Ellenállás

Feldmár András
HVG (2018)

Címke: Pszichológia, Társadalomtudomány

Pszichológiattt Társadalomtudományttt
Lehet ellenállás a csendben maradás, és lehet az a megszólalás.
Attól függően, hogy a hatalom mit akar. Az ellenállás mindig valaki
más akarata ellenében mutatkozik meg. Ha nincs akaratosság,
akkor nincs ellenállás.
FELDMÁR ANDRÁS

ELLENÁLLÁS
„Valami baj van. Tudom. Nem szeretjük egymást úgy, hogy.
De legalább tűrhető élet. Nem kell. Tiltakozik. Tudom.
A szeretet kell, a forró szó. Nekem is. ”
Hamvas Béla: Karnevál
 I.
Valamikor az 1930-as években Otto Rank pszichoanalitikus egy
gyűrűt ajándékozott a szeretőjének, Anais Ninnek, amit a mentorától,
Sigmund Freudtól kapott. Nin ugyancsak egy gyűrűvel viszonozta a
kedvességet, amit ő az apjától kapott, akivel korábban szexuális
kapcsolata volt. De a dolog nem csak ettől volt furcsa, mert mielőtt
Ranknak adta volna az apjától kapott gyűrűt, egy ékszerésszel
másolatot készíttetett róla, azt pedig odaajándékozta a
másik szeretőjének, Henry Millernek. Nem kell nagyon agyafúrt
rejtvényfejtőnek lenni ahhoz, hogy az ember elgondolkodjon rajta, mi
is rörtént itt. A gyűrű, amióta világ a világ, a női nemi szerv
szimbóluma. Nin, aki okos feminista volt, ezzel az
akcióval felborította a patriarchális rendet,
megduplázta, sokszorosította a gyűrűjét, így semmisítette meg
az apja és valamennyi férfi autoritását. Nemet mondott arra a férfiúi
kívánságra, hogy bárki is birtokolja az ő testét vagy punciját. Na, hát
ez egy sztori.
Ha bármilyen kényszer, bármilyen nyomás áll fenn, akkor az
ember reagál, és nem biztos, hogy autentikus tud lenni. Mert a
nyomásra reagálhatunk megalkuvással vagy elfogadással, tehát
vagy beadjuk a derekunk, engedelmeskedünk, vagy csak azért is
lázadunk, ellenállunk. Ez az adott kultúra szerint rossz. Mert
mindannyian egy adott kultúrába születünk, és azt sem tudjuk, mi
van. Pont mint egy hal, aki semmit sem tud a vízről, amiben úszik,
hiszen beleszületett. A veszély az, ha elmerülünk az
eredeti kultúránkban és nyelvünkben, akkor unatkozni fogunk.
Korlátokon belül, szokásokba gémberedve fogunk élni, hiszen a
legtöbb ember az adott kultúrájában és nyelvében tengődik. A
szokás, a meglepetések hiánya unalmas. Viszont ha felébredünk
ebből, és kiszabadítjuk magunkat, ha ellenállunk a kultúra, a nyelv
nyomásának, akkor elkülönítve, kiközösítve érezzük magunkat. Vagy
nagy veszélybe kerülünk, mert megkérdőjelezzük a konvencionális,
hagyományos társadalmat.
Elidegenedettnek érezzük magunkat, amikor közelebb kerülünk a
valósághoz, mint azok, akikkel együtt vagyunk. Ez egy kettős kötés,
és akármit csinálunk, nem lesz jó. Mert az odatartozás, az együttlét
élvezete elfogadja a kultúrát, a nyelvet, amiben megszületik. Nin ezt
abszolút nem fogadta el. Arról, hogy a tette reakció-e, vagy pedig
megtalálta a két pólus - az elfogadás és az ellenállás – között az
autentikus létét, hát arról lehet vitatkozni. Szerintem megtalálta. Ha
valaki elkezd önmaga irányába haladni, azt kockáztatja ezen az úton
– az önmagává válás útján -, hogy mások azt fogják hinni és
mondani, felháborító, nem normális, amit csinál, egyszerűen őrült.
Ezt meg kell reszkírozni. Ha viszont valaki akarattal meg
akar botránkoztatni másokat, az más, az reakció. Ha
valaki kockáztat, mert egyébként nem lehet autentikusnak lenni, az
sosem reakció. Szerintem Nin azért viselkedett botrányosan, mert
önmaga volt. Nem akart megbotránkoztatni senkit, csak azzal
botránkoztatta meg az embereket, hogy önmaga volt. Néha ellen kell
állni a megbotránkoztató ellenállás vonzásának is.
Alphonso Lingis barátom írt nekem egy levelet a perui Limából,
amiben elmesélte, miféle és mennyi kínzóeszköz áll még ma is a
város főtéren, amiket az inkvizíció arra használt, hogy meggyötörje,
elhallgattassa, megölje az eretnekeket, akik olyasmiket mondtak,
amiket az egyház nem akart hallani. A tortúrák nyilvánosan zajlottak,
gyerekek, öregek, nők és férfiak bámulták az embertelen, véres,
csonttörő kínzásokat. Lingis azon gondolkodott, hogy azok, akik
kimondták, amit gondoltak, tudták, mi fog történni velük. Nem volt
büntetés számukra a kínzás, nem volt váratlan meglepetés, hiszen
számtalanszor láthatták a saját szemükkel a fájdalmas,
halálos gyötréseket kiskoruk óta, mégis mondták a magukét, nem
hallgattak el. Manapság – sajnálkozott Lingis – nagyon kevés
újságíró reszkírozná meg a karóba húzást, inkább elhallgatnák az
igazat, és szolgálnák a rendszert, ami éppen hatalmon van.
Nehéz elképzelnem, hogy autentikus az, aki leönti benzinnel és
felgyújtja magát. Legalábbis abban az értelemben nem, hogy bárki is
erre vágyna. Ez inkább egy kinyilatkoztatás, üzenet, küldetés, de
nem önmegvalósítás. A vágyak hierarchikusak, vannak magasabb
rendűek, amelyeknek az ember alárendeli az alacsonyabb rendű
vágyait. Kérdés, hogy az élni akarást alá lehet-e rendelni egy
politikai küldetésnek. Nem tudom, hogy amikor egy hős feláldozza
magát, ellenáll, vagy reagál, és valójában szerepet játszik.
Képzeljünk el két embert, még hasonlítanak is egymásra. Antik
görögös ruhába öltöznek, és mind a kettő úgy néz ki, ahogyan
Szókratészt elképzeljük. Egyikük Szókratész, a másikuk színész.
Mindketten felállnak a színpadra, és mindkettő kijelenti: én
Szókratész vagyok. Senki nem sejti, melyikük az igazi. Csak a két
ember tudja: Szókratész és a színész. Van itt valami nagyon
érdekes! Tulajdonképpen kívülről soha nem lehet tudni biztosan, ki
hős, és ki játszik hőst. Még egy forradalomban sem.
Stokely Carmichael mérges volt Laingre, amiért nem harcolt a
baloldal mellett, mert elvárták volna tőle a politikai részvételt, a
kiállást. De Ronnie megtagadta, és kijelentette, olyan izmus nincs,
amiért ő harcolna. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ha mondjuk
egy kommunista járna hozzá terápiába, akkor szerinte a terápia
végén az illető jobb kommunista lenne, mint előtte. Egy neurotikus
forradalmár nem olyan jó forradalmár, mint egy autentikus
forradalmár. Ő azt vallotta, hogy ha privát szinten mindenki
autentikus tudna maradni minden pillanatban - amihez, lássuk be,
nagy-nagy bátorság kell –, akkor nem maradhatna fenn semmiféle
külső elnyomás sem. Laing gyakran keveredett kocsmai
verekedésekbe, amelyeknek mindig az volt a lényege, hogy ő
eltökélte, és ezt nyilvánosan is hangoztatta, amíg él, soha nem fog
engedelmeskedni egy másik embernek. Senki akarata nem
uralkodhat felette. Ezért aztán előfordult, hogy időnként valaki kiverte
a fogát. Egyszer, amikor Kaliforniából érkezett hozzám, kábé húsz
varrat díszítette a koponyáját, mert fejbe verték egy lapáttal. Ám
mindez csak az egyik fele volt a dolgoknak, mert ugyanakkor azt is
mindig hangoztatta, hogy ha az Isten akar tőle valamit, akkor
mindig engedelmeskedni fog neki. Legalábbis reméli, hogy meghallja
a szavát. Bár úgy vélte, Isten soha nem egy másik emberen
keresztül beszél senkihez. Valójában az Isten helyett inkább a
helyzet szót használta, és remélte, hogy mindig azt teszi, amit a
helyzet kíván. Egyszer szociális gondozóknak és pszichológusoknak
írt egy cikket, amiben arról beszélt, hogy amikor egy szituációba
valaki behívja őket mint „prolikat”, nem szabad elhinniük senkinek
sem, mi a helyzet. Mert mindenki a maga módján fogja fel a
történéseket, tehát senkinek nem lehet elhinni a helyzet-leírást, a
helyzetelemzést, hanem oda kell menni, és részt kell venni a
szituációban.
 Addig nem lehet tudni, mit tegyen az ember, amíg át nem adta
magát a helyzetnek, és azt mindig magának kell definiálnia. Ettől
függetlenül természetesen egy vitában lehet igaza valakinek.
Például, hogy egy családi perpatvarban az apának van-e igaza, vagy
az anyának, vagy a gyereknek, az hierarchikus dolog, de
horizontálisan nem szabad elfogadni senkinek sem az akaratát vagy
definícióját. Laing tehát azt mondta, hogy ráhangolódni arra a
nagyra, ami van, csak személyesen, önmagamon keresztül,
résztvevőként lehet, kívülállóként, mások interpretációjából
kiindulva nem lehetséges. Ha én azt mondom, nem tudom, mi van,
valaki más mondja már meg nekem, mi a helyzet, az olyan, mintha
én spirituálisan süket lennék. Akkor az a másik ember lesz a pap, a
guru, a profi, aki azt állítja, ő tudja, hogy az Isten, a Nagy, a Helyzet
mit akar, és majd ő megmondja nekem, a picinek. Hát, Laing szerint
hülyeség megbízni bárki süketségében a magam süketsége helyett,
vagy más nemsüketségében a magam nemsüketsége helyett. Akkor
már inkább bízzak a magaméban. Ez egyben azt is jelenti, hogy
csak saját magamért vállalhatok felelősséget.
Azzal mindig csínján kell bánni, hogy én felelős lehetek-e bárkiért
is, aki nem gyerek. Mert a felelősség feltételezi a képességet, hogy
meg tudok előzni minden bajt, hogy meg tudom védeni a másikat a
problémáktól, hogy képes volnék előre látni mindazt, amit a másik
tesz vagy tenni akar. Aki azt állítja, felelősséget vállal,
tulajdonképpen omnipotensnek, mindenhatónak kiáltja ki magát.
Meg tudok védeni egy gyereket sok mindentől, mert hatalmam van
felette. Nem engedek meg neki dolgokat, nem engedem, hogy az
ollót bedugja a konnektorba. De egy felnőtt embert nem tudok
megvédeni a saját akaratától. Ha valakire rábízom a gyerekemet,
akkor vigyáznom kell arra is, aki ideiglenesen felelős érte, mert ha
valami történik, ami mondjuk akkor is megtörténhetett volna, ha
velem van, nem szabad rátolnom a felelősséget arra, aki éppen ott
volt vele. Nagyon sokan, amikor terápiába érkeznek hozzám, azt
hiszik, ettől kezdve én felelős leszek az életükért. Megkérdezik
tőlem, mit csináljanak. Legtöbbször erre azt felelem: „Hát gyakran
azt sem tudom, én mit csináljak!” Mi közöm van ahhoz, hogy ő mit
csinál? Nem erről szól a terápia! Egy orvos eljátszhatja azt a
színdarabot, hogy amikor elmész hozzá, ő felelősséget vállal az
életedért. De ez sem igaz ám! Ő azért felelős, hogy a legjobb tudása
alapján a legjobbat tegye érted, anélkül, hogy bántana.
A nagy kérdés, ami mindig gondot okoz, az, hogy mikor vagyok
hanyag. Ha van hanyagság, felelőtlenség, az abból adódhat, hogy a
felém irányuló követelések hierarchikusak. Például egy időben az
volt az egyik nagyon markáns követelés felém Vancouverben, hogy
vegyek részt az itteni (Brit Columbia) pszichológus kamara
szervezésében. Tehát vállaljak közéleti funkciót annak érdekében,
hogy az általános helyzet javuljon, és legyen demokratikusabb,
igazságosabb a pszichológusok világa. De nekem véges az időm.
Csak 24 órából áll egy nap, meg fogok halni, hát el kell döntenem,
minek adjam oda magam. Szerintem sokkal fontosabb, hogy
klinikai munkát végezzek, terápiát csináljak, és ha politikával
foglalkoznék, akkor nem lenne időm ezekre. Azt, hogy fontosabb-e,
hogy terapeutaként működjek, csak én tudom eldönteni. De lehet,
hogy fontosabb lenne részt vennem a szervezetben? Ha nem
teszem, lehet, hogy hanyag vagyok? De mi van, ha odamegyek, és
valaki megfedd azért, amiért vesztegetem az időm, miközben
emberek életét menthetném meg terapeutaként?
Mi a fontosabb? Hol töltsem az időmet? David Bakan, aki annak
idején azt mondta, hanyag, felelőtlen vagyok, ha nem veszek részt a
szakmai politikában, figyelmeztetett rá, hogy következményekkel fog
járni a kívülállásom, de akkor már késő lesz panaszkodni. Azt
mondta, majd meglátom, így azok lesznek a vezetőségben, akik
nem jó terapeuták, akik nem élvezik az egészet, nem tudják
csinálni a valódi munkát, és hatalmuk lesz azok felett, akiknek a
hivatása a terápia. Így a legtehetségtelenebb és legszívtelenebb
emberek kerülnek majd hatalomra, figyelmeztetett. Mert az, akinek
van szíve és talentuma, nem akarja abbahagyni azt, amit olyan jól
tud csinálni. Ha nem vállalok felelősséget, elvesztem a
ius murmurandit, a szabad véleménynyilvánítás jogát. Én viszont
úgy gondolom, ha átadom a mandátumomat, az nem jelenti azt,
hogy lemondok a panaszkodás, az ellenállás, a lázadás jogáról. Úgy
hat évvel ezelőtt Patricia Wilenskyvel hosszú, nyílt levelet írtunk,
és ki is léptünk a helyi kamarából, kijelentettük, hogy nem
támogatjuk a pénzünkkel. Részletesen, pontokba szedve felsoroltuk,
amikben nem egyeztünk az akkori vezetőséggel.
 Ez veszélyes volt, mert megfenyegettek, hogy nem
praktizálhatunk, vagyis a társadalombiztosítás nem fogja fizetni a
velünk való pszichoterápiát. Megreszkíroztuk ezt, mégis tele van a
várólistánk. Ellenálltunk, de igaz, ami igaz, semmi érdemleges nem
történt, a nyílt levelünknek és az ellenállásunknak semmi eredménye
nem lett. Nem haltunk bele, de nem is voltunk hatékonyak.
Hogy miért? Mert nem volt szolidaritás. Mi azt reméltük, a nyílt
levelünkhöz egy csomó más, normális ember fog csatlakozni, akik
úgy gondolkodnak, mint mi. De nem ez történt! Mások féltek attól,
hogy kinyírják őket, és nem tudnak majd pénzt keresni. Ezen a
ponton bukik meg a forradalom – amikor az emberek félnek, hogy
rosszabb lesz nekik utána, mint előtte. Ez nagyon érdekes kérdés,
mert ez is szubjektív. Ha a változásra gondolok, akkor félek tőle,
vagy örülök neki? Szerintem ez rímel a születési emlékekre. Mert az
első nagy változás a születés. Ha a születés nagy forradalma,
kataklizmája után az anyám nagyon szeret, és odaadja a meleg
testét, a cicijét és minden jót nekem, ha ő adaptálódik hozzám, és
magával visz mindenhová, együtt tudunk aludni, és nem tesz be egy
sötét szobába egyedül, tehát ha tényleg jobb lesz a születés után,
mint előtte volt, akkor minden változásba örömmel megyek bele, és
harcolok. Mert az a bizonyos első harc nagyon jó eredményt
hozott. Viszont ha születés után az anyám magamra hagy, vagy
rosszul bánik velem, ha rettenetesen szenvedek, akkor minden
változástól rettegni fogok, és inkább benne maradok a szarban,
amiben vagyok, minthogy megreszkírozzam azt, hogy kiverekedjem
magam.
A pszichoanalitikus praxisban azt hívják ellenállásnak, ami
akadályozza a tudattalan megközelítését. A tudattalan mindaz, amit
bár tudunk, de nem találunk rá szavakat; a kimondhatatlan,
kifejezhetetlen. Márpedig amit nem tudunk kimondani, arról nem is
tudunk gondolkodni. Az egész freudi projekt tehát tulajdonképpen
arról szól, hogy ahol a tudattalan volt, ott keletkezik az ego. Az ego,
az én az, aki irányítja, kormányozza az életemet. Amiről nem tudok,
mégis van, az befolyásol, irányít anélkül, hogy észrevenném. Az
álmaimon keresztül például rá tudok találni arra, amit addig nem
mertem vagy nem tudtam kimondani, leírni, kifejezni.
 Az analízis végén felébredhetek mindarra, ami vezérelt, de nem
is tudtam róla. Minél jobban ki tudjuk mondani azt, amit tudat alatt
tudunk, annál szabadabbak leszünk, annál közelebb kerülünk a
valósághoz. Csakhogy itt megjelenik az ellenállás bennünk. Az, hogy
miért akadályozzuk meg önmagunkban annak a kifejezését, ami
van, vagy amit tudunk, szerintem arról szól, hogy a valóság néha
nagyon fájdalmas. Ha kimondjuk, és az nagyon fájdalmas dolog,
akkor ez a kezdete annak, hogy változtatnunk kell. Ezért a
pszichoanalitikus praxisban az egyetlen instrukció, amit a páciens
kap, az, hogy mondjon ki mindent, ami az eszébe jut. Ne lektoráljon,
ne cenzúrázza a gondolatait, fejezze ki úgy, hogy a terapeuta
meghallja, gondolkodhasson rajta, magába vehesse. Az analitikus
onnan tudja, hogy a páciens ellenáll, hogy nagy csendek szállnak
közéjük. A csend, a hallgatás maga az ellenállás, a belső ellenállás,
hogy ne kelljen változtatni. Ilyenkor az ember, aki fél a változástól,
ezt a belső ellenállást választja ahelyett, hogy szembe kelljen
szállnia a külső elnyomással. A belső ellenállást csinálja a külső
ellenállás helyett.
Persze más az analitikus szobája, és más az ellenállás a
társadalomban, a politikában vagy a családban. Egy diktatúrában a
diktátor elvárja, és dolgozik is azon, hogy a társadalom tagjai
hangosan éltessék, hogy ne hallatsszon a csend, illetve az emberek
ne mondhassák ki őszintén a gondolataikat. Ezt szolgálják a
népünnepélyek, nemzeti konzultációk, meg mindenféle hülyeség,
amivel mesterségesen beszéltetik az embereket, és ezért idegesíti
őket a szabad média. Mert ha szabadon kimondom azt, ami
bennem van, a gondolataimban, akkor már minden lehetséges. Ha
kimondom, hogy a feleségem függ tőlem, de én nem függök tőle,
vagy a kapcsolat a gyerekem és köztem parazita jellegű, ha
mindezeket kimondom, akkor ellenállhatok a kizsákmányolásnak,
ellenállhatok a hatalomnak. Ha nem mondom ki, akkor csak szó
nélkül, depresszióban végzem a dolgomat, és engedelmeskedek.
Bár mindenféle bajom van, úgy csinálok, mintha nem lenne.
Ellenállok annak, hogy kimondjam a tutit. Ahelyett, hogy
ellenállnék annak, ami engem elnyom vagy bánt. Az analitikus zárt
szobájában persze könnyebb megtenni, nincs kockázata a
csendnek, és a beszédnek sem. Ha egy miniszter vagy államtitkár
analízisben arról beszélne például, hogy a Soros az ördög, a
főgonosz, akkor egy jó analitikus belemenne ebbe, és megkérdezné,
honnan jön neki ez a gondolata.
Mert nem biztos, hogy ellenállásból származik, hiszen az
ellenállás nem az egyetlen transzformálása az ember élményének. A
jó analitikus dolga az lenne, hogy segítsen a páciensének feltárni
önmagának, milyen élményei voltak, amikből ezt az agyrémet
gyártotta magának. Meg kellene kérdeznie, hogy ez nem esetleg
valami píárduma, vagy tényleg komolyan gondolja. Mert ha píár,
akkor nem érdekes, de ha komolyan gondolja, na, akkor
fontos, honnan ered ez a gondolat. Ki beszélt neki a gonoszról? Az
apja, az anyja? Egy óvatos és szeretettel teli terapeuta megbeszéli a
páciensével, hogy az a fajta őszinteség, amit ők együtt gyakorolnak,
maradjon köztük a terápiás szobában, és a páciens vigyázzon, kivel
osztja meg a gondolatait, kivel gyakorolja ezt az őszinteséget. A
differencia a terapeuta szobáján belül és kívül az, hogy a küszöbön
belül nincs konzekvencia. Ott szabadon meg lehet forgatni mindent a
két ember között. De ha ezt valaki a szobán kívül csinálja, akkor az
következményekkel járhat, és vigyázni kell.
Azon is gondolkodom, hogy amikor valaki nyilvánosan azt állítja,
hogy Soros a gonosz, akkor miért nincs erre azonnali felháborodás,
ellenállás, miért nem hurrogják le rögtön. Lehet, hogy azért, mert az
emberekben erős belső ellenállás van, amit a félelem okoz. Mert ez
a valóság egyfajta transzformálása. Aki azt állítja Sorosról, hogy ő a
gonosz, ugyanennyi erővel azt is mondhatná, hogy Soros egyszarvú.
Agyrém. Egyszarvú vagy kétszarvú – egy szarv a különbség. A
sátán kétszarvú. Mondhatnánk, hogy ő egyszarvú, és ez
nyilvánvalóan nem igaz. Tehát eltávolodunk a valóságtól.
Eltávolodott a valóságtól – ez az egyetlen jó definíciója annak, hogy
valaki őrült. Akkor vagyok őrült, ha elveszítem a kapcsolatomat a
valósággal. Ebben a pillanatban a világon nem egy olyan politikus
van, aki nyilvánvalóan elszakadt a valóságtól. Például Trump. A világ
leghatalmasabb országának az elnöke vagy őrült – nekem úgy tűnik
–, vagy pofátlanul hazudik. Vannak, akik nyilvánosan számontartják,
hány hazugságot mond el egy nap. Ezt lehet követni az interneten.
Számolják a hazugságait! De még mindig hatalmon van. Ez óriási
paradoxon. Ha egy gyerek ezt csinálná az iskolában, akkor írnának
a szüleinek. De ki ír Trump szüleinek? Senki. Am most valamit
megtanulhatunk a hatalomról, arról, hogy az emberek hogyan
viszonyulnak a hatalomhoz, amikor a hatalom irracionális. Ez az
egész a Malleus maleficarummal kezdődött. A boszorkányüldözés
alapkönyve volt az első, ami nyilvánvalóan hazugságokból csinált
dogmát.
Hipnózisban is tapasztalható ellenállás. Vannak olyanok, akiket
nehezebb hipnotizálni, azt állítják, őket nem lehet, és csinálnak
valamit, amivel ellenállnak. De egy jó hipnotizőr szerint könnyebb
hipnotizálni azokat, akik azt mondják, nem lehet velük megtenni.
Kétféle hipnózis lehetséges. Az egyik, mondjuk így, az anyai, a
másik az apai mód. Az anyai hang azt súgja a hipnotizáltnak – de
tényleg mézesmázos hangon kell mondani —, hogy relaxálj a
karjaimban, az én figyelmemben nyugodtan elernyedhetsz,
szeretettel veszlek körül, csak add oda magad annak, amit mondok.
Az én hangom az anyai szeretet csúcsa, relaxálj úgy, mintha
belesüppednél az anyád melleibe, mint egy pici gyerek.
Vannak, akiknél ez működik. A másik, az apai hipnózis erős hangon
parancsot ad a hipnotizáltnak, hogy azonnal merüljön mély transzba.
Sokan vannak, akik egyik vagy másik felszólításra azonnal
belecsúsznak egy megváltozott tudatállapotba. Ebből nekem
az következik, hogy nagyon korán, még kicsi gyerekként csak úgy
lehetek autentikusan önmagam, ha szabadon gondolkodhatok,
szabadon cselekedhetek, amennyire csak lehetséges, és nem kell
engedelmeskednem. Mert azok a módszerek, amiket a szülők arra
használnak, hogy a gyerek engedelmeskedjen - legyen akár
gyengéd, akár szigorú –, rezonálnak egy életen keresztül. Amikor én
mint gyerek mást akarok, mint az, akitől függök – és akit
szeretek, akiről azt hiszem, hogy ő szeret engem, akivel mindig
együtt akarok lenni —, akkor ennek nagy ára van. Annak, hogy én
önmagam legyek, az a kockázata, hogy elválok ettől a szeretett és
szerető óriástól, akitől függök, és akinek az elvesztése
dermesztően félelmetes. Tehát előfordulnak olyan pontok, amikor
inkább feladom magamat és a gondolataimat, a meglátásaimat, és
elárulom az én saját élményeimet, csak azért, hogy a másikkal
maradhassak. Akkor már nem érdekel, hogy a másik hazudik vagy
igaza van, csak együtt akarok lenni vele, és kész. A többi nem
érdekes. Megtanulom, hogy nem kritizálom azt, akitől függök. Lehet,
hogy ez Trump titka. Úgy hipnotizál, ahogy az apák szólnak a
gyerekeikhez. Akkor már más nem számít, csak vele lehessek.
Csak hozzáérhessek. Csak ott lehessek a közelében. Azt már réges-
régen megtanultam, hogy ne kritizáljam az apámat, akármit csinál,
csak vele akarok lenni…
Freud leghíresebb páciense a Farkasember volt. Vele is pontosan
ez történt. Egy életen át szenvedett, mert egy adott pillanatban az
anyjával való kapcsolatot választotta a saját élménye helyett.
Háromévesen, alva járva besétált a konyhába, és azt látta, hogy a
nővére szopja az apja faszát. Futott a dajkához, és elmondta neki,
hogy a papa fütyülője a testvére szájában van. A dajka – nagyon
helyesen – elvitte az anya szobájába, és biztatta, hogy mondja csak
el neki. Amikor elmesélte, az anyja határozottan azt válaszolta, hogy
fiacskám, ez nem igaz. Ez nem lehet. Ilyen nincs. Ezt álmodtad.
Menj vissza, aludjál tovább. Akkor ő ezt elfogadta. De hát nincs az a
hároméves gyerek, aki az ellenállást választja, és kockáztatja, hogy
vége legyen az anyjával való kapcsolatának, azért mert látta, amit
látott. Inkább azt mondja, az anyjában nem lehet megbízni, tehát el
kell válnia tőle. Ilyen nincs. Abban a pillanatban ő nem akart elválni
az anyjától, inkább megvált a saját tapasztalatától. Abban a
pillanatban elvesztette önmagát, és egy életen át nem találta meg.
Hát ennyi…
Valamikor az 1990-es évek végén, amikor elkezdtem
hazajárogatni Budapestre, kórházi pszichiáterek és pszichológusok
felkértek egy demonstrációra, mivel én azt állítottam, hogy a
skizofrénekkel lehet beszélgetni. Ők meg azt vallották, hogy csak
orvosságot szabad nekik adni, mert a beszélgetés feldúlja őket. Egy-
egy órát töltöttem egy férfival és egy nővel, akiket skizofréneknek
mondtak, amíg a pszichiáterek, a pszichológusok és az ápolók a
tükör túloldaláról figyeltek minket. Utána egy nagy körben
megbeszéltük, mit láttak. Én nagyon élveztem a beszélgetést a
férfival, még birkóztunk is a földön, a nővel pedig arról
beszélgettünk, hogy esetleg gyerekekkel foglalkozhatna kint
Kanadában. Amikor leültem az orvosokkal, a főpszichiáter úgy
kezdte a megbeszélést, hogy no lám, most láthattuk, milyen remek
hipnotizőr a Feldmár. Először nem is értettem, miről beszél. Nos,
arról beszélt, hogy nagyon kevés ember tud skizofréneket
hipnotizálni, de hát mindannyian láthatták, a Feldmár teljesen
hatalma alatt tartotta azt a két embert. Akkor én, mivel nem
akartam, hogy ez a főorvos szégyellje magát, nem tiltakoztam. De ez
segített nekem megérteni valamit. Azt, hogy mi a különbség a
hipnózis és aközött, amit én csinálok. Egy jó hipnotizőr megtalálja a
pácienst, és együtt lélegzik, együtt mozog vele, olyan közel kerül
hozzá, hogy a páciens úgy érzi, együtt vannak, és akkor együtt
haladnak. Csakhogy a hipnotizőr, amikor megvan a kapcsolat,
vezetni kezd, programoz. Kiviszi magával a pácienst, aki elkezd
arrafelé mozogni, amerre a hipnotizőr úgy gondolja, jó menni. És
ahogy elindul, a páciens megy vele, mert olyan jó vele lenni, követi.
A hipnotizőr azt hiszi, jobban tudja, hova kell menni, mint a páciense.
Ez a hipnózis. Nos, amit én csináltam abban a kórházban, az
csupán annyi volt, hogy követtem a férfit és a nőt, jól éreztük
magunkat együtt, de én egy pillanatig sem vezettem őket. Ahogy
soha senkit nem vezettem és vezetek sehová a mai napig sem.
Csak együtt vagyok a páciensemmel. Ez a pszichoterápia. És ez
a differencia. Ez nem hipnózis, hanem összehangolódás, együttlét.
Az ellenállás akkor és ott szükséges, amikor hipnotizálni akarnak
minket. A demagógok, a hirdetések, a reklámok, mindazok, akik és
amik megpróbálnak találkozni veled, és elvinni abba az irányba, ami
nekik jó. Itt kéne mélységes mély ellenállást tanúsítanunk! Azért –
ahogy Laing mondta –, hogy soha ne adjuk be a derekunkat egy
másik embernek, csak a helyzetnek. Azért, hogy el tudjuk választani
ezt a két dolgot egymástól. Erről később még lesz szó.
Wittgenstein egyszer azt mondta, rá kell döbbennünk arra, hogy
az, ahogyan kifejezzük magunkat, a nehézségeinket, a
megoldásainkat, lehet, hogy egyáltalán nem pontos, nem írja le a
valóságos helyzetet. A pszichoterápiában megfigyelhető, hogy
mielőtt egy ember megfogalmaz valamit, el akarná mondani, mi is
van, mintha valamiféle gátat kellene átlépnie, vagy valamiféle
nehézségen kellene túltennie magát. Mintha ellenállás lenne benne,
hogy kifejezze azt, ami van. Wittgenstein arra figyelmeztet, nem is
egyszer, többször kell nekiszaladni, egészen addig, amíg
akkurátusan le nem tudjuk írni, mi a helyzet, esetleg mi a megoldás,
van-e megoldás egyáltalán. Ez nehéz. A legtöbb ember soha nem
vállalkozik rá. Ennek a bizonyos gátnak az innenső oldalán
maradnak, nem gondolják végig, nem artikulálják a valóságos
helyzetet, valahogy elfáradnak közben. Itt az ellenállás. Van az a
mese, ahol senki sem hajlandó kimondani, hogy a király meztelen.
Ebben vagyunk, és ez még a gyerekkorból jön, annak érdekében,
hogy a királlyal – vagyis a szüleinkkel, a tanárainkkal –
jó kapcsolatban legyünk, nem mondjuk ki, mi a valóság. Ez olyan
fontos és hipnotikus, hogy a mesében például azok, akik nem
mondták ki, hogy a király meztelen, lehet, hogy nem is látták, lehet,
hogy ruhát hallucináltak rá. A mesében egy gyerek ártatlanul
kikiabálja, mi a helyzet. Ha baj van, problémák adódnak, a felnőttek
nem akarják tudni, hallani a gyerek meglátásait, így a gyerek hamar
megtanulja, hogy inkább ne mondja ki, mi az ő élménye, meglátása.
Vagyis az, hogy nehéz kimondani, ki mit tesz kivel, vagy mi van,
valószínűleg már egy korábban kívülről magáévá tett, „nem szabad
látni, nem szabad kimondani” szabály. Laing Gubancok című
könyve arról szól, hogy mi csinálunk valamit, és jön egy harmadik,
aki látja, mit csinálunk, de mi nem akarjuk, hogy lássa, és akkor
inkább megbüntetjük vagy megijesztjük, hogy ne zavarjon minket
abban, amiről nem beszélünk. Nemrég valaki kiposztolt tőlem egy
egyszerű, magától értetődő kis szöveget arról, hogy a szeretet
abban mutatkozik meg, hogy tudnálak bántani, de nem teszem. Erre
jött egy érdekes, értetlenkedő komment, amiből nyilvánvalóvá vált,
hogy van, aki még csak tudni sem akar erről, és egyáltalán nem
akarja, hogy kimondjam, emlékeztessem erre az alapvető igazságra.
A hazugság ott kezdődik, amikor már tudni sem akarunk a dologról.
Azt írta, ő bizony nem tudná bántani azt, akit szeret.
Felháborodottan elutasította még a gondolatát is. Pedig dehogynem!
Mindenkiben ott rejtőzik a rosszindulat, az agresszió. De ha
szeretek valakit, akkor ellen kell állnom a rosszindulatomnak. Akit
szeretek, megvédem a féltékenységemtől, a mohóságomtól, az
irigységemtől, a rosszindulatomtól. Mindig. Akkor is, amikor dühös
vagyok rá. Ennek is ellen tudok állni. Mert ha nem ezt csinálom,
akkor akármit is mondok, a másik tudja, hogy nem szeretem.
Freud ötféle ellenállásról beszél. Az elfojtásról, az áttételes
ellenállásról, a betegségből származó másodlagos haszonról, a
tudattalan én ellenállásáról és a felettes én ellenállásáról.
 (Áttételes ellenállás: a régi kapcsolatok, vágyak, küzdelmek a
jelenben aktualizálódnak. A jelenből múltat csinál, vagy a múlt
megjelenik a jelenben.
Másodlagos haszon: betegségelőnynek is lehet nevezni. Bár
szenvedek, nem kell iskolába mennem, vagy anyám kedvesebb, stb.
Tudattalan én ellenállása: nem engedi megfogalmazni azt, ami
van, hogy megmentsen azoktól a kellemetlenségektől, amik azzal
járnának, hogy rájönnénk, ha gondolkodni tudnánk
rajta, megváltoztatnánk.
Felettes én ellenállása: a bűntudat és büntetésigény tudatosan
vagy tudat alatt lehetetlenné teszi bizonyos tiltott vágyak
kivitelezését. Ha tudatos lesz a tiltás, elhatározhatom, hogy a
saját tabum állít le, vagy valaki másé, amitől megszabadulhatok.)
Az elfojtás lényege az illető számára félelmet vagy fájdalmat keltő
emlékek, vágyak, impulzusok, gondolatok kiutasítása a tudatból.
Jobb nem tudni, mi a vágyam, mint szenvedni attól, hogy
elérhetetlen.
Wilhelm Reich osztrák-amerikai pszichoanalitikus leírta a
testpáncél jelenségét, amivel védekezünk. Ha megfeszítem az
izmaimat, mondjuk a hasizmomat, akkor kivédem az ütést, de
legalábbis nem fáj annyira. Reich rájött arra is, hogy minél
erősebben védekezünk, annál kevésbé élünk. A lelki, érzelmi
védekezés az elfojtás. Aki védekezik, az ellenáll, de ezzel ellenáll
például az igazi orgazmus lehetőségének is. Reich sokakat
megbotránkoztatott az orgazmuspotenciál fogalmával, és hogy azt
állította, az egészséges ember, ha nem védekezik, nem fojtja el az
érzéseit, akkor az egész testével érzi az orgazmust. Ha ebben
nincsen részünk elégszer, akkor a testpáncél bezár. A külső
ridegség és a belső szorongás neurózist okoz, ami
végül gyűlölethez, szadizmushoz, mohósághoz, fasizmushoz,
antiszemitizmushoz vezet. A tudat alatti védekezés, ami testi
feszültségekben nyilvánul meg, tehát blokkolja, leállítja azt a
hullámzást, amit az ember a feje tetejétől a lába nagyujjáig érezne
egy igazi orgazmusban. Az égszakadás-földindulás helyett csak egy
kis tüsszentésszerű érzés van a tökében vagy a puncijában. Reich
szerint a karakter is egy páncél. Beszélt arról, hogy amikor a páciens
megérkezik a rendelőbe, hozza magával a páncélját, ami
bizonyos szokásokból áll. Tehát a karakter nem más, mint egy
csomó szokás. Az illető megtanulta, hogyan szűrje ki azokat a
dolgokat, amiket nem akar hallani, hogy ne kelljen arról beszélni,
amiről nem akar. Reich úgy gondolta, addig, amíg a terapeuta át
nem tör a test- és a karakterpáncélon, tulajdonképpen semmi sem
történik közöttük, mert a páciens kivédi mindazt, amit a terapeuta
mond vagy érez. Addig, amíg az illető karakterpáncélt visel,
tulajdonképpen nincs is terápia. Beszélhet a két ember álmokról meg
mindenféléről, de az úgy lepereg a páciensről mint víz a
kacsa seggéről. Reich úgy vélte, semmi mással nem
lehet foglalkozni egy terápia elején, csak azzal, hogy az illető
levesse a páncélját, minden egyéb haszontalan. Kétféle metódus
létezik, az egyik az, hogy a terapeuta annyira szereti a pácienst, és
annyira biztonságos környezetet teremt neki, hogy a páncél
elolvad. Ehhez türelem kell, mint ahogy általában a szeretethez is.
Nincs türelmetlen szeretet. Van anyai terápia, és van apai terápia,
ahogy hipnózis is lehet ilyen is, meg olyan is, erről már beszéltem.
Az anya archetípus türelmes. Az apai áttör, megpróbálja
felrobbantani a páncélt, megfúrja, konzervnyitóval kinyitja vagy
diótörővei összetöri. Szerintem ez veszélyes, mert minél okosabb a
terapeuta, annál okosabb lesz a páciens, és lehet, hogy az ilyen
hadműveletek csak megerősítik és megvastagítják a páncélt. Mert
ilyen atmoszférában nem érezheti biztonságban magát az ember.
Otto Rank Will Therapy (Akaratterápia) című könyvében leírja azt
a folyamatot, amikor a szülők akarnak valamit, és a gyerekben
kialakul az ellenállás. Azt, amit a szülők akarnak, ő nem fogja
akarni. Minél több tervük, elvárásuk van, minél többet akarnak a
gyermektől, annál erősebbek lesznek benne a „nemakarom-izmok”
Minden akcióra jön egy reakció, ahogy a szülők tolják a gyereket,
úgy makacsolja meg magát, s mintha a sarkával
betámasztana, egyre erősebben nyom az ellenkező irányba.
Rank azt tanácsolja, felejtsük el, hogy a gyerek megcsináljon
valamit, amit mi szeretnénk tőle. Ám ha a gyerek akar valamit tenni,
tehát megnyilvánul az akarata, akkor a jó szülőnek gyengéden, de
ellen kell állnia. Mert ettől fejlődnek a gyerek „akaratizmai”. Attól, ha
mindenféle különórára cipeljük, ha előírjuk neki, mikor kell ezt, mikor
azt csinálni, tulajdonképpen csak a nem akarás erősödik meg
benne. És abban a pillanatban, amikor önállóvá válik, semmit
sem fog akarni tenni. Viszont ha a gyerek azt mondja, ezt vagy azt
szeretné, a szülők meg húzódoznak, ellene érvelnek, azt felelik,
inkább ne tegye, akkor a gyerek erősködni fog, de igenis, azt akarja.
Például villamossal akar utazni. Végül a szülők némi húzódozás
és ellenkezés után beadják a derekukat. Na jó, hát akkor legyen
villamos. Akkor a gyerek nagyon fog örülni, és megtanulja, ha
valamit igazán, nagyon akar, azt meg tudja szerezni magának,
akármi is történik.
Nagyon sok szomorú példát látok arra, hogy sokszor a szülők
akarják élni a gyereket. (Arra jöttem rá, hogy nem én raktam össze
magamat az anyám méhében, nem én verem a szívemet, nem is
tudom, hogyan kell lélegezni, mégis élek. Csak úgy tudom ezt
kifejezni, hogy valami él engem. Az élet, az univerzum, az Isten, ki
tudja. A szülő, aki nem bízik ebben a misztériumban, éli a gyerekét,
mozgatja, mintha egy bábu lenne. Én nem az apám és anyám
gyereke vagyok, én a világegyetem fájának a gyümölcse vagyok,
apám, anyám csak ágak, amiken nőttem, fejlődtem. Ahogy az
almafa almázik, az univerzum „emberezik”.) Volt egy páciensem, aki
már rákos volt, amikor terápiába jött, és az orvosok azt mondták
neki, hat hónapja van hátra.
De ő tovább akart élni, túl akarta élni a fél évet. Terápia közben
az anyját is meghívtuk, és amikor beszélgettem vele, kiderült, hogy ő
egyáltalán nem bízott meg a gyerekében mint élőlényben,
mint életképes organizmusban. Valahogy azt gondolta, etetnie,
pisiltetnie, kakiitatnia kell, vigyáznia kell mindenre, még a lélegzetét
is kontrollálni akarta. Számontartotta, és emlékezett rá, amikor a
gyerek egy bizonyos napon, egy bizonyos órában nem kakik, és
akkor beöntést adott neki. Egyáltalán nem bízott meg a
biológiájában. Bármit is akart a gyerek, azt az anyja még jobban
akarta. Ez a férfi arra jött rá 35 éves korára, hogy egyetlenegy dolgot
tud csinálni, ami az övé, és amit az anyja nem akarhat nála jobban,
azt, hogy meghal. Beteg lesz és meghal, mert azt csak nem
akarhatja nála jobban az anyja.
Amikor Carl Simontonnal dolgoztam, aki rákosokkal foglalkozott,
mesélte, hogyan kellett vigyáznia a betegekkel, mert ha ő nagyon
lelkesen akarta, hogy túléljék a rákot, és meggyógyuljanak,
akkor gyakran meg is történt. Viszont ha a páciensek valahogy
igazából a lelkük mélyén mégiscsak meg akartak halni, akkor rövid
időn belül meg is haltak, csak valami másban, mondjuk
szívinfarktusban. Mivel szerették Simontont, azt akarták, hogy jó
legyen neki, és tényleg meg tudja gyógyítani a rákot. Úgyhogy aztán
megtanulta, hogy az analízisben, a beszélgetésekben mélyre kell
menni, nemcsak az érdekes, miért fejlődik ki a rák valakiben, hanem
az is, miért nem akar élni. Akit megmentenek a haláltól, az sokszor
titokban vagy nyilvánosan továbbra is meg akar halni.
A saját akaratunkat gyakran összekeverjük mások akaratával.
Valaki szabadon, lelkesen elhatározza, hogy valamit meg akar
csinálni, de ahogy telik az idő, valahogy átváltozik az érzése, eltűnik
a lelkesedése, és úgy érzi, most már muszájból kell csinálni. Mintha
elfelejtené, hogy ő maga határozta el. Elkezd vonakodni, mintha
kötelező lenne megtenni azt, amibe belefogott. Éppen ezért a
pszichoanalízisben a leggyakoribb problémák az akarattal
kapcsolatosak. Szeretem Szent Ágostont idézni, aki a Vallomások
ban azt kérdezi Istentől, hogy miért csinálja azt, amit nem akar, és
miért nem csinálja azt, amit akar. Honnan jön, és mi ez? Az ember
akkor imádkozik, amikor az akarata nem működik, amikor a dolog
nem az akarattól függ. Ő, Szent Ágoston azt állítja Isten előtt, hogy
akar akarni, de nem akar. Vagy akar nem akarni, de nem sikerül. Ez
veszélyesen közel jár ahhoz, mint amikor valaki úgy érzi, nem
egyként, hanem kettős személyiségként éli az életét.
Nemegyszer visszajátszom a pácienseimnek, mit tesznek
velem. Bejönnek a szobámba, leülnek, és úgy kezdenek el beszélni
magukról, mintha nem ők lennének. Mintha egy másik emberről
beszélnének. „Nem tudom, mit csináljak magammal.” „Nem tudom
megfékezni magam.” „Nem tudom abbahagyni.” Úgy tesznek, mintha
az, aki velem beszél, az én koterapeutám lenne, és csak
szupervízióra jött hozzám, miközben az ő páciensével beszél, akit
nem tud kontrollálni. És azt kéri, mi ketten, a terapeuta és a
koterapeuta, a jó emberek ötöljük ki, mit csináljunk ezzel a
rossz emberrel, akiről beszél. Na, hát ennek én ellenállok.
Jacques Derrida francia filozófus beszélt arról, hogy nem elég
valamit megígérni, azt érdemes időről időre megerősíteni. Egy
házasságkötési ceremónián a pár megesküszik, de mondjuk három
évvel később már csak egy emlék az ígéretük. Feltehetik újra a
lemezt, és meghallgathatják a rögzített ígéretet, de időközben eltűnt
belőlük az elhatározás. Sokszor az ember lelkesen belevág
valamibe, és hamarosan már kötelezőnek érzi. Mintha valahogy
eltűnt volna az a személy, aki lelkesedett. Elfelejti, milyen
tudatállapotban volt, amikor nekifogott, és az az állapot már nincs
meg. Tehát az igazi ígéret – mondja Derrida — nem csak emlék, ami
élettelenül szól egy rögzített felvételről. Az igazi, hatékony ígéret él,
és frissen, újra és újra el kell döntenünk a megtartását, a betartását,
így válik alkotóerővé, és formálja a tetteinket. Az ígéret elsősorban
egy döntés, amit én hozok, megbirkózva magammal, és ami kizár
minden más lehetőséget, teljesen függetlenül attól, mit érzek, vagy
milyen nehéz betartani. A másik embert csupán informálom a
döntésemről, de nem neki teszek ígéretet.
Engedelmességre tanítanak bennünket, tehát ha van parancsolat,
akkor annak engedelmeskedni kellene, mégis meghasad az ember.
Ha jön egy parancsolat, akkor olyan energiák keletkeznek, hogy
csak azért sem akarjuk megtenni, amit valaki megparancsol.
Legalább akkor, ha én parancsolok magamnak, ne felejtsem el, hogy
én voltam! Azért, hogy ne keletkezzenek ellenenergiák. Ha
ellenállok a másik ember parancsának, az jó mindkettőnknek. A
parancs-engedelmesség senkinek nem jó. Hogy miért? A történelem
és a személyes tapasztalatom a praxisomból azt mutatja, hogy a
parancsolás, a kontroll nélküli hatalom bizony elbutítja az
embert. Nemcsak azért, mert elmagányosodik, és bezáródik a saját
gondolataiba – és ugye tudjuk, hogy együtt mindig okosabbak
vagyunk, mint egyedül –, hanem azért is, mert akitől félnek, annak
nem tartanak tükröt, nem kap kritikát, így elveszti a kapcsolatát a
valósággal. Aki tehát a vezető pozíciójára nem funkcióként tekint,
hanem parancsol, az ugyanolyan bajban van, mint az, aki felett a
hatalmát gyakorolja. Meg kell tanulni nem parancsolni azért, hogy
az ember ne veszítse el önmagát, az alattvalónak pedig meg kell
tanulnia ellenállni, nem engedelmeskedni, hogy ne veszítse el
önmagát. Akkor viszont mi a helyzet? Laing azt állította, hogy a
tízparancsolat nem parancsolatok sora, csupán rosszul fordították le.
Ez valójában tíz pontba szedve a leírása annak a felnőttnek, aki nem
csinálja azokat a dolgokat, amikről ott szó van. A felnőtt ez esetben
egy tudatállapotot jelent – és abban az állapotban az ember azt a tíz
dolgot nem teszi. Tehát felnőtt. Mintha rá lehetne parancsolni egy
felnőttre, hogy ne szarjon be! De ha túl korán parancsolod meg
valakinek, amikor még pici, akkor úgyis beszarik. Nem
kell parancsolni, mert egy bizonyos kor után már senki sem szarik
be. Még akkor sem, ha nem tanítják meg külön erre. Laing szerint
az, aki felnőtt, nem fog ölni, nem fogja a szomszéd feleségét
megkívánni és így tovább. Ezért nem kell erőlködni, ezt csak észre
kell venni. El lehet érni azt a tudatállapotot, amiben az ember nem
teszi ezeket a dolgokat. Ám ha valami olyat parancsolnak, várnak el
tőlem, amit még nem tudok megtenni, mert fiatal vagyok, akkor
szégyent keltenek bennem. S az ember azt hiszi, hogy azok, akik
parancsolnak neki, mindentudók, és elhiszi, hogy neki már ezt vagy
azt tudnia kellene. A piciket rendszeresen megszégyenítik a
szobatisztasággal, amikor még nem képesek rá maguktól. A gyerek
szívesen lenne szobatiszta, de nem tudja, hogyan kell csinálni.
Viszont megparancsolni valamit valakinek, aki már tudja, aki már
abban a tudatállapotban van, hogy úgysem tenné meg, az meg
teljesen felesleges.
A kolostorokban, például a ferenceseknél, egybemosódik az
életmód és a szabályok. Ha én, mondjuk, ferences szerzetes akarok
lenni, elmegyek a kolostorba, és azt mondom, szeretnék velük élni.
Ha befogadnak, én meg bemegyek, akkor elfogadom a szabályokat.
Nagyon érdekes egyenlőség van náluk abból a szempontból,
hogyan élnek, és mik a szabályok. Nem lehet tudni, hogy a
szabályok eredtek az életformából, vagy az életforma alakult ki a
szabályok betartásából. A kettő eggyé vált. A szabályok mindenre
vonatkoznak: milyen ruhát viselhetnek, mikor kell felkelni – minden
szabályozva van, és érdekes módon még sincs ellenállás. Mert
ebben a környezetben így akarok élni, azért megyek be, mert jólesik
a teljes szabályozottság. Tudom, hogy egy csomó elhatározást nem
kell meghoznom, és odaadom magam ennek az életnek. Ha
mégsem, és megszegem a szabályokat, akkor persze a főnök
magához hívat, és számonkér, hogy most akkor mi van. Az, amit
ekkor kapok, nem büntetés, hanem segítség, hogy gondolkozzak el.
Vajon már nem akarok így élni? Ha a válaszom nem, akkor
menjek a francba. Nem büntetnek meg, csak arra kérnek, menjek
máshová. Tehát a kolostorban szabadság van, annak ellenére, hogy
minden szabályozottan működik. De ezt szívből kell elfogadni. Ez
olyan, mintha egyszerre csak szonetteket kezdenék írni. A szonett
formája nagyon kötött, oda kell adnom magam ennek a formának.
Hülyeség lenne fellázadni a szonettforma ellen. Hát, ha nem úgy
akarok írni, akkor ne írjak úgy, felesleges lázadozni ellene. Viszont
nem mondhatom azt, hogy szonettet írok, amikor nem abban a
formában alkotok. Tulajdonképpen ugyanez a helyzet a házassággal
is. Az is egy forma, egy életforma. Olyan, mint a ferenceseké. El
lehet így képzelni, ugye? Nem kell mindenáron házasságban élni,
nem kell azt a formát választani. Persze, komplikálja a dolgot, ha a
társadalom bünteti vagy nehézzé teszi, hogy úgy éljek, ahogy
akarok. Ebben az esetben sokszor álcázni kell magát az embernek,
és például házasságban élni, miközben mondjuk homoszexuális. De
nem tudja kinyilvánítani magát, mert titokban kell tartania, kicsoda.
Akadtak forradalmárok, akik kolostorokban bújtak meg, és vannak,
akik elbújnak házasságokban. Meg börtönökben vagy
elmegyógyintézetekben. Az elnyomó társadalomban megbélyegzik,
kiközösítik, sőt megbüntetik azt, aki például azt állítja, hogy ő a
többszerelműséget vallja. Ma már azért többé-kevésbé lehet valaki
homoszexuális, de még mindig nem lehet nyíltan poliamor. Ebben a
helyzetben tulajdonképpen nem az a baj, hogy az illető több embert
szeret egyszerre, hanem az, hogy gyáva, és nem meri kijelenteni, ez
van vele. Ha valójában így van, nem kellett volna, nem lett volna
szabad megházasodnia. Ehelyett viszont azt diktálja a társadalom,
hogy nem lett volna szabad megcsalnia a párját.
Ha nincs nyomás, akkor nincs ellenállás. Ha az anyám szeretett
volna engem – ami azt jelenti, hogy az én pártomon lett volna,
segített volna mindenben, amit akartam, a normális korlátokon belül,
amit természetesen megértettem volna –, akkor például soha nem
hazudtam volna neki. Mert én tisztán emlékszem arra, amikor
először elhitette velem – és teljesen el is hittem hogy neki nem lehet
hazudni. Ő átlát rajtam, jobban ismer engem, mint én
magam, állította, és nem lehet eldugni előle semmit. Tehát, ha ő nem
nyomott volna engem bizonyos irányokba, akkor nem kellett volna
ellenállnom. Nemcsak arról kell gondolkodnunk, mi az ellenállás, és
miért állunk ellen, hogy kell-e, vagy nem, hanem arról is, kell-e a
nyomás. Kell-e nekünk egymást nyomnunk? Milyen lenne egy olyan
társadalom vagy család, ahol senki nem kényszerít senkire semmit?
Gyakran kerülök olyan helyzetekbe, például tanárokkal,
hogy kiröhögnek, amikor azt bizonygatom nekik, lehet gyereket
nevelni megszégyenítés nélkül is. Nem tudják elképzelni! Azt
kérdezik tőlem, akkor hogyan fegyelmezzék őket. Mert teljesen úgy
látják, hogy a gyerekek vadállatok, és fegyelmezni kell őket.
Nem tudják elképzelni, hogy esetleg fegyelmezés nélkül is meg lehet
próbálni gyereket nevelni vagy iskolát működtetni. Pedig van rá
példa, ilyen az Alexander Sutherland Neill alapította Summerhill,
ahol az órák nem kötelezők, nem számolják meg, hány gyerek van
jelen, és hány nincs, nem tesznek szemrehányást a gyereknek, ha
nem megy be, így csak az megy órákra, aki tényleg akar. Ennek a
működtetéséhez persze nagyon jó tanárok kellenek, és vonzó,
izgalmas órák. Az alapvető princípium az, hogy mindenki szabad, de
nem szabad a másik szabadságát zavarni. Ha valaki zavarja is a
másik szabadságát, a tanárok vigyáznak, hogy a zavaró
tevékenységet ő szabadon csinálhassa, csak más körülmények
között. Például három-négy gyerek Emily Dickinsont olvas, és
nagyon belemerülnek, amikor egy fiú bejön a tubájával, és elkezdi
fújni. Akkor egyből ott terem négy tanár, cserkészfogással felkapják
a gyereket a hangszerével együtt, és elviszik egy hangszigetelt
szobába, ahol nyugodtan játszhat, amilyen hangosan csak akar.
Ez teljesen logikus és teljesen kivitelezhető, mégsem nagyon
alkalmazzák ezt a módszert. Pedig ha tudnánk így élni, dolgozni,
iskolát csinálni, nem lenne ellenállás.
Egy professzor páciensem azt mesélte, ha visszaemlékszik a
gyerekkorára, csak olyan képek jönnek neki, hogy derékig
melaszban kellett járnia, navigálnia. Ellenállás vette körül
mindenfelől, amerre menni akart, arra nem lehetett. De ha az
ellenkező irányba fordult, arra sem lehetett. Derékig melaszban élt,
küzdött. Kérdeztem tőle, hogy mi lehetett ez. Gondolkodott rajta, és
arra jutott – kicsit arrogánsnak hangzik, de hátha igaza van –, hogy a
szülei buták voltak. Egy okos gyereket buta szülők vettek körül. Mit
értett az alatt, hogy buta? Nem értették meg, és ő ezt ellenállásnak
érezte. Egy másik metaforát is használt a helyzete leírására: mintha
a szél mindig szembe fújt volna. Bele kellett dőlnie a szélbe, hogy
jusson valahova, és soha nem kapott hátulról szelet, ami segítette
volna. Eredetileg azonban nem is emiatt jött el hozzám, hanem mert
gyerekük született a feleségével. És ő komolyan, nem viccelt,
azt kérte tőlem, hogy mint pszichológus, ajánljak neki szakirodalmat,
címeket és szerzőket, akik azt tanulmányozták, mitől szűkül be a nők
agya, csökken az IQ-juk, amikor állapotosak lesznek, és
gyereket szülnek. Arra volt kíváncsi, mit mond a szakiroda-lom erről
a fajta elbutulásról. Csodálkozva kérdeztem tőle, honnan veszi, hogy
ez van. Azt állította, hogy ez az ő saját élménye, tapasztalata.
Mielőtt a felesége állapotos lett volna, normálisan lehetett vele
beszélgetni mindenféléről. De azóta, hogy rájött, gyereke lesz – és a
gyerek akkor már három hónapos volt —, egyetlen normális
beszélgetés sem zajlott közöttük.
Tehát a nő elbutult, állította, neki ezt jelenti a butaság. Vagyis
butaság az, amikor a másikat nem az érdekli, ami őt, és a másik
nem érdeklődik iránta. Megmondtam neki, hogy ilyen szakirodalom
nem létezik. Amikor egy gyerek megszületik, akkor az ember meghal
úgy, ahogy előtte volt, és újraszületik, mint a gyerek anyja vagy
apja. Nekem úgy tűnt, a felesége befogadta a gyereket, az
érdeklődése megváltozott, mert a gyerek került a középpontba. Ő
pedig nem halt meg, és nem született újra mint apa. Akarta, hogy
jöjjön a gyerek, de azért továbbra is minden menjen úgy, mintha
semmi sem történt volna. Figyelmeztettem rá, ez nem lesz jó a
gyereknek, mert úgy fogja érezni, nem fogadják szívesen, nincs
helye a családban. Az új jövevénynek mindig helyet kell csinálni.
Valószínűleg vele is ez történt pici korában, nem volt meg a helye a
családban, a szüleit más érdekelte, nem ő. Tehát itt semmiféle
butaságról nincs szó, hanem az érdeklődésről, a figyelemről, vagyis
annak a hiányáról. Azt a következtetést vontam le ebből az esetből,
hogy ha a szülőket nem érdekli a gyerek, akkor az úgy érzi,
állandóan ellenállnak neki. Ez a férfi sok mindent elért, elvégzett egy
csomó iskolát, professzor lett egy egyetemen, megszerezte
magának a legjobb állást, nagyon hatékonyan és sikeresen
működött. Lehet, hogy így is lehet jól nevelni? Ha nem érdekli az
embert a gyerek, akkor az megtanul akarni? Mert ő aztán mindent
megszerzett magának, amit csak akart. A világ ellenállása nem lepte
meg, nem ijesztette meg, nem frusztrálta, ment, mint a tank, és
mindenkit butának tartott maga körül. Azóta persze már nem jár
hozzám, máshol keresi a szakirodalmat.
Lehetséges, hogy ez generációnként változik: az egyik generáció
felnevel egy olyat, akik szégyellik magukat, aztán azok felnevelnek
egyet, akik arrogánsak. Isten tudja, hogy megy ez. Az egyik
nemzedék elhanyagolt, a következő meg túlkontrollált. Középen
maradni szinte lehetetlen, olyan, mint a kötéltánc. Az én anyám
mindig a túlkontrollálás felé lengett ki, nem arrafelé, ahol túlságosan
elhanyagolt volna. Én viszont, ha valami bajom volt a gyerekekkel,
inkább nem foglalkoztam velük, mert abszolút nem akartam azt
csinálni, amit az anyám. A gyerekeim nemegyszer panaszkodtak,
hogy nem lehetett nekem ellenállni, mert semmit sem akartam tőlük.
Nem lehetett lázadni, mert nem voltak határok. Hát mit csináltak
volna szegények?
Lehet ellenállás a csendben maradás, és lehet az a megszólalás.
Attól függően, hogy a hatalom mit akar. Ha valakit kínoznak, hogy
kiadja a titkait, vagy árulja el a hazáját, akkor hallgatni ellenállás. Az
ellenállás mindig valaki más akarata ellenében mutatkozik meg. Ha
nincs akaratosság, akkor nincs ellenállás. Amikor a doktori
dolgozatomban összefoglaló esszét kellett írnom a kreativitásról,
amihez mindent, amit addig publikáltak, elolvastam és összegeztem,
arra a konklúzióra jutottam, hogy ha kreatív embereket akarunk
nevelni, akkor a gyerekeket el kell nyomni. Mert elnyomás alatt lesz
az ember maximálisan kreatív. Minél nagyobb a szabadság,
annál kevesebb a kreativitás. Nos, ez afféle counter
intuitive, vagyis ez teljesen ellenkezik az elvárásokkal, nem
is gondolnánk, hogy így van. De ha jobban elgondolkodunk a
dolgon, láthatjuk, hogy van benne valami. Magyarország nagyon jó
példa rá, sok száz évig éltünk a törökök, az osztrákok, az oroszok
hatalma alatt, többet voltunk elnyomottak, mint szabadok, és lám, a
magyarok a világ legkreatívabb emberei között vannak. A Nobel-
díjasok, írók, tudósok között aránytalanul sok kiváló ember magyar
származású. De sajnos ez egy teljesen használhatatlan
felismerés, mert ki fogja direkt elnyomni a gyerekeit csak azért, hogy
kreatívak legyenek? Senki. Remélem!
Nagyon szeretem nézni azokat a lassított természetfilmeket, ahol
az elején csak az avart lehet látni, aztán egyszerre csak kis gombák
bújnak elő belőle. Mindig meglep, hogy a gomba milyen
érzékeny, puha, törékeny, mégis áttör mindenen, ami felette volt.
Nem lehet megállítani! Elgondolkodtam azon, vajon hogyan nem
törik el? Arra jöttem rá – és ezt ki is próbáltam —, akkor törik el az,
ami puha, ha gyorsan akar átmenni valamin. Mert akkor ütközik, és
eltörik. Például ha fejjel nekimegyek a falnak, akkor meghalok. De a
gombák azért nem törnek össze, mert lassan bújnak elő. Nagyon
lassan. Elképzelem, hogy talán át lehet jutni egy falon, ha az ember
lassan, lépésről lépésre csinálja. Azért ezt senki ne próbálja ki! De
láttunk már hasonló példát a történelemben, ami emlékeztet erre.
Lehet, hogy a bársonyos forradalomban azért nem folyt vér, mert
lassabban zajlott le, míg egy gyors forradalomban, mint az 1956-os,
sokan megsérültek, meghaltak.
Amit Selye János vall a stressz kezelésének lehetőségeiről, az
ugyancsak az ellenállásról szól. Azt állítja, ha nem mondunk nemet
annak, ami stresszel, az előbb-utóbb megbetegít, és belehalunk.
Egyszer Francis Huxley-val a pszichoszomatikáról tartottunk
előadást egy konferencián, és a végén felállt egy belgyógyász a
közönségből, és azt állította, egy telefonhívással meg tudja
gyógyítani a bélgyulladásos beteget. Megkérdeztük tőle, mit mond a
telefonba. Hát, felelte, például ha egy férfinak colitisa van, azt
tanácsolja neki, azonnal hagyja ott a feleségét. Költözzön el még
aznap. Ő ezt úgy magyarázta, hogy szerinte az, aki az életében nem
mond elég nemet, annak a belei mondanak nemet a táplálékra. A
pszichoszomatikának éppen ez az egyik alapszabálya: amit nem
teszünk meg a szociális közegben, azt átveszi a biológiánk. Ez az
orvos úgy vélte, azért van bélgyulladása a pasinak, mert nem mond
nemet a feleségének. A sok kis nem kimondása helyett ő arra
buzdította, mondjon egy nagy nemet, és mentse meg magát, az
egészségét, az életét. Aztán hogyha esetleg megtanul kis nemeket
mondani, akkor visszatérhet a házasságába, de
máskülönben szenved, többet kell a vécén ülnie, mint szeretne,
és lefogy. Selye ezt úgy fogalmazta meg, hogy stresszes helyzetben
vagy harcolni kell hatékonyan, ami tulajdonképpen ellenállás, és a
változásért folytatott harc, vagy menekülni kell, ami szintén
ellenállás, vagy meg kell kérni valakit, hogy védjen meg,
harcoljon helyettem hatékonyan, vagy pedig
belebetegszem, belepusztulok. Tehát ha nem tudok
hatékonyan működni a világban, nem tudom megváltoztatni a
világot, akkor megváltoztatom magamat. De ez sohasem a jó
irányba történik. Mindig rombolás lesz az eredménye, mert
tulajdonképpen a betegség út a halál felé, és a halál menekülés.
Nagyon hatékony menekülés.
Vajon jobb harcolni, mint menekülni, csak mert hősiesebb?
Nemesebb a harcos karaktere, mint a menekülőé? Ez örök kérdés.
Valójában ez is csak az előítéletről szól. Érdemes felidézni Mark
Twaint, aki röhögve mondta, milyen hülyék vagyunk, hogy tiszteljük
az oroszlánt, mert harcol, és nem becsüljük meg a nyulat, aki
menekül. Pedig a nyúl hülye lenne, ha harcolna, az oroszlán meg
hülye lenne, ha menekülne. Különben miért lenne egy jó nyúl
rosszabb, mint egy jó oroszlán? Twain arra buzdította az olvasóit,
hogy a helyzettől függően legyenek nyulak vagy oroszlánok. Képzeld
csak el, elkezdek harcolni valamiért, de abban a közegben a
bürokrácia, a rosszindulat, ami körülvesz, lehetetlenné teszi, hogy
hatékonyan megváltoztassam a stresszes helyzetet. Tehát akkor
hülye lennék kitartani erőn felül, és nem menekülni inkább.
Szerintem a kitartás nimbusza, és azok túlértékelése, akik inkább
hősiesen elvesznek a csatában, míg a menekülés egyenlő az
árulással, onnan jön, hogy nem szabad a saját életemet
jobban értékelni, mint a társadalmat, a közösséget, aminek a tagja
vagyok.
Hős az, aki feláldozza az életét a családjáért, a városáért, az
országáért. Az, hogy menekülni mégiscsak rendben van, akkor válik
nyilvánvalóvá, ha mindenekfelett értékelem az életemet. És
értékelem mindenki másnak az életét. Ez a dilemma nyilvánvaló volt
például a vietnámi háború idején, amikor ezrével menekültek
Kanadába a frontlógósok, akik nemet mondtak a katonai behívóra.
Ez a magatartás csak akkor vált tisztelhetővé, amikor az életet, az
egészséget, a szeretetet jobban lehetett értékelni, mint a
hősies, akaratos, „győzni kell az ellenfél felett” attitűdöt. Ez tehát
valahogy attól függ, hogyan, mennyire értékeli az ember az életet. A
hősök, akik feláldozzák magukat egy ügyért, jobban értékelnek egy
absztrakt ideált, mint a lélegző, forró, szívdobogtató életet. Ilyen
hős volt például Hemingway is, aki szerintem nagy hibát követett el,
mert annak ellenére, hogy megkapta a Nobel-díjat, nem tudta
értékelni önmagát. Az ő ideális énje hősies volt, annyira tudta,
milyennek kell lennie egy jó férfinak, hogy amikor
összehasonlította magát ezzel az ideállal, nem volt megelégedve.
Kivégezte saját magát, mert nem találta hősiesnek. Eléggé.
Szerintem inkább az ideálját kellett volna megölnie, nem saját
magát. Azt is lehet mondani, hogy a hősiesség a férfiak őrültsége. A
nők, akik a gyerekekre figyelnek, nem nagyon értik ezt a
hősiességet. Nőiesedik a világ, mondják, hála istennek, mondom én,
mert szerintem a nők könnyebben látják, hogy az ellenség is volt
egyszer gyerek.
A nők tudják, hogy azoknak is volt anyjuk, akiket a férfiaik
megölnek. A férfiak ezt nem akarják tudni. Úgy csinálnak, mintha ők
nem nőkből születtek volna. El akarják ezt felejteni. Szerintem azért
vagdalkoznak, hogy ne szégyelljék magukat azért, mert nőből
eredtek. De mi ebben a szégyenletes? Hát az, hogy a férfi nem
tud szülni. Ha én nem tudok szülni, akkor szégyellem magam.
Amikor Georg Groddeck német orvos, akit a pszichoszomatika
úttörőjeként tartanak számon, felesége állapotos lett, észrevette,
hogy neki meg golyvája kezd nőni. (Freud vad analitikusnak nevezte
Groddecket, mert ellenállt annak, hogy alárendelje magát neki, de
olyan jókat írt, hogy Freud végül azt mondta, anélkül, hogy hozzá járt
volna, mégis analitikusnak lehet nevezni.) Ezt akkoriban még csak
sebészetileg lehetett kezelni, így azt mondták neki, ki kell
vágni. Feltűnt neki, hogy milyen érdekes ez az eset, pont akkor nő
egy daganat a torkán, amikor a feleségének növekszik a hasa. Mivel
lelkiismeretes analitikus volt, azt gondolta, talán irigyli a feleségét,
mert az gyereket fog szülni. Nem hülyeség-e, tette fel a
kérdést, hogy ő megbetegíti magát, mert irigyli a feleségét?
És akkor inkább elhatározta, hogy megfordítja a dolgot. Úgy
körülbelül lehetett tudni, mikor fog szülni a felesége, és úgy döntött,
pontosan akkorra elkészül egy könyvvel, amit elküld a kiadójának.
Tehát elhatározta, hogy ő kihordja és megszüli a saját könyvét. Ez
lett a híres The Book of the It (Könyv az ősvalamiről), amiben
mindenféle pszichoszomatikus dolgokról írt. (Freud később
Groddeck „It”-jét átvéve alkotta meg az „Id”, az ösztönén fogalmát).
Ahogy egyre terjedelmesebb lett a kézirat, úgy lohadt le a golyva, és
mire befejezte a könyvét, már nyoma sem volt. Így szültek együtt, ő
a könyvét, a felesége meg a gyereket.
Meglehet, hogy mindezen aktusok mögött ott rejtőzik a
rosszindulat: embert ölni, önmagamat lerombolni, megbetegíteni. A
gyökerüknél ott lapul a féltékenység, az irigység, a mohóság – a
rosszindulat megjelenési formái. Minthogy ezek impulzusok,
így tehát a rosszindulat impulzusa mindannyiunkban megvan, itt
másfajta ellenállásra van szükség. Ez pedig nem lehet más, mint a
szeretet. A szeretet, vagyis annak a felfogása, megértése, hogy
tudnálak bántani, de nem foglak. Ez nem más, mint elhatározás.
Vagyis hogy ellenállok a rosszindulatomnak. Ez a fajta ellenállás a
szeretet. Mindannyiunkban beindul az irigység, ez alapvető
impulzus. Onnan ismerem fel, hogy elkezdek gyűlölni valakit, aki
soha nem bántott engem. Cigányok. Zsidók. Buzik. Migránsok. Soha
nem volt dolgom velük, konkrétan soha nem ártott nekem egyikük
sem, de léteznek, olyasmiket csinálnak, amiket én nem, hát
gyűlölöm őket. Mindez persze több is, mint irigység; félelem attól,
ami más, ami ismeretlen, és mohóság is, mert minden, ami az
enyém, veszélyeztetve van. A rosszindulat egy koktél az előbbiek
keverékéből. A jó hír az, hogy ezt is át lehet alakítani, ha az ember
odafigyel. Oda kell figyelni, hol az irigység bennem, hol fortyog a
gyűlölet. És akkor át kell gondolni, el kell határozni, mivé
változtassam, mivé transzformáljam. Az irigységet át lehet alakítani
például úgy, hogy akit irigyelek, azt csodálhatom is. Példát vehetek
róla. Miért ne tenném inkább ezt? A férfi, aki lelőtte John
Lennont, irigyelte őt. Sokkal jobb lett volna, ha csodálta volna, és
válhatott volna belőle is egy jó zenész, nem igaz? A féltékenység
olyasféle érzés, mintha ki lennék hagyva valamiből. Valaki, aki fontos
nekem, valaki mással van meghitt közösségben, felé fordul,
nem velem törődik. Ez az impulzus mindannyiunkban jelen van.
Ennek ellentéte a bőkezűség, a jószívűség, a nagyvonalúság. Ha
úgy érzem, ki vagyok hagyva valamiből, nem kell mindjárt megölnöm
azokat, akik kihagytak, hanem esetleg csinálhatok
magamnak valami izgalmasat, amiből aztán kihagyhatom őket, vagy
ezáltal akár vonzóvá is válhatok számukra.
Minden igen számtalan nemet jelent. Úgy is mondhatnám, hogy
aki nem tud nemet mondani, az igent sem tud. Szerintem sok ember
szenved ettől. Ha elhatározunk valamit, el kell fogadnunk, mennyire
végesek vagyunk, mennyire korlátoltak az energiáink, az időnk.
Tehát ha odaadom magam valaminek vagy valakinek, azt csak úgy
tudom realizálni, ha közben nemet mondok egy csomó másnak.
Teszek valamit, és ez azt jelenti, hogy nem teszek más dolgokat. A
lehetőségek birodalma végtelen, de minden pillanatban csak véges
számú dolgot valósíthatok meg. Ez nem egy probléma, ez az emberi
lét megváltoztathatatlan lényege. Ha ellenáll ennek az ember, akkor
minden rosszabb lesz. Megváltoztathatatlan dolgoknak nem szabad
ellenállni! Nem kell úgy tenni, mintha örökké élnék, mintha több
idővel rendelkeznék, mint amennyi van, nem kell úgy
csinálni, mintha több energiám lenne, mint amennyivel bírok. A nem
és a de az ellenállás szavai. Ha valaki azt mondja, „szeretlek, de…
”, én már le is lépek tőle, mert ez azt jelenti, hogy nem szeret.
A gyerek életében nagyon fontos fejlődési szakasz az, amikor
megtanul nemet mondani. Érdekes módon, gyakran előbb mond
nemet, mint igent. Játszik a nemmel. Tudni akarja, hogy van fék, van
határ. Tudni akarja, hogy meg lehet-e fékezni azokat az óriásokat,
akik a szülei. Mert az igen, a beleegyezés aktusa, láthatatlanná
teszi. Azt kérdi a mama: „Akarsz tejbegrízt?” Ha azt mondom, „igen”,
attól az még nem jelenti biztosan azt, hogy szeretem is. A
mama tejbegrízt csinál, én meg tudom, hogy azt akarja, egyek
belőle, hát rendben. Beleolvadok a helyzetbe, és akkor nem kell,
hogy látható legyek. De ha azt mondom a tejbegrízre, hogy nem kell,
ha beledugja a számba, én meg kiköpöm, az már én vagyok.
Tesztelem, hogy mit csinál a világ, ha én nem illeszkedek bele.
Tesztelem, hogy muszáj-e illeszkednem a világba. Ha bedugom az
ujjamat a konnektorba, akkor megbüntet az elektromosság. Ha tűzbe
tartom az ujjamat, akkor megéget a láng. Ezekben az
esetekben nincs könyörület. Akármit akarok, ez akkor is így van. És
nagyon hamar megtanulom, mint minden emlős, hogy elkerüljem
azokat a helyzeteket, ahol nincs könyörület. De akadnak olyan
környezetek, ahol jutalmaznak azért, ha megmutatod, más
vagy, mint a többiek. Örülnek neki, ilyen is létezik. Ha az ember
megnyilvánul, máris támadhatóvá válik, ugyanakkor szerethetővé is,
a maga valóságában. A mama lenyomhatja a torkomon a tejbegrízt,
de el is fogadhatja, megértheti és megjegyezheti, hogy nem
szeretem, és akkor talán többet nem ad belőle. Minden helyzet
rizikós. Mert az ember soha nem tudhatja, hogy ha megnyilvánul,
akkor szeretni fogják-e, gyűlölni, jutalmazni vagy büntetni érte.
Egyszer írtam egy bejegyzést arról, hogy érzek magamban
valamiféle ellenállást, amikor akkurátusan meg kell fogalmazni egy
gondolatot. Túl kell ezen tennem magamat, hogy le tudjak írni, ki
tudjak mondani egy jó mondatot. Érzem, hogy bennem van ez az
érzés, mintha lustaság lenne. Túl nagy erőfeszítésbe kerül, hogy
végiggondoljak valamit, megtaláljam a helyes szavakat, és
kifejezzem azt, ami van. Azon morfondíroztam ebben a posztban, mi
lehet ez. Sokan, akik elolvasták, úgy értették, mintha azokban lenne
az ellenállás, akik elolvassák vagy meghallgatják a szavaimat, és
ellenállnak nekem. Úgy értelmezték, hogy a hallgatóságban, az
olvasóban van az ellenállás, és ez engem zavar. Valójában ez is
igaz. Lehetséges, hogy a két ellenállásnak van valami
köze egymáshoz. Tulajdonképpen ha a belső ellenállásom elég erős
ahhoz, hogy szabotálja az önkifejezésemet, akkor nem kell
találkoznom a külső ellenállással. Ha belülről elég erősen ellenállok,
akkor nem írok, nem mondok semmit, és védve vagyok az
irigységtől, a rosszindulattól, na meg a különféle szempontok szerinti
kritikáktól, véleményektől. Védve vagyok a valósággal való
találkozástól, a szembesüléstől. Viszont ha sikerül túllépnem a belső
ellenállásomon, akkor találkozom a külső ellenállással, és az
még kellemetlenebb is lehet. Terápiában is, beszélgetésekben is
nagyon gyakran a másik csak néz rám, és azt mondja, nem érti, mit
mondok. Mindezt azután, hogy én keményen megdolgoztam,
megküzdöttem a nyelvvel, hogy érthetővé tegyem a mondandómat.
Én már tudom magamról, hogy ilyen esetekben azonnal dühös
leszek – nem nagyon, csak egy kicsit. Hát, hiszen tudja, hogy ez
van, akkor miért ellenséges velem? Miért gondolja úgy, hogy
kasztrálnia kell engem? Ez azért hatékony egy beszélgetésben, mert
igaz. Legfejlettebb ügyességem az akkurátus beszéd, a néha nehéz,
komplikált gondolatok kifejezése könnyen érthető formában. Ha
ezután valaki azt állítja, nem érti, és úgy gondolja, hogy nyilván nem
azért, mert ő buta, hanem mert én zavarosan beszélek, akkor
rombolja a hatalmamat. A kasztrálás úgy jön ide, hogy a görögöknél
a phallosz a hatalom szimbóluma volt. Ilyen esetekben az az
érzésem, hogy nincs is értelme az erőlködésemnek. Elbátortalanít. A
bátorságnak és a bátorításnak van valami köze a szívhez. Az
elbátortalanítás szíven döf, nemcsak a tökömet vágja le, hanem
szíven is szúr. Ilyenkor fontos belegondolni, és megbeszélni a
másikkal, miért kell legyilkolni, felőrölni, kiherélni a másiknak a
mondatait. Gyakran az derül ki, hogy ha az ember megértené a
másikat, akkor felmerül annak a veszélye, hogy onnantól másképp
kellene élnie.
Valamit másképp kell csinálnia. De ha nem értem meg, amit
mond, akkor nem kell változni vagy változtatni. Általában nem
akarjuk hallani azt, ami megváltoztatná az életünket. Nem akarjuk
meghallani az igazságot, mert félünk, vagy nem akarjuk
beismerni, hogy évtizedekig hülyén éltünk, sőt még a szüleink is
hülyén éltek. Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjében az
emberek nem akarják, hogy az angyal beszéljen hozzájuk. Mert ha
egy igazi arkangyal beszélne hozzád, ha megmondaná, mi van,
abban nem lehetne kételkedni, akkor meg kellene változtatni
az életedet. Ezért inkább úgy csinálunk, mintha nem is lennének
arkangyalok. Nem akarjuk hallani őket. Gregory Bateson és
munkatársai az amerikai Palo Altó-i iskolában azt képviselték, hogy
az az értelme annak, amit mondok, amilyen aktivitást eredményez a
másikban. Tehát az olyan beszélgetés, ami után egyikünk sem
változik, értelmetlen.
Bateson egy időben jegyzetfüzettel utazott a buszokon,
vonatokon, és odafigyelt arra, miről beszélgetnek az emberek.
Feljegyezte, és utána megvizsgálta, tulajdonképpen mi is a lényege
az elkapott beszélgetéseknek. Hát, szinte kivétel nélkül
értelmetlenek voltak. Csak az pattogott ide-oda az emberek között,
hogy: „Tetszel nekem. Te is tetszel nekem. Még mindig tetszem
neked? Még mindig. Most is? Minden rendben van? Igen. De jól
vagy? Igen. Most is? Még mindig?” Semmi más tartalma nem volt a
párbeszédeknek, az emberek csak úgy simogatták egymást a
szavakkal, és bizonygatták, hogy még mindig minden rendben van.
Ronnie Laing volt az első pszichiáter, aki azt állította, hogy az
úgynevezett skizofrének kifejezéseit meg lehet érteni. A kollégái oda
sem figyeltek arra, amit egy ilyen „beteg” mondott. Ha valaki bekerült
egy pszichiáterhez, és ő nem értette meg, amit beszélt, akkor
skizofrénnek címkézte, és azután nem is figyelt rá senki. Tehát a
címkézés tulajdonképpen marginalizálás. Azt jelenti, erre az emberre
nem kell figyelni. Ez az ember nem teremt értelmet. Értelmetlen.
Laing pedig azt állította, hogy ez valamiféle politikai dolog.
Lehet, hogy valami nagyon fontosat mond az illető, vagy nagyon
veszélyeset, és azért nehéz megérteni, mert meg is akarja mondani,
meg nem is. Fél kifejezni, amit akar, mert retteg attól, hogy ha
megértik, abból baj lesz.
Tehát az úgynevezett skizofrén szósaláta azokból az ellentétes
vágyakból ered, hogy ki kellene mondani, ugyanakkor nem szabad
elárulni valamit. Laing úgy figyelt a skizofrénekre, mintha költők
lennének. Egy költői kifejezés nem pusztán önmagáért való, hanem
mutat valahová, amerre, ha tekintünk, olyan élményünk lesz, ami
addig nem volt. Egy jó költő szavakon túli élményt képes nyújtani, és
Laing átadta magát azoknak, akik így kommunikáltak. Így
kiderülhetett, hogy gyakran arról beszéltek, hogyan bántak velük
számukra nagyon fontos emberek. Például egy őrült nő, akivel
dolgoztam, arról beszélt, hogy a bátyja gyakran beinjekciózza. Ez
persze hülyeségnek hangzott, mert a bátyjának nem voltak
fecskendői. Az egész családban nem hitte el senki, mert ilyet a
bátyja nem csinált volna. De aztán később kiderült, hogy amikor
fiatalok voltak, a bátyja bedugta a faszát a lány puncijába, és
ejakulált. l lát ez volt az injekció. A lány egy taburól, egy tiltott
szexuális kapcsolatról beszélt, de nem merte kimondani, inkább
elvállalta azt, hogy őrült, mert magában tartani sem bírta. Úgy
beszélt róla, hogy senki nem érthette meg. Persze,
őrültnek nyilvánították, marginalizálták, ami jó volt a bátyjának, mert
így nem kellett felelnie a tettéért. Hiszen a húga megőrült. Itt is
ellenállásról van szó, mert az őrült ellenáll, s aztán a pszichiátria is, a
család is ellenáll az őrültnek.
Egy fiatal férfi Londonban, amikor a családja társaságában volt
nyilvános helyeken, néha felugrott, és ujjúval az apjára mutogatva
elkezdett ordítani, hogy ez az ember nem az apja. Hangosan kiabált,
miközben mintha valami törzsi táncot járt volna, úgyhogy ilyenkor
mentőt hívtak, és bevitték a diliházba. Egy alkalommal, mielőtt
elektrosokkolták volna, az anyjának alá kellett írnia az engedélyt.
Mielőtt jóváhagyta volna a kezelést, eljött Lainghez
konzultációra. Azt kérdezte tőle, hogy ha most megmondaná a
fiának és a férjének, hogy a férje tényleg nem a gyerek apja, akkor
meggyógyulna-e a gyerek. Sokkterápia nélkül. Mert, ha úgyis
mindegy, ha már nem lehet kihozni ebből az állapotból, akkor aláírja
a kezelést. De ő egészen addig őrizte ezt a titkot. Laing
nagyon rendesen és udvariasan — soha nem volt dogmatikus – azt
válaszolta, hogy ha aláírja az engedélyt, akkor soha nem fogja
megtudni.
Ha elárulja az igazat mindenkinek, akkor a fia esetleg
meggyógyulhat sokkolás nélkül. De ha nem, akkor soha nem
fogjuk tudni, mi történt volna. Nem adott egyértelmű tanácsot,
mondja-e a nő, vagy ne mondja, csak megfogalmazta a nyilvánvalót.
Erre a nő elhatározta, bevallja a férjének és a gyereknek is az
igazságot. Amikor így tett, a gyerek azonnal jobban lett. A férje meg
persze rosszabbul. De hogy honnan tudta mindezt a gyerek? Tudta-
e? Erezte. Mindig őrjítő, ha valaki hazugságban él. Hazugság az is,
amikor vannak bizonyos érzések, de nincs rájuk szó, nincsenek
kimondva. Az őrült szubjektív valósága mindig az, hogy olyan
élményei vannak, amik a nyelven túliak; ami másnak nincs, mert
senki nem beszél róla. Nem lehet beszélni róla. Egy titokról nem
lehet beszélni.
Amikor a Simon Fraser Egyetemen tanultam, nagyon nem tetszett
az a szokás, hogy gyakran buktattak meg hallgatókat, akiknek aztán
meg kellett ismételniük a vizsgát, sőt olykor az egész évet is. Ám
amikor végül átmentek, mégis benne maradt a bizonyítványukban a
bukásról szóló bejegyzés. Én ezt igazságtalannak éreztem, mert ha
végül valaki mégis elvégez valamit, kinek mi köze hozzá,
hogy hányszor futott neki. Írtam egy hosszú, nyílt levelet az egyetemi
lapban, és azt proponáltam, hogy soha többé ne buktassanak meg
senkit. Javasoltam, hogy a professzorok adjanak igazolást a sikeres
kurzusokról a hallgatóiknak, akik az elvárásaiknak megfeleltek. A
diákoknak meg össze kell gyűjteniük ezeket az aláírt igazolásokat,
és kész. Aki megszerez, mit tudom én, negyvenet, az megkapja a
PhD-ját, vagy amilyen fokozat éppen jár érte. Szerintem azért lenne
ez jó – érveltem –, mert akkor azok a professzorok híresek lesznek,
akiknek a diákjai sikeressé válnak a világban, és ez presztízst,
rokonszenvet teremt. Így jó lesz az oktatóknak is, meg a
hallgatóknak is. Mert a világban, ha valaki olyan embertől hoz
ajánlólevelet neked, aki arról híres, hogy hanyag és a hallgatói
hülyék, hát akkor nem veszed fel. De ha egy elismert, neves
embertől van papírja, az jó ajánló. Így egy idő múlva már csak az
igazi jó professzoroknak lesznek hallgatóik, és a hanyagokhoz,
felületesekhez, komolytalanokhoz senki nem fog járni. Ezt
publikáltam az egyetemi lapban, és ez is egyfajta ellenállás volt.
Szóltam, hogy nem jó, ami van, javaslatot tettem rá, mi lenne
jobb, de sajnos nem voltam hatékony, semmi sem történt. De
legalább egy nagy, egész oldalas cikket fogalmaztam, amitől jobban
éreztem magamat. Valami ilyesmi történt akkor is, amikor a
Douglas College-ban dolgoztam, és tenure-t, azaz élethossziglani
alkalmazást ajánlottak, de év végén mégis otthagytam őket. Itt is egy
nagy levélben megírtam az újságjukban, miért megyek el. Leírtam,
hogy nagyon szerettem a hallgatókkal dolgozni, és kölcsönösen
inspirálva egymást rengeteg kreatív projekt született, de rájöttem,
hogy más professzorok, akikkel dolgozniuk kellett, annyira
leterhelték, és olyan keményen befogták őket, hogy az én
dolgaimmal alig volt idejük foglalkozni. Tehát egy ilyen környezetben
az a kapcsolat, amit én szeretnék ápolni a hallgatókkal, lehetetlen. A
többiek úgy kínozzák őket az elvárásaikkal, hogy nincs idejük és
kedvük azt tenni, ami izgalmas, és amit velem meg lehetne csinálni.
Hozzátettem azt is, hogy megpróbáltam beszélni erről a
kollégáimmal, de sikertelenül, és akkor inkább elmegyek, nem
folytatom ezt a munkát. Leírtam, hogy szerintem nem kell kínozni a
hallgatókat csak azért, mert az oktatókat is kínozták az előző
generáció tanárai.
Jól emlékszem, amikor matematikát tanultam a Torontói
Egyetemen, volt egy barátom, osztálytársam, akivel megesküdtünk
egymásnak, hogy ha mi tanítani fogunk, soha nem fogjuk úgy
kínozni a hallgatóinkat, mint ahogy velünk tették. Ötven évvel
később találkoztam vele, és megkérdeztem - mert mindketten
tanítottunk egyetemen –, hogy megtartotta-e az esküt. Mind a ketten
megtartottuk! De hogy miért felejtik ezt el a többiek, nem értem. Hát
persze, itt sem küzdöttem hatékonyan. A brit columbiai regisztrációm
visszaadását is megelőzte egy levél, mert a kamarában rosszul
bántak az új pszichológusokkal. Ahelyett, hogy szívesen fogadták
volna őket, azzal ijesztgettek, mire kell vigyázniuk, különben kirúgják
őket. Hát mondom, én ebben nem akarok részt venni. Minden
alkalommal, amikor ilyen nyílt levelet írtam, legalább fél tucat
kolléga keresett meg privátban, és azt magyarázták, hogy van két
gyerekem, el kell tartanom a családom, miért vagyok ilyen hülye, és
vágom magam alatt a fát. Figyelmeztettek, hogy le fogok esni, nem
fogok tudni pénzt keresni, sehol sem fogok tudni elhelyezkedni, egy
ilyen levél után a Douglas College-ba már nem fognak visszavenni.
Ennek ellenére mindig úgy éreztem, szívesen belemegyek bármibe,
de amikor úgy érzem, és bebizonyosodik, hogy nem jó környezet
a számomra, akkor ott kell hagynom.
Különben soha nem fogok találni olyan környezetet, ami
tápláló, izgalmas, és ahol van szolidaritás. Mert ezekben
az emberekben – akik tulajdonképpen jóindulattal jöttek hozzám –
semmi szolidaritás nem volt. Hanem pontosan az ellenkezője.
Féltek, és féltettek engem is. A másik motiváció, amiért le akartak
beszélni arról, hogy a dolgokat nyilvánosan kimondjam, az, hogy
ha én megteszem, akkor nekik meg kell magyarázniuk önmaguknak
és nekem is, miért nem tesznek semmit. Így ha ők maradnak, és én
megyek, akkor engem lehet hülyének nézni abban a dologban,
amiben valójában ők a hülyék. Ezt többször éreztem,
amikor távoztam valahonnan, például 1956-ban Magyarországot
elhagyva, vagy amikor Vancouverből Londonba költöztem. Mindig
éreztem, hogy mérgesek rám azok, akik maradnak. Valamiféle
szemrehányás volt a levegőben, mintha azt sugallták volna
nekem, mi nem vagyunk elég jók, neked valami más kell.
Mintha árulás lenne az, ha elmegyek. Például amikor a Simon
Fraser Egyetemen dolgoztam a doktorátusomon, és bejelentettem a
professzoromnak, hogy egy évre elmegyek Lainghez. Ő a fejét
csóválva azt kérdezte, még mindig egy elveszett apa után kutatok-e.
Ugyan nem kértem az ő pszichoanalitikus interpretációját, miért is
megyek Lainghez, de ebben a megjegyzésben ellenségeskedést
éreztem, mintha patológia lenne a tettem. Hiszen ha már
túllennék azon, hogy a jó apát keresem, aki nekem soha nem volt,
akkor nem kellene elmennem, és otthagynom őt Laingért. Az
ellenállás tehát mindig megjelenik azután, amikor valaki jobbat, mást
akar, vagy ellenáll annak, ami van. Akár harcolva, akár menekülve. A
meneküléssel sem szolidáris a környezet, de a konfrontálódással
még annyira sem. De ez nem lehet ok arra, hogy ott maradjunk a
szarban csücsülve, nem igaz?
Az apám felesége, amikor már apám is, anyám is meghalt, ott
maradt egyedül egy apartmanban Torontóban. Egyszer felhívott, és
azt mondta: „András, te annyi embernek segítesz, hát segíts most
nekem. Nem tudom, mi a francot csinálok itt. Még mindig élek, pedig
én már nem akarok élni. Szeretnék meghalni.” Körülbelül 80 éves
lehetett ekkor. Kérdeztem tőle, hogy tényleg így gondolja-e. „Igen,
igen - mondta –, adj tanácsot, hogyan lehetne meghalni.” „Hát,
mondom, ne egyél. Egyszerűen fejezd be az evést. Ihatsz, de ne
egyél. Nem lesz olyan rettenetes.” Erre azt mondja: „Egy pillanat,
valaki csengetett.” Odament a kaputelefonhoz, és hallottam, ahogy
beengedi a zöldségest, aki friss dolgokat hozott neki. Amikor
visszatért a telefonhoz, azt kérdezte, miről is beszéltünk. Na, erre
mondom én, hogy ellenállás. Pedig én nem akartam semmit, igazán
semmit. Persze elengedtem a témát, nem hoztam vissza. Ő
pedig elfelejtette, miért is hívott.
Nemrégiben egy páciensem arról beszélt, hogy a felesége néha
irritálja. Ettől ő, nemegyszer, egész egyszerűen felrobban az
idegességtől. Sok mindent kibír, lenyel, de aztán felrobban, és az
elmúlt héten ez többször is megtörtént. Ez nem jó neki, nem viszi
semerre, de valahogy úgy érzi, mintha a felesége direkt heccelné,
direkt utazna arra, hogy ő felrobbanjon. Kérdezem, mennyit
szexeinek. Milyen a szex? Mert a robbanás a szexben
élvezetesebb lenne, mint a dührohamok. Akkor egy kicsit úgy
elnézett a semmibe, és azt mondta, hogy amikor fiatalabb volt,
rengeteget szenvedett a szexuális vágyai miatt. Nagyon erősen
kívánta, de sok frusztrációval találkozott. De most már nagyon jó,
mert egyáltalán nem is fontos neki a szex. Hát mégis hogy van ez,
kérdeztem tőle. Nem öreg, körülbelül negyvenesek mind a ketten.
Lehet, hogy a felesége akarna szexelni, ő meg nem? Igen,
magyarázta, mert ha szexeinek, ő nem tud elaludni, baja van az
alvással. Este neki nem jó, reggel meg a feleségének nem jó, de van
gyengédség közöttük, csak hát a szexig nagyon ritkán jutnak.
Elmeséltem neki, hogy ezt azért kérdeztem, mert még a gyerekek is
beleéreznek abba, ha a szüleiknél megakad a szex, és addig tudják
heccelni őket, amíg elő nem idéznek valamilyen dühorgazmusokat
bennük. De ha a szex megjavul, a gyerekek is abbahagyják a
bosszantást, valahogy tudják, hogy már nincs rá szükség. Talán a
felesége sem heccelné, bosszantaná őt, ha a szex rendben volna.
Kérdeztem, mit gondol erről. Erre mi történt?
Elkezdett egy afrikai útjukró] beszélni, mennyire félt ott a
felesége, ő meg milyen bátran viselkedett. És kész, ezzel vége lett a
szextémának. Na, én általában nem kanyarodok vissza, de itt
megtettem, mert nyilvánvaló volt az ellenállás. Nem akart a
közelébe se menni ennek a témának. Akkor kimondtam, hogy ha két
egészséges ember, mint ők, nem szexeinek, az azért van, mert nem
élvezik. És nemcsak, hogy nem élvezik, de nem is beszélnek róla.
Nem tanítják meg egymásnak, hogyan lenne jó, és nem is fogadják
el a tanítást. Pedig megtanulhatnák úgy csinálni, hogy az olyan jó
legyen, hogy mindennap háromszor is akarnának szexeim. Amíg
erről beszéltem, hirtelen nagyon fontos lett neki, hogy levegye a
cipőjét, és megnézze, van-e benne kavics. Aztán visszavette, és a
cipőfűzőjével bíbelődött. Azután már én is hanyagoltam a témát, és
több szó nem esett róla. Hát ez is ellenállás. Nem nekem állt ellen,
hanem a témának. Bizony sok olyan téma akad, amit az emberek
nem is akarnak végiggondolni. Kerülgetik, mint macska a forró kását.
Ami éget, az mindig a szégyen. Szerintem sok ember szégyell a
szexről beszélni. De talán nem is a szexről, hanem a vágyról. Arról,
hogy pontosan mit szeretne, mi lenne jó neki, mit akar a másiktól,
vagy mit nem akar adni neki.
Ráadásul még van egy másik probléma is: ha az egyik partner
meg akarja tanítani a másikat, hogyan lenne jobb neki. Ilyenkor a
másik gyakran megsértődik, mert félreérti. Ahelyett, hogy örülne a
tanításnak arról, hogyan kell a társát szeretni, azt hiszi, az dominálni
akarja, vagy kritizálja. Megsértődik, hogy a másik azt hiszi, ő nem is
tudja, hogyan kell szeretkezni. Vagy nem jó vele, nem elég jó, és
folyton ezt kérdezgeti. Pedig nagyon fontos a kommunikáció, és ha
nem lehet beszélni valamiről, akkor előbb-utóbb megáll az egész.
Mert már nem élvezetes a tevékenység, és abban a pillanatban,
amikor valaki arra vár, hogy valaminek vége legyen, már szenved.
Az nem egy jó élmény. De hát ki a franc akar belemenni a
szégyenbe, amikor tudja, hogy az várja? De miért is kellene itt
bárkinek szégyellnie magát? Ez nem az emberről, ez a rossz
szokásokról szól, arról, mit teszünk. Még teniszezni sem lehet így
megtanulni. Mert ha valaki megmutatja, így fogd az ütőt, és
én megsértődöm, akkor soha nem fogom megtanulni, hogyan kell jól
játszani. Ez a fajta ellenállás gyakran azért alakul ki, nehogy a végén
el kelljen szégyellnem magam.
Az ellenállás már a gyerekkorban elkezdődik, amikor az ember
kialakítja a védelmi rendszerét, amivel reagál a kritikára, a
megszégyenítésre, s ez a kettő akkor még valószínűleg egy és
ugyanaz. Ez olyan erős szokássá válik, hogy nem tisztázódik benne,
lehet olyan kritika, amit ha megfogad vagy belemegy, akkor jobban
fog tudni valamit. Automatikusan olyannak érzi a kritikát, ami
megszégyenítő. Élmények is lehetnek ilyenek. Például nekem ilyen
volt az, amikor anyám visszatért Auschwitzból – körülbelül másfél
éve nem találkoztunk –, és észrevette, hogy kancsal vagyok. Elvitt
egy szemorvoshoz, aki azt mondta, lehet, hogy amikor ő elment,
még nem voltam kancsal, de most már az vagyok. Lehet, hogy
annyit kancsalítottam a szememmel, hogy úgy maradtam, igen,
lehetséges. Az egyik szemem lusta lett, és nem nézek át
rajta rendesen. Látok vele, de nem használom. Azt tanácsolta az
orvos, hogy az anyám tegyen a szememre olyan fekete szemkötőt,
amilyen a kalózoknak van, és csak a rossz szemmel nézzek naponta
néhány órát. Én viszont, amint anyám lelkiismeretesen bekötötte a jó
szememet, azonnal elaludtam. Hát ez is ellenállás. Pedig
megmagyarázták nekem, hogy ez jó lesz, de valahogy annyira nem
tetszett, hogy a jó szememmel nem tudtam nézni, és a lusta
szememet kellett erőltetni. Azt gondoltam, ezek hülyék. El se hittem,
hogy a lusta szemem egyszer csak nem lesz lusta. Úgyhogy mi mást
tehettem, elaludtam, s ezért csak nem verhettek meg. Mert ha csak
simán azt mondom, nem akarom, akkor az anyám felpofozott volna,
vagy ilyesmi. De ha azonnal mély álomba zuhantam, akkor vége lett
az egész procedúrának, aminek következtében még ma is lusta a
szemem. Akár ilyen egyszerű dolgokból is eredhet az, még ha jót is
akar valaki, ha megmondja, mit kell tenni, csak azért sem akarjuk.
Minden kommunikáció két szinten zajlik: a tartalom, a tárgy
szintjén, és a kapcsolat, a köztünk lévő viszony szintjén. A hangnem
számít, megmutatja, milyen a kapcsolatunk. Azt, aki megmondja
nekem, mit csináljak – akár a szeretőm, akár az anyám –,
én azonnal magam felett állónak képzelem, és bekapcsol az
ellenállás. De ebből van kiút. Azzal, aki szeret, meg tudom beszélni
a dolgot, vele együtt rájöhetek arra, hogy minden nő más, és én is
más vagyok. Azt, amit meg kell tanulnunk, csak mi együtt tanulhatjuk
meg, csak egymással. A legintimebb dolog az, hogy erről beszélni is
tudunk, és akkor nem kell úgy megélnem, hogy egy felettes
parancsolgat nekem, mit csináljak vele. Tehát nem kell azonnal
rabszolgának éreznem magam. De ez munka, és erről is beszélnünk
kell.
A legelső, vagy majdnem legelső szexuális jellegű élményeim
között szerepel egy fura párbeszéd. 1956-ban történt, 16 éves
koromban, amikor éppen átszöktem a határon. December vége volt,
borzalmas hideg, majdnem ott ragadtam én is, a
többieket lekapcsolta az ÁVH. A határ túloldalán megszólított egy
nagyon csinos nő, láttam-e még másokat is megszökni, mert ő vár
valakire. Becsből jött le érte, és aznap este kellett volna
megérkeznie. Mondtam, nem láttam, csak kettőnknek sikerült átjönni
aznap, másnak nem. De, mondtam neki, én Bécsbe szeretnék
kerülni, elvinne-e. Hát, felelte, persze, mehetek velük. Kiderült, hogy
van egy férje, aki mindjárt érkezik. De előbb még hozzám fordult, és
azt kérdezte, ha lefeküdnénk, akkor hogyan nyalnám ki a punciját.
Milyen irányba? Mutatta a fejével, hogy függőlegesen vagy
vízszintesen. Na, én meg csak 16 éves voltam, puncit még sosem
nyaltam, hát halálra rémültem. Rettenetesen féltem, de ügy
gondoltam, neki ezt nem szabad megtudnia, mert akkor nem visz el
Bécsbe. Hát, mondtam, vízszintesen. Mire ő: „Neeem! Így kell!
Függőlegesen!” Majdnem elsüllyedtem, na, milyen hülye vagyok,
egy nőnek kell megmondania nekem, hogyan kell puncit nyalni. Már
meg is jelent bennem a szégyen, hogy nem tudtam valamit, amit
tudnom kellett volna. Eszembe sem jutott, hogy lehetnek olyan nők,
akiknek máshogyan kell csinálni. Azt hittem, csak egy nő van a
világon, a nő, és minden nőnek ugyanolyan a puncija, és én nem
tudtam a legegyszerűbb dolgot sem. Szerencsére ebből a dologból
nem lett aztán semmi, mert kiderült, hogy a férje bokszol, és
féltékeny, úgyhogy ettől aztán végképp megijedtem. Bár felvittek
Bécsbe, de amikor másnap randizni kellett volna a nővel, én nem
mertem elmenni. Na, azért itt nagy ellenállás nem volt, csak a férj.
Ez a sztori inkább a szégyenről szól…
Sokkal keményebb és nehezebb egy James nevezetű páciensem
története. Ő Skóciából jött Vancouverbe a feleségével és a
kislányával azért, hogy velem lehessenek terápiában. James magas,
kövér férfi, nagyon okos, lehetett volna jóképű is, de sokat ivott és
evett, így nagy túlsúlyt szedett magára. A stílusa ironikus,
szarkasztikus, olyan, mintha tüskés lenne. Tulajdonképpen
agresszív, de olyan passzív módon. A felesége is járt hozzám, aki
sokat szenvedett attól, hogy a férfi nem vette komolyan még kis
dolgokban sem. Mondjuk, elkezdte csiklandozni, a nő kérte, hogy
hagyja már abba, de az nem hagyta. A pasi a feleségét is szurkálta
a tüskéivel, meg engem is, amikor velem volt. Elhatároztam, hogy
ezt nem engedem meg neki. Kértem, hagyja abba gyorsan, mert
ennek az a funkciója, hogy távol tartsa magától az embereket. De
miért akarná távol tartani a saját feleségét és a terapeutáját, akikkel
a legintimebb kapcsolatban áll? Figyelmeztettem, hogy ez
automatizmus, egy rossz szokás, fejezze be. Ő pont úgy reagált,
mint általában a drog- vagy alkoholfüggők, akik azt mondják, éppen
ezen munkálkodnak, próbálják abbahagyni, de hát ez egy folyamat,
eltart még egy ideig.
Ez szerintem nagy hazugság. Nincs itt semmiféle folyamat, csak
abba kell hagyni, el kell határozni, hogy elkapom magam, ha ezt
csinálom. Egyszer-kétszer talán visszaesek, de mégis megállítom
magam. Ha az ember elhatározza, hogy egy szokásból ki akar
lépni, így meg lehet tenni. Megmondtam neki, hogy szó sincs
folyamatról, inkább olyan ez, mint egy kapcsoló – most be van
kapcsolva, hát kapcsolja ki. És kész. Minden alkalommal, amikor
viccelődősen sértő volt, szóltam neki, hogy hahó, amitől ő nagyon
dühös lett. Ez volt az ő ellenállása, mert úgy gondolta, én
vagyok kegyetlen vele. Mondtam neki, ha valaki kegyetlen, az ő, és
éppen arról beszélünk, hogy hagyja abba a kegyetlenkedést. Egy idő
után aztán nem jött többet terápiára, megsértődött. Ez az a fajta
ellenállás, amikor valaki nem akar változni, nem akar
változtatni. Mert itt is az a baj, hogy azt hiszi, én meg akarom
őt változtatni. Nekem persze eszem ágában sem volt megváltoztatni,
sőt nagyon szeretem, nagyon rendes ember. Csak azt akartam,
hogy valamit ne tegyen! De akkor megjelent a szégyen. Elszégyellte
magát, és azt hiszi, én szégyenítettem meg. Ebből is lehet látni,
hogy a szégyen szokása ez: ha valaki mond nekem valamit, akkor
azonnal megyek a szégyenbe, ahelyett, hogy elgondolkodnék, és,
mondjuk, lelkiismeret-furdalásom lenne.
Ez pedig nehézzé vagy lehetetlenné teszi azt, hogy az ember
cselekedetei megváltozzanak. Mert inkább belehalok, inkább
elmenekülök, inkább megsértődök, minthogy rájöjjek arra, hogy ez
tulajdonképpen milyen egyszerű. Ha kiéleznénk a helyzetet, és
James például egy késsel szurkálna engem vagy a feleségét, akkor,
ha megkérném, soha többé ne tegye, világosan érthető lenne. De
mivel a gyilkos humorával szurkálódik, erre úgy gondol, hogy hát ez
ő. Ez az ő karaktere. Senki ne mondja meg neki, hogy ő ne legyen ő.
Mert akkor nem szereti. Rám még külön dühös volt azért is, mert a
feleségét is bátorítottam, hogy ő se tűrje el. Ott is akarja hagyni
ezért. Tehát az ellenállás néha abszolút konzervatív energia, ami
fenn akarja tartani a status quót. Akármennyire szenved is emiatt, és
azok is, akiket kínoz, úgy tűnik, mintha lehetetlen lenne neki valamit
pusztán szeretetből, csak úgy abbahagyni. Nem félelemből, nem
engedelmességből, hanem azért, mert esetleg rájön, hogy ezt
tulajdonképpen nem akarja csinálni azokkal, akik közel állnak
hozzá. Általánosan mondhatjuk, hogy aki megsértődik, az hasonló
dinamikában él. Szerintem soha senkinek nincs oka megsértődni. A
sértődés mindig megállítja a beszélgetést, és megmenti azt, aki
megsértődött, vagy attól, amit neki kellene mondania a
következő mondatában, vagy attól, hogy meghallja, mit mond a
másik.
Ha az immunrendszered jól működik, nem leszel beteg. Érdekes
dolog, hogy az egészséghez valamiféle ellenállásra van szükség. Ez
azonnal behozza azt a dimenziót, hogy mindig tudni kell, ki a barát,
és ki az ellenség. Egy barátnak ellenállni hülyeség. De egy
ellenségnek nem ellenállni is hülyeség. Nagyon fontos tisztán látni,
ki ellenség, ki barát. Az immunrendszer pontosan ezt csinálja. Van
egy automatikus intelligencia, ami tudja, hogy bizonyos
sejteknek, bizonyos életformáknak ellen kell állni, ki kell vetni őket a
rendszerből. Az úgynevezett autoimmun betegségek során, ilyenek
például a reuma, a bélgyulladás bizonyos formái, az immunrendszer
megtámadja önmagát. A szervezet a saját sejtjeit ellenségnek nézi.
Nagyon érdekes belegondolni abba, hogyan történik mindez.
Vajon tényleg csak mechanikusan működik? Vagy esetleg van-e
valami abban, hogy ha én szociális szinten összekeverem a
barátokat és az ellenségeket, ha valamilyen oknál fogva nem
látom tisztán a különbséget, akkor lehetséges, hogy ez nyomot hagy
a szervezeten, és az immunrendszer sincs tisztában azzal, mi van?
A betegség önmaga is lehet ellenállás, egyfajta menekülés. Amikor
csapdába kerülök, nem harcolok, nem menekülök, nem kérek meg
senkit, hogy megvédjen, hanem úgy menekülök, hogy
megbetegszem. A betegség, sőt a halál is menekülés. Ha beteg
vagyok, akkor nem használhat senki úgy, mint ha egészséges
vagyok. Tehát ha nem akarom, hogy valaki használjon vagy
kihasználjon, akkor inkább megbetegszem, és talán megesik rajtam
a szíve, nem lesz dühös rám, de mégsem kell azt csinálnom, amit ő
akar. Persze, az lenne a legjobb, ha hangosan nemet mondanék, de
az olyan következményekkel járhat, amiket esetleg nem akarok.
Nem akarom, hogy a másik dühös legyen rám. Tehát a betegségnek
van ilyesfajta haszna. Végső soron az öngyilkosság is menekülés
egy olyan helyzetből, ahol máskülönben szembesülnöm kellene a
tetteim következményeivel. De ha megöli magát valaki, akkor
nincsenek következmények. Legalábbis az ő számára.
A lustaság is ellenállás. Például ha gyerekként az apám azt
mondja nekem, ezt és ezt csináld meg, mire visszajövök, mert kész
kell lennie. Pár órával később visszajön, és megkérdezi: „Na,
megcsináltad?” Erre én azt felelem, hogy nem. S akkor az
apámnak az a választása, hogy dühös lesz rám, és megcsináltatja
velem, megver vagy megfenyít, vagy pedig rám néz, és azt mondja:
„Te lusta disznó!” Az utóbbinak megörülök, mert azonnal tudom, ha ő
elhiszi, hogy lusta vagyok, akkor soha többé nem kér meg semmire.
Nem vár el tőlem semmit. Akit elkönyvelnek lustának, annak már
nyert ügye van. Nem kell nemet mondania, mert úgy ismerik. De van
itt egy nagy baj! Ha nem veszi komolyan a címkét, ha csak a
lustaság álarcát viseli, akkor rendben van. De azért általában az
emberek elhiszik azt, amit az apjuk mond. Ha az apám azt mondja,
lusta vagyok, akkor elszégyellem magam. Megmenekülök ugyan
attól, hogy dolgoznom vagy engedelmeskednem kelljen, nem
csinálom azt, amit kérnek tőlem, de szégyellem magam. Mégis, ez
valahogy megéri. Tehát ha az apám, az anyám, a családom
elkönyvel butának, lustának, vagy aminek éppen akarnak, az
rendben van. Végső soron nem végeztek ki, mert nem nyíltan álltam
ellen, hanem csak úgy, hogy semmit sem tettem.
Nem engedelmeskedem, de úgy érzem, valahogy okosan csináltam.
Van egy nagyon gazdag, sikeres pasi, aki hetente egy dupla órára
jár hozzám. Mielőtt jön, és miután elmegy, olyan tárgyalásokon vesz
részt, ahol több millió dollár sorsa dől el, attól függően, mi a
beszélgetés végeredménye. Amikor megérkezik a
rendelőmbe, láthatóan relaxál. Ott, abban a 100 percben nem
lesz biznisz, tehát nem kell nagyon odafigyelnie. Esetleg csak az
lehet a problémája, hogy amíg velem van, addig azok, akikkel
verseng, haladnak. Ha nem dolgozik, izgul, hogy lemarad valamiről.
Ennek ellenére lehet, hogy én vagyok az egyetlen, akinek a
társaságában nem kell vigyáznia magára, mert én nem fogom
bántani, kifosztani, hanem csak figyelek rá. Mostanában minden
alkalommal legalább 20 percet alszik.
Egyszerűen csak elalszik. Ez emlékeztet az apámra, akivel,
amikor elmentünk színházba vagy operába, és relaxált, rögtön
elaludt. Ott ült mellettem, és nem kellett semmit sem csinálnia, nem
kellett izgulnia, hogy megtámadják, úgyhogy egyszer csak már azt
vettem észre, hogy elaludt, és horkolt. Tehát vagy hiperfeszült volt,
vagy amikor aludt, nem relaxált. Na, ez a pasi is valahogy így van.
Mivel annyiszor megtörtént, odafigyeltem rá, mikor alszik el, mert
néha tíz perc múlva, néha egy óra múlva következett be. Rájöttem,
hogy mindig pontosan akkor alszik el, amikor olyan téma jön fel, ami
őt bántja, vagy nehéz neki. Ha bármi előkerül a feleségével és a
kisgyerekével kapcsolatban, az őt zavarja. Az is zavarja, hogy
öregszik. Attól fél, hogy a versengésben, amiben részt vesz, az
imázsa elöregszik, a partnerei a fiatalabbakhoz fognak fordulni, és
ezzel nem tud mit csinálni, mert tisztában van a helyzetével. Halvány
gőze sincs, mihez kezdjen a rengeteg pénzével, ez is gond neki.
Tehát ha bármi ilyesmiről kezdünk beszélni, amit nem tud kibogozni,
és fáj neki, azonnal elalszik. Felvetettem neki, hogy ő így áll ellen
annak, hogy esetleg meg kelljen változtatnia valamit.
 Például el sem tudja képzelni, mit csinálna, ha nem dolgozna.
Annyi pénze van, hogy mindössze 1-2%-át tudná felélni, még ha
habzsolna is élete végéig. Én meg olyasmiket mondok neki, hogy a
pénz tulajdonképpen megfagyott vágy, és arról kérdezem, ki fogja
kiolvasztani azt a sok vágyat, amit a jégszekrényben tart, mert ő
biztosan nem. De halvány gőze sincs arról, mit akar. Egyszer például
az jutott az eszébe, hogy azt szeretné, ha mindenki meghalna, és ő
lenne az egyetlen élő ember a Földön. Kérdem, hogy miért. Hát
azért, felelte, mert minden interakciója feszültséggel jár. De ha
egyedül lenne, akkor végre tudna relaxálni, és nem kellene
versengenie. Kérdem, úgy érti, a felesége és a gyereke is tűnjön el?
Igen, felelte. És akkor rájöttem, hogy pontosan ezért alszik el. Mert
akkor tulajdonképpen mindenkit megöl. Engem is, mert még én is
zavarom. Annak ellenére, hogy hozzám jár, és fizet érte, zavarom,
amikor kellemetlen témák kerülnek terítékre, s akkor inkább elalszik.
Akkor azt mondtam neki, hogy az alvás a halál öccse. A
mitológiában Hüpnosz Thanatosz öccse. Ő ezen a módon áll ellen
mindennek, ami esetleg változást hoz. Ha arról beszélünk, mi
mindent tudna csinálni, ha átadná valakinek az üzletét – mert ilyen
helyzetben más üzletemberek már azon gondolkodnak, hogy
kineveljék az utódaikat, ők meg elutazzanak Floridába vagy Miamiba
–, akkor ő mindig azt válaszolja, hogy én azt akarom, legyen belőle
valami hippi vagy ilyesmi. Számára nincsenek árnyalatok, csak fehér
vagy fekete, vagy stresszben pörög, vagy alszik, vagy dolgozik, vagy
hippi – el sem tudja képzelni, hogy relaxáltan éljen, csak úgy.
Vannak olyan, úgynevezett betegségek, mint például az anorexia
nervosa (kóros lesoványodás), amik szerintem nem betegségek.
Mindig nehéz világosan látni, hogy valaki valamit nem tud, vagy nem
akar csinálni. Ezt kívülről nézve majdnem soha nem lehet eldönteni.
Többször dolgoztam olyan fiatalokkal, főleg lányokkal, akik
egyszerűen elhatározták, hogy egyáltalán nem esznek, vagy csak
nagyon keveset. Egyre soványabbak lettek, bizonyos súly alatt pedig
ez már életveszélyes, mert nincs elég elektrolit a szervezetükben, és
szívinfarktust kaphatnak. A kritikus súly felett nincs probléma,
egyszerűen csak soványak, de az alatt azonnal kórházba kell
menniük, és vigyázni kell rájuk.
 Ez gyakran együtt jár azzal, hogy minden erejüket megfeszítve
állandóan sportolnak valamit, edzenek, futnak. Számomra
nyilvánvaló, amikor egy ilyen családba belecsöppenek, hogy a lány
akaratos, mert az akarat szerve az izomzat. Ha valamit akarok, azt
az izmaimmal intézhetem el. És még valami biztosnak látszik: az
evés az anyával kapcsolatos. Az anya gondoskodik a táplálásról, ő
főz a legtöbb ilyen családban. Úgy látom, ezek a lányok nemet
mondanak az anyjuknak. „Nem! Nem eszem meg, amit főzöl. Ne
etess! Minden meg van mérgezve, és én nem akarok semmit sem
enni, ami esetleg mérges.” Amikor egy ilyen családban dolgozom,
soha nem foglalkozom egyedül a lánnyal, mert akkor megerősödik
az a hite, hogy ővele van valami baj. Szerintem soha nem a
lánnyal van baj, hanem mindig a családdal. Egy ilyen családban,
ahová egy anorexiás lány miatt hívtak meg, rájöttem például, hogy a
férfi egy papucsférj, aki soha nem mond nemet a feleségének. A nő
uralkodik, ő meg engedelmeskedik. A lányuk tulajdonképpen
ez ellen a helyzet ellen lázadt a nem evésével. Így
akarta megmutatni az apjának, hogyan kell nemet mondani a
mamának.
Ők viszont elvitték orvoshoz, kórházba, pszichiáterhez, és
majdnem őrültnek lett nyilvánítva. Leültem velük, és nyilvánosan
kimondtam, hogy szerintem az apával kellene foglalkozni, nem a
lányával. Elkezdtem bátorítani a férfit, hogy nyilvánuljon
meg, mutassa meg magát. Néha harcoljon, meg veszekedjen a
feleségével, mert én nem hiszem el, hogy ő mindig szívből mond
igent mindenre. A lány csak hallgatott, fél füllel. De mi történt?
Néhány hét után a papa kezdett belejönni a harcba a feleségével,
kiállt magáért. Röviddel ezután, minden beszélgetés nélkül, a lány
elkezdett enni, és ment a maga dolga után. Nem volt már probléma,
amit meg kellett jelenítenie, mert megtanítottuk a papát, hogy így
legyen jelen. Pedig már majdnem úgy volt, hogy a lány azzal
fenyegette a családot, ő fog eltűnni, ha az apa nem jelenik
meg. Mert tulajdonképpen az apa volt anorexiás, csak senki nem
vette észre. Ő volt olyan vékony, hogy éppen csak létezett. Ahogy ő
megvastagodott, megerősödött, úgy a lánya is elkezdett magára
szedni pár kilót.
 Az erotikáról szóló szakkönyvek azt állítják, hogy izgalmasabb
egymásról letépni a ruhát, mint meztelenül találkozni. Tehát még az
az ellenállás, áthágás, átlépés is, amit a ruha képvisel,
izgalmasabbá teszi a találkozást. Az erotikában van valami
agresszív is. Érdekes keveréke az agresszivitásnak és a
gyengédségnek. Ha az ember túl agresszív, vagy túl gyengéd, akkor
nem igazán izgalmas. Sokan nem érzik a határokat. Ha az agresszió
hatalommal is párosul, abból születnek a visszaélések, a
molesztálások, az erőszakos cselekmények. Ha te ott állsz
páncélban, és én hozzád akarok férni, akkor hozok fúrót, baltát, kést,
kalapácsot, lerombolom a páncélodat, és hozzád jutok. Ez a férfias
metódus az ellenállás átlépésére. A női vagy az anyai metódus
viszont az, hogy körülveszlek szeretettel, és igazán meggyőzlek,
talán hosszú idő alatt, hogy sehogy nem fogok neked ártani, nem
foglak bántani. Ha ez valahogy hitelessé válik, megreszkírozod azt,
hogy kibújj a páncélodból. Nem kell áttörni rajta. Elolvad a
szeretetem melegében. Vagy leveszed, és megkockáztatod, hogy
páncél nélkül, meztelenül állj elém. Érdekes, én ismerek olyan
terapeutákat Vancouverben, akik abszolút férfi módon dolgoznak.
Hogyha páncélban mész be hozzájuk, akkor hozzák a konzervnyitót,
és addig nem engednek ki, amíg ki nem hámoztak belőle. De
ez gyakran nagyon ijesztő, mert míg valaki kívül kalapál, vés és fúr,
te ott reszketsz benn. Ilyen esetekben elég nehéz meggyőzni téged
arról, hogy csak a páncélt akarja levenni, aztán már nagyon gyengéd
lesz, amikor hozzád ér. Nehéz így kommunikálni. Viszont szerintem
azok, akik ezt így csinálják, azt fejezik ki, nincs idő arra, hogy
szeretettel elolvasszuk a páncélt. Mert az nagyon lassan megy. Én
pedig – ahogy Victoria Sweet a lassú orvoslásról ír —, inkább a
lassú pszichoterápiáról beszélek. Teljesen az olvasztás mellett
vagyok.
Az úgynevezett ideomotoros kérdezés során a terapeuta egy kar
hosszúságú ingát ad a páciensnek, és arra kéri, hogy csak nézze, és
relaxáljon. Meghatározza, hogy az igent a fel- és lefelé mozgó inga
jelenti, a nemet a jobbról balra. Meg kell állapodni, hogy legyen egy
„nem tudom” válasz, mondjuk a jobbról balra tekeredő kör, és – ez
az érdekes – szükséges egy negyedik is, a „nem akarok válaszolni”,
mondjuk a balról jobbra tekeredő kör. Ez azért lényeges, mert ha
nem adjuk meg valakinek annak a lehetőségét, hogy a tudatalatti azt
válassza, hogy „nem akarok válaszolni”, akkor minden a „nem
tudom” kategóriába fog tartozni. A gyerekek gyakran ahelyett,
hogy azt mondanák: „nem akarok válaszolni”, azt felelik, „nem
tudom”. Pedig tudják, csak nem akarják megválaszolni. Ez is
ellenállás. Tehát ha megengedjük a másiknak, hogy azt mondja,
nem akar válaszolni, ha tiszteljük őt, máris könnyebb a dolgunk.
A legnagyobb ellenállás a valóság gyűlölete. Az, amikor valaki
mélyen azt érzi, hogy ami van, az nem jó. Valami másnak kellene
lennie. Erről szól Milan Kundera könyve, Az élet máshol van.
Tulajdonképpen ez is egy szokás, ami kialakul az emberben.
Mélyen azt érzi, hogy ahol ő van, ami vele van, az ő élete, az nem
az igazi, nem valódi, selejtes, és az igazi élet valahol máshol van,
ahova ő nem tud eljutni. Ám ha eljut valahova, akkor is megtartja ezt
a szokását, mert ahol van, az soha nem az igazi. Az adott
pillanatnyi valóságot állandóan gyűlöli. Mást akar, kevesebbet akar,
többet akar. Ez két irányt vehet: az ember gyűlölheti a világot, és
szereti önmagát, vagy gyűlöli önmagát, és azt mondja, szerethetné a
világot. Persze az, aki gyűlöli magát, nem szereti a világot,
mert annyi időt tölt el saját maga gyűlöletével, hogy nincs is ideje a
világra.
Tehát csak úgy gyűlölhetem magam, ha hátat fordítok az életnek,
a világnak. Nem tudom, ez adottság, talentum, vagy
tulajdonképpen egy szokás, és akarattól függően lehet így is,
lehet úgy is. De szerintem sokkal jobb elfogadni azt, hogy valami,
ami éppen van, szar, de mégis örömet lehet lelni abban, hogy mi
lehet a legjobb, amit ki tudok hozni belőle. Mi a maximum, amit ebből
a szar helyzetből ki lehet hozni? Ez például a bridzsnek is a magja,
amikor, mondjuk, a nemzetközi találkozókon minden asztal ugyanazt
a kártyaelosztást kapja. Minden Északnak, minden Délnek,
minden Keletnek, minden Nyugatnak ugyanaz a keze, de ha szar
lapokat kapok, akkor nem lehet például öngyilkosnak lenni, és
visszadobni a kártyákat, hogy kérek egy új kezet. Hanem el kell
játszani a legjobb játékot, amit azzal a kézzel meg lehet csinálni. És
ez elég izgalmas tud lenni. Viszont így leírva ezt, már tisztán látom,
attitűd kérdése, hogy lehetnek olyan napok, amikor be akarom dobni
az összes kártyát, és inkább várok egy új osztásra, mert biztosan
van olyan. Sőt ha tényleg részt akarok venni a játékban, akkor
csakis az a lehetőség, hogy azon tökölök, én többet hozzak ki az
adott kézből, mint valaki más, aki a másik asztalnál ül.
Most az is eszembe jut, hogy az európai kultúra meghatározója a
kereszténység, ami azért azt vallja, nehogy most, ebben az életben
éljél, mert ez egy földi siralomvölgy, de majd a túlvilágon, a
mennyországban jó életed lesz. Feltámadsz, és akkor majd
utána jön az igazi. Itt húzd meg magad, viselkedj rendesen annak
érdekében, hogy legalább a túlvilágon legyen jó, és ne a pokolba
kerülj. Ebben éltek, nem tudom, hány ezer évig az európai emberek.
Ehhez képest, ha valaki úgy gondolja, itt a földi életben is lehet
valami jó, még ha nem is ebben a pillanatban, de majd esetleg
valamikor – már ez is óriási különbség. Az, hogy a másvilágon jobb
lesz, szemfényvesztés. Abszolút szemfényvesztés, ami csak arra
alkalmas szerintem, hogy ne kelljen a dühös emberekkel foglalkozni.
Ez a düh elnyomása, és még ma is sokan azt gondolják, hogy aki
dühös, az őrült. Pedig én egyre inkább úgy vélem, hogy az az őrült,
aki nem dühös. A düh mögötti energia a változásra irányul. Aki
dühös, az valamit másképp akar. És aki dühös, annak még
van reménye. A kereszténység a mennyországgal reményt ad, de
egyben azt is kimondja, hogy itt most valamit elérni, itt most valami
mást csinálni, itt megváltoztatni a rendszert, itt megváltoztatni a
kapcsolatunkat, az hívságos dolog. Itt úgy kell élni,
hogy kiérdemeljük majd azt, ami odaát van. Majd. Majd. Most tehát
nehogy dühös legyél! Mintha a düh egy fájó fog lenne, amit a
kereszténység kihúzott.
Ebben az egész témában az a fontos, ki az ellenség, és ki a
barát. Szerintem abban a pillanatban, amikor valaki kontrollálni akar
valaki mást, abban a pillanatban, amikor nem segítjük, hanem
uraljuk egymást, ellenséggé válunk, még akkor is, ha ezt nem
valljuk be magunknak. Még akkor is, ha nem is akarunk tudni erről
tudatosan. Azért persze, valahol a lelkünk mélyén pontosan tudjuk,
hogy az, aki kontrollál, nem barát. Márpedig aki nem barát, annak
ellen fogok állni. Vagy így, vagy úgy. Azért jutott ez most eszembe,
mert Freud idejében a racionális férfiak észre sem vették, eszükbe
sem jutott, hogy a nőket — a feleségüket, a lányukat, az anyjukat —
úgy próbálták kontrollálni, hogy „tisztázták”, minek van értelme, és
minek nincs értelme. „Ennek semmi értelme.”
„Nem jól érzed.” „Magyarázd meg, miért sírsz!” És így tovább.
„Majd én megmagyarázom, miért nem jó azt akarni, amit te akarsz.”
Minden magyarázatban ott rejlik a kontroll lehetősége. A
fenomenológusok nem magyaráznak, csak figyelnek, néznek, hogy
mi van. Nem foglalkoznak a miértekkel. Freud idejében a férfiak nem
akarták észrevenni, hogy kontrollálnak. Azt gondolták, tényleg ők az
okosak, a racionálisak, a normálisak. Azokat a nőket, akik
lázadoztak, harcoltak, őrültnek nézték, elvitték és bedugták
elmegyógyintézetekbe. Érdekes módon angolul a mad szó dühöset
és őrültet is jelent. Ugyanazt a szót használják mindkettőre. És a
dühös nőket őrültnek nyilvánították. Van a pszichiátriában az a
csapda, az a csomó, hogy minél inkább bizonygatja valaki,
hogy nem őrült, csak dühös, annál szorosabbá válik a csomó, mert a
pszichiáter meghúzza a másik irányba. Azt mondja, abban a
pillanatban, amikor a páciens dühös rá, azt bizonyítja, hogy őrült. A
pszichiáternek van elég hatalma ahhoz, hogy beinjekciózza azt,
aki dühös rá. Racionálisan el sem tudja képzelni, hogy valaki dühös
lehet rá, hiszen ő egy jóindulatú orvos.
Nem veszi észre, hogy kontrollál, hogy a hatalom elhomályosítja
a tisztánlátását. Hogy elveszi a másik szabadságát a
racionalitásával, mert a másik nem racionális. Ez még velem is
megtörtént egy pszichiáter rendelőjében, amikor egy rákkutató
intézetbe mentem workshopot tartani. Előtte egy pszichiáter interjút
készített velem, hogy megvizsgálja, alkalmas vagyok-e a feladatra.
Nagyon lekezelően beszélt velem, azt mondta, aha, szóval én
másoknak a fájdalmán akarok pénzt keresni. Akkor én nagyon
dühös lettem! És ő nem éppen ezen keres pénzt? Honnan jön ez a
gondolata? Miért kell neki így beszélnie velem? Ráadásul még
öcsémnek is szólított. Iszonyúan dühített. Ő meg hátradőlt a
székében, rám nézett, és azt kérdezte: „Na? És ki dühös itt most?”
Azonnal kész volt a diagnózis, hogy én hisztérikus,
őrült, antiszociális, vagy mit tudom én, mi vagyok. Mert aki dühös, az
veszít a pszichiátria játszmájában. De hát ilyen esetben ki ne lenne
dühös? Ha ez a düh nem hatékony, akkor jön a szégyen. Nem abból
származik a szégyen, hogy mit mondanak, hanem abból, hogy én
odaadtam magamat teljesen a helyzetnek, és semmi eredménye
nincsen. A düh ínyencei már kategóriákat is felállítottak: van fekete
düh, vörös, arany, ezüst és fehér, mert amikor az ember
teljesen odaadja magát a dühnek, egy bizonyos ponton túl már nem
is lát. Elvakítja a düh, csak egy színt lát. Attól függően, mennyire
dühös, más-más szint érzékel. Szerintem a fehér düh a legerősebb.
Ebben a dologban az is benne van, hogy a hatalomnélküliség mindig
szégyenletes. A tehetetlen düh a hatalomnélküliségből származik.
Freud idejében tehát a hisztéria volt az egyetlen módjuk a nőknek
arra, hogy harcolni tudjanak az elnyomó férfiak ellen. Mert a
hisztérikus nőt egyetlen férfi sem tudta kontrollálni. Sokan voltak,
akiknek a szabadságharca úgy ért véget, hogy elmegyógyintézetek
zárt osztályán éltek, és haltak meg. Ellenséggé váltak tehát a nők és
a férfiak. Nem voltak barátok. A hatalmas férfi azt mondta, úgy
lehetsz a barátom, ha meggyógyulsz az őrületből, és tulajdonképpen
engedelmeskedsz. Ugyanaz a minta: legyünk mi ketten egyek, és az
az egy legyek én. Szász Tamás jut ilyenkor mindig eszembe:
hogyha valakit bántani akarunk, akkor észre sem vesszük, mit
csinálunk. Nem engedjük meg magunknak, hogy észrevegyük. Mert
ha észrevennünk, nem tudnánk megtenni. Tehát az, aki valakit sárba
akar tiporni, nem engedheti meg magának, hogy tudatosan csinálja.
A legrosszabb az, hogy csinálja, a másik ordít és ellenáll, emez
pedig úgy tesz, mintha nem értené, mi történik. Ilyen talentumaink
vannak nekünk, embereknek. Akadnak olyan országok, ahol ha
valakit megölsz ittasan, akkor az enyhítő körülmény, mert nem
tudtad, mit csinálsz. Vannak országok, ahol viszont súlyosbító
körülmény, mert azt tartják, azért ittál, hogy meg tudd tenni. Mert ha
nem ittál volna, nem tudtad volna megölni.
 Jobb a düh, mint a szomorúság. Nem úgy értem, hogy jobb
érzelem. Mert az érzelem az érzelem, egyik váltja a másikat, és nem
kell őket rangsorolni. Donald Winnicott mondta ki azt, hogy egy
deprimált kamasz nagyobb bajban van, mint egy dühös kamasz.
Ilyen szempontból jobb egy mérges tinédzser, mint
egy depresszionált. Azért, mert aki dühös, annak még van reménye
arra, hogy valahogy visszaszerzi a világból azt, amitől az otthona, a
szülei, az anyja megfosztotta. Winnicott volt talán az egyetlen, aki
azt állította, egészségesebb az a tinédzser, aki betör és lop, mint az,
aki otthon gubbaszt, és a fejére húzza a paplant. Mert akitől az anyja
túl korán megvonta a mellét, amikor betör és lop, még mindig
kompenzálni akarja azt, amit elvesztett. Mert tudat alatt minden az
övé, mint ahogy az anyja melle és teje az övé volt. Még mindig
vágyik az anyja után, és reménykedik, hogy megkapja. Viszont az,
aki deprimált, már feladta. Nincs reménye. Az ilyen emberrel sokkal
nehezebb bármire is jutni, mint a dühössel. Van még egy harmadik
érzelemfajta, a gyász és a siratás. A gyász nem depresszió. Sőt
akár úgy is lehet a depresszióról gondolkodni, mintha az
megszakított vagy félbemaradt siratás vagy gyász lenne. A
depresszióból és a dühből is el lehet jutni a gyászba, ha megfelelő
környezetbe kerül az ember, ha valaki, mint például
Winnicott, türelemmel és szeretettel foglalkozik vele.
Akkor meggyógyul a depresszió, és abbamarad a düh.
Mert tulajdonképpen akármi rossz történt is velünk, végül is csak
meg kell siratni. Mert tenni nem lehet semmit. Nem lehet
kompenzálni, nem lehet visszakapni, amit az ember elveszített, és a
veszteség feldolgozásához szomorúság kell.
Laing többször mondta, hogy a szeretet mindig jelen van, csak te
vagy én fordulunk el tőle. Tehát szerinte az egyetlen igazi valóság a
szeretet. Viszont azt is elmesélte, hogy sokakat megkérdezett –
kollégákat, pácienseket, hallgatókat az előadásokon –, mitől félnek a
legjobban. Meglepődött, amikor kiderült, hogy legtöbben a
szeretettől félnek. Attól, hogy odaadják magukat valakinek, aki
szereti őket. Szeretni valakit nem annyira félelmetes, mint elfogadni
a másik szeretetét. Ez azért lehet, mert annak, hogy szeretek-e vagy
sem, én vagyok az ura. De azt, hogy ki szeret engem, és meddig,
nem uralhatom. A legnagyobb félelem – akár hiszed, akár nem –
nem a halálfélelem, hanem a szeretet elvesztésétől való félelem.
Márpedig mindig attól félünk, ami már megtörtént. Az első
katasztrófa a legrosszabb, mert meglepetésként ér, mint amikor
villám csap le a felhőtlen égből. Pontosan emlékszünk, mi volt
közvetlenül a katasztrófa előtt, olyan dolgokra is, amiknek semmi
közük sem volt ahhoz, ami történt. Később, amikor hasonló
körülmények vesznek körül, megijedünk, hogy újra utolér a baj. A
kék ég is okozhat szorongást, ha azt asszociáljuk a fájdalommal.
Egyszer, amikor nyáron levettem a zakómat a rendelőmben, a
páciensem megijedt, menekülni akart.
Már nyitotta is az ajtót, hogy kirohanjon, mert emlékezett arra,
hogy az apja, mielőtt megerőszakolta volna gyerekkorában, levette a
zakóját. Ha tehát a szeretet elvesztésétől félünk, akkor bizonyára a
múltunkban már megéltük egyszer. A paradicsomból való kiűzetés
ennek az archetípusa. Ahhoz nagyon gyorsan hozzá lehet szokni,
ha valaki jól szeret engem. Jó dolog, olyan, mint teljes súlyommal
belehuppanni egy kényelmes fotelbe. De ha egyszer az
ülőalkalmatosság összetörik alattam, és hirtelen a földön találom
magam, akkor lehet, hogy ellen fogok állni a csábításnak, hogy
valaha is belevessem magamat egy fotelbe. Vagyunk sokan,
akik ezért ellenállunk a kapcsolatoknak, elrontjuk azokat, mert
jobban félünk attól, hogy belevessük magunkat egy kapcsolatba,
mint az egyedülléttől. És azért kell elrontani a helyzetet, mert a
rombolásnak én vagyok az ura. Valamit építeni, valamire vigyázni
nehéz dolog, és ha rossz véget érhet, hát jobb, ha én rombolom le,
én rontom el. A könyv mottójában megszólaló regényhős, Bormester
Misi Angélája attól fél, hogy Misi elhagyja, ami – ha nagyon
szeretné, és jó lenne nekik együtt – rettenetesen fájna, és
érthetetlen lenne a számára.
De ha ő állandóan gyűlölködik, veszekszik, akkor tulajdonképpen
maga gyárt okot, maga üldözi el, s így van hatalma a dolgok
felett. Ez egy generációkon átívelő minta is egyben,
egy nemzedékeken keresztüli ellenállás, hatalmi harc. Rettegünk a
bizonytalanságtól, valami biztosat akarunk még akkor is, ha az
rossz. A rossz biztonság jobb, mint a bizonytalanság. Ennek a
tendenciának ellen kell állni. A szeretetet nem lehet akarni, mert az
egy csoda, de a rombolást lehet akarni. Ha nem rombolok, nem
biztos, hogy lesz szeretet, de ha rombolok, biztosan nem lesz.
Maslow a szükségletek piramisában a második szintre tette a
biztonságot, de nem tartom igaznak, amit mond, mert ő úgy beszél a
biztonságról, mintha az létezne. Valójában, ha komolyan
belegondolunk, nem létezik. Minden biztonság illúzió. A valóság
gyűlölete az, hogy annyira félünk, hogy inkább hazudunk.
Biztonságérzet van, de biztonság nincs.
A multimilliomos pasi, akiről korábban meséltem – aki a
rendelőmben a felesége füle hallatára elmondta, az tenné boldoggá,
ha mindenki meghalna nos, ő fél minden embertől. Annak ellenére,
hogy jól kizsákmányolja őket.
Eddig mindenki, aki visszatért az őrületből, azt mondta, hogy az
őrültségnek az volt a jele, hogy nem kételkedett, biztos volt a
dolgában. Tehát a kételkedés hiánya az őrültség jele. Onnan lehet
sejteni, hogy az ember visszatér a normálisba, hogy elkezd
kételkedni. Persze, itt nem a konkrét, tényszerű dolgokra gondolok,
egy matematikai levezetésben, egy fizikai törvényben vagy kémiai
folyamatban nem kell kételkedni. De a saját élményeink
magyarázatában, a másik ember lelkének, pszichéjének
megfejtésében, vagy akár abban, hogy a cselekedeteink helyesek-
e, vagy sem, hogy a folyamatokat átlátjuk-e, vagy sem, a célok
szentesítik-e az eszközöket, abban mindig kell tudnunk kételkedni.
Kételkedniük kellene például a politikusoknak abban, jó ötlet-e
gyűlöletre építve szavazatokat szerezni, vagy
trollhadsereggel mérgezni a virtuális teret. Ezek ugyan
lehetnek hatékony eszközök, de aki nem kételkedik
ezek helyességében, az bizony távol kerül a valóságtól.
Ellen kell állnunk a kísértésnek, hogy magunkévá tegyük a
kételkedésnélküliség szupererejét, mert az valójában az őrültség
szuperereje. A hatékonyság, a sikerek, az eredmények azt az illúziót
keltik, hogy amit csinálunk, normális. De a hatékonyság
szeretet nélkül a haláltáborokba vezet minket. Aki elvesztette a
kapcsolatát a valósággal, az őrült. Schreber bíró - aki paranoid
skizofréniában szenvedett, és akiről Freud sokat írt – biztos volt
benne, hogy az Isten kínozza őt. Csak később, amikor visszatért az
őrületből, jött rá, hogy ez az ő élménye, de nem a valóság. Ma már
tudjuk, hogy az apja kínozta őt gyerekkorában, és erre nem akart
emlékezni. Ellenállt a valóságnak, és maradt számára az élmény
egészen abszurd magyarázata.
Ha marslakók látogatnának meg bennünket itt a Földön, azonnal
látnák, hogy őrültek vagyunk. Ha megpillantanák Jézust a kereszten
– mert ez a legnagyobb óriásplakát, a legnagyobb hirdetés az egész
világon -, tudnák, hogy ezen a bolygón a szeretet keresztre
van feszítve.
II.
Nyilvánvalóan létezik olyan ellenállás, aminek ellen kell állni, és
van olyan, amibe bele kell menni. Vajon honnan szerzi meg az
ember azt a józan észt, amivel el lehet határozni, hogy most mi van?
Szerintem szerencsések azok a gyerekek, akik olyan környezetben
nőnek fel, ahol minimális az elvárás, a nyomás, a színház. Mit jelent
az, hogy az öröm titka az ellenállás? Aki nem áll ellen, az nem lehet
boldog. Tulajdonképpen nem örülhet úgy igazán semminek. Abban a
pillanatban, amikor egy kisgyerek úgy érzi, valamit elvárnak tőle, mi
történhet? Lehet, hogy örül annak, ha teljesíteni tud, hiszen az
engedelmességért és a teljesítményért a mi társadalmunkban
rengeteg pozitív jutalmat és bátorítást kaphat. Ezzel nincs baj, ezt jól
csináljuk. Már akkor is jól ment, amikor én voltam gyerek. Viszont
ritkább az a család, az a környezet, ahol a gyereket akkor is
értékelik, amikor ellenáll, és nemet mond. A gyerekek
fejlődésében előbb jön a nem, mint az igen. Kétéves kora körül a
gyerek rettenetes dackorszakot él át, amikor mindenre nemet mond.
Azért sem teszi azt, amit kérünk tőle. Na, hát szerintem akkor
még boldog a gyerek. Aztán azonban megszégyenítik, megbüntetik,
átmossák az agyát, mintha ez nem lenne jó viselkedés. Mindenki
arra vár, hogy véget érjen ez a korszak, és a gyerek végre igent
mondjon, és engedelmeskedjen. Miért vagyunk ilyen hülyék? Nos,
nem hülyék vagyunk, hanem egyszerűen csak emberek.
Tehát valamiért ez jó. De nekem nem jó, és soha nem is volt jó. Úgy
látom, az engedelmesség csak akkor hasznos, ha veszélyhelyzet
van. Amikor a szituáció azt követeli, hogy alárendeljük magunkat egy
másik embernek, mert nincs idő arra, hogy
mindenki kérdezősködjön, és minden részletét ismerje annak, mit
kell tenni. Ez esetben nagyon jó, ha van egy vezér, egy főnök, aki
megmutatja, merre kell menni, és mindenki követi. Mert emberéletbe
kerülhet az, ha nem cselekszünk gyorsan, együtt. Mondjuk,
egy vitorlás hajón nagyon fontos, hogy a matrózok azt tegyék, amit a
kapitány mond. Ott nincs lehetőség az ellenállásra, hacsak a
kapitány nem őrült. De akkor meg be kell őt zárni valahová, és valaki
másnak kell átvenni a kapitány szerepét. Szerintem az
Amerikai Egyesült Államok parancsnoka most, ha nem is őrült, de
rossz. Mégsem zárják be sehova, és senki nem foglalja el a helyét,
pedig egyre veszélyesebb dolgok következnek. Tehát az evolúció
még erre sem készített fél minket, mi van akkor, ha az apa őrült.
Szerintem ellen kellene állni az őrült vagy gonosz vezéreknek.
Kanyarodjunk vissza egy kicsit, miért is rossz, ha ez történik. Mert
amikor elmúlik a veszély, akkor is úgy teszünk, mintha még mindig
az lenne. Politikailag ez nagyon hasznos az éppen hatalmon
lévőnek, mert ha el tudja hitetni mindenkivel, hogy folyamatosan
veszély van, akkor mindig engedelmeskedni kell neki. Pedig ha
nincs vészhelyzet, akkor miért ne játszhatna mindenki úgy, ahogy
akar? Miért kellene azt tenni, amit valaki mond? Egyszer Laing
nyilvánosan kijelentette, hogy reméli, amíg él, amíg lélegzik, addig
soha nem fog engedelmeskedni senkinek sem, aki neki parancsol
valamit. Aztán hozzátette, hogy ennek ellenére reméli, mindig
engedelmeskedni fog a helyzetnek. Annak, ami nagyobb, mint mi
vagyunk. Tehát a helyzet mindig megköveteli azt, hogy mit csináljon
az ember. Ha nem vagyunk elszigetelve, nem vagyunk megrekedve
magunkban, akkor a helyzet mozgat minket.
Azok, akik már elvesztették a kapcsolatukat a szituációval – úgy
is mondhatnánk, ha vallásosak lennénk, hogy aki nem hallja az
Istent –, az odafigyel a vezérre. Tehát ha a helyzet, az Isten
megköveteli, hogy valamit tegyek, akkor még csak gondolkodnom
sem kell, már teszem is! De hogyha te mondod meg nekem, mit
csináljak, akkor menj a francba! Ki vagy te, hogy előírod nekem,
mit tegyek? Persze előfordulhat, hogy ideiglenesen megegyezünk
abban, hogy mondjuk kedden és csütörtökön én fogok neked
engedelmeskedni, szerdán és pénteken pedig te fogsz nekem. Vagy
adott mondjuk egy szervezet, egy vállalat, ahol a vezetés
nyilvánvalóan egy funkció. Ha én töltöm be az osztályvezető tisztét,
tudnom kell, hogy az csak ideiglenes pozíció, nem én vagyok. Ha
tényleg ember maradok, akkor tudok horizontálisan beszélni az
alkalmazottaimhoz, nem nyomom el őket. Inkább azt fejezem ki
feléjük, hogy tisztában legyenek a funkcióikkal, ennek megfelelően
tudják, mit kell csinálniuk, hogy segítsük egymást. És ha benne
vagyunk a funkciónkban, akkor most neked engedelmeskedned kell,
de tudjuk, talán már pénteken te leszel a vezető pozícióban, és én
fogok engedelmeskedni neked.
Pontosan ez jelenik meg az úgynevezett perverz
szexualitásban, és a partnerek nagyon gyorsan ki tudják találni,
ki fog kínozni kit. De valójában a szadista tulajdonképpen
engedelmeskedik a mazochistának, mert ő szabja meg, hol vannak
a határok, meddig lehet elmenni. És az, aki a szadista szerepet
játssza, tulajdonképpen szupermazochista, aki nagyon szereti a
másik mazochistát, és úgy akarja bántani, ahogy annak jó. Ha így
működne a társadalom is, nagyon boldogok lehetnénk. De ez nincs
így. Mert az igazi szadista, aki nem mazochista, az tényleg bántani
akarja a másikat. Örömet lel abban, ami a másiknak fáj.
Perverz körökben, ha valakiről elterjed a hír, hogy az illető tényleg
szadista, senki nem fog játszani vele. Be sem engedik azokra a
helyekre, ahol ilyeneket játszanak. Van valami mélyen
megszégyenítő abban, amikor egy ember engedelmeskedik a
másiknak, amikor a hatalmat átadom valaki másnak. A
börtönökben például nagyon fontos, hogy ki kivel mit csinálhat. Mert
ott a seggbebaszás arról szól, hogy a másik le van győzve. Régen a
vikingek is így igázták le az angolszászokat. Mert akik meg lettek
alázva, azok elszégyellték magukat, és könnyű volt kontrollálni őket.
Az, aki szégyelli magát, nem tud boldog lenni. A szolga mindig a
mestere halálára vár. Ha tényleg hozzászokott már ahhoz, hogy
szolga legyen, akkor, amikor meghal a mestere, keres egy másikat.
De akkor sem lesz mester. Miért? Mert aki engedelmeskedik, annak
nem kell kreatívnak lennie. Mindig a felette álló az, aki kitalálja, mi
lesz, mit kell csinálni. A felelősség a felettesé. Az alattvaló felelőtlen,
csak követi a parancsokat. Vakon teszi azt, amit a másik mond, és
ezért jutalmat kap. Térjünk vissza egy pillanatra ahhoz, hogy
elképzelünk egy családot, ahol nem érték az engedelmesség. Ahol
nincs nyomás, és akkor nincs ellenállás sem. Otto Rank azt mondta,
egy okos szülő nem akar semmit a gyerekétől. Sőt amikor az akar
valamit tőle, akkor ellenáll neki, hogy a gyerek akarata
fejlődjön. Nem kell erősen ellenállni, de nem kell azonnal beadni a
derekunkat sem. Például a gyerek azt találja ki, szeretne szaxofonon
játszani. Erre a szülő felelheti azt, „dehogy akarsz te szaxofonon
játszani”, mert akkor a gyereknek erősebben kell akarnia. Ha ő
tényleg akarja, akkor a szülők nem fogják ki a szelet a vitorlájából
azzal, hogy azonnal vesznek neki egy szaxofont. Érdemes inkább
ellenállni addig, amíg a gyerek akarata és izmai erősebbek nem
lesznek, és határozottan, többször kijelenti, hogy igenis szaxofont
akar. Akkor mondhatja rá a szülő, hogy rendben. Ha így nő fel a
gyerek, akkor nem fog ellenállni. Bátran ki fogja mondani, mit akar,
és nem fog arra várni, hogy más mondja meg, mi az ő vágya, és
akkor annak majd ellen tud állni. Tehát egy olyan családban, ahol
nincs nyomás, a gyereknek van lehetősége autentikussá válni. Van
lehetősége arra, hogy ne reakciókból álljon az élete, akár
engedelmeskedik, akár ellenáll, hanem autentikusan és
kreatívan manifesztálja a saját vágyait, amik tényleg az övéi. Sajnos,
a legtöbb családban nagyon hamar az történik, hogy a szülők
kigyomlálják a gyerek vágyainak kertjét. Csak azok a vágyak
maradnak benne, amikre a szülők vágynak. Ám azok nem
feltétlenül a gyerek vágyai lesznek. Már ebből nyilvánvalóan látszik,
milyen hamar színészekké válunk mindannyian. El kell játszanunk a
szüleink jó gyerekét, később a jó tanulót az iskolában, aztán a jó
szeretőt, a jó feleséget meg a jó férjet, majd a jó anyát, a jó apát –
és hát a szerepeknek sosincs vége. A legtöbbször azért esik mély
depresszióba az ember, mert rájön, senkit nem érdekel, kicsoda ő
valójában. Abszolút senki nem szól őhozzá, mindenki a
szerepéhez beszél, és azt akarják, hogy a szerepet játssza. Egyszer,
úgy 14 éves koromban valamit tettem, ami nem tetszett az
anyámnak. Határozottan emlékszem, azt mondta: „Hát ez mi? Az én
Andrisom soha nem tett volna ilyet!” De hát akkor én ki vagyok? Ilyet
egy színházi dramaturg, egy rendező mond, s így válik a szülő
rendezővé, a gyerek meg színésszé. Sőt tulajdonképpen a rendező
is egy színész, mert ő is csak játssza ezt a szerepet. Meglehet, hogy
egy szerelmespár esetében a férfi, aki a szeretőt játssza, és a
nő, aki a szeretőt játssza, nem is tetszenek egymásnak. Csak
aktuálisan színészek. Komolyan mondom, hogy a legfeketébb, a
legnehezebb, a legsűrűbb depresszió – amit a pszichiátria
pszichotikus depressziónak nevez, és orvossággal kezel –, amikor
az ember már csak magára húzza a paplant az ágyban, és maga alá
szarik, mert meg sem hajlandó mozdulni, nos, az akkor alakul ki,
amikor az illető rájön arra, hogy ebből nincs kiút. Reménytelen a
helyzet. Még ha el is megy pszichiáterhez vagy terapeutához, akkor
is, nagy valószínűséggel, valaki ott pszichiátert játszik, és
megköveteli, hogy az, aki tényleg nagy bajban van, eljátssza a jó
pácienst. A pszichiátria pedig olyan hely, ahol nagyon kell
engedelmeskedni. Az egyetlen hely, ahol, ha azt mondom, nem
veszem be az orvosságot, akkor ápolót hívnak, és belém
injekciózzák, az akaratom ellenére. Ha májbajom van, nem
teszik meg ezt az orvosok. Azt mondják, jó, írjam alá, hogy nekem
ez nem kell, a saját felelősségemre lemondhatok a kezelésről. De a
pszichiátrián ezt nem engedik meg. Hát szerintem ennek jobb lenne
ellenállni. Egy valódi pszichoterapeutának tulajdonképpen
forradalmárnak kell lennie, aki nem úgy néz a páciensére, mintha az
beteg lenne, hanem úgy, mint egy áldozatra. Itt van valaki, aki
szolga, aki színész, és nem tudja, hogyan lépjen le a színpadról. Ha
minden jól megy, együtt találhatnak egy olyanfajta életmódot, ahol az
illetőnek nem kell színészkedni. Vagy ha mégis szükséges, akkor
legalább tudja, hogy bizonyos helyzetekben, bizonyos ideig
színészkedni fog. Az egyik legjobb megoldás annak, aki tényleg be
van ragadva szerepekbe az életében, hogy lépjen valódi színpadra,
ahol például Hamletet játszik.
Mert akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a színpad és az élet
nem ugyanaz. Joszif Brodszkij beszélt arról, hogy szerinte egy
embernek ahhoz, hogy megőrizze a létét, és ne kelljen szégyellnie
magát, vigyázni kell arra, hogy soha, semmilyen körülmények között
ne érezze magát áldozatnak. Ő a szibériai munkatáborban úgy
állt ellen, hogy kétszer annyi fát vágott, mint amennyit előírtak neki.
Még fiatal férfi volt, amikor ez megtörtént vele, de már tudta, érezte –
ha nem is tudta kimondani —, hogy nem szabad beadni a derekát a
hatalomnak. Viszont ha úgy állt volna ellen, hogy nem vág egy darab
fát sem, akkor kivégezték volna. De ő élni akart, nem meghalni.
Szóval úgy nyilvánította ki az ellenállását, hogy többet teljesített,
mint amit megparancsoltak neki. És ezzel semmit sem tudtak
kezdeni. Ezért nem tudták megfenyíteni, de ő megőrizte a saját
szabadságát. Szabadon, nem szolga módra, nem áldozatként vágta
a fát. Szerintem ez egy nagyon kreatív megoldás.
– A hétköznapi ember, aki már felismerte, hogy főállású színész,
de nem tud kilépni a helyzetéből a lehetőségei vagy valamiféle
kerítés miatt, hogyan álljon ellen? Mit tanácsolsz erre az esetre?
– Ez nagyon érdekes kérdés! Különben az jut először eszembe,
már a kérdések is zsarnokiak, mert abban a pillanatban a másik
ember máris érzi a kényszert, hogy válaszolnia kell. Hát nem!
Gertrude Stein amerikai költő- és írónő híres volt arról, hogy
bárki bármit kérdezett tőle, ő nem válaszolt semmilyen kérdésre.
Szívesen beszélgetett akárkivel, de kérdésre nem felelt, mert nem
akarta beadni a derekát ennek a kényszernek. Amikor Henry James,
aki az egyetemi tanára volt, vizsgáztatta, üres lapokat adott be, mert
a vizsga tele volt kérdésekkel, és ő ezekre nem válaszolt. Henry
James behívta az irodájába, és érdeklődött, hogy ez mit jelent. Stein
azt mondta neki, ha tudni akarja, mennyit tud az anyagból,
akkor beszélgessenek. Így is történt, körülbelül két órát beszélgettek,
és megkapta a legjobb jegyet. Búcsúzáskor Henry James azt
tanácsolta neki, hogy szerinte jobb életet élne Párizsban, mint az
Egyesült Államokban. Miss Stein akkor kivándorolt Párizsba. Fritz
Perls, a Gestalt-terápia atyja szintén úgy tartotta, minden kérdés
mögött rejlik egy állítás. Nos, most én is úgy hallottam – de talán
rosszul hallok –, e mögött a kérdés mögött egy olyan állítás van, ami
marginalizálni akar engem. Egyszer egy egyetemi kurzuson a
professzor, akinek az osztályában előadtam, meghallgatta a
mondanivalóm, de amint befejeztem, még mielőtt a hallgatók
kérdezhettek vagy beszélgettek volna velem, ő felállt, és azt mondta:
„Na hát, mindent, amit Feldmár elmondott, azt megteheti. De ti ne is
gondoljatok arra, hogy ilyet csinálhattok, mert ti nem vagytok
olyanok, mint ő. És nem is vagytok olyan helyzetben, mint Feldmár.”
Ezzel máris marginalizált engem. Mintha én valami különleges
ember lennék. Mintha én nem lennék pontosan olyan, mint
bárki más, aki ott ült abban az osztályban. Persze, én
akkor megmondtam a magamét, és lett, ami lett. De hogy én
olyanoknak beszélnék, akik mindazt nem tudnák megtenni?! Hát
olyan ember nincs! Szerintem valaki azért érti félre, amit mondok,
mert akkor semmit sem kell tennie! Adok még egy kis
pluszinformációt: az evolúció során az emberi agy úgy fejlődött,
hogy az a feladata, hogy védjen minket a haláltól, óvjon minden
fájdalomtól. Az agy minimalizálni akarja a fájdalmat, és azon
dolgozik, hogy éljünk, tehát rettenetesen konzervatív. Az agyad soha
nem akar semmit. A motiváció soha nem az agyból ered. Ne is várj
erre! Az agy csak izolálni akar. Addig, amíg valaki nem bánt, és
nincs semmi rossz, az agy azt súgja, ne csinálj semmit, csak
folytasd azt, ami van. Mert így most jó. Szerintem ezért hajtogatunk
folyton olyanokat, hogy el kell tűrni mindent. Mert legalább addig se
késeinek meg, nem lőnek le, nem hurcolnak el, nem rúgnak
ki minket. Az agyad mindig inkább azt tanácsolja, hogy ne harcolj, ne
mondd ki az igazat, mert kinyírnak vagy megbüntetnek. Mert
megszégyenítenek. Szerintem valami másnak kell megmozdítania
az embert, nem az agyának. Ez pedig az imagináció. Például
az, hogy el tudom képzelni, találok olyan embereket, akikkel úgy
tudok élni, hogy nem bántjuk egymást. El tudom képzelni, hogy
senkinek ne legyen hatalma felettem. Hogy nekem pontosan elég
hatalmam legyen ahhoz, hogy azt csináljam, amit akarok, és ne
csináljam, amit nem akarok. Az anyám, az apám és sok tanárom,
akik tulajdonképpen csak eljátszották, mintha a tanítómestereim
lennének, mind azt mondanák erre: „András, ne legyél naiv, nincs
olyan ember a világon, aki azt csinálja, amit akar, és nem csinálja,
amit nem akar.” Olyan, mintha félnének ettől a gondolattól, félnének
a szabadság lehetőségétől. Az egzisztencialisták, Sartre, Camus és
sokan mások rájöttek, ki is mondták: szabadságra vagyunk ítélve. Az
ember nem lehet nem szabad. Mégis úgy teszünk, mintha a
szabadság valamiféle egzotikum lenne. Így gondolkodunk: néhány
ember talán szabad, milyen szerencsések, meg ez, meg az, de hát
nekünk, nekünk nem lehet. Mi nem lehetünk szabadok. Hát
szerintem nem így van! Nincsenek különleges emberek és
különleges helyzetek, én nem ilyenekről és nem ilyeneknek
beszélek. Egyszer elgondolkodtam azon, tulajdonképpen kinek is
beszélek én? Rájöttem, hogy amikor 16 éves koromban elindultam
Magyarországról, nagyon örültem volna, ha akkor valaki úgy beszélt
volna hozzám, mint ahogy most én beszélek hozzátok. De egyetlen
ilyen ember sem volt akkor! Senki nem mondta nekem azt, amit én
most tudok. Erre nekem kellett rájönnöm.
 – Nekem úgy tűnik, amikor az őrültekről beszéltél, éppen a
marginalizálódással kezdted. Nem az az egyik fő szabadságom,
hogy én döntöm el, ki őrült, és ki nem? Vannak őrültek?
– Egyszer megkérdeztem egy pszichiátert, honnan tudja, ki a
skizofrén? Mert egyes pszichiáterek versenyeznek egymással, ki
tudja hamarabb megállapítani a skizofréniát, és talán 15 perc is elég
hozzá. Ez az ember azt felelte nekem, hogy ha ő nem érti meg, amit
a másik mond, akkor skizofrénnek nyilvánítja. Erre megkérdeztem,
hogy ha Kierkegaard látogatná meg, és ő nem értené meg, akkor
Kierkegaardot is őrültnek nyilvánítaná? Ő pedig minden
hezitálás nélkül azt válaszolta, igen. Az én definícióm arra, ki őrült,
vagy mikor vagyok én őrült, nagyon egyszerű: amikor elvesztem a
kapcsolatot a valósággal. Az, hogy honnan tudom, mi a valóság, és
mi nem, kinek hiszem el, hogy ő tudja, mi a valóság, és mi nem, attól
függ, kiben bízom meg. Itt nincs bizonyosság. Én nem vagyok biztos
semmiben, csak abban, hogy ha sokáig beszélgetünk erről, akkor
valami megnyilvánul közöttünk. Nemrég hallottam valakitől,
hogy senkiben sem lehet megbízni. Nincs olyan ember, akiben
abszolút biztosan meg lehetne bízni. Ám ennek ellenére nem
érdemes úgy élni, hogy nem bízom meg senkiben. Én vagyok a
felelős az emberi környezetemért. Mindannyian egy családba
lettünk dobva, amiben felnőttünk, de úgy 16-17 éves korunk után
már tudni kell, nem vagy felelős azért, hol születtél, de azért igen,
hogy ezután kivel barátkozol. Tudd, ki a családod, ki a baráti köröd.
Laing egyszer azt mondta, az ember csak olyan okos tud lenni,
mint a társaság, amivel körülveszi magát. Tehát még az intelligencia
is szociális jelenség. Ha furcsán néznek rám azok, akik
körülvesznek, és ez zavar, szégyent érzek, akkor egy megoldás
lehetséges: keresek olyanokat, akik nem néznek rám furcsán.
Például Budapesten 1956-ban őrültnek éreztem magam. Torontóban
1957-ben már nem. Hát ennyi. Bár lehet, hogy akkor őrültem meg,
és Budapesten még normális voltam – Isten tudja.
– Hogyan lehet meghúzni annak a határát, mely helyzetekben
jobb, ha az ember nem közvetlenül áll ellen, hanem megoldja egy
kreatív performansszal? Szerinted mindig lehetséges egy ilyen,
nevezzük így, közvetett ellenállás? Ha például egy nőt bármilyen
kultúrában korlátoz a patriarchális elnyomás, és ő úgy érzi, teljesen
kiszakadna a családjából, ha szembemegy ezzel, és egyénileg úgy
dönt, nem tud közvetlenül reagálni, akkor miféle kreatív
megoldást találhat?
– Igen, ez nagy probléma, de néhány dolgot tisztázni kell hozzá.
Az egyik az, hogy ha élni akarok, és az élet nagyon fontos nekem,
akkor, amikor a gonosszal találkozom, megengedek magamnak
mindenfélét, amitől később, ha túlélem, nem fogom szégyellni
magam. Brodszkij világosan kifejtette azt is, hogy manapság
egyikünk sem remélheti, hogy elkerülheti a találkozást a gonosszal.
Ő úgy saccolta, egy mai ember az élete során legalább kétszer-
háromszor olyan helyzetbe kerül, ahol szembe kell néznie a
gonosszal. És akkor – tanácsolta – csak arra kell figyelni, mi lesz, ha
túlélem. Mert ha beledöglöm, akkor nincs probléma, kész. De ha
túlélem, és tükörbe kell néznem utána, tisztelni kell tudni magamat.
Tehát akkor is úgy kell cselekednem, hogy később ne kelljen
szégyellnem magam. Mert még akkor is, ha valaki pisztolyt tart a
fejemhez, és azt mondja: „pénzt vagy életet”, választhatom és
mondhatom azt: „Döntsd el te, ez nem az én döntésem. A te
lelkeden fog száradni, nem az enyémen. Te fogod elsütni a
pisztolyt.” A kérdésedre tehát röviden csak azt tudom válaszolni,
hogy ezt mindenkinek saját magának kell eldöntenie. A másik dolog,
amit tisztázni kell, az, hogy ha hamisan vagyok együtt másokkal,
abba előbb-utóbb beledöglöm. Nem lehet úgy élni, hogy az
embernek nincsenek igazi, valódi kapcsolatai. Abba, hogy nekem
úgy tűnjön, mindenkivel jóban vagyok, de tulajdonképpen senkivel
sincs valódi kapcsolatom, bele lehet betegedni. Néhány évvel ezelőtt
megkérdeztem egy csomó öregembert, hány barátjuk volt az életük
során. Egyikük sem mondta, hogy több, mint öt. Egy kezükön meg
tudták számlálni. Szóval óriási szerencse, amikor az ember
találkozik valakivel, akivel önmaga tud lenni, akivel valódi
kapcsolatba tud lépni. A te kérdésed egy nőre vonatkozott, akit jó
kislánynak neveltek, aki biztosan szófogadó. Nos, hát a jó kislányok
a legkiszolgáltatottabbak, őket bántalmazzák, erőszakolják meg a
leggyakrabban.
Soha ne neveljetek szófogadó lányokat! Amikor valaki
szembefordul a családjával, azt kockáztatja, hogy a közösség, ami
körülveszi, kitaszítja magából. Vannak olyan közösségek, ahol az
anyák maguk viszik el a lányaikat, hogy kivágják a csiklójukat.
Megteszik, pedig tudják, mekkora fájdalommal jár! A közösség elleni
lázadás rizikója, következménye a közösség elvesztése. Ez egy
hatalmas döntés, de ma könnyebb megtenni, mint bármikor eddig. A
fél világ úton van, menekül, migrál, jobb helyet keres, most tehát
nem is kell annyira kreatívnak lenni, csak ki kell lépni. Aztán esetleg
majd felveszik újra a kapcsolatot egymással Skype-on, ha
lecsillapodtak a kedélyek.
– Olvastam valahol, hogy az emberek többsége nem tud mit
kezdeni a szabadságával, ezért kell egy vezető, egy irányító, aki
megmondja nekik, mit kell vele kezdeniük, és mit kell csinálniuk.
– Erre rövid a felelet: nem kell! Semmi szükség rá!
– Hogyan lehet ellenállni annak a szülőnek, aki a gyerekét a „jó
szülő” képében próbálja terelgetni-nevelni, és mindezt akár a
legaljasabb módszerekkel, például érzelmi zsarolással, hisztivel is
megpróbálja elérni.
– Nézd, ez nem genetikai hajlam kérdése, nem ilyennek születik
az ember. Ezt ő megtanulta valahonnan, és erre neked nagyon
hangosan és hatékonyan azt kell mondanod, hogy ne csinálja.
Tehát nem az a baj, hogy ő milyen, nem az a baj, hogy ő az, aki,
hanem az a baj, amit tesz. Nem kell ezért megszégyeníteni, hanem
közölni kell vele, hogy ezt veled nem teheti meg. Csinálja mással,
azzal, aki megengedi.
– Ez nehéz. A te szavaiddal élve, színész
módjára engedelmeskedik az ember, én is.
– De hát abba bele lehet dögleni.
– Hát igen.
– Vigyázz! Mert tulajdonképpen a betegség is ellenállás. Ha nem
harcolok hatékonyan, ha nem menekülök hatékonyan, ha senki sem
véd meg hatékonyan, akkor belebetegszem, mert csak így
tudok megmenekülni. Ha beteg vagyok, a zsarnokok nem tudnak
kihasználni, a szüleim nem tudnak manipulálni. De nem éri meg!
Nem akarok beteg lenni. Másképp akarok megszabadulni; vagy
megszököm, vagy megküzdök azokkal, akik uralkodni
akarnak felettem. Gregory Bateson írt arról az eshetőségről, ha
azok, akik hatalmon vannak a világban, rájönnének például arra,
hogy csak valamilyen manipulativ trükkel lehet megmenteni az
emberiséget valami fenyegető veszedelemtől – tehát az emberek
csak akkor csinálnák azt, amit kell, ha becsapják őket, különben nem
tennék meg –, akkor ez jó megoldás lenne-e. Hát ő nem ajánlotta.
Arra jutott, hogy inkább haljon ki az emberiség, mintsem azért
tegyék a jót az emberek, mert valaki becsapta őket. Talán
túlélhetnénk ezen a módon a veszélyt, de attól kezdve mindig attól
rettegnénk, hogy valaki becsap bennünket! Úgy pedig nem érdemes
élni.
– Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy ha a zsarnok jól
játssza a szerepét, és jól manipulál engem, akkor én őszintén
elkezdek félni különböző dolgoktól. Például a szeretet elvesztésétől,
és még sorolhatnánk, mitől, ráadásul lelkiismeret-furdalás fog
gyötörni. Nagyon sokféle félelmet fogok érezni, és minél kisebb
vagyok, annál erősebben érzem ezeket. Jó sok évtizednek kell
eltelnie, mire rájövök, már van egy olyan csigaházam, amivel esetleg
valamelyest meg tudom védeni magam. De az élet jó része már
eltelt közben. Mit tanácsolsz arra az esetre, amikor felmerülnek ezek
az érzések, amikor manipuláció hatására az ember bizonytalanná
lesz, és félni kezd a szeretet elvesztésétől?
– Nekem igaznak tűnik, hogy az emberek legnagyobb félelme
nem a halálfélelem, hanem a szeretet elvesztésétől való félelem. A
félelem attól, hogy valaki hátat fordít nekik. Így igazad van, ez
nagyon nehézzé teszi a szabadság gyakorlását. Nagyon
nehéz helyzetben vagyok, ha úgy tűnik, azzal kell fizetni a
szabadságomért, hogy senki sem fog szeretni. Vagy azzal kell fizetni
a szeretetért, hogy elvesztem a szabadságomat. Sartre, aki élete
során nem hitt a szeretetben, csak a hatalomban, a végén rájött:
onnan tudod, hogy valaki szeret, ha szabadabbnak érzed magad a
társaságában, mint amikor egyedül vagy. Ha ebbe belegondolsz, hát
rájössz, nagyon kevés ember szeret téged igazán. Ehhez azonban
bátorság is kell, meg kell reszkíroznod azt, hogy a másik esetleg
hátat fordít neked. Ám ha nem embereled meg magad, akkor előbb-
utóbb minden kapcsolatod egyfajta fúzióvá válik. Ez azt jelenti, hogy
például én azt mondom neked, legyünk mi ketten egyek, és az az
egy legyek én. Aztán élünk így boldogan, amíg meg nem halunk.
Te tulajdonképpen a szabadságoddal, az életeddel fizetsz azért,
hogy együtt legyünk. Eltűnsz bennem. Hát kinek kell az ilyen
kapcsolat? A valódi egységben, mint mondjuk egy jó házasságban,
rengeteget kell harcolni azért, hogy a kapcsolat elég tágas legyen.
Legyen hely ahhoz, hogy te is, én is önmagunk lehessünk, és ne
kelljen lefaragnom, kifaragnom magam úgy, hogy beleférjek a te
sémádba, és neked se kelljen megtenned ugyanezt. Igazi kapcsolat
akkor jön létre, amikor mind a ketten átadjuk magunkat valami
nagyobbnak, a Minek, ami nem zsarnoki, és elég tágas ahhoz,
hogy szabadok legyünk. Ez a szeretet. A szeretet az,
ami megengedi két embernek, hogy együtt legyenek, és szabadok
legyenek. Mert ahol az egyik nem szabad, vagy egyik sem szabad,
ott nincs szeretet.
– Elég sarkosan úgy fogalmazol, az ember csak úgy lehet szabad
és önmaga, ha bevállalja a döntéseket, amik a szabadsághoz
vezetnek ugyan, de közben elveszítheti a kapcsolatait. Ezek
azonban sokszor túl fontosak, tehát gyakran szeretnénk, hogy a
kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon.
Paul Watzlawick és köre például rengeteg olyan kreatív megoldást
felvonultat, amik persze akár még cinikusnak is tűnhetnek, de
megoldják a konkrét problémát, és mégsem kell miattuk felszámolni
az egész családot. Gondolok itt például arra az esetre, amikor egy
fiatal házaspár szeretne a szülők túlzott szeretetétől és befolyásától
egyszer s mindenkorra megszabadulni. Watzlawick azt tanácsolta,
ahelyett, hogy versengve próbálják bebizonyítani a szülőknek, nincs
szükségük a segítségükre, inkább terheljék túl őket addig, amíg azok
meg nem elégelik, és maguktól ki nem mondják a várva várt
mondatot: most már meg kell állnotok a magatok lábán. Ez
egy kreatív megoldás, amilyen Brodszkijé a favágással, és
Watzlawick másodfokú változásnak nevezi. Mit gondolsz, mi kell
ahhoz, hogy az ember ki tudjon ilyeneket találni, és ne szoruljon be
az adott keretbe?
— A buddhista pszichológiában az intellektus szimbóluma a kard
(vajra): ez nem az. Éles kategóriameghatározás. Az ellenség nem
barát; aki bánt, nem szeret; a döntés nem vicc. Természetesen jobb
lenne, ha szabad is tudnék lenni, és kapcsolatban is tudnék maradni.
Brodszkij nem tudott menekülni, így kényszerült arra a
megoldásra, hogy a szabadságát úgy őrizze meg büntetés nélkül,
hogy kilép a fogvatartói keretből. Ez kreatív, de ideiglenes megoldás.
Remélte, hogy eljön az idő, amikor szabadon engedik.
Watzlawick megoldása is kreatív, de ideiglenes, a neve is
mutatja: rapid terápia. Ám ha a szülők mégsem szállnak le a
fiatalokról, akkor menekülni kell, vagy harcolni, különben beledöglik
az ember a hosszú távú stressz-be. Amikor Watzlawickkal
dolgoztam Palo Altóban, azt mondta nekem, hogy a trükköknek
gyorsan eredményre kell vezetniük, különben kiderül a
szemfényvesztés, és esetleg örökre elveszik a bizalom lehetősége.
Rövid távon a trükk jó harci módszer, és beleillik Selye János
stresszegyenletébe: harcolj hatékonyan, menekülj hatékonyan, vagy
keríts segítséget hatékonyan, különben beteg leszel.
– Én akkor tudok ellenállni, ha elő tudom venni a humoromat,
akkor valahogy meg tudom őrizni az integritásomat. Persze, ha
félek, és nagyon szorongok, nem tudok humorizálni. Van valami
gyakorlat, ami segít, hogy ne féljek? A zsarnok, akár a családomban,
akár a munkahelyemen, akár a hatóság oldalán, nekem mindig
félelmetes. Jó lenne valahogy viccesnek látni.
– A humor mindig segít. Az akasztófahumorban viszont már van
egyfajta feladás. Úgysincs mit tenni, hát akkor röhögök, míg meg
nem halok. Laing például óriásikat tudott röhögni más emberek
tragédiáin. Tulajdonképpen a görög komédiában vagy tragédiában a
két maszk azt szimbolizálja, hogy nevetni és sírni majdnem ugyanaz.
Ha nagyon nevetek, vagy nagyon sírok, rázkódik bennem minden,
megrendülök. A röhögés vagy a sírás olyan megrendülés, mint a
tüsszentés vagy az orgazmus, az ember odaadja magát neki, és
utána jobban érzi magát. Automatikus, önfeledt rázkódás, ami
gyógyító hatással van az emberre. Viszont nem ellenállás, nem
változtat a helyzeten. Ha jókat tudok röhögni és sírni, és utána
jobban vagyok, akkor jobb forradalmár leszek, mintha soha nem
veszíteném el az uralmat önmagam felett.
— Nem gondolhatod komolyan, hogy teljesen egyenértékű a
menekülés azzal, ha felveszem a harcot. Aki menekül, bedobja a
törülközőt, ahelyett, hogy beleállna egy konfliktusba, inkább berezel,
és meglóg belőle, elveszti a becsületét. Ugyanúgy nem fog tudni
tükörbe nézni, ahogy az sem, aki a gonosszal való találkozást csak
valami gáz módon tudta túlélni. Én legalábbis így gondolom.
Elmagyaráznád, te hogy érted?
 – Ha azért menekülnék, mert beszarok a küzdelem veszélyeitől,
akkor persze, szégyellni fogom magam. De ha már küzdök, küzdök,
és ismét csak küzdök, de nem jutok semmire, ha nem vagyok
hatékony, akkor hülye lennék nem menekülni. Adódnak olyan
helyzetek, amikben nem lehet hatékonyan harcolni. Nem miattam,
hanem a másik miatt. Képzeld csak el: „Nem akarom, hogy részegen
közelíts felém. Ezerszer mondtam már.” Ezerszer elmondani valamit
nem hatékony. Egyszer, kétszer, háromszor elmondom, és ha nincs
foganatja, utána menekülök. Nem jobb megoldás?
– Nem szeretem a konfliktusokat, nem is vagyok ügyes a
megoldásukban, mindig utólag, a lépcsőházban jut eszembe, mit
kellett volna mondanom. De akkor már késő, megszégyenülten kell
elkullognom. Ez biztosan azért van, mert gyerekkoromban nem volt
olyan a családi környezetem, ahol bátran kiállítattam volna
magamért. Most fogalmam sincs, hogyan neveljem a saját
gyerekemet, hogy ne legyen ilyen töketlen, mint én. Ráadásul féltem
is, mert az iskola, meg mindenki bünteti, ha szemtelen vagy dacos.
Szóval nem tudom, mivel teszek jót neki.
– A gyereket nem kell nevelni. A gyereknek cinkostárs kell, bízni
kell benne, bátorítani kell, mögötte, mellette kell állni, oda kell figyelni
rá, amikor beszél, segíteni, amikor segítséget kér, és hagyni,
amikor nem kér belőle. Példát kell mutatni, mert a gyerek azt tanulja
meg, amit csinálsz, és nem azt, amit mondasz neki. Te csak oldd
meg a saját problémádat, a gyerek majd vigyáz magára. Nem kell
szeretni a konfliktusokat, de nem szabad elkerülni őket. Csak úgy
lesz az ember ügyes valamiben, ha eleget gyakorolja. Menj hát,
vesd bele magad, minden konfliktus egy ajándék!
— Kíváncsi volnék, mit gondolsz, mit lehet kezdeni azzal a cinikus
és kiszámított politikai marketinggel, propagandával, ami mostanság
megy körülöttünk. Szerintem nagyon veszélyes, felkorbácsol olyan
indulatokat, amik enélkül lappanganának, tettekre sarkall embereket,
akik különben kussolnának. Kicsit az az érzésem, hogy kiszabadítják
a szellemet a palackból, és senki sem fogja tudni majd
visszaszuszakolni. Láttunk már ilyet, borzasztó, a
történelem megismétli önmagát. Szerinted lehet valamit tenni ez
ellen?
 – Közvetlenül a hároméves háború után Szarajevóba küldött az
ENSZ, hogy részt vegyek a traumatizált gyerekek rehabilitálásában.
Akkor értettem meg először, hogy bár Tito nem volt a kedvenc
politikusom, mégis valahogy összefogta a népeket, nem engedte a
gyűlölet terjedését. Szerb, horvát, muszlint, keresztény mind együtt
éltek, és békén hagyták egymást. A halála után ambiciózus
politikusok fújni kezdték a gyűlölet parazsát, ami hamar
lángra lobbant, és az irigység, a féltékenység, a mohóság ördögei
elszabadultak. Csak sírni tudtam, amikor Szarajevóban
szembesültem a rombolás, a gyilkolás nyomaival. Nagyon
sajnálnám, ha Magyarország most szintén errefelé tartana. Valakik
mindig meggazdagszanak a háborúban, de azok nem a
gyerekek, nem a nők, nem a kisebbségek… Én nem érzem magam
magyarnak, zsidónak, kanadainak, fehérnek, európainak, férfinak,
vagy bármi másnak.
Ember vagyok, és az is szeretnék maradni békében, szeretetben,
tiszteletben a többi emberrel, a tulajdonságok szűrője nélkül.
– Ellentmondást érzek abban, amit mondasz: van az a
tudatállapot, amikor dühös vagyok, és meg akarom változtatni a
dolgokat, és van az, amikor megpróbálom a legjobbat kihozni a
rosszból. Ez a kettő nem fér össze nekem, egyszerre nem tudom
megcsinálni. Ha jól értem, tulajdonképpen választani kell aközött,
hogy elfogadom azt, ami van, és megpróbálom kihozni belőle a
legjobbat, vagy dühöngök, és megpróbálom megváltoztatni. Ez két
teljesen eltérő irány.
– Ha az ember nem akar ellentmondásokat, akkor valami olyat
akar, ami lehetetlen. Ez már a valóság gyűlölete, mert a valóság tele
van ellentmondásokkal. Egy adott helyzetben mindenki egyedül van.
Elviekben beszélgethetünk itt egymással erről a kérdésről, de amikor
te belekerülsz egy helyzetbe, az adott pillanatban csak te tudod
elhatározni, hogy dühös leszel, vagy örülsz annak, hogy milyen
nehéz lesz valami jót kihozni abból a szituációból.
– Rendben, értem, de az ember azért szeretné tudni, mi a
helyes, mi az erkölcsös, mi a pozitív, vagy a tiszta, igaz döntés. Az
igaz út. Mindenki az igaz utat keresi.
– Szerintem ez egy nagy hiba, mert nincs ilyen. Miért tölteném az
egész életemet annak a keresésével, ami nem létezik? Ennyi erővel
kereshetnék egyszarvút is. De hát ha nincs egyszarvú, akkor
kár erre az időt pazarolni. Ahogy nincs egyszarvú, úgy nincs helyes
út sem.
– Jó, akkor megfogalmazom máshogyan: honnan tudjam, hogy
mire figyeljek, amikor belekerülök egy helyzetbe? Mi alapján
döntsek? Hova nézzek magamban vagy a világban, ami alapján el
tudom dönteni, érdemes-e felborítanom azt a bizonyos asztalt, vagy
inkább taktikázzak ügyesen, hogy a lehető legjobban jöjjek ki a
szituból? Honnan tudhatom, hogy nekem éppen az adott pillanatban
mi lesz a jó?
– Nem vagyok biztos benne, hogy pontosan meg tudom
válaszolni a kérdéseid, de a lányom jutott az eszembe. Amikor Soma
úgy 3-4 éves lehetett, egyszer hátrafelé nézett, de előre ment, és
beleütközött az asztal lábába. Irtó dühös lett az asztalra, és
megrúgta a lábát, ami aztán még jobban fájt neki. Határozottan azt
gondolta, hogy az asztal személyesen őt szemelte ki, és bántotta.
Azt gondolta, az asztalnak nem lett volna szabad ott lenni, ahol volt,
mert ő éppen arra ment. Nos, szerintem jobb lett volna elfogadnia a
valóságot, és arra a következtetésre jutnia, hogy vigyáznia kell
magára. El kell fogadni, hogy vannak tárgyak, amiket nem érdekel, ki
merre megy. Tehát az embernek magának kell csinálni valamit, ha
nem akar koppanni. Ha valaki csal a kártyaasztalnál, és nekem
olyan kártyákat adnak, amivel nagyon nehéz lenne nyerni, akkor
felborítom az asztalt. De ha mindenki korrektül játszik, ha nincs
benne semmi személyes, csak vesztek, mert ilyen az élet, ilyen a
játék, akkor ha felborogatnám az asztalt, az derülne ki, hogy velem
nem lehet játszani.
Beszéltem például azokról a nőkről, akik közül az 1900-as évek
elején rengeteget hisztérikusnak minősítettek, és bolondokházába
zártak, mert nem fogadták el a férfiak kontrollját. Ha nagyobb lett
volna a szolidaritás, akkor talán hamarabb kiderülhetett volna, hogy
a férfiak nem olyanok, mint az asztal, a patriarchális világ nem
Istentől való elrendelés. Egy asztalra mérgesnek lenni hülyeség, de
a férfiakra mérgesnek lehet lenni, mert abból ki lehet
hozni valamilyen másféle társadalmat. Akkor a legnehezebb a
helyzet, amikor tudom, hogy valamit tennem kell, de úgy akarom
csinálni, hogy ne legyen rosszabb a dolog, mint amilyen most.
Ügyesen kell beszélni, ügyesen kell cselekedni – a buddhisták
erről sokat beszélnek. Nem elég cselekedni, nem elég beszélni,
hanem mindezt ügyesen kell megtenni. Ügyetlen vagy, ha
jóindulattal csinálsz valamit, jó helyről jössz, de rosszabbá teszed a
helyzetet, mint amilyen volt. Ártalmatlannak lenni nagyon
nehéz. Hogyan lehet hát ezt ügyesen csinálni? Ha vigyázok valakire,
lehet, hogy azzal bántok valaki mást. Ha megvédek valamit, azzal
lehet, hogy mást meg elhanyagolok. Talán a teljes őszinteség és
spontaneitás oldja fel leginkább ezt a problémát. De persze, ez sem
egyszerű. Laing ilyen ember volt, azt vallotta, az őszinteség
fontosabb, mint ez a fajta ügyesség, meg is kérdőjelezte az egészet.
De sokan azt mondták rá, hogy gyerekes, impulzív, sőt egyenesen
őrült. Az, amit most ügyességnek nevezünk, tulajdonképpen azt
jelenti, hogy az ember lefuttat a fejében egy SWOT-analízist.
Felméri, beírja a képzeletbeli táblázatba, és mérlegeli, mik az
előnyök, a hátrányok, a veszélyek, a lehetőségek, ha bizonyos
dolgot tesz az adott helyzetben. Aztán még azt is megpróbálja
gyorsan eldönteni, hogy szűkebb vagy tágabb körben értelmezendő
az analízis. Szóval csak ül ott, és kattog az agya, mint egy
számítógép. Laing mindezt sosem csinálta, csak spontán és őszinte
volt, mélyen bízott abban, hogy ha valami őbelőle ki akar jönni,
akkor az jöjjön ki.
– Szerintem Laing példáját csak akkor lehetne követendőnek
tekinteni, ha lett volna neki egy számomra is vonzó, boldog élete. Ez
a baj ezzel. Olyan, mint Jézus, aki szintén lehetne követendő példa,
de neki sem volt valami boldog az élete. Keresztre feszítették 34
éves korában. Ezek nem túl vonzó dolgok. Akkor már inkább a
SWOT-analízis…
– Bizonyos körülmények között az embernek el kell határoznia,
érdemes-e élni, vagy jobb meghalni. Mert van valami fura abban,
hogy én boldogan élek, míg mások bántják egymást. Az, hogy a
mennyországban majd minden jó lesz, szemfényvesztés. De az,
hogy a Messiás most nincs itt, de majd eljön, szerintem nem az.
Szerintem az is nyilvánvaló, hogy nincs igazságosság a világban.
Jean Améry, aki részt vett a nácik elleni ellenállásban, és túlélte a
koncentrációs táborok szörnyűségeit, azt mondta, azért öli meg
magát, mert nem tud megbízni senkiben. Elvesztette minden
bizalmát, miután azok, akik őt megkínozták, szabadon járhattak, és
senki nem vonta felelősségre őket. Többé már nem bízott senkiben
sem. Egy ilyen világban ő nem akar játszani, jelentette ki, és véget
vetett az életének. Elképzeltem, mit mondhattam volna neki, ha eljött
volna hozzám, mielőtt megöli magát. Miközben elfogadom a
valóságot, hogy nincs igazságosság, csak azt tudtam volna
mondani, hogy néha azért érdemes élni, mert arra fordíthatom az
energiáimat, hogy több igazságosság legyen a világban, amikor
meghalok, mint amennyi akkor volt, amikor megszülettem. Ez a
Messiásra várás: nincs, de majd jön, és én segíthetem annak a
megvalósulását, ami most nincs. Szerintem ez nem
szemfényvesztés. En csak arra biztatom a pácienseimet, hogy
pragmatikusan próbálják tágítani a lehetőségeiket. Lehet, hogy
előbb-utóbb beleütköznek majd valami határba, de addig is, amíg
ez megtörténik, miért ne próbálkoznának? Egy lengyel férfi, Witold
Pilecki igazi hős volt. A lengyel ellenállás tagjaként önként elfogatta
magát, megkínozták, és elvitték Auschwitzba. Beépült, és ott, a
táborban szervezte az ellenállást. Ő volt az első, aki híreket küldött
Nyugatra arról, hogy tulajdonképpen mit is csinálnak ott. Persze, a
hülyék nem hitték el neki.