
Összefontam magam előtt a kezem. Hónapokig spóroltam Sarah
hétvégéjére. Az ügynökségnél nem kaptam rossz fizetést, de az évek során
nem is sokat emelkedett a bérem.
– Ti nem mindig értitek, mit jelent, ha az embernek óvatosan kell
bánnia a pénzzel – mondtam halkan. – Nektek mindenetek megvan.
Valahányszor megnézem a ti életeteket, úgy érzem, lépésekkel le vagyok
maradva tőletek.
– A mi életünket? – kérdezte Sarah. Maria és Jeremy döbbenten nézett
rám. – Az sosem merült fel benned, hogy nem ok nélkül vágyom egy
tisztességes leánybúcsúra? Tudtam, mire vállalkozom, amikor úgy
döntöttem, hogy hozzámegyek Jimhez. Szeretem, de vele együtt egy egész
csomagot kapok. Két kutyát, a volt feleségével közös jelzáloghitelt, rémes
ízlést az öltözködés terén, és két gyereket. Úgyhogy bocsáss meg nekem –
folytatta Sarah –, amiért egy luxushétvégére vágytam, hogy még utoljára
minden rólam szóljon, mielőtt mostohaanya lenne belőlem – és azokért a
srácokért én mindent vállalok, együtt megyünk nászútra egy erdei
üdülőtelepre. Ez túlságosan nagy kérés volt?
Nem tudtam megszólalni. Én azt feltételeztem, hogy ez csak a szokásos
követelőzés Sarah-tól. Azt tudtam, hogy amikor Jim mellett döntött, nem az
egyszerű életre voksolt, de mindig úgy gondoltam, hogy ő mindennel
megbirkózik. Egyetlenegyszer sem kérdeztem meg tőle, hogyan boldogul az
esküvői előkészületekkel.
– Nem Sarah az egyetlen – mondta Maria, mire minden tekintet felé
fordult. – Kívülről úgy tűnhet, hogy Davidnek és nekem minden összejött,
de amikor a te életedet nézem, Evie, komolyan irigylem a szabadságodat.
Amikor David házasságról és gyerekekről beszél, az olyan, mintha már az
egész életünk meg lenne tervezve, és csupán egyetlen út létezne. Előtted
pedig annyi lehetőség áll.
– De mindig azt mondod, hogy változtatnom kell dolgokon.
– Mert megteheted – jelentette ki Maria egyszerűen.
– Azt hittem, Daviddel boldogok vagytok – feleltem csendesen.
Sohasem gondoltam volna, hogy a barátnőm nem tökéletesen elégedett a
kapcsolatával.
Maria elmosolyodott. – Azok vagyunk, amennyire mindenki más. És ez
részben abból fakad, hogy vagyunk egymásnak, de általában sok munkába
kerül fenntartani a látszatot, hogy semmi sem hiányzik.
Jeremy belebólogatott a poharába.
– Ne vedd sértésnek, Evie, de ha én valakire irigy lennék, az Jeremy –
mondta Sarah.
Jem visszaköpte az italát. – Tessék?
Sarah legyintett. – Néha úgy gondolom, te vagy közülünk az egyetlen,
akinek sikerült. Van remek állásod, lakásod, semmi sem sürget, hogy
megállapodj.
– Nem sürget? Próbálj megismerkedni valakivel úgy, hogy minden
szombat estédet az irodában töltöd! – Most mind Jeremyre figyeltünk. –
Amikor arra panaszkodsz, Evie, hogy az életed nem áll másból, mint
munkából és a Netflixből, néha rád nézek, és azt gondolom: neked van időd
a Netflixre?
Meg voltam döbbenve. De hát Jeremy nem szeretne társat!
 Vagy legalábbis akkor nem akart, amikor fiatalabbak voltunk. – Meg
kellett volna kérdeznem, hogy vagy.
– Mindannyiunknak meg kellett volna – jelentette ki Maria.
– Ugyan! – vonta meg Jeremy a vállát. – Ki vagyok én, hogy
panaszkodjak? Ott a hatalmas lakásom, legalább nem fázom éjszaka. Evie
meg egy nyilvánosházban él.
Egymásra néztünk a barátaimmal. Úgy tűnt, hirtelen felnőttek, amióta
elköltöztem Londonba.
– Evie! – törte meg Sarah a csendet. – Kérlek, ezt ne vedd úgy, hogy
megúsztad a dolgot, de hajlandó vagyok elismerni, hogy néha talán kissé
követelőző voltam. – Egyikünk sem reagált. – Az esküvővel kapcsolatban.
Egyszerre kezdtünk tiltakozni.
– Ez teljesen érthető – nyugtatta meg Maria.
– Olyan nagy rajtad a nyomás – mondtam.
Vártuk, hogy Jeremy is megszólaljon. Ehelyett töltött magának még
egy tequilát.
– Mi az? – kérdezte. Aztán felsóhajtott. – Jól van. Sarah, tudod, hogy
szeretünk.
Sarah kissé nedvesen csillogó szemmel elmosolyodott.
– Akkor gyertek, öleljetek meg! Én vagyok az, akinek tönkretették a
leánybúcsúját. – Mariával megragadtuk, és Jeremyt is odahúztuk.
– Maria, tudod, hogy bármikor odaköltözhetsz hozzám –mondtam.
– Tudom.
– Jeremy, most, hogy tudom, társra vágysz, össze foglak hozni a
tökéletes férfival – ígérte Sarah.
– Csak koncentráljunk Evie-re. Tudod, arra a barátra, aki felelős ezért a
katasztrófáért.
– Szörnyű, nem? – kérdeztem.
– Határozottan – felelte Maria.
Sarah hátradőlt. – Szóval mit fogsz csinálni, Evie?
– Leállok azzal, hogy minden rólam szól? – tippeltem.
– Kezdetnek nem rossz, de én az összetalálkákra gondolok – mondta
Sarah. Mind rámeredtünk. – Hogyan akarsz megismerkedni valakivel?
– Ígérem, Sarah, hogy már nem akarok. Ez a te hétvégéd.
– Úgy van. És nehogy már a semmiért tedd tönkre. Ebben az átkozott
faluban csak akad egy szingli férfi. – Felállt, és megigazgatta a felsőjét. –
Meg fogom találni.
Ekkor vettük észre, hogy a kocsmában mindenki elhallgatott. Először
azt hittem, azért, mert túl hangosak voltunk, de a helybeliek nem minket
figyeltek.
– Remek, befejeztétek. Akkor szórakozzunk kicsit! – kiáltotta Beth. A
HR-igazgató a helyiség közepén állt, egyik kezében egy pohár gin, a
másikban egy óriási, felfújható pénisz.
 23

LÁNY, EGYEDÜL

BELSŐ: A RÓKALYUK – JANUÁR 12., SZOMBAT, 19:23

A kocsma egy zömök, ablaktalan, földszintes épület. Odabent négyszögletes

helyiség, egyik végében egy biliárdasztal, a másikban a bárpult áll. I
nagyobb a forgalom, mint A Hóhér Lányában, de még igy is félig üres. A
padló közepén egy buldog hever, egy disznófület rágcsál. Mintegy bágyadt
utalásként a kocsma nevére, egy ügyetlenül kitömö rókafej vicsorog a
jobbára üres asztalok fölö . Ezenkívül a mennyezetről lelógó diszkógömb az
egyetlen dekoráció.

– Ismeri Bradley-t? – kérdezte Sarah a pultost, akit azonnal célba vett,

amint belépett. Azon kaptam magam, hogy a férfi tökéletes formájú
szemöldökét bámulom.
Sarah megígérte A Hóhér Lánya pultosának, hogy ha megmondja,
merre találunk egy egyedülálló férfit, fogjuk Betht, és elmegyünk. A nő
közölte, hogy „azt az árulót” a Rókalyukban találjuk – a falu két kocsmája
közül nyilván ez volt a rosszabb hírű –, azután kiköpött. Én ezt nem
tekintettem jó jelnek, Sarah-t azonban semmi sem riaszthatta el.
A pultos szemügyre vett bennünket, jól megnézte Sarah vállszalagját és
Beth felfújható péniszét.
– Bradley csak kilenc után lesz itt. – A hangja arra utalt, hogy részéről
befejezettnek tekinti a témát.
Ellentétben Sarah-val.
– És hány éves ez a Bradley? – tudakolta a barátnőnk.
A tökéletesen ívelt szemöldök erre a magasba szökkent.
– Elég idős – felelte a csapos.
– Milyen ginjük van? – kérdezte Beth előrefurakodva. – Én csak
Bombay Sapphire-t iszom.
– Bármijük is van, duplát kérünk – mondta Jeremy Beth legnagyobb
bosszúságára. Sarah jelentőségteljes pillantást vetett a péniszre, mire a
kolléganője kellően visszafogta magát.
 – A házirendünk nem engedélyezi a leánybúcsúkat – közölte a csapos,
tekintetét a társaság egyre petyhüdtebb tagjára függesztve.
Sarah lekapta a vállszalagját, és rámarkolt a Beth kezében lévő
felfújható férfiékességre.
– Miféle leánybúcsú? – A levegő bánatos sípolással távozott a
szerszámból. A pultos sóhajtott, és elment a poharakért.
– Oké, hallgassátok meg a tervet. – Mindannyian Sarah köré gyűltünk.
– Szétválunk, és kérdezősködünk kicsit Bradley-ről. Tudjunk meg róla, amit
lehet, mielőtt megérkezik. Van kérdés?
Felemeltem a kezem. – Van más választásom?
– Nincs.
– Van egy kérdésem – mondta Beth. – Nekem mi a jó ebben? Azt
hittem, egy luxushétvégére fizettem be, nem pedig arra, hogy szereplőt
keressek A bor nem válik vízzéhez. Nos?
Sarah-nak megremegett az orrcimpája.
– Az esküvőmre keresünk egy partnert Evie-nek – közölte a sokkal
hosszabb és problematikusabb magyarázat helyett.
– És ez miért érdekeljen engem?
– Azért – Sarah szeme összehúzódott, ahogy kedvesen elmosolyodott –,
mert ha segítesz, lehetsz az egyik koszorúslányom.
– Fogd meg! – Beth Jeremy kezébe nyomta a péniszt, felkapta a pultról
az italát, és beviharzott az ivóba.
– Nem gondoltad komolyan a koszorúslányságot, ugye? –kérdezte
halkan Maria.
– Megmondtam neki, hogy szó sem lehet péniszekről – felelte Sarah a
ginjét felhörpintve.

– Tíz perc alatt belebújok a ruhámba – jelentette be Beth, ledobva magát

egy székre. A csapatból egyedül Jeremy nem tért még vissza.
– Mit tudtál meg? – kérdezte Sarah gyanakvóan. Mindenki, akit
megkérdeztünk, csak köntörfalazott. Úgy tűnt, nem kedvelik az idegeneket,
különös tekintettel azokra, akik kérdéseket tesznek fel.
Beth ezek szerint nagyobb sikerrel járt. Elkezdte az ujjain sorolni.
– Francia, alacsony, és valamikor a londoni állatkertben dolgozott
pingvinfogóként. – Rámeredtünk. – Tudjátok, amikor a pingvinek
megpróbálnak felnézni egy repülőgépre, és elveszítik az egyensúlyukat.
– Mennyi gint ittál, Beth? – tudakolta Sarah.
– Úgy érted, hogy ez nem igaz?
 Maria elrejtette a mosolyát, amíg én köhögéssel próbáltam leplezni a
nevetésemet.
Sarah sóhajtott. – Legalább hamarosan megérkezik.
– Lehet, hogy Evie egyáltalán nem is akar megismerkedni vele –
morogta Beth. – Ki vágyna egy hazugságon alapuló kapcsolatra?
– Mintha többen lennének, nem? – jegyezte meg Maria. Igaza volt;
lassan már minden asztalnál ültek.
– Menjetek arrébb! – Jeremy felkapaszkodott a székére. A kabátja alatt
dudorodott valami. – Tessék. – Ahogy lehúzta a cipzárját, egy méretes,
zsírral átitatott papírzacskó tűnt elő a ruhadarab alól. – A Hóhér Lánya
ajándéka.
– Mi a fene… – kezdte Maria.
– Piték! – vigyorgott Jeremy.
Sarah-ra néztünk, mit szól. Pár percnyi szünet után ő volt az első,
akinek a keze eltűnt a tasakban. Mindannyian követtük a példáját. Beth
eleinte fintorgott, de aztán Jeremy odaadott neki egy külön becsomagolt
sajtos pitét. Némiképp megenyhülve elfogadta.
– Evie, láttad ezt? – kérdezte Maria a telefonjával a kezében. Letörölte a
kijelzőről a morzsákat, és megmutatta. A Panaszold csak el weboldala volt
rajta megnyitva.
Monica Reed kirúgja fiatal szeretőjét.
– Mindenhol írnak róla – mondta. – Nagy hírverést kaptak. – Maria
drámai szünetet tartott. – EKF azt mondta, hogy nem egy pótmamára van
szüksége, Monica pedig azt, hogy neki meg nem egy harmadik gyerekre. –
Mosolyogva bólintottam, magamban mégis némi sajnálatot éreztem a férfi
iránt. Egy seggfej volt, de a szakítás az országos média nélkül is elég rossz
dolog. Maria elgondolkodva nézett rám, miközben eltette a telefonját.
A helyiség másik felében valami zűrzavar támadt. Amikor a barátaim a
nyakukat nyújtogatva próbálták megtudni, mi történik, elővettem a
telefonomat. Jött egy üzenet Bentől, én először mégis az EKF-fel folytatott
csevegést nyitottam meg.

Vöröske: jól vagy? láttam a híreket

EKF: Miért ne lennék?
Vöröske: biztos? mert van egy kipróbált Összetört Szív
Filmmaratonom, csak ajánlani tudom, garantáltan jobban leszel tőle
EKF: Kösz, Vöröske. De nincs összetörve. Mesélj az
összetalálkáról.
 Jól van. Ha nem akar beszélni róla, én nem erőltetem. Egyébként meg
úgyis fel tudom vidítani, hogy egyszerűen elmesélem neki a legutóbbi
próbálkozásom történetét.

Vöröske: először is a házban volt egy óriási patkány

– Mit művelnek ezek? – szólt Jeremy a pitétől maszatos ujját

nyalogatva. Követtem a tekintetét. Egy kopasz, tagbaszakadt férfi összetolt
két biliárdasztalt, és deszkákkal fedte be őket. Az emberek helyet csináltak
körülötte, mintha az egész valami megszokott dolog lett volna. Ahogy a
férfi begördített egy fekete anyaggal borított lépcsőt, amely eddig a hátulsó
falnál várakozott, Beth hirtelen felpattant.
– Csak telefonálok egyet! – mondta, elfurakodva a székem mellett. – Én
leszek a legjobb koszorúslány.

EKF: Miféle házban?

Lejjebb görgettem, hogy kiemeljem a képet, amit elküldtem neki.

Nem találtam.
Mintha jeges vizet öntöttek volna a nyakamba. Megnéztem az elküldött
elemeket.
Ben. Bennek küldtem el azt az üzenetet, hogy miatta ment tönkre a
leánybúcsú, és most erre válaszolt.

Ben: hát persze

Ó, ne! Eljött az ideje a kármentésnek. Meg kell magyaráznom neki,

hogy egyszerű tévedés történt.
– Hűha! – kiáltott Jeremy, mire felkaptam a fejem. A szájába tömte a
pite maradékát. A tekintetét követve láttam, hogy a tagbaszakadt férfi
egyenesen felénk tart.
Maria sietősen összesöprögette a morzsákat.
– Melyikük keresi Bradley-t? – mordult ránk a fickó.
– Evie itt – felelte gyorsan Sarah.
A férfi közönyös tekintete találkozott az enyémmel.
– Akkor jöjjön!
Segítségkérőén néztem a barátaimra.
– Nem néző, szereplő – emlékeztetett Jeremy.
 – Minden rendben lesz – biztatott Maria. Kitépte az ujjaim közül a
telefont, és kicsit meglökött. – Itt leszünk.
Sarah felemelte a telefonját.
– Felveszem, bármi is történik.
Lehet, hogy mégsem bocsátottak meg nekem.
Kelletlenül követtem a férfit a helyiségen keresztül – ő az a Bradley? A
teste mellett lógó karján olyan hatalmas izmok díszelegtek, mintha
karúszókat viselt volna. Nem volt épp az esetem, de Sarah kedvéért
pozitívnak kellett lennem. Ráadásul már rengeteg gin volt bennem.
A férfi a letakart biliárdasztalokhoz vezetett. Egy asztal és egy szék
egyensúlyozott a tetejükön. Kinyújtotta a kezét, én pedig automatikusan
megfogtam. Bosszúsan lerázott magáról. Nyilván csak azt mutatta, hogy
menjek fel a lépcsőn az építményre. Odafent észrevettem, hogy valaki égő
gyertyát és egy szál vörös rózsát tett az asztalra. Ez most egy nagy
nyilvánosság előtt zajló első randi akar lenni? A barátaimra pillantottam,
akik bátorítóan integettek.
Amint leültem, kigyulladt egy spotlámpa a fejem fölött. Megszólalt a
zene, és minden tekintet felém fordult. A mennyezeten forogni kezdett a
diszkógömb, a lépcsőről pedig lerántották a fekete leplet: csillámos
rózsaszínre volt festve.
Egy színpadon ültem.
A kopasz férfi mikrofont tartott a kezében. – Hölgyeim és uraim! A
Rókalyuk büszkén mutatja be önöknek a transzvesztitashow-ját és a mi
helyi drag queenünket, aki végleg visszatért hozzánk. Íme Buksza Bradley
és az ő híres karaokeműsora.
Micsoda?
Csend lett, a tömeg kettévált.
Fényes fekete bodyt, neccharisnyát és magas talpú cipőt viselő,
temérdek szőke hajú, megdöbbentő nő közeledett a színpad felé, és közben
a Big Spendert énekelte Shirley Bassey-től. Rám nézett, és vastag
szempilláit megrebbentve kacsintott egyet.
A szép szemöldökű csapos volt az.
A zene elhalkult, ő pedig megszólalt:
– Először egy vallomással tartozom. – A mikrofon fölé hajolt, a körmei
csak úgy csillogtak. – Igaz a hír. Egy rövid időre elcsábított A Hóhér Lánya.
– Elmélyítette a hangját. – Nem tudtam ellenállni a pitéiknek. – Nevetés. –
Most hírét vettem, hogy ez a vörös vadmacska egész este utánam
kérdezősködött. Szóval, drágám! – Bradley feltette az asztalra az egyik
hosszú, karcsú lábát. – Mit szeretnél csinálni velem?
 Szinte biztos, hogy felvinnyogtam.
– Akkor csak azt áruld el, melyik dalt szeretnéd elénekelni.
Esdeklő tekintettel néztem a barátaimra, őket azonban túlságosan
lekötötte a műsor.
– Nos? – Bradley az orrom alá tolta a mikrofont.
Kimondtam az első dalt, ami az eszembe jutott. – A Love Machine-t a
Girls Aloudtól.
Tetőtől talpig végigmért, miközben felvonta bojtokkal díszített vállát.
– Rendben. – Váltott a zene. – Tudna valaki segíteni? A Love Machine
a… Girl Alone-tól{6} – Nevetés hullámzott végig a termen, nekem pedig
lángolt az arcom.
Mozgolódás támadt, és mielőtt magamhoz térhettem volna, a barátaim
már a lépcsőn igyekeztek felfelé, hogy odaálljanak mellém.
– Ő nincs egyedül! – kiáltotta Maria elfúló lélegzettel. Sarah elvette a
mikrofont a láthatóan jól szórakozó Bradley-től, Jeremy pedig megfogta a
kezem, és felhúzott.
– Gyerünk, Nicola, megmutatjuk nekik!
De még mielőtt beválthattuk volna a fenyegetést, egy kiáltás harsant a
teremben.
– Mi folyik itt?
Csend lett, a zene is hirtelen elhallgatott, ahogy a rendőr lámpával a
kezében előrefurakodott, hogy szemügyre vegye a színpadot.
– Biztos úr! – szólt Buksza Bradley méltóságteljesen. – Miben lehetünk
a segítségére?
– Nem maga miatt jöttem – felelte a rendőr.
A mellettem álló Jeremy fura hangot adott ki.
Ekkor láttam meg, hogy a lámpa a rendőr nadrágjából kukucskál ki.
– Sarah Mathers! – kiáltotta, majd egyetlen mozdulattal lerántotta
magáról a nadrágot. – Nagyon rossz kislány voltál! Kezeket a falra, és szét
a lábakat!
A barátaim mögöttem gyülekeztek, amikor kinyitottam a ház ajtaját.
Beléptünk a sötét előszobába.
– Na, Sarah! – szólt Jeremy kissé meginogva. – Most meglátod, hogy
Lindának volt igaza, amikor a kocsmában maradt.
– Lindának nem volt más választása – felelte Sarah komoran. – Ismerte
a péniszellenes szabályomat.
– Felkészültél? – Mariával megfogtuk a kezét.
– Én készen állok – jelentette ki bátran.
Nagy levegőt vettem, és felkapcsoltam a lámpát.
 Sarah-nak elakadt a lélegzete. – Ó, srácok!
A nappali tömve volt arany-rózsaszín héliumos lufikkal, amelyek
eltakarták a vizes mennyezetet; lelógó szalagjaik erdőt varázsoltak a
szobába.
Lassan beléptünk.
Maria csodálkozó arccal nézett rám.
– Mi ez? – kérdezte tőlem halkan.
A szalagok megcsiklandozták az arcomat. – Fogalmam sincs.
Bekapcsoltam a projektort, és elhessentettem a vetítővászon elé tévedt
lufikat. Az első képen mi voltunk a Micsoda nő-jelmezekben. Jeremy
letakarta a lámpákat. A léggömbök halvány fénnyel ragyogtak.
Ki csinálhatta ezt? A két szóba jöhető ember, aki tudott a házról, EKF
és Ben volt. És EKF már megmentett egyszer.
Evie: te voltál?

Maria lepedőt terített az egyik kanapéra, és mind letelepedtünk a

vászon elé.
– Gyere, Evie! Bort iszunk. – Álmélkodva nézték a fotókat, én pedig
elővettem a telefonomat.

Ben: a tulajdonos szállította, visszafizeti majd a bérleti díjat

– Ben volt az – mondtam. Amikor előző nap bementem a Gilbe a

vetítőért, egy szót sem szólt a lufikról. Miért…? Összeugrott a gyomrom,
amikor rájöttem, még mindig azt hiszi, hogy őt hibáztatom a leánybúcsú
miatt. Annyi minden történt, hogy elfelejtettem kimagyarázkodni. A
léggömböket bocsánatkérésnek szánta. 0, istenem!
– Tudtam, hogy bírom a fazont – jelentette ki Jeremy.
– Ne törd semmin a fejed! – figyelmeztettem, amikor maga mellé
húzott a kanapéra. – Mindez csak azt bizonyítja, hogy tényleg nevetséges
vagyok. – Meg kell magyaráznom Bennek. – Alkohollal kevert félelem
szorította össze a gyomrom.
Evie: nem is tudom, mit mondjak, köszönöm, Ben. sajnálom,
hogy úgy érezted, tartozol ezzel, azt az üzenetet annak az ostoba
EKF-nek szántam, nem neked. SEMMI sem a te hibád, ha ez segít:
boldoggá tetted Sarah hétvégéjét!

A Ben gépel felirat néhányszor megjelent és eltűnt.

 Ben: EKF? szóval a hétvége egy összetalálka volt?

Az első reakcióm a szégyen volt, aztán hirtelen ingerültséget éreztem.

Bennel egyet léptünk előre, és kettőt hátra. Miért okoznak neki ekkora
problémát az összetalálkáim?
Evie: hálás vagyok a lufikért, és a fotókért, meg a
segítségedért… de nem szükséges a Mr. Ítélkezőt alakítanod

Ezzel ledobtam a telefonomat a szőnyegre, és visszatértem a

barátaimhoz meg a fotókhoz. Ben nem időrendbe sorolta a képeket. Ahogy
néztük őket, mindegyik után kicsit szorosabban öleltük egymást, és
világossá váltak a témák. Vakációk, ünnepek, ballagások, nagy nevetések,
én a laptopommal… valahol az agyamnak annak a részében, ahol még
maradt pár tiszta milliméter az alkoholszint fölött, ott volt a gondolat, hogy
ez a diasor nem olyasmi, amit Ben „semmi perc alatt összerakhatott…

Kop-kop-kop.
Megmozdultunk a takaró alatt.
– Mi ez? – kérdezte Maria. A fejét szorongatta. – Mozgunk?
Jeremy a fotelben kucorgott, a magára tekert ágyneműben úgy nézett ki,
mint egy lepkebáb. Álmosan pislogott ránk.
– Evie, ez a tervednek melyik rettenetes része?
– Remélem, az ételfutár lesz a kolbászos szenyával – mormogta Sarah.
Kop-kop-kop.
A homlokomat ráncolva próbáltam emlékezetembe idézni a programot.
– Istenem, ne! – ugrott be. – Ez Keira Kiképzőtábora.
– Nem. Nem és nem! – jelentette ki Jeremy.
A paplant félretolva felkászálódtam; a szoba meglódult körülöttem.
Összeszedtem magam.
– Evie – szólt Sarah –, én képtelen vagyok több dologgal megbirkózni.
Küldd el őket!
– Te akartál tornaórát! – közöltem vele, miközben lebontottam az ajtó
elé párnából épített barikádot, amely Jeremy patkánycimborájának
látogatását volt hivatva megakadályozni. – Amúgy meg utána jön a
kényeztetés. A Leila Lakkot várjuk tizenegyre.
Jeremy félrebiccentette a fejét. – Szerinted ezek közül bármelyik is
létező cégnek tűnik?
Ingerült pillantást vetettem rá, miközben félrehúztam a reteszt.
 – Evie! – Sarah visszabújt a paplan alá. – Megmondhatod Keirának,
hogy dugja fel a seggébe a kiképzőtáborát.
Elegáns kabátot viselő férfi állt az ajtóban. Mögötte fekete autó
várakozott az úton. Elmosolyodott; az orrát pirosra csípte a hideg.
– Segíthetek? – kérdeztem, és egy ostoba pillanatra az a rész jutott
eszembe a Holidayből, amikor Jude Law megjelenik a küszöbön.
– Azért jöttem, hogy elvigyem önöket a Shrewksbury-kastélyba. – A
mosolya kiszélesedett. – Indulnunk kell, ha nem akarják lekésni a
wellnessidőpontjukat. Hacsak nem szeretnék inkább – nézett rám kérdőn –,
hogy feldugjam a seggembe.
Sarah odanyomult mellém.
– Wellness? – zihálta. – Shrewksburyben? Nem érdekel, hogy intézted
el, Evie, de végül valamit csak jól csináltál. Mindenki rakja be a seggét a
kocsiba!
Beletelt némi időbe, mire a ködös agyam összerakta a
mozaikdarabkákat. Ez Ben műve. Ahelyett, hogy lemondta volna a
wellnessfoglalást, bérelt egy sofőrt. Ami azt jelentette, hogy Sarah egész
vasárnapja pontosan olyan lesz, amilyenre vágyott.
– A szexi özvegy – füttyentett Jeremy mögöttünk.
Igen. A szexi özvegy. És hogy köszöntem meg neki az éjjel? Úgy, hogy
Mr. ítélkezőnek neveztem. Jaj, Evie!
 24

TEKNŐSÖK MINDENFELÉ

BELSŐ: WILLIAM JONATHAN MONTGOMERY & FIAI ÜGYNÖKSÉG – JANUÁR

15., KEDD, 7:24

EVIE a számítógépe elő ül – a világ megszűnt körülö e, ahogy gépel. Az

egyetlen fényforrás az asztalon álló lámpája. A folyosó végén, MONTY
szobájában még sötét van. Felemeli a kávéját, hogy igyon egy kortyot, de
rájön, hogy a csésze üres.

Sóhajtva tettem le a csészét, és átpörgettem a bejövő üzeneteimet. Még

mindig több mint száz olvasatlan e-mailem volt, nem számolva az új
forgatókönyvírók százainak a leveleit, akik az iránt érdeklődtek, hogy
Monty hajlandó-e képviselni őket. Vagy az asztalomon álló
szerződéshalmot, amely mostanra már az orromig ért. A tegnapi napot a
„Vakációs Románc” összetalálka leírásával töltöttem, és annak ellenére,
hogy a hétvége nagy része kész katasztrófa volt, vezeklésnek éreztem, ha
írok róla. Megígértem EKF-nek, hogy többé nem fogom vissza magam.
Mivel nem volt már mellettem apám, hogy ellenőrizze, amit írok, csak
akkor tudtam elengedni magam, ha úgy tettem, mintha csupán magamnak
írnék. Egy ponton valami átkattant. Anélkül, hogy tudtam volna róla, az
egész napot írással töltöttem. De bármennyire különös és csodálatos volt,
azt jelentette, hogy most utol kellett érnem magam a munkámmal. Egy
hétig mindennap késő estig fogok dolgozni, hogy az állapot ismét a
normálishoz közelítsen. Csak abban reménykedtem, hogy EKF megértő
lesz. Azt, hogy egyébként teljes munkaidőben dolgozom valahol,
kellemetlenségnek tekintette. Abban a percben, ahogy elküldtem neki a
vakációs összetalálka beszámolóját, máris a következőt követelte.

EKF: Te lépsz, Vöröske.

Vöröske: ez nem egy játék
EKF: Akkor mégis miért én győzök?
 Bármilyen dühítő is volt, valahol igazat beszélt. A producerek január
végére kérték tőle a második felvonást. Mindent meg kellett tennem azért,
hogy biztosan elküldje nekik. Főleg, ha azt akartam, hogy a munkám valaha
is másból álljon, mint azoknak az e-maileknek a megválaszolása,
amelyekhez Montynak nem fűlt a foga.
Jelzett a gép, hogy levelem jött. Sarah. Hazafelé a barátaim mind új
összetalálka-ötletekkel bombáztak, így meglehetősen biztos voltam benne,
hogy minden rendben van köztünk. Ennek ellenére óvatosan nyitottam meg
a levelet.
„Evie, szeretném, ha tudnád, sokat gondolkoztam ezen. Úgy döntöttem,
megbocsátom, hogy tönkretetted a leánybúcsúmat. A nagylelkűségemet
természetesen a barátodnak, Bennek köszönheted.
És a virágok, amiket küldtél, tudom, hogy valószínűleg abból a pénzből
vetted, amit megspóroltál az én hétvégémen, ennek ellenére értékelem a
gesztust, mivel annyira nincsen pénzed.”
– Szívesen, Sarah! – morogtam. Írtam egy üzenetet Bennek, hogy
megköszönjem mindazt, amit Sarah-ért tett, és felajánlottam, hogy
megtérítem a lufik és a sofőr költségét.
„Ne foglalkozz vele” – válaszolta. Amit, akárhogy próbáltam, nem
tudtam megfejteni. Már úgy éreztem, hogy jutunk egymással valamire, erre
nekem muszáj bebizonyítanom, hogy tökéletesen igaza volt velem
kapcsolatban.
„Ezenkívül – folytatódott Sarah levele – a pendrive-on, amin a
fotókollázsom van, találtam egy másik albumot is. Feltételezem, hogy
Bené. Nem is mondtad, hogy fotós! Abból a kevésből, amit meséltél róla,
úgy tűnik, óvja a magánéletét. Hogy megmentselek attól, hogy emiatt
gyötrődj, megnéztem az összes fotót. A barátod rendkívül tehetséges!” A
levél végére beszúrt egy fájlmegosztó linket.
Haboztam, hogy megnyissam-e. Sarah előzékenysége ellenére
kíváncsiskodásnak éreztem, ha belenézek. Lehet, hogy személyes dolog,
talán vannak közöttük régi fotók a feleségéről… Tiszteletben kell tartanom
a magánéletét.
Az ajkamba haraptam.
Túlságosan csábító volt a gondolat, hogy valamit – bármit – megtudjak
Benről.
Ráklikkeltem a linkre. Óriási fájl volt. Idegesen dobogtam a lábammal,
amíg arra vártam, hogy letöltődjön.
Végre! Több mint száz képet tartalmazott.
 Az első fotó egy befagyott tavat ábrázolt. Kicsit megkönnyebbültem.
Az embernek nem kell bűntudatot éreznie amiatt, hogy megnézi egy tó
fényképét. Ez aligha személyes dolog. Ahogy a következőre, majd az azt
követőre kattintottam, a megkönnyebbülésem valamiféle csalódottságnak
adta át a helyét. Ben egyiken sem volt rajta. Úgy tűnt, mintha a fotók
Izlandon készültek volna, gejzírekről, jeges fjordokról és sötét, sziklás
tájakról. Ahogy haladtam előre, az állam a tenyerembe támasztva
mindegyik képnél egy kicsit hosszabban időztem. Ben objektívjén keresztül
életre kelt a táj.
– Ó, Ben! – mormoltam.
Minden fotót a vadvilág és a táj iránti szenvedélyes szeretet hatott át.
Merészség volt abban, ahogy megörökítette a félhold alakú sziklán átbukó
vízesést, amint az alatta tajtékzó vízbe zuhog. Csodálat a fekete homokos
part felé úszó kék jéghegyekről készült képben. Tévedtem, amikor úgy
véltem, hogy ezek csupán profi természetfotók: Ben számára mindegyik
személyes volt.
Miért hagyta abba, ha ilyen hihetetlenül tehetséges? Ezeket a képeket
nézegetve úgy éreztem, hogy végre megismerem az igazi énjét. Bár azután,
ahogy hétvégén összekuszáltam a dolgokat, sanszos volt, hogy ennél többet
sosem fogok megtudni. A gondolat megmagyarázhatatlan módon
elszomorított.
A bejárati ajtó nyikorgása riasztott fel a gondolataimból. Hangok
kúsztak fel a lépcsőn. Úgy gondoltam, a könyvelők azok, akikkel a konyhán
osztozunk, így visszatértem a fotókhoz. Aztán meghallottam Monty
összetéveszthetetlen, mackós hangját.
Az órára pillantottam, hátha nem vettem észre az idő múlását. Még
nyolc óra sem volt.
Mi ez? Az elmúlt hét év alatt Monty egyetlen alkalommal jött be tíz
előtt: akkor, amikor elfeledkezett az óraátállításról. Mi oka lehet arra, hogy
ilyenkor itt legyen? Még nekem is túl korán volt.
Monty felért az emeletre.
– Jó reggelt! – köszöntem kicsit megkésve.
– De tényleg, Evelyn, megpróbálhatnád kissé leplezni a
meglepetésedet! – jegyezte meg szárazon, elnyomakodva a székem mellett.
Aztán megjelent a társa is, amitől leesett az állam.
– EK… Ezra! – mondtam, elpirulva a bakitól. Azon kaptam magam,
hogy bámulom. A drága fodrász által művészien összeborzolt hajával, a
nevetségesen magas arccsontjával és hollywoodi mosolyával nagyon nem
illett a sivár, kopottas irodába. Annyit bosszankodtam miatta, hogy néha
könnyen elfeledkeztem arról, milyen jóképű.
EKF még csak rám sem nézett, ahogy elment mellettem. Mintha a
kapcsolatunk visszatért volna arra a szintre, ahol az alkunk előtt volt.
Megdöbbentett, hogy oly mértékben megváltozott a viszonyunk az elmúlt
néhány hónap alatt, hogy ez most fájt. Régebben azt gondoltam, hogy EKF
csupán egy seggfej. Mostanra megértettem, hogy csak mindenkivel
szemben rendíthetetlenül önmagát adja. Ez persze azt jelentette, hogy
gyakran tényleg seggfej volt, de bebizonyította, hogy ennél több van benne.
Vajon most miben mesterkedik?
Belesüppedtem a székembe, és a tollammal a füzetemen kopogva
meredtem a távolodó hátára, mintha attól remélném a választ. Vajon mi az
oka annak, hogy ezek ketten ebben az órában találkoznak? És én miért nem
tudtam róla?
Mielőtt becsukta volna maga mögött Monty irodájának az ajtaját, EKF
visszanézett, és rám kacsintott.
Úgy tettem, mintha gépelnék, miközben a szememet Monty ablakán
tartottam. Láttam, ahogy EKF fel-alá járkál odabent, és hevesen
gesztikulálva beszél. A vékony falakon át kihallatszott néhány szó. Mintha
a nevemet hallottam volna.
Az újévi pánikom után újra megígértettem EKF-fel, hogy nem beszél
Montynak az egyezségünkről. Mivel részegen ki-kottyantottam, hogy
veszélyben az állásom, azt mondtam neki, hogy ha Monty erről tudomást
szerez, még nagyobb az esélye annak, hogy kirúg. Megesküdött, hogy egy
szót sem szól.
Akkor most mi a fenét csinál?
EKF eltűnt a szemem elől, mire még jobban hátradőltem a székemben.
Ha láthatnám, hogyan reagál Monty arra, amit mond – bármi is legyen az –,
abból tippelhetnék arra, mi történik. A lábujjamat a falnak támasztva még
egy kicsivel hátrébb dőltem. Csak még egy kicsit… Egy picit. Így ni! Újra
láttam EKF-et. Valamit tartott a kezében.
Figyelmeztetően megingott a székem. Egy másodpercig imbolyogtam,
aztán győzött a gravitáció. EKF tekintete az ablakra siklott, és végignézte,
ahogy hátrazuhanok, a fejtámlám megakad a mögöttem lévő falban, és így
maradok, lábammal a levegőben kalimpálva.
Monty is megjelent az üveg mögött, és olyan morcosan nézett rám,
mintha direkt csináltam volna. Meghúzta a redőny zsinórját. Az félig
leereszkedett, aztán megakadt. Felrántotta, és újra próbálkozott. EKF
mögötte állt, és élvezettel nézte, ahogy a roló fel-le liftezik, miközben én
fogságba estem, mint egy felfordított teknős. Amikor Monty nem figyelt,
elkaptam EKF tekintetét, elmosolyodtam, és diszkréten felmutattam a
középső ujjamat. Ő felvonta a szemöldökét, én pedig megragadtam a
székem karfáját, mielőtt Monty megláthatta volna, hogy az asszisztense
bemutat az első számú ügyfelének. Tényleg megérte a kockázatot, Evie?
Montynak csak félig sikerült leengednie a redőnyt; feladta.
Mire EKF kijött az irodájából, én már egyenesen ültem, és e-mailekre
válaszoltam. Most sem nézett rám, amikor elment mellettem. A félelem
hideg ujjait éreztem a tarkómon, ahogy utánanéztem.
– Evelyn! – kiáltotta Monty. – Az irodámba. Most!

Amikor beléptem, Monty megbűvölve meredt az asztalán heverő

papírhalomra.
– Minden rendben?
Felnézett, ujjai a papírokon motoztak, mintha csak ellenőrizni akarná,
hogy még mindig ott vannak.
– Ezra – mondta. – Leadta a második felvonást.
Egy pillanatig nem tudtam megszólalni. Aztán hallottam magam, ahogy
ezt mondom: – De… a határidő előtt.
– Hát, még nincs teljesen kész.
Á! De legalább valamit hozott. – Milyen?
– Kitűnő – felelte Monty valahogy álmatagon. Kifújtam a levegőt,
amelyet eddig visszatartottam. Boldognak kellett volna lennem, és az is
voltam, de miért kellett EKF-nek ennyire dühítően viselkednie? Legalább
megmondhatta volna, hogy már írja. Ehelyett ismét kihagyott a dologból. –
Be kell vallanom, nem tudtam, hogy milyen nagy segítségére voltál. –
Annyira lefoglalt a gondolat, hogy EKF-et a saját Oscar-szobrocskájával
vágom fejbe, hogy ezt szinte meg sem hallottam. Monty megdicsért.
Felragyogott az arca. – Persze teljesen más, mint a Vérző szív, de azt
hiszem, valamit nagyon elkapott, Evelyn.
Most, hogy ilyennek láttam Montyt, könnyű volt elképzelni őt tizenöt
évvel korábban, ugyanebben a székben, abban az időben, amikor még nem
kopott meg a fénye.
– Nagyon szeretném elolvasni – mondtam.
A figyelme hirtelen visszatért hozzám, és esküszöm, bűntudatot láttam
az arcán. – Ő nem mutatta meg?
Megráztam a fejem.
Monty ujjai megfeszültek EKF forgatókönyvének a lapjain.
 – Mindent a maga idején. – Közelebb húzta magához a papírhalmot. –
Nekünk… Nekünk beszélnünk kell, Evelyn. Ezrának komoly aggodalmai
vannak veled kapcsolatban.
Szóhoz sem jutottam a döbbenettől.
– A leterheltséged miatt.
– A… leterheltségem miatt?
Monty megköszörülte a torkát.
– Ezra amiatt aggódik, hogy valami esetleg elvonja a figyelmedet. –
Feltételeztem, hogy EKF ez alatt a többi írót és azt a kevéske magánéletet
értette, ami még maradt nekem. Kibírhatatlan, arrogáns kisfiú! – Jól halad
az írással, és szeretné óvni az idődet, hogy többet tudj neki segíteni. Ezért
hoztam egy döntést. – Monty itt szünetet tartott. Visszatartottam a
lélegzetem, és felkészültem, bármi is következzen. – Nem kell
emlékeztetnem arra, hogy mennyi minden múlik ezen a forgatókönyvön.
Számítok rád, gondoskodj róla, hogy elkészüljön vele. Anélkül, hogy
valami más elvonná a figyelmedet. – Monty megigazított egy tollat az
asztalon. – Így hát lehetővé teszem, hogy az ügyfeledre koncentrálhass.
– A mimre?
Monty az ingujját használva portörlőnek megtisztogatta a fotót, amely
őt ábrázolta Richard Attenborough-val.
– Most komolyan betűznöm kell? Ezra kérésére ideiglenes felelősséget
ruházok rád a vele való munkát illetően. Ez természetesen azt jelenti, hogy
több idődet kell szabaddá tenned számára. Abban is biztos vagyok, hogy
nem kell hangsúlyoznom, milyen mennyiségű figyelmet igényel. A határidő
leteltéig ügyelni fogok a leterheltségedre, sőt… – A mondat vége
motyogásba fúlt.
– Nem hallottam tisztán…
– Átveszem a munkád egy részét. – Monty úgy zihált, mintha erővel
kényszerítettem volna ki belőle ezeket a szavakat. – Komolyan muszáj
rávennünk az írásra, Evelyn! Nincs másunk rajta kívül. Most, hogy
Alessandro eltűnt a képből. .. – Elhallgatott.
– Azt hittem, jól mennek a dolgok. – Megkönnyebbülten láttam, hogy
Monty egy új emberrel foglalkozik, még ha én voltam is az, aki rátalált az
illetőre. Ha leszerződik Alessandróval, azzal lekerülne rólunk némi nyomás.
Láttam a rövidfilmjeit – olyan tehetség volt, akivel számolni kell.
– Elcsábította egy másik ügynök – közölte Monty, és lehunyta a szemét.
Ilyesmi számtalanszor megtörténik ebben a szakmában: ha egy új tehetséget
felkap a hír, az ügynökök versengenek a képviseletéért. Mégis úgy láttam,
hogy ez komoly csapásként érte Montyt. Eltűnődtem, vajon máshogy
alakultak volna-e a dolgok, ha én beszélhettem volna Alessandróval. Majd
legközelebb. – Kiderült, hogy nem törődik eléggé a karrierjével. A Geoffrey
és Turnerrel kötött szerződést.
Ez mindent megmagyarázott.
– Sajnálom, Monty – mondtam gyöngéden. Utálatunk a Geoffrey és
Turner iránt olyasmi volt, amiben mindig egyetértettünk.
– Elcsábította a csillogás. Hamarosan megtanulja a leckét. –Mintha
megrázta volna magát. – Add ide a Miller-szerződést és a feladataid listáját.
– Az egy dolog volt, hogy azt mondta, megcsinálja a munkámat, és egy
másik látni, hogy ezt be is tartja. – Ne tátsd a szád, Ezrának szüksége van
rád!
Igyekeztem visszafogni magam, hogy ne tűnjek túlságosan boldognak,
amikor letettem Monty asztalára a nagy köteg szerződést. Alig leplezett
rettenettel nézett az imbolygó kupacra. Elvette a jegyzetfüzetemet, és
belepillantott a feladatlistámba. – Jó ideje nem csináltam ilyesmit – jegyezte
meg. – Viszont nem kell hozzá atomfizikusnak lenni.
– Az csak az első oldal. – Odahajolva átpörgettem a füzet lapjait.
Elsápadt, és feltűrte az inge ujját. – Most meglátod, hogyan dolgozik
egy igazi ügynök. Na haladjunk, tűnés innen.
– Még egyetlen dolog – mondtam. – Ha Ezrával dolgozom,
hozzáférésre lesz szükségem a költségszámlához.
Az íróasztalomhoz visszatérve egy üzenet várt rám.

EKF: Szívesen.
Vöröske: most már hozzám szólsz? először engem kellett volna
megkérdezned
EKF: Fenntartottam a látszatot Monty előtt. Nem felejtettem el,
hogy azt mondtad, egy hajszálon függ az állásod. Már csak egy
hónap van hátra. Bele kell húznod, ha azt akarod, hogy befejezzem
a forgatókönyvet. Másképp hogyan tudnál még időben
megismerkedni valakivel?

Ellenálltam a sürgető vágynak, hogy a falhoz vágjam a telefonomat.

Annyi dicséretet kapott a forgatókönyvért, biztosan az kell a befejezéséhez,
hogy én előbb leégessem magam?

EKF: Tudnod kell, mennyit segítenek a beszámolóid. Mostantól

kezdve legalább heti két összetalálkára van szükségem, akkor
elkészülök vele. Hálásnak kellene lenned. Megkétszerezem az
esélyedet arra, hogy rád találjon a szerelem… márpedig ahhoz
minden segítségre szükséged van.

Lerogytam a székre. Heti két találka? Egy is több volt, mint elég. Nem
voltam benne biztos, hogy meg tudok küzdeni a dupla megaláztatással. Azt
vártam, hogy a gondolatra, miszerint az írást is muszáj lesz megdupláznom,
megjelenik az ismerős félelem, helyette azonban csak bizsergető várakozást
éreztem. Ez újdonság.
Azon tűnődtem, hogy EKF továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy
szerelembe essek. Amikor ebben megállapodtunk, csak arra gondoltam,
hogy ráveszem az írásra, ő megcsinálja a forgatókönyvet, és megfeledkezik
a többiről. Erre tessék, évek óta először írt valamit, mégsem engedi el az
egyezségnek ezt a rám vonatkozó részét. Nyilvánvalóan kilábalt az írói
válságból, akkor ennek ellenére miért kell átugornom ezen a karikán?
Viszont – függetlenül attól, hogy szerelem lesz-e a dologból – csak egy
hónapom volt arra, hogy megismerkedjem Mr. Happy Enddel, vagy EKF
nem fejezi be a forgatókönyvet. Legalább most több időm lesz rá. A
barátaim mindig azt mondták, hogy ha kevesebbet dolgoznék, összejönnék
valakivel. Most megtudhatom, így van-e.

Vöröske: rendben… HA mostantól hetente küldöd az anyagot

EKF: Hányszor mondjam még? Az ügynökömnek fogom
elküldeni, Vöröske.
Vöröske: javíts ki, ha tévedek… de az nem én vagyok?

A három pont hol megjelent, hol eltűnt, mintha EKF belekezdett volna
a válaszba, aztán meggondolta volna magát. Míg végül:

EKF: Ha túl vagyunk ezen az egészen, el kellene mennünk

meginni valamit, és feloldani a köztünk lévő szexuális feszültséget.

A szememet forgattam. Nyilvánvalóan megpróbált kitérni a válasz elől.

Akaratom ellenére mégis eszembe jutott az a pillanat, amikor EKF
karácsony előtt kitett anyám háza előtt. Megcsúsztam, ő elkapott, és egy
másodpercre úgy tűnt, mintha lenne közöttünk valami. Elhessentettem az
emléket. Biztosan túlfáradt vagyok.
Vöröske: heti két összetalálka, cserébe a hetente küldött
anyagodért
EKF: Rendben. Hetente küldöm. Montynak.
 Megígérte a heti leadást. Nincs több ideges várakozás. Elérem, amit
akarok. Az előléptetéshez csak az kell, hogy folyamatosan küldje az
anyagot. És hogy rátaláljak Mr. Happy Endre.

Vöröske: megegyeztünk

KOP-KOP-KOP. Monty ott állt az ablaknál, két ujjával széthúzta a

csálé rolót, úgy kukucskált kifelé. Rám mutatott, aztán az ajtóra.
– Menj, menj már! – mondta; a hangja tompán szólt az üveg mögött.
Nem pontosan értettem, hogy szerinte vajon mit tehetnék kedd reggel
kilenc órakor EKF-ért, mindenesetre összeszedtem a holmimat. A listára
gondoltam, amelyet a barátaimmal készítettünk. Ha meg tudnék birkózni a
heti két összetalálkával, azzal előrébb lennék? Ha egyáltalán van reményem
arra, hogy megfelelek EKF nevetséges feltételének, és megismerkedem Mr.
Happy Enddel, akkor annál jobb, minél több összetalálkát csinálok. Itt volt
az ideje, hogy visszavegyem az irányítást. És, gondoltam, a tárcámba
csúsztatva Monty Amex kártyáját, akár még élvezhetem is a dolgot.
 25

HÁZON KÍVÜL

Feladó: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Címzett: AzEzraChester@ezpachester.com
Tárgy: SZIGORÚAN BIZALMAS: „A Tolakodás” összetalálka
Január 16., 19:03

Csatoltan küldöm a leírást a próbálkozásomról, hogy

megismételjem a Bolond szél fú/összetalálkáját.
Összefoglalás: Az egész napot azzal töltöttem, hogy férfiakat
kérdeztem meg, maguk elé engednének-e a sorban, aztán
megpróbáltam szóba elegyedni velük. Bizonyos fajta sorokban
jobban működik a dolog, mint máshol. Például a férfivécék előtt. Ott
legalább jó ürügye van az embernek. Láttad már, mekkora sor áll a
női mosdók előtt? Próbálkoztam a postán is. Sajnos a fickó, aki
maga elé engedett, azon filózott, hogy élő állatot vajon fel lehet-e
adni ajánlott küldeményként. Nagyon nehéz flörtölni egy olyan
emberrel, akinek egy kígyó van a dobozában, amelyet Ausztráliába
akar elküldeni.
Ha esetleg érdekel: igen, a Királyi Posta szállít élő állatot. Csak
az a kár, hogy olyan hosszan kell várakozni a postán, hogy nem
valószínű, hogy túlélik a sorban állást.
Üdv,
Evie

Feladó: Monty@WJM.co.uk
Címzett: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Tárgy: összefoglaló-SÜRGŐS Január 17., 13:45
Kedves Evelyn!
Ma délután ismertetem Michael Mayhew legutóbbi munkáját
néhány producerrel, de nincs időm elolvasni az anyagot. A
szolgálólány meséjeként ajánlom a Csúcsmodellek rajongóinak.
Ezzel ki akarom tolni a határokat.
Jónak tűnik? Ha nem, még 14 óra előtt tudasd velem.
Üdvözlettel,
Monty

Feladó: AzEzraChester@ezrachester.com
Címzett: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Tárgy: Ennél jobbat várok
Január 17., 17:43

A mennyiség uralkodik a minőség felett, Vöröske. Még mindig

visszatartasz valamit. Megígérted, hogy nem teszed, emlékszel?
Tényleg nem vagy olyan rossz. Nagyobb önbizalmat. Szóval hagyd
a leírásokat, több dialógust akarok látni.
Hét végére legyen az asztalomon a következő beszámoló.
E

Feladó: Monty@WJM.co.uk
Címzett: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Tárgy: Simon – SÜRGŐS
Január 18., 11:32

Kedves Evelyn!
Már két órája telefonálok Simonnal. Míg ezt írom, aközben is
beszél. Már csak egy jelenetet kell megírnia, és valamiféle
egzisztenciális válságba került.
Mit tegyek, Evelyn?
Felsorolja az összes negatív kritikát, amit valaha kapott, és még
csak a gimnazistaéveknél tart.
Segíts!
Üdvözlettel,
Monty

Feladó: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
 Címzett: AzEzraChester@ezrachester.com
Tárgy: SZIGORÚAN BIZALMAS: „A Buktatás”
Január 19., 17:15

Komolyan ennyire nehezedre esik kimondani azt, hogy „kérlek”?

Kérlek, nézd meg a mellékletet, csatoltam a Lady Eve-féle össze-
találka leírását. Nem romkom ugyan, de a benne lévő egymásra
találás tiszteletet érdemel. Bár nem vagyok biztos benne, hogy
pontosan ezt csináltam. Ennek kapcsán ugyanis lehetőségem nyílt
kipróbálni néhányat London legjobb éttermei közül. Milyen kár, hogy
a legtöbb helyre sosem térhetek vissza!
Kiderült, hogy ha az ember megpróbál egy étteremben elbuktatni
valakit, akkor elég messzire ki kell nyújtania a lábát. Az enyém teljes
hosszában kint volt az asztalok közt lévő folyosón, mire egy férfi
átesett rajta. Mondhatom, emiatt aztán sokkal nehezebb
kimagyarázkodni.
Visszatekintve azt kívánom, inkább olyan éttermet választottam
volna, ahol nem használnak asztalterítőt. Mert ha az emberek
elesnek, hajlamosak belekapaszkodni minden, a kezükbe eső
dologba. Olyan volt, mint azok a trükkök az abrosszal, azzal a
különbséggel, hogy itt nem maradt minden a helyén, hanem a
terítővel együtt a bűvészre borult, aki arccal egy tenger gyümölcsei
rizottóban landolt.
Minden egyes próbálkozást leírtam. A beszámoló nagyrészt
dialógusokból áll. Bízom benne, hogy ez jobban tetszik.
Üdv,
Evie
Feladó: AzEzraChester@ezrachester.com
Címzett: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Tárgy: KÉRLEK
Január 20., 01:12

Igen, jobban. Még több ilyet, kérlek. És most, kérlek. E

Feladó: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Címzett: AzEzraChester@ezrachester.com
 Tárgy: SZIGORÚAN BIZALMAS: „A Lift” (más néven bónusz
összetalálka)
Január 22., 18:34

Csatoltan küldöm az 500 nap nyár liftes összetalálkáját.

Majdnem egy egész napomba, három áruház felkeresésébe és
körülbelül 57 liftezésbe került.
Nagyon nehéz olyan embert találni, aki elég hangosan hallgatja
a Smithst ahhoz, hogy vele énekelhessek, és (szpojler következik)
nem is sikerült.
Azzal kellett főznöm, amim volt.
Egy rövid kivonat.
Én megkopogtatom a férfi vállát!: Ó, istenem! Ez… Gloria
Estefan?
Ő (dühösen elvörösödik!: Ez egy Spotify-mix. (Ránéz a lift többi
utasára.! Teljesen véletlen.
Én (nem tágítokJ: IMÁDOM ezt a dalt!
Képzeld, kiderült, hogy álmai nője nem olyasvalaki, aki kívülről
tudja a Rhythm Is Gonna Get You szövegét.
Lehet, hogy nem tudtad, de a régebbi liftekben még mindig van
Stop gomb vészhelyzet esetére. És ha, teszem azt, abban a
bizonyos liftben egy idősebb utas hajlamos pánikba esni, bizony
könnyen megnyomja. És egy nő, aki csak úgy dalra fakad,
okvetlenül ezt a hatást váltja ki.
Eltelt egy hét. Három összetalálkát kaptál.
Rajtad a sor, hogy elküldd az anyagodat.
Evie

Feladó: AzEzraChester@ezrachester.com
Címzett: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Tárgy: Re: SZIGORÚAN BIZALMAS: „A Lift” (más néven bónusz
összetalálka)
Január 24., 02:20

Nagyon képszerűen írsz, Vöröske. De tényleg. Úgy éreztem,

mintha én is ott lennék veled a liftben. Különösen annál a résznél,
amikor a fickó kikapcsolja a zenét, de te ennek ellenére
végigénekled a dalt. Komolyan pontosan éreztem, milyen hosszú
időnek tűnt, amíg a szerelő ki nem szabadított benneteket.
E
Ui.: Az anyagot majd akkor küldöm, ha elkészült, és jó is.

Feladó: Monty@WJM.co.uk
Címzett: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Tárgy: Megtelt a bejövő üzenetek mappa??? SÜRGŐS
Január 24., 11:32

Azt hiszem, valami gond van a bejövő üzenetek mappámmal.

Állandóan azt jelzi, hogy megtelt. Ki kellett törölnöm néhány e-mailt,
hogy ezt elküldhessem. Miért jön ilyen sok?
Ezenkívül nem tudom, hogyan rendszerezed a fájlokat, ezért
csak úgy betettem mindenhová a szerződéseket, ahol üres helyet
találtam.

Feladó: Evelyn.Summers@WJM.co.uk
Címzett: AzEzraChester@ezrachester.com
Tárgy: SZIGORÚAN BIZALMAS: megegyeztünk valamiben
Január 24., 13:22

Most küldd, Ezra. Addig nincs több összetalálka. Ennek ellenére

mellékelem „Az Áruház” összetalálka beszámolóját a Szerelem a
végzeten nyomán, mert ha az ember egy egész napon át ruhát
vásároló férfiak mögött áll, hogy kijelentse, pont azt akarta
megvenni, amit ők, akkor szeretné értelmét látni a megaláztatásnak.
Tudom, hogy meg tudod csinálni.
Evie

Feladó: AzEzraChester@ezrachester.com
Címzett: Evelyn.Summers@WJM.co.uk Tárgy: HÁZON KÍVÜL
Január 24., 13:22
 Helló! Jelenleg margaritákat iszom egy feszített víztükrű
medencében, így nem tudok válaszolni a leveledre.
E

Feladó: EvelYn.Summers@WJM.co.uk
Címzett: AzEzraChester@eznachestep.com Tárgy: Re: HÁZON
KÍVÜL
Január 25., 07:45

Ez a házon kívül dolog ugye egy vicc, Ezra? Úgy szól az

egyezségünk, hogy küldöd az anyagot. Én London-szerte égetem
magam, úgyhogy az a legkevesebb, hogy te meg küldesz valamit
Montynak.
Ne merészeli nem válaszolni!
Evie

Feladó: Monty@WJM.co.uk
Címzett: Evelyn.Summers@WJM.co.uk Tárgy:SÜRGŐS
Január 25., 12:42
Kedves Evelyn!
Biztosan nem kell emlékeztetnem arra, hogy a második felvonás
hátralévő részének a leadási határideje kedd.
Észrevettem, hogy használod a hitelkártyát, így feltételezem,
hogy minden jól megy.
Normális esetben felajánlanám, hogy közbelépek, mivel ezekben
a dolgokban valamivel több a gyakorlatom. Meg kell azonban
mondanom, hogy az utóbbi néhány hónapban lenyűgöztél. Kezdem
azt hinni, hogy végül tényleg képes leszel ezt megcsinálni.
Nagy jövő áll előtted, Evelyn.
Üdv,
Monty
Ui.: Hacsak a 100 fontért vásárolt kesztyű nem Ezra kezét
hivatott védeni gépelés közben, ildomos lenne visszavinni.

Feladó: Evelyn.Summeps@WJM.co.uk
 Címzett: AzEzraChester@ezrachester.com
Tárgy: Az üzenet nem kézbesíthető: Re: Re: HÁZON KÍVÜL
Január 25., 08:45

Az AzEzraChester@ezrachester.com címre küldött üzenetét a

felhasználó trágárságot szűrő beállítása blokkolta.
 26

MR. ÍTÉLKEZŐ

BELSŐ: EAST DULWICH, KOCSMA AZ URASÁGHOZ – JANUÁR 26., SZOMBAT,

22:30

A hely tömve van. EVIE és STEPH a zsúfolt bárpultnál várja, hogy

kiszolgálják. Kibújnak a nedves kabátjukból, és a nagy zajban kiabálva
próbálják megértetni magukat. Mindjárt rájuk kerül a sor.

– Itt mindig ekkora a tömeg? – kérdezte hangosan Steph. Valaki meglökött

hátulról, mire mindketten közelebb sodródtunk a pulthoz, akár a vízen
lebegő uszadék.
Vidáman megvontam a vállam.
– Még sosem jártam itt. A szombat általában a netflixes napom. –
Elpirultam. A bor, amit a vacsorához ittunk, nyilvánvalóan nagyobb
hatással volt rám, mint gondoltam.
Steph rám vigyorgott, és a füle mögé simította egyenes, sötét haját.
– Hála istennek, hogy ma este sikerült téged kirobbantani otthonról,
szívem.
Furcsa volt hétvégén szórakozni menni, és kétszeresen az egy új
ismerőssel. Miután meghallgattam anyám tipikusan bölcs tanácsát a
könyvklubbal kapcsolatban, visszatértem a klubba, de ez alkalommal el is
olvastam a könyvet (Kockajáték). Steph ismét borral kínált, és
gondoskodott róla, hogy jól érezzem magam. A hét nagyobbik felében
megpróbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy elhívjam ma estére.
Elszántam magam, hogy most az egyszer mindent kihozok ebből az
alkalomból, amit csak lehet. Felnőttként új barátságot kötni ugyanolyan
idegőrlő dolog, mint randira hívni valakit. Már a potenciális barátjelölt
számát is elég nehéz megszerezni. Aztán elküldöd azt az első üzenetet,
remélve, hogy a csipetnyi humor elegendő csali, és az illető horogra akad,
majd amikor megérkezik a válasz, madarat lehet veled fogatni, de egy órán
keresztül megállod, hogy ne válaszolj, mert nem akarsz túlságosan
kiéhezettnek tűnni.
 – Szóval ha itt megismerkedsz valakivel, az összetalálkának számít? –
érdeklődött Steph. Mindent elmeséltem neki EKF-ről és az alkunkról,
beleértve a mostani eltűnését is. Még mindig fogalmam sem volt, hogy hol
van, illetve mikor jön vissza. A második felvonásnak keddre kellett
elkészülnie, és ő még mindig nem válaszolt sem az e-mailjeimre, sem az
üzeneteimre. Elnyomtam az aggodalmamat.
Ebben az egészben az volt az egyetlen – remek, csodálatos, hihetetlen –
dolog, hogy miután két héten keresztül zsinórban írtam a beszámolókat az
összetalálkákról, nem volt időm magával a ténnyel foglalkozni, hogy ismét
írok. Egyszerűen csak írtam. És nagyon jó érzés volt. Azon még nem
gondolkodtam, hogy ez mit jelenthet. Nem akartam túl nagy súlyt helyezni
erre az új, törékeny, reményteljes érzésre.
– Szükségem lenne egy pluszcsavarra – mondtam. – Mint a
Hétmérföldes szerelemben, amikor Justin Long és Drew Barrymore
rájönnek, hogy egymás rekordjait próbálják megdönteni a nyerőgépen. –
Rés nyílt előttünk, előrébb furakodtunk. – Bár, hogy őszinte legyek, kezdek
aggódni, hogy senkivel sem fogok megismerkedni.
– Hidd el, ismerem az érzést – mondta Steph a csaposra mosolyogva. –
A pasi, akivel a múlt héten a Tinderen ismerkedtem meg, azt kérdezte, hogy
érdekelne-e a szoptatás.
Valaki keményen nekünk ütközött.
– Bocs – mondta egy férfi ír kiejtéssel. – Általában sokkal szilárdabban
állok a lábamon. Viszont, ha már itt vagyok, tényleg semmi közöm hozzá,
de szerintem egyikőtök sem a megfelelő férfiakkal randizik. – Mögöttünk
állt, kezében két túlcsorduló korsó, félhosszú, szőke hajának a fele felkötve
a feje búbjára.
– Szerencsére itt vagy te, hogy ezt közöld velünk. – Steph lesújtó
pillantást vetett a férfira. – Egy üveg rozét kérünk –mondta a pultosnak.
Átvágtunk a kocsmán. Én az üveget szorítottam magamhoz, Step pedig
magasra tartotta a poharakat, akár a fáklyákat, amelyek az utat mutatják a
tömegen keresztül.
– Látok egy asztalt! – De mire odaértünk, a négy szék egyikét már
elfoglalta valaki. Mr. Nem Megfelelő Férfi.
Felcsillant a szeme, amikor meglátott bennünket, vagyis pontosabban
Stephet, aki nyomban sarkon fordult.
– Várj már! – kiáltotta a férfi. – Van itt két üres hely. Örömmel látunk
benneteket. Csak az első benyomás volt rossz. Meg kell tapasztalnod a
másodikat.
Steph rám nézett, hogy mi a véleményem.
 – Vagy ez, vagy állunk – mondtam. Steph visszafordult, és letette az
asztalra a bort.
– Rendben, akkor lássuk – mondta, ahogy leült a pasi mellé.
Az elvigyorodott, és kihúzta magát.
– Marc. Az utóbbi időben egyedülálló. Fotós. Amikor józan, első
osztályú fickó. Soha eszébe sem jutna arra kérni, hogy tejelj. A másik szék
a barátomra vár. Ő az a „bosszantóan jóképű, miközben fogalma sincs róla
cserkészfiú” típus. – Jelentőségteljes pillantással nézett rám. – Épp most
segített elköltöznöm az exemtől. – A mondat második felét nyilván
Stephnek szánta, én teljesen reflexszerűen mégis elkezdtem egy esetleges
összetalálka lehetőségét mérlegelni. Ha esetleg ráönteném az italomat arra a
(feltételezhetően korban megfelelő) cserkészfiúra… Ahhoz persze, hogy ez
megérje, EKF-nek el kellene olvasnia a leveleit. – Most ti jöttök. Áruljátok
el a neveteket és a legérdekesebb dolgot magatokról.
Steph csordultig töltötte borral a poharamat, és mosolyt erőltetett az
arcára.
– Steph vagyok – kezdte. – A feminista irodalomból írom a
disszertációmat, amit erotikus regények írásából finanszírozok. – Marcot ez
ugyanúgy lenyűgözte, mint engem, amikor először hallottam. – Ő a
barátnőm, Evie. – Azon gondolkodtam, hogyan tudnám a legjobban
megfogalmazni azt, hogy „sokat nézem a Netflixet”, amikor Steph így
folytatta: – Egy filmes ügynökségnél dolgozik. Megpróbál úgy szerelembe
esni valakivel, ahogy a romkomokban látjuk, hogy rávegyen egy seggfej
forgatókönyvírót egy ilyen film megírására.
– Nem igaziból keresem a szerelmet – magyaráztam, mintha Marcot ez
különösebben érdekelte volna. – Csak az állásomért csinálom. – Nagyot
kortyoltam a boromból; kissé zavarban voltam, ugyanakkor mégis némi
örömmel töltött el, amiért az életem sokkal érdekesebbnek hangzik, mint azt
megszoktam.
Marc belepillantott a korsójába.
– Most vagy nagyon sokat ittam, vagy nem eleget, mert egy kukkot sem
értek abból, amit mondtál. – Intett mögöttünk valakinek. – Itt is van. – Újra
rám nézett. – Igazán csodálatos ember, és az elképzelhető legjobb barát.
Magas termet, hullámos fekete haj, szelíd, barna szem, sötét, kifejező
szemöldök, csodálatos áll, vettem sorra, mielőtt rájöttem volna, ki áll
előttem.
– Ben?
– Evie? – Ben rám meredt, miközben becsúsztatta a zsebébe a
telefonját. Dühömben elpirultam; örültem, hogy nem tudja, mi járt a
fejemben. Egy esetleges összetalálka, na hiszen!
Steph is érdeklődve nézett rá. Ben személyéig még nem jutottunk el a
beszélgetésben.
Marc a mellettem álló szék felé intett, Ben pedig jókora késéssel leült –
még mindig engem bámult.
– Ti már ismeritek egymást? Azt hittem, pajtás, már nem jársz el
sehová. Titkolóztál előttem?
– A Gilben találkoztunk – sietett tisztázni Ben.
Marcnak ellágyult az arca.
– Aha. – Újra szemügyre vett. – Az összes hely közül pont ott.
Rövid csend következett, amit én törtem meg.
– Steph, ő itt az én Ben barátom… az én Benem… a barátom, Ben –
dadogtam, mire Ben felvonta azt a sötét, kifejező szemöldökét. A múlt
vasárnap óta nem beszéltünk, amikor beadtam a Gilbe a projektorát. Épp
csak beugrottam, és már rohantam is egy összetalálkára; képtelen voltam a
szemébe nézni ilyen kevéssel azután, hogy Mr. ítélkezőnek neveztem.
Anette valahogy rávette egy szelfire, mert egy órával később kaptam tőle
egy fotót, ahogy forró csokit isznak. Sok szerencsét Mr. Happy End
megtalálásához, Evie!, szólt az üzenet. Rettenetesen éreztem magam amiatt,
hogy kerültem a vele való találkozást.
Erre most itt volt, olyan közel, hogy akár meg is érinthettem.
– Marckal már találkoztál – mondta Ben, miközben kezet nyújtott
Stephnek. Ő lassú mosollyal rázta meg, miközben újból elismerő pillantást
vetett rá. Különös féltékenységet éreztem. Valójában nem a te Bened,
figyelmeztettem magam.
– Régóta ismerjük egymást. – Marc felhajtotta a söre felét.
– Evie épp azt kezdte mesélni, hogy pontosan hogyan is próbál nem
szerelembe esni.
Ben nem szólt semmit. Szemügyre vettem, megpróbáltam kitalálni,
hogy mérges-e rám.
Úgy tűnt, Steph észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Marc épp el akarta mesélni, milyen fotókat készít.
– Valóban? – kérdezte Marc. Steph bátorítóan bólintott. – Nézd, én nem
az az ember vagyok, aki az első randin elhenceg a felszerelésével, de… – A
székén lógó táskájából elővett egy hatalmas fényképezőgépet, és odaadta
Steph-nek.
– Főleg tájakról és a vadvilágról készítek fotókat. Amilyeneket a
National Geographicben látsz. Attenborough-val dolgoztam. Khm… –
elvörösödött – ő írta a bevezetőt egy olyan könyvhöz, amiben az én
munkáim is szerepeltek. – Miközben a képeket mutogatta Stephnek, én nem
tudtam megállni, hogy ne pillantsak állandóan Benre, aki viszont a
fényképezőgépre meredt. Régen Marckal dolgozott?
– Sissy Lately – mondta Steph, visszaadva a gépet. – Ez az írói nevem,
ha érdekel. Te megmutattad a tiédet, úgy tisztességes, ha én is megmutatom
az enyémet. Rendkívül tehetséges vagy, Marc.
– Akció közben kellene látnod. – Mennydörgés hallatszott odakintről,
amire a kocsma közönségének elismerő kórusa felelt. – Erről jut eszembe,
hogy még húsz percig lehet rendelni, márpedig ezek a srácok készítik a
legjobb Dark and Stormyt Délkelet-Londonban.
Steph gyorsan kiöntötte a bor maradékát a poharamba.
– Az időjárás istenei szóltak hozzánk. Gyerünk! – Felpattantak a
székről.
– Nesze, nagyfiú! – Marc Ben kezébe nyomta a fényképezőgépet. – Jill
majdnem eladta a többi cuccommal együtt. Az exem – magyarázta
Stephnek. – Ez egy jel. – Szélesre tárt karral lépkedett hátrafelé, bele egy
részegekből álló csapatba. – Elkísérsz a következő melómra. Vissza akarjuk
kapni a cserkészfiúnkat!
– Ezt neked adtam! – kiáltott utána Ben. – És van állásom. – De Marc
már elment.
Kettesben hagyott bennünket.

Csak nyugi, Evie. Lehet, hogy már el is felejtette.

Szóval… – mondta Ben. – Mr. Ítélkező.
– Részeg voltam – vágtam rá, összerezzenve a hangomból kicsengő
védekezéstől. Lehet, hogy a múlt vasárnap gyáva nyúlként viselkedtem, a
leánybúcsú óta azonban azon törtem a fejem, hogyan mondhatnék
köszönetet Bennek. A szívből jövő bocsánatkérés jó kezdetnek tűnt. – Nem
kellett volna ezt mondanom, főleg mindazok után, amit tettél. Sajnálom.
Arról van szó, hogy a lufikkal, a vetítéssel és Shrewksburyvel
emlékezetessé tetted Sarah hétvégéjét. – Bánatosan elmosolyodtam. – És
nem csak azért, mert rengeteg pénisz volt.
Kissé felemelkedett a szája sarka.
– Nagyon szívesen – mondta, mire fellélegeztem. Talán nem rontottam
el teljesen mindent kettőnk között.
– Remélem, megérte. – Egy pillanatig nem tudtam, ezt hogy érti. –
Hogy ment a leánybúcsú? – firtatta. – Az összetalálka, amit a
forgatókönyvírónak csináltál.
 Mr. Ítélkező, de tényleg, szólalt meg bennem egy halk hang,
meglehetősen önelégülten. De ez most egy bocsánatkérés akart lenni, és
nem mintha nem érdemeltem volna meg. – Ha ettől jobban érzed magad,
még csak abban sem vagyok biztos, hogy lesz még több összetalálka. EKF
eltűnt.
– Eltűnt?
– Házon kívül van. Köddé vált. Felszívódott. Pont, amikor le kellett
volna adnia a második felvonás még hiányzó részét.
– Annak alapján, amit meséltél róla, az is csoda, hogy egyáltalán írt
valamit.
– Ki vagy te, a legnagyobb rajongója? – csattantam fel. Fogd vissza
magad, Evie! Ha így haladok, a bocsánatkérés miatt is bocsánatot kell
kérnem.
– Úgy értem – folytatta Ben –, hogy te vetted rá az írásra. Világos, hogy
szüksége van rád. Úgyhogy hívd fel! – Volt valami kihívó az arcában. – És
közöld vele, hogy nincs több összetalálka.
Miért izgatja ez ennyire?
– Nem gondolod, hogy már megpróbáltam? – Habár részegen. – Nem
vesz komolyan. Tulajdonképpen el akarja hitetni velem, hogy az
összetalálkák segítik az írásban. Ami nevetségesen hangzik.
– Egyáltalán nem – jelentette ki Ben, mire meglepetten néztem a
szemébe. Kedves szeme van, gondoltam ostobán.
– Evie! – Steph rohant oda az asztalhoz. – Van apród? Marckal
megpróbáljuk megdönteni egymás rekordját a nyerőgépen. –
Jelentőségteljes pillantással nézett rám. Ben már elővette a tárcáját, és egy
jókora marék aprót adott neki.
– Sok szerencsét, Drew – mondtam neki. Steph kacsintott, és
elviharzott.
– Anette új dolgokba kezdett – mesélte Ben, amikor eltűnt. – Színjátszó
kör. Új barátok. A darab után megnőtt az önbizalma.
– Ez csodálatos! – feleltem, azon tűnődve, vajon hová akar ezzel
kilyukadni.
– És mindez neked köszönhető. Látva mindazt, amit csinálsz, ő is bátor
akar lenni. – Engem még soha senki nem nevezett bátornak. Miután a múlt
vasárnap úgy faképnél hagytam, úgy éreztem, ezt nem érdemlem meg. És
míg az összetalálkák nagyban aláásták a méltóságomat, mindig úgy
gondoltam, hogy ebben az állásom elveszítése miatt érzett félelem motivál.
– Azt mondta, „evie-sebb” szeretne lenni.
– Tényleg?
 – Szerinte nekem is evie-sebbnek kellene lennem. – A tekintete a
fényképezőgépre siklott, majd visszatért hozzám.
– Az a forgatókönyvíró nagyon elveszett lehet nélküled, és ezt tudja is.
Szüksége van rád. Higgy nekem! Ha azt gondolja, hogy tényleg felrúgtad az
alkut, futva tér vissza.
Hagytam, hogy leülepedjenek bennem Ben szavai. Annyira biztosnak
tűnt abban, amit mondott. EKF intézte úgy a dolgot, hogy több összetalálkát
rendezhessek. Megtette volna, ha nincs rájuk szüksége?
És ha így van, hogyan reagálna, ha tényleg azt hinné, hogy nem kap
tőlem több segítséget? Elég lenne ez ahhoz, hogy betartsa a határidőt? Sőt
lehet, hogy a változatosság kedvéért nekem küldené el az anyagot? Ide több
kell annál a bizonytalan szilveszteri fenyegetésnél. Ki kellett hátrálnom az
alkuból.
Amihez olyan bátornak kell lennem, amilyennek Anette gondolt. Vagy
részegnek.
– Oké – mondtam Bennek. – Nincs több összetalálka. Mosoly öntötte el
az arcát.
– Akkor azt hiszem, erre innunk kell. – Elindult a pult felé; magas
alakja utat vágott a gyérülő tömegben.
Elővettem a telefonomat, és írtam EKF-nek egy üzenetet; reméltem,
hogy másnap reggel, józanul nem fogom megbánni az egészet.

Vöröske: igazad volt a romkomokkal kapcsolatban, nem

valóságosak, sosem fogok olyan férfit találni, aki belém szeretne,
elmondok mindent Montynak. végeztem, az alku törölve.

Ben még nem tért vissza, amikor felvillant a telefonom kijelzője.

Felkaptam.

ISMERETLEN SZÁM: Helló! Most találtam meg a kártyádat.

Nagyon SZMI azzal a lánnyal, aki ilyesmit csinál.

Csalódottan dőltem hátra a széken. A trágár karácsonyi üzenetek után

már-már lemondtam a sorsszerű összetalálkáról. Lehetséges, hogy végül
egy normális ember találta meg valamelyik könyvben a kártyámat? Válasz
nélkül félretoltam a telefonomat. Muszáj volt ragaszkodnom az
elhatározásomhoz: addig nincs több összetalálka, amíg EKF nem küldi az
anyagot. Közben pedig csak imádkozhatok, hogy ne beszéljen Montynak a
megegyezésünkről, mivel nekem eszem ágában sem volt ezt megtenni.
Azért vállaltam ezt a kockázatot, hátha így EKF elhiszi, hogy komolyan
beszéltem. Tisztában volt vele, hogy ha Monty megtudja, veszélybe kerül az
állásom. Bíznom kellett benne, hogy ez elég ahhoz, hogy higgyen nekem.
Ben visszatért a bárpulttól. Piroslott a füle. Eszembe jutott, hogy talán
megnézte, hová tűntek a barátaink. A fényképezőgéptől biztonságos
távolságra letette az italainkat – ahogy láttam, Dark and Stormyt hozott –,
nekem pedig eszembe jutott a munka, amit Marc ajánlott neki. Ben ismét
segített rajtam, tőlem pedig eddig csak egy ügyetlen bocsánatkérésre telt.
Talán én is tehetek érte valamit.
Az embereknek néha csak egy kis lökésre van szükségük, hogy
visszatérjenek a jó útra.
Benyúltam a táskámba, és elővettem a pendrive-ot, amit magamnál
hordtam.
– Rajta maradtak a fotóid – mondtam.
Megmerevedett, a szívószál megállt félúton a szája felé; érzelmek
suhantak át az arcán, de szinte észrevehetetlenül gyorsan. Talán
nyugtalanság; mintha izgatta volna, mit gondolok róluk. És lehet, hogy
megkönnyebbülés is.
– Fantasztikusak, Ben!
– Köszönöm – felelte visszafogottan.
Rengeteg kérdés merült fel bennem, amióta láttam a fotókat. Azzal
kezdtem, amelyiket a legkönnyebbnek gondoltam.
– Mikor hagytad abba? – kérdeztem óvatosan.
– Körülbelül három éve. – Ugyanennyi idő telt el a felesége halála óta.
Nem hittem, hogy ez véletlen.
Megrázták a csengőt.
– Még öt perc az utolsó rendelésig! – kiabált a csapos.
Most vagy soha.
Talán ha nem láttam volna a fotókat, vagy azt, ahogy a
fényképezőgépen időzik a tekintete, itt megálltam volna. De képtelen
voltam. Addig nem, amíg el nem mesélem neki azt, amit eddig nagyon
kevés embernek. Ezzel tartoztam neki.
– Valamikor írónak készültem. – A szavaimra mozdulatlanná dermedt,
és minden idegszálával rám figyelt. – Apámmal együtt néztünk filmeket.
Nem voltunk válogatósak. Szerelmes történeteket. Musicaleket.
Westerneket. Krimiket. Dorothy Taylor Brick Parkja volt a kedvencünk.
Arra vágytam, hogy olyan legyek, mint ő. Állandóan írtam. Még az
egyetemen is forgatókönyvírást tanultam. Apám épp az egyik rövidfilmem
vetítésére tartott, amikor megtörtént. – Nagyot nyeltem, ahogy eszembe
jutott, mennyire dühös voltam, amiért késik, amiért nem tudtam, hol lehet,
aztán jött anyám telefonja, és összeomlott a világ. „Apád kórházban van.” –
Azt mondták, súlyos szívroham. Bármikor bekövetkezhetett. De akkor
történt, amikor sietett, hogy láthassa a filmemet.
– Nem a te hibád volt – szólalt meg Ben. Ekkor vettem észre, hogy egy
ideje már hallgatok. – Tudom, hogy mindenki ezt mondja, és nehéz elhinni,
de ez az igazság.
Volt valami abban, ahogy ezt mondta; arról árulkodott, hogy nagyon is
megérti az érzéseimet. Ez ismét gondolkodóba ejtett, hogy vajon mi
történhetett a feleségével.
– Köszönöm. Tudom – feleltem csendesen. – Szerencsére nagyon jó
barátaim vannak, akik nem hagyták, hogy másképp gondoljam. Még arra is
megpróbáltak rávenni, hogy folytassam az írást. Egy ideig sikerült is, de
kiürültem, nem ment. Csak a barátaim toltak tovább. Amikor Londonba
költöztem, nem telt bele sok idő, és teljesen felhagytam vele. –
Elhallgattam, erőt gyűjtöttem a következőkhöz.
– Végül csak annyi kellett hozzá, hogy egy ügynök kijelentse, nem
vagyok elég tehetséges. Ezek az összetalálkák… Lehet, hogy kívülről nem
tűnnek nagy dolognak, de az, hogy írok róluk EKF-nek, végre mintha
továbblendített volna, miután olyan sokáig egy helyben toporogtam. – Egy
ideig hallgattam, nem akartam túl erőszakos lenni. – Néha az ember nagyon
kis lépésekkel jut el oda, ahová szeretne. Csak az kell, hogy hajlandó legyen
kockáztatni.
Kutatóan néztem a szemébe, vajon jól tettem-e, hogy mindezt
elmondtam neki.
– Evie! Én nem tudtam, hogy az összetalálkák…
Félbeszakította egy kiáltás a bárpult felől. – Záróra! Köszönjük,
hölgyeim és uraim!
– Hé, srácok! – Marc és Steph egymásba karolva, az embereket
kerülgetve igyekezett felénk. Marc rávetette magát Benre, és fejét a
mellkasára hajtva szorosan megölelte. – Steph azt mondta, hogy épp egy
összetalálka történt velünk. Veletek is ez a helyzet?
Eddig is ekkora csend volt itt? Mert Marc szavai visszhangként
csengtek a fülemben.
– Ideje felvenned a kabátodat, Marc – mondta Ben, kiszabadítva magát.
Stephre néztem. Meglepően szilárdan állt a lábán, miközben
összeszedte a holmiját.
– Remek barát vagy, ugye tudod? – kérdezte Marc, amikor Ben ráadta a
kabátját. – Ben! A fickó, aki mindig felbukkan, ha kell. – Marc arca zöldes
színt öltött. – Bár lehet, hogy emiatt itt hagysz.
– Várj, amíg kiérünk az utcára, haver. – Ben gyengéden, de határozottan
tolta az ajtó felé. – Még a hajad is tartom.
– Csak egy pillanat. – Steph egy kártyát dugott Marc kabátzsebébe, és
megveregette. – A telefonszámom. Ismerkedjünk meg amúgy igazából.
Ezután megcsókolta az arcom; málna- és rumillata volt.
– Újra össze kell jönnünk. Rendben hazaérsz? – Mondtam neki, hogy
csak egy ugrásra lakom, mire a vörös sálját maga után húzva kilibegett az
ajtón. Némi csodálattal néztem utána.
Kifelé nógatva Marcot, Ben egy pillanatra megállt az ajtóban.
– Holnap nem leszünk ott a Gilben, csak hogy tudd. Anette a
nagyszüleinél van, elmegyek érte – mondta zárkózott arckifejezéssel.
– Akkor a következő héten találkozunk – feleltem. Meglepett a
csalódottság, amit éreztem. Elnyomtam, mielőtt észrevehette volna az
arcomon.
Csak bólintott, azután becsukódott mögöttük az ajtó.
Mi változott meg? Tudtam. Abban a pillanatban, ahogy Marc szóba
hozta az összetalálkát, Ben bezáródott. Újra. Felrángattam a kesztyűmet.
Nem próbáltam vele összetalálkát szervezni, akkor meg mi a baja?
Ahogy felvettem a székem támlájáról a kabátomat, észrevettem, hogy a
fényképezőgép ott maradt Ben székén. Ó, ne! Ha mást nem is, ezt
visszaadom neki. Felkaptam a gépet, és kirohantam. Odakint zuhogott. A
piros ernyőmet kinyitva kiléptem az utcára, és körülnéztem az esőben. Ott
van. Ben leintett egy taxit, és megpróbálta Marcot beimádkozni a kocsiba.
Sötét haját a szemébe seperte az eső.
– Ben! – Odasiettem, a kezébe nyomtam a fényképezőt, aztán sarkon
fordultam, mielőtt bármit mondhatott volna.
Csupán pár lépésre jutottam, amikor hallottam, hogy a nevemet kiáltja.
– Evie!
Megfordultam, és az esernyőmet szorongatva, reszketve megálltam egy
utcalámpa alatt, arra várva, vajon mit akarhat.
Villanás. Az egész utca fénybe borult, az esőcseppek felragyogtak.
Némi pislogás után láttam, hogy Ben leereszti a gépet. Egy pillanatig azt
nézte, mielőtt találkozott volna a tekintetünk.
– Kis lépések – mondta.
 27

KOSZORÚSLÁNYOK ÚJRAGONDOLVA

BELSŐ: EVIE SZOBÁJA – JANUÁR 30., SZERDA, 17:34

EVIE harisnyát és köntöst visel. Egy kartondobozból kivesz egy ruhazsákot,

és felakasztja a szekrénye ajtajára. A szobája kicsi, de rendeze . A falakon
bekereteze filmplakátok lógnak: Brick Park. Harry és Sally. Elvesze
jelentés. A bajnok. Szoba kilátással. Thelma és Louise. Madárfészek. Juno.

A koszorúslányruha súlyosabb volt, mint képzeltem. Sarah még karácsony

előtt választotta ki, de én nem voltam ott, és ahelyett, hogy küldött volna
róla egy fotót, azt akarta, hogy a saját szememmel lássam. Elpostázta, így
aznap mind ugyanabban az időben tudtuk felpróbálni, bár háromszáz
kilométerre egymástól.
– Jól néz ki? – Sarah hangja kissé eltorzítva szólt az ágyamon billegő
laptop hangszórójából. Jeremy valaminek nekitámasztotta a tabletjét, a kép
kissé homályos volt, de láttam, ahogy Mariával a sheffieldi esküvőiruha-
szalon szív alakú kanapéján ülnek, és kezükben proseccóval arra várnak,
hogy mindketten elkészüljünk. Szerettem volna, ha ott lehetek velük. De
legalább nekem is volt egy (műanyag) pohár proseccóm, hogy átsegítsen a
dolgon.
– Még csak a cipzárnál tartok.
– Nagyon fura a napnak ebben az órájában otthon látni téged – jegyezte
meg Jeremy, aki a térdét átkulcsolva ült.
– Téged is – feleltem. Most, hogy tudtuk, milyen rengeteget dolgozik,
többször ránéztünk. – Monty még mindig átveszi a munkámat. Szinte
mindent, a szerkesztést kivéve. – Maga volt az álommeló, attól eltekintve,
hogy egy rémálomban éltem, mivel nem árultam el Montynak, hogy EKF-et
még mindig lehetetlen elérni. Illetve hogy nem voltam hajlandó tovább
csinálni az egyetlen dolgot, ami kétségkívül újra írásra sarkallná.
Határozottan elhessentettem az aggodalmaimat, és felvettem a műanyag
poharat az asztalról. Ez most Sarah-ról szólt, nem rólam. Mielőtt
kinyitottam a ruha védőhuzatát, ittam egy korty pezsgőt. Jeremy célzásai és
Maria sztoikus hangja azt sugallta, hogy a ruhát az embernek a saját
szemével kell látnia, hogy elhiggye.
– Szóval megmondtad EKF-nek, hogy végeztél? – kérdezte Maria,
miközben lehúztam a cipzárt, és bekukucskáltam a zsákba. – Így,
egyenesen?
– Aha. Te jó ég! – bukott ki belőlem. Ez nagyon… barackos. Nem pont
az a finom rózsaarany, amit Sarah ígért. Első pillantásra nem láttam a
fodroktól a ruhát. Aztán rájöttem, hogy a fodrok maga a ruha.
Kigabalyítottam a huzatból, és hátrahőköltem.
Talán felvéve jobban mutat.
– Jó lehet, hogy végre van egy kis szabadidőd.
– Tényleg élvezem a szünetet. Már elfeledkeztem róla, mennyi mindent
lehet Londonban csinálni. És – tettem hozzá kissé szégyenkezve – volt
időm elgondolkodni azon, milyen jó újra írni. Még akkor is, ha csupán az
összetalálkákról.
– Ó, Evie! – Ez Jeremy volt. Maria a karjába kapaszkodva, óvatos
reménykedéssel nézett rám.
– Próbálod már azt a ruhát? – tudakolta Sarah, aki nem látta a
képernyőt.
Engedelmesen arrébb léptem a kamera látószögéből, és kibújtam a
köntösömből.
– Annyira, de annyira örülök neked, Evie! – hallottam Maria hangját.
– Én is, de visszamehetnénk egy kicsit addig a részig, hogy a szexi
özvegy lefotózott? – kérdezte Jeremy. Odahajoltam a képernyőhöz, hogy
lássa, milyen szemeket meresztek rá.
– Felvette már? – tudakolta Sarah.
– Egy pillanat – nyögtem a cipzárral kínlódva. Úgy éreztem magam,
mint Katherine Heigl a 27 idegen igenben, azzal a különbséggel, hogy én
egyszerre vettem fel az összes ruhát.
– Mi történik? – Sarah felemelte a hangját. – Ahhoz már túl késő, hogy
ne legyen jó, úgyhogy azt nem akarom hallani.
– Úgy könnyebb, ha előrerángatod, félig felhúzod a cipzárt, majd
visszafordítod – javasolta Maria együttérző arccal. Úgy tettem, ahogy
mondta, tekeregtem, lihegtem, aztán fel-le ugráltam, hogy fel tudjam
küszködni a cipzárt.
– Látunk – közölte Jeremy. – Ahogy Shannon, a mi bűbájos segítőnk is.
– Észrevettem egy sötét hajú nőt, aki épp a poharaikat töltötte újra.
– A francba! – Arrébb totyogtam, hogy ne lássanak. Egészen
nekiszorultam az íróasztalomnak.
 – Szóval mi történt, miután lefotózott? – nógatott Maria.
Elfintorodtam, amikor eszembe jutott, ahogy Marc kitámolygott a
taxiból, és kétrét görnyedt. – A barátja lehányta a cipőjét.
– Bájos – jegyezte meg Jeremy. – És aztán?
– Aztán Ben azt mondta, hogy „most már tényleg nem kellene így
találkoznunk”.
Maria sóhajtott.
– A szexi özvegy – mondta Jeremy elismerően.
– Emlékeztetnem kell benneteket arra, hogy nevetségesnek tart? És jó
okkal – morogtam.
– Emlékeztetnem kell benneteket arra, hogy ez most rólam szól?
– Persze hogy nem! – kiáltottam. A cipzár újabb centimétereket
csúcsott felfelé, mire eljártam egy diadaltáncot, még ha kissé korlátozott
mozdulatokkal is. Már csak egy kicsi kell, és kész. Ám a cipzár elakadt.
Határozottan nem volt kész.
Izzadságcseppek ütköztek ki a homlokomon. Miből készült ez a ruha,
szigetelőanyagból?
– Arra nem gondoltál, hogy a szexi özvegyet talán a forgatókönyvíró
riasztja el, akinek a megszállottja vagy? – vetette fel Jeremy.
Megállt a kezem a levegőben.
– Nem vagyok a megszállottja, ugye? – Csend. – ígérem, hogy három
hétig meg sem említem a nevét. – Kifújtam a levegőt, mire a cipzár végre
teljesen felment. – Különben meg ti azt feltételezitek, hogy Ben kedvel
engem, pedig nem. Nem úgy. Még a barátságig is alig jutottunk.
Újabb csend. Lehajoltam, hogy megnézzem, nem szakadt-e meg a
kapcsolat. A barátaim kételkedő arca nézett rám a képernyőről. Túlságosan
bedőltek annak, hogy Ben megmentette Sarah leánybúcsúját. Egyszerűen
nem ismerték annyira, mint én. Úgy volt, ahogy Marc mondta: Ben az a
fickó, aki mindig felbukkan, ha kell. Bárkiért megtette volna.
– Koncentráljunk csak EKF-re! – mondtam.
– Koncentráljunk csak a ruhára! – visított Sarah. – Nem, Shannon, nem
akarok fejpántot viselni az esküvőm napján.
– Üdv a poklunkban! – mondta Jeremy a kamerába.
– Talán jó lenne, ha most már megmutatnád a ruhádat Sarah-nak – szólt
Maria.
Felzümmögött a telefonom.
– Egy pillanat. – Kisöpörtem néhány izzadt tincset a homlokomból, és
elolvastam az üzenetet.
 Monty: Nézd meg az e-mailjeidet, Evelyn.

Ó, istenem! Ó, istenem, ó, istenem, ó, istenem!

Belém hasított a teljes bizonyosság: elszúrtam azzal, hogy közöltem
EKF-fel, részemről vége. Elmondta Montynak az alkunkat. Nem fogja
befejezni a kéziratot.
Kinyitottam az e-mailt.

Feladó: Monty@WJM.co.uk
Címzett: Evelyn.SummePS@WJM.co.uk
Tárgy: Fwd: Re: SZMI Január 30., 17:04

Már csak a vége van hátra, Evelyn. Jól csináltad!

M

Feladó: samesmax@kurazsi.com
Címzett: Monty@WJM.co.uk
Tárgy: Re: SZMI Január 30., 10:42

Ez ZSENIÁLIS * A Kurázsi Produkciós Vállalattól hatalmas taps

Mr. Ezra Chesternek, amiért ekkora előrelépést tett a
forgatókönyvben, és ezzel óriási örömet szerzett mindannyiunknak.
A csapat fogadásokat köt arra, hogy a főszereplő végül kivel jön
össze. Alig várjuk a happy endet.
Üdv,
Sam és Max
Kurázsi Produkciós Vállalat

*Csak egy ötlet – biztosan ez a jó cím?

Még egy ötlet: átgondolta a nyitójelenetet? Nem erőltetett kissé?
– Szentséges ég!
– Jól vagy, szívem? – tudakolta Jeremy.
– A ruhával van baj? – kérdezte Sarah.
– EKF – feleltem szédelegve. – Épp most küldött újabb oldalakat
Montynak. Majdnem készen van a forgatókönyvvel.
Újból elolvastam az e-mailt. Ez azt jelenti, működött, hogy úgy tettem,
mintha kiszálltam volna? Csodálkozva ingattam a fejem, miközben írtam
egy gyors üzenetet.
 Evie: igazad volt. elküldte az anyagot! köszönöm

– Gratulálok! – ujjongott Maria. – Akkor hát folytatódnak az

összetalálkák?
Ó! Alábbhagyott az eufória.
– Azt hiszem – feleltem. Habár EKF-et még mindig nem lehetett elérni.
Egyszerűen csak örülnöm kellett volna annak, hogy ír. Eszembe jutott, hogy
válaszolnom kellene a szombaton jött SZMI-üzenetre. Ki tudhatja? Lehet,
hogy az az idegen lesz Mr. Happy End. Megpróbáltam nem tudomást venni
a fejemben visszhangzó cinikus kacagásáról, amikor kivilágosodott a
telefonom kijelzője.

Ben: magadnak köszönd, biztos voltam benne, hogy meg tudod

csinálni

Elmosolyodtam. Lehetséges, hogy dacára az összes félreértésnek,

Bennel végül mégis barátok lettünk? Na, ezt kapd ki, Harry! Sallynek igaza
volt.
– Te most komolyan a telefonodat nézegeted? A ruhádtól kaptál egy
üzenetet, hogy illik-e rád? – Sarah hangja hisztérikusan csengett. Arra
figyelmeztetett, hogy Jeremynek és Mariának mit kellett a távollétemben
elviselnie. Letettem a telefonomat. Ami Sarah-t illeti, a leánybúcsú után
még mindig próbaidőn voltam. Ideje volt megmutatnom, hogy teljes
szívvel-lélekkel mellette vagyok.
Felugrottam az ágyról.
Recccccs!
Félig összegörnyedve mozdulatlanná dermedtem – a lábam még mindig
az uszályon taposott. Basszus!
A ruha teljes hátsó része levált, akár a narancs héja.
A képernyőn Jeremy szeme tágra nyílt, a pohara megállt félúton a szája
felé.
– Ó, most aztán bajban vagy! – állapította meg.
– Mi volt az? – tudakolta Sarah.
– Semmi – vágtuk rá egyszerre Mariával. Közel léptem a kamerához.
– Jeremy, ha csak egyetlen szót is mersz szólni… – sziszegtem. Láttam,
hogy mi jár a fejében.
– Nem, ne azt a fátylat. Egy kis díszt mondtam, nem akkorát, ami az
űrből is látszik. Maria!
A barátnőm felpattant a kanapéról, hogy segítsen Sarah-nak.
 Jeremy vigyorgott.
– Evie kész van – jelentette hangosan. – Hát nem fantasztikusan néz ki?
– Elképzelhető, hogy még mindig engem okolt a patkány miatt.
– Először én jövök – jelentette ki Sarah. – Fordítsd felém a kamerát.
Gyorsan magam mögé dobtam az uszályt. Anyám meg tudja varrni még
a nagy nap előtt, biztattam magam. Sarah sosem fogja megtudni. Remélem.
Mert nem hagyhatom megint cserben.
Jeremy felemelte a tabletjét, mire a képernyőn megjelent Sarah, először
homályosan, aztán kiélesedett a kép. Sima haját kontyba fésülték, amiből
művészi módon kilógott néhány tincs. Szerencsére a tündérmesetéma
inkább a koszorúslányruhákra telepedett rá. Az ő ruhája pont olyan elegáns
volt, ahogy képzeltem. Krémszínű, egyenes vonalú, pánt nélküli, szépen
körbeölelte kicsi, de arányos testét, az alja kiszélesedett, a derekát pedig
csillogó kristályokkal kivarrt szalag díszítette.
Egy pillanatig néma csend volt.
– Nos, mit gondoltok? – kérdezte Sarah. – Jeremy, kímélj meg a bölcs
megjegyzéseidtől.
– Igazából azt akartam mondani – szólt Jeremy szelíden –, hogy
fantasztikusan nézel ki.
Maria szipogását hallottam, majd suhogást, Jeremy biztosan odament
hozzá, hogy megölelje.
– Ó, Sarah! – sóhajtottam, és libabőrös lett a karom. Sarah mindig azt
mondogatta, hogy ő lesz közülünk az első, aki férjhez megy. Most, hogy
ránéztem, nem is lehettem volna boldogabb, amiért igaza lett. – Gyönyörű
vagy.
Megigazgatta a ruháját.
– Tudom. – Mozgás támadt, és a kamera egy pillanatra beszorult a
barátaim összeölelkező teste közé. Ittam még egy kis proseccót; úgy
éreztem, millió kilométerre vagyok tőlük.
Sarah gyorsan megtörölte a szemét, aztán elhessegette Mariát és
Jeremyt.
– Na, befejezted a hülyéskedést, Evie? Hadd lássalak!
A barátaim várakozó arca jelent meg a képernyőn.
– Fordulj csak körbe! – javasolta ártatlanul Jeremy.
Az anyag foszlott széle a csípőmnél libegett. Eljártam egy kis táncot,
mintha nem is lehetnék ennél boldogabb, miközben igyekeztem a karommal
elrejteni.
– Imádom! – jelentettem ki.
 – Ó, Evie! – Sarah szeme ragyogott. – Olyan boldog vagyok. Tudod,
egész héten pótmegoldásokon agyaltam, ha ez nem tetszene, de akkor most
döntöttél helyettem. Ráadásul ez a ruha jobban megy a tortához. Elragadó
vagy benne.
Abbahagytam a táncot. Maria felhörpintette a proseccóját, Jeremy pedig
vigyorgott.
– A választási lehetőségekről jut eszembe: eldöntötted már, hogy
Jeremy miben lesz?
 28

AKI ÖRÖKKÉ KISFIÚ MARAD

BELSŐ: A PERNYE – FEBRUÁR 2., SZOMBAT, 19:30

EVIE a Pernye halljában áll. Az egyik harsányzöld moziszéken hatalmas
Oscar-szobor-utánzat. A recepcióspulton doboz áll a mozijegyeknek,
mögö e egy lány tökéletes sminkben és jegyszedő egyenruhában, jól
begyakorolt mosollyal.

Letettem a nemrégiben vásárolt Pán Péter-kötetemet a pultra, amíg

előkerestem a vadonatúj tagsági kártyámat. Monty ünnepélyesen adta át az
előző héten, miután EKF elküldte neki az anyagot. Azt mondta, reméli,
hogy hamarosan a saját megbeszéléseimhez fogom használni. Örülnöm
kellett volna, ha épp nem egy költséges emlékeztető arra, hogy még mindig
nem hallottam semmit EKF-ről. Most mégis itt voltam, és egy összetalálka
miatt jöttem, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy rávegyem az
írásra.
Amikor a recepciós meglátta a nevet a kártyán, felcsillant a szeme. – A
vendége már odafent várja.
Erre nem számítottam. A vendégeknek általában a hallban kellett
várakozniuk. Miközben visszatettem a kártyát a táskámba, rápillantottam.
Ez valamiféle platina tagsági lehet? Nem láttam rajta semmi különöset.
Megköszöntem, és gyorsan felmentem, mielőtt a lány rájött volna, hogy
tévedett.
Azért a Pernyében találkoztam Peterrel, mert ott a személyzet nagy
része ismert. Sehol máshol nem lehettem volna nagyobb biztonságban, és
ami még fontosabb, itt volt a legkevésbé valószínű, hogy elítélnek.
Megegyeztünk egy jelben, hogy felismerjük egymást. Pont, mint Tom
Hanks és Meg Ryan A szerelem hálójában című filmben. Mivel Peternek
hívták, a választás egyértelmű volt.
Peter kedvesnek tűnt a rövid üzenetekben, amelyeket az elmúlt pár nap
során váltottunk. Biztosított róla, hogy személyesen jobb benyomást kelt.
Azt mondta, hogy harminckét éves (jó kezdet), és hogy a kártyámat az
1999-es képregény-gyűjteményben találta meg (enyhe figyelmezető jel),
amit az unokaöccsének vásárolt (megkönnyebbülés). Mindent egybevetve
megengedhettem magamnak, hogy optimista legyek.
Ahogy megígértem, bejelentkeztem a JEMS esetbe.

Maria: rendben odaértél?

Evie: épp most megyek felfelé a lépcsőn, ő már itt van
Jeremy: mit gondolsz, ki lehet?
Evie: Peter?
Sarah: nem a Pán Péterben nézted meg a szexi özvegy lányát
karácsony előtt?
Evie: és ez most hogy jön ide?
Sarah: csak mondom. Peter. Pán Péter, ha engem kérdezel,
furcsa egybeesés

Megálltam a lépcsőfordulóban. Sarah komolyan arra céloz, hogy Ben

az?
Neki megvan a számom.
És ott volt a bárban, amikor megérkezett az üzenet. Eszembe jutott,
hogy piroslott a füle, amikor visszajött a bárpulttól, mintha izgatott lett
volna valami miatt…
Elhessentettem a gondolatot. Persze hogy nem ő vár rám odafent. Épp
csak most jutottunk el a barátságig, ami önmagában is egy csoda. Néha
komolyan figyelmeztetnem kellett magam, hogy nem egy romkomban élek.
Evie: nem Ben az. mi csak barátok vagyunk, ezenkívül nem is
akarom, hogy ő legyen
Maria: szóval már barátok vagytok, ne mondd azt, hogy egy
pillanatra sem gondolkodtál el ezen a lehetőségen

Felértem a második emeletre. Az étterem függönye előtt néhány

alkalmazott álldogált, és kuncogva befelé kukucskáltak. Az ember sosem
tudhatta, hogy a Pernyében mikor bukkan fel egy ünnepelt híresség.
Mindamellett az alkalmazottaknak általában sikerült megőrizniük a
hidegvérüket. Ahogy közelebb értem, felismertem köztük a szőke pincért,
aki a női vécében szemtanúja volt Monty akrobatamutatványának. Ó, ne!
Ahogy meglátott, elkerekedett a szeme, és megbökte a lányt, akivel
beszélgetett. Az nem is próbálta palástolni az érdeklődését. Ó, istenem! Hát
mindenki tudja, mi történt a mosdóban?
A pincér kezét a háta mögé téve előrelépett.
 – Miss Summers! – mondta. – Micsoda öröm újra látni! Az igazgatói
bokszot foglaltuk le önnek.
Az igazgatói bokszot? A VIP-rész után ez volt a klub legexkluzívabb
helye. Vajon a partneremnek köszönhetem? Elfogott az izgalom.
Ki érdemelte ki mindezt? Mi van, ha Peter valami nagyágyú, és ezért
vezették fel ide? Miközben követtem a szőke pincért a zsúfolt étteremben,
híres Petereken törtem a fejem. Abban kételkedtem, hogy Peter Capaldi
üzenetet küldene egy idegennek, és hazudna az életkorát illetően.
Peter Andre? Talán.
Az étterem falainál körben bokszok sorakoztak; a pincér az egyetlen
olyanhoz vezetett, aminek függönye is volt. Nem volt kedvem elképzelni,
mire is szolgálhat a kárpit biztosította elszigeteltség, figyelembe véve azt a
tényt, hogy a mosdóban masszázsolajat tartanak.
Először csupán egy hatalmas étlapot láttam, amely eltakarta a férfi
arcát.
– Miss Summers megérkezett, uram – szólt a pincér.
Egy vad, zavarodott pillanatig felmerült bennem, hogy mi van, ha
tényleg Ben az?
Nagyot dobbant a szívem, ahogy leeresztette az étlapot.
Ez tényleg…
– Te vagy? – mondtam.
– Vöröske. – EKF rám vigyorgott.
Napbarnította kezével becsukta az étlapot. Ő volt hát az oka a nagy
izgalomnak? Lehet, hogy ő az az Ezra Chester, de ennyire azért nem
érdekes. Legalábbis akkor, ha az ember egyszer megismeri. Még mindig
kalapált a szívem. Na, ez a sokk, mondtam magamnak. És semmi köze
ahhoz, amire egy pillanattal korábban gondoltam.
– Ó, várj csak! – EKF rákoppintott a telefonjára, hogy kivilágosodjon a
képernyő, aztán nekitámasztotta az asztal közepén álló csíkos, pattogatott
kukoricás doboznak. – Így már jobb.
A kijelzőn egy könyvborítót láttam. Pán Péter.
– John vagyok – mondta a pincér EKF-nek, de választ nem kapott. –
Rendben, akkor csak… – Be akarta húzni a függönyt, mire észrevette, hogy
én még ott állok. – Akkor majd önök. – Egy utolsó, vágyakozó pillantást
vetett EKF-re, majd felszívódott.
Nekitámadtam EKF-nek. – Hol voltál? Nem vettél tudomást az
üzeneteimről. Nekem azt mondtad, dolgozzak keményebben, aztán
elhitetted velem, hogy te egy betűt sem írsz. És amikor végül elküldted az
anyagot, nekem még csak nem is szóltál róla!
 – Nem minden üzenetedet hagytam figyelmen kívül – jegyezte meg
EKF csillogó szemmel. Kifehéríttette a fogát? Tökéletes szabású, szürke
öltönyt viselt, amely úgy illett formás testére, mint egy boríték a pontosan
méretezett üdvözlő-kártyára. – Jut eszembe, fantasztikusan nézel ki.
– Én… – Úgy tudott lefegyverezni, hogy az egyenesen bosszantó volt.
– Ülj le, Vöröske!
Elgyengült a térdem. Az asztalba kapaszkodva leültem vele szemben a
bokszba.
– Ez valami vicc?
– Megkaptam az üzenetedet – mondta nyugodtan. – „Végeztem”?
Azért csinálja ezt, hogy megbüntessen? Átvágott egy kamu üzenettel?
– Azért hívtál ide, hogy megalázz?
– Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán eljössz.
– Nos, mivel nem tudtam, hogy te vagy az, így… – A ruhámra
mutattam: a legszebbet vettem fel. Sötétzöld volt, fekete csipkerátéttel. És
egy seggfejre pazaroltam.
– Azt mondtad, részedről már nem áll az alkunk, Vöröske. Ám tekintve,
hogy itt vagy, úgy vélem, ez nem volt teljesen igaz.
– Nem adtál sok választási lehetőséget – feleltem. Nem voltam hajlandó
bűntudatot érezni a füllentésem miatt. – Szép színed lett, Ezra. Elmentél
vakációzni, engem meg itt hagytál Montyval és a producerekkel. Az
egyetlen dolgot tettem, ami eszembe jutott.
– Alkotói szünetet tartottam – bizonygatta EKF. – Monica és a szakítás
után szükségem volt a pihenésre. Meg akartam írni neked azt az anyagot.
Minél hosszabb időt töltöttem távol, annál jobban megértettem, hogy miért.
És akkor tudtam, hogy el kell mondanom neked. Ez jó megoldásnak tűnt.
Peter. Pán Péter. Az a könyv, amit a vásárban elvettél az asztalról,
emlékszel?
Szóval a név nem volt véletlen.
– Mit akarsz elmondani nekem, Ezra? – Alkotói szünet? Ezt higgyem is
el neki? Bár elküldte az anyagot.
A poharát babrálta.
– Te… – kezdte, aztán elhallgatott.
– Igen? – csattantam fel bosszúsan. EKF fészkelődéit a helyén, sima
homlokán izzadság fénylett. Várjunk csak… Ezra ideges?
Nagy levegőt vett. – Nem tévedtél a romkomokat illetően, Vöröske.
Mert ha tévedtél volna, akkor nem estem volna beléd.
Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. – Ez kegyetlenség, Ezra.
 – Nem hiszel nekem – állapította meg, mintha ő maga sem hinne
magának. – Oké, kezdjük kicsiben. „Én csak egy fiú vagyok, aki itt áll…”
– Hagyd abba!
– Vöröske, én komolyan beszélek. Evie – mondta, amikor felálltam, és
szétrántottam a függönyt. Már megtettem pár lépést, amikor utánam szólt: –
Kérlek!
Olyan panaszosan, annyira EKF-szerűtlenül hangzott ez a szó, hogy
megtorpantam. A többi vendég kíváncsian bámult. Megfordulva láttam,
hogy EKF kijött utánam a bokszból.
– Tényleg kedvellek. Az kell, hogy hangosan kijelentsem? Mert
megteszem. – A karját széttárva kieresztette a hangját. – Kedvellek, Evie
Summers. Beléd estem. Valójában – folytatta most már halkabban – már
egy jó ideje.
Láttam, hogy John, a pincér a terem másik végéből bámul bennünket,
arcán a „már megint kezdi” rezignált üzenete. Mellette ugyanaz a pincérnő
állt, aki korábban elment mellettünk, elkerekedett szemmel, kezét a szájára
tapasztva, mint aki még életében nem látott ehhez fogható romantikus
dolgot.
– Ó, az isten szerelmére! – Visszatoltam EKF-et a bokszba, lenyomtam
a helyére, és behúztam a függönyt, mielőtt becsusszantam volna mellé. – Ez
megalázó volt.
– Színtiszta romkom – vigyorgott. Amikor meglátta a fenyegető
arcomat, lehervadt a mosolya. – Miért olyan nehéz elhinni, hogy kedvellek?
– Mert te Ezra Chester vagy. Te a világ Monica Reedjeivel jársz, nem a
sheffieldi Evie Summersszel – feleltem. Nem mintha különösebben
csúnyának tartottam volna magam, de EKF-ről volt szó. Neki mindene volt
a státusz és a megjelenés. Még azt sem engedte meg, hogy elolvassam a
kéziratát, mert csak egy asszisztens voltam.
Most mégis úgy bámult rám, mintha nem értené, amit mondok. – Nem
Monicával vagyok. Hanem itt, veled. Azt mondom, hogy szeretlek. Randizz
velem. Csak egy randit. Csupán ennyire van szükségem, hogy
meggyőzhesselek.
Nagyon őszintének tűnt, és nem tágított. Pontosan meddig hajlandó
elmenni?
– Egyetlen ital – egyeztem bele vonakodva. – És most azonnal.
– Kezdetnek megteszi. – Abban a pillanatban, ahogy felvillantotta azt a
hollywoodi mosolyát, John dugta be a fejét a függönyön. Nem tűnt
boldognak, de rámosolygott EKF-re.
 – Pont a legjobbkor. Egyetlen üveg merlot-t kérünk – mondta a
pincérnek.
– Oké, halljuk! – szóltam, amikor John eltűnt.
– Elbűvölő vagy. Megnevettetsz. És körülbelül az egyetlen ember, aki
nem veszi magára a szarságaimat – sorolta EKF kissé gördülékenyebben,
mint vártam. – És – tette hozzá – kedvelsz. Ismerd be.
Vonzónak találtam, de ezzel aligha voltam egyedül. Ez nem jelentette
azt, hogy kedvelem.
Még ha – ezt el kellett ismernem – több is volt benne, mint korábban
gondoltam. Megmentett az úton. Ziggy. Ha nagyon akartam, akár azt is
elismerhettem, hogy az üzenetei nem voltak mindig bosszantóak.
– Nem – feleltem ennek ellenére. – Tényleg nem, Ezra.
Megrándult, engem pedig elfogott a bűntudat.
– Ne mondd, hogy nem élvezted az elmúlt hónapokat. Mert én
élveztem. Ebben a pocsék évkezdetben az jelentette az egyetlen örömet,
hogy veled beszélgethettem. Te kedvelsz engem, Vöröske.
Szerettem volna tagadni, de az volt az igazság, hogy egy nagyon
aprócska részem legalábbis becsülte. Bármennyire is dühítőnek találtam,
Ezra Chesterben volt valami nagyon egyenes, becsületes. Az ember azt
kapta, amit látott, és ez rokonszenves volt.
Mintha megérezte volna, hogy elgyengülök, mohó tekintettel közelebb
araszolt hozzám.
– Azt hiszem, van köztünk valami, Vöröske. Ne mondd, hogy te nem
érzed!
Eszembe jutott az a nap a konyhájában, amikor alkut kötöttünk. Akkor
úgy nézett rám, mintha először látna igazán. Olyan érzés volt, mintha egy
spotlámpa fénye irányult volna rám. Azzal összehasonlítva most olyan volt
a tekintete, akár egy kamion fényszórója; magához vonzott.
Valaki széthúzta a függönyt. John. Cikornyás mozdulattal egy tálcát tett
az asztalra a poharakkal és a borral, majd nekiállt kihúzni a dugót.
– Hagyjon magunkra, kérem! – mondta neki EKF.
– Ó, csak egy pillanat, uram! – John töltött egy csepp bort EKF
poharába, nyilván, hogy húzza az időt, mire ő kivette a kezéből az üveget.
– Köszönöm, John – mondta, és sürgetően intett a kezével. A pincér
kirántotta a dugóhúzóját, és távozott, még a függönyt sem húzta be maga
után.
– Mit is mondtál? – fordult felém EKF.
Szükségem volt egy kis időre; elfordítottam a tekintetem, és inkább
végignéztem az éttermen.
 Egy újonnan érkezőn akadt meg a szemem.
– Te jó ég! – bukott ki belőlem. – Ricky.
– Nem ez a nevem.
– Nem – magyaráztam lejjebb csúszva az ülésen. – Ricky. Az exem. Itt
van.
 29

DICKY

BELSŐ: A PERNYE, IGAZGATÓI BOKSZ – FEBRUÁR 2., SZOMBAT, 20:13

EKF a boksz biborszín ülésén ül hátradőlve. Melle e EVIE, ültében annyira

lecsúszva, hogy az orra egy vonalban van az asztal lapjával. EKF derűsen
figyeli.

– Ez érdekes történet lehet. Mesélj! – EKF úgy tett, mintha fel akarna állni.
– Vagy megkérdezem az exedet. Visszahúztam. – Oké, oké.
Újra Rickyre pillantottam, és észrevettem, kivel van. Jodival.
– Ó, a francba!
Ha Jodi meglát EKF-fel kettesben, az egész szakmát telekürtöli azzal,
hogy randizunk. Erről jutott eszembe: ők mit csinálnak itt együtt…?
– Hallgatlak.
– Rendben. – Rövidre fogtam. – Ricky a volt pasim. Két évig jártunk
együtt. A konkurens cégnél kapott asszisztensi állást, és elhagyott. Azt
mondta… – Itt elhallgattam.
– Mit, Vöröske? Tessék! – Odatolta elém a boromat, én pedig izzadó
kézzel megfogtam a poharat. Több mint tizenkét hónapig sikerült
elkerülnöm Rickyt. A munkám volt a mindenem, mégis szándékosan
hiányoztam az olyan eseményekről, amelyekről feltételeztem, hogy ő is ott
lesz. Benne volt azonban a pakliban, hogy egy ilyen kis szakmában, mint a
miénk, előbb-utóbb összefutunk, és a Pernye volt a filmesek találkozóhelye.
Főleg olyasvalaki számára, mint Ricky, aki szerette megmutatni magát. –
Nagy levegő – mondta EKF. Megfogadtam a tanácsát, mire félrenyeltem a
bort.
– Azt mondta…? – sürgetett EKF. Komolyan érdekli ez a dolog?
– Azt mondta, hogy nagyobb életre vágyik. Izgalmasabbra. – Lángoló
arccal ittam még egy kortyot. – És hogy velem ez nem lehetséges. Kevés
vagyok hozzá. Így szakított velem. – Csupán másodpercek kellettek hozzá,
hogy kimondjam a szavakat, amelyek egy éve kísértettek. „Egyszerűen
többre vágyom”, jelentette ki, és abban a pillanatban a srác, akit szerettem,
egy másik emberré változott, aki közli velem, hogy nem vagyok neki elég
jó.
EKF félrebillentett fejjel nézett rám.
– Ricky egy faszfej.
Fojtottan felnevettem. – A barátaim Dickynek hívják.
– Ne nézz oda, de Dicky észrevett bennünket. Épp ide tart. Húzd ki
magad.
Felegyenesedtem. Ó, ne, ó, ne! EKF újratöltötte a poharamat, és Ricky
meg Jodi már ott is álltak az asztalunknál.
– Evie! Gondoltam, hogy te vagy az. Ricky nem volt benne biztos, de
téged nehéz bárkivel összetéveszteni, nem igaz?
Erőltetett mosolyt villantottam Jodira, és kényszerítettem magam, hogy
ránézzek az egykori szerelmemre. Ricky dizájnerdarabra cserélte a régi,
teknőckeretes szemüvegét, és a frizuráját is megváltoztatta, most
oldalválasztékot és hullámot viselt. Dauer lenne? Rám mosolygott, felfedve
a hézagot a fogai között, amit mindig utált, és ami bosszantó módon mégis
pajkossá és viccessé tette az arcát.
– Evie! – mondta, mintha valami régi ismerőse lennék.
– Hol van Monty? Ne is válaszolj, biztos rád bízta, hogy tartsd melegen
a helyét, amíg ideér. – Ricky apró szeme vidáman csillogott, mintha valami
bennfentes tréfát sütött volna el.
– Egy ügyféllel vagyok itt, Ricky – feleltem, és elégedetten láttam,
hogy erre összerándul.
EKF-re nézett. Még a tettetett nemtörődömsége mellett is nyilvánvaló
volt, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság. Jodi kevésbé tudta visszafogni
magát, és tekintetét a zsákmányra szegezve közelebb lépett.
– Ritchie vagyok – szólt Ricky, kezet nyújtva EKF-nek. – És
természetesen tudom, ki vagy. Nem szükséges bemutatni. – Ez nekem szólt.
– Annyira örülök, hogy végre megismerhetlek, Ezra! – Amint asszisztens
lett, nem használta többé EKF gúnynevét, mondván, hogy az nem helyes.
– Aha – mondta EKF, a kezébe véve a poharát.
Ricky gyorsan visszahúzta a kezét, de még nem győzetett le. – Lehetek
totál stréber, és elmondhatom, mennyire imádtam a Vérző szívet? Tudom,
hogy az ember nem adja meg a számát annak, akivel csak az imént
találkozott. Sebaj. Tizenöt. Tizenötször láttam.
Ez az „odavagyok érted” színjáték általában működött Rickynek. Pedig
tudtam, hogy egynél több alkalommal ritkán nézett meg filmet. Nem tudtam
megállni, hogy rá ne kérdezzek: – Tényleg, Ricky? Tizenötször?
 Összeszűkült a szeme, de továbbra is EKF-re koncentrált, a válaszát
várta.
– Nem lennék meglepve, ha a valódi szám ennél sokkal kisebb lenne –
mondta EKF.
Elhalkult a fejemben az „üss vagy fuss!” sziréna, ahogy Ricky
megpróbálta eldönteni, erre mit feleljen. A megállapodásunk előtt EKF
velem is számtalanszor csinált ilyesmit. Kitűnően értett hozzá, hogy azt
éreztesse az emberrel, neki kell elnyernie az ő figyelmét, nem pedig
fordítva. El kellett ismernem, szórakoztató volt nézni, ahogy ezt Rickyvel
csinálja.
– Jodi, FTD – vágott közbe Jodi. Az ügynöksége kezdőbetűit használta,
arra számítva, hogy EKF ismeri a nevet. Ha így is volt, Ezra szemlátomást
nem esett hasra tőle. Jodi odalépett Ricky mellé, és megszorította a karját.
Várjunk csak, ezek ketten járnak? Mi jöhet még ennél rosszabb?
– Tulajdonképpen Ricky előléptetését ünnepeljük. Ügynök lett –
folytatta Jodi. Ricky tekintete találkozott az enyémmel.
– Gratulálok! – mondtam, és úgy éreztem, hogy beleestem a magam
ásta gödörbe.
Nem lett volna szabad ennyire fájnia. A dolog elkerülhetetlen volt. Ha ő
egyszer valamit a fejébe vett, semmi sem állíthatta meg. Amikor
megismerkedtünk, barista volt, és Rickynek hívták. Imádott velem
rendezvényekre járni, én pedig azt hittem, azért, hogy mellettem legyen.
Aztán már több emberrel társalgótt, mint én, és úgy tűnt, hogy mindig
mindenkinek tudja a nevét. Hat hónappal azelőtt, hogy szakított velem,
megkapta az első állását a konkurensünknél, és Ritchie lett a neve. Azt
mondta, hogy ez csupán munka, nem személyes ügy. Hogy nem
befolyásolhatja a kapcsolatunkat. Rájöttem, hogy mindig pontosan tudta,
mit kell mondani.
– Ó, nem olyan nagy ügy! – legyintett. – Hogy őszinte legyek, egy ideje
már ezt a munkát végzem. – Mórikálva megvonta a vállát. – Ha az ember
megmentett pár üzletet, megismert néhány producert, az emberek azt
feltételezik, hogy már ügynök. Most, hogy van névjegykártyám is,
gondolom, ez hivatalossá teszi a dolgot.
Előhalászott egy kártyát, és odanyújtotta EKF-nek, aki mintha meg sem
látta volna, elővette a telefonját. Ez annyira durva volt, hogy szinte
szerettem érte.
– Ritchie már le is szerződött az első ügyfelével – újságolta Jodi. EKF
elnyomott egy ásítást.
– Annyira fel vagyok dobva miatta! Alessandro. Őrületes tehetség.
 Ricky volt az az ügynök, aki ellopta tőlem Alessandrot? Folyamatosan
igyekeztem meggyőzni magam, hogy Alessandro Monty vesztesége, de ez
most nem működött. Én fedeztem fel, de Ricky lépett előbb. Hogy
merészelte?
– Az a fajta legfelső kategóriás tehetség, akit képviselni fogok. Persze –
fordult EKF felé – mindig többet-jobbat keresek.
Most komolyan itt, az orrom előtt próbálja elorozni EKF-et? Ahogy a
düh lángra lobbant bennem, észrevettem az EKF száján játszadozó kis
mosolyt. Mintha szórakoztatónak találta volna Rickyt.
– Tudod, vicces, hogy összefutottunk – mondta Jodi. – Valami olcsó kis
Ezra Chester-forgatókönyv-utánzat jár körbe mostanában. Valaki
megpróbálja otrombán lenyúlni a stílusodat, Ezra. – EKF arcáról eltűnt a
mosoly, a száját pengevékonnyá szorította össze. Nem válaszolt, amivel
felbosszantotta Jodit. – Ha nem tudnám… – Rám nézett, majd EKF-re,
hogy nyilvánvalóvá tegye, mire gondol. – Azt mondanám, hogy
megzavartunk valamit.
– Valóban – bólintott EKF, és hagyta, hogy Jodi megdöbbenjen. Sértő
volt. – Épp át akarunk menni a VIP-részre, hogy megünnepeljük azt a
felbecsülhetetlen segítséget, amit Evie-től kaptam az új forgatókönyvemhez.
Nélküle nem tudtam volna megírni. – Elpirultam az örömtől. Ricky arca
zöldnek tűnt. – Tartsatok velünk. Ünnepeljünk együtt!
– Évekbe telik, amíg jó asszisztens lesz valakiből – jelentette ki Ricky.
– Úgyhogy nem csoda, ha Evie a legjobb.
Összerándultam. Tényleg ezt mondta? Ez az a srác, aki megnyugtatott,
valahányszor ideges voltam? Imádtam, ahogy a szavakkal bánt. Mindig úgy
beszélt, hogy az volt az érzésem, minket egymásnak teremtettek. Így
amikor kijelentette, hogy többé nem vagyok elég neki, teljesen
megzuhantam. Mintha tudta volna. Visszanyeltem a könnyeimet, de nem
ideges voltam, hanem dühös.
Mielőtt visszavághattam volna, EKF Rickyhez vágott valamit.
– Tessék. – Sajnos a VIP-kártyája volt az, és mint ilyen, nem elég nagy
ahhoz, hogy sérülést okozzon. – Majd utánatok megyünk. Rendelj egy
üveggel – ránézett az étlapra – a Pernye különleges palackozású Dom
Pérignonjából.
– Hogyne – felelte Ricky fogvillantó mosollyal. – És aztán
beszélgethetünk a karrierlehetőségeidről. – Bocsánatot kérj, ne engedélyt,
ez volt Ricky mottója.
– Alig várom – felelte EKF faarccal.
 Amikor eltűntek a szemünk elől, rátámadtam. – Te készülsz valamire!
– Ez még csak az első lépés volt.
Csettintett a legközelebb álló pincérnek. John elkeseredetten nézett
körül, nincs-e valaki, aki átvehetné a helyét. Amikor nyilvánvalóvá vált,
hogy magára maradt, mosolyt erőltetett az arcára, és megindult felénk.
– Igen, uram?
EKF végigtapogatta a zsebeit. – Eltűnt a VIP-kártyám. Amikor
bejöttem, még megvolt, elképzelhető, hogy a mosdóban hagytam… Volt ott
egy dauerolt hajú fickó. Talán ő tud róla valamit.
John elsápadt, és rám pillantott. Megvontam a vállam; kíváncsi voltam,
hová akar kilyukadni ezzel EKF.
– Megyek, és… beszélek a főúrral – mondta legyőzötten. – Őszintén
sajnálom, Mr. Chester. – A függöny suhogott mögötte, ahogy távozott.
– Pontosan mire megy ki a játék?
– Ugyan már, Vöröske! Nem akarsz legalább valamennyit visszafizetni
Dickynek? – kérdezte csillogó szemmel.
Ricky búcsúszavai egy éve kísértettek. Épp kezdtem magam mögött
hagyni őket, erre most visszatért az életembe, és boldogan felhasznált a
kapcsolatépítéséhez.
Szeretnéd látni, ahogy megbűnhődik érte?
– Csináljuk!

A Pernye második emeletén a Vetítőfülke bár és a Moziterem osztozott – ez

utóbbi volt a megközelíthetetlen VIP-részleg. A terem vastag fémajtaja egy
bank széfében kezdte a pályafutását. A két oldalán posztoló alkalmazottak
testén úgy feszült az öltöny, mintha ketrecharcosokat alkalmaztak volna erre
a posztra.
John lépett be a bokszunkba, nyomában a főpincérrel.
– Ennyit a hely exkluzivitásáról – intett EKF az ajtó felé.
– Biztosíthatom önt, Mr. Chester – mondta a főúr súlyos huddersfieldi
kiejtéssel –, hogy tudnék róla, ha bárki az ön kártyájával lépett volna be
oda.
Mintegy végszóra egy pincérnő ment el mellettünk az ajtó felé, tálcáján
a pezsgővel és EKF kártyájával. Mind láttuk, ahogy EKF lekapja a tálcáról
a fekete kártyát. A főpincér arca elfehéredett. John diszkréten elkezdett
araszolni a lépcső felé.
– Nos, én biztosan nem vagyok odabent – jelentette ki EKF. – A
második lépés – dünnyögte nekem, miközben a főpincér elővette az
adóvevőjét.
– Fekete kód. A személyzet minden, a betolakodókkal kapcsolatos
biztonsági képzést kapott tagja azonnal jöjjön a Moziteremhez.
Egy perccel később „biztonságos távolságba” szorítottak hátra
bennünket, EKF pedig „fájdalomdíjként” elkérte a pezsgőt. Vagy tíz ember
gyűlt össze a fémajtó előtt. A főúr utasította őket, hogy kapcsolják fel a
zseblámpájukat, majd a szájára tett ujjával csendre intett mindenkit. Ezután
felemelte a kezét, majd hirtelen leengedve a VIP-részleg felé mutatott.
Az ajtónállók kitárták az ajtót.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – kiáltotta a főúr, az emberei pedig a
lámpájukat lóbálva követték.
Belesve láttuk Jodit és Rickyt a félhomályban, ahogy a hirtelen rájuk
irányuló lámpafényben, a személyzet karéjában kuporognak.
Ricky megkönnyebbülten kiáltott fel, amikor meglátott bennünket az
ajtóban. EKF intett neki.
– Látják? – hallottam Ricky hangját. – Vele vagyunk.
Amikor a személyzet felénk fordult, EKF abbahagyta az integetést, és
eltúlzott mozdulattal megvonta a vállát, mint akinek fogalma sincs, miről
beszél a másik.
Jodi mintegy az exemtől elhatárolódva, egy lépéssel távolabb lépett
tőle. Megfizethetetlen látvány volt, ahogy Ricky arcáról lehervadt a
magabiztosság.
– És most? – kérdeztem EKF-et.
– Most jön a harmadik lépés. – Elvigyorodott. Belekortyolt a pezsgőbe,
magához húzott, és megcsókolt.
 30

MR. HAPPY END

BELSŐ: GIL KÁVÉZÓJA – FEBRUÁR 3., VASÁRNAP, 11:30.

BEN és ANETTE a szoko asztalánál ül, és olvas. Nyílik az ajtó. Mindke en

felnéznek, és amikor látják, hogy egy idegen érkeze , újra lehajtják a
fejüket. Elő ük az asztalon két üres bögre áll. Ben a harmadikra pillant.
Abban még érintetlen a forró csokoládé, bár a tejszínhab már kis tócsába
gyűlt körülö e. Visszatér a Na onal Geographichoz. Ane e felnéz a
könyvéből, és mindentudó arccal fürkészi az apját. Ismét kinyílik a kávézó
ajtaja. Apa és lánya felkapja a fejét.

Megnyugodtam, hogy Ben és Anette még nem ment el. Amikor láttam,
hogy észrevettek, írtam egy gyors üzenetet a JEMS-nek. Ma reggel
elaludtam. Mintha az elmúlt hónapok minden történése – az ügynökség
csődközeli helyzete, az összetalálkák, a Rickyvel való találkozás – végül
egyszerre vert volna le a lábamról. Miután elhalványult az élmény, hogy az
exem megkapta a megérdemelt büntetését, a múlt éjszakát mégiscsak egy
újabb kudarcos összetalálkának kellett elkönyvelnem, és hiába is
bizonygatta EKF az ellenkezőjét – és hiába csókolt meg –nem tudott
meggyőzni. És mivel már csupán két hét maradt a határidőig, úgy tűnt,
fogytán az esélyem, hogy rátaláljak Mr. Happy Endre. A végsőkig
elcsigázva zuhantam az ágyba, és reggel, amikor nagy nehezen felébredtem,
a telefonom tele volt üzenetekkel: a JEMS a Peterrel való randimről
érdeklődött, Maria kétszer hívott, hiába, Ben pedig egy fotót küldött
valamivel tíz után három bögre forró csokoládéról. Egészen idáig futottam.
Evie: bocs, srácok! elaludtam
Sarah: na végre! aggódtunk érted, tudod, hogy egyeztetnünk kell
az esküvő miatt
Jeremy: ha meglátom az „egyeztetés” szót, egyből rám tör a
migrén
Maria: örülök, hogy jól vagy, de ha legközelebb vakrandira mész,
kérlek, eressz meg egy „még élek” üzenetet, na, halljuk, ő volt Mr.
Happy End?
Evie: EKF volt az
Maria: MICSODA???
Evie: azt mondta, abbahagyhatom a keresgélést, és hogy belém
zúgott
Jeremy: micsoda pöcsfej
Maria: nahát, mindent megtesz, hogy ne találj senkit, csak hogy
ne kelljen befejeznie a rohadt kéziratát!
Sarah: hányszor kell még elmondanom, Evie? LEÁLLHATSZ a
kereséssel. már megtaláltam neked a tökéletes partnert az
esküvőre!!!

Megnyugtatónak kellett volna találnom, hogy a barátaim rögvest

ugyanarra a következtetésre jutottak, amire az éjszaka én is – és ami miatt a
Pernyéből egyenesen hazajöttem. Hát persze hogy EKF hazudott, csak hogy
ne ismerkedjem meg senkivel. Az időt akarta húzni, hogy ne kelljen
befejeznie a kéziratot, és a kudarcos összetalálkáim erre tökéletes indokul
szolgáltak. A való életben a dögös forgatókönyvíró nem zúg bele az
asszisztensbe. Egy részem mégis azt kívánta, bárcsak a barátaim ne
lennének ennyire biztosak ebben.
Elég az önsajnálatból! Arra kell koncentrálnom, hogy megtaláljam az
igazi Mr. Happy Endet, és így bebizonyíthassam EKF-nek, hogy nem volt
igaza a romkomokkal kapcsolatban.
Nincs több figyelemelterelés vagy kifogás. Ha kell, naponta két
összetalálkát csinálok.
Akkor miért jár még mindig az a csók a fejedben?
Ben felállt, amikor odaléptem az asztalhoz. Intett, mire én is felemeltem
a kezem – megkésve láttam, hogy Xan a pult mögül visszaint neki.
Gyorsan leengedtem a kezem. – Bocs, hogy elkéstem. Még nem
mentek, ugye?
– Rád vártunk – közölte Anette, az asztalon álló, immár kihűlt
csokoládéra mutatva. A pillecukor félig már elsüllyedt benne. Ben felvont
szemöldökkel nézett rám.
– Ez még jó – jelentettem ki. Leültem, és belekortyoltam a hideg, édes
löttybe. Megpróbáltam nem öklendezni. – Nyami. – Felpillantottam Benre.
Tényleg nagyon magas volt. Maradtok még egy kicsit?
– Nem tudom. Te mit gondolsz, Anette?
– Nélkülünk nem lenne valami nagy ünneplés.
 Zavartan bámultam rájuk, amikor Xan jelent meg az asztalunknál egy
szivárványszínben pompázó, hatalmas parfétortával.
Anette feltett egy tarka papírkalapot. – Gratulálunk, Evie!
– Mihez? – kérdeztem döbbenten.
– Ahhoz, hogy rávetted EKF-et a forgatókönyv befejezésére! –
vigyorgott Anette. – Tudtuk, hogy megcsinálod.
Ben megfújt egy anyósnyelvet, amelyet ki tudja, honnan varázsolt elő.
– Köszönöm, ez csodálatos. – A múlt héten én mondtam Bennek, hogy
működik az összetalálkák leállítása. Biztosan azt gondolta, hogy már le is
zártuk az ügyet. Annyira meghatódtam, hogy alig volt szívem megmondani
nekik. – EKF még nem fejezte be a forgatókönyvet.
Ben letette az anyósnyelvet.
– Folytatnod kell az összetalálkákat? – kérdezte.
– Igen. – Ahhoz képest, hogy milyen rövidke szó, furcsamód nehéz volt
kimondani.
– Még van időd – biztatott Anette. Nagyon reméltem, hogy Ben nem
látta, milyen tekintetet vetett rá a lánya.
– Azért ezt itt hagyom – szólalt meg Xan, és letette a tortát. –
Ajánlhatom valakinek a legújabb narancsturmixomat? Ez alkalommal
avokádót és nyers…
– Nem – feleltük kórusban.
– Akkor kávét. – Xan megvonta a vállát. Ti tudjátok, üzente a gesztusa,
majd távozott.
– Kívánj valamit! – mondta Ben, és a kezembe nyomta a kést. Közelebb
húzta magához Anette-et, és az arcát a lánya vállának döntve nézett rám.
Valahogy imádni való volt.
Elgondolkoztam, mire vágyom. Megismerkedni valakivel, ez
nyilvánvaló. Ha ez egy romkom lett volna, két hét bőven elég arra, hogy két
ember egymásba szeressen. Szép kis nap! Két hét múlva örökké.
Holdkórosok. A való életben ez lehetetlenül rövid időnek tűnt. És még ha
sikerrel is járnék, Ricky után nem akartam megkockáztatni, hogy
beleessek…
Miért gondolkodom még mindig így? Dicky egy seggfej. Egy álló éven
át abban a tudatban éltem, hogy nem voltam elég jó neki. Azután, ahogy a
Pernyében viselkedett, kezdtem elhinni, hogy ő nem volt elég jó nekem. Két
hetem maradt. Az előléptetésem, az ügynökség megmentése – mindez
csupán egy karnyújtásnyira volt. És nem kellett mást tennem, mint
találkozni egy férfival, és akkor mindent megkapok, amire valaha vágytam.
Ezt kellett kívánnom.
 De ez minden, amire vágysz?
– Itt fogok megöregedni – kuncogott Anette, mire az apja
megcsiklandozta.
– Oké, oké, már megvan – nevettem, és belevágtam a tortába.
Szivárványszínű rétegekből állt.
Azt kívánom, hogy megint író lehessek.
– Vöröske! Hé, Vöröske!
Döbbenten néztem fel. Az ajtóban EKF állt, és integetett.
Mi folyik itt? EKF? Itt? A Gilben? Ez valahogy… nem volt rendben.
Egyáltalán honnan tudta, hogy hol vagyok? Aztán eszembe jutott, hogy éjjel
mivel mentettem ki magam: azzal, hogy korán kell kelnem, hogy megírjam
a beszámolót a füstbe ment összetalálkáról. Ő a részletekről faggatott,
gondoltam, azért, hogy biztos lehessen benne, hogy megírom. Egy percig
sem gondoltam, hogy felbukkan a kávézóban.
Mégis itt volt, ott állt az asztalunknál, és ránk ragyogtatta azt a vakítóan
fehér mosolyát.
– Á, a híres Gil! Itt írod nekem a beszámolókat? Nagyon… vidékies. Az
ember nem is hinné, hogy Londonban van.
– Mit akarsz? – kérdeztem tőle, látva Ben és Anett elkomoruló arcát.
EKF kezet nyújtott Bennek.
– Ezra vagyok, rettentően örülök, hogy megismerhetlek. Te pedig…? –
Ben némi szünet után kezet fogott vele. Olyan volt, mint az a rész a
Szellemirtókból, amikor az áramlatok találkoznak.
Anette megigézve bámult Ezrára.
– Én tudom ám, ki vagy. Te vagy E…
– Ben – szólt gyorsan Ben, amivel megmentett.
– Mit keresel itt, Ezra? – ismételtem meg. – A barátaimmal vagyok.
Nem várhat a dolog?
– Bocs, hogy megzavarom az… ebédedet? – mondta a torta maradékára
nézve. – A randink miatt jöttem, Vöröske. Tegnap éjjel úgy mentél el, hogy
nem beszéltük meg az időpontot.
Ben felvonta a szemöldökét.
– Nincs szó semmiféle randiről, Ezra – feleltem, eltűnődve Ben
reakcióján. Gyakran panaszkodtam EKF-re, valószínűleg ez volt az oka.
– Te vagy a forgatókönyvíró – folytatta Anette rendíthetetlenül.
– Megelőzött a hírem – mosolygott EKF elégedetten.
– Az, amelyik nem tud írni.
Ben félrenyelte a kávéját.
 Anette magában hümmögve bekebelezett egy falat tortát, miközben
EKF sértetten meredt rá. Könyörgő pillantást vetettem Benre. Egy perc
csend után bólintott, és Anette hátizsákjából elővette a kislány könyvét,
magának pedig, ha jól láttam, egy fotós önéletrajzát. EKF összevont
szemöldökkel figyelte őket, majd egyszer csak elkerekedett a szeme. Felém
fordult. Ne merészeld…!
Némán formálta a szavakat: Uncsi Apu?
Jaj, ne! Emlékezett az Anette iskolai fellépéséről írt beszámolómra. Az
áramlatok most tényleg összeütköztek. El kellett tűnnie.
– Nem kell forgatókönyvet írnod?
Viselkedj, üzentem némán, és Benre néztem, látta-e. De ő olyan
érdeklődéssel merült bele a könyvébe, amelyre az bizonnyal nem szolgált
rá.
– Ezért vagyok itt. – Mielőtt tiltakozhattam volna, EKF leült velünk
szemben, mintha csak otthon lenne. – Tökéletes –jelentette ki, szemügyre
véve a torta maradékát. – Szabad? –Anélkül, hogy megvárta volna a választ,
vágott magának egy nagy szeletet. Amikor Anette dühösen jelelt valamit
Bennek, az a könyvére mutatott, majd ismét belemerült a sajátjába.
– Először is, ez nem a tiéd – mondtam, kirántva a tányért EKF kezéből.
– Másodszor, tisztában vagy vele, hogy ez egy kalóriabomba?
– Pont ez a lényeg. – Fellapátolta a tortaszeletet, nagy levegőt vett, és a
felét a szájába tömte.
– Mit művelsz? – csattantam fel ingerülten.
Valaki megköszörülte a torkát. Xan volt az, kezében egy nagy pohár
kávéval. EKF-re nézett, majd Benre, aztán rám. EKF nagy nehezen lenyelte
a falatot. – Koffeines, teljes tejjel, ugye?
– Ahogy rendelte – bólintott a pultos, majd a száját elhúzva sarkon
fordult, és távozott.
– Mi folyik itt, Ezra?
EKF ivott egy nagy kortyot, majd megrázkódott.
– Megmutatom, hogy komolyak irántad az érzéseim.
Papír hasadt: Ben könyve elszakadt kissé, ahogy lapozott.
– Szükségtelen – feleltem. Ezzel semmit sem fog elérni.
– Ugyan már, csak egy totális lúzer nem ismeri fel a nagyszerűségedet.
– EKF Benre pillantott, és kacsintott. Miért kellett elküldeném neki azt az
ostoba beszámolót? Azért, mert dühös voltam, és szégyelltem magam, és
mert akkor még nem tudtam, hogy Bennel barátok lehetünk.
És ha EKF egykettőre nem tűnik el, akkor sanszos, hogy nem is
leszünk.
 – Csak egy módon állíthatsz le – közölte Ezra ismét teli szájjal. – Ha
randizol velem.
– Azt mondtam, nem. – EKF felemelte az ujját, lenyelte a falatot, és
meghúzta a farmerje derekát, mintha az máris szorítaná. Esküdni mertem
volna rá, hogy ezt csak azért csinálta, hogy kivillantsa a hasizmait.
Észrevettem Ben mozdulatát, ahogy a keze megindult a saját hasa felé, de
aztán megrázta a fejét, és visszatért a könyvéhez.
EKF nagyot csapott a mellkasára, hogy lemenjen a torta, belehörpintett
a kávéjába, miközben úgy hörgött, mintha vécétisztítót ivott volna. Ekkor
Anette kivette a füléből a hallókészüléket, és félreérthetetlen mozdulattal
letette az asztalra, mielőtt újra a könyve fölé hajolt. Mi lett a jó hangulatú
ünnepségünkből?
– Kérlek, Vöröske! Érzem, ahogy eltömődnek az artériáim. Egy
pillanatra feledkezz meg a kétségeidről, és jusson eszedbe, hogy csak én
vagyok az, Ezra, és egyetlen kicsike randit kérek.
Mit is mondott Maria? Hogy EKF csak meg akarja akadályozni, hogy
találkozzam Mr. Happy Enddel? Ahhoz képest elég nagy erőbedobással
csinálja.
Persze, szólalt meg bennem egy kis hang, ha kiderül, hogy EKF igazat
mond, az azt jelentené, hogy igazam van a romkomokkal kapcsolatban. És
akkor be kell fejeznie a forgatókönyvet.
Ráadásul akkor eltűnik innen.
– Megölsz, Vöröske. – Megtörölte a száját. – De ahogy akarod. – Már
épp nekigyürkőzött volna egy újabb szeletnek, amikor felemeltem a kezem.
Anette felnézett.
– Oké – mondtam, miközben a gyerek rám meredt. Ben keze lapozás
közben megállt a levegőben. Anette mondani akart valamit, de az apja
ránézett, és a fejét rázva megállította.
– Komolyan? – kérdezte EKF nagyot nyelve.
– Egyetlen randi – szögeztem le Ben és Anette pantomimjét figyelve.
EKF szivárványszín vigyora egy rész diadalból és két rész
megkönnyebbülésből állt.
– Csupán ennyit akartam – mondta. – És most, ha megbocsátasz,
megyek, mert rókáznom kell.
Anette figyelmét semmi sem kerülte el. Valamit jelelt az apjának, ami,
nyakam rá, azt jelentette, hogy „nekem is”.
Figyeltem, ahogy EKF a rászegeződő tekintetek kereszttüzében kisiet a
kávézóból, és egy kis rész bennem… felvillanyozódott.
 A szemem sarkából mozgást láttam. Ben felsegítette Anette-re a
kabátját, majd belebújt a sajátjába.
– Elmentek? – kérdeztem.
– Anette a barátnőjével, Beával találkozik – felelte Ben. Anette tett
néhány gyors kézmozdulatot. – Azt mondja, köszöni a csodás délelőttöt.
Anette arcára nézve kételkedtem, hogy ez volt a szöveghű fordítás. Úgy
éreztem, valamiért csalódott bennem. Szerettem volna én is köszönetét
mondani neki, de kerülte a tekintetemet.
– Ha csak egy hangyányi esélye van annak, hogy EKF igazat mondott,
rá tudnám szorítani, hogy befejezze a kéziratot – magyarázkodtam
kétségbeesetten, de éreztem, hogy ezzel csak rontok a dolgon. – Ha nem
csupán két hetem maradt volna… – Anette még mindig nem volt hajlandó
rám nézni.
Ben kézen fogta.
– Sok szerencsét a randidhoz – mondta. – Remélem, ez az, amit igazán
akarsz.
Ezzel magamra hagytak, én meg törhettem a fejem, vajon mit is akart
ezzel mondani.
 31

TELJES ÁTVÁLTOZTATÁS

BELSŐ: EVIE KONYHÁJA – FEBRUÁR 13., SZERDA, 9:55

EVIE a konyhapultnak dőlve, kétkedő arccal egy rózsaszín tortadobozt

méreget. Az oldalára szállítólevelet ragaszto ak. EVIE kibontja a borítékot,
hogy elolvassa az üzenetet.

Vöröske, sosem voltam az a virágküldözgetős fajta. Te kitettél

engem annak, amit te „ételnek” nevezel, ezért úgy gondoltam, most
próbáld ki az én változatomat. Íme hát, a mai randink tiszteletére
egy gluténmentes, vegán torta a Soho legjobb cukrászdájából.
Fenomenális!
A kocsi pontban délelőtt tízkor ott van érted. Készülj fel egy
óriási meglepetésre. Alig várom, hogy átadhassam.
Csók, E

Belekukkantottam a dobozba, és összerázkódtam. Bizonyos értelemben

kedves gesztus volt EKF-től. Még akkor is, ha egy vastag, barna farönköt
küldött. Még egyszer megnéztem az időpontot. Tényleg délelőtt tíz? Úgy
volt, hogy este találkozunk. Legalább nem számítottak rám az irodában.
Mivel már csak öt nap volt a határidőig, Monty bevette magát a Pernyébe,
ahol karnyújtásnyira volt az idegcsillapító alkohol, és sorozatos üzenetekkel
bombázott, hogy hol tart a dolog. Az ujjaimat keresztbe téve biztosítottam,
hogy mindent kézben tartok. Ami még igaz is lehetett. EKF lelkesedése
legalábbis nem lankadt.
Egyetlen dolgot árult el a randinkról, mégpedig azt, hogy meglepetés
vár rám. Félig viccesen megkérdeztem, hogy a forgatókönyvre gondolt-e,
mire válaszul egy kacsintós szmájlit küldött. Emiatt nem hagyott nyugodni
a gondolat, hogy tényleg az lesz-e. Talán már be is fejezte. Az megérne egy
randit.
Borzasztóan szerettem volna tanácsot kérni a barátaimtól, csak az volt a
bökkenő, hogy ők semmit sem tudtak a ma estéről. Na mindegy, bárhogy is
alakul a dolog, mindent el fogok mondani nekik. Csak épp utána. Nem
hagytak kétséget afelől, mi a véleményük EKF irántam való „érzelmeiről”.
Egy szavát sem hitték. Ami tökéletesen érthető. De tiszta fejjel akartam
menni a randira. A múlt héten naponta lenyomtam egy-egy összetalálkát,
csak hogy ne hagyjam magam eltéríteni, már ha tényleg ez volt EKF célja,
de egyikből sem lett semmi. Bármennyire is próbáltam óvatosságra inteni
magam, reményeket fűztem ehhez a randihoz. Nem voltam hajlandó hagyni,
hogy a barátaim – még ha a legjobb szándékkal is – emlékeztessenek rá,
hogy ez mekkora ostobaság. Nem mintha attól kellett volna tartani, hogy
belezúgok EKF-be. Viszont hülyeség lett volna nem kipuhatolni, hogy ő
belém esett-e…
Emellett most már eléggé meg tudtam ítélni ahhoz, hogy vitába szálljak
vele. Múlt vasárnap forró csokit és brownie-t vettem a Gilben, hogy EKF
előző heti felbukkanása után elsimítsam közöttünk a dolgokat Bennel és
Anette-tel. Majd két órán keresztül ültem ott, a csoki teljesen kihűlt, de Ben
és Anette nem volt sehol.
Tűsarkak kopogását hallottam a linóleumon.
– Az meg mi a fene, édesem? – Arrébb léptem, hogy Jane odaférjen a
fiókhoz.
– Állítólag egy torta.
– Nem sok jót nézek ki belőle. Ha már itt tartunk, nem láttad Belindát?
– Belinda Jane Orgazmus 3000™ típusú szuper áramvonalas vibrátora volt,
az eddigi legcsúcsabb darab.
– A mosogatógépben nézted már?
Elhúzta a száját. – Üres. Remélem, előkerül, nagyon hiányzik. Oké.
Most lépek. Sok szerencsét estére! Nem leszek itthon, úgyhogy az egész
lakás a tiétek. Még a hintát is lemostam.
Hirtelen elment az étvágyam, lecsuktam a tortadoboz tetejét. – Kösz,
Jane, de ez még csak az első randink.
– Erről beszélek!

Vöröske: kösz a tortát

Ezra: Tudtam, hogy tetszeni fog. Csak várd ki a
meglepetésedet! Hamarosan találkozunk, Vöröske!

Ott álltam az épület előtt, ahol kitett a taxi, és semmivel sem voltam
okosabb. Ez lenne a randi? Mindenesetre magammal vittem a ruhámat. Még
csak azt sem tudtam biztosan, hol vagyok. A ház homlokzatán nem volt
semmilyen cégtábla. Odabent mindent gyémántként csillogó, hófehér kő
meg csempe borított, és meggyvörös huzatú bútorok alkották a berendezést.
Mintha egy száj belsejébe kerültem volna egy fogpasztareklámban.
– Jó napot! – szólítottam meg a pult mögött álló, hófehér ruhás,
huszonvalahány éves srácot. – Ezra Chesterrel találkozom. Itt van valahol?
Szétnyílt a pult mögött lógó vörös plüssfüggöny, és egy férfi bukkant
elő. Az ötvenes éveiben járhatott, napbarnított bőre volt, kopasz feje, és a
mokaszinjától a szemüvegkeretéig tiszta feketébe öltözött. Tetőtől talpig
végigmért, aztán összecsapta a kezét.
– Ezra! A legkedvesebb vendégem. Maga biztosan Evie –mondta enyhe
skót raccsolással. Kezet nyújtott. – Gary. Nagyon örülök, hogy
megismerhetem.
Zavartan kezet fogtam vele.
– El sem tudja képzelni, micsoda kezeléseket tartogatunk magának.
– Valóban nem – feleltem.
Gary tekintete ismét végigsiklott rajtam.
– Jöjjön, szabaduljon meg attól a kabáttól! – A kedvenc düftindarabom
nem szolgált rá erre a tónusra. Még mielőtt tiltakozhattam volna, már le is
vették rólam, és helyette ragyogó, fehér köntösbe bújtattak.
– Hol van Ezra?
– Pontosan ötkor itt van magáért.
– De hát az hét óra múlva lesz!
– Tudom, nem sok idő, de valahogy muszáj lesz belesűrítenünk
mindent.
– Mármint micsodát?
– Hogyhogy micsodát, Evie? – Gary egy zsinórral széthúzta a függönyt,
mire egy olyan szalon tárult elém, amelynek nem kuncsaftjai voltak, hanem
vendégei. – Az átváltoztatását, természetesen.
Ezra befizetett egy átváltoztatásra? Micsoda önhitt, sértő és… EKF-es
dolog! Megmozdult a kezem – az első gondolatom az volt, hogy ezt el kell
mondanom a barátaimnak. De persze nem tehettem. Ehelyett neki írtam.

Vöröske: ez az a meglepetés, amiről beszéltél?

Ezra: Hát nincs minden romkomban teljes átváltoztatás?

Ám ez a való élet volt, és amit én akartam, az a forgatókönyv, nem

pedig egy átváltoztatás. Főleg nem egy hétórás menet. Egy plasztikai
műtéten hamarabb túl van az ember. Mire Gary visszatért egy kerekes
asztalkával, már majd szétrobbantam a dühtől.
– Jól van, maga apró, vörös hajú szirén. Hadd nézzem hát!
 – Az az igazság, hogy nekem most mennem kell. Ez egy hatalmas
félreértés. – És én még azt hittem, hogy EKF képes normális emberi
lényként viselkedni!
Gary csípőre tette a kezét. – Na persze. Ez London egyik
legexkluzívabb szalonja, én fantasztikus vagyok, és az egész előre ki van
fizetve. Miért is ne hagyna ott egy ilyen lehetőséget? De nem furdalja a
kíváncsiság, hogy miket választott ki magának Ezra?
Gyanakvóan néztem rá.
– Hadd lássam azt a listát! – Átadott egy prospektust, én pedig
majdnem elejtettem, amikor megláttam az árakat.
– Csak azokat nézze, amik be vannak karikázva.
– Majdnem mind be van.
Gary mosolygott. – Valóban. Említettem már, hogy mindent előre
kifizetett?
Egy terv kezdett formálódni a fejemben.
– Kaphatnék egy tollat? – Kelletlenül adott egyet, majd rosszallóan
ciccegve figyelte, ahogy sorra veszem a tételeket. – Nem. Soha. Isten őrizz!
Gyantát nem. Olívaolajos hidratáló testtekercselés? Nem vagyok én sütni
való pulyka. Oké, ez rendben. – Visszaadtam a prospektust, Garynek pedig
megnyúlt az arca, amikor meglátta, mi maradt a listájából.
– Gary – mondtam –, maga a legjobb, nem? Hozza ki ebből a
maximumot.
Kivette a hajamból a gumit, és szabadon engedte a fürtjeimet – a hajam
formátlan tömegként omlott a vállamra. Meg kell vallanom, az idejét sem
tudtam, mikor vágattam le utoljára. Gary tett egy lépést hátra, majd még
egyet, mintha nem tudna elég messze távolodni tőlem, hogy befogadhassa a
látványt. Tapsolt egyet, és emelt hangon kijelentette: – Erősítésre lesz
szükségem.

Legelőször is be akarták festeni a hajam.

– Nem hinném, hogy jó ötlet.
– Olyan természetes színe lesz, hogy észre sem veszi. Megszelídítjük és
hangsúlyozzuk.
– Úgy értsem, hogy a hajam egyszerre sok, ugyanakkor kevés?
– Rátapintott a lényegre.
Elgondolkodtam. Egyébként soha eszembe sem jutott volna befestetni a
hajam, mivel Londonban ez a móka körülbelül egy kisebb kocsi árának
felelt meg. Ráadásul mivel kamaszkoromban állandóan csúfoltak miatta,
nem kevés időmbe és erőfeszítésembe került, míg végül megszerettem a
vörös fürtjeimet. De mégis… ha már átalakulás, jó benyomást akarok
kelteni, és még ingyen is van… Mielőtt rábólintottam, megkértem Garyt,
hogy mutassa meg, pontosan milyen színre is gondolt.
– Már csak hét órán keresztül kell ezt csinálnom – biztatta magát,
miközben a festéket keverte. – Egy mázlista vagyok.
Na most az van, hogy az átalakításokat a moziban felgyorsítva látjuk.
Nekem viszont végig kellett ülnöm minden egyes fenékzsibbasztó percét.
Egy filmben nemigen látjuk, hogy a delikvens félórás telefonbeszélgetést
folytat az anyjával a koszorúslányruhájáról, meg azt a részt sem, amikor
befal egy szendvicset.

– Most jön a smink! – vakkantotta Gary teljes négy órával később, mire egy
rövid frizurás, porcelánbőrű lány odavonszolt egy kerekeken guruló,
ezüstszínű, méretes tárolót. A következő két órában pedig üres vásznat
varázsolt az arcomból, eltüntetve a legapróbb szeplőmet is. Egészen a
vállamig kezelésbe vett, és annyit sikerült kilesnem, hogy a bőröm
egységesen sima és krémszínű lett. Ezután mesteri módon és nagy gonddal
új arcot festett nekem.
Egy újabb órával később Gary megtörölte a homlokát.
– Oké, készen vagyunk. – A csapata körém gyűlt, hogy megszemlélje
az eredményt; az arcuk akár a szfinxé. Gary letakarta a tükröket, hogy
„nagyobb legyen a meglepetés”. Elhessegette az embereit. – Evie, drágám –
szólt –, tudtam, hogy magában ott rejtőzik egy kacér leány, és isten
segedelmével sikerült is előcsalogatnunk. Azt hiszem, készen áll az utolsó
simításra.
Betuszkoltak egy súlyos függönnyel eltakart próbafülkébe. A párnázott
széken narancsszín szaténszalaggal átkötött hatalmas, hatszögletű doboz
hevert.
– Mi ez? – kiabáltam ki Garynek, aki a függöny másik oldalán
várakozott.
– Csak vegye fel!
Kibontottam a masnit, és felnyitottam a dobozt. A krémszínű, zizegős
selyempapír alól zöld anyag bukkant elő, olyan sötét, hogy szinte már
fekete. Megsimogattam. A körmeimet pontosan ugyanolyan színre festették.
Kiemeltem a ruhát a dobozból; az érintése olyan volt, akár egy hűvös
suttogás a bőrömön, az alja a földet söpörte. Alatta egy pár fekete tűsarkú
bújt meg piros talppal, hátul selyemmasnival. És fehérnemű. Olyan, ami
igencsak kiemeli a formákat.
Bátorság, Evie! Megéri.
– Készen vagyok! – kiáltottam.
Gary nyomban széthúzta a függönyt. Döbbenten a szájához kapta a
kezét.
– Na tessék, maga csábító – mondta. – Most maradjon itt, és hunyja be
a szemét.
Hagytam, hogy a megfelelő helyzetbe állítson. – Három, kettő, egy.
Kinyitottam a szemem. Gary egy egész alakos tükröt gurított elém. A
csapat minden tagja odagyűlt mögém, néhány más vendéggel egyetemben.
Életemben először senki sem jött rá, hogy elpirultam.
– Te jóságos isten!
Gary a könnyeivel küszködött.
– Tetszik?
A lány, aki a tükörből visszanézett rám, nem Evie Summers volt. Ez az
Evie olyan ruhát viselt, amely könnyű füstként ölelte körbe az idomait.
Sima haja egyetlen ragyogó, hullámos fürtben omlott a meztelen vállára, a
színe pedig káprázatos aranyvörös volt. Pontosan olyan, amilyenre
kamaszkoromban vágytam. Halvány, szinte áttetsző bőre volt, hatalmas
zafírkék szeme és sötétvörös szája. El kellett ismernem, hogy gyönyörűen
festett.
Csak épp nem én voltam.
– Köszönöm – böktem ki, mivel nem találtam a szavakat.
Gary az arcom mellett kétfelől a levegőbe cuppantott.
– Mint egy álom – jelentette ki.
Úgy van, egy olyan álom, amelyben a szőke herceg bevallja a lánynak,
hogy beleszeretett, aztán egy teljességgel más emberré változtatja.

Valamiért nem lepett meg, hogy EKF limuzinnal jött értem.

– Várj! – rendelkezett a hátsó ülésről, amikor be akartam szállni.
Ráérősen végigmustrált. A szája lassú, elégedett mosolyra húzódott. –
Tessék, ez vagy te, Evie Summers – mondta.
– Mit szólsz? – Megpördültem a sarkamon, miközben a jobb bokám
kibicsaklással fenyegetett.
– Teljesen meg vagyok döbbenve – jelentette ki. – Ez egy teljesen új
Vöröske.
 Lassan kifújtam a levegőt, a sminktől merev arcommal képtelen voltam
mosolyogni. – Szeretném megköszönni.
– Szívesen – bólintott EKF, és kitöltött két pohár pezsgőt.
– Egész életemben szürke veréb voltam, te pedig paradicsommadarat
varázsoltál belőlem.
Aggodalmasan nézett rám. – Örülök, hogy így gondolod. Be fogsz még
ma szállni?
– Ez az átváltoztatás arra kellett, hogy végre felfedezzem, milyen szép
vagyok.
Egy ideig csend volt.
– Igazából nem vagy boldog, ugye?
– Úgy gondolod? Az összes sértő, nőgyűlölő, arrogáns dolog után? –
csattantam fel. Ezra majdnem elejtette a poharakat. – Csak azért vagyok itt,
hogy személyesen közöljem, ugrott a randi.
– Azt akartam, hogy legyen miről írnod! – fakadt ki EKF.
Megrökönyödve néztem rá. Közelebb csúszott az ajtóhoz, és komolyan
nézett rám. – Az összetalálkádhoz.
– Miféle összetalálkához?
– Hát ehhez. A miénkhez. Legyen a címe Két hét múlva örökké. Vagy
Nászajánlat. Bármi.
– Te nézel romkomokat? – Melyikünk Sandra Bullock? Mindegy is.
– Mindet megnéztem, amit ajánlottál.
Már épp válaszolni akartam, amikor belém hasított valami.
EKF segíteni akar, hogy teljesíthessem a megegyezésünk utolsó
kikötését. Pontosan, ahogy reméltem.
– Az megvan, hogy ha te vagy az én Mr. Happy Endem, akkor be kell
fejezned a forgatókönyvet?
Kék szeme tisztán és ártatlanul nézett rám.
– Én leszek az utolsó összetalálka, a legjobb, amit el tudsz képzelni. –
Arrébb csusszant, hogy beülhessek. – Nem fúrja az oldaladat a kíváncsiság?
A lehetőségeimet mérlegeltem. Közlöm vele, hogy felejtse el a
forgatókönyvet, sarkon fordulok, felemelt fejjel távozom. Vagy…
Sóhajtottam, behajítottam a tömött táskámat a kocsiba, aztán felemeltem a
szoknyámat, és beültem a fűtött bőrülésre.
– Lazíts! – biztatott EKF már újra mosolyogva, és átadott egy pohár
pezsgőt. A sötétkék öltönye alatt állógalléros, szinte papos inget viselt.
Életemben nem láttam férfit, aki kevésbé tűnt szent életűnek. – Ha nem
tetszik a javaslatom, hazaviszlek. Az átváltoztatás csak a meglepetésem első
része volt. Tenni akartam valamit érted, azért a nőért, aki rávett a
romkomírásra. Valami ideillőt kellett keresnem. – Feléledt bennem a
remény. Csak nem mégis a forgatókönyv lesz az?
– Arra gondoltam, mi lenne erre alkalmasabb, mint egy vörös
szőnyeges premier?
– Micsoda? – Egyszerre éreztem csalódottságot és izgalmat. Mindig
szerettem volna elmenni egy filmpremierre, de Monty sosem engedte. És
rettentően akartam azt a forgatókönyvet is.
Ezra kiitta a pezsgőjét. – Tudtam, hogy imádni fogod.
– Ez a meglepetésem?
– Ez is a része. – Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Akkor még
reménykedhetek a forgatókönyvben. – Oké, ostoba hibát követtem el az
átváltoztatással kapcsolatban, elismerem. De kérlek, most ne hagyj cserben!
– Sürgetést hallottam a hangjából. Ez alkalommal Ezra teljesen őszintének
tűnt.
– Tudnod kell – folytatta –, hogy megváltoztak a dolgok. Veled
kapcsolatban. Én változtam meg. – Az arca zavart volt, és komoly. –
Kérlek, higgy nekem.
– Ezra – mondtam –, nyugtass meg, hogy most nem a „te egy
különleges nő vagy”-féle sóder következik, mintha egyenesen egy
romkomba pottyantunk volna. Attól még nem fogok beléd esni.
– Vöröske! – felelte. – Ez a gondolat fel sem merült bennem.
 32

HOLLYWOOD KISASSZONY

KÜLSŐ: LEICESTER SQUARE, VÖRÖS SZŐNYEG AZ ODEON ELŐTT – FEBRUÁR

13., SZERDA, 18 ÓRA

EZRA könnyed mozdula al a kezét nyújtja EVIE-nek, és kisegí az autóból.

Amikor egymás melle állnak, átkarolja a derekát. A biztonságiak a vörös
szőnyeg felé terelik őket, amely el van zárva a nagyközönség elől. EZRA,
miközben a fényképezőgépek felé veze EVIE-t, belesúg valamit a fülébe,
mire a lány elmosolyodik. Óvatos, de komoly pillantással néz a férfira.

Vakuk villogtak, én pedig pislogtam néhányat, hogy lehetőség szerint

semmit se mulasszak el a látványból. Abban a pillanatban, ahogy ráléptünk
a vörös szőnyegre, mintha egy zajfalba ütköztünk volna. Nagy filmet
vetítettek. Hatalmas plakát lógott az Odeon homlokzatán, de onnan, ahol
álltam, nem tudtam elolvasni a címét. A szőnyeg mentén óriási üvegekbe
állított fehér templomi gyertyák égtek. Mindkét oldalon fotósok hada
nyüzsgött. Képtelen voltam megmozdulni, lefagytam a vakuvillanásoktól és
a kis helyre bezsúfolódott tömeg hangerejétől. Ezra – EKF – az ujjával
felemelte az államat.
– Fantasztikusan nézel ki – biztatott. – Mutasd meg nekik!
Elhúzódtam.
– Megfagyok. – Vacogott a fogam, egyrészt a hideg, másrészt az
idegesség miatt.
Megrémültem, amikor kezét a derekamra téve pózolni kezdett a
kameráknak, olyan könnyedséggel, ami hosszú évek gyakorlatáról
árulkodott. Ezra Chester átkarolt.
Vajon hányszor csinálta már ezt? Ott voltak persze a filmpremierjei
világszerte, és az Oscar-gála, de ezenkívül… biztosan Monicával volt, aki
úgy lépkedhetett mellette a szőnyegen, mint akinek ez kijár. Szinte semmit
sem láttam a vakuk villogásától. Villanás.
– Ezra! – Nagyon szerettem volna továbbmenni, ám ő néhány pillanatig
még ott tartott.
 – Nagyon jó, Vöröske. – Amikor megpróbáltam megszólalni,
összeszorult a torkom. Villanás. Majdnem elbotlottam abban az ostoba
magas sarkúban. Mi lesz, ha a barátaim meglátják ezeket a képeket? Ez
csak most jutott eszembe, ahogy szembesültem a hatalmas tömeggel. Hát
milyen filmet vetítenek itt? Villanás. Én ezt nem tudom végigcsinálni.
Semmi közöm ehhez. Ez nem neked való.
– Meg tudod csinálni, Vöröske. – EKF mosolya könnyed volt, és
nyugodt; a fényképezőgépeknek szólt. A tekintetét azonban rám szegezte. –
Amikor először mentem végig a szőnyegen, pontosan ugyanígy éreztem
magam.
– Tényleg? Te ideges voltál?
– Totál meg voltam rémülve. Hiszel nekem?
Egy szemernyit sem, akartam felelni. De EKF a kezét nyújtotta, és
gyengéden nézett rám. Habozva elfogadtam.
– Csak csináld, amit mondok. Nézz oda, aztán balra, lefelé, rám, majd
vissza rájuk. – így tettem, és egyből könnyebben lélegeztem. – Most rám,
újra le és vissza énrám. Még mindig rám. Csak engem nézz! – Rácsaptam a
karjára. Kiszélesedett a mosolya. – Gyerünk.
Ez nem arról szólt, hogy engem lássanak. Amióta az eszemet tudom,
vágytam egy filmpremierre. Lehet, hogy soha többé nem lesz rá
lehetőségem. Meg tudod csinálni! Kezdett enyhülni a pánik – és ezért
Ezrának tartoztam köszönettel.
A lábamra koncentráltam. Hány fantasztikus író lépkedett ugyanezen a
szőnyegen? Olyan emberek, akik hozzájárultak, hogy a világ kicsit
ragyogóbb, valamivel könnyebben érthető legyen. Sokszor elképzeltem,
milyen lenne a saját filmem premierjére menni, ahogy mások az
esküvőjükről álmodoznak. Milyen lenne a vörös bársonyhuzatú székekben
ülni? Érezni a közönség reakcióját, tudni, hogy mindezt az én történetem
váltja ki belőlük, az én szavaim. Világéletemben erre vágytam.
Egy fekete bomberdzsekit és fülhallgatót viselő nő ránk szólt, hogy
menjünk tovább. Otthagytam EKF derekamra nehezedő karját. Utánam
szólt, de én megláttam valakit, akit egy HBO-sorozatból ismertem. Most
érkeztek a színészek. Nem maradtam le a forgatókönyvíróról, ugye?
Reméltem, hogy felismerem, bárki is legyen.
Lábujjhegyre álltam.
– Látod valahol? – kérdeztem EKF-et, aki most ért utol.
– Kit? – A fejét forgatva körülnézett.
– A forgatókönyvírót!
 – Itt áll melletted. – EKF közelebb vont magához. – És nem lát mást,
csak téged.
– Újabb remek mondat.
Elmosolyodott. – De olyan átkozottul jól illik ide.
– Haladjanak, kérem! – szólt ránk az előbbi nő, ahogy elment
mellettünk. Én megpróbáltam, de Ezra – EKF – keze még mindig a
derekamon volt.
– Mi lenne olyan rossz abban, ha mi ketten együtt lennénk, Vöröske?
A nő visszafordult. – Uram, hölgyem, kérem, haladjanak tovább, mert
jönnek a színészek!
– Csak egy pillanat – felelte EKF. – Épp azt próbálom megérteni, hogy
ez a kábítóan gyönyörű és dühítő nő miért nem akarja elhinni, hogy
megőrülök érte.
– Értem – bólintott a nő zavartan. – Hölgyem, ha javasolhatom, fogadja
el, hogy az úriember szerelmes önbe, és akkor mindannyian tehetjük tovább
a dolgunkat.
EKF kék szeme válaszra várva a tekintetemet kereste. Akaratlanul is
libabőrös lettem. Ez igaz lehet? Elképzelhető, hogy Ezra őszintén szeret?
Nem menekült el az elől, hogy velem randizzon. Ő állított meg engem,
amikor el akartam rohanni.
– Nézd, Vöröske, tudom, hogy Dicky miatt úgy érzed, hogy sosem
leszel elég jó senkinek. De őszintén, ki nem szarja le azt a fickót? – EKF
elvigyorodott. – Az egy idióta. Ahogy Uncsi Apu is az. Te több mint elég
vagy, Vöröske. Te vagy minden. Itt állok, és veled akarok lenni. Mindent
megkaphatsz, amire vágysz. Csak igent kell mondanod.
Sok dolog volt, amivel nem számoltam, amikor alkut kötöttünk. Például
az, hogy valaki tényleg belém szeret. Hogy Ezra Chester belém szeret.
Vagy hogy akár a leghalványabb esély van arra, hogy bennem, Evie
Summersben egyáltalán felmerüljön a gondolat, hogy beleszeressek.
Felzümmögött a biztonsági őr adóvevője, a nő beleszólt:
– Itt van? – Ránk nézett. – Igen, itt minden rendben. Ugye? – nézett
ránk.
– Igen – feleltem.
Ezra elmosolyodott – ez nem hollywoodi vigyor volt, hanem egy nyílt,
őszinte, megkönnyebbült mosoly.
– Nos, készen állsz a meglepetésedre?
Remény töltötte el a szívem. A forgatókönyv lesz az, annak kell lennie.
Mindent megkaphatsz, amire vágysz.
 – Határozottan. – Magához húzott, a keze végigsimított a hátamon, a
ruhám selymes anyagán. Aztán minden figyelmeztetés nélkül, amúgy
hollywoodi módon megdöntött, és ott, a vörös szőnyegen megcsókolt. Sok
szempontból tökéletes csók volt.
De akkor, miközben körülöttem kattogtak a fényképezőgépek, miért
hallottam Ben hangját, ahogy azt mondja: „Remélem, ez az, amit igazán
akarsz!”?
Felerősödött körülöttünk a zaj. Elhúzódtam Ezrától, és hátrafordultam:
mintha a feje tetejére állt volna a világ. Előttem helyet csináltak az épp
akkor érkező művésznek.
Nem kaptam levegőt.
Csupán néhány méterre tőlünk, földig érő vörös csipkeruhában,
magabiztosan és gyönyörűen, mint mindig, Monica Reed állt.
Mindent látott.
EKF felhúzott, én pedig döbbenten hátraléptem.
– Az ő filmje – nyögtem. A felismerés minden levegőt kiszorított a
tüdőmből. Kutatóan néztem EKF arcába. – Minden miatta volt? Az
átváltoztatás. A csók. Azért, hogy féltékennyé tedd? – Felelj, szuggeráltam.
Mondd, hogy nem igaz!
– Vöröske… – Valami megcsillant a szemében. A bűntudat.
Visszafojtottam a könyeimet; nem tudtam, vajon ezek a fájdalom vagy a
megalázottság könnyei, esetleg mindkettőé egyszerre.
– Ez az, amit ígértem – mondta Ezra, aki gyorsan magához tért. – A
meglepetés, emlékszel.
– Hogy megcsókolsz a volt barátnőd előtt? – kérdeztem hitetlenkedve.
Ez nem is állhatott távolabb attól, amire számítottam. – Monicának igaza
volt. Te egy gyerek vagy, Ezra. Fel kellene nőnöd.
Megkeményedett a tekintete. – Értünk tettem. A forgatókönyvért. Ezt
megértheted. Mondtam neked, mekkora szükségem van az összetalálkáidra
ahhoz, hogy írni tudjak. Már csak egy utolsó kellett, hogy be tudjam fejezni
a kéziratot, te pedig egyedül nem nagyon boldogultál. Csupán őszinte
voltam hozzád. Adtam neked valamit, amiről írhatsz. Így szólt az
egyezségünk, Vöröske. Amúgy meg megkaptad, amit akartál.
Megmentettem az állásodat.
Minden egyes lélegzetvétel olyan nehezemre esett, mintha valami éles
dolog ékelődött volna a tüdőmbe.
Valaki a torkát köszörülte. A biztonsági őr volt.
– Befejezték?
– Befejeztük – feleltem.
 Vetettem egy utolsó pillantást EKF-re, aztán felemeltem a ruhámat,
hogy távozzak. A mozdulat elképesztően drámai lett volna, ha nem pont
ebben a pillanatban bicsaklik meg a bokám, hogy aztán elterüljek a vörös
szőnyegen.
Felmerült bennem, hogy addig heverek ott, amíg be nem megy
mindenki a moziba, de valaki megfogta a kezem, és felsegített.
Monica.
A tekintete merev volt, szinte kihívó. – Gyere! Elbukni könnyű. Mutasd
meg nekik, hogyan állsz fel.
Rátámaszkodtam, amíg levettem a cipőmet. Körülöttünk villogtak a
vakuk.
– Köszönöm – mondtam. – És sajnálom. Gratulálok a filmhez.
Összeszedve a megmaradt méltóságomat, elmenekültem.

EKF: Mit akarsz, mit mondjak, Vöröske? Nem hittem volna, hogy
így reagálsz. A dolgot szuper happy endnek szántam.
EKF: Mi a különbség a ma este és múltkori eset között, amikor
móresre tanítottam Dickyt?
EKF: Azt akarod, hogy elismerjem, hibáztam? Oké. Hibáztam.
EKF: Szerencsés ember vagy, Vöröske. Bár nem ismerkedtél
meg senkivel, mégis úgy döntöttem, hogy befejezem a
forgatókönyvet. Szívesen. Csak annyi kell, hogy úgy írd meg a
randinkat, ahogy végződnie
kellett volna. „És boldogan éltek, amíg meg nem haltak” – ha
kétségeid lennének.
EKF: Vöröske, írd meg azt a rohadt beszámolót!
NEM FOGADOTT HÍVÁS, 20:03, EKF
NEM FOGADOTT HÍVÁS, 21:45, EKF
NEM FOGADOTT HÍVÁS, 23:03, EKF
Vöröske: nem lesz semmiféle beszámoló, befejeztem
 33

EGY SZELET TORTA

BELSŐ: EVIE SZOBÁJA – FEBRUÁR 14., CSÜTÖRTÖK,

18:42

EVIE magába roskadva ül az ágyán, ölében egy hatalmas doboz

jégkrémmel. Még mindig az a ruha van rajta, amelyet a vörös szőnyegen
viselt, csak begyűrte a pizsamanadrágjába. Az egyik oldalon kissé elfeküdte
a haját. A sminkjét nagyjából eltávolíto a, de a szeme ala elkent festék
feketéllik.

Évek óta először beteget jelentettem. Azután, ami tegnap este történt – és az
előtte lévő három hónapban –, szükségem volt egy kis időre, hogy mindent
átgondoljak.
Monty korábban felhívott, hogy közölje, EKF panaszkodott rám, amiért
nem vagyok elég elkötelezett. Nem tudom, hogy már csak négy nap van a
határidő lejártáig? Hétfőn találkozik a Kurázsi Produkciós Vállalat
képviselőivel – ahová engem nem hívott meg –, akkorra szüksége van a
forgató-könyv befejező részére. Nem vagyok képes felmérni, micsoda
következményekkel jár, ha üres kézzel jelenik meg? Közöltem vele, hogy
teljességgel tisztában vagyok a következményekkel, és letettem a telefont.
Amióta tudomást szereztem arról, hogy az ügynökség lehúzhatja a
rolót, minden nap egyre szorongatóbb és szorongatóbb lett, tegnap este
pedig, azután, amit EKF tett… valami eltört bennem. Egy kikapcsolt telefon
voltam. A hívását ismételje meg később. Evie pillanatnyilag nem
tartózkodik itthon.
Ettem még egy kanál kekszes fagyit, és láttam, hogy újabb üzenet
érkezett.

Maria: gondoltam, hogy ezt látni szeretnéd, szívem

Maria antennái még több mint háromszáz kilométeres távolságból is

párját ritkítóan érzékenyek voltak. Rákattintottam a linkre, és lehervadt az
arcomról a mosoly. A Panaszold csak el egyik cikke volt az.

A VÖRÖS SZŐNYEG PATKÁNYA

Vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem tesz meg. Nem jegyzi
el magát a barátnője esküvőjén. Nem szorítja háttérbe a filmsztárt a saját
premierjén. Bizony, Monica Reed elkeseredett exe, Ezra Chester (33)
tegnap este pontosan ezzel próbálkozott, amikor egy titokzatos
ismeretlenneljelent meg a színésznő premierjén. „Szánalmas kísérlet volt
arra, hogy visszaszerezze Monicát, de pofára esés lett a vége, mégpedig szó
szerint”, mondta egy hozzá közel álló forrásunk, arra a pillanatra utalva,
amikor a férfi szőke partnere arccal a szőnyegen landolt. És ki segítette
fel? Nem más, mint maga Reed. Micsoda királynő!

Az egyetlen rólam készült kép természetesen azt mutatta, ahogy

Monica lába előtt fekszem elterülve. De legalább nem lehetett felismerni
abban a füstszerű ruhában, az új, kisimított frizurámmal. Szőke, na persze.

Maria: lehet, hogy bolondnak tartasz, ha megkérdezem, de ez te

vagy?

Rámeredtem az üzenetre. Megfogadtam, hogy elmondom a

barátaimnak az igazságot, és rettentően vágytam a vigasztalásukra – már ha
egyáltalán megérdemeltem, miután mindent eltitkoltam előlük. De a
történtek után képtelen voltam a szemükbe nézni így, hogy ha csak egy
pillanatra is, de elhittem, hogy EKF szeret. Amikor, ha rájuk hallgatok, el
sem mentem volna erre a randira. Micsoda hülye voltam! A fagylalt a
ruhámra cseppent, tejfehér nyomot hagyva a sötétzöld selymen. Letöröltem,
és csak azután válaszoltam.

Evie: micsoda?? dehogyis! itthon voltam, a Netflixet néztem, hisz

ismersz
Maria: csak ellenőrizni akartam, tudod, hogy nekem mindent
elmondhatsz, ugye?
Evie: tudom

Válság elhárítva. A kanalam elérte a fagyisbödön fenekét.

Lehengeredtem az ágyról, hogy hozzak még valamit.
 A fagyasztóban nem találtam semmi érdekeset. Kinyitottam a hűtőt
azzal, hogy bármi jó lesz, csak ártson.
A tekintetem EKF tortájára esett. Kivettem, és lecsaptam a pultra.
Kitört belőlem az eddig elfojtott zokogás. A számra tapasztottam a kezem,
és megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet.
Nem EKF-et sirattam. Amiatt sírtam, amit tett, és amiatt, hogy én meg
belementem. Végre elkezdtem lebontani a falat, amelyet Ricky után
építettem magam köré. EKF mondott néhány kedves dolgot, én pedig
hosszú idő óta először megnyíltam. Némi tétovázás után, de hajlandó
voltam beengedni. Nem EKF-nek kellene lennie a példának arra, hogy mi
történik, ha kimerészkedem a falam mögül.
Egyenletesebben lélegeztem. Ott álltam, és azt a hülye tortát bámultam,
ami nem is torta volt. Még csak annyi tisztesség sem volt benne, hogy
ártson. Ennek ellenére fogtam, és magammal vittem a szobába. Menet
közben letörtem belőle egy darabot, és a számba tömtem.
Jaj!
Jaj, istenem!
Annyira… száraz volt, ugyanakkor mégis nedves. Valamilyen
mesterséges utóízzel. Mintha tapétaragasztóba áztatott habszivacsot ettem
volna.
Kirohantam a mosdóba, és öklendezve beleköptem a vécébe. Ahogy
felegyenesedtem, megláttam magam a tükörben.
Könnyáztatta arc. Lelapult haj. Elkent szemfesték. A szeplőim egy
részét még mindig alapozó fedte. Alig ismertem magamra. Annyira büszke
voltam arra, hogy rávettem EKF-et az írásra! Végül pontosan azt kapta,
amit akart. Túllépett az írói válságon, és állítása ellenére nem volt szüksége
rám ahhoz, hogy befejezze a forgatókönyvet. Az emberek hamarosan újra
dicshimnuszokat zengenek róla egész Hollywoodban. És mit kaptam én? A
munkámat. Előléptetést. Boldognak kellene lennem.
Lehúztam a vécét, és egy pillanatra elégedettség fogott el, ahogy a torta
eltűnt a csőben. Viszlát, EKF!
Jó érzés volt. Újabb darabot dobtam bele. Súlyos placcsanással landolt
a kagylóban. Megnyomtam a gombot. Öblítés. Viszlát, te arrogáns seggfej!
Placcs! Büszke lehetek magamra. Öblítés. Rávettem EKF-et az írásra.
Placcs! Az összetalálkáknak sokkal több hozadékuk volt, mint azt álmodni
mertem volna. Öblítés. A könyvklub. Placcs! Steph. Öblítés. Újra írok.
Placcs! Ben és Anette… Öblítés.
 Újabb darab torta landolt a vécében. Placcs! Nesze, te arrogáns!
Öblítés. Elsős. Placcs! Kisfiú! Pöcsfej!
Megint megnyomtam a gombot. Ellenállás nélkül benyomódott, öblítés
semmi. Újra és újra megpróbáltam. Semmi. Az utolsó darabka torta, akár
egy apró, barna fatönk, a víz tetején lebegett. Behunytam a szemem, és még
egyszer próbálkoztam. Öblítés.
Hála istennek!
Várjunk csak.
Mitől vizes a lábam?
Odanéztem. A vécécsésze teljesen megtelt, és a víz kiömlött a peremén,
az az utolsó darabka torta pedig, akár egy barna kis fadarab, ott úszott a víz
tetején.
A tányért pajzsként magam előtt tartva hátraugrottam.
A víznek mostanra már meg kellett volna állnia.
A tartály figyelmeztetően hörgött.
Lerúgtam az átázott papucsomat, és mezítláb álltam a tócsában.
– Pfuj! – Lekaptam pár törölközőt a radiátorról, és a vécé lába köré
gyömöszöltem. Alighogy felszívták a vizet, máris újabb adag ömlött ki.
– Állj! – kiabáltam a vécére. – Kérlek, állj le! Nagyon rossz napom
volt, és ez már tényleg, de tényleg nem hiányzik.
Nem hatotta meg a könyörgésem. Mit csináljak? Vadul keresgéltem,
hogy találjak valamit – bármit –, ami segíthet. Elöntött a megkönnyebbülés,
amikor megláttam a vécé mellett kikandikáló vécékefe nyelét.
Megragadtam, és amikor elkezdett berregni a kezemben, úgy
megijedtem, hogy beleejtettem a kagylóba. Azután csak néztem, ahogy Jane
Orgazmus 3000™ típusú vibrátora eltűnik a csőben.

Fel-alá járkáltam az előszobában. A vécéből még mindig ömlött a víz, én

pedig mindent elkövettem, hogy visszaszerezzem Belindát, és az igazi
vécékefe segítségével sikerült legalább kikapcsolnom. Ideje volt segítséget
kérni valakitől. Egy vízvezeték-szerelő lett volna a kézenfekvő megoldás.
Jó napot!
Egy vízvezeték-szerelőre lenne szükségem, mert eldugult a vécém. Azt
kérdezi, mitől?
Megborzongtam. Nincs az az isten! Miután három hónapig csináltam az
összetalálkákat, aminek a vége egy hatalmas pofára esés lett a piros
szőnyegen, nem bírtam volna ki több megaláztatást. Így hát maradt Jane.
Talán van olyan barátja, aki tudja, mi ilyenkor a teendő. Még ha el is kell
neki magyaráznom, mi történt a szeme fényével.
Minden hívásom hangpostára ment. „Ha kellenék, valószínűleg el
vagyok foglalva valahol. Hívj később, szívem.” Hirtelen úgy tűnt, hogy alig
ismerek valakit Londonban. Ott volt Steph, de kételkedtem, hogy a
Valentin-napot könyékig a vécémben akarja tölteni. És sajna ott volt Monty,
akinek jó voltam, amikor ki kellett szabadítani a vécéből, de valószínűleg
nem látná okát, hogy ezt ily módon viszonozza.
Úgyhogy egyetlen lehetőségem maradt.

Evie: bajban vagyok

Elmagyaráztam az egész megalázó helyzetet, még azt is elmondtam,

hogy a tortát EKF-től kaptam. Épp csak azt hagytam ki, hogy milyen
alkalomra.

Evie: bocs, hogy ezzel zavarlak Valentin-napon

Sarah: étteremben vacsorázunk, épp két fogás között vagyunk.
Jim azt mondja, örül, hogy nem csokipudingot választott
Evie: elmondtad neki?!
Sarah: azt még mindig nem teljesen értem, hogy EKF miért adott
neked egy tortát
Maria: David azt mondta, hívj vízvezeték-szerelőt
Evie: hát nem értitek? nem tehetem! mit szólna, ha
elmagyaráznám neki, hogy a vécém egy tortától és egy vibrátortól
dugult el?
Jeremy: szingli csaj vagy, aki egyedül tölti a Valentin-napot.
valószínűleg rengeteg ilyen hívást kapnak
Evie: használható ötleteket kérek
Jeremy: tudod, kit hívj fel? a szexi özvegyet!
Evie: ezzel nem segítesz, Jeremy
Maria: szerintem ebben van valami, a közeledben lakik?
Evie: nem akar találkozni velem
Sarah: higgy nekem, ha hívod, fel fogja venni a telefont

A víz már elérte az előszobát. Gusztustalan tortadarabok úszkáltak a

krémszínű szőnyegen, pontosan úgy néztek ki, mint valami, ami egy
eldugult vécéből buggyan vissza. Sarah téved Bennél kapcsolatban. A múlt
héten faképnél hagyott a Gilben, és még a forró csokikról küldött képemre
sem válaszolt. Nem voltam benne biztos, hogy kibírnám, ha újra
cserbenhagyna. Főleg, ha meggyőződése, hogy mindent csupán feltűnési
vágyból tettem. Ez az eset csak megerősítené ebben. Szó szerint a puding
próbája.
 34

ŐRÜLET

BELSŐ: EVIE LAKÁSÁNAK AJTAJA – FEBRUÁR 14., CSÜTÖRTÖK,

20:23
EVIE még jobban begyűri a ruháját a pizsamanadrágjába, és megigazgatja a
kardigánját. A keze elindul a haja felé, de aztán megrázza a fejét: úgy dönt,
hiábavaló. Vesz néhány mély levegőt, és kinyitja az ajtót. Magas, széles
vállú férfi áll a küszöbön, neki háttal, a kezében szerszámosláda.
– Köszönöm, hogy eljöttél.
Ben megfordult, a szeme elkerekedett, ahogy meglátott. Nem
számítottam rá, hogy ilyen hamar itt lesz, így csak egy kardigánt tudtam
magamra kapni. Hogy nézhetek ki?
– Nincs mit. – Felemelte a szerszámosládát. – Biztosan hamar
megleszünk.
Hátrébb léptem, hogy beengedjem.
– Jobb, ha a zoknidat is leveszed – tanácsoltam, miközben levette a
vastag, tengerészkék dzsekijét, és felakasztotta a fogasra. Kibújt a
pulóveréből. Nem a megszokott inge volt rajta. Széles vállán csupán egy
egyszerű, kék póló feszült. – Merre…? – kérdezte, mire észbe kaptam.
– Ó, persze, bocs! Az előszoba végén. – Előrementem, hogy mutassam
az utat, miközben igyekeztem a ruhámból minél többet a nadrágomba
gyömöszölni. – Hol van Anette?
– Már elég jól érzi magát, úgyhogy ma este a nagyszüleinél alszik. –
Ben barátságos, de közömbös hangon beszélt. Mintha csupán futó
ismerősök lennénk.
– Beteg volt? – kérdeztem a törölközők között oldalazva.
– Nem kaptad meg a… – Elhallgatott. Hátrafordultam. Egy barna
kupacra meredt az ázott szőnyegen.
– Az egy torta darabja.
Mintha megkönnyebbült volna.
Bement a fürdőbe, meztelen lába csattogott a vizes kövön. Én mögötte
tébláboltam.
 – Segíthetek? – Ben válasz helyett a kezembe nyomta a
szerszámosdobozát.
– Tudod, mi okozta a bajt?
Azért, hogy nagyobb eséllyel sikerüljön áthívnom, a telefonban csak a
dugulás tényét említettem neki, az okát nem. A láda fogóját babráltam.
– Ha tippelnem kell – feleltem hanyag nemtörődömséggel –, egy egész
torta.
Nem hallatszott más hang, csak a víz csobogása, ahogy keresztülbukott
a vécécsésze peremén.
– Rendben – felelte Ben egykedvűen. Úgy döntöttem, a legjobb, ha
Belindát nem említem meg neki. Hátha a vécékefe már kimozdította a
helyéről…
Ben félrebillentett fejjel és töprengő arccal hallgatta a tartály hörgését.
Gumikesztyűt húzott, mire én felvontam a szemöldököm.
– Ne aggódj, meg tudom javítani. Nem tart sokáig.
– Ne mondd! – ugrattam, miközben a térdemmel megtámasztottam a
szerszámosládát, hogy le ne essen a kádról. – Akkor találkoztál már
ilyesmivel?
Már-már elmosolyodott.
– Képzelheted.
Mindketten nagyon felnőttes képet vágtunk. Én tartottam a ládát, amíg
Ben a szelepet kereste, hogy elzárja a vizet (nem találta), és közben
olyanokat mondott, hogy „ki kell akasztanom az úszót, hogy ne tudjon
tovább folyni a víz”, én pedig úgy bólogattam, mintha érteném.
– Szóval… ez a torta – szólt kis idő múlva, miközben a vécétartályban
matatott.
Felsóhajtottam, és megcseréltem a ládát támasztó lábam. Lehetett volna
úgy is, hogy a torta egész idő alatt szóba sem kerül.
– Ostobaság volt, tudom.
– Mi történt? – kérdezte.
Könyékig volt a vécémben, innentől kezdve mit árthatott már az
igazság? – Elmentem arra a randira EKF-fel. Kiderült, hogy hiba volt. És
nem csak azért, mert rémes ízléssel választ ajándékot.
A tekintete találkozott az enyémmel.
– És mi van a forgatókönyvvel? – kérdezte csendesen. – Megmenekült
az állásod?
Kedves volt tőle, hogy ez iránt érdeklődött, tekintve, hogy épp hol volt
a keze.
 – Nem tudom biztosan. – Lehet, hogy EKF még mindig a befejezésen
dolgozik. Lehet, hogy minden rendben lesz, és ügynök leszek, ahogy
mindig is akartam. Csak az lett volna a jó, ha boldogabbnak érzem magam
ettől a kilátástól.
Ben bólintott, és a figyelmét újra a tartályra fordította.
– Tessék! – Hátralépett. Nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy nem
ömlik tovább a víz.
– Most már csak ki kell szednem azt, ami eldugította – magyarázta. A,
azt!
Munkába állította a pumpát, amelyet magával hozott, mire az örvénylő
víz kis, barna szigetekkel árasztotta el a padlót. Ben hátrébb lépett. A cső
egy darab tortát öklendezett vissza, amely most a víz tetején úszott.
– Van egy vízi hullánk – jelentette ki. Elfintorodtam.
– Bocs, apai humor. Nehéz levetkőzni. – Kihalászta a darabot, és a
kádba dobta.
– Van még benne valami. – Belepislogott a kagylóba. Összerándultam,
belekapaszkodtam a szerszámosládába, és felkészültem a legrosszabbra.
– Biztos? – kérdeztem bánatosan. Ó, Belinda, lécci, tűnj el! Ben
sajnálkozva méregette a vécét.
– Muszáj lesz belenyúlnom. – Lehajolt, és beledugta a kezét. Víz ömlött
ki a csésze peremén, és eláztatta a pólóját. Azon kaptam magam, hogy a
mellkasára tapadó anyagot bámulom.
Aztán túlságosan előrehajolt, megcsúszott, és az arca veszélyesen közel
került a vízhez.
– Ben! – Anélkül, hogy gondolkodtam volna, odaugrottam, hogy
segítsek neki, mire egy csavarkulcs kiesett a ládából, egyenesen a meztelen
lábujjamra.
– Basszus! – Elkezdtem fél lábon ugrálni, erre megcsúsztam, éreztem,
hogy kiszalad a lábam alól a talaj, mire elengedtem a szerszámosládát. –
Au! – Elakadt a lélegzetem. Egyszerre biztos kezeket éreztem a hátamon.
Ben elkapott.
Gyengéden leültetett a kád szélére, tudomást sem véve a
szerszámosládáról, amely beleborult.
– Auuu! – Könnyek égették a szemem.
– Hadd nézzem! – Mielőtt megakadályozhattam volna, Ben letérdelt a
vizes kőre, lerángatta a kesztyűjét, és a kezébe vette a lábamat.
Reflexszerben rúgtam egyet, és persze pont állon találtam. Hátrahőkölt,
megragadta a bokámat, és ahogy elterült a vizes kövön, engem is magával
rántott.
 Ott feküdtünk egymáson, én felül, és mindketten levegőért kapkodtunk.
– Ezt miért csináltad? – kiabáltam.
– Megrúgtál!
– Csiklandoztad a lábam!
Ben váratlanul elvigyorodott, amitől az egész arca felragyogott. Nekem
pedig ott, ahogy reszketve feküdtem rajta, olyan erősen kezdett kalapálni a
szívem, hogy biztos voltam benne, ő is érzi minden egyes dobbanását. De
hát ő Ben volt! Az a férfi, aki kifutott a világból, valahányszor úgy érezte,
hogy esetleg valamelyik összetalálkám csapdájába esik. Aki hagyta, hogy a
múlt vasárnap egyedül üljek a Gilben.
– Ben – mondtam, hirtelen megérezve valamit.
– A pumpa az – felelte gyorsan, és előhúzta az eszközt.
Brrr! Mindketten a vécére néztünk.
– Mi ez, Evie? – tudakolta.
Dühösen elpirultam, és feltápászkodtam. Pompás. Ha esetleg Bennek
további indokokra lenne szüksége ahhoz, hogy rossz véleménnyel legyen
rólam!
– Lefogadom, hogy már meg sem lepődsz a dolgon – mondtam,
felemelve a hangom, hogy túlharsogjam a berregést.
– Ezt hogy érted? – kérdezte, miközben ő is felállt. Hirtelen elöntött a
méreg.
– Hallottam, mit mondtál rólam még karácsony előtt annak a nőnek,
Samanthának. – Brrr! – „A nő mindenképpen közfeltűnést akar kelteni” –
utánoztam a mély hangját. – Nos, itt a megerősítés, hogy nem tévedtél. –
Lepöcköltem egy nedves tortadarabot a teljesen tönkrement ruhámról.
– Emlékszem, mit mondtam – felelte Ben továbbra is bosszantó
nyugalommal. Visszahúzta a kesztyűjét.
– Még csak nem is tagadod!
Letérdelt, félrehajtotta a fejét, és fülelt.
A hangja kissé tompábban szólt, amikor belenyúlt a csőbe. – Az a nő
állandóan rá akar venni, hogy nyilvános helyen ne engedjem Anette-et
hallókészüléket viselni, hogy így „normális” lehessen. Te a legelső
pillanattól fogva, hogy megismerkedtetek, olyannak fogadtad el Anette-et,
amilyen. És azok miatt a dolgok miatt, amiket csinálsz, amikor rád néz, azt
látja, hogy rendben lévő dolog, ha valaki nem törődik azzal, hogy mások
mit gondolnak róla. Melletted nem kell „normálisnak” lennie. Önmaga
lehet. Ez volt az a beszélgetés, amit kihallgattál. Csavarhúzót!
Nagy zörgéssel a talpára állítottam a szerszámosládát, és a kezébe
adtam a legelső, csavarhúzónak kinéző dolgot.
 – De hát… te nem kedvelsz engem. Mindig mindent összezavarok.
– És ezt – Ben a homlokát ráncolva próbálta kipiszkálni azt, ami a
dugulást okozta – honnan veszed?
Brrrrr! Brrr! Brrrrr! Brrrrr! Ó, te jó ég! Valahogy sikerült Belindát
turbófokozatra kapcsolnia.
– A múlt vasárnap nem jöttetek el a Gilbe – feleltem alig hallhatóan.
– Üzentünk neked – mondta. – Mi a fene lehet még idebent? –
mormolta.
– Tényleg?
– Képeket küldtünk. – Ben félrebillentette a fejét. – Aha! – Kirántotta a
kezét, és diadalmasan felemelte. Két teljes másodpercébe telt, mire rájött,
hogy egy maximális fokozatra kapcsolt vibrátort tart benne.

Míg Ben lezuhanyozott, én leültem az ágyra, hogy tájékoztassam a

barátaimat a dugulásgate állásáról.
Ben a fürdőmben áll a zuhany alatt.
De amikor megláttam, hogy több mint ötven üzenetet kaptam,
félretettem az ötletet.

Sarah: MINDENNEK VÉGE! LEMONDOM AZ ESKÜVŐT

Evie: mi történt? minden rendben?
Sarah: az az idióta fotós eltörte azt az idióta lábát, amikor egy
másik idióta esküvőjén táncolt! két nappal az esküvőm előtt
lemondta!! Jim azzal fenyeget, hogy kénytelen lesz valamelyik
unokatestvérét felkérni!!!
Evie: nagyon sajnálom, Sarah. nincs senki más?

A mellkasomra szorítottam a kezem – majd kiugrott a szívem.

Miközben nem is lehettem volna boldogabb, hogy Sarah ismét önmaga,
ugyanakkor szerettem volna megérni az öregkort.
Nem kellett ránéznem a telefonomra, anélkül is tudtam, mit lesz a
válasza.

Sarah: Evie, meg kell kérdezned Bent

Evie: ez azért nem ilyen egyszerű
Jeremy: a szexi özvegy!
Sarah: könyörgöm, emlékszel, hogy tönkretetted a
leánybúcsúmat? az adósom vagy. Ben bármelyik esküvői fotósnál
tehetségesebb
Maria: ez szerintem is tökéletes ötlet, már ha épp ráér, de úgy
emlékszem, mintha Evie azt mondta volna, hogy mostanában nem
fotózik

Farmert húztam, és belebújtam egy pulcsiba, miközben azon

töprengtem, hogyan is járjak el. Ben annyi mindent tett már értem!
Bár azt állította, hogy többé nem fotózik, tudtam, hogy egy része még
mindig imádja. Ami azt jelentette, hogy még van esély, hogy visszatérjen a
fényképezéshez, attól függetlenül, hogy miért hagyta abba. Elképzelhető,
hogy ez az esküvő a segítségére lehet ebben. Ez lehetne az én hálám a
kedvességéért.
Meg kellene tennem.
Elhatároztam, hogy felvetem a dolgot Bennek.

Evie: oké, megpróbálom

Sarah: szuper! akkor minden el van rendezve, jó, hogy nem
reagáltam túl a dolgot Jeremy:!!
Evie: nem ígérhetek semmit
Sarah: ugyan, neked igent fog mondani
Maria: sok szerencsét, szívem

A fürdőajtó előtt tébláboltam, hallgattam, ahogy Ben az Ének az esőben

címadó dalát énekli.
– Kérsz egy forró csokit? – kiabáltam be neki, és csak azután esett le,
hogy talán nem ez a legjobb pillanat, hogy barna folyadékkal kínáljam.
Az énekszó elhallgatott.
– Igen, köszönöm – felelte.
Kétségtelenül jó gyomra van. – Kitettem neked egy száraz felsőt az
ágyamra.
Ben néhány perccel később utánam jött a konyhába, a haja félig még
nedves és borzas volt, ahogy a törölközővel áttörölte. Az én régi Sheffield
University-s kapucnis pulcsimat viselte, amely rajta sokkal, de sokkal
jobban állt.
– Egy Brick Park-idézetet láttam a faladon? – kérdezte. – Ez jelent
valamit?
– Igen – bólintottam. – Még apám csinálta nekem. – Szóval Ben idézni
tud a kedvenc filmemből. Nagy ügy! Jól megpakoltam pillecukorral az
italát.
 – A hajad – mondta.
Öntudatlanul odakaptam. Ahogy víz érte, a fürtjeim visszaugrottak a
természetes, göndör állapotukba. – Oda a frizurám – állapítottam meg
bánatosan.
– Nekem így tetszik.
Elmosolyodtam, és odaadtam neki a Gilben vásárolt bögrét.
– Tessék! Boldog Valentin-napot. És köszönöm, hogy a vécém
kidugításával töltötted.
Elnevette magát, és kicserélte a bögréjét az enyémmel.
– Csorba – mutatta fel azt, amelyik most már az övé volt.
Letelepedtünk a kanapéra. Hogy erőt gyűjtsék, kikanalaztam a
pillecukrokat a csokoládéból.
Na, vágjunk bele!
– Szeretnélek megkérni valamire.
Ben megfújta az italát, miközben rám függesztette a tekintetét.
– Sok a dolgod a hétvégén?
Abbahagyta a fújkálást. – A szokásos. Miért?
– A barátnőm, Sarah esküvőjéről van szó. – Igyekeztem a lehető
leggyorsabban túl lenni a dolgon. – Tudom, hogy nem ilyesmihez vagy
szokva, és ez csak egy esküvő, vagyis nem „csak” egy esküvő, mert a
barátnőmé, és ezért lenne annyira fontos, és persze Anette-et is szívesen
látják.
Mintha reménykedést láttam volna Ben arcán, ahogy ültében
felegyenesedett. Ettől bátorságra kapva folytattam.
– Sarah természetesen minden költséget áll, és már a szállás is el van
intézve, amit az eredeti fotósnak foglaltak. – A telefonomra pillantottam.
Az elmúlt tizenöt percben Sarah folyamatosan a részletekkel bombázott.
– Arra kérsz, hogy én legyek a fotósuk – nyugtázta Ben lassan, ismét
hátradőlve a kanapén.
– Ismét csak óriási szívességet tennél vele, és tudom, hogy ma este már
előhalásztál egy szexuális játékszert a vécémből, de ez tényleg rengeteget
jelentene Sarah-nak.
Nem mellesleg arról van szó, szuggeráltam, hogy úgy vélem, neked
pontosan erre lenne szükséged.
Ben hallgatott. Gyerünk, Ben, tégy egy próbát! Kérlek!
Felállt.
– Sajnálom, de nem vállalhatom.
– Várj, Ben…! – kiáltottam utána. Már kifelé hátrált az ajtón.
– Kösz az italt.
 Ott maradtam a kanapén kucorogva, míg ő összeszedte a holmiját, és
azon tűnődtem, helyesen cselekedtem-e. Kifelé menet megtorpant a nappali
ajtajában. Egy pillanatig azt hittem, hogy mond valamit.
– Ben?
Válaszul csak az ajtó csapódását hallottam.
Már majdnem éjfél volt, amikor üzenetet kaptam tőle.

Ben: beszéltem Marckal. itt van az elérhetősége, örömmel

elvállalja a munkát, ne haragudj, Evie!
 35

MINDENHOL MONTY

BELSŐ: A PERNYE – FEBRUÁR 15., PÉNTEK, 18:23

EVIE a harmadik emele bár egyik asztalánál ül, arcán tartózkodó kifejezés.
Melle e egy bőrönd áll, azon átvetve egy ruhászsák hever. MONTY a
bárpultnál áll, telefonál, és közben a pincérnek integet. JOHN, a pincér
lelassít, amikor meglátja EVIE-t.

Majdnem nemet mondtam, amikor Monty megkért, hogy találkozzam vele a

Pernyében. Holnap lesz Sarah esküvője, és én ma este utazom Sheffieldbe.
De a fejemben különféle eshetőségek kavarogtak. Monty eddig még sosem
hívott el, hogy megigyunk valamit. Lehet, hogy ez egy búcsúbeszélgetés,
miután tegnap rácsaptam a telefont. Vagy EKF annyira megharagudott rám,
hogy mindent elmondott Montynak. Esetleg nem hajlandó befejezni a
forgatókönyvet, mert nem küldtem el neki a beszámolót a „randinkről”.
Akárhogy is, Montynak ezernyi oka volt arra, hogy kirúgjon. Nem
mehettem úgy el Sarah esküvőjére, hogy ez Damoklész kardjaként lóg a
fejem fölött.
Csak akkor nyugodtam meg, amikor megjelent John, és mielőtt töltött
volna, megmutatta a pezsgősüveg címkéjét. Nem tartottam valószínűnek,
hogy Monty megünnepli a kirúgásomat, legalábbis nem velem. Három
nappal a leadási határidő után voltunk. Túlságosan merész dolog abban
reménykedni, hogy EKF leadta a forgatókönyvet? Bárcsak Monty
abbahagyná a telefonálást, és felvilágosítana!
John némán töltötte ki az italt. Valami azt súgta, hogy még neheztel rám
a múltkor történtekért.
– Szeretnék köszönetet mondani – törtem meg a csendet. – Maga
mindig remekül kezeli a dolgokat, bármi történjék is. ígérem, hogy
mostantól kevesebb lesz a kínos jelenet.
Mintha kissé megenyhült volna.
– Semmi gond – felelte, miközben megfordult, hogy távozzon. – Ezen a
helyen még csak nem is ön a legrosszabb.
 Monty még mindig beszélt, úgyhogy én is elővettem a telefonomat, és
átnéztem a képeket, amelyeket aznap reggel kaptam. Az első egy szelfi volt:
Anette piros arccal, náthás orral egy gőzölgő bögréből iszik, miközben Ben
a lázát méri. A következőn Ben egy fehér széken ül az ágya mellett,
lehajtott fejjel, sötét haja a szemébe hull, miközben abból a Pán Péter-
kötetből olvas, amit én adtam a kislánynak karácsonyra. A fotó láttán
megsajdult a szívem.
Nyilván Anette-nek kellett volna a múlt vasárnap elküldenie nekem a
képeket, de nem tette. Az ösztöneim azt súgták, hogy azért nem, mert
belementem a randiba EKF-fel. Mivel annyira szeretett volna összehozni
bennünket Bennel, ezt valószínűleg árulásnak érezte. Legalább a vécével
történt baleset jó volt valamire. A fotókkal együtt egy üzenetet is kaptam
tőle. „Sajnálom, hogy olyan tortát kaptál EKF-től, ami úgy festett, mint a
kaka.” Ami elég megalázó volt, tekintve, hogy Ben ezek szerint elmesélte
neki a történteket, egészében azonban megérte, ha azt jelentette, hogy a
kislány megbocsátott nekem.
Monty végre visszaült a helyére. Izzadságtól csillogó homlokkal
felvette a pezsgőpoharakat, és az egyiket a kezembe nyomta.
– Fel a fejjel! – mondta. – Ünnepelünk.
– Mit? – kérdeztem, miközben gyötört a vágy, hogy azt mondja, amit
hallani szeretnék.
– Természetesen a forgatókönyvedet – felelte, én pedig azon tűnődtem,
vajon agyára ment-e az elmúlt idők feszültsége.
– Úgy érted, Ezra forgatókönyvét – helyesbítettem.
Monty megtörölte a száját, közelebb hajolt, és rám kacsintott.
– Bevallom, először nem vettem észre. – Nagyot kortyoltam a
pezsgőmből. – Nagyon dörzsöltek vagytok, hogy mindezt Ezrán keresztül
csináltátok. Te aztán tényleg mindent megtettél az állásodért, Evelyn. Csak
akkor fogtam gyanút, amikor megkaptam tőle a leánybúcsúról szóló részt.
Eszembe jutott, hogy említetted, ezért nem voltál elérhető a hétvégén. Erre
mit olvasok? Egy leánybúcsú történetét egy lánnyal, aki nyilvánvalóan te
vagy. Ezra egy zseni, de a karakteralkotás sosem volt az erőssége. – A
buborékok csípték a torkomat. – Így hát előástam azt a régi forgatókönyvet,
amit te írtál, és a kettő stílusa egyezett. – Monty az asztalra csapott. – Ekkor
már biztosan tudtam.
– Nem értelek.
– Te adtad neki a jeleneteket – magyarázta Monty, aki majd kibújt a
bőréből örömében, amiért rájött a dologra. – Tudod. A leánybúcsú. Az ital
kiöntése. A könyvklub. – Miről beszél? Az összetalálkákról?
 Nem! Nem és nem! Ez nem lehet igaz. EKF az ihletet vette tőlem. Nem
a szavakat. Miért tette volna? Oscar-díjat nyert… Olyan…
Oyan ember, aki képes volt úgy tenni, mintha belém esett volna, csak
hogy kicsikarja belőlem a happy endet. Alig kaptam levegőt.
Monty hanyagul folytatta. – És ha még nem lettem volna biztos a
dologban, akkor ott a sztori vége. Az, amit kaptam tőle, rettenetes. Nyilván
egyedül próbálta megírni. Hiányzik belőle a női kéz, ha érted, mire
gondolok. Kénytelen leszel megszórni a tündérporoddal, mielőtt hétfőn
átadjuk a Kurázsinak.
Belenyúlt a táskájába, előhúzta a kéziratot, és letette elém. Ott volt. A
forgatókönyv, amiért hiába könyörögtem EKF-nek, hogy mutassa meg.
Az, amit ezek szerint már olvastam.
Felemeltem, szinte alig éreztem a papírt az ujjaim alatt, és az első
oldalra lapoztam. A Kiömlő Ital. Az én összetalálkámmal kezdődött,
kiegészítve EKF (zömében sértő) beszúrásaival.
ÁTTŰNÉS
BELSŐ: EAST DULWICH, KÁVÉZÓ – DECEMBER 2.,
VASÁRNAP, ISTENTELENÜL KORÁN (DÉLELŐTT 10 ÓRA)

CHERYL – a húszas évei közepén járó nő, vállig érő szőke haj, hosszú ruha,
tűsarkú cipő – a pult elő toporog, szemlátomást majd szétrobban az
idegességtől.

Ott volt leírva egytől egyig minden összetalálkám. Az ital kiöntése a

Gilben. A könyvesbolt. Az autózás. Az elmúlt hónapok minden gyötrelmes
pillanata. Minden. Át lett alakítva forgatókönyvvé, a narrátor megjelenését
némileg módosították, ám a dialógusok, a leírások szinte mind az enyéim
voltak. „Az anyagot majd akkor küldöm, ha elkészült, és jó is”, írta egyszer
EKF, így akarva időt nyerni a szükséges változtatásokra. Minden
alkalommal egyre több dialógust követelt. A forgatókönyv második része
szinte szóról szóra megegyezett az általam küldött beszámolókkal, csak épp
belépett egy új szereplő is: ő.
– Hogy végződik? – hallottam a saját hangomat, pedig egy részem már
tudta a választ.
– Rettenetesen — felelte Monty. — A forgatókönyvíró azt mondja az
asszisztensnek, hogy beleszeretett. Egy csókkal leveszi a lábáról a vörös
szőnyegen, de aztán a lány összetöri a szívét. Mintha soha életében nem
látott volna romantikus komédiát. Elnézve a Monica Reed filmbemutatóján
készült fotókat, a saját tapasztalatát írta meg. – Jelentőségteljes pillantást
vetett rám, mire megdermedtem, várva a megsemmisülést. Csakhogy
Montyt nem érdekelte, ha az asszisztense viszonyba keveredik egy
klienssel, és közbotrányt okoz. – A producerek utálták. Happy endet
akarnak. Nincs szükségünk a szerelmesek civódására, ugye?
Megfordult velem a terem, a látóterem összeszűkült. Néhány lap a
padlóra esett. EKF romantikus hősnek állította be magát, engem meg egy
olyan nőnek, aki összetörte a szívét. És Monty ezért gondolta azt, hogy nem
én írtam a végét?
– A producerek egy jobb befejezést szeretnének látni, mielőtt
elfogadják a forgatókönyvet, neked pedig nem kell mást tenned, csak kissé
kifényesítened – magyarázta Monty. Fürkészőn nézett rám, talán észrevette,
hogy az asszisztense nem egészen úgy reagál, ahogy várta. – Eddig
eljuttattad a forgatókönyvet, Evelyn, ideje hát lezárni. Ezra komolyan hálás
neked mindenért. Bárcsak az ügynökök is részesülhetnének a dicsőségből!
Minden újra kiélesedett.
– De én nem tudok írni – szólaltam meg. – Te magad mondtad.
Hét év telt el, de annak a találkozónak az emléke még mindig fájt.
Huszonkét éves voltam, akkor költöztem Londonba, ott ültem Harmadik
William Jonathan Montgomery előtt, és úgy éreztem, a határán vagyok
annak, hogy megváltozzon az életem, és tudtam, hogy apám milyen büszke
lenne rám. Ott voltam Dorothy Taylor egykori ügynökségénél. A falon egy
Brick Park-plakát lógott.
Monty azért akart velem találkozni, hogy a kéziratomról beszélgessünk,
amit küldtem neki. Arról, amibe szívemet-lelkemet és az összes
megtakarított pénzemet beletettem. Azoknak a lányoknak írtam, akik, mint
én, Nora Ephronon nőttek fel; egy apáról szólt, aki tudja, hogy hamarosan
meghal, mégis úgy éli az életét, mintha ezzel nem lenne tisztában. Érzelgős
volt, és dolgozni kellett volna még rajta, és lehet, hogy nem vették volna
meg, de ez volt az első lépésem. Amit megtettem volna, ha Monty nem tör
össze azzal, amit mondott. Négy rövid szó, amely pontosan beletalált a
résbe, amit apám halála ütött, és sosem hagyta bezáródni.
Egyszerűen nincs hozzá tehetsége.
Aztán kiderült, hogy csak azért hívott be, hogy felajánljon egy
asszisztensi állást, mivel a legutóbbi segítője csak úgy kisétált az ajtón. Azt
mondta, megfogta a lelkesedésem, ami a forgatókönyvhöz mellékelt
kísérőlevelemből áradt. Le voltam sújtva, és még akkor is tántorogtam,
amikor elfogadtam az ajánlatát.
Az elmúlt évek során annyiszor elismételtem magamban Monty szavait,
hogy szinte mantra lett belőle. Most, hogy ott ültem vele szemben, azon
tűnődtem, vajon mekkora hatalmuk van még felettem.
Kiitta a pezsgőjét, és újra töltött.
– Meglehet, hogy akkor kissé elhamarkodottan ítéltem. – Nyeglén és
vontatottan beszélt, mintha az egésznek nem lenne semmi jelentősége.
Szerettem volna visszapörgetni az időt. Összehozni ezt a pillanatot
azzal, amikor megfosztott az önbizalmamtól. Ne add fel, mondtam volna az
akkori énemnek. Ne add az önbecsülésed másvalaki kezébe, épp, amikor a
legsebezhetőbb vagy. Hallgass azokra, akik szeretnek!
– Büszkének kellene lenned magadra – jelentette ki Monty, és nekem is
tölteni akart, amikor észrevette, hogy alig nyúltam a poharamhoz. – A
producereknek annyira tetszik az írásod, hogy a te befejezésedet akarják,
nem pedig Ezráét. Persze nem mintha tudnák, hogy te írtad. Arra
ügyeltetek. Dacára a vörös szőnyeges balesetnek.
Most fogtam fel teljesen, micsoda szörnyűséget tett EKF. A kezdetektől
fogva manipulált. Ellopta a szavaimat, és a sajátjaiként adta tovább őket.
Ahogy nőtt bennem a harag, minduntalan visszatértem a kérdéshez, hogy
miért. Amikor megkötöttük az egyezséget, még nem tudhatta, hogy olyan
anyagot kap tőlem, amit fel tud használni a forgatókönyvhöz.
– Ne hidd, hogy nem kapod meg érte a jutalmad – mondta Monty.
Ismertem már ezt a hangsúlyt. Azt hitte, azért hallgatok, mert titkolok előle
valamit, mert egyezkedni akarok vele. – Amint az ügynökség talpra áll,
természetesen… – Poharát az enyémhez koccintotta. – Evely Summers,
beosztott ügynök. Hogy hangzik?
Alig hallottam a szavait.
– Ez az én forgatókönyvem – mondtam halkan.
– Igen, te pedig az én asszisztensem vagy. Aki hamarosan feljebb lép,
ha továbbra is jól viselkedik. Segítesz az íróknak, ez a dolgod.
– Nem, ez ténylegesen az én forgatókönyvem, Monty –jelentettem ki
valamivel erősebb hangon. – Ezra ellopta.
Megremegett a keze, miközben kitöltötte a maradék pezsgőt a
poharába, én pedig rádöbbentem, hogy Monty pontosan tudja, mit csinált
EKF. – Akkor Evelyn Summers, teljes jogú ügynök. Ehhez mit szólsz? És
amiről nem tudnak a producerek, amiatt nem fáj a fejük.
Komolyan azt hiszi, hogy azt fogom tenni, amit mond. És miért ne
hinné? Eddig mindig így volt.
Eszembe jutott minden, amin keresztülmentem, a rengeteg munka, amit
az elmúlt hét év alatt a karrierembe fektettem, amikor állandóan bizonyítani
próbáltam egy olyan embernek, aki kijelentette, hogy nem vagyok elég jó.
És most, miután három hónapon keresztül mindenkit elhanyagoltam, akit
szeretek; a rengeteg megaláztatás és az állandó igyekezet után, hogy
„odategyem magam”, abban bízva, hogy megéri, mert EKF végül jut
valamire, kiderült, hogy mindez arra volt jó, hogy úgy tálalja a szavaimat,
az életemet, mintha a sajátja lenne…
Itt volt az ideje, hogy megmutassam, valójában ki is az az Evie
Summers.
– Végeztem – közöltem. Ahogy hallottam magam, tudtam, hogy így
igaz.
Végeztem Monty szarságaival.
– De hiszen még meg sem ittad a pezsgődet! – tiltakozott Monty a
poharamra nézve.
– Nem úgy értettem – feleltem higgadtan. – Mondd meg Sam-és-
Maxnek az igazat, vagy kiszállok. Bárhol találok munkát.
Súlyos csend ereszkedett ránk. Amikor Monty megszólalt, minden
kedélyesség eltűnt a hangjából. – Az korábban sem igen sikerült neked.
Nehéz jó referenciák nélkül boldogulni.
Rámeredtem. Rengeteg helyre jelentkeztem, és sehol sem akartak
alkalmazni. Azt hittem, azért, mert még nem állok rá készen. De Monty volt
az oka.
– Na és? – Monty megvonta a vállát. – Jó asszisztens voltál, Evelyn.
Tudod, milyen nehéz valakit találni? Nem akartalak csak úgy elengedni. Ezt
megtiszteltetésnek kellene venned.
Megértettem, hogy bármit is csinálok, sosem lesz belőlem ügynök.
Monty nem akar egy vele egyenrangú emberrel dolgozni.
– Nekem jár a dicsőség a forgatókönyvért – jelentettem ki higgadtan. –
Ha megkapom, megírom a befejezést.
– Az lehetetlen – rázta a fejét Monty. – De kérhetünk neked díjat a
szerkesztésért. És a neved megjelenhet a stáblistán.
Felálltam, és kihúztam a bőröndöm fogantyúját.
– Monty – szóltam nyugodtan. – Hallottad, mit akarok. Most el kell
érnem a vonatom.
– Gyerekesen viselkedsz, Evelyn.
John a függöny mögött állt. Mindent hallott.
– Várj! – szólt utánam Monty. Visszafordultam. Megigazította a
nyakkendőjét, lesimította a haját, és meghúzkodta a zakóját, mintha a
domborodó pocakját akarná elrejteni. – Ha most elmész, vége. Tudod, hogy
elintézhetem, hogy senki se alkalmazzon. Nélkülem egy senki vagy,
Evelyn.
 – Nem – feleltem. – Te vagy egy senki énnélkülem. – Visszafordultam
Johnhoz, aki tetőtől talpig végigmért.
– Miss Summers – szólt ünnepélyesen, és felsegítette a
düftinkabátomat, mintha csak egyike lennék a klub ünnepelt hírességeinek.
Közelebb hajolt, kacsintott, majd így folytatta: – Bravó!
 36

PLUSZ KÉT FŐ

BELSŐ: SHEFFIELD, ROSEHILL-KASTÉLY – FEBRUÁR 16., SZOMBAT, 13:15

EVIE és MARIA egy széles, földig érő tükör elő állnak. A szobának
hatalmas, ívelt ablakai vannak. A koszorúslányruha van rajtuk, és enyhe
beletörődéssel vizsgálják a tükörképüket.

Eligazgattuk egymás ruháján a fodrokat, igyekeztünk lelapítani őket, nem

sok sikerrel.
– Szerinted jól néz ki a ruhám? – kérdeztem Mariát, miközben
csoszogva kissé felé fordultam. Egy ilyen temérdek anyagból készült
holmiban nagyon nehéz volt mozogni.
Maria félrehajtott fejjel szemügyre vett.
– Azt hiszem – felelte végül. – Attól függ, mit értesz „jól néz ki” alatt.
Felhorkantam. Anyám aznap reggel átvitte a ruhát Mariához, hogy
hozza el nekem, és szemlátomást valami varázslatot művelt vele. Pontosan
úgy nézett ki, ahogy ki kellett néznie, épp csak súlyosabb lett, mint
korábban volt, és kétségkívül könnyebb volt becipzározni.
Maria gyanakvóan nézett rám. – Jól vagy, Evie?
– Persze.
Azonkívül, hogy EKF leadta az anyagot, egyik barátomnak sem
mondtam egy szót sem a történtekről. Sem az EKF-fel való randimről, az
árulásáról, az ellopott forgatókönyvről, a felmondásomról vagy arról a
tényről, hogy a hónap végén kénytelen leszek visszaköltözni anyámhoz, a
régi szobámba… De el fogom mesélni, fogadkoztam magamban. Ez a
hétvége azonban Sarah-é. Aztán bőven lesz időnk kitárgyalni, hogyan
robbantottam fel az életemet.
– EKF-ről van szó? – faggatott. EKF aznap reggel, miután nem
reagáltam a sorozatos könyörgésére az utolsó részt illetően, beállított a
lakásba, és csak azután volt hajlandó elmenni, hogy Jane közölte vele,
elutaztam a városból.
 – Igazából ez a ruha az oka. Attól félek, hogy hasra esem benne úton az
oltár felé.
Ránéztem Mariára, mert eszembe jutott a Panaszold csak el cikke, amit
átküldött, de lefoglalta a haja igazgatása, úgyhogy nem figyelt rám.
– Itt vagyok, ha el akarsz mondani valamit – szólalt meg, egy sötét
hajtincset tűrve a füle mögé. – És nem ítélkezem.
– Betartotta a határidőt. – Kipréseltem egy mosolyt. – Tényleg nincs
mit mondanom.
Két fiú mentett meg a további kérdésektől, akik üvöltözve rohangáltak
a folyosón.
– Ha valaki, hát Sarah képes lesz kezelni ezt a két rettenetes kölyköt –
jegyezte meg Maria. Nagyon édesek voltak a nagy barna szemükkel és a
hullámos, sötét hajukkal, amit az apjuktól örököltek, de kétségkívül úgy
viselkedtek, mint két ördögfióka.
Mindkettőnknek a leánybúcsú jutott az eszébe.
– És ha nehezen mennek a dolgok, nekünk kell gondoskodnunk a borról
– tettem hozzá.
Maria a vállamra tette a kezét, a fodraink úgy illeszkedtek egymáshoz,
mint a tetrisz elemei.
– Evie Summers! – mondta a szemembe nézve. – Minden rendben lesz
veled.
A könnyeimet nyelve bólintottam.
Ijedtünkben összerezzentünk, amikor egy nő – Jim valamelyik rokona –
berontott a szobába.
– Sarah-ról van szó! – lihegte, és jaj!, nagyon is ismerős volt az a
félelem a tekintetében. – Szüksége van rátok. – A nő ezután
belekapaszkodott a gyöngysorába, és eltűnt, valószínűleg azért, hogy
valami keményebb ital után nézzen.
– Készen állsz egy utolsó Mathers-féle kiborulásra, mielőtt Mrs.
Johnson lesz belőle? – kérdeztem Mariát.
– Menjünk, segítsünk a leányzón!
Felemeltük a fodrainkat, és amennyire a ruha engedte, szedtük a
lábunkat.
– Csoszogni, csoszogni, csoszogni – dirigált Maria. – Gyorsan!
Visszafojtottam a röhögést, még azon az áron is, hogy csorgott rólam az
izzadság abban a fojtogató göncben.
– Úgy igyekezz, mintha az életed múlna rajta! – biztatott Maria, és
oldalba bökött.
Berobbantunk a dupla ajtón abba a szobába, ahol Sarah öltözködött.
 – Mi a baj? – lihegett Maria. Eszelős tekintettel kerestük a katasztrófa
jeleit a tágas, világos szobában.
De csak Sarah volt ott, egy magas tükör előtt állt, és fantasztikusan
nézett ki. Kontyba fogott haja világos aranyszínben ragyogott. Ruhája a
földet söpörte: gyönyörű, csontszínű darab volt, egyetlen dísze egy vékony,
strasszokkal ékesített öv a derekán. Tetőtől talpig elegáns és ízléses volt,
eltekintve talán a gyémántdiadémjától.
– Csak szórakozzunk egy kicsit! – ragyogott ránk Sarah. Kitárta a
karját. Mariával egymásra néztünk, aztán megöleltük. – Köszönöm, hogy
kibírtátok mellettem – mondta, a fejét hátrahúzva, hogy óvja a frizuráját. –
Tudom, hogy egy hangyányit neurotikus tudok lenni.
– Te? Soha! – jelentette ki Maria. Én az egyik fodromba rejtettem a
mosolyomat.
A fiúk torkuk szakadtából üvöltve ismét végigvágtattak a folyosón.
– Oliver, Adam, mit mondtam nektek? – kiáltott rájuk Sarah. A zaj
azonnal abbamaradt.
– Bocs, gonosz mostoha – felelték kórusban.
Mariával felkészültünk a legrosszabbra.
– Ne legyetek már úgy megrémülve! – nézett ránk Sarah. – Én
mondtam, hogy így szólítsanak. Beígértem nekik, hogy ha nem viselkednek
rendesen, velünk kell jönniük a nászutunkra. – Kiszélesedett a vigyora. –
Jim meglepett egy nagyon romantikus héttel a Maldív-szigeteken. Nem a
Centre Parkba megyünk! Nyárig legalábbis nem.
– Kop-kop. – Jeremy dugta be a fejét az ajtón.
– Jeremy! – mondta Maria rémülten. – Mi a csoda van a fejeden?
Jeremy nem felelt, csak megigazította a barackszínű kalapját. Nagyon
úgy festett, mintha a ruhánkat díszítő egyik fodorból készült volna.
Sarah üdvözült mosollyal nézett rá. – Azt akartam, hogy ugyanolyan
elragadóan nézzen ki, mint ti, lányok.
– Micsoda? – kérdezte Jeremy. Elrendezte a fürtjein a kalapot, amely
meglepő módon jól állt neki. – Vedd úgy, hogy az az esküvői ajándékom,
hogy nem panaszkodom.
– Megérkezett? – váltott át Sarah hirtelen hivatalos üzemmódba. Jem
bólintott, mire Sarah izgalomtól csillogó szemmel felém fordult. – Evie,
emlékszel, hogy ígértem neked egy partnert?
– Élénken – feleltem összeszoruló gyomorral.
Sarah az ajtó felé intett a fejével. – Akkor nyomás! Odakint vár rád.
Segítségkérőn néztem a barátaimra, de Maria és Jeremy gondosan
kerülte a szemkontaktust. Szóval tudtak a dologról. Próbálva leplezni a
lelkesedés hiányát, felemeltem a ruhámat, és kicsoszogtam a hallba.
A bejárat előtt kissé idegesen, szürke ingben és hozzá illő
nyakkendőben Ben állt.
Egyik kezében a régi gépe, a másikba ragyogó arccal Anette
kapaszkodott. A kislány gyönyörű, piros-fehér ruhát viselt, a derekán
hatalmas piros masnival, ami passzolt a szemüvegéhez. Nem tudtam nem
észrevenni, hogy az iskolai színdarabhoz készült, angolzászló-mintás
szárnyait is felvette.
Ben lenne a partnerem? Tiltakozhattam volna. Előhozakodhattam volna
a szokásos kifogásokkal. Nem akar velem randizni. De ahogy ott álltak
előttem ketten, elakadt a szavam. Az egész világom épp a feje tetejére állt,
de annak, hogy Ben és Anette itt van, valahogy volt értelme. Amikor Ben
mosolyra húzta a szája szélét, az én szívem is gyorsabban kezdett verni.
– Ma reggel hívott fel – hallottam Sarah sutyorgását a hátam mögött. A
barátaim ott tolongtak az ajtóban, nehogy elmulasszanak valamit. – Marc
adta meg neki a számomat.
– Oké, de ki lett volna Evie eredeti partnere? – tudakolta Jeremy.
– Hallgass! – intette le Sarah. – Jim unokafivére, Roger. Átültettem a
gyerekek asztalához.
– Nem nős?
– Kétszer elvált.
– Csss! – csitította őket Maria.
Odamentem Benhez és Anette-hez, és nagyon igyekeztem normálisan
lépkedni.
– Hát eljöttél! – mondtam.
– Valaki segített kicsit, hogy meggondoljam magam.
Anette elvigyorodott, és rám kacsintott.
Mariával és Jeremyvel a főhajó végében álltunk, a vonósnégyes
Pachelbel D-dúr kánonját játszotta.
Anette vezette a menetet szökdécselve és aranyszín virágszirmokat
szórva, a vendégek pedig teljesen el voltak ájulva tőle.
– Most jövünk mi – lehelte Maria, mire mind mosolyra húztuk a
szájunkat. Minden tekintet felénk fordult, és ahogy meglátták a ruhánkat, a
vendégek álmélkodó kiáltásokat hallattak. A tömegben kiszúrtam egy
önelégült mosolyt: Beth volt az, hosszú, fehér ruhában (amiért Sarah
kétségkívül meg fogja ölni).
– Gyerünk, ti tragikus szépségek! – Jeremy odaállt közénk, és belénk
karolt. – Essünk túl rajta! – Hirtelen bevillant egy kép: magunkat láttam
ugyanebben a szituációban, de nyolcvanévesen, és mindannak ellenére, ami
történt, ettől kevésbé szörnyűnek tűnt az életem.
Vaku villant. Ben. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Még onnan
is láttam, ahol álltam, mennyire feszült. Észrevettem, hogy Anette,
miközben a virágszirmokat szórja, állandóan szemmel tartja az apját. Oké?
– kérdezte jelnyelven. Ben arca kisimult. Oké, jelelte vissza, és folytatta a
munkát. Láttam, hogy a feszültség minden egyes képpel enyhül benne. Oké.
Amikor elértünk a főhajó elejébe, megjelent Sarah. Szemben a mi
szerencsétlen csoszogásunkkal, a barátnőnk úgy vonult végig a templomon,
mintha az egy direkt az ő számára készült színpad lett volna. Csak úgy
sugárzott a ráirányuló figyelemben, mintha abból táplálkozna. Aztán odaért
Jimhez, és onnantól mindenki más megszűnt számára.
– Sarah Mathers! – szólt Jim, lenézve aprócska arájára. – Amikor a
barátaim azt tanácsolták, hogy próbáljak meg újra randizni – ujjongás a
közönség soraiból –, álmodni sem mertem volna feltételezni, hogy egy ilyen
fantasztikus emberrel találkozom.
Sarah sápadt arca erre az esküvőhöz sokkal jobban illő, rózsaszín-arany
árnyalatot öltött.
– Te voltál az, akire támaszkodhattam, amikor arra a legnagyobb
szükségem volt, és annyi szeretetet hoztál a fiaim életébe, amiről nem is
gondoltam, hogy lehetséges.
Maria kiosztotta a zsebkendőket. Jeremy megpróbálta elhárítani, aztán
mégis elfogadta, és megtörölgette a szemét.
– A por – suttogta.
– Ígérem, hogy a hátralévő életemben szeretni foglak –folytatta Jim –,
jóban és rosszban, és minden PowerPoint-prezentáció ellenére. – A
vendégsereg legalább fele megértőén nevetett. A barátaimmal egymásra
mosolyogtunk.
Sarah lassan kifújta a levegőt.
– Jim! – kezdte. – Te és a fiaid vagytok a legjobb dolog, ami valaha
történt velem. Sosem gondoltam, hogy ennyire szerethetek valakit… akinek
ilyen rossz ízlése van az öltözködés terén.
Jim elnevette magát, a szemét törölgette, és megszorította Sarah kezét.
Ben elkapta a pillanatot.
– Amikor elképzeltem a tökéletes családot, nem ezt láttam magam előtt
– folytatta Sarah. Jeremy megmarkolta a karomat; mindannyian lélegzet-
visszafojva figyeltük, hogy mi következik. – Mert sosem gondoltam, hogy
ekkora szerencsém lehet.
 – A szívem – suttogta Jeremy. Az én tekintetem pedig, teljesen
öntudatlanul, Benre vándorolt.

Ben a parketten táncoló nagyszülőket fotózta. Máskor komoly arca most

élénk volt, ahogy keringett körülöttük, és mosolyogva nézte a bemutatót,
amelyet a képek kedvéért rögtönöztek. Belekortyoltam az italomba; nem
vettem észre, hogy a poharam beleakadt az egyik fodorba, csak amikor már
a számban volt az anyag. A közelben nevetett valaki.
Jeremy és Maria a tenyerükbe támasztott állal, mímelt ábrándos
tekintettel ültek. Anette rám vigyorgott. A főasztalnál ültünk, erőt
gyűjtöttünk ahhoz, hogy megpróbálkozzunk a tánccal ebben a ruhában –
Jeremy esetében abban a kalapban. A térítőt a vacsora morzsái borították, és
apró kristályok, amelyek rabul ejtették a gyertyák fényét.
– Mi az? – kérdeztem.
Jeremy egy jelet mutatott a kezével, mire Anette odatolta elé a
borosüveget.
– Jeremy! – szólt rá Maria. De amikor látta, hogy Anette szemlátomást
imádja a dolgot, megenyhült. „Köszönöm” – jelelte Jeremy, és borospoharát
hozzákoccintotta a kislány narancslevéhez.
– Mutasd meg neki, kölyök – szólt, mire Anette felpattant, és odajött
hozzám, hogy megmutassa a fotót, amit ő készített.
Engem ábrázolt, ahogy valamit nézek a terem másik végében, az arcom
kipirult, és csillog a szemem.
– És? – értetlenkedtem.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de Sarah-nak igaza volt –
jelentette ki Jeremy. – Brutálisan beletalált, amikor partnert választott
neked.
Könyörögve néztem Anette-re.
– Jeremy nem úgy értette. – Sarah bevallotta, hogy Ben nem tudott róla,
hogy ő lesz a „partnerem”. Ha tudja, hogy ez a felállás, nem tetszett volna
neki.
– Tudom – bólintott Anette. – Mi vagyunk a partnered.
Mielőtt felelhettem volna, felhangzottak a Love Machine hangjai a Girls
Aloudtól.
– Jóságos ég! – jajdult fel Jeremy, amikor Sarah egyszer csak megjelent
előttünk, elszánt vigyorral, és valahogy még elegánsabban, dacára a
gyémánttiarának.
– Gyerünk, henye népség! Ideje táncolni.
 Nagy bátran és kissé spiccesen hagytuk, hogy Sarah a zsúfolt
táncparkettre vonszoljon bennünket.
Mariával megpróbáltuk kipörgetni egymást, és mivel a lábunkat nem
tudtuk normálisan mozgatni, a terebélyes ruhánkat forgattuk. Sarah
közöttünk állt, és a ruháját felemelve ringatózott. Jeremy megforgatta
Anette-et, aki most az ő kalapját viselte, nekiütköztek Sarah-nak, mire
annak leesett a tiarája, és messzire gurult.
Jeremy utánarohant, és ijedt képpel hozta vissza. Sarah elvette, és
szándékosan ferdén tette vissza a fejére.
– Most mi van? – kérdezte a meglepett arcunk láttán. – Az esküvő
megvolt. Az estének ez a része már a szórakozásé. Hát senki sem olvasta a
prezentációmat?
Valami fehér megvillant a tömegben, amit Sarah, akár sólyom a
prédáját, rögtön kiszúrt.
– Beth! – kiáltotta, és megindult a kolléganője után. – Be akarlak
mutatni valakinek. Rogernek hívják…
Egy lassabb szám következett.
– Gyerünk! – Maria kézen fogott, és már egészen jól ment a pörgés,
amikor David, aki mindenkinél magasabb volt a parketten, megkocogtatta a
vállát.
– Ellophatom? – kérdezte tőlem.
– A tiéd – feleltem. David gyengéden magával húzta. A tekintetemmel
Jeremyt kerestem, de Anette-tel épp a bárpult felé igyekeztek, ahol egy
helyes csapos volt szolgálatban.
Egyedül maradtam. Kihúzódtam a táncparkett szélére, elnéztem Mariát
és Dávidet, ahogy egymásba feledkezve táncolnak.
Aztán megjelent mellettem Ben, és lefotózta őket.
– Nagyon boldognak látszanak, ugye? – jegyeztem meg. Ha rám nézne
valaki úgy, ahogy ők néznek egymásra tizenkét évnyi együttlét után… Nem
felejtettem el, mit mondott Maria Sarah leánybúcsúján, ez a pillantás
azonban azt jelentette, hogy valamit jól csinálnak.
Ben a nyakába akasztotta a gépét, felém fordult, és a kezét nyújtotta.
Eltelt egy pilamat, amíg rájöttem, mit is akar.
– Ó! – mondtam. – Igen.
Ahogy elfoglaltuk a helyünket a LED-ekkel megvilágított parketten,
megszólalt Frank Sinatra The Way You Look Tonightja. Ben megpróbált
helyet keresni a kezének a ruhám fodrai között. Elnevettem magam. – Nem
hinném, hogy Frank a dal közben erre a ruhára gondolt.
Ben kissé közelebb lépett, és megbotlott. – Bocs!
 – Semmi gond. – Kirángattam a ruhát a lábunk alól.
David és Maria odatáncoltak mellénk; a barátnőm a párja lábán állt, így
el tudta kerülni, hogy rálépjen a ruhája fodraira.
– Egy perc, csak kicsit átalakítom Evie ruháját – mondta Davidnek. – A
mamád szerint ennek működnie kell. – Ujjával megérintette a nyakam, a
derekam és a hátam. Azután a karom alá nyúlt.
– Maria… – mondtam elfúló hangon, ahogy rántott egy nagyot a
ruhámon, és letépte róla a legfelső réteget.
Lenéztem magamra. Mostantól egy halvány rózsás-aranyszínű, A
vonalú ruhát viseltem, amely tökéletesen simult a derekamra, a
szoknyarésze pedig könnyedén libbent a lábam körül.
– Így már jobb – mosolygott Maria. – Irány a bár! – vezényelt
Davidnek, és táncolva eltávolodtak tőlünk.
A Can’t Help Falling in Love következett Elvis Presley-től.
Gyanakvóan körülnéztem. Hát persze: Jeremy és Anette a DJ mellett álltak,
és onnan vigyorogtak ránk. Megcsóváltam a fejem.
Amikor visszafordultam Ben felé, ő újra a kezét nyújtotta. Magához
húzott, és egyik tenyerét a hátamra simította. Minden idegszálammal
érzékeltem a keze súlyát és az ujjait, mintha a csupasz bőrömet érintette
volna.
– Igazad volt – mondta. – A mai nappal kapcsolatban. Hogy eljöjjek.
Hogy fotózzak. Köszönöm. Én… én nem hiszem, hogy nélküled
megcsináltam volna.
– Szívesen – feleltem. – Bár gyanítom, hogy ebben Anette-nek is nagy
része volt.
Elmosolyodott. – Igen meggyőzően érvelt.
– Mégpedig?
Ben ujjai szorosabban kulcsolódtak az enyéimre. Gyengéden közelebb
húzott magához, a közöttünk lévő távolság két centiről egyre, majd egy
leheletnyire csökkent. A szája egy szót kezdett formálni. De sosem tudtam
meg, mit.
– Vöröske! – A kiáltás végigsüvített a táncparketten. Bosszankodó
sóhajokat hallottam, és a tömeg kettévált, hogy utat engedjen valakinek.
A szívem a torkomba ugrott.
– Bébi! – kiáltotta EKF felénk közeledve. Farmert és bőrdzsekit viselt,
a haja szanaszét állt. – Itt a partnered. Jobb későn, mint soha, nem igaz? DJ!
A dalomat!
Megszólalt Chris de Burgh The Lady in Redje. A parketten minden
ember EKF-et figyelte, ahogy karját széttárva várta, hogy megölelhessen.
 Ben keze lehullt a derekamról.
– Ben… – Azt akartam, hogy tudja, nem én terveztem így, de ő
megfeszülő állal EKF-et nézte. Aztán nem szólt semmit, csak bólintott,
mintha nem is számított volna másra, és elment.
– Viszlát, Ben! – mondta EKF a távolodó hátának.
– Te mit keresel itt? – csattantam fel.
– Ezúttal nem rontom el. Nem tudok meglenni nélküled, Vöröske.
– Azt hiszed, csak úgy felbukkanhatsz a barátnőm esküvőjén azok után,
amit tettél?
Közelebb lépett hozzám, majd lehalkította a hangját.
– Tudom, hogy hatalmas bocsánatkéréssel tartozom.
Vajon hogyan magyarázza meg a forgatókönyvet?
– Tudnod kell – kezdte –, hogy minden, amit neked mondtam, igaz volt.
Sajnálom, hogy a premieren elszúrtam. Akkor meg kellett volna
mondanom, de nem tudtam mit kezdeni azzal, amit irántad érzek. –
Elhallgatott, és az arcomat fürkészte. – Az az igazság… – ismét felemelte a
hangját –, hogy szeretlek, Vöröske.
Ekkor láttam meg a barátaimat, akik kiváltak a tömegből, és az arcukon
elborzadt hitetlenséggel néztek rám.
 37

PLACCS

BELSŐ: A ROSEHILL-KASTÉLY BÁRJA – FEBRUÁR 16., SZOMBAT, 21:03

EVIE kirángatja EKF-et egy, a terem túlsó végében nyíló dupla ajtón. A
helyiséget súlyos függöny osztja ke é. Mögö e üres bár. Az egyik asztalon
pezsgőspoharak és proseccós üvegek garmadája áll, melle e egy
talapzaton hatalmas torta. Majdnem két méter magas. Nyolc óriási
emeletét cukormázból készült virágok díszí k, amelyek lefutnak az oldalára
is.- A tetején cukormáz kastély áll, elő e csókolózó hercegnő és herceg.
EVIE és EKF egy pillanatra megtorpan elő e.

Itt kisebb volt a zaj, bár úgy hallottam, hogy a vendégsereg a

távollétünkben ott folytatta, ahol abbahagyta. Hála istennek! Elintézem
EKF-et, aztán visszamegyek, és bocsánatot kérek a barátaimtól.
És Bentől.
– Mi a fenét csinálsz itt? De komolyan.
– Szeret…
Felemeltem a kezem. – Nem kell a rizsa, Ezra. Dacára annak a
kevésnek, amit sikerült megírnod, nem te vagy a romantikus hősöm.
EKF állán megfeszült egy izom, ahogy a szavaimat mérlegelte, és azt,
hogy miként jöhetne ki ebből a legjobban. –Akkor tudod – mondta végül,
felhagyva a színleléssel.
– A befejezés miatt jöttem. Monty küldött. Azt hiszi, valamiféle
szerelmi civódásba keveredtünk, és azt javasolta, hogy lepjelek meg.
– Mert legutóbb is olyan jól sikerült?
– Nem akarom, hogy kirúgjanak, Vöröske – bizonygatta már-már
meggyőzően.
– Már kiléptem. – Megcsikordult a fogam. – Ne tégy úgy, mintha puszta
kedvességből csinálnád. Elloptad a művemet, és eljátszottad, hogy belém
estél, csak hogy elérd, befejezzem. Egy seggfej vagy. Nem hiszem el, hogy
valaha is ennek az ellenkezőjét gondoltam.
EKF elhúzta a száját, megfogott egy proseccós üveget, és töltött
magának egy pohárral.
 – A befejezést akarom, Vöröske.
– Evie a nevem! – csattantam fel. EKF összerezzent.
– Csak ezért jöttél idáig Londonból? Időpocsékolás volt. Nem kapod
meg.
– Ne áltasd magad, Vöröske… Evie. – Tettetett belenyugvással
megemelte a poharát. – Először Monicához mentem, de neki nem kellettem,
így hát ide jöttem. – Felhajtotta a pezsgőjét, majd félredobva a poharat,
egyenesen az üvegből ivott. Tekintete a nyolcemeletes tortára vándorolt. –
A giccses esküvők nem az én műfajom.
Ökölbe szorult a kezem. Volt valami furcsa benne. A borzas haja, az
edzőcipő. – Részeg vagy?
EKF vállat vont.
– Ingyen van az ital. Amúgy meg mi a bajod? – Valami hirtelen
átsuhant az arcán, és elcsúfította a szép vonásait.
– A producerek a te írásod miatt imádják annyira a forgatókönyvet. Ez
jó dolog, nem?
– Még csak azt sem tudják, hogy az enyém! – Lassan kifújtam a
levegőt, próbáltam visszafogni magam. – Miért loptad el, Ezra?
EKF kivégezte a proseccót, és megtörölte a száját.
– Komolyan tudni akarod? – kérdezte.
– Igen.
– Amikor eljöttél hozzám azzal a szerződésmódosítással, épp egy másik
forgatókönyvön dolgoztam. Egész végig azt írtam.
Beletelt némi időbe, míg felfogtam, mit mondott.
– Egy másik forgatókönyvön? De… De írói válságban voltál! –
feleltem. – Azt gondoltam, hogy az összetalálkákkal segítek neked. Ihletet
adok.
– Azt hitted, hogy írói válságban vagyok? – kérdezte EKF
hitetlenkedve. – Én? – Ivott egy újabb korty pezsgőt. – Oké, egy kicsit. De
nem hosszú ideig.
– Három évig – mutattam rá.
– Mindegy. Ezért szerződtem le egy romkomra. Szükségem volt
valamire. Elismerem, hogy el voltam keseredve. És ez olyan volt, mintha
oldódott volna a görcs, vagy mi. Abban a percben, hogy aláírtam a Kurázsi-
szerződést, bevillant egy film ötlete, ami annyira jó volt, és annyival jobban
illett a stílusomhoz, hogy tudtam, inkább azt kell megírnom. Úgy
gondoltam, az azért kapott pénzből majd visszafizetem az Interpid előlegét.
És akkor mindenki boldog lesz. Majdnem – sóhajtott. – Monty túlságosan is
ragaszkodott a romkomhoz ahhoz, hogy az én szememmel lássa a dolgot.
 Meglengette az üveget.
– Aztán jöttél te, és felajánlottál három hónapot arra, hogy befejezzem a
forgatókönyvet. Amikor a producerek állandóan a romkom ötlete miatt
nyaggattak, odaadtam nekik a tiédet: egy olyan romantikus komédiát,
amiben nem egy, hanem az összes összetalálka szerepel! – Felnevetett. –
Sosem gondoltam volna, hogy tényleg megveszik. Csak azért adtam oda
nekik, hogy békén hagyjanak. Amikor tetszett nekik az első rész, tovább
tömtem őket. Ezzel időt nyertem, hogy be tudjam fejezni az enyémet, és
elvigyem Los Angelesbe.
– Az alkotói szabadságod – mondtam szárazon, ahogy a kép darabkái a
helyükre kerültek.
– Ha ettől jobban érzed magad… – EKF megbillentette az üveget, de az
üres volt. Felvett egy másikat. – Az én forgatókönyvem senkinek sem
kellett. Erről Monty tehet. Álnéven kellett kiadnom a forgatókönyvet, hogy
ne tudja meg, a háta mögött üzletelek vele. Senki sem vett komolyan.
Engem! Ezra Chestert!
Ahogy fáradtan megdörzsöltem a homlokom, beugrott egy emlék.
– Aznap este a Pernyében – döbbentem rá. – Az a silány Ezra Chester-
forgatókönyv-utánzat, amiről Jodi beszélt… azt te írtad. – Aztán eszembe
jutott Monica rejtélyes megjegyzése, amit újévkor tett. „Neked tényleg
fogalmad sincs semmiről, ugye?” Mindent tudott. A plagizálást. Ezra másik
forgatókönyvét. Eltűnődtem, vajon ezért szakított-e vele. Elnevettem
magam. – Őszintén, nem hittem, hogy ezt egyszer viccesnek találom.
EKF gúnyosan elmosolyodott. – A miatt az elutasított forgatókönyv
miatt voltam kénytelen úgy tenni, mintha beléd szerettem volna.
Elkomolyodtam. – Hogyhogy?
– Amikor visszajöttem L. A.-ből, nem maradt másom, csak a romkom.
Aztán te kijelentetted, hogy kiszállsz az egyezségünkből. Tudtam, hogy
blöffölsz, de szükségem volt a befejezésre. El kellett hitetnem veled, hogy
győztél, ezért úgy tettem, mintha beléd estem volna. Amilyen
kétségbeesetten kerestél valakit, azt hittem, hamarabb beveszed. – Közelebb
oldalazott hozzám. – Jól szórakoztunk, nem? Nem minden volt hazugság. –
Metszőn néztem rá. – Nézd, Evie! Neked ugyanannyira szükséged van erre
a forgatókönyvre, mint nekem. Írd meg a befejezést!
– Csak ha megjelenik a nevem – feleltem.
– Persze. Ha megírod a befejezést, megjelöllek társszerzőként.
– Szerzőként, Ezra.
– Azt nem lehet – siránkozott könyörgő tekintettel. – Óriási szükségem
van rá. Na! A te karriered már le van húzva a vécén. Legfeljebb egy
napodba kerül. Írd már meg azt a rohadt befejezést!
A szavai zengtek az üres teremben. Hirtelen belém hasított, hogy ez az
egész dolog milyen elképesztően röhejes. Nevetni kezdtem, először csak
csendesen, de aztán képtelen voltam abbahagyni.
– Mi olyan vicces?
– Te – ziháltam az oldalamat fogva. – Te kiabálsz velem, hogy írjam
meg a forgatókönyvet. Most már legalább tudod, milyen érzés!
EKF tekintete arról árulkodott, hogy azt hitte, végül csak sikerült
megtörnie.
Összeszedtem magam, megigazgattam a ruhámat. – Gyerünk, Ezra!
Ideje elmenned.
– Soha!
– Hallottad, mit mondott. – Hátrafordultam: Ben állt a függöny mellett.
– Ez mind miattad van, Uncsi Apu. Húzz haza!
Bennek elsötétült a tekintete.
– Tűnés. Most azonnal.
– Neki meg mi köze hozzá? – fordult felém EKF. – Hát nem utasított
vissza téged? Az összetalálkán – magyarázta Bennek.
– Ezra, ne! – szóltam rá, hogy elhallgattassam.
– Tudod, az iskolai előadáson. – A szavai betöltötték a termet, amitől az
mintha fojtogatóan kicsivé zsugorodott volna.
Ben felvont szemöldökkel felém fordult.
– Dühös voltam – magyaráztam halkan. – Ezt még azelőtt írtam,
hogy… – A Lonc-lak, a Valentin-napi életmentés, a táncunk előtt.
– És most már benne van a filmemben – tette hozzá EKF.
– A te filmedben? – kérdezte Ben csendesen.
– Az én beszámolóimat adta be az összetalálkákról, de esküszöm, hogy
erről fogalmam sem volt.
– Ennyi elég is. – Ben kifürkészhetetlen arccal nézett EKF-re. – Akkor
ez nem a „te filmed”, hanem Evie-é. Elloptad tőle.
Rábámultam. Nem engem hibáztat?
EKF a szemét forgatta.
– Evie egy asszisztens, nem? Asszisztált nekem. Erről van szó. –
Visszatért a proseccójához. – És tényleg nagyon odateszi magát, ha érted,
mire…
– Te aztán valóban egy EKF vagy. – Elindultam felé, de Ben
megállított.
– Nem éri meg, Evie.
– Semmi gond, Ben – feleltem, EKF-re nézve. – Elbírok vele.
 EKF derűsen elvigyorodott.
– Naná – provokált, és lecsapta az üveget. Most Benen volt a sor, hogy
közelebb lépjen hozzá. – Rajta, Uncsi Apu, mutasd meg, hogy nem vagy
egy unalmas pöcs!
Közéjük álltam. – Hagyjátok abba!
De EKF kikerült, és meglökte Ben vállát.
– Nem állok le veled – jelentette ki Ben nyugodtan. – Tűnj innen! Most
rögtön.
EKF újból meglökte, ez alkalommal erősebben. Felkiáltottam, amikor
Ben hátratántorodott a hatalmas torta felé. Egy puffanást hallottam, ahogy
nekiütközött az állványnak.
A nyolcemeletes építmény megingott.
A tetején csókolózó pár kissé oldalra dőlt… és megállt.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. – Oké, ez szoros volt. Ezra, tényleg
el kell menned.
EKF elgondolkodva nézett Benre.
– Szerintem igaz, amit a vörös hajú nőkről mondanak – közölte
lezseren. – Csupa tűz mind. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam
megtapasztalni, az ágyban is olyan jó-e, mint a csókolózásban. Au!
Ben oldalba trafálta.
Ó, istenem! Jaj, ne! Csak annyit láttam, hogy EKF a karjával
hadonászva hátratántorodik. Kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon
valamiben, de csak a torta volt mögötte.
Ott álltam, és néztem, ahogy a jobb karja és a válla egyenesen belezúg a
legalsó emeletbe.
Egy pillanatig minden mozdulatlanná dermedt, a döbbenettől moccanni
sem tudtunk.
Aztán, ahogy EKF megpróbálta kiszabadítani magát, a torta elkezdett
remegni.
– Ne mozogj! Talán még meg lehet menteni – szóltam rá
elkeseredetten. Ha esetleg megfordítjuk a tortát, eltüntethetjük a hatalmas
lyukat…
Ben a kezét nyújtotta, hogy felsegítse EKF-et. – Gyerünk. EKF úgy tett,
mintha meg akarná fogni a kezét – és egy hatalmas darab tortát vágott az
arcába.
– Rendben – mondta Ben higgadtan, a krémet törölgetve a szeméből.
Aztán rávetette magát EKF-re, mindketten nekiestek a tortának, ledöntötték
az állványról, és az egész jól hallható placcsanással landolt a földön.
Óistenemezhogytörténhetettónemnemnem!
 Felpattantak, megragadták egymást, és a torta romjain csúszkálva
folytatták a küzdelmet.
– Az isten szerelmére, hagyjátok abba!
EKF megfogott egy karhosszúságú tornyot, amely valaha a cukormáz
kastélyhoz tartozott, és Ben hátára sújtott vele. Ben erre felemelte az egész
második szintet, és EKF fejéhez vágta.
– Felnőtt emberek vagytok!
EKF a földre került, a torta romjai között tapogatózott, miközben Ben
összeszedett néhány cukormáz virágot, és elkezdte velük hajigálni. EKF két
kézzel megragadta a legnagyobb tornyot, és akár egy dárdával, Ben felé
döfött vele. Ben elkapta a másik végét, és ennél fogva felrángatta EKF-et. A
két férfi morogva cibálta a tornyot, amíg az ketté nem tört, és mindketten
újra a torta borította padlón nem találták magukat.
Valami nekicsapódott a mellkasomnak. – Au!
Hideg krém csurgott lefelé a ruhám alatt.
Totális katasztrófa.
– Gyertek, van hely mindenkinek. – Egy férfi hangját hallottam a
függöny túloldaláról. A DJ volt az. Mit keres itt?
– Lássuk, ahogy Mr. és Mrs. Johnson felvágja a tortát. És micsoda
tortát, emberek! Dobpergést kérek!
Kérlek, ne!
Mindhárman megdermedtünk. Ben és EKF a földön, a torta romjain, én
pedig mellettük állva, a kétségbeesés élő szobraként.
Elhúzták a függönyt. Behunytam a szemem.
Három. Kettő. Egy.
– Valaki elmagyarázná, mit keres két férfi az esküvői tortám kellős
közepén?
– Nem – hallottam Jeremy hangját. – Ki kellett volna ugraniuk belőle,
mint egy keljfeljancsinak.
– Ne most, Jeremy! – szólt rá Maria erőtlenül.
Odanéztem. Az egész vendégsereg minket bámult. Képtelen voltam a
barátaim szemébe nézni.
Sarah felvette a herceg és a hercegnő figuráját. Kettétörtek.
– Te! – kiáltotta jeges dühvel, és hozzávágta EKF-hez a hercegnőt. –
Mássz ki a tortámból, és tűnj el az esküvőmről! – Egy pillanatig úgy
látszott, hogy EKF megpróbálja elbűvölni, de aztán meggondolta magát.
Felállt, elemelt egy üveg proseccót az asztalról, és elindult kifelé. Jeremy
kicsavarta a palackot a kezéből, aztán kilökte a függönyön.
 – És te is – mutatott Sarah a herceggel Benre. Megcsóválta a fejét. –
Pedig téged tartottalak a jó embernek.
– Nagyon sajnálom, Sarah – mondta Ben. Kissé csúszkálva talpra állt,
miközben gondosan kerülte a tekintetemet. Megpróbálta letisztogatni
magáról a cukormázat, ami tetőtől talpig beborította, de aztán rájött, hogy
hiába. – Mindent megtérítek. És nem kell fizetned a fotókért. Bocsáss meg!
Anette otthagyta Mariát, és odament az apjához, ügyelve rá, hogy ne
lépjen bele a férfiról lepotyogó tortadarabkákba. A kezét nyújtotta neki.
– Gyerünk – mondta, mintha egy rakoncátlan gyerekhez beszélne,
miközben a szemét forgatva nézett a vendégseregre.
– Pontosan emiatt hoztuk a „lefekvés előtt nincs édesség” szabályt.
Néhányan elnevették magukat.
Görnyedt vállal és egy utolsó bocsánatkérő pillantást vetve Sarah-ra,
Ben kisántikált a teremből.
Most, hogy egyedül maradtam, végre ránéztem a barátaimra.
– Evie! – szólalt meg Maria. – Hogy tehetted ezt?
– Sajnálom – kezdtem. Mindent tönkretettem. Ismét. Magyarázattal
tartoztam a barátaimnak. Mégsem tudtam megállni, hogy ne nézzek a
függöny felé, ahol Ben és Anette eltűnt.
– Ráérsz később is hason csúszni előttünk – mondta Jeremy.
– Most menj utána!
Ránéztem Sarah-ra, majd Mariára. Jeremy elhúzta a függönyt, én pedig,
bízva abban, hogy a barátnőim megbocsátanak, hálásan rámosolyogtam, és
még mielőtt bárki egy szót szólhatott volna, elviharzottam.
Ben és Anette az előcsarnokba vezető folyosó közepén jártak. – Ben,
várj!
Nem lassított. Rohantam, hogy utolérjem őket.
– Hiba volt – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – Nem kellett
volna eljönnünk. – Összeszorult a gyomrom. Anette megrángatta a kezét.
– Az egész nap tévedés volt? – kérdeztem.
Ben leszegett fejjel megállt a dupla ajtónál. Anette felnézett rá.
– Nem lett volna szabad belemennem, hogy Sarah fotósa legyek –
mondta.
– Miért nem?
– Mert mielőtt veled találkoztunk, rendben volt az életünk, Evie.
Remekül elvoltunk, amíg te meg nem jelentél.
– Apa! – tiltakozott Anette.
Ben kilépett az ajtón. Vége. Utánuk rohantam az előcsarnokba.
 – Neked folytatnod kell a fotózást, Ben! – kiáltottam utána. A recepciós
a szájára tett ujjával intett csendre, mire lehalkítottam a hangom. – Azt
gondoltam, hogy ha eljössz ide fényképezni, az segít, hogy visszatalálj
ahhoz, amit szeretsz. Csak segíteni akartam.
Ben jelelt valamit Anette-nek. Ő dühösen felelt neki, mire az apja
egyszerűen az ajtóra mutatott, amin az imént kijöttünk. A kislány az állát
felszegve visszament – a zene egy pillanatra betöltötte az előcsarnokot,
mielőtt becsukódott mögötte az ajtó.
– Nem kellene beleavatkoznod az emberek életébe, Evie.
Még mindig nem nézett rám, úgyhogy karba tett kézzel odaálltam elé. –
Beszéljünk arról, hogy ki mibe avatkozik bele? A verekedésről odabent.
Arról, hogy megpróbáltad rávenni EKF-et a bocsánatkérésre. És mi van a
lufikkal? És Sarah leánybúcsújával? Nincs szükségem arra, hogy állandóan
megments, Ben.
– Talán ha nem köt le annyira, hogy találj egy férfit, akivel igazából
nem is akartál randizni, jutott volna időd a fontosabb dolgokra.
Dühömben elvörösödtem, és felemeltem a hangomat. – Mi zavar téged
annyira ezekben az összetalálkákban, Ben? Én legalább kezdek valamit az
életemmel. Te beleragadtál egy kátyúba. Minden vasárnap a Gilben ülsz.
Azt mondod magadnak, hogy többé nem vagy fotós, amikor pedig
nyilvánvalóan az vagy. És tudod, még mi vagy? Gyáva vagy, Ben. Nem
vagy hajlandó kockáztatni valamiért, amit szeretsz, még akkor sem, ha ott
van az orrod előtt.
Ben mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Egy lépéssel közelebb
lépett hozzám.
– Valamiért, amit szeretek? – kérdezte halkan.
– Igen – feleltem zavartan.
– Evie? – Maria volt az. Ahogy meglátott bennünket ott állni, a harag
eltűnt az arcáról.
Anette jött mögötte, és egy táskát cipelt.
– Elhoztam a fotóscuccodat, apa. – Amikor Ben nem válaszolt, a
kislány az oké jelét mutatta. Ben megrázta magát, odament hozzá, majd a
vállára vette a táskát, és megfogta a gyerek kezét.
A kijáratnál egy pillanatig hezitált, mintha mondani akart volna
valamit, aztán kiléptek az éjszakába.
Egy meleg kéz érintését éreztem a karomon.
Maria. De most nem tudtam a szemébe nézni.
– Gyere vissza! – mondta.
 – Nem tudok. Sajnálom, hogy hazudtam nektek. Sajnálom, hogy
mindent tönkretettem. – Megtöröltem a szemem, és elhátráltam. –
Mulassatok jól! Szeretlek benneteket. Kérlek, mondd meg a többieknek…
Ha kérdezik, mondd meg mindenkinek, hogy sajnálom.
 38

JEMS

BELSŐ: EVIE GYEREKKORI SZOBÁJA – FEBRUÁR 17.,

VASÁRNAP, 19:23

EVIE paplanba burkolózva kucorog a keskeny ágyon, és a laptopján

dolgozik. Körülö e papír zsebkendők hevernek. Időről időre megnézi a
telefonját, azután visszateszi. Kopognak, EVIE anyja lép be a szobába, egy
tálcán teát és lekváros pirítóst hoz.

Könnyes mosolyt vetettem rá, a szemem feldagadt, de a tekintetem továbbra

is a képernyőre tapadt, hogy befejezzem a költöztető autó megrendelését.
Már szóltam Jane-nek, hogy a hónap végén elköltözöm. Felajánlotta, hogy
vár a bérleti díjra, amíg új állást találok, de már nem tudtam biztosan, hogy
mit is akarok. Üdv újra a hegy lábánál, Evie!
Anyám letette a tálcát a régi éjjeliszekrényemre.
– Hoztam egy kis harapnivalót – mondta. – És teát. – Töltött
mindkettőnknek, aztán az ölembe tette a tányért, a kezembe nyomta a
bögrét, és kényszerített, hogy felüljek. – Szerintem meg kellene próbálnod
beszélni a barátaiddal – jelentette ki.
Sóhajtva beleharaptam a pirítósba. Megkordult a gyomrom; rájöttem,
hogy aznap még nem ettem semmit. Befaltam az egészet.
– Nem beszélnek velem, anya. Tönkretettem Sarah esküvőjét, és
hazudtam nekik EKF-ről. – Anyámnak mindent elmeséltem, és
gyakorlatilag el kellett koboznom a buszbérletét, hogy ne tudjon elmenni
EKF-hez. – Sarah a leánybúcsút is alig bocsátotta meg. Ezt sohasem fogja.
Nem érdemlem meg.
– Biztos vagy benne? – kérdezte anyám, az örök optimista. Nekiállt
előszedni a pulóverem és a farmerem a bőröndömből, és az ágyra terítette.
Hátha ezzel valahogy rávehetne, hogy megváljak a pizsamámtól.
A Londonba költözésem óta ez volt az első nap, amikor a JEMS
csoportos cset néma maradt.
 – Biztos – feleltem, kettétörve a második szelet pirítóst. Anyám kitette
a melltartómat és a hajkefémet is, rám pillantott, majd a kupacot megfejelte
egy dezodorral és egy fogkefével.
– Komolyan úgy gondolom, hogy legalább meg kellene próbálnod.
Mégiscsak csúnya dolog várakoztatni őket.
Beletelt némi időbe, mire leesett, hogy miről beszél. – Micsoda?
– Főleg, mivel vették a fáradságot, hogy eljöjjenek – tette hozzá.
Kiugrottam az ágyból, és felkaptam a holmimat. – Anya!
A barátaim ott ültek a nappaliban, összepréselődve anyám hepehupás
kétszemélyes kanapéján, kezükben csésze tea.
– Sziasztok! – köszöntem, és megpróbáltam mosolyogni. Sarah ült
középen, és még így, kopott farmerben és ingben is megőrizte a ragyogását.
Jeremy biccentett. Maria arcáról semmit sem tudtam leolvasni.
– Evie! – szólalt meg Jeremy hivatalos hangon. – Gyere be! Valamit
mondanunk kell neked. Nem fog sokáig tartani.
– Ugyanis reggel korán indul a gépem – tette hozzá Sarah.
Beljebb vonszoltam magam, miközben a félelemtől összeszorult a
gyomrom. Odakint a konyhában anyám az edényekkel csörömpölt, jelezve,
hogy nyugodtan beszélgethetünk. Persze csak épp annyira zajongott, hogy
azért hallja, amit mondunk. Maria arcát fürkésztem, hátha le tudom olvasni
róla, mi következik. Mivel senki sem szólalt meg, sietve megtörtem a
csendet.
– Tudom, milyen rémesen viselkedtem – kezdtem. – Beszélnem kellett
volna nektek EKF-ről. Nem lett volna szabad hagynom, hogy tegnap idáig
fajuljon a dolog. Rettentően sajnálom.
– Szörnyű barát voltál – jelentette ki Sarah. – Tönkretetted a tortámat.
A Tescóból kellett szereznünk tizenkét Viktória-tortát. Jim nővére csinálta
meg a többi fotót. De ami a legrosszabb – mondta ellágyuló hangon –, azt
akartam, hogy a legjobb barátnőm ott legyen az esküvőmön. És te elmentél,
Evie.
– Annyira sajnálom, Sarah! – szóltam, elborzadva magamtól. –
Borzasztó voltam. Totálisan nemtörődöm. Nem számíthattál rám.
– Már hónapok óta – jegyezte meg Maria.
– Teljesen el voltál foglalva magaddal – tette hozzá Jeremy.
– És hazudtál nekünk – fejezte be Maria.
– Tudom – feleltem elkeseredetten a megbántottságot tükröző
arckifejezésük láttán. – Többé nem teszem. És esküszöm, hogy semmi sem
történt köztem és EKF között. Maria, te láttad a rólam készült fotót az
újságban. Az elég jól elmond mindent.
 – Mindannyian láttuk – biztosított Jeremy.
– El kellett volna mondanom nektek az igazságot – jelentettem ki
szerencsétlenül. – De tudtam, hogy mit mondanátok. És igazatok volt.
Higgyétek el, már Sarah esküvője előtt végeztem vele. Fogalmam sem volt,
hogy betoppan az esküvőre. Nem lett volna szabad szóba állnom vele.
Egyszerűen el kellett volna zavarnom. – Végignéztem a barátaimon. –
Tudom, hogy nem érdemlem meg, de… gondoljátok, hogy valaha is meg
tudtok nekem bocsátani?
A karomat magam köré fonva felkészültem a válaszukra. Ők voltak a
családom. Nem tudtam, mihez kezdenék nélkülük.
– Szó sem lehet róla – jelentette ki Sarah, én pedig égő torokkal
nyeldestem a könnyeimet. Végzetesen elrontottam a dolgokat!
Jeremy oldalba bökte a könyökével.
– Feltételeket akartunk szabni. Hogy nem szólunk hozzád. Hogy egy
évig a te kontódra iszunk. És a többi. – Halványan elmosolyodott. –
Csináltunk egy listát.
– Aztán felhívott a mamád – mesélte Maria.
– Mindent elmagyarázott. Tudjuk, hogy az a faszkalap átvert a
forgatókönyvvel – folytatta Jeremy. Sarah-ra pillantott. – Véletlenül pont
ezt a nevet adtam annak az izének is, amit rám adtál az esküvőn.
– Azt is tudjuk, hogy otthagytad az állásodat – szólt Sarah, figyelmen
kívül hagyva Jem megjegyzését. – És hogy hazaköltözöl a mamádhoz. –
Elfintorodott. – Elég nehéz így haragudni rád.
Hitetlenkedve bámultam rájuk. – Ez azt jelenti…
– Gyere ide – rendelkezett Jeremy. Mariával felálltak. A barátnőm
csillogó szemmel kitárta a karját.
Mindenki elhallgatott.
– Rendben – sóhajtott Sarah, és ő is felállt. – De kifizeted a tortát.
Ott találtam magam az ölelő karukban, amire már olyan régóta
vágytam.
– Jaj, srácok! – dünnyögtem bele valakinek a hajába. – Egy pillanatra
rám hoztátok a szívbajt.
– Tudjuk – bólintott Jeremy.
Lehúztak maguk mellé a kanapéra.
– Köszönöm, hogy itt vagytok nekem. Újra – mondtam. – Tudom, az én
hibám, amiért titkolóztam előttetek, de bár találkoztunk, mégis nagyon
hiányoztatok.
– Evie Doris Summers – szólalt meg Maria ellentmondást nem tűrő
hangon. – Természetes, hogy itt vagyunk. Te a világot megmozgatod, ha a
barátodnak szüksége van rád.
A könnyek, amelyeket eddig visszafojtottam, most patakzani kezdtek.
Annyira arra koncentráltam, amit akartam, hogy ők nem számíthattak rám.
És ők mégis eljöttek, miattam.
– Ha megint a szemem elé kerülne az a férfi, hát tudnék mit mondani
neki – háborgott Maria a távolba kalandozó tekintettel. – Azt gondolta,
hogy ellophatja a forgatókönyvedet, és a sajátjaként adhatja el. Micsoda
arrogáns seggfej!
– Annál is rosszabb – tódította Sarah. – Egy újabb férfi, aki egy nő
munkájáért aratja le a babérokat, mintha ez semmiség lenne. Pedig ez nem
semmiség. – Rám nézett. – Szóval mit szándékozol csinálni?
– Még nem tudom – vallottam be. – Megmondtam neki és Montynak is,
hogy ezért az enyém az érdem, de mindketten visszautasítottak.
– Lehetséges – vetette fel Sarah, rá nagyon nem jellemző szelídséggel
–, hogy ezt nem nekik kellene eldönteniük.
– Bárhogy is határozol – mondta Maria a kezemet megfogva –, mi
nagyon büszkék vagyunk rád. Újra írsz, és ezt azok a s…fejek sem vehetik
el tőled.
Elnevettem magam, és a ruhám ujjával megtöröltem a szemem. – Nem
áll szándékomban hagyni nekik.
Jeremy belenyúlt a kanapé mellett álló vászontáskába.
– Más okunk is volt arra, hogy idejöjjünk. – Kitett valamit az asztalra.
Anette fényképezőgépét.
– Mutatnunk kell valamit – mondta Maria.
Bekapcsolta a gépet, és elindított egy videót. Anette-et láttuk. A piros-
fehér ruhát viselte, és visszanézett a válla fölött. Hallottam Bent és
magamat, ahogy a mögötte lévő ajtó túloldalán dühösen veszekszünk.
– Szia, Evie! Remélem, megtalálod ezt a felvételt – mondta a kislány
lehalkított hangon, közelebb hajolva a kamerához. – Sietnem kell, de
muszáj elmondanom valamit. Apámról, Benjamin Michael Williamsről. –
Ez volt hát Ben teljes neve. Jeremy elővette a telefonját. – Szóval az a
helyzet, hogy valaha hárman voltunk, és bejártuk az egész világot. Aztán
történt egy rossz dolog, és csak ketten maradtunk. Az a rossz dolog
megrémisztette. Nem akarta, hogy még egyszer megtörténjen, ezért
felhagytunk a kalandokkal. Így biztonságban tudhatta az ő nagyszerű
lányát, viszont egy idő után elfelejtette, hogy az élet egy hatalmas nagy
kaland. – Kis ujjával a kamerára bökött. – Te, Evie. Te vagy a kaland. –
Hirtelen hátranézett. Tisztán hallatszott, ahogy azt kiabálom: „Gyáva vagy,
Ben!” Elvörösödtem. Jeremy felvonta a szemöldökét. – Ajjaj! Mennem kell.
Ne felejtsd: Benjamin Michael Williams. – Ezzel a képernyő elsötétült.
Némán meredtem magam elé. Maria átölelt, és hagyta, hogy
feldolgozzam a látottakat.
– Rá akarsz keresni? – kérdezte Jeremy. – Maria azt mondta, várjunk
meg vele.
Rá akarok? Lehet, hogy soha többé nem látom Bent. Akkor miért
akarom mégis tudni? Bólintottam. Jeremy megmutatta a telefonját, és mind
köré gyűltünk.
Már megtalálta a weboldalt. Benjamin Michael Williams fotográfus. Ott
voltak azok a gyönyörű, lélegzetelállító képek, amelyeket már korábban is
láttam.
– Kiállításai voltak mindenfelé a világon. Nézzétek, micsoda árak! –
kiáltott fel Jeremy. A barátaim arrébb löktek, hogy jobban lássanak. – Evie!
– mondta tiszteletteljes hangon. – A pasid gazdag ember.
Mindhárman rám néztek.
– Nem a pasim – jelentettem ki. – Komolyan mondom!
– Nem hiszem el! – kiáltotta Sarah. Mindannyian felé fordultunk. –
Benjamin Michael Williams fotózott az esküvőmön!
– Egy perccel ezelőtt még azt sem tudtad, ki az – emlékeztette Jeremy.
– Mindegy – legyintett Sarah. A lábamra tette a kezét. – Evie, lehet,
hogy egyszer megbocsátom neked, hogy tönkretetted a tortámat – jelentette
ki nagylelkűen.
– Kösz, Sarah.
Jeremy még mindig a telefonját böngészte, és hirtelen nagyon
elcsendesedett.
– Van itt néhány cikk – szólalt meg komoly hangon.
– Miről?
– A feleségéről.
– Mutasd!
Ideadta a telefonját. Tragédia az Alpokban. A cikk valamivel több, mint
három éve jelent meg. Miközben olvastam, a Ben-kirakós utolsó darabkái is
a helyükre kerültek. Chloe és Anette elkísérték egy fotózásra. Ben fenn volt
a hegyekben aznap, Chloe és Anette pedig a faluban maradtak, a bázisukon.
Ben későn ért vissza, Chloe és Anette elmentek vacsorázni. Senkit sem
lehetett hibáztatni. Épp átkeltek egy úton, amikor egy Jeep megcsúszott; a
jeges úton nem fogott a féke. Szemtanúk azt mesélték, hogy Chloénak még
sikerült Anette-et arrébb löknie, mielőtt a kocsi elütötte. Azonnal meghalt.
Ben csak akkor értesült a tragédiáról, amikor órákkal később visszatért.
 Apám akkor halt meg, amikor épp a vetítésre tartott, hogy megnézze az
egyik rövidfilmemet. Nem én tehettem róla, mégis ez volt az egyik oka
annak, hogy felhagytam az írással. Chloe azalatt halt meg, mialatt Ben
valahol fotózott. Ezért hagyta abba. Amíg én rá nem vettem, hogy
újrakezdje.
– Gyávának neveztem – mondtam zsibbadtan. Jeremy gyengéden
kihalászta a telefont a remegő ujjaim közül. – Rettenetes dolgokat mondtam
neki. Megbocsáthatatlan dolgokat. – A barátaim szorosan közrefogtak.
– Az igaz. De jót akartál – szögezte le Sarah.
– Kösz, Sarah. – Tudtam, hogy ő is jót akart.
– Most mit fogsz csinálni? – kérdezte Maria.
– Hogyan várhatnám, hogy megbocsásson?
– Tudod, mi a véleményem a szerelemről. – Jeremy kibontakozott az
ölelésből. – Hagyjuk az összes virágot meg a szív alakú dobozban árult
csokoládét. De ha egy férfi átmegy hozzád, hogy megjavítsa az eldugult a
vécédet, na, az romantika.
– Ezt hogy érted? – szipogtam.
– Lehet, hogy meglep – felelte Jeremy.

Miután a barátaim elmentek, Anette gépével felkucorodtam anyám

kanapéjára. Újra bekapcsoltam, hogy megnézzem, milyen képeket csinált az
esküvőn, hátha akad köztük egy rólam és Benről, még mielőtt minden
elromlott volna.
A memóriakártya elejére kattinthattam, mert egy régi fotót nyitottam
meg. Anette, Chloe és Ben mosolygott a kamerába. Chloénak világosabb
volt a haja volt, mint Anette-é, a mosolyuk azonban ugyanolyan. Boldogok
voltak, és még csak nem is sejtették, hogy mi vár a kis családjukra.
A Gilben ültek.
Elszállt az erő a kezemből, nem tudtam tovább megtartani a gépet.
Anyám kukkantott be az ajtón. – Túl korán van még egy süteményhez?
– Igen – feleltem.
A kezembe nyomott egy tányért egy kis szelet brownie-val, és odaült
mellém a kanapéra. Felemelte a karját, hogy hozzábújhassak.
Mindketten a fotót néztük.
– Milyen gyönyörű család! – jegyezte meg.
– Rettenetesen viselkedtem vele – mondtam. – A szemébe vágtam,
hogy beleragadt egy kátyúba. Pedig nem is gondoltam komolyan. Szeretem
a közös reggelijeinket a Gilben. Miért kellett ezt mondanom?
 Anyám elvette a brownie-mat, és beleharapott. – Olykor, ha az embert
trauma éri, mindent megpróbál elkövetni, nehogy újra megtörténjen.
– Te nem – mutattam rá. A kanapét egy olyan takaró borította, amelyet
ő maga varrt. A hátsó falnál szintetizátor állt, hogy gyakorolhasson a
zongoraóráira. A brownie a legutóbbi főzőleckéjéről maradt. Amióta az
eszemet tudom, anyám mindig valami új dolgot próbált ki, mindig
mozgásban volt, sohasem nyugodott.
– De, bizonyos szempontból én is – felelte. – Mindent megtettem, hogy
bebizonyítsam, bármilyen változás, ami apád halála után történt az
életemben, csak rajtam, egyedül énrajtam múlt. Ez segített, de hosszú időbe
telt, amíg azt is elfogadtam, hogy mindig lesznek olyan dolgok, amiket nem
tarthatok kézben. Hogy meg kell tanulnom ezekkel együtt élni.
Az életemre gondoltam, még EKF előtt; hogy mennyi időt áldoztam a
munkámra, egy olyan foglalkozásra, amit ugyanannyira szerettem, mint
amennyire utáltam. És hogy még mindig ugyanazok a barátaim, akiket
szeretek, de nem is próbáltam Londonban újakra szert tenni. Hogy Ricky
után nemigen vállaltam kockázatot a szerelemmel. Hogy miután Monty
kijelentette, nincs hozzá tehetségem, felhagytam az írással.
– Apa halála után én is Ben útját választottam, ugye?
– Ó, szívem! Mind azt tesszünk, amit tennünk kell, hogy túllépjünk a
dolgokon. De én reméltem, hogy egy nap majd újra nyitottabb leszel az
életre. Én csak azt akarom, hogy boldog légy, és úgy érzem, hogy régóta
nem láttalak olyan boldognak, mint az elmúlt pár hónapban. A változásból
remek dolgok sülhetnek ki.
Odakínálta a maradék brownie-t, én pedig elvettem.
– Még mindig azt kívánom, bárcsak tegnap ne mondtam volna Bennek
azt, amit mondtam – vallottam be. – Ennek ellenére úgy gondolom, hogy
tényleg újra el kellene kezdenie kockáztatni. Gondolod, hogy valaha is
megtanul újra kockázatot vállalni?
– Ki tudja? – mondta anyám. – Lehet, hogy már meg is tanult.

Maria: eldöntötted már, mit lépsz a forgatókönyv ügyében?

Evie: igen. kiderült, hogy nem is olyan nehéz a döntés
Jeremy: és a szexi özvegy?
Evie: úgyszintén
Maria: meg tudod csinálni
Evie: tudom, és itt vagytok ti, hogy segítsetek, nagyon
szerencsés vagyok
Sarah: ez édes tőled, de attól még ki kell fizetned a tortámat
 39

A BEFEJEZÉS

BELSŐ: A KURÁZSI PRODUKCIÓS VÁLLALAT TANÁCSTERME – FEBRUÁR 18.,

HÉTFŐ, DÉL

MONTY, EKF és SAM-és-MAX egy nagy asztal végén ülnek. A csupa üveg
falakon keresztül átlátni a szomszéd helyiségbe, ahol színes, kör alakú
székek meg egy margaritaautomata áll, és valakik csocsót játszanak.
Mindegyikük elő o fekszik a forgatókönyv egy példánya. MONTY
magabiztosnak tűnik. EKF napszemüvegben ül. Nyílik az ajtó, és EVIE lép be
a helyiségbe.

– …már csak csiszolgatni kell egy kicsit, ez minden, de azt hiszem,

mindannyian egyetérthetünk abban, hogy ez a változat több mint
elfogadható… – Ahogy meglátott, Monty elhallgatott. Magára erőltette a
megszokott könnyed mosolyát, de a tekintete villámokat lövellt felém.
Láttam, hogy veszettül töri a fejét, mit kereshetek itt.
EKF a szemüvege fölött nézett rám, mintha nem akarna hinni a
szemének. Álltam a pillantását, és vártam, hogy meg mer-e szólalni. De ő
visszatolta az orrára a szemüvegét, hátradőlt, és a mennyezetre bámult.
Napok óta nem borotválkozott, és sapka volt a fején – márkás darab ugyan,
de akkor is nagyon nem EKF-es.
Velük ellentétben Sam-és-Max ragyogó mosollyal üdvözölt, és hellyel
kínált.
– Akarsz valamit, Evelyn? – kérdezte Monty, nekem úgy tűnt, kissé
zavarban.
– Azért jött, hogy megbeszéljük a befejezést – felelte helyettem az
egyik producer, és a kezét a mellkasán összekulcsolva, hátradőlt a székében.
– Tegnap kaptunk tőle egy e-mailt, amiben azt írta, hogy tud egy megoldást,
amit már egyeztetett veletek. Kíváncsian várjuk.
Monty arcát elöntötte a megkönnyebbülés. Észhez tért, lehetett
leolvasni róla.
 – Valójában – kezdtem kalimpáló szívvel, de eltökélten – azért jöttem,
hogy az egész forgatókönyvről beszéljünk.
A megkönnyebbülés eltűnt, Monty arcán pánik küzdött a
bizonytalansággal, majd végül a profi higgadtság győzedelmeskedett.
– Attól tartok, ez az én hibám – szólt könnyedén. – Különleges
felelősséggel ruháztam fel, ami a fejébe szállt. Evelyn, ez már nem tartozik
rád. Pontosan ez az a viselkedés, ami miatt el kellett búcsúznunk egymástól.
– Maga már nem dolgozik az ügynökségnél? – nézett rám az egyik
producer.
– Én…
– Elbocsátottam – vágott a szavamba Monty.
Sam-és-Max egymásra nézett. Egyikük összeillesztette az ujjait maga
előtt. – Akkor azt hiszem, mindannyian tudni szeretnénk, hogy miért van itt.
Monty elégedett, ugyanakkor vészjósló tekintettel meredt rám az asztal
túlsó feléről. – Miért pazarolnánk az időnket? Hívjuk a biztonságiakat.
Felálltam. Most vagy soha.
– Azért vagyok itt, mert ez az én forgatókönyvem – mondtam, egy
példányt felvéve. Meglepett, milyen nyugodt a hangom. – Én írtam. Az én
nevemnek kellene rajta állnia.
A főnököm arca vörösesbarna színt öltött.
– Hívjátok a biztonságiakat! Vagy hívjam őket én? – Az ajtóhoz
vágtázott, és kitárta.
– Várj!
Monty vadul nézett körbe, a hang gazdáját keresve. EKF volt az.
Felállt, és levette a napszemüvegét.
– Igazat mond.
Micsoda? EKF úgy festett, mint aki rögtön elhányja magát, de állva
maradt.
– Túlságosan szerény vagy, Ezra – szólt Monty mézesmázos hangon. –
Azt hiszem, rád fér egy kis pihenés. A legnagyobb sztárok is
szabadságolják magukat néha, nincs ebben semmi szégyellnivaló. Kezdd is
el most, rögtön!
– Az a forgatókönyv Evie-é. Én maximum segítettem benne. – Kipréselt
magából egy mosolyt; fájdalmasan rosszul sikerült. – És nem is
különösebben sokat.
Sam-és-Max elkomorodott. Egymásra néztek, valamiféle néma
kommunikáció zajlott közöttük.
– Kimerült. A határidő megviselte. Nem tudja, mit beszél – bizonygatta
Monty az ajtóból. – Azon ott – mutatott a kezemben tartott példány felé –
egy Oscar-díjas neve áll, pont, ahogy kívántátok, nem pedig valamiféle
asszisztensé. – A producerekre nézett. – Ez a lényeg, nem?
– Ha bizonyítékra van szükségük – szóltam –, elmondom, hogyan
kellett volna végződnie.
– Biztonságiak! – kiáltott ki Monty a folyosóra.
– Ülj le, te vén bolond! – csattant fel Ezra. – A forgatókönyv Evie-é, és
ezt te is tudod. Ő írta. – A producerekhez fordult. – Az a kedvesség, amit
annyira imádtatok. A karakterek. A friss hang, amiből sosem volt elég. Ez
mind Evie. Adhatnátok nekem további három évet, feleolyan jót sem tudnék
írni, mint amilyet ő három hónap alatt. Evie született tehetség. Csak épp egy
seggfej ellopta a szavait.
– Nyilvánvaló, hogy túlságosan jól végezte a munkáját –próbálkozott
Monty, aki nem volt hajlandó feladni. – Elhitette veled, hogy ő csinálta a
munka nehezét. Kérdem én, hát lehetséges azt számszerűsíteni, hogy az írók
mennyi külső segítséget kapnak?
– Megvan Evie összes e-mailje, Monty – mondta EKF, majd a
producerekhez fordult. – Átküldök nektek mindent, amit tőle kaptam. Látni
fogjátok, hogy lényegében szóról szóra elloptam, amit írt. Visszaadom a
pénzt is. Amúgy is ideje a spórolásnak. – Végül rám nézett. – Ha ez számít
valamit, Evie, sajnálom.
Az őszintesége nem kárpótolt azért, amit tett, mégis bólintottam.
EKF úgy csinált, mintha eldobna egy mikrofont, feltette a
napszemüvegét, és távozott.
Monty leesett állal bámult a kliense után. Sam elkapta Max pillantását,
és ujjaival az asztalon dobolt. Némi feszült csend után Max bólintott.
– Akkor a befejezés – nézett rám Sam. – Hogy is gondolta?

– Evie! – szólt Max, amikor visszamentem a tárgyalóba. Miután elmeséltem

a forgatókönyv befejezésének azt a változatát, ami az asszisztens számára
happy enddel végződik, kiküldtek, amíg döntést nem hoztak. Monty izgatott
arca nyugtalansággal töltött el.
– Mi nem csak úgy vaktában választjuk ki a partnereinket –kezdte Sam.
– Ezra Chester nevét akartuk a Kurázsi Produkciós Vállalat következő
filmjéhez.
Bólintottam. Erre számítottam.
– De állandóan visszakanyarodtunk ahhoz a tényhez, hogy imádjuk a
forgatókönyvét.
 Kezdett kibontakozni bennem a remény, már-már fájdalmas
hevességgel.
– És ahhoz, hogy úgy kezdtük ezt az üzletet, hogy kockázatot vállaltunk
– mondta Max. – A Kurázsi név nem véletlen választás volt.
Rám mosolyogtak.
Sam kezet nyújtott. – Isten hozta a Kurázsinál, Evie! Biztosak vagyunk
benne, hogy a hírt, miszerint egy fantasztikus új női tehetséget találtunk a
romkomunkhoz, örömmel fogadja majd a szakma.
Alig kaptam levegőt. Az asztalon heverő papírhalom egy pillanat alatt
egy olyan jövővé változott, amelyről álmodni sem mertem. És volt egy
ember, akivel ezt mindenképpen meg akartam osztani.
Monty dühösen bólintott. – Hát kell-e jobb reklám annál, mint hogy „az
asszisztens írta meg a filmet”? Ez az igazi romantikus sikertörténet!
– Beszélnünk kell majd az ügynökével.
– Én mindig is tudtam, mi lakik benne. Tudjátok, én fedeztem fel őt.
Nem kell kétszer kérned. – Monty elnevette magát. – Igen, Evelyn,
vállalom a képviseletedet. És a William Jonathan Montgomery és Fiainál
kiemelt ügyfél leszel. Sztároknak járó bánásmódban lesz részed.
– Köszönöm – mondtam a producereknek, és ennek az egyetlen szónak
akkora súlya volt, hogy szinte meghajlottam alatta. – De magamat fogom
képviselni.
– Ezt nem gondolhatod komolyan, Evelyn! – handabandázott Monty. –
Mindig is erre vágytál. Emlékszem, mit mondtál nekem akkor, évekkel
ezelőtt. Én vagyok álmaid ügynöke. Nem mondhatsz nemet!
Ránéztem.
– Lehet, hogy akkor kissé meggondolatlan voltam.
Monty legyőzötten belesüppedt a székébe.

Evie: srácok, találjátok ki, hogy ki az, akiből végül ügynök lesz.
bár csupán egy kliensem van
Sarah: nem tudlak követni, azt hittem, nem kell tovább úgy
tennünk, mintha nem akarnál forgatókönyvíró lenni
Maria: mondd, hogy megcsináltad!
Jeremy: gyerünk, Evie, mert Maria belehal a bizonytalanságba
Evie: megcsináltam! az én nevem lesz a forgatókönyvön. író
vagyok!
Maria: a mi lányunk
Jeremy:
Sarah: VÉGRE!
Evie: van még valami, amit el kell intéznem
 40

CSAPÓ 1-2-3 A GILBEN

BELSŐ: GIL KÁVÉZÓJA – MÁRCIUS 10., VASÁRNAP, DÉLELŐTT 10 ÓRA

EVIE belép a kávézóba, a tekintete a szoko helyét keresi. Idegenek ülnek

az asztala melle . Az ajkába harap, és odamegy a pulthoz. XAN a
délelő ös.

Beálltam a sorba, és időnként automatikusan körülnéztem, két ismerős arcot

keresve. Ez már a negyedik vasárnap volt, hogy nem jöttek el. Ahogy
Xantől megtudtam, néhanapján hét közben is be-beugranak, de az utóbbi
időben egyáltalán nem látta őket. Ennek ellenére minden hétvégén eljöttem,
forró csokit vettem, és vártam. Hátha.
„Te beleragadtál egy kátyúba. Minden vasárnap a Gilben ülsz.”
Ben nem válaszolt az üzeneteimre, ezért megpróbáltam felhívni, de
csupán az „Ez a szám pillanatnyilag nem elérhető” hangüzenet válaszolt.
Ami valószínűleg azt jelentette, hogy az összes üzenetem a semmibe ment.
Ideje volt elfogadni, hogy Ben és Anette soha többé nem jönnek el.
– Három forró csoki? – kérdezte Xan.
– Ma inkább csak egy kapucsínó elvitelre.
A pult végénél vártam, amíg elkészül; megpróbáltam elűzni a
szomorúságot, amely úgy telepedett rám, akár a hó. Örülnöm kellett volna.
Az elmúlt néhány hétben mintha egy forgószél ragadott volna el. Aláírtam a
szerződést a Kurázsi Produkciós Vállalattal (amit persze komoly alkudozás
előzött meg). Zöld utat adtak a forgatókönyvnek. Addig csiszolgattam, amíg
tökéletes nem lett, ahogy azt évekig csináltam az ügynökségnél, és amikor
elkészültem vele, be kellett ismernem, hogy mindig is a szerkesztés volt az
előző munkám legkedvesebb része. Mert az állt a lehető legközelebb az
íráshoz. Hiányozni fognak a szerzők, mégis olyan érzés volt elhagyni az
ügynökséget, mint amikor az ember kifújja a levegőt, miután észre sem
vette, hogy bent tartotta.
Elég jó honoráriumot alkudtam ki a forgatókönyvért ahhoz, hogy ha
akartam, vehettem magamnak egy lakást. Kifizettem Jane-t a hónap végéig,
de most már voltak más lehetőségeim is. Szélesre tárult előttem a jövő;
csupán az első lépést kellett megtennem. Végül is egy író bárhol dolgozhat.
Akár Sheffieldben is. Hazaköltözhettem.
Eddig mégsem tettem. Egyetlen dolgot csináltam: vásároltam
anyámnak egy kutyát, amit Ziggy tiszteletére Davidnek nevezett el.
– A kapucsínód, Evie! – kiáltotta Xan, és a pulton felém csúsztatta a
papírpoharat.
– Ez üres, Xan.
– Tényleg? – csodálkozott.
Bosszúsan levettem róla a tetőt, hogy megmutassam. Volt benne
valami. Kirángattam.
Egy mozijegy volt a Brick Parkra a Prince Charlesba, aznap délre.
 41

AZ ÖSSZETALÁLKA

KÜLSŐ: A PRINCE CHARLES MOZI A SOHÓBAN – MÁRCIUS 10., VASÁRNAP

DÉL

EVIE felnéz az üvegajtók fele álló feliratra. A BRICK PARKRA MINDEN JEGY
ELKELT. Töprengve lép be az előcsarnokba. Amikor megmutatja a jegyét a
pultnál, az egyik alkalmazo mosolyogva oldalba böki a kollégáját, mások
lábujjhegyre állnak, hogy megnézzék. Az egyikük megkéri, hogy kövesse.

Követtem a fiút a lépcsőn, miközben azon tűnődtem, vajon csak képzeltem-

e, hogy furcsán viselkedtek. Lehetséges, hogy a ritka rokonlelket, a másik
Dorothy Taylor-rajongót látták bennem. Bűnösen kevesen vagyunk. Amikor
Xan ideadta a jegyet, összezavarodtam, de meg is hatódtam, és
megpróbáltam felidézni, mikor említettem neki, hogy imádom ezt a filmet.
– Tudom, hogy ti szeretitek a klasszikusokat – mondtam a
jegyszedőnek, átadva a jegyemet –, de ezt a filmet senki sem ismeri. A
világon senki.
– Meg leszel lepve. – A srác kinyitotta előttem a vetítőterem ajtaját. –
Erre.
Az összes szék üres volt.
– Hát nincs telt ház? – kérdeztem.
– De, az van – felelte a fiú, és becsukta mögöttem az ajtót.
Leültem középre, vagyis oda, ahol a legjobban lehetett látni és hallani.
Bár én voltam az első néző, a lámpák azonnal kihunytak. Bárcsak eszembe
jutott volna, hogy pattogatott kukoricát vegyek!
Beletelt némi időbe, míg rájöttem, mit látok a vásznon.
Magamat.
Mi. A. Fene?
Körülnéztem, de rajtam kívül senki sem volt a teremben.
A kép a Gilben készült. A laptopom előtt ültem, és teljesen
belemerültem az írásba.
Valaki elment a vetítővászon előtt.
 – Szia! – mondta Ben.
– Szia! – feleltem.
Dús, barna haja laza hullámokban övezte az arcát. A dzsekije alatt pólót
viselt. Ing sehol.
– Mi ez, Ben?
– El kell mondanom valamit.
– Elmentem a Gilbe. Ott elmondhattad volna. Csakhogy sehol sem
láttalak.
– Dolgoztam – magyarázta Ben. – Ez valamivel több utazással jár, mint
a régi munkám.
– Üzentem neked.
– Tudom. Az a helyzet, hogy Marc leginkább olyan helyeken szeret
fotózni, ahol nincs térerő.
– Te… – Elhallgattam, mert rádöbbentem, ez pontosan mit is jelent. –
Kockáztattál.
Elmosolyodott. – Valaki azt mondta nekem, hogy kátyúba ragadtam.
Kiderült, hogy pontosan arra volt szükségem, hogy egy koszorúslány
kiabáljon velem, miután tönkretettem a barátnője esküvőjét.
– Miért vagyunk itt, Ben? – kérdeztem, és elindultam lefelé, egyenként
véve a lépcsőket.
– Úgy gondoltam, jobb lesz személyesen.
– Mármint mi?
– Elmondani, hogy igazából hogyan érzek irántad.
Megtorpantam.
– De én tudom, hogyan érzel – mondtam. – Nagyon is világossá tetted,
amikor azt hitted, hogy bevontalak az összetalálkáimba.
– Hülye voltam. Amikor azt mondtad, hogy csak a munka miatt
csinálod, hogy nem kell igazinak lennie… Attól féltem, hogy ha ez csak egy
újabb összetalálka, akkor ez számodra nem olyan komoly, mint az én
számomra.
Hát ezért zárkózott el Ben az összetalálkáimtól?
– Mert számodra ez komoly?
– Eget rengetően – felelte.
A torkomban dobogott a szívem, ahogy lassan megindultam felé.
– És mi van azzal, amit az esküvőn mondtál? – faggattam.
– Bunkón viselkedtem. Tönkretettem a barátnőd esküvői tortáját, aztán
meg ostobaságokat mondtam neked. Például azt, hogy mielőtt találkoztunk,
volt értelme az életemnek. Az igazság az, hogy régóta nem láttam ennyire
világosan a dolgokat. Ne haragudj, Evie! – Miközben azt kívántam, bárcsak
visszaszívhatnám, amit Bennek mondtam, eszembe sem jutott, hogy ő sem
azt akarta mondani nekem, amit mondott. – Aztán Anette-nek az az érzése
támadt, hogy talán valami győzködésre van szükséged. Én képekben mindig
jobb voltam – intett a vászon felé.
Újabb kép jelent meg, mire mozdulatlanná dermedtem. Anette-et és
Bent láttam, amint a nyelvüket nyújtják rám, miközben én észre sem
veszem, csak gépelek. A következőn én voltam Bennel. A kávézó másik
felében figyelek valamit, Ben pedig… Ben engem néz. A következőn az
angol zászlós szárnyakat tartom a kezemben, és azt magyarázom, hogyan
tudnám kijavítani, Ben tekintete tele van csodálattal.
Ott volt az összes fotó, amit Anette készített rólunk az elmúlt három
hónapban. Annak az egynek a kivételével, amelyen az utcalámpa alatt állok
az esőben, a piros esernyőmmel. Azt Ben készítette. Nem pózoltam. A
hajam begöndörödött a nedvességtől. És gyönyörű voltam.
A legutolsó kép az esküvőn készült. Bennel táncoltunk. Felfelé
fordítottam az arcom. Ő magához húzott. Mondhattam valamit, amire a
szája féloldalas mosolyra húzódott, és mintha csak mi ketten lettünk volna
az egész teremben.
Ben tekintete olyan volt, mintha…
– Egy kotnyeles hétéves szerint nem mondhattam el csak úgy
egyszerűen, hogy szeretlek.
Elfordítottam a tekintetem a fényképről.
– Hogy… micsoda?
– Szeretlek – jelentette ki egyszerűen. Ben szeret? – Azt, ahogy Anette-
tel viselkedsz. A kedvességedet. A makacsságodat. A szenvedélyedet. A
hajad… A hajadat különösen. A hajlamodat, hogy össznépi látványosságot
csinálj magadból. – Újra az a mosoly. Az, ami annak is tűnt, meg nem is, de
egy szakértőnek mindent jelentett. – És a bátorságodat. Szeretlek, Evie
Summers.
Ben szeret.
Attól, hogy mindezt odafent láttam a vásznon, nehezebb lett volna
tagadni.
– Úgy gondoltam, hogy a történtek után megérdemelsz egy saját
összetalálkát.
Nem felejtette el. Milyen rég volt, amikor leírtam neki ezt a pillanatot?
A mozit. A filmet. Csak épp álmodni sem mertem volna, hogy az a másik
ember ő lesz.
– Megvetted az összes jegyet.
– Úgy hallottam, hogy a romkomok grandiózus gesztusokat kívánnak.
 Leértem az utolsó lépcsőfokra. – Csak hogy tisztázzuk, jól értem-e,
Ben. Miután hónapokig azon igyekeztél, nehogy valamelyik összetalálkám
szereplője légy, most te magad rendeztél egyet?
– Igen.
Elindultam felé a szőnyegen.
– És bár még most sem tudod, hogy én komolyan gondolom-e, itt állsz,
és kijelented, hogy szeretsz?
– Úgy döntöttem, hogy megint kockáztatok – felelte.
Odaértem hozzá.
– Akkor tudnod kell – néztem fel rá –, hogy bejött.
– Evie! – szólt Ben komolyan. – Szeretnélek megcsókolni.
Elnevettem magam. – Nem mondta még senki, hogy túl sokat beszélsz?
Egyik kezét az arcomra tette, a másikat a derekamra, és magához
húzott.
– Így jobb?
Belenéztem a barna szemébe – tele volt fénnyel, melegséggel és
szerelemmel. Aztán átadtam magam annak a csodának, ahogy a szája a
számra tapad.
 Epilógus

A KIÖMLŐ ITAL

ÁTTŰNÉS
BELSŐ: EAST DULWICH, GIL KÁVÉZÓJA – VASÁRNAP,
ISTENTELENÜL KORÁN (DÉLELŐTT 10 ÓRA)

EVIE SUMMERS – húszas évei végén járó nő, szeplők, vállig érő göndör,
vörös haj, az '50-es évek s lusát idéző, élénksárga ruha, Dr. Martens
bakancs – a pult elő toporog, szemlátomást majd szétrobban az
idegességtől. ANETTE WILLIAMS odaszalad hozzá, és megrángatja a
kardigánját. EVIE megfordul, mire ANETTE ijedten ugrik egyet.

– Állj! – kiáltotta Greta, a rendező.

– Jaj, bocs! – szabadkoztam. Előresiettem, és integettem, hogy Anette
meglásson. A kislány elvörösödött, aztán kitört belőle a nevetés. A
színésznő – egy fantasztikusan ígéretes tehetség – is nevetett, és gyorsan
megölelte, mielőtt visszaállt a helyére. Anette a lámpákat és kamerákat
kerülgetve visszajött a mi oldalunkra. Ben megborzolta a haját.
– Ha vendégeket hozol a forgatásra, tartsd őket kordában! – kiáltotta
Greta.
– Úgy lesz, sajnálom. Csak annyira izgatott.
– Nem a gyerekre gondoltam – mondta Greta, valahová a hátunk mögé
nézve.
Odafordultam a három emberhez, akik épp a büféasztalt fosztogatták.
– Evie, Evie, Evie! Ingyen van a kaja! – kiabálta Jeremy.
– Büszke vagyok rád – csatlakozott hozzá Maria, miközben kritikus
tekintettel vette szemügyre a péksüteményeket.
– Tényleg muszáj a színésznőnek is Dr. Martenst viselnie? –tudakolta
Sarah, egy diétás kólát kortyolgatva.
– Szeretlek benneteket – mondtam nekik. – Annyira örülök, hogy
elhoztalak titeket!
Ben megcsókolta a homlokomat.
 – Vicces belegondolni, hogy azt a pillanatot látjuk, amikor először
megláttalak, és beléd estem. – Rámutatott az őt alakító színészre, akinek
szerintem nem volt elég sötét a szemöldöke.
– Amikor egy gyerek elhányta magát miattam – merengtem. – Milyen
romantikus!
– Igazából akkor, amikor odajöttél, és leültél az asztalunkhoz. Akkor
tudtam: ez a nő visszaadja a bátorságomat. – Oldalba böktem a
könyökömmel, mire felnevetett. – Így igaz. Nézd csak meg, mit értél el.
Szánj rá egy pillanatot, hogy kellően értékeld. – A díszletre mutatott. – Ezt
te csináltad, Evie.
A színészekre néztem, akik a példányukba bújva memorizálták a
szövegemet. – Apám mindig azt mondta, hogy bármit is írok, annak mindig
legyen valami értelme.
Ben rám mosolygott azzal a féloldalas mosolyával, amibe
beleszerettem. – Képzeld el, most milyen büszke lenne rád!
– Csendet kérek a díszletben! Három. – Greta némán kettőt, majd egyet
mondott, és a szájára tette az ujját. Ben átkarolt, figyeltük, ahogy a
színészek újrakezdik a jelenetet.
Oké? – jelelt Ben. Oké? – mutatta Anette is, aztán szorosan átölelte a
lábunkat.
Oké, jeleztem, és nem is gondolhattam volna komolyabban.
 Köszönetnyilvánítás

Először is üdv az olvasóknak! Köszönöm, hogy még ezen is átrágják

magukat (az első betűtől a legutolsó pontig). Én mindig szerettem elolvasni
a köszönetnyilvánításokat, mert így kicsit beleláthattam abba, hogy ki is az
író, ami miatt most kétszeresen is furcsa érzés a sajátomat írni. Szerencsére
nem rólam szól, hanem azokról a nagyszerű emberekről, akiket van
szerencsém ismerni.
Először is köszönöm Becky Ritchie-nek, briliáns ügynökömnek az A.
M. Heathnél. Hatalmas köszönet illeti az Orion csapatát. Az utolérhetetlen
Sam Eadest, aki megvásárolta a kéziratot. Köszönöm, hogy kockázatot
vállaltál miattam, Sam. A tizenhat éves énem még mindig meg van
döbbenve, a mai pedig ámul az energiádon, a szerkesztői hozzáértéseden
meg a lelkesedéseden, és hálás a rendíthetetlen támogatásodért a
kakajelenet ügyében.
Köszönet Katie Brownnak is, aki végigkísérte ezt a könyvet, és
átsegítette a célvonalon. Nem is álmondhatnék jobb támogatót. Külön
köszönet a Trapeze-csapat többi tagjának: Phoebe Morgannek, Anna
Valentine-nak és különösen Shyam Kumarnak a munkájáért. Köszönöm,
hogy ilyen figyelemmel gondoztátok a könyvemet.
Alex Layt, Tom Noble és Jessica Tackie – nagyon köszönöm a
fantasztikus munkátokat. Nélkületek ebből a könyvből nem lett volna
semmi. Köszönet Paul Starknak is, aki szuperképességével rátalál a
tökéletes olvasóra, hogy életre keltsen egy regényt. Claire Keep, te vagy az
én gyártásért felelős hősöm. És köszönettel tartozom Charlotte Abrams-
Simpsonnak, aki csodálatos borítóba öltöztette a szavaimat, és arra
ösztönzött, hogy ehhez méltó munkát végezzek. Krystyna Kujawinska,
Susan Howe, Richard King, Hannah Stokes és Jess Purdue. Ti vagytok a
fordítási jogok álomcsapata, amit nem tudok eléggé megköszönni nektek.
És ott van még az ausztrál és az új-zélandi csapat – kezdve Rachael Humtől
és Ellie Kyrke-Smithtől egészen Victoria Marinig és Alison Shucksmithig,
és közöttük még sok más ember –, nem is remélhettem nálatok lelkesebb és
elkötelezettebb társaságot. Köszönöm az Orion és az Hachette minden
csodálatos munkatársának, aki azon dolgozik, hogy ezt és sok más könyvet
eljuttasson az olvasók kezébe!
Köszönet bámulatos amerikai szerkesztőmnek, Margo Lipschultznak a
Penguinnél, aki fogadta a rémült telefonhívásaimat, bölcs tanácsokat adott,
és elképesztő szerkesztői munkát végzett. Bocs a kakajelenetért. Köszönet
mindenkinek a Penguinnél, aki ezen a könyvön dolgozott.
És mindenki másnak! Hatalmas köszönet:
Gillian Redfearnnek, amiért a kezdetektől jelen volt. A kifogyhatatlan
nagylelkűséged mindig lenyűgöz. Szerencsés az az ember, aki téged tudhat
maga mellett.
Dianának, amiért azt mondta: „Legyél olyan, mint Evie.”
Catnek a lasagnáért. Csodálatos és kedves ember vagy.
Richard Ropernek a lelki támogatásért, amikor a nyakamon volt a
határidő.
Lakótársaimnak, Natnek, Chrisnek és Lunának (vagyis Pounce-ónak,
Dog-Dognak, Goose-nak és a többi). A borért, a biztatásért és a pihe-puha
ölelésekért (az utóbbiért kizárólag Lunának). Bocs, hogy sohasem
takarítottam ki a fürdőszobát. Ezzel a könyvvel voltam elfoglalva.
Anna Boatmannek – és a Vámpírnaplóknak, amiért összehozott
bennünket. Ne haragudj, hogy amíg nem készült el, nem mutattam meg
neked a könyvet. A véleményed rengeteget jelent nekem.
Charlotte Craynek. Akárcsak Mariáé, a te megingathatatlan szereteted
is hatalmas erővel bír. Gyógyír vagy a lélekre. Nagyon-nagyon köszönöm!
Claire Frasernek, a csodálatos embernek és barátnak. Köszönöm, hogy
hittél bennem, hogy azt mondtad, meg tudom csinálni, és hogy kijelentetted,
pontosan úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Miattad kerül be a cici szó a
köszönetnyilvánításba. Köszönöm, drágám!
Az összes barátomnak „otthon”, Manchesterben, amiért olyan messziről
is mellettem voltak: Ellie-nek, Liznek és Alexnek, Rebeccának, Paulnak,
Robnak, Michaelnek, Amandának. Rengeteget jelent a támogatásotok.
Egy rövidke megjegyzés: a Gil kávézót a Manchester északi
kerületében lévő Ezra and Gill’sről mintáztam, ahová feltétlenül menjetek
el, ha arra jártok. Az összetalálkát nem garantálhatom, de azt bizton állítom,
hogy fantasztikusat ehettek (kóstoljátok meg a babos pirítóst – higgyetek
nekem, nagyon finom, és másnaposságra tökéletes).
Hatalmas köszönet továbbá a vacsoraklub hölgyeinek – biztos ismerős
lesz számotokra a karaokejelenet. Köszönöm, hogy tettetek róla, ne legyek
sokáig egyedül.
És végül köszönet a családomnak:
A nagymamámnak, Dorothynak, aki szintén író. Dorothy Taylor róla
kapta a nevét. Kösz, nagyi!
A nénikémnek és a bácsikámnak, Julie-nak és Damian-nek. Azt
mondtátok, írjalak ide benneteket, de mindenképpen megtettem volna. És az
unokatestvéreimnek, Abinek és Hollynak, mert tudom, hogy másképp nem
hagynátok békén. Ti vagytok a kedvenceim!
Mandynek és Josie-nak – köszönöm, hogy olyan büszkék vagytok rám.
Testvéreimnek, Louise-nak és Victoriának. Nagyon szerencsés vagyok,
hogy jóban-rosszban mellettem álltok.
Grace-nek. Egy nap majd anette-esebb leszel, mint maga Anette.
És a szüleimnek, Dawnnak és Barrynek. Amiért mindig hittetek
bennem. Köszönöm, ti vagytok az én hőseim. Nélkületek nem lehetnék itt –
szó szerint és képletesen is.
És végül annak a tanárnak, aki azt mondta, hogy nem vagyok elég
tehetséges – kösz a motivációt!
 Nyomdai előkészítés KENYÓ ILDIKÓ
Nyomta és kötötte GENERÁL NYOMDA Kft., 2020
Felelős vezető Hunya Ágnes ügyvezető igazgató
{1}
Az eredeti címe: How not to Grow Up!
{2}
vérbosszú, igazság (angol)
{3}
megbánás, óriási hiba, súlyos tévedés (angol)
{4}
A dick jelentése: pöcs, farok. (angol)
{5}
Idézet a Spice Girls Wannabe című számából. – A ford.
{6}
lány, egyedül (angol)