C. J. BOX
AZ ORSZÁGÚT

 
 
 
 
 
 
 
 
 
Kossuth Kiadó
 
Tartalom
Előző éjjel
November 19., hétfő, 22:13
I.
II.
III.
IV.
November 20., kedd
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
November 21., szerda
25.
 26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
40.
41.
November 22., csütörtök
42.
December 7., péntek
Később
Köszönetnyilvánítás
Impresszum
Lányaimnak, Mollynak, Beckynek,

és Roxanne-nek

…és Laurie-nak, örökké

 „Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög
mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el”
1 Pt 5:8{1}
 
 
 
„Senkiben nem bízhatok, egyedül kell döntenem,

Döntésem szörnyű, ez az út hazavezet”

Alison Krauss: Two Highways
(fordította: Bozai Ágota)
Térkép: Molly Donnell
Előző éjjel
 November 19., hétfő, 22:13

I.
Cassandra Dewell, a Lewis és Clark megyei seriffhivatal nyomozója
összerezzent, amikor egy autó fényszórója tört át az emelkedőn, és
végigvilágított a hosszú, kopár útpadkán. Helenától északra, a Big
Belt-hegység lábánál volt. Cassandra éppen csak a karrierje elején
járt; ez az eddigi legrosszabb megbízatása, és remélte, hogy
kudarcot vall. Ha ugyanis sikerrel jár, az azt jelenti, hogy a társa – a
sötét legenda, aki egyben a mentora is, bizonyos Cody Hoyt –
valószínűleg elveszítené az állását és börtönbe kerülne.
Amikor a fénycsóva megjelent, Cassandra éppen csokis fánkot
evett egy kisebb dobozból, és azt a buta játékot játszotta, amit
ilyenkor szokott. Óránként egy fánkot evett meg, „csak hogy
fenntartsa az energiaszintjét”. Még csak három óra telt el, de a
tizenkettes doboz már kiürült.
Magasan parkolt, egy szeles hegygerincen. Onnan a teljes völgyet
belátta, és széles szögben rálátott az országúttól a gyilkosság
helyszínéig vezető bekötőútra is. Az anyósülésen az üres fánkos
doboz mellett a hivatali fényképezőgép volt, éjjellátó teleobjektívvel.
Cassie szeme égett a fáradtságtól. Tizenkét órája nem látta a fiát,
az anyja pedig eléggé dühös volt rá. Ám amikor észrevette odalent a
jármű sötét sziluettjét, ahogy a sofőr lekapcsolta a fényszórót, majd
lassan haladt az úton a ház felé, kibukott belőle a káromkodás:
– Az isten verjen meg, Cody!

II.
Cody Hoyt lassan hajtott a sötétben, a szolgálati Ford Expedition
volánja fölött hunyorgott, erősen koncentrálva a kétsávos útra, de
inkább érzésből vezetett. Amikor az első kerekek kezdtek kitérni a
nyomvályúból, kicsit visszakorrigált, és ment tovább. Bár hideg volt,
mínusz 3-4 fok lehetett, a sofőrülés melletti ablak le volt húzva.
Fenyő és zsálya illatát érezte, meg a kocsi kerekei által felvert por
szagát. Tiszta volt az ég, csillagos. A hold épp csak annyira
világított, hogy az út két sávja halványan, krétaszerűen, de látszott.
Mellette az anyósülésen egy gyűrött papírtáska volt, benne olyan
tárgyak, melyek megmelengették a szívét.
Késő éjjelig dolgozott, hogy bizonyítékokat helyezzen el,
melyeknek köszönhetően, reményei szerint, letartóztathatnak és
elítéltethetnek egy bizonyos Brantley „B. G.” Myers nevű
semmirekellőt. A bizonyítékok elhelyezéséhez óvatosság,
hozzáértés és tervezés kell, Cody pedig minden feltételnek
megfelelt. Ami azt illeti, ez volt az egyik specialitása.
Az út nyílt terepen haladt. Jobbra emelkedő, a tetejét nem lehetett
látni. Balra még körülbelül másfél kilométerig fennsík, aztán mély
völgy terült el. A völgyben egy kis tó tükrözte vissza a csillagok és a
hold fényét. A partot jégperem szegélyezte. A vízen kacsák és
vadludak lebegtek véletlenszerűen, megannyi fekete pont. A tóhoz
vezető út jobb oldalán sötét, alacsony, négyzet alakú rönkház állt – a
bűntény helyszíne, melyet éppen háborgatni készült.
Lassan gurult, szinte lopakodott, remélte, hogy nem üt el egy
tehenet vagy jávorszarvast, nem hajt le az útról és nem kell
felkapcsolnia a fényszórót, hogy visszakormányozzon.
Jobbra, a hegy tetején, a fák között úgy másfél kilométernyire,
egymástól legalább négyszáz méterre három kunyhó állt.
Mindegyikben égett a villany, sárga négyzetek a sötét fák között.
Lakóik, ha figyeltek, jól láthatták az utat a lejtőn, amin az autó éppen
lefelé haladt. Cody nem szerette volna, ha megtudják, hogy ott járt.
Nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen róla, hogy ott járt.
Különösen az a B. G. nevű zafírbányász, a jobb szélső kunyhó
tulajdonosa, aki a hatalmas ablakánál egy állványos távcsövet állított
fel, hogy megfigyelhesse lenti szomszédait, és nyomon követhesse
a távoli, vidéki úton haladó járműveket.
Cody ki nem állhatta ezt a bizonyos B. G.-t. De ami ennél is
lényegesebb: B. G. gyilkos volt. Cody felnézett a fickó kunyhója felé,
és halkan megjegyezte:
– Baszd meg, B. G.!
 Lelassított, és kidugta fejét az ablakon, nehogy eltévessze a
letérőt a tóparti rönkház felé. Százméternyire látta meg, és fékezés
nélkül fordult rá, hogy a féklámpa se villanjon fel. A terepjáró
egyesben volt, nem váltott feljebb, hagyta, hogy a motor nyomatéka
vigye le lassan a lejtőn. Keréknyomot nyilván hagy, de nem
érdekelte, elvégre aznap már háromszor járt ott. Amikor elért a
házhoz, megkerülte, és úgy parkolt, hogy a hegyi kunyhókból ne
lehessen látni.
Cody megtette a szokásos óvintézkedéseket, hogy eltűnjön a
térképről. Amint kiért a városból, kiiktatta a GPS-es
helymeghatározót, amivel a rendőrség nyomon követte a
nyomozókat, majd kikapcsolta a digitális kilométerórát is. A
kapcsolót ő szerelte be, és ezzel megszegte a nyomozóiroda
szabályait. És nem közölte Ednával, a diszpécserrel sem, hogy
elment otthonról a szolgálati kocsival, ami persze szintén
szabályellenes. Edna úgy tudta, hogy a nyomozó éppen a tévé előtt
lazul vagy könyvet olvas. Amióta elhagyta a várost, rádiócsendet
tartott.
Cody kócos, homokszőke hajába már ezüstös, ősz tincsek
vegyültek, álla szögletes, arccsontja markáns, orra törött volt, barna
íriszében aranyszínű foltok pettyezték. Nem mosolygott, legfeljebb
önelégült vigyorra húzódott a szája. Megnézte magát a visszapillantó
tükörben. Szeme most tiszta volt, ahogy már két nyomorult éve az,
amióta abbahagyta az ivást. Még ő is kissé üresnek látta a tekintetét.
Codynak nem igazán jött be a józan élet, de ezt senkinek nem
vallotta be. Farmernadrágot viselt, cowboycsizmát, bő, hosszú ujjú
horgászinget és extra meleg mellényt.
Betűretlen inge alatt ott lapult a fegyvere, egy bilincs és a jelvénye.
Ahogy kiszállt, és a talpa dobbant a fagyott földön, felpillantott a
hegyre, hogy B. G. kunyhójából kiszúrhatták-e. Úgy látta, hogy nem.
Behajolt a kocsiba a papírzacskóért, és a hóna alá vette.
B. G.-nek nem lesz könnyű az élete a megyei börtönben, ha
elterjed a hír odabent, milyen elvetemült alak, gondolta Cody. Ettől
elmosolyodott.
 III.
Cody Hoyt úgy, ahogy van idegesítő, gondolta Cassie, miközben a
távcsőbe kémlelt. Cody a bűnügyi helyszínen mindig figyelt a
részletekre, módszeres, kíváncsi és nagyon alapos volt. Mintha
olyankor előbújt volna a cinikus és zilált csigaházából, furcsán tiszta
szemmel. De máskor…
Cassie Dewell harmincnégy éves, rövid, barna hajú nő volt, nagy,
barna szemekkel. Volt rajta tíz kiló súlyfelesleg, és ez zavarta. Az a
fajta nő volt, akit folyton csak „szép arcúként” írnak le, a többit
azonban csak találgatni lehet. Két hete lett Cody társa, miután „Tub”,
azaz Tubman seriff gyorsan előléptette őt, válaszul az Independent
Record hasábjain megjelent cikksorozatra. Az írások azt taglalták,
hogy a rendőrség nem éppen a sokszínűségéről híres. Cassie
tisztában volt a körülményekkel, és más esetben nehezményezte
volna, ha nem lett volna olyan nagy szüksége az állásra és a
fizetésemelésre, hogy eltartsa a fiát, az anyját és saját magát. Azzal,
hogy Tubman éppen őt léptette elő, majd foglalkozik akkor, ha ennek
a nyomozásnak vége.
Cassie helyi lány volt, Helenában született és nőtt fel. Néhai apja
kamionsofőr volt, az anyja pedig – aki „szabad léleknek” írta le
magát – velük lakott. Amikor Cassie elfogadta az előléptetést,
Tubman biztosította, hogy bőven lesz majd ideje a családjával lenni.
Hazudott.
Azon a reggelen a lenti rönkházban megtalálták az ötvennyolc
éves Roger Tokely holttestét. Az áldozat egy magas támlájú széken
ült, a feje előrehajtva, mintha valamit vizsgálna a padlón, a két lába
között. A sörhasa miatt nem zuhant a földre a test. A keleti falra
szerelt nagy képernyős tévével szemben ült. Karjai a teste két
oldalán lógtak, tenyérrel kifelé. Bő, szürke melegítőnadrágot és
sárga pólót viselt. A lába csupasz volt, és groteszk módon feldagadt,
vastag lábujjai úgy néztek ki, mint a pufók, lila bécsi virslik.
Tokely széke alatt hatalmas vértócsa terült el. Cody becslése
szerint legalább 80 centi széles. A tócsa széle áttetsző volt, a
belseje sötét és ovális.
 A vértócsa mellett, a test jobb oldalán egy rozsdamentes acél
revolver hevert.
Cassie öngyilkosságra tippelt. Cody szerint gyilkosság volt. És
nem csak hogy gyilkosságra gyanakodott, azt mondta, egészen
biztos benne, ki tette. Egy bizonyos B. G.
Azt mondta, B. G. egy közel kétméteres, elvetemült fickó, aki ott
lakik fent a hegyen.
Semmilyen bizonyíték nem volt a helyszínen, ami utalt volna az
elkövetőre.
– Ne aggódj – mondta Cody olyan kaján vigyorral, amitől Cassie-
nek végigfutott a hátán a hideg, és megerősítette a társával
kapcsolatos legrosszabb félelmeit. – Be fogjuk bizonyítani.

IV.

Cody nem kapcsolta fel a lámpát, érzésre, emlékezetből indult el

Roger Tokely konyhájába. A fotel, melyben a férfi testét megtalálták,
még mindig ott állt, a holdfény tompa tócsájában. A vérfoltot még
nem takarították fel, de a gyilkos fegyvert elvitték a bizonyítékok
közé.
A konyhapult oldalán egy szemetes állt.
Cody kesztyűs kézzel felnyitotta a fedelét. Rohadt étel szaga áradt
ki. Aztán kinyitotta a magával hozott kis papírtasakot, és belenézett.
A tartalmát B. G. kukájából hozta el. Gyűrött gyorséttermi
csomagolópapírok voltak benne, és egy félig megevett mcdonald’sos
sajtburger, melyen DNS-nyomok lehetnek. Ezek révén B. G. a
gyilkosság helyszínéhez köthető.
Próbál majd meglepődést színlelni, amikor a helyszínelők
bejelentetik a felfedezést.
 
Ahogy beszállt a Fordjába, a távolból mintha egy autó motorjának a
hangját hallotta volna. Visszalépett a fűre, a hegytető felé nézett,
aztán végigpásztázta a fák sötét vonalát. Nem látott járművet és
reflektorfényt sem. Mégis nyugtalanság fogta el.
 November 20., kedd
 
„Az úton egy gyilkos áll
Varangy-agya egyre jár”{2}
Jim Morrison: A stoppos
 1.
 
November 20., kedd, 16:03
 
Gyíkkirály. Így nevezte magát. A kamionos pihenőkben dolgozó,
parkolói gyíkocskákként ismert prostik féltek tőle. Pontosabban a
legendájától, a Gyíkkirály fogalmától féltek. Azok közül, akik közelről
látták az arcát, senki nincs már életben, hogy személyleírást
adhasson róla.
A hátsó kamionsorban parkolt, dízelmotorja üresben járt,
menetfényei lekapcsolva, a haja hátrasimítva. A vezetőfülke
padlóján, az ülés mellett jobbra egy köteg szerszám volt
karnyújtásnyira. Vadászott, de nem kellett üldöznie a prédát. A
gyíkocskák mentek hozzá.
A pihenő Billingstől hat és fél kilométerre nyugatra volt. A
levegőben hideg köd szitált, pára gyöngyözött az ablakokon és a
több mint hetven nagy kamion színes fémfelületein. A fekete
aszfaltburkolat is fénylett a kocsisorok között, mintha frissen
terítették volna, tükröződtek rajta a kivilágított útjelző táblák és a
parkoló teherautók több száz futófénye. A levegőben morajló
motorok zaja vibrált. Gőzcsíkok törtek fel a motorok alól, és
elegyedtek a nagy járművekből áradó, felhevült kipufogógáz
gomolygásával.
A száraz és meleg fülke magasan volt, mindent jól látott. A
kamionos pihenőben zajlott az élet, és ő mindent alaposan
megfigyelt. A benzinkút százméternyire álló rikító, alacsony épülete
előtt járművek hajtottak ki és be. Az egyik oldalon hivatásos sofőrök
töltötték fel ötszáz literes alumíniumtankjaikat dízellel, a másik
oldalon személy- és kisteherautók tankoltak benzint.
A parkoló éttermében a pincérnők a kijárat mellett óriásplakáton
hirdetett, 10,95 dolláros T-bone steakeket szolgáltak fel. A sofőrök a
„csak kamionosoknak” feliratú részen gyülekeztek, megnézték az e-
mailjeiket, az útviszonyokról beszélgettek vagy kávéztak. Az
alkalmazottak csirkét, krumplit sütöttek, a kész ételeket a pult
megvilágított tárolóiba öntötték, és kiszolgálták a vevőket a
pénztárnál, ahol sós rágcsát, energiaitalt, szárított marhahúscsíkokat
és üdítőket is árultak.
Ilyen az élet a végtelen úton, kivilágított, mozgalmas szigetek a
préri sötétségének tengerében. Egyik oldalon autók és családok, a
másik oldalon kamionosok, de ugyanabban a vendéglátóegységben.
Két mérhetetlenül különböző világ, amelyek csak az ehhez hasonló
helyeken találkoztak. Odabent a kamionsofőrök és a „városlakók”
alig vettek tudomást egymásról, és a modern kamionos pihenőket
úgy tervezték, hogy kevés kapcsolódás legyen közöttük. Persze a
sofőrök rádión beszélgettek egymással, kinevették a bugrisokat,
akikkel összefutottak az étteremben, és gúnyolódtak a kinézetükön
vagy az ostoba beszélgetéseiken, de bent elkülönült az amatőrök és
a hivatásosok, a tudatlan fogyasztók – a civilek, a laikusok – és a
vezetésből élő családfenntartók magányos univerzuma.
Olyan sokat volt úton, hogy az évek folyamán teljesen
megváltozott a szemléletmódja. Először is, már nem tűnt úgy, mintha
mozogna. Úgy érezte, hogy egy helyben áll, miközben az út gördül
alatta, és elhalad mellette a táj. A világ jött hozzá.
Mint egy óceánjáró kapitányának, a tér nagy része neki is tiltott
terület volt, csak az államközi autópályákon járhatott. Amikor
éjszakára leparkolta a kamionját egy pihenőben, nem
merészkedhetett be a városba, legfeljebb csak gyalog juthatott volna
el oda. Olyan volt, mint a hajóskapitány, akinek a nyílt vízen kell
lehorgonyoznia a hajóját, és csónakkal kievezni a partra.
Ó, mennyire megvetette a sok önelégült embert azokban a
városokban! Akik azt hitték, hogy az étel, amit megesznek, a ruha,
amit felvesznek, a bútorok, az eszközeik, az elektronikus kütyüik
egyszerűen csak ott teremnek a boltokban vagy az ajtójuk előtt. Egy
pillanatig sem gondoltak arra, hogy minden, amit megesznek,
magukra vesznek vagy használnak, nagy valószínűséggel az
övéhez hasonló kamionon érkezett keresztül az országon, azt a
kamiont pedig olyanok vezették, mint ő. Kényelmüket,
gazdagságukat azok a keményen dolgozó munkásemberek
biztosítják, akiket a való életben kerültek, az úton pedig megvetéssel
néztek rájuk.
 
Hálaadás előtti kedd volt, ezért a szokásosnál sűrűbb volt a forgalom
az autópályákon. Másnap sokkal rosszabb lesz, amikor a családok
elindulnak az ország másik végébe ünnepelni, majd újabb forgalmi
csúcs lesz vasárnap, amikor hazaindulnak. Már megszokta. Az út
ritmusa olyan volt, mint az örökké áradó és apadó folyók.
Délen a Beartooth-hegység világoskéken ragyogott a friss hótól,
és egy csillag sem látszott, ami erős felhőtakarót sejtetett. A völgy
mélyén még mindig elég meleg volt, így a nedvesség nem fagyott
hópelyhekké, de csípős volt a levegő odakint. Figyelte, ahogy az
utazók kiszállnak az autójukból, és kabátjaikat összehúzva tartanak
az épület felé. Felhördült egy kövér család láttán, akik
rövidnadrágban és pólóban rohantak a furgonjukból a mosdóhoz
vezető ajtó felé. Kibaszott idióták. Mi van akkor, ha lerobbannak ilyen
öltözékben? Mit gondolnak, ki mentené meg őket? Én, gondolta. A
láthatatlan, arctalan kamionsofőr.
A Gyíkkirály egyedül volt a tizennyolc sebességes Peterbilt 379-
esének elsötétített fülkéjében. Csendben, mozdulatlanul. A fülke 550
lóerőnyi, jellegzetes négyszögletes motorháztetővel borított
acélizomzat alatt feszített. A kamion matt fekete volt, semmi króm,
olyan kifinomult, mint egy ököl. Igazi kamionos kamion volt, ahogy a
Harley-Davidson a motorosok motorja. A két kipufogót is lekente
fekete kéményfestékkel, hogy semmi ne csillanjon meg rajta.
Nem nézett le, csak hagyta, hogy a jobb keze lecsússzon az ülés
mellett, és megtalálja a köteget összefogó zsinórt. Meghúzta, a
köteg kibomlott. Ujjbegyeivel végigtapogatott minden egyes tárgyat.
Mindent tisztára törölt és sterilizált a legutóbbi használat óta: ott volt
a rövid, ólombélésű fahusáng, amit a gumiabroncs nyomásának
ellenőrzésére használtak. A fogók és a drótvágó ollók, a két pár
bilincs, a négy kés – a nehéz Buck vadászkés, a rövid,
összecsukható Spyderco, a hosszú, vékony filézőkés és a
rozsdamentes acél balta. A könnyű, félautomata Taurus 738-as
pisztolya 9 milliméteres lőszerrel megtöltve. Egy hosszúkás,
kemény, zárható dobozban, melyben valamikor napszemüveget
tartott, egy nyugtatóval töltött fecskendő. És a régi, harmincöt centis,
alumíniummarkolatú Knapp hentesfűrész, V alakú pengéje egyik
oldalán fa-, a másikon csontfűrészelő fogakkal. Nagyvadak gyors
darabolására tervezték. A hüvelykujjával óvatosan végigsimított a
csontfűrészelő fogakon.
Miután meggyőződött róla, hogy minden rendben van, elővette a
keréknyomás-ellenőrző husángot, és a műszerfalra tette a
szupererős ragasztószalag mellé. Mindkettő teljesen szokványos.
Ezeket minden kamionos használja, egyáltalán nem feltűnőek, senki
nem furcsállná. Összecsomagolta a többi szerszámot, és lenyúlt az
ülése alá a táskáért, melyben vastag nejlonzsákok, gyorskötöző,
összecsukható ásó, 300 000 voltos sokkoló, és nyolc centi széles
szigetelőszalag volt. Visszatette a szerszámokat, és behúzta a
cipzárt.
Ha minden jól megy, nem is kell elővennie a táskát. Ha minden jól
megy…
 
A Gyíkkirály körülnézett a fülkében, hogy megbizonyosodjon,
megvan minden, ami a képzeletbeli listáján szerepel. A szőnyegek
felszedve, elrejtve, a puszta fémpadló maradt. Mindkét ülés
letakarva műanyag fóliával. Az úti naplók, térképek és egyéb papírok
– minden, ami magába szívja a folyadékot – eltéve. Megfordult az
ülésen. A vezető- és hálófülkét elválasztó textilfüggönyt már régen
áttetsző zuhanyfüggönyre cserélte, hogy kiláthasson. Az ágyán egy
kék vitorlavászonból készült, speciálisan erre a célra készített takaró
volt. A falakat is műanyag fólia fedte. A hálófülke egyetlen kis
ablakát eltakarta.
Semmit nem felejtett el. Nem volt textil, sem porózus felület, amin
vér, haj vagy szőrszál tapadhatna meg. És néhány perc alatt
mindent letakaríthatott egy magasnyomású mosóval.
Felkészült.
 
Megvárta, míg a profik és az amatőrök elkezdtek vegyülni. Ez akkor
következett be, amikor egy rozsdás furgon hajtott a kamionok
sávjába. Árnyékban állt le a kamionparkoló szélén. Észak-dakotai
rendszámtáblája volt.
Két parkolói gyíkocska szállt ki belőle, majd a furgon továbbhajtott.
Ez azt jelentette, hogy a lányok stoppolni fognak, vagy megbeszélték
valakivel, hogy később felveszi őket. Illetve azt, hogy nem marad
árulkodó jármű a kamionparkolóban, senki nem fog riadót fújni. Ez
jó.
Az már kevésbé, hogy ketten voltak. Persze ez egyáltalán nem
szokatlan, bizonyos mértékben összetartanak. Vagyis ha az egyik
eltűnik, a másik tudni fog róla.
Az egyikük, egy alacsony, zömök, sötét hajú, sötét bőrű – talán
indián az innen nem messze délre fekvő rezervátumból – elindult a
parkoló távolabbi vége felé. A túloldalon kezdi a munkát, gondolta a
Gyíkkirály és megkönnyebbülten felsóhajtott.
A másik csípőre tette a kezét, és egyenesen a Gyíkkirály felé
nézett.
Vékonynak tűnt, egyenesen soványnak. Hosszú, töredezett,
szőkés haja volt, a szitáló ködben a lámpák kék fénye szinte glóriát
vont köré. Még nem látta a nő arcát a sötétség miatt. Alakját hosszú
pulóver és sálszerű kapucni fedte, ez volt ennek a szakmának az
egyik trükkje. Magas sarkú cipőben tipegett, kezét kinyújtva oldalra,
mintha úgy egyensúlyozott volna, apró baba léptekkel haladt a
parkoló kamionok felé.
Tökéletes.
A férfi elnyomta a cigarettáját, és hunyorogva nézett ki a
füstgomolyagon és az esőtől maszatos szélvédőn át. Érezte, hogy a
gyomra összerándul.
 
A Gyíkkirály az óta a Chicago melletti reggel óta a vadászatot
tervezte. Ahogy kinyitotta a szemét, már ezzel ébredt, és a reggeli
közben gondolatban végigment a feladatlistáján. Már több hét telt el,
és esedékes volt.
Egy tizenhat méteres pótkocsit, úgynevezett hűtőkocsit vontatott,
melynek az elejében volt egy külön dízel hűtő-fűtő egység, ez
szabályozta a beltér hőmérsékletét. A rakomány tartalmától függően
hűtésre vagy fagyasztásra is tudta állítani, mivel elsősorban friss és
fagyasztott élelmiszereket szállított. A keleti és a nyugati part között
ingázott, Washington államból almát vitt Bostonba, a körút végén
pedig Connecticutból joghurtot vagy New Jersey-ből krumplit
szállított nyugatra. A rakomány és az úti cél körről körre változott, és
néha el is felejtette, mit fuvaroz éppen. Négy és fél napig tartott
eljutni egyik partról a másikra, és általában kétszer tette meg ezt az
utat, mielőtt hazament. Élete a következő ritmusban zajlott: három
hétig úton volt, majd egy hétig otthon pihent, és megjavította, amit
esetleg meg kellett, elvégezte a teendőket a ház körül. Zsinórban
tizenkilenc úton töltött nap után hazafelé tartott, ami azt jelentette,
hogy tizennégy órán belül legfeljebb tizenegyet vezethetett, majd tíz
órát pihennie kellett a törvényi szabályozás miatt, hogy aztán újabb
tizenegy órát vezethessen.
A Gyíkkirály az ország autópályáinak minden kilométerkövét
ismerte, tudta, melyik kamionos pihenőnél tankoljon, és melyiket
kerülje el. Úgy tervezte az útvonalait, hogy lehetőleg ne kelljen
átmennie a súlyellenőrző állomásokon, és útközben inkább flakonba
pisált, mint hogy olyan pihenőkben kelljen használnia a mosdót, ahol
hemzsegnek a homoszexuálisok. Mint az összes kamionos, ő is
mindent megtett, hogy elkerülje azokat az államokat, ahol túlbuzgó
rendőrök és ostoba szabályok uralkodtak: Minnesotát, Ohiót,
Kaliforniát, Oregont, Washingtont. Továbbá távol tartotta magát
azoknak a cégeknek a kamionjaitól, amelyek a rosszul képzett
sofőrjeikről voltak hírhedtek.
 
Előző éjjel elég volt egy pillantást vetnie arra a vörös hajú, fiatal,
főiskolás korú lányra, akinek a kocsija tele volt az ünnepekre
hazahurcolt dobozokkal és ruhákkal. A nő megelőzte egy
emelkedőn, aztán olyan vakmerően vágott vissza elé a sávba, hogy
kénytelen volt a fékre taposni, és rátenyerelni a dudára. Amikor nem
sokkal később utolérte a gyorsítósávban, a nő felnézett rá, és a
tekintetük egy pillanatra találkozott, aztán megvető, lenéző
pillantással legyintett. Csak ennyi kellett. A férfit elöntötte a düh, a
szeme előtt narancsszínű pontok szikráztak.
Mielőtt ráhúzhatta volna a kormányt, hogy leszorítsa az útról, a nő
a gázra taposott, és elhúzott. A lökhárítóik majdnem
összecsókolóztak, de a nőnek sikerült növelnie a távolságot. A
kamion raktere félig volt, a súly visszatartotta, mintha horgonyt
húzott volna maga mögött. Addig átkozta azt a vörös hajú lányt,
amíg a hátsó lámpáinak fényét el nem nyelte a sötétség.
 Egészen a wisconsini Janesville-ig szemmel tartotta. De mire
Chippewa Fallsba ért, elvesztette valahol. Vagy tovább száguldott
hazafelé, vagy letért az autópályáról.
Annak a nőnek fogalma sincs, milyen szerencsés volt, gondolta.
West Fargo mellett megállt, de alig aludt, és arra gondolt, milyen
lenne az a kis vörös bilincsben és nyakig ragasztószalagban.
Egészen máshogy viszonyulna hozzá.
Ezért reggeli után a szemerkélő esőben leparkolt egy pihenőben
Mandan külvárosában, és felvette az esőkabátját. Első dolga volt
láthatatlanná tenni a megrakott, 36 tonnás kamionját, méghozzá úgy,
hogy egy alumíniumfóliával bélelt zuhanysapkát húzott a
nyomkövető egységre, az alját pedig szigetelőszalaggal zárta le. Így
sem a munkaadói, sem a kíváncsi rendőrök nem tudták követni a
mozgását vagy a sebességét.
Ahogy nyugat felé gurult, egyre nőtt benne a várakozás. Különös
figyelmet fordított a rádióra, lelassított a sebességmérők és a
súlyellenőrzések előtt, és nem állt meg sem ebédelni, sem a
kötelező pihenőidőkre, bár a menetlevélben azt hazudta, hogy igen.
A Montanában az I-94-es autópályán tartotta a tökéletes, száz
kilométer per órás sebességet, hogy a motor a legkevesebbet
fogyassza, és ő a lehető legtöbb időt nyerje. Este tíz előtt nem
számítottak rá. Ha a diszpécser, az a ribanc, azt mondja, hogy nem
tudta nyomon követni, majd azt válaszolja sűrű káromkodások
közepette, hogy biztos megint meghibásodott, mint a múltkor.
Úgy számolta, hogy négy órát nyer, mire a montanai Miles Cityhez
ér. Négy óra szabadidő, amíg senki nem figyeli. Magával vitte azt a
négy óra szabadidőt, ahogy nyugat felé gurult, és egy pillanatot sem
vesztegetett el belőle, amíg el nem ért Billingsbe, a kamionos
pihenőhöz.ű
Négy óra bőven elég idő arra, hogy megtegye, amit meg kell
tennie. Két óra alatt is képes lenne rá, ebben biztos volt.
 
Korán érkezett a parkolóba, egy órával sötétedés előtt. Akkor még
rengeteg hely volt a hátsó sorban, úgyhogy egy középső helyre állt,
így egyik oldalon sem volt szomszédja. Ha valaki a hátsó sort
választotta, az jelzés volt a többi kamionosnak. A sofőr vagy tényleg
aludni szeretne, vagy azt akarja, hogy békén hagyják, mert valami
papírmunkát kell elintéznie, vagy így ad jelt a parkolói
gyíkocskáknak, hogy igényt tart a szolgálataikra.
Már alkonyodott, amikor fogta a sporttáskáját, és egyenesen a
kamionosok bejáratához ment. Odabent tizenegy dollárt fizetett,
hogy zuhanyozhasson. Megborotválkozott, és átöltözött egy fehér,
eldobható, gumírozott ujjú festőoverallba. Egyáltalán nem keltett
feltűnést benne, mert a kamionosoktól nem volt szokatlan, hogy
furcsa ruházatban mutatkoznak. Az egyik asztalnál egy körszakállas
sofőr ült színes csíkos poncsóban, flip-flop papucsban, és éppen a
menetlevelét tanulmányozta. Fel sem nézett. Ismert olyan sofőrt is,
aki a nagy melegben egy szál alsónadrágban vezetett.
Mégis, amikor ő lett a Gyíkkirály, a jelenléte egyben
kinyilatkoztatás volt. Az emberek ódzkodtak tőle, amikor közeledni
látták. Abbahagyták a beszélgetést, amikor elhaladt mellettük,
mintha valamiféle baljós fekete felhő lógna a feje fölött. És amikor
ránézett valakire, az illető többnyire gyorsan elkapta a tekintetét. Ez
eleinte eléggé zavarta, de most már egyfajta perverz büszkeséggel
töltötte el. Egyébként sem akart új barátokat szerezni. Mi értelme lett
volna?
A Gyíkkirály soha semmilyen testvériséget nem érzett a többi
sofőr iránt. Ami azt illeti, sokukat ugyanolyan undorítónak találta,
mint az amatőröket az úton. Megjegyezte, hány televizelt flakont és
pisabombát dobtak az út szélére, hány szarral teli reklámszatyrot.
Látta a kamionok vezetőfülkéjének padlójába vágott rést, és
összerándult az undortól, amikor szemtanúja volt, hogy kövér
sofőrök a lehető legközelebb parkolnak az épülethez, hogy ne kelljen
sokat gyalogolniuk a zabáért. És ott vannak a demagóg Biblia-
bolondok…
Visszafelé menet igyekezett elkerülni a pihenő nyilvános részeit,
és hosszú kerülőutat tett a várakozó kamionok között, hogy senki ne
tudja követni, hová megy. Ahogy elhaladt az első sorban álló két
teherautó között, megdöbbenve látta, hogy egy ötfős csoport ott
cseverészik. Élénk beszélgetésben, már-már vitában voltak.
Három férfi egy kék Mack üzemanyagtankjának dőlve állt, a másik
kettő a jobb oldalon álló vörös Kenworthnek támaszkodott
ugyanolyan pózban. Nem volt más választása, mint áthaladni
közöttük úgy, hogy meglepetést se okozzon és gyanút se keltsen.
Bosszúsan nyugtázta, hogy egy bibliai versről vitatkoznak.
– Egyáltalán nem ezt jelenti – mondta az egyikük. A férfi magas
volt, jó testfelépítésű, az arca simára borotvált. Sárga flanelinget
viselt, a baseballsapkáján KAMIONOZÁS JÉZUSÉRT felirat díszelgett.
Aha. Kamionozni. Jézusért. Mögötte, Mack kamionjának az ajtajára
ugyanez a logó volt festve. Azt mondta:
– Figyeljetek! „Az értelmes ember türelmes, díszére válik, ha
megbocsátja a vétket.”{3} Ez a Példabeszédekben van. És azt jelenti,
hogy inkább nézz másfelé.
A sofőr, akivel vitatkozott, a Kenworth tankját támasztotta,
bozontos pofaszakálla volt, és cowboykalapot viselt. Megrázta a
fejét, és azt mondta:
– Nem, nem azt jelenti. Figyelj! A Rómabeliekhez 12:20 azt
mondja: „ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia;
mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére”{4}. Ez nekem azt
jelenti, hogy Isten bosszút áll érted, ezért neked nem kell a
bosszúálláson törnöd a fejedet. Vagyis Isten nem néz félre, de neked
kellene.
– Isten nem bosszúálló – jelentette ki a szemét forgatva a
flanelinges férfi. – Isten szeret és megbocsát. Lehet, hogy neked is
ezt kéne tenned.
– És meg is teszem, ha biztosan tudom, hogy Isten bosszút áll. De
ha csak úgy hagyja, hogy a gonosz megússza… Na, az szerintem
nagyon nincsen rendben.
– Rosszul értelmezed, felebarátom – mondta a másik. – Ne
feledd, hogy a Példabeszédek egy későbbi szakaszában…
– Elnézést – szólt a Gyíkkirály. – Csak átmennék.
A lehető leghamarabb át akart jutni közöttük. Remélte, hogy
annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy később, ha esetleg
megkérdeznék őket, nem fognak emlékezni rá. Az első kocsisorban
álló sofőrök nem voltak mind keresztények, de sokan közülük igen.
Szenteskedő és képmutató módon egymás mellé parkoltak, bibliai
verseket és tanításokat idéztek egymásnak, mintha szentleckét
mondanának fel, és lenézték a hozzá hasonló embereket. Amikor
csak lehetett, kerülte őket.
Éjszaka olykor a Biblia-biflázók melltartót lógattak ki a sofőr oldali
ablakon, hogy elriasszák a prostikat, mivel ez azt jelentette, hogy férj
és feleség van odabent. Ezt a jelet jól ismerték a sofőrök, de nem
minden kurva tudta, mit jelent, ami nagy szörnyülködést okozott a
buzgó hívők körében.
– Hé, ismerősnek tűnsz – szólt a pofaszakállas sofőr a
Gyíkkirálynak.
Mivel ezek után már nem tudott feltűnés nélkül átmenni közöttük,
a szakállas pasira pillantott, és azt mondta:
– Ne haragudj, nem emlékszem.
Pedig emlékezett. Amarillo kamionparkolója. Ez a fickó ott volt, a
kocsija közvetlenül a Gyíkkirályé előtt állt, amikor az a kövér parkolói
gyíkocska mokaszincsizmában és egészen apró miniszoknyában az
ő Peterbiltje felé tipegett. A Gyíkkirály készen állt – ó, nagyon is
készen állt –, de ahogy lenyúlt a kilincs felé, hogy beengedje a lányt,
látta, hogy a pofaszakállas fickó őt nézi az oldalsó ablakon keresztül.
Ez elrontotta a pillanatot, és megsemmisítette a terveit. Ha a
pofaszakállast később kihallgatják, és azt mondja, hogy látta a kövér
prostit beszállni a Peterbiltbe…
Ezért ahelyett, hogy behívta volna magához a gyíkocskát, és
nekilátott volna a folyamatnak, kinyitotta az ajtót, majd amikor a nő a
kezét nyújtotta, hogy bemásszon hozzá, 46-os vadászbakancsával
egyenesen az arcába rúgott. A nő összerogyott az aszfalton, az
orrából vér szivárgott. Dühös volt, de nem annyira, mint a Gyíkkirály,
aki nagy erővel becsapta az ajtót. Nagyon remélte, hogy az a
pofaszakállas fickó nem látta tisztán az arcát aznap éjjel.
– Akkor McAllen, Texas? – kérdezte a szakállas férfi kissé
bizonytalanul. – A Flying J?
A Gyíkkirály megvonta a vállát.
– Nem. Három éve nem jártam ott.
Hazudott.
A McAllen kamionparkoló a jobbak közé tartozott az egész
országban, legalábbis a parkolói gyíkocskák szem- pontjából. A New
Jersey-i vámsorompónál lévő és az Indiana állambeli Gary parkolója
volt csak hozzá hasonló. További hírhedt szajházó hely volt még El
Paso, Detroit és New York államban Albany kikötője. Ezt a prostik is
pontosan tudták, és a Gyíkkirály hallotta, ahogy a rádiójából recseg
a kérdés: „Kell valakinek társaság ma éjjelre? Ha igen, jöjjön a
huszonegyesre. Itt Barbie baba…”
Amint a parkolói gyíkocska és a kamionsofőr átváltott a másik
csatornára – meg mindenki más a parkolóban, aki bele akart
hallgatni a beszélgetésbe –, rögtön a szolgáltatásokra, az árakra és
a szolgáltatást igénylő férfi pillanatnyi tartózkodási helyére terelődött
a szó. A Gyíkkirály soha nem válaszolt az ilyen felhívásokra.
Megvárta, amíg az ajtajához mennek.
– Szívesen látunk, csatlakozz hozzánk – mondta a sárga
flanelinges pasas. – Maradj velünk egy kicsit. Semmit nem kell
tudnod a Bibliáról. A barátom is teljesen tudatlan.
A szakállas fickó felhördült, mintha megsértődött volna:
– Hé!
A többiek nevettek.
– Kösz – felelte a Gyíkkirály, a válla fölött hátraintett, de nem
nézett vissza.
– Keresztény vagy, fiam? – kérdezte az inges.
– Persze – felelte meggyőződés nélkül.
– Isten áldjon, barátom – válaszolta. – Akármi is vagy. Bármi is
legyen veled.
Ekkor egy hang szólalt meg:
– Szüksége van rá.
A Gyíkkirály nem állt meg, és nem fordult hátra, hogy lássa,
melyikük mondta. Az a pofaszakállas? Vajon hirtelen eszébe jutott,
hol találkoztak korábban, és mi történt majdnem?
Ahogy a kamionok hátsó lökhárítójához ért és balra fordult, a válla
fölött rövid pillantást vetett a Biblia-biflázókra. Még mindig a felé
néztek, a szakállas pasi középen állt, és suttogott.
 
„Szüksége van rá.” Ez a mondat a gyomrában ragadt, ahogy nézte a
sovány, szőke kurvát bemászni egy kamion vezetőfülkéjébe, tíz
hellyel távolabb. Kik ezek a kurafik, hogy elítéljék őt, gondolta. Nem
kellett volna némi megértést, türelmet tanúsítaniuk? Nem a
megbocsátásról szólt az egész színjátékuk?
A prosti egyre közeledett feléje, egyik kocsiból ki, a másikba be.
Többnyire elutasítást kapott, de aztán látta, hogy négy hellyel
távolabb egy szőrös kar nyúl ki a fülkéből, megragadja a nőt és
felhúzza. A fülke elsötétült, aztán látta, hogy egy hirtelen mozdulattal
elhúzzák a hálófülke ablakán a függönyt. Egy pillanatra látta a nő
sovány, beesett arcát a kabin belső világításának fényénél, majd a
lámpa kialudt. Nem volt valami vonzó arc. De ez is megteszi,
gondolta. Feljebb csúsztatta a rugalmas mandzsettát, az órájára
nézett. Körülbelül öt perc és a nő végez. Ritkán tartott annál tovább.
A kamionosok egy gyors szopást akartak kevés beszéddel. Ritkán
kértek olyasmit, amihez több idő kéne. Maximum öt perc és a
gyíkocska kiszállt, többnyire szennyes, gyűrött papír zsebkendőt
szorongatva.
Remélte, hogy a nőnek minden foga megvan, de ha mégsem,
akkor jobb, ha egy foga sincsen. Eszébe jutott az a kurva Utahban,
akinek kiverte az összes fogát…
Percről percre egyre több kamion érkezett a parkolóba, és még
több személyautó. Valósággal özönlöttek. Nem értette a hirtelen jött
forgalmat, de minél nagyobb a káosz és a zűrzavar a parkolóban,
annál jobb a vadászat.
Hátradőlt, igyekezett nyugodt maradni, amíg a nő odaér hozzá.
Próbálta elképzelni a diszpécsert, azt az aszott vén tyúkot, aki
hiába próbálja követni, és teljesen kiakad, mert sehol sem találja,
sem őt, sem a kamiont.
A füle zúgott a feszültségtől, és ez annyira lefoglalta, hogy szinte
meg sem hallotta a kopogást a fülke ajtaján. A hang kizökkentette
belső világából, hirtelen minden csendes lett, ő pedig
összpontosított.
Azon gondolkodott, hogy a fenébe tudott olyan gyorsan eljutni
hozzá a nő. Mindenki más elküldte? Vagy ez most egy másik
gyíkocska, akit még nem látott?
Lenyúlt, megfogta a kilincset, és résnyire nyitotta az ajtót. Az
istenverte flanelinges és a pofaszakállas fickó állt odakint.
 Nem nyitotta ki néhány centinél szélesebbre az ajtót, nehogy
belássanak.
– Hé, haver – szólt a flanelinges. – Most hallottuk, hogy az I-90-es
út egész éjjel le lesz zárva.
– Miért?
– Egy nagy propánszállító összecsuklott pár kilométerrel Laurel
után. Mindkét sávot lezárták.
Ez megmagyarázza a hirtelen jött nagy forgalmat, gondolta.
– Nem kamu? A rohadt életbe – mordult fel. Dühös volt, de
legalább a kint állók azt gondolhatják, hogy az autópálya bedugulása
miatt káromkodik.
– Aha – felelte a magasabb férfi. – Valószínűleg egész éjjel itt
leszünk. A montanai zsaruk minden óvintézkedést megtesznek,
hogy az a tartálykocsi ne robbanjon fel.
Lenézett az ajtó és a karosszéria közötti résen. A két fickó egymás
mellett állt, válluk összeért, de nem látta az arcukat. A Gyíkkirály azt
akarta, hogy mielőbb tűnjenek el. A jelenlétük elriaszthatja a felé
tartó parkolói gyíkocskát. Vagy ezek a Biblia-nyálazó szemétládák
egyenesen a nő ellen fordulnak, és gyalázni kezdik szerencsétlen
kurvát.
– Hát, kösz, hogy szóltatok – mondta a Gyíkkirály. – Bár lehet,
hogy később megpróbálom. Már nem vagyok olyan messze
otthontól, és van néhány másik út is, amin mehetek.
– Hol laksz? – kérdezte a flanelinges. – Livingstonban?
Meglepődött, hogy tudták, de aztán rájött, hogy az ajtaján
olvashatták.
– Aha.
– Az tényleg nincs messze.
– Ezt mondom én is.
– Hát… – szólt a magas, inges pasi, mintha valamiért húzni
akarná az időt. A Gyíkkirály nem értette, miért. – Szóval neked kell
eldönteni, melyik úton indulsz.
Ezt olyan hangon mondta, hogy a Gyíkkirály úgy érezte,
egyáltalán nem az autópályára gondolt.
– Azt fogom tenni – felelte, és minden erejét összeszedve
igyekezett megakadályozni, hogy a düh erőt vegyen rajta. Ezek a
gazemberek gúnyolódnak rajta. – Valójában azt csinálok, amit
akarok, és kibaszottul nincs szükségem a segítségetekre vagy a
tanácsaitokra – mondta, azzal becsukta az ajtót.
Ahogy nézte őket távolodni az első sorban álló kamionjaik felé,
látta, hogy a szakállas játékosan vállon csapja a flanelingest, mintha
csak valami viccen nevetnének. Arra gondolt, hogy sebességbe
tehetné a kocsit, és letolhatná őket, mint a fűnyíró a túlnőtt pázsitot.
Ekkor meglátta a nőt. A szőkét. Éppen kiszállt a fülkéből, négy
kocsival odébb. Odabent újra felgyúltak a fények, és a gyíkocska
egyenesen feléje tipegett a magas sarkú cipőjében.
Mindent tökéletesen előkészített, de túl sok tényező
nyugtalanította. Először is a lezárt útszakasz. És a figyelem, amit a
Biblia-baszkurálók fordítottak rá. Az út egyik szépsége a
névtelenség. A szentfazekak reggelre talán már öt államon is túl
járnak. Mégis… látták az arcát. Ismerik a kocsiját. Ha később
valahogy megtalálják, és kihallgatják őket…
Tudata mélyén egy kis hang sikított: állj le, állj le, állj le!
De minél közelebb ért a nő, a Gyíkkirály testét annál erősebben
járta át valami delejes erő, és úgy tűnt, mintha minden
idegvégződése szikrákat szórna. Nagyon régen csinálta, és már
majdnem felrobbant, annyira akarta. Arra a vörös hajú nőre gondolt,
aki lúzernek nevezte. Azokra a Biblia-brigantikra, akik kigúnyolták. A
tökéletes, az abszolút tökéletes tervre és az előkészületekre…
Majdnem megsajnálta a prostit, akinek fogalma sem volt róla,
mibe keveredett, miféle pokolba száll be.
 2.
 
November 20., kedd, 16:48
 
A tizennyolc éves Danielle és a tizenhat éves Gracie Sullivan észak
felé haladt az I-25-ös úton. Danielle 2006-os, piros Ford Focusán
coloradói rendszámtábla volt: PLNTDNL. A kocsiban bömbölt a zene,
az ablaktörlő lapátok esőfoltokat és hópelyheket maszatoltak szét a
szélvédőn. A motorhiba lámpa világított. A PLNTDNL a „Planet
Danielle” rövidítése volt. Az ő bolygója, az ő autója.
Gracie csak azért ment vele az Omahába tartó hosszú úton, hogy
az apjukkal töltsék a hálaadást. A szüleik évekkel korábban elváltak,
és a lányok felváltva töltötték az ünnepeket Denverben, ahol az
anyjukkal éltek, és Omahában, ahová az apjuk nemrégiben a
szoftverfejlesztő cégével költözött.
Még egy GPS-t és egy autós térképet is küldött nekik a hálaadási
utazásra. A térkép a hátsó ülésen volt, Danielle odadobta, miután
kitalálta az útvonalat. A GPS felbontatlanul hevert a dobozában, a
csomagtartóban, mert Danielle nem akart időt és fáradságot szánni
rá, hogy kitalálja, hogyan működik. A táskáikat a csomagtartóba
gyömöszölték, a hátsó ülés előtti padló gyorséttermi zacskókkal,
csomagolópapírokkal és üres vizespalackokkal volt tele.
Danielle ült a volánnál. Úgy vezetett, ahogy élt – vadul,
impulzívan, hirtelen mozdulatokkal. Gracie figyelte, ahogy a
sebességmérő 80-ra lassul, miközben Danielle a kedvenc dalát
kereste a lejátszón, vagy üzenetet írt a telefonján, aztán
fogcsikorgatva figyelte, amikor nővére felgyorsított 130-ra a zene
ritmusára. Gracie-t ez teljesen megőrjítette.
– Legalább a nyomorult sebességhatárt tartsd már be! – szólt rá
Gracie. A szeme tágra nyílt, szinte könyörgött. – Nincs tempomatod?
Miért nem állítod be, hogy ne ölj meg minket, mielőtt odaérünk?
– Nem lesz semmi gond – nyugtatta Danielle. – Ne borulj ki!
– Úgy vezetsz, mint egy őrült.
 Danielle pontosan 120-ra állította a tempomatot és levette a lábát
a gázpedálról.
– Tessék. Most boldog vagy?
– Igen.
– Ez unalmas.
– Ez a megfelelő sebesség!
Reggel kilenckor indultak. Nyolc óra volt az út Omahába. Gracie
azt kívánta, bárcsak elég idős lenne hozzá, hogy jogosítványa
lehessen, és vezethessen. Danielle veszélyesen vezet. A sávok nem
jelentettek neki semmit.
Danielle sötét hajú, nagy szemű volt, telt idomokkal, széles
ajkakkal. Minden, ami Gracie nem. Gracie piszkafa vékony volt, a
haja vörösesszőke, az orrán szeplők, és persze szemüveget hordott,
mert a kontaktlencse irritálta a szemét.
– És ne sms-ezz! – szólt rá Gracie.
– Jaj, olyan vagy, mint egy öregasszony – felelte Danielle. –
Hamvas kék hajadnak és járókeretednek kéne lennie. És ortobét
cipődnek.
– Ortopéd.
– Tök mindegy.
– Figyelj – szólt Gracie. – Ma hajnali kettőig fent voltam, hogy
megcsináljam a leckémet. Fáradt vagyok…
A nővére grimaszt vágott. Ő sosem írta meg a leckéjét.
– És szeretnék aludni egy kicsit. De nem tudok, ha folyton
gyorsítasz és lassítasz, és összevissza kanyarogsz.
Danielle nem reagált, semmi jelét nem adta, hogy egyáltalán
hallotta volna, amit a húga mondott. A telefonját bámulta.
– Nem fog válaszolni.
– Kicsoda? Justin?
– Persze, hogy Justin. Ki más?
– Ó, hagyd már ezt abba! – nyögte Gracie.
– Folyton rólad kérdez. Úgy gondol rád, mint a különc kishúgára,
aki sosem volt neki.
– Az ég szerelmére!
– Meséltem neki arról, milyen okos vagy, hogy tiéd az összes ész,
minden más meg az enyém, és a tanárok el sem hiszik, hogy
rokonok vagyunk, bla-bla-bla… – mondta, és kígyószerűen mozgatta
az ujjait, mert tudta, hogy ez nagyon idegesíti a húgát. Mindig is
idegesítette. – És azt kérdezte: „Még mindig olyan szürke kisegér?”
– Nem, ezt biztosan nem kérdezte! – nyöszörgött Gracie. A
helyzet az, hogy Danielle-nek egy kicsit igaza volt. Justin valóban
nagyszerű srác volt, okos és sportos, mindig a dolgok jó oldalát
nézte. Ő is sokat olvasott, és Gracie-vel könyvekről szokott
beszélgetni, miközben Danielle csak áll mellettük, és forgatja azt a
nagy kék szemét. Benne és Justinban valószínűleg több közös volt,
mint a nővérében és Justinban, gondolta Gracie. Például mindketten
elolvasták az egész Harry Potter-sorozatot. De Justin tavasszal
elköltözött az anyjával a montanai Helenába. Danielle azóta nem
találkozott vele, bár telefonon, Facebookon és Twitteren
folyamatosan tartották a kapcsolatot.
– Hát, jó, lehet, hogy nem egészen ezekkel a szavakkal – mondta
Danielle. Élvezte a húga kínzását. – De ezt gondolta. Pontosan
tudom, mert mi ketten, Justin és én, olyanok vagyunk, mintha egyek
lennénk. Fogadni mernék, hogy soha nem gondoltad volna, hogy két
év után is még együtt leszünk.
– Ebben igazad van – mondta Gracie. – Mennyi időnek kell még
eltelnie, hogy rájöjjön, annyi eszed van, mint egy marék aszalt
molylepkének?
Danielle ezt mintha meg sem hallotta volna.
– Tudod, olyanok vagyunk, mintha egyetlen lény lennénk. Mintha
összeolvadt volna a tudatunk. Be tudjuk fejezni egymás mondatait.
Fogadni mernék, hogy ezt nem tudtad rólunk.
– A te mondataidat bárki be tudja fejezni. Csak annyit kell
mondaniuk, hogy „ez baszott klassz”. Látod? Ilyen egyszerű – felelte
Gracie.
– Néha olyan kiállhatatlan kis picsa tudsz lenni – jegyezte meg
Danielle sértődötten.
– Fáradt vagyok!
– Akkor aludj! Hagyj engem békén!
Gracie felsóhajtott és hátradőlt. Próbált nem gondolni a testvérére,
és arra, hogy abban a pillanatban, amint becsukja a szemét, a
nővére a gázpedálra tapos, és megint a telefonját fogja nyomkodni.
 
Gracie mélyen aludt, és amikor felébredt, felült és a szemét
dörzsölgette. Meglepetten vette észre, hogy késő délután van és a
nap árnyékokat vetett a sík vidékre.
– Horkolsz – mondta Danielle.
Nyugaton a távolban hegyek látszottak, és eltelt egy pillanat, mire
Gracie megszólalt.
– Hol vagyunk? Ez nem úgy néz ki, mint Nebraska.
– Tényleg? – vigyorgott Danielle. – Nem úgy néz ki?
– Danielle – szólt riadtan. – Hol vagyunk?
A nővére hátradobta a haját, és válaszolt:
– Valahol Casper és Sheridan között, Wyomingban.
Gracie hirtelen teljesen felébredt.
– Eltévesztetted a kijáratot! Wyomingban vagyunk Nebraska
helyett. Északra megyünk, nem keletre! Fordulj vissza!
– Nyugodj le! – mondta Danielle. – Tudom, mit csinálok.
– Mit?
– Helenába megyek, meglátogatom Justint. Nem válaszol az
üzeneteimre, és nem veszi fel a telefont. Valami baj van, és látnom
kell őt.
Eltelt pár másodperc, mire Gracie felfogta a hallottakat. És amikor
megértette, rögtön reagált:
– Neked elment az eszed?
– Nem, éppen most jött meg – felelte Danielle színpadias hévvel.
– Valaki Justin közelébe férkőzött, és én ezt nem hagyom.
Gracie hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Fordulj vissza, vagy hívom anyát!
Danielle vigyorgott.
Gracie rögtön rájött, miért. Amikor benyúlt a kocsi padlóján heverő
táskájába, a telefonja nem volt benne.
– Add vissza!
– Visszaadom, ha lenyugszol – felelte Danielle. Nem volt hajlandó
a húga szemébe nézni, és most az egyszer csak előre, az útra
figyelt. Gracie ritkán látta őt ennyire eltökéltnek… és ennyire
meggondolatlannak.
 – Majd tisztázom apával – felelte Danielle. – Ha neki nincs ezzel
baja, akkor neked se legyen. Az ő kezében van a döntés. Anya úgyis
Susan nénivel tölti a hálaadást, és nem számít, hol vagyunk, ha apa
azt mondja, hogy rendben van.
– De apa nem fogja azt mondani – könyörgött Gracie. – Apa azt
fogja mondani, hogy azonnal forduljunk vissza, és most már csak az
éjszaka közepén érünk haza.
– Tehát megígéred, hogy ha apa megengedi, akkor lenyugszol
végre a picsába?!
Gracie ökölbe szorította a kezét, és nagy erővel a térdére csapott.
– Ez akkora hülyeség, hogy el sem tudom hinni!
– Hallgass már! Telefonálok.
Amint Gracie meghallotta Danielle kislányos, szirupos hangját,
tudta, hogy milyen fordulatot vesz a beszélgetés. És gyűlölte érte az
apját.
– Szia, apuci! Danny vagyok!
Danielle kihangosította a telefont, hogy a húga a beszélgetés
mindkét résztvevőjét hallja.
Az apjuk engedékeny volt, különösen Danielle könyörgésének
nem tudott ellenállni, legfőképpen azért, mert még mindig bűntudata
volt a két évvel azelőtti, katasztrofális kirándulásuk miatt a
Yellowstone Parkban. Még mindig próbálta jóvátenni az ott
történteket, és ennek egyetlen módját ismerte: hogy mindent
megenged, amit Danielle csak kér tőle. Így akarta visszanyerni a
lánya kegyeit.
– Anyád tudja? – kérdezte Ted Sullivan. Gracie hallotta a félelmet
a hangjában.
– Még nem – felelte Danielle. – De te csak ne aggódj! Majd
elmondom neki.
Csend.
Aztán Ted szólalt meg:
– De ha én tudom, mit csinálsz, és nem mondom el neki…
– Anyát bízd csak rám – mondta Danielle magabiztosan.
Tedet azonban nyilvánvalóan nem győzte meg.
– Azt kérte, szóljak, ha megérkeztetek. Nem tehetem meg, hogy
felhívom, és hazudok neki. Egyszerűen nem tehetem.
 Danielle egy pillanatig komoran nézett maga elé, aztán
elvigyorodott.
– Megvan! Akkor egyáltalán ne hívd fel. Majd holnap azt mondod
neki, hogy elfelejtetted. Ez egyébként is jellemző rád. Addigra
minden rendben lesz.
– Jesszus, nem is tudom – mondta Ted kételkedve.
– Apa, mindannyian tudjuk, milyen szétszórt tudsz lenni. Nem ez
lenne az első eset, hogy elfelejtesz valamit.
– Ez igaz – mondta Ted.
– Apa! – kiáltotta Gracie. Képtelen volt akár csak egy pillanattal
tovább csendben maradni. – Azt is elfelejtetted, hogy két lányod
van?
– Szia, Gracie – köszönt az apja kissé félénken.
– Arra nem gondoltál, hogy esetleg én nem akarok odamenni? –
kérdezte. – Nem jutott eszedbe, hogy talán nem akarom a hálaadást
Danielle barátjával tölteni?
Mielőtt Ted válaszolhatott volna, Danielle kikapcsolta a
kihangosítást, és a füléhez tette a telefont.
– Apuci, hiszen te nagyon kedveled Justint, igaz? Emlékszel,
amikor ezt mondtad nekem?
Gracie annyira dühös volt, hogy alig hallotta a beszélgetés további
részét. Még legalább öt perc telt el, mire Danielle azt mondta:
– Szia! Szeretlek, apuci!
Azzal az ölébe ejtette a telefont.
– Azt mondta, lehet, hogy Helenába repül, hogy velünk töltse a
hálaadást – mondta Danielle. – Most már boldog vagy?
– Nem igazán. Néha olyan nyámnyila.
Danielle azt mondta, hogy úgy tűnt, az apjuk élvezte egy kicsit ezt
a cselszövést, mert ez olyasmi, amit megoszthat a lányaival.
– Néha olyan puhapöcs tud lenni – nevetett Danielle.
Gracie nem szeretett így gondolni az apjára. Azt akarta, hogy
bátor, vagány, csodálatra méltó és higgadt legyen. De Danielle-nek
igaza volt.
 
Egy órányi dühös csend következett, aztán Gracie a motorhiba
lámpára mutatott.
 – Hé, mi ez a kis piros motor jel, ami világít?
– Ne törődj vele – felelte Danielle.
– Nem kéne megnézetnünk?
– Ugyan kivel? A semmi kibaszott közepén vagyunk, ha nem
vetted volna észre – mondta Danielle a távoli, sötétedő hegyekre
mutatva. Ekkor értek Montana államba. A legutóbbi útjelző tábla
szerint, ami mellett elhaladtak, a montanai sziú indián rezervátum
területén jártak. – Csak ne aggódj miatta. Már órák óta világít.
– Danielle!
– Majd megkérjük Justint, hogy nézze meg, ha odaérünk. Azt
hiszem, valamennyire ért az autókhoz. Te meg ne aggodalmaskodj
már folyton mindenért. – A telefonjára pillantott, észrevette, mennyi
az idő, és témát váltott. – Négy óra van. Ideje ráírni anyára, hogy
innen már látjuk Omahát. Nincs oka aggódni.
Gracie összerezzent.
– Úgy érted, azon kívül, hogy hazudsz neki?
– Jobb, mintha az egész hétvégét aggódással tölti. És megígérem,
hogy felhívjuk, amikor Helenába érünk. Én viszem el a balhét,
mindent magamra vállalok, szóval nyugi!
Danielle elküldte az üzenetet, aztán a fejét hátravetve felnevetett.
– Bárkit bármire rá tudok beszélni – mondta, azzal a szempilláit
rebegtetve a húgára nézett, és azon a szirupos, negédes hangon
szólalt meg, ahogy az apjával beszélt. – Ez az én tehetségem. Nagy
ajándék. Csodálatos képesség.
Gracie összeszorította a fogait, és dühöngött. De ez igaz volt, és
egyben tisztességtelen is. Az ő szép és nagyon, de nagyon
népszerű nővére elképesztő módon tudta manipulálni az embereket,
ráadásul lelkiismeret-furdalás nélkül tette.
 
– Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálod – mondta Gracie a fejét
rázva. – És azt sem hiszem el, hogy hagyom.
– Azért, mert szeretsz – felelte Danielle. – És ugyan ki hibáztatna
téged ezért?
– Szentséges isten!
– Justin is szeret engem – dúdolta Danielle. – Azt mondta, én
vagyok a legjobb dolog, ami valaha történt vele. És tudod mit? Igaza
van. Lehet, hogy egy kicsit elfelejtette, vagy megkörnyékezte valaki,
tudod, szóval elvonta a figyelmét. De amint újra meglát, és eszébe
jut, milyen érzés a Danielle bolygón lenni…
Nem látta értelmét, hogy befejezze a gondolatot.
– Olyan… izé tudsz lenni, olyan…
– Csodálatos nővér – vágott a szavába Danielle. – Ezt a kifejezést
kerested. A szeretet miatt vagyunk itt. Te szeretsz engem, ezért
támogatni akarsz a Justinnal való kapcsolatomban, még akkor is, ha
egy kicsit féltékeny vagy, mert olyan dögös, kedves és szexi.
– Aggódom e miatt a lámpa miatt – mondta Gracie.
– Felejtsd már el!
– Nem tudom elfelejteni. Mi van, ha lerobban az autó? Akkor mit
csinálunk?
– Nem fog lerobbanni – mondta Danielle, és két kézzel
megsimogatta a műszerfalat. – Ő is szeret engem. Az autóm sosem
hagyna cserben.
Danielle félbeszakította a monológját, hogy visszaadja a húga
telefonját, és kézbe vegye a sajátját. Gracie nézte, ahogy nővére
gyorstárcsáz egy számot.
– Nem veszi fel – mondta Danielle színpadiasan suttogva. Aztán
amikor bekapcsolt Justin hangpostája, normál hangra váltott:
– Na, találd ki, ki tart éppen Helena felé, hogy a barátjával töltse a
hálaadást? Hívj fel!
Danielle letette a telefont, és ragyogó mosollyal nézett maga elé.
 3.
 
November 20., kedd, 17:23
 
Cassie Dewell egy kényelmetlen széken ült Tubman seriff íróasztala
előtt, és minél nyilvánvalóbban látszott az öröm főnöke arcán, ő
annál ijedtebb lett. Egyszer csak azt vette észre, hogy feszengve
mocorog a széken, próbál kényelmesebb testhelyzetet felvenni.
Eleinte fel sem tűnt, hogy fáj a keze, olyan erővel szorította össze a
combjai között őket.
Tubman lassan tanulmányozta az előhívott fényképeket, amiket
Cassie adott át neki. Tekintete végigtáncolt minden fotó minden
centijén, a szája elégedett mosolyra húzódott. Miután alaposan
megnézett egy-egy képet, időrendi sorrendbe tette őket. A képek
hamarosan az egész asztalon, széltől szélig, három rendezett
sorban húzódtak.
Cassie nem vágyott rá, hogy újra végignézze a fotókat. Hiszen ő
készítette az előző éjjel. Rosszul volt attól, amit elindított. Amire
Tubman kényszerítette.
A fotókkal teli nagy boríték egész nap az íróasztala alatt volt, az
aktatáskájába zárva. Ott volt, amikor Codyval találkozott, és
elkezdték összerakni a Roger Tokely gyilkosság bizonyítékait. Cody
türelmes volt vele, és végigvezette a folyamaton, hogyan kell
módszeresen összegyűjteni a bűnügyi helyszínről készült
jelentéseket, fényképeket, a halottkém előzetes jelentését, hogyan
kell összeállítani az ügy idővonalát az aktában, és hogyan kell
összefoglaló jelentést írni a nyomozás első szakaszáról.
Akkor is ott voltak, amikor a bűnügyi technikusok, a veterán Tex
McIntire, aki húsz éve helyszínelő, és huszonhét éves, leszbikus
asszisztense, Alexa Manning (újabb bizonyíték Tubman sokszínűség
programjára) berontottak a nyomozók irodájába, és bejelentették, mit
találtak Tokely szemetesében. Nemcsak azonosítani tudták a
hitelkártyanyugtát, amit Brantley Myers, azaz B. G. írt alá, de
ételmaradékokat is sikerült begyűjteniük, és a rajtuk talált DNS
elemzésével bizonyíthatják, hogy B. G. Tokely lakásában járt a
gyilkosság éjszakáján.
Alaposan megfigyelte Codyt, amikor meghallották a hírt. Őszintén
elégedettnek tűnt.
 
Cassie tudta, minek van a birtokában. És rettegett attól a pillanattól,
amikor meg kell mutatnia a fotókat a seriffnek, aki egész nap
kampánykörúton volt a megye északi részén. Óráról órára nőtt
Cassie-ben a feszültség. Nem ment ebédelni, amikor Cody hívta, azt
mondta, próbál fogyókúrázni. A férfi megértően bólogatott, ezzel
gyakorlatilag jelezte, mennyire helyesli, hogy a társa igyekszik leadni
néhány kilót, de emlékeztette is arra az elvre, mely szerint mindig is
élt: „Minden rohadt lehetőséget ragadj meg, hogy egyél és szarjál,
mert ennek a megyének a területe kilencszáz négyzetkilométer, és
az egyharmadában nincsenek utak.”
Amint a férfi elment, Cassie egyenesen a Taco Bell felé vette az
irányt, és nagyon úgy nézett ki, hogy végigette a fél étlapot. A
stressz okozta. És az unalom is. Gyakorlatilag minden, gondolta
elszomorodva.
Tubman seriff fél ötkor ért vissza a központba. Rögtön benézett
Cody és Cassie irodájába. Amikor a nő felnézett, Tubman azonnal
látta a tekintetén, mi a helyzet.
– Van egy perce? – kérdezte a seriff.
– Igen.
– Jöjjön az irodámba, kérem! – mondta, azzal becsukta maga
mögött az ajtót.
Cody megkérdezte, miről akar a seriff beszélni vele.
– Honnan tudjam? – hazudta Cassie.
– Mondd meg neki, hogy egy fasz.
– Persze. Meg fogom mondani neki – felelte, majd kifelé menet
magához vette az aktatáskáját.
 
Több mint két hete volt az óraátállítás, és utálta, hogy milyen korán
sötétedett. Ahogy ott ült a seriffel szemben, a válla fölött nézett kifelé
az ablakon. A parkolóban egymás után villantak fel a kékesfehér
fényű lámpák. Látta, ahogy az irodai dolgozók nagykabátban
lépdelnek az autójuk felé, és dús, fehér pára árulkodik arról, ha
megszólalnak. Öt óra után az épület kiürült. Azt kívánta, bárcsak ő is
az irodisták között lehetne. És tekintve, hogy mi fog történni, mióta
elfogadta az állást, most először gondolkodott el azon, hogy vajon
alkalmas-e erre a feladatra.
– Itt jól látható, hogy lekapcsolta a fényszóróját – mondta Tubman
az első két fényképet nézve. Cassie az éjjellátó funkciót használta a
digitális Canon Rebel fényképezőgépen. Cody tanította meg rá, jutott
a nő eszébe, és belenyilallt a bűntudat. Az is segített, hogy éppen
telihold volt.
Tubman folytatta:
– Ennek az egyetlen lehetséges oka az lehetett, hogy a hegytetőn
lakók ne vegyék észre a járművet. Ez az egyetlen magyarázat, mert
mindannyian tudjuk, hogy Tokely házában nem volt senki.
Cassie bólintott, de nem szólalt meg.
– Mi ez, amit a hóna alatt fog? – kérdezte Tubman a következő
néhány fényképet nézve. – Mintha egy zacskóban lenne valami.
Papírzacskó. És itt a verandán áll, visszanéz. Azt próbálja kideríteni,
látja-e valaki. Lehetséges, hogy meglátta magát?
– Nem, uram.
– Ez egészen nyilvánvaló – jegyezte meg Tubman, és
gyakorlatilag a tenyerét dörzsölte örömében. – Mert a következő
fotón lehajol és feltöri a zárat. Ez már betörés, behatolás, és
bizonyíték arra, hogy ennél is rosszabbra készül. Ugyanis ha lett
volna oka és alapos indoka rá, hogy visszamenjen a házba, csak
annyit kellett volna tennie, hogy írásbeli kérelmet ad be, és kiadják
neki a kulcsot a bizonyítékraktárból.
Cassie nyelni próbált, de teljesen kiszáradt a szája.
– Szóval most egy kicsit előre ugrunk – mondta Tubman. – A
következő néhány felvételen nincsen semmi, csak a jármű és a sötét
ház. De ez is árulkodó, mert ő odabent úgy döntött, hogy nem
kapcsol villanyt. Miért csinál ilyet egy nyomozó? Miért lopakodna be
egy rámenős, profi, becsületes zsaru egy bűnügy helyszínére, és
botorkálna a sötétben? Hű, ezek fogós, ravasz kérdések, ugye? –
szólt Tubman maró gúnnyal.
 – És itt jön ki a házból. Mennyi ideig volt odabent, Dewell
nyomozó?
Cassie megköszörülte a torkát, de nem igazán tudott megszólalni.
– Mennyi ideig? Nem értettem kristálytisztán.
– Hét percig, uram.
– Hét percig. Az nagyon kevés idő egy alapos nyomozáshoz vagy
egy nyom követéséhez, nem gondolja?
– Kérem, uram…
– Oké, mindegy is – legyintett Tubman. Figyelmét az utolsó
néhány képre fordította.
– Hét perccel később kijön, és mit tudunk? Azt, hogy már nincs
nála a papírzacskó. Biztosan eldobta odabent, mert a szemetelés a
mániája, nemde?
A nő egy szót sem szólt.
– És tessék, itt megint körülnéz. Felméri, hogy láthatta-e valaki.
Gondolja, hogy ezen a ponton gyanakodott magára?
– Hallhatta a kocsim hangját, uram. Beindítottam, mert fáztam, és
be akartam kapcsolni a fűtést.
– De nem látta magát.
– Nem.
– És nem kérdezte meg, mit csinált tegnap éjjel?
– Nem.
Tubman széles vigyorral dőlt hátra a székében, és ránézett.
– Szép munka volt, Dewell nyomozó. Átkozottul szép munka. Hála
magának, végre elkaptam ezt a szemétládát.
Cassie elfordította a fejét.
– Tudom, hogy kellemetlen volt magának, amikor arra kértem,
kövesse – mondta Tubman. – De megtette a kötelességét. Büszke
lehet magára. Senki nem szeretne egy tisztességtelen zsarut az
osztályán, legkevésbé társnak. Miért néz úgy, mintha lelőttem volna
a kutyáját?
– Nem érzem jól magam emiatt – felelte Cassie. – Mert Cody sok
szempontból nagyszerű nyomozó.
– Baromság – csattant fel Tubman, majd előrehajolt és a
fényképek fölött a nőre bámult. – Púp volt a hátamon, amióta
felvettük ide. Jó oka volt annak, hogy kirúgták Denverből… Mert
renegát. Lehet, hogy megoldott pár ügyet, de mi a biztosíték arra,
hogy azoknál nem ő helyezett el bizonyítékokat?
– Neki volt a legmagasabb letartóztatási aránya Denverben –
mondta Cassie. – Utánanéztem. És ebben itt is ő az első. Ha
bűnesetek megoldásáról van szó, ő a legjobb zsaru. És ezt maga is
tudja, főnök.
– Azt tudom, hogy egész karrierem legboldogabb napja lesz,
amikor azt látom, hogy kivonszolja a seggét az ajtómon.
Mielőtt Cassie válaszolhatott volna, Tubman az asztali telefonjáért
nyúlt, felvette és megnyomta a gyorshívó gombot.
– Hoyt, jöjjön az irodámba. Most.
Vigyorogva tette vissza a kagylót.
Cassie úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
– Ezt úgy akarja, hogy én is itt vagyok? Tényleg most akarja
csinálni? Hogy megtudja, ki buktatta le?
Tubman játékosan emelgette a szemöldökét, majd közölte:
– Szemtanúra van szükségem a kivégzéshez.
– Szeretném, ha nem én lennék ez a tanú, uram.
– Rossz oldaláról nézi az ügyet, Dewell. Maga lebuktatott egy
tisztességtelen zsarut. Az Independent Record imádni fogja a sztorit.
A Billings Gazette is imádni fogja. Ahogy a szavazók is imádni
fogják.
Szaggatottan vette a levegőt, és az orrán át fújta ki.
– Nem indulok semmilyen választáson, uram.
– Csak így tovább, és egy napon talán mégis. Úgy értem, jó pár év
múlva.
Jóindulatú viccnek szánta, de Cassie nem mosolyogott.
Kopogtak az ajtón.
– Jöjjön be, Hoyt nyomozó – szólt ki Tubman.
Cody gyorsan felfogta a jelenetet. Cassie nézte, ahogy a társa a
fotókra pillant, meglátja Tubman diadalmas vigyorát, aztán szó nélkül
felé fordul.
Egy arcizma sem rándult, de a szeméből kihunyt a fény, ahogy
ránézett. Egy olyan ember tekintete volt, aki mindent elveszített.
 4.
 
November 20., kedd, 17:49
 
A Gyíkkirály figyelte, ahogy a prosti odalép a kocsija mellett álló
Mackhez. Magas sarkú cipőjében ingatagon egyensúlyozott, két
kezét oldalra tartva, mintha kötéltáncos lenne. Legfeljebb öt percig
lesz annál a kamionnál. Kevesebb, ha a sofőr nem kér belőle. Mivel
a nő a kocsi másik oldalán állt, nem látta.
Visszafojtott lélegzettel figyelt, és érezte, hogy duzzadni kezd
benne az izgalom. Nem a nőre izgult, hanem arra, amit tenni fog
vele.
A Mack vezetőfülkéjében kigyulladt a fény, amikor a sofőr ajtót
nyitott a kopogásra. A Gyíkkirály látta a pasas kopasz tarkóját és a
megmaradt, fültől fülig terjedő barna haj sávját. A kopasz fej
bólogatott. A nővel beszélt.
– Gyerünk már, haver – súgta a Gyíkkirály. – Csináld vagy ne
csináld! Ne baszakodj a tárgyalással! Vedd elő azt a negyven dolcsit,
és ne próbálj meg alkudozni!
Az utolsó négy szót szinte már kiáltotta.
A vezetőfülke fénye kialudt. Nem látott be, de a nőt sem látta
beszállni. A sofőr behúzta a fülke panorámafüggönyét.
Négyféle hálófülke gurult az utakon: az egyik a „koporsó” típus,
amelyben csak egy apró, hatvan centi széles priccs volt, és egy
ablakszerű nyíláson keresztül lehetett hozzáférni. A másik a pazar
hálófülke, gyakorlatilag egy lakókocsi, benne széles ágy, zuhanyzó,
mosdó és szórakoztató elektronikai cuccok. A két véglet között
voltak a „tetőtériek”, ahol az ágy a tető alatt volt, így alig maradt egy
kis beltér, és a „földszintes” modellek, ezekben az ágy alul volt,
felülre pedig tárolórekeszek kerültek. A Gyíkkirály a „földszintest”
kedvelte leginkább, de mindegyik változat elég nagy volt ahhoz,
hogy két ember is elférjen benne. A gyíkocskák többsége kis helyen
is elfért.
 És akkor megjelent a nő. A Mack eleje felől érkezett. A kamion
hűtőrácsába kapaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát. A
gyíkocska úgy rázta a fejét, mintha nem tudná elhinni. Nyilvánvalóan
a sofőr visszautasította. Talán mondott valamit a nőnek, vagy csak
egy ingyen tapizás érdekelte volna, gondolta. A nő egy pillanatra
megállt, gyorsan összeszedte magát, kétoldalt lesimította a haját, és
megigazgatta a szoknyája szélét. Aztán felvette az elszánt arcát,
felnézett és mintha mi sem történt volna, elindult a Gyíkkirály
kamionjának ajtaja felé.
Egy örökkévalóságnak tűnt az a tíz másodperc, amíg a nő
bekopogott az ajtaján. Aztán meghallotta: három hangos koppanás.
Ezek a lányok már nem is finomkodnak, gondolta.
Bal kézzel a kilincs felé nyúlt, és néhány centire kinyitotta az ajtót.
A jobb kezével lenyúlt, ujjai hegyével megérintette a sokkoló
műanyag markolatát.
– Igen? – szólt ki.
– Nem keresel társaságot ma estére?
Látta az egyik szemét a résen át. Túl sok a fekete szemkontúr,
mint mindig. A nő kabátjának műszőrme gallérján hópelyhek
csillogtak.
– De.
– Egyedül, vagy társad is van?
– Csak én.
– Akkooor – nyújtotta el a szót a gyíkocska – miért nem nyitod ki
az ajtót, és engedsz be, hogy bulizzunk egyet? – kérdezte, és a
résnyire nyitott ajtóra mutatott. – Vékony vagyok, de azért nem
ennyire, haver – nevetett fel. Rekedtes hangon vihogott.
A Gyíkkirály gyorsan kinézett a szélvédőn. Úgy tűnt, senki nem
figyeli, de ezekkel a Biblia-bújókkal sosem lehet tudni. Oldalra
nézett. A Mack sofőrje minden jel szerint betelepedett éjszakára. A
Gyíkkirály a behúzott függöny szélei alól egy tévé kék fényét látta
kiszűrődni.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és teljes valójában láthatta a nőt. Idősebb
volt, mint remélte. A szemei sötét üregekből kandikáltak ki, olyan
volt, mint egy mosómedve. Az arca négyszögletes, aszottan sovány
volt, az ajkán élénkvörös rúzs. Csukott szájjal mosolygott fel rá.
Talán azért, mert szégyelli a fogait, gondolta a Gyíkkirály. Ahogy
lenyúlt, hogy megfogja a kezét és segítsen neki beszállni, a prosti
egy pillanatra mintha tétovázott volna. Felpillantott. Mgdöbbent a
fehér overall láttán, és amikor meglátta a reménybeli kliens arcát,
hátrahőkölt.
– Jössz, vagy nem? – kérdezte a Gyíkkirály bosszúsan.
Bár egy pillanatig úgy tűnt, hogy meggondolja magát, a nő mégis
kinyújtotta a kezét. A férfi megragadta, és felhúzta a fülkébe.
Miközben a nő vonagló mozdulatokkal felmászott, és az ölébe ült, ő
becsukta az ajtót és a fülkefény kialudt. Az overallon át érezte a nő
csontos csípőjét. Nem sok hús volt rajta. A nő pedig nyilvánvalóan
érezte, ő mennyire kemény alatta.
– Hát, te aztán tényleg felkészültél rám, cowboy.
A Gyíkkirály felmordult. A nő kabátjából, hajából pállott nyirkosság
és cigarettafüst szaga áradt.
– Hogyan szereted, szivi?
– Durván.
A nő megdermedt, de mielőtt válaszolhatott volna, a Gyíkkirály
felnyúlt, és belemélyesztette a sokkolót a csupasz nyakába, az
állkapocscsontja alatt. Az elektromosság könyörtelen kisülése
hallatszott, mire a nő megfeszítette a hátát – erősebb volt, mint amit
egy drogos kurvából kinézett volna.
Aztán elvette a sokkolót a nő nyakáról, égett hús és haj szagát
érezte, ahogy a nő teste elernyedt. Durván ellökte magától, a prosti
hangosan koppant a csupasz fémpadlón a lábai előtt.
Ám amikor lenyúlt, hogy visszahúzza a hálófülkébe, a nő
rángógörcsöt kapott. A karja és a lába ritmikusan összerándult, feje
oldalra fordult, szája kinyílt. Hiányos fogazat, gondolta a Gyíkkirály.
Igaza volt vele kapcsolatban. A férfi riadtan és dühösen hátrált. Mi a
fene történik? A nő egyik lába olyan hevesen rángott, hogy a cipője
lerepült, és az ajtónak pattant. Hevesen csapkodott, ökölbe szorult
kezével megütötte a Gyíkkirály bokáját.
A nő felnyögött, aztán elhallgatott, és meg sem mozdult. A feje
még mindig oldalra csavarodott, hosszan, gyengén, hörögve jött ki a
levegő a tüdejéből. A Gyíkkirály tudta, hogy a nő meghalt.
 Hangosan káromkodott, és nagyot rúgott a testbe. Semmi. Ilyen
még soha nem történt. Olyan erős volt az áramütés, hogy megállt a
szíve? Nem tudta, de nem is érdekelte.
Csak azt tudta, hogy nagyon dühös, és egyáltalán nem kielégült.
Gyűlölte azt a kurvát, hogy olyan hamar meghalt itt neki.
– A kurva életbe! – üvöltötte, és a tenyere élével erősen a
kormánykerékre csapott.
Ekkor nevetést hallott, és felnézett a zajra. A Biblia-bizgerálók
megint gyülekezetesdit játszottak az első sorban, két kamion között.
Nem néztek rá, de hevesen gesztikulálva nevettek valami
bennfentes viccükön. Mintha őt gúnyolták volna.
A Gyíkkirály megfordította a testet. Minden csupa vér volt.
Patakokban folyt a padlólemez acélcsatornáin át, és összegyűlt ott,
ahol a lemezt a karosszériához hegesztették. Aztán meglátta, a kés
ívelt csontmarkolatát, ami a nő mellkasából állt ki. A penge
egyenesen a szívébe hatolt. Az ócska táska leesett róla, ahogy a
férfi a hátára fordította.
Szóval ez a kis parkolói gyíkocska is felkészült. Kést hozott
magával. Olcsó vadászkést, puha textiltáskában. Tok nélkül. És
amikor a padlóra zuhant, a penge átvágta a táska anyagát, és a
saját súlya nyomta a kést a mellkasába.
Hülye, hülye kurva, gondolta.
 5.
 
November 20., kedd, 17:55
 
Helenában a tizennyolc éves Justin Hoyt hátratolta a székét az
asztaltól, és újra meghallgatta a hangpostaüzenetet. Felemelt
kezével jelezte barátjának, Christiannek, hogy maradjon csendben.
Christian a konyhából nyíló nappaliban, a kanapé mögött várakozott,
a sportcsatorna ment lenémítva, amit a kanapén összezsúfolódva
ülő két másik sráccal és lánnyal együtt kommentált.
Előttük a dohányzóasztalon üres sörösüvegek sorakoztak, egy
iPad és egy nyitott laptop hevert, amin YouTube videók mentek.
Christian magas, széles vállú fiú volt, a helenai középiskola
focicsapatának hátvédje, és önként ajánlotta fel otthonát a
házibulira, mert a szülei elutaztak. Szemét forgatva lejjebb vette a
hangerőt a távirányítóval. Oldalt és hátul felnyírt, világosszőke haja
úgy nézett ki, mint egy bézs színű szőnyegminta. A konyhában
csoportosuló fiúk, akik szintén a focicsapat tagjai voltak, és egyik
sört a másik után gurították le, tiltakozásul felüvöltöttek, hogy ők
szeretik azt a dalt.
– Egy pillanat – szólt rájuk Christian tettetett komolysággal. –
Justin éppen valami nagyon fontosat hallgat.
– Remélem, nem az apja jön át – jegyezte meg az egyik lány. –
Attól a pasitól kiver a víz.
– Kösz – mondta Justin.
A barátaihoz hasonlóan ő is a focicsapatuk, a Bengals szürke,
kapucnis egyenpulóverét viselte, hozzá farmernadrágot és
baseballsapkát. Kölcsönkérte Christian laptopját, hogy megpróbálja
lenyomozni Danielle és Gracie mozgását. A laptop felnyitva állt
előtte az asztalon. Justin egyetlen sört sem ivott, és megígérte
magának, hogy nem iszik, amíg a vendégei meg nem érkeznek. És
utána is talán csak egyet. Nem vonzódott az alkoholhoz, talán azért,
mert az életét az alakította – az apja jóvoltából.
 „Na, találd ki, ki tart éppen Helena felé, hogy a barátjával töltse a
hálaadást? Hívj fel!”
Érezte, hogy minden belső szerve összerándul. Felnézett.
– Mi az, ember? – kérdezte Christian.
– Emlékszel Danielle-re?
Christian a homlokát ráncolta.
– Arra az őrült ribancra?
– Én ilyet sosem mondtam – tiltakozott Justin azonnal.
– De gondoltad, haver. Mi van vele?
Justin a telefonjára mutatott.
– Üzenetet hagyott, hogy meglátogat. Ma este.
A fiú szeme tágra nyílt, körülnézett, aztán felnevetett.
– Hálaadásra – mondta Justin. – Ide jön.
Christian közelebb hajolt Justinhoz.
– Nem azt mondtad, hogy végre szakítottál vele?
Justin érezte, hogy elsápad. A haverja felegyenesedett és
vigyorgott.
– Nem mondtad ki, igaz? Meghátráltál.
Hogyan is tudná ezt megmagyarázni, gondolta Justin. Danielle
hajthatatlan volt. Nem vette a célzásokat. És minden utalást
elengedett a füle mellett, amit Justin tett az új életéről Montanában,
hogy új barátai lesznek, más csapatban játszik, szóval új barátai
lesznek…
De nem gyűlölte őt. Csak már nem szerette. Danielle túl sok volt…
minden beszélgetést ő uralt, megmondta neki, mit kell gondolnia,
milyen zenéket kellene szeretnie, hogy a Coloradói Állami
Egyetemre kellene jelentkeznie, mert ő is oda fog valószínűleg járni.
Az a két évvel ezelőtti hatalmas trauma, amin együtt mentek
keresztül a Yellowstone Parkban, rendkívül közel hozta őket
egymáshoz. Olyan veszélyhelyzetet sikerült túlélniük, ami nagyon
rosszul végződhetett volna, ha Justin apja, Cody nem avatkozik
közbe, és nem menti meg őket. De miután Justin Montanába
költözött az anyjával, Danielle pedig visszament Coloradóba, a
különlét rádöbbentette, hogy a lány az idegeire megy. Feltette
magának a kérdést, hogy szeretne-e egyáltalán a közelében lenni,
ha nem nézne ki ilyen jól. A válasz pedig az volt, hogy nem.
 – Nem te mondtad, hogy ha a húga személyiségét valahogy át
lehetne ültetni Danielle testébe, akkor…
Fogd már be! – állította le, és gyilkos pillantást vetett Christianre.
Aztán körülnézett, hogy hallotta-e valaki. – Csak hülyéskedtem. És
úgy, hogy ez köztünk marad, haver.
Christian széles vigyorral, cinkos kacsintással reagált, majd húsos
kezével a szájához emelte a sörösüveget, és kiitta a maradékot.
– Oké, értem én, értem – mondta aztán. – Láttam a profilját a
Facebookon. Tényleg nagyon dögös csaj, haver.
– Hé, srácok miről dumáltok ott? – szólt az egyik lány a nappaliból.
– Christian, nem emlékszel? Sört akartál hozni nekem.
– Mindjárt megyek – szólt Christian, azzal a konyhába ment, és
kivett még egy sört a jegesládából.
A lány, akit Kelsie-nek hívtak, felállt a kanapéról, Justinra
mosolygott, és a fejét ingatva jelezte, hogy Christian egy féleszű
idióta. A rövid vörös hajú, zöld szemű Kelsie egy kicsit túl sok
sminket viselt, és a mellbimbói a blúzának feszültek.
– Hallottam. Szóval ez az a csaj, aki miatt elérhetetlen vagy a
montanai szép lányoknak?
A fiú nem válaszolt.
– Justin, itt vagy? – kérdezte a lány bosszúsan. Justin hallotta,
hogy Christian a másik szobában káromkodik, erre felnézett.
– Bocsáss meg – szólalt meg végre. – Csak nem tudom, mit
csináljak.
– Mondd meg neki, hogy forduljon vissza – tanácsolta Kelsie.
– Igen! – fejezte ki egyetértését Christian, aki ekkor ért vissza
hozzájuk. – De előbb kérd meg, hogy küldjön magáról néhány szexi
képet.
– Fogd be, Christian! – szólt rá Kelsie hidegen. Christian befogta.
Aztán Justinhoz fordult: – Mondd meg neki, hogy menjen haza!
– Te nem ismered Danielle-t – sóhajtotta Justin. – Ráadásul vele
van a húga is. Az autópályán vannak, Denvertől pár órányira.
– Manipulál téged – mondta Kelsie. – Hát nem látod?
Justin visszahuppant a székre. Hátradőlt, és a plafont nézte, hátha
kap valami választ azon kívül, hogy de, igen.
 6.
 
November 20., kedd, 17:57
 
A kamionparkoló hátsó sorának árnyékában a Gyíkkirály berángatta
a hullát a hálófülkébe, nejlonba csomagolta, és körbetekerte
ragasztószalaggal, mielőtt tisztára mosta a padlót, nehogy a vér a
bakancsa talpának réseibe tapadjon. Levetette a véres overallt, a
hálófülke sarkába dobta, és tisztát vett fel. A vezetőfülke és a
hálófülke belsejét a lehető leghamarabb át kellett alaposan mosnia
és fertőtlenítenie. De nem itt. Nem úgy, hogy egy hulla van a
hálófülkében. Nem kockáztathatta meg, hogy valaki benézzen, amíg
ki nem találja, hogyan szabaduljon meg a holttesttől és a véres
holmitól. Szerencsére bőven volt még erre lehetősége hazáig.
 
Miután minden szerszámot és eszközt elrejtett, hátradőlt a
vezetőülésen. A Biblia-bújók még mindig odakint voltak.
A Gyíkkirály vére forrt, hirtelen úgy érezte, legszívesebben
megölné mindet. De azok öten voltak, ő pedig csak egyedül. És két
kamion között álltak, így el sem ütheti őket.
Dühében kiengedte a kéziféket, és sebességbe csapta a váltót. A
röhögő szentfazekak a kamion fényszóróinak fényében fürödtek,
ahogy felbőgette a motort, és nagy sebességgel megindult feléjük.
Szétrebbentek, kivéve a flanelingest, aki a kezét feltartva állt, mintha
meg tudna állítani több tonna acélt és gumit.
A Gyíkkirály azonban nem ütötte el. Élesen elfordította a
kormányt, nagy robajjal kitört a parkolóhelyről, majd ráhajtott a
kijárati útra. A pótkocsi hátuljával kis híján leszakította a mellette
parkoló kamion lökhárítóját.
A lehető leghamarabb ki akart jutni erről a helyről, elhagyni a
borzasztó megalázás színhelyét. A flanelinges, a pofaszakállas és a
többiek arca és járművei örökre beleégtek az emlékezetébe. Sosem
felejti el őket, és egyenként fog bosszút állni rajtuk. Nem érdekli, ha
évekbe telik, mire mindegyiket elkapja.
 Addig is le kell vezetni az indulatait valakin, valami kurván.
Túl gyorsan hajtott ki az autópályára. Dühében nem nézett a
tükrökbe, úgy sorolt rá az államközi sztrádára.
 7.
 
November 20., kedd, 17:58
 
Danielle az ölében tartotta a telefonját, buzgón írt valamit, és
kuncogott. Justin válaszolt.
– Justin már aaalig várja, hogy odaérjünk – közölte a húgával.
– Tényleg?
– Jaj, ne legyél már olyan… undok.
– Mit mondott pontosan? – kérdezte Gracie. Nem tudta elképzelni,
hogy Justin ezt írná. Gracie folyamatosan megdöbbent a nővére
boldog tudatlanságán sok fontos kérdést illetően. De nem vonhatta
kétségbe azon képességét, hogy mindig megkapja, amit akar,
amikor akarja, és a bűvkörében tart másokat. Mint őt. – Tehát mit
mondott szó szerint?
Danielle bosszús pillantást vetett rá.
– Azt mondta, hogy „oké”.
– Ennyi?
– Nem a szavak embere – mondta Danielle a jellegzetes affektáló
hanglejtésével, bár az arckifejezése ellentmondott ennek a hangnak.
Gracie arra gondolt, hogy a helyzet kissé másképpen fest. Justin
nem feltétlenül volt szűkszavú, bár valószínűleg nem sokszor juthat
szóhoz, ha Danielle beszél. Az egyszerű „oké” válasz azonban nem
túl biztató. És ezt természetesen Danielle is pontosan tudta.
Annak ellenére, hogy milyen helyzetbe hozta őket, Gracie-re
teljesen váratlanul rátört a nővére iránti együttérzéshullám. Mert
Danielle a harsány, affektáló stílusa ellenére törékeny és sérülékeny
volt. Tizenhárom éves volt, mikor a szüleik elváltak. Ettől teljesen
összetört, és azóta sem heverte ki. Túl érzelmes volt, és
kétségbeesetten vágyott a férfiak figyelmére. Fiúkkal vette körül
magát, mintha csak így próbálta volna kitölteni az apjuk által hagyott
űrt. Justin előtt Danielle egy kis lotyó volt. Gracie eléggé
kényelmetlenül érezte magát a nővére miatt, és a fiúk, akiket
Danielle dobott, gyakran használták őt lelki szemetesnek. De miután
Justint megismerte, megváltozott. Bizonyos értelemben Justin
kivette a piacról, és lehetővé tette, hogy felnőjön. A fiú, még így is,
hogy másik városban élt, jó ürügyként szolgált Danielle-nek, hogy
kivonja magát a játékból. Justin olyan módon tett neki jót, amit a fiú
nem értett, és nem is volt igazságos vele szemben, gondolta Gracie.
Nem hibáztatta azért, hogy talán szabadulni akart Danielle-től.
Ugyanakkor azt sem akarta, hogy megint teljesen kicsússzon a
nővére lába alól a talaj.
– Börtönben vagyok a Danielle nevű bolygón – hördült fel Gracie.
– Ezt meg mi váltotta ki belőled? Különben is, lehetnél rosszabb
helyen.
Gracie a műszerfalra pillantott, és témát váltott.
– Az a lámpa még mindig világít – jegyezte meg.
– Ó, már megint ezzel jössz – sóhajtott Danielle.
– Mikor cseréltettél olajat legutóbb ebben a kocsiban? Tudod
egyáltalán?
– Majdnem… most… hagytuk el… itt vagyunk Billingnél – mondta
Danielle, miközben üzenetet pötyögött Justinnak. Aztán: – Anya
válaszolt. Azt mondta, üdvözli apát. Hohóóóó! Még tiszta a levegő.
– Fényeket látok – mondta Gracie, és biccentett. – Kamionparkoló
vagy ilyesmi. Kíváncsi vagyok, van-e ott autószerelő vagy valaki, aki
meg tudná nézni.
Danielle dühösen felnézett.
– Nem állunk meg sehol, hogy vesztegessük az időt. Justin vagy
az apja meg tudja nézni, ha odaérünk. Majd ők megjavítják.
– De mi van akkor, ha nem érünk oda?
– Mi van akkor, ha majom ugrik ki a seggedből?
– Komolyan, Danielle…
– Megyünk tovább, és kész.
Gracie nagy levegőt vett, és bent tartotta.
A kamionparkoló fényei egyre közelebb látszottak. Úgy tűnt, nagy
a nyüzsgés ott, rengeteg autó és nagy teherautók sorakoztak.
Valaki, aki tudna segíteni nekik.
– Ha nem állsz meg megnézetni a kocsit, felhívom anyát.
Csend.
 – Nem viccelek – mondta Gracie, azzal kézbe vette a telefonját,
hogy bebizonyítsa, komolyan beszél. – Nem vállalhatjuk a
kockázatot, hogy felrobbanjon a kocsi. Akkor mit csinálunk?
– Nem fenyegethetsz folyton ezzel, valahányszor érvényesíteni
akarod a saját akaratodat. Ez nagyon gyerekes.
– Én vagyok gyerekes?
– Igen. Hagyd már abba ezt a „felhívom anyát” hülyeséget!
– Akkor hajts ki azon a kijáraton, és nézesd meg a kocsit!
– És ki fizeti a szerelőt? Erre gondoltál esetleg?
– Van hitelkártyád – felelte Gracie.
– Miért használjam az én pénzemet?
– Azért, mert ez a te autód!
Danielle megint teátrálisan forgatta a szemét, de összerezzent,
amikor Gracie megnyomta a gombot a telefonján, a kijelző
felfénylett, és a készülék kész volt indítani a hívást.
– Ne! – mondta Danielle.
Gracie megnyomta az otthoni számuk gyorstárcsázóját. A
hangszóróból kihallatszott az automata tárcsázás gyors hangja.
– Oké, oké – kiáltott Danielle. – Bemegyek.
Gracie bontotta a vonalat, mielőtt valaki felvette volna.
Danielle a fejét ingatva a fékre lépett.
– Hogy te milyen gyerekes vagy! Látod? Bemegyek.
 
Danielle jobbra kanyarodott, és lassított, hogy kihajtson a
kamionparkolóba. Gracie letette a telefonját az ölébe, és
megkönnyebbülten felsóhajtott. Ekkor a semmiből, tőlük alig pár
méternyire egy hatalmas kamion hűtőrácsa és első lökhárítója
töltötte be az ablakot. Gracie sikított. A dízelmotor erős, mély
dübörgése megrengette a kis autó padlólemezét.
A kamion kereke olyan közel volt, hogy a lány látta a vízcseppeket
a lökhárító krómozott felületén. Danielle balra rántotta a kormányt,
és a kocsi belsejébe egy pillanatig vakító fény robbant a kamion
reflektorából. Valahogy sikerült elkerülni az ütközést. Bár a kis híján
bekövetkezett baleset nem Danielle hibája volt, a kamionsofőr
megnyomta a dudát, és a hang fülsiketítő volt.
– Jézus az égben! – hördült fel Danielle. – Ez meg mi volt?
 Gracie gyakorlatilag a középkonzolra ugrott, és tovább mászott
volna, ha nem tartja meg a biztonsági öv. A szíve vadul vert.
– Az a nagy kamion – mondta Gracie, bár alig tudott megszólalni.
– Onnan jött ki, és nem is lassított. Majdnem áthajtott rajtunk.
A nagy fekete kamion a jobb oldali sávban suhant el mellettük, a
vezetőfülkében borostyánszínű futófény lüktetett.
Gracie összerezzent, majd visszasüppedt az ülésbe. A kamion
elhúzott.
– Majdnem megölt minket – mondta. – És túlmentünk a kijáraton,
mert a kamion elállta az utat.
– Seggfej! – üvöltötte Danielle a nagy kamion hátsó lámpáinak. –
Igazi seggfej vagy!
Gracie újra képes volt lélegezni. Be-ki, be-ki. A visszapillantó
tükörbe nézett, hogy megbizonyosodjon róla, nem jön-e még egy
kamion rájuk, de mögöttük a sztráda tiszta volt.
Danielle hirtelen felgyorsított.
– Te meg mit művelsz? – kérdezte Gracie.
– Megelőzöm azt a seggfejet – felelte Danielle a fogát csikorgatva.
 8.
November 20., kedd, 18:02
 
A Gyíkkirály egy vörös villanást látott a vezetőoldali ablak mellett.
Odapillantva észrevette a kis Ford Focust a belső sávban
száguldani, ahová az imént véletlenül kitolta. Amikor dühösen
kikanyarodott, az autó a lehajtósávban haladt, de őt annyira
lefoglalták a helyzetével kapcsolatos gondolatai, hogy nem látta
jönni. A sötétség és a kamion magasan lévő ülése miatt pedig nem
látta a sofőrt.
– Nézz a kereked elé! – mondta ki hangosan. Legalább annyira
magának, mint a Ford sofőrjének.
Elengedte a másik autót, miközben dühét az üres anyósülésen
vezette le, ököllel püfölte, és csak addig hagyta abba, amíg
sebességet váltott.
Keményen hajtotta a kamiont. Jó érzés volt nagy sebességgel
vezetni, a négy tonna úgy száguldott végig a sztrádán, mint a kilőtt
puskagolyó. A kamionparkoló fényei egyre kisebbnek látszottak a
visszapillantó tükörben.
Idegvégződései mégis úgy szikráztak, mint az áram alatt hagyott
vezetékcsonkok. A megaláztatás a parkolóban nemhogy nem
elégítette ki a szükségleteit, hanem csak fokozta azt. Egyre nőtt
benne a nyomás. Vezetés közben az a látomása támadt, hogy a
koponyája felrobban, mint valami görögdinnye, és agyvelővel
fröcsköli tele a vezetőfülke belsejét.
Az autópálya következő szakasza hosszú, egyenes, öt százalékos
emelkedő volt. Már vagy százszor végighajtott ezen az úton. Az
emelkedőtől a kamion lelassult a megengedett sebességre, ő pedig
visszaváltott alacsonyabb sebességfokozatba. A hosszú hegyet a
kamionosok „húzd meg, ereszd meg” néven emlegették, mert az
emelkedő részen vonszolták magukat a kocsik, majd ahogy
felhúztak a tetőre, onnan eleresztették a lóerőket.
 Ekkor a vezetőoldali tükörben fényszórókat látott. Felismerte a
mögötte érkező kis piros Fordot, aminek majdnem nekiment. Csak
annyit jegyzett meg, hogy a visszapillantó tükörből nézve ketten
ülnek a kocsiban. Nem voltak nagy termetűek. Valószínűleg még
mindig dühöngtek, amiért eléjük vágott. Nem érdekelte. Maga
mögött akarta hagyni őket. Maga mögött akart hagyni mindent, ami a
kamionparkolóban történt.
Mivel a Peterbilt hegynek felfelé lelassult, a kis piros autó egyre
közelebb ért. Sőt, már közvetlenül mögötte volt, olyan közel, hogy
két arcot látott. Mindkettőt vörösre festette a kamion hátsó lámpája.
Fiatalok, lányok. Két fiatal lány.
Két fiatal lány az autópálya elhagyatott szakaszán, a sötétben.
 
A Gyíkkirály a fejét ingatta, és vicsorgott, ahogy a Ford a belső
sávba sorolt. Ostoba gondolat megpróbálni megelőzni őt, gondolta.
Oldalra pillantott, és azon gondolkodott, vajon közelebbről
megfigyelheti-e őket, vagy csak a kocsijuk tetejét láthatja, ahogy
elhaladnak mellette. Az évek során számtalan jelenetet látott már a
kocsikban, amikor lenézett: fiatal kölykök vezettek törökülésben,
tempomattal, közben telefonon ordítoztak valakivel, párok dugtak a
hátsó ülésen, semmirekellők szívtak cracket, férfiak maszturbáltak
bokáig letolt gatyában, nők furulyáztak sofőrök farkán.
Jelen esetben, tűnődött, vajon vannak más utasok is a kocsiban?
Férfiak, férjek vagy pasik? Esetleg gyerekek?
A Gyíkkirály szemében a személyautók és a kisteherautók a
sofőrjeikkel együtt valamiféle alacsonyabb rendű fajként léteztek,
bosszúságot és veszélyt jelentettek. Szó szerint és átvitt értelemben
is egy jóval alatta álló világban éltek, amatőrök a hivatásos sofőrök
világában. Azért léteztek, mert ő megengedi, hogy létezzenek, mert
olyan könnyen összetörheti őket, leszoríthatja az útról, vagy
egyszerűen áthajthat rajtuk. Ezeknek a kis autóknak a sofőrjei nem
is tudják, hogy csak kölcsönbe kapták az időt, amiben élnek, és egy
tizennyolc kerekes kamion ellen bármilyen konfliktusban csak
veszíthetnek.
A szög éppen megfelelő volt, látta a sofőrt és az utast is a
tükörben. Két lány, kíséret nélkül. Senki nem ült a hátsó ülésen.
Coloradói rendszám, a felirat PLNTDNL, akármit is jelentsen. Vagyis
több száz kilométerre vannak otthonról, egy egész nagy állam,
Wyoming van az otthonuk és közötte. A sofőr idősebb, mint az utas.
Szemrevaló darab. Ovális arc, széles, mogorva száj.
Az utas fiatalabb. A kamion borostyánsárga futófénye tükröződött
a lány szemüvegén. Nem tűnt elég idősnek ahhoz, hogy
jogosítványa lehessen.
Ezeknek a lányoknak fogalmuk sincs, mennyire idióták, gondolta.
Milyen tipikus…
Annak az „önérzetes” generációnak a tagjai voltak, akiket
megvetett.
Vele ellentétben ezek hülyén nőttek fel. Minden felnőtt, akit csak
ismernek, dicsérte őket, azt mondta nekik, hogy milyen szépek és
különlegesek, gondoskodnak róla, hogy soha egyetlen versenyt vagy
vetélkedőt ne veszítsenek el, és semmi mást nem tanítottak nekik,
csak azt, hogy lenézzék azokat a férfiakat, akik kemény és
izzadságos kétkezi munkával tartják fenn ezt a nemzetet. Az
olyanokat, mint ő. És ismert ilyeneket, többet is. Ahhoz a semmihez
sem értő nemzedékhez tartoztak, akiknek túl nagy az önbecsülésük,
és nem tisztelik az olyan dolgozó embereket, akik a nehezebb utat
járták be, és még most is a nehezebb utat járják….
Amikor a kis autó körülbelül tízméternyire volt a hátsó
lökhárítójától, a Gyíkkirály elvigyorodott, hirtelen balra rántotta a
kormányt, és eléjük vágott.
A fényszórók eltűntek mindkét tükörből.
Ugyanaz a gondolat jutott eszébe, mint korábban, amikor az a
parkolói gyíkocska közeledett a kamionja felé: fogalmuk sincs, miféle
pokolba keveredtek.
 9.
 
November 20., kedd, 18:09
 
A kamion dupla hátsó kerekei vizet permeteztek a szélvédőre, és
elvakította a lányokat. Danielle zihált, amikor a hatalmas jármű
hirtelen átvágott az ő sávjukba. A kamion annyira közel volt, hogy
Gracie látta az alját. Hatalmas fémtengelyek, fényes gumitömlők,
felfüggesztett, lengő láncok, acélcsövek.
Gracie érezte, hogy a Ford lelassul. Nem látott semmit a piros
hátsó lámpák hullámzó fényén kívül, melyek a vizes szélvédőn
táncoltak előttük. Úgy látta, hogy Danielle éppen a kamion alá fog
hajtani.
– Kapcsold be az ablaktörlőt! – üvöltött a nővérére.
– Azt csinálom!
– Lassíts!
– Szerinted mit csinálunk éppen?
És ekkor Gracie rájött, hogy tényleg: a szélvédőt betöltő vörös
fények távolodni kezdtek. Danielle a legnagyobb sebességre állította
az ablaktörlőket, az üveg kitisztult. A kamion négyszáz méternyire
volt már előttük, elég messze ahhoz, hogy a dupla kerekek ne
fröcsköljék rájuk a vizet.
– Ezt szándékosan csinálta – dühöngött Danielle.
– Szerintem is – értett egyet Gracie. Teljesen kihozta a sodrából
ez a gondolat.
Mielőtt a hatalmas kamion eléjük vágott, Gracie felnézett, és a
tükörben megpillantotta a sofőr arcát. Kövér és petyhüdt volt, a feje
szögletes, világos színű, hullámos hajjal és egymáshoz túl közel ülő
szemekkel. Ahhoz azonban nem látta elég jól, hogy azonosítani
tudja, ha megkérdezik.
– Ezt szándékosan csinálta – ismételte Danielle, ezúttal
félelemmel vegyes csodálkozással. – Megölhetett volna minket.
– Megint – tette hozzá a húga.
– Micsoda seggfej!
 Gracie bólintott.
– Lehetséges, hogy nem tudta, hogy mögötte vagyunk? Talán épp
üzenetet írt, vagy beszélt valakivel, vagy valami ilyesmi?
– Nem tudom.
– Micsoda seggfej!
Az út egyre meredekebb lett, miközben felgyorsítottak a
sebességhatárig.
És ahogy az út egyre emelkedett, a kamion lassult. Még mindig a
kapaszkodósávban volt.
– Újra megpróbálom – jelentette ki Danielle, és a gázpedálra
taposott.
– Danielle, ne!
– Mi? Egészen Helenáig akarsz ez után a seggfej után menni?
Egyszer s mindenkorra meg akarok szabadulni tőle.
Azzal megint szorosan a nyomában voltak.
 
Gracie az ülésébe süppedt, és imádkozni próbált. Nem volt benne
gyakorlata, és nem bírt koncentrálni. Elérték a kamion hátsó
kerekeit, már majdnem a vezetőfülke ajtajával párhuzamosan
haladtak. A Ford nem tudott gyorsabban menni az emelkedőn, de a
kamion sem. Tudta, hogy ha a kamion sofőrje megint eléjük vág,
akkor letolja a Fordot az útról. Csak remélhette – és imádkozott azért
–, hogy Danielle-nek sikerüljön megelőznie, mielőtt a kamionos
megint sávot váltana.
Kinézett, és figyelte az eseményeket. Danielle egyenesen előre
nézett, a kormányra hajolt, arcán őrült eltökéltség. Elhaladtak a
leghátsó keréksor mellett, majd a következő mellett is.
Borostyánszínű futófény suhant át Danielle ablakán, mintha áthúzták
volna rajta. Aztán még egy tengely következett, és az ajtó, rajta a
kamionosok jellegzetes betűtípusával írt felirat, de túl magasan volt
ahhoz, hogy Gracie az egészet el tudja olvasni. A nevet nem tudta
kivenni, csak két szót: Livingston, Montana. Előrefordult, az útra
koncentrált, a bal oldali sáv bal oldalára festett fehér vonalra, hogy a
kamion kerekei alól kicsapódó víz ne vakítsa el megint. Nem tudta,
hogy Danielle mennyire látja jól az utat. Már majdnem lehagyták.
 Gracie hirtelen összerezzent, amikor hideg, nedves szél süvített
be a kis autó utasterébe.
– Te meg mi a fenét csinálsz?! – üvöltött a nővérére.
Gracie a szeme sarkából látta, hogy Danielle kihajol az ablakon,
és kinyújtja a bal kezét. A kamion ajtaja mellettük volt, nem került
hátrébb, nem került előrébb.
– Lúzer! – üvöltötte Danielle a nyitott ablakon át, középső ujját
felmutatva. – Kibaszott lúzer seggfej!
– Hagyd abba! – kiáltott rá Gracie. – Szállj vissza a kocsiba, és
tűnjünk el innen!
– Lúzer! Kibaszott lúzer seggfej!
– Danielle!
A nővére elégedett vigyorral húzta vissza a karját a kocsiba, és a
gázpedálra taposott. A hatalmas lámpák egyre kisebbnek tűntek a
visszapillantó tükörben, ahogy a hosszú emelkedő csúcsa felé
közeledtek. Danielle megnyomott egy gombot, és az ablak
felhúzódott.
– Haha! Jól megmondtam neki.
– Látott téged?
– Azt hiszem, igen. Láttam, hogy az ablakhoz hajolt, és rám
nézett. Láttam a homloka tetejét. Lúzer feje van.
– Neked teljesen elment az eszed – mondta Gracie, és komolyan
gondolta. – Miért kellett ráüvöltened? Miért nem tudtad egyszerűen
megelőzni, és békén hagyni?
– És hagyjam, hogy megússza? Azt nem. Kibaszottul nem.
Örüljön, hogy nem hívtuk rá a rendőrséget a baromarcúra.
Gracie mozdulatlanul ült, míg újra rendesen kapott levegőt.
– Kérlek, ne beszélj úgy, mint egy kamionsofőr!
 10.
 
November 20., kedd, 18:12
 
A Gyíkkirály figyelmét a hátul heverő hulla kötötte le. Amikor
korábban hirtelen sávot váltott, az az átkozott holttest legurult a
priccsről. Hangos csattanással zuhant le mögötte, a több réteg
nejlonon át is ki tudta venni a sötét, kifejezéstelen szemeket. Amíg ő
a hullát nézte, a Ford manőverbe kezdett. Mire felnézett, a piros autó
már vele párhuzamosan haladt. És amikor közelebb hajolt, hogy
jobban lássa…
Ott voltak közvetlenül mellette. A két fiatal, taknyos lány a kis piros
Fordban. Közvetlenül az utasoldali ablak alatt. Ahhoz túl messze
voltak, hogy könnyedén leszorítsa őket az útról. Amikor a kocsi nem
haladt előre, hanem tartotta azt a sebességet, amit ő, kíváncsi volt,
és úgy nyújtózkodott az ülésben, hogy láthassa őket.
Ekkor látta meg, hogy a Ford sofőrje teljesen eltorzult arccal hajol
ki az ablakán. Üvöltött, de érteni lehetett a szavakat. Kibaszott lúzer
seggfej.
Lúzer.
Mintha pofon vágták volna. De mivel meredek volt az emelkedő,
és a rakománya visszatartotta, a Ford elhúzott. Nem tudta tovább
erőltetni a motort, hogy hegynek felfelé utolérje.
Dühöngött, ahogy a kis autó megelőzte, egyre távolabb került tőle,
majd felért a tetőre, és eltűnt a túloldalon.
 
Amikor a Gyíkkirály is feljutott a dombtetőre, a távolba nézett.
Kilométerekre ellátott. A távolban, talán két-három kilométernyire
látszott a Ford két apró, piros hátsó lámpájának a fénye. Egyik
irányban sem volt más autó az autópályán, ameddig a szem ellátott.
Alig tizenöt kilométernyire van az útlezárás, az autópálya-
rendőrség őrzi. Ott egészen biztosan utoléri. Elképzelte a jelenetet,
ahogy kihúzza a két kis taknyost a kocsiból, és puszta kézzel tépi
szét őket.
 Ekkor hideg, borotvaéles nyugalom vett rajta erőt. Érzett már ilyet,
sokszor. Mindig ezt érezte, amikor prédára vadászott.
A Gyíkkirály benyúlt a kezeslábas zsebébe, elővette a telefonját,
és gyorstárcsázóval felhívta a társát.
– Ma este ott leszek – mondta.
– Van rakományod?
– Nincs.
Csend. Fájdalmas, dühös csend.
Aztán azt mondta:
– Emlékszel arra a helyzetre, amiről nemrég azt mondtad, hogy
azt szeretnéd? Tudod, miről beszélek.
Eltelt egy pillanat, mire a társa válaszolt.
– Ez nem vicc? Tényleg megtörténik?
– Talán igen, talán nem.
– De azt mondod, megtörténhet.
– Lehet, hogy lesz rá lehetőségem. Nem tudom biztosan, amíg
meg nem történik.
Arra gondolt, hogy a két lány esetleg megáll és cserélnek.
Kihajthatnak valami pihenőbe. Akár nyújtózkodni vagy egy kicsit járni
is megállhatnak, hogy ébren maradjanak, esetleg meg akarnak nézni
valamit. Addig van esélye, ameddig nincs tanú, például benzinkúton,
vagy valami boltban nem tehetné…
– Milyen lehetőség? – kérdezte a társa várakozással a hangjában.
– Lehet, hogy dupla rakomány lesz.
Ekkor a társa hangja megélénkült.
– Te most viccelsz?
– Nem. Készülj elő a fogadásra.
– A francba, most nagyon el vagyok havazva.
– Ha sikerül, akkor ez friss áru – mondta a Gyíkkirály. – Nagyon
friss. Dupla rakomány. Nem lenne jó, ha megromlana.
A társa felnyögött. Ez a hang még a Gyíkkirályt is kicsit
elbizonytalanította. Aztán azt mondta:
– Talán pár óra.
– Szerintem az menni fog.
– Korábban is szólhattál volna. Van egy kis gondom.
 – Három óra, lehetséges, hogy dupla rakomány – mondta a
Gyíkkirály. – A legfrissebb hús, amit valaha láttál.
– Ó, szentséges pokol!
– Nem én mondtam.
– Ne baszd el! Kérlek, ne baszd el!
– Baszd meg! – mondta a Gyíkkirály, azzal letette a telefont, és
arra gondolt, talán nem kellett volna elmondani neki, amíg biztosan
meg nem szerezte azt a bizonyos dupla rakományt.
Mert ha nem sikerül, akkor élete végéig ezt fogja hallgatni.
 11.
 
November 20., kedd, 18:31
 
Cassie épp csak annyi ideig volt otthon, hogy megetesse a kutyáját,
benézzen az anyjához és a négyéves fiához, Benhez, és átvegye az
egyenruháját. Farmernadrágot húzott, és szokatlanul sok időt töltött
a gardróbban, mire eldöntötte, hogy hosszú ujjú felsőt és hasított bőr
mellényt vesz fel, közben próbálta hívni Codyt. Nem vette fel. Azon
hezitált, felhívja-e a vezetékes számát, de úgy döntött, jobb, ha
inkább nem. Cody volt felesége, Jenny nemrégiben újra
összeköltözött vele. Ha Jenny venné fel a telefont, és még nem
értesült a történtekről, Cassie nem akarta, hogy ő közölje a rossz
hírt. Ha pedig Jenny már tudta, nem akarta hallani, mi a véleménye
a dologról. Egyszer találkozott vele, intelligens, vonzó, nagyon erős
akaratú nőnek találta. A találkozás után jobb véleménye lett Codyról.
Cassie azonban nem tudta, mit gondol Jenny róla – egy fiatalabb,
egyedülálló anyáról, aki Cody új társa lett. És most, gondolta Cassie,
ő az, aki lebuktatta a férjét, és emiatt kirúgták.
Így hát felvette a kabátját, szólt az anyjának és a fiának, hogy
nemsokára jön, és elindult megkeresni Codyt. Magyarázattal
tartozott neki, tisztázni akarta, miért tette, és hogy amit tett, az nem
személyes ügy. De Cassie félt. Cody eléggé félelmetes tudott lenni,
és lobbanékony természetű volt. Lehet, hogy rátámad, bár jól tudta,
hogy megérdemelné.
Beült a Hondájába, és elhajtott Cody háza előtt. A régi pickup nem
állt ott.
 
Cassie végül ott találta meg Cody kocsiját, ahol remélte, hogy nem
lesz: a Jester’s Bar előtt. Egysaroknyira tette le a Honda Civicet,
kiszállt, mély levegőt vett a csípős hidegben. Zsebre dugta a kezét,
aztán megint előhúzta, és idegesen lesimította a kabátja elejét. A
kopár fák fölött utcai lámpa zúgott, kék fényt vetített a töredezett
betonjárdára.
 A Jester’s egy komoly, régimódi bár volt egy düledező műemlék
épület egyik sarkán, szemben azzal a téglaépülettel, ahol a megyei
halottkém hivatala volt. Cassie még sosem járt ebben a kocsmában
– nem volt valami nagy ivó, és a fia miatt nem is igazán maradhatott
ki esténként –, de hallott történeteket. Záróra tájban a helyi
zsaruknak gyakran kellett kivonulniuk ide. A kocsmában nem
szolgáltak fel ételt, nem volt nagyképernyős tévé, a műintézmény
kemény vendégekre specializálódott. Kívülről olyan hívogatónak
tűnt, mint egy börtöncella, csak itt a kis ablakokban neon
sörreklámok voltak. Három Harley állt odakint, orral az utca felé, első
kerekük kissé oldalra fordítva.
Cassie megállt az ajtóban. Cigarettafüst szagát érezte, és hallotta
a biliárdgolyók koccanását. Kis híján sarkon fordult, és visszasétált a
kocsijához. De inkább felszívta magát, és kinyitotta az ajtót. Érzékeit
valósággal lerohanták a benti állapotok: fanyar füst, állott sör bűze, a
zenegépből pedig Lynyrd Skynyrd bömbölt.
Sötét volt odabent, a fények egyenetlenek. A hangulat olyan
bensőséges, mintha egy lepukkant kis raktárban lettek volna. A
falakon fotók voltak, a fenyőfa lambériába nevek vésve. A padló
kosztól volt ragacsos.
Minden tekintet rászegeződött. A három motoros a bárpult
közelében álló asztalnál ült, két tetovált biliárdozó a zöld posztó fölött
hajolt át, egy sovány cowboy a vécéből lépett ki, a farmerján húzta
fel a cipzárt, a ragyás arcú, copfos csapos a cigarettáját nyomta el,
előtte a pultnál az egyik bárszéken vörösre festett hajú, rozzant vén
tyúk ült, szűk, fekete pólóban.
És hátul a sarokban, a biliárdasztal fölé lógatott lámpa éles sárga
fényében Cody Hoyt. Háttal a falnak egy bárszéken ült, egy magas,
kerek asztalnál. Mindkét keze az asztalon, két tenyere között
füstölgő hamutartó. A könyökénél egyetlen magas pohár, félig tele
valami áttetsző folyadékkal. Résnyire nyitott szemhéja mögül úgy
nézett Cassie-re, hogy a tekintete szinte lyukat égetett a testébe.
A nő biccentett neki, tett felé három lépést, aztán megtorpant. A
férfi semmi jelét nem adta, hogy szeretné, ha csatlakozna hozzá.
Cassie elpirult, és zavartan körbenézett, eléggé feszélyezte a
helyzet. Az egyik motoros rákacsintott. A pultnál ülő lepusztult nő
felröhögött, de a röhögés slájmos krákogásba fulladt.
Cassie visszafordult, közelebb ment egykori társa felé, de nem ült
le. A szeme sarkából látta, hogy a biliárdozók gyorsan letették a
dákóikat, és félbehagyva a játékot elindultak a hátsó ajtó felé.
– Nem bánod, ha csatlakozom hozzád? – kérdezte. Remélte, hogy
a hangja nem volt olyan erőtlen, mint amilyennek hallotta.
A férfi nem mondott se igent, se nemet. Egyszerűen csak bámult
rá.
– Szeretnék beszélni veled, ha nincs ellenedre – mondta halkan. –
Arról, ami történt.
A férfi erősen kifújta a füstöt az orrán, de nem válaszolt.
– Cody – szólt Cassie, és próbált a szemébe nézni. Elég nehéz
volt. – Nem akartalak átverni, sem csapdába csalni. Soha nem állt
szándékomban. Szörnyen érzem magam amiatt, ami történt.
Tubman seriff…
Félelmetes vigyor jelent meg Cody arcán a seriff nevének
említésére, és Cassie ettől egy pillanatra megdermedt. El is
felejtette, milyen ádázul tud kinézni egykori társa.
– ‘Iozatok? – szólalt meg egy hang Cassie háta mögül.
Megkönnyebbülten fordult hátra. A copfos pultos pár lépéssel
távolabb állt. Alacsony volt, és szikár, az oldalán vadászkés volt
tokban, olyan hosszú, mint a combja.
– Tessék? – kérdezte Cassie.
– Azt kérdeztem, mit hozhatok? – ismételte a pultos.
Cassie tétovázott.
– Talán egy pohár bort?
A pasas hűvösen mosolygott.
– Vöröset vagy vörösest?
Cassie nem kérdezte meg, hogy ez mit jelent pontosan.
– Vöröset.
A pultos bólintott, és Cody felé fordult.
– Ezúttal megissza?
Cassie eleinte nem értette. Aztán látta maga előtt, hogy Cody
alkoholt rendel, csak nézi, aztán érintetlenül visszaküldi.
 Azon tűnődött, vajon ez hányszor történt meg az érkezése előtt. A
gondolattól megsajdult a szíve.
Cody halványan bólintott. De a pultos nem mozdult. Végül
megszólalt:
– Sokáig terveznek maradni?
Cassie hunyorogva nézte, nem igazán értette a kérdést.
A pultos a biliárdasztal felé biccentett, ahonnan a motorosok olyan
sietve távoztak az imént.
– Nézzék – mondta olyan halkan, hogy csak ők hallhassák. – Ide
záróráig jönnek a törzsvendégek. Tudják, szeretik, ha elengedhetik
magukat. Ha lelazulhatnak egy kicsit. Nos… nem megszokott dolog
errefelé, hogy két zsaru itt ücsörög.
– Nem vagyunk szolgálatban – közölte Cassie.
– Az nem számít. Ne vegyék sértésnek, de messziről bűzlik
magukról, hogy zsaruk.
Cassie érezte, hogy megint elpirul. Cody köhécselt, és kicsit
mocorgott a bárszéken úgy, hogy a zakója alól tisztán kilátsszon a
tokban tárolt pisztoly. Azt mondta a pultosnak:
– Hozd az italainkat, te büdös szájú kis menyét. És folyamatosan
szolgálj ki minket, ha kérünk valamit. Mert csak egyikünk nincs
szolgálatban. A másik egyszerűen egy dühös ember pisztollyal, aki
cafatokra lövi a szívedet, mielőtt elő tudnád kapni azt a vadászkést.
És elhiheted, olyan kedvem van, hogy kibaszottul jólesne
lepuffantani valakit. Megértetted?
A pultos szeme tágra nyílt a döbbenettől, a szája tátva maradt. Pár
pillanat telt el, mire bólintott, és szerényen, óvatosan megfordult,
majd elindult a bárpult felé.
– Én erre sosem lennék képes – mondta Cassie, azzal felült egy
bárszékre, és az asztal fölött Codyhoz hajolt. – Kérlek, mondd, hogy
nem iszol… – tette hozzá szomorú hangon.
– Még nem. De lehet, hogy készülök rá. Ez itt sima szóda –
mondta, ujját végighúzva a pohár peremén. – Az íze… Szerintem
pokoli íze van.
Aztán felmordult:
– Ez az előnye, ha csaj vagy. Mert ha nem lennél az, szétrúgtam
volna a seggedet abban a pillanatban, amikor beléptél ide.
 
Cassie már azelőtt is hallott történeteket a hírhedt Cody Hoytról,
hogy elvégezte volna az akadémiát. Megosztó személyiség volt, az
egész államban ismerték. Egyes tisztek egyszerűen utálták a képét,
mások elismerően csettintettek, ha a neve szóba került. Úgy tűnt,
senki sem közömbös iránta.
Cody Helena keleti részén töltötte a gyerekkorát, felmenői között
generációkra visszamenően számos törvényen kívüli bűnözőt
tartottak nyilván. Fehér proli. Így hívták ezt a típust. A Hoyt família
tagjai között voltak vadorzók, marhatolvajok, kisstílű csalók és simlis
mutatványosok. Cody valahogy a bűnüldözést választotta, és szép
lassan egyre feljebb került a ranglétrán a montanai és wyomingi
állami rendőrségnél, majd seriffhivatalnál, majd a Denveri Városi
Rendőrkapitányság életvédelmi főnyomozója lett. Sikeres, büntető
ítélettel lezárt nyomozásainak száma igen jelentős volt, ám ahogy a
hírneve nőtt, egyre nőtt a suttogás is a háta mögött. Azt mesélték a
hivatali pletykák (és a védőügyvédek), hogy időnként nemcsak a
rövidebb utat választotta, hanem még rövidebbeket taposott ki
magának. Bár neki köszönhetően sikerült letartóztatni egy hírhedt,
visszaeső pedofilt, a módszerei miatt – köztük Jeter bácsikája
felbukkanása, kezében egy 10-es kaliberű puskával – kirúgták a
testülettől.
Tekintettel a hírnevére a montanai rendőrök nagy része
csodálkozott, amikor nyomozói állást kapott a Lewis és Clark Megyei
Seriffhivatalban. A tivornyázásairól szóló sztorik vetekedtek a
megfélemlítő akcióiról, a brutalitásáról és a bűnügyi helyszín
bolygatásáról, manipulálásáról szóló történetekkel. Az eredményei
azonban nagyon ösztönzőek voltak. Két évvel korábban – miután
egy időre felfüggesztették, mert lelőtte a megyei halottkémet, amit
később balesetnek nyilvánítottak – Cody arra a következtetésre
jutott, hogy az a sorozatgyilkos, aki az ő AA szponzorának{5} a
haláláért felelős, többnapos tereplovaglásra ment a Yellowstone
Parkba. Ahogy a fia, Justin is.
Cody engedély és erősítés nélkül felbérelt egy tapasztalt hegyi
vezetőt, akivel hirtelen felindulásból belovagolt a Yellowstone
vadonjába.
 Amikor az egésznek vége volt, holttestek hevertek szanaszét a fák
között, és két nagyszabású bűnszövetkezet lepleződött le,
amelyeknek egyike a seriffhivatalt is érintette. Cody kibékült a fiával,
és meggyőzte az exfeleségét, hogy költözzön vissza Montanába.
Tubman seriff – némi felsőbb nyomásra – nem indított eljárást Cody
ellen, hanem támogatta beosztottját. De kivárta az időt, amíg
meghúzhatja a ravaszt.
Cassie pedig rájött, hogy azt a fegyvert végső soron ő fogta.
 
Miután a csapos kivitte az italaikat – olcsó Merlot-t műanyag
pohárban Cassie-nek, borostyánszínű rövidet és egy korsó sört
Codynak –, Cassie átadta a hitelkártyáját.
– Csak készpénzt fogadunk el – közölte a pasi, de eltűnt a korábbi
attitűd.
Cody a tárcája mélyére nyúlt, átadta egyetlen húszasát, majd a
pincér elindult a visszajáróért.
– Hagyd csak, lesz még körünk – szólt utána. A pultos bólintott.
– Beszélhetnénk róla? – fordult Cassie Codyhoz. – Vagy
egyszerűen menjek haza? Tudod, ez nekem sem igazán
szórakoztató. Tudom rólad – mutatott az italokra az asztalon. –
Tudom, hogy három éve teljesen tiszta és józan vagy. Tudom, hogy
ezért költözött vissza a feleséged és a fiad. Amikor felvettek, az
osztályon mindenki figyelmeztetett veled kapcsolatban. Azt mondták,
hogy reggelente részegen jársz be, és sértegetsz mindenkit, aki az
utadba kerül. Azt is mondták, hogy úgy szeged meg a szabályokat,
ahogy csak akarod. De azt is hallottam, hogy te vagy a legjobb
nyomozó, és összeszedted magad. Tanulni akartam tőled. A
legjobbal akartam dolgozni.
– Ha a legjobbal akartál dolgozni, miért támadtál hátba és miért
basztad el a karrieremet? Hmmm?
Cassie nem tudta, mit mondjon erre, csak azt felelhette, hogy
Tubman utasította a megfigyelésre. A parancsot nem tagadhatja
meg.
– Baromság – vágott a szavába Cody. – Ezerféleképpen
megoldhattad volna, ha lett volna benned… egy kis tökösség.
Megértem, hogy meg akarsz felelni. De nem vagy itt régóta. Nem
tudod, hogyan működnek a dolgok.
Cassie ivott egy korty bort. Szörnyű volt. Nagyot nyelt.
– Mit tehettem volna? Parancsot adott.
A férfi undorral rázta a fejét.
– Mi az?
Erre Cody iszonyú vigyorral nézett rá, majd kinyújtotta a bal kezét,
a jobbal pedig számolni kezdte az ujjain:
– Egy. Mondhattad volna például azt, hogy amikor kiértem a
városból, elvesztetted a nyomomat. Kettő. Véletlenül törölhetted
volna az elkészült fotókat. Három – mondta nyomatékosan, a
középső ujját felmutatva. – Mondhattad volna Tubmannek, hogy
bassza meg magát, és küldjön valaki mást, mert a társak nem köpik
be egymást. Négy. Az utolsó pillanatban is kikönyöröghetted volna
magadat a feladat alól. Mondhattad volna, hogy a fiad beteg vagy az
anyád elesett, és eltört a csípőcsontja. Valami baromság pont
megfelelt volna. És öt, csinálhattuk volna együtt, hogy elkaphassuk a
rosszfiút, ami, ha jól tudom, legalábbis amikor legutóbb
utánaolvastam, még úgy volt, hogy pontosan a mi feladatunk.
Cassie nem szólalt meg, mert érezte, hogy Cody még nem fejezte
be.
– Hány gyilkossági ügyön dolgoztál?
– Te is tudod – felelte Cassie.
– Valóban: egyetlenegyen sem. Hány jelentős bűnügyön? Ó,
ugyanaz a mennyiség: nulla. De a rendőrakadémiára jártál, rögtön
felvettek az állományba, és olyan emberek feje fölött léptettek elő,
akik évek óta az osztályon dolgoznak. Szóval biztosan mindent
tudsz.
– Nem tudok mindent – mondta haragosan. – És soha nem is
viselkedtem úgy, mintha mindent tudnék. És lehettem volna Markey,
Stegner vagy Curley társa. De küzdöttem azért, hogy veled
dolgozhassak. És tudod, miért? Mert azt hallottam, hogy te vagy a
legjobb. Hogy egy buldog voltál, és rendbe tetted a dolgaid.
Cody elvörösödött, a szeme kidülledt. Úgy nézett ki, mint aki
menten felrobban. Cassie elfordította a fejét, mert a férfi tekintete
szinte önmagában felért egy erőszakos cselekménnyel. Aztán
meglepetten hallotta, hogy Cody megint felhorkantott, halkan
felnevetett, és látta, hogy a fejét ingatja. Hirtelen jobban érdekelte az
érintetlen feles és a sör, mint Cassie vallomása.
Hosszú hallgatás után szólalt meg:
– Tudom, hogy Tubman volt, és te túl zöldfülű vagy ahhoz, hogy
ellenszegülj a felettesi parancsnak, ráadásul neki köszönheted az
állásodat. Kihasznált téged, és te hagytad magad kihasználni.
– Tudom. És szégyellem magam.
– Igazán?
– Ezért vagyok itt.
Cody éles tekintettel nézett rá. Cassie meglepetten vette észre,
hogy a komor tekintet fokozatosan lágyul.
– Meg fogod látni, Cassie, ketten vagyunk a világ ellen. Pokolian
igyekszünk elkapni a degeneráltakat és a szemétládákat, hogy ne
bánthassák az ártatlan embereket, de minden erő azon
munkálkodik, hogy mi elbukjunk. Ott vannak a megyei ügyészek,
akik csak akkor vállalnak el egy ügyet, ha az bombabiztos, ott
vannak a bírók, akik törvényt alkotnának, ahelyett, hogy a
meglévőket betartatnák, ott vannak a védőügyvédek, akik azt
akarják megmutatni minél nagyobb nyilvánosság előtt, hogy milyen
kibaszottul inkompetensek vagyunk, és ott vannak az esküdtek, akik
direkt szembeszállnak. Szóval, ha rájövünk, hogy valaki olyan bűnös
valamiben, hogy bűnösebb már nem is lehetne, néha egy kicsit le
kell zsírozni az ügyet. Remélem, érted, mire gondolok.
Cassie a fejét ingatta, de félelem és enyhe izgalom vegyes érzése
töltötte el attól, amit hallott.
– Valakinek meg kell védenie az ártatlan embereket. Szükségük
van egy sötét angyalra. Mert nem nekik lejt a pálya. Azok a jó
emberek odakint el akarják tartani a családjukat, fel akarják nevelni a
gyerekeiket, munkába, templomba akarnak járni és nem kitűnni a
tömegből. Baszottul nem érdekli őket a megyei politika, sem a
politikai korrektség, ahogy az sem, ki indul a seriffválasztáson, és a
seriff kibaszott sokszínűségi programjára is magasról, nagy ívben
tesznek. Egyszerűen csak élni akarják az életüket. Tudod, valakinek
fel kell lépni az érdekükben, és meg kell védenie őket. És ki
keményebb nálam a rosszfiúkkal? Nézd… B. G. tette. Ezek ketten
oltári nagy termesztők, és a piaci részesedésért harcoltak
egymással. Ismerem ezeket az embereket, mert köztük nőttem fel.
B. G. az iskolatársam volt, és a születése pillanatától kezdve
szaralakkiképzésen vett részt. B. G. valami ürüggyel elment Tokely
házába és lelőtte, mégpedig Tokely fegyverével, majd az egészet
öngyilkosságnak állította be. Meggyilkolt egy embert. Nekünk ez
ellen kell fellépnünk. És engem rohadtul nem érdekel Roger Tokely
sem. Ugyanolyan hétpróbás gazember volt, mint B. G. De ha ezt a
B. G.-t kint hagyjuk az emberek között, akkor nézd meg, mit teszünk!
Hagyjuk, hogy folytassa, még hosszú évekig a szart is kiverje a
feleségéből és a gyerekeiből, akik soha nem fordulnak ellene, mert a
markában tartja őket. És ami ennél is rosszabb, ezzel azt mutatjuk,
hogy legyőzhet minket. Szóval, ha legközelebb betép, talán egy
ártatlan embert kap el. Lehet, hogy az anyád lesz az áldozata, vagy
a gyereked, vagy az én fiam. Ez a B. G. tipikus baromarcú seggfej.
Évekig megúszott minden szart. Ez egy szar ember, és egyszerűen
le akarom húzni a budin.
Cassie összerezzent, amikor Cody hirtelen hátranyúlt, de fegyver
helyett a tárcáját csapta az asztalra, és kinyitotta.
– Ő itt Justin – mondta, ujjával egy keménykötésű, mosolygó,
focimezes kamaszra mutatva. – Remek srác. Okos és kedves.
Annyira együttérző, csak nézem és csodálkozom, honnan a fenéből
örökölte. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ő az én fiam, hogy az
összes rossz Hoyt-vér velem valahogy véget ért. De ránézek erre a
fiúra, Cassie, és azt mondom magamnak, sosem fogom hagyni,
hogy egy olyan szemétláda, mint B. G. valaha is ártson neki. Ezért
B. G.-nek el kell tűnnie. Ilyen egyszerű.
Cassie felnézett, és meglepetten látta, mennyire ellágyult Cody
tekintete.
– Én csak annyit csináltam abban a házban, hogy elhintettem pár
morzsát, ami más bizonyítékokhoz vezet. Most a technikusok
motiváltak, egyre több és több nyomot fognak találni abban a
házban, ami B. G. jelenlétére utal. Mire elég bizonyíték összejön
ahhoz, hogy letartóztassák, már nem is lesz szükség arra a
szemétre, amit a kukába tettem. Az a pár dolog, amit odaraktam,
nem elég hozzá, hogy letartóztassák, de ahhoz igen, hogy mindenki
számításba vegye mint lehetséges tettest. Csak ennyit akartam.
Ráirányítani a reflektorfényt. És néha így kell dolgozni azért, hogy az
illető szarzsák börtönbe kerüljön.
– De ez nem etikus.
Cody felnevetett.
– Nem. Tényleg nem az. Ezért csináltam én magam, és nem
próbáltalak bevonni téged. Neked még van erkölcsi érzéked,
legalábbis te így gondolod.
– Nem akartam elhinni, hogy képes lennél ilyesmire. Úgy éreztem,
ha követlek, képes leszek bebizonyítani Tubmannek, hogy tiszta
vagy.
– Rosszul érezted. Te – mondta, a mutatóujjával felé bökve –
hagytad kihasználni magad. Kihasznált téged, hogy elkapjon engem.
Te pedig boldogan belementél, amíg rá nem jöttél, mit tettél. És most
minek jöttél ide? Megbocsátásért? Azt akarod, hogy
megsimogassam a fejedet, és azt mondjam, nagyon jó kislány vagy?
Azt akarod, hogy azt mondjam, kösz, hogy megmentettél saját
magamtól? Ezt akarod?
Cassie megrázta a fejét.
– Az a baj a te korosztályoddal, hogy sosem értettétek, mi a
különbség a gondolkodás és az érzés között. Nektek az érzés
fontosabb. Ez viszont baromság. Úgy érezted, hogy helyesen
cselekszel, ezért megtetted. Úgy érezted, hogy valószínűleg nincs
azzal semmi gond, hogy kibaszol a társaddal, hiszen a főnököd
mondta, hogy tedd meg. Úgy érezted, csak annyit kell tenned, hogy
ma este idejössz, és be fogom látni, milyen őszinték és eredetiek a
te nagyon fontos érzéseid, mire én azt mondom: „Nincs semmi baj,
Cassie. Jót akartál. Minden meg van bocsátva, Cassie.”
A nő úgy érezte, mintha sorozatosan megpofozták volna. Próbálta
elpislogni a könnyeket, melyek kitörésre feszültek az orra mélyén és
a szemében.
Cody a felespohárért nyúlt, aztán megborzongott, mintha az a
pohár whiskey megcsípte volna.
– Hát, az a helyzet, hogy nem bocsátok meg neked. És úgy
érzem, ma este jól bebaszok. Iszol velem?
– Nem.
 – Akkor viszlát. És vigyázz, nehogy kifelé menet a seggedre
csapjon az ajtó.
– Kérlek, Cody! Ne csináld ezt! Ne árts magadnak! Gondolj
Jennyre és Justinra, és mindarra, amit felépítettél!
– Nekem ennyi volt. Szép menet volt, de itt a végállomás. Amikor
Denverből kirúgtak, azt hittem, nem lesz még egy dobásom a
bűnüldözésben. Csak azért kötöttem ki végül itt, ahol felnőttem, mert
Tubman azt hitte, terhelő bizonyítékom van ellene. Most pedig
kicseszett velem. És gondoskodik róla, hogy soha többé ne kapjak
állást a rendvédelmieknél, sem Montanában, sem sehol máshol.
Azzal hirtelen felhajtotta a whiskey-t, és lekísérte egy fél korsó
sörrel. Cassie lenyűgözve és elborzadva nézte, ahogy Cody szeme
csillogott, és őrült mosollyal nézett maga elé.
– A francba! Ez jó volt. Hiányzik. És akarok még egyet.
– Cody…
A férfi tudomást sem vett róla, intett a pultosnak, hogy hozzon
még egy kört. Aztán felvonta a szemöldökét, és azt mondta:
– Menj, vagy maradj, nem érdekel. De ha maradsz, elfajulhatnak a
dolgok.
Cassie nézte, ahogy Cody lecsapja a maradék sörét, éppen
időben, mert a csapos meghozta a következő kört. Jött a második
pohár bor is. Cody kikapta a whiskey-t a pasas kezéből, még mielőtt
az asztalra tehette volna, és lehúzta.
– Csak így tovább – rendelkezett Cody. Aztán Cassie-hez fordult.
– Ne érts félre, csodálom, hogy volt bátorságod ma este idejönni. Ez
jelent valamit. De van egy kérdésem hozzád.
– Mi az?
– Ki fogja most megvédeni ezeket az embereket? Te? – kérdezte
hitetlenkedő hangon.
Cassie érezte, hogy az arca megint felforrósodik, a bort kortyolta,
csak hogy csináljon valamit.
– Cody – szólt Cassie, és megérintette volt társa karját. A férfi
gyanakodva nézett rá. – Mit tudsz Tubmanről?
Cody egy pillanatra megdermedt. Aztán az a kaján mosoly jelent
meg arcán, amelyet Cassie egyszerre gyűlölt és szeretett.
 12.
 
November 20., kedd, 18:32
 
Csak percekig tartott, mégis sokkal hosszabbnak tűnt, amíg a fekete
kamion lámpái eltávolodtak. Ahogy felértek a hegytetőre, Danielle
nem vette le a lábát a gázpedálról, felkészült rá, hogy a másik
oldalon nagy sebességgel haladjon tovább. Eleget játszottak már
hegyi fogócskát a nagy kamionokkal az észak felé vezető úton
aznap, úgyhogy Gracie nem bánta, ha a nővére nem lassít, és nem
hagyja, hogy a nagy kamion lendülete utolérje őket.
Gracie-nek fájt a gyomra. Kiborította, hogy olyan közelről látta a
kamion hűtőrácsát. De az, ahogy megelőzték azt a guruló
monstrumot, és a nővére az ablakon kihajolva káromkodott, még
jobban, megmagyarázhatatlanul kiakasztotta.
Gyűlölte a nővérét, amiért ilyen helyzetbe hozta őket, és még
jobban gyűlölte magát, mert belement ebbe. Az autók, a kamionok, a
hosszú, kihalt sztrádák éjjel – ez komoly dolog. Acél és sebesség és
aszfalt és zord időjárás. Az ilyesmi nem kamaszoknak való. Ez volt a
való világ, és Gracie nem volt biztos benne, hogy tetszik neki.
Danielle mintha észre sem vette volna, mert mint kijelentette, ő a
„Danielle bolygón” él. De Gracie nem tudott ott élni, még akkor sem,
ha valószínűleg sokkal szórakoztatóbb volt.
Danielle vadul írt a telefonján.
– Mondtam Justinnak, mi történt. Azt válaszolta, hogy „Jó utat
idáig!”
– Remek – mondta Gracie duzzogva.
– Igen – felelte Danielle. – Megkapta a fickó. Azt hiszem, meg
kéne köszönnöd nekem, hogy megmentettem az életünket.
– Jé! Szerinted tényleg így volt?
Danielle vállat vont, és hátradobta a haját. A majdnem baleset és
az, hogy Justin írt neki, mintha magabiztossággal és arroganciával
töltötte volna el a nővérét, ami nála a normális állapot volt.
– Írtál neki a motorhiba jelzésről is? – kérdezte Gracie.
 – Nem. Semmiképpen. Nem akarom, hogy aggódjon.
Gracie a kezébe temette az arcát.
Pár másodperc múlva megcsörrent Danielle telefonja. A kijelzőre
nézett.
– Jaj, ne! A büdös francba!
– Mi az? – Gracie hirtelen felélénkült. Az anyjuk volt az. Beszélt az
apjukkal. Lebuktak. Vissza kell fordulniuk vagy Omahába menniük.
– Justin azt mondja, megnézte a neten, és van valami hatalmas
roncs vagy ilyesmi az autópályán. Le van zárva előttünk az út. A
francba!
Gracie erre nem így reagált. Azt gondolta: visszafordulhatunk és
elfelejthetjük ezt az egészet. Egész éjszaka úton leszünk Omahába,
apához. Ki tudjuk húzni magunkat ebből. Megkönnyebbülés töltötte
el.
– Azt mondja, ne aggódjunk, Helenába egy másik úton is el lehet
jutni, de le kell térnünk az I-90-ről – magyarázta Danielle.
Gracie nem akarta felfedni valódi gondolatait, inkább azt mondta:
– Nem jó ötlet letérni az autópályáról. Nem akarok arrafelé menni
– mondta, és az állával a délre elterülő fekete hegyek felé biccentett.
– Nem akarhatunk szar vidéki utakon menni.
– Jaj, ne legyél már ilyen gyerekes – legyintett Danielle. – Justin
azt mondja, nem rossz az út, de egy kis szakaszon a Yellowstone
Parkon kell áthajtanunk. Mindjárt elküldi e-mailben a térképet.
– Szó sem lehet róla – jelentette ki Gracie.
– Pedig így lesz – felelte Danielle ellentmondást nem tűrő hangon.
– Ideje túltennünk magunkat azon a Yellowstone-i kiránduláson. Itt a
lehetőség, hogy magunk mögött hagyjuk.
– Kizárt dolog.
– Laurel. Ezt a kijáratot keressük – mondta Danielle. – 212-es főút.
Amint ezt kimondta, a kocsi fényszórója egy zöld útjelző táblát
világított meg: LAUREL 7 KM.
– Szerencsénk van! – csicsergett Danielle.
– Hadd beszéljek Justinnal – kérte Gracie. – Hívd fel, és add át
nekem a telefont, különben Istenre esküszöm, kényszeríteni foglak,
hogy a következő kijáratnál megfordulj, és visszahajts Nebraskába.
Danielle pufogott, a szemét forgatta.
 – Nem bízol bennem?
– Ah!
Danielle megnyomta a gyorstárcsázás gombot, és a füléhez
tartotta a telefont.
– J-Man, az a helyzet, hogy Gracie tőled akarja hallani. Be van
gyulladva, és nyöszörög, hogy ő inkább nem jön, forduljunk vissza.
Szóval kérlek, mondd el neki az útirányt, hogy odanavigálhasson
minket.
Gracie nem hallotta, hogy mit válaszolt Justin, mert a nővére közel
tartotta az arcához a telefont, de akármi is volt a válasz, Danielle
elmosolyodott. Aztán átnyújtotta a mobilt.
– Szia, Justin! – szólt bele Gracie. – Ideges vagyok amiatt, hogy le
kell térnünk az autópályáról. Biztos vagy benne?
Justin hangja mély volt, nyugodt, de beletörődő. Azt mondta:
– Szia, Gracie! Ezek szerint eljöttök meglátogatni. Bárcsak tudtam
volna róla!
– Én sem tudtam.
– Nem hiszem el, hogy anyukátok elengedett.
– Mert nem engedett el – mondta Gracie, és elfordult a nővérétől,
aki szúrós szemmel nézte. – Szóval Danielle nem mondta el neked?
– Mit? – kérdezte Justin, pánikkal a hangjában.
– Anya azt hiszi, épp Omahába tartunk, hogy apával töltsük az
ünnepet.
– A francba, Gracie – mordult rá Danielle. – Micsoda egy rohadt
kis besúgó vagy!
Gracie nem törődött vele.
– Rábeszélte apánkat, hogy falazzon nekünk, de tudod, ő milyen.
Szóval anya nem tudja.
Justin felsóhajtott.
– Gondolom, Danielle-t nem lehet lebeszélni róla, ugye?
A kérdés megerősítette Gracie gyanúját. Gyors pillantást vetett a
nővérére, aki nyugtalanul nézett vissza rá. Gracie-t hirtelen és
váratlanul megint együttérzés fogta el Danielle iránt. Justin
egyáltalán nem lelkesedik a találkozásért. Talán adott is neki jeleket
– nem válaszolt az üzeneteire, nem vette fel a hívásait, ennek
nyilván jelentenie kellett valamit. Danielle azonban olyan elvarázsolt
állapotban volt, hogy talán úgy döntött, nem veszi észre ezeket.
Danielle ritkán kapott elutasítást.
– Talán te megtehetnéd – mondta Gracie, és a füléhez szorította a
telefont, hogy a nővére ne hallja Justin hangját, és véletlenül se
jöjjön rá, miről beszélnek.
– Mit? – kérdezett rá Danielle.
Gracie tudomást sem vett róla.
Justin azt mondta:
– Most már nem mondhatom neki, hogy ne gyertek. Már közel
jártok, és sötét van. Veszélyes lenne visszafordulni, és egész éjjel
vezetni.
– Én nem bánnám – mondta Gracie.
– De vajon ő megtenné?
Gracie a nővérére pillantott, látta az elszántságot az arcán, és
hogy milyen határozottan markolta a kormányt.
– Nem valószínű.
– Talán itt maradhatnátok éjszakára, én pedig beszélhetnék vele,
aztán reggel elindulhattok apátokhoz. Beszélhetek anyával,
megágyazunk a vendégszobában. De ha ezt mondom neki… hát, az
nem lenne vidám dolog. Tudod milyen, amikor dühös…
– Ezt nekem mondod? – kérdezte Gracie.
Justin felnevetett.
– Ti meg miről beszéltek? – csattant fel Danielle hangja. – Rólam?
– Oké, akkor most az a fő feladat, hogy egy darabban ideérjetek –
sóhajtott Justin. – A többi miatt majd ráérünk később aggódni.
– Oké – mondta Gracie. Arra számított, hogy Danielle megpróbálja
elvenni tőle a telefont, ezért előrelátóan elhúzódott nővére kinyújtott,
kapkodó kezétől.
– Megnézem a neten – mondta Justin, és Gracie hallotta a
billentyűzet kattogását. Míg a weboldalt kereste, rákérdezett: –
Szóval volt egy kis zökkenő valami kamionossal, mi? Egyes sofőrök
azt hiszik, hogy övék az egész út, nem igaz?
– Ez úgy gondolta. – Felpillantott, de nem látott fényszórót a
visszapillantó tükörben. – Már jóval mögöttünk van.
– Király – felelte Justin. Gracie fiúk hangját hallotta a háttérben.
Valaki harsányan röhögött, Justin csendre intette. – Oké, itt ülök Eric
barátom gépénél, előttem a Google Maps. Pontosan hol vagytok?
– Néhány kilométerre Laureltől. Talán öt.
– Nagyon jó. Látom, hol vagytok. A montanai közútkezelők oldalán
azt írják, hogy Park City és Columbus között le van zárva az út. De
előbb értek Laurelhez. Ott kell letérni az autópályáról, és
megkerülhetitek az útzárat. Azt írják, lehetséges, hogy egész éjjel
tart a lezárás, ezért ez a legokosabb. Most pedig elmagyarázom
részletesen. Jártam már ezen az úton az apámmal, ez egy nagyon
klassz út. A hegygerincen megy, aztán lefelé, átvág a Yellowstone
Park sarkán, és visszaér Montana államba.
– Yellowstone. Nincsenek túl jó emlékeim róla.
Danielle már nem kapkodott a telefon után, mert hallotta, hogy a
Helenába vezető útról beszélnek.
– Hidd el, tudom – mondta Justin. – De még csak a közelében
sem lesztek annak a helynek, ahol túrázni voltunk. A közelében sem.
És nem kell letérnetek az aszfaltos útról. Alig lesztek a park
területén, és ha továbbhaladtok, hamar kiértek Mammoth Hot
Springsnél, majd azon az úton vissza tudtok menni az autópályára.
Justin felvázolta az útvonalat, hogy a 212-esen Laurelből
menjenek déli irányba, Rockvale érintésével Red Lodge-ba, onnan a
Beartooth főúton Cooke Citybe, majd Silver Gate-be, utána
haladjanak a park északkeleti sarka felé. Montanában Gardinernél
fogják elhagyni a parkot, és a 89-es úton haladjanak Livingston felé
a Yellowstone-folyó kanyonjában, majd vissza az I-90-re, végül
Bozeman érintésével jutnak el Helenába.
– Bonyolultnak hangzik – mondta Gracie.
– Igen, de nem az. Elég gyér arrafelé az úthálózat, és nem
hiszem, hogy nagy forgalom lenne. Csak azok járnak ilyenkor arra,
akik tudják, hogyan lehet megkerülni az útlezárást. Nézem, de úgy
tűnik, nem havazik a hegyekben. Mert az nagy probléma lenne. De
most úgy néz ki, teljesen tiszta az út, és én egész idő alatt itt leszek,
követlek titeket a képernyőn. Ha valami nem tiszta, csak hívj fel, és
beszéljünk.
Gracie mély levegőt vett, de nem szólt semmit.
– Kár, hogy nincs GPS-etek.
 – Ó, de van GPS-ünk – mondta Gracie, és éles pillantást vetett
Danielle-re, aki sértett tekintettel nézett vissza rá. – A
csomagtartóban.
– A csomagtartóban?
– A te barátnőd.
Justin fáradt hangon felnevetett, és az orra alatt megjegyezte:
– Már nem sokáig.
– Hé! – tiltakozott Danielle. – Ne beszéljetek rólam! Én is itt
vagyok. És ha annyira akarod, meg tudok valahol állni, előveszem a
GPS-t, és megpróbálom kitalálni, hogyan működik. Jesszus…!
– Hallottad ezt? – kérdezte Gracie.
– Mondd meg neki, hogy ez nagyon jó ötlet – szólt Justin. – Így
tudni fogjuk, hol vagytok pontosan.
– Még valami. Világít a motorhiba lámpa. Nem tudom, hogy ez mit
jelent, és Danielle sem tudja.
Justin felsóhajtott, és megkérdezte, mióta.
– Nagyon régóta – felelte Gracie.
– Nem melegszik a kocsi, vagy csinál valami más furcsa dolgot?
– Még nem.
Hosszú csend következett, és Gracie hallotta, ahogy Justin
megkérdezi az egyik barátját.
– Eric azt mondja, talán valami kisebb zárlat, de lehet komoly is.
– Ez remek.
– Holnap reggel meg tudja nézni. Mármint, ha ideértek.
Gracie felsóhajtott.
– De Gracie… maradjunk kapcsolatban! Vannak az úton olyan
területek, ahol nincs térerő, de ha tudom, hol vagytok, és valami
történik, felhívhatom az apámat. Tudni fogja, mit csináljon.
Gracie már találkozott Justin apjával, Codyval. Az elején félt tőle,
de aztán megkedvelte. És úgy tűnt, a férfi is kedveli őt.
– Nem tudom, hol van most – jegyezte meg Justin. – Nem ért
haza vacsorára. De van nála mobil, úgyhogy felhívom, ha kell.
Gracie azon kapta magát, hogy elmosolyodik, és a válla ellazul.
Justin hangja megnyugtató volt, és logikus, teljesen észszerű
dolgokat mondott. Arra gondolt, hogy Danielle soha nem érdemelte
meg ezt a fiút.
 Gracie-nek hirtelen rossz érzése támadt, a telefont az ölébe
engedte, és a kezével eltakarta a mikrofonját.
– Danielle… lehet, hogy ez tényleg nagyon rossz ötlet. Még nem
késő visszafordulni.
– Hogy mi van? Neked teljesen elment az eszed? Hiszen már
majdnem ott vagyunk!
– De…
– Semmi de – mondta a nővére. Könnyek csillogtak a szemében.
– Azért jöttünk el idáig, hogy találkozzak Justinnal, és találkozni is
fogok vele.
És Gracie ekkor rájött, hogy Danielle egyáltalán nem volt
figyelmetlen. Tudta. Csak képtelen volt elfogadni, és valószínűleg azt
hitte, le tudja beszélni róla Justint. És Gracie megállapította
magában, hogy talán ez is fog történni. A nővére nagyon meggyőző
tudott lenni, különösen a fiúkkal szemben.
Gracie felemelte a telefont.
– Oké. Mit csináljunk, ha Laurelhez érünk?
Danielle elengedte a kormányt, ököllel csapott a levegőbe, és
felkiáltott:
– Ez az!
 13.
 
November 20., kedd, 18:38
 
A Gyíkkirály balra nézett maga előtt az autópályán, és meglátta az
ismerős fényeket. A Laurel külvárosában működő olajfinomító pokoli
glóriája világította meg a ködös eget. A villogó lángok
gőzgomolyagokat világítottak meg, az alacsony légnyomás miatt
egészen a talaj fölött, amitől a létesítménynek egészen túlvilági
jellege volt.
Ez pont illett a hangulatához. Nagyon figyelt, feladata volt. A dühe
visszahúzódott egy sötét acéldobozba a tudata mélyére, hogy
később szabadjára engedhesse.
Amióta a piros Ford néhány kilométerrel korábban megelőzte,
keményen nyomta a Peterbilt gázpedálját, és a két kis hátsólámpa
fényét kereste. Számos személyautót, kamiont megelőzött, és
csodálkozott, hogy még nem érte utol a coloradói lányokat.
Folyamatosan a sötét hajú jutott eszébe, és az, ahogy gúnyosan
rávigyorgott. A telt, vörös ajkakra és a megvillanó fehér fogakra
gondolt.
Nagyon szerethetik a fiúk, gondolta. Ez a lány is olyan… el van
telve magától, és folyton hátradobálja a haját. Mindig nagyon
élvezetes nézni, gondolta, milyen gyorsan változik a hozzáállásuk a
megfelelő körülmények között.
A parkolói gyíkocskákkal végzett rituáléjának része, általában a
vége felé, hogy megkérdezi tőlük: „Mondd, milyen voltál a
középiskolában?” Rávette őket, hogy gondolatban elevenítsék fel
azokat az éveket, olyan részletességig, hogy írják le, milyen
ruhákban jártak, kikkel lógtak. A legtöbbjük le sem érettségizett, de
néhányan igen. És a legtöbbjük drogos és lúzer volt. Néhány kurva
már a részletekre sem emlékezett.
Néhányan azonban – kifejezetten arra a vörös hajú,
pillangótetkósra gondolt – tisztán emlékeztek a középiskolás éveikre,
és szeretettel meséltek azokról az időkről. Elmesélte, hogyan
ingázott a pomponlánycsapat és a drogos heavy metal banda között.
Hogy három szalagavató bálra is elment, de az utolsót kihagyta,
mert akkor már beszippantotta a meth és a gothok. Elmondta, hogy
épp csak leérettségizett, máris idősebb pasikkal állt össze, akik nem
az ő érdekét tartották szem előtt. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy
egyáltalán nem bánta meg, mi lett belőle. A Gyíkkirály az első három
év emlékeit akarta hallani tőle. Amíg beszél, addig maradhat. A nő
végül beismerte, hogy valószínűleg túl kegyetlen volt néhány fiúval,
akik nem voltak elég jóképűek, vagy sportoló alkatúak. Amikor a férfi
rákérdezett, bánja-e, hogy így viselkedett azokkal a fiúkkal, nem is
értette a kérdést.
És akkor végzett vele.
Eddig ez a nő volt a kedvence.
 
Ezt az éjszakáját két dolog ronthatja el, gondolta. Az egyik az, ha a
coloradói lányok túlmennek a laureli lehajtón, és megállítják őket az
útlezárást biztosító rendőrök. Ott több tucat másik járművel
keverednek, mögöttük még több felhalmozódik. Órák telhetnek el
így, és túl sok szempár figyelhet.
A másik az, hogy lefordulnak az autópályáról még a lezárás előtt.
Talán tankolni, ennivalót venni, vagy útbaigazítást kérni. Akárhogy is,
ez esetben elveszítené őket.
Vagy…
Messze, a laureli olajfinomító körüli ködös szűrt fényben meglátta
a vörös Fordot. A lányok jobbra kanyarodtak, az irányjelző villogott.
Érezte, hogy az izgalom elektromos feszültsége cikázik át a
testén. A coloradói lányok ismerik az utat, tudják, hogyan lehet
kikerülni a lezárást. Persze az is lehetséges, hogy erre van az úti
céljuk, talán Red Lodge-ba mennek, de fogadni mert volna rá, hogy
ugyanarra tartanak, amerre ő akart menni – a Beartooth főútra, a
Yellowstone Parkon át Mammothnál ki, aztán Livingstonnál vissza az
autópályára.
A Gyíkkirály kissé felengedte a gázpedált és visszaváltott, hogy
lelassítsa a kamiont. Nem akart annyira közel menni hozzájuk, hogy
észrevegyék, még mindig mögöttük van. Lehúzódott a leállósávba,
leállította a kamiont, és lekapcsolta a világítást. Jól tette, mert a
coloradói lányok is megálltak.
Nem kapcsolta be a vészvillogót, mert nem akarta, hogy
meglássák. A nagy kamion mozdulatlanul állt a sötétben az út
szélén, világítás nélkül, füstölt és berregett a hideg éjszakában.
A parkolói gyíkocska teste meglepően könnyű volt. Visszaemelte a
priccsre és hosszú ragasztószalaggal rögzítette. A biztonság
kedvéért rányomta a tenyerét a nejlonra ott, ahol a szája volt. Semmi
melegség. Semmi reakció. A test már kezdett megmerevedni. Arra
gondolt, vajon a hullamerevség előbb áll-e be azoknál, akiken szinte
semmi hús nincsen.
 
Az ajtó egyik oldalsó rekeszében megtalálta a távcsövét, visszaült a
vezetőülésbe és a szeméhez emelte, amikor a Ford belső világítása
felkapcsolódott, a sötét hajú utas pedig kiszállt. Csak rá figyelt,
ahogy kinyitotta a csomagtartót, és figyelméért szép látvány volt a
jutalom: a lány szív alakú feneke. A Gyíkkirály ágyéka bizseregni
kezdett. A lány megtalálta, amit keresett, lecsapta a csomagtartó
tetejét és visszaült a kocsiba. A Gyíkkirály várt, amíg a Ford
féklámpája felvillan és a lányok elindulnak a leállósávból Laurel felé.
Akkor eltette a távcsövet és megmarkolta a sebességváltót.
Megvárta, amíg a Ford elindul, aztán ő is indított.
Ahogy egyre feljebb váltott és elhaladt a finomító mellett, elintézett
két hívást. Előbb a diszpécsert hívta. Távolabb tartotta a fülétől a
készüléket, amíg a nő sivító hangja kicsit csillapodott, csak azután
tette közelebb.
– Mondtam már. A nyomkövető egység szarakodik megint, mint
korábban is. Nem az én hibám, szar cuccot szereltél be.
– Még mindig nem talállak – mondta a diszpécser. Yvonne-nak
hívták, hidrogénszőke hajú, kövér nő volt, szemölcsökkel a nyakán.
Mint minden diszpécser, ő is Istennek képzelte magát.
– Mondtam már, a dugóban ülök Park City előtt. Lezárták az
utakat, és nem tudom, mennyi ideig kell itt rostokolnom, mire
átengednek minket.
Yvonne ekkor elkezdett rikácsolni, miért nem hívta fel korábban,
mert akkor szólhatott volna neki a balesetről. Azt is mondta, hogy
órákba telhet, mire újra megnyitják az autópályát.
– Mit érdekel az téged? Félig üresen megyek és minden szállítást
időben teljesítettem. Ez már a saját időm.
– Te is tudod, hogy be kell jönnöd az irodába – korholta a nő, és a
Gyíkkirály nagyon remélte, hogy ezt más kamionosok nem
hallgatják. – Egy egész hónapnyi menetnaplót és menetlevelet kell
leadnod. A közlekedési hatóság minden sofőrünket ellenőrizni
akarja, ahogy már hetekkel ezelőtt mondtam.
– Baszódjanak meg – válaszolt, és majdnem hozzátette, hogy te is
baszódj meg!
A Gyíkkirály önálló vállalkozó volt, bár ez nem igazán látszott. A
szállítmányozási cég, akivel szerződött, minden kifizetésből 15
százalékot vett le a fuvarszervezésért és adminisztrációért. Mintha a
cége, az állami szabályozás, az egyre több szövetségi rendelet és
törvény összeesküdött volna, hogy az összes nagy távolságra
fuvarozó kamionsofőrt kivonják az utakról. A Szövetségi Közúti
Fuvarozó Biztonsági Hivatal, a Biztonsági Mérőrendszer a hülye
pontszámaikkal, a véletlenszerű drogtesztek, az emelkedő
üzemanyagköltségek…
Az ágyékához szorította a telefont, hogy a nő a nemi szervéhez
beszéljen.
Végül azt felelte:
– Holnap felhívlak, de előbb alszom egy kicsit.
– Meg kell nézetned azt a nyomkövetőt.
A férfi kinyomta a telefont.
 
Aztán még egyet telefonált, ahogy lehajtott az autópályáról. A Ford
messze járt, de látta a hátsó lámpáit. Nem fordult Laurel irányába,
ami azt jelenti, hogy a Beartooth-hágó felé mennek. Miközben a
hívás kicsengett, látta maga előtt, ahogy az asszony káromkodik,
félretolja magáról a plédet és megpróbál felállni, hogy felvegye a
telefont.
Látta, hogy nagy kezei hüllőkarmokként fonódnak a járókeret
fogantyúira, és fémkeretes szemüvegének lencséin villognak a
tévéképernyőről visszatükrözött fények. A masszív combok
összedörzsölődnek, ahogy lépdel, kövér, fehér bokája kitüremkedik a
koszos cipőből…
A gondolattól, ahogy abban a szűkös, sötét lambériás, állott
káposztától, égett szalonnától és rohadt szeméttől bűzlő házban
morog és csoszog, hányingere támadt.
 14.
 
November 20., kedd, 19:32
 
Danielle és Gracie a Yellowstone Parkban járt, és kísérteties volt. Az
utak rendben voltak, nem esett a hó, de nyomasztóan sötét volt, és
úgy nézett ki, mintha valaki lekapcsolt volna minden világítást. Az ég
tiszta volt és az eső is elállt, de nem volt más fény, csak a hold egy
keskeny sávja és a millió csillag kísérteties derengése pislákolt. A
csillagok olyan közelinek tűntek, mintha egy láthatatlan kéz nyomta
volna le őket odafentről. Az út mentén sűrű fenyőerdő húzódott,
melyből időnként füves tisztások nyíltak. Bár a kerekek zsongtak az
aszfalton, Gracie mérhetetlen csendet érzékelt maguk körül.
Egyetlen szembejövő autóval sem találkoztak, amióta beértek a park
területére Silver Gate-ből, egy apró és álmos városból, ahol emberi
jelenlétnek csak néhány kocsma körül volt jele.
– Visszajöttünk – súgta Danielle-nek.
– Akkor tűnjünk innen a fenébe, amilyen gyorsan csak tudunk!
– Hetven a sebességhatár – mondta Gracie.
– Bassza meg!
A nővére azonban nem arra a körülményre helyezte a hangsúlyt,
hogy újra a Yellowstone Parkban jártak, gondolta Gracie, hanem
arra, hogy Justinnal akar találkozni. És rá akarja beszélni, hogy
térjen vissza a Danielle bolygó gravitációs mezejébe.
Pusztán az, hogy a parkban voltak, önmagában nem volt olyan
félelmetes, mint azt Gracie korábban gondolta. Ami ott történt velük,
gonosz emberek miatt történt, nem a hely tette velük. Még mindig
voltak rémálmai, de nem a Yellowstone Parkról.
A rémálmai abból eredtek, amit látott és tapasztalt, amikor kinyílt
az igazi gonoszság és erőszak ajtaja, mely addig zárva volt előtte.
Már tudta, mire képesek egyes emberek a jó modoruk és
külsőségeik ellenére. Még mindig mélyen megborzongott ettől.
És mintha valami bizarr szimmetria lenne kibontakozóban,
gondolta Gracie. Justinnal és az apjával a Yellowstone Nemzeti
Parkban találkoztak, és olyan erős kötelék lett közöttük, hogy most
évekkel később megint itt vannak, és Montanába tartanak, hogy újra
találkozzanak velük.
Gracie nem is tudta, mit gondoljon arról, hogy elhagyták az
autópályát. Annak ellenére, hogy uralták az utat, és egyikükkel kis
híján összeütköztek, a nagy kamionok áradata megnyugtató volt,
mert azt jelentette, ha valami baj történik, vannak emberek az úton.
Most azonban úgy tűnt, egyedül vannak a vidéken.
 
Az egyik kanyar mögött zöld, pontszerű fények özönét látták maguk
előtt az úton. Danielle a fékre lépett és megvárta, míg a kis
bölénycsorda átbotorkál a repedezett aszfalton. A jószágok szemei
tükrözték vissza zölden az autólámpák fényeit.
– Ezért nem szabad gyorsan hajtanod – jegyezte meg Gracie. – El
tudod képzelni, mi lett volna, ha elütsz egyet?
– Szegény autóm! – mondta Danielle, és megpaskolta a
műszerfalat.
Danielle a mellékelt tapadókoronggal a szélvédőre erősítette a
GPS-t, és vagy húsz perc bénázás után rájött, hogyan lehet bedugni
a töltőt a szivargyújtóba. A készülék fénye, az utak kirajzolódása, a
vonalak és jelzések megnyugtatták Gracie-t, kevésbé tűnt úgy, hogy
Szibéria kellős közepén vannak. A legjobban az tetszett neki, hogy a
készülék bemondta: három óra harmincnyolc perc az út Helenáig.
 
– Ó, Istenem! – zihálta Danielle.
A hangja megijesztette Gracie-t, aki nézett a kétsávos úton előre,
hogy lássa, mitől rémült meg a nővére annyira.
– Nincs térerő – mondta Danielle a telefonját bámulva. –
Elfelejtettem, hogy ezen az istenverte helyen nincs térerő.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt elfelejtetted. Nem emlékszel, hogy
hisztériás rohamot kaptál emiatt, amikor itt voltunk? Mert én igen.
 
Gracie a levegőbe szimatolt.
– Mi ez a szag?
– Milyen szag?
– Mintha égne valami. Te nem érzed?
 Danielle bosszúsan forgatta a szemét.
– Nincs miért aggódnod.
– Honnan tudod? Mintha a motortérből jönne.
– Onnan tudom, hogy ismerem a kocsimat – felelte Danielle
dühösen. – Négy órája megy folyamatosan, valószínűleg elfáradt
egy kicsit. De ne aggódj.
– Úgy érted, hogy már korábban is érezted ezt a szagot?
– Persze. Ráadásul a Yellowstone Parkban vagyunk, ez a környék
tele van gejzírekkel meg ilyesmikkel. Mindegyiknek vécészaga van.
Gracie azonban nem igazán hitt neki.
 
Hosszú, egyenes útszakaszhoz értek, és Danielle nyilvánvalóan
élvezte, hogy felgyorsíthat. Déli irányba több kilométerre elnyúló,
tágas kilátás nyílt egészen a sötét fákkal borított előhegységig. A
mezőn széles, fekete folyó kígyózott, a tintaszínű víz felszínén a
hold és a csillagok fénye tükröződött. A part mentén jávorszarvasok
és bölények legeltek a termálgőz foszlányai között. A folyó menti
magas fűben hatalmas, fehér trombitás hattyúk fészkeltek. Danielle
figyelmét teljesen lekötötte a mobilja kijelzője, pontosabban az a
rész, ahol a térerő csíkjainak kellett volna lennie.
– Ez tényleg nagyon szép – szólalt meg Gracie.
– Micsoda?
– Nézz ki! Láthatod a vadakat a csillagfényben.
– Azt hittem, tehenek.
– Ez a Yellowstone Park, Danielle – mondta Gracie. – Nemzeti
parkokban nem legeltetnek teheneket.
Danielle ezen mintha elgondolkodott volna. Aztán megszólalt:
– Úgy hallottam, a tehénfing a globális felmelegedés egyik fő oka.
Ezért nem lenne szabad olyan sok vörös húst ennünk.
Gracie felsóhajtott.
Ám ahogy lassan elkanyarodtak a Lamar-folyó völgyétől, a
visszapillantó tükörben a hátsó ablakon át, messze mögöttük, egy
apró fénysugárra lett figyelmes.
– Legalább nem csak mi vagyunk az úton – mondta.
– Tessék?
 
Ahogy átkeltek egy hosszú függőhídon, amely alatt egy keskeny, vad
folyó hömpölygött, Gracie halvány fényfoltot látott a hegygerinc
mögött. Aztán egy kis fatáblát: MAMMOTH HOT SPRINGS 3 KILOMÉTER.
A GPS-re pillantott. Még három óra.
– Nemsokára kiérünk a parkból.
– És van térerőm! – sikított Danielle. Amint kimondta, felvillant az
üzenet buborék.
– Két üzenet Justintól – jelentette be Danielle. – Ez nagyon
kedves tőle. Aggódik értem. – Aztán a telefonhoz szólt. – Ne aggódj
miattam, J-Man. Megyek és megmentelek. – Írni kezdett.
 
Tizenöt perccel később Danielle telefonja pittyent.
– Tudni akarja, hol vagyunk.
Eltelt egy pillanat, mire Gracie megszólalt.
– Akkor írd meg neki.
– Hol vagyunk?
Gracie felsóhajtott, a GPS kijelzőjére nézett, és azt mondta:
– Mondd meg neki, hogy visszaértünk Montana államba. Most
hagytuk el Mammoth Hot Springst és Gardinert. Észak felé tartunk a
89-es főúton.
– Lassabban, lassabban – méltatlankodott Danielle, a betűket
nyomkodva.
– Tudod, időnként ránézhetnél a GPS-re. Azt mutatja, hogy a
Yankee Jim kanyon közelében vagyunk.
– Aha, aha.
A főút egy folyó mellett haladt, mindkét oldalon a kanyon magas
falai határolták. Az éjszakai égbolt csillagsávvá szűkült fölöttük.
Gracie arra gondolt, hogy olyan, mintha a folyó tükörképe lenne.
Az autó hirtelen megzökkent.
Gracie felnézett.
– Ez meg mi volt?
– Nem tudom – felelte Danielle. De amikor Gracie közelebb hajolt
a műszerfalhoz, látta, hogy a hőmérő mutatója nemcsak a piros
tartományba ért, hanem át is haladt rajta, és a műszer legszélén
remegett. A motor megint megrándult, majd elhallgatott. Mintha a
kisautó kilehelte volna a lelkét, és csak a lassan gördülő test maradt
volna meg.
– Ó, ne! – szólalt meg Gracie.
– Mi az? – kérdezte Danielle kétségbeesetten. A Ford lassult. –
Valami történt a motorral. A kormánykerék is merev.
Nagy küzdelem volt, míg Danielle egy negyed fordulatot tudott
tekerni a kormányon, de végül sikerült egy kicsit elfordítania az első
kerekeket. A fékre lépett, de alig fogott, mintha az élet szállt volna el
az autóból.
– Ó, ne! – ismételte Gracie, amikor a kis Ford néhány lépésnyire
azelőtt megállt, hogy az első lökhárító egy deformálódott útjelző
oszlophoz ért volna. A lámpák még világítottak, a GPS mutatta az
utat, de a kocsi meghalt.
Danielle többször próbálta újraindítani a motort, de az egyszerűen
nem indult, csak fémesen csikorgó hangokat hallatott. Dühösen
taposta a gázpedált, és újra próbálkozott. Semmi.
– Egész éjjel itt kell maradnunk – kiáltott fel Gracie.
– Fogd be, és ne gondolj mindig a legrosszabbra! Tessék, próbáld
meg te – mondta Danielle a húgának.
– Mit?
– Nem tudom – felelte Danielle, azzal gyorsan kiszállt, és átment
Gracie oldalára. Kinyitotta az ajtót.
– Csusszanj át, és próbáld meg!
 
A következő néhány percben Gracie többször elfordította a
slusszkulcsot, de a motor nem indult be. Éles, fémes hang
hallatszott.
– Ezzel lemerítem az akkumulátort.
– Kifogyott a benzin? – kérdezte Danielle dühösen.
– Nem. A tank félig van. Biztos van valami köze ahhoz a
motorhiba lámpához. Az a nyavalyás lámpa!
– Biztos, hogy nem tudod beindítani?
– Megpróbáljuk újra? – kérdezte Gracie megtört hangon.
– Ez borzasztó.
– Nem vicc.
 Csendben és sötétben ültek. A GPS képernyője halványodni
kezdett. Gracie érezte, hogy a padlólemezen át hideg szivárog a
kocsiba.
– Nem tudom felhívni – mondta Danielle halkan, a könnyeivel
küszködve. – Megint nincs térerő ebben a kibaszott kanyonban.
– Visszasétálhatnánk Gardinerbe. Csak néhány kilométer, ha jól
emlékszem.
– Vagy itt maradhatnánk a kocsiban és megvárhatnánk, amíg
valaki megáll, és segít nekünk.
Ekkor megjelent mögöttük a reflektor az úton.
Gracie épp csak résnyire nyitotta az ajtót, hogy felkapcsolódjon a
belső világítás. Megfordult az ülésen.
Nagy reflektor, gyorsan közeledett. Mögötte hosszú,
borostyánsárga futófény, mint egy üstökös csóvája.
– Lassít – mondta Gracie.
– Ez baszott jó! – vigyorgott Danielle.
– Danielle… ez az a kamion.
 
Vakító fény töltötte be Danielle kis Fordjának utasterét. Gracie
odafordult a nővéréhez. A hátsó ablakon át már csak a fekete
kamion hűtőrácsát lehetett látni, és hallották a légfék szisszenését.
Az éles fehér fényben Danielle arca karikatúraszerűnek látszott. De
semmi kétség. Danielle rettegett.
– Zárd be az ajtókat! – kiáltott rá Gracie.
És ekkor a fények kihunytak mögöttük, teljes sötétség lett. Gracie
hallotta az elektromos zár kattanását, és hálát adott, hogy volt még
hozzá elég töltés az akkumulátorban.
A kamion olyan közel volt mögöttük, hogy a Ford átvette a nehéz
motor vibrálását.
Gracie nyújtózkodott az ülésben, hátrafelé nézett. A szeme nem
tudott még alkalmazkodni a sötétséghez a pár pillanattal korábbi
vakító fény után. Zöld gyémántok és gömbök villogtak a látóterében.
De mintha ajtócsapódást hallott volna.
– Lehet, hogy segíteni fog nekünk – mondta Danielle, alig
suttogva. – Bárcsak ne tettem volna…
 Egy pillanatnyi csend következett, aztán az utasoldali ablak
berobbant. Danielle sikított. Gracie is sikítani próbált, de nem jött ki
hang a torkán, csak egy ziháló krákogás. Jobbra fordult, és látta,
hogy Danielle a kezét felemelve próbál védekezni a kamionsofőr
benyúló hatalmas kezeitől.
Ami ezután következett, az gyors villanások sorozata.
A kamionsofőr Danielle torkát próbálta elkapni, mintha meg akarná
fojtani, de valami négyzet alakú, sötét tárgy volt a kezében. Gracie
elektromosság sercegését hallotta, és Danielle hirtelen ordítását.
Aztán látta, hogy a nővére megdermedt, mint egy hulla, a teste
elemelkedett az üléstől, szemgolyói fennakadtak, csak a szeme
fehérje látszott, a szája ernyedten szétnyílt.
Gracie elfordult. Próbálta megtalálni a zár kapcsolóját, hogy
kinyissa a sofőroldali ajtót, és elfusson. Próbálta felidézni, hogy a
kapcsoló a kartámasz tetején, az oldalán vagy a műszerfalon van-
e…
Vizelet meleg szaga töltötte be az utasteret.
És a szeme sarkából látta, hogy a nagy, fehér alak sietősen megy
át a kocsi előtt jobb oldalról balra. A kamionsofőr volt, tiszta
fehérben, valami műanyagban, látta a nagy kockafejét…
Gracie megtalálta a kapcsolót, előrenyomta, mire mind a négy ajtó
zárja kinyílt.
Meghúzta a kilincset, és az ajtó nyílt, amikor a kamionsofőr
befurakodott a résbe, majd feléje nyúlt. Hallotta a puffanást az
ajtókeret tetején, ahogy a férfi beverte a fejét, miközben megpróbált
behajolni Az ütésnek olyan ereje volt, hogy megremegett a kocsi.
A férfi ettől egy pillanatra megtántorodott és nem mozdult. Gracie
elugrott, és Danielle görcsösen rángatózó teste fölött kezdett a
másik ajtóhoz kúszni. A kamionsofőr azonban magához tért, és
Gracie érezte, hogy az ujjaival megragadja a nadrágja övét, és
visszarántja a sofőrülésbe.
– Maradj nyugton, te kis ribanc! – mordult rá, és Gracie most
először látta meg a férfit: hatalmas, tagbaszakadt, kipirult, húsos,
amikor felhúzta az ajkát, látszott a szanaszét álló, sárga,
kutyafogszerű fogsora. Homlokából vagy fejbőréből friss vér
patakzott. És ekkor meglátta az elektromos eszközt, melyet a férfi
Gracie arca elé tartott, és a nyakához nyomott.
Az érzés nagyon hirtelen, erőteljes és bénító volt. A lány már nem
tudta irányítani a saját testét, izmai megmerevedtek, és mintha azt
látta volna, hogy villámló elektromos kisülések jelennek meg az ujjai
hegyén. Mintha minden izma és ina acéllal olvadt volna egybe, és
egyetlen hústömbbé hegesztették volna össze.
 
De még eszméleténél volt. Nem érzékelte az időt, a mozgást, de
hallotta, hogy odakint kavics csikordul a kamionsofőr bakancsa alatt.
Éles szúrást érzett. A farmernadrágján át a belső combjába hatolt
a tű.
 15.
 
November 20., kedd, 20:40
 
A Gyíkkirály felnyúlt, megragadta a nejlonhevedert, a hurokba
akasztotta, aztán hátradőlt, betámasztott a csizmája sarkával és
erősen lehúzta. A kamion ajtaja mennydörgésszerű dübörgéssel
csúszott lefelé a kettős sínpályáján, de mielőtt becsukódott volna,
még egy pillantást vetett a három bent lévő, mozdulatlan végtag- és
ruhakupacra, amelyek úgy néztek ki, mint a félredobott, túlméretes
babák. Nézte az idősebb lány sűrű, sötét haját, a másikból a
szétnyílt futócipő talpa látszott. Nem voltak rögzítve a konténer
csupasz fémpadlójához és falaihoz, és egészen biztos, hogy
hánykolódni fognak, amikor kanyarodik vagy hirtelen megáll. A
harmadik csomaggal ellentétben, amelyik nem ment sehová.
De mind a kettő lélegzett, amikor beemelte őket, és valószínűleg
életben lesznek – bár nem sérülésmentesen –, mire úti céljához ér
velük. Amikor az ajtó alja becsúszott a sínbe, átnyúlt maga előtt,
megragadta a zárszerkezet fogantyúját és meghúzta úgy, hogy a
felfelé fordított acélkar szorosan belecsúszott a külső reteszbe.
Számzáras lakatot fűzött a külső, füles zárba és elforgatta a
tárcsákat. A konténer most már kívülről is biztonságosan be volt
zárva. Belülről pedig semmiképpen nem lehetett kinyitni. Ventilátorok
biztosították a szellőzést, hogy ne fulladjanak meg, a hőmérsékletet
pedig 20 fokra állította, hogy ne fagyjanak halálra.
A szíve őrült hevesen vert, a pulzusa a fülében lüktetett, de
mozdulataiban és tetteiben abszolút higgadt volt. A munkát nyílt
terepen, a főút mellett végezte. A fényszórókat továbbra sem
kapcsolta fel, nehogy megvilágítsák a kis Fordot, amely mögé
leparkolt, de aki arra járt, emlékezhetett, hogy látott egy nagy
Peterbilt kamiont közvetlenül a kocsi mellett, a leállósávban.
Remélte, hogy úgy néz ki, mintha megállt volna segíteni az autóban
ülőknek. Mivel a betört vezetőoldali ablak az útról is látható volt, a
maradék üveget beütötte a kocsi belsejébe, hogy ne keltsen
feltűnést.
Miközben dolgozott, rájött, mennyire látható a fehér overall. Az
anyag mintha magába szívta volna az összes fényt, és olyan
feltűnést kelthet, aminek egyáltalán nem örült.
Arra gondolt, csoda, hogy a főút egyik sávjában sem haladt el
autó, amióta megállt. A fejében óra ketyegett, és pontosan tudta,
hogy az esélyei másodpercről másodpercre romlanak. Öt perccel
azután, hogy megállt, már el is végezte a feladatát, a nehezén túl
volt, de minden borulhatott, ha valaki arra jár és meglátja. Vagy
megáll megnézni, mi történt. Abban az esetben döntenie kell.
Önkéntelenül mozdult a keze, megérintette az overalljának
zsebében lapuló pisztoly markolatát.
Kiballagott az autópálya aszfaltjára felmérni a helyzetét. Az út
túloldalán a Yellowstone-folyó zúgott, fehér habcsipke lebegett a víz
fekete felszínén. A kanyon egyik oldalán sem voltak még házak vagy
fények. A szurdok falai mindkét oldalon sötétek, magasak voltak, a
csillagok néma ragyogása nyomasztó. A levegőben boróka illata
áradt a partig terjedő cserjésből, és dízelfüst az üresbe tett
kamionból. Mindkét irányba elnézett, tudta, hogy jó előre meglátja a
közeledő járművek fényét. Az út üres volt.
A Ford nem is robbanhatott volna le ennél tökéletesebb helyen.
Nagyon örült a szerencséjének, Gardiner több kilométerre mögöttük
volt, a látóhatáron túl. Előttük az úton úgy három kilométerre
északra, miután a kanyon falai egy szakaszon veszélyesen
összeszűkülnek, a folyó másik oldalán széles fennsíkká tágul a tér.
Ott volt az a szektatelep, egy vallási közösség, ahol voltak emberek,
elszórtan fények, és onnan tisztán rá lehet látni a főútra.
Úgy tűnt, hogy azok a tagok mindig éberen figyelték a járműveket
és a forgalmat, és ha a kis piros kocsi ott robbant volna le, akkor
nem állt volna meg, egyszerűen továbbhajtott volna. De nem így
történt.
Vett egy mély lélegzetet, és visszament a Fordhoz. Ekkor olyan
szagot érzett, melyet korábban nem vett észre: forró, égett olaj
fanyar bűzét, a motorháztető alól szállt fel Azon tűnődött, hogyan
lehet, hogy a lányok nem vették észre a szagot útközben. Bár lehet,
hogy érezték, de fogalmuk sem volt, hogy mi az. Ez egyáltalán nem
lepte meg. A mai fiatalok már nem olyanok, mint régen, ha autókról
és autófenntartásról volt szó. Csak bepattannak és már hajtanak is
tovább, sok ilyet látott. Nekik csak az a fontos, hogy a hifi működjön.
Sok évvel ezelőtt, fiatal sofőrként a Gyíkkirály nagy becsben tartotta,
szeretettel gondozta élete első használt autóját, egy féltonnás, 1978-
as Chevy pickupot. Mindent tudott róla, hosszú éjszakákat és
hétvégéket töltött a motor tuningolásával, és azzal, hogy mindig
kifogástalan műszaki állapotban legyen. Undorral töltötte el, hogy a
mai fiatalokat mennyire nem érdeklik ezek a dolgok, mintha az autó
és a vezetés alanyi jogon járna nekik.
Nem úgy, mint ő. Ő kiaknázta a szerelgetés és autóvezetés iránti
imádatát és hozzáértését, háromezer dollárt fizetett az első
hivatásos jogosítványáért, aztán beiratkozott a Swift Trucking nevű
cég „Tanulj, Bérelj, Vezess” programjába, melyből kifizette az első
kamionját. Ez négy kamionnal és 4,8 millió kilométerrel ezelőtt volt.
 
Kinyitotta a vezetőoldali ajtót. A belső világítás felkapcsolt, de tompa
és gyenge volt, a lemerülő akkumulátor jele. A sokkoló és a pisztoly
mellett a zsebébe nyúlt, egy elemlámpát vett elő és bekapcsolta. A
fogai közé vette, és behajolt a kocsiba. Hatalmas a kupleráj odabent,
állapította meg undorral. A padló és a műszerfal is tele szeméttel, de
megtalálta, amit keresett: a két mobiltelefont. Tapasztalatból tudta,
hogy a kanyonnak azon a részén, ahol éppen vannak, nincsen
térerő, de néhány kilométerrel arrébb, ahol a szurdok falai
eltávolodnak, és kinyílik a Paradise Valley, felfedve azt a
szektatelepet, már van. Áldott szerencse! Ennek így kellett lennie.
Tudta, hogy a telefonoknak lehet GPS funkciója. De nem számít.
Mindkét kezébe egy-egy telefont fogott, kihátrált a kocsiból,
megfordult és gyors léptekkel átkelt az úton.
A jobb kezében levő telefon életre kelt, meglepetésében majdnem
elejtette. Felemelte és azt látta, hogy a hívás valami Justintól jön.
Legnagyobb meglepetésére úgy tűnt, hogy vannak a kanyonnak
olyan részei, ahol foltokban működik a szolgáltatás, és ez is egy
olyan hely. Kinyomta, gyorsan kikapcsolta és a folyóba dobta a
telefont.
 Ahogy hátralendült, hogy a másikat is elhajítsa, jobb szemében
egy gombostűfejnyi fénypontot látott. Valaki közeledett észak felől.
Ennek ellenére eldobta a telefont, hallotta a második távoli
csobbanást odalentről, aztán visszafutott a kamionjához, és közben
próbálta felmérni, mennyi ideje van, amíg a másik jármű odaér. Az
északra tartó út a kanyargó folyóval párhuzamosan futott, ezért a
közeledő jármű éppen nem volt látható. Úgy becsülte, hogy két
perce van, amíg megjelenik.
Kinyitotta az ajtót, kiürítette a zsebeit a vezetőfülke padlójára.
Kitette a fegyvert, a sokkolót, a (már üres) fecskendőt a tokjában, az
elemlámpát és a bilincseket. Végigsimított az overallján, mintha
megmotozná magát, és elégedett volt, mert semmi kompromittálót
nem talált. Gyorsan levetette a kezeslábast és lerúgta a bakancsáról
a nejlonköteget. A fehér batyut egy sötét műanyag szemeteszsákba
dugta, és benyomta a sofőrülés alá, hogy majd később megszabadul
tőle.
És ekkor hirtelen ott volt a szemből jövő autó, sokkal hamarabb,
mint amire számított. Sárga reflektorfény világított rá, ahogy ott állt,
de ellenállt a késztetésnek, hogy hátranézzen, és ezzel megmutassa
az arcát.
A jármű elment mellette, de aztán hallotta, hogy a motor
alacsonyabb fordulatra vált, és a jobb hóna alatt hátrapillantva látta,
hogy valóban felvillantak a vörös féklámpák. A kocsi lassított.
Miért? Legszívesebben felüvöltött volna. Mit láttak?
Nézte, ahogy a kocsi úgy ötszáz méternyire lehúzódik a
leállósávba és megfordul.
A Gyíkkirály érezte, hogy az arca és a fejbőre megfeszül a dühtől.
Minden olyan jól ment, és akkor jön ez! Azt fontolgatta, hogy visszaül
a volán mögé, és elhúz onnan, mielőtt az autó odaérne. Ezzel
azonban kifejezetten gyanút keltene, ha odaérve az a másik sofőr az
üres Fordra bukkanna. Ezért ott maradt, ahol volt, mintha
megdermedt volna az időben és a térben, de jobb keze óvatosan
visszacsúszott a vezetőfülkébe, amíg meg nem találta a pisztoly
markolatát.
A kocsi, amelyik megelőzte, a főúton maradt, nem húzódott le.
Közvetlenül előtte állt meg, a Gyíkkirály hunyorogva nézett a
reflektorfénybe, próbálta kideríteni, hány fej van odabent. Úgy
döntött, ha kettőnél többen vannak, akkor nem lő, mert az túl
bonyolult lenne…
Egy négyajtós szedán volt, és ahogy odaért, az utasoldali ablak
lehúzódott. A kocsiból a társa vigyorgott ki.
– Megijesztettelek, mi?
– Kibaszottul le kellett volna lőnöm téged amúgy – mondta a
Gyíkkirály, és elővette a pisztolyt, hogy lássa.
– Jó, hogy nem tetted.
– Az… jó.
– Jézus az égben! Mi történt az arcoddal?
A Gyíkkirály szórakozottan az arcához nyúlt, és véres lett az ujja
hegye. Teljesen megfeledkezett a sérülésről. A vér forró és ragacsos
volt.
– Azt hiszem, a nagy izgatottságomban bevertem a fejemet.
– Jobb lenne, ha rendbe tennéd. Pokolian nézel ki.
Bólintott.
A társa a sötét Ford felé biccentett.
– Ez a dupla, amit említettél?
– Igen.
– Fiatalok?
– Mint mondtam.
– Járt erre valaki? Láthattak valamit?
– Csak te.
– Fantasztikus.
– A házban minden kész?
A társa bólintott. A vigyor mintha az arcára fagyott volna, és a
műszerfal zöldes fényében egészen kárörvendőnek,
rosszindulatúnak tűnt, olyan volt, mint egy vízköpő démon.
– Jobb, ha beszállsz, és indulsz – figyelmeztette a társa. – Nem
láttam senkit magam mögött, de ez nem jelenti azt, hogy nem
bukkanhat fel valaki.
A Gyíkkirály biccentett. Most, hogy a helyzet feszültsége
csillapodott, egyszerre volt izgatott és kimerült. Ez össze fog jönni.
– Utánam jössz? – kérdezte.
 – Egy perc és megyek. Amint tiszta a terep, letolom a kocsit a
leállósávról a bozótosba. Nem akarom, hogy bárki meglássa vagy
megjegyezze a rendszámot, amíg vissza nem jövünk érte és el nem
visszük.
A Gyíkkirály a fejét rázta.
– Ez a kocsi nem megy el saját lábon. Szerintem a motor besült,
érezni lehet a szagát. Autómentő kell.
– A francba!
– Ez van. De hidd el nekem, hogy megéri.
– Annyira jók?
– Legalábbis az egyikük. A másikat nem tudtam olyan jól
megnézni. De pontosan erről beszéltünk akkor, emlékszel? És nem
drogosok.
– Nahát! Mintha karácsony lenne.
– Aha. Ó, és van egy halott is. Baleset volt.
– Milyen elfoglalt ember vagy.
– Motivált vagyok.
A társa bólintott, feltűnően kikukucskált a szélvédőn, aztán
ellenőrizte a visszapillantó tükröt.
– Még mindig tiszta. De jobb, ha indulsz. Mozgalmas éjszakánk
lesz.
Hamarosan találkozunk – mondta a Gyíkkirály, azzal megfordult,
hogy felmásszon a vezetőfülkébe. – Leteszem az értékes
szállítmányt, mielőtt kirakodok.
 16.
 
November 20., kedd, 20:52
 
Danielle mobilja csak egyet csörgött, aztán semmi. Justin eltartotta
arcától a telefont, és hitetlenkedve nézte a kijelzőt. Ellenőrizte, nem
tárcsázott-e félre, de látta, hogy nem.
– Mi az, ember? Nem akart beszélni veled? – kérdezte Christian.
– Kinyomta – közölte Justin meglepetten. – Egyet csörgött. Vagy
kettőt. Talán éppen benne volt valamiben, és visszahív.
– Aha – mondta Christian kissé rosszallóan. Nagy termete
ellenére babaarca volt, és két sör elég volt ahhoz, hogy rózsaszín pír
virítson az orcáján. Legalább kettőt már megivott, tippelt Justin.
– Nem is tudom. Lehet, hogy még úton vannak, és hol van térerő,
hol nincs. Legutóbb azt mondták, hogy Gardiner után beértek a
Yellowstone-folyó kanyonjába. Szóval ez lehet.
– A Yankee Jim kanyon! – kiáltott fel az egyik fiú a kanapéról. –
Tavaly nyáron voltam ott vadvízi evezésen, és lefagyott a tököm.
– Édes – jegyezte meg az egyik lány, mire a másik felnevetett.
– Próbáld újra – javasolta Christian.
Justin megint megnyomta a gombot. A hívás ezúttal egyenesen
hangpostára ment. A csodálatos Danielle Sullivan hangpostáját
érted el. Kérlek, hagyj üzenetet és visszahívlak. Kivéve, ha nem.
Ciao!
– Ez nagyon furcsa – szólt Justin. – Előbb kinyomja a hívásomat,
aztán meg rögtön hangpostára kapcsol.
– Próbáld még egyszer!
Justin ezúttal a szolgáltató automata üzenetét hallotta, miszerint a
hívott szám nem elérhető.
– Olyan, mintha kikapcsolta volna a telefonját. Ez elég furcsa.
Danielle soha nem kapcsolja ki a telefonját. Szerintem azt sem tudja,
hogyan kell.
Christian vállat vont.
 – Talán nem vette észre, hogy lemerült a telója. Vagy elfelejtett
autós töltőt vinni magával. Nem te mondtad, hogy időnként elég
tyúkeszű tud lenni?
Justin nem emlékezett, hogy ilyet mondott volna, de ezek szerint
valószínűleg mégis, mert Danielle tényleg kicsit az volt.
– Megpróbálom Gracie-t.
Justin kikereste a telefonkönyvéből Gracie számát, és nem figyelt
Christianre. Nem volt hangulata hozzá, különösen a pár sörrel
feltöltött Christianhez nem. Néhányan már leléptek a házibuliból, és
átmentek máshova szórakozni. Christian buligyilkosnak nevezte
Justint, mert mint mondta, senki nem szereti, ha valaki egy partin a
házigazda asztalánál ül, és nyomkodja a telefonját meg a
számítógépet, amikor ők lazulni akarnak.
Gracie száma sem volt elérhető, a telefonszolgáltató automata
üzenete szólt. Justin eltette a telefont és elkomorulva nézett fel.
Christian ott állt föléje magasodva. Justin vállat vont.
– Mindkettőjük telefonja ki van kapcsolva. Ennek egyszerűen
semmi értelme.
– Szard le! – mondta Christian. – Jobb dolgod is van ennél.
Tudom, hogy van. Ki tudja, talán megálltak tankolni és találkoztak
valami nagymenő motorossal. Tudod, a csajok mindig azt mondják,
hogy a rendes fiúk kellenek nekik. De igazából a rosszak.
– Jajj, Christian, már megint fogalmad sincs, miről beszélsz – szólt
be Kelsie a kanapéról.
– Ez igaz – mondta Christian, azzal a konyhába ment, és kivett
még egy sört a jegesvödörből.
Addig Kelsie felállt és odament az asztalhoz Justin mellé. Nagyon
közel ült hozzá.
– Ha azok a lányok nem kerülnének elő, Justin, ugye tudod, kit kell
felhívnod?
Justin felnézett, hogy meggyőződjön róla, jól hallotta-e. Kelsie
mosolygott. Kedves lány, aranyos és elérhető, gondolta. Danielle
fasírtot csinálna belőle, ha valaha is egy szobába kerülnének.
 
Tíz percet várt, aztán újra felhívta mindkét számot. Ugyanaz az
eredmény. Kezdett aggódni. Vajon az autóval van gond, vagy
baleset érte őket…
Justin felállt, lecsukta a laptopot, és a telefonját a kapucnis
felsőjének a zsebébe tette.
– Elmentem – közölte Christiannel.
Kelsie sértetten ült vissza a kanapéra.
– Sajnálom. De ha megjelennek nálunk, és én nem vagyok
otthon…
Kelsie karba fonta a kezét és bosszús tekintettel nézett rá.
 
Kiment az éjszakába, hóna alatt a laptopjával, kezében a
telefonjával. Beszállt egy régebbi típusú Toyota Camryba, melyet az
apja tavaly vett valahogy a lefoglalt járművek kiárusításán, és mélyet
sóhajtott, ahogy a kocsi kezdett bemelegedni.
Arra gondolt, vajon Danielle nem szórakozik-e vele, hogy
aggódjon, aztán hálás legyen, amikor megjelenik. Tudta, hogy képes
ilyesmire. De ha Gracie vele van, ezt nem úszhatja meg, gondolta.
Egyszerűen nem stimmelt az, hogy egy lány, még ha olyan
eszméletlenül szexi is, mint Danielle, annyira elszántan akar
találkozni vele, hogy több száz kilométert vezet egyedül. Ennek
fordítva kéne lennie, gondolta. Talán ez az egész csak valami
átverés? Lehet, hogy Danielle egész idő alatt Denverben vagy
Omahában volt, és csak kitalálta a hosszú autóutat, hogy
megszégyenítse, hogy emlékeztesse, milyen közel álltak
egymáshoz, és mennyire hiányozni fog neki, ha nem lesz.
Gracie-t belekeverni azonban teljesen más színezetet adott a
dolognak, és ez visszatérítette a valóság talajára. Látta, milyen
kemény és találékony tud lenni a nővére. De Gracie nem venne
részt ilyen csalásban.
Justin elgondolkodott a korábbi hívások és üzenetek sorozatán.
Danielle folyamatos kapcsolatban volt vele, úgy tűnt, izgatottan várja
a válaszait, aztán… semmi. Elképzelni sem tudott olyan okot, amiért
Danielle egyszerűen kikapcsolja a telefonját. És ha az övé lemerült
volna, akkor Gracie mobiljáról vagy akár egy telefonfülkéből
jelentkezne be.
Justin úgy gondolta, tudja, mit kell tennie ezután, de tétovázott.
Egyfolytában a telefonját nézte, várta, hogy megcsörrenjen, és
Danielle hívja. Három üzenetet küldött, egyiket a másik után. Azt
kérdezte, minden rendben van-e, és kérte, hogy hívja fel.
Mindegyiket elküldte másolatban Gracie-nek is. Miután egyikük sem
válaszolt, még egyszer próbálta hívni őket, és újabb üzenetet is
küldött.
A legkevésbé sem szerette volna elmondani az anyjának, hogy mi
a helyzet. Nem szerette Danielle-t, és nem helyeselte, hogy Justin a
középiskola alatt elkötelezze magát egy másik államban élő lány
mellett. Danielle rámenős és birtokló volt. Az anyja idegrohamot
kapna, ha a lány egyszerűen megjelenne hálaadásra. És talán nem
hinné el, hogy Justin nem volt benne.
Fel kellene hívnia Danielle anyukáját? Őt alig ismeri.
De Ted Sullivant elég jól ismerte. Ám éppen az, amit tudott róla,
nem töltötte el bizalommal. Mert Ted hisztériázni fog, és olyan
problémákat teremt, amik addig nem voltak.
Aztán ott volt a saját apja. Ő nem lenne olyan érzelgős és ítélkező
a helyzettel kapcsolatban. Elvégre ő mentette meg mindannyiuk
életét. De az ő apja a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető
kiszámíthatónak. Amikor Cody Hoyt gyújtózsinórján elindult a láng,
bármi megtörténhetett. És Justin nem volt biztos benne, hogy ő
akarja tartani a lángoló gyufát.
 17.
 
November 20., kedd, 21:01
 
A Jester’s Bar hátsó asztalánál Cody Cassie felé hajolt, kivillantotta
a fogait és azt mondta:
– Így van. Tubman zafírbánya-tulajdonos. Három bányája is van.
Bérbe adja őket egy részesedési szerződéssel, negyven százalékot
kap a bevételből, ha a bányászok nagyot kaszálnak.
Cody arca olyan közel volt, hogy Cassie érezte az alkoholszagot a
leheletén. Két feles whiskey, két üveg sör. Bizonyos szavaknál –
zafír, részesedés – összeakadt a nyelve. Az addig tiszta szemét alig
lehetett látni, résnyire szűkült. Az orrán és az arcán apró, vörös
hajszálerek hálózata virágzott.
Cassie számolta, hogy amióta ott voltak, tizenhárom ember lépett
be a kocsmába, aki miután meglátták őket a sarokban, azzal a
lendülettel ki is fordult. Tizenhárom ember, akiknek vagy volt már
dolguk Cody Hoyttal, vagy hírből ismerték, és nem akartak vele egy
levegőt szívni. A pultos haragosan nézett rájuk, valahányszor az ajtó
becsukódott egy távozó vendég mögött. Cody vagy nem vett
tudomást a történtekről, vagy egyáltalán nem érdekelte.
– Én ezt nem értem – szólt Cassie, miközben épphogy
kortyolgatta a harmadik pohár borát. Már ezt is megérezte. De meg
akarta tudni, miben sáros a seriff, és ahhoz, hogy Cody tovább
beszéljen, benne kellett lennie a játékban.
– És mi van akkor, ha bányát ad bérbe? Tudomásom szerint
semmilyen szabály nem tiltja.
– Nem tiltja – felelte Cody. – És amennyire én tudom,
beházasodott a zafírbányákba. A felesége családja évek óta a
megyében él. A bányák Dixie nevén vannak, de tudod, hogy megy
ez.
Cassie a fejét rázta, nem értette.
Cody a szemét forgatta, láthatóan bosszantotta, hogy a nő nem
érti az összefüggést.
 – Van néhány igazi bányász. Némelyikük olyan becsületes, és
olyan keményen dolgozik, hogy náluk jobbat keresve sem lehetne
találni. De gondolj azokra, akikkel már dolgunk volt, mint Tokely és
az a kibaszott B. G. Tudjuk, hogy ezek az alakok csak ürügynek
használják azokat a bányákat a dílerkedéshez.
– Gyanítjuk – javította ki Cassie.
– Tudjuk – jelentette ki Cody határozottan. – És tudod mi a
helyzet?
– Mi a helyzet?
– Az, hogy Tubman két bányáját Tokely és B. G. műveli.
– Ó!
– Bizony. Szóval sosem gondolkodtál még azon, miért elvi kérdés
az osztályon, hogy nem baszogatjuk ezeket az embereket? Sosem
gondolkodtál el azon, miért nem végzünk semmilyen megfigyelést a
Big Belt-hegység környékén? Sosem gondolkodtál el azon, hogy Mr.
Törvény és Rend Tubman egyszer sem rendelt el rendes razziát
odafent, és nem cipelték be Tolkey, B. G. meg a hozzájuk hasonlók
seggét?
– Erre még nem gondoltam – mondta. – Nem vagyok még olyan
régóta itt.
– Ne érts félre. Én is szarok rájuk. Élni és élni hagyni, ez az én
mottóm. Nem érdekel, ha szétfüvezik magukat, az se, ha lelövik
egymást, feltéve, ha maguk között csinálják, és nem vonnak be
civileket. Na, de szerinted a mi seriffünket ez érdekli?
– Nem igazán tudom, hová vezet ez.
– Hogy hova vezet? Visszanyúlik az előbb említett részesedési
szerződéshez. Tubman megkapja a drágakövek értékesítéséből
származó bevétel negyven százalékát. De ez az egész készpénzes
üzlet, pont, mint a drog. Szóval honnan tudjuk, hogy az a bizonyos
negyven százalék tényleg a zafíreladásból származik?
Cassie hátradőlt.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy Tubman benne van a
drogkereskedelemben?
– Nem – felelte Cody. – Ezzel csak azt akarom mondani, hogy
Tubman ezektől az alakoktól kap pénzt. Nem hiszem, hogy elkérné
tőlük a zafírértékesítések számláit. Ezt mondom. Az ilyenek, mint B.
G. szerinted pontos nyilvántartást vezetnek? Szerinted az egyik
főkönyvben a zafíreladásokat vezeti, a másikban a drogeladásokat?
A büdös francokat, dehogyis! Ott a halom készpénz, abból fizet
százalékot Tubmannek. És Tubman valószínűleg sosem kérdezi
meg, honnan van a pénz, B. G. meg úgysem tudná megmondani. De
szaglásztam egy kicsit. Tubmannek van egy szép, hétszázötvenezer
dollárt érő háza és egy birtoka a Flathead Lake-nél. Az elég puccos
környék. Vannak hómobiljai, négykerék-meghajtású terepjárói és
még ki tudja, mi mindene. Szerinted megengedhette volna magának
mindezt a rendőri fizetéséből?
Cassie biccentett.
– Honnan tudod, hogy igazad van? Ha a bányák a felesége nevén
vannak, hogyan állíthatod biztosan, hogy a seriff tisztességtelen úton
jár? Lehet, hogy az asszony pénze.
Cody csak vigyorgott rá.
– Szerinted mit kezdene az újság ezzel az információval, ha eljön
a seriffválasztás ideje? Csak annyit kell tenniük, hogy lehozzák a
tényeket. A választók nem szokták jó néven venni, ha egy seriff a
hivatali ideje alatt meggazdagszik. És abban egészen biztos lehetsz,
hogy aki ellene indul, az felhozza ezt az ügyet. Ha Tubman folyton
védekezik, akkor sárosnak tűnik. A helyi politikában pedig a látszat
maga a valóság.
Intett, hogy kér még egy kört.
– Kérlek, ne igyál többet – mondta Cassie. – Ki kell juttatnunk
téged innen, mielőtt…
– Mielőtt micsoda? – kérdezte Cody. – Hála neked, nincs hová
mennem.
A csapos lépett melléjük lehajtott fejjel. Láthatóan nagyon ideges
volt.
– Látom, mi történik, haver – mondta neki Cody. – Nagyon sok
vendéget vesztettél ma.
A pasas bólintott.
Cody előrecsúszott a széken, a farzsebébe nyúlt és megint
kinyitotta a tárcáját. Ezúttal egy bankkártyát adott át a pultosnak.
– Mindenkinek, aki itt maradt, vigyél egy kört – mondta Cody. – És
egyet magadnak is, mert úgy nézel ki, mint akinek szüksége van rá.
És még egy bort a csinos hölgynek.
– Nekem elég lesz – tiltakozott gyorsan Cassie.
– Azt majd én eldöntöm – hárította a tiltakozást Cody, majd a
pultoshoz fordult. – Addig vigyél mindenkinek, amíg azt nem
mondom, hogy elég. Mindenkinek, aki itt van. Vissza fogják hívni a
barátaikat, és mindannyian jól fogjuk érezni magunkat.
A csapos elment a kártyával, és bejelentette a maradék
vendégnek, hogy indul a parti. A motorosok Cody felé emelték a
sörösüvegeiket. Cody nézte őket, és jelezte, hogy tudomásul vette a
köszönést.
– Így szereznek barátokat az alkeszek – mondta aztán Cassie-
nek.
A nő rosszallón ingatta a fejét.
– Még sosem láttalak ilyennek.
– Ez az igazi énem – mondta. – Vicces fickó voltam, mielőtt józan
goromba fráter lettem.
És mivel az lettél, visszament hozzád a feleséged és a fiad,
gondolta a nő, de ezt nem mondta ki.
Miközben a csapos italokat hordott a társaságnak, Cassie
visszatért a beszélgetéshez.
– Az előbb azt kérdeztem, honnan tudod mindezt a seriffről.
– Ezt kérdezted?
– Igen.
Cody egyenesen a szemébe nézett és vigyorgott.
– Találkoztál már Dixie Tubmannel?
– A seriff feleségével?
Cody oldalra biccentette a fejét és bazsajgott. Szokatlanul
közvetlen és őszinte gesztus volt, amitől Cassie nagyon
kényelmetlenül érezte magát.
– Mielőtt Jenny visszajött, kalandoztam egy kicsit – mondta még
mindig vigyorogva. – Dixie elég magányos abban a nagy házban
egyedül, miközben Tubman folyton beszédeket tart, politizál,
korteskedik.
– Te lefeküdtél a seriff feleségével? – kérdezte a nő felemelve a
hangját. Valaki aprót dobott a zenegépbe, és felcsendült a Lynyrd
Skynyrd „Gimme Three Steps” című számának kezdő gitár riffje.
 – Szükségleteket elégítettem ki – kacsintott Cody. – A fenébe,
mindig is szerettem ezt a számot!
Cassie a szemét dörzsölte.
– Próbálom valahogy feldolgozni. Szóval honnan szereztél
tudomást a bányákról és a többiről?
– Párnacsevej. Tudod, a kamatyolás utáni bizalmaskodás –
nevetett fel. – Mármint amikor éppen nem harapta a párnát.
– Ne legyél seggfej!
– Amikor ittam, seggfej voltam – közölte nyíltan. – Mindenki ezt
mondta. Olyan sokan mondták, hogy magam is kezdtem elhinni.
– Tubman tudja?
– Mit? Hogy seggfej voltam?
– Hogy lefeküdtél a feleségével!
– Halkabban, kislány! Csak azt tudom biztosan, hogy én nem
mondtam el neki. – Megfogta a nő kezét. Cassie elhúzta.
Nyilvánvalóan részeg, gondolta Cassie. Az este olyan fordulatot
vett, amitől tartott, de számított is rá. Az olyan férfiak, mint Cody –
ami azt illeti, a legtöbb férfi, akivel eddig találkozott – egy idő után
ráhajtanak. Nem mintha kívánnák, vagy akarnák őt, vagy napközben
sokat gondolnának rá. Ez a dolog nem is volt személyes, és ez
valahogy fájt neki. Csak egyszerűen ilyenek, így vannak huzalozva.
Egyszer egy ilyen helyzetben tévedésből azt hitte, hogy a dolgok
komolyabbra fordulhatnak. Így született a fia.
– Szóval azt akarod mondani, hogy nincs több párna? – kuncogott
Cody.
Cassie elfordult, lecsúszott a bárszékről. A bortól kótyagos lett,
megszédült és az asztal szélébe kapaszkodott.
– Nem maradok itt. Hazaviszlek.
– Haza?
– Igazad van. Szerintem nem akarod, hogy Jenny ilyen állapotban
lásson téged. Elviszlek egy motelba, ott töltöd az éjszakát.
– És mi lenne, ha hozzád vinnél? – kérdezte kihívó pillantással.
– Anyámnak és a fiamnak nem igazán tetszene. És nekem sem.
Aztán Cody felnézett Cassie válla fölött, és az arca megváltozott.
A kaján pillantás eltűnt. Hirtelen döbbenten bámult.
 Cassie megfordult, és felismerte Justint a fotóról, amit Cody
mutatott neki.
 18.
 
November 20., kedd, 21:33
 
Justin vitte haza Codyt. Cassie Dewell követte őket Cody
pickupjával, miután Justin beleegyezett, hogy később visszaviszi a
Hondájához. A fiú alig leplezett haraggal vezetett, de vázolta az este
történteket. Elmondta, hogy Danielle és Gracie Sullivan egyik
pillanatról a másikra eltűnt az éterben, és nem hallattak magukról.
Cody zavart csendben ült, bár a szíve vadul vert, és az alkohol
nyugtató zsongása lüktetett az ereiben. A családi otthon egy bézs
színű, emeletes kertes ház volt, dupla garázzsal, körülötte az
utcában csupa bézs színű, emeletes kertes házzal egy új építésű
lakóparkban, Helena északi részén. Minden olyan új volt, hogy még
látta a gyeptéglák szélét az előkertben, és a facsemeték még karók
közé voltak kötve, hogy ne fújja el őket a szél. Justin nagy lendülettel
fordult be a kocsifelhajtóra, kis híján összekoccant Jenny autójának
lökhárítójával, csak centiken múlt.
– Nem kérhetem, hogy hazudj anyádnak. De megtehetnéd, hogy
nem mondasz semmit.
Justin nem volt hajlandó ránézni.
– Csak segíts megtalálni azt a két lányt. Aztán visszamehetsz, és
újra pusztíthatod magad.
Mintha tőrt döftek volna a szívébe. Cody sóhajtott. Két kézzel
dörzsölte az arcát, próbált kijózanodni. Nagyon utálta ezt a
szerepcserét: a fia a szülő, ő pedig a semmirekellő. Zavarban volt
Justin előtt, és dühös magára.
Justin kiszállt, az apja követte. Cody csizmája megakadt a
kocsibeálló betonjának egy repedésében, megtántorodott, és
kénytelen volt a parkoló autó motorháztetejében megkapaszkodni.
Justin csak odapillantott, a fejét ingatta és bement a házba.
Cody egy pillanatig állt ott, beszívta a hideg levegőt, érezte, ahogy
a hideg fémlemeztől kezd elgémberedni a keze. Nézte, ahogy
Cassie leparkol a ház előtt, és mozdulatlanul várta, hogy a nő
odaérjen.
– Úgy nézel ki, mint aki arra vár, hogy valaki megmotozzon –
mondta Cassie.
– Csak nyugodtan – válaszolta mogorván.
Cassie a fejét rázta.
– Csak emlékeztesd Justint, hogy vissza kell vinnie a kocsimhoz.
– Gyere be a hidegről – mondta, és kiegyenesedett. Hálás volt,
hogy nem ájult el. – Semmi nem indokolja, hogy idekint fagyoskodj.
A nő tiltakozni próbált, de Cody a szavába vágott.
– Kérlek!
Cassie felsóhajtott, és bólintott.
– Jenny talán elkezd balhézni – magyarázta Cody. – Lehet, hogy
meg kell védened.
– Valószínűleg neki segítek – felelte Cassie hűvös nyugalommal.
A férfi megállt a bejárati ajtóban, és lerúgta sáros csizmáját. Azt
szerette ebben a házban, hogy még új szaga volt: friss festés, új
bútorok, vadonatúj szőnyeg. Ez volt élete első új háza, és arra
gondolt, vajon mennyi időbe telik, amíg tönkreteszi. Minden
nyomorúságos lakásból, ahol valaha élt, úgy költözött ki, hogy ököl
nagyságú lyukak voltak a falakon, a szőnyegek whiskeyfoltosak, a
párkányon golyónyomok. De az még azelőtt volt, hogy abbahagyta
az ivást, a tombolást és Jenny úgy döntött, hogy ad neki még egy
esélyt.
Jenny a lépcsőfordulóban állt, kezét karba fonva nézett le rájuk.
Justin mögötte. Jennynek hosszú, sötét, göndör haja, kék szeme,
pisze orra volt, a napi futásnak köszönhetően fitt és karcsú. Bő pólót
és szűk farmert viselt.
Mivel Cody nem nézett a szemébe, Jenny rákérdezett.
– Bemutatnád a vendégünket?
– Ó, persze. Ő Cassie Dewell. Ő az én… illetve a volt… társam.
– Mi történt?
Cody nem szólt, remélte, hogy Cassie azt mondja, amit kell. De
hallgatott, és csak ennyit szólt:
– Örülök, hogy megismerhetem.
 – Megint felfüggesztettek – közölte Cody. – Illetve valójában
kirúgtak.
Jobban örült volna, ha Jenny káromkodik vagy hozzávág valamit.
Ehelyett csak behunyta a szemét, és lassan ingatta a fejét. A
csalódottsága jobban fájt, mint a szitkozódás vagy a düh.
– Nagyon sajnálom – mondta Cody lehajtott fejjel.
– Justin – szólalt meg Cassie a háta mögül. – Ami azt a fuvart
illeti…
Cody nem akarta, hogy Justin vagy Cassie elmenjen. Nem akart
egyedül lenni Jennyvel.
– Mit csináltál? – kérdezte Jenny hidegen. – Úgy értem, mielőtt
elmentél szarrá inni magadat.
A férfi nem válaszolt.
Jenny folytatta:
– Amikor nem jöttél haza vacsorára, minden átfutott az agyamon.
Egy ügyön dolgozol, vagy vérbe fagyva heversz valahol… minden
olyasmi, amire a zsarufeleségek gondolni szoktak. De aztán Justin
elmondta, mi történt, és hogy a segítségedre van szüksége. Akkor
eszembe jutott az a rengeteg alkalom, amikor nem találtalak én sem.
De elhessegettem a gondolatot. Ami azt illeti, újra bízni kezdtem
benned. Most pedig bebizonyítottad, hogy hiba volt.
Cody behunyta a szemét. Nem tudott erre mit mondani.
Végül egy pillanat múlva Justin megszólalt.
– Anya, nem beszélhetnénk meg ezt később?
Cody ekkor arra gondolt, hogy ha Justin elég közel lenne, most
megpuszilná. Jenny nagyon védelmezte a gyerekét – Cody szerint
túlságosan is –, és azon ritka alkalmakkor, amikor a fiuk zaklatott
volt, Jenny anyatigrisként védte. Még Codytól is. És saját jogos
haragjától is.
– Az a két lány valahol odakint van.
Cody félénken felnézett a volt feleségére. Jenny mintha viaskodott
volna magával, mi legyen a következő lépés.
Ekkor Cassie szólalt meg, és eléggé meglepte Codyt, amit
mondott.
– Mrs. Hoyt, ha ez számít, abban a pillanatban, hogy Justin
megjelent, Cody abbahagyta az ivást. Tudom, mert ott voltam vele.
 – Milyen kedves magától – jegyezte meg Jenny epésen.
– Az egész az én hibám. Felelősnek érzem magam.
– Nagyon nehéz lehetett leönteni a piát a torkán.
– Anya, kérlek! – szólt Justin.
Cody mély levegőt vett, és azt mondta Jennynek:
– Hadd próbáljam meg kideríteni, hol vannak a lányok. Segíthetnél
nekem azzal, hogy főzöl egy kávét.
Jenny végül bólintott, azzal sarkon fordult, és a konyhába indult.
Aztán megtorpant, és így szólt Codyhoz:
Justin azt mondja, órák óta nem írtak vagy telefonáltak a Sullivan
lányok. Tudod, hogy megy ez a kölykökkel, Cody. Olyan nincs, hogy
nem írnak egymásnak. Attól tartok, valami történt velük.
Attól tartok, valami történt velük. A szavak a levegőben lógtak.
Nem voltak ismeretlenek Cody számára. Számtalanszor hallotta már
az íróasztal másik oldalán a seriffhivatalban férjektől, feleségektől,
barátoktól, barátnőktől. Az emberek mindig a legrosszabbat
feltételezik, ha egy szerettük eltűnik. Néha nem tévednek.
Cody bólintott, és felment a lépcsőn a nappaliba. Részeg volt, de
a sürgető helyzet mintha egy kicsit kijózanította volna. Fájt a feje,
ami vagy annak a jele, hogy beütött a másnaposság, vagy szüksége
lenne még egy italra, hogy a kezdődő másnaposság elmúljon. A
házban egy csepp alkohol sem volt. Jenny gondoskodott róla. És
tudta, hogy két évvel ezelőtt kiürítette minden rejtekhelyét.
Felkapott a konyhaasztal mellől egy tömörfa széket, odavitte a
kanapéhoz, ahol Justin gubbasztott, megfordította és támlájára
könyökölve leült a fiával szemben. Intett Cassie-nek, hogy üljön
Justin mellé.
– Mielőtt pánikolni kezdenénk, nézzük át a helyzetet, aztán tegyük
sorrendbe a tényeket, hogy helyesen cselekedjünk, és ne
vesztegessük senki idejét. Justin, mikor jött a legutóbbi üzenet
Danielle-től?
– Pár órája.
– Pontosan mikor?
Justin üres tekintettel nézett fel.
– Nézd meg a telefonodon – mondta Cody, és próbált türelmes
maradni. – Nézd meg az időbélyegzőt.
 Justin görgetni kezdte az üzeneteket, és végre megszólalt.
– A legutóbbi üzenete nyolc huszonhétkor jött. Megírta, hogy a
Yellowstone Parkban vannak.
– Az elég nagy terület. Pontosan hol?
– Azt nem mondta.
Cody hunyorított, és hátradőlt.
– Mi a fenét kerestek a Yellowstone Parkban?
– Útlezárás vagy ilyesmi volt az I-90-esen. Megnéztem a térképet,
és elmagyaráztam nekik, hogyan tudják megkerülni az útlezárást,
hogy visszajussanak az autópályára.
– A Yellowstone? Te visszaküldted őket oda?
– Apa! Semmire nem kényszerítettem őket. Azt akarták, hogy a
lehető leggyorsabban eljussanak ide, és az tűnt a legjobb kerülő
útvonalnak. Ennyi.
– Lehet, hogy ez elijesztette őket – spekulált Cody. – Lehet, hogy
beértek a parkba, és hirtelen rájuk tört minden, amin
keresztülmentek, ettől kiborultak, megfordultak és hazamentek.
– Nem, nem – tiltakozott Justin a fejét rázva. – Nem volt bajuk
vele. Ők nem olyanok. Ennél jobban ismerhetnéd őket.
– Hát, nem ismerem őket jobban. Egyszer találkoztam velük, és
nem igazán volt alkalmunk ismerkedős csevejt folytatni. Gracie
teljesen rendben van, de a nővére…
– Mi van a nővérével? – kérdezte Justin reszelős hangon.
– Csak olyan… szóval komolytalannak tűnt – felelte Cody.
– Ő a barátnőm, apa. De szakítani akartam vele. Úgy tűnik, ezt ő
is tudta vagy érezte, és azért akart idejönni, hogy lebeszéljen róla.
Ebben egészen biztos vagyok. Kizárt, hogy csak úgy megforduljon
és hazamenjen anélkül, hogy szólna nekem.
– Akkor kezdjük elölről – mondta Cody, azzal feltűrte az inge ujját,
és a karórájára nézett. – Oké, szóval legutóbb 20:27-kor
jelentkeztek. Most 22:15 van. Ami azt jelenti, hogy egy óra
negyvenöt perce vannak Montana azon részén, ahol nincs térerő.
Fiam, tudom, hogy ez egy örökkévalóságnak tűnik, de igazából nem
olyan hosszú idő. Tudod, hogy borzasztó a térerő a parkban,
egészen Gardinerig hol van, hol nincs. Ha arra jöttek.
 – Arról az útvonalról beszéltünk – mondta Justin. – De mostanra
már túl kellett volna lenniük azon a szakaszon. Már vissza kellett
volna érniük az autópályára, és ha minden rendben lenne, már csak
egy órányira lennének innen. Kiszámoltam.
Cody egy pillanatig hallgatott, ő is kiszámolta.
– Rendben, igazad van. Ha nem akadtak el valahol. És ez itt egy
nagy ha. Gondolj csak bele. Lehet, hogy eltévesztettek egy
útelágazást.
– Lehetséges – felelte Justin. – De azt mondták, van GPS-ük.
– Oké, de ki tudja. Lehet, hogy útépítés van a park területén, vagy
ilyesmi. Ott folyton építgetnek valamit, és úgy látszik, sosincs vége.
Lehet, hogy…
– Megnéztem a Yellowstone weboldalát – mondta Justin a fejét
rázva. – Minden útépítési munkát jeleznek. Mammothtól délre Old
Faithfulnál van felújítás, de csak nyáron, most zavartalan a forgalom.
– Lehet, hogy kifogyott a benzin.
– Lehet, de akkor mostanra már szereztek volna, és újra az úton
lennének – felelte Justin, makacsul kitartva aggodalma mellett.
– Nagyon sok lehetséges oka van annak, hogy még nem hívtak –
vélekedett Cody. – Lehet, hogy lemerült a telefonjuk, és nem vittek
magukkal töltőt… ahogy az veled sokszor előfordul. Lehet, hogy egy
mobil átjátszótorony tönkrement vagy a szolgáltatónál van a hiba.
Lehet, hogy elütöttek valami állatot. Vagy, Isten ne adja, balesetet
szenvedtek. Ez is lehetséges.
Justin a fejét rázta.
– De ennek semmi értelme, apa. Mindkettőjük számát többször
hívtam, és kinyomták a hívást. Nem hangpostára ment. Olyan volt,
mintha meglátták volna a számomat, és direkt kinyomták volna.
– Ez tényleg nagyon furcsa – szólt Cassie. Cody meg is
feledkezett róla.
– De ki tudja? Lehet, hogy mégis a mobilszolgáltatóval van valami
gond. Valószínűleg csak lerobbantak vagy valami ilyesmi.
Justin behunyta a szemét.
– Ebben az esetben valakinek tudnia kellene róla. Nem jelentették
volna már a lerobbant kocsit?
 – Talán – mondta Cody. – De azok eléggé távoli utak, ráadásul a
nemzeti park kezelésében. A szövetségiek a maguk módján intézik a
dolgokat. Nem sokan utaznak át a Yellowstone Parkon ilyen késő
ősszel. Lehetséges, hogy aki ott balesetet szenved ilyenkor, órákig
nem kap segítséget.
– Ami azt jelenti, hogy azoknak a lányoknak talán baja esett –
szólalt meg a konyhából kilépő Jenny. – Ha pedig ez a helyzet, ki
kell derítenünk, hol vannak, és szólnunk kell a szüleiknek.
– Tudsz valamit arról, hogy kapcsolatban voltak-e az anyjukkal
Coloradóban? – kérdezte Cody.
És ekkor Justin még jobban elsápadt.
 
– Mit értesz az alatt, hogy nem tudja? – kiáltott fel Cody.
– Danielle döntött úgy, hogy nem mondja el neki – felelte Justin, a
cipőjét bámulva. – Hazudott neki. Azt mondta, Nebraskába mennek
az apjukhoz hálaadásra.
– Tedhez? – kérdezte Cody. – Ted is benne van ebben?
Undorral emlékezett Ted Sullivanre. De amint ezt kimondta,
egyáltalán nem volt meglepődve.
– Ted Sullivan igazi seggfej, púp az ember hátán – magyarázta
Cassie-nek. – Azt hiszi, attól jó apa, ha a kölykeinek ő a legjobb
barátja, és hagyja, hogy azt csináljanak, amit csak akarnak azért,
hogy szeressék. Bár emiatt majdnem meghaltak.
– Justin, el sem tudom hinni, hogy te ebbe belementél – szólt
Jenny. – Most hogy hívjuk fel Danielle anyját és mondjuk el neki,
hogy nem tudjuk, hol vannak a lányai?
– Tudom – sóhajtotta Justin.
– De fel kell hívnunk – mondta Cody. – És talán, csak talán, vele
kapcsolatba léptek. És Ted? Szerinted ő beszélt velük? Tud róluk
valamit?
Justin vállat vont.
– Micsoda zűrzavar – jegyezte meg Cody, és hátradőlt a széken.
A fejfájása egyre rosszabbodott.
– Cody, mit fogunk tenni? – kérdezte Jenny.
Cody a szemét dörzsölte.
 – Először is kell pár szem Ibuprofen. Aztán felhívom az autópálya-
rendőrséget – közölte a férfi. – Megkérdezem a diszpécsert,
jelentett-e valaki balesetet vagy lerobbant kocsit Gardiner és
Bozeman között. Ha nem, akkor megpróbálok riasztani valakit a park
rendfenntartói közül, hátha tudnak valamit.
– És ha nem? – kérdezte Jenny.
– Akkor szólok, hogy kezdjék keresni őket. Justin, milyen kocsival
vannak?
– Egy kis piros Ford Focus. Nem tudom az évjáratot, de használt.
– Egészen véletlenül nem tudod a rendszámot?
P-L-N-T-D-N-L.
Cody felírta a tenyerére.
– Ez meg mit jelent?
Justin enyhén elmosolyodva mondta:
– Planet Danielle.
– Planet Danielle – ismételte az apja, fájó fejét rázva.
 
Cody éppen az ötödik fájdalomcsillapítót nyelte le a konyhában,
amikor érezte, hogy van mögötte valaki. Jennyre számított,
megfordult, hogy a felesége megmondhassa neki a magáét.
Meglepetten látta, hogy Cassie az.
– Hadd segítsek – mondta Cassie.
Cody legyintett.
– És szerinted mit kéne tenni?
Cassie a fejét rázta.
– Nem tudom, de az a legkevesebb, amit tehetek, hogy segítek.
– Ez igaz. De fogalmam sincs, most mit tehetnél.
– Akkor szólj, ha kitaláltál valamit.
– Menj ki a városba, és hozz nekem egy üveg Wild Turkey-t.
– Ezt kivéve.
 19.
 
November 20., kedd, 21:35
 
Gracie megfordult, úgy érezte, hányni fog, de nem tudta kinyitni a
száját, mert le volt ragasztva. Tudta, ha hányni fog, megfulladhat. A
szeme kidülledt, próbálta visszafogni a hányinger egyre nagyobb
hullámait. A gyomra háborgott, de igyekezett küzdeni ellene. Minden
akaraterejét összeszedve próbált nyugodt maradni, arra
kényszerítve a testét, hogy ne vesse ki gyomrának tartalmát. Bár
magánál volt, semmit nem látott. Vajon a szemét is bekötötték? Ha
igen, nem érezte a kötést.
Bár semmit nem látott, úgy érezte, valami hosszú fémhengerben
van. Sötét volt, és hideg, a padló rázkódott, és arra gondolt, hogy
egy űrhajóban van. Az acélpadló remegett, rázkódott, fűrészpor és
lakk szaga volt. Próbált kinyújtózni, és négykézlábra tápászkodni, de
a végtagjai nem engedelmeskedtek. A gyomra fájt, színek és hangok
kavarogtak előtte, amíg újra be nem csukta a szemét. Sikerült
oldalra fordulnia, de tovább nem, mert egy hosszú, mozdulatlan,
merev valamibe ütközött. Az a valami nyomásra egy kicsit
meghajlott, és Gracie mintha egy térdkalácsot vagy könyököt érzett
volna a bordáin.
Hátrált, aztán újra nekigördült a tárgynak, majd a másik oldalára
fordult, szembe vele. A feje búbjával tapogatva próbálta
meghatározni, hogy mi az. A közepe merev, de rugalmas. Feljebb
puha dudor volt – a mellek –, és ki tudta venni egy áll kiugró részét
meg egy homlokot. De az a valami nem mozdult, nem lélegzett és a
recsegő, zörgő hangokból ítélve valami nejlonfóliába lehetett
csomagolva. Ekkor tört rá a felismerés: a nővére halott és
befóliázták.
Gracie gyorsan arrébb kúszott, ezzel önkéntelenül megrúgta a
testet. Rettenetesen félt, és képtelen volt feldolgozni, amit talált.
Egy másik tárgy állta az útját. Eltelt egy pillanat, mire Gracie rájött,
hogy az, ami most a hátánál van, nehéz, meleg és mozdulatlan.
 Danielle. Az illatáról felismerte a nővérét. A másik testtel
ellentétben azonban Danielle egészen biztosan életben volt, de még
eszméletlen. Gracie a nővéréhez bújt, hozzásimult, a hátán érezte a
teste melegét és hallotta a lassú, nehéz légzését.
Próbált nem gondolni arra a másik testre, de azon tűnődött, ki
lehet az, és miért van ott.
 
Gracie igyekezett felidézni, mi történt, de az eseménysor
összefüggéstelen filmjelenetek soraként villant fel a fejében: a nagy
kamion vakító reflektorfénye, ahogy mögéjük parkol, a sofőr tiszta
fehérben, csak sziluettként látszott az erős ellenfényben, rátámadt, a
könyökhajlatába szorította a fejét, és az éles tűszúrás a combján.
Felnézett, érezte, hogy kezdi elveszíteni az eszméletét, az agya
egyszerűen nem működött…
Aztán semmi. És most sem volt biztos benne, hogy ébren van-e
vagy álmodik, esetleg a kettő közötti állapotban létezik.
– Danielle – próbálta mondani a mellette heverő testnek, de a
hangja egészen tompán, elfojtottan szólt. Rájött, hogy a keze hátra
van kötve, és a bokáját is összekötötték valamivel.
Hátrahajtotta a fejét, előretolta az állát, még mindig a hányingerrel
küszködött, de ekkor érezte, hogy az állánál a ragasztószalag egyik
vége meglazult. A fejbőrén és a homlokán izzadságcseppek szöktek
végig, ahogy megpróbálta nem elhányni magát. Aztán lehajtotta az
állát, egészen a mellkasáig, és sikerült a ragasztószalag kilazult
végét a gallérjához tapasztania. Így egy kicsit balra tudta fordítani a
fejét, és még egy darab ragasztószalagot le tudott tépni a szájáról.
Ajkát hirtelen hűvösnek érezte, ahogy levegő érte, aztán okádni
kezdett. Nyögve ürítette a gyomra tartalmát az acélpadlóra, míg
semmi nem maradt benne.
Aztán amennyire csak tudta, megtörölte a száját, a ruhája vállához
dörzsölve. Közelebb hajolt a nővéréhez, és szólongatta:
– Danielle!
A nővére nem válaszolt. Belélegezte Danielle hajának illatát,
behunyta a szemét, és addig fúrta magát a dús, sötét hajba, míg az
állával meg nem találta a nővére nyakát. Lassú pulzust érzett a bőre
alatt, és a mellének emelkedését, ahogy lélegzett.
 – Hála az égnek – súgta. Aztán Danielle-hez szólt: – Ébredj fel,
Danny! Kérlek, ébredj fel!
De hiába könyörgött neki, ő meg sem moccant, nem nyitotta ki a
szemét.
Ekkor éles csikorgást hallott a konténer padlója alól –
fékcsikorgást.
A kamion rakterében voltak, és a kamion haladt. Fogalma sem
volt, mennyi ideje lehetnek odabent, és mikor ér véget az út.
Saját hányásának bűze keveredett a fűrészpor, a lakk szagával és
a konténer áporodott levegőjével. Akármi is volt abban a
fecskendőben, megint erőt vett rajta, lefelé húzta és érezte, hogy
újra elveszíti az eszméletét. Egy kicsit megkönnyebbült, amikor újra
becsukta a szemét, de tudta, hogy nem sokáig bírja majd, mielőtt
újra elájul.
 20.
 
November 20., kedd, 22:59
 
Felvillant Cody mobiljának kijelzője, felkapta a telefont az otthoni
íróasztaláról, és ránézett: a diszpécser hívta vissza.
– Edna, mondj valami jót!
– Mindig mindenki ezt kéri tőlem. És mindenkinek csalódást
okozok.
Cody a homlokát ráncolta, feje lüktetett. A fájdalomcsillapító
semmit nem használt. Testének minden egyes sejtje azt üvöltötte:
Még több alkoholt! Ismerős érzés volt. Tétován elgondolkozott azon,
vajon milyen alkoholtartalma van a fürdőszobapolcon tárolt
szájvíznek.
Cassie a konyhában volt Jennyvel. Kétsége sem volt afelől, hogy
róla beszélnek, mivel valószínűleg ő volt az egyetlen közös témájuk.
Edna a megyei seriffhivatal vezető diszpécsere volt, és csak
nemrégiben mondott le arról, hogy Codyt összehozza valakivel –
bárkivel –, és ezzel teljesítse egyik életcélját.
Edna gyűlölte az egyedülálló zsaruknak a gondolatát is a
testületnél. Állítása szerint az évek folyamán már tizennyolc
házaspárt hozott össze, akiknek a fele még mindig együtt van. Cody
több okból is hálás volt azért, hogy Jenny visszament hozzá, de az,
hogy ezzel Edna leszállt róla, extra jutalom volt.
– Megkérdeztem az állami diszpécsert és a park vészhelyzeti
irányítóit is. Egyik állami autópályáról és a Yellowstone Parkból sem
jelentettek olyan balesetet, amelyben a leírt autó érintett lenne.
Megkértem a rendőröket az I-90-esen az útlezárásnál, hogy figyeljék
a coloradói rendszámú piros Ford Focusokat, és most várjuk, hogy
visszahívjanak.
– A fenébe – mondta Cody.
– Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek odakint, csak azt,
hogy senki nem tett bejelentést.
 – Ebben benne van a Beartooth főút a Yellowstone területén
Cooke Citytől Mammothig és a Mammothtól egészen Livingstonig
vezető útszakasza is?
– Nem kell megismételned – méltatlankodott Edna. – Elsőre is
megértettem. Senki nem jelentett semmit coloradói rendszámos
piros Ford Focusról.
– A francba! – mondta a széken hátradőlve. A számítógépe előtt
ült, a monitoron bámulta az I-90-es útlezárását. A közútkezelő
tájékoztatása szerint az út még mindig le van zárva. Ez azért jó, mert
több száz nyugatra tartó kocsit tartóztat fel, és ha a lányok a
dugóban vannak, akkor megtalálják őket. De erre nem volt sok esély,
mert Justin szerint elindultak a kerülőúton.
– Riasztást kell kiadnunk arra a járműre – mondta Cody. –
Tudassuk mindenkivel, hogy figyeljék, és hívjanak, ha megtalálják.
Szólj át Wyomingba és Idahóba is, ha esetleg a lányok tényleg
nagyon elcseszték, és a park egy másik kijáratán mentek ki.
Megtennéd, Edna?
– Már meg is tettem. Nem ma kezdtem, Cody.
– Itt van az autóban ülők személyleírása – mondta, és
emlékezetből sorolta a részleteket Ednának.
– Az egyik lány a fiad barátnője?
– Igen… Mondhatni… A volt barátnője.
Ekkor eszébe jutott valami.
– Edna, tudsz olyasmiről, hogy ma este hálózati kimaradás lett
volna valamelyik mobilszolgáltatónál? Az megmagyarázná, hogy
miért nem jelentkeztek.
Edna azt felelte, hogy ilyesmiről nem érkezett jelentés, aztán
megkérte Codyt, hogy tartsa egy kicsit. A férfi hallotta, hogy
számokat tárcsáz, és Edna azt mondta valakinek, hogy „csak
ellenőrizni akartunk valamit”, aztán visszavette a vonalat.
– Felhívtam a nővéremet, Sallyt, aki Gardinerben lakik. Működik a
rendszer.
– Újabb elmélet dőlt meg – mordult Cody.
– Azonnal szólok, amint megtudok valamit. De tudod, milyenek
ezek a kölykök. Talán csak eltévedtek, vagy ilyesmi.
– Hát, mindenesetre meg kell találnunk őket.
 – A szüleiket már értesítettétek?
– Még nem. Szólni fogok nekik, de előbb biztos akarok lenni, hogy
így vagy úgy, de mondani tudok nekik valamit. Sőt, meg tudnál
keresni nekem egy omahai számot? Ted Sullivan. Ő az apa.
Mondaniuk sem kellett, milyen borzasztó kötelessége a
rendvédelmiseknek a szülőket értesíteni arról, hogy a gyerekük
eltűnt vagy megsérült. Cody számtalanszor volt kénytelen ezt
megtenni, és mindig úgy érezte, mintha a szívét tépték volna ki.
Olykor még az áldozatokat is ismerte.
– Megkeresem és visszahívlak.
– Küldd el a számot e-mailben – mondta Cody.
– Vettem – mondta Edna. – Felhívtam egy ismerős rendőrt,
Livingston és Gardiner között járőrözik. Sally férje volt. A neve Rick
Legerski. Üzenetet hagytam a hangpostáján, és elmondtam, mi a
helyzet. Remélem, nem bánod, hogy megadtam neki a számodat.
Cody hátradőlt.
– Köszönöm, Edna! Ez jó gondolat volt. – Leírta a nevet a
noteszébe.
Hosszú csend következett, aztán Edna megszólalt:
– Cody, hallottam, hogy ma felfüggesztettek.
– Csak egy kis horzsolás – felelte Cody. – Semmi komoly.
– Bajba kerülök a seriffnél, ha segítek neked?
– Lehet. Ha elmondod neki.
– Nem mondom el.
– Egyébként te nem akarod megtalálni azokat a hülye lányokat?
– Dehogynem.
– Nos, akkor…
– Világos. Vettem – mondta Edna.
Cody elmotyogott egy köszönömöt, és letette.
 
– Nem jártál sikerrel? – kérdezte Cassie az ajtóból. Cody akkor jött
rá, hogy végig ott volt, mióta csörgött a telefon, és mindent hallott.
– Még nem.
Cassie hátranézett a nappali felé, nyilvánvalóan azt akarta tudni,
hol van Jenny és Justin, aztán belépett a dolgozószobába, és
becsukta maga mögött az ajtót.
 – Cody, igazából mit gondolsz?
– Igazából fogalmam sincs. De azt tudom, hogy a pánik senkinek
nem segít. Elég hamar rárepültünk. Ha valaki az íróasztal másik
oldaláról adta volna elő ezt az ügyet, tekintve, hogy mennyi idő telt el
a legutóbbi üzenettől, azt tanácsolnám az illetőnek, hogy nyugodjon
meg, és várjon még legalább néhány órát.
Cassie bólintott.
– Ez a Danielle… Problémás lány?
– Ó, az bizony – felelte Cody. – De olyan fajta problémás lány, akit
a fiúk ellenállhatatlannak találnak. Látnod kellene a fotóját.
– Justin megmutatta a Facebookon. Olyan lánynak tűnik, mint az,
aki régebben félrehívott, és azt mondta, hogy én is lehetnék csinos,
ha legalább megpróbálnám.
Cody elmosolyodott.
– Szóval, mit csináljunk? – kérdezte Cassie komolyra fordítva a
szót.
A férfi a telefonjára pillantott, bólintott.
– Várunk. Valaki meg fogja őket találni odakint.
Azt nem mondta, hogyan. Azt sem, hogy mit fognak találni.
Cassie közelebb lépett az íróasztal széléhez, és Codyra nézett.
– Mit mond a hetedik érzéked? Csak kettőnk között.
Egy pillanatra elkapta a tekintetét, aztán megint a nőre nézett.
– Adjunk neki pár órát. Már tudnak róla az autópályarendőrök, a
helyi járőrök, a vadőrök, az erdőőrök is. Lehet, hogy ilyen késő éjjel
nem sokan vannak odakint, de ha járőröznek, nem kell olyan sok
utat ellenőrizniük.
Cassie mély levegőt vett, és karba fonta a kezét.
– És ha pár óra után sem hallunk felőlük?
– Akkor aggódni kezdünk. Ez az a helyzet, ahol az idő mindennél
fontosabb. Ha bajban vannak, nos, nem tudunk elég gyorsan
cselekedni – szólt Cassie-re felpillantva. – Ami azt illeti, ha
hamarosan nem hallunk felőlük, odamegyek, és elkezdem riasztani
az embereket.
– Nem vagy abban az állapotban, hogy vezess.
– Nem lesz semmi gond. Valószínűleg többet vezettem már
részegen, mint a legtöbb ember józanon. De nem ülhetek itt ölbe tett
kézzel. Sokszor egy ügyet nem lehet addig megoldani, amíg az
összes érintett szereplő, helyi seriffek, zsaruk, állami hivatalnokok,
nem éreznek kellő motivációt. És ha van gyanúsított, annak én
akarok kérdéseket feltenni. Nem várhatunk reggelig.
– Veled megyek – mondta a nő. Ez kijelentés volt, nem kérdés.
– Nem. Te nem jössz.
– Tényleg! Kivehetek egy nap betegszabadságot.
– Felejtsd el! Nem akarsz a közelemben lenni, ha esetleg
kénytelen leszek szokatlan módszereket alkalmazni, hogy
válaszokat szerezzek. Ha érted, mire gondolok.
– Olvastam a jelentést arról, hogy mi történt a Yellowstone
Parkban. Tudom, hogy egyesek rendőri brutalitással vádoltak. Az
egyik tanú azt mondta, térden lőtted és felakasztottad egy fára.
Cody megvonta a vállát.
– Különben megették volna a medvék. Megmentettem a nyomorult
életét. De te hallani sem akarsz ilyesmiről. A lehető legmesszebb
akarsz kerülni az ilyen dolgoktól a karrierednek ebben a
szakaszában. Különben is, honnan tudhatnám, hogy nem jelentenél
rólam megint?
– Te tényleg egy szemétláda vagy – mondta dühösen.
– Igen, az vagyok. Nézd, ha segíteni akarsz, többet segítesz
azzal, ha itt maradsz. Ha belekeveredek valamibe odalent,
szükségem lesz valakire, aki telefonálni tud és minden adatbázishoz
hozzáférése van. A helyzetemet tekintve senki másra nem
számíthatok az osztályon. Szóval ha elérhető maradsz, sokkal, de
sokkal hasznosabb vagy, mintha magammal vonszolnálak.
Cassie vitatkozni akart, de közben átgondolta.
– Logikusnak tűnik.
– Úgyhogy ha elszabadulna a pokol, figyeld az e-maileket, és
mindig legyen bekapcsolva a mobilod.
A nő bólintott.
Nyílt az ajtó, Jenny lépett be. Justin egy lépéssel mögötte.
– Van valami? – kérdezte.
– Még semmi – felelte Cody. Justin válla csalódottan elernyedt.
Ekkor a számítógép jelzett. A monitorra pillantott, és látta, hogy
Edna küldött e-mailt.
 – Mindenki kifelé – rendelkezett Cody. – Össze kell szednem a
gondolataimat, mielőtt felhívom azt az idióta Ted Sullivant, és
elmondom neki, hogy a lányai eltűntek.
 21.
 
November 20., kedd, 23:32
 
Egyetlen sötét felhő suhant át a hold szeletén, megfelezve azt,
miközben a Gyíkkirály az ősrégi Case kotrógép fordulatszámmérőjét
figyelte. Az erős, régi szerkezet motorja durván berregett,
megrezegtette a kamion rakterének fémpadlóját, aztán dübörgő,
izmos ritmusba kapcsolt, melyet kilométerekről lehetett volna hallani,
ha lett volna a közelben valaki, aki hallja.
A mély kis völgy mind a négy oldalán magas hegyek emelkedtek,
feketébbek, mint az ég. Az éjszaka csöndes volt, és hideg. A
kotrógép dübörgésén és morajlásán túl teljes sötétség volt a hegyi
tisztáson.
A gép nyitott kabinjának tetejére szerelt négy lámpa éles fényt
vetett a szerkezet előtti csomós fűre. Mindkét oldalon leengedte a
támasztótalpakat, és bekapcsolta a stabilizátort. Hidraulikus
szisszenéssel értek földet, és a Gyíkkirály érezte, ahogy a gép hátul
megtámaszkodik, munkára kész. Kesztyűs kézzel fogta meg a térdei
között kiálló két vezérlőkart. A bal oldali a hidraulikus lengőkart
vezérelte, a jobb oldali a markolókanál mozgását. A kanál fémfogai
belemartak a puha földbe, a motor megfeszült, ahogy felemelte az
első nagy földhalmot, és a markológép bal oldalára borította. Sötét
és nedves volt a föld, néhány nagyobb kő is akadt benne, és néhány
órán belül egy öt méter hosszú, négy méter széles, két méter mély
gödröt kellett kiásnia.
Tudta, mert nem először ásott a keskeny völgyben. Ami azt illeti,
ha valaki közelebbről megnézte volna, a völgy talaja tele volt ilyen
betemetett gödrökkel.
 
A Gyíkkirály egyszerre volt hihetetlenül izgatott és kimerült. Húsz
órája nem aludt, az éjszaka pedig valóságos érzelmi hullámvasút
volt: düh, kéjvágy, félelem, diadal. Még nem volt otthon, és a mobilja
tele volt hangpostaüzenetekkel. Mivel tudta, mi áll bennük, és kitől
érkeztek, nem volt oka meghallgatni. Semmi oka nem volt.
 
A gödör jobb oldalán ott állt az idevontatott kis piros Ford. A feje
feletti lámpa fényében látta az első ülésére dobott gyűrött, fehér
overallt. Az anyósülésen egy kupacban az eszméletlen lányokról
levett ruhák és cipők hevertek. Nemsokára mindent több tonna föld
alá temetnek. A coloradói rendszámot is.
Reggelre a piros Fordnak és a benne lévő tárgyaknak semmilyen
látható nyoma nem lesz, a markoló pedig a megye
munkagéptárolójában fog állni.
Arra a két karcsú, hibátlan, félmeztelen testre gondolt, akiket
kipakoltak. Annyira mások voltak, mint a parkolói gyíkocskák, akiket
az elmúlt néhány hónapban hozott. Persze időről időre akadtak
kincsek, amikor szerencséje volt, és a körülmények megfelelőek
voltak. De hosszú hónapokig kellett megelégedniük azzal, hogy csak
parkolói prostik jutottak nekik. Keserű diéta.
Aztán félretolta ezt a gondolatot, amennyire csak lehetett, hogy a
munkájára figyelhessen.
 22.
 
November 20., kedd, 23:38
 
Cody éppen a vonalas telefonért nyúlt, hogy felhívja Ted Sullivan
omahai számát, amikor felvillant a mobilja kijelzője. A 406-os körzet
montanai, de nem ismerte a számot. A telefonért nyúlva levert egy
fél csésze kávét, amit Jenny vitt be neki. Ez volt a harmadik. Forró
kávé áradt szét az íróasztal felületén, egy kis kávépatak pedig az
ágyékára csordult. Cody hátrarúgta a székét, az ingujjával elkente a
kiömlött folyadékot, és a szabad kezével felkapta a mobilját.
Rekedtes hangon szólt bele.
– Cody Hoyt.
A torka kiszáradt a rengeteg cigarettától. A koffein nem igazán
józanította ki, csak felerősítette kezdődő másnaposságát.
– Rick Legerski járőr vagyok a montanai autópályarendőrségtől.
Edna Mulcahy-tól kaptam meg a számát.
A hangja mély volt, rekedtes, mogorva és értelmes. Cody rádió
vagy televízió hangját hallotta a háttérben, és feltételezte, hogy
Legerski otthonról hívja.
Cody bemutatkozott, miközben a könyvespolcon tartott dobozból
papír zsebkendőket rángatott ki, hogy minél több kávét itasson fel.
– Edna azt mondta, hogy a nővére férje volt – mondta Cody.
Így mennek a dolgok Montanában. A régóta ott lakók addig
szaglásszák körül egymást, amíg nem találnak valakit, akit
mindketten ismernek. Ez általában nem tartott sokáig.
Pillanatnyi csend következett.
– Sally. Igen – mondta a férfi, és felsóhajtott. – Magának van
exneje?
– Egy – mondta Cody.
– Nekem kettő. A szerelem egy lepedő, a válás száz lepedő. De
elég ebből, Hoyt – mondta Legerski, és témát váltott. – Hallottam
már magáról.
 Óvatos volt a hangja, és egy kicsit aggódónak tűnt. Cody
felismerte ezt a hanghordozást, sokszor hallotta már idősebb
rendvédelmisektől. Elmosolyodott.
– Gondolom, csupa jót.
– Ismertem Jeter bácsikáját – mondta Legerski. – Ami azt illeti,
rendesen bevertem a fejét, amikor megláttam, hogy Ekalaka
közelében átlépi a záróvonalat a platóján egy döglött szarvasbikával.
Nem volt hajlandó megfújni a szondát, és kissé harcias lett, ezért…
leszereltem.
– Szóval maga volt az. Emlékszem erre a sztorira.
– Olyan kemény volt a feje, mint a kő. Elhajlott rajta a gumibotom,
újat kellett szereznem.
Cody kuncogott.
– A maga neve is felmerült egyszer-kétszer errefelé – jegyezte
meg Legerski.
– El tudom képzelni.
– Úgy hallottam, két eltűnt kamaszlányt keres egy kocsiban –
mondta a rendőr, befejezve a csevegést.
– Igen – válaszolta Cody, és gyorsan elmondta, milyen modell volt
a Ford, valamint közölte Gracie és Danielle Sullivan személyleírását.
– Coloradói rendszám?
Cody betűzte a rendszámot, és összegezte a történetet.
– Nem jártam ma éjjel a Yankee Jim kanyonban, de semmi
szokatlanról sem hallottam. Az I-90-es lezárásához rendeltek ki, ott
voltam szinte egész éjjel, most jöttem haza, és leadtam a
szolgálatot. Éppen vacsorázni akartam, amikor megláttam, hogy
Edna hívott.
– Sajnálom, hogy otthon zavartuk – mondta Cody, pedig
egyáltalán nem sajnálta. De minden segítségre szüksége volt, ezért
udvariaskodott.
– Ez a szakma ezzel jár – nyögött fel Legerski. – Egy montanai
járőr mindig szolgálatban van.
Cody a plafonra pillantott, és egy marék papírzsebkendőt nyomott
az ölébe, hogy felitassa a kávét.
Mindig is volt érzéke ahhoz, hogy pusztán a beszédük,
szóhasználatuk, hangsúlyuk alapján képet alkosson az ismeretlen
telefonálókról. Egykori társa, Larry rendszerint fogadott vele, pontos-
e a leírása az illetőről, akivel később találkoztak. Larry többnyire
kénytelen volt fizetni.
A három évvel korábban elhunyt Jeter bácsiról szóló anekdota
alapján Cody feltételezte, hogy Legerski az ötvenes éveinek végén,
hatvanas éveinek elején járhat, valószínűleg már a nyugdíjazás
közelében. Nagydarab férfi lehet, mint az országúti járőrök nagy
része, és vontatott beszéde miatt Cody sűrű, lelógó párbajhős
bajszot képzelt el a kampós orrú, markáns arcra. Mivel említette,
hogy a kelet-montanai Ekalakában dolgozik, Cody feltételezte, hogy
Legerski egész életében rendőr volt, és hosszú karrierje során egyik
helyről a másikra költözött az államban. Ekalaka a semmi közepén
volt. Livingston és Gardiner viszont Park megyében, amely jó
helynek, sőt, jól fizető helynek számított, mert Yellowstone-nal
határos. Szóval Legerski az évek folyamán lassan lépkedett felfelé a
ranglétrán. Ami azt jelenti, hogy elég jól kijön az állami bürokráciával
– a montanai autópálya-rendőrség az állami Igazságügyi
Minisztériumhoz tartozik –, amire Cody sosem volt képes a saját
szervezetében. Legerski taktikája, hogy Jeter Hoyt fejbetörésének
történetével mutatkozott be, olyan volt, mintha valami régi
zsarufilmből vette volna. Mégpedig azért, hogy Cody rögtön
védekezésre kényszerüljön, és olyan hangulat alakuljon ki közöttük,
hogy egyértelmű legyen, Rick Legerski járőr kemény öreg zsaru, aki
sokat látott, és nem igazán rajong a helyi seriffhivatal nyomozóiért.
Cody úgy gondolta, általában jól kijön a kemény öreg zsarukkal.
Kivéve, amikor lelövi őket.
Aztán vázolta a lehetőségeket: lerobbant kocsi, baleset,
mobilszolgáltatás-kiesés, úttévesztés valahol. Megismételte azt a
mondatot, hogy „nincs olyan sok út, amit ellenőrizni lehetne”.
Legerski ezt zokon vette.
– Nincs olyan sok aszfaltozott út odalent, de ez nem jelenti azt,
hogy nincsen sok út. Több száz kilométernyi földút és kavicsos út
van. Régi fakitermelő utak, régi farmokhoz vezető bekötőutak,
tűzoltóutak, és az olyan ösvények, amiket csak a vadorzók és a
nagyon régen itt lakók ismernek. Ha azok a lányok ilyen útra
keveredtek, mert a GPS rossz felé vezette őket, vagy egyszerűen
ostobák voltak, akkor máris kibaszott sok lehetőség van. Ha valahol
elhagyták a műutat, akkor vízmosásba vagy szakadékba kerülhettek,
ahol nincs térerő, és abban az esetben napokig nem találjuk őket.
Cody összerezzent. Felszínes figyelemmel követte, ahogy
Legerski felvázolt neki két incidenst, amin nemrégiben dolgozott. Az
egyikben néhány vadász dzsipjének tengelytörése lett, és három
napig tartott, amíg visszakeveredtek a főútra. A másik esetben
„valami szarházi iraki vagy pakisztáni turisták” egy Priusszal indultak
el az egyik erdőgazdasági úton, és tíz nappal később lettek meg,
felzabálták őket a grizzlyk. Mindkét esetben helikopter kereste az
eltűnteket a sűrű erdős hegyekben, de a járműveiket sem látták
meg. Park megye még mindig pereskedik, hogy a keresés
költségeinek egy részét viselje más kormányszervezet és/vagy
szövetségi ügynökség is.
Legerski járőr nagyon szeret beszélni, gondolta Cody.
– Oké, értem. Elvileg lehetséges, hogy valahol letértek az útról. De
abból, amit a fiam mondott nekem, az derült ki, hogy a lányok
mielőbb szerettek volna Helenába érni. Az egyiküknek legalábbis
van józan esze. Vagyis nem hiszem, hogy csak úgy letértek volna a
főútról a fák közé.
– Nem tudom, miért sietne bárki is Helenába – mondta Legerski,
és nevetett a saját viccén.
– Oké, oké – szólt Cody, és legyintett. A montanaiak előszeretettel
ócsárolták államuk fővárosát. – De egyelőre feltételezzük azt, hogy
nem tértek le az útról. Mennyi az esélye annak, hogy lerobbant az
autójuk és senki nem szólt be az illetékeseknek?
Cody hosszú sóhajt hallott, és a hangból felismerte, hogy Legerski
is erős dohányos.
– Azt hiszem, ez is lehetséges – vélekedett Legerski. – Nem
sokan használják azt az utat az évnek ebben a részében. Nincs
szezon, turisták sincsenek a parkban, mert a környéken az összes
szálloda és kemping bezárt. Azt az utat ilyenkor többnyire a helyiek
használják, ők pedig észrevennének egy ismeretlen autót az út
szélén, és értesítenék a hatóságokat.
– Tehát lehetséges, hogy még ott vannak az út szélén valahol?
Esetleg a Yankee Jim kanyonban, ahol nagyon gyenge a térerő? –
kérdezte Cody.
– Azt hiszem, bármi lehetséges.
Cody azt várta, hogy Legerski felajánlja, hogy végigmegy azon az
úton. A járőrnek azonban ez nem volt kötelessége, mert senki nem
jelentett balesetet, lerobbant autót, és már nem volt szolgálatban
sem, de…
– Én megtenném magáért – mondta ki Cody végül. – Ha valaha is
szívességre lenne szüksége Lewis és Clark megyétől, engem hívjon.
Legerski nevetése gúnyosnak és illetlennek tűnik, gondolta Cody.
– Maga biztosan azt hiszi, mi itt lent igazi bugrisok vagyunk –
mondta a járőr.
– Miről beszél?
– Biztosan azt gondolja, annyira az isten háta mögött lakunk, hogy
fogalmunk sincs az internetről meg ilyesmiről.
Cody érezte, hogy a tarkóján feláll a szőr, de megfogadta, hogy
nyugodt marad, nem fog kiakadni.
– Csak azért, mert kaptam egy e-mailt, amiben az áll, hogy magát
ma felfüggesztették. Vagyis per pillanat maga le lett fokozva civillé.
Cody azon gondolkodott, ki küldte. De nem számított.
– Egy héten belül visszahelyeznek – hazudta. – Addig is van két
lány odakint, akik eltévedtek, megsérültek vagy valami még
rosszabb történt velük a maga körzetében.
– Hát, esetleg visszaöltözhetek egyenruhába, és végighajthatom a
járőrkocsit azon az úton. De ha nem találok semmit, jön nekem
eggyel.
– Mindenképpen tartozom magának – mondta Cody. És arra
gondolt: „Most már Justin is tartozik nekem.”
– Ó, igazán nem volt semmi dolgom – jegyezte meg Legerski
kissé savanyúan. – Csak vacsorázni akartam, aztán aludni.
– Egy montanai járőr mindig szolgálatban van – idézte Cody.
– Maga nagy okostojás, igaz? Ahhoz képest, hogy szívességet
kér.
– Igaza van – felelte. – Szóval köszönöm. Akárhogy is, kérem, ha
végigért azon az úton, hívjon fel. Oké? Egészen biztosan ébren
leszek még. És ha esetleg közben hallatnak magukról a lányok,
azonnal hívom.
 – Hívjon a mobilomon!
Azzal megadta Codynak a mobilszámát.
– Nem túlórázhatok többet, és ha a központ megtudja, hogy
magánnyomozásba kezdek, akkor elszabadul a pokol. Szóval ez
maradjon köztünk.
– Rendben – mondta Cody, és nagyon jól tudta, hányszor tűnt el ő
is a radarról szándékosan.
Már éppen le akarta tenni, amikor meghallotta Legerski hangját:
– Hoyt, ott van még?
– Igen.
– Van még valami, és azt hiszem, később beszélhetünk róla.
Cody összehúzta a szemöldökét.
– Mi lenne az?
– Ez nem az első – közölte a járőr.
Cody felegyenesedett.
– Ezt hogy érti?
– Ezzel az elmélettel nem igazán akar foglalkozni senki,
különösen a központbeli öltönyösök – mondta Legerski. – De nem ez
az első eset errefelé, hogy egy autó benne nőkkel egyszer csak
eltűnik.
Cody érezte, hogy a hideg futkos a hátán.
– Mit mondott?
– Nézze, jobb, ha most megyek. De adja meg az e-mail-címét.
Mielőtt elindulok, elküldök pár linket, amik talán érdekelhetik.
– Milyen linkek? – kérdezte Cody.
– Majd meglátja – felelte Legerski, azzal letette.
 
– Ó, istenem! – mondta Ted Sullivan, amikor Cody közölte vele a
hírt. – Ó, szentséges isten!
– Ne ess pánikba, Ted! – nyugtatta Cody. – Még nem tudunk
eleget ahhoz, hogy hisztériázz.
Ted Sullivannek világosbarna haja volt, olyan gyér, hogy látni
lehetett a szeplős fejbőrét. Mogyoróbarna szeme egyik helyről a
másikra rebbent, és ha valakivel beszélt, úgy tűnt, mintha az illető
feje fölé, kissé balra nézne. Cody egyetlen szót hallott újra és újra
azoktól, akik Sullivanről beszéltek, amikor a Yellowstone Parkban
megismerkedtek: gyenge. Gracie nem mondta olyan gyakran, de
elismerte, hogy az apja „nem erős”. Cody megtudta, hogy Sullivan a
maga köreiben elismert szoftvermérnök, valami felhő-technológiában
utazik, és hét vagy nyolc éve vált el a lányok anyjától. Különböző
cégeknél dolgozott, többször költözött az országban, és jelenleg
Omahában lakott. Tisztában volt azzal, hogy Ted Sullivan
valószínűleg tízszer annyit keres, mint ő, de ez nem nyűgözte le.
Alig volt valami Ted Sullivanben, ami lenyűgözte volna. De mint apa,
majdnem együttérzett vele. Ilyen telefonhívásban senki nem
szeretne hívott fél lenni.
– Marcia meg fog ölni – mondta Ted mogorván.
– Azt kéne tennie – jegyezte meg Cody. – Megérdemelnéd. Justin
elmondta, hogy Danielle felhívott téged, és neked nem volt kifogásod
ellene. Ma éjjel szereztünk tudomást erről a kis összeesküvésről.
– Megint bíróság elé fog állítani – mondta Ted. – Elveszi a
láthatási jogomat.
– Elég legyen belőled, seggfej! – mordult Cody. – Mikor hallottál
róluk legutóbb? Az elmúlt négy órában hívtak vagy küldtek üzenetet?
– Nem.
– És te próbáltad hívni őket?
– Hát, az a helyzet, hogy…
– Szóval nem. Oké. Ahogy gondoltam, most sem vagy valami
nagy segítség, de tudnod kell a helyzetről.
Észrevette, hogy Jenny és Justin benézett a szobába, talán azért,
mert hirtelen felemelte a hangját. Intett nekik, hogy menjenek el.
Egyikük sem mozdult. Jenny komor tekintettel nézett vissza rá.
– Ez egyszerűen nem igaz – mondta Ted. – Tudom, hogy Gracie
és Danielle telefonján is van GPS, mert én vettem nekik. Csak annyit
kell tennünk, hogy a cellatérkép szoftveren megkeressük őket. Van
náluk okosóra is, én küldtem nekik. Megkereshetjük a céget, és…
– Ted – vágott a szavába türelmetlenül Cody. – A GPS nem
működik, ha nincs térerő. Ez itt Montana. És az nem jutott eszedbe,
hogy ha a telefonjuk működne, most nem lennénk abban a
helyzetben, amiben vagyunk?
– Ó!
 – Oké – mondta Cody, miközben bólogatott Jennynek, vette az
üzenetet, hogy nyugodjon le. – Be kell fejezned ezt a kocka
viselkedést, és el kell mondanod az anyjuknak. Egyúttal kérdezz rá,
kapcsolatba léptek-e vele, ha igen, mikor, és pontosan mit mondtak
neki. Add meg neki a számomat, ha közvetlenül velem akarna
beszélni.
Sullivan felnyögött.
– Fogalmad sincs, milyen tud lenni.
– Aha, Ted. Nyilván te vagy az egyetlen férfi, akinek exfelesége
van, szóval erről én biztosan nem tudhatok semmit – mondta Cody,
és Jennyre pillantott, aki elég bosszúsnak tűnt. – Fel kell hívnod,
Ted. Mondd el, hogy mi történt.
Csend.
– Megtennéd, hogy…
– Nem. Nem is tudom a nevét vagy a számát.
– Meg tudom adni.
– Hívd fel az istenverte exnejedet, Ted! – üvöltötte Cody. – Légy
férfi, és hívd fel!
– Oké. – Alig hallható suttogás volt a hangja. – Reggel az első
géppel Helenába utazom.
– Ne gyere, Ted! Láttalak már akcióban. Maradj a fenében
Omahában a telefon mellett. Majd tájékoztatlak mindenről, amit
megtudunk.
– De ők a lányaim! Csak ők vannak nekem.
Cody majdnem megint kiabált, de visszafogta magát. Arra gondolt,
ő mit tenne hasonló helyzetben, és nem tudta hibáztatni Sullivant
azért, hogy ott akar lenni.
– Nem tudom megakadályozni, hogy ide gyere, de ha idejössz,
egyedül leszel. Nem akarom, hogy körülöttem sertepertélj és
megpróbálj segíteni. Láttam már, milyen a Sullivan-féle segítség. Az
eredmény kibaszott nagy kavarodás és hullák.
Hosszú csend következett. Jenny a kezébe temette az arcát, és a
fejét rázta. Cody arra gondolt, hogy egy kicsit talán túlzásba vitte.
Ekkor Ted szólalt meg.
– Hívj fel, amint megtudsz valamit!
– Úgy lesz – felelte Cody, azzal letette a telefont.
 – Remek vigasztaló beszéd – jegyezte meg Jenny. – Most már
értem, miért voltál a seriffhivatal sztárja.
– A legjobb emberük – mondta Cody, és azt gondolta: És a
legjobb, akit valaha láttak. Legalábbis régen ez volt a helyzet, amikor
még nem volt vesztenivalója. Helyesbített: a legjobb ember, akijük
volt.
 
Abban a pillanatban megint jelzett a számítógép, hogy e-mail
érkezett. Cody felnézett, és látta, hogy a feladó
TROOPERRICK@gmail.com.
A tárgy sorban ez állt: A DICSŐSÉG
ÉS
TRANSZCENDENCIA EGYHÁZA.
– Ó, a francba! – mormolta.
Aztán Jenny és Cassie felé fordulva:
– Felszerelkezem és odamegyek. Beszélni akarok ezzel a járőrrel,
mielőtt túl sok idő telne el.
Mindketten igyekezték lebeszélni arról, hogy vezessen. Jenny
csak úgy egyezett volna bele, hogy Cassie vezesse Cody kocsiját,
de a férfi erről hallani sem akart.
– Ezen a beszélgetésen már túl vagyunk – közölte Cody, és
továbbította az e-mailt Cassie címére. – Ő fogja vezetni az itteni
műveleti központot. – Aztán Cassie-hez fordult. – Továbbítottam
neked valamit. Olvasd el, és hívj fel útközben. Mondd el, miről szól,
és mit gondolsz róla.
Cassie bólintott.
– Remélem, holnap találkozunk – mondta Jennynek.
Ahogy elhaladt mellettük az ajtóban, Justinhoz szólt:
– Hívj fel, amint megtudsz valamit róluk. Rám férne, ha
hazajönnék, és alhatnék egy kicsit. Pokolian fáj a fejem.
 
Cody kinyitotta az alagsori ajtót, ahol a felszerelését tartotta, és
felkapcsolta a villanyt. A strapabíró acélpolcok tele voltak
fegyverekkel. Voltak ott sörétes puskák, vadászpuskák, revolverek,
félautomata pisztolyok, bokszerek egész gyűjteménye, rögzített
pengés taktikai kések, éjjellátó távcsövek, golyóálló mellények, de
volt kevlársisak is.
 Kiválasztott egy AR-15-ös géppuskát és egy 12-es kaliberű Benelli
M1014 vadászpuskát, majd a sarokba állította őket, hogy kifelé
magával vigye. A málhazsákba két 45-ös Coltot tett extra tárakkal,
éjjellátó szemüveget, golyóálló mellényt, lőszereket, távcsövet,
kötelet, bilincset, gyorskötözőt, egy pár adó-vevőt és több
mobiltelefont. Éppen lehajolt, hogy pisztolytáskát rögzítsen a
bokájára, benne egy 9 mm-es Glock 26-ossal, amit csak „Baby
Glocknak” hívtak, mikor nyílt az ajtó.
Felnézett, és azt látta, hogy Jenny áll ott, kezét karba fonva a
melle előtt. Nem volt kulcsa a szobához, ezt a helyiséget egyszerűen
„férfibarlangnak” nevezte. Végignézett a készleten.
A tárgyak többségén még rajta volt a bűnügyi raktár
bizonyítékcímkéje. A bűnjelraktárhoz Codynak volt kulcsa, amiről
sem a seriff, sem a felügyelő nem tudott.
– Cody…
– Soha nem hozok el semmit, ami felhasználható lenne a
bíróságon. Csak azokat, amiket eladnának vagy
megsemmisítenének.
– Nem ezért jöttem le ide.
– Tudom. Nem kell mondanod.
– Megvárom, amíg visszajössz. Most segítened kell a fiadnak, és
meg kell találnod azokat a lányokat.
– Köszönöm.
– De Cody…
A férfi bólintott, és azt mondta:
– Azt hittem, várni fogsz.
Jenny szemében harag villant.
– Bocsáss meg – mondta Cody.
– Csak egy valamit ígérj meg nekem, és ezúttal tartsd be.
– Mit?
– Ígérd meg, hogy nem iszol többet ma este. Tudom, milyen vagy.
Ha egyszer elkezded, nem tudod abbahagyni. Képtelen vagy
abbahagyni. És elkezdted.
– Két évig abbahagytam.
– Egészen ma estig. Újra elkezdtél inni, amikor a fiadnak
szüksége volt rád.
 – Akkor még nem tudtam.
– Csak ígérd meg!
– Megígérem! – mondta és arra gondolt, hogy csak máról volt szó,
de arról nem mondott semmit, hogy éjfél után egy perccel mi lesz.
Aztán ahogy ott állt, és magához vette a fegyvereit, a
málhazsákot, azt gondolta, nem. Nem ma este. Ma dolga van. Ezt
magyarázta Cassie-nek a kocsmában. Ez, most, itt, pontosan az,
amiért létezik.
– Megígérem – mondta újra.
 23.
 
November 20., kedd, 23:56
 
Gracie felébredt. Egy másik helyen volt.
Nem vibráló acélon, hanem kemény, sima betonon feküdt. De sötét
volt, ugyanúgy, mint korábban, kivéve, hogy valahonnan a háta
mögül halk morajlás hallatszott. Magzatpózban, az oldalán feküdt,
térde majdnem az álláig felhúzva. A háta mögül halovány,
narancssárga derengés látszott, de elég megvilágítás volt ahhoz,
hogy lássa, a térde csupasz és fehér.
Fájdalmasan kinyújtózkodott. A karját a feje fölé emelte – nem volt
megkötözve –, a lábát kinyújtotta a padlón. A ragasztószalagot
levették a szájáról, de az ajka és az arca még ragacsos volt tőle.
Alsóneműre vetkőztették, csak bugyi, melltartó és zokni volt rajta.
Undorral és félelemmel töltötte el, hogy amíg aludt, valaki
levetkőztette.
Végigsimított a testén, és a kezét a combjai közé csúsztatta. Bár
még sohasem szexelt, és nem tudta, milyen érzés utána, biztos volt
benne, hogy nem erőszakolták meg.
Hanyatt fordult, meztelen válla és háta a hűvös betonpadlóhoz ért.
A mennyezet sötét volt, és jellegtelen. A helyiségben dohszag
terjengett, de volt valami kellemetlen utószaga, valami régi és
állandó. Valamiféle emberi szag.
Még mindig nem volt ereje, és nehéz volt kapcsolatot teremtenie a
saját testével. A fülei között mindent elsöprő fejfájás lüktetett, olyan
erősen, hogy attól tartott, egy gyors mozdulattól megint hányingere
lesz.
Gracie óvatosan jobbra fordította a fejét. Egy fal, szintén betonból,
ajtó vagy ablak nélkül. Egy íven halvány vonalak látszottak,
egymástól talán egyujjnyira, mintha gereblyével húzták volna. A fal,
amiről először azt hitte, hogy porózus, egyáltalán nem az, hanem
sötét foltok és fekete elkenődések voltak rajta, mintha ecsettel
maszatolták volna össze.
 A szíve hevesen vert, és vele együtt a feje is még fájóbban
lüktetett.
A helyiségben csend volt, csak az a halk morajlás hallatszott, de a
fülében lüktető folyadék miatt nem hallott jól, ahogy próbálta
felmérni, milyen helyen van.
Balra fordította a fejét. Danielle-t látta, szintén levetkőztetve, rajta
is csak fehérnemű volt – csipkés melltartó és nevetséges, magenta
színű tanga –, az arcát elrejtette a fekete hajzuhatag. De ritmikusan
lélegzett, és Gracie hallotta, hogy halkan felnyög. Életben van, de
eszméletlen.
– Kérsz egy takarót?
A hangtól összerezzent. Mély hang volt, kissé reszelős, és
valahonnan a háta mögül jött, a látóterén kívülről. Gracie a feje
tetejére támaszkodva, állát felemelve hátrébb húzódott, próbálta
megnézni, ki szólt.
– Tessék – szólt a hang, azzal Gracie fejét és felsőtestét hirtelen
egy durva pokróc borította be, amit halk puffanással dobtak rá.
Lassan mozdult, nehogy megint hányingere legyen. Felemelte a
jobb karját, hogy levegye az arcáról a takaró sarkát. Az anyagnak
enyhe verejték-, por- és vizeletszaga volt. Amint az arca szabad lett,
elcsúsztatta a csípőjét, hogy felnézhessen a hang irányába.
Az alak – beletelt egy pillanatba, mire felismerte, hogy egy nő – a
helyiség távolabbi végében ült, hátát a falnak támasztva, felhúzott,
csupasz térddel. Gracie nem látta teljesen, mert félig árnyékban volt,
de amit látott belőle, abból arra következtetett, hogy a nő fehér és
csontvázszerű. Vékony, sebhelyes boka, gumós térd, mint egy
göcsörtös fenyődeszka, hegyes, éles szögben kiálló váll, szőke haja
zsíros csomókban. Egyik szeme beesett, sötét üregből nézett ki,
szemfehérjét narancssárgára festette a mellette zümmögő
elektromos fűtőtest fénye. Az volt a hang forrása, és az egyetlen kis
fény a szobában.
A nő megmozdult, leengedte a térdét, és a lába elnyúlt a padlón.
Valami nem stimmelt ezzel a mozdulattal, volt a nőben valami oda
nem illő. És Gracie ekkor rájött, hogy azért, mert csak az egyik lába
volt meg teljesen. A másik csak térdig, a térdkalács már hiányzott.
 – Kiskoromban vesztettem el – mondta a nő, és az ajtó felé
biccentett. – Elvették a protézisemet, és nem adják vissza. Nem
mintha bármikor is kibaszottul el tudtam volna szaladni – sziszegte.
Amikor a nő újra kinyitotta a száját, Gracie sötét, fogatlan üreget
látott.
– Most, hogy megszereztek benneteket, kislányokat, rám már nem
lesz szükségük – mondta, és egyetlen, nagy könnycsepp kígyózott
le az arcán.
 24.
 
November 20., kedd, 23:58
 
Miután a parkolói gyíkocska holttestét bedobta a ház mellett álló
kocsi csomagtartójába, a Gyíkkirály szótlanul állt a lerobbant
tornácon. Abban a házban nőtt fel. Próbálta lenyugtatni a légzését,
lassítani a szívverését. Kitette a két lányt, a hullát a hálófülkéjében
rejtette el, míg a kamionját kirakodták, aztán hazahajtott. Az éjszaka
eseményei egészen fantasztikusak voltak, de most le akart
nyugodni. Jólesett a hajsza utáni tiszta kimerültség, mert tudta, hogy
a következő néhány nap hihetetlen lesz.
Fény villant odabent.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy sarkon fordul, beszáll a
kamionjába, és az éjszakát a hálófülkében tölti. De ha abban az
ismerős környezetben maradna, akkor emlékezetébe tolulnának a
nap eseményei, és nem tudna elaludni. Ráadásul a fülke bűzlött a
fertőtlenítőszertől, miután alaposan kisúrolta. Remélte, hogy a nő
egyszerűen égve hagyta neki a lámpát, vagy elfelejtette lekapcsolni
– ez egyre gyakrabban fordult elő. A kilincs felé nyúlt.
Maga a ház szűk volt, apró, rozoga és szomorú. A földútról nem
lehetett látni a göcsörtös, sűrű, olajfűz cserjéktől, amelyek úgy vették
körül a házat, mint a középkori várfal. Nem volt garázs, még egy
kocsibeálló sem. A festék felpikkelyesedett az azbeszt falburkolaton,
a tető zsindelyeinek nagy része repedt volt. A ház körül mindig
jellegzetes szag terjengett, émelyítően édes, ódon, a kályhában
egykor égetett szén maradványa. Az a szag mintha külön életet élt
volna a falakban. De a benti bűzhöz képest…
Kinyitotta az ajtót, halkan belépett és finoman becsukta maga
mögött. A konyhából jött fény tompán világított. A lépteitől felkavart
porszemek lebegtek benne. Egyfajta alagút vezetett a nappalin át a
hálószobájáig. A válla súrolta a padlótól a plafonig érő dobozok és
műanyag tárolók oszlopát. Kissé oldalra kellett fordulnia, hogy
haladni tudjon. A padló ragadt a mocsoktól.
 Volt egy leágazás az útvonaláról a konyhába, elindult azon, hogy
lekapcsolja a lámpát. Annyi papír volt felhalmozva a konyhában és
az egész házban, hogy tűzveszélyes volt égve hagyni a villanyt.
Mindig ezt mondta neki, mindig panaszkodott a rengeteg
újságpapírra, levelekre, a dobozok és ládák tömkelegére, de ő azt
mondta, hogy ez az ő „gyűjteménye” vagy „emléktárgyai”, és ezek
most már az egész házat megtöltötték, kivéve a férfi hálószobáját.
Többször is figyelmeztette, hogy a ház tűzveszélyes, és elég komoly
egészségügyi kockázatot jelent a rengeteg romlott élelmiszer, amely
a hűtőben és a szekrényekben rohad…
Egyszer egy üvöltözős veszekedés alkalmával azt mondta neki,
hogy kölcsönveszi a Case markológépet, lerombolja a házat, és a
romok alá temet mindent. Azt is mondta neki, hogy a megye
valószínűleg kitüntetné, amiért rendes állampolgárként
megszüntetett egy ilyen éktelenkedő szemétdombot. „És én akkor
hol laknék? Mit csinálnék?”, kérdezett vissza visítva az asszony.
Aztán zokogásban tört ki, amitől a Gyíkkirály egyenesen undorodott,
de valahogy meg is érintette, és emiatt enyhített a követelésein. Az
asszony megígérte, hogy kitakarít, és elad mindent, amit tud, a többit
pedig elszállíttatja. Kivéve persze a „gyűjteményének” legértékesebb
darabjait, mondta, és ezzel máris kihátrált, mielőtt bármit tett volna.
Hozzátette még, hogy az „emléktárgyait” is meg kell mentenie,
köztük a ládákat, amelyek a férfi halott húga, JoBeth hagyatékát
képezték, valamint JoBeth érmeit és trófeáit, melyeket a
középiskolában nyert. Természetesen ezeket is meg kell tartania. A
többi azonban mehet.
Az asszony azt mondta, ő is pontosan tudja, hogy valami nincs
rendben vele. De kegyetlenség és embertelenség tőle rámutatni
erre. Mindazok után, amit tett érte, jegyezte meg a nő.
Ennek már hét éve. Azóta a gyűjtögetés még rosszabb lett. Évek
óta nem látta a tűzhely lapját, a konyhapult felületét. JoBeth régi
szobája tele volt pakolva dobozokkal, ruhákkal, iratokkal, tárolókkal,
amelyekben bevásárlószatyrok, gumiszalagok voltak. Olyan sok
holmi, hogy alig lehetett becsukni az ajtót.
Macskák tűntek el. A férfi vitte be, és engedte el őket odabent,
hogy elnémítsa a „gyűjtemény” és az „emléktárgyak” dobozai közül
hallatszó folyamatos neszt. A macskák azonban elvesztek. Az
asszony azt állította, biztosan elszöktek. Ő azonban gyanította, hogy
rég megdöglöttek, ott rohadnak, agyonnyomva a szemét alatt.
A régi házban egyetlen lakható szoba volt, az övé. Persze sötét és
kicsi. A holmik a falakon – az első szarvasagancsa, az érettségi
bizonyítványa a livingstoni középiskolából, a sárguló, kitépett fotók
felturbózott autókról és a Dallas Cowboys pomponlányairól – évek
óta ugyanazok. Maga a szoba azonban melegséggel és ismerős
kényelem érzésével töltötte el. Ez volt az a hely, ahova behúzódott
összeszedni a gondolatait, álmodni, maszturbálni. Az ágya alatt egy
kopott acéldobozban voltak az emléktárgyai és a sikeres
vadászatain összegyűjtött szuvenírei. Tudta, hogy nem lenne
szabad ezeket megtartania, különösen nem kéne ilyen közel tartania
magához. De egyszerűen nem tudott ellenállni. Egyszer már
megpróbált megszabadulni a doboztól – kivitte a legelőre, hogy
elássa –, de képtelen volt megtenni. Túl fontos volt neki a tartalma,
és még nem talált semmit, ami olyan érzéseket keltett volna benne,
mint az, amikor ebben az acéltárolóban matatott.
Az asszonyt hibáztatta, amiért olyan erősen vágyott megtartani
azokat a szuveníreket. Ez a gonosz, gyűjtögető féreg jellemvonás rá
is átragadt.
Mielőtt nagyon elfajult a helyzet, az asszony rendszerint bement a
szobájába, amíg ő távol volt. Tudta, mert időnként friss ágyneműje
lett. És egyszer arra ment haza, hogy a modellekről kirakott
poszterei egyszerűen eltűntek. Az asszony tagadta, hogy ő tüntette
volna el őket, de természetesen ő volt.
Most tripla zárral zárta a szobáját, és soha nem hagyott a házban
kulcsot. Egyetlenegyszer sem engedte be az asszonyt. Soha.
Gyakran tűnődött azon, hogyan lehetséges ilyen keserűen gyűlölni
valakit, akit szeret. A vérségi köteléknek tudta be, és annyiban
hagyta.
Átslisszant a halom egyik nyílásán, hogy a konyhába menjen, és
lekapcsolja a lámpát. Ott volt az asszony, acélkeretes szemüvegén
át bámult rá. Formátlan, testes nő volt, virágmintás otthonkája
akkora, mint egy fővitorla. Az asztalnál ült. Elefánt méretű bokái úgy
süppedtek a padlóra, és szögezték oda, mintha fatörzsek lettek
volna.
Széles és húsos arcát sűrű, göndör, ezüstös ősz haja
bukósisakként keretezte. Hetente egyszer, történjék bármi is, elment
Livingstonba a fodrászához, akihez már nagyon régóta járt. A férfi
soha nem látta másképpen, mióta élt, az asszony haja sem
hosszában, sem stílusában nem változott. Hogy miért törődött ennyit
a hajával, és semmi mással, azt szintén nem tudta megérteni.
– Éppen ideje volt – szólt az asszony nyersen, kurtán.
A fal mellé tolt, ősrégi asztalnál ült. Az asztalon egy talpalatnyi
szabad hely volt, rajta tányér, tál, a tálban valami barna. Az asszony
a teríték mögött, tömzsi kezei a tányér két oldalán feküdtek.
– Nem tudtam, hogy még fent leszel.
– Persze hogy fent vagyok. Órákkal ezelőtt megfőztem a
vacsorádat, vártalak. Még mindig itt ülök és várok. A pörkölt már
kihűlt. Szerintem így is megeheted, de hideg. Olyan hideg, mint a
szíved.
– Pörkölt?
– Marhapörköltkonzerv – felelte az asszony, azzal hátrébb
csúszott a székkel, és felszegte az állát. – Egy egész doboz.
– Mióta van itt?
– Nem tudom – felelte az asszony pislogva.
A férfi egy kis szünet után azt mondta:
– Utálom a marhapörköltkonzervet.
– Régebben nem utáltad – védekezett az asszony éles hangon. –
Régebben imádtad.
– Sosem imádtam. Sosem szerettem. JoBeth szerette azt az
izét… nem én.
– Ó, micsoda hazug vagy! Még JoBethről is hazudsz.
A férfi a fejét ingatta. Megint eszébe jutott, hogy idehozza a
kotrógépet, és a földdel teszi egyenlővé a házat. Benne az
asszonnyal.
A mobilja rezgett a zsebében. Üzenet. Az asszonyra ügyet sem
vetve elővette, megnézte a kijelzőt, aztán visszacsúsztatta a
készüléket az ingzsebébe.
– Megint el kell mennem.
 – És mi lesz a pörkölttel? – kérdezte az asszony dühösen.
– Nem érdekel – felelte, és kihátrált. – Edd meg. Tedd be a
hűtőbe, ha találsz helyet. Tárold JoBeth szobájában, ha ki tudod
nyitni az ajtót.
– Képes lennél elpocsékolni? Amúgy meg hova mész?
– A boltba.
– A bolt zárva van. Mindjárt éjfél. Készülsz valamire, Ronald?
– Csak dolgozni.
– Aha. Csak dolgozni – ismételte az asszony gúnyosan. – Éjfélkor
jössz haza, csak annyi ideig maradsz, hogy sértegess engem és
lefitymáld a főztömet, aztán megint kisétálsz az ajtón?
– Maradt pár befejezetlen feladat.
– Beszélnünk kell a hálaadásról. Itt van a nyakunkon.
– Csináljuk azt, amit szoktunk. Beszéljünk róla, aztán ha eljön a
csütörtök, kibaszottul ne csináljunk semmit.
– Ez nagyon kegyetlenül hangzott.
A férfi vállat vont.
– A pörköltet… – kiáltott az asszony a konyhából, ahogy Ronald a
bejárati ajtó felé botorkált a „gyűjtemény” plafonig érő dobozai között
– …képes vagy csak úgy elpocsékolni?
 November 21., szerda
 
„Virágot szed a végzet, tudja, ez már csak így megy:
Legnehezebb a halálban, hogy tudod, miről maradtál le”{6}
Jalan Crossland: Hard Ol’ Biznis
 25.
 
November 21., szerda, 2:30
 
Cody megérkezett Emigrantbe, és nagy lendülettel befordult a
pickupjával a First National Bar majdnem üres parkolójába. Kerekei
pattogtak a kavicson, és olyan közel állt meg a bejárathoz, hogy a
hűtőrács kis híján összecsókolózott a kopott, szürke lókötő
oszloppal. Csak két másik jármű volt a parkolóban: egy ősrégi,
vászontetős dzsip és egy csillogóan tiszta rendőrautó. Ez volt az a
hely. Cody a karórájára pillantott. Időben odaért.
Amikor Rick Legerski járőr a találkozó helyének a First National
kocsmát, idejének pedig hajnali fél hármat javasolta, Cody nem
akarta elfogadni.
– Nincs valami más hely?
– Mi a probléma vele?
– Nem iszom.
– Én nem ezt hallottam magáról. De mindegy, nem kell innia. Ez
az egyetlen hely, ami ilyen későn még nyitva van. Ha ott találkozunk,
lesz időm végigmenni a Yankee Jim kanyonon a parkban oda-
vissza, és kereshetem az eltűnt autót. Ha az Emigrant felé vezető
úton nyitva tartja a szemét, akkor így ketten végignéztük a maga
által leírt útvonal nagy részét, és a First National pont középen van.
Cody vonakodva beleegyezett.
Helenából Livingstonba a 12-es főúton ment, Townsend, Three
Forks és Bozeman érintésével. Legutóbb két éve járt ezen az
útvonalon, amikor a Yellowstone Parkba tartott, hogy megpróbálja
megmenteni Justint. Townsendben feltartóztatták, a Gallatin
Gateway Hotelben majdnem halálra égett, de megúszta. Küldetés
teljesítve.
Ezúttal a fia volt barátnőjét kellett megtalálnia. Hatalmas
különbség volt fontosságban és motivációban, de örült, hogy eltereli
a figyelmét ez a helyzet – és az időzítés.
 Máskülönben valószínűleg még Helenában lenne, és utcai
lámpákat lövöldözne ki részegen, vagy a pisztolyát lóbálva állna
Tubman seriff háza előtt a pázsiton. Ilyen következményei szoktak
lenni az ivászatainak, és ezen az úton indult el, mielőtt Justin
megjelent a kocsmában. Furcsa módon Danielle és Gracie Sullivan
vélhetően megakadályozta, hogy teljesen elvesse a sulykot.
De hiába volt képes saját kellemetlen helyzetén kívül másra is
gondolni, vezetés közben önkéntelenül a jövőjéről spekulált. Mit fog
csinálni ezután? Hol talál olyan állást, amiből fizetni tudja a ház
törlesztőrészleteit? Az, hogy újra a rendvédelemnél helyezkedjen el,
valószínűleg szóba sem jöhet, mert már két dolog volt a rovásán, és
akkora volt a híre, mint egy kamion. A biztonsági őr állások Helena
környékén elég rosszul fizettek. Ahogy áthaladt Townsenden,
eszébe jutott, hogy kamaszkorában egy farmon dolgozott, de tudta,
hogy túl öreg, túl lusta és alkalmatlan is ahhoz, hogy fizikai munkát
végezzen, szóval szóba sem jöhetett ez a lehetőség.
Feltéve, hogy Jenny úgy dönt, mégis vele marad, neki is
másodállást kell vállalnia, hogy fenntarthassák magukat.
Részmunkaidőben dolgozott a helyi kórházban adminisztrátorként,
és a fizetése lehetővé tett a családnak néhány extrát. Most azonban
lehet, hogy egy másik félállást vagy teljesen más állást kell keresnie.
Ez egy szórakoztató beszélgetés lenne vele, gondolta keserűen.
Egyszer már megfordult a fejében a gondolat, hogy
magánnyomozó lesz, miután kirúgták a denveri rendőrségtől, de
akkor elvetette. Most azonban akár komolyabban is utánanézhetne a
dolognak, csak azon tűnődött, vajon volna-e elég megbízása ahhoz,
hogy kifizetődő legyen. A magánnyomozók, akikkel Montanában
találkozott, mind rendőrök voltak korábban, és ők is máról holnapra
éltek, mert az elhagyatott hegyvidéken nem volt elég meló. Ráadásul
tudta, hogy még ha ki is tudná találni, hogyan élhet meg ebből – ami
eléggé kétséges –, a munka nem lenne kielégítő. Cody elsődleges
motivációja azonban, amiért egészen mostanáig józan maradt, és
amiért minden reggel felkelt, az volt, hogy elkapja a rosszfiúkat. Ez
éltette. Különleges érzéke volt hozzá, mert ő maga is rossz, mindig
is az volt, ezért különleges éleslátással bírt. Nem igazán hitte, hogy
bűnüldözői szenvedélyét és ösztöneit hűtlen házastársak
fotózásában vagy biztosítási csalók leleplezésében
kamatoztathatná. És mélyen legbelül mindig is tudta, hogy ha nem
kaphat el rosszfiúkat, számára az egyetlen elképzelhető karrier,
amitől ugyanolyan tetterőt érez az, ha közéjük áll. Talán bankot
rabolni. Bérgyilkosság. Ilyesmit tudna csinálni. A lehetőség benne
volt, mint egy alvó vipera. Mélyen legbelül mindig is tudta, hogy
képes lenne bármelyik rosszfiút túlszárnyalni. És képes túljárni
bármelyik átlagos zsaru eszén.
A bűnözők, akiket lecsukatott, hihetetlenül ostobák voltak – mint
például B. G. Ő nem lett volna ilyen. Nemcsak a bűnözők
gondolkodását ismerte, hanem a zsarukét is.
Mély levegőt vett, és megdörzsölte a szemét. Ne most, gondolta.
Nem volt hajlandó továbbvinni ezt a gondolatot. Annak a viperának
egyelőre a fészkében kellett maradnia.
 
Miután keresztülhajtott Livingston sötét, néma utcáin, és nem látta a
piros Ford Focus nyomát sem a település útjai mentén, sem a
motelek parkolóiban, ráhajtott a 89-es főútra. Déli irányba, Gardiner
felé haladt. Az út mindkét oldalát figyelte, hátha megpillantja a
Sullivan lányok autóját. Kevés ház volt, és kevés lámpa. A hold volt
az egyetlen fényforrás.
Nem látott a leírásnak megfelelő autót az út szélén, és senki sem
jött vele szembe.
Montana déli részén az autópálya éjfél után elég magányos hely.
 
Emigrant is olyan város volt, amely inkább csak egy hely a térképen,
mint igazi város, mivel valójában az egyetlen épület az 1902-ben
nyílt First National Bar. Legalábbis a kézzel festett tábla
tájékoztatása szerint. A kocsma közvetlenül a 89-es út mellett,
Gardinertől ötven kilométerre délre, és Livingstontól negyven
kilométerre északra feküdt. Emigrantből már nem lehetett látni a főút
másik oldalán álló Chico Hot Springs épületegyüttesét, ahová
kétsávos úton lehetett eljutni. Az egykori szanatóriumot üdülőteleppé
alakították. Menő hely volt, nagy termálmedencével, hotelszobákkal
meg egy bárral, ahová Cody egyszer elvitte Jennyt, és kocsmai
verekedésbe keveredett két bozemani álcowboyjal. Nagyon jól
emlékezett rá. Jenny azután hagyta el őt először.
A hely Paradise Valley néven volt ismert. A Gallatin-hegység tőle
nyugatra, az Absaroka-hegység keletre terült el. Mögötte, északi
irányban a Crazy Mountains húzódott. És egyenesen délre a 89-
esen Gardinerbe és a Yellowstone Nemzeti Park északi bejáratához
lehetett eljutni. Hollywoodi sztárok és befektetési menedzserek,
amolyan hazardírozó nagykutyák játszottak farmert a völgyben
elterülő kis földeken. A Yellowstone-folyó hömpölygött át rajta.
Azonban az év ezen részében a hobbifarmerek többnyire melegebb
éghajlatra húzódtak vissza, és a völgy sötét volt, csendes és hideg.
A kávézóstandokat télire bezárták, a drágább éttermekben már nem
árultak New York Timest. Időközben a szarvas- és bölénycsordák a
Yellowstone Parkból észak felé vándoroltak a füves legelőkre, a
farkasok és a grizzlyk árnyékként követték őket, és keresték a
lehetőségeket. A farmerek alacsony platós szánokról etették a
marhákat, lovak és négykerék-meghajtású terepjárók helyett
motoros szánokkal közlekedtek. A látogató, aki nem ismeri a terepet,
azt gondolhatta, itt mindenkit „Helly Hansennek” hívnak, mert a
legtöbbjük ruháján ez a címke volt. A tél folyamán Paradise Valley
újra vadnyugattá vált.
Cody a telefonjára nézett, mielőtt kinyitotta a kocsi ajtaját. A
Helenából idáig tartó háromórás úton gyakran bejelentkezett
Justinnál, Jennynél és Cassie-nél. Justin még mindig nem hallott
semmit a Sullivan lányokról, és kezdett pánikba esni. Jenny beszélt
Ted Sullivannel és a lányok anyjával, aki Jenny elmondása szerint „a
hisztéria és a gyilkos indulat között ingadozott”. Előbb Tedet akarta
megölni, aztán Danielle-t. Jenny azt mondta, sikerült lebeszélni róla,
és a nő megígérte, hogy amint megtud valamit, azonnal jelentkezik.
Cassie megnyitotta a Codynak küldött e-mailt, és az otthoni gépén
még kutatott egy kicsit. Ahogy egyre több információt szerzett,
elküldte a linkeket a saját megjegyzéseivel együtt e-mailben
Codynak. Mivel ő épp vezetett, még nem volt alkalma elolvasni
semmit. De Cassie felhívta egy konkrét infóval kapcsolatban, ami
mindkettőjüket érdekelte, és Cody úgy tervezte, hogy alkalomadtán
megkérdezi erről Legerskit. De előbb tudni akarta, a fickó mit gondol.
A helyi zsaruk – különösen a régóta kis közösségben lakók –
általában jól ismerték a vidék erkölcseit és kultúráját. Cody úgy vélte,
hogy a közösségen kívülről érkező nyomozók gyakran nem
fordítottak elég figyelmet a helyiek elméleteire. Ezt a leckét szerette
volna átadni Cassie Dewellnek.
Cody kellemesen csalódott Cassie-ben, amióta a kocsmában
beszélgettek. A nő bűntudata lendületet adott a nyomozásának, és
Cody nem akart lazítani a gyeplőn, amíg a Sullivan lányokat meg
nem találják. A helyzet – ő a terepen, Cassie otthon a telefonok és
az adatbázisok mellett – a korábbi társával, Larry Olsonnal való
sikeres munkakapcsolatára emlékeztette. Remek csapat voltak
együtt. Egész Montanában nekik volt a legtöbb megoldott
gyilkossági ügyük.
Amikor együtt dolgoztak, Larry lyukakat ütött Cody lelkesedésén,
az így keletkezett űrt pedig kutatási adatokkal és bizonyítékokkal
töltötte be. Cody gondoskodott róla, hogy Larry mindig a
legmagasabb fordulatszámon működjön. Ezt úgy érte el, hogy
folyton próbára tette, és azzal fenyegetőzött, hogy a saját feje után
fog menni. Úgy tűnt, hogy minden ügy alkalmával versenyt futott
egymással Larry agya és a vágya, hogy kordában tartsa Codyt, no
meg az „ajtóstul a házba” típusú terepmunkáját. Talán Cassie
lehetne az új Larryje, gondolta. Legalábbis ma éjszakára, amíg
szüksége van rá. Azután megszabadul tőle azért, amit tett, gondolta.
Kiszállt, és mélyet szippantott a hideg éjszakai levegőből. A hold
fényesen ragyogott, és megvilágította a 3330 méter magas, hófödte
Emigrant-csúcsot. Az Absaroka-hegység kiszögellései a keleti
horizonton olyanok voltak, mint egy mozdulatlan körfűrész fogai. A
hegyek lábánál a folyó kanyargott a völgy mélyén, partjain hatalmas,
csontvázszerű, kopár nyárfák. A tisztásokon, ahol a folyót nem
takarták el a fák, a hold fénye tükröződött a vízfelszínen. A
Yellowstone Parkban legalább 10 fokkal hidegebb volt, mint
Helenában, és Cody érzékelte a különbséget.
A telefonját a kabátja belső zsebébe csúsztatta, az egyik 45-ös
pisztolyt pedig az öve alá dugta. Lehúzta a farmerra a dzseki
derekát, hogy ne látszódjon a fegyver.
 Aztán egy baseballsapkát vett fel, rajta a megyei seriffhivatal
emblémája díszelgett, és a kocsmába vezető jellegzetes, kétszárnyú
lengőajtó felé fordult.
 
Rick Legerski, a montanai autópálya-rendőrség járőre egyedül ült a
kocsma közepén egy kis asztalnál, és kávét ivott. Rajta kívül nem
volt más vendég. Cody elfojtott egy mosolyt, amikor meglátta:
Legerski pontosan úgy nézett ki, amilyennek gondolta, bár a melle
szélesebb, a hasa nagyobb volt. Meleg, kék szemével felnézett.
– Cody Hoyt?
– Aha.
– Üdv Emigrantben.
– Köszönöm.
A First National Bar ódon és hívogató hely volt. Fenyőfa lambéria,
tompa fények, csak a biliárdasztal fölött volt erősebb világítás, és
körbe a falon több tucat trófea: vapitik, jávorszarvasok, őzek,
antilopok. Az asztallapokba és a padlódeszkákba helyi billogok
voltak égetve. A kocsmának fűrészpor, cigarettafüst, kiömlött sör,
trágya és zsíros étel szaga volt. Cody szinte beleszeretett.
– Ott hátul főznek magának kávét – mondta Legerski, a pult felé
biccentve. Cody követte a tekintetét. Egy nagydarab, kopasz ember
bólintott rá kurta mozdulattal, piros kockás inge fölött Helly Hansen
mellényt viselt. Cody úgy érezte, a férfi nem igazán akar ott lenni és
dolgozni, amikor mindössze két, kávézgató vendége van. Abból,
ahogy szavak nélkül kommunikáltak, Codynak az volt a benyomása,
hogy Legerski és a csapos régi barátok voltak.
– Feketén – mondta Cody a csaposnak.
Leült Legerskivel szemben. A rendőr felvonta a szemöldökét.
– Látott valamit lefelé jövet?
Cody megrázta a fejét.
– És maga?
– Sajnálom. Semmit.
– A francba!
– Mindenhova eljutott a hír – mondta Legerski. – Hallottam a jármű
színét, típusát és a lányok személyleírását a rádión. Négy államban
kutatnak utánuk, de még senki nem találta meg őket. Edna elég
gyorsan elterjesztette a hírt. Nagyon jó. Mármint Edna. Holnap
reggelire itt a környéken is értesülnek róla, és ki tudja…
Cody bólintott.
– Az I-90-esen most oldották fel az útzárat – közölte Legerski. –
Egy ideig én is fent voltam, hogy segítsek. De mielőtt megnyitották
az utat, a járőrök listázták a sorban álló autókat. Nem találtak
coloradói rendszámos piros Ford Focust.
A csapos egy nehéz bögrét tett Cody elé, és egy termoszt
mindkettőjüknek. Cody leolvasta Legerski arckifejezését. Azt várta,
hogy ő fizessen, és meg is tette.
– Tessék, egy tízes pluszban – mondta Cody a pultosnak. – A
késői nyitvatartásért.
A csapos szó nélkül bólintott, és visszacammogott a pult mögé.
Abból, ahogy törölgetni kezdte a pultot és vizet engedett a
mosogatóba, nyilvánvaló volt, hogy zárni készül. De a testbeszéde
arról árulkodott, hogy hallgatózik, és igyekszik nem túl feltűnően
csinálni.
– Nagyra értékelem, hogy lement egészen Gardinerig, és kereste
azt az autót. És hogy emiatt felkelt az ágyból.
– Nem probléma.
– Vannak gyerekei? – kérdezte Cody.
Legerski a fejét ingatta.
– Gyakorlatilag nincsenek. A második feleségemnek van néhány
leendő állami gondozottja, de elváltunk. De nem, saját gyerekem
nincs.
Cody belekortyolt a kávéba. Erős volt, keserű és forró, égette a
nyelve hegyét.
– Jesszus!
– Figyelmeztetnem kellett volna – mondta Legerski. – Jimmy nem
a kávéjáról híres.
Elővett egy részletes montanai autós térképet, és kiterítette az
asztalon. A következő néhány percben megmutatta az összes
mellékutat, és azokat a helyeket, ahol a lányok letérhettek az útról az
utolsó telefonos bejelentkezésük óta, ahogy Livingston felé menet
beértek a parkba. Cody türelmesen hallgatta, de teljesen
értéktelennek találta ezt a spekulációt. Ezeken már végigment
fejben. Persze, bárhol lehetnek a park területén, vagy akár
Wyomingban, Idahóban, Montanában is. De nem ez volt a lényeg,
és nem segített megmagyarázni, miért szakadt meg velük hirtelen a
kommunikáció, és miért nem találják a jellegzetes kocsijukat.
Cody letette a bögréjét, és halkabban folytatta:
– Amikor korábban beszéltünk, mondott valamit arról, hogy nem
először történik ilyesmi. Kifejtené ezt egy kicsit bővebben?
Legerski egy ideig nem szólalt meg, és jól begyakorolt, mindent
látó zsaru tekintettel nézett Codyra. Mintha keresne rajta valamit.
Cody állta a tekintetet, a harmadik cigarettájának füstjén át
hunyorgott Legerskire.
– Először is néhány alapszabály – mondta az öreg zsaru. – Mert
én itt élek, és mindenkit ismerek. Néha elég vékony a határ aközött,
hogy valaki a városban van, vagy idevalósi, ha érti, mire gondolok.
– Értem – felelte Cody.
– Tagja vagyok olyan civil szervezeteknek, mint a Kiwanis és a
Lions Club. Bíró vagyok középiskolás foci- és
kosárlabdameccseken. Minden nap találkozom a völgybéli
emberekkel. Vagyis nem hagyhatom, hogy kiderüljön, bármelyiküket
is kritizálnám.
– Higgye el – felelte Cody. – Értem. Bármi, amit mond, köztünk
marad. Állom a szavam.
– Ezt már hallottam – mondta Legerski. – De hallottam más
dolgokat is.
– Pontosabban?
– Azt, hogy képes megvadulni. Hogy időnként elszabadult
hajóágyú. Hogy részegen lelövi a megyei halottkémet egy bűnügyi
helyszínen.
– Ez mind igaz. De ezt már tudta.
– Azt is hallottam – folytatta Legerski a fejét lehajtva, és még
halkabbra fogva –, hogy maga sokkal nagyobb szarban van annál,
mint amikor azt állította, hogy egy héten belül visszavonják a
felfüggesztését. Hiába van rendőrsapka a fején. Abból, amit
hallottam, maga már nem is dolgozik az osztályon. Sőt, még az is
lehet, hogy vádat emelnek maga ellen.
Cody mély levegőt vett, és felsóhajtott.
 – Így van.
– Tehát per pillanat – mondta Legerski, és a tekintete elárulta,
hogy szégyenkezik Cody helyett –, magának itt sem hatásköre, sem
illetékessége nincsen. Ez csak egy beszélgetés egy szolgálaton
kívüli rendőr és egy egyszerű állampolgár között. Mi csak két pasi
vagyunk, akik beszélgetnek. Semmi több.
Cody felfogta. Bólintott.
– Tudja valaki, hogy itt van?
– Miért kérdezi?
Legerski egyenesen a szemébe nézett.
– Csak a seggemet védem. Ha kimegy innen, és valami
ostobaságot csinál, nem akarom, hogy visszaüssön rám. Van még
pár évem, hogy teljes nyugdíjjal befejezhessem a szolgálatot.
– Úgy beszél, mint egy állami alkalmazott.
– Az vagyok – felelte, és összeszorította az állkapcsát. – Nem
vagyok köteles itt ülni és beszélgetni magával. Nem vagyok
szolgálatban.
– Elnézést kérek. Nagyra értékelem a segítségét. És a kérdésére
válaszolva, a feleségem és a fiam tudja, hogy itt vagyok. A seriff
nem tud semmit.
Úgy döntött, hogy Cassie-ről nem tesz említést.
– Senki más?
– A Sullivan szülők. Az egyik Coloradóban van, a másik
Nebraskában. Aggódnak. Ezért kérdeztem, hogy vannak-e gyerekei.
Mert akkor megérti, hogy milyen sürgős és fontos az ügy. Tudom,
nem valószínű, hogy ma éjjel megtalálom a lányokat, és ezt maga is
tudja. Van tapasztalatunk az ilyen helyzetekben. De muszáj, hogy
legyen valami reményük. Ahogy a fiamnak is. Itt legalább csinálok
valamit azon kívül, hogy a seggemen ülök és telefonhívást várok.
Legerski bólintott, és úgy tűnt, elgondolkodik, mielőtt folytatja.
Aztán egy amolyan „mi a franc” grimasszal azt kérdezte:
– Mennyit tud a Dicsőség és Transzcendencia Egyháza nevű
szektáról?
Cody közelebb hajolt.
– Valamennyit, azt hiszem.
 – Mondja el, mit, hogy ne kelljen felesleges ismétlésekkel töltenem
az időt.
Cody felidézte, mit tudott meg útközben, amikor Cassie
összefoglalta neki Legerski e-mailjének tartalmát.
– A szektát az 1970-es évek közepén Kaliforniában alapította, ha
jól emlékszem, egy bizonyos Stacy Smith nevű nő. Smith azt
állította, hogy maga Isten adta neki azt a megtisztelő feladatot, hogy
új mozgalmat alapítson. Nem sokat tudok arról, hogy miben hisznek,
de úgy hallottam, a hitük valami New Age baromság, amiben sok
minden keveredik, többek között a kereszténység, a buddhizmus, a
miszticizmus és egyebek. Tündérek, alkímia, mindenféle szarság.
Legerski kuncogott, de nem javította ki.
Cody folytatta:
– Stacy Smith karizmatikus igaz hívő volt, személyes vonzereje és
buzgalma rövid idő alatt több száz hívőt vonzott. Mivel a szekta
elsődleges hiedelme az volt, hogy közeleg az apokalipszis, a nő át
akarta telepíteni a szektáját és őrült híveit egy elszigetelt,
biztonságos helyre. Így került Montanába.
– Miért hiszik ezt mindig? – tette fel Legerski a költői kérdést, mire
mindketten nevettek.
– Akárhogy is – folytatta Cody –, éppen eladó volt egy nagy farm
az út mentén, a Yellowstone-folyó másik oldalán. Tökéletes volt az
egyháznak, ezért megvették, és mindenkit ideköltöztettek. Mikor is
volt ez? 1980-ban vagy ilyesmi?
– Ezerkilencszáznyolcvanegyben – mondta Legerski. – Ötezer
hektár és vagy húsz épület. Ez még azelőtt volt, hogy nagyszabású
építkezésekbe fogtak volna.
– Oké, közel jártam. Szóval több száz lelkes hívő költözött ide,
valószínűleg azt hitték, ez egy remek hely, mert még nem éltek át
telet. Sokan aggódtak errefelé, mert az egyházat valami eszement
szektának tartották. De a hívőkről kiderült, hogy egészen rendes
szomszédok, nem igaz?
– Igaz. Többnyire.
Cody a többit egyelőre nem firtatta.
– Jó pitéket és befőtteket árultak – mondta Cody. – Emlékszem,
egyszer megálltam a standjuknál. Lényeg, hogy bár az emberek
eleinte gyanakvóak voltak, Stacy Smith nagyjából mindenkit
megnyert magának. Ez az élni és élni hagyni országa, és bár egyre
több ember jelent meg, hogy átköltözzön a folyó túloldalára az
egyház területére, többnyire magukban voltak, és nem zavartak
senkit.
Legerski bólintott.
– A kilencvenes évek elején azonban pár hívő kilépett az
egyházból, és nem igazán mondtak jókat Stacy Smithről és az
egyház gyakorlatáról. Semmi borzalmas, semmi szex vagy ilyesmi,
de elmondták mindenkinek, hogy az egyház elég szép kis
fegyverraktárt halmozott fel az apokalipszisre készülve. Ez a hír
persze aggasztotta a szövetségieket, és razziát tartottak a helyen.
Több évre elegendő élelmiszerkészletet találtak a föld alatti
óvóhelyeken, ami elég lett volna ahhoz, hogy a hívek még sokáig
eléljenek egy atomháború vagy miegymás után. És tényleg rengeteg
fegyvert találtak. Kibaszott sokat.
– Pontosan – felelte Legerski.
– Szóval ennek eredményeként elterjedt a hír, hogy ez a csupa
béke és szeretet vallásos gyülekezet valójában állig fel van
fegyverkezve. Stacy Smith a helyiek szemében már nem a kedves,
inspiráló vezető volt, hanem egy rögeszmés fanatikus. Aztán a
szövetségiek belenéztek az adózási papírjaikba, és lecsaptak rájuk.
Stacy Smith megöregedett, beteg lett, így kénytelen volt átadni a
szekta irányítását. Az új emberek pedig beleegyeztek, hogy
beszolgáltatják a fegyvereket, eladják a birtok egy részét, hogy ki
tudják fizetni az adóhátralékot. Aztán évekig nem sokat hallottam
róluk. Azt hallottam, hogy már nem sok tagjuk van, és lehet, hogy a
birtok újra eladó lesz.
– Idáig egész jó – mondta az öreg zsaru.
Cody megrázta a fejét.
– A szövetségiek miért csaptak le rájuk úgy, ahogy? Nem illegális
fegyvert tartani. Ez itt Montana. Az ismerőseim nagy részének
rengeteg fegyvere van otthon. A pokolba is, nekem egy egész
szobám tele van velük, és tudom, hogy ez nem olyan szokatlan.
– Ne feledkezzen meg az időről – mondta Legerski. – Ez
nagyjából akkor volt, amikor Waco és Ruby Ridge. A szövetségiek
tomboltak. És bár az egyháznak joga volt lőfegyvereket tárolni,
tudták, hogy nem vívhatnak kétfrontos harcot: a kormány ellen
harcolni és közben PR háborút nyerni lehetetlen. Ráadásul az
egyház megpróbált megtartani egy rakás olyan tagot, akik becsapva
érezték magukat, mert a világnak nem lett vége, mint ahogyan a
prédikációkban hallották.
– De a szekta valahogy mégis megszívta – mondta Cody.
– Ez nézőpont kérdése. A szövetségiek elégedettek voltak, hogy
sikerült rávenniük az egyházat, hogy adják át az összes fegyverüket,
és közben senki nem sérült vagy halt meg. Amikor az apokalipszis
az előre jelzett időpontban nem jött el, nagyon sok hívő elvesztette a
hitét, és továbbállt. Stacy Smith egy bozemani idősek otthonába
került, és néhány éve békésen elhunyt. A hír nemhogy nem rázott
meg senkit, alig vették észre. De a gyülekezet még mindig létezik, és
van pár száz megrögzött tagja.
– Szóval… – mondta Cody, és az előző cigarettájának a végéről
gyújtotta meg a másikat.
– Az a cucc megöli – jegyezte meg Legerski.
– Aha, aha.
– Hallott egy bizonyos Bill Edwardsról? Más néven William J.
Edwardsról?
– Nem.
– Nem sokan ismerik. Ő a szekta új vezetője. Egyáltalán nem
olyan, mint Stacy Smith. Magának való, nem tart beszédeket, nem
járkál Livingstonba és Bozemanbe a helyiekkel barátkozni.
Szerintem nagyon kevesen vannak errefelé, akik valaha is hallották
a nevét. De ő egy komoly ember, és az a célja, hogy újra növelje a
gyülekezet létszámát. Minden eddiginél nagyobbá akarja tenni, és
van is rá egy terve.
Cody értette, hová akar Legerski kilyukadni.
– Azt a pletykát hallottam, hogy Edwards szerint a hívők
létszámának növeléséhez az a kulcs, hogy lennie kell a
közösségben fiatal, vonzó lányoknak. Ha meg tudja győzni a
lányokat, hogy csatlakozzanak hozzájuk, akkor majd követik őket a
férfiak is. Nem éppen eredeti stratégia, gondoljon csak a nőknek
árkedvezmény marketingfogásra, de jobban működik, mint akármi
más.
Cody hátradőlt.
– Szóval maga szerint lehetséges, hogy ez a vallási csoport
rabolta el a Sullivan lányokat, amikor elhaladtak erre?
– Halkabban – súgta Legerski, és a csapos felé vetett egy
pillantást. – Nem tudom bizonyítani. De azért elgondolkodtató. Az
elmúlt egy évben volt néhány otthonról elszökött tinédzser, háromra
emlékszem. Az egyik Livingstonban, a másik Bozemanban, egy Big
Timberben. Egyszerűen eltűntek. Három az nagyon sok ezen a
környéken. Az emberek kezdenek mindenfélét beszélni, szóval én
csak ezt mondom. És ez minden, amit mondok – mondta Legerski,
azzal eltolta magát az asztaltól. – Megyek, meg kell szabadulnom
némi kávétól – mondta, azzal a cowboy alakkal jelzett férfimosdó
felé fordult.
Cody egy ideig gondolkozott a hallottakon, miközben megnézte a
telefonját. Öt perccel korábban küldött üzenetet Justin: „Semmi”. Volt
még két e-mail Cassie-től, újabb, az egyházról szóló történetek
linkjét küldte, és Stacy Smith egy évvel korábbi, bozemani
temetéséről. Vagy ugyanarra gondolt, mint Legerski, vagy Legerski
első e-mailje terelte egyenesen erre.
Nem volt valami jó az üzenetírásban, de megkérte Cassie-t, hogy
nézze meg az FBI VEBEP adatbázisát, amelyben az erőszakos
bűnözőket tartják nyilván, keressen az eltűnt személyek, az
azonosítatlan személyek listájában és kutasson fel olyan eseteket,
amikor Montana déli részén fiatal lányokat gyilkoltak meg vagy
szexuális jellegű támadás érte őket. Meg akarta erősíteni Legerski
sztoriját a három eltűnt lányról, és tudni akarta, mivel van még
dolguk. És arra is megkérte, hogy nézzen utána egy bizonyos
William J. Edwardsnak.
Cassie gyorsan válaszolt: „Rendben.”
 
Miközben várta, hogy Legerski visszatérjen a mosdóból, egy másik
férfi lépett be a kocsma ajtaján. Nagydarab ember volt, zömök,
húsos, hullámos, vörös hajába ősz tincsek vegyültek, kövér, szlávos
arca volt.
 Zsírfoltos farmernadrágot, kibolyhosodott, vastag düftininget és
jellegzetes sarkú fűzős bakancsot viselt, amilyet a kamionosok
hordanak. A pult felé menet a lehető legmesszebbre kerülte az
asztalt, ahol Cody ült.
A nagytestű férfi lomhán ült a bárpult előtt a széken, Codynak
háttal, nem törődve vele. Udvariaskodás nélkül rendelt Jimmytől:
– Egy sört.
Cody alaposan megnézte. A férfi mintha eltökélte volna, hogy nem
néz rá, amit nagyon furcsának talált, tekintve az üres kocsmát és a
késői órát.
Legerski akkor sem vett tudomást a nagydarab fickóról, amikor
visszajött a mosdóból. Cody antennái bekapcsoltak. Egy kis vidéki
közösségben mindenki ismert mindenkit. Kíváncsi volt, Legerski
miért nem köszönt neki.
Az öreg zsaru komótosan leült, komoly arckifejezéssel, mintha
erősen gondolkodna valamin.
Cody meggyőződött róla, hogy a nagytestű ember nem nézi őket a
tükörből, majd a szemöldökét felvonva biccentett az újonnan jött
vendég felé.
– Ki ez a fickó?
– Ne most – mormogta Legerski. Codynak úgy tűnt, hogy egy
kicsit ideges, vagy egy kicsit talán megijedt.
Cody témát váltott, és előrehajolt.
– Menjünk ki, és keressük a Fordot – súgta.
– A szektatelepen? – suttogta vissza Legerski.
– Most kéne. Mielőtt esélyük lenne elrejteni az autót vagy
lecserélni a rendszámot.
– Most? És mi lesz a házkutatási paranccsal?
– Nem ismer egy barátságos bírót?
– De igen. De attól még alapos gyanú szükséges. Egyelőre szart
se tudunk.
– Azért csak menjünk!
– Van egy kapujuk a híd túloldalán. Ha zárva van, meg kell
kérnünk őket, hogy jöjjenek a birtokukra. És mindig zárva van.
Cody csalódottan felsóhajtott.
 – Nincs szükségünk házkutatási parancsra. Csak odamegyünk, és
megkérjük őket, hadd nézzünk körül. Állítólag jó emberek. Ha nincs
semmi rejtegetni valójuk, akkor beengednek a birtokukra.
– És ha nem?
– Akkor alapos gyanúnk van, ugye? – kérdezte Cody.
Legerski hátradőlt, és üres tekintettel nézett rá.
– Nem várhat ez reggelig? A telek nagy részét be lehet látni a
főútról. Kimehetnénk hajnalban jó távcsövekkel, és benézhetnénk,
hátha megtaláljuk az autót. Akkor lenne okunk riasztani Graff bírót.
– Az túl sok idő – mondta Cody. – Ha azt tették, amit maga sejt,
akkor ennyi idő alatt bőven el tudják rejteni az autót és a lányokat.
Az ilyen esetekben minden perc számít.
– Nem is tudom, ember – súgta Legerski.
– Akkor gondolkozzon rajta – felelte Cody és ő is hátradőlt. Arra
gondolt, hogy ha Legerski nem hajlandó vele menni, ő egyedül is
kimegy. Semmi törvénysértő vagy etikátlan nincs abban, ha
engedélyt kér, hogy körülnézzen a telepen. Ha a szektások nemet
mondanak, hát akkor nemet mondanak. És úgyis megtalálja a
módját, hogy bejusson.
Cody előrehajolt az asztalon, mire Legerski vonakodva ugyanezt
tette.
– Szóval ki ez a fickó, aki az előbb bejött?
A zsaru úgy lehalkította a hangját, hogy Cody is alig hallotta.
– Kamionsofőr, az anyjával él egy kalyibában, tíz kilométernyire
innen a hegy lábánál. A neve Ronald C. Pergram.
– Furának tűnik – mondta Cody, és lopva rápillantott a szeme
sarkából.
Pergram nem nézett oda. Jimmy elétette a sörét, és
felegyenesedett. Cody úgy érezte, a pultos éppen azt tudatta a
zömök fickóval, hogy az asztalnál ülők róla suttognak.
– Ez a Jimmy, jó srác?
– A legjobb – felelte Legerski. – Ezer éve ismerem.
– Úgy tűnik, jó cimborák ezzel a Pergrammel.
Legerski felhorkantott.
– Azt kétlem. De ő Jimmy. Jimmy mindenkit ismer ebben a
völgyben.
 Gyors vibrálás támadt Cody zsebében.
– Elnézést – mondta, és elővette a telefonját. Legerski
gyanakodva figyelte.
Cassie írt üzenetet.
 
Ellenőriztem a VEBEP anyagát. 160 kilométeres körzetben találtam néhány
eltűnt nőt. Legutóbb kamionparkolókban látták őket. Tovább kutatok.
 
– Azt mondja, ez a Pergram kamionsofőr? – kérdezte Cody, azzal
összecsukta a telefonját.
– Ki volt az? – kérdezett vissza Legerski a Cody kezében tartott
telefonra biccentve.
– Csak a fiam, Justin – hazudta Cody. – Még mindig semmi hír a
Sullivan lányokról.
Legerski a fejét ingatta.
– Mondja csak – szólt Cody. – Érkezett más bejelentés is eltűnt
nőkről itt, a 89-es főúton?
Legerski zavartan nézett vissza rá.
– Mire gondol?
– Semmi, semmi, csak egy kósza gondolat – felelte Cody. – A
következő szál, amin elindulhatunk, ha a szektás elméletünk
kudarcba fullad.
Legerski bólintott, de mintha egy kicsit visszahúzódott volna.
Codynak az volt a benyomása, hogy az öreg zsarunak nem tetszett,
hogy ilyen irányt vett a beszélgetés, és ezt sokatmondónak találta. A
járőrnek volt egy elmélete, amit be akart adni neki, de ő ezt nem
igazán vette be, és úgy tűnt, ez nyugtalanítja a fickót.
Cody hátratolta a székét az asztaltól.
– Nos akkor, menjünk templomba!
– Ember…
– Velem jöhet, vagy itt maradhat, de akár haza is mehet. Maga
dönt. De mivel ez a maga területe, gondoltam, talán inkább velem
tartana.
Legerski az asztalnál ült, és megitta az utolsó korty kávéját. Cody
nem időzött tovább, felállt, felvette a kabátját, és az ajtó felé fordult.
Nem hallotta, hogy a zsaru követné.
 
Amikor a lengőajtón kilépett az öreg fatornácra, Cody észrevette,
hogy a leheletének párája bukósisakként gomolyog a feje körül. Egy
pillanatra megállt, hogy a szeme alkalmazkodjon a sötétséghez.
Sehol nem volt fény, csak a rideg fehér csillagok pislákoltak
halványan odafentről. A hold visszatükröződött a távoli folyó vizén és
az autójának szélvédőjén. Hideg volt, összehúzta a kabátját.
Történt valami odabent a kocsmában, de nem tudott rájönni,
micsoda. Ahogy az a három fickó – Legerski, Jimmy, a kamionsofőr
– szavak nélkül kommunikált, eléggé nyugtalanító volt, de nem tudta
kibogozni. Miért tűnt Legerski olyan másnak – idegesnek,
zaklatottnak –, amikor visszatért a vécéről? Cody érezte, hogy
valami elkerülte a figyelmét, de nem sikerült rátapintania, mi az. Azt
kívánta, bárcsak eltűnt volna már az alkohol hatása a szervezetéből,
de még ott volt, tompította az ösztöneit, ködösítette az agyát. Arra
gondolt, hogy sarkon fordul, visszamegy a kocsmába és rendel egy
italt. Hosszú évek tapasztalatából tudta, hogy a kutyaharapást
szőrivel néha igenis jó gyógyír, megélesedik tőle az elméje,
legalábbis ideiglenesen.
– Nem – mondta ki magának hangosan. Ebbe bele kell állnod.
Ahogy a kocsija felé lépett, hallotta, hogy nyílik mögötte a
lengőajtó, rozsdás zsanérjain csikorogva kilendül.
Legerski állt az ajtóban, épp a rendőrkalapját igazította a fejére.
– Meggondolta magát? – kérdezte Cody mosolyogva.
– Teljesen – felelte Legerski.
– Velem jön, vagy inkább én menjek magával? Vagy menjünk két
kocsival, hogy igazán meglepődjenek?
– Menjünk a maga pickupjával. Ha valami balul ütne ki, nem
szeretném, hogy a járőrkocsimat a helyszínen lássák. Hozom a
fényképezőgépet és a hangrögzítőt arra az esetre, ha
dokumentálnunk kéne valamit.
Cody vigyorogva szállt be a kocsijába. Örült, hogy Legerski vele
tart. Beindította a motort, és várta, hogy a zsaru elővegye a holmikat
a csomagtartójából. Nézte, ahogy matat, megtalálja, amit keresett,
és táskával a kezében a pickup hátulját megkerülve közeledik. A
hátsó féklámpák fényében a visszapillantó tükörből Legerski bőre
rózsaszínnek látszott.
Az öreg járőr beszállt a kocsiba, és becsukta az ajtót.
– Tudja az utat?
– Láttam a helyet – mondta Cody. – Nehéz eltéveszteni.
Ahogy Cody a váltó felé nyúlt, hirtelen minden érzéke kiélesedett,
de a dolgok olyan gyorsan történtek, hogy nem tudta feldolgozni
őket. Egyenesen előtte, a fatornácon a lépcső felett, az ajtó melletti
ablakon két arc nézett ki a neon sörreklám két oldaláról. Ugyanekkor
hallotta meg a Legerski ölében tartott táska halk zizegését, és a
zsaru ziháló lélegzetvételét.
Cody ösztönösen odanézett, de csak egy nagy kaliberű, rövid
csövű revolver tátongó, ezüst peremű torkolatát látta, néhány centire
a szemétől. A tompa ólomlövedékkel teli forgótár fordult, ahogy a
fickó meghúzta a ravaszt.
Hatalmas fény- és hangrobbanás következett.
Cody a jobb szemére már nem látott, de ennél többről volt szó.
Nem volt fájdalom, csak hatalmas csend.
Aztán lebegett, könnyű volt, mint a levegő, mintha a tüdeje
héliummal telt volna meg. Kocsijának lemeztetején át kisuhant az
éjszakába. Már nem volt hideg. Ahogy emelkedett, a látása
visszatért, de már nem érezte a végtagjait, karjai ernyedten lógtak.
Lenézett. Látta a pickup tetejét odafentről, az üres platót is, a
sarkában csak egy összegyűrt gyorséttermi csomagolópapír volt, és
látta a First National Bar rozsdás bádogtetejét. A kocsi ablakai még
háromszor villantak, de nem hallatszott semmi hang, és nem is
érzett semmit.
Cody szeme előtt nem pergett le az élete, de tisztán látta Justin
fényképét a focimezben, ahogy Jenny alszik az ágyban, évekkel
korábban, amikor először szakítottak. Aztán tovább emelkedett, már
látta a folyót, a völgyön áthaladó főút szalagját és azt is, hogy Jimmy
és a kamionsofőr kilép a kocsmából. Ekkor már tudta, mi történt
azokkal a szegény lányokkal, és egyszerre érezte magát
becsapottnak és dühösnek. Azt kívánta, bárcsak mindent elölről
kezdhetne.
Különösen az utolsó öt percet.
Aztán semmi. Se hang, se szag, se kép.
Béke.
 26.
 
November 21., szerda, 3:53
 
Cassie Dewell a konyhaasztalnál ült kopott melegítőben és
papucsban, a laptopja nyitva volt előtte. Bár két órával azután, hogy
hazaért Cody Hoyt házából, koffeinmentes kávéra váltott, még
mindig nagyon fel volt pörögve. És nyugtalan volt.
A gyomra korgott, hangosan visszhangzott az alvó házban, és
minden alkalommal azon kapta magát, hogy a hasára simítja kezét,
ugyanazzal az ösztönös mozdulattal, mint amikor Bennel terhes volt.
Próbált aludni, de nem tudott, és arra gondolt, hogy
végkimerülésig dolgozik. Ehelyett azonban egyre gyorsabban
zakatolt az agya.
Gondolta, talán eszik valamit, de semmi nem tűnt elég jónak, a
tortát kivéve. A hűtőben volt egy adag csokitorta, amit passzív-
agresszív anyja hagyott ott, és Cassie úgy vélte, azért, hogy ő kövér
maradjon. Ezért inkább nem ette meg, hanem koffeinmentes kávét
ivott, és a gyomra úgy morgott, mintha egy rozsomákot nyelt volna
le.
Cassie hátradőlt, majd egy újabb cikk linkjét küldte el e-mailben
Codynak. A cikk a Bozeman Chronicle-ben jelent meg előző télen. A
címe: A KARIZMATIKUS
VEZETŐ
HALÁLA
MIATT
KÉTSÉGES
A
VILÁGVÉGÉT
VÁRÓ
SZEKTA
JÖVŐJE. Ezt azért találta érdekesnek, mert a cikk írója
említette, hogy a szektában nincs egyértelmű terv az új vezető
személyét illetően, több jelentkező is akadt, és a viszálykodás sem
kizárt. A cikk szerint a Dicsőség és Transzcendencia Egyházának
vezetése valószínűleg Stacy Smith fiára, Wayne-re hárulna, de senki
nem volt biztos benne, hogy akarja-e egyáltalán, vagy készen áll-e
rá. Röviden említettek egy bizonyos William Edwardsot, aki szintén
pályázott a posztra. A cikkben nem volt más utalás Edwardsra, és
Cassie hiába kereste, nem talált róla több információt. Csak a vallási
közösség weboldalán írtak róla „világi gondnok” minőségben. Wayne
Smith egyáltalán nem is szerepelt a honlapon, amit úgy értelmezett,
hogy Stacy Smith fia vagy nem lépett elő vezetői igénnyel, vagy
alulmaradt valakivel szemben. Ami Edwardsot illeti, nem volt róla
sem fénykép, sem életrajz. Erre a tényre külön rámutatott a Codynak
küldött link mellett, és hozzátette: „Szerintem ő az a fickó, akit ki
akarnál hallgatni.”
Nem mintha Cody válaszolt volna. Tulajdonképpen egy órája
vissza sem igazolta, hogy megkapta a küldött üzeneteket és e-
maileket. Cassie azt találgatta, hogy vajon nincsen térerő, vagy
nagyon lefoglalja valami, vagy egyszerűen csak goromba és nem
reagál. Egyik lehetőség sincs kizárva. Kezdte megérteni, hogy Larry
Olson, Cody régi társa miért akadt ki rá annyira.
A VEBEP adatbázist elvileg csak és kizárólag az irodai gépen, a
seriffhivatalban volt szabad lekérdezni, de azzal érvelt magának,
hogy a hivatali laptop Lewis és Clark megye tulajdona, szóval mit
számít? Cassie-nek nem állt szándékában ezt a munkát túlóraként
elszámolni, mert el akarta kerülni Tubman seriff kérdéseit és a
hasonló problémákat. Olyan kérdéseket, mint például miért segített
egy felfüggesztett nyomozónak az éjszaka kellős közepén két eltűnt
kamaszlányt keresni úgy, hogy hivatalos bejelentés sincs, ráadásul
az egész az illetékességi területén kívül történik.
Nem tudta, hogyan válaszolna erre a kérdésre, ha felmerülne,
azon kívül, hogy a szabályzat és a protokoll ellenére ez tűnt
helyesnek. Azon kívül, hogy mocskosnak és bűnösnek érezte
magát, amiért ő volt a felelős Cody felfüggesztéséért. Azon kívül,
hogy nem akarta, hogy a kollégái a seriff bábjának tartsák.
Cassie hátradőlt a székben, és két kézzel dörzsölte a szemét. A
gerince ropogott, a gyomra újra kordult. A házban hideg volt,
éjszakai üzemmódban – az anyja ragaszkodott hozzá, hogy
éjszakánként levegyék a fűtést 17 fokra, „energiatakarékosság” miatt
–, és Cassie lába fázott. De nem akarta megkockáztatni, hogy
magasabb hőfokra tekerje a termosztátot. A kazán robaja és a
csövekben sivító levegő hangja felébresztené az anyját, aki
megkérdezné, mit csinál, és miért csinálja ilyen későn. Nem akart
most ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Bár a harmincas évei
közepén járt, és volt egy fia, az anyja úgy tudta megfogalmazni a
dolgokat – egy sajátos hanglejtéssel –, amitől Cassie-nek mindig
bűntudata támadt, mintha tizenkét éves lenne, és éppen próbálna
megúszni valamit.
Bár hálás volt, hogy az anyja velük élt, vigyázott Benre és
gondoskodott róla, amíg ő dolgozott, a helyzet bonyolult volt és
kezdett még rosszabbá válni. Miközben Cassie idősebb lett és
változott, az anyjával nem ez volt a helyzet. A csípős megjegyzések
és az indulatok, amiket megtapasztalt, amikor otthon élt, egyre
feltűnőbbek, rendszeresebbek és hajthatatlanabbak lettek.
Tehetetlenül pislogott például, amikor az anyja járőrözött a házban,
lekapcsolta a lámpákat és kihúzta a konnektorokból az éppen nem
használt elektronikus eszközöket. Cassie attól tartott, hogy Ben
komolyan veszi a nagyanyja baloldali hantáit és őszinte gyűlöletét az
üzleti élet, a republikánusok, a hadsereg és a rendőrség iránt. A
rendőrség! Hát nem tudja, hogy a lánya hova jár dolgozni? Nem
tudta, vagy nem érdekelte, hogy Ben apja a hadseregben szolgált?
Lenyelte az utolsó korty koffeinmentes kávét, majd előrehajolt a
laptopjához, és beírta a VEBEP jelszavakat – az egyik az osztályé, a
másik személyesen az övé –, követte a parancsokat, és már bent is
volt.
Öt percbe telt leszűkíteni a keresést. Valójában tizenkét eltűnt nőt
tartottak nyilván Montana állam déli részén, de csak négyen voltak
tizenévesek az eltűnésük idején. A négy közül az egyik ügy már öt
éve lezáratlan volt, ezért némi bűntudattal és azzal a felismeréssel
tette félre, hogy a tizenhét évesen eltűnt bozemani lány, Jessica
Lowry – akinek előéletében droghasználati és érzelmi problémák is
voltak – ügye egyelőre marad megoldatlan és elfeledett. Nem is
akart a területen vagy az államon kívül keresni. Még egy olyan ritkán
lakott államban is, mint Montana, nyomasztó és lehangoló volt az
eltűnt emberek puszta száma. Cassie inkább arra a három lányra
összpontosított, akikről feltételezte, hogy Cody kérdezte, és
mindhármuknak utánaolvasott. A weboldalak mellett megnyitott egy
üres dokumentumot, hogy kimásolhassa a lényeges információkat
és megoszthassa őket Codyval. Feltéve, ha talál valami érdekeset
és lényegeset.
Erin Hill, Livingston, tizennyolc éves, fehér, barna haj (bár
valószínűleg vörösre festve), zöld szem, 157 centi magas, 72 kiló, a
mostohaanyja jelentette be az eltűnését két évvel korábban
júliusban. Azután tűnt el, hogy meth birtoklásáért letartóztatták,
feltételezett szökevény. Elvált szülők gyermeke, az anyjával élt. Meg
nem erősített információ szerint egy kis üzlet pénztárosa látta egy
kamionparkolóban az I-90-esen, Billingstől nyugatra. A pénztáros
arról számolt be, hogy a lány, akire illett Hill személyleírása, a
boltban lévő bankautomatát használta, és még egy órát odabent
téblábolt, de a pénztáros nem beszélt vele, és nem látta, mikor
távozott a boltból. A bankautomata videókamerája a tranzakció ideje
alatt nem működött, így nem készült felvétel a felhasználóról, de az
illető Hill PIN-kódját használva levette az utolsó 120 dollárt a
Livingston Banknál vezetett megtakarítási számlájáról.
Shanna Marone, Bozeman, tizenhét éves, fehér, hosszú, sötét haj,
barna szem, 167 centi magas, 63 kiló, a nyakán vörös ajak, a dereka
közepén Harley-Davidson embléma tetoválás. Eltűnését tizennyolc
hónapja jelentették be, miután nem jelent meg a tanórákon az
alternatív középiskolában. Anyja zavart, apja nincs a képben. Egy
arra járó autós a 205-ös állami autópályán (Belgrade és Manhatten
között) jelentette, hogy látott egy stoppost, akire illik az eltűnt lány
személyleírása, beleértve a sárga pehelykabátot, amelyet az
eltűnésekor viselt. Azóta egyetlen igazolt esetben sem látták.
Chelsey Lybeck, Big Timber, tizenöt éves, fehér, rövid, szőke haj,
kék szem, 150 centi magas, 50 kiló, eltűnését az apja jelentette be,
aki munkafelügyelőként dolgozik a Lazy Double-Ought Ranchen…
De őt megtalálták, tudta meg Cassie, ahogy tovább olvasott.
Horgászok bukkantak a holttestére tavaly nyáron a Sweet Grass
patak partján. A nő emlékezett rá, hogy olvasott valami ilyesmiről az
újságban. A holttest a bomlásnak túlságosan előrehaladott
állapotában volt ahhoz, hogy a halál oka megállapítható legyen, de
Sweet Grass megye seriffhivatala úgy vélte, hogy tompa tárggyal
okozott trauma lehetett az ok. A mai napig nem történt letartóztatás,
bár az apát kétszer is kihallgatták, de az ügyet nem zárták le.
Cassie nem vette bele Chelsey Lybeck esetét a dokumentumba,
melyet kezdett összeállítani, hanem Erin Hill és Shanna Marone
ügyére koncentrált. Úgy tűnik, mindketten elszöktek otthonról.
Valószínűleg mindkettőjüket egy kamionparkolóban látták utoljára
élve, államközi autópályán, illetve állami főúton. Egyiküket sem látták
többé, ha a VEBEP adatai helyesek.
A Sullivan lányokra gondolt. Hasonló korúak. Az autópályán.
Eltűntek. Cassie visszafogta magát, nehogy túl gyorsan vonjon le túl
messzemenő következtetéseket ilyen gyenge bizonyítékok és
egymástól elszigetelt esetek alapján.
Aztán meglátta a linket a VEBEP oldalának az alján:
SOROZATGYILKOS
AZ
AUTÓPÁLYÁN
ELMÉLET.
Tétovázott, attól félt, hogy túl sok időt veszteget olyan szövegek
olvasásával, melyek esetleg rossz irányba vezetnek.
Mégis lejjebb vitte a kurzort, és rákattintott. Alig pár sort olvasott,
máris érezte, hogy a karján feláll a szőr.
Először az Egyesült Államok piros pontokkal borított térképét
fürkészte. A pontok az államközi és az állami autópályák mentén
helyezkedtek el, úgy néztek ki, mint vörös gyöngysorok, óceántól
óceánig. A jelzések keleten, középnyugaton és délkeleten voltak a
legsűrűbben. De sok volt Montana államban és az ország többi
részén is.
 
2004-ben az Oklahomai Nyomozóhivatal egyik elemzője
bűnügyi mintázatot fedezett fel: meggyilkolt nők holttestét
dobták ki a 40-es államközi autópálya mentén az Oklahoma,
Texas, Arkansas és Mississippi vonalon… a VEBEP elemzői
500 meggyilkolt nő esetét jelölték, akiket autópályák közvetlen
közelében találtak, és összeállítottak egy kétszáz potenciális
gyanúsítottból álló listát, többségük kamionsofőr… Ezekben az
esetekben többnyire olyan nők az áldozatok, akik kockázatos,
kicsapongó életmódot folytattak, gyakran tiltott szerhasználatba
és prostitúcióba bonyolódtak. Jellemzően kamionos
parkolókban vagy benzinkutaknál veszik fel, majd
megerőszakolják és meggyilkolják őket, aztán a holttestüket
kidobják az út mentén… az elkövetők mobilitása, az áldozatok
nem biztonságos életstílusa, a jelentős távolság és a több
érintett joghatóság, valamint a tanúk és a törvényszéki
bizonyítékok hiánya miatt ezek az esetek nehezen
megoldhatók…
 
Mély levegőt vett, és legörgetett egy konkrét eset jelentéséhez.
 
Egy járókelő találta meg a levágott fejet február 10-én, két
műanyag zacskóba csomagolva és egy hátizsákba
gyömöszölve a kaliforniai Barstowban. A hatóságok még mindig
nem tudták azonosítani sem az áldozatot, sem a gyilkosát, de a
körülmények egy bizonyos irányba mutatnak.
A tizenéves lányt valószínűleg már napokkal korábban
megölték, nyilatkozta a barstow-i rendőrség. A fej pár száz
méternyire hevert egy kamionparkolótól a 15-ös autópálya
mellett, nem messze az I-40-es autópályától. A hatóságok
szerint a kamionparkoló és az autópályák közelsége arra utal,
hogy a gyilkosságot egy jellegzetes bűnözői típusba tartozó
elkövető hajtotta végre: az autópályák mentén működő
sorozatgyilkos.
 
Cassie figyelemre méltónak és rémisztőnek találta, hogy olyan sok
nő tűnt el az utak mentén, hogy külön munkacsoportot kellett
létrehozni az ügyben. Kiszáradt a szája, amikor elolvasta, hogy a
VEBEP és a munkacsoport mindössze hat gyanúsított
letartóztatásában segített, mindannyian kamionsofőrök. Két ügyben
büntető ítélet született, de több mint ötszáz ügy maradt
megoldatlanul.
A tény, hogy egyáltalán létezik egy szövetségi munkacsoport az
autópályás sorozatgyilkosok miatt, nagyon nyugtalanította. Cassie
apja is kamionsofőr volt. Szülei megismerkedésének története egy
bájos sztori. Az anyja stoppolt, még azokban az időkben, amikor az
emberek tulajdonképpen körbeutazták stoppal az országot. Big
Surba akart eljutni, egy Grateful Dead koncertre, amikor az egykori
tengerészgyalogos, bizonyos Bill Scribner felvette a Kenworthjébe. A
valószínűtlen pár semmiben sem értett egyet, azon kívül, hogy
vonzódtak egymáshoz.
Scribner székhelye Wyomingban volt. Az év tizenegy hónapjában
kamiont vezetett, egy teljes hónapig azonban szarvasra vadászott,
és egyetlen betű tévesztés nélkül képes volt Shakespeare-t és Paul
Harvey-t idézni.
Feleségül akarta venni, de Cassie anyja nem volt hajlandó
alávetni magát a formalitásoknak, hallani sem akart szertartásról,
szerződésről, úgyhogy egyfajta hallgatólagos megállapodással éltek
együtt. Amikor nagy ritkán betoppant az éjszaka közepén, imádott
Cassie-vel lenni, bolondult a lányáért, és tíz-tizenegy éves korában
többször is elvitte magával az országot átszelő útjaira. Vezetés
közben, ahogy a vidék elszaladt mellette, azt mondta neki, hogy az
amerikaiaknak van egy nyughatatlan génjük, és ő bizonyára dupla
adagot kapott belőle. De azt is mondta, hogy fontos és tiszteletre
méltó munkát végez, és büszke a hivatására. Elmondta a lányának,
hogy a hivatásos kamionsofőrök, mint ő, „az utak lovagjai”, és saját
viselkedési szabályaik vannak. Cassie emlékezett rá, hogy az apja
azt mondta, „szállítmányonként építi Amerikát.” Büszke volt az
apjára, és észrevette, hogy a többi sofőr tisztelettel és csodálattal
néz rá, amikor kamionos megállókba sétál be vagy a feletteseivel
találkozik, hogy rakományt vegyen fel, tegyen le. Volt idő, amikor
megfordult a fejében, hogy apja nyomdokaiba lép. Ő is az utak
lovagja akart lenni.
De Billnek operálhatatlan agydaganata lett, és olyan gyorsan
leépült, hogy Cassie tizenharmadik születésnapjára meghalt.
Mégis, meleg szeretettel gondolt az apjára, és jó emlékei voltak
azokról a pompás utazásokról. Undorral töltötte el, hogy van odakint
néhány sofőr, akik gonosz szándékkal álltak a „lovagrendbe”.
A sötét folyosóról Ben szólalt meg.
– Anya, mit csinálsz? Mit nézel?
Cassie erre visszazökkent a jelenbe. Önkéntelenül mozdult a
keze, lecsukta a laptop monitorját.
– Ben…
– Hiányzik apa – mondta a kisfú, majd belépett a fénybe. Ötéves
volt, cowboy mintás flanelpizsamát viselt. A lába csupasz volt és
hidegnek tűnt. Sötét hajú, pufók arcú volt, mint az anyja.
– Gyere ide – szólt Cassie, azzal hátracsúszott a székben és
kitárta karját.
 Ben odacsoszogott, felemelte a karját, a feje az anyja mellére
huppant.
– Hiányzik – mormogta a kisfiú tompa hangon, bele az anyja
ruhájába.
– Tudom, kicsim. Nekem is. De most már le kell feküdnöd és
aludnod kell egy kicsit.
– Éhes vagyok.
– Ó!
– Talán ha kapnék egy kis nasit.
– Hozok neked egy pohár tejet.
– És talán egy kis tortát…
– Nincs torta – mondta Cassie, és kibontakozott az ölelésből. –
Tej, és irány az ágy!
Ahogy Ben elhelyezkedett a széken, Cassie kivett egy doboz tejet
a hűtőből, megnézte a szavatossági időt és teletöltött egy poharat.
Az anyja nem szívesen dobott ki ételt. A tej még jó volt.
– Mit csinálsz? – kérdezte ismét Ben, amikor az anyja visszaült.
– Dolgozom. Időnként sokáig kell dolgoznom.
Bólintott, de nem túl együttérzően, majd lenyelte a tejet és
megborzongott.
– Ne igyál olyan gyorsan!
Ben vállat vont.
Mielőtt nagyon befészkelte volna magát, Cassie kivezette a
konyhából, végig a sötét folyosón. Ahogy elhaladtak az anyja
szobája előtt, hangot hallott.
– Cassie, minden rendben?
– Igen, anya.
– Beszélgetést hallottam.
– Ben volt az.
– Megint beteg?
– Csak alvajáró – felelte, és fogalma sem volt, miért találta ki ezt a
választ.
– Nem vagyok alvajáró – súgta hátra Ben.
Cassie csitította a fiát.
– Van torta a hűtőben – szólt ki az anyja.
– Ugye megmondtam, hogy van! – mondta a kisfiú vádlóan.
 – Jó éjszakát! – kántálta Cassie a csukott ajtón át az anyjának.
Az anyja mondott még valamit, de Cassie nem hallotta, bekísérte
Bent a szobájába, ágyba dugta és betakarta. Megigazgatta rajta a
takarót, hogy meg ne fázzon, és jó éjt puszit nyomott az arcára.
– Jó éjszakát, Ben!
– Jó éjszakát, anya! Szeretlek!
– Én is szeretlek!
Az ablakon át holdsugár világította meg a komódján álló
fényképeket. Három fotó az apjáról, Jim Dewellről, az egyiken
díszegyenruhában a kiképzés után, kettőn a sivatagi gyakorlóban.
Azon a képen, amit Ben a legjobban szeretett, Jim homokzsákoknak
dőlve állt, a kezében géppuska. Derékszíján tokban pisztoly, arcán
vigyor.
Ben valójában nem hiányolta az apját, mert soha nem ismerte. De
tudta, hogy ha ezt mondja, akkor az anyja mindig együttérzéssel
reagál. Ezt Cassie is pontosan tudta. És néha elgondolkodott, vajon
helyes-e, amit tesz, hogy jól neveli-e Bent. De nem volt benne
tapasztalata, és nem tudta, hogyan tudná jobban csinálni. Nem
kapott igazi útravalót a saját anyjától.
Ben ízig-vérig fiú volt. Órákig szó nélkül elvolt egyedül, szétszedte
és újra összerakta a játékait. Ismerte a forgalomban lévő személy-
és teherautók márkáit és modelljeit, és nemrégiben kijelentette, hogy
amint teheti, szarvasra és őzre fog vadászni. A szobája falán volt
egy poszter Tim Tebow-ról, amikor még a Bronco irányítója volt,
annak ellenére, hogy a nagyanyja megvetette Tebow-t és nyílt
kereszténységét. Ben, ahogyan azt az előző héten a reggeli müzli
mellett teljes határozottsággal kijelentette, úgy képzelte a
pályafutását, ha felnő, hogy irányító lesz valamelyik futballcsapatnál,
majd belép a hadseregbe, és tankot, később pedig traktort vezet.
Nem fog megházasodni, és szarvashúst fog enni vacsorára. Cassie
elfojtott egy mosolyt, amikor az anyja egyenesen elborzadva reagált
a kijelentésre.
Becsukta az ajtót, és visszaballagott a sötét folyosón, azt
fontolgatta, hogy a hálószobájába megy, de aztán meggondolta
magát. Még túlságosan pörög. Az eltűnt Sullivan lányokra gondolt és
Codyra, aki valahol odakint van, és nem válaszol. Arra, hogyan
játszott vele a seriff, és arra is, milyen felnevelni egy fiút úgy, hogy az
anya túl sokat dolgozik, a nagymama pedig kezd teljesen
meghibbanni. Próbált nem haragudni Jimre, amiért megölték és
ezzel magára hagyta őt. Mindig is zavarta, hogy a valóságban
sosem látta azt a vidám vigyort, melyet a férfi a fényképen mutatott.
Mintha tényleg élvezte volna, amit csinál, úgy általában az
afganisztáni missziót, és nyilvánvalóan sokkal jobban érzi magát,
mintha visszamenne egy országúti boltba dolgozni, hogy fizesse a
jelzáloghitelt, és otthon egy kövér feleség meg síró gyerek várja.
2008-ban halt meg a wanati csatában, Afganisztánban. Cassie
akkor volt nyolc hónapos terhes. A Védelmi Minisztérium hivatalos
levele szerint Jim Dewell akkor esett el, amikor kétszáz tálib gerilla
megtámadta a falut Nurisztán tartományban, ahol állomásoztak.
Rajta kívül nyolc amerikai katona halt meg, huszonhét pedig
megsebesült. A kormány által indított vizsgálat arra jutott, hogy nem
történt emberi mulasztás, „bátorságukkal és tudásukkal sikeresen
megvédték pozíciójukat, és elszánt, hasonlóképpen gyakorlott
ellenfeleket győztek le”. Egy másik korból való szavak, gondolta,
amikor elolvasta a beszámolót egy olyan csatáról, amelyről senki
nem hallott, egy olyan háborúban, amely senkit nem érdekelt.
Kivéve Bent, természetesen, mert ő Cassie biztatására
bálványozta az apját. Ben számára az apja egy hős, egy isten volt.
Senki, még az anyja sem érhetett fel szegény, halott Jimmel. Büszke
volt a férjére, hogy az életét adta az országért. Amikor a férfi elindult,
már tudták, hogy Cassie terhes. Egy héttel azután házasodtak
össze, hogy elmondta a hírt. És ha nem ölték volna meg, hazatért
volna a szülésre. Cassie azon tűnődött, hogy Jim gondolt-e rá élete
utolsó másodperceiben. És azon, hogy vajon Jim is úgy gondolta-e,
hogy boldog a házasságuk. És vajon ő maga boldognak látta? Olyan
régen történt.
És aztán bumm! Eltelt öt év. Öt év Bennel, az egyetlen férfival az
életében. Öt év, amikor nem mert olyan férfit hazavinni, aki mellett
elhalványulna a mitikus Jim, akiben a kisfia hitt. Nem mintha nem
lettek volna lehetőségek. Jó pár nőtlen – és egy-két nős – férfi is
próbálkozott az akadémián és a seriffhivatalban. Közülük néhányan
még talán rendben is lettek volna. Nem drogosok, nem
begyöpösödött tahók vagy totál lúzerek. Talán eljön majd a
megfelelő idő és a megfelelő férfi. Amikor Ben el tudja viselni, sőt,
talán bátorítja is. De Cassie el sem tudta képzelni, mikor lesz ez.
Megállt, behunyta a szemét, és próbálta maga elé képzelni Jimet.
Rettenetes, ijesztő érzés volt, hogy már nem látta az arcát. És
nagyon zavarta, hogy amikor rá gondolt, a Ben komódján álló kép
jutott eszébe.
Megnézte a mobilját az asztalon, hátha kapott üzenetet. Semmi.
Nem nyitotta fel a laptopot, egy pillanatig tétovázott, aztán Jenny
Hoyt számát hívta. Nem akart megint belebonyolódni az adatbázis
tartalmába, és nem akart bizonyíték nélkül spekulálni.
Jenny az első csörgésre felvette.
– Sajnálom, hogy ilyen későn hívlak. Aludtál?
– Bárcsak tudnék! De semmi gond. Csak itt ültem és vártam, és
amikor csörgött a telefon, azt hittem, talán Cody az.
Cassie várt egy kicsit, mielőtt újra megszólalt.
– Szóval nem jelentkezett?
– Már egy ideje nem. Pontosan két órája. Írt Justinnak, azt
kérdezte, hallott-e valamit a lányokról, és küldött nekem egy
üzenetet, hogy egy autópálya-rendőrrel találkozik Emigrantben.
Azóta nincs hír róla.
Elképzelte, hogy Cody iszik, filozofál, köröket fizet a helyi
alkeszeknek. Elfelejti megnézni a telefonját, vagy nem is érdekli.
– Folyton jár az agyam – mondta Jenny, legalább annyira
magának, mint neki, gondolta Cassie. – Mint például, hogy valami
bajba került. Vagy nekiállt megint piálni. Szeretném azt hinni, hogy
nem ez a helyzet. Tudom, hogy vannak odalent olyan helyek, ahol
nincsen térerő. De…
Elhallgatott.
Cassie nem igazán tudta, mit mondjon.
– Én sem hallottam felőle.
– Én a felesége vagyok – csattant fel Jenny. – Tudja a
szabályokat. Be kell jelentkeznie.
Csend.
Cassie próbált hivatalos hangot felvenni, hogy kizökkentse Jennyt
a nyugtalanságából.
 – Együtt dolgozom vele az ügyön. Oda-vissza írtunk egymásnak.
Szüksége van rám a háttérmunkában. Mikor hívtad legutóbb?
– Tizenöt perce – felelte Jenny elcsukló hangon. – Bár évekkel
ezelőtt megígértette velem, hogy sosem hívom, amikor nyomoz.
Mindig attól félt, hogy elfelejti lenémítani a telefonját, és a csengés
miatt bajba kerülhet. De ez most vészhelyzet, úgyhogy felhívtam.
Párszor kicsengett, aztán rögtön a hülye üzenetrögzítőre kapcsolt.
– Értem – felelte Cassie.
– Kezdek megijedni. És Justin… – suttogva folytatta – teljesen
kivan. Nem tudja, hogy dühös legyen-e az apjára vagy aggódjon
miatta. Ez a Ted Sullivan meg már kétszer telefonált, és
személyesen Codyval akar beszélni. Kezd hisztérikus lenni, mintha
minket hibáztatna ezért. Úgy viselkedik, mintha én akadályoznám
meg, hogy beszélhessen Codyval, vagy ilyesmi. Legszívesebben azt
mondanám neki, hogy pisáljon fel és álljon alá, de megértem, mit
érez. El sem tudom képzelni, min megy keresztül ő vagy a lányok
anyja.
– Kérlek, szólj, ha Cody hív vagy ír – mondta Cassie.
Eltelt egy pillanat, mire Jenny válaszolt:
– Úgy lesz.
– Én is azonnal szólok, ha van valami hír róla.
– Oké… Most már tényleg kezdek aggódni.
Cassie erre nem válaszolt.
– Esküszöm, ha megint vedel, a saját kezemmel ölöm meg –
jelentette ki Jenny.
Cassie bólintott. Megértette.
– Most leteszem, hátha hív.
– Jó ötlet. Én is.
Visszaült az asztalhoz, és az órára nézett. Túl sok idő telt el. Még
ha Cody el is vesztette az önuralmát, mostanra legalább valami
hazugsággal jelentkezett volna.
 
Hirtelen ötlettől vezérelve beírta a volt társa mobilszámát, és
megnyomta a hívás gombot. Kétszer kicsengett, majd a legnagyobb
meglepetésére elektronikus kattanás hallatszott. Felvette.
– Cody, Cassie Dewell vagyok. Nem hallottam felőled…
 A hívás megszakadt. A telefonjára nézett, hogy mi történt. Cody
felvette, de rögtön bontotta is a vonalat. Vagy olyan gyenge volt a
térerő, hogy megszakadt.
Újra próbálkozott. Amikor közvetlenül a hangpostára kapcsolt,
megismételte, amit az előbb mondott és folytatta:
– …és Jenny sem hallott rólad. Nyilvánvalóan kezdünk aggódni.
Jelentkezz, amilyen hamar csak tudsz, akkor is, ha nincs mit
jelentened! Ha tizenöt percen belül nem jelentkezel, feldobom az
akciót a parancsnoknál. Gondolom, ezt nem szeretnéd.
Cassie tétovázott, azon gondolkodott, mondjon-e még valamit,
majd letette.
Aztán a tűzhely digitális órájára nézett, és megjegyezte, mennyi az
idő.
 27.
 
November 21., szerda, 4:21
 
Ronald C. Pergram, a Gyíkkirály aznap éjjel másodszor is felhajtott a
Case kotrógéppel a kamion rakterébe. A kabin belsejében a hideg
éjszakai levegőnek dízelgőz és felforgatott föld szaga volt. A motor
kipufogógázában imbolyogtak a rideg fényű, fehér csillagok.
Amikor a lánctalpak és a gumik szilárdan álltak a platón, leállította
a motort, és kiszállt. A háta fájt, a nyaka merev volt a feszültségtől
és a munkára való koncentrálástól, alig tudta forgatni. A markoló
lámpáinak éles fehér fénye miatt, miközben a második nagy gödröt
ásta a hegyvidéki völgy talajába, szeme még nem alkalmazkodott
teljesen a sötéthez. A füle csengett a motor állandó berregésétől,
mely most, hogy kezdett lehűlni, dühösen kattogott. Olyan dühösen,
hogy Pergram kis híján meg sem hallotta, hogy mobiltelefon csörren
mögötte a sötétben.
Ezért nem rögzítette a kotrógépet a kamion rakterének aljához,
nem húzta meg a szorítócsavarokat, hanem lelépett a platóról a
puha földre, és a hang irányába fordított a fejét. Körülbelül
húszlépésnyire, derékmagasságban látta meg a telefon kijelzőjének
fényét. Aztán azt, hogy a fény felemelkedett, és Legerski széles
arcát világította meg. Pergram látta, hogy Legerski egy-két pillanatig
a füléhez szorítja a készüléket, aztán leengedi, és megszakítja a
hívást.
Várt. Legerski csak állt a sötétben, egy szót sem szólt, aztán:
– A francba!
– Ki volt az?
– Valami nő – felelte Legerski. – Lehet, hogy ez baj.
– Ez meg mit jelent?
A rendőr felmutatta a telefont.
– Ő lehet az, aki egész éjjel üzeneteket küldözgetett neki.
Pergram egy pillanatig zavarban volt, aztán a zavar helyét hirtelen
harag vette át.
 – Te megtartottad a zsaru telefonját? Miért nem dobtad a gödörbe
a kocsival együtt? Mi a francot képzeltél?
 
Pergram akkor vetette az utolsó pillantást Cody Hoyt pickupjára,
amikor a kotrógép tolólapjával betolta a hatalmas, kiásott lyukba. A
vezetőfülkéből rálátott az utastérre, és látta, hogy Hoyt holtteste az
anyósülés előtt, a padlón hever. A jármű oldalsó és hátsó ablakaira
vér, haj és agyvelő fröcskölődött. Legerski oldalt állt, mintha
felügyelné a munkát, amit a Gyíkkirály felettébb nehezményezett.
Meglátása szerint annak, aki soha nem működtetett nehézgépeket,
nincs joga hadonászva kiabálni, hogy „nem tudnád mélyebbre ásni
azt a lyukat?” Ennek ellenére kiásott egy kis híján ötméteres,
koporsó alakú gödröt, beletolta a kocsit, óvatosan visszatöltötte a
földet és ráhalmozta a felesleget. Amikor végzett, az egész
hasonlóan nézett ki, mint az, amelyet az éjszaka folyamán korábban
csinált, és előtte sokszor: mint egy óriás sírja. Amikor az árkot
feltöltötte, elegyengette a talajt és a kotrókanál fogaival
végiggereblyézte, hogy szabad szemmel nézve természetesebbnek
tűnjön. A téli havazás és a tavaszi áradások után az autópálya
melletti boltból vettek fűmagot, beszórták, az kinőtt és a csupasz föld
eltűnt. Egy év, és nehéz lenne megmondani, hogy a felső
talajréteget valaha megbolygatta valaki. Munka közben nem vett
tudomást a sötétben ácsorgó Legerskiről, de tudta, hogy a rendőr ott
áll lehajtott fejjel, és a telefonját nézi.
De mint kiderült, nem az ő telefonja volt, hanem Cody Hoyté. És
még mindig Legerskinél volt.
– Lehet, hogy van egy kis probléma – mondta Legerski.
– Hogy a francba ne lenne? A belemet kidolgozom, hogy
eltüntessünk minden bizonyítékot, te meg hurcolod magaddal egy
zsaru telefonját, akit megöltél. Miért nem szabadultál meg tőle? Miért
nem dobtad be oda? Nem volt elég nagy neked az a lyuk?
– Fogd be a pofádat! – mordult rá Legerski.
Pergram befogta.
– Csináld, amit kell, hogy a gép ne mozduljon el – mondta a járőr.
– Odabent kell beszélnünk.
 Az egytonnás kamion fülkéjére mutatott, amelyikkel kihozták a
kotrógépet. Az odaúton Pergram szorosan Hoyt kocsija mögött
haladt, melyet Legerski vezetett, már civilben. A járőrkocsiban
hagyta az egyenruháját, a kocsit pedig a First National Bar mögé
rejtette.
 
Pergram a kamion rögzítőláncaival lekötötte a kotrógépet, meghúzta
a feszítőcsavarokat és bosszúsan szívta a fogát. Nem tetszett neki,
ahogy Legerski beszélt vele, ahogy leszerelte és azt mondta neki,
hogy odabent várja. Ahogy egész este beszélt vele, utasítgatta,
parancsolgatott neki, mióta lelőtte a zsarut. És egész idő alatt a
kezében volt Hoyt telefonja… az a készülék közvetlenül a halott
zsaruhoz köthette őket.
A Gyíkkirály nem szerette, ha megmondják neki, mit csináljon és
mit ne. Mégis megtette, amire Legerski utasította. Nem beszéltek a
gyilkosság óta, az egész nagyon egyoldalú volt.
Pergram egy pillanatra megállt, mielőtt beszállt volna az
egytonnás teherkocsi vezetőfülkéjébe. Még nem igazán tudta
feldolgozni, mi történt, hogyan rendezze le magában ezt az egészet.
A lányok, akiket bevitt, halvány, távoli emléknek tűntek, annyi
minden történt azóta. Aludnia, pihennie, ennie kellene és időre van
szüksége, hogy összeszedje a gondolatait. Annak a pár fehér
tablettának – amit a köreikben kamionos speednek neveznek –
hamarosan elmúlik a hatása. Aztán olyan levezetésre van szüksége,
amiről álmodott.
Felmászott a vezetőfülkébe, és becsukta maga után az ajtót.
Legerski az anyósülésen ült, a koszos szélvédőt bámulta.
– Indíts már! Szétfagyok!
Pergram beindította a motort, és bekapcsolta a fűtést.
– Eltart pár percig, míg bemelegszik.
– Aha.
– Te lelőttél egy kibaszott zsarut – szólt Pergram. – Nem erre
szerződtem!
– Te meg eltemetted.
– És akkor mi van? Nekünk annyi. Te is tudod, mit csinálnak,
amikor egy közülük valót lősz le. És éppen te.
 Legerski vállalat vont.
– Csak volt zsaru. Már nem az. Felfüggesztették. És nem is
szerették. Hírhedt volt arról, hogy szeret elszabadulni és
mellékutakon járni.
– De akkor is.
– Tudom, tudom – szólt Legerski. – Látom, hogy dühös vagy rám.
De szerinted mit kellett volna tennem? Hagytam volna, hogy addig
ásson, amíg rá nem jön mindenre? Te ezt tetted volna?
Pergram a fejét ingatta. Nem igazán tudta, miről beszél a járőr.
– Hát, ez az – mondta Legerski. – Az a fickó egy kibaszott buldog.
Próbáltam a szekta felé terelni, de ő már ma éjjel rájuk akarta rúgni
az ajtót. És azt akarta, hogy menjek vele. Nem lett volna időnk
semmiféle kárelhárításra, mielőtt a szar a ventilátorba csapódik –
mondta, azzal maga elé tartotta a telefont, amit Codytól vett el. –
Van valaki, aki a háttérben dolgozik neki. Azt hiszem, tudom, ki
lehet. Az a nő egész éjjel üzeneteket és e-maileket küldözgetett
neki. Ő volt az, aki felhívta, valami Cassie. Az anyagok nagy részét
csak az internetről szedte le és továbbította. De láttam egy üzenetet,
amiben arra kérte ezt a nőt, hogy vegye elő az eltűnt lányok aktáit.
Pergram csak bámult. Nem értette, mit mond Legerski.
– Te irányítottad a szekta felé – mondta Pergram. – Arra ment,
ahová javasoltad.
Legerski türelmetlenül felsóhajtott, a szeme villant a holdfényben.
Pergram most először gondolt arra, hogy vajon a járőr előveszi-e a
Hoyt ellen használt pisztolyt, és megöli-e őt is, most, hogy a hullát és
a kocsiját eltemették. Tulajdonképpen mindent a Gyíkkirályra
kenhetne…
– Próbáld követni, amit mondok – szólt Legerski türelmesen. – Azt
hittem, a livingstoni seriffhivatalon keresztül fog nyomozni, vagy az
államiak segítségével. Az pedig itt én vagyok. Ami azt jelenti, hogy
én irányíthatnám a helyzetet és gondoskodnék arról, hogy a
nyomozás holtpontra jusson, ha túl közel kerülne az igazsághoz.
Fogalmam sem volt, hogy annyira őrült, hogy már ma éjjel
megjelenik itt, vagy hogy egyáltalán megjelenik. Normális zsaruk
nem csinálnak ilyesmit. Még csak nem is a saját megyéjében van,
szóval még ha nem is függesztették volna fel, engedélyre és
együttműködésre lenne szüksége az itteniekkel. De azzal, hogy
személyesen jött ide, azzal mindent szétcseszett. Nem volt más
választásom.
– De muszáj volt megölni? Nekem sem tetszett az a seggfej, de…
– Rólad kezdett kérdezgetni – mondta Legerski. – Ma éjjel. Még el
sem mentünk a szekta telephelyéhez, és máris rólad
kérdezősködött.
Pergram érezte, hogy kiszárad a szája, és ez nem csak az
amfetamin hatása volt.
– Elég hamar összeállt volna neki a kép – folytatta Legerski. –
Miután a szektánál nem úgy ment volna a dolog, ahogy akarta… és
tudod, mi a helyzet náluk… rögtön te lettél volna a következő, akire a
figyelme irányul. Így, hogy a segítője Helenában eltűnt lányokat
keres, és hozzáférése van a rendvédelmisek minden adatbázisához,
csak idő kérdése lett volna, hogy rád szálljon.
– Ami azt jelenti, hogy te is lebuktál volna.
– Ami azt jelenti, hogy én is lebuktam volna.
– És én még egy pillanatig azt hittem, hogy próbálsz segíteni
nekem. Most jobban érzem magam, hogy tudom, te csak magaddal
törődsz.
Legerski felhorkant.
– Van ez a közös dolgunk. De nem vagyunk éppen vértestvérek.
Pergram bólintással ismerte el. Azt kívánta, bárcsak ne lenne
annyira zavart a kimerültségtől és tisztábban tudna gondolkodni.
Gyanította, hogy Legerski agya nagyon jár valamin, de képtelen volt
rájönni, mit tervez.
Miért nem húzta elő egyszerűen azt a lenyomozhatatlan fegyvert,
amivel Hoytot lelőtte, és lövi le őt is? Aztán kitalálna valami félig
hihető történetet, amelyben a Gyíkkirály lenne felelős azért is, amit ő
tett.
Aztán eszébe jutott. És ettől megnyugodott. Remélte, hogy az
arca nem árulta el, amire ekkor rájött. Hogy Legerski nem árthat
neki, amíg ő tudja, hol van a bizonyíték, amely a vén zsarut gyanúba
keverné.
– Akkor mi legyen a következő lépés? – kérdezte Pergram.
Közben arra gondolt, mit kell tennie, illetve milyen sorrendben
ahhoz, hogy a járőr ne járjon túl az eszén, és ne találjon ki valamit,
amivel kiiktathatná őt a képből.
– Azt tudom, mit nem csinálunk. Egy percet sem töltünk azokkal a
lányokkal, azon kívül, hogy valami kaját és vizet lökünk be nekik.
– Lófaszt! – hördült fel Pergram. – Nem azért hoztam, hogy
eldugva tartsuk őket. Amire szükségem van, arra szükségem van.
– Meg fogod kapni – mondta Legerski. A hangjában megint ott volt
az a határozott arrogancia. – De várnod kell, amíg tiszta lesz a
levegő. Amint minden rendben, mindent végigcsinálunk úgy, ahogy
megbeszéltük. De csak azután, hogy szólok, tiszta a levegő.
Megértetted? Pár napig még nagyon forró lesz a talaj. Ez a picsa –
mondta, és úgy rázta a telefont, mintha az ismeretlen nő benne
lenne – tudja, hogy Hoyt találkozott velem. Én leszek az első, akit
elővesznek, amikor utánanéznek, szóval együtt kell működnöm
velük, és nem szabad gyanút keltenem. Meg tudom csinálni… Egész
életemben ezt csináltam. És hamarosan lenyugodnak a kedélyek.
Mindig ez van, ha nincs konkrét nyom és bizonyíték.
A Gyíkkirály komor tekintettel nézte a járőrt. Nem először jutott
eszébe, vajon milyen lenne a világ Legerski nélkül. Az overallja
zsebében lapuló pisztolyra gondolt, és gondolatban lejátszotta azt a
forgatókönyvet, amelyben előrántja a fegyvert, meghúzza a ravaszt
és golyót repít Legerski arcába. Elég sokat gyakorolta a mozdulatot,
úgyhogy egészen gyorsan menne.
De aztán mi lesz? A következő lehetséges lépéstől megdöbbent,
de élvezte a gondolatát, hogy a két lány csak az övé lesz.
Legalábbis addig, amíg érte nem jönnek a zsaruk.
És eszébe jutott, miért társultak. Legerskinek kellett valaki, aki
szállítja az áldozatokat. Ő pedig helyi védelmet akart.
– Még mindig szükségünk van egymásra – szólalt meg a zsaru,
mintha olvasna a gondolataiban.
– Aha.
– Szóval tartsuk magunkat távol tőlük, csak ételt és vizet vigyünk
nekik. Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy.
– Oké, oké, de mennyi időről van szó? Két nap múlva újabb
fuvarom lesz.
– Az szerintem elég idő – felelte Legerski.
 – Mit fogsz csinálni?
Legerski elfordult tőle, a szélvédőn túl, a sötétben nézett valamit.
– Odabentről fogok dolgozni az ügyön – felelte halkan. –
Mindenben benne leszek, mindenről tudni fogok. Átveszem az
irányítást, mert ezt szoktam csinálni, és ebben vagyok jó. Egyik
zsákutcából a másikba vihetem a nyomozást, míg végül nem lesz
hova lépni. Az ügy valószínűleg évekig nyitva marad, mert
egyszerűen nem fogják tudni lezárni. Gondoskodom róla, hogy
megakadjon.
– Meg tudod csinálni?
– Hogy a fenébe ne? Már megszabadultam az egyetlen valós
veszélytől. Ha valaki jön, annak nem lesz ez az őrült tekintet a
szemében. Tipikus irodistákkal lesz dolgunk, és nincs semmi, amin
elindulhatnának.
Most, hogy egy kicsit nyugodtabb volt, Pergram próbált zsarufejjel
gondolkodni.
– De most már nemcsak két eltűnt lány, hanem egy eltűnt zsaru
után is nyomoznak.
– Exzsaru. És senki nem tudja megállapítani, hol tűntek el a
lányok, hacsak nem basztál el valamit valahol. Eltűnhettek a
Yellowstone Parkban, vagy Wyomingban, vagy Idahóban. Senki nem
tudja, hol kötöttek ki, igaz? Nem csesztél el semmit?
– Nem hiszem – mondta. A feje zsongott, felidézett mindent, ami
történt.
– Akkor csak annyit tudnak, hogy egy felfüggesztett, piás nyomozó
leautózott ide az éjszaka kellős közepén, és nem tért vissza. Senki
nem látta, csak te, én meg Jimmy. És a kocsiját halálbiztos, hogy
nem találják meg. Na, és hogyan fogják ezt megoldani? Főleg úgy,
hogy az autópályarendőrség főnyomozója, vagyis én, finoman arra
tereli őket, amerre nincsen semmi, amin elindulhatnának?
Pergram bólintott. Megértette. Legerski megint jóval előtte járt.
Annyira előtte, hogy úgy érezte, a zsaru valószínűleg már azt is
tudta, hogyan vesse őt a farkasok elé. Kivéve…
– És Jimmy?
– Benne megbízhatunk.
– Valóban?
 – Igen – mondta Legerski halkan. – Gondoskodom róla, hogy
Jimmy ne jelentsen gondot.
Ezt úgy mondta, hogy Pergram felbátorodott.
– És a nyomorék? Most nyilván jártatja a száját, és halálra rémíti
az új lányokat. Úgy tele beszéli a fejüket, hogy egyenesen kívánni
fogják a halált, mielőtt hozzájuk érnénk.
Legerski egyetértően bólintott.
– Intézd el!
– Mikor? Ma éjjel?
– Mennyi ideig akarod hagyni, hogy beszéljen?
Pergram látta benne a logikát.
– Soha nem fogok aludni – nyögött fel.
– Én sem – mondta a zsaru, a telefonra mutatva. – El kell
olvasnom az összes üzenetet és e-mailt, hogy kiderítsem, mit tud ez
a nő, és kivel állunk szemben. Aztán mindent törlök, és lehúzom a
SIM-kártyát a vécén. Nem lesz nyom, amin Cody Hoyt megtalálható
lenne. Hidd el, tudom, hogy kell ezt csinálni.
A Gyíkkirály bólintott. Aztán lágyabb hangon szólalt meg.
– Lemehetnénk az alagsorba megnézni, hogy vannak a lányok.
Még mielőtt felkel a nap, és felpörögnek az események.
Legerski tiltakozni akart, de visszafogta magát. Mintha fontolóra
vette volna az ötletet.
Pergram tartotta magát.
Abban a pillanatban Legerski kezében megvillant a telefon
kijelzője, üzenet pittyent. Ránézett, káromkodva köpött, aztán
Pergram felé fordította.
Cassie: MÁR
ÚTON
VAGYOK.
 28.
 
November 21., szerda, 4:56
 
– Tudod mennyi az idő? Milyen nap van egyáltalán? – kérdezte
Gracie.
– Nem tudom biztosan – felelte Danielle lágyan, elmosódottan. –
Elvette a telefonjainkat.
– Az igaz.
Danielle egy órája tért magához, és ugyanúgy háborgott a
gyomra, mint korábban a testvérének. Gracie segített neki, ölelte,
támogatta, miközben ő a helyiség távolabbi végében hányt.
Semmivel nem tudták feltakarítani, emiatt fanyar szag terjengett az
állott levegőben. Nem volt fény, a falakon semmi nem szűrődött be,
nem lehetett tudni, nappal van-e vagy éjszaka. Gracie már
megszokta a félhomályt. Az egyetlen fűtőtest egyenletes hangon
búgott, és narancssárga fénnyel világított, hosszú árnyékokat vetve
mindenre, ami elé került. Annyi fényt nem bocsátott ki, hogy látni
lehessen a sarkokat, de mintha tábortűz lett volna, ez lett a világuk
középpontja, és Gracie azon találta magát, hogy ezt a fényt bámulja.
Vékony, vörös spirálok húzódtak balról jobbra, a meleg levegőt apró,
zümmögő ventilátor fújta ki. Gracie és Danielle törökülésben
gubbasztott a fűtőtest közelében, amely a rongyokba öltözött nő
mellett állt. Semmi jelét nem adta, hogy el akart volna mozdulni a
helyéről. Alattuk a beton nem melegedett fel. Egyetlen vékony
takarón osztoztak. Gracie folyamatosan mozgott, ahogy combja,
feneke lehűlt. A takaró túl rövid volt ahhoz, hogy összehajtva
mindketten ráüljenek, a hideg átszivárgott az anyagon.
Danielle előrehajolt, felhúzott lábait ölelte, a térdére hajtotta a fejét
és maga elé bámult. Az arca elernyedt, a szája elnyílt. Amikor
Gracie megérintette és maga felé fordította a fejét, a szeme
egyenesen ijesztő volt – mintha semmi nem lenne mögötte. És
egyáltalán nem ellenkezett, nem is pislogott.
– Danielle?
 Semmi válasz.
– Danielle!
Az idősebb lány hátradőlt, és elhúzódott. Gracie felsóhajtott. A
nővére mindig is idegesítő volt, de a maga zsizsegő, magabiztos
módján. Sosem látta ilyennek, még a Yellowstone Parkban sem.
Gracie behunyta a szemét. A helyzet, amelybe most kerültek,
rettenetes rémálomnak tűnt. A feje sajgott, és úgy érezte, még nincs
teljesen tudatánál. Arra gondolt, vajon sokkos állapotban vannak-e,
és inkább a homokba dugta a fejét, mintsem feldolgozza, hogy be
vannak zárva félmeztelenül egy sötét, hideg helyiségbe egy
félelmetes, féllábú nővel.
– Rosszul vagyok. Úgy érzem, mindjárt megint hánynom kell –
mondta Danielle a kézfejével törölgetve a száját, miközben a válla
fölött hátranézett a sötét sarokra.
– Próbáld visszatartani – szólalt meg a nő. – Így is elég büdös van
már idebent.
A nő hangja reszelős volt, rekedtes, és a szükségesnél
hangosabb a kis helyiségben. Mintha csak egyetlen módon tudna
beszélni: idegesítően. Az a fajta rikácsoló hang volt, amely áthatol a
falakon.
– Te tudod mennyi az idő? – kérdezte Gracie.
A nő prüszkölt.
– Ha folyton sötét van, az ember elveszti az időérzékét.
Kibaszottul fogalmam sincs.
– Aggódom a nővéremért – vallotta be a lány.
– A Rohypnol miatt van – mondta a nő Gracie-nek. – Azt szoktak a
lányokba injekciózni. Egy ideig mindketten érezni fogjátok. Azt
tanácsolom, hogy élvezzétek ki, amíg lehet.
Amikor a nő beszélt, a hiányzó fogai miatt az arca mintha beesett
volna. Gracie bólintott, eszébe jutott, hogy a sofőr injekciós tűvel
hajolt be az autóba. Érezte a tűszúrás éles fájdalmát.
– Tudjátok, a randidrog – tette hozzá a nő.
Gracie bizonytalanul bólintott. Attól félt, hogy Danielle-lel sokkal
rosszabb a helyzet.
– Szoktak? – kérdezte Gracie.
– Hogy mi van? – kérdezett vissza a nő.
 Danielle zavartan nézett rájuk.
– Azt mondtad, szoktak. Mi csak egyetlen alakot láttunk, a
kamionsofőrt. Azt akarod mondani, hogy nem egyedül van?
A gondolattól megrémült. Nemcsak attól, hogy többen vannak,
hanem attól is, hogy a szavaiból ítélve szervezettek. Vagyis nem
először csinálnak ilyet. Vagyis ez a nő, Danielle, és ő nem az első
áldozatok. Ez a helyiség, ez a szörnyű hely egy áldozatgyár.
Nem, kiáltott fel kis híján Gracie. Nem hagyhatta, hogy ez vele és
a nővérével is megtörténjen. Ki kellett találnia valamit, hogy életben
maradjanak. Először azonban több információra volt szüksége, hogy
kieszeljen valami tervet.
– Hogy hívnak? – kérdezte Gracie a nőt, akit ez meglehetősen
váratlanul ért.
– Tikteket hogy hívnak? – kérdezett vissza, a fejét gyanakvóan
oldalra biccentve.
– Gracie Sullivan vagyok. Ő itt a nővérem, Danielle.
– Nem valami beszédes.
– Hidd el, nem ez a normális.
– Danielle és Gracie – ismételte a nő a neveket, mintha idegen
nyelvet tanulna. – Krystyl vagyok. Úgy írják, hogy K-R-Y-S-T-Y-L. Az
emberek mindig a második ipszilontól vannak kiakadva. Krystyl
Meecham. Csak a keresztnevemet használom, annak a seggfejnek
a nevét nem, akihez hozzámentem.
Gracie bólintott. Még nem találkozott Krystyl nevű emberrel, bár
ha valaha is találkozott volna, valószínűleg úgy nézne ki, mint ez a
csontsovány, féllábú nő, aki előttük ült. De nem mondott semmit,
vissza akarta terelni a beszélgetést oda, ahol a bemutatkozás előtt
tartottak.
– Salt Lake Cityből vagyok – folytatta Krystyl. – Eredetileg. Onnan
származik a családom. Az apám azt szokta mondani, hogy
faragatlan, maradi mormonok törzse vagyunk, akik soha nem viszik
semmire. Szerintem ha rám nézel, te is látod, hogy milyen igaza volt.
– Azt mondtad, többen vannak.
– Aha – felelte Krystyl, nyilvánvaló undorral az arcán. – Többnyire
ketten, de néha hárman. És mind a hárman szánalmasan,
undorítóan basznak.
 Gracie érezte, hogy végigfut a hátán a hideg, de nem a szoba
hőmérséklete miatt.
– Mit… mit csinálnak? – kérdezte Gracie suttogva.
Nem tudta volna megmondani, hogy Krystyl mosolyog vagy
grimaszt vág, amikor azt mondta:
– Inkább az a kérdés, mit nem csinálnak. Mindent csinálnak, ami
eszükbe jut. Amit csak akarnak. Te csak egy darab hús vagy, és
ezek bármit megtesznek veled.
Krystyl felsóhajtott, egy kicsit mocorgott, aztán előrehajolt.
Kitakarta a fűtőtest felét, és Gracie azonnal érezte a hő hiányát.
– Kitágítanak mindenhol. Vérzel, és aztán üvöltenek veled, hogy
miért vérzel. Különböző dolgokat dugnak beléd, amit magukkal
hoznak. Röhögnek, és azt éreztetik veled, hogy egy igazi szardarab
vagy. Addig csinálják, amíg már könyörögsz nekik, hogy csak
öljenek meg. És kamerájuk van. A kamerának játszanak.
Gracie úgy érezte, Krystyl szinte perverz módon örömmel mondta
ezt el nekik. Ettől egyenesen rosszul volt. A nő mintha elfogadta
volna a sorsát. Gracie ezt el sem tudta képzelni magáról.
– Be kell vallanom – folytatta Krystyl –, egyszerűen kikapcsoltam
magamat. Nem gondolkozom azon, hogy mit csinálnak velem, és
próbálok valami szépre gondolni. Hagyom a gondolataimat messzire
kalandozni. Apa mindig elvitt minket harcsázni. Akkor nem igazán
szerettem horgászni, de arra gondolok, amikor ezek jönnek és azt
csinálják velem. Egy másik időbe, másik helyre képzelem magamat.
– Jézus! – zihált Gracie, és könnyek gyűltek a szemébe. Rémülten
fordult Danielle felé. Valószínűleg a nővére kapja a legrosszabbat.
De úgy tűnt, Danielle nem értette a beszélgetést.
– Danielle, kérlek, beszélj hozzám!
A nővére nem válaszolt.
– Veletek talán nem bánnak olyan rosszul – mondta Krystyl. –
Fiatalok vagytok, és szűkek, szerintem azt szeretik. Én már vén
szatyor vagyok. Nem mindig voltam ilyen rossz, de ők még rontottak
is az állapotomon. Talán ha úgy bánnak az emberrel, mintha állat
lenne, akkor tényleg az lesz, én meg nem vagyok jobb nekik egy
kibaszott állatnál. Ami azt illeti, magamnak sem – tette hozzá, és
furcsán felnevetett.
 – Mióta vagy itt? – kérdezte Gracie.
– Baszottul fogalmam sincs. Pár hete, azt hiszem. Talán egy kicsit
régebb óta.
– Voltak itt mások is?
Krystyl megint felnevetett.
– Nézz szét! Látod a karmolásnyomokat? Látod a vért a falakon
meg a padlón? Rengetegen voltak. Az egyikükkel találkoztam,
amikor ide kerültem. Bonnie. Így hívták. Valahonnan Oregonból jött,
egy valódi kurva volt. Egy igazi elmebeteg, de talán attól volt olyan,
amit tettek vele.
Krystyl a fejét ingatta és köhögött.
– Azt hiszem, ez a Bonnie kezdte megszokni őket, mintha már
várta volna, hogy jöjjenek és vigyék el. Szinte féltékeny volt rám.
Mintha én lennék a gonosz másik nő, vagy ilyesmi. Mintha azért
lennék itt, hogy szétválasszam őket. Egyszer összeraktak minket, az
katasztrófa volt, ezért inkább megszabadultak tőle.
– Ezt hogy érted?
– Az egyikük előkapott egy pisztolyt, és tarkón lőtte. A szemem
láttára. Sosem láttam még olyasmit. Mostanában egyre gyakrabban
gondolok arra, hogy kezdenek unni engem. Inkább bokszzsáknak
használnak, mint bármi másra. De rájöttem, hogy talán addig
tartanak itt, amíg nem találnak friss húst. És úgy néz ki, találtak.
Gracie alig kapott levegőt, behunyta a szemét.
– A sofőr? – kérdezte Gracie.
– Aha. Ő az egyik. Szereti, ha Gyíkkirálynak nevezik. Nem tudom
az igazi nevét, és nem is akarom tudni. És ne kérdezd meg, hogy ki
a másik kettő, mert nem tudom. Csak annyit tudok, hogy az egyik
egy nagy, kövér faszi, a másik meg nem nagy és nem kövér. Jobb,
ha azt csinálod, amit mondanak, különben nagyon kibasznak veled.
– Hol vagyunk? – kérdezte Gracie. Tudta, hogy a válaszban
valamilyen formában szerepelni fog a „baszás” szó, ahogy eddig
szinte minden mondatban elhangzott.
– Baszott fogalmam sincs.
– Montanában vagyunk?
– Nem számít, ugye? A kibaszott pokolban vagyunk. Az meg akár
Montanában is lehet.
 Gracie közelebb húzódott Danielle-hez a takarón, legalább annyira
azért, hogy közelebb legyen a nővéréhez, mint, hogy több meleget
kapjon a radiátorból, aminek a felét Krystyl eltakarta a testével.
– Hol kaptak el? – kérdezte Gracie. – Úgy értem, hol kapott el a
kamionsofőr?
– Gillette mellett Wyomingban – felelte Krystyl. – A kamionos
parkolóban dolgoztam, sofőröket szolgáltam ki…
Azzal hirtelen elhallgatott, mintha visszaszívta volna, amit
mondott. Az arca beesett, a szeme kigúvadt.
– Mi az? – kérdezte hirtelen Danielle, tele rémülettel, de Gracie
csendre intette. Ő is hallotta. Vagy érezte. Odakint léptek
hallatszottak, vagy valami más adott ki tompa, ritmikus hangot, ami
végigrezgett a betonon.
Mindhárman döbbenten ültek ott egy pillanatig. Az ajtón
négyszögletes fémpanel nyílt ki, sárga, derengő fény szűrődött be
rajta. Aztán a résben egy szempár jelent meg kis időre. A férfi
benézett rájuk. A csúszka becsapódott, és kulcscsörgést hallottak a
masszív faajtó előtt.
Danielle megragadta Gracie karját, és hátrálni kezdtek, a lábukkal
tolták magukat a padlón, egészen addig, amíg a hátuk a falnak
koppant abban a sarokban, ahová Danielle hányt.
Gracie úgy nézte, mintha álmodna. Ekkor már szinte teljesen
túllendült a rettegésen. Minél több hang volt – kulcsok csörgése,
retesz csikordulása, rozsdás zsanérok éles nyikorgása –, mintha
annál érzéketlenebbé vált volna a tudata. Mintha kilépett volna egy
másik szobába, és onnan nézte volna magát, és valójában nem is
lett volna ott.
Az ajtó nyílt, valaki állt ott. Nagy testű, zömök ember, amilyen a
kamionsofőr volt, de Gracie nem látta jól, mert elvakította a szemébe
világító fény. Mivel a helyiségben egyáltalán nem volt világítás,
semmit nem látott miatta. Érezte, hogy Danielle szorosabban bújik
hozzá, érezte, hogy a nővére felhúzza a lábát, és a homlokát a
térdére hajtja. Szoros magzatpózban ült.
Bár nem látott a fényen túlra, hallotta, hogy a férfi hozzájuk szól.
– És hogy van az én két szépségem?
Gracie nem tudott megszólalni, és nem is akart.
 – Majd megszokjátok – mondta a férfi. Aztán Gracie hallotta, hogy
szimatol. – Ha hánynotok kell, használjátok azt a vegyi vécét a fal
mellett. Ne piszkítsatok a fészketekbe! Később majd hozok felmosót
meg vödröt, hogy feltakarítsatok.
Gracie látta a fehér műanyag ládát, de nem tudta, mi az. Az
elemlámpa fénye égette az arcát, védekezésül behunyta a szemét.
– Ne csináljátok már ezt! Mi ez az átkozott rémület? – szólt a férfi.
– Ki maga? – kérdezte Gracie.
– Az új barátotok – felelte a férfi, azzal Danielle felé fordította az
elemlámpa fénysugarát. – Mi az? Nem tud beszélni?
– Fél. Mind a ketten félünk.
Ekkor a férfi hirtelen elfordult, Krystylt világította meg az
elemlámpájával.
– Milyen faszságokkal etetted a lányokat?
Senki nem válaszolt. Gracie nehéz, csoszogó lépteket hallott a
betonpadlón, de már nem hozzájuk szólt a hang. Kinyitotta a
szemét, és azt látta, hogy a fény még mindig Krystylen van, aki nem
hajlandó belenézni. Az oldalról kapott erős fényben teljesen
beesettnek tűnt a szeme.
– Egyáltalán miket beszéltél nekik? Hazudtál nekik? A
szarságaiddal tömted a fejüket?
– Nem.
Krystyl fásult hangon válaszolt, mintha gépiesen hazudna.
– Gyere velem, te nyomorék!
A lány nem tudta volna megmondani, hogy egynél több férfi állt-e
az ajtóban. Nem gondolta, hogy többen lennének, de nem lehetett
tudni.
A férfi kikapcsolta az elemlámpáját, mire teljesen sötét lett.
– Azt mondtam, gyere velem, te nyomorék!
Nehéz csattanás hallatszott, és Krystyl felmordult.
– Nem tudok mozogni.
– A faszt nem tudsz!
Még két nagy ütést hallott, a pofon csattanását a húson, és egy
szánalmas sikolyt, ami halk nyögésbe fulladt.
– Tessék – mondta nekik a férfi. – Itt van egy kis kaja.
 Hallotta, hogy egy papírzacskó ér a padlóra, majd a következő
pillanatban valami hideg, hengeres tárgy koppant a lábához. Az
érzéstől összerezzent.
– Később találkozunk, lányok.
Gracie pislogva nézett fel. A vakító, erős fény utóhatásaként még
nem látott rendesen, zöld pontok cikáztak a szemében, de azt látta,
hogy a férfi Krystyl testét a hajánál fogva vonszolja végig a padlón. A
férfi erős volt, gyorsan kihúzta a nőt a szobából. Aztán az ajtó
becsukódott, a kulcs csörgött, és csak ketten maradtak.
Lenézett, még mindig nem igazán volt ott a jelenben. Látta, hogy a
lábához gurított tárgy egy palack víz. Több flakon is volt a padlón,
szétszóródtak, amikor a papírzacskó kiszakadt. Mintha valami útszéli
kisboltból hoztak volna ételt: több csomag burrito, szendvics és
édesség, olajos magvak és egy doboz borsmentás cukorka.
Bár lehetetlen lett volna meghatározni, hogy a hang távolabbról,
vagy közvetlenül az ajtó előtt szólt-e, Gracie rövid sikolyt hallott,
aztán egy halk durranást.
– Ó, Jézus, ki kell jutnunk innen! – mondta sürgető
nyugtalansággal.
Danielle nem válaszolt.
El fogunk menekülni innen. Életben maradunk, gondolta Gracie.
Megtalálja a módját. És ez csak rajta múlt. Csakis rajta.
 29.
 
November 21., szerda, 6:25
 
Cassie Dewell fáradt volt, és ideges. Dühösen ült a hajnal előtti
derengésben annak a Ford Expeditionnek a volánjánál, melyet
legutóbb Cody Hoyt használt, hogy bizonyítékot rejtsen el a Tokely-
gyilkosság helyszínén. Idáig nem volt jó a reggel, és nem számított
rá, hogy a nap hátralévő része sokkal jobban fog telni. Kopár,
lombtalan nyárfák alatt parkolt a városon kívül az út szélén, az ég
kezdett rózsaszínben derengeni a nyugati hegyek fölött. Jeges
fuvallat zörgette az ágakon maradt száraz leveleket, a Ford
motorháztetejére és az út aszfaltjára hullottak. A szélvédőn át
szemügyre vette Tubman seriff deres pázsitját és a hegy tetején álló,
feketefenyőkkel körbevett pompás házat.
Fáradt és ideges, gondolta.
Olyan érzés volt a kocsiban ülni, mintha Cody mellette lenne.
Cigarettafüst, gyorséttermi kaják és Cody jellegzetes férfiszaga
terjengett benne. Odafelé menet a kanyargós hegyi úton magára
lötyögtette a McDonald’sban vett kávé felét, és átkozta a lányt, aki
nem pattintotta rá elég szorosan a műanyag fedelet a pohárra,
mielőtt kitolta a kis ablakon. A forró folyadék okozta fájdalom a
combján már alábbhagyott, de a nadrágja foltos maradt. Ragacsos
kávépocsolyában ült. Cody gondosan ügyelt rá, hogy a Ford tiszta
maradjon, ne morzsázza össze, pedig az szinte természetesnek
számít olyan autókban, melyeket hosszú utakra és még hosszabb
megfigyelésekre használnak. Cody mindig ferde szemmel nézett rá,
ha nem vitte azonnal a szemetesbe a szendvics csomagolását, és
rámordult, ha nem ürítette ki rögtön a pohártartóból az üres üdítős
dobozokat, amikor kiszálltak valahol. Hosszú órákat töltöttek együtt
ebben a Fordban, de ez volt az első alkalom, amikor egyedül ült
benne és kiöntött valamit. Mindkét körülményt rosszallóan nyugtázta.
Az üres kocsi csak arra emlékeztette, hogy teljesen egyedül van.
Bár összeszedte magát, és volt hozzá elég ereje, hogy férj nélkül
neveljen gyereket és beindítsa a karrierjét, ez teljesen más volt.
Sokkal könnyebb volt kritizálni Codyt, mint átvenni a nyomozás
vezetését. És a társának teljesen igaza volt: nincs hozzá
tapasztalata, hogy képes legyen magabiztosan megtenni a
megfelelő lépéseket. És tapasztalat híján kénytelen volt olyan
erőforrásból meríteni, amely reményei szerint nem apad ki.
A kiömlött kávé párája elhomályosította a szélvédőt, mire Cassie
előrehajolt, és néhány szalvétával nagyjából kör alakban letörölte. A
kör alakú kémlelőnyíláson át látta a Tubman házához vezető hosszú,
íves kocsibejárót, amely körülbelül ötven méterrel távolabb, a műútra
ért ki. A kétemeletes ház lakkozott farönkökből épült. Az épület
magastetős, a tető magas oromzatú volt, az elején göcsörtös
fenyőoszlopokkal, rajtuk szecessziós jellegű vaslámpák lógtak. A
ház mellett parkoló utánfutón négy quad, egy másik platón
hómobilok álltak. A fák közül egy hatalmas luxus lakókocsi orra
látszott ki.
Az egész jelenetről az jutott eszébe, ahogy Cody Hoyt szokta
emlegetni ezt a helyet: „ez egy rakás montanai pénz”. Ezzel azt
akarta mondani, hogy a hely a maga laza, hegyvidéki módján
hivalkodó volt. De kétségtelenül rengeteg pénzbe kerülhetett.
Nem állította le a motort, üresben járatta, hogy ne fázzon. Távol, a
kocsibejárón, a seriff tornáca közelében kis, narancsszínű, hengeres
tárgy hevert. A Helena Independent reggeli kiadása, még sötétben
kézbesítették. Cassie tudta, milyen fontos volt Tubmannek az újság,
végigböngészett minden olyan cikket, amely említést tett a
seriffhivatalról, a megyéről, a riválisairól és különösen ő magáról.
Gyanította, hogy hamarosan kijön érte.
Akkor pedig nyílt színen lesz. És remélte, hogy nagyon
meglepődik, amiért őt ott találja, és a kérésen is, amellyel majd
előáll.
Az egyik emeleti ablakban fény gyúlt. Senki nem nézett ki. Cassie
várt, mígnem a ház földszintjén is világosság lett. Feltételezte, hogy
az a konyha. Tubman valószínűleg kávét főzött. A következő
teendője az lesz, hogy beviszi az újságot.
A váltóhoz nyúlt, sebességbe tette az autót, és lassan
előregördült. Arra gondolt, hogy ha ez az akciója nem úgy sikerül,
ahogy eltervezte, akkor elvágta magát a hivatalban, utcára kerül és
kezdhet munkát keresni magának. A gyomra korgott, a száját
befogta.
Fáradt volt, és ideges…
 
Nem sokkal korábban, hajnali háromnegyed ötkor Cassie még
otthon volt, a konyhaasztalnál ült a laptopja előtt, amikor belépett az
anyja. Cassie az elmúlt három és fél órát azzal töltötte, hogy a
Google-ön és különböző belső használatú, rendvédelmi
adatbázisokban kutatott, hogy megtaláljon mindent, amit csak lehet
a Dicsőség és Transzcendencia Egyházának vezetőiről.
Cassie figyelemre méltónak találta, hogy az alapító és vezető
Stacy Smith három évvel ezelőtti halála után hirtelen megszűntek a
szektával, a tagjaival és a vezetőivel kapcsolatos információk. Amíg
az alapító élt, rengeteg hír volt a vallási közösségről. Helyi újságok,
országos lapok idézték Smitht, rádiók és televíziók is készítettek vele
interjúkat. Kedves, karizmatikus nőnek tűnt. A vallási közösség
környékén élők elviselték, sőt talán szerették is őt és a többi tagot a
maguk „élni és élni hagyni” módján. Smith halála után azonban úgy
tűnt, valaki elzárta az információcsapot. Mintha az új vezetőség
teljes titokban akarna működni, vagy legalábbis feltűnés nélkül,
minden rájuk irányuló figyelmet kerülve és hárítva. Az egykori tagjok
sem nyilatkoztak, ez pedig kirívó változás volt Smith idejéhez képest.
Cassie azon gondolkodott, hogy a társaság, amelyik egyszer már
megégette magát, talán feltűnés nélkül feltölti a készleteit és
felfegyverkezik a közelgő apokalipszisre. Ezúttal azonban nem közlik
felebarátaikkal az idejét. Cassie tudta, hogy a fegyverkezés
egyáltalán nem szokatlan jelenség Montanában és a Sziklás-
hegységben általában. A gazdasági helyzet romlásával, a pénzügyi
válságban a fegyverek és lőszerek eladása rekordokat döntött.
Olvasott erről jelentéseket az osztály hivatalos hírfolyamában. Egyre
többen estek ki a munka világából, fegyverkeztek, élelmiszert és
muníciót halmoztak fel.
Azon spekulált, hogy a megmaradt tagok talán szó szerint
bunkerbe vonultak. Minden jel arra utalt, hogy minden kapcsolatot
megszakítottak a helyiekkel, és tudatosan döntöttek úgy, hogy nem
kommunikálnak kifelé. Mivel az egyház tagjait elsősorban agresszív
térítő munkával toborozták, ez az új taktika mintha ellentétes lett
volna az elveikkel. Hogyan képes a szekta fennmaradni, fizetni a
jelzálogkölcsön részleteit, ha nem növekszik a közösség?
Arra gondolt, talán úgy gyarapítják a soraikat, hogy fiatal, elveszett
embereket rabolnak el az államközi autópályák környékéről.
Sajnálta a Sullivan lányok szüleit, akik minden bizonnyal szörnyű
következményeket vizionálnak. Megpróbálta a helyükbe képzelni
magát. Mi lenne, ha Ben tűnne el?
Még belegondolni is szörnyű volt.
 
Alaposan átnézte az FBI „sorozatgyilkos az autópályákon
munkacsoport” anyagait is. Olvasott egy bizonyos Bruce Meersham
nevű kamionsofőrről, akit tavaly letartóztattak és elítéltek, mert
megölt és feldarabolt egy kamionos parkolókban dolgozó
prostituáltat. Meershamet véletlenül kapta el egy járőr a 24-es
államközi autópályán, amikor Nashville közelében sebességet mért.
Az autópályáról nem lehetett látni, és a fickó sem hajtott gyorsan.
Amikor azonban a kamion elhajtott előtte, a járőr észrevette, hogy
egy műanyag zsák repül ki az ablakon, és körülbelül 20 méterrel
távolabb ér földet.
Feljegyezte a kamion rendszámát, aztán megvizsgálta a
nejlonzsák tartalmát, és két levágott női kezet talált benne. Azonnal
jelentette az esetet. Meershamet nyolcvan kilométerrel távolabb
állították meg, egy súlyellenőrző állomáson. A Mack
vezetőfülkéjében a rendvédelmisek még három, szorosan
becsomagolt holttestdarabot találtak, ugyanannak a nőnek a
testrészeit. A fickót azonnal letartóztatták, és később elítélték
gyilkosságért. Megtagadta az együttműködést, bár felmerült az
alapos gyanúja, hogy sok hasonló bűncselekményt követett el
országszerte. Ötvenhét éves korában került börtönbe. Cassie a fejét
ingatta. Olyan nincs, hogy valaki ötvenhét évesen kezd el ilyesmit
csinálni. Azon tűnődött, vajon mióta űzhette ezt, hány nőt rabolt el,
erőszakolt és csonkított meg, majd szórta szét a testrészeiket az
országban az évek folyamán, és hány hozzá hasonló gyilkos lehet
még szabadlábon. Nem tudta, miért nem képes elengedni az ügyet,
miért kutat olyan nagy lendülettel az eltűnt Sullivan lányok után. De
minél többet olvasott, annál zaklatottabb és dühösebb lett.
Megfogadta, hogy amint ennek az egésznek vége lesz, ha
megtalálják a lányokat és Codyt, alaposabban beleássa magát a
jelenségbe, mert a hideg kirázta tőle. Az akadémián tanultakból és a
saját, korlátozott tapasztalataiból is tudta: ha valaki eltűnik, vagy ha
holttestet találnak, a nyomozás nagyobb erőkkel, helyben folyik. Ki
ismerte az áldozatot? Ki akarhatott ártani neki? Ki ismerheti az
áldozat előéletét és hogy milyen kapcsolata volt másokkal a
környéken? Ebből indulnak ki. Ami azt illeti, Cody is éppen ezt a
módszert alkalmazva jutott el B. G. Myersig.
De ha a gyilkos nem helyi lakos, csak áthalad az államon, és pár
óra múlva már ott sincs, hogyan érhetik utol a rendőrök? Ha pedig
egy sorozatgyilkosnak sátánian gonosz és konkrét stratégiája van,
mi lehetne jobb foglalkozás számára, mint hosszú utakat bejáró
kamionsofőrnek lenni?
Megborzongott. Érezte, hogy a karján feláll a szőr.
 
És Cody még mindig nem jelentkezett. Valamiféle választ várt volna
arra az üzenetére, hogy úton van. Vagy azt, hogy semmiképpen ne
menjen, vagy azt, hogy hol találkozzanak. De semmi.
Az anyja nehéz léptekkel, mezítláb slattyogott a konyha
linóleumpadlóján, bő hálóinge lobogott körülötte.
– A folyamatos kattogásodtól nem tudok aludni, és fáj a fejem –
jelentette be drámai hangon. – Remélem, maradt még paracetamol.
– A kattogásomtól?
– Amit a számítógépeddel csinálsz – mondta az anyja, és
utánozta Cassie gyors ujjmozdulatait, mintha mániákusan gépelne.
– Igyekeztem a lehető legcsendesebben csinálni.
– Ráadásul hallom, hogy időnként nyögdécselsz. És néha
felhördülsz.
Cassie felsóhajtott és hátradőlt. Kizökkent a mély figyelemből.
Komoran az anyjára nézett, aki éppen abban a hálóingében volt,
amit Cassie nagyon nem szeretett: a barett sapkás Che Guevara
nagy, batikolt képével az elején.
 – Tudom, hogy egyenesen utálod – jegyezte meg az anyja a
hálóingére mutatva.
– Zsarnok volt, és hidegvérű gyilkos.
– Ez a te véleményed – felelte az anyja sértődötten szimatolva.
– Nem az én véleményem. Brutális alak volt. Nézz utána, anya!
Nincs mit csodálni rajta. Különösen Ben közelében nem.
– Nekem ez kedves emlék.
Egyszer azt állította, hogy a pongyolát 1969-ben vette egy utcai
árustól, útban Woodstock felé. Akkoriban változtatta a keresztnevét
Margie-ről Isabelre, mert az Isabel egzotikusabbnak és
forradalmibbnak hangzott. Cassie pontosan tudta, hogy Isabel nem
volt ott Woodstockban, bár semmi kétsége nem volt afelől, hogy az
anyja egy idő után maga is elhitte a meséjét. Cassie arra gondolt,
hogy ha mindenki, aki azt állította, hogy ott volt a woodstocki
fesztiválon, tényleg ott lett volna, a koncertnek milliókkal több
résztvevője lett volna, mint valójában. De semmi értelme nem volt
megint belemenni ebbe a vitába.
Isabel lenézett a hálóingére és kijelentette:
– Egyébként meg egészen jóképű volt.
– Egy gyilkoshoz képest.
– Hogyan nevelhettem ilyen előítéletes gyereket? – kérdezte az
anyja inkább csak magától, mert közben teljesen lekötötte, hogy
boldoguljon a fájdalomcsillapító gyerekzáras kupakjával.
Cassie az ajkába harapott. Legszívesebben azt mondta volna,
hogy hiszen nem is te neveltél engem. Lepasszoltál nagymamának
és nagypapának, míg a saját dolgaidat intézted szerte az országban.
Néha gyakrabban láttam Billt, mint téged. Ebbe a csatába azonban
most nem akart belebonyolódni, mert szüksége volt rá, hogy
vigyázzon Benre. Isabel az élete első felét azzal töltötte, hogy
elhanyagolta a lányát, a másik felét pedig azzal, hogy kimondatlanul
zsarolta.
– Kinyitom neked – ajánlotta Cassie. Az anyja átnyújtotta neki a
fiolát.
Cassie lecsavarta a kupakot, és visszaadta.
– Mi olyan fontos, hogy egész éjjel nem hagysz aludni ezzel a
kattogással? – kérdezte az anyja, és három tablettát rázott a
tenyerére.
– Eltűnt két kamaszlány, és a társam sincs meg – felelte Cassie
közönyös, tárgyilagos hangon.
Az anyja keze megállt a levegőben, bosszúsan nézett a lányára.
Hatvankét éves volt, az arca széles és löttyedt, egykor vörös hajába
annyi ősz hajszál vegyült, hogy rózsaszínnek látszott. Nem szerette
a kellemetlen témákat, ezek közé tartoztak az eltűnt emberek is.
– Itt a városban?
– Nem. Valahol az autópályán.
– És ez miért tartozik rád?
– Zsaru vagyok.
– Tudom – felelte az anyja, azzal elfordult, hogy vizet töltsön egy
pohárba. – Csak szeretek úgy tenni, mintha nem lennél az.
– Szerinted mivel kellene foglalkoznom? – kérdezte Cassie, és
érezte, hogy a tarkója kezd felforrósodni. Azonnal megbánta a
kérdést.
– Nem tudom – felelte az anyja sóhajtva, és Cassie hálás volt,
hogy nem válaszolt. Igyekezett elkerülni a vitát erős akaratú
lányával. Hiszen a kellemetlen kis szurkálódások és finom célzások
hosszú távon hatásosabbak voltak. Mindig is beváltak.
– Anya, lehet, hogy ma vidékre kell mennem.
Az anyja egyenként lenyelte a tablettákat, mielőtt válaszolt.
– Mikorra érsz haza?
– Nem tudom pontosan.
– Hatkor könyvklubom van, te is tudod. Egy Wally Lamb könyvről
beszélgetünk, és arról elég sok mondanivalóm van.
– Tudom. Nem kérek tőled gyakran ilyesmit. De lehet, hogy nem
érek vissza ötig.
– Egyre gyakrabban fordul elő ilyesmi.
Nem haraggal mondta ezt, inkább egy mártír beletörődésével.
– Ez nagyon fontos, anya. Igazán nagyra értékelem, hogy tudsz
vigyázni Benre, és tudom, hogy nehéz neked. De két fiatal lány
életéről van szó, és ki tudja, mi történt a volt társammal.
Isabel arca grimaszba rándult Cody Hoyt említésére. Nem jöttek ki
jól egymással, amikor tavaly nyáron először találkoztak. Cody és
Cassie éppen a központba igyekeztek, hogy leadják a szolgálatot.
Ekkor látták, hogy egy maréknyi ember kántálva, kiabálva tüntet a
bíróság lépcsőin. Cody lehúzódott, hogy jobban megfigyelhessék
őket, és Cassie kiszúrta az anyját, aki magával vitte a fiát is a
tüntetésre.
Amikor az asszony Ben kíséretében odasétált, Cody gúnyos
mosollyal az arcán mérte végig tetőtől talpig, a kötött, bojtos sapkától
az ormótlan túraszandálig. Megvárta, amíg Ben hallótávolságon
kívülre kerül, aztán megjegyezte Isabelnek:
– Csak az élelmiszersegélyen élő, lusta naplopóknak van
szabadidejük kijönni skandálni. A többieknek dolgozniuk kell.
– Ő az a szörnyű nőgyűlölő tahó, akivel együtt dolgozol? –
kérdezte most Isabel.
Cassie bólintott, és meglepődött önkéntelen félmosolyán.
– Nem feltétlenül nőgyűlölő. Mindenkit egyformán utál.
– Hát, én a te helyedben…
– De nem vagy az én helyemben – vágott a szavába Cassie. A
szükségesnél kissé hangosabban csukta le a laptopját.
 
Cassie felöltözött, beült a Hondájába, a központba ment és a
járműszolgálatostól kikérte a Fordot. A pult mögött ülő kolléga
meglepődött, hogy Cassie olyan korán bement, és beszélgetni akart,
de Cassie csak kiírta magának a járművet, átvette a kulcsokat, intett
neki, majd végigment a seriffhivatal néma folyosóin. Remélte, hogy
talál valakit, aki hajlandó vele tartani, hogy megkeressék Codyt, bár
erre elég kicsi volt az esély.
Ahogy elhaladt a bűnügyi technikusok irodája előtt, fényt látott
kiszűrődni az ajtó alatt. Bekopogott. Az egyik fiatal technikus, Alexa
Manning engedte be. Mindkettőjüket meglepte a találkozás. Alexa
magas, vékony nő volt, tejfehér bőrrel, rövidre nyírt, fekete hajjal,
apró, barna szemekkel. Nem ismerték túl jól egymást, de
összekötötte őket, hogy az osztályon úgy tudták, mindketten
egyedülálló nők voltak, és emiatt visszahallották a morgolódásokat
és a megjegyzéseket. Azt suttogták a hátuk mögött, hogy azért
elérhetetlenek a férfiak számára, mert „az egyik kövér és túl nagyra
tartja magát, a másik meg leszbi”.
 Alexa azért dolgozott sokáig a Tokely-ügyön, mert aznap
kezdődött a szabadsága, és a lehető legtöbb munkát el akarta
végezni, mielőtt a párjával Moabba utaznak az ünnepi hétvégére.
Cassie sóhajtott, beletörődve, hogy Alexa sem tud vele menni, és
megkérdezte tőle, mit tudott meg. Alexa valósággal felragyogott.
– Bizonyítani tudjuk, hogy B. G. Myers járt a helyszínen – mondta.
Cassie felsóhajtott.
– Tudok a gyorséttermi kaják csomagolásáról, amit a
szemetesben találtatok.
– Annál többet is találtunk.
– Igazán? Mit? – Cassie őszintén meglepődött.
– A ház déli részén volt néhány keréknyom- és
bakancstalplenyomat a sárba fagyva. Emlékszel, hogy láttad?
– Nem.
– Cody mutatott rá. Gipszlenyomatokat készítettünk, és találd ki,
mi lett az eredmény! A lenyomat megegyezik Myers pickupjának
keréknyomával. A lábnyomok mérete és mintázata pedig
ugyanolyan, mint Myers bakancsáé.
Cassie feldolgozta az információt.
– Vagyis ez azt jelenti…
– …hogy kezdhetik felolvasni annak a fickónak a jogait, mert
teljesen biztos, hogy ott volt Roger Tokely házánál.
– És a csomagolások meg a többi szemétben talált cucc?
– Azok is jók, de nem használhatjuk fel, mert Cody rakta oda.
Szerencsére azok vezettek minket a jó irányba, és több nyomot is
találtunk, ami alátámasztja az elméletet. Minél több bizonyíték van,
annál jobb, igaz? Ti mindig ezt mondjátok nekünk.
Cassie a munkapadon heverő gipszöntvényekre nézett, és a
fotókra, melyeket Alexa készített a gumiabroncsról meg B. G.
bakancstalpáról. Egyeztek.
– Szép munka! – mondta Cassie.
– Nem hangzol valami izgatottnak. Nem kéne izgatottabbnak
lenned? Mert én az vagyok. Ez az első gyilkossági nyomozás,
amiben részt vettem, és megoldottuk.
– De, izgatott vagyok.
 Alexa feszélyezetten felnevetett, mintha egyszerűen nem értené,
mit csinált rosszul.
– Ennek elégnek kell lennie. Köszönöm, hogy ilyen sokáig bent
maradtál, és a végére jártál – mondta Cassie.
Alexa még mindig kissé zavartan bólintott.
– Csak még egy kérdés – szólt Cassie.
– Ki vele!
– Ha te meg Tex nem találtátok volna meg azt a blokkot meg a
csomagolásokat, eszetekbe jutott volna felmenni B. G.-hez és
lefotózni a kerekeit? Vagy a bakancsát?
Alexa úgy nézett Cassie-re, mintha megbolondult volna.
– Persze hogy nem. Szerinted végigkocsikáztunk volna ezen a
nyavalyás megyén, és összehasonlítottuk volna a gipszlenyomatot
százezer random keréknyommal? Van fogalmad róla, hány ilyen
öreg kocsi van a megyében?
 
Tubman seriff szorosan összehúzott kék fürdőköpenyben és vastag,
bundás mamuszban lépdelt a kocsifeljárón. A haja kócos volt, a
bokája sovány, a bőre májfoltos és olyan fehér, hogy a hajnali
derengésben szinte kéknek tűnt. Ahogy lehajolt, hogy felvegye az
újságot, motor hangját hallotta, és csodálkozva nézett fel.
Cassie figyelte, ahogy felismeri, ki ül a szolgálati Fordban.
Lehúzódott a ház elé, megállt, mire a seriff felegyenesedett, és az
újságot maga mellett tartva, hunyorogva nézett be a szélvédőn.
Mesterkélt arroganciája még nem üzemelt, Cassie pontosan erre
számított.
Parkoló állásba tette a váltót, és kiszállt. Az első lökhárító pár
méterre volt a serifftől. A nő becsukta maga mögött az ajtót, de nem
állította le az autót. A motor dorombolásán kívül nem hallatszott más
hang.
– Szép ház – mondta, és előresétált a kocsi mellett. Az elejénél
oldalra lépett, a hűtőrácsnak dőlt és karba fonta a kezét. Ezt a
testtartást sokszor látta Cody Hoyttól, passzív, de ugyanakkor
ítélkező. A nő meglepődött, hányszor vált be ez a trükk, a
gyanúsítottak azonnal énekelni kezdtek, olyasmit is elmondtak
önként, ami különben sosem került volna elő, mert feltételezték,
hogy Cody már tudja.
– Mit keres itt ilyen korán, Dewell nyomozó? – kérdezte Tubman. –
Még meg sem ittam a kávémat. Történt valami az éjszaka folyamán,
és nem tudott elérni?
– Meg sem próbáltam – felelte Cassie. Hideg, erős széllökés
támadt, és Cassie a szeme sarkából látta, hogy száraz levelek
hullanak a fákról.
– Akkor mi szél hozta a házamhoz? – kérdezte a seriff, és
mosolyogni próbált, de inkább grimasznak tűnt.
– Van egy kérésem.
Úgy tűnt, a seriff egy pillanatra magához tért a meglepetésből,
kihúzta magát, a vállát leengedte.
– Miféle kérés? – kérdezte, kezébe véve az irányítást.
– Nem. Ez nem is kérés. Inkább követelés.
A seriff felhördült, hátranézett a házra, mintha erősítést várna.
– Kihasznált engem. Rávett, hogy buktassam le a társamat, mert
sosem kedvelte. Neheztelek amiatt, aminek maga kitett engem, és
nem tetszik, ami történt. Egy jó embert tett az utcára.
A seriff szinte védekezően felemelte az összetekert újságot,
mintha lenne benne valami, ami miatt a lány biztosan dühös és
amiről ő nem tehet. Cassie nem látta még az aznapi újságot, de
rájött, hogy biztos benne van Cody kirúgásának híre. Tubman
valószínűleg saját maga hívta fel a lapot, hogy őt egészen biztosan
olyan embernek ábrázolják, aki nem tűri a mocskos zsarukat.
– Nézze, még nem láttam a cikket – mondta a seriff. – De azt
tudom, hogy a maga munkáját az egekig magasztaltam, mert
segített lebuktatni egy becstelen rendőrt. Maga minden bizonnyal
hősként fog ebből a sztoriból kikerülni, szóval nem értem, mi a
problémája.
– Az én problémámnak semmi köze a maga sztorijához, főnök.
Két kamasz lányról szól, akikről még sosem hallott. Annak ellenére,
hogy maga nagyon kicseszett vele, Cody tegnap éjjel lement
Livingstonba, hogy megpróbálja megtalálni őket. Azért tette, mert
helyesen akart cselekedni.
 – Livingstonba? – kérdezte Tubman a fejét ingatva, és a hegyeken
átbukkanó napsugárra nézett, amely megcsillant az udvar deres
pázsitján. – Az nem a mi illetékességi területünk. Fogalmam sincs,
mi a fenéről beszél, Dewell, és szerintem jobban tenné, ha kétszer is
meggondolná, mit mond nekem. Jusson eszébe, hogy éppen az én
házamnál van, hivatali kocsival, és számomra teljesen érthetetlen
okból csak úgy dobálja rám a szart.
Cassie észrevette, hogy a seriff arca kipirult, és alig tudta
türtőztetni magát. Egy pillanatig döbbenten hallgatott. Aztán eszébe
jutott, miért jött.
– Azok a lányok, akiket említettem, eltűntek. Tinédzserek Colorado
államból. Az egyik tizennyolc éves, a másik tizenhat. Tegnap éjjel
veszett nyomuk a Yellowstone Park és Helena között, azóta sem
hallott róluk senki. Cody fia ismerte őket, ezért lement oda, próbálta
megtalálni őket, de pár órája megszakadt vele a kapcsolat. Nem
jelentkezett sem nálam, sem a családjánál, és már hívni sem tudjuk.
Tehát az utóbbi tizenhárom órában három ember tűnt el Montana
államban. Maga is jól tudja, hogy minden perccel nő az esélye, hogy
valami nagyon rossz dolog történik. Tudom, mit érez Cody iránt, de
ez annál sokkal nagyobb horderejű ügy. Szeretném, ha lenne időm,
hogy magam is lemenjek oda, segítsek neki, ha tudok, és
kiderítsem, mi történt. És azt akarom, hogy jóváhagyja.
Tubman megint az otthona felé pillantott, mintha ellenőrizni
akarná, hol van. Aztán visszafordult Cassie felé, és egyenesen a
szemébe nézett.
– Cody Hoyt részegen ül valamelyik megyei fogdában vagy ájultan
fekszik valami olcsó kocsma mellett. Ez az eltűnt lányokkal
kapcsolatos dolog nekem újdonság, és a megfelelő csatornákon
fogunk foglalkozni az üggyel, ha egyáltalán felkérnek minket, hogy
vegyünk részt benne. Én még egy rohadt szót sem hallottam erről.
Szóval ha most, egy gyilkossági nyomozás közepén szabadságot
kér, miután a médiában agyondicsértem a jó munkájáért, akkor ezt
alaposan át kell gondolnia…
Hatásszünetet tartott, majd szigorúan nézett a nőre.
– Mert ha most a saját ostoba célja miatt elmegy, nem tudom
megvédeni magát, és nem is akarom. Magára most itt van szükség.
Gyilkossági nyomozás folyik. Amit már maga vezet. És mindenki
figyel.
– Seriff, nem értette, amit mondtam. Itt nincs vita. Most lemegyek
a hivatali kocsival délre, és kiderítem, mi történt Codyval meg
azokkal a lányokkal. Roger Tokelyt B. G. Myers ölte meg.
Bizonyítékunk van rá. Ha nekem nem hisz, beszéljen Alexa
Manninggel. A maga bérlője, B. G., megölte a maga másik bérlőjét,
Roger Tokelyt a drogok miatt.
A „bérlő” szóra Tubman összerezzent. Olyan megvetéssel nézett
Cassie-re, amilyet a nő még sosem látott az arcán.
– Tudok a dologról – közölte Cassie. – Cody elmondta. Tudom, mi
van az ügyletek mögött, miből van a fizetség. És ha körülnézek itt –
mutatott a ház és az értékes járművek felé –, akkor tudom, hogy
igaza volt. Maga hagyta, hogy folytatódjon ez a viszálykodás a Big
Belts környékén, mert nem akarja, hogy elapadjon a pénzfolyam. És
azért tolt engem előtérbe a sajtónál, mert tudta, hogy maga aratja le
a babérokat azért, mert előléptetett. Aztán engem küldött ki, hogy
figyeljem Codyt és megszabadulhasson az egyetlen embertől, aki
lebuktathatta volna magát. Szóval most ne legyen olyan lekezelő.
Ezt nem tűröm. Elviszem ezt a Fordot – mondta, azzal le sem nézve
megpaskolta a jármű motorháztetejét. – És hivatalos személyként
fogok eljárni Park megyében. Értesítenie kell az ottani seriffet, hogy
megyek, és meg kell kérnie, hogy úgy működjenek együtt velem,
mintha ez lenne a maga legfontosabb ügye. És intézkednie kell,
hogy az egész testület tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy
megtaláljuk ezeket a lányokat és Codyt.
Elhallgatott, és ugyanúgy megdöbbent a saját szavain, mint
Tubman. Csendben teltek a másodpercek, csak a Ford kipufogója
duruzsolt.
Végül Tubman megszólalt.
– Remélem, tudja, hogy ettől a pillanattól fogva minden
megváltozott közöttünk.
– Tudom.
– És azt is tudja, hogy ha odamegy úgy, ahogy azt itt most
előadta, azt a nyomorult alkoholistát részegen találja valami
kocsmában vagy kuplerájban?
 – Lehetséges.
Tubman elkapta a tekintetét, elnézett Cassie válla fölött, mintha
lenne ott valami érdekes. A nő kis híján megfordult, hogy megnézze
mi az, de nem tette.
– Menjen – mondta Tubman.
– Köszönöm, uram.
A seriff komolyan nézett rá.
– Ne gondolja, hogy ez nem változtat meg mindent, Dewell. Most
már rajta van a feketelistámon, pontosan úgy, ahogy Cody Hoyt is
rajta volt. És tudja, mi történt vele.
Ahogy ezt kimondta, felemelte nem létező állát.
– Próbálja meg – mondta Cassie. – De ne feledje, nem maga az
egyetlen, aki nyilatkozni tud a sajtónak.
A seriff mosolyogni kezdett, de a mosoly az arcára fagyott, amikor
rájött, hogy mit mondott ezzel a nő.
– Azért csinált belőlem hőst, mert egy kövér, egyedülálló anya
vagyok, akit maga személyesen választott ki és vett fel az osztályra,
hogy én legyek a két lábon járó sokszínűség. Bevették. Most, ha
megpróbál engem tönkretenni, maga lesz az, aki veszít. Ezen
gondolkozzon el.
Tubman véletlenül leejtette az újságot a papucsa mellé. Már
majdnem lehajolt érte, de meggondolta magát, felegyenesedett és
szembenézett Cassie-vel. Legyőzöttnek tűnik, gondolta Cassie.
– Jelentkezem majd – mondta Cassie. – De riasztania kell az
alegységeket.
– Holnap hálaadás. Nagyon sokan elutaznak a városból négy
teljes napra.
– Tudom. Éppen ezért kell őket még ma megtalálni.
Tubman bólintott, de nem szólalt meg. Nyilván a következő
seriffválasztáson jár az agya, gondolta Cassie. Eddig nincs komoly
ellenfele, csak az elmebajos megyei halottkém, Skeeter Kerley. De
ha az egyik embere indul ellene, egy nő, aki úgy néz ki és úgy
viselkedik, mint egy normális nő, aki bevonzza a női és liberális
szavazókat, akik valami okból eleve nem szeretik Tubmant, egy
olyan nő, akit nyomozóként maga a seriff is dicsért…
 – Folyamatosan tájékoztasson a fejleményekről – mondta
Tubman. – Megteszem, amit csak tudok, hogy segítsek megtalálni
azokat a lányokat.
– És Codyt.
– Igen – tette hozzá savanyúan. – Őt is.
 30.
 
November 21., szerda, 7:26
 
Ronald Pergram az anyja 1986-os fehér Buick Rivierájával hajtott el
a Yellowstone Park északi bejáratánál lévő ellenőrzőpont ablaka
előtt. Odabent nem volt senki, az egyenes szakaszra hajtott, és tövig
nyomta a gázpedált, mielőtt elért volna a Mammoth Hot Springsbe
vezető meredek emelkedőhöz. A kocsi, ahogy az anyja is,
egyenesen visszataszító volt. Lassú volt, a teljesítménye kicsi, a
másfél tonna acél ingatagon lengett a gyenge felfüggesztésen.
Olyan érzés volt vezetni, mintha mind a négy gumi lapos lenne. A
beltér tetejéről hosszú, nyelvszerű cafatokban mállott a műbőr kárpit,
a festést mintha homokfúvóval csinálták volna. Az ablakok annyira
koszosak voltak, hogy alig lehetett rajtuk kilátni. A hátsó ülés
teleszórva szeméttel: szemeteszsákok, újságok, miegymás. Az első
ülésről üres műanyag poharakat kellett kidobnia, különben be sem
tudott volna ülni.
Bár a bejáratnál volt térfigyelő kamera, tudta, hogy nincs miért
aggódnia, nem tudják azonosítani. A nemzeti parkban szezonon
kívül csak hivatali munkaidőben dolgoztak, ritkán volt szolgálatban
vadőr, aki beszedte volna a belépődíjakat reggel nyolc előtt,
nemhogy valaki figyelje a kameraképet a központban. Ha reggel
nyolc óra előtt vagy délután öt óra után lépett be, akkor Amerika első
nemzeti parkjában a Gyíkkirály volt az úr.
Aggódva figyelt azonban a kocsi elé és mögé. Bármilyen csekély
is volt, de mindig fennállt az esélye, hogy egy túlbuzgó vadőr
megállítja gyorshajtásért, vagy egyszerűen csak megjegyzi, hogy
ottjárt, ha később megkérdezik. De ahogy a díjbeszedő bódéban
nem volt senki, a forgalomellenőrzők is eltűntek, amint a szállodák
és a turisták kedvenc helyei bezártak.
Éppen ez volt az egyik oka, amiért szerette az anyja régi kocsiját
használni. Ha a kamera rögzítené a rendszámát, és valaki lenne
olyan szemfüles, hogy utánanéz a tulajdonosnak, Pergram el sem
tudta képzelni, hogy utánamenjenek egy hatvannyolc éves
özvegyasszonynak, aki nem úgy nézett ki, mintha akár egynapi
belépőt is ki tudna fizetni. Ráadásul egyszerűen szerette a
gondolatot, hogy két nő hulláját szállítja a vénasszony kocsijának
csomagtartójában.
A féllábú nő holtteste műanyag zsákba volt csomagolva, és a
pótkerék köré hajtva. Szinte semmi súlya nem volt, még nehezéknek
sem jó a jeges utakon.
Megszámolni sem tudja, annyiszor tette már meg ezt az utat.
 
Pergram szándékosan hajtott el az út menti, kopott kis tábla mellett.
A MÉREG-FORRÁSHOZ
VEZETŐ
ÖSVÉNY
KIINDULÓPONTJA. A tábla annyira
alacsonyan volt, hogy a magasra nőtt fű kis híján teljesen eltakarta.
Maga a terület sötét volt, mert szinte állandó árnyékot vetettek rá az
út két oldalán húzódó magas fenyők. A keskeny úton nem volt
parkoló, de mintegy ötszáz méternyire egy beton piknikasztal állt,
melyet az elhaladó autókból gyakorlatilag nem lehetett látni.
Lelassított, behajtott a táborhelyre, és a lehető legmesszebb hatolt
be a kis tisztásra. Leállította a motort, és kiszállt. Hallotta a kis patak
csobogását valahol maga előtt a fák között, a hideg szél halkan
suttogott a fenyőfák koronájában, épp csak annyira, hogy a csúcsuk
enyhén ringjon előre-hátra.
Mozdulatlanul állt, és hallgatott. Az úton nem volt forgalom. Biztos
akart lenni benne, hogy senki nem jár arra, és véletlenül sem látja
meg, amit csinálni fog.
Miután megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül van,
kinyitotta a csomagtartót, a vállára vette a féllábú nő holttestét,
tizenöt méternyire vitte az erdőbe és hangos puffanással ledobta.
A halott parkolói gyíkocska merev volt, mint egy deszka.
Kíváncsiságból kibontotta a műanyagból, hogy lássa, milyen. Az
arca sápadt volt, nagyon sovány és kihívó grimaszba dermedt. A
szeme nyitva, fátyolos, mintha egyenesen a Gyíkkirály szívébe
bámulna. Ezért fogott egy kurblit és egy erőteljes ütéssel letörölte a
bámulást a nő arcáról, aztán visszahúzta a nejlont arra, ami az
arcból maradt, és a hátsó ülésre dobta a testet. Olyan volt cipelni,
mintha egy köteg rőzsét vinne. Merev, vékony, kemény.
 Aztán visszament a kocsi felé, és alaposan végignézte a
csomagtartó nejlonnal kibélelt belső terét, hogy lát-e vérfoltokat.
Tiszta volt. Kivette a nejlonbélést, szorosan összegyűrte, és a
kabátja alá dugta. Aztán lecsukta a csomagtartót és visszament a
hullákhoz.
 
Bár a féllábú nő ötven kiló sem volt, a Gyíkkirály izzadt, mire elért
vele a forrásig, mert előtte már odavitte a parkolói prosti hulláját.
Mint mindig, most is kerülte az erdőben kanyargó, régi ösvényt,
amely az úttól indult, ehelyett a piknikasztaltól közvetlenül a fák
között vágott át, hogy oldalról közelítse meg.
Arra gondolt, hogy egyszer majd meglep egy medvét. Vagy inkább
a medve lepi meg őt. És akkor annyi. A parkszolgálatnak pokoli
nehéz dolga lesz, míg megfejtik az ügyet, gondolta.
Már érezte a szagát, mielőtt meglátta volna. A Méregforrásnak volt
egy különös, forró gőz- és kénszaga, a szemét is könnyesre csípte,
ha épp úgy fújt a szél.
Mint mindig, most is megállt szusszanni. A forrás környékén
sosem látott kirándulókat, még turistaszezonban sem, ám nem
engedheti meg magának, hogy óvatlan és önelégült legyen. De
mindenhol csend honolt.
A forrás megtévesztően szépnek látszott. A nyílás a földben
nagyjából négyszer hét méteres volt, benne zafírkéknek tűnő, tiszta
vízzel, amely gyengéden csobogott a kérges széleken. A vízfelületről
gőz és pára szállt fel, és ez mindig a forró fürdővízre emlékeztette.
Megfelelő fényviszonyok között, mint most is, mélyen az üreg
belsejébe látott. Az oldalai egyenetlenek voltak, mint a korall, itt-ott
ásványi lerakódások alkottak párkányokat. Az egyik ilyen párkányon
a fodrozódó vízen és párán át is tisztán látszott egy combcsont. Az a
csont legalább két éve volt ott. Arra gondolt, bárcsak lenne rá mód,
hogy lenyúljon, és leverje onnan. Szerencsére, gondolta, inkább őz
vagy jávorszarvas combcsontjának tűnt, így aki lenéz oda és
meglátja, nem ijed meg.
Azért volt a neve Méreg-forrás, mert tényleg az volt. Méreg. A
tiszta vízben rengeteg természetes kénsav volt.
 Pergram nem volt vegyész. Nem tudta, mennyi ideig tart, míg a
kénsav teljesen felold egy emberi testet. Jelen esetben kettőt. Nem
tudta, mi marad a hullákból egy vagy két hónap után a forrás
mélyén. Csak azt tudta, hogy az ő igényeinek pontosan megfelelt, és
eddig működött.
Miután kicsomagolta a féllábú nő holttestét, és nehéz köveket
kötött rá, a forrás felé gurította, egészen addig, amíg a perem kérgén
nem egyensúlyozott. A következő résztől mindig félt egy kicsit, mert
fogalma sem volt, milyen vastag és milyen teherbírású is ez a
perem. Mert ha a hulla súlya alatt betörik, és ráfröccsen az erősen
savas víz, vagy inkább a vizes sav, akkor leégeti a bőrét. Amint
sikerült elhelyeznie a hullát a peremen, keresett az erdőben egy
erősebb, póznaszerű ágat, és azzal lökte be a testet.
Nem volt csobbanás. Olyan gyorsan eltűnt a szeme elől, hogy
nem is tudta rendesen megnézni utoljára. Nem habzott fel a víz, nem
kavarodott fel az új holttest érkezésétől. Ugyanezt végigcsinálta a
parkolói gyíkocska holttestével is.
Ott állt, figyelte és hallgatózott, aztán összegyűrte a fóliát azzal,
amit a csomagtartóból vett ki, az egészet egy másik kő köré kötötte,
és a forrás vizébe dobta.
 
A parkból kifelé menet azt látta, hogy a bejáratnál egy vadőr áll, de
csak intett neki. A vadőr, egészen csinos, vörös hajú, zöld szemű,
pisze orrú, szeplős fiatal nő, visszaintegetett. Pergram furcsa
izgalmat érzett, amikor ránézett, és megjegyezte magának, mint
későbbi lehetőséget. Az egy-egy szezonra érkező őrök és időszaki
munkások gyakran stoppal járnak az autópályán oda-vissza. Eddig
még egy ilyen stoppost sem vett fel, de megfontolandó…
 
Lelassított, amikor hazafelé menet Emigrantbe ért. A First National
előtt két jármű parkolt: Legerski rendőrautója és egy fekete Ford
Expedition, Lewis és Clark megyei rendszámmal. Ebből hirtelen
tudta, odabent Legerski azzal a zsaruval reggelizik, aki azt írta,
hogy: MÁR
ÚTON
VAGYOK.
Egy pillanatig tépelődött. Megálljon, bemenjen és belehallgasson,
miről beszélnek? Leüljön a pulthoz, rendeljen magának szalonnás
tojást, és hallgatózzon, ahogy éjjel tette?
Nem bízott benne, hogy Legerski nem dobná fel őt. Az a fickó
igazi szociopata, és mindent megtenne, hogy mentse a saját bőrét.
Persze, azt mondta, hogy ő majd mindenről gondoskodik, mindent
elintéz. De mi van akkor, ha az a rendőrnő nem hülye? Mi van akkor,
ha átlát Legerski hazugságain?
Pergramnek nem volt kétsége afelől, hogy ha ez bekövetkezne, az
öreg zsaru simán beköpné őt. Jimmyn nehezebb volt kiigazodni, de
mivel Legerski barátja – és ő is hozta a buliba –, feltételezte, hogy a
csapos is simán feldobná őt.
Káromkodott egyet, és továbbhajtott. Az ő hibája, hogy bevette
őket. Már megbánta, bár akkor úgy tűnt, nincs más választása.
 
Ahogy továbbment, eszébe jutott, hogyan alakult ki ez a helyzet,
mikor vált az ő személyes, titkos világa olyasmivé, amit kénytelen
volt másokkal megosztani.
Két és fél évvel azelőtt éppen hazafelé tartott Livingstonba, miután
leadott egy szállítmányt az északnyugati partvidéken. Alkonyat volt,
és alig húsz kilométernyire a várostól egy rendőrautó villódzó fényeit
látta meg a visszapillantó tükörben. A kilométerórára nézett. Öttel a
sebességhatár alatt volt, azon agyalt, miért követheti a rendőr. Miért
akarta egyáltalán megállítani? Pergram évek óta először érzett teljes
rémületet, és azt hitte, hogy vége az életének.
Lehúzódott a Freightlinerrel – ez még azelőtt volt, hogy megvette
a Peterbiltjét –, és várt. A rendőr valószínűleg a papírjait akarja
ellenőrizni, gondolta. Néha csináltak ilyesmit. Szúrópróbaszerűen
ellenőrizték a kamionosokat, hogy megbizonyosodjanak róla, az
utolsó súlyellenőrző állomáson rendesen lepapírozták-e a dolgokat.
Később eszébe jutott, hogy már akkor észre kellett volna vennie,
hogy a járőr nem ült a kocsijában még egy ideig, és nem futtatta le a
rendszámát a rendszerben, mielőtt kiszállt. Ebből már sejteni lehetett
volna. De akkor csak arra tudott gondolni, hogy lebukott. És mit
kellene tennie, hogy megússza.
A hálófülkéjében egy parkolói prosti volt megkötözve, a szája
betömve, alig egy karnyújtásnyira tőle. Még a nyugtató hatása alatt
volt, de zihálva lélegzett. Azt tervezte, hogy arra a helyre viszi a folyó
partján, ahová a többieket is szokta. Aztán ha kész, akkor a Méreg-
forráshoz.
Nincs mentsége, ha a zsaru meglátja vagy meghallja a nőt. Ebből
nem tudja kimagyarázni magát.
Figyelte, ahogy az autópálya-rendőrség járőre elindul felé a
kamion mellett. A férfi lassan, céltudatosan közelített, jobb keze a
pisztoly markolatán.
Pergram lenyúlt, kinyitotta a két ülés közötti tárolót, és
megérintette a Magnumja markolatát. Tudta, hogy talán meg kell
ölnie a rendőrt, ott helyben, a 90-es autópálya szélén. Autók és
kamionok suhantak el mellettünk a kelet felé tartó sávban. Néhány
sofőr lassított, kíváncsiak voltak, mi történik, aztán továbbhajtottak.
A zsaru a sofőrülés felőli ajtóhoz lépett, és bekopogott. Pergram
mély levegőt vett, próbált úgy viselkedni, mint aki zaklatásnak tekinti
az ellenőrzést, és kinyitotta az ajtót.
Legerski arca bámult vissza rá kemény, vérbeli zsarus tekintettel.
– Valami gond van? – kérdezte Pergram. – Tudom, hogy nem
hajtottam a megengedettnél gyorsabban. Nem ég valamelyik hátsó
lámpám vagy ilyesmi?
– Jogosítványt, forgalmit, fuvarlevelet, uram! – mondta Legerski
hamis udvariaskodással.
Pergram szeretett volna minél előbb túljutni az egészen, ezért
nem vitatkozott. Átadta a dokumentumokat, és felsóhajtott.
– Minden itt van.
– Üresen a telephelyre? – kérdezte a járőr, miután megvizsgálta a
papírokat.
– Most igen. Mindig próbálok visszafuvart szerezni, de a
diszpécser idióta volt, és most nem intézett semmit. Szóval igen,
üresen megyek a telephelyre.
A zsaru bólintott, és visszaadta a papírokat. Pergram egy
pillanatig azt hitte, megúszta.
Aztán Legerski folytatta:
– Elég régóta itt lakik a környéken, de az ideje nagy részét az úton
tölti. Van magával nő odabent?
Pergram annyira megdöbbent, hogy képtelen volt válaszolni. A
jobb keze megremegett az ölében. Jobbra, úgy negyven centire a
kezétől ott volt a fegyver markolata. Kettős működésű volt, fel sem
kellett húznia, csak célozni, és meghúzni a ravaszt.
A Gyíkkirály nyelni próbált, de nem tudott.
– Tessék? – kérdezte rekedtes hangon.
– Azt kérdeztem, van-e odabent magával nő.
Pergram nem tudott beszélni.
– Jól van? – kérdezte Legerski. – Úgy viselkedik, mintha valami
baj lenne.
– Nem érzem magam valami jól – krákogott Pergram. – Azt
hiszem, ettem valamit, amit nem kellett volna.
– Az a nyavalyás kamionos kaja – jegyezte meg Legerski a fejét
ingatva.
– Mit is kérdezett az imént valami nőről? Fogalmam sincs, miről
beszél.
Béna.
Legerski hátratolta a kalapját. A keze még a pisztoly markolatán
volt, de laza, társalgási hangon szólalt meg.
– A múlt héten megállítottam az anyádat, mert nem világított az
egyik fényszórója – mondta Legerski. – Rendesen leoltott. Azt
mondta, jól vezet, mint a fia, aki kamionsofőr. Azt mondta, vele laksz,
amikor éppen nincs fuvarod, és mivel éppen egy hete keresek egy
eltűnt lányt az autópályának azon a szakaszán, elgondolkodtam egy
kicsit. Körülkérdezgettem, mert nagyjából ugyanazon a környéken
élünk. Belenéztem az eddigi fuvarjaidba, összevetettem az
adatainkkal, és kiderült, hogy az államnak ezen a részén sok
prostituált és otthonról elszökött lány tűnt el az utóbbi pár évben. És
mindig olyankor történt ilyesmi, amikor te éppen hazafelé tartottál.
Azt hiszem, ez több mint véletlen egybeesés.
Pergram egyszerűen csak bámult rá. A mai napig nem érti, mi
tartotta vissza, hogy ott helyben lelője Legerskit. Volt valami a rendőr
tekintetében vagy hangjában? Vagy egyszerűen azért, mert valami
nem stimmelt?
Aztán Legerski azt mondta:
– Azt akarom mondani, hogy szerintem te meg én hasonlóak
vagyunk.
Eltelt egy pillanat, mire megértette.
 – Vettem egy telket nem messze innen, délre. Ismered a régi
Schweitzer-birtokot?
Pergram azon kapta magát, hogy bólint. Ismerte a helyet, mert alig
hét kilométerre volt az anyja házától. Nyolcvan vagy kilencven hektár
egy mély völgyben, mindkét oldalán magas sziklafalak. Volt rajta egy
régi ház, az ablakai betörve, de nem ez volt a jellegzetessége. Azt
mondják, ez a Schweitzer egy őrült vén csirkefogó volt. Bunkert
épített valahol a telken. Egy föld alatti betonbunkert, amely egy
vegyitámadást, de még egy atomháborút is kibír. Aztán meghalt,
mielőtt hasznát vehette volna. Évekig árulták az ingatlant, de nem
igazán akadt rá vevő, mert mindentől nagyon messze van, nem volt
jó vize és nem volt elég fű ahhoz, hogy marhát lehessen tenyészteni.
– Ismerem – felelte Pergram.
– Mi lenne, ha ott találkoznánk, miután leadom a szolgálatot?
Mondjuk este fél hétkor.
– Rendben.
– Hozd a barátnődet.
Hát így kezdődött.
 
Pergram leparkolta a Buickot a ház mellett, és kiszállt. Feltámadt a
szél, dühödt erővel rázta a fák ágait.
Két kézzel megdörzsölte az arcát, mielőtt belépett a házba. Az
amfetamin hatása elmúlt, halálosan fáradt és éhes volt. De izgatott
is. Izgalomba hozta, hogy látta azt a két lányt egy szál
fehérneműben, amikor a féllábút elhozta onnan. Izgatta a tudat, hogy
ott vannak. A féllábú nem mozgatott meg benne semmit. Volt némi
megkönnyebbülés, persze, de csak ideiglenes. Mintha száraz
kutyakaját kéne ennie, miközben néhány méterre sült hús van a zárt
ajtó mögött.
A lehető leghalkabban lépett be a házba. Nem látta és nem
hallotta az anyját. Remélte, hogy visszafeküdt, és még mindig alszik.
De ahogy a folyosón a konyha felé navigált, kávéillatot érzett. És az
asszony ott ült a konyhaasztalnál, ugyanott, ahol előző éjjel is, és
dühösen nézett rá.
– Láttalak odakint. Megint elvitted a kocsimat anélkül, hogy
elkérted volna.
 Pergram elvörösödött.
– Hova mész, amikor elviszed a kocsimat? Miért nem mész a
sajátoddal, és használod a saját üzemanyagodat? Hónapról hónapra
ugyanannyi pénzből kell megélnem. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy folyton tankoljak, amikor nem is használom az
autót.
– Még ma teletankolom – mondta, azzal megkerülte az anyját, és
félrerúgott egy kupac újságot, hogy kinyithassa a régi kamra ajtaját.
– Mikor mész vissza az útra?
Pergram mintha meg sem hallotta volna. A kamra tele volt
konzervekkel. Némelyiknek olyan régi volt a címkéje, hogy már
megsárgult és lehámlott a fémdobozról.
– Mit keresel, Ronald?
– Valami ennivalót, ami nem szar ízű és nem járt még le több éve
a szavatossága.
– Semmi baja nincs azoknak a konzerveknek – mondta az anyja
méltatlankodva.
A férfi benyúlt, kivett egy borsóleveskonzervet, és rázva mutogatta
az anyja felé.
– Ez itt van, amióta az eszemet tudom. Emlékszem, tízéves
koromban is ránéztem, és azt gondoltam, milyen ember eszik már
ilyet? És még mindig itt van.
A nő grimaszt vágott, és elkapta a tekintetét.
Pergram az anyja tarkóját nézte. Ritka, ősz haj. Át lehetett látni
rajta, egészen a fejbőréig. Egy pillanatig elgondolkodott, milyen
erővel kéne a konzervdobozt a fejéhez ütnie, hogy betörje a
koponyacsontot.
– Főzhetek neked valamit. Van még egy kis pörkölt a hűtőben.
– Mondtam már, hogy azt utálom.
Felkapott egy viszonylag friss babos disznóhús konzervet az egyik
polcról, és otthagyta az anyját.
Becsukta, és magára zárta a szobája ajtaját, és pár percig állt ott,
mert biztosan tudni akarta, hogy az anyja nincs a másik oldalán.
Tudta, hogy néha ezt csinálja. Csak áll az ajtó túloldalán, és
hallgatózik. Kíváncsi, mit csinál odabent. Arra gondolt, hogy mégis
fejbe kellett volna verni azzal a leveskonzervvel.
 Pergram a svájci bicskájával felbontotta a babos húskonzervet,
majd a dobozt a szemétbe dobta. Az anyjával ellentétben ő gyűlölte
a rendetlenséget.
A sötétben végigdőlt az ágyon, behunyta a szemét, de a szemhéja
alatt újra és újra megjelent annak a két lánynak a képe. Ahogy a
sarokban kuporogtak, a szebbik hosszú, kemény combjai.
Kinyitotta a szemét, mert tudta, mit kell tennie, különben sosem
fog elaludni.
A videófelvétel-gyűjteménye az ágya alatti padlódeszkák alá volt
elrejtve. Több tucat VHS és DVD, melyeket az aktusaikról
készítettek. A lányokon kívül Legerski is több felvételen szerepelt,
Jimmy csak néhányon. Valójában a vén zsaru kérésére csinálta a
gyűjteményt, de nem volt hajlandó átadni az eredeti felvételeket,
amikor az elkérte.
Most ez a gyűjtemény biztosítja, hogy még életben van, gondolta.
Legerski nem merne ellene fordulni, ha fennáll a veszélye, hogy a
szalagokat és a lemezeket megtalálják, azok pedig elvezetnek
hozzá. Pergram erre többször is nyíltan tett utalást.
– Kibaszott hazug vagy! – mondta Legerski. – Kizárt, hogy engem
azonosítsanak.
De mintha lett volna némi pánik a hangjában.
– Lehet, hogy nem, lehet, hogy igen – felelte.
Azok a felvételek voltak Pergram életbiztosítása.
Négykézlábra ereszkedett, benyúlt az ágy alá, és megtalálta a
rugós gyűrűt. Felemelte a fedelet, félretette, majd benyúlt a lukba.
A padlódeszkák alatt két zöld, katonai lőszeres doboz volt, a
tartalmát biztonságban és szárazon tartotta. A dobozokat az oldalsó
panel felfeszítésével lehetett felnyitni. A felirata szerint egykor 50-es
kaliberű géppisztolylövedéket tároltak benne. Az egyikhez nem nyúlt,
ezt a „túlélőcsomagjának” tekintette. Olyan gondosan válogatott
tárgyakat gyűjtött össze benne, amelyekre szüksége lehetett, ha a
világa teljesen a feje tetejére áll, és menekülnie kell.
A másikban volt a videófelvételek gyűjteménye, amely titkos
világának történetét és csúcspontjait dokumentálta, régebbi VHS-
szalagok és újabb digitális felvételek. Ezt vette elő. Felnyitotta, és
végignézett a gyűjteményén. Próbált olyat keresni, ami megfelelt a
hangulatának. Egy három évvel ezelőttit választott, amikor
Legerskivel dacolva két lányt vonszolt be magának a helyiségbe.
Nem akarta most a társát látni, nem akart rá gondolni.
Legerski megtorolta rajta, hogy megszegte az egyezségüket,
miszerint mindkettőjüknek jelen kell lenni a lányokkal a bunkerben.
Akkor álcázta magát, saját felvételt készített, és perverz dolgokat
művelt azzal a két parkolói gyíkocskával, majd megölte őket. Aztán
otthagyta a felvételt, hogy Pergram megtalálja és megnézze. Rögtön
megértette az üzenetet. Nem szólt Legerskinek, csak csinált egy
másolatot.
Később, reggeli közben a First National Bar asztalánál az öreg
járőr felnézett, és azt mondta:
– Ez történik, ha baszakodsz velem, Ronald. Most szerezned kell
még egyet.
És ő szerzett még egyet. És azóta egyszer sem ellenkezett
Legerskivel. Csak egyszer nézte meg azt a felvételt. Most félretette,
másikat választott.
A férfi az ágyán ült, betette a DVD-t a laptopjába, és felvette a
fejhallgatót. A felvétel azzal kezdődött, hogy vigyorogva néz a
kamerába. A két lány a háttérben volt megkötözve, a szájuk
betömve.
Megint arra gondolt, miről beszélhet Legerski és a helenai
rendőrnő.
És arra, hogy mennyi ideje lehet.
 31.
 
November 21., szerda, 9:05
 
Cassie Dewell gombás tojásfehérje omlettjét a First National Bar
középső asztalához Jimmy, a szakács-tulajdonos-pincér szolgálta
fel. A szalvétába tekert evőeszközöket a tányér mellé tette, és azt
mondta:
– Szalonna és kolbász nélkül kérte, igaz? Remélem, ízlik. Nem
sok ilyesmit kell sütnöm ezen a vidéken.
– Köszönöm – mondta Cassie. Érezte magán Jimmy tekintetét,
ahogy a vele szemben ülő Rick Legerskiét is. Tudta, hogy egy kicsit
gúnyolódnak vele, alaposan szemügyre veszik. Hozzászokott már
ehhez.
Legerski a „Rancher” nevű fogást rendelte: három tojás, sült csirke
mártással, hagymás röszti és pirítós.
– Tudja, milyen a montanai vegetáriánus? – kérdezte Jimmy,
közvetlenül Cassie mögött állva. Abból, ahogy kérdezte, a nő tudta,
hogy ez egy régi, jól bevált vicc.
– Milyen? – kérdezte hátrapillantva.
– Olyan, aki naponta csak egyszer eszik húst – felelte Jimmy
vigyorogva. A felső fogai hosszúak és sárgák voltak, mint egy lónak.
Az alsó fogsorának nagy része hiányzott.
Cassie udvariasan mosolygott.
– Montanai vagyok.
– Helenai – pontosított Jimmy. – Az nem is Montana.
– Jimmy – szólt Legerski. – Jólesne még egy kis kávé.
Jimmy ekkor Legerskire nézett, és Cassie látta, hogy valamit
kommunikálnak, de nem tudta, hogy mit.
– Máris jövök – felelte a pultos, azzal sarkon fordult.
– Köszönöm – mondta Cassie halkan.
– Nem igazán ért az emberek nyelvén ahhoz képest, hogy
kocsmában dolgozik, igaz? – szólt a járőr, miután Jimmy
hallótávolságon kívülre került. – De nagyon jó reggelit készít, azt
meg kell hagyni. És elég híres a fahéjas csigájáról.
Cassie megkóstolta az omlettet. Tűrhető volt, de irigyelte
Legerskit, aki belevetette magát a hatalmas adag ételbe. Mindig
zavarban volt, ha ismeretlen férfiak előtt kellett ennie, mert ezzel
felhívta a figyelmet a súlyára. Így hát olyan ételt rendelt, amiért nem
volt oda. Még ha nem is mondtak semmit – és ritkán tettek
megjegyzést –, tudta, mire gondolnak.
Elég könnyen megtalálta a helyet. Ez volt az egyetlen kocsma és
étkezde Emigrantben, Legerski járőr autója pedig ott parkolt előtte.
Útközben felhívta, mert ő volt az utolsó, akivel Cody Hoyt találkozott,
és ő javasolta, hogy itt találkozzanak. Azt mondta, nem irodában
dolgozik – ahogy a legtöbb autópálya-rendőr –, a közlekedésiek kis
tárgyalója Livingstonban pedig aznap délelőtt foglalt volt. Mivel
Cassie előző dél óta semmit nem evett, és nagyon éhes volt, ezért
beleegyezett, hogy a First Nationalben találkozzon vele.
A rendelés után körülszaglászták egymást egy kicsit, amíg
megérkezett az étel, az időjárásról és a politikáról beszélgettek.
Cassie még nem tudta, mit gondoljon a járőrről. Elég udvariasnak
tűnt, sokkal hivatalosabb, mint amihez a lány hozzászokott. Amikor
belépett a kocsmába, a férfi felállt. A nagy bajusza eltakarta a száját,
és hűvös, szigorú rendőr tekintete volt. A keze nagy volt, ahogy az
ujjait összefonta az asztallapon, Cassie-nek medvemancs jutott az
eszébe róla. Legerski komolynak, de valahogy erőltetettnek tűnt,
mintha csak eljátszaná, hogy éber és rendkívül őszinte. Mogorva,
mély hangja volt, és elnyújtott, nyugatias beszédmódja. Gondosan
megválogatta a szavait, és mintha igyekezne a lehető legkevesebbet
beszélni. Nem viselt jegygyűrűt.
– Ha jól tudom, egyidőben a diszpécserünk, Edna sógora volt. A
nővérét vette feleségül.
Legerski bólintott.
– A szerelem egy lepedő, a válás száz lepedő.
Ez olyasmi, amit férfiak mondogatnak egymás között, de nők előtt
általában nem emlegetik, gondolta Cassie. A legjobbat feltételezte
róla és remélte, hogy komoly nőnek és kollégának tekinti. Mivel
Legerski országúti járőr, ő pedig egy másik megye seriffhivatalának
nyomozója, a hierarchia teljesen nyilvánvaló volt. De a férfi nem
felettesként viselkedett.
– Köszönöm, hogy időt szakított rám ma délelőtt.
– Naná! – felelte két falat között a férfi. – De eléggé elfoglalt
vagyok.
Cassie körülnézett. Senki más nem volt a kocsmában Jimmyn
kívül.
– Nem itt – mondta, olvasva a nő mozdulataiból. – De holnap
ünnep. Pokolian nagy lesz a forgalom az utakon, és mi várhatóan a
kellős közepén leszünk.
Cassie bólintott. Aznap már másodszor emlékeztették rá, hogy
holnap hálaadás. Kedvetlenül tett fogadalma, hogy vacsorára
pulykát süt Bennek és az anyjának, már háttérbe szorult.
– Mikor indul a műszakjára?
– Pár órán belül.
– Akkor van egy kis időnk.
Legerski vállat vont, mintha azt mondaná, „egy kicsi, de nem sok”.
– Tudja, miért vagyok itt – mondta Cassie, felidézve az előző este
történteket. Kihagyta a felesleges információkat Cody
felfüggesztéséről, ahogy a saját szerepét az ügyben és a
találkozásukat is a bárban. Ott kezdte, hogy Justin Hoyt bejelentette
a Sullivan lányok eltűnését. Azt mondta, hogy legutóbb hajnali két
óra negyvenhét perckor beszélt Codyval.
A férfi a mártás maradékát az utolsó darab pirítóssal itatta fel. Úgy
tűnt, figyelmesen hallgat, de nem tett fel kérdéseket.
– Szóval találkozott Cody Hoyttal tegnap éjjel? – kérdezte Cassie.
Legerski félretolta a tányérját, hátradőlt és felvonta a szemöldökét.
– Eltalálta.
– Nem hiszem, hogy sok időm lenne. Ha azok a lányok eltévedtek
vagy elrabolták őket, tudja… Minden perc számít.
– Azt hiszem, tudom – mondta a férfi enyhe védekező hangsúllyal.
– Több mint húsz éve vagyok rendőr.
– Bocsásson meg! Egy kicsit fáradt vagyok.
– És egy kicsit rámenős – tette hozzá Legerski, de mosollyal
fejezte be a mondatot. – Nyilván tudni akarja, hogy én voltam-e az
utolsó, aki találkozott vele.
 Cassie bólintott.
– Azt egészen biztosan megmondhatom. Nem tudom, kivel
találkozott azután, hogy innen elment, de igen. Tegnap éjjel
találkoztam vele. Ami azt illeti, ugyanitt. Pár órája már kapcsolatban
voltunk, ő végigment a főúton Livingstontól délre, én pedig a
Yellowstone Park útját jártam északról egészen idáig. Egyikünk sem
látta azt a Ford Focust.
Úgy gondolta, hogy a férfi válaszolt a kérdésre, de nem fejtette ki
bővebben. Nyilvánvalóan sokszor tanúskodott már a bíróságon, és
megtanulta, hogy röviden, lényegre törően beszéljen.
Cassie oldalra hajolt, és lenyúlt a széke mellé tett táskáért.
– Nem bánja, ha jegyzetelek?
– Ez most hivatalos kihallgatás? – kérdezte Legerski, és mintha ez
kizökkentette volna.
– Nem, semmi olyasmi. Csak próbálok magamnak egy idővonalat
felállítani.
Kinyitotta a noteszét, és az otthon megkezdett jegyzetei végére
lapozott. Minden időpontot feljegyzett onnantól, hogy Justin Hoyt
belépett a kocsmába, és Cody elhagyta Helenát. Mivel attól kezdve
nem volt kapcsolat vagy történés, az idővonal akkor ért véget,
amikor Cody az utolsó üzenetét küldte.
– Két és fél óra autóval ideérni Helenából – mondta Cassie. –
Mikor találkozott vele?
Legerski egy pillanatig a mennyezet felé nézett, aztán válaszolt:
– Fél háromkor ért ide. Igen. Pontosan akkor. Az fél órával záróra
után van, szóval elég biztos vagyok az időben.
Cassie leírta.
– Ez azt jelenti, hogy megkérte Jimmyt, tartson tovább nyitva?
– Igen. Tartozik nekem pár szívességgel.
– Mennyi ideig beszélt Codyval?
A zsaru tétovázott, megint nagyon megfontolt volt. Aztán
megfordult a székén.
– Jimmy, emlékszel mennyi volt az idő, amikor az a Hoyt nevű
fickó elment innen?
A pultos felnézett, és Cassie meglepőnek találta a reakcióját.
Mintha megijedt volna.
 – Mennyit, úgy húsz percet töltött itt? – kérdezte Legerski.
– Körülbelül – felelte Jimmy, miután egy pillanatig gondolkodott.
Cassie leírta, hogy Cody körülbelül két óra ötvenkor hagyta el a
kocsmát.
– Az nem túl hosszú idő.
Legerski megint vállat vont.
– Nem volt olyan sok megbeszélnivalónk. Elmondtam neki, hogy
nem találtam meg sem a lányokat, sem az autót, ő pedig ugyanezt
mondta el nekem. Tudtam, hogy addigra már kiadták az állami és a
regionális körözést, vagyis nem csak mi kerestük őket.
Cassie ekkor a kocsma tulajdonosa felé biccentett.
– Csodálkozom, hogy ő nem emlékszik, mennyi ideig voltak itt
ketten. Nekem úgy tűnik, hogy ha arra várt, hogy bezárhassa az
üzletet, akkor a szokásosnál jobban odafigyel a pontos időre.
– De ő Jimmy – mondta Legerski, mintha ezzel mindent
megmagyarázna.
– A húszperces beszélgetés alatt szóba kerültek más lehetőségek,
hogy mi történhetett a lányokkal?
– Például?
Cassie felnézett, egyenesen Legerski szemébe, és próbálta
kideríteni, hogy szórakozik-e vele. A járőr állta a tekintetét.
– Például, hogy a Dicsőség és Transzcendencia Egyháza
embereinek esetleg köze lehet az eltűnésükhöz.
– Igen – vágta rá gyorsan Legerski, azzal előrehajolt az asztal
fölött, nagy kezeit összefűzte, és sokkal halkabban folytatta. – Én
vetettem fel. Azért, mert az elmúlt években százötven kilométeres
körzetben eltűnt néhány lány, és azok ott nagyon maguknak valóak.
Valószínűleg jobb lett volna, ha erről egyáltalán nem szólok neki,
mert nincs rá bizonyítékom. Ahogy most magának sem kellett volna
megemlítenem. De igen. Én is spekuláltam egy kicsit, és…
A mondat közepén elhallgatott.
– Mit akart mondani?
– Semmit. Valószínűleg már így is túl sokat mondtam.
Nem igazán tudta megmagyarázni, miért nem mondta el
Legerskinek, hogy órákon át kutatott a szekta után, és ugyanezt
feltételezte.
 – Magának üzengetett innen? – kérdezte Legerski.
A kérdés meglepetésként érte Cassie-t, és nem válaszolt.
– Amikor itt ült tegnap éjjel, valahányszor hátat fordítottam neki,
pötyögni kezdett a telefonján. Magának üzent?
– Igen. Ő a társam. De nem tudom, rajtam kívül üzent-e valaki
másnak is.
Legerski az asztalon álló tálból kivett egy csomag cukrot, feltépte
a csomagolópapírt és a fehér port az asztallapra öntötte. Aztán
hatalmas mutatóujjával vonalat húzott a kiömlött cukorban,
megfelezve azt. Cassie úgy érezte, ennek semmi értelme nincs azon
kívül, hogy jelzi, mennyire türelmetlen vele és a kérdéseivel
szemben.
– Nyomozó – szólt Legerski szinte szomorúan. – Én egyáltalán
nem ismerem magát, de kezd elegem lenni magából, mert rengeteg
célzott kérdést tesz fel, és nem egyenes velem. Nekem erre igazán
nincs időm.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Cassie, és érezte, hogy elpirul.
– Már nem volt a maga partnere. Tegnap felfüggesztették. Ő maga
mondta nekem, hogy egyedül van, és magánemberként nyomoz.
Ennek ellenére nem csak találkoztam vele szolgálaton kívül, a
szabadidőmben, de végignéztem a főút egy szakaszát és én is
kerestem a lányokat. És ma reggel, amikor maga felhívott,
kivonszoltam a seggemet az ágyból úgy, hogy nem aludtam ki
magam rendesen, csak azért, hogy még a műszakom előtt
találkozzam magával. És amióta csak itt van, úgy vallat engem,
mintha gyanúsított lennék vagy valami ilyesmi. Fogalmam sincs,
maguknál hogy mennek a dolgok, de az biztos, hogy nálunk nem ez
a rendes ügymenet.
Azzal hátradőlt, egy köteg bankjegyet vett ki az egyenruhájának
zsebéből, és az asztalra dobta.
– Most pedig dolgom van – jelentette ki.
Cassie megdöbbent. Egyszerre érzett bűntudatot és azt, hogy
nem elég rátermett. Arra gondolt, hogy minden, amit az öreg zsaru
mondott, igaz.
Ahogy a férfi készült felállni az asztaltól, Cassie hirtelen
megérintette a kezét. Legerski dühös tekintettel nézett rá, de nem
mozdult tovább.
– Nézze – mondta Cassie. – Sajnálom! Nekem ez új és úgy
érzem, összedől körülöttem a világ. Hatalmas rajtam a nyomás, és
ez eléggé megvisel. Lehet, hogy túl erős volt a nyitás. Nem akartam
megsérteni. Tényleg nem.
– Gyanúsított vagyok? – kérdezte felháborodottan.
– Én senkit nem ismerek errefelé, maga pedig mindenkit. Van két
eltűnt lány és egy eltűnt rendőr. Nagyon nagy szükségem van a
segítségére, ha hajlandó rá.
Legerski nem válaszolt, de Cassie mintha lágyulni látta volna a
tekintetét.
– Tehát úgy tudja, hogy miután Cody elment innen, a szekta
telepéhez indult?
A férfi bólintott.
– Legalábbis azt mondta. De nem tudom, hogy tényleg odament-
e.
Cassie ezen pár pillanatig elgondolkodott, de mielőtt újra
kérdezhetett volna, Legerski folytatta:
– Azt akarta, hogy menjek vele, mert nekem van érvényes
rendőrigazolványom, neki meg nincs. De azt mondtam neki, hogy
alapos gyanú nélkül nem megyek oda. Tehát amennyire én tudom,
egyedül ment.
– Nem lep meg, hogy házkutatási parancs nélkül is próbálkozott –
mondta Cassie halvány mosollyal.
– Erről beszéltünk. Azt mondta, ő odamegy a kapuhoz és
bekéredzkedik. Azt tervezte, ha nem engedik be, valahogy meggyőz
egy bírót, hogy adjon ki házkutatási parancsot.
Ezt Cassie eléggé valószínűnek tartotta.
– Ismer egy barátságos bírót?
– Úgy érti most?
– Igen.
Legerski kissé bosszúsnak tűnt.
– Igen. Graff bíró Livingstonban. Sokat dolgoztam vele az évek
folyamán. Rendes fickó.
– Nekem úgy tűnik, hogy ha elmenne hozzá és elmondaná az
esetet az eltűnt lányokról, és arról, hogy tegnap éjjel Codynak is
nyoma veszett, miután elmondta, hova indul innen, lenne rá alapos
okunk, hogy átkutassuk a tábort.
A vén zsaru fájdalmas képet vágott.
– Nem lehet tudni, hogy Graff bíró a környéken van-e, vagy
megtalálnám-e. A fenébe is, hiszen lehet, hogy már ő is elutazott az
ünnepre.
– De megpróbálja?
Eltelt egy pillanat, mire Legerski beleegyezett.
– Igen, ha beérek a városba, megállhatok a bíróságnál és
megpróbálhatom. De hölgyem, szolgálatba kell állnom.
– Köszönöm. Csak még valami…
– Mi az?
– Ha sikerült elérnie a bírót és elindítani az eljárást, kérem,
tájékoztassa a Park megyei seriffet a történtekről. Felhívom a
főnökömet, és emlékeztetem az ígéretére, hogy együttműködést
kérjen a helyi serifftől. Talán sikerül négy-öt rendőrt kirendeltetni,
hogy segítsenek a házkutatásban.
Legerski mintha vonakodott volna. Cassie észrevette, hogy a járőr
nyaka kipirult ott, ahol korábban nem volt vörös akkor sem, amikor
dühösen távozni akart.
– Ha minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy nyomást
gyakoroljunk, és mindenkivel tudatjuk, hogy komolyan gondoljuk ezt
a nyomozást, talán valaki elmond nekünk olyasmit is, amit még nem
tudunk – mondta Cassie. – Megteszi?
Legerski foga kivillant. Nem igazi mosoly, csak mosolyutánzat,
gondolta Cassie.
– Aha. Megteszem. De nem garantálhatok semmit.
– Ezzel teljesen tisztában vagyok – felelte a nő. – Nincs sok
minden, amiből kiindulhatunk. Ugyanakkor vesztegetni való időnk
sincs.
Az öreg járőr mély levegőt vett, a tüdejében tartotta, és mereven
bámult valamire Cassie feje fölött. Az volt az érzése, hogy fel kell
készülnie valamiféle „tapasztalt zsaru elmondja az újoncnak, merre
van az arra” beszédre. Igaza volt.
– Járőr…
– A rangom nyomozó – szólt élesen.
 – Oké, nyomozó – folytatta Legerski kissé gúnyos mosollyal. –
Mondok én magának valamit. Azok az állítólag eltűnt lányok
kevesebb mint tizennégy órája nem adtak életjelet magukról, igaz?
Cassie bólintott.
– Hivatalosan ez még nem is egy eltűnési ügy. És a barátja,
Cody… ki tudja? Hét órája nem beszélt vele. Ennyi. Abból, amit én
tudok róla, valószínűleg behúzódott egy üveg piával a kocsijába, és
kialussza ezt az egészet. Ezzel azt akarom mondani, hogy ami
magának most sürgős, az senki másnak nem fog sürgősnek tűnni,
amíg újabb néhány óra el nem telik, vagy új információ nem bukkan
fel. Úgy tűnik, maga szerint Park megyében mindenkinek el kéne
dobnia mindent, iderohannia és belevetnie magát az ügybe. De
honnan tudjuk, hogy a két dolog egyáltalán összefügg? Még csak
ezt sem tudjuk.
Azzal Legerski felállt, és a fejébe csapta a kalapját.
– Úgy értem, nem telt még el elég idő ahhoz a fajta reagáláshoz,
amit maga akar – mondta, aztán Jimmyhez szólt, aki hamuszürke
arccal ült a pult mögött. – Pénz az asztalon.
Jimmy bólintott.
Cassie megint azon morfondírozott, milyen kapcsolat lehet
kettőjük között, mert egyszerre tűnt bizalmasnak és nyugtalanítónak.
Ahogy a járőr kilépett az ajtón, Cassie nagyon megkönnyebbült.
Valami történik. Mozgásba hozott valamit, és ez minden, amiben
most reménykedhet. Cody ezt a műveletet „a terep elárasztásának”
nevezte.
Felkapta a pénzköteget, amelyet Legerski az asztalra dobott. A
bankjegyeket szorongatva követte a rendőrt kifelé az ajtón, és még
azelőtt utolérte, hogy az beült volna a járőrkocsijába. Amikor a férfi
felnézett, és meglátta, hogy követte, a nő lesújtó megvetést vélt
átsuhanni a férfi arcán. De amilyen gyorsan megjelent ez a kifejezés,
olyan gyorsan el is tűnt, és Cassie remélte, hogy tévedett.
– Tessék – mondta, és átnyújtotta a pénzt. – A legkevesebb, hogy
meghívom reggelire.
Legerski a fejét rázta, és meg sem próbálta elvenni.
– Nem szükséges.
 – Tudom, hogy nem szükséges, de kérem, engedje meg. Hálás
vagyok.
– És törtető – mondta, aztán észbe kapott. Mintha csak véletlenül
csúszott volna ki a száján.
– Egy kicsit – ismerte el Cassie. – Hé, lenne még egy kérdésem.
Legerski nem fordult felé, a szélvédőn át bámult előre. De nem
húzta fel az ablakot.
– Cody tegnap éjjel megkért, hogy kutassak egy kicsit az eltűnt
lányok ügyében. Lekértem pár adatot, de nem találtam semmit, amin
el lehetne indulni. Viszont beleolvastam az FBI anyagaiba. A
„sorozatgyilkos az autópályákon munkacsoport” aktáiba. Ez
elgondolkodtatott.
– És mire gondolt? – kérdezte a zsaru közönyös hangon.
– Arra, hogy ha a szekta telepén nem találunk semmit, akkor
körülkérdezhetnénk egy kicsit a környéken élő kamionsofőrök között.
Maga bizonyára ismeri őket, ha lakik ilyen ember a környéken. Mit
gondol erről?
– Azt, hogy elkések a műszakból.
– Megvan a mobilszámom, ugye? Felhív, ha sikerült valamit
intéznie a házkutatási parancs és az erősítés ügyében?
– Igen – felelte Legerski. Úgy nézett ki, mintha sietne, hogy
elmeneküljön Dewell nyomozótól.
– Még egyszer köszönöm – mondta Cassie.
Legerski bólintott, kitolatott, megállt a főút aszfaltja előtt, aztán
balra, Livingston felé kanyarodott.
Cassie feldúltan nézte, ahogy a járőr távozik. Mielőtt kihajtott a
főútra, tekintetük egy pillanatra találkozott a visszapillantó tükörben,
és Legerski mondott valamit, amit Cassie nem hallott, csak a
szájmozgást látta. Az pedig olyan volt, mintha kést döftek volna a
szívébe.
Hülye picsa.
 
Ahogy sarkon fordult és elindult, próbálta fegyelmezni magát, nem
reagálni. Persze hallotta már ezt a kifejezést. Persze őt is nevezték
már így, különösen bűnözők, akiket ő és Cody együtt buktatott le.
Mire elért a kis kavicsos parkoló szélére, már rendesen tudott
lélegezni, és felemelte a fejét.
Odakint hűvösödött. A völgy másik oldalán a hegyfal egyszerűen
eltűnt, mintha nem is lett volna ott. Fehér felhők gomolyogtak a
helyén, a folyónál már szitálni kezdett a hó. Inkább a kezét karba
fonva melegítette magát, minthogy elővegye a kabátját a kocsiból,
és céltalanul elindult a First National oldala mentén az épület háta
mögé. Fájt a gyomra az idegességtől, a kialvatlanságtól, az omlettől
és attól, aminek Legerski nevezte. Kételkedett benne, hogy a férfi
észrevette volna, hogy ő látja a szája mozgását a visszapillantó
tükörben. Talán a járőrnek egyszerűen az nem tetszik, hogy egy nő
nyomozást vezet, gondolta Cassie. De az is lehet, hogy túl erősen
indított, túl nyíltan, túl gyanakvóan.
De egy férfi nem használja ezt a kifejezést, kivéve, ha meg akar
alázni egy nőt. Legerski pedig kétségtelenül komolyan gondolta, amit
a kocsijában mondott. És ez fájt.
Ahogy a kocsmaépület mögé ért, előhalászta a mobilját és felhívta
Tubman seriffet.
Tubman hűvös volt és tartózkodó, miután Cassie jelentést tett
neki, egyetértően mordult. Közölte, hogy már felvette a kapcsolatot a
Park megyei seriffel, Bryan Pedersennel, aki beleegyezett, hogy
megpróbál leküldeni néhány rendőrt Paradise Valley-be, hogy
segítsenek házkutatást tartani a szekta főhadiszállásán.
– Amennyiben lesz házkutatási parancs – figyelmeztetett Tubman.
– Ez a legtöbb, amit tehet? – kérdezte Cassie kissé hevesen.
– Az ő megyéje – felelte Tubman nyúzottan. – Vannak tartalék
emberei, akik délután leadják a szolgálatot, és elutaznak az
ünnepre. A feltétlenül szükséges létszámot készenlétben kell
tartania, ha valami sürgős ügyre kell reagálniuk.
– Jesszus! Mi lehetne fontosabb és sürgősebb ügy, mint két eltűnt
kamaszlány és egy eltűnt rendőr ügye?
– Exrendőr – igazította ki Tubman epésen. – És nem tudjuk, hol
tűntek el azok a lányok, Cassie. Ha pontosan tudnánk, hogy Park
megye területén, akkor nagyobb lenne a prioritása az ügynek, de
jelenleg ez még csak spekuláció. Nem tudjuk, hol a fenében látták
őket legutóbb.
 
Miután bontotta a vonalat, Jenny Hoytot hívta. Jenny nagyon
aggódott, fáradt volt, és mintha beletörődött volna, hogy rossz
híreket hall. Nem, Cody nem jelentkezett és Justin sem hallott a
Sullivan lányokról. Nem, Cody nem alussza ki épp valahol a
részegséget, és délnyugat Montana egyetlen városi vagy megyei
fogdájában sincs. Nem, a Sullivan szülők sem kaptak hívást vagy
üzenetet a lányaiktól. Jenny azt mondta, hogy Ted Sullivan reggel
Helenába repült, és érdeklődött a nyomozás állásáról.
– Ne engedjétek ide – mondta Cassie. – Csak útban lenne.
– Megteszem, amit tudok – mondta Jenny. – Eléggé
kétségbeesettnek tűnt a telefonban. És nem vagyok biztos benne,
hogy képes leszek itt tartani.
– Felhívlak, amint megérkezik a házkutatási parancs – mondta
Cassie, és a kocsma mögötti viharvert, nyitott kukának dőlt. – És
jelentkezem, ha odaértünk a szekta főhadiszállására.
– Köszönöm – mondta Jenny, majd egy pillanattal később
hozzátette: – Szóval arra gondolsz, hogy tegnap éjjel odament, és
valami történhetett vele? Valaki… Esetleg a szekta emberei…
– Nem tudom.
– Emlékszem, pár éve olvastam róluk – mondta Jenny. – Elég
furcsa társaságnak tűnnek. De miért ártanának egy zsarunak?
Ennek így semmi értelme.
– Tényleg nincs – felelte Cassie.
 
Összecsukta a telefonját, és a táskájába ejtette. Könnyű hódarát fújt
az arcába a szél. Hirtelen támadt a vihar, de úgy tűnik, nem fog
sokáig tartani, gondolta. Már csak az hiányzik, hogy a négy fal közé
szoruljon, mielőtt az alig kezdődött nyomozás lendületet venne,
gondolta elkomorodva.
Akár attól a kifejezéstől, amit Legerski mondott rá távozóban, akár
azoktól a kérdésektől, melyeket az asztalnál felvetett, a kétség súlya
hirtelen nagy erővel nehezedett rá. Egész végig azt feltételezte,
hogy a Sullivan lányok és Cody eltűnése természetesen összefügg.
De mi van akkor, ha a kettőnek valóban semmi köze nincs
egymáshoz? Mi van akkor, ha a lányok csak eltévedtek, összejöttek
pár velük egykorú fiúval, és Cody egyszerűen úton van. Még nem
telt el elég idő ahhoz, hogy hivatalosan is eltűntnek nyilvánítsák őket.
Mi van akkor, ha Legerski és a Park megyei seriffhivatal minden
tőle telhetőt megtesz, és az erőfeszítéseik során csak az derül ki,
hogy Cassie Dewell nyomozó minden ok nélkül túlreagálta a dolgot?
El tudja képzelni, mit mondanának róla a kollégái, és tudta, hogy
Tubman seriff mire célozgatna.
Nagyon egyedül érezte magát. Annyira egyedül, hogy azt kívánta,
bárcsak ott lenne vele Cody.
Nem volt más dolga, mint várni, amíg Legerski értesíti a
házkutatási paranccsal kapcsolatban. Remélte, hogy nem fog sokáig
tartani.
Arra gondolt, hogy ha más nem, addig kihasználhatná az időt arra,
hogy jobban megismerje a főút érintett szakaszát és a völgyet.
Megnézze, merre van a szekta telepe, távolról szemügyre vegye.
Elinduljon délre, a Yellowstone Park felé, hátha talál valamit a
Sullivan lányokkal vagy Codyval kapcsolatban, ami elkerülte az
autópálya-rendőr figyelmét.
Ahogy elfordult az arcába csapódó hókristályok elől, a nyitott
konténerrel állt szemben. Eszébe jutott, hogy a társa mindig nagyon
fontosnak tartotta a kukák tartalmát. Ezt azzal magyarázta, hogy
amikor az ember valamit a kukába dob, az majdnem olyan, mintha
az adott tárgyat ki akarná dobni az életéből. Hogy ne legyen a
szeme előtt, ne gondoljon rá, ezt szokta mondani Cody.
Ezért lábujjhegyre állt, és belenézett a konténerbe. Nyilvánvaló
volt, hogy Jimmy nem viteti el gyakran a szemetet. Több száz üres
üveg, konzervdoboz és nyitott szemeteszsák volt benne, szinte
színültig pakolva. Cassie arra gondolt, hogy a kocsma teljes
társasági története ott lehet legalább egy hónapra visszamenően, a
rétegekből meg lehetett volna állapítani, mit ittak, mit ettek a
vendégek, mit dobtak el.
A szeméthalom legtetején volt egy meglehetősen tiszta doboz,
melyben valószínűleg a reggeli menüben feltüntetett fahéjas csiga
lehetett. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, mit mondott Legerski
odabent Jimmy híres fahéjas csigáiról. De nyilvánvaló volt, hogy
ezeket nem Jimmy sütötte, úgy hozatta.
 Cassie benyúlt a konténerbe, és kinyitotta a dobozt. Az alján
karamellszínű körök voltak, a fahéjas csigák lenyomatai, de nem ez
ragadta meg a figyelmét. Hanem az, hogy a doboz sarkában egy kis
halom hamu és cigarettacsikk volt. Jimmy reggel, takarításkor
nyilvánvalóan szemétlapátnak használta a dobozt. Cassie felismerte
a Marlboro-csikkeket, mint amilyeneket Cody hagyott mindenhol.
Kivette a dobozt, a tartalmát a mellette talált tiszta papírzacskóba
töltötte. Belenézett és megszámolta: nyolc. Nyolc cigicsikk.
Elküldhette volna DNS-elemzésre, de semmi kétsége nem volt
afelől, hogy ki szívta el ezeket a cigarettákat. De még Cody sem volt
képes rá, hogy húsz perc alatt nyolc szálat elszívjon. Ami azt jelenti,
hogy a társa előző éjjel húsz percnél sokkal több időt töltött odabent.
Arra gondolt, vajon miért hazudott neki Legerski. És Jimmy miért
játszott rá erre a hazugságra?
Úgy döntött, hogy megkérdezi erről Jimmyt, de ahogy az épület
mögül előrement, hallotta, hogy egy motor beindul, és csikorog a
kavics.
Jimmy régi Jeep Wagoneerje nagy sebességgel húzott el a főúton
észak felé. Sietve akasztotta ki a kirakatba a BOCS, SRÁCOK, ZÁRVA
VAGYUNK táblát.
 32.
 
November 21., szerda, 9:47
 
Ronald Pergram arra ébredt, hogy csörög a telefonja a párnán.
Felhördült, és érte nyúlt, hogy kikapcsolja, mert azt hitte, hogy a
diszpécser hívja, és a következő szállítmányról akar vele beszélni.
De amikor meglátta a kijelzőn megjelenő számot, rögtön felriadt. Egy
olyan feltöltőkártyás mobilszám volt, melyet Legerski csak
vészhelyzet esetén használt.
Ahogy Pergram oldalra fordult az ágyban, a fehér hasára tett
laptop a matracra csúszott. Elaludt, miközben a kiválasztott DVD-t
nézte, még mielőtt kielégülhetett volna tőle. Még mindig hullafáradt
volt, közel sem aludt eleget.
– Mi az?
– Találkozzunk a helyen – mondta Legerski. Nagyon zaklatottnak
tűnt. Pergram az út zajait hallotta a háttérből. A zsaru egy mozgó
járműből beszélt.
– Most?
– A kurva életbe! Most! – utasította Legerski. – Gondunk van.
Pergram behunyta a szemét. Vörösen izzó indulat gyülemlett fel a
mellkasában, tolult fel a torkán. De teljesen ébren volt.
– Nem arról volt szó, hogy ez a te körzeted? – szólt vissza
Pergram. – Hogy én vadászom, kezelem a nehézgépeket, te pedig
megoldod a problémákat? Ez volt az alku.
– Jézusom, ez most nem alkalmas! Csak vonszold át a seggedet
a helyre, amilyen gyorsan csak tudod. Felhívtam Jimmyt. Már úton
van.
A Gyíkkirály szíve nagyot dobbant.
– Azt mondod, hogy most akkor közös ülés lesz?
– Ne játszd a hülyét! Arra nincs időnk, amíg tiszta nem lesz a
levegő. Arról a hülye picsa rendőrnőről beszélek, aki itt szaglászik a
környéken. Halvány gőze sincs, hogy mit csinál, de aggaszt.
 Pergram reményei szertefoszlottak. Kidugta a lábát az ágyból, a
hideg padlóra lépett.
– Oké. Fel kell öltöznöm.
– Hozd a felvételeket – mondta Legerski. – Az összeset.
Lenézett az ágya mellett álló lőszeres dobozban tárolt
gyűjteményre.
– A DVD-ket is?
– Nyilván a DVD-ket is. Tudod, mire gondolok.
– Tizenöt perc – mondta, és letette.
Aha, gondolta Pergram. Egész pontosan tudom, mire gondolsz.
 
Mielőtt elindult a szobából, Pergram ellenőrizte a töltényeket a
pisztolya tárában. A dzsekijének jobb első zsebébe egy kétlövetű,
45-ös kaliberű Derringer került. Csontnyelű nyúzókése jól elfért
tokostól a jobb bakancsának szárában. A bakancs bal szárába
borotvaéles dobókést rejtett.
Megint letérdelt, elővette a „túlélőcsomagot” a padló alatti
rejtekhelyről, és visszazárta a reteszt.
Bezárta maga mögött a szoba ajtaját, és a két kezében egy-egy
lőszeres dobozzal a lehető leghalkabban osont a szemétalagúton át
az ajtó felé. Bár nem hallotta az anyját, érezte a jelenlétét, úgyhogy
hirtelen odafordult. Az asszony egy ódon, kárpitozott fotelban ült és
bámult rá, dobozok és áttetsző tárolók között, amelyekben olyan
holmik voltak, amiken még rajta volt az árcédula. A lába
tejesládákból rakott zsámolyon pihent, a hája lelógott a karosszék
két oldalán. Csak ott ült az árnyékban, és várt.
– Hova mész?
– El.
– Mi van a kezedben?
A lőszeres dobozok. Nem nézett le rájuk, amikor az anyja
rákérdezett, de a fogantyúik mintha a húsát égették volna.
– Talán kimegyek a lőtérre.
– Ugyan, hazudj csak! Valami rosszban sántikálsz. Látom az
arcodon. Mindig láttam rajtad, amikor bajt kevertél.
A düh nem könnyen múlt el, és megint ott volt a torkában. Három
lépés, és rátámadhat. Három lépés, és elég a nehéz lőszeres
dobozok egyetlen lendítése. Arra gondolt, vajon mennyi ideig
tartana, míg megtalálnák a sok szemét alatt.
– Nem úgy, mint JoBeth – jelentette ki az anyja. – JoBeth soha
nem keveredett bajba. Pont az ellentéted volt. A mai napig nem
értem, hogyan lehettetek ennyire különbözőek, amikor ugyanabban
a házban nőttetek fel. Ezt egyszerűen fel nem foghatom.
– Megint elviszem az autódat.
Az asszony álla leesett meglepetésében. A reakció látványa
megérte, gondolta Pergram.
– És mi van akkor, ha nekem is szükségem van rá?
– Akkor vársz.
– El kell dugnom előled a kulcsokat, Ronald. Esküszöm, el is
fogom dugni előled a kulcsokat.
– Van pótkulcsom – mondta, azzal az ajtó felé fordult.
A legutolsó mondat, amit hallott, az volt:
– De most már tényleg tankolj bele, a rohadt életbe!
 
Téli vihar tombolt észak felől, Pergram egyenesen belehajtott. Az ég
sötét volt, mintha lejjebb ereszkedett volna, a felhők szélei zöldre
színeződtek, a felhőtömeg eltakarta a környező hegyeket. Vékony,
füstszerű hóhullámok kanyarogtak az országúton, úgy
hömpölyögtek, mint a csörgőkígyók, melyeket a saját szemével látott
Texasban. A Riviera fűtése fabatkát sem ért, a fúvókákból
hűtőfolyadék szaga áradt. A videószalagokkal és DVD-kkel teli
lőszeres doboz mellette volt az anyósülésen.
Az anyja mindig JoBethet hozta fel, gondolta. JoBeth olyan neki,
mint valami tompa tárgy, amivel ütlegeli. A vékony, bájos, sportos
JoBeth, az ő kishúga. Kétszeres állami atlétikai bajnok, kitüntetéses
diploma, az Amerika Jövendő Farmere-díj nyertese. Valahol az
otthoni káoszban ott van a Livingston Enterprise két cikke, a lapból
gondosan kivágva és albumba ragasztva, jól látható helyen állt a
dohányzóasztalon, amikor még azt a dohányzóasztalt meg lehetett
találni. JoBeth hivatalos tengerészgyalogos eskütételi fotója a falon
lógott. Tiszta, kék szeme olyan céltudatosan nézett előre, akárcsak
az állkapcsa. A hírt, hogy a katonai járművet, amelyikben JoBeth ült,
Irakban megsemmisítette egy házi készítésű robbanószerkezet,
Pergram vegyes érzelmekkel fogadta. Az anyja nem. Ő teljesen
bekattant, és csak a „gyűjtögetésben” talált vigaszt. A
gyűjtögetésben és a mártírkodásban, gondolta Pergram. Az ő
tökéletes gyermekét elragadták tőle, és ott maradt… vele.
Már nem sokáig, gondolta.
 
A főúton megszokásból figyelte a forgalmat maga előtt és maga
mögött – nem látott senkit –, aztán lelassított, majd egy jelöletlen
földútra tért rá, amely magas zsályacserjék között kanyargott a
hegyek felé. Apró hópelyhek csapódtak a motorháztetőre és a
szélvédő bal oldalára. Istenverte zsályabokrok göcsörtös ágai
súrolták a Riviera alvázát.
A régi út öreg kőrisfák között vezetett, majd egy kanyargós lejtőn.
Átkelt egy vasúti talpfákból épített régi hídon, amely megereszkedett
a patak fölött. Valahányszor átment rajta a traktorral, mindig arra
számított, hogy beszakad, de sosem szakadt be.
Az erdő ritkult, felért a hegytetőre, és feltárult előtte a régi
Schweitzer-birtok. Nem igazán lehetett farmnak nevezni, mert túl
kicsi volt a területe – úgy ezer hektár körül –, hogy marhát
tenyésszenek és megéljenek belőle. Legalábbis így hallotta. De
amikor az a vén bolond Schweitzer az 1950-es évek elején
megvette, nem is a marhatenyésztés volt a legfőbb szempontja.
Olyan fekvésű területet akart találni, amely ellenáll az
atomháborúnak is, ha a Szovjetunió vagy a kommunista Kína
megtámadná az országot. Ezért választott olyan helyet, amit magas
hegyek vesznek körül mind a négy oldalon, és messze van a sűrűn
lakott területektől, melyek célpontok lehetnének. Ezért építette a ház
alatti bunkert, közel egy méter vastag betonfalakkal és
mennyezettel. Egy közvetlen találatot nem bírna ki, de a bent lévők
gyakorlatilag minden mást túlélnének. A légszűrő rendszer az
utolsókat rúgta, de még működött. Onnan tudták volna, hogy nem
működik, ha megfulladt hullákat találnak odabent. Eddig azonban…
 
Csak vonszold át a seggedet a helyre, amilyen gyorsan csak
tudod… Ne játszd a hülyét… Hozd a felvételeket!
 
Pergramnek újra és újra végigfutottak az agyában ezek a szavak. És
minden alkalommal egyre dühösebb lett. Azon gondolkodott, mit
mondhatott az a nyomozó Legerskinek, ami ilyen reakciót váltott ki
belőle.
Eszébe jutott, milyen volt néhány éve, amikor a titkos világa az
övé volt, és csak az övé. Mielőtt Legerski ráerőszakolta volna magát.
Mielőtt Jimmy is csatlakozott hozzájuk. Nem volt tökéletes, mert
mindig félt, hogy elkapják. De menet közben sokat tanult, és egyre
óvatosabb lett. Soha nem tartóztatták le, ki sem hallgatták. Az
egyetlen ember, aki mintha gyanakodott volna rá – és ezt el is
pofázta –, egy rozoga karosszékben ült otthon, kövér lábait
felpolcolva. Fogalma sem volt az ő titkos életéről, és biztosan
nagyon megdöbbenne, ha rájönne. Csak azt tudta róla, hogy velejéig
romlott, és ezt a véleményét szívesen megosztotta bárkivel, aki
rákérdezett. Úgy tűnik, Rick Legerski rákérdezett.
Régen minden sokkal jobb volt. Akkor legalább senki nem
telefonálta fel álmából és nem adott neki parancsot, hogy vonszolja
a seggét valahová. És senki nem hülyézte le.
Senkinek nincs joga, hogy ilyet mondjon, gondolta Pergram.
Senkinek nincs joga úgy bánni vele, mintha féleszű idióta lenne, egy
tátott szájú bunkó, aki vakon azt csinálja, amit mondanak neki és
nem kérdőjelez meg semmit. Hacsak nem ment keresztül azon,
amin ő, és csinálta azt az autópályákon, amit ő. Ő volt az, aki az
egészet kezdte, gondolta. Ő tette lehetővé. Ő szállítja az árut az
embereknek, akik nemcsak hogy nem értékelik ezt, de kezdik azt
gondolni, hogy jobbak és okosabbak nála.
Pergram tudta, hogy mások is vannak az autópályán, de ez nem
olyasmi volt, mintha valamiféle klubban vagy egyesületben
lennének. Nem volt weboldaluk, ahol videókat, sztorikat vagy
tippeket oszthattak volna meg. Nem volt benne biztos, hogy
szívesen találkozna egy másik, hozzá hasonló emberrel.
Egyszer egy kamionparkoló piszoárjában Nebraskában, Valentine
közelében egy másik sofőr mellett állt, akinek valahogy ismerős
kisugárzása volt. Köpcös, sötét hajú férfi volt, a szeme élettelen
hollószem. Ahogy felhúzta a sliccét, odanézett, és látta, hogy a férfi
megmagyarázhatatlan, vesébe látó tekintettel méregeti. Pergram
bólintott, a sofőr halványan mosolygott, aztán elfordult, és ő is
felhúzta a cipzárját. Tudatták egymással, hogy van bennük valami
közös, de egy szót sem szóltak egymáshoz. Pergram egyszerűen
tudta. Odakint az előtérben megvárta, hogy a másik sofőr kijöjjön.
Meg akarta kérdezni a módszeréről, a taktikájáról és arról, hogyan
szabadul meg tőlük. De a végén inába szállt a bátorsága. Már úton
volt dél felé, North Platte irányába, mielőtt a másik sofőr kiment és
beszállt a kocsijába.
 
A völgy alján egy kis fehér ház állt. Mellette Legerski járőrkocsija és
Jimmy Jeep Wagoneerje.
Pergram Jimmy dzsipje mellé parkolt, kiszállt a Buickból, és
kivette a lőszeres dobozokat az ülésről. Nem a ház rozoga ajtaja felé
ment, hanem oldalra, ahol vastag betonfal állt ki a földből.
Odahajolt, megfogta az ajtó acélfogantyúját, és maga felé húzta.
Nem volt bezárva.
Ahogy lefelé ment a széles lépcsőn, dühe hirtelen abszolút
nyugalomra változott, és akaratlanul lett Gyíkkirály.
 33.
 
November 21., szerda, 10:02
 
Danielle háttal a falnak dőlve ült a hősugárzó mellett, csupasz térdét
szorosan magához ölelve. A szeme tágra nyílt, de a saját világába
húzódott. Gracie figyelmesen nézte a testvérét, de őt mintha ez nem
érdekelte volna. Némán kántált valamit, az ajka valamiféle ritmusra
mozgott.
Gracie próbálta kitalálni, mit motyog a nővére, közben vizet
kortyolgatott az egyik palackból, amit a férfi korábban bedobott
nekik. Egyikük sem evett semmit abból, ami a papírszatyorban volt,
csak egy csomag szárított marhahúson osztoztak.
– Danielle? – szólt Gracie.
Danielle nem nézett fel, nem hagyta abba a mantrázást.
– Danielle, az istenit! – kiáltott rá Gracie.
A nővére abbahagyta a mormogást, és lassan felnézett.
Gracie még sosem rivallt rá káromkodva a nővérére, és úgy tűnt,
hogy ez megtette a hatását.
– Mi az?
– Mit mondogatsz magadban?
Danielle hangja halk volt, és rekedtes.
– Soha többé nem leszek szerelmes. Soha többé nem fogok bízni
egy fiúban sem. Soha többé nem leszek szerelmes. Soha többé nem
fogok bízni egy fiúban sem.
– Értem – mondta Gracie riadtan. Aztán: – Mi köze van ennek
bármihez is?
Danielle körbemutatott a helyiségen, mintha ez megmagyarázná.
– Nem ez a probléma – mondta Gracie. – Az a probléma, hogy te
nem vállalsz igazi felelősséget. Nem azért vagyunk itt, mert olyan
nagyon törődsz bármivel is, Danielle. Te ezt az egészet arra kened,
hogy próbáltál eljutni Justinhoz, és meggyőzni, hogy menjen vissza
hozzád.
– Ez történt.
 – Nem, nem ez történt – mondta Gracie. – Nem azért vagyunk itt,
mert te annyira akartad Justint és bíztál benne.
– Kérlek, ne engem hibáztass – kérte Danielle halkan. – Nem
bírom elviselni, ha engem hibáztatsz.
– Nem hibáztatlak – mondta Gracie, és a vékony takarót a vállára
terítette. – De egyszerűen nem érted. Mi lenne, ha azt
mondogatnád, hogy „soha többé nem hazudok a szüleimnek”. Vagy
„mindig átnézetem a kocsit, hogy ne robbanjon le a semmi közepén”.
Erről van szó.
Danielle ismét üres tekintettel bámult maga elé.
Gracie folytatta:
– Vagy esetleg „nem teszem ki többé veszélynek a húgomat a
hülyeségemmel”.
– Itt fogunk meghalni – suttogta Danielle.
Gracie-nek erre nem volt válasza. A helyzetük túl szörnyű és
súlyos volt ahhoz, hogy jobban belegondoljanak. Az utóbbi húsz
percben kétszer is hangokat véltek hallani a nehéz ajtó mögül.
Minden alkalommal elhallgattak, és rettegve bámulták az ajtót,
nehogy kinyíljon. De egyszer sem történt semmi.
 
– Nem mintha lennének fegyvereink vagy bármi, amit fegyverként
használhatnánk – mondta Gracie, és körülnézett. Nem volt más a
helyiségben, mint az olcsó hősugárzó és a vegyi vécé műanyag
doboza, amit Danielle nem volt hajlandó használni. Gracie azon
gondolkodott, hogy a nővére vajon mennyi ideig bírja még, mielőtt
teljesen becsavarodik. Danielle veszélyesen közel járt ahhoz, hogy
egyszerűen… elveszítse a józan eszét. Gracie arra gondolt, hogy ha
valahogy le tudná foglalni, ha adna valami feladatot Danielle-nek,
ami a jelenben tartaná, akkor talán lenne esélyük.
– Fel tudjuk venni a harcot velük – jelentette ki Gracie.
Danielle kétkedőn vonta fel szemöldökét.
– Tökön rúghatjuk és kinyomhatjuk a szemét. Fejbe vágjuk a
fűtőtesttel. Meglepetésként érheti.
Danielle vállat vont.
Gracie felemelte a vékony takaró egyik sarkát.
– És itt van nekünk ez.
 – A takaró?
– Nagyon sötét van itt, főleg, ha odakintről jössz be. Nehezen
szokik hozzá a szemed. Talán ha fel lennénk készülve rá, amikor
visszajön, elbújhatnánk a sötétben, és a fejére dobhatnánk a takarót,
amint belép.
Danielle csak nézett rá.
Gracie folytatta:
– Leütjük, tökön rúgjuk, a képébe taposunk és rohanunk az ajtó
felé. Nem maradunk itt, mert megölhet minket. Csak futunk. Nem
vagyunk olyanok, mint Krystyl, mert nekünk van két lábunk.
Danielle szeme összeszűkült. Úgy nézett ki, mint aki
elgondolkodott a lehetőségen. Ez már haladás, gondolta Gracie.
– Ha nagyon gyorsak akarunk lenni, akkor én dobom a fejére a
takarót, te pedig teljes erőből leütöd, mert te erősebb vagy – folytatta
Gracie, egyre inkább beleélve magát az ötletbe. – Aztán a szart is
kirúgjuk belőle. Szerintem ez menni fog.
– És hova futunk?
Gracie vállat vont.
– Csak rohanunk, és nem állunk meg. Szerintem ha üldözőbe is
venne, mi gyorsabban tudunk futni.
– És ha elkapja valamelyikünket?
– Akkor a másik addig fut, amíg nem talál valakit, aki hívja a
rendőrséget. Csak ez a megoldás. Ha megállunk egymásnak
segíteni, akkor mindkettőnket elkaphat.
Danielle bólintott. Gracie nem tudta volna megmondani, hogy a
testvére még mindig érti-e, amit mond neki, vagy egyszerűen csak
reagál, hogy reagáljon valamit. Attól félt, hogy megint elvesztette a
nővére figyelmét.
Gracie csendben ült, magában dühöngött, a sírással küszködött,
aztán hirtelen felült és megragadta a cukorka fémdobozát. Nézte,
tapogatta, próbálgatta, hogyan illik a tenyerébe. Az alja tükrözte a
hűsugárzó narancsszínű fényét.
– Ezt fogjuk használni – jelentette ki.
Danielle megint felnézett.
– A mentás cukrot?
 – Nem… A dobozt. Ezt nézd – mutatta fel. – Akkora, és olyan az
alakja, mint egy mobiltelefonnak. És úgy is illik a kezembe, mint egy
telefon.
Megfordította, és úgy tett, mint aki a hüvelykujjával üzenetet gépel
a felületén.
– Látod…?
Danielle tanácstalanul ingatta a fejét. Nem értette.
– Messziről úgy néz ki, mint egy mobiltelefon, ha a kezem
valamennyire eltakarja. Mi van akkor, ha a sofőr benéz és azt látja,
hogy úgy ülsz ott, mintha üzenetet írnál? Lehet, hogy bepánikol, és
azt hiszi, véletlenül telefont hagyott az egyikünknél, amikor belökött
minket ide. Arra gondol, hogy nem tévedett-e, de nem egészen
biztos benne. Bepánikol, beront. Én pedig az ajtó másik oldalán
leszek – mutatott az ajtó felé. – És akkor a fejére dobom a takarót,
megrugdossuk, szétverjük a hősugárzóval és elmenekülünk –
mondta, majd elhallgatott és tágra nyílt szemekkel, várakozó
tekintettel nézett maga elé.
De Danielle a fejét ingatta.
– Ez nem fog működni.
– Miért nem?
– Tudni fogja, hogy ez nem telefon.
Gracie dobbantott a lábával.
– Honnan tudná, ha tényleg úgy teszel, mint aki üzenetet ír? Ha
beadod neki?
Mielőtt Danielle megint tiltakozhatott volna, Gracie dührohamot
kapott, és teljes erőből a nővéréhez vágta a mentás cukrot. A
bádogdoboz a falon csattant, kis, kerek, fehér cukorkák szóródtak
szét belőle.
Gracie üvöltött:
– Figyelj rám! Tennünk kell valamit! Meg kell próbálnunk! Nézz
már szét! Azok az alakok úgyis megerőszakolnak és megölnek
minket. Nem engedhetnek szabadon. Nem akarsz legalább
megpróbálni kijutni innen?
Danielle elkapta a tekintetét, a következő pillanatban azonban
megszólalt:
– De.
 – Akkor segíts nekem!
– Nem kellett volna hozzám vágnod.
– Ha kell, majd én verek beléd egy kis értelmet – mondta Gracie,
és érezte, hogy a testvéri szerepek felcserélődtek köztük. – Most
pedig fogd azt a dobozt, és játszd el, hogy üzenetet írsz.
A nővére lassú mozdulatokkal kereste a bádogdobozt, kézbe vette
és a hüvelykujjaival közönyösen tapogatni kezdte.
– Úgy, hogy én is elhiggyem!
Danielle dühösen pötyögött.
– Így már jobb.
Nézte, és egyszer csak azt látta, hogy Danielle mozdulatai
lelassulnak, a doboz kicsúszik a kezéből, és hangosan koppan a
padlón.
– Danielle? – sikoltott Gracie, de olyan volt, mintha egy üres
testnek üvöltött volna. Megint elveszítette, és ezúttal talán örökre.
Gracie felzokogott.
 
Kis idő elteltével Gracie újra megszólalt.
– Talán imádkoznunk kéne.
Megint egymás mellett ültek. Ha mással nem tud segíteni, legalább
vigasztalni akarta a nővérét. És neki is kellett egy kis vigasz.
Danielle nem válaszolt.
– Istenhez – pontosított Gracie. Megfogta Danielle kezét. Nyirkos
volt a bőre, alig reagált az érintésre. – Kérlek, Istenem, segíts
nekünk kijutni innen! Tudjuk, hogy nem figyeltünk rád, de most arra
kérünk, segíts nekünk.
A nővérére nézett, a hősugárzó narancssárga fényében látta,
hogy könnyek csillognak a szemében.
– Talán anyáért és apáért is imádkozhatnánk – folytatta Gracie. –
El tudod képzelni, mennyire retteghetnek?
Gracie megragadta a nővére mindkét kezét.
– Nézz rám, Danielle!
Eltelt egy hosszú pillanat, mire Danielle ránézett. Gracie olyan
közel hajolt hozzá, hogy az arcuk szinte összeért. Nem tudta,
hogyan kell rendesen imádkozni. Nem ismerte a szavakat, és a
vallásos kifejezések, amelyek eszébe jutottak, avíttnak és hamisnak
tűntek.
– Kérlek, Istenem – súgta. – Ha létezel odafent, kérlek segíts
nekünk kiutat találni innen. És kérlek, segíts a nővéremen!
Gracie megacélozta magát. Ha úgy dönt, hogy hisz, akkor abból
később nem hátrálhat ki. Fogalma sem volt, ez hogyan változtatná
meg az életét vagy hogyan javítana a helyzetükön, ha egyáltalán
javítana, de úgy gondolta, hajlandó megtenni. Szüksége volt
valamire, amiben hihet, valami nála nagyobbra, ami átsegíti ezen.
Isten mindig ott volt a látómezeje szélén, gondolta, de eddig nem
volt hajlandó elfordítani a fejét annyira, hogy egyenesen ránézzen.
Ha valamikor, akkor ennek most van itt az ideje. Némi megnyugvást
jelentett a gondolat, hogy átadja magát egy nagyobb erőnek. De
ekkor arra gondolt, hogy vajon hány lány imádkozhatott már ebben a
helyiségben azért, hogy kiengedjék. Úgy sejtette, mindegyik. És
vajon működött-e az ima bármelyiküknél?
 
Gracie és Danielle kézen fogva ült egymás mellett, amikor enyhe
remegést éreztek a padlón. Egymásra néztek. Ez volt a harmadik
alkalom, amikor valamiféle mozgást észleltek az ajtó túloldaláról.
Ezúttal azonban távoli, halk férfihangot is hallottak. Gracie nem
értette a szavakat, de az volt az érzése, hogy nem csak egy férfi
hangját hallja.
– Odakint vannak – súgta Danielle. Rettenetesen félt.
Gracie és Danielle ösztönösen a legtávolabbi sarokba húzódott a
hideg betonpadlón. Gracie észrevette, hogy Danielle elhagyta a
cukorkásdobozt.
Amikor Gracie a nővérére nézett, látta, hogy a szeméből megint
kihunyt a fény. Danielle tágra nyílt szemmel zuhant vissza a mély
sötétbe.
 34.
 
November 21., szerda, 10:13
 
Ronald Pergram megállt a sötét lépcsőház alján, mielőtt kinyitotta
volna az ajtót. Hátralépett, hogy egy kis teret adjon magának, aztán
gyakorolta, hogy a nyitott dzsekije mögé nyúlva előrántsa a
fegyverét és célra tartson. Nagyon gyors volt. Meggyőződött róla,
hogy van-e töltény a tárban. Kibiztosította a fegyvert, és visszadugta
az öve alá. Aztán a dzsekije zsebébe nyúlt és úgy igazította a 45-ös
Derringert, hogy a csöve előre nézzen. Ezt is kibiztosította, és úgy
hagyta. Tudta, hogy szükség esetén a dzseki szövetén keresztül, a
zsebéből is elsütheti. Ha a célpont közel van, ez hatalmas tűzerő.
Aztán kinyitotta a nehéz ajtót, és szó nélkül belépett a helyiségbe.
Egy lépést tett jobbra, háttal a falnak, jobb kezét a zsebébe dugta és
a Derringert markolta. Érzékei úgy kiélesedtek, szinte bizseregtek,
mintha még több amfetamint vett volna be. Az ajtó csikorogva
becsukódott mögötte.
Jimmy és Legerski már ott volt. Nem ugrottak fel, nem estek
rögtön neki és meg sem lepődtek a hirtelen belépésén. Legerski egy
műanyag kerti széken ült hátradőlve, úgy, hogy a szék első két lába
egy kicsit elemelkedett a betonpadlótól. Egyenruhában volt, a kezét
karba fonta hatalmas hasán. Bár a teste többnyire mozdulatlan volt,
az állkapcsa vadul járt, rágógumizott. Számító tekintettel nézte
Pergramot, Pergram pedig észrevette Legerski övén a
pisztolytáskát, a biztonsági szíj bekapcsolva. Karba font kézzel és
ilyen nyugodt tartással szinte művészet lenne fegyvert rántani.
Jimmy fel-alá járkált. Eleve döcögős, szétesett mozgása volt, ami
különösen akkor vált feltűnővé, ha ideges vagy izgatott volt. A
tenyereit folyamatosan összefogta a mellkasa előtt, aztán járás
közben maga mellé engedte a karjait. A feje valami belső monológra
billegett, de az nem érdekelte Pergramot. Fegyvertelennek tűnt, de
lehetett valahol a ruhájában elrejtve fegyver. Jimmy szeretett
régimódi western stílusban öltözködni: szűk farmernadrágot és
testhez álló, hamis gyöngyház patentos inget viselt, így nehéz lett
volna elrejteni egy pisztolyt, hacsak nem a cowboycsizma szárába
dugta. De azt sem tudná gyorsan elővenni. Pergramot azonban
egyáltalán nem érdekelte Jimmy.
Úgy gondolta, hogy ez tényleg csak rá és Legerskire tartozik.
Jimmy csak egy mellékszereplő, és mindig is az volt.
Pergram felemelte a lőszeres dobozt, hogy Legerski lássa.
– Mind itt van? – kérdezte Legerski. Ez volt a nagy kérdés.
– Majdnem mind.
– Nekem mindegyik kell! Abszolút biztosnak kell lennem, hogy
egyiken sem vagyok felismerhető. Nagyon óvatos voltam…
– Talán nem elég óvatos – mondta Pergram. – De hidd csak azt,
hogy óvatos voltál.
A rágás megállt. Pergram látta, hogy Legerski arca merev
maszkká dermed.
– Ti meg miről beszéltek? – kérdezte Jimmy. Nyilván érzékelte a
köztük lévő feszültséget.
 
Schweitzer a föld alatti betonbunkerét kétkezes súlyzóhoz hasonló
alakúra és méretűre építette. A helyiség, amelyikben a három férfi
találkozott, messze a legnagyobb volt, korábban telepakolva
fémpolcokkal, a polcokon többládányi fagyasztva szárított étel,
vizespalackok, fegyverek és a nukleáris apokalipszis utáni többéves
túléléshez szükséges eszközök álltak. A polcokat kivitték, de az
eredeti készletek egy részét megtartották. Megmaradt a régi
benzines generátor is, de azt soha nem kapcsolták be. A bunker és
a légszűrő rendszer kívülről, az elektromos hálózatról kapta az
áramot. Vészhelyzet esetén azonban egyetlen kapcsoló
elfordításával át lehetett állni a belső generátorra.
Schweitzer már akkor prepper volt – olyan, aki felkészül a
világvégére –, amikor ez a fogalom még nem terjedt el széles
körben. Pergram tudta, hogy akkoriban külső fenyegetéstől tartottak.
Manapság a prepperek úgy gondolják, hogy a veszély belülről
várható. Azok a szektás idióták megelőzték a korukat, gondolta.
Jobbra volt a rögtönzött stúdió. Ott állt az ágy. Ami egy átlagos
alagsori hálószobától megkülönböztette, leszámítva a világítást és a
kameraállványt, az a betonfalba épített csavarok, a szexjátékokkal
és bőrszíjakkal teli fadoboz, valamint a kamera látóterén kívül
feltekert kerti slag volt. Ez utóbbi arra kellett, hogy használat után
lemossák a padlót és a falakat. Az ágy alatt volt a nagy, rácsos
lefolyó. A matracra strapabíró nejlont húztak lepedő helyett, hogy a
vér ne áztassa át.
A stúdióból sötét folyosó vezetett egy másik helyiségbe. Ezt
Schweitzer nem fejezte be és soha nem használta. Ott tartották a
lányokat, akiket Pergram begyűjtött, egy nehéz acélajtó mögött, rajta
egyetlen, háromszor öt centis kémlelőnyílással, melyet acélretesz
zárt le.
 
– Majdnem mind – ismételte Legerski a fejét ingatva, és dühös
tekintettel bámulta Pergramot. Pergram vállat vont.
– Ti meg miről beszéltek? – tette fel a kérdést Jimmy újra.
– Fogd már be, Jimmy! – szólt rá Legerski hevesen. Jimmy
befogta. Egy pillanatra a járkálást és a bólogatást is abbahagyta.
Mintha végre a maga nyers módján megérezte volna, hogy
összecsapás készülődik, gondolta Pergram.
– Mit értesz az alatt, hogy majdnem mind? – kérdezte Legerski.
– Szerintem tudod – felelte Pergram. – Miért kellene készpénzre
váltanom az életbiztosításomat, éppen most?
– Te kibaszottul nem gondolkodsz tisztán – jelentette ki Legerski. –
Elvarratlan szálakat hagysz szanaszét. Bizonyítékokat.
– Nem szanaszét vannak. Csak nincsenek nálam.
Jimmy megint megszólalt.
– Ti meg miről beszéltek? – kérdezte, és a hangja egy oktávval
magasabban szólt.
A többiek nem vettek róla tudomást.
– Talán nem kellett volna megölnöd azt a Hoyt nevű fickót –
mondta Pergram. – Abban teljesen egyedül döntöttél. Talán bele
kellett volna gondolnod, hogy mit hozhat ez a fejünkre.
Legerski elvörösödött. Nagyon dühös volt, de nem akarta
kimutatni.
– Ha nem lőttem volna le, már rég rábasztunk volna. Az adott
körülmények között ennek meg kellett történnie. Ezt már
elmagyaráztam neked. És ha jobban belegondolsz, rájössz, hogy a
megfelelő időben hoztam a helyes döntést.
Pergram egy pillanatig tétovázott, aztán megszólalt:
– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De azt is mondtad, hogy
kézben tartod, ami azután következik.
Legerski széttárta a karját, tenyérrel felfelé.
– Ez a zsarupicsa Helenából… Megjósolhatatlan volt, hogy már
ma reggel felbukkan itt. Úgy gondoltam, maximum egy járőrt
küldenek ide Livingstonból, hogy végigmenjen az utakon és
egyeztessen velem. Az összes srácot ismerem, és jól kijövök velük.
Ki a fene gondolta volna, hogy egyszer csak megjelenik valaki
Helenából? Az a nő tényleg mindent szétcseszhetett volna.
– Azt mondtad, meg tudod oldani.
– Ez más – felelte Legerski, a csizmája orrát nézve. Pergram
érezte, hogy felkavarodik a gyomra.
– Mi olyan különleges benne?
– Semmi – felelte Legerski. – Nincs komoly tapasztalata.
Utánanéztem, és még új az osztályon. A társadalmi sokszínűség
jegyében léptették elő, nem is kéne ott lennie. A férje a hadseregben
szolgált, elesett Afganisztánban, így egyedülálló anya, és ha lenne
esze, hagyna mindent a maga útján, ülne a seggén és kibekkelné a
nyugdíjig.
– Akkor mégis mi a probléma? – kérdezte Pergram, és kezdte
nagyon bosszantani Legerski. – Az ilyen embereknek hízelegned
kell.
– Rendes körülmények között igen – felelte Legerski. – De neki ez
személyes ügy. Ismerte ezt a Cody Hoyt nevű fickót, a társa volt. Ki
akarja deríteni, mi történt vele, és úgy gondolja, hogy Hoyt és a
lányok eltűnése összefügg – mondta, és a folyosó vége felé
biccentett. – Be akarja vonni a Park megyei seriffhivatalt, és
megkért, hogy szerezzek Graff bírótól házkutatási parancsot a
szekta telepére.
Pergram összezavarodott.
– Hát nem ezt akartad? Nem az volt a cél, hogy a szektára
gyanakodjanak?
 – De igen – felelte Legerski meggyőződés nélkül. – Azt akartam,
hogy menjenek oda és kerüljenek zsákutcába. Tudod, szóval
elhinteni, a szektatagokra irányítani a gyanút, néhányat kihallgatni.
Aztán a nyomozás simán megakadna, mert nem találnának semmit,
ami az ügyhöz kötné őket. De ez a nő nem átlagos zsaru. Mint
mondtam, ez neki személyes ügy, és rengeteg kérdést tesz fel,
olyanokat, amikről soha nem gondoltam volna, hogy felmerülnek.
Nézd… ismerem a zsarukat. Én is az vagyok. Tudom, mi a
különbség aközött, hogy valaki csak letudja a feladatát és aközött,
hogy utánajár valaminek. Úgy értem, ez a nő a szabadidejében jött
ide. Nem tudom elképzelni, hogy csak megír egy jelentést, aztán
elmegy. Úgy beszélt velem, mintha gyanúsított lennék. Kibaszottul
kihallgatott engem. És csak nyomta tovább, hogy még valami, még
valami, még valami. Aztán azt kérdezte, ismerek-e errefelé olyan
kamionsofőröket, akik nagy távolságokra fuvaroznak.
Legerski hagyta, hogy ez az infó leülepedjen.
– Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Jimmyt.
Pergram ekkor Jimmyre nézett, ő pedig azt mondta:
– Aha, ez nálam volt, egy órája. Az egy ribanc. Semmi
humorérzéke nincsen. Tudod, olyan fajta.
Pergram érezte, hogy a harag vörös izzással tör fel a torkából.
– Ugye, nem…?
– Nem. Nem mondtam neki semmi olyasmit, amin elindulhatna –
mondta Legerski, hatalmas mancsával legyintve a kérdésre. – Mint
mondtam, megígértette velem, hogy ma délelőtt elmegyek a bíróhoz,
és megszerzem a házkutatási engedélyt. Nincs más választásom.
Vagy megígérem, vagy úgy jövök ki belőle, hogy akadályozom a
nyomozását. Szóval amint végeztünk, odamegyek.
– Mit mondtál neki? – kérdezte Pergram.
– Semmit. De nem fogja annyiban hagyni a dolgot, amint tisztázta
a szektásokat. Ha elkezd kérdezősködni, nem titok, hogy te meg én
ismerjük egymást. A helyiek ezt elmondják neki. És ha rákérdez,
nem tagadhatom le – mondta Legerski, azzal előredőlt, és a
székének két első lába koppant a betonon.
– És akkor mi van, ha ismersz engem? – kérdezte Pergram.
Legerski még jobban elvörösödött.
 – Ugyanezt kérdezte Hoyt is, erről beszélek. A körülmények
ismeretében, te egyfajta logikus következtetés vagy. Világos, mint a
nap. Még azt sem tudják, ki vagy, de már szemmel tartanak. Csak
idő kérdése, amíg az a nő összerakja a képet.
– Hogy mi van?
– Te egy típus vagy, Ronald – mondta Legerski. – Illik rád a profil.
Mindig is tudtam.
Pergram hirtelen dühös lett.
– Miféle profil?
Attól, ahogy Pergram ezt mondta, Jimmy szeme tágra nyílt. Tátott
szájjal bámult rá, mintha ez újdonság lett volna neki.
– Jézusom! – szólt Legerski, megint a csizmáját bámulva. –
Reméltem, hogy nem jutunk el idáig. De ugyanígy találtam rád.
Megnéztem a lezáratlan ügyek aktáit, és megtaláltam a húgod
barátnőjét. Hogy is hívták? Melody? Igen. Melody Anderson.
Tizenhét éves, középiskolai sportoló, Livingstonban lakott. Magas,
kicsit bolond. Eltűnt, mint bizonyára tudod.
Pergram önkéntelenül hátralépett. Sejtelme sem volt róla, hogy
Legerski tudhat Melodyról. Ő volt az első. És az első hibája,
bizonyos szempontból. Legszívesebben felüvöltött volna, hogy azóta
sokat tanult. Helyieket soha többé. Nyilvánvaló, hogy ha helyi az
áldozat, akkor a rendőrök helyben kezdenek szélesebb körben
nyomozni. Így hát megtanulta, hogy a folyamatos ellátás, valamint a
pletykák és a gyanú elkerülése érdekében sokkal messzebb kell
kivetnie a hálóját. És olyan célpontokra kell koncentrálnia, akiknek
nincs támogató hálózatuk, nincsenek aggódó barátaik, családjuk,
rokonaik. Vagyis ha eltűnnek, senkinek nem hiányoznak igazán.
Eltelt egy kis idő, mire rájött, de azóta tökéletesítette a rendszert. Az
első, Melody azonban mindig kísérteni fogja. Ahogy most is. Azóta
mindig nagyon óvatos volt…
– Te vagy ennek a profilnak a kibaszott mintaképe – folytatta
Legerski. – Gondolj csak bele. A negyvenes éveid végén jársz, nincs
feleséged, családod. Sokszor hosszú időre távol vagy. Egy eltökélt
zsaru elkezdheti összepárosítani az ismert eltűnési eseteket a
menetleveleid dátumaival, ha nagyon ráállnak a nyomozásra. A
fenébe, hiszen nekem is sikerült! Előbb-utóbb felfedezik, hogy a nők
eltűnésének időpontja egybeesik a te útjaiddal. Szóval amikor Hoyt
megkérdezte, és belenéztem a szemébe, láttam, hogy ő is az ilyen
ritka bulldogok közé tartozik. Ha egyszer ráharapott, akkor annyi.
Amit vele tettem, azzal megmentettem a nyomorult életedet,
Pergram – mondta Legerski, azzal megragadta az olcsó műanyag
szék karfáját, és megtámaszkodva felállt. Jobb keze a fegyver
markolata felett időzött. – És miután megmentettem az életedet,
ezzel a szarsággal hálálod meg.
Pergram körülnézett a helyiségben, kerülte Legerski és Jimmy
tekintetét. Gondolkodnia kellett, egyedül, nem hagyhatta, hogy
befolyásolják. Majd azt mondta a zsarunak:
– Csak úgy állítod be, mintha megmentetted volna az életemet. De
valójában a saját seggedet mentetted, mert nem tudtad, hol vannak
elrejtve a felvételek, és azt sem, hány másolatot készítettem.
A rendőr maszkja megrepedt. Pergram tudta, hogy ezzel
beletalált.
Az illúzió szertefoszlott. Amíg Legerski nem kapja meg az összes
felvételt, addig nem tudja uralni Pergramot, nincs felette teljes
hatalma, és ezt mindketten tudták.
Pergram folytatta:
– Amit tettél, azt csak és kizárólag azért tetted, hogy a saját
irhádat mentsd. Soha le se szartál engem. Én vagyok az, aki
mindezt lehetővé tette. Sosem volt szükségem rád, vagy erre a
bunkerre, vagy bármi másra. Én indítottam ezt az egészet, te meg
Jimmy egyszerűen belepofátlankodtatok. Szóval ne szálljon a
fejedbe a dicsőség, és ne gyere nekem azzal, hogy azért ölted meg
azt a zsarut, hogy megments engem! Te nem törődsz velem.
Legerski válaszul mély levegővétellel töltötte meg hatalmas
mellkasát. A szeme és az arca elárulta, hogy nem tetszik neki az
igazság, de elfogadja, gondolta Pergram.
Egy percig senki sem szólalt meg. Pergram és Legerski merev
tekintettel bámulták egymást. Pergram arra gondolt, hogy a zsebébe
nyúl, és elsüti a 45-öst.
Jimmy hirtelen megszólalt:
– Látni akarom a lányokat. Most akarom megcsinálni őket.
 – Neked teljesen elment a józan eszed, Jimmy – szólt rá Legerski.
– Arra most nem alkalmas az idő.
Jimmy teátrálisan forgatta a szemét, a kezét csípőre tette.
– Ti ketten láttátok őket, de én még nem.
– Később – mondta Legerski.
– Lóóófaszt! – siránkozott Jimmy, és méltatlankodva elnyújtotta a
szót. – Lányok vannak odaát, és én még csak nem is láttam őket.
Abból, amit mondtatok, friss husik. Fiatalok. De ti, két seggfej, csak
itt ácsorogtok és veszekedtek, mint két pávakakas. Azt mondom,
menjünk hátra és nézzük meg, mit hozott nekünk a Gyíkkirály.
– Én pedig azt mondom, hogy ne most, Jimmy – súgta Legerski. –
Ismered a szabályokat. Vagy mindannyian részt veszünk benne,
vagy senki sem.
– De hiszen mind itt vagyunk – mondta Jimmy, azzal előbb
Legerskire, majd Pergramra mutatott. – Egész éjjel fenn voltam a ti
faszságotok miatt. Éppen ideje, hogy megnézzük az új tyúkokat.
Pergram komor tekintettel nézett Legerskire. Jimmy egyedül csak
azért volt benne, mert a zsaru bevonta. Ő sosem akart több
résztvevőt. Túl bonyolulttá tette a dolgokat.
– Baszódjatok meg! – közölte Jimmy, azzal sarkon fordult, és a
sötét folyosó felé nézett. – Én most kihozom őket ide, és lesz egy jó
kis unga-bunga. Különben mi a fenének lettem volna hajlandó kijönni
ide?
– Jimmy – figyelmeztette Legerski.
– Abból, amit mondtál, kiderült, hogy talán lebukunk – szólt hátra
Jimmy. – Addig is meg akarom kapni, amit kívánok. Jöhettek velem,
vagy itt is maradhattok és vitatkozhattok azon, hogy ki mit csinált
először.
Pergram egyenesen gyűlölte, hogy ilyen kaotikus lett a helyzet. A
gondolat, hogy először Jimmy kapja meg azokat a lányokat,
kimondhatatlan sértés volt.
– Ez az én bulim volt, már jóval azelőtt, hogy ti ketten beléptetek
volna a képbe. Nektek nem is kellene itt lennetek.
Legerski nem törődött vele, elindult Jimmy után a folyosón.
Pergram egy pillanatra behunyta a szemét, és megvetette
Legerskit azért, hogy ő is benne van. És megvetette Jimmyt azért,
amit csinált.
Aztán követte őket a folyosón.
Miért is ne?, kérdezte magától. A sötét hajú lány hosszú, meztelen
combjaira gondolt. És a másik lány nyurga, szeplős lábára. Mégis
úgy gondolta, hogy az időzítésnek és a vágynak is megfelelőnek
kellene lennie…
Jimmy ért előbb az ajtóhoz. Legerski mögötte, kissé jobbra.
Pergram a gyenge világítás ellenére is látni vélte, hogy Legerski
lenyúl és kikapcsolja a fegyvertok szíját.
Ekkor Jimmy ujjongott, és a kilincs felé nyúlt.
 35.
 
November 21., szerda, 10:22
 
Gracie inkább érezte, mint hallotta az ajtó felé közeledő lépéseket. A
beszélgetés, a halk moraj megszűnt.
– Ó, Jézus! Jönnek! – súgta Gracie a mellette ülő Danielle-nek.
Az ajtó másik oldalán egy férfi élénk hangon felkiáltott.
Mintha nagyon örülne valaminek.
Érezte, hogy a nővére erősen megszorítja a kezét.
Az ajtó vízszintes kémlelőnyílása kinyílt, egy pillanatig látott egy
szempárt, majd a rés ismét bezárult.
Éles csattanás hallatszott, fém csikordult a fémen. Aztán nyílt az
ajtó, fény áradt be, és két férfi sziluettjét lehetett látni. Nem ketten
vannak, hanem hárman, gondolta. Egyik a másik után. Testük
egybeolvadt egyetlen széles masszává, de a tetején három fej állt ki.
Az első cowboykalapot viselt, a karimája oldalt élesen felhajlott. A
középső fején valamiféle csúcsos sapka volt. A harmadik férfin nem
volt kalap, de tömbszerű fejformája ismerősnek tűnt. Ő volt az a
kamionsofőr, aki idehozta őket, és az a férfi, aki a hajánál fogva
vonszolta ki Krystylt. Gracie a második férfin valamiféle jelvényt
látott, és egy röpke, boldog pillanatra megdobbant a szíve. A
rendőrség jött kiszabadítani őket. Aztán rádöbbent, hogy a jelvényes
férfi a másik kettő között áll, nem mögöttük, ahol lennie kéne. Nem
befelé taszigálja a férfiakat a helyiségbe, hanem közéjük tartozik.
Ismeretlen, magas orrhang szólalt meg:
– Helló, lányok! – Aztán: – Add ide azt az elemlámpát!
A következő pillanatban Gracie-t fénysugár vakította el. A férfi
egyenesen a szemébe világított. A lány felemelte a kezét és
eltakarta a szemét. Csukott szemmel is érezte, hogy az erős fény
még rajta van.
– Az a kis vézna úgy néz ki, mint egy kibaszott fiú – jegyezte meg
az első, elemlámpás férfi. Róla beszélt. A fénysugár balra siklott.
 – Na, erről beszélek – mondta a férfi, és egyre emelkedett a
hangja, mígnem egészen mámoros lett. – Erről beszélek, igen!
Hahh!
A fény természetesen Danielle-re irányult.
– Kezdtem már unni a kurvákat – folytatta az áradozást a férfi. –
Ezúttal jól csináltad, Ronald. Ha így folytatod, nem kell többé
Gyíkkirálynak hívnunk!
Most, hogy a fény már nem világított az arcába, Gracie egy kicsit
szétnyitotta az ujjait, hogy kilásson köztük. A magas, sovány alak
beljebb lépett a helyiségbe, körülbelül négy méterre állt tőlük.
Gracie-nek nem volt bátorsága az elemlámpa fénye felé és a férfi
arcára nézni. A visszavert fényben látta a kopott, hegyes orrú
cowboycsizmáját, szűk farmernadrágját és ovális bronz övcsatját.
Mögötte a másik két férfi, a kamionsofőr és a jelvényes még
árnyékban volt.
– Óóóó, jaaaaj – mondta a sovány, öreg férfi vontatott hangon.
Gracie felnézett. A cowboy mögött álló jelvényes pasas lehajolt,
felállt, és a cowboy nyaka felé nyújtotta a kezét, mire a lány meglátta
benne egy fegyver körvonalait.
Bang! A lövés robaja visszhangzott a zárt helyiségben, a sovány
férfi azonnal összecsuklott. Gracie hallotta a térde koppanását a
betonon, közvetlenül előtte rogyott térdre. Az elemlámpa elgurult
tőle, az oldalfalat világította meg.
A felvillanó fényben egy pillanatra látta az arcát: hosszú, sápadt és
lószerű, borostás, őszes barkóval, mint valami isten háta mögötti
vidéken élő hegylakó a filmekben. A szája kissé nyitva, kilátszottak
hosszú, sárga fogai és egyenesen ránézett, de a tekintetében nem
volt semmi értelem. Meglepettnek tűnt.
Az egyenruhás, nagytestű férfi mögé állt, a tarkójához nyomta a
pisztoly csövét, és még egy lövés dördült. A cowboy megmerevedett
és arccal előrezuhant.
Forró és undorító valami ért Gracie csupasz lábához, de nem
nézett le, hogy mi az. Puskapor, vér és égett haj szagát érezte.
– Idióta szarházi – mondta a fegyveres férfi. Aztán hozzájuk szólt.
– Sajnálom, hogy látnotok kellett, lányok.
– Azért jött, hogy segítsen nekünk? – kérdezte Gracie.
 – Nem igazán – felelte a jelvényes férfi. Aztán a mögötte állónak
szólt: – Ronald, segíts nekem a sarokba vonszolni ezt az idióta
szemétládát. Egyelőre itt marad.
 36.
 
November 21., szerda, 10:23
 
Ronald Pergram végignézte, ami történt. Jimmy ostobaságokat
fecsegve, örömködve vonult be a helyiségbe, elkérte Legerski
elemlámpáját, majd visszanyúlt érte. Bekapcsolta, rávilágított a
sarokban kuporgó lányokra. A fénysugár gonosz tekintetként
pásztázott rajtuk. Aztán a szeme sarkából jobbra lent azt látta, hogy
a vén zsaru a tömegéhez képest meglepő gyorsasággal leguggol,
felhúzza a nadrágszárát, felfedve ezzel a bokatokban lévő revolver
markolatát, majd kézbe veszi és egyetlen mozdulattal felemeli, úgy,
hogy a fegyver csöve néhány centire legyen Jimmy fülétől. Jimmy
meg sem érezte, mi fog történni, nem mozdította a fejét.
Amikor a csapos leroskadt, Pergram végignézte, ahogy Legerski
leadja a gyilkos lövést Jimmy hülye fejébe.
Pergram egyetlen mozdulatot sem tett, hogy megakadályozza.
Csak nézte. Nem félt, hogy Legerski ellene fordul.
Mert ő a Gyíkkirály. Neki életbiztosítása van, és per pillanat
golyóálló. Legerski megfordult, és megpörgette a pisztolyt.
– Dörzsölt darab, amit korábban használtam – mondta, ami azt
jelentette, hogy ez ugyanaz a lenyomozhatatlan fegyver, amelyikkel
Hoyt nyomozót megölte. – Ne aggódj! Hamarosan megszabadulok
tőle.
 
Jimmy teste könnyű volt. Pergram megfogta az egyik lábát, és a fal
felé húzta. Érezte, hogy az izmai ránganak és remegnek a
farmernadrág alatt. A kocsmáros betört feje széles, fekete vércsíkot
húzott, mint hajó után a hullámok.
A sarokba húzták a hullát, Legerski a helyükre rúgta a
kicsavarodott végtagokat.
– Hozd a lámpát, és segíts nekem!
Pergram kötelességtudóan, de pokolian neheztelve, hogy valaki
más utasítását kell teljesítenie, felmarkolta az elemlámpát a padlóról.
A nyele ragacsos volt, ahogy végiggurult a vértócsán. Odavitte
Legerskihez, aki Jimmy teste fölé hajolt. A járőr éppen az aprópénzt
vette ki a zsebeiből, aztán a bicskáját, a pénztárcáját, a hitelkártyáit,
a blokkjait, a céduláit, melyeket Jimmy összegumizva az
ingzsebében hordott. Az öreg zsaru kikapcsolta Jimmy nadrágszíját,
és kihúzta a bújtatókon át.
– Így nincs náluk semmi, amit fegyverként használhatnának, vagy
amire felakaszthatják magukat.
Aztán lehúzta Jimmyról a csizmáját, és a nyitott ajtón át kidobta a
folyosóra.
Erről Pergramnek eszébe jutott, hogy az ajtó még mindig nyitva
van, és úgy tűnt, hogy Legerskinek is ugyanez jutott eszébe, mert
sarkon fordult, és az ujjával a sarokban ülő lányokra mutatott.
– Eszetekbe ne jusson kirohanni azon az ajtón! Nincs hova menni,
és amúgy is megállítanánk, mielőtt elérhetnétek a kijáratot. Láttátok,
mi történt itt, mire vagyok képes. Fogalmatok sincs arról, hogy a
társam mire képes. Szóval üljetek ott csendben, amíg kimegyünk.
Pergram megfordult, és megvilágította őket az elemlámpával.
Nem mozdultak, de a fiatalabbik szemében látott valamit felvillanni.
Az a lány a szökésen gondolkodott, azon, hogy megpróbáljon
elrohanni mellettük az ajtó felé. Pergram mosolygott, de tudta, hogy
a lány ezt nem látja.
A sötét hajú megszólalt:
– Őt itt akarják hagyni?
– Egy ideig – mondta Legerski. – Amíg kitaláljuk, hogy mit
csináljunk vele.
Pergram figyelte, ahogy Legerski körülnéz, meglátja a régi takarót
a padlón, felkapja és letakarja vele Jimmy testét.
– Tessék. Most már nem kell nézegetnetek.
Pergram nem akart beszélni, bár Jimmy, az az idióta vén fasz
kimondta a nevét. Ahogy Lagerski is. Tekintettel arra, ami történt,
kételkedett benne, hogy a lányok ezek után emlékeznének rá.
Korábban hallották már a hangját, de ezt nem kéne erőltetni.
Az idősebb lány a kezébe temette az arcát, és hallotta a zokogást.
Ezután a fiatalabbra nézett. Ő visszanézett rá. Komor volt, arcán a
dac maszkjával.
 Öröm lesz betörni, gondolta. Nem értette ennek az értelmetlen
viselkedésnek az okát. Ez is csak olyan buzgómócsing típus, mint a
halott húga, JoBeth volt. Nem tudta, hogyan működik a világ.
Hogyan is tudhatta volna, amikor egész életében dédelgették,
kényeztették és folyton azt mondogatták neki, hogy milyen okos és
különleges. Legalább az idősebb sírt. Lehet, hogy ő zsigeri szinten
már megértette. Ha még nem, akkor hamarosan rájön, gondolta
Pergram.
Bár egyáltalán nem volt alkalmas az idő, sőt ez volt a lehető
legalkalmatlanabb idő, érezte, hogy a belső szervei bizseregnek, a
vére forr.
– Kész vagy? Mehetünk? – kérdezte Legerski.
Pergram vonakodva bólintott. Mindent a maga idejében.
 
A másik helyiségben, ahogy Legerski nejlonzacskóba pakolta Jimmy
holmiját, megjegyezte:
– Jobb lesz nekünk nélküle.
– Ja. Én eleve nem is akartam bevenni a buliba.
A rendőr felnézett.
– Tudom. Bárcsak ne hoztam volna ide. De tudod, mi történt.
Elkezdett kérdezgetni, mit csinálunk, merre járunk. Tudtam, hogy
deviáns, de azt nem, hogy vakmerő.
– Én tudtam.
Ez rendkívül ostoba dolog volt Legerski részéről. Hat hónapja
Jimmy rákérdezett, hogy miért rendel olyan sok ételt, amikor már
csak ő lakik a házban. Olyanokat mondott, hogy „biztosan van
valami babád, akit eltitkolsz előlem”, meg ilyesmiket. Egyik éjjel,
amikor a rendőr nem volt szolgálatban és leitta magát, Jimmy
megmutatta neki a pornógyűjteményét. Elég bizarr volt, és világosan
látszottak belőle durva hajlamai. Legerski felismert néhány tárgyat,
amely csak trófea lehetett: hajfürtöket, bugyikat, szemüvegeket. Az
egyik dolog a másikhoz vezetett, és amikor Pergrammal legközelebb
a bunkerba mentek szexelni, Legerski magával vitte Jimmyt.
Pergram arra gondolt, hogy az első hibája az volt, amikor
Legerskit bevette, bár úgy érezte, nincs más választása. Jimmy
beengedése csak súlyosbította a problémát.
 
– Ez van – mondta Legerski, azzal csomót kötött a nejlonzacskóra. –
Errefelé nem fog senki nagyon megdöbbenni, hogy Jimmy
egyszerűen bezárta a boltot és világgá ment. Már korábban is csinált
ilyet, hónapokig távol volt.
Pergram bólintott, de egy rossz gondolat fogalmazódott meg
benne.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy nincs hihető fedősztorid arra,
hogy Jimmy elment?
– Nem igazán.
– És ezt csak így mondod? Azt hittem, te vagy a nagy tervező, aki
mindenre gondol.
– Nem igazán volt választásunk. Jimmy bement oda, és rá akarta
tenni a… kezét a lányokra, mielőtt mi kezelésbe vehettük volna őket.
Ez soha nem volt az alku része. Mohó lett, és ostoba. Ráadásul erre
most nincs időnk. Előbb a saját helyzetünket kell rendezni, és
lehűteni a kedélyeket.
Pergram bólintott, pusztán azért, hogy reagáljon valamit.
– Nézd – szólt Legerski. – El kell mennem Livingstonba a bíróhoz.
Az a rendőrpicsa most valószínűleg azon agyal, hol a fenében
lehetek. Oda kell mennem, hogy védjem a seggemet.
– Az én seggem meg persze ráér, hadd lógjon – jegyezte meg
Pergram.
– Nem, ez nem így van.
– Már hogy a pokolba ne lenne így?
– Ronald, most te jössz. Eddig én végeztem a piszkos munkát.
Ideje, hogy te is csinálj valamit.
Pergram hátradőlt, résnyire nyitott szemmel nézte Legerskit, és
várt. A rossz gondolat tehervonattá változott, és egyenesen feléje
tartott.
– Az a helenai zsaru ismer engem – mondta Legerski. – De téged
nem ismer. Te elég közel tudsz kerülni hozzá, hogy benyugtatózd.
Elviheted a titkos helyedre a parkban vagy idehozhatod, engem nem
érdekel. De ki kell iktatnunk a terepről, mielőtt felborzolja itt a
kedélyeket, és túl sokat kérdez vagy valahogy összerakja a
történetet.
 – Ezzel azt akarod mondani, hogy öljem meg azt a zsarunőt?
– Pontosan ezt mondom.
– Attól nem szabadul ránk a pokol hét bugyra?
Legerski ellépett az asztaltól.
– Az is benne van a pakliban. De nem lesz baj, ha gyorsan és
alaposan cselekszünk. Órákba telik, amíg a megyei seriffhelyettesek
összeszedik magukat. Az a nő addig teljesen egyedül van. Ha most
kivonjuk a forgalomból, rejtély lesz, hogyan tűnt el, de senkinek nem
lesz fogalma róla, hacsak mi nem baszunk el valamit. Ami azt illeti –
folytatta Legerski, mert kezdett tetszeni neki az ötlet –, más irányba
is terelhetem a vizsgálódást. Azt mondhatom, hogy ezek ketten,
mármint Hoyt és Dewell édes kettesben voltak egy autóban az út
szélén. Ki tudná biztosan, hogy nem szöktek el együtt? A becstelen
zsaru és a társa, aki a szeretője is? Az ilyesmi nagyon is vallana
Cody Hoytra. Elég őrült dolog, hogy az emberek elhiggyék róla.
Aztán vigyorogva hozzátette:
– Dolgozom a sztorin. Van időm kitalálni, míg a bíróhoz érek.
Elhinthetem az ötletet a Park megyeieknél, akiket ismerek. Lehet,
hogy néhol még hézagos, de egyelőre tetszik.
Pergram nem mondta, hogy tetszik neki, de azt sem, hogy nem
tetszik. Csak annyit tudott, hogy minden, amit az évek folyamán
felépített, most ott van a sínek között, a tehervonat pedig jön.
Minden, amit elért, szétesett, vadul és megállíthatatlanul pörgött, és
az, aki a műsort dirigálta, ott állt előtte, egy halott ember holmiját
tartalmazó szemeteszsákkal a kezében.
Legerski az egyik kezével megragadta a lőszeres doboz
fogantyúját, a másikban a nejlonzacskót tartotta. Pergram egy
pillanatig nem engedte el a dobozt, a két férfi egymás szemébe
nézett. Aztán Pergram elengedte és hagyta, hogy Legerski átvegye.
– Tudod, hogy vannak még másolataim – súgta Pergram.
– Azok is kellenek.
– Addig nem, amíg én úgy nem döntök.
– Ha megtartod, mindkettőnket letartóztathatnak.
– Igen, ez így van – felelte Pergram. – De ha ez bekövetkezne,
akkor nem csak engem tartóztatnak le. Együtt bukunk.
 Legerski legjobb szigorú-rendőr tekintetével nézett rá, de
Pergramnek a szeme sem rebbent. Évek óta nézett farkasszemet
rendőrökkel.
Pergram engedett, nem akarta elrontani Legerski jókedvét. Témát
váltott:
– Hogy néz ki ez a nő, és milyen kocsival jár?
A járőr leírást adott a Ford Expeditionről, megadta a rendszámot.
– A harmincas évei közepén jár, erős testalkatú, középhosszú,
barna haj, barna szem. Sötét nadrágkosztüm, fehér blúz.
És még hozzátette:
– Szép arca van.
 37.
 
November 21., szerda, 10:38
 
Cassie a parkoló Ford Expeditionben ült a főút szélén, járó motorral.
A hálaadásra gondolt, a templomokra és Istenre.
A Dicsőség és Transzcendencia Egyházának épületegyüttese a
folyón túl, a Yankee Jim kanyon másik oldalán állt. Évekkel korábban
már látta, amikor egyszer erre járt, de soha nem tanulmányozta az
alaprajzot, és nem is fordított rá nagyobb figyelmet. Most távcsövön
át figyelte, végigpásztázta épületről épületre, remélve, hogy talál
valamit, ami segít megoldani a Sullivan lányok és Cody Hoyt
eltűnésének rejtélyét. Nem látott friss keréknyomot a telephez vezető
nedves úton, bent a telep területén sem, ahogy a piros Fordnak és
Cody pickupjának sem volt nyoma.
A viharfelhők között átsejlő délelőtti napfény lágyan és meredeken
ért a völgybe. A színek, az árnyékok, a kontúrok fakónak tűntek.
Olyan gyakran sütött a nap Montanában, hogy furcsának tűnt a
napfénynélküliség. Ez valahogy tompította Cassie korábbi
lelkesedését, hogy helyesen cselekszik, és hogy a nyomozás halad
valahová.
Száz méterrel feljebb az úton egy zárt kapu állt. A kapun túli út a
folyó Cassie felőli oldalán kanyargott lefelé egy kétsávos hídhoz,
amely átvezetett a folyó túloldalán lévő táborba. Úgy tűnt, az az
egyetlen út, amelyen a szektatelepet meg lehet közelíteni, bár azt
nem lehetett látni, hogy az épületek mögött vezetnek-e utak a
hegyekbe, de úgy gondolta, hogy valószínűleg igen.
A telep egy hatalmas fennsíkon terült el, közvetlenül a szeme
előtt. Mögötte és a két oldalán meredek hegyoldalak emelkedtek,
olyan volt, mintha a hegyek nyitott tenyerükben ringatnák a tábort.
Elrendezésében katonai pontosság látszott. Bal oldalon négy vagy öt
szép hosszú sorban kis fehér családi házak álltak, mindegyik zöld
tetejű. Az épületegyüttes közepén csúcsos tornyú, masszív kápolna
állt. A négy sor ólomüveg ablak azt jelezte, hogy odabent legalább
négy szint van, legalábbis az épület első felében biztosan. A kápolna
is fehérre volt festve. A kétszintes, lépcsős épület iskola lehet, ezt
abból gondolta Cassie, hogy mellette egy elkerített részen játszótér
állt. Jobb oldalon hatalmas, megnevezhetetlen épületek voltak, talán
garázsok vagy raktárak. Ott kellene keresni az eltűnt járműveket,
gondolta. A fennsík többi részén felszántott mező volt, rajta a téli
búza hajtásainak dús, zöld szőnyege.
A telepen az volt a legfeltűnőbb, hogy emberi tevékenységnek
semmi nyoma, gondolta Cassie. Persze egy-két ház kéményéből
füst gomolygott, és az egyik nagy épület kéménycsöve gőzt pöfékelt,
de embereket nem lehetett látni. Azon tűnődött, vajon mindenki a
föld alatt van-e, és ez a gondolat nyugtalansággal töltötte el.
Próbálta elképzelni a hálózatát és kiterjedését a föld alatti
komplexumnak, amely állítólag a föld alatt létezett. A családi házak
kavicsos udvarában és a gazdasági épületeknél látszólag minden ok
nélkül felbukkanó furcsa betonpilléreken kívül semmi nem utalt arra,
hogy ez a bizonyos föld alatti építményrendszer valóban létezik.
 
Gyerekkorában egyszer, amikor az anyja huzamosabb ideig nem
volt otthon, Cassie-t egy kis széljárta farmra vitték Frank bácsihoz, a
kelet-montanai Miles City mellé. Frank bácsinak és Helen néninek
négy fia volt, ketten Cassie-nél idősebbek, ketten fiatalabbak,
egyikük sem él már az államban. Amíg Frank bácsi nem vesztette el
a farmot, és nem kellett a városba költöznie, Cassie ugyanúgy
kivette a részét a munkából, mint a fiúk. Bár a nagybátyja
legszívesebben elkényeztette volna egyetlen kislányát, Cassie erről
hallani sem akart. Egyrészt azért, mert nem akarta, hogy az
unokatestvérei csúfolják, másrészt azért, mert szeretett volna
beilleszkedni. Kerítést épített, segített a tehenek elletésénél és
odahúzta a platós pótkocsit a teherautó vagy traktor mögé, nyáron
szénabálákat rakodott, télen etette a teheneket.
Minden vasárnap bementek a kongregacionalista{7} templomba
Miles Citybe. Az unokatestvérei egyenesen utálták, de ő titokban
örült a lehetőségnek, hogy hetente egyszer szép ruhát vehet fel,
lányosan viselkedhet, és a tisztaságillatú, helyes testvéreivel mehet
a városba. Sosem értette, miért jártak abba a gyülekezetbe és
sosem értette, mi a különbség a kongregacionalisták, a
lutheránusok, a baptisták vagy a presbiteriánusok között. Tudta,
hogy a katolikusok különlegesnek tartják magukat, és mindig is
irigyelte őket, mert úgy tűnt, tudnak valamit, amit ő nem. Volt a
városban néhány mormon is, az övék volt a legmodernebb templom,
kosárlabdapályával odabent, és Cassie azt is irigyelte.
Akkoriban határozta el, hogy ő keresztény, és most úgy érezte,
hogy még mindig az. Amikor távcsövön át nézte a szekta telepét, a
tagokra gondolt, akik vallási buzgóságukban évekkel azelőtt mindent
felégettek maguk mögött és odaköltöztek, hogy hasonló
gondolkodású hívek társaságában éljenek. Irigyelte őket, ahogy
irigyelte a katolikusokat és a mormonokat is, mert úgy tűnt, ők
hisznek valamiben. Nem gondolta, hogy ostobák vagy tudatlanok
volnának. Sőt, talán spirituális értelemben okosabbak voltak nála. Ők
legalább hittek valamiben, ami segíthette őket a mindennapi
életükben.
 
Nem hallotta a csengőt, de biztosan kicsengettek, mert az iskola
melletti udvar hirtelen tele lett gyerekekkel. Minden hinta megtelt, a
csúszdánál sor állt. A fiúk csapatokba álltak focizni. Akik nem
jutottak játékszerhez vagy nem vettek részt csapatjátékban, kis
csoportokban álltak az udvar különböző részein és beszélgettek.
Három nagykabátos felnőtt felügyelte őket, akik körbejárták az
udvart.
Ráközelített egy csoportra. A gyerekek különböző életkorúak
voltak, ötévestől a langaléta kamaszokig. Egészségesnek tűntek, jól
öltözöttek voltak, konzervatív, de nem túlságosan divatjamúlt ruhákat
hordtak. Észrevette, hogy néhány lánynak rózsás volt az arca a
reggeli hidegben, és a leheletük kis párafelhője olyan volt a fejük
felett, mint megannyi gondolatbuborék.
Cassie egy öt-hat gyerekből álló csoportra fordította a távcsövet
az udvar sarkában. Távolabb voltak az idősebbektől és a
természetes klikkesedés szerint elkülönülő csoportot alkottak a
játszótéren. A kabátjuk túl nagynak tűnt, valószínűleg idősebb
gyerekektől örökölték, apró lábaik kis ágakként álltak ki a kabát alól.
Nem sokkal idősebbek, mint Ben, gondolta Cassie. A két fiú akár
Ben is lehetett volna. Erre a gondolatra elszorult a szíve, és hirtelen
a sírással küszködött.
 
Cassie felsóhajtott, a kézfejével megtörölte a szemét és az ölébe
ejtette a távcsövet. A látottak alapján egy cseppet sem gyanakodott
arra, hogy a kanyon túloldalán lévő vallási közösség tagjai
rosszindulatúak lennének, és közük lenne a tinilányok vagy Cody
eltűnéséhez. Tudta, hogy ostobaság volt ezt gondolni. A gonosz
emberek ránézésre gyakran egyáltalán nem tűnnek gonosznak. Ez
volt számára a rendőri munka egyik nagy felismerése, hogy a füvet
nyíró szomszéd is lehet épp olyan szörnyű, mint a bérelt
kunyhókban élő drogosok. Azt is tudta, hogy az istenfélő típusok is
képesek nagy bűnöket elkövetni. De egyszerűen nem ez volt a
megérzése, annak ellenére, amit Legerski járőr mondott róluk.
Azt kívánta, bárcsak megkérdezhetné Codytól, mit gondol erről a
helyzetről. Mert Cody sokkal fontosabbnak tartotta az intuíciót, mint
a legtöbb rendőr, akivel eddig dolgozott. Egyszer azt mondta: „Ha
valami bűzlik, jobb, ha utánamégy!” De a vallási közösségnél semmi
sem tűnt gyanúsnak.
Fontolgatta, hogy a kapuhoz hajt és megkéri őket, engedjék be.
Ez volt az eredeti szándéka. De amikor jobban belegondolt, úgy
döntött, nem kockáztathatja meg, akkor sem, ha Cody ezt tenné – és
valószínűleg meg is tette. Ha nem engedik be, meg kéne várnia,
amíg a házkutatási parancs megérkezik, de ezzel a bentieknek több
órájuk lenne elrejteni vagy eltüntetni az esetleges bizonyítékokat. Ha
pedig beengedik és tévedett velük kapcsolatban, és a megérzései
tévesek voltak… akkor kész. Őt is eltüntethetik ugyanúgy, mint a
Sullivan lányokat és Codyt.
Így megvárta, amíg a Park megyei rendőrök megérkeznek a
házkutatási paranccsal, és ha kell, azzal jutnak be. Rengeteg ideje
volt, úgyhogy elüthette azzal, hogy alaposan elgondolkozzon,
észszerű-e, amit csinál.
 
A karórájára nézett. Még másfél óra volt ebédidőig. Mondjuk egy óra
az ebéd, így három vagy négy óra marad a munkaidőből, aztán
mindenki elindul hálaadást ünnepelni. Livingstonból negyvenöt perc
alatt ért a szekta telepére, ez még tovább csökkenti a rendelkezésre
álló időt, hogy a Park megyei rendőrök segítsenek neki. Átkozta ezt
a szerencsétlen időzítést. Miért nem történhetett ez inkább egy
hétfőn?
A Sullivan lányok alig tizenhárom órája tűntek el, Cody nyolc órája
nem adott jelet magáról. Ha élve tartják őket fogva a telepen vagy
valahol máshol, mennyi az esély rá, hogy egy négynapos hétvége
után is még életben lesznek? Kilencvenhat óra fogság után? Az
akadémián látta az emberrablások bűnügyi statisztikáit. Az esélyek a
nullához közelítettek.
Ekkor megint Ben jutott eszébe. Megérdemelte a hálaadási
vacsorát. Megérdemelt volna valamiféle normális életet és
hagyományt, olyasmit, ami neki gyerekkorában sosem adatott meg.
Elhatározta, hogy visszamegy Helenába, amint lehet. Az Albertsons
sokáig nyitva van, és ha nem lesz pulyka, akkor sonkát vesz. Ha
kell, egész éjjel főz.
A gondolat, hogy otthon legyen Bennel, miközben a Sullivan
lányok és Cody még nem kerültek elő, a bűntudat émelyítő
hullámával terítette be. De mit csináljon, ha nem találnak semmi
nyomot, amin továbbléphetnének?
 
Cassie próbált egy kis lökést adni a folyamatnak. Felhívta a Park
megyei seriffhivatalt, és közvetlenül Bryan Pedersen seriffet kérte. A
recepciós várakoztatta, és elég idő telt el ahhoz, hogy Cassie
elképzeljen egy beszélgetést a seriff és a recepciós között, ahogy
egyeztetik a legjobb fedősztorit, amellyel háríthatják a hívást.
Végre beleszólt valaki.
– Itt Pedersen seriff.
A hangja száraz, magas volt, de nem mesterkélt.
– Itt Cassandra Dewell nyomozó Lewis és Clark megyéből –
mutatkozott be.
– Értem, Dewell nyomozó. Valahányszor a maga nevét hallom,
Dawg seriff, a rajzfilm figura jut eszembe. – Egy pillanatnyi csend. –
Remélem, nem vette sértésnek.
– Nem, nem most hallom először.
– Akkor kérem, bocsásson meg – kuncogott. – Mit tehetek önért?
 – Tubman seriff felhívta ma délelőtt? Azt mondta, keresni fogja
önt.
– Ó, igen – mondta Pedersen. – El is felejtettem. Most mindenki
terepen van, de lehet, hogy ebéd után tudok adni pár embert.
– Ebéd után?
– Igen, akkor visszajön Gadbury és Simmons, őket le tudom
küldeni oda. A két legjobb nyomozónk.
Vagyis civil ruhás nyomozók, mint Cassie és Cody.
– És egyenruhásokat esetleg?
– Nem valószínű. Minimális létszámmal működünk, mert ugye
ünnep lesz. Itt kell tartanom néhány embert, ha valami hívást
kapnánk, és a fogdába is kell személyzet. Nem tudok ma senki mást
átcsoportosítani.
Cassie behunyta a szemét, és mély levegőt vett, hogy nyugodt
tudjon maradni.
Legerski szavai jutottak eszébe, miszerint az, hogy nála krízis van,
nem jelenti azt, hogy másnál is az van.
– Seriff, három ember eltűnt. Rick Legerski úton van, hogy a
bírótól házkutatási parancsot szerezzen, és igazán szükségem van
néhány emberre az osztályáról, hogy segítsenek végrehajtani.
– A szekta telepéről van szó? – kérdezte Pedersen,
félreérthetetlen vonakodással a hangjában.
– Igen.
– Aha. Azt hiszem, erről tudok – mondta a seriff.
Cassie várt, de nem volt folytatás.
– Seriff, valami gond van?
Hosszú sóhaj.
– Nincs. Megígértem Tubmannek, hogy segítek magának.
Tartozom neki. De meg kell értenie valamit, Dewell nyomozó. Ez az
egész nekem kissé gyenge lábakon áll. Azt kéri tőlünk, hogy
menjünk le oda és forgassuk fel a szekta telepét a hálaadás előtti
napon a maga gyanúja alapján? Maga szerint ezt hogyan fogadják a
közösség tagjai és a völgy lakói? Ha engem kérdez, ennek nagyon
túlkapás szaga van.
Nem kérdeztem, akarta mondani Cassie, de nem azt mondta,
hanem azt, hogy:
 – Nézze ezt egy kicsit másképpen. Minél előbb tisztázzuk őket,
annál előbb kereshetünk másfelé. Biztos vagyok benne, hogy ezt
értékelni fogják.
– Gondolja? – szólt a seriff kétkedőn. – Mindenképpen ma akarja
ezt csinálni?
– Igen.
– Kevesebb mint huszonnégy órával azután, hogy a lányok
állítólag eltűntek… valahol?
– Igen.
– Biztos benne, hogy nem várhat egy kicsit? Mondjuk az ünnepi
hétvége utánig? Akkor több emberünk lesz és talán több nyomunk
is. Azt sem tudjuk biztosan, hogy azok a lányok a kanyonban tűntek
el, igaz?
– Nem. De Cody Hoyt maga mondta nekem tegnap éjjel, hogy
idejön nyomozni. Akkor hallottam róla utoljára.
Pedersen felhördült.
– Ismerem Codyt. Csökönyös egy gazember. Azt hiszem, nem
kellene meglepődnöm azon, hogy szerinte semmi gond nincs azzal,
ha átlépi egy másik megye határát, és a saját hatáskörén kívül kezd
nyomozásba anélkül, hogy a helyi hatóságokat tájékoztatná vagy
bevonná.
– Ő már csak ilyen – mondta Cassie, és tudta, hogy ez
védekezésnek hangzik.
– Mindig ilyen, és éppen ez a baj az ilyen fickókkal.
– Vitatkozhatunk Cody módszerein, vagy megpróbálhatunk
megmenteni néhány életet, seriff.
Pedersen megint felsóhajtott.
– Hallottam, hogy maga is nehéz eset.
– Ezt kitől hallotta?
Azt gyanította, vagy Tubman, vagy Legerski mondhatta. Akárhogy
is, bármennyire próbálta tagadni, azért ez fájt neki. Aztán arra
gondolt, nyilván nem Tubman. Még seriff a seriffnek sem feketítené
be azt, akit ő maga választott a sokszínűségi program keretében.
– Ez azt jelenti, hogy Legerski járőr ma reggel beszélt önnel?
– Ami azt illeti, alig pár perce. Tudni akarta, hogy bent van-e még
a bíró, vagy már elutazott hálaadásra.
 Ebből tudta. Legerski.
– És bent van a bíró?
– Délig. Utána útnak indul.
– Jó. Meg kell szereznünk a házkutatási parancsot.
– Meg kellene, Dewell nyomozó. De a bírónak is ugyanazok a
kérdések járhatnak a fejében, mint nekem. Kíváncsi lehet, hogy
miért nem várhat ez az ügy.
Cassie behunyta a szemét, erős haraggal küzdött.
– Ha kiderül, hogy azok a lányok és a társam megsérültek valahol,
pedig megakadályozhattuk volna, hogy bajuk essen, akkor talán
majd meg tudja magyarázni mindenkinek, hogy miért volt a legjobb
döntés egy négynapos hétvégét várni a megmentésükkel.
– Nyugodjon meg, kis hölgyem…
– Senkinek nem vagyok a kis hölgye, seriff!
– Nem csoda. De mindegy is. Mint mondtam, kirendelem Gadburyt
és Simmonst. És ha tudok még mást riasztani, őket is odaküldöm.
Megkérem őket, hívják fel magát, amikor a közelben lesznek, hogy
megbeszélhessék, hol találkoznak.
– A telephez vezető zárt kapu előtt. Mondja meg nekik, hogy ott
találkozunk.
– Rendben – felelte a seriff olyan hangsúllyal, mint aki alig várja,
hogy letehesse végre a telefont.
 
Bosszankodott, és észrevette, hogy az Expeditionben már csak
negyedtank gázolaj van. Úgy döntött, hogy elugrik Gardinerbe
tankolni, az csak tizenhét kilométerre van. Ahogy kikanyarodott az
útra és elindult, gondolatban felidézte a Pedersen seriffel folytatott
beszélgetést, mire még dühösebb lett. Kis hölgy? Legerski lejáratta
őt. Miért?
Ismét eszébe jutott az a rengeteg cigarettacsikk, amit a kocsma
kukájában talált. Arra gondolt, milyen titokzatos volt Legerski, amikor
reggel találkoztak. Azon spekulált, vajon mit mondhatott róla a
seriffnek azon kívül, hogy „nehéz eset”. És ekkor eszébe jutott, mit
mondott rá, amikor a kocsmától elhajtott.
Cassie kinyitotta a telefonját, és megnyomta Edna gyorstárcsázó
gombját. Nem akart rádión beszélni a helenai fődiszpécserrel, mert
azt bárki hallhatta.
Miután összefoglalta, mi történt és hol van, Cassie azt kérdezte:
– Jól emlékszem, hogy azt mondtad, a nővéred Gardinerben
lakik?
– Igen, drágám. Sally. Az övé az ottani patchwork üzlet, a
Yellowstone Quilt Shop.
Cassie bólintott.
– Van egy kis időm. Lehet, hogy benézek hozzá.
– Felhívom, szólok neki, hogy mégy. Fogadni mernék, hogy húsz
százalék kedvezményt ad neked, ha én kérem.
– Edna – szólt rá Cassie határozottan. – Kérlek, ne hívd fel! Csak
beugrom hozzá. Szeretnék neki feltenni néhány kérdést a volt
férjéről, Rick Legerskiről. Jobb lenne, ha nem tudna erről, mielőtt
odaérek.
Edna egy kis ideig hallgatott, aztán azt mondta:
– A nővérem nagyon zárkózott. De ha megbízik benned, bőven
van mit mesélnie. Rendben. Nem hívom fel.
– Köszönöm, Edna.
 38.
 
November 21., szerda, 11:10
 
A hófúvás egyelőre elállt, de északon viharfelhők gyülekeztek,
tömörödtek, ökölbe szorították a kezüket, hogy később sokkal
nagyobb fehér csapást mérjenek a vidékre. Pergram a Buickban
zötykölődött hazafelé a rögös magánúton, gonosz nyugalommal a
fejében és a szívében.
Bár elég rosszul teljesített az iskolában, és éppen csak sikerült
leérettségiznie, mindig is megvolt az az istenadta képessége, hogy
több lépéssel mások előtt tervezzen, gondolkodjon. Ha valaha arra
kérték volna, hogy írja le, milyen módszerek, meggondolások
alapján hoz döntést, nem lett volna képes rá. Az évek folyamán, a
kamionozás közben azonban megtapasztalta, hogy gyorsabban
gondolkodik sofőrtársainál, így elméletben és gyakorlatban is képes
volt túljárni az eszükön, és előnyt szerezni magának. Fölényben volt
velük szemben. Éppen ezért vigyázott, hogy a rakománya a 36
tonna megengedett össztömeg alatt legyen, mivel nem töltötte tele
mindkét 500 literes tankot, mert a plusz üzemanyag, plusz súlyt
jelent. Sosem használta a tempomatot, de nagyon odafigyelt a
helyes sebességváltásra, nehogy feleslegesen terhelje a motort.
Mindig a sebességhatár alatt maradt, az optimális üzemanyag-
felhasználási tartományban. Tudta, hogy a kamionja négy liter
üzemanyaggal nyáron tíz, télen nyolc kilométert tesz meg, és
eszerint tervezett. Többet tankolt olyan államokban, ahol kevesebb
volt az adó, vagy adó-visszatérítést adtak, például Illinois-ban, de
megállás nélkül hajtott keresztül a magas adókat kivető seggfej
államokon, mint Minnesota. A fülkében evett és aludt, ha tehette,
nem pazarolt pénzt a kamionos pihenőkben. Tökéletesítette a
trükközés művészetét, hogy amikor súlyellenőrző állomáson kellett
áthaladnia, a pneumatikával a kocsi elejére vagy végére tolta a
rakományt, miközben átment a mérlegen.
 Mindezek a stratégiák időt és pénzt takarítottak meg neki, és ez
minden hónapban megmutatkozott a nettó bevételein. Az évek
folyamán több tízezer dollárt spórolt azzal, hogy nem volt ostoba,
nem volt vakmerő, csak vezetett és vezetett, és száz kilométerekkel
előre gondolkodott, miközben a táj elsuhant mellette.
Most is ezt tette, ahogy hazafelé hajtott. Száz kilométerekkel
előbbre látott, és tudta, hogy erre szüksége is van.
A „túlélőcsomag” mellette volt az anyósülésen.
 
A gyatra, öreg függöny a nappaliban pár centire szétnyílt, és
Pergram látta, hogy az anyagot karcos végű bot húzza félre.
Mostanában így szokott kinézni az ablakon, hogy fel se kelljen állnia.
Előrehajolt a székében, és a botjával húzta szét a függönyt. Pergram
úgy tett, mintha észre sem venné.
Nem ment be rögtön a házba. A „túlélőcsomagot” a Peterbilthez
vitte, felkapaszkodott és beült. A dobozt az ülések közé tette. Aztán
becsukta az ajtót, a kormányra hajolt és beindította a motort. Az
elején hideg volt, ezért csendben ült és szívatta az üzemanyagot,
amíg a dízelmotor zörgése ismerős zúgássá nem simult. Ellenőrizte
a kipufogót, és addig nézte, amíg a kipufogógáz olajos feketéből
előbb opálosan fehér, aztán áttetsző nem lett.
Ellenőrizte az üzemanyagszintet, a guminyomást, a
hőmérsékletet, az olajszintet. Minden tökéletes. Jó érzés volt újra a
vezetőfülkében lenni. Helyénvaló érzés. Mint amikor a harcos felül a
csatalovára, gondolta. A szilárd talajon töltött idő ezúttal
katasztrofálisnak bizonyult.
Üresben hagyta a kamiont, kiszállt a fülkéből, és leereszkedett a
hágcsón a földre. Tudta, hogy az anyja utálja, ha a házhoz túl közel
járatja a kamion motorját.
 
Pergram az első ajtón ment be, lassan, oldalazva haladt a dobozok
alagútján át a hálószobájának ajtaja felé. Ahogy elhaladt az anyja
mellett, látta, hogy ugyanúgy ül a székében, mint amikor otthagyta.
Rázta felé a botját, a szája mozgott, és hang jött ki rajta. Pergram
még csak oda sem nézett.
 Kinyitotta a hálószobaajtót, és bevonult. Egy perc alatt bepakolta
egy táskába a laptopját, a videókameráját, a digitális kameráit, a
VHS-DVD konverterét. Felállt az ágyra, átnyúlt az olcsó
álmennyezeti paneleken, és kivette a papírzacskót, benne az összes
eredeti lemez és szalag másolatával, amelyet valaha átadott
Legerskinek. A papírszatyorban annyi videófelvétel volt, hogy alig
fért el a táskában. Valahogy mégis sikerült, és lepattintotta a zárakat.
Kilépett a szobájából, az ajtót nyitva hagyta. Már nem kell bezárni,
gondolta.
Az a zsibbasztó, kotkodácsoló hang, amelyet bosszantó
aláfestésként hallott, azért került fókuszba, mert hagyta. Megállt pár
lépésnyire a felhalmozott kincsek fülkéjétől. Még mindig ott ült.
– Ronald! Tudod, mit érzek, ha az ablakom előtt járatod a motort.
Olyan hangos, hogy nem hallom a saját gondolataimat. Olyan,
mintha valaki rázna. Érzem, hogy az egész ház remeg. Érzem a
kipufogógáz szagát, és rosszul vagyok tőle. Hányszor kértem tőled,
hogy ezt ne csináld?
Pergram nem válaszolt. Csak állt.
– Ronald, tudom, hogy ott vagy. Tudom, hogy hallod, amit
mondok, te bunkó gazember! Tudom, hogy ott vagy!
Pergram bólogatott magában, mintha válaszolna.
– Tankoltál a kocsimba, ahogy megígérted? Ha szép hálaadást
szeretnénk, be kell mennem a városba bevásárolni. Nem akarom,
hogy útközben kifogyjon a benzin, Ronald.
Aztán folytatta.
– Megint elmész? Ezért járatod a kamion motorját? Ez azt jelenti,
hogy hálaadáskor sem leszel itthon az öreg anyáddal? Ezt akarod
mondani nekem?
A férfi a szabad kezével megérintette az újságok, magazinok,
összehajtogatott üres, barna papírszatyrok mennyezetig érő
oszlopát. Egy kicsit nekitámaszkodott, és a kupac kissé megdőlt.
Porcicák hullottak fentről, az első szoba ablakán át beszűrődő
fénysugárban lebegtek. A halmot a folyosó felé mozdította, amely a
szeméthalomban hagyott benyílóhoz vezetett, ahol az asszony
széke állt.
– Ronald, mit csinálsz? Csak óvatosan ott!
 – És én mit mondtam erről a sok szarról? – szólalt meg végül.
– Kitakarítok. Mondtam már, hogy megszabadulok a szeméttől. De
csak a szeméttől.
Pergram felsóhajtott.
– És mi lesz a hálaadással, Ronald?
– Szerintem azt már JoBeth társaságában töltheted.
Az asszony hallgatott. Aztán:
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy szerintem ezt a hálaadást már JoBeth
társaságában töltheted, anya.
– Ostobaságokat beszélsz.
– Mondd meg neki, hogy egész életemben ki nem állhattam.
Az asszony alig kapott levegőt, ezúttal nem tudott mit mondani.
– Mondd meg neki, hogy a barátait is utáltam.
– Ronald, ne mondd ezt! Ne mondd ezt!
Még több súlyt helyezett a kezére, amivel a szemétoszlopot
nyomta. Néhány újság a tetejéről az átjáróba esett.
– Azt mondtam, hogy ez a hely tűzveszélyes. Hányszor mondtam
neked? – utánozta az anyja hangját és hanghordozását.
– Ronald, csak óvatosan! Ez egyáltalán nem vicces.
– De, eléggé vicces – mondta magának. Aztán: – Azt mondtad
annak az autópálya-rendőrnek, hogy szerinted valami nincs rendben
velem. Azt mondtad neki, hogy szerinted valami rosszban sántikálok.
– Milyen rendőrnek?
– Annak, aki pár éve megállított. Legerskinek.
– Nem emlékszem, tényleg nem emlékszem.
– Ha már itt tartunk, nem tudom, hány embernek beszéltél még
rólam, akikre szintén nem emlékszel. Attól, hogy amit mondasz,
nekem semmit nem jelent, nem jelenti azt, hogy mások nem veszik
komolyan, amit beszélsz. Ebbe belegondoltál valaha?
Pergram erősen meglökte az oszlopot. Az eldőlt és elzárta a
folyosót.
– Ronald!
Csak az asszony ősz haja látszott ki a szemét mögül, a feje előre-
hátra himbálózott, ahogy üvöltött.
 – Ronald, ugye megmondtam, hogy ez fog történni? Most
segítened kell kiásni engem innen. Valami a lábamra esett!
Pergram hátralépett, szabad kezével a nadrágzsebébe nyúlt, és
egy levél gyufát vett elő. A papír felirata: JUBITZ
KAMIONOS
PIHENŐ /
PORTLAND, OREGON. Az jó hely, gondolta. Ott nincsenek parkolói
gyíkocskák.
Kinyitotta a papírfedelet, kivett egy szálat, és végighúzta a
dörzsfelületen. Fanyar foszforszagot érzett, vékony füstcsík szállt az
áporodott levegőben.
– Te meg mit csinálsz, Ronald? – kérdezte az asszony,
megrémülve végül.
Pergram kicsit oldalra fordította a kis négyzetet, hogy a lángok
minden gyufára átterjedjenek.
A csomag fellángolt. Kis híján elejtette, mert a hő megperzselte az
ujjai hegyét. Aztán az egészet a ledőlt papíroszlopra dobta.
– Ronald…
Pergram kihátrált az ajtón, és már érezte a hőséget az arcán.
 
Ahogy egyre feljebb váltott, gyorsult a kamion és távolodott a háztól,
belenézett a visszapillantó tükörbe. Lángokat és kavargó fekete
füstöt látott kiömleni a régi ház ajtajain, ablakain. Nemsokára a Buick
is felrobban, és vele hamuvá válik minden rostszál, szőr, haj,
bizonyíték, gondolta. A ház melletti sűrű olajfűz cserjék is pattogva
égtek.
 
Pergram lassított, ahogy a főút kereszteződéséhez ért. Mindkét
irányba körülnézett. Nagy ívben vette a kanyart, ahogy már vagy
százszor, óvatos volt, nem engedhette meg, hogy a kamion vége
elsodorjon egy útjelző oszlopot. A Peterbilt lapos orrát délnek,
Gardiner felé fordította.
A helenai kövér rendőrnő keresésére indult.
 39.
 
November 21., szerda, 11:46
 
A Yellowstone Quilt Shop épülete egykori családi ház volt a Scott
Streeten, a település főutcáján. Egy télre bezárt, vadvízi evezéshez
való ruházatot árusító üzlet és egy zálogház között állt, melynek a
tábláján az állt: FEGYVEREK! Takaros, viktoriánus épület volt,
fazsindelyes magas tetővel, és fedett fatornáccal. Az ablakban egy
„Nyitva” feliratú foltvarrottas terítő lógott.
Cassie az üzlet előtt parkolta le az Expeditiont. Kiszállt, lesöpörte
a morzsákat az öléből és kabátja elejéről. Már tankolt, és a
Yellowstone-folyó hídja melletti kisboltban megevett hat csokis
minifánkot. A pult mögött álló kopasz, körszakállas, nadrágtartós férfi
azt mondta, sosem hallott a patchwork boltról. Egy másik vásárló, a
Cassie mögött álló nő azonban leszidta a pénztárost, hogy mennyire
nem figyel, és elmondta, merre van az üzlet.
Hallotta a folyó zúgását az üzletsor mögött. És bár messze, sokkal
lejjebb volt a kanyonban, de a sziklafalak visszhangozták a
vízcsobogást.
A fehér csipkefüggönyöktől otthonos, régiesen jó hangulatú a bolt,
állapította meg Cassie. Kitűnt a város többi házának vadászos,
szarvasagancsos jellegéből. Az üzlet, mint minden más épület a
tömbben, az utca közelében állt. A fehér léckerítés mögött csak egy
keskeny, füves előkert választotta el a járdától.
Kis csengő szólalt meg, ahogy belépett az ajtón. Az üzlet kicsi
volt, tele az asztalokra terített, falakra akasztott szövetekkel. Vékony,
sötét hajú nő nézett fel az antik asztalra állított varrógép mögül, és
félénken mosolygott. A varrógép, amellyel éppen dolgozott,
elhallgatott.
– Még épp időben érkezett, ma délben akartam zárni az ünnep
előtt. De semmi gond. Válogasson nyugodtan, ameddig csak akar.
Ami az asztalokon van, mind húsz százalékkal leértékelt, a
negyedrőfösökre pedig különleges akció van.
 Cassie kissé zavarban volt, mert nem tudta, mi az a negyedrőf, de
nem kérdezte meg. Mindig is bűntudata volt, hogy olyan keveset
tudott a foltvarrásról és más kézimunkákról. Kihúzta magát, és
feltette a kérdést:
– Ön a tulajdonos?
– Igen.
Sally Legerski jóindulatúnak, és szinte elegánsnak tűnt, gondolta
Cassie. Az arca hosszúkás, a szája széles, és nagy kék szemmel
néz a világba, alkata karcsú, filigrán. Cassie nem látta benne sem
Edna arcvonásait, sem testalkatát. Bár úgy tippelte, Sally a
negyvenes éveinek végén járhatott, nem volt nehéz elképzelnie,
hogy tízen-, huszonévesen igazi szépség lehetett. Szembetűnő volt
a különbség Ednához képest.
Cassie a táskájába nyúlt, elővette a jelvényét és megmutatta.
– Mrs. Legerski, Cassandra Dewell vagyok, a Lewis és Clark
megyei seriffhivatalból. Azért vagyok itt, mert két kamaszlány
eltűnése ügyében nyomozunk. Tegnap este óta nem hallottunk róluk.
Remélem, hogy válaszolni tud néhány kérdésre.
– Ó, jaj!
Cassie érezte, hogy az a feljajdulás a lányok iránti aggodalom jele,
nem pedig riadalom amiatt, hogy kikérdezik. Cassie szándékosan
nem említette Codyt. Valami okból úgy érezte, hogy ez az adott
helyzetben nem segítene neki.
– Két lány Coloradóból tartott Helenába, és legutóbb akkor
hallottunk róluk, amikor itt áthaladtak. Azóta sem őket, sem az
autójukat nem sikerült megtalálni. Ennek már tizennyolc órája.
– Értem – mondta Sally, és nyilvánvalóan nem igazán értette,
hova vezethetnek a kérdések. Aztán néhány pillanat elteltével
rákérdezett: – Azt szeretné tudni, hogy láttam-e őket?
Cassie felvonta a szemöldökét.
– Látta őket?
– Nem hiszem – felelte Sally. – De nem lehetetlen. Elég nagy a
forgalom ezen az utcán itt, az ablakom előtt. Tudja, az emberek a
Yellowstone Parkba igyekeznek, vagy onnan jönnek. Most elég nagy
a csendesség, de nyáron szinte már nevetséges nyüzsgés van
errefelé. Minden nagyon zajos, és én olyankor hajlamos vagyok
inkább kikapcsolni. Mit mondott, mikor mentek át a városon?
Cassie a jegyzeteibe nézett.
– Kilenc óra után.
– Este?
– Igen.
– Akkor biztosan nem láttam őket, mert akkor már otthon voltam.
A hegyen lakom, ahonnan nem lehet rálátni az útra. De remélem,
hogy valaki látta őket, és megtalálják azt a két lányt. Ilyenkor télen
ez a város teljesen kihalt. Nagyon sokszor aggódom a főúton
egyedül vezető fiatal lányokért. Azért kérdezi, mert ők is varrónők
voltak, vagy ilyesmi?
Cassie érezte, hogy az arca zavarában kipirul.
– Nem tudok róla.
Sally Legerski bólintott, aztán megszólalt:
– Értem.
Ezzel mintha udvariasan azt mondta volna, hogy akkor miért van
itt?
Cassie mély levegőt vett, és aggodalmasan elmosolyodott.
– Azt hiszem, jobb, ha teljesen őszinte leszek önnel.
Sally csodálkozva biccentette kissé oldalra a fejét.
– A volt férjéről, Rick Legerski járőrről szeretnék néhány kérdést
feltenni.
A férfi nevének említésére Sally tekintete és arckifejezése
megdermedt. Ez egy zsigeri reakció volt, gondolta Cassie. Sally
elhúzódott az asztaltól, a mellkasa előtt karba fonta a kezét.
– Mi van vele?
– Megengedi, hogy leüljek? – kérdezte Cassie, az asztal mellett
álló összecsukható székre mutatva.
Sally bólintott, hogy rendben.
Cassie leült, így sokkal közelebb voltak egymáshoz, és vallatás
helyett inkább beszélgetésnek tűnt a kérdezz-felelek.
– Ma reggel találkoztam vele az eltűnt lányok ügyében, mivel a
főútnak ezen a részén ő az egyetlen járőr – mondta Cassie. – Attól
tartok, nem igazán jöttünk ki egymással. Azzal az érzéssel váltam el
tőle, hogy valamit titkol előlem. Úgy éreztem, történnek bizonyos
dolgok a környéken, amiket semmiképpen nem akar a tudomásomra
hozni. Új vagyok ebben a nyomozói pozícióban, és idegen itt, Park
megyében. Ezért elgondolkodtam…
Megtorpant. Mit is akart tudni pontosan? Azt akarta, hogy egy volt
feleség besározza az exférjét? Ennek mi értelme? Bosszút állni a
férfin, aki reggel szörnyen durva kifejezéssel illette őt?
– Hadd találjam ki, hol találkoztak – szólt Sally. – First National
Bar, Emigrantben, igaz?
Cassie bólintott.
– Ott volt a tulaj is? Magas, hátborzongató pasas, aki folyton a
közelben ólálkodott és illetlen dolgokat mondott?
– Jimmy.
– Igen, Jimmy – mondta, és a felső ajka kissé felfelé mozdult,
ahogy a nevet kimondta. – Ha életem hátralévő részében soha nem
találkoznék már ezzel a bizonyos Jimmyvel, akkor is túl sokszor
láttam.
– Én sem kedvelem – mondta Cassie.
– Nagyon ellenszenves. Mindig is utáltam odamenni, még Rickkel
is. Azok ketten… – Nem fejezte be a mondatot, de hirtelen felnézett
Cassie-re. Mintha megriadt volna saját indulatosságától. –
Bocsásson meg, kérem. Csak ezzel a kérdéssel nagyon rossz
emlékeket ébresztett bennem.
– Elnézést, igazán nem állt szándékomban – mondta Cassie,
pedig valójában szándékában állt.
– Mit akar tudni Rickről?
– Nem igazán tudom. Szerintem azt, hogy milyen ember.
Sally arcán árnyék suhant át, aztán mintha maszkot vett volna fel.
– Lezártam az életemnek azt a fejezetét, és nem is akarom újra
megnyitni. Továbbléptem, és nem vagyok az a fajta nő, aki a volt
férjéről pletykál. Nem tisztelem azokat az asszonyokat, akik kígyót-
békát kiabálnak az exükre, mintha nekik nem lenne semmi
felelősségük abban, hogy hozzámentek feleségül. Remélem, nem
ezt várja tőlem.
– Nem akarok tapintatlan lenni – mondta Cassie, és mély levegőt
vett. Nem igazán tudta, hogyan folytassa.
– Pedig egészen úgy hangzott.
 – Nem. Maradjunk a szakszerűség talaján, és ne
személyeskedjünk. Ön mellette volt, amikor egyre feljebb lépett a
ranglétrán, és az államon belül többször is költöztek. Bizonyára jó
rendőr.
Sally úgy válaszolt, mintha könyvből olvasná.
– Rick nagyszerű rendvédelmi tiszt volt. Keményen dolgozott,
többet is, mint kellett volna, és csak ritkán hágta át a szabályokat.
Szeret egy kicsit fontoskodni, mindenkinek megmutatni, hogy ki a
főnök, de ez az autópályarendőröknél egyáltalán nem szokatlan. Azt
állította, hogy ez a munkája része. Végül is, ezek az emberek
általában egyedül vannak az autópályán. Nincs társuk, és egy olyan
államban, mint Montana, húsz percbe is telik, mire odaér az erősítés.
A tekintélyes fellépés képes megelőzni olyan helyzeteket, amikor a
dolgok pengeélen táncolnak. Higgye el, azzal, hogy többször
költöztünk az államon belül, sok kollégáját megismertem. Azt
hiszem, ezzel azt akarom mondani, magától értetődik, hogy neki a
munkája volt az első.
Cassie bólintott, hogy folytassa.
Nem folytatta.
– Végeztünk?
– Igen. Hacsak nincs még valami, amit szeretne elmondani.
– Nem szeretném. Az igazán személyes dolog.
Cassie szégyellte magát. Nem tudta, merre induljon tovább.
Gondolataiban összekuszálódtak a szálak, és nem illeszkedtek
logikus rendbe. Az egyik szál Cody eltűnése, a másik a szekta
telepe, a harmadik a cigarettacsikkek, a negyedik Legerski és a Park
megyei seriff gorombasága, az ötödik az eltűnt lányok ügye…
Sally folytatta:
– Soha senki nem értheti meg igazán, mi zajlik mások
házasságában, ha nincs ott. Ez a legbonyolultabb dolog a világon.
Tudja, én már teljesen feladtam, hogy valaha megértsem. Volt ez a
csodálatos házaspár, akik közvetlenül mögöttem laknak.
Negyvenhárom éve voltak házasok. Valahányszor láttam őket,
bolondultak egymásért. A férfi, Walt, nem Irmának szólította a
feleségét, hanem Nyuszikámnak. Nagyon irigyeltem őket. Aztán egy
nap Walt azt mondta, hogy elmegy bevásárolni, és soha többé nem
ment haza. Az asszony nem akar beszélni arról, hogy mi történt,
nekem pedig fogalmam sincs.
Cassie a fejét ingatta.
– Folyton olyasmit hallunk, hogy az emberek a pénz vagy a szex
miatt veszekednek, és ez valószínűleg igaz. De néha csak egy rossz
megérzésről van szó. Van úgy, hogy az asztal fölött ránézel valakire,
akivel évek óta együtt élsz – folytatta Sally az izgalomtól tegezésre
váltva –, és elborzadva állapítod meg, hogy semmit nem tudsz róla.
Hogy a férjed a szemed előtt él egy másik életet. Hogy semmi
fogalmad nincs arról, hogy mit csinál, amikor nincs otthon, de ő még
csak hazug magyarázattal sem szolgál, hogy időnként miért jön haza
kipirulva és kimerülten.
Cassie érezte, hogy kirázza a hideg.
Eltelt pár pillanat, aztán Sally kérés nélkül folytatta.
– Egyet mondhatok: rendőr létére elég furcsa társasága van.
– Jimmy?
– Ő is – felelte Sally.
Mielőtt Cassie rákérdezett volna, hogy még ki, az üzlet csendjét
egy dübörgő dízelmotor csattogása verte fel.
– Erre utaltam korábban – mondta Sally a hangját felemelve, hogy
egyáltalán hallani lehessen. – Remek hely ez, ha turistaforgalomról
van szó, de nagyon rossz, amikor az ember koncentrálni próbál vagy
beszélgetne. Különösen ezek a nagy kamionok idegesítőek.
Cassie követte a tulajdonos tekintetét, és megfordult a székén.
Egy hatalmas fekete kamion állt odakint ezüst pótkocsival, az
Expedition másik oldalán. Cassie előrehajolt, a csipkefüggönyön át
próbálta megnézni a sofőrt, de a vezetőfülke túl magasan volt, hogy
abból a szögből láthassa. A kamion az úttesten állt meg, Cassie
kocsija közelében. Várta, hogy továbbhaladjon, és folytathassák a
beszélgetést.
A nyomozó felállt, megkerülte az asztalokat, az ablakhoz lépett,
félrehúzta a függönyt és kinézett. Köpcös, erős testalkatú,
farmernadrágos, bő, barna kabátos férfi kapaszkodott fel a
vezetőfülkébe, és magára csukta az ajtót. Cassie nem látta az arcát,
negyed profilból sem, csak a világos színű haját a koszos
baseballsapka alatt. Miért állt meg, és szállt ki?
 Szisszenve oldott fel a légfék, a kamion előrelendült és elindult.
– Mit csinált ez az ember? – kérdezte Cassie.
– Nem tudom – felelte Sally az asztal mögül. – Nem látom.
A kamion robaja csillapodott, ahogy távolodott az utcán. Éles
kanyart vett az utca végén, és Cassie nagyon igyekezett leolvasni a
rendszámot, de csak annyit látott, hogy hivatásos rendszám, és
montanai.
– Rögtön jövök – mondta, azzal kinyitotta a bejárati ajtót. A csengő
csilingelt, ahogy kilépett a verandára. Bár nem látta már, a hangja
alapján nyomon tudta követni a fekete kamiont. Újra és újra
befordult, a szomszéd utcán járt, visszafelé igyekezett, arra,
ahonnan jött.
Ahogy Cassie a Ford felé ment, kigombolta a kabátját, hátranyúlt,
ujjait a Glock markolatára kulcsolta.
Benézett az utasoldali ablakon, és meglátott valamit a
sofőrülésen. Nem volt bezárva az ajtó, és valaki – kétségtelenül a
kamionsofőr – kinyitotta, majd betette azt a valamit.
Cassie megkerülte a kocsit, és alaposabban benézett. Az ülésen
szabálytalan alakú, fehér, négyzetes csomag volt. Felhúzta a bal
kesztyűjét, kinyitotta az ajtót, és kivette a csomagot.
Három négyzet alakú, fehér boríték volt, gumiszalaggal
összekötve. Felismerte, CD vagy DVD lemezeket tároltak
ilyenekben. A külső boríték sima fehér felületén kusza betűkkel
üzenet állt: Ott, a Schweitzer-tanyán.
 40.
 
November 21., szerda, 12:51
 
Cassie visszament a boltba. Nála volt a táskája és a csomag. Sally
Legerski éppen megfordította a „Nyitva” feliratot az ablakban.
„Zárva”, olvashatták odakintről. Cassie megtorpant, de Sally intett
neki, hogy menjen csak be.
– Ez a vevőknek szól – mondta Sally, ahogy a nyomozó becsukta
maga mögött az ajtót. – Mi történt odakint?
– A kamionsofőr a kocsimban hagyott valamit.
– Ezt nem mondod komolyan. Ismered?
Cassie keze megállt a levegőben. Ez eszébe sem jutott.
– Nem. De ez nagyon furcsa, mert az utóbbi időben sokat
gondolkodtam a kamionsofőrökön.
Sally bólintott, de érthetően nem igazán tudta, mire utalt ezzel a
rendőrnő.
– Ezt hagyta ott nekem – mutatta fel a borítékokat.
– Jesszus!
– Használhatnám az asztalt, hogy megnézzem, mik ezek?
– Persze. Rögtön elpakolok.
– Igazán nem szükséges – mondta Cassie, azzal az
összecsukható széket a különböző anyagokkal leterített asztalhoz
húzta. Kinyitotta a táskáját, elővette a szolgálati laptopját és a
foltvarrott munkákra tette. Sally mögötte téblábolt, Cassie
hátrafordult felé és azt mondta:
– Lehet, hogy ezt nem szeretnéd látni.
– Mi ez?
– Nem tudom, de nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.
Sally visszaült a pult mögé. Cassie úgy vélte, hogy onnan nem
látja a monitort.
Legerski volt felesége nekilátott a pénztárzárásnak, ő pedig kivette
az első lemezt a borítékból és becsúsztatta a DVD-meghajtóba. A
lemezen nem volt címke, sem felirat, és úgy gondolta, hogy talán
lehet rajta ujjlenyomat. Úgy döntött, hogy a másik kettőt átadja a
technikusoknak, ha szükséges, tegyék a bizonyítéktárba, azokhoz
nem nyúl. Megtalálta a fejhallgatót a táskában. Bedugta. Ha a videón
hang is van, nem akarta, hogy Sally hallja.
A videó minden bevezetés nélkül indult. Símaszkos férfiarc töltötte
be a képet. A szemei láthatóak voltak, de annyira közel hajolt a
kamerához, hogy a szempár elmosódott, felismerhetetlen volt. Nem
a kamerába nézett, inkább a kamerát igazgatta. Lüktetés és statikus
zaj hallatszott. Aztán hátralépett, hátat fordított a kamerának, és a
kép kitisztult. Cassie akaratlanul a két keze közé fogta az arcát.
Nagytestű, zömök férfi volt, hosszú ujjú fekete felsőt, fekete
melegítőnadrágot és fűzős bakancsot viselt. Nadrágjának a pántja
fölött hatalmas has bukott ki. Nagy, fehér kezek nyúltak ki a pulóvere
ujjából. Cassie valami ismertetőjegyet keresett vagy jegygyűrűt, de
semmi ilyesmit nem látott. Mégis szemet szúrt neki a kezek mérete.
Olyan a testalkata, mint Legerskinek, gondolta, de sok más férfinak
van ilyen alkata.
A maszkos férfi enyhén elfordult, oldalra lépett és a karját lendítve
valamiféle kopár hálószobát mutatott. Ekkor megszólalt:
– És megint itt vagyunk. Ennek jónak kell lennie, mert ebben a
főszereplő… én vagyok!
A hangját eltorzították, testetlenül, nem emberien szólt.
Cassie észrevette, hogy a kamera vállmagasságban van,
valószínűleg polcon vagy állványon. Nem volt jó minőségű a kép és
a hang, a fény is erős, de rikító.
– Egy pillanat, mutatom a tehetséget – mondta, azzal kilépett a
képből. A kamera nem mozdult vele.
Egy perc csendélet után a férfi újra megjelent, kezében egy
póráznak látszó tárgyat tartva. Nem, nem azt. Cassie már látta, hogy
nem pórázt. Egy láncot. A kezétől a háta mögé kígyózott. A férfi
erősen megrántotta a láncot.
Egy sovány, meztelen nőt húzott a képbe. A nő leült az ágyra, a
kamerába nézett. A láncot a bokájára rögzítették. Halálra volt
rémülve. Cassie belebámult a kísérteties szemekbe. A fekete ruhás
férfi megragadta a láncot, megrántotta, hogy a nő rá figyeljen, aztán
az ágy melletti gyűrűs csavarhoz rögzítette. A lánc elég hosszú volt,
hogy az ágy körül mozoghasson, de nem tovább.
Eközben Cassie próbálta alaposabban megnézni a lányt. Az arca
valahogy ismerősnek tűnt. Aztán eszébe jutott. Tegnap éjjel látta a
fényképét, a környéken eltűnt lányok nyomozati anyagában. Nem
emlékezett, melyikük ez a lány, nem tudott nevet kapcsolni hozzá,
de azt biztosan tudta, hogy megtalálja, ha újra előveszi az aktákat.
A következő néhány percben mintha megállt volna az idő, és
Cassie a földi pokolba került. Miközben a felvételt nézte, már tudta,
hogy ezeket a képeket sosem lesz képes kitörölni a tudatából.
Emlékeztetnie kellett magát, hogy lélegezzen.
A férfi egyszerre tűnt fesztelenül lazának és kegyetlennek. Amikor
egy másodpercig tágra nyílt, mélyen ülő szemekkel visszapillantott a
kamerába, kétség sem fért hozzá, hogy nagyon élvezi, amit csinál.
Az egész szörnyű villanások sorozata volt, Cassie egyszer csak
azon kapta magát, hogy előre tekert a lényegre, de a feltétlenül
szükségesnél egy pillanattal sem időzött tovább a részleteken.
A férfi a lány arcába tolta az ágyékát, egyik kezével lehúzta a
sliccét, a másikkal a nő hajába markolt…
Gyorstekerés előre, gyorstekerés előre, gyorstekerés előre.
Cassie megkönnyebbülésére a kamera soha nem mozdult, nem
közelített rá az alakokra, és feltételezte, hogy rajtuk kívül nincs más
a helyiségben, még ha a szörnyeteg többször is a kamera felé
fordult, mintha valami műsort vezetne.
Aztán egyszer csak, miután a nőt hasra fektette az ágyon és mögé
lépett, a maszk kivágásán át is láthatóan kipirult, vörös arccal fordult
a kamera felé. Az ujjával a kamerára bökött, és azt mondta: „Ne merj
még egyszer baszakodni velem, Gyíkkirály!”
Gyíkkirály?, tűnődött Cassie.
Gyorstekerés előre, gyorstekerés előre, gyorstekerés előre.
Szegény lány, gondolta Cassie, és érezte, hogy könnybe lábad a
szeme, ahogy a lány sírt és könyörgött a férfinak, hogy hagyja abba.
A férfi visszakézből pofon vágta, olyan erővel, hogy a lány leesett az
ágyról. Ahogy a pasas lehajolt, hogy visszahúzza, Cassie észrevett
valamit: egy nagy, elszíneződött foltot a hátán. Mint valami anyajegy
vagy elfuserált tetoválás. Mintha a férfi is észrevette volna, hogy
kilátszik, ösztönösen hátranyúlt, és lehúzta a pulóvere alját, hogy
eltakarja a foltot.
Gyorstekerés előre, gyorstekerés előre, gyorstekerés előre.
A férfi kimerülten, tántorogva állt fel, a lány az ágyon feküdt
összekuporodva. A férfi zihálva lélegzett, dühösen nézett a
kamerába. Aztán a képernyő felé kóválygott, és eltűnt a képből.
A lány magzatpózban feküdt, térdét a mellkasához szorítva, háttal
a kamerának. Cassie látta a hajlott gerincét, a válla rázkódott a
sírástól. A derekán tetoválás volt, Cassie felismerte: Harley-
Davidson embléma. Emlékezett a leírásokra. Az egyik eltűnt lánynak
volt ilyen tetoválása…
Aztán a férfi visszatért, a kezében hosszú pengéjű, bajonettnek
tűnő kés. Nagy léptekkel ment át a képen az ágyon fekvő lányhoz.
Egy pillanatra megállt, hátranézett a kamerába, és mosolygott.
Gyorstekerés előre, gyorstekerés előre, gyorstekerés előre.
Mindenütt vér…
 
Amikor levette a fejhallgatót, Cassie ugyanolyan undorodva,
megbecstelenítve és elborzadva érezte magát, mint az eltűnt és
meggyilkolt lány. Behunyta a szemét és felhördült.
– Szűzanyám!
– Mi az? – kérdezte Sally riadtan. – Úgy nézel ki, mint aki magát
az ördögöt látta.
– Azt láttam – felelte Cassie, és hevesen törölgette az arcát,
mintha azzal a képeket is törölhette volna az agyából. De nem.
– Vér – mondta Sally.
– Tessék?
Eltelt egy pillanat, mire Cassie rájött, hogy Sally nem a videón
látott lányra utal, hanem az ő kezére. Amíg a videót nézte, olyan
erősen szorította ökölbe a kezét, hogy a körmei felsértették a
tenyere bőrét. Az arca is vérfoltos volt.
– Tessék – szólt Sally, és egy papír zsebkendővel közeledett felé.
Cassie gyorsan lecsukta a laptopot, bár a videó már véget ért, így
Sally nem is láthatta volna.
– Mi az? – kérdezte Sally újra.
 Cassie a jobb kezével elvette a papír zsebkendőt, a ballal
felnyitotta a laptopot, és újraindította a lemezt. Az első percben
kimerevítette a képet. Akkor, amikor még nem volt bent a lány.
– Szükségem van a segítségedre – mondta Cassie. – Szeretném,
ha megnéznél valamit.
Sally rémültnek tűnt.
– Ne aggódj! Kimerevítettem a képet. Csak azt szeretném, ha
azonosítanád nekem a helyszínt, ha tudod. Jó ideje itt élsz, talán
felismered, ha ez itt van valahol a közelben.
Sally Legerski mély levegőt vett, és megkerülte az asztalt. Olyan
közel hajolt, hogy Cassie érezte az illatát.
– Ismered ezt a szobát?
Figyelte Sally arcát, és mintha a felismerés rezzenését látta volna
rajta.
– Mi történik ebben a szobában?
– Azzal ne foglalkozz. Felismered?
– Lehetséges.
Cassie érezte, hogy elektromos feszültség cikázik át a testén.
Próbált nyugodt maradni.
– Hol van ez a hely?
– Azt mondtam, lehetséges.
– A volt férjedhez köthető?
– Nem tudom megmondani, ha nem látok belőle többet.
– Nem fogok többet mutatni belőle – jelentette ki Cassie nagyon
határozottan.
Sally felsóhajtott.
– Rick megvette ezt a helyet nem sokkal azután, hogy
beköltöztünk ide. Régi, elhagyatott farm. Úgy gondoltam, nagyon
ostoba ötlet volt, és még mindig így gondolom. Azt emlegette, hogy
rendbe hozza, és ott fogunk élni öregkorunkban, de a ház
egyszerűen romhalmaz, a kútban is alig van víz.
– Ez a hálószoba a régi házban van?
– Nem. A férfi, akitől Rick megvette az ingatlant, egy föld alatti
bunkert épített magának. Nem tudom, mennyibe kerülhetett, de azt
állította, hogy egy atomháborút is kibírna. A házon kívül van, úgy
értem a bejárat. Ez úgy néz ki, mint a lenti hálószoba. Én sosem
töltöttem tíz percnél többet odalent, mert a hideg rázott attól a
helytől, és nagyon haragudtam Rickre, amiért erre költötte a
megtakarításainkat. Szóval ez úgy néz ki, mint az a hálószoba a
bunkerben, de nem mernék megesküdni rá – mondta, és a
képernyőre mutatott. – Felismerem a betonfalakat, de azok a gyűrűk
újak… – a hangja elakadt, amikor mintha rájött volna, mit mondott. –
Mi történt odabent?
Cassie mintha meg sem hallotta volna a kérdést.
– Ezt hívják Schweitzer-tanyának?
– Honnan tudtad? – kérdezett vissza Sally.
– Szerintem a lányok a Schweitzer-tanyán vannak.
A borítékon valójában nem az volt az üzenet, hogy „Ott, a
Schweitzer-tanyán”, mint ahogy kusza kézírással és helytelenül fel
volt rá írva. Hanem ez azt jelentette, hogy a lányok „ott, a
Schweitzer-tanyán vannak”.
Sally megkapaszkodott az asztal szélében, nehogy összeessen.
 
Cassie az üzlet hátsó része felé indult. Áthaladt a zsúfolt
raktárhelyiségen, majd a hátsó ajtón át kilépett az apró udvarba.
Levegőzni akart, és szüksége volt pár perc egyedüllétre. Az udvar
végén drótkerítés húzódott, onnan alig néhány lépésnyire a kanyon
széle kezdődött, a mélyén a Yellowstone-folyó hömpölygött.
Két kézzel ragadta meg a kerítés felső lécét, és behunyta a
szemét. Maga előtt látta a lány rémült arcát a videóból, aztán a férfi
vállát, ahogy a bajonettel közeledik felé. Eleget olvasott és tanult az
akadémián, hogy tudja: a sorozatgyilkosok többsége megtart valami
trófeát, ami emlékezteti őket az áldozataikra. A fotó és a videó sem
szokatlan. De Cassie soha nem nézte meg ezeket, és azt kívánta,
bárcsak meg nem történtté tehetné a látottakat. Arra gondolt, hány
áldozat lehet a második és harmadik lemezen.
Aztán felemelte a fejét és kinyitotta a szemét. Hirtelen nagyon
dühös lett, és átkozta magát, amiért időt szakított arra, hogy
összeszedje a gondolatait. Mert az idő a legfontosabb. A Sullivan
lányok – és valószínűleg Cody is – időszűkében vannak. Egy percet
sem szabad elvesztegetni.
 Az órájára nézett. Elég idő telt el. Bűntudatot érzett, amiért ilyen
mocskos trükköt játszott Sallyvel, és otthagyta a laptoppal. De
semmi kétsége nem volt afelől, hogy Cody helyeselné.
Sarkon fordult, és visszament az üzletbe. Sally Legerski újra a pult
mögött ült, de nem nézett Cassie-re, aki visszaült a számítógéphez.
A boltos nő megrendülten nézett maga elé.
A laptop képernyőjén megállított kép a férfit és a lányt mutatta.
Közvetlenül azután, hogy visszarántotta az ágyra.
– Belenéztél – állapította meg Cassie.
– Muszáj volt…
Aztán:
– Ő az. Rick.
Cassie-t sürgető izgalom fogta el.
– Honnan tudod biztosan? Nem láttuk az arcát.
Sally nem nézett a szemébe.
– Az anyajegy a derekán. Látszik, amikor felhúzódik az inge.
Felismerem azt az anyajegyet. Lila, és a háta nagy részét befedi.
Nagyon zavarta, mert szerinte koponya alakú. Halálfejnek szokta
nevezni, és tényleg olyan egy kicsit.
– Biztos vagy benne?
Sally dühös tekintettel nézett fel.
– Ő az.
Legalább nem nézte végig, gondolta Cassie, miközben rápillantott,
hol állította meg a videót.
– Mi a Wi-Fi jelszó?
A nő nem válaszolt. Mintha bénító harag lett volna úrrá rajta.
– Sally, mi a Wi-Fi jelszó? – kérdezte Cassie kissé élesen.
Miután megmondta, a nyomozó munkához látott. Sally monoton
hangon beszélt, legalább annyira magának, mint Cassie-nek.
– Nagyon irányító típusú ember.
Cassie enyhe ühüm dünnyögéssel jelezte, hogy hallotta.
– Az első néhány évben nem zavart, hogy mindent tudni akart, mit
csinálok napközben, kivel beszéltem. Kedvesnek, sőt hízelgőnek
találtam, hogy féltékeny. De ez nem féltékenység volt… hanem
birtoklás. Mintha egyáltalán nem bízott volna bennem, és
gyanakodott rám mindenért, amit tettem vagy mondtam. Végignézte
a híváslistákat, rákérdezett a számára furcsa telefonszámokra,
ellenőrizte a számítógépet, megnézte, milyen weboldalakat
kerestem fel. És dühös lett, ha nem értettem egyet vele valamiben,
bármilyen apróság is volt az. Egy idő után úgy éreztem, megfulladok
a kapcsolatban, és nem bírtam tovább.
Cassie kitalálta, mi következik, és valóban:
– De sosem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes.
 
Miután a videó utolsó öt percét átmásolta a laptopra, tömörítette a
fájlt és elküldte, Cassie kinyitotta a mobilját, és újratárcsázta a
legutóbb hívott számot. Megint a recepciós vette fel a Park megyei
seriffhivatalban.
– Itt Cassandra Dewell, Lewis és Clark megyei nyomozó.
Pedersen seriffel kell beszélnem most azonnal. Vészhelyzet van.
– Lehet, hogy már elment, asszonyom.
– Akkor kapcsolja a mobilját vagy a lakását! Most azonnal!
A recepciós hallgatott, mintha vitatkozni akart volna, de aztán
meggondolta magát.
Egy perc múlva Pedersen szólalt meg a vonal másik végén. Nem
úgy hangzott, mintha mobilról beszélne.
– Mi az, Dewell nyomozó?
Cassie úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a bosszúságot a
seriff hangjában.
– Hol van most, seriff?
– Itt, az irodámban. De éppen arra készültem, hogy összepakolok,
és ma korábban hazamegyek. Miért?
– Legerski járőr még ott van?
– Nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy elment, miután beszélt a
bíróval.
– Kérem, nézze meg!
– Megmondaná, hogy mi ez az egész? – kérdezte a seriff még
mindig nagyon bosszúsan.
– Legerski egy erőszaktevő és gyilkos. Valószínűleg ő tartja fogva
a Sullivan lányokat a telkén, és nem tudom, hogy életben vannak-e
még, vagy már meghaltak.
Dühítő volt a csend. Cassie folytatta.
 – Seriff, találja meg, és kapja el, mielőtt rájönne, mi történik. Ez a
Legerski egy kibaszott szörnyeteg, és ha most megnézi az e-mailjeit,
látni fogja a bizonyítékot. De előbb tartóztassa le, azután nézze
végig, ha képes rá.
– Egy pillanat – szólt Pedersen, és Cassie hallotta, hogy a
telefonkagyló az íróasztalra koppan. A háttérben Pedersen hangját
hallotta: – Rick itt van?
Párbeszéd hallatszott, de részletet nem tudott kivenni, aztán a
seriff visszatért a telefonhoz.
– A pihenőben volt, a kollégáival viccelődött, de azt hiszem, már
elment. Ha nem hallotta volna, a bíró elutasította a házkutatási
engedélyt.
– Nem számít. Menjen és keresse meg Legerskit, vegye el tőle a
fegyverét és zárja börtönbe! Nem viccelek. És ha nem teszi meg
most azonnal, Montanában mindenki tudni akarja majd, hogy miért,
amikor ez az egész kiderül.
– Nézze… Nagyon jól ismerem Ricket. Amit maga mond, az
nekem teljes képtelenségnek és őrültségnek hangzik. Nem
tartóztatom le a maga vádjai alapján, bizonyíték nélkül.
– Mondtam már, hogy a bizonyíték a kibaszott bejövő levelei
között van az e-mail-fiókjában! – mondta Cassie, és a hangja
fokozatosan üvöltéssé erősödött. – Látni fogja, hogy a maga nagy
haverja megerőszakol egy falhoz láncolt lányt, aztán megöli és
kibelezi, mint egy szarvast. Ennél borzalmasabbat soha életemben
nem láttam, a tettes pedig ott volt a maga irodájában. Csukassa le
azonnal, aztán mondja le az ünnepi programját, és minden szabad
emberét vezényelje azonnal a 89-es főút melletti régi Schweitzer-
birtokra… – A képernyőre nézett. – Diktálom a GPS-koordinátákat:
északi szélesség 45° 10' 06'', nyugati hosszúság 110° 51' 45''.
Leírta?
Csend. Aztán Pedersen felnyögött.
– Jézusom! Ó, te szentséges isten…
– A videót nézi, amit küldtem.
– Szentséges ég! Ó, Istenem! Ezt hol szerezte?
– Valaki a kocsimba tette.
– Nem látom az arcát. Honnan tudja, hogy ez Legerski?
 – Van egy anyajegy a hátán. A videó egy részén látni lehet.
– De…
– Az exfelesége itt ül velem szemben, és határozottan
azonosította. Azt mondja, ez Legerski.
– Biztos benne, hogy ez nem valami hamisított videó?
– Nekem egyáltalán nem tűnik hamisítványnak. Maga szerint az
lenne?
– Ismételje meg a koordinátákat! – mondta Pedersen hirtelen nagy
ügybuzgósággal.
Megtette.
– Seriff, ne rádión adja ki a parancsot Legerski letartóztatására!
Akkor ő is meghallja, és elmenekül. Jobb lenne, ha odaküldene pár
embert, és lekapcsolnák – mondta aztán Cassie.
– Egyetértek.
– Találkozunk a Schweitzer-birtokon – mondta, aztán már csak
magának, suttogva:
– Tartsatok ki, lányok! Tarts ki, Cody!
 41.
 
November 21., szerda, 14:51
 
Gracie és Danielle a fém szellőzőrács alatt állt összebújva. Az volt
az egyetlen hely a helyiségben, ahol nem érződött olyan erősen a
sarokba húzott hulla és a padlón tocsogó vér hányingerkeltő szaga.
Gracie mezítláb állt a betonpadlón, a hideg mintha a csontjaiba
hatolt volna. Még szorosabban ölelte Danielle-t, remélve, hogy a
nővére testhője felmelegíti, de nem tudta, hogyan melengethetné a
lábát. Néha vacogva fújta ki a levegőt.
Arra gondolt, hogy lerántja a hulláról a takarót, de erre még nem
tudta rávenni magát.
Danielle szótlanul állt, mantráját kántálva előre-hátra ringatózott.
– Ha legközelebb az ajtóhoz jön valaki, add elő a mobiltelefonos
trükköt, rendben? – szólt Gracie a nővéréhez.
Danielle egy órája nem szólalt meg, nem nézett fel. Ilyen sokáig
még nem hallgatott, gondolta Gracie.
– Danielle, gondold azt, hogy Justin van odakint.
Danielle ringatózott. Gracie remélte, hogy van valami módja, hogy
elérje őt.
– Mit mondasz? Ezúttal megteszed?
 
Távoli rezonálást éreztek a padlón. Gracie lába nagyon fázott, mégis
érezte. Danielle is, mert erre felkapta a fejét, és tágra nyílt szemmel,
iszonyú rettegéssel bámulta az ajtót.
– Visszajöttek – súgta Gracie. – Kezdj el írni, úgy, hogy el is
lehessen hinni.
Danielle kézbe vette a kis bádogdobozt, és hátát a falnak
támasztva leült. Hüvelykujjait a cukorkásdoboz fölött tartotta. Gracie
nagyon izgatott volt.
Felegyenesedett, lerántotta a takarót a hulláról, és készenlétben
állt az ajtó mellett.
 
Gracie távoli, tompa hangokat hallott, de beszélgetést most nem.
Biztos volt benne, hogy odakint vannak. De vajon mit csinálnak?
Nehéz léptek közeledtek, aztán kinyitották a kémlelőnyílást
odakintről. Gracie rémülten nézte, ahogy az árnyékban lévő apró
disznószemek pásztázták a helyiséget, és a férfi tekintete megállt a
nővérén.
– Hát itt vagy! – szólt a fickó. Gracie felismerte a jelvényes ember
hangját, akinél a fegyver volt, és aki lelőtte a sarokban heverő
magas férfit. – Hogy vagytok, lányok?
Gracie a nővére nézett. Danielle leengedte a fémdobozt a térdei
közé. Nem lehetett látni. Nem hajlandó végigcsinálni. Gracie
felsóhajtott, és a betonpadlóra ejtette a takarót.
– Csak az egyikőtöket látom – mondta a férfi Danielle-nek. – Hol
van a másik? Hol a húgod?
Gracie megdermedt. A férfi nem látja, mert a kémlelőablak
látóterén kívül van.
Danielle ösztönösen ránézett.
Úgy érezte, mintha a nővére hátba szúrta volna.
– Gyere ki oda, ahol láthatlak – szólt rá a férfi.
Kilépett a helyiség közepébe.
– Bújócskázunk, mi? Nem te vagy az első, aki ezzel a trükkel
próbálkozik.
Gracie lenézett csupasz lábára. Attól félt, hogy ha Danielle-re
nézne, akkor nekiesne, és megpróbálná kitépni a nővére összes
haját.
– Nem kéne itt lennem – mondta a férfi, a hangjából ítélve
legalább annyira magának, mint Gracie-nek. – De látni akartam,
hogy vagytok.
A lány bólintott.
– Járt itt a másik barátom, miután elmentünk?
– Nem – felelte Gracie, és felnézett.
– Ugye nem hazudsz nekem?
– Nem.
Látta, hogy a férfi a kémlelőablak másik oldalán elégedetten bólint.
– Elhiszem, mert tudsz állni. Pár perc és visszajövök. De ti ketten
jegyezzetek meg valamit, és tartsátok jól észben. A ti feladatotok itt
az, hogy kielégítsetek engem. Amíg erre képesek vagytok, itt tartalak
benneteket. Nem hagyom, hogy a kamionsofőr bántson benneteket,
és nekem elhihetitek… bántani fog. Szereti a csontropogás hangját.
Láttátok, mi történt Krystyllel és ezzel a szakáccsal. Gondoljatok
rájuk, aztán gondoljatok rám. Gondoljatok arra, hogyan tehettek
engem boldoggá. Ha megteszitek, lányok, megvédelek benneteket a
kamionsofőrtől, és később beszélhetünk a jövőtökről. Megértettétek?
Egyikük sem szólt.
– Remek – mondta a férfi, és becsapta a kémlelőnyílás ajtaját.
– Ha a jelvényes nem öl meg téged, akkor majd én – mordult
Gracie a nővérére.
Danielle vállat vont. Könny csillogott a szemében.
 
Mindeközben Cassie Dewell az egyik szemével az utat figyelte, a
másikkal a GPS kijelzőjét, ahogy nagy sebességgel haladt a 89-es
főúton Gardinertől északra. Ha pontosan írta be a koordinátákat,
akkor a rendszer szerint hat perc múlva eléri a régi Schweitzer-
birtokot.
Hat perc.
Sally üzletében még viaskodott magával, hogy a főúton várja-e
meg a seriffhivatal Livingstonból elindult kontingensét, és együtt
rohanják le a Schweitzer-birtokot, vagy egyedül menjen oda. Végül
arra gondolt: mit tenne Cody? Erre komoran elmosolyodott.
Elbúcsúzott Sally Legerskitől, aki még mindig sokkos állapotban
ült néma varrógépe mögött, és kiment a Fordhoz. Megfogadta
magában, hogy ha ennek az egésznek vége, visszamegy, és
megpróbálja vigasztalni. Nagyon sok áldozata van a
bűncselekményeknek, gondolta. Nagyon sok barát, rokon, családtag
a gonosz perifériáján.
Ahogy nagy sebességgel haladt a főúton, jobbra, a hegyek
irányában több kilométerre valami nagy tűz füstjét látta. Furcsának
tűnt ez így késő ősszel, amikor már többnyire megszűnt a futótüzek
veszélye. Az alacsony légnyomás nem engedte egyenesen felszállni
a füstöt, T alakban terült el. A vezetőoldali ablak résnyire nyitva volt,
így egy kicsit érezte a szagot. Égő műanyag és rohadt szemét szaga
volt.
 A gondolatai vadul kavarogtak, az adrenalin, az alváshiány és a
rémület hajtotta. Elképzelte, milyen borzalmas lehet fogolynak lenni
azon a helyen úgy, hogy az embernek fogalma sincs, ki keresi őt
odakint, ha keresi valaki egyáltalán. Minden perc külön rémálom. Az
egyetlen pozitívum, ami eszébe jutott, az volt, hogy mennyire
valószínűtlen, hogy Legerski molesztálta a Sullivan lányokat, hiszen
az elrablásuk óta igen rövid idő telt el. Külön emlékeztetnie kellett
magát, hogy kevesebb mint huszonnégy óra telt el, amióta nem
hallottak róluk, és Legerski az idő nagy részét kénytelen volt Cody
Hoyt és az ő szórakoztatásával tölteni. Ez akaratlanul is
megmenthette a Sullivan lányokat a DVD-n látott lány sorsától. De
ebben természetesen nem lehetett biztos, és ha a fickónak több
ideje lenne, egészen biztosan így végeznék. A DVD alapján az egyik
végtelenül nyugtalanító benyomása az volt, hogy Legerski
mozdulatai begyakorlottak, mintha nem először csinált volna ilyet.
Azt mondta Pedersen seriffnek, hogy a Schweitzer-birtokon
találkoznak, de azt nem, hogy egyszerre érjenek oda. Előbb akart
odaérni, megtalálni és kiszabadítani Codyt meg a lányokat, aztán
megvárni, hogy a rendőrség megérkezzen. Minél hamarabb
találkozni akart Codyval, lezárni a nyomozást, hősnek lenni és
hazaérni hálaadásra. Ez olyan eset, amiről egyszer majd büszkén
mesélhet Bennek, hogy az anyja ugyanolyan hős volt, mint az apja.
A GPS jelezte, hogy egy kilométer után térjen le a főútról, ezért
lassított. A kijelzőn mutatott út teljesen szokványos, számozatlan,
egysávos magánút volt, hivatalos neve nincsen. Előrenézett és azt
látta, hogy az út felfelé kanyarog a zsályabokrok között, és átvezet a
gerincen a másik oldalon húzódó völgybe. Ahogy rátért erre az útra,
észrevette a friss keréknyomokat az enyhén sáros talajon. Úgy vélte,
elég sok volt belőlük egy ilyen isten háta mögötti helyhez képest. A
szíve egyre hevesebben vert. És úgy érezte, mintha Cody is ott
lenne vele az Expedition anyósülésén, egyik cigarettát szívná a
másik után, és valami cinikus monológot adna elő az emberi
természetről meg a korrupt igazságszolgáltatási rendszerről. Szinte
hallotta, ahogy a pró és kontra érveket sorolja, és előadja azt a
nagyon is lehetséges forgatókönyvet, amelyikben minden, amit
megpróbáltak jól csinálni, balul sül el.
 Mi van akkor, ha magáról a bizonyítékról, a DVD-kről kiderül, hogy
valahogy manipulálták a felvételeket? Mi van akkor, ha a férfi, aki
eljuttatta neki, lopta? Megállná a helyét a bíróságon?
Mi van akkor, ha Legerski azt állítja, ezek hamisított felvételek,
valami videóguru digitális eszközökkel manipulálta, valaki, akinek
megvolt a tudása és a technológiája, hogy olyan látszatot keltsen,
mintha ő erőszakolna és ölne meg nőket? Nem ezt csinálják
Hollywoodban? Realisztikus képeket állítanak elő számítógéppel.
Ennek a technikának külön neve is van: CGI – computer-generated
imaging. Mi van akkor, ha nem találnak olyan bizonyítékot, amely
alátámasztaná a felvételek hitelességét, vagy ha a talált bizonyítékot
nem veszik figyelembe valami szakmai hiba, például illegális
házkutatás vagy elkobzás miatt. Mindennek ellenére Cassie úgy
döntött, hogy óvatos és körültekintő eljárás helyett gyorsan és erővel
lép fel. Meg sem próbált házkutatási parancsot szerezni sem a
Schweitzer-házra, sem a bunkerre…
Még mindig ott van a kamionsofőr, aki kirobbantotta az egész
ügyet azzal, hogy otthagyta neki a lemezeket. Cassie nem tudta,
miért csinálta. Vagy valahogy benne volt, vagy csak egy jó
szamaritánus, aki a megfelelő irányba akarta terelni a nyomozást, de
úgy, hogy ő maga kimaradjon belőle. Akárhogy is, amilyen
sebességgel elhajtott, és a módszer, amellyel otthagyta azt az
átkozott bizonyítékot, arra utalt, hogy nagyon gyorsan szeretett volna
eltűnni a városból. Nem vitette be, nem adatott ki körözést a teljesen
fekete kamionjára, mert nem akarta kockáztatni, hogy Legerski a
rendőrség rádiójából tudomást szerezzen az incidensről, és pánikba
essen. Azt akarta, hogy Legerski járőrt elkapják, mielőtt megtudná,
hogy ő a gyanúsított.
A kamionsofőrt és a járművét nem lesz nehéz megtalálni,
gondolta. Bár nem ismerte a kamionozás minden részletét, azt tudta,
hogy a sofőrökre szigorú szabályok vonatkoznak. Az engedéllyel
rendelkezők neve és minden adata a szövetségi adatbázisban van.
Nyilván nem tartana sokáig, hogy a nyomozók megnevezzék az
illetőt, kiadják a rendszámát és elrendeljék a körözést az autópálya-
rendőrségnél. Ráadásul a közlekedési minisztérium engedélyszáma
az ajtóra volt festve kötelező azonosítóként. Cassie úgy gondolta,
kizárt dolog, hogy egy kamionsofőrt ne ismerjen fel senki rövid időn
belül, miután kiadták rá a körözést, és nem csak az autópálya-
rendőröknek, hanem a szövetségi és állami közlekedésieknek, a
súlyellenőrző állomások munkatársainak és a kamionos pihenők
pénztárosainak is a fülébe jut. Órák, de legfeljebb napok kérdése,
míg elfogják és visszahozzák. Alig várta, hogy kihallgathassa. És
talán megköszönje neki, hogy ő volt az utak lovagja.
 
Amikor felért az emelkedő tetejére, és lehajtott a meredek, hegyi
völgybe, döntött. Újra elgondolkodott: mit tenne Cody?
Talán azért, mert a mély völgyben meglátta Legerski járőrautóját a
rozoga, régi ház mellett parkolni. Talán a két friss, téglalap alakú,
megbolygatott földdarab és a még néhány hasonló folt láttán döntött
így. A mező talajának szabályos egyenetlenségei azért váltak
láthatóvá, mert a reggeli enyhe havazás után a hópelyhek
megtapadtak a természetes fű szálain, míg a felforgatott talajon
részben elolvadtak, így az eltérés szabad szemmel is láthatóvá vált.
Nem értette, mik ezek a kisebb parcellák, de nyilvánvalóan nem
illettek a tájba, gyanúsak voltak.
Leparkolt a rendőrautó mellett, és kiszállt. Hideg szél enyhe
fuvallata borzolta a haját, mire kisimított egy tincset a szeméből.
Nyilvánvaló volt, hogy senki sincs az öreg házban, mert az ablakok
be voltak törve, és a bejárati ajtó tátott szájként lengett tárva-nyitva.
Cassie a kabátja alatt hátranyúlt a fegyveréért. Egy 40-es Glock
27 volt, kilenc töltény a tárban, egy a csőben. Szolgálatban még
sosem használt fegyvert, ritkán vette elő a tokból, szinte csak a
kötelező lőgyakorlaton. Kompakt fegyver volt, jól illeszkedett a
kezébe, de nagy tűzerejű. Sokszor elgondolkodott, vajon képes
volna-e megölni egy másik embert, de az, amit a DVD-n látott,
minden korábbi elképzelését megváltoztatta.
Követte a nyomokat a ház oldalában álló betonfalig. Egy óvóhely
bejáratára emlékeztette, de olyan vastag és masszív volt, hogy
bevehetetlennek tűnt. Elég régóta ott állt már ahhoz, hogy a
kékeszöld zuzmó erezetei borítsák be a falakat. A bejáratnál kifelé
nyíló, csukott faajtót látott. A zsanérok rozsdásak voltak, de lakat
nem volt rajta.
 Mély levegőt vett, kihúzta magát, vállizmai megfeszültek, aztán
közelebb hajolt, és kinyitotta a két ajtószárnyat, egyiket a másik
után. Betonlépcsőt látott, az alsó lépcsőfok mögött zárt acélajtót.
Elindult lefelé, tétovázott, aztán visszahátrált a bejáratig.
Nem ment le a bunkerbe, inkább behajolt a lépcsőházba és
bekiabált:
– Legerski járőr! Itt Cassie Dewell. Odalent van? Láttam az
autóját.
Egy pillanatnyi csend. Aztán Cassie koppanást hallott a zárt ajtó
mögött.
– Legerski járőr, odalent van?
Igyekezett úgy szólni, mintha nyugodt lenne. Nem akarta, hogy
remegjen a hangja, vagy félelem hallatszon a szavaiból. Azt akarta,
hogy a lehető legnormálisabbnak tűnjön, mintha fogalma sem lenne
róla, mi folyik itt. Mert Legerski nem feltételezheti, hogy tudja.
Készen állt rá, hogy szükség esetén oldalra ugorjon, ha a férfi
támadna. Hallotta, hogy egy retesz csúszik el, az ajtó résnyire
kinyílik, de Legerskit még nem látta.
– Legerski, odalent van?
– Mit akar? – mordult rá a pasas, de valahogy színlelve, mintha
megpróbálna érthetően bosszúsnak hangzani. – Mit keres maga itt?
– A volt felesége mondta, hogy magáé ez a hely. Így találtam meg.
– Sally? Jézus az égben! – mondta, de mintha egy kicsit
megkönnyebbült volna.
– Sikerült megszerezni a házkutatási parancsot a bírótól? Vártam,
hogy felhívjon és beszámoljon róla.
Cassie hallotta, hogy Legerski felsóhajt.
– Hát nem mondták még magának? Nem adta ki a házkutatási
parancsot. Azt mondta, nem elég alapos a gyanú. Én persze előre
megmondtam, hogy ez lesz.
– A francba! – szólt Cassie, és bosszúsan dobbantott. – Nem.
Senki nem mondta. Hé, lemehetek egy kicsit beszélni magával? Ki
kell találnunk valami B-tervet.
Úgy érezte, egészen meggyőzően mondta.
– Jézuskrisztus, hölgyem! Maradjon ott, ahol van! Mindjárt
felmegyek.
 – Egyébként miféle hely ez? – szólt az üres lépcsőházba. Hallotta,
hogy Legerski odalent káromkodik, motyog valamit a bajsza alatt,
aztán kinyitja az ajtót. Egyenruha volt rajta, bár úgy nézett ki, mintha
éppen az ingét gombolná. Ez volt a döntő pont. Különben miért lett
volna félig meztelen egy ilyen helyen?
Abban a pillanatban Cassie teljesen biztos volt benne, hogy a
lányok odalent vannak, és Legerski nem akarja, hogy közelebb
jusson hozzájuk, mint amennyire már közel volt.
A férfi teste betöltötte a keskeny lépcsőházat, ahogy felfelé haladt.
Nehéz léptekkel járt, jobbra-balra ingott, mintha minden lépés
kemény munka lenne. Széles válla kis híján mindkét falat súrolta.
Cassie várt, amíg Legerski kilépett az árnyékból, és egy
napsugárnyalábban már látta az arcát. Hat lépésre volt a legfelső
lépcsőfoktól, amikor Cassie lőállásba helyezkedett, és két kézzel
felemelte a Glockot.
Legerski felnézett, meglátta a fegyvert, mire szörnyű, kövér arca
elernyedt. Aztán a szeme tágra nyílt, a szája mozdult, szólni akart,
de Cassie nem hagyta. Meghúzta a ravaszt, és csak lőtt és lőtt, amíg
ki nem fogyott a tár. Legerski úgy dőlt hátra, mintha lassított felvétel
lenne, karjai, lábai élettelenül csapódtak ide-oda, úgy zuhant le, mint
egy zsák hús. Szanaszét fröcskölt a vér.
Cassie kivette a tárat, újratöltötte a fegyvert, és elindult lefelé a
lépcsőn. A korlátba kapaszkodott, mert a beton síkos volt a vértől.
Átlépett a hatalmas, kicsavarodott testen, megfordult, és a
csizmájával oldalra fordította. Nehéz volt, egyenruhájának az eleje
csupa vér. Golyó ütötte lyukak tátongtak az arcán, a nyakán, a
kezén.
Cassie lehajolt, megmarkolta az ing hátulját az öv fölött, és teljes
erőből húzta, míg az ing ki nem csúszott a nadrágjából. Legerski
bőre tejfehér volt, de látszott a jel: a hosszúkás, lila anyajegy a
derekán, közel húsz centi hosszú. Az anyajegyben volt két testszínű
folt, valóban szemgödörre hasonlítottak. Tényleg. Neki is egy halálfej
jutott róla az eszébe…
Egy kesztyűt vett elő a dzsekije zsebéből, és a jobb kezére húzta.
Megtalálta Legerski szolgálati fegyverét, kivette a tokból. Volt másik
fegyvere is bokatokban, egy rövid csövű revolver, a sorozatszáma
eltüntetve. Lefoglalt fegyver. Cody is mindig bepakolt egy-két ilyet,
de Cassie-nek nem volt rá szüksége. Visszatette a revolvert a tokba,
ráhúzta a nadrág szárát, elrejtette, hogy később megtalálják.
Kis ideig csak állt, aztán hátralépett. Zihálva lélegzett. Lenézett
Legerski nyitott szemébe, de nem látott benne semmit. Már nem néz
ki olyan keménynek, gondolta.
Aztán Legerski szolgálati fegyverét a lépcsőfeljáró felé fordította,
két lövést adott le az ég felé, aztán a lépcsőre dobta a fegyvert.
Halkan megjegyezte:
– Szegény fickó… Egy hülye picsa ölte meg.
 
Amikor a kémlelőnyílás acéllemeze félrecsúszott, Gracie felnézett.
Nem a korábban látott kéjsóvár disznószemek néztek be, nem a
jelvényes ember volt az, aki azt ígérte, hogy visszatér, hanem kék,
női szempár. Alacsony nő lehet. Alig érte fel a kémlelőnyílást. A lány
szívét remény töltötte el.
Természetesen hallották a lövéseket, gyors ütemben egyiket a
másik után, mintha petárdáztak volna.
Bumm-bumm-bumm-bumm-bumm-bumm-bumm-bumm-bumm-
bumm. Aztán még kettő.
– Gracie és Danielle Sullivan? – kérdezte a nő.
– Igen – felelte Danielle halkan.
– Hála az égnek! Igen! – sikoltotta Gracie. Nemcsak a kívülről jövő
hangnak örült, hanem Danielle reakciójának is.
– Cassie Dewell nyomozó vagyok a Lewis és Clark megyei
seriffhivatalból. Legerski járőr halott. Jól vagytok?
– Igen – felelte Gracie.
– Bántott benneteket? – kérdezte Dewell.
Danielle félretolta a bádogdobozt, és megszólalt.
– Elvette a ruháinkat és a telefonjainkat, aztán ebbe a helyiségbe
zárt minket…
– De bántott benneteket?
– Nem – felelte Gracie. Ha Danielle nem is, ő megértette a szó
jelentését. – Még nem – tette hozzá.
– Hála az égnek! – mondta Dewell őszinte megkönnyebbüléssel. –
Cody veletek van?
 A két lány értetlenül pillantott egymásra, aztán mindketten az ajtó
felé néztek.
– Így hívják a halott embert, aki idebent van? – kérdezte Danielle.
Gracie csak egyetlen Codyt ismert, Justin apját.
– Kinyitom az ajtót – mondta a nő, és a szeme eltűnt a nyílásból.
Az ajtó kinyílt, majd teljesen kitárult. Alacsony nő volt, zömök, az
arca kerek, a szeme nagy. Kezében fegyver. Gracie odarohant
hozzá, Cassie szorosan átölelte.
– Nem lesz semmi baj – suttogta a kislány hajába. – Most már
minden rendben lesz.
Gracie nem akarta elengedni, de a nő gyengéden lefejtette
magáról a karjait. A lány figyelte, ahogy Cassie megközelíti a
sarokban heverő a hullát, és kis elemlámpát vesz elő. Bekapcsolta,
rávilágított a férfi arcára. A jobb szeme helyén egy vöröslő lyuk
tátongott. Gracie elkapta a tekintetét, Danielle behunyta a szemét.
Cassie ott állt a holttest fölött.
– Jimmy.
– Sosem hallottuk a nevét – mondta Gracie.
– Talán ez azt jelenti, hogy Cody életben van – mondta Cassie. –
Tudtok még valakiről, aki idelent lehet?
Gracie a fejét ingatta.
– Volt itt egy lány, egy bizonyos Krystyl. Szerintem ő ölte meg.
– És Cody Hoyt? – kérdezte Cassie.
– Justin apukája?
– Igen.
– Miért lenne ő itt? – kérdezte Danielle.
Cassie vádló tekintettel nézett a lányra.
– Benneteket keresett.
– Nem – felelte Gracie. – Nem láttuk Mr. Hoytot, és nem is
hallottunk róla.
Cassie bólintott, aztán elmosolyodott.
– Most menjünk ki innen, és kerítsünk nektek valami ruhát.
– Köszönjük – szólt Gracie.
Cassie újra bólintott.
Ahogy a lányok az óvóhely raktárából vett takarókba burkolózva
felértek a lépcső tetejére, Cassie az út felé nézett, és azt látta, hogy
kék-vörös villogó fényekkel özönlenek feléjük a rendőrautók.
 November 22.,

csütörtök
 
„Megbocsáthatatlan a tett, amely vagy áldásért könyörög, vagy
miután sikerrel járt, nem ad hálát.”
Francis Quarles
(fordította: Bozai Ágota)
 42.
 
November 22., csütörtök, 15:15
 
Mire Cassie felért a zsályabokros hegyre, hogy visszamenjen a
Schweitzer-birtokra, az már szinte felismerhetetlen volt. Odalent a
kis völgyben kotrógépek, földmunkagépek, traktorok, dömperek és
rendőrségi, igazságügyi járművek lepték el a mezőt. A feltárt gödrök
mellett hatalmas, fekete földhalmokat látott, sáros, horpadt
járműveket egymás mellett laza sorban és a megye munkásai egyik
gödörből a másikba mentek ásókkal, lapátokkal. Egy hatalmas
bűnügyi helyszínelő sátor volt felállítva a föld alatti bunkerhez vezető
betonfalnál, teljesen eltakarta a bejáratot. Legalább két tucat helyi,
megyei és állami rendőrautó volt a helyszínen, de jelöletlen kocsik
és terepjárók is álltak a régi tanyaháznál.
A tetőn az egyik egyenruhás Park megyei seriffhelyettes állta
Cassie útját, feltartott kezével megállította a kocsit, hogy ne
mehessen le a völgybe. A férfi odasétált a rendőrautójától a Ford
Expeditionhöz, és ujjmozdulattal jelezte, hogy húzza le az ablakot.
Cassie letekerte. A rendőr fájdalmasan fiatal, vörös hajú, vékony férfi
volt. Az egyenruhája mintha egy kicsit nagy lenne rá, gondolata
Cassie.
A táskájába nyúlt, hogy elővegye a jelvényét, de ekkor rájött, hogy
már nem volt nála.
– Bűnügyi helyszín. Illetékteleneknek tilos a… – mondta a rendőr,
de ekkor hirtelen elhallgatott.
Cassie felnézett a táskájából és látta, hogy a férfi bámulja. Fiatal
arcán őszinte csodálat ült.
– Maga az, ugye?
– Dewell nyomozó vagyok.
– Maga az! – mondta a rendőr, azzal közelebb lépett, és levette a
sapkáját.
Cassie önkéntelenül elpirult, és elkapta a tekintetét.
 – Nagy megtiszteltetés, hogy személyesen találkozhatom önnel –
mondta a férfi. – Hihetetlen, amit tett.
– Lemehetek? – kérdezte Cassie zavartan. Azt kívánta, bárcsak
ne használta volna a fiatal rendőr a „hihetetlen” szót, de tudta, hogy
bóknak szánta.
– Abszolút – felelte a rendőr, és hátralépett.
 
Bryan Pedersen seriff komor volt, amikor Cassie belépett a sátorba.
Fáradt szemmel, elborzadt tekintettel nézett rá. A sátorban dolgozó
huszonakárhány ember abbahagyta, amit csinált, és addig bámulták,
amíg Cassie úgy érezte, elolvad az arca.
Végül nagyon kellemetlen tíz másodperc után valaki tapsolni
kezdett. Alexa Manning, a bűnügyi technikus Lewis és Clark
megyéből. A többiek is csatlakoztak hozzá. Cassie próbálta a
könnyeket kipislogni a szeméből, egyszerre volt dühös és meglepett
a nő reakciójától.
– Köszönöm – motyogta, és elindult Pedersen felé.
Ahogy Alexa mellé ért, megszólította:
– Úgy tudtam, vakációzni mentél.
Alexa vállat vont.
– Már félúton voltam a reptérre, amikor visszahívtak szolgálatba.
És nem én vagyok az egyetlen.
Cassie bólintott. Csak ekkor vette észre, hogy a sátorban lévők
közt voltak Lewis és Clark megyei, Park megyei és állami járőrök is,
néhányukat pedig még sosem látta. Több férfi viselt vastag, szürke
inget, a mellzsebükön PARK MEGYEI KÖZÚTKEZELŐ felirat volt hímezve.
Pedersen seriff egyik kezében írómappa volt, a másikban
hordozható kézi adó-vevő. Bólintott a közeledő Cassie-nek, és az
állával kifelé mutatva jelezte, hogy kövesse. Menet közben látta,
hogy egy műanyag bizonyíték jelölőasztalnál egy technikus
szorgalmasan leltárba vette és bizonyíték címkét rakott a 40-es
pisztolyából kilőtt hüvelyekre.
Amikor kiértek, a seriff megszólalt:
– Járjunk egyet!
Bryan Pedersen magas, széles vállú, hosszú lábú férfi volt, a
szeme barna, tekintete elgyötört. Lelógó párbajhős bajuszt viselt.
Talán más körülmények között jóképűnek is találná, gondolta Cassie,
azzal ösztönösen lenézett a seriff nagy kezére, és meglátta a
jegygyűrűt.
– A vizsgálat jól ment? – kérdezte a seriff.
Cassie bólintott. Előző este és aznap egész délelőtt egyik
vallomást tette a másik után a nyomozóhatóság tisztjeinek, akiket
minden olyan esetben kihívtak, amikor egy rendőr lövöldözésbe
került. Elvették a jelvényét, a fegyverét, és vagy hat alkalommal
kellett vallomást tennie, ugyanazokra a kérdésekre válaszolva újra
és újra.
Azért nem vártam meg a seriff csapatának érkezését, mert meg
voltam győződve róla, hogy a Sullivan lányok ott vannak lent,
közvetlen veszélyben…
Felfelé jött a lépcsőn, láttam, hogy előveszi a fegyverét, kétszer
rám lőtt, ezért önvédelemből visszalőttem…
Nem számoltam, miközben lőttem. Csak akkor vettem észre, hogy
a tár kiürült, miután…
Egy pillanatig sem bánta, hogy megölte azt a szörnyeteg
Legerskit.
Egyedül amiatt aggódott a vizsgálat alatt, hogy belebonyolódik a
lövöldözés részleteibe, valamit eltéveszt és azzal gyanúba keveri
magát. De a legjobbtól tanult, és egy pillanatig sem hibázott.
Aztán mintha kitalálta volna a gondolatát, Pederson azt mondta:
– Reméltem, hogy tisztázni tud nekem valamit Legerski
lelövésével kapcsolatban.
Cassie érezte, hogy megremeg a térde, de magabiztosan
kérdezett vissza:
– Mi lenne az?
– A Sullivan lányok egy sorozat gyors lövést hallottak, utána még
kettőt. Maga szerint ez mit jelent?
Cassie a fejét ingatta. Az állami nyomozócsoport is feltette már ezt
a kérdést.
– Pontosan fordítva történt. Legerski lőtt először, én viszonoztam a
tüzet. A körülmények ismeretében érthető, hogy megviselte őket a
stressz és nem emlékeznek pontosan. Összetéveszthették a
sorrendet.
 Pederson egy pillanatra a szemébe nézett, hátha valami
bizonytalanságot lát. De Cassie-nek a szeme sem rebbent.
– Nekem megfelel – mondta a seriff.
Cassie nem volt biztos benne, hogy meggyőzte, de abban igen,
hogy ez már egyáltalán nem számít.
 
– Belenéztünk a felvételekbe – folytatta a seriff.
Cassie ezt nem kommentálta.
– A legborzalmasabb dolog, amit valaha láttam. Összesen négy
különböző nő, vagyis lány van a felvételeken… Mindegyik ugyanúgy
végződik. Kizárt, hogy valaki azért hamisította volna meg, hogy
alaptalanul vádolja Legerskit. Teljesen kizárt. Ő szerepel a
felvételeken. Szerencsére eddig két áldozatot azonosítottunk, a
többinek országosan közzétesszük a képét. Ki fogjuk deríteni, ki a
másik kettő – mondta Pedersen, és lassan ingatta a fejét. – Még
sosem láttam ilyet, és remélem, soha többé nem is fogok.
– Négy… Lehetséges, hogy többet ölt meg?
– Egymillió dollárba fogadnék, hogy négynél sokkal, de sokkal
több áldozat van – mondta Pedersen. – Talán nem is filmezte le
mindegyiket, vagy még nem találtuk meg a többi lemezt. De elnézve
odalent azt a horrorcellát és a karmolásnyomokat a falakon… abból
is látszik, hogy négynél többen voltak.
Cassie bólintott, és végigfutott a hátán a hideg, ahogy eszébe
jutott az a helyiség.
– Tudom. Voltam odalent. Kiásták a holttesteket?
– Nem. És éppen ez a furcsa. Azt a négyet sem találtuk meg. Nem
tudjuk, hová temette őket, vagy elégette-e a maradványokat, vagy
mit csinált velük. A szövetségiektől kértem hullakereső kutyákat és
képalkotó technológiát, hogy centiről centire átvizsgálhassuk ezt a
tanyát. Pokolian félek megtudni, hányan lehetnek. Fogalmam sincs,
milyen sok áldozat lehet – mondta Pedersen. – Gondoljon bele. Ez
egy átkozott emberi vágóhíd. A felvételeken két lány nem helyi, ki
tudja honnan jöttek, és hányan lesznek még. Alaposan átfésüljük azt
a bunkert, haj- és rostnyomokat, vért, DNS-t keresve… Majd
meglátjuk. Azt biztosan tudjuk, hogy nem temette el őket a
kocsijukkal együtt, amiket kiástunk odakint – mondta a mezőn
dolgozó, dübörgő munkagépekre és nehéz járművekre mutatva.
– Teljes autókat találtak eltemetve? – kérdezte Cassie.
– Eddig nyolcat ástunk ki. Ezek közül néhány úgy néz ki, mint ami
már legalább három vagy négy éve a föld alatt volt. Azzal se
bajlódott, hogy leszedje a rendszámokat, szóval elég hamar
kiderítjük, ki volt a tulajdonos. De a nagyságrend, az egyenesen
őrjítő, Dewell já… nyomozó – helyesbített a mondat közepén.
– Nyolc eltemetett autó? – kérdezte Cassie, és már pontosan
tudta, mi volt azok alatt a felforgatott földnyalábok alatt, amelyeket
előző nap a hegytetőről látott.
– A legjobban az dühít, hogy a megye kotrógépeit használta,
egyenesen a telepünkről hozta ki őket – mondta Pedersen. – Úgy
tűnik, hamis néven kérte ki a menetlevelet és egyenesen idehozta. A
saját gépeinket! Legerski az orrunk előtt művelte ezt az egészet, a
mi forrásainkat használta hozzá.
Cassie csak arra tudott gondolni, hogy ha vár, ha nem öli meg
Legerskit, talán vallomást tett volna, és azonosította volna az
áldozatokat.
 
– Mit gondol, mennyi ideje csinálhatta?
Pedersen vállat vont.
– Évek óta, azt hiszem. De nem volt egyedül.
– Ezt úgy érti, hogy mások is benne voltak, nem csak Legerski és
Jimmy?
Pedersen éles tekintettel nézett rá.
– Komolyan nem tudja? A Sullivan lányok vallomása szerint
legalább hárman voltak.
Cassie a fejét ingatta.
– Nem beszéltem a lányokkal azóta, hogy tegnap a lépcső tetején
elváltunk. Azóta egyfolytában egyik vallomást tettem a másik után.
– Ó! Igen, igen. Szóval a lányok szerint hárman voltak.
– Ki a harmadik?
– Azt mondják, kamionsofőr. Ő szedte ki őket az autójukból.
Döbbenettel fogadta a hírt.
 – Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ez a kamionsofőr
ugyanaz, mint aki a bizonyítékot a kocsimba tette.
– Mi is így gondoljuk. És van is gyanúsítottunk.
– Kicsoda?
– Egy helyi fickó, bizonyos Ronald Pergram. Tény, hogy nagyon
fura alak. Van errefelé egy tanyája, de tegnap leégett. Ebből
gondoljuk, hogy ő lehetett. Talán bennégett, de ezt még nem
tudhatjuk. A kamionja nem volt ott. Nem tudjuk, hogy egy garázsban
van-e valahol vagy szerelőnél, ilyesmi. De körözést adtunk ki a
kocsijára, arra az esetre, ha menekülőre fogta volna. Még nem
érkezett róla jelentés. De így, vagy úgy, megtaláljuk.
– Remélem.
– Egy negyventonnás kamiont nem lehet csak úgy elrejteni –
mondta Pedersen, és elkomorult. – Látnia kell valamit. Ezért hívtam
ki.
– Mit kell látnom? – kérdezte, és összerándult a gyomra.
A seriff a legelőn kiásott hatalmas, friss halmok felé biccentett.
 
Cassie már tudta, pedig csak a pickup egy részét látta a kiásott föld
mögött. Cody Hoyt régi, megkopott Dodge-a volt az, egy lapos kerék
miatt kissé megdőlve. Az utastérbe föld ömlött, az ablakok betörve.
A vezetőfülke teteje benyomódott, valószínűleg a több tonna földtől,
amellyel a gödröt betemették.
Pedersen ekkor Cassie vállára tette a kezét.
– A legfrissebb gödörben, amit kiástunk, ő volt. Az egyetlen
holttest. Úgy tűnik, Legerski vagy valaki más közelről lőtt rá.
Lőpornyomos égési sérülések vannak az arcán, ezt biztosan láttam.
Cassie behunyta a szemét, és érezte, hogy megint megremeg a
térde. Hálás volt, amikor Pedersen közelebb lépett, átölelte a vállát
és magához szorította.
– Értesítettem Tubman seriffet, ő pedig már felhívta Cody Hoyt volt
feleségét. Borzasztóan sajnálom. Pokoli érzés lehet elveszíteni a
társát.
– Ezt nem tudom elhinni – hebegte Cassie. – Nem tudom elhinni,
hogy Legerski megölte.
 – Magával is ugyanezt tette volna, ha hagyja. De maga elkapta a
fickót, aki meghúzta a ravaszt – mondta Pedersen. – Ez a helyzet.
 
Ahogy Pedersen elindult vissza a sátor felé, Cassie látta, hogy
Tubman seriff terepjárója áll be a rögtönzött parkolóba. Civilben volt,
de fekete cowboykalapot vett fel, és úgy nézett ki, hogy minden tőle
telhetőt megtesz a komoly külsőért. A tartásából és a járásából
viszont Cassie látta, hogy szinte eksztázisban van.
– Magukra hagyom önöket – mondta Pedersen, azzal elengedte. –
Vissza kell mennem a sátorba.
Cassie azt kívánta, bárcsak tovább ölelte volna, és rögtön
neheztelt Tubmanre, amiért megtörte a pillanatot. Semmi
romantikus, semmi személyes nem volt Pedersen szándékában, de
megbízható és megnyugtató férfi volt, és ez a két tulajdonság
Tubmanre sosem volt jellemző.
– Hát itt van – szólt Tubman közeledve. – Itt az én kislányom!
– Nem vagyok kislány.
– Tudja, hogy értem – legyintett a megjegyzésre. – Csak büszke
vagyok magára. Igazi hős.
Cassie felmordult.
– El sem hinné, milyen hívásokat kapok szerte az országból. A
tévécsatornák interjút akarnak készíteni velünk, stábokat küldenek…
Ez észbontó. Évek óta ez a legnagyobb esemény az államnak ezen
a részén, és maga kapta el a rosszfiút, Dewell. Én csak… nagyon
büszke vagyok.
Cassie megvetően nézett rá. Tudta, hogy ezzel valószínűleg
akaratlanul is biztosította Tubman újraválasztását. Tovább
díszeleghet seriffként, és még egy ciklusban szedheti a bérleti díjat
drogdílerektől.
– Mi az? – kérdezte Tubman. Őszintén meglepődött, hogy Cassie
nem osztozik a diadalában.
– Megtalálták Cody holttestét. Elfelejtette?
– Természetesen nem. Nagyon sajnálom. Részvétemet fejeztem
ki Jennynek és a fiának, Jarrodnak.
– Justin – helyesbített Cassie.
– Justin, igen.
 – Hogy fogadta Jenny a hírt?
Tubman komolyságot színlelt.
– Nehezen. Nem mintha nem számított volna valami ilyesmire,
tekintve, hogy ki volt.
Cassie elhúzódott a serifftől, és azt mondta:
– Tudom, mit mondana Cody, ha most itt lenne.
A seriff kíváncsian felvonta a szemöldökét.
– Azt mondaná, hogy „tegnap lelőttem egy járőrt és megúsztam,
most megpróbálom a seriffet”.
A férfi döbbenten nézett.
– Ez egyáltalán nem vicces.
– Nem is annak szántam. Ha ma reggel nem vették volna el a
fegyveremet az igazságügyi vizsgálathoz, most szétverném a fejét,
seriff.
A felettese vigyorogni próbált, de nem tudott.
– Nem beszélhet így velem.
– De megtettem.
Tubman a mező felé nézett.
– Dewell, úgy teszek, mintha ez a beszélgetés meg sem történt
volna. Ezt a stressznek és a harc utáni kimerültségnek tulajdonítom,
hogy úgy mondjam. Azt akarom, hogy ezután vegyen ki pár napot.
Gondoskodom róla, hogy fizetett szabadságként számolják el.
Szólok a pszichológusnak, hogy vegye fel magával a kapcsolatot,
legyen gyásztanácsadás. Most pedig azt hiszem, visszamegyek a
hálaadási vacsorára a családomhoz.
– Tegye azt – mondta Cassie.
– Rosszul áll ehhez a dologhoz. Ahelyett, hogy hagyná, hogy az
egekig magasztaljam egy hatalmas bűncselekmény megoldása
miatt, amiért mindannyian büszkék vagyunk magára, rajtam vezeti le
a keserű érzelmeit. Évekig elviseltem egy Cody Hoytot – mondta. –
Nincs szükségem még egyre.
– Szálljon vissza a kocsijába, különben kölcsönveszek egy
fegyvert.
Tubman a fejét rázva indult vissza a terepjárója felé. Ez egy kis
elégedettséggel töltötte el.
 
Mielőtt visszament volna a sátorba, Cassie felhívta az anyját.
– Ó, semmi gond, nagyon jól elvagyunk – felelte az anyja, és kissé
kifulladtnak, de nagyon vidámnak tűnt. – A pulyka mindjárt kész,
éppen a tört krumplit és a zöldbabot készítem. Ben és a néhány
vendég meccset néz.
– Néhány vendég? – kérdezett vissza Cassie.
– Ó, igen. Hát nem mondtam? Meghívtam néhány barátot. Nem
volt hova menniük, és hát, ugye hálaadás van.
– Te meghívtad a lepukkant aktivista barátaidat az otthonomba?
– Mint mondtam, kedves Cassie, nem volt hova menniük. Hát nem
éppen erről szól a hálaadás?
– Hadd beszéljek Bennel!
Azt mondta a fiának, hogy otthon lesz, amilyen hamar csak tud.
 
Miután befejezte a beszélgetést az anyjával, Cassie megkereste
Jenny Hoyt otthoni számát. Nehéz volt megnyomnia a hívás gombot.
Justin vette fel.
– Justin, itt Cassie Dewell. Szeretném elmondani, mennyire
sajnálom.
Justin egy pillanatig talán nem tudta, mit mondjon, és ebben
Cassie teljesen együttérzett vele.
– Mindig jusson eszedbe, hogy szolgálat közben halt meg. Azért
halt meg, hogy megmentse két ártatlan lány életét, és ha nem jött
volna ide, akkor mostanra a lányoknak bántódásuk esett volna, vagy
még annál is rosszabb. Valószínűleg sosem találtuk volna meg őket.
– Igen – mondta Justin. – De tudja, nehéz. Nagyon nehéz.
– Persze.
– Örülök, hogy lelőtte azt a fickót. Bárcsak ott lehettem volna,
hogy lássam.
– Az senkinek nem lett volna jó. Neked főleg.
Hangokat hallott a háttérben. Az egyik ismerősnek tűnt.
– Gracie és Danielle ott van veled?
– Igen. Az apjuk is. Iderepült Omahából. Az anyjuk később jön,
estefelé.
– Jól vannak?
– Azt hiszem. Akar beszélni velük?
 – Hadd beszéljek Gracie-vel, ha hajlandó rá.
Amikor Gracie a telefonhoz ment, Cassie bemutatkozott, és azt
kérdezte:
– Hogy vagytok?
– Azt hiszem, jól. Még egyszer szeretném megköszönni, amit…
– Igazán szóra sem érdemes – felelte Cassie. – Csak azt akarom
mondani, hogy csodállak. Kemény lány vagy. Alig tudom elhinni,
hogy ennyi idősen képes voltál ennyire higgadt maradni.
Cassie remélte, hogy Gracie mosolyog és elpirul.
– Köszönöm – felelte Gracie halkan.
– Hogy van a nővéred?
Csend.
– Van itt néhány pszichológus. Danielle-nek segítségre lesz
szüksége. De úgy tűnik, jól van, azt hiszem. Legalábbis úgy néz ki,
hogy itt van velünk, ami jó. Nem lesz semmi baja. Biztos vagyok
benne.
– Remélem, ha ennek az egésznek vége lesz, találkozhatunk és
beszélgethetünk. Tudod, úgy érzem, nagyon hasonlítunk egymásra.
Van egy kisfiam, de lányom nincsen. Ha lányom lenne, azt
szeretném, ha olyan lenne, mint te.
Egy pillanatig csend volt, aztán Gracie rákérdezett:
– Megtalálták már a kamionsofőrt?
– Még nem. De meg fogjuk.
– Meg kell találniuk – mondta Gracie elcsukló hangon.
 
A Pergram-ház még füstölt, amikor megérkeztek. Cassie-nek eszébe
jutott, hogy előző nap látta a füstöt, de nem tulajdonított neki
jelentőséget, és úgy tűnik, senki nem hívta a tűzoltóságot.
– Semmi nem maradt – mondta Pedersen, ahogy közelebb hajtott.
– És mint mondtam, a kamionja eltűnt. Úgy látszik, az a rohadék
eltüntette a nyomait – rázta a fejét. – Bárcsak a bűnügyisek szóltak
volna nekünk, hogy a lányok szerint egy kamionsofőr rabolta el őket!
Talán azt hitték, már tudjuk.
A ház hatalmas lángokkal égett, teljesen porig. A levegőben égett
műanyag és üzemanyag szaga terjengett. Egy régebbi típusú autó
olyan közel volt a lángokhoz, hogy az is kiégett, megfeketedett
olajfűz cserjék csontvázai keretezték a helyszínt.
– Azt hiszem, az anyja is itt lakott. Nagyon remélem, hogy nem
volt odabent.
Egymásra néztek.
– Megtaláljuk azt a szemétládát – mondta a seriff, mintegy
megnyugtatásul. – Az ég szerelmére, egy tök fekete, tizennyolc
kerekes kamiont nem lehet sokáig rejtegetni. Ismerjük a rendszámát,
a hivatásos jogosítványának számát és megvan a jármű leírása is.
Mindenhol körözik. Nyugaton az összes járőr őt keresi. Elkapjuk.
Cassie automatikusan bólintott, de hirtelen az egész rászakadt.
Azzal, hogy nem jelentette be, amikor megtalálta a csomagot a
kocsijában, hagyta meglógni. Tudta, ahogy Pedersen is tudta és
Ronald Pergram is tudta.
– Csapdát állított Legerskinek – mondta Cassie. – Engem
használt, hogy meghúzzam a ravaszt.
– Ezen igazán ne eméssze magát. Helyesen cselekedett. Nem
tudhatta – mondta Pedersen.
– Előre gondolkodik – mondta Cassie, a füstölgő romokra mutatva.
– Megtervezi a lépéseit. Valószínűleg van valami terve rá, hogy ezt
megússza. – Behunyta a szemét. – Nem a szörnyeteget öltem meg,
hanem a segédjét. A szörnyeteg még szabadlábon van.
És Gracie szavai jutottak eszébe: Meg kell találniuk.
 December 7., péntek
 
„Az úton egy gyilkos áll
Varangy-agya egyre jár”
Jim Morrison: A stoppos
 Később
 
December 7., péntek, 3:37
 
Két héttel azután, hogy Ronald Pergramból Dale Everett Spradley
lett az észak-dakotai Oakesból, egyedül állt a tévéképernyő alatt egy
kamionparkolóban, Tulsában, hogy ellenőrizze a rakománytáblát.
Nem sokkal korábban, éjfélkor pakolt ki egy élelmiszerraktárban
tizenhárom raklap fagyasztott lazacot, melyet Washingtonból hozott.
Még tíz raklap volt a kocsin, reggel Little Rockba kellett szállítania. A
környéken felvehető részleges rakományt keresett, és így
maximálisan kihasználhatná az utat Arkansasig. És meg is találta: tíz
raklap fagyasztott, farmon nevelt harcsát kellett az oklahomai
Inolából az arkansasi Hot Springsbe vinnie. Az csak néhány órányi
kerülő, de mint mindig, most is bőven a menetrend előtt járt.
Leírta a fuvarszervező telefonszámát, a karórájára nézett és
felhívta a számot. Remek 4500 dolláros fuvar volt, és elvállalta.
Semmi oka nincs rá, hogy az új kamionját kihasználatlanul futtassa,
amikor útközben is vehet fel részfuvart. Ingyen pénz.
A kamionos parkoló csendes volt, és szinte kihalt, csak két sofőr
beszélgetett és kávézott egymás mellett kuporogva az éjjel-nappali
kifőzdében.
Ahogy elhaladt mellettük, köszönésképp bólintott nekik, ők pedig
visszabólintottak. Egyáltalán nem ismerték fel. Mosolygott magában.
A vihar elvonult.
Készen állt újra vadászni. Újra vadásznia kellett.
 
Miután elhajtott Gardinerből, az első huszonnégy óra volt a
legstresszesebb, még úgy is, hogy a montanai rendszámot
oregonira cserélte, melyet egy évvel korábban lopott és a
„túlélőcsomagban” tárolt, éppen ilyen vészhelyzetre. Nem volt
bonyolult eltüntetni a fuvarozói engedély számát az ajtóról, csak egy
kis fekete fegyverfesték kellett hozzá. Matricaszámokat ragasztott a
helyére, amely majdnem pontosan úgy nézett ki, mint az előző
számsor, de senkihez nem volt köthető. Megállás nélkül robogott
délre, menet közben flakonba pisált, mellékutakon haladt alvó
kisvárosokon át, hogy elkerülje az államközi autópályákon felállított
súlyellenőrző állomásokat. Egy isten háta mögötti kamionos pihenő
mosdójában feketére festette a haját és nagy, lecsüngő álbajuszt
ragasztott magának, amelynek passzolt a színe az új hajszínéhez.
Addig fogja ezt hordani, amíg a saját bajsza ki nem nő.
Vastag szarukeretes, dioptriátlan szemüveget vett fel, és alig
ismert magára a tükörben. Csak élénk tekintete volt a régi.
Mivel a kamionja üres volt, nem kellett tankolnia egészen Új-
Mexikóig. Ott készpénzzel vett üzemanyagot egy indián
rezervátumban, ahol köztudottan lazán vezették az eladási
nyilvántartásokat. Útban a texasi Brownsville felé kiszúrt három
rendőrt, de azok nem néztek vissza.
Amikor a gázolajért fizetett, a pult mögött a tévében a saját arcát
látta. A tévések a jogosítványfotóját mutatták, ahol az arca vöröses,
kimerült és tokás. A pénztáros nem nézett hátra a tévére, Pergram
pedig nem nézett fel.
 
A mexikói határ közelében, Brownsville-ben, egy hírhedt
használtkamion-kereskedésben áron alul eladta a kamionját,
pontosabban becserélte egy kétéves, élénksárga Peterbilt 389-es
modellre.
Cummins ISX15-ös motor, tizennyolc sebességes Eaton-Fuller
váltó volt benne, kétméteres Unibilt Ultracab ággyal, mikrohullámú
sütővel, hűtővel, sötétítőfüggönnyel felszerelve, és 306 000
kilométert futott. Az ára a beszámítással együtt 105 000 dollár volt,
vett hozzá egy 70 000 dolláros hűtő pótkocsit, és rávette az eladót,
hogy hagyja a papírokat, cserébe készpénzzel fizetett, amely a
„túlélőcsomagban” lévő készlet nagy részét elvitte. Tudta, hogy a
régi kamionját pár napon belül eladják a határ túloldalán. Odalent
senkit nem érdekelt, hogy az engedélyszám és a rendszám nem
passzol.
Miközben az új kamionját előkészítették, Pergram átsétált egy
internetkávézóba, amelyet évekkel korábban fedezett fel. A hely
tulajdonosa dokumentumokra specializálódott; többnyire
embercsempészek vagy a határon átjutott illegális bevándorlók
voltak az ügyfelei. Az utolsó 25 000 dollár készpénzéért az illető új
hivatásos jogosítványt csinált neki Dale E. Spradley névre, hozzá
TB-kártyát, orvosi alkalmasságit és vezetésalkalmassági igazolást,
melyben azt írták le, hogy Spradley átkozottul jó sofőr, tiszta, minden
rendben, a szabályok szerint játszik. Pergram/Spradley az egyik
nyilvános számítógépről online rakománybiztosítást kötött, és máris
újra munkába állt.
 
Egy héttel korábban szerezte meg az első nagy szállítmányát
független tulajdonos-sofőrként. Huszonnégy raklap fagyasztott
lazacot vett fel Washingtonban, és négy raktárba kellett leszállítania
a keleti és a nyugati part között. Ahogy a rakományokat sorra
lepakolta, a kamionos pihenőkben hirdetményeken keresett
magának kisebb fuvarokat, hogy lehetőleg mindig tele legyen a kocsi
és pénzt keressen.
Mivel magának dolgozott, nem kellett már aggódnia a műholdas
nyomkövetés, a túlbuzgó diszpécserek vagy a minden mozdulatát
figyelő céges nyomkövető egységek miatt. Kártyás,
lenyomozhatatlan mobiljáról ő maga tárgyalta le a fuvarokat, és
folyton úton volt.
Az úton evett, a fülkében aludt, pontosan vezette a menetleveleit,
nem szerzett büntetőpontot és minden súlyellenőrző állomáson
megállt, hogy az igazolt kilométerszáma újra jól mutasson. Nem
tartott volna sokáig.
Arra gondolt, hogy mi történt Montanában, de nem foglalkozott
vele. Beismerte a hibáit, elsősorban, hogy másokat bevont, és tanult
belőlük. Soha többé nem lesz állandó címe, otthona, nagyszájú,
rögeszmés anyja. Ezekre semmi szükség.
Bár ő volt az észak-dakotai Dale Spradley, valójában soha nem
kellett betennie a lábát Oakesba.
Egy spirálfüzetbe, melyet a konzoljában tartott, felvázolta, miért
nem kell soha többé otthonra vagy olyan helyre támaszkodnia, mint
a Schweitzer-tanya. Azért, mert gondosan megtervezte, hova
hegeszt álfalat a pótkocsi rakterében, az orr-részben. A raktér
hossza így tizenhat méterről tizennégy és fél méterre csökken. Ez a
tizennégy és fél méter a szabványos rakományhosszúság, nem
gondolta, hogy bárkinek is feltűnne szabad szemmel az a másfél
méter különbség. Az álfal mögött két és fél méterszer másfél
méteres fülkét tud kialakítani. Ez elég nagy ahhoz, hogy matracot
rögzítsen a padlóhoz, elég masszív, hogy gyűrűs csavarokat hajtson
az oldalfalakba, bekábelezze a videórendszert és hangszigetelje
kívülről. Így magával tudja vinni a saját Schweitzer-birtokát.
Úgy érezte, felszabadult.
Mint a cápák, mindig mozgásban volt. Soha senki nem tudta többé
magához kötni. Felvett egy rakományt az egyik parton, elvitte egy
raktárba a másik parton, és soha nem ment haza házba vagy
városba. Napról napra más táj gördült el mellette, és figyelte a
lehetőségeket.
Éppen a fagyasztott harcsáért ment a 66-os úton Inola felé.
Hajnalodott a horizonton. Az idő tiszta volt, és hideg, hófoltok
tarkították az oklahomai prérit. A fékre kellett lépnie, nehogy elüssön
egy régebbi Hondát, amely bizonytalanul haladt a kétsávos főúton.
Ahogy megelőzte, lenézett a kocsiba.
Barna hajú, kócos kamaszlány, bő szabadidőruhában. A
kormánykerékre hajolt, hunyorgott, alig tudta az úton tartani a kocsit.
Másnapos, hazafelé tart, egy hosszú és durva buli után, egy sörrel,
szexszel és kiváltságokkal teli éjszaka utáni reggelen, gondolta.
A lány felnézett rá. Nyilvánvalóan bosszús volt, hogy a kamionos
vele egy vonalban halad, nem előz, de nem is engedi el.
A Gyíkkirály visszatért.
 Köszönetnyilvánítás
 
Ezúton szeretnék köszönetet mondani a montanai Butch és Dana
Prestonnak, két csodálatos kamionsofőrnek, akik technikai
segítséget nyújtottak, és minden kérdésemre válaszoltak azon a
hideg januári úton Billingsből Chicagóba az I-90-esen.
Hálás vagyok előolvasóimnak is: Laurie Boxnak, Molly
Donnellnek, Becky Reifnek és Roxanne Boxnak. Külön köszönet
Ann Rittenbergnek – akinek, mint mindig, most is igaza volt.
Köszönöm továbbá Don Hajiceknek, Jennifer Fonnesbecknek és a
St. Martin’s Minotaur csodálatos csapatának: Sally Richardsonnak,
Andy Martinnak, Hector DeJeannak, Matt Baldaccinak, Matthew
Shearnek és páratlan szerkesztőmnek, Jennifer Enderlinnek.
{1} A Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája
{2} Bukovenszki-Nagy Eszter fordítása
{3} Péld 19:11, Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája
{4} Róm 12:20, Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája
{5}  Olyan alkoholista, aki már előrehaladt a felépülési programban, folyamatosan és

bizalmasan megosztja tapasztalatát egy másik függővel, aki az Anonim Alkoholisták

segítségével próbál kijózanodni vagy szeretné józanságát megtartani.
{6} Bukovenszki-Nagy Eszter fordítása
{7}  kongregacionalisták: kálvinista közösségek, akik elutasítják az államegyházat, a

presbiteriánus egyházszervezetet és mindenféle hierarchiát, egyedül Krisztushoz, a Főhöz

tartozónak vallják magukat (Magyar Katolikus Lexikon)