MAROS EDIT

Hűvösvölgyi suli
6.

Studium Plusz Kiadó

Budapest
 ©Maros Edit, 2015

Borítóterv:
Popovics Ferenc
Borítóképek:
© www.shutterstock.com
 1. fejezet

Akkor most
mi is van?…

Ha az élet egy film lenne, akkor én most boldog,

bimbódzó szerelemben leledzenék a fiúval, akitől
régebben tartottam, és akiről csak nemrég tudtam meg,
hogy tök jó fej. Meg művészlélek. Meg különc. Meg
segítőkész. Meg valami egészen megmagyarázhatatlan
módon helyes. Mondhatnám úgy is, vonzó. Juj.
De az élet sajnos – vagy nem sajnos – nem egy film,
hanem egy marhára bonyolult izé, ami eltökélte, hogy
engem mindig – de tényleg mindig! – megszívat.
Az történt ugyanis, hogy miután Karesz eljött velem
új mobilt venni (a régi Halmai hátán landolt…), majd
hazakísért a szállingózó hóesésben (ami amúgy full
romantikus volt…), éjszaka pedig küldött egy SMS-t,
amiben másnapra kvázi randira hívott (eszmecserélős
hócsatára ), és amitől izgatottságomban csak
meglehetősen zaklatottan bírtam aludni, szóval
mindezek után szombat reggelre úgy megfájdult a
torkom, mint szerintem még soha. És olyan magas
lázam is lett, mint még soha, mert anya, mikor
megérintette a homlokomat, még egy cifra káromkodást
is kiengedett a száján meglepetésében. Ez egyébként, a
helyzettől eltekintve, még vicces is volt. 
 Lényeg a lényeg, a hőmérő a lábméretemet (38 ) is
meghaladó nagyságú számot mutatott, anya pedig ezzel
párhuzamosan egy fityiszt, mikor közöltem vele, hogy
márpedig én hógolyózni megyek pár óra múlva, és
punktum. (Bármit is jelentsen ez az amúgy elég hülye
szó…)
Közel tizenhét évesen, mondjuk, kicsit röhejes az
embernek az anyukájával vitatkozni azon, hogy betegen
ésszerű-e az ilyen havazós program, de ez akkor
cseppet sem érdekelt. Szabályosan bepánikoltam attól,
hogy nem mehetek el Karesszal randizni. Ööö… izé…
vagyis hógolyózni.
Merthogy anyának persze nem mertem bevallani,
hogy miről van szó pontosan. Zagyváltam egy sort arról,
hogy páran az osztályból megdumáltuk ezt a
hógolyózást, mire anya csak legyintett, hogy az még
nem a világ vége, ha kihagyom. Már épp azon voltam,
hogy bevallom az igazat, de aztán egy aszpirin
kíséretében a vallomást is lenyeltem, mert tutira nem
úsztam volna meg a prédikációt Karesz balhésságáról
meg anya ezzel kapcsolatos félelmeiről, ehhez viszont
totál semmi kedvem nem volt. És különben is, még én
magam sem tudom, mi is ez az izé Karesszal. Akar-e
tőlem valamit, és egyáltalán, én akarok-e tőle valamit.
És mivel elhatároztam, hogy kivételesen nem agyalom
túl a dolgot (aha… mintha ez elhatározás kérdése
lenne…), nem is akartam belemenni a részletekbe.
Így nem maradt más, mint küldeni Karesznak egy
SMS-t (a telefonálás a telefonparám miatt eleve
esélytelen opciónak bizonyult), és lemondani a találkát.
Előkaptam a vadiúj (egynapos ) mobilomat, és
bűvöltem a kijelzőt.
Fogalmam sem volt róla, hogy mit írjak. Egy
többoldalas cikket a suliújságba bármikor kirázok
kisujjból, de egy nyamvadt SMS meghaladja a
képességeimet. Király…
Az sem segített a dolgon, hogy ezt az
érintőképernyős témát még nem annyira vágom,
mondhatnám, tök béna vagyok hozzá. Így aztán, mikor
hosszas töprengés után végre elkezdtem írni (a mondat
végéig nem pillantva az üzenetmezőre, mivel annyira
bűvöltem a betűket tartalmazó felületet…):
„Sajnos lebetegedtem, el kell napolnunk az eszme-
cserélős hócsatát", ez lett belőle: „Dajmos lwbwtef-
wsten, wl kekk mapolmunk az estmexsetelos ehov-
sazat".
De most komolyan! Kinek vannak annyira vékonyka
ujjai, hogy elférnek ezeken az apró kis kockákon?! (És
vajon, amikor éjszaka válaszoltam Karesznak, mégis mi
a fenét küldhettem el neki…?!?)
Egy mozdulattal kitöröltem az egészet (ha így
küldöm el, Karesz még azelőtt kiszeret belőlem, hogy
belém szeretne… ki akarna egy olyan csajjal járni, aki a
Halotti beszéd ómagyar nyelvén írogatja az SMS-eit,
nem igaz?), majd valahogy belekeveredtem a
szimbólumok mappába, vagy mibe.
A régi telómban nem voltak előre gyártott smiley-k
(legalábbis azt hiszem… én sosem találkoztam velük, az
biztos), itt viszont volt mosolygós smiley, integetős
smiley, dühös smiley, csodálkozó smiley, sőt még
hányós smiley is. Ez utóbbi marhára tetszett, így vagy
háromszor is rányomtam, hogy jót röhöghessek rajta
(tudom, olcsó poén, de néha az ilyesmik is viccesek,
különösen torokgyuszi idején…), aztán nyomtam egy
entert, hogy az új sort telerakhassam kacsintós smiley-
val. (Addig sem kell azon agyalnom, mit írjak Karesznak,
ami laza, nem rámenős, nehogy kiérezze, mennyire
kétségbe vagyok esve az elmaradt randi miatt. De nem
is túl semmilyen, nehogy azt higgye, egyáltalán nem is
akartam vele hógolyózni, és az egész betegség egy nagy
kamu. Na ugye, hogy bonyolult az ügy?!)
Csakhogy az új sor helyett eltűntek a hányós
fejecskék is, és… basszus! Egyenesen Karesz mobiljának
a kijelzőjén landoltak!!! Legalábbis erre következtettem
az „üzenet elküldve" láttán, ami egyszeriben ott villogott
a szemem előtt.
Banyek, most mit fog rólam gondolni?
Viszonylag hamar kiderült, hogy mit gondol. Azt,
hogy benyaltam valami gyomorrontást, amit ilyen költői
módon közlök vele, ugyanis röpke két perc alatt jött a
tömör, lényegre szorítkozó válasz:
„Jobbulást!"
Semmi kérdezősködés, semmi érdeklődés afelől,
hogy akkor ez a randinkra, akarom mondani, a
hócsatánkra vonatkozóan mit jelent. A fiúk tényleg mind
ennyire szűkszavúak – és bármennyire is logikátlan, de
szűkszavúságukban bonyolultak??
Mivel a torkom tényleg nagyon fájt, és az aszpirin
ellenére a fejem is sajgott, úgy döntöttem, inkább
próbálok szunyálni egyet, mintsem azon rágódjak, mit
gondol rólam Karesz. Kitalálni úgysem fogom, akkor
meg minek gyötrődjek rajta? Ha már ennyire hülye
voltam, hogy elküldtem neki három hányós smiley-t…
áááá, hagyjuk! Magamra rántottam a paplanomat,
bevackoltam magam a fal mellé – amúgy tök kényelmes
az új ágyam!  –, és…
…aludtam egészen délután 5-ig. Az első mozdulatom
az volt, hogy megtapogattam a homlokom, meleg-e
még. A második mozdulatommal pedig csalódottan
visszahanyatlottam a párnámra (ahh…), mert a
homlokom még mindig tüzelt, a fejem és a torkom
baromira fájt, és az új mobilomra azóta sem érkezett se
SMS, se hívás, se semmi.
– Bejöhetek? – dugta be a fejét az ajtón Nóri.
 – Gyere – mondtam, pontosabban lihegtem, mert
hang nem sok jött ki belőlem.
– Átaludtad a napot! – ült le mosolyogva az ágyam
szélére. Olyan gyengéd volt a hangja, amilyet tényleg
csak az ilyen rázós szituációkra tartogat. Na, ebből
értettem meg végleg, hogy én most tényleg bazira beteg
vagyok, nem csak úgy kicsit.
– Fájsz még?
– Aha – bólogattam, és nyomatékul megtapogattam
a torkom.
– Azért marha mázlista vagy!
– Te ezt mázlinak nevezed?
– Naná! Megúszod a holnapi fizikadogát!
Alapesetben ennek persze örülnöm kellett volna, és a
fizikadogát tényleg nem sajnáltam, de mindez azt is
jelentette, hogy hétfőn sem találkozom Karesszal, és
még az is lehet, hogy ez az izé egész hétre az ágyba
parancsol.
– Na, ne vágj ilyen képet, mert megijedek tőled! –
böködött meg Nóri, aztán gyorsan a hónom alá dugta a
hőmérőt, mert az érintésével azt is kénytelen volt
megállapítani, hogy még mindig lázas vagyok. –
Megígérem, értesítelek majd mindenről! Legalább lesz
időd a suliújság első igazi számán agyalni! Hm? És
tudod, mit? Elmesélem neked a Sün Balázst!
Ezen muszáj volt nevetnem, ugyanis anya mindig ezt
mesélte nekünk kiskorunkban, ha betegek voltunk.
Elmondattuk vele egymás után akár tizenötször is, ő
pedig fáradhatatlanul ismételte a már általunk is kívülről
fújt sorokat, csak hogy elterelje a figyelmet a
fájdalomról. Egészen meghatódtam, hogy a tesóm most
így próbált felvidítani. Hát nem tök kedves tőle?!
Már nagyjából harmadszorra kezdett bele a küszöbre
kiszorult kis süni meséjébe, amikor valahol a második
versszak környékén megkérdezte:
 – Oké, hogy tök szép az új telód, meg minden, de
úgy szorongatod és bámulod, mintha szerelmes lennél
belé. Hívást vársz, vagy mi van?
– Ööö… megírtam Timinek, hogy lebetegedtem, és…
várom a válaszát… igen.
– Vagy úgy… – méregetett Nóri, és tutira azon
gondolkodott közben, elhiggye-e mindezt.
Oké, nem volt szép tőlem, hogy kamuztam, de
egyszerűen nem tudtam volna neki bevallani az igazat a
Karesz-ügyről – ami még csak nem is ügy, mert
tulajdonképpen semmi konkrét, csak egy kis
fellángolás…reménykedés?…érzésfoszlány?…agymenés?
… ki tudja, mi…
És mivel a telóm a nyolcadik Sün Balázs végére sem
nyikkant meg, kénytelen voltam elfogadni a helyzetet:
ez a nap hócsatamentesen, betegen és egy bazi nagy
kérdőjellel zárul, miszerint most mégis mi a fene van
Karesz és köztem?!?!???…
 2. fejezet

Tavasz tél közepén

A kérdőjelre másnap sem érkezett megnyugtató
feloldozás.
Én suli helyett a háziorvost látogattam meg,
pontosabban ő engem (ha a hegy nem megy
Mohamedhez… ), ugyanis anya úgy döntött, inkább
kihívja, közel harminckilenc fokos lázzal ne császkáljak a
latyakban. (Igen, a pénteki havazás nyomán keletkező
hótömeg hétfő reggelre undorító latyakká változott. Ez is
olyan igazságtalanság! És micsoda allegóriája az én
szerelmi (?) életemnek: belelkesülök, fellángolok,
reménykedem, aztán repdesek a boldogságtól – majd
hipp-hopp elolvad, latyakká változik minden, amit
beleképzeltem az egészbe. Brrrr!!)
A doki megállapította, hogy már megint a torkom
gyulladt be (mintha erre magamtól nem jöttem volna
rá…), felírt valami rettentően keserű (és rettentően nagy
méretű… jaj!!) bogyót, kiírt egész hétre (!!!), és szigorú
ágynyugalmat rendelt el számomra. Na, nem mintha
kedvem lett volna bármi egyébhez, mert a fejem még
mindig rémesen fájt. Mivel Nórinak énekórája volt
Bodóval (tehát ezúttal klasszikus vonalon fejlesztette
magát), még délután is egyedül fetrengtem otthon, nulla
hírrel, mert kivételesen Timinek is dolga akadt (vásárolni
mentek az anyukájával, ugyanis kijelentette, hogy
„nincs egy rongya, amit felvegyen…”), így aztán nem ért
rá velem diskurálni telefonon.
Eszembe jutott, hogy írok Lillának. Vele úgyis egy
ilyen torokfájós sztori közben ismerkedtem össze. 
 Helyeseltem, és közben kénytelen voltam bevallani
magamnak, hogy én is ugyanezt csinálom, csak éppen
az én esetemben nem jelenthető ki egyértelműen, hogy
ez normális. Hiszen Lilla és Jácint járnak (ha ezt egy bő
éve mondja nekem valaki, körberöhögöm…), Karesz és
én pedig… jah, mi is járunk: egy osztályba. Ennyi.
Slussz-passz. Vagy mi.
Lillával még ecseteltük kicsit a „tök tavasz van tél
közepén"-témát, vagyis hogy mennyire szerelmes
Jácintba , aztán elbúcsúztunk, mert ő ment tanulni
(igazságtalanság, hogy akkor sincs szünet még a
magántanulóknak sem, ha épp szerelmesek, nem??), én
pedig mentem vissza fájni. 
Mikor Nóri végre beállított, szabályosan berendeltem
őt magam mellé a szobámba, hogy meséljen el mindent,
ami odabent történt. Mintha nem egy napot hiányoztam
volna, hanem legalább egy hónapot. Szegény nem is
értette, miért érdekel részletesen, kivel mit beszélgetett,
és ha valakit kihagyott, miért kérdezek rá ötször, hogy
„de tényleg nem váltottatok egy szót sem??" Mivel
minden próbálkozásom ellenére sem hozta szóba
Kareszt, kénytelen voltam egyenesen kibökni:
– Na és Karesz?
– Mi van vele?
– Én is ezt kérdezem. Mi van vele?
– Honnan tudjam? Vele nem szoktam dumálni
máskor sem.
– Aha – dünnyögtem, és már kezdtem volna lélekben
összeomlani, mikor Nóri, mintegy tök mellékesen,
kinyögte:
– Ja, amikor mondtam Komlósnak, hogy
torokgyuszid van, mintha azt mondta volna, hogy azt
hitte, a hasaddal van gond. Nem is értettem.
De én értettem, és muszáj volt röhögnöm, amit
viszont Nóri nem tudott hova tenni.
– Beszéltél vele? Vagy mi ez az egész?…
– Ja, nem… – kaptam észbe a röhögés közepette,
nehogy lebukjak, és vallanom kelljen Nórinak – …csak
pénteken, a telós boltból hazafelé toltunk egy gyrost, és
a gyorsbüfé elég furán nézett ki… és Karesz még meg is
jegyezte, hogy reméli, nem nyalunk be valami
gyomorizét… tudod…
– Vagy úgy… – méregetett Nóri, aztán megvonta a
vállát. – Na, ha úgy érzed, nem vagy kíváncsi Peti
cipőfűzőjének a színére is, akkor én most mennék, mert
holnapra meg kell írni egy esszét. Tímár nagyon
belekezdett ebbe az érettségire felkészítő üzemmódba.
És míg Nóri átment a szobájába fogalmazni, én
magamhoz szorítottam a telefonomat, és
megállapítottam magamban, hogy amit Lillának írtam az
imént, az nem állja meg a helyét teljesen: igenis létezik
olyan, hogy kicsit szerelmesnek lenni. Azt hiszem, ez az
az állapot, amikor csak bizsergést érzel valaki iránt, ami
hirtelen jön, a semmiből. Nem számítasz rá, nem várod,
de nem is akarsz ellenkezni, mert jó ez a bizsergés. Jó
rágondolni, jó elképzelni, hogy talán ő is lát benned
valamit… valami többet… mást, mint azelőtt… De mindez
messze van a bizonyosságtól. Csak egy kis szikra, ami
még nem gyújt lángot, egyelőre csendben várakozik a
sorsára: megnő vagy kialszik.
Az én kis szikrám tehát befészkelte magát a szívem
tájékára, én pedig megnyugodtam abban a gondolatban,
hogy ez így pont megfelelő. Egyelőre. Jobb kicsit
szerelmesnek lenni, mint egyáltalán nem lenni
szerelmesnek. Jobb az, ha valaki miatt szívesen kelsz ki
az ágyból reggelente (különösen télen, amikor amúgy
semmihez nincs kedved, pláne a sulihoz… így legalább
van értelme bemenni ), szívesen veszel fel olyan
ruhát, amiben csinosnak érzed magad, ha a sminket is
olyan lelkesedéssel kened fel a képedre, hogy talán attól
lát szebbnek az illető… szóval jobb úgy létezni, hogy
reménykedsz és körbevesz a bizsergő izgalom, mintha
tök szürkén lézengenél a nagyvilágban, senki nem
érdekelne, és senkit nem érdekelnél. Közel tizenhét
évesen legalábbis mindenképpen.
És azt hiszem, ez volt az a pont, amikor végleg
kigyógyultam Attilából és a szakításból is. Elfogadtam,
hogy egy fejezet lezárult, és nyitott vagyok valami újra.
És, bár ezt akkor még nem tudtam, ez volt az a pont,
ami úgy mellesleg egy egész érzelmi zűrzavart,
mondhatnám, lavinát indított el bennem. A végére
teljesen megkattantam…
De most még csak ennyit jegyeztem fel a csupán a
fejemben létező naplómba:

Január 26.:
Új korszak kezdete A Szerelmi életemben.
A szerelmem tárgya: Karesz
A szerelmem foka:
 3. fejezet

Bőrfeszesítés
Dóri-módra

Ez a bizonyos „valami új" egyelőre a betegségemnek

köszönhetően megrekedt az álmodozás szintjén, amiben
amúgy elég jó vagyok, így aztán gondolatban
természetesen jóval előrébb jártam már a kapcsolatunk
tekintetében (valahol a közös unokáink környékén),
mint a valóságos pár beszélgetés és randimeghívás –
már ha egyáltalán ez az volt, és nem csak egy kis baráti
hógolyózásra invitálás. Ugye…
A kis saját szövésű tündérmesémet leszámítva
viszont kezdtem rettentően unatkozni. Csütörtök estére
odáig jutottam, hogy szegény Nórinak nonstop a
sarkában loholtam, annyira vágytam egy kis társaságra
az egész napos magány után. De tényleg! Az ember
lánya nem is képzelné, hogy a suli az összes negatívuma
(tanulás, dolgozatok, HALMAI…) ellenére egész jó hely,
mert legalább vannak történések, és nem ugyanazt a
négy falat bámulod szüntelen.
– Most komolyan, a fürdőszobába is követni akarsz?
– mordult rám Nóri, mikor a slampos Mackó Bandimban
(betegség esetén tökéletes otthoni viselet)
nekitámaszkodtam a mosdóajtónak.
– Nem megyek be, ígérem, de innen nézhetem, amit
csinálsz?
 – Felőlem… bár eskü, nem értem, mi ütött beléd!
– Társasághiányom van! Négy, pontosabban a
hétvégét is beleszámítva hat napja itthon gubbasztok!
– De legalább már jobban festesz! A lázad is elmúlt,
nem?
– Ma már nem volt, szerencsére. Holnap akár
mehetnék is suliba…
– Te megbuggyantál! Miért akarnál suliba menni, ha
igazoltan lehetsz távol?
– Csak… – válaszoltam kurtán, aztán gyorsan témát
váltottam. Annál is inkább, mert tényleg érdekelt, mi a
fenét mázol Nóri a képére. – Ebből mi lesz?
– Maszk – felelte Nóri, miközben egy kis tubusból
valami zselészerű izét masszírozott a bőrébe.
– Vagy úgy. Jelmezbál lesz?
– Hülye. Bőrfeszesítő maszk. Tudod, arcápolás…
– Úgy érzed, löttyedt a fejed? – vihogtam, mert én
már csak ilyen vagyok: nem értek a szépítészeti
dolgokhoz, de legalább fel tudom fogni mindezt
ironikusan. Nóri már kevésbé találta viccesnek a
megjegyzésemet, mert először hozzám vágta a…
fogkeféjét (??), aztán becsapta az orrom előtt a
fürdőszobaajtót. Ennyiben maradtunk.
Másnap, „lakásfogságom" utolsó napján már
olyannyira untam a saját szobámat, hogy délután
átheveredtem Nóriéba. Egy darabig olvastam, aztán
csak döglődtem az ágyán, nézegettem a falon az
együtteses plakátjait (minden egyes fellépésük
szórólapját is kifüggeszti a falára…), megvizslattam a
Levivel közös sztárfotójukat, amit az asztala közepén
tárol (Levi még mindig elég jóképű, meg kell hagyni, és
Nórinak is jól állnak a szőkített tincsek), majd
közvetlenül a fotó mellett észrevettem a kis rózsaszín
tubust, amiből előző este azt a zselés vackot az arcára
mázolta. „Bőrfeszesítő maszk".
 Kutya legyek, ha értem, egy tizenhét évesnek mi
szüksége van bőrfeszesítésre, de Nóri biztos tudja, ő –
velem ellentétben – ért ezekhez a dolgokhoz, szóval…
…igen, odáig jutottam nagy unalmamban, hogy úgy
döntöttem, kipróbálom Nóri csodakencéjét. Amúgy is
készülődött a homlokom bal szegletében egy kisebb
szarv, hátha ez a trutyi képes jobb belátásra bírni,
mielőtt még utat törne magának.
Kiballagtam a fürdőbe, felmázoltam a zselét, és
örömmel konstatáltam, hogy átlátszó, vagyis még
véletlenül sem történhet meg velem olyasmi, mint anno,
mikor a pakolással a fejemen nyitottam ajtót a
pizzafutárnak.
Még három perc elteltével sem látszott, hogy az
arcomra kentem volna, így aztán nyugodtan ballagtam
vissza Nóri szobájába olvasni. (A betegség egyetlen
pozitívuma, hogy jut idő ilyesmire.) Annyira
belemerültem a fejezetbe, hogy mindenképp a végére
akartam érni, így aztán tíz perc után sem siettem
lemosni a maszkomat, avagy „lehúzni", ahogy a tubuson
javasolták. Különben is, pár extra perc nem árthat, sőt
hátha nagyobb eséllyel száll szembe a szarvammal.
Két oldal volt hátra a fejezetből, mikor csengettek.
Átgondoltam a lehetőségeket:
1. Nórinak van kulcsa. Ráadásul ma randiznak
Levivel, úgyhogy ő tutira nem állítana haza fél
háromkor.
2. Anyának is van kulcsa. És ma lapzártázik, úgyhogy
ő sem lehet.
3. Henriknek még nincs kulcsa (bár ki tudja, ez az
eljegyzés dolog mi újat fog hozni…), de ő sem jön
bejelentés nélkül, pláne nem ilyenkor, mert dolgozik.
4. A pizzafutár. Nem rendeltem pizzát, tehát ha csak
nem ismétlődik meg a zombis sztori… nem, erre az esély
0%-nál is kisebb, így kizárom. (Hm… Ki is mondta
egyszer, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a
kutyaszarba belelépni? Ja! Rinci… És ő egy bölcs fazon,
mint tudjuk!)
5. A postás. Vagy a szomszéd. Akármelyik is,
gyorsan lerázom, és jövök vissza olvasni. A maszk
maradhat, hiszen átlátszó, így láthatatlan. Mármint a
maszk, nem a fejemet teszi azzá. Legalábbis remélem,
mert úgy elég ijesztő lennék.
A saját – oké, tudom, gagyi – ötletemtől kuncogva
nyitottam ajtót, aztán szó szerint az arcomra fagyott a
mosoly. Két okból is:
A küszöbön ugyanis Karesz állt, vállán a hátizsákja,
fején a múlt péntekről ismerős sapka.
Az én fejemen pedig döbbenet, és… a maszk!
Oké, hogy átlátszó, meg minden, na de akkor is! Épp
az elmúlt heti merész álmaim netovábbja áll a küszöbön,
én meg Mackó Bandiban, ráadásul egy ránctalanító
trutyival a képemen nyitok ajtót. Ez több mint ultragáz!
Ez durvább, mint a pizzafutáros sztori! Ez…
– Beengedsz? – kérdezte Karesz amúgy halál lazán,
ahogy ő szokta.
– Persze, bocs… gyere – intettem, és magamban
feltettem neki vagy ezer kérdést (mint például: Hogy
kerülsz te ide? Miért nem hívtál fel egyszer sem? Esetleg
egy nyamvadt SMS? Legalább arról, hogy most
idejössz… akkor lett volna lehetőségem normálisabban
kinézni…), amiből persze egyet sem mertem kimondani
hangosan.
– Elhoztam a házikat – dobta le a táskáját az
előszobában, hogy ki tudjon bújni a kabátjából.
– Ez… ez igazán kedves tőled – túrtam bele zavartan
a hajamba. Kár volt, ugyanis most már az is bevillant,
hogy mikor legutóbb álltam a tükör előtt, hogy
felkenjem a zselét az arcomra, az amúgy már eléggé
viseltes (itthonra minek hajat mosni?…) hajamat egy
fejpánttal nyaltam hátra, hogy ne kenjem össze a
zselével. Csúcs szuperül néztem ki, de komolyan!
– Tudom, hogy Nóri is kéznél van a leckék
tekintetében, de muszáj volt egyenlítenem – nézett a
szemembe, nekem meg (tök ciki) nem esett le, mire
gondol. – Mondjuk, még így is adósod vagyok, mert itt
nálatok nem kell nyolc emeletet mászni – folytatta,
amiből végre rájöttem, mire célzott az egyenlítésnél. Az
emlék, mármint hogy a liftparám miatt gyalog mentem
fel hozzájuk a nyolcadikra, megmosolyogtatott, de ilyen
fájdalmasan sem mosolyogtam még soha. Úgy éreztem,
mintha szétszakadna az arcom. A maszk ugyanis
frankón rászáradt a bőrömre, és csípett, mint a rosseb,
ahogy a mosolytól megmozdultak az arcizmaim. Hirtelen
odakaptam, és úgy éreztem, mintha a saját öreganyám
arcát érintettem volna meg. Bakker! Lehetséges, hogy
ez a bőrfeszesítő izé tizenöt perc alatt kilencvenévessé
aszalta a képem?! Ha úgy is nézek ki, mint amilyen az
érzet, akkor sok jót nem remélhetek Karesz-fronton.
Nem hinném, hogy a ráncos nyanyákra bukik… jaj
nekem…
Karesz viszont, úgy tűnt, nem foglalkozik azzal a
semmiséggel, hogy a legutóbbi találkozásunk óta cirka
hetvenhárom évet öregedtem. Lazán pakolászta a
füzeteit az asztalomra – mert időközben beljebb
keveredtünk a szobámba –, amin akár még meg is
rökönyödhettem volna, hiszen kevés groteszkebb
jelenetet tudnék elképzelni annál, mint hogy pont Karesz
magyarázza, mi volt a házi, de nem értem rá ezzel
foglalkozni, mert eltökéltem, hogy valamilyen indokkal
kimegyek a fürdőbe, és eltávolítom ezt a kulimászt.
– Hozok egy szörpöt – jelentettem ki, és nem várva a
reakcióra, kimenekültem.
Na, lássuk ezt az izét! Fújj… az egy dolog, hogy totál
rászáradt az arcomra, de a mosoly képezte arcmozgástól
itt-ott meg is repedezett a maszk, és úgy néztem ki,
mint aki foszlik. Megfogtam az egyik lefittyenő
maszkdarabot, és elkezdtem húzni. Aki hámlott már le
nyáron istenesen, el tudja képzelni, milyen érzés ilyen
kis csimbókokat rángatni le magunkról. Maradjunk
annyiban, hogy undi.
Miután a cucc nagy részét eltávolítottam, gyorsan
lögyböltem még egy kis vizet az arcomra, a hajpántot is
lefejtettem, megpróbáltam normális frizurát rittyenteni
(nem sikerült), és elhatároztam, hogy ha Karesz szóba
hozza a foszlásomat, majd azt kamuzom, hogy a
megfázás miatt infralámpáztam és odakozmáltam kicsit,
emiatt hámlik a fejem… oké, őszintén reméltem, hogy
nem hozza szóba.
– Na, melyik tantárggyal kezdjük? – libegtem be a
szobámba ártatlan bazsalygás közepette, Karesz pedig
fürkészve nézett rám. Csak nem a hajpántomat
hiányolja?…
– Szörp?
– Hm?
– Nem szörpért mentél?
– Ja! Hogyne! Izé… kint felejtettem – hebegtem, és
kirobogtam a konyhába. Naná, hogy nem volt otthon
szörp, így aztán kénytelen voltam feloldani egy
magnézium pezsgőtablettát… ha már Karesznak azt
mondtam, „kint felejtettem", nem állíthatok be azzal,
hogy útközben elfogyott. Mire visszaértem, Karesz már
kiterítette az asztalomra az összes füzetét, és rám sem
nézve elvette a kezemből a poharat. Belekortyolt, aztán
letette maga mellé a földre. Azt hiszem, nem jött be
neki a magnézium… Míg sorra nyitogatta ki a füzeteit és
magyarázott arról, melyik tantárgyból mit vettek, én
végig azon agyaltam, vajon Karesz máskor is figyel
órákon és jegyzetel, vagy ezt most csak miattam tette,
hogy el tudja hozni a házikat. Na meg azon, hogy miért
a suliról beszélgetünk, miért nem rólunk… vagyis,
akarom mondani, az elmaradt hócsatánkról. Hogy mikor
pótoljuk be! Na és egy icipici, röpke pillanat erejéig azon
is elméláztam, hogy milyen helyes Karesz egészen apró
fülcimpája.
Ez volt az a pont, amikor gondolatban felpofoztam
magam az álmodozásból, hiszen tulajdonképpen nekem
most figyelem kellene, Karesz elég fontos dolgokról
szövegel (hiába érdekelne engem valami egészen más
vele kapcsolatban). Valahol ott vettem fel a
„beszélgetésünk" fonalát, mikor Karesz azt mondta:
– És képzeld, Halmai is lebetegedett, úgyhogy töriből
ma nem mentünk tovább.
– Ez az én formám!
– Mármint mi? Az csak nem gáz, hogy nem kell dupla
adagot pótolnod töriből.
– Az nem. Csak ez a kerti törpe is olyankor bír
hiányozni, amikor én sem vagyok bent. Tartalékolhatta
volna ezt a kártyáját jövő hétre, így két hétig nem láttuk
volna egymást.
– Vagy úgy… Kerti törpe? – kérdezett vissza, és
végre, ittléte alatt először, elmosolyodott.
– Az. Olyan, mint egy Gru-lelkű, morgós, szakállas
kis kerti törpe.
– Erre még nem gondoltam, de tényleg találó! –
nevetett Karesz, amibe, tök ciki, de belepirultam. Tetszik
neki a grús hasonlatom… juhúú!!
– Amúgy van még egy hírem az újságról is!
– Na! – dőltem kicsit előre (az ágyamon ülve, mivel ő
ült le az íróasztalom előtti székre – aminek a
háttámláján, mondjuk, ott lógott a pizsifelsőm, de
miután épp Mackó Bandiban tündököltem, azt hiszem,
nem ez a részlet volt a legzavaróbb…), mert ez a téma
végre tényleg érdekelt.
 – Tímár óra után félrehívott, és megkérdezte, nem
szándékozunk-e a suliban egy kisebb szerkesztőséget
létrehozni.
– Szerkesztőséget?
– Igen. Azt mondta, több osztályból is tudna
javasolni ügyesen író tanulókat, meg olyat is tud, aki a
lap dizájnjában lehetne a segítségünkre. Így az első
igazi számot, amit szerinte márciusra kéne időzítenünk,
egy egész szerkesztőséggel készíthetnénk el.
– Ez tök jó ötlet szerintem.
– Az. De a fotókat nem adom. Mármint azokat
egyedül fogom csinálni – jelentette ki Karesz, én pedig
kénytelen voltam elmosolyodni magamban azon a
tényen, hogy lám, a laza, látszólag „nemtörődöm"
Karesznak is van egy gyerekes oldala: félti a saját
„játékát", és nem kíván osztozni rajta senkivel.  Ez
olyan cuki… 
– És hogy legyen? Úgy értem, mikor találkozunk
Tímár jelöltjeivel?
– Azt mondtam neki, megkérdezlek, aztán majd
együtt kitaláljuk a folytatást.
Két másodpercig elolvadva bámultam bele Karesz
valószerűtlenül sötétkék szemeibe, mert hát mennyire
drága tőle, hogy nem akart nélkülem dönteni, nem???!?,
aztán Karesz felpattant.
– Mennem kell.
– Máris? Azaz… izé… persze! Köszi, hogy beugrottál a
házikkal.
– Semmiség. Tartoztam ennyivel a múltkoriért. Most
már egálban vagyunk. Itt hagyom a füzeteimet, jó?
Hétvégén lesz időd lemásolni.
– És akkor te miből tanulsz? – érdeklődtem, amire a
válasz csak egy vállrándítás és egy „tudod, hogy nem
szoktam túlzásba vinni a tanulást" jelentésű félmosoly
volt. Na ja. Nem kellett volna ilyen hülyeséget
kérdeznem, ezzel most biztos elástam magam. A
túlaggódós Dóri nem menő…
– Hétfőn már jössz? – kérdezte, és… biztosan merem
állítani, hogy utána vagy öt másodpercig fürkészte az
arcomat! Juj…
– I… igen – dadogtam, és míg Karesz felvette a
kabátját, majdnem elolvadtam a ténytől, hogy
érdeklődött a hétfői találkozásunkról. Oké, konkrétan
arról érdeklődött, megyek-e már suliba, de akkor is.
Nyilván úgy értette, hétfőn végre találkozunk-e.  És
még hosszan el is időzött az arcomat csodálva… 
– Akkor szia!
– Szia… és még egyszer köszi!
Becsuktam Karesz mögött az ajtót, majd
nekitámaszkodtam, és nagy mosoly kíséretében
sóhajtottam egyet.
Basszus, basszus, sőőőőt, szubbasszus!!! Karesz itt
volt!!! Eljött meglátogatni, elhozta a házikat, noha
ugyebár Nóritól is meg tudnám kérdezni őket… sőt még
a füzeteit is itt hagyta… – tuti, hogy a matekfüzetével
fogok ma aludni  –, búcsúzásnál meg
jelentőségteljesen nézett rám, szóval nem vagyok
számára közömbös!!!! Azt hiszem, elment az eszem, de
tényleg kicsit belezúgtam Kareszba! Kééééész!!!!
A kitörni vágyó indiánüvöltés helyett körbeugráltam a
szobámat, és gyors mustrát tartottam: ha Karesz
körbenézett, láthatott-e bármi cikiset, mit gondolhatott
rólam a berendezés láttán, tetszhetett-e neki a szép új,
barackszínű falam. A szék támlájára hajított pizsifelsőm
látszólag nem zavarta, és talán Mackó Bandival sem
ijesztettem halálra, elvégre betegség idején mindenki
kicsit slamposabb lehet az átlagosnál.
Egyedül a hajam bénasága zavart, így gyorsan ki is
szaladtam a fürdőbe, hogy csekkoljam a tükörben, egy
tízes skálán mennyire néztem ki gázul.
 És akkor észrevettem, hogy a homlokom tövében
egy cuki kis maszkcsimbók ült meg a „babahajakon",
kicselezve a sebtében magamra lögybölt vizet.
Ciki a köbön! Ha Karesz a szobám félhomályában
nem is vette észre ezt az egyedi „hajdíszt", ott kint, a
kabátoknál, mikor hosszabban az arcomba nézett,
egészen biztosan szemet szúrt neki. Ha nem pont ezért
bámult olyan hosszan. Basszus…
Kellett nekem pont ma délután bőrfeszesítenem!!!
Miért vagyok én ilyen szerencsétlen?!?!…

Kedves nem létező Naplóm!

Január 30.-án a Szerelmem tárgya továbbra is Karesz.

A szerelmem foka:
Esélyem: nulla 
 4. fejezet

Ámor hülye nyilai

– Nnnna, akkor kezdjünk neki! – huppant le Nóri az

ágyamra szombat délelőtt.
– Mégis minek? – dörzsöltem ki a szememből
álmosan egy csipadarabot, és tényleg fogalmam sem
volt, mire gondol. Azt csak remélni mertem, hogy nem
nagytakarításra… bár Nóri fejéből ritkán pattanna ki egy
effajta ötlet. 
– Hát a háziknak. Gondosan összeírogattam neked
mindent, csak nem akartalak hét közben zsibbasztani
velük, míg beteg voltál. De most már muszáj lesz, mert
egy hét alatt elég sok dolog összegyűlt. Áthoztam a
füzeteimet, másold le! És ha valamit nem értesz,
megkísérelhetjük azt is, hogy elmagyarázom… csak
aztán ne engem hibáztass, ha valamit nem jól mondok…
– Kösz, de nem kell.
– Mindent meg fogsz érteni magadtól is?
– Az nem biztos, én a füzeteidre gondoltam. Már itt
vannak nálam Kareszéi.
Nóri olyan képet vágott, mint aki egyszerre nyelt le
egy üvegnyi ecetes uborkát és egy tálca franciakrémest.
(Oké, én sem tudom, az pontosan milyen lehet, de
furcsán nézett, az tuti.)
 – Bocs, hogy megkérdezem… de… hogy kerültek
hozzád Karesz füzetei?
– Tegnap elhozta őket.
– Karesz itt volt?!
– Itt.
– Úgy érted… itt fent, nálunk?!
– Ja, nem, csak léghajóról leereszkedett egy
kötélhágcsón, és bedobta a füzeteit az ablakon. Nóri!
– Oké, bocs – tette maga elé sértődötten a kezeit,
majd felnyalábolta az ágyamra szórt füzeteket, és
kiment a szobámból.
Picit persze görcsöltem rajta, hogy mit gondolhat
erről az egészről Nóri, meg hogy nem fogja-e rögtön
elújságolni Karesz látogatását anyának, mert akkor anya
tutira kiakadna, hogy a tudta nélkül járt egy srác a
szobámban (kőkorszaki egy szabály…). De nem hozta
szóba többé a témát, én pedig, hogy megnyugtassam őt
(és magamat), délután még annyit böktem oda neki,
hogy Karesz csak viszonozta az én korábbi gesztusomat.
Nóri egy vállrándítással és egy „tőlem"-mel tudomásul
vette a dolgot, és nem foglalkozott vele tovább.
Karesz füzeteit lapozgatva muszáj volt
megállapítanom, hogy a srác tényleg egy „művészlélek".
És itt most a szó nem feltétlenül pozitív kicsengésére
gondolok… Amennyire a szobájában szép rend
uralkodott, mikor ott jártam, a füzeteire a
legmegfelelőbb jellemzés az, hogy kaotikus.
Egyik-másik mondatot nemes egyszerűséggel
félbehagyta jegyzetelés közben, mert jobbnak látta
valami karikatúrával folytatni a tollhasználatot. A
kémiafüzetében például a „kolloid rendszerek" (mik?!?
de jó, hogy ebből pont kimaradtam…) definíciója
közepén ott díszelgett Jocó bá pirospozsgás feje
eltúlzottan nagy orrlyukakkal ( ), az egyik
kétismeretlenes egyenlet levezetése pedig Máté
gondosan belőtt frizurájának hű másával zárult ( ).
Míg azon méláztam, mennyire vicces ez a fiú (és ez
mennyire szimpatikus… ), rájöttem, hogy mi egymás
szöges ellentétei vagyunk. Ő a szobájában precíz rendet
tart, a füzetei viszont elég hanyagok. Vagy inkább
sajátos stílusúak… Én meg a szobámban tartok sajátos
rendet (oké, az új szobámban idáig egész jó a helyzet),
a füzeteimben viszont precízen jegyzetelek, mert
szeretek írni, és szerintem egész pofás a kézírásom.
Szóval ellentétek vagyunk. Az ellentétek pedig vonzzák
egymást. Vagy mi. (Legalábbis remélem. )
A mélázásból a mobilom riasztott fel, kis híján
infarktust kaptam, de aztán láttam, hogy bár Karesz volt
az első gondolatom (vajon miért…?), Timi az (időközben
persze neki is megadtam az új számom). Szokásává vált
vagy húsz percig áradozni arról, milyen ruhában volt
legutóbb Mr. Szép, azaz Dönci…, amit én jó barátnői
kötelességből – és némi lelkifurdalás miatt, amiért a
srác látszólag inkább velem foglalkozna, mint Timivel –
mindahányszor türelmesen végighallgattam. Sejtettem,
hogy most is hasonló ügyben hív, így aztán egy
világoszöld post-ittel megjelöltem Karesz
matekfüzetében, hogy hol tartok a másolással, és
átadtam magam a vadítóan kék ing, az ultramenő
bakancs és a lezser fekete bőrdzseki lenyűgöző
sztorijának. (Közben a post-itet telefirkáltam
szívecskékkel… gyakran megesik, hogy hosszabb
telefonálás közben firkálgatok, és most – valamiért –
pont ez a motívum állt kézre… ).
Mire Timi végzett az álmai hercegéről szóló
áradozással, az ebéd is elkészült, így becsaptam Karesz
füzetét, kimentem kajálni, utána pedig megnéztem egy
filmet Nórival és anyával, a tanulást pedig vasárnapra
halasztottam. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen
tini, akinek hévégén nincs kedve a sulival foglalkozni,
még akkor sem, ha lemaradást kéne pótolni, és akkor
sem, ha épp egy számára fontos személy füzetéből
magolhatna. Na ugye…

Hétfő reggel akkora gombóc volt a torkomban, mint a

betegségem első napján, csak most nem a gyulladástól,
hanem az izgalomtól. Hogy újra találkozom Karesszal, és
hogy vissza kell majd adnom a füzeteit, és hogy mit
fogok majd mondani, és ő mit fog mondani, meg
ilyenek…
Amúgy totál furcsa, hogy itt van egy srác, akire idáig
egészen máshogy néztem (egészen konkrétan némi
félelemmel), most meg görcsbe szorul a gyomrom a
gondolattól, hogy találkozunk, hogy ott fogunk ülni
egymástól másfél méterre, és váltani fogunk pár szót.
Ez a szerelem (vagy ahhoz hasonló izé) egészen
eltorzítja az ember normális működését. Mekkora
lúzerség már, hogy Karesz miatt így ráparázom egy
sima hétfő reggelre?!
Annyira izgultam, hogy tök ciki, de nem mertem
egyből az osztályterembe menni, hanem előtte
beugrottam a mosdóba. Hivatalosan pisilni, de valójában
a tükörben akartam csekkolni, hogy nagyjából minden a
helyén van-e az arcomon. Nem attól féltem, hogy az
orrom arrébb vándorolt, de a bőrfeszesítő maszk (grrrr)
ellenére is utat tört magának az a bizonyos szarv a
homlokom bal szegletében, amit reggel gondosan
bekorrektoroztam, viszont a februári sapkaviselés nem
kedvez az ilyesminek, és nehogy már egy félig
elkenődött barnás korrektorréteg díszelegjen a fejemen,
miközben Karesszal dumálunk, nem igaz?
– Figy, bocs, de rohanok… izé… Mónival
megbeszéltük, hogy tolunk egy szendvicset a büfében
óra előtt – mondta Nóri, aminek most kivételesen
örültem is, mármint hogy nem vár meg, és nyugodtan
ellenőrizhetem a képemet a tükörben.
Nyolc előtt öt perccel léptem be az osztályterembe,
Karesz már ott ült a helyén, egyedül, ahogy szokott, a
padjára feltett lábbal – ahogy szokott.
Egyenesen odaálltam mellé, ő mégsem nézett rám,
csak a kapucnis pulcsija zsinegét babrálgatta tovább.
– Szia – köszöntem, de erre sem kapta fel a fejét. –
Én… izé… visszahoztam a füzeteidet. Köszi…
– Nincs mit – bökte oda kurtán.
Mivel továbbra sem tűnt úgy, mintha túl sok kedvet
érezne velem cseverészni, zavartan előkotortam a
táskámból a cuccait (a törifüzete spiráljába frankón
beleakadt az uzsonnászacsim, így egy darabig még
ráncigálhattam a téliszalámis szenyámat a füzetéről…
ááá, nem gáz…), szó nélkül leraktam elé a padra, és a
helyemre somfordáltam.
Abszolút nem így képzeltem el ezt a találkozást.
Miért csinálja ezt velem Karesz? Olyan, mintha csak a
sulin kívül lenne hajlandó velem szóba állni, olyankor,
amikor más nem látja… Csak nem tart cikinek mások
előtt?!
A hétvégi romantikus ábrándozásaim egy pillanat
alatt szertefoszlottak, és egy jókora idiótának éreztem
magam. A fancsali képem még Timinek is szemet szúrt,
pedig ő az utóbbi időben nem ért rá mással foglalkozni,
mint Mr. Szép ruházatával. Persze nem vallhattam be
neki, mi tört le ennyire, így azt kamuztam, hogy
reggelre „nagylány lettem", és fáj a hasam.
Karesz a nap további részében sem közelített, és már
kezdtem azt hinni, hogy így lesz vége ennek a hétfőnek,
nulla kommunikációval, mikor Tímár „megmentette" a
helyzetet. A negyedik óránk volt irodalom, aminek a
végén odahívott mindkettőnket, és megkérdezte, a
következő szünetben alkalmas lehet-e, hogy az
ebédlőbe odarendelje az általa kiválasztott embereket,
és egyeztessünk a suliújságról. Na, ekkor Karesz a nap
folyamán először rám nézett (én bíborvörösre
váltottam…), megvonta a vállát, és közölte, hogy neki
jó. Én meg csak bólogattam bután… király.
Bár énekóránk jött, és ezt az órát imádom Lacival,
most mégis annyira vártam a végét, hogy
természetesen úgy éreztem, csigalassúsággal telik
minden egyes perc. Izgatott voltam attól, hogy kiket
toborzott össze Tímár, kikkel fogunk együtt dolgozni a
suliújságon, és persze attól is, hogy Karesszal lesz végre
pár közös percünk.
Kicsengetés után Karesz megvárt az ajtóban (ahh…),
és együtt indultunk fel az ebédlőbe. Egy darabig
szótlanul lépcsőztünk egymás mellett, de muszáj volt
megtörnöm a csendet, így bedobtam:
– Nem is tudtam, hogy ilyen jó karikatúrákat
készítesz.
– Hm?
– A füzeteidben… láttam a rajzaidat.
– Ja. Amikor unatkozom, firkálgatok.
– Ez ismerős – mosolyodtam el, és a szombati
szívecskékre gondoltam, amiket Timi érdekfeszítő
csacsogása alatt pingáltam a post-itre… amivel Karesz
füzetében jelöltem meg, hol is tartottam… és ami most
ugyanúgy Karesz füzetében lapul, szívecskékkel együtt,
csak immár Karesz táskájában. Atyaúristen, ez vér ciki!!
Ha kinyitja a füzetét, majd azt hiszi, ez egy rajzba oltott
szerelmi vallomás… nekem végem!!
De még mielőtt elájulhattam volna a saját gigantikus
baklövésemtől, egy másik probléma vonta el a
figyelmemet.
Az ebédlőben már ott ácsorgott a Tímár által
összeverbuvált szerkesztőség: egy kilencedikes lány, két
tizedikes lány, egy tizedikes fiú és egy tizenegyedikes
srác lezser, fekete bőrdzsekiben. Nos, igen. Tímár Mr.
Szépet szemelte ki az újság tördelői posztjára. Remek!
Míg Tímár tíz percben röviden bemutatott minket
egymásnak, összefoglalta, kinek mi lenne az általa
elképzelt feladata, és kiemelte, hogy én leszek a
„főszerkesztő", a tartalomért és a végeredményért pedig
Karesszal mi ketten felelünk, mivel mi hívtuk új életre a
lapot, Mr. Szép végig engem pásztázott, és idegesítően
vigyorgott hozzá. Annyira, de annyira bosszantott, hogy
szívem szerint tiltakoztam volna, hogy én ezzel a
figurával tutira nem dolgozom együtt, de nem akartam
sem kirekesztő lenni, sem ünneprontó, ugyanis Tímár
ódákat zengett Dénes tördelői tehetségéről, amit az
infótanár, Kiss Gergő által volt szerencséje megismerni.
Alig vártam, hogy véget érjen a megbeszélés, és
eltűnhessek a pásztázó szemek elől. Mondjuk, a
következő percek sem ígérkeztek kifejezetten
kellemesnek, ugyanis még be kellett vallanom Timinek,
hogy az ő drágalátos Döncije is bekerült a
szerkesztőségbe. Titkolni semmi értelme nem lett volna,
az ilyesmi hamar kiderül.
Ahogy vártam, Timi nem ugrándozott örömében, de
dicséretére legyen mondva, visszafogta kitörni vágyó
indulatait, és csak annyit ígértetett meg velem, hogy
nem halászom el az orra elől a srácot. Hát, ezt nyugodt
szívvel meg tudtam ígérni.

A betegségem utáni első nap tehát meglehetősen

pocsékra sikeredett. Karesz kábé keresztülnézett rajtam,
és miután majd megtalálja a szívecskés post-itet a
füzetében, valószínűleg körberöhög. Noha az elmúlt
héten erősen reméltem, hogy a számítógépén tárolt
portréimat nem csak azért készítette, hogy rajtam állítsa
be a fényerőket vagy miket, és van mögötte valami
romantikusabb ok is, ezzel a remek húzásommal most
minden esetleges kis szikrát sikerült örökre kioltanom.
Most már várhatom, hogy lángra lobbanjon irántam… a
franc!
És mindennek a tetejébe mostantól hetente
értekezhetek Timi szerelmével, aki továbbra sem száll le
rólam, és félek, hogy bármit csinálok (pontosabban nem
csinálok…), Timi be fog rágni rám.
Azért ez az Ámor pontosabban is célozgathatna
azokkal a nyilaival… de most nem?!

Kedves Naplóm!

Január 31.
A szerelmem tárgya…
Ah, hagyjuk! A fenébe a szerelemmel!
Mindent csak összezavar! 
 5. fejezet

Barátnői csevej
 (Nincs. Csak azt épp Lilla nem tudja – ő sem, és
senki más, mert ez az egész titok… hogy bár látszólag
szabad a szívem, az a nagy büdös helyzet, hogy
belezúgtam Kareszba. És amilyen az én formám, eléggé
úgy tűnik, hogy reménytelenül.)
 (Na ja. A viszonzatlan, sőt reménytelen szerelemről
nekem is van tapasztalatom…)

És ahogy az lenni szokott, az élet úgy hozta, hogy

még csak agyalnom sem kellett, pár nap múlva ki is
derült egy közös pont a barátnőm és Mr. Szép
érdeklődési körében. Csak éppen ez is rosszul sült el…
 6. fejezet

A szerkesztőség

Szia, Lilla!
Ahogy ígértem, íme a beszámoló a kis
szerkesztőségünkről, amit Tímár hozott össze az általa
tehetségesnek vélt emberekből.
(Egyébként nagyon izgalmas, ez az első olyan jellegű
dolog az életemben, amit akár egy mini „előmunka-
helynek” is lehetne hívni, mert idáig csak az
asztalfióknak, na meg neked  írogattam, meg volt az a
novella-pályázat, de az nem ér, mert oda nem is én
küldtem be a művemet, hanem Nóri.  Lényeg a lényeg,
ez a suliújságos történet eléggé feldob, és úgy érzem,
végre tettem egy lépést az íróvá válás felé. Ahogy te is
az előkészítővel a pszicho szak felé… Tényleg, hogy
megy??)
Na szóval, a csapattal már túl vagyunk két
megbeszélésen (az elsőn ismerkedtünk és ötleteltünk, a
másodikon pedig összeállítottuk az első szám tartalmát,
ami márciusban fog megjelenni ), és azt hiszem,
nagyon fogom szeretni ezt a főszerkesztősdit.  Nem
azért, mert másokat irányíthatok, hanem mert imádok
tervezni, táblázatokat gyártani, na és persze azon
ügyködni, hogy minél izgalmasabb, színesebb és
szerethetőbb lapot hozzunk létre.
Tímár jó érzékkel szervezte össze a bandát, és noha
a tördelőnk ugyebár Mr. Szép, akitől kezdek kiütést
kapni, azt el kell ismernem, hogy tényleg vannak jó
meglátásai. Amúgy Kiss Gergőnél valami szórólapot
vagy mit terveztek órán, és azt rakta össze olyan
ügyesen, hogy híre ment az egész tanáriban, így csapott
le rá Lánglelkű is.
Nos. A Mi újság? szerkesztősége Karesszal és velem
együtt hatfős. A legfiatalabb tagunk Csilla, ő
kilencedikes. Igazi kis könyvmoly, csendes,
visszahúzódó, és a kezében állandóan hurcol valami
olvasnivalót. Ránézésre olyan kis szürke egér, de közben
meg tök jó ötletei vannak. Ő javasolta például, hogy a
következő számba készítsünk interjút az újság egykori
szerkesztőivel, és mutassuk be őket a mostani
diákoknak. Hát nem zseniális? 
Van két tizedikes lány, Anikó és Barbi, ők
osztálytársak. Anikó amolyan rámenős típus, igazi
bulvárújságíró-alkat , ő kapta a „Sulipletykák” rovatot,
amiben mindenféle ínyencségekről fog írni, persze a jó
ízlés határain belül. Ha már a bulvár ennyire népszerű
manapság, akkor a mi haladó szellemű lapunkból sem
száműzhetjük teljesen, nem igaz? 
Barbi rejtőzködő tehetségek után fog kutatni a
suliban, vagyis olyanokról ír majd, akik az átlagosnál
magasabb szinten űznek akár valamilyen sportot, akár
valamilyen művészeti ágban jeleskednek. Szerintem ez
tök jó, mert kicsit jobban összerázza az iskolai
közösséget: egész más személyesen interjút készíteni
valakivel és azon keresztül megismerni, mint csupán a
Facebookon lájkölni a fotóit és az alapján értesülni a
sulin kívüli életéről. Barbi egyébként egy már-már
valószínűtlenül szőke hajú lány, olyan világoskék
szemekkel, amilyeneket még soha nem láttam.
Tomi a másik tizedikes osztályba jár, ritka
fegyelmezett egy fiú, már a ruháján is látszik, hogy nála
minden a precizitás jegyében történik. Egyetlen
gyűrődés vagy kósza cérnaszál sem csúfíthatja el az
élére vasalt galléros pólóit és a sötétkék, koptatásoktól
abszolút mentes farmerját. Ha engem kérdezel,
szerintem kicsit szögletes a srác, de tulajdonképpen ez
részletkérdés, nem az a lényeg, hogy mint pasiról mit
gondolok róla…  Na, ő keresztrejtvényeket fog
készíteni, mert állítólag él-hal ezért a már-már
kihalófélben lévő műfajért, és bár személy szerint én
nem vagyok a keresztrejtvények királynője (sőt), azért
az újságot eléggé fel fogja dobni. A helyes megfejtők
között ajándékokat is kisorsolunk, szóval motiválni
fogjuk a népet! 
Én minden számba a hónap tanárával fogok interjút
készíteni, akire a diákok adhatják le a szavazataikat,
méghozzá Kiss Gergő segítségével. Ugyanis képzeld, a
suli honlapján csinál majd egy külön menüt a suli-
újságnak, ahova csak a regisztrált tanulók léphetnek be,
és itt lesz egy kis szavazófelület, ahol minden tanárra
lehet voksolni, persze név nélkül.  És aki a legtöbb
szavazatot kapja, bekerül az újságba.
A cikkekhez a fotókat természetesen Karesz fogja
készíteni, úgyis a portréfotózás az erőssége, hát most
bőven lesz lehetősége fényképezni: a tehetségeket, a
hónap tanárát, és lesz még szó az újságban mindenféle
fontos eseményről, kirándulásról, kórusról… ami épp
adódik.  Ja, és pályázatokat is hirdetünk, például
rajzpályázatot, ahogy az újság régi számaiban is.
Jajjjj, úúúúúgy fel vagyok dobva!! Azt hiszem, nem
fogok unatkozni a következő félévben! 
 Írj majd, milyen a pszicho-előkészítő!! Na és
nyugodtan áradozhatsz Jácintról is, tudom, milyen az,
amikor az ember szíve kiugrik a helyéről örömében, és
jólesik mindezt megosztani egy megértő füllel! 

És azt is tudom, milyen az, amikor senkinek nem

merjük bevallani, hogy belezúgtunk valakibe,
reménytelenül. 

A szerelmem tárgya: Karesz

A szerelmem foka: ( A reménytelen nagy semmi még
egy kicsit szerelmesebbé tett. Őrület…)
 7. fejezet

A cipőboltban

Egy jó cipő kincset ér! És ez most nem egy sablonos

közhely akar lenni, hanem egy őszinte ténymegállapítás.
Hogy milyen egy jó cipő? Embere válogatja. Kinek a
slampos, elnyűtt, tyúkszemek és bütykök által egyedi
formát öltött, ámde pont ezért kényelmes darabok
jönnek be, míg másnak a sarok magassága, az orr
megfelelő hegyessége, a díszítőelemek ízléses (?)
elhelyezése a döntő.
Timiről tudom, hogy él-hal a cipőkért, na, ő az a
fajta, aki a kényelem elé helyezi a küllemet, annak
idején például tízcentis sarkakon kacsázva tervezte
meghódítani a kisbolt rágócsászárát, aztán a sarkaknak
hála magára borított egy tehénfarmnyi tejet.
Most, hogy kicsit kiengeszteljem a barátnőmet,
amiért Ámor rosszul célzott, elhívtam egy kis suli utáni
cipőboltozásra. Teljesen odáig volt az örömtől, mikor
felvetettem neki a tervet, egyenesen a nyakamba ugrált,
majd közölte:
– Juj de jó, akkor veszek is valami cukit, amiben
Dönci ellenállhatatlannak fog találni! És rögtön rájön,
mennyivel jobban járna velem, mint veled – nyújtotta ki
rám a nyelvét, amin akár meg is sértődhettem volna, de
Timinél nem kell komolyan venni az ilyesmit. Most kicsit
utál Dénes miatt, de majd megbékél, ha látja, hogy
tényleg felesleges neheztelnie rám, mert az égvilágon
semmit nem akarok ettől a bájgúnártól.
Bár nem voltam róla meggyőződve, hogy Dönci…
izé… azaz Dénes osztja a cipők iránti lelkesedését,
mosolyogva bólogattam, és ráhagytam, hogy ez valóban
nagyon tuti ötlet.
Így aztán elmentünk a pláza legnagyobb
cipőboltjába, és belevetettük magunkat a sűrűjébe.
Én kábé két perc alatt elszédültem, de Timi bírta a
strapát, és boldogan futkosott a sorok között, hogy
minden szóba jöhető darabot megtaláljon, aztán egyiket
a másik után felpróbálja, végül kiválassza a befutót.
– Figyelj, én itt leülök és megvárlak, jó? – rogytam le
egy székre a bejárattól vagy fél méterre, mert
egyszerűen nem bírtam követni Timit a repkedésében.
– Nagyi vagy! – nevetett rám, én pedig vállaltam:
oké, öreg vagyok az ilyen melós programhoz, mint a
cipővásárlás Timi tempójában. – De ha már úgyis ülsz,
megtennéd, hogy megfogod a motyómat?
– Persze, add – jelentettem ki elővigyázatlanul,
ugyanis Timi rám akasztotta a télikabátját, a táskáját, a
tesicuccát és az extranagy esernyőjét is. (Én jobban
szeretem az icipicire összecsukhatót, amit be tudok
tuszkolni a tatyómba, mert a kézben vivőset biztosan
elhagyom. Így ugyan van egy kis ájer az esernyő
nejlonos anyagába pállott esővíztől, de a téliszalámis
szenyám szagával pont megférnek egymás mellett. )
Pont úgy néztem ki, mint egy ízléstelenül feldíszített
karácsonyfa. Ahogy így ücsörögtem, olyasmi történt,
aminek ott és akkor igazán nem kellett volna: elkezdett
viszketni a talpam. De irgalmatlanul! Biztos van ebben
némi önmagát gerjesztő folyamat is: minél jobban
koncentrálsz a viszketésre, na és arra, hogy nem bírod
csillapítani (hiába kapirgáltam, csiszatoltam, ütögettem
a csizmámmal a padlószőnyeget, hatástalannak
bizonyult a mozdulatsor), annál jobban szenvedsz tőle.
Mivel Timi még javában a cípőmustra közepén tartott,
úgy döntöttem, orvosolom a problémámat, mielőtt
beleőrülök. Lepakoltam az összes cuccot magamról,
leráncigáltam a csizmámat, és jólesően vakarászni
kezdtem a talpam a zoknimon keresztül, amikor…
…a pláza folyosóján feltűnt Mr. Szép.
De most komolyan! Mekkora esély volt rá, hogy ő is
pont ma és pont itt akar kolbászolni a plázában, a
cipőbolt környékén?!
Cselekednem kellett! Ha nem akartam, hogy Timi
megint félreértsen egy félreérthető helyzetet, és netán
azt higgye, ide, a cipőboltba beszéltem meg szíve
hercegével egy randevút, értesítenem kellett őt a srác
felbukkanásáról, hogy maga döntse el, akar-e
mutatkozni előtte, vagy sem. Ez egy jó barátnő
kötelessége hasonló helyzetben, nem igaz?!
Mivel a csizmámat felhúzni már nem volt időm, mert
Mr. Szép egyenesen a bejárat felé tartott, lekaptam az
első lábujjközös papucsot a polcról (mi a fenét keresnek
ezek a polcokon februárban?? a „soha nem lehet elég
korán elkezdeni felkészülni a nyárra" elvet vallók
kedvéért???), és belebújtam. Vastag frottírzokniban,
természetesen. Felnyaláboltam Timi összes motyóját, és
nekiindultam, hogy felhívjam a barátnőm figyelmét a
célszemély jelenlétére.
Nos, ez sikerült, csak épp nem pont úgy, ahogy
elterveztem. Az történt ugyanis, hogy mikor Timi
ernyőjével a hónom alatt nekilódultam, a gigahosszú
darabbal sikeresen elsodortam egy vállamig érő
cipősdobozoszlopot, így aztán vagy tizenöt pár cipőt
terítettem ki a bolt közepére. Nemcsak Timi kapta fel a
fejét, hanem kábé mindenki, aki bent tartózkodott,
beleértve Mr. Szépet is, természetesen, aki lazán
odasétált hozzám, majd egy jelentőségteljes pillantást
vetve a lábaimra, kacsintott egyet és megjegyezte:
– Imádom a surranóidat!
Hát ez kész! Az első találkozónkon kék nejlonzacsik
díszelegtek a cipőimen, most meg egy zokni plusz
lábujjközös papuccsal kápráztatom el. Mit gondolhat
rólam?!…
Persze nem értem rá ezen filózni, mert észrevettem
Timi holtsápadt, majd vörösre váltó arcát, és egyből
tudtam, hogy megint elszúrtam. Akármit csinálok, sorra
keveredem olyan szituációkba az ő Döncijével
(neheheeeeeee), amiket én nem akarok, de mégis
sikerül velük kivívnom a barátnőm haragját.
Pedig akárhogy nézem, ők ketten tényleg
összeillenek. Hiába gondoltam Dénesről az ellenkezőjét,
ő is, akár csak Timi, különös módon vonzódik a
lábbelikhez… Kár, hogy ezt nem tudtam korábban, mert
ez lehetett volna az a klassz program, amit Lilla
javaslatára összeszervezhettem volna nekik. Így
viszont…
így viszont csupán azt értem el, hogy Timi szó
(valamint kabát, tesicucc, táska és esernyő) nélkül
kivágtatott a boltból, én pedig ott maradtam a
cipőhalom közepén egyedül. Merthogy addigra Dénes is
elhagyta a helyszínt, egy rém idegesítő kacagás
kíséretében. Micsoda gentleman!…
– Na, ne szórakozz, ez nem játszótér! – rivallt rám a
cipősbolt undok alkalmazottja, és a nézésétől kis híján
atomjaimra hulltam, annyira megrémültem. Mégis, mit
képzelt? Hogy nincs jobb szórakozásom, mint
frottírzokniban és ujjközös papucsban ücsörögni a
szanaszét szórt cipők és cipősdobozok közt? Persze
mindezt nem kértem ki magamnak, nem voltam abban a
helyzetben. Inkább gyorsan összekapkodtam a cipőket
(a méretpárosításra ugyan nem volt gondom…
elképzelhető, hogy lesz, aki meglepődik, amikor kinyit
egy harminckilencesnek feliratozott dobozt, és felpróbál
egy harminchetes jobbost és egy negyvenes balost, de
ez már legyen az ő baja…), a papucsot visszacseréltem a
csizmáimra, felnyaláboltam a sajátom mellé Timi
motyóit is, és kisomfordáltam a boltból.
Timi a kijáratnál ácsorgott, látszólag ott jött rá, hogy
nincs rajta a kabátja.
– Ezt megint miért csináltad? – kérdezte könnytől
csillogó szemmel.
– Hidd el, fogalmam sem volt, hogy ott lesz Dénes.
– Biztos, hogy nem előtte akartál megint
feltűnősködni picit, hogy jobb helyzetbe kerülj nálam?
– Hogy érted ezt?
– Hát, tudod… a bénaság menő. Mármint van, akinek
tetszik. Mint az a srác abban a kisboltban. És mivel
együtt dolgoztok az újságon, bőven lehetett alkalmad,
hogy kihallgasd, amikor valakinek mondja, hogy ma
idejön a plázába, és…
– Timi! Állj már le! Kicsit túlagyaltad ezt a dolgot!
Egyrészt nem hallgatózom Dénes után, másrészt a
bénaság nem menő. Higgy nekem. Bénaságban
verhetetlen szakértő vagyok!
Timi arcán erre végre egy halvány mosoly futott át,
és már kezdett is csivitelni Dénes most is
ellenállhatatlan fekete bőrdzsekijéről, meg hogy majd
megállt a szívverése, mikor megpillantotta.
Még jó, hogy Timi ilyen gyorsan „át tud kapcsolni".
És jó, hogy elhitte, amit a bénaságról mondtam.
Mert az az igazság, hogy én magam kezdtem
kételkedni a saját állításomban. Dénest valamiért vonzza
a bénázásom.
Bárcsak Karesznak is bejönne például a hajtövön
csüngő maszkfoszlány. De a jelek szerint őt más fából
faragták, mint Döncit.
 Ámor… ezt nagyon elszúrtad!!!

Immár kilenc napja a szerelmem tárgya: Karesz.

A szerelmem foka: (Amennyivel jobban utálom ma
D.-t, annyival jobban epekedek K. után… )
 8. fejezet

Teából is
megárt a sok

Párszor már meggyűlt a bajom a… hogy is fogalmazzak…

túl kicsi hólyagommal, de ennyire lehetetlen szituációba
talán még sosem kerültem.
Az egésznek az oka amúgy az a hülye „Zé". Tudtam
én, hogy passzolnom kéne ezt a találkát, de az az áldott
jó szívem, ugye…
Úgy kezdődött, hogy tökre nem volt kedvem Levi
külföldről hazatelepült barátjához, Nóri viszont
könyörgött, hogy menjek el velük egy teázóba, így végül
rábólintottam. Gondoltam, pár órát simán kibírok,
különben is, Nóri hátsó szándékai ellenére ez mégsem
egy vakrandi, és ha egy olyat már túléltem – Halmai
fiával… –, ezzel sem lehet gond.
– És mit tudunk a gyerekről? – érdeklődtem,
miközben magamra húztam a piros garbómat.
– Túl sokat nem. Levinek gyerekkori cimborája, egy
házban laktak, vagy valami ilyesmi. Együtt lógtak a
játszótéren meg suli után… Ha jól emlékszem, Levi azt
mondta, négy évvel idősebb nála.
– Uh. Akkor ez a srác már huszonkettő?
– Olyasmi.
 – És te tényleg egy ilyen öreg csávóval akarsz engem
összehozni?
– Micsoda? Miért akarnálak vele összehozni?!
Ráadásul… neked a huszonkét éves már „öreg csávó"? –
röhögött a képembe Nóri, és kénytelen voltam belátni,
hogy azért ez részemről erős túlzás volt. De lényeg a
lényeg, alig tizenhét évesen egy huszonkét éves fiú
ijesztően felnőttnek tűnik. Legalábbis így elképzelve.
– Oké, talán nem botra támaszkodva fog
bebotorkálni a teázóba.
– Egyébként egyáltalán nem akarlak összehozni vele.
– Tutibizti?
– Az.
– Akkor minek kellek oda?
– Nem akarok hármasban találkozni velük. Levi és
Zalán biztos sztorizgatni fognak a régi szép időkről,
amihez nem tudok hozzászólni, így meg majd elhülyülök
veled.
– Aha. Ígéretesen hangzik. Szóval az lesz a
feladatom, hogy szórakoztassalak.
– Ühüm – mondta Nóri, és túlságosan gyorsan
elkapta a fejét, amiből egyből tudtam, hogy valami
másról van szó.
– Na, ki vele! Mi ez az egész? Minek neked gardedám
a srácok mellé?
– Jó, elmondom, de ne röhögj ki!
– Ilyen elhamarkodott ígéreteket ne várj tőlem…
– Nem tudom, Levi mit mesélt rólam a cimborájának.
– Mit mesélt volna? Gondolom, az igazat. Hogy tök jó
csaj vagy, szupertehetséges, meg…
– Nem úgy. Hanem úgy.
– Hm?…
– Hát, tudod… mi, csajok mindent kibeszélünk a
legjobb barátnőnkkel. A pasink illatát, hangját,
mozdulatait, hogy hogyan csókol, ilyenek…
 – Még mindig nem értelek…
– Ha ez a Zé Levi legjobb cimborája, nyilván ő is
mesélt rólam ilyeneket. Vagy szerinted a fiúk nem
pletykálnak egymás közt hasonlókról? Nem beszélnek ki
minket?
– Miért baj az, ha megtárgyalja vele azokat, amiket
te Mónival?
– Nem baj, csak… tökre zavarban leszek. Hogy miket
tud rólam. Meg hogy megfeleljek annak a pozitív
képnek, amit Levi bizonyára lefestett rólam neki. Érted
már?
– Kapiskálom…
De az az igazság, hogy nem értettem. Pedig ha
valaki, én aztán elég sokat filózom azon, mit gondolnak
rólam mások, de hogy Nóri azért féljen találkozni Levi
legjobb cimbijével, mert az tök sok mindent tud róla? Ha
ez valós félelem lenne, egy lány sem ismerhetné meg a
legjobb barátnője pasiját, és egy srác sem mutathatná
be a csaját a haverjainak. Azért Nóri sem kispályás, ha
kombinálásról van szó…
– Jól van, mindegy, akkor hülye vagyok, de akkor is
jólesik, hogy eljössz velem.
És ebben maradtunk.
Mikor odaértünk az Oktogonhoz, a fiúk már ott
ácsorogtak a sarkon. Levi a szokásos ellenállhatatlan
mosolyával (igen, még mindig jóképű), Zalán pedig egy
bringával. Februárban. No comment.
– Sziasztok, lányok! Ez itt az én cimborám, Zé! –
mutatta be Levi a tagot.
– Hű, jó egyformák vagytok! – vigyorgott ránk a
hihetetlenül magas és vékony srác. Komolyan, úgy
éreztem magam mellette, mint ahogy egy tacskó
érezheti magát, mondjuk, egy zsiráf társaságában.
Először kezet fogott Nórival, majd felém fordult. –
Szóval te vagy a tesó.
 – Igen. A „Dé".
– Hm?
– Hát… tudod. Te Zé vagy. Mi meg Nórival az „Enn"
és a „Dé".
Poénnak szántam, de senki nem röhögött (rajtam
kívül), még Nóri se. Kösz, én itt „testvéri szolidaritok", ő
meg hagyja, hogy így beégjek…
– És? Hova megyünk? – kérdezte a lombrágó méretű
srác. Komolyan nem láttam még ilyen magas és vékony
fiút. Ha nem lenne amúgy tök közömbös, mi van vele,
félteném, hogy egy nagyobb fuvallattól derékban
kettétörik. De így, hogy tök közömbös…
– Van itt a sarkon egy teázó – mutatta Nóri az irányt,
mire Zé egy nem különösebben vonzó fintort vágott.
– Teázó?
– Mi a gond vele?
– Az olyan tré! Mit lehet inni egy teázóban
egyáltalán?
– Teát? – kerekedett el a szemem, és éreztem, hogy
a sráccal nem vagyunk egy hullámhosszon. Oké,
mégiscsak kettétörheti az a hurrikán. Mégis mit képzelt?
Hogy két tizenhét éves lánnyal majd kocsmába megy?
Közben oda is értünk a teaházhoz, és miután Zé
gondosan leparkolta a cangáját (ugyancsak
valószerűtlenül vékony kerekekkel… hm… van az a
mondás, hogy a kutya hasonlít a gazdájára, avagy
fordítva… én ezt kiterjeszteném a bringák és
tulajdonosaik esetére is…), bent lekuporodtunk egy
kerek asztal mellé.
– Ti mindig ilyen tré helyekre jártok? – folytatta Zé a
nyafogást.
– Bocs, de a szék nem tehet róla, hogy ilyen
hosszúra nőttél – válaszoltam, mert tény, hogy hülyén
mutatott a hosszú lábaival az aprócska székeken, de
azért túlzás így „letrézni" mindent.
 – A tea olyan sznob cucc – jelentette ki Zé.
– Hogy mi?
– Hát, tudod… kisujjat feltartva elkortyolgatsz egy
csészével, és annyi. Azt hiszed, ettől menő vagy.
– Én egy egész kancsóval meg bírok inni,
kisujjfeltartás nélkül, és nem képzelek közben magamról
semmit – közöltem.
– Fogadjunk, hogy nem tudsz meginni annyi teát egy
ültő helyedben! – nézett a szemeimbe az apró lencséjű
szemüvegén keresztül, én pedig komolyan vettem a
kihívást, még a kezemet is kinyújtottam, amit Zé
megragadott (bazi erősen), és kezet ráztunk az ügyre.
Magabiztosan emeltem a tétet, rendeltem két kancsó
teát, gyorsan ki is fizettem, hogy még motiválóbb legyen
mindet elfogyasztani, és míg szorgosan öntöttem
magamba a forró italt, csak pár információfoszlány jutott
el az agyamig a mellettem zajló monológból. Olyanok,
mint hogy Zé Rómában jár egyetemre, perfektül beszéli
az olaszt, most épp egy félévet halaszt, ezért utazott
haza (felőlem nyugodtan kint maradhatott volna a
bringájával együtt), és a borok szerelmese, ellenben a
teát (és a Mekit, a tömegközlekedést, egyáltalán, a sok
embert, a bevásárlóközpontokat és a tévét) utálja… még
jó, hogy ilyen pozitív személyiség! Levi és Nóri
mosolyogva és bólogatva hallgatták (tényleg csak ő
beszélt… jó kis társalgás, mondhatom), én pedig a
teákat nyakaltam, mintegy bebizonyítandó Zének az
igazamat.
Már régen elfogyott a második kancsó teám is, Zé
viszont még mindig szövegelt.
Egyszer bepróbálkoztam, hogy „figyi, megnyertem a
fogadást", de Zé csak kacagott egy rövidet, és folytatta
önmaga bemutatását.
Levi és Nóri látszólag élvezték a kiselőadást (Nóri
nyilván imponálni akart Levi haverjának, amúgy el nem
tudtam képzelni, hogy ez a gyerek neki szimpi lehet), én
viszont csak bosszankodtam, hogy így elszúrták a
szombat délutánomat. Úgy döntöttem, inkább kimegyek
a mosdóba, a két liter tea úgyis leért, és nem fogok
hiányozni a társaságból arra a két percre, na meg
legalább megmozgatom a fenekem, ami már sajgott az
egy helyben ücsörgéstől. (Mert ugyebár a fogadás úgy
szólt, „egy ültő helyemben". Kellett nekem komolyan
vennem ezt az önimádó frátert…)
A mellékhelyiség viszont zárva volt, rajta egy kis
tábla: „üzemen kívül, elnézésüket kérjük!" 
Sebaj, gondoltam, annál jobb, kiugrom a Mekibe,
azzal újabb tíz perc felfrissülést nyerek ebből a „muszáj
programból". Nóri csak legyintett, mikor a fülébe
pusmogtam, hogy kimegyek pisilni, úgy tűnt, nem is
érdekli, mit csinálok. Még jó, hogy elcipelt magával… na
mindegy.
Felkaptam a kabátom, a tatyóm, és kiléptem az
utcára. Baromi hideg volt. Ennek a Zé gyereknek be fog
fagyni a s… akarom mondani, hátsója a gagyi kis
bringáján, az tuti. Ahogy az is tuti, hogy ez engem
cseppet sem érdekel. Tőlem fel is fordulhat, ott, ahol
van. Annyira felbosszantott! Na nem azzal, hogy nem
szereti a teát, mert szíve joga, de bakker, hogy lehet
valaki ennyire végtelenül negatív?? „Ezt sem szeretem,
azt is utálom, minden snassz…" Na és ennyire önző,
hogy senki mást nem hagy szóhoz jutni?? Boáhh!!! És
ilyen… ilyen… nem is tudom, mi, hogy fogadást köt
velem, aztán kiröhög, amiért komolyan vettem?!
Mire odaértem a Mekihez, már nagyon kellett… és
naná, hogy a mosdó csak blokkal működött, és naná,
hogy nem volt egy fillérem sem, hogy vegyek egy
kamuhamburgert, mert az összes pénzem elteáztam. És
naná, hogy nem volt merszem senkit leszólítani, hogy
adja kölcsön a blokkját egy pisilés erejéig.
 Elkínzott fejjel léptem ki az utcára, mert most már
elementáris erővel szorongatott az érzés, hogy márpedig
nekem pisilnem kell! Durván nagyon!! Ilyenkor persze
az a jó megoldás, ha az ember próbál nem koncentrálni
az egyre sürgetőbb ingerre, és eltereli a figyelmét… na
de én olyan hülyén működöm, hogy a tudatalattim vagy
mim direkt heccel, és csupa vizes témák jutnak
eszembe, mint például a Titanic film (gigasok vízzel),
vagy egy csodaszép vízesés (ami még zubog is… jaj
nekem…) vagy épp egy centrifugáló mosógép (köszi,
tudatalatti!!).
Ahogy így szenvedtem és mozdulni sem tudtam a
tehetetlenségtől, mint egy mesebeli jótündér, egyszer
csak Ákos jött velem szembe. Halmai Ákos. Halmai fia…
– Szia! Hát te? – mosolygott rám jókedvűen, én
pedig egy kényszeredett vigyorral viszonoztam a
kedvességét. – Valami baj van?
– Á, semmi.
– Biztos?
– Pontosítok: semmi publikus.
– Áhááá! – válaszolta ő, az „ááá"-t direkt elnyújtva,
kacarászva egyet, és megremegtetve a sapka alól
kikandikáló göndör hajtincseit. Még mindig helyes a
srác, na…
És ahogy a huncutul csillogó szemébe néztem,
fogalmam sincs, miért, de kitört belőlem az őszinteség:
– Piszkosul kell pisilnem.
Erre ő elröhögte magát, de úgy, hogy kis híján
megfulladt, és mivel a nevetés ragadós, nekem is
muszáj volt röhögnöm. Aki volt már hasonlóan
„szorongató helyzetben", az tudja: ilyenkor a röhögés
életveszély… azaz balesetveszély… azaz…
De nem, nem pisiltem be (bár a sztori úgy is
meglehetősen cudar lett volna), hanem…
 …felmentem Ákosékhoz pisilni. Bizony. Soha a büdös
életben nem gondoltam volna, hogy ez velem
megtörténik, de miután egy jó bő éve oda kozmáltam a
teafőzőt Halmai tűzhelyére, most a retyóját is birtokba
vettem.
A liftparám és a telefonparám mellé van némi
pisiparám is, ami abból áll, hogy feszült helyzetben
egyszerűen nem tudom „kinyitni a csapot". Hiába érzem,
hogy kell, mégsem jön…
Nos, most is ez történt. A gondolattól, hogy épp
Halmai vécéjén csücsülök, na és hogy Ákos egy fallal
arrébb várakozik, teljesen bepánikoltam (mi van, ha
hallja, ahogy csurgatok?…), és a hólyagom nem volt
hajlandó engedelmeskedni az agyam által küldött
utasításnak. Most bezzeg hiába hívtam segítségül a
Titanicot, a vízesést, a mosógépet, semmi sem segített.
És akkor jött a mentőötlet: letolt gatyával kicsit
arrébb vánszorogtam, és megnyitottam a csapot. Úgy
értem, az igazit…
Nem tudom, hogy végül a mozdulat (guggoló
helyzetben arrébb csoszogás térdre tolt nadrággal és
bugyival…) vagy a diszkréten csordogáló víz hangja
segített, de végre valahára az én csapom is elindult.
És csak jött és jött és jött kifelé a tea…
…és még mindig jött…
…és amikor már azt hittem, ennyi volt, új erőre
kapott…
Nos, a pisiparám új faktorral bővült: mi van akkor,
ha soha nem tudom abbahagyni? Mi van, ha itt fogom
tölteni még a tizenhetedik szülinapomat is, Halmai WC-
je fölött egyensúlyozva?
– Minden okés? – kopogott be Ákos, gondolom, már
nem tudta elképzelni, mi történt velem. Netán
eltévedtem a két négyzetméteres helyiségben?
 – Ja, aha… – válaszoltam cseppet sem magabiztosan,
mert tulajdonképpen nem igazán volt minden rendben, a
rettegett töritanárom fürdőjébe való lehorgonyozást
nem nevezném épp „okés"- nak.
Aztán valahogy csak abbamaradt a dolog, én pedig
automatikus mozdulattal nyúltam papírért. Csakhogy a
guriga üresen fityegett a tartón. Hogy az a…! Ej, Halmai
tanár úr, alap, hogy akinél kifogy, az pótolja!
Hol tarthatják a póttekercseket? – forogtam körbe,
már amennyire a guggoló testhelyzetem engedte.
Viszonylag gyorsan rábukkantam: a tartály tetejére
„rejtették". Sietve hátranyúltam, hogy letekerhessek
belőle egy kis darabot, ám a mozdulattal sikerült
levernem az egész gurigát, ami természetesen pont a
vécébe esett.
Basszuuuuus!! Most kotorhatom ki a vízből, ami már
magában is tök gusztustalan, de ami még ennél is
gázabb: utána hova teszem?! Mégsem akaszthatom a
tartóra csurom vizesen (és pisisen…).
Hála annak a magasságosnak, ahogy körbeforogtam,
kezemben a csöpögő vécépapírral, a mosdó mellett
felfedeztem egy szemetest, így aztán belevágtam a már
foszló papírgöngyöleget. A szemétben csak nem fognak
turkálni, így senki nem fedezi fel az újabb bénázásomat.
Szerencsém volt ezzel a szemetessel. Legalább ezzel…
Villámgyorsan húzkodtam magamra a ruháimat, és
megkönnyebbülve léptem ki az ajtón, Ákos pedig egy
bögrével a kezében toppant elém.
– Főztem egy kis teát.
– Hogy mit? – váltott rémületbe a megkönnyebbülés
a képemen, mert per pillanat úgy éreztem, osztom az
undok Zé teáról alkotott véleményét… és soha többet
nem iszom!!
– Na, vedd el! Gondoltam, jólesne, mielőtt kimész a
nagy hidegbe… igaz, teafőzővel jobbat tudtam volna,
mint így, filterrel, de valami történt vele… mi is?… Ja,
odaégett a tűzhelyre – kacarászott ismét rám, de ezúttal
mellélőtt, még a valóban groteszk emlék sem tudta
átragasztani rám a nevetését.
– Bocs, de mennem kell. Igazán… izé… köszönöm! –
mondtam, és felráncigáltam a kabátomat.
– Tényleg nem maradsz? Dumálhatnánk egy kicsit.
Legutóbb sem tudtunk beszélni.
Ó, igen, legutóbb. Béci bátyjának a szülinapján,
amikor a barátnője orra előtt kezdtem volna flörtölgetni
vele… na, az is irtó égő egy szituáció volt!
– Majd legközelebb! Most sietek – hadartam, magam
sem tudom, miért, mert hát nem valószínű, hogy lesz
„legközelebb". Azért ebből nem csinálnék rendszert,
hogy Ákos legyen az én személyi kisegítőm, ha az
Oktogon környékén bajba kerülök – legyen szó
facebookos nyomozásról vagy kölcsönvécéről…
Már nagyban robogtam lefelé a lépcsőn, mikor
beleütköztem Halmaiba. Mert miért is ne?! Ez az élmény
nem lett volna teljes nélküle. Ha őszinte akarok lenni,
valahol még számítottam is rá, hogy ezt a találkozást
nem úszom meg.
– Kassai kisasszony! Maga mit keres itt? – kérdezte
egyszerre szúrós és meglepett kifejezéssel az arcán.
Hogy az milyen? Ijesztő. És ronda…
– Pisiltem – válaszoltam tömören és őszintén, majd
megelőzendő a további kellemetlen kérdezősködést,
intettem egy „pá"-t (oké, nem a legudvariasabb
elköszönési forma, de akkor és ott ennyire futotta), és
elnyargaltam.
Akkor még nem tudtam, hogy ez a röpke találka
milyen lavinát fog elindítani.
Csak azt tudtam, hogy elegem van ebből a szombat
délutánból, és hogy semmi kedvem visszamenni a
teázóba és tovább hallgatni Zé unalmas nyafogását
arról, mi mindent utál.
Így inkább küldtem egy SMS-t Nórinak, hogy
megfájdult a fejem, és hazamegyek. Felültem a
villamosra, a fülembe nyomtam a fülhallgatómat (az új
telómon lehet zenéket is hallgatni, nem kell hozzá külön
kütyü! ), és átadtam magam a zenére utazásnak.
Épp egy nyálasan romantikus dal ment, én pedig,
mint egy közhelyes klipben, úgy bámultam kifelé az
ablakon a rohanó várost figyelve… és Kareszra
gondoltam. Hogy vajon ő mit csinál ezen a szürke,
februári szombat délutánon. Annyi biztos, hogy én
eszébe sem jutok… mert akkor írna vagy hívna vagy…
úgy általában: tudomást venne rólam a suliban.
Sóhajtottam egy nagyot, és átadtam magam a
„reménytelenül szerelmes" életérzésnek. A
szenvedésben amúgy is jó vagyok…

Február 7.
A szerelmem tárgya: Karesz
A szerelmem foka: (Stagnálok…klassz.)
 9. fejezet

Zsuzsi

A reménytelen szerelem valójában izgi. Például attól,

hogy a romantikus filmek tanulsága szerint a
legveszettebbnek látszó ügy is végződhet happy enddel.
Igenis előfordul, hogy a közömbös félnél is leesik a
tantusz (állítólag régen ez a tantusz izé valami
telefonáláshoz kellett… ma, a „huzigálós" telefonok
korában ezt nehéz elképzelni ), és rájön, hogy nem
kell neki más, csak az érte rajongásig epekedő lány
(vagy fiú).
Aztán izgi még attól, hogy ha – mint az én
esetemben is – nap mint nap láthatjuk a kiszemelt
alanyt, a kötelező gyötrődésen túl (miért nem vesz már
észre?!?!) állandó programot ad: szüntelen trükközési
lehetőséget, hogy valahogy mégis felhívjuk magunkra a
figyelmét.
Én az utóbbi időben kicsit ellustultam, ami az
öltözködést és a reggeli sminket illeti, mióta viszont
rájöttem, mit érzek Karesz iránt (jó két hete…),
meredeken emelkedett a fürdőszobában töltött percek
száma, és a farmer plusz pulcsi kombót is változatosabb
összeállításokra cseréltem. Különösen a „szerkesztőségi
napon" készültem alapos gonddal, ugyanis időközben
kialakult a fix időpontunk is: csütörtökön, hatodik óra
után ülünk össze megbeszélni a teendőket.
A gond ezzel csak az, hogy ugyebár ott van ez az izé
Döncivel. Azaz Dénessel. Vagyis hogy semmi nincs, mert
engem abszolút nem érdekel a srác, Timit viszont annál
inkább, és mikor a szerkesztős csütörtökön harisnya-
csizma-garbó kombóban és a garbómhoz színben
passzoló halvány szemhéjpúderrel mentem suliba, Timi
ismét nekem esett, hogy ne is tagadjam, azért csíptem
így ki magam, mert tetszeni akarok Döncinek. Azaz
Dénesnek. Ááááááááááá!!! És hogy most már valljam
be, hogy én is hajtok rá.
Már a nyelvemen volt, hogy eszem ágában sincs
tetszeni ennek a nyálgépnek, és soha nem hajtanék rá,
annál is inkább, mert Kareszba vagyok belezúgva, de
aztán visszanyeltem a vallomást. És magamban
dünnyögtem egy sort azon, hogy nem tudom, mit eszik
Timi ezen a bőrdzsekis fazonon, mert én speciel már
nagyon unom a képét…
Hiába bizonygattam a barátnőmnek, hogy egyáltalán
nem érdekel Dénes, úgy látszik, nem sikerült
megnyugtatnom, mert egy egészen váratlan húzással
állt elő.
Mindezt Lillának is muszáj volt elpanaszolnom.
 Szóval így elbölcselkedtünk Lillával, nekem meg csak
egy (na jó, több is, de mind közül ez a leggyötrőbb)
kínzó kérdésem maradt, persze legbelül, mert ez a téma
továbbra is titok mindenki előtt: vajon a sorsnak mi a
szándéka azzal, hogy belezúgatott Kareszba, aki egy
ideje (egészen pontosan bő egy hete) tüntetően
keresztülnéz rajtam?…
 10. fejezet

Valentin-nap

És igen. Idén sem maradt el február 14-e, vagyis

Valentin-nap, egészen pontosan a piros szívecskés lufik,
a vörös rózsák, romantikus slágerek és mindeközben az
egyedülállók legutáltabb napja.
Én sosem rajongtam ezért az ünnepért, nekem már
túl sok a pirosból és a „LOVE" feliratokból (pólón,
plüssmackón, tolltartón, csokin, mindenen… juj…),
ráadásul azt is nehezen élem meg, hogy az utcán
percenként kell szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy
rajtam kívül mindenki kézen fogva sétál valakivel.
Alapból nem vagyok egy irigy természet, de… na
mindegy. Jó, jó, izgalmas a reménytelen szerelem, de a
beteljesült sem rossz…
Bár február 14-e ebben az évben szombatra esett, a
suliban kötelező elem a Valentin-napi buli.
A hagyományokhoz híven péntekre feldíszítették az
ebédlőt, a sulirádió ontotta magából a szerelmes
dalokat, és újdonságként szerelmes üzeneteket olvastak
be. Az egész úgy kezdődött, hogy Anikó, a Mi újság?
pletykarovatának felelőse a múltkori megbeszélésünkön
felvetette, hogy mi lenne, ha az újságban hagynánk egy
oldalnyi helyet titkos üzeneteknek, vagyis felhívnánk a
tanulók figyelmét, hogy üzenhetnek a szerelmüknek,
akár olyannak is, aki nem tudja, hogy epekedik érte egy
szív… Az ötlet vegyes fogadtatásra talált: Barbi tapsikolt
örömében, és hozzátette, hogy ez „maaaarha jóóóó!!!",
Tomi furcsán pislogott, ami kábé azt jelentette, hogy az
ő keresztrejtvényekhez szokott kis világában nincs helye
ilyen bugyutaságoknak, Csilla csak lehajtotta a fejét,
amolyan „én sajna nem kellek senkinek" jelentéssel,
Karesz forgatta a szemét, ami nála egyenlő az „ehhez
nekem baromira nincs kedvem asszisztálni"
véleménnyel, Dénes rám kacsintott, inkább nem fejtem
ki, miért, én pedig egyszerre vörösödtem el Dénes és
Karesz reakciójától. Mert az egyik ne kacsingasson rám,
a másik pedig… ne utálja már ennyire látványosan a
szerelmet…
Mivel én vagyok a lap főszerkesztője, a döntés az én
kezemben volt. Nem akartam túlzottan leoltani Anikót,
mert azt leszámítva, hogy én speciel kellemetlenül
éreztem magam az ötlettől, azért volt benne fantázia.
Így aztán azt javasoltam, hogy a lap helyett vigyük át az
egészet a sulirádióba, az újságban pedig csak hirdessük
meg a lehetőséget.
Ez mindenkinek megfelelt (Karesznak mindegy volt,
legalábbis erre következtettem a vállrándításából), így
ebben maradtunk.
Timi totál belelkesült, és egy egész verset költött Mr.
Szépnek.
– Figy! Elolvasnád, mielőtt bedobom a rádió
ládájába? – dugott az orrom elé egy kitépett füzetlapot,
rajta a négysorossal:

Mikor megláttam a bőrdzsekidet, elállt a lélegzetem,

Nap mint nap látni téged, ez lett az én lételemem.
Csak nézz rám a szemeiddel, megdobban a szívem,
Küldj egy jelet, ennél több soha nem is kell már
nekem.
 – Na? – unszolt Timi, mivel többszöri átolvasás után
is csak pislogni tudtam.
– Hát… én nem is tudom, mit mondjak…
– Csodálkozol, mi? Nem is sejtetted, hogy nem csak
neked van írói vénád! Egy költő veszett el bennem! Most
majd meglátjuk, kit választ Mr. Szép! – azzal kivette a
lapot az ujjaim közül, gondosan összehajtotta, és
kiviharzott a teremből. Mióta van ez a kis feszültség
köztünk Dénes miatt, elég furcsa irányt vett a
barátságunk. Valahol persze Timi is érzi, hogy nem
jogos engem hibáztatnia, de eltökélte, hogy harcolni fog
velem Mr. Szépért, még akkor is, ha én feltartott kézzel
megadom magam, és önként átengedem neki a srácot.
Szívesen megmondtam volna neki, hogy szerintem ezt
az önmagával túlságosan is jóban lévő fazont kötve
hiszem, hogy versikékkel le lehet venni a lábáról, na
meg hogy lányként talán nem kellene ennyire nyíltan
felvállalnia a rajongását (oké, hogy egyenrangúság meg
minden, de egy lány ne udvaroljon… vagy nem?…), de
úgy tűnt, Timi nem kíváncsi a véleményemre. (Ahogy
kábé soha, amikor épp szerelmes… és ő kábé állandóan
szerelmes… nem mindig ugyanabba a srácba, de
„üresjárat" nála ritkán adódik.)
A nagy (?) nap reggelén aztán dúlva-fúlva
pakolászott mellettem a padban, és sűrűn hangoztatta,
hogy „a francba! a fenébe!"
– Valami baj van? – kérdeztem, ugyanis elég
nyilvánvaló volt, hogy azért dühöng ilyen feltűnően,
mert meg akarja osztani velem a bánatát.
– Az előbb beszéltem Zsuzsival.
– Ó – szakadt ki belőlem a válasz, és ebben az „ó"-
ban minden benne volt, amit arról a lányról gondolok.
– Igen. Nagyon rossz hírt mondott.
– Mégis mi történt?! – sürgettem Timit, mert
kezdtem unni a hatásvadász bevezetőt.
 – Hát az, hogy Dénesék ma elutaztak síelni!
– Öööö… hát… biztos nem esik semmi baja, ne
aggódj! Egy ilyen vagány srác, mint ő, tutira
biztonságosan síel, szóval…
– Nem érdekel, hogy síel! Hát nem érted?! Ma reggel
elutaztak, vagyis nem fogja hallani a versikémet, és
nem lesz ott az esti buliban sem! Én olyan szerencsétlen
vagyok! – jelentette ki, aztán a karjaiba temetve az
arcát leomlott a padra. Rettenetesen sajnáltam a
barátnőmet, de nem tehettem semmit.
A péntek 13-i Valentin-nap viszont gőzerőre kapcsolt.
A tanárok sem tudtak mit kezdeni a szerelemtől
bezsongott kamaszokkal, hiába próbáltak feleltetni vagy
fegyelmezni, szétszórt, viháncoló arcok bámultak vissza
rájuk.
A rádióban beolvasott üzeneteknek hatalmas sikere
lett, jöttek-mentek a vallomások, mindenki találgatott,
hogy vajon melyik üzenetet ki írta és kinek. Timi egyedi
alkotása egész egyszerűen kiverte a biztosítékot, a suli
rádiósa a második sor végén konkrétan elröhögte magát
(valahol megértem… ez a „látni téged a lételemem"
valóban kicsit erős), és a folyosókon is többen idézgetni
kezdték a fülbemászó sorokat. Jaj…
Az osztályból amúgy Juli két szerelmes üzenetet is
kapott, az egyiket egy nyolcadikostól , hiába, egy ideje
ő tényleg az igazi „jó nő" vonalat képviseli, és Szilvinek
is megdicsérték a narancssárga szemüvegkeretét. Henry
Katinak üzent, azt, hogy „Még sok-sok közös
muffinsütést kívánok magunknak", amin Kati csak
zavartan vigyorgott, Andi pedig közölte, hogy „ez olyan
nyálas!" Pedig szerintem nem az, inkább tök aranyos.
Aztán az utolsó óra előtti szünetben egy olyan üzenet
hangzott el, amitől kis híján megállt bennem az ütő:
 „Imádom a csütörtököket, és imádom, ahogy a
munkaláztól vörös lesz a füled! Mikor kápráztatsz el egy
újabb cipőkölteménnyel?"
Kellett nekem javasolni ezt a rádióban üzengetős
marhaságot!! A nem mindennapi vallomás vegyes
fogadtatásra talált: akik nem tudták, ki az üzenet
küldője és ki a címzettje, csak röhögtek egy sort a
„barom üzeneten". Én egyszerre vörösödtem és
sápadtam, Nóri jelentőségteljesen felvonta a
szemöldökét, és elkerekedett szemekkel vizslatott, Timi
viszont annyira begőzölt, hogy szó nélkül felkapta a
motyóját, és elviharzott a suliból.
És akadt még valaki, aki pontosan képben volt:
Karesz. Miközben a rádiós viccesnek szánt beszólásokkal
nyugtázta Dénes sorait, Karesz rám nézett, összehúzta a
szemeit, már-már hunyorított, aztán megcsóválta a
fejét. Én pedig majdnem belehaltam a vívódásba, hogy
most ez mégis mit jelent. Féltékeny? Vagy csak a
szerelemhez való sajátos viszonyát fejezte ki ismét,
miszerint hülyeségnek tartja az egészet? Mert az totál
nyilvánvaló volt, hogy egyből levágta, mi a szitu. Nem
lehet nem észrevenni, ahogy Dénes a csütörtöki
megbeszéléseken stíröl engem, kacsingat, és a
fülvörösödés is valószínűleg feltűnt már Karesznak (ó,
hogy én hogy utálom ezt a tulajdonságomat!!).
De természetesen a kínzó kérdéseimre nem kaptam
választ. Timi után Karesz is elvágtatott (nekem sajdult
egy keserveset a szívem, hogy most a hétvége miatt
megint két napig nem látom), a Valentin-nap pedig
számomra ennyiben ki is merült. Dénes külföldi
tartózkodásának köszönhetően (bár a hülye kis üzenetét
is vitte volna magával…) nem kellett Timit elkísérnem a
sulibuliba sem (mondjuk, amennyire berágott ma rám,
lehet, hogy többé sehova nem kéri, hogy kísérjem el…
a telefonját is kikapcsolta, hiába hívtam, hogy
megdumáljuk a dolgot… jaj, annyira utálom ezt a
Dénest, hogy még a barátnőm is megharagszik rám a
béna nyomulása miatt ), így órák után egyből
hazanyargalhattam, magamra zárhattam a szobám
ajtaját, és egy jó könyv segítségével el tudtam
felejtkezni erről az idióta ünnepről (és a gyötrelemről,
hogy vajon Karesz miért csóválta a fejét?!?).

Egészen másnapig, amikor is a környezetemben lévők

élénken emlékeztettek a tényre: Valentin-nap valójában
ezen a napon van. De jó!!… Nóri és Levi egész napos
„szeretlek-énisszeretlek-deénjobban-olyannincs-devante
kisbuta" programot tartottak, de szerencsére nem
nálunk, hanem a város utcáin lődörögve és csókolózva.
Anyának nem volt ellene kifogása, miután Nóri
részletesen felvázolta, mit terveznek (séta,
tejeskávézás, a várból a panoráma megcsodálása és
hasonlók), és semmi kivetnivalót nem talált benne. Na
meg azért sem volt kifogása, mert ők is vacsorázni
készültek Henrikkel, és totál lázban égett, hogy mit
vegyen fel stb. Azért azt jó látni, hogy a nőneműek még
anyukakorukra sem növik ki az ilyen típusú „gondokat".

Még abban sem bízhattam, hogy egy Lillával való
maratoni chateléssel átvészelem ezt a nemszeretem
napot, mert már reggel küldött egy rövid üzenetet,
miszerint Jácinttal moziba mennek, aztán Jácintnak még
lesz egy meglepetése.
Naná, hogy a Facebook-üzenőfal is tele volt a
szívecskékkel és nyálas üzenetekkel, és naná, hogy én
ezeknek az olvasgatásával gyötörtem magam. Mert én
már csak ilyen hülye vagyok. Újabb remek tulajdonság a
fülvörösödés mellé… (Persze párszor csekkoltam Karesz
lapját is, de semmi mozgolódás nem látszott rajta. Igaz,
rengeteg ismerőse van – a nyolcadik utáni nyáron
gyűjtögette össze őket, biztosra veszem, hogy a feléről
arra sem emlékszik, hol találkoztak… –, de senki nem írt
neki félreérthető üzenetet. És ő sem írt senkinek. Nekem
sem… mily különös…)
Este nyolc körül befutott Nóri, én pedig igyekeztem
úgy tenni, mintha nagyon el lennék foglalva… ööö… jobb
híján a zoknimból kilógó vékony kis gumiszálat
pengettem… oké, értelmesebbet is kitalálhattam volna,
de ennyire futotta. Nem is vált be, a tesóm ugyanis egy
percig sem gondolta, hogy ez rém fontos tevékenység
lenne. Lehuppant az ágyamra, és csacsogni kezdett:
– Hjaj, tök jó nap volt!
– Képzelem…
– Most miért vagy ilyen negatív?
– Már miért lennék negatív? Nem mondtam semmit.
– De a hangsúly, ahogy ezt a „képzelem"-et
kinyögted!
– Hagyd már békén a hangsúlyomat!
– Na látod, hogy negatív vagy?!
– Most miért kell piszkálni?
– Ki piszkál?
– Te!
– Az piszkálás, hogy el akarom mesélni, milyen
napom volt? Jó, akkor nem mesélem – húzta fel az orrát
Nóri, nekem meg egyből lelkifurdalásom lett, amiért
valóban kicsit érdektelenül álltam hozzá a
mondanivalójához.
– Bocs, meséld el!
– Nem mesélem, ha nem érdekel.
– De érdekel!
– Képzelem…
És ezen muszáj volt elröhögnünk magunkat, mert
most Nóri mondta dühében ugyanazzal a hangsúllyal a
„képzelem"-et, mint én az előbb. Még jó, hogy mi ilyen
kis semmiségeken is össze tudunk vihogni. Hiába, ikrek
vagyunk…
– Szóval, a Deákon valami elképesztően finom
tejeskávét lehet kapni! Megfelelően édes, nem gejl, de
nem is keserű, csúcs szuper! Ráadásul krémes az
állaga… hú, még most is összefut a nyál a számban –
lelkendezett Nóri, én pedig összeszűkült szemmel
figyeltem, és közben azon gondolkodtam, ebben a
randiban mégis mi lehetett olyan frenetikus? Oké, hogy
klassz volt a kávé, na de ódákat zengeni róla talán
túlzás…
Az isteni nedű után Nóri a várból megtekinthető
panorámán áradozott egy sort, ami, mi tagadás, valóban
lenyűgöző. Annak idején mi is megcsodáltuk Attilával,
még a kapcsolatunk legelején valamikor… tényleg,
Attila. Ő vajon hogy tölti a Valentin-napot? Uh, lehet,
hogy már van is barátnője?… jaj… Oké, túl vagyok már
rajta meg minden, de azért ez az ötlet kicsit
megfacsargatta a szívemet. Nem volt jó elképzelni őt
egy másik lánnyal összebújva, na.
Az expasik új nővel tabutéma. Legalábbis
mindenképpen kellemetlen.
Ahogy üveges tekintettel bámulva, és némi negédes
mosolyt a képemre erőltetve hallgattam Nóri
beszámolóját, valami megütötte a fülemet, amitől
rögvest széttöredezett az arcomon az őszintétlen derű.
– Tök durva, hogy Zalánnak kellett felhívnia a
figyelmemet rá, hogy ilyen szép helyen lakom –
hangzott a mondat.
– Zalán?? Hogy jön a képbe Zalán?
– Hát, az ő ötlete volt, hogy menjünk fel a várba.
– Te… Zalánnal voltál a várban? – kérdeztem olyan
hangsúllyal, amin aztán tényleg be lehetett volna
sértődni. – Nem Levivel randiztatok?
 – Ja, hát ez nem volt tipikus randi, ha azt vesszük,
hogy hármasban voltunk.
– Tényleg nem kifejezetten tipikus… ennek a
Zalánnak aztán van bőr a képén!
– Most mit izélsz? Zé tök jó fej!
– Ebben, azt hiszem, nem osztom a véleményed…
– Fogalmam sincs, mi bajod van vele.
– Nagyon gáz a csávó!
– Mitől lenne gáz? Nem is ismered!
– Pont annyira ismerem, amennyire kell. Ennél
jobban nem is szeretném, köszi. Amúgy meg ne mondd,
hogy nem gáz, ha Valentin-napon rátok akaszkodik.
Erre Nóri elnevette magát.
– Mi nem tartjuk a Valentin-napot.
– Hogyhogy?
– Megegyeztünk, hogy mindennap ugyanúgy
szeretjük egymást, így nincs szükségünk külön
ünnepnapra.
– Ezt én is így gondolom, de azt hittem, te… azaz ti…
– Volt idő, mikor azt hittem, a Valentin-napnak van
jelentősége, de most már tudom, hogy nincs. Levinek
fontos, hogy együtt lehessen a barátjával, akit régen
látott, én pedig örülök, hogy csatlakozhatok hozzájuk.
– Aha. Szóval most már nincs para azon, mit
gondolhat rólad Zé, miket mesélt neki Levi stb.?
– Abszolút nincs. Ahogy mondtam, Zé tök jó fej. Kár,
hogy úgy elrohantál a teázóból, tutira te is
megkedvelted volna, ha maradsz még egy kicsit.
– Ó, kösz, pont elég volt a kiselőadásából annyi,
amennyit volt szerencsém végighallgatni. Nem is értem,
téged miért nem zavart, hogy állandóan csak magáról
beszél.
– Miért zavart volna? Most költözött haza Rómából,
rengeteg érdekes sztorija van! És különleges a srác! Úgy
értem, nem mindennapi módon látja a világot, és…
 – Hát nem. Végtelenül negatív színben lát mindent.
– Te most nem magadról beszélsz véletlenül?
– Ezt hogy érted? – hortyantam fel, de még mielőtt
összeveszhettünk volna azon, melyikünk a negatívabb,
Zé vagy én, anya dugta be a fejét az ajtón. És
rettentően izgatottnak tűnt.
– Vacsiztatok már? – kérdezte, de tudtam, hogy
valójában fontos mondanivalója lenne. Nóri viszont nem
vette az adást, és egy „csúcs sztoriba" kezdett arról,
hogyan büfögte vissza Zé a szénsavas gyömbér keltette
buborékokat a pizzázóban. Diszkréten, mégis viccesen
cifrázva. Hát, gratulálok!
– Figy, ezt majd máskor elmondod, jó? – szakítottam
félbe a tesómat, hogy anya elmesélhesse, mi történt. –
Na milyen volt a program Henrikkel?
– Ó, igazán hangulatos helyen voltunk – jött beljebb
anya, és szinte dadogott az izgalomtól, ahogy a kevésbé
fontos részletek komótos leírása után végre rátért a
lényegre: –, és hát… szóba került a „hogyan tovább".
– Na és? Hogyan tovább? – mosolygott Nóri, de a
válasz őt is teljesen megdöbbentette, akárcsak engem:
– Arra gondoltunk, össze kéne költöznünk.
Valahol persze számítottunk erre Nórival, hiszen az
újévi eljegyzés óta benne volt a levegőben, de így, hogy
konkrétan eljött a pillanat, azért mindkettőnket
letaglózott a hír.
– És… ő fog idecuccolni?… Vagy mi költözünk? –
kérdeztem, mivel Nóri, a hasonló szituációkban
tanúsított szokásához híven megnémult.
– Első körben ő jönne ide. Aztán majd meglátjuk.
Lehet, hogy veszünk egy másikat közösen. Talán az
esküvő után. Amit tarthatnánk nyáron. Mondjuk…
Lehetnétek a koszorúslányok… mit szóltok? – anya még
mindig tök zavarban volt. Furcsa volt őt így látni,
szerelmes kamaszként. Mert pont úgy viselkedett.
Heherészett, vörösödött, pont, ahogy mi szoktunk.
Természetesen megnyugtattuk, hogy majd segítünk
az esküvő előkészületeiben, meg hogy nem para, ha
Henrik ideköltözik, de mikor kiment a szobából, hogy
átöltözzön otthoniba, és ismét kettesben maradtunk
Nórival a szobámban, úgy néztünk egymásra, hogy
szavak nélkül is tudtuk, mit gondol a másik.
Azt, hogy egy szakasz ismét lezárult. És hogy ez az
új nem feltétlenül lesz könnyű. De anya boldogsága
miatt muszáj lesz elfogadnunk a helyzetet. Nem
vagyunk már gyerekek, meg kell értenünk, hogy
anyának is joga van új életet kezdeni apa után. Hiszen
apa is továbblépett, és boldog. Lehet, hogy az ő példája
kellett ahhoz, hogy végre anya is új fejezetet merjen
nyitni? Vagy azért nem foglalkozott eddig magával, mert
úgy érezte, az a feladata, hogy minket nevelgessen?
Most pedig, hogy lassan mi is felnőttek leszünk…
Hm. Egy hónap, és betöltjük a tizenhetet. Jogilag az
utolsó évünk „gyerekként". Akarok én egyáltalán
felnőni? Alkalmas vagyok rá, hogy jogi értelemben
felnőtt legyek?
A hosszabb csend után Nóri egyszer csak felállt az
ágyamról.
– Megyek, felhívom Levit – mondta, és átvonult a
szobájába.
Nyilván azért, hogy megvitassa a szerelmével a
fejleményeket. A félelmeit. Az érzéseit az új fordulattal
kapcsolatban.
Én is szívesen megvitattam volna valakivel a bennem
cikázó gondolatokat, de Timi haragudott rám (amúgy
sem lehetne vele ilyesmiről lelkizni), Lilla Jácinttal
ünnepelte a szerelmesek napját, Adrival furcsa lett volna
anyáról beszélgetni, anyával még furcsább…
 Pasim pedig nincs. Csak egy reménytelen szerelmem,
aki amúgy az egész szerelem témát hülyeségnek tartja.
Pff. A helyzetem kilátástalan.

A szerelmem tárgya: K.
A szerelmem foka: (Azt hiszem, az elmúlt napokban
kicsit megharagudtam rá, amiért hülyeségnek tartja a szerelmet. De
még így is határozottan bele vagyok esve.  Azaz )
 11. fejezet

A szag

A tél, hála annak a magasságosnak, végre a vége felé

közeledett. Nem tudom, ki hogy van vele, de azt
hiszem, kijelenthetem, hogy én utálom a telet. Persze
tök szép, amikor fehér minden, meg ropog a hó a
csizmánk (bakancsunk) alatt, megcsillan a hópehely a
lámpafényben meg hasonlók, de legyünk őszinték: ez
egy-egy pillanatot jelent, jó esetben pár napot. Mindezt
leszámítva a tél nem más, mint hideg, kellemetlen,
trutyis évszak, amikor hatvanöt rétegbe kell öltöznöd,
ha kidugod az orrod a lakásból, hogy aztán már a
villamoson beleizzadj az egészbe, és még csak a
cipzáradat sem tudod lejjebb húzni, mert fél kézzel
kapaszkodsz, a másikkal a táskádat, tornazsákodat,
esernyődet (a sor szabadon folytatható…) próbálod
fogni, szóval a vetkőzés esélytelen. Aztán ott van a
sapka téma. Vannak tök jó darabok, amik még
divatosak is, és a szerencsésebbeknek jól is állnak, de
attól még egy sapka sem frizurabarát. Annál pedig kevés
idegesítőbb dolog létezik, mint amikor hosszas
próbálkozás árán végre sikerül frankón beállítani a hajad
(például kivasalni…), aztán mire beérsz a suliba, már
egy lapi, fazontalan szénakazal/madárfészek – kinek
mivé alakulnak a tincsei – csücsül a fejeden. Egyesek
ezt a problémát megoldandó egész nap sapkában
mászkálnak (na meg napszemüvegben… mert az
„kúúúl"), de nekem azért ez a megoldás kicsit erős.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a hideg
mellett állandóan sötét van!! Sötétben ébredsz, mert az
iskola kegyetlenül korán kezdődik (nincs ezeknek
szívük!), mire a különórákról hazakeveredsz, szintén
sötét van. És a két sötét időszak között sem sokkal jobb
a helyzet, mert a nap csak elvétve süt ki, és hosszú-
hosszú heteken keresztül bámulhatod a szürkeséget.
Undi, és kész.
Na és az öltözködés sem lehet túlságosan változatos,
mert ugyebár a télikabát kábé mindent eltakar. Oké,
abból is vannak szép darabok, na de tulajdonképpen
novembertől márciusig mindennap ugyanabban a
kabátban kell lenni, és öt hónap még a legszuperebb
ruhadarabból is unalmas egy idő után. Én legalábbis
január közepétől számolom vissza a napokat, hogy
végre ne kelljen felvennem a télikabátomat. Ezen a
bizonyos február végi reggelen is a szokásos téli
szettemben indultam a suliba. Már előre utáltam az
egész előttem álló hétfőt (a hétfők amúgy is különösen a
„nem szeretem" kategóriába tartoznak), amolyan „az élő
fába is belekötök" hangulatom volt. Morogtam Nórival,
amiért két perccel tovább volt bent a fürdőszobában, így
nekem nem maradt időm alaposan szemügyre venni a
halántékomon alakuló pattanást, morogtam anyával,
amiért narancsos ízesítésű teát készített ki nekem
barackos helyett (ez tökre nem volt szép tőlem…),
morogtam a buszsofőrrel (mondjuk, ezt csak
magamban), amiért túl élesen vette a kanyart, és emiatt
kis híján ráestem a mellettem álló, mosdatlan szagú
(konkrétan büdös) bácsira. Ez az alaphangulat aztán
megmaradt a nap folyamán is. Ebben a kellően negatív
életérzésben még erősebben bosszantott a körülöttem
kialakult szituáció: Timi jogtalan haragja és egyre
inkább érezhető távolságtartása (köszönni azért még
köszönt, de kábé ennyire redukálódott köztünk a
kommunikáció… Zsuzsin viszont egyre többet lógott, és
beújított egy bakancsot is… no comment…), Mr. Szép
szűnni nem akaró kacsingatásai, és mindennek tetejébe
Karesz szótlansága. Már egy bő hónap eltelt a
szalagavató óta, az elmaradt hócsatánk óta, és azóta,
hogy rájöttem, belezúgtam Kareszba. Vagyis egy jó
hónapja eszem a kefét, amiért belelovalltam magam
valamibe, amit ezek szerint csúnyán benéztem. Karesz
ugyanis úgy tesz, mintha a világon sem lennék, és ami a
legdurvább, engem ez nemhogy kiábrándítana, de annál
jobban érdekel a srác. Lehet, hogy ez valami difi nálam:
szeretek szenvedni. A szerelemtől pláne! Amit Attilával
kapcsolatban műveltem, az sem volt kispálya, most meg
elköteleztem magam egy totál érthetetlen érzés mellett.
Normális vagyok?!?

Mint meggy a habon ért a felismerés a tesiöltözőben,

hogy a tornacuccomból frankón hiányzik a váltózokni.
Komolyan nem emlékeztem, hogy kivettem volna vagy
bedobtam volna a mosásba, de hiába veszekedtem
emiatt is egy sort magamban anyával és Nórival (vele
személyesen is kedvem támadt szócsatába bonyolódni,
de nem ért rá, mert valamin nagyon kuncogtak
Mónival), a tény attól még tény maradt: kénytelen
voltam a téli hideghez választott, már-már
elképzelhetetlenül vastag frottír- (és anyagából adódóan
kissé „szőrös") zoknimban belebújni a tornacsukába.
Kényelmetlen volt, mint a rosseb, alig bírtam
megmozdítani a lábujjaimat.
Annyira felgyülemlett bennem a feszültség, hogy a
bemelegítő futásnál extra erőbedobással hajtottam
magam, hátha ki tudom adni a dühömet, a kosarazásnál
pedig úgy hajítottam el a labdát, mintha egyenesen Mr.
Szép fejét akartam volna eltalálni vele. Vagy Kareszét.
Vagy mindkettőjükét egyszerre, Zentay tanárnő meg is
jegyezte: „Dóri, ma nagyon kis energikus vagy!" Haha,
vicces volt, tényleg!
Mikor tesi után visszaöltöztem utcaiba, és
legyógyítottam a lábamról a tornacsukát, éreztem, hogy
kisebb tócsa keletkezett a cipőkben a frottírzoknik
izzasztó hatásának hála, de túl nagy jelentőséget nem
tulajdonítottam a dolognak. Csak bevágtam a
szekrényembe, rázártam az ajtót, aztán szevasz.
A meglepetés hatodik óra után ért. Egyedül
készülődtem a hazamenetelhez, komótosan, mert minek
sietni, ha semmi más dolgom nincs otthon, mint tanulni
a holnapi matektémazáróra, és a kutya nem foglalkozik
vele, amúgy milyen magányos vagyok. Ezen is
mérgelődtem egy sort, mármint hogy az életem tök
uncsi (rosszabb napokon legalábbis mindig annak
érzem), így kellően puskaporos hangulatban nyitottam
ki a szekrényemet.
Nos, az onnan egyenesem rám ugró szag nem volt
gyenge. Találkoztam már pár büdi dologgal (van például
egy másfél éves öcsém…), de állítom, hogy az
izzadságtól nedves frottírzoknival összegyógyult
tornacsuka szaga mindent visz. Annyira letaglózott,
hogy egyből elindult az orrom is. (Mármint folyni
kezdett, nem kirándulni ment, bár a helyében én is
szívesen kutattam volna élvezetesebb szagforrások
után…)
Dühösen bevágtam a tatyómat a kabátom (és a
mellette csücsülő szag) tetejére, míg a zsebemből
előkotortam egy zsepit, és ebben a pillanatban
megláttam, hogy Karesz lép ki a teremből (a nagy
életutálatomban nem is tűnt fel, hogy még ő is bent
volt). Gondoltam, még egy késszúrás a mai napra, mert
nyilván most sem fog hozzám szólni, amikor csak
kettesben vagyunk a folyosón.
De tévedtem. Karesz egyenesen felém tartott,
határozott léptekkel, és egészen egyértelműen látszott,
hogy mondani készül valamit.
Következett az egyedi, „fél másodperc alatt bonyolult
helyzet alapos feltárása" nevű mutatványom, ami
valahogy így nézett ki:
1. Karesz most ide fog lépni mellém, és megkér,
hogy menjünk el valahova átbeszélni ezt az egészet, ami
köztünk van. (Van köztünk egyáltalán valami?? Vagy
csak az én fejemben van ez a „valami", mert mindennap
ezen eszem magam??)
2. Én természetesen igent mondok, de csak lazán,
nem túl izgatottan, nehogy levágja, hogy bele vagyok
esve. Mert az ciki. Mert ő nincs belém esve. Vagy…
mégis? Lehet, hogy reménytelennek tűnik, talán mégis
érez valamit irántam, mint azokban a romantikus
filmekben a látszólag közömbös fél? Jaj nekem, mindjárt
meghalok, úgy ver a szívem.
3. Mindjárt ideér… addig is csinálnom kéne valamit e
helyett a hülye orrtörölgetés helyett. Úgy, mintha nem
érdekelne különösebben, hogy épp kettesben vagyunk a
folyosón. Oké, legyen az, hogy felveszem a kabátomat,
Karesz pedig… izé… dob egy hátast a szagtól, ami a
szekrényemből ráveti magát. És örökre kiábrándul
belőlem, már ha egyáltalán valaha belem volt
ábrándulva, vagy mi. Az az egy biztos, hogy ez az ótvar
szag nem kifejezetten vonzó, sőt!!
Hs ebben a pillanatban Karesz mellém ért, én pedig
úgy csaptam rá a szekrényemben lesben álló szagra az
ajtót, mintha egy levágott kalózfejet rejtegetnék
odabent. Gyorsan zsebre dugtam a zsepimet, mondtam
magamban egy villámfohászt, hogy ne lógjon semmi
maradék a nózimból, és rávigyorogtam Kareszra.
 Aki viszont úgy nézett rám, mintha nem lennék
normális, nekem pedig már a nyelvemen volt, hogy
magyarázatot adok az iménti mozdulatra
(természetesen a szag téma mellőzésével, annál
bármilyen kamu sztori jobb!), de megelőzött. És
egyáltalán nem olyasmit mondott, amire számítottam.
– Az előző szünetben, mikor nem voltál a teremben…
(ó, atyám, ezek szerint figyelt, hogy nem vagyok ott…)
…bejött az a Dénes gyerek. (Basszus, biztos arra volt
kíváncsi, mit szóltam a Valentin-napi üzenetéhez. Még
jó, hogy Timi akkor a büfében volt, így legalább ő nem
haragudhat még emiatt is rám…) Azt mondta, valami
fontosat akar mondani… (Ugye nem akar nyíltan
szerelmet vallani?! És ugye mindezt nem pont Karesszal
üzente meg nekem?!?) …úgyhogy holnap reggel az első
szünetben rendkívüli szerkesztőségi gyűlés lesz a
kajáldában.
– Ó – mondtam őszintén, mert erre nem
számítottam. Mármint hogy Dénes így pörög az újság
ügyében, hogy külön találkozót hív össze, na meg arra,
hogy Karesz a szerkesztőséggel kapcsolatban akar
beszélni velem, és nem a kettőnk ügye miatt. Na ja.
Nincs is nekünk ügyünk. Nincs nekünk semmink. Brrr…
– Rábólintottam a nevedben is.
– Köszi.
Karesz erre csak biccentett egyet, és már indult is.
Hát persze. És én hülye még azt hittem, hogy végre
tisztázhatunk mindent, hogy a bennem lévő, egyre
nagyobb kérdőjel helyére pont kerülhet. Mondjuk, ha
úgy veszem, ezt akár pontként is fellóghatom. Kareszt
totál nem érdeklem, ez nyilvánvaló. Annyira dühös
lettem, hogy mérgemben belebokszoltam a szekrényem
ajtajába…
…és ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy fél perce
azzal a bizonyos mozdulattal nem csupán a szagot
zártam be, de egyúttal a táskámat is, benne a
mobilommal, a lakáskulcsommal és úgy egyáltalán
mindennel, na meg a télikabátomat is. Hát, nem pont
ilyesmire gondoltam, mikor meg akartam szabadulni
tőle…
A feszültséget még pár jól irányzott bokszütéssel
vezettem le, hogy aztán a hátam mögül meghalljam a
következőket:
– Valami baj van, Kassai kisasszony? Megtudhatnám,
miért haragszik arra a szekrényajtóra?
Tulajdonképpen nem is lepődtem meg rajta, hogy
ebbe az amúgy sem épp tökéletes szituációba előbb-
utóbb Halmai is belecsöppent. Vettem egy nagy levegőt,
megfordultam, és rámosolyogtam a kecskeszakállas
kerti törpék élő mására.
– Jó napot, tanár úr! Nincs véletlenül kéznél egy
csavarhúzója?
Halmai először ijesztően nagyra nyitotta a szemeit
(ahhoz képest, hogy mindig résnyire szűkülnek,
feltétlenül ijesztő volt a látvány), aztán… elröhögte
magát. Na ezen én kerekítettem el a szemeimet, aztán,
mivel Halmai még mindig nem hagyta abba, és mivel a
röhögés (és az ásítás) ragadós (vagy csak a Halmaik
vannak rám ilyen hatással??), én is rákezdtem. Hát ezt
sem gondoltam volna, hogy én valaha pont vele fogok
kacarászni a folyosón, de tény, hogy röhejes volt a
szitu: a töritanárom most harmadszor siet a
segítségemre beragadt ajtók miatt. Először a szegedi
színház férfiretyójából szabadított ki, aztán az
osztályteremből, most meg a cuccomat (és a
tornacsukám szagát… jaj…) fogja kimenekíteni a
szekrényből.
– Várjon meg itt, mindjárt jövök – mondta, mikor
alábbhagyott a röhögőrohama (na nem mintha a
motyóm nélkül bárhova is mehettem volna), de még a
lépcsőfordulón túlról is hallottam, ahogy néha
felbuggyan belőle egy-egy gyöngyöző kacajfoszlány.
Legalább van humorérzéke az öregnek…
Rövidesen visszajött egy kis piros szerszámosládával
a kezében (szerintem lassan csak miattam
rendszeresíthetne egy ilyen készletet a tanári asztala
fiókjában…), és komótosan nekiesett a szekrényem
zárjának.
– Mondja, maga miért kerül mindig ilyen
helyzetekbe? Nem tudna gondolkodni, mielőtt
tönkreteszi az összes útjába kerülő ajtót?
– Én mindig gondolkodom, tanár úr – mondtam
teljesen őszintén. – Csak általában nem azon, amin
aktuálisan kéne.
– Vagy úgy… Azért majd szóljon, ha ott tartanak,
hogy az én lakásomhoz is kap kulcsot…
– Hogy… hogy érti ezt? – kérdeztem döbbenten. –
Kivel tartunk ott és… mivel??
– Hát, tudja. A fiammal.
Most jött el a „köpni-nyelni nem tudtam" állapot, de
nem is volt rá szükség, hogy megszólaljak, Halmai
ugyanis folytatta:
– Ne higgye, hogy én nem voltam fiatal. Bármennyire
is hihetetlen, voltam. És azzal is tisztában vagyok, hogy
a mai fiatalok hogy működnek. Nem mondom, hogy
egyetértek vele, de sok beleszólásom nincsen. A fiam
már felnőtt, egyetemista, nem szólhatok bele a
dolgaiba, nem oktathatom ki az erkölcsről. Ahogy a
maga erkölcsei sem tartoznak rám. Én csak annyit
kérek, hogy a lakásomban a zárakat hagyja békén.
Nnnna, kész – jelentette ki, és azzal a lendülettel
feltárult a szekrényem ajtaja, az ótvar szag már az első
félcentis résen kiszökött (brutál volt), maga mögött
hagyva a beszorult táskámat és kabátomat.
 – Hát akkor, viszlát! – mosolygott rám Halmai, intett
egyet a csavarhúzóval, amit még mindig a kezében
szorongatott, majd eltűnt a folyosón.
Én továbbra sem tudtam mozdulni a döbbenettől.
Bakker! Halmai azt hiszi, hogy Ákos és én… hogy én és
Ákos… hogy én azért járok fel a lakásukra, hogy Ákossal
izé… Jesszus, de ciki!!! Ezt feltétlenül tisztáznom kell
Ákossal, mielőtt még kellemetlenebbé válik a szituáció!!!
Magamra kaptam az utálatos télikabátomat, és alig
vártam, hogy hazaérjek, és ráronthassak Ákosra
Facebookon.

Február 23.
A szerelmem tárgya: még mindig Karesz, véletlenül sem H. A.
A szerelmem foka: (Annyira ellenállhatatlan volt a
közönyös lezserségével… bakker!!!)
 12. fejezet

Randi vagy
nem randi –
ez itt a kérdés
Ez konkrétan így nézett ki:
 És Halmai nem is vizslatott. Egy darabig.
Ákos megcsörgetett, én meg nem tudtam elmenteni
a számát, mert ezen az új telón egyszerűen nem jöttem
rá, hogy kell. Úgyhogy dühömben inkább lecsaptam a
telefont az ágyamra, és hagytam az egészet a fenébe.
Kár volt…
 13. fejezet

A „tuti sí"-hír

A másnap reggeli rögtönzött szerkesztőségi ülés

hatalmas meglepetést tartogatott.
Karesszal együtt indultunk az ebédlőbe, de egy szót
sem szóltunk egymáshoz, csak lépegettünk csendben
felfelé a lépcsőkön. Relatíve közel voltam hozzá, így
tisztán éreztem a pólójából áradó, elképesztően jó
illatot. És még szerelmesebbnek éreztem magam, mint
valaha.
A következőket állapítottam meg: tök
igazságtalanság, hogy az ember lánya a reménytelen
szerelemben is képes ugyanazokat a lábremegős izéket
érezni, mint egy boldog kapcsolat idején. Attilával azért
volt pár megborzongtató pillanatunk, amikre így, a
szakítás után is jó visszagondolni, mert igen, az ilyesmi
baromi kellemes tud lenni. De ki gondolta volna, hogy a
„célszemély" illata ugyanezt ki tudja váltani akkor is, ha
viszonzásban nem lehet reménykedni? Csak persze a
„baromi kellemes" után rögtön ott van az a kínzó érzés,
hogy mindez megreked a vágyak és álmok szintjén.
Míg ezen morfondíroztam, naná, hogy megbotlottam
a lépcsőn felfelé baktatva, kis híján lenyeltem a rágómat
(amit azért kaptam be sebtében, hogy ha netán
Karesszal mégis beszélgetésig fajulna köztünk a dolog,
ne rontson el mindent a reggeli fokhagymás pirítós…),
és ha nem kapaszkodom meg ösztönösen Karesz
karjában, tutira elnyalok.
 – Uh, még jó, hogy itt vagy – heherésztem
kínomban, remélve, hogy Karesz reagál valamit, de még
ezzel sem sikerült szóra bírnom. Csak felvonta a fél
szemöldökét. Így aztán villámgyorsan elengedtem, és
mivel nem tudtam mit kezdeni hirtelen a kezeimmel,
jobb híján a fülem mögé tűrtem a kilógó hajtincsemet.
Ez az automatikus mozdulat párszor már kihúzott a
csávából. (Kivéve, amikor véletlenül nem lóg ki a
hajtincsem, meri akkor ugye még bénább lesz a
szituáció.)
Az ebédlőben már ott voltak a többiek, Csilla
szokásához híven egy vastag könyvet bújt, Anikó és
Barbi valamin nagyon röhögcséltek, Tomi a szemüvegét
pucolgatta, Mr. Szép pedig lazán támaszkodott egy szék
támlájára, és mikor meglátott, rám villantotta vakítóan
kék szemeit. Bár már megszokhattam volna, mégis
totálisan zavarba jöttem.
Mivel a hajtincsemen már nem volt mit igazítani,
időhúzás gyanánt odaléptem a szemeteshez, hogy
kidobjam a rágómat. Mikor máskor ragadt volna az
ujjamra, ha nem most, amikor egyszerre bámult rám
Karesz, Mr. Szép és a szerkesztőség többi tagja.
– Hehe… ragaszkodó típus… – dadogtam kínosan
mosolyogva, mire Dénes megjegyezte:
– Jó ízlése van annak a rágónak.
Valószínűleg kiolvasta a szemeimből az
értetlenkedést, mert hozzátette:
– Tudja, kihez kell ragaszkodni – és nyomatékül
kacsintott is egyet. Remek…
– Rátérhetnénk a lényegre? – szólt közbe Karesz
türelmetlenül, és ledobta magát egy székre.
– Hát persze! Nos, azért hívtalak ide titeket, mert
zseniális ötletem támadt a márciusi számra. Egy
tudósítás a sítáborból!
– Miféle sítáborból? – kérdezte Csilla.
 – Hát, amit apám szervez a sulinak.
– Mi ez az egész? – néztem rá értetlenkedve, mert
gőzöm sem volt, miről beszél. Én nem hallottam
semmiféle sítáborról.
– Mint tudjátok, múlt héten síelni voltam – mondta,
és jelentőségteljesen nézett rám, gondolom, arra
célozva, hogy azért reméli, megkaptam az üzenetét.
Amire természetesen semmit nem reagáltam. –
Elképesztően jó pályarendszer van Ausztriában. Kék
pálya, piros pálya, fekete pálya, minden, amit akarsz.
Apám síoktató, és gyakran mennek hozzá iskolai
csoportok is. Felvetette, hogy szervezhetnénk oda egy
négynapos kiruccanást a giminek is, én meg lecsaptam a
fater ötletére, mert ez az újságba is kiváló téma lehetne.
A mi drága főszerkesztőnknek pedig kellenek a jó
témák, nem igaz? – bökött oldalba a könyökével, és
ismét kacsintott. Komolyan kezdtem unni… – Szóval
tegnap bebaktattam a diri bához, elé tártam a helyzetet,
és azt mondta, ha a tesitanárokat rá tudom venni,
megszervezhetjük. Úgyhogy tutiság van, skacok, mert
alig három hét múlva megyünk síelni!
– Én nem tudok síelni… – mondta félénken Tomi,
mire Dénes meglehetősen lenézően megjegyezte:
– Neked nem is kell jönnöd. Akiknek kötelező a
részvétel, az Dóri és Karesz. Dóri írja a cikket, Karesz
meg fotózik. Mondjuk, én is tudok fényképezni, ha nincs
kedved jönni, vállalom a képeket – tette a kezét Karesz
vállára, amitől Karesz szemében egyszerre olyan
gyűlölet lobbant fel, hogy azt nehéz lenne szavakba
önteni. Lepöckölte Dénes formás ujjait a válláról, és azt
válaszolta:
– Arról ne is álmodj! Az újságba csak én fotózok Ezt
már egyszer tisztáztuk.
– Okézsoké, akkor fényesítsd a síbakancsod! –
vetette oda Dénes, majd felém fordult:
 – Na és te? Neked van síbakancsod? Akinek olyan
választékos a cipőkészlete, mint a tiéd, annak biztos van
raktáron.
– Rendkívül vicces vagy.
– Á, dehogy, csak praktikus. Végül is síbakancs
nélkül nem lehet síelni, úgyhogy nem árt időben
beszerezni egy tuti darabot. No, ha nincs, az sem para,
mert apámnak síruhakölcsönzője is van a Délinél. Tuti Sí
Kér.
– Hogy mondod?
– Tuti Sí Ker. Tuti Sí Kereskedés. Ütős név, nem?
– Az…
(Mondjuk, a magánhangzó hossza nem stimmel, de
ilyen apró részletek nyilván nem számítanak annak, aki
a kötelezőket is rövidítve kölcsönzi ki a könyvtárból.
Bizony, Dénes, tudok én rólad egy s mást annak
ellenére, hogy tökre nem érdekelsz!)
– Ha valamilyen cuccod hiányzik, csak menj be,
hivatkozz rám bátran, és kedvezményt is adnak!
– Kösz, de nem élnék vele.
– Azért csak ne felejtsd el. Tuti Sí Ker.
– Ha akarnám, se tudnám kiverni a fejemből.
Dénes erre jelentőségteljesen a szemeim közé
nézett, egészen nyilvánvalóan félreértette az okot, ami
feledhetetlenné tette a bolt nevét. De inkább nem
vesződtem vele, hogy eloszlassam a hiú reményeit
irányomban.
Lassan közeledett a szünet vége, és a szerkesztőség
tagjai elszállingóztak, ki-ki a maga termébe. Mi is
indultunk Karesszal.
– Te amúgy tudsz síelni? – kérdeztem tőle, csak hogy
megtörjem a béna csendet.
– Inkább deszkázom.
 Nem igazán értettem, mire gondol, és valószínűleg ez
az arckifejezésemen is tükröződött, mert Karesz
pontosított:
– Snowboard.
– Vagy úgy! – hú de ciki, hogy nem esett le… és de
ciki, hogy utálom a snowboardosokat, mert mindig
legyalulják a pályát, és tele lesz buckákkal, amiken
folyton elnyalok. – A snowboard nagyon menő! –
bólogattam fanyalgás helyett, de elég hülyén jött ki,
kábé, mintha hízelegni akarnék, így inkább
berekesztettem a társalgást. Karesz sem erőltette
tovább, így ismét visszatért közénk a jól ismert
szótlanság.

A síelős dolgot egész egyszerűen nem mertem elárulni a

többieknek a suliban. Féltem Timi reakciójától. Ha
megtudja, hogy Mr. Szép ötlete volt az egész, és nekem
kötelezően ott a helyem, tutira kiakad. Ő ugyanis nem
tud síelni, felszerelése sincs, és nem hinném, hogy a
szülei elengedik csak azért, hogy rajta tarthassa a
szemét a kiszemelt fiún. Így aztán, gondoltam,
megvárom, míg a sulirádióból vagy ofőn Vargától értesül
a programról. Addig is nyerek 1-2 napot a botrányig…
Otthon viszont elújságoltam a tábort. Először is
Lillának Skype-on. Ő évekkel ezelőtt egy sítáborban
sérült meg, így sejtettem, hogy érzékenyen fogja
érinteni a hír. Akivel valaha történt már hasonló fajsúlyú
baleset, soha nem fog tudni megszabadulni a félelemtől,
hogy a tragédia megismétlődhet – vele vagy egy
számára fontos emberrel. Ahogy anya is retteg az
autóktól.
Nóri egészen máshogy fogadta, mikor velük is
megosztottam a hírt. A tesóm konkrétan olyan képet
vágott, ami nekem, aki megszólalásig hasonlít Nórira,
simán a „nem is tudtam, hogy ilyen az arcom, mikor
megdöbbenek" kategóriába tartozott.
– Ez most komooooly?!?! – nyomta meg a második
szótagot, már-már lehetetlenül sokáig húzva az „o"-t.
– Az. És már csak két és fél hét van addig. Imádok
tavasszal síelni, amikor nem jeges a pálya, süt a nap,
és…
– Anya, az ugye vili, hogy én is megyek?! Ha Dórinak
kötelező, hát kötelező, de én is ott akarok lenni!
– Talán szeretnék… – csóválta a fejét anya.
– Oké, akkor szeretnék. De ugye mehetek??? Jaj,
annyira régen síeltem! Lehet, hogy már el is felejtettem,
hogyan kell…
– Azt szerintem nem lehet elfelejteni – legyintettem,
és kezdtem én is egészen belelkesülni. Utoljára még
apával voltunk síelni, talán öt évvel ezelőtt. Jó kis móka
lesz újra meghódítani a hegyet…
– Uh, viszont szerintem már totál kinőttem a
sícuccaimat! – pörgött tovább Nóri, a téma pedig
anyának nem kis fejtörést okozott.
– Hát, ez bizony valószínű. Viszont így hipp-hopp
nem fogunk tudni két új komplett sífelszerelést
beszerezni.
– Pedig muszáj lesz, mert én bele nem préselem
magam abba a régi piros rettenetbe, az tuti! – jelentette
ki határozottan a tesóm.
– Tutiról jut eszembe… – vakargattam meg az állam.
– Azt hiszem, tudok egy jó… vagyis izé… praktikus
megoldást. Egy sícucckölcsönzőt.
– Két teljes felszerelés onnan sem lesz olcsó.
– Nyugi, anya, van kedvezményem!
Anya és Nóri egyaránt hitetlenkedve néztek rám,
végül is ritkán teszek ilyen magabiztos kijelentéseket
„kedvezményes kölcsönzés" témakörben. Már épp
elkezdtem volna magyarázni, miről van szó, mikor
egyszerre szólalt meg Nóri mobilja Levi duruzsoló
(véleményem szerint igen nyálas…) hangján és anya
telefonja (szerencsére nem Henrik-hangon…), úgyhogy a
megbeszélésünknek vége szakadt. Engem nem hívott
senki (mily különös), így bebattyogtam a szobámba,
végigdőltem az ágyamon, és belesóhajtottam a sötétbe.
Síelni megyek… Mr. Széppel, és ami ennél sokkal, de
sokkal izgalmasabb: Karesszal.
Talán megkönyörül rajtam a sors, és beragadunk
együtt a síliftbe… és végre mindent tisztázhatunk.

A szerelmem tárgya: Karesz

A szerelmem foka: (Az az illat! Ahh…)
 14. fejezet

A bébiőr

Egy napra rá, hogy a szerkesztőség tagjai tudomást

szereztek a sítábor tervéről, bemondták a sulirádióban,
és ahogy sejtettem, az osztályfőnökök is kihirdették a
lehetőséget az osztályaikban.
Mivel mindössze bő két hét volt hátra a tervezett
dátumig, villámgyors jelentkezéseket várt a főszervező:
Gumitalp, pontosabban Seress Peti tanár úr. Nekünk
nem ő tartja a tesit, hanem Zentay tanárnő (fogalmam
sincs, hányadik tesitanárunk az öt év alatt…), de az már
előttünk sem titok, honnan kapta a becenevét.
Jellegzetes gumitalpú tornacsukát hord, amiben úgy
csoszog a suli linóleumozott folyosóján, hogy messziről
hallani lehet a közeledését. Ő vállalta tehát magára a
suli részéről a tábor szervezését, annál is inkább, mert
maga is nagy síimádó hírében állt.
– Fú, Dénes bizti ott lesz – mocorgott a helyén
izgatottan Timi (megfeledkezve arról, hogy mostanában
nem áll szóba velem), mikor Varga az ofő-órán
beszámolt a táborról, én pedig lapítottam, és ahelyett,
hogy bevallottam volna, valójában nemcsak hogy ott
lesz, de az ő ötlete volt az egész, csupán ennyit
mondtam:
– Hát, elképzelhető, ha a múltkor is síelni voltak…
bizonyára szeret és tud is síelni…
 – Pont ez az! Bakker! Ott lenne a helyem! De
anyámék tutira nem engednek el. Pedig micsoda
alkalom lenne a közelébe férkőzni… Most képzeld el!
Simán a lábai elé omlanék, pontosabban direkt úgy
esnék, hogy elé… tudod! És akkor felsegítene, és…
Basszus! Előre irigylek mindenkit, aki ott lesz!
– Valami baj van, Timi? – kérdezte Varga. –
Segíthetek?
– Hát, ha a tanár úr valahogy meg tudná győzni a
szüleimét, hogy elmehessek a sulival síelni, az nem
lenne rossz…
Varga mosolyogva megcsóválta a fejét, Nóri viszont
hátrafordult, és megszorongatta Timi kezét:
– Figy, Móni sem jöhet, úgyhogy majd ketten
elbandázgattok, míg Dórival megérkezünk. És ígérem,
mindenről beszámolunk!
– Miért, te mész? – kerekedett el Timi szeme, ahogy
csodálkozva rám bámult.
– Hát… izé… tulajdonképpen nekem muszáj. Cikket
kell írnom a táborról az újságba.
– Na, szép, mondhatom! És mégis mikor akartad ezt
az egészet elmondani nekem?
– Ööö… mostanában alig beszélgetünk, szóval…
– Szuper. Akkor míg ti síelgettek, én itt gyötrődhetek
azon, hogy Döncivel romantikázgatsz a hegyek
romantikus ölelésében.
Szívesen bevallottam volna neki, hogy valaki egész
mással szeretnék „romantikázgatni a hegyek ölelésében"
de egyrészt az a valaki is ott ült tőlem két méterre,
másrészt ugyebár még mindig titkoltam a dolgot
mindenki előtt. Így aztán inkább ezt válaszoltam:
– Akkor most ünnepélyesen, sokadszor is megígérem
neked, hogy soha nem fog történni köztünk semmi
Dénessel. Egyrészt nekem totál nem jön be, másrészt
mivel neked tetszik, ezért alapból tabu. Inkább örülj
annak, hogy majd szemmel tartom, és nem engedem,
hogy bárki más levadássza a tábor alatt. Hm?
Ez mintha megnyugtatta volna Timit (szerencsére
nem jutott eszébe, mi történt akkor, amikor legutóbb
szemmel tartottam a kipécézett srácot, Zsombort a
szalagavatón… vagy két évig jártak a hosszú szőke hajú
lánnyal, aki aznap este „levadászta"…), és a nap további
részében a korábbi hetekhez képest mintha olvadt volna
kicsit a köztünk lévő jég(hegy).
Így aztán egészen optimistán és jókedvűen vágtam
bele a hétvégébe, annál is inkább, mert szombatra
apáék lepasszolták nekünk Benjit, aki már nagyon
hiányzott.
Mostanában elég ritkán találkoztunk, ugyanis február
elején elköltöztek, és ahogy azt sejtettük, a távolság a
találkozókat is megritkította. Az is igaz, hogy apa
kompenzálásképpen kétnaponta felhívta vagy Nórit,
vagy engem, mi pedig egy idő után már nem nagyon
tudtunk újat mondani. A „Mi újság a suliban?" kérdésre
adott „Hmm, semmi" válasz nem túl izgalmas.
Egyébként én már Adrit is eléggé hiányoltam. Az új
kistesónk születéséig még szűk három hónap volt hátra,
Adri pedig kicsit „elveszett" a teendőkben. A költözés és
az egyre energikusabb kisöcsénk minden erejét kiszívta.
Jó lett volna néha leülni, és ráérősen elbeszélgetni,
tanácsot kérni sokszor úgy éreztem, talán Adrival még
Kareszt is meg merném osztani… anyával nem lehet,
mert eleve rosszul lenne az ötlettől, hogy Kareszhoz
bármi közöm legyen, akárcsak Nóri… Timivel most elég
zűrös a kapcsolatunk, Lilla meg annyira el van foglalva
Jácinttal… szóval továbbra is maradt ez az egész az én
egyre szürreálisabbnak tűnő titkom.
Ezen a szombaton apa és Adri bababútort mentek
vásárolni, hogy szépen berendezhessék a kishúgunk
birodalmát (mert közben kiderült, hogy lány lesz , és
ez engem most már cseppet sem zavar, holott mikor
Benji bejelentkezett, nagyon drukkoltam, hogy legalább
fiú legyen… most viszont már tudom, hogy apa soha
nem „cserélne le" minket, ugyanúgy a lökött nagylányai
maradunk akkor is, ha egy szakajtó lánya születik még),
mi pedig Nórival örömmel elvállaltuk, hogy addig
szórakoztatjuk a kis krapekot.
Mondjuk, nem pont úgy képzeltem el, ahogy végül
elsült a dolog…
Apáék Benji motyójával együtt bedobtak egy nagy,
zöld kukacot is, amolyan mászóalagutat (vagy hogy
hívják ezt), amiben a Benji-féle kismanók a
játszóházakban kergetőznek. Miután a kisöcsénk odáig
volt ezért a bújócskáért, karácsonyra kapott apáéktól
egy sajátot. És azóta ki sem lehetett belőle robbantani.
Most elhozták hozzánk is, mondván, hogy mi Nórival
pont beleférünk, és Benji hogy fog örülni, hogy végre
lesznek, akik játszanak majd vele, mert apa tutira
beszorulna, és most Adri sem épp „kukackompatibilis" a
növekvő pocakjával.
Nóri és én viszont lelkesen vetettük magunkat hasra,
hogy keresztültuszakolódjunk a zöld csövön Benji
legnagyobb örömére, aki hatalmasakat kacagva
nyugtázta, hogy a nővérei tök jó fejek. Naná.
A mókának az vetett véget, mikor Nóri kiment pisilni,
én pedig kettesben maradtam az öcsénkkel.
Természetesen nem Nóri hiánya rázott meg minket,
hanem a bénaságom. Az történt, hogy mikor vagy
harmincadszor kúsztam bele az alagútba, egyszer csak
félúton megakadtam. Egészen pontosan a fülem tájékán
képződött akadály, és sejtettem, hogy a fülbevalóm
lehet a ludas.
Aki próbált már egy kb. fél méter átmérőjű
textilkukacon átmászni, tudja, hogy nem a
legkomfortosabb hely, és viszonylag behatároltak a
lehetőségek, ami a tollászkodást illeti. Hiába volt
nyilvánvaló, hogy mit kéne tennem a továbbhaladáshoz
(kiszabadítani a kilógó cérnaszálba beakadt
fülbevalómat), esélyem sem volt kivitelezni mindezt.
Benji pedig egyre türelmetlenebbül utasítgatott, hogy
„na gyeje, gyeje na!".
Gondoltam hát egy nagyot, és kicsit
visszatüremkedtem magam a rugalmas csőben (a fülem,
mondjuk, kis híján leszakadt, de sebaj), hogy talpra
tudjak állni, hátha függőleges helyzetben jobban
hozzáférek a fülbevalómhoz, mint hasalva.
Csak azzal nem számoltam, hogy felállva pont úgy
festek, mint egy zöld reklámoszlop két lábbal, fej nélkül.
Merthogy az ugye nem látszott ki.
És azzal sem számoltam, hogy a látványtól Benji
frászt kap, és hisztérikus sírásba kezd. Hát még, amikor
nyugtatgatni próbáltam – na ez csak olaj volt a tűzre,
Benji nem tudta elképzelni, hogyan lehetséges, hogy az
ő kedvenc játéka bekapta a kedvenc (na jó, egyik
kedvenc ) nővérét, aki most a játék hasából beszél
hozzá.
– Mi a fene folyik itt? – hallottam Nóri hangját. Aztán
a döbbent csendet. Aztán az artikulálatlan röhögést.
– Örülök, hogy ilyen jól szórakozol, de nem segítenél
inkább? – sürgettem, annál is inkább, mert a fülem
kezdett a bokámhoz közelíteni (nesze nektek, szülinapi
jókívánságok…), Benji pedig még mindig visított.
– Azt hittem, direkt csinálod! – röhögött továbbra is
Nóri, úgyhogy felvázoltam a helyzetet, hogy nem,
kivételesen nem poénból öltöztem zöld kukacnak.
Miután Nóri kiszabadított, és Benjit is meggyőztük,
hogy a játék nem emberevő, jöhetett a délutáni
szieszta. Mármint az öcsénknek.
Míg ő aludt egy nagyot Nóri szobájában, mi addig
nálam ültünk a gép előtt, és YouTube-videókat
nézegettünk, ébredés után pedig kisvonatoztunk,
kisautóztunk, és persze kipakoltunk minden létező
fiókot. Jól elvoltunk, na. (A zöld kukacot Benji messzire
eltetette velünk… szegény… jól elrontottam a kedvenc
játékát.)
Álmomban nem gondoltam volna, hogy a
gyerekvigyázásnak nem az én szorulásom (mármint
kukacba szorulásom ) lesz a fő szenzációja. Pedig…
Apáék már rég elvitték Benjit, én pedig bekapcsoltam a
gépem, hogy megírjam Lillának, mit alkottam, amikor
olyasmi történt, hogy… máris semmiségnek tűnt
mellette a kukacos sztori, és helyette muszáj volt egyből
ezt megosztanom Lillával:
 – írtam nagy bölcsen, és közben arra gondol tam,
hogy én simán kibékülnék a „van egy fiú és van egy
lány" alapesettel. Csak valamiért a fiú ezt nem akarja.
Lehet, hogy egyszerűen fél a szerelemtől?…
 Adri mesélt valamit régebben az ilyen
fellángolásokról, hogy akár olyankor is jöhetnek, amikor
épp benne vagyunk egy kapcsolatban. És hogy akkor
azért érdemes elgondolkodni, hogy valami nem stimmel
az adott kapcsolattal.
Hm. Vajon mi lehet a gond Levivel és Nórival?…
Nekem idáig úgy tűnt, hogy tök jól megvannak. Néha
már túlságosan is „tök jól"… tavaly ősszel is ugyebár
eléggé benéztem a szitut… hű, de ciki volt.
Bár ezerszer megfogadtam már, hogy leállok a
kombinálással és a nyomozással, most kifejezetten erős
késztetést éreztem, hogy még egyszer, utoljára kivételt
tegyek, és utánajárjak a dolgoknak. Csak még azt nem
tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Aztán ahogy az lenni
szokott, a sors most is a segítségemre sietett, és olyan
labdát dobott elém, amit muszáj volt lecsapnom. Vagyis,
a fejlemények ismeretében, felbuknom benne… izé.
 15. fejezet

A síkölcsönző
Mióta a sítábort kihirdették, a suli valósággal felbolydult.
Az elmúlt másfél hétben mindenki erről beszélt.
Az osztályból Nórin, Kareszon és rajtam kívül Máté,
Gergő és Szilvi jelentkeztek, az A-soktól jóval többen
(köztük Timi új barátnője, Zsuzsi is), nyilván Dénes nem
kis reklámot csinált a dolognak az osztálytársai között.
Feliratkozott még két tizenkettedikes (a többiek az
érettségi közeledtével inkább lemondtak a pár napos
programról), vagy tíz tizedikes, ugyanennyi kilencedikes
és páran az alsóbb évfolyamokból.
A suli folyosója csak úgy zsongott az izgatott
tervezgetéstől, a felszerelések utáni hajszától – úgy
tűnt, nem csak Nóri és én nőttük ki az egykori
cuccainkat.
Mivel szerettük volna minél olcsóbban megúszni a
dolgot, mi is kérdezősködtünk, a suliban és a
Facebookon egyaránt, így végül egy pár síbakancs és
egy pár síbot kivételével minden felszerelésünk
összejött. Nórival veszekedtünk ugyan egy sort a pár
éve a szekrényemben talált narancssárga pufidzseki
fölött – na nem a birtoklási jogára fájt a fogunk, épp
ellenkezőleg: azon vitatkoztunk, melyikünk lesz hajlandó
felvenni… Végül nekem jutott a dzseki (naná…), viszont
vigaszdíjként megnyertem Adri kétéves síléceit is, amik
tök szuperek, így belenyugodtam a ronda kabátba. Az a
bizonyos egy pár bakancs és a síbotok sehogy sem
akartak összejönni, és mivel indulásig már csak egy nap
volt hátra, kénytelen voltam az utolsó utáni meg
oldáshoz nyúlni. Bármennyire is igyekeztem elkerülni,
hogy látogatást kelljen tennem Dénes apukájának a
kölcsönzőjében, mivel nagy mellénnyel beharangoztam,
hogy „ó, nekem még kedvezményem is van", most nem
vonhattam vissza az egészet.
Úgyhogy suli után felkerekedtem, és elbaktattam a
Délihez. Vittem magammal egy óriási sporttáskát is a
bakancsoknak, ami így üresen meglehetősen hülyén
mutatott a vállamon fityegve, de mindegy. Mikor
kiértem a metróból, körülnéztem, hogy merre is
induljak, és megláttam Dávidot. AZT a Dávidot. Hirtelen
beugrott, hogy három évvel ezelőtt is itt botlottunk
egymásba, mikor én gitárórára (vagy gitáróráról haza?
ki emlékszik már rá…) igyekeztem, ő meg fociedzésre.
Akkor kérte el a telefonszámom. Hú, de régen volt… és
hú, de nagyot csalódtam Dávidban.
Amíg így morfondíroztam az emlékfoszlányokon,
Dávid belépett egy boltba. Kíváncsiságból megnéztem a
feliratot, hogy hová ment be… és meglepődve olvastam:
„Síkölcsönző".
Átfutott az agyamon, hogy meg kéne várnom, míg
kijön, mert nincs kedvem vele társalogni, aztán győzött
a büszkeségem: nehogy már egy ilyen Dávid miatt ne
intézzem el, amiért jöttem, különben is, a kölcsönző
után még a plázába is be kell ugranom hazafelé, hogy
vegyek két labellót, mert a hegyen mindig kiszárad a
szám a hidegben (és Nórié is), így a labelló
alapfelszerelés. Szóval van még dolgom mára, nem érek
rá holmi Dávidok miatt totojázni. Majd udvariasan
ráköszönök, és jó hangosan intézem magamnak a
kedvezményemet, hogy leessen az álla, micsoda
kapcsolataim vannak. Oké, nem szép dolog erre
felhasználni Dénes rajongását, de most legalább lesz
valami haszna.
A buzgalomhoz illően felhúztam az orrom, és
beléptem Dávid után a kölcsönzőbe.
Hű, rettenet sok sícucc sorakozott a mérhetetlenül
pici boltban, mintha egy sportőrült garázsába
csöppentem volna hirtelen.
– Segíthetek? – lépett oda hozzám egy negyvenes
forma nő, a tipikus „na, még egy vevő, akit ki kell
szolgálnom, pedig mára már nagyon unom őket"
tartalmú erőltetett mosollyal az arcán… ööö… és kis
bajuszkával az orra alatt. Annyira ledöbbentett a
látvány, hogy pár másodpercig nem bírtam magamhoz
térni, és csak bámultam a pihéket, amik ideges
mozgásba kezdtek, ahogy a nő a szája szélét
harapdálta, nyilván türelmetlenségében, amiért
megkukultam.
– I… igen. Síbakancsot és síbotot szeretnék
kölcsönözni – jelentettem ki, majd határozottan
hozzátettem: – Dénes ismerőse vagyok.
A nő oldalt biggyesztette a fejét (a szőröcskék is
elmozdultak vagy negyvenöt fokban), és úgy pislogott
rám, mintha nem értette volna, mit mondtam. Egy
darabig méregetett, aztán megkérdezte:
– Saját részre lesz?
– A botok igen, a bakancsok a tesómnak.
– Akkor talán neki kellett volna eljönnie, nem? A
bakancsot célszerű felpróbálni kölcsönzés előtt.
– Én úgy gondoltam, hogy felpróbálnám…
Újabb fejbillentés következett, és újabb pislogva
méregetés.
– Ti tudjátok… – vonta meg aztán a vállát, és
megkérdezte:
– Hányas méret kell a tesódnak?
 – Mint nekem. 38-as. Ikrek vagyunk – vigyorogtam,
hátha meghatom ezzel a lehengerlő sztorival, de a nő
arca meg sem rándult, és ezúttal a pihécskék is
nyugalomban maradtak.
Dávid viszont megfordult, én pedig azzal a lendülettel
már intettem is egy „pát" a kezemmel, és hangosan
ráköszöntem:
– Szia, Dávid!
A srác rám bámult, én meg vissza, ugyanis bár
hátulról és oldalról kiköpött Dávid volt a gyerek, szemből
egyértelműen kiderült, hogy nem ő az. Rém ciki volt.
Annyi időm sem maradt, hogy tisztázzam a félreértést, a
srác vágott egy amolyan „na, ez tuti hibbant" jelentésű
fintort, elfordult (hátúlról még mindig dávidosan nézett
ki… úgy látszik, ezen a környéken csupa ilyen
fizimiskájú, avagy hátú fiú szaladgál), az eladónő pedig
elém tolt két pár 38-as síbakancsot.
– Egyébként… hogy is van ez a kedvezmény dolog? –
kérdeztem tőle, csak hogy ha már így beégtem egy
idegen fiú előtt, kicsit javítsak a renomémon.
– Miféle kedvezményre gondolsz?
– Hát, a… izé… mert Dénes ismerőse vagyok.
– Jó neked – válaszolta a nő, én pedig éreztem, hogy
elvörösödöm. Annál is inkább, mert erre a poénra a
Dávid-hátú fiú is odanézett, és láttam a szemében, hogy
most már visszavonhatatlanul zizzentnek hisz: egy
buggyant csajnak, aki mindenféle D betűs srácot
emleget fűnek-fának.
– Jó lesz a bakancs a tesódnak? – kérdezte a nő
flegmán, a pihécskék ismét ugrándozásba lendültek az
orra alatt, én pedig minél gyorsabban menekülni
akartam a kínos szituációból, így rábólintottam az egyik
– neonzöld… hadd szívjon Nóri is… – bakancsra,
felkaptam egy megfelelő hosszúságú botot, és kifizettem
a teljes árú kölcsönzési díjat. Lehet, hogy Dénes nem is
tudott kedvezményt intézni, csak nagyképűen bedobta a
lehetőséget, hogy imponáljon nekem? Most még jobban
utáltam, mint idáig.
Füstölögve léptem ki a garázs méretű bolt ajtaján a
zsákmányaimmal (természetesen a sporttatyómmal
fennakadtam a parányi bolt parányi ajtaján, csak hogy
égjek még egy utolsót a Dávid-hátú srác és a bajszos nő
előtt), és amint kiszabadultam, szinte az arcomba
ordított a szemközti utcán a felirat:
„Tuti Sí Ker"
Bakker! Én rossz kölcsönzőbe mentem be… Hülyét
csináltam magamból a Dávid-szerű srác előtt – kellett
neki pont ebbe a boltba bejönnie, hogy körül sem
néztem miatta! –, és nyilván az a nyanya is gárgyultnak
nézett, hogy egy ismeretlen Dénesre hivatkozva akarok
kedvezményt kérni.
Ismét rám tört a jól ismert „lúzer vagyok" élet érzés,
és ebben a remek hangulatban zarándokoltam el a
plázába, hogy vegyek két labellót. A neonzöld bakancsok
egyre jobban húzták a vállamat, és a síbotokkal is
küzdöttem egy sort a villamoson. Páran hülyének
néztek, de ezt tulajdonképpen már megszoktam, így
nem is rázott meg különösebben a dolog.
Nem úgy az a látvány, ami a plázában fogadott.
Ugyanis amint beküzdöttem magam a létesítménybe,
megpillantottam Nórit és Zalánt, azaz Zét.
Síbakancsostul földbe gyökerezett a lábam, azt
hittem, rémeket látok. Ezek már randiznak is?
Kedélyesen vihorásztak egy sportüzlet kirakatát
bámulva, én pedig elhatároztam, hogy utánajárok, mi ez
az egész. Ha már így alakult, a lelkiismeretem tiszta,
nem követtem őket, nem nyomoztam, nem kavartam,
egyszerűen csak beléjük botlottam. Az csak nem bűn, ha
diszkréten figyelek és levonom a következtetéseket.
Elvégre, ha Nóri tényleg hülyeséget csinál, ikertesói
kötelességem beavatkozni.
Úgy döntöttem, felmegyek az első emeletre, és
onnan, kvázi páholyból figyelem majd, merre mozdul el
a párocska a földszinten. A mozgólépcső felé vettem az
irányt, de közben végig szemmel tartottam őket, nehogy
lemaradjak valamiről.
Már a lépcső aljánál jártam, mikor feltűnt, hogy egy
pasi csóválja a fejét, és hevesen integet. Most mi van?
Nincs kiírva sehol, hogy síbakanccsal a mozgólépcsőre
lépni tilos!
Ööö… de az igen, hogy menetiránnyal szemben
utazni nem tanácsos. Én ugyanis nagy
bámészkodásomban rossz irányban készültem fellépni a
mozgólépcsőre, a pasi erre próbált figyelmeztetni,
sikertelenül, pedig, ha veszem az adást,
megspórolhattam volna egy kínos jelenetet, miszerint a
síbakancsokkal és a botokkal a kezemben dobtam egy
hátast, amint a mozgólépcső visszataszajtott az álló
padlóra. Ááá, cseppet sem volt kínos és feltűnő. Nesze
neked, inkognitóban tesókövetés!
Nóriék, mondjuk, pont nem látták, mit alakítottam,
mert közben beléptek a sportboltba – nem is értettem,
minek strapálom magam a kölcsönzővel meg a
cipekedéssel, ha Nóri magánakcióba kezd Zével… –, de
persze nem maradtam közönség nélkül, páran a
segítségemre siettek, hogy felvakarjanak
sífelszerelésestül a mozgólépcső aljáról. Ja, és a lépcsőt
is leállították miattam, mielőtt tömegszerencsétlenséget
okozok a leszállók lába előtt ücsörögve a cuccaimmal.
Naná, hogy egy full jóképű srác ért oda elsőként, és
húzott fel a földről, így kényszert éreztem, hogy
magyarázatot adjak a helyzetre:
– Gondoltam, kipróbálom a sífelszerelést. A
mozgólépcsőnek majdnem olyan a lejtése, mint a
hegyoldalnak – vigyorogtam bénán, a srácnak, mondjuk,
bejött a poén, mert kacarászott egy sort, az abban a
pillanatban ott termő biztonsági őrnek már kevésbé
tetszett a humorom, ő szúrós szemmel (és gondosan
fésült bajusszal… hm, neki jobban állt, mint a kölcsönzős
nőnek…) mért végig, és ahogy találkozott a tekintetünk,
egyszerre megtörtént a felismerés: mi már találkoztunk
valahol! Hol is, hol is?… Ó, bakker! Hát persze, ő állt őrt
a ruhaboltban, mikor tudtomon kívül kicsempésztem a
zsebemben azt a bugyit.
Láttam rajta, hogy neki is beugrott az emlék, annál is
inkább, mert a szétszórt cuccaimra nézett, majd a
sportboltra, ami az imént nyelte el Nóriékat, így muszáj
volt megmagyaráznom a helyzetet:
– Ezeket a Délinél kölcsönöztem! Becsszó!
– Legyen szíves rendeltetésszerűen használni a
mozgólépcsőt! Ez nem játszótér! – mennydörögte, én
pedig egy pillanatra eltűnődtem, vajon komolyan vette-
e, hogy én a lépcsőn akartam síelni.
Lassan visszaállt a forgalmi rend a kis botlásom után,
de mivel a sícuccokkal a kezemben nem lett volna
szerencsés követnem Nóriékat a sportboltba, inkább
hagytam az egészet a fenébe, megvettem a két labellót,
és füstölögve hazamentem.
Ez az egész Nóri miatt van! Ha nem nekem kellett
volna az ő bütykös lábaira is bakancsot szereznem, ha
nem az én feladatom lett volna, hogy az ő száját is
megóvjam a kicserepesedéstől, egyáltalán, ha nem
hivatkozna folyton énekórákra meg próbákra (miközben
épp a barátja háta mögött randizgat egy irritáló
fazonnal), és intézné a maga dolgait, akkor a mai
bénázásaimnak kb. nyolcvan százalékát megúsztam
volna.
Még akkor is morogtam, mikor Nóri vidáman hazaért.
– Hahó! Na, sikerült sícipőt szerezned?
 – A szobádba raktam – mondtam szűkszavúan.
– Uh, kösz! – csicseregte, majd némi matatás után
már hallottam is: – Basszus, más színben nem volt?
Ebben úgy fogok kinézni, mint egy retró papagáj!
– Retró papagáj? Az meg milyen?
– Hát, a neon már nem divat. Vagyis retró. És a
papagájoknak van ilyen ízléstelen színösszeállításuk. Tök
hülyén fog mutatni ez a zöld bakancs a ciklámen
kabátommal.
– Na, te csak ne majrézz a kabátodon, az enyém
narancssárga, szőrös a kapucnija, és simán elnyerhetné
az év legrondább kabátja címet.
– Igazad van, te még cikibb leszel – mosolyogta,
nyomott egy puszit az arcomra (gondolom, ez azt akarta
jelenteni, hogy „kösz, amiért nyakadba vetted a várost
és szereztél nekem bakancsot meg labellót, ja, meg
hogy hülyét csináltál magadból mind a kölcsönzőben,
mind a plázában"), és vidám pakolászásba kezdett.
Én kevésbé vidáman rángattam ki a szekrényemből a
pulóvereket, harisnyákat, cicagatyákat és vastag
zoknikat, és egyedül az okozott izgatott
gyomorremegést, amikor végiggondoltam, hogy négy
napig össze leszek zárva Karesszal. Ha most sem sikerül
beszélnünk egymással, akkor soha.

A szerelmem tárgya: Karesz

A szerelmem foka: (Nagyon várom a közös sítúrát!
Valami történni fog! Érzem!
 16. fejezet

Indulás!
Csütörtök hajnalban Henrik jött értünk autóval, hogy a
sulihoz vigyen minket felszerelésestül, mert a
síbakancsokkal, sílécekkel és botokkal alaposan
megszenvedtünk volna a BKV-zással.
Én nem sokat aludtam előző éjszaka, egyrészt a
Nóri-Zé téma foglalkoztatott, és azon rágódtam, hogy
hozzam szóba, aztán abban maradtam magammal, hogy
majd a hegyen sort kerítek rá valahogy, másrészt a
gyomorremegésem sem hagyott alább Karesz-ügyben.
Rájöttem, hogy már kezdek megkattanni ettől a
témától. Az egész egy ártatlan szimpatizálással indult,
valami megmagyarázhatatlan rokonszenvvel, amivé a
félelem alakult bennem Karesszal kapcsolatban, miután
az őszi rögtönzött osztálykiránduláson rájöttem, hogy
tök jó fej. Egészen pontosan már Varga esküvőjén
kezdtem sejteni, hogy nem is olyan félelmetes a srác, és
totál megsajnáltam az anyukája miatt. Aztán jött az a
beteglátogatás, amikor felfedeztem, hogy Karesz
tulajdonképpen művészlélek, és elképesztően
tehetséges fotós. Utána ott volt a szalagavatós közös
ténykedésünk az újsággal, azok a portrék a gépen
rólam… amiket azóta sem tudok megfejteni.
Na és akkor jött az, hogy kimentett Halmai előtt,
mikor hátba vágtam a mobilommal, és eljött velem újat
venni, és elhívott hógolyózni… amit jut bebuktam a
miatt a hülye torokgyulladás miatt, és annyit agyaltam
keresztbe-kasul, míg végül belehabarodtam Kareszba.
(Egészen pontosan hét hete és három napja
realizálódott bennem a szitu…)
Úgy éreztem, ez a hirtelen jött sítábor a sors keze.
Itt egyszerűen muszáj lesz történnie valaminek, ha más
nem, én egyenesen rákérdezek Karesznál, hogy
hányadán állunk. Na persze nem úgy, hogy „figyi, nincs
kedved neked is szerelmesnek lenni belém? Mert én
nagyon odavagyok ám érted!", hanem kifaggatom róla,
miért kezdett el feltűnően kerülni. Megbántottam
valamivel, vagy mi történt, ami miatt visszatértünk a
január előtti állapothoz, vagyis a nihilhez, ami odáig
jellemezte a kapcsolatunkat azóta, hogy ismerjük
egymást. A kialvatlanságnak megfelelően kómásan
kapdostam össze a cuccaimat, vetettem magamra egy
gyors pillantást a tükörben, megállapítottam, hogy nem
lettem szebb tegnap óta, copfba kötöttem a hajam,
kivadásztam elöl pár tincset, csak hogy ne legyen
annyira lenyalt a fejem, meghallgattam Nóri papolását
arról, hogy órákra lefoglalom a fürdőszobát, de minek,
amikor azt sem tudom, melyik végén kell fogni a
szemceruzát (ami azért elég nagy túlzás), és ebben a
remek felspanolt hangulatban pattantam be Henrik
autójába, hogy odafuvarozzon a suli elé.
A busz már beparkolt, és javában folyt a pakolászás,
mikor odaértünk. Karesz még nem érkezett meg, bár ő
ugye gyakran késik, úgyhogy nem is számítottam
másra.
Ellenben Dénes a maga teljes kreol szépségében
jelen volt, és nagyképűen támasztotta a buszajtót,
mintha legalábbis ő ásta volna ki két kézzel a
pályarendszert, ahová megyünk. Mikor kikászálódtam
Henrik autójából, és a vállamra csapva a léceket a busz
hasa felé indultam, hogy elhelyezhessem lent a
motyómat, feltolta a napszemüvegét, és vonogatott
kettőt-hármat a szemöldökén.
– Felvirradt a nagy nap – mondta, és szélesen
vigyorgott hozzá.
– Fel – válaszoltam morcosan, miközben igyekeztem
nem fejbe találni senkit a léceimmel.
– Csípem a kabidat – tapogatta meg a narancsárga
pufidzsekim karját, én pedig elhűlve bámultam rá.
– Mondd, neked ízlésficamod van, vagy mi?
– Most miért? Bírom, ha valaki bevállalós és egyedi
cuccai vannak. Magyarán, aki diktálja a divatot.
Hát, ezen muszáj volt elröhögnöm magam. Ha ez a
srác azt hiszi, hogy divatolásból volt a csukáimon kék
zacsi, vagy az ujjközös papucs alatt zokni, netán ezt a
narancssárga izét menőnek találom, akkor pont
összepasszol Timivel: ugyanolyan követhetetlen a
gondolkodásuk.
– Amúgy voltál apám kölcsönzőjében?
– Izé… nem volt rá szükség.
– Kár. Tök egyedi dolgaik vannak. Tetszett volna
neked.
– Bizonyára – bólogattam, és beljebb tuszkoltam a
busz hasába a táskámat és a léceimet.
– Jössz már? – kiabált ki a buszból Nóri. – Foglaltam
magunknak egy jó kis helyet. Ablaknál akarsz ülni, vagy
belül?
Egész meghatódtam, hogy ilyen előzékeny, aztán
elkezdett mocorogni bennem a kisördög: mi van, ha
mégis meglátott tegnap, ahogy a mozgólépcsőn
akcióztam, és most a kedvemben akar járni, nehogy
lebuktassam Levi előtt?… Különben is, nagyon gyanús,
hogy Levi ki sem kísérte Nórit a buszhoz.
Az ablak melletti helyet választottam, szépen
befészkeltem magam, és megpróbáltam nem túl
feltűnően lesni az ajtót, mikor bukkan fel végre Karesz.
 Gyakorlatilag az egész csapat együtt volt, Nóri épp a
telefonján babrált, mikor az ablakból megláttam Halmait
közeledni a suli felé. Kárörvendően (oké, bocs, tudom,
nem szép, de ez van…) gondoltam azokra, akik nem
jönnek velünk, és helyette Halmai óráján fognak ülni, és
még egy kis mosolyka is elterült az arcomon, hogy aztán
azon nyomban ijedt megdöbbenéssé változzon. Halmai
ugyanis gyanúsan nagy csomagot cipelt, és…
…és nem a suli bejárata felé vette az irányt, hanem
egyenesen a busz felé tartott.
– Mit keres ő itt?! – ragadtam meg Nóri karját, aki
ijedten pillantott fel a telefonjából, amin épp Levivel
(vagy Zével?… jaj, ugye nem…) SMS-ezett.
– A frászt hozod rám! Mi bajod van?
– Halmai! Mindjárt felszáll a buszra.
– És?
– Mi az, hogy és?! Most komolyan, ő is velünk jön?
– Hát, úgy tűnik – vonta meg a vállát Nóri, és
visszamerült a telefonjába.
– De… nincsenek nála sílécek. Meg botok sem! Akkor
talán csak kaját hoz nekünk, vagy valami ilyesmi…
– Ne reménykedj. Zsuzsi az imént hangoskodta az
egyik kilencedikesnek, hogy egy csomóan kölcsöncuccal
jönnek, amiket Dénes apja szállíttat a helyszínre. Biztos
neki is olyan lesz.
Mikor a töritanárok legrettegettebb példánya
fellépdelt a buszra, igyekeztem minél mélyebbre
süllyedni a székemben, nehogy rögtön az elején
kipécézzen magának, és már a buszutamat is elrontsa.
Ahogy így elbújtam a székemben, oldalt lesve
megpillantottam Karesz nagyijának a Suzukiját. És nem
Margó néni szállt ki a vezető oldali ülésről, hanem
Karesz. Kivadászta a nem túl nagy méretű autóból a
snowboardját, a hátizsákját (hm… a fiúknak négy napra
is elég egy hátizsák, míg én komplett bőrönddel
érkeztem, és Nóri sem aprózta el…), a bakancsát, a
fényképezőgépét, és a busz felé indult. Próbáltam
lesütött szemmel, csak alig-alig felnézve követni az
eseményeket, például azt, ahogy a busz hátuljára sétált
szótlanul, senkinek sem köszönve, és levágta magát az
utolsó előtti dupla ülésre, persze tök egyedül.
Hirtelen megsajnáltam.
Szegény srác. Felépített maga köré valami páncélt,
amitől félelmetes lett, és abszolút antiszociális. Nincs
egy barátja sem. Senki nem ismeri, és nem is akarja
megismerni. Kivéve engem, de az én esetem egy
reménytelen agymenés, ugye. Hjaj..
A busz elindult, és mindenki átadta magát az
utazásnak. Nóri a fülébe dugta a fülhallgatóját és zenét
hallgatott, Szilvi a mellettünk lévő ülésen szundikált
(neki sem jutott pár), Máté és Gergő két A-s fiúval
veszekedett valami autóversenyzős témán, Dénes elől
röhögött Zsuzsival, meglehetősen hangosan, csak hogy
éreztesse, ő itt sokkal előkelőbb pozícióban van a
többieknél, lévén az ő apja szervezte a tábort, a
kisebbek a telefonjukon matattak, a tizenkettedikesek
tanultak (szegények…), Karesz az ablakon bámult kifelé,
én pedig olvastam. Pontosabban úgy tettem, mint aki
olvas, mert valójában a többieket figyeltem, és azon
töprengtem, vajon milyen lesz ez a pár nap. Voltam már
kórusos utazáson, osztálykiránduláson is többször, de
így, abszolút vegyes összetételű sulis társasággal még
sosem utaztam. Lehet, hogy kicsit összébb rázódik a
csapat, és nem lesznek ekkora falak az egyes osztályok
és az évfolyamok között? Lehet, hogy új barátságok
szövődnek, esetleg új szerelmek?… Négy nap alatt bármi
megtörténhet! És valahol az egészet az újság indította
el… ha nem kezdem el a régi suliújság számait
böngészni, ha nem határozom el, hogy fel kellene
éleszteni a hagyományt, ha nem lennék a Mi újság? új
generációjának a főszerkesztője, talán most nem ülnék
itt. És ha visszaszedegetem a történet szálait,
tulajdonképpen Timinek köszönhetem a dolgot, aki
belezúgott Mr. Szépbe, hiszen miatta mentünk be aznap
a könyvtárba, amikor belebotlottam az újság régi
évfolyamaiba.
Hű… tök érdekes összefüggések derülnek ki, ha az
ember így visszafejtegeti egy történés előzményeit. És
nem utolsósorban jó játék…
A buszút amúgy viszonylag eseménytelenül telt,
hacsak nem számítjuk „eseménynek" azt a rövid
veszekedést, amit Mátéék csaptak két kilencedikes
sráccal, akik valamilyen rockzenei CD-t rakattak be a
sofőrrel. A mi „tüc-tüc" srácaink persze rendesen
kiakadtak ezen a „förtelmes zajon" – ami szerintem
amúgy tök király volt, de mindegy –, és a vége az lett,
hogy Gumitalp betiltotta a kollektív CD-hallgatást. Vicces
volt, hogy így fegyelmez pár majdnem nagykorút…
mondjuk, tényleg gyerekesen viselkedtek, ez is tény.
Halmait nem izgatta a veszekedés, ő öregurasan
szotyolázott az első ülésen, a héjakat persze gondosan
kis zacsiba gyűjtve. Elképzeltem, hogy fog mutatni
sídzsekiben és sítalpakon… Halmai a hegyek réme!
Csúcs!  Majd megkérem Kareszt, hogy csináljon róla
valami kompromittáló fotót, és berakjuk az újságba.
Kivéve, ha leteszi a nagyesküt, hogy többé tutira nem
fog szívatni. Na ja. A tervvel csak annyi a gond, hogy
per pillanat nem vagyunk beszélő viszonyban Karesszal,
gőzöm sincs, miért. És Halmai sem az az esküdözős
fajta… Zsarolás ugrott.
Nagyjából négy és fél óra alatt megérkeztünk
Ausztriába, a szállásunkhoz, ami egyenesen a
pályarendszer aljában helyezkedett el. Már ahogy
kiléptünk a buszból, megcsapott a hegyek jellegzetes
hideg, friss illata, és átjárt az izgalom. Olyan nagyon
régen síeltem már! Bármennyire is utálom Dénest, ott és
akkor picit mégis hálás voltam neki, amiért ezt az
egészet megszervezte, és ezzel lehetővé tette, hogy
annyi év után újra sípályán lehessek.
Hirtelen szentimentális hangulat járt át. Ahogy
felnéztem a kis bárányfelhő sipkát viselő hegycsúcsra,
éreztem, hogy sorsdöntő pár nap vár rám.

Március 12. csütörtök.

A szerelmem tárgya: Karesz
A szerelmem foka: (Úgy megsajnáltam, hogy olyan
egyedül utazott ma.  Én szívesen ültem volna mellé… )
 17. fejezet

Hóeke, cetli
és juhúúú
A szállásunk pazar volt. Hatfős szobákat kaptunk,
mindegyikben három emeletes ággyal és egy
fürdőszobával.
Szilvi, Nóri és én három tizedikes lánnyal kerültünk
össze, mivel az A-soknál pont volt hat lány, így ők
természetesen együtt maradtak. Én egy alsó ágyat
választottam – igen, igen, a számtalan parám mellé
társul egy kis tériszony is… ami érdekes módon a
hegyekre és a síliftekre nem terjed ki, de egy emeletes
ágy már gondot okoz… ez vagyok én! –, Nóri pedig a
fölöttem lévőre cuccolt, Szilvi mellé. Karesz, Máté és
Gergő a folyosón átellenben szemben foglaltak el egy
hatfős szobát, a két tizenkettedikes sráccal.
Fél óránk volt, hogy kipakoljunk és átöltözzünk.
– Hova tetted a naptejet? – kérdezte Nóri, miután
föltúrta a táskáját, és az enyémbe is készült belemászni.
– Én sehova.
– Mi az, hogy sehova?! Nem hoztál naptejet?
– Miért nekem kell gondolnom mindenre? Vettem
labellót, ahogy kérted, de naptejről nem volt szó.
– Emlékszel, hogy leégett a füled legutóbb? A hegyen
alapfelszerelés a naptej. Igazán tudhatnád!
 – Te pedig igazán megerőltethetnéd magad, és egy-
két dolgot elintézhetnél ahelyett, hogy minden feladatot
rám hárítasz.
– Már bocs, de tudod, milyen elfoglalt vagyok! Nincs
egy szabad délutánom se! Énekórák, próbák..
– Randik… – tettem hozzá olyan hangsúllyal, amivel
egyből sikerült kihúznom a gyufát.
– Most tehetek én arról, hogy nekem van fiúm,
neked meg nincs?
– Egész idő alatt ezt fogjátok csinálni? – szólt közbe
Szilvi, még épp időben, mert már épp ott tartottam,
hogy nekiesem Nórinak, és közlöm vele, hogy tudok a
Zével való randijárói is. – Inkább igyekezzetek, mert tíz
perc múlva lent kell lennünk a földszinten.
A három tizedikes szótlanul nézte a jelenetünket,
nyilván azon gondolkodtak, hogy viselkedhetünk ilyen
gyerekesen tizenegyedikes létünkre.
Morcosan rángattam magamra a felszerelésemet: a
harisnyanacit, a cicanacit, a vékony zoknit és a vastag
zoknit, a derékmelegítőt, a betűrhető kombinét, a
hosszú ujjú felsőt, a vékony pulcsit, majd a vastagot,
végül a kantáros sínadrágot, és a nyakam köré tekertem
a vékonyabbik sálamat. A narancssárga pufidzsekit
kézbe vettem, belegyömöszöltem az ujjába a vastag
sálat, a fülvédős sapit, a zsebébe tömködtem a
kesztyűmet, mind a két párat, vagyis a vékony kötöttet
és a vastag orkán anyagút, a fejemre húztam a
síszemüvegem, beleerőltettem a dupla zoknis lábaimat a
bakancsomba, és már kész is voltam. Csupán nyolc és
fél percembe telt az öltözködés. Szuper! Maradt még
pont másfél, hogy szumóbirkózónak öltözve leérjek a
közös helyiségbe.
Meglepve láttam, hogy a többiek kissé lazábban
vették a felszerelés témát, nyilván a szikrázó
napsütésben bíztak. Na persze, szépen süt a nap, de az
ilyenkor csalóka: a hegyen azért jóval hidegebb van,
mint a városban, még napsütés esetén is. Mindegy, ők
tudják.
– Látom, teljes a csapat – dörzsölte meg a kezét
széles vigyor közepette egy középkorú, deresedő hajú,
de korához képest kifejezetten jóképű pasi. Feltűnően
kreol bőre volt, és még feltűnőbben kék szemei. Pont,
mint Dénesnek.
– Misi vagyok, a síoktatótok. Aki Misi bácsizni mer,
azt nem tanítom meg síelni, és fent hagyom a hegy
tetején, ígérem – poénkodott idősebbik Mr. Szép, mire a
többiek illedelmesen kacarászni kezdtek, én meg
éreztem, hogy ez a forma semmivel nem lesz
szimpatikusabb nekem, mint a fia. Nem bírom az ilyen
irritáló fazonokat. – Első kérdésem: ki az, aki még soha
nem síelt?
Erre páran feltették a kezüket, köztük Halmai. Ööö…
most komolyan, azért jött el, hogy engem felügyeljen?!
Nem akadt a tanáriban senki, aki tud is síelni, és vállalta
volna a kísérő tanár szerepét Gumitalp mellett?!
– Oké, akkor ma a tiétek vagyok. Megtanuljuk az
alapokat. Mindenekelőtt a hóekét. Holnapra úgy fogtok
siklani a kék pályákon, hogy magatok is meglepődtök!
Aztán a tábor többi napján megnézem a haladókat, és
fejlesztjük az ő tudásukat is. Ma nekik szabad
foglalkozás lesz Seress tanár úr felügyelete mellett. Itt
vannak a névre szóló síbérletek, a fiam segít kiosztani
őket!
Dénes pedig már pattant is – full menő szerelésben,
természetesen… az én ronda narancssárga dzsekim úgy
nézett ki mellette, mint amit egy retró turkálóból… izé…
dobtak ki a kukába, mert már ott is cikin mutatott –,
hogy elvegye az apukájától a bérleteket, és harsányan
olvasni kezdte a neveket. Mikor az enyémhez ért,
megtornáztatta a vakítóan kék szemei fölött ívelő
szemöldökét, és behízelgően mondta:
– Dóóóóraaaaa!
Odaléptem hozzá, igyekeztem rá sem nézve kikapni
a kezéből a kis kártyát, de ő nem engedte ki az ujjai
közül, így kicsit huzavonáztunk rajta. Tök vicces,
tényleg!
– Na, jössz velem a feketére? – kérdezte lazán.
– Ó, hogyne! Előremegyek, majd ott megvárlak! –
válaszoltam, és úgy tűnt, nem esett le neki a rejtett
irónia. Valószínűleg azt sem tudja, mi az…
A busz oldalának már neki voltak támasztva a lécek
és a botok, mindenki kiválaszthatta közülük a sajátját.
Mikor odaértem, Karesz a snowboardját ölelgetve
várakozott, a nyakában ott lógott a fényképezőgépe.
– Mi megyünk a kezdőkkel, nem? – kérdezte, amitől
egyszerre totál zavarba jöttem. Karesz hozzám szólt!
Ráadásul azt mondta, „mi". Vagyis velem akar síelni!! És
ezt olyan természetességgel mondta, hogy… elájulok!!
Válasz helyett csak hülyén rávigyorogtam, mire ő
folytatta:
– Az újságban jól mutatna pár kép a kezdők
tanulásáról, te pedig írhatnál róluk. Elvégre, ez a tábor
lényege.
– Hát persze, hogyne! Jó ötlet! – mondtam, és
közben magamban morogtam egy sort azon, hogy
bezzeg Nóri síelgethet kedvére, én pedig kénytelen
leszek a kezdőkkel totojázni. És még csak Karesz mellett
sem ácsingózhatok, mert egy jó újságíró beleveti magát
a szituációba, vagyis nekem is kutya kötelességem
újratanulni a hóekét. Királyság…
Így is lett. Míg a haladók szétszéledtek a hegyen, én
Karesszal, Misi bácsival (haha…) és a kezdőkkel
kiballagtam a bébipályára. Karesz elhelyezkedett a lejtő
(aha… tök sík terep, kábé kétfokos lejtéssel…) aljában,
én pedig beálltam a sor végére.
Misi bá bőszen magyarázott, míg mi, többiek bőszen
roggyantgattuk a térdeinket, hogy felvegyük a hóeke
alapállását. Az, mondjuk, elég röhejes látvány volt,
ahogy Halmai kantáros anorákban, bojtos sipkával a
fején gyakorolta a hóekét, hát még amikor elvesztette
az egyensúlyát, és oldalra dőlt, mint egy krumpliszsák.
Igyekeztem nem harsányan felröhögni, de köztünk
legyen szólva, nehezemre esett visszafojtani…
Karesz kattintgatott, a kezdők tíz perc alatt
megtették az első kanyarjukat –, itt dőlt ki másodszor a
sorból a jó öreg Halmai –, én pedig szörnyen zavaró
viszketést kezdtem érezni a hátsóm tájékán. Mivel volt
rajtam vagy négyrétegnyi gönc, nem tudtam
megvakarni a szóban forgó részt, de még csak
megmondani sem egészen pontosan, honnan jön ez az
elviselhetetlen szúró izé, viszont az nyilvánvaló volt,
hogy meg kell szabadulnom tőle, különben menten
megveszek.
Első körben megpróbálkoztam egy diszkrét
fenékriszálással, hátha arrébb mozdul az a ruhadarab,
illetve a rajta maradt cédula, de nem jártam sikerrel.
Gondoltam, egy határozott előredőlés hatásosabb lehet,
így aztán előrenyújtottam a felső testemet, és…
– A narancssárga kabátos nem jól csinálja! –
harsogta a sor elejéről Misi bá, mire mindenki felém
fordult. Nem volt ciki, á, dehogy! – A hóeke lényege a
térdrogyasztás, nem az előredőlés! Ez nem művészi
torna, hanem síelés! Volt már szerencséje tappancsos
vécéhez?
– I… igen… – dadogtam, bár fogalmam sem volt,
hogy jön ez ide.
– No! Akkor idézze szépen vissza magában az
emléket, ahogy letolt gatyával egyensúlyozik a kis luk
fölött. Az a megfelelő pozíció a hóekéhez! Egy-kettő,
hadd lássam!
Erre felment bennem a pumpa. Ez az undok Misi bá
le sem tagadhatná a fiát. Ugyanolyan idegesítő alak!
Még hogy így kioktat meg leéget mindenki, főleg Karesz
előtt!… Felhúztam az orrom, és jó hangosan
válaszoltam:
– Én tudok síelni, csak az újság miatt álltam be a
sorba. Én vagyok a Mi újság? főszerkesztője.
– Á, vagy úgy! Szóval az újságíró kislányhoz van
szerencsém! Örvendek! – mosolyogta túlontúl
édeskésen… vajon mit mesélt neki Dénes rólam?! – Há,
ezért utálom, amikor valaki nem nálam tanulja az
alapokat. Elsajátítanak ilyen rémes technikákat, aztán
csodálkoznak, hogy nem tudnak rendesen síelni!
Na, itt betelt a pohár. Semmi kedvem nem volt
tovább hallgatni Misi bá szenyózását, különösen, hogy
totál félreértette a helyzetet, és különösen, hogy az a
szúró kis izé egyre jobban böködte a fenekemet.
Tudtam, hogy muszáj lesz kivágnom onnan azt a
vackot, és azt is tudtam, hogy erre egyedül képtelen
leszek. De mégsem kérhettem meg Kareszt, esetleg
Halmait, hogy kísérjen el a vécére és segítsen
megszabadítani az irritáló cetlitől.
És akkor pár méterrel feljebb megpillantottam két
neonzöld kis foltot, ami hamarosan két neonzöld
bakanccsá fejlődött. Heuréka! Ez Nóri!
És valóban, Nóri fékezett le mellettem, direkt úgy
farolva, hogy beterítsen némi porhóval.
– Na cső! Hogy megy a hóeke? – vigyorogta, és
rátámaszkodott a botjaira.
– Hú, állati klasszul! Kipróbálod?
– Ja, nem azért jöttem. Idáig Mátéval és Gergővel
csúsztam, de ők elmentek a fekete pályára, én meg,
gondoltam, inkább megnézlek. Ha kiújságíróskodtad
magad, jöhetnél velem, találtam egy tök jó kék pályát!
– Oké, de előbb el kell jönnöd velem a mosdóba.
– Ne már! Tartsd vissza!
– Másról van szó! Van nálad bicska?
– Bicska?! Minek az neked? Szalonnázgatni támadt
kedved a retyóban?
– Haha! Hülye! Egy szúrós cédula… istentelenul böki
a fenekemet. Muszáj megszabadítanod tőle.
Nóri válasz helyett kiröhögött, de azért, miután
kimulatta magát, nem hagyott cserben. Elkísért a
mellékesbe, sőt előtte a recepción kért egy ollót is. Ilyen
egy talpraesett ikertesó!
– Bakker, kígyózó sorok állnak a nőinél! Mire bejutok,
megőrülök ettől a szúrástól!
– Hát menjünk be a férfimosdóba. Itt egy lélek sincs
– nyitott be Nóri a szomszédos helyiségbe, bennem
pedig felidéződött egy pár éves rossz emlék a szegedi
színházról, de miután ez tényleg vészhelyzet volt, nem
finnyáskodhattam.
Mindketten benyomultunk egy szűk kis fülkébe, én
pedig nekiálltam vetkőzni.
Letekertem a vastag sálat, mert állati melegem volt.
Aztán nekiestem a kabátom cipzárjának… ami meg sem
mozdult.
– Mi a fene… – rángattam, de hiába.
– Hagyd, majd én – lökte arrébb a kezemet Nóri, de
ő sem tudta jobb belátásra bírni a cipzárt. Beragadt.
– Ó, banyek, hiszen ennek a szerencsétlen kabátnak
rossz a cipzárja! Egyszer már megjártam vele, csak
elfelejtettem!
– Mikor volt rajtad ez a kabát?
– Ööö… hagyjuk – legyintettem, mert nem akartam
beavatni őt abba a bizonyos gangnam style-os
ugrabugrálós sztoriba, amikor vágyölő harisnyában, skót
szoknyában, úszószemüvegben beleragadtam ebbe az
ocsmányságba…
– Akkor fogd meg, én meg benyúlok alá – jelentette
ki Nóri, és hozzá is látott, hogy a rétegeim alatt
megtalálja a genya kis cédulát. Most örültem csak
igazán a felbukkanásának. Ugyanez a mutatvány
Karesszal, ne adj' isten Halmaival… – Egyáltalán, mi a
fenének öltöztél be ennyire?
– Tudod, milyen fázós vagyok!
– Az oké, de március van és ragyogó napsütés.
– A napsütés csalóka – mondtam sértődötten, de
azért volt némi igazság Nóri szavaiban, mert a rétegek
alatt már ömlött rólam a víz.
A tesóm a sígatya alatt matatva megragadta a
cicanadrágom szélét.
– Na? Elmúlt a szúrás?
– Nem…
– Akkor biztos a harisnya… Na? Most?
– Neeem – feleltem kétségbeesetten, mert még
mindig éreztem a szúrást.
– Akkor csak a bugyid lehet a ludas.
Gyorsan végigpörgettem az emlékeimet a reggelről,
hogy mégis melyik bugyit rángattam ma magamra,
aminek hirtelen ennyire szúrós lett a cédulája. Hm… A
tulipánosat. De hát az idáig kényelmes volt!
– Most? – kérdezte Nóri, és egyszerre megszűnt a
viszketés.
– Hála az égnek! Csúcs vagy!
– Várj, még ki kell vágni. Ne ficánkolj már!
zsörtölődött Nóri, de hát nehéz nem ficánkolni, ha az
ember hátsójánál épp egy hideg ollóval matatnak. –
Nnnna, kész vagy! Ez volt a ludas – lebegtetett meg az
orrom előtt egy kábé kétcentis kis anyagdarabot. Őrület,
micsoda kínszenvedést képes okozni egy ekkora kis izé!
 Örömmámorban úszva visszatekertem magamra a
sálamat, és Nóri kinyitotta az ajtót.
Ki más álldogált volna türelmesen az ajtó előtt, mint
maga Halmai tanár úr. Mikor meglátta, hogy mi ketten
nyomulunk ki a kis helyiségből, megcsóválta a fejét.
– Magának elég különös mániái vannak. Zárak,
férfivécék…
– Hát, én már csak ilyen vagyok… – hagytam rá az
öregre, higgyen csak rólam, amit akar. Még ő sem tudja
elrontani a kedvemet. Végre megszabadultam a
szúrástól, és mehetek síelni! Juhúú!

És valóban, a nap további részét abszolút a „juhúú"

jellemezte. Először is, sikerült megmozdítanom a
cipzáramat. Aztán, a Nóri-féle kék pálya tényleg szuper
volt, később pedig egy meredekebb pirosra is
átmerészkedtünk. Dénessel nem találkoztunk, nyilván a
fekete pályán várt , így ő sem zavart be a
jókedvembe. Kareszt ugyan egyszer sem láttam, pedig
szívesen meglestem volna snowboardozás közben, de
úgy látszik, ő profibb újságíró nálam, és a saját
szórakozásáról is le tud mondani, ha a munkájáról van
szó. Vagy csak jobban szeret fényképezni, mint síelni?…
Aztán jött egy egészen más típusú juhúú is.
A közös vacsinál – ahol mindenkinek feltűnően
pirospozsgás volt a feje, éljen a márciusi napsütés a
hegyen, és a naptejek hiánya… – két kilencedikes lány
indítványozta, hogy csináljunk egy ismerkedős estet.
Csapatjátékokkal, feladatokkal, ilyenek. Páran ugyan
húzták a szájukat, mert hát az ugye menő, hogy az
ilyesmire nyávogjunk, de szerencsére a többségnek
tetszett az ötlet. Én különösen örültem, mert így bőven
lesz téma a cikkemhez.
Úgyhogy vacsora után ismét összegyűltünk a
földszinti közös helyiségben, és a két kilencedikes lány
utasításai szerint öt darab hatfős csapatba
rendeződtünk. A huszonnyolc diák mellé beszállt
Gumitalp és Halmai is (Misi bá nem… mondjuk, nekem
nem hiányzott…), így pont harmincan voltunk.
Mindenkinek kellett húznia egy színt, én kéket húztam,
így Nórival, két tizedikes fiúval, egy A-s lánnyal és… Mr.
Széppel kerültem egy csapatba. Boáhhh…
Mint kiderült, a lányok a buszon találták ki a
feladatokat, és szó se róla, profin vezényelték az
egészet. Volt többek között időre történő zümmögés,
amikor is a csapattagoknak meg kellett fogniuk egymás
kezét, a lánc első tagja zümmögni kezdett, vagyis egy
hangzót tartani, amíg el nem fogyott a levegője, akkor
megszorította a mellette álló kezét, aki átvette a hangot,
és így tovább. Az a csapat nyert, amelyiknek tagjai a
leghosszabb ideig tudtak zümmögni. Állati vicces volt,
ahogy a zenei hallással nem igazán rendelkezők átvették
egymástól a hangot, persze sokszor valami egész más
hangot, mint amin az előttük lévő zümmögött.
Volt még frappáns reklámszövegírás megadott –
találomra felcsapott könyv különböző oldalairól és
soraiból szedett – szavakból, vagy épp öltöztetés is, ahol
az egyik csapattagra kellett annyi ruhadarabot feladni,
amennyi csak ráfért. Mondjuk, én ezt a feladatot simán
hoztam volna az alap síelős szerkómmal… ugye…
Lényeg a lényeg, tök jól szórakoztunk, a java pedig
még csak most jött.
Mikor a végén összeadták a pontszámokat, a sárga
és a zöld csapatnak hajszálra ugyanannyi pontja lett.
Így aztán szükség volt egy úgynevezett döntőre.
Mindkét csapatból egy-egy embert sorsoltak ki, a sárgák
közül Halmait , a zöldektől pedig… Kareszt.
Meglehetősen izgalmasnak ígérkezett az előttünk álló
néhány perc…
 …és nem csupán izgalmas lett, hanem szó szerint
fergeteges.
A két döntős nem egyforma feladatot kapott. Először
Halmain volt a sor, akinek különböző
zeneszámrészletekre kellett playbackelnie. Azt hittem,
az öreg majd morcosan legyint egyet, és inkább hagyja,
hogy a csapata elvérezzen a döntőben, semmint hülyét
csináljon magából a diákjai előtt, de tévedtem.
Beleadott apait-anyait! Úgy tátogott a Britney Spears-
slágerre, úgy riszált a Rihanna-dalra, és úgy mutogatott
egy Fluor Tomi-számra (vajon honnan ismeri ezeket?!
nem hinném, hogy amúgy Ilyen zenéket hallgat…), hogy
dőltünk a röhögéstől. Komolyan! Soha nem gondoltam
volna, hogy ennek a szúrós tekintetű kerti törpének van
humorérzéke! Pedig van! A mobiltelefonok égtek, nem
csoda, mindenki meg akarta örökíteni ezt a nem
mindennapi látványt. Halmait, ahogy a feladat
izgalmában (és a naptej hiányától…) kivörösödött orral
diszkósztárt alakít. Mint egy hihetetlen, groteszk álom…
Hatalmas sikere volt. Mindenki füttyögött, visítozott
és tapsolt, bevallom, még én sem tudtam visszafogni
magam, hiába nem bírom Halmait, el kell ismerni, ez
nem semmi alakítás volt tőle.
Kezdtem izgulni Kareszért… ezek után bármit csinál,
nem lesz ekkora durranás.
Tévedtem. Karesznak táncolnia kellett, szintén
különböző stílusú zeneszámokra.
És Karesz táncolt. Nem is tudtam, hogy ilyen
ritmusérzéke van!… Táncolt diszkózenére, mutogatott,
amikor rap szólt, rockyzott, balettozott, sőt még
keringőzött is, amihez kézen fogott egy tizedikes lányt a
csapatukból, hogy autentikusabb legyen a tánc. (Ennél a
pontnál kisebb szúrást éreztem szív tájékon, bár a
délutáni fenékszúrástól eltérően ezt nem cédula okozta,
hanem a féltékenységnek nevezett, rém ronda
tulajdonság, amivel sajnos bőven el vagyok látva… jaj…)
Ő is vastapsot kapott, és a végén igazán nehéz dolga
lett a zsűrinek, vagyis a két kilencedikes lánynak. Nem
is tudták eldönteni, ki kapja az elsó díjat, így
kézfeltartásos szavazásra bocsátották a kérdést. Kicsivel
ugyan, de Halmai karaokéja győzött, az öreg pedig
örömében összepuszilgatta a csapattársait. Hm. Egész
cuki, amikor így lázba jön…
Az eseménydús nap végén jóleső fáradtsággal
dőltünk be az ágyba. Egy darabig még nevetgéltünk a
sötétben Nórival, Szilvivel és a három tizedikes lánnyal.
Természetesen Halmai alakítása volt a fő témánk. Aztán
az egyik tizedikes lány, Anna, akit Karesz felkért
keringőzni, azt mondta:
– Idáig nem is tűnt fel, hogy ilyen helyes srác ez a
Karesz. A ti osztálytársatok, ugye? Van barátnője?
A kérdés kisebb sokként hatott rám. Idáig nem
számoltam azzal a lehetőséggel, hogy a reménytelen
szerelemnél van rosszabb is: ha valaki levadássza a
srácot, ráadásul az orrom előtt. Na, ez az igazi juhúúú!
A kétségbeesett fajta.

A szerelmem tárgya: Karesz

A szerelmem foka: (A táncos lábú Karesz az
enyém! Anna csak ne helyesezze le!…)
 18. fejezet

Ketten a síliftben

Másnap reggel jó korán keltünk, hogy mihamarabb

mehessünk a hegyre. Az étkezőben találkoztunk a
többiekkel és Misi bával, hogy aztán együtt induljunk.
Mondjuk, nem igazán értettem, mi érlelme van ennek,
amikor amúgy is külön csapatokra oszlunk attól
függően, ki mennyire tud síelni és melyik pálya való
neki, de mindegy.
A dolog csupán arra volt jó, hogy végignézhettem
Anna gondos készülődését, ahogy harisnyát és
miniszoknyát húzott a reggelihez (minek hozott
egyáltalán miniszoknyát a sítáborba??), na és kipingálta
a szemhéját meg a szempilláját.
Zsörtölődhetnék egy sort azon, hogy ez is totál
felesleges a síszemüveg alá… de az az igazság, hogy én
magam is bepakoltam a sminkkészletemet, és ha
történetesen nem Anna dekorálta volna magát a közös
fürdőnkben a tükör előtt, valószínűleg én tettem volna
ugyanezt… ugyanazért a fiúért. Különös az élet…
Miután jól megpakoltuk a hasunkat lekváros
császárzsemlével – imádom ezeket a kis műanyag
dobozkákba csomagolt lekvárokat, olyan guszták! –,
magunkra kaptuk a sífelszerelésünket (oké, ez az én
esetemben ismét egy nyolc és fél perces művelet volt…
hátha ma kevésbé lesz ragyogó napsütés… a bugyimat
alaposan ellenőriztem, hogy ne legyen benne semmi
szúróssá alakuló cédula), és célba vettük a hegyet.
A kezdők délelőtt még Misi bával gyakoroltak, a
haladók pedig mehettek, amerre akartak. Gumitalp a
piros pályákra tartókkal ment, mi, a kevésbé bátor, kék
pályás haladók pedig megkaptuk a nyakunkba Mr.
Szépet. Ő ugyanis hivatalból tud síelni, valószínűleg
sítalpakkal a lábán született, így ha bárki bajba került
volna, rá számíthatott.
Mondanom sem kell, totál nem örültem ennek a
megoldásnak. És volt még egy fejlemény, ami kiborított.
Mégpedig az, hogy Karesz előző esti szereplése nemcsak
Anna figyelmét keltette fel, hanem még pár kilencedikes
kiscsajét is. A különbség csupán annyi volt, hogy míg
Anna határozottan nyomulni kezdett, addig a
kilencedikesek csak összeviháncoltak Karesz háta
mögött.
Anna viszont gyakorlatilag udvarolt Karesznak. És
valósággal rátapadt. Volt képe azt nyávogni neki, hogy
„ősrégóta" szeretné kipróbálni a snowboardot, mutassa
meg neki Karesz, hogyan kell. Mindezt persze a
reggelizőasztalnál, hogy többméteres körzetben
mindenki hallja. Karesz, mondjuk, egykedvűen falta a
zsömléjét, és nem mutatott túl nagy érdeklődést Anna
iránt, úgyhogy magamban mosolyogtam is egy sort
azon, hogy Anna félreismeri Kareszt: rá nem lehet ilyen
pitiáner trükkökkel hatni.
Aztán délben jött a meglepetés. Nórival épp
megettük a még előző nap csomagolt szendvicseinket,
és ráültünk a léceinkre, hogy kicsit élvezzük a márciusi
napsütést – igen, ma is sütött, és ma is bazi melegem
volt a hetven réteg göncben… –, egyszer csak ismerős
vihogásra lettem figyelmes.
 – Te, az ott nem Anna? – fordult meg Nóri is. – Mi a
fenét csinál? Snowboardozik? Nahát! Nézd már! Ez a
kiscsaj nem gyenge! Képes és becserkészi Kareszt.
Képtelen voltam bármiféle reakcióra. Csak
bámultam, ahogy Karesz két kézzel fogja Annát, hogy
ne dőljön el, és nevetgélve magyaráz neki, nyilván a
helyes testtartásról és technikáról. Annyira mardosott a
féltékenység, hogy muszáj volt köhintenem párat. Aztán
összeszedelődzködtem, és felcsatoltam a léceimet.
– Most mi van? – pislogott rám Nóri, látszólag ő még
szívesen sütkérezett volna a napon.
– Semmi. Befejeztem a kajálást, és azért vagyok itt,
hogy síeljek – vontam meg a vállam. – Nem jössz?
Szerencsére Nóri úgy döntött, hogy pihen még egy
kicsit és küld pár SMS-t Levinek (vagy Zének…), én
pedig nyugodtan nekiiramodhattam a hegynek. Dühösen
vettem be a kanyarokat, lebombáztam az összes,
utamba kerülő hókupacot, és éreztem, hogy a
síszemüvegem bepárásodik a könnytől.
Idáig azzal „nyugtattam" magam, hogy Kareszt,
ahogy ő maga mondta, nem érdekli a szerelem. Hogy
talán érzett valamit irántam, de megijedt, vagy nem is
tudom, és inkább visszakozott, nehogy át kelljen adnia
magát valaminek, ami nem az ő stílusa. De mi van, ha
egyszerűen tényleg benéztem a dolgot? Ha csak
barátkozott velem az újság miatt, de aztán rájött, hogy
belezúgtam, és a hidegségével le akar rázni? Aztán a
szemem láttára összejön egv másik lánnyal?! Ez olyan,
de olyan igazságtalan!
A nagy zsörtölődés közepette leértem a hegy aljára,
és észrevettem, hogy a felvonónál őrült nagy sor áll.
Úgy tűnt, mindenki befejezte az ebédet, és újult erővel
rohamozták meg a hegyet.
 Beálltam a tömegbe araszolni, és meglepetten
láttam, hogy közvetlenül előttem ismerősök várakoznak.
Méghozzá a kezdők.
– Na, mit szól, Kassai kisasszony? Egy nap alatt
eljutottam odáig, hogy kipróbálhatok egy igazi pályát –
mosolygott rám Halmai a szőrmesapkája alól (mára
lecserélte a bojtosat…). Kifejezetten groteszk látvány
volt, ahogy izgalmában megremegett a kecskeszakálla,
és rám villantotta a fogsorát. Azt hiszem, ennyire
emberinek még sosem láttam az öreget.
– Hát… izé… igazán ügyes a tanár úr! –
mosolyogtam, és tök zavarban voltam, elvégre mit lehet
erre mondani? Nem mindennap smúzol az ember a
töritanárával a sípályán, pláne nem azzal a töritanárával,
akivel ősellenségek időtlen idők óta.
A sor lassan haladt, én pedig próbáltam úgy
helyezkedni, hogy a végén véletlenül se kelljen egy liftbe
szállnom Halmaival. Az elég kínos lenne, ha az alatt a
négy perc alatt is dumálgatnunk kéne, míg felér a
felvonó.
Mögöttem a sorban valaki más is helyezkedésbe
kezdett, méghozzá Anna, aki időközben leért a hegyről,
nyilván visszavette a saját léceit, mert most már Karesz
kezében volt a deszka. Anna még mindig heherészett, és
még mindig Kareszon lógott. Persze hülyén jött volna ki,
ha egyenesen hátrafordulok lesni őket, így inkább csak
oldalról pillogtam feléjük, na meg hallgatóztam. Sok
érdekeset ugyan nem sikerült kivennem a
beszélgetésből, mert nagy volt az alapzaj, de arra
következtettem, hogy Anna valami viccesnek szánt
sztorizással zsibbasztja Kareszt.
Lassan odaértünk a beszállókapuhoz, és sikerült úgy
intéznem, hogy kicsit lemaradjak Halmaitól. Matattam
egy kicsit a léceimmel, magam elé engedtem pár
tülekedőt, és máris elértem, hogy Halmai előbb jusson
át a kapun.
A jó öreg életében először próbált sífelvonóba beülni.
Ahogy a minap meggyűlt a baja a tök sík tereppel, úgy
ma az amúgy rém egyszerű lift is kifogott rajta. Történt
ugyanis, hogy mikor próbálta betuszkolni a léceit a
tartóba, azok megmakacsolták magukat, beakadtak, és
addig-addig ráncigálta szerencsétleneket, míg ő maga
lemaradt a liftről Pápá, lécek…
Halmai elvörösödött, és olyan tétován nézett körül,
hogy esküszöm, megsajnáltam.
Olyannyira, hogy nem gondolkodtam, csak
átperdültem a beléptető kapun, és karon ragadtam
Halmait:
– Jöjjön, tanár úr, a következővel utolérjük azokat a
rakoncátlan léceket!
És már bent is ültem egy felvonóban a
töritanárommal, édes kettesben, ugyanis senki más nem
akart a bénázó kecskeszakállassal utazni, nehogy
kiszálláskor is galibát okozzon. Hát ilyen kívülről nézni,
ha valaki más lúzerkedik?…
– Köszönöm, hogy megmentett – mondta morcosan
Halmai, látszólag bosszantotta, hogy míg az imént még
a szupergyors sítanulásával hencegett, most a szemem
láttára maradt le a felvonóról, na meg a léceiről.
– Semmiség… ennyivel tartoztam a tanár úrnak –
bazsalyogtam, mert tényleg vicces volt, hogy hirtelen
így megfordult a kocka.
– Maga régóta síel?
– Még apukámmal jártunk, egész kiskorunkban
kezdtük. De most már apukámnak új családja van, nem
igazán ér rá.
– Ó, igen, hallottam róla, hogy maguknak is elváltak
a szülei. Ez igazán sajnálatos. De ugyanakkor sok
mindent megmagyaráz! – és Halmai hosszas
bölcselkedésbe kezdett az elvált szülők problémás
gyerekeiről, ami amúgy tök nagy általánosítás, mert
szerintem Nóri és én egyáltalán nem vagyunk
problémásak, legalábbis nem jobban, mint bármelyik
más kamasz. És anyáék válásának ehhez igazán semmi
köze. Míg magamban bosszankodtam azon, hogy
mennyire hülye helyzetbe keveredtem már megint,
észrevettem, hogy két lifttel mögöttünk Karesz és Anna
is beszálltak. Ha jól láttam, kettesben. A csudába!!
Már félúton járhattunk, mikor a lift egyszer csak
nyikordult egy nagyot, majd megállt.
– Ez mi? – pislogott körül Halmai, ami elég röhejes
volt. Mármint hogy így beijedt a levegőben lógva. 
– Megálltunk – válaszoltam magától értetődően.
– De… miért álltunk meg? Ez normális?
– Előfordul. Talán… izé… valakinek nem sikerült a
kiszállás, és leállították a felvonót.
– Vagy úgy. Akkor ezek szerint nem én vagyok az
egyetlen amatőr ezen a járaton.
– Á, dehogy, biztos vannak még egy páran –
feleltem, aztán rögtön rájöttem, hogy ez pimaszul
hangzott, de már nem tudtam visszaszívni. Így inkább
csöndben maradtam, és meghallgattam Halmai
következő kiselőadását, ezúttal arról, hogy ezek a
modern technikai vívmányok micsoda veszélyeket
rejtenek. Na ja… tudjuk… meg az internet is rém
félelmetes!
Miközben Halmai magyarázott, én minden erőmmel
azon voltam, hogy a háta mögött átlessek a kettővel
utánunk következő liftbe. A karcos plexin keresztül nem
sok mindent tudtam kivenni, csak annyit, hogy Karesz
háttal ül, Anna pedig vele szemben, és nagy
gesztikulációk kíséretében csacsog valamiről.
Bakker. Amikor elképzeltem a sítábort, volt benne
egy felvonóba szorulós jelenet, csak épp nem Halmait
álmodtam magam mellé… Karesz mellé meg nem
Annát…
– Valami baj van? Úgy nézegeti a sapkám szélét,
mintha legalábbis egy ufó lógna le róla.
– Ó, dehogy… izé… én csak azt nézem, hogy… a
tanár úr füle mellett van valami felirat vésve a plexibe…
– Szóljon, ha útban vagyok… vagy ha untatom! –
mondta sértődötten.
– Bocsánat… – sütöttem le a szememet, mert talán
tényleg kicsit tiszteletlen voltam.
– Tudja, Dóra – hm… most Dóra voltam, nem Kassai
kisasszony… –, én próbálom megfejteni magát, de nem
igazán megy. Azon szoktam gondolkodni, hogy lehet két
iker ennyire különböző? Soha nem tudnám összekeverni
magukat!
– Hát, pedig volt már, hogy sikerült…
– Ezt hogy érti?
– Például, amikor azt hitte, engem küldött a
büntiszobába a mobilozás miatt. Nóri volt az. Vagy,
amikor azt hitte, Nóri van otthon torokgyulladással. Na,
az meg én voltam.
– Ez teljességgel lehetetlen! Maguk
összetéveszthetetlenek!
Mit tudtam volna erre lépni? Csak nem állok le vele
vitatkozni azon, hogy ki emlékszik jól, ki volt büntiben,
és kinek volt torokgyulladása… Megvontam a vállam,
mert tulajdonképpen tök mindegy, mit gondol.
– Tudja… nem is a külsejük. Mert az valóban hasonló,
bár most mintha valahogy más lenne az arcuk… talán a
frizurájuk?
Ezen muszáj volt mosolyognom. Nem is sejtettem,
hogy Halmai odafigyel az apró részletekre.
– Viszont a személyiségük… hogy is fogalmazzak.
Nóri olyan nyugodt, kiszámítható, maga pedig állandóan
vibrál.
 Hát, kösz. Idáig is tudtam, hogy Halmai nincs rólam
nagy véleménnyel, de hogy vibrálnék?! Ezt mégis hogy
érti?!
– De félre ne értsen! Nem akarok én magával
rosszban lenni! Nehogy a végén én legyek a gonosz
após – kerekítette el az alapesetben rémisztően szűk
szemeit, amik így még félelmetesebben villantak rám.
Jaj.
Nem is tudtam hirtelen, a szemeivel foglalkozzak-e,
vagy a ténnyel, hogy épp az imént kombinált össze már
megint a fiával. Nem is akárhogy, egyből túlestünk az
esküvőn. Hah! Hát akkor mi Halmaival valahol mélyen
rokonlelkek vagyunk?? 
Annyi időm viszont nem volt, hogy heves tiltakozásba
kezdjek, mert megindult alattunk a lift, ami egy
pillanatra megakasztotta a beszélgetést. Pontosabban a
monológot, mert idáig is csak Halmai szövegelt, én
lebénultan próbáltam követni a gondolatait. Miután
konstatálta, hogy talán nem fogunk itt a hegy fölött
lebegve éjszakázni, arról kezdett magyarázni, hogy Ákos
mennyire komolyan veszi a tanulmányait. Nyilván ez
valamiféle tanmese akart lenni, egyfajta burkolt
figyelmeztetés, nehogy én, a vibráló, két lábon járó
balszerencse rossz irányba befolyásoljam a nagy
reményű ifjú életét.
Végre felértünk a hegy tetejére, Halmait pedig
finoman figyelmeztettem, hogy nézzen a lécei után, ha
nem akarja, hogy azok menjenek még egy kört a
felvonón.
Míg ő kivadászta a tartóból a léceket, én
feltünésmentesen lestem az időközben megérkező
Kareszékat. Karesz szállt ki elsőnek a liftből, és
kisegítette Annát. Aztán Anna léceit. És még mindig
vigyorogtak valamin. Én pedig egyre dühösebb lettem.
Ez egyszerűen nem igazság, hogy én fedezem fel Karesz
másik arcát, a művészt, a jó fejet, a nem balhésat, a
vonzót… és az orrom előtt levadássza egy másik csaj.
Ekkora lúzer is csak én lehetek!
– Csakhogy itt vagy! Már azt hittem, elvesztél! –
ugrott a nyakamba hirtelen Nóri. El is felejtettem, hogy
ő itt van fent a hegytetőn.
– Ja, nem… csak romantikáztam egy kicsit Halmaival
a felvonón.
– Hm?
– Egy lifttel jöttünk, mikor elakadt ez az izé.
– Vagy úgy… Halmai máris zöld utat kapott az
edzőtől?
– Igen. Nagyon tehetséges az öreg!
– Ó, de még mennyire – röhögte el magát Nóri, és a
pálya tetejére mutatott, ahol Halmai épp egy sajátos
piruett végeredményeként a havon ücsörgött. –
Segítsünk neki?
– Azt hiszem, illene… nem hagyhatom a leendő
apósomat pácban.
– Mi van?
– Hosszú. Na gyere, állítsuk talpra!
Hogy egészen őszinte legyek, egyáltalán nem úgy
képzeltem el ezt a sítábort, hogy Halmait fogom
pátyolgatni. És nem is úgy, hogy ismét bekopogtat régi
jó ismerősöm, a féltékenység. Mert bizony Anna még
este is leplezetlenül nyomult Kareszra, aki üveges
szemekkel bámulta a lányt. Messze ültem tőlük, így nem
tudtam eldönteni, érdeklődés vagy közöny van a
szemeiben, de a tény, hogy Karesz hosszú percekig nézi
Annát, engem bosszantott. Nem is kicsit. Grrrrrr!!!
Előre féltem az előttünk álló másfél naptól. Ami jóval
eseménydúsabb lett, mint valaha képzeltem volna.

A szerelmem tárgya: Karesz

 A szerelmem foka: (Ma egy picit kevésbé szeretem,
mert… miért nem küldi el a fenébe Annát?! )
 19. fejezet

A fogadás

A tábor harmadik napján borús reggelre ébredtünk.

Végre létjogosultságot nyert az összes réteg, amit
magamra húztam.
Mondjuk, nem csupán az időjárás mutatta a
szürkébbik arcát, én is meglehetősen morcos
hangulatban voltam. Előző este lefekvésnél Nóri
megkérdezte Annát:
– Na, mi a helyzet Karesszal? Láttam, milyen jól
elvoltatok.
Tudjuk, hogy a lányok szeretnek pletykálni, pláne, ha
fiúkról van szó. Ilyen esetekben még azok is nagy
egyetértésben dugják össze a fejüket, akik amúgy soha
nem beszélgetnek egymással. Hiába, a kamasz lányok
egytől egyig odavannak a pasikkal kapcsolatos
témákért. Így van ez. De miért kellett a tesómnak szóba
hoznia ezt a dolgot?? Most kénytelen voltam
végighallgatni, ahogy Anna ecseteli, milyen jó fej ez a
Karesz, és hogy szerinte tetszik neki. Mármint ő
Karesznak. Mert megdicsérte a tartását, mikor
snowboardozni tanította. És tök udvarias vele, „meg
minden". Óriási!
Csoda, ha ezek után zaklatottan aludtam, és még
zaklatottabban ébredtem? Annyira dühös voltam,
leginkább magamra, amiért belekeveredtem ebbe a
reménytelen rajongásba – mert ezt tényleg nem lehet
más szóval illetni –, hogy elhatároztam, ezen a napon
kiszeretek Kareszből! Persze fogalmam sem volt, hogyan
kezdjek hozzá, ennek ellenére nagyon elszánt voltam.
Feldúltan cammogtam ki a felvonóhoz, meg sem
várva Nórit és a többieket. Ahogy épp cifrákat morogva
rángattam a botomat, ami összeakadt a lécemmel, a
semmiből mellém röppent Dénes.
– Csakhogy jókedvűnek látlak, királylány! Még
mindig csini vagy ebben a kabiban!
– Úgy örülök, hogy tetszik neked ez a menő árnyalat!
– simítottam végig egy erőltetett mosollyal a rikítóan
ronda narancssárga dzsekimen, és a mozdulattól végre
kiszabadult a botom is a lécek fogságából.
– Csúszunk együtt? Már két nap eltelt, és alig
dumáltunk! Ezen sürgősen változtatnunk kell!
Szívem szerint azt válaszoltam volna, hogy ha rajtam
múlik, soha nem változtatunk ezen a felálláson, mert
egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi, nem akarok vele
dumálni, egyáltalán semmit sem akarok, amihez neki
köze van, mert irritál úgy, ahogy van, és miatta
haragszik rám a barátnőm, pedig…
…de ekkor megláttam, hogy pár méterrel távolabb
Karesz Anna léceit cipeli, hogy Annának legyen két
szabad keze becopfozni a gyönyörű, hosszú szőke haját,
és úgy döntöttem, visszavágok.
Oké, felettébb hülye ötlet azt gondolni, visszavágás,
ha valakivel csak azért flörtölök, hogy féltekénnyé
tegyem azt az illetőt, aki mással flörtöl, és aki nekem is
baromira tetszik, és akit „még baromibbra" nem érdekel,
hogy a világon vagyok. Na mindegy. Ez jutott először
eszembe, úgyhogy magamban mondtam egy gyors
fohászt, hogy ez a félreérthető szituáció soha ne jusson
Timi fülébe, visszavigyorogtam Dénesre, sőt a botommal
incselkedőn megpiszkáltam a síkabátos hasát, és azt
mondtam:
– Akkor gyerünk, pótoljuk be, amit elmúlasztottunk!
– Ez a beszéd, királylány! – kacsintott, és besegített
a síliftbe.
– Mi ez a királylányozás? – érdeklődtem.
– Nem tetszik? Más becenevet szeretnél?
– Nem pontosan értem, miért is kell nekem becenév.
Van saját nevem.
Persze közben nem tudtam nem Attilára gondolni,
meg a „Pitypangra", ami szintén becenév volt, de azt
imádtam. Aztán meg az jutott eszembe, hogy
tulajdonképpen én is becézem Dénest, mert a Mr. Szép
is valahol becenév. De persze soha nem árulnám el neki,
hogy így hívjuk Timivel. Még csak az hiányozna… egy
fiúnak nem mondjuk a szemébe, ha annyira jól néz ki,
hogy egyenesen szép. Mert Dénes szerencsés külsővel
rendelkezik, ez vitathatatlan. Csak épp annyira
beképzelt, hogy ez felülírja a szépségét.
– Jó, ha szeretnéd, Dórikának foglak hívni.
– Dóri.
– Dórika.
– Te teljesen dinka vagy.
– Ha te mondod – kacsintott megint, és átkarolta a
vállam a felvonóban.
Jó lett volna automatikusan lesöpörni a kezét, de
biztos voltam benne, hogy a következő lifttel Kareszék
jönnek, és azt akartam, hogy Karesz lássa Dénes
nyomulását. Bántani akartam őt, még akkor is, ha
csekély esélye volt annak, hogy érdekli, mit csinálok egy
másik fiúval.
Felértünk a hegy tetejére, ahol tejfehér, sűrű köd
fogadott. Az orrunkig alig láttunk.
– Ezt nevezem vadromantikának! – rikkantotta
Dénes, és már csatolta is fel a léceit.
 – Én ilyen ködben tuti nem síelek – jelentettem ki,
mert hirtelen elfogott a félelem. – Te menj csak
nyugodtan, de én itt megvárom, míg kicsit kitisztul az
idő. – Közben az utánunk érkező lift is begördült a
kiszállóhelyre, nekem pedig gombóc gyűlt a torkomba,
hogy mindjárt előbukkan Karesz és Anna, és meglátják,
ahogy itt totojázom a ködtől rettegve, de aztán ez a
parám gyorsan elszállt, a következő lift ugyanis üresen
érkezett. És az azutáni is. És a harmadik is… Nagyon
úgy tűnt, hogy mi voltunk az utolsók ezen a reggelen,
akik felmerészkedtek a hegyre. Csodás… De hova tűnt
útközben Karesz és Anna? Meggondolták magukat a
felvonóba szállás előtt?
– Nélküled én sem megyek sehová! – rázta a fejét
Dénes. – Gyere, akkor meghívlak egy forró csokira a
hüttébe!
A hütte, vagyis a hegyi melegedő egy nagyon kedves
faházikó volt, a ködnek köszönhetően zsúfolásig tele.
Mindenki, aki felért a hegytetőre, úgy döntött, inkább
behúzódik, míg valamelyest javul a helyzet. Sok kedvem
ugyan nem volt Dénessel bemenni a tömegbe, de még
mindig inkább ez, mint az orromig sem látva botorkálni
a hegyen. Ha síelésről van szó, vagány vagyok meg
bevállalós, de csak az ésszerűség határain belül. És ez a
tejfölszerű köd azért nekem is sok. Úgyhogy
beleegyeztem, hogy Dénes meghívjon egy forró csokira.
– Üljünk ki a teraszra! Ott nincs senki! –
indítványozta.
– Ebben az ítéletidőben?
– Királylány! Nem láttál te még ítéletidőt! Ez csak
köd, nem hóvihar! Na, gyere!
Dénesnek végül is igaza volt. Sőt, ha a dolog
praktikus oldalát nézem: ugyan egy számomra
végtelenül irritáló sráccal készültem forró csokit
iszogatni, de legalább nem látom közben.
 A forró csoki szó szerint forró volt, annyira, hogy
egyetlen apró korty szétégette a nyelvemet Átfutott az
agyamon, hogy a fájdalmat enyhítendő belenyalok a
terasz korlátján csücsülő hótömegbe, de aztán győzött a
jólneveltségem. Oké, hogy alig látni, de attól még az
orrom sem kezdem el túrni más társaságában… vagy
mi… így inkább csak diszkréten (ühüm…) kinyújtottam a
nyelvem, hogy a hűs levegő jobban érje. Ha valaki
hirtelen elfújta volna felőlünk a ködöt, elég hülyén jött
volna ki, ahogy kinyújtott nyelvvel ücsörgök Dénes
mellett, de bíztam benne, hogy a köd egy darabig még
kitart. Legalább amíg befejezzük a „romantikázást".
Ha már így alakult, hogy kettesben maradtam Mr.
Széppel, gondoltam, tisztázok pár dolgot.
– Mondd, mi ez az egész?
– Milyen egész?
– Hát… miért akarsz te engem mindenáron
becézgetni? Meg egyáltalán. Az a Valentin-napi üzenet,
meg a kacsingatások…
– Hát nem egyértelmű? Udvarolok!
– Igen, az leesett… elég egyértelmű… bár én inkább
nyomulásnak nevezném. De az nem elég egyértelmű,
hogy én meg nem szeretnék tőled semmit?
– De, az is egyértelmű. Viszont nem ismersz te
engem még elég jól! Ha én valamit akarok, azt
megszerzem – jelentette ki magabiztosan, és bár nem
láttam az arcát, le mertem volna fogadni, hogy
önelégülten mosolyog is hozzá. Így látatlanban is irritált
az a bizonyos jól ismert arckifejezés.
– Tudod, mikor figyeltem fel rád?
– Ó, igen, emlékszem. Amikor kék zacskókkal a
lábamon sasszéztam el melletted. Amiről azt hiszed,
divatozásból húztam a lábamra, holott csak magamon
felejtettem a fogorvos után.
 Dénes felnevetett, pedig azt el sem árultam neki,
hogy a fogorvos eredetileg szemész akart lenni..
– Pontosan tudom, hogy nem direkt hagytad a
cipődön a zacsikat. Te ilyen kis kétballábas kétbalkezes
csajszi vagy – mondta, én meg totál lezsibbadtam. Arra
nem számítottam, hogy Dénes átlát a furcsaságaimon…
– Régóta figyellek. És szerintem irtó cukin nyomod!
Hm… Hirtelen nem is tudtam eldönteni, min akadjak
fenn jobban. Azon, hogy Dénes „régóta” figyel, vagy
hogy lecukizott, esetleg a „nyomod"-on? Mert mit is
nyomok?…
– Valamikor kilencedik elején lehetett, hogy
észrevettelek.
– Micsoda? – kerekedett el a szemem, erre aztán
tényleg nem számítottam
– És azóta is szüntelenül csodállak.
– Ó! – ennél többre nem voltam képes, annyira
letaglózott Dénes vallomása. Mármint az, hogy ilyen
régóta „imád" a háttérből. Hogy lehet, hogy semmit nem
vettem észre?… Egészen a szalagavatóig, mert azóta
tényleg feltűnően nyomul. Sajnos.
Mivel tök zavarba jöttem, belerejtettem az arcom a
bögrémbe (biztos, ami biztos), szerencsére a hidegnek
köszönhetően már a forró csokim is megszelídült, így jó
nagyokat kortyoltam belőle. Hogy Dénes mit csinált, azt
nem tudom, mert még mindig rettenetes köd volt.
– Valahogy lejjebb kéne jutnunk innen a hegytetőről.
Ebben az időben nem lehet síelni – mondtam, miután a
csokim elfogyott, és konstatáltam, hogy ha nem akarok
egész nap itt ücsörögni a ködbe burkolózva, és Dénes
képtelen vallomását hallatva, lépnem kell.
– Nézzük meg a kezdő pályát, az lent van a hegy
lábánál. Ott biztos nincs köd.
– És hogy jutunk le odáig?
– Felvonóval vagy lécen.
 – A felvonót választom.
Bár minden sejtem tiltakozott ellene, hogy még egy
liftutat végigüljek Dénes mellett, ahol már látni is
fogom, nem volt más választásom. Így aztán
összeszedtük a felszerelésünket és nekiiramodtunk.
A hütte és a felvonó közötti húszméteres távolság
leküzdése is nagy feladatnak bizonyult a sűrű ködben,
olyannyira, hogy két lépés után elestem. Igen, lécekkel
a kezemben, pusztán a lábaimon lépkedve. Jellemző…
Én, aki ugyan a bénázás koronázatlan királynője
lehetnék, a sípályán suhanva csak nagy ritkán zakózom,
de a bakancsban gyaloglás már meghaladja a
képességeimet.
Dénes kuncogott egy jót, felsegített, elvette a
léceimet – ez, mondjuk, rendes volt tőle – és
megragadta a kezemet – ez már kevésbé esett jól, de
beláttam, hogy nincs más választásom, így kéz a kézben
meneteltünk a felvonó felé.
Ahogy odaértünk, Nóri és Karesz léptek ki az épp
felérkező liftből. Ránk meredtek, ahogy egymás kezét
fogva álltunk a bejáratnál, és nagy meglepetésemre
négyünk közül Karesz szólalt meg elsőnek:
– Na, most engedd el őt, Dezsőke! – és fenyegetőn
megindult Dénes felé.
– Mi van, Karcsika, valami nem tetszik? – vigyorgott
rá kihívóan Dénes, és nemhogy elengedte volna a
kezemet, inkább összekulcsolta a kesztyűs ujjainkat.
Ami már tényleg túlzás volt.
– Dóri, velem kell jönnöd! Gyere, szállj be a liftbe! –
sürgetett Nóri.
– Mi a fene történik? Hogy kerültök ti ide? Mi ez az
egész?
– Majd elmondom! Gyere már! – azzal Nóri
megragadta a másik kezemet, elrángatott Dénes mellől,
és betuszkolt a felvonóba, épp, mielőtt becsukódott
volna az ajtaja.
A sílift karcos ablakán keresztül még annyit láttam,
hogy Karesz közelebb lép Déneshez, és meglöki.
– Ők most verekedni fognak? – kérdeztem ijedten.
– Lehet – válaszolta szűkszavúan Nóri.
– Mondd már el, mi ez az egész! – most már szinte
kiabáltam, annyira nem értettem, mi történik, és
annyira félelmetes volt a kép, ahogy Karesz nekiment
Dénesnek.
– Oké. Először is. Misi és Gumitalp úgy döntöttek, ma
nem jöhet fel senki a hegyre egyedül, mert ilyen időben
túl rizikós. Úgyhogy aki a köd ellenére síelni akart,
annak a kezdő pályán kellett maradnia. De te meg sem
vártál senkit, és elhúztál, amúgy nem tudom, mi bajod
volt reggel, de mindegy. Nem akartalak bajba keverni,
úgyhogy nem szóltam egyik tanárnak sem, gondoltam,
majd megkereslek. Feljöttem a lifttel, és láttam,
micsoda köd van, ki sem mertem dugni az orrom a
pályára. Viszont kétségbeestem, hogy hol lehetsz.
Visszamentem, hogy mégis szóljak valakinek, és akkor
beleütköztem Kareszba, aki szintén a keresésedre indult.
Pontosabban a keresésetekre, mert mint kiderült, ő meg
azt vette észre, hogy Dénes nincs sehol. És összerakta,
hogy biztos együtt vagytok, mert… szóval… izé…
– Mizé??
– Oké… az van, hogy Dénes egy szemét alak.
– Egy szót sem értek abból, amit mondasz! Nem
tudnál érthetően beszélni? Miért szemét Dénes?
– Karesz eléggé fel volt dúlva. A liftben elmondta,
hogy… szóval hogy Dénes fogadott pár sráccal. Rajtad.
Vagyis azon, hogy be fog cserkészni téged, tudod.
– Nem, nem tudom. Becserkészni?? Mégis mit akar
ez jelenteni?!
 – Állítólag az osztályából pár srác azzal ugratta, hogy
hiába van belezúgva minden csaj, tutira találnának
olyat, akit nem tud megfűzni. Mármint akire nem hatna
a dumája meg a sármja. Vagyis akit… szóval nem tud
ágyba vinni meghatározott időn belül.
– Mi van??
– Igen… szerintem is botrány, hogy ilyenek
egyáltalán eszükbe jutnak.
– És hogy jöttem pont én a képbe?
– Dénes belement a fogadásba, mondta nekik, hogy
az első csajt, akit meglát a folyosón, három hónap alatt
magába bolondítja és „megszerzi". Tudod, úgy… És te
voltál az a bizonyos első csaj.
– Hát ez… akkor az a duma, hogy kilencedik óta
odavan értem…
– Ilyeneket mondott neked?
– Igen. Hogy azóta csodál. Nem is értettem, mert
nekem csak kábé három hónapja tűnt fel, hogy nyomul.
Pont, miután Timi szemet vetett rá.
– Bocs, hogy én is biztattalak. Fogalmam sem volt
róla, hogy ilyen egy szemétláda.
– És honnan tud minderről Karesz?
– Tudod, egy szobában van Mátéékkal, ők dumálták
tegnap este, hogy Dénes hencegett nekik a fogadással,
mikor együtt voltak a fekete pályán, és tőlük próbált
infókat szerezni rólad, amivel bevágódhatna.
– Pff! Máté mit mondhatott rólam… hogy milyen jól
táncolok?!
– Azt nem tudom, mindenesetre mikor Karesz látta,
hogy te is eltűntél, meg Dénes is, összerakta a képet,
hogy biztos együtt vagytok, és elindult, hogy
megmentsen. Azért bármennyire is nem bírom Kareszt,
azt el kell ismernem, hogy ez rendes volt tőle.
– Tulajdonképpen mi bajod Karesszal?
– Ami mindenki másnak is. Hogy balhés.
 – Nem az.
– Naiv vagy.
– Nem vagyok naiv!
– Nem? Akkor én romantikáztam kettesben a hegyen
egy sráccal, aki fogadásból le akart rám csapni?
– Nem romantikáztam! Csak megittunk egy forró
csokit!
– Vagyis romantikáztatok… aztán meg kéz a kézben…
– Teljesen félreérted a dolgot! Csak a köd miatt fogta
meg a kezem! Utálom ezt a gyereket, pontosan tudod!
– Oké. Lényeg a lényeg, nem lett semmi bajod.
– Hála Karesznak.
– Hohó! És nekem!
– Igen, és neked – nyomtam egy puszit Nóri arcára.
Szerettem volna Karesznak is megköszönni ezt az
egészet. El is határoztam, hogy ha visszaérünk a
szállásra, spontán, agyalás nélkül, kiiktatva a görcsöt,
hogy „jaj, most beszélni fogok vele", elé állok, és… nem
is tudom. Valahogy kifejezem a hálámat. Mondjuk, nem
egy puszival, mint Nóri esetében, de valahogy
mégiscsak megköszönöm, amit értem tett.
Azonban hiába vártam a szálláson, hiába kopogtam
be a srácok szobájába, Karesz nem volt sehol. Nem jött
ebédelni sem, és nem vett részt a délutáni szabad
foglalkozáson. Dénest sem láttam, de, mondjuk, ő nem
is igazán hiányzott… annyira dühös voltam rá, hogy ha
találkozunk, tutira lekevertem volna neki egyet.
Leültem hát a földszinti közös helyiségben egy
fotelbe a könyvemmel, hogy ha Karesz belép az ajtón,
rögtön odamehessek hozzá.
Jó sok idő eltelt, mire felbukkant. Addigra már
komolyan kezdtem aggódni érte…
– Hol voltál? Már sötét van odakint! – ugrottam elé,
mint egy számon kérő szülő.
 – És? Sétáltam – válaszolta ő, flegmán megvonva a
vállát, mint egy átlagos kamasz.
Azért a tanároknak lett volna hozzá egy-két szavuk,
ha megtudják, hogy egyedül téblábolt a városban. Oké,
hogy egy csaknem tizennyolc éves fiút senki nem fog
ellopni, de ez egy iskolai tábor, szóval… Gumitalp és
Halmai viszont annyira el voltak foglalva az időjárás-
jelentés böngészésével – ami nem túl sok jót ígért az
elkövetkező napokra –, hogy nem tűnt fel nekik Karesz
meglógása.
– Én… izé… csak meg akartam köszönni, hogy Nóri
elmondta az egészet…
– Ja – morogta Karesz az orra alatt. Nem akartam,
hogy itt véget is érjen ez a szépreményű diskurzus
kettőnk között, úgyhogy folytattam:
– Azért az elég vicces volt, ahogy ledezsőkézted! De
ugye nem verted meg nagyon?
Ezt poénnak szántam, de Karesz nem nevetett. Sőt.
Most először olyasmit láttam az arcán, amit idáig soha.
Idegességet. A mindig nyugodt, túlságosan is nyugodt
Karesz ezúttal majd szétrobbant. A szemében keserűség
égett, a szája széle pedig megremegett, ahogy mondta:
– Na persze. Mert ti azt hiszitek, hogy a verekedés az
én módszerem. Azt hittem, hogy legalább te… á –
legyintett, engem meg majd szétvetett a kíváncsiság.
– Mit hittél? Mit én?
– Mindegy, nem érdekes, hagyjuk – azzal hátat
fordított, és ott hagyott egyedül a fotel mellett
ácsorogva.
Aznap többet nem láttam. Vacsorázni sem jött le
(vajon mit evett szegény egész nap?…), ahogy Dénes
sem, mondjuk, ő továbbra sem hiányzott egy cseppet
sem.
A tábor többi résztvevője vidáman cseverészett, úgy
tűnt, csak én turkálom szótlanul az elém tolt vacsorát.
Annyira szürreális volt ez az egész nap… az a
hihetetlenül sűrű köd, Dénes képtelen vallomása arról,
hogy évek óta odavan értem, aztán Nóri és Karesz
felbukkanása, a fogadás… és mindeközben azt éreztem,
hogy bár az volt a tervem, hogy ma kiszeretek Kareszből
(aha, mintha ez csak így menne…), még jobban
odavagyok érte. Ő az én megmentőm. A hősöm. És
akármennyire keresztülnéz rajtam valamiért, tutira nem
vagyok neki teljesen közömbös. Nem lehetek az, ha
egyszer elindult megmenteni!
Este a szobában már sötétben feküdtünk, mikor Anna
váratlanul megszólalt:
– Ez a Karesz tök bunkó! Reggel még úgy volt, hogy
együtt megyünk síelni, aztán ugye lefújták az egészet az
idő miatt, ő meg eltűnt, és egész nap nem láttam. Este
átmentem a szobájukba, és tök kedvesen
megkérdeztem, hol volt, erre a fejemhez vágta, hogy
semmi közöm hozzá, és különben is, hagyjam békén
meg szálljak le róla. Hogy lehet ilyen kétszínű? Még
hogy én szálljak le róla! Értitek?! Nem szokásom fiúkra
nyomulni! Pf! Beképzelt tuskó! Különben is, nem lehet
vele beszélgetni, állandóan csak hallgat, mint akit egy
téma sem érdekel. Olyan egy hülye! Utálom!
Olyan egy hős! Imádom… – gondoltam mindeközben
én. Jólesett megfürdőzni a felismerésben, hogy Karesz
nem biztatta Annát, csak egyszerűen udvarias volt vele,
de cseppet sem érdekli. Én viszont érdeklem, különben
nem jött volna utánunk, és… nem tudom, mi zajlott
köztük Dénessel, de akármi is volt az, miattam tette.
Pontosabban értem. Szóval számomra hős. Ahhhh…

A szerelmem tárgya: Karesz

A szerelmem foka: (Az én megmentőm!!!)
 20. fejezet

A hazaút

A tábor negyedik napja a hó áldozata lett. Egészen

konkrétan. Ugyanis vasárnap reggelre olyan hóesés
kerekedett, amilyet márciusban még sosem láttam. Sőt,
mióta síelek, nem tapasztaltam ilyesmit.
Teljesen esélytelen volt, hogy feljussunk a hegyre,
ezért aztán a csapat úgy döntött, hogy korábban
hazaindulunk, mielőtt még az ítéletidő a hazajutást is
ellehetetleníti. Mindenki összecsomagolta a holmiját, a
fiúk pedig segítettek a buszsofőrnek felszerelni a
hóláncot, ami nélkül már nem jutottunk volna ki a hó
fogságából. Még Halmai is odafeküdt a busz egyik
kereke mellé, hogy szakértő szemmel rákötözze azt a
rém bonyolultnak tűnő izét, ami meggátolja a gumik
csúszását a havon. Vagy valami hasonló… nem igazán
értek az ilyen technikai témákhoz, de Gergő heves
gesztikulálások kíséretében magyarázta, mire jó mindez,
én meg ennyit fogtam fel belőle. Ez van…
Csupán Dénes nem vett részt a szerelési munkában.
Ő ugyanis a falat támasztotta, és fején a menő
napszemüvegével épp Annát szédítette, aki heherészve
fogadta a srác ostromát. Hm. Jól megtalálták egymást,
mondhatom… A Timinek tett ígeretem szerint most illett
volna közbelépnem, és nem is tudom… mondjuk, egy jól
irányzott lökéssel arrébb taszítani Annát Dénes mellől,
de per pillanat úgy éreztem, soha többé nem tudok a
srác két méteres körzetébe menni.
Mikor a busz abszolút biztonságossá vált, bepakoltuk
a hasába a táskákat és a sífelszereléseket, és
elindultunk.
Én most is Nóri mellett ültem, Karesz hátul egyedül
(ugyanúgy szótlanul és antiszociálisan bár a táncos
alakítása óta sokan szívesen tartózkodtak volna a
társaságában, ő mindenkit morcosan elutasított, vagyis
egyértelműen lerázott, így aztán az iránta tanúsított
hirtelen érdeklődés visszaváltott ijedt távolságtartásba),
jószerével egyetlen változás történt: Dénes mellett most
nem Zsuzsi ült, hanem Anna. És látszólag elég jól
elvoltak. Szegény lány, ha én naiv vagyok, akkor ő
micsoda?…
Mivel a tesóm most is relax üzemmódba kapcsolt, és
a fülébe dugott zenéivel próbált szunyókálni, mikor
átértünk a határon, gondoltam, küldök pár SMS-t.
Először Timinek írtam. Csak annyit, hogy vége a
tábornak, egész jó volt, majd mesélek, és remélem, vele
is minden rendben. Nem jött rá válasz, de az én SMS-
em sem volt kifejezetten informatív, így nem is akadtam
fenn Timi nulla reakcióján.
Aztán írtam Lillának, aki felvetette, hogy ha már
„okostelefonom" van, amin lehet netezni, akár
chatelhetnénk is. Marhára nem értek a technikai
kütyükhöz, ugye, úgyhogy zargattam egy kicsit Gergőt,
hadd örüljön, hogy így felnézek a tudására, és egy
rögtönzött kiselőadással kiokosított a Viberről, mint a
legegyszerűbb olyan csatornáról, amin ingyen lehet
üzeneteket váltani. Szóval ezúttal nem Skype-oltunk
Lillával, hanem Vibereztünk. Hű, haladunk a korral! 
Ezúttal nagyon igyekeztem, hogy ne nagyon „üssek"
(izé, tapogassak… vagy hogy kell ezt mondani…) mellé
az ujjaim vastagságához képest aprócska billentyűzeten.
 És itt jól elment a térerő, az okostelefon meg annyira
azért nem okos, hogy ezt a problémát is áthidalja. Mire
újból volt élet a készülékben, Lillának mennie kellett,
mert Jácint épp akkor ért oda hozzájuk. Ez volt a
szülőknek bemutatós délután!! Juj, alig vártam, hogy
legközelebb beszámoljon róla, hogy sikerült. 
És azt is alig vártam, hogy végre hazaérjünk, mert a
lábam átfagyott a nagy hidegben (természetesen most
nem vettem dupla réteg zoknit… jellemző…), és ez arra
ösztönözte a rakoncátlan hólyagomat, hogy a kelleténél
gyakrabban jelezzen be… aúúúúúúü!

A szerelmem tárgya: Karesz

A szerelmem foka: (Eszem azt a kis morcos
zúzáját!…)
 21. fejezet

Utálatos hétfő

A tábor utáni hétfő reggel egy átlagos hétfőnek indult.

Szokás szerint nehezen keltem, aztán Nóri zsörtölődése
közepette kapkodtam, hogy időben elkészüljek,
végiggondoltam, hogy milyen messze van még a
hétvége, és legszívesebben nyomban visszabújtam
volna a takaróm alá.
De nem lehetett, várt a suli, na meg Halmai, mert a
hétfői első óra töri, csak hogy még nagyobb kedvvel
fussak neki a hétnek. Mondjuk, ahogy felidéztem
magamban Halmai bojtos sapkás fejét, ahogy a
kecskeszakállán himbálódzott a hódara, meg ahogy
zakózott egy pofásat a hegyen, máris kevésbé tűnt
félelmetes vadállatnak. Sőt, az igazat megvallva kíváncsi
voltam, hogyan fog viszonyulni hozzám a történtek után,
mármint azután, hogy percekig ücsörögtünk édes
kettesben a felvonó fogságában, aztán pedig Nórival
összekapartuk az esését követően. És arról sem szabad
megfeledkezni, hogy a suli egy kisebb csapata előtt
bemutatta egy idáig teljesen ismeretlen oldalát is: azt,
amelyik popsztárnak született. 
Timi azóta sem reagált az SMS-emre, de igyekeztem
leküzdeni magamban az ezzel kapcsolatos rossz
érzésemet, és abban bíztam, hogy személyesen majd
mindent átdumálunk. Próbáltam tervet gyártani arra
vonatkozólag is, hogy mit mondok majd neki Dénesről, a
fogadásról… de egyelőre nem tudtam, hogyan adagoljam
mindezt.
És igen, kicsit az is foglalkoztatott, mi lesz, ha
összefutok Dénessel a folyosón. Legszívesebben
felpofoztam volna, vagy valami hasonló, de persze nem
vagyok verekedős, meg egyáltalán. Az sem oldana meg
semmit. Az lenne a legjobb, ha innentől
keresztülnéznénk egymáson.
A legintenzívebb gyomorremegést Karesz okozta,
vagyis amikor arra gondoltam, hogy vele is találkozom,
és a történtek után talán változik végre valamit a
viszonyunk. Vagy mink…
Mire mindezt végigpörgettem az agyamban, már nem
is tűnt olyan unalmasnak az előttem álló hétfő, és meg
kellett állapítanom, hogy a suli egy izgalmas hely.
Leszámítva persze a tanórákat, mert azok általában
dögunalmasak (kivéve a magyart és az éneket…). Na de
iskolába elsősorban nem is tanulni jár az ember, hanem
melegedni meg társadalmi életet élni, nem igaz?! 
Nos, a nap végére minden „kínzó kérdésemre"
választ kaptam.
1. Halmai a régi maradt. Úgy tett, mintha nem
történt volna semmi. Mintha a hétvégi, sícuccban benázó
és a slágerekre fejrázva ugrabugráló Halmait mondjuk,
egy dublőre alakította volna, aki elfelejtett beszámolni
az eredeti Halmainak az apró részletekről. Kedvenc
tanárom ugyanis szanaszét szivatott, a múlt heti
elmaradt órának köszönhetően ismétlő órát tartott, és
kábé minden második kérdéssel engem talált meg. Én
meg naná, hogy a fekére sem tudtam a választ, amit
Halmai marhára élvezett, mert kedvére alázhatott az
osztály előtt. Kedves tőle, mit ne mondjak…
 2. Timi a tábor előtti biztató jelek ellenére újra
berágott rám. Ez tök egyértelmű. Csak az nem, hogy
miért. Próbáltam hozzá kedvesen közeledni, ő meg tök
flegmán, vállhuzigálva reagált mindenre. A szünetekben
elhúzott, hiába kerestem a büfében, a folyosón, mintha
a föld nyelte volna el. Különös…
3. Dénessel kapcsolatban az elvárásaim bejöttek. Na,
nem a pofozkodós része, mert arra természetesen nem
kerítettem sort, de ha meglátott, keresztülnézett rajtam,
mintha soha semmi közünk nem lett volna egymáshoz.
Ez így nekem is megfelelő, örülök, hogy visszatértünk a
kék zacsis sztori előtti viszonyunkhoz… amikor kábé azt
sem tudtuk, hogy ugyanabba a suliba járunk.
4. Karesz… én ezt a srácot komolyan nem értem.
Halmaival valami hasonló pirulát szedhetnek, mert ő is
úgy csinált, mintha megint tök közömbös lennék
számára, mintha a táborban nem történt volna az, ami.
Mondhatnám, hogy megszoktam az iránta érzett
reménytelen rajongást, de azt hiszem, ebbe nem lehet
igazán belenyugodni. Oké, elfogadom, nem akar tőlem
semmit, én meg ennek ellenére belezúgtam, de… lehet,
hogy életem végéig odáig leszek érte, és ez az egyoldalú
szerelem lesz számomra A NAGY SZERELEM? Pff! Ez az
én formám…
Mindezek után azt mondhatom, hogy a hétfő nem
igazán spanolta fel a hangulatomat. Este aztán anya és
Henrik feltették a koronát a napra. Muszáj volt
mindenről beszámolnom Lillának.
 Volt bennem egy kis rossz érzés, ugyanis nem
voltam őszinte Lillával. Kareszt nem mondtam el még
neki sem. Pedig már rettentően jó lett volna kibeszélni
magamból, vagy kikérni valakinek a véleményét.
De még vártam valamire. Egy jelre, vagy nem is
tudom…
Aztán a jel is hamarosan felbukkant.

A szerelmem tárgya: Karesz

A szerelmem foka: (Ma kicsit kevésbé szeretem, mert
azért igazán… legalább köszönhetne, vagy rám nézhetne, vagy
valami. De most nem?!?!)
 22. fejezet

Az új tördelő

Miután Lilla elküldte a címet, ezt írtam Andrisnak.

Szia, Andris!
Talán emlékszel rám, Lilla barátnője vagyok. Korábban
már váltottunk pár üzenetet…
Ne haragudj, hogy megint rád török a semmiből, de
egy kis segítséget szeretnék kérni tőled.
Lilla mesélte, hogy annak idején érdekeltek a
számítógépes tördelői programok. Nos… A sulinkban van
egy iskolaújság, amit én élesztettem újjá, és úgy
alakult, hogy most kénytelen vagyok új tördelőt keresni.
Nem lenne kedved esetleg beszállni?…
A lap a tervek szerint havonta jelenik meg, tizenhat
oldalban, vannak benne színes képek is bőven, meg
riportok, interjúk, érdekességek, keresztrejtvény…
Ha gondolod, küldenék egy cikket pár képpel, meg
lefotózok egy régi számot, hogy lásd, milyen volt a
„dizájn" a lap őskorában.  Jó lenne, ha nyomokban
emlékeztetne rá a mostani is.
Na, mit szólsz hozzá?
Várom a válaszod,
Dóri
 Alig küldtem el az e-mailt, Andris máris válaszolt.
Nem is mertem remélni, hogy ilyen gyors lesz, azt meg
pláne nem, hogy ilyen lelkes:

Szia, Dóri!
Persze hogy emlékszem rád! Hogy vagy?
Nagyon is lenne kedvem a tördeléshez, legalább
élesben kipróbálhatnám magam!
Köszi, hogy rám gondoltál! Küldd, amikor csak tudod!
Andris

Így esett, hogy hétfő estére már meg is volt Dénes

utóda. Mármint a lapnál.  Mert amit Andris küldött –
hajnali kettőkor… tényleg nagyon belelkesült a témától
 –, az egész egyszerűen lenyűgöző volt!
 23. fejezet

A tizenhetedik

A kedd végtelen unalomban telt. Még a kórus is

elmaradt, így aztán a napi eseményeket a
következőképpen lehetne jellemezni:
1. reggel: a szokásos veszekedés Nórival, futás a
busz után stb.
2. érkezés a suliba: gyomorgörcs a terembe lépés
előtt, hogy rám fog-e nézni Karesz meg hasonlók. Nem
nézett rám. Meg hasonlók…
3. órák: firkálgattam a füzetek szélére (fát, virágot, K
betűt…), elvétve jegyzeteltem is, de legtöbbször az órát
lestem, hogy mikor csengetnek már ki végre.
4. Timi: ma is elég undok volt velem, most már jó
lenne kideríteni, miért.
5. délután: elmaradt a kórus, úgyhogy hazamentem,
Nóri persze énekórára, meg próbára, így nekem maradt
társaságnak az MP3-lejátszóm meg a könyvem. Otthon
betoltam egy melegszenyát (saját készítésű, a
mikróban… nem vagyok egy nagy konyhatündér
egyelőre… igaz, anya sem az), nekiestem a
matekházinak, vagy másfél órát görcsöltem felette, mire
sikerült megcsinálnom, aztán tanultam egy kis bioszt
meg törit.
6. este: Nóri full felpörögve állított haza, de még
Levinek (vagy Zének?… ki tudja…) is el kellett
újságolnia, mennyire szuppppperisztikus az új szám,
amin elkezdtek dolgozni az együttessel, így aztán arra
sem számíthattam, hogy együtt töltjük az unalmas nap
utolsó óráit.
Egészen pontosan a tizenhatodik életévem utolsó
óráit, szerdán ugyanis beköszöntött a születésnapunk. A
tizenhetedik születésnapunk, vagyis az utolsó
„hivatalosan gyerek" évünk kezdete. Ez azért elég
durva…
Hát még az milyen durva volt, ahogy Nóri reggel,
szokásához híven indiánkiáltások közepette ráugrott az
ágyamra.
– Juhuhúúúúúúúü! Boldog szülinapoooooot! –
rikkantotta, bennem pedig kis híján megállt az ütő, mert
épp valami full romantikus álomban voltam benne… izé…
Karesszal, és valahogy nem illett a tengerparton kézen
fogva sétálós képbe Nóri csataüvöltése.
– Erről már sosem fogsz leszokni? – kérdeztem
morcosan, és magamra rángattam a takaróm csücskét,
amit Nóri az ágyamra huppanással lehúzott rólam.
– Nem. Legalábbis, amíg együtt lakunk. Utána lehet,
hogy nem fogok direkt ezért elzarándokolni hozzád, de
addig…
– Mi van? Elköltözöl? – ültem fel hirtelen, bár magam
sem gondolhattam komolyan, hogy Nóri válasza az lesz,
„igen".
– Na, ébredj fel, és ne beszélj zöldségeket! –
paskolta meg a lábamat nevetve. – Együtt költözünk.
Tudod, az új kecóba, amit anya és Henrik vesznek majd
a nyáron.
– Idáig azt hittem, téged is kicsit letaglóz az ügy.
Most meg úgy tűnsz, mintha a világ legklasszabb és
legtermészetesebb dolga lenne.
– Igen, én sem bírtam még felfogni egészen, de ma
nem vagyok hajlandó ezen gyötrődni. Ma nem!
 – Hm… ez az utolsó itthon töltött szülinapunk…
– Eléggé úgy fest.
– Azért tökre fog hiányozni ez a lakás…
– Nekem is, hidd el! De most nincs időnk
érzékenykedni, elkésünk a suliból!
– És ha ma kihagynánk?
– Mit? A sulit?
– Ühüm. Nincs kedvem hozzá…
– Na, ne nyávogj! Bal lábbal keltél?
– Még nem keltem fel, mert elállod, pontosabban
elülöd az utam. Amúgy meg… most mondd, hogy te nem
maradnál itthon szívesebben, mint hogy egy újabb
unalmas napot tölts a suliban!
– Pont úgy beszélsz, mint egy iskolakerülő! Úgy
hívják ezeket egyáltalán?… Na mindegy. Szerinted mi
lenne, ha senki nem menne suliba, akinek reggel nincs
hozzá kedve?
– Valószínűleg üresen kongana az összes terem.
– Hát, azt hiszem… Na, gyere! Tök jó lesz! A szülinap
mindig király! Meglátod, csomóan felköszöntenek majd,
meg ha valamelyik tanár feleltetni akar, simán ki lehet
könyörögni, hogy „ma ne, mert szülinapunk van"!
Fogalmam sincs, honnan van Nóriban ennyi energia
korán reggel, nekem egyszerűen kínszenvedés minden
egyes napindítás. De hát hiába, nem vagyunk
egyformák… még mi sem.
Ez abból is kiderült, hogy míg Nóri a szülinapunk
tiszteletére extraszép sminket dobott fel magának, meg
abszolút gondosan válogatta össze a kora tavaszi,
szülinapi ruháját, nekem megint béna lett a sminkem, a
hajamra is ráfért volna egy mosás, és a ruhám
tekintetében is jól jött volna még egy kis fantázia. A
farmer, hosszú ujjú felső plusz pulcsi kombó cseppet
sem mondható különlegesnek. Most ismét egy icipicit
elkezdtem irigykedni a tesómra, akinek látszólag minden
stimmelt az életében: párkapcsolat, hobbi, amit lassan
akár karriernek is nevezhetnénk, a jegyei is javulni
kezdtek, mióta Móni kiheverte Matyit, újra a régi, és
szuperül eldumálgatnak meg röhögcsélnek együtt…
mondjuk ezt a Zé-dolgot én a helyében nem erőltetném,
de ő tudja. Mindenesetre nincs oka panaszra. Bezzeg én!
Attól, hogy legyen pasim, meglehetősen messze vagyok.
(Hm. Attól is, hogy volt pasim, mert már vagy négy
hónapja szakítottunk Attilával… akivel amúgy pont két
éve jöttünk össze először, a tizenötödik szülinapunkon…
na tessék, ez az emlék most cseppet sem dobott fel… )
Hobbi? Karrier? Oké, az újság tök jól alakul, de holnap
nehéz nap vár rám: ki kell rúgnom Dénest és
elfogadtatnom a többiekkel Andrist, a külsős tördelőt.
Meglehetősen nagy gombóc van a gyomromban
mindettől… Jegyek? Nos, a jegyeimmel nincs
különösebben nagy gáz, de azt sem mondhatnám, hogy
csúcsra járattam az agyam mostanában, ami a tanulást
illeti. Elevickélek a balfenéken, de többre is képes
lennék, ha épp nem lenne tele a fejem egyéb
problémákkal. Például a barátnőmmel, Timivel, aki
valamiért nagyon zabos rám. Vagy Karesszal, akibe
belezúgtam, de még mindig nem tudom, hányadán is
állunk. Egy szó, mint száz, csoda, ha a szülinapomon
inkább itthon maradnék, hogy ne szembesüljek életem
kínzó témáival.
Ami a nap iskolai részét illeti, mármint a hivatalos
iskolai részét, vagyis azt, ami miatt elvileg oda járunk,
nos, ebből nem sok említésre méltó történt. Nórit ugyan
Varga pont kihívta volna felelni bioszon, de a tesóm
bepróbálkozott a „jaj, tanár úr, ma van a szülinapunk!!!"
trükkel, így Varga Nóri helyett Mátéra csapott le (aki
emiatt meglehetősen dühösen sziszegett Nórira…), de
engem nem piszkált senki.
 A nap „társasági" része már izgalmasabban alakult:
Móni a sulirádióban küldött nekünk egy pörgős szülinapi
számot, ami után a folyosón többen is utánunk
kiabáltak, hogy boldog szülinapot. És ez azért jólesett,
még akkor is, ha ezekkel az emberekkel amúgy nem sok
szót váltunk. Mondjuk, a sítábor egész jól összehozta
azokat, akik ott voltak, így pár nappal az út után mi még
mindig egy külön kis csapatként zizegtünk a suliban,
mint akiknek van egy közös titkuk. És ahogy ez lenni
szokott, akik nem voltak ott, kicsit irigykedve érzékelték
ezt a „zizegést", és látszólag mindent megtettek volna,
hogy részesei lehessenek a „körnek". Furcsa egy
pszichológiai jelenség ez… na, majd jól megtárgyalom
Lillával, neki ez témába vágó terület. 
Dénes nem küldött számot, nem írt üzenetet, és nem
szólt utánam a folyosón, szerencsére. Levegőnek nézett.
Kíváncsi voltam, másnap a szerkesztőségi ülésen
hogyan fog viselkedni… na meg mekkorát fog nézni,
mikor közlöm vele, hogy nem tartunk igényt a
szolgálataira a továbbiakban.
Timi… nos, ő pár nap alatt eljutott odáig, hogy
hozzám sem szólt. Komolyan fogalmam sem volt, mi ez
az egész, de amikor egyik szünetben félénken
megkérdeztem, van-e valami baja velem (ami amúgy
persze nyilvánvaló volt, így maga a kérdés hülyén
hangzott, de tényleg nem tudtam, hogyan közelítsek…),
válaszul csak elfintorította magát, és olyan gonoszul
nézett, hogy nem is sejtettem, Timi képes ilyen
arckifejezésre. Úgy döntöttem, nem erőltetem, majd
csak megbékél, vagy előbb-utóbb kiböki, min húzta így
fel magát. Timi nem az a típus, aki képes hosszú ideig
nem megosztani, ami bántja. Gondoltam, kivárom, míg
kibukik belőle, és akkor tisztázzuk a félreértést, mert
nyilvánvalóan csak arról lehet szó.
 Karesz… hát, ő sem vitte túlzásba a szülinapi
köszöntést, mondjuk tőle nem is vártam mást, nem
izgatják az ilyen butaságok, mint a szülinap…
Bár kicsit bántott, hogy pont a számomra igen fontos
személyek néztek keresztül rajtam ezen a napon a
suliban, otthon azért felvidultam, mert a gépemen már
ott várt Lilla csodaszép virtuális virágos képeslapja, a
Facebook-falamat is elárasztották a jókívánságok (hála a
rendszernek, aki azokat is figyelmezteti eme jeles napra,
akiket amúgy az év többi 364 napján hidegen hagy a
személyem ), sőt este egy igen meglepő e-mailt is
kaptam. Még hozzá Attilától. Ezt írta:

Szia, Dóri!
Nagyon boldog tizenhetedik szülinapot kívánok! 
Remélem, jól vagy, rég beszéltünk. Felém minden
rendben, az egyetemen zajlik az élet, nem unatkozom.
Szerveződik egy új banda is, jó lenne, ha összejönne,
rég gitároztam csapatban, és már eléggé hiányzik. Veled
mi újság? Zenélsz valahol? Írás? Nóri jól van?
Ha lesz időd, kedved, írj pár sort, kíváncsi vagyok
rád!
Puszi:
A.

Hirtelen elöntött a nosztalgia… újra éreztem az első

kapcsolatomat átitató illatokat, ha behunytam a
szemem, láttam magunkat a szobámban, a régi
szobámban, ami még sokkal gyerekesebb, rendetlenebb
volt, mint ez a mostani, megmosolyogtam az emléket,
ahogy azon görcsöltem, vajon járunk-e Attilával, vagy
sem… de nagyon régen volt!
Az arcomon végiggördült egy könnycsepp, de
hagytam, hadd peregjen tovább, nem akartam letörölni.
Nem voltam szomorú, nem tekertem volna vissza az idő
kerekét, egyszerűen csak megérintett az egész… az,
hogy bár Attilával szakítottunk, még mindig fontos
vagyok neki, kíváncsi rám… és tulajdonképpen én is
szívesen hallanék róla, azt hiszem.
El is határoztam, hogy írok neki, de mikor
hozzákezdhettem volna, Nóri kopogott be a szobámba.
– Hahó! Bejöhetek?
– Gyere, persze – szipogtam, és gyorsan
elmorzsoltam az újabb könnycseppet, ami a szemem
sarkából elindult, nem akartam Nórinak magyarázkodni.
De hiába, a tesóm túl jól ismer.
– Valami baj van? Te sírsz? – kérdezte ijedten.
– Nem, nincs semmi, csak… írt Attila – mutattam a
képernyőre, pedig amúgy nem szándékoztam Nórit
beavatni, de ha már így alakult, nem titkolóztam.
– Ez komoly? – hajolt le a gépem elé, és gyorsan
elolvasta Attila rövid, de kedves levelét. A reakciója
eléggé meglepett: – Azta! Lehet, hogy újra akarja
kezdeni?!
– Már miért akarná újrakezdeni?
– Csak mert! Írt a szülinapodra! És még engem is
megemlített. Mondjuk, akkor már írhatta volna azt is,
hogy nekem is boldog szülinapot, de mindegy. Lényeg a
lényeg, csíptem azt a srácot. Kár, hogy szakítottatok.
– Nóri! Hahó! Neked elmentek otthonról? –
lebegtettem meg a szemei előtt a tenyeremet, aminek
persze semmi értelme, de így jött ki a mozdulat.
– Most miért? Csak lehet véleményem, nem?
 – De, lehet. Csak épp azt nem értem, hirtelen
honnan ez a nagy Attila-rajongás, amikor régebben arra
buzdítottál, hogy inkább Jácinttal jöjjek össze.
– Aki azóta már a barátnőddel jár…
– Na igen…
– Azért nem semmi, amit itt fiúk terén bemutattunk
az elmúlt pár évben – ült le Nóri a szoba közepén a
szőnyegre, én pedig mellékuporodtam, mert hirtelen
tesós pletykálkodós hangulatom támadt. Tök rég
csináltunk ilyet Nórival, pedig ha már az ember lányának
van egy ikertesója, aki szintén lány, akkor a
legkézenfekvőbb vele kibeszélni a szívügyeket, nem
igaz? Ráadásul szülinapunk van, a tizenhetedik… na és
tökre feszített már a kíváncsiság Zével kapcsolatban is,
úgyhogy a pillanat hevében eldöntöttem: most, ebben
az ihletett ünnepi hangulatban mindent tisztázunk, ami a
pasikat illeti. Igen. Mindent…
– Na ja. Nyolcadik után nyáron még csak a balatoni
pincér szerepelt a gondolataimban… emlékszel?
– Hogyne emlékeznék! Halál zavarba jöttél, ha csak
elsétált az asztalunk mellett – nevetett Nóri, és
megpaskolta a vállam.
– Jól van na, én már csak ilyen zavarba jövős
vagyok…
– Aztán ott volt Dávid. Azért amikor rájöttem, hogy
neked is tetszik, kicsit beparáztam ám.
– Mégis mitől paráztál be?
– Hogy elhalászod előlem.
– Én?! Amikor sokkal bénább vagyok, és sokkal
kevésbé csinos, meg szép, meg tehetséges meg…
– Dóriiiii! Mi ez az önbizalomhiányos szöveg? Igenis
féltem, hogy Dávid téged választ majd, mert jobb a
dumád, meg érdekesebb vagy, mint én.
– Furcsa, hogy te ilyennek látsz kívülről.
 – Nem csak én látlak ilyennek. Hidd el, akinek van
szeme, észreveszi, milyen különleges csajszi vagy.
– Azért a tények mégis az én igazamat támasztják
alá!
– Milyen tények?
– Hát, például a számok.
– Hm?
– Neked ott volt Dávid…
– Inkább felejtsük őt el, oké?
– Jó, felejtsük, de végül akkor is téged választott,
nem engem.
– Mert én hülye voltam, te meg nem.
– Részletkérdés.
– Kösz…
– Bocs, nem úgy értettem! Tényleg felejtsük el
Dávidot! Akkor ott volt neked Bence!
– Akinek te hívtad fel rám a figyelmét.
– Nem ez számít, hanem hogy összejöttetek, és tök
jó kis párost alkottatok, amíg…
– Amíg a féltékenységével ki nem készített, és úgy
nem döntöttem, hogy jobb lenne külön.
– Így van. De nem sokáig voltál magányos, mert jött
Levi.
– Aki eleinte téged szemelt ki magának… figyelj,
ahogy így végiggondolom, tulajdonképpen az egész
szerelmi életemet neked köszönhetem! Még jó, hogy
mindig figyelsz rám. Figyelmeztetsz, ha valaki nem
hozzám való, és felém tereled azokat, akik igen.
– Nos, hát, izé… valahogy így. És… ha már itt
tartunk…
– Igen, ha már itt tartunk: most biztos az a rész
következne, hogy míg nekem volt két és fél pasim,
neked egyedül Attila volt, vele is többször futottatok
neki. De ne felejtsd el, hogy akár Jácinttal is
összejöhettél volna, vagy Dénessel – oké, bocs, ne nézz
így rám, mert megijedek! Na, szóval, persze, az a srác
egy dinka, de attól még bejöttél neki, fogadás ide,
fogadás oda.
Szerettem volna közbevágni, hogy Nóri ne terelje el
a témát, mert pont ideálissá vált a helyzet, hogy szóba
hozzam Zét, és bizonygatván a puszta jó szándékomat,
na és az idáig is kitűnően működő radarjaimat, amik
Nóri szívügyei terén szuperálnak, rákérdezzek, mi van
köztük. De mielőtt közbevághattam volna, Nóri így
folytatta:
– És ne felejtsük el Kareszt.
Azt hittem, nem jól hallok. Egy pillanat alatt több
árnyalatot vörösödtem.
– K… Kareszt? Mi… mi van vele?
– Nyugi, tudok róla.
– Tudsz róla? – ha nem a földön ültem volna épp
törökülésben, tutira elájulok. Mégis honnan tud
Kareszről Nóri?! Nem emlékszem, hogy bárkit is
beavattam volna, aki esetleg elpletykálhatta neki. Azt is
kétlem, hogy beszélnék álmomban, bár, ha így lenne,
akkor sem valószínű, hogy a szomszéd szobából
hallaná…
– És elintéztem.
– Mit intéztél el? – kerekedett el a szemem. Nóri már
csinált pár meglepő dolgot, ha úgy vesszük, Attilával is
az ő szervezésének köszönhetően jöttünk össze először
(hm… úgy látszik, mi nem bírjuk megállni, hogy bele ne
kavarjunk a másik szerelmi életébe…), lehet, hogy ma
esti meglepetésnek beszervezte nekem Kareszt?! Lehet,
hogy mindjárt becsenget egy csokor vörös rózsával
(oké, erre kicsi az esély), szerelmet vall (ööö… az sem
az ő stílusa), és boldogan élünk, míg…
– Igen. Kerek perec megmondtam neki, hogy szálljon
le rólad. Oké, a sítáborban jól jött, hogy besegített a
Dénes-ügyben, de…
 – Mit mondtál meg neki? – kezdtem nagyon rosszat
sejteni. A szoba forogni kezdett körülöttem, szédültem,
a szívem hevesen vert.
– Mit nem lehet ezen érteni? Hogy hagyjon békén.
Ne kerülgessen, ne hurcolássza neked ide a füzeteit,
vagyis szálljon le rólad. Tudod, milyen balhés srác! Még
csak az hiányzik, hogy elcsavarja a fejed, mert amilyen
kis naiv vagy, bedőlsz a művészi álcának, belezúgsz,
aztán azt veszed észre, hogy mindenféle törvénytelen
dologba kevert bele. Karesz soha nem fog megváltozni,
ez tuti. Jól fotózik, na és?! Nagy cucc! Sokan tudnak jól
fotózni. Már az sem tetszik, hogy az újságban együtt
dolgoztok, de ahogy látom, leszállt rólad, úgyhogy…
– Ki kért meg erre?! – ugrottam fel a földről, a
szemem megtelt könnyel, és annyira dühös voltam
Nórira, mint még soha a közös tizenhét évünk alatt.
– Most mi bajod van?! Én csak…
– Te csak beleszóltál valamibe, amihez semmi közöd,
és elrontottál mindent!
– Miről beszélsz?! Pont most idéztük fel, hogy te is
beleszóltál anno az én dolgaimba, és…
– Igen, mert én tudom, mit csinálok. Te viszont…
– Most mit csinálsz? – kérdezte Nóri, mert hirtelen
vad keresgélésbe kezdtem. Aztán az asztalon meg is
találtam, amit kerestem. A mobilomat.
Már nyitottam is meg az SMS-küldőt, vadul
bepötyögtem az üzenetet (kezdek belejönni az
érintőképernyőbe), és rányomtam a „küldés" gombra.
– Mit csináltál?! – kiabálta Nóri rosszat sejtve.
– Hogy mit? Hamarosan úgyis megtudod.
Beleszóltam kicsit a szerelmi életedbe.
– Ezt mégis hogy érted?
– Megírtam Levinek, hogy Zével randizgatsz a háta
mögött, a saját szememmel láttam. Ha van egy kis esze,
otthagy, még mielőtt nagyobb balekot csinálsz belőle.
 – Ezt meg honnan veszed… – fuldoklott Nóri, de nem
tudta befejezni, mert megcsörrent a másik szobában a
mobilja, természetesen Levi volt az.
Tudom, ronda dolgot műveltem, de rettenetesen
haragudtam Nórira, és nem, egyáltalán nem sajnáltam,
amikor hallottam a szobáink közötti falon keresztül,
ahogy kétségbeesetten magyarázkodik Levinek.
Az agyamban csak ez lüktetett: „Megérdemelte!
Elrontott mindent! Megérdemelte!"
Az ablakom előtt álltam, bámultam az esőt – nem is
rémlik, hogy valaha ennyire ronda idő lett volna a
szülinapunkon –, és meg sem fordultam, mikor Nóri
berontott az ajtón.
– Most örülsz?! Levi szakított velem! – ordította
bőgve, de nem tudott meghatni. Megkeményítettem
magam, és szenvtelen hangon mondtam:
– Nem érdekel.
– Miért csináltad ezt? – zokogta, de nekem továbbra
sem esett meg rajta a szívem.
– Levi rendes srác. Nem érdemli meg, hogy
szórakozz vele.
– De ki szórakozik vele?!
– Megtennéd, hogy kimész? Most valahogy nem
érdekelnek a problémáid!
Nóri sírva átvonult a szobájába, én pedig ott
maradtam mozdulatlanul, az ablaküvegen végigcsorgó
esőt bámulva.
Mikor anya hazaért az ünnepi tortáinkkal,
gyomorrontásra hivatkozva a szobámba zárkóztam.
Hallottam, hogy Nóri szüntelenül zokog a szomszéd
szobában, és anyának is csak annyit volt képes
mondani, hogy Levi szakított vele, mindenki hagyja
békén. Engem nem okolt, nem mártott be, meg sem
említett. Mintha nem is léteznék.
 Így esett, hogy a tizenhetedik szülinapunkon az
utolsó „hivatalosan gyerek" évünk első napján örök
haragot fogadtuk egymásnak.

Március 18. A tizenhetedik életévem első napján…

A szerelmem tárgya: Karesz
A szerelmem foka: (Jobban szeretem, mint
valaha és közben utálom is, mert nem kellett volna az én hülye
tesómra hallgatnia! Ha nem voltam neki közömbös, mit számít
mire kéri Nóri?!)
 24. fejezet

A megbeszélés
Régen éreztem magam annyira rettenetesen a
bőrömben, mint másnap reggel.
A szemeim égtek a bőgéstől és a kialvatlanságtól, a
fejem sajgott, a szívem pedig… nos, az fájt a legjobban.
De nem tehettem meg, hogy visszafekszem az
ágyba, és átalszom a napot, már csak azért sem, mert
fontos, sőt sorsdöntő feladat várt rám a hatodik óra
utáni szünetben.
Természetesen Nórival külön indultunk a suliba. Az
igazat megvallva egymásra sem néztünk, minden
erőnkkel igyekeztünk kitérni a másik útjából, hogy még
véletlenül se kelljen szót váltanunk.
Anya döbbenten figyelt minket, párszor rá is
kérdezett:
– Hát belétek mi ütött?
De miután egyikünk sem válaszolt, nem faggatott
tovább. Nyilván úgy gondolta, valami csekélységen
összekaptunk, de majd csak kibékülünk ahogy mindig,
jobb, ha nem szítja tovább a feszültséget a
kérdezősködéssel, mert a végén még elkésünk a suliból.
Csakhogy anya tévedett. Ez a düh nem fog elmúlni
soha. Végeztem Nórival!
Én indultam el előbb, szabályosan rohantam hogy
elérjem a buszt, ami vagy negyedórával előbb jött, mint
a szokásos járatunk. Most az egyszer nem érdekelt,
hogy rám izzad a kabát a futástól, hogy kócos a hajam,
hogy nulla smink van a képemen – mindez nem
számított. A külsőm pont olyan pocsék volt, mint a
hangulatom.
Tulajdonképpen nem is emlékszem, hogy vészeltem
át a napot. Rettenetesen fáradt voltam, csak halvány
foszlányok maradtak meg: például hogy Kareszra
egyszer sem néztem rá – nem azért, mert nem akartam,
hogy lássa, milyen bénán festek, hanem mert valahol rá
is haragudtam… ha valaha fontos voltam neki, nem
kellett volna Nórira hallgatnia! –, hogy Timi kicsit
megrökönyödött a látványomon, de a büszkesége nem
engedte, hogy rákérdezzen, mi bajom van, vagy hogy
Nóri végigbőgte csaknem az összes órát, irodalom
közepén még ki is rohant a teremből. Nem sajnáltam.
Megérdemli.
Hatodik óra végére aztán összeszedtem az összes
energiámat, felszegtem a fejem, és úgy ültem le az
ebédlőben a szerkesztőség tagjai mellé, mint egy igazi,
határozott főnök.
– Elérkezett az utolsó hét – kezdtem bele a
mondandómba, de csúnyán reszelt a hangom, úgy
látszik, kiszáradt a torkom a sok bőgéstől, na és mert
ezen a napon még egyáltalán nem beszéltem senkivel.
Krákogtam hát egyet-kettőt, és úgy folytattam: –
Szeretném látni a témákat, hogy ki hol tart, jövő hét
elejére el kell készülnünk a cikkekkel. Csilla! Mi a helyzet
a régi szerkesztőkkel? Sikerült utolérned őket?
– I… igen – dadogta Csilla, és feljebb tolta az orrán a
szemüvegét. – Selmeczi tanár úr segített…
Itt egy halvány mosoly futott át az arcomon. Hát
persze. Hiszen Laci akkortájt járt ide a gimibe, mikor a
Mi újság? hőskora volt. Szégyen, hogy ez idáig nem is
jutott eszembe…
 – A… tanár úr ismerősei a Facebookon az egykori
szerkesztők. Úgyhogy rá hivatkozva felvettem velük a
kapcsolatot, és… a lényeg, hogy már kész is van az
interjú!
– Tényleg? Ez remek! Köszönöm, Csilla, nagyon
ügyes vagy! Átküldöd még ma, hogy el tudjam olvasni?
– Persze – vörösödött el Csilla a dicséretemtől. Fura,
hogy csak két évvel fiatalabb nálam, de látszólag felnéz
rám, és sokat jelent neki, mit gondolok róla. Hm…
érdekes érzés valakinek a „főnökének" lenni, még ha
csak egy iskolaújságról van is szó.
– Anikó? Sulipletykák?
– Tök jól állok! – csavargatta meg az egyik, arcába
lógó göndör hajtincsét. – A Valentin-napi üzenetek
például már önmagukban fenséges csemegék! Ott volt
az a béna kis versike valami lételemről. Emlékeztek? –
nevette el magát, és végignézett a csapaton. – Na, azt
elkértem a sulirádiósoktól, hogy szó szerint idézhessük.
– Az a vers nem fog bekerülni a lapba! – mondtam
határozottan.
– De most miért? Nyilván mind tudjuk, hogy béna, de
pont az lenne a lényeg, hogy röhögjenek rajta. Ez a
pletykarovat lényege, nem?
– Nem az a lényege, hogy megbántsunk vele
másokat. Egyetértek Dórival, azt a verset felejtsétek el –
szólt közbe Karesz, én meg totál leblokkoltam. Arra
aztán tényleg nem számítottam, hogy ő fog Timi
védelmére kelni. Anikó viszont nem értett a szóból:
– Ne legyetek már ilyen kis álszentek! Az a vers volt
a hónap szenzációja!
– Felejtsd el! – emelte fel a hangját Karesz, mire
Anikó cöcögött egy sort, majd teátrálisan nagy
mozdulattal kihúzta a papírjából Timi versikéjét.
– Oké. Akkor marad a sítábor. Állítólag Halmai hülyét
csinált magából, meg… te is, Karesz.
 – A táborról én írok beszámolót – vetettem közbe,
mielőtt Karesz olyat mond, hogy maga is megbánja –,
ha lelőjük a poént a pletykarovatban, nem lesz értelme
a riportnak. Találj más pletykákat!
– Teljesen ellehetetlenítitek a rovatomat! – puffogott
Anikó. – Miért kell mindent megvétózni? Ha a
legjobbakat kihúzzátok, olyan semmiségek maradnak,
mint hogy állítólag Gumitalpnak a nyáron gyereke fog
születni, meg hogy a Havas Ágota és a Pintér Jani
összejöttek a Valentin-napi bulin.
– Na! Ezek pont jók lesznek! – biztattam, de Anikó
még mindig cöcögött.
– Mondjuk, a holnapi bulin még lehetnek szaftos
sztorik, amikről írhatnánk – vonta meg a vállát.
– Nagyszerű! Akkor menj el és szimatolj!
– Az a baj, hogy én holnap nem leszek. Vidékre
utazunk a rokonokhoz, és a szüleim kivesznek holnapra.
Nem mennél el helyettem? – kérdezte Anikó, nekem
pedig a nyelvemen volt, hogy kiosztom, amiért annyira
nem volt képes, hogy jó témákat hozzon, aztán az
egyetlen jó ötletét is lepasszolja, de mivel az idő
szorított, rábólintottam, hogy elmegyek helyette
„szimatolni". Pedig aztán úgy hiányzott ez a buli, mint
púp a hátamra…
– Barbi, te találtál rejtőzködő tehetséget?
– De még mennyire! – húzta ki magát Barbi, a
valószínűtlenül világoskék szemei pedig izgatott
csillogásba kezdtek. – Képzeljétek, az egyik kilencedik
B-s lányról kiderült, hogy profi szinten tollaslabdázik.
– Nem is tudtam, hogy a tollast lehet máshogy is
űzni, mint hobbi szinten…
– Pedig lehet! A csaj évek óta jár tollasedzésekre, és
egy csomó versenyen is volt már, ahol tök jó
eredményeket ért el. Hétfőre beszéltünk meg egy
találkát, ahol majd bővebben mesél erről az egészről.
Ja, tényleg, Karesz, akartalak is kérdezni, ráérsz-e
hétfőn hatodik óra után. Csinálhatnál pár fotót a csajról!
– Persze, majd mondd, hogy hol lesztek, és
odamegyek a gépemmel – bólogatott Karesz, nekem
pedig kisebb szívfacsarásom támadt. Mit nem adtam
volna érte, ha én vagyok az a kilencedikes lány, vagy
akár Barbi, akivel Karesz épp most beszélt meg egy
randit hétfőre. Oké, nem randit, de akkor is… Aztán
rádöbbentem, hogy amit Karesz fronton művelek, az
már nem normális. Hogy veszíthettem el ennyire a józan
eszemet miatta?
– Tomi! Keresztrejtvény? – váltottam gyorsan témát,
még mielőtt beleveszek a Karesz-mámorba. Szegény
srác meg úgy megijedt, hogy hirtelen az összes papírját
szanaszét szórta. Ezen Dénes felvihogott, én meg
legszívesebben bokán rúgtam volna. Mármint Dénest,
nem Tomit, természetesen.
– Megcsináltam… ki is próbáltattam a bátyámmal,
meg az apukámmal, és még a nagymamám is
megcsinálta. Jó lett!
– Ha a nagyi mondja – vihogott ismét Dénes, én
pedig újra erős késztetést éreztem, hogy lóduljon felé
egyet a lábam. De visszafogtam magam, még egy pár
percig.
– Jó, akkor összegezzük a dolgokat. Csilla cikkét
hétvégén átnézem, Anikó helyett holnap próbálok
gyűjteni még pár olyan pletykát, ami senki számára nem
bántó, Barbi és… Karesz hétfőn megcsinálják az interjút
a tollasozó lánnyal, én a hétvégén megírom a sítáboros
beszámolót. Tényleg… Karesz… jók lettek a fotók? –
kérdeztem, és közben a torkomban dobogott a szívem.
Még jó, hogy garbó volt rajtam, és talán némileg
tompította a lüktetés látványát…
– Egész jók. Átküldöm a retusáltakat a tördelőnek –
közben rá sem pillantott Dénesre –, és majd beválogatja
a cikked mellé, amik beférnek – válaszolta Karesz, én
pedig csalódottan omlottam össze. Valahol titkon arra
számítottam, hogy majd ezen is dolgozhatunk együtt,
mint a szalagavató után… de egyértelmű, hogy Karesz
nem akar velem kettesben maradni. Nóri végzetesen
elszúrta nekem. Basszus…
– Oké… ha szerinted így jó lesz… – dadogtam
megsemmisülten, de igyekeztem nem kimutatni,
mennyire rosszulesik, amiért így lepattintott. – És
akkor… lesz még az újságban egy pályázat is, ezúttal
„mém" kategóriában. Vicces képeket várunk, amikből az
olvasók választhatják ki a legfrappánsabbat. A nyertest
bemutatjuk a következő lapszámban, Anikó ezt az
interjút csinálhatnád majd te. Azt hiszem, ennyi. Azaz –
vettem egy mély levegőt és nyeltem egy nagyot, mielőtt
folytattam. – Van még valami. Dénes!
– Hm? – fordította felém a fejét, erőltetetten,
mondhatnám, lesajnálóan vigyorogva.
– Úgy döntöttem, a továbbiakban nem te leszel a Mi
újság? tördelője.
– Mi van? – egyenesedett fel Dénes a hanyag
tartásából, és éreztem, hogy egyszerre minden szempár
rám szegeződik. Még Karesz is érdeklődve figyelt.
– Jól hallottad. Ki vagy rúgva.
– Hah! Jó vicc! Te engem nem rúghatsz ki.
– De igen. Én vagyok az újság kitalálója, én döntöm
el, kivel tudok együtt dolgozni és kivel nem. Veled nem
tudok és nem is akarok.
– Azért ehhez Tímárnak is lesz egy-két szava. Ő kért
fel a feladatra, csak ő távolíttathat el.
– Egészen pontosan ő javasolt nekem téged, én
pedig beleegyeztem. De felhatalmazást kaptam arra is,
hogy én irányítsam a lapot. Pontosabban én és Karesz –
néztem most Kareszra kérdőn. – Neked… van kifogásod
Dénes elküldése ellen?
 – Nincs – válaszolta Karesz, és a hangjában
egyszerre csengett döbbenet és némi elismerés, amiért
ilyen karakánul eltávolítom a nemkívánatos személyt.
– És megmondanád, hogy akkor ezt a sok szép
zagyvaságot, amit kitaláltál, ki fogja képileg
megvalósítani a jövő hét végéig? – könyökölt kihívóan
az asztalra Dénes.
– Ó – mondtam, majd előkotortam a táskámból
Andris kinyomtatott próbamunkáját, és kiosztottam a
többieknek.
– Hűha! De menőőőő! – ámuldozott Anikó, és a
többiek is szájtátva nézték Andris ötletes minta oldalát.
– Ezt ki csinálta? – kérdezte Karesz, őszinte
elismeréssel az arcán.
– Egy jó barátom. Nem a suliba jár. Nevezzük külsős
tördelőnek. Remélem, senkinek nincs ellene kifogása.
– Viccelsz? Még ma köss össze vele, ez a srác úgy
meg fogja tudni csinálni a keresztrejtvényemet, hogy…
aztaaaa! – lelkendezett Tomi.
– Ahogy a főszerkesztő asszony óhatja! – rúgta hátra
a székét dühösen Dénes. – Ja! – tartotta fel a
mutatóujját, mielőtt hátat fordított volna. – Kiss Gergő
üzeni, hogy a netes szavazás alapján a hónap tanára
Halmai lett. Jó szórakozást! – kacsintott rám, és elhúzta
a csíkot.
Bakker, nagy dühöngésemben erről el is
felejtkeztem… Hiszen a hónap tanára az én témám… De
hogy lehetett pont Halmait megválasztani?!?
Barbi, mintha csak hallotta volna a gondolataimat,
megválaszolta a kérdést:
– Na igen, az a YouTube-videó elég állat! Tegnap
este tették fel, de pillanatok alatt körbement a
Facebookon. Mondjuk, te is jól nyomod, Karesz –
mosolygott Kareszra a vakítóan kék szemeivel, Karesz
pedig csak megvonta a vállát.
 Hogy lehet, hogy én nem láttam ezeket a videókat?!?
Ja, már tudom… tegnap este egész mással voltam
elfoglalva. Épp intenzíven utáltam Nórit, és még
intenzívebben sajnáltam magam.
Ma este sem lesz ez másképp… csak most a Karesz-
vonal mellett azon is kesereghetek, hogy el kell mennem
holnap abba a buliba, amihez fikarcnyi kedvem sincs, na
meg hogy össze kell hoznom egy interjút Halmaival.
Brrrrrrr!!!

A szerelmrm tárgya: Karesz

A szerelmem foka: (Ma tuti büszke volt rám,
amiért kirúgtam Dénest. Láttam a szemeiben! A csodaszép
szemeiben…)
 25. fejezet

Timi

Soha nem rajongtam a sulibulikért. Mármint a „tipikus"

sulibulikért. A szalagavató, az mondjuk más, mert egy
nagyobb épületben van, meg azok a gyönyörű szép
ruhák, táncok, ugye… Na de egy klasszikus iskolai
diszkót az ebédlőben rendeznek. És számomra kicsit
groteszk, hogy a máskor hagymaszagú,
krumplifőzeléktől ragacsos ebédlőben ilyenkor
hangulatfények gyúlnak, és a túladagolt női és
férfidezodorok illata keveredik a táncolás hevében
kipárologtatott izzadság szagával.
Hetedikben még túl kicsi voltam az ilyen bulikhoz,
vagy csak túl gyerekes, nem tudom. A lényeg, hogy
eszembe sem jutott részt venni a meghirdetett
diszkókon. Úgy gondoltam, az a nagyobbak programja,
azoké, akik már érdeklődnek az ellenkező neműek iránt.
Nálam ez nyolcadik utáni nyáron jött el, amikor
rájöttem, hogy kifejezetten vonzónak találom a balatoni
pincér srácot.
Mikor pár hétig Dávidért olvadoztam, pont nem volt
sulibuli, pedig arra biztos elmentem volna, hogy
szanaszét rágjam a körmöm izgalmamban, vajon felkér-
e táncolni. Oké, tudom, manapság ez kábé annyiból áll,
hogy „csá, rázunk egyet?", vagy valami hasonló, de a
lényege ugyanaz, mint anno, amikor még nagyobb
feneket kerítettek a dolognak. Állítólag…
Később ugye, Attila mellett pláne nem volt
szükségem efféle programokra, max. olyankor jelentem
meg ilyen rendezvényen, ha Timit kísértem el, mert ő
valamiért él-hal a sulidiszkóért.
Most ugyan egy sulis srácba (egészen konkrétan az
osztálytársamba) zúgtam bele, de ő akkor sem jönne el
egy sulibuliba, ha fizetnének neki érte… úgyhogy már
előre utáltam a péntek estét, amiért a viháncoló,
ugrabugráló párocskákat kell néznem, hogy valami
vállalható pletykatémát találjak, és megjelenhessen a
lapban. Óriási… pedig ez a bulvár tökre nem az én
műfajom. Anikó jól kiszúrt velem…
Egyébként rájöttem, hogy van abban valami furcsa,
hogy én mindig az átlagosnál zárkózottabb srácokba
esem bele. Olyanokba, akik nem rajonganak a közösségi
programokért, nem szeretnek semmiségekről csevegni,
nem hoznak vörös rózsát, nem hirdetik fennhangon a
Facebookon, hogy „kapcsolatban" vannak… meg ilyenek.
Karesztől ugyan várhatnám, hogy közös fotót posztoljon
rólunk, vagy lassúzni invitáljon az évfolyamtársaink
előtt, vagy reggel vörös rózsával a kezében várjon a
kapuban, vagy… oké, Karesztől kábé semmit nem
várhatok, ami kicsit is romantikus, mert ő már
egyértelműen megmondta, hogy a szerelem nem az ő
műfaja. Sajnos. Hjaj…
Ezen a bizonyos pénteki bulin amúgy megjelent Nóri
is, méghozzá Móni kedvéért. Hallottam, mikor mondta
anyának, hogy elkíséri Mónit, aki nem akar egyedül
menni, mert nyilván Matyi is ott lesz az ultravékony
kiscsajjal, és ő azt egyedül nem szívesen nézegetné,
viszont nem hagyhatja ki a lehetőséget, hogy esetleg
egy másik sráccal táncolva döfjön egyet Matyiba. Hát,
nem hiszem, hogy Matyit bármi ilyesmi izgatná, de
mindegy. Móni tudja…
Meg Timi, aki persze erre a bulira is eljött, de esze
ágában sem volt engem is invitálni. Nem… ő most
Zsuzsival érkezett.
Épp az ebédlő bejáratát támasztottam, azon filózva,
hogy egy tízes skálán mennyire lenne bunkóság megírni
a pletykarovatban, hogy a bosszantóan szép hajú Anna
elfelejtette levágni a csillogó, extrán kivágott felsőjéről
az árcédulát, ami így furcsa kiegészítőként himbálódzott
a hátán, amint egy Rihanna-slágerre ugrált, mikor a
lépcsőn felért Zsuzsi és Timi… egyforma bakancsban és
egyforma piros csíkokkal a hajukban.
Timi egész konkrétan ijesztően festett. A szemeit
vastagon kihúzta feketével, a száját pedig sötétbordó
rúzzsal pingálta ki, olyan volt, mint valami kísértet. Az
én hebrencs, magas sarkú cipőket imádó, műszempillát
ragasztató barátnőm most egy alter rockercsaj bőrébe
bújt, és olyan gonoszul mért végig, mikor elment
mellettem, hogy kis híján elsírtam magam.
Követtem a szememmel, láttam, hogy Zsuzsival
bekucorodik egy ablakpárkányba, és nagyon dumálnak
valamiről.
Aztán egyszer csak balról, a folyosóról belibbent Mr.
Bőrdzseki, pontosabban Dénes. Olyan illatfelhőt tolt
maga előtt, hogy komolyan, az ő dezodorja egyből
átvette az uralmat az egész szagkavalkád felett, amint
megjelent. Lopva odasandítottam Timire, mit fog lépni
Dénes felbukkanására.
És nem tévedtem, mikor volt egy olyan sejtésem,
hogy ez a mai akció Zsuzsival valami előre kiterveli terv
alapján zajlik majd. Zsuzsi ugyanis heherészve
odapenderült Déneshez, és tenyerével buzgón löködte a
mellettük meglehetősen bénán ácsorgó Timit.
Gondolom, ez azt akarta jelenteni, hogy „nézd, micsoda
belevaló csaj a barátnőm, érdemes lenne
megismerned!" Dénes viszont egy pökhendi
végigmérésen túl nem sokat foglalkozott Timivel.
Zsuzsinak is csak megveregette a vállát, aztán bevetette
magát a tömegbe, ahonnan rövidesen kihalászta Annát,
árcédulástul.
És míg Timi lesújtva billegett egyik lábáról a másikra
(nyilván tök nagy volt rá az az otromba bakancs…
valószínűleg a Timinél jóval nagyobb darab Zsuzsi
kölcsönbakancsa), Dénes egyértelműen flörtölgetett
Annával. Sőt. Az egyik szám közben még le is kapta…
mármint megcsókolta. Csak úgy lazán, semmi
tötymörgés. Hű. Még nekem is tátva maradt a szám.
Rémültem fordultam Timi felé, hogy ő mit reagál, de…
Timi már nem volt ott. És Zsuzsi sem.
Bármennyire is jogtalannak éreztem Timi irántam
való haragját, most rettenetesen sajnáltam, és
szerettem volna megölelni, megvigasztalni, holott
tudtam, hogy ha megpróbálnám, akkor is csak
ingerülten lerázná magáról a kezemet.
Már nagyon szerettem volna hazamenni, de még
mindig nem gyűjtöttem be elég sztorit, leszámítva egy
kilencedikes csaj akcióját, aki a DJ-nél kezdeményezte,
hogy legyen „hölgyválasz", majd felkért egy tizedikes
fiút. A szám végén pedig a DJ a lány üzenetét is
bemondta a mikrofonba: „Ez az akció a válaszom a
Valentin-napi kérdésedre!" Vagyis a csaj az egész suli
előtt (mármint azok előtt, akik eljöttek a buliba)
felvállalta, hogy neki is bejön a srác, és hogy akkor ők
mostantól járnak. Hát, ilyen is van… Úgy látszik, csak az
én szerelmi életem (ami lassan csak a fejemben él)
ennyire bonyolult.
Azt is láttam, hogy Móni feltűnően jókedvűen
dumálgat egy tizenkettedikessel, de egyelőre nem
tudtam eldönteni, meg lehet-e írni ezt a lapban, Móni
mit szólna hozzá, szeretné-e, hogy Matyi orra alá
dörgöljük nyilvánosan.
Kiss Gergő viszont mindenképp jó bulváralanynak
bizonyult, mert tanár létére ő is ott ugrált a diákok
között fehér tornacsukában és rózsaszín ingben… no
comment. Mindenesetre az ilyet szeretik a diákok; ha
egy tanár részt vesz az ő eseményeiken, az mindig jó
pont, úgyhogy ez bekerülhet a lapba is. Hú, és az is jó
sztori, hogy derékon ragadta a felügyelő tanárnak
odaállított Komlóst, és jól megpörgette. Hehe… Komlós
nem mai csirke… izé szóval nem kifejezetten tinilány
már, vicces, ahogy a Maroon 5 slágerére pörög az
infótanárral. 
Épp elégedetten sóhajtottam egyet, hogy csak lesz
valami ebből a pletykarovatból is, mikor egyszerre Nóri
lépett elém, feltűnően zaklatottan.
– Gyere gyorsan, baj van!
– Mi történt? – kérdeztem automatikusan, látva a
tesóm feldúlt ábrázatát, de aztán eszembe jutott, hogy
épp örök haragban vagyunk, úgyhogy hozzátettem: –
Nem mondhatnám, hogy érdekelnek a problémáid,
szóval…
– Nagy gáz van Timivel! – ragadta meg a kezemet,
és már húzott is magával. Kezdtem megijedni, éreztem,
hogy Nóri sem véletlenül dobta sarokba az aktuális
„haragszomrádot"…
– Mégis miről van szó?
– Én nem tudom, olyan furcsa… a hátsó lépcsőn ül,
és mintha… nem is tudom… olyan, mintha nem lenne
magánál!
– Hogy érted azt, hogy nincs magánál?
– Mentem le a szekrényemhez a kabátomért, és
belebotlottam Timibe, aki üveges szemekkel rám
bámult, és úgy tűnt, meg sem ismer!
– Egyedül volt?
 – Igen…
– Siessünk! Futásnak eredtünk, és két perc múlva
már mindketten ott kuporogtunk Timi mellett. Aki
valóban nem egészen volt magánál, és dőlt belőle az
alkoholszag.
– Timi! Hahó! Hallasz engem? – lebegtettem meg
előtte a kezemet, miközben próbáltam átkarolni, hogy
ne dőljön el, mint egy liszteszsák. Timi nem válaszolt,
legalábbis azt az artikulálatlan nyögdécselést, amit
produkált, nem nevezném válasznak. – Én megfojtom
azt a csajt!
– Milyen csajt? – kérdezte Nóri.
– Hát azt a hülye Zsuzsit. Ez tuti, hogy az ő műve!
Leitatta valamivel szegényt, aztán mikor látta, hogy gáz
van, lelépett. Milyen ember az ilyen?!
– De hogy hozott be alkoholt a suliba?
– Mit tudom én! Becsempészte. A kabátjában, a
táskájában, nem mindegy?
– És gondolod, hogy direkt leitatta? Miért tett volna
ilyet?
– Fogalmam sincs. Mert hülye. De most mit
csináljunk Timivel? Szóljunk Komlósnak?
– Meghibbantál? Még csak az kéne! Botrányt
csinálna, még a végén kirúgnák Timit!
– De nem is ő a hibás, hanem az a hülye…
– Igen, Zsuzsi hozta be a piát, de Timi ivott belőle a
suli falai közt, ami kábé ugyanakkora bűn, mint alkoholt
becsempészni. Gondolkodj!
– Lehet, hogy igazad van… akkor… fel kéne hívni az
anyukáját, nem?
– Oké. Két kérdés: te tudod Timi anyukájának a
számát? Mert én nem. És hogy tervezed kicsempészni
Timit a suliból úgy, hogy a tanárok ne vegyék észre?
Ketten el sem bírjuk.
– Valamit akkor is tennünk kéne!
 – Van egy ötletem. Vigyük haza magunkhoz. A
telefonjával pedig küldjünk egy SMS-t az anyukájának,
hogy nálunk alszik. Reggelre csak jobban lesz…
– És anyának mit mondunk, hogy került oda Timi??
– Ha még ébren lesz, egyikünk eltereli a figyelmét és
azt mondja, Timi elálmosodott, és mi közelebb lakunk a
sulihoz, úgyhogy feljött hozzánk aludni…
– Béna terv, de nekem sincs jobb ötletem, úgyhogy
legyen. Már csak azt kéne kitalálnunk, hogyan cipeljük
haza ketten… na és hogy visszük ki egyáltalán a kapun
feltűnésmentesen…
– Mi lenne, ha szólnánk Karesznak? – vetette fel
Nóri, én pedig azt hittem, nem jól hallok. Ez valószínűleg
az arcomra is kiülhetett, mert Nóri folytatta: – Azt
mesélted egyszer, hogy Karesz tud vezetni, meg hogy el
szokta kötni a nagyija autóját. Ha idehívnánk, segítene
kivinni Timit, és elszállítani hozzánk. Te… tudod a
számát, nem?
Alapesetben soha nem tettem volna ilyet: nem
hívtam volna fel Kareszt péntek este, nem kértem volna
tőle szívességet, pláne azt nem, hogy kösse el a nagyija
Suzukiját, de közben úgy tűnt, Timi az eszméletét is
elvesztette, ugyanis a nyögdécselés abbamaradt,
félrebillent a feje, én pedig gondolkodás nélkül, remegve
előkaptam a mobilomat, kikerestem Karesz számát, és
megnyomtam a „hívás" gombot.
Két csöngés után felvette. Annyira meg voltam ijedve
Timi látványától, hogy arra sem emlékszem, milyen volt
Karesz hangja: meglepett, közömbös vagy kíváncsi…
fogalmam sincs. Elhadartam neki a szitut, ő pedig csak
annyit mondott: „Tizenöt perc, és ott vagyok!"
A percek csigalassúsággal teltek. Nórival csendben
ültünk a hátsó lépcsőn, magunk közé vettük Timit,
akinek a fejét a vállamra hajtottuk, és ha valaki
elrobogott mellettünk, úgy tettünk, mintha épp
vigasztalnánk a síró barátnőnket. Senki nem fogott
gyanút.
Timi egyenletesen szuszogott, az is lehet, hogy a sok
alkoholtól elaludt. Nem tudhattam, mennyit és mit ivott,
ahogy azt sem tudtam, mekkora mennyiség üt ki
ennyire egy kamasz lányt. Rádöbbentem, hogy jóformán
semmit nem tudok az alkoholról! Csak annyit, amennyit
anya mondott nekünk, hogy veszélyes, nem véletlenül
nem szabad tizennyolc év alatt fogyasztani. És még
akkor is csak felelősséggel, mértékkel.
Igen, ezek szavak. Én éppenséggel elfogadtam őket,
különösen, mióta anya elmesélte, hogyan haltak meg a
nagyszüleink. De ez idáig soha nem tapasztaltam meg
testközelből, milyen hatása lehet az alkoholnak.
Rettentően félelmetes volt így látni Timit. A mindig
hebrencs, pörgős barátnőm most sápadtan, karikás
szemekkel feküdt a vállamon, és semmit nem fogott fel
a körülötte zajló eseményekből.
Végre-valahára megérkezett Karesz. Nem tett fel
kérdéseket, csak kihalászta Timi kabátját a szekrényéből
(még jó, hogy ő ilyen higgadtan tudott gondolkodni, és
előkotorta Timi zsebéből a szekrénykulcsot… én még a
sajátomat is alig találtam meg, annyira remegtem az
ijedtségtől), aztán egy kis ásványvízzel megtörölte Timi
arcát.
Mikor a barátnőm magához tért, egyből a fejéhez
kapott, és csak annyit bírt kinyögni, hogy „fáj”. Karesz
beleerőltetett pár korty vizet, aztán ráterítette a
kabátját, majd a hóna alá kapta a lábain alig álló lányt,
mintha csak a kedvese volna, és a kapu felé indult. Mi
Nórival összekapkodtuk Timi cuccait és a sajátjainkat,
majd próbáltunk minél feltűnésmentesebben távozni.
Mikor végre kint voltunk a suli előtt, mindannyiunk
arcát megcsapta a friss, kora tavaszi levegő.
Azt hittem, a nehezén túl vagyunk, de tévedtem.
 Timi öklendezni kezdett, aztán egyenesen lehányta a
suli előtt álló tölgyfa szárát.
– Uramisten – kaptam a kezem a szám elé, és Nóri is
csak döbbenten pislogott. Karesz viszont odaugrott
Timihez, és szakértő mozdulatokkal megfogta a haját, a
kabátja szélét, hogy amennyire lehet, megóvja a
beszennyeződéstől.
Timi elgyengülten rogyott le a földre, ahol Karesz
ismét megmosta az arcát, és itatott vele pár korty vizet.
– Ha jól sejtem, most megint aludni fog egy keveset,
úgyhogy akkor induljunk – adta ki az utasítást.
Beültettük Timit a Suzuki hátsó ülésére, én
bekuporodtam mellé, és átkaroltam az ismét álomba
menekülő barátnőm vállát. Nóri Karesz mellé ült be,
Karesz pedig indított. Az utat tudta, járt már nálunk…
Szótlanul utaztunk, Karesz nem kérdezett semmit,
Nóri és én pedig az eseményeket próbáltuk feldolgozni
magunkban. Nekem csendben peregtek a könnyek a
szememből, és nem tudtam eldönteni, kire haragszom
jobban. Timire, amiért ennyire ostobán viselkedett, vagy
Zsuzsira, aki – egészen biztos voltam benne, hogy ez az
ő műve –, otthagyta Timit ilyen állapotban. És ha valami
nagyobb baja esett volna??
– Megérkeztünk – állította le a motort Karesz a
házunk előtt. – Innen hogyan tovább?
– Most már megoldjuk, köszi! – mondta Nóri kurtán,
és nem mert Karesz szemébe nézni.
Karesz segített kihalászni az autóból Timit, aki a friss
levegő hatására ismét kidobta a taccsot, ezúttal a járda
szélén. Mikor a roham enyhülni látszott, zavarodott
tekintettel körbenézett:
– Hol vagyok?
– Ma itt alszol nálunk, jó? – guggoltam le mellé.
– Az jó… jó lesz – bólogatott Timi megadóan. –
Anyának ne szóljatok… kiakadna…
 – Ha ideadod a telód, küldünk neki egy SMS-t, hogy
ma itt maradsz nálunk, oké?
– Oké – kezdett kotorászni a zsebében, de egy újabb
rosszullét félbeszakította. Remegő ujjakkal előhalásztam
a mobilját, és küldtem egy SMS-t az anyukájának.
– Szólj, ha úgy érzed, mehetünk… ha nem lesz több…
– Jól vagyok… vagyis jobban… – mosolyodott el
halványan Timi, én pedig kérdőn néztem Kareszra.
Annyira magabiztosan kezelte ezt az egész helyzetet,
hogy nem is tudom, talán tőle vártam a beleegyezést,
hogy most már nem lesz baj, nyugodtan felvihetjük
Timit a lakásba.
Karesz bólintott, és megvárta, míg beérünk a
lépcsőházba. A Suzuki motorja csak akkor lendült újra
működésbe, mikor becsapódott mögöttünk a kapu.
Nóri előkotorta a kulcsát, kinyitotta az ajtót, és úgy
tűnt, szerencsénk van. Odabent sötét volt, anya biztos
korán kidőlt, rengeteget dolgozott ezen a héten.
Nem akartunk villanyt gyújtani, nehogy felébredjen,
az optimális (már ha egy ilyen helyzetben létezik efféle
megoldás) az lenne, ha csak reggel találkoznánk, amikor
már Timi is jobban lesz. A sötétben botorkálva
levadásztuk Timiről a ronda bakancsokat, ledobtuk a
kabátjainkat, és már a szobám ajtajánál jártunk, mikor
– ezúttal kivételesen Nóri – megbotlott a küszöbömön
fekvő papucsomban, és a zajra anya dugta ki a fejét:
– Na végre, hogy megjöttetek! És örülök, hogy
együtt! Sikerült kibékülni? Nagyon aggódtam ám, hogy…
– gyújtotta meg közben a lámpát, a látványra pedig,
ami fogadta, cseppet sem volt felkészülve. – Hát ez
meg…
– Szia… anya… – mondtuk Nórival, Timi pedig csak
bután bazsalygott, aztán öklendezni kezdett, és… anya
még időben elkapta, és a vécébe irányította. Nem
kérdezett semmit, csak mikor már lemosta Timi arcát a
fürdőben.
– Mégis miféle buli volt ez?! Hol voltatok?!
Tudtommal az iskolába nem lehet alkoholt bevinni! Ti is
ittatok? – fordult ijedten felénk, mire mi kórusban
kezdtünk védekezni.
– Nem, dehogy, egy kortyot sem!
– Azt sem tudjuk, mi történt pontosan Timivel!
– A lépcsőn találtunk rá.
– És Karesz… izé… hazahoztuk…
– Mert nem akartuk, hogy az anyukája megtudja.
Ugye itt maradhat?
– Persze hogy itt maradhat, de az anyukájának
mindenképp szólni kell! – jelentette ki anya, mire Timi is
felkapta az addig csak gyengén kókadozó fejét:
– Jaj, ne, anyának ne tessék szólni! Csak azt ne!
Soha többet nem enged el sehová!
– Amit jelen esetben meg is tudnék érteni – közölte
anya, és felsegítette Timit a kád széléről. – Gyere, le kell
feküdnöd, a többit meg majd megbeszéljük! Dóri, hozz
egy tiszta ágyneműt, és keressetek Timinek egy
alkalmas pizsamát! Nóri, készítsd oda az ágy mellé a
vödröt!
– Vödröt? Minek? – kérdezte a tesóm. Nekem
mondjuk, rögtön leesett, hogy anya a még paklibán lévő
rosszullétekre gondol, nem pedig nagytakarításra akarja
befogni Timit.
Miután lefektettük Timit a szobámban, mindhárman
lekucorodtunk a kanapéra a nappaliban.
– Nem tudom, mit kéne tenni – dörzsölte a homlokát
anya. – Ha veletek történne ilyesmi, én mindenképpen
tudni akarnék róla. Azonnal, rögtön! De megértem Timit
is, hogy szégyelli az anyukája előtt. És azt hiszem, egy
életre megtanulja a leckét, és nem fog többé ennyit inni.
De mégis, mi a fenét ivott össze?
 – Fogalmunk sincs, nem láttuk…
– Nem értem. Nem együtt voltatok abban a buliban?
– Hát… nem. Timi mostanában… szóval
megharagudott rám.
– Mit csináltál? – nézett rosszallóan anya, engem
pedig már a feltételezés is bántott.
– Nem csináltam én semmit! Nem tehetek róla, hogy
az az idióta belém esett. Pontosabban nem is esett
belém, csak fogadásból.
– Egy szót sem értek…
– Azt nem csodálom – vette át a szót Nóri. – Lényeg
a lényeg, van egy srác a suliban, akiért Timi odavan, a
gyerek viszont Dóriért van oda. Vagyis csak volt. És nem
is igazából, csak úgy csinált. Érted már?
– Az azért túlzás… ez a „nem is igazából" rész elég
furcsa…
– Mindegy is, nem érdekes – legyintettem. – Szóval
Timi elkezdett Dönci, izé, Dénes (az a bizonyos srác)
haverjával barátkozni. Tudod, érdekből.
– Érdekből… – bólintott lassan anya, és felhúzta a fél
szemöldökét.
– Hát, hogy közelebb férkőzhessen Déneshez.
– És ezt a Dénest az például nem zavarhatja, hogy
Timi a haverjával bandázik helyette? Ez olyan, mint
valami féltékennyé tevési akció. Nem?
– Neeeem! Az a haver egy lány!
– Uh… ti aztán bonyolultak vagytok!
– Zsuzsi meg, az a haver csaj, leitatta Timit. Úgy
találtunk rá a lépcsőn. És… hazahoztuk… nem tudtuk,
mit csináljunk.
– Hogy lehet egy tizenéves lány ennyire… felelőtlen?
Egyáltalán! Lány létére leitatni valakit?! Az én
kamaszkoromban is voltak meredek dolgok, de…
Normál esetben most következett volna egy „bezzeg
az én időmben" típusú sztori, de sem az időpont, sem a
szituáció nem volt éppen alkalmas efféle csevegésre.
Kár, rég dumálgattunk anyával az ő kamaszkoráról,
amiről amúgy nagyon szívesen mesél.
– Azért csak kéne szólni Timi anyukájának!
– Küldtünk neki egy SMS-t, hogy itt alszik.
– És válaszolt valamit?
– Nem is néztem! – pattant fel Nóri, és kivadászta
Timi táskájából a mobilt. – Igen. Azt írta: „Legközelebb
ezt előre meg kell beszélnünk! Holnap gyere időben!
Puszi!"
– Jól van. Akkor legalább nem aggódik. Nekem pedig
van egy éjszakám arra, hogy kitaláljam, mi a jó
megoldás. Nem szólni neki egy szót sem, vagy…
– Ez a jó megoldás! – bólogatott hevesen Nóri. –
Szerencsére nem lett semmi baj, fölösleges lenne őt
paráztatni!
– Azért ez nem ennyire egyszerű – mondta komolyan
anya. – Tudjátok ti, mennyire veszélyes az ilyesmi?
– Persze. De hát nem ültünk autóba. Izé… Timi meg
nem is tud vezetni, szóval…
Szerencsére anya annyira el volt foglalva a soron
következő mondandójával, hogy a „hogy kerültetek
egyáltalán haza"-kérdés nem hangzott el. Ellenben az
igen, hogy az alkohol nem csupán az autózás terén
jelent veszélyt. Természetesen soha nem szabad ittasan
vezetni, de a mi korosztályunkban nem is az a
legnagyobb veszélyforrás. Egy lány, ha ilyen szinten
nem tud magáról, mint most Timi, komoly bajba
kerülhet. Nem tudja magát megvédeni,
kihasználhatják… Egyszerűen nem szabad elveszíteni a
kontrollt.
Ahogy anya érvelt, egészen érthetővé vált, hogy a
szülői tilalmak nem arról szólnak, hogy korlátokat
akarnak felállítani. Nem az örömünket akarják elrontani,
nem azt akarják, hogy, mondjuk, egy buliban ne
érezzük jól magunkat, vagy hogy a haverok kinézzenek,
amiért nemet mondunk valamire, amit ők már
kipróbáltak, és bőszen állítják, hogy veszélytelen. Nem
lehet tudni például, hogy kire milyen hatással van az
alkohol. Ha valaki még sosem próbálta, ami a mi
korosztályunkban azért még elég valószínű, lehet, hogy
egy pohár után kidől, mert a szervezete nem tud
máshogyan reagálni. Ráadásul az sem mindegy, milyen
típusú alkoholos ital van abban a pohárban… És nem éri
meg egy jó hecc kedvéért, hogy bárki, mi vagy
valamelyik barátunk bajba, netán nagy bajba kerüljön
miatta.
Engem soha nem izgatott igazán ez az alkohol téma,
szilveszterkor egy-két korty pezsgőt már ittam, és
éreztem, hogy picit megszédít, de ennél durvább
dolgokat még nem próbáltam, a mai este után pedig a
nem létező kedvem is elment tőle. Rettentően ijesztő
volt Timit így látni… és azt hiszem, ő sem fogja túl
vidáman érezni magát holnap reggel.
Timi már békésen horkolt (szegény…) a szobámban,
én pedig átcuccoltam Nóri szobájába a földre. Úgy láttuk
jónak, ha Timi most nyugodtan alszik. Ha szüksége lesz
valamire, úgyis meghalljuk…
Anya visszament lefeküdni, én meg szótlanul
bevackoltam magam a takaróm alá Nóri szőnyegén.
Éreztem, hogy a tesóm sem nagyon tud mit kezdeni a
kialakult helyzettel. Mert idáig ugyebár örök haragban
voltunk… aztán az örökkévalóságot megszakította egy
váratlan esemény, ami felülírt minden dühöt. Most
viszont… hogyan tovább?
Én a magam részéről szerettem volna valahogy
tisztázni a dolgokat, bocsánatot kérni, amiért azzal az
SMS-sel tönkretettem Nóri és Levi kapcsolatát. Hiszen
én és Karesz… szóval az csak egy lehetőség lett volna,
ami persze nekem nagyon fáj, de… azt hiszem,
elveszíteni valakit így, ahogy Nóri veszítette el Levit,
még akkor is, ha ő volt a hülye, hogy azzal a Zével
kavart…
De nem mertem megszólalni. Feküdtem a sötétben,
és bár tudtam, hogy Nóri sem alszik, nem
kezdeményeztem beszélgetést. Ahogy ő sem.
Egyszer csak megpittyent a mobilom. A cuccaimmal
együtt áthoztam magammal, hátha Timinek szüksége
lesz valamire éjszaka és felhív, vagy nem is tudom,
miért. Mindenesetre most csak ki kellett nyújtani érte a
kezem. Bekapcsoltam, és a kékes mobilfény hirtelen
belevakított a szemembe.
A szívem egyszerre ugrott egy nagyot a helyén.
Mióta vártam már ezt a látványt, hányszor elképzeltem,
és most… most ott virított Karesz neve a kijelzőn, mint
az üzenet feladója. Lélegzet-visszafojtva olvastam:

„Remélem, minden rendben. Ha segítség kell, szólj!

Vigyázzatok magatokra!"

A szemem hirtelen megtelt könnyel. Újra és újra

elolvastam a kedves sorokat. Különösen az utolsó
mondatot. „Vigyázzatok magatokra!" Nem „vigyázzatok
Timire", hanem „magatokra". Vagyis… értem is aggódik.
Látta rajtam a félelmet, és… igen, nem vagyok neki
közömbös! Talán… talán még helyre lehetne hozni…
talán…
Gyorsan bepötyögtem (pontosabban az
érintőképernyős készüléken inkább „betapogattam") a
választ. Nem cifráztam túl, ma este nem is lettem volna
rá képes, hogy túlagyaljam. De bíztam benne, hogy
Karesz érezni fogja, mennyi mindent takar ez a pár szó
most…:
„Már béke van. Köszönöm!…"
Mikor a telefonom újra elsötétedett, magamhoz
szorítottam a készüléket, és belesóhajtottam a
levegőbe.
– Karesz volt? – kérdezte váratlanul Nóri. A hangja
nem volt ideges vagy ellenséges, sőt inkább gyengédnek
tűnt.
– I… igen. Ő.
– Úgy sajnálom.
– Mit? – támaszkodtam a könyökömre.
– Az egészet. Kareszt. Hogy tévedtem.
Most már felültem a földön, és úgy bámultam a
sötétben Nórira. Sok mindent ugyan nem láttam belőle,
de annyit igen, hogy ő is feltámaszkodik az ágyában.
Úgy folytatta:
– Tudod… én csak féltettelek. Nem akartam rosszat.
Fogalmam sem volt róla, hogy… szóval hogy szerelmes
vagy belé.
A koromsötétben éreztem, hogy elvörösödöm. Nem
is kicsit. Valószínűleg még a talpam is bíbor árnyalatot
öltött. Mivel még soha senkinek nem beszéltem a
Karesszal kapcsolatos érzéseimről, sőt még csak le sem
írtam, csupán a fejemben és a szívemben élt ez az egész
reménytelen rajongás, most így, Nóri szájából hallva
még rám is meglepően hatott az igazság.
– Azt hittem, el fogja csavarni a fejed ezzel a
művészesdivel… direkt… és meg akartam akadályozni,
hogy belezúgj, aztán fájdalmat okozzon De elkéstem,
mert már belezúgtál. És tévedtem, mert Karesz… szóval
tényleg nem rossz srác… azt hiszem.
– Tényleg nem rossz. És nem csak művészkedik.
Benne valóban több van. – Vettem egy nagy levegőt,
mielőtt folytattam. – Én is sajnálom, hogy… szóval azt
az SMS-t. Én is csak meg akartalak óvni Zétől. Azt
hiszem… De ez túlzás volt. Ne haragudj!
 Hallottam, hogy válasz helyett Nóri szipogni kezd.
Feltápászkodtam a földről, és leültem mellé az ágyra.
Óvatosan, nem tudva, akarja-e, hogy közelebb menjek.
Mikor viszont a szipogása zokogásra váltott, ijedten
magamhoz húztam és átkaroltam. Nóri belefúrta a fejét
a vállamba, én lassan simogattam a haját, míg pár perc
múlva megszólalt:
– Én nem akartam semmit Zétől. Nem tudom, miből
gondoltad, hogy randiztunk. Meg egyáltalán…
– Láttalak titeket a plázában. Mikor beugrottam
labellóért. Ott röhögcséltetek a sportbolt előtt. És…
emlékszel, mikor itt volt nálunk Benji?
Az emlék még a drámai helyzetben is mosolyt csalt
Nóri arcára, így közel egymáshoz még a sötétben is
láttam.
– Nos… bekapcsolva felejtettük a babaőrt. És… szóval
hallottam, amikor Móninak áradoztál róla. És
összeraktam a képet.
Nóri már abbahagyta a sírást, és most kicsit üveges
szemekkel bambult maga elé.
– Mónit akartam összehozni vele. Arra gondoltam,
talán itt az ideje, hogy Matyi után újra érdeklődést
mutasson a fiúk iránt. Azért dicsértem neki. Én is
tudom, hogy kicsit fura a srác, de ha valaki jobban
megismeri, rájön, hogy tök jó fej, és szerintem
összeillettek volna Mónival.
– És… mit csináltatok a plázában?
– Levi szülinapjára vettünk ajándékot. Tudod,
mennyire szeret edzeni. Minden vágya volt egy
súlyzókészlet, amivel otthon is tudna erősíteni. Én meg
nem értek ezekhez, így elhívtam Zét, hogy segítsen.
Ennyi.
– Bakker… – válaszoltam, és most egészen más miatt
égett a fülem, mint pár perccel előbb. Akkor én most ezt
megint nagyon csúnyán benéztem, és tönkretettem a
tesóm kapcsolatát!! – Én… tudod, én mit hittem?
– Mit?
– Hát, hogy… izé… hogy Zé azért imponál neked,
mert idősebb, és mert az olyan menő dolog. Mármint
huszonévessel járni.
– Ezt honnan szedted?
– Mikor mondtam, hogy Levi haverja öreg,
kiröhögtél.
– Mert egy huszonkét évest leöregezni azért erős. De
nem hinném, hogy menő lenne nálunk ennyivel idősebb
sráccal járni. Tulajdonképpen engem még zavart is kicsit
a kora.
– Ezt hogy érted?
– Emlékszel, mikor kértelek, hogy gyere el velünk a
teázóba, és…
– Lehet azt elfelejteni?!
– Szóval akkor említettem neked, hogy parázom
azon, miket mondott neki rólam Levi.
– Ja, igen. Már akkor sem igazán értettem, mit
görcsölsz ezen.
– Hát ez az. Nem tudtam eldönteni, nem fog-e
hülyének nézni a srác, hogy én még nem, vagyis hogy
mi még nem… szóval érted.
– Ööö… értenem kéne?
– Na! Hát arra gondolok, hogy még nem jutott el
odáig a kapcsolatunk, hogy… az. Tudod.
– Ó! – végre leesett, hogy mire céloz Nóri ilyen
szemérmesen.
– Egy huszonkét éves srác nyilván máshogy
gondolkodik erről az egészről. Ahogy sok tizenéves is. És
nem akartam, hogy bénának tartson, amiért még nem…
vagy netán miattam kicikizze Levit. Érted már?
– Figyelj, nem hinném, hogy emiatt Levit cikizhetné.
Ez a ti kettőtök döntése, nem?
 – De. Mondjuk nem Levin múlt, hogy nem léptünk
feljebb. Mindegy, nem akartam, hogy a legjobb haverja
béna kiscsajnak tartson. Persze most már az egész ügy
kuka, úgyhogy ne is beszéljünk róla.
– Figyelj, hátha még helyrehozható! Levi biztosan
megértené, hogy…
– Nem hozható helyre. De mindegy is. Ha egy SMS
elég volt neki, hogy szakítson… ha nem is kíváncsi az én
verziómra, ha ennyire nem bízik meg bennem, akkor
talán nem is volt az igazi – mondta Nóri, és a hangját
megremegtette az újra feltörni készülő sírás.
– Nem mondtad el neki, amit az előbb nekem?!
– De, próbáltam… csak éppen nem érdekelte. És
azóta nem veszi fel a telefont, ha hívom, semmire sem
reagál. Vége. Nem baj, elmúlik… – Nóri próbált erősnek
látszani, ahogy mindig, de a zokogás erősen fojtogatta a
torkát.
Ez egy hatalmas különbség köztünk Nórival. Ő soha
nem engedi meg magának, hogy gyengének tűnjön. Ha
valami nagyon fáj, inkább bezárkózik, némaságba
menekül, aztán megrázza magát, és mintha mi sem
történt volna, megy tovább. Én meg… képes vagyok
hónapokig szenvedni, akár látványosan… ugye… ahogy
Attila miatt tettem azon a bizonyos nyáron.
De ezt most én szúrtam el, és nem hagyhattam,
hogy a tesóm miattam szenvedjen. És míg Nóri a
vállamon halkan álomba sírdogálta magát, elhatároztam,
hogy rendbe hozom a dolgot.
Csak fogalmam sem volt, hol kezdjem…

A szerelmem tárgya: Karesz

A szerelmem foka: (Annyira magabiztosan
segített Timin! És SMS-t is küldött!!!! Kéééééész vagyok!!!!!!)
 26. fejezet

Másnap, vallomással
fűszerezve

A szombat reggel elég nehézkesen indult. Na jó,

nevezzük inkább szombat délelőttnek, mert már tíz óra
is elmúlt, mikor arra ébredtünk, hogy Timi kócosan
benyitott a szobába.
– Sziasztok! – túrt bele a szénakazalba a fején, és
bizonytalanul megtámasztotta az ajtófélfát.
Én villámgyorsan felültem a szükségfekhelyemen, és
éreztem, hogy rettentően elgémberedett a derekam.
Hiába na, öregszem… Nóri kicsit lassabban tért
magához, de azért ő is konstatálta, hogy a barátnőnk
felébredt. Csak épp a szemeit alig bírta kinyitni, annyira
be voltak dagadva az éjszakai bőgéstől. Szegény…
– Jobban vagy? – kérdeztem Timit, aki még mindig
elég sápadtnak tűnt.
– Állatira fáj a fejem – nyögte, aztán lehuppant
mellém a szőnyegre.
– De a gyomrod már jól van?
– A gyomrom? – csodálkozott Timi, aztán egy
karakteres fintor képződött az arcán, amiből arra
következtettem, hogy beugrott neki pár részlet az elmúlt
éjszaka eseményeiből. – Uh… – jegyezte meg, és mit ne
mondjak, egyet kellett értenem: az tényleg elég „uh"
volt…
 – Hozzak valamit enni vagy inni? – kérdeztem,
szerettem volna jó házigazda lenni, ha már így alakult,
és Timi nálunk vendégeskedett.
– Ja, nem, kösz, gondolni sem tudok kajára.
Viszont… köszi, hogy befogadtatok. És… szóval… bocs.
– Az a lényeg, hogy jól vagy! – ült le közénk Nóri is.
– Most már megmaradok, azt hiszem. Viszont
fogalmam sincs, mit mondok anyának. Szerintem már a
rendőrséggel kerestet!
– Küldtünk neki egy SMS-t a telóddal. Nézd csak, ezt
válaszolta – toltam Timi szeme elé a mobilját.
– Akkor nem lesz boldog, hogy az „időben gyere"
délutánra csúszik… merthogy én most innen nem tudok
hazaindulni, az tuti. Örülök, hogy itt a földön ülve
megmaradok egy helyben. Soha többet nem iszom!
– Elárulod… elmondod, mi történt pontosan? Mi
Nórival már úgy találtunk rád a lépcsőn, hogy… szóval
érted.
– Az a gáz, hogy nem pontosan emlékszem.
Zsuzsival eléggé készültünk erre az estére. Megígérte,
hogy Dönci végre észre fog venni… vagy két órán át
sminkeltünk nála, meg kölcsönadott egy ormótlan cipőt
is. Aztán… bemutatott neki, ő meg észre sem vett, vagy
inkább le se tojta, hogy a világon vagyok. Valami szőke
csajt vadászott le… nekem meg elegem lett. Elrohantam,
és… Zsuzsi utánam jött. Azt mondta, az ilyen rázós
helyzetekre az a megoldás, ha iszunk, mert attól jobb
kedvünk lesz. És előhalászott a szekrényéből valami
piát.
– Tudod, hogy mi volt az?
– Azt hiszem, vodka.
– Vodka?? – szörnyülködött Nóri. – Az nagyon ütős
cucc!
– Honnan tudsz te ilyeneket? – néztem gyanakodva
Nórira.
 – Nyugi, nem tapasztalatból. De… mennyit ittál?
– Mit tudom én. Nem emlékszem. Sokat. Egyébként
förtelmes íze volt. Csak azért ittam meg, mert Zsuzsi azt
mondta, ha ezt ledöntöm, kemény csaj vagyok. És én
kemény csaj akartam lenni. Olyan, aki nem érzi magát
egy lúzernek, amiért a srác, akibe belezúgott, észre sem
veszi.
– Ezért ittad meg? Hogy keménynek tűnj?
– Azt hiszem. Meg azért, mert haragudtam.
– Dénesre?
– Nem is tudom. Inkább rád – mondta megvonva a
vállát, nekem pedig összeszorult a szívem. – Elegem
volt abból, hogy melletted mindig egy kis senkinek
érzem magam.
– Mi… miről beszélsz?
– Hát arról, hogy te olyan különleges vagy meg szép
meg érdekes… nem véletlenül te tetszettél meg
Dénesnek, és nem én. És nyilván azzal a szőke csajjal is
téged akart féltékennyé tenni, mert látta, hogy ott állsz
az ajtóban. Utáltalak emiatt.
– Jaj, Timi…
– De most már nem utállak. Tök rendes voltál, hogy
annak ellenére, amilyen bunkón viselkedtem,
megengedted, hogy itt aludjak. Meg hogy hazahoztatok.
Majd csak túlélem valahogy, ha járni fogsz Döncivel…
– Timi! Soha nem fogok járni azzal a fiúval. Ezerszer
elmondtam már, és…
– Jó, de nem akarom, hogy miattam ne jöjjetek
össze. Ha te kellesz neki, ez van. Én nem állok a
boldogságod útjába. Szabad a pálya!
– Dénes nem hajt Dórira – vette át a szót Nóri. –
Kiderült, hogy egy fogadás volt az egész. Nem tűnt fel,
hogy a sítábor óta rá sem néz?
 És Nóri elmagyarázta Timinek, mit tudtunk meg a
síelés alatt az ő imádott Döncijéről. A barátnőm csak
kapkodta a fejét.
– Ez igaz?! Érdekes, nekem Zsuzsi egész mást
mesélt.
– Mit?…
– Hát, hogy a sípályán gyakorlatilag összejöttetek
Dénessel, csak te nem akartad nagydobra verni, nehogy
én megtudjam. És akkor elkezdte tenni a szépet annak a
szőkének, hogy féltékennyé tegyen téged, és kiugrassza
a nyulat a bokorból…
– Megáll az eszem! Szó sem volt ilyesmiről! És te
komolyan inkább annak a bakancsos csajnak hittél, mint
nekem, aki esküdöztem, hogy nem akarok semmit
Dénestől?!
– Hát ez az! Túlságosan is esküdöztél! Azt hittem,
hogy ez valami figyelemelterelő akció, vagy mi.
– Timiii!! Azért ennyire nem vagyok bonyolult!
Erre Timi és Nóri úgy néztek rám, hogy egyből
levágtam, a bonyolultságomat illetően azért nem osztják
a kijelentésemet. Pedig…
– Oké, bocs, hülye voltam! Sajnálom! És még
egyszer kösz, hogy hazahoztatok. Ja, meg… lehetséges,
hogy az éjszaka Kareszt is láttam? Vagy csak
álmodtam? Vagy… – töprengett Timi, Nóri pedig
elmesélte neki, hogy Karesz nem hogy valóságos volt,
de hathatós szerepet vállalt a hazaszállításában, sőt a
rosszulléteinél is.
– Hú, basszus… de ciki, hogy látott hányni! –
vakargatta az állát Timi, mintha az egész történetben ez
lenne a legmegrázóbb részlet. – Viszont tök rendi tőle,
hogy segített. Nem is gondoltam volna róla. Amúgy, ha
jól láttam, az utóbbi napokban ti sem voltatok odáig
egymásért… most miattam békültetek ki? – mutogatott
felváltva hol rám, hol Nórira.
 – Valami olyasmi – szegtem le a fejem, és lopva
Nórira néztem, aki válaszul visszamosolygott, a
mosolyából pedig értettem, hogy ő is elásta a
csatabárdot.
– Tényleg, min kaptatok úgy össze?
– Hosszú – legyintett Nóri.
– Ráérek – biccentette oldalra a fejét Timi, a
mozdulattól pedig ismét belenyilallt a fájdalom. Nóri
előkotort a fiókból egy fájdalomcsillapítót, én pedig
hoztam Timinek egy pohár vizet. A lakás amúgy üres
volt, anya valószínűleg elment nélkülünk
nagybevásárolni. Szegény… majd cipekedhet egyedül,
mert mi átaludtuk a fél napot.
Miután Timi kényelembe helyezte magát, mesélni
kezdtem. A barátnőm izgatottan hallgatta, hogyan
értettem félre egy szituációt, hogyan mártottam be Nórit
Levinél, és hogyan szakított Levi Nórival. A végére csak
egy kérdése maradt:
– De mégis min rágtál be annyira, hogy elküldted azt
az SMS-t?
Vettem egy nagy levegőt, és kinyögtem:
– Kareszon.
– Hm?
– Azon, hogy Nóri eltiltott Karesztől.
– Még mindig nem értem. Mi az, hogy eltiltott? Miről
maradtam le?
– Arról, hogy Dóri és Karesz szerelmesek egymásba
– mondta Nóri gyengéd hangon.
– Mi van??!?? – mondta Timi egyáltalán nem
gyengéd, sokkal inkább hisztérikus hangon.
– Nem vagyunk szerelmesek egymásba! – javítottam
ki a tesóm kijelentését. – Csak… izé… én vagyok
szerelmes Kareszba.
 – Mi vaaaaan???!?? – ismételte Timi önmagát. – Te…
belezúgtál Kareszba?? És nekem miért nem
mondtad???!!!
– Meg sem hallottad volna! Annyira el voltál foglalva
a… szóval azt hitted… mindegy. A lényeg, hogy jól
beleestem, de reménytelenül, úgyhogy ne is beszéljünk
róla.
– Reménytelenül, mi? – böködte meg a vállam Nóri.
– És akkor én SMS-ezgettem vele itt éjszaka, ugye?
– Mi vaaaaan?!?!?? – kezdett vigyorogni Timi. –
Akkor ti most jártok?
– Dehogy járunk!
– De fogtok??
– Honnan tudjam? Nem! Vagyis… mit tudom én!
Remélem! – dadogtam értelmetlenül.
– Jaj, hát ez tök édi! – tapsikolt Timi, aki újra az én
hebrencs barátnőm volt, hiába árulkodtak az előző esti
vastag smink fekete maradványai a szeme alatt egy
másik Timiről.
– Mi ebben az édi?
– Jaj, hát hogy Karesz meg te! Annyira szupi!! Miért
nem jutott idáig eszembe, hogy mennyire összeilletek?!
– Ha jól tudom, eddig nem igazán bírtad Kareszt…
– Nem hát, de tegnap óta tudom, micsoda egy jó fej!
Meg te is dicsérted, hogy milyen jó fotós, vagyis olyan
kis elvont, mint te!
– Hm?
– Ez marha jóóóó! – lelkendezett tovább Timi,
figyelmen kívül hagyva az értetlenkedésemet az „elvont"
jelző miatt.
– Figyelj! Ezt most nem szabad elszúrni! A rágó-
trükköt is be kell vetned, meg a…
– Rágótrükköt?
– Ühüm!
– Az mégis mi a fene?
 – Jaj, hát amikor lazán rágózol előtte, tudod, olyan
flegmán, aztán fújsz egy lufit, az olyan menő, és…
– Én ilyet tuti nem csinálok! Különben is, utálom a
rágót!
– Rágótrükk kell, és kész! Aztán egy feltűnő, új
frizura! Meeeeg… igen! Lássuk a ruhatáradat! – pörgött
tovább Timi, akinek, úgy tűnt, hirtelen elmúlt a
másnapossága, és olyan lelkesen vetette bele magát a
szerelmi életem, pontosabban a „keltsük fel Karesz
figyelmét" projekt tervezésébe, hogy rájöttem, már
ezért megérte bevallani neki ezt az egészet.
Lehet, sokkal korábban beavathattam volna… akkor
talán a tegnapi eset nem történik meg.
Mindenesetre megtörtént, mi pedig valamennyien
levontuk a tanulságot. A legfontosabbakat, na meg a
kevésbé fajsúlyosakat is. Én például azt, hogy mostantól
kezdve mindig figyelek arra, hogy hol szórom el a
mobiltöltőmet. Merthogy egy álló napig hiába kerestem,
pedig csutkára lemerült a telóm, ami felettébb
bosszantott, ugyanis valahol mélyen bíztam benne, hogy
ismét érkezik rá valami kedves üzenet…
Mikor végre meglett a töltő (anya éjjeliszekrénye
mögött, ahová beesett, miután legutoljára nála töltöttem
fel a telefonom), kiderült, hogy hiába izgultam. Míg Timit
hazakísértük, anyával pedig megnéztünk egy csajos
filmet szombat délutáni mozizás címén, Karesz nem
velem volt elfoglalva, vagy legalábbis nem fogalmazta
szavakba, ha egyáltalán eszébe jutottam.
Sebaj. Most már nem éreztem annyira
kilátástalannak a helyzetemet. Új reménysugár költözött
a szívembe a mindent beborító érzés mellé, na és végre
volt két szövetségesem is. Talán még soha nem vártam
annyira a hétfőt, mint most.
 A szerelmem tárgya: Karesz.
A szerelmem foka: (Most már a csajok is
tudják. És drukkolnak nekem. Vagyis nekünk! )
 27. fejezet

A Halmai-interjú

Az a bizonyos mindent betöltő érzés – nevezzük

szerelemnek – valahogy a memóriámat is
megtépázhatta, mert egy igen fontos feladatomról totál
elfelejtkeztem: a mai napon interjút kell készítenem
Halmaival!!!
Nem egészen úgy képzeltem el a hétfő reggelt,
ahogyan alakult. Otthon persze totál alaposan
válogattam a ruháim (és Nóri ruhái…) között, vagy
háromszor visszamentem a fürdőszobába ellenőrizni,
nem béna-e a hajam, nem kenődött-e el a korrektor az
állam bal felén próbálkozó pattanáskezdemény fölött,
nem ragadt-e össze a szempillám a spiráltól. Oké,
valószínűleg a fiúk – pláne Karesz – észre sem veszik az
ilyen apróságokat, de engem már a tudat is szanaszét
idegei, ha valamilyen részlet nem stimmel a képemen),
szóval, mondhatni, rákészültem az újabb találkozásra
álmaim fiújával.
Még Nórival sem kaptam össze, aki elnéző mosollyal
nyugtázta a készülődésemet, és nem szólt be, hogy
elfoglalom a fürdőt, vagy hogy pont azt a blúzt vettem
fel, amit ő is akart. Úgy tűnt, tényleg eltökélte, hogy a
bunkóságom ellenére megbocsát, sőt még drukkol is
nekem a Karesz-dologban.
Mikor beértünk a suliba, vagy hússzal
megemelkedett a pulzusom, ráadásul egyszerre volt
melegem és rázott ki a hideg. Hülye egy dolog ez a
szerelem!
Már az osztályterem felé tartottunk, mikor
szembejött Anikó, és vidáman kérdezte:
– Na, sikerült összelapátolni jó kis pletykákat a
pénteki bulin? Ha elmondod, szívesen megírom őket,
gondolom, te nagyon el vagy foglalva a Halmai-
interjúval…
És ez volt az a pont, ami totál tönkretette a napomat.
Merthogy ennél jobban ki sem mehetett volna a
fejemből ez az egész cikk! Fogalmam sincs, hogyan
felejthettem el, pláne, hogy pont Halmaival kellett
beszélnem!! Arra jutottam, hogy
1. vagy annyira besokkoltam tőle, hogy Halmaival
kell interjút csinálnom, hogy az agyam leblokkolta az
egész témát;
2. vagy annyira szerelmes vagyok, hogy már
meghibbantam, és még a küldetésemre, vagyis az
iskolaújságra sem bírok koncentrálni.
Bármelyik legyen is az igazság, a lényeg attól még
nem változott: sürgősen haza kellett robognom a
diktafonomért, mert ha ma nem csinálom meg az
interjút, az egész lap ugrott, márpedig az elég ciki
lenne, ha pont rajtam bukna meg a dolog. Na nem, ez
nem történhet meg!!
Így aztán a Karesz okozta heves szívdobogásomat
félretettem, hogy egy egészen más típusú
szívdobogásnak adjak helyet: annak, ami a villamoshoz,
majd buszhoz vezető nyargalásom nyomán keletkezett.
Az persze alap, hogy mire diktafonostul visszaértem
a suliba, a gondosan kiválasztott blúzom hónaljtájékán
két izzadságfolt virított, így nem mertem levenni a
kardigánom, pedig majd meggyulladtam benne, az
államra precízen felmázolt korrektor eredeti feladatát
(mármint hogy a pattanáskezdeményt elfedje) még csak
nyomokban sem teljesítve szanaszét folyt, és kerek
tizenkét percet az óráról is késtem, hétfő lévén épp
töriről.
– Kassai kisasszony! Azt idáig is tudtam, hogy nem
viseltet különösebb érdeklődéssel a tantárgyam iránt, de
hogy most már később is érkezik, hogy minél
kevesebbet kelljen a társaságomban eltöltenie…
– Elnézést, tanár úr! – mondtam némileg bosszúsan,
mert marhára nem volt kedvem még a prédikációjához
is, amikor pont miatta alakult ennyire bénán ez a reggel.
Lehuppantam a helyemre Timi mellé, aki most
kifejezetten kedves mosollyal üdvözölt, sőt még a
karomat is végigsimította, hogy az együttérzéséről
biztosítson. Nyilván Nóri elmondta neki, miért kellett
hazaloholnom.
Halvány fogalmam sincs, miről magyarázott a
táblánál az öreg, annyira el voltam foglalva a
bosszankodással, meg azzal, hogy végre visszaálljon a
szívverésem a normál állapotba. Mikor ez nagyjából
sikerült, lopva Kareszra pillantottam.
Ott ült az ablaknál a második padban, Gergő mögött,
egyedül. Elmélyülten írogatott a füzetébe, pontosabban
valószínűleg rajzolgatott. Nem jellemző rá, hogy buzgón
jegyzetelne… biztos most is valami remek karikatúrát
készített… remélhetőleg nem rólam, ahogy csapzott
fejjel beállítottam a terembe… jaj…
Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, mindezek után
mennyire volt kedvem az óra végén odavágtatni
Halmaihoz:
– Tanár úr… izé… talán hallott már róla, hogy az
újságban mindig interjút fogunk készíteni a hónap
tanárával.
– Nocsak! Remek ötlet! – bólogatott Halmai, a kis
kecskeszakálla pedig élénk himbálódzásba kezdett.
 – Igen… és… szóval egy internetes felületen lehet
megszavazni, hogy…
– Áh, mindig ez az internet! Maguk már nem is
tudnak létezni a számítógép nélkül! Kis cédulán,
ceruzával, dobozba bedobva… hát nem ez lenne a
legegyszerűbb?
– Nos, nem vagyok benne biztos, hogy úgy
egyszerűbb lenne, viszont…
– Tulajdonképpen mit akar tőlem, ha nem a
véleményemre kíváncsi?
– Hát hogy… izé, a tanár úr lett a szavazás győztese.
– Valóban? – kerekítette el alapból szűk szemeit,
mint aki nem hiszi el, amit az imént hallott.
– A tanár úr sítáboros… izé… produkciója nagyon
népszerű a diákok között! – mondtam mosolyogva,
hátha meghatom vele.
– De hát azt csak azok látták, akik ott voltak! –
vakargatta meg az állát, nyilván azon töprengve,
lehetséges-e, hogy a karaokés alakításán túl is annyira
népszerű a tanulók körében. Muszáj volt
kiábrándítanom:
– Az az este felkerült a YouTube-ra.
– Hogy mondja?
– Hát… izé… valaki felvette telefonnal, és…
– Egy szót sem értek.
Akkor leesett, hogy Halmai valószínűleg azt sem
tudja, mi az a YouTube. Hiába van egy húszéves fia, aki
a mában él, ő azért mégiscsak egy öreg mókus, aki
ellenzi a technikai vívmányokat, élükön az internettel.
Belegondoltam, hogy ha részletesen elmagyarázom
neki, hányan (egészen pontosan mindenki) férhetnek
hozzá, amint elmélyülten tátog a Fluor Tomi-számra,
még a végén infarktust kap, vagy botrányt rendez,
amiért senki nem kérte ki előtte a véleményét (ami
amúgy, megjegyzem, valahol jogos is lenne…).
 Így aztán egy egyszerűbb utat választottam, és azt
mondtam:
– Akik ott voltak, meséltek róla a többieknek is.
Tényleg fantasztikus volt a tanár úr, szóval… és a diákok
kíváncsiak lennének a történelem nagy tudású tanárán
túli Halmaira… izé… Halmai Miklósra… ööö… Halmai tanár
úrra. – (Banyek. Nem is gondoltam, hogy micsoda para
interjút csinálni egy tanárral. Most komolyan…
kérdezgethetem őt egyáltalán a magánéletéről?… Lehet
ő „Halmai Miklós", vagy nekem csak „Halmai tanár úr"?!
Hirtelen az egész „hónap tanára" rovatot a francba
kívántam, de kihátrálni persze nem lehetett.)
– Vagy úgy. És ha jól sejtem, maga készítené az
interjút.
– Hát… igen… jobb híján… én. Vagyis… Karesz és én,
mert Karesz készítene pár fotót, ha… izé… a tanár úr
megengedi – dadogtam, és közben rádöbbentem, hogy
Karesszal totál nem egyeztettük a mai interjút, pedig
erről igencsak kellett volna beszélnünk. Rém dühös
lettem magamra, hogy a hülye szerelem ennyire leszívja
az agyamat, és még a szívügyemre, az újságra sem
bírok normálisan koncentrálni.
– Mikor? – tért a tárgyra Halmai.
– Hát… jó lenne még ma, mert…
– Egy jó tanács: a jövőben azért készítse elő
alaposabban az interjúit, mert nem minden interjú-
alanyával lesz akkora szerencséje, mint velem. Van
hatodik órája?
– Van… tesi… – makogtam megsemmisülten, mert
milyen már, hogy pont Halmai oktat ki az újságírásról?!
Tök gáz!
– Jó, akkor hatodik óra után várom a tanáriban.
Megfelelő lesz a helyszín?
– Remek!
 – Szép napot, Kassai kisasszony! – biccentette meg a
fejét amúgy full udvariasan, és magamra hagyott a
teremben.
A többiek a büfében lógtak, vagy szétszéledtek a
nyelvórákra, amik mindig más teremben vannak, mivel
különböző nyelvórákra járunk. Én is odamentem az
asztalomhoz, hogy összepakoljam a cuccom és Nóriék
után menjek, mikor belépett a terembe Karesz.
Ketten voltunk. Csak mi ketten. Mikor megláttam,
hirtelen lehajtottam a fejem, és rendkívüli gonddal
pakolgattam a táskámba a szendvicsemet egy kicsit be,
aztán egy kicsit ki… cél nélkül, csak hogy valamit
csináljak, ami fontosnak tűnik. Na meg hogy az államon
lévő pattanáskezdemény így, korrektorfedés hiányában
ne ugorjon rögtön Karesz arcába, ha…
…Merthogy igen, Karesz odalépett az asztalomhoz, és
egészen közel álltunk egymáshoz.
– Na, mikor? – kérdezte ő, nekem meg hirtelen
halvány lövésem sem volt, mire gondol. Nem
emlékeztem (sajnos), hogy megbeszéltünk volna egy
zárójeles randevút, szóval… – Az interjúról egyeztettél
Grúval, nem?
És erre muszáj volt a szemébe néznem és
elröhögnöm magam. Kivillanó pattanáskezdemény ide
vagy oda. Milyen cuki már, hogy emlékezett rá, hogy
Halmait Grúhoz hasonlítottam!!
– Igen, tesi után vár a tanáriban. Bocs, totál
elfelejtettem, hogy egyeztessünk róla, nyilván nincs itt a
géped se, és…
– Itt van. Tudtam, hogy ma csináljuk az interjút,
készültem – vonta meg a vállát, amitől egy fokkal még
jobban belezúgtam, ha ez egyáltalán lehetséges. Hjaj…
– Az… az jó… – ennyit bírtam kinyögni. Pff!
– Ja! Akkor tesi után a tanári előtt – mondta ő, majd
sarkon fordult, és a táskájával együtt elnyelte a folyosó.
 Nekem ismét a torkomban dobogott a szívem:
randim lesz Karesszal! Oké, nem hivatalos randi, de…
„akkor tesi után a tanári előtt"… behalok!

A nap további részében nem bírtam nyugodtan ülni a

fenekemen. Alig vártam, hogy túl legyünk a tanórákon,
mikor Timinek angolon egy kis cédulán (köszi a tippet,
Halmai ) megírtam, hogy dumáltunk Karesszal,
válaszul hangosan felvisított, amire a tanárnő közölte,
hogy „Cool down, please!", de Timi képtelen volt
lehiggadni. Velem együtt pörgött, állandóan vigyorgott,
sőt kacsingatott is, ami nála a biztatás egyik jele.
Jólesett, hogy végre van szövetségesem ebben a
Karesz-őrületben, na meg az is, hogy végre
visszakaptam a barátnőmet. És a testvéremet is, mert,
bár ő valamivel diszkrétebben örült, mint Timi,
természetesen Nóri is kíváncsi volt rá, hogy alakul ez a
mi „nem randi randink" Karesszal.
Tesin futás közben elképzeltem, hogy ha majd
végzünk, Karesszal együtt indulunk haza, esetleg szóba
hozzuk a pénteket, én megint megköszönöm, hogy ilyen
önzetlenül segített, aztán meg ki tudja. Talán
egyeztetünk egy igazi randiidőpontot is… persze ehhez
egyértelművé kell tennem, hogy nem lenne ellenemre,
és valahogy szóba hozni Nórit is, hogy milyen hálás ő
is… vagy valami hasonló.
Még kötélmászás közben is ezen töprengtem,
olyannyira, hogy a nagy „nemodakoncentrálás"-ban
felküzdöttem magam a kötél közepéig, ami egészen
idáig még soha nem sikerült. Én is meglepődtem, mikor
lepillantottam, és szokatlan távolságból láttam a
tornatermet. Hát még Zentay, aki rögvest hármasra
osztályozta a teljesítményemet, merthogy a kötél teteje
az ötös, a háromnegyede a négyes, a felénél lejjebb
kettes, a csomón himbálódzás karó. Nos, a mai napig
kötélmászásból más jegyem még nem volt…
Nem csoda hát, hogy kellőképpen felspanolva, kicsit
kipirulva értem a tanári elé (büdös zokni gondosan
átcserélve, pattanáskezdemény Nóri – és a korrektora –
hathatós segítségével lemaszkírozva, izzadságfolt a blúz
hónaljrészén fehérre száradva, de kellőképpen
feltűnésmentes állapotban, szénakazal a fejemen szépen
átfésülve).
Kábé fél perccel később a nyakába akasztott
fényképezőjével befutott Karesz is, aki láthatólag
kevesebbet időzött azon, hogy a külseje makulátlannak
tűnjön, az arca ugyanis az enyémnél jóval kipirultabb
volt, a haja pedig jóval kócosabb, mint bármikor. De én
még ellenállhatatlanabbnak láttam, mint valaha.
Igazságtalanság, hogy a pasik közvetlenül tesióra után
is vonzók, sőt!…
– Kopogtál már? – kérdezte lihegve, mire én csak
ennyit válaszoltam, a látványától megszédülve:
– Hm?
– Kopogni kéne, hogy valaki beengedjen a tanáriba.
– Ja! Igen… Még nem kopogtam. Megvártalak., izé…
És ebben a pillanatban feltárult a tanári ajtaja,
ahonnan Halmai dugta ki kecskeszakállas fejét.
– Megérkeztek? Na, jöjjenek be! – invitált magához
képest szokatlanul kedvesen.
Jártam már párszor a tanáriban, de valahogy mindig
furcsán érzem ott magam. Látni a tanári asztalokat a
tanárok személyes kis csecsebecséivel, a gyerekeik
fotójával, a mobiljukkal, a naptárjukkal, amibe
belejegyzik azt is, ha orvoshoz kapnak időpontot vagy
hétvégi kirándulásra hivatalosak a családdal, a
dolgozatainkkal, amik fölött pár órával előbb még mi
szenvedtünk… kicsit olyan, mintha rápillantanánk az
érem másik oldalára, ami amúgy előttünk normál
esetben titkos. (Azt hiszem, a legfurcsább az egészben
arra rádöbbenni, hogy a tanár is csak emberből van…)
A tanári most csaknem kihalt volt, Halmain kívül egy
tanár ült bent, minket nem tanít, de ha jól tudom,
matekos. Elmélyülten… netezgetett… ööö…
Facebookozott az egyik gépnél…
– Az önöké vagyok – jelentette ki Halmai a két
tenyerét összecsapva, majd megkérdezte: – Jók lesznek
a fények itt az asztalomnál, vagy üljünk át máshova?
– Nem, ez itt tökéletes lesz. Kezdjék el a
beszélgetést, én csinálok pár fotót, és már itt sem
vagyok – mondta Karesz, én pedig elhűltem.
Akkor a randi kábé ennyi volt, nem lesz közös
hazasétálás meg egyebek. Persze nem is tudom, miért
gondoltam, hogy végig itt fog kattintgatni, meg hogy
megvár. A fotós megcsinálja a szükséges képeket, és
ezzel az ő feladata letudva.
Most attól jöttem zavarba, hogy egyrészt Karesz
hallani fogja a makogásomat, másrészt hogy totál
felkészületlen vagyok, ugyanis nem írtam össze előre
kitalált kérdéseket, és a tesin ahelyett, hogy pótoltam
volna az elmaradást, egy nem létező randin agyaltam.
Csúcs… újabb égés Halmai – na és Karesz – előtt.
– Egy pillanat… csak… bekapcsolom a diktafonomat –
kotortam egyet a táskámban, hogy aztán a könyveim,
na és a tesicuccom (amit kénytelen voltam kipakolni
Halmai asztalára, ciki a köbön!!) alól kivadásszam a
kütyüt.
– Minek magának diktafon? Nem bírja megjegyezni a
válaszaimat? – alázott még kicsit Halmai… köszi
szépen…
– Csak hogy élethűbb legyen, amikor majd írom!
– Maga tudja… nos, akkor kezdjük!
Halmai kényelmesen hátradőlt a székében, én meg
kényelmetlenül feszengtem vele szemben ülve, míg
Karesz mögöttem ugrándozott a gépével, hogy
megtalálja a lehető legjobb szöget, ahonnan jó képet
tud készíteni Halmairól. Na, az nem lesz könnyű…
mármint nem a szög kiválasztása, hanem… na mindegy.
Vettem egy nagy levegőt, mosolyt erőltettem a
képemre, és belevágtam.
– Az internetes szavazás alapján Halmai tanár urat
választották meg a hónap tanárának, aki hosszú évek
óta oktat történelmet a Hűvösvölgyi Gimnáziumban.
Mikor kezdett itt tanítani?
– Jövőre lesz harminc éve. Bizony… közel három
évtizede! Gondoljon bele, van olyan, egykori
tanítványom, aki ma már maga is középkorúnak számít!
És képzelje, van olyan tanítványom, egy most hetedikes
tanuló, akinek az édesanyját is tanítottam, sőt az
osztályfőnöke voltam négy éven át. Ilyenkor azért elég
öregnek érzi magát az ember…
(Halmai heherészett egy sort, én meg vissza-
heherésztem, elvégre mi mást lehet ilyesmire reagálni?
Mondtam volna, hogy „Á", dehogy, a tanár úr még
igazán fiatal", mikor szerintem is vén kecske?… Inkább
folytattam a kérdezősködést.)
– Ezt megelőzően tanított máshol is?
– Igen, öt évig voltam egy másik középiskolában. De
az az öt év szinte semmi e mellett a harminc mellett. Azt
is mondhatnám, hogy a Hűvösvölgyi Gimnázium a
második otthonom. Különösen, hogy a saját otthonomba
is abban az évben költöztem, amikor itt kezdtem a
tanítást. Jelentős év volt!
(Aha. Vagyis Ákos már oda született, a nagy
zongorás, perzsaszőnyeges lakásba. Fura elképzelni
Halmait, ahogy cipeli a bútorokat, rendezgeti a
dobozokat, kipakolja a rahedli történelmi témájú
könyvét…)
 – Szeretettel beszél erről az iskoláról. Van kedvenc
emléke az elmúlt harminc évből?
– Sok olyan élmény ért itt, amire jó visszagondolni. A
saját osztályaimról életre szóló emlékeket őrzök:
osztálykirándulások és tanulmányi versenyek… volt
szerencsém nagyon sok tehetséges fiatallal együtt
dolgozni. Talán kevesen tudják, hogy iskolánk
énektanára, Selmeczi László is az én diákom volt
valamikor.
(Én ezt tudtam.  Laci mesélte még azon a bizonyos
szegedi karmesterversenyen… De a suli nagy részének
tényleg új lesz az infó. Halmai egész jó fej, hogy ilyen
dolgokat is elmesél…)
– Sokat változott a gimnázium, mióta a tanár úr itt
tanít?
– Leginkább a diákok változtak. Ahogy a körülöttünk
lévő világ is. A mai fiataloknak egész más a fontossági
sorrendje, na és az értékrendje. Mindenki nagyon
egyéniség, nagyon öntudatos, és a mai gyerekeknek
jogaik vannak.
(Na ne! Ha Halmai most belekezd egy litániába arról,
hogy bezzeg régen még lehetett fegyelmet tartani, mert
a diákok tisztelték a tanárokat, most meg mindent
megengednek maguknak ebben a fene nagy
demokráciában, én egyrészt lefordulok a székről
unalmamban, másrészt a cikkemnek is lőttek, mert erre
tutira senki nem kíváncsi a suliban. Úgyhogy egy
frenetikus riporteri húzással muszáj lesz izgalmasabb
vizekre kormányoznom a beszélgetést.)
– A tanár úrnak is van gyereke. Mesélne egy kicsit a
családjáról?
(Ügyes kérdés volt… Most Halmai úgy néz rám, mint
aki meghibbant. Mármint hogy mintha én hibbantam
volna meg, nem ő, természetesen. Oké, hülyén hangzott
a kérdés pont az én számból, mivel a jó öreg azt hiszi,
épp a leendő menyével beszélget, de mit csináljak…
Arról nem tehetek, hogy valótlan dolgokat képzel
Ákosról és rólam – na jó, egész kicsit tehetek, mert a
bénázásaimnak köszönhetően kötöttem ki kétszer is a
lakásukban, egészen pontosan háromszor, de ahhoz a
szülinapi bulihoz tényleg nem volt közöm, és arról
Halmai sem tud szerencsére… –, viszont ennek a cikknek
érdekesnek kell lennie, szóval muszáj, hogy beszéljen a
magánéletéről is. Ez van.)
Álltam Halmai tekintetét, és biztatóan mosolyogtam,
hogy csak hajrá, meséljen. Közben Karesz végzett a
fotókkal, összepakolta a gépét, köszönt (Halmainak egy
„Viszlát, tanár urat", nekem pedig egy semleges „sziát"…
nesze neked randi…) és lelépett.
Halmai pedig megköszörülte a torkát.
– Nos, igen. Van egy fiam, húszéves, egyetemista. A
jogi egyetemre jár, de mellette zenei tanulmányokat is
folytat. Vele és a feleségemmel élek egy belvárosi
lakásban. Kutyám, macskám nincs, szeretem az
állatokat, de az nem való ilyen lakásba.
– Az mindenesetre világos, honnan örökölte a fia a
zenei érdeklődést – vigyorogtam Halmaira, aki először
nem értette, mire gondolok, holott ezt egy remek
átvezetésnek szántam arra a területre, ami a leginkább
érdekelheti a diákokat: hogy vajon Halmai gyakran
karaokézgat-e Rihannára.
– A… a feleségem fiatalkorában egy kórusban énekelt
– bólogatott, és megpróbálta elterelni a témát, így
kénytelen voltam kerek perec rákérdezni:
– A tanár úrról idáig nem is tudtuk, hogy érdeklődik a
popszakma iránt. Szokott gyakorolni a tükör előtt?
Azt hiszem, ez a kérdés váratlanul érte Halmait, mert
zavarában elvörösödött – nocsak, mi valójában
rokonlelkek vagyunk?! –, aztán heherészni kezdett.
 – Hát… azért azt nem mondanám… Szeretek játszani.
Úgy értem, versenyezni. Komolyan veszem az ilyesmit,
és a sítáborban is kötelességemnek éreztem, hogy ha
már rám maradt az a bizonyos versenyszám, mindent
megtegyek a csapatomért. Akkor is ugyanilyen lelkesen
küzdöttem volna, ha, mondjuk, krumplipucolás lett
volna a feladat. Tény, hogy erről az oldalamról nem
ismerhettek idáig a diákok, de azt hiszem, ez így is van
rendjén. Az iskolában szeretnék megmaradni Halmai
tanár úrnak, aki szigorú a tantárgyát illetően, ami az
egyik legfontosabb tárgy, hiszen érettségizni kell belőle,
ráadásul az alapvető műveltség egyik alappillére – (huh,
ezt most nyilván nekem szánta… kösz..) –, de az iskola
falain kívül, egy táborban, úgy érzem, belefér, hogy a
diákok lássák, én is csak emberből vagyok. Ahogy
minden tanártársam. Mi is szeretünk mókázni, nevetni,
sportolni – amúgy megjegyzem, ez a síelés nagyon
klassz dolog, örülök, hogy részt vehettem az oktatáson
–, és velünk is történnek olyan apró hétköznapi
bosszúságok, mint mindenki mással. Például képzelje,
pár hete valahogy a szennyesünkbe keveredett egy
guriga vécépapír, a feleségem pedig kimosta a ruhákkal
együtt. Minden ruhánk csupa papírgalacsin lett! –
nevetgélt, nekem viszont cseppet sem volt kedvem
nevetni. Neki se lenne, ha tudná, hogyan került oda az a
guriga… és hol járt előtte… jaj! Hogy hihettem a
szennyesükre, hogy szemetes?!?
– …de tanárként az az elsődleges feladatunk, hogy jó
példát mutassunk a ránk bízott tanulóknak – folytatta
Halmai, észre sem véve, hogy én kis híján infarktust
kaptam az iménti, viccesnek szánt példájától –, és a
legjobb tudásunk szerint bővítsük az ismereteiket, így
készítve fel őket az életre. Tudja, van az a mondás,
hogy az iskolában tanulunk, de nem az iskolának. Jó
lenne, ha ezt mindenki megszívlelné!
 Ezen a ponton úgy éreztem, idáig egészen
félreismertem Halmait. Ez az ember tök normális!
Leszámítva persze, hogy pikkel rám (na és hogy
szemetes kinézetű szennyestartója van…), ami dühítő,
de amúgy azok, amiket most elmondott, teljesen
rendben vannak.
Épp azon töprengtem, mi legyen a következő
kérdésem, amivel esetleg szépen le is zárhatjuk ezt az
egész pofásra sikeredett interjút, amikor megszólalt a
mobilom.
Újságírói etikett, első pont: interjú közben véletlenül
se hagyd bekapcsolva a telefonodat, legalábbis
felhangosítva semmiképpen se.
Második pont: ne vedd fel, mert az bunkóság.
Harmadik pont: ha összegerjed a diktafonoddal, és a
hang egyformán irritálja az interjúalanyodat és téged is,
valamit sürgősen találj ki, hogy elhallgattasd a zúgást.
Nos, halvány fogalmam sem volt róla, hogy ezen a
remek, új okos készüléken, hol lehet sebtében kinyomni
a csörgést – hiába simogattam, nem történt semmi… –,
viszont a zúgás kezdett elviselhetetlenné válni, és
Halmai is rém ronda fintort vágott. Addig masszíroztam
a kijelzőt, míg végül sikerült elhallgattatni a gerjedést,
de nem pont úgy, ahogy képzeltem.
A zúgás helyét ugyanis átvette egy férfihang, és
egészen tisztán, érthetően hangzott az éterben:
– Szia, Dóri! Áll még a koncert? – tette fel a kérdést
az ismeretlen szám tulajdonosa, akiről most már
tudtam, hogy Ákos az. És nemcsak én tudtam, hanem
Halmai is, aki egyből felismerte a fia hangját, ami
kihangosítva zengett a tanáriban. Tök jól megtaláltam a
„kinyomás" funkciót… Ahogy pár hete a „szám mentése"
műveletet sem ártott volna meglelnem, mert akkor most
nem ért volna kisebb sokként Ákos hangja.
 Sokszor előfordult már, hogy szerettem volna egy
pillanat alatt elsüllyedni, hirtelen eltűnni a mélyben, de
ahogy korábban, most sem sikerült ez a mutatvány.
– Rosszkor hívlak? – kérdezte Ákos, nyilván érzékelte
a hosszúra nyúlt csöndből, hogy valami gebasz van.
– Hát… izé… épp interjút készítek, úgyhogy…
– Nocsak! És ki a szerencsés, akit behálóztál?
– Ööö… apukád.
– Szervusz, Ákos! – szólt bele a csevejbe Halmai,
amit tulajdonképpen még csak fel sem róhattam neki,
hiszen én alakítottam konferenciabeszélgetéssé Ákos
hívását.
– Helló, apa! Hogy megy az interjú? Okosakat kérdez
a leányzó?
– Igen, egész tehetséges – bólogatott Halmai
kecskeszakállát vakargatva, én pedig full bénán éreztem
magam. Azért nem mindennap beszélnek ki a
jelenlétemben a saját mobilomon keresztül. Hülye egy
helyzet, az már biztos!
– Nem akarlak ám zavarni titeket, folytassátok csak!
A koncertet majd megbeszéljük máskor. Este még
csörgők, jó?
– Izé… jó… persze… – makogtam, amit Halmai még
egy magánjellegű kérdéssel toldott meg:
– Mikor jössz haza?
– Hét körül. De ne várjatok meg a vacsorával,
kajálok az egyetemen!
– Rendben. Szervusz, Ákos – intett egy pát a kezével
Halmai, amin kis híján elröhögtem magam, mert ugyan
minek integet? Lehet, hogy azt hitte, annyira okos ez a
telefon, hogy képet is közvetít?!
Mikor ismét ketten maradtunk az idősebbik
Halmaival, mélyre süllyesztettem a telómat a
táskámban, és bűnbánóan dünnyögtem:
– Bocsánat… ki kellett volna kapcsolnom.
 – Semmi gond. Érdekes információkkal gazdagodtam
– jelentette ki, és apró szemeit szűkre húzva fürkészte
az arcomat. Bazi idegesítő volt! És még csak nem is az
zavart, hogy netán az államon türemkedő pattanást
vizslatja, hanem hogy úgy tűnt, egyenesen az
agyamban próbál kutakodni. Az pedig veszélyes egy
hely…
– Izé… én nem… szóval… már korábban
megbeszéltük Ákossal azt a koncertet, és…
– Nem szólok bele a fiam programjaiba. A
választásába sem – húzta fel a szemöldökét sokat
sejtetően. Ebből a sokból azt az egyet egészen
konkrétan értettem, hogy engem nem tart „jó
választásnak". Hát kösz. Én meg itt az imént kezdtem
megenyhülni, hogy milyen jó fej…
– Én… köszönöm az interjút, tanár úr! Ennyiből meg
fogom tudni írni!
– Biztosan? Van még időm!
– Nem, ennyi tényleg elég lesz. Két oldalunk lesz rá a
képekkel együtt, szóval…
– Maga tudja. Egyébként nagyon kíváncsi leszek az
újságra. Mikor jelenik meg?
– Csütörtökön.
– Most csütörtökön?
– Igen.
– Túl sok ideje nem lesz a cikkre…
– Hát, nem. De a többi anyag már megvan.
– Vagy úgy. Akkor én volnék a meggy a habon –
húzta félmosolyra a száját.
– Olyasmi – kacarásztam idiótán, és szedegetni
kezdtem a cuccaimat. – Még egyszer köszönöm, hogy
időt szakított rám!
– Ne vicceljen, ez természetes! Örülök, hogy
felélesztették ezt a régi hagyományt. Aztán csak
szépeket írjon rólam! – kacsintott cinkosan, amitől még
idiótább kacarászásra váltottam, és kiszédültem a
tanáriból.
Ez kéééész! Halmai kacsingat rám! Őrület… Vagy
csak ezt váltom ki az emberekből?! Dénes, most meg a
vén kecskeszakállas…
Otthon úgy ugrottam neki a cikkírásnak, mint egy
éhes medve a málnabokornak. Tudtam, hogy az ilyesmit
frissiben érdemes, na meg a határidő is szorít, Andris
várja az anyagot!
Előkaptam a diktafonomat, elkezdtem visszahallgatni
az interjút, röhögtem egy kicsit azon, hogy szuszog
Halmai levegővétel címszó alatt, szörnyülködtem egyet,
milyen béna a hangom a felvételen…
…aztán meg azon szörnyülködtem egy nagyobbat,
hogy a diktafonban lemerült az elem kábé a
beszélgetésünk negyedik perce után.
Hogy az a *grrr*?%+!!*** ááááá!!! kínomban
vakarásztam a képemet egy darabig, aztán
nekiveselkedtem, hogy emlékezetből megírjam a Halmai
interjút.
Nem is gondoltam, hogy ennyire fájdalmas belátni,
ha a rettegett töritanáromnak igaza van. De most
valóban a papír-toll kombó lett volna a nyerő… bakker.

A szerelmem tárgya: Karesz.

A szerelmem foka: (A tesióra utáni csapzott
Karesz egész egyszerűen szívdöglesztő!! És magától készült az
interjúra! Ez a pasi egy álom! Na ja. Egy soha valóra nem váló
álom. Brühühühüüü!!! )
 28. fejezet

Koncert kontra kibékítési

kísérlet
Nagyjából két óra alatt el is készültem a Halmai
interjúval, és elküldtem Andrisnak. Annak ellenére, hogy
a diktafon bemondta az unalmast, egész jól emlékeztem
mindenre. Talán ezt annak a remek tulajdonságomnak
köszönhetem, hogy gyakran ismételgetem el magamban
az átélt eseményeket… a kimondott mondatokat…
értelmezem őket, forgatom, agyalok rajtuk… Hát, most
legalább megérte ennyit túráztatni az
agytekervényeimet, mert a memóriám nem hagyott
cserben. Csaknem szó szerint fel tudtam idézni a
tanáriban folytatott beszélgetést.
Mikor végeztem, mélyet szippantva a szobám esti, a
zárt ajtónak és ablakoknak köszönhetően igen állott
levegőjéből, hátradőltem a székemen, és lecsuktam a
szemem. Arra gondoltam, most egy jó korszak kezdődik.
Fellendül az újság, én meg végre csinálok valami
értelmeset, valamit, ami közelebb visz az álmaim
megvalósításához! Ráadásul itt a tavasz, lassan már
nemcsak a naptár mutatja, de az időjárás is tudomást
vesz róla. A télikabátot ki lehet tisztíttatni és eltenni
jövőre (bár jó lenne beszerezni majd egy újat, ezt már
eléggé unom…), a téli borongós kedv is a múlté, és ki
tudja, talán még az olyan zárkózott fazonok is, mint
Karesz, megfertőződnek némi szerelemmel… ahh…
 Ebbe a romantikus képzelgésembe hasított bele a
telefoncsörgés. Ismét az a délutáni ismeretlen szám,
amiről most már tudtam, hogy Ákoshoz tartozik.
– Szia! – szóltam bele.
– Szia. Most jókor?
– Igen, per pillanat nem interjúvolok senkit.
– Bocs, hogy délután belerondítottam a munkádba.
– Ugyan már. Vicces volt, ahogy apukáddal
elcsevegtetek.
– Ó, igen, utána nekem is leesett, hogy bénán
jöhetett ki – nevetett Ákos, és hirtelen láttam magam
előtt, ahogy a nevetéstől a göndör tincsei táncba
kezdenek a fején. Helyes a srác, na!
– Mikor lesz az a koncert?
– Hát, az az igazság, hogy holnap.
– Holnap?
– Igen. Tudom, hogy későn szólok, de én is totál
elfelejtettem. Annyi minden volt… Lényeg a lényeg, ha
még mindig szívesen eljönnél velem, találkozhatnánk 6-
kor az Oktogonnál.
– Ha még mindig nem zavarja a barátnődet…
– Ja, azóta nincs barátnőm.
– Ó!… Azaz…
(Hm. Azért ez az Ákos elég gyorsan túl van egy-egy
barátnőn. Vajon Halmai tudja, hogy micsoda nőcsábász
a fia?! Vagy még mindig azt hiszi, Ákos és én… Amúgy…
ha most épp nincs barátnője, akkor ez a koncert totál
olyan lesz, mint egy randi. Jaj. Mert oké, hogy Ákos
helyes meg minden, de én Kareszba vagyok szerelmes,
és…)
– Hahó! Itt vagy még?
– Ja, igen. Bocs. Csak elgondolkodtam.
– Min?
– Hát… izé… a holnapon. Hogy ráérek-e.
– Meggondoltad magad?
 – Nem, dehogy! Ott leszek hatkor az Oktogonnál! És
ígérem, előtte itthon elmegyek pisilni!
Ákos válaszul csak röhögött egy sort, aztán letettük.

Másnap a suliban egész végig azon görcsöltem, hogy

akkor ez most randi lesz-e Ákossal, vagy sem. És hogy
milyen jó lenne minderről kikérni Lilla véleményét, vele
viszont a szülinapunk óta nem is konzultáltam. Igaz,
hogy csak egy hét telt el, de annyi dolog történt, mint
máskor hónapok alatt.
El is határoztam, hogy délután, egy gigahosszú
levélben, mindent megírok neki. Hogy egy ideje
megmagyarázhatatlan módon odavagyok Kareszért,
hogy összebalhéztam miatta Nórival, akinek
tönkretettem a kapcsolatát, és hogy miként békültünk ki
Timi kalandos estéjének „hála". Mivel a Karesz-ügy már
nem titok, neki is tudnia kell róla, meg különben is. Jó
lesz végre azt érezni, hogy az összes barátnőm előtt
„nyílt lapokkal" játszom.
Aztán a levélből egyelőre nem lett semmi, mert
beszippantott az a para, hogy mit vegyek fel a
koncertre. Komolyzenei előadás a Zeneakadémián, tehát
nem mehetek farmerban. De ha túlöltözöm a témát,
Ákos esetleg azt hiszi, hogy én azt hittem, ez egy randi…
holott magam sem tudom, mit higgyek, csak azt, hogy
nem akarom, ha ő azt hinné, hogy én azt hiszem, hogy…
áhh, hagyjuk!
Lényeg a lényeg, a szekrényemben való turkálás
elvitte az időt, ilyen lélegzetvételű levelet pedig nem
lehet összedobni húsz perc alatt, szóval a levélírást
elnapoltam, és inkább finomítgattam a részleteket: a
sminkemet (szép legyen, de ne túl feltűnő), a ruhámat
(elegáns, de nem túlzás, csinos, de kényelmes stb.), a
táskám tartalmát (zsepi, diákigazolvány, bérlet,
fülhallgató, labelló, mobil…), és kivételesen a buszt sem
késtem le.
Így aztán Ákos előtt érkeztem az Oktogonra. Ahogy
várakoztam, néztem a városi forgatagot. Ez a környék
így kora este egész egyszerűen nyüzsög. (Avagy azt is
mondhatnám, vibrál, mint én – az öregebbik Halmai
szerint…) Az emberek jönnek-mennek, ki a munkából
lohol hazafelé fáradt, egyenesen nyúzott arccal, ki az
esti bulira készül alapozni, ki színházba igyekszik, és épp
a partnerére vár (kábé, mint én), ki vacsorahelyet
keres…
A kora tavaszi este messzire vitte a képzeletemet.
Pár évvel későbbre, amikor már én is egyetemista
leszek, és egy-egy ilyen hétköznap este nekem is
hasonló programom lehet. Talán az évfolyamtársaimmal.
Talán egy fiúval. Egy igazi fiúval. Ugv értem, akivel
randizni fogunk, nem úgy, mint most Ákossal, mert ez
nem egy randi. Azt hiszem… Talán akkor már Karesszal…
Talán…
– Helló! Késtem? – nézett bele Ákos a mindig
mosolygó szemeivel az arcomba közvetlen közelről.
– Ja, nem, én érkeztem korán.
– Nagyon elgondolkodtál. Te ilyen mélázós lány
vagy?
– Hogy érted ezt?
– Hát, tegnap a telefonban is elmerültél valamiben,
meg most is figyelem egy ideje, hogy egész máshol
jársz.
– Ezt még így nem fogalmaztam meg soha, de azt
hiszem, igazad lehet. Én amolyan mélázós lány vagyok.
– Az jó.
– Igen?
– Aha. Szeretem, ha egy lánynak vannak önálló
gondolatai.
– Vannak olyan lányok, akiknek nincsenek?
 – Hajjaj!!
– Ja, bocs, el is felejtettem, hogy te szakértője vagy
a csajoknak! Volt már párhoz szerencséd!
– Csak nem féltékeny vagy? – bökött oldalba Ákos,
én meg rádöbbentem, hogy akaratom ellenére már
megint flörtölök vele. Klassz… – Van kedved sétálni?
– Hogy?…
– A Király utca csak egy megálló. Nincs olyan hideg,
a koncertkezdésig pedig még van idő.
– Aha, persze, menjünk – bólintottam, és
megindultam Ákos mellett. Ahogy lépegettünk, Ákos
pedig magyarázott valamit a délutáni előadásról, amit
kénytelen volt végigunatkozni, kellemetlen érzésem
támadt. Mi van, ha Ákos tényleg randinak gondolja ezt
az egészet? Mi van, ha ez a séta csak ürügy? Mi van,
ha…
– Te, figyelj! Az nem az a facebookos srác?
– Mi? Kicsoda? Milyen srác? – riadtam fel az ismételt
görcsös agyalásomból.
– Aki ott beszélget. Nem ezt a srácot kutattuk a
neten szilveszterkor? Valami Levi…
És tényleg! A mellettünk lévő kávézó üvegén
keresztül láttam, hogy bent ül Levi egy számomra
ismeretlen lánnyal. Tudtam, hogy cselekednem kell. Én
szúrtam el ezt a dolgot Nóri és Levi között, nekem is kell
helyrehoznom! Akárki is ez a lány, nem hagyhatom,
hogy Nóri helyére furakodjon! Lehorgonyoztam hát a
járdán, és kérlelve néztem Ákosra:
– Figyi! Nem haragudnál meg, ha mégsem mennék el
veled erre a koncertre?
– Valamivel megbántottalak? – nézett rám, mindig
mosolygó szemeiben pedig most értetlenség ült.
– Nem, dehogy. Csak… Van egy sürgős elintézendőm
ezzel a Levivel.
– Tényleg? Nem úgy néz ki, mint aki épp rád vár…
 – Nem, izé… az a lány a nővére – mutogattam befelé,
aztán a lány vonásait jobban szemügyre véve
pontosítottam: – Vagy a húga. Nem emlékszem
pontosan, mi is van neki…
– Vagy úgy… tudod, mit? Nem kérdezek semmit.
Sajnálom, hogy nem jössz, már beleéltem magam, hogy
nem megyek egyedül, de megértem.
– Kösz, kedves vagy! – mosolyogtam rá hálásan, és
arra gondoltam, jó, hogy nem olyan konspirátor, mint az
apja. Különben simán belecsavarodhat tünk volna a
szituációba, hogy mi dolgom van nekem a tesóm
barátjával, aki egy másik csajjal kávézgat. Mondjuk
szegény már megszokhatta, hogy elég zizi vagyok…
Búcsúzóul váltottunk két puszit (ez mondjuk, új,
„kapcsolatunkban" ez idáig puszi még nem szerepelt,
igaz, előre megbeszélt „randi" sem… a véletlenszerű
megjelenéseimet a lakásukban nem nevezném
megtervezettnek…), Ákos folytatta útját a
Zeneakadémia felé, én pedig nagy levegőt véve
benyitottam a kávézóba.
Arcul csapott a meleg és a kávészag (örültem, hogy
nem vagyok szemüveges, mert most elég hülyén
festettem volna a lecsapódó pára mögött pislogva), és
hirtelen izzadni kezdtem a kabátom alatt.
Kigombolkoztam, és Leviék asztalához léptem.
– Sziasztok. Zavarhatok egy percre?
Levi úgy bámult rám, mintha kísértetet látna, a vele
szemben ülő leányzó pedig úgy, mintha maga volnék a
megtestesült gonosz.
– Jobb lenne, ha nem zavarnál inkább – nyávogta, és
elfintorította furcsán vékony orrát.
– Szia, Dóri! Történt valami? – kérdezte Levi, a
szemében ijedtséget láttam, és rögtön tudtam, hogy
még mindig nem közömbös számára a tesóm. Vagyis a
közbenjárásom nem alaptalan…
 – Nóriról van szó – ejtettem ki a mondatot, ami
mindkét félre hatással volt.
A csaj még furcsább fintort vágott:
– Ki az a Nóri?!
– Ne haragudj, de ez most nagyon fontos. Majd
felhívlak, jó? – fordult Levi a lány felé.
– Most akkor menjek el? – nyávogta tovább, és a
fintor következő fokánál már komolyan kezdtem félni,
hogy az a vékony orrocska egyszer csak fogja magát, és
letörik.
– Megtennéd? – mosolyogtam rá biztatóan, de azt
hiszem, a lány nem biztatásnak fogta fel, inkább
sértésnek.
Mindenesetre nem értem rá a lelkivilágával
foglalkozni, és amint elhúzta a csíkot (nagy fintorgások
közepette… szegény orra kapja a kiképzést rendesen!),
lehuppantam a székére.
– Sajnálom, ha félbeszakítottam valamit –
biccentettem a fejemmel a lány után.
– Pff! Csak egy kiscsaj a konditeremből, aki
mindenáron randizni akart velem. De ennyire unalmas
lánnyal még soha nem találkoztam!
– Akkor minek randiztál vele? – kérdeztem, de máris
megbántam, hogy kicsúszott ez a tapintatlan kérdés.
Hiszen Levi úgy tudja, Nóri a legjobb barátjával kezdett
ki a háta mögött. Ebből a néző pontból bárkivel joga van
randizni… – Figyelj! Óriási félreértés az egész.
És belekezdtem a kiselőadásba arról, hogyan
„hallgattam ki" véletlenül a telefonbeszélgetést, amiben
Nóri Zéről áradozott, és hogyan értettem félre, amikor
Levinek készültek szülinapi ajándékot venni.
– Érted már? Nóri nem csinált semmi rosszat! Az az
SMS alaptalan volt! Én voltam a hülye, hogy megint
bekavartam! De hisz ismersz… a kapcsolatotok kezdetén
is műveltem ezt-azt… – gondoltam, az emlék (hogy Levi
eredetileg engem akart felszedni, de én Nórit küldtem el
magam helyett a randinkra, aztán a tesóm még hetekig
Dórinak adta ki magát), majd megmosolyogtatja, de
tévedtem. Levi egyre borúsabb ábrázattal bámulta az
asztalt.
– Azért ennyire nem egyszerű a helyzet – bökte ki
végül.
– Miért? Mi nem egyszerű ezen?! Hívd fel, hogy
mindent tudsz, és béküljetek ki!
– Nem lehet.
– De miért nem lehet?? Kitörölted a számát, vagy
mi?! Majd én diktálom!
– Az az SMS nem volt teljesen alaptalan…
– Hogy érted ezt? Nóri nem csinált semmit, ő csak…
– Ő nem. De Zé tényleg beleszeretett Nóriba.
– Mi van? – esett le az állam, és úgy éreztem,
zsibbadni kezd a lábfejem a magas sarkú csizmában.
Mondjuk, ez lehet, hogy nem a sokk hatása volt, inkább
a kényelmetlen lábbeliben gyalog megtett egymegállónyi
út következménye, de mindegy.
– Mikor kérdőre vontam, hogy mi ez az egész
Nórival, bevallotta, hogy az első perctől fogva, ahogy
megismerte, odavan érte. Mivel már rengeteget
meséltem neki róla korábban is, úgy érzi, sokkal régebb
óta ismeri, mint ahogy valójában.
– De… de Nórit nem érdekli Zé. Ő téged szeret.
– Szeretett. De én szakítottam vele.
– Amit vissza lehet csinálni!!
– De én így már nem akarom! Milyen már, hogy a
legjobb barátom is beleszeretett.
– Ne haragudj, de erről Nóri nem tehet.
– Attól még engem zavarhat.
– Jó, zavarjon, de ne haragudj emiatt Nórira!
– Én nem haragszom rá, csak… így már nem lenne
ugyanaz. A tudattal, hogy…
 – Már bocs, de szerintem ez hülyeség! Nóri egy
dekoratív lány – mikor ezt kimondtam, kicsit furán
éreztem magam, mert olyan volt, mintha épp a saját
adottságaimat dicsérném… de mindegy –, ráadásul tök
jó fej, benne van a pakliban, hogy rajtad kívül más
srácnak is megtetszik.
– Ezzel tisztában vagyok. Különösen, hogy az énekesi
karrierje miatt egyre többen fogják ismerni és egyre
több rajongója lesz. Már ezzel a tudattal is nehéz volt
megbarátkozni, annak ellenére, hogy tök büszke
vagyok, pontosabban voltam… rá, ami ért ilyen
tehetséges, de… biztos érted. A féltékenység egy
megmagyarázhatatlan dolog, ami…
– Ne is folytasd. Féltékenységből doktorálhatnék.
– Hm?
– Nem érdekes. De ha látod, hogy nincs okod emiatt
neheztelni Nórira, akkor miért…
– Azért, mert százszor inkább lenyelném, ha egy
tucat srácnak tetszene Nóri, mint azt, ha a legjobb
haverom beleszeretne. Ez… kábé olyan, mint ha hátba
támadtak volna! Most képzeld el! Soha nem
találkozhatnánk együtt, vagy a haverommal, vagy a
barátnőmmel lehetnék. Vagy az egyikükkel meg kéne
szakítanom a kapcsolatot.
– És te úgy döntöttél, inkább Nóriból nem kérsz?
– Nem ezt mondtam.
– Dehogynem. Pontosan ezt mondtad. És már ne
haragudj, de oltári nagy idióta vagy! Nórit bünteted a
barátod tapintatlansága miatt! Akkor miért nem Zével
szakítasz?!
– Azt nem nevezném tapintatlanságnak, hogy Zé
beleszeretett Nóriba.
– Hát akkor minek neveznéd?
– Pechnek.
– Pechnek?!
 – Igen. Arról senki nem tehet, hogy kibe szeret bele.
Ha a szerelem logika alapján működne, sokkal
egyszerűbb lenne az élet.
Ja. És unalmasabb – gondoltam magamban, és
kénytelen voltam belátni, hogy Levinek igaza van. A
szívügyek marhára kiszámíthatatlanok. És ettől izgalmas
az élet. Én például Kareszba estem bele, ami minden,
csak nem logikus. Aztán ott volt az a béna szerelmi
háromszög Timivel és Dénessel… oké, hogy Dénes csak
fogadásból volt rám kattanva, de akkor is. Ez a téma
tényleg kényes. Nem igazán lehet jól kijönni belőle…
– Akkor most mi lesz? – kérdeztem remény
vesztetten.
– Idáig azt gondoltam, soha többé nem akarok
hallani Nóriról. És Zéről sem.
– Vele is szakítottál?
– Igen. Azt mondtam, nem akarom többé látni.
– És mi változott?
– Ahogy megláttalak téged, tudtam, hogy Nórival van
valami, azért akarsz beszélni velem… és összeszorult a
gyomrom. Nem vagyok még túl Nórin. Persze, hogy is
lehetnék, alig egy hete… de a lényeg, hogy még mindig
szeretem. És kíváncsi vagyok rá. Zét pedig sajnálom.
– Nem hiszem, hogy sajnálatra szorul.
– De igen. Soha nem volt még normális kapcsolata.
Szerelmes sem volt még soha. Idáig…
– Mi lenne, ha összehoznánk Mónival?! Nórinak úgyis
ez volt a terve!
– Dóri, ne kombinálj, lécci!
– De miért ne?! Tök jó lenne!
– Mert a te univerzumodban a dolgok ilyen
egyszerűek. Ha te nem érsz rá, elküldöd a tesódat
magad helyett a randira. Ha a lány, akibe a srác
belezúgott, már foglalt, odatolsz elé egy másikat. Ez
nem így működik!
 Ahogy Levi beszélt, rá kellett döbbennem, hogy néha
félelmetesen kislányos tudok lenni. Levinek igaza van.
Mindez az én romantikus kis világomban van csak így, a
valóság ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb. Persze
vannak benne regénybe illő elemek, például az, hogy a
virtuális barátnőm összejött Jácinttal, de azért zömében
nem ez a jellemző.
– Akkor… mi legyen?
– Egyelőre semmi. Figyelj, értékelem, hogy mindezt
elmondtad nekem, Zétől csak annyit tudtam, hogy nem
történt köztük semmi, bár Zé nem bánta volna. A
részleteket most tőled tudtam meg. Szégyellem, de nem
voltam biztos benne, hogy Zé igazat mond… Az SMS-ed
és Zé vallomása arról, hogy beleesett Nóriba,
elgondolkodtatott, hogy valami azért mégiscsak volt ott.
– De nem volt…
– Nem. Én… azt hiszem, időre van szükségem.
– Pff! Ez mennyire közhelyes szöveg!
– És mégis így van. Ki kell tisztulnia a fejemnek,
hogy reálisan tudjak gondolkodni.
– És az ilyen fintorgó csajokkal való randizás segít
ebben?
– Mondtam már, hogy a lány erőltette – mosolyodott
el Levi, amiből egyből láttam, hogy ő sincs túl jó
véleménnyel a vékony orrúról. – És rossz ötlet volt
belemenni. Nem fogok randizni senkivel, míg rá nem
jövök, mit szeretnék. És ígérem, megkeresem majd
Nórit, ha… ha eldöntöttem, mi a jó megoldás ebben a
hülye helyzetben. És beszélek vele. Csak addig nem
szeretnék, mert meghallom a hangját, és… érted.
– Oké. De annyit mondhatok neki, hogy beszéltünk,
és majd hívni fogod?
– Szerintem nem kéne. Csak felkavarnád vele.
Rettentően nehezemre esett rábólintani erre, mert
bár Nóri hősiesen cipelte a fájdalmát, ahogy mindig,
tudtam, hogy szenved. De abban igaza van Levinek,
hogy ha reményt keltek benne, és mégsem lesz számára
kedvező kimenetele a dolognak, akkor csak feleslegesen
bizakodna. És úgy még nehezebb felállni a földről…
Így aztán újabb kis titkot gyűjtöttem be, amiről jó
lett volna beszámolni Lillának, de az a levél még mindig
váratott magára.

A szerelmem tárgya: Karesz.

A szerelmem foka: (Bárcsak egyszer tényleg
randizhatnék vele az Oktogonnál…)
 29. fejezet

Az első számon
innen és túl

Annál is inkább váratott magára, mert mikor az Ákossal

való koncertlátogatásomból hazaértem vagy másfél
órával korábban, mint ahogy terveztem, mert ugye
végül Levivel találkoztam az Ákos féle „nem randi randi"
helyett… –, ott várt Andris e-mailje a betördelt újsággal,
és egy megjegyzéssel, miszerint nem ártana átnézni
még egyszer az egészet, mert szerinte egy-két helyen
lenne még mit csiszolni a helyesíráson.
Első reakcióként felhúztam az orrom, mert ha
valamire, akkor arra nagyon büszke vagyok, hogy jó a
helyesírásom, messziről kiszúrom a hibákat, és nagyfokú
igényességet várok el másoktól is, ha írásról van szó. A
cikkeket pedig ezerszer átnéztem, és nehogy már Andris
jobban tudja…
Aztán második reakcióként kénytelen voltam belátni,
hogy igaza van, mert már az első oldalon a képembe
ordított egy hiba. És a másodikon is találtam egyet.
Harmadik reakció: kétségbeesetten vágtattam át
anyához, közben villámgyorsan lekezeltem az
előszobában Nóri „neked nem koncerten kéne még
lenned?" kérdését („ja, műsorváltozás volt, és egy
rövidebb darabot játszottak, hogy az elsőhegedűs elérje
a vonatát" – mivel ugye Levit nem vallhattam be neki,
mert titok, hogy dumáltunk…), és anyára zúdítottam a
tanácstalanságomat:
– Most mi a fenét csináljak?! Csütörtökön meg kell
jelennie az újságnak, holnap kellene leadni nyomtatásra,
és hemzseg a hibáktól! Én komolyan nem értem!
Ezerszer átnéztem!
– Dóri, nyugi! Hiszen láttál már engem dolgozni,
tudod, hogy hiába nézi át az ember ezerszer,
ezeregyedszerre is akad javítanivaló.
– Jó, de én nem érek rá ezeregyedszerre is átnézni!
Ráadásul Andrisnak is ki kell javítania, ha belenyúlok,
szóval… le fogok égni az egész suli előtt!
– Nem fogsz leégni. Megoldjuk!
– De hogyan?! Esélytelen, mert…
– Abbahagynád a siránkozást? Most akkor negatívat
akarsz játszani, vagy mindent meg akarsz lenni, hogy az
újság a lehető legjobb színvonalon jelenjen meg
csütörtökön?
– Természetesen az utóbbi. De én nem játszom a
negatívat, én…
– Akkor ne is folytasd. Bemegyünk a szobádba, és
együtt átnézzük az egészet. Elküldjük Andrisnak, biztos
vagyok benne, hogy holnap reggelre kijavítja.
– És azt nem kell újra megnézni, hogy jól javította-e
ki?
– De igen.
– És azt mikor fogom megcsinálni?!
– Suli előtt – hangzott anyától a magától értetődő
válasz. Naná. Mert szerinte az olyan egyszerű. Felkelni
egy jó órával korábban, esetlegesen megrövidíteni a
készülődésre szánt időt, vagyis smink és normális haj
nélkül, az elsőként a szekrényemből kieső ruhákban
megjelenni Karesz előtt… akit ugyan nyilván mindez nem
érdekel, de én egész nap szenvedek majd, hogy hülyén
nézek ki.
 – Akkor? Megyünk? – kérdezte anya, én pedig
kénytelen voltam félretenni az összes kifogásomat.
Anyával egész jól haladtunk, nagy szerencse, hogy őt
ugyanaz érdekli, mint engem. Azaz engem érdekel
ugyanaz, mint őt. Nyilván én örököltem tőle ezt az
írásmániát, nem pedig fordítva…
Andris szerencsére megvárta ébren, míg elkészültünk
az egész anyag átböngészésével – félelmetes, de
összesen huszonhárom hibát találtunk!! –, és megígérte,
hogy reggelre kijavítja és áttördeli, ahol szükséges.
Én nem is gondoltam, hogy az újságszerkesztés
ennyire nehéz vagy inkább macerás. Persze láttam
anyát, mennyit dolgozik, és hogy a lapzártáknál késő
estig ül a szerkesztőségben, de csak most tapasztaltam
meg, miről is szól ez az egész. Hiába, az írott anyagnak
nyoma van, és az emberek kegyetlenek. Egy chates
beszélgetésben elmegy egy-egy pontatlanság, mert
átfutunk rajta, de ha valaki nyomdai anyagban (vagy
egy komolyabb netes oldalon…) hibázik, azt miszlikre
szedik az olvasók. Mintha ők sohasem hibáznának… na
mindegy. És számomra ez a suliújság rettenetesen
fontos! És nem, nem azért, mert együtt dolgozunk rajta
Karesszal (noha kábé ez az egyetlen olyan „fórum", ahol
egymáshoz szólunk… ), hanem mert én hívtam életre
vagy élesztettem újjá… kicsit az én „gyerekem", és
szeretem, és szeretném, ha másoknak is tetszene. És
nem kritizálnák. Úgyhogy tökéletesnek kell lennie!

Két nappal később aztán kiderült, hogy az erőfeszítések

nem voltak hiábavalók.
A január végi próbaszám után ezt az első hivatalos
lapszámot is elkapkodták a suli folyosóin kihelyezett
tartókból, és a csütörtök egy az egyben erről szólt.
Még a sulirádióban is az újsággal foglalkoztak,
elemezték, lapozgatták, és az egyöntetű vélemény az
volt, hogy szuper kis lap lett. Csámcsogtak a
pletykákon, érdeklődve olvasták a tollasozó lány
történetét, na és a Halmai-interjúm is nagy
népszerűségnek örvendett.
Valóságos eufóriában telt a napom, egy idő után már
nem is számoltam, hányan állítottak meg a folyosón,
hogy mennyire király az újság. Anikó, Barbi, Tomi és
Csilla is bedugták a fejüket a termünkbe, és
mindegyiküknek volt egy-egy új ötlete, miről lehetne írni
a következő számban.
Egyedül Karesz arcán nem láttam semmilyen
reakciót. Nem mintha ráértem volna az arcát böngészni,
de az feltűnt, hogy ő nem mosolyog, nem repdes (oké,
nem az a repdesős fajta, de akkor is…), és egyáltalán.
Pont olyan egykedvű, mint máskor.
Arra gondoltam, talán az bántja, hogy mindenki
engem dicsér, velem azonosítják a lapot, holott az ő
fotói nélkül nem lenne ugyanaz az egész, úgyhogy el is
határoztam, hogy a hatodik óra után beszélek vele és
biztosítom róla, hogy az elismerés őt ugyanannyira illeti,
mint engem, de aztán Varga beleköpött a levesembe,
vagy mi.
Kémia vége előtt tíz perccel bedugta a fejét az ajtón,
és sűrű elnézéseket kért Jocó bától (akit láthatóan nem
nagyon izgatott, hogy eggyel kevesebben fognak
rajzolgatni a füzetükbe unalmukban…), amiért elrabol,
de muszáj kihívnia.
– Az igazgatóhoz megyünk! – jelentette ki Varga,
amikor kimentem hozzá a folyosóra.
– Valami… valami rosszat tettem? – kérdeztem
ijedten, mert hirtelen nem jutott eszembe, mi dolgom
lehet nekem az igazgatóval.
– Nem, dehogy. Az újság miatt hívat.
– Ó!
– Nagyon szép munkát végeztél! Gratulálok!
 – Köszönöm, tanár úr, de nem csak az én érdemem.
Karesz ugyanúgy benne volt… izé… meg a többiek,
akikkel írtuk, úgyhogy…
– Persze, persze. Nyilván az igazgató úr nekik is
megköszöni majd.
Egy darabig szótlanul baktattunk egymás mellett,
amit én rém kínosnak éreztem, pedig sokkal kevésbé
volt kínos, mint a kérdésem, amit nagy zavaromban
feltettem:
– És? Hogy van a tanár úr felesége? Minden
rendben?
Varga megütközve nézett rám… és igaza volt. Oké,
hogy meghívták az osztályt az esküvőjükre, meg voltunk
a balatoni nyaralójukban (ahol először dumáltam
Karesszal… jesszus, de rég volt!!…), de attól még az
osztályfőnököm, és nem bombázhatom ilyen
magánjellegű kérdésekkel. Kábé, mintha arról
érdeklődnék: „na és mikor jön a gyerek?" (Jó lenne
végre nem zavarba jönni attól, ha egy felnőttel kell
beszélgetnem! Ez a kamaszkor kiakasztó!!)
Szerencsére közben meg is érkeztünk a diri bá
ajtajához, úgyhogy Varga mentesült a családi életről
való beszámoló alól. (Azt majd ráér akkor, ha őt
választják meg a hónap tanárának… mondjuk, erre
kevés az esély, annyira nem népszerű a suliban. Persze
ha előrukkol valami hasonló kunszttal, mint Halmai…)
– Jöjjön beljebb, Kassai Dóra! – invitált az igazgató,
mikor átléptem a küszöböt. (Na jó, átestem rajta, mert
természetesen megbotlottam a háromcentis
szintkülönbség miatt. Mert miért is ne…)
– Jó napot kívánok! – nyögtem, és az az ismerős
szorongás vett erőt rajtam, amit olyankor érzek, ha
magas rangú felnőttek társaságában tartózkodom
Mármint akiknek tekintélyük van, meg előírás, hogy
tiszteljük őket, meg akik kopaszságuk ellenére is
komolyságot árasztanak és fegyelmet követelnek.
Szóval, mint a diri bá.
– Van egy jó sztorim az ön számára! – vágott bele a
közepébe, és az asztala mellett álló karosszékre mutatva
hellyel kínált.
– Valóban? – tettem fel ezt a tök felesleges kérdést
(nyilván nem poénkodni akart az előbb…), míg
leereszkedtem a karosszékbe, ami egy jellegzetes hangú
reccsenéssel jelezte, mikor leért rá a fenekem. Nem
kellett volna este betolni azt a mirelit pizzát…
– Járt ide tizenöt évvel ezelőtt egy fiú, ma már
komoly férfiember, aki csodálatos szobrokat készített.
Akkor persze még csak hobbiból, de ma már ebből él.
– Szobrokból? – tettem fel egy újabb idióta kérdést.
Úgy tűnik, a diri bá szigorú szagú (igen, véleményem
szerint van ilyen szag!) szobájában leblokkolok, és
csupa marhaság hagyja el a számat…
– Bizony. Akkoriban kis cserepeket, bögréket
gyártott, de azóta egész alakos szobrokat is készít.
Csodálatosak! Nekem is van pár műremekem tőle. Nos,
arra gondoltam, a következő számban írhatna róla!
– Hát… ö… izé…
– Láttam, hogy van egy ilyen „tehetségek az
iskolában" rovat, meg megszólaltatták az egykori újság
szerkesztőségének egy tagját. Remek lenne a két témát
ötvözni. „Egy tehetség az iskola múltjából". Na, mit szól
hozzá? – vigyorgott a diri bá, nekem pedig, fogalmam
sincs, miért, eszembe jutott a tavalyelőtti évzáró,
amikor azon röhögtünk, hogy hogyan himbálódzik a
kopasz fejbúbján a cseresznyevirág.
– Ez… ez… csodás – dadogtam, holott abszolút nem
tetszett az ötlet. Ki a fenét fog érdekelni egy szobrász a
múltból?! Az egészen más, hogy itt, köztünk kinek
milyen szokatlan adottsága van, de egy ma már
harmincéves pasas vonzódása a cserepekhez… hát kötve
hiszem, hogy ez bárkit felizgatna. Mindegy, majd a cikk
mellé odaírjuk, hogy „a diri bá ajánlásával". Akkor senki
nem meri majd leszólni a témát. Amúgy meg kiadom
Csillának vagy Barbinak, úgyis az ő témáik ötvözete,
szóval…
– Akkor meg is adom az elérhetőségét. Hívja fel, és
menjenek el a Lantossal.
Na, ez hatott. Karesz nevének említésére még az
epehólyagom is elpirult, és hirtelen úgy éreztem, ez az
egész egy szenzációs ötlet! Egy lehetőség, hogy végre
kettesben legyünk…
– Itt is van a száma. Mint említettem, nekem is van
pár szobrocskám tőle… a mai napig tartjuk a kapcsolatot
– fűzte hozzá.
– Már holnap felhívom! Szerintem a jövő hét elején
fel is tudjuk keresni – bólogattam, és nagy
lelkesedésemben legszívesebben egy cuppanós puszit
nyomtam volna a diri bá fényes fejcsúcsára.
– Adják át majd neki üdvözletem! – állt fel az én
recsegős karosszékemnél jóval kényelmesebbnél látszó
bőrfoteléből, és kinyújtotta felém a kezét.
Én is felpattantam, és kezet fogtunk. Tök
hivatalosan. Hú!
Alig vártam, hogy ellelkendezzem Nórinak és
Timinek, micsoda sanszot kaptam az igazgatótól, de
mire visszaértem a termünkhöz, az már üres volt. Az óra
után mindenki lelépett, nyilván Nóri sem tudta, meddig
maradok Vargával, és elrobogott az énekórájára.
A folyosón még belebotlottam egy tizenkettedikes
srácba, aki szintén áradozott egy sort az újságról, és
kifejtette, hogy ő kindertojás-figurákat gyűjt gyerekkora
óta, van már egy egész szekrénnyi kis vacka, és ez
szerinte meglehetősen bizarr hobbi ahhoz, hogy
bekerüljön az újságba. Egészen a villamosmegállóig
győzködött, én meg csak mosolyogva hárítottam, hogy
egyszer majd, talán, de most rengeteg téma érkezett
hirtelen, úgyhogy biztos nem fér bele a következő
számba.
De most komolyan! Kindertojás-figurák?!… Mi lesz az
én színvonalas újságomból?…
Már a buszra vártam, mikor megrezzent a táskámban
a telefonom.
Eltartott egy darabig, míg a képernyő a megfelelő
alakzatú cirógatásra reagált, és fel tudtam venni Timit.
(Sosem fogom megszokni ezeket a tapogatós
mobilokat… oké, elismerem, én magam vagyok a
megtestesült retró, de kérem vissza a nyomógombos
telókat!!)
– Na, szia. Jól leléptetek!
– Bocs, megígértem anyukámnak, hogy időben
otthon leszek, valami csomagot vár, amit át kell
vennem. Már itthon dekkolok, de még nem jött.
Úgyhogy simán megvárhattalak volna. De inkább
mesélj! Mi volt?! Úgy drukkoltam!!
– Semmi különös. A diri valami vén szobrászról akar
cikket íratni…
– Kit érdekel a diri?!
– Most kérdezted, mi volt.
– Karesszal mi volt?!?!
– Hm?
– Nem találkoztál vele?
– Miről beszélsz?…
– Óra után odajött hozzám, és megkérdezte, nem
tudom-e, mikor jössz vissza.
– Ez komoly??? – annyira ledöbbentem attól, hogy
Karesz utánam érdeklődött, hogy a kelleténél kicsit talán
hangosabban buggyant ki belőlem a kérdés, és a
buszmegállóban mellettem várakozók egy emberként
bámultak rám, minden oké-e…
 – Igen. És azt javasoltam neki, várjon meg a
kapuban, mert biztos mindjárt végzel.
– Nem várt meg!!!
– Na ne már!
– Nem! Hacsak… basszus!
– Na! Mi van, mondjad már!
– Ezt nem hiszem el…
– Megtennéd, hogy világosan beszélsz?! Egy szót
sem értek!
– Ott volt az a srác!
– Miféle srác?
– Egy végzős gyerek… Kinderfigurákat gyűjt, és…
– Hogy jön ez ide?
– Vele együtt léptem ki a kapun. Az újságba akart
íratni egy cikket a hülye kis hobbijáról, és nyilván nem
vettem észre Kareszt.
– Bbbbbbassssszus – értett egyet velem Timi.
– Ugye?!?
– Szegény Karesz, tuti azt hitte, máris bepasiztál!
– Gondolod?
– Naná! Most képzeld el a szitut! Ott vár a kapuban,
te meg kilibbensz egy végzőssel, és rá sem hederítesz.
Tök gáz!
– Akkor most mit csináljak?
– Bizonyítsd be neki, hogy az a srác nem téma.
– Már hogy lenne téma?! Egy tizennyolc éves óvodás,
aki műanyag ufókat gyűjt?!
– Jó, de ez nincs ráírva kívülről, Karesz csak annyit
látott, hogy egy sráccal andalogsz.
– Andalgott a nyavalya! Én csak… áááá…
– Oké. Gondolkodjunk! Kell valami ürügy, amikor
kettesben lehettek. Amikor valahogy el tudod neki
magyarázni, hogy…
– Egy közös riport megteszi?
– Hm?
 – Az igazgató azért hívatott, hogy írjak egy cikket
valami szobrászról, aki a suliba járt. És Kareszt is
vinnem kell fotózni.
– Ez csúcs szuper!!! Ég áldja a diri bát! Ő Ámor jobb
keze, komolyan! – lelkendezett Timi, és hosszas
töprengésbe kezdett arról, hogyan és miként is kellene
kinéznie annak a riportnak, amit ő következetesen csak
„a nagy randi" névvel illetett.
Hiába. Timi javíthatatlanul szerelemmániás.
Oké, el kell ismernem, ezúttal ittam a szavait…

Mindenesetre „a nagy randiig" még hátravolt egy „nagy

feladat" is: megkérdezni Karesztől, mikor tud eljönni
velem megcsinálni a riportot.
Megpróbáltam magamat kicsit kívülről nézni (néha
hasznos amúgy, csak az eredmény elkeserítő…), és
rájöttem, hogy tök hülye vagyok. Attól parázni, hogy
egy osztálytársamtól kell kérdeznem valamit… röhej! De
aki volt már szerelmes, az tudja, hogy ebben a
minőségben egyáltalán nem olyan egyszerű feltenni egy
tök egyszerű kérdést sem.
Mert hát ott van ugye az a para, hogy nehogy
belebakizz a saját mondandódba, ne tűnjél túl
görcsösnek, legyél laza… ha személyesen beszéltek, a
lehető legjobban nézzél ki, ha telefonon, akkor… na, az
már önmagában is feszkó a köbön, legalábbis nekem.
Igen, valószínűleg, ha külső szemlélőként kellene
véleményt mondanom magamról, megállapítanám, hogy
totál zizzent vagyok, amiért vagy fél órát gyötrődtem
azon, mikor és milyen formában tegyem fel a kérdést
Karesznak.
Ugyanis ha személyesen, akkor várnom kell még egy
napot, ráadásul a homlokom jobb térfelén három
pattanás is alakulóban van, amiket ha összekötnék egy-
egy vonallal, pont egy egyenlő szárú háromszöget
zárnának be… és sanszos, hogy holnapra elég élénken
fognak virulni, amit nem kéne egyenesen Karesz arcába
tolnom, mert a látvány nem túl vonzó.
Marad tehát a telefon, azt pedig alaposan meg kell
tervezni. Kis papírfecnik elő, köszönés… nem, ez nem
jó… inkább ezt… vagy inkább így?… Egyáltalán… szóba
hozzam a kinderes gyereket? Vagy lapítsak? Várjam
meg, míg ő hozza szóba? Mii akarhatott amúgy tőlem?!
Belehalok a kíváncsiságba!!
Végül úgy döntöttem, nem kérdezek rá, miért
keresett Timinél.
Nagy nehezen megszültem a végleges verziót, már
csak gyakorolnom kellett a természetes hangzást. Mikor
úgy véltem, elég jól sikerült elsajátítanom azt a négy
mondatot, amit Karesszal szándékozom váltani, vettem
egy nagy levegőt, és felhívtam.
Csak épp arra nem számítottam, hogy nem veszi fel.
És akkor jött egy újabb sor gyötrődés: miért nem
veszi fel? Milyen programja lehet? Tudtommal suli után
otthon ül a nagyijával… vagy annyira megharagudott
rám a kinderes srác miatt, hogy…
És akkor visszahívott. És az előre kitalált
mondandóm ugrott, mert ha ő hív, mégsem kezdhetek
azzal, hogy „Szia, nem hívlak rosszkor?"…
Így aztán ez lett belőle:
– Szia! Nem hívsz rosszkor!
(Dóri!!!! Ennél bénább kezdést akkor sem
produkálhattál volna, ha direkt a bénaság a cél!)
– Azaz… izé… most tudunk beszélni?
(Dóriiiiü! Nyilván tudtok beszélni, ha ő hívott… jaj…)
– Hehe, hát persze, hiszen te hívtál…
(Na jó, fejezd már be! Karesz, te meg szólalj már
meg…)
– Bocs, nem tudtam felvenni az előbb – jött a
magától értetődő válasz.
 – Csak… azért hívtalak… azt akartam kérdezni…
ráérsz hétfőn?
(Na neeee!! Most leplezetlenül randira fogod hívni?!)
– A diri bának van egy jó ötlete, ami igazából elég
pocsék ötlet, de mivel az övé, így alapból nem lehet
kuka, szóval… izé… valami szobrászról akar íratni az
újságba, és…
– Szobrászról? Ez nem egy kultúrlap, hanem egy
iskolaújság.
– Igen, hehe… csak a csávó ide járt a suliba, és… a
diri bá azt akarja, hogy mi ketten… szóval te csinálj róla
és a szobrairól pár fotót, én meg írjam meg. Érted…
– Ez senkit sem fog érdekelni.
– Egyetértek, de az igazgató ezt akarja.
– Miért nem mondtad, hogy rossz a téma?
– Mert…
(Mert szeretnék veled kettesben lenni, és ez egy
szuper jó lehetőség…)
– Na jó, mindegy. Csináljuk! Akkor hétfőn? Suli után?
A mókussal beszéltél már?
– Mókus?… Miféle mókus? Ja, hogy a szobrász. Nem,
először téged akartalak megkérdezni…
– Nekem bármelyik nap jó. Akkor beszélj vele, és
szólj majd, hogy melyik nap vigyem el a gépet.
– Oké… köszi… akkor…
– Szia!
– Szia…
És már le is tettük. Nem hozta szóba a kinderes
srácot, és nem tudtam meg, miért akart velem beszélni.
Pff…
A szívverésem olyan jó hat és fél perccel később már
ismét szabályosnak volt mondható. Természetesen vagy
ezerszer végigpörgettem a beszélgetésünket, én mit
mondtam, ő mit mondott, milyen hangsúllyal…
 És újfent megállapítottam, hogy engem a szerelem
nem vakká tesz, ahogy a közhelyes megállapítás tartja,
hanem kommunikációs nullává… csúcs!

A szerelmem tárgya: Karesz.

A szerelmem foka: + ½ (Utálom, hogy
megkukulok, ha véletlenül arra kerül a sor, hogy dumálunk!)
 30. fejezet

Véletlen találkozás

Már az idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára

shoppingolni Nórival. Amolyan klasszikus formában,
amikor bemegyünk minden szembejövő ruhaüzletbe,
felpróbálunk ezt-azt, csak a poén kedvéért, mert persze
annyi zsebpénz a világon nincs, amennyi ruha nekünk
tetszik… Kábé négy éve jött ránk ez az őrület, ha jól
emlékszem, egy nyaralás alatt, amikor esett az eső, és
semmit sem lehetett csinálni. Anya elvitt minket egy
plázába a Balaton mellett, és egy egész délelőttön
keresztül cikáztunk a ruhaüzletekben. Úgy ézeztük,
marhára „nagylányok" vagyunk, amiért „plázázunk"…
Most már persze tisztában vagyok vele, hogy a
„plázázni" szó rejt magában némi negatív felhangot, de
ahogy mi csináljuk, abban nincs semmi kivetnivaló
szerintem. Mint a gyerekeknek a játszótér: nekünk a
ruhapróbálgatás a szórakozás. Venni szigorúan csak
akkor veszünk bármit is, ha kifejezetten szükségünk van
rá, és anyával is egyeztettünk.
Ezen a március végi szombat délelőttön épp
egyikünknek sem volt elfoglaltsága. Nálam ez nem
újdonság… de Nóri ilyenkor szokott találkozni Levivel.
Most viszont…
Lényeg a lényeg, miután konstatáltuk, hogy szombat
van, mi meg otthon unatkozunk (anya Henrikkel elment
megnézni egy esküvői helyszínt… nagyon rákapcsoltak a
szervezésre), egyszerre villant be mindkettőnknek a
kiváló ötlet: menjünk el shoppingolni, mint a régi szép
időkben!
Már túl voltunk két nagyobb ruhaüzleten, mikor Nóri
megtorpant:
– Te, nem itt volt az a kisbolt, ahol alkalmi ruhákat
árultak?
– Ahol beleszorultam abba a fehér kis cukiba, és
rákentem vagy egy hónapra elegendő korrektort? De, az
itt volt.
– Nézd, bezárt!
– Lehet, hogy az eladónő az összes vevőjét
leszoktatta róla, hogy idejárjanak… emlékszel, milyen
szigorú volt?
– Ja! Végigpásztázott minket, míg a ruhái közt
turkáltunk. Nagyon gyanúsak voltunk neki…
– Azért sajnálom, hogy bezárt. Amikor valami jó kis
emlékemhez kötődő helyet bezárnak vagy átalakítanak,
mindig úgy érzem, hogy öregszem.
– Na, ne röhögtess! – kacagott fel Nóri. – Épp most
töltöttük be a tizenhetet. Te ezt öregnek nevezed?
Mondjuk Zét is leöregezted… – fagyott le Nóri arcáról a
mosoly, én pedig alig bírtam megállni, hogy ne
számoljak be neki arról, hogy találkoztam Levivel, és
hogy mit tudtam meg róla. – Egyébként… lehet, hogy
igazad van.
– Miben?
– Abban, hogy öregszünk. Mióta az a kínos
ruhapróbálgatós eset volt, mennyi minden történt
velünk!
– Beülünk abba a kávézóba egy forró csokira?
– Legyen inkább fagyikehely! Itt a tavasz, a forró
csoki télire való!
– Benne vagyok! – kurjantottam, és már célba is
vettük a kiszemelt helyet. Leültünk egy kétszemélyes
asztalhoz, és alapos mérlegelés után én egy gyümölcsös
fagyikelyhet választottam jó sok eperrel (imádom az
epret, alig várom, hogy szezonja legyen!), Nóri pedig
egy brutál vaníliás-csokis összeállítás mellett döntött.
Míg vártunk, hogy a pincérlány kihozza a fagyikat,
buzgó nosztalgiázásba kezdtünk. Nem olyan régen már
sorra vettük a fiúkat, akik az elmúlt pár évben részesei
voltak az életünknek (akkor sikerült olyan jól
összebalhéznunk…), de úgy látszik, ez egy tipikus
kamasz lányos téma, amit nem lehet megunni, mert
most újra kiveséztük a dávidos korszakot, a bencés
hónapokat, Attilát, Levit, még Jácint is szóba került, sőt
Dénes is, és természetesen Karesz sem maradhatott ki.
Már javában faltuk a fagyikat, és arról elmélkedtünk,
vajon mikor jelentik be anyáék, hogv megvan a lakás és
költözünk, na meg hogy anya szoros időbeosztása
mellett meg tudják-e majd szervezni az esküvőt, mikor
Nóri kezében megállt a kanál:
– Basszus! – jelentette ki.
– Ne mondd, hogy mögöttem áll Halmai…
– Rosszabb! – mondta Nóri, és nagyot nyelt a
szájában megolvadt vaníliafagyiból.
És akkor megfordultam.
És láttam azt, amit az imént Nóri: a hátam mögött
épp akkor ült le egy kettes asztalhoz egy pár. Egy fekete
bőrdzsekis lány, fényes, barna hajjal,
nevetőgödröcskékkel az arcán, és beszédes, gyönyörű
barna szemekkel… és egy magas, barna hajú fiú,
ismerős tavaszi kabátban.
Igen, ott ült mögöttem pár méterre Attila és az új
barátnője.
Most rajtam volt a sor, hogy nyeljek egy nagyot, de
időközben mintha megsavanyodott vagy inkább
megkeseredett volna a számban az eperfagyi. Nagy
nehezen sikerült csak letuszkolnom.
 Mosolyt erőltettem az arcomra, és úgy fordultam
vissza Nóri felé:
– Nincs ebben semmi! Már hónapok óta külön
vagyunk. Nyilvánvaló, hogy van barátnője.
– Szerinted ez nyilvánvaló?
– Attila jóképű srác… sejtettem, hogy nem marad
egyedül.
– Elinduljunk?
– Nem fogom félbeszakítani a fagyizást csak azért,
mert ugyanitt ült le Attila is. Az olyan gyerekes lenne!
Épp az előbb beszéltük meg, hogy milyen öregek
vagyunk, nem igaz? Amúgy tök gáz, hogy pár hete ír a
szülinapomra, és finoman érdeklődik, hogy vagyok,
közben meg nyilván már megvolt a barátnője, és azt
akarta kipuhatolni, én még mindig egyedül vagyok-e.
Merthogy akkor még nem árulja el… de ha már van
valakim, nyugodtan elregélheti a saját beújítását.
– Nem hiszem, hogy ez volt a szándéka azzal a
levéllel.
– Biztos lehetsz benne.
– Akkor… menjünk?
– Amíg nem ettük meg a fagyit, maradunk!
– Te tudod… de szólj, ha úgy érzed, hogy…
És itt Nóri hirtelen félbeszakította a mondandóját, és
láttam, hogy kényszeredett vigyorral az arcán integetni
kezd.
Attila, nyilván, ahogy a pincérlányt kereste a
szemeivel, észrevette Nórit. És tudtam, hogy ő is
felismert engem hátulról, ahogy én is őt az előbb.
Na, most jó lett volna az a bizonyos „hirtelen eltűnni
a föld alatt" tulajdonság, de sajnos továbbra sem
sikerült elsajátítani ezt a képességet, így kénytelen
voltam magam is megfordulni, és barátságos arcot
vágva üdvözölni Attiláékat.
 Fogalmam sincs, mi ütött belém, talán az iménti
gondolatmenetem részegített meg, de hirtelen
felpattantam, és odasétáltam Attiláék asztalához.
– Helló! Mi még nem ismerjük egymást! Kassai Dóra
vagyok – nyújtottam ki a kezem mosolyogva a gyönyörű
lány felé.
– Helló! – nyújtotta ki a lány is a kezét, sőt
tisztességesen be is mutatkozott, de nagy
feldúltságomban csak annyi maradt meg belőle, hogy
Adél. Még a neve is gyönyörű! Utálom!…
– Sziasztok – kapcsolódott be Attila is a
„beszélgetésbe", Nóri pedig zavartan somfordált mellém,
és intett egy pát a kezével.
– Milyen kicsi a világ – heherésztem hülyén, amúgy
ki nem állhatom az efféle közhelyes megállapításokat,
de most jól jött… Mivel senki nem ugrott rá erre a remek
témára, folytattam a magam égetését: – Hát ti? Mi jót
csináltok erre?
– Fagyizni szeretnénk. Jó itt a fagyi? – érdeklődött
kedvesen a lány, és táncba kezdtek a gödröcskék az
arcán, amitől még gyönyörűbbnek láttam. És még
jobban utáltam…
– Epret ne kérjetek, savanyú! És egy kicsit keserű is
– válaszoltam erőltetett vigyorral, de aki ismer,
márpedig Attila azért elég jól ismer, kiérezhette belőle
az epés hangsúlyt.
– Hogy vagy, Dóri, minden rendben? – érdeklődött
Attila, anélkül, hogy bármi címet aggatott volna rám
Adél kedvéért, például hogy „a volt barátnőm" vagy
valami hasonló. Lehet, hogy már mesélt neki rólam, és a
nevem alapján rögtön levágta, ki vagyok? Akkor nem
lehetne ennyire kedves… vagy… lehet, hogy ő ennek
ellenére ilyen kedves? Vagyis nemcsak csodaszép, de
egy igazi földre szállt angyal? Basszus!
Téhéhéhéhééényleg utálom!!!
 – Ó, persze, minden klassz! – bólogattam hevesen. –
Képzeld, újságíró lettem!
– Na! Hol?
– Hát a suliban – vágtam rá, ami így rém hülyén
hangzott, így kénytelen voltam színezni kicsit a témát: –
Felélesztettem egy régi hagyományt, és újraindítottam a
suli patinás hírmondóját. Már egy egész szerkesztőségi
csapatom is van. Nagyon élvezem, igazán nekem való
feladat.
– Az már igaz! Örülök, hogy végre van lehetőséged
írni! Hány szám jelent már meg?
– Egy – mondtam, és nyeltem egy nagyot, mert
valahogy kimondva mindez tök nagyképűnek tűnt. Itt
hencegek a rettentő magasságokba szárnyaló írói
karrieremmel, holott egyetlen vacak suliújságról van
szó. Oké, hogy rengeteget melóztam vele, de akkor is…
szánalmas! Neki meg itt van ez a gyönyörű barátnője…
– És? Lányos napot tartotok? – terelte el Attila a
témát, és meg is lepődtem, milyen talpraesett, ami a
beszélgetést illeti. Pff! Biztos a csodaszép Adél hatása…
ja, de utá… – Levi hogy van? – nézett Attila Nórira, még
mielőtt ezredszer is megállapíthattam volna, mit érzek
az új barátnője iránt, és tudtam, hogy be kell vetnem
magam, mielőtt Nóri elbőgi magát.
– Levi tök jól van, köszi. És igen, ma lányos napot
tartunk. Levi meg… izé, ők fiús napot tartanak –
bólogattam, és nyeltem egy nagyot. – K… Kevinnel.
– Kevinnel? – kérdezett vissza Attila, Nóri pedig
árnyalatnyit összehúzott szemekkel pislogod egyet.
– Igen. Kevin a barátom. Nóri-Dóri, Levi-Kevi…
hehe… jó, nem? – na, most tényleg meg kellett volna
nyílnia alattam a földnek!! Miért kell nekem ennyire
mérhetetlenül hülyének lennem?!
– De most már nem zavarunk titeket. Még ki sem
kértétek a fagyitokat, mi meg itt feltartunk… gyere,
Dóri, mi úgyis fizetni készültünk már. Hagyjuk a
fiatalokat! – ragadta meg a csuklómat Nóri, és
elráncigált a helyszínről, mielőtt még nagyobb idiótát
csinálok magamból.
Mikor már a fizetésen is túl voltunk, és végre
biztonságos távolságba értünk a turbékoló párocskától,
Nóri nekem esett:
– Te teljesen megbuggyantál? Mi a fene volt ez?
– Hát nem láttad?
– Mit?
– Hogy ez az Adél gyönyörű! És kedves! És…
TÖKÉLETES – vágtam Nóri arcába megsemmisültem
– Tényleg szimpatikus lány, de…
– Szimpatikus! Na ne röhögtess!
– Miért, nem most mondtad, hogy…
– És szerinted az szimpatikus, ha a volt pasim új
csaja maga a megtestesült tökély? Hadd világosítsalak
fel: nem, nem szimpatikus! Utálatos! Gyűlöletes! Grrrr!
Bárcsak meg se született volna!
– Dóri! Nyugi már! Úgy viselkedsz, mint egy eszelős!
– Miért, hogy kéne viselkednem?
– Mondjuk… normálisan?
– Dededede… én ehhez a csajhoz képest egy nulla
vagyok! Nem csodálom, hogy Attila lecserélt rá!
– Na, álljon meg a menet! Egyrészt te szakítottál
Attilával. Másrészt épp az előbb mondtad, hogy Attilának
joga van új barátnőhöz, harmadrészt pedig…
– Tudoooooom! És számtalanszor elképzeltem Attilát
más csajjal. Először ott volt ugye Linda… aztán az a lány
az egyetemről… de mindegyik csak az én fantáziámban
akart valamit Attilától… ez a lány viszont TÉNYLEG a
barátnője! Érted? Ez most nem hülye fantáziálgatás, ez
a valóság.
– Ahogy már a te szíved is másé.
 – Ja! Keviné… – mondtam, és Nórival egyszerre
buggyant ki belőlünk a röhögés.
– Ezt nem is értettem! Ki ez a Kevin?
– Ki lenne? Az új fantom pasim!
– Dóriiiii!
– Jól van na, muszáj volt! Nem vallhatom be neki,
hogy nincs senkim, mikor ő Miss Szépségverseny Első
Helyezettel jár! Tudom, tudom, tudom, hogy semmi
közöm hozzá, de akkor is! Grrrrü! Nem jöhetett volna
össze egy kancsal kopasszal?…
– Attilának jó az ízlése.
– Jah…
– Igenis! Nézd onnan a dolgot, hogy igen, ez a lány
tök szép, tehát Attila szereti a szép lányokat. Vagyis te
is az vagy!!
– Ez hülyeség.
– Oké, az én számból lehet, hogy furcsán hangzik,
de…
– Ilyenkor elég vicces, hogy ikrek vagyunk
mosolyogtam Nórira. – Mint a jó barátnők, bizonygatjuk
egymásnak, hogy milyen klasszul néz ki a másik, csak
hogy erősítsük az önbizalmát, és olyan, mintha
magunkat dicsérnénk. Béna egy helyzet…
– És miért mondtad, hogy Levi meg ez a Kevin
bandáznak? Az nem titok, hogy mi Levivel…
– Nem akartam magyarázkodni Attilának. Végül is
semmi köze hozzá – vontam meg a vállam, és csak
magamban állapítottam meg, amit Nórinak nem akartam
felhozni, hogy ha Attila és Levi olyan jó cimborák a
konditeremből, akkor Levi akár el is mesélhette volna
neki a szakítást. De nem tette, vagyis… nyilván még
nem tett pontot az ügy végére. És amikor majd
hamarosan újrakezdik Nórival, mert ez egészen biztosan
így lesz, akkor ezt a kis intermezzót el is lehet szépen
felejteni örökre.
 – Aha. És honnan jött pont a „Kevin"?
– Fogalmam sincs. Ismersz más fiúnevet, ami „K"-val
kezdődik?
– A Kareszon túl?…
– Ühüm – bólogattam, és sóhajtottam egy nagyot. –
Azt mégsem mondhattam, hogy Karesszal járok.
Egyrészt dobott volna egy hátast, mert úgy tudta, félek
a sráctól… másrészt, ha elkiabálom, még a végén soha
nem történik meg!
– Na, látod?! Ez a beszéd! Kareszra fel! – ölelt meg
Nóri. – És felejtsd el Adélt. Legyenek boldogok, és kész.
– Jó, de… nyugtass meg, hogy kicsit azért normális,
ha rosszulesik őket így látni…
– Igen, természetes érzés! Én is szenvedtem, mikor
Bence beújított egy lányt. Azt hiszem, az ilyesmi így
működik. De nem szabad sokáig rágódni rajta. Tovább
kell lépni!
– Mint ahogy Timi szokott?
– Hát, ha nem is olyan gyorsan, de az exünk új
kapcsolatán gyötrődni tök felesleges. Meg kell kicsit
gyászolni, persze, de az az ő élete. Neked meg a
sajátoddal kell foglalkoznod.
– Nagyon bölcs vagy!
– Ugye? – karolt belém mosolyogva Nóri. – Akkor
most nézünk valami szuper cuccot neked a hétfői
randidra!
– Nem randi lesz, csak riport.
– Várd ki a végét! Olyan felsőt veszünk, amiben
Karesz nem fog tudni neked ellenállni!
– Neked van pénzed?
– Félretettem a múltkori zsebpénzemből.
– És rám akarod költeni?!
– Én is tehetek valamit a tesóm szerelmi életéért,
nem? – kacsintott, nekem pedig egyszerre támadt
lelkifurdalásom, amiért az én múltkori „teszek valamit az
ikertesóm szerelmi életéért" akciómnak hála Levi és Nóri
szakítottak, és mozdult meg bennem a remény, hogy
kedden nem hiába beszéltem Levi fejével…
A shoppingolásból egy halvány mentazöld blúzzal
tértem haza, ami a farmerdzsekimmel állati jól mutatott.
Talán mondanom sem kell, hogy alig vártam a
hétfőt… és nem csak a mentaszínű blúz miatt…

A szerelmem tárgya: Karesz.

A szerelmem foka: (Remélem szereti a
mentazöldet…)
 31. fejezet

A szobrásznál

Mióta belezúgtam Kareszba, jó pár reggel „lefolyt már a

Dunán"… vagy mi…
Kezdtem a napot lelkesen, gondos sminkkel és
tökéletesen beállított frizurával, kezdtem bosszúsan,
amiért minden vágyakozásom ellenére semmibe vesz,
kezdtem reményvesztetten, kezdtem kíváncsian… Egy
közös volt minden reggelben: mindig Kareszra
gondoltam, és arra, hogy nemsokára látni fogom.
Én nem tudom, minden szerelmes így van-e ezzel,
mindenki ugyanolyan gyomorremegéssel képzeli-e el azt
a percet, amikor újra megpillanthatja „a Fiút", de így, jó
két hónap távlatából kénytelen voltam megállapítani,
hogy nálam ez a megmagyarázhatatlan érzés nem
múlik. Sőt.
Ezen a napon, amikor még tétje is volt a dolognak,
mivel a suliban együtt töltött órák után (amikor
általában az égvilágon semmi nem történik, leszámítva
azokat a kivételes napokat, amikor valami miatt mégis
egymáshoz szólunk…) kettesben lesz egy programunk (a
szobrász fickóval fél négyre beszéltem meg, hogy
odamegyünk a lakására, vagyis suli után lesz egy bő
óránk, hogy együtt odaérjünk… wáááá!!!), már az
ágyból is kissé szédelegve keltem ki. Oké, az alvást sem
vittem túlzásba, mert ezerszer elképzeltem, milyen lesz,
aztán ezerszer figyelmeztettem magam, hogy ne
fantáziálgassak, mert csalódni fogok, aztán ezerszer
leoltottam magamat, hogy ne legyek ennyire negatív…
lényeg a lényeg, nem pihentem túl magam.
Mikor a tükörben megpillantottam a saját
képmásomat, mégsem a kialvatlanság nyomán a
szemem alatt keletkezett karikák okoztak kisebb sokkot,
sokkal inkább az a bizonyos háromszög alakzatba
rendeződő pattanáscsokor a homlokomon. Annyira
bíztam benne, hogy hétfőre nyomtalanul eltűnnek!! Hát,
nem tűntek el… inkább úgy döntöttek, ezt a napot
választják a „megérésre", és bármennyire is főbenjáró
bűn randi előtt pattanást nyomogatni, ezt az installációt
így, ebben a kibuggyanó (fujjjjj) formában
semmiképpen sem hagyhattam kezeletlenül…
Nem részletezem a műveletsort, lényeg a lényeg, a
végén az alapozó és a korrektor is bizonyíthatta
rátermettségét, mire „elmegy"-nek minősítettem a
látványt.
Mióta a hajamat nem vasalom, és hagyom magától
megszáradni az elöl lépcsőzetesre vágott frizurámat,
egészen meg vagyok elégedve a laza hullámaimmal. Ma
kivételesen még el sem aludtam (talán mert nem
aludtam túl sokat… ha-ha) a fürtöket, úgyhogy legalább
a hajam miatt nem kellett aggódnom.
– Hú, de csinos valaki! Valamiről tudnom kéne? – állt
meg anya a konyhaajtóban, kezében a kávésbögréjével.
– Köszi, de… nem, semmiről… izé… csak itt a tavasz,
tudod!
– De ma elég hűvöset ígérnek! Ez a farmerdzseki
kevés lesz, pláne azzal a vékony blúzzal! Vedd vissza a
télikabátod!
– Na, azt aztán egészen biztosan nem veszem fel! –
szörnyülködtem, mert már az ötlettől is roszszul voltam,
hogy az unásig hordott télikabátomban találkozzam
Karesszal, amiben úgy nézek ki, mint egy tömb. Tök
mindegy, milyen tömb. Tömb, és kész. Abban nem
látszik az alakom, nem látszik a mentaszínű blúzom,
semmi nem látszik belőlem, ami vonzó lehet Karesz
számára. Csak a pattanásháromszög látszik a képemen,
ami meg minden, csak nem vonzó.
– Dóri! Ne legyél csacsi! Emlékszel még a
torokgyulladásodra?
Pont arra ne emlékeznék?! Ha nincs az a fránya
betegség, talán már régen Karesszal járnék, mert nem
tört volna meg az a bizonyos romantikus lendület… nem
kellett volna, hogy elhozza a házikat, és emiatt nem
szólt volna bele Nóri se…
– Két sálat is vesz plusz egy kardigánt. Úgy jó lesz? –
kérdezte helyettem Nóri, akinek nyilván szintén eszébe
jutott a betegségem, na és a kareszos témában „vállalt"
szerepe, most pedig igyekezett mellém állni és szépíteni.
– Ti tudjátok – vonta meg a vállát anya, és kortyolt
egy nagyot a kávéjából. – Mikor jöttök ma haza?
– Én énekórára megyek – jelentette ki Nóri,
miközben felhúzta a cipőjét. – Ja, és most szólok, hogy
pénteken maratoni próbánk lesz a zenekarral, mert
beesett egy fellépés jövő hétvégére. Egy másik zenekar
hívott minket, hogy zenéljünk előttük.
– Mostanában megint kicsit sok a koncertből –
csóválta a fejét anya, aki még mindig aggódott Nóri
tanulmányai miatt, pedig az első félévhez képest nagyon
szépen összeszedte magát.
– Nyugi, anya, csak annyit vállalok, amennyit elbírok!
– Há, remélem is… És te, Dóri, jössz haza suli után?
– Én riportot csinálok egy szobrásszal – mondtam, és
igyekeztem nem anyára nézni, nehogy kiolvassa a
szememből, hogy ez nem „csak" egy riport lesz…
legalábbis számomra…
– Az én nagy lányaim! Az egyik az énekesi karrierjét
építi, a másik komoly újságíró! Szegény öreg anyjukra
már nem is jut idejük…
 – Rád mindig jut időnk, anya! – hízelgett neki Nóri,
és egy nagy puszit nyomott az arcára. – És egyáltalán
nem vagy öreg! Nem most készülsz pont férjhez menni?
– Hát ez az… majd szeretnék veletek erről is
beszélni! A hétvégén elég sok mindent sikerült
megszerveznünk Henrikkel. Lehet, hogy lakás ügyben is
lesz fejlemény hamarosan…
Erre Nórival lopva egymásra néztünk, nem túl
hosszan, de abból a bizonyos „ikerpillantásból" tudtuk,
hogy a másik is ugyanarra gondol: hogy ez az a téma,
amitől rettenetesen tartunk, és nem beszélünk róla,
pedig lassan ideje lesz szembenézni a ténnyel, hogy
valami hamarosan örökre megváltozik.

Na de ezelőtt még rengeteg gondolkodni- és

agyalnivalónk akadt, nekem például a délutáni
„riportrandi", ugyebár.
Timi egész nap pörgött, be nem állt a szája, képes
volt elhozni az összes fésűjét otthonról, mert szerinte
„lapi a hajam", és muszáj felturbózni kicsit (még jó,
hogy én reggel egyedül a hajammal voltam kibékülve…),
aztán a szünetekben a vécében tupírozni a séróm. A
lágy fürtöknek annyi…
Még „rágóból lufit fújni" tudományból is
továbbképzést tartott, hiába tiltakoztam, de aztán
rábeszélt, és biztos, ami biztos alapon ezt is
elsajátítottam.
Aztán az utolsó óra előtti szünetben Karesz odalépett
a padomhoz. Ezt Timi egy bokán rúgással jelezte, mert
én éppen annyira bele voltam feledkezve a táskámba,
amiben a matekfüzetem után kutattam a szendvicsem, a
diktafonom és a többi tancuccom erdejében, hogy észre
sem vettem.
– Figyelj csak, nagy baj lenne, ha a Délinél
találkoznánk? Suli után még van egy félórás
elintéznivalóm. Úgyis csak fél négyre megyünk, ha jól
emlékszem.
– I… igen, persze, jó lesz – bólogattam, fél kézzel
még a táskámban, mert annyira meglepődtem (és
annyira csalódott lettem, hogy az egyórás odautunk
hirtelen cirka tizenöt percre redukálódott), hogy bent
felejtettem.
– Akkor a villamosmegállóban negyedkor.
– Oké! – rikkantottam, kicsit talán élénkebben, mint
amit a szituáció megkövetelt volna.
– Basszus! – jegyezte meg Timi, miután Karesz
ellépett a padunktól.
– Hm?
– Hát a fenének szervez be valami elintéznivalót a
randitok idejére!
– Ez nem randi!
– A fenét nem az! Betoji alak! Simán beijedt tőle,
hogy együtt utazzatok!
– Nem hinném, hogy Karesz félne tőlem!
– Nem tőled! A szitutól, hogy kettesben maradtok!
Hidd el, a srácok fene gyávák tudnak lenni, ha ilyesmiről
van szó!
És ebben maradtunk. Én meg konstatáltam, hogy
Timi új szavajárása a „fene".

Mindenesetre Timi izgágasága rám is átragadt, és a

saját izgulásomon túl az övé is, na, így együtt már
tényleg zizzentnek éreztem magam, ahogy suli után, pár
vécében megtett frizura- (és pattanásháromszög-…)
ellenőrző kör után nekiindultam, hogy a Délinél
találkozzam Karesszal.
Marha hideg volt. Amikor izgulok, amúgy is dideregni
szoktam, hát most a hőmérséklet sem segített, hogy
kevésbé vacogjak. Gondoltam egyet, és bekaptam egy
rágót, hátha ellazulok tőle, vagy legalább a fogaimat
megóvom a didergés okozta egymásnak koccanástól…
A Déli közelében a szívverésem gigatempóra
kapcsolt, én meg, hogy eltereljem a figyelmemet a rám
váró találkozástól, fújtam egy lufit a rágóból. Ha már
megtanultam Timitől, hogyan kell…
A lufi nőtt, nőtt, majd egy váratlan fordulattal
kipukkadt, és szétterült az arcomon. Csodás! Ennél
komolyan csak az lehetett volna tragikusabb, ha a
pattanáskölteményem az orrom környékén helyezkedik
el, mert akkor most a zsepivel, amivel buzgón
vakarászni kezdtem a képemről a ragacsot, az alapozót
is frankón ledörzsölte volna. És még én vagyok
pesszimista! Hát most is megtaláltam a helyzetben rejlő
pozitívumot, nem?
Bosszúsan zsebre vágtam a zsepit, megtapogattam
az arcomat, nem lóg-e róla valahol még egy darabka
rágó (mintha én Karesszal csakis úgy találkozhatnék,
hogy valami cafat lóg a fejemen: egy kis arcfeszesítő
maszk vagy egy rágócsimbók…), aztán felsétáltam a
lépcsőn a villamosmegállóba. Óvatosan körbekémleltem
(van ugye az a parám, hogy ki ér oda előbb egy
megbeszélt időpontra…), megállapítottam, hogy Karesz
még nincs ott, így nekitámaszkodtam a korlátnak, és
vártam. Nem mertem körülnézni, mert az olyan béna,
ha azt látja, hogy azt pásztázom, honnan fog
felbukkanni. Aztán, ha meglátom, hirtelen elkapni a
fejem, mintha nem vettem volna észre, majd spontán
csodálkozni, hogy „nahát, megérkeztél, szia!" Úgyhogy
inkább lesütöttem a szemem, és a sálammal babráltam.
Kábé két perc telt el, mikor megérkezett.
– Bocs, hogy késtem! A nagyimat kellett elvinnem a
dokihoz.
– Csak nem beteg Margó néni?
 – Nem, ez valami kontrollvizsgálat. Még a múlt héten
megígértem neki, hogy elviszem, csak kiment a
fejemből az időpont, mikor ezt a riportot egyeztettük.
Ja, utánanéztem a címnek, két megállót kell mennünk a
villamossal, aztán a második mellékutca jobbra.
– Igen, én is megnéztem.
– Úgy emlékeztem, nem vagy túl jó térképészetből –
húzta félmosolyra a száját Karesz, én meg szanaszét
olvadtam egyrészt a mosolytól, másrészt a ténytől, hogy
emlékszik rá, mit össze bénáztam a harmadik
kerületben… mondjuk, arra nehéz lenne nem emlékezni,
pláne neki, aki autóval sietett a segítségemre.
– Mondjuk úgy, hogy fejlődőképes vagyok!
Ezzel a remek visszavágással sikerült
megakasztanom reményteljes beszélgetésünket, és szó
nélkül várakoztunk tovább a villamosra. A nagy csendet
végül Karesz törte meg:
– Amúgy milyen szobrokat készít ez az ürge?
– Fogalmam sincs. Gondolom, kerti törpéket –
vontam meg a vállam, mire Karesz elnevette magát.
Egyáltalán nem számítottam rá, hogy nevetni fog a
viccemen, általában nem nagyon értik mások, amikor én
valamit viccesnek szánok. De ő értette. Sőt, tovább is
szőtte a gondolatot:
– Na, majd megmondjuk neki, hogy van egy
tanárunk, aki jó modell lenne az újabb alkotásaihoz!
Ezen meg én nevettem. Hát nem cuki ez a fiú??…
– Egyébként király, hogy ilyen sikeres lett a lap –
mondta.
– Igen. Ne haragudj, amiért mindenki nekem dicsérte
az újságot, a te érdemed ugyanúgy…
– Ugyan már! Te hoztad össze! És az a tördelő
gyerek is nagyon tud! Andris, ugye?
– Igen.
 – Jó, hogy lecserélted Dezsőkét. Irritáló egy fazon
volt!
– Nekem mondod? – és itt egyszerűen nem bírtam
magamban tartani a kérdést, ami már hetek óta
foglalkoztatott: – Elárulod, mi történt a hegyen?
– Azt már tudod, hogy nem vertem meg.
– Igen…
– Csak megfenyegettem.
– Megfenyegetted?
– Ja. Hogy laposra verem, ha nem hagy békén.
– Ó – vörösödtem el a talpamig, és nem tudtam, mit
mondjak. Hát nem ez a legszebb bók, amit egy lány
kaphat attól, akibe bele van zúgva?!
– Nem szoktam verekedni. De mindenki azt
feltételezi rólam, hogy egy erőszakos állat vagyok.
Ha másra nem, erre jó a hírhedtség. Meg lehet
félemlíteni az ilyen sunyi alakokat, mint ez a Dezsőke.
– Ezt a „félelmetes vagyok" dolgot amúgy te
táplálod… ugye tudod?
– Tudom, de nem érdekel. Nekem jó így.
– Jó így, hogy mindenki tart tőled?
– Ja.
– De közben meg tökre nem ilyen vagy.
– Ilyen? Milyen?
– Hát… ilyen… tudod…
– Balhés?
– Az.
– Nem zavar, ha annak tartanak. Ha a nagy átlag
annak tart. – Itt ismét elpirultam, mert eszembe jutott,
mennyire megbántottam a sítáborban azzal a
megjegyzéssel… ezek szerint én nem tartozom a „nagy
átlagba"?… – Legalább mindenki leszáll rólam.
– Mindenkinek szüksége van barátokra.
Kapcsolatokra… Te meg mindig egyedül vagy, nem
értelek…
 – Mert nekem így jó. Ez vagyok én.
– Nem, nem ez vagy te!
– Ezt hogy érted?
– Szerintem az a srác, aki úgy táncol egy feladat
kedvéért, mint te a sítáborban, nem lehet ennyire
zárkózott!
– Az csak egy játék volt. Bunkóság lett volna, ha a
csapat miattam nem nyerhet, úgy értem, ha meg sem
próbálom. Zárkózott vagyok, de nem vagyok áruló vagy
bunkó.
Időközben megérkezett a villamosunk, mi pedig
felszálltunk, és zötykölődtünk rajta két megállót. Míg
utaztunk, nem beszélgettünk, a nagy zajban különben
sem lett volna értelme. Ráadásul valakinek mellettünk
elképesztő fokhagymaszaga volt, amit nagyon utálok,
ezért igyekeztem a levegővételek számát minimálisra
csökkenteni.
Mikor végre ismét friss levegőhöz jutottunk, Karesz
megszólalt:
– Csak tudnám, miért nem mos fogat ennyi
fokhagyma után!
– Te is érezted?
– Viccelsz? Ezt a szagot szerintem még Miskolcon is
érzik!
– Amúgy a fokhagymaszag a bőrön át is párolog.
Vagy hogy… Szóval nem csupán a lehelettel távozik.
– Ja, ez valószínű, mert ezt a szagot pusztán
kilégzéssel előállítani fizikai képtelenség lett volna.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még az
átütő fokhagymaszag is jó szolgálatot tehet, de most
mégis ez volt a helyzet, mert a büdi utasnak hála egész
jól eldumálgattunk Karesszal, míg odaértünk az
ötvenhármas házszámhoz. Lehet, hogy nem az a
mélyenszántó beszélgetés volt, mint a villamosút előtt,
de úgy láttam, Karesznak mára elég is volt ennyi
lelkizés. Én meg nem bántam, miről, csak dumáljunk…
Az ötvenhármas házszámhoz érve felnyerítettem.
– Ez kéééész! – esett le Karesz álla is, és
bekapcsolódott a röhögésbe.
Közvetlenül a kapun belül ugyanis egy félembernyi
magasságú kerti törpe ácsorgott. Mint egy nagy
szakállú, sipkás portás.
– Kiköpött Halmai! – vonyítottam, és Karesz
kénytelen volt egyetérteni velem. A piros sipkás,
szakállas kis szobor ihletője egészen bizonyosan a
történelemtanárunk lehetett!
– Azt hittem, viccelsz, amikor azt mondtad, kerti
törpéket gyárt ez az ürge!
– Én is azt hittem, hogy viccelek!
– És most erről fogunk riportot csinálni?!
– Nagyon úgy fest…
Kicsit még könnyezett a szemem a röhögéstől, mikor
Karesz lenyomta a kapu cirádás kilincsét, és beléptünk a
kertbe. Gondoltam, megspékelem az iménti poénkodást
még egy kis humorral (ha már ennyire jól alakul ez a
délután Karesszal, nem árt rátenni még egy lapáttal, és
bebizonyítani, menynyire laza és vicces vagyok), és
megráztam a kerti törpe derékszögben tartott kezét.
– Jó napot, Halmai tanár úr! – üdvözöltem a szobrot,
aki ettől az üdvözléstől menten leesett a talapzatról,
amin állt.
Minden valamirevaló kerti törpe a kert pázsitjába
ágyazva ácsorog, kivéve ezt a túlméretezett példányt,
amit, úgy tűnt, direkt portásnak állított a kapuhoz a
készítője, hogy udvariasan fogadja a belépőket, vagy,
mint a mi esetünkben, röhögésre sarkallja őket.
– Sokat ihatott az öreg, ha egy kézfogástól kidől.
Vagy csak ennyit gyúrtál karra? – nézett rám nevetve
Karesz, én meg azt hittem, menten bepisilek a rám törő
újabb röhögőrohamtól. Konkrétan görcsölt a hasam,
annyira röhögtem.
Karesz visszatuszkolta a kővé avanzsált Halmait a
talapzatra, majd arcára fagyott a mosoly:
– Ajjaj…
– Mihi vahan? – kacarásztam.
– Neked nem tűnik fel rajta semmi furcsa?
– Hát, a piros sipka elég meredehehehek…
– Az tény, de én másra gondoltam. Hiányzik a törpe
hüvelykujja!
– Mi? – maradt abba nálam is a nevetés hirtelen, és
a törpe derékszögben tartott kezére meredtem, amin
valóban eggyel kevesebb ujj volt, mint másfél perccel
korábban. Karesszal egymásra néztünk, aztán a földre…
aztán megint egymásra…
– Szerinted mi lenne, ha sarkon fordulnánk, és… –
indítványoztam, de Karesz lehajolt, felvette a letört
ujjdarabot, zsebre vágta, és azt mondta:
– Viccelsz? Ezek után komolyan kíváncsi vagyok a
csávóra, aki a diri szerint az évszázad szobrásza, és
Halmaiból merít ihletet! Nem kell azzal kezdenünk, hogy
„bocsi, megrongáltuk a portást". Mire észreveszi, már
rég otthon leszünk.
– De ez… nem túl tisztességes…
– Mert sarkon fordulni az lenne?
Kénytelen voltam belátni, hogy az sem éppen
becsületes megoldás, így aztán követtem Kareszt, aki
határozott léptekkel elindult a bejárati ajtó felé.
– Hát itt vannak! Vártam már magukat! – rikkantott
ki egy vidám hang az ablakon, és csak bízni tudtam
benne, hogy az iménti akciónkat nem nézte végig a
szobrászunk a függöny mögül. Mert az vér ciki lenne…
Mondjuk, akkor talán nem üdvözölne ennyire lelkesen…
A diri bá régi kedves tanítványa, egy harminc körüli
pasas, kedvesen beinvitált minket a lakásába, és még
mielőtt kettőt pisloghattunk volna – vagy megkérhettük
volna, hogy tegezzen, mert ez a magázás elég fura,
tekintve a köztünk lévő kábé tizenöt évet… –, mesélni
kezdett. Mindenről. Bevezető és körítés nélkül, egyből az
egyik polcon álló kerámiaköcsög történetébe csapott
bele, és mire észbe kaptam, hogy ez már a „riport", a
sztori rég a köcsög szomszédjában álló kerámiabékáról
(anyám, de ízléstelen egy darab!!) szólt. Nagyokat
bólogatva bekapcsoltam a diktafonom (most tettem bele
új elemet…), megkérdeztem, nem zavarja-e, de a
kérdésemre is csak egy legyintéssel válaszolt, annyira
bele volt feledkezve a saját mondókájába.
Míg beszélt, én szüntelenül bólogattam, Karesz pedig
kattintgatott – bár azt még én is meg tudtam állapítani,
hogy ezek a kis izék abszolút nem fotogén szobrok,
ráadásul a fényviszonyok is csapnivalóak voltak. De ha
az igazgatónak ez kell..
Tudom, egy igazi, vérbeli profi riporter érdeklődik a
riportalanya iránt, és kérdéseket tesz fel, de én
egyáltalán nem tudtam koncentrálni, mert
1. ott állt mellettem Karesz, akivel nemrég még
hülyére röhögtük magunkat, vagyis csak az járt a
fejemben, hogy úristen, mennyire jó fej, úristen,
mennyire jól néz ki, úristen, végre dumálgattunk,
úristen, miattam megfenyegette Dénest, és úristen,
mennnnnnyire szerelmes vagyok!!
2. ha akartam, se tudtam volna kérdéseket feltenni,
mert a pasi levegőt is alig vett szövegelés közben…
3. sajnos totálisan nem érdekelt az egész téma.
Giccsköcsögök… óriási!
Kezdett zsibbadni a képem a ráerőltetett negédes
vigyortól, mikor a fickó egyszer csak azt mondta:
– És gondolom, látták a kapuban pályám egyik
remekművét, a megszólalásig élethű törpét.
 Nos, itt Kareszből ismét kibuggyant a röhögés, és én
is csak nagy nehezen tudtam visszatuszkolni a kitörni
készülő kacajt.
– Valami… valami baj van? – kérdezte hirtelen
sértődötten a riportalanyunk.
– Ja, dehogy, az a törpe egészen kiváló! Karesszal…
mi csak… az az igazság, hogy nagyon hasonlít valakire…
egy közös ismerősünkre. Vagyis tényleg lenyűgözően
élethű!
– Ugye?? Engem is emlékeztet amúgy valakire, de
nem tudnám megmondani, kire.
Hm. Úgy tűnik, tudat alatt erre a csókára is nagy
hatással volt a mélyen tisztelt Halmai tanár úr, aki
nyilvánvalóan őt is tanította, hiszen akkor már a
Hűvösvölgyi Gimiben dolgozott, mikor ez a pasas
odajárt. Jó tudni, hogy van még valaki, aki ugyanazt
fedezte fel Halmaiban, amit én: a tökéletes kerti törpét.
– Egyébként arra gondoltam, lehetne egy fotó a
riportban rólam is, mondjuk, a törpe mellett. Na, mit
szólnak?
Erre mindkettőnknek a torkán akadt a nevetgélés.
Karesznak azért, mert ez a „pózoljunk törpével" abszolút
nem az ő stílusa, és tudtam, hogy akkor sem csinálna
ilyen képet, ha kényszerítenék rá, én viszont attól
tartottam, hogy egyből kiszúrja majd a hiányzó
hüvelykujjat… így aztán tiltakozásba kezdtünk, és
egészen véletlenül teljesen egyszerre mondtuk tök
ugyanazt:
– Akkora képre sajnos nem lesz helyünk!
– Kicsiben pedig bután mutatna – toldotta még meg
Karesz az indoklást.
– Ó! Értem… sajnálom… akkor én nem is leszek
benne? – vágott csalódott képet a harminc körüli pasas,
aki ezzel a kérdéssel egyből visszafiatalodott úgy tízéves
kisfiúvá.
 – Lesz az újságban olyan kép, ahol a… izé…
műtárgyait mutatja be… – mondta Karesz, és
csomagolni kezdte a gépét, mielőtt a pasinak eszébe
jutna még pár remek fotótéma.
– Akkor jó. Tudják, nem sűrűn készítenek velem
riportot! És amikor az igazgató úr felhívott, hogy
küldene ide újságírókat, egészen lázba jöttem! Az én
alkotásaim díszítik az igazgató úr lakását is… –
büszkélkedett, én pedig elképzeltem, hogy a kopasz diri
bá reggelente giccsbékák és füles köcsögök közt issza a
kávéját… ízléses otthona lehet!
– Mindenképp küldünk egy példányt a lapból, ha
elkészült! – mosolyogtam, és kinyújtottam a pasi felé a
kezem.
– Alig várom! – viszonozta a kézfogást, majd a
fejéhez kapott. – Most jut eszembe! Ne menjenek el
üres kézzel! Mindjárt hozok egy-egy kis apróságot,
fogadják el tőlem…
– Sajnos sietünk, megy a villamosunk! – jelentette ki
Karesz, és elkezdett kifelé tolni az ajtón.
– Mi van, nincs hely a szobádban még egy kis árva
békának? – húztam Kareszt, mire a fülembe súgta (oké,
nem részletezem, hogy a közelségétől egyszerre rázott a
hideg és öntött el a forróság…):
– Így sem megyünk üres kézzel – és félig kihúzta a
zsebéből a Halmai-törpe hüvelykujját.
Hát kész voltam. Úgy rohantunk ki a szobrász
házából, mint akiket kergetnek, ha jól emlékszem, még
csak el sem köszöntünk, ami amúgy tök bunkóság, de
engem átjárt az izgalom attól, hogy Karesz mellett most
nem vagyok jó kislány, hanem részese lehetek egy kis
„balhénak". Na igen… Karesz és az ő balhéi… játszótéren
sárcsatázás, véletlen szoborrongálás elmismásolása…
Azt hiszem, ettől még sem ő, sem én nem vagyunk
javíthatatlan bűnözők. Gondolom, mindenkinek a
tarsolyában van valami efféle „kihágás"… hát most már
nekem is, és azt hiszem, örülök neki!
Már az utca végén jártunk, mikor Karesz lassított.
– Nem gondoltam, hogy ez a riport ennyire király
lesz! – mosolygott, én pedig lihegve bólogattam.
Hm… nem ártana edzenem kicsit, ez a félutcányi
futás kikészített… – Fej vagy írás?
– Hogy?
– Válassz!
– Írás… naná – vontam meg a vállam, mert
fogalmam sem volt róla, mire megy ki a játék.
Karesz belenyúlt a zsebébe, kivett egy aprót,
feldobta, majd közölte:
– Nyertél! – és odanyúlt a kezemhez, majd
belecsapta a markomba… Halmai hüvelykujját.
– Kösz! Mit csináljak vele?
– Amit akarsz! Kiteheted asztaldísznek, esetleg
papírnehezéknek is jó lehet. Mondjuk szerintem
ízléstelen, de valld be, hogy neked tetszik!
– Hülye! – pöcköltem vállon Kareszt.
– És szándékosan rántottad le a szobrot, mert
kinézted magadnak ezt a valóban élethű, göcsörtös
ujjat!
– Hülyeee! – böktem még egyet Karesz vállán.
– Szerintem egy egész gyűjteményed van
hasonlókból!
– Hühülyeheheee – évődtem tovább Karesszal, és
mikor rájöttem, hogy mi van: „Úristen, én most flörtölök
Karesszal!!! Berosálok…", hirtelen félrenyeltem, és
fuldokolni kezdtem.
– Jól vagy?
– Ja… persze… csak… izé…
– Egy kis vizet? Van a táskámban.
 – Oké – nyögtem, mert többre nem futotta. És nem,
nem azért, mert még mindig köhécseltem a
félrenyeléstől, hanem mert: hát basszus a köbön!
Karesz üvegéből fogok inni! Amiből nyilván már ő is
ivott! Ez egy konkrét csók lesz…
Miközben lassan kortyoltam Karesz vizéből, eszembe
jutott, hogy pár éve kiröhögtem Nórit, amikor ugyanezt
csinálta Dávid poharával, vagyis hogy beájult a ténytől,
hogy egy tárgy közbenjárásával érintkeztek az ajkaik.
Oké, kívülről nézve tök gáz, de ha épp te vagy az, aki
régóta reménytelenül hulla szerelmes, és épp a
kiszemelt célszemély üvegéből iszol… hááá, ez maga a
romantika non plus ultra, kérem szépen!
– Köszi… életmentő volt – nyújtottam vissza az
üveget egy kevés vízzel az alján, de Karesz legyintett:
– Megtarthatod.
(Komoly? Lesz egy igazi Karesz-üvegem!! És örökké
erre a felejthetetlen randira… izé riportra fog
emlékeztetni! Az ágyam fölé teszem a polcra,
közvetlenül Halmai undorító hüvelykujja társaságában…
Az lesz az én Karesz-polcom!!)
Az egyik kezemmel tartottam az üveget, a másikkal
pedig a kupakja recéjét babráltam, míg a villamoshoz
bandukoltunk.
A villamoson zötykölődve ezer dolog kavargott a
fejemben. Hogy vajon miért akart Karesz megvédeni
engem Dénestől, hogy miért nem érdekli, mit gondolnak
róla mások – mikor én állandóan ilyesmin pörgők… miért
nem akarja bebizonyítani mindenkinek, micsoda
fantasztikus művészlélek, hogy vajon neki is jelentett-e
valamit ez a mai, viccesre sikerült riport, vagy holnap
ugyanúgy közönyös lesz-e irántam a suliban?…
De persze egyik kérdést sem tettem fel hangosan,
annál is inkább, mert időközben a Széll Kálmán térre
értünk, Karesz pedig megszólalt:
 – Na, én itt akkor jobbra el.
– Hm?
– Te villamossal mész tovább, én meg a metróval.
– Ja! Igen! – mosolyogtam, és némi csalódottságot
éreztem. Nem tudom, miből gondoltam, hogy majd
hazakísér, hiszen ez nem egy randi volt, hanem egy
közös munka, na meg ne legyek telhetetlen, így is tök
nagy lépést tettünk előre (?) a meglévő szinthez (a
nullához) képest, szóval…
A zavaromat – na és a legjobb pillanatban hirtelen
nekiinduló taknyot… – elrejtendő előkaptam egy zsepit a
zsebemből, és belefújtam az orrom.
Átható mentaillat szökött az orromba (simán ment a
blúzom színéhez), és tudtam, hogy ekkora cikiben rég
voltam… A Timi javaslatára gyakorolt rágólufi arcomról
letörölt maradékát ugyanis egy óvatlan mozdulattal
szétkentem az orrom körül. (Vissza oda, ahonnan egy
órája levakargattam. Óriási…) És esélyem sem volt,
hogy ezt most tükör híján, pusztán érzésre
feltűnésmentesen eltávolítsam, ergo ha akarom, ha
nem, Karesz észre fogja venni a nem éppen esztétikus
nyúlós ragacsot az orromon. Hah… legalább valami még
röhejesebb rajtam, mint a háromszögben elrendeződő
pattanások…
– Oké, tisztázzuk, amit látsz, az nem fika! –
mondtam teljesen őszintén, mert jobbnak láttam nem
kertelni, ha már így alakult.
– Sejtettem… – mondta mosolyogva, belőlem pedig
kitört a vallomás:
– Nyilván tök bénának nézel, és igazad is van. Mindig
ilyen béna izékbe keveredem. Hót ciki vagyok!
– Nem vagy ciki. Tudod, szerintem milyen vagy?
– Mi… milyen? – kérdeztem, nyeltem egy nagyot
(óvatosan, nehogy megint fuldoklás legyen a vége…), és
még el is vörösödtem. Éreztem, hogy most jön az
igazság pillanata! Most megtudom, mit gondol rólam
Karesz. És még csak nem is én dobtam fel a labdát…
– Mint egy szivárvány.
– He?
– Na, szia, akkor holnap! – mondta ő, és hátat
fordítva a metró felé indult.
És én még azt hittem, olyasmi következik, hogy „tök
aranyos, vagy valami hasonló, amit legalább egy icipicit
bóknak foghatnék fel. Erre közli, hogy színes vagyok,
vagyis… ez most azt jelenti, hogy kétszínűnek tart?!
Vagy ami még rosszabb: kaméleonnak??!
Ebbe komolyan bele fogok dilizni most már! Végre
volt egy tök jó délutánunk, hülyültünk egy csomót,
aztán benyög egy ilyet, és nekem megint fogalmam
sincs, hogy akkor most mi van. Van egyáltalán valami?!

A hazautat végiggyötrődtem. Otthon aztán egyből

lecsapott rám Nóri, és természetesen Timi is, mondjuk,
ő telefonon. Miután egyszer már sikerült kihangosítanom
a telefonomat (ugye…), most is ezt a megoldást
választottam, hogy egyszerre kérhessem ki
mindkettőjük véleményét erről a szivárvány dologról.
– Szerintem ez nem jelent semmi különöset. Biztos
amolyan művészi izé. Metafora vagy mi – jelentette ki
Timi.
– Hogy érted azt, hogy metafora? – érdeklődtem.
– Én tudjam? Te vagy az irodalmár! Fejtsd meg te! –
közölte, én pedig épp elkezdtem volna „megfejteni", de
Nóri megelőzött.
– Mi van, ha úgy értette, hogy a szivárvány színes,
olyan, mint te.
– Én is ezt mondom! Kaméleonnak tart! Egyszer jó
fej vagyok, mint ma délután, amúgy meg tök uncsi. Mint
a suliban. Azért nem is szól soha hozzám. Mert ott nem
érdeklem.
 – Bocs, de ez szerintem hülyeség.
– Akkor mit akart ezzel a szivárvánnyal?!
– A szivárvány gyönyörű. Ritka, megfoghatatlan… és
ezerszínű: van benne kedvesség, báj, harag,
titokzatosság, humor, önirónia… olyan, mint te.
– Jaj, Nóri, én menten beléd szeretek! – rikkantotta
Timi, amin muszáj volt mindannyiunknak nevetni. – Ez
annyira széééép!
– De most miért? – kérdezte Nóri. – Simán lehet,
hogy így értette! Sőt! Biztos!
– Gondolod? – remegett meg a hangom.
– Most már egészen biztos, hogy hamarosan kiderül.
Figy! Szerintem holnap a suliban tutira történnie kell
valaminek! Ezek után muszáj!
Én pedig ennek megfelelően alig bírtam kivárni a
másnapot, hogy az a valami végre megtörténhessen.
A Halmai-szobor gusztustalan hüvelykujját, na meg
Karesz műanyag palackját szorongatva, bizakodó
mosollyal a képemen aludtam el.

A szerelmem tárgya: Karesz.

A szerelmem foka: (Szereteheheheheeeem!!!!)
 32. fejezet

A bombariadó

Nos, a bizakodó mosoly igen gyorsan tovaröppent az

arcomról, ugyanis másnap az történt, hogy Karesz nem
jött suliba. Senki nem tudta, miért, Vargának sem szólt
(miért szólt volna… nem szokott…), egyszerűen csak
nem jelent meg.
Timi egész nap böködött, hogy hívjam fel vagy
küldjék egy érdeklődő SMS-t, hogy hol van, Nóri viszont
úgy vélte, nem kéne „nyomulnom", mert az rosszul is
kijöhet. Én is ezen a véleményen voltam, így aztán a
kedd egy merő gyötrődésben telt.
Arra jutottam, hogy most biztos ő fázott meg, és ez
egy csodás keretes szerkezete lehetne a mi kis
kapcsolatunknak (vagy minknek…): tök jó közös
délután, aztán bumm, Dórika torokgyuszit kap. Tök jó
közös délután, aztán bumm, Karesz esik ágynak. Mire
meggyógyul, frankón elfelejti majd, hogy végre
dumálgattunk, meg hogy milyen jól elröhögcséltünk…
fene megeszi ezeket a betegségeket!! Szerdán aztán
egy kicsit még örültem is, hogy Karesz hiányzott a
suliból, ugyanis kiderült, hogy Zentay megbetegedett, és
összevont tesióránk (ráadásul dupla…) lesz a fiúkkal.
Nálunk a tesiórák normál esetben úgy zajlanak, hogy
külön tornáznak a fiúk, mondjuk a kis tesiteremben, a
lányok meg a nagyobban, vagy fordítva. Ha épp nem jut
terem valakinek (mivel ugyanabban az időpontban több
osztálynak is van ilyen osztott tesiórája), akkor a terem
nélkül maradó csapat jó idő esetén az udvaron
szaladgál, vagy a közeli parkban, rossz idő esetén pedig
jobb híján a folyosón lépcsőzik. Azt nagyon utálom,
mikor ilyesmire kerül sor, nincs annál bénább, mint
kisgatyában kettesével ugrálni a lépcsőfokokon,
miközben más osztályból egy-egy „civil ruhás" épp
kiszalad a vécére mondjuk, és jól kiröhög, amiért
meztelen combbal szökdécselünk mellette.
Ezen a szerdán viszont még szörnyűbb dolog történt.
Olyan, amilyen az eddigi öt év alatt meg soha.
A tesitanárunk betegsége miatt, na és mert odakint –
tavasz ide, tavasz oda – zuhogott az eső, összevontak
minket a srácokkal a nagyteremben.
Egyből görcsbe rándult a gyomrom, mikor ez
kiderült. Még csak az hiányzik, hogy kisgatya-pólóban
villogjak a fiúk előtt, és a terrorista tesitanáruk (az övék,
Karalyos tényleg egy kegyetlen fazon!!) megszívasson
és leégessen, amiért nem tudok kitartóan futni, vagy
kislabdát dobni, vagy szekrényt ugrani… ki tudja, mit fog
elvárni tőlem!!
Meglehetősen morcos hangulatban vonszoltam be
magam a tornaterembe. Zavarban voltam a nem éppen
előnyös tesicuccomban a gondolattól, hogy az összes
srác ki fog röhögni, amikor majd lebucskázom a
szekrény tetejéről (vagy már a nekifutásnál megbotlom
a saját lábamban…), és az sem derített épp jókedvre,
hogy nem számítottam különösebb férfitársaságra a mai
napon, így a lábamon is alakultak a szőrtüskék, ami már
önmagában is elég ciki, pláne, ha – a tesiszerkómnak
hála – egyenesen a fiúk arcába tolom őket…
– Tíz kör bemelegítő futás! – fújt bele a sípjába
üdvözlésképp a kiképző őrmester, mire a srácok
lendületes iramban futni kezdtek, mi, csajok meg csak
pislogtunk egymásra: tíz kör?? Nálunk a három is
kínkeservesen szokott csak összejönni… „Neked is jó
reggelt!" – gondoltam magamban, és melegebb
éghajlatra küldtem Karalyost, de ennél többet nem
tehettem a nemtetszésem kifejezésére, így megadóan
kocogni kezdtem.
A véget nem érő körök alatt bőven jutott időm
szemügyre venni az osztályt.
A csajokat jól ismertem már tesióra-szituációban.
Tudtam például, hogy Juli, az ügyeletes „jó nő", aki
emellé még marhára okos is, tesiórán átlényegül valami
groteszk szerencsétlenséggé, aki mintha kisgatyában és
pólóban hirtelen azt is elfelejtené, hogyan kell egyik
lábát a másik után tenni, hogy egyenesen haladjon
előre. Szegény… nem irigyeltem, nyilván őt is
kellemetlenül érintette, hogy ez a közös tesióra rombolni
fogja az image-ét…
Vele ellentétben Zsófi igazán tehetséges tornász,
most pedig úgy futott a párja, Gábor mellett, mintha ez
egy különleges sportrandi lenne. Már több mint egy éve
járnak, és még mindig tök jól elvannak együtt! A
mázlisták…
Szilvi és Ildi általában együtt mozognak tornaórán,
nem véletlenül, kábé egyforma magasak, a testalkatuk
is hasonló, így minden páros feladatban ideális választás
a két lány egymásnak. Most is együtt rótták a köröket,
Ildi nem cserélte le Szilvit a szerelme, Peti kedvéért, akit
viszont fura volt ebben a szituációban látni. Azt idáig is
sejtettem, hogy nem az a kifejezett tornásztípus, de
komolyan, én jöttem zavarba attól, hogy mennyire kis
esetlen atlétatrikóban… jaj… de azért persze cuki! Petit
szeretjük, és kész! Csakúgy, mint Zsoltit, aki szintén
fulladozni látszott már az ötödik bemelegítő kör közben.
Őszintén át tudtam érezni a kínját…
Kettővel előttem kocogott Anita, ezúttal egyedül,
mert Linda a héten betegség miatt hiányzott. Ők amúgy
mindketten elég ügyesek tornaórán, semmi kiemelkedő,
de minden feladatban tudják hozni az elvárt szintet. Jó
nekik…
A mindig pattogós Andi a futást is rém komolyan
veszi, most például eltökélte, hogy versenyre kel a
srácokkal. Petit és Zsoltit simán lehagyta, de Robi és
Ricsi lehajrázásával igencsak meggyűlt a baja. Persze
mindez nem izgatta, úgy kergette a focista srácokat,
mintha az élete múlna rajta, hogy elhúzzon mellettük.
Kati becsületesen rótta a köröket, bár lógott a
nyelve, és tök piros volt már a feje, de gondolom, nem
akart beégni a szerelme, Henry előtt, aki viszont úgy
suhant, mint maga a nagy előd, VIII. Henrik, akiről úgy
hírlik, a testmozgásban is igencsak élen járt.
Réka szintén küzdött a feladattal, de úgy tűnt, jól
elkapta Kati ritmusát, mert közvetlenül mögötte
tempózott, ameddig bírtam figyelni, még a lábát is
ugyanolyan ütemben emelte – de aztán beleszédültem,
és inkább elkaptam a fejem, mielőtt kidőlök a sorból.
Vera már a negyedik kör után feladta, fintorogva
vonogatta a vállát, mikor Karalyos ráparancsolt, hogy
folytassa a futást, és közölte, hogy márpedig ő nem
hajlandó „kihajtani a belét, és kész". Így aztán
komótosan sétálgatott karba tett kézzel és a kelleténél
kicsit kilengősebb fenékriszálással… biztos, ami biztos,
nem árt rájátszani az adottságaira, elvégre a srácok
ritkán láthatják tornaszerkóban, ami persze nála extra
rövid forrónacit és feszülős topot jelent…
Máté, Gergő és Balázs nagyjából egy tempóban
futottak, férfiasan, kitartóan, nagy léptekkel. Én pedig
kénytelen voltam sokadszor is megállapítani, hogy
Balázs igencsak jóképű. Az igazat megvallva az évek
múlásával egyre helyesebb. És még mindig nincs
barátnője, vagy legalábbis nem tudunk róla. A gyerekes
viselkedést a férfiasodó külső ellenére sem sikerült még
kinőnie.
 Nóri és Móni légies könnyedséggel teljesítették a
köröket, mióta Móni rákapott az edzésre, rengeteget
fogyott, és az erőnléte is látványosan javult.
Timi valahol mögöttem lihegett, néha megállt,
nagyokat nyögött, egyszer látványosan elterült a földön
is, hátha meghatja a kiképzőtisztet, de hiába fogdosta a
hasát, nem kapott kíméletet. Bár ő is megtehette volna,
hogy Verához hasonlóan tüntetőleg sétál, annál azért
jobban félt a kilátásba helyezett büntetéstől (plusz
százhúsz felüléses hasizomgyakorlat…), így inkább a
futást (az ő esetében inkább poroszkálást…) választotta.
Már csak másfél kör volt hátra a futásból, alig vártuk
a megváltó sípszót, amikor is a sípszónál sokkal élesebb
és ijesztőbb hang hatolt az éterbe. Szaggatott csengő…
Bombariadó!
– Futás, állj! – kiabálta Karalyos. – Mindenki kifelé a
teremből! Gyors öltözés, aztán elhagyni az épületet!
– Jézuskrisztus, mindjárt felrobbanunk? – markolta
meg a kezem Timi, akinek hirtelen elmúlt az
oldalszúrása, és a szúrás átvándorolt a szíve tájékára:
az ijedtségtől most épp infarktust készült kapni.
– Dehogy robbanunk fel! Biztos csak próba.
Gyakorolni kell, milyen gyorsan tudják kiüríteni az
épületet – biztattam, bár be kell vallanom, a
bombariadót én sem csípem, valahogy mindig rossz
érzésem lesz tőle.
Villámgyorsan berohantunk az öltözőkbe, magunkra
kapkodtunk ezt-azt (kabátot például pont nem, mert az
ugye mindenkinek a szekrényében volt az
osztálytermünk mellett, odáig elmenni pedig nem volt
idő…), és Karalyos vezényletével kiözönlöttünk az
utcára, a kapu elé.
A fél suli már kint ácsorgott – sosem értettem, mi
ebben a ráció: ha az épület robban, akkor közvetlenül
mellette biztonságban vagyunk?… – a kellemetlen
esőben. Mára rém ronda idő lett, mindenhol tócsa,
felhők, szürkeség… amolyan igazi „nemszeretem" nap. A
kisebbek esernyők alatt tömörültek, az élelmesebbek
behúzódtak a buszmegállóba, a nagyok viszont
vagányan állták a sarat (szó szerint), és élvezték, hogy
bőrig áznak. Nekünk nem jutott máshol hely, így az
egész osztály tornacuccban és magunkra kapdosott
pulóverekben egy fa körül ácsorgott.
Vagy húsz perce rostokoltunk kint, mikor nagy
dühöngve maga az igazgató vonult el mellettünk. Még
sosem láttam ennyire feldúltnak.
– Akárkinek a műve ez, kiderítem, és azonnal repül a
gimnáziumból! – jelentette ki a társaságában tartózkodó
igazgatóhelyettesnek (Répásiné, amúgy fizika- és
matektanár, de minket nem tanít).
– Hogy akarja kideríteni, ki telefonált be? – kérdezte
Timi.
– Gondolom, le tudják nyomozni a telefonszámot.
Vagy valami hasonló – vontam meg a vállam, és
automatikusan odafordultam a pár méterrel odébb
hangoskodó csoportosulás felé.
Dénesék osztályából röhögcséltek egy páran,
természetesen Zsuzsi is köztük volt, ő röhögött a
leghangosabban. Zsuzsi egyébként az óta az ominózus
eset óta nem is szólt Timihez, igaz, a barátnőm is
messziről elkerülte őt. Én rettentően dühös voltam
Zsuzsira, és szívem szerint alaposan kiosztottam volna,
mert hogy lehet ennyire szívtelen?! De aztán úgy
döntöttem, nem avatkozom bele. Az a legjobb, ha
tudomást sem veszünk egymásról.
Gyorsan odébb is kaptam a fejem, és egyszerre
megállt bennem az ütő.
Az utca túloldalán Karesz közeledett, hátizsákkal a
vállán, és egy könyvvel a kezében.
 Mikor meglátta, hogy az egész suli a kapu előtt
ácsorog, megtorpant.
Aztán megkereste a szemével a mi osztályunkat, és
elindult… egyenesen felém.
Nyelni alig bírtam, a lábaim zsibbadni kezdtek, és
éreztem, hogy már megint talpig elvörösödtem.
– Mi történik itt? – kérdezte lazán, én meg kis híján
elájultam attól, hogy hozzám szólt, hogy az osztályunk
kupacából egyből engem „halászott ki", hogy akkor ezek
szerint számára sem volt közömbös a hétfő délután…
– Bombariadó – válaszolta helyettem Timi, mivel én
lefagytam, és valószínűleg jobbnak látta, ha a hosszú
csendet megtöri.
– Aha – vette tudomásul Karesz.
– Mi van, Karcsika, lógunk, lógunk? – kiáltott át az A-
sok csoportosulásából Dénes, rettentően gonosz
arckifejezéssel a képén.
– Le lehet kopni, Dezsőke! – kiáltotta vissza Karesz,
mire Dénesből sátáni kacaj tört fel, és megcsóválta a
fejét.
– Ne foglalkozz vele! Ez egy idióta! – mondta Timi
Karesznak, én pedig még mindig szótlanul kapkodtam a
fejem. Klassz, hogy ilyen frappáns módon
bekapcsolódtam a történésekbe, nem igaz?…
– Mindenki vissza az osztálytermekbe! – harsogta
egyszer csak Seress Peti, úgy látszik, ő nyerte meg azt a
remek feladatot, hogy értesítse a szanaszét ázó
diákokat, hogy az ajándék hosszú szünet véget ért.
A kapu elől megindult a tömeg befelé az épületbe,
hogy mindegyik osztály folytathassa rém fontos
tanulmányait a soron következő tanórán.
Már vagy öt perce fészkelődtünk a termünkben, ahol
egy pillanat alatt átvette az uralmat az ázott tesiruhák
jellegzetes szaga, Komlós épp valami matekpélda
megoldásába próbált belekezdeni a táblánál, mikor
Varga nyitott be, láthatóan szörnyen dühösen.
– Lantos, kifelé! – harsogta, mire Karesz kelletlenül
kikászálódott a padjából, Komlós pedig lejjebb tolta az
orrán a szemüvegét:
– Megtudhatnám, hova viszi a diákot az órámról,
osztályfőnök úr?
– Az igazgatóhoz – válaszolta röviden Varga.
– Vagy úgy… – bólintott sokat sejtetően Komlós, és
látszott, hogy a szemüvege és a divatjamúlt dauerolt
tincsei mögött vad gondolkodásba kezd.
És ezzel nem volt egyedül. Én is agyalni kezdtem.
Mi a fenét akarhat Karesztől az igazgató óra közben?
És lassan, nagyon lassan összeállt a kép… Karesz
tegnap és ma délelőtt nem volt suliban. Dénes nem
messze állt tőlünk, mikor az igazgató elviharzott
mellettünk… ő is hallotta, mit mondott. És Dénes nagyon
utálja Kareszt a hegyen történtek miatt, na meg engem,
amiért kirúgtam az újságtól. És az a sátáni kacaj!
Uramisten! Dénes bemószerolta Kareszt, akit most ki
fognak rúgni! Ezt nem hagyhatom! Egész biztosan nem
az ő műve volt a bombariadó! Karesz nem balhés, de
rajtam kívül ezt nem sokan hiszik el róla. Az igazgató
tutira bevette Dénes hazug vádjait!
Fogalmam sincs, mi ütött belém, de hirtelen
felpattantam a helyemről, és mindenféle magyarázat
nélkül kiviharzottam a folyosóra. Nem érdekelt, mit fog
szólni Komlós, mit fognak gondolni a többiek.
Egyetlenegy dolgot tudtam: hogy meg kell mentenem
Kareszt.
Feldúltan csörtettem be az igazgatói előterébe, ahol
szerencsémre pont nem ült az asztalánál a diri bá
titkárnője, így magyarázkodás nélkül nyithattam be az
igazgató szobájába.
 – Nem Karesz volt! – jelentettem ki köszönés helyett,
mire mindhárman, mármint a diri bá, Varga és az
előttük ácsorgó Karesz meglepetten bámultak rám. –
Dénes egy hülye! Kihasználja, hogy mindenki balhésnak
hiszi Kareszt, és jól bemártotta, pedig Karesz nem
olyan! Ő… ő a legtehetségesebb fotós, akit ismerek,
segítőkész, figyelmes… soha nem lenne képes ilyesmire!
Egészen biztos, hogy nem ő volt! Nem rúghatja ki!
– Ha befejezte, Kassai, megkérném, hogy fáradjon
ki! – válaszolt az igazgató, kihasználva a fél
másodpercnyi szünetet, míg a nagy zihálásom közepette
levegőt vettem.
– De… de…
– Kérem, távozzon! – mutatott ellentmondást nem
tűrően az ajtóra.
Kivánszorogtam az előtérbe, és magamba roskadva
omlottam le egy székre. Hogy bizonyíthatnám be, hogy
nem Karesz a bombariadó felelőse? Hiszen én sem tudok
róla semmit, tegnap nem volt suliban, és ma délelőtt
sem. Simán a nyakába fogják varrni az egészet!
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Karesz lépett ki
rajta, egyedül.
– Na? – pattantam fel a székről.
– Csörgött a telefonja, addig kiküldött – mondta
szűkszavúan Karesz, és ledobta magát a mellettem lévő
székre. – Egyébként tényleg Dezsőke mószerolt be.
Honnan tudtad?
– Kikövetkeztettem.
– Aha. Egyébként kösz. Ez nagyon rendes volt tőled.
– Nincs mit – válaszoltam lehajtott fejjel, szomorúan,
mert hiába tettem meg minden tőlem telhetőt, ez itt
kevés lesz Dénes vádjaival szemben.
– Nagyon nem hiányzik nekem most ez a botrány –
mondta váratlanul Karesz. – A nagyit be kellett vinnem
a kórházba. Rosszul lett, apám meg négynapos külföldi
úton van. Ezért hiányoztam tegnap, és ma reggel is nála
voltam. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy ilyen
pitiáner hülyeséggel szórakozzak, mint ez a bombariadó.
Mióta ismerem, sosem láttam még ilyennek Kareszt.
Ilyen szomorúnak, csalódottnak, elgyötörtnek… és némi
félelem is csillogott a szemében, hogy mi van, ha ezt
most nem ússza meg.
Rettenetesen megsajnáltam. Automatikusan
kinyúltam a combján pihenő keze felé, és rátettem az én
kézfejemet az övére.
– Minden rendben lesz! – biztattam, és már húztam
is volna vissza a kezem, mikor a másik kezével hirtelen
megsimogatta a kézfejemet. Az érintése égette a
bőrömet. Úgy éreztem, menten leolvad az egész karom
tőből a helyéről…
Nem néztünk egymás szemébe, én nem is tudtam
volna… csak ültünk így, mozdulatlanul, az én jobb
kezem az ő jobb kezén, az ő bal keze az én jobb
kezemen.
Szerettem volna, ha ez a pillanat soha nem érne
véget. Ha mondjuk így, ebben a mozdulatlan érintésben
maradnánk örökké…
Sajnos az „örökké" kábé nyolc másodpercig tartott,
akkor ugyanis kivágódott az igazgatói ajtaja, és a diri bá
érces hangja törte meg a csendet:
– Lantos! Jöjjön be!
Karesz felállt, és anélkül, hogy rám nézett volna,
belépett a szobába. Ismét egyedül maradiam.
Karesz megfogta a kezem… elájulok!
Bár a helyzet meglehetősen faramuci volt, egy
egészen halvány mosoly azért kiült a szám szélére, a
szívem pedig kis híján kiugrott a helyéről. A jobb
kezemet, ami az előbb még Karesz kezei közt
nyugodott, most az arcomhoz emeltem, és…
megszagoltam. Karesz-illata volt. Tuti fix, hogy soha
többé nem mosom meg! Megtanulok bal kézzel enni,
kapaszkodni, izé… vécézés után törölni… mindent, de ezt
az illatot érezni akarom!…
Még javában szagolgattam a kezem, mikor ismét
kinyílt az igazgatói ajtaja.
Hirtelen elkaptam a kezem az orrom elől (Jesszus,
remélem, nem gondolja, hogy épp az orromat túrtam,
vagy ilyesmi… mondjuk az sem jobb, ha rájön, hogy
miatta szimatoltam az ujjaimat…), és megismételtem a
nem régen már feltett kérdésemet:
– Na?
– Az előbb a rendőrség kereste a dirit. Kiderült, hogy
több suliban is volt bombariadó, valaki ezzel szórakozott
így április elsején… úgyhogy leszálltak rólam.
– Huhh, akkor jó!
– Igen – mosolygott megkönnyebbülten Karesz.
Egy darabig hülyén ácsorogtam előtte, egyik
lábamról a másikra billegve, a kezeimet zsebre dugva
(és ezzel valószínűleg máris ledörzsölve az
ellenállhatatlan Karesz-illatot…), és tök tanácstalanul,
hogy akkor most hogyan legyen tovább, mikor Karesz
megszólalt:
– Akkor… megyünk?
– Hova?
– Hát… órára, gondolom…
– Ja, persze! – kapcsoltam, végtére is épp matekórán
kéne lennünk. Ráadásul az én távollétem még csak nem
is igazolt, úgyhogy jó lesz tempózni, ha nem akarok
bajba kerülni.
Már a folyosón baktattunk, én fohászokat mormoltam
magamban, hogy valami törje már meg ezt a béna
csendet, valami legyen, valami változzon végre, ha
már… és Karesz meghallhatta a fohászaimat, mert
egyszer csak a semmiből azt kérdezte – pontosabban
kezdte kérdezi:
 – Lenne kedved…
– Persze! – vágtam rá nagy izgalmamban, meg sem
várva a kérdés végét, mert nekem bármihez lenne
kedvem, amit Karesz javasol. Naná! Még a gimit is
szívesen felrobbantom vele, ha épp arra invitálna, csak
csináljunk végre valamit együtt…
– Még nem is tudod, hogy mihez – mosolygott rám
Karesz, én meg egyszerre vörösödtem el a nézésétől, és
attól, hogy valóban kicsit elhirtelenkedtem a választ.
– Nem baj, lenne kedvem – vontam meg a vállam
nevetve, és szerencsére Karesz is elnevette magát.
– Akkor suli után a kapuban? Ti mindig később
végeztek nyelvórán, ott megvárlak…
– Oké – bólogattam, mert többre per pillanat nem
voltam képes. Egyszerre zúgott a fülem, akart kiugrani a
szívem, száradt ki a szám, zsibbadt a lábam, szerintem
még a szemem is tikkelt… egyszóval fizikálisan nem
voltam épp a topon.
Odaértünk a termünkhöz, Karesz pedig udvariasan
előreengedett. Timi a táblánál szenvedett valami
matekpéldával, Komlós alaposan megszívatta (így nem
tudott rögtön érdeklődni, hogy mi volt, pedig láttam a
tekintetén, mikor beléptünk, hogy a francba kívánja
Komlóst matekpéldástul, annyira kíváncsi), és Nóri sem
tudott egyből magyarázatot kérni az arcomon csücsülő,
levakarhatatlan vigyorra.
Mert bizony vigyorogtam. Úgy, mint aki épp most
nyerte meg a lottófőnyereményt. Talán mert pont úgy
éreztem magam… Ez tényleg egy igazi randi lesz! Karesz
megvár suli után, és… végre mindent megbeszélhetünk!
Oké, azt hiszem, most kiakadt a szerelmi
potméterem…
 Kedves nem létező naplóm!

Egészen pontosan hatvannégy nappal azután, hogy rájöttem,

belezúgtam Kareszba, ma, április 1-jén végre révbe értem.
A randinkról legyen elég annyi, hogy az ég megkönyörült
rajtunk, és mire vége lett a sulinak, elállt az eső, és előbújt a felhők
mögül a nap is. Órákon át sétáltunk és beszélgettünk fesztelenül a
tócsákat kerülgetve, már a csupán délutánra beköszönő nap is
elvonulni készült, mikor valahol a Normafánál Karesz táskájából
előkerült egy világoszöld post-it, telefirkálgatva szívecskékkel.
Igen. A „nem az én műfajom a szerelem”-Karesz ereklyeként
őrizte a suta kis „vallomásomat", mintegy ötvenhét napja, azóta,
hogy a matekfüzetével együtt hozzá került.
Azt hiszem, post-it még soha nem teljesített ennél szebb
küldetést. Most viszont belőlem könnyes nevetést váltott ki a
látványa, ami Kareszt arra ösztökélte, hogy magához húzzon,
átöleljen… és a lemenő nap tanúja leheteht a világ legtökéletesebb
első csókjának.
Nos, ha az élet mégis egy film volna, akkor én most annyi
keserves lúzer karakter után végre megkaptam a magam főszerepét.
 Epilógus

Drága Lilla!
Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára hosszú levelet
írtam neked… azt, amiben bevallottam a Karesz iránti
szerelmetet, ami végül viszonzásra talált.
Mint a rövid chateléseinkből tudod, rengeteg dolog
történt az elmúlt hónapokban. Véget ért a tanév, az
osztálytársaink lassan hozzászoktak a tényhez, hogy
eggyel több szerelmespár van, mi pedig minden napját,
minden percét élveztük a suliba járásnak, egymás
közelségének. Halmai sajátos módon vette tudomásul,
hogy egy pár vagyunk Karesszal: figyelmeztette a fiát,
hogy jó lesz, ha vigyáz velem, mert „csalfa vagyok”,
Ákos pedig SMS-ben gratulált a szerelmi életemben
történt fejleményhez. 
Levi április közepén felhívta Nórit, és egy hosszú
tisztázó beszélgetést követően adtak még egy esélyt a
kapcsolatuknak. Jól tették, mert azóta is odáig vannak
egymásért! Zé visszament Rómába, a távolság pedig
elsimította a haragot és begyógyította a sebeket.
Nóriék zenekara rákapcsolt, és az egyre sűrűsödő
koncertek egyikén Timire felfigyelt egy társegyüttes
énekese, Lali, aki a barátnőmnek is nagyon tetszik, és
akinek a nevében semmilyen formában nem lelhető fel a
gyilkos „c” betű, így van egy olyan sejtésem, hogy ez
végre egy normális kapcsolat lesz!
 Májusban megszületett Berni, azaz Húgi, aki a világ
legédesebb húgicája.
Anya és Henrik júliusban összeházasodtak, mi pedig
Nórival elvállaltuk a koszorúslánykodást, ami nem is volt
olyan rossz buli, mint előre gondoltuk.
Az augusztus – természetesen a randik mellett…  –
a dobozolással telt. Háromnegyed éve lakásfelújítás
miatt válogattuk át a holmijainkat, ez a pakolászás
viszont most egész más volt. Tudtuk, hogy a
csecsebecséink velünk együtt egy másik helyre
költöznek. El kellett döntenünk, mit viszünk magunkkal
az új életünkbe, és mi az, amire egészen biztosan nem
lesz már szükségünk.
Fájt visszavonhatatlanul elengedni a múltat, de
Karesz folyton biztat, hogy éljek a mának, mert úgy
lehetek igazán boldog, ha meglátom a pillanatban rejlő
szépet.
Igaza van. Hihetetlen, de amióta együtt vagyunk
(lassan öt hónapja ), jóval kevesebbet agyalok
semmiségeken, egyszerűen csak hagyom, hogy sodorjon
az élet. Szerelmesen sodródni pedig nem nehéz… 
Ma végre beköltöztünk az új lakásunkba. Most már
az új szobámból írok neked.
Még kicsit idegen, még kicsit üres, még halomban
állnak a dobozok, de azt hiszem, szeretni fogom.
Ahogy a bútorokat és egyéb cuccokat cipeltük fel a
társasház folyosóján többször belefutottunk egy barna
hajú, szemüveges kislányba, aki érdeklődve figyelte a
nagy mozgolódást, és azt a furcsaságot, hogy két,
egymásra megszólalásig hasonlító lány hordja a
dobozokat két jóképű srác segítségével. Mikor az egyik
fordulónál Karesz lopva átölelt és megcsókolt,
szemérmesen behúzódott egy oszlop mögé… és akkor az
az érzésem támadt, hogy ez a kislány pont olyan, mint
én voltam jó pár éve. Tizenkét-tizenhárom éves forma,
kíváncsi, erősen a kamaszkor felé tartva, és titkon várva
az első szerelemre, de még távolságtartással, csak a
romantikára éhes csápjaival vágyva az érzésre.
Mi is ilyenek voltunk, mikor a HSM-fórumnak
köszönhetően megismertük egymást. Emlékszel?
Mennyi minden történt azóta… Most pedig itt állunk,
holnap kezdődik az új tanév, az érettségi éve… fiúkkal
az oldalunkon, komoly továbbtanulási tervekkel… és át
kell adnunk egy bizonyos stafétabotot azoknak, akik
most lépnek az egyik legizgalmasabb, legszebb
szakaszba: abba, ahol elkezdik kutatni önmagukat, a
helyüket ebben a kamaszként sokszor érthetetlen
világban. Számunkra egy olyan szakasz kezdődik, ahol
új feladatok, felelősségteljes döntések várnak ránk. Nem
vagyunk többé gyerekek. Ők pedig… nekik azt kívánom,
hogy legalább annyira szép legyen a kérdőjelekkel teli,
válaszokat váró kamaszkoruk, mint a miénk volt!
Drága virtuális barátnőm! A költözésnek hála kicsit
nosztalgikus hangulatba kerültem… és muszáj volt
mindezt megírnom neked, hogy tudd, bár mostanában
már nem írok hosszú e-maileket, nagyon hálás vagyok,
amiért a legfontosabb percekben itt voltál végig
mellettem, és megoszthattam veled „megboldogult”
kamaszkorom apró kis történéseit! 