A Genetikáról

1. Mendeli elemzés

A gén az öröklődés alapvető egysége, s a genetika a gén működés szabályszerűségeinek

tanulmányozását helyezi fókuszpontba. Ezen belül foglalkozik a gének generációról
generációra történő átadásával, a gének fizikai szerkezetével, a gének alternatív, vagy mutáns
változatainak, az alléleknek az adott szervezetre gyakorolt hatásával, azaz a genotípus és a
gén(ek) által kialakított fenotípus kapcsolatával, valamint a homológ, anyai és apai
kromoszómák között töréssel és újraegyesüléssel keletkező rekombinánsok tulajdonságaival.
Mindezeket alapul véve a gén funkcionális, mutációs és rekombinációs egységként is
felfogható. A gén helye a kromoszómán a lokusz, ami egy fizikailag pontosan meghatározott
lokalizációt jelent. A gén koncepció kialakításához vezető úton az első lépéseket Gregor
Mendel tette meg, miközben az öröklődés alapvető szabályszerűségeire derített fényt. Az
általa feltárt szabályok általános érvényűek, és mindez ideig feloldhatatlan ellentmondás nem
merült fel használatuk során.

Mendel kísérleteit borsóval végezte. Számos jellegzetes „bélyeget” tanulmányozott; ezek

közül hét párt választott ki (1.1. ábra). Ezeket a jellegzetes, és egymástól elkülöníthető
tulajdonság párokat mutató növényeket ún. tiszta tenyészetben állította elő, azaz a mag alakja,
színe, a virág színe, a hüvely formája, színe, a virág helye, valamint a növény magassága
generációról generációra azonos módon öröklődött, amikor az utódok önbeporzással
keletkeztek.

A tulajdonság párokat hordozó növények (szülői, parental, P generáció) irányított

beporzásakor ugyanakkor mindig az egyik szülőre jellemző jellegzetességet hordozó
növényeket kapott (első utód, első filial, F1 generáció) (1.1. táblázat). Igen fontos
tulajdonsága az F1 generációnak, hogy a mutatott jellegzetesség, a fenotípus független a
keresztezés irányától, azaz az egyik szülő petesejtjét a másik pollenjével termékenyítjük meg,
vagy fordítva végezzük el a beporzást. Az F1 generáció egyedeinek önbeporzásakor a P
generációra jellemző tulajdonságok újra előbukkantak, 3:1 arányban, mind a hét tulajdonság
pár esetében (1.1. táblázat). Mindezen megfigyelések alapján egy modellt állított fel, ami az
eddig vázolt viselkedést egyértelműen magyarázza (1.2. ábra). A modell megállapításai az
alábbiak:
1. A ma géneknek nevezett öröklődő egységek, faktorok alakítják ki a fenotípust
2. A felnőtt borsó az adott jellegzetesség meghatározására két gént tartalmaz (apai és
anyai); az F1 generációban megfigyelt egyik szülő tulajdonságát hordozó utódok
domináns fenotípust alakítanak ki, függetlenül attól, hogy a recesszív fenotípus
kialakítására alkalmas gént is hordozzák
3. A gén pár tagjai egyenlő mértékben szegregálnak (válnak szét) az ivarsejtekben, így az
ivarsejt csupán a gén pár egyik alléljét hordozza
4. Megtermékenyítéskor, zigóta kialakulásakor az utód egyed véletlenszerűen hordozza a
szülői géneket

Mindezek alapján Mendel első törvénye fogalmazható meg. Eszerint egy gén pár két tagja
elválik egymástól, szegregál az ivarsejtek, gaméták képződése során, így az ivarsejtek fele a
gén pár egyikét, fele a másikát hordozza. Megtermékenyítéskor e párok tagjai újra egyesülnek
és a fenotípust együttesen alakítják ki.

A fenti megállapításaink a genetika „nyelvén” tehát így szólnak: Az aa genotípusú élőlény

homozigóta recesszív, az AA genotípusú homozigóta domináns. E két szülő keresztezése Aa
heterozigótát, hibridet eredményez, ami fenotípusosan megkülönböztethetetlen az AA
domináns homozigótától. Az Aa heterozigóta beltenyésztése/önbeporzása során az utódok ¼-e
AA, ¼-e aa, 2x¼-e Aa genotípusúvá válik (1:2:1 hasadás), ugyanakkor fenotípusosan, A
dominanciája következtében 3:1 hasadás figyelhető meg.

Voltaképp az előbbi monohibrid keresztezésekben megállapított szabályok alkalmazhatóak

két bélyegükben eltérő tulajdonságokat hordozó növények keresztezésekor. Természetesen
ebben az esetben is tiszta tenyészetek alkalmazásával végezhetjük el az immár dihibrid
keresztezést. Mendel kísérleteiben ehhez zöld, sima, valamint sárga, rücskös borsót használt
(1.3. ábra). A gaméták szintjén lejátszódó eseményeket a Punett tábla felhasználásával tudjuk
szemléletesen követni (1.4. ábra), aminek segítségével a 9:3:3:1 dihibrid szegregáció
levezethető. Mindezek alapján Mendel második törvénye fogalmazható meg: A gaméták
képződése során egy gén alléljeinek szegregációja, szétválása, hasadása független egy másik
gén alléljeinek szegregációjától. (Ez, mint később látni fogjuk, elsősorban eltérő
kromoszómákon elhelyezkedő gének esetében igaz).

Mindezen egyszerű elvek természetesen alkalmazhatóak az emberi öröklésmenetek leírására,

s voltaképp ebben rejlik a mendeli genetika univerzalitása. A családfa, pedigré felállításakor
standard jelölést, szimbólumokat használunk (1.5. ábra).

2. Az öröklődés kromoszóma elmélete

Gregor Mendel kísérleteit 1865-ben ismertette, hatásuk azonban a legszerényebb várakozástól

is elmaradt; az akkori tudományos közvéleményt adatai felkészületlenül érték, magyarán nem
értették meg (Naegeli). Kb. négy évtizeddel később DeVries, Correns és Tschermak
egymástól függetlenül Mendelével azonos következtetésre jutott, amit követően az öröklődés
szabályszerűségeinek alapjait leíró nézetek széles körben elterjedtek. Így a XX. század első
évtizedeiben felmerült az igény az öröklődés anyagi alapjait biztosító hordozók, egységek
azonosítására. A sejt ilyen tulajdonságú alkotórészeit kromoszómaként sikerült azonosítani, s
ezáltal az öröklődés kromoszóma elméletét felállítani. Ez azt mondja ki, hogy az öröklődő
tulajdonságok kialakításához szükséges gének a kromoszómákon helyezkednek el. A ma már
banálisnak tekinthető megállapítás forradalmi hatású volt a maga idejében, ugyanakkor
felállításához hosszú út vezetett. E fejezetben ennek néhány állomásával ismerkedünk meg.

E helyen szükséges megismerkednünk az eukarióta sejtek osztódásának két eltérő

módozatával. A számtartó osztódás, a mitózis a testi sejtekre jellemző, melynek terméke két,
genetikailag azonos sejt keletkezése. Az ivarsejtek, gaméták keletkezését a meiozis,
számfelező osztódások teszik lehetővé, aminek eredménye négy, genetikailag eltérő sejt
keletkezése (2.1. ábra).

A mitózis morfológiailag megkülönböztethető, az osztódó sejt eltérő állapotait tükröző

szakaszokra bontható.
A profázisban a kromoszómák tömörödni, kondenzálódni kezdenek, majd fénymikroszkópban
láthatóvá válnak. A centromer kivételével a DNS szintézise lejátszódik. A leány, sister
kromatidákat a centromer tartja össze. Eltűnik a sejtmagvacska, a sejtmag membrán elkezd
lebomlani, s a nukleoplazma egyesül a citoplazmával.
A metafázisban a sejtmag helyén kialakul a sejtmagi orsó, valamint a sejt két pólusának
irányába mutató húzófonalak. A kromoszómák a sejt egyenlítői, equatoriális sikjában
helyezkednek el.
Az anafázisban a leány kromatidák szétválása kezdődik el; a páros egyik tagja a sejt egyik,
míg a másik a sejt másik pólusa irányába vándorol. Ekkor lejátszódik a centromer osztódása
is, s a kromatidák szétválása itt kezdődik.
A telofázisban újra képződik a sejtmag hártya az elvált kromoszómák körül, a tömör, kompakt
kromoszómák letekerednek, a sejtmagvacska újra láthatóvá válik. A fázis végén lejátszódik a
citoplazma osztódása is, új sejt membrán révén (2.2. ábra).
A mechanizmusból adódóan az anya és leánysejt genetikailag egyenértékű, ugyanazzal a
kromoszóma készlettel rendelkezik, általában.

A meiozis két sejtosztódást, meiozis I-et és meoiozis II-őt jelent. A meiocytában már
lejátszódik a még részleges DNS megkettőződése, s bár ebben az esetben is pro- meta- ana- és
telofázisok váltakoznak, a mitózishoz viszonyítva komplikáltabb eseménysor játszódik le
(2.3.a és 2.3.b ábrák). Ezek közül kiemelkedik az összetett és időigényes profázis I, amit még
további egységekre szokás osztani. Ezek a leptotén, zygotén, pachytén, diplotén és a
diakinezis.
A leptotén szakaszban a kromoszómák vékony szálakként válnak láthatóvá, melyek
chromomerákat tartalmaznak, egy gyöngyfűzérhez hasonlóan.
A zygoténben a kromoszóma készlet, komplement homológ tagjai párokat, szinapszisokat
alkotnak. A homológ kromoszómák nukleotid sorrendjének nagyfokú hasonlósága
nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszik egy összezáródó zipzár szerkezetéhez hasonló
struktúra létrejöttében. Végső állapotában az ún. synaptonemális komplex keletkezik, amit a
homológ kromoszómák határolnak kétoldalt.
A pachytenben válik teljessé a szinapszisok képződése, melyek jellegzetes alakja alapján az
egyes párok megkülönböztethetőek.
A diplotenben kereszt alakú képződmények, chiasmák jönnek létre a nem-leány kromatidák
között. Minden kromoszóma pár legalább egy chiasmát tartalmaz. Ennek eredményeképp a
nem-leány kromatidák, azaz az apai és anyai kromatidák precíz törése és újraegyesülése
játszódik le, vagy más szóval rekombináció történik. Ennek jelentőségére a későbbiek során
többször kitérünk.
A diakinezisben további kromoszóma kondenzáció játszódik le, mintegy előkészítve és
megkönnyítve a meiotikus osztódáshoz szükséges mozgást, vándorlást.
A metafázis I-ben a sejtmag membrán és a sejtmagvacska lebomlanak, s a homológ párok
egyenlítői síkban helyezkednek el, de centromerjük – mint mitózisban – még nem osztódik.
Anafázis I-ben, a mitózishoz hasonlóan, a kromoszómák mozgása kezdődik meg a sejt
ellenkező pólusai felé.
Telofázis I-ben zárul a folyamat két sejtmag képződésével. A két sejtmag genetikailag nem
egyenértékű, mivel vagy az apai, vagy az anyai leány kromatidákat tartalmazzák, szemben a
mitózis során keletkező két sejtmaggal, melyek apai és anyai nem leány kromoszómákat
tartalmaznak.
A profázis II-ben a kromoszómák erőteljesen kondenzálódnak.
Metafázis II-ben egyenlítői síkban rendeződnek és részben elválnak a kromoszóma párok
egymástól.
Anafázis II-ben a centromerek egymástól elválnak, és a sejt pólusai felé mozdulnak el a
kromoszómák.
Telofázis II-ben négy sejtmag képződik (tetrád), melyek mindegyike nagy valószínűséggel
genetikailag eltérő tulajdonságú, azaz apai és anyai kromoszómák véletlenszerű keverékét
hordozzák, melyek között rekombináns kromoszómák is találhatóak, azaz egyetlen
kromoszóma mind apai, mind anyai eredetű. A meiozis ilyen mechanizmusa egy fajon belül
tehát a sokszínűséget biztosítja az utódok között. A mitózis és a meiozis lépéseinek sematikus
ábrázolását tartalmazza a 2.4. ábra.

Eukariótákban a genetikai nem meghatározás egyik lehetséges módja eltérő alakú, heteromorf
kromoszómákhoz (X, Y) kötődik. E két kromoszóma eltérő mérete és információtartalma
számos eljárással jól megkülönböztethető (2.5. ábra). Ebből adódóan az X/Y nemi
kromoszómákat hordozók (ember esetében férfiak) X kromoszómás génjeik csupán egy
példányban vannak jelen, azaz ezen gének tekintetében haploidok, hemizigóták. Emiatt
Mendel első törvénye, a bélyegek kialakításáért felelős gének szétválása nem érvényesülhet,
így az öröklésmenet a mendelitől eltérő, és látszólagos anomáliát mutat. Nem véletlen tehát,
hogy a kromoszóma elmélet genetikai, citológiai igazolása is nemi kromoszómákhoz
kapcsolódik, ami egy azóta is igen hatékony modell szervezet, a Drosophila alkalmazásához
kötődik.

Morgan fehér szemű hímeket keresztezett piros szemű nőstényekkel. Az utódok mind piros
szeműek voltak, azaz a piros szemszín domináns a fehérrel szemben. Az utódok aránya eltérő
volt, ha ebből a keresztezésből származó nőstényeket piros vagy fehér szemű hímekkel
keresztezte, illetve amikor fehér szemű nőstényeket piros szemű hímekkel keresztezett. Ezek
az eredmények az alábbiak szerint magyarázhatóak.
A Drosophila normális piros szemszínét kialakító gén mutációja fehér szemszínt eredményez.
A gént az X kromoszóma hordozza; nőstények X/X, hímek X/Y kromoszóma szerelvénnyel
rendelkeznek. Így a hímek X kromoszómájukat kizárólag anyjuktól, az Y-t kizárólag apjuktól
öröklik. Nőstények ezzel szemben egy-egy apai és anyai X kromoszómát hordoznak.
Mindezek figyelembevételével a nemhez kötődő öröklésmenet anomáliái
megmagyarázhatóak, mint azt a 2.6. ábra mutatja néhány kombinációban.

3. A mendeli elemzés általánosítása, kiterjesztése

Habár a gén párok/allél párok Mendel által leírt viselkedése, azaz szétválásuk és szabad
kombinációjuk törvényei jól követhető a genetika egyszerű, ám hatékony eszközeinek
használatakor. Ezeket az eseményeket akkor észleljük, amikor egy-egy tulajdonság
kialakításáért egy gén pár felelős, azaz két alléllel rendelkezik az adott szervezet. Mindehhez
társul a dominancia viszonyok egyértelmű érvényesülése, a domináns/recesszív heterozigóta
domináns fenotípusa. Ezzel szemben, amikor a dominancia viszonyok nem egyértelműen
nyilvánulnak meg, vagy egy tulajdonság kialakításáért kettőnél több allél felelős, vagy egy
tulajdonságot egynél több gén alakít ki, vagy legalább két gén összehangolt kölcsönhatása
következtében figyelhetünk meg egy fenotípust, akkor a nemhez kötött öröklésmenet
látszólagos anomáliájához hasonló helyzettel szembesülünk. Ilyenkor az észlelt jelenségek
interpretálása további elemeket igényel, ugyanakkor az öröklődés szabályai nem sérülnek,
azok univerzalitása továbbra is érvényes. A homozigóta fenotípusokhoz viszonyítva a
heterozigóta fenotípus alapján vonjuk le következtetéseinket.
Nem teljes, inkomplett dominanciát például a fehér és piros virágú csodatölcsér
keresztezésekor figyelhetünk meg; az F1 generációban rózsaszín szirmú virágokat kapunk,
átmenetet a két fenotípus között. A rószaszínű virágok beltenyészete, önbeporzása ¼ rész
fehér, ¼ rész piros, 1/2 rész rózsaszín utódot eredményez, így érvényesül az 1:2:1 hasadás
(3.1. ábra).

A heterozigóta fenotípus példázza az M-N emberi vércsoportok együttes, kodominanciáját.

M/M és N/N homozigóták az M vagy N antigént hordozzák vörös vérsejtjeik felszínén, míg
M/N heterozigóták mindkettőt. A sarlósejtes anaemia a vörös vérsejtek betegsége, ami a
hemoglobin A fehérjét kódoló gén mutációja következtében alakul ki (3.2. ábra). Az S
tulajdonságú mutáns hemoglobin oxigén szállítására csupán korlátozottan alkalmas, így
súlyos hypoxiához/anoxiához vezető, halált is okozó betegség. Itt is kodominancia figyelhető
meg: A/A homozigóták egészségesek, S/S homozigóták súlyos vérszegénységben
szenvednek, míg A/S heterozigótákban e tünetek egy légkörnél alacsonyabb légnyomáson
jelentkeznek.

Töbszörös allélizmusról akkor beszélünk, ha egy tulajdonság kialakításában kettőnél több

allél vesz részt. Diploid szervezetek, mint az ember esetében a jelenség egy nagyobb
populáción belül érvényesül. Példa rá az ember AB0 vércsoportok kialakításáért felelős I
gének viselkedése. Az i/i homozigóták 0, IA/IA vagy IA/i A, IB/IB vagy IB/i B, míg IA/IB
AB vércsoportúak, így a három allél 4 fenotípust eredményez; ebből két allél domináns és
egyben kodomináns, egy recesszív (3.3. ábra).

Homozigóta letális allélek is alkalmasak a mendeli arányok megváltoztatására. Sárga szőrű és

fekete szőrű egerek keresztezése sárga és fekete utódokat eredményezett 1:1 arányban. Ebből
következik, hogy a sárga egerek s/f heterozigóták. A feketék f/f homozigóták voltak, s a sárga
domináns a feketével szemben. Az s X s keresztezés azonban s:f=2:1 arányt mutatott. Ennek
oka az s/s homozigóták in utero letalitása, akik magzati korban elpusztulnak (3.4. ábra). Egy
további tulajdonsága az s karakternek pleiotrópiája: Egy gén két vagy több tulajdonságot is
befolyásol, a szőr színe mellett az életképességet is. Hasonló öröklésmenetet mutat a Manx
macska esete is, amely szintén homozigóta letális allélt hordoz, ami a farok hiányával jár
együtt (3.5. ábra).

A helyzet még komlikáltabbá, ám nem reménytelenné válik, amikor egy-egy tulajdonságot

nagyszámú gén határoz meg. Ebbe a körbe tartoznak az emlősök szőr színét meghatározó,
általunk ismert A, B, C, D és S gének (3.6. ábra).
Az A gén a szőrszálon belül a festékanyag (melanin) eloszlása felett őrködik. Az A allél
agouti (sárgás színű), míg az a allél fekete színt eredményez (3.7. ábra). Ennek letális,
pleiotróp alléljáról már volt szó az előbbi paragrafusban.

A B gén a pigment színét határozza meg. B fekete, b barna színt eredményez. B A-val
kombinálódva agouti, míg aa homozigótákban fekete színt ad. Az A a B b X A a B b (agouti)
keresztezés az alábbi arányokat adja:

9 A – B – (agouti)
3 A – bb (fahéj)
3 a a B – (fekete)
1 a a b b (barna), így tehát ezen gének vonatkozásában a mendeli arányoktól eltérést nem
tapasztaltunk.
A C gén C allélje a szín kialakításáért felelős gén kifejeződését megengedi, míg a c allél
megakadályozza. Más szóval a c/c homozigóta „felette álló”, episztatikus más szín génekkel
szemben. Emiatt a c/c homozigóta egyedben pigment termelés nincs, így albino. Az
albinizmus az állatvilágban széles körben megfigyelt jelenség, s az emberre is vonatkozik
(3.8. ábra). A C gén hőmérséklet-érzékeny allélje a ch (Himalaya), amely a test hidegnek
jobban kitett tájékain teszi lehetővé melanin felhalmozódását, ami a napfény fokozott
abszorpcióját eredményezi (3.9., 3.10. ábrák). Episztatikus gének esetében azonnal felmerül a
gyanú, hogy alkalmasak a mendeli arányok megváltoztatására. Végezzük el az alábbi
keresztezést:

B b C c X B b C c (fekete), ami az alábbi arányokat adja:

9 B – C – (fekete)
3 b b C - (barna)
3 B – c c (albino)
1 b b c c (albino), azaz öröklésmenetünk 9:3:4 fenotípusos arányban szegregál; az ilyen
pedigrét recesszív episztázisnak nevezzük. A labradori terelőkutya esetében is – a c c
homozigótizmushoz hasonlóan – az e e homozigótizmus mind a B B mind a b b esetében a
pigment lerakódást gátolja, ami a fekete:barna:arany szőr színek 9:3:4 arányú öröklésmenetét
eredményezi (3.11. ábra).

A D gén a pigmentáció erősségét szabályozza. A D D és a D d genotípusok jól kivehető

pigmentációt eredményeznek, míg a d d fenotípus ennek „hígított” változatát okozza (3.12.
ábra). Az ilyen típusú viselkedés a módosító gének sajátossága.

Az S gén a pigment eloszlást ellenőrzi a test egészén. Az S S vagy S s genotípus foltosodást

nem okoz, az s s genotípus - az albino kivételével – ún. piebald foltosodást okoz (3.13. ábra).

Egy adott genotípus kifejeződése sok esetben nem autonóm, más gének termékeinek
kölcsönhatása képes befolyásolni megnyilvánulását. A fent említett módosító és episztatikus
gének példa erre az állításra, emellett még szokás a környezetet, mint módosító tényezőt
említeni. A penetrancia ebben a kontextusban egy populáción belül százalékos arányban
határozza meg azt, hogy a népesség hanyad részében érvényesül az adott genotípusra jellemző
fenotípus. Az expresszivitás egy egyedre vonatkozó jellegzetesség, ami egy adott
genotípusnak az egyén szintjén megfigyelhető fenotípusos kifejeződés mértékét jelenti (3.14.
ábra).

4. Az eukarióta kromoszóma térképezés alapjai

Mint korábban már láttuk, számos esetben tapasztalható eltérés a klasszikus mendeli 1:2:1,
9:3:3:1 arányoktól. Ennek okaiként említettük a nemhez kötött öröklődést, gén
kölcsönhatásokat, többszörös allélizmust, gén duplikációt, stb. Érdemes még felidézni, hogy a
9:3:3:1 hasadás akkor érvényesül, ha a vizsgált gének eltérő kromoszómákon helyezkednek
el. Ellenkező esetben fennálló viszonyokat taglalja e fejezet.

Közel száz éve a szagos bükköny tanulmányozása során érdekes jelenséget jegyeztek fel,
amikor a virág színét és a pollen alakját befolyásoló gének öröklésmenetét tanulmányozták,
ugyanis az elvárt arányoktól teljesen eltérő eredményeket kaptak (4.1. táblázat). A Drosophila
szem színét és a szárny méretét kialakító gének esetében (4.1. ábra) a rendelkezésre álló
információk alapján megmagyarázhatatlan jelenséggel szembesültek a kísérletezők:

Szülők, P: pr+ pr+ vg vg X pr pr vg+ vg+

F1: pr+ pr vg+ vg

Teszt keresztezés, testcross: pr+ pr vg+ vg X pr pr vg vg

Az alábbi arányokat eredményezte:

pr+ vg+: 157 egyed

pr vg: 146 egyed
pr+ vg 1165 egyed
pr vg+ 1267 egyed
összesen: 2735 egyed (4.2. ábra)

Azonnal szembetűnő, hogy ez a számsor is lényegesen eltér a 9:3:3:1 arányoktól. A testcross

alkalmazása azért lényeges, mert az egyik szülő kizárólag recesszív alléljeivel járul hozzá az
utód genotípusának kialakításához, így a másik szülőben lezajló meiozis eseményeit
követhetjük könnyűszerrel az utódok elemzésekor. Számos egyéb gén pár alkalmazása során
Morgan és munkatársai hasonló eredményeket figyeltek meg. Emiatt Morgan javasolta, hogy
a tanulmányozott gén párok egy kromoszómán helyezkednek el, egymással kapcsoltak. A
nem szülői kombinációk keletkezésével kapcsolatban feltételezte, hogy a meiozis során a
nem-sister kromatidák között megfigyelhető átkereszteződés, a chiasma keletkezése biztosítja
az új, nem szülői, rekombináns kombinációk megjelenését (4.3. és 4.4. ábrák).

Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy egyazon kromoszómán elhelyezkedő gének egymással

kapcsoltak, s a meiozis során az eltérő információtartalmú nem sister kromatidák, vagy
másképp anyai és apai kromoszómák közötti átkereszteződés, crossover, rekombináció
következtében új, eddig nem létező információtartalmú, rekombináns kromoszómák
megjelenésére nyílik lehetőség (4.5. ábra). A rekombináció ezen módját
intrakromoszomálisnak, kromoszómán belülinek nevezzük, míg eltérő kromoszómán
elhelyezkedő gének szabad kombinációja során keletkező nem szülői kombinációk
megjelenését kromoszómák közöttinek, interkromoszomálisnak (4.6. és 4.7. ábrák).

Morgan és tanítványai észrevették, hogy a kapcsolt gének között észlelt rekombinációs

gyakoriság (recombination frequency, RF), ami a rekombinánsok és az összes utód számának
a hányadosa x 100%, változó értékeket mutat. Ennek felismerése vezetett a genetikai
térképezés koncepciójához, ami a géneknek egymáshoz viszonyított távolságát tükrözi a
kromoszómán. A chiasma keletkezésének mechanizmusa, fellépésének nem túl gyakori volta,
valamint az a tény, hogy egy eukarióta kromoszóma több ezer gént is hordozhat, a gének
között fellépő rekombináció egy lényeges tulajdonságára enged következtetni. Eszerint közel
elhelyezkedő gének között átkereszteződés kisebb, egymástól távolabb találhatóak között
nagyobb gyakorisággal lép fel. Ezen az alapon definiálható a genetikai térkép egysége; ez két
gén között azt a távolságot jelenti, ahol száz meiotikus termék között egy rekombináns
keletkezik. A definíció alapján tehát a térkép egység egy százalékos rekombinációs
gyakorisággal egyenlő. Más mértékegységekhez hasonlóan, Morgan tiszteletére, egy térkép
egységet (map unit, mu) egy centimorgan-nak (cM) neveztek el (4.8. ábra). A genetikai térkép
egy lényeges tulajdonsága additivitása. Ha A és B gének térképtávolsága 5 cM, és A valamint
C gének távolsága 3 cM, akkor B és C távolsága 2 vagy 8 cM (4.9. ábra). Ez a kérdés egy
további kétpontos keresztezéssel dönthető el, Bb és Cc allél párok alkalmazásával. A gén
térképezéssel megállapított helye a genetikai térképen a lokusz.

A Drosophila szem színt és a szárny méretét meghatározó géneket összesen 2735 utódot
eredményező kísérletben tanulmányozták fenti példánkban. Definíciónk szerint, ha a két gén
egy térkép egységnyi távolságra helyezkedne el, mintegy 27 rekombináns utódot kapnánk.
Ezzel szemben 303 a rekombinánsok száma, így a térkép távolság közöttük 303/2735=0.11,
azaz 11 térkép egység, 11 cM, míg a rekombinációs gyakoriság 11% (4.8. ábra).

Az eddigiek során kettős heterozigóta, dihibrid, két pontos keresztezésekről esett szó. Legyen
három gén sorrendje A B C. Mint fenn láttuk, sorrendjük meghatározásához három két pontos
keresztezés szükséges. Ez egyetlen hárompontos keresztezéssel helyettesíthető:

A B C X a b c , ahol az Ab, Bc Ac stb. egyes rekombináns kategóriák a lokuszok közötti

távolság függvényében jelentkeznek. Ezen rekombináns kategóriáknál lényegesen kisebb
gyakorisággal jelentkeznek az A b C és az a B c kettős rekombináns kategóriák (4.7. ábra).
Ezek megjelenése azonnal a gének sorrendjére utaló információ (4.10, 4.11. ábrák).

Intrakromoszomális rekombináció esetében soha nem figyeltek meg 50%-nál nagyobb

rekombinációs gyakoriságot; ugyanakkor kellően nagy távolságban elhelyezkedő kapcsolt
gének esetében a szülői és nem szülői kombinációk száma közel azonos lehet, így nem lehet
eldönteni a rekombináció intra- vagy interkromoszomális voltát. A X 2 (ejtsd: khí négyzet)
próba segít ennek az állapotnak a kiküszöbölésében, az alábbi lépések szerint.

Null hipotézisünkben feltételezzük a kapcsoltság hiányát, ami 1:1:1:1 szegregációt jelent.

X2 rész értékeit minden egyes kategóriára kiszámoljuk. A kísérletileg megfigyelt (M) és a null
hipotézis szerint várt (V) adatok felhasználásával: X2=(M-V)2/V adatoknak az összes
kategóriára vonatkozó összegével.

Meghatározzuk a szabadsági fokok számát, ami az összes kategória száma –1 (egy két pontos
keresztezés esetében 4-1).

A szabadsági fokok számának megfelelő sorban leolvassuk a kalkulált X2 értékhez tartozó p

valószínűségi értéket egy táblázatból. A null hipotézist 5%-nál nagyobb p érték esetében
elfogadjuk, ennél kisebb értékek esetében elvetjük.

6. Kromoszóma mutációk: Kromoszóma szerkezeti változások

A géneket ért mutációk a kromoszómának csekély részét érintik, így közvetlen kimutatásuk a
citogenetika eszközeivel nem lehetséges. A kromoszóma szerelvény mikroszkópos
tanulmányozása bizonyos esetekben észrevehető változásokra vet fényt; ilyenkor a változás a
kromoszóma előbbinél lényegesen nagyobb részére terjed ki. Ugyanakkor a közvetlenül nem
észrevehető kromoszóma szerkezeti változás, a gén mutációkhoz hasonlóan, genetikai
eszközökkel kimutatható.
A kromoszómák megkülönböztetésére morfológiájuk nyújt lehetőséget. A kromoszómák
mérete általában eltérő egy-egy szervezetben. A kromoszóma centromer helyzete alapján
lehet telocentrikus (a centromer végállású), akrocentrikus (nem közép- vagy végállású),
valamint metacentrikus (középen elhelyezkedő). A sejtmagvacska (nucleolus) a riboszomális
RNS-t tartalmaz, melynek lokusza, a kódoló gének helye a nucleolaris organizátor régió, ami
citogenetikailag felismerhető a határoló befűződésről. Legalább egy kromoszóma hordozza. A
Feulgen festék DNS-hez kötődik, és erőteljesen festi a génműködésből többé-kevésbé kizárt
kromoszóma szakaszokat, a heteroeukromatint, míg a kevésbé kompakt, működő rész, az
eukromatin halványabban festődik. A heterokromatin lehet konstitutív, például a centromer
környékén, vagy fakultatív. Ugyanakkor ezek az alaktani bélyegek segítséget nyújthatnak a
kromoszóma szerkezeti változások, a deléció, a duplikáció, az inverzió és a transzlokáció
megítélésében.

Egy kromoszóma szakasz elvesztése a deléció, vagy deficiencia. Keletkezésükhöz két helyen
beálló kromoszóma törés szükséges, akár interstíciális, akár terminális delécióról van szó (1.
ábra). Ez utóbbi esetében is még működőképes kromoszómát csak akkor kapunk, ha a végén
elhelyezkedő szerkezeti elem, a telomer nem sérül. Génen belüli, citológiailag ki nem
mutatható deléció csupán egy gént érint. A deléciók általában jellemző tulajdonsága, szemben
a pontmutációkkal, hogy nem revertálnak, akár egy vagy több gént érintenek. Homozigóta
állapotban gyakran letálisak. Több gént érintő deléciók homozigóta állapotban letálisak, míg a
normál homológgal együtt életképességet biztosíthatnak. Meiozis során jellegzetes
megjelenésük a deléciós hurok (2. ábra). A deléció területére eső recesszív gének
megnyilvánulása a pszeudo-dominancia. A deléció közelében elhelyezkedő gének esetében a
rekombinációs gyakoriság lecsökken. Deléciók alkalmasak genetikai térképezésre pszeudo-
dominanciára alapozva (3. ábra). Az 5. humán kromoszóma rövid (p) karjának terminális
deléciója a macskasírás (cri du chat) szindrómát okozza, csecsemőkorban halálos (4. ábra).
Bizonyos daganatok esetében is kimutathatók deléciós kromoszómák (5. ábra).

Duplikáció egy kromoszóma részlet megkettőződését jelenti, s ebben a paragrafusban a közeli

duplikációk tulajdonságait vesszük szemügyre. (Duplikáció történhet egy kromoszómán belül
nagy távolságban, illetve a megkettőződött kromoszóma szakasz más kromoszómára is
kerülhet). Amikor a megkettőződött szegment azonos irányú tandem, ha ellentétes reverz
duplikációról beszélünk (6. ábra). Kettős rekombináció, melynek fellépte kis távolságokon
belül meglehetősen csekély valószínűségű, mindkét duplikáció esetében az eredeti, vagy
deléciós kromoszómák képződéséhez vezethet (6. ábra). Beltenyészetben duplikációk
homozigótává válhatnak. Ilyenkor aszimmetrikus crossover felléptére nyílik lehetőség, mely
egy normál és egy triplikációt hordozó kromoszómát eredményez (7. ábra). Erre példa a
Drosophila Bar duplikáció, ami fenotípusosan résszeműséget okoz, míg az aszimmetrikus
rekombináció kettős Bar genotípust, és a fenotípus erősödését okozza (8. ábra). A duplikációk
jelentősége a gén diverzifikáció jelenségében figyelhető meg, ami duplikációt követően új
allélek, vagy hasonló szerkezetű, de eltérő funkciójú gének keletkezését jelenti, s amire
nagyon sok példát láthatunk, mint pl. a globin gének esetében. Emberben duplikációk fellépte
igen ritka.

Inverzió akkor keletkezik, ha egy kromoszómán egyszerre két törés keletkezik, a közbülső
fragment 180 fokkal elfordul, majd a három fragment újra egyesül. Paracentrikus az inverzió,
ha a centromer e területen kívül esik, s a kromoszóma kar arányok nem változnak.
Pericentrikus inverzióban a centromer is érintett, emiatt a kromoszóma kar arányok is
megváltoznak. Inverzióban a genetikai anyag, a DNS mennyisége nem változik, emiatt
általában életképes a hordozó egyed. Heterozigóta állapotban citológiai megjelenése az
inverziós hurok (9. ábra). Ezen belüli rekombináció dicentrikus híd és acentrikus fragment
(elvész) keletkezéséhez vezet, majd mormál, inverziós és deléciós kromoszómák keletkeznek
paracentrikis inverzió esetén (10 ábra). Pericentrikus inverzió esetén meiozisban normál,
inverziós, valamint duplikációt és deléciót egyaránt hordozó kromoszómák keletkeznek (11.
ábra). Míg az inverziós kromoszómára erőteljes szelekciós nyomás nem nehezedik, addig
rekombinációs termékei hátrányosak, viselőik általában elpusztulnak (12. ábra). E
tulajdonságuk alapján az inverziós kromoszómákat balanszereknek nevezzük, mivel
alkalmasak a rekombináció nélküli állapot fenntartására, így kiegyensúlyozott letális mutációt
hordozó kromoszóma változatlan, rekombináció nélküli fenntartására, szelekciójára és
elkülönítésére.

Nem homológ kromoszómák közötti részek kicserélődése során transzlokációs kromoszómák

keletkeznek. Ha az esemény egyidejűleg két nem homológ kromoszómát érint, beszélünk
reciprok transzlokációról (13. ábra). Két normális és két transzlokációs kromoszómát hordozó
heterozigóta esetében meioziskor a homológ párosodás során fellépő affinitás következtében
jellegzetes konfiguráció alakul ki, amiben nem négy, hanem nyolc kromatida vesz részt (14.
ábra). Habár a meiozis során a centromerek térben elválnak egymástól, a Mendel második
törvényében meghatározott szabad kombináció lehetősége fennáll. Közeli, szomszédos
(adjacent-1) szegregációkor a normális (N) és transzlokációs kromoszómákat (T) hordozó
meiociták keletkeznek, míg alternáló szegregációkor a normál és a transzlokációs
kromoszómák egymástól elválnak (14. ábra). Az alternáló szegregáció termékei életképesek,
míg a közeli szegregációé gyakorta életképtelenek, mivel bennük duplikációs-deléciós régiók
találhatóak. A Down szindróma kialakulásának egyik módja a 21-es kromoszóma non-
diszjunkciója következtében fellépő triszómia. (Non-diszjunkció során a homológ
kromoszóma pár meiozisban nem válik el egymástól; emiatt az egyik meiotikus termék ebből
kettőt, a másik egyet sem hordoz). Ugyanakkor a 21-es kromoszóma transzlokációja is
alkalmas a tünet együttes kiváltására szomszédos, adjacent szegregációban , amikor a 21-es
kromoszóma vonatkozásában parciális triszómia lép fel (15. ábra).

Minden bizonnyal a humán 2-es kromoszóma is egy transzlokációs termék. A csimpánz, a

gorilla és az orangutan kariotípusa itt mutat lényeges különbséget, mivel bennük a humán 2-
es-re jellemző mintázat két külön kromoszómán mutatható ki.

7. Kromoszóma számbeli változások

A kromoszóma mutációk másik nagy csoportját képezik a kromoszóma számban beálló

változások. Két lényeges csoportja ezen mutációknak vagy a kromoszóma szerelvény egészét,
vagy ennek csupán egy részét, de legalább egy kromoszómát érint. Diploid eukarióta
szervezetek kromoszóma száma 2x, mely két monoploid kromoszóma készletből (x) tevődik
össze. A monoploid kromoszóma készlet egész számú többszörösét hordozó szervezetek
euploidok; poliploid szervezetek kettőnél több kromoszóma készlettel rendelkeznek, a 3x
triploid, a 4x tetraploid, az 5x pentaploid, stb. A haploid kromoszóma szám, n, a gamétákban
elhelyezkedő kromoszómák számát jelenti; egy diploid szervezetben tehát n=x, egy tetraploid
esetében viszont n=2x (7.1. ábra).

Monoploid szervezetek a normális életciklus során keletkezhetnek, míg más esetben az

életciklus spontán vagy indukált zavarai következtében is felléphetnek. Normális életciklusuk
során a hím méhek, darazsak és hangyák monoploidok. Létrejöttük parthenogenezissel
magyarázható, amikor a nem megtermékenyített petesejt kezdi meg az egyedfejlődést.
Ivarsejtek a homológ kromoszóma pár hiányában meiozisban nem jöhetnek létre. Annak a
valószínűsége, hogy mindegyik kromoszóma ugyanarra a pólusra vándoroljon (1/2) x-1, ahol x
a monoploid kromoszóma szám. Ez a mechanizmus rendkívüli módon nem hatékony; ezt úgy
kerülik meg, hogy ivarsejteket mitózissal képeznek. A monoploidia a növényi genetikában és
a nemesítésben bír komoly jelentőséggel. Diploid növény pollenjéből haploid, egyben
monoploid sejttenyészet hozható létre, amiből teljes növény nevelhető fel (7.2. ábra). Haploid
szervezetek esetében a genotípus azonnal megnyilvánul, így kívánatos tulajdonságok
(növényvédőszer elleni rezisztencia) viszonylag könnyen szelektálhatók, illetve mutációval
indukálhatók. A monoploidia okozta sterilitást indukált diploidizációval lehet megyszüntetni
kolhicin segítségével. Ez a drog megakadályozza a mitotikus orsók képződését, így két
kromoszóma készlettel rendelkező homozigóta diploid sejtek keletkeznek, amikből fertilis
növények állíthatók elő (7.3. ábra).

Poliploid szervezetek körében megkülönböztetjük az egy faj kromoszóma számának

többszörösét tartalmazó autopoliploid, valamint az eltérő, de közeli fajokból keletkező
allopoliploid organizmusokat. Ez utóbbi esetben a részlegesen homológ kromoszómákat
homeologoknak nevezzük. Triploidok spontán módon is keletkezhetnek, ugyanakkor
célzottan is előállíthatóak, egy 4x (tetraploid) és egy 2x (diploid) keresztezéssel. A triploidok
sterilek; ennek oka, hasonlóan mint a monoploidok esetében, a kromoszóma párosodás
anomáliái meiozisban. A három homológ kromoszóma trivalensen kapcsolódik össze, majd
uni- és bivalensként válnak szét (7.4. ábra). E két lehetőség fellépte azonos valószínűségű, s a
diploid és a haploid kromoszóma szám közötti átmenetet, aneuploidot eredményez. Míg egy
triploidban a gének arányai nem változnak, addig aneuploid esetében az eddigi sztöchoimetria
felborul, a genom kiegyensúlyozatlanná válik, aminek egyik következménye sterilitás. A
jelenség ugyanakkor a fogyasztás szempontjából előnyös tulajdonsággal ruházza fel a triploid
növényeket, melyeknek nincs magjuk (banán, szőlő, dinnye).
A 4x genomú autotetraploidok véletlenszerűen is keletkezhetnek, ugyanakkor kolhicinnel a 2x
genom irányítottan kettőzhető meg. Lévén 4 páros szám, a mono- és triploidok esetében
megfigyelt anomáliák ritkán lépnek fel (7.5. ábra). Egy AA aa heterozigóta tetrapliodban a
normális esetben fellépő szabad allélkombináció következtében, azaz minden lehetséges allél
konfigurációt azonos valószínűségűnek tekintve, az Aa, AA és aa gaméták keletkezésének
aránya 8:2:2, vagy 4:1:1. Homozigóta gaméta keletkezésének valószínűsége így 1/6, zigótáé
1/6x1/6=1/36, azaz 35:1 fenotípusos arányokat figyelhetünk meg, ha A teljes mértékben
domináns (7.6. ábra). Az autotetraploid szervezetekre jellemző az erőteljesebb növekedés,
robosztusabb megjelenés (Lásd: Címoldal).
A klasszikus allotetraploid szervezet előállítása a káposzta (Brassica) és a retek (Raphanus)
keresztezésével Karpacsenko nevéhez fűződik. Mindkét szervezet diploid, haploid
kromoszóma számuk (n) 9. A keresztezés ritka eseményeként az egyébként majdnem steril
hibrid magokat termelt, 36 kromoszómával. Ennek keletkezése az egyébként 18 kromoszómát
tartalmazó genom spontán megkettőződése során vált lehetségessé. Végső soron egy új faj
keletkezett, a Raphanobrassica (7.7. ábra). Egy igen jelentős poliploid szervezet a hexaploid
búza (2n=6x=42). Keletkezésének rekonstrukcióját a 7.8. ábra mutatja három, az A, a B és D
genomok egyesülése során, amihez két megkettőződés szükséges.
Poliploidia állatokban is előfordul, ilyen pl. a lazac és a pisztráng. Ember poliploidiája in
utero letális.

Aneuploidia a vad típushoz hasonlítva egy, legfeljebb néhány kromoszóma elvesztését vagy
nyerését jelenti. Az aneuploid nomenklatura ennek megfelelően egy diploid szervezet
esetében 2n-1, egy kromoszóma hiányában beálló monoszómiát, 2n+1 egy kromoszóma
többlet miatti triszómiát, valamint 2n-2, egy kromoszóma pár hiányából adódó nulliszómiát
különbözteti meg. A nulliszómia ismereteink szerint csupán búzában tolerált kondíció, ahol a
négy homeológ képes kompenzálni egy homológ kromoszóma pár hiányát (7.9. ábra).
Az aneuploidia okát elsősorban a hibás meiozis során fellépő non-diszjunkcióban kereshstjük.
A jelenség mind az első, mind a második meiotikus osztódáskor felléphet (7.10. ábra).
Mindkét esetben n+1 és n-1 gaméták keletkeznek.
Erre humán példa a 44 +1X monoszómiás kromoszóma komplement, a Turner szindróma. Az
érintettek steril nők, jellegzetes fenotípusos megjelenéssel (7.11. ábra). Az X monoszómia
életképessége tette lehetővé néhány X kromoszómához kapcsolódó genetikai betegség
(vérzékenység, vörös-zöld színtévesztés) génjének erre a kromoszómára való térképezését.
Fellépésének gyakorisága 1 5000 élve született leánygyermek között.
A 2n+1 triszómia egyik példája a 44, XXY komplement, ami a Klinefelter szindrómát okozza.
Az érintettek szellemileg retardált, steril férfiak, fellépési gyakorisága 1 1000 élve született
fiúgyermek között. A fenotípust a 7.12. ábra mutatja.
Máig nem zárult le a vita az erőteljes testalkatú XYY triszómiát hordozó férfiak erőszakra,
bűncselekmények elkövetésére való hajlamukkal kapcsolatban. Érdekes módon az érintettek
mormális X vagy Y spermiumokat képeznek, és soha XY-t vagy YY-t, fertilisek.
A leggyakoribb humán triszómiás kondíció a Down szindróma, 44, XX (vagy XY), +21
aneuploidia, ami az élveszületések 0.15 %-át érinti, nemtől függetlenül. Az érintettek
szellemileg súlyosan visszamaradottak (IQ=20-50), jellegzetes külső megjelenéssel (7.13.
ábra). Érdekes módon az anyai életkor előrehaladtával a Down szindróma fellépésének
gyakorisága szoros összefüggést mutat, erőteljesen emelkedik (7.14. ábra). Citogenetikai,
illetve nem-invazív biokémiai szűréssel a betegség kimutatható.
További triszómiás humán kondíciók a 13-as kromoszóma triszómiája (Patau szindróma),
valamint a 18-as triszómia (Edwards szindróma). Mindkét esetben az érintettek a születést
követő néhány héten-hónapon belül elhaláloznak.

Voltaképp amit genetikai betegségben érintett élveszületések során látunk, az csupán a

jéghegy csúcsa. A 2-es, a 16-os és a 22-es kromoszómák triszómiája igen gyakori spontán
abortált embriókban, és a 21-es triszómia is kb. hússzor gyakoribb vetélésekkor, mint azt
élveszületések során tapasztaljuk. Mindemellett a kromoszóma mutációk tekintélyes hányadát
képezik a genetikai eredetű okokra visszavezethető betegségeknek (7.15. ábra).

Rekombináció baktériumokban és vírusaikban.

I. Bakteriális konjugáció
XX. század negyvenes éveiben többé-kevésbé elfogadottá vált az a nézet, miszerint a
genetikai rekombináció alapvető életjelenség, aminek érvényessége várhatóan a teljes
élővilágra kiterjed. Ugyanakkor a rekombináció, a kapcsoltság felfedezése eukariótákhoz
kötődött, így teljesen nyitott kérdés volt a jelenség puszta léte is prokariótákban. 1946-ban J.
Lederberg és E. Tatum figyelemreméltó kísérletet írt le, ami a baktériumok közötti
természetes módon történő gén átvitel, a bakteriális konjugáció, valamint a baktériumokban
végbemenő rekombináció felismeréséhez vezetett. Ezt követően genetikai ismereteink
tekintélyes bővülése prokarióták és vírusaik tanulmányozásához kötődött, mint pl. a genetikai
anyag szerkezete és működése, a genetikai kód feltörése, a gén fogalom cisztronként való
definiálása, a gén mutációk mechanizmusa, a gén kifejeződés átírás szintjén való
szabályozása. Mindemellett egy új diszciplina, a molekuláris genetika is ezidőtájt formálódott,
elsősorban prokarióták körében nyert adatok alapján.

Baktériumok egyszerű körülmények között tenyészthetőek szuszpenzióban, illetve agar lemez

felületén (1. ábra). Lederberg és Tatum kísérleti elrendezése roppant egyszerű volt. Két
különböző genetikai bélyeget, ún. markert hordozó, emiatt növekedésükhöz eltérő táptalaj
kiegészítést igénylő E. coli törzsek (A és B) keverékét táptalaj kiegészítést nem tartalmazó,
ún. minimál táptalajra szélesztették (2. ábra). Ilyen körülmények között mind az A, mind a B
törzs növekedésre képtelen, azaz telepet nem képez, míg ezek keveréke – bár igen kicsi, 10 -7
gyakorisággal – telepet képezett (3. ábra). Igen lényeges tulajdonsága volt az így kinőtt
telepeknek, hogy szerzett tulajdonságukat generációkon át megőrizték.

A fenti eredmények kézenfekvő, ám mindenképp rosszmájú interpretációjaként merült fel az

„átetetés” feltételezése, azaz A és B törzsek kölcsönösen olyan anyagokat készítenek,
amelyek növekedésükhöz szükségesek. A baktérium sejtek számára átjárhatatlan pórusméretű
szűrővel ellátott U alakú cső (Davis-féle U cső, 4. ábra) két szárába helyezett A és B törzsek
minimál táptalajon telepet soha nem képeztek. Ez a kísérleti elrendezés kizárta az átetetés
szerepét a növekedésben, ugyanakkor a sejtek közvetlen fizikai kapcsolatának
szükségességere utalt.

A fentiekben bemutatott eredmények változatlanul tartalmaztak olyan elemeket, amelyek a

jelenség mögött meghúzódó genetikai eseményre utaltak. Feltételezhető volt, hogy gén átvitel
játszódhat le A és B törzsek között, így kézenfekvőnek tűnt a folyamat irányának tisztázása,
ami Hayes nevéhez fűződik, amihez streptomycint használt. A drog a 30S riboszomális
alegységhez kapcsolódva az mRNS téves leolvasását és működésképtelen fehérjék szintézisét
okozza, s a sejtet elpusztítja. A streptomycinre érzékeny A törzs kezelését követően a
hatóanyagot kimosva, majd B törzzsel összekeverve vad típusú telepek képződtek. A fordított
kísérletben a folyamat nem játszódott le. Ezek alapján megalapozottá vált az a vélemény,
miszerint – az egyébként életképtelen – A törzs ------> B törzs irányú az információ átvitel,
ami a donor, vagy „hím” törzs esetében nem igényelt fehérje szintézist (5. ábra). Mindemellett
továbbra is feltételezhető volt, hogy a folyamatban a két törzs fizikai kapcsolata szükséges (6.
ábra).
E. coli-ban viszonylag könnyen állítható elő streptomycin rezisztens törzs. Amennyiben a
konjugációban részt vevő partnerek csak egyike rezisztens, a folyamatot követően a másik
partner elpusztítható. A fenti példánál maradva a donor streptomycin érzékeny, szenzitív (str s)
A törzs és rezisztens (strr) B törzs együttes tenyésztését és az A sejtek elpusztítását követően a
B sejtek körében viszonylag nagy, mintegy 10-4 gyakorisággal jelentek meg donor
tulajdonságú klónok. Ugyanakkor a donor tulajdonság elvesztését is ki lehetett mutatni. Ez a
megfigyelés egy fertilitási faktor, F létére utaló jel, ami mintegy ingázik a sejtek között (7.
ábra). Azaz F birtokában (F+) „hím”, donor, hiányában (F-) „nő”, recipiens tulajdonságú a sejt,
és az F+<------>F- átmenetek akadálytalanul játszódnak le.

Az F+ tulajdonságú sejtek körében L. Cavalli-Sforza egy olyan törzset izolált, melynek

donorként való alkalmazása során a recipiens sejtekben nagyságrendekkel több, 10-4
gyakorisággal lehetett rekombinánsokat kimutatni. Emiatt az ilyen tulajdonságú sejtek
képezik a „high frequency of recombination”, Hfr törzseket. A donorként való alkalmazásuk
során kiváltott nagy gyakoriságú rekombináció az F faktor más fizikai állapotára, a
kromoszómába történt beépülésre utaló jelzés (8. ábra), s az így keletkezett Hfr törzs már
alkalmas – kedvező esetben – a teljes kromoszóma átvitelére (9. ábra).
A Hfr törzsek gén átviteli képessége mechanizmusának további elemeit Jacob, Wollman és
Monod kísérletei derítették fel. A Hfr strs a+ b+ c+ d+ x F- strr a- b- c- d- keresztezés során a
sejtek közötti fizikai kapcsolatot turmixgéppel szüntették meg, majd streptomycint tartalmazó
táptalajra szélesztették az exkonjugánsokat, elpusztítva a donor sejteket. Megfigyelték, hogy
az alkalmazott genetikai bélyegek egymást követő szigorú sorrendben jelentek meg az idő
függvényében (10. ábra). Felismerték, hogy az időtől függő megjelenés a bélyegek, markerek
fizikai távolságát tükrözik, így a folyamat kiaknázható a genetikai térképezés szempontjaból,
ahol a térkép egysége az idő (11. ábra). A konjugációs rendszer további tulajdonságaként
figyelték meg a kezdő ponttól távolabbra elhelyezkedő bélyegek állandóan csökkenő
gyakoriságú felbukkanását az exkonjugánsokban (10. ábra). A jelenséget átviteli, transzfer
gradiensként definiáljuk. Ennek megfelelően a recipiens sejtek körében a Hfr tulajdonság
utoljára, és igen kis gyakorisággal jelenik meg.

A későbbiek során számos Hfr törzset állítottak elő, amelyek donorként való alkalmazása
során megállapították, hogy ezek a konjugáció során kezdeményezett gén transzfer
kezdőpontjában és irányában különbözhetnek egymástól, azaz a kromoszóma más és más
pontján iniciálódik az átvitel 12. ábra). A nagyszámú Hfr törzs tanulmányozása alapján
megállapítható, hogy az E. coli kromoszóma kör alakú, amire nézve Cairns autoradiográfiás
kísérlete közvetlen bizonyítékot szolgáltatott. (Cairns radioaktív timidinnel jelölte in vivo a
kromoszómát, majd a sejtek óvatos lízisét követően a készítményre fényérzékeny filmet
helyezve detektálta a sugárzást).
A konjugáció pontos mechanizmusának megértéséhez szükséges az F faktor természetének
megállapítása. F+ sejtekből viszonylag egyszerű biokémiai módszerekkel egy kis méretű
extrakromoszómális elem, plazmid állítható elő, ami a bakteriális kromoszómához hasonlóan
szintén kör alakú képződmény. A Hfr sejt képződése során egyszeri átkereszteződést
követően a plazmid beépül a kromoszómába, és recipiens sejt jelenlétében képes a
kromoszóma átvitel megindítására (Campbell-modell, 13. ábra). A kromoszómába való
beépülés tulajdonságával rendelkező plazmidokat szokás még episzómáknak is nevezni. A
kromoszómába való beépülés több helyen, mindkét irányban lehetséges. Ennek
szükségességét a késői gének átvitelének esetleges volta indokolja, tekintettel az átvitelkor
fellépő transzfer gradiensre. Ellenkező esetben ugyanis a beépülési helytől távoli gének
gyakorlatilag ki lennének zárva a rekombinációból. A gén átvitel mechanizmusának lényeges
eleme az, hogy a donor sejtből származó genetikai információ egyes szálú DNS-ként kerül a
recipiens sejtbe, ahol a kiegészítő szál szintézisével kettős szálúvá válik, s alkalmas
rekombináció létrehozására.

A Hfr törzsek további tulajdonságai között meg kell említeni a mindkét irányban történő
beépülés következményeit. Emiatt a gén átvitel iránya is az óramutató járásával megegyező
vagy azzal ellenkező irányú lehet (12. ábra), ugyanakkor a kapott térképek egyenértékűek. A
gén átvitel az F faktor belsejében iniciálódik, azaz egy adott Hfr törzs esetében minden
esetben ugyanarról a pontról indul (12. ábra). Az F + állapottal összehasonlítva voltaképp
ugyanaz a mechanizmus figyelhető meg, csupán a Hfr törzs F faktora mintegy „mellékesen” a
teljes kromoszómát hordozza, óriási in vivo rekombináns plazmidként. Az F faktor ez utóbbi
tulajdonsága tette lehetővé az igen nagy méretű (~100 kilobázispár, kbp) idegen DNS
befogadására alkalmas klónozó vektorok kifejlesztését. Az ily módon nyert in vitro
rekombináns klónokat nagyfokú stabilitásuk, sejtenként egy kópiaszámuk következtében
bakteriális mesterséges kromoszómaként (bacterial artificial chromosome, BAC) emlegetjük.

A BAC klónok jelentősen felértékelődtek a véletlenszerű, Craig Venter (Celera Genomics)

által képviselt genom projektek térhódításával. Az adott szervezetből származó genomi DNS-t
3 kbp, 10 kbp és 100 kbp méretű inszertet hordozó plazmidokban reprezentetíven klónozták,
majd a rekombináns plazmidokra specifikus lánckezdő primerek alkalmazásával mintegy 500
nukleotid hosszúságú szekvenciát határoztak meg. A kapott adatokat nagy teljesítményű
számítógépekkel dolgozták fel, aminek során az átfedő szekvencia részleteket illesztették
össze. Ez a stratégia teljes fokú automatizálást tesz lehetővé, s eredményképp a humán genom
feltárása egy évnél kevesebb időt vett igénybe.

A kromoszómába épült F faktor vagy az eredeti állapot visszaállításával, vagy nem precíz
kivágódás során a beépülési hely melletti DNS darab magával ragadásával hagyhatja azt el.
Ez utóbbi esetben keletkező plazmid az F’ faktor. Az F’ faktor nem integrálódott állapotában
is természetesen lejátszódik gén átvitel, ez azonban kizárólag az általa hordozottakra
korlátozódik. Az F’ faktor közvetítésével létrejött gén átviteli folyamatot szexdukcióként is
szokás emlegetni. Így tehát egy meglehetősen rugalmas rendszer áll elő, melyben az összes
irányban játszódhatnak le az átalakulások (14., 19. ábrák):

F- <------> F+ <------> Hfr <------> F’

Elektronmikroszkópban jól kimutathatók az F+ sejtek ún. sex pilus-ai, amelyek a recipiens
sejt felismerését teszik lehetővé, valamint egy csőszerű fehérjeképződmény, a konjugációs
híd, melyen keresztül egyes szálú DNS formájában jut át a genetikai információ a donorból a
recipiens sejtekbe. Az átviteli, transzfer gradiens léte, azaz a késői gének egyre kisebb
gyakoriságú megjelenése az exkonjugánsokban érthetővé válik a mechanizmus ismeretében:
A képződött konjugációs híd enyhe mechanikai behatásra elszakad, s ezáltal a gén átvitel is
megszűnik (6. ábra).

Eukariótákban a rekombinációs események (általában) két teljes genom között játszódnak le.
Ezzel szemben prokariótákban csupán részleges, korlátozott diploid állapotról, merozigóta
képződéséről beszélhetünk, ahol nem képződik reciprok rekombináns. Mindemellett kettő,
vagy ennél több, de páros számú átkereszteződés szükséges ahhoz, hogy életképes
rekombinánst kapjunk. Egy, vagy páratlan számú átkereszteződés lineáris szerkezetet
eredményez, ami nem életképes (15. ábra).

A konjugáció során az idő függvényében megjelenő markerek elnagyolt genetikai térkép

elkészítésére ad lehetőséget. Ennek következtében közeli gének távolságának meghatározása
céljából a különböző rekombináns kategóriák megjelenésének gyakoriságát kell alapul
vennünk. Végezzük el a Hfr met+ arg+ leu+ strs x F- met- arg- leu- strr keresztezést. A
konjugációt követően a strr és leu+ telepeket elemezzük. Ennek oka a következő: A gén átvitel
során a leu+ tulajdonság jelenik meg utoljára. Ennek felbukkanása az exkonjugánsok körében
garancia a másik két, korábbi gén átvitelére, s a streptomycin alkalmazása a donor sejteket
pusztítja el. Így tehát az alkalmazott minimál táptalajt streptomycinnel, argininnel és
metioninnel egészítjük ki. A kísérleti elrendezésben a leu+ az ún. szelektált marker, szemben a
nem szelektált arg és met bélyegekkel (16. ábra). A keletkezett leu+ strr telepek további
elemzése az alábbi viszonyszámokat eredményezte:

leu arg met

+ - - : 5%
+ + - : 5%
+ + + : 90%
+ - + : 0.002%

Az adatokból következik, hogy a leu-arg és az arg-met lokuszok közötti távolság

megegyezik, és 5-5 térképegységgel egyenlő (17. ábra), azonban sorrendjüket nem mutatja. A
legkisebb gyakorisággal megjelenő + - + rekombináns kategória ugyanakkor a sorrendre
utaló információ, s megjelenésének kis gyakorisága keletkezésének mechanizmusában rejlik.
Míg a + - - vagy a + + - rekombináns kategóriák csupán a régiót érintő két átkereszteződést
igényelnek, addig a + - + csoport négyet (17. ábra).

Két igen közeli gén sorrendjének eldöntésére szolgáló eljárás a reciprok keresztezés.
Végezzük el a Hfr a+ b+ c x a b c+ és az F- a b c+ x a+ b+ c keresztezéseket annak eldöntése
érdekében, hogy a gének sorrendje a b c vagy a c b, és szelektáljunk csupán a vad típusú, + +
+ rekombináns kategóriára. Amennyiben a gének sorrendje a b c, a reciprok elrendezésű
keresztezések külön-külön nagyjából azonos számú rekombinánst eredményeznek (18. ábra).
Amennyiben a sorrend a c b, a fenti elrendezések egyike négyszeres átkereszteződés révén
szolgáltat vad típusú rekombinánst, ami igen kis gyakoriságú a másik konfigurációhoz
viszonyítva (18. ábra).
A DNS közvetítette transzformáció során a donor sejt DNS-ét juttatjuk a recipiens sejtbe. A
donor DNS páros számú átkereszteződés során beépülhet a gazda sejt genomjába, a 20. ábrán
bemutatottak szerint. Függetlenül a DNS bejuttatásának mechanizmusától, a rekombináció
hely specifikusan játszódik le a befogadó sejtben. Bár korlátozott mértékben, a transzformáció
is alkalmas – többek között – genetikai térképezésre, némiképp az általános transzdukcióra
emlékeztető mechanizmus szerint.

9. Bakteriofágok

A baktériumok vírusai a „baktériumokat faló” bakteriofág részecskék. Az E.coli T-páros

fágjainak egyike, a T4-es példáján figyelhetjük meg a bakteriofágok főbb összetevőit, a
fehérjékből álló fej, nyak, farok, véglemez és szál képződményeket, valamint a fejbe
csomagolódott kettős szálú DNS-t (címlap, 1. ábra). A nukleinsav összetevő más fágok
esetében RNS is lehet, s mindkét esetben találunk egyes vagy kettős szálú DNS-t vagy RNS-t
hordozókat. A bakteriofágok felfedezése a XX. század első évtizedeiben történt, amikor
antibiotikumok hiányában bakteriális eredetű fertőző betegségek leküzdésének eszközét (is)
látták bennük. Az ilyen célú alkalmazások azonban nem terjedtek el.

A fágok viszonylag egyszerű szerkezetének és kisfokú genetikai komplexitásának

megfelelően a sejtek elpusztításához vezető, ún. lítikus életciklusa is viszonylag
komplikációmentes. A fertőzés a fág nukleinsavának a gazda sejtbe történő
befecskendezésével indul. Ezt követően a sejt metabolizmusa átalakul, és a fág alkotórészek
termelésére áll át. Az egyes alkotórészek érett, kész fág részecskékké állnak össze a fertőzött
sejtben, majd a sejt szétesik, lizál, s a kiszabaduló fágok újabb sejteket támadhatnak meg. Az
itt vázolt fág életciklus, amely minden esetben a gazda sejt elpusztításához vezet, az ún.
virulens fágok sajátsága. Agarban rögzített baktérium szuszpenzió a virulens fággal való
fertőzés helyén üvegszerűen feltisztul, tarfolt, plaque keletkezik (2., 3., 4. ábrák).

A képződött tarfolt fenotípusa, a plaque morfológiája a fertőző részecske genotípusára utaló

információkkal is szolgálhat. A gyors (r, rapid) lízis során nagy, míg lassú lízis esetén kis
tarfolt keletkezik. A már említett T páros fágok egyike, a T2 esetében az r- tulajdonságúak
nagy, míg az r+ fágok kicsi, tűszúrás méretű tarfoltokat képeztek. A bakteriofágok a
fertőzhető gazdák köre alapján is megkülönböztethetőek (h, host range). Eszerint amennyiben
a baktérium szuszpenzió két különböző gazda sejtjeinek keverékéből áll, melyek csak egyike
fertőzhető, a tarfolt zavarossá válik, hiszen a nem fertőzhető sejtek zavartalanul osztódhatnak.
Az előbbi példával élve mindkét sejtet fertőzni képes T2 fág h-, míg kizárólag az egyiket
elpusztító h+ tulajdonságú. Így a kicsi-nagy, zavaros-tiszta fenotípusok kombinációi
szelekciós lehetőséget adnak a kísérletező kezébe, pl. a h- r+ fágok tiszta és pici tarfoltot
képeznek (5., 6. ábrák).

A fentiek alapján már elképzelhető, hogy fágok esetében is elvégezhető a keresztezés, a

genetikai elemzés, és a térképezés. Ehhez csupán az szükségeltetik, hogy egyidejűleg, egy
gazda sejtben két különböző fág szaporodjék, és megsokszorozódásuk során közöttük
rekombináció játszódjék le. E cél elérése érdekében a két fág többé-kevésbé azonos számú
egyedét tartalmazó keverékével, nagy sztöchiometriai feleslegben hajtjuk végre a fertőzést.
Az a viszonyszám, ami megmutatja a fág/gazdasejt arányát, a fertőzés multiplicitása
(multiplicity of infection, moi). Egy tipikus kísérletben az ún. moi értéke 10 körüli. Ezzel
elérhető, hogy a számunkra értékes kettős fertőzés nagy gyakorisággal forduljon elő,
ugyanakkor ennek elmaradása sem zárható ki. Úgy is mondhatnánk, egy fág keresztezés
populációs jelenség, minek következtében a leolvasott értékek – ha kismértékben is –
kísérletről-kísérletre változnak.

Végezzük el a T2 fág mutánsainak keresztezését a h- r+ x h+ r- transz elrendezésben, és

számoljuk meg a h+ r+ és h- r- rekombinánsokat, valamint az összes keletkezett tarfoltot,
beleértve a szülői kombinációkat mutatókat is. [Cisz elrendezésről akkor beszélünk, ha az
azonos kromoszómán azonos jellegű bélyegek, markerek találhatóak, esetünkben ez a h- r- x
h+ r+ konfiguráció (7. ábra). Ugyanakkor genetikai szempontból a cisz vagy transz
elrendezésben elvégzett keresztezések egyenértékűek, s a belőlük levonható következtetések
azonosak.]

A rekombinációs gyakoriságot az

R GY, R F=[( h+ r+) + (h- r- ) ]/ összes tarfolt

hányados fejezi ki. Ez az érték ugyanakkor nem az összes eseményt reprezentálja, hiszen pl. a
szülői fágok egymás közötti rekombinációjának, vagy kettős rekombinációnak a termékei
nem mutathatók ki, nem mérhetőek. Függetlenül attól, hogy az átkereszteződés azonos vagy
eltérő fág genomok között játszódik le, ez általában diploid állapotban lezajló eseménysort
takar, szemben a bakteriális konjugáció esetében megfigyelt részleges diploidiával.

A. Hershey eltérő géneket érintő r mutációkat hordozó T2 fágokat használt térképezési

kísérletei során, sematikusan rx- h+ x rx+ h- elrendezésben. A keresztezés eredményeit a 10-3
táblázat tartalmazza. A táblázat adatainak felhasználásával az egyes gének egymáshoz
viszonyított helyzetét tudjuk páronként a térképen elhelyezni (10-25a ábra), majd
segítségükkel négy különböző térképet tudunk megszerkeszteni, melyek mindegyike hűen
tükrözi a kísérleti eredményeket (10-24b ábra). Tekintettel arra a tényre, miszerint egy
genomot kizárólag egy térkép mutat be helyesen, emiatt joggal gyanakodhatunk kísérleti
adataink elégtelen voltára. További keresztezéssel az rc és rb gének közötti kapcsoltság
nagyobb értéket mutatott az rb – h között mértnél, így rb és rc közrefogja h-t (10-24b ábra),
azaz eredetileg négy térkép vázlatunkból csupán kettő marad. E két opció közötti választás
érdekeben az ra – rb és az ra – rc gének közötti rekombinációs gyakoriság meghatározása
szükséges. A kísérlet meglepő eredményt adott, mivel a két távolság egyenlőnek bizonyult.
Ennek az egyértelmű ellentmondásnak a feloldása úgy vált lehetségessé, hogy a térképet kör
alakban ábrázoljuk (10-25 ábra). A későbbiek során ennek okára is fény derült. A T páros
fágok, beleértve a T2-őt is, redundáns genommal rendelkeznek, azaz a fág fejekbe a teljes
genomnál nagyobb DNS csomagolódik be, s ennek következtében a fág populáció egyedei
egy-egy kromoszomális régiót kétszeresen, redundáns módon hordoznak. Ez az állapot azért
következhet be, mert a fág genom replikációjához egy gyűrűvé záródott genom szolgál
templátként, amiről a „gördülő gyűrű” (rolling circle) mechanizmussal hosszú, lineáris DNS
szintetizálódik. A fág érésekor az így elkészült DNS-t a fejbe „csomagoló” mechanizmus a
genom méreténél nagyobb egység felvételét teszi lehetővé, az egyedi fág részecskék
redundánssá válnak. Ennek következtében a rekombinációs gyakoriságok két átkereszteződés
eseményeit demonstrálhatják, ami a térkép távolságok torzításához vezet (Lásd: Kiegészítő
anyag).

Bizonyos körülmények között bakteriofágok alkalmasak gének átvitelére az általános vagy a

speciális transzdukció során. Egymástól különböző Salmonella törzsek keverékéből kiindulva
vad típusú rekombinánsokat nyertek. A jelenség első megközelítésban emlékeztetett az E.coli
esetében megismert konjugációra. Azonban amikor a két törzset egy Davis-féle U-cső két
szárába helyezték, a konjugációval ellentétben a gén átvitel ilyen körülmények között is
megfigyelhető volt. A gyanú a Salmonella typhimurium mérsékelt, P22 fágjára terelődött,
amely számára a csőben elhelyezett szűrő átjárható volt.

Általános transzdukció során az alábbi események játszódnak le: Fág fertőzést követően a
gazda sejt kromoszómája véletlenszerűen feldarabolódik. Bizonyos fágok, köztük a P1, a P22
képes arra, hogy a fág fejbe a saját genomjához hasonló méretű, de a gazda sejtjéből származó
DNS-t csomagoljon be. A fág ezt a DNS-t injektálja a gazda sejtbe, ahol páros számú
átkereszteződések során rekombináns keletkezhet (9. ábra). Mivel ez a mechanizmus csupán a
hordozott, idegen DNS méretére, s nem pl. információ tartalmára szelektív, így a kromoszóma
bármely helyéről származó darab juthat a fág fejbe. Elsősorban közeli gének átvitelére
alkalmas, így nagy felbontású genetikai térkép készíthető segítségével. A P1 fág
alkalmazásával elvégezhetjük a leu thr azi génekre vonatkozó általános transzdukciós
kísérletet, és alkalmazzuk a szelektált – nem szelektált markerek „trükkjét”. A
kotranszdukciós értékek alapján a gének sorrendje és távolsága meghatározható az alábbiak
szerint. Minél nagyobb két marker együttes transzdukciójának (kotranszdukciójának)
valószínűsége, annál közelebb helyezkednek el egymáshoz viszonyítva. Ugyanakkor, a
mechanizmusból adódóan, a fág genom (ez utóbbi 1-2 %-a az E. coli genomnak) méretét
meghaladó távolságban elhelyezkedő gének a kotranszdukcióból ki vannak zárva (10. ábra).

Annak eldöntésére, hogy két gén a kotranszdukció során kapcsolt, vagy független események
során figyelhetjük meg jelenlétüket a rekombinánsok között, egy egyszerű számítás
alkalmazható. Végezzük el A B gének általános transzdukcióját - - gazdában, ahol három féle
rekombinánst kaphatunk: ++, +-, -+ kategóriákat. Legyen P a ++ rekombináns kategória
keletkezésének valószínűsége (0<P<1). Legyen a +- és -+ rekombináns kategóriák
fellépésének valószínűsége egyenlő, (1-P)/2. E két független esemény egyidejű
bekövetkezésének valószínűségét a két esemény bekövetkezte valószínűségének szorzata adja
meg. Ha a szorzat kisebb mint P, A B kapcsolt, ha nagyobb, nem kapcsolt. Az előbbiek
szerint a
P=[(1-P)/2]2
egyenlet megoldása adja azt az értéket, ahol ez a dilemma nem eldönthető.

A fentiek során láttuk, hogy a virulens fágok csoportjába tartozóak fertőzhető gazdán tiszta
tarfoltot képeznek, a sejteket maradéktalanul elpusztítják. A tarfolt zavarossága ugyanakkor a
fertőzést túlélő baktérium sejtek jelenlétére utal. Az ilyen sejtek a továbbiakban ugyanazzal a
fággal nem fertőzhetőek, „immunissá” válnak. A fág fertőzésre ellenálló, rezisztens sejtekből
spontán módon kicsi, külső behatásra, pl. UV fénnyel történő megvilágítás eredményeképp
lényegesen nagyobb gyakorisággal fertőzőképes részecskék, ép fágok szabadulnak ki.
Ezekkel végrehajtott fertőzést követően újfent zavaros tarfolt képződését tapasztalhatjuk,
amelyekből rezisztens sejtek izolálhatóak (11. ábra). Ezeket a sejteket lizogénnek nevezzük, s
ennek a kiváltására alkalmas fágok a mérsékeltek, a temperáltak körébe tartozóak. Az ilyen
viselkedés mögött meghúzódó események tisztázása az E. coli  fágjának alaposabb
tanulmányozásával valósult meg.

Egy Hfr x F-() konjugáció során a lizogén recipiensben a gén átvitel során ismert események
játszódtak le, azaz a megfelelő markerekkel ellátott recipiens sejtek körében rekombinánsok
jelentek meg. Ugyanakkor a Hfr () x F- keresztezés során a recipiens sejtek lizáltak, bennük
 fágok keletkeztek. A kísérleti eredmények alapján kimondhatjuk, hogy a lizogénia
állapotában a sejt valószínűleg tartalmazza a fág genomját, s ennek következtében
citoplazmájában olyan fehérjék jelennek meg, amelyek ezt az állapotot stabilizálják. Emiatt a
lizogén recipiens továbbra is lizogén marad. Fordított esetben a  genom nem lizogén
környezetbe kerül a konjugáció során, s ez a miliő a fág gének aktiválódásának kedvez a
fékentartó mechanizmus hiányában. A lizogénia illetve a lítikus ciklus közötti választás
összefüggésbe hozható a  fág genom eltérő státusával. A. Campbell feltételezte, hogy a  fág
esete sok tekintetben emlékeztet az F faktor viselkedésére, azaz a cirkuláris fág genom
beépülhet, integrálódhat a gazda sejt kromoszómájába, és profág képződik (12. ábra). A
beépülés helyének meghatározása érdekében a Hfr() x F-(), valamint a Hfr x F-
keresztezések összehasonlítása nyújtott értékes információt. Megfigyelhető ugyanis, hogy a
gal és bio operonok egymáshoz viszonyítva később jelentkeznek a lizogén exkonjugánsokban,
mint a nem lizogének esetében. E két operon között található egy rövid, mind a  fágban,
mind a baktérium kromoszómájában fellelhető nukleotid sorrend, a kapcsolódó (attachment,
att) régió, mely mentén a rekombináció lezajlik. A beépülés következtében az E.coli
kromoszóma mérete kb. 1%-al, a gal és bio operonok egymáshoz viszonyított felbukkanása
kb. egy perccel megnő.

Speciális transzdukció a már többször említett  fág alkalmazásával hajtható végre. A profág
hibás kivágódása során kis gyakorisággal defektív fág részecskék keletkeznek (13. ábra),
mivel a folyamat során fág gének maradnak a kromoszómán, ugyanakkor a beépülési helytől
jobbra vagy balra elhelyezkedő gal és bio lokuszok egyike a fág DNS-sel eltávoznak. Az
ilymódon keletkezett fág részecskék defektívek, önmagukban nem képesek a befogadó sejt
kromoszómájába beépülni. Ép fág genom jelenléte ugyanakkor biztosítja a beépüléshez
szükséges fehérjék szintézisét, és mindkét genom beépülését (14. ábra). Az ebből a lizátumból
előállított fágok fele ép, fele defektív lesz, s ez a fág keverék már igen nagy gyakorisággal
képes transzdukcióra (high frequency of transducing, hft lysate). Ez az állapot ugyanakkor
lehetővé tesz a domináns, vad típusú gént (gal vagy bio) hordozó fág genommal történő
komplementációt.
1963-ban az E.coli genetikai térképe mintegy száz gén helyét mutatta meg (15. ábra), míg
1990-ben ez a szám több, mint 1400 volt (16. ábra). Ezt követően készült el az E.coli genom
nukleotid sorrendjének meghatározása. A genom mintegy 4x106 nukleotid hosszúságú,
mintegy 4000 gént tartalmaz, s a legpontosabban elkészíthető térképet reprezentálja (17.
ábra).

10. Gén mutáció

E fejezet tárgyalásakor kiindulási pontunk a vad típus, a leggyakoribb, legadaptívabb allél. A
gén mutáció ezt az allélt érinti, ekkor előremutató, forward mutációról beszélünk. A reverzió
(back mutáció) a mutáns fenotípusnak a vad típussá történő visszaalakulása egy második
mutációs esemény következtében. A testi sejteket ért szomatikus mutáció állatokban nem
öröklődik, szemben az ivarszervek sejtjeit ért germinális mutációkkal, melyek öröklődhetnek
(10.1. ábra).

Szomatikus mutáció esetében mozaikos szerkezetű egyedeket figyelhetünk meg, s a mozaik

folt nagysága mutatja azt, mikor következett be a változás az egyedfejlődés során (10.2. ábra).
Genetikai szempontból a germinális mutációk jól követhetőek, generációról generációra
megnyilvánulnak (10.3. ábra); a továbbiakban elsősorban ezekkel foglalkozunk. A mutációk
természete alapján lehetnek recesszívek; szervezettől függetlenül megállapítható, hogy a
géneket ért mutációk mintegy 95 %-a recesszív. A fennmaradó rész domináns, és a vad
típussal kombinálódó heterozigóta mutatja a domináns fenotípust.

A mutációknak különböző típusait ismerjük. Morfológiai mutánsok az egyed külső

megjelenésében mutatkoznak meg (10.4. ábra). Létfontosságú gént érő mutáció gyakran
letális, ami elsősorban homozigóta állapotban jelentkezik (10.5. ábra). Kondícionális
mutációk fenotípusukat feltételesen, a külső körülmények változásának következtében fejtik
ki. Tipikus példájuk a hőmérséklet érzékeny mutációk; a fenotípus permisszív körülmények
között nem jelentkezik, restriktív állapotban igen (10.6. ábra). A mutáció egyaránt lehet
hideg- vagy meleg érzékeny. A szintetikus reakcióutak génjeinek megváltozásai biokémiai
mutációkat eredményeznek. Vegyük például az A->B->C->D konszekutív folyamatot,
melynek lépéseit egy-egy fehérje, enzim katalizálja. D anyag jelenlétében bármilyen típusú
hiba esetén a növekedés biztosított, míg B jelenléte kizárólag az A->B lépésben hibás,
auxotróf mutáns növekedését képes biztosítani (10.7. ábra). Funkció vesztéses, null mutáns
esetében nincs funkcióképes gén termék (általában fehérje); leaky (lyukas) mutáns esetében
ha csökkent mértékben is, de a gén termék még valamelyest funkcióképes, míg funkció
nyeréses mutáció a gén terméket új feladat ellátására teszi alkalmassá (10.8., 10.9., 10.10.
ábrák). E tulajdonságuk következtében a funkció nyeréses mutációk általában dominánsak.

Mutációk kimutatásának egyszerű lehetősége az, amikor fenotípusosan is észrevehető

változással jár együtt. A kukorica C allélje domináns és bordó színt kölcsönöz a kukorica
szem endospermiumának, míg a c allél homozigóta állapotban világos sárgát. Növények
endospermiuma triploid; két petesejt fúzióját követően termékenyíti meg egy pollen sejt.
Amikor cc petesejtet CC pollennel termékenyítünk meg, az endospermium ccC genotípusú, és
bordó színű, míg C->c mutáció esetén sárga (10.11. ábra). A germinális mutációk
kimutatásának ilyen eljárása a specifikus lokusz teszt; a spontán fellépő mutációk kicsi
gyakorisága következtében sok munkát igénylő eljárás. A mutációs gyakoriságát egy
populációban felbukkanó mutáns egyedek száma határozza meg. Ez a szám génről-génre
változhat, amint az néhány kukorica gén esetében megállapítható (10.12. ábra). A mutációs
rátát valamilyen biológiai időegység (generációs idő, sejtosztódási idő) alatt fellépő mutációk
szám határozza meg. A két jelenség összefügg, mivel egy mutánst is tartalmazó populáció
kialakulása időben lejátszódó esemény.

Mikrobiális szervezetek mutánsai számos eljárással dúsíthatóak. Tápanyag kiegészítést nem

tartalmazó ún. minimál tápoldatban vad típusú fonalas gombák növekednek, míg auxotróf
mutánsai nem. A növekedő és nem növekedő kultúrák szűréssel elválaszthatóak (10.13. ábra).
Auxotróf mutáns baktériumok minimál tápoldatban nem növekednek, vad típusú sejtek igen.
A tenyészetet penicillinnel kezeljük; a drog az osztódásban lévő sejteket elpusztítja, míg a
nem osztódó mutánsokat nem.

Bakteriofágokkal szembeni rezisztencia a sejteket új tulajdonsággal látja el. Az Escherichia

coli sejtek között kis gyakorisággal keletkeznek a T1 fággal szemben rezisztens telepek.
Felmerült a kérdés, vajon ezek a telepek élettani adaptáció, avagy mutáció következtében
mutatják e tulajdonságukat. S. Luria és M. Delbrück egy egyszerű kísérleti elrendezéssel
adták meg a választ, amit azóta fluktuációs tesztként emlegetünk. E. coli folyadék tenyészetét
két egyenlő részre osztották, majd az egyik fél részt további húsz egyenlő részre osztották (az
eredeti térfogat 1/40-e, néhány tized ml). Ezután a tenyészeteket növesztették, majd a sejteket
agar felületére szélesztették, amire előzőleg nagyszámú T1 fágot kentek. A nagy térfogatú
tenyészetben jelentkező rezisztens telepek száma nemigen változott kísérletről kísérletre, míg
a kis térfogatú tenyészetekben ez rendkívüli módon szórt (10.14. ábra). A jelenség a
rezisztenciát eredményező spontán mutáció fellépésének véletlenszerű voltával magyarázható,
hiszen fiziológiai adaptáció hasonló számú rezisztens telep keletkezését tenné lehetővé
(10.15. ábra).

Spontán mutációk kialakulása sok esetben a DNS replikáció hibáira vezethető vissza. Az így
keletkezett hibákat egy javító rendszer, az ún. posztreplikációs javítás, repair, korrigálja. E
rendszer elemeinek mutációja, ugyanakkor, az így keletkezett hibákat meghagyja. Ilyen
tulajdonságúk eszerint az ún. mutátor gének.

A spontán mutáció ritka esemény, ezért olyan szervezetek esetében, ahol megengedett,
mutációkat indukálunk. Egy gén funkciójának megértését mutáns alléljainak tanulmányozása
nagymértékben segíti elő. E célból legelőször Röntgen sugárforrást használtak, de más
ionizáló sugárzás UV, radioaktív) is használható; e fizikai ágensek gyakran kromoszóma
töréseket indukálnak. Az UV fény ciklobután szerkezetű timidin diméreket indukál; javításuk
mutáció miatti elmaradása UV fény (napfény) érzékenységet eredményez, ami a xeroderma
pigmentosum betegségben nyilvánul meg.

Alkiláló szerek (metil- vagy etil metán szulfonát, N-metil-N-nitrosoguanidin) a guanin 6-os O
atomját és a timin 4-es O atomját alkilálják, éterkötést kialakítva. Az O-6-metilguanidin a
timinnel, az O-4-metil-timidin a guaninnel képez bázispárt, ami GC<->AT tranzíciót okoz
(missense mutáció). Interkalálódó ágensek (proflavin, akridin oranzs) a kettős spirál
bázispárjai közé ékelődnek, és egy nukleotid beépülését vagy delécióját okozzák (frameshift
mutáció). Ez az eszköztár mutánsok előállításának hatékony lehetőségét biztosítja
laboratóriumi modell szervezetekben.

Indukált letális mutációk kimutatásának egy lehetőségét a Drosophila X kromoszómájára

kidolgozott ClB teszt adja. A rövidítés a következő elemekből áll: C, rekombinációt
megakadályozó kromoszóma átrendeződés, inverzió (balanszer); l, letális, B, Bar
(résszeműség). Vad típusú hímeket mutagenizálunk, majd ClB/X nőstényekkel keresztezzük.
Az l allél miatt résszemű hímek nem keletkeznek. A résszemű nőstények hordozzák a ClB,
valamint a hímekből származó X kromoszómát, ami lehet vad típusú, de hordozhat letális
mutációt is (m). Ezeket a nőstényeket páronként keresztezzük vad típusú hímekkel. Abban a
keresztezésben, melyben nem keletkezik hím (ClB/Y és m/Y), az X kromoszóma letális allélt
hordoz, ami nőstényekben fenntartható (10.16. ábra).

Az élelmiszer, kozmetikai, stb. ipar termékeivel kapcsolatban jogos elvárás, hogy

alkotórészeinek egyike sem legyen (lehetőleg) mutagén természetű. Bruce Ames egy
viszonylag egyszerű mutagén tesztet dolgozott ki (Ames teszt). Hisztidin auxotróf Salmonella
sejteket minimál táptalajra szélesztünk, majd a feltételezett mutagénnel megcseppentjük. A
reverzió, vagy back mutáció az anyag mutagén természetére utaló jel (10.17. ábra). Gyakorta
előfordul, hogy egy anyag önmagában nem, lebomlási terméke viszont mutagén. Ezért az
Ames teszt része az az eljárás, amikor a vizsgált anyagot patkány máj homogenizátummal
kezelik, majd az enzimatikus átalakuláson átesett mintát is hasonlóan tesztelik.

A GÉN KIFEJEZŐDÉS SZABÁLYOZÁSA

Meglehetősen széles körben ismert az a nézet, miszerint az élő szervezetek sejtjeinek génjei
nem egyidőben, állandóan működnek, hanem a sejt, illetve a szervezet igényeinek
megfelelően. Így pl. a vörös vértestekben mintegy tucatnyi aktív gén található, míg a központi
idegrendszer sejtjeiben ez tízezres nagyságrendű. Mindebből következik, hogy a sejteknek
rendelkezniök kell a gének ki- és bekapcsolásának képességével, megfelelően fenti
állításunknak. Mindemellett feltételezhetjük, hogy az alapvető ellenőrző folyamatok rendkívül
finom fehérje-nukleinsav kölcsönhatáson alapuló jelenségek. Az első alaposan feltárt
szabályozási folyamat az E.coli laktóz operon működésének leírása volt (1. ábra). A folyamat
sematikus összegezése szerint laktóz hiányában a represszor fehérje meggátolja a laktóz
hasznosításáért felelős gének átírását, míg laktóz jelenlétében a represszor „leesik” a DNS-ről,
lehetővé téve ezáltal a mögötte elhelyezkedő gének átírását. Az ilyen típusú szabályozó
rendszert negatív kontrolként is emlegetik, utalva a represszor átírást gátló természetére.
Természetesen a laktóz operon működése ennél komplikáltabb, így ismerkedjünk meg ennek
alapos részleteivel, elsősorban Jacob és Monod nyomán.

Egyedüli szénforrásként glicerint tartalmazó táptalajon növekedő E.coli sejtek tenyészetéhez

tejcukrot vagy analógját (2. ábra) adagolva néhány percen belül megfigyelhető új, addig a
sejtekben kimutathatatlan fehérjék, a -galaktozidáz és a laktóz permeáz megjelenése, melyek
alapvető fontossággal bírnak a laktóz metabolizmusában (1. ábra). Radioaktív nyomjelzéses
technikát alkalmazva kimutatható volt, hogy a jelenség de novo fehérje szintézisen alapul, s
nem pedig raktározott fehérjék mozgósítása történik. A tejcukor eltávolításával ugyanakkor
rendszerként viselkedtek a sejtek: Az említett polipeptidek szintézise is leállt. Feltételezték,
hogy a jelenség mögött az indukáló hatású tejcukor és a -galaktozidáz közötti kölcsönhatás
húzódhat meg. Ennek érdekében számos analóg vegyületet szintetizáltak, amelyek eltérő
induktív hatásúak voltak, ugyanakkor hasíthatóságuk kinetikája ezzel nem egyezett.
Mindemellett a kísérlet azt a megfigyelést is eredményezte, hogy a -galaktozidázzal
összemérhető mennyiségű transzacetiláz fehérje is keletkezik.

A fenti biokémiai adatok megerősítést nyertek a későbbi genetikai elemzés során, ami szintén
koordinált gén kifejeződésre utaló jelenséget indikált, valamint a poláris mutációk
fellépésének magyarázatául szolgált. Eszerint a lac operon három gént (Z, Y, A, 1. ábra)
tartalmaz, és pl. egy nonsense (stop) mutáció a mögötte elhelyezkedő gén termékének
megjelenését drasztikusan lecsökkentheti. Ugyanakkor alkalmas nonsense szuppresszor ezt a
hibát – legalábbis részlegesen - képes kijavítani. Az itt megfigyelt jelenségek vezettek a
prokariota gének policisztronos természetének felismeréséhez. A lac operon további genetikai
elemei egyikeként az I gént azonosították (1. ábra). Mutáns alléljeinek viselkedése meglepő
volt: Nem az enzim aktivitását, hanem szintézisét, termelését érintették, így kézenfekvőnek
tűnt feltételezni az I gén represszor fehérje termékenek a lac gének átírásában gátló szerepét.

Ennek igazolására I- Z- F- tulajdonságú recipiens sejtekbe vad típusú Hfr donor tulajdonságú
sejtek segítségével juttatták be a fenti gének vad típusú alléljeit. Ebben a kísérleti
elrendezésben az említett génekre nézve diploid állapot áll be merozigóta, részleges diploid
formában. A donor gén termékek megjelenése a konjugációt követő néhány percben
kimutatható volt (3. ábra). A képződött konjugáns sejtek egyik feléhez induktort adagoltak,
míg a másikat e nélkül hagyták. Megfigyelhető, hogy az induktor jelenléte vagy hiánya eleinte
a képződött aktív fehérje szintézisét nem befolyásolja, később azonban induktor hiányában a
szintézis leáll, jelenlétében erőteljesen folytatódik. A megfigyelések magyarázata az alábbi:
Az I- Z- F- sejtekben a vad típusú Z+ allél megjelenése az aktív fehérje szintézisével párosul
mindaddig, míg az I gén termékének citoplazmás koncentrációja egy küszöb értéket
meghaladva – induktor hiányában - a lac operon átírását meggátolja. Induktor jelenlétében
természetesen a szintézis fennmarad. Ilyen típusú komplementációs teszt elvégzésének
egyszerűbb, ugyanakkor megbízhatóbb lehetőségét kínálta az I gént hordozó F’ faktor
alkalmazása. Ebben az esetben ugyanis a részleges diploid állapot állandósul a plazmid
jelenléte következtében. A +/- diploid állapotú sejtek a fentiekben leírtak szerint viselkedtek,
azaz a + tulajdonság domináns a – felett, azaz az ép represszor ektopikus kifejeződése
elégséges az indukálhatóság fenntartásához (4. ábra). A represszor hipotézis további
alátámasztásához nyújtott adalékot az IS mutáció viselkedése: Induktortól függetlenül a lac
operon átírása nem történt meg. Továbbá, az IS mutáns mind az I+, mind az I- allélek
vonatkozásában dominánsnak bizonyult (4. ábra). Mindezen kísérletek arra engedtek
következtetni, hogy az I gén terméke kettős természetű: Átírást gátló hatása DNS-hez történő
kötésre, induktorral történő kölcsönhatása pedig a kis molekulákkal, pl. laktózzal való
komplex képzésére utal (5. ábra).

Előbbi feltételezésünk az operátornak (O) nevezett DNS régióban bensőséges fehérje-DNS

kapcsolatra utal. Ennek bizonyítékaként szolgálnak az OC (operator constitutive) mutációk. A
mutánsok fenotípusának jellegzetessége az indukciós állapottól független állandó, konstitutív
génkifejeződés, valamint ennek domináns volta O/OC diploid állapotban (6. ábra). Ez a
mutáció típus az ún. cisz dominancia, mivel nem a cisztront, hanem az előtte elhelyezkedő
szabályozó régiók egyikét, a sajátos szimmetriával rendelkező operátort érintik (6. ábra). Az
ott elhelyezkedő nukleotid sorrend változása nem teszi lehetővé a fehérje-DNS kapcsolat
kialakítását, míg az I- mutánsokban – működőképes operátor jelenlétének dacára – a fehérje
DNS kötő motívumának változása okozza ugyanezt (6. ábra). A cisz dominancia jelensége a
lac operon működése megértésének így lényeges eleme 7. ábra).
Második feltételezésünk az induktor-represszor kölcsönhatásban rejlő szabályozásra utal. Erre
szolgál bizonyítékként a lac represszor allosztérikus tulajdonsága, miszerint a fehérje második
kötőhelye az induktor dokkolásának biztosít teret. Ekkor a fehérje egy jól mérhető
konformáciő változáson esik át, ami a DNS kötő kapacitás elvesztését eredményezi,
lehetőséget adva a transzkripciónak. Az IS mutáció eszerint az induktor kötőhelyet érinti, így a
represszor „fennragad” az operátoron. Az átírás kezdeményezésének további alapvető
feltétele a működőképes promoter (8. ábra). Ennek mutációi – hasonlóan az operátor
mutációkhoz – cisz dominanciát mutatnak, azaz képesek meggátolni a mögöttük elhelyezkedő
gének átírását.

E.coli sejtek erőteljes preferenciát mutatnak glükóz hasznosítása szempontjából. Így glükóz és
laktóz jelenlétében kizárólag az előbbit fogyasztják, holott az induktorként viselkedő laktóz
jelenléte hasznosítását mindenképp indokolná. Ennek oka a represszor által közvetített
szabályozásra rétegződő újabb, pozitív természetű kontrol folyamat, a katabolit represszió. E
folyamat kulcsszereplői a katabolit aktivátor protein (CAP), valamint a ciklikus AMP
(cAMP). Glükóz jelenléte alacsony cAMP szinttel társul, emiatt a CAP nem képes a lac
operon promoteréhez kapcsolódni, ezáltal alacsony sebességű átírás figyelhető meg. A cAMP
koncentráció emelkedése glükóz fogytán lehetővé teszi a CAP-cAMP komplex kialakítását,
kapcsolódását a promoterhez, s az ott elhelyezkedő DNS meggörbítését. Mindezek együttesen
a lokusz nagy sebességű átírását eredményezik (9-11 ábrák). Represszor közreműködése az
átírás gátlásában a negatív, míg a CAP átírást serkentő viselkedése a pozitív szabályozásra
példa, megállapodás szerint (12. ábra).

Az arabinóz operon működése hasonló elveken nyugszik, s mind a pozitív, mind a negatív
szabályozás elemei fellelhetők benne. Az operon három gént kódol (araB, araA, araD),
további genetikai elemei az araC gén, valamint az I és O cisz elemek. Arabinóz jelenlétében a
C fehérje-arabinóz, valamint a CAP-cAMP komplexek mindegyike szükséges a hatékony
átíráshoz. Arabinóz hiányában a C fehérje egyidejűleg képes kapcsolódni az O és I
elemekhez, ezáltal hatékonyan gátolja meg a lokuszon történő átírást (18-20 ábra).

Szintetikus reakcióutak szabályozása során gyakran megfigyelhető mechanizmus a

visszacsatolásos gátlás elvén alapul, azaz a képződött termék lép fel a szintézis inhibitoraként.
Így van ez a a triptofán bioszintézisének során is: Feltételezték – ellentétben a lac operonnal –
a represszorhoz kötött triptofán képezi az operon transzkripciós gátlását. Ennek megfelelően a
trpR (represszor) mutánsok folytatták a triptofán szintézist az aminosav jelenlétében is.
Ugyanezek a mutánsok a szintézis sebességének tízszeres növekedését eredményezték,
amennyiben a triptofánt a tápoldatból gondosan eltávolították. A jelenség kettős, egymásra
épülő szabályozásra utaló jelként fogható fel, kicsit emlékeztetve a lac operon katabolit
repressziós folyamatára. A trp operon két cisz elemét kell kiemelnünk, mint a jelenségért
felelős objektumokat, a policisztronos mRNS 5’ végén elhelyezkedő attenuátor és vezető
(leader) szekvenciákat (14. ábra). A promoter és az operátor régiókat követő vezető
szekvencia egy rövid peptidet kódol, mely egyebek mellett triptofánt is tartalmaz.
Amennyiben triptofán elegendő mennyiségben áll rendelkezésre, a szintézisnek nincs
akadálya, s a riboszóma átfut ezen a szakaszon. Emiatt a 3’ irányú attenuátor szakasz egy
hajtű szerkezetet vesz fel, s az átírás tovahaladását meggátolja (18-25 ábra). Triptofán
hiányában a riboszóma időzik a vezető peptidet kódoló szakaszon, emiatt az attenuátor egy
energetikailag kedvezőbb szerkezetet vesz fel, ami egyidejűleg az átírás folytatását teszi
lehetővé (15. ábra). Hasonló szabályozási mechanizmus figyelhető meg a fenilalanin és a
hisztidin operonok esetében is a vezető peptid tekintetében. Természetesen szem előtt kell
tartanunk azt a tényt is, miszerint prokariotákban az átírás és a fordítás térben és időben nem
válnak szét, szimultán folyamatok.

Az előbbiek ismeretében könnyűszerrel értelmezhetjük a  fág életciklusának szabályozását a

represszor-operátor model fényében. Ismert, hogy a  fág képes a gazda szervezet genomjába
épülve lizogéniára, valamint a sejtek elpusztítása révén lízisre egyaránt. Makroszkópikusan
úgy követhetjük e két eseményt, hogy egy pillantást vetünk a vad típusú fág tarfoltjaira,
melyek zavarosak, jelezve a fertőzést túlélő, lizogén sejteket. A  fág genetikai
tanulmányozása során tiszta tarfoltot eredményező mutánsokat izoláltak, melyek a lizogén
sejtek felülfertőzése vonatkozásában kétféle viselkedést mutattak: Vagy fertőzték, vagy nem
azokat. Hipotézisként felállíthatjuk modelünket, miszerint – hasonlóan az E.coli I és O
mutánsaihoz – a megfigyelés represszor-operátor kölcsönhatáson alapul, jelesül a
fertőzőképességüket megtartó mutánsok a domináns karakterű O, azt elvesztő társaik a
recesszív I mutánsok viselkedésére emlékeztet. Azaz, a lizogén sejtekben bőségesen
rendelkezésre álló represszor fehérje a  operátor mutánsaiban működésképtelen, míg
magában represszorjában hibás mutánsokban hatékony a lízis gátlásában. Genetikai
térképezéssel két szorosan kapcsolt operátor jelenlétére lehetett következtetni, a represszort
kódoló cI gén jobbján és balján elhelyezkedő O R és OL elemeket (16. ábra). További elemzés
az OR elem nagyobb felbontását eredményezve megmutatta, hogy itt valójában három
kötőhely található, az OR1, OR2, és az OR3 (17. ábra). A fehérje-DNS kötés erősségét illetően
(azaz a kötés beálltát követő szabadenergia csökkenés vonatkozásában) az alábbi hierarchia
állapítható meg: OR1> OR2>OR3, minek következtében először az 1-es, majd a 2-es elem
telítődik. Ennek kettős hatása van: Gátlás alá kerül a cro gén átírása, és felerősödik a cI génen
zajló transzkripció (17. ábra). A keletkező represszor mennyisége így elegendővé válik a 3-as
elem telítésére, s ennek következtében a cI gén átírása leáll, a lizogénia állapota stabilizálódik.
A fentiek során ismertetett represszor tulajdonságú fehérjék többségére megállapítható, hogy
ún. helix-turn-helix szerkezetűek, ahol a két helikális struktúra képezi a polipeptidnek a DNS
nagy árkában való kötés képességét, míg az induktort kötő alegység ettől térben elválik.
További jellemzőjük, hogy (általában) tetramer szerkezetűek aktív formájukban (18. ábra).

Soksejtű eukariótákban igen gyakran megfigyelhető a gén kifejeződés tér- és időbéli

orchestrálása, azaz az egyedfejlődés szakaszai, a testtájak, szövetek, szervek sokszor
alapvetően eltérő kifejeződési mintázata. Ebből adódóan eukariota szervezetek természetes
tulajdonsága a gén kifejeződésnek átírási szintű szabályozása. A folyamat – hasonlóan a
prokarioták esetében megfigyeltekhez – a genom ellenőrző pontjai, az ún. cisz elemek,
valamint ezekkel kölcsönhatásba lépő fehérjék, a transz faktorok összehangolt működésén
alapul. Így beszélhetünk promoterről, ahol a mRNS-t „gyártó” RNS polimeráz II kapcsolódik,
promoter közeli és távoli elemekről (ez utóbbiakat enhancerként ismerjük, élesztőben
megfelelőjük UAS, upstream activating sequence). Tipikus promoter elemeket tüntet fel a 19.
ábra, egyúttal kiemeli az átírás szempontjából lényeges szakaszokat (TATA, CAAT, GC
azonos értelmű, konszenzus szekvenciák). Enhancerek gyakran a célzott géntől nagy
távolságban elhelyezkedő, az átírás sebességét gyakran nagyságrendekkel megemelő
szabályozó elemek, s gyakran több gén kifejeződésére képesek hatni (19. ábra).

A DNS ellenőrző pontjain ható fehérjék DNS-t kötő szerkezeti elemeik alapján oszthatók fel.
A már megismert helix-turn-helix motívummal rendelkező transzkripciós faktorok csaladjába
tartoznak pl. az egyedfejlődés szabályozásában kitüntetett szereppel bíró homeotikus fehérjék
DNS kötő tulajdonságú peptidje, a homeo „doboz” (box), amely egyúttal a célzott
szekvenciák felismerésére is szolgál (20. ábra). A cink ujj (zinc finger) fehérjék – nevükből
adódóan – cink iont tartalmaznak koordinatív kötésben (20. ábra), és pl. szteroid
receptorokban fordulnak elő nagy számban. A leucin zipzár (leucine zipper) homo- és
heterodimer képzésére hajlamos a szabályosan ismétlődő leucin aminosavmaradékok mentén,
és alkotja pl. a c-jun, c-fos proto-onkogén család tagjait. A helix – hurok (loop) – helix
szerkezetű fehérjék szintén dimer képzésére alkalmas polipeptidek, szintén proto-onkogén
tulajdonságúak, mint pl. a c-myc gén terméke.

Külön kérdés lehet a transzkripciós faktorokot kódoló gének aktiválása, bekapcsolása.

Számos esetben az esemény kis molekulák, másodlagos hírvivők által kiváltott jel átviteli
rendszerekhez köthetőek. Aktiváló tulajdonságú vegyületek pl. peptid hormonok (inzulin),
szteroidok (ösztrogén), vagy a cAMP. Mindemellett eukariota gének transzkripciós aktiválása
jóval több fehérje egyidejű kölcsönhatását igényli, mint ez a prokarioták esetében
megfigyelhető, emiatt egy hatalmas transzkriptoszómáról beszélhetünk aktív átírás esetén
(21., 22. ábrák). A szabályozó fehérjék és a DNS meghatározott szakaszai között fellépő
együttműködés hatására a gén kifejeződés tér-időbeli szabályozását viszonylag egyszerű
kísérleti rendszerekben követhetjük nyomon, a cisz elem (promoter) vezérlése alá eső riporter
gén (b-galaktozidáz) segítségével, vagy in situ hibridizációval (23., 24. ábrák). A gén
aktivitást szabályozó cisz elemek biokémiai módosítása is szerepelhet gén kifejeződést
szabályozó tényezőként, mint pl. az ún. CpG szigetek citozinjának 5-ös pozíciójú metilezése,
mely az átírás ellen hat. Külön említést igényel a lokuszról képződött mRNS alternatív
vágásából adódó, a gén kifejeződés színesítését eredményező hatás, az RNS és fehérje
izoformák képződése. Többek között ennek az effektusnak tulajdonítják a kifinomult gerinces
egyedfejlődési, fiziológiás, viselkedésbéli stb. folyamatok meglétének és szabályozásának
lehetőségeit. E megállapítás különösen annak a megfigyelésnek a fényében értékelhető kellő
súllyal, ami szerint növények feltehetően több génnel rendelkeznek, mint pl. az ember. A sejt,
szervezet számára nagy mennyiségben igényelt gén termékek előállítását megsokszorozódott,
redundáns gének működése teszi lehetővé, mint pl. a rRNS, vagy hiszton gének esetében.
Átlagosnál nagyobb igénybevétel esetén (pl petesejtekben) figyelhetjük meg pl. a rRNS gének
nagyszámú extrakromoszomális másolati példányát gyűrűs formában kierősítve, amplifikálva.