Benedek István: A darwinizmus kibontakozása

Darwin fellépése

Charles Darwin (1809–1882) Shrewsburyben született, abból a jómódú és

tehetséges családból, amelynek első nagyhírű tagja Erasrnus Darwin volt, utolsó
– vagy talán nem is utolsó – tudós tagja Sir Charles Galton Darwin néven ma az
angol tudományos élet egyik vezető egyénisége (nemrégiben jelent meg könyve
az emberiség jövendő fejlődéséről): a hírneves Darwinokon kívül ebből a
famíliából származik Francis Galton, az ismert örökléskutató. Charles Darwin
életrajzát önéletírásából ismerjük, amelyet nem szánt közlésre, családi
használatra készített. A tudománytörténet nem ismer ennél bájosabb és
szerényebb önéletrajzot. (Magyar fordítása 1955-ben jelent meg.) Megtudjuk
belőle, hogy fiatal korában Darwin nem sokat törődött a tudományokkal. Apja
egyszer szemére is vetette: „téged semmi sem érdekel, csak a vadászat, a kutyák -
és a patkányfogás, szégyent fogsz hozni önmagadra és egész családodra.” Apja
orvos volt, s őt is az edinburghi egyetem orvosi fakultására’ íratta be 16 éves
korában. Mindössze két évet bírt ki Darwin azon az egyetemen, ahol „az
előadások elviselhetetlenül unalmasok voltak.” Egyes tantárgyaktól – így
sajnálatos módon az anatómiától is – az”egyetem végérvényesen elvette a
kedvét. Ekkoriban hallott Lamarck könyvéről, s már korábban olvasta nagyapja
Zoonómiáját, ám érdeklődését egyik sem vonta magára. Tisztességből eljárt
különféle tudományos társaságok üléseire, s ott többnyire unatkozott. Az
önéletrajznak kétségtelenül legmeglepőbb mondata ez: „Jameson előadásait
hallgattam geológiáról és zoológiáról, de hihetetlenül unalmasak voltak.
Egyetlen eredményként az az elhatározás érlelődött meg bennem, hogy amíg
élek, geológiával foglalkozó könyvet nem olvasok, és ezzel a tudománnyal
semmilyen formában nem foglalkozom…”.
Mikor apja belátta, hogy orvosi iskolázása eredménytelen, átvitte
Cambridge-be és a teológiára íratta be, ami elég meglepő, miután a fiút
kizárólag a vadászat érdekelte. Darwin közömbösen fogadta a pályaváltoztatást,
de – bár kedves gúnnyal jegyzi meg, hogy koponyájának jól fejlett áhítat-dudora
tíz pap számára is elegendő volna – ideje nagy részét ivással és kártyázással
töltötte, miután kedvenc szórakozására, a vadászatra itt nem nyílt alkalom.
A Cambridgeben töltött három évet elpocsékoltnak mondja, de ez
bizonyára túlzás: itt ismerkedett meg Henslow-val, akinek botanikai előadásait
nagyon élvezte, továbbá a geológus Sedgwickkel; amellett unalmában rászokott
a bogárgyűjtésre, s ez végül is a vadászatnál is hatalmasabb szenvedélynek
bizonyult. A Henslow-val való barátsága sorsdöntő volt, véglegesen megérlelte
az ifjú Darwin természettudományos érdeklődését, amit még fokozott Humboldt
és Herschel könyveinek olvasása. Korábbi viszolygását legyőzve geológiai
tanulmányokra adta fejét a kitűnő, de maradi gondolkodású Sedgwick mellett
(akitől többek közt a Kambrium, Palaeozoikum és Kainozoikum elnevezések
származnak), s talán ennek köszönhető, hogy 1831 őszén váratlanul ajánlatot
kapott Fitz-Roy kapitánytól, hogy legyen kísérője és tudományos munkatársa
azon a földkörüli úton, amire a Beagle (Vizsla) nevű háromárbocos vitorláshajó
indul, főként Dél-Amerikában végzendő mérések és geológiai-biológiai
kutatások céljából. Darwin habozás nélkül elfogadta a csábító ajánlatot, s
hamarosan sikerült legyőznie apja ellenállását. Útravalóul megvásárolta Lyell
éppen megjelenő könyvét, a Geológia Alapelemeinek I. kötetét (a később
megjelenő II. kötetet, amelyben Lyell a fajok eredetét és Lamarck elméletét
tárgyalja, Dél-Amerikába küldette maga után), és 1831. december 27-én öt évre
elhagyta hazáját. „A Beagle útja – írja önéletrajzában – feltétlenül életem
legkiemelkedőbb eseménye volt, és egész pályafutásomat meghatározta.”
Az ember ma már alig tudja beleélni magát abba a lelkiállapotba, amit egy
százharminc év előtti világkörüli utazás jelentett: vitorlás-hajóval, lóháton és
gyalog, kiszolgáltatva az elemek és emberek jó-vagy rosszindulatának. Darwin
útja nem „felfedező út”, hiszen amerre járt, járt már előtte más is. Mégis úgy hat,
mintha ismeretlen tájaknak és számunkra szinte érthetetlen „vadembereknek” a
fölfedezése volna. Darwint minden érdekelte – a vidék geológiai szerkezetétől,
az atollok keletkezésétől, a szigeteket benépesítő patkányfajtáktól a bányászok
kizsákmányolásáig vagy a tahiti-beli népszokásokig minden. A 18. század nagy
útleírói után a 19. századnak még bőven maradt beutazni valója, s bőven voltak
nagyszerű útleírásai, ám izgalmas érdekességben és ugyanakkor tudományos
értékben tán egyik sem vetekedhetik az „Egy természettudós utazásai”-val,
vagyis Darwin útinaplójával, amelyet hazatérése után adott ki ezen a címen:
Napló a Beagle földkörüli útja alkalmával meglátogatott országok
természetrajzáról és geológiájáról. (Magyar fordítása megjelent 1913-ban és
1957-ben.) Huszonkét éves, tapasztalatlan ifjúként vágott neki Darwin a nagy
útnak, öt év múlva, mint érett férfi és tapasztalt tudós tért vissza, akit a
tudományos világ megbecsüléssel és várakozással fogadott. Méltó volt a
megbecsülésre is, a várakozásra is. Útleírásából nemcsak a jó szemű megfigyelő
és a jól képzett természetbúvár beszél, hanem a mélységes humanizmustól
áthatott szociális érzékű ember is, aki sehol sem mulasztja el kifejezni
megdöbbenését a rabszolgaság vagy a chilei bányászok rút kizsákmányolása
láttán.
Meg sem kísérlem, hogy képet adjak ennek az ezernyi érdekességet
tartalmazó útleírásnak biológiai gazdagságáról. Csupán néhány aprócska
részletét emelem ki, amelyek nyilvánvalóan és döntő módon hozzájárultak
ahhoz, hogy Darwin később – darwinista lett. Így mindjárt utazása elején, a
Zöldfoki szigeteknél, meggyőződött arról, hogy a korabeli geológusokkal
szemben Lyellnek van igaza, amikor a miniatűr változások szummálódásából
származó geológiai átalakulást tanítja. Ugyanitt azt tapasztalta, hogy a légkört
állandóan hulló finom por tölti be, amely szinte észrevétlenül lerakódik
mindenre, s végül oly tetemes mennyiséget ér el, hogy a hajó felszínén több
csomagra valót lehetett összeszedni belőle. Mikroszkóp alatt megállapították,
hogy a por nagyrészt ázalékállatkák’ kovavázából és növények kovatartalmú
szöveteiből áll (öt kis csomagban hatvannál több különféle szerves alak fordult
elő), amelyek ezer mérföldnél is nagyobb távolságból kerültek ide a szél
szárnyán. Apró kőszemcsék is akadtak a szerves anyagok közt. „Ezek után nem
lehet csodálkozni azon, hogy a virágtalan növények sokkal kisebb és könnyebb
spórái szétszóródnak a levegőben.” Dél-Amerika rovarvilágának színes leírása
közben fölfigyel egy darázsfajtára, amely félholt pókokkal és hernyókkal
táplálja lárváit. „Nagyszerűen érti, hogyan kell ezeket az állatokat úgy
megszúrni, hogy elkábuljanak, de életben maradjanak, míg a rovarok lerakják
petéiket.” Tudjuk, hogy később – különösen Fabre leírása nyomán – ez az
„értelmes” állati viselkedés milyen fontos szerepet játszott az állatlélektan
fejlődésében; Darwin egyébként tartózkodik attól, hogy a különös képességet
bármiféle kapcsolatba hozza az értelemmel. Brazíliában, Punta Alta-nál, egy kis
lapályon számos óriási őskori állat csontvázára bukkan, amelyeknek
tudományos feldolgozását később Owen professzor végzi el. „Érdekes
körülmény – írja Darwin –, hogy ilyen sok különféle faj található egyhelyütt; azt
bizonyítja, hogy milyen sok fajhoz tartoztak a vidék ősi lakói.” És részletesen
leírja a Megatherium és más őskori óriásemlősök rekonstruált életmódját.
Valdiviában átél egy hatalmas földrengést, plasztikusan tárja fel az elszenvedett
szörnyű kárt, a páni rémületet, és azt a furcsa érzést, hogy az ember lába alól
egyszerre elvész a Föld oly szilárdnak hitt biztonsága… Ugyanitt beszámol a
bennszülötteknek arról; a sajátságos módszeréről, amellyel almafáikat
szaporítják: combvastagságú ágát levágják, kisebb ágait letisztítva a földbe
dugják, „harmadévre az ágból gyümölcs alatt roskadozó kitűnő fa lesz.”
Jelentőségében mindezeken túltesz a Galápagos-szigetcsoport (mai néven
Columbus-szigetek) leírása és az ott szerzett tapasztalatok értékelése. Ez a tíz
nagyobb és több kisebb sziget a Csendes-óceán keleti szélén, Közép- és Dél-
Amerikához legközelebb – de azoktól is meglehetősen távol –, az egyenlítő
magasságában fekszik. Darwin idejében csak elvétve vetődött oda egy-egy utazó
vagy kalóz, s mindössze 2–300 lakosa volt a Charles-szigeti településnek:
Ecuadorból politikai ok miatt száműzött bennszülöttek. (Ma az USA tengeri
támaszpontja, szintén csak néhány száz lakossal.) A szigetcsoport állatlélektani
érdekessége az, hogy az ott élő állatok – talán mert évezredek óta nem
tapasztaltak ember okozta veszélyt – nem ismerik az embertől való félelmet. A
madarakat puszta kézzel össze lehet fogdosni, sapkával vagy bottal leütni, s még
csak annak sem adják jelét, hogy okulnának egymás kárán és az immár több
évtizedes rossz tapasztalaton. Darwin ebből arra következtet, hogy az embertől
való félelem az általános óvatosságtól független ösztön, amelyet csak igen
hosszú idő alatt tudnak a fajok elsajátítani és átöröklődő szokássá tenni. – Ennél
az állatlélektani megfigyelésnél is érdekesebb Darwinnak az a biológiai
megállapítása, hogy Galápagos szigeteinek állatvilága – csekély kivétellel –
helyi eredetű, vagyis sehol másutt nem ismeretes, sőt még az egyes szigeteket
benépesítő állatfajok is némileg eltérnek egymástól. Nemcsak a madarakra
vonatkozik ez a megállapítás, hanem a halakra és hüllőkre, sőt a növényvilágra
is: 185 virágos növény közül 100 új faj, ez „indokolja, hogy a Galápagos-
szigeteket külön növényföldrajzi területnek tekintsük.” Rokon fajok találhatók
Amerika különböző vidékén, amiből arra lehet következtetni, hogy a hajdani
„gyarmatosítók” onnan származnak, de további életük során a kontinenstől
teljesen elszakadva önállóan módosultak. Sőt még az is megfigyelhető a
galápagosi pintyek közt, hogy csőrük méretének és jellegének fokozati sora
alakult ki: a Geospiza magnirostris vaskos, kúp alakú csőre és a Geospiza
parvula apró csőre közt fokozatosan csökkenő átmenettel. „Ha az ember ilyen
fokozatosságot és szerkezeti eltérést lát – mondja Darwin – ilyen kicsiny, közeli
madárcsoportnál, azt gondolhatná, hogy ezen a madarakban eredetileg szegény
szigetcsoporton egyetlen faj módosult különféle irányokban.” Ma ezt a
megállapítást nem tartjuk meglepőnek, de ne feledjük, hogy Darwin még nem
volt darwinista akkor, amikor ezt a megfigyelést tette. Úgy látszik, éppen a
galápagos-szigeti tapasztalat volt legfőbb indítéka annak, hogy a fajok
keletkezésével és módosulásával foglalkozni kezdett. „Ha tekintetbe vesszük –
írja – a szigetek kicsiny területét, még csodálatosabb az itt honos fajok nagy
száma és korlátolt elterjedése. A magaslatokat koronázó krátereket és a
lávafolyamok még jól kivehető határait látva, azt kell hinnünk, hogy itt még a
geológiai újkor folyamán is nyílt óceán terült el. Ezzel azután mintha időben is,
térben is közelebb kerültünk volna a nagy eseményhez – a titkok titkához – új
lények első megjelenéséhez a Földön.”

A Fajok eredete előtt

Hazatérése után Darwin Londonban telepedett meg, és minden idejét a

tudományos anyag feldolgozásának szentelte. Két éven át tartott az útinapló
sajtó alá rendezése, amely 1839-ben jelent meg, és egészen rendkívüli sikert
aratott. A második kiadásból 10.000 példány fogyott el Angliában, ami az akkori
idők könyvforgalmához mérten hallatlanul magas szám. Sorozatosan jelentek
meg új kiadásai és fordításai. Élete végén elégedetten jegyzi fel Darwin, hogy
„mind a mai napig állandóan vásárolják Angliában és az Egyesült Államokban”,
s ehhez hozzáfűzhetjük, hogy a könyv sikere azóta sem hanyatlik, amint a
legutóbbi idők magyar kiadása is mutatja. Közben Darwin sajtó alá rendezte A
Beagle útjának állattana című könyvét. Saját kijelentése szerint 1837. július
elsején kezdte meg a Fajok eredete anyagának gyűjtését, „amellyel gondolatban
már régen foglalkoztam és húsz évig szüntelenül dolgoztam rajta”. De dolgozott
máson is: kiadta a korallzátonyokról szóló könyvét, amelyben az atollok
keletkezéséről szóló önálló elméletét fejti ki, számos geológiai előadást tartott,
és sajtó alá rendezte a Földtani megfigyeléseket, majd a kacslábúakról szóló
monográfiáját. Mint a Geológiai Társaság titkára, meleg barátságot kötött Lyell-
lal és számos kiváló tudóssal, akik mind nagy megbecsülésben részesítették.
1839-ben feleségül vette egyik unokahúgát. Kettejük vagyona elegendő
volt ahhoz, hogy gondtalanul éljen, és idejének mindazt a részét, amit
betegeskedése szabadon hagyott, tudományos munkájának szentelje. Kínzó
gyomorbaja talán a hosszú tengeri úton keletkezett (mindig sokat szenvedett a
tengeri betegségtől), és élete végéig nem hagyta el. A kínokat türelemmel
viselte, és csak amiatt panaszkodott, hogy sok időt kénytelen emiatt a
tudományos munkától megvonni. 1842-ben birtokot vásárolt Down-ban, London
közelében. Hátralevő negyven esztendejét itt élte le teljes visszavonultságban, a
meleg családi élet és a sikeres munka örömeit élvezve.
„Valódi baconi elvek alapján dolgoztam – írja később –, és minden előzetes
teória nélkül nagyban gyűjtöttem az adatokat, különösen a háziasított állatok és
növények tenyésztésére vonatkozólag… Hamarosan észrevettem, hogy a siker
titka hasznos növény- és állatfajták tenyésztésénél a kiválasztás. Egy ideig
mégis rejtélyes maradt számomra, hogyan alkalmazható a kiválasztás
természetes állapotban élő szervezetekre.”
1838-ban kezébe kerül Malthus akkoriban közkedvelt szociológiai műve, a
Népesedés elmélete (1798), amelynek szerzője szerint az emberiséget a
túlnépesedés veszélye fenyegeti, mivel a szaporodás mértani, a termelés viszont
csak számtani haladvány szerint fokozódik. Ebből következőleg a nyomor
végzetszerűen növekszik, a gazdagok és szegények közti szakadék mind
tátongóbbá válik, sőt egy bizonyos népfelesleg szükségképpen elpusztul az
életharcban, mivel egyszerűen nem jut élelemhez. – Ez a nyilvánvalóan téves
elmélet, amely Marx szerint a tőkés verseny igazolását szolgálta, a
szabadkereskedelemnek és gyarmatosításnak múltszázad közepi fénykorában
érthetően divatos volt. Egyetlen érdeme, hogy Darwinnak a „létért folyó
küzdelem” és „természetes kiválasztódás” elméletéhez az elindító lökést adta.
„Hirtelen rádöbbentem”– tudniillik Malthus olvasásakor, de a növények és
állatok életküzdelmére gondolva – „hogy ilyen körülmények között nyilván a
kedvező változatok maradnak meg, a kedvezőtlenek pedig kipusztulnak. Ennek
következménye az új fajok kialakulása lehet. Végre volt egy teóriám, amellyel
elindulhattam…”
További húsz éven át gyűjtötte az anyagot, készítette jegyzeteit. Ki tudja,
mikor szánta volna rá magát a közlésre, ha 1858 nyarán nem kap a maláji
szigetvilágban kutató Wallace-től egy kéziratot, amelyben legnagyobb
megdöbbenésére szinte szóról-szóra megtalálja saját gondolatait. Wallace arra
kéri, hogy ha jónak találja tanulmányát, küldje tovább Lyell-nak.
A tudománytörténet legszokatlanabb jelenete következik. Leibniz, Newton,
Hooke, Swammerdam és mások tragikus kimenetelű prioritási vitái után azt
várnók, hogy Darwin és Wallace most – éppen az általuk fölfedezett „struggle
for life” elv értelmében – ölre mennek, és a nagy fölfedezést csúf elsőbbségi
vitával szennyezik be. De nem ez történik. Darwin fájó szívvel, ám a
legnagyobb elismerés hangján ír Lyell-nak, aki már korábbról ismerte elméletét
és könyvének kiadására buzdította volt. „Sohasem láttam még a gondolatoknak
meglepőbb összetalálkozását. Ha Wallace 1842-ben lefektetett vázlatom kézirata
alapján dolgozik, akkor sem készíthetett volna jobb kivonatot belőle.” Wallace
tanulmányát kiadásra ajánlja. Lyell és Hooker azonban közbelépnek: noha nem
értenek egyet a darwinizmussal, nem engedhetik Darwin gondolatainak
eredetiségét így háttérbe szorítani. Kívánságukra Darwin rövid összefoglalást
készít elméletéről, s ezt Wallace tanulmányával egyidejűleg hozzák
nyilvánosságra.
Wallace-on volna a sor, hogy megsértődjék, ehelyett azonban a legnagyobb
előzékenységgel ismeri el Darwin elsőbbségét és érdemeit. Később is buzgó
követője marad Darwinnak, egészen addig, amíg öreg korában áldozatul nem
esik a spiritizmus hóbortjának.
Ilyen előzmények után jelent meg a Fajok eredete 1859. november 29-én,
1250 példányban. Az első kiadás állítólag még ezen a napon elfogyott. Hat hét
sem telt belé, kijött a második kiadás 3000 példánya; az újabb kiadások és
mindennyelvű fordítások azóta szakadatlanul követik egymást. (Első magyar
fordítása 1873-ból való, a legutóbbi 1955-ből.)
Mielőtt rátérnék a Fajok eredetének ismertetésére, röviden érintem azokat a
körülményeket, amelyek Darwin átütő sikerét előkészítették. Három ilyen
körülményről van szó: arról, amit Darwin a fajfejlődés gondolata „levegőben
lógásának” nevez, továbbá az utóbbi évtizedek biológiájának rohamos
fejlődéséről, végre – de nem utolsósorban – arról a társadalmi átalakulásról, ami
a természettudományos gondolkodás „materializálódásához” vezetett.

Tudomány és társadalom a 19. század közepén

„Mondották – írja önéletrajzában Darwin –, hogy a Fajok eredetének sikere azt

bizonyítja, hogy ‘a téma a levegőben volt’, vagy hogy ‘az emberek készen
voltak a befogadására’. Nem hiszem, hogy ez teljesen igaz lenne, mert időnként
magam is tapogatóztam néhány természetkutatónál, és egyetlen egy sem
kételkedett a fajok állandóságában. Még Lyell és Hooker sem értettek egyet
velem, noha nagy érdeklődéssel hallgatták nézeteimet.” Ennek ellenére a 6.
kiadás történeti visszapillantásában maga Darwin 35 olyan szerzőt sorol fel, akik
az utolsó fél században fölvetették a fajok természetes eredetének és
átalakulásának eszméjét. Jelentéktelenebb szerzők mellett olyan nevek
szerepelnek itt, mint Lamarck, Erasmus Darwin, Geoffroy Saint-Hilaire, a
későbbiek közül Owen, von Baer, Wallace, Huxley. Mégis, Darwinnak igaza
van abban, hogy ezek a szerzők alig járultak hozzá ahhoz, hogy a téma a
levegőben lógjon: akik nem csupán egy-egy odavetett mondattal jelezték
transzformista kételyeiket, azoknak művét is csak Darwin föllépése nyomán
ásták ki a feledés homályából.
 Furcsa módon nem is a szaktudósok munkássága népszerűsítette a fejlődés
eszméjét, hanem egy műkedvelőnek Vestiges of Creation című könyve, amely
1842-ben jelent meg először, s förgeteges sikere olytán gyors egymásutánban
tizenkét kiadást és számos fordítást ért meg. (Magyar fordítását Somody József
ügyvéd adta ki 1858-ban A teremtés természettörténelmének nyomai címen.) A
könyv szerzője oly ügyesen titkolta nevét, hogy egy időben Darwint
gyanúsították a szerzőséggel. Robert Chambers (így hívták a szerzőt, de ez csak
halála után derült ki) nem volt biológus, s ez munkáján erősen meglátszik. A
könyv német fordítását a fiziológus Carl Vogt készítette, s alig van olyan oldal,
amelynek lapalji jegyzeteiben vaskos tévedésekre ne mutatna rá. De határozott
fejlődéstani meggyőződés hatja át, noha Chambers nem szabadul attól az
előítélettől, hogy a körülményekhez való alkalmazkodást valamilyen isteni
eredetű indítéknak tulajdonítsa. „Egy ilyen könyv – írja Darwin egyik levelében
Huxley-nak –, ha más előnye nincs is, legalább terjeszti a természettudományok
iránti érzéket.” Csakugyan terjesztette, s Lyell munkássága mellett kétségtelenül
ez játszott legdöntőbb szerepet abban a népszerűségben, amivel Darwin
eszméjét fogadták.
De nemcsak ez. Abban a három évtizedben, amely Lamarck halála és a
Fajok eredetének megjelenése közt telt el (1829–59), a biológia fejlődése
óriáscsizmával rohant előre. Csak mutatóba ragadom ki az alábbiakat.
Első helyen kell említeni az egyedi fejlődéstan s különösképp az
embriológia nagy eredményeit, amelyek főként Karl Ernst von Baer (1792–
1876) fiatalkori munkásságának köszönhetők. A keletnémet származású Baer
Észtországban született, előbb a königsbergi, majd a pétervári egyetem tanára
volt, termékeny életének nagy részét Oroszországban töltötte. Első jelentős
munkája még Lamarck életében jelent meg (De ovi mammalium genesi, 1827),
ebben írta le azt a fölfedezését, hogy a női ivarsejt nem a tüsző, mint de Graaf
óta hitték, – hanem a tüsző mélyén meghúzódó mikroszkopikus petesejt. A
következő évtől megjelenő fejlődéstani sorozata (Über die
Entvvicklungsgeschichte der Tiere, 1828–37) részleteiben tárja fel a gerinces
állatok magzati fejlődését. Ez a munka tekinthető a modern embriológia
megteremtésének. A preformációs elmélet végképp a kultúrtörténeti kuriózumok
közé kerül, az epigenezis-tan pedig levetkőzhette azokat a vitalista túlzásokat,
amelyekkel Wolff felruházta volt. Baer, mint a német természetfilozófusok
tanítványa, maga sem riadt vissza merész metafizikai spekulációktól. Fiatal
korában hajlott arra, hogy – meglehetősen romantikus formában magáévá
tegye a fejlődéstan eszméjét, később azonban Darwin legtekintélyesebb
ellenfelei közé számított. De maga az egyéni fejlődéstan (ontogénia), amit ebben
az időben von Baer mellett Pander, Rathke, Blainville, Serres és mások emeltek
tudományos rangra, a fajfejlődéstan (filogénia) fegyvertársává lett.
A fejlődéstannal párhuzamosan haladt a sejttan kiépítése. Blainville,
Mirbel, Treviranus, Hugo Mohl és Robert Brown értékes előmunkálatai után
Jacob Schleiden (1804–1881) 1838-ban megjelenő közleménye – Beiträge zur
Phytogenesis – dolgozta fel részletesen a sejtek kialakulását, szerkezetét és
életét. Elmélete ugyan telve tárgyi tévedéssel és mesterkélt vitális szempontok
belemagyarázásával, mégis elsőként vitte köztudatba azt, hogy a sejtek mintegy
önálló életet élnek, és hogy az egyed élete milliónyi apró részecske
összerendezett működéséből áll, továbbá, hogy a sejtközösség egyetlen sejtből
fejlődik ki, s ez az egyetlen sejt az élet során egymástól eltérő szerkezetű és
működésű sejtek tömegévé differenciálódik. Érthető ennek az elméletnek nagy
fejlődéstani jelentősége. Egy évvel Schleiden növénytani fejtegetése után
hasonló elmélettel jelentkezett Theodor Schwann (1810–1882), csakhogy a
sejtközösség fogalmát az állatvilágra is kiterjesztette, és azoknak a szöveteknek
is kimutatta celluláris eredetét, amelyekben a sejtes szerkezetnek már nyoma is
alig fedezhető fel. (Mikroskopische Untersuchungen, 1839.) A Schleiden–
Schwann-féle sejtelmélet és Baernek az a tapasztalata, hogy fiatal magzati
korban az egymástól rendszertanilag igen távol eső gerincesek sem
különböztethetők meg, könnyen elfogadhatóvá tette azt a gondolatot, hogy az
élőlények közös primitív őstől származnak.
Ebbe az irányba mutatott a fiziológia fejlődése is. A korszak legnevesebb
fiziológusa Johannes Müller (1801–1858). A német természetfilozófián
nevelkedvén, ő sem szabadult meg soha az idealista előítéletektől, mégis egzakt
és experimentális tudományt csinált a fiziológiából. Az érzékszervi működés
modern élettani vizsgálata az ő kísérleteivel kezdődik. Jogos hírnevét nem a
„specifikus idegenergia elvének” köszönheti, hanem annak az iskolának,
amelyből az elkövetkező korszak legjelentősebb biológusai kerültek ki – így
többek közt az említett Th. Schwann vagy Helmholtz, Du Bois-Reymond,
Virchow, Remak, Kölliker, Haeckel s közvetve a század második felének
minden valamirevaló biológusa. A Handbuch der Physiologie (1834–40) az
élettannak olyan kézikönyve, amilyen az előző században Halleré volt: mindenki
ezen nevelődött.
Johannes Müller tanítványai idealista hitben élő materialista biológusok: a
német idealista természetfilozófiában gyökerező bölcseleti állásfoglalásuk
dacára az anyag, amit a természettudomány számára gyűjtenek és feldolgoznak
még az ő értelmezésükben is jól megfér a materializmus keretei közt. Velük
párhuzamosan működik egy olyan biológus-nemzedék, amely filozófiájában is
materialista, mégpedig harcosan az, de – mai szóval – vulgáris vagy mechanikus
materialista. Legismertebb képviselőjük Carl Vogt (1817–1895) giesseni, majd
Genfbe emigrált zoológus, Ludwig Büchner (1824–1899) darmstadti orvos és
Jacob Moleschott (1822–1893) holland származású római fiziológus. Az
évtizedekig tartó ideológiai párbaj 1854-ben vette kezdetét Rudolf Wagner
göttingeni fiziológus előadásával, amelyet az ember teremtéséről és mibenlétéről
tartott; visszavágás volt ez Carl Vogtnak arra az álláspontjára, hogy halhatatlan
lélek nincs, a lélek az agyvelő anyagának működése. Válaszok és
viszontválaszok követték egymást, egyre szatirikusabb, és a vita hevében egyre
inkább elfajuló hangnemben. 1854-ben jelent meg Vogt könyve a Babonáról és
tudományról, amelyben „hírhedt” mondása elhangzott: „A gondolat úgy
viszonylik az agyvelőhöz, mint az epe a májhoz vagy a vizelet a veséhez.”
Ugyanebben az évben adta ki Fiziológiai leveleit, amelyekben közérthető
nyelven, de igen fejlett tudományos nézőpontból fejtegeti a szervezet
működésének és az egyedi fejlődésnek törvényszerűségeit. Moleschott első
munkája két évvel korábbi (Az élet körforgása, 1852), 1855-ben pedig
megkezdte diadalmasnak mondható pályafutását Ludwig Büchner könyve, az
Erő és anyag, amely ugyan nem mond újat, népszerűségben mégis fölveszi a
versenyt Darwin munkáival. A század végéig, sőt azon is túl szakadatlanul
jelennek meg új kiadásai és fordításai (magyar fordítása 1905-ben).
Ez a népszerűség mutatja azt az igényt, amely dinamikus erővel követelte a
természeti jelenségek természetes magyarázatát, minden természetfeletti elem
kiküszöbölését, a tekintély-elv elutasítását. Ha többet nem is, ezt megadta
Büchner és Vogt materializmusa, amely egyébként rövidesen két szék közt a pad
alá került: nemcsak az idealizmus utasította el, hanem a dialektikus
materializmus is, mechanikusan szimplifikáló volta miatt. Megjegyzendő, hogy
Darwin előtt e materialisták nem voltak a fajfejlődési gondolat hívei, sőt Vogt
még Darwin után is elég nehezen vált azzá, Büchner annál könnyebben. Előállt
az a paradox helyzet, hogy az idealista Schelling-tanítványok – például Oken
vagy Steffens – közelebb jutottak a származástan eszméjéhez, mint a
mechanikus materialisták. De a valódi származástan befogadását mégis ezek a
materialista tanok könnyítették meg, elsősorban Németországban, ahol – Darwin
egy későbbi levele szerint – már mindenki a darwinizmusról beszélt akkor,
amikor Franciaországban még föl sem figyeltek rá.
A negyvenes-ötvenes évek hallatlan természettudományos lendületéből
csak sztenografikusan ragadok ki néhány adatot, mintegy illusztrálására annak,
miért „lógott a levegőben” a darwinizmus: valójában nem a darwinizmus lógott
a levegőben, hanem a fejlődés és haladás eszméje s a minden tudományos
újdonság iránti befogadási készség.
1842-ben közölte Robert Mayer az energia átalakulásának és
megmaradásának elvét, munkáját a fizikában Joule, a fiziológiában Heimholtz
folytatta, de még maga Mayer átvitte az új elvet a biológia területére (1845), s az
életerő fogalmát energiaátalakulásos anyagcsere-folyamatokkal helyettesítette.
Az „életerő” egyébként is a természettudósok pergőtüzében állt. Du Bois-
Reymond 1848-ban ízekre szedte a vitalizmus minden érvét, Karl Ludwig 1852-
ben megjelenő fiziológiája az élettan minden folyamatát fizikai és kémiai
gyökeréig igyekezett visszavezetni. Wöhler már 1828-ban előállította az első
organikus vegyületet, a karbamidot, ami mai szemmel nézve csak a kísérleti
szerves kémia születésnapját jelenti, de száz évvel ezelőtt azt jelentette, hogy
sikerült szervetlen anyagból mesterségesen szerveset készíteni, tehát
értelmetlenség „életerőt” keresni az élő anyagban. Ezen az alapon dolgozta ki
Justus Liebig az új idők kémiáját. Az infuzóriumok legnagyobb szakértője C. G.
Ehrenberg berlini professzor, Humboldt munkatársa, akihez Darwin is
vizsgálatra küldte leleteit; 1838-ban felállított elmélete (Infusionsthierchen als
vollkommene Organismen) olyan szerveket is vél fölfedezni az egysejtűeken,
amilyenekkel valóban nem rendelkeznek, tévedéseit Dujardin és Siebold
küszöbölik ki 1841–45-ben. Louis Pasteur a fermentációról szóló munkájával
alapozza meg hírnevét 1857-ben, rövidesen sort kerít az ősnemzés meggyőző
cáfolására és a modern bakteriológia megalapozására. A növényfiziológia neves
képviselője Karl Wilhelm Nägeli müncheni botanikus (később Pasteurnek is,
Darwinnak is ellenfele), az „idioplazma”-elmélet konstruálója. A modern
szövettant a svájci Albrecht Kölliker alapozza meg 1852-ben, a kísérleti
fiziológiát ugyanekkor a „determinizmus” elvre építi fel Párizsban Claude
Bernard. Rudolf Virchow fél évszázadnál is tovább uralkodó – s ekkor még
haladó szelleműnek számító – cellular-pathológiája 1858-ból való. Paul Broca
francia sebész az agyvelő lokalizációs elméletén dolgozik, 1859-ben alapítja a
„Société d’Anthropologie de Paris”-t. A harmincas években és a negyvenes évek
elején jelennek meg Etienne Geoffroy Saint-Hilaire transzformista írásai; fiának,
Isidore Geoffroy Saint-Hilaire-nek 1859-ben megjelenő nagy természetrajzára
Darwin is hivatkozik. Lamarcknak a gerinctelenekről szóló nagy monográfiáját
1835–45-ben tizenegy kötetre bővítve adja ki Milne Edwards és Deshayes, s ez
nem jelentéktelen tett a darwinizmus szempontjából, hiszen ennek a munkának
első kötetében van a származástannak eddig legalaposabb kifejtése. A
geológiában Charles Lyell ismertetett nézetei terjednek el nem minden ellenállás
nélkül; Bernhard von Cotta freibergi geológus az apró hatásokból összegeződő
lassú fejlődés elvét hirdeti 1850-ben és 58-ban, Darwin lelkes követője lesz.
Valamivel részletesebben kell kitérnem a paleontológia fejlődésére. Száz
év távlatából ugyanis könnyen hajlandók vagyunk arra, hogy megfeledkezzünk
mindarról, ami a Fajok eredete és az Ember származása előtt a tudományos
kutatásban történt, és Darwin föllépését váratlan csodának tekintsük. A „Mózes
vagy Darwin” vitában Darwin legyőzte Mózest, de ehhez volt egy kis segítsége
is: Mózes óta történt egy s más a tudományos életben. Különösen az utóbbi fél
évszázadban, amióta Cuvier megteremtette az őslénytant. Cuvier még nevet sem
adott ennek a tudományágnak (a paleontológia elnevezés tanítványaitól
származik a húszas évekből), halálakor már tudósok százai gyűjtötték az
anyagot világszerte, húsz évvel később pedig az őslénytani ismeretek olyan
méretet öltöttek, hogy az embernek szeme-szája eláll a csodálkozástól.
A paleontológia legfőbb büszkesége ebben az időben Richard Owen (1804–
1892), „az angol Cuvier” 1839-ben adja ki első közleményét Új-Zéland addig
ismeretlen óriási ősmadarairól, majd az emlősök fogazatának hatalmas
monográfiáján dolgozik, és Geoffroy Saint-Hilaire nyomán a homológia
elméletét dolgozza ki, közben az ősvilág hatalmas fenevadjait rekonstruálja,
köztük azokat, amelyeknek csontjait Darwinék hozták haza földkörüli
expedíciójukról. Később Darwin legharciasabb ellenfelei közt találjuk, aki a
tudományos vitatkozásnak-ahhoz a szokatlan módjához folyamodik, hogy
névtelen támadást-ír Darwid ellen, s ebben sűrűn hivatkozik „Owen professzor”
tekintélyére… Anti-evolucionista nézetei dacára működése az őslénytanban
éppoly jelentős, mint Cuvier-é. Az angol paleontológusok közt méltó társa Sir
Roderick Impey Murchison (1792–1871), aki eredetileg katonatiszt volt,
lelkésznek készült, és – akárcsak Darwin – lovaglással meg vadászattal töltötte
idejét. A természettudósoknak abba a hatalmas csoportjába tartozik, akik
műkedvelőként kezdték munkásságukat. Tehát a legnagyobbakkal kerül egy
sorba, hiszen például Lamarck és Darwin is műkedvelőként indult. Murchison
érdeklődését az akkor szilurnak nevezett ókori korszak (mintegy százmillió
esztendő, a kambrium után, négyszáz millió évvel ezelőtt, ma Ordovicium és
Gotlandium néven ismert) növény és állatvilága kötötte le, s erről írta
monográfiáit 1839-ben és 1849-ben. Rövidesen az angol Geológiai Társulat
elnöke és a Földtani Intézet igazgatója lett. A szilur másik nagy kutatója a
francia Joachim Barrande (1799–1883), eredetileg mérnök, Párizsban Cuvier és
Jussieu szorgalmas hallgatója, majd a Bourbon család nevelője. 1830 után emiatt
Prágába emigrált, itt kezdett paleontológiával foglalkozni. 1852-től húsz
hatalmas kötetben dolgozta fel a Cseh-medence szilur-leleteit. Hűségesen
kitartott Cuvier eszméi mellett, az evolúciónak ellenlábasa maradt. Még a
francia Akadémia tagságát is visszautasította, mert a Cuvierutód d’Orbigny nem
lett akadémikus. A műkedvelő kövületkutatók legkülönösebbike Hugh Miller
(1802–1856), aki Észak-Skócia egy kis községében kőműves volt, s teljesen a
maga erejéből képezte magát természetbúvárrá és íróvá. A Szabad Egyház
Mozgalom híveként lapszerkesztő lett Edinburghban, s itt kezdte 1840-től
közölni a régi vörös homokkő (Old Red Sandstone) rétegének gazdag leleteit.
Munkájában egy pékmesterből lett paleontológus támogatta, Robert Dick, aki
szintén a vörös homokkő feltárására szentelte szabad idejét. Hugh Miller első
könyvét nagysikerű ismeretterjesztő munkák egész sora követte. Ötvennégy
éves korában öngyilkos lett. Franciaországban a műkedvelő paleontológusok
közt Marie Rouault (1813–1881) viszi el a pálmát, aki – mint bretagne-i
csizmadiának a fia – előbb pásztor volt, majd borbély lett. Szenvedélyesen
gyűjtötte a régi érméket, kövületeket és könyveket. Harminckét éves korában
kezdett geológiát tanulni, rövidesen előadást tartott az Akadémián Bretagne
ősvilági faunájáról saját gyűjtése alapján. A borbélymesterséget csak ezután
hagyhatta abba: az ő gyűjteményével alapított rennes-i geológiai múzeum őre
lett, s hátralevő idejét a paleozoikum szivacsainak szentelte. – Prágában
ugyanekkor egy vegyész, August Joseph Corda (1809–1849) a kőszénkor
harasztjainak, zsurlóinak és korpafüveinek mikroszkópos kutatását végezte;
sokra vihette volna, ha egy texasi expedícióról hazatérőben hajótörés áldozata
nem lesz.
A német paleontológusok közül a legnagyobb tekintélynek számított
Hermann von Meyer (1801–1869) a majna-frankfurti polgármester dongalábú
fia, Wöhler és Humboldt barátja, Hegel sógora. Ő is csak „mellékesen”
foglalkozott az őslényekkel, előbb vegyész volt és minerológus, aztán
hivatalnok lett, hogy tudományos függetlenségét ne kelljen feladnia. A
németországi ősemlősök, ősmadarak és őshüllők tömegének kétharmadát Meyer
fedezte föl vagy vizsgálta újra – mondja róla Zittel, a paleontológia történésze.
1840-ben megalapította az első őslénytani folyóiratot Palaeontographica címen.
Életének főműve az ősvilág faunáját tárgyaló öt hatalmas kötet, amelyeket saját
rajzaival tesz közérthetővé. – A sváb őstenger Ammon-szarvait, a nagy feltűnést
keltő fejlábúakat F. A. Quenstedt írta le 1849-ben. – A kor egyik legnépszerűbb
„kövületvadásza” Oskar Fraas (1824–1897) eredetileg lelkész volt, s nyomorgó
faluját azzal virágoztatta fel, hogy tízezerszám gyűjtette földijeivel a sváb
medence kövületeit, amelyek akkor már igen keresett árucikknek számítottak.
Később Oskar Fraas a stuttgarti természetrajzi múzeum igazgatója lett, s 1860
körül sorozatosan közölte fölfedezéseit a jura- és triászkorabeli leletekről. „Az
özönvíz előtt” című munkája (Vor der Sintflut, eine Geschichte der Urwelt)
világosan mutatja, hogy ebben az időben már a lelkészek sem értelmezték
mindig szó szerint a bibliát. Értékes munkáját fia folytatta tovább, Eberhard
Fraas, a 90-es évek legnevesebb jurakutatója. Németországban a paleontológia
terjedését nagyon, megkönnyítették azok a monstre-lelőhelyek mint Holzmaden
vagy Solnhofen palabányái –, amelyekből különösebb erőfeszítés nélkül
százezerszám kerültek elő a megkövesült növényi és állati maradványok, az
immár hétköznapi leletek mellett olyanok is, mint a nagyjelentőségű
Archaeopteryx (újabb megállapítás szerint Archaeornis), az átmeneti ősmadár,
1861-ben. Hogy mennyire közkedvelt volt ebben az időben az őslénytan, arra
érdekesen világít rá egy életrajzi adat Karl Alfred Zittel – „a paleontológia
Linnéje” – fiatalkorából. Zittel 1839-ben született egy jelentéktelen badeni
községben, Balingenben. Paleontológussá az tette, hogy szülőházával szemben
egy ásvány- és kövületkereskedés volt, ahová kisdiák korában – tehát a
negyvenes években – szorgalmasan eljárt, s itt ismerkedett meg az őskori
leletekkel. Vagyis Németország falvaiban és városkáiban száz évvel ezelőtt
nemcsak szatócsüzletek voltak, hanem ásvány- és kövületkereskedések is… –
Az óriási anyag első rendszeres összefoglalását H. G. Bronn heidelbergi
zoológus adja 1835–38-ban, továbbá Goldfuss és Münster hatalmas munkája
Németország kövületeiről 1826–44-ben, Franciaország fosszilis növényeit az
ifjabb Brongniart dolgozza fel rendszeresen 1848–54-ben, d’Orbigny pedig a
gerinctelenek kövületeit 1840–55-ben, de a teljes rendszertant csak Karl Zittel
készíti el, 1872-től. Közben Amerikában is megindul az ősélettan kutatása:
Marsh és Cope egymással versengve tárják fel az Újvilág szűz lelőhelyeit;
Marsh 1855-ben fedezi fel a karbonkor őskétéltűjét, s rövidesen az első
paleontológiai tanszék tanára lesz a Yale egyetemen. Amerikába kerül a svájci
származású Louis Agassiz is (1807–1873), aki serdülő korában látogatást tett
Cuvier-nél, s egész életében hű maradt eszméihez. 1833–42-ben készítette
ötkötetes monográfiáját a kövült halakról, majd Darwin után az evolúciós tan
szenvedélyes ellenfele és Cuvier tanainak elszánt védelmezője lett.
Van valami tragikus abban, hogy a paleontológia fejlődését semmi sem
gátolja annyira, mint a „paleontológia atyjának”, az elévülhetetlen érdemű
Cuvier-nek túlzott tekintélye. Valójában persze nem gátolta meg ezt a fejlődést,
hiszen látjuk, hogy a Cuvier halála óta eltelt néhány évtized őslénytani
eredményei minden várakozást felülmúlóak, mégis minduntalan meg kellett
küzdeni azokkal a maradi szempontokkal, amelyeket Cuvier tekintélye mélyen
belevésett a tudósok gondolkodásába. És ez nemcsak a darwini evolúciós tanra
vonatkozik, hanem magára a szigorúan vett őslénytanra is, olyannyira, hogy a
tragikus sorsú Valdemar Kovalevszkij a legnagyobb tisztelettel bár, de arra
kényszerült, hogy megingassa Cuvier paleontológiai tekintélyét – éppen Cuvier
és a paleontológia érdekében (1876). S még sokkal inkább így volt az ember
származása kérdésében, ahol Cuvier-nak az az állítólagos tétele, hogy „ősember
pedig nem létezik”, alapjában akasztotta meg az ősember-kutatást. Tudjuk, hogy
Cuvier maga ezt a tételt így sohasem tanította, de mi haszna, ha az utókor
emlékezetében így élt? Ez magyarázza Friedrich von Schlotheim kudarcát, aki
1820-ban állítólag ősemberi leletre bukkant, bár meglehet, hogy csakugyan
tévesen értelmezte leleteit. De ugyanez a sors érte P. C. Schmerling belga orvost,
aki 1833-ban kétkötetes könyvet írt azokról a fosszilis emberi csontokról és
eszközökről, amelyeket egy Liége melletti barlangban talált. Könyve Cuvier
halála után jelent meg, de senki sem vette komolyan. És kicsi híján ez a végzet
várt az első neandervölgyi ősemberre, akinek csontjait 1856-ban fedezték fel.
Neander – új embert jelent. Hogy a Düsseldorf melletti regényes
völgyecskét éppen az új emberről nevezték el, annak semmi közé az ott talált
ősemberhez. Valamikor a 17. században itt szeretett sétálgatni Joachim
Neumann papköltő, aki az akkori idők antikizáló szokása szerint nevét
Neumannról – ami ugyancsak új embert jelent – Neanderre görögösítette; s
minthogy a völgy szépségeit megénekelte volt, az ő emlékére kapta a völgy a
Neanderthal nevet. 1856-ban kőbánya csúfította el a szép völgyet. A
magasabban fekvő „Feldhofer Grotte” fölkeltette az arra járó Nöggerath bonni
paleontológus figyelmét, aki Cuvier könyvét németre fordította, s aligha gondolt
arra, hogy ezzel a megjegyzéssel: „itt bizonyára lehetne barlangimedve-
csontokra bukkanni” – Cuvier tekintélyére a legsúlyosabb csapást méri. A bonni
tanácsos megjegyzésének hatására ugyanis jónak látták összegyűjteni az
előkerülő csontokat, s szakvéleményezésre kihívták az elberfeldi reáliskola
matézis- és természetrajztanárát, Johann Carl Fuhlrottot (1804–1877), aki –
természetesen – magánszorgalomból őslénytannal is foglalkozott. Fuhlrott
azonnal látta, hogy nem barlangi medve, hanem ősember csontjait találták meg.
A lelet: koponyatető, kulcscsont, fél medence, felkar és alkarcsontok
(hiányosan), combcsontok, néhány borda. Ennél jóval kevesebb is elég lehetne
az emberi eredet megállapításához, mégis jó húsz éven át szenvedélyes vita folyt
a lelet fölött: volt, aki a napóleoni harcokból visszamaradt kozák csontvázának
vélte, más a germánok ősének, Virchow pedig angolkóros mai embernek. De
Lyell azonnal elfogadta ősembernek; a Homo neanderthaliensis nevet A. King
angol anatómustól kapta 1864-ben.
 Időközben ősemberi nyomok kerültek elő Franciaországban is, egyelőre
csak eszközök, nem csontvázak. Jacques Boucher de Perthes előbb regényíró
volt, aztán mint az észak-francia Abbeville városka vámhivatali igazgatója
unalmában kezdett régiségtannal foglalkozni. A Somme mentén talált
kőeszközök vonták magukra figyelmét, amelyek mellett diluviális állati
maradványokra bukkant: orrszarvú, barlangi medve és mammut csontjaira. A
leletek korát ugyan tévesen állapította meg, mégis az 1846-tól sorozatosan
közölt észleléseiből sikerült az első ősemberi kultúrát, a „kőkorszak” emberének
technikáját és életmódját rekonstruálni. Ugyanekkor Dél-Franciországban
Edouard Lartet (1801–1871) jutott hasonló eredményre. Lartet egy kis falu
ügyvédje volt a Pireneusok közelében. Egy hatalmas Mastodon-zápfog tette
műkedvelő paleontológussá. A fogat véletlenségből ásta ki, tanulmányozni
kezdte Cuvier őslénytanát, hozzáfogott a módszeres ásatáshoz. 1837-ben talált
egy majom-állkapcsot. Csakhogy Cuvier könyve szerint nemcsak emberek,
hanem emberszabású majmok sem éltek az őskorban, legalábbis
Franciaországban és az „utolsó katasztrófa” előtt nem. Lartet közlését tehát
kedvezőtlenül fogadták. (Egyedül az öreg Geoffroy Saint-Hilaire látta meg
benne nagy riválisának jövendő bukását.) Az Akadémia tudomásul vette a
Pliopithecus antiquus-t – harmadkori ősmajmot – Lartet pedig most már
megszállottan kutatott a harmadkori ősember csontja után. Ezt ugyan nem
találta, de 1856-ban újabb majom-állkapcsot ásott ki a felső Garonne mentén: ez
volt a Dryopithecus, az emberszabású majmok fán élő őse. Lartet ezután a
barlangokban található emberi maradványokra fordította figyelmét: előbb a
Garonne-menti Aurignac barlangban fedezte föl a jégkorszak kultúrájának
emlékeit, majd a Dordogne-menti Vézère-völgyben rábukkant az ősemberek
paradicsomára a Les Eyzies, Le Moustier és La Madeleine kultúrákra, sőt az első
barlangi festményekre is. Az altamirai és más barlangok csodálatos
falfestményeinek fölfedezésére csak néhány évtized múlva került sor, s a
tudományos világ akkor is alig akarta hitelességüket elfogadni. Hogyan fogadták
volna el Lartet hihetetlennek tűnő jelentését az ötvenes évek végén? Az
Akadémia örökös titkára és főgeológusa, Élie de Beaumont, Cuvier szellemében
kitartott amellett, hogy a mammut korszakában ember nem élhetett. Csak akkor
némult el a tagadás szelleme, amikor Lartet 1864-ben egy díszítéssel telefaragott
mammutagyarat ásott ki La Madeleineben.
Még egy különös hóbortról kell beszámolnom, amely ennek a korszaknak
jellegzetessége: a hegymászásról, vagyis arról, hogy a geológusok – főként az
angolok – sorra másszák meg az Alpok veszedelmes csúcsait. A sort a svájci
Horace Benedicte Saussure nyitotta meg 1787-ben a Mont Blanc
megmászásával, többek közt a fizikus-geológus John Tyndall folytatta (1860-
ban könyvet adott ki az alpesi gleccserekről), s a tipikus angol különc geológus
Edward Whymper zárta be, aki a Matterhorn első megmászásakor hajszál híján
életét veszítette. Ezek a félig sportszenvedélyből, félig tudásszomjból fakadó
veszedelmes kalandok, akárcsak Humboldt, Darwin, Wallace és mások
kínkeserves felfedezőútjai azt példázzák, hogy ennek a korszaknak az embere
mindent ismerni akar, ami a Földön megismerhető, sőt mindent le akar győzni,
még a legyőzhetetlent is. Du Bois-Reymond „ignorabimus”- ával
szembeszegülve egyszerűen tagadja a megismerhetetlent. Messze már az a
korszak, amikor Scheuchzer egy szalamandra csontvázában az „özönvíz
szomorú tanúját” fedezhette föl, vagy amikor „Theoria Telluris sacra”-ra, a Föld
ötezer éves múltjának és az Ádám-Éva legendának igazolására kellett törekedni.
Vannak még tudósok, s köztük igen kiválóak is, mint d’Orbigny vagy Agassiz,
akik kitartanak a katasztrófa-elmélet és az újjáteremtés (rekreáció) gondolata
mellett, Linné fixizmusát pedig hallgatólagosan mindenki vallotta, egészen
addig, amíg Darwin ki nem mondta, hogy nincs fixizmus, de tudósok és nem-
tudósok nagy része ekkor megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy nem
fixizmus van, hanem evolúció: fejlődés és haladás a biológiában is, mint
mindenütt másutt.
Ezt hirdette a kor filozófiája is. Franciaországban Auguste Comte
pozitivizmusa uralkodott, amely csak annyiban szolgálta a fejlődést, hogy
leszámolt a teológia uralmával, és pozitív ismereteket követelt, egyébként ez a
nem valami tartalmas filozófia a biológiában határozott visszaesést jelentett. Ám
a kor legnagyobb hatású bölcselete nem ez volt, hanem az angol Herbert
Spencer (1820–1903) életműve. Spencer azt remélte, hogy a filozófia, biológia,
pszichológia, szociológia és etika minden jelentős kérdését megoldhatja
egyetlen monstre-műben s mindezt egyetlen eszmére alapozva: a fejlődés, a
haladás eszméjére. 1855-ben Darwint megelőzve mondotta ki a természetes
kiválasztódás alapeszméjét, a legalkalmasabbak fennmaradásának gondolatát
(survival of the fittest). Műve grandiózus kísérlet arra, hogy a metafizika
emlőjéről leszakadva a filozófiát teljesen természettudományos alapra helyezze.
Adaptációs elméletében közelebb áll Lamarckhoz, mint Darwinhoz, minthogy a
fejlődést elsőrendűen a környezet által kiváltott reakciónak tartja; Darwin
föllépése után mintegy összehangolja a két nagy evolucionistát, s harmadikként
maga áll melléjük.
Fejlődés, fejlődés, fejlődés – ettől a szótól zeng nemcsak Spencer
filozófiája, hanem az egész 19. század, legalábbis a negyvenes évektől fogva.
Filozófiában és természettudományban, technikában és iparban, mindenütt
evolúció a bűvszó. Mögötte pedig ott áll egy társadalom, amelynek feszítőerői
1848-ban Európa-szerte forradalmat robbantottak ki, olyan forradalmat, amely
vesztében is győzött: megnövelte a polgári öntudatot, fölébresztette az
értelmiségi öntudatot, és megteremtette a munkásöntudatot. És ahol nem volt
forradalom – Angliában –, ott az ipari forradalom még közelebb hozta az
emberekhez a fejlődés gondolatát. Divatba jött a fejlődés, mint ahogy divatba
jött a szabadgondolkodás, a liberalizmus, a radikalizmus. Az üres
tekintélytisztelet pedig mindinkább kiment a divatból. Konzervatívok és
radikálisok politikai ellentéte eleve magában foglalta az evolúció elleni vagy
melletti állásfoglalást, s ez a tény előre kijelölte a darwinizmus helyét a
materializmus és szocializmus oldalán. A század második fele már a fejlődő
munkásosztályé és a radikalizálódó polgárságé, akik számára valóban
„levegőben lóg” mindaz, ami szembeszegül a változhatatlannal, természetben és
társadalomban egyaránt.
A Fajok eredetének gyors sikerét tehát mintegy előre biztosította három
körülmény: hogy a kapitalizmus önigazolását – biológiai alátámasztását – vélte a
létért folyó küzdelem és az alkalmasabb fennmaradása elvében; hogy a
liberalizmus örömét lelte a változhatatlanság egyházi és világi dogmájának
támadásában; és hogy a fejlődés eszméje kedvére volt minden haladó
szellemnek, főként annak, aki a szocializmus útján remélte a fejlődés társadalmi
megvalósítását. Ezekhez társul a biológia káprázatos haladása, és hogy
Darwinnak mutatis mutandis – igaza volt.

A Fajok eredete

„Annak ellenére, hogy sok minden homályos előttünk és sokáig az is marad, a

tőlem telhető legmegfontoltabb tanulmányozás és legelfogulatlanabb mérlegelés
alapján nem kételkedem abban, hogy az a nézet, amelyet a legtöbb
természetbúvár a legújabb időkig vallott, s amelyet régebben magam is
vallottam – nevezetesen, hogy minden fajt egymástól függetlenül teremtettek –
téves. Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy a fajok nem változhatatlanok;
s hogy azok, amelyek egy úgynevezett nemhez (génuszhoz) tartoznak, egyenes
leszármazottjai valamely – részben már kihalt – fajnak, hasonlóképpen, mint
ahogy bármely faj elismert változatai ennek a fajnak leszármazottjai. Meg
vagyok továbbá győződve arról is, hogy a természetes kiválasztás volt a
módosulásnak legfontosabb, ha nem is kizárólagos eszköze.”
Mint az Ötödik Szimfónia első taktusa, úgy jelentkezik ez az expozíció az
Origin of Species bevezetésében, sőt már a könyv teljes címében is, amely így
hangzik: A fajok eredete természetes kiválasztás útján vagy a létért való
küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása. Az egész „darwinizmus”
benne van ebben a címben, s már csak az van hátra, hogy a szerző pontról pontra
kifejtse a címben foglalt tételeket, s ezernyi bizonyító példával alátámassza. Ez
történik a Fajok eredetében, s később az Ember származásában.
Darwin kiindulópontja a változékonyság. A világ tele van élőlényekkel –
növényekkel és állatokkal –, amelyek voltaképpen valamennyien változatok
(variations), mert ha hajszálnyira is, ha láthatatlanul és észrevétlenül is, de
valamennyien különböznek egymástól. Az a képesség vagy tulajdonság, amely
az élőlényeket különbözőkké teszi: a változékonyság (variability). Két tényező
felelős a változékonyságért: a szervezet természete és az életfeltételek; közülük
„az előbbi alighanem sokkal fontosabb”, hiszen azonos életfeltételek mellett is
megmutatkozik a változékonyság.
 Régóta ismert körülmény ez. Az állatok és növények évezredek óta tartó
háziasítása (domesztikálása, „megszelídítése”) éppen annak a gyakorlati
tapasztalatnak alapján történik, hogy vannak bizonyos szempontból kedvező
változatok, amelyeknek értékét a tenyésztő felismeri. Az ilyen változatokat
elkülöníti, megfelelően táplálja és párosítja, a kezdetben alig mutatkozó új
tulajdonságot nemzedékek során kifejleszti, s végül egyazon fajnak olyan
egymástól eltérő változatait nyeri, hogy ha ugyanezeket vadon találná, eszébe
sem jutna azonos fajba sorolni őket. Ez a mesterséges kiválasztás. Bizonyságul
elegendő az egymástól annyira eltérő kutyafajtákra vagy a szirti galambtól
származó s oly különféle galambokra gondolni; a növényvilágban sokszor már
nem is ismerjük azt a vadon termő fajt, amelynek nemesített utódait földjeinken,
díszkertjeinkben és konyhakertjeinkben neveljük. A nemesítés részben
céltudatosan, tervszerű kiválasztással történik, részben „öntudatlanul”, vagyis
azzal a gyakorlattal, hogy a tenyésztő mindig a jól-sikerült példányt tartja meg
és a silányat elpusztítja. A nemesítés kulcsa: az ember képessége a halmozó
kiválasztásra. A természet egymást követő változásokat hoz létre, az ember a
maga számára hasznos irányban összegezi ezeket, így mintegy ő maga teremt
hasznos fajtákat magának.
A változékonyságot előidéző tényezők közt szerepelnek a megváltozott
életkörülmények, a szervek használata és nem-használata, továbbá némileg a
kereszteződés, a változás tartósítására nézve pedig az öröklés, de „a változás
mind e felsorolt okainál, úgy látszik, döntőbb hatalom volt a kiválasztás
halmozó hatása, akár tervszerűen és gyorsan alkalmazták, akár öntudatlanul és
lassan, de annál hatékonyabban.”
A faj kifejezése eszerint csak kényelmi szempontból használható. A
természetben voltaképp nincs faj, illetve csak annyiban van, hogy az egymáshoz
hasonló egyedek csoportját önkényesen fajnak nevezzük. A változatok: kezdődő
fajok. A rendszerező számára a hasonlóság a legfontosabb szempont, hiszen
ennek alapján állítja fel csoportjait, ám aki az eredet kérdését kutatja, annak
éppen ellenkezőleg az egyéni különbségekre kell figyelmét fordítania, azokra a
hajszálnyi különbségekre, amelyek egyrészt a származási összefüggést, másrészt
egy-egy új faj nyitányát jelenthetik.
Linné merev faj-meghatározásának ellenhatásaképpen már néhány kortársa,
például Buffon vagy Adanson, azután Lamarck, Geoffroy s végre Darwin és
számos követője több-kevesebb határozottsággal kétségbe vonja a fajok objektív
létezését. Lamarck és Darwin esetében azonban ez a szélsőséges álláspont csak
mint fogalmazási pongyolaság merül fel, valójában nem a fajok létezését, hanem
a fajok állandóságát tagadják. A faj időleges és viszonylagos fogalom, mondta
Lamarck; a fajok egymásból származnak és fokozatosan alakulnak, mondja
Darwin; mindkettejük koncepciójából világosan következik az a ma is
általánosan elfogadott nézet, hogy az idő keresztmetszetében objektíven
elhatárolhatók egymástól az egyes fajok létező, de az idő hosszmetszetében
egymásból származó kategóriái.
 A vad természetben ugyanúgy megfigyelhető a fajok fokozatos alakulása,
mint a mesterséges tenyésztésben, csak sokkal lassabban zajlik, minthogy ott
hiányzik az ember célszerű közbelépése. A változatok a szabad természetben is
kezdődő fajok, amelyekből idővel jól elhatárolt fajok lesznek. „Mindez a létért
való küzdelemnek a következménye – mondja Darwin. – Ennek a küzdelemnek
tulajdonítható, hogy bármely csekély és bármily okból keletkező változások, ha
egy faj egyedeinek bármily csekély mértékben előnyére válnak a más
élőlényekkel és fizikai életkörülményekkel való végtelenül bonyolult
kapcsolatukban, akkor az egyedek fennmaradására irányulnak, és rendszerint
átöröklődnek utódaikra. Az utódoknak is több lehetőségük lesz így a
fennmaradásra, mert a faj periodikusan születő számos egyede közül csak
néhány maradhat életben. Ezt az elvet, amely szerint minden csekély változás,
amennyiben hasznos, fennmarad, természetes kiválasztásnak (natural selection)
neveztem, hogy jelezzem kapcsolatát az ember kiválogató képességével… A
természetes kiválasztás szakadatlanul működésre kész hatalom (power), s oly
mérhetetlenül fölülmúlja az ember gyönge erőfeszítéseit, mint a természet művei
a művészet alkotásait.”
A létért folytatott küzdelem (struggle for life) fogalmát – Darwin saját
szavai szerint – tág és képletes értelemben kell felfogni. Például: küzdelem a
létért az is, ha két kutya megverekszik egymással az élelemért, és az is, ha a
sivatagban élő növény a szárazsággal küzd, de az is, ha a fagyöngy az almafa
nedvein élősködik, és az is, hogy az almafán élősködő fagyöngyök versengenek
egymással és más gyümölcstermő növényekkel: arra csábítják a madarakat,
hogy az ő gyümölcsüket egyék, s az ő magvukat szórják széjjel. Ez – s még sok
minden egyéb – belefér a létért való küzdelem fogalmába. Maga a küzdelem
pedig onnan fakad, hogy minden élőlény a lehető legnagyobb gyorsasággal és
bőséggel szaporodni „akar”, mintegy el akarja árasztani a Földet utódaival.
Nincs olyan élőlényfajta, még a legterméketlenebbek közt sem, amely ne hozna
létre önmagánál több utódot. Ha semmi sem vetne gátat a szaporodásnak,
egyetlen pár utódai mihamar ellepnék úgy a Földet, hogy talpalatnyi hely sem
maradna. Darwin kiszámítja, hogy a leglassabban szaporodó állatnak, az
elefántnak, éspedig egyetlen elefánt-párnak hétszázötven esztendő alatt
tizenkilenc millió utóda lenne, ha szaporodásukat semmi sem gátolná.
Elképzelhető, mi történnék akkor, ha egy fának töméntelen elhullott magvából
minden egyes szem kikelne s annak utódai ugyanígy… A természet hallatlan
bőkezűséggel gondoskodik az utódok létrejöttéről, de ugyanakkor gondoskodik
arról is, hogy ne maradhasson fenn több utód, mint amennyi elfér a világban. Ez
a gondoskodás: a létért való harc, eredménye pedig a harmónia, amit a világban
észlelünk.
A fölös szaporodásnak gátat vet a táplálék korlátolt mennyisége, és hogy
minden egyed maga is táplálékul szolgál másoknak, továbbá az éghajlat
közvetlen vagy közvetett hatása, és még sok minden. De hogy itt jóval
bonyolultabb összefüggésekről és egymástól jóval távolabb eső tényezők döntő
hatásáról van szó, mintsem az ember felületes rápillantásra hinné – annak
számos érdekes bizonyítékát sorolja fel Darwin. Például: teljesen megváltoztatja
egy terület állat- és növényvilágát az a puszta körülmény, hogy bekerítik. Ezzel
kiszorítják onnan a marhákat, amelyek lelegelnék és letaposnák a friss
hajtásokat. Egy körülkerített kicsiny kertben Darwin rövidesen tizenkét új
növényt fedezett föl és hat rovarevő madarat, amelyek nyilván azért költöztek
oda, mert a megváltozott növényvilágban elszaporodtak a rovarok. – A vörös
lóhere (Trifolium pratense) megtermékenyítését a poszméhek végzik, más rovar
nem fér hozzá nektárjához; a poszméhek száma viszont a mezei egerek
mennyiségétől függ, mert ezek pusztítják fészkeit és lépjét, az egerek számát
pedig a macskák szabályozzák. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a lóhere-
termés (többek közt) a kóbor macskáktól függ. Az ilyen példa még mindig csak
nagyon durván szemlélteti azt a bonyolult összefüggést, amelyben az állat- és
növényvilág keresztül-kasul összefonódik egymással. Végeredményben minden
összefügg mindennel, és képletes értelemben az élet csakugyan mindenki harca
mindenki ellen.
A küzdelem – Darwin szerint – sehol sem olyan ádáz és olyan közvetlenül
„vérre menő”, mint az egyazon fajok egyedei közt, tehát az egymáshoz
legjobban hasonlító élőlények közt, amelyek ugyanazt a táplálékot igénylik,
ugyanahhoz az élettérhez és életformához vannak kötve s ugyanazoknak a
veszedelmeknek kitéve. „Kételkedhetünk-e abban – folytatja Darwin – (ha
meggondoljuk, hogy sokkal több egyed születik, mint amennyi megmaradhat),
hogy a valamelyes csekély előnnyel rendelkező egyedeknek a társaiknál több
lehetőségük nyílik a fennmaradásra és utódok létesítésére? Másfelől bizonyosak
lehetünk abban, hogy a legcsekélyebb mértékben is hátrányos változatok
kérlelhetetlenül elpusztulnak. A kedvező egyéni változások megőrzését és a
hátrányosak kiküszöbölését nevezem természetes kiválasztásnak… Képletesen
azt mondhatjuk, hogy a természetes kiválasztás naponta és óránként megvizsgál
szerte a világon minden csekélyke változást: elveti mindazt, ami rossz, megőrzi
és megsokszorozza mindazt, ami jó: csendben, észrevétlenül dolgozik –
bármikor és bárhol kínálkozik rá alkalom – valamennyi élőlény tökéletesítésén a
szerves és szervetlen életfeltételekkel kapcsolatban.”
Ez a lassú és számunkra láthatatlan munka hosszú idő múltán a fajok
gyökeres változásához és a természet állandó alakulásához vezet. „Valóban
csodálatos tény – amin csak a megszokás miatt nem csodálkozunk –, hogy
minden idők állatai és növényei mindenhol rokonságuk alapján egymásnak
alárendelt csoportokba oszthatók, mégpedig oly módon, hogy egyazon faj
változatai legközelebbi rokonai egymásnak… Ha a fajokat egymástól
függetlenül teremtették volna, akkor az ilyen osztályozásra semmiképpen sem
lehetne magyarázatot találni.” Ez a megfontolás az azóta meghonosodott
természetes rendszerezés elvi alapja, amit egyébként már Lamarck
megvalósított. A természetben észlelt – és a rendszertanban érvényre jutó –
hasonlóság onnan ered, hogy az egy csoporthoz tartozó fajok közös őstől
származnak. Némelykor hasonlóság tapasztalható olyan lények közt is, amelyek
egyáltalán nem vagy csak távoli rokonok, sőt az is gyakori, hogy fejlődéstanilag
teljesen különböző eredetű szervek látnak el hasonló funkciót (például a madár,
a denevér, a pillangó és a bogarak szárnya), ami arra vall, hogy a természet a
legkülönfélébb úton-módon érheti el ugyanazt a célt. A cél az említett példában
nem a repülés, hanem az egyed és a faj fennmaradása, amit a természet itt a
repülés segélyével ér el. Ezzel kapcsolatban Darwin felveti azt a kényes kérdést,
amin utóbb az ellentétes felfogású evolucionisták ölre mentek: hogy vajon a
szokás változik-e meg először és csak azután a szervezet felépítése, vagypedig a
felépítés csekély módosulásai vezetnek a szokások megváltozására? Az előbbi
nézetet vallják a magukat inkább lamarckistáknak nevező evolucionisták, míg az
orthodox darwinisták a szervek kialakulását a működésnél előbbrevalónak
tartják. Maga Darwin ezzel a megfontolásra nagyonis méltó kijelentéssel intézi
el az egész kérdést: „Valószínű, hogy mind a kettő csaknem egyidejűleg
módosul.”
Többször hangoztatja Darwin, hogy a természet mindig apró lépésekkel
halad előre, sohasem produkál ugrást – Natura non facit saltum. Minthogy az
utóbbi idők evolucionistái mindinkább kétségbe vonják ennek a tételnek
helyességét, és saltatiós alapon – vagyis ugrásszerűen képzelik el a faj
fejlődést (legalábbis a „korszakos” jelentőségű új fajok kialakulását), érdemes
megjegyezni, hogy ez a felfogás ellentétben van ugyan Darwin elképzelésével,
de nincs ellentétben magával a darwinizmussal. Darwin ugyanis ezt mondja: „A
természetes kiválasztás csak úgy működik, hogy felhasználja az apró, egymást
követő változásokat, nagy és hirtelen ugrást sohasem tehet.” De ha Darwin
téved, és ha a természetben mégis vannak váratlan nagy változások, semmi
akadálya annak, hogy a természetes kiválasztás értelmében ezek
fennmaradjanak, ha a faj számára hasznosak.
Sok félreértésre adott okot, hogy Darwin a külső körülményeket –
életfeltételeket – látszólag háttérbe szorítja a szervezet belső változékonyságával
szemben. Valójában csak a direkt környezethatást tartja csekély jelentőségűnek,
ellenben az életfeltételeket mindennél fontosabbnak. „Általában elismerik –
mondja –, hogy valamennyi szerves lény két nagy törvény szerint alakult ki: a
típus egységének (unity of type) és a létfeltételeknek (condition of existence)
törvénye alapján. Elméletem szerint a típus egységét a leszármazás magyarázza
meg. A létfeltétel kifejezést a természetes kiválasztás elve teljesen magában
foglalja. A természetes kiválasztás ugyanis úgy működik, hogy minden szerves
lény változó részeit vagy hozzáidomítja az illető lény szerves és szervetlen
életfeltételeihez, vagy már hozzáidomította a régmúlt időkben. Ezeket az
alkalmazkodásokat számos esetben a részek megnövekedett használata vagy
nemhasználata segíti, a külső életfeltételek közvetlen hatást gyakorolnak rájuk, s
minden esetben a növekedés és változás különböző törvényeinek hatálya alá
esnek. Ezért tehát a létfeltételek törvénye a magasabb rendű törvény, hiszen – a
régebbi változások és alkalmazkodások öröklése útján – magában foglalja a
típus egységének törvényét is.” Ezek a sorok világosan mutatják, mennyire
indokolatlan a darwinizmus és a lamarckizmus merev szembeállítása, mégha
Darwin oly ridegen elzárkózott is Lamarck tanai elől.
Nem bocsátkozhatom Darwin további fejtegetésének ily részletes
ismertetésébe, csak emlékeztetően utalok arra, hogyan mutatja ki a természet
valamennyi egyszerű és bonyolult, megszokott és „csodálatos” működésében a
természetes kiválasztás hatalmát. Kiterjeszti ennek a tényezőnek uralkodó
szerepét az ösztönök létrehozására is, s nem riad vissza olyan bonyolult
ösztöncselekvések biológiai magyarázatától, mint az egyes hangyák
„rabszolgatartó” ösztöne, a kakukknak az a furcsa szokása, hogy idegen
fészekbe tojja tojását, és a kikelő fióka párnapos korában kihajigálja a fészekből
mostohatestvéreit, hogy maga elegendő eleséghez jusson; a mézelő méhek
tökéletesnek nevezett sejtépítő-képessége, vagy a fürkészdarázsnak az a
csudával határos módszere, ahogyan lárváinak eleven táplálékáról jó előre
gondoskodik… A biológiának bizonnyal egyik legfogasabb kérdése az ivartalan
egyedek bonyolult és objektíve célszerűen működő struktúrájának kialakítása,
minthogy itt az egyéni élet során szándékosan vagy véletlenül szerzett apró
előnyök nem örökíthetők át az utódokra, tehát a természetes kiválasztás egészen
merész alkalmazásához kellett Darwinnak folyamodnia, hogy elméletét a méhek
és hangyák ivartalan munkásai romba ne döntsék. Darwin magyarázata nem
feltétlenül meggyőző, de mindenesetre biológiai magyarázat, amely a csodás
elemmel és az agnosztikus állásponttal egyaránt szakítva a legújabb-kori
biológia legtermékenyebb vitái és kutatásai számára szolgál kiindulópontul.
Maga Darwin az ivartalanul szaporodó rovarok tulajdonságainak célszerű
alakulásában annak bizonyságát látja, hogy növényeknél és állatoknál egyaránt
létrehozhatók jelentékeny módosulások „anélkül, hogy a gyakorlatnak vagy
szokásnak bármi szerepe volna a módosulás létrehozásában”. Az ösztönök,
szokások és értelmi képességek „származástani” kutatását különlegesen
megnehezíti az a körülmény, hogy semmiféle megkövesült őskori pszichikus
lelet támogatására nem lehet számítani, be kell érni azzal az analógiával, amit az
oldalági rokonok ösztönfejlettségi sora mutat: így például a mézelő méh fejlett
sejtkészítő ösztönének kialakulását rekonstruálhatjuk abból a fejlettségi sorból,
amelynek kezdőpontjában a mai dongó méhek állnak primitív méztároló
gubóikkal, majd a mexikói Melipona domestica gomba alakú méztároló
viaszsejtjei következnek, melyeknek végpontjában a mézelő méh tökéletes sejt-
és lépépítő technikája áll. Ez az analógia nem bizonyítja, csak megvilágítja a
fejlődés menetét, de tévesen vezetne ahhoz a felfogáshoz, hogy a ma élő formák
közt közvetlen átmeneti formákat kell keresnünk, vagy ezeknek a kipusztulását
feltételeznünk. A „hiányzó láncszem” nem a ma élő elkülönült fajok közt,
hanem a fajok és ismeretlen közös ősük közt keresendő, – vagy éppen ez a
közös ős az ismeretlen láncszem, amely a ma élő fajok származástani rokonságát
feltárja. Darwinnak az a védekezése, hogy a hiányzó láncszemeket a geológia és
a paleontológia kezdetlegessége miatt nem találjuk, ma már idejét múlta:
időközben a paleontológiai kutatás számos olyan átmeneti formát fedezett föl,
amelyek döntően igazolják a fejlődéselméletet; egyébként jogos Sir John
Lubbocknak az a Darwintól is idézett megjegyzése, hogy „minden faj láncszem
más rokonformák közt.”
A közös származás adja az állatok és növények besorolásának – a
természetes rendszernek – kulcsát. A rendszerezők általában a hasonlóságból
indulnak ki, s mit is tehetnének mást? De nem mindegy, hogy a hasonlóság
adaptív eredetű-e, vagyis a közös életfeltételekhez való alkalmazkodás
következménye, vagypedig genetikus eredetű, tehát a közös ősre utaló
hasonlóság; s csak ez utóbbi tekinthető a természetes rendszer kritériumának.
„Minden igazi osztályozás genealógiai – mondja Darwin –, a leszármazás
közössége az a rejtett kapocs, amit a természetbúvárok öntudatlanul kerestek,
nem pedig a teremtésnek valami ismeretlen terve.” Nyilvánvaló, hogy a
felszínes adaptív hasonlóságnál lényegesebbek a rokonságnak azok a rejtett
jelei, amelyeket az összehasonlító anatómia, az embriológia és a csökevényes
szervek vizsgálata tár fel. Az embriót úgy lehet tekinteni, „mint egy nagy osztály
valamennyi tagja közös ősének többé-kevésbé elhomályosult képét”, tehát az
embrió szervezete elárulja azokat a rokon vonásokat, amelyek felnőtt korban
már nem tűnnek elő. (Tudjuk, hogy a gondolat nem új: Goethe is ennek az
elvnek alapján fedezte fel az állközépcsontot a négy hónapnál fiatalabb emberi
magzaton.) A csökevényes szervek még nyilvánvalóbban őrzik a származás
útvonalát. A csökevényes szerveket nem a természetes kiválasztás hozza létre,
hanem a nemhasználat sorvasztja el, és az öröklés őrzi meg, tehát nemcsak a
rejtett rokonságról adnak felvilágosítást, hanem a hajdani életformáról is.
Ezeknek a szempontoknak az érvényesítésével készül a természetes rendszer,
vagyis az a genealógiai alapon megkísérelt rendszerzés, amely a szerzett
különbségek fokozatait a változat, faj, nem, család, rend és osztály
kifejezésekkel jelöli. Az életkörülmények, a használat-nemhasználat és az
átöröklés szerepe mellett döntő az előnyös apró változásokból summálódó
természetes kiválasztás szerepe, „amely a létért való küzdelemből következik, és
amely az ősfaj leszármazottainak csaknem elkerülhetetlenül kipusztulásához és a
jellegek elkülönüléséhez vezet, megmagyarázza a szerves lények rokonsági
kapcsolatainak nagy és egyetemes vonását, amely nem egyéb, mint a szerves
lények egymás alá rendelt csoportokba történő sorakozása.”
Végezetül fölveti Darwin a kérdést, hogy ha a fajok nem egyenként
teremtődnek, hanem egymásból származnak, hány ősformából erednek?
Különösebb indokolás nélkül úgy véli, hogy az állatok legfennebb négy-öt, a
növények talán még ennél is kevesebb ősformának a leszármazottai, de „az sem
látszik hihetetlennek”, hogy valamennyi szerves lény, amely valaha itt élt ezen a
földön, egyetlen ősi formából származhatott. A fajok és változatok között
csupán az a különbség, hogy a változatokat mai közbenső fokozatok kapcsolják
egymáshoz, míg a fajokat korábban kapcsolták össze az időközben elpusztult
közbenső fokozatok.
 „Világosság derül az ember eredetére és történetére is” – ezzel az egyetlen
mondatával utal Darwin arra a gondolatra, amely minden olvasójában már rég
felötlött: hogyha mindez igaz, akkor az emberi nem kialakulása is ugyanezekkel
a törvényekkel magyarázható, nempedig az Ádám-Éva legendával.
„Biztosra vehetjük – így fejezi be könyvét Darwin –, hogy a nemzedékek
rendes egymásutánja sohasem szakadt meg, és hogy katasztrófa sohasem
pusztította el az egész Földet. Ezért bizalommal tekinthetünk a hosszú, biztos
jövő elé. Mivel pedig a természetes kiválasztás csupán minden élőlény java által
és érdekében működik, mindennemű testi és szellemi képesség a további
tökéletesedés irányában fog haladni. Érdekes látvány egy kuszán benőtt part,
amelyet sokféle növény borít, a bokrokban éneklő madarakkal, levegőben
szálldosó rovarokkal és a nedves földön mászkáló férgekkel, érdekes eltűnődni
azon, hogy ezeket a bonyolultan megszerkesztett formákat, bármennyire
különböznek és bármily szövevényes módon függnek is egymástól, valamennyit
a körülöttünk működő törvények hozták létre. Ezek a törvények a legtágabb
értelemben véve: a növekedés és szaporodás, a szaporodásban szinte benne
foglalt öröklődés, a használat-nemhasználattól és az életfeltételek közvetett
avagy közvetlen hatásától függő változékonyság, a szaporaságnak oly magas
aránya, hogy a létért való küzdelmet és ennek következményeként a természetes
kiválasztást vonja maga után, ami a jellegek elkülönülésével és a kevésbé
tökéletes formák kipusztulásával jár. Ekként a természetben folyó harcból, az
éhezésből és halálból közvetlenül az elképzelhető legnagyszerűbb eredmény jön
létre: a magasabb rendű állatok kialakulása. Nagyszerűség van ebben a
felfogásban: a Teremtő az életet a maga különböző erőivel együtt eredetileg
csak néhány vagy csak egyetlen formába lehelte bele; és mialatt bolygónk a
nehézkedés megmásíthatatlan törvénye szerint keringett, az oly egyszerű
kezdetből végtelen sok szépséges és csodálatos forma bontakozott ki és
bontakozik ki ezután is.”

Domesztikáció és pangenézis

Mielőtt a Fajok eredetének hatásáról beszélnék, tovább követem Darwin sorsát,

hogy az Ember származásának ismeretét is bevonhassam a „darwinizmus”
tárgyalásába. Általában ezt a két könyvét ismerik Darwinnak, s ezeket tartják
„darwinista” munkáinak, de ez a megkülönböztetés indokolatlan: mindaz, amit a
negyvenes évektől fogva – tehát kerek negyven esztendőn át – Darwin alkotott,
mindaz nagyon egységesen illeszkedik természettudományos szemléletébe, s
vagy a darwinizmus alaptételeinek megfogalmazása, vagy egy részletkérdésének
alaposabb kidolgozása.
Ez utóbbiakat csak érinthetem, pedig bővebb tárgyalást érdemelnének.
Így elsőként Az orchideák megtermékenyítése (Fertilisation of Orchids,
1862), amelyben Sprengel érdemeit és eredményeit fölelevenítve, de saját
megfigyeléseire és kísérleteire támaszkodva ismerteti a létért folytatott
küzdelemnek azt a bonyolult mechanizmusát, amit a virágok ravaszul megépített
kelyhének és az élelemért oda betolakodó bogaraknak akaratlan – de célszerű –
együttműködése valósít meg. A bőséges anyagból csak azt a számítást emelem
ki, amit Darwin a fölös mennyiségű magvakkal kapcsolatban végez. Egyetlen
Orchis maculata hozzávetőlegesen 186.000 magot terem évente. Minthogy ez a
növény és egyedeinek száma az évek során nem mutat emelkedést, nyilvánvaló,
hogy ebből a tömérdek magból csak évi átlagban egy-egy termékenyül meg,
illetve jut teljes kifejlődéshez. Ha nem így volna, ha valamennyi magból utód
fejlődnék, akkor egyetlen virágnak az unokái beborítanák a teljes brit szigetet,
dédunokái pedig a Föld egész száraz területét. Ez a mértéktelen túlteljesítés már
nem is írható a célszerűség számlájára, inkább célszerűtlennek mondható, de
magyarázatul szolgál a kosborfélék hallatlan változékonyságára, ami viszont a
célszerű berendezések egész sorozatának kifejlődését tette lehetővé. Azt a
bonyolult kapcsolatot, ami egyfelől a virágok, másfelől a bogarak szerkezete
közt mutatkozik, vagyis a „csodálatos alkalmazkodást” Darwin a természetes
kiválasztódással magyarázza: a részecskék véletlen és jelentéktelen
változatainak tömegéből az marad fenn, amely a bonyolult és mindig változó
életfeltételek közt hasznosnak bizonyul.
További növénytani tanulmányok következnek ezután, először a Primula
két formájáról szóló dolgozatok, majd a kúszónövények mozgásáról és
életmódjáról szóló kötet (Climbing Plants) 1865-ben, amely ismét a
„csodálatosan szép alkalmazkodás” eseteit tárgyalja, és az egyes feladatokhoz
alkalmazkodó szervek fokozatos fejlettségi sorával „nagyon szembeszökő
módon illusztrálja a folyamatos fajfejlődés principiumát”. A kúszás célja az,
hogy a növény minél több fényhez és szabad levegőhöz jusson: ezt a célt a
különböző rendbe sorolt növények különböző módon érik el, de úgy látszik
valamennyien a növénynek azt az eleve meglevő érzékenységét és
mozgásképességét használják fel, ami az apró véletlen változások célszerű
összegezése révén az alkalmazkodás magasiskolájáig fejleszthető. Ezzel sikerült
megcáfolni Henslownak azt a nézetét, hogy a kúszónövények „természetes
hajlamuk” következtében kúsznak fel a fákra és falakra; a természetes hajlam
misztikus fogalma helyébe Darwin fizikai tényezőket állít (fényhatás, gravitáció
hatása), élettani magyarázatul pedig a természetes kiválasztás elvét használja.
Jóval később hasonló eredményre jut a rovarevő növények szerkezetének és
fejlődésének vizsgálatakor (Insectivorous Plants, 1875), továbbá a keresztezés
és önmegtermékenyítés közti különbség értelmezésekor (Cross- and Self-
Fertilisation, 1876). 1880-ban még egyszer visszatér a növények
mozgásképességének elemzésére (Power of Movements in Plants); erről a
majdnem utolsó munkájáról önéletrajzában így nyilatkozik: „Mindig örömet
találtam abban, hogy a növényeket a szervezett lények sorában magasabbra
emeljem, ezért különös élvezet volt megmutatni, milyen sokféle és milyen
bámulatosan alkalmazkodó mozgásra képes egy gyökér hegye.” De akár egy
gyökér hegyének alkalmazkodó mozgásáról, akár a kereklevelű harmatfű
(Drosera rotundifolia) valóban csodálatraméltó rovarevő képességéről ír, soha
egy pillanatra nem esik ki az egzakt természetbúvár szerepéből, és még csak
eszébe sem jut a növényeknek e látszólag oly „értelmes” működése láttán
antropomorf magyarázatra gondolni.
Botanikai munkáival (amelyek közül csak a legfontosabbakat soroltam fel)
párhuzamosan készül és 1868-ban jelenik meg az állatok és növények
háziasítása (domesztikálása) során észlelt változásokról szóló hatalmas
monográfia, amelyben Darwin közli az örökléssel kapcsolatos nézeteit és eredeti
örökléselméletét. (The Variation of Animals and Plants under Domestication, II.
kiadása 1875-ben, ennek magyar fordítása 1959–60-ban jelent meg, az
eredetinek megjelenési idejét tévesen 1885-re téve.)
Nem térek ki a háziállatok – kutya, macska, ló, szamár, sertés, marha,
birka, kecske, házinyúl és háziszárnyasok –, valamint a gabonafélék,
konyhanövények, gyümölcsök és virágok háziasításának tömérdek érdekes
részletére, amit Darwin hallatlan bőséggel tár az olvasó elé, csupán az elvi
szempontokat emelem ki. A könyv kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy a Fajok
eredetében megadott alapelveket illusztrálja és bizonyítsa. Ennek megfelelően a
Bevezetésben Darwin röviden megismétli a természetes kiválasztódásra épülő
származáselméletet. Az időközben eltelt évtized tapasztalata – és nem
utolsósorban a kortársak bírálata – arra ösztönzi Darwint, hogy nagyobb
nyomatékot adjon a külső körülmények és a használat-nemhasználat hatásának,
mint ahogyan a Fajok eredetének első kiadásaiban tette. Nem elvi különbségről,
csak hangsúly-eltolódásról van szó, hiszen a Fajok eredetében sem tagadta a
körülmények hatását, ám ott annyira lekötötte saját felfedezésének – a
természetes kiválasztásnak – döntő szerepe, hogy utólagos vallomása szerint
ennek megítélésében kissé elfogult volt. A domesztikálás azonban jórészt a
mesterséges kiválasztás műve, itt érthető módon jobban előtérbe kerül a
környezet hatása. Alkalmat talál Darwin arra is, hogy nagyon világosan
elhatárolja a maga elméletét azoktól az egyre divatosabbá váló elméletektől,
amelyek – Darwin bizonyítékainak lenyűgöző hatása alatt – elfogadják ugyan a
fajfejlődés tényét, de darwini magyarázatát nem, hanem ehelyett föltételeznek a
szervezetben valamely fejlődési törekvést, amely mintegy előre kijelöli a
fejlődés útját az őssejttől az emberig. „Az egyes lényekben – mondja ezzel
szemben Darwin – nincs vele született vagy szükségszerű hajlam arra, hogy
szerveződésük lépcsőfokain előrehaladjanak.” És itt megint előtérbe kerül az
életkörülmények szerepe: mert a tetszőleges változatok, amelyek minden
„fejlődési hajlam” nélkül, véletlenszerűen jöttek létre, csak akkor maradnak
fenn, ha életkörülményeikben előnyösnek bizonyulnak.
Joggal merül fel – Darwinban is, kortársaiban és utódaiban is – az a kérdés:
milyen szerepet játszik, és milyen módon érvényesül a fajok fejlődésében az
átöröklés? Az öröklődés tényét az ókortól fogva ismerték, Darwin korában már
a felgyűlt anyag tudományos megmunkálása is hatalmas méretet öltött és
magyarázó feltevésekben sem volt hiány (például éppen Darwin unokafivére, Sir
Francis Galton állította fel ekkoriban genealógiai elméletét a tehetség
öröklődéséről), ám ezek az elméletek egyrészt nem voltak kielégítők, másrészt
még csak föl sem vetették azt a fontos kérdést, hogy hogyan kerül az öröklést
közvetítő anyag az ivarsejtbe, vagy ivartalan szaporodás esetén a szervezetnek
abba a részébe, ahonnét az új egyed származik? Rendkívül fontos ezt szem előtt
tartanunk, amikor Darwin pangenézis elgondolását vizsgáljuk. Kortársak és
utódok egyaránt elutasítóan fogadták a pangenézistant, s az elmélet sorsát
látszólag véglegesen megpecsételte a mendeli örökléstan fölfedezése. Csakhogy
sem Mendel elmélete, sem semmiféle más örökléstani elmélet nem foglalkozik
más kérdéssel, mint az öröklés menetének tisztázásával, tehát azzal, hogy az
öröklési elemek milyen törvényszerűségek szerint fejtik ki működésüket. Ezzel
szemben Darwin alapkérdése nem ez, hanem a következő: tapasztalás szerint a
testi és lelki tulajdonságok, sőt gyakran ezeknek az egyéni élet során szerzett
megváltozásai is visszatérnek az utódokban, tehát e tulajdonságoknak kell, hogy
valamiféle anyagi képviselője legyen, amely az eredetinek a modelljét eljuttatja
az ivarsejtbe (vagy az utód egyéb kezdeményébe). Nos tehát: hogyan kerül egy
testi vagy lelki tulajdonság „modell”-je az ivarsejtbe? Könnyű kimondani, hogy
valaki örökli például az apja vagy nagyapja fülének alakját, de hogyan jut ennek
a fülnek megvalósító eleme az ivarsejtbe? Ez az első kérdés. Az örökléstan
második kérdése azután az, hogy az ivarsejtbe valamilyen úton-módon bekerült
öröklési elemek milyen törvényszerűség szerint érvényesülnek. az utódokban?
Mendel, Weismann, Morgan és az egész úgynevezett „kromoszomális genetika”
kizárólag ezzel a második kérdéssel foglalkozik, azt pedig, hogy a kromoszómák
tartalmazzák a tulajdonságok génjeit, magától értetődő adottságnak tekintik. Az
örökléstannak az a krízise, amely napjainkban vált nyilvánvalóvá, éppen ebből a
körülményből fakad. Lehet, hogy Darwin hipotézise téves – ő maga is csak
„ideiglenes feltevésnek”, mai szóval szólva „munkahipotézisnek” tekinti, de van
egy olyan érdeme, amely a „győztes” génelmélet fölé emeli: nevezetesen az,
hogy helyesebben tette föl a kérdést, mint amaz. A genetika kríziséből való
kibontakozást aligha lehet elképzelni másként, mint azon az úton, amelynek
irányelveit Darwin adta meg.
„Hogyan befolyásolhatja – így teszi föl Darwin a kérdést – egy bizonyos
tag vagy az agyvelő használata avagy nemhasználata a távolfekvő testrészekben
rejlő ivarsejtek apró csoportjait úgy, hogy az ezekből a sejtekből fejlődő lények
az egyik vagy mindkét szülői alak jellegét öröklik? Már az is elegendő lenne, ha
erre a kérdésre legalább tökéletlen választ kaphatnánk.”
Darwin válasza röviden a következő. A testet sejtek alkotják, a sejtek
szaporodnak és szövetekké differenciálódnak, ezenkívül pedig „parányi
szemcséket adnak le, amelyek az egész rendszerben szétszóródnak, és ha
megfelelő táplálékhoz jutnak, osztódás útján szaporodhatnak, és később
egységekké fejlődhetnek, hasonlóvá azokhoz, amelyekből erednek. Ezeket a
szemcséket gemmuláknak nevezhetjük”. A gemmulák a szervezet minden
részéből összegyűlve alkotják az öröklést közvetítő ivari elemeket, tehát
átmennek az utódba, és annak szervezetében létrehozzák azt, aminek a
gemmulái; de „képesek arra is, hagy alvó állapotba menjenek át a következő
nemzedékbe, és azután fejlődjenek ki”, vagyis mai szóval latenciában is
maradhatnak. A szervek nemcsak kifejlett állapotban, hanem fejlődésük minden
szakaszában adnak le gemmulákat; ez teszi érthetővé, hogy az egyes
tulajdonságok az utódban is mintegy időzítve jelentkeznek, s másfelől azt, hogy
a szervezetben elszenvedett különleges változások átöröklődhetnek – de nem
szükségképpen öröklődnek át – az utódokra. A gemmulák rendkívül kicsinyek,
olyanok, mint a legalsóbb rendű és legegyszerűbb szervezetek, tehát az is
lehetséges, hogy növekedni és szaporodni képesek. Hogy milyen kicsinyek
lehetnek, arra csak visszakövetkeztetni tudunk abból, hogy a szervezet minden
egysége leadja a maga gemmuláit, méghozzá igen nagy számban, úgy hogy
ezeket valamennyi petesejt, spermatozoon és virágporszem tartalmazza,
márpedig e peték is igen kicsinyek, és néha szinte elképzelhetetlenül nagy
számban képződnek – például egyetlen tőkehalban 6.876.000 ikra vagy egyetlen
Ascarisban 64.000.000 pete, az Acropera tíz virágfürtjében 74.000.000 mag,
minden egyes ikrában, petében vagy magban a szervezet valamennyi
gemmulájának tömegével. Maguk az ivarszervek nem termelik az ivarelemeket,
csak megszabják, hogy a gemmulák megfelelő módon csoportosuljanak és talán
szaporodjanak is. Amellett a gemmulák nem szorítkoznak kizárólag az
ivarszervekre, hanem a szervezetben mindenfelé eloszlanak, és így érthetővé
teszik az ivarszervektől független (mai szóval: vegetetív) szaporodást is, továbbá
az újranövekedés (regenerálódás) „csodálatos képességét”, valamint a szülői
tulajdonságok sajátos megoszlását (dominancia, latencia) és a visszaütés
(atavizmus) sajátságát, s természetesen a szerzett tulajdonságok örökölhetőségét
is. Darwin ugyanúgy magától értetődő szükségességnek tartja a szerzett
tulajdonságok átörökíthetőségét, mint Lamarck, egész elméletének ez egyik
alappillére. A megváltozott életviszonyok közvetlen hatást is fejthetnek ki a
gemmulákra, ilyenkor az ivadékokra „módosult gemmulák” származnak át.
Hasonlóképpen magyarázatot nyer az is, „miként öröklődhetnek valamely
testrész huzamos használatának vagy nemhasználatának hatásai vagy a
megváltozott testi és szellemi szokások.” „A szerves lény egy mikrokozmosz –
így fejezi be Darwin a pangenézis-hipotézis ismertetését –, egy tömeg olyan
önmagát szaporító szervezetből alakult parányi mindenség, amely
felfoghatatlanul apró és nagyszámú, mint a csillag az égen.”
Közel száz esztendő távlatából is megkapó az elmélet merészsége,
nagyvonalúsága, éleselméjűsége. Sokáig mint képtelen spekulációt utasították
el, de ha az anyagcsere-folyamatok és katalizációs jelenségek ismeretében és
ezeknek a folyamatoknak még ezután megismerendő finomságainak tükrében
szemléljük Darwin elgondolását, ítéletünkben óvatosabbnak kell lennünk: nem
lehetetlen, hogy modern formában fel fog támadni a „gemmula”-elmélet, és
választ ad olyan kérdésekre, amelyeket a génelmélet nyitva hagyott.
Az ember származása

A Fajok eredetében Darwin csak egyetlen mondatban utalt arra, ami az egész
mű szelleméből amúgy is magától értetődően következik: hogy az ott feltárt
törvényszerűségek nemcsak az állat- és növényvilágra vonatkoznak, hanem az
ember származására is. Darwin utóbb nyíltan megmondta, nem akarta a
világnézeti ellenállás húrját túlfeszíteni, ezért kerülte meg ezt a kényes kérdést.
De óvatossága kétszeresen hiábavalónak bizonyult: egyfelől a világnézeti
ellentétet így sem lehetett eltussolni, másfelől a kortársak nem haboztak azonnal
levonni a hallgatólagosan is kimondott következtetést, s a Fajok eredete után
sorra jelentek meg az olyan tudományos és népszerű munkák, amelyek nyíltan
boncolják az ember zoológiai származását; a rohamosan gyarapodó
prehisztorikus leletek ezt már egyébként is időszerűvé tették. Így, amikor
Darwin 1871-ben rászánta magát az Ember származásának kiadására, maga
hivatkozhatott olyan közvetlen elődökre, mint Wallace, Huxley, Lyell, Vogt,
Lubbock, Büchner, Rolle és Haeckel.
Nem olyan könyvek ezek, amelyek a nagyközönségtől elzárva kizárólag a
szaktudóshoz szólnának, ellenkezőleg: csupa nagy népszerűségnek örvendő
munka, amelyeket egymás kezéből kapkodva olvasnak az emberek világszerte,
de főként Angliában és Németországban. És mégsem egyszerű
„ismeretterjesztő” könyvek, tehát nem a már leszűrt és általánosan elfogadott
nézetek iskolás ismertetései, hanem a kor vezető tudósainak „harcos” könyvei:
darwinista szemlélettől áthatott egyéni állásfoglalások az ember származása
kérdésében, tudományos alapossággal feldolgozott embriológiai, zoológiai vagy
geológiai-paleontológiai vizsgálatokkal alátámasztva.
1863-ban indul meg ezeknek a könyveknek sorozata. Ekkor jelenik meg
Angliában – s még ugyanebben az évben német fordításban is – Thomas Henry
Huxley-tól Az ember helye a természetben (Man’s Place in Nature), amelyben
Darwin legfőbb angliai „ügynöke” ékesszólóan tárgyalja az emberszabású
majmok természetrajzát, az ember viszonyát az alacsonyabb rendű állatokhoz,
és az utóbbi időben fölfedezett fosszilis emberi leleteket. Ezt követi Charles
Lyell könyve az ember ősiségéről (Antiquity of Man, 1863), amelynek német
fordítását már a harmadik kiadás alapján készíti el Ludwig Büchner 1867-ben. A
„geológia atyja” immár teljesen behódolt a darwini eszmének. Könyvében ismét
igazságot szolgáltat a korábban lecsepült Lamarck szellemének, majd
részletesen ismerteti a kőkorszak emberi maradványait, a neandervölgyi és
egyéb leleteket, a jégkorszak növény- és állatvilágát, s végre határozottan állást
foglal a fajok – és az ember – természetes kiválasztódás útján való kifejlődése
mellett. Carl Vogtnak ugyanebben az évben megjelenő könyve (Vorlesungen
über den Menschen) elsősorban a fiziológia szemszögéből tárgyalja az ember ősi
eredetét és világosan megjelöli a származástan helyét a materialista
ideológiában. 1865-ben adja ki Darwin barátja és szomszédja, a sokoldalú Sir
John Lubbock a történelem előtti időkről szóló népszerű munkáját (Prehistoric
Times), amelyet rövidesen követ a civilizáció eredetéről szóló könyve (The
Origin of Civilisation, 1870); ezekben már nemcsak csontokkal és
kőeszközökkel foglalkozik, hanem színes képet fest a primitív ember életéről, és
érdekes fejtegetésbe bocsátkozik a vallás és más kultikus ceremóniák eredetéről.
Ma már kevésbé ismert Friedrich Rolle neve, akinek 1866-ban megjelent könyve
(Der Mensch, seine Abstammung etc.) teljesen Darwin szellemében magyarázza
az ember származását, nem feledkezve meg Lamarck érdemeiről sem.
Ugyanebben az évben kezdi meg darwinista propaganda-hadjáratát Ernst
Haeckel, népszerűségben túlszárnyalva valamennyi említett kortársát. A
Generelle Morphologie (1866) és a Natürliche Schöpfungsgesehichte
(Természetes teremtéstörténet, 1868) szenvedélyes leszámolás a világ
teremtésének bibliai elképzelésével. Haeckel sokoldalú munkásságában
legjelentősebb a fejlődéstan szolgálatába állított embriológiai kutatás, amit
legrészletesebben az Anthropogenieben dolgoz ki (1874), de lényegében már e
korábbi munkáiban megtalálható: így a petesejt barázdálódással történő
fejlődése, a gerinces-embriók összehasonlító vizsgálata és a „biogenetikai
alaptörvény” kidolgozása, amely szerint a magzati élet mintegy megismétli a
törzsfejlődést, tehát a magzati szervezetből visszakövetkeztethetünk arra az útra,
amit a faj és nem az évmilliók alatt bejárt. Nem eredeti gondolatai ezek
Haeckelnek (részben von Baer, részben maga Darwin szállította az ötleteket, a
jelentéktelenebb kortársakról nem is szólva), de Haeckelé az érdem, hogy
mindezt az érdeklődés homlokterébe és tudományos szintre emelte. Túlzásaival
és tévedéseivel nem ártott annyit a fejlődéstannak, amennyit népszerűsítő
szenvedélyével használt. 1870-ben külön kötetet adott ki az emberi származás
törzsfájáról (Über die Entstehung und den Stammbaum des
Menschengeschlechts, 1871-ben magyarul is megjelent Az emberi nem eredete
és törzsfája címen), s ezzel meghonosította a származástanban azt a Pallastól
eredő gondolatot, hogy a származás menete „törzsfák” formájában ábrázolható.
Későbbi munkáiban Haeckel lényegében ugyanezeket a gondolatokat variálta és
ismételte; idős korában mindjobban belegabalyodott „monista
természetfilozófiájába”, amellyel egyre jobban eltávolodik az egzakt
természetkutatástól, de szemléletében mindvégig megőrzi az anyag és energia
(test és lélek) egységén alapuló „ösztönös materialista” jelleget. 1869-ben
jelenik meg a materialista tudománynépszerűsítő Ludwig Büchner könyve az
ember fejlődéséről (Die Stellung des Menschen), amelynek jószándékú, de
mechanikusan szimplifikáló jellegét már címe mutatja: „Az ember helye a
természetben, a múltban, jelenben és jövőben, avagy: Honnan jövünk? Mik
vagyunk? Hová megyünk?” Újat nem mond, de ismereteinek gazdag anyagával
a darwinizmust széles körben terjeszti. Végre 1870-ben jelenik meg annak az
Alfred Russel Wallace-nek könyve a természetes kiválasztásról s ezen belül az
ember származásáról (Contributions to the Theory of Natural Selection), aki oly
emlékezetes módon Darwinnal együtt fedezte föl a természetes kiválasztódás
törvényét.
 Ha az emberi származástannak ehhez az előtörténetéhez még hozzátesszük,
hogy August Schleicher 1863-ban megírta a nyelvfejlődés darwinista elméletét;
hogy Fritz Müller 1864-ben könyvet írt a darwinizmus mellett, s ebben főként a
„biogenetikus alaptörvényhez” szállított fontos adatokat; hogy a német Moritz
Wagner 1868-ban kiadta az első „darwinista és mégsem darwinista” könyvet,
amely a fejlődés elvét elfogadja ugyan, de a darwini materialista magyarázat
helyébe a „teremtő erőt” helyezi, és a természetes kiválasztódás helyett a
„migráció” elvét tanítja, vagyis a földrajzi elkülönülésből magyarázza a fajok
változását; hogy ugyanekkor a francia Quatrefages megírja Darwin
előfutárainak történetét (1870) és szembefordul a darwinizmussal; az angol
George-Jackson Mivart pedig 1871-ben kidolgozza a fejlődés első
„autogenetikus” elméletét, amely szerint a fejlődést nem a lamarck darwini
tényezők irányítják, hanem céltudatosan működő és általunk ismeretlen „belső
fejlesztőerők”; továbbá, hogy ebben az időben már százszámra jelennek meg a
darwinizmus mellett és ellen szóló vitairatok; és hogy kiássák a mélyből
Lamarck tanait is, de nyomban megkezdődik ezeknek erőszakolt
félremagyarázása a „pszicholamarckizmus” irányába; továbbá, hogy Lartet
1863-tól sorozatosan tárja fel Dordogne ősemberi eszközeit és egyéb
maradványait, fölfedezik a crô-magnoni őst 1868-ban, ugyanakkor Sautuola az
Altamira-barlang művészi falfestményeit, Rivière 1870-ben a grimaldi barlang
leleteit; 1868-ban Haeckel megjósolja a jávai majomembert, amelyet később
Dubois csakugyan megtalál; 1870-ben az oxfordi egyetemen nyilvános vita
folyik Huxley és Wilberforce püspök közt az ember állati eredetéről, amelynek
során Huxley kissé nyersen közli azt a véleményét, hogy az embernek kevesebb
oka volna szégyenkezni amiatt, hogy a nagyapja majom volt, mint amiatt, hogy
olyan embertől származik, aki dilettáns módon hozzászól azokhoz a tudományos
kérdésekhez, amelyekhez nem ért… – mindez együttvéve hozzávetőleges képet
ad arról, milyen fejlődési stádiumban volt a természettudományos gondolkodás
akkor, amikor 1871-ben Darwin kiadta az Ember származását. Az ideológiai
ellentétek vázolása messzire vezetne, de a körkép teljessége érdekében annyit
meg kell jegyezni, hogy a klérus a legnagyobb elszörnyedéssel fogadta annak a
gondolatnak a lehetőségét, hogy az ember az állatoktól származnék, és hogy a
bibliai teremtéstörténet szó szerinti értelmezéséhez kétely férkőzhetik, Marx és
Engels fejlődő forradalmi ideológiája ezzel szemben természetes fegyvertársra
talált a darwini eszmékben – különösen az ember származásáról vallott új
nézetekben –, amint ezt az Anti-Dühring és A természet dialektikája vonatkozó
fejezetei rövidesen megmutatták. Hogy a darwinizmus elfogadása vagy
megtagadása – esetleg megkerülése – elsőrendűen világnézeti kérdés, s még a
tudósoknál is az, már a darwinizmus e korai szakában nyilvánvalóvá vált. Maga
Darwin szociális érzékű volt ugyan, de szocialista érzelmű a legkevésbé sem:
jómódú whig földbirtokos volt, aki részvényeiből tetemes vagyonra tett szert, ám
éppen a teljes anyagi függetlenség tette számára lehetővé az uralkodó társadalmi
és vallási előítéleték semmibevevését: a haladó világnézet vállalása
egzisztenciáját nem fenyegette.
A körkép, amit korábban a Fajok eredete, most pedig az Ember
származása megjelenését megelőző évtized természettudományos felfogásáról
vázoltam, érthetővé teszi a két könyv jellege közti különbséget, nevezetesen azt,
hogy az elsőben Darwin egy heurisztikusan új gondolatot dobott a köztudatba,
és pedig olyat, amely teljesen a sajátja (ti. a természetes kiválasztódást), a
másodikban viszont olyan eszméket fejteget, amelyek – éppen az ő első
könyvének hatására – csakugyan a levegőben lógtak, sőt, mint láttuk, már
bőséges kifejtést is nyertek. Önmagához és a kortársak említett műveihez képest
Darwin az Ember származásában semmi újat nem mond. De nem is tesz úgy,
mintha újat akarna mondani. Egyszerűen összefoglalja az ember állati
származásának azokat a bizonyítékait, amelyeket részben maga gyűjtött, részben
kortársai közöltek.
A könyv pontos címe: The Descent of Man and on Selection in Relation to
Sex, 1871. (Magyar fordítása az 1874. évi második kiadás nyomán jelent meg
1884-ben Az ember származása és az ivari kiválás címen, új kiadása 1961-ben).
A bizonyítást a fejlődéstani párhuzammal kezdi, ami az ember és más
gerincesek embrionális képleteiben mutatkozik, ismerteti a homológ jellegeket,
a csökevényes szervek fejlődéstani magyarázatát, az atavisztikus visszaütéseket,
s arra a következtetésre jut, hogy „az ember hajdani törzsszülőinek éppúgy, mint
a többi állatnak, azzal a hajlammal kellett bírniuk, hogy életfenntartó eszközeik
mértékén túl elszaporodjanak; létükért tehát meg kellett küzdeniük, s
következésképp a természetes kiválasztódás rideg törvénye alatt kellett élniük.
Ily módon a hasznos változatoknak alkalmilag vagy rendszeresen állandósulni, a
károsaknak pedig pusztulni kellett.” Az emberré válásban döntő szerepe volt a
két lábra emelkedésnek és az így felszabaduló kéz tökéletesedésének. „Az ember
nem nyerhette volna el uralkodó helyzetét a Földön kezének segítsége nélkül,
amely oly csodálatosan alkalmas akaratának engedelmeskedve cselekedni. A
kéz minden eszközt pótol, s az értelemmel összehangzó működése szerzi meg az
ember számára az egyetemes uralmat – miként Sir Ch. Bell hangsúlyozza.” A
most élő emberszabású majmok átmeneti helyzetben vannak a négy- és kétlábú
mozgás közt, s ennek megfelelően átmeneti jellegű a kezük használata is.
Feltehetőleg ilyen módon nyerte az emberi ősszülő azt a képességét, hogy a
létért való küzdelemben kezének előnyét kihasználja: fegyvereket, majd
eszközöket készítsen magának. Ezzel párhuzamosan megszűnt az a szükséglete,
hogy fogait fegyverként használja, tehát állkapcsa és fogazata a csökkent
használattól visszafejlődött, ugyanakkor viszont agyveleje megnagyobbodott.
Darwin kitart amellett, hogy az átalakulás legfőbb tényezője a természetes
kiválasztás volt, de elismeri, hogy a környezethatás és a használat-nemhasználat
szerepe jelentősebb lehetett, mint ahogyan a Fajok eredetében gondolta.
Példák tömegén mutatja ki, hogy a lelki élet különböző tartalma – értelem,
megfontolás, ítélet, ravaszkodás, indulat, harag, bosszú, figyelem, emlékezet, sőt
még a képzelet is – gyökerében megtalálható az állatok világában. Részletesen
fejtegeti a beszéd kialakulását és fejlődését, mivel az artikulált beszéd képessége
emeli az embert határtalan magasságba az állatok fölé; eltekintve attól, hogy a
beszédfejlődést is megkísérli a természetes kiválasztás számlájára írni –
kétségtelenül előnyt jelent a törzs számára, ha tagjai pontosan tudják közölni
egymással gondolataikat – Darwinnak ez a fejtegetése nem mond újat, hiszen a
beszéd kialakulásának problémája legalábbis Rousseau óta a tudományos
érdeklődés középpontjában áll. A társas élet biológiai gyökereinek vizsgálata
sok érdekes megfigyelést és analógiát hoz felszínre, egészében azonban Darwin
szociológiai álláspontja egyoldalú és korának fejlett társadalomtudományához
viszonyítva elavult. Annyi mégis megjegyzendő ezzel kapcsolatban, hogy
Darwin nem korunk szociológiai problémáival foglalkozik, hanem az állati és
ősemberi társadalmak kialakulásának biológiai gyökerével, s ilyen
vonatkozásban sok értékes megállapítást tesz, amelyeknek semmi közük a
később kialakult „szociál-darwinizmus” nevű mesterkélt és sematikus
szociológiai irányzathoz. Végső fokon Darwin az ember és állat szellemi
képességei közt csak mennyiségi, nem pedig minőségi különbséget fogad el, ami
a korabeli klerikális felfogással szemben igen merész materialista nézetnek
számított, nem egyezik azonban a mai dialektikus materialista állásponttal,
amely szerint tudvalevően az állat és ember közt minőségi ugrás van. Az emberi
társadalom alakulásában csekély szerepet tulajdonít Darwin a természetes
kiválasztódásnak (ezért konstruálja az „ivari kiválás” fogalmát, amelyről alább
lesz szó), sőt rámutat a kontraszelekció társadalmi jelentőségére is. Ennek
érdekes példájaként hozza fel azt – Galton és Lyell hasonló megjegyzései
nyomán –, hogy a spanyol nemzet hanyatlását az inkvizíció kontra-szelekciós
működése idézte elő: egyrészt a gondolkodni és művelődni vágyó emberek
szükségszerűen a papi rendbe tömörültek, s így – a coelibatus folytán –
akadályozták a fejlett értelmi képességek átörökítését, másrészt „ugyanezen
korszak alatt válogatta ki a szent inkvizíció a legnagyobb gonddal a
legszabadabb és legmerészebb férfiakat, hogy megégesse és bebörtönöztesse
őket. A legderekabb emberek közül, tudniillik azok közül, akik kételkedtek és
kérdéseket vetettek fel – márpedig kétkedés nélkül nincs haladás –, három
évszázadon át évenként átlag ezret pusztítottak el egyedül Spanyolországban. A
kár, amit ekként a katolikus egyház okozott, kiszámíthatatlan.”
Az ember származását végül nagy vonásokban így vázolja: A gerincesek
legrégibb ősszülői olyasfajta tengeri állatok lehettek, mint a most élő Ascidiák
álcái; ezekből származhatott a mai lándzsahalakhoz hasonlatos halcsoport,
amelyből a zománcos és a Lepidosirenhez hasonló halak fejlődtek ki. Innen már
csak egy lépés a kétéltűekhez, amelyekből a madarak és hüllők, utóbbiakból
pedig az emlősök lettek. Az emlősökön belül a régi kloakásoktól a hajdani
erszényesekhez, majd ezektől a méhlepényes emlősök törzsszülőihez vezet az
út, s onnan tovább a félmajmokhoz. „A majmok aztán két nagy törzsre, úgymint
az újvilági és az óvilági majmokra oszoltak; és egy távoli időben az utóbbiakból
vette eredetét az ember, a világegyetem csodája és dicsősége.” De tévedés volna
azt hinni, hogy bármelyik ma élő majomban láthatjuk az ember ősét, vagy
egyáltalán valamely alacsonyabb rendű élőlény ma élő tagjaiban ősi elődeink
tökéletes képviselőit kereshetjük.
Ezek után adjunk választ arra a laikusok által sokat vitatott kérdésre:
mondta-e Darwin, hogy az ember a majomtól származik, vagy nem mondta?
Mondta is, meg nem is. Nagyon világosan megmondta, hogy az ember nem
származik semelyik mai majomtól, még legközelebbi rokonaitól, az
emberszabású majmoktól sem, ellenben ezekkel együtt valamilyen ismeretlen
közös ősmajomtól származik, amely ismét további alacsonyabb rendű
ősemlőstől, őshüllőtől, őskétéltűtől – és így tovább. Ha tehát valaki sérelmesnek
tartja azt, hogy Darwin szerint majomtól származunk, szakszerűbben jár el, ha
azon sértődik meg, hogy a lándzsahal-szerű gerinchúros víziállat volt az ősünk.
„De nemsokára eljön az idő – mondotta Darwin –, mikor az emberek bámulni
fognak azon, hogy természetbúvárok, akik az ember és a többi emlős
összehasonlító bonctanával és fejlődésével behatóan megismerkedtek, mégis azt
hihették, hogy minden egyes lény külön-külön teremtésnek a műve.” Ez az idő
már rég eljött. Világnézeti szempontból már közel száz éve nem azt kifogásolják
a darwinizmusban, hogy az ember testét az állatvilágból származtatja, hanem
hogy az emberi lélek eredetét is az állati ősökben kutatja.
A könyv hátralevő – tetemesebb – részét egy új gondolat tölti ki: az ivari
kiválasztás. Darwin arra a belátásra jutott, hogy vannak olyan jellegek – éspedig
vagyonis feltűnő jellegek –, amelyeknek létrejöttét vagy különös átalakulását
sem a természetes kiválasztással, sem környezeti hatással, sem gyakorlattal
magyarázni nem lehet, egyszerűen azért nem, mert az egyedre semmiféle
közvetlen haszonnal nem járnak, sőt sokszor határozottan kényelmetlenek. A
másodlagos nemi jellegről van szó, tehát olyan testi adottságokról, mint például
a sörény, szakáll, díszes szarv, repülésre már alig alkalmas színes tollazat,
bóbita, taraj, különleges bőrszín, dallamos hang, csábító illat stb., vagy olyan
lelki adottságokról, mint a hímek párviadalozó hajlandósága, nőstény előtti
magakelletése – egyszóval mindarról, ami az állatok (és emberek) világában a
párválasztást élettanilag és lélektanilag befolyásolja. A rákok osztályától kezdve
a rovarokon, halakon, csúszómászókon, madarakon át az emlősökig majd
minden állatnál megállapítható valamely jellegzetes különbség a hím és nőstény
között: általában a hímek erősebbek, nagyobbak, bátrabbak, harciasabbak,
külsejükben feltűnőbbek, gyakran viselnek egészen rikító színű ékességet,
amivel a párzás időszakában kérkednek is. Számos rafinált módszerrel
gondoskodik a természet arról, hogy a vetélytársak legyőzése vagy az ivari társ
meghódítása árán a legfejlettebb, legrátermettebb, legerőteljesebb hímek és
nőstények végezzék a fajfenntartást. Majdnem általános törvénye az
állatvilágnak, hogy a hímek – sokszor életre-halálra – megküzdenek a
nőstényért, vagypedig élénk színükkel, szagukkal, dalukkal és cikornyás
udvarlási szertartással vagy más módon „elbűvölik”, meghódítják a nőstényt. A
kialakuló és hatásosnak bizonyuló apró másodlagos ivari jelleg a nemzedékek
során fokozatosan módosul, s végül igen bonyolult szerveket, díszeket vagy
viselkedési módokat hozhat létre. Az „ivari kiválasztás” eredménye jóformán
mindaz, amit az állatvilágban szépnek látunk, s Darwin szerint maga az állat is
képes arra, hogy ezt a szépséget érzékelje, ösztönös párválasztásában
méltányolja.
Az ivari kiválasztás elméletét a kortársak kedvezőtlenül fogadták, s utóbb
sem aratott nagy sikert. Maga Darwin is bizonytalanul adja elő, szokott bölcs
szerénységével: csupa spekuláció ez, mondja, döntő bizonyítékok nélkül, de
némi valószínűséggel; ha pedig nézetei valótlannak bizonyulnának, ez is csak
hasznára lesz a tudomány fejlődésének, „mert kiki üdvös élvezetet talál a
valótlanságok bebizonyításában. „ De az igazság az, hogy az ivari kiválasztás
valódiságát eddig se nem bizonyították, se nem cáfolták meggyőző módon.
Tény, hogy az állatvilágban megvannak mindazok a különös másodlagos nemi
jellegek, amelyeket Darwin a tőle megszokott nagy anyagismerettel gyűjt össze,
másfelől viszont a darwini magyarázat antropomorf vonásai és az átöröklés
darwini leegyszerűsítése nem látszik alkalmasnak a probléma végleges
megoldására. Nem lehet mégsem elvitatni Darwinnak azt az érdemét, hogy egy
újabb csodás elemet küszöböl ki a természettudományból, amikor a valóban
csodával határos másodlagos ivari jellegek és ceremóniák mögött élettani
magyarázatot keres. Ki ne ámulna a páva szépséges farktollain, a
paradicsommadár parádés díszöltözékén, az Argus-fácán fantasztikus
násztollazatán vagy csak a közönséges pulykakakas násztáncán, hogy ne
szóljunk a rovarok és halak ezernyi furcsa szokásáról, az emlősök ravaszul
csavarodó szarvairól, különleges színeződéseiről vagy akár a majmok vöröslő
ülőgumójáról, amit az ivari felajzottság állapotában szinte kérkedve mutogatnak
egymásnak? Darwin könyve százával sorolja fel e különösségeket, és
megpróbálja fejlődéstani magyarázatát adni azoknak a szenvedélyes
párharcoknak vagy mulatságos udvarlási jeleneteknek, amelyekben a zoológia
bővelkedik. Korunk egzaktságra törekvő fiziológiás irányzata elutasítja az
állatlélektannak azt a „romantikus” formáját, amely Darwinnak ebből a
klasszikus munkájából nőtt ki, de az egzakt kísérleti állatlélektan aligha tudott
volna egy lépést is tenni, ha a Darwin-munkásságán felbuzduló zoológusok és
állatpszichológusok gyűjtötte hatalmas anyag nem állna rendelkezésére.
Egyébként az állatlélektan fiziológiás irányzata sok fontos részletkérdésben
hozott értékes eredményeket, de az alapvető pszichológiai kérdések
megválaszolásában máig sem jutott túl Darwinon. Az ivari kiválasztás elméletét
– az analóg jelenségek kielemzésével – Darwin kiterjeszti az emberre is,
legalábbis arra a korai ősidőre, „mikor az ember éppen elérte embernyi rangját”.
A primitív törzsek ma is világosan, a civilizált emberek udvarlási és vetélkedési
formái homályosabban mutatják ennek maradványait. Hogy a környezet hatását
Darwin mily szívesen mellőzi magyarázataiban, annak példájaként érdemes
megemlíteni az emberi bőrszín eltérésének értelmezését: inkább hajlandó a
négerek bőrének sötét színét az ivari kiválasztással magyarázni, semhogy a
napfény barnító hatására gondolna.
Az ember származásával kapcsolatban Darwin kitér a vallásos hitre is, mint
az ember „különleges” helyzetének állítólagos bizonyítékára. „Az Istenben való
hitet – mondja – gyakran nemcsak a legnagyobb, hanem egyszersmind a
legtökéletesebb különbségül vették fel az ember és az alsóbb rangú állatok
között. Amint azonban láttuk, lehetetlen azt állítani, mintha ez a hit az emberben
veleszületett vagy ösztönszerű volna. Másfelől a mindeneket átható spirituális
erőkről való hit általánosnak látszik, és úgy tetszik, hogy nem egyéb az, mint
következménye az ember gondolkodó erejében tett tetemes előrehaladásnak,
valamint a képzelőerő, a kíváncsiság és a csodálat tehetségében való még
nagyobb előrehaladásnak. Jól tudom, hogy a vélt ösztönszerű istenhitet sok
ember bizonyítékul használta fel magának az Istennek létezése mellett. De ez
elsietett érvelés; mert akkor kénytelenek volnánk számos kegyetlen és
rosszindulatú szellemnek a létezésében is hinni, mert az ezekben való hit sokkal
általánosabb, mint a jótevő istenségben való hit.”
Az Ember származásának mintegy folytatása – vagy önálló kötetté dagadt
fejezete – az emberi és állati érzelmek kifejezéséről szóló fiziognómiai
tanulmány (Expression of the Emotions in Man and Animals, 1872), amelyben
Darwin Gratiolet, Duchenne, Lavater, de főként Sir Charles Bell fiziognómiai
munkáiból kiindulva, saját megfigyeléseire támaszkodva elemzi a mimikát, az
érzelmek és indulatok kísérő mozgásait állatnál és embernél. Öröm, bánat,
harag, bosszúvágy, félelem, támadás, hízelgés stb. kísérő jelenségei, a
veleszületett jellegzetes izom-összehúzódások, testtartások, arckifejezések,
mozdulatok, mirigyműködések összehasonlító vizsgálata arra a belátásra juttatja
Darwint, hogy valamennyi kifejező mozgás eredetileg vagy közvetlen hasznot
hajtott, vagy a felajzott idegrendszer közvetett reakcióját őrizte meg. Minthogy a
jellegzetes kifejező módok a Föld egész népességénél megközelítően egyformák
és gyökerük az állatvilágban is kimutatható, ebből a különféle emberi rasszok
közös törzsformájára lehet következtetni.

Darwinizmus és Lamarckizmus

Amikor 1872-ben Darwin a Fajok eredetének végleges kiadását rendezte sajtó

alá, jogos büszkeséggel írhatta le, hogy „ma már csaknem valamennyi
természetbúvár elismeri a fejlődés nagy elvét.” Valóban: néhány év elegendő
volt ahhoz, hogy Linné fixizmusát, Cuvier katasztrófáit s a bibliai
teremtéstörténetet szinte nyomtalanul kisöpörje a tudományos gondolkodásból.
Darwin után azt állítani, hogy nincs fejlődés, körülbelül olyan tudománytalan és
gyerekes álláspontnak számítana, mint Galilei után kétségbe vonni a Föld
forgását.
 Az evolúció elfogadása azonban távolról sem jelenti magának a
darwinizmusnak elfogadását. Az evolúció annyit jelent, hogy a természetben
fejlődés volt, van és lesz, tehát a jelenlegi formák kialakulását a származástan
(transzformizmus-elmélet, filogenezis, deszcerxdencia tana, evolúciós elmélet)
hivatott kutatni és magyarázni, éspedig mindenfajta természetfeletti elem
kiküszöbölésével, de tetszés szerinti tudományos munkahipotézis alapján. A
darwinizmus a származástan egyik hipotézise (föltevése), pontosan az a föltevés,
amelyik a fajok kialakulását elsősorban a természetes kiválasztódással
(szelekcióval), másodsorban az ivari kiválással, a használat-nemhasználattal, a
környezet direkt és indirekt hatásával indokolja, s ezek közül az utóbbiakat
elfogadja bár, de csak az előbbit – a szelekció elvét – dolgozza ki. A
darwinizmus röviden: a származástan szelekciós elmélete. Fontos ezt
hangsúlyozni, mert laikusok sokszor összecserélik a darwinizmust magával a
származástannal, éspedig azért, mert Darwin érdeme valóban nem csupán a
szelekciós elmélet kreálása, hanem sokkal inkább az, hogy diadalra vitte a
származástant. Mint Darwin leglelkesebb híve, Huxley mondotta: ha a darwini
hipotézist el kellene vetni, maga a származástan akkor is fennmaradna. Ebben
nem kételkednek Darwin – vagy a darwinizmus – legszenvedélyesebb ellenfelei
sem, akik természetesen szintén annak a származástannak alapján állanak,
amelyet – ha tetszik, ha nem – Darwin vitt diadalra.
Ebből a kettősségből érthető hogy Darwin dicsősége már életében teljes
volt, noha diadala a legkevésbé sem volt az. Nagyságát mindenki elismerte,
ellenfelei is, ám hipotézisét nem mindenki fogadta el. Hogy a tiszteletet még
ellenfelei sem tagadhatták meg Darwintól, azt tudományos nagysága mellett
emberi nagyságának köszönheti. A tudománytörténet alig ismer még egy olyan
rokonszenves és szerény tudós-egyéniséget, amilyen Darwin volt. Ellenfeleinek
minden sorát gondosan tanulmányozta, a szenvedélyes támadásokra nem
válaszolt, de a tudományos bírálatot megfontolta, felhasználta; s még ahol nem
értett egyet a bírálóval, ott sem tért el soha a tiszteletteljes és mások érdemeit
fenntartás nélkül elismerő hangnemtől, nem úgy, mint utódai, akiknek vitastílusa
beléveszett a személyeskedő ócsárlás ízléstelenségébe. A Fajok eredetének
hatodik kiadásában Darwin egy fejezetet szentel Mivart érveinek tiszteletteljes
cáfolására, és senki nála nagyobb megbecsüléssel nem beszélt Owenről vagy
Agassizról, akik antidarwinisták voltak ugyan, de nagy tudósok, s Darwin ezt
tudta róluk. A domesztikációról szóló könyvének második kiadásában
részletesen és tárgyilagosan felsorolja azokat a szerzőket, akik „hipotézisét
szigorúan megbírálták”, ugyanekkor csak odavetőleg említi, hogy „Sok szerző
viszont kedvezően nyilatkozott hipotézisemről.” Nem hiszem, hogy a
tudománytörténetben párja van ennek a magatartásnak, amely a tudományos
érdeket mindig az egyéni érvényesülés érdeke fölé emeli.
Egyetlen vetélytársa, akivel szemben Darwin nem tudott ilyen magaslatra
emelkedni: Lamarck. Érdemei elől Darwin mindvégig mereven elzárkózott –
talán mert eszméik túlságosan közel állanak egymáshoz. Egy másik munkámban
pontosabban kimutattam ennek az elzárkózásnak okát: Darwin életre szóló nagy
élménye a natural selection fölfedezése, a természetes kiválasztódásé, amelynek
hatását tűzön-vízen keresztül igyekezett bizonyítani. Idősebb korában elismerte,
hogy a természetes kiválasztódás érdekében háttérbe szorította és nem
méltányolta kellőképpen a külső körülmények hatását. Tudjuk, hogy Lamarck
viszont a külső körülmények hatását és a használat-nemhasználat szerepét
tartotta a leglényegesebb fajmódosító tényezőnek. Innen ered Darwin
elzárkózása: a természetes kiválasztódás jelentőségét féltette a lamarckizmustól.
És – Lyell közvetítése nyomán – „progressziós tendenciát” olvasott ki Lamarck
művéből, ami szintén csökkentené a natural selection hatáskörét.
Valójában a lamarckizmus és darwinizmus közt nem ez az alapvető
különbség, hanem az, hogy amit Darwin véletlennel magyaráz, azt Lamarck
szükséglet eredményének mondja. Mindketten egyetértenek abban, hogy a külső
körülmények módosulása olyan új helyzetet teremt, amelyben a faj léte
bizonytalanná válik; Darwin szerint ekkor a változékonyság következtében
kialakuló tömérdek ilyen-olyan variáció közt történetesen akad olyan, amelyik
az új helyzetben jobban feltalálja magát, ez fennmarad, a többi kipusztul. –
Lamarck szerint viszont a szorongatott helyzetben levő szervezet igényli a
változást, mert különben nem maradhat fenn; ha a szükséglet által létrehozott
változás kedvezőnek bizonyul, akkor az egyed fennmarad és a faj fejlődött. –
Kétségtelen, hogy mind a két elméletnek van kényes pontja; vitatható
merészsége. Darwint sokan támadták amiatt, hogy a véletlennel magyarázza a
filogenezist, hívei pedig azzal védték, hogy a véletlen szót csak jobb híján
használta, valójában nem véletlent akart mondani. (S csakugyan, a Fajok
eredetében van egy passzus, amit ennek igazolására lehet – és szoktak is –
idézni.) Csakhogy a védelem nem jó nyomon jár. Darwin nem véletlenül mond
véletlent. Elméletének lényege és legfőbb erőssége az, hogy a változékonyság
nagy gazdagságában véletlenül akad megfelelő változat, véletlenül, nem pedig
valamilyen titokzatos belső vagy külső erő hatására. Aki tehát Darwinnál
tagadja a véletlent, a darwinizmus lényegét tagadja, és valamilyen Darwintól
idegen „progressziós tendenciát” tételez fel. Más kérdés, hogy lehet-e a
korrelációknak azt a hallatlanul bonyolult szövevényét, amiből az élet áll,
ezekkel a véletlen változatokkal magyarázni? Ez a kérdés a mai napig sem dőlt
el. Lamarcknak viszont joggal vetik szemére, hogy a szükséglet fogalmával
olyan elemet kever a származástanba, amelynek hatásmechanizmusa teljesen
ismeretlen, ha ugyan nem misztikus. Mert azt még megérthetjük, hogy a
szervezetben föllép valamiféle hiányérzet, de milyen módon éri el ez a
hiányérzet éppen azt a módosulást, amely által kiküszöbölődik?
Ezzel már benne is vagyunk a kellős közepében annak a származástani
vitának, amely még Darwin idejében kezdetét vette, s ha közben el is csitult
kissé, végleges megoldásához mindmáig nem jutott. Darwin megoldotta azt a
kérdést, hogy van-e fajfejlődés, de nyitva hagyta – legalábbis közmegelégedésre
nem tudta megoldani – azt a kérdést, hogy hogyan történik a fajok alakulása.
Örökül hagyta ezt a kérdést a 20. századnak. A megoldás talán azon a nyomon
fog kibontakozni, amelyen Pavlov indult el századunk első éveiben: a reflexek
fejlődése vonalán.
A darwinizmus körüli harc természetesen világnézeti harc is, első perctől
kezdve. Túlzott szimplifikálás volna azonban, ha a haladó, materialista,
szocialista világnézetet egyszerűen azonosítanók a darwinistával, s a maradi,
idealista, klerikális világnézetet az antidarwinistával. A kép ennél sokkal
bonyolultabb. Mi sem mutatja ezt világosabban, mint az egyházi állásfoglalás.
Nyilvánvaló, hogy a fajok fokozatos fejlődése szöges ellentétben van a
kinyilatkoztatásos vallással, hiszen kétségtelenül cáfolja a bibliai
teremtéstörténetet, a Föld ötezeréves történetét, Ádám és Éva történetét, Noé
legendáját stb. Az egyház ez alkalommal mégis sokkal okosabban járt el, mint
Kopernikusz és Galilei esetében: merev ellenállását hamarosan feladta, bizonyos
fenntartásokkal hivatalosan elfogadta a származástan tényét. XIII. Leó pápa
Providentissimus Deus kezdetű enciklikája 1893-ban kimondja, hogy a bibliai
teremtéstörténet nincs ellentétben a fejlődés gondolatával, az élő és holt világ
őstörténetének tudományos kutatása katolikus szempontból nem kárhoztatandó
– csak éppen az emberi lelket kell kivonni a természeti törvények hatálya alól,
minthogy az emberi lélek Isten különleges adománya. Ez a megszorítás
leglényegesebb vonásától fosztja meg a darwini tanítást; egyébként hogy a
hivatalos befogadás nem jelentette a darwinizmus valódi akceptálását, azt
világosan megmutatták a „majompörök”, elsősorban a híres daytoni majompör
1925-ben.
A természettudósok heves vitái nem ilyen dogmatikus kérdés fölött folytak,
hanem egy alapvető természettudományi kérdés: a fejlesztő erő léte, avagy
nemléte körül. Darwin elmélete tudvalevően semmiféle belső fejlesztő tényezőt
nem tételez fel, a fejlődést kizárólag azzal magyarázza, hogy az életrevalóbbak
fennmaradnak, az alkalmatlanok elpusztulnak. A tudósok igen nagy csoportja
elfogadta ugyan magát a fejlődés tényét, azonban feltételezett valamilyen –
teológiai, teleológiai vagy biológiai – fejlesztő erőt, amely ismeretlen módon
törekszik arra, hogy az egyed és faj célszerű alkalmazkodását és így fejlődését
előidézze. Szigorú értelemben vett darwinista álláspontnak csak az a nézet
tekinthető, amely minden ilyen „autogenetikus” (önfejlesztő) tényező létét
tagadja. Az ellentétes álláspontot általában lamarckistának nevezik, noha
tévesen, mint arra még kitérek.
A darwinista természettudósok száma már Darwin életében igen
számottevő volt, különösen Angliában, ahol az általunk már jól ismert Lyell,
Wallace, Huxley, Hooker, Lubbock vagy Spencer tekintélye biztos védelmet
jelentett a dilettáns támadások hatása ellen, bár ugyanekkor komoly ellenzéknek
számított a nagynevű Owen, a biológus Argyll herceg vagy Mivart, aki elsők
közt állított fel autogenetikus fejlődéselméletet. A követők közt viszont előkelő
nevet vívott ki magának Romanes, aki pap létére éppen az emberi és állati
értelem fejlődésének darwinista magyarázatát adta. Franciaországot még sokáig
megülte Cuvier szelleme: Flourens, d’Orbigny, Elie de Beaumont nem tudnak
megbarátkozni Darwin eszméjével, sőt Geoffroy Saint-Hilaire fia sem (Isidore),
akit pedig Darwin annyiszor idéz, ugyanígy Barrande sem, a kitűnő
paleontológus vagy Fabre, a neves entomológus; Quatrefages hamarosan
könyvet ír a darwinizmus ellen. Csak Le Dantec fellépésével válik a
származástan népszerűvé a franciák közt, akkor is inkább a lamarcki vonalon.
Cuvier szelleme gátolja az Amerikába szakadt svájci Agassiz-t is a darwinizmus
méltánylásában. Annál nagyobb a darwinizmus sikere Németországban ahol
nemcsak Haeckel és köre áll mellé, és a népszerűsítők, mint Büchner és Rolle,
vagy Darwin összes műveinek fordítója, Victor Carus, de az önálló kutatók
közül is például Fritz Müller, aki Brazíliából küldi darwinista írásait, vagy
bizonyos fenntartásáal Gegenbaur, az összehasonlító anatómia egyik pápája (a
másik, Virchow, a leghevesebb ellenzők közé sodródik), később a jezsuita
Wasmann, akinek kétes értékű darwinizmusából kimarad az emberi lélek. De
ellenfelek is akadnak szép számmal, például a geológus Bronn, aki lefordítja
ugyan Darwin könyvét, de nem titkolja ellenérzését, vagy az embriológus von
Baer, aki világnézeti okokból az autogenista fejlődéselmélet híve és előharcosa
lesz. Oroszországban a legnagyobb biológusok azonnal Darwin mellé állnak –
bár Kropotkin herceg ez idő tájt írja meg a „kölcsönös segítségről” szóló
fejtegetését, amelyben a struggle for life-fal ellentétes természeti törvényt fedez
fel –, így elsősorban Szecsenov, a reflexológia első nagy kutatója, Darwin
fordítója, a botanikus Tyimirjazev, a fagocitákról híres Mecsnyikov vagy a kiváló
paleontológus Kovalevszkij testvérek és később Szevercov.
Magyarországon Rónay János Jácint (1814–1889) kezdte meg a
darwinizmus propagálását. A 48-as szabadságharc tábori lelkésze volt, bujdosni
kényszerült, Angliába emigrált: itt ismerkedett meg Darwin születőben levő
tanaival, s nyomban megkezdte ismeretterjesztő cikkeinek írását, amelyekből
már 1864-ben egy kötetnyi jelent meg Pesten Fajkeletkezés, az embernek helye
a természetben és régisége címen. Mint már a címből látszik: Rónay főként
három tudósnak a munkásságát ismertette: Darwinét, Huxley-ét és Lyell-ét.
Könyve alapos, gondos, természettudományos materializmustól áthatott kitűnő
munka, önálló kutatás nélkül. Vele egy időben Jánosi Ferenc tanár propagálta a
darwinizmust, Majd Margó Tivadar (1816–1896) budapesti állattanprofesszor
állt a mozgalom élére, nemcsak mint ismeretterjesztő, hanem a szövettan és
állatrendszertan területén mint önálló kutató. 1875-ben személyesen is felkereste
Darwint Downban. Az ő kezdeményezésére fordította Dapsy László A fajok
eredetét 1873–74-ben, Török Aurél és Entz Géza Az ember származását 1884-
ben, az utóbbihoz Margó részletes Darwin-életrajzot csatolt. A darwinizmus
magyar művelői közt legnevesebbek: a már említett Török Aurél antropológus, a
polihisztor Herman Ottó (1835–1914), a rovargyűjtő Bíró Lajos (1856–1931), a
botanikus Borbás Vince (1844–1905), a későbbi időkben a nagynevű
paleontológus Nopcsa Ferenc (1877–1933), az idegszövettani vizsgálatairól
híres Apáthy István (1863–1922), az anatómus Lenhossék Mihály (1863–1937);
az ismeretterjesztők közül Madzsar József, Doktor Sándor, Lambrecht Kálmán,
Fülöp Zsigmond, utóbbi 1912 és 1919 közt folyóiratot adott ki Darwin címen.
Amikor 1882-ben nagy világi és egyházi pompával a Westminster apátság
kápolnájában Herschel és Newton kriptái közt örök nyugalomra helyezik
Darwin tetemét, szemfedőjének szalagjait olyan tudósok viszik, mint Wallace,
Hooker, Huxley, Lubbock és az antidarwinista Argyll herceg, s utolsó útjára az
egész világ osztatlan nagyrabecsülése kíséri. Halála után nyomban kezdetét
veszi a marakodás szellemi hagyatéka fölött.
Az évtizedekig elhúzódó szenvedélyes vitának három alapvető szempontja
– a világnézeti, a természetfilozófiai és biológiai szempont – kuszán egymásba
fonódik. A világnézeti szempont lényegében a materialista–idealista ellentétre
redukálható, de hogy ez a redukció nem is olyan egyszerű, annak illusztrálására
említem, hogy a vitathatatlanul idealista neolamarckisták szerint a darwinista
mechanikus felfogás szükségszerűen a teológiába torkollik, s ezért utasítandó el.
A természetfilozófiai okoskodás azt vizsgálja, vajon beérheti-e a tudomány
pusztán mechanikus magyarázattal, vagy pedig valamilyen „vitalista” fejlesztő
erőt kényszerül fölvenni. Végre a biológiai vita akörül folyik, hogy a fejlődés
tényének kielégítő magyarázatát adja-e a természetes kiválasztódás, vagy pedig
más tényezőkhöz kell folyamodni, s mik legyenek ezek ?
Szó sem lehet arról, hogy ezt a széleskörű vitát részleteiben ismertessem,
csak a legfőbb áramlatokra utalok. Így már Darwin munkássága idején
„reformálta” tanait Moritz Wagner a „migrációs” elmélettel (1868), amely
szerint a fejlődést „az örök élet teremtő ereje” tartja fenn, éspedig nem a
természetes kiválasztódás, hanem a földrajzi elkülönülés, elszigetelődés útján.
Az elkülönült egyedek ugyanis ki vannak zárva a keresztezésből, s így a bennük
jelentkező apró különbségek utódaiknál állandósulnak. A német botanikusok
közül többen elfogadják a fejlődést, de elutasítják a szelekciót már Darwin
életében, így Kölliker az ugrásszerű fejlődést tanítja valamely belső fejlesztő
tényező hatására, körülményektől és kiválasztástól függetlenül, de végső fokon
fiziko-kémiai folyamat formájában. Karl Nägeli is „immanens” fejlesztőerőt
tételez fel, noha a fejlődés folyamatát mechanikus élettani jelenségnek tartja; az
átöröklést a nemzedékről nemzedékre átadódó „idioplazmával” magyarázza.
Hans Sachs teljesen elveti a mechanikus értelmezést, a fejlődést a szerves
anyagban eleve meglevő belső alakító ösztönnel magyarázza, amelyre csak
másodlagosan épül rá a szelekció hatása. Wilhelm Roux visszavezeti a darwini
szelekciós elvet a sejtekre, a sejtek „funkcionális alkalmazkodását”,
önszabályozását és öndifferenciálódását hirdetve neodarwinista irányzatot
teremt (1881-től). Közvetlenül Darwin halála után (1883) jelentkezik a magát
darwinistának valló másik neodarwinista: August Weismann, akinek „szóma-
plazma” elmélete szerint az egyéni szervezetnek és az azt érő hatásnak
semmiféle szerepe nem lehet az ivarsejt módosításában, minthogy ez úgy
helyezkedik el gazdájában, mint egy tőle lényegileg független tartályban.
Szelekció mégis van, éspedig „germinális szelekció”, vagyis a csírasejtek
„determinánsai” közt zajlik le a természetes kiválasztódás, mindenfajta külső
hatástól mentesen, valamiféle tökéletesedési hajlamtól irányítva. A szerzett
tulajdonságok átörökítését az ivarsejtek izoláltsága eleve lehetetlenné teszi. Ez a
magát „darwinistának” nevező irányzat a darwinizmus minden lényeges
elemével szöges ellentétben áll. Számos biológus vallja az orthogenetikus
(egyenes vonalú) fejlődést, amelynek egyik pregnáns képviselője Th. Eimer:
szelekció nincs, a faj valamilyen „kényszerítő erő” következtében kitart a
fejlődésnek egyszer megkezdett iránya mellett. Igen sokan fordulnak a
mechanikus magyarázat és a szelekciós elv ellen pusztán azért, mert a
természetben megnyilvánuló célszerűséget nem látják ezzel magyarázhatónak,
így Askenazy, G. Wolff, W. Haacke, M. Kassowitz, K. Goebel stb. A célszerűségi
elv nevében száll szembe a darwinizmussal a metafizikus Eduard von Hartmann
is, aki névtelenül már 1872-ben megkezdte antidarwinista munkáját, jobb
ügyhöz méltó buzgalommal űzte három évtizeden át. A „tudattalan teleologikus
panpneumatismusa” pszichés képességgel és céltudatossággal ruházza fel az
organikus anyagot, s így érhetően Hartmann lett a „nagy” filozófusa
mindazoknak, akik a Raoul Francé által oly helyesen „meglelkesítési tannak” és
oly helytelenül „neolamarckizmusnak” nevezett irány hívei.
A neolamarckizmus elnevezés alá foglalhatjuk a fejlődéstani irányok egész
sorát (pszichizmus, pszicho-lamarckizmus, vitalizmus, neovitalizmus), amelyek
árnyalati különbségekben eltérnek egymástól, de megegyeznek abban, hogy
több-kevesebb határozottsággal gondolkodást, ítélőképességet tulajdonítanak a
szerves anyagnak, és a célszerű fejlődést a sejtek tudatos működésének
tulajdonítják. Az áramlat a múlt század nyolcvanas éveiben kezdődött T.
Vignoli, F. Delpino, E. Hering, G. H. Müller, S. Buttler, G. Bunge és mások
műveivel, a századforduló idején aztán módfelett elhatalmasodott, és nemcsak a
laikusok, hanem a természetbúvárok közt is népszerű lett. Legnevesebb
képviselői: A. Pauly, R. Francé, A. Wagner, E. Cope, E. Dacqué, H. Driesch
stb. „Lamarckizmusnak” ezt az irányzatot azért nevezték, mert nem olvasták
Lamarck munkáit, és téves interpretálás folytán azt hitték Lamarckról, amit
Francé így fogalmaz meg: „Lamarck tana a gondolkodásnak azt az erőt
tulajdonítja, hogy testi hatást idézzen elő”. Hogy valójában Lamarck tana egy
nagyvonalú materialista biológiai szemlélet, amelyben szó sincs arról, amit a
„pszichisták” neki tulajdonítanak, azt Lamarck eredeti munkáinak ismerete
meggyőzően bizonyítja. A neolamarckisták azonban ezzel mit sem törődve,
Lamarck nevében vallják, hogy a fejlődést a szervezet immanens törekvése
valósítja meg, amely a „sejt-intelligencia” segítségével tudatosan törekszik a
célszerű alkalmazkodásra. Elméletük egyetlen ponton érintkezik a valódi
lamarckizmussal, nevezetesen a szükséglet fontosságának hangsúlyozásában; a
paleontológus Cope ezen kívül lamarckistának tekinthető annyiban, hogy
szerinte – és számos más paleontológus szerint – a működés formálja a szervet,
nem pedig a már kész szerv határozza meg a működést. Ettől eltekintve a
neolamarckizmus kimerül abban, hogy a materializmus és a mechanikus
szemlélet cáfolása érdekében élésen szembefordul a darwinizmus minden
tételével (s így akaratlanul a lamarckizmussal is) és a legszélsőségesebb hatást
tulajdonítja a szervezet aktivitásának, tudatosságának, célszerűségének,
szándékosságának, növények intelligenciájának, sejtek ítélőképességének stb.
Egyetlen érdemük, hogy a deizmustól többé-kevésbé elhatárolják magukat, és
hogy jobbára monisták, de vannak e zavaros korszaknak népszerű deista és
dualista természetfilozófusai is, például J. Reinke vagy K. C. Schneider.
Az eddig felsorolt természetbúvárok valamennyien elfogadták a származás
és fejlődés tényét, csupán a módjában nem értettek egyet. Meglepő módon a
századforduló idején volt néhány olyan biológus is, aki a fejlődés tényét is
kétségbe vonta, például Wigand, Fleischmann, Hensen, Dennert, sőt a legutóbbi,
időben is: a svéd Heribert-Nilsson. Azért különösen meglepő ez, mert Darwin
fellépése után rohamléptekkel fejlődött a biológia minden ága, és a fejlődéstani
bizonyítékoknak olyan tömegét szállította, amilyenről maga Darwin is alig
álmodott. Például E. Dubois megtalálta Jávában a majom és az ember közti
lénynek Haeckel által megjósolt maradványait, aztán világszerte annyi elő-
emberi és ősemberi maradványra bukkantak, hogy a fokozatos fejlődés hosszú
sorát lehet összeállítana belőlük, s a legmaradibb szellem sem kételkedhetik
többé az ember állati származásában és az ősember létezésében – különösen
miután szerszámainak, fegyvereinek, művészi alkotásainak, temetkezési
helyeinek, tűzhelyeinek stb. tömegét feltárva életmódjukat is elég megbízhatóan
rekonstruálták. Darwin csak a ma élő állatok és növények fejlettségi sorából
következtetett vissza a mai formák kialakulásának feltételezett történetére, azóta
ellenben számos állat feltételezett őseinek maradványát sikerült ténylegesen
kiásni, úgy hogy például a Paludina-csiga Neumayr által feltárt őseinek teljes
sorozata, vagy a mai egypatás lónak az ötujjú Eohippusig visszavezetett
fejlődési sora (Lull) minden feltevésnél világosabban bizonyítja a származás
tényét. Az „élő kövületek” száma is örvendetesen megszaporodott: Darwin az
átmeneti állatok közül még csak a kacsacsőrű emlőst ismerhette, azóta ennek
olyan vetélytársaira bukkantak, mint az afrikai partokon élő kúszógéb, amely hal
létére kint sétál a parton és a fákra is felmászik, vagy a bojtosúszós hal,
amelyből a kétéltűek, hüllők, madarak és emlősök származtak s így végső fokon
az emberek is, nem szólva az új-zélandi hidasgyíkról, az afrikai okapiról,
amelyek csak a legnevezetesebbek a ma már nagy számban ismert „hiányzó
láncszemek” közt. Az őslénytan messze túlemelkedett azon a fokon, amelyen
Cuvier vagy Owen idejében állott, amikor alig volt más, mint a csontváz-
maradványok rekonstrukciós művészete: ma a lágyrészek, mikroszkopikus
lények, növényi maradványok elemzése (amihez a mikroszkóp mellett a
röntgensugár is technikai segítséget nyújt) az őskor morfológiája mellett az
őskor biológiáját is egzakt kutatás tárgyává teszi. (Abel, Nopcsa.) Hozzásegített
ehhez az állatlélektan fejlődése is, Darwin nyomán először „romantikus”
irányba tolódva (Romanes, Forel, L. Morgan, v. Buttel-Reepen stb.), majd ennek
ellenhatásaként létrehozva azt az egzakt fiziológiás irányzatot, amely az állatok
értelmesnek mutatkozó célszerű viselkedése mögött felkutatja az egyszerű vagy
bonyolult élettani mechanizmust: tropizmust, taxist, reflexet, reflexláncot (Loeb,
Bohn, Bethe, Jennings, Lorenz, Uexküll, Thorndike, Koffka stb.) és a magasabb
rendű állatok pszichés viselkedésében is döntő szerepet játszó feltételes reflexet
(Pavlov). A századforduló idején nagy port vert föl – és méltán – a mendeli
örökléstan újrafelfedezése. Mendel még Darwin életében (1865) közölte azokat
a kísérleteit, amelyeket borsófajták keresztezésével hajtott végre, s a
kísérletekből levont következtetéseket. Műve akkor nem keltett föltűnést, annál
inkább 1900-ban, amikor de Vries, Correns és Tschermak-Seysenegg kiásták a
feledés homályából. Az örökléstan egy csapásra önálló tudományág lett, amely
kísérleti úton közelíti meg az átöröklés kérdésének egzakt materiális
magyarázatát. De Vries ugyanekkor közölte az Oenothera lamarckianán észlelt
megfigyelését, a faj ugrásszerű módosulását, és felállította a mutációs elméletet,
amely szerint a fajok időnként változékony periódusba kerülnek, és
ugrásszerűen új formákat hoznak létre. Az elmélet jelentős szerephez jutott a
fajfejlődés magyarázatában is, így a harmincas évek egyes paleontológusai –
mint Schindewolf vagy Beurlen – az apró változásokban elismerik a
körülmények és a használat-nemhasználat módosító szerepét, de az önálló
törzsek kialakulását átmeneti formák nélküli saltatióval (ugrással) magyarázzák.
Az a szenvedélyes vita, amit száz évvel ezelőtt Darwini tanítása váltott ki, a
múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben érte el csúcspontját, a
századforduló idején kiszélesedett és ellaposodott, s az első világháború idején
elült. Ebben az időszakban napirenden jelentek meg olyan munkák, amelyek a
darwinizmus csődjéről, végleges bukásáról, a materializmus „tudományos”
megdöntéséről számoltak be. De az elparentálás korai volt, Darwin tanítása – és
így Lamarck tanítása is – túlélte a megrázkódtatásokat. Ma nincs olyan számba
vehető természetbúvár, aki kételkednék a fajok fejlődésében és az ember
természetes származásában. Sok részletkérdés tisztázatlan még, de a fixizmus
linnéi tétele réges-rég megdőltnek tekinthető. A természetes kiválasztódás
(szelekció) elve vita tárgya ma is, egyedüli magyarázó elvnek nem tekinthető
(maga Darwin sem tekintette annak), létezését és biológiai hatását általában ma
inkább elfogadják, mint tagadják. Ugyanakkor nagyobb szerepet kapott a
Lamarck által jobban hangsúlyozott környezeti hatás. A neodarwinizmus
kilengéseitől megtisztított darwinizmus és a neolamarckizmus ferdítéseitől
megóvott lamarckizmus ma közelebb került egymáshoz, mint valaha volt.
Láttuk, hogy egyetlen lényeges különbség köztük a véletlen vagy a szükséglet
elfogadása. Egyúttal ez az a pont, ahol a származástan még adós a felelettel:
hogyan jönnek létre a változatok? A legújabb kor biológiája azt sejteti, hogy a
származástani vonatkozásban is egyre meglepőbb eredményeket hozó biokémiai
kutatás és Pavlov reflextana fogja megadni e kérdésre a választ: a feltételes
reflexek szükségszerű kialakulásával hidalva át a véletlen és a szükséglet közti
látszólagos szakadékot.
Időrendi tájékoztató

1200–1300 Aquinói Tamás, Rog. Bacon, Dante, Giotto

1400–1500 Cusanus, Leonardo da Vinci, Gutenberg, Kolumbusz
1540-től Kopernikusz, Vesalius, Agricola, Gesner, Cesalpino
1616 Galilei első pöre
1628 Harvey: vérkeringés
1644 Angol forradalom, Descartes
1651 Harvey: Ex ovo omnia. Hobbes: Leviathan
1661 Malpighi: hajszálerek, vérsejtek. Leeuwenhoek
1667 Hooker: Micrographia
1668 Redi: ősnemzés cáfolata
1669 Swammerdam: metamorfózis
1675 Malpighi: Anatoma plantarum
1687 Newton: Principia
1690 Locke: Az emberi értelemről
1694 Tournefort: Botanika elemei. Camerarius: Növények neme
1700 Royal Society fénykora. Leibniz: berlini Akadémia
1707 Linné, Buffon születése
1716 Leibniz halála
1735 Linné: Systema Naturae
1744 Trembley: polip
1745 Lamettrie: A lélek természetrajza. Maupertuis: Vénus physique
1746 Lamarck születése
1748 Montesquieu: Törvények szelleme. Lamettrie: Embergép
1749-től Buffon: Természethistória
1750 Rousseau: I. értekezés
1751-től Enciklopédia
1751 Linné: Phil. botanica. Maupertuis: Syst. Nat.
1752 Haller: irritbilitás
1754 Rousseau az egyenlőtlenségről. Voltaire: Akakia
1754 Condillac az érzékelésről
1759 Wolff: epigenezis. Jussieu: természetes rend
1761 Koelreuter: növények szaporodása. Duchesne: mutáció
1762 Rousseau: Társadalmi szerződés
1764 Bonnet: Természet vizsgálata
1765 Lomonoszov halála
1769 Cuvier, Humboldt születése
1770 Holbach: A természet rendszere
1778 Lamarck: Franciaország növényvilága
1780 Blumenbach: A természetrajz kézikönyve
1781 Kant: A tiszta ész kritikája
1784 Goethe: állközépcsont fölfedezése
1789 Francia forradalom. Lavoisier: az anyag megmaradása
1793 Sprengel: a megtermékenyítés titka
1794 Erasmus Darwin: Zoonomia
1800 Lamarck: előadások a transzformálódásról
1800 Cuvier: Összehasonlító anatómia
1802 Treviranus: Biológia
1809 Lamarck: Philosophie zoologique. Darwin születése
1811 Cuvier: őslénytan, katasztrófa-elmélet
1815 Lamarck: A gerinctelenek természetrajza.
1827 Baer: petesejt
1828 Wöhler: karbamid-szintézis
1829 Lamarck halála
1830 Párizsi forradalom, Cuvier-Geoffroy vita
1831 Lyell: A geológia elemei. Darwin földkörüli útra indul
1834-től Joh. Müller: Élettan kézikönyve. R. Mayer: az energia átalakulása
1838–1839 Schleiden-Schwann: sejtelmélet
1842 Chambers: A teremtés nyomai
1848 Du Bois-Reymond a vitalizmus ellen
1849 Pavlov születése
1852 Cl. Bernard: kísérleti fiziológia, determinizmus
1854 C. Vogt: Babona és tudomány
1855 Spencer: alkalmasabb megmaradásának elve
1856 Neandervölgyi ősember. Az őslénytan föllendülése
1857 Pasteur: fermentáció
1858 Virchow: cellulár-pathológia
1859 Darwin: A fajok eredete
1861 Archaeopteryx
1863 Huxley: Az ember helye a természetben
1865 Mendel örökléstani kísérlete
1866 Haeckel: Generelle Morphologie
1867 Marx: A tőke
1868 Crô-magnoni ősember. Altamira. Darvin: domesztikáció
1871 Darwin: Az ember származása
1878 Engels: Anti-Dühring
1880 A darwinizmus diadala
1882 Darwin halála
1883 Weismann: csíra-plazma elmélet
1890 Harc a darwinizmus körül
1900 A mendeli örökléstan újrafelfedezése
1901 de Vries: mutáció
1904 Pavlov: feltételes reflexek, Nobel-díj
 Az 1961 óta közreadott magyar nyelvű Darwin-irodalomból
Toldalék Benedek István 1961-ben megjelent írásához
Összeállította: Gazda István

1961

Charles Darwin: Az ember származása és a nemi kiválasztás. Ford.: Katona

Katalin, bev.: Malán Mihály, jegyz. és ell. Malán Mihály, Loksa Imre, az
életrajz-lexikont Benkő Gyula és Boros István készítette. Bp., 1961. Gondolat.
895 p.

1962

Eberhard Hilscher: Tűzföld, hahó! Mr. Darwin felfedezése. Ford.: Tarr László.
Bp., 1962. Kossuth Kiadó. 246 p.

1963

Charles Darwin: Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése. Ford.: Pusztai

János. Bp., 1963. Gondolat. 292 p., 7 t.

1971

A darwini gondolat. Szemelvények. Vál, jegyz, utószó: Szabó T. E. Attila.

Bukarest, 1971. Kriterion. 203 p., 2 t.

1973

Charles Darwin: A fajok eredete. Ford.: Mikes Lajos, Prokop Gabriella. A

jegyzeteket írta: Boros István. Bp., 1973. Magyar Helikon – Európa. 749 p.

1974

Vámos Magda: Így élt Darwin. Bp., 1974. Móra. 210 p. (2. kiad.: 1981.)
 1982

Kiszely György: Darwin és a humánbiológia. Bp., 1982. TIT. 32 p.

Géczy Barnabás: Lamarck és Darwin. Bp., 1982. Magvető. 170 p.

1993

Anna Sproule: Charles Darwin. Az evolúciós elmélet. Ford.: Magyarics Tamás.

Bp., 1993. Talentum. 63 p.

1994

Steve Parker: Charles Darwin és az evolúció. Ford.: Endreffy Kata. Bp., 1994.
Magvető. 32 p.

1996

Charles Darwin: Egy természettudós utazása a Föld körül. Ford.: Fülöp

Zsigmond. Az előszót és a jegyzeteket írta: Both Mária, Csorba F. László. Bp.,
1996. Kossuth. 191 p. (Az 1913-as fordítás bővített újrakiadása)

1998

Daniel C. Dennett: Darwin veszélyes ideája. Ford.: Kampis György, Kavetczky

Péter. Bp., 1998. Typotex. 606 p. (2. kiad.: 2008, 3. kiad.: 2010.)

2000

Charles Darwin: A fajok eredete természetes kiválasztás útján. Ford. és az

előszót írta: Kampis György. Bp., 2000. Tpypotex. XLIII, 449 p. (2. jav. kiad.:
2003, további kiad.: 2005, 2006, 2009.)

2002

Michael J. Behe: Darwin fekete doboza. Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása.

Ford.: Székács András. Bp., 2002. Harmat. 362 p.
Reinhard Junker: Jézus, Darwin és a teremtés. Miért fontos a keresztyének
számára az eredet kérdése? Bp., 2002. Evangéliumi Kiadó. 32 p.

2003

Steve Jones: Darwin szelleme. A fajok eredete – mai változatban. Ford.: Gyárfás
Vera, Orosz István. Bp., 2003. Typotex. 431 p.

2005

Rolf Wollmann: Darwin nyomában. Ford.: Miklódy Dóra. Bp., 2005. Magyar
Könyvklub. 165 p.

Jonathan Miller, Borin Van Loon: Darwin és az evolúció másképp. Ford.:

Szakács Gergely. Bp., 2005. Edge 2000. 180 p.

2006

Tokics Imre: Teremtés vagy Darwin? Bp., 2006. Élet és Egészség Könyvkiadó.
79 p.

2008

Szentpétery Péter: Omnia sunt facta per ipsum. Darwin hatása a teremtéshitre –
teológiai és emberi kérdések. Bp., 2008. Magánkiadás. 550 p, 18 t.

2009

Charles Darwin: Egy természettudós utazásai. David Quammem előszavával.

Ford.: Fülöp Zsigmond. Bp., 2009. Geographia. 479 p. (Az 1913-as fordítás
bővített újrakiadása)

A. J. Wood, Clint Twist: Charles Darwin és a Beagle kalandos útja. Ford.: Acsai
Roland. Bp., 2009. Egmont. 28 p.
 2010

Szabó Péter, Sütő Csaba András (szerk.): 200 éve született Charles Darwin.
1809–2009. Győr, 2010. NyME Apáczai Csere János Kar. 238 p.

Pléh Csaba, Bereczkei Tamás (szerk.): Darwin öröksége és időszerűsége a

pszichológiában. Bp., 2010. Akadémiai Kiadó. 182 p.

2011

Charles Darwin: A fajok eredete. Ford.: Mikes Lajos. Bp., 2011.

Fapadoskönyvek.hu. 1–3. köt. 341, 325, 302 p. Reprint kiadás. (Az 1911-es
kiadás utánnyomása)