Keresd a szerző ajándék novelláit:

https://www.alomgyar.hu/ajandek-novella

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Meghasadt valóság, 2018
Nyomodban, 2019
Kettőnk titka (Függőség I.), 2019

Copyright © Ludányi Bettina

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Komor Kata
Korrektor: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
 admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN: 978-615-6013-69-9

A történet Cipruson, Páfosz városában játszódik.

A regényben megjelenő szereplők és
a cselekmény az író fantáziájának szüleménye.

PROLÓGUS

A nő ceruzája serceg a papíron.{1} Kurva idegesítő.

Legszívesebben ráordítanék, hogy használjon már tollat, vagy
hagyja abba. Amikor bejön hozzám, folyton ezt hallgatom.
Komolyan… ettől fogok megőrülni.
–  Szóval, hogy van ma, Audrey? – Felnéz a papírból, és rám
mosolyog. Egy kósza vörös tincs kiszabadul szedett-vedett
kontyából, és táncolni kezd az arca mellett.
A szememet forgatom.
–  Bezártak egy csomó kettyós közé. Mit gondol, tündérke,
hogy érzem magam? – Összefonom a karomat a mellkasom
előtt, és lecsúszok a kényelmetlen, fából összetákolt, nyikorgó
széken. Elfordítom a tekintetemet. Nézni sem bírom ezt az
együttérző arcot, meg azt az erőltetett mosolyt.
– Engem mégis érdekelne…
– Ne röhögtessen már! – kacagok fel. – Rohadtul nem érdekli.
Magát azért küldték be ide, hogy felállítson valami diagnózist,
aztán begyógyszerezhessenek. Semmi másért. Biztos vagyok
benne, hogy maguk még élvezik is ezt. Gusztustalan, perverz
banda!
–  Nincs igaza. Egyáltalán nem élvezzük ezt. – A homlokát
ráncolja, amikor kimondja az élvezzük szót. Mint aki nem érti,
hogyan is jutott ez eszembe.
–  Kíváncsi, hogyan érzem magamat? – Előredőlök a
székemen, két felkarommal megtámaszkodom a térdemen. A
hirtelen mozdulatra kihúzza magát, és egymás mellé teszi eddig
keresztbe vetett lábait. Ugrásra készen ül most előttem.
Elvigyorodom. Fél. – Éhes vagyok. Ebben a kócerájban nem
értik a normális kaja fogalmát. És ha éhes vagyok, akkor dühös
is vagyok. Egész nap üvöltözést és sírást kell hallgatnom. Mások
meg énekelnek és ordítoznak. Tényleg úgy gondolják, hogy ezek
közé az aberráltak közé tartozom? – Ökölbe szorítom a kezemet,
és felállok a székről. Az ablakhoz sétálok, amelyen rácsok
feszülnek. Lenézek az undorítóan zöld kertre, ahol néhányan az
ápolójukkal sétálgatnak. – Hányingerem van attól, hogy
mindenki segíteni akar. Mert tudom, hogy ez csak a látszat,
semmi több.
–  Figyeljen! Bármikor feladhattam volna ezt. Engem
rendeltek ki önhöz, de bármikor azt mondhattam volna, hogy
elég. Hogy nem csinálom tovább. De nem tettem. Sem akkor,
amikor heteken keresztül hallgatott, sem akkor, amikor
üvöltözve nekem esett. És most sem, Audrey.
Hátrapillantok a vállam felett.
– Az van ráírva a homlokomra, hogy hülye vagyok, doki?
–  Nem. Az van odaírva, hogy maga egy érzéketlen picsa –
feleli kimérten, majd összeszorítja az ajkait. Megfordulok.
Látom, hogy a türelmét már rég elvesztette, mégis erőlködik.
Nem akarja feladni, és ez tetszik.
Alig észrevehetően elmosolyodom.
– Ez igen, doki. Most lett csak szimpatikus nekem.
A fejét ingatva mélyed bele a papírjaiba. Újra felharsan a
ceruza idegtépő sercegése.
– Bocs, hogy morcos vagyok – vetem oda félvállról, majd újra
az ablakon meredek ki –, csak tudja, a fehér nem az én színem.
Túl romlott hozzá a lelkem, hogy fehéret hordjak.
Felhorkan mögöttem, amitől újra elmosolyodom. Imádom,
amikor szélsőséges reakciókat vált ki az emberekből a
szarkazmusom.
–  Annyira mégsem lehet romlott a lelke, ahogy ön
fogalmazott. Hiszen van valaki, akivel törődik, nem igaz,
Audrey?
Jó kártya. Jól játszik ez a picsa. De nem elég jól. Nem érhet fel
hozzám. Eljátssza az okos doktornőt, de valójában nem tud
semmit. Soha nem fog rájönni a titkomra.
– Mi lenne, ha nem kérdezne hülyeségeket?
Unott arccal visszaballagok, és leülök a székemre. Hátradőlök,
majd lecsúszok rajta, és összefonom a lábamat magam előtt.
– Talán inkább válaszoljon.
 Kedves mosolya, előzékeny viselkedése már a múlté. Talán
rájött, hogy ezzel a mézesmázos stílussal nálam nem ér el
semmit. Maximum hányingert. Utálom az ilyen
látszatkedvességet. Tudjuk, hogy nem akar itt lenni, akkor meg
minek kell eljátszania?
– A válaszokat ki kell érdemelni. – A kijelentésemre felvonja a
szemöldökét, és mozgatni kezdi a ceruzát az ujjai között. – De
mivel kezdi kapiskálni, hogy nem vagyok vevő a bájos és
erőltetett mosolyára meg a megjátszott kedvességre, ezért adok
önnek egy választ. Valóban van valaki, akivel törődöm. Ő az
egyetlen.
– Köszönöm – bólint, hogy nyomatékot adjon a szavának. – Ha
fontos magának, akkor miért nem működik együtt? Neki is
sokkal jobb lenne és magának is. Hiszen maguk…
– Együtt vagyunk a világ ellen. Bármi áron megvédeném.
– Mégis ámokfutásba kezdett.
–  Azért, hogy végre… – A düh bombaként lobban bennem
lángra, de ahelyett, hogy elveszteném a kontrollt, visszafogom
magam. Megköszörülöm a torkom és megigazítom a hajam.
Nem fejezem be a mondatot. Nem adom meg neki azt az
elégedettséget, hogy még több információt szedjen ki belőlem.
Mindez csak egy játék…
Már úgyis kitaláltam, mit fogok tenni.
Úgy fogom irányítani ezeket az idiótákat, mintha bábok
lennének. És még csak fel sem fog tűnni nekik… Akármilyen
tanultak és okosak, nekem előnyöm van a furfang és az
érzelmek csaknem teljes hiánya miatt.
Elvigyorodom, majd felnézek a dokinő zöld szemeibe. Állja a
pillantásomat. Keményen és határozottan. Talán mégis méltó
ellenfél lesz. Ettől pedig még jobban fogom élvezni a győzelmet,
amit aratok.
 I. RÉSZ

ALEX

Négy hónappal korábban

Magamba roskadva ülök a nappaliban.{2} Egyik tenyeremmel

megtámasztom a homlokomat, a könyökömet a térdemnek
nyomom. Megfáradt levegő hagyja el a számat. A rohadt életbe!
Annyira, de annyira félresiklott minden, hogy egyszerűen
képtelen vagyok feldolgozni. Mindenkinek azt mutatom, hogy
jól vagyok. Hogy a történtek megviseltek ugyan, de nem
készültem ki idegileg. Hogy a gyász nem mar minden egyes nap
szörnyetegként a szívembe. Egy férfi nem kesereghet. Nem
tűnhet gyengének. Nem hagyhatja el magát. De ez pokolian
nehéz… A függőknek könnyű beadni a központban, hogy
minden a legnagyobb rendben van, az élet pedig csodaszép, ám
Nasos már más tészta. Neki jó szeme van az ilyesmihez.
És még így sem jött rá, mi folyik körülötte.
Ahogy én sem.
Végigdörzsölöm az arcomat a tenyeremmel. Lenézek a fekete
ingemre, amely kigombolva lóg rajtam. Megígértem, hogy
elmegyek, tartozom neki ennyivel, mégis… Olyan rohadt nehéz
ez! Máshogy kellett volna történniük a dolgoknak. A „mi lett
volna, ha” gondolat gyilkos örvényként ránt magával minden
egyes alkalommal, amikor csak eszembe jut.
–  Ó, a szentségit! – káromkodom el magam, begombolom az
ingemet, gondosan betűröm a nadrágomba, majd a
kocsikulcsért nyúlok. Ideje indulni. Hiába halogatnám, nem
lenne könnyebb. Nem hibáztatnám kevésbé magamat. De
tényleg! Hogy a büdös picsába lehettem ennyire vak? Hisz nem
egy disszociatív személyiségzavarossal volt már dolgom. Még az
egyetemi órák alkalmával is számtalanszor ellátogattunk a
helyi pszichiátriára. Nem egy műszakot kellett végignyomnom
ott még az előtt, hogy kijöttem volna az iskolapadból és
ténylegesen munkába álltam volna.
Pontosan tudtam, hogyan viselkednek az identitászavarban
szenvedők. Azt is, hogyan lehet őket a legkönnyebben
azonosítani, de Niki mégis képes volt átverni. Vagyis nem ő,
hanem az a másik… Niki. Ő vajon tudott róla? Tudta, mi
történik vele? Akármikor felötlik bennem ez a kérdés, mindig
azzal nyugtatom magamat, hogy a válasz egyértelműen: nem.
Mert ha tudta volna, akkor nem hagyja idáig fajulni.
Ugye…?
Rákulcsolom az ujjaimat a kocsikulcsra, és behunyom a
szememet. Nem is tudom, mi az elviselhetetlenebb: a veszteség,
ami a közösségünket érte, vagy az önutálatom. Tehettem volna
valamit, ha időben kapcsolok. Akkor az emberek, akik meghaltak,
még most is élnének. Nincs mentségem…
 Dühösen becsapom magam mögött az ajtót, és lerobogok a
bérház lépcsőjén. Beülök az autóba, és míg felbőgetem a motort,
addig üzenek Nasosnak, hogy elindultam. Ő már biztosan ott
fog várni. Mindenhova időben érkezik – ha nem percekkel
korábban. Én azonban nem bánom, ha kések egy kicsit. Nincs
kedvem az emberekhez, a tömeghez… Egyébként sem maradok
le semmiről, ha jobban belegondolok.
A forgalom miatt kések tíz percet. Leállítom a motort a
parkolóban, de nem szállok ki és nem megyek be a kapun.
Minden csendes. Sehol egy lélek – legalábbis a közelben. A
telefonom rezegni kezd a zsebemben. Nasos hív.
– Minden rendben? – kérdi, amint felveszem.
– Igen, csak a forgalom…
–  Kérlek! – Az e betűnél jól meghúzza a szót. – Komolyan
engem akarsz átverni? Hiszen látom az autódat.
– Tényleg most értem ide – védekezem, bár nem értem, miért.
– Láttam. Van az már néhány perce. Alex, nem kell idejönnöd,
amíg itt vagyunk. Húsz perc az egész, és már megy is mindenki
a maga dolgára.
– Kösz.
– Hát van mit, barátom – mondja, s ezzel bontja is a vonalat.
Megkönnyebbülve szállok ki az autóból, és inkább elmegyek
az egyik közeli kávézóba. Húsz perc elteltével kávéval és
fánkkal a kezemben elkezdek visszasétálni az autómhoz. Nasos
közben küld egy üzenetet: VÉGE! – írja.
Nagyszerű.
Végigballagok a bejárathoz vezető járdán, közben próbálom
kiverni a fejemből a zavaró gondolatokat. Összeszedettnek kell
lennem. Muszáj. Miatta… Végigmegyek a fehér falak között, és
meg sem állok addig a bizonyos helyiségig. Az ajtóban
megtorpanok egy pillanatra. Veszek egy mély levegőt, és
benyitok…
–  Már azt hittem, ide sem tolod a képedet! – Corinna olyan
képet vág, mint egy duzzogó kisgyerek. Összefonja a karját a
mellkasa előtt, és a száját csücsöríti. A haja gubancosan lóg le a
vállára, a karjában lévő infúziótól elszorul a torkom.
Azért halványan elmosolyodom a nem túl szívélyes
üdvözlésre, és behúzom az ajtót magam mögött.
– Sajnálom, hogy késtem. – Leülök az ágya mellett álló székre.
–  Nasos idecsődített egy csomó függőt. Bár tudnám, mi a
bánatnak. Ettől csak inni támadt kedvem.
Bár az arca sápadt, önmagát adja. A szemét forgatja, fintorog
és erősen gesztikulál beszéd közben. Meg sem mondanám róla,
hogy fájdalmai vannak.
– Hogy érzed magad? – terelem el a beszélgetést.
– Szarul – közli, miközben úgy néz rám, mintha hülye lennék.
Az arcom egy pillanatra eltorzul. – Belém döfködtek mindenféle
szart. Ráadásul annyi gyógyszert kapok, amennyit a drogos
éveim alatt sem láttam. Meg hát fáj is, mint a rohadt élet.
A sebre gondol, amit Niki… vagyis az a másik ejtett rajta.
Vesz egy szaggatott levegőt, és babrálni kezd a takarójával. A
cserfes Corinna eltűnt. A maszk félrecsúszott, és látni engedi a
sérült és törékeny lányt. Tudom, hogy erős. Hogy kitartó.
Tényleg egy harcos. De attól még meg kell birkóznia azzal, ami
történt. Össze kell szednie a lelke darabkáit.
Harcos…
 Legutóbb ezt Nikinek mondtam.
–  Te is folyton rá gondolsz, igaz? – kérdi, mintha olvasna a
gondolataimban. Már semmin sem lepődöm meg.
–  Igen – vallom be töredelmesen. Ő az egyetlen, akinek
nyíltan merek beszélni róla. Amikor először magához tért a
kómából (ennek körülbelül egy hete), akkor nem tudtunk
beszélgetni, de már stabil annyira az állapota, hogy
meglátogathattuk. Ezért hozott ide Nasos néhány csoporttagot,
aki ismerte a lányt. Támogatásként.
– Rémálmaim vannak. Folyamatosan. Sikongatva kelek fel az
éjszaka közepén. Azért tömnek tele annyi szarral. Volt már
nálam egy pszichológus is, aki szerint poszttraumás stresszben
szenvedek. – Megrázza a fejét, mint aki képtelen ezt elhinni. –
Azt mondta, hogy addig javasolja a kezelést, amíg fel nem
dolgozom a traumát. Mintha fel lehetne dolgozni… – tart egy
rövid szünetet. – Egyébként se jöjjön ide. Úgysem értené meg.
Senki sem értené.
– Nem, de ezt nem is róhatod fel nekik. Ami történt, sokakat
sokkolt, és bár az emberek együttérzők vagy próbálnak azok
lenni, képtelenek teljesen átérezni a helyzetedet.
Corinna elfintorodik, és eltereli a beszélgetés fonalát.
–  Képzeld, az anyja is az intenzíven van. Bár elvileg
hamarosan kiengedik.
Feltűnik, hogy nem mondja ki a nevét. Én sem tudom, hogyan
hívhatnám. Az a nő nem Niki.
–  Mi történt? – teszem fel automatikusan a kérdést, bár
annyira nem érdekel a válasz. Semmivel sincs erőm foglalkozni.
Egy ideje már minden olyan szürke és… nem is tudom.
Érzéketlen. A világ elvesztette a ragyogását. Elsötétült.
Bemocskolták.
– Szívrohamot kapott, amikor megtudta, hogy… tudod.
Bólintok. Ennyi telik tőlem. Képtelen vagyok együttérezni
azzal a nővel, holott ő semmiről sem tehet. Emlékszem még
arra, mit mesélt nekem Niki a családjáról. Attól, hogy nem
törődtek vele úgy, ahogy az elvárható lett volna, még nem rossz
emberek, tudom jól. Mégis… nem tudok empátiát tanúsítani.
Most nem. Még nem.
Mély csend zuhan ránk. Fáj a hallgatás, de túl tompa vagyok
ahhoz, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Meg egyébként is,
mi a fenét mondhatnék? Egy ártatlan férfi meghalt. Yanna
meghalt. Corinna csak a szerencsének köszönheti, hogy életben
maradt.
– Tudom, hogy ott voltál.
Óvatosan felsandítok rá. Várom, hogy folytassa.
–  Nem voltam teljesen a tudatomnál. Olyan volt, mintha
lebegtem volna. De hallottam a hangodat. A nevemet
mondogattad. – Felszegi a fejét, és a szemközti falra függeszti a
tekintetét. – Arra is emlékszem, hogy hideg volt. Nagyon fáztam.
Igen, a súlyos vérveszteség miatt.
– A lényeg, hogy köszönöm.
– Nincs mit megköszönnöd – horkanok fel. Bár nem szerettem
volna, mégis utat adok a csalódottságnak. – Jóval hamarabb
kellett volna érkeznem…
–  Időben érkeztél. Hiszen élek. Gondold el, mekkora pofon
lesz ez annak a ribancnak. – A szája sarkában egy apró
mosolyszerűség játszik. Nem jön szívből, nem valódi mosoly,
csupán egy pozitív gesztus. Én azonban nagyon is aggódom
amiatt a pofon miatt… – Nem kapták el, igaz?
Hallgatok.
– Jaj, Alex! Nasos nem mondott semmit. Ugye tudod, hogy ez
is egy válasz? Legalább te legyél annyira tökös, hogy a
szemembe mondod az igazat! – A haragja olyan gyorsan
fellobban, hogy csak pislogok.
–  Nem, nem kapták még el – felelem kertelés nélkül. – A
rendőrségnek semmije nincs. Nem találják. Nincs nyom. Viszont
a csapból is ez az ügy folyik. A média nagyon felkapta. Az
újságírók és a riporterek árgus szemekkel figyelik a rendőröket
és az ő felbukkanását is.
– Az orvosomtól tudom, hogy egy rendőr beszélni akar velem.
– Azt gondolják, hogy te talán tudod, hol van.
–  Hah, naná! – nevet fel, de nem szívből teszi. Meg sem
próbálja őszintének mutatni. Inkább csak a szarkazmus
kedvéért teszi. – Azt viszont tudom, hol lesz, ha megtudja, hogy
életben vagyok. Itt. El fog jönni értem… – Corinna arca
kétségbeesetté válik. Úgy tűnik, végre benne is tudatosul, hogy
egy pszichopatával van dolgunk, aki nem fogja annyiban
hagyni ezt a játszmát. Addig nem, amíg meg nem nyeri
valamilyen formában.
Reszketeg levegő szakad fel a torkából, a mellkasára szorítja a
jobb tenyerét. A pulzusa megugrik, amiről a rákötött
szívmonitor árulkodik.
–  Corinna… – Felállok, leteszem a kezemből a zacskót és a
kávét, amit eddig görcsösen szorongattam, és az ágya mellé
lépek.
 –  Biztos, hogy megkeres. Elbaszta… nem haltam meg! Újra
próbálkozni fog! – A hisztéria megszínezi a hangját, egyre
gyorsabban veszi a levegőt.
– Meg kell nyugodnod. – Lehajolok hozzá és megfogom a két
vállát. – Figyelj rám! Corinna, nézz a szemembe!
Engedelmeskedik. A benne ülő rémület láttán legszívesebben
a falba ütnék.
– Le kell higgadnod, különben el fognak küldeni innen még a
látogatási idő vége előtt.
Bólint és behunyja a szemét. Légzőgyakorlatokat kezd
végezni, a körmeit a tenyerébe mélyeszti. Óvatosan az öklére
teszem a kezemet, és lassan meglágyítom a szorítást. Még csak
az hiányozna, hogy kikezdje a saját bőrét, és amiatt is
magyarázkodnia kelljen.

THE PAPHOS POST

LEGFRISSEBB HÍREINK

Egy férfit és egy nőt ölt meg a fiatal

lány
Mindenkit lesokkolt a gyilkosság.
A gyanúsított még szabadlábon.

Néhány munkás lelt rá szerda reggel a 27 éves Yanna

Kormou holttestére egy banánültetvényen. Az orvos szakértő
 szerint a halál oka fojtogatás. A rendőrség szerint ugyanaz a
tettes végzett vele, mint a 34 éves Pablo Miskosszal. Egyetlen
feltételezett elkövető, a 27 éves Niki Varela ellen zajlik a
nyomozás.

Nasos Contas, a helyi Függőkért Alapítvány igazgatója

elmondta, hogy Yanna Kormou Niki Varela mentora volt a
programban. A nyomozásba egy helyi szakértőt is bevontak,
aki szerint Varela többszörös személyiségzavarban szenved.

Ha ez valóban igaz, és mindezt az elfogása után elvégzett

vizsgálatok is alátámasztják, akkor a hatóságok nem
vonhatják felelősségre a fiatal nőt a gyilkosságokért. Ebben
az esetben a letartóztatás után a Páfoszi Pszichiátriai
Intézetbe kerül.

Kapcsolódó cikkek:
Bűnös vagy ártatlan?
Felébredt a kómából a gyilkosságsorozat egyetlen túlélője
Rossou hadnagy nyilatkozata a gyilkosságsorozat ügyében

AUDREY

A gyanúsított még szabadlábon.

A csapból is ez folyik. Ez üvölt a hírekben és erről suttognak
az emberek az utcán. Ehhez társul még a „feltehetően veszélyes”
kifejezés is, amellyel arra próbálják ösztönözni az embereket,
hogy tartsák nyitva a szemüket. Minél hamarabb lát meg valaki,
annál hamarabb kerítenek kézre. Az idióták!
Halkan kuncogni kezdek, ami végül éles nevetésbe csap át.
Senki nem fog feladni. A rendőrök egy szőke hajú, átlagos
külsejű nőt keresnek különösebb ismertetőjel nélkül. Csakhogy
ez a leírás már nem illik rám. Legalábbis abban a pillanatban
már nem, amikor utcára lépek. Nem vagyok barom… Tegnap
bevásároltam mindenféle sminkből, parókából és öltözékből,
egy szakadt putriban csináltattam magamnak egy orrpirszinget,
és kifúrattam a fülemet is. Talán egy tetoválást is felvarratok,
még nem döntöttem el. A lényeg: Páfosz külvárosában könnyű
beolvadni egy feltűnő rúzzsal és egy csöcskidobós felsővel.
Egy kis motelban húztam meg magam, ahol a tulajdonos nem
ad számlát fizetéskor, és pult alól árulja a füvet. Tökéletes! Az
emberek itt nem foglalkoznak egymással, csak magukkal. Ez
azért van, mert mindenki rosszban sántikál. A belvárosi rész
azt a hatást kelti, hogy itt minden rendben van. Kolbászból van
a kerítés, meg minden… Pedig itt is vannak olyan környékek,
ahol nem érdemes az ember lányának egyedül sétálgatnia.
Felkelek a kanapéról, ahol eddig üldögéltem. Az elhasznált
rugók megnyikordulnak alattam. Leteszem a foltos asztalra a
laptopot, amit készpénzért vettem a plázában. Úgy döntök, hogy
egy ideig mellőzöm a híreket. Már épp bezárnám a böngészőt,
amikor az oldal frissíti magát, és egy újabb hír bukkan fel.

Felébredt a kómából a gyilkosságsorozat túlélője

A cím mellett pedig ott van Corinna arca. Ez meg hogy lehet?
Dühösen rákattintok a címre, és várom, hogy betöltődjön az
oldal. Errefelé még az internet is szar. Gyorsan végigfutom a
sorokat, a harag egyre jobban fellobban bennem.
Hogy az a…!
Corinna túlélte.
Ráadásul most rajta a világ szeme. Ő a gyámoltalan lányka,
akinek szerencséje volt. Aki túlélte a találkozást a pszichopata
gyilkossal. Hogy cseszhettem így el? Nem szúrtam elég mélyre?
Meg kellett volna várnom, amíg elvérzik? Nem, az nem lett
volna jó. A cikk szerint az a rohadék Alex rájött, hogy Corinna
veszélyben van, és ahogy tudott, rohant hozzá. Ha ott maradok,
elkapnak…
Éles fájdalom hasít a fejembe. A homlokomhoz kapok. A
szemem előtt egy pillanatra elsötétül minden. Alig bírom
megtartani az egyensúlyomat.
Niki.
–  Elég ebből! – sziszegem a fogaim között. Erőlködnöm kell,
hogy ne nyomjon le. Nem hagyhatom előjönni. Most nem.
Behunyom a szememet és koncentrálok. Tudom, hogy semmi
esélye ellenem, mégis kínkeserves erőfeszítésbe telik, mire
feladja. Azt hittem, sokkal gyengébb lesz, de nem. A fenébe! Még
egy zavaró tényező! Mindegy… A jövőben jobban oda kell
figyelnem rá. Talán Corinna miatt kezdett el mozgolódni. Elég
csak rágondolnom, hogy rángatni kezdje a láncait. Nem mintha
bármit is elérne ezzel. Nem fogom engedni, hogy átvegye az
irányítást!
A mosogatóhoz sétálok, és hideg vízzel leöblítem az arcomat.
A kezeim remegése abbamarad, az éles fájdalom a fejemben
enyhülni kezd. Helyes! Aludj csak! És addig, amíg édesen
álmodsz, kigondolom, mi legyen a következő lépés. Nem tetszik
nekem a jelenlegi felállás… bujkálni akartam, csak akkor
mutatkozni az utcán, amikor nagyon szükséges, de hát… ember
tervez, isten végez. Még jó, hogy beszereztem azokat a
parókákat.
Corinna…
Mi legyen a sorsod?
Az első gondolatom az, hogy belopózok a kórházba, és
álmában elvágom a torkát. A következő az, hogy inkább
hagyom, hogy arra ébredjen, ott állok fölötte. Majd befogom a
száját, és csendesen elmetszem a torkát. Kiélvezem, ahogy az
éles penge a húsba hatol, a vér pedig bugyogva a párnára folyik.
Amíg kialszik a szemében a fény, én végig mosolyogni fogok. A
felvillanó fogsorom lesz az utolsó, amit életében lát.
Ám a terv sajnos hibás. Jó lenne, jó lenne, de ez csupán
pillanatnyi megelégedéssel töltene el, ami nem elég. Nekem
nem. Viszont az a kép, ami most kezd kibontakozni lelki
szemeim előtt, sokkal jobban tetszik. Kevesebb ugyan benne a
vér, viszont több a szenvedés, a bizonytalanság és a félelem.
Ez lesz az.
Ezt fogom tenni…

CORINNA

Menten felrobban az agyam.{3} Annyira kétségbeesetten ki akar

szakadni belőlem egy kiáltás, hogy alig bírom visszafogni.
Erőlködnöm kell, hogy magamban tartsam. Szinte tudatában
sem vagyok annak, mit mondok, csak hadarom, ami a
nyelvemre kúszik.
El fog jönni értem, igen.
Már éppen úrrá lenne rajtam a pánik, amikor megérzem Alex
illatát. Arra kér, hogy nézzek a szemébe, és én megteszem. Vele
olyan könnyű. Minden. Tudja, min mentem keresztül. Megért.
Meg egyébként is van valami a kisugárzásában, ami
megnyugtat. Amint keze a kezemhez ér, máris jobban érzem
magam.
Még néhány levegő.
Beszív.
Kifúj.
Na még egyszer.
Néhány perc múlva érzem, ahogy a kitörni készülő pánik
visszahúzza karmait, és csendes szörnyetegként újra az elmém
sötét bugyraiba merül. Nem tűnik el. Ott marad. Megvárja a
következő alkalmat, amikor szélesre tárul tudatom ajtaja, hogy
aztán észrevétlen tolvajként kiszökhessen rajta.
–  Jobban vagy? – kérdezi Alex, és én félek válaszolni. Ha
nemmel felelek, akkor talán elmegy, hogy pihenhessek, ha pedig
igennel, akkor is eltűnik a közelsége. Jelenleg ő az egyetlen
biztonságos pont az életemben. Tudom, hogy nem állunk közel
egymáshoz, mégis így érzem. Számíthatok rá.
– Igen – felelem végül.
Annyi mindent mondanék még. Például, hogy mennyire
nehéz megszabadulni a rémképektől. Hogy még soha életemben
nem éreztem ilyen keserűséget és ekkora csalódást. Elárultak.
Bántottak. És a legrosszabb az egészben, hogy egy olyan ember
tette, akit hagytam közelférkőzni magamhoz. Akiért a szívem
legeslegmélyén, a jobb kamra legeldugottabb zugában még
mindig aggódom. Mégis csendben maradok, megtartom
magamnak a démonjaimat.
Egy másodpercre összekapcsolódik a tekintetünk Alexszel, és
minden kétségem elszáll a biztonságomat illetően. Legalábbis
addig, amíg ő itt van.
–  Nem lehetne arról szó, hogy rendőrök álljanak az ajtóm
előtt? Te talán rá tudnád venni a rendőrfőnökakárkit. – A
homlokom ráncba szalad, amint megpillantom azt a valamit. A
nyakamat kezdem nyújtogatni, hogy jobban szemügyre
vehessem a fehér papírt. Mint egy kisgyerek, aki a boltból
hazafelé tartó anyja elé rohan, hogy minél hamarabb
belepillanthasson a kosarába. – Mi van a zacskóban? –
kérdezem reménykedve.
Alex nem bírja megállni a hirtelen témaváltást mosolygás
nélkül.
– Fánk. Gondoltam, jólesne. Bár talán nem ehetnél ilyesmit.
–  Naná, hogy nem. Na, add ide gyorsan! – Érzem, ahogy
visszatér belém az élet, és összefut a nyál a számban a cukor
puszta gondolatától is. – Az itteni kaja szar. Ölni tudnék egy
rendes levesért.
Alexre emelem a szememet, amelyek óriásira kerekednek.
Megint az előtt nyitottam ki a számat, hogy gondolkodtam
volna.
– Baszki, rossz szófordulat.
 A fejét ingatva nyújtja át nekem a fánkot, amit lelkesen kapok
ki a kezei közül.
–  Próbáld szépen enni! Nem akarok magyarázkodni a
nővérnél.
–  Oké! – felelem vigyorogva, és már bele is harapok a
cukormennyországba. Mióta magamhoz tértem, azóta
gondolkodom azon, mi lesz velem. Hogyan éljem tovább így az
életemet? Minden pillanatban attól rettegek, hogy feltűnik…
Most azonban nyugodt vagyok. Valamennyire. Alex miatt. Nem
akarom, hogy elmenjen. De sajnos tudom, hogy a látogatási
időnek hamarosan vége…

Nincs parásabb hely éjszaka egy kórháznál. De komolyan. Nem

hittem volna, hogy valaha ezt így fogom gondolni, de mióta
felébredtem a kómából és álmatlanul forgolódom éjszakánként,
a horrorfilmek áldozatai jutnak az eszembe… saját magamról.
Néha csak annyit látok, hogy valaki szellemként elsuhan a
nyitott ajtó mellett a gyéren kivilágított folyosón. Máskor
hirtelen megjelenik a nővér az ajtóban, én pedig majdnem
összecsinálom magamat. Mindig megjegyzi, hogy azok az
ijedősek, akiknek nem tiszta a lelkiismeretük.
Ez tiszta hülye…
Nyilván nem tiszta, nem mondom, hogy ez hazugság, de
basszus… Megkéselt egy pszichopata! Nem a mocskos
lelkiismeretem miatt ijedek meg szellemnővértől, hanem azért,
mert attól rettegek: eljön értem az az elmebeteg szuka.
 Már ezzel is álmodom. Ezért félek elaludni. Nemegyszer
előfordult velem, hogy arra riadtam: felettem áll és néz.
Hangtalanul. Csendben. Bosszúszomjjal a szemében. Én… azóta
sem fogtam fel. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Tudom,
mi történt vele nagyjából, de nem áll össze a kép a fejemben.
Alex pszichiáter, ő választ tudna adni a kérdéseimre, de nem
biztos, hogy akarom hallani. Még nem…
Megbíztam benne. Nála aludtam! Segítettem őt! Közben pedig
fogalmam sem volt róla, hogy árnyként les rám a sötétben.
Hogy csak arra vár, hogy engem is kiiktathasson. Nem tudom,
hogy az igazi Nikinek ebben mennyi része van, de az biztos,
hogy sosem fogom tudni megbocsátani ezt neki. Alakuljon
bárhogy is a jövő, és érezzem bármennyire szarul is magamat
emiatt.
A gyomrom hangosan megkordul. A vacsora egyáltalán nem
volt kielégítő. A fiók felé nyúlok, és kiveszek belőle némi aprót.
Úgy döntök, keresek egy automatát. Remélem, nem találkozom
egyetlen nővérrel sem. Nem akarom hallgatni, hogy még korai
felkelnem, meg hogy a csokoládé most tiltólistás. Akkor is azt
fogok enni!
Lassan feltápászkodom, a tenyeremet a sebemre szorítom. A
szentségit, de fáj! Az ágy megnyikordul alattam, hasonló
hanghordozással nyögök fel én is, amint sikerül talpra
kecmeregnem. Akkor is magamba tömöm azt a csokoládét, ha
egy óráig tart is automatát találni. Úgy gondolom, a folyosón
lehet. Vagy ha nem ott, akkor az előtérben. Akárhogy is,
előkerítem, az hétszentség!
Az ajtóhoz támolygok, de muszáj megpihennem egy
pillanatra. Amíg enyhén meggörnyedve kifújom magamat,
megpillantok valamit az ajtóm mellett. A szemem tágra nyílik,
majd kiugrik az üregéből. A levegő megakad valahol félúton a
tüdőm és az orrom között. A szám önkéntelenül is sikításra
nyitom, de csak akkor bizonyosodom meg róla, hogy tényleg jött
is ki hang a torkomon, amikor a nővér ijedten megjelenik
mellettem.
–  Miss Valla! Mi a… – Nem fejezi be a mondatot, mert ő is
meglátja.
– A… a rendőrség – nyögöm. – Hívja… őket!
A nővér hevesen bólogat, majd sebesen végigcsattog a
folyosón.

AUDREY

Mi legyen veled, Corinna? – Sokáig őrlődtem ezen a kérdésen,

mire megtaláltam a tökéletes választ. Félre kellene állítanom,
ahogy először gondoltam, de… túl csábító a terv, hogy előbb az
őrületbe kergetem. Ez Nikinél is működött. Bár az ő esetében
nemesek voltak a szándékaim. Meg kellett mutatnom neki, hogy
rám mindig számíthat. Hogy sosem marad egyedül. Hogy
történjék bármi, én nem hagyom el. Szerettem volna, ha rátalál
a saját erejére, de erre nem került sor. Legalábbis egyelőre még
nem.
Visszatérve Corinnára. Ha arra gondolok, hogy az őrület
bekúszik a bőre alá és eluralja az agyát, kéjes hullámok futnak
végig a testemen. Látni akarom! Látni akarom megsemmisülni!
Leszúrtam. Ő pedig túlélte. Mégis mit képzel magáról? A velem
való találkozást senki nem úszhatja meg, csak ha én is úgy
akarom. Úgy tűnik, akkor nem akartam eléggé, mert óvatlan
voltam. A halál megváltás lett volna számára, de… Nem! Nem is
az én hibám volt. Nem én voltam óvatlan, hanem ő volt túl
makacs, hogy elfogadja az ajándékomat. Így nem marad más,
mint a bosszú. Ez viszont már nem lesz kegyes. Szét fogom
cincálni! És minden egyes pillanatát élvezem majd.
Lelki szemeim előtt megjelent a kép. Corinna egy sarokban
kuporog, összegömbölyödve. A haja zilált, erősen zihál, a teste
remeg, az arcát pedig könnyek áztatják. Könyörög azért, hogy
legyen vége. Imádkozik. Bármit megtenne, hogy elmúljon a
szenvedés. Látom a szemeit, amelyek…
Éles fájdalom hasít a fejembe. Már megint! Megtántorodom,
meg kell kapaszkodnom a kanapé háttámlájában.
– Niki, baszd meg!
Ez már a második alkalom, hogy Niki próbál legyűrni és
felülkerekedni rajtam. Talán mégis megerősödött. Csak nem
úgy, ahogy szerettem volna. Félti Corinnát. Érzem. Pedig még
csak nem is tudja, mire készülök. Nem tudhatja! Vagy talán… ő
is változott? Úgy, ahogy én változtam és erősödtem a sötétben?
Lehet, hogy eddig nem sejtette a létezésemet, nem ismerte a
terveimet, nem látott a gondolataim közé, de mi van, ha ennek
vége? Mi van, ha ebben a tekintetben is megerősödött, és azért
akar előjönni, mert Corinna ennyire fontos neki? Korábban is
ez volt. Ha Corinna megölésére gondoltam, Niki reagált. A
jövőben óvatosabbnak kell lennem. Vagy: elnyomom annyira,
amennyire csak tudom.
Hányingerem van ettől a gondolattól… Mármint attól, mit
érezhet Corinna iránt. Engem kellene fontosnak tartania, nem
egy idegent! Mindegy! Nem érdekel, mennyire félti vagy sem.
Nem tudok megkönyörülni Niki miatt Corinnán. Ez már
személyes ügy. Meg egyébként is. Évekig voltam bezárva Niki
elméjébe. Csak akkor jöhettem elő, ha túl gyenge vagy túl részeg
volt. Mindig segítettem rajta. Nemegyszer mentettem meg az
életét, amikor még külföldön élt. Ha nagyon szétcsapta magát,
egyszerűen elájult és teret adott nekem. Megerőszakolhatták és
elrabolhatták volna már számtalanszor, ha én nem vagyok elég
tökös, hogy elejét vegyem a katasztrófának.
Egyik alkalommal éppen Olaszországban, Firenzében
voltunk. Az éjszakai élet pezsgő és… veszélyes. Nikivel egy
szórakozóhelyen múlattuk az időt, mint mindig. Csak ivott és
táncolt egészen addig, amíg teljesen ki nem ütötte magát. A
fények már csak villódzó árnyak voltak, az emberek pedig
elmosódó foltok. Érezhette, hogy hamarosan elveszti az
eszméletét, mert mielőtt megtörtént volna, kibotorkált a
diszkóból, inogva megtett még néhány métert, majd lefeküdt az
egyik padra. Elvesztette az eszméletét. Arra ébredtem, hogy két
férfi áll fölöttem. Niki teljesen ki volt ütve. Máig nem tudom, mi
volt a céljuk, csak azt hallottam, hogy az elkábításunkról
vitatkoznak. Nem kockáztathatták meg, hogy felébredünk – így
vélekedtek.
Résnyire kinyitottam a szememet, és próbáltam felmérni a
helyzetet. Egy idősebb és testesebb, illetve egy nyurgább és
valamivel fiatalabb férfit pillantottam meg. Nem foglalkoztak
velem. Az egyikük karon ragadta a másikukat, és valamivel
arrébb rángatta. Szerinte csak felhívják magukra a figyelmet, és
a vitatkozással még felébresztenek. Halkabban folytatták a
tanácskozást, én pedig kihasználtam az alkalmat, és azt, hogy
háttal állnak nekem. Lassan feltápászkodtam, és eltűntem a
járdát szegélyező fák árnyékában. Olyan gyorsan és óvatosan
mozogtam, kihasználva a sötétet, ahogy csak tudtam. Az alkohol
miatt én is kótyagos voltam, de sokkal jobban tudtam uralni a
testem, mint Niki. Azon az estén nekem köszönhette, hogy végül
hazajutott – és még csak nem is tud róla.
Ez azt jelentette, hogy jól teljesítettem a feladatot. Niki azért
keltett életre, hogy megvédjem őt mindennemű veszélytől és
bántalmazástól. Egész életében ott lappangott benne a vágy,
hogy erős lehessen. Hogy kelljen. Így megalkotott engem.
Használt. Aztán eldobott. Mert ott volt Thomas, akibe
kapaszkodhatott. Majd Yanna. Aztán Corinna. De én már előttük
is ott voltam. Az előtt, hogy Nikiben megfogalmazódhatott
volna: erős akar lenni. Elfogadható. Szerethető. Amikor
tinédzserként inni kezdett, ott voltam. Meglapultam benne, és
arra vártam, hogy magához hívjon. Hogy segíthessem. Akkor
még kezes voltam.
Az alkoholnak köszönhetően felszabadult. Eldobta a kétségeit,
a kételyeit és az elvárásait. Hogy is mondják a fiatalok? „Bulis”
lett. Jófej. Jó társaság. Az a csaj, akivel szívesen vannak. Persze
Yannával az oldalán… Amikor elment Európába és egyedül
maradt, néha hívott. Nem is tudott róla, de megtette. Leginkább
akkor, amikor a legjobban kiütötte magát, és ahhoz is tehetetlen
volt, hogy lábra álljon. Valakinek haza kellett vonszolnia. Hát én
voltam az a valaki. Folyton megmentettem. Tetszett ez a szerep.
Nem volt vele gondom. Megtalálta az erejét, amire mindig is
vágyott, én meg teljesítettem a feladatot, amire létrehoztak.
Aztán valami megváltozott. Niki azt kezdte érezni, hogy
undorodik saját magától. Hogy az alkohol kifordította
önmagából, és fogalma sincs, hogyan találjon vissza ahhoz az
érzelmes lányhoz, aki egykor volt. Még az előtt, hogy
szembesült volna a kirekesztéssel. Még az előtt, hogy
szembesült volna azzal: soha senki nem szerette és nem fogadta
el igazán. Egészen addig, amíg nem kezdett el inni.
Niki… nem várt gyerek volt. Tudta nagyon jól, mert az apja
egyszer az arcába vágta. Nem tudott vele megbirkózni, ezért
eltemette jó mélyen egy dobozba a fejében, amelyet hét lakat
alatt őrzött.
– Kár volt hagynom, hogy az anyád megtartson. – Ez a mondat
hagyta el az apja száját, amikor Niki tizennégy éves volt. És úgy
gondolom, ez volt az a pont, amikor menedéket keresett az
alkohol mámorában. Így legalább a kortársai befogadták. Nem
volt többé egyedül.
– A család szégyene vagy – mondta neki az apja, amikor egyik
reggel fülön csípte egy brutális éjszaka után. Még elég részeg
volt. Tudom, mert olyankor mindig elvékonyodott a határ
köztem és közte. Olyankor bármikor átléphettem volna a
fénybe, mégsem tettem meg. Engedelmes voltam. Nikire
vártam.
De már nem vagyok az…
Elgyengítettem, hogy újra csak ketten lehessünk. Mint
Európában. Meg persze azért, hogy kiiktassak mindenkit, akivel
kapcsolata van. Csak akkor fogom visszaengedni a fénybe, ha
minden szálat elvarrtam már. Most még nem. Nem bírná ki.
Tudom, hogy… túlzásba estem egy kicsit. De csak így
védhetem meg. A józanságnak köszönhetően elvesztette ugyan
az erejét, viszont sokkal tudatosabb lett. Nem engedett ki a
fényre. Kizárt. Nagy küzdelmek árán tudtam újra visszanyerni
régi helyem Niki mellett. Na jó! Dühös is voltam rá, amiért
eldobott magától, és hajtott a bosszúvágy. Beismerem.
Szerettem volna, ha szenved. Látni, hogy mennyire egyedül van
és mennyire szüksége van rám. A szándékaim nem voltak
teljesen tiszták és önzetlenek, de a végső célom az ő védelme. Ez
sosem fog változni.
Egy vörös paróka mellett döntök végül. Hosszú és egyenes.
Precízen feltűzöm a hajamat, majd óvatosan a fejemre illesztem
a parókát. Hozzá illő vörös rúzst teszek fel, majd belebújok egy
rövid szoknyába, egy magas sarkú, térdig érő csizmába, egy
topba és egy elegánsabb, vékony anyagú kardigánba. Két óriási
karikát teszek a fülembe, az orromra napszemüveget tolok, jól
beparfümözöm magamat és felkapom a legnőiesebb és
legnagyobb táskát, amit a felhalmozott cuccok között találok.
Beleteszek néhány jelentéktelenebb ruhát és egy bontatlan
borosüveget.

ALEX
Nem hittem volna, hogy ilyen hamar elkezdődik. Amint a
rendőrség megkapta a bejelentést, Rossou hadnagy rögtön
hívott. Ez volt körülbelül este kilenc órakor. Azonnal
Corinnához mentem a kórházba. Addigra már kapott nyugtatót
és békésen aludt. Az éjszakás nővér szerint nagyon ki volt
borulva. Azt hitték, rohama lesz, szerencsére azonban odáig
nem fajult a dolog.
Egészen hajnalig vele maradtam, de nem ébredt fel. Az arca
békésnek tűnt, mintha nem épp most élt volna át egy
megrázkódtatást. Órákon keresztül csak néztem, ahogy békésen
szuszog, és hálát adtam érte, hogy még él. Még mindig sokat
gondolok arra az estére, amikor megtaláltam a saját vérében
fekve, és nem éreztem a pulzusát, olyan gyenge volt. És bár egy
kicsit sápadt, most itt fekszik a kórházban, és az orvosok szerint
hamarosan távozhat. „Szépen gyógyul” – ezt mondták. De ha
egy kamerákkal felszerelt, népes épületben sincs biztonságban,
mi lesz vele, ha kiengedik?
Súlyos gondolatokkal a fejemben lépek ki az ajtaján. Halkan
becsukom magam mögött, és biccentek a járőrnek, aki éberen
pásztázza a folyosót. Visszabiccent, az arca komoly, a tekintete
kemény. Reggel hatig marad a helyén, amikor leváltja egy másik
járőr. Addig nem hagyhatja el a pozícióját, amíg meg nem
érkezik a váltás. A rendőri intézkedés és a férfi jelenléte
megnyugtat. Nem teljesen, de félig-meddig nyugodt szívvel
hagytam el a kórházat körülbelül öt előtt. A rendőrségre
mentem, ami már órák óta zsongott. Bekérték a kamerák
felvételeit, hogy kiderítsék, mikor és hogyan tudott bejutni úgy,
hogy senkinek sem tűnt fel.
 – Hallas, hát itt van! – köszönt a hadnagy, amikor besétálok az
őrületbe. Épp szóra nyitnám a számat, ám megelőz. – Ne is
kérdezze! Teljes a káosz.
– Jutottak valamire?
Bólint.
–  Jöjjön! – Bekísér a forgatagba, és egy asztalhoz vezet, ahol
két rendőr épp a kamerák felvételeit nézi. – Azt láttuk, mikor
jött ki, de azt nem, mikor ment be. Tekerjétek ahhoz a
pillanathoz, amikor kijött.
A két rendőr közül az egyik, a szikárabb és magasabb hamar
engedelmeskedik. A felvételen sötét volt, amikor Niki kisétált az
épületből. Megállt egy pillanatra, és felnézett a bejárat fölött
függő kamerába. Eszelősen elvigyorodott, majd olyan
nyugodtan ballagott el, mintha nem köröznék kétrendbeli
gyilkosságért.
Teljesen lesokkol, amit látok. Annak a lánynak, akit én
ismerek, sosem volt ennyire… őrült a tekintete.
– A kollégák már háromszor is végignézték a felvételeket, de
nem látták bemenni. Mit gondol erről?
– A hátsó bejáratról készült felvételeket is megvizsgálták?
–  Igen – sóhajtja a hadnagy. – Jelenleg a táskából próbálunk
kiindulni, ami nála van kifele jövet. Épp azt keresték, mielőtt
megzavartuk őket. Azt már tudjuk, hogy egy csillogó kövekből
kirakott virágminta van rajta – mutat a rendőrökre, akik újra a
felvételeket nézik árgus szemekkel. – Elég nagy a táska ahhoz,
hogy ne csak a bor férjen bele. Ki tudja, mit vitt még be
magával.
– Mire gondol?
 –  Én magam sem tudom biztosan. Az épület belsejében lévő
kamerákkal semmire sem megyünk, hiszen azokat könnyen
elkerülhette. Sok a holttér. Bármit elrejthetett odabent, ha netán
újra vissza akarna menni. – Széttárja a kezét. – Rég volt ilyen
esetünk. Egyelőre csak találgatni tudunk.
Azt látom…
A hadnaggyal a beszélgetést az irodájában folytatjuk.
Feleslegesen, mert nem jutunk előrébb. Általánosságokról
csevegünk, amelyek érintik az ügyet, de egyikünk sem tud
biztosat. Amikor Amerikában éltem, ott is volt rá példa, hogy
bevontak egy-egy nyomozásba. Akkor szokták külsős
szakemberek segítségét kérni, amikor túl összetett az ügy, és
nem jutnak egyről a kettőre. Egy pszichopata sorozatgyilkost
próbáltak megtalálni, aki túl okos volt, így mindig kicsúszott a
kezeik közül. Én arra kellettem, hogy felvilágosítsam a
nyomozókat a pszichopatákról. Narcisztikusak. Önelégültek.
Nem képesek szeretni, nem szoronganak és nem tanulnak a
hibáikból. Az empátia és a bűntudat teljes hiánya jellemzi őket.
Ezért úgy játszanak az emberrel, ahogy akarnak. Ám egy idő
után megunják… Egyre többet vállalnak. Azt hiszik,
mindenhatók. Végül ez okozza a vesztüket. A legtöbb esetben…
persze vannak kivételek.
Úgy tűnik, Niki másik énje is közel van ehhez az általános
leíráshoz. Kétségtelen, hogy pszichopata, de hogyan…? Niki egy
kedves és visszafogott nő, hogyan lakozhat egy ilyen szörnyeteg
benne?
–  Történt valami – közli a hadnagy, kiszakítva a
gondolataimból. Összevont szemöldökkel az ajtóra mered.
Egyre nagyobb a hangzavar odakint. Gyanakvóan összenézünk,
mire kopogás hallatszik.
– Szabad! – szól ki a hadnagy.
Az a férfi ront be a szűkös helyiségbe, aki a társával a
kamerák felvételeit figyelte.
– Megtaláltuk, uram. A látogatási idő vége előtt egy vörös hajú
nő ment be, valószínűleg ugyanazzal a táskával, amivel a
gyanúsított távozott. Szerintem látnia kellene. Ugyanaz a minta
van rajta, mint a másikon.
Négyszer néztük végig a felvételt egymás után. A nő vörös
hajjal kicsit sem hasonlított Nikire. Teljesen máshogy volt
felöltözve, és egy napszemüveg ült az orrán. Viszont pont ettől
volt olyan gyanús. Egy nagyobb csoporttal ment be az épületbe,
azután levált tőlük. Legközelebb a liftnél tűnt fel, illetve a
hatodik emelet folyosóján, majd újra a semmibe veszett. A
részleget, ahonnan a szobák nyílnak, egy ajtó zárja el a
folyosótól. Ezt csak akkor tartják nyitva, ha látogatási idő van.
Mivel még épp az volt, pont be tudott osonni és elrejtőzni.
–  Aztán várt, míg besötétedett – erősítem meg a hadnagy
gondolatmenetét. – Bárhol elrejtőzhetett.
–  Az éjszakás nővér vallomása szerint a szabadságolások
miatt aznap este egyedül volt az egész részlegre. Negyvenhat
betegre kellett figyelnie teljesen egyedül. Amikor Corinna
kilépett a szobája ajtaján, akkor épp a papírmunkával volt
elfoglalva. Elmondása szerint utána akart újra végigmenni a
szobákon és ellenőrizni a betegeket. Ilyenkor a legtöbben
általában már alszanak, sőt sokan a vacsora után, amit hétkor
szolgálnak fel, elszenderednek, és hajnalig fel sem ébrednek.
Hajnalban szokott mocorgás lenni. Hozzátette, hogy semmi
gyanúsat nem látott; amikor bezárta a szárny ajtaját, már egy
látogató sem volt a szobákban – maga ellenőrizte mindet.
– Az ajtót viszont belülről egy gombnyomással ki lehet nyitni
– teszem hozzá.
–  Pontosan. Ms. Varelának csak annyi dolga volt, hogy
megvárja, míg az éjszakás nővér eltűnik, esetleg elszundít egy
órácskára, ő leteszi az üveget, és gyorsan kislisszol az ajtón.
Nem túl bonyolult terv.
– Nem. Szerencséje volt.
–  Nem figyeltünk eléggé. Nem voltunk felkészülve rá. Azt
gondoltam, hogy mivel körözi a rendőrség, egy jó darabig nem
fog mutatkozni. – A hadnagy a fejét ingatja, és beletúr őszülő
hajába. Magát hibáztatja az óvatlanságért. Ez ismerős…
– Én is csak sejtettem, hogy fog jelentkezni. Viszont azt hittem,
több időnk van.
– Most azonban már tudjuk, kivel állunk szemben.
Felhorkanok.
– Azt hiszem, túl korai még ezt mondania…

CORINNA

Egy árny suhan el a folyosón. Először azt hiszem, hogy a

nővérke az, de aztán meghallom a nevetését. Összerezzenek. Az
nem lehet… A szívem hevesebben kezd dobogni a
mellkasomban, a forróság lüktetve kúszik fel a gerincem
mentén, miközben a jeges verejték eluralja a testemet. Ő az. A
nevetése elárulja. Ennyi is elég, hogy tudjam.
Gyorsan megnyomom a nővérhívót, közben le sem veszem a
szememet az ajtóról. A folyosón félhomály van. Minden
pillanatban azt várom, hogy bekukucskáljon a nyitott ajtón,
vagy hogy hirtelen megjelenjen vigyorral az arcán, mint egy
kibaszott horrorfilmben. Hol van már a nővér?
Újra megnyomom a hívót, majd várok néhány percet. Egy
örökkévalóságnak tűnik. Még mindig semmi. Ekkor újra
felharsan a nevetés. Végigszalad a testemen a hideg, a karomon
feláll a szőr. Levegőt is alig merek venni, az arcom jobb oldalán
egy kósza izzadságcsepp szalad végig. A kezem, mint a jégcsap
az arcom pedig, mintha tűz előtt ültem volna. Lassan felkelek az
ágyról, ami keservesen megnyikordul alattam. Próbálok
óvatosan mozogni, pedig minden mozdulat fáj. A sebem
húzódik, de nem foglalkozom vele. Keresnem kell egy nővért,
egy orvost, egy őrt vagy nem tudom… valakit!
Lassan az ajtóhoz csoszogok, és kikémlelek a folyosóra. Sehol
senki. Elindulok a nővérek pultja felé, ám minden hiába. Senki
sincs ott. A számítógép még megy, valaki a billentyűzet mellett
hagyott egy félig megevett almát, mellette pedig egy kés hever.
Gyorsan magamhoz veszem és a ruhám alá rejtem, a
derekamnál a bugyimba dugva.
Körbejárom a folyosót, és benézek a kórtermekbe. Sehol
senki. Ez most valami vicc? A sebem erősen lüktetni kezd, mire
felszisszenek, és odaszorítom az egyik tenyeremet. Úgy tűnik,
kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása. Olyan furcsa…
összedörzsölöm az ujjaimat, de mintha… lenézek a kezemre, és
megdöbbenve látom, hogy véres. Egy reszketeg sóhaj szakad fel
belőlem.
Nyugi, Corinna! Meg kell őrizned a hidegvéredet.
Ja, mert ez a legutóbbi találkozás alkalmával is olyan jól ment!
Újabb nevetés hasít végig a folyosó csendjén, ám ezúttal,
ahogy felnézek, meglátom őt. Ott áll velem szemben,
terpeszben. A kezében ezúttal nincs semmi, ezt tisztán látom.
Viszont az arca még árnyékban van. Lassan elindul felém. Az
agyamban szirénaként kezd üvölteni egy hang: FUSS! Én
azonban mégis földbe gyökerezett lábakkal állok a folyosó
közepén. A sebem felszakadt, a kötés átvérzett, ő pedig egyre
gyorsabban közeledik felém. Egyre nagyobbakat lép. Szinte már
természetfeletti módon repül felém. Két kezét előrenyújtja, úgy
suhan át a folyosón, mint egy fantom, amíg el nem éri a
nyakamat. A szemei vérvörösek, jéghideg ujjai égetik vékony
bőrömet. Vicsorogva üvölti az arcomba, hogy ezúttal végem.
Ezúttal nem cseszi el…
Kétségbeesetten ülök fel az ágyban. A szívem úgy dobog, hogy
a gép őrült módjára sípolva jelez mellettem. Mindenem
verejtékben úszik, a torkomban pedig ott reszket egy
elkeseredett sikoly. Visszatartom, hogy még véletlenül se
szabaduljon el, de emiatt meg köhögnöm kell. Egy nővér jelenik
meg az ajtómban. Úgy ront be a helyiségbe, mint egy eszelős.
Hirtelen rohannak meg az emlékek. A borosüveg. A félelem.
Az éjszakás nővér rémült arca, aki talán jól ismerte a
történetemet, talán mit sem tud az egészről. Odakintről halvány
fény szökik be a szobába, az ajtóban pedig egy alakot pillantok
meg rendőrruhában.
–  Minden rendben, hölgyem? – A nővér odaszalad hozzám,
megnézi a gépeket és az értékeket. – A vérnyomása az egekben
van. Hozom a nyug…
–  Nem kell! – csattanok fel. A torkom száraz és fáj. – Csak
nyugtatót ne!
Felvonja íves, tetovált szemöldökét, úgy néz rám.
–  Minden rendben – nyugtatom. – Csak rosszat álmodtam. –
Az arcom sírásra torzul, és már érzem is az elszabaduló
könnycseppeket. Az éjszaka történtek kikészítettek.
– Ó, kedvesem. – Még közelebb lép, és a vállamra teszi a kezét.
– Már nem bánthatja…
Hát persze, hogy tudja, mi történt. Az egész kórház tudja! Én
vagyok az a szerencsétlen csaj, akit megtámadott egy őrült, de
túlélte. És most már az a csaj is, akit meglátogatott az a
pszichopata és üzent is neki.
–  Addig nem nyugodhatok meg, amíg el nem kapják és be
nem zárják.
–  Higgye el, hölgyem, az egész rendőrség azon van – szól
közbe az ajtóban álló járőr, és lassan a pisztolyára csúsztatja a
kezét. Talán így akarja jelezni, hogy nem véletlenül van itt.
Hogy ha kell, akkor használni fogja a fegyverét, hiszen azért
küldték, hogy megvédjen. Nem válaszolok. Nem tudok mit
reagálni erre. Dühösen letörlöm a könnyeimet, és felnézek a
nővérre. Mielőtt mondhatna valamit, újra megszólalok.
– Sétálhatnék egyet a folyosón?
–  Persze – bólint, bár a hangszíne határozatlanságról
árulkodik. – De csak egy rövid ideig. Ne terhelje túl magát.
 Segít felállni, és a könyökömnél támogatva kivezet a kihalt
folyosóra.
–  A legtöbben még alszanak, de ne lepődjön meg, ha
belebotlik egy-két kóborló betegbe – mondja kedvesen
mosolyogva. Ez nem több, csupán egy megnyugtató gesztus.
–  Bármire van szükségük, csak kiáltsanak – mondja, és
eltűnik a nővérpult mögött.
– Önnel kell tartanom – közli a rendőr színtelen hangon.
Bólintok, hogy értettem.
Amikor este felkeltem, csokoládéért indultam. Akkor
botlottam bele a kis ajándékba, amit az a rohadék hagyott itt
nekem. Most már aztán kurvára megérdemlem azt a csokoládét!
– csattanok fel gondolatban. A váróteremben van egy automata
tele csokoládéval és cukros löttyökkel. Ez kell nekem!
Visszabotorkálok a szekrényemhez, és kiveszek a fiókból némi
aprót. Még Nasos hagyta itt a napokban, mert semmi pénz nem
volt nálam. Hiába kapok mindennap kaját, Nasos szerint nem
árt néha egy kis csokival vigasztalódni.
Hát igazat adok neki. Ez az az este, amikor szükségem van a
cukorra. Az apróval a kezemben kisétálok a váróba. A rendőr
megáll a szárny végén az ajtóban, utat engedve nekem. Onnan
figyel. Amint megpillantom az egymás mellett sorakozó
édességeket, már meg is feledkezem róla. Csillogó szemmel
csoszogok az automatához. Kólát veszek meg csokit. Nem is!
Inkább gumicukrot! Basszus, a bőség zavara! Oké, kezdjük a
kólával!
Kiválogatom az aprót, és egyesével bedobálom a gépbe.
Viszont az egyik érmét folyton visszaadja. Nem akarja
elfogadni.
–  A szentségit! – káromkodok alig hallhatóan. Vissza kell
mennem még több apróért, ha csokit és cukrot is akarok venni.
Amit aztán jól el kell dugnom a párnámban vagy a fiók mélyén,
nehogy meglássa a nővér.
– Próbálja meg ezt!
A hang hirtelen kúszik a fülembe, összerezzenek tőle. Egy nő
áll fölöttem, és felém nyújtja a kezét. A tenyerében egy egyeurós
pihen. Felnézek az arcába, hogy kedvesen visszautasítsam, de
akkor megáll bennem az ütő. Elkerekedik a szemem, és még a
számat is eltátom. Legszívesebben hátrálnék pár lépést, de
ugyanúgy, mint az álmomban, most sem tudok megmozdulni.
A nő arcán megértés suhan át, kedvesen elmosolyodik, a
szemében azonban fájdalom ül.
–  Biztosan te vagy Corinna. Még nem találkoztunk, de sokat
láttam a képedet a tévében.
Niki anyja. Baszki!
– Már… már felkelhet? – nyögöm ki a kérdést. Más nem jut az
eszembe.
– Az orvos szerint még nem, de egész éjjel csak forgolódtam,
szóval gondoltam, ideje sétálnom egyet, mielőtt ébredezni kezd
az egész emelet. Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.
Összezárja a tenyerét, benne a pénzzel, és a zsebébe
mélyeszti. Olyan mélységes fájdalom veszi körül, hogy szinte
vágni lehetne. A szeme vörös és duzzadt, és gyanítom, nem a
kialvatlanságtól. Most tudatosul csak bennem… ő is ugyanolyan
áldozat, mint én. Csak míg velem kedvesen és megértően
bánnak, vele talán nem. Sosem fogja lemosni magáról a
„Gyilkos anyja” címet.
– Sajnálom – bukik ki a számon, még mielőtt megállíthatnám.
Oldalra döntött fejjel néz fel rám. Nem érti, mit akarok ezzel.
Megrázza a fejét.
–  Nem… nem kell. – Mosolyra húzza az ajkát, de ez inkább
csak megszokás, mintsem őszinte gesztus. – Inkább nekem
kellene ezt mondanom, de úgy érzem, nem lenne helyénvaló.
Hisz ki vagyok én, hogy sajnáljalak azért, ami történt. Szerintem
képmutatás volna.
Elsétál mellettünk valaki a folyosón, oda sem nézek.
– Nem volna képmutatás. Nem maga tehet róla…
Beharapja a száját. Niki is gyakran csinálta ezt. Elmorzsol egy
könnycseppet, a többit próbálja visszatartani. Nehezen megy
neki. Ez ismerős… Legszívesebben megölelném. Sosem voltam
egy együttérző alkat, sőt! Most mégis sajnálom ezt a nőt.
Végtelenül együttérzek vele, és azt akarom, hogy tudja: nem az
ő hibája. Talán a történtek valahogy felolvasztották jéggé
fagyott szívemet.
–  Nem sokat tudok erről az állapotról, de azt igen, hogy
mindig oka van.
– Niki alkoholista – vágok vissza.
–  Igen, de nem fordult volna az alkoholhoz, ha nincs benne
fájdalom. Próbáltam jó anya lenni. Nagyon próbáltam, de úgy
tűnik, valahol nekem is sikerült elrontanom. Megfogadtam,
hogy nem leszek olyan, mint az anyám volt, mégis… úgy érzem,
ez egyáltalán nem sikerült.
– Nézze!
– Miss Valla!
 Mielőtt bármit is mondhatnék, megjelenik mellettünk két
nővér. Az egyik, aki sétálni engedett, most szemrehányóan
hátrapillant az ajtónál várakozó rendőrre, a másik pedig… talán
ő sétált el mellettünk a folyosón. Összeszűkült, gyanakvó
szemekkel néznek rajtunk végig. Nem tetszik ez a pillantás.
–  Miss Valla, ideje visszamennie a szobájába – mondja a
tetovált szemöldökű, aki kikísért a folyosóra. Ellenkezni akarok.
Szóra is nyitom a számat, ám van valami a tekintetében, ami
megállít. Hirtelen belém hasít. Azért jöttek ide hozzánk, mert…
én vagyok az áldozat, a nő pedig velem szemben annak a
pszichopatának az anyja, aki miatt felbolydult az egész város, és
majdnem elvette az életemet.
–  Csak beszélgettünk – mordulok fel, mert látom, hogy
megvetik őt. Nem kell kimondaniuk. Minden ott van a
szemükben. Megvetik, amiért életet adott egy ilyen
szörnyetegnek.
–  Most azonban már ideje lesz pihennie is valamit. Egészen
egy újabb rémálomig. – A szeme Mrs. Varela felé villan, és olyan
harag árad belőle, hogy még az én ereimben is megfagy a vér.
Nem érzem igazságosnak. Egyáltalán nem.
Mrs. Varela szemében egyre erősödik a fájdalom.
Hullámokban árad felém a szenvedés, egyre vörösödő szeméből
pedig arra következtetek, hogy alig bírja visszafogni a könnyeit.
Vajon tudja, hogy a lánya az épületben járt? Neki is üzent, vagy
csak engem tisztelt meg ezzel?
–  Na ide figyeljen! – csattanok fel, mire mindannyian
meglepetten néznek felém. – Ez a nő – mutatok Niki anyjára –
nem tehet semmiről. Felnőttként lehetne annyi eszük, hogy nem
hibáztatják a lánya tetteiért. Úgy viselkednek, mint… –
megrázom a fejem, és inkább nem mondom ki, amit gondolok.
Mint két hülye gyerek. – Mit gondolnak magukról? Van joguk
ítélkezni? Hát elárulom, hogy nincs! Ugyanolyan kisemberek,
mint mindenki más, úgyhogy vegyék észre, hogy bilibe lóg a
kezük és húzzák ki belőle! – Dühösen fújtatva meredek rájuk. A
döbbenettől a szájuk is elnyílt.
–  További kellemes estét, Mrs. Varela. – A nő felé fordulok,
akinek az arcáról süt a hála és a meghatottság. Halk
köszönömöt rebeg, és utat enged az eddig visszatartott
könnyeinek.

ALEX

A kulcsommal a kezemben a bejárati ajtóm előtt állok.

Megbabonázva nézem a borosüveget, amely a fal mellett pihen.
Fogalmam sincs, hány perc telik el. A gondolataim erdejében
barangolok, a következő lépésen agyalok. Csak tegnap történt,
hogy megkörnyékezte Corinnát, és ma már engem vett célba.
Mintha gyorsabb tempóra kapcsolt volna.
– Jó napot, Mr. Hallas!
A szomszéd hölgy felé fordulok. A kezében a kosara, tele
zöldségekkel és gyümölcsökkel. Valószínűleg épp a piacról ért
haza.
– Jó napot, Mrs. Galatas. Hogy tetszik lenni?
 –  Elvagyok, fiam, elvagyok. Amennyire ebben a korban ez
lehetséges. A meleget már nagyon nehezen bírom.
Átveszem tőle a kosarát, és segítek bevinni a lakásába.
Egyébként is megtenném, hiszen mindig segítek neki, ezúttal
azonban van egy hátsó szándékom is. Mrs. Galatasnak megvan
az az idegesítő tulajdonsága, hogy mindenkiről mindent tudni
akar… és tud is.
– Mrs. Galatas, nem látta véletlenül, ki ajándékozott meg azzal
az üveg borral? – biccentek az ajtó felé, amikor kikísér. – Nem
láttam rajta cetlit, és üzenetet sem kaptam senkitől.
– Dehogynem, fiam, épp akkor indultam a piacra, amikor az a
kedves fiatal hölgy megjelent az ajándékkal. – A mosolya
ragyogó, a szeméből süt a melegség, mint mindig.
– Hogy nézett ki az a nő?
–  Nagyon aranyos volt. Amint meglátott, rögtön beszédbe
elegyedett velem. Váltottunk pár szót az időjárásról… na, de a
lényeg, hogy hosszú fekete haja volt. Leért egészen a háta
közepéig. Meg is dicsértem, hogy milyen csinos. Kosztümöt
viselt magas sarkúval, és egy hatalmas fekete táskát. Abból
vette ki a bort és rakta az ajtaja elé.
–  Azt hiszem, már tudom, ki lehet az. – Elgondolkodó arcot
vágok. – Nem emlékszik véletlenül, volt valami minta azon a
táskán? Csak szeretnék biztosra menni.
– Igen, az oldalán volt egy virágminta, tudja, azokból a fényes
kis kövekből kirakva.
Elcseverészek még vele, váltunk pár szót arról, hogy milyen
jó, ha az embernek vannak barátai és ennyire törődnek vele. Az
idős hölgy végül megköszöni a segítségemet, és biztosít róla, ha
még egyszer visszatérne az a kedves, mosolygós hölgy,
mindenképp szól majd. Jól tudja, hogy ritkán vagyok itthon,
ezért mostantól még jobban fog figyelni.
–  Még azt kötötte a lelkemre, hogy adjam át az üzenetét. Azt
mondta, hogy hamarosan találkoznak majd.
Hát persze. Én is attól félek. Már biztos, hogy a nő fejében
kikristályosodott a terv. Minden bábu a helyén, hamarosan
pedig kezdődhet a színdarab. Egyre inkább nem akarom tudni,
milyen szerepet szánt nekem vagy Corinnának ebben az
egészben.
– Köszönöm, Mrs. Galatas, hogy átadta az üzenetet.
Elköszönünk egymástól, majd bezárkózom a lakásba. A bort
el sem mozdítom a helyéről, majd a rendőrség elintézi.
Kezdenek már az agyamra menni a kis játékai. Ökölbe szorul a
kezem a gondolatra, hogy míg mi rettegve várjuk a következő
lépését, ő jót mulatva rajtunk a markába röhög.

CORINNA

Eltelt négy és fél hét a késelés óta.{4} Két és fél hét a borosüveg
óta. Azt a nőt továbbra sem találják. Ez a tény egyre jobban
aggaszt. Az a tény meg egyre kevésbé vigasztal, hogy
folyamatosan rendőri védelem alatt állok. De ki tudja, meddig?
Holnap kiengednek… Mióta az orvos ezt közölte velem, azóta
járkálok fel-alá a folyosón az automata előtt, ahol Niki anyjával
beszélgettem a minap, és tolom magamba a csokoládét. Bár már
jól vagyok, a nővér folyton szúrósan néz rám, ha kiosonok az
automatához. Most azonban nem érdekel. Kell a cukor.
Amikor leszoktam az italról, rászoktam a káromkodásra.
Annak ellenére is, hogy kislányként anyám mindig azt tanította,
hogy egy szép lánynak nem lehet mocskos szája. Hiába voltam
piás, hiába dugtam minden jöttmenttel, erre általában
figyeltem. Hülyeség, mi? De aztán leszoktam, és nem maradt
más számomra, csak a káromkodás. Mivel elég furcsa lenne, ha
válogatott szitkok vernék fel a kórház csöndjét, ezért
helyettesítenem kellett ezt a feszültséglevezetési módot valami
mással. Ez lett a csokoládé.
– Corinna.
Ha nem épp két rágás között vagyok, meg sem hallom, ahogy
valaki a nevemet mondja. Olyan halkan szólt, mint egy suttogás
a szélben. Kedves, mégis félénk. Megpördülök.
– Mrs. Varela! – megdöbbenek. – Mit keres itt?
–  Kontrollra jöttem. – Illedelmesen elmosolyodik.
Körbepillantok, hátha meglátom Niki apját is, de ő nincs sehol.
– Egyedül?
Lefagy az arcáról a kedves mosoly, amelyet csak a bájcsevej
miatt vett fel, majd lesüti a szemét. Alig észrevehetően bólint.
–  Ó! – Csak ennyit tudok kinyögni. Úgy tűnik, az a
számkivetettség, amit itt kellett elszenvednie, az otthona falai
között is folytatódik. – Hát az szar – bukik ki belőlem
önkéntelenül. Megdöbbenve pislog fel rám. – Basszus, bocsánat!
– A szám elé kapom a kezemet. – Annyira elgondolkodtam, hogy
nem is tudom, mit beszélek.
 –  Igazad van. Ez tényleg szar. – Az arca egy picit felderül,
amitől kevésbé érzem magam kínosan. Hogy bukhat ki ilyen a
számon, de komolyan? – De… – megvonja a vállát. – Ez van.
–  Sajnálom. Tényleg. Niki… – nyelek egyet. A neve, így
hangosan kimondva, égeti a nyelvemet. – Szóval ő szerette
magát. Tudom, hogy néha elég bunkón leszerelte és nem
szívesen találkozott önnel, de a szíve mélyén szerette.
Látom a tekintetében, hogy ez neki is éppolyan vékony jég,
mint nekem.
–  Szerettem volna tudni, hogy rendbe tehető-e az, ami vele
történt. Elültették a bogarat a fülembe, hogy az alkoholisták
gyakran szenvednek elmezavarban, még ha látszólag
normálisak is. És ez akár leszokás után is jelentkezhet.
Megbomlik az elme – újra megvonja a vállát. – Csak jót akartam
neki. – Tart egy rövid szünetet, mielőtt folytatná. – Volt egy
barátnőm még a középiskolában, aki folyton ivott és bulizott.
Felnőttként sem alakított ki jobb szokásokat. Volt egy vetélése is
a pia miatt, bár a gyerek elvileg csak besikerült. Nem is akarta
igazán. Nála láttam ezt a mentális leépülést. Aztán a
szomszédasszonyom is őt hozta fel példának, amikor szóba
került közöttünk Niki. Az a barátnőm nem lakott túl messze
tőlünk, mindenki ismerte a környéken, mert folyton balhézott
és üvöltözött az emberekkel… – elcsuklik a hangja. Eltelik
néhány másodperc, mire összeszedi magát. – Niki volt a
legfontosabb számomra, de ezt sosem mondtam neki.
Túlságosan lefoglalt, hogy megfeleljek Antoniosnak.
– Kinek?
–  Niki apjának. Nem volt se jó férj, se jó apa. Nem akart
gyereket. Amikor terhes lettem Nikivel, persze véletlenül, azt
mondta nekem: megengedni, hogy megtartsam.
–  Most ugye csak viccel? – csattanok fel automatikusan, a
következő pillanatban már a szám előtt is a kezem. – Bocsánat!
– nyögök fel újra. Sosem fogok megtanulni figyelni a számra.
–  Tudtam, miért kezdett el inni. Sokat hallottam sírni
éjszakánként, de nem mertem bemenni hozzá. Nem bírtam
volna a szemébe nézni. Olyan kicsi volt még. Nem boldogult a
suliban, szinte barátai sem voltak. Az apja meg a nagyanyja
persze folyton szórták rá az áldást…
– Vagy inkább az átkot – suttogom.
Mrs. Varela bólint.
– Mindegy. A múltunkon nem változtathatunk, de a jövőn még
igen. – A tekintete ködössé válik, a vállam fölött a távolba réved,
ki a kórház óriási ablakain. A táskát szorongató keze egyre
inkább elfehéredik az erőtől. Hirtelen rossz előérzetem támad.
– Mit akar tenni?
Úgy pislog rám, mint aki álomból ébredt.
– Meg akarom találni őt.
–  Ő már nem Niki. – A számat elönti valami keserű íz.
Aggodalom? Mi van, ha az a nő őt is meg akarja ölni? Bár Alex
szerint őt nem látogatta meg, amikor engem. Neki nem hagyott
üzenetet, ami arra engedhet következtetni, hogy fontosabb a
számára, hogy engem tönkretegyen, de akkor is… Ha elkezd
utánaszaglászni, még a végén rá is kiveti a hálóját. – Nem a
lánya!
–  De ott van benne. – Erősködik. A tekintete elszánt. Tudom,
bármit is mondanék, nem tudnám megállítani. Azért, mert
anya. Egy igazi anya. Az a fajta, aki bármit megtenne a lányáért.
Szó szerint bármit.
–  Nem mehet egyedül utána. A rendőrség majd megtalálja. –
Egy értelmes érv sem jut az eszembe, azt pedig nem akarom
kimondani, amitől valójában félek. Ilyen helyzetekben
mutatkozik meg, hogy hiába a nagy pofám, az érzelmi
intelligenciám a béka segge alatt van kettővel.
–  Találkoznom kell vele, mielőtt pszichiátriára küldik. Lehet,
hogy ha bezárják, egy jó ideig nem tudok majd beszélni vele.
– Pszichiátria?
–  Nem tudják felelősségre vonni a tetteiért. A pszichiátriára
küldik, és nem börtönbe.
– Ezt nem értem – rázom meg a fejemet. – Honnan gondolja,
hogy a pszichiátriára…?
– Mindig így van – szakít félbe, még mielőtt befejezhetném a
mondatot. – Utánanéztem. Megvizsgálják, és ha nem
beszámítható, akkor az intézetbe kerül.
Nem tudom mire vélni a szavait. Hogy érti, hogy utánanézett?
Még ha így is van, akkor sem tudhatja, mit tesz a rendőrség
vagy bárki, amikor majd elkapják. Fogalmam sincs, ki dönt
erről, de… Ah, mindegy, csak összezavarom saját magamat!
– És ott majd helyrehozzák – teszi még hozzá.
Felkapom a fejemet. Helyrehozzák? Mi az, hogy
helyrehozzák? Nem egy rossz döntésről van szó vagy egy
elromlott játékról. Meg egyébként is! Hogyan lehetne
helyrehozni? Kezdem úgy érezni, hogy a sok fájdalom
maradandó nyomokat hagyott ebben a nőben.
–  Ezt hogy érti? – kérdem inkább, mert túl hosszúra nyúlik
közöttünk a csönd.
– Van kiút abból, amiben szenved. Újra önmaga lehet. Újra a
lányom lehet.
A szemében lévő reménytől gombóc nő a torkomban. Nem
tehetek róla, de az érzései engem is a hatalmukba kerítenek.
Lehetséges lenne…?
– Honnan tudja?
– Beszéltem a pszichiáterekkel, miután kiengedtek. Olvastam
tanulmányokat. A személyiségek integrálhatók. – Elhúzza a
száját a szóra. Még neki is ismeretlenül cseng. Gondolom,
valamelyik doki mondta ezt neki. – Visszakaphatom a lányomat.
Amikor nem felelek, folytatja.
– Tudom, hogy hangzik ez – kedvesen elmosolyodik, a szeme
csillog a könnyektől. – Talán azt hiszed, hogy mindez csak egy
fájdalmában megőrült anya utolsó segélykiáltása, de nem.
Lehet, hogy a kétségbeesés vezérelt, amikor elkezdtem
kérdezősködni és kutatni, de amit találtam, az a valóság.
Tényleg van rá esély? Hogy újra az a nő legyen, akit
megismertem? Nem is tudom… nem biztos, hogy akarom ezt.
Nem biztos, hogy a szemébe akarok nézni, mert azt a másikat
látnám. Ahogy elvigyorodik. Ahogy felém veti magát. Bármit is
hisz Mrs. Varela, ami történt, az már visszafordíthatatlan. Mint
amikor a filmekben feltámasztanak valakit, de az őrültként
viselkedik és megeszi a szomszéd kutyáját. Nem értek a
pszichológiához, nem vagyok valami okos, de abban biztos
vagyok, hogy Niki sosem lesz már a régi. Ahogy a kapcsolatunk
sem.
–  „Az a lány felzabálja a kórház csokoládékészletét.” Ezzel
fogadott a nővér, amikor betettem a lábam a folyosóra.
Haragosan meredek Alexre, aki az ajtónak támaszkodva áll és
gyanakvóan méreget.
–  Nem tudom, miről beszélsz – morgom a bajszom alatt
felhúzott orral.
– Szóval nincs közöd hozzá? – mosolyodik el Alex, és bejön a
szobámba. Leül az ágyam mellett álló székre, összekulcsolja az
ujjait maga előtt, a felkarját a térdére fekteti.
– Semmi az égvilágon – felelem közönyösen.
– Az orvos azt mondta, holnap hazaengednek. Mi a baj?
Rámeredek. Ezt komolyan kérdi?! Mi a baj?
–  Hát nem is tudom. Talán az, hogy egy pszichopata ribanc,
aki mellesleg még mindig szabadlábon van, megpróbált
kinyírni, engem meg hazaküldenek, hogy megkönnyítsék a
dolgát.
–  Pszichopata ribancnak keresztelted el? – vonja fel a
szemöldökét.
– Mondd, hogy nem találó! – dörrenek rá.
– Meg sem merek szólalni.
Pufogva összefonom a karomat a mellkasom előtt. Az
érzelmek csak úgy tombolnak bennem. Legszívesebben
bevernék valakinek. Mármint: egyvalakinek.
– Beszéltem a pszichopata ribanc anyjával. Mrs. Varela utána
akar menni.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezi Alex, és az arca elfelhősödik.
 – Úgy, ahogy mondom. Meg akarja találni a lányát.
Szóra nyitja a száját, de végül nem mond semmit, csak beletúr
hosszúra hagyott, szőkés hajába.
–  Azt mondta, hogy Niki visszahozható. Hogy… –
gondolkodnom kell azon a szón, amit használt. Hülye szaknyelv.
– Integrálhatók a személyiségek. Igaz ez?
Alex érdeklődve mér végig. Nem tudom, milyen érzelmet
keres az arcomon, és azt sem, vajon megtalálta-e. Végül
határozottan bólint.
– Van rá esély, igen.
–  Látod? Semmit nem tudok arról, min megy keresztül.
Fogalmam sincs, milyen lehet neki. Nem ismerem ezt a
személyiségzavart. Az egyik pillanatban gyűlölöm, a másikban
meg sajnálom. Hogyan kellene éreznem?
– Természetes, hogy össze vagy zavarodva…
A szavába vágok, még mielőtt letolná itt nekem a „minden
érzésed természetes, nem kell szégyellned” maszlagot. Nem!
Semmi sem természetes, ami velem történik. Ha megérthetném,
hogy Niki min ment és min megy keresztül, akkor talán
könnyebb lenne a felépülés is.
– Te gyűlölöd?
Egy pillanatra elgondolkodik.
–  Nem. Sokat beszélgettem vele. Niki egy okos és intelligens
nő. Inkább magamat gyűlölöm, amiért nem láttam meg, hogy
mi történik benne. Hiába, hogy még ő sem tudta, nekem attól
kellett volna.
Gondterhelt sóhaj hagyja el a számat.
– Elmagyarázod, hogy… tudod.
 Látszik az arcán, hogy egyáltalán nem tetszik neki az ötlet.
Vívódik. A szájához emeli a hüvelykujját, a tekintete az ajtón túl
a folyosót pásztázza.
– Rendben.
Felderül az arcom.
– De szerintem érdemes lenne felkészülnöd erre. Sok minden
ért az utóbbi időben. Nem akarlak még jobban leterhelni. Főleg,
hogy nem akarsz pszichológushoz járni. Legalábbis a nővér
szerint úgy rámordultál, mikor felhozta a dolgot, hogy azt hitte,
megharapod.
– Nem akarok pszichológust. Te is az vagy.
– Pszichiáter vagyok.
–  Tök mindegy. – A szememet forgatom. – A lényeg, hogy ha
gáz van velem, te itt leszel. Viszont hozzá kell tennem, hogy jól
vagyok. – Magabiztosnak érzem magam, amikor kimondom a
szavakat. Az igazság azonban az, hogy fosok. De rendesen.
Viszont ezt senkinek nem kell tudnia, különben elküldenek
mindenféle agyturkászhoz. Nekem erre nincs szükségem. A
saját tempómban és egyedül (vagy maximum Alex segítségével)
akarom ezt az egészet feldolgozni.
Amikor észreveszi, hogy nem vagyok hajlandó többet
beszélni erről, inkább eltereli a témát. Helyes! Ügyes fiú.
– Kell egy új lakás. A régibe nem mehetsz vissza. A rendőrség
lezárta.
–  Egy biztonságos helyre akarok menni. Egy olyan hotelbe,
ahová nem engednek be akárkit.
Létezik ilyen egyáltalán?
– Beszélek Nasosszal.
 – Minek?
–  Ő úgyis ismer valakit, aki ismer valakit, akinek van egy
kiadó albérlete vagy egy szállodája a közelemben vagy Nasos
közelében. A biztonság… nos, abból csak annyi van, amennyiről
mi gondoskodunk. Ciprus nem a bűn fellegvára, ezért nem
nagyon foglalkoznak a biztonsággal. Sosem történik semmi a
szigeten. Nemhiába vannak úgy kiakadva a város lakói a
gyilkosságok miatt.
–  Akkor kell kamera, új zár az ajtóra, bárhová is költözöm,
biztonsági zár, mozgásérzékelő kamera és egy kutya – sorolom
meggyőződéssel. – Egy erődöt akarok magam köré, rendőri
felügyelet ide vagy oda.
Alex készségesen bólint, noha valószínűleg ugyanarra gondol,
amire én: ha a pszichopata ribanc be akar jutni valahova, akkor
sem egy kutya, sem a biztonsági zár nem fogja megállítani. Az
üzenet elég egyértelmű volt: eljön…

ALEX

Corinna új lakásának nappalijában állunk.{5} Igazam volt

Nasosszal kapcsolatban. Volt egy ismerőse, aki időről időre
kiadta a lakását a turistáknak. Mivel már túl voltunk a
főszezonon, nem volt foglalása. Nasos rábeszélte, hogy adja ki
állandóra Corinnának – határozatlan ideig. Belement.
Szerencsére.
 –  Megvettem neked mindent – mutatok a dohányzóasztalra,
ahol két biztonsági zár, egy új zár és egy kamera pihen. – Kivéve
a kutyát. Azt talán át kellene gondolnod.
Corinna szélesen elmosolyodik. Üdítő ilyennek látni. Ezért
nem mondtam még el neki, hogy Niki másik énje nekem is
üzent. Miután beszéltem a szomszédommal, körülbelül egy hete
vagy másfél (már azt sem tudom, mikor történt pontosan, úgy
összefolynak a napok), rögtön felhívtam a hadnagyot. Kijött a
rendőrség, elvitték az üveget, mi pedig megbeszéltük, hogy
erről egyelőre nem szólunk Corinnának. Csak felzaklatná. Aztán
egyre több idő telt el, én pedig, bevallom, el is feledkeztem róla.
Azon járt inkább a fejem, hogyan keríthetnénk kézre Nikit,
aztán pedig azon, hogyan szerezzek lakást Corinnának.
–  Köszönöm – mondja hálásan. Fáradtnak tűnik, de jól tartja
magát. Nasos aggódik, hogy a történtek beindítják benne a
vágyat az alkohol után, és ebbéli aggályát meg is osztotta a
lánnyal, amikor elhoztuk a kórházból.
– Hülyének nézel? – horkant fel amolyan corinnásan. – Dehogy
fogok inni! Csak eltompítaná az érzékeimet, amikre viszont
szükségem lesz.
Alig bírtam visszafojtani a nevetést a volán mögött. Ez a lány
bárkit helyre tud tenni egy pillanat alatt. Mindezt úgy, hogy
senkinek sem volt szíve haragudni rá.
–  Igazad van. – Corinna hangja ránt vissza az emlékből. –
Hagyjuk a kutyát! Egy paprikaspray-t és egy rugós kést kérek.
– Hogy mi? – nézek szúrósan a lányra. Nem szabad hagynom,
hogy a félelem berágja magát az agyába és elpusztítson
mindent. A rettegés… különös dolgokra készteti az embert.
Kiszolgáltatottá, őrültté és óvatlanná tehet.
– Szerinted hogy fogom megvédeni magamat?
Nem felelek. Megértem az álláspontját, mégsem tartom jó
ötletnek a kést. Niki… vagyis az a nő, könnyen ellene
fordíthatja. Inkább elterelem a témát. Gyakran alkalmazzuk ezt
a stratégiát egymás között, és egyikünk sem hányja a másik
szemére. Ha újra felhozza, majd akkor kezelem a dolgot.
–  Elhoztam a cuccodat a régi lakásodból. A rendőrök és a
helyszínelők jól felforgatták az egészet.
Nem felel. Látom az arcán, ahogy a vele történtek hirtelen
súlyos teherként kezdik nyomni a vállát. Az arcát árnyékok
keresztezik, az ajka elnyílik, ahogy egyre gyorsabban veszi a
levegőt.
–  Corinna, Nasos és én is mindössze öt percre lakunk innen.
Lesznek járőrök a környéken is és…
–  És most mégis mihez kezdjek? – fordul felém, a tekintete
haragos. Bár úgy érzem, ez a düh nem nekem szól. – Tegyem
otthonossá és lakjam be? Járjak el dolgozni, mint egy normális
ember? Aztán menjek el a gyűlésekre is, hogy ne szokjak vissza?
Tegyek úgy, mintha nem akarnék minden pillanatban
hisztirohamot kapni…? – Összepréseli az ajkát és elfordítja a
tekintetét. Érzem benne az ellenállást. Nem akar beszélni,
mégis kibuknak belőle a szavak.
– Ezt senki nem várja el tőled.
Behunyja a szemét. Mindhiába.
– Ki kell mennem innen – mondja, majd sarkon fordul, és már
el is tűnik szem elől. Gyorsan bezárom az ajtót és
utánaszaladok. A cipőm visszhangot ver a csendes
lépcsőházban. Aggódom, hogy valami butaságot csinál, de
szerencsére nem jutott messzire. Megállt egy fa mellett az
épület előtt, hogy kifújja magát.
– Talán sétálhatnánk egyet – ajánlom fel neki, amikor odaérek
mellé.
–  Mesélj erről az egész tébolyról. Tudni akarom, mi történt
Nikivel. És azt is, hogyan lehet mindezt visszafordítani.
Terelés… Inkább ez, mint hogy róla legyen szó.
–  Mesélhetek neked erről, de gondolod, hogy ha Niki újra –
keresem a megfelelő szót – normális lesz, képes leszel a
szemébe nézni? Képes leszel egy légtérben tartózkodni vele?
Rám emeli eltökélt tekintetét. A harag és a pánik úgy surrant
tova, mint tolvaj az éjszakában.
– Fogalmam sincs. De az tuti, hogy beverem a képét ezért.
Lassan elindul a sétányon a tengerpart felé. A keze ökölbe
szorul. Veszek egy mély levegőt, hátha sikerül kiűznöm
magamból a kétely démonait. Élhet valaha is ez a fiatal lány
normális életet? Jó döntést hozok azzal, hogy beavatom az
elmezavar bugyraiba? Nem mintha lenne választásom. Corinna
akaratos és makacs. Ha nem tőlem tudja meg, akkor összeszedi
máshonnan az információt. Inkább én avassam be és segítsek
neki feldolgozni ezt, mint más. Inkább velem beszélje meg, mint
hogy egyedül nézzen szembe az egésszel.
Elindulok utána, és hamarosan beérem. Pár percig csendesen
sétálunk egymás mellett, amíg összeszedem a gondolataimat.
–  Disszociatív személyiségzavar. Így hívják. Gyakran
összekeverik a skizofréniával, de valójában két különböző
állapotról van szó. Leginkább traumák, érzelmi vagy fizikai
bántalmazás, abúzus, visszaélések, elhanyagolás, főleg
csecsemőkori elhanyagolás – akár emlékszik rá az alany, akár
nem –, megoldatlan problémák, konfliktusok és rendezetlen
kapcsolatok váltják ki. Olvastam szakirodalmakat, amelyek
szerint gyermekkori gyökere van, viszont az amerikai
gyakorlatom alatt ismertem olyan pácienst, akit tiniként ért a
trauma, és ott hasadt meg a személyisége. Szóval nem minden
úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mindig
vannak különleges esetek.
– Niki sosem mesélt túl sokat magáról. Mármint beszélgettünk
a múltjáról, de csak néhány infót osztott meg velem. Azok
között is volt pár durva dolog, de ugyan melyik függőnek
nincsenek durva sztorijai?
Ez igaz…
–  Ez egy összetett dolog, Corinna. Lehet, hogy te a világ
fájdalmát el tudnád viselni, viszont lehet, hogy más még a saját
érzései alatt is megrogyik. Nem tudom, Nikinél mi váltotta ezt
ki, de az biztos, hogy az alkoholizmus és a droghasználat csak
még inkább felerősítette. Vannak olyan mentális zavarok,
amelyek valószínűleg sosem jönnek a felszínre, hacsak az alany
el nem kezd droggal és alkohollal élni. – Rám néz, én
visszanézek. Önkéntelenül végigsimít mindkét karján. Úgy
teszek, mint aki nem veszi észre, hogy tiszta libabőr. – Az ebben
a betegségben szenvedők legtöbbször képtelenek kezelni az
érzéseiket, főleg, ha azok a traumatikus élménnyel
kapcsolatosak.
–  Ez a másik csaj… ő Niki? – Maga elé mered, és az ujjaival
babrál. Valószínűleg pont annyira akarja hallani a tényeket,
mint amennyire én el akarom mondani. Semennyire… De
vannak dolgok, amiket meg kell tennünk: amiket el kell
mondani, amiket meg kell hallani. Ez is ilyen.
–  Niki valamiért megalkotta őt. Az alter személyiségek célja
általában az, hogy védelmet nyújtsanak a világ, az emlékek és a
negatív érzelmek ellen. Úgy gondolom, bár nem lehetek benne
teljesen biztos, hogy Niki nem tudott a másik személyiség
létezéséről.
– Ez hogyan lehetséges?
– A személyiségzavarnak vannak ugyan tünetei, de sokszor a
betegek nem ismerik fel ezeket. Ilyen például, amikor elvesztik
az időérzéküket vagy memóriazavar lép fel. De ez csak egy
dolog. A megalkotott énrészek akár tudatosan is leplezhetik
magukat. Eltitkolják a létezésüket nemcsak a gazdaszemélyiség,
hanem akár a többi alter személyiség elől is.
– Nikinek is…
–  Nem tudni. Ezt csak vizsgálatok alapján lehetne kideríteni.
De az biztos, hogy az eredeti személyiség mellett megjelenő
alter személyiségek száma kettőtől akármeddig terjedhet.
Ismertem egy férfit, akinek huszonhárom különböző
személyisége volt.
– Jézusom! – Corinna megborzong.
–  De az általános kép azt mutatja, hogy a leggyakrabban a
betegeknek kevesebb mint tíz személyisége van. Ezek felváltva
veszik át az irányítást.
– És akkor ez gyógyítható? – kérdi, és közömbösséget erőltet a
hangjára, noha az utolsó szótagnál megremeg.
–  Nos, ez nem ilyen egyszerű. Igen, lehet integrálni a
személyiségeket, és a szükséges pszichoterápiával, valamint
gyógyszeres kezeléssel fent lehet tartani ezt az állapotot, de
ehhez az kell, hogy az alany is akarja. Vagyis Niki nélkül nem
fog menni.
Corinna hirtelen megtorpan és szembefordul velem.
–  De ha neki csak egy alter személyisége van, akkor sokkal
könnyebb újra „normálissá tenni”, mintha neki is vagy tíz
lenne, nem?
A fejemet ingatom.
– Nem feltétlenül. Ahogy mondtam, minden Nikitől függ. Nem
tudni, mennyire ragaszkodik ehhez a személyiségéhez, és azt
sem tudjuk, tényleg csak ő van-e neki, vagy netán több is. A
rendőröknek el kell kapniuk, be kell vinniük a pszichiátriára, és
el kell végezni a szükséges vizsgálatokat ahhoz, hogy ezekre a
kérdésekre választ lehessen kapni. Ezek nélkül egyébként sem
tehetnek lépéseket. Szakembernek kell kimondania, hogy nem
vonható felelősségre a tetteiért.
Felsóhajt. Az arca gondterhelt és zavart. Egy pillanatra elkap
a déjà vu. Mintha másodpercek alatt visszautaztam volna az
időben. Néhány hete még Niki arcán láttam ezeket az érzéseket.
Belenéztem a szemébe, beszélgettem vele, és közben fogalmam
sem volt, mivel is állok szemben.
– Tudom, hogy nem ezt akartad hallani, és azt is, hogy…
–  Ne csináld ezt! – szól rám erélyesen a lány. – Nem kell a
sajnálat! Azért szerettem Nikivel lenni, mert ő nem sajnált. És
bár most utálom és legszívesebben szétverném a szőke képét, ő
akkor is tudott kezelni, és ezért hálával tartozom neki.
Elfordul tőlem, a kezét újra ökölbe szorítja. Halkan szipog
párat, majd dühösen megtörli az arcát.
– Ne zárkózz el! Ne félj segítséget kérni! Ne legyél olyan, mint
Niki! – Szavaim keményen csengenek.
– Emiatt nem kell aggódnod. Tudom, hogy ha azonnal szólunk
Nasosnak vagy neked az üvegek miatt, talán Niki most nem
lenne gyilkos. Nem követem el még egyszer ezt a hibát.
Még mindig háttal áll nekem, de így is érzem a fájdalmát. A
fájdalmát és a bűntudatát. Tehetett volna valamit, ahogy én is.
Ez a láthatatlan szál örökre össze fog kötni bennünket – ha
akarjuk, ha nem.

AUDREY

– Niki!
Megdermedek. Szó szerint. Erre nem számítottam. Egy nő
jelenik meg a látóteremben.
– Tudtam, hogy te vagy az, amikor megpillantottalak az előbb.
– A szeme könnybe lábad, a szája elé kapja a kezét. – Hiába
változtattad el a külsődet, én akkor is felismertelek.
Végignéz göndör barna parókámon és a hacukán, amit
viselek. Nincs jobb szó rá. Egy rövid ruha van rajtam, amit
magamtól sosem vennék fel. De most az a cél, hogy eltereljem a
gyanút és ne ismerjenek fel.
–  Mit keres itt? – esek neki dühösen. – Ők is itt vannak? A
rendőrök? Idehozta őket? – szűröm a fogaim között a szavakat.
Idegesen végigjáratom a tekintetemet a környéken, hátha
elcsípek valami gyanús mozgolódást.
Annyira megdöbben a reakciómon, hogy a torkán akad
minden szó. A szeme elkerekedik, az arcára pedig kiül a
fájdalom.
– Ó! – Az ajka nagyra nyílik, a kezét leejti a szája elől, a válla
és a mellkasa beesik. – Te nem Niki vagy. Ne haragudj. Tudtam,
hogy menekültök, de… – Elhallgat, megrázza a fejét. – Ne
haragudj! Akkor még nem is találkoztunk. Niki édesanyja
vagyok.
Lenézek a felém nyújtott kezére, de nem reagálok. Túlságosan
forrnak bennem az indulatok. A nő zavartnak tűnik, látom az
arcán a tanácstalanságot. Nem is csoda… hisz a lányával néz
farkasszemet, aki már nem a lánya többé.
–  Ha elvezette ide a rendőröket… – kezdem a fenyegetőzést,
de a szavamba vág.
– Nem, dehogy! – Összevonja a szemöldökét, az arcáról süt a
sértettség. – Nem akarom, hogy bezárják a kislányomat.
Mindenképp beszélni akartam vele. Vagy így, vagy úgy – teszi
még hozzá. – A pszichiátrián nem lett volna rá lehetőségem
nyugodt körülmények között.
A biztonság kedvéért azért még egyszer körbepillantok az
utcán. Ebben a korai időpontban alig van ember körülöttünk.
Még hét óra sincs.
– Itt nem beszélek magával. Kövessen!
Sarkon fordulok és elindulok. Nem is értem, miért. Veszélybe
sodrom a tervemet. Ez a nő sodorja veszélybe a tervemet. Arról
nem is beszélve, hogy egy anya, aki a lányát akarja visszakapni,
veszélyes. Ha egyszer megtalált, legközelebb is meg fog – álruha
ide vagy oda. Lehet, hogy most csak beszélgetni akar, de vissza
fog jönni. Ez biztos. A pszichiátrián vissza tudják hozni Nikit,
engem pedig végleg száműzhetnek. Nem vagyok ostoba. És
szerintem ő sem az. Biztos, hogy tudja, mik a lehetőségei…
Befordulok egy sötét sikátorba, ahová még nem süt be a
felkelő nap fénye. Egy macska lépked oda hozzám komótosan,
és a lábamhoz dörgölőzik. Kelletlenül odébb lököm a
bokámmal, mire fújtatva felém kap, majd sértődötten elballag.
Szembefordulok az asszonnyal.
– Beszéljen! – közlöm vele hidegen. Hiába Nikit látja, én nem
a lánya vagyok, és eszemben sincs úgy viselkedni. Minél
hamarabb meg kell szabadulnom tőle.
–  Jól van? – kezdi óvatosan. Érdekesnek tartom, hogy nem
látok félelmet a szemében.
– Elvan.
Nem erre a válaszra számított. Kiolvasom a szeméből. Azt
akarja, hogy megnyugtassam, de nem fogom. Taktikailag lehet,
hogy jobb lépés lenne, de nincs erőm ehhez.
– Utánaolvastam egy picit ennek, ami vele és veled történik. –
Az ujjait tördeli vagy a gyűrűjét forgatja. Zavarban van. – Ő
hozott létre, ugye?
Bólintok, és összefonom a karomat a mellkasom előtt a
tartózkodásom jeleként.
– Miért? – kérdezi.
–  Maga szerint? – Az én kérdésem fájdalmasabb, mintha
egyszerűen a képébe vágnám a választ.
A gondolataiba mélyed. Szinte látom lelki szemeim előtt,
ahogy pörög a fejében a film. Ahogy sorra veszi azokat az
eseteket, amikor nem volt ott a lányának. Magát hibáztatja.
Milyen különös. Mindig azokban a legnagyobb a bűntudat, akik
minden tőlük telhetőt megtettek, és azokban nincs egy cseppnyi
sem, akik az egészről tehetnek.
–  Maga és a férje sokat veszekedtek. Ezt onnan tudom, hogy
amikor azt hitték, Niki alszik, valójában nem aludt. Ott feküdt a
csilli-villi szobájában, és folyton rettegett. Magát hibáztatta a
vitákért, mert általában róla szóltak. Tudta, hogy besikerült
gyerek. Hogy nem akart gyerek. – Az utolsó néhány szót jól
megnyomom.
–  Én akartam őt. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok,
annyira boldog voltam, mint még azelőtt soha – vág a szavamba
Niki anyja. A hangja hisztérikusan cseng. – Mindennél jobban
szerettem és szeretem most is, hiszen a kislányom!
–  Maga igen. De egy gyereknek két szülője van. És ha jól
emlékszem, az az álnok asszony is sok sebet ejtett rajta. – Niki
gazdag picsa nagyanyja pont olyan érzéketlen volt, mint a fia,
vagyis Niki apja…
Minden emberi kapcsolat bonyolult. Főleg a család. Ezt már
megtanultam. Nem is értem, miért ragaszkodnak emberek
egymáshoz. Hiába mellőzte Niki az anyját, gyakran álmodott
vele, és bánta, hogy megromlott a viszonyuk a pia miatt. De az
élet már csak ilyen. Kevesen mondhatják el magukról, hogy
boldog családban nőttek fel, hogy a szülők kapcsolata
harmonikus volt, és hogy egyetlen árny sem lengte körül ezt az
idilli közeget. Egyesek puskaporos hordón nőnek fel, míg mások
egy időzített bombán csücsülve.
 – A félelem meg egy álnok kis dög – folytatom. – A maga lánya
sosem tudott megbirkózni ezekkel az érzésekkel. A félelemmel,
a bűntudattal, azzal, hogy teher. Csalódott volt. Szomorú. Azt
érezte, hogy senki sem szereti. Ez teljesen normális. A gyerekek
gyakran gondolnak butaságokat, hiszen még csak gyerekek. Az
ő világukban minden róluk szól, azt hiszik, minden hozzájuk
vezet. Vannak, akik túllépnek a traumákon, és vannak, akik
elnyomják őket. Ez utóbbiakból lesznek a függők, az
elmezavarosok vagy a depressziósok. Ez emberi dolog. A világ
már csak így működik. – Veszek egy mély levegőt, a képek
gyermeki lelkesedéssel kergetik egymást a fejemben. Látom
Niki emlékeit, érzem az érzéseit, de mégsem tudok azonosulni
velük. – Szóval az ő kis lelke nem tudott megbirkózni
mindezzel, ezért inkább homokba dugta a fejét. És
mindeközben rettegett az apjától. Hogy valami olyat mond neki,
amivel fájdalmat okoz. Hogy olyan érzéseket vált ki belőle,
amiket sosem akart érezni. Mindig úgy képzelte el, hogy
mindezt bezárja a fejében lévő dobozba. Aztán kellett rá egy
lakat. Később több lakat. Annyi minden került abba a dobozba,
hogy szükség volt mellé egy őrre is. Egy erős valakire, aki nem
hagyja, hogy kinyíljon.
– Ez voltál te? – Kérdésnek szánja, pedig a szemében ott ül a
felismerés.
–  Kicsiben. Igen. – Megköszörülöm a torkomat, és ott
folytatom, ahol abbahagytam. – Maga szerette Nikit. Ezt ki is
fejezte neki. De sokat dolgozott, és Niki magányos volt. Viszont
az apja nem a szeretetét, hanem a folytonos csalódottságát
fejezte ki felé. Hiszen megszületett. Ráadásul lánynak. Lett
volna legalább fiú, ha már így alakult… Ismerős, ugye?
Bólint. Persze hogy az. Hiszen ezeket a szavakat neki mondta
egy éjjel, amikor egy kislány hiába szorította a tenyerét a fülére
puha párnák és takarók között.
– Niki hasznavehetetlen volt az apja szemében.
–  Antoniosnak sem volt egyszerű. Az apja már fiatalon
belénevelte, hogyan legyen hasznos tagja a családnak. Sosem
értette ezt az első számú kapcsolódást. Ők egymásban csak a
hasznot látták és…
–  És persze ez elég jó indok – mondom gúnyosan, mire
befogja a száját. – Azért mesélem el mindezt, hogy ne hibáztassa
többé Nikit. Se magát – teszem hozzá kelletlenül. – És hogy
befejezzem a történetet: Nikiben ott volt az elmezavar csírája,
ami sosem virágzott volna ki, ha nem kezd el inni és drogozni.
Tudta, hogy árulta a testét Európában?
A nő arca hamuszürkévé válik a szörnyülködéstől. Az undor
és a csalódottság mély barázdákat rajzol az arcára.
–  Gondoltam, hogy nem. Maguk megvonták tőle a pénzt, ő
nem akart hazajönni, így sajátságos módon tartotta fenn magát.
Na és ahhoz mit szól, hogy az első szexuális aktusa tizenöt
évesen erőszakkal történt? Ráadásul egy sokkal idősebb fiúval.
Ennyit bírt. Mrs. Varela elsírja magát. Tenyerébe temeti az
arcát, úgy zokog. Hiába. Rám nincsenek hatással a könnyek,
úgyhogy folytatom.
–  Az alkohol keménnyé tette Nikit. Lefosott mindent, amit
lehetett. Nem foglalkozott az érzéseivel. Ám amikor ájultra itta
magát, akkor láttam meg én a fényt. Először csak egy kis pont
volt, ami egyre jobban nőtt és pulzált. Végül tudatomra
ébredtem. Azért születtem, hogy vigyázzak rá és megvédjem.
Eleget is tettem neki. Jól működtünk együtt. Aztán jött ez a
józanságos hülyeség, és egy gyenge szar lett belőle.
Azt már csak gondolatban teszem hozzá: ahhoz, hogy újra
erőssé tegyem, először meg kell járatnom vele a poklot is. Végül
úgy működünk majd együtt, mint régen.
–  Tudom, hogy szar ezt hallani anyaként. – Nem voltam túl
kíméletes. Közelebb lépek hozzá, mire rám emeli könnyáztatta
szemeit. – De az nem az én asztalom. Jól gondolja meg, mi lesz a
következő lépése, Mrs. Varela. Ne felejtse el, mi lett azokkal,
akik közbe akartak szólni – vicsorgom.
– Te is csak bántottad őt.
Elmosolyodom.
–  Nem. Akiket igazán bántottam, azok már nem élnek. –
Fintorra húzom az orromat. – Egy kivételével.
Ezzel sarkon fordulok, és elsétálok. Fogalmam sincs, mennyi
ideig bolyongok az utcákon. Egyszer csak arra eszmélek, hogy a
nap már jó magasan jár, a város pedig megtelik emberekkel. A
nővel való találkozás jobban felzaklatott, mint hittem…
Elsétálok egy Nikit ábrázoló plakát mellett. Nem nézek rá. Már
jó párszor találkoztam vele, kívülről tudom, mi áll rajta. Keresik
a nőt, akit többrendbéli gyilkossággal vádolnak. Vigyázni kell
vele, mert veszélyes, valószínűleg elmezavarban szenved.
Elhaladok egy újabb plakát mellett, amin már viszont megakad
a szemem. Négy kép van rajta, mind Nikit ábrázolja négy
különböző lehetséges kinézettel. Az egyik hosszú vörös, a másik
hosszú fekete hajjal. Úgy tűnik, mégsem annyira aberráltak a
helyi rendőrök, mint gondoltam.
 Megijedhetnék. Talán tényleg nem ártana. Engem mégis
elégedettséggel tölt el a tudat, hogy ennyire el akarnak kapni.
Hogy ennyire fontos lettem nekik. Valójában arra számítottam,
hogy könnyű dolgom lesz és unatkozni fogok, de most, az új
plakátokat meglátva már látom, hogy izgalmas játéknak nézünk
elébe.
Úgy döntök, bevásárolok egy közeli boltban, majd inkább
hazamegyek, hogy átgondoljam a jövőbeli lépéseket. Épp a
kikötő mellett haladok el, amikor megakad a szemem egy
ismerős arcon. Egy bosszantóan ismerős arcon. Megtorpanok.
Corinna…
A pszichiáterrel beszélget. Mi a frász? Corinna úgy tördeli az
ujjait, mint egy szűz tini, a csávó meg le sem tudja venni a
szemét az arcáról. Hova hányjak…?
Közelebb megyek és beállok egy fa takarásába, hogy ne
lássanak meg. Közben előveszem a telefonomat, és úgy teszek,
mintha beszélnék valakivel. Az, hogy Corinna életben maradt, a
pofátlanság netovábbja.  Érzem, ahogy a kezem ökölbe szorul, a
düh pedig úgy kúszik fölfelé a gyomromból, mint a sav.
Végigmarja a nyelőcsövemet és teljesen eszemet veszi. Nincs
semmi, ami őrültté tud tenni, csak a düh. És ez a Corinna nem
egyszerűen felbosszantott… Őrjöngeni, törni-zúzni és gyilkolni
tudnék a gondolattól, hogy lelkesen sétálgat a városban,
miközben halottnak kellene lennie.
Oké, nyugi! Veszek két mély levegőt, hátha sikerül
elcsitítanom magamban az állatot. Nézzük a dolgok jó oldalát.
Bár Corinna felépült és pofátlanul, a félelem minden apró jele
nélkül jár-kel a városban, én jártam jobban. Elsőre talán nem
úgy tűnik, de így van. Mert megkaptam a lehetőséget arra, hogy
szétcincáljam – apró darabokra.
Eszembe jut a tervem, ami néhány napja fogalmazódott meg
a fejemben, aminek hatására a dühöm hirtelen elpárolog. Olyan
gyorsan, amilyen gyorsan Corinna felejtette el a testébe fúródó
éles penge emlékét.
Kikémlelek a fa mögül, és halkan elmormolok néhány szitkot.
Látszólag nem zavartatják magukat, csak egymással vannak
elfoglalva, úgy belemerültek a beszélgetésbe. Mintha az üzenet,
amit mindkettejüknek küldtem, semmit sem jelentett volna.
Újra emlékeztetni kellene ezt a nyavalyás kis tyúkot, kivel is van
dolga. Így, amikor mindketten elindulnak a tengerpart menti
sétányon, elégedett vigyorral az arcomon lassan követem őket.

CORINNA

Alex lecserélte a zárakat, és bármennyire is utálta, vett nekem

egy zsebkést és egy paprikaspray-t. Még néhány tippel is ellátott
a használatukat illetően, bár hozzátette, hogy még jó néhány
praktikát el kellene sajátítanom a késsel ahhoz, hogy
biztonságban tudhassam magamat. Én erre csak legyintettem.
Mi lehet olyan nehéz ebben? Előveszem, és szúrok. Kész.
Szerinte azonban könnyen elvehetik tőlem, ha nem figyelek. De
én figyelni fogok… Úgy szorítom majd ezt a kést, hogy az egész
kézfejem belefehéredik. Nem fogom még egyszer hagyni, hogy
én húzzam a rövidebbet.
Amíg zárakkal bíbelődött, én próbáltam segíteni neki. Egyszer
leejtette a csavarhúzót, én pedig ugrottam, hogy felvegyem.
Persze ő is lehajolt érte, így jól összefejeltünk. Most erre mit
mondjak? Hoztam a szokásos formámat. Persze itt a történet
még nem ért véget, ugyanis később, amikor kért tőlem egy
pohár vizet, még jobban beégettem magamat.
Épp léptem volna el a csaptól, de nem vettem észre, hogy
mögöttem van, úgyhogy nekimentem. Az összes víz a felsőjén és
az én felsőmön landolt. Annyira ciki volt, hogy a kezébe
nyomtam a poharat, és sűrű elnézéseket motyogva berohantam
a hálószobába. Később azt mondtam, hogy csak a pólómat
cseréltem le, de valójában azért rohantam be, hogy
imádkozzak. Igen! Imádkoztam, hogy nyeljen már el végre a
föld! Aztán feljött a késtéma, és szerencsére belemélyedtünk a
vitába.
Azóta eltelt egy hét, és Alex mindennap felhív és üzenetet
küld. Sokat beszélgetünk telefonon, meg akkor is, ha átjön
esténként, vagy ha elvisz a gyűlésre. Egyedül még nem merek
kimozdulni, úgyhogy ha ő nem ér is rá a munka miatt, Nasos
értem jön. A régi Corinnának ettől már az összes haja szála az
égnek állt volna, de az új nem mer kockáztatni, ezért inkább
elviseli, hogy furikázzák a seggét.
A legrosszabb mégis az, ahogyan a függők viselkednek velem
a gyűléseken. Borzalmas! Természetesen tudják, hogy mi
történt velem, és nem győzik kifejezni sajnálatukat. Ebben az
állapotban a bunkóság szinte üdítő. Legutóbb egy Melina nevű
lány jött oda hozzám azzal a szöveggel, hogy:
 – Hallottam, mi történt veled. Szar lehet most neked – közölte
teljes természetességgel, egy csepp sajnálat nélkül.
–  Na ne mondd! – feleltem megdöbbenve, és nem tudtam
eldönteni, hogy sértésnek vagy bóknak vegyem-e a
megnyilvánulását.
Amikor őt követően egy idősebb nő jött oda és megsimogatta
a hajamat, úgy döntöttem, Melina különösen flegma
megjegyzéséből fogok erőt meríteni. Erre gondolok most is,
Nasos mellett az autóban. Régen nem beszélgettünk túl sokat,
de mióta lelkes sofőrré avanzsálódott, egyre több időt vagyunk
kénytelenek együtt tölteni. Az első néhány alkalom
borzalmasan kínos volt: úgy ültünk egymás mellett, mint két
néma idióta. Aztán végül mindketten feloldódtunk, és már
viccekkel ütjük el az időt hazáig.
A ház előtt elbúcsúzunk egymástól, ő mindig megvárja, míg
bemegyek az ajtón, én pedig integetek neki az üvegen túlról. A
lépcsőn felfelé lépkedve még mindig kuncogok a hazafelé
elmondott viccek emlékén, illetve Melina reakcióján is, mert
időközben rájöttem, hogy én is valami hasonlót mondtam volna
a helyében. A lépcső tetején előrántom a kulcsomat, közben
kiesik egy csomó használt papír zsebkendő a farmerdzsekim
zsebéből. Jaj, ez annyira jellemző! Bosszúsan lehajolok
felszedegetni, amikor feltűnik az ajtóm előtt álló, gúnyosan rám
kacsintó borosüveg.

– Tudtam, hogy ez lesz! – kiabálok magamból kikelve, miközben

vadul körözök a dohányzóasztal körül. Alex a konyhaasztalnál
ül, nem messze tőlem, és le sem veszi rólam a szemét. Talán
attól fél, pillanatokon belül rohamot kapok, mint a kórházban.
Mi tagadás, ezúttal is közel vagyok hozzá. – Éreztem, hogy nem
hagyja annyiban. Még mondtam is magamnak, hogy Corinna,
bazd meg, ez a csaj, ha egyszer rád száll, sehol nem leszel
biztonságban. És tessék! Hiába járőröznek a rendőrök a
környéken, úgyis megtalálja a módját, hogy keresztbe tegyen
nekem!
Alex tenyerével megdörzsöli az arcát, látszólag kezdi
megelégelni az üvöltözésemet. Egyelőre azonban nem szól
semmit.
–  Hogy rohadna meg az a rohadmány nőszemély – pufogok
tovább, és nem hagyom abba a járkálást. – Én azt hittem, hogy
legalább pár napig még békén hagy. Legalább lett volna időm
kitalálni, hogy mihez kezdjek. Vagy csak venni egy kurva
levegőt!
Alex feláll a székről és mellém sétál.
– Corinna – mondja gyengéden és megfogja a két kezemet, így
késztetve megállásra. – Nem szabad elvesztened a fejedet. Pont
ezt akarja. Ugyanúgy az őrületbe akar kergetni, mint Nikit.
–  Nem – nézek fel rá. – Játszani akar velem, hogy azután
kinyírjon, mint Yannát.
Túl késő. A neve elhagyta a számat, az arca pedig azonnal
megjelenik a lelki szemeim előtt. A rövid haja. Örökké
mosolygós arca. Az élettel teli szemei és… és hogy mennyire
nem bírtam. Pedig valójában nem volt rossz ember. Sőt! Nagyon
is jó volt. Az egyetlen hibája az volt, hogy olyan embert kezdett
el mentorálni, egy olyan emberbe szeretett bele, akiben egy
gyilkos bujkált.
–  Yanna – suttogom. Alex lehunyja a szemét és elengedi a
kezemet. Örülök, hogy semmit nem kell mondanom. A
kanapéhoz sétálok, és lerogyok rá. Az arcomat a tenyerembe
temetem. – Még a temetésére sem tudtam elmenni.
– Talán így van jól. Túl sok ez most neked.
–  Most mi a szart fogunk csinálni? – kérdem egyszerre
dühösen és kétségbeesetten. Ha Alex nem lenne, biztosan
bekattannék, még a pszichopata ribanc ármánykodása nélkül is.
–  Először is felhívom a rendőrséget. Aztán pedig – egy
pillanatra elnéz a vállam felett, majd újra az arcomra függeszti
a tekintetét – kitaláljuk, mire ideérnek. Vagy mire elmennek.
Alex előveszi a telefont a zsebéből, és tárcsázza a hadnagy
számát. Negyedóra sem telik bele, Hektor Rossou és csapata
már meg is szállja a környéket és a lakásomat. Csendben,
mindenkitől távol figyelem, ahogy ő és Alex beszélgetnek. Még
csak pár perce jöttek, de máris elegem van az emberek
közelségéből. Aztán az őszbe hajló, vasalt ingben parádézó férfi
végül felém fordul, előveszi a füzetét és a tollát, mellém lép,
majd a történtekről kezd faggatni.
Veszek egy mély levegőt, és körülbelül három mondatban
elmesélem az egészet. Beszéd közben rájövök: örülhetek neki,
hogy egyelőre csak ennyit tett, és nem támadott meg, mondjuk,
az utcán, vagy nem tört be hozzám. Azt is megtehette volna.
Tudom, most még óvatos, de nem lesz ez mindig így.
– A rendőrök kikérdezik a szomszédokat, illetve megnézzük a
környék kameráinak felvételeit, meg az önét is, de nem sok
eredményre számítunk. Ez a nő okos. Úgy mozog az árnyak
között, mint egy szellem. Bár legalább már tudjuk, hogyan teszi.
Talán ez fog hozzásegíteni minket ahhoz, hogy végül elkapjuk.
– Tessék? – kapom fel a fejemet. Alex tesz egy lépést felém, az
arca aggodalomról árulkodik. A fejét ingatja, és inkább másfelé
néz.
–  Szeretném önt is megkérni, hogy tartsa nyitva a szemét.
Miss Varela álruhát és parókát használva próbál a közelébe és
Mr. Hallas közelébe férkőzni. – Az állam a földet súrolja. Hogy
mi van? – Nem szívesen avatom be a nyomozás részleteibe, de
ha nem teszem, nem lesz elég felkészült.
Alexre pillantok. Összepréselt ajkakkal néz felénk.
– Legyen óvatos, Miss Valla, és az arcát keresse! – A hadnagy
hangja elmélyül, arcvonásai megkeményednek.
–  Most ugye csak viccel? – csattanok fel, mire Alex szeme
elkerekedik a tiszteletlenségem hallatán. Amikor a hadnagy
rám pillant, óvatosan megrázza a fejét. Veszek egy mély levegőt,
hogy lehiggadjak, csak utána folytatom. Igaza van. Nem kellene
a hadnagy előtt hisztirohamot kapnom. – Mármint… hogyan
fogják elkapni?
– Járőröket állítok a környékre, és egy autó fog parkolni a ház
előtt, a bejárattal szemben. Az egyikük óránként körbejárja
majd az épületet, hogy az ablakokat és az erkélyeket is szemmel
tudják tartani. Kint vannak a plakátok is, de… – legyint egyet. –
Érkezett pár hívás, sajnos mind kacsa volt.
– Úgy érti, voltak, akik látták?
–  Nem, kisasszony. Úgy értem, voltak, akik látni vélték. A
járőrök kezdetben minden bejelentésnek utánajártak, de nem
vezetett eredményre. Olyanok is akadnak, akik csak túl
paranoiásak, és rémeket látnak ott is, ahol egyébként nincs.
– Honnan tudja ilyen biztosan? – förmedek rá.
–  Onnan, hogy több mint harminc éve vagyok a rendőrség
kötelékében.
Erre nem tudok mit reagálni. Igaza van. Mármint biztosan
igaza van, de engem akkor sem tud meggyőzni. Viszont a
tapasztalatával és a szakértelmével nem vitatkozhatok.
–  Egyelőre csak annyit tehetünk, hogy várunk – zárja le a
beszélgetést a hadnagy, azután elköszön és elmegy. A rendőrök
közben levették az ujjlenyomatokat, és megkezdték a
szomszédok kihallgatását. A borosüveg bűnjelnek számít, ezért
a hadnagy azt is magával vitte. Sok minden történt rövid idő
alatt, mégsem tudtak felmutatni egy fikarcnyi eredményt sem.
Annyit tehetünk, hogy várunk… Kösz! Mert a türelem
egyébként is nagy erényem!
–  Jól vagy? – ül le mellém Alex a kanapéra jó fél méter
távolságban. Helyes! Annyira dühös vagyok rá, amiért nem
szólt, hogy az a ribanc álruhában járkál köztünk, hogy azt el
sem tudom mondani.
– Te tudtad…
Vesz egy mély levegőt, mielőtt válaszol.
– A nyomozás részletei…
–  Nem érdekelnek a nyomozás részletei – kiáltok rá. – Azt
hittem, együtt vagyunk ebben. El kellett volna mondanod már
akkor, amikor megtudtad! Ki tudja, hányszor ment el
mellettünk azóta?
–  Nem akartalak feleslegesen idegesíteni ezzel. A rendőrség
kézben tartja az ügyet – magyarázkodik, de ezzel nálam
semmire sem megy.
– A faszt!
Összefonom a karomat a mellkasom előtt, hátradőlök
ültömben, és elfordítom a fejemet.
– De ugye nem…
– Arra vagy kíváncsi, hogy legurítanék-e egy pohárkával?
Nem felel. Nem is kell. A szemében ott ül a válasz, az én
homlokomra meg nincs felírva a komplett idióta szó.
–  Nem mondom, hogy nem esne jól alkoholba fojtani a
bánatomat, de ha most inni kezdek, akkor nem lesz megállás.
Ráadásul sebezhetővé válnék. Azt pedig nem akarom.
Eljutottam arra a szintre, hogy erősebb bennem az élni akarás,
mint a sóvárgás a pia után. Volt idő, amikor nem érdekelt, hogy
meghalok-e, most azonban nagyon is élni szeretnék.
– Mi változott meg?
–  Nem is tudom – morgom kelletlenül. A plafont kezdem
bámulni gondolkodás közben. – Az egyik, hogy nem akarom…
nem akarom megadni ennek a… szóval neki az örömöt. A másik
meg az, hogy élni akarok. Mármint tényleg élni. Niki gyakran
beszélt arról, hogy vannak körülöttünk szép dolgok, és te jó ég,
hogy én ezt mennyire utáltam! De azóta rájöttem valamire. –
Alexre emelem neheztelő tekintetemet. – Ő úgy döntött, élni
akar. Nem egyszerűen leküzdeni a függőséget, nem egyszerűen
túllenni a mindennapokon. Azért akarta maga mögött hagyni a
múltat, hogy végre teljes lehessen a jövője. És igaza volt. Én is
ezt akarom! Neki és magamnak is.
A velem szemben álló szekrényre függesztem a tekintetemet.
Olyan semmilyen. Körbepillantok a lakáson. Egyáltalán nem
tükrözi a személyiségemet. Itt semmi sincs Corinnából. Nem
mintha tudnám, kicsoda Corinna. Annyi minden megváltozott,
annyi minden történt, hogy ha a tükörbe nézek, egy idegen néz
vissza rám. Egy idegen, akiről történetesen tudom, hogy a hasán
egy szép nagy heg húzódik.
A penge nem érte el a létfontosságú szerveit. Szerencséje volt.
Ezt mondta nekem az orvos. Meghalhattam volna, ha félremegy
a kés és átszúrja, mondjuk, a tüdőmet vagy a gyomromat. De
akkor is, ha Alex nem ér oda időben. Nagy esélyem volt
meghalni, mégis élek. Ez jelent valamit, nem igaz? Mégpedig
azt, hogy élnem kell.
–  Nikinek valóban jó gondolkodása volt. Még sosem
találkoztam olyan nővel, akinek ilyen magas lett volna az
érzelmi intelligenciája is. Üdítő volt vele beszélgetni.
Alexre sandítok, aki elmerengve bámulja a földet.
Egyszeriben összeszorítja valami a gyomromat. Az érzés, hogy
elvesztettem valakit.
–  Neked is… hiányzik? – Nem találok rá jobb szót. És
rádöbbenek, hogy félek a válaszától. A szájízem keserű, a
gyomrom rakoncátlankodik.
–  Nem – ráncba szalad a homloka –, inkább azt mondanám,
sajnálom, hogy nem ismerhettem meg.
Nem mondanám, hogy az érzelmek, pláne hogy a szerelem
szakértője vagyok, most mégis a nyakamat tenném rá, hogy
Alexnek tetszett Niki. Nem tudom jobban megfogalmazni.
Szimpatikus volt neki. Niki mindenkire hatással volt még akkor
is, ha nem tudott róla.
 – Éjszakára itt maradok – mondja Alex, és feláll a kanapéról,
hogy kinézzen az ablakon. – A járőrök már a ház előtt vannak.
Hazaszaladok lefürdeni és átöltözni. Holnap innen megyek
dolgozni.
– Figyelj, nem szükséges…
Nem akarom, hogy maradjon. Nem akarom, hogy szívességet
tegyen nekem. Azzal, hogy elhallgatott előlem valamit, hátba
szúrt.
– Nem foglak egyedül hagyni. Nem lehetek mindig itt, de ma
este igen.
Mielőtt még tiltakozhatnék, Alex kisétál az ajtón és becsukja
maga mögött. Súlyos csönd nehezedik az egész lakásra.
Odakintről beszélgetés zaja és szirénázás szűrődik be, de egyik
sem űzi el azt a fájdalmas némaságot, ami körülvesz.

AUDREY

Járőrök lepték el az utcákat.{6} Főleg azt a környéket, ahol

Corinna lakik. A bejárati ajtó előtt is áll egy civil kinézetű autó
két rendőrrel. Az egyikük óránként körbejárja a háztömböt. A
váltás nyolcóránként érkezik, és mindig bevárják egymást.
Vagyis az egyik autó csak akkor megy el, ha a másik már odaért.
Mindezt többnapos megfigyelés után állapítottam meg. Plusz a
rendőrök felszerelték a saját kameráikat is a sötét zónákra,
vagyis azokra a helyekre, amelyekre a város kamerái nem
látnak el.
Corinna így látszólag teljesen megközelíthetetlen. Látszólag…
Én azonban úgyis megtalálom a módját, hogy megfizessen. El
fog jutni arra a pontra, hogy könyörögjön a megváltásért.
Legalábbis jelenleg így áll a terv, de persze bármikor változhat.
Amíg ő bent ül az elefántcsonttornyában és bízik abban, hogy
elkapnak, addig én terveket szövök.
A lepukkant lakásomban ülök, a nyitott ablakon egy cigaretta
elviselhetetlen bűze szökik be az őszi meleggel egyetemben.
Viszont ha becsukom, akkor meg annyira felforrósodik az egész
lakás, hogy levegőt nem lehet kapni. Így legalább van egy kis
huzat. Bár egyre jobban megyünk bele az őszbe, a hőség
pokolbéli szörnyként tombol odakint. Szinte elviselhetetlen.
Felfogom a hajamat, és újra a papírok fölé hajolok. Sorra
felírtam, hogy mit tudtam meg a megfigyelések során. Így
pontosan látom, meddig ér el a kezem. Egyelőre nincs ötletem,
hogyan férkőzhetnék Corinna közelébe, de ez semmit sem
jelent. Meg fogom találni a módját!
Egy izzadságcsepp folyik végig az arcom jobb oldalán.
Dühösen törlöm le. Rohadt meleg! Feltápászkodom a
dohányzóasztal elől a földről, és a mosdóhoz lépek. Hideg vízzel
megmosom az arcomat, majd amikor felnézek, néhány
másodpercig elidőzik a tekintetem a tükörképemen. Niki néz
vissza rám. Ez egyre jobban bosszant.
Belépek a hálószobámba, csatokkal rögzítem a hajamat a
fejem tetején, és ráillesztek egy barna parókát. A haj a vállamig
ér, kétoldalt frufru keretezi az arcomat. Nem kell újra
visszamennem a tükörhöz, máris jobban érzem magamat.
Kilépek a tetoválószalon légkondicionált helyiségéből, és szó
szerint mellbe vág a meleg. Nem értem, Niki hogy bírja ezt. Én
már kezdek teljesen begőzölni tőle. Komolyan! Felforr az
agyvizem. Lenézek a jobb csuklómra, amelyet még folpack
borít, de így is átlátszik a szó, amit pillanatok alatt
odatetováltak. Nagyszerű. Még egy dolog, ami távolabb lök
Nikitől. Helyes…
De térjünk a lényegre! A mai program: Corinna további
megfigyelése. Kiderült, hogy csak a gyűlésekre jár el. Oda is
általában Alex vagy Nasos viszi. Ha mégsem, akkor a civil
kinézetű rendőrautó kíséri útját. Nekem csak annyi számít,
hogy legyenek alkalmak, amikor kimozdul. Onnantól én már
megoldom.
Fel is derülök, amikor meglátom kilépni az épületből. Micsoda
mázli! Folyamatosan a háta mögé pillantgatva, gyors léptekkel
kel át az úton. Amíg tudom, szemmel követem, azután lassan
elindulok utána. A járőrök is kiszállnak az autóból, az egyikük
utána indul. Előveszem a telefont a zsebemből, a térképet pedig
a táskámból, az orromon napszemüveg ül, a barna tincsek
lágyan röpködnek az arcom körül.
Amikor elhaladok a rendőr mellett, úgy teszek, mintha
angolul beszélnék valakivel telefonon, közben a térképet
bújom. A férfi még csak rám sem pillant. Szigorú szemekkel
pásztázza a környéket, de rám egy másodpercet sem szentel.
Pedig tudják… Amikor kijöttem a kórházból, egyenesen a
kamerába mosolyogtam. Akkor is, amikor távoztam Corinna
lakásából. Odafelé hosszú fekete parókát viseltem (azt,
amelyiket akkor is, amikor meglátogattam Alexet), visszafelé
pedig már Nikiként jöttem. A lehetséges kinézeteim plakátjával
van tele az egész város, ők pedig csak úgy elsétálnak mellettem.
Ostobák… Ez egyszerre bosszant és örömet okoz. Nem szeretem,
ha nem figyelnek rám. Ha nem félnek tőlem. Ugyanakkor van
előnye annak, hogy a rendőrség ennyire inkompetens: könnyű
lesz Corinna közelébe férkőznöm. Pedig azt hittem, ha
minimálisan is, de kétoldalú lesz a küzdelem. Hát tévedtem.
Noha egy pillanatra szem elől tévesztem Corinnát,
észreveszem a járőrt (aki korábban kiszállt az autóból és a
ribanc után eredt), hogy a Deck kávézó egyik székénél ül és a
reggeli újságot olvassa. Szuper! Corinna valószínűleg szintén a
teraszon ül, úgyhogy gyorsan belibbenek az oldalajtón.
Odasétálok a pult mögött álló hölgyhöz, és nagy mosollyal az
arcomon köszöntöm. Ő viszonozza a szívélyes üdvözlést, és
megkérdezi, miben segíthet. Még mindig vigyorogva
elmondom…

CORINNA

Mióta rendőrök és kamerák vannak mindenfelé, nyugodtabb

vagyok. Vagy legalábbis nem rettegek annyira. Viszont
baromira unatkozom. Annyira, hogy már a főzéssel is
megpróbálkoztam. Utálok főzni. Nem is tudok. Ezt a konyhám
jelenlegi állapota alá is támasztja. Még csak azt sem tudom, mit
akartam csinálni, de az biztos, hogy odakozmált.
Alex áthozott nekem néhány könyvet, hogy lekössem magam,
de olvasni sem szeretek. Sőt rájöttem, hogy igazából semmit
sem szeretek. Volt egy pont, amikor megkérdeztem magamtól,
hogy mi a szart csináltam eddig? De a válasz fájdalmas volt.
Nikivel voltam… Vagy ha nem vele, akkor dolgoztam és
magamat sajnáltam nonstop. Niki előtt pedig minden időmet
lekötötte, hogy elriasszam azokat a mentorokat, akiket
kijelöltek mellém. Nasos nem adta fel, amíg meg nem találta
mellém a tökéletes embert.
Amikor először elmentem a gyűlésre, rögtön kiszúrt
magának. Odajött hozzám, és kérdezősködni kezdett. Elmondta,
hogy ő vezeti ezt az intézményt, és hozzá bármikor fordulhatok.
Felajánlotta a mentorprogramot, én meg nemet mondtam.
Másnap már kopogtatott is az első jelölt. Hát azt hittem, lefosom
a bokámat. Nagyon pipa lettem. Elmentem Nasoshoz, és
elküldtem a fenébe. Néhány napig békén is hagyott, de aztán
összefutottunk az utcán, és valahogy… beszédbe elegyedtünk.
Azóta sem értem, mi ütött akkor belém, mert én nem szoktam
csak úgy beszélgetni az emberekkel. Benne azonban volt
valami, ami megnyugtatott. Végül belementem a programba, de
megmondtam, hogy én a mentorokkal is finnyás leszek. Hát így
is lett.
– Itt meg mi történt?
A gondolataimból Alex döbbent hangja szakít ki. Észre sem
vettem, hogy bejött az ajtón, most pedig a nappali közepén áll.
Én a konyhaasztalnál ülök talpig lisztesen és olajosan. Bár már
arra sem emlékszem, minek használtam lisztet.
– Főzni próbáltam.
Szemöldöke a homloka közepéig szalad, vicces arcot vág,
miközben próbálja visszafojtani a vigyorát. A szememet
forgatva közlöm vele: – Függő vagyok, Alex, nem családanya.
Szerintem még életemben nem főztem.
–  Akkor még jó, hogy hoztam neked kaját – közli nevetve. –
Remélem, szereted a muszakát.
A szemem felcsillan.
– Még szép! Mindent szeretek. Mindent is!
Ha ételről van szó, nem vagyok annyira finnyás, mint az
emberekkel kapcsolatban. Ráadásul a kaja illatától a haragom is
tovaszállt, amit olyan kegyesen dédelgettem eddig.
–  Hogy érzed magadat? – kérdezi Alex, majd leteszi elém a
rakott padlizsánt. A konyhába lép, és hoz nekem villát is. Kicsit
úgy érzem magam, mint egy gyerek, de azonnal nekiesek az
ételnek.
–  Most már jobban – dünnyögöm teli szájjal. Nem is értem,
miért nem hiszik el az emberek, hogy néhány hónap múlva
harminc leszek. – Egy éhes nő veszélyes. Remélem, tudod, hogy
valójában az oroszlán barlangjába sétáltál be.
– Akkor még jó, hogy volt nálam kaja.
– Igen. Szerencséd volt – viccelődök.
Egy ideig csendben ülünk egymással szemben. Én eszem (na
jó, zabálok), Alex pedig a gondolataiba merül. Sokszor csináljuk
ezt. Csak ülünk és lesünk ki a fejünkből. Az elején tök kínos volt,
mára azonban megszoktam. Szar dolgok kötnek minket össze,
így amikor találkozunk, folyton arra emlékeztetjük egymást,
ami történt. Alex engem a traumára, én pedig őt a kudarcára.
–  Milyenek az éjszakáid? – kérdi kiszakítva magát az
elmélkedésből. Bevallom, akkor voltam a legnyugodtabb,
amikor itt aludt. Bár csak a kanapén, mégis sokat jelentett, hogy
nem vagyok egyedül. Azóta jó szarul alszom.
–  Elég jól – hazudom magabiztosan két falat között, a
kézfejemmel megtörlöm a számat.
– Hazudsz – mondja az arcomba.
Jó, talán mégsem voltam olyan magabiztos…
–  Nem is! – vágok vissza, de a hangom olyan magasan szól,
hogy még az én fülem is belesajdul. – Oké, ezzel még magamat
sem győztem meg. Nem akarom, hogy minden pillanatban
miattam kelljen aggódnod. Utálom.
Fintorogva forgatom a szememet.
– Az lehet, de eddig nem volt a nyomodban egy… – nem fejezi
be a mondatot, az arcán zavar ül.
–  Ez igaz. Sok minden történt velem, de még soha nem
késeltek meg. Ezt felírhatom az emlékeim közé – nevetek fel
kínosan. – Oké, az morbid volt – lebiggyesztem a számat, és
tovább folytatom az evést. Bár ahogy én csinálom, inkább
zabálásnak mondanám.
–  Niki is mindig rébuszokban beszélt. – Alexre emelem a
pillantásom. A szeme szigorú és… dühös? Még sosem láttam
ilyen keménynek. Mindig kedves, elnéző és figyelmes. – Sosem
volt képes konkretizálni azt, amit „történt”.
Felsóhajtok. A függők nem szívesen beszélnek a tetteikről.
Főleg, hogy néha még abban sem lehetünk biztosak, hogy egyes
esetek tényleg megtörténtek-e, vagy egyszerűen csak a
képzeletünk szüleményei. Elmagyarázom ezt neki, úgy tűnik,
megérti. Ám amikor ráemelem a tekintetemet, felszalad a
vérnyomásom. Sajnálatot és érzékenységet látok benne.
Gyűlölöm, ha sajnálnak! Hátratolom a széket, felállok és
megfogom a tányéromat.
– Kösz! – motyogom hűvösen.
– Corinna!
Amikor megpróbálok elsétálni mellette, feláll a székről, és
elállja az utamat. Olyan közel van, hogy érzem a tenger és a sós
levegő illatát a bőrén. A tányér remegni kezd a kezemben.
Nyelek egyet, és várom, hogy mondjon valamit. Mióta a pasim
egykor kurvának használt, azóta nehezen viselem a férfiak
közelségét.
– Gyűlölöm, ha szánnak – sziszegem felé.
– Nem egyszerű ez most neked, jól tudom – suttogja. Minden
egyes szavát az arcomon érzem. – Nem azért járok ide, hogy az
idegeiden táncoljak, hanem mert felelősnek érzem magamat
érted.
– Tudom. – A szó erőtlenül bukik ki belőlem, majd úgy hullik
közénk, mint egy megbarnult falevél.
– Nemcsak azért, mert együtt vagyunk a szarban, hanem mert
egész életemben ezt tettem. Segítettem másoknak.
Tenyerével végigsimít a karomon, az érintése nyomán
libabőrös leszek. Elveszi remegő kezemből a tányért, és a
mosogatóhoz viszi. Csendben elmossa és elöblíti. Mielőtt
elmenne, egy szót sem szólunk egymáshoz, ami jó. Nem tudok
mit mondani már…
Miután Alex elment, fogom a kistáskámat, és kirobogok az
utcára. Muszáj friss levegőt szívnom. Az úton átrohanva úgy
pillantgatok magam mögé, mint egy eszelős. Mióta a
pszichopata ribanc megtámadott, azóta minden sarkon
szellemeket, démonokat és egyéb szörnyeket látok. Mintha a
nyugodt és békés Páfosz városa átváltozott volna a
purgatóriummá.
Szerencsére azonban néhány turistán kívül nincsen más az
utcán. Plusz ott vannak a járőrök is, akik azonnal mozdulnak,
amikor meglátnak. Az egyikük el is indul utánam, ami
megnyugtat. Néhány percen belül már a Deck kávézó teraszán
ülök, és lihegve bámulom a tenger hullámzását. Váratlanul egy
szőke hajú hölgy jelenik meg a perifériámon. Olyan hirtelen
történik, hogy amikor megszólít, majdnem felsikoltok. Pedig
szegény csak a rendelésemet akarja felvenni.
–  Elnézést! – hebegem. – Szar napom van. – Elmosolyodik és
megértően felém biccent. – Csak egy jegeskávé és egy szelet
répatorta lesz.
Ha már lúd, legyen kövér, nem? Egyébként is rám fér egy kis
édesség. Míg a nő kihozza a rendelésemet, a lábammal dobolok
a földön, a körmeimmel pedig a poháralátétet babrálom. Olyan
feszült vagyok, hogy minden izmom görcsben van. Megkéseltek.
Egy ribanc vadászik rám. Elvesztettem a mentoromat és a
lakásomat. Yanna meghalt. Állandóan van valaki körülöttem,
ami egyszerre idegesít és megnyugtat. Ettől a kettősségtől pedig
legszívesebben kitépném a hajamat.
 –  Itt a kávé és a torta – teszi le elém a nő a tányért és a
poharat, kiszakítva ezzel az elmélkedésemből. – Hozhatok még
valamit önnek?
– Nem, köszönöm – hadarom, hogy minél hamarabb eltűnjön.
Ő kedvesen elmosolyodik és továbbáll.
Az első falat torta után kezd megnyugodni a légzésem. A
második falat után pedig már a mennyországban érzem
magamat. Igen, tényleg ennyire egyszerű levenni a lábamról és
az égig repíteni. A szorongás olyan gyorsan elpárolgott, mint
egy lidérces álom emléke. Hiába riadsz fel verejtékben úszva,
könnyes szemmel, a mindennapok rohanása miatt a szörnyű
rémképek hamar a semmibe vesznek.
Mire elpusztítom a süteményt, minden rendben.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, és hálásan biccentek a
rendőrnek, aki néhány asztallal arrébb ült le. Amikor a
szőkeség odament hozzá, nem kért semmit, de talán
rendelhetnék neki és a társának is kávét. Egész nap engem
őriznek, ami baromi unalmas lehet. Így amikor megjelenik
mellettem a pincérnő, már szóra is nyitom a számat… de egy
hang sem hagyja el, amikor meglátom, mi van a kezében.
– A barátnője küldi – mondja mosolyogva, amikor leteszi elém
a pohár vörösbort. – Egészségére!
Ezzel sarkon fordul, és elkezdi felvenni a másik asztal
rendelését. Elkerekedett szemekkel figyelem a poharat és benne
a vöröslő italt. A levegő reszketegen távozik az orrlyukaimon, a
szemem ég, a kezemből kifutott a vér, és most olyan fagyos,
mintha hógolyóztam volna. Látom ugyan, hogy a rendőr
megmozdul a helyén, én mégsem tudom levenni a szemem a
borról. Szólnom kéne neki. Figyelmeztetni, hogy most azonnal
fésülje át a környéket, mert itt van! De nem szólok. Nem
mozdulok.
Ő mégis elindul felém, és megáll az asztalomnál. Felpillantok
rá, ennyire vagyok képes csupán. Nagyon értheti a dolgát, mert
valószínűleg leolvassa az arcomról a rettenetet. Előveszi az
adóvevőjét és figyelmezteti a társát. Odavakkantja a
pincérnőnek, hogy el ne merjen mozdulni mellőlem, majd
futásnak ered.
Hirtelen úgy érzem, egyedül maradtam. Hiába ül le mellém a
szőkeség és próbál valamit kicsikarni belőlem, a védtelenség
elefántként nehezedik a mellkasomra. Pedig ugyan mit tehetne
velem egy zsúfolt kávézó kellős közepén? Semmit… Ugye?
Niki pszichopata énje mindig eléri, amit akar. És ezúttal
engem akar. Azt, hogy összetörjek. Nem akarom megadni neki
ezt az örömöt, pedig közel járok hozzá.

AUDREY

Te jó ég, de megnéztem volna! Már attól is nevethetnékem

támad, hogy elképzelem az arcát. Hah! Röhejes, milyen képet
vághatott. Kár, hogy el kellett jönnöm, mielőtt a pincérnő kiviszi
neki a bort, nem kockáztathattam meg, hogy elkapjanak.
Lesétáltam a kávézó mellett a partra, pont az ellenkező
irányba, mint amerről érkeztem. Bedugtam a fülhallgatót a
fülembe, de a zenét nem kapcsoltam be. Felcsomóztam a
hasamon a pólót, begumiztam a hajamat, és lassan kocogni
kezdtem, így olvadva be a futók közé. Így gyorsan biztonságos
távolságba kerülhetek, és még csak szemet sem szúrok
senkinek.
Elképzelem Corinna rettenettől eltorzuló arcát, és máris
mosoly kúszik az ajkamra.
Ó, drágám! Ez még csak a kezdet…

ALEX

– Azért mentem bele a találkozóba, mert azt hittem, ezúttal nem

a bírálásomról lesz szó – förmed rám az öcsém, Andre. Nem
vagyok benne biztos, hogy a bosszúsága valódi, vagy csak egy
játék része. Nála sosem lehet tudni.
– Nem bírállak – felelem higgadtan, mintha számítana. Úgyis
azt gondol, amit akar.
– Pedig ahhoz jól értesz – morogja, és feltűri az ingujját. Úgy
néz ki, mint egy normális ember, a kézremegést és a vörös
szemeket leszámítva. A ruhája folyton kifogástalan, és örökké
parfümfelhőbe burkolózik. Azt az időt, amit a külsejére fordít,
fektethetné inkább a józanságba. De persze az szóba sem jöhet.
Pedig anyáék egy ideje már nem pénzelik. Mindene, amije van,
hamarosan semmivé lesz. De neki még ez sem számít…
–  Úgy tűnik, egész életünkben félreértettél. – Fel akar
bosszantani, már tudom. Csak rá kell néznem az arcára, mert
amikor nem megy neki, kiül rá a csalódottság. Annyit törődtem
vele, annyi időt szántam arra, hogy észhez térítsem, hogy
elfáradtam. Talán ideje levennem a kezemet róla.
– Én csak egy testvért akartam, aki megért.
Jól hallom, hogy fájdalom csendül a hangjában? Egész
életünkben én vigyáztam rá. Ha apa kiakadt amiatt, hogy rossz
jegyet hozott haza, mindig én védtem meg – magamra haragítva
ezzel az öreget. Ha figyelmeztetést kapott az iskolában, én is
elkövettem valamit, hogy ne csak rajta csattanjon az ostor.
– Andre, amióta az eszemet tudom, én vagyok a villámhárító
apa és közted. De gondolom, ez fel sem tűnt. – Úgy beszélek
róla, mintha mit sem számítana. Pedig nagyon is számít. Nekem
is hiányzik egy testvér, akivel bármit megoszthatok. Különösen
most, ezekben a feszült napokban. De nincs kihez fordulnom.
Corinnával sokat beszélgetünk, mégsem tudok kitárulkozni
neki teljesen – ahogy ő sem nekem. Sosem vallanám be neki,
mennyire rosszul érint az egész helyzet. Férfi vagyok, az istenit,
nem viselkedhetek úgy, mint egy gyerek. Pedig néha üvölteni
tudnék a marcangoló bűntudattól. Hiába beszélek sokat
Nasosszal is, hiába ápolunk szoros barátságot, nem tudom
kiereszteni magamból azt a sok érzést, ami lassan az őrületbe
kerget. Arról nem is beszélve, hogy ez most mindenkinek nehéz
időszak, nem akarom még a saját szarságommal is
megnehezíteni nekik.
– Mármint mi nem tűnt fel? Hogy folyton bajt csináltál azért,
hogy az én „vétkem” eltörpüljön azzal szemben? Szóval ez az,
amit nem vettem észre? – Összeszűkült szemmel mér végig,
most először vélek felfedezni valódi bosszúságot az arcán. Nagy
fasz az öcsém, de meg kell hagyni, vannak még benne igazi
érzések.
Megvonom a vállamat. A közöny csak még inkább
felpaprikázza.
–  Miért vagy most ennyire érdektelen? – csattan fel, mire
néhány szem ránk szegeződik a körülöttünk lévő asztalok
mellől. – Minek akartál egyáltalán találkozni?
Felveszem a csészét, és a számhoz emelem. A kávé még
mindig forró, szerintem ebben a melegben sosem hűlne ki.
Óvatosan belekortyolok, mielőtt válaszolnék.
– Mert elfáradtam. Bánt, ami veled történik, de már nem tud
érdekelni. – Andre szeme elkerekedik, az arcán teljes döbbenet.
Néhány másodperc alatt azonban rendezi a vonásait, és a drága
órájával kezd el babrálni. Vajon mikor fogja eladni egy kis
anyagért? Mikor fogy el a félretett pénze? – Látni akartalak,
mert hallottam, hogy a városban vagy, és ki tudja, mikor lesz
lehetőségünk újra találkozni.
–  Ami azt illeti – megköszörüli a torkát, mielőtt folytatná –,
szeretnék visszaköltözni Páfoszba. Közel anyáékhoz és hozzád.
Szavai nem hatnak meg. Ezúttal nem tudom megítélni, mit
akar ezzel elérni. Mielőtt reagálhatnék, megszólal a telefonom.
Szerencsére… amúgy sem tudom, mit mondhatnék. Ám amikor
meglátom a nevet a kijelzőn, azonnal visszaszívom az előbbi
gondolatot. Az arcom valószínűleg rögtön átrendeződik, mert
Andre felkapja a fejét.
– Mi a baj? Ki az?
–  Corinna – mondom, szinte csak magamnak, majd
megnyomom a zöld gombot. A lány hangja remeg beszéd
közben. Hallom, hogy sírt. Annyira hadar és olyan
összefüggéstelenül beszél, hogy egy szavát sem értem.
–  Hé, lassabban! – szólok rá valamivel erélyesebben, mint
szeretném. – Semmit sem értek.
–  Küldött nekem egy pohár rohadt bort! – Szótagolva,
fennhangon ejti ki a szavakat.
– Hogy mi?
–  A Deckben voltam. Sütit akartam meg kávét. Jött velem az
egyik zsaru is – egy pillanatra elcsuklik a hangja. – Aztán odajött
hozzám a pincérnő egy pohár borral, hogy a barátnőm küldi. Ő
volt az, Alex! A pszichopata ribanc!
– Bassza meg! – bukik ki belőlem a káromkodás, a mutató- és
a hüvelykujjammal végigdörzsölöm a homlokomat. – A
lakásban vagy?
– Ühüm.
– Oké, indulok.
Bontom a vonalat, majd intek a pincérnek, hogy hozza a
számlát.
– El kell mennem – közlöm rezzenéstelenül az öcsémmel.
– Veled megyek.
Felpillantok rá, a kérdés kiül az arcomra. Mégis minek?
Történt vele valami? Ennyire fogytán lenne a pénze, hogy
nálam akar próbálkozni? Vajon otthon is járt már?
– Talán segíthetek – tárja szét a karját. – Legalább meglátom,
mit csinálsz. Ez az önkénteskedés, amivel foglalkozol, ugye?
– Ez most bonyolult.
–  Köze van a gyilkosságokhoz? – Szigorúan nézek rá, nem
felelek. – Anya mondta, hogy valami veszélyes ügybe
keveredtél. Meg hogy még a rendőrségnek is segítesz.
Ezek szerint otthon is járt már. Bár az is lehet, hogy telefonon
beszéltek. Anya néha felhívja. Még mindig reménykedik, és
szarul érzi magát a pénz miatt is.
– Ezért nem kellene velem jönnöd.
–  Büszke rád, tudod? Anya. – Nyel egy nagyot. Talán a
feltoluló fájdalom gyűlt össze vattaként a torkában. – Meg apa
is. A maga módján. Rám egyikük sem az, és nincs is miért. De te
más vagy. Tisztelik, amit csinálsz, még ha nem is feltétlenül
tetszik nekik. Szeretnék veled menni. Szeretném megérteni.
– Mi ez a hirtelen érdeklődés a munkám iránt?
Sietnem kéne, de e mellett a gyanús viselkedés mellett nem
tudok csak úgy elmenni. Andre nagy zsivány. A játszmázás
királya. Mindig úgy keveri a paklit, hogy neki jó legyen. Most
azonban… furán viselkedik. Mintha nem lenne önmaga.
Annyira el voltam foglalva a saját gondommal, hogy ez fel sem
tűnt.
– Komolyan nem érdeklődhetek a bátyám…?
– Nem! Te sosem érdeklődtél semmi iránt, Andre, a pián és a
drogon kívül. Szóval ki vele!
Szeme szikrákat szór, úgy izzik, mint a parázs. Amikor dühös,
mintha egészen méregzöld árnyalatúvá változna az így is sötét
írisze.
– Ez nem játék! Itt egy lány élete forog kockán!
– És mi van az öcséd életével?
Az asztalra csapok, a rajta lévő csészék hangosan tiltakoznak.
– Egész életemben azzal voltam elfoglalva, hogy megvédjelek
önmagadtól és a hülyeségeidtől. Féltem, hogy egyszer holtan
találok rád, de te szarba se vettél. Sőt kigúnyoltad minden
próbálkozásomat, vagy épp ellenkezőleg, dühösen elküldtél a
picsába. Elegem lett ebből. Sokszor lefutottuk már ugyanazokat
a köröket, de semmi értelme nem volt…
Lesüti a szemét. Amikor a pincér megérkezik a számlával,
ledobok az asztalra egy tízeuróst, és közlöm vele, hogy nem
kérek vissza. A fiatal lány hálás mosolyt villant felém, és már
megy is tovább. Andre továbbra sem néz fel, és a kezét tördeli.
– A májam az, Alex. Besokallt.
Ha lehet, még lejjebb szegi a fejét. Már értem… a kézremegés
elvonási tünet, a vörös szem pedig a kialvatlanság jele. Nem is
tudom hirtelen, hogyan érezzek ezzel kapcsolatban.
Mindannyian tudtuk, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Nem
lepődtem meg.
– Mikor derült ki?
–  A múlt héten estem össze az utcán. Valaki kihívta a
mentőket. A kórházban azt mondta a doki, hogy ha tovább
iszom, akkor csak hónapjaim lesznek hátra. Így is már csak
néhány évem maradt. Ha szerencsém van, akkor lesz donor,
mire szükségessé válik. Feliratkoztam a várólistára, de mivel
nem sürgős, jócskán a végén vagyok. Meg hát ugye, ennek azért
vannak feltételei is és…
– Máskor is rezgett már fölötted a léc. Ez most miért más?
–  Nem tudom – vonja meg a vállát. – Én is erre keresem a
választ már napok óta. Fogalmam sincs. Ott feküdtem a
kórházban, és végtelenül nyomorultul éreztem magamat.
Semmirekellőnek. Egy olyan embernek, aki nem érdemli meg
másvalaki szervét, hogy tovább élhessen. Rég voltak olyan
józan és komoly gondolataim. Nem tudom, mi történik velem,
de jelenleg csak el akarok menni veled arra a helyre.
Veszek egy mély levegőt. Vegyes érzésekkel jöttem el erre a
találkozóra. Megfogadtam, hogy leveszem róla a kezemet, de…
képtelen vagyok rá. Főleg annak fényében, hogy beteg.
– Anyának mondtad már?
Megrázza a fejét.
– Összetörném a szívét.
– Azt már évekkel ezelőtt megtetted – közlöm, majd elindulok
a kijárat felé, meg sem várva a válaszát. – Gyere, induljunk, a
lány már vár – vetem oda félvállról. Már azt hiszem, hogy
meggondolja magát, ám akkor meghallom, hogy hátralöki a
székét és elindul utánam.

CORINNA

Arcon vágtam az egyik rendőrt.{7} Azt, aki ott volt velem a

kávézóban, amikor a PR, vagyis a pszichopata ribanc kihozatta
nekem a bort. Még a bőre is bepirosodott. Annyira
magyaráztam, annyira gesztikuláltam, hogy képen töröltem
szegényt. Miután visszarohantam a lakásomba, ő követett és
próbált vigasztalni. Kibuktam. Totálisan. Aztán amikor hozzám
lépett volna, hogy megnyugtasson, csattant a kezem az arcán.
Annyira gáz volt, basszus…
 Megdöbbenve meredt rám, én pedig a szám elé kaptam a
kezemet. Az arcom égni kezdett, és legszívesebben a föld alá
süllyedtem volna.
– Elnézést – hebegtem.
–  Felhívom a hadnagyot – mondta inkább, nem is reagált. –
Kikérdezzük a szemtanúkat, és elkérjük a kávézó kameráinak
felvételeit. Maradjon itt, és ne nyisson ajtót senkinek!
–  Egyedül? – Már a gondolatra is kiverte a homlokomat az
izzadság.
A rendőr sóhajtott, majd az ajtóból még visszaszólt:
– Hívja fel Mr. Hallast!
Azzal becsukta maga mögött az ajtót, és egyedül hagyott a
lakásban. Villámgyorsan odaugrottam, hogy bezárjak, és már
tárcsáztam is Alex számát. Ennek egy jó tíz perce. Azóta fel-alá
járkálok, a szemem ég, a kezem remeg, és legszívesebben
megütnék valakit. Vagy valamit. Persze nem véletlenül, mint
szegény rendőrt. Azt a rohadt, mennyire égő volt már!
Mielőtt újra elborítana a szégyen, kapok egy üzenetet Alextől,
hogy épp most jön felfelé. Hamarosan meghallom az ajtón a
kopogást.
– Corinna, én vagyok! – kiabál be.
Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. Amint szélesre tárom
az ajtót, megpillantom a megmentőmet és…
– Ez meg ki? – húzom fintorra az orromat.
– Bájos – mormogja az idegen mély torokhangon.
– Az öcsém. Bemehetünk?
Elállok az ajtóból, és hagyom, hogy bejöjjenek. A férfi
meglehetősen furcsa látványt nyújt. A keze remeg, a szeme
vörös és harapdálja a száját.
–  Szóval ő is függő – mutatok rá, ám a kérdést Alexhez
intézem.
–  Honnan tudja? – kérdi az öccse, a hangjában ott bujkál a
fojtott feszültség. Nem azért, mert kiszúrtam, hanem mert a
függők már csak ilyenek.
– Felismerem a hasonszőrűeket.
–  Corinna, ő itt Andre. valóban függő. Andre, ő pedig itt
Corinna. Együtt vagyunk a szarban.
– Nem is fogalmazhattál volna ennél pontosabban.
Leülök a kanapéra. Alex is követ, ő azonban a fotelben foglal
helyet velem szemben. Andre idegesen áll fölöttünk. A kezét a
zsebébe mélyeszti, a talpával halkan dobolni kezd. Alex
észreveszi, ám nem szól egy szót sem. Én sem teszem. Tudom,
milyen, amikor az ember megpróbál leszokni. Tök mindegy,
hogy először vagy sokadjára teszi, ugyanolyan kemény.
Emlékszem, amikor én eldöntöttem: leszokom. Nem is
akartam igazán. Fogalmam sincs, honnan jött a gondolat.
Szerintem a függők egy része nem tudja, csak nagyon kevesen
vannak, akik igen. Az én vállamon aztán nem volt családi
nyomás… Mindegy. Szóval kaptam egy mentort, és beindult a
buli. Borzalmas volt. Az első nap még el tudtam foglalni
magamat, ám a másodiktól sokkal rosszabb lett.
Depressziós lettem. Aludtam és pisilni jártam – ebből állt egy
napom. Alig ettem, alig ittam, azóta sem tudom, mit pisiltem ki.
Végül semmi erőm nem maradt. Azt gondoltam: baszki, ez
szarabb, mint amikor ittam! Szóval elmentem az egyik közeli
kocsmába berúgni, és végre visszajött az étvágyam. Akkora
hamburgert rendeltem magamnak a szomszédos büfében, mint
a fejem. Élénken él a kép a fejemben – pedig nagyon részeg
voltam –, milyen jólesett akkor az a hamburger.
Aztán egyik este majdnem elraboltak. Ez már az után volt,
miután rájöttem, a strici pasim luxuskurvának tart. Attól
féltem, elvisznek prostinak, vagy felboncolnak és eladják a
szerveimet. Nem mintha egy alkoholista szerveivel lehetne mit
kezdeni, de akkor tényleg ez villant át az agyamon. Szinte
láttam a lelki szemeim előtt a felboncolt hullámat a sikátorban
a reggeli újságban. És senki sem keresett volna… A
családommal nem tartom a kapcsolatot, barátaim pedig nem
voltak. Egészen addig, amíg nem jött Niki.
Előtte számát sem tudom, hányszor próbáltam leszokni.
Rengetegen lemondtak rólam. Nem mondom, hogy nem tettem
érte, de valahol szarul esett. Nehéz eset vagyok, igen, és akkor
mi van? Akkor már nem érdemlem meg, hogy valaki harcoljon
értem? Valójában Niki sem harcolt. Egyszerűen csak…
mellettem maradt.
– Corinna…
Alex hangja szakít ki a gondolataimból. Az arca kemény és
kifejezéstelen. Arra vár, hogy végre megszólaljak, és újra,
ezúttal részletesen meséljem el neki, mi történt.
–  Mint mondtam, lementem a Deckbe. – Megvonom a
vállamat, és magyarázkodni kezdek. Mintha ő lenne a
felügyelőtisztem vagy mi. – Csak valami normálisat akartam
csinálni. Az egyik rendőr követett is, szóval nem hittem, hogy
baj lesz. De aztán megjelent a pincérnő a pohár borral,
mondván, hogy a barátnőm küldi. – Hisztérikus nevetés szakad
fel a torkomból. – A barátnőm. Mekkora poén. Aztán
hazaszaladtam, a rendőr meg jött utánam. Még csak a nevét
sem tudom. Vigasztalni próbált, de én annyira zavart voltam és
annyira magyaráztam neki, hogy véletlenül arcon vágtam. Azt
sem tudom már, miket mondtam.
– Arcon vágtál egy rendőrt? – szakít félbe Alex.
– Véletlen volt! – csattanok fel.
–  Hogy lehet véletlenül lecsapni valakit? – kérdezi Andre, az
arcán hitetlenkedés.
– Bár, ha azt nézzük, engem is fejbe dobtál egy sörösdobozzal.
A szemem szikrákat szór, amikor rápillantok.
–  Az is véletlen volt – mondom lassan, tagoltan. – Nem
akarom, hogy velem is ugyanazt tegye, mint Nikivel. Bár én
előnyben vagyok, mert már ismerem a módszereit, Niki pedig
nem tudta, mi folyik körülötte.
–  Niki? Várjunk… – Andre közelebb lép. – Ő az a lány, akit
többrendbeli gyilkosságért köröznek?
– Nem! Ő nem Niki! – förmedek rá.
– De az újságokban ez volt.
Alex végigdörzsöli az arcát a tenyerével.
–  Niki, de nem Niki. Ó, mit nem értesz? – emelem fel a
hangomat.
– Nem is tudom – mondja szarkasztikusan, a szemét forgatja.
– Minek hoztad ide? – förmedek rá most Alexre. Nála persze
ez nem jön be.
–  Tudom, hogy ideges vagy, Corinna. Megviselt, ami ma
történt, de kérlek, próbálj egy kicsit megnyugodni. Beszéltem a
hadnaggyal idefelé jövet, és mondta, hogy próbáljak kiszedni
belőled valami használható információt.
Mély levegőt veszek, és beszélni kezdek.
–  Semmit sem láttam. Legalábbis nem tudok róla. Csak a
pincérnő szakadatlan mosolya, ami újra és újra felvillan
előttem, na meg persze a pohár bor. Megcsapott az illata,
tudod? A nyálamnak kellett volna elcsöppennie a vágytól, de
kíváncsi vagy rá, mit éreztem? Hányingert. Először az illatától.
Felfordult a gyomrom. Aztán a bizonyosságtól, hogy Niki… –
behunyom a szemem és korrigálom magamat –, hogy az a
pszichopata ribanc itt van. Vagy itt volt. Aztán az újabb rémület:
tényleg ki akar csinálni, és nem áll le, amíg meg nem valósítja a
tervét.
– Mert nem haltál meg.
– Mert nem haltam meg. Nem úgy, mint Yanna.
Felállok a kanapéról, és az ablakhoz sétálok. Yanna… Sosem
bírtam igazán, azt gondoltam, nem jó mentor, és nem áll ki Niki
mellett, most mégis… Olyan szívesen felhívnám, olyan szívesen
beszélnék vele erről. Miért fáj ennyire, hogy Yanna már nincs,
ha nem is kedveltem, amíg élt?
Észre sem veszem, hogy az utolsó kérdést hangosan tettem fel
addig, amíg Alex hangja be nem szökik a füleimen.
–  Mert ártatlan áldozat volt ő is. Az áldozattal alapból
szimpatizálnak az emberek. Te meg ráadásul ismerted is.
Alex feláll a fotelból, mire megpördülök.
– Ugye nem akarsz elmenni? – szegezem neki a kérdést.
– Beszélnem kell a rendőrökkel. A hadnaggyal – pontosít. – Az
elsők között akarom tudni, ha valamit sikerült kideríteniük.
– És én mit csináljak?
 – Maradj itt!
–  De nem akarok egyedül lenni. Főleg nem este. Ha be akar
jutni, be fog. És ha bántani akar, akkor bántani fog.
Tudom, hogy hangzik ez. Eddig is megvolt erre a lehetőség,
mégsem féltem annyira, mint most. Talán… reménykedtem,
hogy nem úgy fognak alakulni a dolgok, ahogy gondolom. De
ahogy mondják: a remény hal meg utoljára.
– Nem hiszem, hogy…
–  Én meg azt nem hiszem, hogy nincs jobb ötleted! –
kiabálom. Mire észbe kapok, mennyire szabadjára engedtem a
kétségbeesésemet, a kimondott szavak már ott szálldosnak
körülöttünk. Két kézzel beletúrok oldalról a hajamba, és
visszafordulok az ablak felé. Úgy érzem, szétestem. Már most.
Egy-null annak a ribancnak. Ráadásul a két férfi szeme láttára.
– Andre itt marad veled – mondja hirtelen Alex.
– Tessék? – csattanunk fel mindketten egyszerre az említettel.
– Nem örülök, hogy ezt kell mondanom, de – széttárja a karját
– nincs jobb ötletem. Nincs más, aki melletted tudna maradni
huszonnégy órán keresztül. Sem én, sem Nasos nem tudjuk ezt
megtenni, másban meg nem bízol.
–  Hát ja! Benne sem bízom – mutatok Andre felé. Alex rám
emeli a tekintetét. Mintha azt üzenné: én sem bízom benne
jobban, mint te, de ez a legjobb ütőkártyánk. Óvatosan
megvonja a vállát. – Jobb, mint a semmi – morgom a bajszom
alatt, eszemben sincs elhallgatni, mennyire nem tetszik az ötlet.
Alex végtére is csak segíteni akar.
– Engem nem akar senki megkérdezni?
–  Nem – vágja rá Alex, és az öccse felé fordul. – Most
vészhelyzet van. Ráadásul neked is jót fog tenni egy olyan függő
társasága, akinek sikerült leszoknia. Arról nem is beszélve, hogy
legalább szerzel egy-két jó pontot magadnak.
Gúnyt hallottam csendülni a hangjában? Vajon Andre
hányszor próbált már leszokni? Nem tudom, hány napja nem
ivott már, de jó szarul néz ki. Az arca egyre beesettebb, és
lassan átizzadja az ingjét. Tipikus macsónak néz ki, teljesen
Alex ellentéte. Mármint… Alex határozott, vízimentőként
izmosak a karjai és a lábai, a háta, mint egy úszóé, a szeme
olyan átható, mintha a vesédig beléd látna. Mégis visszafogott,
higgadt, nem az a narcisztikus csajozógép, mint amilyennek
Andre kinéz.
Néma csendben figyelik egymást, a feszültséget szinte
harapni lehet kettejük között. Az elfojtott indulat talán már
évek óta ott vibrál a bőrük alatt. Andre arcáról sértettséget
olvasok le, Alexéről pedig… csalódást. Na, ez ismerős…
Kevés olyan függő van, aki elmondhatja magáról: a családja
végig támogatta és vele maradt a leszokás viszontagságai alatt –
akkor is, ha visszaestek, és akkor is, amikor sikerrel jártak. Az,
hogy Alex még szóba áll az öccsével, jelent valamit, bár ahogy
elnézem ezt a két arcot és az érzelmek sokaságát, vékony jégen
táncolnak.
– Jól van, fiúk, elég lesz a szemharcból – lépek közéjük. – Nem
vagyok olyan régóta józan, de tudok neked segíteni, Andre.
El sem hiszem, hogy ezt mondom. Ennyire be vagyok szarva!
Az, hogy itt lesz velem, és függős szarságokról kell
cseverésznem vele, még mindig a kisebb rossz. Inkább ez, mint
a PR és a gyilkos szándékai.
 –  Csak nehogy magával rántson – szúrja közbe Alex, mire
Andre felhorkan. Már épp szóra nyitná a száját, hogy
visszavágjon, amikor újra megszólalok.
–  Hidd el, Alex, kisebb gondom is nagyobb a piánál. De ezt
már megbeszéltük. – Rosszallás színezi meg a hangomat.
Utálom ismételni magamat. – Nem akarok többé függő lenni.
Egyetlen célom van: megmenteni Nikit a ribanctól. Az pedig
csak úgy lehetséges, ha elkapják és bekerül a pszichiátriára.
Alex bólint. Ellép mellettem, de az ajtóból még visszaszól,
hogy Andre adja oda neki a szobakulcsait, hogy elhozzon
néhány cuccot egy olyan motelból, aminek a nevét még sosem
hallottam. Andre gondolkodás nélkül átdobja a kulcscsomót a
szobán, vagyis úgy tűnik, semmi olyat nem rejteget abban a
szobában, amit ne akarna, hogy meglássanak. Ez már jó jel.
Amint Alex elmegy, sűrű csönd telepszik ránk. Idegesítő.
Alexet már megszoktam magam mellett valamilyen szinten, ám
egy idegennel más.
–  Szóval egy motel – bukik ki belőlem, hogy megtörjem a
csendet.
–  A külvárosban van. Lepukkant, de olcsók a szobák –
mondja, és megvonja a vállát.
– Hm.
Nem mondok mást. Az órájára és a cipőjére sandítok, amit
rögtön észre is vesz. Nem szól, inkább elfordítja a fejét. Nekem
is voltak drága holmijaim, de egytől egyig eladtam azokat.
Kellett a pénz… Andre körbejáratja a tekintetét még egyszer az
egész lakáson. Azóta egy helyben áll, hogy belépett ide.
Gondolom, ő sem érzi túl jól magát ebben a helyzetben.
 – Mit szoktál egész nap csinálni?
– Legtöbbször semmit – vallom be. – Leülhetsz ám. Nem kell
egész végig ott állnod – mutatok a kanapéra, azután a fotelra. –
Kérsz esetleg valamit? Egy kávét vagy egy teát?
– Egy teát, köszi.
Követ a konyhába, és leül a kisasztal mellé.
– A lány az újságból… Niki. Szóval Niki és te…?
–  Ő volt a mentorom. – Feltöltöm a vízforralót, majd amíg
melegszik a víz, megtöltöm a teafűáztatót. Nem szívesen
elegyednék beszélgetésbe Nikiről. Túl fájdalmas. Szerencsére
veszi a lapot, vagy nem, mindenesetre témát vált.
– Miért szoktál le? Vagyis miért akartál leszokni?
Megvonom a vállamat.
– Vannak ugyan tippjeim, de már nem emlékszem pontosan –
mondom. Nem vagyok a mentora, hogy őszintének kelljen
lennem vele.
– Mi történt Nikivel?
A kérdésre felé fordulok olyan arccal, ami azt üzeni,
Komolyan nem tudod befogni a szádat?, mire védekezően
felemeli remegő kezét.
– Nem akarok tolakodó lenni, csak…
–  Gáz a szitu – fejezem be helyette a mondatot, mire
elmosolyodik. Ebben az önkéntelen és lágy reakcióban Alexet
vélem felfedezni. Hiába akkora közöttük az ellentét, mégiscsak
testvérek, és le sem tagadhatnák egymást.
– Igen.
–  Nikinek van egy másik személyisége. Én csak pszichopata
ribancnak hívom. Kicsinálta Nikit, azután megölte a mentorát.
Engem is meg akart ölni, de pechére nem haltam meg –
foglalom össze dióhéjban azt, amit bármelyik hírportálon el
tudna olvasni.
Felhúzom a pólómat. A bőrömön jól látszik a vágás nyoma. A
varratokat már kiszedték, de még így is ritka gusztustalanul néz
ki az egész. Andre közelebb hajol az asztalon át, hogy jobban
szemügyre vehesse.
–  Ne bassz! – csúszik ki a száján a döbbenet hatására.
Elkerekedett szemekkel pillant fel rám. – Akkor Alex ezért figyel
rád annyira.
–  Ő mentett meg. Miután a pszichopata ribanc, röviden PR
leszúrt, ő ért oda elsőnek.
Andre nem tudja palástolni, mennyire elszörnyedt.
–  Ez – próbálna valamit mondani, de nem tud. Csak a fejét
ingatja és az ujjait kezdi tördelni. – És még a történtek után sem
akarsz inni. Pedig azt mondják, hogy egy ilyen kaliberű trauma
visszarántja az embert.
–  Mert általánosítanak. Mindenki általánosít. Ezért vannak
mindig kivételek. Nem mondom, hogy néha nem kap el a vágy,
de van egy célom, és ez erősebb. Szóval nekem jöhetnek a
szakirodalmukkal meg a hülyeségükkel, letojom.
– És mit gondolsz, számomra is lehet remény?
–  Gőzöm sincs. Ha akarod, akkor menni fog, ha nem, akkor
nem. Ennyi.
 ALEX

Az egész napom rohangálással telt. Elvittem Andre néhány

cuccát Corinnához, majd egyeztettem a rendőrökkel, végül
elmentem Nasoshoz. Andre szobája tartogatott némi
meglepetést, mert hiába néztem át a legeldugottabb sarkokat is,
nem találtam semmit. Se egy árulkodó kis üveg, sem egy fehér
poros zacskó. Nehezemre esik elhinni, de ezúttal talán tényleg
komolyan gondolja a leszokást. Ugyanakkor ott van bennem egy
kis hang, ami egyre csak azt ismételgeti: annyiszor átverte már
a családot, annyiszor vallott már kudarcot… Miért lenne most
más? Talán Corinna hatással lesz rá. Amilyen makacs és
erőszakos, talán ki tudja verni az öcsémből a függőséget.
Bevallom, amikor közöltem, hogy Andre vele marad,
önzőségből cselekedtem. Hiába neheztelek rá, hiába
fenyegetőzök azzal, hogy ezentúl nem fog érdekelni, mi lesz a
sorsa, ő mégiscsak az öcsém. És talán Corinna lehet a legjobb
esélye a tartós leszokásra. Hiába a nagy pofám, akaratlanul is
törődöm vele.
Mielőtt Nasoshoz mentem volna, a rendőrségen volt
jelenésem. Mr. Rossou-nak elege van az ügyből, és abból, hogy
Niki úgy csúszik ki a kezük közül állandóan, mint a homok.
Hiába mondta Corinnának, hogy harminc éve van a rendőrség
kötelékében, eddig csak nagyon ritkán kellett gyilkossági
ügyben nyomoznia. Abszolút nem tapasztalt ebben, és ez meg is
látszik rajta.
– Ez a lány egy fantom! Elő kell kerítenünk! Segítenie kell!
Higgadtságot erőltetett magára, úgy közölte, én azonban
láttam, hogy a homlokán erősen lüktet egy ér. Feszült volt.
Ingerült. Az ügy kezdett az agyára menni.
– Számíthatok magára?
– Persze.
Olyan könnyen csúszott ki a számon a válasz, mintha
szívesen vállalnám a feladatot. Pedig nem. De mi mást
tehetnék? Corinnának igaza van. Esélyes, hogy Nikit meg lehet
menteni, és a mi felelősségünk, hogy mindent megtegyünk érte.
Más nem fog harcolni. Yanna már nincs, az apja leszarja, az
anyja meg túlságosan labilis most.
Arról nem is beszélve, hogy ha Rossou begőzöl, kell lennie
mellette valakinek, aki képes józanul gondolkodni. Közel van
ahhoz, hogy idegrohamot kapjon, így amiatt is figyelnem kell,
nehogy észszerűtlen döntést hozzon. Ugyan senki nem hárította
rám ezt a felelősséget, én mégis úgy gondolom, vállalnom kell a
magam által kijelölt feladatot. Mindannyiunk érdekében.
–  Ma már nem, de holnap összehívok egy megbeszélést, és
utána kitaláljuk, hogyan csaljuk elő. Az agyamra megy ez az
ügy!
Ezzel búcsút vettünk egymástól, majd Nasoshoz autóztam,
hogy beszámoljak neki a fejleményekről. A sajátjának érzi a
problémát, és folyamatosan faggat. Persze figyelek rá, mit
osztok meg vele, hiszen az ügy részleteit kibeszélni nem
megengedett. Szerencsére csak általánosságokra kíváncsi.
Miután vele is kiveséztük, amit ki lehetett, úgy döntöttem,
hazamegyek, és átnézem a videókat, amiket Niki laptopjáról
másoltak le nekem.
Számát sem tudom, hányszor hallgattam meg azóta, de még
mindig úgy érzem, lehetnek bennük olyan információk,
amelyek segíthetnek megtalálni. Nem tudom, hogyan és
miképpen, csak… Kapálózom. Nehéz beismerni, de ez van.
Próbálom előkeríteni a magam módján. Ám van egy olyan
érzésem, hogy nem fog menni. Addig nem, amíg ő úgy nem
akarja.
A lakásba érve felkattintom a villanyt. El sem hiszem, hogy
eltelt a nap, és valójában semmivel sem vagyok előrébb. Fáradt
sóhaj szakad fel belőlem. Érzem, ahogy az izmaimon és az
elmémen hirtelen úrrá lesz a fáradtság.
– Azt hittem, sosem érsz haza.{8}
A hangra megpördülök. A hálószoba mellett áll, az
ajtófélfának támaszkodva. A karjai a teste mellett lógnak, a
száját félmosolyra húzza. Nem vagyok rest ellenőrizni, tart-e
valamit a kezében, de egyelőre nem látok nála semmilyen
fegyvert.
– Meglepettnek tűnsz.
– Nem számítottam rád. Még nem.
Tartom a szemkontaktust, pedig erős vágyat érzek, hogy
felmérjem őt és az esélyeimet, ha netán arra kerülne a sor, hogy
meg kell védenem magamat. Szavaimra lebiggyeszti az ajkát, de
nem mozdul. Minden rezdülésemet úgy figyeli, mint egy
ragadozó.
– Azt hittem, kevésbé kell tőled tartanom, de már látom, hogy
nincs senki, aki kiismerhetne.
– Corinnával voltam elfoglalva, nem veled.
Újabb ragadozószerű mosoly kíséri a válaszát. Kiráz tőle a
hideg. Ez a kifejezés nem illik Niki arcára.
– Talán ezért vagyok itt. Hogy emlékeztesselek.
– Előbb bemutatkozhatnál. Hiszen még nem volt szerencsénk
találkozni. Legutóbb is csak a bort hagytad itt.
Ellöki magát az ajtófélfától, és közelebb lép. Én nem
mozdulok. Sötét bőrruhát visel, barnára festett haja ezúttal ki
van engedve, nem visel parókát. A csuklóján felfedezek egy friss
tetoválást, az orrában pedig egy pirszinget.
–  Ez igaz. Valahogy mindig elkerültük egymást – mondja
gúnyosan, mégis jókedvűen. A szeme úgy csillog, mint egy
gyereknek, amikor elviszik a vidámparkba. Ez neki csak egy
játék. Egy játék, ahol a sakktáblán valódi életekkel harcolunk
egymás ellen. Vajon ki lesz a következő, akit kiüt? Corinnát
akarja, de mindig történhetnek véletlenek… vagy járulékos
veszteségek.
– Audrey vagyok, Niki másik fele.
– Mármint másik énje.
A szeme megvillan, nem tetszik neki, hogy kijavítottam.
– Ketten alkotunk egy egészet – feleli gúnyosan.
– Valóban?
Összepréseli az ajkát, azután mosolyra húzza. A düh, amely
fellobbant a szemében, gyorsan ki is aludt. Kétségtelen, hogy
nagy az önuralma, de vajon meddig? Biztosan van egy pont,
ahol már el fogja veszíteni a kontrollt. Ki kell ismernem, és meg
kell tudnom, mit akar. Pont az előbb gondoltam rá, hogy csak
akkor fogja megmutatni magát, ha szándékában áll. Ha valami
célja van vele; erre feltűnik a lakásomban. Tervez valamit. Csak
tudnám, hogy mit!
–  Hogy van Corinna? – tereli el a beszélgetést anélkül, hogy
válaszolna.
– Tudod jól – felelem mély torokhangon, akaratlanul is elönt
az idegesség. – Hisz kipécézted magadnak.
– Jól van na! – emeli fel védekezően a kezét. – Csak udvarias
akartam lenni. – Jóízűen elneveti magát. Feláll a hátamon a
szőr. – Gyorsan túlléptél. Néhány hete még Nikinek csaptad a
szelet, most meg már Corinna után futsz.
– Yanna megbízása miatt…
–  Hát persze! – kiált fel kacagva. – Attól, hogy Niki nem
emlékszik az én emlékeimre, én még emlékszem az övéire. Jól
tudom, hogy néztél rá. Azt is, hogy ő mire gondolt ekkor. Nem
vagyok hülye, Alex.
–  Meg akartad ölni Corinnát. Már csak ő maradt életben.
Természetes, hogy védelmezem.
– Csak azt nem értem, miért magyarázkodsz.
Néma csendben meredünk egymásra. Jól tudja, hogyan
húzzon be a csőbe. De nekem egy lépéssel előtte kell járnom.
Gyerünk, Alex! Az erőlködéstől gyöngyözik a homlokom. A
félelem miatt, hogy talán újra sikerül túljárnia az eszemen, nem
tudok higgadt maradni. Az agyam egyszerűen nem működik,
mintha egy massza lenne a fejemben.
–  Egyébként tévedsz. Niki nem halt meg – közelebb lép, és a
mellkasomra teszi a kezét. – Itt van bennem. – Azután megérinti
a fejét. – Csak arra vár, hogy valaki kiszabadítsa. Hogy valaki
megmentse. – Újabb hátborzongató mosoly, a hangját egyre
jobban lehalkítja. Már olyan közel áll, hogy megcsap a hajfesték
illata. – Ha megtehetnéd, nem akarnád őt megmenteni? Nem
akarnád, hogy ugyanaz a lány legyen, aki volt?
Vesz egy mély levegőt, a szeme elkerekedik, az arca eltorzul.
Tesz egy lépést hátra, összegörnyed és a fejére szorítja kétoldalt
a tenyerét. Felhördül, úgy tűnik, erős fájdalmai vannak. Nem
megyek oda hozzá, bár erős a késztetés. Láttam már ilyet
korábban… Audrey térdei megremegnek, újra felnyög a
kínoktól, egyre gyorsabban szedi a levegőt, szinte liheg, mintha
futott volna. Aztán hirtelen abbamarad a roham. Lassan
felegyenesedik, a füle mögé igazít egy tincset, a tekintete
megállapodik rajtam. A szemében zavar és félelem ül.
–  Alex? – alig hallhatóan ejti ki a nevemet, én azonban még
mindig nem mozdulok. Most sokkal óvatosabb vagyok, mint
legutóbb voltam. Figyelek minden apró rezdülésére, minden
jelre, ami arra utalhat, hogy nem Niki az. Vajon hányszor tudta
eddig legyűrni Audrey-t, mióta elintézte Corinnát? Mennyi ideje
van, mielőtt a gyilkos újra eluralja az elméjét? – Mi ez? – kérdi
hisztérikusan, amikor végigméri magát. A ruháját, a tetoválását,
majd megérinti a haját, felemel és szemügyre vesz egy barna
tincset. Kiveri a verejték, a szemei egyre nagyobbra nyílnak a
csodálkozástól, már egész testében remeg. – Mit keresek itt? –
Körbepillant, de újra visszatér hozzám. – Alex! Mondj már
valamit! – kiáltja reszketeg hangon.
– Niki?
Az arca sírásba torzul, egyre gyorsabban veszi megint a
levegőt. Egy helyben toporog, körbefordul, belemarkol a hajába,
az ujjait tördeli.
– Nem emlékszem. Miért nem emlékszem?
A térdei összerogynak, meg kell támaszkodnia a kanapé
háttámlájában. Reflexből cselekszem, és odaugrok mögé.
Egyszeriben megrohannak az emlékek az illatáról, hogy
mennyire magamhoz akartam ölelni, amikor elesettnek tűnt,
hogy hányszor elképzeltem, ahogy végigsimítok az arcán és
egyszerűen csak megcsókolom.
– Mi történik? Mi ez? Miért nem emlékszem? Hogy nézek ki? –
Zavartan, hadarva motyog, alig bírom kivenni a szavait.
–  Niki, nyugodj meg! – megfogom a vállát, magam felé
fordítom. A pillantását keresem, de nem tudom elkapni. A
tekintete ide-oda cikázik.
–  Nyugodjak meg? – kiáltja. – Nézz már rám, Alex! Mégis
hogyan tudnék megnyugodni? Mennyi mindenre nem
emlékszem? Hiszen azt sem tudom, hogy kerültem ide és hogy
mikor vettem fel ezt a ruhát!
Nem felelek a kérdésre. Inkább elengedem a fülem mellett.
–  Semmi baj. Már itt vagyok. Segíteni fogok neked, Niki.
Hallod, amit mondok? – Megrázom. Végre rám pillant. Ugyanaz
az elesett, fájdalommal teli tekintet néz rám, mint néhány héttel
korábban. Mintha a gonoszság, ami eddig benne ült, soha ott
sem lett volna. Audrey őrült pillantása másodpercek alatt
röppent tova.
– Mi a bajom? – kérdi alig hallhatóan.
Megrázom a fejemet.
– Alex, tudnom kell! Tudom, hogy van valami. Ne kezelj úgy,
mint egy gyereket! Már régóta érzem, csak nem mertem… nem
akartam! – A tenyerét a homlokára szorítja. Jaj, ne! Most nem
engedhetem el. Nem hagyhatom, hogy Audrey visszaszerezze az
irányítást!
–  Niki, figyelj rám! – Két tenyeremet az arca két oldalára
szorítom, és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. – Ígérem,
hogy rendben leszel. Csak maradj itt velem!
Kérdés csillan meg a tekintetében, de ezúttal csendben
marad. A pillantásunk összekapcsolódik és elveszünk az időben.
Mintha minden lassított felvételként hatna. Gyengéden
végigsimítok az arcán, amit olyan régóta meg akartam tenni.
Behunyja a szemét és vesz egy mély, reszketeg levegőt. Lassan
az arcom felé mozdul, én pedig nem húzom el a fejemet. A
csókja lágy és sós az arcán lefolyt könnyektől. A teste nekifeszül
az enyémnek, egyik kezemmel átkulcsolom a derekát. Az illata
beburkol, a haja lágyan omlik a vállára. A csókunk egyre
hevesebb, egyre követelőzőbb, ahogy a vágy átcsap rajtunk.
Nem fogom vissza magamat. Olyan régóta akarom már ezt. A
fogát óvatosan az ajkamba mélyeszti, és halk, gúnyos kacagás
szakad fel a torkából. Rögtön tudom, hogy átvert. Ellökném
magamtól, de addigra már hátrébb lép, és a könnyeit törölgetve
nevet.
–  Hát már értem, miért volt oda Niki is érted – néz fel rám
ugyanazzal a sötét tekintettel, mint néhány perce. – Védelmező
vagy. Ezért érint meg az elesettség.
– Nem is volt itt… – sziszegem, a düh hullámokban árad szét a
testemben, láthatatlan féregként mozog a bőröm alatt.
Ostobának és zöldfülűnek érzem magamat. Megint sikerült
elérnie, hogy… A rohadt életbe! Hogy lehetek ekkora barom?
 –  Sok időmbe telt, mire teljesen az uralmam alá tudtam
hajtani. Tényleg azt hitted, hogy mindezt feláldozom valamiért,
amit egy kis színjátékkal is el lehet intézni? Elég régóta
ismerem. Pontosan tudom, hogyan viselkedik, mit tesz vagy
mond. Te viszont nem ismered.
– Meg fogom menteni! – Ökölbe szorítom a kezemet, nem sok
hiányzik, hogy a torkának ugorjak. Csak azért nem teszem, mert
tudom, hogy ezzel Nikinek ártanék.
– Tedd azt! – tárja szét a karját. – Gyerünk, hívd a rendőröket
most azonnal. Kapják csak el és dugják egy diliházba.
Féloldalas mosolyra húzza a száját. Mintha elégedett lenne…
Mielőtt bármit is mondhatna, megszólal a telefon a zsebemben.
– Nem veszed fel? – kérdi.
Előveszem, megnyomom a hívás fogadása gombot anélkül,
hogy megnézném, ki hív, közben nem szakítom el róla a
tekintetemet. A hadnagy hangját hallom meg.
– Ott van magánál? – kérdi olyan természetességgel, mintha a
tegnapi focimeccs eredményeire kérdezne rá éppen.
–  Igen – felelem kertelés nélkül, közben azon gondolkodom,
hogyan jött rá. Audrey készítette elő ezt az egészet? Mi a franc
folyik itt?
–  Körbevettük az épületet. – A hangja napok óta nem volt
ilyen higgadt és összeszedett. Mintha nem néhány órája akart
volna idegrohamot kapni. – Van négy emberem a bejárati
ajtónál, kettő az épület mögött. Van a nőnél fegyver?
– Nem hiszem.
Audrey arcán rosszallás suhan át, a háta mögött kinéz az
ablakon. Újra rám pillant, összeszűkült szemmel mér végig.
Talán mégsem ő intézte… talán nem tudott a rajtaütésről. De
akkor ki…? Mire végiggondolhatom, a rendőrök betörik az ajtót,
és kiabálva benyomulnak a lakásba.

CORINNA

– Andre?
Semmi reakció. Körbepillantok a nappali félhomályában, és
újra átgondolom. Nem kellene felébresztenem, de rémálmom
volt, és nem tudok visszaaludni. Gyűlölök álmatlanul feküdni az
ágyamban, olyankor vagyok a legmagányosabb.
– Andre!
Jó nagyot lökök rajta két kézzel, mire felriad.
–  Mi? Hol a szarban vagyok? – kérdi álomittas hangon.
Amikor a tekintete megtalálja az arcomat, megcsillan benne az
értelem. – Ó, hát persze. Az idegesítő lány – motyogja, és ráteszi
a felkarját a szemére, majd visszahanyatlik a párnára.
– Tudod, ki az idegesítő! – csattanok fel indulatosan. – Megint
rémálmom volt, és ha már itt vagy, gondoltam,
beszélgethetnénk vagy valami. Tudom, hogy hajnali két óra van,
de… – horkolás hangja csapja meg a fülemet. – Andre! Te alszol?
– Próbálok… – nyöszörgi rekedten.
– Ébredj fel, mert megcsapkodlak!
– Tudom, abban jó vagy. Ha egy rendőrt képes vagy leütni, én
már semmi jóra nem számítok.
 Megdörzsöli a szemét, míg én fújtatva meredek rá.
– Bunkó vagy.
–  Ezt sok csajtól hallottam már. – Felül a kanapén,
végigsimítja a haját, majd felnéz rám. – Nos?
– Nem vennél fel valamit?
Végignéz meztelen felsőtestén. Csak bokszer van rajta, ami
teljességgel érthető ebben a melegben. Várom már azt az
időszakot, amikor legalább az éjszakák lehűlnek valamennyire.
Majd az ősz vége felé…
–  Zavarba hoz a szemkápráztató tökéletességem? – morogja,
és a pólója után nyúl.
– Hülye vagy? Szarul nézel ki. Le vagy fogyva meg minden.
– Vissza is alhatok…
Magára húzza a pólót, hátradől és összefonja a karját a
mellkasa előtt. Leülök mellé a kanapéra, felhúzom a térdeimet,
átkulcsolom őket, és rájuk fektetem az államat.
– A legszarabb ebben az egészben, hogy egyedül kell lennem
éjszakánként. Ilyenkor oda is rémeket képzelek, ahol nincsenek.
– Ilyenkor a vágy is erősebb – teszi hozzá.
Nem felelek. Nem akarok belemenni ebbe. Bár én keltettem
fel, de… nem is tudom, mire számítottam. Viszont, ha
belegondolok, hogy mekkora felelősség van most rajtam,
megborzongok.
– Ez ismerős. Kezdetben aludni sem tudtam. Folyamatosan az
álom és az ébrenlét között lebegtem, vagy hülyeségeket
álmodtam. Verejtékezve, remegve ébredtem, és arra gondoltam,
hogy csak egy korty kéne, és vége lenne. De nem adtam fel.
Máig nem értem, hogy történt.
 – Jobb lesz?
–  Idővel. Én Nikinek köszönhetek sokat. Ő olyan idegesítő
volt, hogy meg akartam neki mutatni, hogy igenis képes vagyok
ezúttal valóban józannak maradni. Csak hogy beleröhöghessek
a képébe.
Felhorkanok a dolog morbiditásán. Andre hallgat mellettem.
– Nem furcsa, hogy nekem fogalmam sincs, miért gondoltam
meg magamat a józanságot illetően? Alex nem hisz nekem, mert
nem tudom megindokolni. Bár nem meglepő. Annyiszor
okoztam már neki csalódást, hogy el sem várhatom a bizalmát.
–  Nem furcsa. Többen éreznek így, mint gondolnád. A
gyűléseken sok függővel fut össze az ember. Én ott értettem
meg, hogy nem vagyok egy elcseszett barom. Bár kellett idő,
mire ezt tényleg el is tudtam hinni. Szerintem jót tenne neked
egy gyűlés.
A fejét ingatja.
– Nem tudom…
– Hát én meg tudom. Gyere el velem egy gyűlésre! Legalább a
bátyád is elhinné, hogy tényleg jó útra akarsz lépni. Még akkor
is, ha kemény lesz. Vagy gondolj arra, hogy szétrúgom a
seggedet, ha elhasalsz. Aztán a képedbe röhögök.
Felém villan a tekintete, elszántság tükröződik benne.
– Nem adnám meg neked azt az örömet, idegesítő lány.
Leteszem a lábamat a földre, félig felé fordulok.
–  Fogadok, hogy egy hónapot sem bírsz ki, te narcisztikus
seggfej.
Felhorkan, szélesen elvigyorodik.
– Kezet rá!
 Felém nyújtja a kezét, én pedig megrázom.

Reggel a telefonom csörgésére ébredek. Andréval majd két órát

beszélgettünk, valamikor négy körül feküdtünk le. Ásítva
fogadom a hívást, meg sem nézem, ki van a vonal másik végén.
– Igen?
– Elkapták.
Kipattan a szemem, csipák reppennek mindenfelé. Felülök az
ágyban, a szívem egyszeriben nagyobb sebességre kapcsol a
mellkasomban.
– Tessék?
–  Elkapták – ismétli meg újra Alex. – Amikor tegnap este
hazaértem, itt volt a lakásomban. Zárfésűvel jött be, a rendőrök
szerint.
– Nem bántott?
–  Nem. Nem is akart. Igazából csak beszélgettünk. Aztán
felhívott a hadnagy, hogy körbevették az épületet.
Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem. Annyi álomittas
éjszaka után az első pillanatban azt hittem, ez is csak egy
rohadt álom, és hamarosan felébredek.
– Hogy intézted ezt el?
– Én sehogy. Niki anyja találkozott a lányával, vagyis Audrey-
val korábban. Minden este a városban sétálgat, és tegnap is így
tett. Mivel már egyszer felismerte, másodszor sem okozott neki
gondot.  Követte egészen a háztömbig, majd kihívta a
rendőrséget. A hadnagy tudta, hol lakom, így biztosak voltak
benne, hogy hozzám jön. És igazuk volt.
– Basszus!
Arra leszek figyelmes, hogy mosolygok. Végre! Elkapták.
– A pszichiátriára került?
– Igen.
Ezek szerint tényleg igaza volt Niki anyjának és Alexnek is.
– Dr. Ilene Rines foglalkozik majd vele – teszi még hozzá.
– Az meg ki…?

AUDREY

A szoba teljesen fehér.{9} Egy ágy, egy éjjeliszekrény és egy fotel

van benne. Egyhangú és lelketlen. Mint én… A ruháimat, a
fülbevalómat és a pirszingemet elvették, fehér göncöt aggattak
rám. A hadnagy, Rossou, elégedetten nézte végig, ahogy a
nővérek a különböző mentális vizsgálatok után felvették az
adataimat, majd a szobámba kísértek. Néhány lépés után
visszanéztem rá a vállam fölött; ott állt zsebre tett kézzel, és
elégedetten mosolygott.
Mintha ő fogott volna el. Mármint így volt, de csakis Niki
anyjának köszönhetik, hogy rám találtak. Hallottam, amikor
erről susmorogtak a rendőrautóban, amivel idehoztak. Amint
betörték az ajtót Alex lakásán, azonnal a földre tepertek, és
megbilincselték a kezemet. Csak semmi finomkodás. Ennek az
emlékén jót mosolygok. Ezek szerint komolyan tartottak tőlem.
 Azt hitték, legyőztek. Kiolvastam a tekintetükből. Pedig hol
van még ennek a játszmának a vége? Nem teljesen ez volt a
terv, ám a dolgok ilyetén alakulása sem változtat semmin. A fél
szememet Nikin, a fél szememet pedig Corinnán tartom. Még
így is… Valójában azt hittem, Corinna hívja Alexet, azért volt
akkora a szám, viszont amint beleszólt, már rögtön tudtam,
hogy nem ő az. Meglepett. Egy picit fel is bosszantott, de azóta
elfogadtam a tényeket.
Elégedett kifejezéssel az arcomon nézek fel a kamerába,
amely a sarokból figyel. Már fél napja itt vagyok, de nem
történik semmi. A nővér, aki bekísért a szobába az éjszaka
közepén, közölte, hogy reggel érkezik majd hozzám egy
pszichiáter, de nem jött senki. Fogalmam sincs, mennyi lehet az
idő, de a nap már magasan jár. Azon kapom magam, hogy
várom a doki megjelenését. Addig sem unatkoznék. Ez a
legrosszabb az egészben. Azt hiszik, őrült vagyok, de valójában
ettől a fehér hányadék szobától és a semmittevéstől fogok
begolyózni.
Legszívesebben tombolnék, pedig jól kell viselkednem.
Tudom, hogy megy ez. Figyelik, mennyire vagyok
együttműködő. Azt is, hogyan hatnak majd rám a gyógyszerek.
Este csak nyugtatót meg valami másik bogyót kaptam. Amikor
rákérdeztem, a nővér nem szólt egy szót sem. Így is jó… Úgyis
beveszek mindent, amit adnak. Nem mintha tehetnék mást.
Addig állnak felettem, amíg le nem nyelem, utána pedig
benéznek a számba, hogy biztosan megtettem-e.
A lényeg, hogy számít az együttműködés. Az lenne a legjobb,
ha minél hamarabb kiszabadulhatnék innen, és nem kellene
bujkálnom. Tudom, hogy a céljuk az egyesítésünk Nikivel, de ez
nem fog menni. Niki nem olyan kemény, hogy legyűrjön engem.
Szóval megteszek mindent, amire kérnek, jó kislány leszek, és
ha arra van szükség, szépen eljátszom majd Nikit. Nem vagyok
benne valami jó, de nekik úgysem fog feltűnni a különbség.
Nem úgy, mint egykoron Yannának.
A gondolatra újra mosolyogni támad kedvem. Sőt
legszívesebben felkacagnék. Annyira jól összeraktam a
tervemet, hogy az valami eszméletlen! Nem bírom visszafogni a
nevetést. Elfordulok a jobb oldalamra, háttal a kamerának,
hogy még véletlenül se legyenek szemtanúi a gonosz
kárörömnek az arcomon. Nem vetne rám jó fényt…
Átadom magam az elégedettség és az édes győzelem
érzésének.  Leírtak. Lemondtak rólam. De még itt vagyok,
seggfejek! És itt van ő is. Világosan elmondtam a feladatát. A
lelkére kötöttem, hogy legyen a szemem és a fülem. Hogy
maradjon az árnyékban, ne érintkezzen senkivel, ne bukjon le,
és ne keltse fel a rendőrök figyelmét.
A lényeg, hogy folytassa ott, ahol abbahagyta, és várja a
kiszabadulásomat. Lehet kreatív, minimálisan eltérhet az
utasításaimtól, de csak akkor, ha szükségét látja. Arra is
felkészítettem, hogy talán több hónap és év is eltelhet, mire
kiszabadulok, de ez ne zavarja őt. Csak a céllal törődjön. A
pénzzel. Ebből a szempontból nagyon hasonlítunk. Neki is
egyetlen célja van csupán, mint nekem. Az övé a pénz, az
enyém a bosszú. Mindkettőnket csak ez az egy-egy dolog mozgat
belülről, és nem számít, milyen áron érjük el.
Hihetetlen, milyen könnyű irányítani az embereket. Csupán
azt kell tudni, mi a leghőbb vágyuk, és utána úgy
engedelmeskednek, mint a kutyák. Régóta figyeltem, hiszen
muszáj volt megismernem, de már az első napokban feltűnt,
hogy szomjazza a pénzt. Tőlem megkapta. És még többet is fog
kapni, ha végrehajtja minden kérésemet.

AUDREY

– Jó reggelt, Audrey!

Egy vörös hajú bige lép be a szobámba. Köpenyt visel, alatta
az utcai viselete, egy ruha és harisnya. Úgy néz ki, mintha egy
kirakatból sétált volna ki. Tüzes tincseit kontyba fogta a feje
tetején, kezei között egy mappát és egy ceruzát szorongat.
–  Sajnálom, hogy csak most érkeztem. Tegnap közbejött
valami – mondja, miközben egy nővér széket hoz a szobába. A
nő megköszöni, majd becsukja a nővér mögött az ajtót. Leül a
székre, és engem figyel.
Az ágyon fekszem. Épp egy magazint olvastam, amit kintről
nyúltam le, mikor a nővér kikísért pisilni. Nem tudom, hogy ez
mindig így megy-e itt, de szerintem rohadt gusztustalan.
– A nevem dr. Ilene Rines. Én leszek az orvosa.
–  Komolyan? – Felvonom a szemöldökömet, nem tudom
leplezni a meglepetésemet. – Azt hittem, tartanak tőlem.
–  Nem értem, mire gondol. – A fejét ingatja, kiszabadul egy
tincs a kontyából.
 –  Azt hittem, egy férfit küldenek. Vele meg még legalább két
ápolót, biztos, ami biztos.
Ilene Rines pillantásáról rögtön eszembe jut Niki pszichiáter
csávója, Alex. Neki volt ilyen átható a tekintete. Amikor vele
beszélgettem, az olyan érzés volt, mintha a vesémig látott volna.
Niki is valami ilyesmit érzett. Most meg ugyanezt tapasztalom
Ilene Rinesnál is. Mi van ezekkel a pszichiáterekkel?
– Úgy gondolja, veszélyes itt lennem?
Leteszem a magazint, és felülök az ágyban. Kezd érdekes
lenni ez a beszélgetés… Leteszem a talpamat a padlóra, két
tenyeremmel megtámaszkodom magam mellett, és enyhén
előredőlök.
– Na és maga szerint veszélyes itt lennie?
Állja a szemkontaktust.
– Nem tartom veszélyesnek, Audrey.
–  Pedig megöltem két embert, egyet pedig megsebesítettem.
Miből gondolja, hogy biztonságban van mellettem? –
Összefonom a karomat a mellkasom előtt, és érdeklődve várom
a válaszát.
–  Ha jól értesültem, nem ellenkezett, amikor behozták.
Bevette a gyógyszereit, nem próbálta meg átverni a nővéreket.
Valami azt súgja, hogy…
–  Maga unalmas, dr. Ilene Rines – vágok közbe. – Pont, mint
ez az egész hely. Bosszantó. Ideje távoznia – közlöm színtelen
hangon, majd lefekszem az ágyra a jobb oldalamra fordulva, és
nem szólok többet.
Nem próbál meg ellenkezni. Pár másodpercig még csendben
ül a székén, azután feláll, elköszön és távozik.
Mindössze egy hét telt el, de legszívesebben lekaparnám a falat.
Vagy valaki arcát. Vagy a sajátomat. Ez az egész hely egy téboly!
Éjszaka üvöltésre ébredek. Nappal sem fogják be a szájukat.
Nem tudom kipihenni magamat, pedig rám férne már egy
nyugodt éjszaka. Próbálom tovább szövögetni a terveimet, az
életemet, de így egyszerűen nem lehet. Pedig csak ez maradt
nekem… A négy faltól idegrángást kapok, a fehér színtől meg
gyilkolni támad kedvem.
Tegnap el is küldtem a francba a dokinőt. Torkom szakadtából
üvöltöztem vele, és a képébe toltam, hogy miattuk leszek őrült.
Ennyit a jó magaviseletről… Ő persze fapofával nézte végig a
kitörésemet, és megnyugtatott, hogy idővel kimehetek majd a
közösségi terekbe és az udvarra is. Tartsak ki még egy kicsit –
ezt merte az arcomba tolni.
Ma reggel újra meglátogat.
– Szóval, hogy van ma, Audrey? – kérdezi mosolyogva.
A szememet forgatom.
–  Bezártak egy csomó kettyós közé. Mit gondol, tündérke,
hogy érzem magam? – összefonom a karomat a mellkasom
előtt, és lecsúszok a széken. Elfordítom a tekintetemet. Nézni
sem bírom ezt az együttérző arcot meg azt az erőltetett mosolyt.
– Engem mégis érdekelne…
– Ne röhögtessen már! – kacagok fel. – Rohadtul nem érdekli.
Magát azért küldték be ide, hogy felállítson valami diagnózist,
aztán begyógyszerezhessenek. Semmi másért. Biztos vagyok
benne, hogy maguk még élvezik is ezt. Gusztustalan, perverz
banda!
–  Nincs igaza. Egyáltalán nem élvezzük ezt. – A homlokát
ráncolja, amikor kimondja az élvezzük szót.
–  Kíváncsi, hogyan érzem magam? – Előredőlök a székemen,
két felkarommal megtámaszkodom a térdemen. A hirtelen
mozdulatra kihúzza magát, és egymás mellé teszi keresztbe
vetett lábait. Ugrásra készen ül most előttem. Elvigyorodom. Fél.
– Éhes vagyok. Ebben a kócerájban nem értik a normális kaja
fogalmát. És ha éhes vagyok, akkor dühös is vagyok. Egész nap
üvöltözést és sírást kell hallgatnom. Mások meg énekelnek és
ordítoznak. – Ökölbe szorítom a kezemet és felállok a székről.
Az ablakhoz sétálok, amelyen rácsok feszülnek. – Hányingerem
van attól, hogy mindenki segíteni akar. Mintha idióta lennék.
Tudom, hogy nem erről van szó.
–  Figyeljen! Bármikor feladhatnám ezt. Engem rendeltek ki
önhöz, de bármikor azt mondhatom, hogy elég. Hogy nem
csinálom tovább. De nem fogom ezt tenni, nem hagyom
magára.
Hátrapillantok a vállam felett.
– Az van írva a homlokomra, hogy hülye vagyok, doki?
–  Nem. Az van odaírva, hogy maga egy érzéketlen picsa –
feleli kimérten, majd összeszorítja az ajkait. Megfordulok.
Látom, hogy a türelmét már rég elvesztette, mégis erőlködik.
Nem akarja feladni, és ez tetszik.
Ez az a pont, amikor a precíz és tökéletes külsejű Ilene Rines
elveszti az önuralmát. És ez az a pont, amikor igazán érdekessé
válik számomra. Rögtön kihasználja a figyelmemet, és Niki felé
tereli a beszélgetést. Persze hátulról mellbe.
 – Hiszen van valaki, akivel törődik, nem igaz, Audrey?
Mit lehet erre válaszolni? Közlöm vele, hogy ne kérdezzen
hülyeségeket, mire válaszra szólít fel. Igen, valóban van valaki –
mondom neki. Próbálja kiszedni belőlem, miért tettem azt,
amit, én azonban megmakacsolom magamat.
Ma ennyi, ribanc!
Mindennap ezt csinálom. Van az a pont, ahol lehúzom a rolót
és leszarom a jelenlétét. Ő néha türelmesen vár, hátha
meggondolom magamat, de eddig még egyszer sem tudott olyan
dologgal előhozakodni, ami miatt megtettem volna.
– Ha kíváncsi a történetemre, hozzon nekem egy hamburgert
– vetem oda neki félvállról, és újra az ablak elé állok, neki
háttal. Hallom, ahogy megnyikordul a szék, ami mostanra a
szoba tartozéka lett, majd csukódik az ajtó.
Remélem, hamburgerért ment…

AUDREY

– A hamburgere – nyújt át a dokinő egy elviteles dobozt, miután

kopogás nélkül viharzik be a szobámba. Meglepetten pillantok
fel rá. Épp fejjel lefelé feküdtem az ágyon, a cipőmet a
gusztustalan fehér falon pihentetve az ágyam fölött. Van már
rajta jó pár lábnyom. Így jobban tetszik. Kevésbé fehér ez a
rohadt szoba.
–  Maga komolyan hozott nekem hamburgert? – A hangomat
egyszerre járja át a döbbenet és a csodálat.
–  Meg magamnak is – mutat a háta mögé a székre, ahová
bizonyára akkor dobta le a saját dobozát, amikor belépett.
Meg kell mondjam, lenyűgözött. Annyira, hogy hirtelen nem
is tudok mit mondani, az ajkaim viszont széles mosolyra
húzódnak. Felülök az ágyon és elveszem a dobozt. Ki sem kell
nyitnom, az illata máris belengi az egész szobát.
– A nővérek ki lesznek akadva.
–  Abban biztos lehet – feleli, majd leül a székre, és olyan
természetességgel veszi az ölébe a saját hamburgerét, mintha
piknikeznénk. Egy darabig csak bámulom, hogy gyűri magába a
kaját, azután én is nekilátok. Ki gondolta volna, hogy Ilene
Rines ki tudja húzni a seggéből a karót, hogy aztán
mindenkinek beintsen vele?
–  Meséljen! Azt mondta, fontos magának Niki, mégis
tönkretette az életét.
–  Látom, nem finomkodik – felé villan a szemem. Nem
szeretem, ha kaja közben megzavarnak. Vagy hülyeségekkel
traktálnak.
– Ezt akarta, nem? Hogy ne finomkodjak. – A kézfejével letörli
a mustárt az arcáról. Két falat között felvonja a szemöldökét, és
a válaszomra vár.
– De – mosolyodom el végül.
Igaza van. Arra vártam, hogy végre valaki legyen elég tökös
az igazi arcát mutatni. Itt van ez a nő, aki modellként is sokra
vitte volna – szerintem –, eljátssza a menő dokit, közben úgy
zabálja a hamburgert, mint egy tízéves kisgyerek. Most jövök
csak rá, hogy ez is hiányzott Nikiből. Az alkohol hatására
nemcsak erős volt, nemcsak leszart mindent, hanem fel is
szabadult. Nem azt mondom, hogy egy ribanc az igazi énje, aki
pénzért szexel, hanem azt, hogy ha dühöngeni akart, akkor
megtette. Ha sírni támadt kedve, nem szégyellte, hogy taknya-
nyála összefolyt. Az örömöt pedig… olyan intenzíven élte meg,
mint még soha.
–  Már gyerekként belénevelték, hogy sose mutassa ki az
érzéseit. – Szinte fel sem tűnik, hogy a gondolatmenetet
hangosan fűzöm tovább. – Nem lehetett dühös, nem sírhatott,
nem örülhetett. Pedig elképesztő, mennyi érzelem van ebben a
lányban. Viszont mindent el kellett fojtania. Az apja és a
nagyanyja gondoskodtak róla. Egyre azt táplálták belé, hogy
nem elég jó. Végül már ő is ezt mondogatta magának.
Leteszem a hamburgert a dobozba. Hirtelen elment az
étvágyam.
–  Maga valami olyasmit írna róla a kis jelentésében, hogy
érzékeny vagy könnyen traumatizálható. – Felnevetek. – Ezt
valami sorozatban hallottam – vonom meg a vállam. –
Kétségbeesetten vágyott arra, hogy szeressék és elfogadják, de
ezt sehonnan sem kapta meg. Sokat sírt esténként, amikor nem
látták, és kellett valami, ami…
Nem találom a megfelelő szót. Ahogy megrohannak a kis Niki
emlékei, egyszerűen… elérzékenyülök… Vagyis pont nem, de
neki ezt kell mutatnom.
– Segít.
– Hogy? – nézek fel rá. Hirtelen nem értem.
–  Kellett valami, ami segít – fejezi be helyettem a mondatot.
Már ő is letette maga mellé a hamburgert.
 –  Elképzelte, hogy van egy láda a fejében, amibe belepakolja
azt a sok szart. Elzárta magában. Minden erejét beleadta, de
idővel ez már kevés lett. Kétségbe volt esve. Nem tudta, mit
csináljon. Nem csoda, hogy már tizenöt évesen inni kezdett. Bár
volt benne szerepe a kortársi nyomásnak is, de aki rendben
van, annak nem kell fájdalomcsillapítás. De nyilván ezt maga
jobban tudja. Utána a lejtő már adott volt. Bár idővel a pia sem
volt elég. Kellett valaki, aki figyel a ládára.
– Ez a láda… – kezdi Ilene Rines. – Volt, hogy felnyílt?
– Egyszer.
Csend telepszik ránk. Megvakarom az államat, mintha azon
gondolkodnék, elmondjam-e neki. Rápillantok a hamburgerre
jól láthatóan, majd a doktornőre, és beszélni kezdek. Hadd
gondolja csak, hogy képes hatni rám.
–  Depressziós lett. Az anyja el akarta rángatni egy
pszichológushoz, mert két héten keresztül csak feküdt a
szobájában és próbálta megérteni, mi történik vele. Alig evett,
alig ivott és folyton csak sírt. Szarnak érezte magát. Tudja,
milyen érzés így felnőni? Persze, gondolom, sokan vannak még
így ezzel, és meg tudnak vele birkózni, de Niki más volt… ő nem
tudott.
– Az alkohol képes aktiválni a személyiségzavart – szólal meg.
– Meg a drogok is. Niki életvitele nagyban hozzájárul ahhoz,
hogy maga most itt van közöttünk. Viszont egyvalamit még
mindig nem értek. Ha ennyit szenvedett, maga miért
bántotta…?
–  Nem bántottam őt. Mindig vigyáztam rá. Megerősödött.
Aztán jött a józanság meg Thomas, és újra egy kis nyomorék
lett. – Felpillantok rá. – Tud követni?
– Igen. Mellesleg láttam a felvételek másolatát.
Bólintok. Legalább kevesebbet kell jártatni a számat.
– Utáltam miatta, megmondom őszintén. Ugyanakkor féltem,
hogy újra mélyre süllyed. Ezért hagytam, hogy az a barom
túladagolja magát. Persze a terv nem volt tökéletes. A srác
kikerült a képből, de Niki végleg letette az italt. És józanul képes
volt elnyomni engem. A gyász elképesztő erőt adott neki. Aztán
valami történt, és én újra éledezni kezdtem. Fogalmam sincs, mi
volt az oka. Talán Niki labilitása. Szóval újra tudatomnál
akartam lenni, visszakapni a fényt, és egymás mellett élni,
ahogy eddig. Ezért kezdtem el meggyengíteni még jobban. Ez
kellett ahhoz, hogy feléledhessek. Aztán rájöttem, hogy ha
ennyien veszik körül, nem lesz rám szüksége. Azt akartam,
hogy újra csak ketten legyünk.
A dokinő nem szól egy szót sem. Látom az arcán, hogy
próbálja összerakni a történetemet.
– Tudom, hogy ez zavaros, de nem kell megértenie. A tervem
folyton változik és alakul, egyik célom üti a másikat, de akár
össze is fonódhatnak.
–  Korábban azt szerette volna, hogy Niki újra erős legyen.
Ugye tudja, hogy a kettő ellentmond egymásnak? Mármint, ha
Niki megerősödik, többé már nem lesz szüksége magára.
Nem tetszik a hangneme. Nem tudom, mire akar kilyukadni,
de kezd elegem lenni ebből a pillantásból. Ökölbe szorítom a
kezemet. A levegő reszketve szakad fel a tüdőmből. A düh olyan
sebesen borítja el az elmémet, hogy máris piros fényben látom
úszni a szobát.
 –  Azt hiszem, végeztünk – szűröm a fogaim között. Minden
önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne törjek rá a nőre és
ne fojtsam meg puszta kézzel. Hogy mer beleszólni ebbe? Hogy
mer megkérdőjelezni?
– Csak szeretném, ha beismerné a valódi célját. Ön a kényszer
szülötte. Niki azért teremtette, hogy valamilyen formában
vigyázzon rá. És ez még mindig ott lüktet önben, ám azóta már
más a végső célja. Élni akar. A testet akarja. A fényt. Nem
számít, mibe kerül. Valójában maga sem érti, hogyan fonódik
össze ez a két cél a fejében, ahogy maga mondta korábban.
Ezért olyan zavaros a története. Ezért hibádzik benne valami,
Audrey.
– Tűnjön el innen! – sziszegem.
Ilene Rines felveszi a dobozát a földről a maradék
hamburgerrel, majd magabiztosan kisétál a szobámból. Mielőtt
azonban eltűnne a folyosón, a válla mögött még visszaszól:
– Most elkaptam, Audrey. Sikerült felfednem a kis titkát.
Amint kilép a helyiségből és az ajtó becsukódik, felrúgom a
széket.

ALEX

Dr. Ilene Rines egy intelligens nő. Egész lényéből árad a

nyitottság és a szenvedély a munkája iránt. Hosszú vörös haját
lófarokba fogta, amikor beszél, erősen gesztikulál. Nyíltan
válaszol a kérdéseimre, ugyanakkor, ha átlépem a határt,
finoman figyelmeztet. Az orvosi titoktartás köti a kezét, mégis
azt érzem, valóban próbál nekem segíteni. Persze megemlíti,
hogy a hatóság kérésére bármit elmondhatna, de leszögezem,
hogy egyelőre csak mint Niki barátja érdeklődöm.
Amikor megérkezett a Gemens Caféba, nem hittem a
szememnek. Mint egy jelenés, olyan volt. Hallottam már a
nevét, ismert nő a szakmában, mégis meglepett a megjelenése;
vékony alkata, érdeklődő tekintete, kislányos vonásai. Nem
nézném ki belőle, hogy minden idejét a pszichiátrián tölti, beteg
emberek között. Ez a munka megviseli az embert. Rajta viszont
azt látom, hogy teljesen rendben van.
–  Szóval, mit akar tudni Niki Vareláról? – Ezzel a kérdéssel
kezdte a beszélgetést. Nem udvariaskodott, nem kertelt. Emiatt
azonnal szimpatikussá vált. Körülbelül negyedórája
beszélgethetünk őszintén, kötetlen hangnemben, amikor a
semmiből testet ölt bennem egy gondolat, amelynek azonnal
hangot is adok.
– Miért egyezett bele a találkozóba, dr. Rines? – kérdezem.
Rám emeli rikítóan zöld szemeit. Nem úgy tűnik, mintha
meglepné a kérdésem.
–  Reméltem, hogy beszélhetünk erről. Sejtettem, hogy
magának úgyis szemet szúr a dolog. Mármint, hogy ilyen
könnyen belementem a találkozóba.
Újra felém pillant. Hallgatok. Várom, hogy folytassa.
–  Niki esete nem szokványos errefelé. Cipruson a lakosság
mindössze 1,1%-a függő a 2017-es statisztikai adatok szerint. Az
alkohol és drogok miatti halálesetek aránya évente 0,53 a 100
000-hez. Ez elképesztően alacsony Európa többi részét vagy
Amerikát nézve. Bár ez a szám az öngyilkosságokat nem
tartalmazza. Ugyanakkor maga pontosan tudja, mi jellemzi ezt
a helyet. Leginkább a nyugalom és a lazaság. A bűnözés szinte
elenyésző. És akkor jön egy fiatal lány, egy függő, aki kitalált és
megteremtett magának egy másik személyiséget.
Tart egy rövid szünetet, míg belekortyol a kávéjába.
Érdeklődve figyelem, mivel akar előhozakodni. Összekulcsolt
kezemet a kávém mellé fektetem, a lábam halkan jár az asztal
alatt.
– Szóval nagyon meglepett ez az eset. Engem rendeltek mellé,
de ha nem így lett volna, akkor mindent megtettem volna, hogy
megkapjam.
A pincér mosolyogva mellénk lép, és megkérdezi, hogy
kérünk-e még valamit. Türelmetlenül villan felé a tekintetem,
Ilene Rines azonban kedves mosollyal az arcán megköszöni a
figyelmességet, de nem rendel mást.
– Láttam a felvételeket – tér vissza rögtön a témához, amint a
pincérnő távozik. – Nem tudom, Niki milyen volt azelőtt, de ez a
nő valami félelmetes. Viszont valami feltűnt. Ellentmondásokat
véltem felfedezni a történetében. Folyton arról beszélt, hogy
Nikit védelmezi, mégis keresztbe tett neki. – Elhallgat egy
pillanatra, összepréseli az ajkait. – Látta a felvételeket, dr.
Hallas?
A doktor szótól kiráz a hideg. Már régóta nem vagyok az.
– Igen, láttam.
– Akkor ezzel igazából semmi újat nem árulok el – tárja szét a
kezét, mint aki azt mondja, teljesen rendben van, hogy egy
kávézóban kibeszélünk egy súlyos esetet. – Bizonyára magának
is feltűnt Audrey ambivalens viselkedése.
Bólintok. Valóban így volt. Én azonban nem tulajdonítottam
neki nagy jelentőséget. A pszichopaták néha kiszámíthatatlanok
és nonszensz teóriákat gyártanak, amellyel igazolhatják a
tettüket.
–  Szóval arra jutottam, hogy Audrey hazudik, mint a
vízfolyás. És meglepő módon szarul csinálja.
Felvonom a szemöldökömet.
–  Mindent olyan jól kitervelt, mindenben remekelt, mint a
legtöbb intelligens pszichopata, ezt a sztorit mégsem tudta
rendesen összerakni. Arra következtettem, hogy elsődlegesen
nem is minket akart átverni, hanem magát. – Közelebb hajol. –
Maga is tudja, hogy még a hétköznapi emberek is milyen jól be
tudják csapni magukat, ha valamivel nem akarnak
szembenézni. Önámításnak hívják. Valójában folyton hazudunk
magunknak. Én is. Valószínűleg maga is. És szerintem Audrey
is.
Elnézek a válla felett, elgondolkodom a hallottakon. Közben
Ilene beljebb csúszik a székével, és még közelebb hajol hozzám.
A szeme ide-oda jár, miközben beszél.
–  Audrey a kényszer szülötte. Nikinek kellett valaki, aki vele
van. Aki vigyáz rá. Aki megóvja. Ez egy ideig elég volt Audrey-
nak, viszont szerintem egy idő után már nem.
Mély meggyőződéssel néz rám, a tekintete beszippant. Mintha
azt üzenné…
– Maga szerint Audrey…?
–  Ő akar irányítani. Erősebb, mint Niki, ez tény. Mióta nem
engedte őt a fényre? Eltelt több mint két hónap. Ez nagyon sok
idő.
–  Mit akar ezzel mondani? – mérem végig résnyire szűkült
szemekkel.
–  Azt, hogy valahogy elő kell csalogatni Nikit. Minden
disszociatív identitászavarral küzdő emberből elő lehet hívni az
eredeti személyiséget. Van, akinek elég egy illat, másoknak egy
szó vagy egy esemény kell.
– Audrey nem fogja hagyni. Ha olyan erős, ahogy mondja…
– Az nem számít. Ha meghallja a hívószót, én csak így hívom,
akkor jönni fog. Olyan ez, mint egy kiskapu – vonja meg a
vállát. – Én csupán orvosként vagyok jelen ebben a történetben.
Mindent meg fogok tenni, hogy Niki újra – elhallgat, a homloka
ráncba szalad, ahogy gondolkodni kezd – csak Niki legyen –
találja meg a megfelelő szót. – De maga… magának fontos ő.
Nem hazudtolom meg, ugyanakkor el sem ismerem.
– Ha azt mondja, hogy…
– Hozza vissza! – közlöm kertelés nélkül. – Bármiben segítek.
Bólint és kiissza a kávéját. A telefonjáért és a kocsikulcsáért
nyúl, ami eddig az asztalon pihent.
– Akkor, dr. Hallas, valószínűleg még találkozunk.
Feláll, felveszi a táskáját és hátat fordít. Mielőtt egy lépést
tenne, még visszanéz a válla felett.
– Ne aggódjon! Mindent bevetek, hogy visszajöjjön.
Ezzel kisétál az ajtón.
 AUDREY

Az ágyamon ülök, a lábamat lóbálom. Csak a lábujjam súrolja

egy kicsit a földet. Folyamatosan azon gondolkodom, amit a
dokinő mondott. Először rohadtul felbosszantott.
Legszívesebben elvágtam volna a torkát. Ugyanakkor… meg is
könnyebbültem. Eddig mindig nyílt lapokkal játszottam, ez volt
az egyetlen fekete kártya a pakliban. Most azonban már nem
kell senkit átvernem. Mintha egy súlyos teher gördült volna le a
mellkasomról, mégis szarul érzem magam. Mintha cserben
hagytam volna Nikit. És ezt utálom! Ki kell tépnem magamból
azokat a lélekfoszlányokat, amelyek hozzá kapcsolnak.
Ökölbe szorítom a kezemet, a körmöm a tenyerembe mélyed.
Két napja folyamatosan ezt csinálom. A bőröm már sebes. Nem
mintha érdekelne. Gyűlölöm az érzéseket. Féltés. Lelkiismeret-
furdalás. Hánynom kell ezektől. Engem a harag és a keserűség
szült, az elfojtott indulatok. Nem engedhetem meg magamnak
azt a fajta gyengeséget, ami Nikit vezette. Valójában… ha
tényleg rajta akartam volna segíteni, akkor a vén boszorkányt
meg az apját nyiffantom ki. Esetleg szarrá szívatom azt a srácot,
aki annak idején megerőszakolta. Ehelyett azonban…
A fejem megfájdul. Túl sok a gondolat. A dokinő túlságosan
belezavart mindenbe. Elvette a céljaimat. Elvette azt az örömöt,
amit Corinna életének megkeserítése okozott. Miért tettem,
amit? Mert kurvára jólesett! És újra megtenném. Valahol
mélyen gyűlölöm Nikit és az egész életét. A családját, a barátait,
mindenkit. Az lenne a legjobb, ha végleg le tudnám nyomni, és
akkor elhúzhatnék a szigetről. Ehhez azonban az kellene, hogy
kijussak innen. Eddig az volt a tervem, hogy eljátszom, hogy
meggyógyultam, de ez már nem lehetséges. A doktornő okosabb
annál, hogy át tudjam verni, ez már kiderült. Így a jegy viszont
Niki kezében van. Csak ő tud kijuttatni minket. Talán vissza
kellene adnom neki a fényt. De ha erre gondolok, dühös leszek.
Az egyik részem azt mondja, hogy úgysem nyom le, ahogy eddig
is hittem, de már van mellette egy valamivel halkabb hang is,
ami meg azt kántálja, hogy el fogom veszteni a harcot.
Felállok, és járkálni kezdek. Teljesen össze vagyok zavarodva.
A kintről szűrődő zajok és nevetések pedig csak tovább
fokozzák a tébolyt. Ha lehunyom a szemem, akkor
összefüggéstelen képek úsznak el a feketeségben, amitől újra
hasogatni kezd a fejem.
Az a ribanc! Végig ez volt a célja. Nem tudom, hogyan, de a
szavaival kicsinált. A szembesítéssel eltört bennem valamit.
Elbizonytalanodtam. És a bizonytalanság gyilkos. Megöl, mielőtt
még észbe kaphatnék, azt pedig nem akarom.
Az öklömet a homlokomra szorítva körözök a bosszantóan kis
helyiségben. Egy pillanatra megállok a fal mellett, és minden
erőmmel vissza kell fognom magamat, nehogy szétverjem rajta
a kezemet. Niki kezét. A szentségit! Az enyém! Minden az
enyém! Az egész teste az enyém! Beharapom a számat. Kiserken
a vér. Érzem a fémes ízét a nyelvemen. Élesen szívom be a
levegőt a fogaim között. Egyre jobban vonz, hogy szétverjek
mindent ebben a szaros szobában. A szemem elsötétül, vörös
köd ereszkedik rám. A vér megrészegít. A gondolatok a
fejemben egyre gyorsabban cikáznak. Megölni őt.
Megsemmisíteni.
Megölni őt.
Megsemmisíteni.
Nyílik az ajtó. A szemem kipattan. Ilene Rines áll velem
szemben. Az arca kifejezéstelen. Egy apró felismerés suhan át
rajta, semmi több. Tudja. Nagyon jól tudja, hogy szar került a
palacsintába. Hogy betett nekem. A rohadék!
Mögötte megjelenik az egyik férfi ápoló, aki plusz egy széket
tart a kezében, amit letesz az enyém mellé. A ribanc is kihúzza
a sajátját, és leül rá. A férfi kimegy, ám az ajtót nyitva hagyja.
Nem hallom elhalkuló lépteit a folyosón, úgyhogy arra
következtetek, hogy valószínűleg megállt az ajtó mellett.
–  Üljön le, Audrey! – mondja a vörös ribanc, és a székre
mutat. Nem tetszik a hanghordozása, mégis fintorogva
teljesítem a kérését. Kimerült vagyok. Azt akarom, hogy minél
hamarabb elhúzzon innen.
– Minek a másik szék? – kérdem felé biccentve.
– Nikinek.
Az ideg savanyú méregként kavarog a számban. Érzem,
ahogy egyre jobban elborítja a testemet, mint egy bűzlő
szörnyeteg. Átkulcsolja a nyakamat, kúszik lefelé, hideg kezével
belemar a szívembe, a gyomromba, míg végül az egész testem
remeg már.
–  Dühösnek tűnik – kezdi a vörös. – Azt mondta, Niki javát
akarja. Most azzal tenne neki a legjobbat, ha átülne a másik
székbe, és hagyná őt előjönni.
Legutóbb azt mondta, hogy leleplezte a titkomat, most meg itt
játszadozik…
 – Maga – sziszegem – szórakozik velem.
–  Miért mondja ezt? – Érdeklődve oldalra dönti a fejét, a
száját vonallá préseli. – Hisz annyira bizonygatta, hogy mindent
Nikiért tett. Legutóbb még el is érzékenyült.
Felnevetek. Hangosan. Annyira kacagok, hogy alig kapok
levegőt. Végül az egész egy torz köhögőrohamba csap át.
– Maga tényleg szórakozik velem – közlöm. – Azt akarja, hogy
beismerjem, csak színészkedtem legutóbb. De mit számít
mindez? Már úgyis tudja, amit tudnia kell.
– Nem kell beismernie semmit, Audrey.
A fejem ingatom, mert egyszerűen képtelen vagyok
megemészteni, amit ez a nő művel. Mégis hogy mer velem
játszadozni? Felállok a székről és elé lépek. Nem mozdul.
Ugyanazzal az arckifejezéssel nézek rá, mint ahogy egy dühödt
bika a vörös posztóra.
– Ne merjen hülyére venni! – köpöm a képébe.
Ilene Rines a füle mögé igazít egy hajtincset, majd ő is feláll.
Tesz egy fél lépést előre, az orrunk majdnem összeér, annyira
belehajol az arcomba.
–  Üljön le a másik székre, Audrey, és hagyja előjönni Nikit.
Akkor tiszta meccs lesz. Ha nem teszi, amit mondok, úgy
szétcincálom a személyiségét, hogy beleőrül a fájdalomba.
Zöld szeme szinte izzik. Ebben a pillanatban egy
csörgőkígyóra emlékeztet.
–  Most fenyeget? – mosolyodom el szélesen. – Ugye tudja,
hogy ez ellenkezik a szabályokkal? Mármint nem ismerem őket,
de megfenyegetni egy beteget… – ciccegek lemondóan –, nem
tűnik túl etikusnak.
 – Még jó, hogy nincsenek szemtanúk.
– Kivéve a kamera. Hangot is rögzít, nem?
A ribi elmosolyodik. Lassan a fülemhez hajol.
– Kivéve, ha valaki kikapcsolja.
Visszahajol, de nem lép hátrébb. Nem mászik ki az arcomból.
– Maga blöfföl!
Elmosolyodik. A hátamon feláll a szőr ettől a nőtől. Vajon
akkor is ilyen magabiztos lenne, ha a hideg ujjaimat a nyakára
fonnám? Váratlanul hátrál kétlépésnyit, mintha olvasna a
gondolataimban.
–  Nem blöffölök, és ezt maga is pontosan tudja. Üljön le,
Audrey, és engedje elő Nikit!
–  Ne parancsolgasson nekem! – emelem fel a hangomat. A
körmöm újra a tenyerem puha bőrébe mélyed. Érzem, ahogy
vér serken belőle. – Mégis mit képzel? – Előrelendülök. Szinte
érzem, ahogy az ujjaim belemélyednek a vörös ribanc nyakába.
Látom, ahogy elfehérednek, miközben addig szorítják, míg a
fény ki nem huny a szemében. Érzem az örömöt, az
elégedettséget, amit ez a néhány másodpercnyi egyenlőtlen
küzdelem okoz, ám…
…nem érem el Ilene Rinest.
–  Deimos! – kiáltja el magát, majd megjelenik a férfi, aki a
széket hozta be korábban. A kezében egy tűt tart. Hiába
ellenkezem, hiába harcolok, vaskos tenyere a csuklómra szorul,
a tűt pedig megérzem a karomban. Utolsó erőmmel még a
ribanc után kapok, ő azonban túl messze van. Izzó tekintetemet
rászegezem, és próbálom a tudtára adni, hogy ezért még
meglakol. Hogy megölöm, ha felébredek. De egy értelmes szó
sem jön ki a számon, a betűk összekuszálódnak, a nyelvem alig
forog. Mintha valami vatta lenne a torkomban. Egy pillanatra
az is eszembe jut, hogy talán mérget fecskendeztek az ereimbe.
– Megmondtam, Audrey – lép közelebb Irene. – Felajánlottam
a könnyebb utat, de maga túl büszke és makacs volt, hogy
elfogadja. Ha újra meglátom, le fogom szedálni. Minden egyes
alkalommal. Mert ez a test nem a magáé.
Közelebb hajol hozzám, az arca betölti az egész látóteremet.
Lassan kezd elsötétülni a világ, én pedig vörös posztókról és
vérről álmodom.

CORINNA

– Szóval kvázi megígérte, hogy visszahozza Nikit.

Az izgalom és a félelem különös elegye bontakozik ki a
lelkemben. Visszahozni Nikit. Teljes valójában.
– Kvázi megígérte, igen.
A Pachyammos parton ülünk, és kólát kortyolgatunk
szívószállal. Épp gyűlésre igyekeztünk Andréval, amikor Alex
feltűnt és elmondta, hogy beszélt a dokinővel. Közöltem szegény
Andréval, hogy ezúttal nélkülem kell túlélnie a gyűlést.
Nagyokat sóhajtozva indult el a bejárat felé. Nasos tárt karokkal
és széles mosollyal várta, amiből arra következtettem, ki fogja
állítani a pódiumra, hogy mondja el a történetét. Magamban
nevettem, mert pontosan tudom, milyen szar először beszélni.
Ugyanakkor azt is tudom, hogy mennyire megkönnyebbül
utána az ember.
– Hogy érzed magad ettől? – kérdi Alex, miközben az arcomat
fürkészi.
Lebiggyesztem az ajkamat, mielőtt válaszolnék.
– Nem is tudom. Vegyesen, mégis…
A remény ott dübörög a mellkasomban, felforrósítja az egész
testemet. Legszívesebben kitépném magamból, hiszen pontosan
tudjuk, mit mondanak róla. Még mindig nem tudom, hogyan
reagálnék a jelenlétére, de azt akarom, hogy normális élete
lehessen.
–  Nem tudom – vonom meg a vállamat. Nem nagyon akarok
az érzéseimről beszélni. – Furcsa ez az egész. Te mit gondolsz?
Alex a tengerre függeszti a tekintetét, ahogy felé fordulok.
Belekortyol a kólájába, talán, hogy időt nyerjen. Lehet, hogy
még ő sem tisztázta teljesen magában a dolgokat.
– Én örülnék neki, ha újra a régi lenne – mondja egyszerűen,
de én átlátok rajta. Ez már nem csak a bűntudatról szól nála.
Persze az is ott van még a szemében, de ő Nikit akarja
visszakapni. Őt magát. Amilyen volt.
– Kedveled őt. Nagyon is, igaz?
Nem felel, de látom, ahogy megfeszül az álla. Nagyon jó
vagyok abban, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam az
embereket.
–  Nem kell kimondanod, úgyis tudom. Látszik rajtad.
Szerintem, akinek van egy kis esze, az egyből levágja a dolgokat.
– A számba veszem a szívószálat, és szürcsölni kezdem a kólát. –
Egy függőnek nem egyszerű kapcsolatot létesítenie, de mivel te
pontosan tudod, hogyan működünk, veled még talán boldog is
lehetne. Ha képes lesz megbirkózni azzal, ami történt, és nem
kattan be.
Ez az a gondolat, amitől a remény rögtön meghátrál bennem.
Semmi sem lesz olyan, mint régen volt. Ezt eddig is tudtam.
Minden csak árnyéka lesz egykori önmagának. Niki is.
Remélem, Alex majd ott lesz mellette.
– Hogy bírod Andrét? – vált témát hirtelen Alex.
– Nem olyan vészes – ismerem be. – Néha baromira idegesít,
de egyébként nem zavar. Jó, hogy esténként van valaki a
kanapén. Nappal meg sokat sétál, eljár edzeni, próbál emberi
formát varázsolni magának. Szerintem ez jó. Nasos felkarolta.
– Ilyet még sosem csinált.
– Mármint?
– Be nem tette volna a lábát egy gyűlésre – morogja.
– Úgy tűnik, most tényleg komolyan gondolja a dolgot. Van az
a pont, amikor egyszerűen elég. Igen, lehet, hogy többször
szembenézel a halállal vagy akármivel, de van az a pont,
amikor, ha újra megtörténik, azt mondod, hogy rendben van.
Elég volt. Nem akarom ezt tovább.
Motyog valamit az orra alatt, és kiissza a kóláját.
–  Ideje visszamennünk, mert lassan végeznek – mondom, és
felállok. Leporolom magamról a homokot.
– Nekem is lassan dolgoznom kell.
– Hívj, ha van valami! – kérem, mire bólint.
Furcsa az élet.{10} Sosem akartam mentort, mégis kaptam egyet.
Sosem akartam mentoráltat, és bár hivatalosan nincs is, viszont
Andre józanságát valahol a magaménak is érzem. Minden egyes
lépés, ami közelebb viszi ahhoz, hogy összeszedje magát, egy
kicsit az én büszkeségem is. Már értem, miért erőszakoskodott
annak idején Yanna és Nasos is, hogy Nikinek legyen
mentoráltja.
Veszek egy mély levegőt, kifújom és felnézek az égre, a
pálmafák fölé. Minden út Nikihez vezet. Jó is, hogy Andre még
ott maradt beszélgetni Nasosszal, mert úgy érzem, jót tesz egy
kis egyedüllét. Már nincs szükségem testőrre, de nincs szívem
kidobni őt. Na jó… Bevallom, hasznos, hogy ott van. Nem fizet
lakbért, viszont főz és eljár a boltba. Jól elvan a kanapén,
gyakorlatilag olyan, mint egy kutya.
Felkuncogok, és gyorsan a számra szorítom a kezemet. Két
turista sétál el mellettem ebben a pillanatban, és mindketten
hülyének néznek. Valahol igazuk is van. Szerintem sosem leszek
már normális, ugyanakkor ez nem tölt el szomorúsággal.
Most, hogy Niki már jó kezekben van és elmúlt a veszély,
fogalmam sincs, mihez kezdjek magammal. Olyanok lettek a
mindennapjaim, mint a tenger egy vihar után. Csendes.
Nyugodt. Szinte már unalmas.
Lassan vonszolom fel magamat a bérház lépcsőjén. Lelki
szemeim előtt látom a délután hátralévő részét. Unatkozni
fogok, amíg Andre vissza nem ér, majd utána szétszívom a
vérét, és palacsintát süttetek vele. Nem valami jó szakács
amúgy, de ennyit még ő is meg tud csinálni. A napjaim ebből
fognak állni egészen addig, amíg vissza nem megyek…
 A lépcső tetején megtorpanok.
A szemem kimered, szinte fel sem fogom, mit látok. A levegő
megakad félúton a tüdőm és a szám között. Érzem, ahogy egyre
erősödik a nyomás a fejemben, mégis képtelen vagyok
lélegezni. Úgy szuggerálom az ajtóm előtt álló borosüveget,
mintha bármelyik pillanatban rám támadhatna, és tűhegyes
fogait a torkomba mélyeszthetné.
Fekete pontok kezdenek villódzni a szemem előtt. Cseszd meg,
Corinna, lélegezz! Veszek egy reszketeg levegőt, de ez édeskevés
sajgó tüdőmnek. Behunyom a szememet és nekidőlök a falnak.
Lecsúszok a földig, felhúzott térdemet átkulcsolom a karommal.
Nem akarok szembenézni ezzel. Nem akarok! Hogy történhet
ez? Nikit bezárták és már kezelik! Ha kiszabadult volna, Alex
azonnal felhív! Kivéve akkor, ha még ő sem tud róla.
Fel kellene állnom. Talán veszélyben az életem. De képtelen
vagyok rá. Sem a karom, sem a lábam nem hallgat az agyamban
üvöltő hangra. Elfáradtam. Nem bírom ezt már tovább. Vége
volt! Napokig nem történt semmi, és az élet megint normális…
Ó, már értem… Ez annyira jellemző! Amikor végre azt hiszem,
hogy jóra fordulnak a dolgok, egyszer csak arcul csap egy jó
nagy adag szar.
Összeszorítom a szememet, de nem sírok. Azt csak a gyengék
teszik. Én még tartom magamat. Nem tudom, meddig, de amíg
bírom, addig megteszem. Vagy bekattanok én is, és egészen az
őrület határáig merészkedem, vagy összetörök végleg. Nem
tudom, melyik kimenetel lenne kedvezőbb számomra…
Fogalmam sincs, meddig ülök a lépcső tetején. A percek csak
telnek, rohannak, egymásba fonódnak, én pedig eltűnök a
feketeségben. Nem gondolkodom. Az agyam olyan, mint egy
massza. Lépteket hallok. Egyre hangosabbak. Meg kellene
mozdulnom! Védekeznem kellene! Nem szabadna ilyen
könnyen átadnom magam!
Egyre közelebb ér. Már érzem is jelenlétét. De a testem
továbbra sem mozdul. Úgy érzem magamat, mint annak idején
a delíriumos álmokban. Mozogni akartam. Cselekedni. Felkelni.
Továbbmenni. Viszont az agyam hiába szórta a parancsot, mint
egy jó tábornok, a katonák, a testem különböző részei csak
lustán bámultak rá és leszarták, amit mondott.
A léptek elhaltak. Itt áll felettem. A nevemet mondja.
Megérint. Az illat, amely körülleng, ismerős. Lassan felnézek. A
szememet bántja az erős fény. Andre guggol mellettem,
tekintete ijedt, arca megnyúlt a döbbenettől. Azt kérdezi, mi
történt. Lassan elfordítom a fejemet a borosüveg felé. Az arca
még jobban elsápad, a szája elé teszi a kezét. Teljesen lefagy. Ez
azonban csak néhány másodpercig tart, mert utána előkapja a
telefonját és beszél valakivel. Miután elteszi, újra hozzám lép, és
segít felállni. Előveszi a kulcsát – az én pótkulcsomat –, és
kinyitja az ajtót.
Leülök a kanapéra és csak… nézek ki a fejemből. Annyi
mindenen mentem keresztül az utóbbi hetekben és
hónapokban, de egyszer sem fogalmazódott meg az a gondolat
a fejemben, ami most. Pedig sokszor éreztem, hogy valami
maró sav felkúszik a nyelőcsövemen, végigmarja a torkomat,
egyszerűen beissza magát a zsigereimbe, és ott pusztít tovább.
Nem törődtem vele. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, és úgy
tenni, mintha nem létezne. Mint amikor olyan dolgokkal
találjuk szembe magunkat, amire nincs magyarázat. Könnyebb
figyelmen kívül hagyni és elhitetni magunkkal, hogy minden
rendben lesz, mint hogy szembenézzünk a ténnyel: valami
nincs rendben. Valami közeledik. Valami az életünkre tör.
Hát én is így voltam a félelemmel. Mert most félek. Rohadtul.
Nehéz beismerni még önmagam előtt is, de nincs mese. Muszáj.
Már nem tudok tovább menekülni előle, mert elértem a
szakadékot. Rettegek Nikitől. A másik énjétől. A
következményektől. Attól, hogy kiszabadul. Attól, hogy
visszatér. Attól, hogy nem nyugszik addig, amíg meg nem öl.
– Corinna…
Andre arca ködlik fel előttem, ahogy visszaránt a valóságba.
– Hívtam Alexet. Hamarosan itt lesz. Jön a rendőrség is.
Bólintok.
Nem érzékelem az idő múlását. Fogalmam sincs, hogy
mindössze öt perc telt el vagy fél óra, de hamarosan kopognak
az ajtón, majd Alex bújik be rajta. Andre egész idő alatt fel-alá
járkált és magában motyogott. Néha próbált kommunikálni
velem, több-kevesebb sikerrel.
– Ugye nem nyúltatok hozzá?
– Én nem.
Most mindketten rám néznek, mire megrázom a fejemet
anélkül, hogy pislognék.
– Nagyon kivan – suttogja Andre Alexnek, de meghallom.
Alex elém lép, leguggol, a lábamra teszi a tenyerét.
– Láttál valami különöset?
– Csak az üveget – mondom.
– Felhívtam az intézetet. Még bent van. Nem járt kint, és senki
sem járt bent nála az orvosán kívül, szóval nem ő volt.
Nem felelek.
–  Akkor mégis hogy került az ajtó elé az üveg? – mondja ki
Andre a kérdést, ami az én fejemben is üvölt már percek óta.
Hogy került oda az üveg?
–  Talán megbízott valakit, mielőtt elkapták – vonja meg a
vállát Alex, mintha csak találgatna, ugyanakkor a szemébe
rosszallás költözik. – Várjuk meg a hadnagyot meg a brigádját.
Több szem többet lát.
Alex kimegy a folyosóra, és behúzza maga mögött az ajtót.
Andre velem marad, egy szót sem szól. A kezét tördeli és fel-alá
járkál a helyiségben. Idegesít, de nem szólok rá. Tudom, milyen
kínos ez. Itt ülök kukán a tűrőképességem határán, neki meg
valami biztatót kellene mondania, de a kliséken kívül semmi
értelmes nem jut az eszébe.
Hamarosan meghallom Rossou hangját odakintről. Alex
elmeséli neki, mi történt, mire a hadnagy cifra káromkodásba
kezd. Közli, hogy már elege van ebből az egész rohadt ügyből,
de azért várja a tanúvallomásomat.
– Az most nem fog menni – feleli Alex.
–  Holnap várom önöket az irodámban. Addig is elkezdjük a
nyomozást.

NIKI
Hideg van. Fázom. A nyakamig húzom a takarót, de nem lesz
jobb. A beszűrődő fény még a lehunyt pilláimon keresztül is
bántja a szememet. Kicsit olyan érzésem van, mintha forogna
körülöttem a szoba.
A szoba…
Hol vagyok?
Az ágy kényelmetlen, a rugók már a legkisebb moccanásra is
felsírnak. Biztos vagyok benne, hogy ez nem a lakásom.
Próbálok visszaemlékezni, hogy mi történt velem, de egyelőre
nem megy. Lassan kinyitom a szememet. Hunyorgok. A
kezemmel eltakarom a fényforrást, lassan szoktatom hozzá a
pupillám a világossághoz.
Bár a kezem jéghideg, kitakarom magam és lassan felülök.
Körbepillantok. Minden fehér. A ruhám is. Három szék van a
kis helyiségben az ágyam és egy kisszekrény mellett. Egy
mosdókagyló és egy rácsos ablak. Összeszorul a gyomrom és
kiszárad a szám. Hol a pokolban vagyok?
Megpillantok egy kamerát az ajtó fölött a sarokban. Egy
gondolat siklik át az agyamon, de egyáltalán nem tetszik, ezért
hagyom tovasuhanni. Nem lehet a pszichiátria. Egyszerűen
nem! Mégis hogyan lehetne…? A fejem megfájdul, az ujjaimmal
dörzsölni kezdem a halántékomat. Igyekszem megnyugtatni
magamat és visszaemlékezni. Erősen koncentrálok. Semmi.
Talán azért, mert ez nem a valóság. Jól megcsípem a kézfejemet.
Fáj. Ám a fájdalom nem űzi el sem a szoba képét, sem a
fejfájást.
Nyílik az ajtó, és egy vörös hajú nő lép be rajta. Az arca
kifürkészhetetlen, de nemsokára mosoly tűnik fel a szája
sarkában. Vonásai ellazulnak, testéből melegség és kedvesség
árad felém. Meglehetősen szép.
–  Maga ki? – kérdem alig hallhatóan, és a fülem mögé
igazítom szőke… Várjunk csak! Ez meg hogy lehet? A hajam
barna! Mióta barna? Sosem volt ilyen színű. Sosem volt
befestve. Beletúrok, nagyot pislogok és újra az ujjaim közé
veszem a tincseket. Hagyom, hogy leperegjenek és a vállamra
omoljanak.
–  Örülök, hogy megismerhetem, Niki! – mondja a nő, és leül
az egyik székre, ami a másik kettővel szemben áll. A kezében
lévő mappát leteszi összezárt térdeire, és nyugodtan végigmér.
– Mondja, hogy érzi magát?
Elnyílt szájjal pislogok rá, az agyam még nem dolgozta fel a
helyzetet. Nem értem, miért nem emlékszem, nem tudom, hogy
kerültem ide, vagy ki a fene barmolta össze a hajamat! Össze
vagyok zavarodva!
–  Mit mondhatnék? – kezdem rekedten. Hiába köszörülöm
meg a torkomat, a hangomon nem segít. – Rács van az ablakon,
a hajam barna, és nem tudom, hogy kerültem ide. – Igyekszem
megőrizni a hidegvéremet. Elnyomni a kilátástalanságot és a
bizonytalanságot, amelynek undorító ízét a számban érzem.
–  Azért vagyok itt, hogy válaszoljak a kérdéseire. Nem ülne
közelebb? – kérdi.
Beharapom a számat, és bólintok. A gyomrom liftezik, mégis
lecsúszom az ágyról és leülök a hozzám közelebb eső székre. A
nő rögtön kivesz egy papírt a mappájából és valamit jegyzetel.
Nem kérdezek rá. Egyelőre csak tudni akarom, mi történt
velem.
 – Mi a legutolsó emléke, Niki?
–  A legutolsó… – elismétlem, hátha beugrik valami. – A
legutolsó…
– Keressen egy ismerős képet, és kezdje el felfejteni a szálakat.
Így lesz a legegyszerűbb. Mi az, ami hirtelen eszébe jut?
Erőlködöm. Keresek-kutatok a fejemben, de valahogy…
mintha mindig falakba ütköznék. Mintha védelmet emeltem
volna magam köré, amelyen nem hatolhatnak át az emlékek.
Mert túl fájdalmas. Mert nem tudnék megbirkózni vele. Én
azért mégis erőlködöm. Próbálok lyukat ütni ezen a falon. Csak
egy apró kép, ennyit szeretnék, nem többet.
Csak egy kép…
– Mitchell – a szó csak kibukik a számon.
A hirtelen megjelenő kis lyuk a falon azonnal ökölnyi
méretűvé tágul, néhány emlék bukik ki rajta. Olyan
homályosak, olyan távolinak tűnnek, mintha minden évekkel
ezelőtt történt volna.
–  Ő kicsoda? – A doktornő hangja fátyolos lesz. Kicsit olyan,
mintha a víz alól beszélne. A fülem zúgni kezd, nem pislogok.
Szívesen megtenném, mert akkor elillanna a kép, ám a
szemhéjam ólomnehéz. A képek egymás után villannak fel.
Olyan sebesen tűnnek elő, mint amikor felgyorsítanak egy
felvételt. A szemem elé teszem a kezemet, így vagyok képes
behunyni. Percekig ki sem nyitom, úgy válaszolok a nő
kérdésére.
–  A kutyám. Emlékszem, hogy elütötte egy autó. Emlékszem,
mennyire féltem, hogy meghal… és… – elcsuklik a hangom.
Forró könnyek égetik a szememet. – Meg is halt. Azt hittem,
jobban lett, de végül mégis meghalt.
– Rendben, engedje el ezt a képet! Menjünk tovább!
Engedjem el ezt a képet? Csak így? Mintha nem is jelentene
semmit? Megijedek a szavaitól. Mi járhat vajon a fejében? Mit
tudhat? Mit akar, mire emlékezzem?
– Most maga válaszoljon – mondom inkább. A hangomat nem
az utasítás, inkább a kérés színezi meg. – Ez a pszichiátria, igaz?
Bólint.
– Mióta vagyok itt?
Néhány másodpercig csak csendben figyel. Talán azon
gondolkodik, elbírnék-e a válasszal. Akármi zajlott is le a
fejében, végül megszólal.
– Már két és fél hónapja.
A szemem elkerekedik.
– Tessék? Akkor miért nem emlékszem egyetlen percre sem?
Kómában voltam?
A keserűség méregként árad szét bennem. A szívem egyre
gyorsabban dobog, mindenem lüktet és bizsereg. A düh köde
ereszkedik rám. Egyre sűrűbb és mélyebb. Még sosem éreztem
ilyen haragot azelőtt. Ez új. Sokkal elemibb és pusztítóbb.
Képtelen vagyok kezelni, pedig az izmaim is megfeszülnek, úgy
erőlködöm, hogy visszatuszkoljam oda, ahonnan jött. De nem
sikerül.
–  Miért nem mond semmit? – csattanok fel, és felpattanok a
székről. Egyszerűen nem bírok ülve maradni. Mintha vér
helyett harag folyna az ereimben. – Hogy kerültem ide és miért?
Mi a francot keresek itt? Hogyan veszhetett el majd három
hónap az életemből? Miért nem emlékszem?
 – Niki, kérem, üljön le és nyugodjon meg!
–  De nem megy! – kiáltom. A hangom elhal a csendben. A
doktornő egy szót sem szól. Odakintről halkan szűrődik be a
beszélgetés zaja és a telefonok csörgése. Lenézek remegő
kezeimre. Mi van velem? – Elnézést kérek a kirohanásomért.
Sosem voltam még ilyen dühös. Nem éreztem még ilyen haragot
– motyogom alig hallhatóan.
– Talán pont itt az ideje, hogy érezzen.
Felnézek a nőre.
– Talán eddig túl sok mindent fojtott el magában.
Túl sok mindent? Mondjuk egy egész élet megpróbáltatásait?
Visszaülök a székre, és csak hagyom, hogy ömöljön ki a szar a
falon ütött ökölnyi lyukon keresztül.
–  Talán elfojtottam, hogy egy szar vagyok. Hogy a
családomnak sosem leszek elég jó. Talán azt a gondolatot is
elfojtottam, hogy feleslegesen élek. Azt is, hogy semmi értelme a
létemnek és talán jobb lenne meghalnom. Talán meg is
próbáltam egyszer megölni magamat, de nem voltam hozzá
elég bátor, hogy valóban megtegyem. Még az sem ment.
– Meséljen róla! Arról, amikor megpróbálta…
–  Nem! – felelem csendesen. – Nincs mit mondanom. Maga
pszichiáter, gondolom, szóval pontosan tudja, mi visz rá egy
gyereket erre. Egyébként sem fontos, hiszen nem tettem meg.
Túlságosan féltem.
Nem nézek rá. A pillantása túlságosan zavarba ejtő. Nem is
értem, miért kezdtem el így kiönteni neki a lelkem fájdalmát.
Miért téptem fel a sebeket? Erről senkinek sem szóltam eddig.
Senki nem tud róla, hogy…
 …hogy egyszer, amikor annyira fájt a létezés, elgyengültem.
Sosem voltam elég jó. Sosem lehettem az. Semmirekellő voltam.
Valaki, aki meg sem érdemli az életet. Apám nemegyszer
közölte velem, hogy nincs hasznom, és valójában azt sem tudja,
miért engedte, hogy megszülessek. Fájt. Mégsem hibáztattam
soha. Haragudtam rá, persze, és most is haragszom, ugyanakkor
tudom, hogy vannak, akik nem szülőnek valók. Ő sem az.
Ennyire egyszerű. Nem akart gyereket. Nem szereti a
gyerekeket. Neki csak a munkája számít, és az, hogy még
sikeresebb legyen, hogy még több pénzt szerezzen, és még több
büszkeséget láthasson az anyja szemében a teljesítménye miatt.
Már hónapok óta józan voltam, amikor rájöttem erre. Ő is
ugyanolyan sérült, mint én. Ez a közös bennünk. Ugyanazt a
keresztet cipeljük, annyi a különbség, hogy más fából faragták.
Erre a gondolatra újra megnyugszom. Ez ismerős. Az elfogadás.
A beletörődés.
– Semmiről nem kell beszélnie, amiről nem akar.
–  Mert úgyis tud elég sok mindent, hogy összerakja a
történetet, nem igaz? – kérdezem érdeklődve. – Beszélt az
anyámmal. Valószínűleg Yannával is.
A nő arca megrándul. Ezek szerint telibe találtam.
–  Igen, beszéltem az édesanyjával. Sok mindent elmondott.
Többek között azt is, mennyire szereti önt.
– Én is szeretem őt – motyogom.
– Azt hiszem, ideje, hogy lepihenjen, és majd holnap…
– De még el sem mondta, hogy kerültem ide. És azt sem, miért
nem emlékszem az elmúlt hetekre.
Megijedek a gondolattól, hogy egyedül hagy. Ráadásul úgy,
hogy nem töm be minden rést. Túlságosan félek attól, én
hogyan tömném be őket. Hogy vajon milyen válaszokat szülne a
kétségbeesés és a tanácstalanság.
–  Niki, ön hosszú ideig nem volt tudatánál. Adnia kell
magának némi időt.
–  Nem akarom, hogy így hagyjon itt! – erőszakoskodom, de
már nem dühből. Elpárolgott, mintha soha nem is lett volna.
Már csak az ismerős magány és félelem maradt. Az a fajta, amit
kislánykorom óta hordozok a szívemben.
A doktornő közelebb lép és megfogja a kezemet. Felhúz a
székről és biztatóan megszorítja a vállamat.
–  Én lettem az orvosa. Ahhoz, hogy együtt tudjunk dolgozni,
meg kell ismernünk egymást. Én már jó úton járok, ön viszont
semmit nem tud rólam. Elárulom, hogy a szívemen viselem a
sorsát. Segíteni akarok magának. Tudom, hogy most össze van
zavarodva, és hogy retteg. De muszáj kis lépésekben haladnunk,
különben újra össze fog törni.
– Ez történt? Összetörtem? – suttogom. Zavar a közelsége.
– Igen. Az ön helyzetében normális az emlékezetkiesés. Ahogy
haladunk előre a terápiában, látni fogja, mi miért történt. Addig
viszont arra kérem, hogy higgyen bennem és bízzon a
szavamban. Menni fog?
Bólintok, bár nem vagyok benne biztos.
– Most el kell mennem, de egész nap itt vagyok a kórházban.
Nincs egyedül. Valaki mindig figyeli magát. – Fejével a kamera
felé biccent. – Ha bármi kérése van, ha szeretne valamit,
nyugodtan mondja ki hangosan, hallják magát. Egyelőre nem
szeretném, hogy elhagyja a szobáját, de később, ha
megerősödik, kimehet a közösségi szobákba és az udvarra is.
Ehhez azonban azt kell tennie, amit én mondok. Rendben?
Újabb bólintás.
–  Szuper! – elmosolyodik. – Ha gondolja, beküldetek önhöz
néhány könyvet, hogy ne unatkozzon.
– Oké – motyogom. – Később látogatókat is fogadhatok?
– Persze.
–  Leginkább Yannát szeretném látni, ha választhatok.
Egyelőre csak őt, senki mást.
–  Rendben van – feleli kedvesen. – Most pedig dőljön le és
pihenjen.
Engedelmeskedem, mintha hipnotizáltak volna. Mire elhagyja
a szobát, már az ágyamban fekszem, és próbálom összerakni a
történteket. Türelemre intett, de a fejemben kavargó
gondolatoknak sosem tudtam megálljt parancsolni. Most
azonban még terhesebbnek érzem őket. Minden, amit
gyerekként hittem és átéltem, kézzelfoghatóvá válik. Uralma alá
hajtja az elmémet, és amikor álomba szenderülök, megint
kislány vagyok.

JELENTÉS

Kezelőorvos: Dr. Ilene Rines

Páciens: Niki Varela
Diagnózis: disszociatív identitászavar
Niki Varela 27 éves, fehér nő. 15 éves kora óta
függő. Vele és az édesanyjával folytatott
beszélgetés alapján kijelenthetem, hogy Niki
egy könnyen traumatizálható, érzelmileg
labilis személyiség. Instabilitása és az édesapa
elutasító, már-már bántó és lelkileg
megnyomorító magatartása miatt a kis Niki
mindig visszahúzódó, csendes és
alkalmazkodó típus volt. Annyira szeretett
volna tartozni valahová, annyira vágyott a
befogadó környezetre, hogy végül emiatt és a
kortársi nyomás hatására került kapcsolatba az
alkohollal. A kezelést a másik
személyiségével, Audrey-val kezdtem meg.
Niki függőségének okát ő és a lány édesanyja
is megerősítette.
Audrey kezdetben rideg és elutasító volt.
Hirtelen haragú, nehezen kezeli az indulatait.
Ragaszkodott ahhoz a nézetéhez, hogy minden
tette a gazdaszemélyiség, vagyis Niki érdekeit
szolgálta. Audrey a fő alterrel teljesen
ellentétes attitűdöt mutat. Eltér a
megjelenésük, a viselkedésük és az
életeseményekre adott reakciójuk. Ezek
alapján úgy gondolom, hogy Audrey
egyértelműen pszichopata hajlamú, és
elsődleges célja a gazdaszemélyiség
elpusztítása. Ez nem egyedi jelenség a
disszociatív identitászavarban szenvedőknél.
Mivel nem volt együttműködő a
pszichoterápia során, megkezdtem az injekciós
kezelést. Ez tette lehetővé az első beszélgetést
Nikivel.
Mielőtt mélyebben belemennék az
elemzésbe, szeretném röviden összefoglalni az
eddigi megállapításaimat.
(1) Niki esete egyedi a zavar kialakulását
illetően. Arról van szó, hogy az alter
személyiség elszakad a gazdaszemélyiségről,
ez egyfajta énvédő mechanizmus. Ezt minden
esetben egy gyermekkorban elszenvedett
trauma váltja ki, ami az abúzustól kezdve a
családon belüli erőszakon keresztül a lelki
bántalmazásig sokféle lehet. Niki esetében a
traumát ez utóbbi, vagyis a folyamatos lelki
bántás okozta.
(2) Labilis személyiség révén a folyamatos
szembesülés létének értelmetlen mivoltával,
megadta az alapot az énvédő mechanizmus
aktiválására.
(3) A kis Niki nem bírt megbirkózni a lelki
teherrel, ezért minden fájdalmát egy
képzeletbeli dobozba zárta. A fejében lévő
láda azonban elég hamar megtelt. Ekkor
szüksége volt valakire, aki őrzi mélyre ásott
félelmeit. (Ezt az Audrey-val való beszélgetés
alapján tudtam meg, a terápia során szeretnék
majd Nikivel is részletesebben beszélni erről.)
(4) Később Niki 15 évesen erőszak áldozata
volt, amiről senkinek nem beszélt – egészen
mostanáig. Elmondása szerint az aktus nem
tartott tovább néhány percnél. Bár kezdetben a
fiút nem érdekelte az ellenkezése és nem
szakította meg a közösülést, a végén
bocsánatot kért tőle, és hagyta elmenni. Még
egy taxit is hívott neki, a sofőr hazáig vitte.
(5) Köztudott továbbá, hogy a rendszeres
alkoholfogyasztás és droghasználat nagyban
hozzájárul a mentális zavarok és betegségek
kialakulásához vagy aktiválódásához.
A disszociatív identitászavar kezelésére
továbbra is pszichoterápiát, szorongásoldókat,
antidepresszánst és a későbbiekben dialektikus
viselkedésterápiát is javaslok az önbántalmazó
viselkedés miatt.
(…)

Dátum: 2018. 10. 30.

 Dr. Ilene Rines
Dr. Ilene Rines

CORINNA

A rendőrség a pszichopata ribanc cinkostársa után nyomoz.{11} A

hadnagy és Alex is úgy gondolják, hogy lefizetett valakit (talán
egy függőt) azért, hogy folytassa a munkáját. Szerintem ez
hülyeség, mármint… Komolyan idáig fajulna a dolog? Komolyan
ennyire őrült lenne? Képtelen vagyok ezt felfogni. Niki egy
kedves nő. Néha bunkó, zárkózott, sokszor szeles és
figyelmetlen, de alapvetően normális.
– Én ezt nem értem – mondom is Alexnek, miután elhagyjuk a
rendőrség épületét a kihallgatás után. Hevesen, gesztikulálva
beszélek, mintha az egészről ő tehetne, holott semmi köze
hozzá. De akkor sem tudom visszafogni magamat. Kezd tényleg
röhejes lenni ez az egész.
–  Niki mentális zavara elég… hogy is mondjam, ismeretlen
terület még. Sok esetben az orvosok is csak tapogatóznak és
találgatnak. Rengeteg dolgot kiderítettek már a betegségről,
ugyanakkor sok az általánosítás. További kutatásokra és
vizsgálatokra van szükség ahhoz, hogy teljesen kiismerjék. Niki
és Audrey bár egy testben élnek, egyáltalán nem lehet őket egy
emberként kezelni. – Alex türelmesen magyaráz, mint mindig.
Nyugodtnak tűnik, valójában azonban benne is terhes
gondolatok keringenek. Mindezt a homlokán húzódó mély
ráncokból szűröm le. – A disszociatív identitászavarban
szenvedők személyiségei között akár ellentétes nemű, sőt
gyermek alterek is lehetnek.
–  Komolyan? – Megtorpanok egy pillanatra, annyira
meglepődöm. Mi a fasz? Gyerek?
–  Komolyan. Egy gyermek személyiség, aki csak nehezen
beszél, vagy nem is tud beszélni. Esetleg egy másik nemű vagy
életkorú alter is kialakulhat. Ezért mondom, hogy ez egy
összetett, józan ésszel fel sem fogható dolog.
Hát ez igaz…
Hátat fordítok neki, és az árnyékban álló padhoz sétálok. A
levegő már jóval hűvösebb így november végén, de azért még
van ereje a napnak. Leülök és kinyújtom a lábamat. Végignézek
a járókelőkön, a kecsesen nyújtózkodó macskákon, és a tenger
morajlása is beszökik a fülembe. Minden olyan idilli. Szinte
képeslapra illő. Én mégis úgy érzem magamat, mintha egy
harcmező kellős közepére csöppentem volna.
Alex leül mellém, ő is hátradől. Már épp szóra nyitná a száját,
amikor beléfojtom a szót.
– Inkább ne mondj semmit! Jobban vagyok.
Legalábbis a tegnapi naphoz képest. Nem mondom, hogy
rohadt kiegyensúlyozott vagyok, de meg fogok birkózni ezzel az
egész őrülettel. Egyszer úgyis vége lesz, nem?
–  Nem kell beszélned velem, ha nem akarsz. De nem szabad
elfojtanod.
– Nem fojtom el – forgatom a szememet. – Oké, nem beszélek
róla, de nem is akarok. Mit mondhatnék? Hogy szar? Mert az.
De ezt szerintem úgyis tudod. Andre szerint sportolnom kellene
valamit, ami nonszensz – nevetek fel. – Én meg a sport! – A
fejemet ingatom a különös gondolatra. – De akkor sem tudom
lerázni, szóval ma elmegyünk teniszezni, holnap reggel futunk,
és búvárkodni is megtanít a héten.
– Támogatom.
Váratlanul súlyos csend nehezedik ránk. Eddig sem volt
szorongásoktól mentes a kapcsolatunk, hiszen elég furcsa
körülmények között ismerkedtünk meg és váltunk… barátokká?
Ez a jó szó erre az egészre? Mindegy. Alex egy ideje morgós és
feszült lett, amit, mondjuk, nem csodálok, de kezd az agyamra
menni.
Előrecsúszok a padon, félig felé fordulok és fecsegni kezdek.
Most nem tudom elviselni a csendet.
–  Sokat segít, hogy Andre ott van nálam. Ad némi
biztonságérzetet. Együtt járunk a gyűlésekre, együtt keresünk
munkát, és bár néha az idegeimre megy, jó érzés, hogy nem kell
egyedül lennem. Szerintem ilyen egy jó kapcsolat. Kölcsönösen
kihasználjuk egymást. – Elmosolyodom, hogy oldjam Alex
feszültségét, de nem jön össze. Még csak rám sem néz.
–  Rendben. – Feláll a padról, és zsebre csúsztatja a kezét. –
Találkozóm lesz hamarosan – közli a távolba nézve. –
Hazakísérlek, aztán majd beszélünk.
Nem tudok mit mondani. Furcsa érzésem van. Mintha egy erő
folyamatosan eltaszítana tőle. És mintha ő is érezné, de nem
érdekelné. Kezdem egyre jobban azt érezni, hogy kötelessége
törődni velem, és már nem azért van mellettem, mert így
akarja, hanem mert kvázi muszáj.
– Minden rendben? – kérdi, mire felnézek rá. Engem figyel, az
arcán nyoma sincs semmilyen érzelemnek. Az első gondolatom
az, hogy szó nélkül felállok és elindulok hazafelé. Hogy követ-e
vagy sem, az már csak részletkérdés. Ám mielőtt
cselekedhetnék, gondterhelten felsóhajt és az órájára néz. Erre
elborul az agyam.
–  Tudod, nem kell ám velem foglalkoznod, ha nem akarsz! –
csattanok fel.
–  Mégis miről beszélsz? – A türelmetlenség elmélyíti a
hangját, a feszültség már a vonásaira is kiül.
–  Látszik, hogy rohadtul a hátad közepére sem kívánod a
pátyolgatásomat. – Felugrok a padról, és közelebb lépek hozzá. –
Úgyhogy egyszerűen hagyd abba!
–  Ha én nem foglalkozom veled, akkor mégis ki fog? Senkid
sincs.
Szavai marnak, mint a sav. Felnevetek.
–  Te aztán tudod, hova kell szúrni, nem igaz? Csakhogy én
nem kértelek arra, hogy foglalkozz velem.
–  Ugyan már…! – A szemét forgatva hátat fordít nekem,
amitől még jobban bepöccenek.
–  Ha olyan fontos dolgod van, akkor menj csak! Én majd
boldogulok egyedül, ahogy egész életemben tettem.
Hátrapillant rám a válla felett. Tekintete jéghideg, még sosem
éreztem ilyen távolságtartónak és hűvösnek. Mint a tenger
dühös hullámai, amelyek bármelyik pillanatban ledönthetnek a
lábunkról.
– Akkor miért hagytad, hogy Niki beszivárogjon az életedbe?
Ha annyira erős vagy és annyira jó egyedül, akkor miért
használod ki, hogy az öcsém nálad lakik?
Nemcsak belém szúrta a kést, hanem meg is forgatta. Eddig ő
tartotta bennem a lelket, most pedig ő zúz darabokra… A
szemem könnybe lábad, amitől még idegesebb leszek. Nem
akarok előtte sírni, de egyszerűen képtelen vagyok
visszatartani. Rohadjon meg! Mégis hogy mondhat nekem ilyet?
– Mindig csak Niki – kezdem elcsukló hangon. – Eddig is csak
miatta segítettél, nem igaz? Niki miatt. Hogy ha majd kijön a
diliházból, akkor jó pontokkal indulhass nála. – Felnevetek. –
Nincs szükségem rá. És rád sincs. Az öcsédet is kiteszem. Többé
egyetlen gyűlésre sem fogok elmenni.
Alex tekintete változatlanul kemény, egyetlen szó nélkül
hallgat végig.
–  Nem érdekel, mi lesz Niki sorsa. Vagy a tiétek Andréval.
Engem hagyjatok békén innentől kezdve.
Indulatosan letörlöm a könnyeimet, majd elviharzok mellette.
Úgy futok, ahogy a lábam bírja, pedig nem is jön utánam.
Helyes! Nem érdekel. Sem ő, sem senki. Ha valaki vadászik rám,
akkor tegye… Itt vagyok. Végleg egyedül. Öljön meg, ha arra
vágyik.
Sírva futok hazáig, könnyáztatta arccal rohanok fel a lépcsőn.
Elfutok két vagy három borosüveg mellett, amelyek a lépcső
utolsó három fokán állnak a fal mellett. Tudomást sem veszek
róluk. Zokogva esek be a lakásba, becsapom az ajtót és lerogyok
a földre előtte. Andre nincs itthon, de az illata itt kering a
levegőben.
–  Rohadj meg te is! – üvöltöm teli torokból, és őrült módjára
nyitogatom ki az ablakokat a lakásban. Hangosan sírva szedem
össze minden holmiját, és begyömöszölöm a sporttáskájába.
Kidobom az ajtó elé, bezárom, és benne hagyom a zárban a
kulcsot, hogy ne tudjon bejönni a pótkulccsal, amit neki adtam.
Botladozva botorkálok az ágyamig, ledőlök rá, és a párnába
üvöltök.
Jó érzés. Annyi minden feszült bennem, hogy ha most nem
adom ki, akkor félő, hogy felrobbannék. Hangosan bugyog fel a
torkomból a sírás, és már nem szabok gátat neki. Már nem
akarom megvonni magamtól a megkönnyebbülést. Mert
szükségem van rá. Egész életemben azzal fáradoztam, hogy
csak ne lássanak át az álarcomon. Ne lássák a gyengeségeket,
hogy ne tudjanak bántani. Nagyszájú voltam. Bunkó. Inkább én
szúrtam előbb, nehogy más tegye meg. Alex azonban annyira
megbántott, hogy vissza sem tudtam adni a fájdalmat, amit
okozott.
Nem számít…
Most csak hadd legyek egy kicsit nyomorult és egy kicsit
szánalmas. Csak erre a néhány órára, hogy aztán holnap újult
erővel ölthessem magamra azt az álarcot, ami éveken át
biztonságban tartott. Így talán képes leszek megbirkózni a rám
leselkedő veszéllyel is.

NIKI
Különös álmom volt. Reggel sikoltozva ébredtem fel. Egy nővér
rohant be a szobába két ápolóval együtt, akik lefogtak, míg ő
nyugtatót adott be nekem. Miután a két férfi kiment, kedvesen
rám mosolygott és közölte, hogy dr. Rines hamarosan
meglátogat. Addig próbáljak meg még pihenni. Éreztem, ahogy
lassan elsötétül minden, és hiába erőlködtem, újra
visszazuhantam a rémálomba. A rémálomba, amely
felszakította az emlékeket. Az emlékeket, amelyekkel soha
többé nem akartam szembesülni.
Mire a doktornő megjelent nálam, az ablak előtt állva
figyeltem az udvaron sétálókat. A második ébredésem után
vörösre sírtam a szememet. Volt egy pillanat, amikor azt hittem,
hogy egy darab könnycseppem sincs már, de tévedtem. Úgy
folyt belőlem, mint egy áradás.
–  Jó napot, Niki! – hallom meg a hátam mögül dr. Rines
hangját. Becsukja maga mögött az ajtót, és leül a székre, ahogy
az előző nap is. – Hogy…
–  Tudathasadásom van, ugye? – szakítom félbe. – Beteg
vagyok.
Mély hallgatás a válasz. Talán arra vár, hogy megforduljak
vagy hogy odasétáljak, leüljek a székre és úgy beszélgessünk,
mintha épp egy kellemes teadélutánon üldögélnénk. Csakhogy
nem ott vagyunk, hanem a pszichiátrián. És már tudom, miért.
Baj van velem.
A gondolatra újra elerednek a könnyeim. Beharapom a
számat, ügyelek arra, hogy egy hangot se adjak ki és a testem se
rázkódjon. Nem tudom, miért. Úgyis látni fogja, hogy sírtam. Sőt
a nővér is biztosan beszámolt neki róla.
 –  Disszociatív identitászavarnak hívják – szólal meg végül a
doktornő. Kedvessége és lágy hangja valamennyire megnyugtat.
– Elkezdett emlékezni?
–  Volt egy álmom. Szemben álltam egy tükörrel, de nem
magamat láttam. – Veszek egy mély levegőt, mielőtt folytatnám.
Nehéz erről beszélni. Túlságosan is. – Vagyis magamat, de barna
volt a hajam, mint most, ki voltam sminkelve, és olyan kifejezés
ült az arcomon, amitől megrettentem.
A különös álomkép felvillan a szemem előtt, amitől végigfut
rajtam a borzongás. Én voltam. De mégsem én.
–  Aztán a tükörképem elkezdett beszélni hozzám, és amikor
felébredtem, emlékezni kezdtem. A laptopomon volt pár videó,
amit az előtt néztem meg, hogy újra ittam volna majdnem egy
év után.
Majdnem egy év…
Niki Varela vagyok, alkoholista és… ki tudja, mióta józan.
– A videókon – folytatom lassan, nehezen buknak ki a szavak
a számon – én beszéltem. Elmondtam, hogy én állok a
borosüvegek rejtélye mögött. – Újra elhallgatok, beletelik
néhány percbe, mire összeszedem a gondolataimat. – Több
videó is volt. Nem hallgattam végig őket, csak bele-
beletekertem. Az egyikben arról beszél… vagyis beszélek,
hogyan rúgattam ki Corinnát.
–  Láttam a videókat. Az összeset. – Megnyikordul a szék,
ahogy feláll és közelebb sétál. – Tudom, milyen nehéz ez most
magának, Niki. Több ilyen állapotban szenvedő pácienst is
kezeltem már.
–  Egyvalamire vagyok csak kíváncsi – szúrom közbe, újra
félbeszakítva őt. – Meggyógyulhatok?
Egy szívdobbanásnyi időre megfagy körülöttem minden.
–  Igen – érkezik a magabiztos válasz. Megkönnyebbült sóhaj
szakad fel belőlem, újra elsírom magamat. Ezúttal azonban nem
foglalkozom semmivel. Hagyom, hogy eltörjek, mint a tojáshéj.
Dr. Rines még közelebb lép, és a vállamra teszi a kezét.
–  Az a legjobb, ha most kiadja magából a fájdalmat. Sírjon,
amennyit jólesik, mert csak ezután fogunk tudni haladni. Ha
kiadott magából mindent.
– Mennyi idő lesz ez? – kérdezem két hüppögés között.
–  Nem tudom megmondani. Ez öntől is függ. Annyi előnye
van, hogy önnek mindössze egy identitása van.
Pszichoterápiával, gyógyszeres kezeléssel és biztonságos
környezet megteremtésével integrálhatók a személyiségek. Ez a
szakmai elnevezése a folyamatnak.
– Miért mondja el ezeket?
A ruhám ujjával letörlöm a könnyemet, és szembefordulok
vele. Arcáról árad az együttérzés.
–  Mert hiszek abban, hogy semmit sem szabad elhallgatni a
páciens elől. Minden az időzítésen múlik. És annak, hogy ezt
felfedjem maga előtt, most jött el az ideje. Egyébként is… nem
sokkal megnyugtatóbb, ha tudja, mi történik? Így a gyógyulásra
tud koncentrálni.
– Miért történt ez velem?
–  Idővel erre is meg fogja kapni a választ, mégpedig saját
magától. – A háta mögé mutat. – Miért nem ülünk le a székekre
és beszélgetünk úgy? Sokkal kényelmesebb.
Bólintok és elindulok utána. Ugyanarra a székre ülök le, mint
tegnap.
– Miért van két szék?
A doktornő halványan elmosolyodik, úgy válaszol.
– Az egyik önnek, a másik pedig… – Nem fejezi be a mondatot,
hagyja, hogy én tegyem meg.
– Annak a másiknak.
Bólint.
– Ő tud rólam?
Újabb bólintás a válasz.
– Én miért nem tudok róla?
– Erre nem tudok pontos választ adni. Ezt hordozza magában
a betegség. A gazdaszemélyiségnek, vagyis ebben az esetben
önnek nincs kontrollja afelett, hogy mikor kerül a másik
személyiség előtérbe. Bármikor megtörténhet. A másik…
énrésszel való beszélgetés során ugyanakkor kiderült, hogy ő
csak akkor tud megjelenni, ha maga elgyengül. Ez nem egyedi
jelenség. Mivel erős a gazdaszemélyiség, az alternek le kell
gyűrnie ahhoz, hogy átvehesse az irányítást.
– Le kell gyűrnie? Ezért próbált meg…?
– Pontosan. Ő tudott önről, ön azonban nem tudott róla, de ez
teljesen normális. Nem minden alter ismeri a többieket, és a
gazdaszemélyiség sem ismeri őket.
– Értem. – Magam elé meredek. – De már tudok róla, ami azt
jelenti, hogy kezelhetem, nem?
–  Minden önön múlik, Niki. De egyébként igen, kezelheti,
ahogy már korábban is mondtam.
– Milyen… tudja, ő?
Dr. Rines összekulcsolja a kezét maga előtt, tekintetét a
szemben lévő falra függeszti.
– Nos, őt Audrey-nak hívják.
– Audrey… – ízlelgetem a nevet.
–  Ő nagyon vehemens személyiség. Enyhén narcisztikus és
pszichopata.
Pszichopata…
Újabb emlék.
–  Ő ölte meg a kutyámat. Elmondta az egyik videóban. – A
szívemet összeszorítja a fájdalom, a düh lassan kibontja
bennem a szirmait, mint egy húsevő virág.
– Semmi baj! Ha sírni akar, nyugodtan.
– Nem akarok már – suttogom.
–  Úgy látom, mára ennyi bőven elég volt. – Dr. Rines feláll a
székről. Én is azt teszem. A hirtelen mozdulatra meglepődik.
– Nem! – csattanok fel. – Folytassuk!
–  Niki, az én módszerem azért olyan hatékony, mert bár
lassan haladunk, de nagy lépéseket teszünk meg. Tegnap még
szinte alig emlékezett valamire, most pedig már sok minden
bevillan. Szépen lassan minden eszébe fog jutni, és akkor
elkezdhetünk dolgozni a problémán. Tudja, hogy mi a
betegsége, nem hallgatom el ön elől, ahogy azt sem, hogyan
fogjuk kezelni. Nem minden páciens esetében lehetek ennyire
őszinte, de úgy gondolom, magának ezzel segítek a legtöbbet. –
Arca komoly, lágy vonásai most keménynek tűnnek. – Maga
értelmes nő. Sokkal többre képes, mint gondolná, és sokkal több
erő is rejlik önben. Ott a gyengeség, ott az érzelmi sérülés,
amelyet traumaként élt meg, ott vannak a borzalmas emlékek
és történetek a múltjából, na meg a függőség is. Ezek karöltve
létrehoztak valamit, ami bár borzalmas, de visszafordítható.
Tudom, furcsán hangzik ez, de maga szerencsés, Niki. Kemény
munkával hamarosan újra normális életet élhet. Csak győzze
kivárni.
Miután magamra hagy, még mindig a szavai járnak a
fejemben.
Csak győzzem kivárni…

CORINNA

Amikor Andre aznap hazaért, és meglátta, hogy kiraktam a

cuccait a lakás elé, addig dörömbölt az ajtómon, míg el nem
hajtottam. Megmondtam neki, hogy menjen az érzéketlen
bátyjához. Megfordult ugyan a fejemben, hogy ezzel talán
megásom a sírját. Hogy így az első útja egy kocsmába vezet
majd. Aztán az is feltűnt, hogy nem érdekel. Én vagyok Corinna.
A csaj, aki mindent és mindenkit leszar. A csaj, aki annyi
mindent túlélt már, mindezt úgy, hogy magát helyezte előtérbe.
Ez a jövőben is így lesz.
Ezért kiköltöztem a lakásból, és kivettem egyet a kikötőhöz
közel. Az egész napom eltelt a kicuccolással, de este még
leültem önéletrajzot gyártani. A mai délelőttöm azzal telt, hogy
körbesétáltam a várost, és betértem azokba az éttermekbe és
kávézókba, ahol munkaerőt kerestek. Mivel a vendéglátásban
dolgoztam azelőtt is, kora délutánra már elmondhattam
magamról, hogy van munkám. Igaz, csak konyhai kisegítő
vagyok, de nem érdekel. Örülök neki, hogy felvettek annak
ellenére is, hogy alkoholista vagyok. A fizetésből meg lehet élni,
az étterem nagyon pöpec, és a maradékot hazavihetjük. Mi mást
kívánhatnék még?
Ráadásul a főnök meghívott ebédre, közben beszélgettünk,
úgyhogy most eltelve nyújtózom el az új kanapémon egy pohár
kávéval a kezemben. Előhalászom a telefonomat a zsebemből.
Négy nem fogadott hívás. Kettő Andrétól, egy Nasostól és egy
Alextől. Gondolom, megdöbbentek, amikor meglátták, hogy
kicuccoltam a lakásból és nem hagytam magam után
semmilyen információt arról, hol találnak meg.
– Menjetek a francba! – közlöm, és szétszedem a telefonomat.
Kiveszem belőle a SIM-kártyát, és egy könnyed mozdulattal
elhajítom. Gondolatban feljegyzem a teendőim listájára, hogy
szerezzek magamnak egy újat.
És ha már lista…
Beköltözés: pipa.
Munka: pipa.
Már csak egyvalamit kell elintéznem ahhoz, hogy új életet
kezdhessek új esélyekkel és lehetőségekkel. Mégpedig tőrbe kell
csalnom azt a mocskot, akit a pszichopata ribanc lefizetett. Van
már néhány ötletem, de még nem körvonalazódott teljesen a
terv a fejemben. Abban biztos vagyok, hogy a rendőrséget
beavatom, de azt egyelőre nem tudom, hogyan zárjam ki Alexet
az egyenletből. Hiszen ő és a hadnagy eddig szorosan együtt
dolgoztak.
Hm…
 Ezt még át kell gondolnom.
Viszont, ha én lennék a megfigyelő, akkor bizonyos
időközönként, leginkább este, amikor sokkal biztonságosabb,
visszatérnék a megfigyeltem lakásához. Akkor tervelném ki a
következő akciót. Mivel valószínűleg ő sem tudja, hogy
elköltöztem, vissza kell mennem nekem is a régi lakáshoz. Több
alkalommal. Egyszer csak elérem, hogy hazáig kövessen. Aztán
felhívom a hadnagyot, és közlöm vele, hogy állítsunk csapdát.
Ez az!
Szerintem ez így jó lesz!
Talán Rossou kezdetben ellenkezni fog, de nem érdekel. Majd
leszerelem valahogy. Hajthatatlan vagyok. Elegem van abból,
hogy megbélyegeznek az ital miatt. Abból meg végképp, hogy a
pszichopata ribanc árnyékában rettegek. Nem leszek többé
áldozat! És ez csak úgy lehetséges, ha prédából ragadozóvá
válok!

NIKI

Eltelt egy hét azóta, hogy felébredtem.{12} Dr. Rines mindennap

eljön hozzám, és a velem történtekről beszélgetünk. Nagyon
készséges, minden kérdésemre őszintén válaszol. Egyvalami
azonban szemet szúrt. Amikor felhozom Yannát, mindig kitér a
válaszadás elől. Többször is közöltem vele, hogy szeretném
felhívni a mentoromat és egyben a legjobb barátnőmet, de
folyton visszautasított. Ha arra kérem, hogy mondjon róla
valamit, akkor csak közli, hogy folytassuk a munkát, mert így
magamtól veszem el az időt. Nem tetszik ez nekem. Nagyon
nem.
Talán történt vele valami? Talán ráijesztettem, és soha többé
nem akar látni? Gyűlöl vajon? Vagy megtudta, milyen
betegségben szenvedek, és irtózni kezdett tőlem? Egyik
gondolat rosszabb, mint a másik.
–  Ezt már megbeszéltük, Niki. Itt szabályok vannak. Nem
engedhetem érintkezni a külvilággal addig, amíg…
–  Akkor beszéljen vele ön, és azután mondja el, hogy van! –
csattanok fel. Kezdem elveszíteni a türelmemet, mint oly
sokszor az utóbbi időben. Bár ez leginkább a szemem előtt
ugráló képeknek köszönhető. Most biztosan megvet. Biztosan
utál. Biztosan fél tőlem. – Tudni akarom, hogyan érintette a
betegségem! Biztosan feltűnt neki is, nem hülye! Mit érez most?
Gyűlöl? Fél? Irtózik tőlem?
–  Ezek közül egyik sem – feleli higgadtan, ám a homloka
ráncba szalad, fél kézzel az ölében pihenő papírokat gyűrögeti.
– Akkor?
– Niki, kérem, bízzon bennem! Nincs még itt az ideje, hogy…
–  Komolyan azt kéri, hogy bízzak meg magában? Yanna a
legjobb barátnőm. A mentorom. Bizonyára tudja, hogy
megszegtem a józanságot, és ittam még az évforduló előtt.
Csalódhatott bennem.
A doktornő a fejét ingatja.
– El se kezdjük a mai beszélgetést, ha ennyire makacs.
–  Maga a makacs. Egyszerűbb lenne, ha elmondaná, miért
nem beszélhetek vele. Ő olyan, mintha a testvérem lenne. Ha
úgy tetszik, családtag. Komolyan nem érintkezhetek a
családommal? Nem segítené elő a fejlődésemet? Talán sokkal
gyorsabban meg tudnék gyógyulni, ha…
– Értse meg, Niki, hogy még nem áll készen erre! – Dr. Rines
türelme is vékony hajszálon függ. Felemeli a hangját, úgy
próbál rendre inteni. Én azonban nem hagyom magamat.
Ezúttal nem.
–  Aggódom miatta! – erősködöm. – Tudni akarom, hogy jól
van!
A doktornő nem felel. Nem veszi le rólam a szemét. Látom
rajta, hogy rágódik valamin.
– Miért nem mond semmit? Mégis mire nem állok készen?
– Erre a beszélgetésre – feleli, és feláll a székről.
–  Ne merjen így itt hagyni! Érzem, hogy valamit eltitkol.
Komolyan ennyire gáz a helyzet? Mire kimegyek, mindenki el
fog tőlem fordulni a betegségem miatt? Senki nem lesz már
mellettem?
Dr. Rines a fejét ingatja.
– Még egyszer utoljára megkérem, hogy ne firtassa tovább ezt
a témát.
–  Együttműködöm magával. Nagyon jól tudja, hogy minden
kérdésére válaszolok, minden kérésének eleget teszek. Én csak
beszélni szeretnék vele. Adjon egy percet. Annyi sem kell! Fél
percet. Csak…
– Nem tud beszélni Yannával.
A hangszínétől kiráz a hideg. Semmitmondó és hűvös. Amikor
felpillantok rá, nem néz a szemembe. A torkomat elszorítja
valami fullasztó érzés, amitől alig tudok megszólalni.
– Miért? – kiáltom. – Kezd elegem lenni ebből. Ha nem enged
oda a telefonhoz, akkor addig küzdök, amíg lehetővé nem teszi.
Ha az kell, akkor kárt teszek magamban. Vagy kiszökök. Bármit
megteszek, hogy beszélhessek vele! – jelentem ki ellentmondást
nem tűrő hangon. A doktornő arcán látom, hogy enged a
nyomásnak. Helyes! Tudtam, hogy ha kitartok az akaratom
mellett, akkor végül megengedik, hogy legalább a hangját
halljam.
–  Niki, ne fenyegetőzzön, mert ebben az esetben le kell
kötöztetnem. – Az arca még jobban megkeményedik.
– Kérem! – könyörgök. Úgy tűnik, másom már nem maradt.
Rines a fejét ingatja.
– Niki, kedvelem magát. Tényleg…
– Akkor hadd találkozzak Yannával! Nem jelentek rá veszélyt,
esküszöm! Ha kell, lefoghatnak, lehet mellettem ápoló, bármi,
csak hadd lássam, hogy jól van. – Minden érzelmet kifacsarok
magamból, minden kétségbeesést beleadok a hangomba. –
Muszáj tudnom, hogy nem utált meg. Ő a legjobb dolog az
életemben, kérem!
– Sajnálom, Niki – közli, és hátat fordít nekem.
– Ne menjen el! – kiáltok utána, mire megtorpan. Mély sóhaj
hagyja el a száját. Megigazítja oldalt a haját, majd újra
szembefordul velem. Az arcáról semmi jó nem tükröződik
vissza.
–  Nem találkozhat Yannával, Niki. Nem azért, mert nem
engedem, hanem mert nem tud. Képtelenség.
– Ezt nem értem…
 –  Yanna meghalt, Niki. – Szinte suttogva beszél, alig értem,
mit mond.
Elkerekedik a szemem.
– Hogy mondja? – Közelebb lépek, a lábam remegni kezd. – Ne
haragudjon, de nem értettem jól. Azt mondta…?
– Azt mondtam, hogy Yanna már nem él. – Finoman és lágyan
ejti ki a szavakat, amelyek mázsás súlyként nehezednek a
vállaimra.
A fájdalom a szívembe mar, az elkeseredés pedig átkulcsolja a
nyakamat. Érzem, ahogy felforrósodik az arcom, majd az egész
testem. A könnyek megindulnak a szememből, lassan folynak
végig az arcomon. Fogalmam sincs, mi történik, de nem érzem a
testemet. Tudatában vagyok annak, hogy egy helyben állok,
viszont egy porcikámat sem tudom megmozdítani.
– Hogyan…? Ki?
Felnézek dr. Rines arcába, aki lehunyja a szemét.
– Mára épp elég volt ennyi – feleli csendesen.
– Ő volt – bukik ki belőlem a válasz. Fogalmam sincs, honnan
tudom, de a zsigereimben ott pulzál a bizonyosság. – Vagyis én
voltam.
A szavak halott virágszirmokként hullnak alá közöttünk. A
testem elgyengül, de még tartom magamat. A mellkasomból
feltörni készül valami hatalmas és valami… Nem is tudom,
milyen érzés ez. De abban biztos vagyok, hogy ha most
behunyom a szememet, akkor minden fájdalmam megszűnik
létezni egy pillanat alatt. Különös. Ugyan hogyan lehetséges ez?
– Niki! – Dr. Rines közelebb lép és megfogja a kezemet. Mond
valamit, de nem értem.
 – Nincs már… Ő nincs már… – motyogom.
Csak hunyd le a szemedet és engedd! – mondja a belső hang.
Megszűnik a félelem. Megszűnik a fájdalom. Megszűnik a
bűntudat. Minden megszűnik. Nem kell szembenéznem a
veszteséggel, az önutálattal vagy a szenvedéssel. Azzal sem,
mennyire fáj a szívem. Mennyire fáj a lelkem. Kezemet a
mellkasomhoz emelem. Borzalmas érzés! Legszívesebben
kitépném onnan, hogy ne lüktessen, ne próbáljon széttépni ez a
pokoli kín. De sajnos nem tudom kitépni. Egyszerűen csak
annyit tehetek, hogy behunyom a szememet és elmerülök a
sötétségben.
–  Csak behunyom… – önkívületi állapotban törnek elő
belőlem a szavak. Nem érzem, hogy mozog a szám. Nem érzek
már semmit.
Lehunyom a szememet.
Fény szűrődik be lehuny pilláim alatt. Felpillantok a doktornő
aggodalmas arcába. Lassan oldalra fordítom a fejemet, és
lenézek a kezemet fogó kezére. Óvatosan lefejtem magamról,
majd teszek egy lépést a másik szék felé.
–  Nos, doktornő – mondom gúnyosan –, úgy érzem, ez a
beszélgetés nem úgy sült el, ahogy várta.
Leülök Niki széke mellé, keresztbe vetem a lábamat, és
hátradőlök. Elégedetten elvigyorodok, és boldogan konstatálom
azt a vegyes érzelemáradatot, ami kiült a dokinő arcára.
–  Gondolom, nem örül, hogy újra lát. – Felvonom a
szemöldökömet, mintha meglepne a dolog. De aztán nem bírom
tovább játszani, és hangosan felnevetek. – Bocsásson meg, doki,
de olyan képet vág, mint aki rohadt sajtba harapott!
 A térdemet csapkodom röhögés közben, aztán egy pillanat
alatt abbahagyom.
–  Komolyan azt hitte, hogy ilyen könnyen megszabadul
tőlem? – Összeszűkült szemekkel mérem végig az előttem
magasodó nőt. – Kellek Nikinek. Szüksége van rám.
Rines a füle mögé igazítja a haját, kihúzza magát és rendezi
vonásait.
– De már nem sokáig – közli nagyképűen.
Elmosolyodom.
– Azt majd meglátjuk…

JELENTÉS

Kezelőorvos: Dr. Ilene Rines

Páciens: Niki Varela
Diagnózis: disszociatív identitászavar

(…)
Ha egy trauma a disszociatív identitászavar
kiváltója, miért csak a társadalom 1-3%-át
érinti? Miért ilyen elenyésző az arány?
Tulajdonképpen ezzel a kérdéssel már
évtizedek óta foglalkoznak a kutatók és az
orvosok. Próbálják felállítani azoknak a kiváltó
okoknak az összességét, amely a zavar
megjelenése mögött állhat.
Többségében arra jutottak, hogy a trauma
csupán egyetlen komponens. Ennél sokkal
többről van szó: többek között szociokognitív
tényezőkről vagy neuropszichológiai
funkcionalitásról.
(…)
Az identitászavarban szenvedők úgy érzik,
elvesztették az irányítást. Valótlannak, sőt
sokkal inkább halottnak érzik magukat. Az
alterek közötti folytonos váltás miatt a
gazdaszemélyiség elkezd kételkedni a saját
identitásában, a saját létezésében. Azt
gondolja, hogy elszakadt az élettől, a testétől
és a normális magatartástól. Ezeket a tüneteket
egyelőre nem tapasztalom Niki Varelánál.
(…)
Vannak tipikusan létrejövő személyiségek,
amelyek létezéséről a gazdaszemélyiség
gyakran nem is tud. Ilyen többek között az
ijedt és meg nem értett kisgyermek, a
gondoskodó alter, az erőszakos, dühös
személyiségrész, aki a fő személyiség
védelmezője, illetve az irigy selfrész, aki
dühös a gazdaszemélyiségre, és akár képes
lenne elpusztítani is.
 Niki Varela esetében kezdetben úgy
gondoltam, hogy védelmező alterrel van
dolgom, ugyanakkor a terápia és a
beszélgetések során kiderült, hogy a másik
selfrész, vagyis Audrey, valójában az irigy
pusztító…

Dátum: 2018. 11. 05.

Dr. Ilene Rines

Dr. Ilene Rines

AUDREY

Fordítva fekszem az ágyon, cipőmmel az egyre szürkébb falon

dobolok. Egy dallamot dúdolok, nem tudom, mi ez, egyszerűen
az eszembe jutott. Jól érzem magam. Elégedett vagyok. El is
vigyorodom a gondolatra. Legszívesebben felnevetnék, és… fel
is nevetek! Niki újra elgyengült, amikor megtudta, hogy a kis
Yanna meghalt. Bárcsak láttam volna az arcát!
Újabb kuncogás.
Szerencsére el tudtam képzelni. Még nagyobb örömöt adott
azonban a dokinő feje. Hú, baszki, milyen képet vágott! Haha!
Nem hitte volna, hogy újra látni fog, bár nem is értem, mit
gondolt. Túlságosan a bögyömben van ahhoz, hogy csak úgy
hátralépjek és hagyjam nyugodtan dolgozni. Még mit nem!
Arról nem is beszélve, hogy én akarom ezt a testet!
Igaza volt a vörös bigének. Nem hazudok tovább. Nem
próbálom jó színben feltüntetni önmagamat. Nem is értem,
eddig miért próbáltam eladni még magamnak is, hogy csak
Nikinek akarok segíteni. Talán nem voltam elég tökös
beismerni, hogy mindvégig egy célom volt: az elpusztítása. Az,
hogy én legyek a test egyedüli birtoklója, és ne kelljen egy ilyen
gyenge szarral osztozkodnom rajta.
Jahj, de utálom ezt a csajt… Egész életünkben vigyáztam rá,
óvtam, rengetegszer megmentettem, de minek? Valójában a
teste miatt. Felfordul a gyomrom, ha azokra az időkre gondolok.
Öklendezhetnékem támad a siránkozásától, a félelmeitől, meg
hogy apuci nem szerette. Ki a faszt érdekel? Ha szar családba
született, ha utált ott élni, ha inkább ivott, mint hogy
szembesüljön azzal, mennyire nem kívánják a hátuk közepére
se, akkor miért nem húzott el onnan? Jó, persze, mikor
nagykorú lett, már megtette, de addigra olyan elcseszetté vált,
hogy már mindegy volt. A pia meg a drogok csak még tovább
húzták lefelé, és a nyomorult meg sem próbált tenni ellene
semmit!
Ez a legbosszantóbb! Kapott egy ilyen dögös és erős testet, egy
ilyen jó életet, és ő képtelen volt kihúzni magát a mocsárból,
amibe saját maga miatt süllyedt. Még hogy labilis… Lófaszt!
Egyszerűen csak gyenge, és pont emiatt nem érdemli ezt a
testet. Én viszont erős vagyok! És nem fogom hagyni, hogy egy
ilyen kis semmi, egy ilyen kis porszem, mint ő, elpusztítson.
Erre a gondolatra újra mosoly költözik a szám szélére.
Elégedetten fészkelődöm a kényelmetlen ágyon, és élvezem,
hogy újra én vagyok a fényben, amikor váratlanul nyílik az ajtó,
és a vörös bige lép be rajta. Amint meglátom, elszáll a
jókedvem. Pusztítóan undorító színű haját ezúttal kiengedve
hagyta. Legszívesebben beleakasztanám az ujjaimat, és addig
tépném, amíg a kezemben nem marad néhány csomó.
–  Beszélnem kell Nikivel – közli ellentmondást nem tűrő
hangon, mire a homlokom közepéig szalad a szemöldököm.
Feltűnik, hogy a nagy határozottsága ellenére megállt az
ajtóban, fél kezét még mindig a kilincsen tartja.
–  Niki jelenleg nem kapcsolható – mondom gépies hangon,
majd felröhögök, és tovább dobolok a lábammal.
–  Audrey, maga korábban azt mondta, hogy segíteni akar
Nikinek és…
–  Ding-ding! Hazudtam! – szakítom félbe. Még mindig jól
szórakozom. – De ezt maga is pontosan tudja, doki, szóval ne
játszadozzon tovább velem! – Kíváncsian várom, hogyan reagál
és meddig képes elmenni. Vajon ki tudnám hozni belőle a
legrosszabb énjét? Hiszen mindenkiben lakozik egy szörnyeteg.
A doki végül ellép az ajtótól és leül a székére. Papírjait
gondosan az ölébe helyezi, és türelmesen vár.
– Most komolyan azt hiszi, hogy beszélgetni fogok magával?
– Arra gondoltam, igen. Ha már Nikivel nem enged beszélni.
Felülök az ágyon, a rugó megnyikordul alattam. Két
tenyeremmel megtámaszkodom a két combom mellett, és
enyhén előredőlök.
 – Ma nem hozott hamburgert?
A dokinő lassan felpillant rám. Az arca kifejezéstelen, de ha
szemmel ölni lehetne. Tyű! A tekintetén nem tud uralkodni.
Igen, már semmi kétségem afelől, hogy benne is ott a szörny, aki
csak arra vár, hogy leszedáljon végre.
–  Talán, ha kapok öntől némi információt, ön is kap tőlem
valamit.
Fontolóra veszem a javaslatát. Komolyan! Annyira fos az
itteni kaja, hogy ölni is képes lennék egy hamburgerért. Vagy ez
nem volt jó vicc?
– Na jó! De két hamburgert kérek.
– Rendben.
Gúnyosan elmosolyodom, felkelek az ágyról, és a székekhez
sétálok. Megjátszom, hogy leülök a bal oldalira, de mielőtt
megtenném, kiegyenesedem és a szám elé kapom a kezemet.
– Ó, pardon! – kuncogok. – Ez nem is az én helyem.
Gyorsan átszökkenek a másik székre, és leülök rá. Keresztbe
teszem a lábamat és ráfektetem a tenyeremet. Kedvesen
pislogok fel rá. Unottan néz felém, majd halványan
elmosolyodik – mindez azonban csak színjáték. Nem tetszik,
ahogy lépést tart velem.
– Szóval, Audrey, két ember vére is tapad a kezéhez. Meséljen
ezekről a gyilkosságokról!
Nem tetszik a dolgok ilyetén alakulása. De akkor is én
irányítok. Majd én megmutatom ennek a spinének.
– Az első… – elhúzom a számat. – Az a fickó volt, aki elküldte
Nikit a francba a kávézóban. A volt csávójának a leszakadt
bátyja. – Mímelem, hogy kiráz a hideg, fintorra húzom az
orromat. – Megtámadott éjszaka a nyílt utcán egy üveggel.
Tulajdonképp, önvédelem volt, amit tettem.
A dokinő szeme résnyire szűkül.
– Ezt akarta, nem? – tárom szét a tenyeremet. – Az igazságot.
Hát ez az igazság. Nem akartam megölni. Így alakult. De nem is
baj, hiszen ugyan kinek hiányozna egy ilyen semmirekellő
ember? Plusz, ha nem így történik, akkor sosem tudom meg,
milyen érzés is gyilkolni, és nem kapok rá az ízére – vigyorgok a
képébe.
– Magának komolyan ennyire nem számít egy élet?
Felbosszantottam. Az él a hangjában vág, mint a penge.
Helyes! Pontosan ez volt a célom. És még hazudnom sem kellett.
– Hát, ha egy ilyen életről van szó, akkor nem – vonom meg a
vállamat. – Tulajdonképp miért is beszélünk most erről? A
rendőrség bízta meg? Nem nyilvánvaló, hogy bűnös vagyok? –
elvigyorodom. – Sőt, nemcsak én, hanem Niki is.
– Niki ártatlan. Csak maga bűnös.
Felnevetek.
–  Komolyan? Tényleg azt hiszi, hogy Niki nem tudott a
létezésemről?
–  Nem feltétlenül tudhatott. A gazdaszemélyiség nem
mindig…
– Ugyan, ne hülyítsen már! Ez csak a maszlag, amivel a fejét
tömték az iskolában.
Felszegi a fejét, még jobban kihúzza magát. Legszívesebben
odamennék és kitépném a seggéből a karót, amit lenyelt és
agyonverném vele.
–  Amivel a fejemet tömték az iskolában – mondja az én
hangsúlyomat utánozva –, az a való életben is megállja a helyét.
Több páciensnél is tapasztaltam. Hiába próbálja meg magával
rántani Nikit, nem fog sikerülni.
Legyintek, és a körmeimet kezdem piszkálni. Még jobban
hergelem, hadd törjön felszínre az a szörnyeteg. Rines azonban
csalódást okoz nekem. Vesz egy mély levegőt, és összeszedi
magát. Sikerül elnyomni magában azt a sok rosszat, amit velem
kapcsolatban érez. Ha azt nézzük, hogy orvos, ez az alap. De ha
azt nézzük, hogy ez engem mennyire bosszant és untat egyben,
akkor már más képet kapunk.
– A férfit, akit megölt, Pablónak hívták. Csak mondom – kezdi.
– És nem a rendőrség miatt kérdezem ezeket. Csupán
információt gyűjtök. Ha önvédelem volt, akkor nem érdemel
szót ez az eset. Térjünk át Yannára!
Újra megvonom a vállamat.
– Niki összeomlott. Bepiált és végleg átengedte nekem a fényt.
Felkeltem, kivakartam magam a gusztustalan piaszagból,
felöltöztem, és épp el akartam hagyni a lakást, amikor
belebotlottam Yannába. Tudni akarta, mi történt, hogy miért
nem lehet elérni Nikit. – Tartok egy rövid szünetet, mielőtt
folytatom. – Amikor először találkoztam vele, ő pedig azt hitte,
hogy Niki vagyok, szerintem rosszul alakítottam a hülye picsát.
Mert utána bérelte fel Yanna Alexet, hogy figyelje meg Nikit.
Szóval most óvatosabbnak kellett lennem. Eljátszottam hát,
hogy épp Corinnához sietek, aki bajba került. A legjobb színészi
teljesítményem volt. Ő persze rögtön felajánlotta a segítségét,
mire beültünk az autójába, és elindultunk afelé, ahol
megtalálták a holttestét. Furcsállotta, miért hajtunk kifelé a
városból, de beadtam neki azt, hogy Corinna ivott, fogalma
sincs, hol van, de valamilyen ültetvény lehet. Benyalta az
egészet.
Mosoly játszik az ajkaimon az emlékek hatására. Hm, milyen
szép is volt az a pillanat!
–  Szóval kiszálltunk, amikor elértük az egyik ültetvényt, és
akkor egyszerűen átváltottam. Nem kellett már játszanom.
Elmondtam neki címszavakban, mennyire ostoba volt
mindvégig, és aztán megöltem. Vagyis nem! – emelem fel a
mutatóujjamat. – Előtte még könyörgött, hogy ne tegyem,
bevallotta, hogy szerelmes a mentoráltjába, és ennyi. Na ezután
öltem meg. – Gondolkodom. – Oké, még egyszer a szemembe
mondta, hogy Nikinek nem rám van szüksége, hanem rá, de
aztán tényleg az jött, hogy kinyírtam.
– Miért ölte meg?
– Mert idegesített.
– Miért? Mert ő volt Niki jobbkeze? Mert hozzá futott, amikor
bajban volt, és nem magához?
–  Amikor elmentem aznap este Corinnához, azt mondtam
neki, hogy vissza akartam szerezni Nikit. Csak magamnak. Csak
mi ketten, mint régen, vagy valami ilyesmit. – Izgatottá válok,
előrecsúszok ültömben. – De tudja, miről van szó igazából?
Arról, hogy tényleg mindenkit el akartam tüntetni Niki mellől,
tényleg azt akartam, hogy csak mi ketten legyünk. Azért, hogy
ha elpusztítom és átveszem az irányítást a teste és az elméje
felett, akkor senkinek se szúrjon szemet! Senki se akarjon
megállítani. Senkinek se kelljen megjátszanom magam.
Az arcomat elborító elégedett mosolyból széles vigyor lesz, a
vigyorból pedig nevetés. Olyan gyönyörűen felépítettem ezt az
egészet, hogy az valami zseniális! Sajnos azonban az örömteli
pillanat nem tart soká, mert Rines arca semmit nem tükröz
vissza. Meg kellett volna döbbennie. Nem véletlenül kevertem
úgy a lapokat, ahogy. Ki kellene akadnia. Hajbókolnia előttem!
Na jó, azt azért nem, de valamilyen érzelmet mutatnia kellene!
Egy kis elismerést vagy félelmet, vagy valamit!
–  Köszönöm, Audrey. Jár magának a hamburger. – Hirtelen
feláll, reagálni sem tudok. Benyúl a köpenye zsebébe, és kiveszi
belőle a telefonját. Felém fordítja, és azt mondja: – Felvettem a
beszélgetésünket. Igaza volt, Niki gyenge. De ha ezt meghallja,
rá fog jönni, hogy el kell pusztítania magát. Nem ön fogja Nikit,
hanem Niki önt. Fel kell tüzelnem ahhoz, hogy képes legyen
megtenni, és most ez sikerülni fog. Szóval jó étvágyat a
hamburgerhez! Ez lesz az utolsó vacsorája.
Gúnyos mosolyt villant felém, majd kimegy az ajtón. Kell
néhány másodperc, mire felfogom, mi történt. Átvert a
rohadék! Átvert! Engem! Nem, nem, nem! Üvöltve utánavetem
magam, de mire elérném, két erős kéz visszaránt.
– Engedjenek el!
Az ápolók a semmiből tűntek elő, biztosan készen álltak már.
Az a rohadt Ilene Rines! Kitervelte az egészet. Végig az
orromnál fogva vezetett. Most pedig csak úgy elsétál. Képes
hátat fordítani nekem, és csak úgy elsétálni!
Üvöltök, karmolok, harapok, mindent megteszek, hogy
kiszabaduljak, de semmi esélyem. Bassza meg! Nem lehet így
vége! Még annyi mindent meg akarok tenni! Ez az én testem, én
megérdemlem, ő viszont nem! Éveken keresztül megmentettem,
mert tudtam, hogy egyszer csak az enyém lesz. Hazudtam,
manipuláltam és gyilkoltam érte. Mindenki eszén túljártam,
játszadoztam, hogy elérjem a célomat, nem lehet ez az utolsó
fejezet!
Megérzem a tűt a karomban, és hamarosan elsötétedik a
világ. Az utolsó lélegzetemmel még bosszút esküszök Rines
ellen, bár valahol legbelül érzem, hogy ezt sosem fogom tudni
teljesíteni.

CORINNA

Eredménytelenül telnek a napok. Rendszeresen visszajárok a

régi lakásomhoz, hátha feltűnik a zaklató, de egyszer sem
követett senki hazáig. Egyszer sem láttam semmi gyanúsat.
Egyszer sem várt borosüveg az új ajtóm előtt. Ez felbosszantott.
A harag adott elég erőt, hogy belevágjak a tervembe. Még azt is
kockáztattam, hogy Alex, Andre vagy Nasos észrevesznek, és
akkor színt kell vallanom. Akkor szembe kell néznem velük, és
válaszolnom olyan kérdésekre, amelyekre nem akarok. Mert
nincs értelme.
Tényleg akartam ezt. A bosszút. El akartam fogni azt a
rohadékot, és közölni vele, hogy nem… engem nem lehet csak
úgy elintézni. Tulajdonképp hálás lehetek Alexnek, hogy így
megforgatta bennem a kést. Mert eszembe jutott, milyen volt a
régi Corinna. Attól, hogy már nem iszom, lehetek az az erős és
vehemens nő, akivé a pia tett.
Összetörtem, igen.
De összeszedtem magamat!
Egyedül! Mint mindig. Mint egykoron. Ezért sosem fogom
feladni. Akár hónapokba, akár évekbe telik, valahogy ki fogom
deríteni, kit bízott meg az a pszichopata ribanc. Hogy ki próbált
meg tönkretenni, és mi vitte rá erre.
Válaszokat akarok.
És így vagy úgy, de megkapom őket…

NIKI

Megint ugyanazt álmodom. Itt állok önmagam – valljuk be –

sokkal vagányabb formája előtt. Sugárzó. Magabiztos. Én pedig
csak egy szürke senki vagyok, egy elnyomott csikk a
hamutartóban, egy elszáradt levél, amelyet elfúj a szél.
–  Nincs szükségem rád – mondom erőtlenül az előttem
magasodó nőnek, aki én vagyok, de mégsem.
– Ó, ugyan már! – vág vissza, és összefonja a karját a mellkasa
előtt. Dühösnek tűnik. – Dehogy nincs! Hiszen ezért találtál ki,
nem? Hogy én vigyem a hátamon az életet, te pedig csak akkor
létezz, amikor minden könnyű.
Behunyom a szememet.
– Ez nem a valóság. Ő nem létezik.
– Dehogynem. És minden egyes szavadat hallom, sajnos…
 – Nem létezel! – üvöltök rá, mire hátrahőköl. Megdöbben, de
gyorsan összeszedi magát és elmosolyodik.
– Egyek vagyunk, Niki, akár akarod, akár nem.
Megrázom a fejemet.
–  Nem én tettem – teszi a mellkasára a tenyerét. Hangja
mézesmázos. – Nem én öltem meg Yannát meg Pablót. Ketten
csináltuk.
A fülemre tapasztom a kezemet.
– Nem!
– Ketten öltük meg őket.
Én ezt nem hallgatom tovább. Fel akarok ébredni! Azt
akarom, hogy vége legyen ennek az őrületnek!
–  Mindketten ugyanazt akartuk… a halálát… – Nevetése
visszaverődik képzeletem falairól.
–  Tűnj el! – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér, de ő csak
folytatja.
–  Ne gondold, hogy ártatlan vagy. Ugyanolyan bűnös vagy,
mint én.
– Tűnj el, tűnj el, tűnj el!
Felriadok. A nevetése még mindig ott visszhangzik a
fülemben. A szoba csendes körülöttem, a folyosóról sem
szűrődik be semmilyen zaj. Odakint nappal van, fogalmam
sincs, hány óra. Érzem, ahogy egy izzadságcsepp végigfolyik az
arcom jobb oldalán. Letörlöm.
–  Basszus – nyögöm erőtlenül. Fáradt vagyok. Úgy érzem,
mintha egy szemhunyásnyit sem aludtam volna, pedig
valószínűleg több nap telt el úgy, hogy nem voltam magamnál.
Ő én voltam. Éreztem, ahogy elhagyom a testemet, ő pedig úgy
suhan a helyemre, mint egy kecses pillangó. Tényleg éreztem.
Felkelek az ágyról és a mosdóhoz lépek. Hideg vizet
fröcskölök az arcomba. Ez talán némiképp visszatérít a
valóságba. Bár már azt sem tudom, mit jelent ez. Eltévedtem a
saját életemben, közben pedig csak egy vendég vagyok a
testemben.
Nem!
Inkább ő a vendég. Egy hívatlan vendég, akit nagyon nehéz
kitessékelni. Nem mintha próbáltam volna. Egyszer sem volt rá
alkalmam. Vagy talán mégis? Valójában nem vagyok biztos
benne. Úgy hiszem, nem tudtam a létezéséről, de mi van, ha
mégis? Ha legbelül éreztem, hogy valami nem stimmel? Mert
így volt. Ott ólálkodott körülöttem egy kósza gondolat arról,
hogy az őrület befészkelte magát az otthonomba. Nem
véletlenül volt a kétség a hálótársam az utóbbi időben. És
mégis… Én csak el akartam nyomni, el akartam temetni, ahogy
minden mással is tettem egész életemben. Éreztem, hogy
valami nem stimmel, ez biztos. De túl rémült voltam, hogy
tegyek ellene valamit.
Nyílik az ajtó, mire felkapom a fejemet. A doktornő lép be
rajta széles mosollyal az arcán.
–  Üdvözlöm újra közöttünk, Niki! – Megáll a széke mögött,
elégedetten mér végig. – Hogy van?
– Nem túl jól – ismerem el. – Amit legutóbb megtudtam…
A földre szegezem a pillantásomat. Az érzések hullámokban
törnek rám. Harag. Bűntudat. Gyűlölet. Elképesztően erős. A
mellkasomra szorítom a kezemet, erőlködnöm kell, hogy
elnyomjam.
 – Ne tegye, Niki! – szól rám dr. Rines. – Hagyja, hogy magával
ragadja.
–  De nagyon fáj – mondom a mellkasomat markolászva. Azt
hiszem, még sosem éreztem ekkora fájdalmat. Még Thomas
elvesztésekor sem. Mindig azt hittem, hogy szerelmes vagyok.
Igen, borzalmasan szenvedtem, de az semmi volt ahhoz képest,
amit most érzek. És ha visszagondolok, rájövök, hogy bár
szerettem őt, nem teljes szívemből.
Megrázom a fejem, hogy az emlékkép tovaröppenjen.
–  Engedje el magát! – Dr. Rines közelebb lép, és a vállamra
teszi két kezét. – Húzza ki magát, és képzelje el, hogy a fájdalom
és minden más érzés elárasztja a testét. Azért érzi olyan
intenzíven, mert jelenleg a mellkasában és a gyomrában
összpontosul. Hunyja be a szemét, és képzelje el, hogy az a
gombóc szétárad a testében.
– Próbálom…
– Próbálja erősebben! Audrey nem fog engedélyt kérni, hogy
átveheti-e az irányítást a teste felett, egyszerűen csak meg fogja
tenni, ha alkalma nyílik rá.
Lehunyom a szemem. Erősen. Közben igyekszem befogni a
számat, és nem kimondani azt, ami először eszembe jut. Nem is
baj, ha átveszi az irányítást. Akkor legalább megszűnik minden
érzés.
–  Nem teheti érzésektől mentessé az életet, Niki. Ez
egyszerűen nem így működik. Emberek vagyunk és érzünk. Az
öröm, a boldogság, a hála ugyanúgy az életünk részei, mint a
fájdalom, a szenvedés, a gyász, a bűntudat és még sorolhatnám.
Nem teheti meg, hogy kizárja őket, mert össze fog roppanni –
vagy így, vagy úgy. És ez az ön esetében már meg is történt,
hiszen Audrey létezik.
Legyek erős…
Erősnek kell lennem…
Felködlik előttem az álom. Magam előtt látom a nőt, aki
magabiztos, határozott és sugárzik belőle a tettrekészség. Ő meg
tudná oldani ezt a helyzetet. Észre sem veszem, hogy az utolsó
gondolatot hangosan mondom ki, csak amikor a doktornő
válaszol.
–  Igen, mert ő a maga érzéketlen része. Ön az érző, ő az
érzéketlen, és mindez azért történt így, mert maga
érzéketleníteni próbált. Úgy élte le az egész életét, hogy
elnyomta a negatív érzéseket magában, amelyek Audrey-ban
összpontosultak. És tudja, mit? Őt aztán nem érdekli sem maga,
sem senki.
Dr. Rines előveszi a telefonját a zsebéből, majd néhány
másodperc múlva meghallom a saját hangomat.
–  (…) tényleg mindenkit el akartam tüntetni Niki mellől,
tényleg azt akartam, hogy csak mi ketten legyünk. Azért, hogy
ha elpusztítom és átveszem az irányítást a teste és az elméje
felett, akkor senkinek se szúrjon szemet! Senki se akarjon
megállítani. Senkinek se kelljen megjátszani magamat.
A doktornő leállítja a felvételt, majd elteszi a telefonját.
Annyira elképedek, hogy képtelen vagyok bármit is kinyögni.
Elkerekedett szemekkel nézek fel az előttem magasodó nőre, aki
vesz egy mély levegőt és enyhén bólint.
– Elpusztíthat? – kérdezem, amikor megtalálom a hangomat. –
Ez lehetséges…?
 –  Igen, lehetséges. Ezért nagyon fontos, hogy összeszedje
magát és olyan dolgokat is megtegyen, amiket eddig még soha.
Alábbhagy a nyomás a mellkasomban. Kezdem felfogni, mibe
is keveredtem. Megdörzsölöm a szememet és leülök a székre. A
doktornő is így tesz.
– Mi a következő lépés? – suttogom.
–  Szembe kell néznie a veszteséggel. Szembe kell néznie
mindennel, amit Audrey tett. Tudom, hogy Yanna elvesztése
nagyon fáj önnek, de ezt is meg kell élnie. Beszélnie kell róla.
Sírnia kell. Toporzékolnia. Kiadnia a dühét.
Beharapom a számat, automatikusan nyomom el a feltörni
készülő sírást.
– Szóval?
Kell néhány másodperc, mire meg tudok szólalni.
–  Yanna olyan volt nekem, mintha a nővérem lett volna. Azt
éreztem, hogy neki is ilyen fontos vagyok, de aztán kiderült,
hogy még fontosabb. Szerelmes volt belém. Sosem álltak tőle
távol a nők, de akkor sem hittem volna, hogy én leszek az, aki…
– Muszáj tartanom néhány másodperc szünetet. – Amikor
megtudtam, picit megijedtem, de aztán… – megvonom a
vállamat.
– Az ágy alá söpörte.
Bólintok.
–  Nagyon szerettem őt. – Letörlök egy elszabadult
könnycseppet az arcomról. – Sosem mondtam neki, hogy
mennyire. Az utóbbi időben ráadásul eléggé megromlott a
kapcsolatunk. Csúnyán viselkedtem vele. Azt hittem, ő akar
keresztbe tenni nekem. De persze köze sem volt hozzá. Ő is csak
áldozat volt.
A sírás bugyogva tör fel belőlem. A doktornő a kezembe ad
egy zsebkendőt, amit rögtön az arcomra szorítok.
– Nagyon jól csinálja. Élje meg, milyen érzés ez.
– Szar – nyögöm. – Bűntudatom van. Minden miatt. Valójában
kihasználtam őt. Aztán meg…
Folytatni akarom. Beszélni akarok, de egyszerűen annyira
sírok, hogy a szavak artikulálatlan zagyvaságként törnek elő
belőlem. Újra visszatért a nyomás a mellkasomba, de már nem
olyan erős, mint volt. Minden egyes könnycseppel könnyebb
leszek. Nem mintha megérdemelném… De a doktornő szerint
csak akkor tudok meggyógyulni, ha én is akarom. És akarom! Ki
akarok menni Yanna sírjához. Elnézést akarok kérni Corinnától.
Fogalmam sincs, hogyan fogom folytatni az életemet, de idővel
talán rájövök. Idővel talán én is megbékélhetek.

NIKI

–  Hipnózis? – kerekedik el a szemem. – Ilyet komolyan

csinálnak?
Dr. Rines bólint.
–  Ez is ugyanúgy a terápia része, mint az, hogy mindennap
beszélgetünk. Sokat fejlődött az utóbbi két hétben, Niki. Úgy
gondolom, ideje lenne mélyebbre ásni, és szembenézni
mindazzal, amit Audrey tett.
 Lenézek a kezemre, amely az ölemben pihen. Hihetetlen,
milyen gyorsan telik az idő. Már két hét eltelt azóta, hogy a
doktornő arra kért, éljem meg a gyászt. Azóta találkoztam egy
férfival, aki dühkezeléssel foglalkozik. Ő nem az intézmény
dolgozója, direkt a doktornő kérésére jött el hozzám. Segített a
felszínre hozni és kezelni az indulataimat, amelyeket eddig csak
félresöpörtem. Nagyon tanulságos órák voltak ezek. Viszont
akkor azt gondoltam, hogy a párnába üvöltésnél és a
tányértörésnél furcsább dolog már nem fog történni velem, de
ezek szerint mégis. Hipnózis…
– Mi lesz, ha…?
–  Nem fog felbukkanni. Mint mondtam, sokat erősödött
lelkileg és mentálisan is. Nyilván a kezelés itt még nem ért
véget, de már nincs olyan könnyű dolga magával, mint azelőtt.
Álmodik még vele?
– Igen, minden este.
–  Oké, nincs ezzel gond. Idővel az álmok is elmúlnak. –
Lapozgatni kezd a mappában, felír valamit az egyik papírra,
majd újra rám pillant. – Szóval? Hipnózis? A maga beleegyezése
nélkül semmi sem fog történni, de azt tudnia kell, hogy minél
később veszi rá magát erre, annál később fog tudni hazamenni.
–  Még mindig nem hiszem, hogy haza kellene engedniük.
Audrey így sosem fog megbűnhődni azért, amit tett.
Pontosabban: sem én, sem ő nem fogunk megbűnhődni.
A doktornő sóhajt egyet, és az ölében fekvő mappára teszi
összekulcsolt kezét.
– Ezt már megbeszéltük. Nem ítélhetik el.
– Pedig kellene.
 –  Nem, nem kellene. Nem volt tudatában annak, mit tesz.
Azért van itt, és nem a rendőrségen.
– Ez nem elég szigorú büntetés – motyogom.
–  Tudja, én hogy látom, Niki? Úgy, hogy épp ebben a
pillanatban is a büntetését tölti. Sok bűnöző egyáltalán nem
veszi a fáradságot, hogy szembenézzen a tetteivel, de magának
kötelező. Hiszen ez is a gyógyulás része.
Nem mintha ettől jobban érezném magamat, de jólesik, hogy
törődik az érzéseimmel.
– Maga egy olyan negatív érzelmi spirálba csöppent, ahonnan
nem volt kiút. Gyerekként is csendes és zárkózott volt. Sokkal
érzékenyebb, mint a nagy átlag. A szülői közöny miatt a
személyisége elkezdett labilissá válni. Az érzelmileg labilis
emberek hajlamosak nagyon szélsőségesen viselkedni.
Ugyanakkor a maga állapota mégsem fajult idáig. Helyette jött a
függőség, az ital, a drogok és a szex. Az előbbi kettőnek
köszönhetően pedig felütötte a fejét az identitászavar, aminek
már kellőképp meg volt ágyazva. De! Még egyszer
hangsúlyozom: de! A pszichoterápiával és a gyógyszeres
kezeléssel lehetséges, hogy teljes életet éljen. Főleg, mivel az
állapota napok óta stabil. Audrey nem jelentkezik, maga már
nem akar menekülni, és ha ez így marad, minden rendben lesz.
De vajon ez így is marad? Mármint, ha eddig úgy éltem az
életemet, hogyan élhetném máshogy egy adott pillanattól
kezdve? Kétségtelen, hogy a terápia és a kezelések sokat
segítenek, de mi lesz, ha majd visszaesek? Mi lesz, ha odakint, a
doktornő nélkül szétcsúszom?
–  Látom, ráncolja a homlokát. Most inkább ne agyaljon
semmin. Lépésről lépésre haladunk, ahogy megbeszéltük.
– Rendben. Benne vagyok a hipnózisban.

JELENTÉS

Kezelőorvos: Dr. Ilene Rines

Páciens: Niki Varela
Diagnózis: disszociatív identitászavar

(…)
A másik selfrész, Audrey egy tudattalan
mechanizmus szülötte, amellyel Niki Varela
védte magát gyermekkorától kezdve a
szorongással és a kellemetlen, negatív,
fájdalmas érzésekkel szemben.
Az énvédő mechanizmusok arra szolgálnak,
hogy segítsenek az alanynak megküzdeni a
nyomasztó és felkavaró élményekkel, amelyek
folyamatos szenvedést okoznak neki a
hétköznapokban. Ilyenkor a páciens hajlamos a
szőnyeg alá söpörni a problémákat, tudomást
sem venni róluk, önbecsapással vagy
tagadással átlendülni rajtuk. De gyakori
jelenség a behelyettesítés, a projektálás és a
regresszió is.
 Niki Varela elmondása szerint nem gondolt
semmi rosszra, amikor elkezdett furcsa
dolgokat felfedezni maga körül. Az első ilyen
a borospohár volt, amely
megmagyarázhatatlannak vélt módon tűnt fel
az otthonában. Ezt követték a borosüvegek.
Miss Varela akkor az önbecsapás, az elfojtás és
a tagadás mechanizmusát használta, hogy
képes legyen megbirkózni ezzel a helyzettel.
(…)
Niki Varela állapota stabil és jól reagál a
kezelésekre. A hipnoterápiának köszönhetően
elkezdtük visszahozni azokat az emlékeket,
amelyeket elfeledett, míg a másik selfrész,
Audrey volt a fényben. Úgy tűnik, Niki
egyelőre jól reagál a hipnoterápiára, amelynek
során egy mély, transzszerű állapotba kerül. Ez
az eddigi leghatékonyabb módszer, amellyel
elő tudjuk hívni a disszociatív
identitászavarban szenvedők rejtett emlékeit.
Sikerrel alkalmaztam több páciens esetében is.
Elcsendesítem az agy analitikus részét, így a
páciens teljesen a tudattalanjára koncentrálhat.
Szükségesnek tartom előhozni a gyermekként
elfojtott emlékeit is, hogy feldolgozásra
kerülhessenek.
 Emellett érzelemfókuszú terápiát javaslok
még, hogy Miss Varela megértse és
megismerje ezeket az eddig elfojtott
érzelmeket. Ennek segítségével képes lesz
irányítani azokat, így a viselkedését is. Hiszen
az érzelmek nem egyszerűen befolyásolják az
identitás kialakulását és a viselkedést, hanem
az alapját képzik.
A páciens megtanulja, hogyan kezelje a
negatív érzéseit, illetve hogyan fókuszáljon a
pozitívakra. Ehhez további segítség gyanánt
légzéstechnikát, vizualizációt, meditációt és
zeneterápiát is javaslok.
Ha továbbra is stabilnak ítélem Miss Varela
állapotát, illetve a hipnoterápia nem fog
szélsőséges reakciókat kiváltani nála az
elkövetkezendő hetekben, a jövő hónap elején
elkezdhetjük a gyógyszeradag csökkentését és
beállítását.
(…)

Dátum: 2018. 12. 28.

Dr. Ilene Rines

Dr. Ilene Rines
 NIKI

Elmondhatatlanul ideges vagyok.

Két hónap telt el azóta, hogy a doktornő megmutatta a
felvételt. Két hete már kijöhetek a közösségi terekbe, és az
udvaron is sétálhattam. Persze kísérettel, de nem számít. Olyan
jó volt látni a napot! Bár odakint egy kicsit hideg volt. El sem
hiszem, hogy már február van! Ahogy azt sem, hogy végre
fogadhatok látogatót.
Dr. Rines azt javasolta, hogy legelőször Alexszel beszéljek. Ő
sokat érdeklődött utánam, amióta itt vagyok, és szerinte nekem
is jót tenne. Először határozottan nemet mondtam, de aztán
elkezdte fúrni a kíváncsiság az oldalamat. Tudni akarom, mi
van Corinnával. Az sem számít, ha soha többé nem akar látni,
viszont tudnom kell, hogy jól van-e. Hogy nem szokott vissza.
Hogy nincs egyedül. Olyan erős volt ez a késztetés, hogy végül
belementem a találkozóba. A doktornő azt javasolta, hogy a
kertben találkozzunk, mert ott sokkal nyugodtabban tudunk
beszélgetni. Egy ápoló kísér végig a zajos folyosón ki, a
szabadba. Erős szél fúj, muszáj volt sálat is vennem a
kabátomhoz.
Sokszor elképzeltem már, milyen érzés lesz újra látni Alexet.
De… sokkal rosszabb, mint hittem. A lépcső előtt áll néhány
méterrel, és a doktornővel beszélget. Azonnal felém pillant,
amint kilépünk az ajtón. A szívem a torkomba ugrik, és nem sok
hiányzik, hogy elhányjam magamat. A szégyen és a bűntudat
árnyként siklik fölém.
 Néhány lépéssel távolabb állok meg tőlük, mire a doktornő
rám mosolyog.
–  Egy óra a látogatási idő, de el tudunk csalni még plusz egy
felet – kacsint. – Ha szükségük van rám, tudják, hol találnak –
mondja, s ezzel magunkra hagy.
Nem merek Alexre nézni. Beharapom a számat, és inkább a
virágokat bámulom a lábam mellett. Legszívesebben hátat
fordítanék és elrohannék, de még arra sem vagyok képes, hogy
felemeljem a lábamat. Bár hideg szél fúj, az arcom ég,
szerintem olyan vörös, mint a tűz.
– Jó látni, Niki – mondja azon az ismerős, érdes hangon, amit
úgy kedveltem benne.
Bólintok, de még mindig nem nézek rá. Hallom, ahogy a
murva megnyikordul a talpa alatt. Felkapom a pillantásomat,
látom, hogy közelebb lép.
–  Inkább ne! – szólok rá, és összefonom a karomat a
mellkasom előtt, miközben hátralépek kettőt.
– Rendben – tárja szét a tenyerét, fejével a kert felé int. – Mit
szólnál, ha sétálnánk egyet? Nem kell beszélgetnünk, ha nem
akarsz.
A körmömmel kezdek babrálni zavaromban, és egy szó
nélkül elindulok a kert irányába. Hallom, hogy ő is elindul.
Tisztes távolságban lépdel mellettem, amiért hálás vagyok.
Szükségem van a térre, amíg egy kicsit oldódik a zavarom. Bár
jelenleg nem sok esélyt látok erre.
– Biztos tudni akarod, hogy van Corinna – töri meg a csendet
Alex. – Az öcsém, Andre, akiről már neked is meséltem,
felbukkant nálam néhány hónapja. Közölte, hogy le akar szokni.
Corinna terelgette egy rövid ideig, azóta pedig rendszeresen jár
a gyűlésekre, és négy hónapja tiszta. Corinna sem szokott
vissza, szóval jól van.
– Ezt örömmel hallom – bukik ki a számon automatikusan.
– Dr. Rines szerint te is jobban vagy.
Megvonom a vállam. Nem akarok az állapotomról vagy az
érzéseimről fecsegni.
– Nem tudtam, hogyan fogsz reagálni a találkozásra, de most
azt látom, hogy nem vagy túl boldog tőle. – Nem kertel.
Kimondja, amit gondol. Pont így ismertem meg.
– Én csak… – Rögtön magyarázkodásba kezdek. Nem akarom,
hogy rosszul érezze magát. Jó érzés látni, attól, hogy egy
pszichopata lakik bennem, a kedves Niki is jelen van. – Nem
tudom, hogyan viszonyuljak ehhez az egészhez.
– Megértem. Nem lehet könnyű neked.
–  Á! Inkább Corinnának nem lehetett könnyű. Kirántották a
lába alól a talajt rendesen. Vagyis hát, én…
Rossz kimondani. Még mindig. De már sokkal könnyebben
megy. A doktornő mindig azt mondja, hogy nem kell így
magamra vennem Audrey tetteit, de én nem akarom festeni a
szart.
– Nem te voltál, Niki. Corinna pedig erős nő. Van új lakása, új
munkája és barátai is. – Az utolsó szó szíven üt. Corinnának
annak idején nem volt senkije rajtam kívül. Most viszont van.
Úgy tűnik, továbblépett. Ennek persze örülök, mégis…
–  Úgy hiszem, vannak olyan tettek, amik nem érdemelnek
megbocsátást – mondom.
– Én is így hiszem – feleli, mire erősen megdobban a szívem,
mintha át akarná szakítani a mellkasomat. – De abban nem
értünk egyet, hogy melyik tettek tartoznak ide. Te nem voltál
beszámítható állapotban.
–  A doktornő is folyton ezt mondja, de ha én is így
gondolnám, akkor homokba dugnám a fejemet. Nem értem,
hogy miért akarja mindenki ezt – csattanok fel, ami egyre
többször történik meg. Dr. Rines szerint ez már annak a jele,
hogy nem nyomom el magamban az érzéseimet. A
kifejezésükön még van mit finomítani, de már jó úton vagyok.
–  Csak azt akarjuk mondani, hogy legyél egy kicsit
türelmesebb és elfogadóbb magaddal.
Megrázom a fejemet. Ahhoz képest, mennyire nem akartam,
hogy feljöjjön ez a téma, csak sikerült belemerülnünk.
– Ahogy mondtad, nem értünk egyet.
– Látom, nem tudlak meggyőzni.
Csendben sétálunk tovább. Az indulattól forr a vérem.
–  Elegem van abból, hogy mindenki meg akarja mondani,
hogyan kellene éreznem magamat, vagy mit kellene gondolnom
erről a helyzetről. Csak azért közlöm veled, mert dr. Rines
mindig azt mondja, hogy ne fojtsak el semmit magamba.
Dühtől lángol az egész testem. Ami rendben van. Nem baj, ha
néha dühös vagyok. Ezt is nemrég tanultam meg. Kifejezhetem
a haragomat, a csalódottságomat és minden mást is.
– Azért, mert pontosan tudjuk, hogyan működik ez a…
–  Ki ne mondd, hogy identitászavar, mert kiakadok! –
sziszegem a fogaim között.
– Akármit gondolsz, Audrey akkor sem azonos veled.
–  Te már csak tudod, nem? Hiszen megcsókoltad. – Amint
kimondom, már érzem, hogy nem kellett volna. Érdekes, mert
az első dolog, ami a hipnoterápia során felbukkant, ez a kép
volt. Nagyon gáz volt beszélni róla a doktornőnek. Főleg, mivel
akkor is féltékenynek éreztem magamat, pedig az én szám volt,
amihez az ő ajka hozzáért. Milyen nonszensz már ez?
– Ezt meg honnan tudod? – torpan meg mellettem Alex, mire
én is megállok és szembefordulok vele.
–  Úgy tűnik, dr. Rines nem oszt meg veled mindent –
gúnyolódom.
–  Azt hittem, hogy te vagy az! – mér végig összeszűkült
szemekkel. Ökölbe szorítja a kezét, az izmai megfeszülnek a
karján. – De ezt neked is tudnod kell, ha emlékszel.
– Mielőtt félreértenéd, csak a hipnoterápia miatt emlékszem.
Szikrázik közöttünk a levegő, szinte tapintható a feszültség.
Nem hittem volna, hogy ilyen irányt vesz majd a beszélgetés.
– Aggódtam érted, ő meg átvert. A legnagyobb gyengeségemet
fordította ellenem. – Szavaiból eltűnik az indulat, arcáról
leolvad a közönyösség. Ahogy rám pillant… nem is tudom,
mikor nézett utoljára így rám egy férfi.
Megijedek. Kedveltem őt. Most is kedvelem. De nem hiszem,
hogy ez túl jó ötlet. Mármint… sérült vagyok. Nem kellene
belemásznunk valamibe, amiből nem lesz kiút. Valamibe,
aminek köszönhetően mindketten csak sérülni fogunk.
–  Azt hiszem, jobb, ha mész – közlöm higgadtságot erőltetve
magamra, majd sarkon fordulok, és beszaladok az épületbe.
 II. RÉSZ

JELENTÉS

Kezelőorvos: Dr. Ilene Rines

Páciens: Niki Varela
Diagnózis: disszociatív identitászavar

Niki Varela állapota stabil.

Javaslom a hazaengedését rendszeres
pszichoterápia és gyógyszeres kezelés mellett.

Dátum: 2019. 10. 08.

Dr. Ilene Rines

Dr. Ilene Rines

NIKI
Lehet különbséget tenni az épelméjűség és az őrület között?{13}
Mielőtt bekerültem volna az intézetbe, normálisnak éreztem
magam. Most sem gondolom másképp. A két időpont között
azonban eltelt majd másfél év, és kiderült, hogy egyszerre
vagyok őrült és hétköznapi. Az egyik énem képviselte az egyik
pólust, a másik a másikat. Most azonban már mindkettő
bennem van. Hogy fogok ezzel megbirkózni? Dr. Rines szerint
menni fog. Amikor megosztottam vele abbéli aggodalmaimat,
hogy fogalmam sincs róla, ki vagyok, akkor csak annyit
mondott, hogy nézzek bele a tükörbe, és elemezzem ki, amit
látok. De én csak önmagamat látom. A régi, normális Nikit, aki
egykor is voltam. És akiről kiderült, hogy annyira mégsem
normális. Szóval tanácstalan vagyok.
Arról sincs fogalmam, hogyan boldoguljak a világban.
Hogyan tettessem azt, hogy minden rendben van velem. Dr.
Rinesnak persze erre is volt egy frappáns válasza. Azt mondta,
hogy emiatt sem kell rosszul éreznem magam, hiszen ritka az
olyan ember, aki nem visel álarcot. Az érzések megélése és
felvállalása nem egyszerű, és egyértelműen nem idegenek előtt
történik elsősorban. Csak azzal osszam meg önmagamat, akivel
meg szeretném osztani. Nem tudom, létezik-e ilyen ember. Ő
erre csak elmosolyodott és rám kacsintott. Fogalmam sincs,
miért. Na jó. Van egy sejtésem, de inkább ezt nem gondolom
tovább.
Így is elég nehéz ez nekem. Amikor a doktornő közölte, hogy
javasolni fogja, hogy hazamehessek, bepánikoltam. Mármint
nem a szó hagyományos értelmében, de nagyon megijedtem.
Hónapok óta az a pusztítóan fehér szoba volt az otthonom, ahol
az ágyam felett cipőtalpfoltok éktelenkedtek. Tudtam, hogy
Audrey miatt vannak ott, mégis… amikor rájuk néztem, furcsa
érzés kerített hatalmába. Amikor rá gondolok, az álmokra, vagy
ahogy a testembe siklott, amikor értesültem Yanna haláláról,
kicsit olyan, mintha elvesztettem volna egy fontos személyt.
Erről is szóltam a doktornőnek, aki közölte, hogy így is volt.
Audrey fontos volt számomra. Egykor. Igaza van. Tényleg az
volt. A hipnoterápiának köszönhetően számos érzésére,
gondolatára és tettére fény derült. Valójában megértettem azt is,
miért akart elpusztítani. Végső soron ő volt az életképesebb, én
pedig csak valaki, aki nem használja ki az erejét. De fordult a
kocka. Ő nem létezik többé, én pedig megerősödtem. Máshogy
látom már a dolgokat, mint azelőtt. Sokat változtam.
A kezelések során felszínre került az a sok szenny, amit
éveken keresztül magamban gyűjtögettem. Azelőtt sosem
ismertem volna be, hogy mennyire neheztelek az anyámra és
mennyire gyűlölöm az apámat. Úgy voltam vele, hogy ők is azt
adták tovább, amit a szüleiktől kaptak, de ezek csak szavak
voltak. Valójában sosem fogadtam ezt el. Csak a gyűlölet és a
neheztelés miatt érzett bűntudatom túlságosan elviselhetetlen
volt, ezért döntöttem úgy, hogy ezt a magyarázatot vésem bele a
saját agyamba, ezzel kiváltva egyfajta álelfogadást. Most
azonban már nem próbálok meg magyarázatokat keresni.
Egyszerűen nem akarok többé a múltammal foglalkozni. A
jövőmre akarok koncentrálni. Azokra az évekre, amelyeket még
nem fecséreltem el függőséggel, alkohollal és a kezelésekkel.
Az ajtó nyílására eszmélek fel a gondolataimból, mint oly
sokszor. Dr. Rines mosolygó arca jelenik meg előttem.
 – Itt van az édesanyja, Niki.
Nagy sóhaj kíséretében állok fel az ágyról, és azzal a
minimális cuccal, amim volt, elhagyom a helyiséget. Örülnöm
kellene, mégis nehéz szívvel teszem meg a lépéseket a
nővérpultig. Aláírok még néhány iratot, azután dr. Rines kikísér
az épületből. Ez a hely egyfajta stabilitást adott nekem.
Biztonságot. Tudom, ez hülyén hangzik, mégis így érzem.
Aztán meglátom az édesanyám mosolyát. Fogalmam sincs,
mikor láttam utoljára. Miután Alex meglátogatott tavaly
novemberben, közöltem a doktornővel, hogy nem akarok több
látogatót fogadni. Senkit. Így az édesanyámat sem láttam.
Néhányszor felbukkant az arca a hipnoterápiák során, és ahogy
ez eszembe jut, egyszerűen csak örülök neki, hogy jól van.
Hiszen Audrey őt is bánthatta volna, de nem tette. És ezért hálás
vagyok.
Odamegyek hozzá és megölelem. Ő is magához szorít, bár
érzem azért a közöttünk húzódó szakadékot.
– Úgy örülök, hogy látlak – suttogja a fülembe.
– Én is – mondom automatikusan, de tényleg így érzek.
–  Elintéztem neked a lakást, amit kértél – tol el magától
kartávolságra. – Közel van hozzánk, csupán néhány megálló
busszal. A kikötő és a pláza között.
– Rendben. Köszönöm.
Anya elmosolyodik, majd a doktornőhöz lép, és hálásan
megköszöni neki, amit értem tett. Dr. Rines fogadja a gesztust,
de azért hozzáteszi, hogy ehhez én is kellettem. Szükséges volt
ugyan az ösztönzés, viszont miután meghallottam, hogyan
vélekedik rólam Audrey, onnantól már nem volt visszaút.
Eldöntöttem, hogy le akarom nyomni.
–  Nikinek hetente háromszor kell konzultációra jönnie
hozzám, illetve folyamatosan szednie kell a gyógyszereket.
Egyébként minden rendben van és rendben is lesz.
Ezzel utunkra bocsát. Néhány másodpercig még nézem
távolodó alakját, azután beülök anya mellé az autóba. Kicsit úgy
érzem magam, mint egy szabadon engedett állat. Mármint
vadállat… Élvezem, hogy lezárult egy korszak, de fogalmam
sincs, mi vár rám, és ez megrémít. Mintha most születtem volna
meg: az egész életemet kezdhetem az elejéről felépíteni. Új
lakás. Új cuccok. Új barátok…
–  A lakás valamivel kisebb, mint az előző volt, de szerintem
otthonos – kezdi anya a fecsegést. Ha zavarban van, mindig ezt
csinálja. Nem hibáztatom. Én is zavarban lennék a lányom
mellett, ha tudnám, hogy megölt két embert és egyet
életveszélyesen megsebesített. – Kell még járnod a gyűlésekre?
Elég messze van a központtól.
– Dr. Rines azt mondta, hogy ha akarok, elmehetek.
Azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy: de
valószínűleg nem fogok. Nem vagyok ostoba. Tudom, hogyan
fognak rám nézni az emberek. Sokan hallottak az esetről, ebben
is biztos vagyok. Előítélettel, rosszindulattal és gyűlölettel is
fogok találkozni, erre is felkészültem már. Legalábbis azt
hiszem. Aztán majd meglátjuk… Óriási segítség lesz, hogy
továbbra is járnom kell a doktornőhöz. Legalább nem
vesztettem el teljesen a támogatást.
Anya lelassít az Ifigeneias utcában, egy csendes környéken.
Háromemeletes épületek állnak egymással szemben. A falak
fehérek, a tető és az ablakok pedig kékek. Igazi görög stílus.
–  Megérkeztünk. – Újabb mosoly jelenik meg az arcán.
Hátranyúl a táskájáért, és kiszáll. Követem a példáját. Lassan
sétálunk fel a harmadik emeletre. Kinyitja a lakás ajtaját, és
előreenged. Tényleg kisebb, mint az előző lakásom volt, de
abban is igazat adok neki, hogy azért otthonos.
–  Vettem neked néhány cuccot, illetve tettem némi pénzt a
bankszámládra.
–  Nem kellett volna – védekezem ösztönösen. Apa sosem
szívelte, amikor anya pénzt adott nekem, mert szerinte csak
elherdálom. Persze, igaza volt, hiszen annak idején piát és
drogot vettem belőle.
–  Ne aggódj emiatt! – legyint, és a konyha felé mutat. –
Feltöltöttem a hűtődet és hoztam főtt ételt is. Néhány napig nem
lesz semmire gondod. Szükséged van esetleg még valamire?
Megrázom a fejemet. Valójában csak egyedül szeretnék lenni
egy kicsit a gondolataimmal.
–  Oké, akkor hívj, ha bármi kell. A rendőrség lefoglalta a
telefonodat, szóval vettem neked egyet. – Beletúr a táskájába, és
előhúz egy régebbi típusú érintőképernyős készüléket. –
Beírtam a szükségesebb számokat.
– Köszönöm!
Anya hátrálni kezd, újra elbúcsúzik, majd nehéz szívvel
kisétál az ajtón. Látom rajta, hogy legszívesebben maradna, de
nem teszi, miután nem kérem rá. Veszek egy mély levegőt és
kifújom. Körbepillantok a lakásban, majd az ablakhoz sétálok és
végigpásztázom az utcát. Ha arra gondolok, hogy ki kell
mennem akár csak a boltba is, összeszorul a gyomrom. Nem
akarom, hogy mindenki a gyilkost lássa bennem, de hát nem
nagyon tehetek ez ellen semmit. Szar érzés, mit ne mondjak. De
majd csak megbirkózom ezzel is…
Leülök a kanapéra, az ölembe teszem a kezemet, és csak…
nézelődöm. A fejem üres. Igyekszem kitalálni, mihez is kezdjek
most, de valahogy nem jönnek a gondolatok. Mit kellene
tennem? Hogyan kellene viselkednem? Ha Yanna itt lenne,
minden sokkal könnyebb volna. Itt várt volna a lakásban.
Meghallgatna. Átölelne. Azt mondaná, hogy minden rendben
lesz. De nincs itt, és soha nem is lesz.
Ledőlök és felhúzom a lábamat. Két tenyeremet összeteszem,
és a fejem alá rakom. Talán az lenne a legjobb, ha elnyomna az
álom és fel sem ébrednék néhány napig. Vagy amíg ki nem
találom, mit kezdjek magammal.

CORINNA

– Olyan meleg van, hogy még a bugyimban is izzadság folyik –

közli Amara, amint kilépünk a Solemio ajtaján. Mindössze nyolc
órát dolgoztunk, mégis fáradtnak érzem magamat. Ilyenkor,
szezonon kívül, sok étterem, vendéglátóhely és szálloda zárva
tart. Az emberek ebben az időszakban pihennek, majd a szezon
kezdetén újra munkába állnak, és tíz napokat dolgoznak
egyhuzamban. Ilyenkor keresik meg azt a pénzt is, amiből
decembertől április elejéig bőven megélnek. A Solemio azonban
híres a helyiek körében is, ezért bár sokan egyáltalán nem
dolgoznak, nekünk néha mégis be kell menni. Ez általában heti
két-három napot jelent, és csak nyolc órát dolgozunk. Nem
tűnik soknak, de a főszezon eléggé kiszívja belőlünk az erőt
ahhoz, hogy ne kottyanjon meg ez a pár nap a hétből.
–  Húsz fok sincs – nézek rá furán, és lehúzom a pulóverem
ujját. Nekem ez az idő már hidegnek számít, noha kabát még
azért nem kell. Amara leveszi magáról a kardigánját, és a
dereka köré köti. Fekete haját a feje tetején viseli kócos
kontyban. Meglehetősen sok mindenben hasonlítunk, talán
ezért is jövünk ki olyan jól. Viszont ő… hogy is mondjam…
nagyon sok. Állatira sok. Sokkal nagyobb a szája, sokkal inkább
kimondja, amit gondol, mint én. Ezért gyakran az agyamra
megy, amit meg is mondok neki. Ő erre csak vigyorog vagy
megrántja a vállát, közli, hogy egy bunkó segg vagyok, és
továbbáll. Békén hagy néhány órán keresztül, aztán hazafelé
megint együtt megyünk, mintha mi sem történt volna. Ez olyan
egyszerű így.
–  Nekem akkor is melegem van – fújtat, és színpadiasan
megtörli a homlokát. Elindulunk gyalog a Poseidonos Avén, ám
Amara hirtelen megtorpan. – Azt a mocskos… – Elém rakja a
kezét, hogy én is megálljak. Értetlenül nézek rá. Szeme
elkerekedik, száját eltátja.
–  Mi van, agyvérzést kaptál? – kérdezem, elé állok, és
elkezdek integetni a szeme előtt a tenyeremmel, de nem reagál.
– Corinna.
Hátrakapom a fejem az ismerős hangra. Alex áll mögöttem,
aki olyan… mint mindig. Már értem, Amara reakcióját, aki nem
rest megstírölni minden számára dögös férfit.
–  Rég találkoztunk – folytatja Alex, és ügyet sem vet a
hüledező Amarára.
–  Valóban – motyogom. Jobb nem jut eszembe. Azt hiszem,
egy éve láttam utoljára, amikor közöltem vele, hogy semmi
szükségem rá.
– Csak azért jöttem, hogy ezt odaadjam. – Átnyújt egy papírt,
amit azonnal elveszek tőle. Egy cím van rajta.
– Mi ez? – nézek fel a cetliből.
–  Kiengedték. Most itt lakik. – A távolba pillant, és zsebre
dugja a kezét.
– Ő kérte, hogy…?
–  Nem. Még én sem találkoztam vele. Csak gondoltam, tudni
szeretnéd.
Megbabonázva bámulom a címet. Az utóbbi hónapokban
ezerszer elképzeltem már az első találkozásomat Nikivel.
Egyszer szétvertem a képét, egyszer a nyakába borultam,
egyszer pedig bőgve küldtem el a fenébe. Azt gondoltam, semmi
sem lesz olyan, mint régen volt, hiszen meg akart ölni. Oké,
hogy akkor nem teljesen volt önmaga, de az ő arcát láttam, a
kés pedig az ő kezében volt. Eldöntöttem: sosem fogok
megbocsátani neki. Ez abban az időben volt, amikor Alex úgy
megbántott. Akkor mindenkire haragudtam. Nagyon! Most
mégis, ahogy lenézek a címre, a cetli enyhén remegni kezd a
kezemben, és feltör bennem a vágy, hogy lássam.
Sosem fogom elfelejteni, amit tett. Soha. Viszont ő akkor is
mellettem volt, amikor senki más. Ő. Niki. Nem a pszichopata
ribanc, hanem Niki. Az volt az ő igazi énje.
 –  Köszönöm – mondom, és megköszörülöm a torkomat,
amelyet elszorítanak a feltörő érzések. – Majd talán egyszer… –
közlöm félvállról, és a zsebembe gyűröm a papírt.
Alex szája féloldalas mosolyra húzódik, amiből rögtön tudom,
hogy átlát rajtam. Hát persze. Mindig is átlátott. Ettől nekem is
mosolyognom kell. Felém biccent köszönés gyanánt, majd
sarkon fordul és elvész a tömegben.
–  Ki volt ez az isteni testű, aranyhajú félisten? – nyögi
mellettem Amara. Néhány percre el is feledkeztem arról, hogy ő
még mellettem áll.
– Rólam beszéltek? – lép mellénk vigyorogva Paulos, az egyik
szakácsunk. Rövid szőke haja, kisfiús arca és cingár alkata miatt
mindig azon viccelődünk, hogy a kocsmában tuti elkérik a
személyijét. Amara kiskorúnak hívja, holott már harmincöt. Ez
persze nem tartja vissza attól, hogy majd minden hétvégén
összefeküdjenek.
– Ne viccelj! – vág vissza Amara. A szememet forgatva indulok
tovább. Mögöttem jönnek nevetve, egyikőjük sem a
visszafogottság mintapéldánya. Amíg be nem érnek, óvatosan a
zsebembe csúsztatom a kezemet, és kitapintom benne a papírt.

NIKI

Épp meditálok, próbálok elcsendesedni, amikor kopogtatnak az

ajtón. Sóhajtok egyet, és feltápászkodom a földről. Tuti anya jött
megint valami kajával. Három napja vagyok itt, de azóta
folyamatosan ellát mindennel. Ami tök jó, mert legalább nem
kell kimozdulnom, de annyi kaját hoz, hogy nem győzöm etetni
a kóbor macskákat az udvaron. Oda képes vagyok
lemerészkedni, bár csak kapucniban és napszemüvegben.
Amikor szélesre tárom az ajtót, belém szorul a levegő.
Végignézek a kinyúlt cicanadrágomon és a szakadt pólómon, de
aztán rájövök, hogy ennél szarabb állapotban is látott már. 
Oldalra lépek, hogy be tudjon jönni, majd becsukom mögötte az
ajtót.
– Az anyám küldött?
–  Nem – feleli Alex. Az még rosszabb. Mert azt jelenti, hogy
önszántából van itt.
–  Szép lakás. – Lassan körbepillant, szemügyre veszi a
gyertyákat és illóolajokat. – Boszorkányságra vagy
szellemidézésre készülsz?
– Vicces – gúnyolódom. – Dr. Rines azt mondta, hogy az illatok
segítik a meditációt és megnyugtatják az elmét – vonom meg a
vállam. – Próbálkozom.
Alex rajtam felejti a tekintetét, amitől zavarba jövök.
Akármekkorát változtam, egy dolog továbbra is állandó: az,
ahogyan rám néz, és az, ahogyan reagálok rá. Ezt szerintem
egyetlen terápia sem lesz képes kiölni belőlem. Hiába nem
láttam már hónapok óta, kevés nap telt el úgy, hogy ne
gondoltam volna rá.
– Milyen gyakran kell visszajárnod az intézetbe? – kérdezi, de
nem szakítja el rólam a tekintetét egy pillanatra sem.
– Hetente háromszor.
 – Ilene szerint…
–  Ilene? – szakítom félbe, és felvonom a szemöldökömet. A
féltékenység zöld szemű szörnyként settenkedik mögöttem, alig
várja, hogy rám vethesse magát.
– Igen, ez a keresztneve.
–  Engem kezelt több mint egy évig, de nekem még mindig
csak dr. Rines – felelem gúnyosan, nem tudok visszafojtani egy
ironikus mosolyt sem.
Alex szeme összeszűkül, én pedig már bánom, hogy
kimondtam. Hatékony volt az az érzelemizés terápia, de van
egy-két kellemetlen mellékhatása is, amit még nem igazán
tudok kezelni. Például, hogy ne mondjak ki mindig mindent
azonnal.
Megrázom a fejem, és a konyhába lépek.
–  Teát, kávét? – kérdezem, miközben beteszem a kapszulát a
kávéfőzőbe. Sosem volt ilyen kávéfőzőm, de anya szerint ez
hozzátartozik az élet apró örömeihez. Nem ellenkeztem, amikor
itt hagyta. Nem mintha számított volna, mit mondok.
– Kávét.
Alex közvetlenül mögöttem szólal meg, amitől borsódzni kezd
a hátam. Csak nehogy még közelebb lépjen, különben nem fogom
tudni garantálni, hogy nem szegem meg a saját szabályaimat.
Szó nélkül készítem el a következő adagot. Félve fordulok meg.
Mindössze egylépésnyire áll tőlem. Gyorsan a kezébe nyomom a
kávét, majd belekortyolok a sajátomba. A pultnak
támaszkodom, hogy még távolabb kerülhessek tőle.
– Hogy érzed magad? – Kiissza a kávéját, és leteszi mellém a
pultra a csészét. Velem szemben a falnak támaszkodik,
összefonja a karját. A mellette magasodó ajtóra pillantok, ami
menekülőútként kecsegtet a nappalival egybekötött étkező
irányába.
– Elvagyok. Azt hiszem.
– Hiszed?
– Nem nagyon mozdulok ki, itthon meg túl sok mindent nem
tudok csinálni – ismerem be.
– Régen mindig a tengerhez jártál.
–  Igen, de az az előtt volt, hogy… – Beharapom a számat,
mielőtt kimondanám. Szinte látom magam előtt, hogy megint
egy olyan beszélgetésbe folyunk bele, amibe nem szeretnék.
– Hogy?
– Tudod – dünnyögöm. Dr. Rines szavai járnak az eszemben:
„Legyen őszinte, Niki! Önmagához és másokhoz is. Nem
mindenkihez, de azokhoz, akiket ismer és kedvel, mindenképp.”
Na de mi van azokkal, akiket túlságosan is kedvelek, és nem
akarom ennyire kedvelni?
–  A kezeléssorozat és a gyógyulás csak a jéghegy csúcsa. A
legnehezebb időszak a visszailleszkedés a társadalomba. – Nem
rejti el a hangjában megbúvó együttérzést. Amikor
megismerkedtünk, sokáig fogalmam sem volt, mire gondol.
Profi módon palástolta. Most azonban meg sem próbálja
leplezni.
–  Szerintem képtelenség visszailleszkedni – ingatom a
fejemet.
– Meg sem próbáltad.
–  Hogyan kellene csinálnom? – kérdezem őszintén, mert
tényleg érdekel a véleménye. Én még nem jöttem rá a válaszra.
– Tudom, hogy tele voltak a hírek az arcommal. Gyilkos vagyok,
Alex. Még a függőség bélyegével is nehéz volt megbirkózni,
ezzel meg aztán végképp nem lehet. Talán, ha elmennék innen.
– Ezt már csak inkább magamnak mondom mint lehetőséget.
Talán tényleg ez lenne a legjobb.
– Megfutamodnál?
Felé kapom a tekintetemet. Nem tetszik ez a szó.
– Én inkább úgy mondanám, hogy megkímélném magamat a
szenvedéstől. Fogalmad sincs, hogyan érzem most magam…
– Akkor mondd el! – szakít félbe. – Mindig csak rébuszokban
beszéltél magadról és a múltadról. – Két ujjával idézőjelet
mutat, amikor kimondja a múlt szót. – Sosem mondtál semmi
konkrétat, és most is csak ködösítesz.
– Mert nem akarok róla beszélni. Nem véletlen, hogy eddig se
nagyon mondtam senkinek semmit. Ezek a dolgok rémisztőek
az átlagemberek számára.
– Én nem vagyok átlagember, és ha el akartam volna menni,
már megtettem volna.
Megrázom a fejemet, nem igazán értem, mit akar ezzel. Talán
látja az arcomon a zavart, mert rögtön megszólal:
–  Attól félsz, hogy megriadnak tőled. Hogy megbélyegeznek.
Hogy eltűnnek. Amikor találkoztunk a pszichiátrián, beszéltem
neked Corinnáról. Rosszulesett, hogy továbblépett. Láttam
rajtad.
Leszegem a fejemet. Persze hogy rosszulesett. Volt egy jól
megszokott életem Corinnával, Yannával és Nasosszal. Aztán
egyik pillanatról a másikra minden eltűnt. Ez önmagában is épp
elég lenne…
 – És ez meglepett talán? – vágok vissza.
Alex ahelyett, hogy válaszolna, közelebb lép és eltereli a
beszélgetés fonalát.
–  Megváltoztál. – Tekintetét az enyémbe fúrja. Pont úgy néz
rám, mint az első alkalommal, amikor találkoztunk. Akkor még
nem tudtam, hogy Yanna bérelte fel őt, hogy utánam
nyomozzon. Már előbb tudta, hogy valami nem stimmel velem,
mint én magam.
– Muszáj volt. – Összepréselem az ajkamat. Ahogy a doktornő
mondta, muszáj volt megtalálnom magamban az erőt, különben
sosem jutok ki a pszichiátriáról. Ez persze együtt járt a
változással. – Ha nem változom meg, akkor most már talán nem
én lennék…
Lassan mozdul, mégis későn veszem észre. Óvatosan a fülem
mögé simít egy szőke hajtincset, amelynek vége még mindig
enyhén barna Audrey hülyesége miatt.
– Talán ideje lenne kimozdulnod.
Határozottan megrázom a fejemet, de Alex hajthatatlan.
Közli, hogy vegyem a cipőmet, mert indulunk. Amikor
akaratoskodni kezdek, visszafordul az ajtóból.
–  Megadom az esélyt, hogy a saját lábadon gyere, de
kivihetlek a vállamon is.
Úgy visszavágnék valami csípőset, a harc helyett mégis az
engedelmesség mellett döntök. Az hiányozna, hogy jelenetet
csináljon. Belebújok a cipőbe, bezárom a lakást, majd követem
az autójáig. A napszemüveg már az orromon pihen, a
pulóverem kapucnija a fejemen.
Kinyitja nekem az ajtót, és hátrapillant rám.{14} Óvatosan
felvonja a szemöldökét, de nem szól semmit. Viszont nem
tudom figyelmen kívül hagyni a derűt az arcán. Hangtalanul
beszállok az autóba, és belesimulok az ülésbe. Az utat mély
csendbe burkolózva tesszük meg. Fogalmam sincs, hová
megyünk, de nincs túl jó előérzetem. Már akkor is görcsben volt
a gyomrom, amikor elhagytam a lakásom biztonságot adó falait.
Ez az érzés azóta egyre erősebben lüktet bennem.
Annyira elgondolkodom, hogy már csak arra eszmélek, Alex
leparkol az út mentén. Felpillantok a kovácsoltvas kerítésre, és
egy másodpercre meghalok. Egy másodpercre bevillan egy
emlék, ami nem a sajátom. Egy emlék a gyanakvó tekintetű
nőről, a félelem apró jeleivel az arcán. Yanna. Ő tudta. Mélyen
legbelül tudta. Ezért fordult Alexhez. De miért nem korábban?
Miért nem volt erőszakosabb? Amikor a józanságomról volt szó,
akkor amazonként harcolt velem, de amikor a mentális
állapotomról, mintha elvesztette volna az erejét. Talán nem
akart szembenézni a gyanú pusztító fellegével. Pont úgy, ahogy
én sem akarok szembenézni most vele.
Alex kinyitja nekem az ajtót, és türelmesen vár. Nem
mozdulok. Az eszem azt mondja, hogy rohanjak haza és zárjam
magamra az ajtót. A szívem azonban látni akarja. Tudom, hogy
darabjaira fog hullani, tudom, hogy a repedések, amelyek
tovább mélyülnek, sosem fognak begyógyulni, mégis… látni
akarom. Mert már csak ennyi maradt belőle nekem. Egy sírkő a
temetőben a kovácsoltvas kerítés túloldalán.
–  Miért hoztál ide? – hunyorogva nézek fel Alexre, fél
kezemmel eltakarom a napot.
–  A lezárásért – feleli egyszerűen. – Eddig nem volt rá
lehetőséged.
Lezárás. Hogyne! Az azt jelentené, hogy megbékéltem. Hogy
elfogadtam, ami történt, de nincs így! Hogy is lehetne? Egy
szörnyeteg lakott bennem, és itt ólálkodik most is. Tudom, mit
mond a doktornő, tudom, hogy az állapotom stabil, Audrey
mégis itt van bennem. Összeolvadtunk. Nem érzek őrült vágyat
a gyilkolásra, de akkor is lappang bennem egyfajta harag a világ
iránt. Egy mély és ősi neheztelés, amitől valószínűleg sosem
fogok tudni megszabadulni. Hiszen már nemcsak függő vagyok,
hanem gyilkos is. Hogyan lehetne ezt lezárni?
– Nem gyűlölheted magadat életed végéig.
– Miért ne tehetném? A világ is ezt fogja tenni. – Megvonom a
vállamat, mintha nem számítana. Pedig valójában pokolian fáj.
Gyűlölnek. Érzem a zsigereimben. Hiába gyógyultam meg,
akkor is csak egy gyilkos leszek a szemükben. Ami érthető,
hiszen én is így tekintek magamra, de ez nem jelenti azt, hogy
ettől még kevésbé mardos.
Olyan könnyű lenne megmondani Alexnek, hogy csukja be az
ajtót és vigyen haza. De Yanna sosem szerette, ha menekülök. Ő
mindig arra biztatott, hogy nézzek szembe a nehézségekkel. Ezt
mondta a doktornő is. Amiért most mégis kiszállok az autóból,
az a Yanna és az ereje iránt érzett tiszteletem. Ő nem
futamodott volna meg semmi elől, inkább odafordítaná a másik
orcáját és megvárná a pofonokat. Ő egyszerűen ilyen volt. Én
nem vagyok. Viszont egy percre lehetek. Egy percre magamhoz
ölelhetem a szellemét, és lehetek olyan erős és bátor, mint ő
volt.
Visszatolom az orromra a napszemüveget, és még jobban a
fejembe húzom a kapucnit. Végigsétálunk a murvával kirakott
úton a sírkövek között. Érdekes, milyen különös hangulata van
a temetőknek. Olyan nyugodt és békés. A súlyos csend a
mellkasomra telepszik, de ez valahogy mégis kellemes. Nem
tudom elmagyarázni.
Alex hirtelen letér az útról, óvatosan megfogja a kezemet, és
maga után húz. Yanna sírja az utolsó előtti sorban van. Mióta ő
elment, már számos haláleset történt, a sok név között mégis
rögtön kiszúrom az övét.

Yanna Kormou
Élt 27 évet

Veszek egy mély levegőt, de ki már nem fújom. Próbálom benn

tartani minél tovább. Félek, hogy ha kifújnám, akkor
felszakadna a torkomból a zokogás is. Teszünk még néhány
lépést, majd megállunk a sír előtt. Látom a nevét, tudom, hogy
meghalt, mégis olyan, mintha ez az egész csak egy álom lenne.
Hisz ez túl… túl hihetetlen ahhoz, hogy valós legyen. A levegő
reszketegen távozik a tüdőmből. A szememet kíméletlenül
égetik az első könnycseppek, be kell harapnom a számat
belülről, hogy visszatartsam.
Yanna. Hogy is ne gyűlölhetném magamat életem végéig?
Pablo miatt is elképesztő bűntudatom volt, hiába alázott meg
egy egész kávézó előtt. Az ő halálában játszott szerepem
azonban sokkal kevésbé fájdalmas, mint az, amit Yanna
meggyilkolásával kapcsolatban érzek. Mert Yanna volt a legjobb
barátnőm. A testvérem. A másik felem. A jobbik felem! Ezért
olyan nehéz visszagondolni az utolsó hetekre, amiket együtt
töltöttünk. Azt hittem, ártani akar nekem. Ő! Nekem! Audrey ezt
akarta elhitetni velem, én meg simán benyaltam. Sikerült ellene
fordítania. Aztán sikerült elérnie, hogy megöljem.
A könnyeim nesztelenül folynak végig az arcomon, halkan
hullanak alá. Fél szemmel látom, ahogy Alex felemeli a kezét,
talán, hogy letöröljön egy könnycseppet, ám mégis úgy dönt,
hogy inkább nem teszi. Visszaejti a kezét maga mellé, és újra a
sír felé fordul.
–  Sosem utáltam magamat még ennyire – motyogom alig
hallhatóan, ő azonban mégis meghallja. Ebben a némaságban
még a suttogás is kiáltásnak hat.
Alex felém fordul, de nem mond semmit. Jobb is így. Bármit is
mondana, sértésnek érezném ebben a helyzetben. Tettem, amit
tettem. Nincs rá mentség.
Állok még néhány másodpercig a sírra meredve, közben a
Yannával közös emlékeink peregnek a lelki szemeim előtt. Bár
lezárni nem tudom, Alexnek igaza volt abban, hogy el kellett
jönnöm ide. Sosem akarom elfelejteni őt. Soha. Azt akarom,
hogy örökre éljen, és amíg emlékezem rá, addig így lesz.
Megpuszilom a jobb kezem három ujját, és végigsimítok a síron.
Sajnálom, Yanna. Életed legszarabb döntése volt, hogy a
barátnődnek fogadtál. – Ezzel a gondolattal és néhány
könnycseppel búcsúzom, amelyben benne van az összes
fájdalmam, az összes bánatom és bűntudatom.

NIKI
Már négy napja, hogy kint jártam Yannánál. Azóta nem találom
a helyemet. Nem mintha előtte minden rendben lett volna, de
azóta rosszabb. Ki akartam nyomtatni egy közös képünket,
bekeretezni és kitenni a hálószobámban. Aztán arra gondoltam,
hogy ez mekkora pofátlanság a részemről. Hogy nem
szégyellem magam miatta. Úgyhogy ripityára törtem a keretet,
amit az anyámmal hozattam. A dührohamból a fájdalom térített
észhez, amikor elvágtam az ujjamat a törött üveggel. Talán dr.
Rines büszke lenne rám, hogy kiadtam a haragomat, ám tőlem
nagyon távol áll ez a viselkedés. Én nem szoktam így
dühöngeni. Ellenben Audrey…
A négy nap alatt egyszer sem sírtam. Érzelmek széles skálája
hullámzik végig rajtam percről percre, mégsem tudok sírni.
Még akkor sem, amikor megvádolom magamat azzal, hogy
körülöttem mindenki meghal. Mert egy rossz ómen vagyok a
világnak. Ez az egész átok Thomasszal kezdődött. Hiszen az ő
halálában is szerepe volt Audrey-nak.
Néhány idegrohammal később azonban végül
megnyugodtam. Érdekes módon segített benne Audrey
tetoválása. Eddig csak így hívtam, mert ő csináltatta és semmi
sem kötött hozzá. Most azonban, ha ránézek, mindig Yanna jut
eszembe a harcos szóról. Mert ő mindig küzdött a végsőkig.
Ettől jobban érzem magamat. Ettől picit könnyebb. Persze az is
segített, hogy tegnap voltam dr. Rinesnál és kibeszéltem
magamból minden fájdalmat. Ma már kevésbé érzem a
nyomást a mellkasomban. És kevésbé aggódom a holnap miatt.
Épp tévét nézek a nappaliban és a doktornővel való
beszélgetésen gondolkodom, amikor kopogtatnak az ajtón. Anya
mindig bejelentkezik, sosem állít be anélkül, hogy ne szólna, így
csakis Alex lehet a váratlan vendég. Az ajtót szélesre tárva
azonban nem az a kép tárul a szemem elé, amit vártam.
Ugyanis nem Alex látogatott meg. Hirtelen nem tudom, mit
mondhatnék. Olyan kínosan érzem magam, hogy a tenyerem
izzadni kezd, a torkomban pedig egy gigászi méretű gombóc
növekszik. Mintha vattából lenne és percről percre egyre
inkább elzárná a levegő útját, míg végül a torkomat
markolászva esek össze.
–  Jó napot, Miss Varela! – köszönt a férfi, mintha régi
ismerősök lennénk. Nem mondom, hogy most látom először,
mert Audrey már találkozott vele, számomra mégis ismeretlen.
– Rossou hadnagy vagyok a rendőrségtől. – Kezet nyújt, én
azonban nem fogadom a kézfogást. Aprót bólintok, és
türelmesen várok két kézzel az ajtóba kapaszkodva. Annyira
megdöbbent a hadnagy és a mellette álló rendőr látványa, hogy
még levegőt is elfelejtek venni.
– Az egyik lakó miatt vagyunk itt. A neve Aharon Floros. Látta
esetleg a közelmúltban?
–  Nem… – A hangom olyan érdes, mint a reszelő.
Megköszörülöm a torkomat. – Nem igazán ismerem a lakókat.
Még egyikükkel sem találkoztam – vallom be.
–  Akkor azt sem tudta, hogy Mr. Floros rendszeresen
bántalmazta a feleségét? – Felvonja a szemöldökét, fürkésző
pillantást vet rám.
–  Mégis honnan tudtam volna? – kérdezem zavartan. – Mint
mondtam, egyszer sem találkoztam velük.
– Nem hallott különös hangokat felszűrődni az alsó lakásból?
 Megrázom a fejemet.
– Folyton szól itt a tévé – intek hátra a fejemmel.
– Reggeltől estig? – kérdi a hadnagy.
Elvörösödöm, és bólintok. Persze hogy szól. Hiszen a csend
fájdalmas és nehéz. Néha túlságosan is. De ezt a Rossou-
féléknek is tudniuk kellene. Bár nem válaszolok, ő érdeklődve
figyel továbbra is. A hallgatás kezd egyre kínosabbra nyúlni, és
már a pillantását is nehezen viselem. Igen, pont úgy néz rám,
mint egy gyilkosra, akit nem tudott letartóztatni.
– Súlyos a csend – mondom halkan, mire végül bólint.
Mozgásra leszek figyelmes a rendőr és a hadnagy válla felett.
Arra számítok, hogy egy másik rendőr jelenik meg, de nincs
akkora szerencsém. Kezdem azt érezni, hogy egy újabb fosvihar
kerülget, és hamarosan a nyakamba zúdul. A hadnagy és a
rendőr is hátrafordul, amint meghallják a lépteket.
Corinna…
Megtorpan, amint meglátja a két férfit és engem a nyitott
ajtóban. A szemem elkerekedik, eltátom a számat, de persze egy
hang sem jön ki rajta. A hadnagy rám pillant, majd vissza
Corinnára. Annyira gáz ez a helyzet, hogy azt kívánom, nyíljon
meg alattam a föld, és soha többé ne tudjak a felszínre
bukkanni. Ez persze nem történik meg. Amikor senki sem szólal
meg, Corinna tesz egy bizonytalan lépést felénk, mire én
hátraugrok a nyitott ajtóból. A hadnagy újra rám néz a hirtelen
mozdulatra, így pontosan az orra előtt vágódik be a masszív
faajtó. Akkorát csattan, ahogy becsapom, hogy az egész bérház
visszhangzik tőle.
–  Baszki! – A tenyerembe temetem az arcomat. – Ez nagyon
gáz volt.
Most mi a fenét csináljak? Konkrétan a rendőrök és Corinna
képébe vágtam az ajtót. Ráadásul még csak segíteni sem tudtam
nekik, mert ebben a hülye házban egy szomszédot sem ismerek.
Eddig is biztos megvolt rólam a véleményük, ezután meg aztán
végképp meglesz.
– Niki!
Corinna hangjára összerezzenek és hátrálok egy lépést. A
kezem remeg, izzadt tenyeremet a nadrágomba törlöm.
–  Baszki, baszki, mi a fenét keres itt? – mormogom
magamban, mint egy őrült. Nem mintha távol állnék ettől a
hasonlattól.
– Hallom, hogy motyogsz, nyisd ki az ajtót!
A doktornővel már ezerszer átbeszéltük ezt a találkozást,
hiszen biztos voltam benne, hogy eljön a szembesülés pillanata.
Most azonban minden, amit ezzel kapcsolatban mondott,
megfakult írás csupán a fejemben.
– Nem nyitom! – kiáltok fel. – Menj innen!
Amint kimondom a szavakat, rögtön eszembe villan a
doktornő első tanácsa. „Mindenképp legyen nyitott.” Hát ez jól
sikerült. Mindegy! Nem akarok találkozni vele. Nem akarok a
szemébe nézni. Megbocsátás ide vagy oda, sosem fogom ezt
megadni magamnak. Akármit mond is Alex vagy dr. Rines.
Az ajtó nyikorogva kinyílik. Annyira belefeledkeztem a
gondolataimba, hogy mire felpillantok, Corinna már ott áll a
küszöbön a szélesre tárt ajtóban, és engem néz. Egyszerre
kicsinek érzem a szobát. Mintha nem lenne idebent levegő.
Bevillan a kép, ahogy az életéért könyörög, ám mindhiába, mert
Audrey szándéka megingathatatlan volt. Próbált elérni, beszélt
hozzám, én azonban cserben hagytam.
–  Számát sem tudom, hányszor képzeltem már el a
találkozást. Voltak pillanatok, amikor reménykedtem abban,
hogy meggyógyulsz, máskor viszont átkoztalak és
megfogadtam, hogy soha többé nem nézek a szemedbe.
Elhallgat. Arra vár, hogy mondjak valamit. De nem tudok.
– Most komolyan? – vonja fel a szemöldökét. – Hallgatsz?
Megvonom a vállamat.
– Hát ez csodálatos, Niki! Nyisd ki végre a szádat! – kiabálja. –
Tartozol ennyivel nekem! A poklot is megjártam miattad!
–  Mégis mit kellene mondanom? – Akarva-akaratlanul
magamba szívom az indulatát, és ugyanolyan vehemensen
kezdek beszélni, mint ő. – Hogy sajnálom? Hogy elbasztam?
Könyörögnöm kellene a megbocsátásért? Egyiket sem fogom
tenni, mert egyik sem állná meg a helyét. – Elcsuklik a hangom,
de erőt veszek magamon. Nem fogok sírni. – Meg akartalak ölni.
Hiába jönnek nekem Audrey-val, ő is az én részem volt.
Hónapokon keresztül hallgattam dr. Rines magyarázatát erről
az egész elmebajról, mégsem vagyok képes megérteni. Minden
le van írva a jelentésekben, levezette pszichológiailag, de akkor
sem értem, hogy történhetett ez. Csak azt tudom, hogy sok
mindenre emlékszem. Arra is, amikor Audrey leszúrt. Mintha a
moziban ültem volna a filmvászon előtt, és tudtam, hogy valami
nagyon rossz dolog fog történni a főhőssel, mégsem tehetek érte
semmit.
Beletúrok a hajamba, és végigdörzsölöm az arcomat a
tenyeremmel. Ez egy kibaszott agymenés. Egy józan
gondolkodású embernek mindez felfoghatatlan. Velem történt
és velem történik mindez, de még mindig nem fogtam fel. Még
mindig nem tudtam elhinni. Azt gondoljuk, mindenhatók
vagyunk, és hogy nem történhetnek velünk rossz dolgok, pedig
ez nem igaz. Bármi megtörténhet.
– Hát ez jó szar! – közli Corinna, és becsapja az ajtót.
–  Mi a fenét csinálsz? – ripakodok rá, és szándékosan nem
veszek tudomást a hangjában megvillanó iróniáról. – Magad
után kellett volna becsuknod az ajtót.
–  Úgy csuktam be, te hülye picsa! – kiabálja vissza, és
hátramutat az ajtó felé.
–  Tudod jól, hogy értettem, mégis kötekszel. Te semmit sem
változtál. Ugyanaz az idegesítő ribanc vagy, mint voltál.
A falak itt olyan vékonyak, hogy a légy zümmögését is át lehet
hallani a szomszédból. Szerintem a mi vitánkat az egész ház
hallja.
– Én legalább nem öltem ártatlanokat!
– Legalábbis közvetlenül, mert tuti, hogy a korábbi mentoraid
mind öngyilkosok lettek volna, ha még egy napot el kellett volna
tölteniük veled.
Corinna arca ettől aztán igazán vörössé válik, a keze remegni
kezd az idegtől.
–  Látom, sikerült megtalálni a hangodat is a diliházban,
legalább már nem vagy olyan nyomorult, mint előtte voltál.
Talán hasznodra vált az elmebaj!
–  Talán nem is a pia és a drogok miatt reccsentem meg,
hanem miattad. Az agyam már képtelen volt elviselni a
károgásodat.
 –  Most legszívesebben megütnélek! – szorítja ökölbe a kezét,
szinte toporzékol, mint a gyerekek. Zabolátlan tincsei
kígyókként tekergőznek az arca körül.
–  Akkor mire vársz még? – lépek közelebb. – Talán megint
csak a szád a nagy?
Corinna felém vetődik, és egy akkora pofont lekever, hogy
megtántorodom. A fülem zúgni kezd, a jobb szemembe, ahol az
ütés ért, könnycseppek szöknek.
– Na, most jó? – üvöltök rá.
– Jó! – kiáltja.
– Helyes!
Fújtatva méregetjük egymást, mint két bika. A haragunk
azonban láthatóan kezd alábbhagyni. Corinna arca újra
természetes színű, a keze sem remeg már. Az én bensőmben
sem tombol a tűz, amelyet még mindig nem tanultam meg
rendesen kezelni. A terápia előtt sosem hagytam volna, hogy így
kitörjön belőlem a düh.
Corinna összefonja a karját a mellkasa előtt, és elfordítja a
fejét, amikor hűvös, izzadt tenyeremet fájó arcomra simítom.
– Nem kérek bocsánatot – közli durcásan. – Megérdemelted.
– Tudom – mondom csendesen, mire felém villan a tekintete.
– Na mi van, nem vágsz vissza? – kérdezi, a hangjából csöpög
a gúny.
– Nem. Elfáradtam.
A kanapéhoz sétálok, és lerogyok rá. Jólesik hátradőlni és
behunyni a szememet. Az érzelmi kitörésektől hamar lefáradok.
A szomorúság, a fájdalom, a harag, ezek eddig nem voltak ilyen
intenzív vendégei az életemnek. Gyermekként egyébként is
mindannyian azt tanuljuk meg, hogy a negatív érzéseket
kifejezni rossz dolog. Megdorgálnak, ránk ripakodnak, akár egy-
két pofon is elcsattanhat, ha egy gyerek dühösen vagy
elkeseredetten felkiált. Apám sosem szerette, ha hangoskodom,
jó korán megtanultam, hogy az engedelmes gyerek kussban
van, nincs útban, nincsenek igényei, nincsenek érzései. Talán
ezért lettem labilis. Vagy már sokkal korábban az voltam? Erről
is magyarázott valamit dr. Rines, de már nem emlékszem rá.
Nem is baj. Így is elég szar minden sarkon azzal találkozni, hogy
nem vagyok elég jó. És soha nem is leszek.
– Megváltoztál – hallom Corinna hangját, de nem nyitom ki a
szememet.
– Nem volt más választásom.
– Ezt hogy érted?
–  Audrey célja a teljes megsemmisítés volt. Ha hagyom neki,
akkor én meghalok. – Mielőtt visszakérdezhetne, kipattan a
szemem és felállok a kanapéról. – Ideje menned.
Megdöbben. Bár én sokat változtam, ő nem annyira. Az
érzései még mindig jól látható nyomot hagynak az arcán.
–  Kérlek, csukd be az ajtót magad után, amikor elmész –
közlöm vele, majd hátat fordítok, besétálok a hálószobába és
magamra zárom az ajtót, hogy ne tudjon követni. Arra
számítok, hogy dörömbölni kezd majd az ajtón vagy üvöltözni,
de semmi ilyesmi nem történik. Csendben kisétál, és halkan
becsukja maga után a bejárati ajtót. A találkozás valószínűleg őt
is ugyanúgy megviselte, mint engem. Mintha kifacsartak volna.
Előveszem a telefonomat, és tárcsázom annak az embernek a
számát, akiről sosem hittem volna, hogy valaha is fel fogom
hívni ilyen dolog miatt. Csak az ötödik csörgés után veszi fel.
–  Ne haragudj, a táskám legmélyén volt – szabadkozik, mint
oly sokszor.
– Anya, át tudnál jönni? Nem akarok egyedül lenni.

THE PAPHOS POST

LEGFRISSEBB HÍREINK

Otthona ablaka alatt találták meg

a férfi holttestét
Nincs gyanúsított az ügyben

Megtalálták Aharon Floros (42) holtesttét egy meglehetősen

szokatlan helyen, a család ablaka alatt, ma hajnalban. Egy
járókelő vette észre, aki éppen a kutyáját sétáltatta.
Elmondása szerint ő is az épületben lakik.
Aharon Floros felesége teljesen le van sújtva, ugyanakkor a
gyermekek elmondták, apjuk folyton bántotta őket és az
anyjukat. Sosem kívánták az apjuk halálát, de mindig is azt
szerették volna, hogy egyszer végre úgy menjen el, hogy
soha többé nem jön haza.
A rendőrség megkezdte a nyomozást az ügyben, gyanúsított
egyelőre nincs. A negyvenkét éves férfit az előzetes
vizsgálatok szerint egy vékony dróttal fojthatták meg.
 Kapcsolódó cikkek:
Mit lehet tenni a családon belüli erőszak ellen?
Újabb gyilkosság történt Páfoszon
Romlik a közbiztonság Páfosz városában? Mit tesz a rendőrség?

NIKI

– Miért döntött így? – teszi fel a kérdés dr. Rines, amire a válasz
valójában elég nyilvánvaló. Amikor ezt szóvá teszem, közli,
hogy ő mégis tőlem akarja hallani.
– Szerettem volna minél inkább felismerhetetlen lenni.
Nem nézek a szemébe. A pólómon lévő gombokat babrálom
beszéd közben.
–  Más esetben azt mondanám, jól áll önnek ez a szín, ám az
indokot tekintve…
–  Maga ezt nem érti. – Magam is meglepődöm rajta, milyen
nyugodtan beszélek. A fülem mögé simítok egy vörös, göndör
tincset. A szőke Niki nincs többé. Tegnap este anya befestette és
levágta a hajamat. Most göndör és az államig ér, és lett
oldalfrufrum is. – Mindegy, hogy meggyógyultam-e vagy sem.
Az emberek beszélnek rólam. Ujjal mutogatnának rám.
–  Ha felismernék – szakít félbe dr. Rines. Keresztbe teszi a
lábát és hátradől a székben. Az irodájában ülünk egymással
szemben. – De eddig is kapucnival a fején és szemüvegben jött
hozzám. Niki, az, amit gondol, nem biztos, hogy egyezik a
valósággal.
 –  Maga pszichiáter. Ismeri az embereket. Tudja jól, hogyan
reagálnak egy olyan gyilkosra, akit nem ítéltek el.
–  Rendben, igaza van – tárja szét a tenyerét, ujjai között a
tollával. – Sokan előítéletesek. Ugyanakkor mások nem
gyilkosként, hanem áldozatként tekinthetnek magára. Nem
mondom, hogy dobja el a napszemüveget, ha nem akarja, de
szeretném, ha minden eshetőséget számba venne, és nem csak
a negatívakat.
– Oké – egyezek bele.
–  Tudom, hogy csak azért mondja, hogy végre befogjam –
mosolyodik el.
–  Tényleg így van – vallom be töredelmesen. – De van más
okom is. Történt valami, amiről sokkal inkább beszélgetnék,
mint a hajváltás okáról. – Elhallgatok. Magamon érzem a
tekintetét. – Corinna eljött hozzám tegnap.
Várakozóan pislog rám.
– És mi történt?
– Ordibáltunk egymással, aztán pofon vágott.
–  Ó, már értem, miért használ alapozót. – Újabb kedves
mosoly jelenik meg az arcán.
– Sejthettem volna, hogy megragadja a szemét.
–  Figyelek a részletekre – nevet fel. – Eddig nem használt
sminket. Persze hogy egyből szemet szúr. Na de térjünk vissza
Corinnára. Tehát kapott egy pofont.
– Előtte még üvöltöztünk is egymással.
– És miért?
–  Szerintem egymáson töltöttük ki a találkozásból és a
történtekből eredő frusztrációt. Ő esett nekem először, én pedig
rögtön bekaptam a horgot, és haraggal reagáltam a haragjára.
Ön is mindig azt mondta, hogy ezt a legkönnyebb tenni. És
tényleg!
–  Mik vannak! – viccelődik megint, hogy oldja a hangulatot.
Mindig ezt csinálja. Az előtt is ehhez a módszerhez folyamodott,
mielőtt kiengedtek volna.
–  Szóval ocsmány dolgokat vágtunk egymás fejéhez, aztán
megütött, utána már nem vágtam vissza. Megérdemeltem azt a
pofont, és egyébként is elfáradtam.
–  Milyen érzéseket hozott ez a felszínre önben? Milyen
gondolatokat?
–  Eszembe jutott a családom. Az a sok minden, amiről már
beszélgettünk. Na meg hogy megérdemeltem, és hogy mennyire
nem hiszem el még mindig, hogy ez velem történik. Ugyanazok
jutnak eszembe folyton.
Jólesik a beszélgetés dr. Rinesszal. Amikor itt vagyok vele,
mindig nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzem magam.
Hamarosan lezárjuk a Corinna-témát, rátér még a
gyógyszerekre, elmondom, hogy az egyik tablettám kifogyóban
van, úgyhogy gyorsan ír egy receptet. Aztán rátér arra, amivel
kapcsolatban fogalmam sincs, mit gondoljak.
– Látta a reggeli híreket?
Bólintok.
– Az egész környék tele van rendőrökkel. Az a hadnagy is kint
volt, aki az én ügyemben nyomozott. Amint meglátott kilépni a
házból, azonnal úgy rám tapadt a szeme, mint egy rókának a
védtelen nyúlra. Borzalmasan éreztem magamat.
– És most hogy érzi ettől magát?
 –  Szarul. Mintha csak arra várna, hogy ferdén pislantok
valakire, és akkor végre letartóztathat.
– A gyilkosságtól, Niki.
– Ó!
Átgondolom a választ. Idefelé végig Rossou hadnagyon járt az
eszem. Az arcán. A tekintetén. A gyomrom összerándult, a szám
kiszáradt, a torkomban pedig mintha szivacs lett volna. Csak
egy pillanatra néztem rá, de megfagyott az ereimben a vér. Már
az első találkozás alkalmával, pontosabban, amikor eljött a
lakásomhoz, is éreztem a felém áradó gyűlöletet, ami ezúttal
még erősebb volt.
– Nem is tudom, mi a jó szó erre. Letaglózott. Megdöbbentett.
És meg is rettentem tőle. A család ablaka alatt volt a holttest,
ami pontosan az én hálószobám ablaka alatt van. Ott ölték meg,
ilyen közel hozzám. – Összerándulok, ahogy végigszalad rajtam
a hideg. – Szar érzés, hogy valaki ugyanígy érezhetett velem
kapcsolatban is.

Hazafelé sétálva gondosan ügyelek rá, hogy a szemüveg jól

takarja az arcomat. Újra visszatér a vágy, hogy elhúzzak innen,
és valahol messze tiszta lappal kezdhessek. Ez így nem élet.
Ugyanakkor azt is gondolom, hogy szenvednem kell a tetteim
miatt. Ez a két érzés feszül egymásnak bennem, amitől még
nehezebb minden.
Megpróbálom inkább kiverni a fejemből, és a hazafelé vezető
útra koncentrálni. Szerencsére nincsenek sokan az utcán.
Gondolatban szakaszokra osztottam fel az utat a pszichiátria és
a lakásom között. Mindig a következő szakaszt célzom meg, és
amikor az utolsóhoz érek, szinte repes a szívem a boldogságtól,
hogy senki nem ismert fel.
Az utolsó előtti szakaszt magam mögött hagyva egyre
közelebb jutok a menedékemhez, amikor…
– Niki?
Annyira megijedek, hogy szó szerint ugrok egyet. A
tenyeremet a szívemre szorítom, amikor átjár a
megkönnyebbülés, hogy csak Corinna az. Aztán meglátom a
mellette álldogáló lányt, és máris hányingerem támad az
idegességtől.
– Befestetted a hajad?
–  Igen – válaszolom, majd megköszörülöm a torkomat, mert
olyan a hangom, mint egy láncdohányosé a bennem pulzáló
rossz előérzettől.
–  Nem ő a gyilkos csaj? – lép közelebb a csámcsogva rágózó
lány. Szinte az arcomba hajol, amitől az óriási szemüveget is
aprócskának érzem magamon.
–  Amara, bele se kezdj! – szól rá erélyesen Corinna. A lány
fintorogva kigúnyolja, és újra felém pillant. Már megint érzem.
A jeges gyűlölet. Akkor éreztem ilyen hideget, amikor a
Tróodosz-hegységben szánkóztunk, és elkapott minket a
hóvihar.
–  Most mennem kell – motyogom zavartan, és magamra
erőltetek egy halvány mosolyt.
–  Várj még! – Corinna felém nyúl, én azonban elrántom a
karomat.
 –  Inkább nem – vágom rá, már egész testemben remegek.
Fogalmam sincs, mi ez a rossz érzés, de egyre jobban eluralja az
egész lényemet. Gyorsan ellépek mellettük, hátha meg tudok
menekülni, ám akkor megjelenik Amara mellett egy ismerős
arc.
–  Jól láttam, hogy te vagy – fordul mosolyogva Corinna felé,
aki csak morog valamit az orra alatt. – Minden rendben? – kérdi
az ismeretlen ismerős, majd rám pillant. A zavar az arcán egyre
jobban felerősödik. Belé fagy a szó, ahogy belém is. Ezek szerint
tudja, ki vagyok! – ötlik rögtön a fejembe, mégsem tudok
rájönni, ki ő.
– Ismeritek egymást? – döbben meg Corinna is, Amara száját
pedig egy újabb gyilkosos beszólás hagyja el, amit ezúttal
mindenki figyelmen kívül hagy. – Andre! – szól a férfira
Corinna, de ő továbbra sem veszi le rólam a szemét.
Andre…
Amint kimondom magamban a nevét, azonnal megszállnak
az emlékek. Audrey. Nem én ismerem, hanem Audrey.
– Audrey pénzt adott neked. – A szavak csak úgy folynak ki a
számon. – Sok pénzt. Megbízott téged.
Lekapom a napszemüveget magamról, hogy a férfi szemébe
nézhessek. A döbbenet szinte tapintható. És még valami. A
rettegés. Ez a férfi retteg.
–  Tessék? – Corinna hangja hisztérikusan cseng. Az egyre
növekvő haragja hamarosan kitör és elsodor mindenkit. De
előtte… Van itt még valami! Valami, amit nem értek.
Összeszorítom a szememet, koncentrálok, hogy emlékezzek.
– Andre! – sikítja Corinna, mire a férfi megszólal végre.
 –  Ne is hallgass rá! – csattan fel idegesen, a hangja remeg. –
Hülyeségeket beszél. Hiszen gyilkos!
Megvan!
–  Audrey felbérelt, hogy folytasd, amit elkezdett – bukik ki
belőlem, amint meglátom a képet magam előtt. Szinte hallom a
beszélgetést, ami lezajlott közöttük. – Rengeteg pénzt adott
neked, te pedig elfogadtad. Leégtél. A szüleid nem adtak pénzt
többé, neked pedig szükséged volt rá a pia miatt. Gondolkodás
nélkül belementél.
– Ez nem igaz! – mordul fel a fickó, az arca eltorzul.
– Te pénzt fogadtál el tőle? – Corinna rám mutat, mire Andre
megrázza a fejét.
–  Nem, dehogy! Hazudik, hát nem látod? Hiszen te segítettél
józannak maradni. Együtt jártunk a gyűlésekre!
Corinna rám néz, a szeme kiismerhetetlen.
–  Miért adtál neki pénzt? – kérdezi csendesen, és senki sem
mer szólni egy szót sem.
– Nem tudom. Nem emlékszem. Annyit mondott Audrey, hogy
folytassa, ahol ő abbahagyta. És hogy tájékoztassa.
–  Hát ez aztán… – Corinna cinikusan felnevet, mire Amara
rögtön kihasználja a kínálkozó lehetőséget.
– Corinna, ne bassz! Komolyan gondolkodnod kell, hogy kinek
hiszel? Szerinted egy gyilkos szava mennyire szent? –
Fintorogva végigmér, majd a lábam elé köpi a rágóját. – Hupsz,
félrement. A szemed közé akartam.
Hitetlenkedve a fejemet ingatom. Pont erről beszéltem. A
megvetésről. A gyűlöletről… Felteszem a szemüvegemet, és
kikerülve őket a lakásom felé rohanok.
 – Persze, lépj csak le! – ordít utánam a lány. – Gyilkos!
Corinna rászól, de Amarát ez nem hatja meg. Továbbra is
ordibál utánam, én pedig azt kívánom, bárcsak nyílna meg
alattam a föld, én pedig esnék le végre oda, ahová való vagyok.
A pokolba.

CORINNA

Audrey felbérelte Andrét, hogy folytassa a munkáját…

Tudta, hogy egyszer el fogják kapni, és kellett valaki, aki
továbbra is félelemben tart. Miután bevitték Audrey-t,
folytatódtak a zaklatások. Nem tudtam, ki lehet az, de szinte
biztos voltam benne, hogy Audrey valami csövest nézett ki
magának, akit könnyű irányítani vagy valami. De nem! Andre
volt. Végig Andre volt. Én pedig vele éltem!
Átvágott.
Engem is és Alexet is.
Miután otthagytam Andrét és Amarát, hazafelé rohanva
tárcsáztam Alex számát. Régóta nem hívtam fel. Még az után
sem, hogy közölte, Niki itthon van. Nem számoltam be neki
róla, hogy elmentem hozzá, és nem is terveztem, hogy
megosztom vele. Most azonban muszáj figyelmeztetnem még
Andre előtt. Kertelés nélkül, ömlesztve zúdítok rá mindent.
Néha vissza-visszakérdez, nem egészen érti, mit akarok.
– Andre volt a zaklató! – üvöltöm, elvesztve a kontrollt.
 – Az nem lehet… – vágja rá gondolkodás nélkül, de nem mond
többet. A vonal túlsó végén csend honol. – Nem verhetett át újra
– motyogja szinte magának. Nem szólok semmit. Hagyom, hogy
feldolgozza a hallottakat. Van még épp elég szarság, amit a
nyakába akarok zúdítani. Közben hazaérek, bevágom magam
mögött az ajtót, és duplán ráfordítom a kulcsot.
–  Ide kell jönnöd, Alex. Átküldöm a címemet üzenetben.
Andre elvileg nem tudja, hol lakom. Találkoztunk párszor az
utóbbi hónapokban, de sosem mondtam meg neki. Ez persze
nem jelenti azt, hogy nem figyelt.
– Indulok – bontja a vonalat.
A lakásra mély csend borul. Utálom ezt. Szinte harapni lehet a
bizonytalanságot. Még az is megfordul a fejemben, hogy ez
talán Niki újabb mesterkedése, de rögtön el is vetem az egészet.
Egész végig Audrey akart kicsinálni, és nem ő. Meggyógyult.
Szedi a gyógyszereit. Ha nem így lenne, akkor nem engedték
volna ki a pszichiátriáról. Meg hát… az arca. Megdöbbent.
Megijedt. Andre rögtön hazugnak nevezte, Amara gyilkosnak, a
helyében én is elrohantam volna.
Leülök az ajtó mellett a földre. Kinyújtom a lábamat és az
ölembe ejtem a kezeimet. Talán el kellene innen mennem.
Hiába akarok túllépni a történteken, ha a város és az emberek
nem hagyják. És itt nemcsak Nikiről van szó, hanem mindenki
másról is. Alex. Andre. Amara. Nasos. A gyűlések. Niki…
Lassan végigjáratom a szemem a lakáson. Felkelek a földről
és az ablakhoz lépek. Nézem a pálmafákat, a futókat, a tengert,
a kikötőbe igyekvő turistákat. Itt semmi sem az enyém. Nem
érzem azt, hogy ide tartozom. Soha nem éreztem. Nincs meg
bennem a hazafiság, vagy mi a franc. Gyakorlatilag semmi sem
köt ide. Amint ez tudatosul bennem, a bizonytalanság tengerén
hirtelen feltűnik egy apró csónak. Egy csónak, amely pici
lámpájával épp csak annyi fényt áraszt magából, hogy
meglássam, mit kell tennem.
El fogok menni Páfoszról…
Az elhatározást különös érzelemkoktél követi. Szinte fejbe
vág. Nyugalom, felszabadulás, remény. Izgalomba jövök. Miért
nem gondoltam erre eddig? Annyira egyszerű! Csak veszek egy
kibaszott repülőjegyet, és elhúzok innen. Mi a fenéért
szarakodtam itt eddig? Persze ez csak költői kérdés. A válasz
egyértelműen tolul a nyelvemre. Nem volt lezárás. A szívem
mélyén mindig is tudni akartam, hogy Niki meggyógyul.
Törődtem vele. Azt hiszem, ő az egyetlen, akivel igazán
törődtem. Talán a hála miatt. Talán szánalomból. Nem számít.
Lerendezzük Andrét, és aztán eltűnök ebből a városból.
Örökre…
Az ajtón felharsanó kopogásra elkapom a tekintetemet a
tengerről. Alex hangját meghallva óriási kő gördül le a
mellkasomról. Féltem, hogy Andre ismeri a címemet, de ezek
szerint kevesebbet tud, mint hittem. Beengedem Alexet, még
csak hellyel sem kínálom, máris elkezdem mesélni a
történteket.
–  Szóval Niki leleplezte. – Hüvelykujjjával az állát dörzsöli,
tekintetét elhomályosítják a gondolatok.
–  Igen. Szerintem akkor ugrott be neki az egész. Legalábbis
olyan fejet vágott. Lehetséges ez?
–  Persze. Ő nem tudott Audrey tetteiről. Beszéltem a múlt
héten a doktornővel, sok emléke feljött a terápia során, ám nem
az összes. Sőt, mindenre talán sosem fog emlékezni.
–  Meglátta Andrét, és azonnal lefagyott. – Az emléket
felidézve megjelenik előttem az arca. Összeszűkült szemek.
Összeráncolt homlok. Majd a felismerés és a döbbenet.
– Csak azt nem értem, hogy Andre minek ment oda, ha látta,
hogy Niki is ott van veletek.
–  Nem ismerte fel! – kiáltom. – Niki befestette és levágatta a
haját. Egyébként is kapucni és napszemüveg volt rajta.
Fel-alá kezdek járkálni a nappaliban, Alex azóta a bejárati
ajtó melletti falnak támaszkodik, amióta megjött.
– Lehet, hogy lettek volna további teendői. Mármint, ki tudja,
Audrey mi mindennel bízta még meg. És hogy mi volt az
indítéka.
– A pénz. – Úgy mondja, mintha teljesen biztos lenne benne. –
A szüleimtől már hónapok óta nem kapott. Elfogyhatott a
pénze. Tökéletes célpont volt Audrey számára. Arról nem is
beszélve, hogy miattam még érintett is. Ezt jól kitervelte – nevet
fel, de a hangjában nyoma sincs jókedvnek. Inkább a csalódást
és a hitetlenkedést hallom ki belőle. – Amikor már azt hisszük,
hogy nem jelent ránk veszélyt, még azért odaszúr egyet.
– Ribanc… – sziszegem a fogaim között. Folytatom a járkálást,
mert képtelen vagyok egy helyben maradni. Féktelen haragot
érzek Audrey iránt. Nikit viszont rohadtul sajnálom. Hát nem
különös? Ők egyazon érme két oldala, és mégis mennyire
különböznek. Válogatott szitkok hagyják el a számat, miközben
elképzelem, hogyan verem be Andre fejét, ha még egyszer az
utamba kerül.
 Ám ekkor…
– Baszki! Mi van, ha… – Olyan hirtelen fordulok meg a szoba
túlvégében, hogy a kezemmel lelökök két könyvet a polcról.
Hangos csattanással érnek földet. Nem is én lennék, komolyan…
–  Ha? – Alex nem foglalkozik a szerencsétlenkedésemmel.
Jobban izgatja, mi jutott eszembe. Gyorsan felveszem a két
könyvet, de mivel nem figyelek, beütöm a kézfejemet a polc
sarkába. Fájdalmasan felszisszenek, és dühösen visszadobom a
könyveket a földre.
– Rohadt élet! – zsörtölődök.
– Corinna, ne szerencsétlenkedj már! – förmed rám Alex, mire
villámokat szóró tekintettel meredek rá. Nem az én hibám, hogy
szerencsétlen vagyok! Hülye férfi.
– Mi van, ha el akar menekülni?
Alex arca hirtelen változik meg. Ellöki magát a faltól,
összefonja a karját a mellkasa előtt. Nem néz rám, gondolkodik.
–  Hiszen valahol a nyomozás részét képezi. Kapcsolata volt
Audrey-val, és oké, hogy azt az ügyet már lezárták, de ez egy
újabb bizonyíték. Egy új részlet, amit mindenképp…
– …jelentenünk kell – fejezem be helyette a mondatot.
Felnéz rám. Aprót bólint, mégsem mozdul meg.
–  Basszus – csapok a homlokomra a tenyeremmel. – Fel kell
jelentened a saját öcsédet.
– Bűnrészesség vádjával.
Két tenyerébe temeti az arcát. Nagyot sóhajt, közben elfordul
és az ablakhoz lép. Két tenyerével megtámaszkodik a
párkányon, úgy néz ki rajta. Mekkora rohadmány ez az egész
ügy! Mi jöhet még ezek után?
 –  Az anyám ki fog készülni – motyogja Alex maga elé.
Lehorgasztja a fejét, az izmai megfeszülnek a pólója alatt.
Nem szólok semmit. Képtelen vagyok rá. Még megmozdulni
sem merek, nehogy megzavarjam Alexet. Fejben tudom, hogy
mit kell tennünk, és persze ő is tudja, az érzelmi része viszont
már más kérdés. Ez az egész nem játék. Valaki mindenképp
sérül. Már megint. Legszívesebben azt mondanám, hogy ne
szarakodjon, csak nyomjuk fel, mielőtt lelép. De nem tehetem.
Nehéz visszafognom a nyelvemet, ezúttal azonban én is látom,
hogy a legjobb, ha csendben maradok. Mert ez nem az én
döntésem, hanem Alexé.
Újabb perc telik el. Ő még mindig ugyanúgy áll az ablaknál,
leszegett fejjel. Bár van közöttünk legalább két-három méter
távolság, mégis érzem a benne dúló harcot. Valójában
fogalmam sincs, hogyan fog dönteni. Ahogy azt sem tudom, én
hogyan fogok reagálni, ha végül hagyja elfutni.
Mély sóhaj szakad fel a torkából, és lassan felém fordul. A
válasz az arcára van írva. Eltökélt. Határozott. Szóra nyitja a
száját, és ellentmondást nem tűrő hangon közli velem a
következő lépéseket.

***

Mennyire nehéz megtervezni egy gyilkosságot? Semennyire.

Abszolút nem nehéz. Viszont úgy megtervezni, hogy a rendőrség
sose akadjon a nyomomra, na, az már más kérdés. Az már nem
olyan egyszerű. Megfontolt tervezés, komoly fegyelem, türelem és
tudás kell hozzá.
Erre nem mindenki képes.
Ahogy arra sem, hogy öljön. Én más vagyok ebben a
tekintetben. Rám ugyanis semmilyen hatással nincs egy élet
kioltása. A múltban is megtettem már, a jövőben sem fog gondot
okozni. A cél ugyanaz, az elkövetés módja és a kivitelezés
azonban más.
Táncra fel!

***

NIKI

A félelem egy gusztustalan, bűzlő lény. Egy megzabolázhatatlan,

betörhetetlen fenevad, ami üvöltve rángatja láncait. Engednem
kellene neki. Dr. Rines szinte követelte, hogy éljem meg az
érzéseimet, különben bármikor visszaeshetek. És most itt
vagyunk a lakásom mélyén. Én meg a fenevad. Ott állok vele
szemben, és azt érzem, hogy olyan könnyű lenne elmenekülni.
Olyan könnyű lenne azt az utat választani, ami végül életre
keltette Audrey-t. A szívem mélyén tudom, hogy nem tehetem,
és ettől csak még rosszabbul érzem magam. Egész életemben
gyenge voltam. Most nem lehetek az. Már nem.
–  Jól van, gyere csak! – suttogom a szörnynek, aki csak erre
várt. Megrántja a láncot, ami egy hangos csörrenéssel
kettétörik. A félelem egy gepárd gyorsaságával rohan felém, a
szája habzik, a karmai élesek. Amint a húsomba marnak,
felszisszenek.
Hiába zártam magamra az ajtót, tudom, hogy nem vagyok
biztonságban. Audrey gondoskodott róla, hogy sose legyek. Ezt a
mai nap is bizonyítja. Hiába emlékszem a történtekre, senki
sem fog hinni nekem. Először nem emlékeztem, honnan
ismerem a férfit. Aztán beugrott. Most pedig már azt is tudom,
hol hallottam a nevét. Andre. Alex mesélt róla egyszer a
gyűlésen. Ő a 29 éves öcs, aki 15 éve függő.
Most, hogy már ezt is tudom, még erősebb bennem a félelem.
Sem Alex, sem Corinna nem hisz majd nekem. Meg fognak
lincselni. Gyűlölnek. Eljönnek értem. Ez a gondolat pedig szinte
megőrjít. És még jobban félek. Látom lelki szemeim előtt, hogy a
burok, amit gondosan Audrey köré vontunk, elkezd
megpattanni. Pont, mint annak idején. A sötétség mélyéről
kimászik, és újra az uralma alá hajtja az elmémet.
Észre sem veszem, hogy felsikoltok. Mire észbe kapok, a
hangom már berekedt, a levegő pedig elfogyott a tüdőmből.
Pihegve rogyok le a kanapéra. De legalább a félelem
visszahúzta a karmait.

Másnap délelőtt az ablaknál állok a kávémat kortyolgatva,

amikor megérkezik a rendőrség. Két járőr száll ki az autóból,
majd eltűnnek a ház sarka mögött. Felsóhajtok. Valahol mélyen
tudom, hogy értem jöttek. Leteszem a kávémat az
ablakpárkányra, és lassú léptekkel a hálóba megyek, hogy
felöltözzem. Mire az ajtón kopogtatnak, már a kulcsom és a
táskám is a kezemben van, amibe belerakom a telefonomat.
–  Jó reggelt! – köszönök rögtön, mikor kinyitom az ajtót.
Mielőtt bármit mondhatnának, becsukom magam mögött, és
gondosan bezárom. Szembefordulok a két járőrrel, akik
döbbenten merednek rám. – Indulhatunk? – vonom fel a
szemöldökömet, mire egyszerre bólintanak.
Lekísérnek az autóhoz, beülök a hátsó ülésre. Várom, mi
következik. Számtalan dolog van a fejemben, amiért bevihetnek
a rendőrségre, és egyik sem tetszik. Valahogy… mégis
nyugodtnak érzem magamat. Kicsit olyan szaga van ennek az
egésznek, mintha már nem lenne vesztenivalóm. Pedig van.
Rengeteg fájdalmat okozhatnak még nekem.
Belépve a rendőrség épületébe, megcsap a frissen főzött kávé
és a reggeli péksütemények illata. Nagy a fennforgás odabent,
telefonok csörrennek meg, utasítások hangzanak el és egy-egy
kiáltás is felharsan. A rövid folyosó, ahová érkeztünk, egy óriási
terembe vezet, ahol a rendőrök ülnek fura rendezetlenségben.
A hadnagy épp egy jóvágású, idősebb, jól öltözött férfival
beszélget, aki szorgalmasan jegyzetel. Talán nyomozó. Amint
meglát, azonnal útjára bocsátja a férfit és hozzám lép.
– Jó reggelt, Miss Varela! Elnézést a kellemetlen ébresztőért.
– Semmi gond.
– Kérem, kövessen!
A hadnagy elindul, az egyik rendőr buzgón mellé siet és
valamit a fülébe súg. A hadnagy hátrapillant rám, majd közli a
férfival, hogy eredjen a dolgára. A helyiség, ahová az őszülő
férfi betessékel, valószínűleg az irodája. A neve ott virít az
asztalon, mindenhol papírhalmok sorakoznak.
–  Foglaljon helyet, Miss Varela! Mielőtt kihallgatnánk,
szerettem volna magával kettesben is váltani néhány szót.
Engedelmeskedem, és szótlanul várom a kérdéseit. Ő is leül a
székére, ami fájdalmasan felnyikordul alatta.
– Ha jól értesültem, már várt minket.
– Láttam az ablakból a rendőrautót.
Bólint, hogy érti, de tovább szuggerál. Talán arra vár, hogy
folytassam, de nem teszem. Néhány másodpercig nagyokat
pislogva meredünk egymásra, mire a hadnagy töri meg a
csendet.
–  És miből gondolta, hogy magáért jöttek? – kérdezi
türelmetlenül. Nem olyan ellenszenves, mint legutóbb, nem
árad belőle annyi gyűlölet felém. Ettől eltekintve érezhető,
mennyire nem szíveli a pofámat.
– Tegnap felismertem egy férfit az utcán. Audrey… mármint a
másik… izé. – Belezavarodom. Fogalmam sincs, hogy fejezzem
ki magamat. – Szóval az ő emléke, nem az enyém. Beugrott,
amikor megláttam az arcát.
– Beugrott, mi? – horkan fel, a hangját megszínezi a cinizmus.
Próbálok tudomást sem venni róla, inkább elterelem a
beszélgetést.
– Dr. Rines figyelmeztetett, hogy feljöhetnek még emlékek. De
gondolom, már ő is itt van valahol.
A hadnagy álla megfeszül, nem felel. Sejtettem, hogy
beletrafálok, bár bizakodtam. Nem ismerem a törvényeket és a
szabályokat, de talán a doktornő tudta nélkül vagyok itt. Talán ő
itt sincs. És talán, ha megtudná, hogy becitáltak ide anélkül,
hogy őt értesítették volna, dühös lenne. Hiszen még mindig egy
kezelés alatt álló személy vagyok.
–  Tegnap délután felhívott Alexios Hallas, és közölte velem,
hogy az öccse kapcsolatban állt magával még a kezelés előtt.
Elmondása szerint ő volt az, aki zaklatta Miss Vallát, miután
magát elfogta a rendőrség és a pszichiátriára került. Mindezt
magától Miss Vallától hallotta, akinek viszont ön mondta.
– Nem én mondtam.
– Tessék? – a férfi jelentőségteljesen felvonja a szemöldökét.
–  Mármint nem csak neki mondtam. Tegnap épp hazafelé
tartottam dr. Rinestól, amikor összefutottunk az utcán
Corinnával és valami Amarával. Aztán Andre odajött hozzánk.
Amikor megláttam az arcát, nagyon ismerős volt. Aztán ő is
meglátta az én arcomat, és elfehéredett. Próbáltam
visszaemlékezni rá, honnan ismerem, de nem jött semmi. Aztán
beugrott a jelenet, amint Audrey pénzt ad neki.
–  Audrey pénzt ad neki – ismétli meg újra, amit mondok. A
fejét ingatja, látszik az arcán, hogy rohadtul nem hiszi el
egyetlen szavamat sem.
– Miért hozott be kihallgatásra, ha már rég eldöntötte, hogyan
történtek a dolgok?
A hadnagy úgy néz rám, mint aki menten a torkomnak ugrik.
Mintha nem lenne igazam.
–  Maga arcátlan! – dörmögi. – Megölt két embert, és elvárja,
hogy higgyek magának? Csupán embertársi szeretetből? Mit
képzel magáról? Jöhet nekem Audrey-val meg az összes
szarságával, maga akkor is bűnös. – Feláll az asztal mögül, két
tenyerével rácsap a papírokkal borított asztallapra, és
fennhangon folytatja. – Bűnös, aki nem kapott büntetést! Nem
elég, hogy feldúlta a város életét, kiszabadult, és most tovább
folytatja?
Legszívesebben elfordítanám a fejemet, mégis állom a
tekintetét. Egy részem ellenkezni próbál, ám a másik azt
suttogja, hogy igaza van.
–  Felveheti a vallomásomat, hadnagy. – Felállok a székről, és
nem reagálok egyetlen szavára sem. – Ám előtte felhívom az
orvosomat. – Ezzel sarkon fordulok, és felszegett fejjel kisétálok
a helyiségből. Hallom, hogy dúl-fúl mögöttem, hogy
letartóztatással fenyeget, de nem törődöm vele. A szememet
már csípik a könnyek, ezért arra koncentrálok, hogy minél
távolabb kerüljek innen. Kiérve a friss levegőre, azonnal
elszabadulnak a könnyeim. Két kézzel törlöm le őket az
arcomról, félrevonulok az ajtótól, hogy minél kevesebben
lássák ezt a szánalmas jelenetet. Szipogva, homályos tekintettel
próbálom kikeresni dr. Rines számát a telefonomban, de
semmit sem látok a könnyektől.
– A fenébe már! – motyogom, és megtörlöm a szememet.
– Niki?
A nevem hallatán felkapom a fejemet. Alex néz velem
farkasszemet. Az arcom láttán ijedség költözik a szemébe.
– Mi történt? – Közelebb lép, és megfogja mindkét vállamat. –
Niki! – Rám parancsol, én viszont képtelen vagyok megszólalni.
– A hadnagy… – kezdem, de elcsuklik a hangom. Csak nyelem
a könnyeket, közben átkozom magamat, amiért nem tudok
gátat emelni eléjük.
 Alex ahelyett, hogy türelmetlenkedne, csendben átölel, és
hagyja, hogy kisírjam magamat. Belekapaszkodok sötétkék
pólójába, beleburkolózok az illatába, és már az sem érdekel, ki
lát meg. Minél többet sírok, annál jobban enyhül a feszítő érzés
a mellkasomban. Az a sok szar, amiben az elmúlt napokban
részem volt, kiömlik belőlem. Ahogy dr. Rines mondta, az élet
sokszor csak a szarlapátolásról szól. Megdöbbentett, hogy ilyen
lazán beszél, viszont pont ettől vált olyan szimpatikussá. Mindig
a kendőzetlen igazságot kaptam tőle, semmi szivárvány, semmi
unikornis, semmi díszcsomagolás. Még hónapok után is tisztán
tudom idézni a szavait:
„Az élet sokszor csak a szarlapátolásról szól. Nem szabad
hagyni, hogy a sok negatív érzés (vagyis a szar) leülepedjen,
muszáj kilapátolni magunkból.”
Na, most aztán jól kiürül belőlem…
Lassan eltolom magamat Alextől, megtörlöm az arcomat, és
elmesélem neki, mi történt a hadnagy irodájában. Nem várom
el, hogy emberszámba vegyen, mert nem kell ezt tennie. De ha
visszarángat egy nyomozásba, legalább hallja meg, amit
mondok, és ne az alapján döntsön, amit rólam gondol.
–  Épp most akartam felhívni dr. Rinest. Nem megyek vissza
egy olyan kihallgatásra, ahol már alapból bűnösnek könyvelnek
el – szipogom. – Mintha én akartam volna ezt az egészet. Nem
volt beleszólásom. Ha visszamehetnék a tinikori énemhez, jól
pofán vágnám, hogy ne merjen egy kortyot se inni, azt
elhiheted. Aztán elküldeném egy pszichológushoz.
– Hívd fel a doktornőt, én addig beszélek a hadnaggyal.
–  Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. A végén még azt mondaná,
hogy én beszéltem tele a fejedet. Ha hívatott, csak menj be
hozzá, és ne szólj neki semmit.
– Mindennek van határa, Niki.
– Kérlek… – mondom. Nincs kedvem beszélni.
Alex elhúzza a száját, de azért bólint. Még egyszer rám szól,
hogy hívjam fel a doktornőt. Rines persze kiakad. Még egy
finom káromkodás is elhagyja a száját.
–  Mégis hogy képzeli, hogy engem nem keres meg? Hiszen
maga kezelés alatt áll, nem rángathatja csak úgy dróton.
Mindjárt ott vagyok, várjon meg odakint! Ha szükségét érzi,
vegyen be egy fél nyugtatót. Van magánál?
– Van, de már jobb. Csak hirtelen felzaklatott.
Biztosít róla, hogy hamarosan találkozunk, és leteszi a
telefont. Alig telik el negyedóra, egy autó száguld be a
parkolóba. A kapuőr még ki is hajol a bódéjából, hogy ki ez az
állat, de aztán meglátja kiszállni belőle a kecses középkorú nőt,
és ahelyett, hogy szóvá tenné, hogy vagy negyvennel repült el a
fekvőrendőr fölött, inkább csak elismerően füttyent egyet.
–  Jól van, Niki? – kérdezi dr. Rines köszönés nélkül, amikor
mellém ér.
Bólintok. Megfogja a vállamat és bekísér az épületbe.
Egyenesen a hadnagy irodája felé megyünk. A doktornő
kopogás nélkül sétál be rajta, tudomást sem vesz a széken ülő
Alexről. A hadnagy kezdeti döbbenete hirtelen fordul át
haragba. Rines nem hagyja szóhoz jutni. Arról beszél, hogy bár
kiengedtek és stabil az állapotom, nem zaklathat fel kénye-
kedve szerint.
–  Bármilyen erős érzelmi töltetű esemény visszaránthatja –
magyarázza Rines indulatosan. A hadnagy sem hagyja magát,
úgy vitatkoznak egymással, hogy zeng az egész épület. Nem
mondom, hogy ettől jobban érzem magam, de… megnyugtató,
hogy végre valaki az én oldalamon áll. Mire bekísérnek a
kihallgatószobába, hogy felvegyék a vallomásomat, már sokkal
nyugodtabb vagyok. Minden gördülékenyen megy, a rendőr, aki
rögzíti a szavaimat, nyitott, a hangjából nem hallom ki az
ítélkezést, nem formál véleményt, csak teszi a dolgát.
A hadnagy azzal köszön el tőlünk, hogy hamarosan újra
találkozunk, mire dr. Rines visszadobja a labdát azzal a
szöveggel, hogy legközelebb talán ne feledkezzen el róla. A
hadnagy szó nélkül fordít nekünk hátat.
–  Nyugodtan hívjon, ha valami hasonló dolog történik! –
mondja dr. Rines, és megfogja a kezemet a rendőrség bejárata
előtt állva. – Nekem vissza kell mennem az intézetbe, mert
hamarosan randim lesz egy másik beteggel, de a telefon mindig
nálam van. Ha valamiért nem tudom felvenni, visszahívom.
– Rendben, köszönöm.
Bájosan rám mosolyog, és kecses léptekkel sétál az autójához.
Alex hazakísér, az egész utat végigbeszélgetjük. Elmeséli, hogy
Corinna rögtön a találkozás után felhívta. Zaklatott és ideges
volt. Ő világított rá arra, hogy Andre talán menekülni fog, és
hogy fel kell őt adni.
– Nehéz döntés volt, de így helyes. Andre túllőtt a célon.
–  Sajnálom! Valójában az én hibám, nem az övé. Ha Audrey
nem keresi meg, akkor nem keveredik bele.
Alex közli, hogy nem tart felelősnek, ugyanakkor elmondja,
hogy szar az egész helyzet. Fáj neki, hogy idáig fajult a dolog,
látom az arcán. Ahogy azt is, hogy bár nem hibáztat, valahol a
szíve mélyén mégis ott lapul a rosszallás.
– Hol van most az öcséd? – terelem másfelé a beszélgetést.
– Nem tudni. A rendőrség már kiadta a körözést, de egyelőre
nem találják. Nem egy észlény egyébként ilyen szempontból.
Szerintem hamar előkerül.

***

Az első áldozatom bántotta a családját. A második áldozatom

pedig egy tolvaj lesz. Ezúttal messzebbre megyek TŐLE, de nem
túl messzire. Ez a férfi évek óta abból él, hogy másokat meglop. A
rendőrségnek mindössze egyszer került a látóterébe, de akkor
sem találtak ellene terhelő bizonyítékot.
Hát milyen már ez? Terhelő bizonyíték, komolyan…
Akkor gyakorlatilag arról van szó, hogy bárki, ismétlem,
BÁRKI csinálhat bármit a rablástól kezdve a gyilkosságig, ha
nincs ellene bizonyíték, úgysem tesznek semmit az ügyben.
Szuper! Megnyugtató ilyen világban élni. Még jó, hogy vannak
olyanok, mint én. Itt vagyok ennek a városnak, hogy
megtisztítsam a bűntől. Ők csak az újabb gyilkosságot látják
majd, én azonban a jó ügy érdekében meghozott nehéz döntés
eredményét.
Tisztogatás – erre van szükség most.

***
 CORINNA

Nem volt kedvem bemenni dolgozni. Addig nem akarok

kimozdulni a lakásomból, amíg azt az eszelőst el nem kapták.
Legszívesebben odaállnék elé, belenéznék a szemébe, és
megkérdezném, hogy miért tette ezt velem. Persze csak az után,
hogy jól leköpném. Segítettem neki. Befogadtam az otthonomba.
Alex bízott benne. Ez a szarkupac meg még a családját is eladta
gyakorlatilag.
Felnevetek a dolog iróniáján, hiszen talán én is ezt tettem
volna az ő helyében. A függőknek semmi és senki nem fontos.
Én azonban már nem tartom magam annak. Nem szoktam
vissza. Nem akarok visszaszokni. Nem járok gyűlésekre, és nem
érdekel ez a sok maszlag, amit ezzel kapcsolatban
összehordanak. Nem vagyok függő. Többé már nem. És aki
máshogy gondolja, az bekaphatja!
Bár itthon lenni biztonságos és megnyugtató, baromira
unalmas is. Nem értem, Niki hogy nem golyózik be.
Szerencsétlen nem mer kimozdulni, csak a dilidokihoz jár el.
Mit tud csinálni egész nap? Én csak ülök a tévé előtt meg
zabálok. Egy délelőtt alatt befaltam egy fél doboz jégkrémet. De
a háromliteresből. Az volt a reggelim. Mostanra csináltam
magamnak grillezett sajtot salátával, amit szintén a tévé előtt
ülve fogyasztok el.
Csámcsogva váltogatom a csatornákat, de nem találok semmi
jót. Az egyik adón megállok egy pillanatra, mert épp a híradó
megy, és a főcím megragadja a figyelmemet.
 –  Újabb gyilkosság történt – mondja a kikent-kifent nőci a
tévében. Annyi púder van rajta, amit én egy hét alatt sem
kennék magamra. Kuncogok a saját viccemen, de aztán
meghallom, hogy a holttestet az Ayias Kyriakis utcában találták
meg, ami ötperces sétára van attól, ahol az első holttest
előkerült. A bemondó azt is megemlíti, hogy a férfit, név szerint
Loukas Marakost egyszer már megpróbálták bevarrni lopásért
és csalásért, de nem találtak ellene bizonyítékot.
–  Még várunk a rendőrség megerősítésére a két eset, vagyis
Loukas Marakos és Aharon Floros meggyilkolása közti
hasonlóságot illetően.
–  Hát ez hihetetlen – dünnyögök. – Ez a város egyre
élhetetlenebb!
A laptopomra siklik a tekintetem, ami előttem hever a
dohányzóasztalon. Tegnap sokáig böngésztem az internetet, és
már találtam is egy potenciális úti célt. Mindenképp tenger
mellé akarok költözni, ez biztos, ugyanakkor az országot még
nem döntöttem el. Görögországban és Olaszországban
gondolkodtam, kiválogattam a legjobban tetsző városokat, majd
leszűkítettem a találatokat. Végül a görög Návplio és az olasz
Viareggio maradt. Erős érv Olaszország mellett, hogy jó távol
van Ciprustól, viszont Görögország meg azért vonzó, mert nem
lenne gond a nyelvvel. Tudok görögül és angolul, de olaszul egy
szót sem.
Leteszem magam mellé a kajámat, és az ölembe veszem a
laptopot. Talán, ha felsorakoztatom az érveket és az
ellenérveket, könnyebb lesz a döntés. Amint megnyitom a
böngészőt, felvillan a jobb alsó sarokban az értesítés, hogy
üzenetem jött a Facebookon. A feladó: Andre Hallas.
– Most ugye csak viccelsz? – dörrenek fel az üres lakásban. –
Ha valaki hallaná, mennyit beszélek magamban, tuti hülyének
nézne.
Rákattintok az értesítésre, a böngésző rögtön megnyitja az
oldalt. Az üzenet elejére görgetek, jó sokat írt. Nem mintha
érdekelne a mondandója, hiszen sosem fogom neki
megbocsátani, amit tett, de kíváncsi vagyok…

„Elcsesztem, tudom. Nem lett volna szabad belemennem

Audrey ajánlatába, de rengeteg pénzt kínált, én pedig le
voltam égve. A feladat nagyon egyszerű volt, és senkinek
sem esett bántódása közben. Semmi más nem érdekelt,
csak hogy pénzhez, aztán alkoholhoz juthassak. De
szerintem a történetnek ez a része neked is ismerős. Jól
tudtam, hogy a közeletekbe kell férkőznöm, hogy első
kézből értesülhessek mindenről Audrey ügyével
kapcsolatban. Plusz, ha rosszra fordulnak a dolgok, ha a
rendőrség túl közel kerülne hozzám, arról ti is tudnátok,
így hozzám is eljutna a dolog, és könnyebb lenne
megpattanni. De aztán megismertelek. Te rögtön
segítettél, befogadtál és támogattad a józanságomat.
Nagyon nehéz volt nem elgyengülni, hiszen nem akartam
leszokni. A betegség, amit kitaláltam, az is hazugság volt.
Aztán ahogy segítettél, egyre könnyebb lett. És egyre
jobban megkedveltelek. Nem is végeztem el Audrey
minden rám osztott feladatát. Belekezdtem, de nem
fejeztem be. Nem tudtam volna elszámolni a
 lelkiismeretemmel, hiszen így is nehéz. Tudom, hogy Alex
elment a rendőrségre, és nem hibáztatom. Évekkel ezelőtt
eljátszottam már a bizalmát, most pedig még egy
lapáttal rátettem. Megkerestem, hogy gond van a
májammal, és talán meg fogok halni, de ez nem volt igaz.
Szerintem azóta már ő is tudja. De már nem számít.
Mindent megteszek azért, hogy ne kapjanak el. Sajnálom,
Corinna.”

Semmi használható információ. Legalább árulta volna el, hogy

hol van most. Előhúzom a telefonomat a zsebemből, és
tárcsázom a rendőrség számát. Az üzenet fél órája érkezett,
talán tudnak kezdeni vele valamit. Közlik, hogy ne menjek
sehová itthonról, a hadnagy és a technikusok hamarosan
indulnak. Küldök egy üzenetet Alexnek is, hogy tudjon a
fejleményekről, de ennyi. Andrét még válaszra sem méltatom.
Ez a rövid monológ, amit iderittyentett, a lelkem egyetlen
darabkáját sem érintette meg. Nincs benne sajnálat iránta.
Abszolút nem érdekel, mi lesz a sorsa. És ez a gondolat
felszabadít. Ez ismerős.
A törődés soha nem szerepelt a szótáramban. Aztán
megismertem Nikit, és minden másképp lett. De nem
hazudtolhatom meg önmagamat. Valójában szarok én
mindenkire. A történtek hatására érzékenyebb és nyitottabb
lettem, de a személyiségem veleje nem változott. Ha döntenem
kell, mindig a magam javára döntök.
Ez az elszántság irányítja az ujjaimat, amikor begépelem
Návplio nevét a keresőbe. Megnézem, melyik járat megy
Görögországba, és hogyan jutok el a kis tengerparti városba.
Nem lesz egyszerű, mert csak Athénba van járat, onnan pedig
autóval kell majd mennem, de nem számít. Mielőtt a rendőrség
ideér, lefoglalom a jegyemet. A gépem délután kettőkor fog
indulni három hét múlva. Ennyi idő épp elegendő, hogy
mindent elrendezzek magam körül, eladjam a holmimat és a
lakást.

A rendőrség nem kobozta el a gépemet, semmit sem tudtak

kezdeni az üzenettel. Nem mondom, hogy meglepődtem, mert
nem. Ha valami nincs közvetlenül a szemük előtt, azzal nem
tudnak mit kezdeni. Néha azt érzem, hogy a rendőrség is
csupán idióták gyülekezete, nem több. Alex válaszolt,
megköszönte az üzenetemet, de közölte, hogy őt sem érdekli
már Andre. Elege lett belőle. Végleg. Üdv a klubban, nagyfiú!
Talán ő is jobban járna, ha elhúzna innen, de tudom, hogy
nem fog. Ide köti a családja, és ő hűséges típus. Az anyja így is
eleget szenvedett már Andre miatt, nem akar Alex lenni a
következő, aki kést döf a szívébe. Ezt nem Alex mondta, én
gondolom így. Persze lehet, hogy tévedek, de ha mégsem, akkor
talán lottóznom kellene.

THE PAPHOS POST

LEGFRISSEBB HÍREINK
 Újabb gyilkosság történt
A rendőrség bizonytalan az elkövető kilétét
illetően

Ma reggel találták meg Loukas Marakos (33) holttestét az

otthona kertjében. A férfit korábban már kihallgatta a
rendőrség lopás vádjával, azonban terhelő bizonyíték
hiányában elengedték. Az elkövetés módja ugyanaz, mint
Aharon Floros (42) esetében: megfojtották egy vékony
dróttal.
A rendőrség egyelőre nem nyilatkozik az ügyben, azt viszont
tudjuk, hogy még mindig nincs gyanúsított. Újságírónk
továbbá kiderítette, hogy van még egy különös egyezés a két
eset között. Mindkét férfit hallgatta már ki a rendőrség, csak
míg Marakos lopás miatt került a látóterükbe, Floros a
családon belüli erőszak vádjával.

Kapcsolódó cikkek:
Otthona ablaka alatt találták meg a férfi holttestét
A rendőrség megerősítené a közbiztonságot
Turistákra támadt a hajléktalan

***

Az étteremben ülök. A pincérnő már felvette a rendelésemet.

Amint beléptem, azonnal felismertem. Ő az… Amikor
eldöntöttem, hogy ő lesz a következő áldozatom, egy kicsit
csalódott voltam. Ez a lány nem olyan mocskos, mint a másik két
férfi volt.
De aztán meghallok valamit. Egy férfival vitatkozik a konyhán,
nem messze az asztalomtól. A férfi, vélhetően a szakács, a fejéhez
vágja, hogy soha többé nem fog vele lefeküdni, mert elege van
belőle. Mert látta, hogy tegnap is egy másik férfinak illegette
magát, aztán este vele ment haza. Mert folyamatosan ezt
csinálja. Kurválkodik.
Sőt, azt is a fejéhez vágja, hogy tudja, mivel egészíti ki az
éttermi jövedelmét: pénzt fogad el szexért. A lány nem tagadja,
harcba száll, visszaszól a férfinak. Elmondja, hogy nem érdekli a
véleménye, és az sem, mit gondol róla. Neki fontos a pénz, és
mindent megtesz azért, hogy még többet szerezzen.
Tökéletes!
Illik a többi áldozat közé. Ugyanolyan bűnös, mint ők voltak. Ő
lesz az utolsó a valódi célpontom előtt. Nem fogok már többet
keresni.
A tény, hogy ilyen közel vagyok a valódi célpontomhoz, feltüzel.
Elveszi a figyelmemet. Le kell higgadnom. És ez nehéz… Folyton
eszembe jut, hogy senkinek sem tűnik fel a jelenlétem. Ő sem
látja, hogy a sarkában vagyok. Nevethetnékem támad ettől.
Ó, és ha tudná, milyen régóta akarom a nyakát a kezem közé
kaparintani, meglepődne…

***
 NIKI

– Niki Varela, nyissa ki az ajtót!{15}

A hadnagy hangját hallva akaratlanul is felnyögök kínomban.
Mi a fenét akar ez már megint? Az ember lánya már reggelizni
sem reggelizhet nyugodtan? Felállok az asztaltól, és az ajtóhoz
lépve szélesre tárom azt. A hadnagy paprikavörös arca betölti a
látóteremet, mintha dupla akkora volna, mint legutóbb, még az
is megfordul a fejemben, hogy hamarosan felrobban.
– Hol tartózkodott tegnap éjjel tíz óra és éjfél között? – szegezi
nekem a kérdést. Beszéd közben néhány nyálcsepp repül
szerteszét.
–  Az ágyamban. – Bevallom, a hangomat némi cinizmus is
megszínezi a legutóbbi találkozás emléke miatt. Kezd elegem
lenni ebből az emberből és a vádaskodásából.
– Tudja ezt valaki bizonyítani?
–  Hát persze! – csattanok fel. – Van egy kopogó szellem a
lakásban, kérdezze ki őt is!
A hadnagy fintorra húzza az orrát, majd elővesz egy bilincset.
A rendőr mögötte meglepetten vonja fel a szemöldökét, de nem
szól közbe.
–  Niki Varela, letartóztatom gyilkosságért! – üvölti az
arcomba.
– Milyen alapon?
– Azon az alapon, hogy megölt három embert!
Megragadja a karomat, felszisszenek a fájdalomtól. Megfordít,
és a csuklómra kattintja a bilincset. Annyira letaglóz ez az
egész, hogy hirtelen nem is tudok mit mondani. Ez az ember
megőrült? Nem is csináltam semmit!
– Ezt nem teheti! Nem vihet be mindenféle koholt váddal!
–  Pofa be! – förmed rám, és szó szerint az autóig ráncigál.
Összeszorítom a szememet a fájdalomtól. Annyira szorítja a
karomat, hogy legszívesebben felkiáltanék, de nem teszem.
Nem tehetem. Belök a hátsó ülésre, elterülök a kárpiton. A
zuhanástól ráharapok a nyelvemre, a számban azonnal
megérzem a vér fémes ízét. Ülő helyzetbe kínlódom magamat,
és belesüppedek az ülésbe, amennyire csak lehet.
Egész úton csendben vagyok, nem ellenkezem, nem
akadékoskodom. Arra jutottam, hogy ha megteszem, csak
magam alatt vágom a fát. Mert a helyzet az, hogy a hatalom a
hadnagynál van, nem nálam. Nem tehetek semmit. Még akkor
sem, ha koholt vádakkal akar valamit a nyakamba varrni.
Megölt három embert…
Mégis miről beszélt? Audrey tetteiről? Azt az ügyet már
lezárták, és nem három ember halt meg. Mi történik? Megannyi
gondolat cikázik át a fejemen, az egyik rosszabb, mint a másik.
Nem tettem semmit. Tudom, hogy nem. Szedem a
gyógyszereimet, járok dr. Rineshoz, jól vagyok. Ebben biztos
vagyok! Ha Audrey újra visszatért volna, most már tudnék róla.
Amikor utoljára átvette felettem az irányítást, azt is éreztem.
ÉREZTEM. Hiába a bizonygatás, mégis elbizonytalanodom.
Audrey lett volna? Mégsem gyógyultam meg? A kétségek a
torkomra fonódnak, és egyre jobban szorítanak. Mire a
rendőrségre érünk, teljesen eluralkodik rajtam a pánik.
Nem! Niki, szedd össze magad! Ezt nem engedheted meg!
 Mély levegőt veszek, lassan kifújom. Még akkor is folytatom a
gyakorlatot, amikor a hadnagy kiránt az autóból és ugyanolyan
erősen vonszol maga után. Nem érdekli, hogy nem tiltakozom,
satuba fogja a karomat, és nem enged. Ez biztosan nyomot fog
hagyni, az egész kezem véraláfutásos lesz.
Az ismerős folyosón végigmenve eszembe jut, hogyan húzott
ki a pácból legutóbb is dr. Rines. Ma tíz órára van hozzá
időpontom. Reggeli után már indultam volna hozzá. Eddig még
csak nem is késtem, ezért biztosan szemet fog neki szúrni, ha
nem jelenek meg. Remélem, tudni fogja, hogy mit tegyen…
A hadnagy betessékel a kihallgatószobába, majd közli a
rendőrrel, aki eddig a nyomában kullogott, hogy kapcsolja ki a
kamerát. Nem láttam túl sok krimit, de azokban, amelyekben
kikapcsoltatták a kamerát, mindig rendőri túlkapás történt. Így
nevezték, amikor a rendőr erőszakot alkalmazott a
gyanúsítotton. Márpedig most én is az vagyok, ezek szerint. A
hadnagy dühös, a kamerák nem rögzítenek felvételt, szóval…
nagy szarban vagyok!
Rossou leül velem szemben, az asztalra fekteti az alkarját és
összekulcsolja az ujjait. Szaporán veszi a levegőt, alig bírja
visszatartani az indulatait. Kezd egyre jobban megrémíteni a
viselkedése.
–  Szóval… – kezdi rekedt hangon. Kinyitja az asztalon lévő
mappát, elővesz egy fényképet és az arcomba tolja. – Ismeri ezt
a nőt?
– Nem ismerem – mondom rögtön. – Egyszer találkoztam vele
az utcán, amikor összefutottunk Corinnával. Nem tudom,
milyen kapcsolatban vannak.
 –  A neve Amara Remis. Corinna Valla munkatársa és
barátnője.
Legyen így! Ha ennyi mindent tud, akkor miért kellenek én
ide? Egyre rosszabb előérzetem van.
–  Tudja, amikor összefutottak az utcán, annak az ominózus
találkozásnak voltak szemtanúi. Amara gyilkosnak nevezte önt.
– Így volt – bólintok.
–  Érdekes. Egykori mentoráltja, Corinna Valla új életet
kezdett, miután képes volt felállni a tragédia után. Lett egy jó
állása, új barátai. Maga találkozik is az egyikükkel, Amarával. Ő
gyilkosnak nevezi önt, majd ma reggel így akadnak rá egy bokor
alatt.
Elém tesz egy fényképet, amelyen egy női holttest látható.
Tényleg Amara az. A szeme élettelenül mered a semmibe.
–  Megfojtották egy vékony dróttal. Olyan erősen szorította a
gyilkos, hogy a drót felsértette a bőrét. Gyakorlatilag belevágott
a nyakába. Még két gyilkosság történt ugyanezzel a módszerrel.
Hatásszünetet tart, közben rám mered. A tekintetében izzó
gyűlölet mar, mint a sav. Szinte érzem a bőrömön.
Legszívesebben megkérdezném, hogy mi közöm van nekem
ehhez, de nem merek megszólalni. Félek, hogy ha tovább
feszítem a húrt, megüt. Vagy ki tudja?
– Az orvos szakértő szerint a gyilkosság este tíz és éjfél között
történt. Maga ebben az időszakban elvileg otthon tartózkodott,
de ezt senki nem tudja bizonyítani.
Elkerekedik a szemem.
– Maga azt hiszi, hogy én voltam? Ezért hozott be?
–  Tudom, hogy maga volt! – A mutatóujját olyan erősen
nyomja oda a fényképre, hogy elfehéredik.
–  Nem… – ingatom a fejemet. Az ösztöneim erősebbek, mint
az akaraterőm, hogy kussban maradjak. – Nincs bizonyítéka
ellenem, ez tuti, hiszen nem voltam ott a helyszíneken. Vagyis
nem tudhatja biztosan. Nem verheti rám ezt a gyilkosságot csak
azért, mert nem kedvel.
– Az egyik helyszínen ott volt. Hiszen Aharon Floros holttestét
az ön ablaka alatt találták meg.
– A saját lakásának ablaka alatt.
– Fölötte azonban ön lakik. És akkor Loukas Marakosról még
nem is beszéltünk! Gondolom, hozzá sincs semmi köze –
fröcsögi gúnyosan. – Pedig ugyanazzal a módszerrel ölték meg.
Tovább ellenkezem.
–  Nem én voltam! Marakosról még soha nem is hallottam.
Nem érdekel, maga mit gondol, milyen történeteket talál ki, de
nem tartóztathat le csupán egy fiktív mesére alapozva.
–  Ez nem mese! – üvölti a képembe, és az asztalra csap. –
Maga egy mocskos gyilkos, akit nem ítéltek el, mert állítólag
nem volt beszámítható állapotban. Szerintem viszont ez egy
faszság! Maga nagyon is tudja, mit csinált. Eljátszotta, hogy
meggyógyult, most pedig ott folytatja, ahol abbahagyta.
Színészkedés ez csupán, semmi több!
– Ez nem igaz!
–  Ne hazudjon! – Visszakézből akkora pofont kapok, hogy
meginog alattam a szék. Önkéntelenül is sírásra torzul az
arcom, néhány könnycsepp hangtalanul hullik a padlóra. – Azt
hiszi, megúszhatja, igaz? Majd én gondoskodom róla, hogy a
börtönben rohadjon meg. Van huszonnégy órám, hogy
bizonyítékot találjak maga ellen, ami megállja a helyét a
bíróságon. És isten engem úgy segéljen, addig nem hunyom le a
szememet, amíg nem találok valamit!
Hallom, ahogy feláll a székről. Érzem a közelségét már az
előtt, hogy megragadná a karomat és kicitálna az ajtón.
Fogalmam sincs, merre visz, csak lépkedek utána. A fülem zúg
az ütéstől, a szemem ég a könnyektől. Kulcscsörgést hallok,
majd belöknek egy cellába. A földre érkezem, beütöm a fejemet.
Pár másodpercig képtelen vagyok megmozdulni. Aztán valaki
odajön és próbál felsegíteni. Egy férfi az. Hallom, ahogy beszél
hozzám, de egy szavát sem értem. Segít felülni a padra, ami a
fal mellett áll. Semmi más nincs a kis cellában, amiben jelenleg
három másik ember is raboskodik. A sarokba húzódom, és
megtámasztom a fejemet a falnál. Sosem voltam vallásos,
egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy hinnem kellene
bármilyen felsőbbrendű hatalomban is, most mégis imát
mormolok csendesen.
Számítottam a megvetésre, a gyűlöletre. Még arra is, hogy
megvernek majd. De arra nem, hogy a nyakamba varrnak egy
gyilkosságot. Sőt, hármat! Nem tudom, ki a második, de nem is
érdekel. Abban bízom, hogy valakinek, vagy Alexnek, vagy a
doktornőnek feltűnik majd az eltűnésem, és kivisznek innen.

***

Hibáztam.
Nem jól határoztam meg a célt.
 Nem mértem fel a saját igényeimet és vágyaimat…
Ez még egyszer nem fordulhat elő! Le kell nyugodnom, hogy
tisztán tudjak gondolkodni. Már olyan közel a cél, most nem
szúrhatom el. Nem hagyhatom, hogy bármi vagy bárki
közbeszóljon. Olyan sok múlik ezen a gyilkosságon! Nemcsak a
szabadságom, hanem a nyugalmam is.
Csak akkor fogok tudni megpihenni újra, ha ezt bevégzem.
Ezért újra kell terveznem a jövőbeli tetteimet.

***

ALEX

Niki ajtaja tárva-nyitva. Nem tetszik ez nekem. Belépek a

lakásba, szólongatom, de semmi. A reggelije az asztalon.
Félbehagyva. A kávé lefőzve, de nem töltötte ki. A telefonja
töltőn a hálószobában. Öt nem fogadott hívása van dr. Rinestól.
Az ágyát gondosan bevetette, tehát reggeli közben távozhatott
sietve. De miért nem zárta be az ajtót? Folytatom tovább a
kutakodást, a kulcsait megtalálom a táskájában, ami az ajtó
mögött a ruhafogason lóg. A rossz előérzet egyre jobban
erősödik bennem. Legutóbb akkor éreztem ezt, amikor Niki és
Yanna is eltűnt.
Szétnézek Niki telefonjában. Ma tíz órára volt időpontja dr.
Rineshoz. A számtalan nem fogadott hívásból arra
következtetek, hogy nem ment el. Bajba került, most már biztos
vagyok benne. Sosem hagyta volna ki a beszélgetéseket.
Elmondta, milyen fontosak neki. Kivéve, ha… Nem! Ez eszembe
se jusson, még a végén megidézem az ördögöt! Audrey-t végleg
eltemették, nem irányíthatja többé Nikit.
Kilépek a lakásból, a szomszéd hölgy épp akkor cipeli be a
fonott kosarát az ajtón. Kedvesen megszólítom, és kikérdezem
Nikiről.
– Az a lány… egyszer sem láttam rendesen. Mindig takarja az
arcát, mint aki rosszban sántikál. – Mutatóujjával felém bök.
Mielőtt belekezdhetne a prédikálásba, újra felteszem neki a
kérdést. – Itthon voltam. Többször járt már nála a rendőrség.
Sejtettem, hogy vaj van a fején…
– Hölgyem, kérem…
– Jól van, jól van. Elvitte a rendőrség. Bilincset tettek rá, és az
egyik férfi üvöltözött vele, hogy letartóztatja gyilkosságért.
Szerintem az egész ház hallotta. Most mondja meg! Így hajtsa az
ember nyugodtan álomra a fejét.
Letartóztatták?
–  Ő ártatlan. A rendőrség tévedett – dünnyögöm, hogy
megnyugtassam a nőt.
– Honnan tudja?
– Onnan, hogy ismerem. Tőle aztán nem kell tartania. – Ezzel
magam mögött hagyom a hölgyet, és futva indulok le a lépcsőn.
Nem tudom, mit akar ezzel az egész letartóztatással Rossou, de
ezúttal túl messzire ment.
Beülök az autóba, amint beindítom, tövig nyomom a gázt. A
kerekek csikorognak, amikor kifordulok az épület elől.
Tárcsázom dr. Rines számát, hogy értesítsem az esetről.
Természetesen nem tudott róla.
– Ez a Rossou egy idióta! – kel ki magából. – Mégis hogy meri
letartóztatni?
–  Ha jól értelmezem az esetet a szomszédja vallomása
alapján, a nyakába akarja varrni a közelmúltban történt
gyilkosságokat. Ma reggel is találtak egy lányt.
–  Tessék? – El kell tartanom a fülemtől a telefont, olyan
hangosan üvölt bele. Aki vitatja, hogy van veszélyesebb lény
egy dühös nőnél, az valószínűleg őrült. – Megeszem reggelire
ezt a férfit, esküszöm. Összeszedem a cuccomat, és megyek. Ott
találkozunk.
Bíztam a hadnagyban. Azt gondoltam, hogy egy józan
gondolkodású férfi, most azonban már másképp látom. Az ügy
megszállottja lett. Pontosabban inkább Niki megszállottja.
Hallottam már ilyenről. Néha előfordul, hogy egy ügy annyira
bekebelez egy rendőrt, nyomozót, hadnagyot, tök mindegy a
beosztása, hogy a megszállottjává válik, végül teljesen
tönkreteszi. Ez általában a lezáratlan eseteknél szokott
előfordulni. Kezdem azt gondolni, hogy Rossou-val is valami
hasonló történt. Nem lenne meglepő. Niki felforgatta a város
békéjét, és nem tartóztathatták le, a beszámíthatatlansága
miatt. Errefelé nem gyakoriak a gyilkosságok. Megesik, hogy a
hajléktalanok egymás torkának ugranak, vagy hogy dorbézoló
fiatalokat elvisz egy-egy nagyobb hullám, de ezek a
szántszándékkal elkövetett erőszakos esetek errefelé ritkák,
mint a fehér holló – nem úgy, mint Amerikában vagy Európa
egyes részein.
 A közép-amerikai El Salvadorban a legújabb felmérés szerint
82,84 gyilkosság történik minden 100 000 emberre levetítve. Ez
a legmagasabb arány. Ezt követi Honduras 56,52-os értékkel,
míg Ciprus esetén ez a szám 1,11. Ezzel a lista utolsó
harmadában foglalunk helyet. Nem csoda hát, hogy kikészíti az
embereket az, ami most a városban történik. Ez azonban akkor
sem ad okot az indokolatlan letartóztatásra. És ezt a
hadnagynak is be kell látnia, különben megfosztják a
pozíciójától.
Leparkolok a rendőrség előtt, majd kettesével szedve a
lépcsőfokokat, berohanok az épületbe. Rögtön a hadnagy
irodája felé veszem az irányt. Rossou a papírjai felett görnyed
az asztalánál. Három műanyag kávéspohár is van előtte, ami
arra enged következtetni, hogy régóta nem aludt.
–  Mit művel, hadnagy? – kérdezem epésen, az indulat
megfeszíti az izmaimat. Megállok az asztala előtt. Fáradt,
haragos szemekkel néz fel rám.
–  Ne most játssza itt a hős lovagot, Hallas! Bizonyítékot kell
találnom egy gyilkos ellen.
–  Niki nem gyilkos! – A tisztelet azt suttogja, hogy fogjam
vissza magamat, hiszen mégiscsak egy rangos ember előtt állok,
akár elment az esze, akár nem.
–  Megölt két embert, egyet pedig súlyosan megsebesített, ha
nem csal az emlékezetem. Aztán bedugták a diliházba, most
kiengedték, és újrakezdte az öldöklést. Eddig három áldozatnál
tartunk. Mondja, Hallas, maga nem találja ezt furcsának?
–  Cseppet sem – közlöm hűvösen. – És míg maga teóriákat
gyárt, az igazi gyilkos odakint van.
 – Amara Remis talán másképp gondolná, de sajnos már nem
kérdezhetjük meg róla, mert megfojtották. Tudja, ki ez a lány?
Corinna Valla egykori munkatársa, aki a nyílt utcán nevezte
gyilkosnak Varelát. Ez akkor történt, amikor a maga öccse
feltűnt a színen.
– Akkor sem hitt Nikinek, és kiderült, hogy mégis igaza volt. A
Corinnának küldött üzenetben Andre beismerte az egészet.
A hadnagy felhorkan és kiissza a maradék kávét is a
pohárból. Majd fél kézzel összegyűri a műanyagot és a földre
dobja. Egy-két csepp a kezére folyik, amit dühösen beletöröl a
nadrágjába.
– Túlságosan elvakult Nikivel kapcsolatban. Nem látja tisztán
a helyzetet, nem képes maradéktalanul ellátni a feladatát. –
Olyan higgadtan beszélek, amennyire csak tőlem telik.
–  Én vagyok elvakult? Akkor maga mi? Hiszen szerelmes a
lányba, mindenki láthatja. Én a helyében előbb magamba
néznék, mielőtt nekimegyek a másiknak, Hallas. Mondtam már,
hogy ne játssza a hős lovagot, mert kurvára nem ér el vele
semmit!
–  Itt nem az érzések meglétéről vagy hiányáról van szó,
hanem arról, hogy szabálytalanul jár el.
–  Abszolút nem, de nem várom el magától, hogy ismerje a
jogot meg a törvényeket. Niki Varela az első számú gyanúsított…
–  Akit huszonnégy óra múlva el kell engednie terhelő
bizonyítékok hiányában! Értékelem a kioktatást, hadnagy, de
ismerem a törvényeket. Ahogy azt is, hogy az előzetes
letartóztatás csupán időt nyer a rendőröknek. Magának
semmije sincs Niki ellen, és nem is lesz, mivel nem őt keresi.
 A hadnagy feláll az asztala mögött, lassan előrehajol,
megtámaszkodik a két tenyerén.
– Azt majd meglátjuk, Hallas – sziszegi a fogai között. – És ha
sokáig ugrál itt, magát is letartóztatom a nyomozás
akadályozásáért és bűnrészességért.
Szórakozottan felnevetek.
–  Na ne mondja! – A képébe vigyorgok, ettől csak még
idegesebb lesz. A tisztelet, amit iránta éreztem, végérvényesen
elpárolgott belőlem. – Belemehet ebbe a játékba, Rossou, de
maga fogja húzni a rövidebbet!
–  Rossou hadnagy! – hangzik fel odakintről a fúria kiáltása.
Ilene Rines magas sarkújának kopogása és éles hangja
pengeként siklik át a rendőrségen uralkodó káoszon. Hirtelen
az egész épület elcsendesedik. Valaki megpróbálja megállítani a
nőt, hallom, ahogy visszaszól neki, de egy pillanatra sem lassít
le. – Próbáljon megállítani, fiam, és maga is a hadnagyával
bukik!
Kivágódik az ajtó, és megjelenik mögötte a pipacsvörös
doktornő. Az arca ugyanolyan feszes és vörös, mint a hadnagyé.
Már senki nem tudja magában tartani az indulatait.
–  Ez a rendőrség új eljárási módszere? Igazságtalan
vádaskodás? Netán koholt bizonyítékokra is számítsunk? Egy-
két meghamisított ujjlenyomatra például? Csak tessék, jól fog
mutatni a feljelentésben, amit a kapitányság felé fogok tenni. –
Azelőtt is azt gondoltam Rinesról, hogy egy határozott nő, aki
mindig eléri, amit akar. Ez az elképzelés róla most sem
változott, ugyanakkor előbújt az erősebb és sokkal
veszedelmesebb oldala. Szerencsésnek tartom magamat, hogy
egy oldalon állunk. Ez a nő képes lenne fél kézzel szétmorzsolni
a golyóimat.
–  Elveti a sulykot, doktornő! – üvölti vissza a hadnagy, de
Rines azonnal lecsapja a labdát.
–  Én vetem el a sulykot? Akkor maga mit csinált, amikor
bizonyíték és indíték nélkül megvádolt, majd behozott egy
ártatlan nőt?
–  Volt indítéka! Az áldozat, Amara megszégyenítette a fél
város szeme láttára.
– Na és a szomszéd? Vagy a tolvaj? Ugyan már, hadnagy, nincs
semmije!
– Mi maga, az ügyvédje?
– Nem, az orvosa vagyok! De ha ügyvédre van szüksége, azt is
kerítek nagyon szívesen. Aztán pedig megyek a kapitányságra,
mert amit most csinál, az kimeríti a túlkapás fogalmát. Arról
nem is beszélve, hogy az igazi gyilkos még most is odakint
szaladgál – mutat indulatosan az ablakon keresztül az utca felé.
– Maga pedig ahelyett, hogy nyomozna, megpróbál gyanúba
keverni egy nőt.
A hadnagy reakcióját megelőzve fogom magam és kisétálok a
helyiségből. Az ordítozástól már megfájdult a fejem, ideje
befejezni ezt az ostoba vitát.
– Maga meg hová megy? – kiált utánam.
– Nikihez.
– Nem mehet be hozzá!
Pont ezt akartam elérni.
– Rendben – visszanézek a vállam felett, egyenesen a hadnagy
szemébe. – Már hívom is a kapitányt.
 Előveszem a telefonom, és rákeresek a ciprusi kapitányság
telefonszámára. Elég volt a pöcslóbálásból. Hallom, ahogy a
hadnagy elindul utánam, hátralöki a székét, kiabálva veti magát
az ajtó felé, ám az hirtelen becsapódik. Gondolom, dr. Rines
belökte az arca előtt, így adva nekem némi időt.
Kirobogok az épületből, és várom, hogy jelentkezzen valaki a
vonal túloldalán. Természetesen csak az asszisztenst értem el,
de szerencsém van. A kapitány épp az irodájában tartózkodik,
papírügyeket intéz. Miután elmondtam az asszisztensének nagy
vonalakban, miért telefonálok, nem akadékoskodott, azonnal
kapcsolta.
A kapitány a történetem hallatán biztosít róla, hogy azonnal
idejön. Amint leteszi, leülök a rendőrség lépcsőjére. A hadnagy
szavai még mindig ott ugrálnak a fejemben, egyszerűen nem
mennek ki belőle. Igen, valóban érzek valamit Niki iránt, ami
talán elvakít. Viszont a kapitány parancsára ki fogják vizsgálni
az ügyet, és sokkal nagyobb figyelmet kap a nyomozás. Ha
kiderül a túlkapás és Niki ártatlansága, akkor megmentettem a
rendőrséget egy bődületes hibától, ha viszont nem… akkor a
várost egy gyilkostól. Ha ezúttal is Niki lenne a tettes, amit
kétlek, akkor végérvényesen elítélnék.
Akárhogy is, a hadnagy elérte a célját az elszólásával. Audrey-
nak sikerült átverni több ízben is, és valahol Audrey ott él
Nikiben. Mi van, ha… Felmordulok és két tenyerem közé fogom
a fejemet. A rohadt életbe!
– Jól van? – kérdi Rines mellettem állva. Annyira elvesztem a
gondolataim ködében, hogy meg sem hallottam a lépteit.
– Nem. Nem vagyok jól – vallom be.
 – Kétségei vannak, ugye? – tapint rögtön a lényegre.
– Miből gondolja?
– Abból, hogy nekem is vannak. Abban biztos vagyok, hogy a
hadnagy kezd kicsit becsavarodni, de Niki ártatlansága…
Bevallom őszintén, elbizonytalanodtam én is, míg ideértem.
Amikor kiengedik, beszélni fogok vele, és elvégzek pár
vizsgálatot. Szerintem egyébként is muszáj lesz, ha már
idecsődítettük a kapitányt. – Mély sóhaj hagyja el az ajkait. –
Tudnunk kell, mi történt. Különben tönkreteszik egy ember
életét. Ezt nem hagyhatom. Az lesz a legtisztább, ha maga a
kapitány intézi innentől a nyomozást.
–  Rossou kezd beszámíthatatlan lenni. Szerintem egy ideje
nem aludt, remegett, izzadt beszéd közben, a pupillái
nagyobbak, mint kellene. A szimpatikus idegrendszere óriási
terhelésnek van kitéve.
– Nem csodálom. Rohadt egy ügy ez.
Úgy érzem, már semmiben nem lehetek biztos és senkiben
sem bízhatok meg. Hittem Nikinek, bíztam a hadnagyban, de
mindketten eljátszották a bizalmamat. Bárhogy is alakulnak az
elkövetkezendő napok, vissza kell fognom az érzéseimet Niki
iránt. Nem szabad ugyanabba a csapdába belesétálnom, mint
amivel Rossou-t megvádoltam. Nem engedhetem az érzéseimet
a volán mögé.

***

Azt, aki ellen nincs bizonyíték, nem lehet letartóztatni. Ez a

magatartás az igazságszolgáltatás gyengéje, amit én szépen ki
fogok használni. Pont úgy, ahogy a legnagyobb csalók, rablók,
szélhámosok, gyilkosok, erőszaktevők, zaklatók (és még
sorolhatnám) teszik.
Ők a társadalom betegsége…
A különbség közöttünk, hogy én nem saját magamat részesítem
előnyben, hanem a várost. Muszáj kidobálni a férges almát, mert
idővel a többi is az lesz. Lassan a finom, ropogós almákba is
beleeszi magát, végül az egész rekesszel elrohad. Mindezt azért,
mert nem léptünk időben.
Hát én megteszem.

***

ALEX

Claudios Tomaras kapitány parancsára megindult Rossou

kivizsgálása. Kiderült, hogy Niki kihallgatását szabálytalanul
végezte. Kikapcsoltatta a kamerákat, és nem engedett be senkit
a szobába. A tanúskodó rendőrök szerint maga után vonszolta
Nikit a zárkába, és a földre lökte. Egy orvos is megvizsgálta a
lányt, zúzódásokat talált a karján és az arcán. Niki azt vallotta,
hogy a hadnagy megütötte, amit kezdetben Rossou tagadott,
később azonban kénytelen volt beismerni, ugyanis egy másik
rendőr is ellene vallott: hallotta a csattanást a szobából. Ő volt
az a járőr, aki kiment a hadnaggyal Niki lakásához. Elmesélte az
egész esetet.
Ennek következtében Rossou-t határozatlan ideig
felfüggesztették. Nikit huszonnégy óra elteltével szabadon
engedték, ugyanakkor a kapitány tényleg elrendelte a
pszichikai kivizsgálását. Nem titulálta bűnösnek, ugyanakkor
ártatlannak sem. Közölte vele, hogy a rendőrség rajta tartja a
szemét, de csak addig, amíg szükséges. Amíg elő nem kerül a
valódi gyilkos, és be nem bizonyosodik az ártatlansága – ha
ártatlan.
Nikit meglehetősen kikészítették a történtek. Amikor
bementem érte, nem mondott semmit. Elvittem dr. Rineshoz, de
egy szót sem szólt hozzám az autóban sem. Később beszéltem
Ilene-nel, aki szintén erről számolt be. Niki nem kommunikál. A
kognitív folyamatokat és az idegrendszert érintő vizsgálatokba
ugyanakkor belement. A doktornő szerint segíteni szeretné a
nyomozást, ugyanakkor a történteket még fel kell dolgoznia. Ezt
bizonyítja az is, hogy amikor hazaengedték, ő vonakodott. Ilene
adott neki egy szobát az intézményben, de megmondta, hogy ott
csak egy éjszakát maradhat, utána muszáj hazaküldenie. Niki
bólintott, majd lefeküdt és mély álomba merült. Ezt elsősorban
az a rengeteg altató segítette elő, amit kapott.
–  Szüksége van a pihenésre – magyarázta Ilene. – Nagy
trauma lehetett neki ez az egész. Bár a zárkában egy rossz szót
sem szóltak hozzá. Sőt egy férfi még segített is neki felkelni,
amikor a hadnagy belökte.
Hogy mi lesz ezután?
Fogalmam sincs.
 Az biztos, hogy én kíváncsian várom a végét. Mert egyelőre
magam sem tudom, mi lesz ennek a kimenetele. Mert ha nem
Niki a gyilkos, akkor kicsoda?

NIKI

Nem akartam hazajönni, de muszáj volt. Dr. Rines egy éjszakára

megengedte, hogy bent maradjak, de másnap át kellett adnom a
helyemet egy másik betegnek. Nem akartam, de egy kicsit
beszélgettünk, mielőtt eljöttem. Megbeszéltük, hogy holnap újra
találkozunk. Belementem. Addigra talán összeszedem magam.
Azt hittem, hogy a szar, amit Audrey kevert, kezd leülepedni.
Nos, tévedtem. Rohadt nagyot.
Hazafelé végig azon gondolkodtam, hogy ha megbízta Andrét,
akkor talán másokkal is megtehette ugyanezt. Lehet, hogy a
gyilkos is Audrey utasításait követi. Mielőtt legyőztem volna,
gyakran álmodtam vele. Sokat beszélgettünk. Mindig mesélt a
vágyairól, amiket akkor annyira nem akartam meghallgatni,
hogy legszívesebben letéptem volna a füleimet. Visszagondolva,
azt látom, hogy jól sakkozott. Valójában meglehetősen büszke
lenne magára. Ettől a gondolattól fájdalmasan felnevetek. A
szentségit, milyen büszke lenne magára az a picsa!
Nem akarok többé rá gondolni. Hiába van még csak egy óra,
letusolok és lefekszem aludni. Az éjszakát ugyan mély,
álomtalan alvással töltöttem és kipihenten ébredtem, mégis
fáradtnak érzem magam mentálisan. A testem bírná, ám a
lelkem és az elmém kivan, mint a szar. Na meg persze, ha
alszom, akkor nem kell foglalkoznom a valósággal, ami ennél
szarabb már nem is lehetne…

Amikor felébredek, még világos van. Nem tudom, hány óra, de

nem is érdekel. A hasam korgása erősen jelzi, hogy van némi
teendőm a konyhába, szóval ellenvetés nélkül reagálok a
nyöszörgésére. Gyorsan csinálok egy szendvicset, másra nincs
erőm.
A második falatig jutok csak el. Persze, ez az én formám… Épp
hogy lenyelem, mozgást látok a fürdőszoba felől. Nyílik az ajtó,
és kilép rajta ő. Hogy rohadna meg! Hogy a fenébe jutott be?
Amint meglátom az arcát, azonnal tudom, hogy ő áll minden
mögött. Felhorkanok, elvigyorodom, aztán a pultra csapok.
–  Hát ezt nem hiszem el! Csak egy szendvicset akartam
megenni nyugodtan! – A karom és a tarkóm is bizseregni kezd.
Andre jelenléte semmi jót nem ígér. A félelemről, ami intenzív
hullámokként árad szét a testemben, igyekszem nem tudomást
venni. Helyette a magabiztosság és a higgadtság ismeretlen
álcáját öltöm magamra. Sosem ismertem ezeket az érzéseket,
most még távolabb állnak tőlem, mint eddig bármikor, mégis
erőlködöm. Muszáj…
–  Nem akadályozlak benne – közli Andre, és összefonja a
karját a mellkasa előtt. Nem tudom figyelmen kívül hagyni,
hogy bár sokkal vékonyabb és rövid a haja, mennyire hasonlít
Alexre. Ettől csak még jobban feszélyez a jelenléte. Nem
szeretném, ha hülyeséget csinálna. Ha még több vádponttal
bővítené a jelenleg még rövid bűnlajstromát.
Leteszem a szendvicset a pultra, és kitárom a karomat.
–  Miért vagy itt? Audrey-nak vége. – Lazán kezdem a
csevegést, de nem lépek ki a pult mögül.
– Audrey… – nevet. Hangja telt, zengő és meglehetősen vonzó.
– Az a ribanc tönkretette az életemet. Kihasználta a
függőségemet, a gyenge pontomat, és a saját céljaira használt
fel.
–  Tudom, hogy ezt nem szívesen hallod, de a tánchoz ketten
kellenek, Andre.
Korábban én is úgy gondoltam, hogy minden Audrey hibája.
De nem… nem minden…
Andre teste összerándul, mutatóujját vádlón felém emeli.
– Ne próbáld meg ezt rám hárítani…
–  Eszemben sincs! – védekezek rögtön. Nem akarom
felbosszantani. Addig akarom húzni ezt a beszélgetést, ameddig
csak lehet. Egyelőre fogalmam sincs, miért van itt, mik a
szándékai, de én aztán végképp nem szeretném tetézni a dolgot.
Andre nem néz ki valami jól. Meglehetősen szarul fest.
Orrfacsaróan átható izzadságszag árad belőle, a ruhája koszos,
poros, szemében pőrén izzik a szer utáni vágy. Néha megvillan
benne még valami, amiről azt hihetném, érzéki csalódás
csupán. Jobb is lenne. De sajnos túlságosan jól ismerem már ezt
az érzést ahhoz, hogy múló árnynak higgyem. Gyűlöl engem.
Ahogy oly sokan mások is.
–  Alex végleg meggyűlölt. Letiltotta a számomat, nem tudom
felhívni. Vettem egy eldobható telefont, és arról is
megpróbáltam, de nem vette fel. A szüleimmel sem tudtam
kapcsolatba lépni.
Ahogy beszél, végtelen szomorúság árad belőle. Intenzív
érzéseket él meg, ami valahol nekem kedvez. Talán tudok rá
hatni.
–  Andre, még nincs minden veszve. – Ez elég szar volt
kezdésnek… – Egyszerűen eltévelyedtél. Függő vagy. Sebezhető,
mint mindannyian. Ezt biztosan figyelembe fogják venni a
bíróságon.
Újra felnevet.
–  Én aztán nem megyek börtönbe. Egyetlen napra sem.
Bűnrészességgel vádolnak.
– Rosszabb, ha futsz. Azt hihetik, hogy még nagyobb a bűnöd.
Pedig egyáltalán nem ártottál senkinek. Nem bántottál senkit.
– De, Corinnát igen.
Szája megrándul, egy ér lüktetni kezd a homlokán. Nem épp
indulatot akartam belőle kiváltani. Basszus! Ezt elcsesztem.
Sikerült felkorbácsolnom a haragját. Látszik, hogy Audrey még
ehhez is jobban értett, én rohadt béna vagyok ebben. Nem
ismerem az embereket. Még a függőket sem teljesen, holott
jómagam is az vagyok.
–  Sajnálom, ami történt – mondom, pedig tudom, mennyire
hülyén hangzik ez is. – Hidd el, ha megtehetném, mindent
visszacsinálnék. Olyan embereknek ártottam, akiknek
egyáltalán nem akartam. Soha nem tudnék ilyet tenni senkivel.
–  Nem hittem volna, hogy valaha is le akarok majd szokni.
Audrey megkövetelte tőlem a józanságot. Azt mondta, hogy ha
kiszabadul, még több pénzt kapok, de már az sem érdekel. Mert
a Corinnával eltöltött idő ráébresztett arra, hogy mit akarok az
élettől. Aztán miután kibukott ez az egész, elmenekültem,
elbújtam és berúgtam. És minden újrakezdődött: a tünetek
intenzívek, a vágy olyan, mint egy éles penge, ami a torkom
előtt lebeg. De nem akarok inni. Érted ezt? Nem akarok!
– Kedveled Corinnát.
– Kedvelem – ismétli meg –, de mindez már nem számít, mert
ő gyűlöl. Nem számítottam rá, hogy fontos lesz nekem. Viszont
így lett. Végig sem csináltam a feladatokat, amiket Audrey adott
nekem. Valójában egyszer rá kellett volna támadnom, hogy
megijesszem, de nem tudtam. Képtelen voltam megtenni.
– Azért, mert nem vagy rossz ember, Andre! Ezt a rendőrség
is be fogja látni. Vannak, akik kezeskednek majd érted és…
–  Ugyan kicsoda? – Hangja ostorként csattan. – A bátyám?
Alexnek végleg elege lett belőlem. Vagy Corinna? Hiszen ártani
akartam neki! A szüleim? Az apám hallani sem akar rólam már
egy ideje, az anyám pedig… Hagyjuk is! Ő mindig elfogult volt,
hiszen a fia vagyok. Az ő vallomása nem állná meg a helyét.
– Voltam bent a rendőrségen mint tanú. – Mély sóhaj szakad
fel a torkomból, amint kimondom a szavakat. – Valaki
feljelentett és beidéztek. Elmondtam, mi történt. Először
haragudtam rád, ahogy magamra is. Nem emlékszem, milyen
feladatokkal bízott meg Audrey, de Corinna épp eleget
szenvedett. Gyűlöltelek. De aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem
vagy vétkes. Audrey jól tudta manipulálni az embereket.
– És? Szerinted ez elég az igazságszolgáltatásnak? – Megrázza
a fejét, és járkálni kezd a szobában. Feltűnik, hogy egyre többet
tördeli az ujjait és törli a tenyerét az így is koszos és izzadt
ingjébe. Amikor megtorpan és felém fordul, hirtelen beléfagy a
szó, ugyanis kopogás zaja rázza fel a csendet. A szeme ijedten
elkerekedik, azután eltökéltség csillan meg benne. A
mutatóujját a szája elé teszi, lassan nemet int a fejével. A
testtartása is megváltozik: az ujjait ökölbe szorítja, kihúzza
magát.
Egyikünk sem reagál, így újra felharsan a hang. Ezúttal sokkal
erősebben és türelmetlenebbül.
–  Niki, tudom, hogy bent vagy! – kiabálja Corinna. – Nem
fogok elmenni.
Andréra nézek, aki egyre bosszúsabb.
– Megoldom – suttogom, hogy csak ő hallja.
–  Ajánlom – motyogja. Arca eltorzul a gyűlölettől, testével
előredől, keze még mindig ökölben.
–  Menj el, Corinna! – kiáltok fel, hogy jól hallja. Eszemben
sincs megmozdulni. A pult mögött nagyobb biztonságban érzem
magamat.
– Lófaszt! – vágja vissza a lány. – El akarok mondani valamit.
–  Én viszont nem akarom hallani! Nem érdekel. Emlékszel,
amikor felhívtál, hogy az Alexander előtt ücsörögsz a
tengerparton egy sörrel a kezedben? Már akkor is
megmondtam, hogy nem vagyok felelős érted. A nyakamba
varrtak mint metoráltat, de valójában sosem voltunk barátok.
–  Tessék? – A hangját megszínezi az értetlenkedés, hiszen ez
rohadtul nem így történt. Úgy rohantam hozzá, mint egy
eszelős.
–  Ártani sosem akartam neked, ezért bocsánatot kérek, de
kérlek, hagyj békén! Azon a napon is elmondtam, hogy nem
érdekelsz. Szóval menj el!
Csak remélni tudom, hogy levágja a dolgot. Hogy megérti,
miért mondom azt, amit. Ha csak simán elküldöm, nem fog
gyanút. De ezzel a bődületes hazugsággal biztosan felébresztem
a gyanúját. Vagy legalábbis remélem…
– De Niki…
– Hallgass! – förmedek rá, mielőtt elszólná magát. – Mondtam,
hogy menj el. Nem akarok többet hallani! – A kemény düh
mögött aggodalmat és reményt éreztem. Egyre fullasztóbb volt
Andréval egy légtérben tartózkodni. A haragja még akkor sem
csillapodott, amikor Corinna végül továbbállt. A testéből áradó
feszültség olyan volt ebben a kis lakásban, mint amikor a
fullasztó hőség megüli a várost. Úgy érzed, nem kapsz levegőt,
verejtékezel, és bármit megtennél, hogy elmenekülhess az égető
nap elől.
– Nem fog visszajönni? – kérdezi.
–  Nem – mondom csalódottan. – Hülye lenne ezek után
visszajönni. – Nem kell tettetnem, mennyire szarul érzem
magamat amiatt, amiket mondtam neki. Csak remélni tudom,
hogy levágja, valami nincs rendben. Bár… ha jobban
belegondolok… Miért segítene? Hiszen tönkretettem az életét.
A lélegzetem egy pillanatra megfagy a rémülettől. Egyre nő
bennem a bizonyosság, hogy Corinna nem fog segíteni, még
akkor sem, ha vette a lapot. A telefonom nincs a közelemben,
így én sem tudok segítséget hívni. Ha kiáltozni kezdenék, azzal
másokat is veszélybe sodornék. Ezen az emeleten csak egy idős
néni lakik. Nem akarom megkockáztatni, hogy neki is baja
essen. Szóval nincs más választásom, szembe kell néznem az
előttem álló férfival. Úgyis kijárt már a büntetés.
–  Miért jöttél ma ide, Andre? És egyáltalán hogyan sikerült
bejutnod? – Nincs mit tenni, muszáj a lényegre terelnem a
beszélgetést.
–  Egyszerű volt. Elloptam az anyád táskáját. Csak remélni
tudtam, hogy benne lesznek a lakáskulcsaid. Szerencsém volt –
von vállat. – Egyszer az életben.
Különös. Anya rohadtul nem hívott. Vagy mégis? Valójában
azt sem tudom, le van-e véve a hang a telefonomról, vagy nincs.
Sőt, lövésem sincs, merre van a telefonom, basszus.
–  A másik kérdésre a választ pedig egyelőre magam sem
tudom. Valójában azzal a szándékkal jöttem ide, hogy megöllek.
Időközben viszont rájöttem, hogy képtelen vagyok rá.
Most ezt hiszi. Az igazság azonban az, hogy a függők
kiszámíthatatlanok. Andre nyaka körül egyre szorul a hurok,
idővel úgyis le fogják kapcsolni. A szíve mélyén ezt ő is tudja.
Amikor majd beismeri magának, veszélyessé válik. Mert már
nem lesz vesztenivalója. Ebben biztos vagyok. Talán mégis
jobban ismerem a függőket, mint sejtettem…
– Mi lesz most?
–  Nem tudom – Összefonja a karját a mellkasa előtt,
gondolkodóba esik. Nem tart soká, mire újra megszólal. – Azt
akarom, hogy segíts nekem.
– Segítsek? Miben?
Bevallom, nem pont erre számítottam.
–  Vond vissza a vallomásodat! Mondd azt a rendőrségnek,
hogy hazudtál, és nem volt közöm az egészhez.
 –  Tessék? Ugye te is tudod, hogy ez lehetetlen? Nem fognak
hinni nekem. Ha nem tűnt volna fel, nem vagyok a kedvencük.
Andre olyan heves mozdulatokkal indul meg felém, hogy azt
hiszem, bántani fog. A pult másik oldalán azonban megtorpan,
és megfogja a két bárszék háttámláját. Annyira szorítja, hogy
elfehérednek az ujjai.
–  Nem érdekel, hogyan, de megoldod! Tönkretetted az
életemet, úgyhogy most segítened kell!
–  Nem fogok hamisan tanúzni – ingatom a fejemet. – Ebben
biztosan nem számíthatsz rám.
Orrlyukai minden lélegzetvételkor kitágulnak, fújtatva veszi a
levegőt. Arca eltorzul a testében tomboló dühtől. Hát ennyi volt.
Ha nem teszem azt, amit mond, biztosan kinyír. Márpedig nem
fogom. Nem verem át a hatóságokat.
Andre ugrásra kész. A kezei remegnek, olyan erősen szorítja a
székeket. Hevesebben veszi a levegőt, vonallá préseli az ajkait.
Felüvölt és hátrarántja mindkét széket, amelyek hangos
csattanással érnek földet.
Behunyom a szememet. Nem akarom látni azt, ami ezután
következik. Újabb robaj rázza meg a lakást, egész testemben
reszketek. Léptek dobognak, emberek üvöltöznek és… várjunk
csak! Kinyitom a szememet, és három rendőrt látok a nappalim
közepén. Andre a földön fekszik, a keze hátrabilincselve. Egy
idős, enyhén kopaszodó, ősz hajú férfi ballag felém. Élére vasalt
inget és zakót visel. A szeme sötét, mint az éjszaka, a kiállása
tekintélyt parancsoló, az arca viszont nyugodt.
– Niki Varela – szólít meg –, jól van?
A döbbenettől elszorul a torkom, erőlködnöm kell, hogy
kinyögjem, amit akarok. Legutóbb nem találkoztunk, de az is
lehet, hogy igen, csak annyira magam alatt voltam, hogy nem
emlékszem, mégis biztos vagyok benne, hogy ő a kapitány.
– Andre…
– Ne aggódjon, gondoskodunk róla. – Keményen hátrapillant a
válla felett. Andrét épp akkor állítják talpra. Egy másodpercre
összekapcsolóik a tekintetünk. A benne lévő lemondás, mint a
keserű orvosság. Marja a számat, kaparja a torkomat és
felfordul tőle a gyomrom.
– Ő nem tett semmit! – kiáltom. Minden szem rám szegeződik.
– Egy ujjal sem nyúlt hozzám. Nem bántott.
– Nem is akarta? – A kérdés Andrénak szól, aki válasz helyett
lesüti a szemét.
–  Csak a tettek számítanak – folytatom. – Nem ítélheti el
valamiért, ami nem történt meg.
A kapitány rám pillant. Mindent megadnék, hogy halljam a
gondolatokat, amelyek végigcikáznak agyának folyosóin.
– Miss Varela, inkább köszönje meg az akaratos és nagyhangú
kisasszonynak.
Corinna jelenik meg a férfi mögött, mintha csak a
felkonferálásra várt volna. A jól öltözött úr dörmög valamit az
orra alatt, majd a rendőrökkel elhagyják a lakásomat.
–  Nem szívesen ismerem be, de megijesztettél. – Corinna
megrázza a fejét és fintorog, így fejezve ki viszolygását a
kimondott szavaktól.
– Azért mondtam, amit, mert…
–  …hogy tudjam, valami nincs rendben. Rögtön éreztem a
lelkem mélyén, csak hirtelen az agyam nem tudta feldolgozni a
helyzetet. Amint elmentem, azonnal hívtam a rendőrséget.
Szipogva bólintok, a szemem megtelik könnyekkel.
–  Most szórakozol velem? – nyögi Corinna. – Ne számíts rá,
hogy megölelgetlek vagy ehhez hasonló szarságok.
– Nem… – Ennyit sikerül kinyögnöm, mert rázni kezd a sírás,
leginkább a megkönnyebbülés és a hála miatt, amit ebben a
pillanatban érzek. Bántottam, ő mégis megmentette az életemet.
Az érzések masszává sűrűsödnek a lelkemben, olyan intenzíven
lüktetnek bennem, hogy levegőt is nehéz venni.
– Alex is mindjárt itt lesz, tartogasd inkább neki a picsogást.
– Nem én akarom ezt. – Zsebkendő után kutakodom, de csak
egy szalvéta akad a kezembe. Kifújom az orromat, amit Corinna
egy szemforgatással nyugtáz. – Megmentetted az életemet,
miközben én el akartam venni a tiédet.
–  Ó, kímélj meg ettől a lelki szarságtól. Sokat köszönhetek
neked, és ezt sosem fogom elfelejteni. De oka volt annak, hogy
eljöttem hozzád. Nem érdekel, mennyire vannak ki az idegeid,
akkor is elmondom.
Corinna egy bunkó picsa. Valójában örülök neki, hogy ez
sosem fog megváltozni. Nem kérdezi meg, jól vagyok-e, nem
bonyolódik részletekbe, nem kíváncsi a történtekre. Elmondja,
hogy három hét múlva elköltözik és soha többé nem hajlandó
visszatérni. Közli, hogy bár nem áll szándékában senkivel
tartani a kapcsolatot, a Facebookon bármikor elérhetem, ha
akarom. De ha nem akarom, ő azt sem bánja, főleg, hogy ilyen
picsogós ribanc lettem.
Mi tagadás, megdöbbentem, hogy ilyen határozott és végleges
döntést hozott. Ugyanakkor megkönnyebbültem. Tovább fog
lépni, és maga mögött hagyja ezt az őrületet. Kezdjen csak új
életet, mert megérdemli. Itt nem tudna. Már próbálta.
Elmesélte, hogy új lakásba költözött, munkát keresett, új
ismeretségeket kötött, de Andre bűnrészessége és Amara halála
ráébresztette, hogy nincs maradása.
Ő is volt bent a rendőrségen tanúskodni, és a kapitány közölte
vele, hogy amíg a gyilkossági ügy le nem zárul, nem hagyhatja
el a szigetet. Ő azonban megmondta neki, hogy el fog utazni,
úgyhogy igyekezzenek. Hát mi tagadás… nem számítottam tőle
másra.
–  Amikor megláttam Andrét, ahogy a rendőrök kivezetik
innen, rögtön arra gondoltam, hogy ő a gyilkos, és azért van itt,
mert téged is meg akart ölni – tér át egy másik témára.
– Ezt hogy érted?
Corinna úgy néz rám, mintha idióta lennék.
–  Megölnek egy férfit a házban, felkeres a rendőrség.
Megölnek egy férfit egy utcával arrébb, a rendőrség leszar.
Aztán találkozol Amarával, velem, majd Andréval az utcán.
Ezután meghal Amara, és a rendőrség rögtön bevisz kihallgatni.
Te komolyan nem kapcsoltad össze ezeket?
– Valójában nem…
Corinna szavainak hatására a pulzusom újra meglódul.
–  Hát nem lep meg. Sosem voltál egy észlény. Én
egyértelműen Andréra tippeltem volna mint elkövető. Hiszen
minden indítéka megvolt rá.
A fejemet rázom.
– Az előbb bevallotta, hogy bár azért jött ide, hogy megöljön,
képtelen rá.
 –  Talán meg fogsz lepődni azon, amit most mondok, de
hazudott, baszki! – Az utolsó két szónál megemeli a hangját. –
Mindegy, nyilván nem vagyok nyomozó, de szerintem így
történtek a dolgok. A rendőrség majd kideríti, vagy nem. Engem
már az sem érdekel.
– Amara a barátod volt.
–  Nem volt az. Amara egy kurva volt. Együtt dolgoztunk,
együtt lazultunk, de ennyi. Nem nevezném barátnak. Persze
letaglózott, ami vele történt, azért az én lelkem sem halott, de
ennyi. Nem volt több, mint egy átutazó az életemben…

THE PAPHOS POST

LEGFRISSEBB HÍREINK

Van gyanúsított a gyilkossági ügyben

A város végre fellélegezhet?

Az egész városon eluralkodott a félelem és a bizonytalanság.

A szülők nem merik egyedül kiengedni a gyerekeket az
utcákra. A tinik csapatokba verődve járnak iskolába.
Mindenkin úrrá lett a pánik a közelmúltban történt
gyilkosságok miatt.
Úgy tűnik azonban, hogy most már végre fellélegezhetünk.
Claudios Tomaras kapitány hétfőn tartott
sajtótájékoztatójában elmondta, hogy átvette a nyomozás
 irányítását, és már le is tartóztattak egy férfit.
„Egyelőre ő az első számú gyanúsított. Még folyik a
kihallgatás.” – közölte a kapitány.
A férfi Andre Hallas, függő, akit Niki Varela lakásán kaptak el.
Niki Varelát két gyilkosság vádjával tartóztatta le a rendőrség
több mint egy évvel ezelőtt. Végül azonban nem ítélhették el
disszociatív identitászavar miatt, ezért a helyi pszichiátriai
intézetbe került.
A feldúlt Mr. Hallas a kapitány szerint azzal a szándékkal
érkezhetett Miss Varela lakására, hogy megbüntesse, mint a
korábbi áldozatokat, akik szintén bűnösek voltak. Amikor az
indítékról kérdeztük, újra arra hivatkozott, hogy még zajlik a
nyomozás, és ha új részletre derül fény, akkor tájékoztatja a
lakosságot.

Kapcsolódó cikkek:
Claudios Tomaras kapitány sajtótájékoztatója
Rendőrök és katonák vigyáznak a biztonságra
Újabb gyilkosság történt

NIKI

– Felhívhatott volna tegnap is, Niki. – Dr. Rines irodája fényben

úszik. A délutáni nap pont besüt az ablakon, és táncoló
árnyékokat fest a falra. Minden sarokban rózsaszín művirágok
teszik még hangulatosabbá és megnyugtatóbbá a teret. Ezért
nyugszom meg mindig, amikor belépek ide. Ezért tudom
elhinni, hogy az a fosvihar, amibe keveredtem, hamarosan
csitulni kezd.
Emlékszem még, amikor a halott szerelmem és a pia iránti
sóvárgás volt a legnagyobb gondom. Persze mindkettőt
igyekeztem elfojtani magamban annak rendje és módja szerint.
–  Úgy éreztem, jobb, ha inkább otthon maradok. A
közvélemény így is keresztre feszített már. Láttam a híreket,
olvastam is őket. Sokan engem gyanúsítanak a gyilkosságok
elkövetésével. Nem mintha meglepne vagy ilyesmi, de nem esik
túl jól.
A doktornő hallgat, türelmesen várja, hogy folytassam. Néha
eltelik így öt-tíz perc is, de egyszer sem szól oda, nem próbál
meg siettetni.
– Corinna hívta fel a rendőrséget tegnap. Akármi is volt Andre
szándéka, Corinna megmentett minket tegnap. Engem és őt is.
– Ezt hogy érti?
–  Andre semmit nem tett. Audrey kihasználta a gyengéjét.
Nem akarom, hogy még egy embernek kelljen miattam
szenvednie – lesütöm a szememet. – Corinna szerint ez
baromság. Ő úgy gondolja, hogy Andre megölni jött, hiszen volt
indítéka. Sőt, szerinte ő felelős a gyilkosságokért is, és a ma
reggeli újságoknak köszönhetően már az egész város is így
fogja.
– És maga mit gondol? Nem hiszi, hogy ő lenne a bűnös?
Megvonom a vállamat.
–  Fogalmam sincs. Néha elhiszem Corinna érvelését, néha
magamra gyanakszom, néha pedig úgy gondolom, hogy az
egésznek semmi köze hozzám. Ez utóbbi csak a nagyon gyenge
és naiv pillanataimban jut eszembe. – Tovább szövögetem
gondolataim fonalát, mint egy szorgalmas pók. Egyre több
olyan szál van, ami a semmibe fut. – De ugyan miért gyilkolna
valaki miattam? Senki nem jut eszembe az ismeretségi
körömből, akinek volna indítéka.
–  Oké, menjünk tovább ezen a fonalon, és játsszunk el a
gondolattal egy pillanatra. – A doktornő előredől, keresztbe veti
két kezét a térdén. – Tegyük fel, hogy nem Andre követte el a
gyilkosságokat. Miből gondolja, hogy ismernie kell a tettest?
Lehet, hogy még soha nem látta. Lehet, hogy egy megborult
elméjű idegen, aki úgy döntött, hajtóvadászatba kezd. Lehet,
hogy elsétált maga mellett az utcán, és a szemüveg meg a
frizuraváltás ellenére felismerte. Ez is ugyanúgy spekuláció,
ahogy a maga változata. Nem fogja tudni biztosra kilogikázni a
történteket. Maga nem nyomozó, de még ők sem biztosak
semmiben. Van egy gyanúsítottuk, aki meglehetősen jó
gyanúsítottnak. Hogy végül mi lesz a nyomozás kimenetele, az
már a jövő kérdése – teszi még hozzá.
– Mit akar ezzel mondani?
–  Csak azt, hogy feleslegesen pazarolja az energiáját a
gondolkodásra. Menjen haza szépen, zárja be gondosan az ajtót,
és legyen mindig a keze ügyében a telefonja, ha az
megnyugtatja. A rendőrség rengeteget dolgozik, szerintem
hamarosan meg fogjuk kapni a válaszokat.
Igaza van. A sok gondolkodás csak elveszi az energiáimat.
Nem mintha meg tudnám állítani a gondolatokat. Csak jönnek
és jönnek, mint a dagály, elárasztják az agyamat, én meg
fuldoklok a teóriák tengerében. Néha azzal kínzom magamat,
hogy a múlton merengek. Hogy ha nem kezdek el inni, talán
nem fajulnak idáig a dolgok. Az ital és a drog melegágya az
elmebajnak.
– Van még valami, ami nyomja a szívét?
–  Corinna elköltözik – bukik ki belőlem, mielőtt
végiggondolhatnám. – Örülök neki, hogy elmegy. Új életet akar
kezdeni távol innen. Valahogy mégis rossz érzés. Talán ahhoz
van köze, hogy egyikünk élete sem lesz már olyan, mint régen
volt. A mindennapjaink szürkék, egyhangúak és néha szarok
voltak, de ott voltunk egymásnak. Yanna, Corinna és én.
–  A változás nem mindig rossz dolog, Niki. Talán nemcsak
Corinnának, hanem önnek is tartogat még számtalan csodát a
jövő…
– Én is el akarok menni innen – szakítom félbe. – Elterveztem,
hogy beszélek a kapitánnyal. Addig biztosan nem enged el, amíg
tart a nyomozás, de amint lehetséges, le akarok lépni erről a
szigetről.
–  Támogatom a döntését. A tervezés, a célok felállítása sokat
tud segíteni. Maga most épp egy intenzív érzelmi spirálban van.
Muszáj erősen kapaszkodnia, különben a forgatag a mélybe
rántja. De ne féljen, mindent megteszünk, hogy ez ne
történhessen meg.
Eldünnyögök egy köszönömöt, és finoman elmosolyodom.
Nem tudom, Corinna mit érezhetett, amikor megfogant benne a
gondolat, de én most megnyugvást érzek. Elmenekülni a
szigetről – elönt a melegség erre a gondolatra. Régen Páfosz a
nyugalom szigete volt számomra, ám az emberi gyarlóság és az
én közreműködésemmel felborult ez a harmónia. Nekem és az
itt élőknek is jobb lesz, ha eltűnök.

NIKI

A kopogás zaja felveri a lakás nyugalmát és sebes vágtára

kényszeríti a pulzusomat.{16} Minden különös neszre és hirtelen
zajra összerezzenek. Pedig bezártam az ajtót és mindig a kezem
ügyében tartom a telefonomat. Már a rendőrséget is
gyorshívóra tettem, csak a biztonság kedvéért.
–  Dr. Rines vagyok – kiált be a doktornő egy újabb kopogás
kíséretében. Zokniban a bejárathoz csoszogok, leakasztom a
biztonsági zárat, elfordítom a kulcsot és szélesre tárom az ajtót.
Remélem, azért jött, mert híre van az üggyel kapcsolatban. –
Gondoltam, szólok, hogy nyugodtan kinyithatja – mosolyog.
–  Jól tette. Nem engedtem volna be – viccelődöm, és
beengedem.
–  Azta, szép lakás! Meleg és otthonos. – Elismerően
körbejáratja a tekintetét, elidőzik egyes részleteken. – Ó, majd
elfelejtettem a nagy bámészkodásban. Ezt elejtette nálam –
nyújtja át a buszbérletemet tartó tokot.
–  Basszus, észre sem vettem! Egyszer a fejemet fogom
elhagyni. – Elveszem a tokot, és az ajtó mellett álló akasztón
lógó táskámba csúsztatom.
 –  Üljön le egy kicsit! Megkínálhatom egy teával vagy egy
kávéval? – Illedelmesen a kanapéra mutatok, bár meglehetősen
furcsán hat a jelenléte a lakásomban. Ő a pszichiáterem, nem a
barátom, ezért egy picit feszengek.
–  Egy teát elfogadok, köszönöm, de tényleg csak egy kicsit
maradok. Nem szeretek sötétedés után egyedül hazamenni –
húzza el a száját, majd elmosolyodik. A tekintete azt mondja:
tudja, hogy van ez. – Oké, hogy autóval vagyok, de odáig is el
kell sétálni.
Dr. Rines a kanapéhoz lép, lesimítja rózsaszín, testhezálló
ruháját, és leül. Ő szó szerint egy jelenés. Nem véletlenül
imádták úgy a férfiak az intézetben is: mindig megbámulták és
itták minden szavát. Amikor kezelésre mentünk, nem győztem
csodálkozni, mit váltott ki belőlük egy szép nő jelenléte.
– Van esetleg valami fejlemény a nyomozással kapcsolatban?
–  Egyelőre nincs. A kapitány megígérte, hogy felhív ma késő
délután, de egyelőre még nem jelentkezett. Talán hamarosan.
Reménykedjünk!
Gyorsan vizet forralok és kikészítem a bögréket. Én egy
mangós teát készítek magamnak, a doktornő pedig
sárkánygyümölcsöset kér. Gyorsan kitöltöm a vizet és
belerakom a filtert. Leülök mellé a kanapéra, és átnyújtom a
teát. Kellemes beszélgetésbe elegyedünk, amelyet meg-
megszakít az odakint tomboló szélvihar.
– Nem elég baljóslatú így is a város, még az időjárás is rátesz
egy lapáttal – nevet, és belekortyol a teájába.
–  Megfogadtam a tanácsát a telefonról és a zárról, de
valahogy így sem vagyok nyugodtabb – vallom be. Kezdek kicsit
feloldódni, már egyáltalán nem érzem olyan kellemetlennek a
jelenlétét, mint az elején.
–  Tudom, miről beszél! – Szemében izgalom csillan a közös
téma hatására. – Én is egyedül élek, nem messze a plázától.
Minden este égve hagyom a lakásban a villanyokat. Pszichiáter
létemre a saját félelmeimet nem tudom kezelni.
– Tudja, mit mondanak: a suszter cipője is lyukas.
Felnevet, a jókedve rám is átragad. Ez a pillanat előhozza a
kellemes nosztalgiát. Annyira belemerülünk a fecsegésbe és a
nevetgélésbe, hogy amikor újabb kopogás hasít végig a lakáson,
mindketten összerezzenünk. Ijedten, elkerekedett szemekkel
nézünk egymásra, és egyikünk sem tudja, mit tegyen hirtelen.
– Ott vagy, Niki? Nincs kulcsom!
Megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem, amikor meghallom
anya hangját. Dr. Rines is felismeri, mert a szívére teszi remegő
kezét és behunyja a szemét pár másodpercre.
– Na jó, most szerintem öregedtem egy évet.
Kuncogva nyitok ajtót az anyámnak, aki meglehetősen
megviselt. Mindig pedánsan rendbe tett haja zilált, a szeme
karikás, és a ráncai mintha mélyebbek lennének, mint legutóbb.
–  Nem tudtalak felhívni. Ellopták a táskámat, aztán bevitt a
rendőrség, mert kiderült, hogy a férfi, aki ellopta, a te kulcsodra
pályázott. Bent tartottak egy csomó ideig, mert senki nem tudott
kihallgatni, fel van bolydulva az a hely, mint egy méhkas. Aztán
lemerült a telefonom, apád persze nem kísért el, nem is jött
értem, úgyhogy elhozattam magamat egy járőrrel. – Nem
vagyok benne biztos, de mintha mindezt egyetlen szusszal
hadarta volna el, még mindig az ajtóban állva. – Te jól vagy? Á,
dr. Rines, maga is itt van? – kiált fel, mielőtt válaszolhatnék.
–  Persze hogy jól – motyogom, és hagyom, hogy
elnyomakodjon mellettem.
– Niki elejtette nálam a bérletét, azt hoztam el.
Anya lehuppan a doktornő mellé, és beszélgetésbe
elegyednek. Én közben gondosan bezárom az ajtót. Odakint a
nap már búcsút intett a városnak, hamarosan végleg a horizont
alá süllyed. Annak ellenére, hogy sem anya, sem dr. Rines nem
akart túl sokáig maradni, annyira belefeledkezünk az időbe,
hogy végül besötétedik.
Odalépek az ablakhoz, és mielőtt elhúznám a függönyöket,
lenézek az utcára. Látok néhány elsuhanó árnyékot egy-egy
siető gyalogos képében, a fák egyre jobban meghajolnak a szél
hatalma előtt, a tenger robaja pedig egészen messzire repül. Az
egész olyan nyomasztó. Gyorsan össze is rántom a függönyöket,
majd visszaülve a fotelbe megmarkolom a teámat, ami
időközben kihűlt.
–  Már ilyen sötét van odakint? – kap észbe dr. Rines.
Elkerekedett szemekkel pislog ránk. Mielőtt felajánlhatnám
neki, hogy ne féljen, lekísérem az autójához, bár nem fűlik
hozzá a fogam, mert én is félek, anya megszólal:
–  Niki, elkérném a telefonodat, hogy felhívjam az apádat.
Hátha eljön értem.
Mondanám, hogy erről tegyen le, mert a vén rókát csak
egyetlen dolog érdekli: saját maga. Persze ezzel csak vitát
generálnék, mert bár anya jól tudja, milyen az apám, nem
szereti, ha szidom vagy ócsárolom. Ő persze megteheti, de ő a
felesége, és egyébként is csak nekem szokott panaszkodni róla.
Ezt a vitát lefolytattuk már egyszer, ezért tudom ilyen pontosan,
hová vezetne a beszélgetés, ha felhoznám apám önzőségét.
– Majd én hazaviszem! – ajánlja fel a doktornő kedvesen.
Huh! Ez az! Legalább nekem nem kell lemennem az autóig.
Amint ez a gondolat megfogalmazódik a fejemben, odalent
becsapódik a bejárati ajtó, a folyosón léptek visszhangzanak,
majd hirtelen elhalkulnak.
–  Oké, ez a lépcsőház még annál is félelmetesebb, mint
amiben én lakom – szögezi le a doktornő, és feláll. – Merre
találom a mosdót?
Anya hirtelen felpattan, és közli, hogy ő is épp oda akar
menni, úgyhogy megmutatja. Addig én beteszem a használt
bögréket a mosogatóba, és az ismét felhangzó lépteken járatom
az agyamat. Remélem, nem lettem paranoiás!
–  Elviszem akkor az édesanyját – szólal meg mögöttem a
doktornő. – Magának pedig azt javaslom, hogy kapcsolja be a
tévét. Olyankor kevésbé érzi magát magányosnak az ember. Ezt
tapasztalatból tudom. – Elhúzza a száját, jelezve, hogy ez az
életének egy nehéz része, ugyanakkor nem költözik szomorúság
kedvesen csillogó tekintetébe.
– Az lesz! – mosolyodom el én is.
Közelebb lép hozzám, megfogja mindkét kezemet, és mélyen
a szemembe néz.
– Minden rendben lesz. Ezt sose felejtse el!
Biccentek egyet, mondani ugyanis nem tudok semmit. Régóta
bízom már ebben, de úgy tűnik, szerencsétlen csillagzat alatt
születtem. Talán már akkor meg volt írva a sorsom, amikor
megfogantam anya hasában, majd világra jöttem. Lehet, hogy
ha nem ebbe a családba születek, most nem hordoznám azokat
a sebeket, amelyek felnyílva lüktetnek. Akkor talán másképp
alakult volna az életem.
–  Köszönöm, hogy segít nekem. Sokat jelent, hogy van, akire
számíthatok.
– Ez csak természetes – feleli.
Biccentéssel és egy finom mosollyal jelzem a hálámat, majd
ellépek mellőle és visszasétálok a nappaliba a konyharuhával a
kezemben. Letörlöm az asztalról a bögrék hagyta nyomokat.
Felegyenesedem, és csípőre tett kézzel nézek el a fürdő
irányába.
– Hol van már az anyám?
Rosszallóan morgolódok magamban, hogy mi tart már neki
ennyi ideig, hisz a doktornő rá vár. Biztosan a haját igazgatja a
tükörben, de még azt is kinézem belőle, hogy sminket keressen
a tükrös szekrényemben.
– Ő kivonta magát a szórakozásból.
– Mindig sokat szöszmötöl…
Mire kimondom a szavakat, akkor esik le, hogy mit mondott.
Hátrapillantok a vállam felett, egyenesen a doktornő arcába. A
száján ezúttal széles, ördögi vigyor feszül. Nyoma sincs már a
szemében ülő kedvességnek és a lágyságnak, ami eddig belőle
áradt. A maszk lehullott, és látni engedi mindazt, ami alatta
van.
– Ez most csak egy vicc, ugye?
Amint a helyére kerül a kirakós utolsó darabja, rögtön tudom,
hogy nem az. Ez nem egy vicc. Nem is egy álom. Ez maga a
kegyetlen valóság, aminek újra sikerült elhitetnie velem, hogy
az életem biztonságban van, holott kurvára nem volt!
– Mi ez az egész? – kelek ki magamból. Harag. Kilátástalanság.
Lemondás. Hitetlenkedés. Az érzések hullámokban áradnak
szét a testemben. Mind közül a legerősebb azonban a félelem. –
Miért történik velem ez már megint? Mondja, mi a fenét akar
tőlem?
Rines arcáról egy pillanatra sem tűnik el a vigyor, sőt, csak
még szélesebb lesz. Egy eszelős fenevad jut róla eszembe, aki
csak arra vár, hogy az áldozata puha húsába mélyeszthesse a
fogait. A nyakának azon részére, ahol elég vékony és finom a
bőr.
–  Hogy mit akarok? Egyetlen dolgot. Hogy meghalj végre. –
Mézesmázos hangjától kiráz a hideg. Erős késztetést érzek, hogy
üvöltve nekiessek és ott üssem, ahol érem. Tombolni akarok.
Kiadni minden fájdalmat és minden csalódást, ami most
bennem van.
– Miért? – üvöltöm a képébe, mint akinek elpattant valami az
agyában. Talán így is van.
–  Tudod, nem te vagy az egyetlen gyilkos, akit azért nem
ítéltek el, mert nem volt beszámítható. Előtted is kezeltem már
jó párat. Sajnos azonban besokalltam. Nem bírtam tovább nézni
azt a kínlódást és szerencsétlenkedést, amit a rendőrség művel.
Ideje volt kiengednem a fenevadat, és leszámolni pár férges
almával.
– Hogy mi? – motyogom. – Maga beteg!
– Én nem vagyok beteg! – fröcsögi, már lehervad az arcáról a
vigyor. – Egyszerűen csak igényem van egy olyan városban élni,
ami nem szenved a bűnözéstől és nem retteg a gyilkosoktól.
Vagyis az olyanoktól, mint te. – Ellöki magát a pulttól, de nem
lép el onnan. – Tudod, ki volt az első áldozatom? A nevelőapám.
Anyám második férje. Folyton vert minket az anyámmal, míg
végül megelégeltem. Amikor anya dolgozott, ő pedig hazajött a
munkahelyéről, azt tette, mint mindig: megpróbálta rajtam
levezetni a feszültséget. Leszúrtam egy késsel. Könnyű volt
eladni önvédelemnek. Kiskorú voltam még, alig tizenhét éves,
ráadásul zúzódások voltak az egész testemen.
A szeme meg sem rebben, úgy mesél. Mintha nem jelentene
semmit, hogy megölt egy embert. Mintha egy legyet csapott
volna le. Ettől déjà vum támad. Nem olyan rég még Audrey
beszélt úgy a gyilkolásról, mintha a világ legtermészetesebb
dolga lenne. A hipnoterápiának köszönhetően ez az emlékkép is
visszajött és mély nyomot hagyott bennem.
–  Később is megtettem. A szél folyamatosan az utamba
sodorta a társadalom szennyét – a fejét ingatja. – Egyszerűen
hihetetlen, milyen emberek szaladgálnak az utcákon. – Úgy
beszél, mintha ő nem tartozna az őrült gyilkosok közé. –
Kezdetben nem akartam én senkinek sem ártani. Aztán a
nevelőapám miatt rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem.
Miután megöltem, elkezdtem pszichológiát tanulni. Könyékig
túrtam az emberi mocsokban.
A háta mögé nyúl, és egy laza mozdulattal kihúzza a
legnagyobb kést a tartóból. Már jóval korábban kinézhette
magának.
–  De tudod, mi volt a legmeghatározóbb élményem? A
találkozás Pablo Miskosszal. Tudod, milyen volt az öccse halála
előtt? Jóképű, okos, szellemes, és jól értett az emberek nyelvén.
Néha szívesen nézett a pohár fenekére, de nem róttam fel neki.
– Pablo…?
– A kapcsolatunk titkos volt. Még az öccse sem tudott rólunk.
Szerettem, tudod? Azt hittem, képtelen vagyok a szeretetre, de ő
megmutatta, hogy ez nem igaz. Aztán meghalt az öccse
túladagolásban, ő pedig darabjaira hullott. Téged hibáztatott.
Ezerszer hallgattam végig, ahogy a halálodat kívánja, amiért
tönkretetted a testvérét. Végignéztem, ahogy csúszik lefelé a
lejtőn, én pedig nem tehetek érte semmit. Próbáltam, de nem
hagyta.
Rettegve hallgatom Ilene meséjét. A zsigereimben érzem,
hogy vészesen közeledik a vége, akkor pedig nem menekülök. Ő
nem fog habozni. Andre képtelen volt bántani, noha nagyon
szeretett volna, de a doktornő más. Még egy ember, akinek
tönkretettük az életét, én meg Audrey, csak az ő esetében jól
beletenyereltünk. Bassza meg!
–  A híradóban hallottam a haláláról. Kicsinált. Nem törtem
össze, hiszen akkor már rég nem voltunk együtt, de a hír egy
kés volt a szívembe. Később kiderült, hogy te ölted meg. Aztán
láss csodát, beutalnak hozzánk disszociatív identitászavarral.
Ahogy beszélgettünk, és ahogy feltártam az elméd mélyét,
rájöttem, hogy te csak egy nyomorult kis senki vagy. Egy labilis
személyiség, akit összeroppantott az élet. Nem egy ilyen
pusztulást néztem már végig. Voltak közöttük
identitászavarosok, PTSD-sek, depressziósak és még
sorolhatnám. A labilis személyiség, ha nem kezelik, igencsak el
tud harapózni, te meg ráadásul még drogoztál és piáltál is. Nem
értem, miért nem tudtál csak simán meghalni? Miért kellett
mindent tönkretenned magad körül? Miért kellett felborítanod
a város életét?
A késsel együtt a pultra csap, az utolsó néhány szót üvöltve
mondja ki.
–  Én sosem akartam ezt! Soha! Miért nem Audrey-t vonta
felelősségre? Miért gyógyított meg, ha a halálomat kívánta?
–  Mert meg akartam tudni, mi van a fejedben. A szemedbe
akartam nézni. Ki akartalak ismerni. Miután Audrey-t sikerült
kiiktatni, nem volt nehéz a bizalmadba férkőzni. Akkor már
tudtam, hogy meg kell kedveltetnem magamat veled. Ez is a
terv része volt. Azt akartam, hogy elhidd, van még remény
számodra, ahogy én elhittem, amikor Pablo szerelmet vallott
nekem. Az a néhány gyilkosság, amit a múltban elkövettem,
már mit sem számított. Pablo mellett elhittem, hogy lehet jobb
az életem. Hogy kitörölhetem a nevelőapám ejtette sebeket az
emlékezetemből. Akkor romboltál le mindent, amikor a
legboldogabbak voltunk. Most én is lerombolok mindent, amid
van.

ALEX

A kapitány ragaszkodott hozzá, hogy segítsem a profilozók

munkáját. Nem értem, miért kapnak a rendőrök két kézzel a
pszichológusok meg a pszichiáterek után. Mit tudnék én
hozzátenni a munkához? Hiszen a profilozó pont azért
profilozó, hogy belelásson a gyanúsított fejébe. Nem kell ehhez
még egy szakember. Mindenesetre igent mondtam neki, mert
így legalább első kézből értesülhetek a nyomozás állásáról.
Úgyhogy most az őrs forgatagának kellős közepén ülök egy
öltönyös fószerrel, aki tudomást sem akar venni rólam.
Nem mintha érdekelne. Én itt vagyok, úgy teszek, mint aki
segít, közben egy szót sem szólok a kopaszodó fickóhoz, viszont
a fülemet nyitva tartom. Szerintem még negyvenöt sincs, de a
haja felét már elvesztette. Hát ez meglehetősen szar ügy.
Ahogy az is, hogy tegnap át akartam menni Nikihez, miután
Corinna felhívott, de végül nem jutott rá időm. Üzentem neki,
de nem érkezett válasz. Nem mintha számítottam volna rá. Niki
mostanában furcsább, mint korábban volt. Egyszer ellök,
egyszer pedig elfogadja a segítségemet. Nem tudom mire vélni,
de szerintem, ha rákérdeznék, ő sem tudná megmagyarázni.
–  Hogy haladnak? – lép mellénk a kapitány, öblös hangjától
szinte megremegnek a falak.
– Meglehetősen jól – válaszolok, mielőtt a profilozó, akinek a
nevét sem voltam hajlandó megjegyezni, megszólalhatna.
Rosszalló pillantást vet rám, majd beszélgetésbe elegyedik a
hadnaggyal. Elmondja, hogy szerinte a tettesnek magas az
intelligenciája, iskolázott, tanult egyén. Mivel segédeszközt
használ a gyilkossághoz, valószínűleg nem túl erős. Így egy
gyenge testalkatú férfit vagy egy nőt keresünk. Mielőtt
folytathatná, a kapitány félbeszakítja.
–  Ideje elővenni a már kiszabadult, gyilkossággal vádolt
bűnözőket, akikre ráillik ez a leírás.
– Nem sokat fog találni belőlük – közlöm színtelen hangon, és
összefonom a karomat ültömben.
A kapitány egyetért, így gyorsan ki is adja az egyik arra járó
rendőrnek a feladatot. Időközben a helyszínelők újra kimentek
a gyilkosságok helyszíneire, hátha valami elkerülte a
figyelmüket, de nem találtak semmit.
–  Szóval semmink sincs – tárta szét a kezét a kapitány. – A
sajtó hamarosan élve felfal bennünket, amit meg is értek.
Nyomozók, rendőrök, külsős szakértők dolgoznak az ügyön, és
egyszerűen nincs semmi a kezünkben.
–  Szerintem hamarosan hibázni fog. A sorozatgyilkosok
hajlamosak elbízni magukat. Ha sokáig nem kapják el őket, azt
hiszik, hogy tévedhetetlenek. – Úgy mondom, mintha biztos
lennék benne, pedig valójában én is csak reménykedek. Nem
örülnék egy döglött aktának.
–  Egy sorozatgyilkos… – A kapitány végigsimít a fején, a
fáradtság mély barázdákat fest az arcára.
–  A sorozatgyilkosok hasonló módon követik el a
gyilkosságokat, mint ebben az esetben, és az áldozatokban is
van valami közös, például az, hogy mindannyian elkövettek
valami vétséget. Szóval biztos vagyok benne, hogy hallunk még
az illetőről – hadarja a kopaszodó alak, hogy magára vonja a
figyelmet. Ettől csak még kevésbé lesz szimpatikus.
– Uram, ezt hallania kell!
A rendőrnő hangja végigszáguld az egész rendőrségen,
minden szem rászegeződik. Ijedt szemekkel néz a kapitányra,
kezében a telefonnal.
–  Befutott egy hívás – magyarázza. – Már elindítottuk a
rögzítését.
 –  Ki a telefonáló? – kérdezi ingerülten a férfi. Az utóbbi
napokban számtalan kamu hívás érkezett a rendőrségre.
Rengetegen vélték látni az elkövetőt az otthonuk környékén, de
persze mindegyiket csak a félelem szülte, nem volt mögötte
több. A bejelentések alapján az elkövető magas férfi, alacsony,
vékony nő, egy öreg fószer ősz szakállal, és még sorolhatnám.
– Úgy tűnik, a gyilkos van a vonalban, és még csak nem is tud
róla.
– Tessék?
A profilozó és én is egyszerre pattanunk fel a székünkről.
Megindulunk a rendőrnő felé, aki kérésre kihangosítja a hívást.
A hangtól mindenkinek elakad a lélegzete. Mély csend
ereszkedik közénk, csak a vonal sercegése és a hívó hangja tölti
be a helyiséget.

NIKI

Nem tudom, mit mondhatnék. Nem tudom, hogyan

reagálhatnék Ilene mondandójára. Emlékszem, Corinna hogyan
próbálkozott Audrey-val szemben. Én nem vagyok olyan
talpraesett, mint amennyire ő volt abban a helyzetben. De az is
lehet, hogy az ő élni akarása sokkal erősebb volt, mint az enyém
ebben a pillanatban. Sosem vetnék véget az életemnek saját
kezűleg, nem lennék hozzá elég bátor, de ha Ilene úgy dönt,
hogy átdöfi a gyomromat azzal a késsel, nem fogok ellenkezni.
 Félek. Nagyon is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de
annyi szörnyűségen mentem keresztül, hogy már belefáradtam.
Az utóbbi két év maga volt a pokol számomra. Az pedig, hogy
szembe kelljen néznem az általam teremtett gyilkossal, csak
még tovább fokozta bennem a lemondást. A pszichoterápia
során kiderült, hogy Audrey-nak kezdetben nem volt gyilkos
szándéka. Pablót is véletlenül ölte meg, csak magát próbálta
védeni. Ezzel persze hiába takaróznék, Ilene-t nem érdekelné.
A bosszú bűzlő lénye teljesen a saját akarata alá hajtotta az
elméjét és a testét. A szemébe nézve a torkom kiszárad, a kezem
pedig fagyosan lüktet. Ugyanakkor az egész testem úszik az
izzadságban. Valamiért mégsem tudom levenni róla a
szememet. Úgy bámulok rá, mint ahogy a transzba esett egér
néz a kígyó torkába.
– Sosem hittem volna, hogy maga az.
– Pont ettől volt az egész olyan tökéletes. Senki sem gondolná,
hogy egy tündérien kedves és vonzó nő, aki ráadásul
pszichiáter, ilyen szörnyű titkot őrizget. Ahogy arról sem volt
senkinek fogalma, hogy nem is engem rendeltek ki maga mellé,
hanem egy másik pszichiátert. Úgy lettem az orvosa, hogy
meghamisítottam az adatokat a gépen.
Büszkén felszegi a fejét, az elégedettség érzése eluralkodik a
vonásain.
–  Mit tett az anyámmal? – terelem el a beszélgetést, mert
képtelen vagyok tovább hallgatni, ahogy fényezi magát.
–  Nem bántottam. Csak leütöttem. Amint magához tér,
mindössze egy kis hányingert és fejfájást fog érezni, semmi
többet. Ő nem ártott nekem, nem ártott senkinek, úgyhogy nem
vonom felelősségre. Téged azonban… – Felemeli a kést maga
elé, és végignyalja a tompa oldalát. Őrült tekintetében magát az
ördögöt látom viszont, arcáról süt az elégedettség.
–  Áruljon el valamit! – csattanok fel. – Miért ölte meg a
többieket? Az alattam lakó férfit, azt a másik fickót és Amarát?
Mi szükség volt erre?
–  Mindegyikük bűnös volt. Büntetést érdemeltek – mondja
olyan hangsúllyal, mintha teljesen természetes lenne számára,
hogy elvette néhány ember életét.
– Honnan tudta…?
Nem hagyja, hogy befejezzem a mondatot, rögtön félbeszakít.
–  Honnan, ugyan honnan! Ismerem az embereket, Niki! És
nyitva tartottam a szememet. Amikor egyszer hazáig követtelek,
akkor éppen fültanúja voltam annak, hogy veri szarrá az az
őrült a feleségét. Az egyik gyereke üvöltözött vele, hogy miért
kell mindig bántani anyát – elvékonyítja a hangját, miközben
ezeket a szavakat mondja. – Egy másik alkalommal épp akkor
jártam erre, amikor beléptek a lakásba, a férfi pedig akkora
pofont kent le a nőnek, hogy beesett az ajtón. Egyértelmű volt a
családon belüli erőszak. Nem mondom, hogy nem érintett meg
az eset, hiszen én és az anyám is pont ezt éltük át. De már nem
számít! A másik férfit az egyik páciensem anyja mártotta be.
Folyton arról panaszkodott, hogy mennyire lezüllött, és hogy
folyton kétes ügyekbe keveredik. Könnyű volt a választás. Aztán
jött az Amara-ügy. Aznap is követtelek, így pontosan láttam, mi
történt köztetek az utcán. Kár lett volna kihagyni. Gondolj bele!
Amara gyilkosnak nevez az utca kellős közepén, aztán pedig
meghal. Kit fognak gyanúsítani? – arcán ragadozó mosoly
jelenik meg. – Persze hogy téged. Nem volt nehéz követni a
lányt, szóval ez is sima ügy volt. Aztán persze a hadnagy bevitt,
te felhívtál engem, és újra a hős szerepében tetszeleghettem. A
tervem nem alakult minden ponton úgy, ahogy szerettem volna,
de az eredmény a lényeg, és nem az út, ami oda vezetett. –
Oldalra dönti a fejét, úgy folytatja. – Szerintem tudod, hogy
most mi következik.
– Nem fogok ellenkezni.
Megvonja a vállát.
– Hát, nekem aztán mindegy. Nem a menekülő nőkre izgulok,
szóval még örülök is, hogy megkönnyíted a dolgomat. Látni
akarom, ahogy elszáll belőled az élet, mindegy, hogyan.
Odakintről rendőrszirénák vonyítása szökik be a lakásba. Dr.
Rines az ablakra kapja a pillantását, majd vissza rám. A
hátamon végigszalad a borzongás. Tudom, mire gondol, ahogy ő
is tudja, mi jár az én fejemben.
– Hazudtál! – vicsorogja.
–  Azt mondtam, hogy nem fogok ellenkezni, nem azt, hogy
nem próbálok meg menekülni. Ha előbb ér el, mint ahogy a
rendőrség betöri az ajtót, a magáé az életem, de erre –
előveszem a zsebemből a tartalék telefonomat, ami még mindig
számolja a másodperceket – egyre kevesebb az esélye. Sosem
hittem volna, hogy egy eldobható, gombos telefon fogja
megmenteni az életemet. Mindvégig a farzsebemben volt. Amíg
maga önelégülten fejtegette életének apró részleteit, addig én
könnyedén tárcsázhattam a rendőrség számát a gyorshívóról.
Valójában az utazáshoz vettem. Meg akartam szakítani minden
kapcsolatot az itteniekkel, de meg akartam adni az esélyt
magamnak, hogy én bármikor elérhessem őket. Így vettem egy
eldobható telefont. A régibe is gyorshívásra tettem a rendőrség
számát, de valamiért jobbnak láttam, ha duplán felkészülök.
Úgy tűnik, ezúttal jók voltak a megérzéseim.
Ilene felüvölt, maga elé emeli a kést, és futva elindul felém. A
dohányzóasztalt megkerülve még éppen sikerül kitérnem előle,
mielőtt elérne. A szirénák egyre közelebbről üvöltenek.
Fogalmam sincs, időben ideérnek-e, mert már minden
másodperc számít. A doktornő folyamatosan támad, vág,
kaszabol, nem is nézi, hova suhint le. Ezt talán ki tudom
használni.
Az ajtó felé vetődöm, ő rögtön utánam ugrik. Kirúgom elé az
ajtó mellett álló cipőket, ő elbotlik bennük, a kés kiesik a
kezéből. Sebesen az erkélyajtóhoz rohanok, épp annyira húzom
el, hogy kiférjek rajta, és már csapom is be magam után. Ilene a
késért nyúl, lassan feltápászkodik és eszelősen rángatni kezdi az
erkélyajtót. Minden erőmet be kell vetnem, hogy ne tépje ki a
kezeim közül. Közben odakint három rendőrautó fékez le a ház
előtt. Már csak néhány másodperc. Ezt Ilene is tudja, és majd
beleőrül a gondolatba. Üvöltve ütlegelni kezdi az üveget, nem
érdekli, hogy a széttört darabok mélyen a húsába hatolnak. Az
egyik mélyen beleáll az alkarjába, de ő fogja és kitépi. Vér
spriccel a törött üvegajtóra. Még egy ütés és teljesen kitörik az
üveg, amint átfér a keze, azonnal megpróbál megvágni.
Felsikoltok és a korlátnak simulok. A régi lakásomból simán le
lehetett ugrani az erkélyről, itt azonban erre esélyem sincs.
– Dr. Ilene Rines, dobja el a kést és kezeket fel!
A doktornő fújtatva néz rám, az arcáról kezd eltűnni a
fenevad tekintete, lassan újra azt a kedves nőt látom magam
előtt, aki két éven keresztül kezelt.
– Dobja el, különben tüzet nyitunk! Nem figyelmeztetem még
egyszer! – harsan fel újra a rendőr kemény hangja.
Biztos vagyok benne, hogy figyelmen kívül hagyja a férfi
intelmét, és utolsó erejével még nekem esik a törött üvegajtón
keresztül, ám végül elejti a kést és felemeli mindkét kezét. A
rendőr parancsára lassan megfordul, ő pedig már veszi is elő a
bilincset.
Mély sóhaj száll tova a viharos széllel, amint kattan a bilincs a
nő csuklóján. Lehunyom a szememet és térdre rogyok. Igazat
mondtam. Ha Ilene elért volna, akkor az életemet a kezébe
helyeztem volna. És ez szörnyű. Szörnyű belegondolni abba,
hogy nem harcoltam volna. Mindvégig azt mondogatta nekem,
hogy nem vagyok hibás. Hogy Audrey a bűnös és nem én, de
hazudott. Ugyanolyan vétkesnek tartott, mint őt. Ahogy én is
magamat. Így tényleg engedtem volna neki. Eldobtam volna az
életemet, hogy végre megkapjam a méltó büntetésemet, de úgy
tűnik, hogy a sorsnak más terve van velem. Azt még nem
tudom, hogy micsoda, de nem is számít. Egyszerűen hálát adok
az égnek egy néma fohásszal, hogy kaptam még egy esélyt.
Ígérem, ezt már nem fogom elbaltázni.

NIKI
Dr. Ilene Rinest börtönbe zárták. Meg sem próbált kibújni a
felelősség alól, mindent beismert. Azt is, hogy tudatában volt a
cselekedetének, és hogy nincs semmilyen pszichikai betegsége.
Elmondása szerint egyszerűen már nem tudta nézni a
rendőrség töketlenkedését. Alex elmesélte, hogy a házkutatás
során kiderült, Ilene rá volt kattanva a gyilkosokra. Kivágott
újságcikkek sorakoztak az éjjeliszekrényén és az íróasztalán,
gyilkosokról szóló dokumentumfilmeket találtak a laptopján,
rengeteg pszichológiai könyvet olvasott a témában, és még
feljegyzéseket is vezetett róluk. Sőt, arra is fény derült, hogy
nemcsak Páfosz városában tevékenykedett, hanem a környező
településeken is. Összesen hat esetet találtak az utóbbi öt évben
a megoldatlan ügyek között, ami hozzá köthető. Az elkövetés
módja miatt egyértelmű volt, hogy Ilene a tettes, ő azonban
megkönnyítette a zsaruk dolgát és mindent beismert. Mintha
még büszke is lett volna a tettére.
A vallomásához hozzátette, hogy semmit sem csinálna vissza.
Illetve, hogy kötelességének érezte újra biztonságossá tenni az
utcákat. Nem értem, miért gondolta, hogy ez az ő dolga. Nem
játszhat istent. Senki sem teheti meg. Ugyanakkor hálás vagyok
neki, hiszen segített. Többször is. Tudom, hogy ez is a terve
része volt, de akkor is meggyógyított. Segített lenyomni Audrey-
t, én pedig mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy
örökre ott is maradjon a tudatom mélyén.
– Komolyan elkalandoztál? Hát beszarok rajtad! – Corinna az
arcomba dugja a középső ujját és belebokszol a vállamba. Jó
erősen. – Legalább most figyelhetnél rám erre a pár percre, ha
már az egész mentorkodásod alatt nem sikerült – morogja
kelletlenül, de azért megrándul a szája sarka a visszafojtott
mosolytól.
Talán ez fog a legjobban hiányozni. A hülye stílusa, a bunkó
beszólásai és az állandó rinyálása. Vagyis nem. Butaságot
beszélek. Az egész lénye hiányozni fog.
– Ne haragudj! Túl sok volt ez a hét.
–  Hát persze! Neked aztán mindig van kifogásod, igaz-e? –
hányja szememre, de végül elneveti magát. Vele nevetek én is –
most utoljára.
A taxis, aki kihozott minket a reptérre, kikopog az ablakon és
az óráját ütögeti a körmével. Odakiáltok neki, hogy mindjárt
megyek. Alaposan végignézek Corinnán, próbálom minden
vonását elraktározni magamban. A szemem könnybe lábad a
gondolatra, hogy soha többet nem látom.
– Na baszki, má’ megint – nyög fel, amikor az első könnycsepp
végiggördül az arcomon.
–  Nem tehetek róla – szipogom vigyorogva, és egymás után
törlöm le őket. – Akármilyen elviselhetetlen idióta vagy, én
akkor is szeretlek és hiányozni fogsz.
–  Hülye picsa – motyogja Corinna elfúló hangon, és a
nyakamba veti magát. Olyan szorosan ölel, hogy majd
összeroppantja a csontjaimat. Ami, valljuk be, nem lenne nehéz,
mivel az utóbbi időben elég keveset ettem és meglehetősen
lefogytam. A mostani kinézetemre szokták azt mondani, hogy
csont és bőr. – Én is szeretlek – suttogja a fülembe. – De ha
bárkinek is elmondod, hogy ezt mondtam, beverem a képedet.
– Megőrzöm a titkodat – biztosítom.
Csendben öleljük egymást, aztán Corinna eltol magától,
megtörli a szemét és rápillant a reptér épületére.
– Mennem kell – suttogja.
Tíz betű, két szó, egy gondolat. Mindössze ennyi kell, hogy a
lelkem utolsó épen marad darabkája is széthulljon. Amióta
letartóztatták a doktornőt, azon gondolkodom, hogy miért
kellett így véget érnie. Miért nem lehet visszaforgatni az időt?
Miért nem maradhatott minden olyan, mint volt? De tudom,
hogy feleslegesen kínzom magamat, mert ezekre a kérdésekre
nincs válasz. Egyetlen döntésünk hatással lehet az egész
életünkre. Vagy egyetlen ember döntése egy városéra. Én
döntöttem: kezembe vettem az első pohár alkoholt, és onnantól
kezdve megpecsételtem a sorsomat. Vannak sebek, amik sosem
gyógyulnak be, és károk, amelyeket már nem lehet helyrehozni.
Ilyen a függőség.
–  Vigyázz magadra! – szipogom. Legszívesebben újra a
nyakába vetném magamat, hogy ne menjen el, mégis
visszafogom magam. Tudom, hogy így lesz neki a legjobb, ahogy
azt is, hogy napokon belül engem próbálnak majd ugyanígy
visszatartani.
Corinna nem válaszol. Nem tud. Látom a szemében a
könnyeket. Utál sírni. Még egyszer rám mosolyog, olyan
corinnásan, majd szipogva behúzza a bőröndjét az épületbe, és
eltűnik a forgatagban. Szégyenszemre kitör belőlem az éktelen
zokogás. Két tenyerembe temetem az arcomat. Érzem, hogy
valaki megfogja a vállamat és azt kérdezgeti angolul, minden
rendben van-e. Nem is reagálok. Azt sem tudom, hogy férfi vagy
nő beszél-e hozzám. Amikor zsebkendővel kínál, azt elfogadom,
de csak sírok és sírok tovább. Corinna és Yanna voltak a
legfontosabbak az életemben, most pedig már egyiküket sem
látom többé. Bár ott lehetne az esély, hogy Corinnával
találkozzunk, de mindketten tudjuk, hogy nem lenne a régi.
Nem tudnánk úgy egymás szemébe nézni, és csak fájdalmas
sebeket tépnénk fel.
Fogalmam sincs, mennyi ideig nézek utána kipirosodott,
könnyes szemekkel, de amint meghallom a taxis dudáját, hátat
fordítok és beülök az autóba.

EPILÓGUS

– Biztos, hogy el akarsz menni? – kérdezi Alex, és a bőröndömet

az ajtó mellé állítja. Egész éjjel próbált győzködni, hogy
maradjak, de nem tudott rávenni. Oly hosszú idő után végre
átadtam magamat annak a vonzalomnak, amit iránta éreztem.
Az éjszaka nagy részét szexszel, csókolózással és beszélgetéssel
töltöttük. Nem aludtam szinte semmit, most mégis éberebbnek
érzem magamat, mint egész életemben bármikor.
– Biztos. Túl sok fájdalmat éltem meg ezen a szigeten ahhoz,
hogy maradni akarjak.
Amikor először elmentem Páfoszról, az alkohol és a vérem
hajtott. Most már sokkal inkább az esély egy új életre. Szeretnék
meggyógyulni, szeretnék változni és szeretnék fejlődni.
Szerintem ehhez keresve sem találhattam volna tökéletesebb
helyet, mint Bali.
 –  Plusz hiába lett vezető hír a pszichiáternő története, sokan
még mindig gyűlölettel a szemükben néznek rám az utcán. A
közvélemény megoszlik, az egyik fele áldozatként tekint rám, a
másik fele viszont a halálomat kívánja – magyarázom, mintha
Alex nem tudná.
Belebújok a tornacipőmbe és a vállamra akasztom a
táskámat. Odalentről újra felharsan anya autójának dudája.
Ragaszkodott hozzá, hogy kivigyen a reptérre, legalább azt a kis
időt is együtt tölthetjük. Az apám persze még arra se vette a
fáradságot, hogy elbúcsúzzon tőlem. De már nem érdekel.
– Nem hiszem el, hogy így lesz vége.
Alex háttal nekitámaszkodik a falnak, a zsebébe mélyeszti a
kezét és lehorgasztja a fejét. Ő is sokat veszített amiatt, hogy
ismer. Bár a távozásommal még egy kést döfök a szívébe, de ez
lesz az utolsó. Aztán jön majd egy kedves, fiatal és csinos lány,
aki majd elfeledteti vele azokat a károkat, amiket én okoztam.
Legalábbis remélem, hogy így lesz. Bár a gondolatra
összefacsarodik a szívem, velem nem lenne boldog. Azzal
bizonyítom be, hogy fontos nekem, hogy megadom neki a
legnagyobb esélyt a boldogságra.
Odamegyek hozzá, végigsimítok az arcán és felemelem a fejét.
Apró csókot lehelek az ajkára és bátorítóan rámosolygok.
– Így is többet kaptunk, mint reméltük, nem igaz?
Bólint, de a szeméből nem tűnik el a csalódottság. Megértem.
Jobban, mint hinné.
–  Telefonálsz majd néha? – kérdezi amolyan utolsó
mentsvárként. Próbál belekapaszkodni a remény utolsó
fonalába.
 – Persze – vágom rá gondolkodás nélkül.
– Most hazudtál, igaz?
Azért megpróbáltam… Persze már tudhatnám, hogy őt aztán
nem lehet átverni. Pontosabban: én nem vagyok rá képes.
Audrey megtette. Többször is. De én nem ő vagyok. Csak azért
hazudtam, hogy ne legyen még ennél is fájdalmasabb az
elválás, de jó, hogy rájött. Így legalább nem lesz lelkiismeret-
furdalásom amiatt, hogy nem voltam vele őszinte.
–  Igen – ismerem be, mire mindketten elmosolyodunk. –
Egyikünknek sem tenne jót, ha tartanánk a kapcsolatot. Nem
véletlenül búcsúztunk el végleg Corinnával. Mindannyian
taccson vagyunk lelkileg és mentálisan is, és mindez nekem
köszönhető. Az lesz a legjobb, ha távol kerülök tőletek és az
emberektől.
Na meg persze attól az önmagamtól, akivé itt váltam, de ezt
már csak gondolatban teszem hozzá. És bár hiányozni fog a
sziget, akárhová sodor is az élet, az otthonom marad, de már
nem tudok úgy végigsétálni az utcákon, mint régen.
– De honnan fogom tudni, hogy minden rendben van veled? –
kérdi Alex.
–  Tudni fogod. Itt. – Megérintem a pólóját a szíve fölött. – És
én is tudni fogom, hogy minden rendben van veled.
Anya dudája újra megszakítja a meghitt pillanatunkat.
Valójában örülök neki. Nem akarom tovább húzni ezt a
beszélgetést. Csak győzködne, próbálna kapaszkodni belém, én
viszont nem hagyhatom.
–  Mennünk kell – mondom neki. Nem ellenkezik. Magához
ragadja a bőröndömet, és elindul lefelé a lépcsőn. Még egyszer
utoljára visszanézek a lakásra, ahová soha többé nem fogok
visszatérni. Ég a szemem a visszafojtott könnyektől, ám ezúttal
egyet sem engedek kiszökni. Elég volt már a sírásból és a
szenvedésből is.
Ma végre egy új fejezet veszi kezdetét.
Egy fejezet, amelyet végre teljesen én írhatok…

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ez a könyv – akárcsak az összes többi – nem születhetett volna

meg a szerkesztőm és az Álomgyár Kiadó csapata nélkül.
Nagyon hálás vagyok nekik, mert ezáltal tényleg egy újabb álom
válhatott valóra.
Köszönöm továbbá a páromnak, hogy mindig lelkesen
hallgatja az őrült ötleteimet, illetve Krénusz Zsófiának is, aki
előolvasóként lelkiismeretesen és őszintén tárja elém olykor
kíméletlen, olykor pedig szívhez szóló véleményét.
Persze ez a könyv nélküled, kedves Olvasó, nem lenne teljes.
Köszönöm, hogy bizalmat szavaztál nekem, remélem, nem
okoztam csalódást. Számtalan terv van még a fejemben a jövőt
illetően, úgyhogy bízom benne, te is azok között leszel, akik
végignézik a megvalósulásukat.
Első kézből értesülhetsz minden újdonságról a Ludányi
Bettina írói oldala Facebook-oldalon és a Ludányi Bettina
Közössége Facebook-csoportban is. Várlak szeretettel a
követőim közé!

PROLÓGUS

2009. október, Denver, Colorado

Egyre tágult a sötétség. A nap csupán fáradt aranykupolaként

kapaszkodott a horizonton, és a néhány perce még káprázatos
narancsos-lilás színekben fürdő égboltot lassan felfalta az este
feketesége. Kellemetlenül hűvös szél támadt; egy messziről
érkező vihar előfutárai kopogtattak az ajtón. Linda Craven
bosszúsan az égre pillantott, összébb húzta magán a kabátot, és
sietősebbre fogta a tempót. A denveri állatkert elcsendesedett,
amikor öt órakor az utolsó vendég is kilépett a kapun, és az
állatgondozó brigád végre munkához láthatott. Linda
tizennyolc éves kora óta, vagyis immár hat éve dolgozott az
állatkertben, és két éve az egyik legnehezebb és legnagyobb
presztízzsel járó munkakört, a gorillák gondozását láthatta el.
Az állatokat már beterelte a belső kifutóra, és a ketrecet is
rendbe rakta. Hiába szigorúan tilos a látogatóknak etetni az
állatokat, azért mindig akad egy-egy eldobott csipszes- vagy
kekszeszacskó, vagy félbehagyott perec. Linda elmosogatta az
etetőtálakat, lefertőtlenítette az előkészítőpultot, majd
összeválogatta a gorillák aznap esti vacsoráját: kukoricát,
édesburgonyát, hagymát és egy kis sült tököt. Mire mindennel
végzett, már hat óra is elmúlt.
Az öltözőbe sietett, levetette magáról a koszos khakiszínű
nadrágot és a sötétszürke pólót, amelyen az állatkert
emblémája díszelgett, kapkodva megmosakodott, majd belebújt
a saját farmerjébe és garbós pulóverébe. Bakancsot húzott, és
végül magára terítette a kabátját.
– Állítólag baromi nagy vihar jön – hallotta meg hirtelen Peter
hangját. Megfordult, és rávillantotta a mosolyát a srácra.
–  Tíz perc alatt hazaérek, ha sietek – válaszolta, és
önkéntelenül beletúrt a hajába. Érezte, ahogy elönti a pír az
arcát, és őszintén kívánta, hogy a rossz világítás elrejtse,
mennyire zavarba jött a fiú közelségétől.
– Nem akarod, hogy hazakísérjelek?
–  Ma inkább ne… – vonta fel kajánul a szemöldökét. – A
múltkor is három óráig tartott az út.
Néhány hete kezdődött a munkahelyi románc, de még csak fel
sem ocsúdhatott, olyan hirtelen és gyorsan történt minden az
első flörttől odáig, hogy immár párként tekintettek magukra.
Linda szeretett volna egy kicsit lassítani a tempón; nem akarta,
hogy idejekorán kihunyjon a láng, de amikor Peter így nézett rá,
nehezen tudott uralkodni magán.
– Azt mondtad, nem akarod elsietni – dobta vissza a labdát a
fiú. A lány a vállára akasztotta a táskáját, majd elindult a kijárat
felé.
– Nem a hazaútra gondoltam – incselkedett. Azt tervezte, hogy
befekszik egy kád vízbe, és egy-két órán át áztatja magát, hogy
átmelegedjen és felfrissüljön a szabadban töltött nap után. Már
a gondolat is olyan jóleső melegséggel árasztotta el, hogy
beleborzongott.
– Helló, főnök! – szólt be még utoljára az irodába. – Sally kicsit
kedvetlen volt ma, és keveset evett. Talán meg kéne néznie a
dokinak.
– Kösz, Linda! – intett neki a férfi. – Holnap reggel beküldöm
hozzá Jerryt. Siess haza, mert jön a zuhé!
– Rohanok!
A lány két szerencsés körülményt tudhatott a magáénak a
munkájával kapcsolatban: egyrészt gyerekkora óta tudta, hogy
olyan hivatást fog választani, ahol állatokkal foglalkozhat, és ez
a vágya teljesült is, amikor még középiskolás korában
gyakornokként felvették az állatkertbe, majd érettségi után
véglegesítették. Másrészt közel lakott álmai munkahelyéhez:
csak át kellett vágnia a parkon, és már otthon is volt. Ennél
ideálisabbat elképzelni sem tudott volna, főleg akkor, amikor a
mostanihoz hasonlóan már lógott az eső lába, és bármelyik
pillanatban kitörhetett az égi háború. Kikanyarodott a kapun,
majd átvágott a hatalmas parkolón, miközben gondosan a fejére
húzta a sapkáját. A fürdőre gondolt, és hogy aznap estére
teljesen kirekeszti a valóság hangjait a fejéből, de aztán eszébe
jutott, hogy talán üzenhetne valamit Peternek. A telefonja ott
lapult a kabátja zsebében; az ujjai rákulcsolódtak, aztán mégis
inkább elengedték a készüléket. Nem teheti ennyire
egyértelművé, hogy odavan a srácért! Már így is túlságosan
sokat engedett meg neki… lesz még rá lehetőség, hogy jobban
elmélyüljenek egymásban. Abban a pillanatban az idő
végtelennek tűnt, mint egy kifeszített vászon. Nem volt
jelentősége a mostnak, hiszen biztosan tudta, hogy lesz holnap,
holnapután, és aztán – talán – örökkévalóság. Tévedett.
Az élet legtöbbször nem jelzi előre a nagy fordulópontokat.
Hirtelen jönnek, mint egy elsöprő erejű detonáció, és magukkal
sodornak mindent, ami addig biztos volt. Talán valahol, egy
másik dimenzióban létezik egy forgatókönyv, amelyben minden
lépés pontosan megkoreografált: egy lány hazafelé indul a
munkahelyéről, és ugyanabban a pillanatban egy parkoló
autóban egy sötét szempár a visszapillantó tükörre tapad.
Valami megmoccan, apró örvény keletkezik, amely egyre
gyorsuló sebességgel húzza őket az elkerülhetetlen találkozás
felé. Vagy a sorsszerű találkozás nem is most következik be,
hanem már jóval korábban megtörtént? Vajon a sötét szempár
mióta figyelte a lányt annak a kopott, bordó Chevrolet
Impalának a volánja mögül?
 Linda Craven sosem vette észre az autót, amely beolvadt az
összes többi parkoló jármű közé egyszerűen láthatatlanná
válva, és sejtelme sem volt róla, hogy aki a vezetőülésben ül,
milyen gondolatokat forgat róla a fejében. Mint ahogy arról sem
lehetett tudomása, hogy az idegen aznap hat óra harmincnyolc
perckor cselekvésre szánja el magát, kilép a kocsiból, becsukja
maga mögött az ajtót, majd elindul a keleti huszonharmadik
sugárúton, nagyjából húsz lépéssel lemaradva a lány mögött.
Október 22-én hat óra huszonkét perckor ment le a nap.
Tizenhat perccel később már esti sötétség borította az utcákat,
és a viharfelhők egyetlen csillag fényét sem engedték
átszűrődni. A Chevrolet Impala tulajdonosa egyre csökkentette
a távolságot közte és a lány között. Linda átvágott a sugárút
osztott pályás úttestén, majd az üde, frissen nyírt fűre lépett.
Számtalanszor megtette már ezt az utat: tíz perc alatt
keresztülsétálhatott a parkon, és miután a túloldalra ért, már
csak néhány métert kellett megtennie a házig. Úgy ismerte ezt a
környéket, mint a tenyerét; sosem aggódott, hogy bármi
bántódása eshet. Aznap este azonban valami megváltozott, és
egyik pillanatról a másikra furcsa borzongás futott végig a
gerincén.
Egy teljesen oda nem illő érzés bukkant fel benne, egy apró
figyelmeztetés, amit az ösztöne egy gyomortájékról kiinduló,
izgatott rándulással jelzett: nincs egyedül. És az idő, amely egy
pillanattal előbb még végtelennek tűnt, most egyetlen pontba
sűrűsödött össze. Valami hátulról belécsapódott – egy kéz
harapófogószerűen mart a vállába, egy másik kéz pedig a
szájára tapadt, elzárva a kifelé és befelé áramló levegő útját, és
fogságba ejtve a sikolyát. A holnap bizonyossága egy
szempillantás alatt elenyészett, már csak a most rémisztő
valósága volt jelen. Linda agya egy pillanatra teljesen kitisztult:
felfogta, hogy egy sötét és kihalt parkban van, és az a valaki, aki
befogta a száját, sokkal nagyobb és erősebb nála. Mintha
kívülről figyelné a jelenetet, ahogy a magas, sötét alak a fák felé
cipeli, és ő erőtlen karjával hiába próbál szabadulni a
szorításából; ellenállása csak még inkább felszítja a támadó
indulatait. Kósza gondolat suhant át a fején: bármi történik is ez
után, az ő élete mindenképpen véget ér. Az nem lehet, hogy ez
után bármi is maradjon abból a Linda Cravenből, aki eddig volt.
Hirtelen erőteljes ütést érzett a koponyája hátsó részén,
ahogy az idegen nekitaszította a fatörzsnek. Linda elszédült, és
a földre csúszott. Éles kövek fúródtak a tenyerébe, a combjába.
Különös melegség csorgott végig a nyakán, be a kabátja és a
pulóvere alá: a saját vére. Felemelte nehézzé vált pilláit, és
akkor végre meglátta. Sikítani akart, de csak halk nyöszörgés
hagyta el a száját.
–  Shh… – Az idegen a szájára tette a mutatóujját, majd
leguggolt, és szinte gyengéden végigsimított a lány arcán.
„Mit akar tőlem?” – akarta kérdezni Linda, de egyetlen hang
sem tudott kiszabadulni a torkából. A kérdés különben is
teljesen feleslegessé vált, amikor a hatalmas ököl lesújtott az
arccsontjára, és a következő másodpercben fátyol borult a
tudatára. Érezte, hogy a támadója sorban lefejti róla a ruháit, de
már nem tudott ellene küzdeni. A végtagjai mintha egyszerre
gumivá váltak volna. Mielőtt végleg belecsúszott a parttalan
sötétségbe, a saját kétségbeesett szívdobogásán túl már csak
egyetlen hang találta meg hozzá az utat.
„Linda! Linda!” – Nem a szörnyeteg szájából, hanem
valahonnan távolabbról jött, és egyre közeledett.
„Peter” – gondolta a lány, aztán elveszítette az eszméletét.

I.
GYILKOSSÁGI NYOMOZÁS
KÉT FELVONÁSBAN

„Egyes gyilkosok a társadalom termékei,

és vannak, akiket a sérelmek motiválnak.”

X-akták c. film

KALIFORNIA

2018

Mike Marshallnak rohadt napja volt. Na, nem mintha ez eltért

volna a szokásostól. Általában három kategóriába sorolta a San
Franciscó-i rendőrség gyilkossági osztályának nyomozójaként
eltöltött munkanapjait: szar, rohadt és kibaszottul rohadt.
Aznap reggel nem messze a Mile Rock Beachtől, az óceánba
szakadó sziklás part tövében egy csapat kiránduló felfedezett
egy erősen oszlásban lévő hullát. Először azt hitték, valamiféle
hatalmas vízi teremtmény, de ahogy kíváncsiságtól hajtva
közelebb értek, a borzalmas állapotú tetemen felfedezték az
emberi vonásokat. Nem sok maradt – az idő és a víz precízen
végezte a dolgát: felismerhetetlenné tette a maradványokat,
azonban nem tudta elmosni a tényt, hogy a halott nem a
szerencsétlen véletlennek köszönhetően került a vízbe, és nem
is a sziklákról való lezuhanás vagy fulladás okozta a halálát.
Ennél jóval borzalmasabb okok sorakoztak fel a szemlélők előtt.
Az aznap reggeli eligazításon Mike-ra esett a választás, hogy
utánajárjon az esetnek. Az elmúlt pár évben Luke Estrada
kapitány már-már rutinszerűen osztotta rá a legrázósabb
ügyeket – márpedig ez már első ránézésre is szar melónak
ígérkezett. A nyomozó mindenekelőtt látni akarta, hogy mivel
áll szemben, ezért megvárta, míg a halottkém elvégzi a
munkáját, és tájékoztatást tud adni a holttestről. Ha az ember
már ebéd előtt a proszektúrán találja magát egy előrehaladott
bomlásban lévő vízi hulla felett, akkor alighanem joggal
jelentheti ki, hogy a munkanapja szimpla „rohadt”-ból egy nagy
ugrással a „kibaszottul rohadt” kategóriába sorolt. Mike
rezzenéstelen arccal fogadta a nem túl szívderítő látványt, de
magában eleresztett egy szaftos káromkodást.
–  Az áldozat nő, nagyjából húsz és harminc év közötti –
magyarázta a halottkém. – Amint láthatja, a testet több helyen is
megcsonkították. A szemgolyókat kimetszették, a melleket
levágták, jól láthatóak a határozott vonalú vágások. – A férfi a
nő mellkasára mutatott. – Minden valószínűség szerint éles kést
vagy pengét, esetleg szikét használtak. A belső ivarszerveket
szintén eltávolították az alhason ejtett bemetszésen keresztül,
míg a külső nemi szervet is erősen roncsolták. A koponya több
részén is egy tompa tárgytól eredő sérülést találtam: egyet a
tarkónál, hármat a homlok- illetve halántékrészen…
– Tehát leütötték – gondolkodott Mike.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy szétverték a fejét – mondta a
boncnok. – Valószínűnek tartom, hogy a halál a fejsérülés
következtében állt be, így a megkínzásából már semmit, vagy
nagyon keveset élt meg az áldozat. Testszerte több csonttörés is
felfedezhető: mindkét combcsont, a bal lábszárcsont, a
kulcscsont, a gerincoszlop és a bordák közül több is eltört. Ebből
arra következtetek, hogy a tetemet lehajították a magasból, és
az többször is nekicsapódott a sziklafalnak, mielőtt a vízbe
zuhant. Apró köveket és fűmaradványokat találtam a mélyebb
sebekben.
– Nemi erőszakra utaló nyomok? – kérdezte Mike.
–  Nehéz lenne megmondani, hiszen a nemi szervek, mint
említettem, különösen nagy károkat szenvedtek. Hogy volt-e
behatolás, azt egy ilyen állapotú és ilyen előrehaladott bomlási
stádiumban lévő holttestnél lehetetlen megállapítani. A gyilkos
spermáját ennyi idő után már nem lehet kimutatni, és ha
hagyott is maga után bármilyen DNS-sejtet, az mostanra a vizes
környezetben lebomlott.
– A nőt tudjuk azonosítani?
–  Ha van korábbi fogászati röntgenfelvétele, akkor igen –
bólintott a férfi. – Apropó, ha már itt tartunk…
– Igen? – ráncolta a homlokát a nyomozó.
–  A fogazat viszonylag sértetlen maradt, de az egyik
metszőfog hiányzik. Kihúzták.
Mike-ot eddig is nyugtalanította az eset, ez az utolsó, apró
részlet azonban fejszeként hasított a zsigereibe. Visszasietett a
kapitányságra, és azonnal összehívott egy megbeszélést. Az
eligazító szoba egy tanteremre emlékeztetett, és sokszor a
hangulat is a megboldogult iskolaéveket idézte. A zsaruk a
kétszemélyes asztalok mögött jegyzeteltek, és várták, hogy
megkapják a feladataikat, a nyomozó pedig a nagy kivetítő előtt
magyarázta a tudnivalókat. Amint a fehér vásznon
felbukkantak a Mile Rock Beach-i holttestről készült fotók, az
izgatott és ízléstelen megjegyzések áradata elapadt, és mindenki
kővé meredve bámult maga elé. Mike várt egy percet, majd
közelebb sétált a projektorhoz.
– Az áldozatot ma reggel találták meg a strandtól nem messze
– kezdett bele. – A halottkém szerint körülbelül egy-két hete
kerülhetett a vízbe, majd a bomlás során bekövetkező
gázképződés hozta a felszínre; ekkor sodródott ki a partra.
Fiatal, huszonéves nő. A támadó valószínűleg hátulról leütötte,
majd további ütéseket mért a fejére, hogy védekezésre
képtelenné tegye. Ezután megszabadította a ruháitól, majd
feltehetően megerőszakolta, és a fotókon látható módon
megcsonkította.
–  Levágta a mellét…? – hangzott fel a döbbent kérdés
valahonnan a sorok közül.
–  Gratulálok a megfigyeléshez – felelte Mike bosszúsan,
amiért megzavarták. – Nemcsak a mellétől, de az összes női
nemi szervétől, meg a szemétől is megszabadították az
áldozatot. A további sérülések arra utalnak, hogy az aktus után
a hullát levetették a sziklákról, egyenesen az óceánba. Tehát a
gyilkosság valahol fent a Lands Enden történhetett.
–  Mit gondolsz az indítékról, Mike? – vágott közbe Estrada
kapitány, aki mindeddig az ajtóból hallgatta az előadást.
–  Szerintem a gyilkos nem ismerte az áldozatot, de azzal a
céllal ment a Lands Endre, hogy öljön. Hátulról támadott, nem
bajlódott azzal, hogy szóba elegyedjen vele, nem akart vele
kapcsolatot teremteni. A brutális erőszak, amit elkövetett rajta,
elsősorban nem szexuális indíttatású volt. A teljes nemi
identitásától fosztotta meg a nőt… ez valami gyűlöletvezérelt
rituálénak tűnik.
– Tehát nem egyszerű kéjgyilkosság.
–  Semmiképpen – rázta meg a fejét Mike. – Egy mezei
erőszaktevő nem művel ilyet. Az legfeljebb azért öl, hogy
ártalmatlanítsa az áldozatot, és igyekszik a lehető
leggyorsabban elslisszolni a tetthelyről. De a képek tanúsága
szerint az emberünk sokat időzött az áldozatával.
–  A Lands Enden van egy népszerű futóösvény – vetette fel
Paulie Stefani, aki már több gyilkossági ügyön is dolgozott Mike-
kal, és ezúttal is nagy eséllyel pályázott az egyik helyre a
nyomozócsapatban. – Az egyedül kocogó nők könnyű célpontok
lehetnek.
– Igen – értett egyet Mike. – Át kell fésülni a környéket.
– Úgy hiányzott ez nekem, mint púp a hátamra – sóhajtott fel
fájdalmasan Estrada.
 –  Akkor hozzátennék valamit, aminek még kevésbé fogsz
örülni. – Mike kényszeredetten elmosolyodott. – Az áldozatnak
hiányzik az egyik metszőfoga, és a halottkém szerint a gyilkos
húzta ki.
– Szuvenír? – kérdezte Paulie.
– Ki tudja…? – A nyomozó a kapitány felé fordult. – De ha az,
akkor nem jelent jót.
– Ne szaladjunk ennyire előre – legyintett Estrada. – Gyűjtsük
be a rohadékot, mielőtt elharapódzik ez az ügy. Mike, te vezeted
a nyomozást – mutatott a férfira. – Paulie a társad. Szedjetek
össze egy csapatot, és lássatok munkához! – A kapitány
sürgetően az ajtófélfára koppintott az öklével, majd kivonult a
szobából.
–  Átnézem az elmúlt egy-két hétben eltűnt környékbeli nők
listáját – ajánlotta fel Paulie. Mike bólintott, majd a következő
néhány percben kiválasztotta az embereit, akik részt vesznek a
nyomozásban.
–  A helyszínelőkkel kimegyünk a Lands Endre – jelentette ki
határozottan. – Szinte biztos, hogy találunk valamit.
– Pöcskirály és Baromarc újra egy csapatban – heccelte Paulie
röhögve, mire Mike szórakozottan rácsapott a vállára.
–  A játékszabályok a régiek: én vagyok a góré, és te állod a
piát a Johnny Foley’sban.
–  Imádok veled dolgozni. Amióta ismerlek, folyton le vagyok
égve és be vagyok baszva – forgatta a szemét Paulie.
–  És meredeken ível felfelé a pályád – egészítette ki Mike. –
Na, csapjunk a lovak közé! A gyilkosunk alig várja, hogy
megszabadítsuk a golyóitól.
 ♦♦♦

Kora délutántól az egyébként népszerű kirándulóhelynek

számító Lands Endre a rendőrségen kívül senki sem tehette be
a lábát. Lezárták és sárga kordonszalaggal vették körbe a
terület nagy részét, amely körül természetesen hamar
összegyűlt a bámészkodó tömeg, hogy egymás szavába vágva
próbálják kitalálni, mi zajlik bent. Először a kutyás egység látott
munkához. A környéken persze a gyilkosság óta
megszámlálhatatlanul sokan fordulhattak meg, akaratlanul is
tönkretéve az esetleges nyomokat, de ha nagyobb mennyiségű
vér maradt a tetthelyen, vagy a hiányzó testrészektől a közelben
szabadult meg a gyilkos, a nyomkövető ebek megtalálhatják.
Mike kisétált a sziklaszirtre, és lebámult a Csendes-óceánra.
Épp a közkedvelt Lands End labirintus mellett állt, melyet egy
helyi művész rakott ki kövekből még 2004-ben. A gyerekek
szívesen játszottak itt – azon versenyeztek, hogy ki tud elsőként
kikeveredni az útvesztőből –, és a szerelmespárok számára is
első osztályú találkahelynek bizonyult. Ha az ember jobbra
fordulva elnézett a távolba, a Golden Gate híd feltűnő, piros
oszlopaira látott. Néhány vandál olykor-olykor szórakozásból
megrongálta a labirintust, de a városvezetés mindig
helyreállíttatta, és már hozzánőtt az emberekhez; a San
Franciscó-i identitás részévé vált. Talán épp azon az estén is itt
romantikázott egy pár, amikor nem sokkal arrébb egy férfi a
sziklák pereméhez vonszolta megkínzott áldozatát, majd az
óceánba dobta, mint egy zsák szemetet.
Férfi volt, ez nem kétség. Egy olyan férfi, aki gyűlöli a nőket;
aki nem elégedett meg az áldozata megbecstelenítésével, de
még a halálával sem. Meg kellett fosztania a nőiességétől,
nemtelen, kisemmizett, megcsonkított bábbá alacsonyítva őt. A
másik, amiben szinte biztos volt, hogy a brutális tett késő este
történt. Napközben túl nagy itt a forgalom, az emberek jönnek-
mennek, szinte ellepik a parkot. Este viszont már csak a
kocogók és a fiatalok kisebb csoportjai látogatják a helyet.
Paulie-nak igaza lehet abban, hogy a lány futni indult az
alkonyatban, mit sem sejtve abból, hogy a fák közül egy bestia
les rá. Mike undort és egyre növekvő dühöt érzett. Számtalan
gyilkossággal találkozott az elmúlt években, de ez a
leggyomorforgatóbbak közé tartozott. Azok közé, amire ép
elmével képtelenség magyarázatot találni; ami alapjaiban rázza
meg az emberségbe vetett hitet.
Elveszítette az időérzékét; megsaccolni sem tudta volna,
mennyi ideje mereszti a szemét a távolba. Erős szél kapott
szőkésbarna hajába, és ő fázósan összehúzta magán a zakóját. A
felhők nehéz dunyhaként ereszkedtek a városra – hamarosan
leszáll a köd. A jelenség elválaszthatatlanul hozzátartozik a San
Franciscó-i öböl életéhez; a földrajzi adottságoknak
köszönhetően igen gyakori vendégnek számít. Az óceán felől
áramló hűvös levegő beszorul a szárazföld feletti meleg légréteg
alá, és valósággal bebugyolálja a Golden Gate híd környékét.
Még neve is van: Karl.
Mike-ot megragadta a kérdés, hogy vajon Karl aznap este is
tiszteletét tette-e a partvonalon, aztán a gondolat tovatűnt,
amikor meghallotta a kutyaugatást a távolból. Az érzékei
azonnal kiélesedtek, és sietős léptekkel elindult a park belseje
felé.
–  Mr. Marshall – szaladt felé egy egyenruhás rendőr. – Mr.
Marshall! Találtunk valamit.
Jóval beljebb, a fák között a nyomkövető kutya valósággal
megvadulva ugrálta körbe a tenyérnyi kis területet. A földtúrás
viszonylag frissnek látszott.
–  Ássátok ki – intett a nyomozó, majd kissé odébb állt.
Egyszerre remélte, meg nem is, hogy egy sekély sírhantra
bukkantak, és az pontosan azt rejti, amire számít. Pár perccel
később a felszínre bukkant egy megviselt, fekete szemeteszsák,
és a rothadás bűze egyszerre szabadult ki a friss levegőre, akár
a szellem a palackból.
–  Mi a franc ez?! – kérdezte elsápadva a helyszínelő, amikor
belepillantott a zsákba. Mike az orra elé tartott egy textil
zsebkendőt, majd egyetlen másodpercre ő is szemügyre vette az
eltemetett maradványokat.
– Az áldozat hiányzó testrészei – közölte, majd hátat fordított,
és kisétált a nem messze húzódó futóösvényre.

♦♦♦

Paulie Stefani megállt Mike asztala fölött, majd jelzésértékűen a

férfi éppen olvasott jegyzeteire helyezte a papír
eszpresszóspoharat. Mike felemelte a tekintetét; a homloka
vastag redőkbe gyűrődött, akár egy fiatal hegységképződmény.
– Megvan a lány – közölte Paulie, majd elindult a saját asztala
felé. Mike az ujjai közé zárta a még forró poharat, majd
néhányszor belefújt a gőzölgő kávéba. Követte a társát, aki egy
kinyomtatott fényképet húzott elő egy piros dossziéból. Mike-
nak nehezére esett szembesülnie a fotóval. A rajta látható nő
fiatal és csinos volt. Hosszú, szőke haja a vállára omlott,
kíváncsi ívű szemöldöke alól kékeszöld tekintet villant.
Rózsaszín ajkát mosolyra húzta, ahogy a fényképezőgépnek
pózolt. Érettségi tablókép volt, amit a szülők bocsátottak a
rendőrség rendelkezésére, amikor a lányuk eltűnt.
–  Kelsey Barnes, huszonegy éves – mondta Paulie. – Outer
Richmondban élt a szüleivel és a testvéreivel. Augusztus 4-én,
az eltűnése estéjén kocogni indult, ahogy tippeltem. A
hozzátartozók nem tudták megmondani, hogy pontosan hova,
mert több útvonalat is használt… heti háromszor edzett, évek
óta. Utoljára a Geary és a Harmincnegyedik sugárút sarkán
látták: odaintett egy ismerősnek a Pacific Caféban. Egyébként
nem találtak semmit – tette hozzá a férfi. – A pasija állítólag
furcsán viselkedett, szemet szúrt a kollégáknak, de volt alibije
az eltűnés idejére.
– Nem a pasi volt – rázta meg a fejét Mike.
–  Nem hát – értett egyet Paulie. – Beszéltem vele. Teljesen
kiborult, amikor kiderült, hogy a barátnőjét meggyilkolták.
–  Össze kell szedni azokat az esetleges szemtanúkat, akik
augusztus 4-én este jártak a Lands Enden vagy a környékén.
– Ráállítok pár embert.
–  Paulie – szusszant fel Mike. – Mennyi időre visszamenőleg
nézted át az eltűnt személyek listáját?
– Csak egy hónapra – felelte a férfi, majd beletúrt dús, fekete
hajába. Egy fejjel alacsonyabb volt Mike-nál, és zömök, csupa
izom testalkatával egy pitbullra emlékeztetett. Mike sokszor
szekálta azzal, hogy ha nem hordana jelvényt, és nem lágyítaná
a vonásait az alig feltűnő, keret nélküli szemüveg, a Cosa Nostra
egyik magas rangú katonájának nézné. Néha még viccesen Capo
di tutti Capinak is nevezte – különösen a harmadik-negyedik
scotch után, amikor már mindkettőjüknek megeredt a nyelve.
– Dobd át e-mailben később – bólintott Mike.
Később a két nyomozó az Outer Richmond kerületbe autózott.
A brutálisan meggyilkolt lány családja a Harminchetedik
sugárúton élt, ahol kétszintes családi házak sorakoztak
szorosan egymáshoz préselődve a meredeken emelkedő utcán.
A fejükben összeállt az aznap este váza: fél nyolc körül Kelsey
magára vette a joggingruháját, a fülébe dugta a fülhallgatót, és
elindult a Geary sugárút felé. A Harmincnegyedik sarkán egy
pillanatra lassított, mert a kávézó előtti padon meglátott egy
ismerőst. Intett neki, majd tovább haladt a park felé. Rátért a
futóösvényre, majd elkocogott a golfpálya mellett a Lands End
irányába. Itt egy nagyobb, szépen gondozott füves terület
mellett vezet az út, majd körülzárja az erdő. A gyilkos itt
várhatott rá. Kérdés, hogy tudta-e, hogy Kelsey hamarosan
megérkezik, ő volt-e az eredeti célpont, vagy csak a
szerencsétlen véletlen sodorta éppen őt a vadállat karmai közé.
Impulzusszerű volt a támadás, vagy előre eltervezett?
Aznap este többen is futottak a parkban, és néhány fiatal is
lézengett a kilátó környékén, de egyikük sem látott semmit.
Nem találkoztak furcsán viselkedő, gyanús alakkal, és nem
hallottak dulakodásra utaló hangokat. Igaz, a holttesten
található nyomok egyértelművé teszik, hogy nem történt
dulakodás. A gyilkos a lány nyomába eredt, majd hátulról
leütötte, és a fák közé vonszolta. Sötétedett akkor, talán a
támadás pillanatában már le is szállt az este.
A lány eltűnését vizsgáló nyomozók már korábban
összeállítottak egy részletes aktát az esetről. Senki nem tudott
haragosról, új ismerősről, párhuzamosan futó szerelmi szálról
Kelsey életében. A családtagokon páni hangulat uralkodott, a
barátok és munkatársak le voltak döbbenve, a lány barátja
pedig őrjöngött. Állítólag fenyegetőzött is, hogy ha pár órán
belül nem kerítik elő Kelsey-t, felforgatja az egész várost. Ez
persze normális reakciónak számít, a nyomozók mégis
leellenőrizték a fickót, de aznap este otthon volt, és focimeccset
nézett az apjával meg a bátyjával.
Mike és Paulie újra kihallgatták az összes ismerőst, de
semmivel sem jutottak közelebb a megoldáshoz, mint az előttük
dolgozó kollégák. Miután végeztek, kimentek a Lands Endre,
arra a helyszínre, ahol megtalálták a maradványokat. Mike
elrejtőzött a fák között, Paulie pedig lassan végigkocogott azon
az úton, ahol nem olyan rég a huszonegy éves nő is haladt.
Aztán Mike kilépett az árnyékból, és a társa mögé került. A lány
nem hallhatta meg a támadó közeledő lépteit, hiszen a fülében
dübörgött a zene. Egy pillanat műve volt csupán ártalmatlanná
tenni, majd bevonszolni az erdőbe.
– Az első ütéstől nem veszítette el teljesen az eszméletét, mert
még három másikat is kapott – mondta Mike.
–  Azon tűnődöm, hogy a nő megcsonkítása jelentős
vérveszteséggel járhatott, mégsem találtunk nagyobb
mennyiségű vért – vizslatta a talajt Paulie.
– Ez pedig arra utal, hogy a seggfej felkészült volt – gondolta
tovább Mike. – Nála voltak a kínzóeszközei, eltakarított maga
után, elásta a maradványokat. Egészen biztos, hogy ölni jött
aznap este.
–  Egy ilyen felkészült gyilkos nem szereti a véletlenre bízni
magát – értett egyet Paulie. – Gyanítom, hogy már korábban
kinézte magának a lányt, és pontosan tudta, hogy mikor merre
fog futni. Csak a megfelelő pillanatra várt, hogy elkaphassa.
– És ez tudod, mit jelent? – tette fel a már-már költői kérdést
Mike. – Azt, hogy a pasas ismerős a környéken.
{1}
A jelenethez illő zene: Muse – Feeling Good

{2}
A jelenethez illő zene: Unsecret X Gaits – Made for the Battle
{3}
A jelenethez illő zene: Unsecret – Feels Like Falling (feat. Erin McCarley)

{4}
A jelenethez illő zene: Zλyde Wølf feat. Ruelle – Walk Through the Fire

{5}
A jelenethez illő zene: Fleurie – Sirens

{6}
A jelenethez illő zene: Ruelle – Secrets and Lies

{7}
A jelenethez illő zene: Neoni – Never Say Die

{8}
A jelenethez illő zene: Two Feet – I Feel Like I’m Drowning

{9}
A jelenethez illő zene: Melanie Martinez – Pacify Her

{10}
A jelenethez illő zene: Módl – Clementine

{11}
A jelenethez illő zene: SVRCINA – Battlefield

{12}
A jelenethez illő zene: Sam Tinnesz – When the Truth Huntsd You Down

{13}
A jelenethez illő zene: Jamie Scott – Unbreakable

{14}
A jelenethez illő zene: Jacob Lee – Demons

{15}
A jelenethez illő zene: Skott – Midas

{16}
A jelenethez illő zene: Parah Dice, Holy Molly – Everybody’s Scared