Ellen Alpsten
 
 
 

A CÁRNŐ LÁNYA
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
TER1CUM
 
 
 
 
 
 
Az életed a végén kezdődik.
Egyetlen férfi sem okoz akkora csalódást, mint egy
nő. Egy angyal fog szólni hozzád. A legkisebb súly
lesz a legnagyobb terhed.
 
– A Goloszov-szurdok próféciája – 
 
 
 
 
 
 
Anyámnak, aki úgy hitte, minden
lehetséges, de nem érte meg, hogy
ez bekövetkezzen.
 
  

Szereplők
 
 
Erzsébet családja
Jelizaveta Petrovna Romanova, Nagy Péter cár és Jekatyerina
Alekszejevna, I. Katalin minden oroszok cárnőjének a lánya
Alekszej Mihajlovics Romanov, minden oroszok cárja.
Erzsébet nagyapja és a második Romanov cár
Nagy Péter minden oroszok cárja, Pjotr Alekszejevics
Romanov, bátyuska cár, I. Péter; Erzsébet apja
Jekatyerina Alekszejevna, egy jobbágy, korábban szeretője,
majd felesége Nagy Péternek, később I. Katalin minden oroszok
cárnője; Erzsébet anyja
Jevdokija Lopukina, I. Péter első felesége, Alekszej cárevics
anyja, korábban minden oroszok cáricája
Alekszej cárevics, Péter és Jevdokija fia és az eredeti örökös;
Erzsébet féltestvére
Péter Alekszejevics Romanov, „Petruska”, Alekszej és Sophie
Charlotte fia, II. Péter minden oroszok cárja; Erzsébet
unokaöccse
Anna Petrovna Romanova, „Annuska”, Nagy Péter és
Jekatyerina Alekszejevna lánya; Erzsébet nővére
Szofja Alekszejevna Romanova régensnő, Nagy Péter
féltestvére; Erzsébet nagynénje
V. Iván, minden oroszok cárja, Nagy Péter féltestvére;
Erzsébet nagybátyja
 Praszkovja Ivanovna cárica, Iván özvegye; Erzsébet
nagynénje
Jekatyerina Ivanovna cárevna, V. Iván, minden oroszok cárja
lánya, Erzsébet unokatestvére
Anna Ivanovna cárevna, V. Iván, minden oroszok cárja
lánya, kurlandi hercegnő, később I. Anna minden oroszok
cárnője; Erzsébet unokatestvére
„Christine”, született Elisabeth Katharina Christine
mecklenburgi hercegnő, Jekatyerina Ivanovna lánya, akit
később I. Anna minden oroszok cárnője örökbefogadott és
megtett koronahercegnőnek; Anna Leopoldovna, minden
oroszok régensnője; Erzsébet unokahúga
IV. Iván, minden oroszok cárja, Ivan Antonov, „Christine”,
Anna Leopoldovna minden oroszok régemének kiskorú fia;
Erzsébet unokaöccse
Anton, brunswicki főherceg, „Christine”, Anna Leopoldovna
minden oroszok régemének férje, VI. Iván cár apja
A kurlandi herceg, Anna Ivanovna cárevna férje
Károly Leopold, mecklenburig főherceg, Jekatyerina
Ivanovna cárevna férje, és „Christine”, Anna Leopoldovna
minden oroszok régemének az apja
Károly, holsteini főherceg, aki feleségül veszi Annát,
Annuskát, Péter és Katalin lányát
Ágost, holsteini herceg, Károly holsteini gróf unokatestvére,
Jelizaveta Petrovna Komanova jegyese
 
Az orosz uralkodó udvara
Alekszandr Danyilovics Menysikov herceg, Alekasa,
Menysikov, tábornok Nagy Péter hadseregében és a cár
bizalmas barátja
Darja Menysikova hercegnő, Menysikov felesége
Marija Menysikova hercegnő, Menysikov lánya és II. Péter
minden oroszok cárjának, Petruskának a jegyese
Feofan Prokopovics, novgorodi érsek, Nagy Péter gyóntatója
és tanácsadója
Alekszej Dolgorukij herceg, Petruska, II. Péter minden
oroszok cárjának keresztapja
Kátya Dolgorukova hercegnő, Alekszej Dolgorukij herceg
lánya, később II. Péter, minden oroszok cárjának, Petruskának a
jegyese
Pjotr Andrejevics Tolsztoj gróf, udvaronc és Nagy Péter,
minden oroszok cárjának és I. Katalin, minden oroszok
cárnőjének bizalmasa
Alekszandr Boriszovics Buturlin, egy tiszt a Preobrazsenszkij
ezredben, szeretője, majd támogatója Jelizaveta Petrovna
Romanova cárevnának Jean Armand de Lestocq, francia
arisztokrata és Jelizaveta Petrovna Romanova orvosa
Mrs. Rondeau, az oroszországi brit nagykövet felesége
Alexander LeBlond, egy francia építész és tájépítész, aki
Peterhof, Nagy Péter cár nyári palotájának a kertjét tervezte
 
Kolomenszkojében
Iljinyicsna, Annuska Petrovna Romanova és Jelizaveta
Petrovna
Romanova cárevnák gyermekkori dajkája
Jevgenyij, Alekszej, minden oroszok cárjának solymásza
 
A Pszkovo– Pecserszkij– kolostorban
 Agáta apátnő, I. Katalin, minden oroszok cárnőjének a
barátja
Vaszilisza, a szakácsnő
Alekszej Razum, Razumovszkij, egy ukrán pásztor és
szólóénekes I. Anna, minden oroszok cárnője császári
kórusában, Erzsébet szeretője
 
 Prológus
A Téli palotában, Szent Miklós napja, 1741. December. 6.
 
 

A kis Iván unokaöcsém ártatlan – egy kisbaba, aki olyan tiszta,

menynyire csak egy egyéves gyermek lehet. De ma este a
parancsomra a gyermek cárt bűnösnek kiáltják ki a
vádpontokban.
Hirtelen szeretném felkapni és megpuszilni; de ettől minden
csak rosszabb lenne. A gyerekszobája ajtaján túl halk zümmögő
hang hallatszik, mintha dühös méhek készülnének elárasztani a
Téli Palotát. A katonák csizmája reccsen és csoszog. A
sarkantyúk úgy koccannak, mint a zömök vodkáspoharak, és a
bajonetteket a muskétákhoz erősítik. Ezek az elkövetkezendő
események hangjai. A gondolattól rémület fúrja át a szívemet.
Nincs más lehetőség. Vagy Iván, vagy én. Csak egyikünk
uralkodhat Oroszországon, a másik az élő halálra lesz
kárhoztatva. Oroszország irányítása olyan jog, amit ki is kell
érdemelni, nem csak megörökölni, de ő és a régensnő, az
unokahúgom, az országot örökre idegen igára kárhoztatják. A
birodalom elveszik; a láthatatlan szent kötelék a cár és a nép
közt jóvátehetetlenül elszakad.
Én, Erzsébet, én vagyok Nagy Péter tizenöt fia és lánya közül
az egyetlen, aki még él. Ma este, ha túl sokáig habozok, én
lehetek testvéreim közül az utolsó, aki meghal.
Átok a Romanovokra! Hiába próbálom kiűzni a
gondolataimból a jóslatot, ami rátette a bélyegét az életemre.
Tócsák gyűlnek a parkettázott padlóra, ahogy hóié csöpög a
csizmámból; viseltes, combig érő bőranyaga átnedvesedett,
miközben átszáguldottam Szentpéterváron. Annak ellenére,
hogy nagyhercegnő vagyok –  Jelizaveta Petrovna Romanova
cárevna -, egy apród se terített medveszőrmét az ölembe, hogy
megvédjen a jeges széltől és a szakadó hótól, miközben egy
szánkóba fészkelődve ültem. Nem volt nálam muff sem, amit
olyan kecses mozdulattal az arcomhoz emelhettem volna,
ahogy a szentpétervári hölgyek, a dámák., szokták.
Száguldásom a végzettel való találkozás felé titokban zajlott;
hóesés fátyolozta el a lámpások pislákoló tényét, és betemette a
várost. A halandók félelme vitt előre, át a hidakon, elkerülve a
schlagbaumokat, az ellenőrzött sorompókat, titokban
keresztezve az üres sugárutakat, ahol sietve elhaladtamban
pillanatnyi melegség maradt utánam a fagyos levegőben.
Ezen az estén olyan jelentős döntések születnek, amelyekkel
örökké együtt kell majd élnem. Egy felkent és megkoronázott
cárt nem lehet megölni, még ha el is távolítják a trónról, mert
az veszélyes precedenst teremtene. De nem is maradhat életben
–  legalábbis az orosz nép gondolataiban és az egész Európába
szétküldött diplomáciai küldöncök szerint.
Mi lesz akkor Ivánnal?
Ernyedt kis kezéért nyúlok. Egyszerűen nem tudom megállni
–  soha nem tudtam –  , hogy az arcomhoz dörgöljem duci,
rózsaszín ujjacskáit. melyek még túl kicsik az uralkodói
pecsétgyűrű viseléséhez. Ezt a játékot pillangópuszinak hívjuk;
mindig kacag és sikongat tőle, én pedig elolvadok a
gyengédségtől. Mélyen beszívom a Grasse–  ban csak az ő
kizárólagos használatára kikevert hintőpor illatát –  vanília és
bergamott, a cár parfümje – és egész életemre elraktározom az
emlékeimben. Odakint elhallgatnak a férfiak. Várják a
döntésem, ami egyszerre megment és elkárhoztat engem. A
gondolat széthasítja a lelkem.
Iván gyerekszobájában elhúzták a csíkos francia
damasztfüggönyöket. Vastag, pocakos felhők rejtik el a
decemberi újholdat és a csillagokat, így az órára sűrű,
félelmetes sötétség telepszik. Napközben a sirályok rikoltása a
csőrükre fagy, az éjszaka hidege pedig felkaparja a bőrt. A fény
ritka és becses, ahogy minden más Szentpéterváron. A
gyertyaöntő boltjában, ahol méhviasz, len és kén szaga terjeng,
gyors üzleteket kötnek, ahogy közeleg a karácsony és a
vízkereszt ünnepe. A szemközti mólón a város palotái és házai
homlokzatán behúzták a táblákat, az ablakok sötétek mögöttük.
Borongós csend veszi körül őket, ahogy a Téli Palotát is. Apám
házában vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy biztonságban is.
Sőt, épp ellenkezőleg. A Téli Palota milliárdnyi folyosója, több
száz szobája és tucatnyi lépcsőháza lehet olyan hívogató, mint
egy szerető ölelése, vagy olyan veszélyes, mint egy kígyóverem.
Vagy Iván, vagy én: a végzet könyörtelenül sodort minket
ehhez a pillanathoz. Az udvaroncok elkerülnek: senki sem
tenne egy kopejkát sem a jövőmre. Elküldenek egy távoli
kolostorba, annak ellenére, hogy egy cseppnyi apácavér sem
szorult belém, ahogy azt a spanyol követ, Liria hercege olyan
emlékezetesen leírta? Egyszer kénytelen voltam megnézni egy
ilyen szerencsétlen nőt a cellájában: ahogy arra számítottak, a
látvány örök életemre szóló rettegést plántált belém.
Lekopasztott fejét fagydaganatok borították, szemében az őrület
ragyogott. Egy kitépett nyelvű púpos törpe volt az egyetlen
társa; mindketten úgy csoszogtak a rothadó szalmán, mint a
disznók az ólban. Vagy egy szán vár rám szibériai úti céllal?
Ismerem ezt a csak egy irányba vezető utazást; hallottam a
kiáltásokat, láttam a félelmet és éreztem a félelem szagát a
száműzött vádlottaktól, akár egyszerű paraszt, akár egy orosz
herceg volt az illető. Az ítéletük első évfordulójára már mind
megadták magukat a Kelet durva körülményeinek. Talán egy
sötét cella a Trubeckoj-bástyában, ahonnan soha senki sem
távozik épségben, az fog bekebelezni; vagy még egyszerűbb lesz
a végkimenetel, és arccal előre végzem a Névában, a vastag
jégtáblák közt lebegve, puszta erejüktől összetörik a testem, és
darabjaira szakad.
A katonák türelmetlensége szinte tapintható. Csak még egy
lélegzet! Iván szoptatódajkája alszik a sámliján görnyedve, a
gyermek játékai között pihen: egy matrjoska baba szétszórt
darabjai, facsónakok, egy mechanikus ezüstmackó, amelyik
kitátja a száját és felemeli a mancsát, ha felhúzzák, és egy indiai
elefántcsont– és belga tűzzománc berakásos földgömb. A dajka
egyik halvány melle még csupasz a legutóbbi szoptatás után;
hatalmas alabástromszínű keblei miatt esett rá a választás a
zsibongó moszkvai német negyedben. Iván jó kezekben van: a
Romanov férfiak gyengébb fajták, mint a Romanov nők, akkor
is, ha ezt senki sem meri kimondani. Az első évét a csodák
idejeként ünnepeltem meg, és a kis unokaöcsémnek egy
rubintokkal és smaragdokkal kirakott keresztet ajándékoztam a
megkeresztelésekor, és adósságba vertem magam, hogy egy
ébenszínű csikót neveljek az istállómban karácsonyi
ajándékául.
 Iván légzése mélyül. Az ajtaja előtt álló regiment rátelepszik
az álmára. Ahogy mindkét oldalához hozzáérek, melegsége
villámcsapásként éri az ujjaim, és a szívem közepébe csap. O,
bár felemelhetném csak még egyszer! Bárcsak tarthatnám a
karomban! Visszahúzom a kezem, és összekulcsolom, bár az
imádkozás ideje már elmúlt. Egyetlen zarándoklat sem oldozhat
fel a bűneim alól, még ha egész Oroszországon keresztül is
csúszok térden. Iván szempillái megrebbennek, az álla
megremeg, és cuppant egyet rózsaszín, csillogó ajkaival. Nem
bírom elviselni, hogy sírni lássam, bár az orosz jobbágyok
szerint: másvalaki könnyei csak vízcseppek.
A legkisebb súly lesz a legnagyobb teríted. Az utolsó jóslat is
beteljesedik. Kegyelmezz, könyörgök – de tudom, hogy ez az én
utam, és a végig kell mennem rajta az összetört szívem
darabjain át. Iván újra elszenderedik, hosszú, sötét szempillái
árnyékot vetnek kerek arcocskájára, apró ökle szétnyílik, és
rózsaszín, még nem barázdált tenyere feltárul. A látvány szíven
szúr. Még a legügyesebb jós sem tudja elképzelni, milyen sors
vár Ivánra. Ezt nem is vagyok hajlandó végiggondolni.
Az ajtó mögött síri csend uralkodik. Vihar előtti nyugalom ez,
amiről az apám azt tanította, hogy tartsak tőle, amikor a Finn–
 öböl palaszínű vizein vitorláztunk. A flottája messze a távolban
horgonyzott, az árbocok úgy meredtek az égnek, mintha egy
tengeri erdő lenne ott.
–  Ez itt örökké Oroszország! –  jelentette ki büszkén. –
  Egyetlen Romanov sem adhatja azt fel. amit orosz vér
kiontásával szereztünk meg.
 Apám senkit sem kímélt, csak hogy megerősítse
Oroszországot. Az idősebb féltestvérem, Alekszej, fia és örököse,
a végső árat fizette meg, amiért kételkedett az Oroszország
felemelkedéséhez vezető útban.
Léptek közelednek. Az időm Ivánnal lejárt; az eddig
megszokott életnek vége. Bár ne volna erre szükség. Kopognak a
gyerekszoba ajtaján; csak egy jelképes kaparászás ököllel: olyan
halk, hogy elrejti valódi célját. Itt az idő cselekedni. Oroszország
nem fogad el több kifogást. A katonák idegei olyan feszültek,
mint a rugók egy medvecsapdában. A világot ígértem nekik: egy
ilyen éjszakán sorsok dőlnek el, végzetek fordulnak jóra vagy
rosszra.
–  Jelizaveta Petrovna Romanova? –  Hallom, hogy a császári
Preobrazsenszkij ezred kapitánya megszólít. A fia keresztanyja
vagyok, de attól még teljesen megbízhatok benne? Hirtelen úgy
érzem, mintha megfulladnék, és Iván bölcsőjét védem a
testemmel. Az aranykeretes tükrökben látom, hogy az arcom
kísértetiesen haloványan lebeg sötétzöld egyenruhám kabátja
felett, hamuszőke göndör hajam kibuggyan szőrmekucsmám
alól. Egy egyszerű bőrszíjon lóg a nyakamban Szent Miklós
gyémántokkal kirakott ikonja, ami számomra a legértékesebb a
világon. A halott testemről kell letépniük, hogy elvegyék tőlem.
Majdnem harmincegy éves vagyok. Ma este nem fogom
elárulni a vérem.
–  Készen állok –  felelem remegő hangon, és felkészülök,
amint az ajtó felpattan és katonák masíroznak be.
Mindennek ára van.
 
 1
1723 tavasza – tizennyolc évvel korábban
 
 

Anyánk kolomenszkojei palotájába mentünk, mint mindig,

amikor biztonságra, egyedüllétre és erőre volt szükségünk.
Amióta a féltestvérem, Alekszej cárevics meghalt, anya azon
igyekezett, hogy apánknak. Nagy Péternek, minden oroszok
s
cárjának örököst adjon a világ legnagyobb é leggazdagabb
birodalmához. Pár héttel az indulásunk előtt egy újabb halva
született fiú jött a világra.
Megkönnyebbülve hagytuk el Szentpétervárt nem sokkal
húsvét után: a féltestvéremet alig ismertem, mert Alekszej
tizennyolc évvel idősebb volt nálam. Anya legutóbbi
szerencsétlensége miatt más volt az ünnep. Mégis megültük a
húsvétot, az oroszok legvidámabb és legszentebb ünnepét, és
szokás szerint fényesre festett tojásokat osztogattunk minden
udvaroncnak a jókívánságainkkal: Krisztus feltámadott. A mi
tányérjaink szinte érintetlenek maradtak, de figyeltük, ők hogy
lakmároznak a kulicsból – az édes, kupola alakú kenyérből – , és
a paszkából, –  egy túróval, mandulával és aszalt gyümölccsel
készített süteményből.
Amikor nem sokkal hajnal után kiléptem a Téli Palotából,
úgy éreztem, szinte iszom a hűvös tavaszi levegőt, hogy
elüldözzem a hosszú, sűrű, sötét téli hónapok emlékét és a
rettegés meg a bánat hangulatát, ami bent terjengett. A reggel
olyan simán rebbent be a hajnali fénybe, mint egy galamb
szárnya, és megpillanthattuk a nyári napfelkelték első
kezdeményét: a mályva, a mustár és a gyöngyház színek
homályos keverékét. Az ottyepel, vagyis a nagy olvadás már
elkezdődött, a tél kemény térhódítása a napból éjszakába már
halványulni látszott; az erős ellentét elmosódott. Egyetlen
változás sem érkezik könnyen Oroszországba, még az
évszakváltás sem. Az ottyepel ereje újra megrázott bennünket,
ahogy minden évben, mert a folyókat megduzzasztotta, és
feltépte a földet. Elcsigázott lelkünk felemelkedett, ahogy a hó
és a jég visszavonult, és a fény napról napra hosszabban időzött
egy kakaskukorékolásnyi idővel. A napfény felmelegítette a
fagyott földet, felolvasztotta a deret és a zúzmarát az ereinkben,
felkavarta a vérünk, és megdobogtatta a szívünk. A tavaszi szél
magokat szórt szét a földeken a termékenység ígéretéi hozva;
lefújta az elménkről is a pókhálókat, és felverte Oroszországot
álmos kábultságából.
A nővéremmel, Amniskával. aki egy évvel volt nálam
idősebb, jól ismertük anyánk kolomenszkojei palotáját. Életünk
első éveit ott töltöttük, mielőtt a szüléink összeházasodtak
volna, és mindkettőnket cárevnának, császári nagyhercegnőnek
neveztek ki. Anya, a cárica, mindig elkísérte apát, akárhova
ment, akár a Svédországgal vívott nagy északi háború
csatamezőire – amit Oroszország a túlélésért vívott, és majdnem
két évtizeden át nehezedett a súlya az országunkra –  , akár az
utazásaira Nyugatra és Európa– szerte.
Bár a cár lányai voltunk, Kolomenszkojében olyan szabadon
rohangáltunk, mint a parasztgyerekek. A dadánk, Iljinyicsna
hagyta, hogy mezítláb szaladgáljunk a vörös porban a nyárfák
alatt, bő, egyszerű ruhákban, és olyan levesekkel és
pörköltekkel etetett minket, amit az orosz parasztok
konyhájában szoktak főzni. Vigyázó tekintete mellett látogattuk
meg a cár solymászának galambdúcait, tavasszal kiscicákat
neveltünk, és bogyót szedtünk az erdőben, nyáron pedig a tiszta
vizű tavakban fürödtünk. Ősszel gombák után kutattunk, vagy
bújócskáztunk a hatalmas levélhalmok közt. Télen
korcsolyáztunk, vagy szánkóztunk, építettünk hókunyhót, és
egyszer egy nagydarab asszonyságot ábrázoló hóembert is, ami
gyaníthatóan úgy nézett ki, mint Iljinyicsna maga. Annyira
nevetett, amikor meglátta, hogy köhögni és zihálni kezdett.
Esténként mellénk bújt az ágyba.
–  Gyertek csak, galambocskáim, dugjátok a csőrötök a
szárnyaim alá! –  és régi orosz meséket mesélt, amelyek mind
Kolomenszkojében játszódtak, és tele voltak gonosz
szellemekkel, akik gyönyörű lányokat rabolnak el, hogy aztán
erős ifjak mentsék meg őket.
–  Ilyen ez az öreg föld. Én magam is láttam ilyesmiket
megesni –  jelentette ki Iljinyicsna, és három ujjal vetett
keresztet, ami az orosz ortodox egyház szentháromságát
jelképezte.
–  Nem tudtam elbúcsúzni apámtól –  mondtam, miközben
Annuskával a kocsihoz mentünk. Néma figyelmeztetetéssel
rázta meg a fejét, tekintete a cár lakosztályának ablakait
pásztázta a Téli Palota felső emeletein. A függönyök még be
voltak húzva; apánk azután aludt el, hogy legalább két vagy
három üveg vodkát ürített ki este egymagában. Egy kamarás
csupasz hasa szolgált párnájául. Csak a hús melege a húson
tartotta távol a démonjait: félt aludni Alekszej halála óta.
 –  Senki sem látta azóta apánkat, hogy anyánk legutóbb
ágyba kényszerült, Lizanyka –  emlékeztetett Annuska.
becenevemen szólítva. –  Annyira reménykedett egy fiúban.
Oroszországnak örökösre van szüksége. A régi hit követői
megkeserítik az életét.
A régi hit követői gyűlölték a cárt a reformjai miatt, amit
Oroszországban végrehajtott. Az elképzelései érintették a
magán– és a nyilvános élet minden aspektusát; megváltoztatták,
hogyan eszünk, öltözködünk, fésülködünk. beszélünk és élünk,
bútorozzuk az otthonunk, emellett átszervezte az
adminisztrációt, az oktatást és a hadsereget –  a besorozás
rendszerétől kezdve a haditengerészet megalapításáig. Apánk
úgy fordította el az ország fejét, akár egy babáét, és az emberek
kénytelenek voltak Keletről Nyugat felé tekinteni. Nem más,
mint a fia, a cárevics volt a régi hit követőinek a vezére. Amikor
a féltestvéremet felségárulással vádolták meg, és halálra ítélték,
megtörtént az elképzelhetetlen. A csalódottságtól és a saját
birodalma felett érzett félelmétől megtébolyodva apám saját
kezével végezte ki egyetlen fiát és örökösét. Azóta tilos volt
Alekszej bármiféle említése.
– Szükségem van rá – mondtam vékony hangon. Nem tudnék
egyszerűen felosonni apánk lakosztályába, és elbúcsúzni? Nem.
–  Oroszországnak nagyobb szüksége van rá. Vigyázz.
Lizanyka. Csak gondold el, hogy bánik a kis Petruskával.
Petruska volt Alekszej kisfia. Apám eltávolította a fiút –
 egyetlen unokáját – a saját és a mi életünkből is, úgy szakítva el
unokaöcsénket a családtól, mintha egy kullancsot csavart volna
ki a korcs kutyája füle mögül. Petruska nem lehet bábu a régi
hit követőinek a kezében. Ki kellett iktatni minden lehetőségét,
hogy ő, egy áruló fia, valaha is trónra kerüljön. Nem csoda, hogy
rémálmok gyötörték apánkat: a Trubeckoj-bástya őrei, ahol
Alekszej meghalt, megesküdtek, hogy a cárevics lelke varjú
képében távozott a testéből. A cár folyamatos vadászati
engedélyt adott ki a szerencsétlen madarakra az egész
birodalmában. A parasztok befogták, megölték,
megkopasztották és megsütötték őket jutalom fejében. Ez mind
nem segített: csendben, éjszaka, a madár berepült a
hálókamrájába. Ébenfekete szárnyai hűvös árnyékában a vér a
cár kezén sosem száradt meg. Szörnyű lehetett ezt meglátni:
üvöltésével felriasztotta az egész Téli Palotát. Akkor csak
anyánk tudta megnyugtatni.
– Reméljük, jobban lesz, amikor júniusban találkozunk, hogy
megünnepeljük a neve napját – mondtam.
Képtelen voltam összekapcsolni a cár rémisztő hatalmát,
akik tettei kínoztak, a szerető és ölelő apa képével, akinek a
térdén felmásztam, hogy sötét, érdes bajsza
megcsiklandozhasson: –  Gyere ide, húzd meg a bajszom,
Lizanyka! –  aki megtanított fadeszkákat csiszolni: –  Akkor
támadnak a legjobb ötleteim, amikor lefoglalom a kezem! –
  vagy hajót kormányozni: –  Hajtsd le a fejed, és fogd erősen a
kormányt!
–  Ha eljön az ideje, elfogadja majd Isten akaratát, ahogy
mindig. De ne vacakolj most. Szállj be!
Annuska benyomott a kocsiba, ami egy kerekeken guruló,
vidám színekre festett kis ház volt. Vastag jegesmedvebőrrel és
hímzett bársonypárnákkal megrakott matracokat helyeztek el
benne bőségesen a kényelmünkre, de utáltam az utazást: a sok
arsinnyi olvadó jég és hó mocsárrá változtatta az utat.
Kolomenszkoje jó hatszáz versztányi–  ra feküdt
Szentpétervártól, amit fagyban három vagy négy nap alatt
megtennénk a nagy, kényelmes szánokon, most viszont két hétig
is eltarthat az út. A folyók megduzzadtak, és az uszályok
kilyukadtak, miközben az utakat veszélyes kátyúk és mély,
sáros kocsinyomok tarkították. A kocsiban úgy ütköztünk
egymásnak, mint a füstölőházban fellógatott himbálózó sonkák.
Általában az ilyen baleseteken csak hangosan kacagtunk,
még erősebben meglökve egymást, és fuldokolva nevettünk,
miután feldőltünk. Most bár újra felültünk, és elfoglaltuk a
korábbi helyünket, csak sóhajtottunk, de ezenkívül némák
maradtunk. Apánk elküldte velünk a kedvenc portugál törpéjét,
d’Acostát, hogy szórakoztasson minket. De rosszul sikerül
tréfája után, amiben a korcs egy párnát dugott az inge alá,
nyögött, és hátrahajlott, mint egy szülési fájdalmakat átélő nő,
anyánk udvarhölgye felpofozta és rongyot tömött a szájába.
D’Acosta a sarokban kuporgott, összekötözve, mint egy csirke,
akit a piacra visznek, felfújt arccal és könnyező szemmel. A
harmadik napon már nem volt szükség a rongyra: ő is olyan
csendben és mogorván üldögélt, mint bármelyikünk – anya, az
udvarhölgye, Annuska vagy én.
Az út mellett még minden dácsa elhagyatott volt, ezért
fogadókban szálltunk meg. D’Acosta élvezettel használta az
ostorát, hogy felnőtt férfiakat kergessen le a hatalmas lapos
kemencékről, hogy helye legyen a társaságunknak. A kemencék
folyamatos hőjével melegítették a szobát, sütötték a disznó– és a
baromfihúst, szárították a ruhákat, és éjszaka a fogadós
családjának szolgált hálóhelyül. Ritkán volt saját szobánk,
inkább a durva padokon vagy a piszkos szalmára kiterített
ágyneműn hevertünk el.
–  Miért nem alhatunk a csillagok alatt, és főzhetünk nyílt
tűznél? Számomra ez jelenti a tavaszt – suttogtam Annuskának
az egyik éjjel, miközben hozzábújtam olyan szorosan, hogy
testem az övéhez nyomódott.
–  Azzal meg kell várnunk, amíg újra Kolomenszkojéban
leszünk –  válaszolta. –  Anyának pihennie kell, és megpróbálni
elfelejteni a gondjait. Ha nyugodtabb, akkor majd azt
csinálhatsz, amit akarsz.
–  Bárcsak! –  kuncogtam, majd csöndben feküdtem, és
próbáltam elnyomni az émelygésem a vacsorára kapott étel
után, amit a fogadósok mindenhol kínáltak nekünk: sós
köleskása szalonnazsírral vagy savanyú káposzta, vagyis
sauerkraut. Tél végén a tárolók és kamrák gyorsan ürültek, és
az emberek szó szerint a hordó alját kapargatták. Számomra ez
csak egy újabb indok volt, hogy várjam a bőségben bővelkedő
tavaszt. Az oroszoknak olyan ínyencségeket nyújtott ez az
évszak, mint a hal, disznó, baromfi, kaviár, különféle gombák és
bogyók meg a méz, miközben a rozs, a búza, az árpa és a köles
új terméséből különböző kenyereket, kisebb süteményeket és
palacsintákat lehetett készíteni, mint a pirog, a pelmenyi és a
blini. Legalább gyorsan haladtunk: egy fogadóban könnyen
válthattunk lovat. D’Acosta választott az istállóból, és sosem
fizetett.
Ami az oroszoké, az elsősorban magáé a cáré.
 
 –  Mindazok után, ami történt, ez majd jót tesz nekünk –
 jelentettem ki, miközben a hat, egy sorba befogott ló a kocsink
előtt áthaladt a Kolomenszkojét körülölelő széles parkon,
amelyet számtalan fogat követett. Mind láncokkal és zárakkal
biztosított hatalmas ládákkal volt megrakva, bennük a holmink:
bútorok, szőnyegek, porcelán, kristály, ágynemű és csillárok. A
cár palotái üresen álltak a távollétében; annak a kockázata,
hogy egy tűzvész elpusztítja, vagy tolvajok rabolják ki,
miközben az őrök részegen hevernek, túl nagy volt ahhoz, hogy
berendezve maradjanak. A szállító kocsisorunk mellett állatok
vonultak – tehenek, kecskék, csirkék és birkák . hogy kielégítsék
Kolomenszkojéban a konyha igényeit. Vörös por szállt a talpuk
alatt. elborítva a lemenő nap utolsó halvány sugarait. A torkunk
kiszáradt, mert a por könnyedén átbújt a régi kocsiajtó
palatáblái közt, beette magát a pórusainkba, a szemünk– be és a
szánkba. Ujinyicsnának, aki most már a palota házvezetője volt,
remélhetőleg van még a tavalyi bodzavirágszörpből. hogy a
birtok patakjáról hozott vízhez önthessük. Annyira
különlegesen frissítő volt, hogy szerettem volna megfürdeni
benne.
–  Ezt miért mondod? –  Anyám megviseltnek tűnt a nem
olyan régi vérvesztesége, a fárasztó utazás és még sok más
miatt. Szépsége, amelyen valaha megakadt apám tekintete,
amikor anyám még jobbágy és mosónő volt, apám pedig az ifjú,
harcias cár, már nem ragyogott úgy, mint régen. Vágott zöld
szeme tompán fénylett, telt ajkaiból kifutott a vér. a szobalánya
pedig kínlódva próbálta kifésülni sötét fürtjeit, amelyek
erőtlenül lógtak.
 Dacosan ültem fel.
–  Nem szabad elhallgatnunk a bánatunkat. Feofan
Prokopovics azt mondta, az felemészti a lelket. És nem ő
Novgorod érseke és Oroszország legbölcsebb papja, aki mindig
a legjobb tanácsokkal látja el apánkat?
–  Lizanykának igaza van –  szólt közbe Annuska. –  Nem
szabad félnünk. Tudjuk, apánk mennyire szeret
mindannyiunkat, még annak ellenére is, amit tett...
Anyám figyelmeztetőleg Annuska szájára helyezte az ujját,
emlékeztetve minket arra, hogy apánk megtiltotta, hogy valaha
is kiejtsük Alekszej nevét.
–  A hallgatás is megvéd –  mondta. –  Ne szólj szám, nem fáj
fejem. –  Majd felcsillanó szemmel így folytatta: –  Feofan
Prokopovics nekem is mondott valamit.
– Mit mondott? – kérdeztem.
–  Ha eljön a végítélet napja, még kiderülhet, hogy örököst
szültem a cárnak Oroszországba. –  Dacosan keresztbe tette a
karját, ujjai súrolták a mély sebeket az alkarja belső oldalán.
Amikor először megláttam azokat a vágásokat pár héttel
korábban, miután Feofan Prokopovics sietve megáldotta és
eltemette halva született öcsém apró holttestét –  túlontúl apró
volt ahhoz, hogy így kerüljön a földbe, egyedül –  , a sebek
félelmetes precizitása megrémisztett. –  Miért nem tudta Isten
meghagyni nekem ezt a fiút? –  siránkozott akkor anyám az
ágyán fekve. –  Miért nem vett el egy másikat, Annuskát. vagy
téged, Lizanyka? Hiszen ti csak lányok vagytok.
Akkor az udvarhölgye kiterelt, és azt suttogta nekem: –  Ez
elviselhetetlen. A cárica annyi vért veszített, hogy a doktorok
megtiltottak neki minden további terhességet. Nem lesz több
fiú. Imádkozzon őfelségéért, Jelizaveta cárevna.
–  Ahogy mondod, Feofan a legbölcsebb ember
Oroszországban. Úgyhogy nincs veszve minden remény. –
 Anyánk olyan választ akart Annuskából és belőlem kicsikarni,
ami enyhíthet ezen a legnagyobb aggodalmán.
–  Hát persze, hogy nem. Örököst adsz majd apánknak. És
ebben mindig is hinni fogunk, bármi történjen is–  felelte
Annuska.
–  Tudjátok, mit mond mindig apánk: sose add fel! –  tettem
hozzá.
–  Lányok! Úgy szeretem a lelkierőtöket! –  sóhajtott anyánk,
és rekedt hangjába büszkeség vegyült.
–  Vajon honnan örököltük? –  válaszoltam, és gyengéden
megfogtam anyám kezét, hogy többé ne a méhén nyugtassa.
 
 
A kocsi tovább zötyögött a ház felé. Végre megérkeztünk! A
Kolomenszkoje körül mindenfelé álló nyárfák virágoztak. A
szélben szálló bolyhos magok –  a puli –  felhőkbe gyűltek,
mintha hó esne tavasszal, és ködössé tették a levegőt. Glóriaként
ültek anyám és Annuska sötét fürtjeire, amikor kidugtam a
fejem az ablakon, majd gyorsan vissza is húztam: a lovak
felrúgták a sarat és a laza köveket, ami egy óvatlan utasnak a
szemébe is kerülhet.
–  Már látom Kolomenszkojét –  kiáltottam örvendezve. –
 Istenem, de rég volt már! Nézzétek! Nézzétek csak...
Annuskával a legjobb kilátásért versengtünk. Moszkva a
mindenféle méretű színes faházak zagyvaléka volt, amelyek az
ezer templom és azok tornyai köré tömörültek. A város sötét és
borongós szíve, a Kreml köré tekeredett. A templomi harangok
nyelve valahol mindig járt Oroszország korábbi fővárosában,
ájtatosságra szólítva fel a híveket további szolgálatként, vagy
egy szentről emlékeztek meg, amitől a beszélgetés
ellehetetlenült. Az évszázadok során a város úgy szétterjedt,
mint a gaz. Ez volt a nagy Rusz erődítménye, a terület, ahonnan
nagyszerű országunk kinőtt. Vele ellentétben Szentpéterváron –
  apám fényes új paradicsomában –  minden utcát és csatornát
alaposan megterveztek, lemásolva a nyugati utazásain látott és
csodált városok legjobb tulajdonságait. Az olasz nagykövet úgy
nevezte: ..fattyú építészet ez. amit az olaszoktól, a franciáktól és
a hollandoktól is lopott”. A lapos homlokzatú paloták,
udvarházak és házak gyöngyként szegélyezték a Néva partját és
az emberi kéz formálta tucatnyi vízi utat. A város utcáin
végigmenni egy viharos napon olyan volt, mint egy
akadályverseny: a szél felkapta a laza cserepeket, és a földre
dobálta őket alig elkerülve az embereket, vagy nem. akik az
egyenetlen, csúszós macskaköveken botladozva és el–  elesve
mentették az életüket.
Kolomenszkoje ellenben olyan volt, mintha egy ősi álom
valósult volna meg: a nagyapám. Alekszej cár. a Romanov– ház
minden oroszok cárjai közül a második építette a palotaszerű
vadászkastélyt a Moszkva folyó fölé. Úgy ük egy szirten, mint
egy színpompás taréj a zöld parkok, erdők, patakok és
szurdokok hullámzó egyvelegén. A földszinten álltak az istállók,
a tárolók és a kamrák; ez a rész fából és a mostanra omladozó
vakolatból állt, amely fonott vesszőből és fehérített agyag,
homok és trágya elegyéből készült. Aprócska ablakai mögött –
  üveg nélküli lyukak mindössze –  a szolgák összebújtak az
állatokkal: testek és lélegzetek keveredtek egymással. Főtt
mohacsomókkal tömték ki itt–  ott a réseket a vakolaton, de a
még perzselő kátrányréteg nem tartja távol a csótányokat ezen
a nyáron. A falakat is sürgősen ki kellett fehéríteni, hogy a
darazsak ne építsenek oda fészket. Az első szinten, ahol mi
fogunk lakni, a fény árasztotta el a ház szobáit és folyamatosan
áramlott a huzat a rosszul illeszkedő üvegtáblás ablakoknak
köszönhetően, amelyek kereteit színesre festették. Mégis
Kolomenszkoje teteje volt a ház megkoronázása, zavaros
dicsősége, a számtalan hiányzó palatábla ellenére. Egész
Oroszország különböző tetőalakzatai és –  formái inspirálták:
emelkedett, mint egy lépcső, kidudorodott, mint a hagyma
alakú bizánci kupolák, kontytetős és alacsony volt, mint egy
lengyel sapka vagy végső lépésként átszúrta a késő délutáni
eget hegyes tornyával, mint egy tű.
Még anyánk is az ablakhoz nyomakodott.
– Különösen szeretem ezt a helyet – mondta. – Ez volt az első
saját házam. Amikor apátok nekem adta, még a felesége sem
voltam. Meg akart engem jutalmazni a biztonságos
érkezésedért, Annuska. És épp egy évvel később le már itt
születtél, Lizanyka, a nagy felvonulás napján Poltava után...
–  ... amikor apánk és Oroszország a győzelmét ünnepelte a
svéd ördögök felett a decemberi csillagok alatt, a lábammal
előre születtem, és Iljinyicsna, aki épp tyúkhúslevest hozott
neked, hogy visszaszerezd az erőt, elsápadt a félelemtől erre a
jelre, miközben apánk azzal fenyegette, hogy megkorbácsoltatja
vagy megnyúzza, de te könyörögtél az életéért, azt mondtad,
nem szabad megbüntetni azért, mert segített egy ilyen nehéz
szülésnél – hadartam. Már olyan sokszor hallottam a történetet,
hogy kívülről fújtam.
Végtelennek tűnő hosszú idő óta először nevettünk mind
együtt –  még a törpe D'Acosta is megfeledkezett a szívtelen
viccelődésről, a pofozásról és a fojtogatásról –  , pont amikor a
kocsi behajtott Kolomenszkoje kavicsos udvarára.
 
 2
 
 

A legyek felhőkben lepték el a pónik izzadt testét és gőzölgő

fejét, és csillogó fekete csapatokban telepedtek a szemük és
orrlyukuk köré. Az istállófiúk elhessegették őket, mielőtt
leemelték az állatokról a nehéz szerszámzatot, és elvezették
őket, hogy szárazra dörgöljék, megetessék és megitassák őket. A
kocsis tisztára törölte az arcát és a szemét, mielőtt lemászott a
bakról; egy sóhajtás kíséretében hajtotta meg megdermedt
testét a kocsi ajtaja alatt, mi pedig anyánkat követve a hátára
léptünk. Amikor szilárd talajt értünk, az udvarhölgye
könyökénél fogva kiegyenesítette anyánkat, miközben mi
Annuskával nyújtózkodtunk, és a lábunkkal dobogtunk. Szolgák
siettek felénk a házból, és a kérelmezők már a magas oszlopos
bejárat körül várakoztak, engedelmességet ígérve kántáltak, és
kérvényeiket tartalmazó papírtekercseiket tukmálták
nyújtogatva, amelyek megírásáért biztos jó pénzt fizettek.
Szokása volt a cárnak és a családjának, hogy nyilvános
audienciát tartsanak, valahányszor megérkeztek bármelyik
palotájukba, ami a birtokukban van az egész birodalomban. Itt
bíráskodtak a környék olyan ügyei felett, mint a határviták vagy
az állatok állítólagos eltulajdonítása, meghallgatták, ha
boszorkányságra gyanakodtak a tűz vagy az éhség kapcsán, és
megadtak vagy visszavontak követeléseket nagyobb birtokokra
a hozzájuk tartozó jobbágyokkal, azaz röghöz kötött
parasztokkal együtt. Hallottuk, ahogy az emberek kiabálnak,
hogy anyánk hallgassa meg őket: –  Cárica! Anyácskánk,
hallgasson meg... Nem, előbb engem! Örök hódolatom...
– Vedd el a tekercseket! – utasította anyánk az udvarhölgyét.
– Később hozok döntést róluk, ha felolvasták nekem. Higgyétek
el, tudom, hogy éreznek.
 Bár anyánk törvénytelenül született jobbágylányból
emelkedett az orosz cárica rangjára, még mindig nem tudott
olvasni. Apánkkal egy katonai táborban találkoztak, ahol orosz
hadifogoly volt. Mindig lelkesen zaklattuk kérdésekkel arról a
pillanatról. „Mit viseltél, amikor apánkkal találkoztál?”, „Mi volt
hozzád az első szava?”, „Mikor tudtad meg. hogy szeret téged?”.
De a válaszai mindig talányosak maradtak. Az udvarhölgye
összeszedte a papírokat a könyörgő, mosdatlan kezekből, és
felhajtott szoknyájába gyűjtötte a kérvényeket. Mielőtt d’Acosta
követte volna, a kérvényezőket utánozta, hajlongott és
görnyedezett, majd a nyelvét nyújtotta feléjük, és
cigánykerekezve begurult a házba.
Annuskával még ott maradtunk, amíg kipakolták a kocsinkat
és a többi kocsit. A szolgálók úgy mozogtak, mint egy
hangyahadsereg; a szolgálólányok karjaiban letakart kosarak
sorakoztak, a férfiak ládákat emeltek a hátukra, izmaik csak
úgy dagadtak ingeik vékony vászonanyaga alatt. A délutáni nap
felmelegítette az arcom, és a testem elgémberedett a
zötykölődéstől. Most, hogy anyám biztonságban bent volt a
házban, úgy éreztem, csak úgy buggyan ki belőlem a vidámság
és a várakozás, mintha felemelték volna egy forrásban lévő
leves fedelét.
–  Hol van Iljinyicsna? –  Annuska gyermekkori dadusunkat
kereste. – Szerinted már felmelegítette a fürdővizet?
Puha, hímzett kasmírból készült perzsa sálját keskeny
vállára és lapos mellkasa elé húzta. Apánk utasítására
Iljinyicsna minket, gyerekeket hetente megfürdetett: a réz
fürdőkádat rózsaolajjal illatosított gőzölgő vízzel merték tele,
mi pedig könyörtelenül püföltük egymást szivacsokkal,
pancsoltunk és sivítoztunk, és eljátszottuk az oroszok és a
svédek ütközetét a poltavai csatatéren. Mivel lljinyicsnát sehol
sem láttuk, Annuska elfordult, hogy ellenőrizze a
könyvesládáját: a tavasz korábban egy csapat kereskedőhajót
hozott Szentpétervárra, amelyek az orruktól a tatig tömve
voltak olyan izgalmas termékekkel, mint porcelán, textíliák és,
igen, regények.
Azt feleltem: –  Biztosan. És remélem, elkészítette azt a
finomságot is, amit szokott, mégpedig többlábasnyival! A
kolomenszkojei szalonna jobb, mint bármelyik másik, és
Iljinyicsna nem olyan fukar, mint apánk szakácsa. Szép
vastagra szokta vágni. Eljössz velem először az istállókhoz?
Biztos születtek mostanában kismacskák. Talán magammal
vihetek az ágyamba egy kiscicát.
– Az én ágyamba nem kell semmilyen büdös macska. És jobb,
ha te is felhagysz az ilyen butaságokkal –  figyelmeztetett
Annuska, de közben nevetett is. –  Hamarosan már mással kell
az ágyadban foglalkoznod, nem egy kismacskával. Szerinted a
francia király szívesen osztja meg a selyemlepedőit egy fújtató,
karmoló szőrlabdával?
A francia király. Úgy forgattam ezeket a szavakat az
elmémben, mint az üveggolyókat, és éreztem, hogy elpirulok,
amitől amúgy is rózsás arcszínem máris még rózsásabbá vált.
Tökéletes párosításnak tűntünk –  a fiatal XV. Lajossal hasonló
korúak voltunk – , de a franciák nem adtak egyértelmű választ,
hagytak minket várni és reménykedni. Ez a csönd engem
kevésbé aggasztott, mint amit az a bolond d’Acosta mesélt: a
törpe esküdözött, hogy Lajos több festéket visel az arcán, mint
bármelyik hölgy a szüleim udvarában, és több hektár csipkéből
áll a zsabója. Végignéztem kioldódott, poros pamutruhámon,
ami az utazástól összegyűrődött, és kényelmesen lazán hullott a
lábamhoz, de a fontos helyeken hízelgőén tapadt rám a jelentős
dekoltázs következtében. Biztosan nem ment volna át az ifjú
francia király és a versailles–  i udvaroncok rostáján, akik
állítólag naponta ötször váltottak ruhát. Miért nem váltottak
szabót, ha olyan elégedetlenek voltak? A ruha búzavirágkékje
legalább kiemelte a szemem és szőke tincseim, melyeket
befonva és a fejem köré csavarva viseltem az utazás alatt. A
szobalányom csillogóvá és illatossá változtatta a hajam
rendszeres pakolással, amit tojássárgájából, kamillavirágból és
sörből kevert össze. Nem ez volt az egyetlen szépítkezés!
trükköm: egy keverék a sztyeppekről érkező kefirből és az
aszalt citromból, amelyeket anyám rendelt Olaszországból,
biztosította, hogy a bőrünk puha és tiszta maradt. Talán
Lajosnak sem lenne annyi arcfestékre szüksége, ha kipróbálná
ő is?
–  Jobb egy kicsi, büdös cica, mint egy nagy, szőrös férfi.
Halálra rémülnék, ha egy ilyennel kellene egy ágyban lennem –
 kuncogtam idegesen. Mit fog vajon viselni?
– Hálóruhát? – tippelte meg Annuska.
– Micsoda? Mint az enyém? Selyem, csipkés?
–  Hát, másfajta hálóruha lenne. A férfiak mások, nem igaz?
Haboztam.
– Annak kell lenniük. De milyen értelemben mások?
– Nem tudom – ismerte el Annuska.
 – Én maradok a cicákkal, amíg apánk határozott választ nem
kap Versailles–  ból –  vontam meg a vállam, és úgy tettem,
mintha nem érdekelne. Igazság szerint elég bántó volt a
sokévnyi csend azóta, hogy a festményemet elküldték, pedig
Caravaque, a festő, aki Annuska képét is megfestette,
magánkívül volt, úgy bókok.
– Mon Dieu. A szeme olyan élénk, mint egy kismadárnak! Ez
a bőr, ez a mellkas, az arany hajzuhatag! csodálatos! Mon Dieu!
Merveilleux!
Még De Campredon. az oroszországi francia követ is
támogatta a házasságot: a leveleiben, amit a titkosszolgálat
elolvasott és újra lepecsételt, úgy jellemzett engem, mint „A
keresztény világ legbájosabb hercegnője”, akiben megvan „a
melegség, ami miatt a cár feleségül vette az anyját”, –  ami
számomra elég rejtélyes bók volt.
Annuska elmosolyodott, amitől általában komoly arca
felragyogott.
–  Ha nincs hír, az jó hír. A végén a gyönyörű hercegnő
mindig elnyeri a csillogó páncélos lovagot.
Hálás voltam biztató szavaiért. Mihez kezdek majd nélküle,
ha elindulok Franciaországba?
– A könyveidben, igen. De a valóságban is így szokott lenni?
–  Te ebben biztosan nem kételkedsz. A dolgok általában a
kedved szerint alakulnak, Lizanyka. Szinte varázslatosan. És
tudod mit? Tudok olvasni a gondolataidban.
– Vagy úgy. Akkor mire gondolok most éppen?
–  Azon tűnődsz, hogy Grisa, a kovács nagy fújtatója vajon
még mindig az istállóban van–  e. Amit mérleghintának
használtunk régen.
Felemeltem a kezem.
– Nyertél! De egyedül nem tudok hintázni rajta.
– Próbálod megrontani a halhatatlan lelkem?
–  Igen, ebben bűnös vagyok –  kuncogtam, és a szobalányai
felé csettintettem. –  Vigyétek Annuska cárevna könyveit a
lakosztályunkba. A legfrissebb olasz szerelmes történet még
várhat. Először sürgősen hintáznunk kell azon a fújtatón.
– Ősszekócolódik a hajam – nyögte Annuska.
Odavetődtem, hogy összeborzoljam sötét, egyenes haját, amit
összefontak és felcsavartak a feje két oldalán.
– Tessék! Már nem kell aggódnod. Elintéztem!
Arcon csókoltam, és magammal húztam.
 
Keresztülmentünk a hatalmas veteményeskerten, ami a
konyha és az istállók között terült el. Hagyma, póréhagyma,
marharépa, cékla és káposzta nőtt a burjánzó gazszőnyegben,
ami több évszaknyi általános elhanyagoltságról árulkodott. A
lóhere és a százszorszép már mindenhol virágzott, a méhek
pedig minden percét kihasználták a hosszabb napoknak, és
gyűjtötték a virágport a finom kolomenszkojei mézhez, amit
szerettem vastagon a kásámra csurgatni a kanalamból. Mély
levegőt vettem, élveztem a friss levegőt. Ha Szentpéterváron
eljött a tavasz, a Néva elárasztotta a partot, és az illatos
bimbózó növények, amiket apánk rendelt messze földekről
Franciaországtól egészen Perzsiáig, nem tudtak megszabadulni
attól a penészes szagtól, ami a víz visszavonulása után
uralkodott. Összekeveredett a rothadó piaci maradékok és a
bitófákra száradt vér szagával, amiket figyelmeztetésként
állítottak rendszerint fel a legforgalmasabb tereken és
kereszteződésekben.
–  Mi ez? –  kérdeztem, és megálltam egy nagy kőnél pont a
konyha ajtaja mellett. Napközben a palota hátsó ajtajánál a
szakács fogadta a szállításokat, míg éjszaka a háztartásban
dolgozó szolgák közli tolvajok adták el a zsákmányukat.
–  Itt fenik meg a konyhalányok a késeket. Nézd, a kő le van
töredezve és foltos.
–  Azt tudom –  feleltem türelmetlenül. –  De miért van rajta
egy tányér palacsinta tejföllel a tetején?
–  Máris éhes vagy? Fogd magad vissza... –  gúnyolódott
Annuska. A vastag palacsintából csöpögött a méz; egy szórásnyi
reszelt mogyoróval tökéletes csemege lenne számomra az
utazás hosszú órái után!
–  Neked kéne enned valamit, te kóró! –  vágtam vissza, és
kuncogva birkózni kezdtünk.
– Igen, lányok, fogjátok vissza magatokat! Ez egy felajánlás! –
  Anyák jelent meg a konyha küszöbén; sápadt arcába már
visszatért valamelyest a szín, ahogy a végtelen rázkódás véget
ért. Nem volt benne semmi mesterkékség vagy kecsesség, olyan
közönségesen mozgott, mintha még mindig egy jobbágy lenne,
aki a Baltikumban egy utcában lakik, és nincs semmije a rajta
lévő ruhákon kívül. –  Nem tudjátok, hogy a kolomenszkojei
erdőket a dotnovoj uralja?
–  A domovoj? –  kérdeztem még mindig a palacsintát
méricskélve, és eszembe jutott Iljinyicsna egyik meséje. –  Az
erdők szelleme?
 –  Igen. És a szíve beleszakad minden alkalommal, ha
kivágnak egy fát. Gondolj csak bele, micsoda erdőt kellett
eltüntetni, hogy Alekszej cár ideépíthesse Kolomenszkojét.
Iljinyicsna szeretné megbékéltetni a domovojt – felelte anyánk.
Mosolygott azon, hogy a házvezetőnőnk hisz a régi legendákban
és mesékben. Felderült a kedvem, hogy ilyennek láttam
anyánkat. Itt biztosan felépül, és még talán újabb fiút is szül,
bár az orvosok baljós ítéletet mondtak már felette.
–  Valóban! Én megbékéltetem a szellemeket! –  Iljinyicsna
jelent meg anyánk mögött. –  Kolomenszkoje földje vén, és tele
van velük. –  A szívem nagyot dobbant, amikor megláttam. Bár
sok év telt már el, és Annuskával kislányból fiatal hölggyé
cseperedtünk, gyermekkori dadusunk szinte nem is változott.
Orcáját vörös erek borították, széles arca piroslott; mintha
kifulladt volna attól, hogy két–  három alacsony lépcsőt
megmászott. Az öltözködése szemtelenül ellenszegült apánk
törvényeinek. Apánk azt parancsolta, hogy minden orosz
nyugati stílusban öltözködjön, bár az ilyen ruhák szőkék és
kényelmetlenek voltak, olcsó, vékony anyaguk pedig nem az
itteni időjárás elviselésére készült. Iljinyicsna hosszú ujjú
vászonblúzt és hagyományos kötényruhát viselt, bő, melegen
bélelt szerájt. amit aprólékos virágos hímzéssel díszített. A
mintázatok mintha titkos nyelvek lettek volna Oroszországban.
Egy család nőtagjai mind rendelkeztek ilyennel, és a hosszú, téli
estéket azzal múlatták el, hogy a meleg kályha körül ülve,
beszélgetés közben tökéletesítették gyönyörű kézimunkájukat.
– Vén fold, tele szellemekkel? – kérdezte Annuska elpirulva. –
 O, emlékszem a Babajaga boszorkányról szóló meséidre, aki a
házát csirkecsontokból építette! Három oszlopon áll, és a
nappal együtt forog. És ott van a lesij, a gonosz kis bajkeverő,
aki a jövendöléseivel téríti el az embereket...
– Ezek nem mesék – komorodott el Iljinyicsna.
–  Vén föld? Micsoda badarság! –  röhögött d’Acosta, miután
hirtelen felbukkant anyánk háta mögül, szokása szerint egy
szempillantás alatt jelent meg és tűnt el mindenhol. –  Buta
babona, amit a parasztok kínzására találtak ki, hogy az utolsó
kopejkát is kisajtolhassák belőlük. –  Hernyószerű szemöldökét
felhúzta Iljinyicsna irányába, és megcsörgette az érméket a
zsebében, mint egy medvepárbaj szervezője, aki a búcsúban
gyűjti a téteket.
–  Csend legyen, törpe! –  szidta meg Iljinyicsna. –
 Tisztességesen kell köszöntenem a cárevnákat!
Mélyen pukedlizett előttünk, megcsókolta az ujjainkat, és
kezünk hátoldalát a homlokához nyomta, miközben áldásokat
mormogott. Rongyos sapkája, amivel fehér–  szőke haját fedte,
súrolta a csuklóm. Felállt, szélesen elmosolyodott, megmutatva
vagy tucatnyi megmaradt fogát:
–  Annuska Petrovna, Jelizaveta Petrovna, üdvözöllek újra
Kolomenszkojében. A legszomorúbb az ok, amiért jöttetek –
  Isten kegyelmezzen újabb kisöcsétek lelkének de a ház, és mi
mindannyian, szeretettel és hűséggel üdvözlünk!
Annuskával gyorsan egymásra pillantottunk –  általában
senki sem merészelte megemlíteni anyánk szerencsétlenségét:
összesen már hat fiút temetett el. egyeseket azonnal szülés után,
mások pár évig éltek csak. Iljinyicsna viszont annyi éve
szolgálta már. és minden rosszindulatot nélkülözött a
megállapítása, ami miatt sok mindent megbocsátottunk neki,
ezért odaugrottunk, hogy megöleljük.
Kérges tenyerével tapsolt, kitárta erős karjait, és így kiáltott:
–  Végre! Azon napon, amikor elköltöztetek Kolomenszkojéből.
hogy nagyok és fontosak legyetek, a lelkem is magatokkal
vittétek. Most majd szétvet a boldogság!
Ölelésével szinte satuba szorított minket, nevetve kellett
kiszabadítani magunkat, ahogy kislány korunkban is, amikor a
szeretete már elviselhetetlenné vált. Iljinyicsna megtörölgette
közel ülő. világoskék szemét, ahonnan csak úgy omlottak a
könnyek. Mint a legtöbb finn származású orosz, ő is
rettenetesen sápadt és szőke volt.
– Milyen magasak és gyönyörűek lettetek! Ha a szemem már
nem is ismerne fel, a szívem biztosan! Remélem, hamarosan az
esküvőtökre készíthetek lakomát!
–  O, bár így lenne –  felelte Annuska anyánkat figyelve, aki
rejtélyesen elmosolyodott, és annyit mondott: –  Ki tudja, mit
tartogat a jövő a szerencsés lányaimnak.
Ekkor nem tudtam megakadályozni, könnyek öntötték el a
szemem.
Anyám meglepetten fordult felém: – Mi a baj, Lizanyka?
Annuska átkarolta a vállam, csendesen együttérezve velem.
–  Csak annyira örülök, hogy mind együtt vagyunk. Minden
újra rendbejön. Tudom.
Már sírtam, mikor mind szipogni és ölelkezni kezdtünk:
Annuska és én, minden oroszok cárevnái, anyám, a cárica és
Iljinyicsna, a szakácsnő szorosan fogtuk egymást, miközben
d’Acosta a palacsinták melletti kőre süllyedt, és a mediterrán
népek szokása szerint hangosan siránkozott, szinte mekegve a
sok takony és könny között, amit vicces kis arca ontott magából.

★
 
Kolomenszkoje vén földjének varázsa máris körénk font egy
könnyed és egyszerű kötelet; több ezer szálból alkotta a
szövőszéken, amelyeket közös szomorúságunk és szenvedésünk
testesítették meg. A könnyeink ugyanúgy felajánlások voltak a
békéért és a barátságért, mint a palacsinta a fenőkövön.
Anyámnak igaza volt: a szerencse hozott ide vissza minket. De
az életben milyen gyakran engeszteli ki a gonosz szellemeket a
palacsinta, a méz és a tejföl?
 
 3
 

A tavaszra Kolomenszkojében telepedtünk le. Bár a folyosók

felét el kellett zárni az érkezésünkkor, mert a gerendák alattuk
nem bírták volna el a súlyunkat, a ház nem változott. Akkora
volt, hogy eltévedtünk több mint kétszázötven szobájában, és
egyetlen lelket sem láttunk napokig. Iljinyicsna megesküdött,
hogy a farontó bogarak már olyan hatalmasra nőttek, hogy
éjszaka hallotta, ahogy rágnak és csámcsognak.
–  Ne beszélj butaságokat, Iljinyicsna. Már nem vagyunk
gyerekek! – szidtam meg.
Egyik szobáról a másikra szereztük vissza az uralmat, és
megtöltöttük nagyapánk vadászkastélyát fiatalsággal és
vidámsággal. Leszánkóztunk a nagy lépcsőházban matracon
ülve vagy fekve, és imádtuk, ahogy a lépcsőfokoktól
összecsattant a fogunk. Búgócsigáinkat üldöztük a folyosókon,
és fogadást kötöttünk a sebességükre. Annuska leporolta a
babaházát: egy nürnbergi szekrénykészítő mester másolta le a
Nyári palota napsütötte szépsége minden részletét, egészen a
Néva jeges zöldjében játszó falaktól a mézszínű mintás
parkettáig. Elővette a babacsaládjait; porcelánarcuk a semmibe
nézett, alsó végtagjaik megmerevedtek. A babák gyönyörű
ruháit valaha a legújabb európai szabászati remekek után
készítették, de mára tönkrementek. Minden bizonnyal az
egerek bélelték ki velük a fészkeiket, ezért Annuska napszítta
anyagdarabokat tűzött puha testükre, amiket Iljinyicsnától
kapott. Megbabonázva figyeltem: ugyanolyan figyelemmel
gondoskodott róluk, mint én a lószerszámjaimról és a
nyergemről, hogy megfelelően be legyenek szappanozva és
viaszozva a másnapi lovagláshoz.
Az egyik utolsó szoba, amit még nem látogattunk meg újra, a
Nagyterem volt, a nagyapám trónterme. Amikor besurrantunk
ebbe a hatalmas térbe, amelynek egyik oldalán magas dupla
ajtók nyikorogtak a zsanérokon, megálltam a küszöbön, és
lenyűgözve bámultam. A nappali fény szeszélyesen szűrődött át
a színes üvegtáblákon; a fabevonat minden
négyzetcentiméterét valaha vidámra festették, de a színek már
elhalványultak. Olyan érzés volt, mintha összementem volna, és
beléptem volna régebbi kedvenc játékomba, egy
kaleidoszkópba, amit apánk perzsa követe, Ajram Volinszkij
herceg adott nekem egyszer régen.
–  Nézd, Annuska. Még ott van! –  mondtam suttogva, és az
egyetlen bútordarabra mutattam, ami mindig a helyén volt
Kolomenszkojében: nagyapánk ébenfa trónjára. Magas
háttámlája volt, és mindkét karfaja felséges oroszlánfej–
  faragásban végződött. Ahogy a ház többi része is, a trón is
finom porréteget gyűjtött magára az évtizedek alatt, Alekszej
nagyapánk halála óta, és hogy mi elköltöztünk.
–  Gyere! –  hívtam Annuskát, és úgy csúszkáltunk a
parkettán, mint egy befagyott tavon, hogy elérjünk a trónig. Az
oroszlánok állkapcsa be volt csukva, de aranyberakásos
sörényük lángolt, szemükben pedig rubintok világítottak. A
drágakövek tiszta elmét ígértek nagyapánknak, segítették
abban, hogy bölcs döntéseket hozzon. A skarlát tűz Annus– kára
és rám villant. Közelebb léptem, és ruhám ujjával
megtörölgettem a drágaköveket, majd meghúztam a titkos kart
az egyik fej mögött.
–  Aáááá! –  üvöltöttem, ahogy a vadállat kitátotta a száját
nyikorgó, berozsdásodott mozdulattal. Annuska ugrott egyet, én
pedig kuncogtam. Ez a mechanizmus biztos jól ráijesztett a
parasztokra, akik nagyapa elé járultak.
Hátraléptem Annuska mellé, és szembeálltam a trónnal.
– Gyerünk! Ülj rá! – Picit meglöktem Annuskát. – Te vagy az
idősebb.
– Sosem merném. És ha apánk rájön?
–  Nevetni fog –  feleltem, és próbáltam meggyőzőnek
hangzani.
– Gondolod? Akkor miért nem ülsz rá te?
Végignéztem az emelvényen álló trónon. A baldachin vörös
bársonya penészes, pókhálós volt, és már a molyok is
megtámadták. A magas ébenfa háttámlát aprólékosan faragták
ki, és az ezüstberakásos lábtartó hanyagul felborulva feküdt,
mintha nagyapánk épp most állt volna fel, hogy sólymaival
vadászni induljon, mert ez volt a kedvenc időtöltése. Még
kislányként se, pedig itt nőttünk fel, gondtalanul, távol a
pompától és protokolltól, sosem mertünk felmászni az
emelvényre, és felülni a trónra. Nagyot nyeltem.
– Jól van hát – mondtam. A tenyerem ragadni kezdett, ahogy
léptem egyet előre. A szék mintha megnőtt volna, és fölénk
tornyosult, sötét körvonala elrettentőén figyelmeztetett arra,
hogy ne lépjük túl a cár hatalmát.
– Lizanyka – Annuska megragadta a könyököm. – Ne! Ez nem
való nekünk!
 – Hát persze, hogy nem teszem meg – feleltem, és megálltam.
–  Még egy nő sem uralkodott Oroszországban, és nem is fog.
Emlékszel arra, mit mondott Iljinyicsna apánk gonosz
féltestvéréről. Szoljáról? Arról, aki régensként uralkodott apánk
és az őrült Iván bácsikánk mellett, amikor kisfiúként lettek
cárok, és túl fiatalok vagy túl betegek voltak az uralkodáshoz?
Még ő sem merte magához ragadni a trónt.
– Emlékszem. És arra is, hogy Iljinyicsna nem őrült Ivánnak
hívta a bácsikánkat – vigyorgott Annuska.
Ez igaz volt: a mihaszna, szabadszájú Iljinyicsna apánk
idősebb féltestvérét, aki születésétől fogva szörnyű betegségben
szenvedett, Idióta Ivánnak hívta. Az ilyen fokú tiszteletlenségért
a dadánk egy alapos korbácsolástól kezdve akár élve
megnyúzást is kaphatott volna attól függően, milyen a
hangulata a cár törvényét értelmező bírónak. O, már alig
vártam, hogy újra a konyhájában üldögélhessek, és történeteket
hallgathassak a múltról, a családunkról, ahogy gyerekként is.
–  Apánk ezt sosem hallhatja meg. Ivánnal ők valaha együtt
voltak cárok, uralkodtak Oroszországon, akár őrült vagy idióta
volt Iván, akár mindkettő, akár egyik sem –  mondtam. Iván
halála után apánk bezáratta trónbitorló féltestvérét, Szolját, de
nagylelkű és szerető gondoskodásban részesítette Iván
özvegyét, Praszkovját, akit Pása néninek hívtunk, és a lányait,
jóval idősebb unokatestvéreinket, Jekatyerina és Anna
Ivanovnát. Amikor elhagytuk Kolomenszkojét, egy pár évig még
együtt is éltünk Pása nénivel az Izmajlov-palotában. Apánk
kívánsága egyértelmű volt, és számunkra parancs: a család és
az ország egységes. Oroszországnak egyetlen erős felkent
uralkodóra van szüksége, nem téphetik szét a trónért harcoló
fivérek.
Még egyszer a trónra pillantottam, mintha a körülötte gyűlő
árnyak hallgatóznának, és elárulhatnának.
–  De Annuska, elgondolkoztam. Alekszej meghalt –
  suttogtam, és sietve keresztet vetettem három ujjal –  , és Pása
néninek meg Iván cárnak csak lányaik lettek, akik közül
Jekatyerinát és Annát távoli vidékre adták férjhez –  újra
keresztet vetettem, hogy az unokatestvéreimre se hozzak bajt.
– Igen? – vizsgálgatott Annuska.
–  És ha anyánknak nem lesz több fia, ki örökli majd apánk
trónját?
Annuska is megfordult, hogy ellenőrizze, valóban magunk
vagyunk. Bármilyen utalás arra, hogy apánk egy nap meghal,
felségárulás volt, és Alekszej féltestvérünk sorsa mindenkinek –
  még nekünk is! –  elrettentő jelként szolgált. Senki sem volt
biztonságban a cár dühétől. –  Tudod, hogy apánk még azt is
kimondatta Feofan Prokopoviccsal, hogy a cár inkább hagyja
Oroszországot egy méltó idegenre, mint saját, de méltatlan
gyermekére.
–  Mit gondolsz egy méltó unokáról, a kis Petruskáról? Hisz
ő... tudod ki fia, végül is. –  Éppen csak megálltam, hogy ki ne
mondjam Alekszej féltestvérünk nevét, mert ez volt apánk
parancsa. – És már majdnem tízéves. Petruska az egyetlen még
élő Romanov férfi, és apánk és Oroszország örököse.
– Szegény kis Petruska sosem fog uralkodni. Apánk alig bírja
elviselni, hogy él és cseperedik. Anyánk könyörgött, hogy az a
savanyúképű Ostermann gróf legyen a tanítója. Apánk csak
azért egyezett bele, mert azt remélte, kordában tarthatja a régi
hitűeket.
– Szegény Petruska, az a köszvényes német a tanára...
– Jobb, mint a mi tanáraink – nevetett Annuska. – A tanulás
kiváltság.
–  Beszélj a magad nevében. Ami engem illet, sokat
tanultam...
–  Mint például? Németül, franciául, olaszul? Hímzést?
Kézírást?
–  Hát, nem igazán. De ki tudok fogni és felvágni egy halat,
úgy nyilazok, mint egy tatár, és gyorsabban lovagolok, mint egy
kozák...
– Ez mind nélkülözhetetlen képesség egy király feleségének –
  kacagott. –  Versailles le lesz nyűgözve, amikor megérkezel
lóháton, szétvetett lábbal, férfinak öltözve, ahogy szoktad?
–  Csitt! Ez titok! –  Elkomorultam. –  Vajon milyen lesz majd?
Úgy értem, Versailles–  ba költözni, vagy bárhova máshova?
Nem tudom elviselni a gondolatát, hogy elhagyom
Oroszországot, vagy hogy téged...
–  Ne aggódj miattam –  válaszolta egy kicsit túl gyorsan, és
felemelte az állát. –  Én is csodás házasságot kötök majd. –
  Egyértelmű volt, hogy erről már sokat gondolkozott korábban
is. Aztán a vonásai ellágyultak.
– Félsz?
– Hogy félek– e? Rettegek!
–  Én is így érzem. Máshol semmi sem olyan, mint itt. Talán
megkérdezhetnénk Anna és Jekatyerina Ivanovna
unokanővéreinket, milyen érzés férjezett cárevnaként élni
messze távol.
–  Persze. Ha még találkozunk velük... Olyan messze laknak,
és annyival idősebbek – feleltem.
– Szerinted zavarja őket? – kérdezte Annuska.
– Mi zavarja őket?
–  Hát, hogy anya, te és én vagyunk most az első hölgyek
Oroszországban, bár őrült Iván volt az idősebb fivér, és az
uralkodó cár is.
Haboztam.
– Nem. Meg kell elégedniük a sorsukkal.
Pása néni lányai voltak az első orosz cárevnák, akik valaha is
férjhez mentek. Apánk Nyugatra tett utazásai előtt a cár lányai
és lánytestvérei nem mentek férjhez, a Tyeremben éltek, ami az
oroszoknál a ház vagy a Kreml női része. Csak a fiútestvéreik és
az apjuk láthatta őket, mert minden más orosz
elfogadhatatlanul alacsony származású lett volna hozzájuk, egy
külföldi herceg pedig hitetlennek számított volna. Kisbaba
voltam, amikor Anna Ivanovna férjhez ment Kurland
hercegéhez, ami egy kis balti állam. Ellenben amikor
Jekatyerina a német mecklenburgi herceghez ment feleségül,
Annuskával koszorúslányok voltunk. Apánk mindkét
unokahúgának elképesztő, háromszázezer rubeles hozományt
biztosított, és ő vezette őket a templomban a vőlegényeikhez. A
cár legjobb gyerekkori barátja, Alekszandr Danyilovics
Menysikov herceg állta az ünnepségek elképesztő számláját,
hozzáépített egy kápolnát moszkvai palotájához, és a
Nagytermet átalakította egy virágzó belső kertté. Virágokat és
gyümölcsöket hozattak a Krím félszigetről, és több ezer üveg
pezsgőt bontottak. Apánk annyira elégedett volt a lakomák
sikerével, hogy egy nappal később száz törpéjét is kiházasította
egy Jekatyerina ceremóniájával egyező ünnepségen. Mindkét
Ivanovna unokanővérünk házassága olyan szerződéseket
jelentett Oroszországnak, amelyek nagyon is apánk kedvére
voltak.
Annuska kuncogott.
–  Meg kell elégedniük a sorsukkal? Lizanyka! Senki sem
elégedett, a nők pedig még kevésbé.
–  Jobb akkor, ha nem kérdezzük meg őket –  nevettem.
Nekem is Oroszország szerencséjét kell elősegítenem. – Ha nem
tudok se hímezni, se gyönyörűen írni, talán az tetszeni fog Lajos
királynak, hogy táncolni tudok? –  perdültem néhányat, és
Annuskát is magammal húztam, majd megálltam és
megszorítottam mindkét kezét. –  Rettegek attól, hogy el kell
tőled válnom. Annuska.
A nap közepén járhattunk, és a kinti felhők árnyékot vetettek
az arcára, miközben így szólt: – Én is így érzem. De most inkább
fogom a könyvem, és olvasok egyet a konyhában ebéd előtt. Ott
találkozunk? Iljinyicsna szoljankát készít.
Összefutott a nyál a számban a marhahússal, kolbásszal és
savanyított zöldséggel teli édes és savanyú leves gondolatára.
– Lehet, hogy előbb ott leszek, mint te – feleltem, miközben ő
szinte hangtalanul osont ki a fakó parkettán át. Az ajtó
dörrenve csapódott be utána, és a visszhang még apró
hullámokban keringett, majd elveszett a Nagyterem hatalmas
légterében.
 Visszatartottam a lélegzetem, és hallgattam, ahogy Annuska
léptei elhalkulnak, amíg biztos nem voltam abban, hogy
valóban elment.
Ezután Alekszej nagyapa trónja felé fordultam.
 
 4
 

A bőröm bizsergett, ahogy az ereimben zubogott a vér.

Libabőrös lettem. Az oroszlánok rubintszeme engem figyelt. Egy
darabig ácsorogtam. de a trón méltósága és mindenek felett álló
magabiztossága közelebb húzott. Versailles–  ban trónon ülök
majd a férjem mellett, és Franciaországon uralkodunk. Mi mást
jelentene a születésem a decemberi csillag alatt, lábbal előre,
apám valaha volt legnagyobb győzelmének ünneplése közben?
Nagyszerű királynő leszek. Mit is mondott Herr Schwartz, a
bécsi tánctanárom azzal a kemény, éles orosz kiejtésével,
mielőtt aprócska lábát irányba állította, ami nem igazán illett
medveszerű testéhez?
„Gyakorlat teszi a mestert.”
Valóban. Végül is, soha senki sem tudja meg. Tehát...
A trón magához vonzott. Felé araszoltam, a szívem hevesen
vert, a lélegzetem felgyorsult. Hátrafordultam, mintha a lépteim
felvertek volna valakit. Egy pillanatra mintha dobszót hallottam
volna, ami valaha biztosan azt jelentette be, hogy a nagyapám
nagy pompával helyet foglalt a trónon; amit több száz komor
képű kozák díszlépése követett, akik fénylő bárdot viseltek, és
fehér bőr egyenruhájuk arannyal és ezüsttel volt díszítve. Az
emberek térden csúsztak Alekszej cár előtt, összegörnyedtek,
sosem merték felemelni az arcukat bátyuskájuk, apuskájuk felé.
Szinte most is hallottam azokat a finom surrogó hangokat – de
nem, csak a szívem dobogott erősen. Ha megkapjuk Versailles
válaszát, elhagyom Oroszországot, Isten legáldottabb országát.
Fel kellett készülnöm. Úgy éreztem, mintha a lábamra még
nagyobb súly nehezedne, de a trónhoz vezető lépések
meglepően laposak voltak. Nagy levegőt vettem: tessék,
megcsináltam. Már az emelvényen voltam, és félretoltam az
ezüst lábtartót, hogy kényelmesen állhassak, és szétteríthessem
széles szoknyám. Az ülés párnázatának vörös bársonyát szinte
betemette a por, az arany–  sujtásos bojt elszakadt és
kirojtosodott. Valaha aprólékosan tűzdelték össze. Hátat
fordítottam a trónnak; remegő kezem az oroszlánok sörényén
pihent, ahogy lassan, nagyon lassan –  a félelemtől és az
izgalomtól rázkódva, elképzelve a fanfárokat és hűségesküket –
  leereszkedtem az ülésre. Először a peremén egyensúlyoztam,
összeszorítottam a szemem, a szám kiszáradt, és vér tolult a
fejembe. Talán megnyílik a föld, és elnyel. Az ég megreped, és a
fejemre zuhan, összezúz, mint egy hangyát, hacsak nem egy
villám sújt le rám előbb.
Telt az idő.
A lélegzetem egyenletessé vált.
Semmi sem történt.
Hátracsúsztam, amíg gerincemmel meg nem éreztem a
faragott háttámla kényelmetlen érintését. Először a szempilláim
között kukucskáltam ki, mintha rácsok mögül figyelném a
nagytermet, majd teljesen kinyitottam a szemem. A fény
besütött a színes ablaküvegeken, vízként folyt a parkettára, és a
fák a szivárvány színeibe öltöztette. Porszemcsék táncoltak a
levegőben. Napos csend uralkodott. Minden olyan volt, mint
korábban. Leengedtem a vállain, kifújtam a levegőt, és a
párnázott ülésbe süppedtem, még egy kicsit rugóztam is fel– le.
Tessék! Összeszorítottam az öklöm. Megtettem. Ráültem minden
oroszok trónjára. Nevetés tört fel a torkomon. Milyen máshogy
nézett ki minden innen fentről: mintha erősebben csillogtak
volna az ablaküvegek árnyalatai, és a festett fa fal mintája
lenyűgözőbbnek és egyértelműbbnek tűnt. Az oroszlán feje
megviseltebbnek látszott ilyen közelről. Ujjaimmal
végigsimítottam sörényt mintázó fürtjeiken, ahol már az
aranyozás elvékonyodott.
Kint a folyosón léptek közeledtek.
–  Lizanyka? Ott vagy még? –  kiabált Annuska. A nagy ajtó
kilincse megmozdult. Úgy ugrottam fel, mintha a trón
megégetett volna.
– Jó volt! – Mozdulatomtól a párna elcsúszott, és leugrottam
az emelvényről, hogy keresztülrohanjak a Nagytermen. Csak
akkor álltam meg, amikor elértem a biztonságot nyújtó ajtót,
lihegtem, és visszafordultam, hogy az oroszlánok
rubintszemébe nézzek. Kinyújtottam a nyelvem, és a
hüvelykujjaimat a füleimhez tartva mutattam szamárfület
nekik:
– Beee!
Ezután kisurrantam a folyosóra.
Annuska járás közben olvasott, elkomorult a regénye
legutóbbi fordulatán. Mellette ugráltam, körbe szaladgáltam, és
magamban mosolyogtam titkos kalandomra gondolva.
 
 5
 

–  Mi a tervetek a délutánra? –  kérdezte Iljinyicsna, miközben

újabb tányér szoljankát mert magának. Magunkban fejeztük be
az evést, mert anyánk még mindig ideje nagy részét a
lakosztályában töltötte. Aranytányérjaink és a
porcelánkészletünk. a gyönyörű, aprólékosan kidolgozott kék és
fehér meisseni, amiből szerencsére nem túl sok tört el út
közben, furcsán hevert a konyhaasztal lemosott fafelületén,
mintha egy gazdag hölgy látogatná meg szegény rokonait. A
muranói üvegből készült kupáinkat bodzaszörppel és tiszta
vízzel töltöttük meg. Annuskával bort, sört vagy vodkát csak a
vacsorához ittunk.
A hatalmas, boltíves konyhát két tűz is melegítette, amelyek
a szoba két végén ropogtak. Csirkék, libák és malacok
rohangáltak szabadon, a szobalányok pedig csacsogtak,
miközben főzték a vacsorát, óriási tokhalakat filéztek, és
rézüstöket vajaztak ki a mézes niedovik süteménynek. A
hangzavartól megfájdult a fülünk. Iljinyicsna megkevergette a
szoljankás üstöt, kihalászta az utolsó füstöltmarha– darabkákat,
a lengyel kolbászszeleteket, emellett kapribogyókat,
hagymaszeleteket és uborkákat, majd egy korsóból töltött még
magának kvaszt. A keserű, olcsó erjesztett italból egy másik
kupát helyezett d’Acosta elé. A bohóc belekortyolt, szemét
élvezettel lehunyta. Iljinyicsna szívesebben mártott egy szelet
kemény héjú kovásztalan kenyeret a kvaszába. Gyorsan
felélénkült tőle; halvány arca vöröses színéből ítélve nem ez
volt az első kupája aznap.
 –  Anyánk alszik –  mondtam türelmetlenül mocorogva. Úgy
éreztem, mintha a tenyerembe még mindig az oroszlánok feje
simulna, és hátam az ébenfa támlának támaszkodna. Dél elmúlt
már, a nap úgy nyúlt előttünk, mint a tészta.
–  Jobb, ha nem zavarjuk –  felelte Iljinyicsna egyszerre
beszélve, rágva és nyelve, amit nézni is félelmetes volt. –  Sok
mindenből kell felépülnie.
Annuska azt javasolta: –  Elmehetnénk megnézni a
galambdúcokat és a sólymokat. Talán Lizanyka kiválaszthatna
egy fiókát, hogy betanítsa.
Kolomenszkoje területén vagy százezer galambot tartottak
dúcokban még Alekszej nagyapa idejéből, a ragadozó
madarainak nevelték őket zsákmányul. A sólymait olyan
ceremóniával vette körül, ami meglepte a külföldi követeket, és
a családja is finoman ugratta őt miattuk. De apánk nem élvezte
a solymászatot, úgyhogy ki tudja, mi maradt a dúcokból és
fészkekből. Talán már az összes madár nyakát kitekerték, hogy
megkopasszák és megsüssék őket.
–  Ez jó ötlet. A solymász még mindig ott lakik. Emlékeztek
Jevgenyijre a vörös hajával? Bár manapság inkább szürke,
ahogy mindannyiunké. –  Iljinyicsna felkacagott, és nagyon
húzott a Kvaszból. D’Acosta utánozta, cuppantott az ajkával, és
arcát gúnyosan eltorzította, miközben az asszony kacsintott: –
  Csak ne tévedjetek el. Még a végén a szent tölgyesben
lyukadtok ki vagy azon is túl.
–  Csend legyen, asszony! –  parancsolta d’Acosta hirtelen
komolyan, és felegyenesedett.
– Hol? – kérdeztem.
 – A szent tölgyesben? – szólt közbe Annuska is.
Iljinyicsna elpirult, ami az ő esetében úgy nézett ki, mintha
egy nyers halat forrásban lévő levesesfazékba dobnánk:
áttetsző bőrének finom húsa élénkvörössé vált.
– Csak egy buta mese az egész – motyogta.
– Azt mondtad, hogy ezek nem mesék – ellenkeztem, és mellé
csúsztam telitöltve kvasszal a poharát. – Mondd csak el. Ugyan
már. Apánk sosem beszélt a szent tölgyesről.
–  Megvolt rá az oka. Elég volt –  vágott közbe d’Acosta, és
ellökte magától kvaszos kupáját, de Iljinyicsna nem tudott
ellenállni a kérlelésünknek.
–  Ah, jól van –  kezdte, mintha úgy értené, sok minden van,
amiről apátok sosem beszélt nektek. De ha ezt hangosan
kimondaná, azért akár olvasztott fémet is önthetnének le a
torkán büntetésül. –  Miért is ne? Már nem vagytok gyerekek.
Elég sokáig megtartottam a titkot, ahogy a cár megparancsolta.
D’Acosta még komorabban nézett.
– És mikor törölték el ezt a parancsot?
Alig bírtam megülni a helyemen.
– Milyen titok?
D’Acosta hátradőlt, ajkát tiltakozóan összeszorította,
miközben Iljinyicsna. miután megszívta ázott, részegítő
kovásztalan kenyere héját, beszélni kezdett.
–  A szent tölgyes a kolomenszkojei birtok mélyén fekszik.
Mögötte nyílik a Goloszov-szurdok... –  kezdte Iljinyicsna. és
élvezte, hogy rá irányul a figyelem. Szavaitól lúdbőrözni
kezdtem, és Annuska is összefonta a karját, hogy megmelegítse
magát a rossz előjel hűvösétől. A sok olvasástól csak úgy
szárnyalt a képzelete, és amikor éjjel álmában a hősök és a
gonoszok is megelevenedtek, átbújt az én ágyamba
megnyugtatásul, és együtt aludtunk el.
– A Goloszov– vízmosás – ismételtem a szavakat ízlelgetve. –
 Sosem hallottam róla.
–  El van átkozva –  figyelmeztetett Iljinyicsna. –  Aki egy nap
bemegy oda, egy évszázaddal később jön ki onnan. Iván Groznij
cár állítólag egy osztag tatár katonát küldött oda, hogy fedezzék
fel. Száz évvel később jöttek ki, változatlanul, épp időben, hogy
tisztelegjenek nagyapátok, Alekszej cár előtt.
–  De miért küldte Rettegett Iván azokat a katonákat a
Goloszov-szurdokba? – csodálkoztam.
Iljinyicsna szeme akkorára nőtt, mint egy csészealátét.
– A szurdok minden kérdésre választ ad.
– Bármilyen kérdésre? – – A szívem csak úgy dübörgött.
Bólintott. – Megismered a sorsod. De mindennek ára van.
Megköszörültem a torkom. – Milyen ára?
– Cárevna. Kérlek, ne tegyél fel ilyen kérdéseket, légy szíves!
– mondta d’Acosta a székén feszengve.
–  Azt hittem, szerinted az egész csak buta babona –
  gúnyoltam, Iljinyicsna pedig megvonta a vállát, és egyáltalán
nem figyelt a kisemberre, ahogy sokan mások sem. –  Ki tudja,
kit vagy mit találtak a tatárok a szurdokban.
– Talán Babajagát, a boszorkányt, aki gyerekeket fal fel, vagy
a domovojok dobáltak fahusángokat rájuk? –  Nem tudtam
megállni, és felnevettem.
Iljinyicsna mérgesen megvonta a vállát. –  Akárkit.
Mindenesetre szerencséjük volt, hogy egyáltalán visszatértek.
 Annuska összerázkódott, mintha a dadánk szavai
póklábakon másztak volna a bőrén.
D’Acosta leugrott a székéről. –  Elég legyen ebből! Nem,
cárevnák, menjenek csak a sólymokhoz, kérem. Jevgenyij azt
mesélte, vagy száz fiókája van, választhatnak. A cár nagyon
ellátja a bajunk, ha valami történik magukkal.
– Csendet, d’Acosta, vagy bezárlak a tyúkólba. Ott aztán egész
nap kukorékolhatsz és zsörtölődhetsz.
Iljinyicsna a szemét forgatta, majd a konyhaajtóhoz hívták.
Parasztok hoztak tavaly ősszel eltett savanyúságos–  , és
befőttesüvegeket, hogy eladják a cári háznak.
Talpra húztam Annuskát.
– Igazatok van. Menjünk, nézzük meg a fiókákat.
D’Acosta követett minket a tekintetével, ahogy kimentünk. A
folyosó poros hűvösében Annuska az ujjait az enyémek köré
fűzte, és elindultunk Jevgenyij galambdúcai felé.
–  Rossz irány –  jelentettem ki. –  Ki akarunk menni az erdő
felé a Goloszov szurdokhoz.
– De... hallottad, mit mondott Iljinyicsna. Ellopja az életed. Mi
lesz, ha sosem jövünk vissza? – A hangja remegett.
–  Gyáva kukac! Ne higgy a vénasszonyok meséjének! –
  Igazság szerint nem akartam egyedül menni, és reméltem,
hogy Annuska kíváncsisága végül legyőzi a félelmét. –  Engem
már szinte eljegyeztek, de te nem akarod tudni, milyen sors vár
rád, a cár legidősebb lányára?
Bizonytalankodva megrázta a fejét.
Keresztbe tettem magam előtt a karom, és dobbantottam a
lábammal.
 -Jól van. Ahogy akarod. Megyek egyedül. De nem mondom el
neked se azt, kivel találkoztam a szakadékban, se azt, hogy mit
kérdeztem. Majd meglátod.
–  Lizanyka –  könyörgött, és próbált visszahúzni. –  Nem
hagyom, hogy egyedül menj. Igazad van. Tényleg ismerni
akarom a sorsom. Hogy is ne akarnám?
Újra megfogtam a kezét, és szégyellni kezdtem magam. A
világ egyetlen trónjára való illetéktelen ráülés sem hatalmazott
fel arra, hogy bántsam a saját nővérem.
–  Anna Petrovna Romanova –  jelentettem ki ünnepélyesen,
és az ujjait a szívemre vontam. –  Ma mindent megtudhatsz
nagyszerű sorsodról, megígérem. És most induljunk, mielőtt az
a ravasz d’Acosta ki nem találja, hogy elkísér minket a
sólymokhoz. Az nem lenne jé) móka, nem igaz?
Először lépkedtünk, majd ugráltunk, végül futottunk
bolondosán nevetve egész végig a kertünk magas kapujához. Be
volt zárva.
–  Egy–  kettő–  három –  számoltam, és együtt felemeltük a
vasrudat. Sokkal nehezebb volt, mint vártam. így kicsúszott az
ujjaim közül, és a padlókőre esett. Annuska még időben hátra
rántott, különben a lábujjaimra zuhant volna. Tágra nyílt
szemmel bámultunk egymásra, és hallgattuk a halkuló
visszahangot. de ilyen hamar ebéd után mindenki húzta a
lóbőrt. Kinyitottuk a hatalmas duplaajtós kapu egyik szárnyát –
  mindkettőt csak akkor volt szabad kinyitni, ha a cár kocsija
haladt át rajta. és kiszöktünk a földekre. A kavics nyikorgóit a
selyempapucsom alatt, ahogy előrehaladtunk.
 –  Ne vegyünk fel csizmát és köpenyt? Meg fogunk fázni. –
 Annuska megremegett a délutáni hűvösben.
– Ugyan. Kit érdekelnek a köpenyek és a hideg, ha megismeri
a sorsát?
Bevettem magam a sűrűbe. Annuska pedig követett; arca
kipirult, kék szeme csillogott, és sötét tincsei kibomlottak.
Amikor hátrafordultam, Kolomenszkoje eltűnt a szemem
elől.
 
 
 
 
Rettegett Iván cár
 
 6
 

Az erdészek itt hanyagul végezték a munkájukat: a kert túl

hamar vált vadonná mindenféle ösvény nélkül. A sűrű, tüskés
aljnövényzet a szoknyámat szaggatta, a füvet harmat áztatta,
friss levelei élesek voltak. Fejünk felett összeborultak a fák; az
összefogódzkodó ágak kizárták a napfényt. Kérges gyökerek,
mint lljinyicsna ujjai, nyúltak a lábunk után. Körülöttünk
minden sötét volt, a nedves zöld lélegzett. Eddig még senki
léptei alatt nem reccsentek ezek a gallyak, és a váratlan hangra
a madarak vijjogva repültek menedékbe. Továbbhaladtunk
ugrándozva, botladozva. A vérem buzogott, a szívem hevesen
vert, a lélegzés is fájt. Annuska megragadta a karom, hogy
visszahúzzon.
– Ez a jó irány?
Körülnéztünk. A bokrok összezárultak mögöttünk, mint a
korlátok; egy ág sem tört le, egy moha sem szakadt el, lépteink
nyomán a föld nem fordult ki. Minden úgy nézett ki, mint
azelőtt. Talán már el is hagytuk Kolomenszkoje határát, és
elvétettük a szent tölgyest és a szakadékot?
–  Ha most visszafordulunk, senki sem tudja meg, hogy
eljöttünk. Vacsorára hazaérünk – javasolta Annuska.
–  Nem. Nézd ott azt a tisztást –  mondtam halkan, bár
próbáltam magabiztosnak tűnni. –  Az lesz a szent tölgyes. És a
Goloszov-szurdok pont mögötte van. –  Éreztem, hogy Annuska
habozik, ezért hozzátettem. –  Nem akarhatsz visszafordulni
most, hogy ilyen messzire eljöttünk.
Megrázta a fejét, és továbbhaladtunk, amíg a tölgyesbe nem
jutottunk. Az ágak és levelek között foltokban szűrődött át a
délutáni napfény, és a mohát az arany, a borostyán és a rozsda
árnyalataira festette. Sok fa dőlt ki, és hevert a földön, mintha
óriások játékszerei lettek volna, vagy a vihar csavarta ki őket,
de néhányuk még állt. Hátrahajtottam a fejem, próbáltam
megpillantani a tetejüket, de a fény elvakított. A fák törzsei
olyan szélesek voltak, hogy egy egész bölcsőt ki lehetett volna
faragni belőlük.
–  Pihenjünk itt meg. –  Nekidőltem egy széles tönknek. Egy
kidőlt fa törzsén minden gyűrű egy évet jelölt az idő múlásából,
és a vonalak közti rés vastagságát a csapadékos vagy száraz
évszakok határozták meg, ahogy a ráncok könnyebb és
szomorúbb éveket jelöltek egy emberi arcon. Túl sok gyűrű volt
a számoláshoz. Az ujjaimmal abbahagytam a követésüket:
furcsa, sötétvörös, csillogó foltok homályosították el a gyűrűket,
mintha vér szivárogna a fából. Hirtelen megértettem: ezeket a
fákat kivágták! A korábban békés hely pusztulását emberi kéz
okozta. A domovoj a fák szelleme mérges volt, akárhány
palacsintát is készített ki neki Iljinyicsna.
A számtalan ősz alatt lehullott levelek zörögtek lépteim alatt,
és penészes szag áradt belőlük. Máshol a mezőket lóhere,
százszorszép, harangvirág és kökörcsin borította, de itt nem
bújtak elő fiatal hajtások. A szél hűvösre fordult, és Annuska
határozatlanul állt. Azt mondtam: – Siessünk. Még ha részeg is,
Iljinyicsna észreveszi, ha nem érünk haza vacsorára, és d’Acosta
mindenkit riadóztat. Anyánk is borzasztóan fog aggódni.
Ahogy továbbmentünk, mintha több száz szempár figyelte
volna minden mozdulatunkat.
 
Pár lépés múlva a föld hirtelen lejteni kezdett a lábunk alatt.
A hosszú alkonyaiban addig boldogan csivitelő madarak
elhallgattak. Hatalmas fák hajoltak át a szurdok széle felett,
sötét lombkoronájukkal tetőt alkottak a rés felett, túlburjánzott
ágaik göcsörtösen csavarodtak. Szomorúfüzek hullámoztak a
lejtőn, és magyalbokrok nyúltak fel hozzájuk; tüskés, vastag
ágaikon sötét viaszos levelekkel. Szikladarabok törték át a sűrű
aljnövényzetet, mintha egy öreg farkas fogai lennének. Mélyen
lenn a szurdokban víz zubogott.
–  Itt vagyunk. A Goloszov-szurdok. Készen állsz? –
 kérdeztem.
– Igen. Hát. Mondjuk. Te?
– Persze – vontam vállat. – A jegyességemről fogok kérdezni
a francia királlyal. És te?
– Azt akarom tudni, lesznek– e gyermekeim. Egy egész csapat
lenne jó, fiúk és lányok. Egy nagy, szerető család.
–  Ne nekem mondd. Várj ezzel arra, akivel ott lent
találkozunk – kacsintottam rá.
–  Jaj, Istenem. Bárcsak otthon lennénk a kemence mellé
kuporodva, és olvashatnék.
Annuska kétkedve pillantott az előttünk fekvő bozótosra.
–  Tényleg jobb szereted a könyveket az életnél? Valóban
testvérek vagyunk, vagy egyikünk egy fattyú a német
negyedből?
-Jól van! – Annuska nem túl lelkesen felkapta a szoknyáját. –
 Hogy jutunk le oda?
–  Hát így, cárevna –  feleltem, és csomót kötöttem a ruhám
szegélyére a térdemnél. –  Gyere! Senki sem fogja megtudni –
 ígértem, és felvettem egy botot, hogy rátámaszkodhassak, majd
óvatosan leléptem a szurdokba vezető meredek lejtőre.
 
 7
 

Csúszkáltunk a nedves, sáros földön, lehorzsoltuk a kezünket

és térdünket; elszakítottuk és összekoszoltuk széles szoknyás
háziruhánkat, arcunkra sár kenődön, orcánk és homlokunk
karcolásokkal lett tele. Először nevettem, amikor elestem, még
Annuskát is magammal rántottam egy hempergésre. Azonban
hamarosan mindketten lihegtünk és levegőért kapkodtunk,
ahogy újra talpra álltunk, és a lábunk és a karunk remegett a
kimerültségtől.
–  Elég volt. Lizanyka! –  zsörtölődött Annuska. levegőért
kapkodva, épp ahogy leértünk a szurdok aljára. Kiléptünk a
sűrű növényzetből. Nedves fekete homok és kavics formált
valamilyen fajta partszakaszt. Víz zubogását hallottuk: úgy húsz
arsitmyira tőlünk egy vízesés hullott le egy sziklaoromról, egy
medencében habzott, majd felénk rohant, a fülünket betöltötte
elhaladtának hangja. Lehetetlen lett volna megmondani, milyen
mély volt, mivel pala sötétítette el a folyó medrét. A
folyásirányba mutattam, és számmal azt formáztam: – Erre.
Fogtuk egymás kezét, az éles kavicsok átszúrták papucsaink
talpát, és a vízpermet eláztatott minket, mintákat rajzolva sáros
ruhánk ujjára. A nővérem majdnem nekem jött, amikor
megtorpantam.
– Nézd, Annuska!
A hangom elnémította a félelem. Előttünk egy nő
görnyedezett a homokon –  vagyis nőnek tűnt, amíg
alaposabban meg nem néztem.
– Ki ez? – suttogtam Annuska kezét szorongatva.
 –  Egy gonosz szellem. Egy lesij. Iljinyicsna nem hazudott –
 felelte Annuska rémülten.
Egy lesij szellem. Iljinyicsna figyelmeztetett ezekre az
erdőlakókra, akik legjobb esetben is komiszak voltak,
kihasználták jóstehetségüket, és szándékosan félrevezették az
embereket.
A lesij ugyanannyira a táj részének tűnt, mint a levelek, a
kavicsok vagy a folyó, és szőrmékbe öltözött. Tűz füstölgött a
kunyhója előtt, ami összefűzött ágakból és sárból készült. A
Lángokból sűrű füst áradt; a fa biztosan túl zöld és nedves volt.
A lény felegyenesedett. A lába előtt kőmedencék örvénylettek,
mintha teli lettek volna forró vízzel, a párájuk úgy bűzlött,
mintha maga az ördög fújta volna. A lény lehunyta a szemét, és
kitágult orrlyukain át mélyet lélegzett, mintha! a szagunkat
akarná érezni. Az ő területén jártunk.
A lény hirtelen tágra nyitott.! a szemét, fénye megcsillant.
Dermedten álltunk, miközben mozgott, és rájöttem, hogy .a lesij
nem is visel kabátot; a lény saját sűrű, hosszú haja borított! a
testét, mint egy fakó szürke és fehér szőrme, amibe levelek és
sár tapadt. Min élt ez a teremtmény? A bordái szinte átszúrták
az oldalát, és hosszú felkarja és lábszára merő csontnak látszott.
A lesij szellem elmosolyodott, kimutatva csillogó agyarait.
Annuska vissza akart fogni, de én biztattam: –  Akár lesij,
akár nem, nem a semmiért jöttünk ide, nem igaz?
A lesij intett, mintha érezné a habozásunkat.
– Üdvözöllek benneteket, cárevnák! – mormogta.
–  Honnan tudja, kik vagyunk? –  kérdeztem, és még egy
lépéssel előremerészkedtem, de lemerevedtem, ahogy <a lesij
kuncogni kezdett, majd végül nevetésre fakadt. A nevetése
leginkább üvöltésre hasonlított, és nyálpermettel borított be
minket. Ezután a teremtmény elhallgatott, csillogó szemekkel
nézett ránk.
–  Azt is tudom, hogy mit akartok tudni –  felelte vizslató
tekintettel, ami furcsa mustársárga színű volt, mint rothadó
almáé.
–  Gyerünk, cárevnák. Kérdezzétek meg, amit tudni
szeretnétek. Először te –  a szellem Anmiskára mutatott, majd
apró csontocskákat rázott össze tenyere mélyedésében.
Annuska kíváncsiság.! felülkerekedett.
–  Rendben van –  mondta, és megnyalta száraz ajkát. –
 Férjhez megyek? És szülök majd örököst, egy erős fiút?
A lesij lekuporodott, és beleszívott a felszálló gőzbe,
orrlyukai kitágultak. Szeme felfordult, csak a fehérje látszott,
közben a lény a magasba dobta a csontokat. A teste
megmerevedett, majd ahogy a csontok véletlenszerű
mintázatban leestek, elernyedt.
–  Igen –  felelte elgondolkodva a lesij, miközben a csontokat
tanulmányozta.
Annuska diadalittasan szorította össze az öklét. – Igen! Életet
fogok adni!
– Egy eletet valóban adsz – ismételte a lesij, majd rám nézett.
– Te következel, farkaslány!
Ez a név váratlanul ért.
– Farkaslány?
– Az vagy, lábbal előre születtél, a decemberi csillagok alatt.
A legrosszabb előjelek egy nőnek. Reméljük, a legjobbat hozod
ki belőlük. Van érzéked a drámához, nem igaz, gyönyörű
cárevna?
– Honnan tudja mindezt? – kérdeztem.
– Hát hogy ne tudnám. Kolomenszkoje az én földem.
Megköszörültem a torkom.
– Rendben van. Én is anya leszek?
A teremtmény a szemembe fúrta a tekintetét.
– Szokás szerint a kocsit fogja a ló elé, ifjú Erzsébet – mondta
mogorván. – Anya leszel, igen, de nem lesz gyermeked. Sosem.
Elkomorodtam.
– Ez mit jelent?
– Én csak válaszolok. Nem magyarázok.
– Feleségül megyek egy királyhoz, és együtt uralkodom majd
a férjemmel? –  buggyantak elő a szavak a számból. Hirtelen
már én sem akartam még egy perccel se többet itt lent tölteni a
szükségesnél ebben az elviselhetetlen bűzben, szembenézve az
ismeretlennel. A lesij beleszívott a gejzír bűzébe, a tekintete
eltompult, a szemhéja remegett. Az egész teste elernyedt.
Összerezzentem, amikor a szellem újra megszólalt; a hangja
olyan mélyen kondult, mint egy bronzharang.
– A házasságról jobb, ha leteszel – susogta.
–  Badarság! –  feleltem. –  El fognak jegyezni a francia
királlyal. Férjem lesz, aki uralkodik.
– Még hogy egy férj uraljon téged – kacagott a lény. A gejzír
felszínén kipukkadt egy buborék. A felszálló gőzöktől a lesij
remegni kezdett, és karmaival az apró csontokat szorongatta.
– Lizanyka! – kiáltott fel Annuska, amikor a lesij ajkaiból hab
tört elő, és szavakat kezdett köpködni, amik jóslattá álltak össze.
 –  Az életed a végén kezdődik. Egyetlen férfi sem okoz akkora
csalódást, mint egy nő. Egy angyal fog szólni hozzád. A legkisebb
súly lesz a legnagyobb terhed.
Felágaskodott, majd megmerevedett, és összeesett; zihált,
ezüst haja szétvált, és nyersszerű kopasz foltok bukkantak elő
fejbőrén.
Annuska a félelemtől tágra nyílt szemmel megragadta a
kezem.
– Gyerünk innen!
Megfordultunk, hogy elfussunk, de a lesij előrevetette magát,
és megragadta a szoknyám. Kétszer az ökle köré csavarta az
anyagot, és teljes erejéből húzta. Tekintete dühösen égett,
kivillantotta az agyarait, mint aki kész felszakítani a húsomat,
és kiinni a vérem, mint az a kaukázusi denevér, amiről
lljinyicsna mesélt nekünk.
– Mi lesz a fizetségemmel? – hörögte.
Annuska hiába tapogatta a szoknyája oldalát.
– Sajnálom.
Sosem volt nálunk pénz –  miért is lett volna? A lesij
felszisszent, és közelebb húzott magához. Dühe bűzlött, és
összekeveredett a kénes szaggal.
– A! A szép kis cárevnák! Sosem visznek magukkal rubeleket!
Ami a miénk, az a tietek is, ahogy mindig is volt, és a végén mi
fizetünk a gonosztetteitekért. De nagyon tévedtek! –  A szellem
olyan erősen rántotta meg a ruhám, hogy majdnem elestem. –
 Jól van, cárevnák. Akkor valami mást kell adnotok...
–  Csak mondja meg, mit. Megadom –  sikoltottam magamon
kívül a félelemtől, és lábamat a partnak vetettem. A lesij a
szoknyámat tépte, miközben Annuska a karom rángatta, és ő is
sikoltozott. Annyira fajt, hogy úgy éreztem, szétszakítanak.
– A lelkedet akarom! – üvöltötte a szellem. – Az az igazságos
fizetségem! – Megdöbbentő erő lakozott csontvázszerű kezében.
A lábam egyre felé csúszott.
–  Ne, kérem, ne! –  könyörögtem. Még egy lélegzet, és a
karmai közé kaparint – örökre.
– Lizanyka! – sikoltott Annuska.
Az ő féleleme egy addig ismeretlen erőt szabadított fel
bennem: én akartam, hogy idejöjjünk, az én felelősségem, hogy
sértetlenül hazavigyem őt. Félig elfordultam, hogy lendületet
vegyek, felemeltem az egyik lábam, és oldalba rúgtam a lesijt.
Felkiáltott, és elesett. Rúgtam, ahol értem, ahogy a szörny a
lábam előtt vonaglott: az állát, a fogait, a horpadt mellkasát, a
merev bordáit, még a beesett hasát is. Csak rúgtam és rúgtam,
amilyen erősen csak tudtam, amíg a lesij hanyatt nem esett a
fájdalomtól és a dühtől üvöltve, a kavicson vergődött, ami
felkarcolta a bőrét, és végül elengedett.
–  Szaladj, Annuska! –  lihegtem, és megragadtam a nővérem
kezét.
 
Elrohantunk, az éles kavicsok a talpunkba martak. Futás
közben hátrafordultam: a lesij talpra botladozott, és öklét rázta
felénk: –  Átok a Komanovokra! –  üvöltötte. –  A fiaitok vérezni
fognak!
Legalább már nem üldözött minket, hanem visszadőlt,
belesüppedt a homokba. Könnyek és takony folyt végig az
arcán. Majd a víz zubogása elnyelte a kiáltásait. Elértük azt a
helyet, ahol a partra léptünk. Megfogtam minden elérhető
gallyal, az sem érdekelt, ha tüskés volt, és felhúztam magam.
Ereztem magam mögött Anmiskát, ahogy köhögve kapkodta a
levegőt.
 
Amikor a szent tölgyes szélén álltunk, az ágak összezárultak
mögöttünk, és teljesen eltakarták a szurdokot, mintha soha nem
is lettünk volna ott. Leszállt az esti hűvösség, és a tisztást lila
homály vonta be. A testem minden porcikája fájt, mintha a
szurdok köveihez csaptak volna, és a lelkem darabokban
hevert. Majdnem belefulladtam a könnyeimbe, ahogy
körülnéztem.
 
 8
 

Mennyi idő telhetett el? Iljinyicsna szerint a tatár csapat több

mint egy évszázadig volt oda. Már nem kételkedtem a
történeteiben. Tompa félhomály uralkodott az erdőben a fehér
éjszakák eljövetelét jósolva. Az ég mályvaszínű volt, mint egy
horzsolás, a szent tölgyes árnyai közelebb gyűltek. Annuska
görnyedve a földre kuporodott egy tönk mellett. A sötétség úgy
emelkedett, mint egy hullám. Felemeltem a karom, de hiába.
Körém zárult, mint egy pohár a légy köré. Rettegtem. Mi van, ha
a lesij végül mégis elvette a lelkem?
– Most mi lesz? – Annuska kimerültnek látszott. – Emlékszel
a visszaútra?
Melléültem, nekidőltem ugyanannak a vastag fatönknek, és a
kezembe temettem a fejem. Még mindig a lesij gonosz szavai
csengtek benne: Anya leszel, de nem lesz gyermeked. A
házasságról jobb, ha leteszel. Még hogy egy férj uraljon téged. És
utána a prófécia: Az életed a végén kezdődik. Egyetlen férfi sem
okoz akkora csalódást, mint egy nő. Egy angyal fog szólni
hozzád. A legkisebb súly lesz a legnagyobb terhed.
Mit gondoltam, miért is kerestük fel?
– Nem.
Az én hibám volt. Átkaroltuk egymást, elhagyatottan ültünk
a fölénk tornyosuló fák közt. A napfény tovább halványodott, de
amikor az éj leszállt, mi ébren maradtunk, reszketve próbáltuk
melegíteni egymást. Annuska a fejét a váltamra hajtotta.
Megcsókoltam a homlokát. Nem tudhattuk, mikor fogunk
hiányozni Kolomenszkojében. Felkészültem rá, hogy
szembenézzek életünk utolsó perceivel.
  
Végtagjaim elgémberedtek a hidegtől, és végül kényelmetlen
álomba zuhantam, amikor fáklyafény világította be az erdőt. A
lángok áttörték a tintaszerű feketeséget, és egy férfihang
megkönnyebbülten kiáltott fel: – Itt vannak!
Jevgenyij volt az. a solymász. Mögötte egyre több ember
lépett a tisztásra. Fütyültek. tapsoltak, éljeneztek;
vadászkürtöket fújtak meg. Annuska feltápászkodott. és én
követtem. Megkönnyebbülten kiáltottunk fel. és megöleltük
egymást.
–  Megtaláltuk a cárevnákat! rohant felénk Jevgenyij. és
takaróba burkolt minket. D’Acosta követte őt. és mézzel és
vodkával ízesített teát erőltettek le a torkomon. Felemellek egy
öszvérre –  –  a puha rénszarvasbőrtől a fanyereg sokkal
kényelemsebbé vált amikor Iljinyicsna vágtatott elő a sűrűből,
mint egy anyamedve, aki a kicsinyeit keresi, és azt kiabálta: –
 Lizanyka! Annuska! Felségek! Kicsi napsugár cárevnám!
Kövér karjai közé szorított minket, halvány szeméből
könnyek záporoztak. –  Galambocskáim! Sose csináljatok ilyet
még egyszer! Halálra rémisztettetek! O. Istenem, ez mind az én
hibám!
 
–  Még ébren vagy? –  suttogta Annuska, amikor végre az
ágyunkban feküdtünk, a hasunk tele forró kásával, amit
mindkettőnk kedvére ízesítettek: nekem mézzel és bogyós
gyümölcsökkel, Annuskának, mivel éhes volt, szalonnával.
–  Hogy ne volnék? –  kérdeztem, és térdemet az állam alá
húzva felültem. –  Le se merem hunyni a szemem. Gyere ide!
Kérlek! – Felhajtottam a takaróm.
 Annuska lábujjhegyen áttipegett a fapadlón, és bebújt magas
ágyamba. Összebújtunk a takarók és szőrmék alatt; a lábaink,
kezeink és ujjaink összegabalyodtak. Örültünk egymás
melegének. Minden este szigorúan kioltottuk a gyertyákat – egy
tűz keresztülvágtatna a ház labirintusának fafolyosóin, mint
egy kürtőn. Erre az esetre minden szobában több vödör homok
és víz állt készenlétben. Annuska egyenletesen lélegzett, és
teljesen éber volt.
Végül fel mertem tenni neki a kérdést: –  Szerinted milyen
érzés, ha valaki elveszi a lelked?
–  Legrosszabb esetben olyan, mintha valaki több ezer
darabra tépne össze – felelte egy kis tétovázás után.
– És legjobb esetben?
Éreztem, hogy az ajkát harapdálja.
– Olyan, mint a magány?
–  Mi sosem leszünk magányosak –  feleltem, és nővérem
csontos testéhez bújtam. Örültem, amikor visszaölelt. Azután
felült.
–  De mi van, ha a lesij megtette? Ha elvette a lelkünket, és
még nem vettük észre? – Annuska sötét haja ráhullott hálóinge
finom broderie anglaise részére. –  Ez borzalmas. Sosem
mondhatjuk el anyánknak vagy apánknak, ami ma történt –
  döntötte el egy pillanatnyi gondolkodás után. –  Sohu. Apa
dühöngene. Ki tudja, hogyan büntetne meg minket az
engedetlenségünkért? Gondold csak el, mi történt Alekszejjel. És
anyánkkal... – a hangja elhalkult.
– Igazad van.
 Úgy éreztem, elviselném apánk dühét ebben az esetben, de
anya nem bírna ki még egy tragédiát.
Annuska folytatta: – És jobb, ha egymás közt sem emlegetjük
fel. Ahogy anyánk szokta mondani: ne szólj szám, nem fáj
fejem.
Hátradőlt, láthatóan megkönnyebbülve. Bárcsak én is így
tehetnék. Legjobb esetben olyan, mint a magány. Amióta csak
éltem, valaki mindig volt mellettem: persze Annuska, és Pása
nénikénk, Iván cár özvegye, amikor anyánk követte apánkat,
akármerre járt; és az utóbbi években a szüléink. A sötét
szobába bámultam. Egy ember a csatamezőn nem harcos,
szokta apánk mondani sóhajtva, amikor elárasztották a
feladatai.
–  Scsasztyje - motyogtam. Oroszul a boldogság szó azt jelzi,
hogy ez valami osztatlan része egy nagyobb egésznek.
–  Hm? Mi? –  kérdezte Annuska álmosan, de egy pillanattal
később már hallottam mély, egyenletes légzését. Hogy tud most
aludni? Összetettem a kezem, és hangtalanul imádkoztam
védőszentemhez, Erzsébethez. De az álom még hosszú órákon
át elkerült. Végül, ahogy az első fénypászma bekúszott a
szobánkba, és a reggeli fény tejszerű árnyai a falra vetődtek, én
is álomba merültem a fáradtságtól.
De ha anyánk soha nem is tudta meg, hogy találkoztunk a
Lesijjel, valaki más egészen biztosan tudomást szerzett a
dologról.
 
 9
 

Vagy jó két héttel később történt, hogy meghallottam, ahogy

nem sokkal napfelkelte előtt az istálló ajtaja kinyílik. Ki jár ott.
egy lótolvaj? Elkapom azt a gazfickót! Legurultam az ágyamról,
és lábujjhegyen lopakodtam a nagy ablakhoz, ami a kertre, az
ólakra és mögöttük az erdőre nézett. Ahol a látóhatár és az ég
találkozik, ott a Goloszov-szurdok. Elfordítottam onnan a
tekintetem, és helyette a kertre és a belső udvarra néztem.
Két kozák hajdúnak kinéző idegen – zsoldosok vagy dezertált
banditák –  egy asszony kövér testét húzták ki a kegyetlen
nappali fényre. Ledobták a porba, hogy felkössék, ahogy a
vadászok szokták az őzeket: kezeit és lábait egy nagy bot köré
csomózták, amit a vállukra vettek. Amikor elindultak, a nő feje
hátrabicsaklott. A rojtos vászonsapka lecsúszott róla, és
megláttam az arcát. Visszahőköltem, kezem a számra tapasztva,
küszködve fojtottam vissza a sikolyom. lljinyicsna tágra meredt
szeme bámulta a tiszta eget, tükrözve halvány kékségét. Az arca
feketéllett és felduzzadt; keze és lába is feldagadt, mintha
medvemancsok lennének. Öklendezni kezdtem: Iljinyicsnát
fejjel lefelé lógatták fel az istállóban, amíg a vértolulástól
felrobbant az agya. Milyen más bűntett érdemelte volna ezt a
büntetést az engedetlen szolgának, mint hogy megtagadta a cár
parancsát? Beszélt nekünk a Goloszov-szurdokról apánk
utasítása ellenére. Vagyis én vettem rá, hogy beszéljen.
Visszafojtottam a zokogásom, nehogy felébresszem Annuskát.
Odakint a férfiak az erdő széle felé botladoztak terhükkel.
lljinyicsna karja kiszabadult a csomóból, és petyhüdten lógott.
Dundi ujjai, amelyekkel gyerekkoromban rakoncátlan
fürtjeimet fonta, és amelyekkel csak tegnap is a kásámat
keverte, felszántották a port. Saját félelmemtől fuldokoltam.
Volt Kolomenszkojében egy temető a kápolna mögött, ahova
gyermekkoromban imádkozni jártam. De nem csatlakozott
lelkész a két hajdúhoz, ahogy az erdő felé haladtak. A fák zöld
falként zártak össze mögöttük; oda fogják ledobni Iljinyicsna
testét a vadállatoknak eledelül.
A reggeli fény keserű árnyalatra váltott. Feltéptem az
ablakot. Minden csendes volt, és a hideg levegő beáramlott,
ahogy ott álltam remegve. Látni szerettem volna, de a könnyeim
megvakítottak. Amikor vissza akartam térni az ágyba, rossz ízt
éreztem a számban.
Akár én magam is felakaszthattam volna Ijinyicsnát a saját
kezemmel.
Amikor lementünk, egy Szentpétervárról az előző este
érkezett küldönc várakozott a konyhában – egy magas, testes új
ember –  , ahol csendben kanalaztuk a kásánkat. Az egyik
szobalány készítette el a köleskásánkat, Annuskáét túlsózta, az
enyémbe pedig nem tett elég mézet. Közben hallgattuk, ahogy
d’Acosta felolvassa apánk új üzenetét. Amint lehet,
csatlakoznunk kell hozzá Peterhofban, a nyári palotánkban a
Finn– öböl partján mintegy húsz versztányira Szentpétervártól.
Miközben a szobalányok serényen pakolták a holmijainkat,
ami alig került ki az utazóládákból, d’Acosta már fel–  s le
mászott a kocsi bakjára, úgy hintázott, mint egy majom, amin
anyánk nagyot nevetett, miközben beszállt a kocsiba.
Annuska komoran állt a ház előtt.
 –  Vajon hol van Iljinyicsna? –  Leárnyékolta a szemét a
napfény elől, úgy fürkészte végig a zsúfolt udvart. –  Nem
hagyná, hogy csak úgy elmenjünk köszönés nélkül, nem igaz?
Úgy éreztem, mintha minden vér kifutott volna a fejemből,
és a szívem hevesen vert. Én magam vontam a lesij átkát
Iljinyicsnára, azzal, hogy rávettem, mondja el, hol van a
szurdok. Hogy tudnám bevallani ezt Annuskának vagy
bárkinek is? Csak engem lehetett azért hibáztatni, hogy
ellátogattunk a szent tölgyesbe és azon túl. Jól viselkedő,
könyvmoly nővérem sosem erőltette volna, hogy odamenjünk.
Elpirultam a szégyentől, ahogy eszembe jutott, milyen
felemelőnek éreztem, amikor az oroszlános trónra ültem: én
ostoba!
A kocsi mozgásba lendült, és Kolomenszkoje szeszélyes
pompája eltűnt. Közben anyánk udvarhölgye egy újabb
üzenetet olvasott fel apánktól. Anyánk rám mosolygott, és
meleg hangon mondta: –  Sietnünk kell, Lizanyka! Apátok
különleges bejelentést akar tenni. Talán hírt kapott Versailles–
 ból?
 
 
 
 
 
 
 
angol csipke
 
 10
 
 

H
–  a ilyen lesz majd Franciaországban is, szívesen fogok ott
lakni –  Kezemmel ernyőt tartottam a szemem fölé, ahogy
végignéztem Peterhof parkján.
–  Versailles, úgy hallom, sokkal szebb ennél –  felelte
Annuska.
– Azt nem hiszem el – jelentettem ki, mert Peterhof szépsége
beszivárgott a lelkembe és elmémbe, és teljesen átmosott. A
hatalmas, császári bárka lassan és egyenletesen haladt a Néva
torkolatától, és a hajót jól megpakolták ínyencségekkel és hűtött
vodkával; zenészek játszottak, miközben mi hatalmas
napernyők alatt hevertünk párnákon, miközben ettünk, ittunk
és beszélgettünk, ha meg tudtam győzni Annuskát, hogy tegye le
a könyvét. Meggyőzésére néha meg is csikiztem, ha kellett.
Végül annyira kimerítette a folytonos közbeszólásom, hogy
felolvasta nekem az egyik történetét. A gyakori záporok egyike
bőrig áztatta szegény zenészeket, akik tovább játszottak;
látványuk még anyánkat is megnevettette.
Az érkezésünkkor Peterhof tele volt bimbózó fákkal és
virágokkal: csodálkozva néztünk végig a csatorna mentén, ahol
kétszáz aranyozott szobor szegélyezte a kavicsos utat, ami a
Nagy Vízeséshez vezetett hatvannégy csillogó szökőkútjával. A
fény visszaverődött a vízről, amitől minden vízcsepp ragyogott.
A tavak és csatornák számára kiásott földből több egy méter
magas gyűrűt emeltek, ezek óvták a gyümölcsfákat az erős
tengeri széltől. A gyümölcsöskertben észrevettem, hogy
virágoznak a tulipánok, a jácintok és a nárciszok. A környező
erdő talaja kékesen fénylett a rengeteg áfonyától, ami csak arra
vártak, hogy leszedjék, csapataikat vadszamócák édes
skarlátszíne tarkította. Annuskával az ujjaink hegyével
szedegettük a gyümölcsöket, mintha vörösbegyfiókák lennénk,
akik az ételt csipkedik fél.
Peterhofban apánk egyesítette a benyomásait, amiket
Nyugaton szerzett, és újraépítette, amit a legjobban csodált,
ahogy egy szarka hordja össze à kincseit. Ennek ára is volt:
„Istenem, mennyibe kerül egy építész!” –  hallottam gyakran
panaszkodni, mert az európai szobrászoknak, mérnököknek,
építőknek, építészeknek és festőknek hatalmas pénzösszegeket
és grandiózus hangzású címeket kellett ajánlania, hogy
Oroszországba csábítsa őket. Gyakran az alapanyagokat is
kétszer, néha háromszor is meg kellett rendelni: szánok, kövek,
szögek és rézcsövek tűntek el az éjszaka leple alatt, hogy a
piacon kerüljenek eladásra. Mostanra Peterhof mondhatni
készen állt. Nem csoda, hogy Versailles riválisának hívták:
számtalan hatalmas ablaka a kecses kankalin–  és szmetana
színű homlokzaton a széles parkos területre nézett, ahol a
szökőkutak fényesen csillogtak, még a napfénnyel is versenyre
keltek. Itt minden csodálatos, fényes és arany jövőt ígért.
Ez a gondolat elüldözte a Goloszov-szurdok komorságát.
Csak Iljinyicsna szeretetének emléke maradt meg. Minden este
imádkoztam, amikor alváshoz készülődtem a kis Mon Plaisimek
nevezett pavilonban; ebben az egyszintes épületben, amit
apánk maga tervezett, és nemrég készült el. Egyedi ötvözete volt
egy orosz fürdőháznak holland vörös téglából a fémmel
szegélyezett csatornánál, ahogy a kamra is tele volt hihetetlen
találmányokkal; ez mind annyira apánkat idézte, hogy mindig
éreztem ott a jelenlétét.
Mon Plaisirben még a lesij és a jóslata sem okozhatott nekem
semmi kárt.
 
–  Lizanyka, napsugaram. Annuska, galambocskám! Miért
lustálkodtok itt, miközben anyátok robotol?
–  Apa! –  Annuskával egyszerre ugrottunk fel a sakkjátszma
mellől, amit Mon Plaisir kényelmes kis kínai szobájában
játszottunk. Ebben a helyiségben állították ki a szüléink a keleti
porcelángyűjteményüket, amire büszkék voltak. A
kereskedelem Kínával hírhedten nehéz volt, és az orosz
kézművesek hónapokon át küzdöttek, hogy elsajátítsák a vörös
keretekbe rakott fekete falapok lakkozásának művészetét,
amelyeket kínai stílusú miniatűr festményekkel díszítettek.
Felborítottuk a sakktáblát, és az elfogott parasztokat a levegőbe
repítettük.
– Cárevnák! - kiáltotta apánk, és én repültem felé; egy perc
vele kettesben olyan értékes volt, amilyen ritka. Régi zöld
bársonyköntösét viselte, ami csak úgy lógott hatalmas
termetén – vagy két méter magasra tornyosult csizmájában. A
ruhadarab szegélye már foszladozott, és az anyag vékonnyá és
fényessé vált a zsebeknél és a varrás mentén. Sötét, göndör
haját szürke csíkok tarkították; kócosnak tűnt, mintha épp egy
hajóról szállt volna le, vagy sokáig aludt volna, bár ez sosem
fordult vele elő. A cár jóval napkelte előtt felkelt, egy sorozat
levelet küldve ki –  levelezés külföldi nagyköveteivel,
ügynökeivel és idegen uralkodókkal; új törvények és parancsok
–  az ukázok –  a tábornokainak, admirálisainak és a vidéki
adminisztrátorainak, a vajdáknak, egész Oroszországban. Nem
volt kivétele ennek a szabálynak, akárhol is járt, és akármilyen
sokáig és vadul ünnepelt az előző este.
Szorosan magához ölelt, megringatott, és morgott, mint egy
öreg medve. Épp csak meg tudtam állni, hogy meghúzzam a
bajszát, ahogy kislány koromban, mintha egy macska bajsza
lenne. Inkább a mellkasába temettem az arcomat, beszívtam a
dohány, a bőr, a füst meg a cári vanília és bergamott parfüm
illatát, amit az ő kizárólagos használatára kevertek ki Grasse–
  ban. Ez az illat annyira hozzátartozott, ahogy a napfelkelte
tartozik a reggelhez. Magas teste furcsa elegy volt: keskeny
vállak, de erős karok, meglepően kicsi kézfejjel, ami mégis
olyan könnyedén tartotta kordában Finette-et, az ideges arab
paripát minden csatatéren. Pocakja megnőtt a számtalan éve
tartó ünneplések és az evés és ivás szeretete miatt – lassú tűzön
sült malacpecsenye káposztával volt az állandó kedvence. Saját
maga készítette el hatalmas kelyhét, a sasos kupát, hogy még
több vodkát ihasson hírhedt „zsinatjain”, ahol mindenki részeg,
és mindenki mulat. Felnéztem rá: arca felpuffadt, a hivatalos
portréin látható friss fiatalság már rég eltűnt; orcája húsos lett,
orra felduzzadt, de kék szeme fényesen és tisztán ragyogott, az
alatta húzódó sötét árnyak ellenére. Rám mosolygott:
arckifejezése sosem volt nyugodt. Kicsit összeráncolta a
szemöldökét, az orrát mozgatta, szájával csettintett, vagy
hangtalanul fütyörészett, az állkapcsa rángott. Mindig is
ilyennek ismertem őt.
 – Jól aludtál, apám? – kérdeztem aggódva, mert tudtam, hogy
szoktak rémálmai lenni.
Megcsókolta a homlokom.
–  Kedves Lizanyka. Mindig aggódik a bátyuskájáért. Jól
aludtam! Peterhof és Mon Plaisir csodákat tesz az apukátokkal.
Megkönnyebbültem, de meg is lepődtem, hogy már túltette
magát a történteken, és továbblépett. Ha Alekszej halála és az
örökös hiánya továbbra is kínozta, nem mutatta. Annuska
hozzánk lépett, apánk mindkettőnket megölelt, és nevetve
egymás után megcsókolta a fejünk búbját: –  Mások lelövik a
küldöncöt, de ti megcsókoljátok. Ezt szeretem! Figyeljetek csak:
van kedvetek egy lakomához? Elengedtem mára a szakácsot.
Anyátok reggelit készít az éléskamrában.
Előrement hosszú, meglehetősen vékony lábain, lábfejét
posztópapucsba bújtatta. Még járás közben is valamilyen
ritmust vert, és máris türelmetlenül szorongatott egy köteg
papirost, még olvasni is kezdte őket útban az éléskamra felé. Az
ideje és a figyelme volt a legértékesebb áruja.
– Épp időben – mondta anya fénylő arccal, ahogy beléptünk
a kamrába. Megtörölte kezét tiszta, gyönyörűen csipkézett
kötényébe. A kemence melegétől az arca kipirult és a szeme
csillogott. O is felépült már a múlt csapásaiból.
– Annuska, hozz vizet a szamovárba – utasította.
–  Én kvaszt kérek –  mondta apánk, aki szívesebben itta a
parasztok élesztős italát, mint a vodkával ízesített csajt.
Belesüppedt a karosszékbe, ami elég erős volt ahhoz, hogy
elbírja a súlyát, meggyújtotta az elefántcsont pipáját, és a
papírjait lapozgatta: Ostermann gróf kancellárhelyettes
megkötötte a naszádi békét, ami véget vetett a két évtizede tartó
északi háborúnak. Ezenkívül új egyenruhák és paloták vázlatait
tanulmányozta az új rangtáblázat mellett, ami átrendezte az
orosz társadalmat, és olyan nyugati hangzású címeket vezetett
be, mint a herceg vagy a gróf. Miközben a nővérem a
mosogatónál szorgoskodott –  a csapba a Seaf szökőkútból
érkezett a víz, mi pedig csodáltuk a folyó vizet -, apánk erre–
 arra forgatta a papírjait, és szétszórta őket a földön.
Annuska beizzította a szamovárt, hogy melegítsen és forralja
a vizet. Én csak tátott szájjal bámultam, mennyi mindent
készített anya: lágytojást és friss szürke kaviárt halmozott a
finom kis gyöngyház tányérkákra, füstölt pisztráng hevert az
ónozott tálakon, amelyekhez kékáfonya-kompótot és
szarvaspástétomot tálalt, uborkát és szmetánába kevert balti
heringet tornyozott tányérokra, melléjük almát és hagymát tett.
–  Lizanyka, segíts a kenyérrel. Nem fog magától
megvajazódni, ugye? –  szólt anya, de csak jól összekentem
magam, mert nem tudtam megállni, hogy ne egyem meg a
kenyér felét vajazás közben. Csak rágtam, és a kék–  fehér
mintás delfti csempéket csodáltam, amelyeket nemrég tettek a
falra. Mindegyik ismeretlen virágot, állatot és tájat ábrázolt.
Még sosem jártam külföldön, mint ahogy egyetlen orosz se,
hacsak nem kényszer hatására. Egyetlen orosz se, kivéve
apánkat, aki fiatalkorában három évre elhagyta a birodalmát,
hogy utazgasson. Most újra felállt a székből, figyelmetlenül
rálépett a papírokra, és megölelte anyát.
Anya felnevetett.
– Sztárik! Ha így lefogsz, sosem eszünk!
 Apa felkapott egy beringet, és úgy ette meg, mint egy kóbor
macska: farkánál fogva fejjel lefelé tartotta, a pác csöpögött
belőle, és pikkelyes feje tűnt el először apánk szájában.
– Akkor üljünk asztalhoz – döntött.
– Elmondod végre, mi az a fontos bejelentés? – kérdeztem, és
csak úgy égtem a türelmetlenségtől és a kíváncsiságtól,
miközben apánk mellé csusszantam a pádon, amit egy egyszerű
orosz paraszt berendezése szerint terveztek. Mindegyikben volt
egy „szép” vagyis vörös sarok.
–  Nem. Majd később. A dolgozószobámban. Petruska,
Ostermann és Menysikov is csatlakozik hozzánk.
Annuskával egymásra bámultunk. Petruska is csatlakozik
hozzánk! Ez hallatlan! A cár általában utálta egyetlen unokája
látványát is, és azt kívánta, nyíljon meg a föld, és nyelje el még a
nyomát is. Jó pár éve nem láttuk fiatal unokaöcsénket, Alekszej
halála óta. A szegény fiú tőlünk távol nőtt fel: élete minden
napján büntették azért, mert a féltestvérünk, Alekszej volt az
apja. A bejelentés tényleg fontos lehet – még apánk legközelebbi
barátja, Menysikov herceg és legtiszteletreméltóbb tanácsadója,
Ostermann gróf is részt vesz rajta.
Biztosan a Lajossal, Franciaország királyával tervezett
eljegyzésemmel kapcsolatos! Később, mondta apánk. De hogy
tudnék várni? Ez lehetetlen. Végre minden álmom valóra válik.
De nyugodtnak kell mutatni magam, mint aki méltó arra a
megtiszteltetésre, amelyben apánk részesíteni akarja. A francia
király jegyese leszek. De addig is majd felrobbantam a
szeretettől és a büszkeségtől a hozzám legközelebb állók iránt:
Mon Plaisirben mi nem az uralkodó Romanovok voltunk, akik
Oroszországot irányítják; csak egy egyszerű család, akik tagjai
jól érzik magukat.
 
 
 
 
tejföl (orosz)
 
 11
 
 

Annuskával a Nagy Palota felé igyekeztünk, keresztülmentünk

a terasz kockás járólapján, amikor meghallottuk, hogy egy fiú
kiabál nekünk, szinte dadogva az izgatottságtól.
– Lizanyka! Annuska!
Megfordultam. – Petruska az! Megérkezett!
Annuskával gondterhes pillantást váltottunk. Minket a
pompa vesz körül, úszunk a gazdagságban, és szeretettel és
figyelemmel kényeztetnek. Hogyan üdvözöljük a fiút, akit a
saját nagyapja el akart rejteni a föld felszínéről? Mielőtt
gondolkodhattam volna, szélesre tártam a karom, mert soha
senki sem tett így.
–  Elkaplak, kismackó! –  kiáltottam neki gyerekkori
becenevén.
–  Igen! Lizanyka! Tudtam! –  A magas fiú a terasz másik
oldalán elszakadt tanára, Ostermann gróf, a kancellárhelyettes
mellől. A német lassú ütemben követte, szokásos egyoldali
sántikálásával, egy elefántcsont sétapálcával tartva magát
egyenesen, amelynek a fogóját rubintokkal rakták ki.
Petruska keskeny kis arca felderült az örömtől, ahogy felém
repült; hosszú haja sötét glóriaként lebegett mögötte. Szélesre
tártam a karom, és elkaptam. Felsikoltott, én pedig magamba
szívtam a hosszú, keskeny orra körüli szeplők látványát,
borostyánszínű szeme fényét.
–  Elkaptalak, Petruska! –  kapkodtam levegő után. Az
unokaöcsém megnőtt, amióta legutóbb láttam –  vagy amióta
bárki látta. Hozzám bújt, és beleolvadt az ölelésembe, mintha a
gyengédségemet rá akarná ragasztani a saját testére, ahogy
kétségbeesetten igyekezett begyűjteni a kedvesség minden jelét.
Tizenegy évesen már olyan magas volt, mint én. Amikor
felnézett, annyira hasonlított Alekszejre, hogy a szívem aggódva
összeszorult. Felkészítette valaki az apánkat a hasonlóságra?
Attól tartottam, kiválthat belőle egy olyan borzalmas rohamot,
amit csak az anyánk tud lecsitítani. Petruska örömében
felsóhajtott.
– Úgy örülök, hogy itt lehetek! – mondta hátrahajtva a fejét;
sápadt bőre szinte átlátszónak tűnt a ragyogó nyári fényben. –
  Szentpéter-várat elárasztották a legyek, és a száradó mocsár
bűzlik. A Téli Palota elviselhetetlenül dohos. Alig kapok levegőt,
amikor ott kell ülnöm, és tanulnom.
Sajnáltam őt, reggelről még emlékeztem a Mon Plaisir
éléskamrájának közelségére és kényelmére. Petruskának sosem
volt hasonlóban része: egy szerető nővér, gondoskodó anya,
odaadó apa.
–  Csodálatos, hogy láthatlak. –  Megcsókoltam az arcát, mert
szerettem volna kárpótolni a sok magányért és elutasításért,
amit elszenvedett. – Majd szórakozunk egy kicsit! Holnap reggel
kilovagolhatunk együtt, ebéd után pedig vitorlázhatunk. A
csatornák hálózata itt hihetetlen. Hajóskapitány lesz belőled
hamarosan.
– Tényleg? Hajóskapitány? Nagyapának tetszene, nem igaz? –
  Fájt a remény a hangjában. Apánknak sosem fog semmi
tetszeni Petruskával kapcsolatban, főleg akkor nem, ha Alekszej
kiköpött másává válik felnőve. – Biztos, hogy nem csak ugratsz?
–  kérdezte Petruska gyanakvó tekintettel. –  Megbízhatok
benned?
– Hát persze! Miért kételkednél?
– Ostermann gróf szerint csak benne bízhatok.
Talán a tüskés alkancellár nem a legrosszabb tanácsot adta
Petruskának. A német Bochumból származó pap fiát még apánk
és anyánk sem tette meg olcsó tréfáik céltáblájává. Azok a
tisztviselők, akik akár csak egy nappal is halogatták teljesíteni a
kérését, száműzve találták magukat Szibériába, az Északi–
 sarkkör közelébe, ahol egész évben vagy a vaksötétségtől, vagy
az örökös nappaloktól szenvedtek. De Campredon, a francia
követ egyszer egy egész évnyi ellátmányt küldött neki a
legfinomabb konyakból, de ő lenézően visszaküldte neki az
ajándékot felbontatlanul, és ami még rosszabb, az egyik üveg
eltörve érkezett.
– Hiszen magaddal hoztad Peterhofba. Ez nagyon megfontolt
tett.
–  O hozott magával. Elmondok egy titkot. Ostermann pont
olyan, mint nagyapa tavában a halak –  suttogta a tó felé
sandítva, ahol fehér és narancssárga hátú díszpontyok törték
meg a víz felszínét.
–  Ne suttogj –  suttogtam magam is. –  Nem illik. Tartok tőle,
hogy Ostermann sosem fogadna úgy szót, mint a halak. A múlt
évben Annuskával betanítottuk őket, hogy jöjjenek fel enni,
amikor megrázunk egy ezüstcsengőt.
–  Ez csodálatos! –  álmélkodott Petruska. –  Megcsinálhatjuk
később mi is, együtt?
 –  Azt teszünk, amit csak kívánsz, ameddig itt vagyok –
  feleltem óvatosan, mert ki tudja, talán hamarosan felkérnek,
hogy induljak Versailles-ba. Elfoglalt is leszek, gondoltam
ujjongó szívvel: a Bourbon–  udvart is lenyűgöző királyi
kelengye összeállítása nem lesz egyszerű. Szívtelenség lenne
Petruskának üres ígéreteket tenni látva az őt körüllengő
magányt és elutasítást. –  De Ostermann miért olyan, mint a
halaink?
–  Csak nézd meg a kiguvadó szemeit és az olajos bőrét. És
ugyanolyan meleg és vicces is, mint ők.
– De az íze is olyan jó? Megkóstoljam?
–  Kérlek, tedd azt –  vigyorgott Petruska. Szerettem ilyennek
látni, amikor szégyenkezés nélkül mosolyog. Ritka látvány volt.
– Fiam – szólt közbe Ostermann hozzánk lépve. Apánk nem
adott Petruskának rangot születésekor, se azt, hogy cárevics, se
azt, hogy Oroszország hercege. A türelmetlensége most érezhető
volt: olyan ritkán hívatta a cár egyetlen unokáját és egyetlen
férfi örökösét a Roma– nov– vonalon.
–  Üdvözlöm, Ostermann gróf. Köszönöm, hogy ilyen jól
gondját viseli az unokaöcsénknek –  mosolygott Annuska
Ostermannra. –  Gondolom, apánk új Oroszországában a
tanulásnak sosincs vége.
– Mindent megteszünk, hogy őfelsége a cár kedvére tegyünk
–  válaszolt Ostemann, és meghajolt. Petruska túlélése azon
múlt, milyen kevés könyörület maradt iránta apánkban. Az
alkancellár szépen ki volt öltözve. Vékony testét a császári őrség
vörös kabátjába és puha kecskebőr bricseszébe burkolta, pedig
sosem ment ki a csatatérre, és csak hordszéken, kocsin vagy
szánon utazott. Egy jó tucat tiszteletbeli kitüntetés csillogott
keskeny testén. A legkiemeltebb hely mégis egy brossnak jutott,
amelyen apám portréja állt; ezzel tűzte meg a Szent András–
  rend szalagját, ami Oroszországban a legmagasabb tisztesség
volt; a brosst keretező gyémántok erélyesen csillogtak a napon.
Azért öltözött így ki, hogy megünnepelje az eljegyzésem? Nem
tudhattam, mert a tekintetét mindig óvatosan lefelé irányította;
szerinte a szem elárulta a gondolatainkat és az érzéseinket. Ez a
lecke nem maradt meg Petruskában, aki rám mosolygott,
nyíltan és bizakodva, miközben Ostermann összeborzolta a fiú
vékony, sötét haját. Ujjai rövidek és meglepően göcsörtösek
voltak.
– Mehetünk? A cár már vár – mondta.
Petruska még egy bánatos mosolyt eresztett felém,
kiegyenesítette sötét, díszítés nélküli mellényét, és megfogta
Ostermann kezét, hogy a Nagy Palota felé induljanak.
Figyeltem őket, ahogy elmennek: Ostermann szürke
szemében a legfurcsább dolgot vettem észre az udvarban: igaz
szeretetet és gyengédséget érzett Petruska iránt.
–  Meglep, hogy apánk felkérte Petruskát, legyen tanúja az
eljegyzésemnek a francia királlyal – mondtam Annuskának, aki
csendben figyelt.
–  O, Lizanyka! Kérlek, ne légy csalódott, ha más oka van
annak, hogy apánk idehívatott.
– Miért? Mi más oka lehetne?
–  Pár hete még te magad gondolkoztál azon, ki lesz apánk
örököse. Ott, Alekszej nagyapa tróntermében. Azon a napon,
amikor mi... –  Elnémult, képtelen volt folytatni. Könyörögve
tettem az ujjam a számra.
– Ne... – kértem.
Minden fény és napsütés elillant köröttünk.
– O, Istenem! Azóta sem alszom jól – ismerte be, és könnyek
szöktek a szemébe, a szavak csak úgy dőltek a szájából.
Küszködtem a könnyeimmel.
– Sajnálom. Minden az én hibám.
–  Nem. Nem szabad ezt gondolnod. Soha. A sors akarta így.
És most csend! –  Annuska mély levegőt vett, és összeszedte
magát. – De tényleg: Petruska hirtelen megjelenik Peterhofban.
Nincs ötleted, mit jelenthet ez? Ki, ha nem ő fogja megörökölni a
trónt, ha apánk... –  Elhallgatott, még mielőtt a felségárulással
egyenértékű bűnt követett volna el azzal, hogy a cár
halandóságára utal.
Hát persze. Apa végre azt teszi, ami helyes, és a kis Petruskát
a családunkba fogadja – az ő családjába! -, és elismeri igényét a
trónra. Mély levegőt vettem, hogy leküzdjem a
csalódottságomat, de a gyengédség hulláma átjárt: Petruska vér
volt a véremből, hús a húsomból. Támogatom őt, amiben csak
lehet.
– Nahát, micsoda alkalom az ünneplésre, micsoda boldogság!
Pár pillanat múlva Oroszországnak új örököse lehet!
Annuska elmosolyodott.
– Ezt szeretem benned annyira. A szíved is olyan nagy, mint
a szád.
– Olyan nagy?
 –  Még nagyobb! –  Kitárta a karját, és magához hívott. –  A
legjobb dolgok történnek majd veled, kicsi napsugár húgom.
A derekam köré vontam Annuska karját, míg sajátommal a
vállát öleltem át. Együtt követtük Petruskát és Ostermann grófot
a Nagy Palotába, hogy meghallgassuk apánk nagy bejelentését.
A legelőnyösebb eljegyzésnél is nagyobb szüksége volt
Oroszországnak egy hivatalos örökösre, egy cárevicsre.
 
 12
 
 

A nagy Palotában a kétszárnyú ablakokon át a fény beáradt a

Portréterembe, felmelegítette jeges méltóságát, és az aranyozott
stukkódíszítés úgy ragyogott, mint a napfelkelte. A tizenöt méter
magas, tiszta fehér falakat feldobta a rengeteg festmény,
amelyeket apánk Olaszországból szerzett be: kereteik szinte
összeérve lógtak a padlótól a plafonig, ahol egy másik francia
művész nemrég befejezett művét csodálhattam meg. A freskó a
négy évszakot mutatta, amelyek egy görög isten bőséget öntő
kezéből ömlöttek ki. A szerencse bőségszaruja leöntött és
átitatott: akármi vár is rám apám dolgozószobájában, én
Oroszország mellett leszek. Ha korábban sajnáltam is Petruskát,
most büszke voltam fiatal unokaöcsémre.
 
A tengeri szellő megtöltötte apám faburkolatú
dolgozószobáját, bár négy rácsos ablaka a csendes felső kertre
nézett. Itt még a csörgedező víz hangja sem zavarta a
koncentrálásban. A dolgozószoba burkolatába olyan
alakzatokat faragtak, amelyek lenyűgözték és inspirálták őt:
trófeák és fegyverek, glóbuszok és asztronómiai meg
tengerészeti eszközök, a csillagjegyek – észrevettem a sajátomat
is, ami Bak –  és zenei motívumok, mellettük virágfüzérek,
kagylóhéjak és fóliatekercsek. A két világot, a természetit és az
eszmeit itt egymás mellett ünnepelték.
–  Üdvözöllek benneteket, cárevnák! –  szólt apám az
asztalának dőlve. A császári Preobrazsenszkij ezred
egyenruhájának zöld kabátját viselte, és a Szent András–  rend
kék szalagja futott keresztbe a mellkasán. Bár aranygombjai
úgy csillogtak, mint arany váll– lapjának sujtásai és a csatatéren
nyújtott bátorságáért kapott katonai medálok, a régi csizmáját
viselte, amire a pénzt még fiatalemberként kereste meg egy
holland hajógyárban. A hegye és a sarka már ezerszer került
javításra. Egy pillanatra elhallgatott, arca megnyugodott. A
levegőt betöltötte a tekintélye. Lenyűgöző volt, ahogy a vicces,
szerető apából, akit csak pár órával azelőtt láttunk a reggelinél,
itt a Nagy Palotában átváltozott abszolút uralkodóvá, a
kiszámíthatatlan és kiismerhetetlen cárrá. Az egész lényét
átjárta isteni hivatása, hogy Oroszország uralkodója legyen.
Annuskával pukedliztünk; tekintetem végigpásztázta az
íróasztalát egy levelet keresve, amelyen a Bourbon–  címer áll.
De csak a tekercsek, papírok és nyitott könyvek szokásos
összevisszaságát láttam mindenféle izgalmas tárgy mellett a
hajózási eszközöktől kezdve, amelyeket Angliából hozatott, a
furcsa alakú kagylókig, amelyeket a parton tett reggeli sétái
alatt gyűjtött. Egy megtépázott paróka hevert összegyűrve egy
félig üres korsó kvasz mellett, amelynek a felszínén olajos réteg
keletkezett már. Kedvelt Augsburg bronz asztali órája,
amelynek a számlapja különös módon vízszintesen
helyezkedett el – úgy nézett ki, mint egy iránytű, amikor apám
nem is a tengeren járt – egyenletesen vert. Annak a filozófiának
a szimbóluma volt, ami szerint élt: az elvesztegetett idő olyan,
mint a halál, nem fordítható vissza.
Anyám apám mellé lépett. Egy lila selyemköntösbe bújt, a
csipke habzott a dekoltázsánál és az ujjainál. Az ametiszttel
körberakott gyémánt fejpántja úgy szikrázott, mint a szeme és
csillogó haja, amelyet félig felcsatolva, félig leengedve viselt, és
buja hullámokban ereszkedett a vállára. Bár apám gyakran
öltözött rongyosan, szerette, ha a hölgyei elegánsan kiöltöznek
és drága ékszerekkel díszítik maguk.
– Készen álltok? – kérdezte gyengéden anyámat, majd Feofan
Prokopovicsra, a novgorodi érsekre pillantott, aki apán
legbizalmasabb tanácsadója volt. Rámosolyogtam az érsekre: ő
keresztelt meg engem és Annuskát is, és ő adta össze a
szüléimét. Feofan Prokopovics mindig meg tudta fogalmazni
apám legvakmerőbb álmait is. Viszonozta a mosolyom, és
megérintette aranykeresztjét, a panagiáját, ami a mellkasát
fedte a kulcscsontjától az övéig, és gyöngyökkel, kristályokkal,
rubintokkal és smaragdokkal volt kirakva. Azonban sötétbarna
szeme olyan élénken fürkészett engem és Annuskát, mint egy
pók a hálója közepéből.
–  Ez egy fontos pillanat nektek és mindannyiunknak,
minden orosznak. – Apám visszafogott hangon beszélt, de nem
fordult az unokája felé. Petruska csak állt és rámosolygott,
tekintete nyílt volt, majd meghajolt félénken és édesen, mintha
Ostermann vette volna rá, akinek eltökélt volt szándéka, hogy a
rábízott gyerek jó benyomást keltsen. Megragadta Petruska
még gyerekesen csontos vállát. Mit mondhatott a fiúnak, hogy
felkészítse erre a pillanatra? Nem lehet számára meglepetés,
hogy a világ legnagyobb és leghatalmasabb birodalmát örökli.
Petruska arca haloványabb volt, mint korábban, de Ostermann
nagyravágyását és büszkeségét tapintani lehetett; annyi év
tanítása után végre szemtanúja lehet ennek a pillanatban a
gyerek életében. Összeszedtem a gondolataimat, hogy készen
álljak, amikor fiatal unokaöcsém felemelkedik, és minden
oroszok uralkodójának örökösévé válik.
Apám megköszörülte a torkát, és előásott egy frissen
lepecsételt ukazt az asztalán uralkodó káoszból. Egy
kamarásnak sem engedte, hogy ott rendet tegyen, mert ő azt
már annak látta. A tinta csillogott a friss papíron, és a császári
pecsétet mélyen belesüllyesztették a karmazsinpiros
pecsétviasz csöpögő masszájába. A keze enyhén megremegett,
amikor az ajtó újra felnyílt.
Felnéztem.
Apám udvaroncai közül a legkegyeltebb lépett be a terembe:
Alekszandr Danyilovics Menysikov herceg.
– Elnézést, hogy elkéstem! – mormogta, és óvatosan, hogy le
ne csússzon a parókája, meghajolt felénk. A parókája magas
volt, fehér és göndör, mint egy francia főúré. A zsabója finom
csipkéjétől kezdve a tengerkék színű gombos brokátkabátján és
az aranyhímzéstől merev anyagon át, aminek egyetlen szálából
–  anyám szerint –  egy jobbágy vagy tizenkét évig is fenn tudta
tartani a háztartását, az elefántcsont színű selyemnadrágjáig és
a csillogó fekete borjúbőr cipőjéig, amit hatalmas ezüstcsat
díszített, semmi sem árulta el megjelenésében szerény
származását. Ahogy anyánk, ő is a porból, a szegénységből
emelkedett fel a hatalom legszédítőbb magasságába. Apámmal
fiatal fiúként találkoztak Moszkva Preobrazsenszkij
negyedében, ami szóban oroszul benne van az „átváltozás”
jelentés. Rejtélyes eset: a pirogsütő fia, Menysikov, aki a
külváros fagyos utcáit taposta töltött batyuival, és az ifjú cár,
akit féltestvére, Szofja régensnő elhanyagolt, szoros barátságot
kötött. Menysikov elkísérte apámat korai utazásaira
Németországba, Hollandiába és Angliába, és végül apám
elnyerte barátjának egy életre szóló csodálatát, amiért elfoglalta
a mocsaras vadont a Ladoga-tó körül, ahol csak medvék és
farkasok éltek, és ahol apám végül megalapította
Szentpétervárt. Amit ettől fogva Alekasa tett, az nem lehetett
rossz –  felemelkedett a mocsokból, és a Német Lovagrend
lovagja, tábornagy, szenátor és az Oroszország és a Német–
 Kómái Császárság hercege örökíthető cím birtokosa lett.
Apám elvigyorodott: – A késés nem gond, de ha még egyszer
megszólalsz engedély nélkül, rajtad gyakorlom az
ostorcsattogtatást, Alekasa.
Fenyegetően Menysikov felé rázta a mindig kéznél lévő
korbácsot, ami az oldalán lógott, de aztán barátjára kacsintott
és csókot fújt felé. Összezördüléseik olyan gyorsan elmúltak,
ahogy a békülés érkezett. Anyánk is meleg mosolyt küldött
Menysikov felé: a férfi vette észre szépségét, amikor az oroszok
elfogták a háborúban.
–  Bármilyen verést szívesen fogadok, ha az Oroszország
dicsőségét szolgálja –  kuncogott Menysikov a fenyegetésre, és
hanyagul helyet foglalt a kandalló mellett. Petruska csak bámult
rá és apámra: a fiú még nem szokott hozzá évődésükhöz. Az
udvar egy veszélyes és sötét útvesztő volt: eldöntöttem, hogy
segítem majd az unokaöcsémnek megérteni az itt munkálkodó
erőket. Menysikov könnyeden nekidőlt a hatalmas kandallónak
Ostermann mellett, aki nem vett róla tudomást; a viselkedését
Menysikov is viszonozta. Petruskára viszont rákacsintott, de
máshogyan nem üdvözölte. Ehelyett puha, konyakszínű
lovaglókesztyűjét türelmetlenül egyik széles, paraszti
tenyeréhez csapta, mintha most szállt csak volna le a lóról
Oranienbaumban, a szomszédos birtokon, ami Peterhofnak
szépségben, eleganciában és gazdagságban is méltó
versenytársa volt.
Apám lehunyta a szemét, mintha fájna. Feofan Prokopovics
megszorította a mellkasára lógó panamát, és hangtalan imát
mondott. Petruskára mosolyogtam, felkészülve, hogy egy
tökéletes pukedlit mutassak be, amilyet a zenetanáromtól, a
medveméretű, mégis kecses Herr Schwartztól tanultam.
– Anna Petrovna Romanova. Jelizaveta Petrovna Romanova.
Lányaim, minden oroszok cárevnái. A mi időnk a nagy
változásoké, és ezekre készen kell állnunk. Az unokaöcsétek és
unokánk, Petruska még kisfiú.
Ostermann megmozdult; alig bírta türtőztetni magát
türelmetlenségében, hogy meghallja a vágyott szavakat,
amelyek eddig nem kerültek kimondásra: akárhogy is háttérbe
szorították Petruskát, ő az egyetlen élő Romanov örökös.
Apánk tekintetét rajtunk tartotta.
–  A gyerekszobából a trónig az út veszéllyel, árulással és
nehézséggel szegélyezett. Tanácsot kértem Istentől, mielőtt
meghoztam ezt a hatalmas döntést... –  Ezzel biccentett Feofan
Prokopovics felé, és Ostermann a másik kezét is Petruska
vállára tette, az ujjait védekezőén behajlította.
Apánk megkerülte az asztalát, de ahelyett, hogy Petruskához
lépett volna, a tenyerét az én és Annuska homlokára helyezte:
meleg áradt apró, mégis kérges kezéből. Anyánk imára
kulcsolta a kezét, és lehunyta a szemét, miközben Feofan
Prokopovics kántált, dicsőítve Istent és a cár döntését. Hangja
olyan ünnepélyes volt, mint egy bronzharangé. A hideg futott
végig a hátamon, amikor apánk bejelentette: –  Lányaim,
ezennel minden oroszok koronahercegnőinek nyilvánítalak
benneteket. Ceszárevnák lesztek. Szolgáljátok a birodalmat. Ha
Oroszország nem hatalmas, semmik sem vagyunk.
Izzadság folyt végig a nyakamon, miközben a hőség nőtt
bennem. Ez lehetetlen; az unokaöcsém, az utolsó Romanov
örökös csak egy arsin távolságra állt tőlünk. Meg akartam ölelni
Petruskát, és megvigasztalni. Ereznie kell, hogy szeretik,
mindennek ellenére. Apánk tényleg csak azért hozatta ide, hogy
szemtanúja legyen felemelkedésünknek? Csak minket is
kigúnyolt azzal, hogy a világot a feje tetejére állította, ahogy azt
szerette csinálni? Menysikov meredten nézett: tekintete
Annuskát és engem keresett, új színben látott minket, majd
továbbsiklott Petrus–  kára, és úgy bámulta, mintha először
látná. Meglepődött rajtunk, és ezt nem szerette. Petruska
összehúzta a szemét, miközben Ostermann keze a vállát
szorította, és egy néma „de” szót formált a szája – de hang nem
hagyta el az ajkát. Majd kis arca elkomorult; csalódottsággal és
dühvel teli tekintetet vetett apánkra.
Feofan macskaszerű mosolyra húzta a száját, és szürke
szakállát simogatta, mintha egyike lenne rengeteg perzsa
macskájának. Újra arra biztatta apánkat, hogy kifejezze
legmerészebb álmait, menjen szembe a szokásokkal és
hagyományokkal, ahogy eddig már számtalanszor. Nem csoda,
hogy a régi hit követői és a fehér papság, az egyszerű vidéki
papok utálták bátorságáért és haladó gondolkodásáért. Apánk
tekintetét kerestem. Most, hogy végzett, lelkesen mosolygott
rám és Annuskára. Mögötte, az asztal alatt mozgásra figyeltem
fel: a törpe D’Acosta összegömbölyödött, mint egy kismacska, de
szemét összeszorította, és öklét a füléhez tapasztotta.
Levegőt vettem, ami csuklásnak hangzott. Feofan
Prokopovics előrelépett, melegen mosolygott és mélyen a
szemünkbe nézett, miközben a kereszt jelét rajzolta a
homlokunkra.
– Isten vezessen benneteket, és bölcsessége adjon jó tanácsot,
koronahercegnők! –  mondta új címünket használva; szeme
olyan bölcsességről árulkodott, mint amit könyvtára több ezer
kötete rejtett.
Ostermann keze elernyedt, Petruska támasz nélkül maradt.
Ajkát vékony vonallá szorította, és borostyánszín szeme puszta
dühöt tükrözött. Újra kegyetlenül megbüntették, amiért
Alekszej fia volt. Az apánk szemében ebből a bűnből semmilyen
víz nem tudja kimosdatni.
– De az nem Isten akarata, hogy a legidősebb férfi örökölje a
koronát? –  merészelte megkérdezni Annuska zavarodott
pillantást vetve a kis unokaöcsénkre.
Feofan nyugodtan válaszolt: –  Isten akarata a cár akarata.
Csak ő ismeri egy uralkodó lelkének titkait.
Anyánk odaszaladt hozzánk, és az ölelésébe zárt bennünket.
– A lányaim minden oroszok koronahercegnői – ámuldozott.
Melegség és büszkeség éledezett mélyen bennem. Apánk
hatalmas megtiszteltetésben részesített. Megértettem őt.
Oroszországnak sok örökös közül kell tudni választania. Ki
tudja, milyen sors vár Petruskára? D’Acosta megfogta a kezét, és
felénk húzta Petruskát. A fiú tökéletes meghajlást hajtott végre.
Visszafogott hangon szólalt meg: –  Őszinte gratulációm,
Jelizaveta ceszárevna és Annuska ceszárevna.
Megöleltem, de nem viszonozta a gyengédségem. Petruska
mereven állt, a karja lógott, ökle összeszorult.
–  Soha ne szólíts máshogy, csak úgy, hogy Lizanyka! –
 kértem. Az érzéseim iránta nem változtak.
– Nem foglak! – suttogta. Könnyek gyűltek a szemébe.
Menysikov ellökte magát a faltól, nyilvánvalóan a folyamat
része kívánt lenni. Forrongott, amiért apánk kihagyta ebből a
döntésből.
– Hát nincs pezsgőnk, hogy megünnepeljük? Az a nyamvadt
kvasz az asztalodon nem felel meg az alkalomnak, min her
Péter. Rosszabb, mint a lóhúgy –  kiáltotta egy vicc mögé rejtve
megszégyenülését. Apánk rávigyorgott, miközben Menysikov
hollandul, a titkos nyelvükön beszélt vele.
–  Ostermann, vidd a fiút vissza Szentpétervárra! –
 parancsolta apám, még csak rá se nézve Petruskára. Nem is ért
a fiúhoz, és nem is beszélt hozzá közvetlenül. De Petruska nem
hagyta magát. Meghajlás és távozás helyett kibújt Ostermann
szorításából.
–  Nem akarok visszamenni abba a szűkös palotába. Miért
büntetsz? Semmi rosszat nem tettem. Ha az apám áruló volt is,
és nem vagyok az... – Könnyekben tört ki, én pedig az ajkamba
haraptam. –  Kérlek! Nagyapa! Engedd meg, hogy maradjak.
Halakat akarok etetni Lizanyka nénivel. Azt mondta, lehetnék
hajóskapitány...
 Apám hátat fordított, nem törődött Petruska kirohanásával.
Ostermann megragadta a fiút, és megszorította mindkét
felkarját.
– Nekem is van halastavam a kertben. És tanulhatunk a világ
leghíresebb kapitányairól...
–  Nem! Lizanyka mulatságos! Vele akarok lenni! –  Petruska
hadakozott.
Petruskára néztem, és úgy, hogy más ne vegye észre,
megráztam a fejem jelezve, hogy mindent csak rosszabbá tesz
így. Abbahagyta a küzdelmet, ernyedten lógott Ostermann
szorításában, és végső elkeseredettséggel nézett rám. Apám
felegyenesedett, a fiú fölé tornyosult, tekintete jegesen
csillogott. Ha valaha becsmérelte féltestvérét, Szofiját, amiért
magához ragadta a régensnői címet az ő és a féltestvére, Örült
Iván nevében, akkor ma minden elképzelhetőt meghaladó
magasságokba emelt minket Annuskával. Megfordult az
ablaknál, válla meghajolt, mintha kérdések súlya húzná, és úgy
nézett kifelé, mintha választ várna, amit egy küldönc hoz el.
Ostermann elfintorodott, kiegyenesítette köszvényes lábát, és
meghajolt, majd kierőltette a még mindig ellenkező Petruskát
az ajtón. Megvártuk, amíg az ajtó becsukódik, és a lépteik
hangja elhal.
– Sztárik – suttogta anyánk: öregember, így becézte apánkat,
majd odalépett hozzá. Kezét olyan mozdulattal helyezte a
hasára, amitől elpirultam.
–  Isten talán ad még nekünk egy fiút. –  Reménykedve
mosolygott. Apánk röviden bólintott. Mi lesütöttük a szemünk.
Még tényleg ebben reménykedik? Ez már csak vágyálom.
 – Valóban – mondta apánk. – Koronahercegnők. Nem fogtok
uralkodni Oroszországban. De átörökíthetitek a jogot a
koronára. Házasság és gyermekáldás útján.
–  Házasság? Érkezett hír Franciaországból? –  kérdeztem.
Most, hogy ceszárevna lettem, Versailles–  nak még több oka
lenne elfogadni engem, nem igaz?
Szüleim összenéztek. Feofan Prokopovics ájtatosan
összekulcsolta a kezét.
A házasságról jobb, ha leteszel, férkőztek a gondolataim közé
a lesij szellem félelmetes szavai.
–  A jó dolgokhoz idő kell –  felelte apám közönyösen, de az
arca eltorzult. Dühös volt Versailles halasztgató taktikája miatt.
Anyám néma figyelmeztetésként húzta fel a szemöldökét. Jobb,
ha annyiban hagyom. – A francia király vagy egy másik jó férj,
aki hatalmas országot vezet – mondta békítőén.
Még hogy egy férj uraljon téged.
Apám hálásan pillantott anyámra –  csak ő tudta, hogy
bánjon el az epilepsziás rohamaival –  és tapsolt. Az ajtók
kitárultak.
–  Gyertek! –  mondta. –  Ünnepeljük meg az új örököseimet.
Még egy utolsó meglepetésem van ma számotokra. Valaki olyan,
aki a bölcsesség forrása, ha férjezett cárevnákról van szó.
 
 13
 
 

P
–  asa néni! –  kiáltottam vidáman, amikor Iván cár özvegye,
Praszkovja cárica becsörtetett a kis dolgozószobába. A férje
majdnem harminc évvel korábbi halála óra csak koromszínű
ruhákat viselt. Gyerekkoromban olyannak láttam, mint apám
egyik hajóját teljes fekete vitorlázatban és felszereléssel. Egy
áttetsző, sötét fátyol takarta egykor hollófekete haját, amelyet
már szürke szálak szőttek át és szénszínű gyöngyök füzére
díszített; mind akkora volt, mint egy csicseriborsó. Sötét
uszályára is fekete gyöngyöket és koromszínű kristályokat
hímeztek zuhatagokban, de még az ő csillogásuk sem segített
gyászos megjelenésén. Jól ismertük Annuskával: Pása néni
vigyázott ránk gyönyörű vidéki palotájában a Moszkva melletti
Izmajlovóban, valahányszor anyánk apánkat követte utazásaira
Európába vagy a csatába.
Az idő nem fogott a nagynénénken, mert apánk olyan
bőkezűen gondoskodott róla. Miután a lányait, Anna és
Jekatyerina Ivanovnát gazdagon kiházasította német
hercegeikhez, apánk nagy kényelemben tartotta Pása nénit:
semmi sem emeli annyira egy nő kinézetét, mint a teli erszény
és egy jól feltöltött éléskamra. Kerek arcát alig barázdálták
ráncok, meggyszerű szemei csillogtak, miközben olyan ravaszul
végigmért minket, mint amikor gyerekként rajtakapott, hogy a
drága ruháival játszottunk beöltözősdit. Pása néni saját
színésztársulatot tartott, de mi nem játszhattunk színészesdit.
Mélyen pukedlizett.
–  Cárevnák! Jelizaveta és Annuska! Kicsi napsugár
unokahúgaim! – búgta.
 –  Kérlek, ne, Pása néni. Állj fel! –  Előreléptem, hogy
felsegítsem, amikor észrevettem, hogy egy nő áll mögötte a
küszöbön. Meglepve néztem rá. Gazdagon hímzett ruhája –
  ciklámenszíne ismerősnek tűnt, nem az én egyik levetett
szentpétervári holmim volt? – csak úgy lógott sovány alakján, és
a fejbőrén kopasz foltok éktelenkedtek, ahol egész csomókat
téptek ki kusza fekete hajából. Feketerigó– szemei körül a bőrén
sérülések látszódtak, az arca foltos volt, mintha csúnyán elesett
volna. Annuska is észrevette őt, és élesen levegőt vett, miközben
az idegen összeszorított szája mosolyszerűen szétnyílt, amitől
mindketten visszahőköltünk. Anyánknak ütköztünk, aki falként
állt mögöttünk, és az idegen felé kényszerített minket. Pár foga
hiányzott, mintha kiverték volna. így szólt: –  Megnőttetek,
Erzsébet és Annuska kuzinok!
 
 14
 
 

Annuskával gyorsan egymásra pillantottunk, egyszerre

meglepetten, kételkedve és aggódva. Kuzinok? Izmajlovói
házában Pása néninek egész udvartartása volt szent
emberekből, bolondokból, csalókból, koldusokból, cigányokból
és mindenféle más szedett–  vedett népségből. Általában
rettegve elmenekültek, ha apámmal kellett volna találkozniuk;
de ez a nő kivétel lehetett a szabály alól, hogy idejött
Peterhofba, és felkereste. Szegény pára, úgy nézett ki, mintha
egy kocsiból esett volna ki, és beakadt volna a kerekek közé, és a
kocsi aztán magával vonszolta. Készen álltam szánalommal és
kedvességgel bánni vele, de amikor a szemébe néztem, csak
féltékenységet és ellenségességet láttam. Jó alaposan végigmért:
a sárga selyemruhám volt rajtam, amit a legutóbbi francia divat
szerint szabtak szoros hasszorítóval, tele csillogó gyöngyökkel
és kristályokkal, és a szoknyarészt kívánatosán és túlzóan
szélesre hagyva. A szálakhoz több uncia aranyat és ezüstöt
adtak, amelyeket apró kezek fűztek vékony tűkbe, hogy
telehímezzék az egész drága ruhát; a gyöngyök és kristályok
aprólékos mintázatai úgy fénylettek, mintha napsugarakkal
lenne teleszórva. Sok arsin lyoni csipke díszítette a szegélyét, az
ujjait és a teljes dekoltázst is.
–  Nézzétek, ki tért vissza mecklenburgi hercegségéből: a
lányom, a kedves Jekatyerina Ivanovna kuzinotok –  mondta
Pása néni.
Annuskával döbbenten néztünk egymásra. Tehát ez az egyik
unokatestvérünk, akinek jó sorsát és szerencséjét csak pár hete
is irigykedve emlegettük Annuskával!
 Mielőtt üdvözölhettük volna, Jekatyerina elfordult, és
korholva megszólalt: –  Gyere ide, itt a családod. Az isten
szerelmére, ne kapaszkodj a szoknyámba! Zsírosak az ujjaid. –
  Mögötte egy halvány alak, egy sápadt kislány bújt el, és
Jekatyerina ruhájának merev anyagát szorította –  igen, az én
egyik levetett ruhám volt az! –  valóban eléggé maszatos
kezekkel. Vágott, sötét szemei érdekesen kerek arcán ültek. Úgy
cincogott, mint az egér, akit a szobámban tartottam, csak az én
állatkám több ételt és gondoskodást kapott. A lány megbámult,
és mindent végigmért: apám óriás alakját, ahogy az
ablakpárkánynak dől, és a délutáni napsugarak glóriát alkotnak
köré; anyámat, aki egy csillogó kincsesládához hasonlított; Pása
nénit, aki hívogatóan tárta szét a karját, és szélesen mosolygott;
Menysikov nyugodt viselkedését, és végül Feofan Prokopovicsot,
aki fejét udvarias üdvözlésre hajtotta.
Jekatyerina magához húzta a gyereket. Mindketten mélyen
pukedliztek, amitől a kopasz foltok láthatóvá váltak a fején.
–  Visszatértem, kedves nagybácsi–  apám, mert a férjem sok
kivetnivalót hagyott maga után. – Finoman, ravaszul a fény felé
fordította elcsúfított arcát. Apám az ajkába harapott,
mérlegelve az asszony brutálisan tönkretett kinézetét. A haja
majd újra kinő. A szakácsa majd felhizlalja. Még talán a hiányzó
fogakat is ki lehet pótolni: a moszkvai német negyedben lakott
legalább egy elefántcsont-faragó.
–  Üdvözöllek újra itthon, Jekatyerina Ivanovna,
unokahúgom! És ez ki?–  Apám nyíltan méregette a gyermeket,
aki közönyösen viszonozta a tekintetét.
 –  Ez? Ez itt a fiú örökös, akit nem adtam meg a férjemnek,
nagy elégedetlenségére –  felelte Jekatyerina. –  Bemutatom a
lányom, Christinet, a mecklenburgi hercegnőt. Az ő érdekében
remélem, hogy itt nevelkedhet fel Oroszországban
Romanovként.
Pása néni az anyámra mosolygott, és várakozóan húzta fel a
szemöldökét. Még a cár özvegyeként is biztosra kellett vennie,
hogy learatja, amit elvetett, és most azért jött, ami szerinte járt
neki.
Anyám értette a célzást.
–  Legkedvesebb Pása, te is olyan jól vigyáztál Annuskára és
Lizanykára, amikor én a cárral tartottam. Hálásak vagyunk az
irántuk és az irántam mutatott kedvességedért. Üdvözöljük
Christine hercegnőt. Úgy bánunk majd vele, mintha a lányaim
kishúga lenne.
Annuskával lehajoltunk, még meg is csókoltuk a gyermeket
két orcáján; a haja és a bőre olyan olcsó kámforos
szappanszagú volt, amivel a tetveket tartották távol az
emberek. Christine sötét vonásai egyértelműen Pása néni
oldaláról árulkodtak a családban, a Szaltikov-ágról. Szerettem
volna valami barátságosat mondani Jekatyerinának, amikor
észrevettem, hogy egy másik nő oson oda Pása nénihez.
Majdnem visszahőköltem, de még időben megfékeztem
magam: Maja volt az, a néni bizalmas szobalánya. Szegény nő
nyúlszájú volt, ezt a szörnyű büntetést rótták rá születésekor.
Vékony felső ajka és a széles orrlyukai közti bőr szétnyílt, és a
borzalmas lyukon át kilátszott az ínye és sárga fogai. De Maja
már akkor is Pása néni szobalánya volt, amikor Iván cár
feleségül választotta őt, és a tanácsadói vezették végig az
ártatlan bojárlányok sorai előtt a Kreml fazettás termében,
mert ő maga túl beteg volt ahhoz, hogy egyedül járjon.
– Cárevnák! – suttogta Maja ajka, és pukedlizett előttünk.
–  Maja –  mosolygott rá Annuska. –  De jó téged újra látni!
Emlékszem, hogy kényeztettél minket Spanyolországból hozott
forró csokoládéval, amikor kislányként először érkeztünk
Izmajlovóba.
–  Így igaz –  szólaltam meg én is. –  És elvittél minket a
Farkasházba, hogy megnézhessük az ott született
jegesmedvebocsokat, utána megmutattad a rövid utat a
Babilonon keresztül, ami a labirintus volt Izmajlovóban.
Micsoda szerencse, hogy most, hogy Christine itt van, már a
Komanovok harmadik generációjára is vigyázhatsz, Maja.
Maja elpirult.
–  Túl kedvesek, cárevnák, hogy egyáltalán emlékeznek egy
ilyen szerény nőre, mint én. Nagy örömömre szolgál majd
felsége gondját viselni. –  Christine–  re mosolygott, aki
visszahőkölt, és elborzadva nézett. –  Te is kérsz egy kis
csokoládét? –  kérdezte Maja, hiszen már ezerszer rosszabb
reakciókban is volt része korábban a kinézete miatt. A kislány
elhúzódott, az anyja mögé bújt, onnan mutatott ujjaival szarvat,
ami a védő jelkép a Gonosz ellen.
– Hexe – sikoltotta németül. – Böse, böse Hexel
– Mit mond? – kérdezte Pása néni elkomorulva.
Jekatyerina megvonta a vállát.
– Csak az igazat. Maját gonosz boszorkánynak nevezi.
Maja elpirult.
 – Menj! – szólt röviden Pása néni, és a szobalány elmenekült.
–  Micsoda összejövetel! –  igyekezett anyám elsimítani a
helyzetet.
– Ünnepeljük meg! Egyedül a másik lányod hiányzik, kedves
Pása. Milyen kár, hogy Anna Ivanovna nem lehet itt velünk. Ez
a hátulütője, ha külföldre adjuk férjhez a lányainkat.
–  És hogy van Anna a kurlandi hercegségében? –  kérdezte
apám, miközben a törpe d’Acosta Christine körül keringett és
Maját utánozta, felhúzta a felső ajkát, amitől a gyerek kuncogni
kezdett. Majd megrángatta a ruháját, és elszaladt, fogócskázni
hívva a lányt.
–  Hogy van? Hát nem jelent önnek, a cárnak rendszeresen,
kötelessége szerint? –  dorombolta Pása egyértelműen
elégedetten, hogy elérte, hogy Christine unokája bebocsátást
nyerjen a cári udvarba.
–  De igen –  sóhajtott apám. –  Legalábbis néha. Többnyire
csak még bőkezűbb támogatást kér.
–  Bocsánatot kérek a lányom szörnyű viselkedéséért. Anna
csak a szégyent hozza a házunkra –  horkantotta Pása néni. –
  Egy volt istállófiúval állt össze. El is felejtettem a nevét. Brinn
vagy Bronn vagy valami ilyesmi. Vele lakik a palotában...
A szavai megdöbbentettek, ahogy Annuskát is, aki tágra nyílt
szemmel nézett rám. Nem elég nagy baj, hogy Jekatyerina
elhagyta a férjét, a palotáját és a hercegségét! Pása néni másik
lánya, Kurland hercegnője, Anna Ivanovna egy lovászfiúval „élt
együtt”. Bárminemű kapcsolatnak egy ilyen szőrös, izzadt,
büdös és faragatlan fickóval, mint ez a lovász, még csak a
gondolata is szörnyű volt számunkra. És mi van a férjével, a
herceggel?
–  Egy lovászfiúval? Anna Ivanovna, a Rettegett, valóban –
  kacagott d’Acosta. Otthagyta Christine–  t a játék közben, aki
lihegett, és kipirult az arca. A kis ember pedig ugrált, nyihogott
és tapsolt a kezével, hogy a lovak dobogását utánozza. A
gyermek is átvette a játékot, és utánozta őt, miközben körbe–
 körbe futott körülötte.
– Viselkedj, Christine! Kifelé, te szörny! – mennydörögte Pása
néni, és egyenesen a törpe kicsi fenekébe rúgott. O, Anna
Ivanovna anyja gúnyolhatta a lányát nyilvánosan, de egy torz
bohóc nem. – Menj, és dugd el a ronda pofád a konyhában!
D’Acosta nem zavartatta magát: nevetett, és úgy csinált, mint
aki eszik; nyeldekelt, a szeme kidülledt, az arcát felfújta.
–  Oroszországban nem kell kenyér és tej. Egymást faljuk fel
inkább, szőröstől– bőröstől.
–  Elég! –  utasította anyám, és a hangszínétől d’Acosta
visszatért apám asztala alá a fő megfigyelőállomására.
–  Azt hittem, Anna Ivanovna, a kuzinom a kurlandi herceg
felesége, vagy nem? –  merészelte megkérdezni Annuska.
Kuzinjaink házassága és élete volt az egyetlen támpontunk arra,
hogy ránk milyen jövő vár. Látva Jekatyerinát és hallva Annát
az izgatottságom mellé habozás társult, ha nem kétely, és
félelem is.
–  Hát igen. Vagy legalábbis az volt. –  Anyám együttérzését
kifejezve törölgette a szemét. –  –  Legalábbis három napig.
Szörnyű, igazságtalan tragédia.
 –  A, bárcsak én is ilyen rövid házasságban részesülhettem
volna. Ehelyett majdnem egy évtizedet kellett elszenvednem.
Ebből. –  Jekatyerina egyik kezével saját megviselt kinézetére
mutatott, és próbálta visszatartani a könnyeit.
– Mi történt három nap után Anna hercegével? – kérdeztem.
–  Isten kegyelmezzen a lelkének! –  Pása néni három ujjal
keresztet vetett. –  Annyit evett a lagziban, hogy amikor három
nappal az ünnepség után elindultak Szentpétervárról, rosszul
érezte magát. Kiesett a szánból, fejjel a hóba, és belefulladt.
–  Istenem! –  kapkodtam a levegőt. –  Miért nem jött vissza
Anna, hogy veled éljen, Pása néni?
– Neki kell tartania Kurlandot Oroszország számára –  vonta
meg a vállát apám.
–  És a férje már előre elköltötte az összes hozományát,
amikor rendezte a szerencsejáték–  tartozását. Szóval kinek
kellene most így? –  mondta Jekatyerina. –  Megszokott dolog a
germán hercegeknél ez. Bár az enyém veri az összesét. Sohasem
adta vissza a hozományt az első két feleségének, akiktől elvált,
és szegény asszonyokat ugyanúgy egyetlen fitying és minden
csáberő nélkül hagyta, mint engem.
–  Mi történt a smaragddal, amit az esküvőn adtam a
férjednek? Hatalmas volt: akkora, mint egy dió. És a másik
ajándékom, a négyszáz kiképzett katona egyenruhában? –
 érdeklődött Menysikov.
– A követ rég ezer darabra vágták – felelte Jekatyerina. – És a
katonákat eladták külföldre zsoldosnak.
–  Nagylelkű hercegnek akarod mutatni magad, Menysikov,
mégis nyilvántartod a számlát, mint egy pék fia, aki voltál –
 vágott közbe Pása. – Anna szerencsés, hogy Kurland az otthona.
Egy istállófiú vagy lovász vagy akárki is ez a Biren a legjobb,
amit remélhet most, a szegény szerencsétlen. – Megrázta a fejét,
mintha azt mondaná: Mit rontottam el?
– Mind követünk el hibákat –  jelentette ki apám megunva a
veszekedést. – Üdvözöllek újra itt, Jekatyerina. A bátyám lányai
mintha a sajátjaim lennének. Az ifjú Christine– t Romanovként
neveljük fel. Menysikov, ne siránkozz a miatt a pár kozák miatt,
mert csak azok voltak az úgynevezett katonáid. Tedd magad
hasznossá, és hozz pezsgőt. Rengeteget! Hadd igyunk Annuska
és Lizanyka egészségére! – parancsolta.
–  A lányok egészségére? –  kérdezte Pása néni igyekezve
apám kedvére tenni. –  Híreket kaptunk végre Versailles–  ből?
Arra elsőként fogok inni.
– Még nem egészen – feleltem.
–  Apánk mindkettőnket megtett koronahercegnőnek,
ceszárevnának –  mosolygott Annuska. –  Még ha nem is
uralkodhatunk, átadjuk a jogot Oroszország trónjára az
örökösünknek.
– Ceszárevna! Maga találta ki ezt a nagyszerű címet, Feofan
Prokopovics? Nem féltem sem önt, sem a szavak forgatásában
való jártasságát. Milyen csodás! –  Pása néni szinte megfojtott
bennünket az ölelésével; fullasztó volt ruhájának mirha–  és
szegfűszegillata. Olyan illata volt, mint a karácsonyi hétnek.
Amikor újra levegőt kaptam, láttam, hogy Jekatyerina Ivanovna
a lánya kezét szorongatja, amitől a gyermek kitekeredik.
Éreztem a kuzinom gondolatait, ahogy keringenek és forognak,
mint egy ketrecbe zárt menyétcsalád. Milyen lesz az élete itt
visszatérve Oroszországba? Sajnáltam: az ágyát mások vetették
meg helyette, őt pedig kényszerítették, hogy belefeküdjön.
Pása hangja remegett, ahogy ismételgette: – Minden oroszok
koronahercegnői! Ezt el kell mondanom Anna Ivanovnának a
következő levelemben. Biztosan felrázza a kurlandi életének
örökös unalmából. Úgy tűnik, egész nap csak medveszőrmén
heverészik, és vajjal kenegeti magát.
– Jó sok vaj kell ahhoz – kuncogott Jekatyerina.
–  Elég! Itt a pezsgő. –  Apám kikapott két üveget Menysikov
kezéből, akinek még a könyökhajlatában és a hóna alatt is
üvegek sorakoztak. A délelőtt már így is túl száraz volt apám
ízlésének. Két kamarás követte egy akkora ezüstüstöt cipelve,
amiben a kis Christine megfürödhetett volna. Tele volt durván
összetört jégszilánkokkal a peterhofi jégházból, és még vagy egy
tucat üveggel.
– Az én gyönyörű lányaimra! – Anyám feltartotta a csillogó,
színes muranói kelyhet, amely prizmaszerűen törte meg
Peterhof ragyogó fényét. A pezsgő habos volt, mint egy
könnyed tréfa, és csiklandozta az orrom, amikor
belekóstoltam. Menysikov böfögött, amikor az első poharat
húzóra kiitta, és azonnal kért újratöltést. Jekatyerina három
pohárral végzett, mire én csak a felét ittam meg a sajátomnak,
és két üres, tartalék poharat diszkréten elsüllyeszett a régi
ruhám fodrai közé: aranyozott peremükért jó pénzt kaphat
majd a gosztyinyij dvor-ban. Christine szeme keresztbe állt a
fáradtságtól, és bemászott apám asztala alá, d’Acosta mellé.
Anyám és Pása néni a régi időkről csevegtek. Apám a nyitott
ablaknak dőlt egyedül, majd intett, hogy menjek közelebb, és
azt mondta: –  Az egészségedre és Oroszország dicsőségére,
Lizanykám, kiscsibém. Tudtad, hogy az embereknek
Versailles– ban több a pezsgő az ereikben, mint vér?
Ahogy ott álltunk, hátunk mögött a Finn–  öböllel, az iránta
érzett szeretetem összekötött minket, mint egy zárójel két fele,
mintha a többiek ott sem lettek volna.
Menysikov a szokásos féltékenységével ezt nem viselte el.
Odalépett hozzánk, és felemelte a poharát.
–  Micsoda döntés! Igyunk a cárevnákra. De miért nem
kérdeztél meg róla engem egyáltalán?
–  Miért kellett volna? –  Apám játékosan megpaskolta a
dubinájával. –  Apai nevednek a „pimasz”–  t kellett volna
kapnod, Menysikov.
Rájuk emeltem a poharam: –  Oroszország dicsőségére,
mindig!
Melegség és szeretet járt át, körülöttem a barátok és a család,
boldogan örökké. De ahogy visszafordultam a szoba felé,
Jekatyerina Ivanovna éhes, sötét tekintetével akadtam össze,
aki gyorsan elfordította a fejét. És ekkor eszembe jutott
Annuska kérdése még Alekszej nagyapa tróntermében
Kolomenszkojében.
– Szerinted zavarja őket?
– Micsoda?
– Hogy most mi vagyunk az első hölgyek Oroszországban, bár
Örült Iván apánk a bátyja volt, és uralkodó cár is.
Még az áldás is lehet átok, és túl sokan vágytak arra, ami az
enyém: én a cár lánya voltam.
 
 15
 
 

A nyár ködbe veszett, és elsuhant. Ahogy az édes évszak átadta

helyét a hulló leveleknek és a hűvös szélnek, csatlakoztunk
apámhoz Rigában, a hatalmas Hanza Liga erődítményében, ami
korábban a Német Lovagrend központja volt. A város volt az
adu újra kevert politikai kártyapaklijában; a Nyugat-Bakikum
most már része volt a Nagy Oroszországnak, az
örökkévalóságig. A Dunamünde-erőd nagytermében lobogtak a
tüzek, és a szolgálók a konyhából az asztalokhoz rohangáltak,
hogy ne kapjanak verést a hidegen felszolgált ételért. Akrobaták
szakoztak a padlóköveken, vagy csillogó fabuzogányokkal
dobálóztak.
–  Ki az a savanyú képű fickó ott? –  kérdeztem az anyám.
Velünk szemben egy fiatalember nehezen tartotta magát
egyenesen; gyenge testalkata és sápadtsága kiemelte a vörös
arcú, ordítozó mulatozók közül. Finnyásan kerülgette a repülő
étek, és egyértelműen ellenezte, ha italt borítottak új, szépen
szabott ruháira. Más férfiak bökdösték és biztatták félig
viccesen, félig idegesen, de ő nem volt hajlandó se beléjük
karolni, se csatlakozni a harsány részeg dalokhoz, csak a fejét
rázta röviden. Az arcán minden keskeny volt: az orra, az ajka,
még halványkék szemén a szemhéj és a szempillái is, amitől úgy
festett, mintha kimosták volna.
– Ó Károly, Holstein grófja – felelte anyám. – Még akár a svéd
trón örököse is lehet, ha dolgok egy kicsit jó irányba fordulnak.
Anyám lustán lenyalogatta az ujjairól a szilvapálinka és méz
marinádot, amivel apám szakácsa háromszáz nyulat pácok be,
majd lassan megsütötte őket az erőd hatalmas tűzhelyein. A
sötét hús étvágygerjesztőén omlott le a csontról.
– Húsz évvel a nagy északi háború után, ahol Oroszország a
svédekkel harcok, a trónjuk várományosa az asztalunknál ül.
Valóban nagy változások idejét éljük –  jegyeztem meg,
miközben savanyított diót vettem el egy kristálytálból.
–  Ennél még többre is viheti. –  Anyám felemelte felé a
poharát, amely gesztust a fiú gálánsán viszonzott. Amikor
engem is köszöntött, tompa tekintete végigsiklott csupasz
vállamon és a nyakamon: egy gyönyörű smaragd nyakláncot
viseltem hozzáillő fülbevalóval. Minden drágakő akkora volt,
mint egy makk.
Hűvösen biccentettem felé.
– Mi mást kérhetne még?
– Mit szólsz egy ceszárevna kezéhez? – mosolygott anyám.
– ceszárevna? – gúnyolódtam, miközben a herceg feltartotta
sasos korsóját, a kelyhet, amit apám tervezett az italozós
játékokhoz, és legalább könyökmagas volt, hogy harmadszorra
is újratöltsék. Tényleg volt ehhez gyomra? Valószínűleg
orosznak kell ahhoz születni, hogy valaki úgy éljen, egyen és
igyon, mint mi. –  Bármelyikük megteszi? Akár Annuska, akár
én?
–  O, Lizanyka... –  Anyám egyszerűen megpuszilta a
homlokom, én pedig meglepetésemben megnémultam. Anyám
biztos téved. Apám sosem adna minket úgy el, mint Jekatyerina
és Anna Ivanovna unokanővéreinket, hogy megverjenek,
elcsúfítsanak, vagy özvegyen maradjuk és szegénységben
tengődjünk.
 Holsteini Károly a körmét rágcsálta, majd lehajtotta a tokaji
borát. Egy vézna kis emberke kétes kilátásokkal –  nem pont
erre gondoltam, amikor lemerészkedtem a Goloszov-szurdokba,
hogy felkeressem a lesij szellemet, még ha egy nap majd
Svédország uralkodója lesz is. Bár egy ilyen rossz párosítástól
az a gonosz lény még jobban nevetne.
–  Hát, én úgyis a francia királyhoz megyek feleségül –
 jelentettem ki.
–  Hm. Igen. Meglátjuk. Még mindig folyamatban van a
tárgyalás Versailles-jal –  felelte anyám óvatosan. –  A franciák
újabb akadályát találták a frigynek: nem akarják, hogy
megőrizd a vallásod. Apátok ebből sosem fog engedni.
Versailles– ban a sok bába közt tényleg elvesz a gyerek.
Duzzogva kortyolgattam a borom. Ennyit arról, hogy a
karácsonyt már francia királyi jegyesként ünneplem.
A teremben a zenészek tovább játszottak, dacolva a
veszekedésekkel és üvöltözéssel, miközben a szolgák bor–  ,
vodka– és hányástócsákon csúszkáltak.
–  Hangosabban, fickók! –  kiáltotta az apám, egy hatalmas
kupát vágva a karmesterhez, ami a vállán találta el a férfit. –
 Mire föl fizetlek

★
titeket? Azt akarom, hogy ez egy civilizált vacsora legyen, ne
csak egy csorda disznó a vályú körül!
Holsteini Károly felállt, és egyenesen az asztalunkhoz jött.
Istenem, olyan jellegtelen férfi volt: láthatóan ólábú volt még
magas, nyilvánvalóan új csizmájában is, és a finom vászoninge
furcsán lógott keskeny, görbe válláról.
–  Ceszárevna –  szólalt meg kemény német akcentussal.
Nedves tekintetét rám szegezte, és meghajolt. Próbáltam
nyugodt arckifejezést erőltetni magamra. Kétségtelenül a
tenyere is izzad. –  Megtisztelne azzal, hogy megnyitja velem a
táncot?
–  Mit meg nem teszek Oroszországért –  mormogtam a
bajszom alatt az anyámnak, és a szemem forgattam Annuska
felé, miközben készültem talpra állni.
De a nővérem leelőzött.
–  Szívesen, felség! –  búgta, és összefogta barackszínű
damasztszoknyáját. Az arca elpirult, ahogy felállt, és csillogó
tekintettel nézett Károlyra.
Holstein grófja nem jött zavarba, hanem gálánsán megfogta
Annuska kinyújtott kezét, és táncba vitte őt.
 
 16
 
 

H
–  allgasd csak, Erzsébet! –  Annuska megragadta a csuklóm,
én pedig sietve visszatettem a papagájom a tartójára, mielőtt
magával húzhatott volna. –  Hát nem isteni? Úgy hangzik, mint
a...
Elragadtatva hallgatta a zenebonát a Téli Palota ablakai alatt,
ahol koncertet tartottak. Én legszívesebben befogtam volna a
fülem. Számomra olyan taszítónak hangzott, mint amikor a kis
Christine végighúzta a körmét az ablaktáblákon, mert
unatkozott vagy dühös volt. Egy vékony ezüstszálnyi dallam
függött a levegőben.
– Gyere, nézzük meg! – javasoltam, és kinyitottam az ablakot.
Mindketten kidugtuk a fejünk, és a hideg levegő szinte pofon
csapott minket. A palota homlokzata csillogott a viaszos téli
napon, jeges sugarai az udvar macskaköveit ezernyi tükörré
változtatták. A nyakunkat nyújtogattuk: a zenészek a fő
átjáróban foglaltak helyet; a föléjük tornyosuló épületek mellett
eltörpültek. A jeges szél fújta őket, kegyetlenül felemelte
kabátjuk hátulját, és kékre változtatta az ajkuk. A dobos ujjai
ráfagytak a dobverőkre; a csembalista ujjhegye az elefántcsont
billentyűkhöz tapadt. Elfintorodott, majd tovább játszott, ami
olyan nevetséges volt, hogy nem voltak rá szavak. De ami a
legjobb volt, hogy az udvaroncok, szolgák és kérelmezők nem
tudtak mellettük elhaladni, így bedugultak az átjárók és
ösvények körülöttük, és a szánoknak sorban kellett
várakozniuk, mert képtelenek voltak továbbhaladni. A
vonakodó nézősereg üvöltözött, és az öklét rázta.
– Tűnés innen, idióták!
– Kedvem lenne megkorbácsolni titeket!
– Rohadt külföldiek, mindig borzasztó ötleteik vannak.
–  Ez isteni! És olyan romantikus, Lizanyka! –  sóhajtozott
Annuska a rosszul kivitelezett látványosság láttán. –  Miért
tenne ilyet Károly? Csak egyetlen oka lehet, nem igaz? Azt
szeretné, ha én lennék a holsteini hercegnője. És –  kacsintott
rám – talán egy nap ő lesz Svédország királya. Képzeld csak el,
mindketten királynék leszünk.
Ahogy a zene befejeződött, a forgalom a fő kapun át
beindult, és az emberek és a szánok kisereglettek a palota előtti
térre. A zenészeknek forralt bort és szárított gyümölcsökkel és
sűrű tejföllel töltött pirogot szolgáltak fel: felismertem ebben a
gesztusban anyám bölcsességét, ahogy az emberek elégedett
beszélgetésének hangja felszállt az ablakunkig. Úgy térnek
vissza Holsteinbe, hogy minden oroszok cárnéjáról csak a
legjobbakat mondhatják el.
–  Micsoda meglepetés! –  Annuska orcája kipirult a hidegtől
és izgatottságától is. – Gondolj csak bele, ha nem tévedek be ide
hozzád, nem is hallottam volna belőle semmit. Jobb, ha
elmegyek a hányjába. Ha jól megcsapkodnak nyírfaágakkal,
csak úgy tündököl majd a bőröm a holnapi bálon.
Két izgatott puszit dobott nekem, majd kecsesen kivonult
széles szoknyájában az ajtón, amit apánk sokkal szélesebbre
építtetett, mint amilyen korábban valaha is volt
Oroszországban, hogy átférjenek rajta a nyugati stílusú ruhák.
 Megvártam, amíg elhalkul lépteinek hangja, ami egyre
gyorsult, amíg úgy nem szaladt már, mint egy kisgyerek. Hogy a
koncert meglepetés lett volna? A ruhám redőjéből elővettem
egy üzenetet. A szobalányom csúsztatta oda nekem, miután
visszatértem a reggeli lovaglásból a Karéliai–  síkságon.
Elolvastam, miközben a kádban áztattam magam. A forró víz
lenyugtatta fájó izmaim, a rózsavíz illat pedig az érzékeimet
simogatta. Az elegáns, egyértelműen képzett ember írását, amit
még én is jól el tudtam olvasni, a gőz és a cseppek eláztatták, és
a dőlt betűk a szemem előtt málltak szét. De előtte még
elolvastam a titokban átadott üzenetet.
Jelizaveta cárevna!
Örömömre szolgál meginvitálni Önt az országomban hallható
legszebb zenei koncertre. Legyen minden napja olyan édes, mint
ezek a dallamok!
Holsteini Károly
Nem is tudtam, mi fájt jobban: az, hogy a gondosan
megfogalmazott üzenetet egyértelműen diktálta a hercegnek
egy túl óvatos tanácsadó, vagy Annuska izgatottsága. A
hangulata ezekben a napokban olyan túláradóan lelkes és
szeszélyes volt, mint az a több száz pillangó, amelyek
Peterhofban a nyáriorgona– bokrokra telepedtek nektárt szívni.
Kilapítottam Károly üzenetét az ablakpárkányon, és nyilat
hajtogattam belőle, ahogy egy lovásztól tanultam
Kolomenszkojében. Úgy nézett ki, mint egy szárnyait kitáró
madár, tiszta varázslat! Elhajítottam, mire a papírlap
keresztülrebbent a szobán, egyenesen a kandallóba. Micsoda
dobás! A lángok felcsaptak, és megkaparintották a papírt. Egy
roppanással és pattanással összekunkorodott, hiába is
tiltakozott, és kéken, majd narancsszínben felizzott, és hamura
hullott szét.
Annuska sosem tudja meg.
 
 17
 
 

Nem tudom, hogy Pása néni tényleg írt–  e arról a lányának,

Anna Ivanovnának, Kurland hercegnőjének, hogy Annuskával
minket koronahercegnővé neveztek ki. Anya és lánya sosem
találkozott többé. Pása néni szokása volt, hogy nyitott ablaknál
alszik, és megbetegedett, amikor a hűvös október beköszöntött
Szentpétervárra. Először csak könnyen köhögött, majd
hamarosan már vért is felöklendezett. Ahogy emelkedett a láza,
apánk visszarendelte Jekatyerinát Izmajlovóból, ahova a kis
Christine– nel költözött.
– Szentpétervár még mindig túl közel van Mecklenburghoz –
 jelentette ki elhagyott férjére gondolva. – Az a vadállat három
nap kemény vágta után ideér, és megkapom tőle az utolsó
verésemet.
Egy ébenfekete lószőr paróka takarta már a kopasz foltokat a
fején, és a rákényszerített házasságért kiengesztelésül apám
hamis fogakat faragtatott neki elefántcsontból, amit az ínyébe
szorítottak.
Anna Ivanovna azonban Mitauban, Kurland fővárosában
később kapott értesítést. Pása néni rekedt hangon diktálta le
utolsó levelét Annának, miközben testét a köhögés rázta, hogy a
túlvilágra ne vigyen magával haragot. A fájdalmam óráról órára
nő; annyira szenvedek, hogy búcsúzom az élettől. Imádkozz
értem, Anna; azt hallottam, azt hiszed, átkozlak, de én mindent
megbocsátok neked, és feloldozlak minden bűn alól, amit valaha
is elkövettél előttem.
 Amikor Pása néni a halotti ágyon feküdt, Jekatyerina
Ivanovna sirámai megrémítették a kis Christine–  t, aki a
szoknyámba bújt. Megöleltem, de közben azon tűnődtem, hogy
lehet olyan vékony; apám szakácsa szerint minden ételt ellopott
bárki tányérjáról, ha lehetősége volt rá. Megmutattam a
kislánynak a majmaim és a papagájaim, hogy eltereljék a
figyelmét, miközben Pása nyúlszájú szobalánya, Maja az úrnője
halotti ágyának lábához állt. Amikor Christine meglátta,
németül sziszegett rá: – Ungeheuer! Fahr’ zur Hölle!
–  Csend legyen! –  szidtam meg, mert nem volt szükségem
fordításra: Maját egy szörnyetegnek nevezte, aki a pokolra való.
Jekatyerina magához húzta Christine–  t, és Maját figyelte,
miközben mindketten suttogtak és fintorogtak.
–  Elküldjek Izmajlovóba Praszkovja cárica papjáért, hogy a
virrasztást levezesse? – kérdeztem Maját Pása néni valódi nevét
és címét használva tiszteletem jeléül.
Maja arca viaszszerűvé vált a gyásztól.
–  Ne. Könyörgöm, hadd maradjak kettesben az úrnőmmel.
Csecsemőként bízták a gondjaimra. Elkísértem a Kreml fazettás
termébe, ahol a szépsége megbabonázta Iván cárt. Minden
szülésénél segédkeztem, és a saját esküvőjükre is én öltöztettem
a lányait, az Ivanovna cárevnákat. Most az én imám kísérje
Praszkovja cáricát a túlvilágra.
– Legyen – haboztam. – Mihez kezdesz majd a temetés után?
Csatlakozol Jekatyerinához Izmajlovóban?
Maja a fejét rázta, és könnyek folytak végig az arcán.
Szakadozó lélegzésének olyan hangja volt, mintha vaskapcsok
szorultak volna a szívére, amely csak Pása néniért és a
családjáért dobogott. Megérintettem az arcom: a saját
szépségemet egyértelműnek tekintettem egész életemben.
–  Hozz egy korsó vodkát, és töltsd mindig újra! Kovásztalan
kenyeret és sót, hogy megkönnyítse a nagynéném útját! –
 parancsoltam egy apródnak. Maja pukedlizett és kezet csókolt,
majd az úrnője lábához görnyedt, először csendesen zokogott,
utána magas hangon jajveszékelt, amitől felállt a szőr a
hátamon.
Ha a saját dadánkat, Iljinyicsnát már nem is tudtam
megmenteni Kolomenszkojében, legalább segíthettem egy
másik hűséges szolgának. Pása a Szent Péter és Pál–
  katedrálisban tartott temetését követően elrendeztem, hogy
Maja Kurlandba utazzon, ahol Pása néni ifjabb lánya, Anna
Ivanovna kuzinom várja majd őt.
Biztos voltam benne, hogy többé nem látom a szerencsétlen
nőt.
 
 18
 
 

– L izanyka! –  kiáltott Petruska, amikor beléptem a kis

tanulószobájába. A nyomomban a napfény és a friss levegő
beáramlott a dohos kis helyiségbe, a fiú pedig ledobta a tollát.
Ostermann gróf rosszallóan összébb húzta selyemsálját a huzat
ellen.
– A köszvényem, ceszárevna! – motyogta.
– Hát a tavasz biztosan jót tesz a... köszvényének, Ostermann
–  gúnyolódtam. Betegsége rejtélyes módon csak akkor
mutatkozott meg, amikor jól jött neki, különösen a jobb
kezében, amikor kellemetlen dokumentumokat kellett volna
aláírnia. Más esetekben egészen könnyen ment neki az írás.
Rápillantottam Petruska asztalára, tele volt mindenféle
értekezésekkel, a többségük Ostermann dőlt kézírásával. Egy
orosz sem írt így... már ha tudott egyáltalán írni.
–  Egész éjszaka imádkoztam, hogy gyere! Már olyan régóta
imádkozom! –  Petruska rám vetette magát. Nem találkoztunk,
amióta megválasztottak minket Annuskával
koronahercegnőnek. Vergődtem már– már fojtogató ölelésében,
majd magamhoz vontam, mert eszembe jutott az a találkozás.
Apám ellenségessége bántotta őt, de irányunkba nem mutatott
keserűséget. Jó. Annuskával csak ifjú hölgyek voltunk, akik
Oroszország érdekeit úgy terveztük szolgálni, hogy házasságot
kötünk és fiúkat szülünk. Minél több az örököse egy
birodalomnak, annál jobb. Csak Oroszország számít.
– Nos, itt vagyok. Még mindig szeretnél hajóskapitány lenni?
Bólintott.
 – Meg kell várnunk, amíg a jégtáblák elolvadnak, de addig is
tarthatunk edzést, mit szólsz hozzá?
–  Benne vagyok! –  Petruska már magasabb volt nálam, de
aranyszínű szeme alatt örökre megtelepedtek a mély, sötét
árnyak. Istenem, látott valaha napfényt ez a fiú? Apám túl
kegyetlen volt. Miért egy gyerekkel fizettette meg az apja
vétkeit? Az anyám kegyelméből lett Ostermann a fiú tanítója, de
még a legszéleskörűbb és legjobb oktatás sem érte meg, hogy
úgy nézzen ki, mint egy földigiliszta.
– Elég volt a tanulásból, Ostermann! – határoztam el, és nem
törődtem a német savanyú tekintetével. Biztosan egy üveg
ecetet hajtott le minden reggel, miután felkelt kemény,
összecsukható tábori ágyából.
–  Nekem a cár parancsol –  felelte jegesen, és összeszedte a
papírjait.
– És ez így helyes. Hiszen neki köszönhet mindent – feleltem,
és berúgtam a tanulószoba ajtaját. Petruskával a folyosón
szökdécseltünk végig kézenfogva, de ő gyorsan kifogyott a
levegőből, és köhögni kezdett. Nem emlékeztem rá, hogy valaha
is meglátogattam volna a Téli Palotának ezt a végét: a magas
ablakok beengedték a huzatot, a padlódeszkákat penész
borította. Miért hagyták, hogy Petruska itt éljen, azt akarta
vajon apám, hogy tüdőbajban meghaljon? Túl borzasztó volt
ebbe belegondolni is.
–  Versenyezzünk –  javasoltam, mert menni akartam. –  Az
nyer, aki előbb eléri a cár előszobáját!
–  Engem oda nem engednek be –  felelte Petruska
visszakozva. –  A cár nem hivatott már... Peterhof óta. –  Még
mindig összegörnyedt a megaláztatástól. Együttérzően néztem
rá, de nem akartam hazudni neki. Többet várt tőlem. Petruska
így folytatta: –  A cár megölte az apámat, mert áruló volt. De a
keresztapám, Alekszej Dolgorukij elmondta az igazságot. Az
apám meg akarta menteni Oroszországot nagyapám gonosz
nyugati módijától...
–  Hol hallottad ezt a kifejezést? Hallgass inkább
Ostermannra Dolgorukij keresztapád helyett – figyelmeztettem.
Alekszej halála óta Petruska keresztapja volt a régi hit
követőinek legjelentősebb alakja. Hogyan jutott egyáltalán be az
unokaöcsémhez? –  Soha... többé... ne mondd ezt! –  Hirtelen
félteni kezdtem a fiatal életét. Mi van, ha valaki kihallgatott
minket? –  Menjünk! Majd figyelek, hogy a cár ne lásson meg
minket – jelentettem ki, és megfogtam a kezét. – Vigyázz, kész...
rajt!
Petruska felsikított, én pedig nekilódultam. Ó mögöttem
rohant. Először a lépéseink visszhangoztak az egyszerű
stukkózott mennyezetről, de utána lépcsőkorlátokon csúsztunk
le, és kockás márványpadlókat kereszteztünk a hatalmas állami
termekben. – Gyere, ugróiskolázzunk!
– Nevettem, amikor lihegve és kipirulva megérkeztünk a cár
előszobájához. Itt tárolta apám a műalkotásokat, amelyeket
megvásároltak a számára, de még nem helyeztek megfelelő
kiállítási helyükre.
– Mit szólnál egy kör Kokoloreszhez? – Megfigyeltem a széles
ablakpárkányokat, a magas lábú asztalokat és a vásznakkal
megrakott székeket. Egy asztalt magasra tornyozott üvegek és
poharak borítottak, körülötte antik szobrok álltak; fölötte
három testes csillár lógott. Tökéletes, elbírják a súlyom.
– Nem ismerem a szabályokat. Olyasmi, mint a sakk?
Felsóhajtottam. – Mit tanulsz te Ostermanntól? Hogy lehetnél
hajóskapitány, ha nem ismered a Kokoloreszt?
–  Pillanatnyilag még egyszerű matróz sem vagyok –  felelte
Petruska tárgyilagosan. –  Ha nagyapám tehetné, átlökne a
korláton hasztalan ballasztnak nevezve.
– Ezt többet ne mondd – szóltam rá döbbenten.
Megvonta a vállát, és könnyek gyűltek a szemébe, sápadt
arca viaszszerűvé vált.
Nem tehettem róla, muszáj volt megölelni és megcsókolni. –
 Hát, ha ismered a Kokoloreszt, az bármikor jól jöhet. A szabály
egyszerű. Úgy kell átjutnod a termen, hogy nem érsz hozzá a
padlóhoz. Mint amikor a hajón kötélről kötélre hintázol.
– Az egész termet? – Felcsillant a szeme.
–  Igen. De ha sokat habozol, kétszer is átkergetlek rajta –
 nevettem. – Indulás!
Egy székre ugrottam, ami megcsúszott a csillogó berakásos
parkettán, és egy festmény felborult. Ahogy elkaptam a keretet,
eltört, és egy éles szakadással a kezem egyenesen átfúródott a
vásznon: egy holland festő műve volt, valami kimondhatatlan
nevű Van vagy Ver valaki, és egy bögyös szolgálólány volt rajta,
aki tejet töltött egy kancsóból a homályos reggeli fényben.
Hagytam, hogy az ujjaim szamárfület mutassanak neki a
vásznon át, ami úgy megnevettette Petruskát, hogy csuklani
kezdett. Most ő jött: felmászott egy fiókos szekrényre, és egy
aranyozott fali fogantyúról átlendült a bársonyfüggönyökre.
Felrúgta véletlenül egy fiatal férfi szobrát, aki egy pár szárnyas
szandál kivételével semmit sem viselt. Darabokra tört, a
leszakadt fej rosszallóan nézett. Petruska kezdett behozni!
Felugrottam az egyik kristálycsillárra. Nyekergett és belengett,
ahogy lendületet gyűjtöttem. Lábammal a nagy asztalt céloztam
meg tele vodkásüvegekkel, poharakkal és rágódohánnyal.
Onnan eljutok az ajtóig, és megnyerem a játékot.
– Én nyerek, csigabiga! – nevettem, amikor hangos léptek és
hangok hallatszottak a folyosóról visszhangozva.
Megmerevedtem a csillárról lógva.
–  Csend legyen! –  tátogtam. Petruska az ablakpárkányra
húzódott, félig rejtette a hímzett bársonyfüggöny; a félelemtől
elsápadt. Bárki kitalálhatta, mit tesz vele apám, ha itt
rajtakapja. Egy veréssel még egész könnyen megúszná.
Elengedtem a kapaszkodóm, és a puha papucsomnak
köszönhetően halkan értem földet. Az asztal alá másztam, és
mutattam Petruskának is, hogy jöjjön az én búvóhelyemre, pont
mielőtt kinyílt az ajtó. Egy perzsa takarót, amit asztalterítőnek
használtak, a fejünkre húztam, és csak egy kis nyílást hagytam.
Hozzám bújt, rémült szeme kitágult keskeny arcán. Szorosan
megöleltem, miközben apám, anyám, néhány őr és Feofan
Prokopovics vágott át a termen apám dolgozószobájába. A cár
kitolta az őröket a terembe, felénk. – Kifelé! Ez nem a ti koszos
fületeknek való! –  Ezután anyám felé fordult: –  Olyan döntést
hoztam, amelyet még egy cár sem hozott meg előttem, és Feofan
Prokopovics ezúttal is támogatta merész tervem. –  Közelebb
húztam magamhoz Petruskát. Amikor apám és Feofan együtt
volt, még az ég sem szabott határt látomásaiknak. így folytatta
anyámnak: – Szeretnélek megjutalmazni mindenért, ami értem
és Oroszországért tettél. Jól figyelj, mátkái –  magyarázta a
becenevén szólítva, majd becsukta a dolgozószobája ajtaját.
Az előszobában a rejtekhelyünkön Petruska körém csavarta
nyúlánk végtagjait, és az orrát a bőrömhöz nyomta. Ha nem az
unokaöcsém lett volna, még helytelennek éreztem volna.
– Olyan puha és meleg vagy – mondta hitetlenkedve. – Hogy
csinálod?
– Olyan lányos trükk – feleltem, és előmásztam az asztal alól.
Követett, de elveszettnek tűnt.
–  Vége a kokoloresznek? Amint megszeretek valamit vagy
valakit, véget ér, vagy elmegy.
–  Sajnálom –  feleltem a rombolást nézve, amit végeztünk,
miközben a dolgozószobában anyám hallhatóan nyelt egyet
meglepetésében, apám pedig büszkén és érzelmesen
felnevetett.
Fúrta az oldalam a kíváncsiság. Mivel állhatott még elő apám
azon túl, hogy Annuskával megtett minket
koronahercegnőknek? Milyen izgalmas az élet!
–  Megengeded? –  szakította meg Petruska a
gondolatmenetemet, amikor felkapott az asztalról egy vodkás
kancsót. Rózsás kisfiúajkához emelte, és nyelte, miközben az
alkohol színt vitt az arcába.
– Ne, Petruska – Finoman elvettem tőle a kancsót.
–  Most legalább újra szembenézhetek Ostermann–  nal. –
  Megingott, és a rágódohányból valamennyit a felső ajka alá
dugott, hangosan szívogatta, és kihívóan nézett rám. Istenem,
hol tanulhatta ezt? Sok mindenért lehet Ostermannt hibáztatni,
de azért biztosan nem, hogy támogatná a fiú lezüllését. Hosszú,
vékony ujjaival, amin már semmi gyerekes nem volt, a kezemet
szorongatta, miközben visszakísértem a tanulószobához.
Az ajtónál két keze közé fogta az arcom, és a sajátjához
húzta. A meglepetéstől visszahőköltem, és mert az ínye
vérvörös foltos volt.
–  ígérd meg, Lizanyka! –  suttogta üveges tekintettel. –  ígérd
meg, hogy mindig úgy szeretsz engem, ahogy senki mást! ígérd
meg, hogy sosem hagysz el...
– Hát persze. Mi mást tehetnék? – Finoman kiszabadítottam
magam a szorításából. – Jól fogunk együtt mulatni.
– Hogyan?
–  Sokféleképpen! Tavasszal vadászni megyünk, nyáron
piknikezünk, ősszel gombát keresünk, télen pedig
korcsolyázunk meg szánkózunk. És ez csak a kezdet!
–  Ez csodás! –  Petruska tapsolt egyet, de aztán keményen
nézett rám.
– Ha valakit jobban megszeretsz, mint engem, megbüntetem!
Visszafojtottam a lélegzetem; megdöbbentett, mennyire
hasonlít apámra, amikor az egyik emberét fenyegeti. Majd
játékosan csak Annyit feleltem: – Igen! Máglyára a gazemberrel!
Összekócoltam a haját, és belöktem a tanulószobába, bár
Ostermann már eltűnt. Valljuk be, Oroszország
alkancellárjaként Petruska tanításán kívül volt jobb dolga is
annál, hogy a legyeket számolja a falon.
 
Azon a délutánon, amikor a magányos gyermek iránt érzett
szánakozásból felkerestem Petruskát, a lesij szellem lent a
Goloszov-szurdokban biztosan figyelte gyermeki örömünket a
bűzölgő kén fátylán át. Látta vajon előre, milyen erők szakítják
szét hamarosan a családomat és mindannyiunk életét? Átok a
Romanovokra! Már azon gondolkoztam, mit tudott meg anyám
apámtól, és milyen újabb változások állnak majd be ebben a
birodalomban, ahol annyira szükség lenne örökösre, és
Petruska fenyegetését el is felejtettem.
 
 19
 
 

Pár nappal később az anyámat ott találtam a lakosztályomban.

A szentpétervári tavaszi reggel kékes párája összeolvasztotta az
eget és a folyót, az ezüstös fátyol minden kemény élt
megpuhított. Amikor megjöttem a reggeli lovaglásból, bricseszt,
magas szárú csizmát és egy egyszerű fehér blúzt viseltem, a
hajamat kontyba kötöttem egy lapos, háromszög alakú lengyel
kalap alatt. Anyám az asztalomnál állt, és egy új ruha rajzait
tanulmányozta.
–  Anyám, üdvözöllek! –  Megcsókoltam, és az impozáns
karmazsinszín bársonyruha rajzára pillantottam, amit merev
aranyszállal hímeztek ki. De ennyi nem volt elég: a haskötőt és a
szoknyát is arany birodalmi kétfejű sassal rakták ki, és gyémánt
vállcsatok tartották a végtelen hosszú karmazsinszín
bársonyuszályt, amit hermelinszőrme szegélyezett. –  Mi ez? –
 kérdeztem, és meglazítottam a nyakamnál a lovaglókabátom és
a blúzom, mert melegem volt.
“ A tanácsodra van szükségem. – Anyám tekintete izgatottan
csillogott. “ De először szeretnék bemutatni valakit.
–  Kit? –  Megfordultam, amikor érzékeltem, hogy valaki
megmozdult. Mögöttünk állt a legcsinosabb férfi, akit csak
elképzelni tudtam.
 
 20
 

Elpirultam. így fogok erezni akkor is, ha végre szemtől szembe

állok majd Franciaország királyával? Ez a gondolat kijózanított.
Büszkén lesütöttem a szemem, és levettem a lovaglókesztyűm
figyelmen kívül hagyva az idegent, aki vigyázzban állt. Gyorsan
körbepillantottam, igyekezve az ő szemével felmérni a
lakosztályomat. Egy csinos ezüst árnyalatú selyem báliruha,
amit gyöngyökkel és fehér kristályokkal hímeztek ki, hevert
kiterítve egy karosszéken. Ezt viselem ma este apám egyik
összejövetelén, ahol háromszáz embert lát majd vendégül. Apró
selyempapucsom lerúgva hevert a majmom aranyketrece
mellett. Egy megkezdett, de befejezetlen márvány szoliter játék
feküdt az asztalomon, pont ahol anyám állt. Hála istennek a
szobalány becsukta a hálószobám ajtaját. Mi lett volna, ha az
ismeretlen férfi meglátja a felvert, kikeményített ágyneműmet?
Az arcom lángolt.
–  Mit viseljek a koronázásomra? –  Anyám rám mosolygott,
egyértelműen nem érzékelve, milyen hatással van rám az
idegen.
– A te... koronázásodra? – Megdöbbenve álltam. Még egyetlen
cár felesége sem részesült ilyen tisztességben. Soha. Ez
elképzelhetetlen volt, mert a legtöbb cárica alacsonyabb rendű
bojárcsaládból származott, akiket nem szabadott biztatni
nagyravágyásukban. Talán az én lenyűgöző anyám, aki jobban
támogatta az apám, mint bármelyik tábornoka, véget vet ennek
a szokásnak? Ha megkoronázzák, anyám régensnőként
uralkodik majd Oroszországban, ha a cár elhagyja egy hadjárat
vagy külföldi utazás kedvéért.
 Az, hogy minket Annuskával megtett ceszárevnáknak,
koronahercegnőknek, az még csak az első lépés volt egy még
nagyobb változás felé.
– Igen! Képzeld csak el! Apád maga fog megkoronázni engem
májusban a Kreml Feltámadás–  katedrálisában, ahol minden
cárt felkentek –  magyarázta anyám, miközben a ruha rajzát
erre és arra forgatta. –  Az egész udvarnak belépőjegyet kell
vennie rá, így fedezik a költségeket. Milyen csodás ötlet...
Képtelen voltam megmondani, hogy vajon bujkált– e félelem
az izgatottsága mögött.
–  És mi lesz Petruskával? –  kérdeztem. Ha anyám
felemelkedik, ő még távolabb kerül a tróntól.
–  O, Lizanyka! Úgy sajnálom szegény fiút. Nem szabadna
Petruskát felelősnek tartani az apja bűneiért. Mivel apád
jókedvében volt, meggyőztem róla, hogy Petruskának saját
udvartartásra van szüksége, még ha szűkre is. Ez itt Alekszandr
Boriszovics Buturlin. O lesz Petruska első kamarása.
Felmosolygott a magas férfira, aki mélyen meghajolt.
Végignéztem rajta lesütött szempilláim alól. V alakú hajvonala
magasan kezdődött lebarnult homlokán; fekete haját
hátrafésülte. A szemöldöke szárnyként repdesett csillogó
szürkészöld szeme fölött, amelyet vastag szemhéj borított;
magas arccsontja és telt ajka tatár ősökről árulkodott. A
Preobrazsenszkij ezred sötétzöld ünnepi kabátja rásimult széles
mellkasára. Fiatalsága ellenére egy medál csillogott farkasbőr
felöltője alatt, amit az egyik vállára vetve viselt. Hosszú, vékony
ujjait az öve bronzcsatján és a tőre ékköves markolatán
pihentette. Buturlin tekintete rabul ejtett, mintha olvasni tudna
a gondolataimban. Forróság öntötte el a torkom, miközben
Buturlin hódolatát udvarias mosollyal fogadtam, majd
elfordultam.
Anyám nem vette észre a zavarom, és még mindig a vázlatot
csodálta.
– Valaha jobbágylány voltam, akit eladtak egy ezüstért. Most
én leszek minden oroszok legelső cárinája.
– De anyám... – kezdtem.
–  Igen? –  A halvány tavaszi napfény sugarai keretezték
magas termetét és érzéki testét, amitől a gyémánt ékszerei még
fényesebben csillogtak.
– Mi az, Erzsébet?
Buturlin tekintete rám tapadt.
– De... te nő vagy – böktem ki.
Anyám szórakozottan felkacagott.
– Jó megfigyelő vagy. És akkor mi van?
Bátor hozzáállását látva a büszkeségtől elöntött a meleg.
Kinek vannak még a világon ilyen szülei, mint nekem?
 
 21
 
 
 

Alekszandr Boriszovics Buturlin.

A családja réven örökletes udvaronc volt. A családjukból
kerültek ki a királyi istállómesterek és régi orosz arisztokraták,
a bojárok. Tagjai voltak a vojevodáknak, a Moszkvai Tanácsnak,
és az uralkodó fülének közelében éltek már a Rurik–  dinasztia
óta, akik az én családom előtt uralkodtak Oroszországban. Egy
Buturlin védte a dédnagyapámat, Mihály cárt, amikor ó az első
Romanovként békét hozott Oroszországba a zűrzavaros idők
után. Buturlint hivatalosan Petruska mellé rendelték, de
valójában az én udvartartásom első tagjává vált a francia
orvossal, Jean Armand de Lestocqkal együtt, akit anyám hívott
vissza kazanyi száműzetéséből. Az osztrák zene–  és
tánctanárommal, Herr Schwartz-cal együtt ez a három férfi
alkotta az életemet alakító triót.
– Buturlinnal mész vadászni?
Nem tudtam, hogyan osont be Petruska a szobámba ilyen
korán reggel, egyedül keresztülvágva a Téli Palotán.
Borostyánszín szeme még álmosnak tűnt. Már megetettem a
majmaimat és a papagájaimat, akik nagy zajt csaptak, és a
ketreceiket rázták és rikácsoltak, és a szobalány épp a
bricseszem övét kapcsolta be. Amikor megpusziltam, kutakodva
megszagoltam a leheletét. Jól van, még nem ivott alkoholt.
–  Nem csak vele. Az új orvosom, a francia Lestocq és a
zenetanárom, Schwartz is jönnek. Remélem, találok neked egy
farkaskölyköt, hogy felneveld.
 – Nem akarok farkaskölyköt. Veletek akarok menni vadászni.
Igaziból Buturlin az én kamarásom. – Durcásan fonta keresztbe
maga előtt a karját.
–  Valójában neked Ostermann–  nal kellene tanulnod épp.
Majd velünk jöhetsz vadászni, ha megtanultad, hol van London
és Párizs.
– És te tudod, hol vannak?
– Nem. Vagyis azt tudom, Párizs hol van. Nagyjából. Ott van
Versailles mellett, ugye?
– Ostermann unalmas – tette hozzá Petruska duzzogva. – Te
nem.
– Mondj valami újat! – kuncogtam.
– Nem kedvel téged.
– Én se őt – – feleltem, és ellenőriztem a hajam: vastag szőke
fonatokat tűztek alacsony kontyba a tarkómon, mert a lapos
lengyel kalapom fogom viselni. Egy kicsit haboztam, de
bármikor levehetem majd a kalapot, hogy megmutassam a
copfom.
– Megehetem a reggelid? – kérdezte Petruska.
–  Hmm? Igen. Persze. –  Mivel már a vadászaton járt az
eszem, hozzá sem értem az ezüsttálcán roskadozó hűvös
kaviárhoz, meleg Mimhez, szeletelt tojáshoz vagy a friss
szmetánához. Petruska éhesen rágott, miközben a szobalány
szenvedett, hogy gömbölyű vádlimra szorítsa a combig érő
lovaglócsizmát. A lovagláshoz mindig férfiruhát viseltem
Annuska döbbenetére. Nem zavart, ha megmutatom a lábam és
a csípőm alakját. A női lovaglóruhában lehetetlen volt szétvetett
lábbal ülni.
 –  Ostermann szerint megrontasz engem –  mondta Petruska
teli szájjal.
–  Micsoda nagy szavak! –  A tükör felé fordultam, és jobban
betűrtem az ingem, majd a tenyerem az arcomra szorítottam, és
éreztem, milyen forró, ha arra gondolok, hogy együtt töltöm a
napot Buturlinnal.
– Lizanyka? – Petruska egy helyben ült, miközben a szájából
kilógott a blini, és csöpögött belőle a kaviár, ahogy a válaszomra
várt. Odahajoltam, elkaptam egy kis kövér palacsintát, és szó
szerint kiettem az ujjai közül.
– Bocs! – megrágtam és elmosolyodtam. – Én ezzel szemben
Ostermannról azt gondolom, nagyon jó hatással van rád.
Úgyhogy nőj fel gyorsan, rendben? És akkor velünk jöhetsz
vadászni.
Feltettem a kalapom elfedve a hajam. Majd később talán
leveszem, hogy dicsekedjek a fonatokkal. Amikor kimentem,
Petruska felugrott: – Lizanyka, várj...
Puszikat dobtam neki kifelé menet.
– Ezek a tieid! Kapd el, ha tudod, Petruska!

★
Ha egy vadászatra egyetlen férfi társaságában mennék, az
botrány lenne. De ha hármat is magammal viszek, az azt jelenti,
tiszteletre méltó a testőrségem. Elindultam hát Lestocqkal.
Schwartz–  cal és Buturlinnal. A tiszta ég belebukott a Névába.
az utolsó jégtáblák összecsapódtak a tengeri áramlatokban.
Nem borította felhő az eget; túl szeles volt az idő. Az éjszaka
alatt cserepeket fújt le a palota tetejéről a szél, és az alig hat
hónapja befejezett udvart máris újra kellett kövezni. Az olasz
követ azzal mérgesítette fel apámat, hogy azt írta: Szentpétervár
az egyetlen város, ahol a romokat rendelésre építik. Ezt a várost
kapkodva építette egy sietős ember. A szél legalább elsodorta a
fellógatott hullák bűzét is a Pása néni korábbi palotájával
szemben, ami egy forgalmas kereszteződés volt
Szentpéterváron. Egy pár megkorbácsolt, összetört és lefejezett
test forgott ott –  tolvajok, adócsalók, rágalmazók és a régi hit
követői egyaránt -, és varjak felhője rebbent fel a lakomájából,
amikor elügettem mellettük kalapomat mélyen a homlokomba
húzva. Mind jókedvűek voltunk: hiénákat láttak a Karéliai–
 dombságnál.
Buturlin úgy ülte meg a lovat, mintha oda lenne kötözve a
nyereghez. Úgy lovagolt, mint egy kozák; teste feszes volt, mint
egy vasrugó. Új orvosom, Lestocq örvendezett, amiért ilyen
jószerencse érte, és visszahívták a száműzetésből. Franciaként
mindig reménytelenül túlöltözött volt. A sárban lovaglás és a
vad hajsza tönkreteszi majd finom anyagból készült bricseszét
és figyelmesen megkötött csipkés zsabóját. Hogy bebizonyítsa,
mennyit ér, reggel első dolga volt eret vágni rajtam.
–  Ön túl vehemens, ez nem tesz jót az egészségének –
 jelentette ki.
Beadtam a derekam, bár az egy uncia vérveszteségtől
szédültem, amikor meg akartam zabolázni a csődöröm. Végül a
zenész Schwartz kocogott mögöttünk zömök kancáján, amit a
piknik hozzávalóival is megpakolt. De legalább a hatalmas
Stradivari csellója elől utazott a szakáccsal és szolgálókkal a ma
esti szálláshelyünkre.
 Az első vadászat után letelepedtünk ebédelni: Buturlin
nagyszerűen lőtt. Máris két fiatal vadkannal lett gazdagabb a
zsákmányunk. Miközben Schwartz az árnyékban szunyókált
tátott szájjal és felfelé fordított tenyérrel, mint egy gyerek,
Buturlin fürgén feltornyozta a gyújtóst, kovakövével szikrát
csiholt, és ráfújt az első parázsra, hogy begyulladjanak a lángok.
Nem tudtam levenni a tekintetem elegáns kezéről, amivel a
tüzet egyengette, mégis felhúztam a térdem és átkaroltam a
sípcsontom, látszólag minden figyelmemet Lestocqnak
szentelve. Ó nem vadászott, inkább azon elmélkedett, hogy
lehet a legjobban elkészíteni a vadat.
–  Ha maguk franciák épp nem esznek, akkor az ételről
beszélnek –  nevettem, és az iszfaháni cukrozott fügéért
nyúltam, amit apám szakácsa pakolt be három vekni
kovásztalan kenyérrel, egy üveg borókabogyóval ízesített
szarvaspástétommal, egy kis dézsányi savanyított hagymával és
egy guriga sajttal.
–  És jó okunk van rá, cárevna. Elengedhetetlen Versailles–
 ban, hogy az ember tudja, hogyan beszéljen az ételről – feleselt
Lestocq. – Örülök, hogy szolgálhatom az ön császári házát.
Buturlin egy tiszta, jeges patakban hűtötte le a rajnai bort.
Könnyed frissességétől kíváncsivá és bátorrá váltam, miközben
láttam, hogy szórakozott pillantást vet Lestocqra.
–  De nem mindig becsülték meg ennyire a szolgálatait,
Lestocq. Miért száműzte apám Kazanyba? Mesélje csak el! –
 szóltam.
– O – felelte Lestocq tétován, féloldalas mosollyal, ami mögül
kilátszott letört foga. Sötétvörös hajához illettek szeplői és
meleg árnyalatú bőre. –  Megkedveltem egy bohóc lányát, de
amikor jobban megismertem, már untatott.
– Egy bohóc? – kuncogtam. – Gyerünk, neveket akarok!
–  Jól van. D’Acosta lánya volt az, akivel egy rövid flört után
barátságban váltunk el. A cár törpéjének gyönyörű, felnőtt
lánya van.
–  Ez a te változatod, te gazember –  szólt közbe Buturlin,
ahogy a fűben hevert egy szalmaszállal a fogai közt, és lustán
bámulta a kék eget. –  Nem volt olyan rövid az a flört. A lány
teherbe esett. És á barátunk nem akarta feleségül venni.
D’Acosta azóta is utálja.
Felültem, próbáltam elhessegetni az emlékképet, amikor
d’Acosta a kolomenszkojei konyhában ül, és sötét tekintettel
méregeti a dadánkat, Iljinyicsnát, hogy elhallgattassa indiszkrét
pletykálkodását. Ó az életével fizetett azért, amiért alábecsülte a
bohócot.
Lestocq megvonta a vállát.
– Miért fizessek életem végéig egy egy hétig tartó kalandért?
Mindketten csak gyötrődtünk volna. Amúgy is elveszítette a
gyereket. De d’Acosta rávette a cárt, hogy száműzzön Kazanyba,
amíg a cáricának olyan kedvesen eszébe nem jutott a
művészetem.
Az ezüstkupám pereme felett méregettem Lestocqot.
– Nagy szerencsejátékos vagy.
– Hát mi más az élet, mint egy nagyjáték? Mind megkapjuk a
lapjainkat. Van, aki már születésekor olyan elképesztő leosztást
kap, mint a royal flöss –  felém biccentett –  , és mégis mindent
elveszít hanyagságból. Mások pedig egy pikk kettessel nyerik
meg a játszmát ravaszságuk által. Sokkal izgalmasabb, mint
bármilyen színdarab vagy előadás.
–  Hát. Azért nem bármelyik színdarab vagy előadás. –
  Buturlin felállt, és a kis ösvény felé fordult, ami a
pihenőhelyünkre vezetett.
–  Mi az, Buturlin? –  Kicsit szédültem a forró, déli
napsütésben. Átkozott Lestocq és az érvágása.
–  Egy gyönyörű meglepetés egy még gyönyörűbb
koronahercegnőnek. –  Meghajolt, miközben cintányérok és
tamburinok hangja hallatszott fel a kecskebőr dob dobogása és
a balalajka húrjainak pendülése közt.
–  Tudom, mennyire szereti a régi orosz népi dalokat és
táncokat, Schwartz barátunk minden ügyködése ellenére, aki
még horkolni is háromnegyedes ütemben szokott –  mondta
Buturlin. Lestocq felvonta a szemöldökét: Buturlin legyőzte őt
egy játszmában, amit észre sem vettem, hogy játszanak.
– Nézzék! – éljeneztem, amikor a közeli mirből, ami egy falu
volt pár rozoga ízfeával a poros út mentén, ahol a lovak patáitól
az inas tyúkok pánikszerűen menekültek, egy csapat fiatal
lépett a tisztásra. Kégi fazonú orosz viseletűkben, amit az apám
betiltott, két lábon járó bimbóknak néztek ki. A férfiak övvel
összefogott, csípőig érő mellényének gallérján a vörös minden
árnyalatában játszó hímzés pompázott. A vörös színt
krasznínak nevezik, ami szépet is jelent. Széles szárú nadrágjuk
lebegett a combjuk körül, de a szárát hegyes orrú, térdig érő
csizmájukba tűrték. A lányok vastag fonatai minden lépésnél
meglibbentek; minden szara–  fan egy színes forgatag volt. A
hosszú, széles szoknyák készen álltak rá, hogy a táncban
kiterüljenek és felemelkedjenek. Egy gyönyörű világhoz tartozó
holmik voltak ezek, ami már elmúlt. Az egyik lány különösen
felkeltette a figyelmemet: rózsás orcája és búzaszínű haja volt,
és mosolya a nap ragyogását is elhalványította.
–  Táncolni is fognak? –  kérdeztem elbűvölten a lány
szépségétől, és rámosolyogtam, miközben Buturlin a talpamra
állított. –  Nem csak ők, hercegnő. Lássuk, mit tanított az öreg
hortyogó Schwartz.
Ujjaival végigsimította a bőröm; gyorsan elrántottam a
karom, miközben Lestocq csendes, de éber tekintete követte
minden mozdulatunk. A balalajka pengett, és a cintányérok
ütemre bongtak. Az énekesek hangja felerősödött: a szöveg
először csak mókás volt, utána nevetségessé vált. Egy bolond
ember történetét mesélte el, aki a sört egy szűrőben akarta
főzni. Nevettem, ahogy a zene felgyorsult, magával húzott
minket, mi pedig ugráltunk és táncoltunk a forgatagban. Nem
álltam többé ellen Buturlin szorításának, ahogy vezetni kezdett.
Nőként táncoltam szoros bricseszem ellenére, ő pedig pörgetett,
elengedett, majd újra elkapott, és szorosan fogott, miközben a
leheletünk összekeveredett. Helyes volt ez? Éreztem friss
izzadságát, és láttam a földet a körme alatt, de nem zavart.
Talán így érezte magát Anna Ivanovna kuzinom is, aki állítólag
a lovászával élt együtt? Elperdültem Buturlintól, majd
visszarepültem hozzá, amíg a tekintetem el nem homályosodon.
A gyönyörű lány újra és újra felbukkant előttem, rám
mosolygott, szeme színe a tavaszi égbolt árnyalataiban játszott,
és széles mosolya még inkább összezavart.
– Buturlin – lihegtem, ahogy a világ összezárult előttem.
 –  Ceszárevna! –  kiáltotta. Ahogy a kántálás elállt, elestem,
gyengének éreztem magam, és magammal húztam őt is a fűbe.
A forró déli nap tűként szúrta a szemhéjam, belefullasztott az
orosz ég sűrű kékjébe, amelyen kövér bárányfelhők úszkáltak.
Buturlin lehelete forró volt, mégis vacogtam. A szemem
lecsukódott, és a táncosok hangja elhalkult, mégis éreztem,
hogy valaki a közelben van. Ahogy hunyorogtam, arra
számítottam, hogy a gyönyörű lány néz majd le rám, és szőke
fejét fényglória keretezi.
Ehelyett borostyánszín szemekbe bámultam, és állati fogak
villantak. Egy vézna nyak nyúlt ki egy molyrágta bunda
ezüstjéből, ahogy karmok martak egyenesen a szívem felé
próbálva széttépni a lelkem. A lesij szellem volt az a Goloszov-
szurdokból. Felugrottam készen rá, hogy leszedjem magamról;
üvöltve, köpködve rúgkapáltam, és foggal–  körömmel
harcoltam ellene.
 
 22
 

H
–  ogy van, Lestocq? – Buturlin hangja messziről hallatszott. A
vér fájdalmasan lüktetett a halántékomban. Az egész testem
megviseltnek érződött. Először ki se mertem nyitni a szemem.
Amikor mégis megtettem, aranyszínű szürkület szűrődött be a
sátor ponyváján át. Megérkeztünk az aznap esti
pihenőhelyünkre. Kényszeredetten felültem a perzsa
selyemszőnyegekből összerakott párnámról, bár a
rénszarvasszőrmék súlya lenyomott, és a merev bricseszem és a
kényelmetlen combig érő csizmám is akadályozott. Még az
övemet sem merészelte senki sem megoldani, hogy könnyebben
kapjak levegőt. Egy forró fürdőre vágytam, egy puha gyapjú
otthoni ruhára, és Annuska csilingelő hangjára, ahogy egy
mesét olvas fel nekem. Ehelyett a tánc szörnyűséges végének
emléke rohant meg. A lesij szellem megtalált. Arcomat a
kezembe temettem. A tenyeremnek még mindig vágottfű–  és
földszaga volt.
A sátor előtt Lestocq azt mondta: –  Isten tudja, mi történt.
Majdnem kikaparta annak a szegény lánynak a szemét. Talán
újra eret kellene vágnom a ceszárevnán?
– Jobb, ha nem. Attól felébred – vélte Buturlin.
– Az ifjú hölgyek hajlamosak a hisztériára...
– A francia ifjú hölgyek. De nem egy orosz koronahercegnő.
Inkább tölts egy kis hideg tokajit, Lestocq! –  Hallottam, hogy
megveregeti Lestocq vállát, és hálás voltam, amiért távol
tartotta tőlem az orvos eszközeit. De ahogy a sátor nyílását
megoldották, gyorsan nyakig húztam a szőrmét. Buturlin
bekukucskált egy lámpával a kezében, az arcán uralkodó
aggodalom felengedett, amikor meglátta, hogy felültem.
– Jelizaveta ceszárevna! Hogy érzi magát?
Szerettem volna a karjába vetni magam, bevallani mindent
arról az átkozott délutánról a Goloszov-szurdokban,
bűntudatomat lljinyicsna halála miatt, és félelmemet az átoktól,
ami a családomat üldözte. Ehelyett csak a halántékomhoz
nyúltam, és mosolyogni próbáltam.
– Sokkal jobban. Isten tudja, mi bajom volt. Talán napszúrás,
gondolom. Szegény lány. Küldess neki ötven rubelt és egy nagy
hordó sört bocsánatkérésképp. Jóféle sört, német gyártmányt, és
legyen hideg és habos.
Buturlin elgondolkodott a könnyed válaszon, de úgy döntött,
beéri a magyarázatommal.
–  Gondoltam, hogy ilyesmi történhetett. A lány könnyen
megúszta, csak pár karmolással, és pár tincs haja hiányzik. Nem
mert védekezni. – A belőle áradó melegség letaglózott, és szinte
elviselhetetlen volt, hogy ilyen közel van hozzám. A térdemre
vergődtem, miközben igyekeztem nem nézni rá.
–  Menjen ki, Buturlin. Hadd készülődjön ez a hölgy a
vacsorához.
–  Több is lesz, mint vacsora. Egész lakoma. Amíg aludt,
lelőttem egy medvét, két szarvast és három nyulat.
A lámpafényben megcsillant csokoládészínű tekintete;
borosta lepte az állát, és a mosolyától gödröcskék jelentek meg
az arcán. Talpra segített, és az ujjai finoman végigsimították a
karom belső részét. Visszafojtottam a lélegzetem. Ilyet biztosan
nem merne megtenni szándékosan. Elhúztam a karom, és
röviden így szóltam: – Majd odakint találkozunk!
 
A tűz magasra csapott, a lángok felfalták a kora áprilisi este
szinte teljes sötétjét. Ahol a fényük végződött, onnan több millió
csillag próbálta átvenni hasztalanul a világítást. Bárcsak itt
lenne apám egyik angol teleszkópja, amiből közelről is
megnézhetném őket, ahogy apám tanította. De ehelyett a
száraz, összetört levelekre helyezett párnákon hevertem. A
levelek fűszeres illata betöltötte az esti levegőt, és
összekeveredett a sült vadhús erős szagával: a nyársról
nedvesség és pác csöpögött. Még mindig a végtelen eget
kémleltem, amikor meghallottam a zenét. Nem a délutáni orosz
népi dallam volt az vad ritmusával, hanem inkább a csobogó
vízhez hasonlított. Schwartz arany Stradivari– csellójával a lába
közt ült, és olyan gyengéden tartotta, mintha sosem volt
szeretőjét tartaná. Mesteri vonókezelésének köszönhetően a
hangszer mindenről dalolt, ami élet és halál között van.
– Mi ez? – kérdeztem.
–  Egy német zeneszerző műve, Bachnak hívják –  mormogta
Buturlin.
 
– A cár állítólag próbálta Oroszországba csábítani, de hiába.
Schwartz egész délután róla áradozott, mielőtt rászóltam, hogy
fogja be, mert elijeszti a prédám.
Melyik prédái? Ezen tűnődtem, miközben Lestocq egy
kehelyben hűvös tokajit nyújtott át, és a csuklójára csaptam,
amikor fürgén megpróbálta leellenőrizni a pulzusom. A nehéz,
édes bor eltompította az érzékeimet. A szakács a szarvast sűrű
tejföllel és mustárral kente meg; a sűrű, krémes mártást meleg
kovásztalan kenyérrel tunkoltuk ki. Desszertnek egy vastag,
réteges niedovik mézespitét szolgáltak fel.
–  Még több mézet tettem, rá, hogy megerősödjön,
ceszárevna! Oroszország szereti önt, mindig –  mondta a
szakács, és örömmel figyelte, hogy három szelettel is megettem
a süteményből, majd lenyaltam a tejszíntől és méztől ragacsos
ujjaimat.
–  Most mi legyen? –  kérdezte Buturlin, miközben a
maradékokat szétosztották a szolgák között, akik a beálló
éjszaka hidegében vacogtak, távol a tűz körül ülő körünktől.
Lustán végigmért, ahogy a párnákon hevertem, és egy bögre
forró, édes mochát szürcsöltem. Az apám perzsa követe,
Volinszkij herceg tanította meg, hogyan kell ezt az italt
elkészíteni, hogy lezárja a gyomrot, és elősegítse a mély álmot:
egy kanál kávé, kardamommal és szegfűszeggel ízesítve, és egy
kanál cukor csészénként, amit egymás után háromszor kell
felforralni.
–  Elég a táncból –  Lestocq meghajolt felém. –  De nagy
szerencsénkre Lajos király, a ceszárevna jövendőbeli férje,
különleges ajándékot küldött.
A ceszárevna jövendőbeliférje. Lestocq egyértelműen
figyelmeztetésnek szánta a szavait.
–  Mi az? –  ültem fel, mert képtelen voltam ellenállni az
ajándéknak.
–  Ta–  dá! –  Lestocq előhúzott egy megviselt bőrtokot a
mellényéből.
 –  Egy kártyapakli? Mi abban a meglepetés? –  kérdeztem. –
 Osszon, és egy szempillantás alatt megverem.
Elvigyorodott.
– Majd egy másik alkalommal örömmel. De ez nem egyszerű
kártya. Ez egy pakli tarot.
– Tarot – ízlelgettem a szót. – Az mi?
– A tarot ismeri a sorsát. Három lap megmondja, hol van ma,
hogyan fogja folytatni, és hova jut el –  tette hozzá. A lángok
melege már nem ért el hozzám. Hangzásra nem sok különbség
volt a tarot és a gonosz lesij szellem csontjai és a kénes tócsák
gőzölgése között.
–  Egy magához hasonló tudós hisz az ilyesmiben? És ki
akarná egyébként is megismerni a sorsát? –  kérdeztem, és a
karom libabőrözni kezdett.
–  Én akarom –  jelentette ki Buturlin. –  Mondja el a
szabályokat, Lestocq!
–  A tarot nem jósol. Csak feltárja az élet rejtélyeit. Ezért
hívjuk a kártyákat árkánumoknak, vagyis titkoknak. –  Kezébe
vette a pakli kártyát. –  Itt van a huszonkettő nagy árkánum.
Kezdjük velük?
Buturlin bólintott; a lángok furcsa árnyat vetettek az arcára.
Lestocq fürgén összekeverte a kártyákat.
– Többféle módja is van az osztásnak. Kezdjük a vonallal, ez
a legegyszerűbb. Válasszon ki három kártyát, Buturlin, ahonnan
csak akar.
Buturlin engedelmeskedett, és képpel lefelé lehelyezte a
lapokat, egy vonalban, majd izgatottan összedörzsölte a
tenyerét.
 – Az első lap mutatja meg a kiindulási pontját. A második azt,
hogy hol szeretne lenni. A harmadik a jövő. Kezdje csak el, ha
meri – mondta Lestocq.
Buturlin felfordította az első lapot. Egy oroszlánt szelídítő
nőt ábrázolt; a nő haja és az állat sörénye is lángoló
narancsszínű volt.
–  A. Ez a kártya erőt, bátorságot és magabiztosságot mutat.
Mindent, amit a Preobrazsenszkij ezredben el kell érni. Ez eddig
nem meglepő... – mondta Lestocq.
– Milyen okos játék! – gúnyolódott Buturlin, és ledöntött egy
nagy pohár jéghideg vodkát élvezve az égető ízt a torkában.
– Folytassa csak, ha olyan bátor – provokálta Lestocq.
– Hát persze!
Buturlin felfordította a második lapot is.
–  A szeretők! –  A francia orvos, aki minden cselekedetemet
jelentette Versailles– ba, felsóhajtott, és a lapot nézegette, amely
egy szorosan összefonódó párt ábrázolt. Rá se mertem nézni
Buturlinra. Körülöttünk pattogott a levegő, mint egy tavaszi
villámokkal teli viharban.
– És a harmadik – mondta könnyedén Lestocq.
Buturlin felfordította a kártyát, magabiztosan mosolygott,
majd el–  fehéredett. A lapon egy fejjel lefelé lógó férfi volt az
akasztófan, több sebből vérzett, és a haja a földet seperte.
Lestocq arckifejezése elkomorult.
– A. Az akasztott ember! Bár ne lenne olyan nehéz elkerülni
itt Oroszországban ezt a sorsot. De legalább nem jelent halált.
– A kártyáknak mindig igazuk van? – kérdezte Buturlin.
 – A dolgok így is és úgy is megeshetnek. Az erő és a bátorság
az ember mellé áll vagy ellene fordul, és a szerelem hozhat
vagy nem is nagy szenvedést. De a kártyák üzenete azért
egyértelmű.
– Mondja ki!
– Maga a szerelem bolondja! – vonta meg a vállát Lestocq.
Buturlin felállt, öklét a zsebébe gyűrte, és sötét tekintete
megállapodott rajtam.
– A szerelem bolondja, valóban. Melyik rendes férfi ne lenne
az?
– Meghajolt, majd a sátra felé indult.
Lestocqkal csendben ültünk, és a lángokba bámultunk, amíg
a tűz ki nem aludt, és a csillagok fénye át nem vette a helyét.
 
 23
 
 

Azután visszatértem Szentpétervárra, nem beszéltem

Annuskának a szörnyű látomásról, amelyben a tánc közben
megjelent a lesij szellem, de nem tudtam megállni, hogy ne
említsem a tarot játékot és Buturlin heves reakcióját.
–  Jobb, ha vigyázol –  figyelmeztetett, majd tovább olvasott.
Alig álltam meg, hogy ne tépjem ki a könyvet a kezéből: hát nem
izgalmasabb az élet, mint bármilyen regény?
–  Lizanyka? –  Petruska a Nyári Palota bejáratánál ért utol;
biztosan elszaladt az órájáról, mert levegőért kapkodott.
Ostermann lemaradt. Jó fiú.
– Mi az? – csíptem meg az arcát.
– Van egy ajándékom – emelte fel összezárt tenyerét.
– Édességet loptál a konyháról?
– Sokkal jobb annál!
Felemelte az egyik kezét, és egy imádnivaló pelyhes gombóc
jelent meg a másikban. A madárka éhesen tátogott csőrével.
Szeme sötét, gombszerű volt, és a tollai már kezdtek átváltozni a
piszkosszürkéből barnás– arany színbe.
– O, Petruska! Milyen csodás! Milyen madár ez?
– Tudtam, hogy tetszeni fog. Ez egy vadászsólyom. Amikor a
madárka és én is eléggé megnőttünk, mehetünk majd együtt
vadászni?
–  Megígérem. Amikor a madárka felnőtt, küldetek érted. –
 Megöleltem, és óvatosan a kezembe vettem a madárkát. Olyan
érzés volt, mintha a szelet és az eget tartanám a kezemben. –
 Van már neve?
 – Nem. Ha elnevezed, attól válik a tieddé.
–  Igazad van. A név varázserővel bír. Molnijának fogom
hívni.
– Villám – mosolyodott el. – Ez jó név.
–  Menjünk, keressünk kukacokat a kertben –  javasoltam,
mikor Ostermann megjelent a kavicsos ösvény másik végén,
határozottan sántikált, botjával durván csapkodta a köveket,
mintha a hátam lenne. Ennyit a kukacok kiásásáról. –  Jobb, ha
futsz, mielőtt a német a botjával kezdene hadonászni. Abban túl
jó – javasoltam.
Petruska elkámpicsorodott, de amikor együtt elindultak,
Ostermann a karját gyengéden a fiú keskeny vállára helyezte, és
ujjaival a nyakát simogatta. Megcirógattam a madár tollait,
apró csőrét, amivel az ujjhegyemet harapdálta. El sem tudtam
akkor még képzelni, hogy egy nap ez a madár bizalmas
küldöncöm lesz, aki megmenti az életem.
 
 24
 

Annuskával uszályon utaztunk Moszkvába, hogy szemtanúi

legyünk anyánk koronázásának. Bár nagyon örültünk, hisz
anyánk lesz Oroszország valaha volt első megkoronázott
cáricája, mégis úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt
állat. Az apró réseken át éppen hogy csak megpillanthattuk a
gyönyörű májusi eget. De ha felmentünk a fedélzetre, az sem
segített, mert az egész udvar –  mintegy harmincezer ember –
  utazott azért, hogy tanúja legyen anyánk előzmény nélküli
felemelkedésének. Hercegek, grófok és bárók vánszorogtak
együtt a gyerekeikkel, szolgáikkal, tanítóikkal és a jószágaikkal.
A nemesek panaszkodtak; nem csak az út került egy vagyonba,
de a moszkvai otthonaik pincéit és éléskamráit is kifosztották az
utolsó szem magig és palack italig. Libafalkák, malackondák,
kecske–  és tehéncsordák jelentették az utánpótlást érkezéskor.
A lovaik, pónijaik és kutyáik hátrébb cammogtak egy sorban,
húzták a kocsikat és vagonokat. A kerekek, a lovak patája és a
szolgák meztelen lába nyomán vörös porfelhő szállt fel.
A lassú folyó bűze a forró napon fullasztó volt.
Indulásunk előtt hallottam, hogy Ostermann gróf arra
figyelmezteti apánkat, hogy a harmadik katasztrofális nyári
szárazságnak nézünk elébe.
–  Biztosítanunk kell, hogy a parasztok és jobbágyok
hozzáférjenek a patakokhoz és a magokhoz. Máskülönben
Oroszországban régi övékből főznek levest, és faforgácsból
sütnek palacsintát megint.
–  Csodás! –  vágott közbe Alekszandr Danyilovics Menysikov
úgy hintázva a székén, mint egy kisfiú, miközben a pipáját
szívta, és a csizmáját felrakta az asztalra. –  Ez azt jelenti, hogy
megduplázhatom, akár megtriplázhatom a gabonám árát.
Egy ennyire önző pimaszság hallatán még apánk is, aki
általában megbocsátotta Alekasa kihágásait, előkapta a
dubináját, és alaposan helybenhagyta vele; az ostor és
Menysikov régi ismerősök voltak.
A falvakban, amelyek mellett elhaladtunk, nem szállt fel füst
az izbák-ból. Ha gyerekek futottak oda, a bordáik majdnem
átszúrták a bőrüket, a hasuk pedig felpuffadt a férgektől. Apró,
megviselt arcukból hatalmas szemek néztek ki, amitől kis
termetű öregembereknek tűntek. Menysikov addigra már
elfelejtette apám verését, és kenyérhéjat dobált nekik,
könnyesre röhögve magát, ahogy a kicsik tépték-karmokák
egymást elkeseredésükben. Számomra elviselhetetlen volt ez a
látvány. Hogy tudta apám ennyire szeretni ezt az embert?
Menysikov érinthetetlen maradt, és a cár kegyeit élvezte.
Vágytam a lovamra, egy egyszerű sátorra, a pokrócomra, a
nyereghez csatolt kecskebőr kulacsomra és arra a szabadságra,
amit lóháton ülve éreztem. Ehelyett csapdában éreztem
magam. Még dominózni vagy kártyázni sem tudtunk, mert egy
dührohamomban lesöpörtem az összes figurát és lapot, miután
annyiszor vesztettem Buturlinnal szemben. A papagájaim
csipogva kitárták csonkított szárnyaikat, ahogy egy
felháborodott hölgy tárná szét a legyezőjét, a majmom pedig
éles fogaival pisztáciákat tört fel, a héjakat szétdobálta maga
körül. Ha eltalálta Buturlint, az állat először elégedetten
kacagott, majd lebukott, mert a kamarás egyenesen visszadobta
rá a héjakat.
 – Sátánfajzat. Megsütlek vacsorára!
Annuska lehunyta a szemét, mintha a tompa fényben a
hímzéstől megfájdult volna a feje. Ügyes kézimunkája
bármelyik apácáéval felért volna, míg én már évek óta hozzá
sem értem a brüsszeli vásznakhoz vagy a kínai selyemhez.
–  Meséljen valamit, Buturlin! –  követeltem, miközben
illatosított, nedves csipkekendőt tartottam az orromhoz, és
beszívtam a levendulaolaj és a rózsavíz finom illatát.
–  Miről, ceszárevna? –  Ropogós, fehér ingének az ujját
felhajtotta, lábát pedig keresztbe tette szűk katonai
bricseszében és combig érő bőrcsizmájában. Egy asztalon ült,
egyik lábát lengette, a másikat kinyújtotta; a combján
kirajzolódtak izmai. Elfordítottam a tekintetem, miközben ő
meggyújtotta a pipáját, és lebiggyesztette az ajkát.
–  Na, dohánybűzre aztán egyáltalán nincs szükségem! –
 nyögtem fel.
Elmosolyodott, de nem oltotta ki a pipáját, ami bosszantott.
–  Hadd meséljek Iván bácsikám esküvőjéről. A cár
hozzáadott egy negyven évvel fiatalabb lányt. Mindketten csak
pár órával az eljegyzés előtt szereztek róla tudomást. Annyira
nevetséges volt.
Még Annuska is felnézett a hímzésből, elkomorodott, és
figyelt.
–  Hármas csoportokban vettünk rajta részt, összeillő
jelmezben: fríz paraszt, római katona, indiai szerzetes és apáca,
juhász, nimfa és szatír, az apjuk kedvenc óriása pedig
kisbabának öltözött. A meghívást dadogok adták át, a
küldöncök pedig kövér, köszvényes emberek voltak. A
vőlegényt szelídített medvék által húzott kocsiban vitték a
ceremóniára, és a banketten nem volt semmi ennivaló, csak
több kád vodka. Aztán táncoltunk. Minél többet tántorogtunk és
estünk, annál nagyobbakat nevettünk. Végül a cár kísérte a párt
az ágyba úgy, hogy verte közben a dobját. – Buturlin a combját
csapkodva utánozta a dobverést. –  A szomszédban lyukakat
fúrtak a falba, és onnan néztük a párt...
Feszülten figyeltem. Nézték, ahogy a pár mit csinál? A szívem
hevesen vert a kíváncsiságtól. Úgy éreztem, vakon tapogatózom
egy számomra eddig ismeretlen területen. Eszembe jutott,
amikor anyám az alhasára helyezte apám kezét még
Peterhofban, amikor megtett minket ceszárevnának. A
tekintetük összekapcsolódott, és szikrázott körülöttük a levegő.
Kinyitottam a szám, majd újra becsuktam, és elpirultam:
Buturlint kérdezhetem meg ilyesmiről a legkevésbé.
– Borzalmasnak hangzik. Nem hiszem, hogy a kishúgomnak
ilyen történeteket kellene hallania – szidta őt Anna, miközben a
tű megállt a kezében.
–  Tudom, hogy te is milyen sikamlós történeteket rendelsz
Itáliából. Melyikünk az őszintébb akkor, mi? – kötözködtem.
–  Ez a fajta őszinteség nem válik egy jövendőbeli királyné
javára – vágott vissza.
–  Ha a dohos Svédországról beszélünk, akkor tényleg nem,
de ha Versailles– ról, akkor tévedsz. D’Acosta szerint a szerelem
az igazi uralkodó abban az udvarban.
– Svédország? Hetek óta nem hallottam Holsteini Károlyról.
Megbántottnak tűnt. Hogy lehet, hogy még mindig azon az
egyszerű, vékony alakon jár az esze, akinek egy hajszálon lóg az
igénye a svéd trónra. Az ifjú Lajos király legalább tényleg
uralkodott Franciaországban. De ezt nem emlegettem fel neki.
Inkább odacsaptam neki egyet.
– A! Hamarosan levakarhatatlan lesz, mint egy kiütés.
Visított, ficánkolt, kegyelemért könyörgött, és próbált
elszabadulni, de én csak nevettem és azt parancsoltam: –
 Segítsen, Buturlin!
Ő oda is lépett, de engem csikizett meg. Sikoltottam,
döbbenten, de örvendezve, amint éreztem, ahogy megérint,
amennyire a viaskodás engedte – a derekam, a hónaljam – , és
villámcsapások jártak át; ilyesmit eddig még sosem éreztem. A
vérem felforrósodott, ahogy próbáltam lerázni; Annuskával
teljesen összegabalyodtunk, amikor Buturlin megbotlott a
ruhám szegélyében, és magával rántott minket a perzsa
selyemszőnyegekre. Nevettünk, sikoltoztunk, próbáltunk
felkelni, de újra csak leestünk. A levegő melaszossá vált. Egy
pillanatig Buturlin alatt feküdtem, éreztem szegfűszeg illatú
friss izzadságát, ami saját szantálfa, dohány és bőr illatával
keveredett.
–  Elég! –  lihegtem, és kicsusszantam alóla, majd talpra
pattantam. Ego tekintettel állt vigyázzba, a haja
összekócolódott. öklét összeszorította, mintha ugrásra készülne.
Mindketten megfeledkeztünk Annuskáról.
– Elég legyen!
Mindketten tudtuk, ha arra adnék parancsot, hogy haladjon
tovább, törjön előre és hódítson, az nem biztatná annyira a
folytatásra, mint ez az egyetlen szó.
 
 25
 

Anyánk útját Menysikov a moszkvai Lefortovo negyedben lévő

palotájából több tucat diadalívvel díszítették, amelyeken illatos
zöld és fehér virágfüzérek sorakoztak. Apánk amnesztiát adott
az adócsalóknak, amitől a lakosság örömünnepben tört ki.
– Nem csoda – jegyezte meg Buturlin. – Az egész népség rabló
gazember.
Anyám koronázásának napján az utcai árusok nyárson sült
csípős hússzeletekkel és tejszínnel, fahéjjal, mézzel és dióval
töltött ropogós süteménnyel házaltak. Hajnal óta a
szökőkutakból vörös– és fehérbor folyt. Az őrség végigvágtatott
az utcákon, és hatszáz ezüstérmét szórtak szét a tömegben: több
száz embert összenyomtak a dulakodás közben. A katedrálisban
a színes üvegablakok festették meg a márványpadlón
összegyűlt fényt, ahogy gyönyörűen kiöltözött emberek
haladtak végig az oltár felé a vörös futószőnyegen. Annuska
hirtelen kiegyenesedett ültében, és azt sziszegte: –  Nézd!
Holsteini Károly pont velünk szembe ült le, ravasz, mint egy
róka.
–  Ne bámuld! –  szidtam meg. –  A nő az egyetlen préda,
amelyik becserkészi a vadászt.
– Bagoly mondja verébnek. Miben mesterkedsz Buturlinnal?
– Ő Petruska kamarása. Én pedig a francia királyhoz megyek
feleségül – mondtam elpirulva.
 Ennyire egyértelmű lettem volna? A vérem bizsergett. Csak
Annuska jelenléte mentett meg minket attól, hogy a játék az
uszályon valami olyasmivé váljon, amit már nem tudunk
megállítani. Úgy éreztem magam, mint egy virág a krími
üvegházból, aki sokkal több nedvességet szív magába, és sokkal
nagyobb hőt kell elviselnie, mint amennyit a természetben
kapna.
– Hát igen. De csak ha a jó híred makulátlan. De Campredon
figyeltet téged. Lestocq egyenesen Párizsba jelent. Egy nő nem
viselkedhet úgy, mint egy férfi, és egy koronahercegnő még azt
sem teheti, amit más nők tesznek. Viselkedj, Lizanyka – suttogta
Annuska.
Anyám udvarhölgyei úgy úsztak be, mint a vízililiomok.
Minden egyes lépésüknél meglibbent az a többyardnyi selyem,
ami az ékkövekkel és gyöngyökkel kirakott szoros fűzőjükről és
pruszlikjukról omlott alá.
– Bárcsak azt tehetnénk, amit akarunk, ahogy a férfiak. Miért
nem lehet?
–  Ostermann briliáns hasonlatot használt, amikor
Petruskának magyarázta az örökösödést és a vérvonalat. Ha
egyetlen kancsóból töltesz vizet négy pohárba, akkor mindről
tudod, honnan származik. De ha négy teli kancsóból töltesz
vizet egy üresbe, akkor az egész egy nagy katyvasz lesz.
–  Milyen kancsó ez? Es ki önt mit és hova? –  kérdeztem.
Mégis éreztem, hogy Ostermann hasonlata ad valami képet
arról, hogy megértsem, mi vár majd rám, amikor a francia
királlyal leszek az esküvőm éjjelén. –  Miért nevezed
briliánsnak?
 – Hát, nem én neveztem így. Menysikov.
–  Menysikov? A. Sosem gondoltam volna, hogy ő lenne a
bölcsesség forrása. Mióta megbízható bírája ő bárminek is? –
  kérdeztem. –  És mikor beszélgettél vele? Emlékszel, milyen
arcot vágott, amikor apánk megtett minket
koronahercegnőnek? Megbántódott, hogy nem kérték ki a
véleményét.
Holsteini Károly meghajolt felénk. Annuska szélesen
elmosolyodott megmutatva gyöngyfogsorát, majd kacéran
elrejtőzött fehér strucctoll legyezője mögé, de én tudomást se
vettem a férfiről. Mégis az én arcomon pihentette a tekintetét,
és minél elutasítóbb voltam, annál lelkesebbnek tűnt. Majd
Ostermann felé hajolt, aki a fülébe súgott valamit. Ezekben a
napokban vagy az alacsony származás, vagy a német felmenők
számítottak az előkövetelménynek az udvarban. Nem csoda,
hogy az orosz szó, nemetckij az „idegen”–  t is jelentette. A
nyemoj szóból származik, ami némát jelent azokra utalva, akik
egy szót sem beszélnek a nyelvünkön.
Figyeltem, ahogy a férfiak suttognak. Petruskát megint
hátrahagyták Szentpéterváron –  így büntette megint csak a
nagyapja, a cár -, de
Holsteini Károly hajlandósága, hogy feleségül vegye
bármelyik ceszárevnát, illeszkedhet Ostermann lehetséges titkos
terveihez. Ha Annuskával mindkettőnket kiházasítanak, az
elősegítheti az unokaöcsém helyzetének megerősödését.
De az apánk sosem áldozna fel minket úgy, ahogy
Jekatyerina Ivanovnával tette. Azzal, hogy anyánkat ma
megkoronázza, megmutatta a világnak, hogy jutalmazza meg
igaz, szerető, hűséges partnerét.
 
 26
 

– M egállj! –  Pjotr Andrejevics Tolsztoj, a ceremóniamester a

vörös szőnyeg közepére szúrta a botját, és elállta a kuzinom,
Jekatyerina Ivanovna és a lánya. Christine útját, akik az
ünnepség kedvéért hagyták el Izinajlovót.
–  Mit ért azalatt, hogy megállj, Tolsztoj gróf? –  Jekatyerina
magához húzta Christine– t. – Senki sem állhatja el az utam.
–  Az ön útját természetesen nem, hercegnő. De ezeknek az
embereknek semmi keresnivalójuk itt. –  Tolsztoj nem olyan
ember volt, aki visszakozik: nemcsak azt élte túl, hogy apám
megvonta tőle a támogatását, mert Tolsztoj a trónkövetelő
féltestvérét, Szofja régenst támogatta; de azt is, hogy egy évtized
nagyobbik felében az ottomán Héttorony erődítmény foglya
volt. A ceremóniamester szigorúan rázta a fejét. Jekatyerina
mögött egy olyan csődület verődött össze, ami Pása nénit, aki
szenvedélyesen gyűjtötte maga köré a nyomorultakat, boldoggá
tette volna: egy láb nélküli nyomorék, akinek törzsét egy
kerekeken guruló fadeszkára helyezték, amit egy púpos húzott.
Két vézna cigánylány görnyedezett még ott összefont karral;
tekintetük a tömeget pásztázta, hogy felmérjék, honnan lehet
elemelni egy erszényt vagy ellopni egy selyemkendőt.
–  Hát, ha Anna Ivanovna húgom és a lovászfiúja ide
bebocsájtást nyer, akkor ők is –  vágott vissza Jekatyerina. –
 Lépjen félre, Pjotr Andrejevics, mielőtt fellököm. Más mércével
méri ugyanazt az árut, ahogy a csaló szabók szokták.
 Tolsztoj felvonta vastag, fekete szemöldökét.
– Anna Ivanovna az uralkodó Kurlandi hercegnő, a vendége
a személyi titkára, és nem egy csapat bolhás zsebtolvaj.
–  Személyi titkár? Inkább Anna hálószobájának vigyázója –
 horkantott fel Jekatyerina. – Ő a húgom, és az özvegy Kurlandi
hercegnő. Az a férfi annyira nem helyénvaló itt, mint az én
zsebtolvajaim. Ha ő idehozza azt a férfit, és is hozom az enyéim.
– Megrázta szürke strucctoll legyezőjét, amitől pihék lepték be a
levegőt.
Izzadsággyöngyök jelentek meg Tolsztoj homlokán nehéz,
göndör ősz parókája alatt. Felemelkedtem. A vörös futószőnyeg
Jekatyerina és Tolsztoj színpadává vált, amit nem szabadott
eltűrni. A mai nap anyám legszebb órája. Miközben Tolsztoj
emberei kiüldözték Jekatyerina nyomorékokból és cigányokból
álló csőcselékét a katedrálisból, a tömeg utat nyitott egy újabb
érkezőnek.
Tolsztoj meghajolt.
– Üdvözlöm Moszkvában, Anna Ivanovna hercegnő.
Odafordultam tele kíváncsisággal, mert nem emlékeztem rá,
hogy valaha is találkoztam volna ezzel az unokanővéremmel,
Örült Iván második lányával. Rosszul elsült esküvője idején még
kisbaba voltam. Körülöttünk az udvaroncok kuncogtak és
sutyorogtak: e mellett a nő mellett, aki a Mennybemenetel–
  templom padjai közt közeledett, még a túlsúlyos Tolsztoj is
aprónak tűnt. Sok barna hajú nőhöz hasonlóan ő is hamar
őszült, és most rossz szagú, ólomból és oltott mészből készült
pasztával festette a haját. Túlságosan fekete haját olyan
frizurába tűzte fel, amit a századforduló óta nem láttunk.
Nehézkes ruhája, amelyen durva csipke keretezte a mély
dekoltázst, vajon mikor lehetett legutoljára divatban? Talán a
születésem idején? Anna gyöngy nyakpántja mintha gyurmából
készült volna, én pedig fürj tojás méretű zafírokat viseltem.
Sápadtsága kiemelte véraláfutásos orcáját, a bőre pedig olyan
kráteres volt, mint egy holland sajt. Mély ráncok barázdálták a
homlokát, a szemöldöke közti részt, és az orrlyukaitól a szája
szegletéig nyúltak. Meggymag szeme viszont, amit Pása nénitől
örökölt, csillogott, és fürdött a környező gazdagságban.
–  Fejezd be a búslakodást, Jekatyerina –  szidta Anna
Ivanovna a nővérét. –  Tudod, hogy van ez. Oroszországban a
szerencse kereke állandóan forog, egyszer felfelé, másszor
lefelé megy veled.
–  A te lovászodnak nagyon felfelé állhat, ha ilyen jól megy
nálad a sora.
Jekatyerina kivicsorította hegyes elefántcsont fogait ott
folytatva Anna Ivanovna megalázását, ahol az anyjuk
abbahagyta. Elviselhetetlennek találhatta, hogy ő rosszabbul
járt, mint Anna, aki eddig mindig a bűnbakjuk és a vicceik
céltáblája volt. –  Meglep, hogy ide merted hozni ezt a férfit.
Mindig is szégyentelen voltál.
Nem tudtam megállni, bámultam, ahogy Anna Ivanovna,
Kurland hercegnője takarta a férfit, aki mögötte állt; de közben
a férfi hasonlóan magas és széles alakja védekezőén hajol a nő
felé. Mindketten úgy néztek ki, mintha egy falusi sátorból
szalajtották volna őket egy tavaszi vásáron, de a férfi
megnyugtatásképpen gyengéden megérintette a nő könyökét. Ez
a látvány megindított: amikor a férje, aki mindössze három
napig volt az, egy évtizeddel korábban megfulladt a hóban,
Anna Ivanovna annyi idős lehetett csak, mint most én. Ki állt
akkor mellette? Se az én szüleim, de a saját anyja vagy nővére
se.
–  Anna Ivanovna, kuzinom! Üdvözöllek! –  Előreléptem, és
Jekatyerina Ivanovnát és Christine– t pukedlire kényszerítettem
ezzel. –  Én Jelizaveta Petrovna ceszárevna vagyok. Amikor
elindultál Kurlandba, még gyerek voltam.
Anna rám mosolygott, kilátszottak hosszú, sárga fogai. –
  Valóban. Te vagy a farkaskölyök. –  A társa gyors, csillogó
tekintete végigmért, mielőtt meghajolt. –  Emlékszem, hogy
ittunk az egészségedre a születésedkor ugyanazon a napon,
amikor a nagy poltavai győzelmi parádét tartották. Elég zajos
voltál ahhoz, hogy megfelelj a becenevednek. Bár ma inkább
úgy írnálak le, mint a fehér galamb, annyira gyönyörű vagy –
 mondta Anna udvariasan. –  Nagyon hálás vagyok, hogy a cár,
az én kedves apám– nagybátyám kifizette az utazásom.
–  Én is örülök, hogy találkozunk –  feleltem, de minden
tapintat és diplomácia hiábavalónak bizonyult, amint
Jekatyerina gúnyosan közbevágott: –  Miután vagy egy tucat
könyörgő levéllel zaklattad!
Éreztem, hogy a haragtól felgyorsul a szívverésem, és Anna
kísérőjéhez fordultam. Bőre lesült, állát és orcáját máris borosta
árnyalta, pedig kétségtelenül alig pár órája járt a borbélynál.
Úgy nézett ki így, mint egy rablóvezér. Tehát ez az a hírhedt
lovász!
– És látom, hoztál társaságot is, kedves Anna – mosolyogtam
üdvözölve az idegent.
 Anna elpirult, amitől még inkább egy összefonnyadt
almához hasonlított.
– Valóban, Lizanyka. Bemutatom Ernst Birent, a legközelebbi
tanácsadóm. Ő felügyel mindent a nevemben Kurlandon, a
tróntól az istállókig.
–  Azt hallottam, úgy beszél az emberekhez, mintha lovak
lennének, és a lovakhoz, mintha emberek –  kacagott
Jekatyerina.
–  Te csípős nyelvű, vén kanca, Jekatyerina. Istenem, de
megcsapkodnálak, ha kéznél lenne az ostorom –  vágott vissza
Anna, és próbálta eltakarni Birent, bár ő fölé tornyosult.
–  Nekem legalább van egy kis csikóm a szenvedéseimért
cserébe. –  Jekatyerina megragadta Christine vékony derekát;
végre egyszer büszke lehetett egyszerű, szégyenlős lányára.
–  Jekatyerina, hol marad a jó modor? –  szidtam meg,
miközben könnyek gyűltek Anna szemébe.
Jobb kezemet Biren felé nyújtottam kézcsókra, és telt ajkai
pont a bőröm fölött álltak meg, ahogy a legudvariasabb
körökben szokás.
–  Üdvözlöm Moszkvában ezen a szép napon, Biren.
Szeretem, ha egy férfi ismeri a vérvonalakat. Jövendőbelim, a
francia király küldött nekem egy arab csődört. Talán egy nap
megnézhetnénk együtt.
Amikor Biren közelebb hajolt, megéreztem rajta a lóhere, és
igen, a széna szagát. Ajkamba harapva fojtottam el a kuncogást.
– Remélem, lesz időnk valamikor beszélgetni a tenyésztésről.
A kedvességét sosem felejtem el, cárevna. Akik azt állítják, hogy
ön a legszebb hercegnő a keresztény világban, nem túloznak. A
szépsége mellett a nap is elsápad –  mondta, és elismerő
pillantásától úgy éreztem, mintha én lennék az egyetlen nő a
teremben.
– Foglalják el a helyüket. A cárica közeleg – harsogta Tolsztoj.
Agyúdörgés rázta meg a reggeli levegőt. Paták dobogtak a Vörös
téren át. Trombiták zendültek fel, én pedig Birenre villantottam
alaposan begyakorolt kegyes mosolyom, majd visszaültem a
székemre.
Odakint a kocsi kerekei megálltak, és a nagyszerű ünnepi
egyenruhát viselő őrök dupla sorba rendeződtek felénk.
Észrevettem a sorok közt Buturlint, és éreztem, hogy a szemével
engem keres. Elkerültem a tekintetét. Az oltárnál Feofan
Prokopovics előrelépett, és imába feledkezve mélyen lehajtotta
a fejét. A katedrális elcsitult; az udvar visszafojtott lélegzettel
figyelte, ahogy az anyám, Jekatyerina Alekszejevna cárica belép.
Szépsége és fensége megmártózott a katedrális gazdag
fényében: a tömjén örvénylett, és miután anyám megérezte a
fenyő és a mirha illatát, valamint a nézők izgalmát és
csodálatát, eloszlott a félelme is. Négyezer hermelin szőrméje
szegélyezte a köpenyét és az uszályát. Egy tucat apród,
Oroszország legrégebbi és legnemesebb családjainak fiai vitték
az uszályt: a többarasznyi karmazsin bársonyt. Olyan nehéz
volt, hogy több férfi is beleremegett volna. Az apródok úgy
terelték és támogatták az anyám, jobbról és balról is kisebb
lökésekkel, mintha aranyos egérkék kísérnének egy
selyemkabátos macskát –  egy macskát, amelyik megette a
tejszínt, gondoltam magamban mosolyogva. Anyám lila
bársonyruhája, amit számtalan tömör arany kétfejű sassal
díszítettek, szó szerint lélegzetelállító volt: százötven fontnyi
súlya szinte összenyomta az embert. Reggel Annuskával
felváltva kapaszkodtunk fel anyámra, nevetve játszottuk, hogy
hozzá kell szoknia a súlyhoz. Megölelt minket, miközben
egyszerre zokogott és nevetett. Az aranyszálas hímzés tükrözte
a fényesen égő több ezer gyertya fényét, amely még a katedrális
legelhagyatottabb sarkából is elűzte az árnyakat. Úgy csillogott,
mint a felhőkön áttörő nap, és tűzbe borította a templomot.
 
A szüleim a ceremónia után elhagyták a katedrálist,
miközben a kórus hangja az egekig emelkedett, mi többiek
pedig térdeltünk, mélyen lehajtva a fejünket. Anna Ivanovna
keze Birenét kereste. A gyöngéd mozdulat félig rejtve maradt
nehéz, ódivatú szoknyája fodrai közt. A férfi mancsába rejtette
az ujjait: nagy és erős kéz volt az, amely egy csikót is meg tudott
fordítani egy kanca hasában, és irányítani tud egy tucat konok
hintóhúzó lovat –  vagy talán négy kuncogó udvarhölgyet is
tudott egyensúlyozni a vállán, és átvitte őket egy kurlandi
hóviharon, ahogy Jekatyerina gonosz megjegyzése utalt rá.
Anna szerető pillantást vetett felé, tekintete forró és édes volt,
mint az olvadt melasz. Milyen jobb társaságra vágyhatott, mint
egy volt lovászé; mi mást tartogathat még számára a sors?
Buturlinra gondoltam, aki a sorban őrködött ma, és én nem
bírtam megállni, hogy ne keressem meg.
 
 27
 

 
 

Két vagy három nappal később, amikor a város még mindig

kábulatban hevert az ünnepségek után, halk kopogás
hallatszott a lakosztályom ajtaján a Kreml korábbi tyerem
helyiségében. A májusi reggeli napfényben a porszemek
táncoltak a régimódi ablakok osztott csillámpala ablaktáblái
előtt. Madarak daloltak a Vörös téren; az egyre korábban érkező
hajnal ébresztette fel őket. Általában csak a varjak és keselyűk
köröztek errefelé, reménykedtek a finom bőrkéből és
belsőségekből álló maradékokban, amelyekért a moszkvai
mocskos, bozontos, elvadult kutyákkal vetélkedtek. A fák
hiánya miatt a cinegék, verebek és rigók az akasztóiakra ültek
Moszkva legjelentősebb vesztőhelyein, amelyek most üresen
álltak anyám dicsőséges napjának tiszteletére. Apám bőkezűen
osztotta kegyelmét a koronázásának megünneplésére. A
szobalányom, aki a szoba küszöbén aludt, megdörgölte a
szemét, és felállt, de az ajtó már nyílt is: az unokanővérem,
Anna Ivanovna surrant be a szobába. Lehajolt az ajtókeret alatt,
ami a termetéhez túl alacsony volt, és oldalazva fért csak át a
széles testének igencsak keskeny nyíláson. Mégis kihúzta magát,
ahogy keresztüljött a padlóra vetett perzsaszőnyegeken és
jegesmedvebőrön; csak úgy áradt belőle a magabiztosság. A
nagy szegénység és a sok csúfolás ellenére, amikben része volt,
még mindig cárevna volt: a tartása természet adta adottsága
volt.
–  Anna Ivanovna, jó reggelt! –  ültem fel meglepetten,
kisimítottam a hajam álmos arcomból és összerezzentem.
Elfelejtettem az egyik gyűrűmet levenni, amit a múlt esti
ünnepségen viseltem; egy pénzérme méretű tökéletes gyémánt
ült benne. Csodás metszésén megcsillant a reggeli fény jeges
sugara, de megkarcoltam vele az arcom. Anna meleg és
kényelmes ruhákat viselt: hímzett posztóköpenyt, szőrmesapkát
és csizmát: úgy tűnt, útra kész. Még a kora nyárban is ajánlatos
volt több réteg ruhát viselni az utazás hosszú, ülve töltött órái
alatt. Hova siet vajon?
–  Jó reggelt, Lizanyka, galambocskám. Búcsúzni jöttem. –
  Anna határozottan kilökte a szobalányomat az ajtón. –  Menj
innen, hallgatózz máshol!
Mellém ült az ágyra; odébb kellett csúsznom a falhoz, hogy
helyet csináljak széles fenekének, az ágy deszkái pedig
megnyikordultak a súlya alatt. Megoldotta földig érő köpenye
megkötőjét, amely több helyen szétfoszlott már, de a kalapját
magán tartotta. Vörösesbarna, foltos nyúlszőrméből készül, a
legolcsóbb fajtából, és még mindig ólszaga volt, amikor
megölelt. Megálltam, hogy ne húzzam fel az orrom, és
diszkréten a tenyerem felé fordítottam a gyűrűm.
–  Búcsúzni? De még olyan korán van –  feleltem elnyomva
egy ásítást.
Anna Ivanovna megvonta a vállát. –  Kurlandon mindig
korán kelek, akár tél van, akár nyár. Hogy intézhetném el
máskülönben a dolgaim?
–  Úgy beszélsz, mint az apám. –  Oldalra húztam a lábam,
mielőtt Anna összeroppantotta volna.
–  Ezt bóknak veszem. Hát, mind tanulhatunk tőle. Apai
nagybátyám nagyszerű ember.
 –  Azért, mert átformálta Oroszországot? –  kérdeztem
óvatosan, mert már hozzászoktam, hogy bár apám reformjai
sokszor csodálatot váltottak ki, de kapott értük itthon gyűlöletet
és ellenállást is.
– Azért is. De most arra gondoltam, ahogy elismerte az én kis
napsugár nagynénémet, az anyádat, Katalin cáricát. Milyen
férfi, pláne a leghatalmasabb és leggazdagabb ország
uralkodója tett ilyet valaha, nyilvánosan? Általában minden
dicsőséget maguknak akarnak. De az apád megkoronázta őt!
Némán bólintottam.
– Szívesen maradnék még, de vissza kell térnem Kurlandra.
Senki más nem bánt velem, velünk, ilyen kedvesen, mint te itt
Moszkvában, vagy akárhol máshol, ahogy emlékszem. A
családból biztosan senki sem – mondta
–  Biztosan túlzol –  feleltem gyorsan. –  Jekatyerina nehéz
természetű, de nem gonosz.
– Úgy szólít, hogy Rettegett Anna Ivanovna.
– Kedvelem a kis Christine– t.
–  Azt a kis férget, aki Maját boszorkánynak hívja, akinek a
pokol tüzén a helye? Mindketten ki akarták dobni anyám
leghűségesebb szobalányát az utcára. – Anna keresztet vetett. –
 Amikor gyerekek voltunk
még Izmajlovóban, Maja mindent megtett értünk. Az
ilyenfajta elköteleződés ritka.
–  És Pása néni is mindig csupa kedvesség volt velem –
 kezdtem.
– Jó neked – vágott közbe Anna egyetlen pillanatnyi habozás
nélkül, miközben a kabátja szegélyét birizgálta. Majd
megmerevedett, és rám nézett; a tekintete szinte a falhoz
szegezett. A levegő besűrűsödött.
– Miért mentetted meg Maját? – kérdezte Anna. – Felajánlott
valamit cserébe?
Felhúztam a szemöldököm.
–  Mint például? Ő csak egy szobalány. Egy szolga, vagy
inkább jobbágy.
– Akkor nem mondott neked semmit? – A tekintete sötét volt,
mint az éjszakai erdő.
– Mi olyat mondhatna, ami érdekelhetne bármelyikünket is?
– vontam meg a vállam.
–  O. Hát, ezt meg azt. Ismerte anyám minden titkát. –  Anna
úgy tűnt, megnyugodott. Ki akarná, hogy a nyilvánosság elé
teregessék a családi szennyesét?
– De mindegy is. Nem csak Maja megvédéséért vagyok hálás,
hanem amiért olyan barátságosan üdvözölted Birent. Kérlek,
fogadd el ezt a kis jelképes ajándékot, amiről megemlékezhetsz
rólam. –  Egy gyönyörű ikont nyomott a tenyerembe. Szent
Miklóst ábrázolta, Oroszország védőszentjét. Apró, makulátlan
gyémántok keretezték a miniatűr, és az ecsetvonások
csodálatosak voltak; a szent hatalmas, szomorú szemekkel
nézett rám. Az ilyen fajta ikonokról azt tartották, hogy kis
ablakot nyitnak a mennyországra. Hát nem minden adandó
alkalommal arról panaszkodott, hogy egy fityingje sincs? Ez az
ajándék túl értékes.
– Nem fogadhatom el, Anna.
–  Kérlek. Muszáj. Valaha az apámé volt, Iván cáré. Megvéd
téged. –  Ujjaimat az ikonra kulcsolta. A tekintete megremegett,
amikor meglátta a hatalmas gyémántgyűrűt a keret finom
csillogása mellett. – Az élet nehéz. Mindennek ára van.
Erre–  arra forgattam az ikont, amitől a keretben a kövek
megcsillantak, majd alázatosan megcsókoltam a szentet –
  Köszönöm. Megkérem apámat, hogy hozzá illő nyakláncot
kaphassak.
– Remélem, hamarabb teljesíti a kívánságod, mint az enyém.
– Megfogta dupla jegygyűrűs ujját, ami az özvegysége jele volt.
– Mit kívánsz tőle? Talán ha újra írnál neki... – javasoltam.
–  Háromszáz levél pont elég szerintem –  felelte Anna
röviden.
–  Háromszáz? –  Megdöbbentem. Egyetlen oldalnyit kézzel
megírni felért számomra a kínzással. – Mit kértél tőle a pénzen
és egy új férjen kívül?
–  Nagyjából ennyit. Egy otthont, egy férjet, családot. Mi
másra vágyhat egy nő? Szűzen özvegyültem meg.
Elkomorultam. – Szűzen? Az olyan, mint egy apáca?
–  Olyasmi. Remélem, egyik állapotba sem kerülsz majd. De
hát hogy is lenne így Franciaország jövendőbeli királynője? –
 tette hozzá.
– Még semmi sem dőlt el – feleltem, de nem tudtam elrejteni
büszke mosolyom.
– Már csak idő kérdése lehet.
– Igen. Még több időé.
Megvonta a vállát. – A jó dolgokhoz idő kell. Szerencsés vagy,
Lizanyka. A férjem sosem nyúlt hozzám férfiként.
A szívverésem felgyorsult. Eszembe jutott, amikor Buturlin
ujjai végigsimították a belső karom a sátor félhomályában, amit
a palota kíváncsi tekinteteitől távol vertek fel; vagy amikor rám
nehezedett egy pillanatig az uszályon, ami Moszkvába hozott.
–  Pontosan hogyan kellett volna hozzád nyúlnia? –
  kérdeztem nagyon halkan. További felvilágosításra vártam
lélegzetemet visszafojtva. Anna jó lett volna bizalmasnak:
eléggé közeli rokonom ahhoz, hogy felvilágosítson a férfiakkal
és a házassággal kapcsolatos rejtélyekről, de elég távol áll tőlem
korban is, és az udvartól is.
Mérlegelte a kérdésem. –  Nem az én dolgom, hogy
elmondjam neked. A királlyal fogsz hálni királynőjeként.
Bántam, hogy elutasított, de elfogadtam: –  Hát legyen. Te is,
Anna, egyfajta királynő vagy. Saját jogodon uralkodsz. –
  Megérintettem Szent Miklós arcát. Az ikon a tenyeremen
feküdt. –  Hát nem különleges? Még egy nő sem uralkodott
Oroszországban.
– És nem is fog egy sem. Én is csak névleg uralkodom – felelte
Anna. – Kurland igazi ura Oroszország. A cár azt se hagyja, hogy
valaha elhagyjam.
Megfordítottam a kezét, és úgy tettem, mint aki a tenyeréből
olvas. –  Anna Ivanovna, te uralkodsz, és nagyon szeretnek
téged. Szeretnék a jóságos nagynénje lenni a számtalan
gyermekednek.
–  Meglátjuk. Az Isten óvjon téged, Jelizaveta Petrovna! –
  Anna hirtelen felállt, és újra megkötötte a köpenyét, kinézete
parancsoló és erős volt.
–  Utazz biztonságban, hercegnő kuzinom! –  Megcsipkedtem
az arcát, és kutakodva megszagoltam a bőrét, tört kamillavirág
és méhviaszillata volt. Ezzel a krémmel szokták megőrizni a bőr
csillogását.
– Mit csinálsz?
–  Meg akartam tudni, hogy tényleg vajszagú vagy–  e –
  vallottam be. –  Jekatyerina mondta, hogy azzal kenegeted
magad.
Anna Ivanovna felkacagott.
–  A férje jobban is megverhette volna Jekatyerinát.
Magammal kéne hogy vigyelek Kurlandba. Nagyon szórakoztató
vagy, Lizanyka kuzinom.
– Mennyi idő alatt érsz el az országodba?
– Ha számolunk pár megduzzadt folyóval, sár áztatta úttal és
vagy egy tucat részeg révésszel, akkor kettő és négy hét között
valahol.
– Nem fogsz unatkozni?
Enyhe pír futott végig az arcán.
–  Birennel van kenyerünk és gyertyánk, amit szétosztunk a
szegények közt az úton. Énekelnek és táncolnak majd nekünk a
falvaikban. És van egy törpém és egy szobalányom is, akik
felváltva mesélnek majd nekünk.
– És ha elfáradnak?
–  Akkor felpofozom vagy megfenyegetem őket, hogy
mehetnek kényszermunkára –  kuncogott. –  Szeretem a
történeteket a rablókról és útonállókról. És te?
–  Semmi sem fogható egy jó meséhez. –  Újra az ikonra
néztem. –  Szent Miklós Alekszejre emlékeztet. –  Tessék:
kimondtam a nevét. Apám sosem tudja meg.
 –  Igaz –  felelte Anna. –  Szegény Alekszej. Egy újabb
szörnyűség, ami a családban történt.
A család: Átok a Romanovokra! Kinyújtottam meztelen
lábam az ágyban; a vádlim formás volt, a jobb lábfejem pici,
fehér és duci. Mégis lerúgtam vele magamról a lesijt, és újra
meg tudnám tenni.
–  Nem maradnál még egy kicsit tovább köztünk? –
 kérdeztem.
Anna Ivanovna olyan büszkeséggel állt, amit veréssel sem
lehetett volna kiirtani belőle, akármit tett is vele Pása néni, a
nővére, Jekatyerina vagy az élet.
–  Inkább ugróm magamtól, mint hogy megvárjam, hogy
lökjenek. Minket Birennel nem hívtak meg, hogy együtt térjünk
vissza Szentpétervárra az udvarral a jövő héten. Moszkva halott
lesz, ha elmentek: se vacsorák, se bálok, se színdarabok, se
gyűlések. Csak a kereskedők feleségei maradnak, és az
alacsonyabb rendű moszkvai bojárok kinevetnek. Abból eleget
kapok Kurlandban is nap mint nap; a saját udvarhölgyeim
csúfolódnak rajtam.
Nem tudtam megállni, megfogtam a kezét, és megcsókoltam.
–  Ritka az ilyen kedvesség, mint a tied, Lizenka! Szeretnék
veled több időt tölteni. De inkább nem utasítom vissza a cár
ajánlatát, hogy fizeti az utazásom. Bármikor meggondolhatja
magát. Viszlát!
A búcsúzás a halál előszele. Odakint a Kreml Vörös lépcsőjén
hallottam, hogy lovak nyerítenek fel, ostor csattan, férfiak
kiabálnak. Nem sokkal később minden bizonnyal Anna
bérkocsijának a kerekei görögtek végig a macskaköveken.
Mezítláb ugrottam az ablakhoz; még láttam, ahogy négy erős
póniló egy sorba kötve felgyorsul, hogy nekivágjon Oroszország
egykori fővárosa szűk, kanyargós utcáinak. Amikor már
eltűntek szem elől, megcsodáltam a még mindig a tenyeremen
csillogó ikont. Megcsókoltam a szent arcát, a máz hűvös volt az
ajkaim alatt. Bár az ikon gyémántjai eltörpültek a gyűrűm
egyetlen köve mellett, úgy éreztem, ez a legértékeseb
tulajdonom.
 
 28
 

Az ősz utolsó arany fénye járta át az októberi levegőt, amikor

Holsteini Károly végigevezett a Téli Palota mellett. Egy tucat
hattyú –  a címerállata –  lett odakötve aranyozott bárkájához,
küzdve a Néva áradásával. A bárkát örökzöld ágak díszítették.
Miközben külföldi zenészei a hullámok hangját utánozták,
felkiabált a palotába: – Ceszárevna! Lizanyka!
Annuska felnézett nagy gonddal készülő vízfestményéből, és
elkomorult.
– Mit mondott?
–  Azt kiabálta, „Ceszárevna! Annuska!” –  Anyám
figyelmeztetően rám nézett. – Rád vágyik.
–  Igen... menj csak! –  Kilöktem az erkélyre, ahol megállt és
elmosolyodott: arca mint egy rózsabimbó nyílt ki kék
bársonykabátja cobolygallérjából. Integetett Károlynak, akit egy
rövid, meglepett szünetet követően az egyik mögötte álló
holsteini tanácsadója megbökött, majd az ifjú
borostyánleveleket és amaryllis bogyókat terített szét a Néva
vízen, amivel örökké tartó szerelmét vallotta meg, és Annuska
szépségét dicsérte. Nagyon örültem Annuskának. És úgy
éreztem, hamarosan Versailles is elfogadja, hogy apám
felkínálta a kezem. De ez azt is jelentette, hogy el kell hagynom
Oroszországot. Szerettem volna örökre a szívembe zárni a
hazám, ezért elterveztem, hogy zarándoklatra megyek. Ki tudja,
mennyire tudom majd követni a vallásom, miután megérkezem
Franciaországba?
Nyáron egyik kegyhelytől a másikig, egyik kápolnától a
következőig gyalogoltam, amíg el nem értem egy kolostort, ami
szinte teljesen az ősi orosz ortodox földre épült, és úgy vette
körül Moszkvát, mint a hit fala. Most azonban az első, vastag
hóesésnek köszönhetően szánon gyorsan el lehetett jutni a
Szergij-kolostorba. Vártain már nagyon az utazást a csendes,
más világból való szépségű tájon.
Az indulásom reggelén korán elmentem a kis privát császári
kápolnába. Még csak az istállóban tevékenykedtek –  kezdtek
felszerszámozni a szánomhoz egy sor erős, alacsony pónit;
patájuk akkora volt, mint egy– egy tányér. Amikor az imádkozás
után visszaindultam, a Téli Palota kieső folyosói még
kísértetiesen csendesek voltak. A padlóköveket az első dér
fedte, és a leheletem meglátszott a nyugodt levegőben.
Holsteini Károly lépett elő hirtelen a rejtekhelyéről, amitől
megrémültem.
–  Károly! Jól rám ijesztettél! –  nevettem kezemet dobogó
szívemhez szorítva.
– Ez volt a tervem! – kuncogott vörös arccal.
–  Micsoda badarság! Mennem kell! –  Oldalra léptem, hogy
elhaladhassak mellette, de elállta az utam, és
visszakényszerített. Utánam jött, és a hideg falnak nyomott.
Elkomorultam. Annuskával kapcsolatban kér tanácsot vajon?
Én mindent elmondok neki a világon az én kedves, érzékeny,
tanult nővéremről.
– Tudom. Nincs vonzóbb egy istenfélő, jól nevelt hölgynél.
 Megtántorodott, de azért egy rövid meghajlásra tellett tőle;
általában kemény északnémet kiejtése elmosódott. Vajon volt
egyáltalán ágyban az éjjel? Arcán szőke borosta ütközött ki,
olyan színű, mint a haja, amit általában paróka takart; telt,
lányos ajka nedves volt; halványkék, szánhúzókutya–  szeme
piros. Csipkezsabója kioldva, gyűrötten lógott a nyakában,
ráncos zakóját sietve gombolhatta be – úgy nézett ki, mint akit
épp kidobtak egy kábákból.
– Mi szél hozott ide? Azon gondolkodsz, hogy áttérsz az orosz
ortodox vallásra? –  kérdeztem hűvösen. –  Mert különben elég
messze jársz a lakhelyedtől.
–  Az a fagyos lakhely! Találtam már jobbat, Lizanyka. Csak
Menysikovra kell bízni, tudja a város legjobb helyeit. Az a
gazfickó mindig valami közelit választ a saját palotájához, hogy
azzal bújhasson az ágyba, akivel csak akar...
Menysikov! Emlékszem, milyen tanácsot adott Annuskának
anyám koronázása előtt, hogyan kell a férfiakkal viselkedni, és
elismételt valami buta hasonlatot Ostermanntól kancsókról és
átöntött vízről. Miért akarja apám kedvenc cimborája rossz útra
téríteni a nővérem kérőjét?
Károly túlozva meghajolt.
–  Elnézésed kérem, gyönyörű hercegnő. A tanácsadóim
figyelmeztettek, hogy egyik ceszárevna fülét se sértsem meg.
csak hízelegjek és igyekezzek a kedvükre tenni.
–  Ez bölcs tanács. Különösen, hogy Annuska szereti a jó
történeteket.
– És te mit szeretsz hallgatni, kis Erzsébetem?
 Tett felém egy lépést, és mindkét tenyerét a falra simította,
így csapdába ejtve engem. Bár véznának tartottam eddig, ilyen
közelről egy fejjel magasabb volt nálam. Megálltam, hogy ne
fogjam be az orrom, mertbűzlött az előző este után kiömlött
vodkától, állott izzadságtól és hideg dohánytól.
–  Nem vagyok a kis Erzsébeted. És nekem elég annyi is, ha
boldoggá teszed a nővéremet –  feleltem, bár tisztában voltam
vele, mennyire egyedül vagyok itt vele. A pap, akinél gyóntam,
már biztosan visszabújt a sekrestyébe, majd távozott a
kápolnából. A szobalányaim el voltak foglalva a ládáim
bepakolásával. A szívem dobogott, és próbáltam lebukni, de ő
gyorsabb volt, és egyik kezével elkapta az állam.
– De nekem tetszik. Én kis Erzsébetem – ismételte kiélvezve a
szavakat. –  Azóta kívánlak, hogy megláttalak. –  Üveges
tekintetével végigmért, és örültem, amiért egy sötét, dupla
szövésű gyapjúkabátot viseltem, ami az államtól a talpamig
elfedett. –  De ezt te is tudod, mi, te kis boszorka? Szerintem te
játszadozol velem. Minél inkább elrejtőzöl, annál inkább
kereslek. Elbűvölő vagy. Ha meglátlak, már akarlak is...
–  Elég! –  parancsoltam rá. Annyira undorodtam tőle, de
hiába próbáltam lerázni a kezét. Inkább még erősebben
megszorította az arcom. – Megkérted Annuska kezét. Tiszteld és
szeresd őt, ahogy én is... – mondtam.
Felhorkantott. –  Még hogy megkértem! Nem volt ez ügyben
választási lehetőségem. De akár egy kórót is elvehetnék, hogy
aztán ágyba bújhassak vele. Tiszta véraláfutás leszek, ha a
nászéjszakán azt a kis csontos testét kell bökdösnöm.
– Mi? – kérdeztem, mert nem értettem a szavait.
 –  Téged akarlak. Gondolkodj el az ajánlatomon. Versailles–
  nak sosem fogsz kelleni. Annuskával mindketten házasságon
kívül születtetek. De én megértem, miért vette apátok feleségül
anyátokat, tüzesek vagytok, mint az állatok. Kész vagyok
elnézni ezt a kis szeplőt a születésed körül, és megteszlek
Svédország királynőjévé. Télen ugyanúgy sötét lesz
Stockholmban, jég meg hó, mint itt. Otthon érzed majd magad.
Mielőtt bármit is felelhettem volna, két kézzel megragadta a
fejem, és nedves, csúszós száját az enyémhez préselte. Hirtelen
mindenütt Ott volt: a kezemet lefogva próbák a fal hideg,
kemény kövéhez szegezni. Nyelvével szétfeszítette az ajkam, én
pedig öklendezni kezdtem. Nem! A lesij szellemmel is
megküzdöttem, Károlyt miért viseljem el?
Amikor levegőt vett, a csuklómat még mindig szorítva,
beleharaptam az ajkába, amilyen erősen csak tudtam:
felszakadt, és vér serkent belőle. Üvöltve hőkölt vissza, és a
szájához nyúlt. Kihasználtam a lehetőséget, hogy felkészüljek az
ellentámadásra, de nem tudtam, hol üssem meg –  csak ki
akartam szabadulni. Erősen megrúgtam a lába között. Ügy
vonyított, mint egy kutya, aminek megörültem, ezért újra
felhúztam a térdem, és oda sújtottam megint, ahol annyira fájt
neki, csak most erősebben. Összegörnyedt, köhögve kalimpált;
mintha minden vér kiszaladt volna az arcából. Összetette maga
előtt a kezét, és térdre esett levegőért kapkodva.
Elléptem az oszloptól, sérült ajkamon végigfuttattam az
ujjam, és remegő kézzel megigazítottam a fonataim. Elöntött a
fortyogó düh Annuska miatt, és azért is, amiért Károly bántott
és ennyire elszomorított. Ahogy próbálta feltornászni magát,
újra belerúgtam, olyan erősen, amennyire csak tudtam, de
ezúttal a mellkasába, majd elléptem otthagyva vonaglani a
földön.
–  Szégyellő magad, Károly! –  mondtam. –  Megpróbálom
elfelejteni ezt az egészet, még imádkozom is a rothadó lelkedért
a zarándoklatom alatt. De figyelmeztetlek: tiszteld a nővérem!
Vagy egy tucatszor Annyit ér, mint te! Ha ezt elmulasztod,
teszek róla, hogy maga az ördög jöjjön el érted.
Végül felállt, arcán fájdalom, düh és bosszúvágy suhant
végig. Felemeltem a kezem.
–  Ne merészelj közelebb jönni. Soha többé. Máskülönben
elmondom apámnak, mit tettél, ő majd ledobat a Szent Péter és
Pál tornyáról valamelyik hajnalban. Nem is, én magam löklek le
a fejeddel északnyugat felé, ahol Svédország fekszik, vagy
Holstein... vagy maga a pokol, kit érdekel! Akkor sosem leszel
király!
Rám bámult, méregette a szavaim, még nem tudta, hihet–  e
nekik.
Megragadtam az alkalmat, hogy eltávolodjak. Megfordultam,
és elsiettem; igyekeztem egyenes léptekkel haladni, de belül
remegtem, mint a nyárfalevél. Nem követett, de a hátamon
éreztem a tekintetét. Csak miután befordultam a sarkon,
engedtem meg magamnak, hogy futni kezdjek; rohantam a
szobámba, ahol rászóltam a szobalányomra, hogy siessen, és
fejezze be a pakolást.
 
A zarándoklattal csak vesztegettem az időm: akármilyen
erősen is próbáltam, a lelkem nem nyugodott, és az elmém sem
tisztult meg az imádság által, ahogy szokott. Károly arca
megzavarta a gondolataimat, és éreztem gyűlöletes ajkát az
enyémen. Böjtöltem, hogy megszabaduljak kezének érintésétől
a testemen, de utána annyit ettem, amennyit csak tudtam, hogy
kitöltsem a fájdalmas űrt, amit ez a találkozó hagyott bennem.
Végül arra kértem egy tanoncot, hogy vágjon léket a kolostor
tavának jegén, én pedig hajnalban belemerültem, amíg ő
őrködött. Remegtem a reggeli hűvösben, és a lélegzetem is elállt,
amikor a víz meztelen testemhez ért, de hiába reméltem, hogy
lemossa rólam Károly nyomát.
De az érintésénél is jobban felzaklattak a szavai: hogy
beszélhetett így Annuskáról? Elfogadom, hogy részeg volt, vagy
másnapos. Ilyen állapotban láttam már, hogy apám férfiakkal,
nőkkel, kutyákkal és szamarakkal is csókolózik a lakomáin,
emellett szabadon sértegette a barátait vagy edzette rajtuk az
ostorát és a husángját. De másnapra mindent elfelejtett, ő is, és
a barátai is. Végül úgy döntöttem, jobb, ha úgy hagyom a
dolgokat, ahogy vannak: bármilyen más megoldással azt
kockáztatnám, hogy összetörik Annuska szíve.
Amikor visszaértem Szentpétervárra a karácsonyi időszakra,
az eljegyzését Károllyal már bejelentették. A jég a folyón már
egy arsin vastag volt és tükörfényes. A part menti fákon
jégcsapok csilingeltek, amikor elkísértük Annuskát és Károlyt a
kápolnába. Kutyák, rénszarvasok és pónik húzták a szánokat, a
szarvaikra ezüstcsengőket aggattak, amelyek édes dallamot
csilingeltek. Annuska túlragyogta az ezer gyertyát, amit apánk
fizetett. Amikor vékony ujjait a holstcini herceg kezébe
csúsztatta, még emlékeztem, milyen érzés volt, amikor ezek a
mancsok a testemet fogták. A harapás az ajkán begyógyult, és
elkerülte a tekintetemet, ahogy én is az övét. Ha csak eszembe
jutott, milyen közel került hozzám, és milyen erőszakosan
viselkedett, liba–  borozni kezdtem. Csak Annuska csodáló
tekintete, ahogy a jövendőbeli férjét nézte, adott okot reményre.
Károly már az esküvő előtt megkapta Annuska harmincezer
rubelnyi hozományát. Ahogy a padjában ült, és hallgatta, hogy
Feofan megáldja az eljegyzést, apám széles válla megremegett,
és anyám is törölgette telt, rózsás orcáját. Amikor letérdeltünk
imádkozni a pár egészségéért és boldogságáért, megszorítottam
a Szent Miklóst ábrázoló ikont, amit egy rövid csavart
aranyláncon viseltem. A szemem száraz maradt, és igyekeztem
megnyugtatni és bizakodásra buzdítani a szívemet is. De nem
tudtam leküzdeni az égető aggodalmat a nővéremért. Még ha a
teste hamarosan a vőlegényéé lesz is, imádkoztam, hogy a lelke
örökké maradjon közel az enyémhez, és hogy Károly
megtanulja úgy szeretni Annuskát, ahogy én. Útban vissza
Menysikov palotájába, ahol az ő kontóján ünnepeltük meg az
eljegyzést – ami szokás szerint nagyon is apám kedvére volt – , a
cár nem volt hajlandó kalapot venni a jeges szélben. Amikor
egy hirtelen szélviharban leesett a parókája, hangosan
felnevetett, és a nyomaték kedvéért feltépte a kabátját, és a
jégen üldözte a szánt.
Másnapra szörnyű köhögés lett rajta úrrá, és a lázát nem
lehetett csillapítani. Amikor meg akartam látogatni, egy csapat
udvaronc állta el a lakosztálya bejáratát. Közöttük észrevettem
Petruska keresztapját, Alekszej Dolgorukijt is. Persze, hogy itt
volt, hisz ellenezte apám reformjait, és Petruska érdekeit
képviselte. Talán támogatókat próbált gyűjteni? Nem vettem
róla tudomást, de éreztem a várakozást és a feleimet, amitől
sűrűvé vált a levegő. Ha egy cár a halálos ágyán fekszik, akkor
még az idő sem vesz levegőt. Az ország a korábbi hűségeskük és
az új szövetségek közt egyensúlyozott.
Állítólag Menysikov azt mondta anyámnak: – A cár Annuskát
és Lizanykát koronahercegnőnek tette meg. Ez nem azt jelenti,
hogy kijelölte az örökösét.
Oroszország még nem tudta, kit hoz neki a sors.
 
 29
 
 

1725. február 8 – án I. Péter, minden oroszok cárja meghalt

a Téli Palota felső emeletén. Nem volt egyedül, egy uralkodó
sincs soha, mégis magányosabb volt, mint valaha. A templomi
harangok elhallgattak, mintha erőt gyűjtöttek volna ahhoz,
hogy újra megkonduljanak, és hírt vigyenek a birodalom
székében és hosszában. Azokon a napokon az émelyítő
várakozás közben megdöbbenve láttam, hogy szeretett apám
visszavonul az árnyak közé, pedig a cár még lélegzett. Az
uralkodó kitörölte benne az embert.
Meghalt a cár, éljen a...
Menysikovnak igaza volt: Annuskával koronahercegnők
voltunk, de a cár egyikünket sem nevezte meg örökösének. Épp
ellenkezőleg. Nem fogtok uralkodni, mondta még Peterhofban.
– A ceszárevnák maradjanak a lakosztályukban – tanácsolta
Menysikov anyámnak. – Túl sok minden forog kockán.
Annuska engedelmeskedett, és Károly társaságában töltötte
azokat a napokat, de én végigosontam a Téli Palota folyosóin
késő este, amikor a cár halotti szobája körül megfogyatkozott az
udvaroncok száma. Ki volt Menysikov, hogy távol tartson az
apámtól? Éppen ki akartam nyitni apám lakosztályának ajtaját,
amikor valaki megszólított.
– Jelizaveta Petrovna ceszárevna!
Alekszej Dolgorukij volt az, Petruska keresztapja, és a régi
hitűek vezetője, aki a folyosón időzött, és most felállt a székéből.
Sokszorosan túlélte már apám haragját, akkor is, amikor sok
évvel korábban apám féltestvérét, Szolját támogatta a fiatal cár
követelésével szemben, majd később, amikor szövetségre lépett
a feltestvéremmel, a kivégzett Alekszej cáreviccsel.
–  Kijelölte a cár az örökösét? –  kérdezte egyenesen a
közepébe vágva Dolgorukij, majd meghajolt. Már jó ideje
várhatott: a ruhája megviseltnek tűnt, ősz haja összekócolódott,
szeme vöröslött. Nem csoda, hogy feszült volt: Petruska, fiatal
keresztfia volt az egyetlen élő férfi Romanov örökös. Ot
befolyásolni saját régimódi stílusában könnyű lenne, és hasznos
is.
–  Nem, Dolgorukij herceg –  feleltem röviden, mert
megvetettem őt divatjamúlt szokásaiért. Jobban kedvelte a
korábbi félázsiai Muszkóviát apám félig európai
Oroszországával szemben. –  Sietnem kell. Ahogy mondja, én
vagyok a ceszárevna, a koronahercegnő.
– És mi lesz Petruskával? – kérdezte gyorsan, de én elsiettem.
 
A cár lakosztályában lobogott a tűz, mert apám gyűlölte a
hideget. Túl sok éjszakán át fagyoskodott sátrában a nagy északi
háború alatt. Gyertyákat gyújtottak, és a vastag
bársonyfüggönyöket behúzták. A levegőt kenőcs és kámfor
illata töltötte be, mellette fenyőtömjén és mirha, de éreztem egy
másik émelyítően édes szagot is, mintha a halál már terítené is
szét a leplét. Feofan Prokopovics, a novgorodi érsek állt apám
fejénél: szinte lélegzetvétel nélkül imádkozott órákon át, szemét
lehunyta, vékony ajka mozgott csak. Háromszor is meghallgatta
apám gyónását, és feladta az utolsó kenetet. A cár hatalmas
teste küzdött a halál ellen. Rengeteg ember gyűlt még az ágya
köré, ezért keresztül kellett rajtuk verekednem magam. A
három német orvos úgy görnyedt ott, mint a hollók, akiktől
apám annyira félt. Sötét köpenyemben közéjük vegyültem, és
senki sem figyelt rám. Anyám, Menysikov és Ostermann apám
ágya mellett álltak, és suttogva biztatták az orvosokat, hogy
könnyítsenek a hólyagján, burkolják a Néva jeges vizébe
áztatott vászonlepedőbe, vagy kúrálják újra higannyal. Végül
hátrébb vonultak a szoba sarkainak árnyékába. Ösztönösen
csatlakoztam hozzájuk. Mintha órák teltek volna el. Anyám és
Menysikov felváltva őrködött apám mellett figyelve minden
suttogására, miközben Ostermann ki–  és beosont a szobába.
Oroszország irányítása nem tűrt haladékot.
–  Cárica. Legyen erős. Úgy végezzük, ahogy elkezdtük:
együtt! –  Hallottam, ahogy Menysikov anyámmal beszél, és
megcsókolja az ujjait. Lábujjhegyre álltam, de a tekintetem
elhomályosították a könnyeim. Apám arca viaszszerűnek tűnt,
mellkasa rövid, fájdalmas sóhajokra emelkedett, de minden
lélegzet vétel között egyre nyúlt az idő. Ha anyám nem éppen
nedves kendővel törölgette kiszáradt ajkait, akkor Menysikov
kezét szorongatta, remegett, és rá támaszkodott.
–  Pihenni szeretnék –  zokogta. –  Annyira szenved. –  Szeme
mélyen ült üregében, arca sápadt és beesett lett.
– Maradnia kell. Még semmi sem dőlt el – felelte Menysikov.
Abban a pillanatban apám suttogott valamit.
–  Mit mond? –  tudakolta anyám, miközben Menysikov
odaugrott, és fülét apám szájához tartotta. – Ki legyen az?
– Csendet! – sziszegte Feofan Prokopovics.
Visszatartottuk a lélegzetünk.
Annuskát. Hozzátok ide az idősebb... – suttogta apám.
 Feofan újra folytatta az imádkozást, Menysikov habozott.
Miben sántikált?
–  Szerelmem –  mondta anyám megfogva apám kezét. –
 Mondd el, mit szeretnél.
Apám megszorította a kezét. – Papirost – mondta. – Tollat, és
tintát...
– Hozzanak papírt. Azonnal. Csak akkor tud békében távozni
a lelke –  parancsolta Feofan. Szívesen rászabadítottam volna
apám ostorát Menysikovra, aki nagy nehezen megmozdult, és a
cár asztalánál kutakodott, ahol szokás szerint hatalmas
rendetlenség uralkodott. Végre visszatért egy papírral, és
tintába mártott tollal.
–  Tessék, szerelmem. Légy szabad... –  suttogta anyám, és
apám kezébe segítette a tollat. Utolsó erejével írt apám.
Lihegett, és a toll nyikorgóit a papíron. Menysikov felénk
fordult, és azt dörögte: – Kifelé! Mindenki!
Anyám komoly tekintettel bólintott.
A folyosón árnyékba rejtőztem, és vártam, amíg az
udvaroncok eltűntek. Egy idő után minden elcsendesedett a
szobájában. Átjárt a düh; a fáradtság és a gyász felemésztett.
Menysikov egy pillanattal sem tarthat tovább távol. Ha
Oroszország cárja meghalt, elveszítem az apám. Anyámat,
Menysikovot és Feofan Prokopovicsot sehol sem láttam. Apám
ágya elhagyatottan állt, és ó úgy feküdt rajta, mint egy kidőlt fa.
A szívem dobogott: akármilyen értékes is volt egy magányos
pillanat vele életében, halálában még értékesebbnek kellett
volna lennie. Szemét lehunyta, száját összezárta: állát a
magasba tartva nézett szembe az utolsó kihívással.
 –  Apám –  zokogtam. Minden más szó a torkomban ragadt.
Mit mondhattam volna még? Kezét a számhoz nyomtam; a bőre
viaszszerű volt, dohánytól és tintától foltos. A körmét lerágta, a
körömágya beszakadt; a kézfejét pigmentfoltok borították,
kilátszottak az erei. Tenyere kemény és kérges volt, tanúja az
életnek, amit élt: Hollandiában megtanulta, hogyan kell hajót
építeni, míg Szentpéterváron megépítette az első kis faházát; a
csatában keményen tartotta a lovát, de ezernyi
pezsgőspalacknak is levágta a nyakát. Valaha hatalmas teste
egyre ment össze, és megállt benne a vér. Ez már nem az a
mozgékony férfi volt, akit ismertem. Levegő után kapkodtam,
mintha láncok szorítanák össze a mellkasom. Odakucorodtam a
halálos ágya mellé, és hosszú, fájdalmas kiáltást hallattam.
Elengedtem a kezét, és a lepedőjét ragadtam meg.
Megállíthatatlanul zokogtam, sírtam és remegtem, amíg
mindenem fájni nem kezdett. Az egész lényemet átjárta a
fajdalom; olyan volt, mintha ólmot lélegeztem volna be. Amikor
kinyitottam a szemem, újra a kezére néztem. Csak ekkor vettem
észre, hogy csupasz. A császári pecsétet tartó gyűrű, a hatalmas
rubin, amire az orosz királyi kétfejű sast vésték, eltűnt. A
látvány olyan volt, mintha arcon csaptak volna; az ujján mindig
ott hordta abszolút hatalmának jelképét. Amikor a gyűrűt
elrabolták az apám holttestétől, akkor halt meg a cár igazán.
Mi vagy ki követi őt Oroszországban?
Ez a gondolat bevégzett mindent, amit addig tudtam. Egész
életemben a cár lánya voltam. Most ki leszek majd? A szomszéd
szobából, apám kis könyvtárából hangokat hallottam: a
mormogás erősödött, mint a Néva árja, készen arra, hogy
szétszakítson mindent, amit addig alapvetőnek tartottunk, és
amire az életünket építettük. Oroszországnak új uralkodója lett.
Hogyan döntött apám utolsó leheletével?
 
 30
 
 

Az ajtóhoz oldalaztam, amit csak behajtottak, de nem zártak

be, és átkukucskáltam a résen. Odabenn tűz lobogott, és fojtott
hangok töltötték mega szobát. Anyám volt ott a titkos tanáccsal:
ezek az emberek élvezték apám bizalmát, és ők tanácsolták,
hogyan uralkodjon Oroszországban: Tolsztoj, Menysikov és
Ostermann. Visszatartottam a lélegzetem, és remegő ajkamra
szorítottam a kezem; számban sós ízt éreztem.
– Alekszej fia, Petruska az utolsó férfi Romanov. Neki kellene
uralkodnia, nem? –  szólt Ostermann tanítványa és védence
érdekében. – Tizenkét éves, és jó egészségnek örvend. Három év
múlva nagykorúnak nyilváníthatjuk...
–  A cárnak rengeteg alkalma lett volna Petruskát
megnevezni örökösének –  szakította félbe Menysikov. –  Nem
láttad, hogy Alekszej Dolgorukij már itt ólálkodik? Mind tudjuk,
ki fog igazából uralkodni, ha a fiú kerül hatalomra. Ó a régi hit
követője, és visszafordítja majd a halott cár reformjait. Újra
Moszkva lesz a főváros, és Szentpétervárról elfeledkeznek. A
flottából tűzifát csinálnak. A Baltikumot elveszítjük, egyesével
adják majd fel a városokat a svédekkel való összetűzésekben,
vagy titkos megállapodásokban Franciaországgal és Angliával.
–  Nem! A Baltikum egy négyzetcentiméterét sem adhatjuk
fel, soha! Orosz vér áztatta. Ennél nincs nagyobb ár – döntötte el
anyám tisztelve apám szavait. Határozottsága megnyugtatott.
Ha a létezésem egyik oszlopa el is dőlt, még kettő másik
megmaradt: Annuska és az anyám, apám megkoronázott társa.
–  Igaz. De mindenekelőtt te, Menysikov vagy az, aki
megsínyli, ha Petruska kerül hatalomra – tette hozzá Tolsztoj.
 Visszatartottam a lélegzetem. Ki lenne elég erős ahhoz, hogy
megrendítse a hatalmas Menysikovot? Elképzelhetetlen volt.
Tolsztoj most így szólt: –  Mert hát nem te voltál az első, aki
aláírta Alekszej halálos ítéletét, még ha csak egy kereszttel is,
mert hogy írástudatlan vagy! A cárevics úgy halt meg, hogy fejét
a térdeden nyugtatta! Te biztattad a cárt, táplálva félelmét és
gyűlöletét. Sosem fogtad vissza magad, ha mélyebbre kellett
vezetned őt a bűnökben, legyen az ital vagy tettek...
Kémükén szorítottam össze a szám. A féltestvérem még
mindig élne, ha Menysikov nem avatkozik közbe?
–  A múlt maradjon a múlt. Mind bűnösök vagyunk. Te is! –
  Anyám hangjába fájdalom vegyült, ahogy visszavágott
Tolsztojnak. –  Senki sem nyúlhat Menysikovhoz. ameddig én
élek. Ahogy azt mind jól tudjátok, nem felejtkezem el a
barátaimról.
Menysikov hízelegni kezdett: – A bölcsességed fényében csak
egyetlen járható út maradt.
– És mi lenne az az út? – kérdezte Ostermann igyekezve nem
mutatni semmilyen érzelmet. –  A cár említette Annuska
ceszárevnát...
–  Egy említés nem elég Oroszország örökléséhez. És egy
külföldi herceghez fog feleségül menni. Azt akarjátok, hogy
Holsteini Károly uralkodjon? Aligha. Nem! –  mennydörögte
Menysikov. –  Ki az, aki mindig is hatással volt a cárra
kedvességével? Ki az, aki minden tekintetben alkalmas arra,
hogy befejezze a küldetését?
Kihúztam magam, és erősen figyeltem. Nagy változások
idejét éljük. Ha Annuska nevét megemlítették, de az ő
követelését elvetették az eljegyzése miatt, akkor a következő a
sorban... én vagyok. Az én eljegyzésemet még nem erősítették
meg.
Én.
A világ elnémult.
–  Kétlem, hogy a hercegek, a bojárok vagy az egyház
elfogadná ezt –  ellenkezett Tolsztoj. Tessék! Igaza volt. Hogyan
fogadna Oroszország egy tapasztalatlan szűz lányt
irányítójának és abszolút uralkodójának? Megszorítottam a
kezem: vajon elbírná a császári pecsétgyűrű súlyát?
Menysikov felhorkantott.
– Minden pogány gyorsan hinni kezd az őrség és a felszegett
bajonettek láttán. Hívjuk a hadsereget, hogy tegye le az esküt.
Akié a hadsereg, azé Oroszország.
Hát persze hogy Menysikov a nyers erő alkalmazását
javasolja az előrelépéshez. Lehunytam a szemem, és
elképzeltem, mi mindent kínál Oroszország: erdők és tundra,
patakok és síkságok, hegyek és végtelen változó égbolt. Hol
kezdődik az uralkodás itt, és hol ér véget? A számtalan feladat
miatt apám hajnal előtt kelt, és jóval éjfél után tért nyugovóra.
Megremegtem. Oroszország fa, homok és mészkő. Érc, gyémánt
és arany. Szén, só és réz. Hal, szárnyas és szőrme. Rozs, búza és
árpa, ami táplálja a hatalmas lakosságot: az arisztokratákat, a
földesurakat, a kereskedőket, a munkásokat, a parasztokat és a
jobbágyokat – millió és millió embert. Adót kell kivetni, díjakat
és bírságokat megállapítani mindenre, ami az ország javaiból
készül: festék, tinta, olajok, ékkövek, parfümök, fűszerek,
gyógyszerek, ékszerek, bútorok, könyvek, gyertya, papír, kötél,
szőnyeg, tapéta, vászon, bunda, bőr, szarv, toll, tüske, textil,
gyapjú, puskapor. Amint ráébredtem a feladat súlyára,
megfogtam a Szent Miklós–  ikonom, aki Oroszország
védőszentje, és hangtalan imába kezdtem.
De nem volt több időm a gondolkodásra, mert a könyvtár
ajtaja feltárult, és Tolsztoj elviharzott mellettem. Előreléptem,
az ajtókeretnek támaszkodtam, és pislogtam a gyertyafényben.
Anyám felém fordult, haja kócos, arca duzzadt a sírástól.
Mögötte a tűznél kucorgott d’Acosta, arca szürkés színben
játszott az apám ágya melletti virrasztástól. Anyám felém nyúlt,
és kinyitotta a tenyerét; kedves mosolya hívogatott.
És kinyitott tenyerében, egészen közel, akár el is vehettem
volna, ott feküdt a császári pecsétgyűrű égővörös rubinjával.
 
 31
 

Menysikov térdek le először, utána Ostermann. Anyám

szélesebben elmosolyodott, ahogy először megfogta a gyűrűt,
majd a pecsétet a saját ujjára húzta. Szorosan tapadt rá egyik
megduzzadt ujjpercnél. A férfiak egymás után csókolták meg a
pecsétet, és tették le hűségesküjüket. Ahogy a két férfi felállt –
  Ostermann lihegett a köszvénytől, Menysikov vigyorgott –  ,
köszöntötték őt: –  Éljen soká I. Katalin! Meghalt a cár, éljen a
cárnő!
A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam, csuklottam a
sírástól és a meglepetéstől. A reggel még nem is hasadt, de
Oroszország jövője eldőlt.
Nem voltam rá kész.
– Apám téged jelölt ki örökösének? – kérdeztem.
– A cár meghalt, mielőtt nevet írt volna – mondta Menysikov,
és megmutatta a papirost. Elolvastam, amit apám odakapart:
„adjatok mindent”, de ezután a tolla megcsúszott utolsó, halálos
görcsében. – De kitaláltuk az utolsó akaratát.
– Lizanyka, gyere ide! – Anyám kitárta a karját, újra könnyek
szöktek a szemébe. Repülni akartam hozzá, de először
pukedliztem, és letettem a hűségesküm; a császári kétfejű sast
az ajkamhoz húztam. A rubin tüze hideg volt közelről, mint az
oroszlánok szeme Kolomenszkojében. Anyám talpra húzott.
Arcáról félelmet olvastam le, ám a szemében megcsillant
valami, ami olyan volt, mint a szibériai erdőben a magányos
vándor által féltve őrzött tűz fénye, amikor elhatározza, hogy
túléli az éjszakát.
–  Anyám! –  halkan beszéltem, de Menysikov szégyentelenül
közel jött. – Megbirkózol ezzel? Nem félsz?
Megdörgölte az arcát, majd röviden, szinte hisztérikusan
felnevetett, de tenyerébe fojtotta a nevetését. –  Félek–  e?
Rettegek! –  Megremegett. –  De talán nem lesz nehezebb, mint
amikor jobbágy koromban egy nagyon hosszú lépcsőt kellett
felsepernem.
– Ez hogy hasonlítható össze?
–  Sosem néztem a lépcső végét, mindig csak a következő
lépcsőfokot. Az utána következő folyosó úgyis eljön egyszer. –
  Összekulcsolta a kezét. –  Az apád meghalt. A múlt mindig
mozdulatlan. Nekem most az élőkkel kell törődnöm, és a jövővel
– mondta, és gyengéden hátrasimította kócos fürtjeimet.
–  De apám még Peterhofban azt mondta, hogy egy nő nem
uralkodhat Oroszországban.
–  Oroszország megváltozott, mi is megváltoztunk. Azóta
engem megkoronáztak –  felelte, és felismertem benne a tüzet,
ami a jobbágyok izWjából a Téli Palotába vezette. Most ő lehet
az első nő, aki saját jogon uralkodik Oroszországban: egy
megkoronázott cárina. A büszkeségem szinte égetett. –  Csak
annyit tehetünk, hogy folytatjuk apád munkáját, Lizanyka. Mi
az, amit a tánctanárod, Herr Schwartz mindig mond?
– Gyakorlat teszi a mestert – idéztem, de aztán rákérdeztem.
–  Hol van Petruska? Hogy fogod Alekszej Dolgorukijt féken
tartani? Ő a keresztapja.
 –  Nagyon figyelmes vagy, Jelizaveta ceszárevna –  vágott
közbe Menysikov. –  A régi hit követői újra megerősödtek. Alig
várják, hogy lerombolják az apád munkáját. Majd én vigyázok
Petruskára Oranienbaumban, távol minden méregtől, amit
érzékeny fülébe csepegtethetnének. Majd a kancellárja,
Buturlin lesz a társasága. Oranienbaum csodálatosan
egészséges környezet egy ifjúnak.
Mérlegeltem a szavait. Petruska Menysikov foglya lesz,
akárhogy tálalja is az elképzelését. Ettől a gondolattól eléggé
nyugtalan lettem, ahogy attól is, hogy olyan közel áll hozzánk,
és minden szavunkat kihallgatja. Petruskának legalább ott lesz
Buturlin –  ami azt jelenti, hogy nekem nem. Ez a gondolat
mélyebben megérintett, mint vártam volna: már hozzászoktam
a lovagi viselkedéséhez és merészségéhez. Soha semmi sem volt
túl veszélyes a számára.
Habozó léptek közeledtek a könyvtár felé: Annuska jelent
meg a küszöbön, magához szorítva vörös bársonyköntösét,
egyenes sötét haja lepelként omlott a vállára.
– Anyám. Erzsébet. Mi történt? – kérdezte. A tekintete álmos
volt, de a megértéstől sötétülni kezdett, mint amikor egy felhő
úszik a nap elé.
Én ott akartam lenni apám halálos ágyánál, és már
húségesküt tettein anyámnak, miközben Annuska még aludt.
Nem akartam, hogy úgy érezze, kimaradt valamiből.
–  Mi történt? A cárnő lánya vagyok. És te is –  feleltem,
miközben közelebb húztam, és megöleltem. Mi, nők szoros
körben álltunk, mint Kolomenszkojében, és mielőtt
megakadályozhattam volna, a lesij szellem szavai a
gondolataimba férkőztek, a Goloszov-szurdoktól egészen a Téli
Palotáig. Az első jóslata megvalósult.
Az életed a végén kezdődik.
 
 32
 

Se Petruska, se Buturlin nem vett részt apánk temetésén.

Megtiltottam magamnak, hogy Buturlinra gondoljak, bár
azokban a hetekben nagyon hiányzott vakmerősége, és hogy
mindig figyelte, mire van szükségem, vagy hogy milyen a
hangulatom. Számomra kínzással ért fel az, hogy ő hiányzott az
ezredéből, ami ott volt az ötvenezer katona közt, akik hajnalban
a Néva jeges partján gyűltek össze, hogy a cárt elkísérjék utolsó
útjára. Ha legalább Versailles–  ból érkezett volna hír; de a
francia követ, Campredon került engem: az udvari gyász alatt
nem lehet eljegyzésről beszélni. Én hónapokig fogok fehéret
viselni, miközben az udvaroncok a gyászolók koromnál is
feketébb ruhájába bújtak.
 
Április Bolondjának a napján anyám minden tűzjelző
harangot megkongatott. Szentpétervár lakosai kiugrottak a
házaikból és palotáikból rettegve attól a gondolattól, hogy egy
újabb tűzvész pusztít a városban. Vacogtak a hidegben, mert
nem viseltek mást, csak hálóruhát és sapkát. Csak bámultak a
békés reggelre, ahol tűznek nyoma sem volt, és csak a
cárnőjüket látták, aki a Téli Palota erkélyéről figyelte őket,
gurgulázva nevetett, és örvendezett, hogy megtréfálta őket.
Hogy megbékítse őket, egész nap ingyen ihatott mindenki
vodkát Szentpéterváron. Amikor az utolsó részeg lakó is
visszavonult az utcáról az éjszaka közeledtével, ő még mindig
az ablaknál állt, és kifelé nézett.
– Nem olyan jó mulatság nélküle – sóhajtotta.
  
Annuska továbbra is készítette össze a kelengyéjét:
ágyneműt és térítőkét, porcelánt, ezüstöt, ruhákat és ékszereket.
A ház népe: szakácsok, írnokok, könyvtárosok, kórusfiúk,
szobalányok, szabók és két ortodox pap –  mivel Annuska nem
fog áttérni a protestáns vallásra –  készenlétben álltak az
esküvőre, majd az utána következő utazásra Károllyal
Holsteinbe. Egy nap késő áprilisban egy láda előtt térdelve
találtamra. A nyelvének a hegye kilógott az ajkai közt, miközben
a nehéz, hímzett fehér lepedőket és csipkeszalvétákat számolta.
Egész Holsteint vendégül tudta volna látni az asztalánál.
Elhessegettem azt az emléket Károlyról. amikor
erőszakoskodott velem. Azóta semmilyen illetlenség nem esett
köztünk leszámítva hirtelen elfordított tekintetét. Odalopóztam
Annuskához. remélve, hogy felvidíthatom kicsit a borús
hangulatot. Eloroztam egy szalvétát, megcsavartam, és a
fejemre tettem, mintha egy holland fejőslány sapkája lenne; a
kezeimmel meg csapkodtam, mint egy gerle, és közben
táncoltam.
–  Hagyd abba, Lizanyka! " Annuska felugrott és üldözőbe
vett, de én gyorsabb voltam, és kemény német akcentusban
kántáltam.
– Én egy holsteini gerle vagy egy svéd sirály vagyok! Kapj el,
ha tudsz, édes Károlyom! Együnk együtt a lutefisk-ből, ami a
hering, amire rápisáltál! Oooolyan finom...
– Megállj! – Káin vetette magát, de én lebuktam, és elbújtam
a székek mögött, amiket aztán az útjába borogattam kacagva.
Beszorított, amikor a függönybe kapaszkodtam, és nagyon
mérgesnek tűnt. Én csak vicceltem: mi baja van?
 – Ne szomorkodj, Annuska! Semmi baja nem lesz Károlynak,
ha egy kicsit tovább kell várnia rád. Még jobban fog akarni
téged! – mondtam, miközben az ajtó kitárult. Örök jöttek be, és
alakzatba rendeződtek, majd jött az udvarhölgyek áradata,
végül anyánk és Menysikov lépett a szobába.
–  Ceszárevnák! –  köszöntött bennünket Menysikov,
meghajolt, és gyorsan összenézett Annuskával. Én nem
figyeltem, mert d’Acosta máris utánzott engem, egy pár
szalvétából angyalszárnyakat hajtogatott magának, és úgy
szökdécselt, mint egy kövér és öreg puttó.
Anyám is felnevetett, amikor meglátta a fejemen az
összehajtott szalvétát.
–  Mi folyik itt? Játszotok? Miért vagy olyan savanyú,
Annuska?
–  A hosszú jegyességből boldogtalan házasság születik –
 felelte szemrehányó arckifejezéssel a nővérem.
– Ebben az esetben jó híreim vannak. Kijelöltük az esküvőd
napját –  közölte anyám. –  Az apád is utálta az unalmas gyászi
időszakokat–  mondta, miközben megtörölgette a szemét, és
d’Acosta, aki mellette állt, engedelmesen zokogó hangokat
hallatott. – Megházasodsz június első napján.
Annuska arca felderült. – Alig egy hónap múlva?
–  Igen. Ezután Károllyal egy palotát kaptok a Ladoga-tó
partján, és ezer rubeles évi járadékot. Ezt Menysikovnak
köszönheted.
Annuska melegen rámosolygott Menysikovra. Mióta volt az ő
dolga palotákat és járadékot adományozni? Elnyomtam a
gúnyos mosolyt hallva, anyám szerint mekkora szolgálatot tesz
ő nekünk. Egy fecske nem csinál nyarat. Menysikov sötét szeme
megtalált; tekintete bagolyszerű és könyörtelen volt.
Megborzongtam. Ilyen barátokkal kinek van szüksége
ellenségekre? Ezt mindig is tudtam, de nem hagytam magam
megfélemlíteni.
– Van még egy utolsó feltétel ehhez – fordult Annuskához.
– Mi az? – kérdezte Annuska.
– Le kell mondanod a jogról az orosz trónra. A fiad, ha Isten
megáld eggyel, lesz nevezhető majd cárevicsnek.
Lemondani az orosz trónról? Ez nevetséges. Előbb kezdek el
hinni a fekete hóban.
Annuska megvonta a vállát: –  Legyen, Alekszandr
Danyilovics. Apám is így akarta volna.
Teljesen megdöbbentem. Amióta felemelkedtünk
Peterhofban, a világ megváltozott. Anyánk volt minden oroszok
első cárnője. Annuska mégis ilyen könnyen feladja a jogát a
trónra, mintha csak a reggelit utasítaná el?
Menysikov az arcán ülő állandó rejtélyes mosolya elmélyült.
– Még ma felvázolják akkor a szerződést.
Meglengettem a szalvétát, amit lekaptam a fejemről. – Végre!
Mindketten királynők leszünk! Svédország királynője és
Franciaország királynője! Ez csodálatos!
Annyuska felém fordult, tekintete kemény, mint a kő. –  O,
nem – mondta. – Te nem leszel királynő.
– Ne, Annuska, kérlek – szólt közbe anyánk.
Megszorítottam a szalvétát, amelynek minden sarkát a
holsteini és az orosz császári címerrel díszítették az apácák. –
 Miről beszélsz? – Megszédültem, rossz előérzetem támadt.
 – Ó, Lizanyka! Hát még nem hallottad? – Kissé gonosz mosoly
terült szét a nővérem kedves arcán.
–  Annuska, nem ez a megfelelő időpont. Örvendj a saját
boldogságodnak, és légy kegyes –  dorgálta meg anyám, de
Menysikov megérintette a könyökét, hogy megakadályozza a
folytatást. Elégedetten figyelt minket, mintha jó fogadást kötött
volna egy medveviadalon.
Légy kegyes?
–  Mit nem hallottam? –  kérdeztem. Az idő mintha a
végtelenségbe nyúlt volna.
Annuska olyan gondosan válogatta meg a szavait, ahogy a
hímzéshez használt tűt, és átszúrta a szívem.
– A francia Lajos király valóban megházasodik, Lizanyka. De
nem téged választott, aki annyira szeret lovaglósat játszani
Buturlinnal. Most jegyezte el Mária Leszinskát.
–  Maria Les... kit? –  Lefagytam, ahogy az ismeretlen névvel
küzdöttem. – Az meg ki?
–  Talán képtelen vagy kiejteni a nevét, de ő elvette tőled a
jövendőbelid és a francia trónt is. Az apja Lengyelország
trónfosztott királya, de a lány katolikus, és házasságból
született, törvényes hercegnő. Nem úgy, mint te, farkaskölyök! –
 Annuska kigúnyolt. – De igen, nekem még van rá esélyem, hogy
királynő legyek, Svédországé, és a férjem oldalán uralkodom
majd. Károly az enyém.
A szavai a szívembe martak. A nehéz függönybe
kapaszkodtam, mert teljesen elgyengültem.
–  Miért csinálod ezt? –  kérdeztem hitetlenkedve. Nem
ismertem rá a nővéremre. Mi történt köztünk Kolomenszkoje
óta? Attól féltem, hogy a lesij éket vert közénk, de ekkor a
tekintetem Menysikovéval találkozott. Vagy a jó barátainknak
köszönhetjük, hogy így eltávolodtunk?
–  Hogy miért? Azt hiszed, tényleg nem vettem észre, miben
mesterkedtél?
Anyám elsápadt. –  Lizanyka, miről beszél Annuska? Miben
mesterkedtél?
–  Megpróbálta ellopni tőlem Károlyt –  bökte ki Annuska. –
  Megbűvölte őt, és bátorította, amikor csak tudta! Minek is
nevezte magát Buturlin, amikor azt a buta tarot kártyajátékot
játszotta Lestocqkal? A szerelem bolondja. De Károly nem az.
Kiismerte a valós természetedet.
– Nem! Ez hazugság! Ő próbált erőszakoskodni velem!
–  Rágalom! –  köpte az arcomba a szót Annuska. –
 Megpróbáltad elcsábítani, és ellopni tőlem. Nem bírod elviselni
mások boldogságát.
– Annuska! – szólt rá anyám. – Ez nem igaz!
–  Mindennek úgy kell történnie, ahogy te akarod, nem igaz,
Lizanyka? Mindenáron! Ezért hoztál engem is kísértésbe. Mert
hogy nekem is tudnom kell, mit tartogat számomra a sors. Mert
hogy te így nevezted: a sors.
Elsápadtam. Újra kísérteni kezdett, hogy magammal csaltam
a lesij szellemhez.
–  Azt kapod, amit megérdemelsz: semmit. Károly az én
férjem lesz, egy uralkodó herceg. Szajha!
Kiviharzott a szobából, nyomában az udvarhölgyek
pukedliztek, és az őrök tisztelegtek, de mind égett a vágytól,
hogy a pletykát továbbadják Szentpétervár utcáin.
 A fájdalmas csend úgy terült szét, mint olaj a vízen.
–  Igaz ez, anya? –  Kezembe temettem égő arcom, úgy
éreztem, eláraszt a fájdalom és a megaláztatás. –  így
megszégyenítettek minket a franciák?
–  O, Lizanyka! –  mondta együttérzően anyám. Menysikov
mögötte ólálkodott, figyelt, hallgatózott, és mindent
megjegyzett. Tekintete rajtam időzött; a gazember nyilván
tudott róla, mégpedig már jó ideje. A titkosrendőrsége már jó
előre értesíthette az olyan hírekről, mint az, hogy a francia
király eljegyzett egy rejtélyes lengyel hercegnőt. De mégsem
igyekezett tompítani a csapást; túlságosan lefoglalta az, hogy
mérget csepegtessen a nővérem fülébe, és éket verjen közénk.
–  Az én hibám, Lizanyka. Versailles sosem fogadta volna be
egy korábbi mosónő törvénytelen gyermekét, főleg nem
Franciaország királynőjének.
– De én vagyok a cárnő lánya! – A megaláztatástól remegtem;
nyilvánosan visszautasítottak. Ez volt a jutalmam, amiért
lecsendesítettem az érzéseimet Buturlin iránt? Ki a szerelem
bolondja most? – És Campredon mit mond?
Anyám megrázta a fejét. –  Már aznap kérte az
elbocsátólevelét, hogy tudomást szerzett a lengyel eljegyzésről.
Pár napja hajózott el. –  Menysikov karjára támaszkodott. –
  Bárcsak itt lenne az apád. Szörnyen hiányzik. .. –  Megakadt,
ahogy könnyek gyűltek a szemébe. –  Úgy érzem, mintha a
csontjaimból kiszívták volna a velőt. Oroszország igazgatása
olyan nehéz.
– De itt vagyok én neked – csitította Menysikov. – Osztozzunk
az erőmön.
 Ez elviselhetetlen volt. Az ablakhoz fordultam, és az üvegnek
nyomtam a homlokom; a hűvös tábla lecsillapította lázas
gondolataimat. A folyó fodrozódó felületén az utolsó jégtáblák
úsztak. Az ottyepel ereje darabokra törte őket, az éles
jéglemezek úgy csillogtak, mint a pengék. Máris úgy éreztem,
hogy szíven szúrtak: Annuska, a nővérem, akit úgy szerettem,
és akiben megbíztam.
Anyám megölelt, és a térdem megremegett. Körbevettem
magam a gyengédségével, de aztán kitörtem: egyetlen dühös
kiáltással letéptem a nehéz függönyt, szaggattam a szegélyét, és
hagytam, hogy az anyag összegyűljön körülöttem. Versailles
árulása fájt, de azt, hogy Menysikov manipulálta Annuskát,
elviselhetetlennek éreztem. A legérzékenyebb pontomon talált
el.
–  Ne, Lizanyka! Azokat a függönyöket én vettem apádnak
még Hollandiában! – Menysikov elborzadva figyelt.
Ekkor nekiugrottam, körmeimmel az arcát céloztam meg, a
vérét akartam ontani. Megragadta a csuklómat, úgyhogy
ráöntöttem a mérgem: – Te vetted? És ki adott ehhez pénzt? Ki
lennél az apám nélkül? Fogd be a szád, Alekszandr Danyilovics.
Engedj el, vagy kerékbe töretlek.
Menysikov védekezőén keresztbe tette maga előtt a karját.
Szeme elsötétedett, ahogy méregetett.
–  Lizanyka –  szidott meg anyám, és egyetlen „Menjetek!”
felszólítással elküldte a kíséretét. Mellém térdelt, úgy ringatott,
mint egy babát, és a melegsége szétáradt bennem. Sirattam a
széttört álmaimat is, de leginkább a nővérem elvesztését. Egy
idő után anyám elengedett, és megtörölgette az arcom azzal a
buta holsteini szalvétával. Menysikov továbbra is a közelben
állt, de nem vettem róla tudomást.
–  Még nem veszett el minden –  mondta végül anyám szinte
már vidáman.
– Ezt hogy érted?
–  Hát, pihenj le egy kicsit. Aztán majd szeretnék bemutatni
valakit.
– Ki az? – szipogtam.
–  Annuska Károlyának az unokatestvére: Holsteini Ágost
herceg. Miért vesztegetnénk az időt?
Rábámultam. Éveken át tartó ígérgetések, remények,
várakozások és hosszas tárgyalások lettek elhessegetve, mintha
semmi jelentőségük sem lenne. Boldogan kellene elcserélnem a
francia királyt – Franciaország királyát! – egy ismeretlen német
hercegre, aki valószínűleg szintén beéri bármelyik
nagyhercegnő kezével? Úgy éreztem magam, mint egy csikó,
akit kihajtanak az istállóból, hogy a lópiacon felmérjék a
lehetséges vásárlók. Nyeltem egyet, éles sós ízt éreztem, valami
átszúrta a lelkem, mint egy kardnyelő torkát a penge.
–  Te a cárnőnek csak a második lánya vagy. Jobb, ha
elfogadod Ágostot, mintsem vénlány maradj –  figyelmeztetett
Menysikov.
– Biztosan van más lehetőség – vetettem oda pimaszul.
–  O, mindig van másik. –  Anyámhoz fordult, és lovagiasan
megcsókolta az ujjhegyét. –  Legkegyesebb cárnő, engedélyét
kérem, hogy Jelizaveta nagyhercegnőt elvigyem egy utazásra.
– Utazásra? Nem külföldre, remélem. – Úgy tűnt, anyám örül,
hogy minden további lépést ráhagyhat Menysikovra.
 – Nem, nem. Csak a Szuzdali-kolostorba.
A Szuzdali– kolostor.
Az enyhe májusi délelőtt ellenére ezek a szavak
megdermesztették a szívem.
 
 33
 

Egy apáca kinyitott egy kis ablakot a cella ajtaján, hogy

benézhessünk, majd ellepett onnan. A bűztől kénytelen voltam
felszínesen levegőt venni. Az állott, bezárt levegő, az izzadság és
az ottfelejtett teli ágytálak bűzétől a számban fémes ízt éreztem,
mintha vért nyeltem volna le.
Menysikov lehajolt, és bekukucskált. A mosoly úgy terült szét
az arcán, mint ahogy egy fecske repül keresztül az udvaron.
Félrelépett, és biztatott, hogy én következek, de azért a közelben
maradt. A súlyos aranylánc, amivel megkötötte farkasbőr
kabátját, csillogott a folyosó tompa szürkeségében; a bunda
élesnek és tüskésnek tűnt, szinte szúrt.
Lábujjhegyre álltam, a szívem dobogott.
A cellában egy nő ült egy háromlábú széken egy alacsony
asztalnál. Nem volt bent se terítő, se párna, se szőnyeg, se
függöny. A padlón rothadó szalma hevert, és a nő lehajolt, hogy
megvakarja a lábát; sóhajtott, és gondtalanul felhúzta ruhája
sötét anyagát vézna combjáig. Csípésnyomok tarkították a
vádliját és a sípcsontját, több ezer egyéb seb, sérülés és vágás
mellett. Leborotvált fejbőrén hajpamacsok nőttek, a sebhelyek
mutatták, hol csúszott meg a borbély pengéje. Az ágya egy zsák
széna volt és egy vékony pokróc egy hideg kőpadon. Télen a víz
a falon valószínűleg jégcsappá fagyott. A nő felállt, magasabb
volt, mint gondoltam, de a ruhája úgy lógott le vézna válláról,
mint egy lankadt zászló a póznáról; a csuklója és a bokája
bőrrel bevont csont.
 – Dunya! – szólalt meg, és elfordította a fejét: a legtöbb foga
hiányzott. Halk zörgés hallatszott a cella távoli sarkából, mintha
egy disznó mászna elő a szalmából, és egy púpos törpe nő
csoszogott be a látótérbe. Rongyokat viselt, haja kócos volt, és az
arcát szemölcsök borították. Megcsonkított szája lyukként
tátongott elgyötört arca közepén; széles homloka alatt
gombszerű szemek és lapos orr. Odasomfordált a fogolyhoz,
gagyogott és sürgölődni kezdett, betűrte a nő ruháját, és ugrálva
próbálta megsimogatni kopasz fejét, mintha cirógatná. Tudtam,
miért kénytelen gagyogni: a rágalmazóknak és csalóknak
gyakran vágták ki a nyelvüket. Az úrnője elütötte a lény kezét,
majd felzokogott, és saját kezébe temette az arcát. Utána
megnyugodott, és felnézett, egyenesen a nyílásra az ajtóban;
megérezte, hogy kémkedünk utána, én pedig Menysikov
leheletét éreztem a nyakamban.
Elfordultam, a látvány lemerített, és kezem a szám elé
szorítottam, hogy ne öklendezzek. Menysikov engem figyelt
sötét szemével, kíváncsian méregetett. Ahogy azon a sötét
folyosón állt, mintha megnőtt volna. Nem akartam megadni
magam, de mégis időbe tellett, mire újra hang jött ki a
torkomon.
– Ki ez a nő? És mit tett, hogy ezt érdemelte?
Ellöktem magam a faltól, és elé álltam. Megvetettem a lábam,
hogy csillapítsam a térdem remegését. Mielőtt elindultunk,
anyám rám tukmált egy hermelinnel bélelt köpenyt, ami túl
melegnek tűnt a májusi napsütésben Szentpéterváron. De hiába
a meleg köpeny: a karom liba–  bőrözött, és a hideg futkosott a
hátamon. Megérintettem a Szent Miklós-ikont, hogy erőt
gyűjtsék. Menysikov intett, és az apáca becsukta a kis ablakot az
ajtón, elzárva a szánalomra méltó látványt. Ott maradt még
kezében a nagy vaskarikát tartva, amin még tizenkettő hasonló
kulcs lógott. Még tizenkét szerencsétlent zártak el erre a pokoli
helyre, jöttem rá, és élve eltemették őket, eltüntették a föld
színéről.
– Tényleg tudni akarod, Lizanyka? –  Menysikov most sokkal
közelebb állt hozzám, és az a mosoly, ami mindig ott játszott az
ajkán, gonoszán villant meg. Szeme feketén csillogott, mint egy
disznóé, ami szarvasgombára lelt a gyertyánfa gyökerei közti
mélyedésben.
-Jelizaveta Petrovna nagyhercegnő –  javítottam ki pimaszul.
– Mi másért kérdezném?
Apám halála óta az ambíciója egyre nőtt, és úgy tört a
magasba, mint az a lilaakác, ami kinőtte apám virágágyásait,
amit nyugati stílusban készíttetett el, és kúszott felfelé a
hagymakupola vagy a csúcsos torony tornyába, míg végül az
égig ért. Ki uralkodott, anyám vagy ő?
–  Ez itt Jevdokja cárnő, a befolyásos Lopukin család lánya –
  felelte. –  Ő volt az apád első felesége, Alekszej féltestvéred
anyja. Már huszonöt éve vendégeskedik itt. Ő sem volt hajlandó
azt tenni, amit elvártak tőle. Úgyhogy igen, mindig van másik
lehetőség. Akármikor, bárkinek.
Olyan erősen szorítottam a Szent Miklósomat, hogy a keret
gyémántjai a tenyerembe vájtak. A szent az elnyomottak
megmentője, az üldözöttek védője volt. De vajon az ő ereje elég
ahhoz, hogy megvédjen Menysikovtól?
 Hirtelen megértettem, miért sietteti, hogy kiházasítson. Már
ő irányította anyámat, és Petruska minden tekintetben a foglya
volt, csak nem így nevezte. Menysikovnak most már csak
Annuskától és tőlem kellett megszabadulnia, hogy elérje a végső
célját: ő akarta uralni Oroszországot.
 
 34
 
 
 

Egy hamuszürke éjszaka után új napra virradtunk: Annuska

esküvőjének napjára. Ragyogó napfelkelte világította meg
Szentpétervárt. A Néva nyugodt volt, úgy terült el, mint egy
arany lepedő. A kora reggeli órákban a boldogságáért
imádkoztam, és azt kértem, találjunk újra utat egymás szívéhez.
Már nem tudtam, hogy érez, vagy mit gondol, mert nem állt
velem szóba. Az elmúlt években minél inkább közeledtem felé
naivan, hogy megosszam örömeimet az életben, annál inkább
elüldöztem őt magamtól. Menysikov jobban kiismerte őt, mint
én. Szomorúan öltöztem fel az esküvői szertartásra. Anyám
előkészített a szobámba egy halvány rózsaszín selyemruhát
hozzáillő rózsaszín és fehér gyémánt ékszerkészlettel.
A templomban Holsteini Károly nem vett rólam tudomást,
ahogy bármelyik elutasított udvarló tette volna. Tudta jól, mi az
érdeke. A legjobb szabóknak köszönhetően még az ő vézna
válla is szélesnek tűnt a szentpétervári őrség egyenruhájában.
Megkönnyebbülve láttam, hogy gyengéden figyeli Annuskát,
ahogy végiglebeg a templom folyosóján: a Párizsban készült
ezüstszínű nehéz damasztruhájában úgy nézett ki, mint a
megtestesült holdfény. Gyémántok és gyöngyök csillogtak sötét,
göndör hajában, mint a hópelyhek, a templomot pedig
bazsarózsával, a jólét és boldogság virágával díszítették:
könnyed illata betöltötte a levegőt.
–  A vacsorát bent tartjuk, de a szabadban –  jelentette be
anyám, ahogy elindultunk a Nyári Palotába. A több ezer hajó
vitorlája a gomolygó felhőkkel versenyzett. A kertben
füzérekkel bevont díszes boltívek tartották a gézből készült
tetőt, ami a több száz fehér abrosszal letakart és csillogó ezüst
evőeszközzel megterített asztal felett lebegett. A konyhákból pár
száz fontnyi kaviárt, osztrigát, kagylót, angolnát és szardíniát
szolgáltak fel, majd következett a puhára pácolt őzhús, az egész
almával sült szopósmalac és a csirke– , galamb– és fecskehússal
töltött hattyú. Az esküvői torta a Téli Palotát formázta: ahogy
közelebb hajoltam, hogy megcsodáljam, elakadt a lélegzetem.
Megláttam magam a cukros bevonat fogságában. Egy
Jéghercegnő, belefagyva magányába és elkeseredettségébe, a
csillogó, édes ablakok mögé zárva. A vendégek nem vették észre
a szomorúságom; csak ettek, ittak és nevettek; az arcuk
ragyogott, ahogy tömték magukat, mint a levágásra kész
disznók. Felzabáltak, és vodkával öblítettek le. Végül annyira
lerészegedtek, hogy tortaszeletekkel dobálták egymást,
összekenték a táncteret, és a röhögéstől vonyítva
belehenteregtek.
Menysikov az anyám, a cárnő melletti kiemelt helyre ültette
magát. Pimaszsága tartotta a lépést a hatalom utáni vágyával.
Hol fog megállni? Már ha egyáltalán meg lehet állítani. Nem
lelkesedtem a gondolatért, hogy ő „vigyáz” Petruskára
Oranienbaumban. Mi okból? Anyám sem Annuskát, sem engem
nem nevezett meg örököseként, bár még viseltük a
koronahercegnő címet. De legalább Buturlin az unokaöcsém
mellett volt. Irigyeltem Petruskát a vidám, meleg társaságért –
  annál inkább, minél tovább figyeltem, ahogy Annuska
szerelmesen figyeli Károlyt. Bár őt nem irigyeltem Károly miatt,
a gondolattól remegni kezdett a gyomrom. Azért tartogattam
magam, hogy Franciaország királynéja lehessek, és ellenálltam
Buturlin végzetes vonzásának is, amiről kiderült, hogy csak
délibáb.
Most mi legyen?
 
 35
 
 

A
–  zt hiszem, Ágost herceg szeretné látni Peterhofot, nem?
Most azonnal–  mondtam, amikor a holsteini hercegecske
épphogy csak kiszállt a kocsijából. A kabátja és az inge izzadt
volt, csizmáját balti sár fedte. Nem hasonlított Károlyra: az
orosz utak vörös porrétege szépen belevegyük vastag, barna
tincseibe, amelyek zabolátlan hullámokban omlottak széles
vállára, összegöndörödtek erős nyaka körül, és visszaadták az
orrán és magas homlokán ülő vörösesbarna szeplők színét. A
kimerültség árnyéka ott ült szürke, figyelmes szemei alatt. Az
arcán gödröcskék voltak. Olyan embernek tűnt, aki szeret
nevetni. Hamarosan könyörögni fog, hogy elmehessen.
–  Majd én a Mon Plaisirben lakom. Ágost lehet a park
túlvégén a Marly pavilonban. Megmutatom neki a grottót is –
 mosolyogtam édesen.
–  Megmutatod neki a grottót? –  Anyám riadtnak tűnt, de
Menysikov csak megvonta a vállat: minél hamarabb
megszabadul Annuskától és tőlem, annál jobb. Egy hónap telt el
a nővérem esküvője óta. Túl régóta élveztem már a
vendégszeretetüket. Anyám arca felpüffedt, és az ujjai úgy
megduzzadtak, hogy a császári pecsétgyűrűt egy vékony
aranylemezzel kellett kitágítani. Levegőért kapkodva
kapaszkodott Menysikov karjába.
– Megmutatom Ágostnak a grottót – jelentettem ki.
A Peterhofba vezető húszversztányi út az egyik legszebb volt
egész Oroszországban. Mint Kolomenszkojében, a dácsák
tetővonalai, ablakai és erkélyei egész Oroszországban honos
építési stílusokat mutattak. A homlokzatukat kellemes pasztell
árnyalatokra festették pisztácia, vanília, kacsatojáskék és
mályva színekben, amitől úgy néztek ki, mint egy sor
cukormázas fából készült születésnapi torta.
Meglátjuk, tud– e egyáltalán lovagolni a fiúcska, gondoltam,
és fellendültem a csődöröm nyergébe, amit Versailles–  ból
kaptam. Mégis nehéznek éreztem magam a nyeregben: akárhol
is voltam, a bennem lakó Jéghercegnő velem tartott, és mélyen
belülről rám nehezedett.
–  Gyerünk! –  sarkantyúztam meg a lovam, és hátra se
néztem Ágost hercegre.
Eheti utánam a port, engem nem érdekel.
 
Nem tudtam volna megmondani, mennyivel előttem érkezett
Ágost Peterhofba. Már várt rám. Tiszta, frissen vasalt ruhát
viselt, arca pedig sima és enyhén vörös volt, miután
meglátogatott egy bányát. Én az istállók elé ügettem be zihálva,
összekócolódott hajjal. Dühítő volt a szemében a szikra, és csak
a legkisebb bólintással nyugtáztam, amikor így szólt: –  Szóljon
majd, amikor készen áll megmutatni a grottót. Amint betettem a
lábam Mon Plaisirbe, kopogtak az ajtón. Ágost kamarása volt,
aki hosszú testével és rövid lábaival úgy nézett ki, mint egy
tacskó. Alig látszott ki a hatalmas, két tucat liliomból álló csokor
mögül. A virágokat gondosan rendezték össze, a csokrot
selyemszalag fogta át. A férfi egy gyönyörű édességesdobozt is
kínált nekem, és pár illedelmes szót dadogott mellé, amelyeket
valószínűleg Ágost adott a szájába. Talán adománygyűjtést
rendeztek Holsteinben ezekért az ajándékokért, mert az ország
rendesen le volt égve. Egy orosz ceszárevnának udvarolni
feltehetőleg jó ürügy volt arra, hogy kicsit oldjanak a
nadrágszíjon.
– Mi ez?
A finom kis alakzatokat szárított bogyók és diódarabok
díszítették. Összefutott a számban a nyál. Ágost biztos hallott
róla, mennyire szeretem az édességeket.
– Ez marcipán, Észak– Németország specialitása, rózsavízből
és mandulából készül –  dicsekedett a kamarás. Megszagoltam
az édességet. Mennyei illata volt. A kamarás szeme felcsillant,
remélte, hogy örömömről számolhat be Ágostnak.
–  Fúj, olyan a szaga, mint a tehénhúgynak! –  kiáltottam, és
kinyitottam a majmom ketrecét. Az első édességet az állatnak
adtam, hogy megkóstolja, a többit a koszos földre szóltam, és
középre rugdostam őket. A nedves szalma a finom édesség
morzsáihoz tapadt, és tönkretette őket. A majom örömében
felvisított, és mohón tömte őket magába. –  A majmomat nem
zavarja. Az is lehet, hogy ír majd köszönőlevelet Ágost
hercegnek. Vagy nem. Majd meglátjuk –  nevettem. –  Két óra
múlva találkozom a gazdájával a kertben a tavaknál. Reméltem,
hogy körbesétálhatok majd Mon Plaisirben, megnézhetem a
kínai szekrényt vagy felkereshetem a kis konyhát, ahol némi
boldog időt töltöttünk el még egy családként. De azok a napok,
mintha már csak álmomban léteztek volna. A boldog múltunk
emléke túlságosan fajt. Elmondhatatlanul vágytam Annuska
társaságára. A hiányérzetet elnyomta még a dühöm és
szégyenérzetemet is, amiért egy jelentéktelen német hercegnek
hagyják, hogy levadásszon. A szobámban maradtam, és
megkértem a szobalányom, hogy töltse meg a kádam, de még a
gőzölgő forró víz sem tudta távol tartani a Jéghercegnőmet.
Nem lehetett elkerülni őt. Ravaszul mellém csusszant a kádba,
émelyítően mosolygott, és fagyos, jégcsap szerű ujjaival a
szívemet csipegette. Csak feküdtem és zokogtam a vízben, amíg
ki nem hűlt, és a levendulaillatú szappan csúszós réteget nem
hagyott a rézkádon.
– Apám kérésére a kerteket Alexandre LeBlond tervezte, aki
Versailles-on is dolgozott – magyaráztam Ágostnak, miközben a
tó körül sétáltunk elrejtőzve a bámészkodók elől a magas
sövény mögött. A herceg kísérete jámboran várt a hatalmas
teraszon, és csodálkozásukban tátva maradt a szájuk a park sok
szórakoztató épületét, vízesését és szökőkútját látva. –  A
gyönyörű francia palota ihlette meg.
– Szomorú? – kérdezte Ágost szürke szemét rám szegezve.
– Miért? – kérdeztem vissza csodálkozva.
–  Hogy nem ment Versailles–  ba jövendőbeli francia
királynéként.
Megálltam, és kezemmel ellenzőt tartottam a szemem fölé a
délutáni nap sugarai ellen. Azokban a hónapokban, amióta
Campredon elmenekült Szentpétervárról, és összevesztem
Annuskával, senki sem kérdezte meg, hogy érzem magam.
Ágost megvárta a válaszom, komoly tekintete körül táncoltak a
szeplők.
–  Nehéz ilyen sokáig várni valamire, amit végül
megtagadnak az embertől – ismertem el.
–  El tudom képzelni. És mi lesz, ha Károlyt nem választják
meg svéd királynak?
 Ezen még nem gondolkoztam: Annuska csalódottsága
hatalmas lenne. De én mellette leszek, és segítek neki, ha
hagyja.
–  Azért remélem, elég jó barátok, hogy együtt átvészeljék a
vihart, ha feltámad – mondta Ágost.
Barátok? Micsoda furcsa elképzelés a házasságról.
–  És pontosan mit szeretett volna megmutatni ezzel a tóval
kapcsolatban? – kérdezte máris, nem hagyva időt a válaszra.
–  Nézze! –  szóltam, és meghúztam egy rejtett kart a sövény
mögött. Egy rövid zümmögő hang kíséretében három
bronzkacsa emelkedett fel a vízből, közöttük zubogó fehér hab
támadt, és gágogó hangot hallattak.
– Csodás! – nevetett fel Ágost.
– Várjon még! – Egy másik kart is meghúztam. Egy fémkutya
ugrott elő a hullámokból, és körbe kergette a kacsákat. –  Még
sosem láttam ilyesmit –  csodálkozott Ágost. Amikor előrenyúlt,
mintha meg akarná érinteni a fémállatokat, egy halvány csillag
alakú tetoválást vettem észre a csuklóján.
– Mi ez? – kérdeztem, de ő gyorsan elfedte a tintából készült
alakzatot az inge ujjával. Zavarba jött.
– O, ez? Csak egy kis ideig élveztem a szabadságot pár évvel
ezelőtt. Tengerész akartam lenni, de az apám a szíjával verte ki
belőlem ezt a vágyat, a kiéli kikötőig se jutottam el. Most
tengerész vagyok a holsteini haditengerészetnél. Névleg,
legalábbis. De azért még mindig szeretem a hajókat, ahogy az
ön apja is szerette.
Micsoda vacak próbálkozás, hogy kötődni kezdjünk
egymáshoz. Ideje komolyra fordítani a szót.
 – Ha tetszik ez a tó, meg kell néznie a grottót is – csalogattam.
– Örömmel. Lent van a tengernél? – A Finn– öböl felé fordult,
aminek acélszínű vize illett szemének kékesszürkeségéhez. A
sós levegőn kicserepesedett az ajkunk; méhviasz és méz
keverékéből készült krémet kentem az enyémre; csücsörítettem,
és cuppantottam, de neki nem kínáltam belőle.
–  Ahogy kívánja –  feleltem kacéran, és előrementem
halványzöld damasztszoknyám suhogtatva. A fehér kavics
csikorgóit a talpunk alatt, ahogy a tengerhez vezető úton
sétáltunk végig. Hullámok nyaldosták a sötét homokot. A
sirályok nem voltak hajlandóak a partra telepedni aznap;
messze kint a tengeren buktak alá és szálltak fel. A grottó
nyílása felhalmozott kövek és sziklák között tátongott,
amelyeket a kertészek benövesztettek futónövényekkel, és
mindkét oldalról egy–  egy hatalmas bronzszobor őrizte. Ágost
csodálva ütögette meg ezeket, mire fémes hang kondult.
– Ezek megbízható vitézek – viccelődött. – Nem vívnám ki a
haragjukat.
Szélesen elmosolyodtam. – Való igaz. Lépjen beljebb, igazán
bámulatos itt.
Bent állt a barlangban, fejét félrehajtva csodálta a
csempékből, drágakövekből és kagylókból kirakott mozaikot,
amely mindkét falat és a mennyezetet is borította. Oldalra
csusszantam a fal mellé, és egy rejtett nyílásba nyúltam. Két
nagy kagyló között megtaláltam a titkos gombot –  és
megnyomtam.
– Varázslatos – mondta Ágost, majd a bejáratnál egy suhanó
mozdulatot vett észre. –  Biztos megőrültem, de... ezek az őrök
nem fordultak meg? – kérdezte. – És eddig is felemelve tartották
a fegyvereik?
– Nahát, nem is tudom – csiripeltem, és meghúztam a kart a
gomb alatt.
–  Mi ez...? –  kezdte volna mondani, de a szobrok máris
spriccelték a tengervizet rá, teljes erőből, amitől
megtántorodott. A térdei össze–  csuklottak, ahogy levegőért
kapkodott, miközben a fúvókát könyörtelenül öntötték rá a
vizet. Lihegve takarta el az arcát, próbált felállni, és
kiszabadulni a támadás útjából, de most már a víz ömlött a
padlóban lévő több ezer csőből és csapból is. Habzott a talpa
alatt, amitől megcsúszott. Minél inkább igyekezett menekülni,
annál többször csúszott meg, botladozott és esett el végül.
Hihetetlenül mulatságos volt.
–  Elképesztő, nem igaz? –  kiabáltam, és a nevetéstől már
könnyeztem. A víz a grottóban minden oldalról zubogott rá, és
bőrig áztatta. Képtelen voltam fékezni magam, csak fogtam az
oldalam, és arcomhoz szorítottam a kezem a nevetéstől, amíg az
áradat szép lassan leapadt. A fémőrök visszacsúsztak a
helyükre, és újra a tenger felé néztek. Minden elcsendesedett.
Ágost ott állt előttem, remegve, bőrig ázva: haja a fejéhez
tapadt, víz csepegett a szempilláiból, az orráról és a füleiről.
Finom bricsesze, mellénye és zakója tönkrement, és
hozzásimult, azt el kell ismernem, magas és izmos testéhez.
Menysikov majd kifizeti a számlát az új öltözékre, mielőtt Ágost
visszatér Holsteinbe.
–  Sajnálom. Fogalmam sem volt, hogy ez fog történni –
  vihogtam a szemem törölgetve. –  De milyen mulatságos! A
kedves német lányok nem szeretik a tréfát?
Felemeltem a szoknyám, mielőtt a nedves padlóra léptem; a
mi kis ártatlan sétánk befejeződött, ahogy az ismeretségünk is.
Már csak Mon Plaisir csendjére és nyugalmára vágytam.
Próbáltam elsurranni Ágost mellett és visszajutni a kertbe.
–  Ne olyan gyorsan! –  Megragadta a csuklóm, és
megfordított. Elakadt a lélegzetem: a szörnyű Károly kuzinját
kivéve senki nem mert így hozzámérni. Ez valami holsteini
dolog? Úgy szorította a csuklómat, hogy szinte fájt, szeme
elsötétült a haragtól. –  A kedves német lányok nem áztatják el
az udvarlójukat – közölte előretolt állal.
– Ha itt marad, kaphat még ehhez hasonlót – vágtam vissza. –
 És most engedjen! – próbáltam magam kiszabadítani, de hiába.
– El fogom engedni, hercegnő – mondta -, de még nem!
Elállt a lélegzetem a megdöbbenéstől: felemelt, és fellendített
a vállára, mint egy zsák árpát. Öklömmel a hátát vertem, és már
a levegőben rúgkapáltam segítségért kiabálva, de Ágost a
grottóból végigszaladt az ösvényen a pontonhídig. Előttünk a
nyílt víz feküdt.
– Ne! – kiabáltam, de késő volt. Nevetve lendületet vett.
– De igen! Most ön következik a fürdésben. Élvezze ki!
Előreugrott a tengerbe. Sikoltoztam, miközben egy hatalmas
csobbanással mindketten alámerültünk. A sós víz habzott
körülöttem, megtöltötte az orrom és a szám, feloldotta a
frizurám és eláztatta az új selyemruhám. Levegőért kapkodtam,
ahogy felértem a felszínre, csapkodtam és dobáltam magam,
amikor végre kavicsot és sarat éreztem a hímzett papucsom
talpa alatt. Nem voltunk messze a hídtól; a víz alig ért a
derekunkig. Ágost a közelemben állt, hátrafésülte a homlokából
nedves haját, és vízcseppek folytak végig a csuklóján lévő csillag
tetováláson.
–  Elbűvölő vagy, Erzsébet! –  nevetett. –  Mint egy ázott
macska. így kellene lefestetnem téged, hogy az emlék örökké
megmaradjon.
–  Az emléket megtarthatja, de engem nem kaphat meg! –
  nekiugrottam, készen arra, hogy karmoljak és tépjek.
Megragadta a csuklóm, és elmosolyodott: –  Ebben nem vagyok
olyan biztos.
A karomat a hátam mögé feszítette, így a testemet közelebb
húzta a sajátjához. A lélegzetem is elállt, annyira
megdöbbentem: még egy kis csavarás, még egy lélegzetnyivel
közelebb.
–  Ne merészelje... –  Hasztalan igyekeztem kiszabadulni a
szorításából. A világ körülöttünk eltűnni látszott. Ahogy a
mellkasa az enyémhez simult, éreztem erős szívverését.
Kapkodva vettem levegőt, leheletem forró volt. Ágost szája
közelített az enyémhez, mosolya mögött kibukkant fehér,
egyenes fogsora, miközben én dühömben köpködtem és
vergődtem. Majd elcsendesedtem, megbabonázva; a szorítása
foglyul ejtett. Azt mormogta: – Mióta szeretném már ezt, már a
Téli Palota óta.
– Mit...? – kezdtem, de ekkor megcsókolt.
Először kicsit ficánkoltam, majd mozdulatlanná váltam,
ahogy lassan melegség járta át a testem. Ajkai óvatosan, de
magabiztosan mozdultak, megízlelt, és várta a reakcióm. Bár
még egyszer megpróbáltam elszabadulni, de valamilyen furcsa,
természeti törvénynek engedelmeskedve közelebb csúsztam
hozzá. Még amikor lazított is a csuklóm szorításán,
hozzásimultam, amitől a csókjai mélyebbek és éhesebbek lettek.
Olyan furcsán naivnak éreztem magam. Mit kellene tennem?
Kinyissam a szám? Csukjam be? Aztán a gondolataim
feloldódtak az érzéseim örvényében, ahogy a szája jobban a
foglyává tett, mint a szorítása. Sóhajt hallottam – én voltam az?
–  miközben ellágyultam, elveszítettem a talajt a lábam alól, és
belé olvadtam. A Finn–  öböl hideg, őszi hullámaiban álltam,
mégis csodálatosan melegnek éreztem.
– Meg is fulladhattam volna – lihegtem.
– Nem. Én tudok úszni. Egy tengerész megmenti a kedvesét.
Mindig – suttogta.
–  A kedvesét? –  Egy pillanatig haboztam, majd lábujjhegyre
álltam, és kezembe vettem az arcát. Most én csókoltam meg őt.
Minden csóknál más ízű volt az ajka. Eper Szmetána. Medovik
mézes pite. Mind a kedvenc ételem. A hullámok jöttek és
mentek, és egyre közelebb mostak hozzá. A nyakába
kapaszkodtam, elolvadtam a hirtelen vágytól. Habozva tettem
tenyerem a mellkasára, még lélegezni se volt időm,
megszédültem az ismeretlentől való félelmemben, ahogy
éreztem sima bőrét és erős testét. Megborzongtam. Finoman
megcsókolta az ujjaim, majd rám mosolygott.
–  Elismerem a vereséget. Tíz helyett is elég spiritusz van
benned. Gyere!
Visszatámolyogtunk a pontonhídhoz, ahol felemelt a
deszkákra. Kifésülte nedves hajam az arcomból, csillag alakú
tetoválása újra kilátszott. Derékig a habos vízben maradt, szeme
csillogott, és elmosolyodott, azzal a vicces, meleg mosolyával,
ahogy szokott. Aztán így szólt: – Légy a feleségem, Lizanyka!
Légy a feleségem! Bennem akadt a lélegzet. Ez ilyen
egyszerű? Tűzijáték gyulladt a fejemben, egyszerre borított be a
boldogság és a kétség. Minden gondolat egyszerre árasztott el: a
szüleim áldott házassága, Jekatyerina megviselt arca. Anna
Ivanovna szerencsétlen, sivár özvegysége, zavaros, alig
visszafogott vágyam Buturlin iránt, ami nem válhatott valóra,
Károly rajtaütése, Annuska elfordulása tőlem, és végül Ágost
ajka, amely nevetett, csókolt és kiejtette a szavakat, amelyek a
szabadságot kínálták fel.
Csak egy lélegzetvételnyi ideig gondolkoztam.
–  Az leszek. –  Ilyen egyszerűen mondtam ki. Közelről nézve
láttam a kék peterhofi eget tükröződni egyenes, szürke
tekintetében. Hiába próbáltam megszámolni a szeplőit –  majd
későbbre hagyom. Össze fogunk házasodni. Még rengeteg időnk
van. Újra megcsókolta a kezemet, tekintete csillogott az örömtől.
A hátunk mögül lépéseket és kiáltásokat hallottunk. A szolgáink
szaladtak a tengeri csatorna mentén, kiabáltak, lökdösődtek, és
megbotlottak a saját lábukban.
– Gyere fel ide! – szóltam Ágostnak. – Mert még megfázol.
Felhúzta magát a deszkákon, és egymás kezét megfogva
fordultunk meg, hogy együtt nézzünk szembe a világgal.
Addigra a napsugarak már nem melegítettek, és vacogott a
fogunk. Gyorsan gyapjútakarókba tekertek, és vodkával
kínáltak, amit egy hajtásra húztunk le. Miközben az alkohol
kellemesen felmelegített, újra a tenger felé néztem. Felhők
gomolyogtak, sötét körvonaluk esti esőt ígért. Pára szállt fel a
vízről, és elfedte a homályos horizontot.
Összehúztam a szemem: mintha láttam volna valamit
mozogni a vízben, igyekezett a felszínen maradni. Ez volt az,
ami eddig lehúzott: a bennem élő Jéghercegnő. Ágost ölelése és
lánykérése kimosta egyenesen a lelkemből. Örültem hasztalan
harcának az áramlással szemben, ami kijjebb sodorta a
tengerre. Jó, hogy megszabadultam tőle.
 
 36
 
 
 

A következő hetek Peterhofban örökre Ágosthoz tartoznak, bár

a hírnökök minden bizonnyal naponta tájékoztatták anyámat és
Menysikovot a történésekről. Végül is ebben reménykedtek.
Ágost minden reggel csatlakozott hozzám a Mon Plaisir
étkezőjében: laza fonatba fonattam a hajam, és egyszerű, fűző
nélküli háziruhát meg szőrmegalléros, bőr megkötős
posztókabátot viseltem, miközben a kásánkat kevergettem. Az
ujjaimról nyalogatta le az ételt, amit szmetánával és mézzel
ízesítettem, majd felforraltam a szamovárt, és egy jó adag
vodkát tettem az estyba, hogy elinduljon a nap. Beszélgettünk,
és hallgattuk egymást, de ami a legjobb volt, jól éreztük
magunkat a csendben is.
Jól tudott kérdezni –  a magányos gyermekkoromról,
Szentpétervár megalapításáról, és az apámról, akit „a nagy
cár”– ként nevezett. Együtt bámultuk Menysikov arroganciáját,
sajnáltuk Jekatyerinát brutális férje miatt és Anna Ivanovnát
szegényes életéért Kurlandban. Könnyesre nevettem magam,
amikor utánozta a merev, köszvényes Ostermannt, és szorosan
megölelt, amikor az eltávolodásunk miatt sírtam Annuskával.
Amikor vele voltam, a szívem kevésbé fájt a múlt miatt, és
örömmel várta a közös jövőnket. Az első csók óta gyorsan
merészebbek lettünk. Úgy tűnt, hogy a gondolataim Buturlinról
olyan gyújtóst tápláltak, amelyet Ágost tudott lángba borítani.
Kiszolgált az asztalnál, és fogta a kezem, miközben ettem, és az
ujjaimat csókolgatta, majd magára húzott teljesen, ajkaival
követelőzve, aminek megadtam magam. Éreztem őt, amikor az
ölében ülve kibontotta a huszárkabátom megkötőjét és kezébe
vette a melleim az ingemen át. –  Ez tökéletesen illik egy
arisztokrata kezébe – jelentette ki.
–  De csak azért, mert nagy kezeid vannak –  incselkedtem
vele, és megcsókoltam. –  Sokkal nagyobb, mint ami egy
hercegnek való.
Visszacsókolt, de nem ment ennél tovább.
– Mondtam, a szívem mélyén tengerész vagyok. De feleségül
akarlak venni! – mondta, és elhúzódott.
 
Egyre messzebbre feszegettük a vágyunk határait.
Ellovagoltunk vadászni –  Ágost jobban tudott lőni, mint
Buturlin, akinek a képe már elhalványult az emlékezetemben –
 , és találtunk egy tisztást, ahol a vakondok rózsaszín kis mancsa
még nem lökött fel túl sok túrást. Gombák nőttek mindenfelé a
nedves, vörös és arany pettyes levelek között, de inkább az
illatuk árulta el őket, nem a látványuk: vargánya, rókagomba,
csiperke és őzláb, ami rántottába nagyon finom.
Kikötöttük a lovainkat; legeltek és simogatták egymást az
orrukkal. Ágost megnyúzta a vadnyulat, amit lelőtt, tüzet rakott:
ügyesen kúp alakzatba állította a száraz tűzifát, a botok közé
kiszáradt mohát dugdosott, és a kovaköve egyetlen
pattintásával meggyújtotta. A vadat odatette sülni, míg én a
sűrű kék eget figyeltem. Félrecsapva viseltem a szőrmesapkám,
ingemet merészen kigomboltam, és szűk bricseszemben meg
combig érő csizmámban ültem a felöltőjén, amit leterített
nekem a mohára. A nehéz burgundi kortyok feltüzelték a
csókjainkat. Ahogy egyre közelebb jött, én úgy dőltem hátra; a
teste édesen nehéz volt az enyémen. A kéjtől
hátrahanyatlottam, ahogy az ajka lassan a számtól lefelé indult
a nyakamon. Lehúzta kibontott ingem, megcsókolta a vállam
finom bőrét, és centiméterről centiméterre tolta lejjebb a nyak
vonalát egyik megkötőt nyitva ki a másik után, ahogy ízlelgetett.
A hűvös levegő megborzongatta a mellbimbóim, ahogy Ágost
cirógatott.
–  Annyira kívánlak. Életem minden napján szeretni foglak,
minden reggel és minden este. Előételnek, főételnek és vacsora
utáni desszertnek higgy nekem! Vagy egy tucat kis holsteini
hercegünk és hercegnőnk lesz, mert sosem fogok rád unni. De a
feleségemként akarlak, nem foglak előtte megbecsteleníteni –
 jelentette ki Ágost; felült, ezüstös tekintetét rajtam nyugtatta. –
  Szeretlek, Lizanyka! –  mondta, és szavainak egyszerűsége
átmelengetett.
Ki gondolta volna, hogy a szerelmünk ilyen gyönyörű lesz, és
ilyen könnyen? Az est leszállt, megremegtünk a hűvösétől; a
nyúl a nyárson égett masszává vált.
– Ez egy kis áldozat a szerelem istenének – nevetett Ágost, és
bedobta a sűrűbe, hogy a vadállatok lakmározzanak belőle. –
 Amíg te velem vagy, nem éhezem.
 
Bújócskáztunk a peterhofi labirintusban. Egy Vénusz– szobor
mögé kuporodva talált rám. Leemelte a szobrot a talpazatáról,
és engem tett a helyére.
– Ez itt a te helyed! – mondta, és levette a cipőm. Letérdelt, és
megcsókolta a talpam puha belső felét a harisnyám áttetsző
selymén át. A sövény mély, ölelő zöldjébe bújtam, amikor
felemelte nehéz, széles szoknyám a csípőmig.
 – Ágost! – lihegtem, de ő tovább cirógatta a vádlim, a térdem
hátulját és a combom belső részét; a selyem felhasadt a nyelve
alatt. Elolvadtam az élvezettől minden érintésére, és a
hüvelykujjamba haraptam, nehogy eláruljam magunk, amikor
megdöbbenésemre a nyelve belém csusszant. Megmerevedtem
a meglepetéstől. Mit csinál?
– Ne! – ziháltam, ő pedig megállt egy pillanatra.
– Ne? – kérdezte. – Nem tetszik?
–  Nem! Hát... igen. Vagyis... folytasd! –  könyörögtem, és
elcsendesedtem, hitetlenkedve, amikor kényeztetni kezdett,
lassan és gyengéden, mint egy finom krémtortát. Mennyire
szerethet, ha ilyeneket tesz? A nyelve megállapodott egy
ponton. Visszatartottam a lélegzetem, nem tudtam, mire
számítsak. Arany foltok táncoltak összevissza lezárt szemhéjam
előtt, miközben a nyelve finoman körözni kezdett.
Megremegtem, az ujjaim rásimultak vastag barna fürtjeire,
ahogy egy ismeretlen, végtelen hiány növekedett bennem.
Aztán megragadtam a talpazat szélét, majdnem elájultam a
gyönyörtől.
– Vénuszom! – suttogta, ahogy átölelt. – Alig várom már, hogy
az enyém légy! –  mondta, és szeme elsötétült a vágytól. –  De
ennél többet most nem szabad.
Szinte megőrjített a csalódottság. – Minek kell még történnie,
hogy a tied legyek?
– Össze fogunk házasodni, ne aggódj!
– De ha az a pillanat sohasem jön el?
– Eljön – vigyorgott. – Ha addig nem lesz belőlem eleged.
 –  Soha –  feleltem hevesen. –  Sem az elmémnek, sem a
testemnek nem lesz belőled elege, soha!
–  Még sosem találkoztam ennyire ellentmondásos
személyiséggel» mint te, Lizanyka. –  Gyengéden rám nézett. –
 Szeretem, ahogy ki– kényszeríted, hogy rád gondoljak.
– Ezt hogy érted?
– Olyan vadan és szabadon nőttél fel, mint egy paraszt lánya
az orosz vidéken, de aztán Európa legkifinomultabb udvarában
akartak belőled királynőt csinálni. Olyan vallásos vagy, hogy
térden csúszva mennél zarándoklatra, mégis itt rejtőzől velem a
bokrok alatt. Szétvetett lábbal lovagolsz, férfiként öltözöl, mégis
elképzelhetetlenül sok csodás ruhád van. Palotában élsz, de
szívesebben alszol sátorban, és főzöl a nyílt tűzön. Korábbi
megvetésed ellenére most már hevesen szeretsz. Nem viseled
el, ha a családodnak bárki árt, de elfogadod, hogy a bátyádnak,
a cárevicsnek meg kellett halnia...
– Csend! – figyelmeztettem ujjamat az ajkára téve.
Bólintott, megértette a szomorúságomat, de megcsókolta az
ujjam. – Igazi orosz lány vagy! És az enyém.
Egy szívdobbanásnyi csend állt be. Éreztem, hogy mi együtt
mindent megoszthatunk egymással, és ez olyan felismerés volt,
mint az is, menynyire örülök, hogy igazán próbál megérteni
engem, hogy ki is vagyok.
–  Egy orosz lány? Valóban az vagyok –  feleltem aztán
egyszerűen.
 
Akkor hagytuk el Peterhofot, amikor a Karéliai–  síkság a
heves őszi esőkben fuldoklott. Ahogy a fogat elhajtott
Oranienbaum mellett, kinéztem az ablakon. Persze se Petruska,
se Buturlin nem tűnt fel. Szentpéterváron a tél hamar eljött
száraz, recsegő hideggel. Gyed Maroz, Tél Apó minden faágat
betakart jeges leheletével. Az udvar egy még pompázatosabb
karácsonyi időszakba kezdett, mint valaha. Menysikovnak
sikerült szétválasztania a családomat. Annuska és Károly
Jekatyerinhofba költözött; örömmel hallottam, hogy elégedettek
az életükkel. Anyámmal szinte lehetetlen volt kettesben
találkozni. Minél többet kapott Menysikov, annál többet akart,
ilyen volt a természete; kapzsisága és hatalomvágya nem ismert
határokat –  ahogy az én boldogságom se. Ágost szerelme
elüldözte a Jéghercegnőt, és lehúzta a Balti– tenger mélyére. Az
eljegyzésünket vízkereszt és a vizek megszentelése után jelentik
majd be.
Akkor minden megváltozik számomra.
 
 37
 
 
 

P
–  jotr Andrejevics Tolsztoj gróf-jelentette be az udvarhölgyem.
– És a holsteini hercegnő.
Meglepetten fordultam meg. Tolsztoj most már olyan idős
volt, hogy alig mozdult ki a dácsájából ahol szeretett madarakat
figyelni. Arra sem számítottam, hogy Annuska ellátogat
Jekatyerinhofból. Károly a legjobb bosszút állta rajtam azzal,
hogy mélyítette az árkot köztem és a nővérem között. Előző nap
délután óta nagy pelyhekben hullott a hó, így a város utcái
járhatatlanná váltak. Odakint észrevettem, hogy Tolsztoj kocsisa
a palota kapuőrével beszélget, és mindketten a kapu parazsánál
melengetik a kezüket. Még mindig a bársonyköntösömet
viseltem, és néhány finom, sikamlós szót tanítottam a
papagájomnak. Későbbre megbeszéltük, hogy találkozunk
Ágosttal egy sakkpartira.
–  Vezesd be őket! –  mondtam, és a csipogó madarat, amely
mulatságos összevisszaságban zúdította rám a rágalmakat,
visszatettem a kalitkájába. A szívem felgyorsult, amikor
Annuskának pukedliztem, aki a küszöbön várakozott Tolsztoj
mögött. Milyen jó lett volna megosztani vele az örömömet Ágost
miatt, és ezzel meg is duplázva azt!
– Üljetek le! – mondtam. – És igyatok egy kis fűszeres csájt.
– Nincs erre időnk, ceszárevna – szuszogta Tolsztoj. – El kell
mennünk a cárnőhöz.
–  Anyámhoz? Miért? Mi történt? –  Már kerestem is a
csizmám, és kicsusszantam a puha bőr pantoffies-ből.
 –  Menysikov be fogja jelenteni idősebbik lánya, Marja
eljegyzését Petruskával – mondta Tolsztoj.
Teljesen ledöbbentem.
–  Az lehetetlen. Marja Menysikova majdnem harmincéves,
Petruska pedig alig tizenhárom?
–  Menysikov számára soha semmi sem lehetetlen. Petruska
keresztapja, Alekszej Dolgorukij jött le ma reggel hozzám
látogatóba, csak úgy fújtatott a dühtől. Járt a Téli Palotában, de
sem a cárnő, sem Menysikov nem kívánta fogadni.
–  Nem is csoda, hisz egy undorító régi hitű. Biztosan maga
alatt van a felelemtől. Ez az eljegyzés minden hatalmát
megszünteti Petruska felett
– Nem csak ő. A mi létünk is veszélybe kerül – figyelmeztetett
Tolsztoj.
–  Menysikov a trónt akarja. Meg kell állítanunk! –  Annuska
hangját mintha elvágták volna, mintha egyértelművé akarná
tenni, hogy nincs több megbeszélnivalónk. Elfordult tőlem lassú
felfogásomon sóhajtozva. Utánuk siettem, és menet közben
kaptam magamra a szőrmeszegélyes kabátom. Mi lesz
Oroszországgal, ha Menysikovnak sikerül a lányát a trónra
juttatnia? Petruska a bábja lesz, Oroszország pedig a személyes
erszénye, aminek a forrását a birodalom végtelen javai
szolgáltatják és az a több millió gürcölő ember, akik úgy
dolgoznak, mint a hangyaseregek.
– Nem vonhatom vissza a szavam – zokogta anyám levegőért
kapkodva.
– Beleegyeztem Menysikov javaslatába.
 –  Ennek a házasságnak az engedélyezése nemcsak
Oroszországot veszélyezteti, hanem a lányai életét is –
 magyarázta Tolsztoj anyám előtt térdelve, tenyerét könyörögve
feltartva. –  Ók továbbadják a trónhoz való jogot, hacsak nem
maguk lépnek a trónra – tette hozzá rám nézve.
Anyám szuszogott; egyik pufók kezét a szívére helyezte. A
majdnem kétéves uralkodása alatt megdöbbentő változáson
ment át, meghízott, és minden érdeklődését elveszítette az élet
iránt. Amikor apám meghalt, a lelkét magával vitte a sírba. Ók
ketten egyek voltak.
Halk surrogás hallatszott egy összehajtott paraván mögül,
ami anyám asztala mellett állt. Odafordultam. Valaki ott
rejtőzött és hallgatózott.
–  Kettős eljegyzés lesz –  Lizanyka eljegyzése Ágosttal és
Petruskáé Marja Menysikovával. Hát nem kívánod, hogy boldog
legyen?
–  Ha te azt kívánnád, sosem jutna eszedbe ilyen párosítás –
 mondta Annuska.
–  Menysikov szét akar minket választani –  tettem hozzá. –
  Petruskát a háttérbe fogja szorítani. Ó akarja uralni
Oroszországot! Tudod, mit jelent ez számomra? A döntésed
halálos veszélybe sodor engem. Én még nem mondtam le a
trónhoz való jogomról, ahogy Annuska tette...
–  Ne túlozz, Lizanyka –  szólt közbe anyám, de habozni
látszott.
–  Elég! –  Ebben a pillanatban Menysikov előlépett az
összehajtott paraván mögül, nem is szégyellve, hogy
hallgatózott. Dühös arca most még inkább emlékeztetett egy
durván megrajzolt bábuéra egy vidéki vásáron. –  Ezért még
megfizetsz, Tolsztoj! – sziszegte.
A gróf csüggedten felállt. –  Áruló vagy, Menysikov!
Oroszország medveanyánk összeroppantja a csontod. Csak adj
neki időt.
–  Akkor téged morzsol össze előételnek –  Menysikov
közelebb lépett anyámhoz, és dühösen nézett rám és
Annuskára. –  Amint bejelentik az eljegyzésed, Lizanyka,
mindketten indultok Németországba. A tavasz is van olyan jó az
utazásra, mint bármilyen más időszak.
–  Elgyengültem –  suttogta anyám, és selyem zsebkendőjébe
szipogott, amit vérfoltok tarkítottak. Megtörölte az arcát; vörös
vérrögök tapadtak meg fehér arcfestékén.
– Anyám – kezdtem mondani, mert a látványtól borzasztóan
megijedtem. Talán tüdőbajban szenved? Legjobb lenne, ha
kiköltözne Peterhofba, ahol tiszta és sós a levegő.
–  Jöjjön, Jekatyerina Alekszejevna, pihennie kell –  csitította
Menysikov, és anyám bocsánatért könyörögve nézett ránk, de
képtelen volt ellenkezni Menysikovval. Menysikov a
hálószobájába vezette, és lábával berúgta az ajtót. Anyám
hálószobájának csukott ajtaja mögül halk beszélgetés és elfojtott
zokogás hangjai hallatszottak.
Egy pillanatra beállt a csend.
–  Hitemre, próbáltam megakadályozni ezt! –  sóhajtott
Tolsztoj.
– Károllyal egyébként is Németországba akartunk költözni –
 mondta Annuska megtörtén.
 –  Az más, ha el kell menned, mint ha el akarsz menni,
Annuska –  mondtam. –  Oroszország a mi örökségünk. És mi
lesz, ha lesz egy fiad? Amikor Menysikov hozzáadja
Petruskához a lányát, már semmi sem akadályozza meg, hogy
az orosz trónt vegye célba.
A jeges folyosón Alekszej Dolgorukij herceg, Petruska
keresztapja várt ránk. Amikor meglátott, felugrott a zsámolyról,
amin ült.
–  Hát itt vannak! –  Belekapaszkodott Tolsztoj hajtókájába,
elborzadva gondolhatta, hogy elveszíti minden befolyását
Petruska felett.
–  Ez nein történhet meg, Tolsztoj! Nem hagyhatjuk
Oroszországot egy ilyen feltörekvő gazfickóra, mint Menysikov!
–  Bár apám reformjainak ellensége volt, és fellengzősen
viselkedett, egyet kellett vele értenem. Maga a Dolgorukij család
alapította meg Moszkvát a XII. században, és ők tették le a
Kreml alapjait.
–  Nincs más választásunk. A cárnő Menysikovra hallgat.
Eléri, amit akar – felelte Tolsztoj. – De a cárnő még nem jelölte
ki az utódját.
Szavai vészjóslóan lebegtek a levegőben. Petruska még nem
volt cárevics. Vajon amikor hozzámegyek Ágosthoz, nekem is fel
kell adnom az örökléshez való jogom? A gondolattól olyan
ideges lettem, mintegy kiéheztetett szibériai tigris a hosszú tél
után. Anyám csodálatosan nézett ki vízkeresztkor, a vizek
hagyományos megszentelésén. Ezüst lovaglóruhát és széles
karimájú, háromszög alakú kalapot viselt, amelyből fehér tollak
álltak ki. A parádé a jégen négy órán át tartott. Késő délután
anyám vért köhögött, és elájult. Menysikov elhalasztotta az
eljegyzések –  az enyém és Petruskáé –  bejelentését, és anyám
ágya mellé táborozott. Nem lehetett anyámmal egyetlen szót
sem váltani négyszemközt, bár minden lehetséges időmet az
ágyánál töltöttem, csak úgy ömlöttek belőlem az utolsó
kérdések, amikre választ kerestem, és az utolsó szeretetteljes
szavak számára. Közeledett a vég. Sosem kételkedtem abban,
hogy anyánk mennyire szeret minket, bár gyerekkorunkban a
magány volt a játszótársunk. Csak meg akartam ölelni őt,
köszönetét mondani neki, és imádkozni, hogy a lelke békében
térjen át a másvilágra. Amikor Annuska csatlakozott hozzám,
Károly is a közelben volt. A nővérem arca komoly és
visszafogott volt, amikor pukedliztem előtte, és megcsókoltam a
kezét, elejét véve annak, hogy megosszam vele az érzéseim.
Mindössze két év alatt teljesen elárvulunk, és magunkra
maradunk. Ennek gondolata rémülettel töltött el látva
Menysikov eltökéltségét.
De megint csak, a cárnő elhalálozása nem csak egy nő és egy
anya halálát jelentette: udvaroncok, katonai vezetők és magas
rangú tisztek tülekedtek a helyért a halálos ágynál. Az
udvarhölgyek alig tudták megfékezni a tolongást. Az ajtón kívül
Alekszej Dolgorukij vezette az udvaroncok tömegét, akik még
vártak, mert nem tudták, kinek kell hízelegni, és kitől kell
tartani. Még nem ismerték a sorsuk. Hallottam a suttogásuk:
– Kijelölte a cárnő az utódját?
– Menysikov az?
– Egy pék fia? Nem jobb az, mint egy hajdú. Nem, Jelizaveta
ceszárevna lesz az.
 –  Aligha. Egy idegen herceghez megy feleségül. Petruska
Nagy Péter unokája, az utolsó élő férfi Romanov. Csak ő lehet az
örökös! –  Alekszej Dolgorukij nem felejtette el kiemelni ezt, de
azt nem említette, milyen hatalma van Menysikovnak ifjú
keresztfia felett.
Az anyám szobájában a tömjén és mirha füstölőktől nehéz
volt lélegezni. Égett a tűz, és a füst is fojtogatott. Az ablakokat
bezárták, a függönyöket behúzták. A szoba olyan forró volt,
mint egy bánya, amikor Menysikov letérdelt, és komoran
hallgatta anyám suttogását, a végrendeletét. Majd
felemelkedett, és kijelentette: –  a cárnő akarata teljesül!
Petruska Alekszejevics Romanov lesz a cárevics és a trón
várományosa. Feleségül veszi Marja Menysikovát, és tizenhat
évesen lép felnőttkorba. Addig az Állami Tanács uralkodik –  a
holsteini hercegi pár, Annuska és Károly, Jelizaveta cárevna,
Ostermann alkancellár – és én.
Jelizaveta cárevna. Összeszorult az öklöm: már nem voltam
többé koronahercegnő, egyszerűen csak a cárnő lánya. Hát
legyen. Anyám felsóhajtott. Menysikov így szólt: –  A holsteini
hercegnő és a cárevna fejenként egymillió rubelt kap, amiért
lemond a trónról Petruska cárevics lehetséges leszármazottai
javára.
Annuska Károlyra pillantott, aki röviden, beleegyezően
bólintott. Az egész város tele volt azzal, hogy mekkora
szerencsejátékos, mégis egységes frontot alkottak, egy olyan jól
összerakott falat, amelyen egyetlen repedés sem volt látható.
–  A cárnő személyes holmiját, úgy mint a ruháit, ezüst
étkészletét, a porcelánokat és az ékszereket, két lánya között
kell elosztani – tette hozzá Menysikov.
Az ajtó felnyílt, és bejött Petruska, a nyomában Buturlin.
Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a keresztapja, Alekszej
Dolgorukijis beosont mögöttük. Petruska izgatottnak tűnt,
miután az éjszaka közepén átvágtattak vidékről a városba.
Majdnem olyan magasra nőtt, mint apám, csizmában majdnem
két méter magas volt, és hunyorgott a gyertyafényben.
Menysikov szúrósan nézett Dolgorukijra, figyelmeztette, mint
egyik nagyvad a másikat: a cárevics az ő prédája!
Engem csak az anyám érdekelt: a sötétség közeledett, és
bevonta őt. Körülötte nőtt a csend, mint egy ezüst tó, amelyen
hamarosan elindul utolsó útjára. Ahogy levegőt vett, és ez volt a
legutolsó lélegzete, egy rövid, fájdalmasnak tűnő sóhaj,
előrevetettem magam, és félrelöktem Menysikovot, zokogtam,
és megfogtam a kezét. Egy pillanattal később a hüvelykujja már
nem simogatta a tenyerem, felemelkedett mellkasa lenyugodott,
utolsó lélegzetvétele bent akadt. Menysikov és Dolgorukij
mindketten le akarták cibálni a császári pecsétgyűrűt az ujjáról.
Én azonban kezét az enyémbe zártam, elrejtettem, és
megvédtem Oroszországot a csalóktól, ameddig tudtam. Végül
magam csúsztattam le az ujjáról a pecsétgyűrűt, és Ostermann–
  nak adtam át remegő kézzel. Az alkancellár egy pillanatig
rámeredt, majd meghajlította fájó, felduzzadt térdét Petruska,
korábbi tanítványa előtt. Mialatt Feofan Prokopovics
megáldotta az ifjú cárt, Ostermann felhúzta a rubintgyűrűt az
unokaöcsém hosszú, vékony ujjára, ahol lazán lógott, majd ajkát
a vörös kőre nyomta. Igyekezett megfékezni az indulatait,
miközben felállt, és azt kiabálta: – A cárnő meghalt. Éljen a cár!
Éljen II. Péter!
Most már feltartóztathatatlanul zokogott, Petruska mindkét
kezét szorongatta, és újra és újra megcsókolta az ujjait. Ahogy
én is a könnyeimmel küzdöttem, összeakadt a tekintetem
Buturlinéval. Kihúzta magát, őrizte a fiatal cárt. Bár Ágost
mögöttem állt, és kezét megnyugtatóan a vállamra helyezte,
amikor Buturlin szemébe néztem, szikrák pattogtak a
levegőben, mintha villám csapott volna a Névába. Éreztem
nyugtalan felgyülemlett energiáját a végtelen, egyszerű
hónapok alatt, amiket Petruskával töltött Oranienbaumban. Bár
sosem meséltem Ágostnak tiltott, bolond érzéseimről Buturlin
iránt, Buturlin felmért metsző tekintetével, vágyakozása az
elérhetetlen iránt szinte tapintható volt. Nem! Az élet
számomra ment tovább, és a gyerekes múltat el kell felejteni.
Ezután rajtam volt a sor, hogy pukedlizzek Petruska előtt, és
letegyem a hűségesküm a fiatal cárnak. Mégis, amikor talpra
emelt – markét fejjel magasabb volt nálam -, a keze nem akarta
elengedni az enyémet. Meglepetten néztem fel rá: a szeme már
nem volt kisfiús, egy férfi szemébe néztem.
Úgy éreztem magam, mintha egy farkashorda vett volna
körül –  vad, vérszomjas fenevadak, amelyek nem élnek meg
Holstein síkságain, gondoltam megkönnyebbülve.
 
 38
 
 
 

Menysikov nem vesztegette az időt. Amikor anyám

virrasztását készítették elő, száműzte Pjotr Tolsztoj grófot
életének nyolcvankettedik évében a Szolovetszkij–  monostorba
a Fehér–  tenger partjára. Ott nem lehetett madarakat nézni.
Senki sem tért onnan vissza, Tolsztoj sem. Annuska ki– bejárt a
halottas ágyhoz egy egyre soványabb sötét alak, Károly
kíséretében, aki szívélyesen üdvözölte Ágostot, engem pedig
rövid biccentéssel köszöntött. Milyen lesz, amikor mind
Holsteinben lakunk majd? Elűztem rossz előérzetem. Felváltva
virrasztottunk és imádkoztunk anyám koporsója mellett, amíg
az udvaroncok, tisztek és gazdag emberek sora, akik egész
Oroszországból özönlöttek, mert szerették volna látni halott
Afohsf cárukat, végre elapadt. Egy pap állt a fejénél végtelen
imádság liturgiát kántálva; egy csodával határos módon mindig
újra megtelő vodkásüveg támogatta ebben. Rengeteg gyertya
világította meg anyámat, aki valótlannak tűnt a fényükben.
Biztosan mindjárt felénk fordul, sötét hajtincsei rakoncátlanul
kibújnak a tiarája alól, vágott zöld szeme komiszul megcsillan.
De nem, nyugodtan feküdt; lila bársony koronázási ruhája
hátán fel kellett fejteni a varrást, hogy beleférjen meghízott
teste. Közelebb léptem, és hitetlenül hunyorogtam: a ruha
aranyozott kétfejű sas díszítéseiből már pár hiányzott, látszólag
imádságra összetett kezek csenték el. Tovább vizsgáltam. Az
első napokban a koporsóban a teste roskadásig tele volt
ékszerrel, alig látszott ki egy–  két helyen a bőre. Most már
hiányzott pár karkötője, és csak egy fülbevalót viselt. A tiaráját
is elmozdították. Talán Menysikov keze van a dologban?
 Már elvette a császári pecsétgyűrűt Petruskától, ahogy ő
mondta, hogy biztonságban legyen. Annuskához nem
fordulhattam. Alekszej Dolgorukij pedig meggyőzte a fiatal cárt,
hogy Feofan Prokopovicsot, a novgorodi érseket,
gyermekkorom óta apám legközelebbi és legbölcsebb
tanácsosát és barátját, házi őrizetbe kell helyezni.
Tél volt, és Gyed Maroz. a „fagy apó" megérintette a lelkem.
Ágost kisimította a hajtincseimet a homlokomból, amikor a
vállán sírtam, mert a gyász megbénított, ugyanakkor az is
Tolsztoj hirtelen letartóztatása és Feofan őrizetbe vétele miatt.
–  Én majd vigyázok rád. Hivatalosan is jegyesek leszünk,
amint lejár agyász időszaka. Gyere! –  mondta, és az ágyhoz
vezetett. Együtt feküdtünk a keményített vászon és a nehéz
szőrmék alatt. A lehető legjobb vigasz volt, hogy magam mellett
éreztem az erejét. Kedves szavakat suttogott nekem, és
megígérte, hogy örökké szeretni fog.
Egyre közeledett a pillanat, hogy Holsteinbe költözök, és
feleségül mehetek Ágosthoz. A hozományom elrendezése végett
audienciát kértem Menysikovtól. A hozományt anyámtól
örököltem, ezenkívül voltak még kisebb összegek és ajándékok,
amikre ígéretet kaptam a házasságomkor. Petruska, az ifjú cár
újra Oranienbaumban volt, elvileg azért, mert a balti levegő jót
tett a tüdejének.
Menysikov hosszú hetekig váratott. Az óra egy tavaszi nap
reggelén érkezett el, csak pár nappal a hivatalos eljegyzésünk
előtt Ágosttal. Anyám halála miatt elhalasztották az ünnepséget,
de így is egybeesik majd Petruska eljegyzésével Marja
Menysikovával. Egy friss szél elűzte a téli hideg maradékát,
segítve a rakpartok mellé ültetett gyümölcsfák első rügyeit; a
Néván a jég végleg feltört, a szilánkok az acélos hullámok közt
villogtak. Még mindig fehéret viseltem gyászolva anyámat,
amikor Menysikov behívott apám korábbi dolgozószobájába.
–  Gyere csak, Lizanyka! –  mondta kerülve a megfelelő
címemet. De nem fogok a kezére játszani azzal, hogy mérgesen
reagálok. Sértő közvetlenségénél is rosszabb volt azt látni, hogy
apám asztalánál terpeszkedik, és kinyújtott lábait kényelmesen
keresztbe teszi. Ujjai közt a nagy cár tollát pörgette: ugyan
minek? Nem tudott se írni, se olvasni! A férfi, akivé vált,
eltörölte minden emlékét a hűséges, alacsony származású
barátnak, akinek kiadta magát, és akit szó szerint az orosz
porból emeltek fel.
–  Micsoda öröm, hogy láthatlak! –  Menysikov kedvetlenül
kicsit felemelkedett, de ülve maradt a jelenlétemben a széken,
amit az apám készített a késő éjjeli órákban, hogy elüldözze a
démonjait vagy új ötletekkel álljon elő.
– Látom, elfoglalt vagy – feleltem igyekezve, hogy a hangom
ne változzon meg a kényelmetlen helyzetben. –  De hol van a
tanács többi tagja? Azt hittem, ez egy hivatalos összejövetel.
– Túl sok bába közt elvész a gyermek. – Tarkóján összefogta a
kezét, hátradőlt a székkel, és két lábon egyensúlyozott vele,
mint egy diák. – Miben segíthetek?
– Anyám hagyatékáért jöttem. A hozományomra gondolok és
a kompenzációra azért, hogy lemondok a trónra való jogról
Petruska lehetséges örökösei javára. Mindent egy hamburgi
bankba lehet küldeni. Anyám étkészletét, ezüstneműjét és
ékszereit személyesen viszem magammal. Itt senkiben sem
bízom –  tettem hozzá kedvesen mosolyogva, de közben
egyenesen a szemébe néztem.
–  Hagyaték? Milyen hagyaték? –  Menysikov a papírok közt
matatott az asztalon, mintha ott találná meg a választ.
Elkomorult, és megrázta a fejét. – Tanácstalan vagyok, Lizanyka.
Semmi sem jár neked, a cár pedig nagylelkűen megboldogult
anyád minden tulajdonát szeretett jegyesének, Marja
lányomnak adományozta. –  Rövid időre vérszomjas vigyor ült
ki az arcára.
–  Egymillió rubelt ígértek nekem, ha lemondok a trónról
Petruska és az örökösei javára – kezdtem, és képtelen voltam a
dühömet kordában tartani.
– Bölcs döntésed nem felejtjük. Péter cár nagyon örül.
– Képzelem. Anyám végrendelete...
– ... amelynek én vagyok a gondos végrehajtója, ne feledd.
– Hát még milyen gondos – szakítottam félbe nyersen, ahogy
eszembejutott anyám a koporsóban: vajon maga Menysikov
tépte le a gyűrűket az ujjáról, közben figyelmetlenül eltörve
egy–  két csontját? Kibogozta vajon a tiarát a hajából, vagy
egyszerűen letépte néhány hajcsomóval együtt? Annyira
gyűlöltem őt akkor, hogy elment a hangom. Össze kellett
szorítani az öklöm, hogy nem kapjak felé a körmömmel. – Miből
fogok megélni? –  kérdeztem könnyekkel küszködve. –  Ágost
csak egy jelentéktelen herceg a Holstein– házban.
–  Magad vetetted az ágyad. Az ifjú Ágostnak biztosan van
valamilyen járadéka, vagy kap fizetést a Holsteini
Tengerészeitől.
 –  Tudomásom szerint nem. –  Egy tengerész fizetéséből a
ruháim egyetlen szalagját sem lehetne megvenni. Jekatyerina és
Anna Ivanovna kuzinjaim példájából már ismertem, milyen
sors vár majd rám. Ágosttal a távoli, barátságtalan Gottorf– vár
egyik fagyos sarkában kapunk szállást, ahol inkább csak
megtűrnek majd minket, vezetjük jelentéktelen háztartásunk,
és kevés pénzen tartjuk fenn szánalmas kíséretünk. Minden
tűzre szánt farönköt számon tartunk, és csak a bőrke ízesíti
majd a borsólevesünk, sosem igazi szalonna. Az évente egyszer
vagy kétszer megtartott nagy családi vacsorákon minket
szolgálnak ki utoljára a tányérokon maradt ételekkel, de a
szolgák már ott fognak nyüzsögni, türelmetlenül várva, hogy
elmehessenek. Húsvétkor a festett tojásom eltörik, karácsonyra
pedig a korábbi évből egy nem kívánt ajándékot kínálnak majd.
A gyermekeim semmit sem fognak örökölni. Amíg Károly
uralkodik holsteini hercegként, mindig kettő, ha nem három
lépéssel mögötte és a nővérem mögött leszünk. Hogy tudott az
élet ilyen hirtelen megváltozni a számomra? Hát, menni fog,
döntöttem el: együtt tudok élni az életszínvonalam esésével,
mert szeretem Ágostot.
Menysikov figyelmesen nézett. –  Már nincs helye további
megbeszélésnek. Az anyád összes tulajdona Marjánál van –
  mondta. –  A szőrméit is beleértve. A lányom, a jövendőbeli
cárina nagyon szereti a szép cobolyprémet. Petruska felajánlja
majd neki az anyád koronáját. Az unokáim fognak uralkodni
egész Oroszországban. Jobb, ha megadod magad, Lizanyka. Már
egy család vagyunk. Egy nagy, szerető család.
 Megadni magam? Soha! Menysikov csak úgy fürdőzött az
önelégültségben. Visszaparancsoltam végleg a könnyeimet. Már
nem egy kislány voltam, hanem minden oroszok cárevnája, aki
a jogos örökségét kéri. A gyengeség bármilyen jele halálos
lenne.
– Mindent, ami vagy, az apámnak köszönhetsz. Az anyám, a
cárnő, egy vagyont hagyott ránk.
Menysikov kibújt az asztal mögül, és felém lépett látott
szájjal. Csak úgy áradt belőle a gonoszság és a düh.
–  Hidd el, visszafizetem az adósságom. Petruska nélkülem
nem lenne cár. Mindig van valaki más, Lizanyka. Mint például
te!
Én.
Tekintete a padlóhoz szegezett.
–  Ahogy nemrég olyan segítőkészen rámutattál, még nem
mondtál le a trónról. Lelkes cárnő válna belőled, nem igaz?
Talán a hadsereg is támogatna, bizonyos... ellenszolgáltatásért?
– minden önerőmre szükségem volt, hogy ne vágjam pofon egy
ekkora sértésért. –  Akit az orosz hadsereg kedvel, azt a sors is
kedveli. De csak egy uralkodó lehet, édes lányom.
Édes lányom. Láttam az arcán az összes megpattant ért,
éreztem a szantálfa és jázmin illatú parfümjét, ami túl édes volt
egy férfinak, és keserű szájszagát is –  hiába rágcsált
folyamatosan köménymagot; a fogai már elérték a
visszafordíthatatlan állapotot. A fenyegetése egyértelmű volt:
ha nem megyek el Holsteinbe, akkor követni fog, és lemészárol.
Jobb, ha nem teszem próbára a találékonyságát, amikor
igazolnia kell majd ezt a tettet. Menysikov elmosolyodott,
mintha olvasna a gondolataimban. Egyik kezét lazán a
nyakamra tette. Érintésétől megdermedtem, tekintetünk
összekapcsolódott. Egy dermesztő pillanatig úgy tűnt, tényleg
erőszakkal meg fog csókolni. Rámeredtem, ő pedig habozva
megállt, nem jött közelebb. Végül azt mondta: –  Úgyhogy
mindannak a nagylelkűségnek az emlékére, amit az apád
mutatott irányomba, meghagyom az életed. És hagylak elmenni.
Mennyi ideig élnél túl egy nedves, hideg zárdát, bájos Lizanyka?
Nincs benned a szentségnek egyetlen porcikája sem. Tudom,
mit műveltetek Ágosttal Peterhofban.
Mélyen elpirultam.
–  De vajon mit gondolna erről őfelsége, aki szeret téged
nagynénje– ként, és szeretne tisztelni a házában cárevnaként?
Izzó tekintettel kiszabadítottam magam Menysikov
szorításából.
–  Hozzá fogok menni Ágosthoz! –  feleltem összegyűjtve a
méltóságom utolsó szilánkjait.
–  Igen, de ő csak a leendő férjed –  kuncogott Menysikov. –
  Amitől az apád férfiasnak tűnt, te csak egy szajha vagy. Egy
nőnél az ilyen viselkedés súlyos büntetéssel járhat.
– Miről beszélsz?
–  Halál –  mondta némán az a könyörtelen vadászkopó. –  A
döntés a tied. Add fel a követelésed, és a kocsi akkor indul
Németországba, amikor csak akarod. De ha kitartasz, keményen
meg leszel szégyenítve és büntetve. Nos, van még valami?
Nekem irányítanom kell egy országot. De nem vagyok hálátlan.
–  Újra a lezárásra vagy aláírásra váró papírok közt kezdett el
matatni. – Talán elfelejtem az iménti szavaidat, talán nem.
 A düh és a büszkeség legyőzte a félelmemet. Ha el kell
hagynom az országot, amelyet mindig is szeretni fogok, nem
megyek úgy el, mint egy kóbor kutya behúzott farokkal.
Egyetlen mozdulattal lesöpörtem az asztalról az összes papírt.
Hömpölyögve repültek fel a levegőbe, majd szétszóródtak a
gyönyörű szőnyegeken és parkettán, mint kiterjesztett szárnyú
galambok. Most én hajoltam oda, és öklömet a cár asztalára
csaptam. Menysikov mozdulni se tudott meglepetésében. Az idő
lassan csordogált, ahogy a friss nedv egy nyírfából. Igaza volt,
enyém a döntés.
Menysikov hátrahőkölt, amikor ráförmedtem: – Egy országot
irányítani? Ennyi erővel pisálhatnál a széllel szemben, te gyáva
féreg. Egy ilyen embernek, mint amilyen te vagy, fogalma sincs,
hogyan kell uralkodni Oroszországban! Csak por vagy!
Az udvariasság utolsó morzsái is eltűntek köztünk.
Menysikov tekintete keménnyé és kegyetlenné vált, gonosz
mosolya ott bujkált a szája sarkában. Soha többé nem fog
becsapni, te elrejtettem az érzéseim. Különben a benne rejlő
vadász lakmározna belőlük, felfalva prédája legérzékenyebb
részét: a szívem.
– És te? Nem csoda, hogy Franciaország elutasított! Micsoda
jó tréfa volt ez a Bourbonok számára: egy jobbágy, egy mosónő
törvénytelen lánya akart uralkodni Versailles–  ban? És ők a
történetnek még csak a felét tudták. Én magam emeltem ki az
anyád egy csapat hadifogoly közül, mert olyan meleg volt, mint
egy állatka. Nekem köszönhetett mindent, és meg is tette,
gyakran! Elfelejted, honnan jössz, Lizanyka!
Menysikov nem tévedett.
 Csak azt nem tudta, mennyire hálás vagyok, hogy
emlékeztetett rá.
 
 39
 
 
 

N
–  incs szükséged pénzre –  vigasztalt Ágost, ahogy dühöngve
fel–  alá járkáltam a szobámban. Csapkodtam, dobogtam,
rugdostam a bútorokat. Az a felborult szék vagy az az eldőlt
zsámoly bárcsak Menysikov lenne! Leszállt az est. Odakint a
Néva partja ezüstös árnyalatban játszott, és a homályos nappal
a fehér éjszakába olvadt. Nem hatott most rám a látvány
szépsége, de ettől csak erősödött a fájdalom. Jobb lenne
kiélveznem, mielőtt még kénytelen leszek örökre itthagyni.
–  Nincs? Neked van akkor pénzed? –  kérdeztem csípőre tett
kézzel.
– Nincs – ismerte el fáradt tekintettel. – Hogy őszinte legyek,
eléggé számítottam rá, hogy megkapom a hozományod, mielőtt
megismertelek. De most már akkor is kellenél, ha minden ruha
nélkül adnának hozzám. Sőt, különösen szívesen vennélek el
minden ruha nélkül.
Nevetnem kellett. Ágost boldogan élt volna matrózként,
szabadon és szegényen. Az élet vele jó lesz –  ő mindig képes
elsimítani az aggodalmaimat, és ez felbecsülhetetlen képesség.
Megcsókolta ujjhegyemet, a szeme csillogott, arca kipirult.
Ahogy sűrű sötétbarna haját simogattam, éreztem, hogy a
homloka nyirkos. Nem csoda, ő is olyan izgatott volt, mint én.
Pár nap múlva hivatalosan is bejelentik az eljegyzésünket,
együtt Petruskáéval. Menysikov ezt császári kegyként tette,
mert a szüleim halála és az unokaöcsém felemelkedése
csökkentette a fontosságom és a rangom. Úgy tűnt, hálásnak
kellene lennem, amiért osztozhatok más emberek
ünneplésének csillogásán és pompáján. Fogadást, bankettet és
bált is terveztek, és a palotában máris izgatottan sürgőtt-forgott
mindenki.
– Hamarosan jegyesek leszünk. Azon a napon kezdődik az új
életem –  mondtam, és visszatartottam a könnyeimet. –  Semmi
más nem számít. Nem engedem, hogy Menysikov elrontsa ezt a
pillanatot. Boldogok leszünk együtt.
– Ez a nap, amiért születtem – felelte Ágost.
Hátratoltam a két bőrszíjat, amit a csuklója körül viselt –
  alatta, a rejtett csillag tetoválás körül mindenhol vörös és
duzzadt volt a bőre, mintha valamilyen kiütés kezdődne
mutatkozni rajta. Nem foglalkoztam vele, és gyengéden
megcsókoltam a tetoválást.
–  Mi ez? –  kérdeztem, finoman megérintve az apró
dudorokat és pattanásokat a bőrén.
–  Csak egy kis kiütés –  felelte, és lehúzta az ujját. –  Figyelj
csak, megtanultam egy orosz szerelmes éneket, csak neked. –
 Hallgattam, ahogy elkezdte: – Ragyogj, ragyogj, csillagom!
Hamisan énekelt, és elrontotta a híres romantikus szöveget,
de újra megmosolyogtatott. Amikor abbahagyta, összerázkódott,
és meglazította selyemzsabóját a nyaka körül.
– Azt hiszem, kicsit fáj a torkom – mondta.
Megcsókoltam. – Nem baj, amíg le tudod tenni az esküt.
 
A rózsaszín és ezüst ruhámat és a hozzá illő gyémánt
ékszerészetet legutoljára Annuska esküvőjén viseltem, jutott
eszembe, amikor két nappal később Ágostra várakoztam.
Valahogy megmenekültek, amikor Menysikov kifosztotta a
holmijaimat. Az ünnepség kezdetekor Ágosttal együtt belépünk
a Téli Palota nagytermébe, ahol majd bejelentik az
eljegyzésünket. Talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy az udvar
előtt cárevnaként jelenek meg: ezért az ő kedvéért én akartam a
legszebb no lenni a világon. A hajamat egy fonott koronába
csavarták a fejemen. Az eljegyzésem után már nem viselhetem
kiengedve a hajam, nehogy más férfiakat csábítson.
Várakozás közben arra gondoltam, mi minden vezetett eddig
a pillanatig. Visszagondolva, az utóbbi két év olyan volt, mintha
egy erős sodrású folyón húztak volna át, én csak igyekeztem
fent maradni, és nem elsüllyedni és megfulladni. Nem vettem
észre, hogy múlik az idő. Hirtelen a reggelből dél lett: felhők
úsztak az égen, és fecskék repdestek. Szentpétervár hangjai
bántották a fülem: az őrök leváltották egymást, kocsik zörögtek
a macskakövön, árusok kínálták a péksüteményeket, szél kapott
a vitorlákba, amitől a vászon úgy csapdosott, mint az
ostorcsapás, sirályok vijjogtak, lovak nyerítettek és gyerekek
kiabáltak.
Ágost késett. Nem akartam azzal megszégyeníteni magam,
hogy hívatom, úgyhogy csak ültem és vártam még. A majmaim
és a papagájaim visítottak és csipogtak, miközben az
udvarhölgyeim mocorogtak és izgatottan sutyorogtak. Talán
engem, Erzsébet hercegnőt, faképnél hagyott a jegyesem?
Tekintetük engem figyelt, de gyorsan elfordultak, amikor
felnéztem.
Szinte hallottam a gondolataikat.
Elég. Éppen felálltam, amikor kopogtak az ajtón.
Egy udvarhölgy nyitotta ki, és belépett.
 – Hercegnő... – kezdte bizonytalanul.
A küszöbön egy holsteini katona állt, arca vöröslött, miután
végigfutott a palotán.
–  Ágost herceg kamarása küldött. Jöjjön azonnal, cárevna,
kérem!
Nyugodtan, magasra emelt fővel hagytam el a lakosztályom.
De amikor az ajtó becsukódott mögöttem, lerúgtam a cipőm,
hogy futni tudjak, felkaptam a szoknyám, és szinte repültem a
Téli Palota üres folyosóin, miközben a hajam kilazult. Csönd
uralkodott. Miért tűntél a katona ahelyett, hogy visszakísért
volna? Csak pár udvaronc lézengett, és egy maréknyi őr
vigyázta csak a sok ajtót és lépcsőházat. A hosszú éveken át
tartó kitartó szolgálat után apám figyelő tekintete alatt most a
hanyagság uralkodott.
Még Ágost szobája előtt sem volt sehol a holsteini őrség.
Haboztam: az előszobában a függönyt behúzták, és egy férfi
görnyedezett az alacsony karosszéken. Amikor meglátott, térdre
hullott: Ágost kamarása volt az, a tacskó kinézetű. –  Hála
istennek, hogy eljött, cárevna! –  sóhajtotta. –  Nem merem
elmondani.
Kinyomakodott mellettem az ajtón. Ahogy menekült, kabátja
szárnyai repdestek, és cipőjének fémbetétje olyan hangot adott
ki a márványpadlón, mintha lövések dördültek volna.
Visszafordultam a szoba felé. Reszelés hang hallatszott a
hálókamra felől, mintha egy szenvedő állat fájdalmas lélegzése
lett volna.
– Ágost? – kérdeztem akadozó hangon. Nem jött válasz, csak
egy halk nyögés a szomszédból. A szívem hevesen vert, amikor
a szobákat összekötő kis folyosóra léptem. Elviselhetetlen bűz
csapott meg, rosszabb, mint bármi, amit elképzeltem. Minden
egyes lépéssel a levegő besűrűsödött. Alkarommal eltakartam
az orrom és a szám, és beszívtam a ruhám rózsavízillatát. Egy
újabb halk nyöszörgés taszított el, de közben vonzott is
magához: Ágostnak szüksége volt rám, akármi is történt.
Megálltam a küszöbön. A hálószoba sötét volt, a függönyt
elhúzták. De azt láttam, hogy a falak, a szőnyegek és az
ágynemű szörnyen mocskos volt. Ágost rongybabaként feküdt
az ágyán. A hangomra odafordította a fejét, arca eltorzult a
fájdalomtól, de hamuszínű orcája felderült. Túl gyenge volt
ahhoz, hogy felkeljen, cserepes ajkával mosolyogni próbált, de a
szeme tompa maradt. A szeme fehérje betegesen sárga lett.
– Ssss. Ne mozogj! – Odaszaladtam, és a szájára helyeztem az
ujjaimat. A lehelete megcsapott, amikor azt suttogta: –  Olyan
melegem van, Lizanyka! –  Sietve húztam el a függönyöket, és
nyitottam ki az ablakot, hogy a májusi szellő bejöhessen. A Néva
odalent csillogott az áradó fényben, és partjain a fákon bimbók
sorakoztak. Ilyen szépség kész sértésnek tűnt.
–  Segíts, szeretném látni... –  Megpróbált felállni, de a karja
megbicsaklott. Siettem elkapni, de összerogytam a súlya alatt.
Legurult az ágyról, és együtt a padlóra estünk. Kapkodta a
levegőt a fajdalomtól. A hálóinge felcsúszott, és pedig
elfojtottam a sikolyom: egész testét halálos kiütés borította,
mérges, vörös foltok, amelyek itt–  ott kidudorodó, gennyes
fekélyekkel váltakoztak. Borzalmas volt.
–  Ne nézz rám! –  zokogott Ágost. –  És ne érj hozzám,
Lizanyka! Mindketten tudjuk, mi ez.
 A takarójáért kapott, és hiába igyekezett visszakapaszkodni
az ágyba. Én a padlón maradtam, minden erőm elszállt, majd
végül ő is mellém zuhant, az ágyának dőlt, a feje lebukott, lába
hosszan, csupaszon nyúlt előre.
–  Hogy ne érjek hozzád? Az lehetetlen! –  Letéptem az
összepiszkított lepedőjét, hogy betakarhassam. –  Nem szabad
megfáznod –  zokogtam. A könnyektől nem láttam, és
fuldokoltam, de próbáltam nem a jövőre gondolni, ahogy Ágost
szörnyen csontos vállán pihentettem a fejem. A betegség
kiszívta belőle a nedvességet; bőre reszelős és aszott lett.
–  Úgy szédülök. Ma az enyém leszel. Ma fogjuk eljegyezni
egymást. – Fáradtan sóhajtott.
– Igen, szerelmem – sírtam. – így lesz.
Megcsókoltam égő homlokát, ő pedig megvillantotta a
mosolya árnyékát, ami csak pár hónappal korábban nyerte el a
szívem, miközben derékig álltunk a Balti–  tengerben. De
tekintetében mégis feneketlen szomorúság tükröződött, és
vértelen ajkai fakók voltak az arcán terjedő vörös kiütések
mellett. Köhögött, összegörnyedt, majd hirtelen sárga epét
hányt elegáns ruhámra. Hátrahúzódtam, miközben előrehajolt,
a hátát és hasát kínzó fájdalomtól elállt a lélegzete. Egyenesen
tartottam a fejét, amíg újra lélegzethez nem jutott. Együtt
visszaküzdöttük az ágyba.
– Csukd be az ablakot. Úgy fázom! – kérte a láztól vacogva, és
szemét eltakarta a tavaszi napsugarak elől. –  Nem bírom a
fényt. A sugarak megvakítanak...
– Hívatom Lestocqot. Ő majd kezel téged. – Visszatartottam a
könnyeim, és odanyúltam, hogy megsimogassam izzadt tincseit,
amelyek a halántékához tapadtak.
Ágost hátrahúzódott. Tekintete megvadult. –  Nem kaphatod
el...
Zokogtam, és kisiettem, hogy hívassam Lestocqot Ágostot a
szobája félhomályában hagyva.
 
A kamarás visszatért, de az előszobában görnyedezett. Majd
később megkorbácsoltatom a gyávaságáért, de most szükségem
volt rá.
–  Hozzon tiszta vásznat, legyen kikeményítve és illatosítva.
Küldjön forró vízért. És égessenek kámfort, hogy megtisztítsa a
levegőt... vagy szőnyeget készíttetek a bőréből!
Visszatért a kezében tartva mindent, amiért küldtem, de
arcára felelem és undor ült ki.
– Menjen, majd megcsinálom – mondtam, és meggyújtottam
a száraz növénycsomókat a melegítő serpenyőkben; füstjük
megtisztította a levegőt. Ahogy az ágyneműt igyekeztem
lecserélni, megérkezett Lestocq. Azonnal elhúzott, amikor
meglátta Ágostot. – Az istenért! Jöjjön el, cárevna! Ez himlő.
Mindketten tudjuk, mi ez. A himlő: hajnalban még vigad,
alkonyatra halott.
Csak ráztam a fejem, mint egy gyermek, és ruhám ujjába
töröltem az orrom és a könnyemet.
– Nem. Nem hagyom egyedül.
– Megteszek mindent, amit csak tudok – ajánlotta fel Lestocq,
és eret vágott Ágost alkarján és a nyakán. A sebek
kígyóharapásnak tűntek; a vér lassan szivárgott ki megkínzott
testéből, sötéten és sűrűn. Ágost összeesett, mint egy kecskebőr
flaska, amikor kiürül és lelapul. Hogy lehet a vörös és a szép
egyazon szó a nyelvünkön: krasznij? A kiütés az egész testét
elárasztotta.
– Ne vakard! – könyörögtem, de megőrjítette az inger, kivájta
a dudorokat, és mérgező vér és genny tartalmuk mindent
összekent, engem is beleértve.
– Már nem tart soká – ismerte el Lestocq a vereséget.
Szembe tudok nézni egy egész élettel Ágost nélkül?
– Menjen csak – mondtam könnyeimtől elvakulva. – Én végig
maradok.
– Hívok papot – ajánlotta Lestocq, és kiment.
A pap jött és ment, elfogadva a beteg delíriumban suttogott
szavait gyónásként. Ahogy Ágost ujjai elernyedtek a kezemben,
suttogtam neki, és emlékezetébe idéztem a napsütéses boldog
napokat Peterhof–  ban. Végül már csak imádkozni lehetett;
kezem az övére kulcsoltam, és simogattam a kis csillag
tetoválást a csuklóján. –  Ragyogj, ragyogj, csillagom! –
  próbáltam dúdolni. „Górt, gori, maja szveda" –  de elcsuklott a
hangom. A fehér éjszaka kiszívta a színt a nappalból. A város
nem aludt, csak ritmust váltott, egy éjszaka sötétség nélkül
jelentette az őrületet, amivé az életem vált. Ágost nyugodtan
feküdt, nehézkesen lélegzett. Lehűtöttem a homlokát a nedves
ruhával. Végül kimerültségemben én is elaludtam.
Amikor felébredtem, a nyakam elzsibbadt, és a nyelvem
kiszáradt szájpadlásomhoz tapadt. A szobában a hűvös hajnali
fény kékje világított. Ágost ujjai lazán lógtak a kezemben. Ahogy
feltoltam a bőrszíjakat csontos csuklóján, hogy utoljára
megcsókoljam a csillag tetoválást, a bőre hideg volt ajkaim alatt.
Azon a napon, ami az eljegyzésünkre volt fenntartva, az én
drága, vicces, élénk, erkölcsös és jóképű Ágostom meghalt. A
csendbe belesajdult a fülem. Az ablakhoz vonszoltam magam,
és kinyitottam, ahogy a nap felragyogtatta a hajnalt. A Téli
Palota előtti téren a reggeli szellő elfújta a pitypangok bóbitáit,
amelyek a macskakövek közül nőttek ki. Száraik magányosan,
csupaszon álltak.
A földre rogytam, és a világ bezárult körülöttem; sötétség és
csend vett körül.
 
 40
 
 
 

Miközben még azon az estén Menysikov folytatta Petruska és a

lánya, Marja eljegyzésének ünneplését, kiszellőztettem és
kiüríttettem Ágost lakosztályát. A koszos ágyneműt magam
vetettem a máglyára a palota mögött, beszívva mérgező és
ördögi szagát, amely égette az orrom; a szemem megtelt
könnyel a füsttől és a sírástól. Ágost holmiját be–  pakoltattam,
hogy visszavigyék Holsteinbe. Nem sok mindent hozott
magával, hogy udvaroljon egy orosz cárevnának. Egy ilyen
férfinak csak önmagára volt szüksége. Amikor megtaláltam a
naplóját, amelyeket ugyanolyan bőrszíjakkal kötött át, mint a
csuklóját, méregettem a könyvet a kezemben, mert égtem a
kíváncsiságtól. De ne! Tűzre vele! Hangok, éneklés, nevetés és
zene töltötte meg a palotát: Menysikov a nagytermet virágzó
narancsligetté változtatta. Pezsgősdugók pukkantak a hajnali
órákban, táncosok áradtak ki az udvarra, és az oszlopok közt és
a széles ablakpárkányok alatt bolondoztak. Marja Menysikovát
telerakták az anyám ékszereivel. Petruska kuzinja, Mária
Terézia koronahercegnő Ausztriából citrombefőttet küldött
Olaszországból és egy fekete gyöngyből készített
ékszerkészletet. A francia Lajos király, a korábbi lehetséges
jegyesem, egy gyönyörű limoges-i kancsót ajándékozott öt tucat
hozzáillő pohárral. Angliából az új II. György király,
Petruskának egy másik kuzinja, egy falka kopót küldött. Ez az
esküvő teljesíti be Menysikov legvadabb vágyait. Hamarosan
régens lesz. Úgy tűnt, senki sem tudja megállítani. Ha Annuska
is velük ünnepelt, miközben a világ körülöttem összeomlott,
nem tudtam róla. Nem hallottam felőle. Ehelyett két nappal
később Menysikov egy küldöncöt küldött hozzám, aki egy
ünnepélyesen összetekert és szalaggal átkötött tekercset hozott.
De nem részvétnyilvánítás állt benne, hanem a lehetséges új
kérőim névsora: hercegek egészen Perzsiától Portugáliáig. Csak
tanulnom szabadott Menysikovtól. Tudta, hova kell ütni, hogy a
legjobban fájjon.
 
Egy héttel később végre hírt kaptam Annuskától, aki a
Jekatyerinhof Palotából írt nekem: Kedves húgom, osztozunk
gyászodban és bánatodban, és szeretnénk meghívni, hogy lakjál
velünk... a szavak erőltetettnek tűntek, a meghívás nem volt
őszinte, és túl későn érkezett a hosszú hónapokon át tartó
fájdalmas csend és magányos gyászolásom napjai után.
Annuska szavai úgy érték a lelkem, mint a kövek egy mély, üres
kút alját: nyomtalanul elmúltak. Bár vágytam a társaságra, nem
akartam Károly kegyeitől függeni, se azt látni mindennap,
hogyan dicsekednek a boldogságukkal, így még jobban
eltökéltem, hogy magányom ellenére is túlélek. Mielőtt Ágost
koporsóját lezárták volna, a bőrszíjakat lecsúsztattam a
csuklójáról, és rájuk kötöttem Szent Miklós ikonját, majd
kétszer a nyakam köré tekertem őket: ezeket a dolgokat
értékeltem a legtöbbre az egész világon. A rózsaszín eljegyzési
ruhám kitisztíttattam, és eladtam, hogy kifizessem a fregattot
vissza Holsteinbe fekete vitorlákkal felszerelve. Úgy hajózott ki
Szentpétervárról, mint egy rémálom, ami elrontja a nyári fehér
éjszakák varázslatos szépségét.
Furcsa módon a következő napokban sokat gondoltam Anna
Ivanovna kuzinomra, Kurland grófnőjére, aki hasonló
sorscsapásokat szenvedett el maga is. Tudnia kell, mi történt
velem és Oroszországgal, mert Menysikov Kurland grófjának
próbálta megválasztatni magát Anna helyébe. De Anna
szerencséjére hiába próbálkozott. Hiába verték össze az
emberei a grófi tanácsot, hiába fenyegetőzött azzal, hogy
lelöveti a városlakókat, ők minden lehetséges módon
kicsúfolták, még egy zsíros kolbászt is elneveztek róla.
Menysikov kinevetése tűnt az egyetlen fegyvernek a
hatalomra emelkedésével szemben. De nekem a torkomon
akadt a nevetés; úgy tartott a markában, mint egy bábut, akinek
a zsinórjait bármikor elvághatja, és száműzhet, hogy egy sötét,
nyirkos zárdában éljek.
Petruska eljegyzését követően Menysikov kizárt engem az
udvarból. Legalább arra volt gondja, hogy lakosztályt
biztosítson nekem a Nyári Palotában. Lestocq és Herr Schwartz,
a tánc– és zenetanárom velem költöztek. Az apró szobák hosszú
ablakaikkal és magas stukkózott mennyezeteikkel, amiket
madarak és virágok díszítettek, legalább otthont biztosítottak
még, ha magányosat is, mivel távol voltam az ifjú cártól, az
egyetlen családtagomtól a testvéremen kívül. Ki állt most
Petruska mellett, ki védte meg Menysikovtól, ha nem is szerette
őt? Én már láttam, mire képes az a férfi. Legalább Ostermann
elkötelezett volt Petruska mellett, és Buturlin is kamarásként
szolgálta az ifjú cárt. Vajon mit gondolt a riasztó fordulatról,
ami az életemben beállt? Nem engedtem meg magamnak még
gondolatban sem, hogy felvidító társaságára vágyjak.
Gyászoltam. Azonban semmi hír nem érkezett arról, hogy
hivatalosan is pénzalapokat utaljanak ki nekem. Szembe kellett
néznem azzal, hogy a jövőmért kell rettegnem. Mit kell ahhoz
tenni, hogy valaki megéljen, pontosan mennyi rubelre van
szükség, és hogyan szerezzem meg ezt az összeget? Fogalmam
sem volt. Eszembe jutott, hogy ütögette meg Annuska a zsebét a
Goloszov-szurdokban, és a lesij szellem gonosz gúnyolódására:
– A szép kis cárevnák! Sosincs nálunk pénz, mi?
A nővérem megkapta a hozományát, és Károly évi százezer
rubelt kapott tiszti járadékként. Nekem nem volt jegyesem, aki
eltartson, se birtokom, hogy kifizesse az udvartartásom, se
udvari pozícióm, amiért pénz járt volna. Minden szabadon
töltött napom fenyegette Menysikov terveit. Lemondtam a
trónról Petruska lehetséges örökösei javára, de megtartottam a
jogot, hogy az ifjú cárt kövessem a trónon, ha valami történik
vele, mielőtt gyermekei lennének. A kiéheztetésem is
Menysikov stratégiájának a része volt: vagy választok a kérők
közül arról a gusztustalan listáról, vagy önként vonulok
zárdába.
Végül, miután már a harmadik hete ettünk csak sauerkraut–
 ot zsíros hússal, elegem lett.
– Költségvetésre van szüksége – jelentette ki Lestocq, miután
ellenőrzött egy számokból álló végtelen listát, ami számomra
semmit sem jelentett. Azokban a napokban a komorság állandó
vendég volt az arcán.
–  Ez azt jelenti, hogy a változatosság kedvéért valami jót
eszünk? –  kérdeztem, és a perzsa macskámat simogattam, ami
az ölembe telepedett.
– Nem, ez azt jelenti, hogy meg kell tanulnia boldogulni.
–  És azt hogyan kell csinálni? –  tőlem akár kínaiul is
beszélhetett volna.
–  Meg kell mondania nekem, mi az, amire ténylegesen
szükségünk van: a piacról és a gosztyinyij dvor-ból.
 Megvontam a vállam. – Sosem jártam a piacon. A gosztyinyij
dvor pedig az összes számlát egyenesen a palotába küldte,
mindig.
Felsóhajtott. –  Értem. Akkor hadd próbáljam meg ezt
elrendezni. Ebben jó vagyok, hisz valaha szegény és száműzött
voltam. Közben ön tegye azt, amiben ön jó.
A kezem megállt a doromboló macska acélszínű bundáján. –
 És mi lenne az?
Lestocq a szemembe nézett. Egy pillanatra csend állt be.
– Majd az idő megmondja – felelte, és újra a költségvetésével
kezdett el foglalkozni. Ennek már a hangzása sem tetszett.
„Majd az idő megmondja” – de hogyan? Lestocq és Schwartz
is Versailles és Bécs nevében segített nekem, ahol csak tudott.
Nem voltam rá büszke, hogy külföldi hatalmak tartanak el, de
ez volt a helyzet. Amikor nem jött ki jól a számítás,
szégyenszemre adósságokat halmoztam fel: sok ajtó kinyílt a
cárina lánya előtt. Borzalmas volt. Korábban mindent
felkínáltak nekem, most pedig kérnem kellett, és a szívem
kigyulladt, a szavak pedig megkeseredtek a számban. Végül
eladtam az utolsó ruháimat is – korábban szó szerint több száz
ruhám volt –  és a maradék ékszereimet is. A legjobb vevőm
Cserkasszkij hercegnő volt, aki számtalan lelket és sok
versztányi orosz földet birtokolt, és akinek a családja az első
Romanov cár óta szolgálta az enyémet. Gyakran a dupláját
fizette annak, amennyivel kiegyeztem volna, és a ruhákat
továbbadta az udvarhölgyeinek. Ha az én nagyon is
felismerhető, csodás öltözékeimet viselné nyilvánosan, az azt
jelentené, hogy ellenszegül Menysikovnak. Mert minden orosz
számára, függetlenül attól, mennyire előkelő a származása, volt
egy hely a következő Szibériába induló szánon. Én azoktól a
napoktól fogva egyszerűen öltöztem fehér taftfelsőbe, ami alatt
fekete selyem vagy bársony alsóneműt viseltem, a derekam
köré pedig egy színes selyemsálat tekertem. Nehéz volt
hercegnőként élni egy paraszt erszényéből.
–  Mihez kezd a pénzzel? –  érdeklődött Lestocq, amikor
rajtakapott, hogy a rubeleket számolom, miután nálam járt
Cserkasszkij hercegnő.
– Csitt! – szóltam rá elkomorulva, mert elkeserített, mennyire
nem tudok számolni. Miért is nem figyeltem jobban a
tanórákon? – Most elrontottam, és újra kell kezdenem.
Nem tudta megállni, és elvigyorodott. –  Sosem lesz elég,
akárhogy is számolja.
– Honnan tudja? – duzzogtam, és békén hagytam a pénzt.
– Mert ismerem önt.
–  Fegyvereket vásárolok, hogy felfegyverezzem itt a
szolgáimat. Hallott a legutóbbi betörésekről? Rettegek a
rablóktól. És vissza is kell fizetnem a kölcsönt Schwartznak és
önnek is. A zene és az egészségem fontosak.
– Ne foglalkozzon ezzel!
–  De enniük csak kell, nem? –  gúnyolódtam. –  Minden
franciának kell, nem igaz?
– Egyikünk sem fog éhezni – felelte.
– Pompás. Akkor marad egy kis pénzem.
–  Ezt csak hiszi. Menysikov kegyesen megengedi, hogy
visszavásárolja az anyja bútorait – mondta Lestocq.
 –  Valóban? Természetesen visszavásárolom; nincs is más
választásom. Ennyit arról, hogy ma délután ellátogatok a
gosztyinyij dorba. Meg akartam venni azt az elbűvölő arany
majmot, amit legutóbb ott láttam.
– Egy főnixet kellene vennie inkább. Az jobban illene önhöz.
– Az mi?
– Egy mitológiai madár, amely a saját hamvaiból támad fel –
 felelte.
–  Mitológia? Még sosem hallottam ilyen országról. Van ott
esetleg olyan herceg, akihez feleségül mehetnék Menysikov
szerint?
– Cárevna, a helyzete rossz – szidott le Lestocq a viccért.
Igazat beszélt. De ha nem próbálom meg legalább a
hangulatom feljavítani, a bennem lakó Jéghercegnő újra
birtokba veszi a lelkem, és csontig fagyaszt. Az sokkal rosszabb
lenne, mint a szegénység.
-Jól van –  sóhajtottam. –  Találjon egy üzletet a gosztyinyij
dorwban, ahol kaphatok főnixet. És rendelje meg. Legalább
kettőt akarok belőle.
Lassan megtanultam, hogyan jussak egyről a kettőre.
 
A nyár a vége fele járt. Magányos napjaim vontatottan teltek,
szinte semmi különbség nem volt köztük, ahogy az egyforma
ikrek közt sincs. Lestocq és Schwartz volt a társaságom,
felolvastak vagy zenéltek nekem. Menysikov listájára a kérőkről
továbbra sem adtam feleletet. Ahogy a fehér éjszakák
rövidültek, élveztük a hajnal és az alkonyat visszatértét. Az őszi
levelek arany árnyalata fénnyel töltötte meg a levegőt, ahogy a
frissen szedett alma és körte illata is. Az évszak, ami
összekötötte Oroszország féktelen életörömét a sötétség hosszú
hónapjaival, szolgáltatta a hátteret a gyászomhoz Ágostért. A
vigasságok semmit sem jelentettek nekem; a Téli Palota csak egy
versztányira volt, mégis egy világ választott el tőle. Akkor volt
hozzám Ágost a legközelebb, amikor éjszaka a gondolataim
csatlakoztak hozzá; a sötétségben, ami őt magához húzta.
Amikor behúztam a függönyöket, a nyugalom visszahozta a
jegyesem. Annyira hiányzott minden vele kapcsolatban: az is,
ahogy beszélt és, ó, ahogy megérintett. Mindkettőtől tűz gyűlt az
ereimben, ami most már egész életemben égni fog. Ahogy az
első levelek lehullottak, Menysikov nem küldte többször a
listáját. Fogytán volt a türelme. Hamarosan lenyírják a hajam,
és zárdába küldenek. Mennyi ideig fogja Ágost emléke
megvilágítani a sötétséget? Tartottam a választól.
Nem volt se családom, se igaz barátom, akihez fordulhattam
volna. Ha Buturlin emléke fel is jött az emlékezetemben,
gyorsan visszanyomtam. Egyszer késő szeptemberben Schwartz
visszaérkezett a Téli Palotából, ahol énekleckéket adott Marja
Menysikovának. Ő játszotta az isteni melódiákat, miközben a
lány kornyikált hozzá. A nagydarab férfi óvatosan letette a
csellótokot –  olyan nagy volt, hogy elbújhattam volna benne! –
 felnyitotta, majd kikötötte az egyiket a sok apró zseb és rekesz
közül.
–  Van egy ajándékom a számára –  mondta szinte gyengéd
mosollyal. – Ajándék? Kitől?
Felálltam az ablak melletti székemből, és visszatettem a
selymes szőrű, fekete–  fehér kolobusz majmomat a ketrecébe,
mert szeretett mindent elvenni és összetépni, amihez csak ért.
Visszavonult a hintájára, és a fogát szívta, mint egy sértődött
vénkisasszony. A zárdában minden szórakozásom annyi lesz,
hogy nézhetem, hogyan olvadnak a jégcsapok.
– Buturlintól – felelte Schwartz lehalkítva a hangját, bár csak
magunk voltunk. Nem tudtam megállni, a zenetanáromhoz
rohantam. Akkor nem mindenki felejtkezett meg rólam!
– Mi az? – nagyon izgatottá váltam. – Egy levél?
–  Nem volt soha az a benyomásom, hogy Buturlin jó lenne
költőnek vagy írónak. Hát önnek? – vigyorgott Schwartz. – Nem.
Annyit mondott, hogy ma reggel kilovagolt. –  Egy kicsi,
megnyomódott virágcsokrot nyújtott át; szinte gyengéden
tartotta hatalmas kezeiben, amikkel még egy patkót is ketté
tudott volna törni.
– O! – sóhajtottam fel. Buturlin leszedte nekem az utolsó késő
nyári és őszi virágokat, amelyek a Karéliai–  síkságon nyíltak:
szeptemberi jázmint és őszirózsát. A virágzó rétek képe
közvetlenül a szívemig ért, bár azok a gondtalan emberek, akik
valaha voltunk, már rég nem léteztek. Még nem voltam
húszéves, de úgy éreztem, a mélybe húz mindaz, amit eddig
átéltem. Micsoda badarságot jósolt Lestocq tarot kártyája
Buturlinnak! Azt, hogy hogy szenvedni fog, sőt még az akasztott
embert is kihúzta. Pedig a karrierje fényesen ívelt felfelé,
amióta Petruska legmegbecsültebb kamarásává vált. Jóképű
volt, az egész udvar csodálta, legalábbis úgy hallottam. Egy
ilyen férfi már valószínűleg egy másik nő szerelméért
bolondult; de talán még lehetne a barátom? A remény csalóka
szövetséges, megbízhatatlan, mint a futóhomok, és szertefoszló,
mint a por. Egy kecses velencei üvegvázát választottam a
virágoknak, és ha majd elhervadnak, lepréselem őket apám
egyik enciklopédiájában, majd bekereteztetem, hogy
emlékezzek rájuk.
Majd idővel meg kellene őket köszönnöm Buturlinnak. Herr
Schwartz, aki a méretei és súlya ellenére olyan könnyen
mozgott a földi és az égi világ között mennyei játékával, újabb
meglepetéssel szolgált. Szeptember egyik legutolsó napján
korán érkezett a zene–  és táncórámra, amelyeken egyedül
gyakoroltam a lépéseket egy láthatatlan úrral, nevettem a
képzelt kedveskedésen, miközben Herr Swartz a gyönyörű
Stradivariján játszott. Aznap az ajtóban megállt, eltakarta a
kilátást a folyosóra, és így szólt: – A nővére, a holsteini hercegnő
jött el látogatóba.
Meghúztam a Szent Miklós– ikont annyira, hogy a bőrszíjak a
nyakamba vájtak.
– Engedje be – vettem magamon erőt.
 
Annuska a lakosztályom kicsiny, de barátságos nappalijának
ablakánál állt, fejét magasra emelte, vállát egy csodálatos
nyércprémmel szegett fénylő, sárga szaténköpeny fedte. Sötét
fonatait a fejére csavarták, és gyöngyökkel díszítették, amelyek
finoman csillogtak, mint a harmat. A szemben fekvő partot
nézte, ahol a napfény halvány fényt gyújtott a palota egyenes
homlokzatain. A Néva intenzív mandulazöld fénye elárasztotta
a szobát; apánk a burkolatot is ilyen színűre festette, hogy
erősítse a hatást. Megálltam a küszöbön, és befogadtam a
látványt: ő egy hercegnő volt, boldog házasságban él a svéd trón
lehetséges örökösével. Amikor megfordult, elállt a lélegzetem.
Kibontva viselte a köpenyét, és egy helyes kis pocak jelent meg
eddig vékony alakján.
A boldogsága immár teljes volt.
 
 41
 
 
 

– H ercegnő –  pukedliztem előtte, felegyenesedtem, és hűvös,

kimért válaszra számítottam. Ehelyett kitárt karral repült
hozzám. Olyan erősen ölelt meg, hogy figyelmeztetnem kellett: –
 Óvatosan. Vigyázz a babára!
Miközben ölelkeztünk, mindketten elkezdtünk sírni, és a
könnyeink elmosták a szégyent, amit el kellett szenvednem
miatta. Amióta megismertem Ágostot, már értettem, hogy
érezhetett, amikor Menysikov azt mesélte neki, hogy Károly, az
ő régóta vágyott kérője engem jobban kedvel. Azóta igyekeztem
elfelejteni a férje szemtelenségét; kora reggel volt, Károly pedig
fáradt és részeg. Annuskával boldogan éltek, és Károly
megbecsülte a feleségét, ahogy egy jó férj teszi.
– Ne sírj, Annuska, mi a baj?
Finoman köré kulcsoltam az egyik karom, és egy sárga–
 szürke csíkos szófához vezettem. A szamovár duruzsolt, halkan
és megnyugtatóan, én pedig forró csajt töltöttem
mindkettőnknek. Az életben kevés dolog nem gyógyítható egy
csésze jó erős teával, lehetőleg egy kupica vodkával feljavítva.
Annuska leült, szétterítette gyönyörűen hímzett szoknyáját,
egyik kezét a hasán nyugtatva, miközben a csajt fújta lesütött
tekintettel. Hosszú, sötét szempillái árnyékot vetettek halvány
arcára. A könnyei nem leptek meg, az ilyen állapotban lévő nők
egy kicsit érzékenyebbek. Nem tudtam semmit a terhességéről,
de ránézésre a negyedik vagy ötödik hónapban járt. Tudja isten,
hogy fog Marja Menysikova viselkedni, miután teherbe esik
Petruskától –  micsoda kellemetlen gondolat. Annuska kék–
 fehér meisseni porceláncsészéjét az alátétre tette.
– Olyan jó látni téged, Lizanyka! – mondta mereven, mintha
magához kellene térnie az ölelésünk után.
–  Igen. Mindennap gondolok rád –  feleltem, és az igazat
mondtam.
– Ez annyira rád vall. Hirtelen haragú vagy, de mindig kész a
megbocsátásra. Pont olyan vagy, mint apa. –  Próbált
mosolyogni, de az ajkai megremegtek. – Úgy szeretném, ha még
élne, és látná ezt...
– Úgy örülne! Képzeld csak el, az unokája! – Megszorítottam
a kezét, és mosolyogtam. –  Gratulálok! Felajánlom a fiúnak a
legjobb paripám, és minden vagyonom. Nem mintha lenne
bármim is.
–  Igen, egy unoka, hát persze. Az is –  motyogta, és fehér,
kecses kezével újra végigsimított a hasán. Sötét, hosszú ujjú
felsőt viselt; a jegygyűrűje volt az egyetlen ékszere. –  Én
Menysikovra gondoltam. Bárcsak apánk itt lenne, hogy
elintézze.
Az egyértelmű volt, hogy ehhez a beszélgetéshez többre lesz
szükség az egyszerű teánál.
–  Vodkát? –  kérdeztem, és előhalásztam az üveget a titkos
rejtekhelyéről a kanapé mögül. Elmosolyodott; mindent tudott a
tolvaj, részeges szolgákról, és felemelte a csészéjét. –  Igen,
kérlek, egy jókora lökettel!
–  Mit csinált Menysikov, ami így felbosszantott? Azt hittem,
hogy Károllyal... hogy ti ketten... jó társak vagytok –  folytattam
óvatosan, miután ellenőriztem, hogy minden ajtó zárva.
Kétségem se volt afelől, hogy a háztartásom szolgáit Menysikov
fizeti, és csak várja az alkalmat, amikor lecsaphat.
Annuska felhorkantott: –  Társak? Mindennap megbánom,
hogy megtettem veled, amire kényszerített. Micsoda bolond
voltam! Meg tudsz nekem bocsátani?
Bólintottam, ő pedig folytatta. – Mi az, amit még nem csinált
Menysikov? Elszedte az örökségünk, még anyánk kocsijait és
lovait is kisajátította, amelyekkel Holsteinbe utaztunk volna. –
  Bánatosan dörzsölte egyik üres fülcimpáját. –  A
születésnapjaink lekerültek az udvari kalendáriumból,
Lizanyka. Nem szól már értünk hivatalos ima. Károly
elveszítette Szentpétervár Őrségének vezetői tisztségét. A
hozományom elköltötte. Eladtam a ruháimat és a
gyémántjaimat. Eközben Menysikov lánya lesz a cár felesége?
Mi jöhet még? Nem is merek rá gondolni. Ha fiút szülök, ő a
születése napjától halálos veszedelemben él majd. – Megölelte a
pocakját. – Érzem, ahogy növekszik a gyermekem, Lizenka. Erős
és egészséges fiú lesz Oroszországnak.
Meglepő volt, hogy így hirtelen megnyílt, miközben annyi
időn át kizárt engem az életéből. De hát mi mást jelentene a
család, mint azt, hogy megbocsájtjuk és elfelejtjük egymás
vétkeit? De azért nem lazultam el teljesen.
–  Én is ugyanezektől a csapásoktól szenvedek, Annuska. Ki
tudja, meddig marad mellettem Lestocq és Schwartz? Vénlány
maradok, mert így már ki venne el? Egy senki vagyok egyetlen
fitying nélkül. Bár Ágost halála után egy nappal Menysikov már
előállt egy listányi új kérővel a számomra.
 – A disznó! Ezért megfizet!
–  Igen, de hogyan és mikor? Ki fog engem megvédeni, ha
elküld egy zárdába, lenyírt hajjal, vékony ruhába öltöztetve?
Neked legalább ott van Károly. Olyan büszke lehet, hogy fia
születik.
– Büszke? – kérdezte. – Hadd mutassak valamit.
A levegő a kis nappali szobában besűrűsödött; talán az
utolsó szeptemberi napsütés tükröződött az arany parkettáról,
vagy Annuska szeme csillogott furcsán, miközben kigombolta a
ruhája ujját, sápadt ujjai küzdöttek a gombokkal. Egyesével
vörös és kék foltokat fedtek fel – erőszakos csípések nyomai -, és
még lila égő sebek is megjelentek elefánt csontszín bőrén. A
legcsúnyább seb egy kerek, sötét folt volt a csuklóján, pont ahol
a vénák kékje is Játszódott. Sok ilyen foltot láttam már térítőkön
és szalvétákon, ahogy tanúja voltam a szüleim lakomáinak. Egy
szivar hagy ilyen nyomot.
–  Kérlek, ne mondd, hogy Károly volt... –  mondtam, és úgy
szorítottam a Szent Miklós– ikont, ahogy egy fuldokló tengerész
szorítana egy sodródó fadarabot. Szinte belefulladtam a dühbe,
ahogy eszembe jutott Károly mohó, fájdalmas ajka, ahogy
próbálja a számba erőszakolni a nyelvét. Ne. Ne Annuskát! Ne a
nővéremet!
Annuska nagyot nyelt, miközben bólintott. Küzdött a
büszkeségével, de tekintete a megértésemért könyörgött.
Tudtam, mibe kerülhet neki, hogy idejött. Már teljesen maga
alatt lehet. Újra sírni kezdett, de már zokogás fojtogatta.
Sebesült csuklója az ölébe hullott.
 Istenem, hogy gyűlöltem Károlyt, a vézna kis német herceget
azzal a durva, nyirkos kezével együtt, amivel engem is bántott,
és amit a nővéremre mert emelni! Gyűlöltem őt, mégpedig
olyan szenvedéllyel, hogy elállt a lélegzetem. Annuska kedvéért
kapott tőlem egy második esélyt.
–  De ne felejtsd el, milyen volt először: olyan udvarias,
gáláns és romantikus. A zenészei az ablakod alatt játszottak. A
bárkáját ezüst szerszámos hattyúk húzták. Borostyánt és
nadragulyát terített szét a Néva vizén...
– Ez csak a látszat volt. Amint az övé lettem, megváltozott a
hozzáállása. Amikor részeg, és mindig az, elviselhetetlen. Még
ez a gyerek is... ha tudnád, hogyan fogant! –  A szégyentől
összegörnyedt.
“Annuska! –  Odaugrottam, hogy megöleljem. Ez a gondolat
elviselhetetlen volt. Egy cárevnával úgy bánnak, mint egy
szobalánnyal? Megadta magát az ölelésemnek, fújtató teste
olyan kemény volt, mint egy faág egy hosszú nyári nap után,
ami majdnem elpattan.
“Semmit sem lehet tenni? –  kérdeztem. A belégzés is fajt,
annyira megdöbbentem: Ágost is vajon asszony verővé és
erőszaktevővé vált volna, miután annyit udvarolt nekem
könnyed sármjával? Ha ezt elhittem volna, megsértem az
emlékét. Ezt nem engedhettem meg.
“Semmit. Károly és a holsteini barátai minden este isznak és
játszanak hajnalig. Ha ez nem sikerül, akkor a szentpétervári
bordélyokat járják – felelte. – Kinek mondhatnám ezt el, ha nem
neked?
 “Hát, mindig itt leszünk egymásnak. Jekatyerinhof nincs
olyan messze. Meglátogatlak, amikor csak tudlak, vagy talán
oda is költözhetnék mégis.
Annuska egyenesen felült, kezét összekulcsolta.
–  Ez a másik oka, amiért most meglátogatlak. Elhagyjuk
Oroszországot. A gyerek Holsteinben fog megszületni. A hónap
végére tervezzük az indulást, mielőtt még túl előrehaladott lesz
az állapotom.
– Nem tudnál maradni? – könyörögtem.
– Miért? Hogy Menysikov megölesse a fiam? Nézd csak meg
Jekatyerina Ivanovnát, akit éppen csak megtűrnek, és nem
tartozik már sehova. Nincs más választásom. Házas vagyok, és
az orosz trón örökösét várom. Követnem kell a férjem, és
megvédenem a fiam. Két hét múlva elhajózunk, Lizanyka!
Figyeltem, ahogy Annuska a várakozó kocsijához indul.
Lassan járt, de a bánat jobban hátráltatta, mint a terhessége.
Gyermeket fog szülni egy máris elidegenedett férjnek egy távoli
országban. Mindketten a magánnyal néztünk szembe, amitől
minden orosz úgy retteg, ahogy az ördög a szenteltvíztől. A
közösség elsődleges nálunk, oroszoknál, bár a bizalmatlanság és
a függőség örökké megoszt minket. Ahogy a kocsi ajtaja
bezárult, a holsteini címer megvillant a sápadt őszi fényben:
erős vörös, sárga és kék színekben pompázott, oroszlánokat és
egy hattyút ábrázolt. A kocsis káromkodott, elzavarta a
koldusokat és a gyerekeket, a nyomaték kedvéért még kaviccsal
is megdobálta őket. Annuska kihajolt, hogy rám nézzen; amikor
vékony, sápadt kezével búcsút intett, a kézelője újra szorosan be
volt gombolva, a ruhája ujja elrejtette az alatta rejtőző szörnyű
titkot. A lovak elindultak, patáik a szívemen dobogtak. Ránk
borult az ősz. A Néva felszíne fodrozódott, ahogy a széllökések
szétszórták a rakparton bokáig felhalmozódott leveleket. A
foltos égen a felhők alacsonyan lebegtek.
A padlóra ereszkedtem, és zokogtam. Röpke hat hónap alatt
elveszítettem az anyám és a jegyesem; és most a nővérem is itt
hagy, pont, amikor újra egymásra találtunk. Addig feküdtem ott,
amíg elfogytak a könnyeim. Végül felültem, és megtöröltem az
arcom. A sírás nem segít rajtam.
 
 42
 
 
 

Holsteini Károly előbb szállt fel a hajóra, mint hogy

udvariasságból kénytelen lettem volna elbúcsúzni tőle, de
Annuska ziháló testtel kapaszkodott belém.
–  Imádkozz értem és a gyermekemért!–  kérte, majd két
szobalány segítette fel a pallóra, hogy megtartsa az egyensúlyát.
A férje nem zavartatta magát, nem segített. A rakparton álltam,
néztem, ahogy felhúzzák a vasmacskát, kifeszítik a vitorlákat –
  a vászon csapdosása a szélben puskalövésnek hallatszott. A
hajó lassan a Néva torkolata felé fordult. Annuska sötét alakja a
fedélzeten egyre távolodott, ahogy karját felemelve intett
utoljára búcsút. Dühöngtem a tehetetlenségtől, és a könnyeim
elvakítottak, amikor a fregatt eltűnt a látóhatáron; vitorlái a
gomolygó felhőkbe olvadtak. Sirálycsapatok kísérték,
rikoltozásuk megtöltötte az eget. Egy orosz tengerész, Szemjon
Mordvinov beleegyezett, hogy szállítja majd a leveleinket
Szentpétervár és Holstein között. Még több pénzt kértem
Lestocqtól, és ő bölcsen adott, anélkül, hogy érdeklődött volna,
mire kell; bízott a döntésemben. Agostyinij dworban a Nyevszkij
sugárúton csináltattam egy kis skarlátszínű sapkát. Molnija, a
gyönyörű vándorsólyom, amit még Petruska adott nekem,
amikor csak egy magányos kisfiú volt, a legjobb vadászó
társammá nőtte ki magát. Gyorsan és halkan ölt. Nem volt olyan
préda –  akár nyúl, róka vagy hermelin -, amely meghallotta
volna a közeledtét, és megmenekült volna karmai rémisztő
pontosságától. Vajon nagyobb vadra is képes lenne lecsapni,
mosolyogtam magamban. Menysikov, ahogy bármelyik férfi
tenné, féltékenyen őrizte a hatalmát és pozícióját, ugyanakkor
tartott a katonák kardjától és tőrétől. De ő is vak volt a nők édes
nevetésére, kedves szavaira és csábító módszereire.
Amikor a sapka elkészült, megsimogattam Molnija
vörösesbarna tollait, és egy ezüstcsengettyűt erősítettem egyik
vékony bokájára. Hívattam Herr Schwartzot, a tánctanárt, hogy
segítsen a tervem következő szakaszában. Olyan érzés volt,
mintha egy gyermeket küldenék ki a nagyvilágba.
Fújtatva és dohogva jött fel a szűk, meredek lépcsősoron. Egy
inas cipelte a Stradivari csellótokját.
–  Herr Schwartz, jó reggelt. Amikor ma elmegy a Téli
Palotába, elvinné magával holmiját? Mondja, hogy ajándék a
cárnak. Kérem, kérje meg Alekszandr Boriszovics Buturlint,
hogy adja át őfelségének – mondtam.
–  De hát... –  Még jobban izzadni kezdett, ahogy a vastag
bőrkesztyűt duci ujjaira húztam. Tudja Isten, hogyan játszott
olyan isteni dallamokat ezekkel az állati mancsokkal! A madár
a csuklójára ült, ő pedig kellő távolságra tartotta inogva
kinyújtott kezén, mint egy madárijesztő. Molnija érezte
bizonytalanságát, a karmait mozgatta és a fejét oldalra
billentette.
– Ne féljen! – szóltam. – Túl nagy ahhoz, hogy ez a madár le
tudná dönteni.
– És mi a helyzet az ujjaimmal? – nyögte.
–  Azok tényleg eléggé étványgerjesztőek –  gúnyoltam. –
 Tartsa őket takarásban.
 – És hogy viszem a violincsellómat, ha nálam a madár?
–  Talán ez egyike annak a sok oknak, amiért Isten két kart
adott nekünk.
Herr Swartz csuklóján Molnija kiterjesztette a szárnyait,
mintha készülne felszállni.
–  Csitt, gyönyörűm! –  Gyengéden megsimogattam csontos
fejét a bőrcsuklya alatt, ami olyan vörös volt, mint a császári
pecsétgyűrű. Könnyek szöktek a szemembe. – Hamarosan látjuk
egymást, ígérem.
– Valami más üzenet Buturlin számára? – sóhajtott Schwartz.
– Vagy magának a cárnak, amikor kézhez kapja a madarat?
– Semmi – mosolyogtam édesen.
Amikor Schwartz elment Molnijával, letérdeltem a
szobámban lévő kis oltár elé: most nagyobb szükségem volt
Istenre, mint valaha.

★
–  Mikor? Csak annyit mondj, mikor, gyönyörű Lizanyka? –
  kiáltott fel Petruska. Mutáló hangja már mély volt, mint egy
férfinak, amikor berontott a könyvtárba pár nappal később
Molniját a csuklóján tartva. Éppen Buturlin virágait
ellenőriztem; még nem voltak készen arra, hogy kartonpapírra
helyezve bekeretezzem őket. Csak a madár kellett ahhoz, hogy
megtagadja Menysikov parancsát, és eljöjjön meglátogatni?
Korábban nem volt erőm cselekedni. Petruska érkezése túl
hosszú lábak és lógó karok örömteli és életvidám forgataga volt.
Arcán pattanások nőttek az első szőrszálak közt, de jóképű
ifjúvá cseperedett. Alekszej finom vonásait és barnás színeit
örökölte. Csaholó kutyafalkája betódult utána, a kutyák
magukkal hozták a friss őszi levegőt, Petruska lehengerlő
kísérete pedig dicsőséges, színes, bársony és bőr
vadászöltözéket viselt.
Petruska őrei az ajtó mellé álltak, miközben a keresztapja,
Alekszej Dolgorukij udvariasan tartotta a távolságot.
Elégedettnek tűnt: egyre növekvő befolyása a régi hit
követőinek felemelkedését jelezte. Csak remélni tudtam, hogy
Petruska meglátja apám reformjainak bölcsességét, minden
fájdalom és szégyen ellenére, amit elszenvedett. Legalább
Menysikov háztartásából nem láttam senkit, bár Dolgorukij
mögött egy elképesztően gyönyörű ifjú nő álldogált. Ekkor
d’Acosta, a törpe szaltózott be; a bohóc bokájához és
csuklójához erősített ezüstcsengettyűk vidáman csilingeltek.
Petruska megörökölte őt a szüleimtől. Az átlagos embert az idő
megtörte, de a kor jól állt a kisembereknek, vicces arcuk ráncos
lett, mint a bölcs öreg fáké, és még szórakoztatóbbnak tűntek.
D’Acosta a szobában körözött, karjával csapkodott, mintha
szárnyai lennének, és rekedten vijjogott, mint egy ragadozó
madár, gombszemével engem vizslatott. Ó, aki már két cárt is
túlélt, és most egy harmadikat szolgál, vajon barátom vagy
ellenségem?
–  Petruska –  emelkedtem talpra, és rámosolyogtam. Olyan
volt, mint a kisöcsém, aki sosem született meg; könnyeden
viselte szép ruháit és új címét. Szerencsére a legszebb
selyemkendőmmel emeltem ki a derekam, a lovaglástól pedig
lebarnultam és a karom formás lett. Ahogy Petruska lehajolt,
hogy megöleljen, vodka és dohány illatát éreztem a leheletén. El
akartam hátrálni, hogy illendően pukedlizzek előtte, de ő
megfogott, keze közé zárta az arcom, és szájon csókolt. Először
megdermedtem a közvetlen gesztustól, de inkább könnyedre
vettem a helyzetet.
– Nem szabadna többet Petruskának szólítanom. Üdvözlöm a
Nyári Palotájában, felség!
–  Ne merészeld, Lizanyka! Amikor már nem Petruskának
szólítasz, aznap meghalok! –  Mosolya felderítette az arcát,
amely kigömbölyödött, mivel már senki sem tagadta meg tőle
az ételt. – Most valóban egy hajó kapitánya lettem!
–  És micsoda hajó ez! Az elképzelhető legbüszkébb fregatt,
hacsak nem egy egész császári flotta! –  Egy tengerészt
utánoztam, aki vigyáz–  ban áll a fedélzeten, és ujjaim a
halántékomhoz emeltem. –  Üdvözlöm a fedélzeten, Petruska
kapitány!
Le volt nyűgözve. – Olyan jó téged újra látni! Az állami ügyek
túl sokáig tartottak távol. Szörnyű, ami Ágosttal történt, de Isten
útjai kifürkészhetetlenek. A veszteséged nyereség
Oroszországnak. És nekem. –  Molniját átadta d’Acostának. A
törpe eltartotta magától biztonságos távolságra: ha a madár
szétnyitja a szárnyait, fel is boríthatja a törpét. –  Hát nem a
leggyönyörűbb madár? Biztos, hogy meg tudsz válni tőle? –
 kérdezte Petruska.
–  Ha ő a leggyönyörűbb madár, akkor éppen elég jó a
cáromnak.
A válaszom tetszett neki. –  Osztozzunk rajta! Mindent meg
akarok osztani veled. Túl régóta nem találkoztunk. Mi lenne, ha
holnap vadászni mennénk? Most van itt a szezon. Válassz lovat.
Mindent előkészíttetek. Szereted a jégbe hűtött kaviárt és a hűs
bordói bort pikniknek? Ki más jöjjön még? Csak senki unalmas,
kérlek. –  Csak úgy bugyogtak belőle a szavak; élvezte az
újsütetű szabadságot, ami kárpótolta az árnyékban töltött
évekért, melyek alatt fényre és szeretetre vágyott. Túl régóta
nem találkoztunk, és nagyon örültem, hogy lépést tettem az
irányába. Kipirult arccal fordult a keresztapjához. –  Dolgorukij
keresztapám, te úgy lógsz a nyeregben, mint egy nedves zsák
kő, és ami még idegesítőbb, hogy folyton arról papolsz, hogyan
kell Oroszországot irányítani. Te nem jössz. De magad helyett
küldd el a lányod, Kátyát. –  Rámosolygott a küszöbön álló
gyönyörű lányra, aki pukedlizett neki. Hatalmas kék szeme
kontrasztban állt hollófekete hajával és tejszínű bőrével.
Annus–  kára emlékeztetett, és kénytelen voltam észrevenni,
milyen gazdagon díszített ruhát visel, és vastag hajtincseiben
egy gyöngyláncot. A Dolgorukijoknak jól jött, hogy kiálltak
Petruska mellett. Az apja könnyedén meghajolt, örült, hogy a
lánya ilyen közeli kapcsolatban áll az ifjú cárral, aki így
folytatta: –  Kátya, lovagolj ki velünk, mielőtt Bécsbe költözöl
azzal a jóképű jövendőbeliddel. – Petruska a szemét forgatta. –
 Kátya igazából is szerelmes a jegyesébe. Milyen tisztességtelen
ez már! Melissimo gróf állítólag a legcsinosabb férfi, aki valaha
a földön élt. Lehetek a gyermekeitek keresztapja?
Kátya elpirult. Szerencsés teremtés! Ez a csúf Alekszej
Dolgorukij hogyan lehet egy ilyen elbűvölő szépség apja? Jobb,
ha nem is kérdem. Bármelyik udvar szívesen befogadna egy
ilyen lányt.
 –  Természetesen –  értettem egyet. –  Rendezzünk egy igazi
orosz vadászatot Kátya kedvéért, hogy ezt magával vihesse a
szívében, amikor elhagy minket. Mikor lesz az esküvő?
–  Valamikor a jövő év elején, őfelsége januári koronázása
után – áradozott Kátya, majd így folytatta nekem: – a jegyesem a
mi cárunk nagybátyjának, az osztrák császárnak a
szolgálatában álló diplomata. Követem őt, bárhova is szólítja a
kötelesség.
– Ki mást kérjünk még fel, hogy csatlakozzon a vadászathoz?
– kérdezte Petruska.
– Mit szólnál Marjához? – A hangszínem ártatlan maradt.
Petruska zavarodottnak tűnt. – Marja? Melyik Marja?
Meglepetést színleltem. – A jegyesed. Marja Menysikova.
– Ó, ő? – Egy pillanatnyi csend állt be, majd Petruska a szája
elé kapta a kezét, mint egy rossz kisfiú, a szeme csillogott, majd
megvonta a vállát. Mindketten kuncogni kezdtünk, és a
Dolgurokijok gyorsan csatlakoztak a vidámsághoz. D’Acosta
keresztülsántikált a szobán Marja Menysikova nehézkes járását
utánozva.
–  Állj –  könyörögtem, ahogy pukkadoztam a nevetéstől.
Petruska is köhögőrohamot kapott, és levegőért kapkodott
nevetés közben.
–  Elég! Marja Menysikova a közelembe se jöhet, ha rajtam
múlik. Minek vigyem el a vén varjút, ha a világ legszebb
csalogányát szeretném inkább? –  Gálánsán megcsókolta az
ujjaim, de aztán elgondolkozott. –  Megtehetem? Úgy értem,
hogy nem viszem magammal?
 – A cár azt tesz, amit csak akar – feleltem. – Bár itt lenne az
apád, hogy lásson téged, Petruska! Olyan erős vagy, és
határozott. Alekszej olyan büszke lenne rád.
Milyen furcsa volt kiejteni a féltestvérem nevét anélkül, hogy
tartanom kéne a megtorlástól!
Petruska elkomolyodott. – Igen, bárcsak. Köszönöm a kedves
szavaid – folytatta. – Ó, és persze Buturlin is csatlakozik majd a
vadászathoz.
Buturlin! Nem tehettem róla, de a szívem nagyot ugrott a
neve hallatán. Hirtelen megelevenedett előttem vakmerő
hozzáállása mindenhez, gonosz humorérzéke és jóképű, férfias
kinézete. Az arcom égett: még mindig Ágostot sirattam, és
gyengéd emléke velem maradt, ahogy a szenvedélyünk is, ami
épp csak bimbózni kezdett. Szinte megkönnyebbültem, hogy
Buturlint sehol sem láttam.
–  Buturlin! –  kiáltott Petruska. –  Hol az a gazfickó? Sebaj.
Biztos megtalálom majd a konyhában, ahol a szobalányokat
csábítgatja. –  Még mindig a kezemet fogta. –  Végül is tartozom
neki. Ki más merte volna elhozni nekem Molniját? –  Rám
kacsintott. –  A gyönyörű madarunk tökéletes ürügyet
szolgáltatott arra, hogy meglátogassalak. Repüljön még jó
sokáig! A cárnak meg kell köszönnie a nagynénje
nagylelkűségét.
– Ez így van – feleltem kacéran.
Ahogy Petruska kísérete távozott, d’Acosta az egyik kutya
hátára ugrott, de az odakapott. A törpe elkacsázott, de megállt a
szakokkal az küszöbön. Komoly, mindent tudó pillantást küldött
felém.
 –  Mi az, d’Acosta? –  tettem karba a karom kihívóan,
miközben vicces arca meleg mosolyba fordult át, és mélyen
meghajolt előttem.
 
Egyedül álltam. A könyvtár fénye mustárszínűre váltott; a
levegő besűrűsödött, mint az első peterhofi méz, miután a
méhek teleették magukat rózsával és levendulával. A szürkület
az ereimbe kúszott, és hihetetlenül fáradtnak éreztem magam.
Egy jó alvás felkészít majd a fárasztó, nyeregben töltött
holnapi napra.
 
 43
 
 
 

Közeledett a tél: a nap tompa rézpénzzé változott a nehéz

égbolton. Szentpétervár gyöngyházszínű árnyalatokban játszott.
Ahogy ígérte, Szemjon Mordvinov hadnagy hozta és vitte a
levélkötegeket a gottorfi vár és Szentpétervár között. Lestocq
olvasta fel nekem Annuska leveleit, de még vicces francia
akcentusa sem tudta a szavait átitató elkeseredést feledtetni. A
terhessége halad előre, írta, de a vár hideg és huzatos. Félt az
északnémet síkságok szürke telétől, és az alacsony égbolt ott
rengeteg esőt ígért. A vár pincéjét sauerkrauttal töltött
hordókkal rakták tele, de ő mindennap csak krumplit kapott só
és tejföl nélkül, mert annyira kevés pénzük volt. Károly
eljátszotta Annuska hozományát, és az orosz támogatás
megszűnt. Németül erős akcentussal beszélt, az udvaroncok
kinevették a ruháit és a viselkedését. Úgy fejezte be: – Egy nap
sem telik el, hogy ne sírnék érted, kedves húgom!
Lestocq épp hogy csak megakadályozta, hogy hajót küldessek
Annuskáért, hogy azonnal hozza vissza.
– Ezt nem teheted, hercegnő. Férjnél van. Megválasztotta az
útját, most már végig kell rajta mennie.
Amikor elment, magányosabbnak éreztem magam, mint
valaha. Aznap este, amikor felmásztam a lépcsőkön a
szobámba, a ház furcsán csendes volt. A szolgák mintha
eltűntek volna, és a szobám ajtaja félig nyitva állt. Haboztam.
Fény szűrődött ki a résen a sötét lépcsőfordulóra. Egy inas
járhatott bent, mert lángok lobogtak a kandallóban: kellemes
meglepetés a hűvös estében.
 Belöktem az ajtót, de megálltam a küszöbön, a kezem a
magas európai fogantyút kereste. Egy férfi ült az egyik alacsony
karosszékben a tűznél; kezét összekulcsolta, mint aki
türelmesen vár. Lazán felhajtott ingujja alól lebarnult, erős
karok bukkantak ki; izmos lábát kinyújtotta, így látszott puha,
bézs színű kecskebőr bricsesze és csillogó csizmája. A lángok
villódzó fénye lepattant arccsontjáról, és szürkészöld szemében
tükröződött. Kissé mosolygott, és sötét haja kócosán hullott
magas homlokára, amitől ördögien nézett ki, vagy inkább
ördögien jóképűnek.
–  Buturlin! –  szólítottam meg igyekezve könnyednek tűnni.
Lassan becsuktam az ajtót, nekidőltem, karomat
összekulcsoltam a hátam mögött, ahogy közeledett felém: egy
vadász, aki a prédáját cserkészi be, amit már jó ideje követett.
Ha Petruska tartozott neki, Buturlin túl jól tudta, hogyan hajtsa
be a kintlévő adóságait: ajka az enyémet kereste. A csókja
édesen gyengéd volt. Nem mozdultam, bár minden porcikám
vágyott rá. Katona volt – nem szabad megkönnyítenem a dolgát.
A csókjai egyre szenvedélyesebbé váltak, majd elindultak lefelé
a nyakamon, amitől a testemet a kéj villámai járták át.
Hozzátapadtam, és beittam a bőre, a haja és a ruhája illatát: egy
csipet őszi tűz, bőr, szantálfa és erős pézsmaillat. Kezébe vette a
kebleim, és éhesen méregette őket.
– Tudtam! A melled olyan, mint egy fejőlányé!
Annyira kívántam őt; őt, és hogy újra érezzem azt az életet és
kéjt, amit Ágost mellett tapasztaltam. Mi hasznunk lett volna
abból, ha várunk? Úgyhogy feltéptem Buturlin ingét, kikötöttem
a gallérját, és végigszántottam ujjaimmal a sötét, göndör szőrön,
ami széles mellkasán nőtt. Keze lejjebb csúszott, halk, selymes
suhogással felemelte a szoknyám. Végigsimított
selyemharisnyámon, majd ujjhegyével belém csúszott, röviden
és merészen. Hátrahajlottam az élvezettől, majd azt lihegtem: –
 Ne! Vagyis... én még soha...
Meglepetten habozott.
–  A kis német hercegeddel te sosem szerelmeskedtél?
Megráztam a fejem, arcom lángolt.
–  Szegény bolond! –  Elmosolyodott, és az ujját a
gyertyafénybe tartotta, amelyen csillogott a vágyam.
–  Nézd csak! –  És lassan lenyalta az ujja hegyét, amilyen
egyszerű, annyira izgató is volt ez a mozdulat.
–  Azért jöttem, hogy magamévá tegyelek, ahogy egy
szobalánnyal tenném. De most inkább az én gyönyörű, szűz
hercegnőmmel szerelmeskedek. Gyere! Fázol!
Felemelt, és a kandallóhoz vitt, ahol egy medvebőrre térdelt,
ami olyan fehér volt, mint a porhó.
– Tárd szét a lábad! – suttogta, én pedig engedelmeskedtem,
ahogy ő lassan, óvatosan magára igazított; csókolt és simogatott,
ahogy a csípőjére csusszantam. Bennem akadt a lélegzet a
hirtelen, éles fajdalomtól, ahogy belém hatolt, finoman, de
határozottan. –  Ssss! –  Eltakarta a szám az övével, csókolt és
rágcsálta az ajkam, egyre mélyebbre hatolt, majd megálltunk, a
szívünk hevesen vert, tekintetünk összekapcsolódott –  még
sosem éreztem ilyesmit.
– Mozogj! – suttogta.
– Nem tudok – lihegtem.
 –  Hadd segítsek! –  Kezébe fogta a fenekem, felemelt, és én
lassan mozogni kezdtem. Felnevetett, megtörve a feszültséget. –
  Látod, hogy megy ez, édes Lizanykám! Az arcod olyan, mint
egy angyalé, de a segged, mint egy tejszínnel táplált kurtizáné.
Mozogj, lassan. Ne siess! Élvezd ki!
Erősen lelógó szemhéja alatt csillogott a szeme, ahogy újra
engedelmeskedtem neki. Kezével először a mellem markolta
meg, majd szélesebbre tárta a combom. – Minél többet mozogsz,
annál jobb neked. De nem kell sietned –  mondta, szája forrón
tapadt az enyémre, és saját tövéhez szorította nedves belsőm,
simogatta a titkos pontom, miközben mélyen magamban
éreztem őt. –  Lassan! –  suttogta. –  Itt vagyok neked. –
  Tehetetlenül zokogtam: bennem a kéj úgy nőtt, mint a folyó a
gáttal szemben, miközben Buturlin lelassította a mozdulataim,
szinte az elviselhetetlenségig, majd megállított. –  Erezz! –
 suttogta.
–  Kérlek! –  könyörögtem, de Buturlin nedves ujjhegyével
megsimított, finoman, mint egy pillangó szárnya. Villámcsapás
érte a fejem. Felkiáltottam, ahogy az olvadt arany végigáramlott
az ereimen, a lelkemet kutatva tüzes zuhatagával. Testem ívben
hátrahajlott, ő pedig engedett hátracsusszannom. Rám feküdt,
mélyen és lassan mozgott bennem, amíg egymásba
kapaszkodtunk, forró leheletünk összekeveredett, ahogy izzadt
testünk is. Ahogy visszatértem a földre, a testem elernyedt az
övé alatt, feje a vállamon nyugodott, összetapadtunk, a
lélegzetünk is szinte eggyé vált. A bőröm az övéhez ragadt;
egyek voltunk, egy szellem és egy lélek, ami az égen átvágtatva
átélt egy vihart. Egy pillanat múlva kényszerített, hogy
ránézzek. Zavarba jöttem a történtek után.
– Miért nem szerelmeskedtetek Ágosttal?
– Vártunk – feleltem, a hangom elcsuklott a mély érzelemtől.
– Mire? – Döbbenten nézett rám.
– A megfelelő időre. Amikor már össze vagyunk házasodva.
Kifésülte vastag tincseimet izzadt homlokomból, és a kezébe
fogta az arcom.
–  Lizanyka. Ez itt Oroszország. A megfelelő időpont talán
sosem jön el. Ha valakinek, hát neked aztán tudnod kellene. –
  Ahogy könnyek gyűltek a szemembe, ringatott, mint egy
gyermeket. – Sss! Sírj csak, kismadár. Sírj, Lizanyka! Itt vagyok
neked. Ne aggódj! Valóban a szerelem bolondja vagyok, ahogy
Lestocq buta tarot–  kártyája állította. Szeretlek, mindig is
szerettelek, és amíg csak élek, kiállók melletted.
– Szavaitól még jobban zokogni kezdtem; sírtam mindenért,
ami történt: a szüleim haláláért, Menysikov árulásáért, Ágost
haláláért, Annuska elutazása miatt, és hogy életem hátrelévő
napjaiból mindig hiányozni fog a szeretet. És különösen azért,
amit épp az imént tapasztaltam meg Buturlin karjai közt.
 
 44
 
 
 

Csak azokért az estékért léteztem, amikor Buturlin felszaladt a

szobámhoz vezető lépcsőkön egyszerre két fokot lépve; már
vette is le közben a kabátját, és meglazította a zsabóját. Egyszer,
amikor bejelentés nélkül érkezett, éppen ettem. A csajt
cukorral, vodkával és szerecsendióval ízesítettem, a szobalány
készített egy tányér friss blincsikit, hűtött kaviárt szolgált fel egy
kagylóhéjon, mellé felvágott édes vöröshagymát, főtt tojást és
szmetánát. Nem álltam fel, mert az egyik macskám az ölemben
dorombolt, csak álmosan elfordítottam a fejem, és félig nyitott
szemhéjam alól figyeltem a látogatóm.
– Nem tartod be az ígéreted, Buturlin. Az lehet, hogy mindig
az én érdekemben szólalsz fel, de...
– De? – kérdezte, és feltűrte az inge ujját.
– Azt ígérted, úgy teszel magadévá, mintha egy szolgálólány
lennék.
A szívem megdobbant. Mit fog szólni ahhoz, hogy ilyen
szavakat használok? Az arca kifejezéstelen maradt, a tekintete
kifürkészhetetlen. Visszatartottam a lélegzetem, miközben
közeledett felém. A belsőm elolvadt, amikor letérdelt,
szürkészöld szeme sötéten és rejtélyesen csillogott az
alkonyaiban. Finoman felemelte a szoknyám, ujja alatt susogott
a selyemharisnyám. A körmeit röviden a combomba vájta,
amitől majdnem hangosan felnyögtem, majd minden teketória
nélkül széttárta a lábam. Lihegtem, és csodálkoztam saját
merészségemen.
 Elmosolyodott, és megvárakoztatott a következő lépésére.
–  Először kaviárt akarok enni –  mondta. –  És megmutatom,
hogyan szeretem a legjobban. –  Előrehúzott, és a vádlim a
kecses székem karfájára tette, a combom nyalogatta. Majd a
combom belső, érzékeny bőrét csókolgatta, engem pedig
kirázott a hideg az élvezettől. Ezután minden figyelmeztetés
nélkül megnyalt, egyszer, kétszer, nyelve reszelős volt, mint egy
macskáé. Lihegve feszültem hátra. – Finom és sós – mormogta. –
 Pont, mint a tenger, ahonnan származik.
A kaviárért nyúlt, és kisfiús vigyor terült szét az arcán.
–  Nem teszed meg –  lihegtem, és ajkamba haraptam a
vágytól.
– De megteszem...
 
Petruska számtalan vadászatot és kirándulást szervezett
nekünk, amitől Menysikov már képtelen volt véka alá rejteni a
dühét, amiért összejártunk, de ettől az ifjú cár is, és én is csak
vidámabbak lettünk. A széles tarlón nyargaltunk végig, amikor
a jeges szél bejelentette az első fagyok érkezését. Hamarosan
meg kellett adni magunk a hajthatatlan téli hónapoknak,
amikor a lovaink egy arsinnyi havon vágnak keresztül. Minden
vadászatba korcsolyázós vagy szánkózós megállókat iktattak be,
majd megérkeztünk a kijelölt találkozóhelyre, ahol már
magasan égett a tűz, és bársonypárnák és prémtakarók
hevertek hívogatóan. Az egyik ilyen este elejére különösen
emlékszem; a finom sötétség bársonytakaróként borult fölénk,
amire arany csillagokat hímeztek. Parasztok jöttek el, hogy
üdvözölhessék bátyuska cárjukat. Egyszerűségük és
őszinteségük felderített; örömmel osztották meg velünk
mindenüket, bármily kevés volt is az. Amikor vissza akartuk
utasítani egy fogatlan jobbágyasszony hideg kásáját, amit
nekünk ajánlott fel, az megszidott: –  Vegye el, cárevna! Minél
többet ad valaki, annál több adatik meg neki! Mi, oroszok ilyen
szabály szerint élünk.
Megettem a darabos köleskását, rágás közben majdnem
megfulladtam, ő pedig mosolyogva figyelt, bólogatott, és éhen
maradt. Ezek a kirándulások elfeledtették velem az életem
minden bizonytalanságát. D’Acosta elkísért minket a
vadászatokra, szamárháton lovagolt ki a palota kapuján, és a
végtelenségig gúnyoltuk a gyönyörű Kátya Dolgorukaját, amiért
annyira szerelmes a jóképű vőlegényébe, Melissimo grófba, aki
éppen Bécsben várta az új kinevezését. Január végén majd
Kátya mellett lesz Moszkvában Petruska koronázásakor.
Buturlin nappal megtartotta a tiszteletre méltó távolságot, de
éjszaka a tanítómmá vált. Simogatásától a valóság elhalványult,
és álmok színesítették a komor esti órákat. Ha csak a szemébe
néztem, amikor felsegített a lovamra, már újra vágytam rá. Ujjai
végigsiklottak a bokámon, amikor a kengyelemet igazította meg,
és az érintésétől lángba borultam. Amikor a kesztyűmet a
kezemre húzta, a karjaiban akartam lenni, türelmetlenül
vártam, mit fog legközelebb tenni velem, vagy mire vesz rá,
hogy megtegyem.
A képzelőereje nem ismert határokat.
A sötétség minden nappal egyre korábban érkezett, és
amikor a karjaiban feküdtem, miután szerelmeskedtünk,
suttogva szólt, mintha az árnyak kémkednének utánunk.
– Óvatosnak kell lennünk...
 – Miért? – kérdeztem álmosan, és szorosan hozzá bújtam.
– Menysikov miatt. És a cár miatt. Ebben a városban a falnak
is füle van. – A szemem becsukódott, mielőtt felfoghattam volna
a figyelmeztetését, a gondolat úgy szökött ki a fejemből, ahogy a
tolvaj tűnik el éjszaka.
Óvatosnak kell lennünk. De minden úgy történt, ahogy
reméltem: Petruska nem törődött Menysikov dühével, és
elkerülte Ostermann óráit. Mindenhová követett, értékelte
minden viccem, dicsérte a humorom és a szépségem, lesegített a
nyeregből, keze tovább időzött a derekamon a szükségesnél,
fogta a kezem, és az ujjaim csókolgatta; könyörgött, hogy térjek
vissza teljesen az udvarhoz. Ezt addig nem mertem, amíg
Menysikov elég erős volt, hogy lecsapjon rám. Ehelyett húztam
az időt, és játékosan ellöktem Petruskát, mintha még mindig egy
kiskutyaszerű fiú lenne. Elfelejtettem, hogy a kiskutyákból nagy
és veszélyes kutya válik, és olyan fogat növesztenek, amely
kíméletlenül odakap.
Ha a következő nap sosem jön el, legalább eddig a pillanatig
éltem.
Buturlin nemcsak az életemet adta vissza, hanem az erőt is,
hogy szembenézzek vele.
 
 45
 
 
 

Nem sokkal karácsony előtt, amikor minden a koronázása

tervezése körül forgott, Petruska megbetegedett: fulladozva
köhögött, és a láza a magasba szökött. Figyelmeztettek, hogy
hetekbe telik, míg felépül. De az állapota hamarosan rosszabbra
fordult: görcsös rohamok támadták meg, nehezen lélegzett, és a
bordái kilátszottak a bőre alól. Többször és aztán egyre
gyakrabban vért köhögött fel. A látványától teljesen
megrémültem: eszembe jutottak a vörös foltos zsebkendők,
amiket anyám tartott a szájához életének utolsó hónapjaiban.
Tovább fogy a családom, gondtalanul leszakítják őket, ahogy a
fiatal lányok a szirmokat a virágról?
–  Te és az ördögi szórakozás utáni vágyad juttatta őt ide –
  vádolt meg Ostermann, amikor összetalálkoztam vele és
Menysikovval a cár lakosztályához vezető folyosón. Éreztem,
hogy értetlenkednek: hogy lehet, hogy minden igyekezetük
ellenére visszatértem az udvarhoz, a cár közelébe?
– Micsoda badarág! A friss levegőn a testedzés mindenkinek
csak jót tesz –  feleseltem nem törődve Menysikov sötét
tekintetével.
Amikor egyikük sem figyelt, félretoltam a császári
kuruzslókat, és Lestocqtól kértem véleményt a cár egészségéről.
– A tüdeje beteg. Jó melegen kell őt tartanunk.
– Hát persze, így teszünk – feleltem, és elhatároztam, hogy az
életem árán is megóvom Petruskát.
Szokás szerint az utazás az ottyepel előtt volt a legkönnyebb.
Január legsivárabb és leghidegebb napján a szentpétervári
udvar Moszkva felé indult. Újra harmincezer ember kelt útra
egy koronázás miatt, csak ez alkalommal Petruska koronázása
miatt. Kátya Dolgorukova, Buturlin, Petruska és én egy szánon
osztoztunk, miközben Marja Menysikova a családjával utazott,
nehogy bármi okot adhasson a botrányra, mielőtt feleségül
megy a cárhoz. Menysikov ráadásul, aki olyan erős volt, mint
egy bivaly – vajon láttam valaha is legalább tüsszenteni egyet? -,
gyűlölte a betegséget vagy a gyengeség mindenfele
megmutatkozását. Petruska Buturlin karjaiban feküdt
bebugyolálva, úgy vitték a hatalmas császári szánhoz. Az
unokaöcsém üvegből készült embernek tűnt, csupa vékony
végtag és áttetsző bőr, miközben a szeretőm arca barna volt,
mellkasa széles, karjai erősek. A szánban medvebőrrel és
bársony takarókkal takartam be Petruskát, párnát tömtem a
feje alá, és a forró szénnel töltött fedeles rézserpenyőt a lába
közelébe helyeztem. Végül megcsókoltam nyirkos homlokát,
elmosolyodtam, és azt mondtam: – Meg kell gyógyulnod, drága
Petruskám!
Mire elértük Tvert, Petruska folyamatosan vért köhögött fel.
Bár Menysikov nem engedte, amikor pihenőt követeltünk,
megfogadtam Lestocq és a császári orvos tanácsát, és
megállítottam a menetünket.
– Ezért még felelőssé tehetnek – figyelmeztetett Lestocq.
–  Remélem is –  feleltem. –  Most a cár életének
megmentéséről van szó.
Ahelyett, hogy egy piszkos fogadóban szálltunk volna meg,
elkoboztam egy dácsát, ami a saját birtoka közepén
helyezkedett el kényelmesen, és hó vette körül. Alacsony
tetejével, füstölgő kéményével és hatalmas teraszával, ahova a
madarak enni jártak, úgy nézett ki, mint egy mesebeli ház.
Azonban a dácsa nem téli szállásnak lett kialakítva: nem
lehetett a keretekbe egy második ablaktáblát betenni, a kút
keményre fagyott, és a cseréppel kirakott kemencék is
folyamatos huzattal küszködtek. A padlódeszkák közt ujjnyi
vastag rések voltak, a nedves, még zöld tűzifa befüstölte a
szobát, amitől Petruska állapota csak rosszabb lett. A
melegítőserpenyőkben kámfort égettem a cár szobájában, és
száraz mentát adtam gőzölgő vízzel teli tálakhoz; néztem, ahogy
a levelek kiegyenesednek, majd Petruska ágya mellé és alá
helyeztem őket. Az illatos gőz majd segíti a légzését.
Mialatt a császári menyasszony, Marja Menysikova távol
maradt, mert attól rettegett, hogy maga is megbetegszik,
Menysikov visszafordult, pedig már elérte Moszkvát, csak
meghallotta, hogy megálltunk.
–  Ki szegült ellen a parancsomnak, és miért fagyoskodtok
ezen a helyen? –  vakkantotta Menysikov, amikor berontott
Petruska betegszobájába. Az arca vöröslött a kemény fagytól,
bársony–  és farkasbőrkabátja még gőzölgött, sáros csizmája
összekoszolta a fehér padlót és a színes szőnyeget. Terebélyes
alakja betöltötte a szobát, és örültem a többi férfi társaságának:
Buturlin az ablakpárkánynak dőlt, d’Acosta a kandalló előtt
terpeszkedett és a parazsat piszkálta, Lestocq pedig a cár
kezelését felügyelte, és mellettem ült Petruska ágyánál.
–  Egyenesen mentek Moszkvába! Most! –  parancsolta
Menysikov. – A koronázás a terv szerint halad tovább.
 Csak a saját nagyravágyása érdekelte. Ha Petruska meghal, a
lánya sosem megy hozzá feleségül, de ettől ő csak még
veszélyesebb lesz; maga harcolna a trónért. Oroszország két tűz
közé került.
–  Neked is szép napot, Alekszandr Danyilovics Menysikov.
Én, Jelizaveta Petrova cárevna, a cár nagynénje rendeltem el ezt
a megállót, hogy a cár pihenhessen és gyógyulhasson. –  Úgy
közöltem ezt, hogy ülve maradtam, és rávettem magam, hogy
álljam a tekintetét. Ezt a férfit lehet igazából vádolni a
féltestvérem, Alekszej haláláért. Tudtam, milyen kegyetlen.
Menysikov közelebb lépett. Petruska köztünk feküdt, vékony
teste alig– alig Játszódott ki a rárétegzett sok takaró alól. Üveges
szemét félig lehunyta, nehezen lélegzett. A cár látványára
Menysikov visszaszívta a válaszát, majd letérdelt, és
megcsókolta a Petruska ujján lazán lógó vörös császári pecsétet.
Petruska keze olyan volt, mint egy csontvázé: nem maradt meg
benne az étel, csak egy pár kanál abból a sűrű levesből, amit
egy titkos recept szerint készítettek el, és mindig erőd adott
anyámnak is, amikor ágyba kényszerült.
Menysikov Lestocq felé fordult: – Ennyire rossz a helyzet?
– Annál is rosszabb – felelte az. – A következő pár nap dönti
el, hogy életben marad vagy sem. Ha minden jól megy, azt
javaslom, maradjon nyáron Peterhofban a koronázás után. A
Balti– tenger– part sós levegője csodákat tesz majd a tüdejével.
–  Őfelsége megszállhat Oranienbaumban, a nyári
lakhelyemen Peterhof mellett –  döntötte el Menysikov. –  Ott is
ugyanolyan sós a balti levegő, nem igaz?
Lestocq meghajolt.
 –  A cár egészségének egyértelműen jól tesz Erzsébet
hercegnő gondoskodása. És ő Peterhofban lesz.
– A te francia békazabáló udvarod pedig biztos reménykedik
abban, hogy nektek milyen jót tesz majd, hogy gondoskodtok a
hercegnőről – morogta Menysikov. – Tudom, ki állja a hercegnő
háztartását. Idegenek!
– Mivel a saját népe elhagyta őt – mosolyodott el halványan
Lestocq. –  Mi békacombot eszünk, maguk meg haltojást. Nincs
köztük túl nagy különbség, ugye? –  Összecsukta fekete
báránybőr orvosi táskáját, és figyelmeztetőleg az ajkára
helyezte az ujját: Petruska végre újra nyugtalan álomba zuhant.
Izzadság gyöngyözött a cár homlokán, kiszáradt ajka szótlanul
kinyílt, majd becsukódott.
Menysikov újra felhúzta a kesztyűjét, és felém fordult.
–  Lehet, hogy most az ágy mellett ülsz, de ne nagyon
reménykedj. Ostermann gróffal elintézzük, hogy az ifjú cár ne
házasodhasson össze akaratos nagynénjével.
–  Üdvözlöm Ostermann grófot. Miféle butaságra utal? Én
csak az uralkodómat szolgálom.
Menysikov megragadta a csuklóm, talpra rántott, és
összeszorított foggal sziszegte: –  Tudom, miben mesterkedik.
Szégyent hoz a családjára. – Mindentudó megvetéssel pillantott
Buturlinra, amitől a lelkem megdermedt egy pillanatra. Mégis
így feleltem:
– Engedjen el. Most. És soha többé nem merészeljen hozzám
érni.
Menysikov a kőszívűség és a gyűlölet légkörét hagyta maga
után. Amióta hatalomra jutott, csak dühöngő megszállottként
láttam. Ha a törvényesség leplezte az uralkodót, akkor
Menysikov olyan pőrén állt, mint a bűnös vízkeresztkor, készen
beugrani a jeges vízbe a feloldozás reményében. Menysikov
számára nem volt ilyen remény. Túl sokszor árulta el a
családomat. Összenéztem Buturlinnal: Menysikov, akinek az
ambíciója, hatalma és kapzsisága folyamatosan fenyegette az
életemet, tudott rólunk. Bárcsak beszélhetnék Annuskával. De
még a magánleveleink sem voltak biztonságban a kíváncsi
tekintetek elől.
–  Cárevna, válthatnék önnel egy szót? –  kérdezte Lestocq,
miközben próbáltam elrejteni az aggodalmam. A mellkasához
szorította az orvosi táskáját.
– Buturlin, d’Acosta, őrizzétek a cárt! – parancsoltam. A törpe
felkelt a kandalló mellől, ahol összegömbölyödve feküdt, mint
egy kutya. Megmozgatta tömzsi kis ujjait, amitől minden csont
megroppant, majd a padlóra ugrott, és Petruska ágyához
csoszogott; megviselt arca aggodalmat fejezett ki. Furcsa
gyengédséget éreztem a vicces kis lény iránt, aki egész
életemben a közelemben volt: hűségesen és megkérdő
jelezhetetlenül szolgálta a családomat, jóban– rosszban. Amikor
megfordultam a küszöbön, a törpe épp félénken simogatta a cár
vézna kezét; saját pirospozsgás ábrázata szinte kicsattant az
egészségtől a cár üveges sápadtsága mellett.
 
 46
 
 
 

A folyosón Lestocq megtömte elefántcsontból készült hosszú,

vékony pipáját, és elgondolkozva nézett maga elé. Mögötte
Schwartz nagydarab alakja töltötte ki a keskeny folyosót. Ekkor
Buturlin –  a parancsommal ellenkezve! –  kiosont Petruska
betegszobájából, és határozottan becsukta maga mögött az ajtót.
Szorosabbra húztam magam körül a hímzett perzsa sálam,
élveztem könnyű puhaságát. A folyosó huzatos volt, és az
ablaktáblákon nem evilági szépségű jeges mintázatok alakultak
ki, amelyeken keresztül tejkék fény szivárgott az átjáróba.
– Schwartz, mit keres itt? Azt hittem, már Moszkvában van.
Bár egy vidám dallam talán segítene a cáron. És Buturlin, azt
mondtam, maradjon bent –  szóltam, miközben megértettem,
hogy ezek a férfiak valamiféle tanácsot alkottak, ami nem
először gyűlt össze.
–  A különleges körülmények különleges lépéseket
követelnek, cárevna. Schwartz várakozik. Én is várakozom.
Mind várakozunk –  jelentette ki Lestocq, és egyenesen a
szemembe nézett.
–  Várakoznak? Hamarosan Moszkvába érünk. Minél
hamarabb megkoronázzák Petruskát, annál jobb. A peterhofi
nyár javára válik majd a cárnak –  feleltem. –  Mindent
megteszek, hogy helyreálljon az egészsége.
–  Nem a további utazásról beszélek, sem őfelsége
lábadozásáról – mondta Lestocq nyíltan.
 –  Miért? Nincs számára remény? –  Eszembe jutott az
orvosom nyílt és pontos ítélete, amikor Ágost feküdt a halálos
ágyán.
–  De még lehet. Mi önre várunk –  Buturlin tekintetéből
sugárzott a büszkeség, hogy mennyire hisz bennem, ami
megmelengette a szívem.
– Mit kellene tennem?
– Szeretnék eret vágni a cáron – felelte Lestocq.
–  Eret vágni? –  Hátrapillantottam az ajtóra, ami mögött
Petruska olyan sápadtan feküdt, mint a takaró, ami hosszú
végtagjait fedte; túl gyenge volt a mozgáshoz, az evéshez vagy
az iváshoz is. Ha eret vágnak rajta, akkor a maradék élet is
kicsurog belőle a vénáin keresztül. A gondolat mélyen felkavart,
eszembe jutottak Ágost utolsó órái. Megráztam a fejem. – Nem,
soha! Abba belehalna.
Lestocq állta a tekintetem, Schwartz közelebb csoszogott, és
olyan szorosan állt az orvosom mellé, amilyen közel még
Franciaország és Ausztria sosem volt egymáshoz. Buturlin a
falnak dőlt, keresztbe tette a karját, és komoran nézett. –  Igen.
így lenne –  mondta lassan. Lestocq szeme összeszűkült a
pipájából felszálló füstben. A dácsa ragacsos levegőjét tovább
sűrítette, szinte lehetetlen volt lélegezni. – Muszáj ezt bárkinek
is tudnia? – kérdezte fojtott hangon.
Kezemet a nyakamhoz szorítottam, és megfogtam a Szent
Miklós-ikont. A féltestvérem, Alekszej lehet, hogy árulóként halt
meg, de az apám keze által, és így sok évnyi szenvedés borult a
családunkra. Én megvédem Petruskát minden gonosztól. Erre
megesküdtem magamnak, és én megtartom a szavam, nem
fogok több Romanov– vért ontani.
–  Hogy merészel ilyet javasolni? Az unokaöcsém minden
oroszok cárja. Az isteni akarattal ellenkezik az, aki kezet emel
rá.
– A cár még nincs megkoronázva, se felkenve a szent olajjal –
 ellenkezett Buturlin.
–  Hűséget esküdött neki –  sziszegtem, és felemeltem az
öklöm. – Szégyellj e magát, katona!
Lestocq a háta mögé pillantott, majd folytatta halk, sürgető
hangon. –  A cár szörnyen beteg. Nagy dolgok forognak most
kockán. Ha Isten úgy dönt, és magához szólítja az ifjú Petruskát,
ki örökli majd a trónt? Menysikov? Ezt ön sem akarhatja. Ön a
következő a sorban. Adja meg Oroszországnak azt a stabilitást,
amire vágyik. Az apja munkája még messze van a befejezéstől.
Váltsa valóra az ő álmait. Vésse kőbe az örökségét. Ha a cár így
folytatja, ahogy eddig, Menysikov szerzi meg a hatalmat, és
akkor Isten óvja ezt az országot. És önt.
Lehunytam a szemem, kezem a fülemre tettem, és
megráztam a fejem. –  Nem lehet. Ez mindennek ellentmond,
amit belém neveltek. Árulók és királygyilkosok körébe
kerültem! Schwartz már nem volt az az ártalmatlan zenész,
aminek tűnt, és így sürgetett: –  Erzsébet hercegnő, tudja
egyáltalán, milyen állapotban van az ország? A kincstár üres.
Senki sem uralkodik. Bárki, aki valamilyen pozícióban van, a
saját zsebét tömi. Száz rubel adóból csak húsz éri el a birodalmi
adminisztrációt. Alekszej Dolgorukij minden hivatalt, előjogot
és kötelezettséget visszavitték Moszkvába. Oroszország újra
azzá válik, amitől az apja tartott, és ami ellen küzdött: elzárva a
világ elől, szűk látókörű és Moszkva– központú.
A folyosó hűvöse ellenére éreztem, hogy izzad a hónaljam.
Ön a következő a sorban a trónra. Mindig is második lány
voltam, szerettek és elkényeztettek, de más értékem nem volt a
házassági értékemen kívül. Aztán anyám viselte a császári
tiarát, és az ujjára húzta a mindenható pecsétet. Úgyhogy igen;
mi lenne, ha Petruska elhalálozna itt és most? Minden erőmmel
küzdöttem e gondolat ellen. Az ördög kísért engem.
–  Ezt nem gondolhatja komolyan, Lestocq. Ez lenne az,
amiért Versailles olyan bőkezűen megajándékozza? –  Időt
kellett nyernem. –  Franciaország nem akarhatja, hogy
uralkodjak. Még királynőnek sem akartak, inkább a trónfosztott
lengyel király savanyú lányát választották –  emlékeztettem. A
régi seb még mindig fájt.
–  Ön jobb Oroszország uralkodó cárinájaként, mint
Franciaország elnyomott, csak gyerekszülésre használt
királynéjaként. Ezt Versailles is tudja. De Campredon nem volt
bolond.
–  Es Bécs is –  vágott közbe Schwartz. –  Ne felejtsük el, hogy
Ausztria aláírta a Pragmatica Sanctiót, és Mária Terézia lett a
Habsburg koronahercegnő. Uralkodni fog, ahogy talán ön is.
– De a cár és Mária Terézia unokatestvérek – vetettem ellen.
Előzetes gesztusként meghajolt, hogy a gyászt és a tiszteletet
kifejezze.
–  Bécs mélyen sajnálni fogja az ifjú cár eltávozását. De ön
olyan fiatal és gyönyörű, hogy sok nagyherceg kész lenne
megtanulni oroszul és áttérni az orosz ortodox vallásra.
 Lestocq elkomorult, de a keze meg volt kötve. XV. Lajos
királynak megvolt a lehetősége. Pipáját a csizmája felemelt
talpához ütögette. Az égett dohány sötét kupacokban hullott a
fehérre meszelt padlóra; sűrű volt, mint a megalvadt vér. –  Mi
van, ha Oroszország önt akarja?
– Ki tudja, hogy mit akar Oroszország?
–  Ön tudja –  felelte egyszerűen Buturlin. Ellökte magát a
faltól, elém térdelt, és megragadta mindkét kezem. Tekintetében
csodálat tükröződött, meleg ujjai gyöngédsége ismerős volt
számomra. Majdnem megadtam magam, erőteljes tekintetét
nehéz volt elviselni. – Ön maga Oroszország. Az apja a mennyek
által felkent cár volt, édesanyja, cárina, a föld leánya. Legenda
és tündérmese, törvény és logika, ami önben ötvöződik. Az
orosz nép imádja. Bármelyik katona számára ön a cár lánya. De
ami még fontosabb, ön a cárnő lánya! Az édesanyja uralkodott!
Miért ne tenné ezt ön is? –  Megcsókolta az ujjaim, és a szívére
helyezte a kezét. – A hadsereg velünk van, erről biztosíthatom.
„Akit az orosz hadsereg támogat, azt a sors is támogatja”
mondta egyszer Menysikov. A feszültségtől szinte vágni lehetett
a levegőt. A fejem legkisebb mozdulata egy távoli dácsa fagyos
folyosóján valahol Szentpétervár és Moszkva között elég lenne
hozzá, hogy II. Péter cár, minden oroszok cárja halálra
vérezzen. Ezt még tovább kellett gondolnom. A semmi közepén
voltunk, Menysikov pedig úton vissza Moszkva felé, ahol több
ezer katona szolgált a barakkokban. Átvenné előttem a
hatalmat Petruska hirtelen halála esetén. Ez a Romanov–
 dinasztia végét jelentené. Mérlegeltem a gondolatot, miközben
alig kaptam levegőt.
 Hogyan döntsék?
A magányos kisfiú, Petruska még magányosabb lett
felnőttkorára, és halálos betegen feküdt az ágyán. Ha valaha is
szeretett valakit vagy bízott valakiben, akkor az én voltam. Én
voltam az általa ismert egyetlen családtag. Körülöttünk a dácsa
minden deszkája nyikorgóit, és olyan érzés volt, mintha maga
az unokaöcsém lett volna: gyenge és merev, nem arra készült,
hogy állja a telet, de szüksége volt a nyári napra és az enyhe
szellőre. Lestocq, Buturlin és Schwartz komolyan gondolták,
amit mondtak. Ha Petruska halála az én telkemen szárad, akkor
én sem vagyok jobb Menysikovnál. Azon a napon ő vette rá az
apámat, hogy megölje Alekszejt. A bizonytalanságom utat adott
a dühömnek.
–  Kelj fel, Buturlin! Talpra, katona! Kerékbe keltene törni
kezed-lábad az áruló gondolatok miatt, a beleidet meg a
varjaknak adni. Amit gondolsz, vagyis ami rosszabb, amit
mondasz... az halállal büntethető. Nem fogom elárulni a vérem,
soha!
Buturlin botladozva felállt, megdöbbent a kitörésem látva.
Lestocq rókaszerű arca elkomorult. Vastag bundámat magamra
terítettem, és szorosabbra húztam a vállamnál.
-Jól szolgáltátok Oroszországot, uraim. A mai szavaitokat az
aggodalom számlájára írom, elfelejtem őket és megbocsátom. A
cáron nem szabad eret vágni.
Petruska betegszobája felé fordultam. Buturlin kinyitotta az
ajtót, és maga is becsússzam utánam.
–  Lizanyka! –  suttogta, de feltartottam a kezem, és
megállítottam, miközben a könnyeimmel küszködtem. Némán
nézett rám, meghajolt, és az ablakpárkányhoz ment, hogy
nekidőljön. Újra ott állt egy őrszem türelmével, és a tekintetét
rám szegezte. Vágytam az ölelésére, de ehelyett Petruska ágya
mellé telepedtem. D’Acosta felemelte apró fenekét, hogy helyet
csináljon nekem, de továbbra is fogta uralkodója kezét, és
dalokat dúdolt, mintha a cár egy beteg gyermek lenne. Petruska
arca olyan viaszszerű volt, mint az ágya melletti gyertya, fénye
kettévágta a hűvös, kék levegőt. Megpaskoltam a törpe vörös
fürtjeit. –  Menj a konyhába, d’Acosta. A vadászok nyulat és
vaddisznót hoztak haza. Keress magadnak egy grillezett
vadhúst!
–  Igen, menj csak, és tömd meg az irigy kis törpe képed, te
torzszülött! – vágott oda Buturlin féltékenyen.
D’Acosta a nyelvét nyújtotta rá, majd a folyosóra osont.
Schwartz eltűnt, Lestocq pedig visszavonult. Mivel teherbe
ejtette d’Acosta lányát, de nem vette feleségül, biztos lehetett
benne, hogy a tette a törpét ismerve nem merül feledésbe. Mire
minden lépés elhalkult, és az ajtó bezárult, megragadtam
Petruska kezét, készen arra, hogy imádkozzam az életéért.
Enyhe nyomást éreztem az ujjaimon, és a tekintetem találkozott
az unokaöcsém borostyánszín tekintetével. Napok óta először
tért teljesen magához. Szeplői úgy néztek ki, mint a sötét
mákszemek az élesztős tésztán.
–  Lizanyka. Köszönöm! –  suttogta. –  Korábban Menysikov
kiabált veled? Ezt nem teheti, soha többé. Szomorú lettél tőle?
Mondd el...
Megcsókoltam Petruska kezét, könnyeim vékony bőrére
hullottak.
 –  Hiába próbál megfélemlíteni engem –  feleltem, bár
valójában rettegtem. Petruska élete egy hajszálon függött, így
Menysikov egyetlen csettintéssel megszabadulhatott volna
tőlem. –  De nem futamodom meg. Csak a te egészséged számít
nekem. A nyarat együtt töltjük majd Peterhofban.
Felderült az arca. –  Tényleg? Csak mi ketten? Együtt
Peterhofban? Megígérem, hogy meggyógyulok. Csak lehessek
veled...
–  El ne felejtsd ezt az ígéreted –  kértem próbálva kiűzni
Lestocq szavait az emlékezetemből, amelyek még mindig
mérget csepegtettek a lelkembe. Ha Petruskának nincs örököse,
akkor Annuska gyermeke és én vagyunk a trón következő
várományosai. Menysikov mindent elkövet majd, hogy
szétszakítson minket, vagy akár egész Oroszországot.
Meghoztam a döntést.
 
 47
 
 
 

Pár héttel később, miután Petruska erőt gyűjtött, Marja

Menysikova ült mellette a koronázásakor, nehéz ezüstruhát
viselt, fűzőjére gyémántokat varrtak, és lapos mellét a Szent
Katalin–  rend vörös szalagjával díszítette. Arcán már ráncok
kezdtek megjelenni, vézna nyaka csirkeszerűen vonaglott
gyöngyből és gyémántból álló nyakpántja súlya alatt –
  mindegyik kő akkora volt, mint egy mogyoró. Anyám egyik
tiarája csillogott egérszürke hajában, és takonycseppek lógtak
kivörösödött orrlyukaiból, mert megfázással küzdött. Arcát
lyoni csipkéből készült zsebkendővel törölgette, és idegesen
kereste az apja tekintetét. Menysikov hideg precizitással
irányította a lányát.
A Kremlhez tartozó fagyos Uszpenszkij-székesegyházban
Petruskát köhögőrohamok kínozták a ceremónia közben.
Meglepetésemre nem Feofan Prokopovics vezette a szertartást –
 apám leghűbb tanácsosa, aki egész életem alatt bölcs barátom
volt nekem is, még mindig házi őrizetben lenne? -, hanem egy
olyan pap, akit soha sem láttam azelőtt. A jelére Petruska nehéz
vörös bársony és hermelinprém kabátját felhajtották, és
leemelték róla a Szent András–  rend világoskék szalagját.
Buturlin kigombolta Petruska aranygombjait a
Preobrazsenszkij ezred sötétzöld egyenruháján, miközben a cár
ziháló légzése volt az egyetlen hang az aranyozott mennyezet
alatt. Gyógykenőcseinek erős illata –  kámfor és menta –
  összekeveredett a füstölők tömjén és mirha illatával.
Összekulcsoltam a kezem, összeszedtem a gondolataimat, és
erőért könyörögtem. A pap szavai a félelem fátylán át értek
csak el hozzám.
A tekintetemmel a környezetet pásztáztam, és a szemem
összeakadt egy asszonyéval, aki egy páholyban ült az
udvaroncok feje felett. Ezer közül is felismertem volna sötét
szemét, bár már sok idő eltelt a szuzdali kolostorban tett
látogatásom óta. Akkor még egy szerencsétlen emberi roncs
volt, aki egy dohos cellában tengődött és egy megcsonkított
szájú törpe volt az egyetlen társa, és aki csak számolta a
hátralévő végtelen napokat. De a sors kereke újabb meglepő
fordulatot vett. Jevdokija, az apám első felesége szemtanúja
lehetett az unokája koronázásának –  a kórus kántálása a
mennyek birodalmáig emelkedett, miközben Petruska földi
birodalmának udvara meghajolt az asszony előtt.
Egyik napról a másikra éltem, próbáltam kitapogatni az
udvar halálos sodrásainak mélységét. Azt tudtam, hogy
Ostermann gróf alkancellárt mindennél jobban zavarta a
vidámságom: a szívós német inkább a savanyú képű
Jekatyerina Ivanovna kuzinomat tartotta maga mellett.
Folyamatos abúzusainak következtében Jekatyerina lánya,
Christine rosszkedvű gyerekké vált, aki úgy kuporgott mindig
az anyja mellett, mint egy megvert kutya. A koronázás
főpróbája alatt próbáltam békét kötni.
–  Ostermann gróf! Tudom, hogy a kuzinjaim közel állnak
önhöz, talán a német érdekeltségeik miatt. Hallott esetleg Anna
Ivanovnáról, a Kurlandi hercegnőről? Végül részt tud venni a
cár koronázásán? Mivel én nem szeretek se írni, se olvasni,
másokra kell hagyatkoznom, hogy híreket kapjak.
 –  Az, hogy én valaha német voltam, semmit sem számít,
hercegnő –  felelte. –  Csak Oroszország számít. A Kurlandi
hercegnő valóban kért segélyt őfelségétől, hogy eljöhessen a
koronázására.
–  Császári hercegnőként ez jogában is áll –  feleltem, mert
feldühített az udvariatlansága.
–  Az, hogy ő itt van vagy sem, egy cseppet sem számít. Még
kevésbé kívánatos a, hm... hogy is mondjam... magántitkárának
a jelenléte. Herr Birené. De a cár írt neki, és meglehetősen
kedvesen válaszolt. –  Az állampapírokkal tömött mappájában
kutatott, és előhúzott egy összegyűrt levélvázlatot, amit aztán
hangosan felolvasott. –  „Legkedvesebb cárevna és hercegnő! A
szívem mélyéből szeretném önt itt látni Moszkvában, hogy
megossza velünk ezt az öröm– és dicsőteli ünnepet, ámde...”
–  ...nem tudok egy zsák aranyat küldeni, amivel kedves
szavaimnak nyomatéka lenne – szakítottam félbe.
–  Ez igaz. De nem kell ezt ennyire egyenesen kimondani.
Értékes lecke ez az ifjú cárnak, hogy ne legyen olyan
szókimondó és szenvedélyes, mint... egyesek. –  Gonoszán
mosolygott rám. –  És mindenképpen értékesebb, mint a
szórakozás eszetlen hajhászása, amit szintén egyesektől tanul.
–  Egyesek, akik éppenséggel szeretik őt. Petruskának
melegségre és szeretetre van szüksége – tüzeltem fel magam.
– Ha elkényeztetik, az tönkreteszi! – Ostermann is szokatlan
indulattal kezdett beszélni. –  A cárnak nem szeretetre van
szüksége. Mindenhol csak az élvezeteket kutatja... és önt.
Őfelségének jó esze és kedves szíve van. De csak a megfelelő jó
példa készíti őt fel Oroszország irányítására. Ennél semmi sem
fontosabb. Semmi.
Gyorsan meghajolt, ami sértő is volt egyben, és elment.
Tekintetemmel addig követtem, amíg a vidáman felöltözött
tömeg magába szívta sántikáló alakját, ami eleve sötétkék és
szürke színeket viselt: csak az Oroszország iránti hűsége vitte őt
előre. Akármi mást is gondoltam róla, az biztos, hogy
kifogástalan példát állított Petruska elé.
Ez jelentette a szeretetet Ostermann gróf számára. Anna
Ivanovna kuzinom és Herr Biren Kurlandban maradt, mikor a
birodalmi koronát Petruska fejére tették. Az erőlködéstől
összeszorította a szemét, és előrehajtotta a nyakát, hogy elbírja
a hirtelen súlyt. Sápadt arca és keskeny válla, valamint beesett
mellkasa is csillogott a ferízmától, a mézszínű olajtól, amivel
felkenték. Anna Ivanovna mégis értékes ajándékot küldött az
unokaöccsének: hat vadászkopót, hat csodálatos kutyát csillogó,
éles fogakkal. Hármat közülük nagyvad elejtésére képeztek ki,
mint a medve, a szarvas és a vaddisznó, a másik három pedig
rókát, őzet és nyulat cserkészett be. Gyönyörű vadak voltak,
Anna minden bizonnyal adósságokba verte magát, hogy
kifizesse őket és az idomításukat. Egy másik magánlevélben
Jekatyerina Ivanovnának így könyörgött: „Kérlek, nővérem,
küldj új járadékot a következő évre a változatosság kedvéért.
Gondolj ez egyszer rám, légy oly jó!”
–  Gondoljak rá ez egyszer? Miért kéne? –  gúnyolta
Jekatyerina Ivanovna a húgát a levelét hangosan felolvasva. –
  Csak panaszkodik, csak erre képes Anna. Az az élvhajhász
istállófiúja, Biren, nem elég szórakozás neki? Mindig csak
szégyent hoz ránk, eddig is így volt, és ezután is így lesz. –  Az
összegyűrt levelet eldobta, amitől a vadászkutyák megvadulva
kaptak a papír után, és darabokra tépték.
–  Ne, anyám, kérlek! –  ijedezett Christine, de Jekatyerina az
udvar szeme láttára megpofozta a lányát, majd lerótta
kegyeletét II. Péter cár és a jegyese, Marja Menysikova előtt.
Anna Ivanovna távoli hercegségében még a semminél is
kevesebbet jelentett a nővére számára, ahogy mindenki másnak
a cár udvarában.
Annuska egészséges fiúnak adott életet Gottorf várában, akit
Károly Péternek nevezett el, és kikiáltotta Holstein és
Svédország trónörökösének. Bölcsen elkerülte, hogy megemlítse
jogait az orosz trónra. Menysikov mégis megtiltotta a születése
minden fajta megünneplését: a templomharangok sem zúgtak
diadalmasan országszerte, de a háromszáz ágyú tüze sem
hasított a fagyos februári levegőbe. Rettentően boldog voltam,
és hosszú leveleket diktáltam Annuskának, ahogy a
gondolataim ide–  oda cikáztak. Azon számos alkalommal,
amikor anyám gyermekágyba kényszerült, szigorú rituálékat
követett. Vajon Annuska is melegen tartja magát, és a
hálószobájában friss a levegő? Ki forralja fel a tyúkhúslevesét,
és adnak mellé elegendő szárított gyümölcsöt és vörösbort? Az
biztos, hogy csakis orosz szoptatós dajkája lehet; már
terveztem, hogy körbekérdezek. Még a kora nyár előtt, amikor
Petruska azt tervezte, hogy csatlakozik hozzám Peterhofban, el
akartam látogatni Holsteinbe, csak hogy megcsókolhassam az
unokaöcsém csöpp talpát. Olyan csiklandós lesz, mint a miénk
volt? Jó oroszt nevelünk majd a fiúból: az ígéretem olyan szent
volt, mint bármelyik zarándoklat, amelyen valaha jártam.
–  Szervezzünk egy ikerbált, hogy megünnepeljük a kis
Károly Péter születését –  javasoltam Petruskának, hogy csak
azért is ellenkezzek Menysikovval. –  A legfinomabb ételeket
szolgálják fel, és a legszebb zenét játsszák majd. Es tűzijáték is
legyen! Ünnepeljünk egyszerre Gottorf várában és
Moszkvában? így olyan lesz, mintha egyszerre lakomáznánk.
– Amit csak szeretnél, Lizanyka – mosolygott engedékenyen.
–  Legyen ikerbál. De az első táncod az enyém. Vagy mi több,
engem írj be a teljes tánclistádra. Ez cári parancs.
Végigtáncoltam azt az áprilisi éjszakát, és miközben Petruska
karjai közt pörögtem, és csak akkor jutottam lélegzethez,
amikor Menysikov a jegyeséhez kényszerítette egy polkára,
elképzeltem, mennyire boldoggá tette Annuskát az ötletem, aki
olyan távolra került az otthonától. Milyen jó lenne, ha ő is
táncolhatna és vigadhatna!
O, igen, nagyon jó lenne.
Az én ötletem volt egyedül.
Senki más nem hibáztatható.
 
 48
 
 
 

– H mm, reggeli, csodálatos! –  sóhajtott Kátya Dolgorukova,

amikor beosont a lakosztályomba a Kremlben. Petruska kiutalta
nekem az anyám lakosztályát az erőd korábbi tycrem
részlegében. Az udvar Moszkvában maradt, élvezték az első
melegebb napokat, és a könnyebb életet Szentpétervárhoz
képest. A régi fővárosban minden egyszerűbben és olcsóbban
beszerezhető volt, mint ott. Kátya egy szoros fűzőben és széles
szoknyában lovagolt korábban, ami kiemelte kecses termetét.
Arca kipirult, és ébenfekete fonott hajából kiszabadultak a
tincsek a reggeli lovaglás alatt. Én még a brüsszeli csipkéből
készült köntösömet viseltem, és vastag mézszőke fürtjeim széles
csípőmig lógtak le. Buturlin csak pár perccel korábban osont ki
a szobámból, és még sugárzott belőlem a szerelmünk.
–  Gyere, ülj mellém! –  hívtam. Kátya lerúgta a
lovaglócsizmáját, és az ágyamra ugrott; csillogó szemmel
figyelte a reggelimet a tálon: „katonák”, amelyeket felezett
lágytojásba lehetett mártani, és egy tört jégen álló igazgyöngy
tál tele kaviárral. Egy zömök vodkáspohár állt a pereméig forró
csokoládéval töltött ezüstkancsó mellett.
–  Fejezd be, különben nem férsz bele az esküvői ruhádba –
  figyelmeztettem, miközben ő egyszerre rágott és a folyós
tojássárgáját nyalta le az ujjairól. A szobalányom ruhákat
pakolt az ágyra egy felnyitott ládából, hogy kiválaszthassam az
öltözékem az elkövetkező napok ünnepségeire. Nemcsak
beköltözhettem anyám lakosztályába a Kerml régi tyerem
részébe, de Petruska az erszénye madzagját is megoldotta.
Féktelenül költöttem a pénzt a gosztyinyij diwban, Moszkva
legcsodálatosabb helyén: két emelet vörös téglából, amit
kizárólag a vásárlásnak alakítottak ki. Mielőtt észrevettem
volna, felhalmoztam kétezer ruhát, kabátot, szőrmét,
háziköntöst, alsóneműt, gyapjú–  , kasmír–  és csipkesálat, és
természetesen vagy egy tucat férfiruha–  szabású
lovaglóöltözéket az eljövendő szezonra. Ha megtetszett egy
fejdísz vagy legyező, legalább egy tucatnyival rendeltem belőle.
A ládáim úgy tele voltak, mint a szívem, azért, hogy így
megváltoztak a körülményeim. A szobalány, ahogy felemelte a
ruhákat, szinte eltűnt a rengeteg taft, bársony, damaszt és
csipke mögött, az ágyam pedig egy virágzó tavaszi réthez
hasonlított. Kátya már a harmadik ,,katonáját” rágcsálta, és
éhesen szemezett a negyedikkel, miközben én azon
morfondíroztam, hogy mit válasszak. A mély kivágású kék
damaszt illett a szemem színéhez, de a szerény, halvány
rózsaszín taft, finoman lebegő ujjaival az arcszínemet emelte ki.
Vagy inkább maradjak a galambszürke selyemnél, és tegyek
úgy, mintha kezes és engedelmes természetem lenne? A férfiak
olyan hiszékenyek, azt gondolták, ami a legjobban megfelelt
nekik. Én legalább nem próbáltam becsapni magam. Az a hajó
már rég elment. Az arcomhoz emeltem a ruhákat, egymás után,
a tükör felé fordultam, belevesztem pár tánclépésbe, majd
gondtalanul a földre ejtettem a ruhát, és felkaptam a
következőt.
–  Nicsak, ki beszél! Kire is kell esküvői ruhát igazítani? –
 Kátya kacéran megnyalta az ujjait, majd a derekamra mutatott.
– Nem lesz nekem esküvői ruhám, Kátya, soha.
 –  Ne mondd ezt! –  Leugrott az ágyról, hogy megöleljen. –
 Ágost halála igazságtalan volt.
– Az élet igazságtalan – feleltem könnyekkel a szememben.
–  Elnézésedet kérem, cárevna –  mondta. –  Bárki elvenne
téged feleségül, nem igaz? Az ifjú cár is csodál téged!
– Sss – figyelmeztettem. – Amit mondasz, az felségárulás. Ha
Menysikov meghallja, kivágatja a nyelved, Ostermann pedig
Bereszovba száműzi a családod. Úgy szeretem a cárt, mint az
unokaöcsém, és örülök, hogy elveszi Marja Menysikovát.
Kátya grimaszt vágott, majd elmosolyodott.
– Mit gondolsz róla? – kérdezte.
–  Kiről? –  ugrattam, mert nagyon is jól tudtam, hogy a
jegyeséről, Melissimo grófról beszél. Legalább egy nő a világon
követheti a szívét. Az az egész női közösségnek elég vigasz.
– Tudod, kiről. – Elpirult.
–  Hogy nagyon jóképű és nyalka. Mikorra tervezitek az
esküvőt?
– Még nincs dátum – sóhajtott. – De remélem, hamarosan. Ha
valaha lesz gyermekem... – még jobban elpirult, és lehetetlenül
gyönyörű volt. – Megkérhetlek, hogy légy a keresztanyja?
– Örömmel.
Kátya visszaült az ágyra, és az ötödik, egyben utolsó katonát
is kaviárba mártotta, és feltunkolta az egészet, amikor
kopogtattak az ajtón. Kátya abbahagyta az evést, és a keze
megállt a levegőben. A félelemtől megdermedtem. Menysikov
hajnalban szokta letartóztatni az ellenségeit, és a legsötétebb
tömlöcbe vonszolta őket, még mielőtt a Kreml felébred. –  Ki
lehet az ezen a korai órán, Erzsébet hercegnő? Talán szeretőd
van? –  suttogta, de ideges tekintete meghazudtolta vidám
hangját.
A szívem hevesen vert, miközben kezem néma
figyelmeztetésre emeltem. Legalább nem egyedül voltam! Bár
két nőt könnyen legyőznek. Az ajtóhoz léptem.
– Ki az?
–  Én vagyok az, Lestocq –  mondta a francia fojtott hangon.
Kinyitottam az ajtót, és a sötét folyosóra néztem. Tver óta
kételkedtem Lestocq hűségében, és kínzott a gondolat, hogy
vajon miért maradt a kíséretemben. Talán őszintén
elköteleződött mellettem, vagy eladta magát a legmagasabb
licitálónak?
– Cárevna – szólalt meg, és oldalra lépett.
Örömmel csaptam össze a kezem.
– Ó, elhozta Szemjon Mordvinovot! Egészen ide Moszkvába!
Mondja, mi hír Gottorf várában? Hogy van a nővérem? Sürgős?
Elhozta a kis unokaöcsém első portréját? –  kérdeztem, de sem
Annuska küldönce, sem Lestocq nem osztotta vidámságomat, és
komolyan néztek maguk elé. Szemjon térdre hullott, csizmájára
sár tapadt, válla megroggyant a hír súlya alatt.
–  Kátya –  nyúltam felé. Ő mellém osont, amikor Szemjon
felnézett, a fejét rázta, szeme megnedvesedett. –  Mondja, hogy
tetszett a nővéremnek az ikerbálos ötletem? – A hangom elhalt.
Alig kaptam levegőt, pedig nem viseltem fűzőt.
Szemjon a szívére tette a kezét.
–  Holstein hercegnője csodálta az ikerbált és a látványos
tűzijátékot, amit nem szeretett volna kihagyni...
 –  És? –  Csendesen imádkozva szorítottam meg Szent Miklós
ikonját.
– A holsteini hercegnő a nyitott ablakból nézte a tűzijátékot.
Utána tovább olvasott, úgy hallottam, és nem csukta be az
ablakot.
–  Mondja ki, Szemjon –  suttogtam, miközben Kátya halkan
felzokogott.
–  Az ön császári nővére, Annuska cárevna tüdőbajban
meghalt május negyedikén. A koporsója arra vár, hogy
visszatérjen Oroszországba, amint hajót küldetnek érte. A szent
Péter és Pál–  katedrálisban kívánt nyugodni a szülei mellett.
Várva önre, majd egy nap. Ezek voltak az utolsó szavai.
A hirtelen fájdalomtól elállt a lélegzetem. Az az éjszaka,
amelyen pont az életet ünnepeltük, az okozta Annuska halálát.
Az ikerbál ünnepség az én ötletem volt. Én öltem meg
Annuskát, nem sikerült megvédenem, ahogy Iljinyicsnát, a
dadusunkat se még Kolomenszkojében. A könnyek elvakítottak,
a térdem megroggyant. Azok a szerencsétlen románcok, amiket
Annuska olvasott, és az én szertelenségem vezettek a haláláig,
amitől a fia elanyátlanodott egy idegen vidéken. Mindenképpen
nehéz jövő áll előtte.
Kátya próbált megölelni, de én elborzadva néztem rá:
hollófekete tincsei beszürkültek, lyukacsos szőrme borította be
sima bőrét, és gyöngyszerű fogsora agyarként villogott.
–  Menj innen! –  rikácsoltam, és a gonosz lesij szellemre
vetettem magam. Az öklömmel vertem a démont, körmöm a
nyakába és az arcába vájtam, téptem a bőrét. Lestocq fogott le
olyan szorosan tartva, hogy se mozdulni, se lélegezni nem
tudtam, majd elájultam.
–  Fogok életet adni? –  kérdezte Annuska a gonosz lesij
szellemtől, aki közönségesen, szívtelenül csavarta halálos
szavait: – Életet azt fogsz adni... – a jóslata újból valóra vált.
 
 49
 
 
 

A nyár Peterhofban Petruskát is és engem is meggyógyított.

Újra megnyugvást találtam az orosz vidék egyszerűségében,
szépségében és nyugalmában, távol az udvar fürkésző
tekintetétől. Valóban édes évszak volt. Boglárkák,
harangvirágok és pipacsok nyíltak, a levegőben méhek
zümmögtek, és pillangók szálltak. Lestocq nap mint nap ellátta
a cárt, én pedig sólyomszemmel figyeltem, amikor
megkopogtatta Petruska beesett mellkasát összezárt ujjaival,
figyelmesen hallgatta a légzését, és még a legkisebb slejmet is
megvizsgálta, amit a cár felköhögött; hunyorogva mozgatta kis
ezüsttálkáját erre és arra. Végre Petruska zsebkendője tiszta
maradt, nem volt már benne nyoma sem a vérnek.
– A cár tüdeje kitisztult. Ez csodával határos. Ezt egyedül az
ön folyamatos ápolásának tulajdonítom, hercegnő – jelentette ki
Lestocq, de nem nézett a szemembe.
Petruska felnézett rám, meleg ujjaival a kezemet kereste,
szorítása erős volt. A kertre néző teraszon feküdt, szeplős bőrét
halványan megkapta a nap. Még a finomságokat is megkóstolta,
amiket a konyháról rendeltem neki: bodzaszörpöt összekeverve
tört jéggel és vízzel, egy omlós epertortát, ami csak úgy ragadt a
sodótól, és a perzsa vanília fekete magjaival szórták meg.
–  Annyi mindent kell neked megköszönnöm, Lizanyka –
 mondta.
–  Valóban –  helyeselt Lestocq. Miután Buturlin egy teli
erszényt adott át neki, a két férfi lopva pillantást váltott, majd
csendben elsétáltak; a válluk szinte összeért.
 Petruska a Nagy Palotában aludt. Én jobban kedveltem Mon
Plaisirt. Mezítláb járkáltam a pavilon kicsi, otthonos szobáiban,
a galérián és a bejárati csarnokban. A hajam vastag fonatba
fonva viseltem, és a pamut nyári ruhám fűző nélküli volt.
Békére találtam itt, bár kísértettek a gyermekkorom boldog
órái, különösen az éléskamrában, ahol családként reggeliztünk.
A csap rézfogantyúja, amin még láttam szinte Annuska vékony,
fehér kezét, nyikorgott, ha megmozdították, és a szája körülötti
pókhálók szétrebbentek. A falakon a delfti csempéket vastag
zsírréteg borította, vagy megrepedtek. A porcelán–  és
rézedényeket elvitték a polcokról és a falakról. Leplezett
nyugtalansággal jártam be a kertet, hiába keresve a boldogságot
és a sorsszerűséget, amit itt Annuskával és Ágosttal is
megtaláltam. Egyik sem volt már itt. Sosincs visszaút: újra kell
kezdenem, új jövőt kell kovácsolnom a magam számára. Sem a
vadászattal és játékkal töltött napok Petruskával, sem a lopott
éjjeli gyönyör Buturlinnal nem enyhítette a bűntudatomat,
amiértén okoztam Annuska halálát. A Finn–  öböl szürke
hullámai hozzák haza a koporsóját. Ahogy a partot csapkodták,
mintha elégedetlenül suttogtak volna. Összehúztam a szemem,
kifésültem az elszabadult tincseket az arcomból: vajon azok a
távoli vitorlák, amelyek a szélben lebegnek, viszik utolsó útjára
Szentpétervárra? Szemem fölé ellenzőt tartottam a kezemmel; a
fényt ezekben a hetekben nem követte sötétség, csak homályos
ezüst árnyalatra váltott: felhők borították a sűrű kék eget,
árnyékuk a halovány tengerre vetült, majd eloszlottak, ahogy
Annuska lelke átsuhant egy másik világba.
 Beszéltem hozzá, majd végül kiabáltam és dühöngtem,
kérdéseket intéztem a szélhez, hogy vigye el messzi a tengeren,
de örökre megválaszolatlanok maradtak. Mennyi szép időt
vesztegettünk el veszekedéssel, nem sejtettük, hogy a közös
napjaink sora megszakad. Apánknak annyira igaza volt! Ahogy
a halál sem visszafordítható, úgy az elveszett időt sem lehet
soha visszakapni. A durva szürke homokra kuporodtam,
összetettem a tenyerem, és felkanalaztam a tiszta tengervizet,
ami átáztatta a ruhám ujját. Meglocsoltam vele az arcom,
lemostam a könnyeim, majd az egész testemre homokot
kentem, és csak dörzsöltem magamra, amíg már fájt a bőröm.
De a fizikai fájdalom sem vetett véget a szenvedésnek a
lelkemben, ahogy Annuska eltávozásának véglegessége
megvilágosodott előttem. Azt kívántam, a gyászom oldódjon fel
úgy, mint az ópium Lestocq főzeteiben, de nem oldódott fel.
Felálltam és beleléptem az ólmos vízbe; nehéz gyászruhám
combig nedves lett. Lehúz majd engem, és elsüllyedek, mint egy
kő. Bár Annuska elengedte a kezem, és a sötétség felé tart, én
még nem álltam készen arra, hogy kövessem. Addig is
megígértem, hogy mindennap gondolok rá.
Minden egyes nap, ígérem, nővérem.
De addig ott van Oroszország, amiért élhetek.
 
Valahányszor Menysikov, aki a szomszédos Oranienbaum
palotába helyezte át a székhelyét, meglátogatta a cárt, elértem,
hogy Petruskával éppen kincsvadászaton, pikniken vagy
hajózáson legyünk, néha több napra is távol maradtunk.
Jelentették, hogy Menysikov úgy jön-megy, mint egy mérges
páva, kiabál, és gyémántberakásos botjával csapkod maga
körül. Ez végtelenül felderített. Abban a szezonban kilenc
szarvast, hetvenöt nyulat, tizenhat őzet, hatvannyolc kacsát,
négy vaddisznót és egy farkast ejtettem el –  a bőréből csinos
köpenyt készíttettem Petruskának. A szúrós szürke kabátot
vörös bársonnyal szegélyezték, és csak az egyik vállon kellett
viselni, ahol egy vastag aranylánccal lehetett megkötni,
amelynek szemei a császári sas alakját formázták. Petruskával
osztozkodtunk Molniján, a vadászsólymon, de ha nem volt
velem, az íjam lelkesen és pontosan ért célba: egy jó vadásznő
csak egyszer csap le.
Egyik reggel, amikor az ég még véreres volt, és kezdődött a
nyugodt, késő nyári meleg nap, már kint jártam a kopófalkával,
amelyet Anna Ivanovna ajándékozott Petruskának. Molnija
magasan repült fenn az égen, szellő emelte fel, és a felhőket
szelte át, miközben az erős napfény feketén kiemelte a
sziluettjét. Nem volt nálam más fegyver; ez volt a szokás, ha
madárral vadászott az ember. A kutyák előrerohantak, én
követtem őket, még biztattam is őket utánozva az ugatásukat.
Csizmámmal zajosan tiportam az ágakra, kezemmel elhúztam
őket, és hagytam, hogy visszapattanjanak, ahogy a sűrűben
gyalogoltam.
Egy anyamedve és a bocsa bukkant ki előttem hirtelen szinte
a semmiből. Tökéletesen beleolvadtak az erdőbe; barnás
bundájuk a kora őszi levelek színéhez hasonult.
Megdermedtem, és lassan kifújtam a levegőt. Egy ilyen vad
egyetlen csapással leteríthet. Csendben imádkoztam Istenhez és
az erdő összes szelleméhez, hogy segítsenek. A fogam vacogott.
Az ajkamba haraptam, hogy lenyugtassam, miközben a medve a
hátsó lábára emelkedett, és kétszer olyan magas lett, mint én.
Dühe úgy töltötte be a levegőt közöttünk, mint egy fátyol, ami az
életemet választja el a halálomtól. Belélegeztem, és halk,
csuklásszerű hangot hallattam. Az anyamedve megsemmisítő
erejű volt, legyőzhetetlen ellenség, nagyobb, mint bármi más,
amit életemben láttam. De mégsem hátráltam meg, talán mert
nem mertem, vagy nem tudtam.
Elborzadva láttam, hogy a tömör test felém mozdul, készen
arra, hogy öljön, vagy saját életét áldozza a bocsáért.
Kivillantotta a fogait, mintha próbálgatná őket; szinte gőzölgött
mérgében. Ha bármerre lépek, bármennyit, az lesz számomra a
vég, ezt tudtam. Elengedtem az ikont, és a levegőbe emeltem a
kezem: nézd csak, fegyvertelen vagyok. Egyetlen mély
morgásától megfagyott az ereimben a vér, de csak az egyik
kutya vetette rá magát, mint egy golyó, teste elvékonyult, fogai
csillogtak. Az ostoba kutya örömében csaholt, hogy végre
találkozik az ellenséggel, akinek legyőzésére kiképezték. A
medve gyorsan elintézte, mancsa egyetlen csapásával elütötte a
kutyát, mintha legyet hessegetne el. Szívfacsaró reccsenés
hallatszott, mintha egy kocsi kereke megakadt volna a kemény,
vastag hóban. A kopó vért hányt, és összegörnyedt, miközben a
medve megragadta a nyakánál, egyszer megrázta, ahogy egy
kisgyerek rázza a csörgőt, és elroppantotta a gerincét, mint egy
faágat.
Engem figyelt, lelke az én lelkem mélységét kutatta. Rettegve
kaptam a kezem a szám elé, gyászoltam a bátor négylábú
társam, ahogy a medve következő lépésétől is féltem.
Állkapcsában a kutya elernyedt, tüdeje utolsó fájdalmas
lélegzetét fújta ki. Egy madár vijjogását hallottam magasan
felettünk, szárnyát kitárva lebegett, ő volt az egyetlen sötét folt
a tiszta égen. A levegő elcsendesült. Egy morgással az
anyamedve a kutya testét egy árokba hajította, még csak meg
sem kóstolta. O már bizonyított, és akkora volt benne a
megvetés, hogy a kutyatetemet a varjaknak, a hiénáknak és a
keselyűknek hagyta. Néma könnyek folytak végig az arcomon,
remegve álltam, miközben a medve felkapta a bocsot, aki
fényes bundájával kényelmesen lógott hatalmas állkapcsai közt.
Még egy utolsó megvető pillantást vetettek rám együtt, majd
eltűntek az orosz erdő legsötétebb mélyében, ahova soha senki
sem merészelné követni őket.

★
Dermedten álltam, a vérem még mindig zubogott az
ereimben. Először elszámoltam háromszázig, majd a nyomaték
kedvéért még egyszer százig, hogy a dübörgő szívverésem
lecsillapodjon. A szám kiszáradt a félelemtől. Jó ideig eltartott,
amíg a kezem elég egyenesen tudtam tartani, hogy Molnija
rátelepedhessen. A csuklómon érezve a súlyát megnyugodtam.
Remegve léptem a kifacsart, véres teteméhez annak a hűséges
lénynek, aki olyan bátran áldozta fel az életét a kedvemért.
Letöröltem a könnyeket az arcomról, melyek olvadt ólomként
csurogtak le az arcomon. Molnija félrefordította szép fejét,
gombszeme megerősítette, amit már tudtam: maga Oroszország
adott leckét abból, hogyan kell elbánni az ellenséggel.
Menysikov felfogni sem tudja majd, mi csapott le rá.
 
 50
 
 
 

A nyár elmúlni látszott. A szeptember korábbra hozta a

szürkületet, egy rövidke kék órát, ami a tinta színű égben
oldódott fel, és a sötétség újra elnyelte a fehér éjszakákat. Ha
visszatérünk Szentpétervárra, Petruska már nem lesz hozzám
közel. Hamarosan feleségül veszi Marja Menysikovát. Amikor a
Menysikov családnak végre sikerült meglátogatnia minket,
Marja az anyám átszabott ruháját és az ő ékszereit viselte, csak
hogy bosszantsanak, hiszen Menysikov családja olyan gazdag
volt, hogy a nőtagjai minden évszakra vagy ezer öltözetet
vásárolhattak volna maguknak. Petruska röviden üdvözölte
Marját, tekintete végigsiklott a lány lapos mellén és sápadt
bőrén, majd örömmel mentette ki magát, és követett engem a
kertbe. Amikor elhagytuk a szobát, elkaptam egy gyors
pillantást apa és lánya között: már csak napjaim voltak hátra,
hogy élvezzem a peterhofi szabadságot. A Szuzdalban vagy
bármelyik másik kolostorban csak egy életre szóló magány vár
az áttörhetetlen falak mögött. Amikor a magasra nőtt
búzaföldek között lovagoltunk, ahol a jobbágyok
összegörnyedve dolgoztak az este leszálltáig, így sóhajtottam
fel: – Ennek a birtoknak inkább a koronához kellene tartoznia.
Olyan csodásán termékeny. Kár, hogy Menysikov tavaly nyáron
kisajátította saját magának.
Ha Petruska bosszússá vált, a mogorva csendet úgy törte
meg, hogy bökdösni kezdett: –  Kifogytál a történetekből,
Lizanyka? – Igyekeztem újra jó irányba terelni a válaszom.
–  Az lehet. Szívesen meghívnám Kátya Dolgorukovát, hogy
csatlakozzon hozzánk. Olyan szórakoztató, és mindig tele van
ötletekkel. Sajnos Menysikov megtiltotta, hogy találkozzunk
vele. Vajon miért? Lehet, hogy Marja Menysikova féltékeny a
könnyedségére és a szépségére?
A kertben még mindig hangos madárdal szólt, a tollas
jószágok későn hívták párjukat. Észrevettük, hogy a
munkálatok leálltak a grottónál, ahol annak idején eláztattam
Ágostot. A csörlők pihentek, és a vödrök üresen lógtak, mert a
homok– és kőszállítmányokat elszipkázták.
Petruska elkomorult: –  Miért állt le itt a munka? A javítás
sürgős volt.
– O, hát azért, mert Menysikov átirányította a munkásokat a
saját palotájához. A nép pénzét inkább az oranienbaumi
munkálatokra fordítják.
A séta további felében Petruska duzzogott, rugdosta a
kavicsot, ágakat tört le, és a sövényt csapkodta velük, ahogy egy
kisfiú fejezi le a bogáncsot. Igyekeztem nem megzavarni a
gondolatait. Egyetlen nap sem múlt el úgy, hogy ne hoztam
volna fel Menysikovot; folyamatosan csepegtettem a vizet, ami
egyszer majd kivájja a követ.
De mindennek megvan az ára, ahogy arra Anna Ivanovna
egykor figyelmeztetett, mielőtt visszatért volna kurlandi
hercegségébe. Ahogy a nyár őszbe fordult, a jobbágyok egyre
serényebben dolgoztak a földeken, hogy még az őszi esőzések
előtt végezzenek. Én is úgy éreztem, itt az ideje begyűjteni a
saját termésemet.
–  Add meg azt a kegyet, hogy egy utolsó közös vacsorát
költsünk el együtt –  kérte Petruska utolsó reggelünkön
Peterhofban, és nem engedte el a kezem, amikor elbúcsúztunk,
hogy pár órát pihenjünk. – Találkozzunk a Nagy Palota központi
termében!
Schwartz az egyik ajtó közelében ült, és csembalón játszott. A
lelkét is beleöntötte a zenébe; a hangok mint a víz gyöngyöztek
felénk. Buturlin árnyként követte Petruskát, ez volt a dolga
kamarásként. Éreztem, ahogy a háttérben figyel, a jelenléte
biztató és meleg volt, ahogy a cirógatása is, de kényszerítettem
magam, hogy ne gondoljak rá, bármennyire nehéz is volt. Több
hő áradt belőle, mint a tűzből egy hideg éjjelen.
A boltíves mennyezet alatt, amelyet a négy évszakot ábrázoló
freskó díszített, a szolgák egy friss abrosszal letakart asztalt
terítettek meg aranyozott alátétekkel és kék-fehér mintázatú
meisseni porcelán étkészlettel. Több koszorú vadrózsa
kanyargott az evőeszközök és poharak között, szirmaik még a
nyárral voltak tele, harmatos illatuk elvarázsolt. A muranói
üvegkelyhek csillogtak, és számtalan színre törték a fényt: nem
csoda, hogy ha egy tanonc el akarta hagyni a velencei szigetet,
és elárulni a manufaktúra titkait, azt kivégezték. Az ezüst
gyertyatartóban hunyorgó gyertyák fénye visszaverődött a több
tucat tükörben, és ragyogásával bevonta a stukkózott falakat.
A kaviár tökéletes volt: mindegyik gyöngy kemény, de ahogy
beleharaptam, a friss, sós íz szétáradt a számban; olyan volt,
mint a sötét csillagfény. Zsíros vadgalambokat töltöttek meg az
év első gombájával és gesztenyéjével, így a csípős és édes íz
keveredett, majd friss erdei gyümölcsöket kóstolgattunk,
amelyek habos ízmefáim halmokon ültek, mellettük ropogósra
sült habcsók. Ahogy lenyaltam az ujjamról a krémet, lustán
figyeltem Petruskát.
 –  Azt szeretném, hogy ez a pillanat örökké tartson –
  sóhajtottam. –  Vajon milyen gyakran találkozhatunk, miután
visszatértünk Szentpétervárra?
–  Én is erre vágyom –  felelte kipirult arccal. –  Folyton
találkozunk majd. Sokat vacsorázzunk együtt, mint most, jó?
–  Jó. De maradjunk az egyszerűségnél. –  Végigsimítottam a
Szent Miklós– ikonon, és némán kértem a segítségét. – Annyira
sajnálom, hogy nem tudom magam felékesíteni a kedvedért,
cárom. Menysikov elragadta tőlem az anyám ékszereit.
– Minél vadabbnak nézel ki, annál gyönyörűbb vagy – felelte,
majd elkomorult. –  Hogyhogy Menysikov elvette a cárnő
ékszereit? Őrzöm emlékezetemben édesanyád emlékét.
Kedvesen bánt velem, ha tehette. Mit csinált Menysikov az
ékkövekkel?
Megvontam mezítelen vállam, amit a szobalányom korábban
bedörzsölt habkővel. A bőröm úgy fénylett, mint az alabástrom.
– Nekem sincs túl sok fogalmam róla. Az biztos, hogy nem adta
el őket, ugye? Különben biztos küldtek volna a bevételből
Gottorf várába, hogy támogassák Annuska fiának felnevelését. –
 Könnyeket pislogtam fel, de arra ügyeltem, hogy ne kenjem el a
vékony khóllal húzott vonalat a szemem körül. A kék szemem
ettől jobban csillogott, mint valaha. –  Ez szégyen. A kisfiú az
orosz trón örököse. Kettőtöknek közös a nagyapja, és nem csak
egy akármilyen: a nagy cár, aki mindannyiunkat szeretett, a
maga módján.
–  Hát, ami engem illet, elég furcsa mód volt az. Még senki
sem rejtette el előlem olyan jól a szeretetét, mint nagyapa –
  jegyezte meg Petruska keserűen, én pedig megfogtam a kezét,
megszorítottam az ujjait, és együttérzőn néztem rá, miközben
könnyek gyűltek a szemembe.
–  Istenem, tudom, miről beszélsz –  suttogtam, és a hangom
elakadt a szomorú emlékektől. –  De te családtag vagy. Akármit
is mond Menysikov!
–  Miért, mit mond? –  kérdezte Petruska most már éles
hangon.
Előrehajoltam attól tartva, hogy valaki hallgatózik, és láttam,
hogy Petruska tekintetét mennyire vonzza ruhám mély
kivágása. Karommal még feljebb is nyomtam kicsit a méretes
kebleim, majd gyorsan felegyenesedtem, és kacéran
rámosolyogtam. Úgy kell most rám figyelnie, mint az
unokaöcsém és a cár.
– Menysikov még csak el sem küldte a fiúnak a születésekor
járó üdvözletét. A kis Károly Péternek nincs járandósága, és a
születésnapja nincs benne az udvari naptárban. Lehetne ennél
még tiszteletlenebb? Vajon ki a következő a listáján? Semmi sem
lepne meg azok után, amit tett...
Nem volt nehéz könnyezést imitálni, miközben Petruska egy
újabb pohárral megivott a tiszta, hűvös vodkából, amivel az
étkezést fejeztük be. A köpcös kis poharat az ujjai között
görgette, és elgondolkozva nézett maga elé.
–  Össze kell tartanunk, Lizanyka! Végül is, hányán
maradtunk meg? Mintha elátkozták volna a Romanovokat. –
  Hirtelen felállt, amitől a széke hátraborult, és megragadta a
kezem. –  Én gyönyörű, melegszívű, csodálatos Lizanykám!
Együtt szembe tudunk nézni a világgal. Kívánj nekem jó
éjszakát... de ez egyszer csináld rendesen!
 A kis asztalt megkerülve hozzám lépett, és talpra húzott. A
tekintete üveges volt az italtól, és az ajka nedves, amikor
hevesen rám tapasztotta mindenhova: a tenyeremre, a
derekamra, a csupasz karom belsejére. – Úgy szeretném, ha ma
rólam álmodnál! –  mormogta, és magához húzott. A kupolával
fedett kerek terem akusztikája miatt a hangja messzebbre
elhangzott, mint szerette volna. Próbáltam eltitkolni, mennyire
megdöbbentett a szenvedélye, miközben végig tudtam, hogy
Buturlin ott figyel a szolgák boltíve alól.
– Úgy lesz, cárom! – suttogtam, miközben Petruska magához
szorított, kezével a tarkóm és a hátam alsó részét nyomta. Nem
volt kiút. A leheletében keveredett a pezsgő, a burgundi, a
vodka és a snapsz szaga.
– Azt szeretném... – Az ajka megállt az enyém felett.
–  Mit szeretnél, felség? –  Túl szorosan fogott. A szívem
zakatolt a félelemtől. Túljátszottam a szerepem? Kezébe vette az
arcom, és csodálva nézett rám. Az arca közeledett az enyémhez,
és egyszer csak megcsókolt, de nem úgy, mint az unokaöcsém,
nem úgy, mint egy barát, hanem mint egy ügyetlen szerető:
szenvedélyesen és mohón. Próbáltam magam kiszabadítani, de
a keze hirtelen mindenütt ott volt, markolt és a ruhámat tépte.
Nyelvével szétfeszítette az ajkaim, erősen és durván hátralökött
az asztalra, és széttárta a combom. Ez túl gyors volt– még nem
érkeztünk el az általam kívánt következtetéshez.
–  Ne! –  lihegtem, ahogy éhesen még egyszer beleharapott a
számba, szívta az ajkam, és magához szorított. Éreztem a vágyát
és az izgatottságát. A hosszú betegségben töltött hónapok után
ez az újult erő meglepő és megdöbbentő volt. Schwartz egyszer
megakadt a játékban, de aztán a dallam tovább áradt. Senki
sem mozdult volna, még akkor se, ha Petruska itt, a szemük
láttára erőszakol meg.
–  Akarlak téged! –  morogta, felgyűrte a szoknyám, és a
lábaim közt markolászott, ujjai próbáltak utat törni a
selyemharisnyám és az érzékeny bőröm mellett. Fájt. –  Itt és
most!
Minden erőmmel ellöktem magamtól, és a ruhámat
kisimítva felálltam, az arcom lángolt.
–  Ne! Nem szabad! Ha Menysikov megtudja, megöl. –
  Kapkodtam a levegőt, de Petruska közelebb jött, és két keze
közé fogta az arcom, szinte összeroppantotta a koponyám.
–  Mindig is szerettelek, Lizanyka! Nem félek többé
Menysikov haragjától. Szabad akarok lenni, és veled akarok
élni. Légy az enyém!
–  Nem lehet. így nem! –  Elszakítottam magam tőle. A kert
menedéket jelentett, ahogy elhátráltam, Buturlin gyorsan
előlépett, meghajolt a cárja előtt, és készen állt arra, hogy
elkísérjen Mon Plaisirbe. –  Ha te nem is félsz Menysikovtól, én
igen. Tudom, mire képes.
De Petruska így kiáltott: –  Lizanyka, szerelmem! Várj! –
  Remegve állt előttünk, az öklét összeszorította. –  Ha
Menysikovtól félsz, mivel vádolhatnám meg őt?
Mély levegőt vettem. Végre eljött az ideje, hogy megtisztítsam
a családom nevét az eredeti bűnétől. Megszabadulunk
Menysikovtól is, örökre, és megmenekülünk.
– Csak nevezd meg, ő biztos elkövette. Még cárevicset is ölt.
 –  Megölt egy cárevicset? –  Az asztalhoz botorkált,
összetörtén. – Az apámról beszélsz?
Némán bólintottam. Menysikov oranienbaumi palotája közel
volt egy hajnali lovagláshoz. A félelemtől és a feszültségtől
megremegtem. –  Menysikov írta alá először az apád halálos
ítéletét. Ó, aki Alekszej tanára volt, akinek minden lehetősége
meg lett volna a nevelésére. A cárevics úgy halt meg, hogy
Menysikov térde a fején volt; biztatta apámat tovább és
tovább... – Elakadt a szavam, annyira sírtam, hogy beszélni sem
tudtam. Megráztam a fejem. – A bátyám nem volt áruló. Áldozat
volt. Menysikov áldozata.
–  Mit tegyek? –  mordult fel Petruska, és megingott. Az inge
foltos volt, sötét haja a halántékához tapadt.
–  Az apád igazi gyilkosa Menysikov. –  Összekulcsoltam
remegő kezem. – A cár bármit megtehet. Mindig.
Öklével az asztalra csapott, amitől a tányérok és a poharak
felborultak, és az abroszt elárasztotta a burgundi. –
  Megmutatom neki, ki a cár! –  kiáltotta, majd előrelépett, és
fölém tornyosult. – Ha megteszem, az enyém leszel? ígérd meg!
– kérte összemosva a szavakat, és a csuklómat szorította.
– Bárcsak megtehetném! – feleltem, és elfordultam.
Petruska megfordult, és belerúgott az asztalba, amitől
felborult. Ahogy kimenekültem az éjjeli kert illatos hűvösébe, és
a szívem hevesen vert a merész játszmámtól, a drága porcelán
összetört a márványpadlón, majd üvegszilánkeső követte,
amikor Petruska a kristálypoharakat a tükrökhöz vágta. A
teraszon d’Acosta várt rám egy fáklyát tartva, készen arra, hogy
elkísérjen Mon Plaisirbe. Vajon a szemtanúja volt Petruska vad
és ügyetlen próbálkozásának, és az ígéretének? D’Acosta nagyon
ügyesen helyezkedett, mindig a jó helyen volt jó időben,
mindent látott, és mindent elraktározott magában, hogy a
jövőben felhasználhassa.
–  Induljunk, d’Acosta –  szóltam egyenetlen hangon, és
magam előtt összefogtam a kezem, hogy ne remegjen.
Lehetetlen volt elválasztani a férfit az unokaöcstől, és az
unokaöcsöt a cártól. Vajon olyan hatalomra tettem szert, amit
nem tudtam irányítani? De ha békén hagyom,
Menysikov elpusztít engem is és a holsteini unokaöcsémet is.
Nem volt választásom.
–  Add ide azt a fáklyát, törpe –  parancsolta Buturlin, ahogy
csatlakozott hozzánk. –  Különben összenyomlak, mint egy
hangyát.
D’Acosta felvonta a szemöldökét. – Merész, jóképű, halott. Ne
felejtse, Buturlin, hogy is van ez.
Buturlin felé rúgott, de d’Acosta elkerülte a csizmáját egy
kecses fordulattal, kis hátsóját rázta Buturlin felé, majd
továbbment; apró talpa alatt nyikorgóit a kavics. Narancssárga
szüreti hold lógott a Finn– öböl felett ezüst utat vonva a tenger
nyugodt felszínére. Az éjszaka vadrózsáktól, csípős
bodzavirágtól és a learatott földek távoli, élesztős szagától volt
illatos. Buturlin dühe és féltékenysége hullámokban áradt
felém. Figyeltem, hogy tartsam a távolságot kettőnk között.
–  Majd én kísérem a hercegnőt az ágyához, nem te,
kisember! –  Buturlin újra meglökte d’Acostát, amikor elértük a
Mon Plaisirt, és kicsavarta a fáklyát a kezéből. –  Gonosz korcs!
Bár fojtott volna vízbe az anyád a születésedkor. Maga a tenger
is elborzadva vetett volna ki magából.
A törpe hangjából a sértett büszkeség hallatszott ki, amikor
így szólt: – Erzsébet cárevna. Legyen óvatos. Kérem!
– Minden rendben! – feleltem, bár magam sem voltam biztos
benne.
– Ha úgy véli, cárevna – D’Acosta meghajolt előttem.
–  Tűnj el, mielőtt megkorbácsollak, te nyomorék! –  Buturlin
egy maréknyi kavicsot is felkapott, és utána dobta.
–  Nem szabadna lebecsülnöd d’Acostát. A kicsi nem azt
jelenti, hogy nincs hatalma – figyelmeztettem Buturlint, miután
biztonságban elértük a Mon Plaisirt, és az aranykeretes tükrök
vettek körül az előteremben. Vagy egy tucatnyi tükröződését
láttam, magas volt, sötét és jóképű; száját összeszorította, a
szeme csillogott.
– Fáradt vagyok – mondtam neki.
–  Én is –  Megragadta a csuklóm. –  Belefáradtam abba, hogy
azt nézem, más férfiak futnak utánad, miközben nekem az
árnyékban kell maradnom. Imádlak, Lizanyka! –  suttogta. –
 Majdnem megöltem a cárt, amikor megérintett téged. Majdnem
megöltelek téged, amikor azt mondtad neki: Jaj, bárcsak
lehetne!
– A tiéd vagyok – feleltem rekedten, felajzva a dühétől, és az
ujjait csókolva. – De Oroszországhoz is tartozom.
–  Én pedig oroszként tehozzád –  esküdött, és a szemében
gyengédség csillogott. Csókolóztunk, és kibékültünk,
sugdolóztunk és nevetgéltünk, éreztük, hogy a szívünk egy
ütemben ver, a szenvedélytől vadan, majd lelassulva a kielégült
vágytól.
 
 51
 
 
 

Amikor kora reggel az októberi égen megjelent a keskeny

újhold, és a Néva vize alacsonyan állt, Szaltikov főtábornagy,
Pása néni és Jekatyerina és Anna Ivanovna kuzinjaim rokona,
egy tucat fel fegyverzett emberrel ért partot a Vaszilijev-
szigeten, ahol Menysikov palotája úgy ragyogott, mint egy
gyöngy a sápadt hajnalon.
Menysikov egy névtelen szerető karjaiban aludt. A kövér
lány szerencséjére érintetlen maradt, miközben Menysikovot
láncra verték, es ott térdelt a márványpadlón a sorsát várva. A
feleségét, Darja Menysikovát előrángatták a lakosztályából. A
folyosón kétszer is elájult, majd újra, amikor meglátta, hogy
férjét minden hatalmától és gazdagságától megfosztották. Maga
Szaltikov tépte le Marja Menysikova ujjáról a
császárijegygyűrűt – egy hatalmas, rózsaszín, könnycsepp alakú
szibériai gyémántot. Visszakerül a koronához, ahogy Menysikov
összes többi világi tulajdona is: a szén– , arany– , ezüst– , réz– és
ércbányák, a ruha– és fegyvergyárak, a fonók és szövőtermek, a
több ezer hektár tiszta uráli erdő, az ácsműhelyek, az első
osztályú termőföldek, amelyeken búza, árpa és rozs termett, és
a számtalan pihenőbirtok és palota egész Oroszország területén
–  hiszen Menysikov úgy tudott volna keresztülutazni a
birodalmon, hogy minden este a saját fedele alatt alszik -, és
nem utolsósorban az a több százezer jobbágy, röghöz kötött
paraszt, akik Oroszország anyácskánkért dolgoztak. A cár nem
volt hajlandó többet találkozni Menysikovval, én azonban
ragaszkodtam hozzá, hogy személyesen búcsúzzam el. Túl
keserű volt az emléke annak, hogy mindent és mindenkit
elárult, akit szerettem és akihez hű voltam, nem hagyhattam ki
ezt a lehetőséget. Egyszerű kocsijában, amelynek ablakait
rácsok borították, Marja Menysikova még mindig a
hálóruhájában ült. Szeme véreres volt, piszkos szőke haja
összetapadt. Darja rajta csüngött. A kétheti tartózkodásuk a
Trubeckoj–  bástya sötét cellájában –  valószínűleg abban, ahol
Alekszej is várta a sorsát Menysikov keze által, magánkívül a
félelemtől és a hitetlenkedéstől –  lefogyasztotta és az őrület
határára kergette. Menysikov összekuporodva ült az egyik
sarokban, fejét a kocsi falába csapdosta. Átkozódott és morgott,
rángatta a vasláncot, ami a csuklója és a bokája körüli karikákat
kötötte össze, mint egy medve a tavaszi mutatványos vásáron. A
vas teljesen kidörzsölte a bőrét. Hólyagokat és gennyt is láttam.
Biztosan faj neki. Jól van.
– Alekszandr Danyilovics – szólítottam meg finoman. Nagyon
ügyeltem a kinézetemre aznap. Halványkék színű selyemruhát
viseltem, amelyekre gyöngyöket és kristályokat hímeztek, és
bőkezűen megszórták akvamarin–  és türkizkövekkel. Túl mély
volt a kivágása ahhoz, hogy napközben viseljem, de később még
találkozóm volt a cárral. Az arcom kipirult az első őszi hűvöstől,
mézszőke hajam szépen koronába rendezték a fejem körül. A
fülemet és az azt díszítő gyémántokat úgy tervezték, hogy
üljenek a Szent Miklós– ikonom keretéhez.
– Te! – Megszívta a fogát, de nem mert leköpni, mert Buturlin
és az ezredének még két tagja mögöttem tornyosult.
Kivégeznék, ott és akkor, ha bármi ilyesmivel próbálkozna, bár
lehet, hogy kegyelem lenne ahhoz képest, ami még rá vár.
-
Én. –  Megfigyeltem a kocsi kopott matracát, a féltucatnyi
vékony pokrócot, és azt is, hogy nincs benne párna. Elégedetten
bólintottam. –  Kényelmesen ül? Hosszú út áll még ön előtt. –
 Marja Menysikova a kezébe temette az arcát, miközben Darja a
kezem után kapott. Összekulcsoltam a kezem a hátam mögött.
– Lizanyka, kérlek! Az apád kedvéért! – könyörgött.
–  A nagy cáréra, akit, amíg csak élt, becsaptatok? –
 kérdeztem.
– Az anyád barátságáért... – folytatta.
–  A cárnőéért, akinek a holttestéről letépted az ékszereit? –
 emlékeztettem, majd hozzátettem: – És ne felejtsük el Alekszej
cárevicset se, a bátyámat, akit a férjed halálra ítélt, és saját
kezűleg segített kivégezni.
Halkan beszéltem, de a Téli Palota zárt udvarán a szavaim
erőre kaptak, és felemeltek. Úgy éreztem magam, mint egy
madár, amely Menysikov nyomorult kocsija felett köröz, és
egyre magasabbra emeli a barátságos szel – így érezhette magát
Molnija is, a sólymom, amikor arra készült, hogy lecsap az
áldozatára. Csodálatos volt.
Darja Menysikova zokogva süppedt vissza az ülésébe.
–  Hova megyünk? –  Menysikov tekintete őrült félelmet
mutatott. Láttam, hogy a válla megsérült, ahol finom inge
elszakadt. Senkit sem érdekelt annyira, hogy lefizesse a
Trubeckoj–  bástya őreit, hogy kíméljék meg Menysikovot és a
családját a bántalmazástól és az erőszaktól.
 – Olyan helyre, ahonnan senki sem tér vissza – feleltem. – Ha
egyáltalán eléri. Bereszovba, Szibériába.
–  Bereszovba? De ott nincs semmi! –  jajongott Darja
Menysikova.
– Önök ott lesznek. És ezt a cár kegyelemből még mellé adja.
–  Buturlin átadott nekem egy fejszét, amit Menysikov ölébe
hajítottam. –  Imádkozzanak a cár leikéért. Kis szerencsével
megépítik a házukat, mielőtt a havazás túl rosszra fordulna. –
  Amikor belenéztem Menysikov elkeseredett tekintetébe,
megacéloztam magam. Menysikov megérdemelte, amit kapott,
sőt, még többet is érdemelt volna.
–  Ott nagyon hideg van! –  kiáltotta. –  És csak inget és
hálóruhát viselünk. Kegyelmezzen... hol vannak a
cobolybundáink?
Jaj, mennyire vártam már ezeket a szavakat! –  Még
emlékszem, amikor azt mondta, a lánya szereti a szép
cobolyprémet, Menysikov! De hát mind így vagyunk ezzel, nem
igaz?
Rám bámult elnémulva, amint megértette, hogy teljesen és
véglegesen veszített.
–  Végre elválunk, Alekszandr Danyilovics. Ahogy mondta,
mindig van másik lehetőség. Bárkinek, bármikor! –  Az arcára
kiülő kifejezés balzsamként gyógyított, miután annyi
szenvedést okozott nekem. Megütöttem a kocsi tetejét, jelt adva
a kocsisnak az indulásra. Ostor csattant, és a zömök pónik
ügetni kezdtek. A kocsi megrándult, megrántva a Menysikov
családot, ahogy örökre eltűntek a szemem elől. Miután
elhagyták a Téli Palotát, a sötét felhők a fejünk felett összeértek,
vihart és villámlást ígértek. Csöpögni kezdett, majd a cseppek
egyre sűrűbben estek, és végül ömleni kezdett az eső. Megvetett
lábbal álltam a viharban, hátrahajtottam a fejem, és
kinyitottam a szám. Ahogy az eső végigfolyt a torkomon,
zokogás rázott, a düh és a megkönnyebbülés könnyei. Be–
 leüvöltöttem a viharba, élveztem tisztító, éltető erejét. Eddig a
pillanatig nem is tudtam, mennyire ki voltam száradva. Az
áradás lemorzsolta a falakat, amelyek Alekszej szenvedéseit
titokban tartották, és felélesztette az emlékét. Szabadon
engedtem a lelkét, most már a megtorlástól való félelem nélkül
ki lehet mondani a nevét. A családom végre meggyógyulhat, és
újra közösséget formálhat.
Amikor két héttel később a Menysikov család Tverbe ért,
ahol vádat emeltek ellenük és elítélték őket, megérkezett az első
állandó hó. Darja Menysikova már jóval azelőtt elhunyt, hogy
megérkeztek volna Bereszovba. Az út mellé temették egy
jeltelen sírba. Marja Menysikova, a cár korábbi jegyese, aki
selyembe öltözve és gyémántokkal megpakolva ült Petruska
oldalán a koronázásakor, hamarosan követte az anyját. A láztól
önkívületben, a himlőtől eldeformálódva halt meg. A sírja egy
gödör lett valahol a széles szibériai síkságon. Maga Menysikov
egy éven belül távozott az élők sorából. Mindig is ügyes kezű
volt, és egyik éjjel kimerészkedett a szibériai éjszakába egy
tomboló vihar közepén, hogy megjavítsa a kunyhója tetejét,
amit a megbecsült fejszével épített. Reggel, amikor a vihar
alábbhagyott, megfagyott testét állítólag úgy találták meg, hogy
kiállt a szibériai síkságból, mint egy fájó ujj. Hallottam, hogy a
fagyhalál fájdalmasan lassú halál: a végtagok nem mozdulnak,
a szervek egymás után leállnak. Bíztam benne, hogy ez így is
volt Menysikov esetében.
 
 52
 
 

Olyan volt, mintha Menysikov nem is létezett volna. Régi

riválisa és bűntársa elbukása után Ostermann grófot – aki olyan
ravasz és macskaszerű volt, mint mindig – nem lehetett látni az
udvarnál, állítólag a megnyomorító köszvényétől szenvedett, de
azért még befolyásolta egykori tanítványát, Petruskát a
leveleivel, amelyek tele voltak ötletekkel, utasításokkal és
javaslatokkal. A Dolgorukij család csillaga felemelkedőben volt,
mert a régi hit követői voltak, és a cár keresztapja is köztük volt.
A sátánt Belzebubbal üldöztem el, Ostermann azonban
meglapult, igyekezett nem szálkának lenni senki szemében, de
a háttérből húzogatta a szálakat, és kész volt harcolni az ifjú cár
leikéért. Ha apám reformjait visszafordítják, az Ostermann
számára örök kárhozatot jelent.
 
–  Maradj, Kátya! Ülj le, Lizanyka! –  parancsolta Petruska,
amikor hívatlanul belépett a Nyári Palota kis könyvtárába
d’Acostával, Alekszej Dolgorukij herceggel és Buturlinnal. Beállt
a tél. A hó magasra tornyozódott a szánok mellett, a jeges szél
csontig hatolt, és örömmel fújta le a sapkákat a fejekről. Az
emberek káromkodva üldözték őket, és térdig tocsogtak a friss,
jeges hólatyakban. Kátyával a lobogó tűz mellett ültünk,
mindketten meleg, fűző nélküli háziruhát viseltünk, és édes
pirogot meg gesztenyét falatoztunk, amelyek héja a sütő
hőjében éppen csak felhasadt. A szamovár halk zúgással
fortyogott. Sok beszédtémánk volt: végre kitűzték Kátya és a
jóképű olasz Melissimo gróf esküvője dátumát. –  Alessandro
több bála kínai selymet ajánlott fel az esküvői ruhámhoz –
  mesélte Kátya izgatottan. –  A tejszín leggyönyörűbb színében
játszik. És a gyöngyből, akvamarinból és gyémántból készült
családi tiarát viselem majd.
Azért találkoztunk, hogy száraz virágokat rendezzünk képbe;
Buturlin első csokra, a remény hírnöke lesz a kompozíció szíve.
Az elhalványult bimbók még mindig enyhe illatot árasztottak,
ami elillant, amikor Petruska ma behozta a nedves huzatot.
Odadobta d'Acostának csodás farkasbőr kabátját, amit én
csináltattam neki. A törpe elkapta, és megingott a súlya alatt,
belefulladt a redőkbe, megbotlott, de végül talpra verekedte
magát. A látványától nevetni kezdtünk, mire ő értve a célzást
újra megbotlott, és úgy mocorgóit a bársony alatt, mint egy
vakond, újra és újra, amíg Petruska azt nem mondta: –  Elég,
d’Acosta. Most dolgunk van. –  Odahajolt, hogy megcsodálja a
kiszáradt virágokat. –  Csodálatos munka, szeretett Lizanykám.
Olyan a kezed, mint egy tündéré. – Megcsókolta az ujjaimat, de
aztán d’Acostára kacsintott, aki vigyázzba vágta magát, arca
elkomorult, a császári kabát a lábánál hevert, ő pedig egyik
kezét a színes anyagokból összefoltozott mellényének zsebén
nyugtatta. – De miért olyan csupaszok a kezeid, cárevna?
Felnevettem. –  Feldíszítem magam császári hercegnőként a
ma esti vacsorára. Annyira hálás vagyok, hogy elküldted nekem
anyám ékszereinek maradékát. Imádom a színes gyémántot. De
most csak itt vagyunk, magunkban, kényelmesen, ezért azt
gondoltam...
Félbeszakított, miközben tovább fogta a kezem.
–  Nem. Itt és most szeretném feldíszíteni. És a kedves
barátaink lesznek a tanúim. Az külön szerencse, ha szereted a
színes gyémántokat. –  A szoba elcsendesedett. Alekszej
Dolgorukij elkomorult, ahogy Petruska talpra húzott. Azt várta
el, hogy a cár megbeszéli vele a döntéseit. És ha ez még nem lett
volna rossz előjel Oroszországnak, Petruska hirtelen mozdulata
lesöpörte Buturlin szárított szirmainak maradékát a padlóra.
Sajnálkozva haraptam az ajkamba. Újra csak magam mögött
kell hagynom a múltat.
A cár csettintett egyet d’Acosta felé, aki egy lila
bársonypárnát vett elő, majd a mellénye zsebében kutakodott,
és egy kis ékszerdobozkát helyezett rá.
Kátya lélegzete elakadt. –  Istenem, Erzsébet hercegnő! Ez
tényleg megtörténik?
D’Acosta le nem vette a szemét az arcomról, tekintete mély
volt, mint egy kívánságkút. Forró rémület ült a belsőmre, ahogy
Petruska gyengéden elmosolyodott, és azt mondta: –  Várj csak,
Lizanyka!
Kátya a nyakát nyújtogatta, a mellkasára szorította a kezét,
és rám mosolygott. Dermedten ültem, ahogy Petruska
felpattintotta a finom kis doboz fedelét, és felfedte a császári
eljegyzési gyűrűt, amit kénytelen volt korábban Marja
Menysikovának ajánlani, akitől aztán visszavették az apja
megszégyenítése után. A könnycsepp alakú rózsaszín gyémánt
ciklámen árnyalatú tűzzel égett; akkora volt, hogy az ujjam
egész alsó ujjpercét eltakarta.
Alekszej Dolgorukij megdöbbenve állt. Tudta, hogy Erzsébet
cárnőként sosem engedem, hogy Oroszországot visszavezesse a
múltba, ahogy azt ő szerette volna. Kátya furcsa, csuklásra
hasonlító hangot hallatott. Buturlin, aki az ajtót őrizte, a
robbanás határán volt. Csak Petruska kedves arca volt nyíltan
reményteli, tekintete engem csodált, ahogy a gyűrűt nyújtotta,
és kezébe fogta a kezem.
– Lizanyka! – szólt. – Légy a feleségem! Légy minden oroszok
cárnője! Megkoronáztatlak. Légy a gyermekeim anyja, a trón
mögötti erő. –  Vörös foltok jelentek meg az arcán az
izgatottságtól, és köhögni kezdett. Alekszej Dolgorukij kihúzta
magát, és közelebb oldalgott, miközben tekintete kemény volt,
mint a kovakő, arca pedig szürke, mint a hamu. Petruska a
kandalló melege felé vezetett. A gyűrű a lángokat tükrözte, és
tüzes prizmájába zárta őket. – Légy az enyém! – kérte Petruska
melegen. A vágytól elsötétült a tekintete, ahogy az ujjamra
készült húzni a gyűrűt.
– Nem is remélhettem volna mást, Erzsébet cárevna! Újévre
mindketten boldog házasságban élünk majd. Micsoda áldás! –
 sóhajtott Kátya.
Elszaladtam volna, de mindenki közül pont Buturlin állta el
az ajtót. Petruska az unokaöcsém volt, túl szoros rokoni
kapcsolatban álltunk a házassághoz. Szerettem őt mint az
unokaöcsémet, de mint férfit sohasem tudnám szeretni. A
peterhofi vacsoránk emlékétől borsózni kezdett a hátam. De az
arcára kiült elhatározás elárulta, hogy minden akadályt
kikerülne, ami a vágya beteljesedése elé áll. A kifogás nem válik
be. Belenőtt minden oroszok cárjának szerepébe, ami felé én
löktem őt.
– Nem lehet – mondtam, és eltoltam a gyűrűt.
–  Mi az, hogy nem? –  Alekszej Dolgorukij ismételte meg
először a szavaimat, miközben öröm suhant át a tekintetén,
mégis olyan hitetlenkedve szólalt meg, ahogy Petruska is
hitetlenkedve nézett engem. A cár annyira megdöbbent, hogy
képtelen volt megszólalni, az érzelmek úgy árasztották el az
arcát, mint a felhők az égboltot. Kényszerítettem magam, hogy
ne fogjam meg a kezét, és ne is öleljem meg. Majdnem olyan
sápadt volt, mint még Tverben, amikor megmentettem
Versailles és Becs gyilkos tervétől. Minden fádalom és megvetés,
amit elszenvedett a múltban, áttört a felnőttiét vékony fátylán;
a gazdagság és hízelgés takarója alig fedte ezt a szenvedést. Fájt
érte a szívem, de ha hozzámegyek, attól minden csak rosszabb
lenne.
Elé térdeltem, könnyekkel a szememben, és az ujjait
csókoltam: –  Cárom, mélyen megtisztelsz. Csodállak téged, és
örökké hűséges leszek hozzád. De úgy szeretlek, ahogy az
unokatestvéremet. Nem lehetek a feleséged. Meddő vagyok,
nem lehetek a családom további szolgálatára. –  Könnyek
patakzottak végig az arcomon. Meddő. Milyen rövid és végleges
szóval néztem szembe az igazsággal. Az a sok gondtalan
pillanat Buturlinnal, estéről estére, mégsem estem teherbe. Ha
megtörténik, örömmel vállaltam volna a botrányt, és vidékre
költözöm. Anya leszel, de nem lesz gyermeked. Micsoda
kegyetlen igazságot rejtett a lesij szellem e szavak mögé annyi
évvel korábban a Goloszov-szurdokban.
Petruska még mindig felém tartotta a gyűrűt, és
hitetlenkedve pislogott.
– Butaság, Lizanyka. Kit érdekel? Én sem az utolsó cárnő fia
vagyok. Találunk majd örököst máshol. Szeretlek, és veled
akarok lenni. –  Az őszinteségétől összefacsarodott a szívem,
amikor hozzátette: –  Ráadásul a gyermekkor szörnyű
tapasztalat, nem is szeretném, hogy miattam bárki átélje, akit
szeretek, és ő is szenvedjen. Nincs szükségem saját gyerekekre,
találok örököst máshol is. Olyan örököst, mint például Annuska
fia.
– Nem tehetem – ismételtem. Petruska most még szeretett, de
mi lesz, ha ez megváltozik, ahogy azt már sokszor láttam
korábban? Nem mertem levegőt venni. Az életem volt a tét, de
hűnek kellett lennem önmagamhoz.
– Hercegnő, kérlek! – Kátya megfogta a vállam. – Gondold at
legalább. Ez a legnagyobb boldogság, amire csak egy nő
vágyhat.
Kis időre lehunytam a szemem, hogy ne is kelljen
gondolnom a szavaira, és megráztam a fejem. –  Nem. Én nem
lehetek egyetlen férfi felesége sem. Soha –  feleltem, miközben
kinyitottam a szemem, és körülnéztem. –  Megtisztelsz, hogy
ekkora kegyben kívánsz részesíteni, unokaöcsém. De
könyörgöm neked, mint a cáromnak, hogy találj magadnak
másik nőt, akinek felajánlhatod ezt a megtiszteltetést és
boldogságot. Egy olyan nőt, aki szívesen lesz a feleséged, és
szeret téged és megbecsül, ahogy azt megérdemled.
– Ne küzdj a végzet ellen! – figyelmeztetett Kátya.
– Ki ismeri a végzetét? – kérdeztem.
– Egy másik nőt? – Petruska hangja elcsuklott a fájdalomtól,
a csalódottságtól és a haragtól. –  Sosem voltam boldog. És ha
most sem lehetek boldog, akkor senki más sem lehet az.
–  Ne mondd ezt! –  csitítottam, és újra nem vettem őt
komolyan.
 Petruska ekkor Alekszej Dolgorukijhoz fordult.
–  Keresztapám! Mindig olyan voltál számomra, mintha az
apám lennél. Te mellettem állsz?
–  Mindig, cárom! –  Dolgorukij herceg elmosolyodott, és
vigyázzba állt. Jól leplezte, mennyire megkönnyebbült attól,
hogy elutasítottam Petruska ajánlatát. –  A tanácsomra van
szüksége? Rengeteg hercegnő van, aki örömmel lenne a
felesége.
Kátya vadul figyelte őket. Arca felragyogott, mint egy ékszer,
Annyira örült, hogy a cár ilyen kegyben részesíti az apját.
–  Többre van szükségem tanácsnál. Az áldásodat kérem –
  jelentette ki Petruska megbántott tekintettel, szája remegett a
dühtől. – Kérem, a lányod, Kátya Dolgorukova kezét.
Nem akartunk hinni a fülünknek. Annyi Dolgorukova
hercegnő volt. Népes család volt eltérő vagyonnal. A barátnőm,
Kátya már boldogan tervezte az esküvőjét az ifjúval, akit
szeretett.
–  Nem –  kapkodott levegőért Kátya. –  Ez biztos tévedés.
Engem már megkértek! Apám, kérlek... – Odalépett az apjához,
a vállára dőlt, és hisztérikusan kereste a kezét.
Alekszej Dolgorukij annyit mer mondani: –  Cárom. Kátyát
már eljegyezték. A dátumot is kitűzték. Jó házasság lesz, és a
fiatalok szerelmesek egymásba.
Petruska elgyötört arccal megvonta a vállát. –  Az
eljegyzéseket felbontják. A dátumokat megváltoztatják. És
egyébként is, mi a szerelem? Gondolj csak Marja Menysikovára.
– Szavainak egyszerű fenyegetése dermesztő volt, miközben az
elképesztő ékszert Kátya felé tartotta. Igazi Romanov kezdett
válni belőle.
– Petruska, kérlek! – szóltam csendesen. – Ezt nem teheted.
Könnyekkel küszködött, ahogy felém fordult felemelt állal. –
 Á! Hát nem te mondtad, hogy a cár bármit megtehet, mindig? –
  Dolgorukij hercegre nézett. –  Alekszej keresztapa, még nem
hallottam a válaszod.
Dolgorukij herceg meghajolt; hosszú ideje megakasztott
ambíciója kiirtotta az atyai aggodalmát Kátya iránt. Végül is ki
volt Melissimo gróf, a külföldi diplomata minden oroszok
cárjához képest? Végre olyan helyzetbe kerül, ahol elérheti,
amire vágyott: semmissé teheti apám törekvéseit. Tekintete
kemény volt, amikor megragadta a lánya csuklóját, és erősen
fogta. – Micsoda megtiszteltetés! Bölcs döntés, cárom! Végül is a
Dolgorukij Oroszország egyik legjelentősebb családja. Mi
alapítottuk Moszkvát, mi építettük a Kremlt...
– Igen, igen. Ne untass! – legyintett Petruska, miközben Kátya
apja szorításában küzdött.
– Ne! – kiáltotta a lány, könnyektől elcsukló hangon. – Nem!
Soha! Alessandróhoz megyek hozzá!
Az apja keményen pofon vágta, amitől a lány feje oldalra
hanyatlott, és felrepedt a szája. A hirtelen erőszakra
visszahőköltem, elnémultam a döbbenettől. A barátnőm remegő
ujjakkal, lihegve nyúlt vérző szájához.
–  Add azt a vackot –  parancsolta az apja, és lecsavarta
Melissimo gróf eljegyzési gyűrűjét az ujjáról. Mielőtt Kátya
megakadályozhatta volna, a lángok közé vetette. Kátya
felüvöltött, és őrült módon utánavetette magát, de az apja
elkapta; acélszorítása térdre kényszerítette a cár elé. A lány
könnyekkel küzdve, lehajtott fejjel figyelte, ahogy Petruska a
hatalmas, nehéz császári gyűrűt ráhúzza kecses ujjára.
–  Illik rá –  jelentette ki hidegen, és elégedettnek tűnt. A
kandallóban, Kátya szerelmének, álmainak és reményeinek
kohójában Melissimo gróf gyűrűje elolvadt. Petruska mély
levegőt vett, es lehajolt, hogy megcsipkedje a jegyese arcát
vérző, remegő ajka mellett, ahogy egy testvér tenné. –  Hát,
akkor ennyi. Ne sírj, Kátya kedves! –  Megérintette összekócolt
haját, és lenézett lehajtott fejére. –  El fog múlni. Minden
elmúlik. Hidd el, én tudom. Boldogok leszünk, akármit jelent is
az. Hidd el, tudom. Nem haragszom rád azért, ahogy a
kérésemet fogadtad, inkább úgy tekintem, hogy magadon kívül
vagy az örömtől. –  Dolgorukij herceghez fordult. –  Alekszej,
keresztapám! Vigye haza a gyönyörű menyasszonyom, és amint
megnyugodott, kezdjen pakolni. Mostantól a Golovinszkij–
 palotában fog lakni. Az eljegyzést két hét múlva jelentjük be, és
a címe őfelsége a menyasszony cárnő lesz. Az esküvőnk
dátuma ugyanaz lesz, ami Melissimo gróffal lett volna az
egyszerűség kedvéért.
Dolgorukij herceg meghajolt, felpuffadt arcán a
sajnálkozástól a büszkeségig mindenféle érzés megmutatkozott,
miközben Kátya talpra vergődött, arcát elcsúfították a könnyek
és a gyász.
–  Gyere –  siettette Dolgorukij herceg, miközben az ajtóhoz
húzta; lehet, hogy attól félt, hogy Petruska vagy én
meggondoljuk magunkat. De a küszöbön Kátya felém fordult.
 – Ez a te hibád! Az élet megfizet ezért, ha én magam nem! –
 Dühöngve rázta felém az öklét.
– Ne hallgasson rá. Kátya már hosszú ideje titokban teljesen
odavolt őfelségéért. Talán ez után az izgalom után eret kell rajta
vágni – mondta az apja, és kirángatta a lányt.
– Apám! – zokogott Kátya a folyosón. – Ne!
Egy újabb pofon hangját hallottuk; egy kemény, határozott
kéz csattant egy ifjú arcon. Ahogy a lépéseik hangja elhalt, a
székembe süllyedtem, kezem a szám elé kaptam. A tenyeremen
még érződött a szirmok halvány illata. A tűz felemésztette
Melissimo gyűrűjének maradékát. Petruska összeszedte a
kesztyűjét, és a vállára erősítette farkasbőr kabátját. Úgy nézett
ki, mint aki tíz évet öregedett az utóbbi fél órában. Megszakadt
a szívem, hogy ilyennek látom.
–  Akkor hát legyen, Erzsébet! Elértem, amiért jöttem.
Eljegyeztem egy nőt, elköteleztem magam, hogy boldoggá
teszem – mondta felegyenesedve. – De veled még nem végeztem
teljesen. –  A kabátja megkötőjével játszott, és odabiccentett
d’Acosta felé: – Nyisd ki az ajtót!
Meglepetésemre a császári Szemjonovszkij ezredhez tartozó
katonák masíroztak be.
– Maradj csak, Lizanyka. És te is, Buturlin barátom – mondta
nekünk Petruska halkan.
 
 53
 
 
 

D’Acosta tekintete olyan éles volt, mint egy kivont penge.

Petruska összefogta a kezét a háta mögött.
–  Ha már itt tartunk, van még valami, amit szeretnék
megtudni. Azt pontosan honnan tudod, Erzsébet cárevna,
hajadon és szűz nagynéném, hogy meddő vagy?
A vér kiszaladt az arcomból. Az ajtónál Buturlin
lemerevedett. A tekintetünk összetalálkozott, mire Petruska
ajka lebiggyedt, de a tekintetébe szomorúság költözött.
–  Tudom én, hogy honnan tudod, gyönyörű, szeretett
Lizanykám! Onnan, hogy egy éve kurválkodsz már a
kamarasommal, ha hihetek Menysikov rágalmainak. Végig a
nyári hónapok alatt, amikor azt hittem, udvarolok, amikor azt
hittem, szerelmesek vagyunk! – Izzadsággyöngyök jelentek meg
Buturlin tatár homlokán; szeme kitágult a félelemtől, miközben
tagadólag rázta a fejét.
Petruska folytatta: –  Menysikov, akit száműztem, mert azt
hittem, hátráltatja az egyesülésünket. És most te nem szeretnéd
betartani az egyezség rád eső részét; nem vagy hajlandó
hozzám jönni. Buturlin, elfogadhatja ezt egy becsületes ember?
De hat mit tudsz te a becsületről, aki úgy megront egy cárevnát,
mintha egy fejőslány lenne?
–  Cárom! –  Buturlin térdre esett, karját széttárta és a földre
borult.
–  Már túl késő! –  Petruska tapsolt: röviden, élesen. A
Szemjonovszkij őrség megfogta Buturlint, aki azt kiabálta: – Ne!
Hadd magyarázzam meg... -, majd rövid hadakozásba kezdett
aminek során öklök csattantak, bordák roppantak, és
egyenruha szakadt. Míg végül a gyomrára mért ütéstől
összegörnyedt. Lihegett a fájdalomtól. Amikor megpróbált
felállni, az áliára mért ütés a padlóra küldte. Buturlin
felnyögött, összekuporodott és zokogott, ahogy a rúgások és
ütések kezdtek záporozni rá. –  Cárom, higgyen nekem! –
 könyörgött vérző szájjal.
– Nem! Csend legyen! Már eleget hallottam! – szólt Petruska,
és felemelte a kezét, hogy leállítsa Buturlin könyörgését, és
összeszorította a szemét. Nehezen vette a levegőt, és elpislogta a
könnyeit, amikor hozzám szólt. – Beszélj! Szereted őt, Lizanyka?
Annyira, hogy valóban mindenki mást elküldesz? Még engem
is? Hozzá akarsz menni feleségül?
D’Acostára pillantottam. Oroszországban a legkisebb kéz is
meg tudja forgatni a szerencse hatalmas kerekét.
– Ne, Petruska! – könyörögtem. – Kérlek! Próbáld megérteni.
Elveszítettem mindkét szülőm. Ágost meghalt. Annuska elment.
Rettegtem Menysikovtól. Buturlin fényt hozott a sötétségbe.
Hálás vagyok érte. De sosem leszek egyetlen férfi felesége sem. –
  Petruska kezéért nyúltam, de ő visszahőkölt, mintha
megcsípték volna.
–  Soha többet ne érj hozzám! Buturlin megfizet ezért. –
 Petruska arca eltorzult a dühtől és a fájdalomtól.
–  Légy hozzá kegyes! Ne öld meg! –  Térdre estem, a kezem
tördelve. – Ó volt az egyetlen, aki mindig felszólalt értem.
–  Én voltam a barátod. Nem fogom megölni. De soha többé
nem szólal meg! –  Petruska sápadtan, remegve állt, ő maga is
elborzadt az előző óra történéseitől. Nézte, ahogy az őrök
elcipelik Buturlint, azt az embert, aki az első barátja és
kamarása volt, és aki hűségesen követte minden mozdulatát.
Buturlint kivitték a Fontanka rakpartra, ahol egy szán már várt
rá, hogy átvigye a jégen a Trubeckoj– bástyába.
Soha többe nem szólal meg. Ez volt Petruska ítélete és
Buturlin sorsa.
 
 54
 
 
 

Elvakítottak a Téli Palota hosszú folyosóinak fényei és díszei

Petruska második eljegyzési lakomáján. Úgy éreztem magam,
mint egy rab, aki a kivégzése napján előjön a Trubeckoj–
  bástyában lévő sötét cellájából –  egy olyanból, amilyenben
most Buturlin is időzik. Én voltam az egyetlen, aki gondolt rá?
Naponta odaküldtem Lestocqot, aki ételt, meleg ruhát és pénzt
vitt neki –  sok pénzt! –  , hogy lefizesse az őröket. Nem bírtam
volna elviselni a gondolatát, hogy Buturlint bántják vagy
megkínozzák, miközben kihallgatják, vagy az ítéletet várja.
Végül is nem maradt több megválaszolatlan kérdés.
Ha rá gondoltam a börtönben, a körülöttem lévő pompa
elviselhetetlennek tűnt: ezer és ezer gyertya fürdette fényeben
a palota hatalmas tereit, csillogtak az egyenruhagombok és a
tökéletesre polírozott borcsizmák. A nők csodálatos ruhákban
lebegtek, mint a virágok egy patakparton, az ékszereik
folyékony tűzként hullottak alá rózsaszín fülcimpákból, sima
nyakakról és kecses csuklókról. Mandula–  és narancsfák
illatosították be a levegőt –  vajon milyen üvegházban borultak
virágba a sötét tél közepén? –  , és sötétzöld, illatos sövény
alkotott lugast a birodalom finomságaitól roskadozó asztalok
körül.
Akármerre jártam, a beszélgetés abbamaradt. Senki sem
tett volna egy kopejkát sem a jövőmre. Nem érkezett több kérő,
aki feleségül akart volna venni. Az egyetlen lehetőségem a
zárda volt. Kátya és Petruska egy boltív alatt fogadta a
jókívánságokat a trónteremben. Az aranyozott, faragott
trónjuk felett lebegő bordó bársonybaldachin alatt egészen
kicsinek látszódtak. A Nyári Palota könyvtarában történt
eljegyzés óta eltelt két hétben Kátya lefogyott. Sem vastag
sminkje, sem tejszínszínű ruhája, ami lógott csontos vállán,
nem emelte ki a kinézetét, ami valaha a tökéletességéről volt
híres. Maga Petruska is úgy ük, mint egy szobor; udvari ruhája
merev volt az aranyszálas hímzéstől. Tekintete röviden
végigsöpört az összegyűlt udvaron, majd messze a tömeg mögé
nézett.
Amikor beléptem, Ostermann gróf a magas, duplaszárnyú
ajtó mellett állt. Alekszej Dolgorukij távol tartotta az uralkodói
pártól, ahogy egyik kutya a másikat, úgy őrizte az etetőtálat.
Kedvetlenül hajolt meg felém, és lesütötte szürke tekintetét.
–  Erzsébet cárevna! Hát persze. A cár legközelebbi élő
rokonaként az ön kötelessége elsőnek gratulálni neki.
Ha örült is annak, hogy nem én ülök Petruska mellett a
trónon, jól titkolta. Mi kellene ahhoz, hogy elveszítse az
önuralmát? Egy nap szeretném megtudni.
–  Kötelesség, Ostermann gróf? Számomra ez öröm és
megtiszteltetés! –  feleltem hűvösen. Tudtam, mennyire tartott
attól, hogy Petruskával egymást jegyezzük el. Vajon a cár
elutasításával átjátszottam Oroszországot az ellenségeim
kezére? A gondolat elborzasztott, de követnem kellett a szívem.
-Jelizaveta Petrovna Romanova cárevna! –  Az udvarmester
bejelentette a nevem. A vörös szőnyeg a végtelenségbe nyúlt
előttem; az udvaroncok szétváltak, mint a Vörös–  tenger. Az
emberek szorgosan suttogva adtak elő a szerintük valódi
verziót arról, hogyan lett Buturlin kegyvesztett. Felém
bámultak, várva bukásom. Még nem adom meg nekik ezt az
örömöt, döntöttem el, és a boltív felé lépdeltem. Ahogy
közeledtem a trónhoz, észrevettem Melissimo grófot a
tömegben, és megsajnáltam. Őt is, Kátyát is, Petruskát is, és
magamat is –  mindannyiunkat. Mind Oroszország anyamedve
bocsai voltunk, lökdösődtünk és dülöngéltünk, remélve, hogy a
kedvében járunk, és távol maradunk a bajtól.
–  Felség! Fogadja őszinte gratulációmat! –  Pukedliztem, és
megcsókoltam Petruska kezét. Ő lehajtotta a fejét, sápadt bőre
összeolvadt gyapjas, fehér parókájával, és azonnal visszahúzta
az ujjait tartva magát az ígéretéhez, hogy soha többé nem
érinthetem meg.
Amikor Kátya felé fordultam, összeszorította az öklét,
mintha készülne megütni.
Hátraléptem.
Amikor a külföldi előkelőségek kerültek sorra, hogy
gratuláljanak a cárnak, Melissimo gróf előrelépett. Vajon
átkutatták, hogy nincs– e nála fegyver? Az olyan erős szerelem,
mint az övék, könnyen vezethet valami ostobasághoz. Ha
észrevehetően rendezetlen is volt –  nem volt
megborotválkozva, fekete haja kócos és olajos volt –  elegáns
keze hosszú, finom ujjaival túlságosan is remegett ahhoz, hogy
bármilyen támadást tervezzen; csokoládébarna szemei körül
vörös karikák húzódtak, és felduzzadtak a könnyektől. Kátya
megingott a székén, könnyek vágtak utat a sminkjébe. Petruska
baziliszkusztekintettel fordult Melissimo felé, miközben a
grófot két tiroli barátja visszatartotta attól, hogy további
jelenetet rendezzen. A küzdelem rövid volt.
A titkosrendőrség még aznap átadta Melissimo grófnak a
menlevelét. Nem volt más lehetősége, el kellett mennie. A szán
Bécs felé két nap múlva indult, ahova éppen karácsonyra
érkezett meg. Lestocq mellettem állt, amikor Buturlint a
bitófához vezették, amit a Szent Péter és Pál–  székesegyház
közelében állítottak fel csak pár nappal az uralkodó
eljegyzésének megünneplése után. Reggel kétszer is eret vágott
rajtam, hogy megnyugtasson, de hiába.
–  Sikerült? –  suttogtam szédülő fejjel. –  Megmenekült
Buturlin a legrosszabbtól?
Megvonta a vállát: sosem lehetett megbízni azokban a
vadállatokban, akik a Trubeckoj–  bástyában dolgoztak őrként.
Gyakran zsebre vágták a kenőpénzt, és mégis megkínozták a
rabot. Mélyebbre süllyedtem a székemben, némán imádkoztam,
és erőt kértem. A Szent Miklós-ikonom terebélyes
szőrmegallérom alatt pihent. Megkockáztattam egy pillantást a
cári párra: Petruska tekintete homályos volt, de arca frissen
borotvált. Csodásán festett Buturlin Preobrazsenszkij ezredének
zöld egyenruhájában. Egyértelműen azért viselte, hogy még
jobban megszégyenítse Buturlint, ahogy a vállára vetett
farkasbőrrel szegélyezett vörös bársonykabáttal is, amit én
készíttettem neki egykor a császári kétfejű sasokat mintázó
arany láncszemekkel. Szőrmekucsmája félredőlt, amikor
Kátyához hajolt, és a suttogását hallgatta. A lány nyakán a
reggeli tompa fényben ott csillogott anyám tizenkét soros
gyöngy és gyémánt nyakéke. Ostermann a császári őrséget
küldte hozzám az ékszerekért; anyám hatalmas
gyűjteményének utolsó darabjai is elúsztak. Semmim sem
maradt, ami rá emlékeztetett volna, csak hatalmas lelke és
életszeretete. Vajon örököltem csak egy szikráját is az erejének?
Már nem voltam benne olyan biztos. A leheletem
kikristályosodott, amikor ökölbe szorítottam a kezem
nyércmuffomban, megerősítve a szívem, nehogy összetörjön.
Több száz ember gyűlt a bitófa köré, bűzük összekeveredett
a sült hús, a forró gesztenye és a forralt bor émelyítő illatával.
Egy ilyen eseményen az utcai árusok nagy forgalomra
számítottak. A gyomrom összeszorult, amikor Buturhn ezrede
dupla sorfalat állt komoly arccal. Szégyenszemre közöttük kell
átmennie. Meleg lehelet homályosította el a lovak orrlyukát,
ahogy patájukat a jégbe és hóba vájták, és elkeseredetten
kutattak ott felejtődött zöld növények után. A tömeg a
várakozástól elcsitult, amikor egyetlen rövid ágyúlövés
szántotta fel a hűvös reggeli levegőt. Vártam a hangot, mégis
készületlenül ért, és a csontomig beleremegtem. Egy csapat
varjú sötét felhőként szállt fel a téli fákról, tiltakozva károgtak,
és otthagyták a csupasz ágakat, amelyek a sápadt égig nyúltak.
A madarak hamarosan úgyis visszatérnek gazdag falatokban
reménykedve.
Tekintete csillogott, mint a nedves szén, arca nyúlt a lassú
hóesés fátyla mögött. Ez még csak a kezdet, üzenték a szemei.
Majd meglátod.
Felfordulás volt a bástya névai kapujánál. Újra
összeszorítottam az övem a szőrme mélyén. Az emberek úgy
mozogtak a börtön falánál, mint egy hangyasereg. Ahogy
Buturlin szánja közeledett a fagyott folyó menten, Lestocq
közelebb húzódott hozzám. A jelenléte vigasztalt, még ha
matatott is épp valamivel: a tarot–  kártyákkal, amelyek valaha
megjósolta Buturlin sorsát. A szerelem bolondja. Amikor a
francia észrevette a tekintetem, elsüllyesztette a kártyákat. A
szán éppen a katonák sorfala mögé ért. A Preobrazsenszkij őrök
engedelmeskedtek a parancsnak: fújjogtak, az ostornyelükkel
csapkodtak, és leköpték Buturlint, korábbi tisztjüket és
parancsolójukat. Az ülésembe süllyedtem, remegtem a
félelemtől és a csalódottságtól. Erőfeszítéseim Buturlin
szenvedésének enyhítésére hasztalanok voltak, vagy akár pont
jobban előidézték azokat. A jeges időjárás ellenére derékig
meztelen volt, hogy mindenki lássa, milyen vadul
megkorbácsolták a hátán és a vállán: az egymást keresztező
sebhelyeknél a bőr felszakadt, és most véres heg borította. Ha
meggyógyul is valaha, ezek a sebhelyek kiadják szenvedéseinek
térképét. Leesett a szánról, belefordult a hóba, mert képtelen
volt állni. Fájdalmasan felkiáltott, ahogy a hideg, nedves
pelyhek a sebeihez értek. Vastag fekete hajából csomókat téptek
ki, a vállai kifordultak, a lábait eltörték. Felüvöltött, amikor az
őrök megragadták a hónaljánál, és felrángatták a bitófa durva
falépcsőjén, ahol a kínzója már várt rá. Buturlin a csuklyás férfi
lábai elé zuhant a deszkákra. Egy őr megragadta a fejét, és
feltartotta, hogy lásson. Felduzzadt szemével hunyorgott, majd
a rettegéstől felordított. A hangjától hideg futkosott a hátamon,
és csak hatalmas akaraterővel tudtam ülve maradni, és
visszafojtani a könnyeimet.
 Egy sistergő szenes serpenyőben hatalmas, vöröslő vasfogó
hevert. Egy ilyen eszközzel a kolomenszkojei istállóban
segítettem a kovácsnak lovakat patkolni. Az apám hajóin az
ácsok a rossz helyre került szögeket ilyen eszközzel húzták ki a
hajó testéből. Miközben Buturlin reszketve zokogott, a vallató
látványosan megforgatta az eszközt szenes ágyán, majd
feltartotta, hogy mindenki lássa. A tömeg a félelemtől egyszerre
sóhajtott fel, és várták, hogy végre olyan szenvedést lássanak,
ami nem a sajátjuk. A könnyeim fátylán át az arcuk kegyesen
szétmállott.
A kínzó Buturlin fejét a cár felé csavarta. Lestocqnak dőltem
az emberi meleget és érintést keresve, és imádkozva hunytam
le a szemem. A kabátom alatt Lestocq megfogta a könyököm,
hogy egyenesen tartson. Senki sem látta az érintését, de nélküle
nem tudtam volna végigcsinálni.
– Nézd csak, Lizanyka! – kiáltotta Petruska csillogó szemmel,
ahogy az egyik őr szétfeszítette Buturlin száját, megragadta a
nyelvét, és erősen megszorította a tövénél mélyen bent a
torkában. Úgy éreztem, becsaptak: a kínzó az utolsó aranyaim
azért kapta, hogy látszólag kielégítse a cár parancsát, de
megkímélje Buturlint a legrosszabbtól. De nem volt kegyelem a
szeretőmnek. A levegő sercegett, ahogy az izzó fogó megragadta
a nyelvét. Az égő hús émelyítő bűze elárasztotta a tiszta téli
levegőt. –  Húúú –  zúdult fel a tömeg. Öklendeztem, amikor a
szeretőm hátrafeszült, és a fájdalomtól elájult; ernyedten lógott
az őrök szorításában. A kínzó hátralépett; az emberek
ujjongtak. Amikor az őrök egy vödör vizet öntöttek Buturlinra,
ő magához tért, levegőért kapkodott, ahogy a cseppek a testéhez
fagytak. A vallató a fogó fejét újra ráhelyezte, és röviden, de
erősen megrántotta Buturlin nyelvét. Semmi emberi nem volt a
szeretőm üvöltésében, sem abban a rövid reccsenő hangban,
ami olyan volt, mintha egy kereskedő tépne le egy darab
anyagot a bálából a gosztyinyij drorban. Húsos rózsaszín és
habos rongyszerű cafat lógott a fogóról; egy csontszilánk
hozzátapadt. Keserű lett a szám íze, és elé kaptam a kezem,
amikor azt kellett néznem, ahogy Buturlin –  a barátom, a
szeretőm, egy bátorsággal és merészséggel megáldott ember–
  most vért hányt, és újra elájult. A kínvallató a nyelvet az ott
köröző varjaknak vetette, amelyek fekete, nyüzsgő felhőben
lepték el.
–  Beteljesült a cár akarata! –  kiáltotta Alekszej Dolgorukij
herceg felállva a székéből, a tömeg pedig felzúgott, és készen
állt szétszéledni, enni, inni és mulatozni. Petruska az uralkodói
szánhoz vezette Kátyát: a lány még egy utolsó diadalmas
pillantást vetett rám, és bemászott a nyitott szánba, ahol szépen
bebugyolálták szőrmékbe és bársonyba. Petruska a szán hátára
állt fel, mint egy inas, és lehajolt, hogy valamit súgjon neki. A
lány bólintott, miközben a lovak nekiindultak. Fájt a
lélegzetvétel. Nem tudtam megküzdeni a könnyeimmel, bár
sósságuk sosem éreztem meg, mert kristályos rétegben az
arcomra fagytak.
A hóesés eltakarta a durva szánt, amely elvonszolta az
eszméletlen Buturlint. Petruska lefokozta egyszerű katonává, és
elküldte Kamcsatkára egy olyan posztra, ahonnan nem volt
visszatérés. Ahogy az ezred szétszéledt, néhány katona még
megrendültén állt, és a könnyeiket törölgették, amelyeket nem
szabadott ejteniük az uralkodói pár előtt. Szentpétervár
egyszerű népe, amely szegényes körülmények közt lakott
faházaiban és viskóiban, amelyek a Néva partján álló paloták
sora mögött húzódtak, összeszedte a lócitromot, hogy majd
kiszárítsa, és fűtsön vele. Ahogy ültem, és igyekeztem
visszanyerni az erőm, friss pelyhek rejtették el Buturlin
szenvedésének a nyomát a bitófa összepiszkolt haván. A varjak
visszatértek a fákra, a legközelebbi gazdagabb zsákmányt
várva. Még Szentpétervár kutyái, a sebhelyes, bozontos állatok
is elmaradtak. Mialatt az udvar eltávozott, én csak ültem,
remegve és zokogva. A bánat emésztett.
– Cárevna, induljunk el! Túl hideg van itt. Készítek önnek egy
altató italt –  mondta Lestocq gyengéden, mintha egy
gyermekhez beszélne. Valódi sajnálatot láttam a szemében,
ritka dolog volt ez életemnek azon szakaszában. – Erősnek kell
lennie – emlékeztetett.
Alvás? Mástól sem tartottam jobban. A borzalmak, amiknek
a szemtanúja voltam, bizonyosan kísértenek majd, és véget nem
érő rémálomba zárnak. Úgy ragadtam meg a kezét, ahogy egy
koldus fogna egy pénzérmét: –  Erősnek? Minek? Hogy ebből
még többet kapjak?
 
 
A halál és a pusztulás a büntetése mindenkinek, aki szeret
engem: Ágost, Annuska, Buturlin.
Lestocq megrázta a fejét, és hópelyhek telepedtek sűrű barna
hajába. – Isten íjának sok nyila van – mondta, és megérintette a
zsebét, ahova a tarot– kártyát rejtette, mintha varázsolna.
Összeborzong ta m.
 Visszavezetett a szánhoz, és betakart, ahogy egy apa a
gyermekét, összekötve a medvebőrt az ölemben.
 
 55
 
 
 

F
–  eofan Prokopovics fogja levezetni Petruska esküvőjét?
Alekszej Dolgorukij, amint Petruska hatalomra került, házi
őrizetbe záratta a novgorodi érseket, aki apámnak merész
tanácsokat adott. Feofan adta össze a szüléimét, és ő koronázta
meg az anyámat is, de nem ő koronázta meg az ifjú cárt, és
semmit sem lehetett hallani róla.
Utolsó esténk volt a Nyári Palotában, mielőtt Moszkvába
indultunk volna a cár esküvőjére. Egy szobalány bepakolta a
ládámat. Nem tartott sokáig, mert alig maradt ruhám, amik
közül választhattam volna; amit Petruskától kaptam, azt mind
eladtam. Megint csak Cserkaszkaja hercegnő volt hűséges
vásárlóm és barátom; és újfent csak nem merte viselni, amit
megvett, hanem továbbadta a szobalányainak. A szobámban
szél fújt le a kéményből, és a lángok összekuporodtak hamut és
parazsat szórva.
–  Prokopovicsot letartóztatták pár nappal ezelőtt –  felelte
Lestocq. –  A titkosrendőrség a Trubeckoj–  bástyába vitte
kihallgatásra.
A döbbenettől elnémulva bámultam rá. Ha Feofan
Prokopovicsot is le lehet tartóztatni, akkor ki volt biztonságban?
Mind tudtuk, mit jelent, ha valakit kihallgatásra visznek a
bástyába.
– Mi mást várt? Alekszej Dolgorukij fél tőle. Ostermann– nak
új szövetségest kell választania. Feofan Prokopovics az Ön
apjának a legközelebbi szövetségese volt – magyarázta Lestocq.
– A nagy cár munkájának minden nyomát eltörlik. Oroszország
halálos küzdelembe ragadt a múlt és a jövő között.
 
Az udvari kincstár meghatározatlan időre befagyasztotta a
tőkémet. Végül is nincs szükség pénzre egy zárdában, hallotta
valaki Kátyát, hogy így viccelődik az udvarhölgyeivel, amikor
megérkezett a Kremlbe. Már semmi eladnivalóm nem maradt,
mikor Lestocq és Schwartz csatlakozott hozzám a szánban
Szentpétervárról Izmajlovóba. Utolsó szabadon töltőtt napjaim,
amíg Petruska esküvőjére várok, Pasa néni és a kuzinjaim régi
házában töltöm. Legalább a majmaim gagyogása és a madaraim
csiripelése a ketreceikben felderíti a hangulatom. Nem voltam
hajlandó könyvet vinni magammal. Annuskának sosem volt
hasznára az a sok olvasás, akkor rajtam miért segítene?
 
Az ég kimerült az egész éjszakán át tartó folyamatos
havazástól. Varjak szálltak fel a nyírfák csupasz ágairól,
károgtak és verdestek, miközben elhagytam a Nyári Palotát:
minden bizonnyal utoljára. Szerettem volna örökre a szívembe
zárni a ház boglárka– és karmazsinszínű homlokzatát, ha már a
hideg kolostori cellámban leszek, ez az emlék megnyugvást
nyújt majd. Amikor beszálltam a szánba, egy lovas jelent meg a
tessék-lássék letisztított kavicsos ösvényen; lova
keresztülszántott a hóforgatagon.
–  Erzsébet cárevna! Kérem, várjon! –  kiáltott, és a lélegzete
gomoly–  gott körülötte. Leszállt a nyeregből, és átadott egy
finom, aprólékosan kifaragott, gyönyörű ébenfa dobozt. –
  Ajándék a cárica menyasszonytól. Azelőtt adta nekem, hogy
elindult volna a Kremlbe. – Meghajolt, arca élénkvörös és érdes
lett a hidegtől. Mi az ördögöt küldhetett nekem Kátya
Dolgorukova? Megráztam a dobozt. Halkan ütődött benne
valami.
– Mi az? – kérdezte Lestocq visszafogottan.
– Érzésre könnyű. Majd jobban megnézem, ha Izmajlovóban
leszünk. Induljunk! – Eldugtam a dobozt, mert meglepett volna,
ha Kátya olyasmit küld nekem, amit érdemes megtartani.
Lehetett akár egy apáca ruhája, amit durva, sötét anyagból
szabtak.
Az utazás Izmajlovóba komor csöndben telt el. Addig lakom
majd Pása néni régi házában, amíg a szertartást meg nem
tartják, és új híreket nem kapok a jövőmről. Két társam minden
bizonnyal azon tűnődött, hogyan jelentik majd be az
udvaraiknál a diplomáciai kudarcukat: annyi éven át követtek
engem, támogatták az én lehetséges –  vagy lehetetlen –
  felemelkedésem. A lovak sokszor megcsúsztak az úton, amely
felszíne vaskeménységűre fagyott, és a szán erősen kifarolt. A
levegő ropogott a jégtől, és a felhők további havazással vonták
sötétségbe. Napfényre vágytam, akármilyen tompa vagy rövid
életű is lenne.
Az éjszakáim úgyis elég hosszúak lesznek, ha nem
végtelenek: most már bármikor elkezdődhetnek. Ha arra
gondoltam, hogy részt kell vennem Petruska esküvőjén,
rettegtem. Irigyeltem Anna Ivanovna kuzinom, Kurland
hercegnőjét, akinek könyörgő leveleit, hogy csatlakozhasson az
ünnepléshez a szeretőjével, Birennel együtt az udvar
szórakoztatására felolvasták, majd megválaszolatlanul
félrerakták.
Izmajlovo nem hozott megnyugvást. A valaha szerető
gondoskodással vigyázott helyet, ahol egyszer még a
nagyapámnak, Alekszej–  nek az orosz mezőgazdasággal
kapcsolatos ötleteit is kipróbálták, már évekkel ezelőtt
elhagyták. Az őrök dezertáltak, amint nem kapták meg a
fizetésük. A jobbágyok és parasztok kifosztották az
éléskamrákat és a pincéket. A hó alatt a gyümölcsöskertek és a
mezők parlagon hevertek, és a rengeteg halastavat elfojtotta a
gaz; vastag jegükbe zöld lapulevelek fagytak bele. A
gyümölcsfák roskadoztak a hó súlya alatt. A „Babilon”, a
tiszafából alkotott labirintus, ahol Annuskával kisgyerekként
bújócskáztunk, teljesen láthatatlanná vált, úgy benőtte a gaz. De
az is lehet, hogy a tiszafa ágaiból tűzifa lett. A Farkasházban,
ami valaha elárvult nyesteknek, rókáknak és még
jegesmedvebocsoknak is otthonul szolgált, a szétrohadt ajtó
nyikorgóit a zsanéron; a ketrecek üresen álltak, csak
patkánypiszok maradt bennük. Denevérek lógtak a
gerendákról; vicces kis arcukat mókás fintorba vágták alvás
közben. Minden lehúzott; akármilyen feladatra vállalkoztam
volna, mind túl merész vagy túl unalmas és megalázó volt.
Küzdöttem a reménytelenséggel, ami ólomként nehezedett az
elmémre, és vaslánccal szorította a szívem. Bármibe fogtam is,
minden értelmetlennek tűnt –  akár az, hogy tűzifával töltsék
meg egy kosarat, vagy hogy az elrepedt cserepeket kicseréljék a
tetőn a sokévnyi erős havazások után, vagy hogy csatlakozzam
a vadászokhoz. Akármit is tervez velem Kátya, Petruska
rányomja egyetértése pecsétjét.
Azt hittem, a saját sorsom kovácsa leszek, ha elutasítom
Petruskát, és parasztból játékossá lépek elő. Ehelyett Petruska
azonnal Kátyával helyettesített érzelmei célpontjaként, és most
már szorosan az ő kezei közé kerültem.
És hirtelen a belső jéghercegnő újra csatlakozott hozzám
Izmajlovo magányában. Elfoglalta a szívem, és gonosz
tevékenységébe kezdett: jégcsapujjaival tépte a lelkem
darabokra Jeges tekintetével szitává lyuggatta az életkedvem, és
a nyílásokon keresztül minden erő és boldogság kifolyt belőlem.
Követte minden mozdulatom; a tükrök csak őt mutatták
bennem, ahogy a szemében tompa tűz ég, ami velőig fagyaszt
engem.
 
Kátya búcsúajándéka csak pár nappal az érkezésem után
jutott eszembe. Nem volt kulcs a doboz finom kis zárjához, így
felfeszítettem. Ahogy felemeltem a fedőt, az émelyítően édeskés,
rothadó szagtól visszahőköltem. A szám és az orrom elé kaptam
a kezem, úgy néztem benne a szétszaggatott valamit: apró
csontok meredtek ki húsdarabok és tollak közül. Megdöbbenve
ejtettem a dobozt a kemény járókőre, ahol megrepedt. Egy
gyertyáért nyúltam, hogy közelebbről is megnézzem, mit
tartalmazott: a lábamnál hevert, ami megmaradt Molnijából, a
vándorsólymomból. Az én gyönyörű madaram nyakát
kicsavarták, majd Petruska kutyái széttépték. Sárgásbarna
massza lett belőle; valaha apró pettyekkel díszített tollait alvadt
vér piszkolta be. Bár próbáltam megacélozni magam, Kátya
üzenete a szívembe hasított.
  
Magányosan sétáltam végig Izmajlovo sötét, néma folyosóin.
A konyhában elhessegettem a szobalányt, aki a tűzhely meleg
hamujában aludt, és őrizte a tüzet éjjel. – Hagyj magamra! – Egy
öntöttvas serpenyőbe még égő parazsat lapátoltam. Elhúztam
az ajtó nehéz zárját, és a küszöbön heverő vastag
szolgacsizmába bújtam. A tiszta éjszaka hidege szinte
letaglózott, de kényszeredetten kiléptem az ajtón.
Combmagasságig érő havon vágtam át, küszködtem, hogy
megtartsam az egyensúlyom, miközben a fadoboz
maradványait és a parazsas serpenyőt is cipeltem. Ujjaim
elzsibbadtak, és minden lélegzetvétel a tüdőmbe szúrt. Ha túl
messzire megyek, nem térek vissza. Egy pillanatra vonzónak
tűnt ez a lehetőség, de elűztem. Nem! Még nem. Nem itt.
A mély, sötét, fagyott izmajlovói erdő széle falként tornyosult
előttem. Elértem az első fák adta menedéket, oldalra kapartam
a jeges havat, leguggoltam, és fagyott ágakból és száraz
levelekből kupolát építettem. A gyújtós nehezen akart lángra
kapni, de szikraesővel öntöztem, és addig fújtam finoman, amíg
meg nem hallottam a ropogást. A lángok kéken és sárgán
táncoltak, hideg fényükben fürdettek. Molnija holtteste merevre
fagyott már, mire a máglyára helyeztem; egy vagy két
lélegzetvételnyi időre a tűz elhajolt tőle. A lángok végül
megkapták a tollát; véres húsának fémes szagát nehéz volt
elviselnem. Elhessegettem, miközben a könnyek fojtogattak: –
  Repülj magasra, barátom! –  suttogtam, majd felálltam, és
csizmám talpával összetörtem Kátya átkozott dobozának utolsó
darabkáit is, végül az ébenfa szilánkokat is a tűzre vetettem.
Amikor Molnijából már semmi sem maradt, havat rúgtam a
tűzre, hallgattam a sistergését, és figyeltem, ahogy elhal. A
hamvakat a fagyott földbe kapartam. Ahogy a füst utolsó
maradéka is felrepült a csillagokig és a teliholdig, az én
gyönyörű madaram visszatért oda, ahova tartozott: Oroszország
anyácskához.
 
Az uralkodó esküvőjének napja közeledett.
Mire magányos karácsonyom véget ért, még úgy egy hétnyi
szabadságom maradt. Az udvar kiélvezte, hogy újra
Moszkvában lehet: a nők úgy vetették rá magukat a gosztyinyij
dvorra, mint a sáskák, a férfiak ki se jöttek a kajkokból vagy a
Vörös tér rengeteg kávéházából, ahol újságot olvastak,
szürcsölték a forró, keserű lét, pletykáltak vagy csak figyelték az
újonnan érkezők végtelen áradatát: oroszok a birodalom
minden szegletéből áradtak a városba. Amikor eljött a
vízkereszt, Petruska megáldotta a Moszkva vizét úgy, hogy a
papok figyelő tekintete előtt lecsupaszította magát, és
megmerítkezett a fagyos vízben a vastag jégbe fúrt léken
keresztül. Alekszej Dolgorukij herceg hangosan tapsolt: úgy
tűnt, Oroszország visszatér a régi útra. Olyan volt, mintha az
apám és az összes reménye és a birodalom érdekében tette
igyekezete soha nem is létezett volna. Próbáltam tapintatosan
érdeklődni Feofan Prokopovics sorsáról, de hiába. Vajon életben
volt még?
 
A tél hidegebb volt, mint korábban bármelyik, amire
Oroszországban emlékeztek. A madarak repülés közben fagytak
meg, és hulltak alá az égből. Izmajlovóban a gyep tele volt tollas
holttestekkel, kőkemények voltak, amikor összeszedtem őket.
Az egyrétegű csillámpala táblák a házak ólomkeretein
kristályosra fagytak kívül és belül. Zúzmara fehéredéit a
padlólapokon –  már minden szőnyeget elloptak vagy eladtak -,
ahogy a puszta falakon is. Pása néni minden faliszőnyeget
magával vitt Szentpétervárra. Ujjaim összezsugorodtak, amikor
felrántottam az ablakot, és az arcomat hóval dörzsöltem be. De
a végtelen hideg sem vetett véget éber rémálmomnak. Amilyen
hideg volt a ház, annál mélyebb dermedtség nőtt bennem. Az
üresség átáramlott az ereimen, és bevonta jeges lelkem. Egy
örökké tartó orosz télbe vesztem, és ez a szörnyeteg bármilyen
ellenséget térdre tud kényszeríteni.
Számot vetettem az addigi életemmel. A férfiak, akik
szerettek –  Ágost és Buturlin is –  , meglakoltak érte. Mostantól
egyedül kell maradnom, és nem lehet gyermekem. Úgyis
hamarosan zárdába küldenek, végtelen sok számozott napom
ürességéhez bilincselnek, ahogy valószínűleg a csuklóm és a
bokám a falhoz. Harcoltam a félelemmel, inkább a szerelem és
a barátság emlékeit dédelgettem, amelyeket Ágosttal osztottam
meg, illetve a szerelmet és a gyönyört, amit Buturlinnal.
Úgy döntöttem, a megbánás nem nehezedhet rám többé.
–  Ennie kell! –  erősködött Lestocq, miközben eltakarította
érintetlen tányéromat: egyszerű főtt krumpli, szmetána és
sauerkraut volt rajta, és szalonnával megszórt kása. Ennyit
engedhettünk meg magunknak a pénzünkből.
Megvontam a vállam. –  Miattam ne aggódjon. Már túl késő.
Mentse meg inkább magát!
–  Legalább igyon! –  ragaszkodott hozzá megöntözve a
csákómat vodkával és valószínűleg ópiummal is, mert
hamarosan mély, rémálmokkal tarkított álomba zuhantam.
Ágost velem volt, felbujtotta az érzékeimet. Azután Annuska
tüzet rakott, megmutatta az égési sérüléseket a karján,
repkedett a sok szikra és a parázs. Az ezt követő ragyogásban
Buturlin ölelt szorosan, majd elernyedt, és elolvadt, akár egy
ólomkatona, testéből csak egy bugyogó, mérgező tócsa maradt
a lábam előtt. A rajongott Petruska kisfiúból férfivé vált a
szemem láttára, vonásai élesek lettek, és madárszerűek, mint
Molnija, tekintete mint a kivont szablya, és készen állt, hogy
leszúrjon. Lángok emésztették el a vörös uralkodói
pecsétgyűrűt, a kétfejű sas darabokra hullott, mielőtt minden
hamuvá vált; a füst vándorsólyom alakban szállt fel, majd
eloszlott a légben. Átok a Romanovokra! –  A lesij szellem
kivillantotta a fogát, én pedig zokogva és remegve ébredtem fel.
Lestocq eret vágott rajtam, mert égtem a láztól.
Küzdöttem ellene és az átkozott tűi és kései ellen,
parancsoltam, hogy hagyjon magamra, de ő az ágyam mellé
telepedett, felsorakoztatta a tarot–  kártyáit, és hagyta, hogy
spirálban táncoljanak ügyes keze alatt.
– Tedd el azokat a kártyákat! – nyögtem, mert eszembe jutott,
milyen borzalmat jósoltak Buturlinnak. Amikor elgyöngülve
visszahanyatlottam a párnákra, arcomon izzadság folyt, a
gondolataim pörögtek, de Lestocq tekintete a kártyákra tapadt,
és homlokán ráncok jelentek meg.
 
 56
 
 
 

Petruska bátran tűrte a hideget, és köszöntötte a hadsereget,

amely majd téli esküvőjén áll őrséget. Több ezer embert
üdvözölt egyenként, mint egy jó és kegyes cár. Összesen négy
órát töltött a jégen. Utána beszállt ugyanabba a könnyű szánba,
amely elszállította őt és Kátyát Buturlin bitófájától. Egyenesen
állt menyasszonya ülése mögött, mint egy inas, kitéve magát a
fagyos hidegnek, ami még a kemény moszkvaiakat is az
otthonukban tartotta. Kátya kék bársonyból készült, szoros
fűzőt viselt, amelyet aranyrojtok díszítettek; illettek csillogó kék
szeméhez, és kihangsúlyozták híresen telt kebleit; finom
csontozatú arca dölyfösebb volt, mint valaha. Zafírok és
gyémántok csillogtak a fülében. Két tucat ezüst libériás lovas
kísérte őket, a zenészek játszottak, és apródok szaladtak
mellettük illatos virágszirmokat szórva az ifjú párra a tél
közepének legsivárabb napján. Petruska meghajolt Kátya előtt,
megdicsérte a szépségét. Akármilyen sötét erő űzte is őt ehhez
az eljegyzéshez, úgy tűnt, eltökélt, hogy stílusosan viszi véghez.
Kátyával elsiettek, hogy egy bányában töltődjön fel, Petruskát
pedig visszavitték a Kremlbe. Egy órával később hasító
fejfájásra panaszkodott. Gőzölgő pohár grogot szolgáltak fel
neki, majd melegített szőrmékbe csavarták. Bár a láza
felszökött, a szolgái órákat vesztegettek el, míg végül orvost
hívtak. A cár foga vacogott, végtagjai remegtek; képtelen volt
állni vagy ülni a bénító hátfájástól. Amikor erőt vett rajta a
hasmenés és a hányás is, végre hívatták az orvosait.
Petruskát egy besötétített, túlfűtött szobába zárták, ahol
önkívületben feküdt.
  
Amikor elindultam Izmajlovóból, az ég alacsonyan volt a
palota felett, készen arra, hogy havas esőt ontson magából. A
hótól roskadozó bokrok és fák felnyögtek, attól rettegve, hogy
még több havat kapnak. A varjak koromfekete szárnya
eltakarta az eget. A várakozó szánba egy szobalány egy forró
rézserpenyőt helyezett a lábamhoz, egy másikat pedig a
takaróm alá. Pukedlizett, megcsókolta a kezem, és sírva
búcsúzott el örökre: –  Isten áldja meg, Jelizaveta cárevna.
Oroszország szereti önt, és mindig is szeretni fogja!
 
Amikor a szánom nekilódult, Petruska ifjú arcán
megjelentek az első fekélyek, nyakán és vállán: égő
rubintvörösek voltak. A himlő mindössze pár óra alatt
kifejlődött. A kelések kifakadtak, gonosz gennyük kiáradt, majd
skarlátvörös, viszkető foltokká váltak. Petruska üvöltött,
könyörgött, hogy megvakarhassa őket, de az orvosok egyujjú
kesztyűbe kényszerítették a kezét, és az ágyhoz kötözték. Eret
vágtak rajta, és a rettegő udvaroncokkal teli szobát egy hánya
hőmérsékletén tartották. A cár lihegett, fuldoklóit, levegőért
könyörgött, de senki sem merte kiadni a parancsot, hogy
nyissanak ablakot. A Dolgorukij–  palotában Kátyát bezárták a
lakosztályába, ahol tébolyodottan sikoltozott a hír hallatán, ami
újra csak felforgatta az életét.
Senki sem mert a közelébe menni.
 
Erről mind nem tudtam, amikor megérkeztem a Kremlbe a
kora reggeli órákban, mert szívesebben utaztam a sötétben
ahelyett, hogy egy szutykos kis fogadóban szálljak meg, ahol az
ablakot beszögelik a hideg ellen, és viaszos ruhákat akasztottak
rá, a szalma a földön piszkos és rohadt. A szánom fáklyái
beleették magukat a tintaszerű sötétségbe; a kátrány sistergő
hanggal hullott a hóba, távol tartva a farkasokat, medvéket és
útonállókat. Készenlétben tartottam az ostorom, Lestocq és
Schwartz pedig a pisztolyukat. A Kreml intézője álmos és félig–
  meddig ittas volt még; és túl szegényes szobákat jelöltek ki
számomra a rangomhoz képest. Az egyre növekvő rettegésem
még Lestocq ópiumkivonatát is hasztalanná tette. Nem tudtam
volna elaludni, pedig a szemhéjam égett a fáradtságtól.
Kerültem a tükröt a szobámban; hamarosan lenyírják a hajam,
és minden finomságnak a híján leszek. Huszonkét éves voltam,
mégis úgy éreztem, mintha tíz életet is megéltem volna, ha
összeadtam valamennyi szerelmem és veszteségem. Fel–  alá
járkáltam a szobában a félelem és a fáradtság között őrlődve.
Lestocq elment érdeklődni, és rohanva tért vissza.
– Cárevna! – lihegte.
–  Mi az? –  Felkészültein. Talán már kiválasztották a zárdát?
De ehelyett térdre vetette magát, és megragadta mindkét
kezem.
– A cár haldoklik – mondta, forró lehelete égette a csuklóm.
– Nem. Ez lehetetlen – tiltakoztam.
– A feketehimlő biztosan elviszi – felelte. – Csak órái vannak
hátra. Gyorsnak kell lennünk. Itt a pillanat. Menjen, és követelje
az apja trónját!
–  A cár még él? –  Elhúztam a kezem, émelyegve Ágost
szenvedésének emlékétől. Az utolsó felnőtt közeli
családtagomat is el kell veszítenem ebben a szörnyű
betegségben?
–  De még meddig? –  Lestocq talpra állt, egy ér lüktetett a
halántékán. – Ha semmit sem tesz, elárulja a saját vérét.
–  A nyelvével a kezében kellene visszaküldenem magát
Versailles–  ba! Mit tud maga a hűségről? –  A fejein fogtam,
miközben száguldoztak a gondolataim. – Talán megmenthetné a
cárt. Tegyen valamit...
A kandalló lángja magas árnyat vetett, nehéz volt olvasni
Lestocq arcából.
–  Nem tudom megmenteni –  felelte, de az igazi válasz talán
az volt, hogy nem akarom.
–  De én igen! –  Oldalra löktem, és kirohantam a folyosóra,
ahol felkaptam a fáklyát, és szaladtam. Csak a magányos kisfiú
Petruskára tudtam gondolni, nem az elutasított kérőre, aki
gonosz ármánnyal igyekezett nekem szenvedést okozni.
Lépteim visszhangoztak a Kreml sötét folyosóin, a fáklya elűzte
az árnyakat. Csöpögött belőle a kátrány, és sistergett a jeges
köveken. Zihálva értem el a cár lakosztályát, a bordáim közé
nyilallt a fájdalom. Emberek állták el a folyosót, néhányan
teljesen felöltözve, néhányan hálóruhát viseltek, de mind
izgatottnak tűntek. A tömeg szétvált, ahogy a halvány fények és
a halk suttogás felé léptem a cár hálószobájába. Amikor
elsurrantam Alekszej Dolgorukij mellett, hallottam, hogy így
szól Ostermannhoz: –  Alá kell írnia a feltételeinket. Ha nincs
aláírás, a nő sem kapja meg a koronát! –  Hirtelen elhallgatott,
amikor meglátott engem.
Rámeredtem, nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.
 Én?
Halk nyögés vonta el a figyelmemet.
–  Petruska! –  Az ágya felé indultam, és felkészültem a
látványra.
A cár szétvetett végtagokkal hevert az ágyon, mintha valaki
odadobta volna. Az álla leesett, és minden rekedtes
lélegzetvétellel a tüdeje úgy hörgött, mintha folyadékban
fuldokolna; szinte elviselhetetlenül fájdalmas volt ez a hang.
D’Acosta összekuporodva feküdt Petruska lábánál, mint egy
macska, de megmozdult, és felkelt, amikor a cár ernyedt, forró
kezéért nyúltam. Nem fordította felém a fejét, de a szemhéja
egyszer vagy kétszer megremegett, amikor megérintettem.
Reménykedtem benne, talán érzékeli, hogy mellette vagyok.
Egyszer csak suttogni kezdett: – Menjünk a lovakért, készüljünk
a vadászatra...
–  Igen, Petruska. Reggel kilovagolunk –  mondtam, de a
könnyektől elcsuklott a hangom. A látásom elhomályosult. Alig
vettem tudomást az udvaroncok élénk, figyelő tekintetéről, a
tűz sűrű füstjéről, az imbolygó gyertyákról. Suttogást hallottam
mindenfelől, ahogy az ár nő a gát oldalában. Petruska ágyának
túloldalán Ostermann gróf erősen figyelt Alekszej Dolgorukij
mellett, arcuk elszürkült az aggodalomtól. A múlt és a jövő volt
a tét. Petruska keze elernyedt az enyémben; az uralkodói
pecsétgyűrű lötyögött vékony ujján; a vörös kétfejű sas úgy
csillogott, mit a tűz.
Nem tudom, érezte–  e, hogy a tenyere belső felét
simogattam. A bőre kiszáradt, a szeme kifordult, és a szeme
fehérje látszott csak. Cserepes ajka hátrahúzódott, ahogy arca
eltorzult a fájdalomtól, majd megnyugodott, feje az egyik
oldalra billent. Teljes tehetetlenségétől elfelejtettem minden
félelmem és bánatom. Egy összegyűrt selyemkendőt mártottam
vízbe, és a nedves ruhával törölgettem az ajkát.
–  Igyál, Petruska –  suttogtam, de a kezem a szája felett már
nem érzett lélegzetet. A hirtelen mozdulatlanság rémisztő volt.
Vízcseppek csurogtak végig Petruska elernyedt állán. A Vörös
téren az óra hajnali három órát ütött. Leejtettem a zsebkendőt,
és eltakartam az arcom. Amikor felnéztem, tekintetem
összetalálkozott Ostermann jelentőségteljes pillantásával, és ez
egyszer felismertem valódi érzéseit: mély gyász, düh a sors
igazságtalanságával szemben és teljes elkeseredés.
–  Meghalt a cár –  mondtam rekedt hangon, és Petruska lila
bársony ágyfüggönyébe kapaszkodva talpra húztam magam.
Hihetetlen, milyen rémisztő pontossággal csapott le megint a
sors! Petruska azon a hajnalon hunyt el, amikor feleségül vette
volna Kátya Dolgorukovát.
Meghalt a cár! A füst és a tömjén mögött hangok erősödtek
fel, hullámként emelkedett a döbbenet és az izgalom.
–  Meghalt a cár! Kátya az örököse. Ó fog uralkodni, hiszen
Petruska cárinája lett volna. A lányomnak követelem a trónt! –
  Alekszej Dolgorukij gyorsan cselekedett, minden szégyenérzet
nélkül.
Ostermann felhorkantott.
– Kátya? Ne legyen nevetséges! Egy csepp uralkodói vér sem
csörgedezik az ereiben. És hírbe is keveredett, amikor
Melissimo gróffal enyelgett.
 –  Figyeljen a szájára, vagy kiverem a fogát! –  mordult fel
Dolgorukij. –  A családom alapította Moszkvát. Iván Groznijtól
származom.
–  Lehet. De ki tudja, kitől származik Kátya, amilyen csinos.
Nem. Miért nem hozzuk ide a kis herceget Holsteinből, Annuska
cárevna fiát?– javasolta Ostermann.
–  Német és csak kétéves. Az országnak nincs szüksége egy
hosszú régensi uralkodásra – tiltakozott Dolgorukij.
Ostermann rám nézett, ravasz tekintete sosem hagyta el az
arcát. A szívem zakatolt; nem tehettem róla. Én? Készen állok?
Hiszen a legutóbb, amikor a sorsjátékasztalánál ültem, csak a
kezem kulcsoltam össze.
–  És mi a helyzet Iván cár idősebb lányával, Jekatyerina
Ivanovna cárevnával? – Ezt megint Dolgorukij vetette fel.
–  Hogy az a szörnyű, elhagyott mecklenburgi herceg férje
beköltözzön vele a Téli Palotába? Egy szempillantás alatt itt
teremne Oroszországban, hogy uralkodjon –  vetette el
Ostermann a javaslatot. –  Nem. Ismerjük az előre vezető utat.
Megbeszéltük, amint a cár megbetegedett. Jelentsük csak be az
új cárnőt!
Tekintetét rám szegezte, csillogott, mint a torkolattűz.
Én!
Szédültem, mintha két felhő közt lélegeznék, de elengedtem
a nehéz függönyt. Az utóbbi öt évben háromszor is
megüresedett az orosz trón. Lenéztem két kezemre. A téli
hónapokban a nap hiánya és a gyertyafény alabástromszínűre
festették sápadt ujjaim. Az uralkodói pecsétgyűrű bármilyen
kézen nehéz volna, mondtam magamban, és igyekeztem
felkészülni, miközben d’Acosta mellém csúszott, és a
közelemben maradt. Sosem volt messze az életem egyik döntő
pillanatában sem, jelentsen ez jót vagy rosszat. Menjen, és
követeljen az apja trónján. Ha nem teszi, elárulja a vérét! A
fejemben Lestocq szavai összekeveredtek a lesij próféciájával.
Ostermann gróf közelebb lépett hozzám. Ebben a sorsszerű
pillanatban korábbi nézeteltéréseink minden bizonnyal
feledésbe merülnek. Csak az idő mondhatja meg, hogy
kiérdemeltem–  e az uralkodói címet, hogy többet figyeltem és
tanultam, mint az anyám.
–  Bocsásson meg –  szólt, és megcsókolta a cár erezett kezét,
korábbi tanítványa fülébe suttogott, és megsimította izzadt
haját. Könnyek csorogtak végig a német püffedt, lógó orcáján.
Az a kevés boldogság, ami Petruskát érte élete során, vagy
Ostermanntól, vagy tőlem érkezett. Ha nem is értettünk
mindenben egyet, készen álltam elnézni összekülönbözéseinket.
Egy uralkodónak bölcs tanácsokra van szüksége, gondoltam,
miközben Ostermann lecsúsztatta az uralkodói pecsétgyűrűt a
halott cár ujjáról. Petruska rövid szenvedése alatt annyira
legyengült és lesoványodott, hogy a gyűrű könnyedén lejött.
Felkészültem rá, hogy az ujjamon érezzem a gyűrű súlyát. A
vér zubogott az ereimben. Az udvaroncok térdre hulltak,
lehajtották a fejüket, és visszatartották a lélegzetüket.
Ugyanolyan lelkesen várták a bejelentést, ahogy én. Magamon
éreztem kíváncsi, félő tekintetüket, és észrevettem Lestocqot,
aki a küszöbnél támaszkodott, arca elsápadt az izgatottságtól, és
az ajkát harapdálta. Mögötte Schwartz arca úgy mozgott fel–
  alá, mint egy lámpás. Szinte olvastam szerencsejátékos
gondolataikban: véget ért az egyik játszma, kezdődik egy új.
Ostermann lehunyta a szemét, összeszedte az erejét, és ujjait
összezárva rejtette el az arany és rubint pecsétet. Olyan
magányosnak éreztem magam, mint bármelyik uralkodó – vagy
uralkodónő -, akinek végül a vállára nehezedik a feladat.
–  Meghalt a cár! –  Ostermann hangja visszhangzott a
hálószobában, éppen amikor Rettegett Iván cár harangja a
Kremlben kongani kezdett mélyen és egyenletesen. A téli szél
elvitte a hangját szerte a tágas birodalomban. Készen állt
Oroszország egy újabb cárinára? Végül is az én anyám volt az
ország első női uralkodója. Kikövezte volna nekem az utat?
– Éljen a cárnő! – harsogta Ostermann.
Lehunytam a szemem, és a könnyeimmel küszködtem, de a
légzésem elakadt, amikor az udvar egy emberként felhördült. A
kifáradt nézők talpra kecmeregtek, készen rá, hogy újra
meghajoljanak. Lestocq várakozva kihúzta magát, a szeme
csillogott. Schwartz vállon veregette a franciát, és vidámnak
tűnt. Élveztem a pillanatot, de a szívem dübörgött. Végül is erre
születtem, megmutatom majd, hogy méltó vagyok rá.
Ostermann gyorsan összenézett Dolgorukij herceggel, aki
bólintott.
– Éljen a cárnő! – ismételte. –  Éljen őfelsége Anna Ivanovna
kurlandi hercegnő, szeretett V. Iván cárunk második lánya!
 
 
 
Rettegett Iván
 
 57
 
 
 
 

Orosz Lejtők. A külföldi követek így hívják a szentpéterváriak

kedvenc szórakozását a hosszú teleken. A jobbágyok égig érő
hóhegyeket tornyoznak fel a Néva befagyott felszínén, meredek,
jeges lejtőt alakítva ki. Mi botladozva, csúszkálva, lihegve és
nevetve mászunk fel a túloldalon, egymásba kapaszkodunk, és
néha el is esünk. Mire felérünk a tetejére, a faszánok már
készen állnak. Ilyenkor levegő után kapkodunk, kicsit
szédülünk, az erőlködéstől kimerülünk, de közben vacogunk a
jeges levegőtől és hótól, ahogy a félelemtől is. Akiben nincs meg
a kellő bátorság, az lehúz néhány pohár vodkát, és kap egy erős
lökést, aztán már száguld is előre a legjobbakat remélve, vagyis
hogy élve ér le a lejtő aljára. Amikor az első izgalom elmúlik, a
jobbágyok vizet öntenek a lejtőre, ami ráfagyva még
nyaktörőbbé teszi. A következő csúszás már pusztán csak a
túlélésről szól: a gonosz, csillogó felszínen könnyű elveszíteni az
irányítást a szán felett; az felrepül a levegőbe, az utasok pedig
sikoltozva kapaszkodnak, hogy mentsék az életüket. Minden
megtörténhet, bármelyik menet az utolsó lehet.
Az életem pont ilyenné vált –  egy meredek, jeges és halálos
futam az Orosz Lejtőn.
 
–  Éljen Anna Ivanovna, minden oroszok cárnője! –
  Ostermann hangja a fülemben visszahangzott, az udvaroncok
között pedig csend állt be. Láttam a megdöbbenést az emberek
arcán; csak Dolgorukij mosolygott ravaszul. Lestocq elsápadt,
mert nem hitt a fülének, Schwartz pedig eltűnt; úgy surrant ki,
hogy azt ki se nézné az ember egy ekkora súlyú emberből.
Kétségtelenül már szorgosan kódolt egy üzenetet Bécsbe, amit
egy kiképzett galamb lábára erősít kikerülve a titkosszolgálat
sólymait. A döbbenettől mozdulni se tudtam. Anna Ivanovna?
Az unokatestvérem, a kigúnyolt, elhagyott szűz özvegy
menyasszony, aki mindig pénzért könyörgött a messzi Mitauból,
puszta és unalmas hercegségének fővárosából, és megelégedett
alacsony származású szeretőjével? Ő fog minden oroszok felett
uralkodni? Anna Ivanovna? Hogyan?
Ostermann magasan a feje fölé emelte az uralkodói gyűrűt,
és kígyó–  szerű tekintetével tartotta fogva a pillantásom. Ha
elkényezteti, tönkreteszi, mondta nekem vádlón Petruska
koronázásakor. Most már egyértelmű volt, hogy engem vádol
neveltje haláláért, az egyetlen ember elvesztéséért, akit valaha
is szeretett, és aki cserébe csak engem szeretett.
Egy életen át is bánkódhatok ezen. Menysikovot üldöztem,
miközben a legnagyobb ellenségem a háttérben ólálkodott,
várta a megfelelő pillanatot, tökéletes diplomataként és
államférfiként. Andrej Ivanovics Ostermann, Oroszország grófja
és alkancellárja. Minden erő kiszállt belőlem, ahogy közeli
társaim –  a félelem és a magány –  újra visszatértek kísérteni
hozzám. Talpraesett cárnő válna belőled, vetette oda nekem
gúnyosan Menysikov még régen. A Titkos Tanács – Dolgorukij és
Ostermann –  nem adott rá lehetőséget, hogy bebizonyítsam,
túlságosan is szerették volna biztosítani maguknak a
megszerezhető előnyöket, és a történelmet is feláldozták értük.
Éles húzást éreztem a kisujjamon: amikor lepillantottam,
d’Acosta együttérzően nézett fel rám. Csak ez a kisember,
akinek haragja miatt lett Lestocq száműzve, akinek hűsége
mérte Iljinyicsnára végső büntetését, és aki Buturlint is egy
életre megcsonkíttatta; csak ő mutatott felém ritka érzelmeket.
Jeges kezem az övére kulcsoltam.
Ostermann magyarázni kezdett:
– A trón öt éven belül harmadszorra ürül meg. A Romanovok
férfiága kihalt. Az országnak megkérdőjelezhetetlen
legitimitásra és tiszta vérvonalra van szüksége. Stabilitásra van
szüksége. –  Egyértelmű volt, szándékosan tekintettek el tőlem:
én nem házasságból születtem, mert amikor a szüleim
házassága legitimmé tett, és cárevnának neveztek ki, én már
hároméves voltam. Forrni kezdett a vérem. –  Anna Ivanovna
megadja, amire szükségünk van. Az apja, V. Iván cár a mi Nagy
Péter cárunk bátyja volt. –  D’Acosta szorosabbra fűzte az ujjait
az enyémek körül, némán javasolta, hogy legyek türelmes és
visszafogott. –  Édesanyja, Praszkovja Saltikova Oroszország
egyik legősibb családjának a nemes lánya. Anna Ivanovna
törvényessége megkérdőjelezhetetlen. –  A német tekintete
rajtam nyugodott, én pedig égtem a vágytól, hogy megtoroljam
a sértést. Szerettem volna tovább barázdálni az arcát a
körmeimmel.
– A házassága után hamar megözvegyült, de Anna Ivanovna
erényesen élt, és tisztelte férje emlékét Kurlandban.
Nem említette Herr Birent, Anna hűséges társát és korábbi
lovászát, bár már több éve csámcsog ezen az udvar, mint hogy
emlékeznék rá. Anna férje megrögzött iszákos és
szerencsejátékos volt, a hóban a saját hányásába fulladt több
napon át tartó tivornyázás után, így Anna szűz özvegy maradt,
és ha lehetne hinni Ostermannak, még most is az.
Megmutattam volna neki, mit gondolok erről a hamisságról, de
eszembe jutott, Anna mennyi mellőzést és megcsalatást
szenvedett el, és milyen hálás volt egy kis kedvességért és
megértésért. Legalább Biten kedves volt hozzá. Miért csúfolnám
őt ki azért, hogy elfogadta a szerelmét?
–  Megvan minden tapasztalata, hiszen bölcsen és kegyesen
kormányozta Kurlandot az utóbbi húsz évben, megfogadva a
tanácsadói javaslatait – fejezte be Ostermann nyilvánvalóan jól
előkészített beszédét. Dolgorukij beleegyezően bólintott. Szinte
rosszul lettem, amikor megértettem, hogy Anna, megrészegülve
a helyzetében beállt hirtelen változástól, az ő játékszerük lesz,
és elvárják majd tőle, hogy bármit megtegyen, amit mondanak.
Elfordítja majd a tekintetét, miközben a régi hit követői
visszavezetik Oroszországot a sötét múltba.
Lestocq eltűnt. Magányosabb voltam, mint valaha.
Oroszországnak új uralkodója volt: I. Anna cárnő. Az
udvaroncok utolsó pillantást vetve Petruska holttestére
elhagyták a cár lakosztályát. Fájt a lélegzés, de idő kellett, míg a
könnyeim összegyűltek. Petruska volt az utolsó emlékem a
valaha megismert boldogságról; az utolsó Romanov a közvetlen
férfi–  ágon. Az élete kialudt, mint a gyertyaláng. A fiaid
kivéreznek. A lesij átka újra csak hatott. Hiába nem engedtem,
hogy Lestocq és Buturlin hagyja meghalni Petruskát Tverben.
Még itt a Kremlben, pár órával ezelőtt sem hallgattam Lestocq
biztatására. Összeszedtem magam. Több módja is volt az
örökségem tiszteletben tartásának, mint azt valaki, aki úgy
fordul és alkudozik, ahogy egy kerítő tenné, valaha is
elképzelhetné. Anna Ivanovna apja, V. Iván cár egész életében
olyan beteg volt, hogy folyton lebukó fejéről lerepült az
uralkodói korona, szájából folyton bugyogott a nyál. Mégis ő
volt az apám idősebb fél test vére. Keresztet vetettem három
ujjal, megérintettem a homlokom, a mellkasom és a vállaim
ezzel ismerve el a szentháromságot és Krisztus kétféle
természetét, az emberit és az istenit. Petruska bőre hideg volt,
mint a márvány, amikor lezártam a szemét. Ostermann túl
elfoglalt volt, hogy erre gondoljon.
–  Szép álmokat, Petruska! –  suttogtam, és végre elsírtam
magam, Vajon megbékélt most, hogy egyesült meggyilkolt
apjával, és anyjával, akit sosem ismert?
–  Menjen, pihenjen –  szólt d’Acosta. –  Még ön előtt az egész
élet. Ki tudja, mit tartogat még a sors egy ilyen csodálatos
cárevnának, mint ön? –  Kedves szavai megleptek. Kátya
bosszújának fenyegetése meghalt Petruskával együtt, de az
utóbbi hetek kimerítettek. Ha életem olyan volt, mint egy Orosz
Lejtő, akkor most éltem túl a lehető legmeredekebb és
legjegesebb menetet. Levetettek a szánomról, és se erőm nem
volt ahhoz, hogy talpra vergődjek, se bátorságom, hogy újra
megmásszam az emelkedőt.
Ösztönösen megfogtam a Szent Miklós– ikont, aranya hűtötte
a nyakam.
Biztosan nincs miért tartanom az új cárnőtől. Utolsó rövid
találkozásunkkor a Kremlben, pár nappal anyám koronázása
után, Anna Ivanovnával barátokká váltunk, talán még
nővérekké is.
 
 58
 
 
 

Á
–  gyúlövések kísérték Petruska temetését, a füst felszállt az
üveges januári levegőbe. A több tízezer emberből álló csapatok
alakzatba rendeződtek a Vörös téren elárasztva a környező
utakat és sikátorokat is. Nyolc tábornok emelte a hosszú,
keskeny koporsót a vállára, mivel a Romanov– házban nem volt
több férfi herceg, aki megtehette volna, és a Kreml Arkangyal–
  katedrálisához vitték. Alekszej Dolgorukij ismét megszegte
apám egyik szabályát: Nagy Péter uralma alatt minden
Romanovot Szentpéterváron temettek el. Vajon Dolgorukij
befolyásolja majd Anna Ivanovnát, és Moszkva, ez az élénk,
terjeszkedő város lesz újra Oroszország fővárosa?
Az emberek siráma fülsüketítővé vált, és visszhangzott a
Kreml faláról, mintha farkashordák gyűltek volna össze:
katonák keveredtek a bámészkodók közé, és mindenkit
megostoroztak, aki nem elég hangosan zokogott. A felfordulás
közepén Ostermann állt: egy megroggyant alak, sovány alakja
összeroskadt a bánattól. A birodalom fekete, hermelinnel
szegélyezett bársonyleplével takarta be a koporsót; keze
remegett, és könnyek áztatták táskás arcát. Az ő kis Petruskája
nem szenved többé a hidegtől az uralkodók sírboltjában.
Kátya sötét fátylakba burkolózva állt, és olyan elveszettnek
tűnt, hogy elfelejtettem minden keserűséget, ami köztünk volt.
Mindketten áldozatok voltunk itt, de ő még többet veszített:
korábbi szeretőjét, aki már mást jegyzett el, és Madridba
helyezték, és annak a lehetőségét, hogy Oroszország cárnéja
legyen. Az élet olyan könyörtelenül zúzta szét a reményeit,
ahogy ő Molniját. Amikor megöleltem, zokogva kapaszkodott
belém, majd az apja elvezette.
A harangok komoran zúgtak, miközben a moszkvai érsek a
sírhely felé vezette a temetési menetet. Ostermann ébenfa
botját szorongatva, elszürkült arccal figyelte, ahogy az
ólombevonatos koporsót beleeresztik a sírboltba.
Nem irigyeltem Anna Ivanovnától a koronát. Ő származott
az idősebb vérvonalból; Isten választotta ki, megszavazták a cár
örökösének, engedelmeskedve a törvénynek. Ha kételkedtem
volna az uralkodása jogosságában, az szembement volna
mindazzal, amit tanítottak nekem. De Ostermannt gyűlöltem,
amiért úgy megalázott. Összeszorítottam az öklöm fekete
kecskebőr kesztyűmben, amit több helyen kellett megvarrni, és
pár gombja is hiányzott. Nem volt elég pénzem, hogy új
kesztyűt vegyek Petruska temetésére.
Pár nappal később megértettem, miért mondta azt
Dolgorukij, hogy „Ha nincs aláírás, korona sincs!”. A Titkos
Tanács egy dokumentumot állított össze, ami súlyosan
megnyirbálta Anna uralkodói hatalmat, mondta Lestocq, mikor
végre visszatértünk Izmajlovóba.
– És ő ebbe beleegyezett?
– Mit meg nem tenne egy koldus, ha egy fényes címet kaphat,
és egész életében luxusban élhet?
– Óvatosan! Oroszország cárnőjéről beszél!
– Csak névben lesz cárnő, ha aláírja a dokumentumot. Anna
beleegyezett, hogy nem megy férjhez, nem indít háborút, nem ír
alá békeszerződést, nem csorbítja meg a nemesség jogait, nem
léptet senkit elő vagy adományoz birtokot a Titkos Tanács
beleegyező pecsétje nélkül. És a hadsereget sem vezetheti, ami
tényleg mindenen túlmegy már.
Nagyot nyeltem. Anna Ivanovna az aláírással lemond
Oroszország kormányzásáról. Alekszej Dolgorukij és a régi hit
követői fogják irányítani az országot, karmaikat belevájják
Oroszország húsába, és a vérét szívják.
– És még mit nem tehet?
–  Hát, még az sem biztos, hogy használhatja egyedül az
ágytálat! – felelte tanácsadóm mulatságos arckifejezéssel.
Nem tudtam megállni, nevetnem kellett, majd azt kérdeztem:
– És Ostermann is benne van ebben?
–  Ez a legfurcsább az egészben, hogy nincs. Ostermann
állítólag súlyos köszvénytől szenved a cár temetése óta. Nem
volt hajlandó aláírni a Dolgorukij által felvázolt
dokumentumot. Úgy tűnik, az ő keze is meg van kötve. –
 Lángok pattogtak a kandallóban; egy farönk lezuhant, repült a
parázs. Egy vasrúddal megbökdöstem a tüzet, és a híreken
gondolkoztam. Ostermann kösz vénye jó ürügyül szolgált,
valahányszor távol akarta magát tartani a népszerűtlen
intézkedésektől. Egy adott pillanatban minden bizonnyal előlép
majd az árnyékból, és mindannyiunkat meglep. Anna
aláírásával lemondott fontos uralkodói jogairól, feloldva a
láthatatlan köteléket Oroszország, a népe és az uralkodója
között. Az új rangja, vagyona és kiváltságai felett érzett öröm
sem menti fel. El kell gondolkodni, milyen jövő vár majd egy
uralkodó örököseire. Az ő örököseire... Elhessegettem a
gondolataimat, mert ha azon morfondírozom, ki következik a
sorban, az felségárulásnak minősül. Annyira hiányzott egy
barát vagy egy szerető, akivel mindezeket átbeszélhettem
volna. De legalább az unokatestvérem hamarosan itt lesz, Anna
Ivanovna, Isten kegyelméből minden oroszok cárnője.
 
Amint a birodalmi küldönc térdre vetette magát a fagyos
Mitauvárban, és homlokát a szőnyeg– és szőrmementes padlóra
szorította, Anna cárina sietősen igyekezett elhagyni Kurlandot.
„Küldjenek nekem tízezer rubelt az utazás kiadásaira, és hat
párt a legjobb cobolyból, sálnak és kesztyűnek” – írta Moszkvába.
Dolgorukij engedelmeskedett, hisz ez a kérés semmiség volt a
lemondó dokumentum aláírásához képest. Három héttel
Petruska halála után Anna megérkezett abba a Moszkva
melletti kis faluba, ahol a cárok a trónra lépésük előtt
megpihentek, hogy megtisztítsák az elméjüket készülve az
előttük álló hatalmas feladatra.
Anna hívott, hogy ott találkozzam vele: „Gyere, amilyen
gyorsan csak lehet, Lizanyka, galambocskám, kis napsugár
kuzinom!”
 
A Szent Miklós–  ikont láthatóan a nyakamba kötöttem,
megszorítva a bőrszíjakat. Ez volt Anna búcsúajándéka, amikor
az én megvetett, szinte elveszett kuzinom volt még. Ma azért
viseltem, hogy cárnőmként üdvözöljem őt újra. Az utóbbi öt
évben az életem olyan volt, mintha az ottyepel ereje által
felduzzasztott folyón hánykolódtam volna csalóka áramlatok
mentén, a partnak csapódva és örvényekbe kerülve. Anna maga
is ismerte a szenvedést, így jól megérthetjük egymást. Ha a
védelmébe venne engem, az olyan lenne, mintha egy meleg,
száraz homokos szigetre érnék, ahol békében pihenhetek, és
visszanyerhetem az erőm.
 
 59
 
 
 

Két őr állt az egyszerű vidéki palota előtt, amely még a

nagyapám idejéből származik, és fából, vesszőből és vályogból
készült. A függőleges bordázatú ablakain a palatáblák régies
hatásúak voltak. A ház körüli nyárfák csupaszon álltak, ágaik
roskadoztak a hótól. Az udvaron egy sor lovat vezettek az
istállóba, szép fejük remegett, forgatták a szemüket, és a
lélegzetük gőzölgött a téli levegőben. A tornácon, ahonnan
nyáron szép kilátás nyílt, magas ketrec állt, benne két duci
fekete–  fehér strucc; hosszú nyakuk meggörbült a rácsok előtt.
Az én szegényes, bérelt szánom mögött a Titkos Tanács
hatalmas, díszes szánon siklott be a látómezőmbe; fémbevonatú
kerekei sziszegtek a keményre taposott hóban. A róla leszálló
küldönc röviden biccentett; magam mögött hagytam őt. Senki
sem lehet egyedül a megválasztott cárnővel, még a családtagja
sem. De jogomban állt először üdvözölni őt.
 
-Jelizaveta Petrovna Romanova cárevna –  jelentett be az
uralkodói intéző, amikor beléptem a palota nagytermébe. A
palota kihasználatlanul hevert az apám és féltestvére, Iván cár
hatalomra jutása óta. A kegyetlen téli fény megvilágította a
poros padlólapokat és az elrongyolódott szőnyegeket; a
berendezés elhasznált kanapékból, pár karosszékből állt,
amelyek bőrbevonata kirepedezett és elszakadt, és ökölnyi
szalmacsomók lógtak ki belőlük. A fehérre meszelt falakat nem
díszítette faliszőnyeg, és a szobában enyhe kátrányszag
terjengett, mert a mennyezet gerendáit sietve kenték be, hogy a
hideg és a nedvesség kívül maradjon. Tűz lobogott a hatalmas
kandallóban a terem egyik végében, ami tele volt emberekkel.
Testüktől olyan forróság lett, mint egy bányában, de a szag
sokkal rosszabb volt: állatok szaladgáltak szabadon.
Észrevettem egy tarajos sült majdnem fél méter hosszú
tüskékkel. Madarak repdestek a fejek felett. A magas,
aranykeretes tükrök már összepiszkolódtak az ürüléküktől, és a
bársonykanapékat felhasították a karmaik: csalogányok,
vörösbegyek, zöldikék és citromsármány mind ülőhelyet
keresett rajtuk.
– Hát itt vagy – szólított meg Jekatyerina Ivanovna kuzinom,
és odalépett mellém, Christine lányát maga mögé húzva. A
korral jobban meglátszottak Jekatyerinán az elszenvedett
sérülések: elefántcsont fogai meglazultak visszahúzódó
ínyében, és a ráncok közt jobban meglátszottak a sebei. Egy
adag madárürülék telibe találta a mellkasán, és Christine az
ajkába harapott, hogy ne nevessen fel hangosan, inkább
lesütötte sötét szemét. Rákacsintottam.
– Hol van a cárina? – kérdeztem.
Jekatyerina Ivanovna rosszkedvűen intett fejével a nagy
kandalló felé. Észrevettem Anna terebélyes hátsóját – mindenki
közül kiemelkedett– , de túl sok ember vette körül ahhoz, hogy
többet is lássak belőle. Mintha gyereksírást hallottam volna.
Haboztam, és éreztem, hogy Jekatyerina engem figyel sötét
szemével, de ekkor egy magas férfi jelent meg kitárt karral,
bizalmasan üdvözölve engem, mintha ő lenne a házigazda, és
olyan szívélyes volt, mintha régi jóbarátok lettünk volna.
–  Biren! –  mosolyogtam rá. –  Hát eljött. Milyen kellemes
meglepetés!
 Pirospozsgás arca, széles termete és ragyogó mosolya még
e
mindig gy fogadósra emlékeztetett, akivel az ember szívesen ül
le iszogatni, nevetgélni és meghallgatni a legfrissebb pletykákat.
Anna szeretőjének nagy, kék szeme még mindig mohón mért fel
mindent, amit csak az élet nyújthat neki.
– Hát hogy is ne jöttem volna! Üdvözlöm! Nem felejtettem el
se a kecsességét, se a szépségét és báját, cárevna! –  Harsány
hangjára Anna Ivanovna cárina kissé elfordította a fejét,
hallgatózott, de még nem fogadott engem ebben a
felfordulásban, és tudtam, hogy ki kell várnom a sorom.
–  Ön sem változott, Biren! –  feleltem bókolva, mert súlyban
megkétszereződött. –  Hát, talán egy kicsit. Előnyére –  tettem
hozzá finom ruházatát figyelve. Szélesen elvigyorodott, és
kisimította hímzett mellényét. Az anyaga olyan kemény volt az
arany–  és ezüstszálaktól, hogy önmagában is megállt volna. –
  Mindent Lyonban szabtak, ott készült az ingem csipkéje is. –
 Megremegtette a nyaka körüli finom, fodros csipkét, kinyújtotta
a lábát krémszínű selyembricseszében, és csillogó bőrcipőjét
erre–  arra forgatta. Hibátlannak látszott a lábbeli, és a hóval
biztosan nem került semmilyen kapcsolatba. –  Ez Milánóban
készült. Csak a legjobb talpon érkezhetek Oroszországba.
–  Milyen nagyszerű! –  feleltem csodálva, és még jobban
éreztem, saját fekete ruhám milyen szerény, amit szokás szerint
egy fehér gallérral díszítettem, és derekam köré fényes kendőt
tekertem. De nagyobb volt benne a változás, mint az elsőre
látszott. Még anyám koronázásakor egy meleg, állatias
energiaáramlatot érzékeltem Birenben, aktív életszeretetet.
Akkor az udvar megvetette őt. Mostanra a karizmája
eltéveszthetetlenné vált, mint amikor egy folyó áttöri a gátat és
új területet keres. Úgy viselkedett, mint egy nemesi nevelésű,
hatalommal bíró férfi, és aki keresztezi az akaratát, az
veszélybe kerül.
–  Milyen kedves öntől, hogy elkísérte a cárnőt
Oroszországba, Biren – jegyeztem meg.
–  Sosem hagyom el őfelségét a szükség órájában –  felelte
csillogó szemmel.
–  Kinek a szükségéről is van szó? –  szólt közbe Jekatyerina
Ivanovna gúnyosan.
–  És már nem is hívnak Birennek –  folytatta derűsen ügyet
sem vetve a közbeszólásra. – A nevem mostantól De Biron.
– De Biron? – Elkomorultam. – Mint a francia hercegeknek?
–  Igen. Tetszik ez a név, és úgy döntöttem, folytatom kihalt
águkat –  mosolygott rám. –  A címerüket is felvettem. Nagyon
szép!
–  Miért is ne? –  feleltem és úgy éreztem, elájulok. A
neveltetés és nemesség fontossága már kora gyerekkorától bele
lett plántálva Annába. Biren pedig fogja magát, és csak úgy
egyszerűen felveszi Európa egyik legrégebbi nevét. Próbáltam
ezt betudni egy egyszerű ember tettének, de akkor nem lennék
én se jobb, mint Jekatyerina Ivanovna, akinek a tekintete
gyűlölettel és megvetéssel vizslatta a húga szeretőjét, miközben
Christine vékony csuklóját szorongatta.
–  Igen, miért is ne? –  szólt közbe egy másik hang, és Feofan
Prokopovics acélszürke szemével találtam szembe magam: a
novgorodi érsek volt itt, akinek bölcs tanácsai segítették
apámnak beteljesíteni sok álmát. Alekszej Dolgorukij börtönbe
záratta, de most mégis élt és szabadon járt!
– Feofan! Tisztelendő atyám. Milyen öröm, hogy újra látom –
  üdvözöltem, és az arcom elpirult az örömtől. Egyszerű fekete
köntösének, okos kutyaarcának és kócos, göndör hajának láttán
újra gyereknek éreztem magam. Az érdeklődő kérdéseimet
mindig humorral és kedvességgel tűrte. Megragadtam a kezét,
és lelkendezve kérdeztem: – Ön fogja megkoronázni a cárnőt?
–  Igen. A megözvegyült őfelsége visszahívott, a hát, hogy is
mondjam, visszavonultságomból?
Megkönnyebbülve nevettem fel: kevesen hagyták el egy
karcolás nélkül a Trubeckoj–  bástyát. Ó mégis itt állt. Rózsás
arcán mosoly ült, és hurkás kezével, mint mindig, a mellkasán
lógó keresztet fogta.
–  Visszatér majd Novgorodba? –  Az ő egyházmegyéje volt a
leggazdagabb Oroszországban, majdnem tizenötezer jobbágy
szolgált rajta.
–  Nem. Őfelsége mellett van rám szükség. Én leszek a
titkosszolgálat feje.
Elkomorultam, amikor Buturlin brutális kínzására
gondoltam, és hogy maga Feofan is mit viselhetett el a
Trubeckoj– bástyában. – Ez hogy lehet? Ön az egyház embere...
–  Elkerülhetetlen kompromisszumokat kell majd
megkötnöm. De mindent megteszek, hogy biztosítsam a
megözvegyült őfelsége biztonságát. Eleget szenvedett.
–  A mi megözvegyült felségünk –  ízlelgette Jekatyerina
Ivanovna a szavakat. – Ha szenvedésről van szó, biztos vagyok
benne, hogy egy szinten vagyok a húgommal –  jegyezte meg
keserűen; idősebb testvérként kétségtelenül úgy érezte, több
joga lett volna cárnőnek lennie.
–  Neked legalább ott van Christine –  mondtam. A lány sötét
szeme felcsillant egy pillanatra, majd lesütötte azt. Vajon már
megtanulta elrejteni az érzelmeit, vagy nem is voltak neki?
– Christine? Akár egy fatuskó is lehetne a társam. Néha el se
hiszem, hogy ennek az unalmas lánynak adtam életet. – Amikor
Jekatyerina felemelte az öklét, hogy újra megüsse, Anna
Ivanovna odalépett hozzánk, és megragadta a nővére csuklóját.
Mélyen pukedliztem, miközben De Biron és Feofan lehajtotta a
fejét.
– Ne csináld! – parancsolta.
–  Ne mondd meg, mit tegyek. Én vagyok Iván cár idősebb
gyermeke, és én vagyok az anyja! – sziszegte Jekatyerina.
– És én vagyok a cárnő – emelte fel a szemöldökét Anna. Pása
néni korábbi szobalánya, Maja is odajött, ahogy mindig is,
igyekezett megóvni a családi titkokat, és eltakarni a látványt a
nézelődők elől. Sérült ajkától a mosolya gúnyosabbnak tűnt,
mint valaha. Üdvözöltem őt, mielőtt pukedlizett volna
Jekatyerina és Christine előtt. A kislány undorodva fordult el,
miközben Maja így kérlelte őket: –  Cárina, Jekatyerina
hercegnő, kérem, ne vitatkozzanak! Az édesanyjuk kedvéért.
De Biron megsimította Anna könyökét. –  Kedvesem! Nem
szabadna túlságosan felizgatnod magad. És ne várakoztasd meg
a mai legelbűvölőbb vendégedet a köszöntéssel. –  Finoman
előretolt.
Kedvesem. Feofan lesütötte a szemét. Jekatyerina kinyitotta a
száját, majd újra becsukta. Maja megragadta Christine
könyökét, és a lány elfelejtette elrántani a karját. Egy vörösbegy
repült el mellettünk, és egy hatalmas tarajos sül csörtetett el a
szalmában. Anna sötét tekintete megkeményedett széles arcán.
Megereszkedett orcáját erek barázdálták, a tokája
háromszorosára nőtt. Döbbenetesebben festett, mint Pása néni
valaha: melle két bezacskózott kenyérveknire emlékeztetett,
karjai majd szétfeszítették gyönyörű kék selyemruháját, és a
hasa kitüremkedett lazán meghúzott, ékkövekkel kirakott
fűzőjéből. Mégis, amikor elmosolyodott, csinos gödröcskék
jelentek meg az arcán.
–  Természetesen nem fogom, ha Jelizaveta cárevna is
megtisztel a megfelelő köszöntéssel. –  Kihúzta magán a Szent
Katalin– rend vörös szalagját. Én is a rend tagja voltam, de úgy
gondoltam, ez a látogatás kevésbé hivatalos. A cárnő viszont a
szemöldökét ráncolta egyszerű megjelenésem láttán.
–  Gyere közelebb, Lizanyka! A látásom már nem a régi. De
Bironnak igaza van. Még mindig olyan élénk és gyönyörű vagy,
mint valaha, és úgy tudom, mindenek ellenére, mindig
csodásán jó a hangulatod. Szörnyű veszteségeket szenvedtél el.
Mégsem sötétíti el semmi a kedved vagy teszi próbára a
bátorságod. Talán valóban igazi Romanov nő vagy?
Utolsó szavait furcsa éllel ejtette ki. Eszembe jutott,
Ostermann mennyire hangsúlyozta az ő törvényes születését,
amikor cárnőnek nevezte ki. Vajon már belecsepegtette a
mérget Anna fülébe is? Ha így van, nem hagyom, hogy sikerrel
járjon, határoztam el, és ujjaimmal olyan magasra emeltem az
ikont, hogy Anna rövidlátó szeme is láthassa.
 –  Ez azért van, mert ezt mindig magamon viseltem, felség,
hogy megvédjen és utat mutasson. Történjen akármi is.
Anna erősebben összehúzta a szemét, feltornyozott haján a
strucctollak lobogni kezdtek. Nehéz, csillogó zafírokkal és
gyémántokkal kirakott fejpántot viselt; hozzáillő fülbevalók
súrolták a vállát. Nyakát elrejtette egy soksoros gyöngy nyakék,
és egy tucat gyémánt karkötő díszítette csuklóját. Gyűrűsujján
büszkén emelkedett ki az uralkodói pecsétgyűrű.
Anna elkomorult, és megérintette az ikont. – Milyen szép. Mi
ez?
 
 60
 
 
 

Anna meggymagszeme kifürkészhetetlen volt. Éreztem, hogy

mindenki minket figyel.
–  Őfelsége adta nekem az édesanyám koronázása után. Hát
nem emlékszik? Reggel a hálószobámba jött. Alekszejről is
beszéltünk...
–  A! Alekszej! A cárevics, aki a nagy cár igazi feleségétől
született. Isten áldja a lelkét.
A körülöttünk álló udvaroncok kötelességtudóan gyászos
hangokat hallattak. A nagy cár igazi felesége. Vajon
édesanyámat tagadta meg, aki kizárólag barátsággal és
bőkezűséggel volt iránta? Nem, a sértése engem vett célba.
–  Tényleg nem emlékszem rá –  vonta meg a vállát végül. –
 Mindenesetre jól áll neked, egy kedves kis bizsu. Bölcs dolog a
szentek tisztelete.
De Biron barátságosan elmosolyodott, amikor egy alacsony,
gazdagon öltözött asszony lépett oda hozzánk: arca himlőhelyes
volt, szája ferde. Világos szeme úgy ugrált, mint egy menyété.
Nagy meglepetésemre egy csecsemőt adott Annának, egy másik
gyermek pedig a lábainál totyogott. Anna arca felderült, amikor
megcsókolta a kisfiút: – Bemutatom De Biron feleségét és a fiait.
Ugyanabból a német faluból származik, mint a kedves
Ostermann gróf. Micsoda kötelék van köztünk!
Kedves Ostermann gróf Nyilván kapcsolatban voltak
egymással. Anna magasabbra emelte a kisbabát a csípőjén, ő
pedig megcsavargatta a csodás nyakláncot, és bekapta a
gyöngyöket, miközben különös sötét szemekkel nézett rám.
Anna a szoknyája redői között matatott, majd kétszer a fiúcska
ruhájába nyúlt, mintha valamit alágyűrne, utána
kiegyenesítette az anyagot. –  Ne harapdáld a gyöngyeimet,
kicsikém. Szerinted hamisak? Minden oroszok cárnője sok
mindent megtehet, de sosem visel hamis ékszereket.
Felkacagott, és a gyereket visszaadta De Biron feleségének.
Maga De Biron megcsókolta az idősebb fiút, akinek ugyanolyan
sötét szeme volt, mint a kisöccsének, majd az ajtó felé fordult.
Anna tekintete követte az övét, mintha láthatatlan kötelék fűzné
őket össze. Ugyanakkor De Biron jelentéktelen felesége és a
nyafogó gyerekek közelebb húzódtak, amitől a cárnővel minden
magánbeszélgetés lehetetlenné vált.
–  Hova mész, kedvesem? –  szólt Anna De Biron után. –  Ne
hagyj el!
A férfi gálánsán meghajolt. –  Sosem tenném. Csak azt
ellenőrzőm, megérkezett– e már a Titkos Tanács küldönce.
Anna arca kiderült, tükrözve a férfi hangulatát.
– Á igen – mondta. – Bocsáss meg, Lizanyka. Az állami ügyek
elszólítanak onnan, ahol a szívem még időzne.
A küszöbön Dolgorukij küldönce ácsorgott, és kezében egy
míves bronztárolót tartott, amibe egy szépen összehajtott kék
szalagot és Szent András képével díszített, gyémántokkal
kirakott brosst tettek. Ez volt a birodalom legelőkelőbb rendje,
de Anna az aláírásával lemondott arról, hogy viselje vagy
odaadományozza bárkinek is.
–  Felség! A tanács küldi ezt a Szent András–  rendet
kölcsönbe, hogy viselje bevonulásakor Moszkvába –  mondta a
küldönc. Anna a férfira irányította a tekintetét, aki enyhén
megingott. Éreztem, ahogy a hőmérséklet megemelkedik,
miközben Anna erőltetetten felnevetett.
– A tanács kölcsönbe adja nekem a Szent András– rendet? Ez
biztosan valami tévedés. Hiszen jár nekem.
Elmarta a szalagot, áthúzta a fején, miközben a strucctollak
elmozdultak a helyükről. A kék anyag összegyűrődött a mellén
és a hasán, miközben a fűzőjéhez erősítette a hatalmas, csillogó
Szent András– brosst. – Tessék – lihegte. – Tökéletes.
– De... a helyzete... az állapota... – dadogta a küldönc.
Anna meglepetést színlelet. –  Milyen helyzet? A légköri
helyzetre gondolsz? – Kikukucskált. – Nem úgy fest, hogy ma fog
még többet havazni. És különben is: Oroszországban nincs
rossz idő, csak kevés cobolybunda –  kuncogott. Majd elsötétült
az arca. –  Vagy sértőn az én állapotomra utalsz, egy
megözvegyült cárnőére? Nem vagyok állapotos, Isten sosem
áldott meg gyermekkel. Ne dörzsölj sót a sebeimbe.
A férfi térdre hullott. Érezte, hogy a feje megingott a nyakán,
vagy hogy a nyelve már kevésbé kapcsolódik a torkához?
–  Nem, nem, felség –  felelte akadozva, és arca olyan vörös
lett, mint egy őszi alma.
– Hát akkor – szólt Anna -, mire várunk még? Készen állok!
–  Mire állsz készen, drágáin? –  kérdezte De Biron, azonnal
mellé állva, és Maja is közelebb lépett. A cárnőnek három
árnyéka volt, amikor kijelentette: – Megyek, és meglátogatom az
orosz hadsereget. Jöjj velem, De Biron!
–  Ahova te mész, én ott leszek. –  Intett a feleségének, aki
engedelmesen összegyűjtötte a fiúkat. Milyen furcsa, hogy a
gyerekeknek ilyen sötét szemük van, gondoltam De Biron
világos, nagy szemeit figyelve.
– Felség – merészelt ellenkezni a küldönc: ha a Titkos Tanács
vagy Alekszej Dolgorukij beleegyezése nélkül látogatja mega
hadsereget, az Anna uralkodásának feltételeivel szembemegy.
Maja néma figyelmeztetésként megrázta felé a fejét.
–  Mi az? –  csapott le rá a cárnő. –  A népem akaratának
engedelmeskedem. Semmi más nem szolgálhat
iránymutatómul.
D’Acosta, a törpe –  most is épp jó helyen volt –  felkelt a
kandalló melletti medvebőrről, átverekedte magát az
udvaroncokon. A küldönc mellé térdelt, felfújta az arcát, és
kigúnyolta a szolga félelmét és zavarát. Anna felnevetett, és
erre az összes udvaronc dülöngélni kezdett a nevetéstől. A
vidámság egységes kifejezésétől összeszorult a torkom. Ha nincs
aláírás, nincs koronái Eszembe jutottak Dolgorukij szavai. Ha
azt hitték, irányíthatják a megözvegyült felséget, hát nagyon
tévedtek. De akkor is aláírta Dolgorukij záradékait. Hogy tud
majd kibújni az alól, hogy uralkodói szavát adta?
De Biron az ajtóban várt, egy bársony és farkasbőr köpenyt
viselt, amit aranysujtás díszített; nagyon hasonlított ahhoz, amit
én készíttettem régen Petruskának. Savanyú képű felesége egy
csodás kék bársonykabáttal takarta be a cárnő széles vállát,
amit hermelinnel szegélyeztek. A gosztyinyij dvor eladói
mennyit túlórázhattak, hogy feltöltsék a kuzinom ruhatárát!
Végül Anna felhúzta kecskebőr kesztyűjét, a finom bőr
hozzátapadt a hatalmas uralkodói pecsétgyűrűhöz.
 –  Szép délutánt mindenkinek! –  mondta indulásra készen,
majd újra felém fordult. –  Mielőtt elfelejtem: hol laksz most,
Lizanyka?
– Izmajlovóban. A gyermekkora lakhelyén.
–  A, értem. Ne menj sehova onnan uralkodói engedély
nélkül, jó? Szeretném, ha a közelemben maradnál. –
  Kiviharzott, De Biron pedig utána. Az udvaroncok hangos
zsivajában a papagájaim reggeli csipogása eltörpült. A cárnő
távozása után általános mozgásnak indultak: az udvaroncok
kitolultak, De Biron felesége átvezette őket kisebb és
kényelmesebb lakosztályokba. Jekatyerina Ivanovna és
Christine készültek visszatérni a Kremlbe. Csak a madarak
repdestek a teremben. Még Feofan Prokopovics is kifelé indult,
és mintegy véletlenül hozzám ért menet közben.
–  Maradjon a közelben, cárevna, könyörgöm –  suttogta. –
  Nem nézné jó szemmel, ha kikerülne a látóteréből. Akit
unokatestvérként szeret, attól fél, és rossz szemmel nézné, ha
cárnő lenne. – Majd hangosan megszólalt, hogy mindenki hallja.
–  Legyen a vendégem a moszkvai házamban, kérem. Jöjjön,
amilyen hamar csak tud –  tette hozzá, és rám szegezte a
tekintetét. Vajon a családi papként beszélt most, vagy a rettegett
birodalmi titkosrendőrség vezetőjeként? A félelemtől a
torkomban dobogott a szívem.
Egyetlen férfi sem okoz akkora csalódást, mint egy nő.
A lesij szellem szavai újra beteljesedtek.
 
Anna tévedett az időjárással kapcsolatban. Amikor kiléptem,
a sötét rétegek az égen elmozdultak, és újra havazni kezdett; a
vastag, nedves pelyhek belepték a fákat és a házakat. Egy szán
érkezett Ostermann címerével, és egy szolga lépett le róla egy
gyönyörű, német gyártású órát cipelve; ajándék az új cárnőnek.
Összébb húztam mókusszőr galléromat, hogy megvédjen a
hidegtől –  legalább még odáig nem alacsonyodtam le, hogy
nyulat viseljek, ahogy Anna tette anyám koronázásakor. Jobb,
ha sietek vissza Izmajlovóba; a hűvös és magányos úton
legalább elgondolkozhatok.
Tudtam, hogy megint csak kicsúsztam a serpenyőből,
ráadásul egyenesen a tűzbe.
 
 61
 
 
 

Kedvesem.
Kinyújtózva melegedtem a bérszánom molyrágta, ragacsos
szőrméi alatt, pont, amikor a hatalmas uralkodói szán átsuhant
az udvar boltíves kapuja alatt. A szán mindkét ajtaját az
uralkodói sas címerével ékesítették, a hatalmas aranyformák
még a nappalt is megadásra kényszerítették; a vörös bársony
függönyöket behúzták. A szán végigsiklott a havas nyárfasoron,
és ezüstcsengők csilingeltek a nyolc ló rubintvörös bőr
szerszámzatán. Elképzeltem, ahogy Anna és De Biron bent
ülnek, forralt bor szürcsölnek, blincsikit falatozgatnak, és
mindent megbeszélnek: a látogatásomat, a nővérét, Jekatyerinát
és az unokahúgát, Christine– t, és biztosan kigúnyolják a Titkos
Tanács küldöncét. Talán sutyorognak és nevetgélnek, ahogy én
Ágosttal, majd Buturlinnal. Az egyik felkészített a szerelemre, a
másik a szeretőm lett. Vajon De Biron mindkét szerepet ötvözi
Anna szemében? Ha igen, az áldás.
Elképzeltem, ahogy Anna Ivanovna megérkezik a
laktanyákhoz: a katonák a földet is imádni szokták a cár lába
alatt. Túlcsordulnak majd az örömtől, ha meglátják, hogy
megérkezik Anna, éljeneznek, talán még a vállukra is emelik,
bár jó sok erős ember kell ahhoz. Az új uralkodó a szerencse
forgását is beindítja; Anna tudta, hogyan kell játszani ezt a
játékot. Megtiltottam magamnak a további szomorkodást, mert
elvette az erőm. Pedig össze kell magam szednem, hogy
túlélhessek.
A bérelt szánom hajtója, a rongyos, büdös gazfickó, aki pont
annak nézett ki, mint aki kirabol, megerőszakol, majd az út
mellett eldobja a holttestem, rágódohányt tömött a felső ajka
alá. Mielőtt felült volna a bakra, köpött egyet. A cseresznyeszínű
nyála vérvörössel piszkolta be a friss havat, amiről Buturlin
sorsa jutott eszembe. Mit csinálhat Kamcsatkában –  hálás,
amiért életben maradt vagy engem átkoz gurgulázó kiáltások
közt, eszét vesztette a végtelen rémálomtól, amit hajnaltól
napestig megél? Semmit sem tehettem, hogy változtassak a
sorsán.
–  Indulj! –  utasítottam a hajtót könnyeimet nyelve. Csattant
az ostora. Ha siet, már vacsorára Izmajlovóba érek, ahol
Lestocq vár rám. Tudom, mire gondolt: Bárcsak engedte volna,
hogy eret vágjak Petruskán. De sosem hagytam volna, se akkor,
se most, ha még mindig köztünk lenne. Ez volt a dolgok menete,
és átok arra, aki a sors kezét akarja irányítani. Az egymás mögé
kötött pónik beindították a szánt, én pedig leeresztettem magam
körül a függönyt. A fájdalom úgy mart belém, mint a csavar a
puha fába. Kedvesem. A halántékomra tettem az ujjaimat.
Micsoda áldás, ha megoszthatod az életed mással: minden kín
könnyebb, és minden öröm megduplázódik így. Jeges, álmos táj
vett körbe, és össze–  facsarodott a szívem, ha eszembe jutott,
hogyan írtak le a cárnőnek. Még mindig olyan élénk és gyönyörű,
mint valaha. Mindig csodásán jó a hangulata. De Biron őszintén
beszélt, de Isten összes ajándékát, amivel megáldott, csak
elpazarolta rám.
 Kedvesem. Fogja ezt még mondani nekem valaki is? Osztozik
majd velem a nevetésben és a könnyekben? Tanácsot ad vagy
hallgat, és szeret és kíván engem? Kezemmel megsimítottam
meddő hasam. Én nem tudtam életet adni, Annuska fia pedig
idegenként nő fel Holsteinben. Forró könnyek gyűltek a
szemembe, de a jeges levegő lehűtötte őket az arcomon. Jeges
darabkák és kavics szállt fel a lovak patájáról és a szán talpáról.
Lehajoltam, hogy ne találjanak el, de továbbra is
kikukucskáltam. Az út hosszú és kanyargós volt: az ég
összekuszálódott, a horizontot felemésztette a közeledő
hóvihar. Nem lehetett látni, merre tartunk. A magány úgy
vetette rám magát, mint télen a farkasok a magányos utazóra.
Hátra süppedtem a büdös, vékonyka párnákba. A pónik tovább
ügettek: a kocsis is vissza akart érni az izbájába, mielőtt leszáll
az est. Lehunytam a szemem. A legrosszabb nem az volt, hogy
Anna lett a cárnő, hogy ki vagyok téve a szeszélyeinek, vagy
hogy törvénytelen születésem miatt félredobtak.
A legrosszabb az volt, hogy hiányzott az életemből az az egy
szó, amit már talán sosem fogok újra hallani: kedvesem.
 
 62
 
 
 

Hallotta?
Ez a szó uralta az életet Anna érkezése óta, és a levegő
folyton ropogott tőle, mintha villám csapott volna le.
Hallotta? A cárina De Biront főkamarási és a birodalom
grófja rangra emelte. A családja beköltözik a Kreml
lakosztályaiba a cárnő szomszédságában. A cárnő egyetlen
lépést sem tesz, döntést meg pláne nem hoz meg nélküle. O az
oka annak, hogy Oroszország német igába hajtotta a fejét. Úgy
hívják, a bironiscsina kora.
Hallotta? A cárnő nem akar élni sem a Kremlben, sem
Szentpéterváron. Építtet egy új palotát, kettő–  , nem, három–  ,
nem, négyszáz szobával. Vagy lehet, hogy ötszáz lesz? És
Annenhofnak nevezik majd, jó kis név az.
Hallotta? A cárnő most már a birodalmi hadseregnek és a
birodalmi lovasőrségnek is a tábornoka. A tisztek a lábához
vetették magukat, selyempapucsának hímzett hegyét
csókolgatták. A cárnő saját kezével kínálta meg őket itallal, és
olyan szabadon osztogatta a rubeleket, mintha az érmék
makkok lennének.
Hallotta? A koronázás mindent túlszárnyal, amit valaha is
láttunk; a Petruska esküvőjére Moszkvába gyűlt népség marad.
Pontos rendeleteket adnak majd ki a ruházatról, libériákról és
egyenruhákról. Ha valaki semmibe veszi, megbánja!
 Hallotta? A cárnő végre találkozik a Titkos Tanáccsal a
Moszkvába érkezése előtt. Állítólag beleegyezett, hogy aláírja
Dolgorukij feltételeit.
Hallotta? Még Ostermann is felkelt az ágyból, jobb keze
csodával határos módon felgyógyult a köszvény támadásából. Ó
is részt fog venni a cárnő találkozóján a Titkos Tanáccsal.
Amikor meghallottam, hogy Ostermann újra talpra állt, és
kész kiállni Anna oldalán, tudtam, hogy a játszma elindult. A
találkozó, amelyen a Titkos Tanács az orosz cárok és cárnők
abszolút hatalmát kívánta megszüntetni, 1730. február 25–  re
volt kiírva. De ember tervez, Isten végez.
 
 63
 
 
 

O
–  stermann gróf! Jó önt újra látni – az egészsége épp időben
állt helyre –  duruzsoltam, miközben a Kreml trónterme előtt
vártuk Anna érkeztét. Ostermann olyan hanyagul hajtott fejet,
amennyire csak tehette; sápadtan támaszkodott a botjára.
Tényleg beteg lett volna? Nem voltam benne biztos, mert azt
tudtam, hogy tőle minden kitelik. Kihúztam magam, hogy
lenézhessek rá.
– Az időzítésen sok múlik valóban, hercegnő – felelte, mintha
csak egy szemtelen gyermekkel beszélne. Bármennyire is
utáltam, minden egyes szavára odafigyeltem.
– Kivel fogunk találkozni? – kérdeztem.
– Nos, a cárnő és én a Titkos Tanáccsal találkozunk, amely a
cárnő hatalmát szeretné megnyirbálni –  felelte Ostermann. –
  Meglátjuk, meddig akarja ezt elvinni Dolgorukij. Már régóta
gondolkodik azon, milyen új kormányfajta illene a legjobban
Oroszországhoz.
– És mit gondol erről ön, aki mindent a cárnak, az apámnak,
egy abszolút uralkodónak köszönhet?
Ostermann fürkésző tekintettel nézett rám.
– Valóban. Dolgorukij azon tűnődött, hogy a brit vagy a svéd
modellt kövessük–  e. –  Semmit sem tudtam a kettő közötti
különbségről, de Ostermann tovább fecsegett. – A svéd uralkodó
csak egy báb. Ami pedig Nagy– Britanniát illeti: el tud képzelni
egy olyan parlamentet, amiben az orosz népnek tényleg számít
a szava? –  Röviden, hitetlenkedve felkacagott. –  Rengeteg
minden történik most. Látom a hazugságokat, az intrikákat, a
kétszínűséget, az ambíciót és az önzést, bármerre nézek. De
soha –  soha, cárevna –  nem szabad hagyni, hogy az orosz nép
felkeljen a bódulatából, mert akkor egymást falják fel a lehető
legkegyetlenebb módokon.
– Dolgorukij is így gondolja?
–  Kétlem. –  Ostermann–  nak minden bizonnyal jó oka volt
távol tartani magát a tanács követeléseitől Annával szemben:
ha visszaütne rájuk, Ostermann feje nem kerül bele a
kelepcébe. Eszembe jutott De Biron felesége, aki ugyanabból a
német faluból származott, mint Ostermann; ahogy Anna
óvatosan valamit a gyermek ruhájába rejt; a szolga, aki az
ajándék órát szállította az új cárnőnek: egy akkora órát,
amelybe könnyedén lehetett üzenetet rejteni. A Titkos Tanács
tényleg az hitte, hogy előle elzárhatják Annát? Ostermann olyan
volt, mint a szennyvíz, mindig beszivárgott a legkisebb réseken
is; olyan áradás volt, ami mérhetetlenül nagyobb károkat
okozott, mint a tomboló tűzvész.
Elmosolyodtam.
–  Aki csak azt látja, amit megmutatnak neki, és csak azt
hallja, amit kimondanak, elmulasztja az igazságot.
Ostermann olyan meglepetten nézett rám, mint egy gyík,
amint éppen elvétett egy ízletes legyet.
 
 
A trónteremben a hangulat a várakozástól volt terhes. Az
egymással szemben álló erők, amelyek titokban vagy nyíltan
uralkodtak Petruska halála óta, feszültséggel töltötték meg a
levegőt: bár az érzelmeket elrejtették, és arckifejezésükre is
gondosan figyeltek.
Keresztülmentem a vörös szőnyegen az emelvényhez, ahol
lila bársony párnázatú, duci, alacsony aranyozott székek vártak
a trón mögött: Jekatyerina Ivanovna már ott ült, arca olyan
savanyú volt, mintha reggelire egy üveg ecetet evett volna.
Christine az ölében csavargatta az ujjait, válla előregörnyedt. A
székembe huppantam, miközben dobpergés és trombitaszó
árasztotta el a Kreml folyosóit. Csend telepedett a teremre;
minden fej elfordult, és várta, hogy Anna és az udvarhölgyei
egyszerűen és naivan belibbenjenek.
Ehelyett több száz férfi kemény lépése előzte meg őket a
teremben: a Preobrazsenszkij őrség. A férfiak csodásán
festettek sötétzöld kabátjukban, krémszínű kecskebőr
bricseszükben és csillogó, combig érő csizmájukban; arcuk
szigorú és kemény volt. A Titkos Tanács meglepetten görnyedt
össze, mint a vadmacska, ha csattan az idomár ostora. A
katonák a trón egyik oldalán helyezkedtek el, amikor a kántálás
elkezdődött. Az udvaroncok három ujjal keresztet vetettek, és
letérdeltek, mert Feofan Prokopovics és az egyház minden
lehetséges tisztségviselője lépett be a terembe, és a trón másik
oldalát foglalták el. Nehéz aranykeresztjeik emlékeztettek
mindenkit az egyetlen igazi hatalomra. Piros arcú kórusfiúk
kísérték őket füstölgő mirhát és tömjén hozva, árasztva a
pézsmaillatot.
Csak ekkor lépett be Anna: nyugodt, kimért léptekkel vonult
be a kísérteties csöndben. Nemzeti ékszereket halmoztak rá:
egy gyémánttal és smaragddal kirakott magas kokosnyikot
hozzáillő, vállig érő fülbevalókkal, és egy csillag alakban lelógó
nyakláncot, amely elfedte az ezüst anyagból varrt, mély
kivágású ruhája dekoltázsát. Amikor észrevette a Titkos
Tanácsot, minden tagot elgondolkodva végigmért. Vajon a
jutalmukat vagy a büntetésüket mérlegelte? Ok gyorsan
egymásra pillantottak, majd mélyen meghajoltak. Csak
Ostermann maradt állva, lógó szemhéját félig lehunyva,
álmodozó arccal, ami azt jelentette, jobban figyel, mint valaha.
Anna elfoglalta a trónt, az udvarhölgyei eligazgatták
gyönyörű, mustárszínű bársonyuszályát, és a rávarrt apró
gyémántok megcsillantak a csillárok fényében, Alekszej
Dolgorukij pedig előrelépett. Egyik kezében tartotta a feltételek
listáját, egy tintától csöpögő tollat a másikban.
–  Igen, herceg? Hallgatjuk! –  szólt Anna, de amikor
Dolgorukij beszélni kezdett volna, lepisszegte. –  Nem te,
Dolgorukij. Természetesen Cserkaszkij hercegre gondoltam.
–  Cserkaszkij? De miért? –  Dolgorukij ellenkezni merészelt,
de rémültnek tűnt. Ez nem volt betervezve.
Anna tudomást se vett róla, Cserkaszkij közben a terem
közepére lépett: alacsony, széles ember volt, akinek a feje túl
nagynak tűnt a nyakához képest és a bal válla felé dőlt,
miközben a hasa jobbra lógott. Magas sarkú cipőt hordott, hogy
magasabbnak és vonzóbbnak tűnjön, de ez felesleges trükk volt,
hiszen mindenki tudta, hogy nála nincs gazdagabb ember.
–  Cserkaszkij herceg, emlékeimben kedvesen őrzöm, hogy
meglátogattál Kurlandban oly sok holddal ezelőtt. Hadd halljam
a mondandód, barátom! – szólította meg Anna.
Dolgorukij felfújta szakállas képét: – De hát mi jogon...
 Anna komoran rámeredt, Cserkaszkij pedig belevágott: –
  Ugyanannyijogom van tanácsot adni őfelségének, ahogy
magának feltételeket szabni neki, ráadásul anélkül, hogy velünk
tárgyalt volna, a hadsereggel és az egyházzal. – Anna egyikükről
a másikra nézett, látszólag megütközve. Ezután felállt;
hatalmasnak tűnt uralkodói díszében, kezét a trón karfáján
nyugtatta. Ostermann le sem vette róla a szemét, mintha
bábként mozgatná őt.
– Mit mondasz, Cserkaszkij?
A férfi meghajolt. –  Őfelsége megözvegyült cárnőnk.
Nyolcszáz orosz nemes gyűlt össze a Vörös téren, és arra kérik,
ne írja alá ezeket a feltételeket. Csak ártanának önnek és
Oroszországnak is.
–  Nyolcszáz nemes, mi? De kik ők? Hogy lehetséges ez? Azt
hittem, a Titkos Tanács a népem akaratának ad hangot, amelyre
felesküdtem, hogy engedelmeskedem. Az egész népem
akaratának.
– A nép akarata? – köpött ki Cserkaszkij. – Ez egyetlen ember
cselszövése, Alekszej Dolgorukijé.
Anna tágra nyílt szemmel Dolgorukij felé fordult. – Úgy érti,
hogy a feltételek listája, amiket Mitauba küldtél, nem lett
jóváhagyva minden oroszok által? –  Egyszerűen lenyűgözően
festett: magas volt, mint egy férfi, az uralkodói hermelin fedte a
vállát, a kölcsönkapott kék Szent András–  szalag emelkedett és
visszasüllyedt óriás mellén, és minden szabadon maradt
bőrfelületén smaragdok és gyémántok csillogtak. Feofan szinte
elborzadva vetett keresztet, a katonák pedig felhördültek.
Mintha csak valami titkos jelre vártak volna, a várakozó
nemesek feltolultak a Vörös lépcsőkön, beözönlöttek a terembe,
és minden talpalatnyi helyet kitöltöttek.
–  Ezek a feltételek a népem akarattát tükrözik? –  kiabálta
Anna a felfordulás középén. – Igen vagy nem?
–  Nem! Nem azt tükrözik, felséges asszony, és soha nem is
fogják! – Cserkaszkij diadalittasan kiabált, miközben Dolgorukij
behúzott vállal, legyőzve állt. Lövések dördültek, a stukkó
omlott a mennyezetről. Rettegett Iván harangja megkondult a
tornyában. A katonák üvöltöttek, az udvaroncok pedig az
emelvényhez rohantak, és a cárnő lába elé vetették magukat,
nehogy elsodorja őket az emberek árja, és hízelegve
bizonygatták, hogy ők mindig is megvetettek és
megkérdőjeleztek minden feltételt, ami a hatalmát gyengítené.
–  Csendet! –  mennydörögte Anna. Megvolt benne egy igazi
uralkodó előkelősége, és a haragját látva eszembe jutott a
történet, amit Pása néniről mesélt, és arról a férfiről, aki a régi
hit követőjének nevezte az asszonyt. Valóban Rettegett Anna
Ivanovna, ahogy d’Acosta nevezte el egyszer. –  Alekszej
Dolgorukij, hazudtál nekem? –  harsogta, a férfi pedig térdre
hullott, miközben Cserkaszkij előhúzta saját petícióját a kabátja
zsebéből.
–  Cárnőm! írja inkább ezt alá, és ígérje meg, hogy abszolút
uralkodónk lesz, akinek akaratát és bölcsességét egyedül Isten
irányítja!
–  Felség! –  merészelt esdekelni Dolgorukij. –  Ne hozzon
hirtelen döntést!
Anna habozott, de Jekatyerina Ivanovna felugrott, és így
szólt: –  Mit fecseg itt a hirtelen döntésekről? Miért kellene a
húgomnak ilyen egyszerű ügyön méláznia? Sokkal jobb, ha túl
vagyunk rajta. – Elvette Cserkaszkij petícióját, és Annának adta.
A cárnő aláírta, csöpögött a tinta és sercegett a toll, majd
Ostermann gyorsan homokot hintett az aláírásra, és forró,
vörös viaszt öntött rá. A Titkos Tanács tagjai megsemmisültek,
igyekeztek volna elosonni, hogy a sebeiket nyalogathassák, de
Anna megneszelte a szándékukat. Csuklója egyetlen
villanásával az uralkodói pecsétet a bugyogó masszába nyomta,
erősan rászorítva: –  Azt kívánom, hogy a Titkos Tanácsosaim
kísérjenek el a vacsorára. Most!
A játszma véget ért, innen már nem volt menekvés, nem volt
több összeesküvés. A cárnő még mindig Oroszország abszolút
uralkodója volt, ahogy eddig a cárok mindig is. Jekatyerina
Ivanovna, Christine és én is követtük Annát, miközben az
udvarhölgyei elrendezgették a cárnő nehéz uszályát. Alekszej
Dolgorukij vonakodva felállt, kénytelen volt elfogadni a
meghívást. Tekintetében kiütközött a szörnyű felismerés.
 
Még aznap este különös fény világította be Moszkva
tintaszínű egét, széttépte az éjszakát, és a szivárvány minden
színében játszó villámok cikáztak: a folyók zöldjétől a mély
karmazsin–  és mályvaszínig. A láthatár úgy nézett ki, mintha
vérbe mártották volna.
 
 64
 
 
 

Egy szolgálólány magas hangja hallatszott ki a cárnő

hálószobájának ajtaján keresztül. Megálltam hallgatózni.
–  És amikor a rablók beléptek a várba, a hercegnőt az
ablakpárkánynál találták...
Anna lelkendezve tapsolt: –  Lassíts, lassíts. Ez a kedvenc
részem!
– Kérem, felség! Olyan fáradt vagyok! Napkelte óta mesélek,
és nem is ettem.
–  Fáradt? Várj egy kicsit, hadd adjak valamit! –  Egy éles
pofon csattant, majd elfojtott sírás hangját hallottam. Maja, aki
odavezetett, csak vállat vont, és elfordította a tekintetét, így
nem tettem semmilyen megjegyzést. Már így is biztos voltam
benne, hogy Annának jelentik minden mozdulatomat. Még csak
két hónapja szerezte meg az abszolút hatalmat Oroszországban,
de már belefáradtam az udvari élet változásainak követésébe.
–  Dőlj a választófalnak, te lány. D’Acosta, állj oda, hogy ne
lássam, hogy nekidől. Különben le kellene vágni a kezét és az
orrát őfelségém megsértéséért, és ezt nem szeretnénk, ugye? – A
cárnő selymes hangja alig palástolta szörnyű fenyegetését.
–  A rablók beléptek a várba... –  folytatta a lány, hangja még
magasabb lett a félelemtől.
– Most bemehet, cárevna – gagyogta Maja rossz szájával. – A
cárnő ruhákat és ékszereket próbál a koronázására.
 –  Köszönöm, Maja. Milyen szerencsés a cárnő, hogy ilyen
hűséges szolgája van.
Elpirult, képtelen volt elrejteni elégedett mosolyát, és
pukedlizett.
–  Még mindig hálás vagyok a nagylelkűségéért a szükség
óráiban, cárevna, amikor Praszkovja cárica meghalt. Ön
valóban az édesanyja lánya.
–  Örülök, hogy megbecsülésem fejezhettem ki a
szolgálataidért Pása néninek és a családnak – feleltem.
– Nem mindenki tenné ezt – mondta, és lesütötte a szemét.
 
Anna szobája olyan sötét volt, mint a próbafülkék a
gosztyinyij dvorban. Furcsa szag terjengett a levegőben –  hús,
izzadtság, a parfümje vanília–  és bergamottillata, kiömlött
vodka, és még valami, amit nem ismertem fel, de a kihűlő
hamuhoz hasonlított. Az uralkodó lakosztálya úgy festett,
mintha ágyútalálat érte volna. Ruhák hevertek mindenfelé,
több tucat, ha nem több száz, szoknyák, pruszlikok
csipkegallérok és sapkák tetejére halmozva. Vastag bársony– és
finom gyapjú köpenyeket dobtak hanyagul arrébb, drága
szőrméket vetettek a földre, és selyem alsónemű, csipkés
hálóing és halcsont fűzők halmozódtak az ágyra, a székekre, a
ládákra és zsámolyokra –  még arról a paravánról is egy
selyemharisnya lógott, amelyiknek az ifjú mesélő félig nekidőlt
fáradtan, d’Acosta pedig előtte terpeszkedett. Amikor meglátott,
összecsapta a kezét, és felkiáltott: – Nézd csak! A bájos Lizanyka
látogatta meg az elbűvölő cárnőt! –  Hangjába a csuklójára és
bokájára kötött ezüstcsengettyűk hangja keveredett, majd rám
kacsintott, mint egy régi barát, pedig olyanom nem volt.
 – Hallgass! – csapott oda Anna egyáltalán nem elbűvölően, és
tetőtől talpig végigmért: nem kerülte el a figyelmét a reggeli
lovaglástól kipirult arcom –  az orcámra és az ajkamra nem
kellett piros festék, és kitől se kellett, hogy kihangsúlyozza sötét
szempilláim és íves szemöldököm. A tarkómon a szoros konty
alig tudta megzabolázni vastag, mézszínű hajam. Vékony
szabású, térdig érő kabátot viseltem a szűk bricsesz felett, ami
kihangsúlyozta a csípőm és a lábam a magas, sárpettyes
csizmámban.
–  Miért öltöztél fiúnak? –  kérdezte Anna a kék köntöse
zsebébe mélyesztve az öklét. Köntöse nem volt összekötve, és
alatta meztelen volt. Megdöbbentő látványt nyújtott: a melle
lógott, a mellbimbója nagy volt, rózsaszín, és abszurd módon
hosszú, hatalmas, előredudorodó hasát fehér striák borították,
mintha egy állat karmolta volna meg. – A jelmezbált a
koronázás utánra terveztük, hajói tudom. – Mosoly nélkül intett
közelebb magához. Bennem minden remegett, és figyelt. De a
szidás véget ért.
–  Nézd csak –  szusszant fel, és egy dobozra mutatott az
éjjeliszekrényen. Egy kis láda volt az, amit körbeláncoztak.
Anna nyakában lógott a kulcs egy vékony láncon, ami a mellei
közé ért. – Talán felismered, amit itt bent látsz. – Ezzel gonoszul
odébbrúgta d’Acostát, amikor túl közeljött. – El innen, te korcs!
Ez nem neked való. Te pedig fogd be a szád! –  vágott oda a
mesélőnek, aki addig tovább beszélt, és most lihegve
abbahagyta.
– Húzd szét a függönyt! – parancsolta Anna. – Több fény kell.
 Az ablaknál az erősen redőzött függönyök húzója után
nyúltam, de helyette hideg fémhez ért a kezem.
–  Mi ez? –  kérdeztem visszahőkölve. Egy puska volt az
ablakpárkányra állítva, és a Vörös térre irányult. Üres
töltényhüvelyek gurultak a lábamnál, ami megmagyarázta a
különös szagot a szobában. Puskapor volt az.
– A puskám – vonta meg a vállát Anna.
– Mihez kezd vele?
– Hát, természetesen jó volt vele, te buta!
– A Kreml ablakából céloz? A Vörös térre?
– Igen.
– És mi a célpont? Vagy... ki?
– Aki elhalad arra. Jobban teszik, ha sietnek. Én tényleg nem
akarom eltalálni őket, de néha csak megtörténik. –
  Türelmetlenül intett felém. –  Gyerünk, nyisd ki. Ne húzd az
időt, Lizanyka!
Engedelmeskedtem. Április közepe volt. Az ég az a fajta sűrű,
tiszta kék volt, ami az ottyepel végét hirdette. A tavasz beállt: a
világos órák száma megnőtt. Az emberek felébredtek a téli
bódulatukból, és Moszkva csurig telt az egész birodalomból
érkező látogatókkal, akik maradtak megnézni Anna trónra
emelkedését. De a Vörös tér, ami általában mindig zsúfolt volt,
most szinte kiürült. Az emberek hordája viszont a környező
házak árkádjai alatt, a falak mellett nyomakodott fedezéket
keresve. Nyilván elterjedt a híre Anna szórakozásának. Csendes,
rövid imámban megérintettem a Szent Miklós– ikonom.
–  így jobb? –  kérdeztem, miközben a hideg fény beáradt a
szobába, megmutatva a maga teljes valójában a hatalmas
rendetlenséget.
-Jobb – bólintotta Anna, és felpattintotta a dobozt, miközben
a láncok a padlóra hulltak. A doboz oldalai mint a szirmok
nyíltak szét. Némán álltam, és anyám koronájának ragyogását
csodáltam, amiért apám, a szerelnie, tisztelete és csodálata
jeleként egymillió rubelt fizetett csak hét évvel korábban. Szinte
egy örökkévalóság telt el azóta.
– Olyan gyönyörű! – ismertem el küzdve a szomorúsággal.
–  Valóban. Fizettem az ékszerészemnek, a kis zsidó
Liebmannak, negyvenötezer rubelt, hogy javítsa fel. –  Ujjaival
végigsimított az újonnan rátett rubinon, ami galambtojás
méretű volt. – Ez a kő Kínából érkezett. Az új peremre Liebman
huszonnyolc új gyémántot rakott, amelyek a legnagyobbak,
amiket a szibériai bányáimban valaha is találtak. A másik
kétezer kő a birodalmam különböző területeiről származik.
Az én bányám. Az én birodalmam. Mind a felfalandó
édességek vagy a kipróbálandó játékok. Fájt látnom, hogy
anyám koronáját így megváltoztatták, és egy másik nő fejére
helyezik majd. Mondogattam magamnak, hogy ez butaság –  a
korona öröklődik, azért készül, hogy továbbadják.
–  A koronázás akkora ünnepség lesz, amilyent az orosz nép
még sosem látott – folytatta Anna álmodozva.
– Sajnálom, hogy elmulasztom – feleltem. – Természetesen az
engedélyével.
– Tessék? – fordult felém. – Most hallok erről először.
–  Azért jöttem, hogy engedélyt kérjek zarándoklatra menni.
Már Petruska eljegyzése előtt is terveztem. Kapcsolatba léptem
a Kijev melletti Pecserszkij-kolostorrai, és felvetettem, hogy
náluk élnék egy ideig. Az ottani főnöknő, Agáta jó barátja volt
az anyámnak.
– O, igen, az én kis napsugár nagynéném! O volt az egyetlen,
aki válaszolni méltatott a könyörgő leveleimre, amiket
Kurlandból küldtem.
Pukedliztem, és igyekeztem tovább a kedvében járni.
– Kérem, engedje meg, hogy elmenjek. A lelkemnek szüksége
van a zárda nyugalmára és csendjére. Túl sok minden történt az
utóbbi időben. Petruska volt az utolsó férfi Romanov, és én még
mindig gyászolom.
–  így igaz. Szörnyen megfogyatkoztunk. Ezért kell együtt
maradnunk, Lizanyka –  mondta Anna. –  És ki tudja? Talán
annyira élvezed majd a kolostori életet, hogy örökre ott
maradsz. Te mit gondolsz, Maja?
–  Praszkovja cárica mindig figyelmeztetett, hogy ne lépjem
túl a hatásköröm –  felelte alázatosan Maja. –  De a cárevnának
bizonyosan a hasznára válik majd a zarándoklat. És majd
később megtud mindent a nagyszerű ünnepségről, nem igaz?
–  Hiányozni fogsz, kedves kuzinom. De te csak egy
jelentéktelen nagyhercegnő vagy, aki házasságon kívül
született. Nem igazán számít, hogy jelen vagy–  e vagy sem.
Különben Alekszej anyja, az apád első és igazi felesége eljön –
 jegyezt meg Anna.
– Jevdokija?
– Igen. Persze még gyászolja Petruskát. Micsoda szenvedés! A
nővérem, Jekatyerina és a kedves unokahúgom, Christine
lesznek a koszorúslányaim, mert ők az idősebb Komanov
vérvonalat képviselik.
 Jelentéktelen nagyhercegnő. Apád első és igazi felesége. Az
idősebb Romanov vérvonal. Az én oldalamat a családnak a
feledésbe taszítják vagy akár a kihalásba is, ha valami történik
a holsteini unokaöcsémmel.
– Mikor indulsz? – kérdezte Anna.
–  Már az úthoz öltöztem –  feleltem. –  Lestocq a Vörös
lépcsőnél vár rám.
– Á, igen. Lestocq. A francia bérenc. A Versailles által pénzelt
haverod. De a koldusok nem válogathatnak, ezt magam is
tudom. Mindenkinek megvannak a hiú álmai, miért ne lenne a
francia királynak is? Talán azt reméli, hogy örökösömnek
nevezlek meg? Lehetséges. De ne feledd: ilyesmiről még nem
született döntés, és engem nem lehet kényszeríteni. –  Újra
megcsodálta a koronát. –  Biztonságos utat kívánok, Lizanyka.
Még sok mindennel kell foglalkoznom.
–  Mi lesz az első feladata az uralkodásának? Talán az
éhséggel küzd meg? – kérdeztem. – Oroszország már túl régóta
szenved. Az emberek bezárják a gyerekeiket, nehogy elrabolják
és megegyék őket. Senki épeszű nem utazik egyedül, a
parasztok még a fűrészporból is pitét sütnek.
–  Éhség? Mi a fenéről beszélsz? –  Szigorúan nézett rám. –
 Nincs éhség a birodalmamban. Sosem volt, és nem is lesz.
Az ajkamba haraptam, de többet akartam tudni a terveiről. –
  Netán a lengyel trón körüli vita foglalja le a figyelmét? –  A
pletyka szerint Oroszország újra hadba áll, új adókkal és
feladatokkal sújtva az országot.
– Ugyanolyan unalmas vagy, mint Ostermann. Ó is folyton a
lengyel örökösödésről hablatyol, és a szász
választófejedelemnek akarja a trónt, miközben a franciák
persze a királynőjük apját, Sztaniszlasz Leszcinszkijt
támogatják. –  Gonosz pillantást vetett rám. –  Ó, igen. El is
felejtettem. Ezen a vonalon sérelem ért, nem igaz? Nem lopta el
a lánya régen a jóképű vőlegényed, a francia királyt?
Némán bólintottam.
–  Hát, talán mégis beszállok a háborúba. Még ha csak azért
is, hogy megtoroljam a becsületedet ért kárt.
– Megtenné?
– Nem. Persze, hogy nem. Egy csinos arcért nem küldeném a
halálba a katonákat. Más dolgok kötnek most le: ha
megkoronáztak, lesz egy színházam és egy operatársulatom.
Vajon hol találhatók a legjobb színészek?
– D’Acosta talán tudja – javasolta Maja.
– Ó, igen. A kedves d’Acosta. Ó tényleg mindent tud, nemde?
A törpe meghajolt.
Elbocsátottak.
 
Csak pár nappal azután, hogy elhagytam Moszkvát, Annát
minden oroszok cáfnőjének koronázta Feofan Prokopovics a
Menybemenetel-székesegyházban, és bekente az arcát, a vállát,
a mellkasát és kezei mindkét oldalát a kormával, majd finoman
szárazra törölte a bőrét, miközben a kántálás felhangosodott, és
imákat suttogva a fülébe megáldotta őt. A drágakövekkel
kirakott uralkodói jogar olyan nehéz volt, hogy egyik kezéből a
másikba rakosgatta, hogy elbírja a súlyát. A kétkönyéknyi széles
arany országalma egy bársonypárnán pihent mellette. Anna
korán visszavonult a bankettről és a bálról, ami a koronázást
követte, és végighajtott az utcákon, ahol többtucatnyi diadalív
mutatta az ő képét, hétezer háromméteres gyertya fényében,
amit a spanyol nagykövet, Liria hercege szponzorált.
Fényességük távol tartotta az éjszakát, és lenyűgözte a
hölgyeket, a férfiakat pedig még merészebb közeledésre
bátorította. Az ünnepség nyolc napig tartott, ami után a
Moszkva folyó vizét is bevilágították egy olyan tűzijátékkal,
amit sehol máshol a világon nem szárnyaltak még túl.
Addigra már sok–  sok versztányi távolságra voltam
Moszkvától, attól a kígyófészektől. Kilencszáz versztányi volt az
út Kijevbe, az oroszok legrégebbi és legszentebb városába,
ahonnan Vladimir nagyherceg elterjesztette a kereszténységet
egész Oroszországban majdnem ezer évvel ezelőtt. A kora
áprilisi napfény nem tartott sokáig. Hamarosan zuhogó esőben
lovagoltunk. A földeken az első zöld hajtások megfulladtak, a
barázdákat elárasztotta az eső. A jobbágyok elkeseredetten
ástak csatornákat, hogy eltereljék az emelkedő áradást, de
hiába. Minden faluban szándékosan megálltam imádkozni,
akármilyen elmaradott volt is, és ajándékot hagytam a papnál a
rászorulóknak –  bár annyian voltak, hogy a szívem szakadt
belé.
–  Muszáj? –  sóhajtott fel Lestocq, amikor újra leszálltam a
lovamról, hogy imádkozzak.
–  Mi mást csinálnánk egy zarándoklaton, ha nem ezt? –
 feleltem. – Azt hittem, a franciák elkötelezett katolikusok.
– Esetenként. Ilyen hidegben és esőben nem annyira.
Szipogott egyet, és megvárta, hogy megnézzem a kancsal
Szűzanyát a templom ikonján, és megvetéssel figyelte az életet a
kis mírben. Az áradás behatolt az ízfeákba, tönkretette a bútort,
az ételt és a ruhákat. Megfulladt birkák, kecskék és baromfik
lebegtek hassal felfelé a folyók és patakok felé. A mozgáshoz túl
részeg emberek csapdába esve hevertek hatalmas
kemencéiken, amelyek szigetként szolgáltak az ízWjukban, ami
tóvá változott. A korábbi év éhezése után nem lesz enyhülés.
Hogy tagadhatta meg Anna Ivanovna cárnőként a
könyörgésüket? Ha szereti Oroszországot, az azt jelenti, hogy
szereti a népét. Az első száraz éjszakán úgy döntöttem,
táborozunk. Lestocqkal felváltva őriztük a tüzet, míg a másik a
fekhelyén aludt, mint az igazi zarándokok. A föld és az
országom lelke felélénkített: Anna negédes, mégis fájó szavai
megfullasztottak, úgy éreztem magam, mint egy darázs a
lekvárban, aki képtelen kifeszíteni szárnyait, és lassan
elpusztul. Lestocq mellettem horkolt, és a tűz parazsa még
pislákolt, amikor felültem, és hallgatóztam: igazán
hallgatóztam. Egy nagy szürkebagoly– pár a felettünk lévő fára
építette a fészkét. Amikor leszállt az este, ezek a madarak
elsuhantak a vidék felett, szárnyaik elsötétítették az eget.
Amikor visszatértek, éles csőrük tele volt egerekkel és más
kisebb emlősökkel. Vaddisznók csörtettek a bokrok között,
orrukat mélyen a nedves talajba túrták, makkot kerestek, amit
talán egy mókus ásott el, vagy ami még jobb volt,
szarvasgombát. Egy hiúz sárga szeme villant rám az ágak fátyla
mögül, és a vacsoránk maradékára –  egy vézna nyúlra –  fajt a
foga, de még habozott. Az erdő olyan volt, mint egy háló, ami
bekebelezett. Itt békében éreztem magam, szorosabban húztam
magam köré a köpenyem, fogtam az ikonom, de nem tudtam
megnyugodni. Ujjaimmal végigsimítottam a földet a tatár
nyergem mellett, amit párnának használtam. A füves talaj
nedves volt a harmattól. Felmarkoltam egy szálat a durva
homok, kavics és por keverékéből. Ez volt Oroszország gerince,
az alap, amire az országom épült. A felszínen meleg és hívogató,
de egy állandó, acélos hideg ólálkodott belül. Éhesen a számba
tömtem a füvet, megrágtam, lenyeltem, és kiélveztem hűvös
ízét. Könnyek indultak meg a szememből, és végigfolytak az
arcomon, de vigaszt nyújtottak.
Akármi történik is, Oroszország mindig a társam marad.
 
 65
 
 
 

Május végére értünk el Kijevbe; a tavasz megbuggyant, a kora

nyár megfulladt. Talán egész Oroszország egy tóvá változott,
legalábbis abból ítélve, amit én láttam: már nem emlékeztem
rá, mikor viseltem utoljára száraz ruhát. Az orrom folyt, a
torkom fájt. Folyton vacogtam. A több hónapig tartó utazástól a
testem inassá vált, ahogy azok az állatok is, amiket ettünk, ha
egyáltalán lőttünk valamit. Az éhséggel elterjedtek a vadorzók,
és az erdőkben nem volt már se vad, se bogyós gyümölcs, se
gyökér.
Megállítottam a lovam, amikor a városhoz értünk, és
befogadtam a látványt. Beállt az alkonyat kék órája. Kijev
aranykupolái egy lejtőn emelkedtek a Dnyeper folyó nyugati
partján. Csodás színük ragyogott az esti napsütésben, mint egy
olyan ígéret, amit egy ember megtesz, de csak Isten tudja
betartani. Rövid időre felálltam a nyeregben, majd minden
erőmet elveszítve roskadtam vissza. A látásom elhomályosult.
–  Haladjunk tovább! –  mondta Lestocq aggódó hangon. –
 Menni fog?
A torkom túlságosan is fájt a válaszhoz, és köhögés rázta a
mellkasom, amikor bólintottam.
 
Lovaink patái üresen kongtak a kőlapokon, amikor a
Pecserszkij-kolostorhoz közeledtünk. Az alamizsnaosztás ideje
már rég elmúlt: egy koldus sem járt már arra egy utolsó
csöbörnyi sűrű borsóleves reményében, és leprásokat se láttunk
a sarokba húzódva, amint várnak a lehetetlenre, ami akár egy
kedves szó is lehetett. Sűrűsödtek az árnyak. A sötétség leple
alatt az élet másik oldala mutatta meg magát. Egy anya talán itt
hagyja majd a kisbabáját a kolostor forgóajtajában, és a
zsebtolvajok –  vagy még rosszabb népség –  itt gyűlhet össze
kitervelni az előttük álló éjszaka gaztetteit.
–  Hadd segítsek! –  ajánlotta Lestocq, amikor próbáltam
leszállni a lovamról. Nem voltam benne biztos, hogy megállók a
lábamon, de megráztam a fejem. Anna megjegyzése a férfiről
betalált: miért volt még mindig velem –  talán Versailles
megduplázta a fizetését, remélve, hogy mégis a trón örököse
leszek? Az igaz hűség az én életemben lehetetlennek tűnt.
Magányosabbnak éreztem magam, mint valaha. De ő
elhessegette az ellenkezésem, és megdöbbentő könnyedséggel
emelt ki a nyeregből. A kabátom lazán lógott rajtam, és pár
lyukat kellett fúrnom az övembe, mert napról napra
szorosabbra tudtam húzni. Először ujjai m elvétették a kolostor
kopogtatóját a fő ajtón, de másodjára már belekapaszkodtam, és
az ajtókeretnek támaszkodtam, miközben a válaszra vártam. A
kapuba vájt ablakot felnyitották. Egy szem nézett ránk
gyanakodva a kicsi, rácsos nyíláson át.
–  Ki kér bebocsátást? –  kérdezte egy szigorú hang. Talán
Agáta apátnő az? Anyám barátnője volt régen: már nem éltek
sem szüleim, sem nővérem, de ő még itt volt. Úgy döntöttem,
nem hagyom el ezt a helyet, amíg választ nem kapok arra a
rengeteg kérdésre, amelyek felzaklatták a szívem. Ha egyáltalán
elmegyek innen.
 –  Minden oroszok cári őfelsége, Jelizaveta Petrovna
Komanova nagyhercegnő! –  harsogta Lestocq, mielőtt
leállíthattam volna. A fellengzős barom! gondoltam, miközben
hő öntött el a nyakamtól a koponyámig, és a fájdalomtól
fellángoltam.
Rövid csend következett.
– Isten milyen néven ismer? – kérdezte a nő az ajtó mögött,
akit nem hatott meg a címem.
–  Lizanyka –  feleltem a kapuba kapaszkodva. A hangom
elfulladt, fojtogató köhögés rázott.
Agáta szélesre tárta az ajtót, és széttárta a kezét, hogy
megöleljen.
– A barátnőm, a cárnő lánya... Lizanyka! így ismerlek én is –
 mondta. Durva ruhája füst– és kámforillatú volt; arca ráncos és
töppedt volt. De kék szeme csillogott, és mosolya a szívemig ért.
Úgy megkönnyebbültem, hogy végre eljutottam, hozzá.
– Istenem, csupa csont és bőr vagy! –  kiáltott. –  Felhizlallak,
kicsim. A vacsora tálalva. Szerencséd van: épp tegnap öltünk le
egy disznót. De először talán pihenned kellene.
Megremegtem.
–  Nem, anyám. Először szeretném megköszönni Istennek,
hogy szerencsésen megérkeztem, ha még nyitva van a kápolna.
–  Mindig nyitva van. Bár most már van ott valaki. De nem
fogjátok zavarni egymást. Csatlakozz hozzánk gyorsan.
Kimerültnek tűnsz.
–  Röviden megérintette a homlokom. Megfogtam a kezét, és
megcsókoltam, majd elengedtem. Az apátnő Lestocqra nézett: –
 Az orvosodnak az istállók fölött készítettem elő egy szobát, ahol
jó meleg van. Gondolom, franciaként már várja a vacsorát. A
múlt őszről maradt almákat sütötték meg a disznópörccel, amit
a szakács korábban bedörzsölt sóval.
Lestocq megütögette beesett hasát.
–  Sóval dörzsölte be? Milyen érdekes. így csináljuk mi is
Elzászban. Hogy is mondhatnék nemet. Mère? – mondta vállára
kapva a nyeregtáskát. – Hallottam a minőségi sörükről is.
Az apátnő elmosolyodott, jólesett neki a bók, és elindult
Lestocqkal. –  A, igen. Karamellizáit fehér cukrot teszünk a
hordóba, és hagyjuk fermentálódni egy–  két hétig. Könnyebb
lesz tőle az ital, és úgy látom, csodásán habos is...
–  Champagne–  ban mi is egy nagyon érdekes módszerrel
tesszük buborékossá a bort. Hadd meséljek róla. –  Ahogy a
hangjaik elhalkultak a kerengő ösvényein, a boltíven át a
kápolna felé indultam. Lassan haladtam, néha a falnak dőltem,
hogy megtámasszon, és a hideg izzadságot törölgettem a
homlokomról.
Csak egy rövid ima, mondtam magamnak. Semmi több.
 
Hideg és por fogadott a kápolnában, a szagok közé méhviasz,
mirha és tömjén vegyült. A faragott, berakásos duplaszárnyú
faajtó becsukódott mögöttem. A dörrenés végigfutott a padok
között az oltárig, és a visszhangja az oszlopoknak csapódott,
majd elhalt. Mély nyugalom szállt meg. A szenteltvízbe
mártottam az ujjam, keresztet vetettem, és a lelkem megpihent,
majd megnyitotta magát a környező csendnek. Itt a gyertyák
egész éjjel égtek. Több ezer tömör arany, ezüst és drágakővel
kirakott ikon lógott a falakon, csillogásuk és gazdagságuk
lenyűgöző volt. Egy pillanatig mozdulatlanul álltam, hogy
kifújjam magam, de a lábam megremegett, és a térdem
összecsuklott, ahogy az első sor mellett álltam. Megragadtam a
padot; sérült ujjperceim belefehéredtek. Az oltár elhomályosult.
Fájdalom lüktetett a halántékomnál. Ágost és Petruska emléke
kísértett: hajnalban vidám, alkonyaira halott.
Lihegve süllyedtem a padba, vacogva húztam szorosabbra a
köpenyem a mellkasom előtt, hogy próbáljam megmelegedni,
de hiába. Magas, sáros csizmám akadályozott a térdelésben, de
lapos kalapom levettem, kesztyűm a padra tettem, és csupasz
kezem összekulcsoltam, bár a bőröm tüzelt a láztól. De nem
tudtam megnyugodni, és pánikban nézegettem a végtagjaim,
vannak–  e rajtuk vörös foltok. Egyet se találtam. Lépések
hangjára néztem fel.
Egy férfi jött ki az oltár mögé rejtett sekrestyéből. A
szerzetesek sötét öves csuháját viselte. Magas volt, válla erős,
csípője keskeny, amennyire láttam. Sötét, göndör haja kuszán
omlott a vállára.
Lehúztam a fejem. Nem vágytam társaságra, csak imádkozni
akartam.
Halk, zümmögő hang töltötte be a levegőt. A férfi az oltár elé
állt, behangolt, amitől a levegő szinte lüktetett körülötte.
Kezeim szorosabban fogták egymást. A hang erősödött, mélyen,
egyenletesen töltötte meg a fülem. Elfelejtettem az imám, és
megdöbbenve bámultam: micsoda adottság! A férfi az ég felé
fordította az arcát, széttárta a karját, és énekelni kezdett. A
karom lúdbőrözni kezdett. A kápolna egyenetlen fényében az ő
hite tündökölt, és varázsaltos hangja a dóm belső kupolája felé
szállt olyan csodás hangszínnel, mint egy bronzharang. Lelkem
követte a hangját, és spirálban emelkedett az ég felé. A férfi
torkából csak úgy özönlöttek az arany hangok, és megtörték a
kápolna nyugalmát. Egy folyó állt össze belőlük, és beivódott a
puszta földbe, ami a lelkem volt. Ujjam a szám elé szorítottam,
könnyek gyűltek a szemembe hangja tiszta szépségétől. Micsoda
adottság! Nem tehettem róla, arcom a kezembe temettem, és
tehetetlenül zokogni kezdtem, sírtam kétségbeesetten
mindenért, amit elveszítettem, így észre sem vettem a hirtelen
beállt csendet, sem a lépéseket, amelyek felém közeledtek.
– Mit keresel itt ilyen későn, te fiú? Nem kellene hazamenned
vacsorára? – kérdezte egy hang.
Letöröltem a könnyeket égő arcomról. Az énekes a padom
előtt állt, kék szeme szigorúan nézett, sötét szemöldökét
összevonta. Éles ráncok barázdálták a homlokát, pedig nem
lehetett sokkal idősebb nálam. Fiú. A csizmám és a bricseszem
csaphatta be. Válaszolni szerettem volna, de a hangom
elhagyott. Ehelyett magamhoz szorítottam a nyeregtáskám; a
hirtelen mozdulattól a gyertyák fénye meglebbent. Megcsillant
a nyakamon viselt gyémántkeretes ikon, amely valós értékét
meghazudtolták az egyszerű bőrszíjak.
Az énekes megragadta a csuklóm, érintése hideg és szilárd
volt lázas bőrömön. –  O, Istenem! Nézzenek oda. Még csak
gyerek vagy, de máris egy gonosz tolvaj! Honnan loptad azt az
amulettet? Innen, a templomból. Ezért megnyúznak...
Nem! Megráztam a fejem, mert képtelen voltam beszélni.
– Mit rejtegetsz a nyeregtáskádban, gazfickó? A zsákmányod?
–  Szorosabban fogott, amitől összerezzentem. –  Szégyelld
magam, hogy Isten házából lopsz! Bár fiatal vagy, a lelked már
az ördögé! Hadd lássam... – Kitépte a kezemből a nyeregtáskát,
kicsatolta, és megrázta. A legkedvesebb kincseim hullottak a
kápolna márványpadlójára: egy ezüstcsésze, amiből anyám
adott nekem és Annuskának forró csokoládét azokon a ritka
estéken, amikor ő fektetett le minket, egy bársonyba kötött
imádságoskönyv, amit Pása nénitől örököltem, az anyaga már
kirojtosodott, de ezüst és drágakőberakás díszítette; egy sérült
ébenfa és elefántcsont kereszt az Athos-hegyről: apám viselte a
nyakában a poltavai csatában, és ott megfogott egy neki szánt
golyót; egy selyemsál, amit Annuska hímzett gyerekkorában, az
öltések még hosszúak és ügyetlenek voltak rajta. Az ő szemével
látva a holmim nem csoda, hogy egyszerű tolvajnak nézett. A
füstölőtől megszédültem, a szentek gyászos tekintete forgott
körülöttem.
A szerzetes felnyalábolta a holmim az egyik kezével, a
másikkal engem tartott szorosan.
–  Menjünk az apátnőhöz! A nyakadig betemettet, és
megköveztet ezért!
Jóképű, de szigorú arca szinte lebegett a gyertyafényben,
amitől úgy festett, mint egy bosszúálló angyal. Minden erő
kiszaladt belőlem, és elernyedtem: lógtam a karjai közt, amikor
a nyeregtáskát eldobva megrázott. Keze a homlokomra tapadt,
amikor kezdtem elveszíteni az eszméletem. Elkapott, amikor
sóhajtva nekidőltem: füst, bőr és dohány szaga áradt a
ruhájából.
–  Istenem! Te lány vagy –  kiáltott fel hitetlenkedve.
Körülöttem a csönd és a sötétség hívogatott örök tartózkodásra.
 De a karjai biztonságában egy fénymedencében lebegtem,
mint egy toll egy ezüst felületű tavon.
Egy angyal fog szólni hozzád.
 
 66
 
 
 

Két héten át voltam a halál kapujában, a földi és az égi

birodalom közt sodródtam, nem tudva még, hova tartozom.
Almaimban a múlt emlékei kísértettek: Annuskával
menekülünk a Goloszov-szurdokból; anyám sír, amiért nem tud
fiú örököst szülni; Petruska nekem adja Molniját, aki az irántam
érzett szerelmének esett áldozatul később; Anna Ivanovna
nekem ajándékozza a Szent Miklós– ikont... mindennek ára van\
apám eltűnik egy fényglóriában; Ágost megölel a Finn– öbölben;
Menysikov beesett, megfagyott arca; Buturlin szájából ömlik a
vér; Kátya Dolgorukova gyászolja a veszteségét; Jekatyerina
Ivanovna gúnyosan felnevet; Christine engedelmesen mosolyog;
a kiszámíthatatlan Ostermann; Maja nyúlszájjal motyogja: Nem
szabad átlépni a határainkat. Amikor a láz végre csillapodott,
mély álomba merültem.
Végül a valóság visszanyert magának: Agáta apátnő ki–
 bejárt a cellámba.
– Nem, nem adom fel az utolsó kenetet. Meg fog gyógyulni –
  erősködött az ideges Lestocqnak, kanállal etetett forró
tyúkhúslevessel, amibe bort és szmetánát tett.
Lestocq megmérte a hőmérsékletemet, megütögette a
mellkasom, felültetett, és meghallgatta fájdalmas légzésem.
–  Nincs benne vér –  mondta érezhető megkönnyebbüléssel,
amikor ellenőrizte, amit felköhögtem.
Éreztem még valaki jelenlétét, de nem tudtam volna
megnevezni, kiét. Valaki ott lebegett mellettem, bátran,
merészen jött keresztül az élet és a halál közti félhomályon,
amint az apátnő és Lestocq kiment. Meleg ujjak ragadták meg a
kezem. Érintése lehűtötte a lázam; kiszáradt ajkam ecetes vízbe
mártott ronggyal törölgette. A lelkem felemelkedett az ujjaival,
amikor a nyakam és a torkom tisztította rózsavízzel és
mandulatejjel. Amikor megmozdultam, annyit mondott: –  Ssss!
–  és szorosan ölelt, mint egy báty. Hogy elaludjak, énekelt
nekem; hangja olyan volt, mint egy köpeny, amely megvédett a
hidegtől és a sötéttől.
– Ne merészelje! – Hallottam, hogy rászól Lestocqra, amikor
a francia kezdte felmelegíteni átkozott eszközeit a nyílt lángon,
készülve eret vágni rajtam. Túl gyenge voltam, hogy felnyissam
a szemem, és ellenkezzek. De az idegen helyettem is tiltakozott:
–  Eret vágni? Milyen okból? Ez egy fiatal nő. Hogy lehetne
rossz a vére?
Ami csak egy elsikló emlék lehetett volta a messzi tengeren,
horgonyként tartott fent az élet hullámzó, haragos
áramlataiban.
 
A nyár közepére újra talpra álltam. A hosszú nappalok távol
tartották a sötétet, és az éjszakák rövid, halovány órákká váltak
csak. Az apátnő vezetett körbe a kolostor kerengős udvarán,
karját a karomba fonta, és lépéseit figyelmesen az enyémekhez
igazította. Minden nappal egy kicsit messzebbre sétáltam,
magamba szívtam a napfényt, míg vissza nem vezetett a
cellámba, ahol lefeküdtem pihenni. Agáta egy kiscicát is adott
nekem az istállóban született alomból, akit elkényeztettem a
maradék tejszínnel. A bájos kis állatka – selymes fekete bundája
volt, és három fehér zoknija, és fehér hasa –  folyton nekem
ütközött: eltartott egy ideig, amíg észrevettem, hogy vak. Bele
kellett dugnom az orrát a tejszínbe, hogy megegye.
 Az esetlensége miatt még jobban szerettem: úgy éreztem,
szükség van rám. Lestocq mindennap meglátogatott, akár
akartam vele találkozni, akár nem; mintha lenne jövő, amit meg
kellene beszélnünk. Akárhova bújtam el, ő megtalált: június
vége felé a kerengő egyik kis szegletében ültem, és a cicát
forgattam az egyik tenyeremből a másikba. A semmiből jelent
meg, amikor rám tört.
-Jelizaveta cárevna – szólt. – Jól néz ki. Hamarosan elég erős
lesz a lovagláshoz.
–  Biztosan nem! –  A gyomrom összeszorult, ha arra
gondoltam, vissza kell térnem az udvarhoz, akár Moszkvába,
akár Szentpétervárra. Egyszer még lelőne Anna a kis reggeli
gyakorlása közben, amikor keresztülmegyek a Vörös téren, vagy
felszolgálnak eleségként a madarainak és az óriási, büdös
tarajos sülöknek. Ehhez viszonyítva észszerű választás a
kolostorban maradni. Annának igaza volt, az a helyzet, hogy
csak egy felbérelt franciára számíthatok.
Hogy elrejtsem a keserűségem, az arcomhoz tartottam a
cicát: dorombolt, és örömmel hunyta le fátyolos szemeit.
Testének melege arra emlékeztetett, hogy az élet egyszerűen
folytatódott: a Pecserszkij– birtok zsibongott. Madarak uralták a
fák tetejét, a nap első fényénél csiripeltek, és az énekük
szépsége ellenére átkoztuk őket. Később keresztülrepültek az
udvar felett, csőrük tele volt fűvel a fészekhez. Kiskacsák és
kislibák totyogtak, mindenkinek láb alatt voltak; a kishattyúk a
Dnyeper partját pettyezték. Az istállókban borjak szopták az
ujjam; fogtam a bárányokat nyíráskor, és még a kovácsnak is
segítettem, hogy egy csikót megfordítson az anyja hasában. A
csikó aztán épségben jött a világra, és osztoztunk a kanca
büszkeségében, amikor a kicsi először állt bizonytalan, remegő
lábára. Úgy ereztem, mintha újra gyerek lennék,
Kolomenszkojében.
–  Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is visszatérek az
udvarhoz – mondtam.
Lestocq a zsebébe mélyesztette a kezét, úgy mérlegelte a
szavaim. – Hát persze, hogy vissza fog. Nem tudja, kicsoda?
– O, dehogynem. Pont az a gond, hogy ki vagyok.
– Mások örülnének a helyében.
– Akkor kérjen meg másokat, hogy engedjenek a kérésének.
–  Talán fél? –  Lehajolt, amíg a szeme a szemem vonalába
nem ért. Tekintete a kerengő falához szegezett; a kő hidege a
hátamra kúszott. –  Gondoljon csak bele! Hogy érezte magát az
apja, amikor az ezred a szeme előtt mészárolta le a családját?
Amikor az idősebb feltestvére, Szofja régensnő megpróbálta
meggyilkoltatni? Amikor az egyház ellene fordult, amikor az
országa átkozta őt a reformjai miatt? Mire gondolhatott a
poltavai csata előtti este, ami örökre meghatározta Oroszország
sorsát? Nem tudhatjuk, de egy dolgot biztos: nem szaladt el,
nem bújt el!
– O nem nő volt.
Lestocq meglepő melegséggel mosolygott rám. – A neme nem
fontos. Végül is a cárnő lánya.
– Anyámnak ott volt az apám és a barátainak a támogatása. –
  Könnyekkel küszködtem. –  Nekem egy sincs. Látta, milyen
magányos voltam az udvarnál.
 Ugyanazzal a vakmerőséggel mosolygott rám, ami őt, a
hugenottát először Szentpétervárra vezette, és ami meggyőzte
anyámat, hogy vessen véget a száműzetésének Kazanyban,
hogy a kíséretemhez csatlakozhasson. – Nyerje meg őket! Én ne
aggódjon, én még itt vagyok!
– Úgy érti, Versailles mellettem van?
Megvonta a vállát. –  Soit. Több, mint ami sok embernek
megadatik. Vissza kellene térnie. Lehet, hogy háború lesz a
franciákkal, ha a lengyel trón körülötti vita felerősödik. De ha
Versailles még Oroszország ellen is harcol Danzigban, azt
szeretné, hogy visszatérjen a cárnő mellé.
– Legjobb tudásom szerint cárevna vagyok, nem egy francia
hercegnő.
– A legjobb tudása már túl régről fakad – vágott vissza.
–  Hova sietünk? –  Megcsikiztem a cica puha hasát, és
elmosolyodtam, ahogy teljesen átadta magát nekem, széttárta a
mancsait, lehunyta a szemét, és elégedetten dorombolt.
–  Anna cárnőnek meg kell neveznie az örökösét. Kell neki
egy utód, egy férfi vagy... egy nő.
– És az én lennék?
–  Ki más? Svédország és Franciaország is kész támogatni a
követelését, hogy újra koronahercegnő lehessen: ceszárevna.
Szavai felségárulást jelentettek.
–  Mindkét ország ellensége Oroszországnak. Vajon mit
szeretnének majd cserébe? Mindennek ára van.
–  Nos, igen. A Baltikum visszaadását követelik, amit az apja
foglalt el a nagy északi háborúban.
 A cicát óvatosan a padlóra helyeztem, és talpra álltam,
küzdve a szédüléssel. –  Ide figyeljen, Lestocq! –  förmedtem rá,
és megragadtam a gallérját. –  Ha még egyszer azt javasolja,
hogy akár egy arsint is feladjak abból a földből, amiért egy
csepp orosz vér is folyt, akkor pakolhat és elmehet!
Rám nézett. Először nem tudta, komolyan gondolom– e, majd
meglepődött a határozottságomon. –  Magányosabb lesz, mint
valaha. És koldus.
–  Maga a zsoldos, nem én. Inkább éhezek, mint hogy
eláruljam a hazám. Ezt becsületnek hívják, Lestocq, ez a szó
idegen lehet magának – folytattam dühösen, és elengedtem.
Hátrasimította a haját, megigazította a kabátját, és
megköszörülte a torkát. -Jól van, akkor térjen vissza az
udvarhoz Oroszország kedvéért!
– Jobb, ha Ostermann nem hallja ezeket a szavakat.
– Ostermann sem él örökké! – mosolygott Lestocq. – De meg
kell jelennie az udvarnál; nem szabad, hogy megfeledkezzenek
a létezéséről. Egy kínai delegáció közeledik Moszkvához. Azért
indultak Pekingből, hogy Petruska esküvőjét ünnepeljék meg,
de mire ideérnek, Anna már hat hónapja cárnő. És a perzsa sah
is feleséget keres a legidősebb fiának. Úgy hallom, kétezer
ember és tizenhat elefánt érkezik hamarosan Moszkvába,
megrakva ajándékokkal. Jó lenne feltölteni a ládáinkat.
–  Ezt komolyan mondja? –  komorultam el. –  Ismeri az
álláspontom. Ritkán láttam boldogságot az ilyen
házasságokban.
–  Mindenesetre érdekes lesz. Előre kell gondolkodnunk,
legalább egy–  két lépéssel. –  Akár egy vödör jeges vizet is
önthetett volna a nyakamba.
–  De ha én még készen is lennék, hogy van a lovam? –
 kérdeztem, hogy időt nyerjek.
– Az istállóban, felhizlalták, kész visszalovagolni Moszkvába.
Idővel, úgy értem –  tette hozzá, ahogy lehervadt a kedvem. –
  Tehát hamarosan. Nagyon hamarosan. A legjobb nap az
indulásra igazából a tegnap lett volna.
–  Megnézem magamnak. –  Felkanalaztam a vak kiscicát, és
Lestocq összetett kezébe helyeztem. –  Tessék! Vigyázzon, hogy
ne menjen neki az oszlopoknak, jó? –  Az okos kis állatka
felnyivákolt, és belekarmolt az orvos finom, pimasz kezébe.
– Au! – panaszkodott az.
Kuncogtam volna, ha az apámról mondott szavai nem ették
volna magukat máris a fejembe: nem futott el, nem bújt el.
 
A júniusi napfény változó árnyakat vetett a kerengő köveire,
amikor kiléptem a fallal körülvett rózsakertből. A levegőben
finom illatok szálltak, méhek döngicséltek. Az ösvény fehér
kavicsa vakított. Próbáltam megnyugtatni magam, miután
Lestocq így leszidott, miközben a kolostor udvarára fordultam.
Az apácák épp hazatartottak a piacról. A novíciusok teli
kosarakat cipeltek, a főnökasszony erszényei is tele voltak: a
kolostor ugyanannyit adott el, mint amennyit vett.
A levegőben füst terjengett, miközben a kovács kalapálva
formázott egy forró, világító vasrudat. Egy ács durva faanyagot
vágott fel sima deszkákra egy újabb raktárhoz, disznó–  vagy
tyúkólhoz, miközben hamisan fütyörészett egy dallamot. A
szabó keresztbe tett lábbal ült a munkája mellett, nyelve hegyét
kidugta, és hunyorogva próbált tűbe fűzni egy cérnát. Átvágtam
az udvaron az istállókhoz; a tetőt frissen szerelték fel, és a
falakat fehérre meszelték. Egy macska lustán megfordult a
meleg köveken, a hasa ez egyszer nem kiscicáktól volt nagy,
hanem az egerektől, amiket elkapott és befalt. Agáta apátnő
szűkösködő, de boldog hajót kormányzott. Átkozott Lestocq! Ha
egy nap elmegyek innen, a paradicsomot hagyom itt!
Az istállók előtti vályúhoz egy lovas érkezett. Kipányvázta
alacsony, szívós lovát, és lehúzta az ingét, hogy
megmosakodjon. Nagy levegőt vettem: a hátát és a vállát
sebhelyek borították, melyek minden bizonnyal egy csomós
korbácstól származtak. Volt, amelyik elhalványult, de
megvastagodott, és úgy nézett ki, mint a fakéreg. Mások úgy
cikáztak át a vállán, mint a bűn és bűnhődés friss térképe; vér
és genny szivárgott a lebarnult bőrre. Arra emlékeztetett, ahogy
Buturlin nézett ki, amikor elhagyta a Trubeckoj–  bástyát. A
szívem a torkomban dobogott a látványtól feléledt emlékektől.
–  Mi történt veled? –  Nem tudtam megállni, hogy
megkérdezzem.
A férfi megfordult, és szélesen rám mosolygott. A mély
ráncok nem illettek fiatal arcához. Ez volt a férfi a templomból;
a szerzetes, aki megmentette az életem. Libabőrös lettem,
amikor eszembe jutott, hogyan vitt erős karjában.
Azonnal elűztem a gondolatot. Ez a férfi érinthetetlen volt.
 
 67
 
 
 

J
–  obban vagy, Lizanyka? –  Előhúzott egy durva ruhát a
nyeregtáskából, amely a pereméig meg volt tömve. Lizanyka.
Egy pillanatig haboztam, de a gőg sosem tartozott a
jellemhibáim közé. O azonban észrevette a reakcióm. –  Azt
mondta az apátnő, így nevezzelek, de javíts ki, ha tévedek.
Rájöttem, hogy nem tudja, ki vagyok: Lestocq és az apátnő
titokban tartották. Micsoda szerencse! –  Valóban ez a nevem.
Már sokkal jobban vagyok. Köszönöm, hogy kihoztál a
kápolnából. – Rámosolyogtam. – Megmentetted az életem.
Összehajtott ingét a vályú peremére tette.
–  Örömömre szolgált. Olyan könnyű voltál, mint egy
gyermek. Most az arcod újra kikerekedett –  jegyezte meg, de
egyáltalán nem nézett az arcomra. Elpirultam, mert
észrevettem, hogy az egyszerű fehér blúzom lecsúszott a
vállamról, és felfedte alabástrom bőröm. A blúz felett ki–
  fehérítetlen vászonpruszlikot viseltem, amit szorosra fűztem,
mint egy szolgálólány. Elfordította a tekintetét; hirtelen
szégyenlőssége megzavart. A merész udvaroncok bezzeg
folyton csak bámultak, hogy kihasználják, amit lehet. Még
Buturlin is, és bár a vágya és elkötelezettsége igazi volt, nem
volt híján ambíciónak. – Ne nekem köszönd, hanem Istennek és
az ő kegyelmének! – mondta a férfi. A keze köré csavarta a ruha
végét, és megszorította, hogy megszárítsa a vállát. Amikor a
durva anyag a sebekhez ért, megrándult az arca.
 – Ne! – Megijedtem a friss vér látványától. – Hadd csináljam
én! –  Habozott, de ráparancsoltam. –  Fordulj meg! Előre kell
hajolnod, mert túl magas vagy, nem érlek fel. –  A fogát szívta,
miközben szárazra töröltem a friss sebeket. – Ki tette ezt veled,
és miért? És még te neveztél engem tolvajnak, akinek büntetés
jár. Az apátnő korbácsoltatott meg? Vagy magadat büntetted
így? Azt hittem, a szerzetesek könyörületesek és igazságosak.
– Én, szerzetes? Isten ments! Túl rövid ahhoz az élet.
–  Hát akkor? –  kérdeztem, és tovább törölgettem. A sebek
számából ítélve már évek óta kapta őket.
–  Az apám az életem minden napján megvert, amióta az
eszemet tudom, egészen ma reggelig, ma eljöttem.
– Miért vert így meg? – Megdöbbenve ejtettem el .a rongyot.
– Minden férfi azt akarja, hogy a fia kövesse őt.
Elhallgattam. Az apám megölte Alekszejt, amiért az nem volt
hajlandó engedelmeskedni a követeléseinek.
– Hallottál énekelni a kápolnában? – kérdezte a férfi büszkén
és csillogó tekintettel; az ő szenvedélye annyira más volt attól,
amikor valaki csak egyszerűen uralkodni akart mások felett,
vagy tönkretenni őket. Micsoda áldás, ha valakinek ilyen célja
van, és ki is mondhatja. Szinte irigyeltem. Én magam nem
tudtam olyan elhivatottságot megnevezni, ami ne lett volna
felségárulás és halállal büntetendő.
– Hallottam. Felejthetetlen volt! Isteni!
Az arca felderült. –  Köszönöm. Tudod, az apám szerint
pásztornak kéne állnom, és kegyetlen iszákossá válnom, mint ő.
Igazából ellenkezett a cárnő parancsával is.
 A ruha majdnem kicsúszott a kezemből. –  Milyen
parancsával?
–  Elmondom. De kérlek, folytasd... jólesik az érintésed –
 mondta és apró fények táncoltak a tekintetében. – A történetem
a bizonyíték rá, hogy Isten létezik. –  Felnevetett, erős fehér
fogak mutatkoztak meg a szájában, arcán pedig gödröcskék
jelentek meg, miközben hátrasimította fekete, göndör haját.
– Mesélj el mindent! – Félénken figyeltem őt. Olyan helyeken
is voltak izmai, amit el sem tudtam képzelni; a teste olyan volt,
mint egy fémrugó, feszes, barna bőre csillogott.
–  Ha osztozol az örömömben, az megkétszereződik –
  Elmosolyodott, és csupasz mellkasa előtt keresztbe tette a
karját. –  Ma volt az utolsó nap, hogy az apám megvert.
Elmegyek innen.
– És az anyád mit szól ehhez?
–  Még tavaly meghalt, mert már tizenhatszor kényszerült
gyermekágyba. Az összes terhességéből csak én és Kirill öcsém
maradtunk életben. Apám, az a kéjvágyó kecske ölte meg;
bocsánat, ha ezek a szavak nem illők egy kisasszony érzékeny
fülének. – Enyhén meghajolt felém.
–  Csak abban bízom, hogy megmenthetem tőle egy nap az
öcsém. Kirill annyira különbözik tőlem, de tökéletesen
megértjük egymást.
– A nővéremmel mi is úgy különböztünk egymástól, mint az
alma a körtétől. De mégis nagyon hiányzik, mindennap –
  feleltem. –  O is gyermekágyban halt meg. A fia távol tőlem
nevelkedik, idegenként.
 Tekintete tele volt együttérzéssel, amikor azt mondta: – A női
lét maga a büntetés. Remélem, neked jobb sorod lesz, még ha
nem is mehetsz innen el, mint én.
Elmenni. Újra ez a szó. Éreztem, hogy a jókedvem elillan. –
 Elmenni? Miért?
– Csak egyetlen dolgot tehetek. Csatlakozom a frissen alakult
császári kórushoz.
–  Micsoda? –  Megdöbbentem, de repdestem az örömtől. –
 Hogyan szerzett rólad tudomást a cárnő?
–  A falusi pópa, aki tanított engem és képezte a hangom,
meghívott, hogy énekeljek, amikor a cári küldönc megállt náluk.
Épp Moszkvába tartott Franciaországból; Anna cárnő kifogyott
a pezsgőből, és még százezer üveggel rendelt –  felelte. –  Úgy
hallom, abban fürdik a német szeretőjével együtt. Egy idegen
hozza a döntéseket Oroszországban, gyűlölöm ezt.
–  Milyen ostoba, gonosz pletyka. Egyedül ő hozza a
döntéseket – jelentettem ki keményen.
–  Honnan is tudnád te ezt, kicsi Lizanyka? Ne süsd le a
szemed. Nagyon tetszenek, nagyok és kékek és csodásán
élénkek. Sosem felejtem el őket. –  Ahogy a tekintetünk
találkozott, a szívem nagyot dobbant.
– Tehát, mi történt, amikor a küldönc meghallgatott?
–  Azt a parancsot kaptam, hogy menjek Moszkvába. Éppen
Istennek és nagy kegyelmének adtam hálát, amikor találkoztam
veled – Elvette tőlem a rongyot, és a nyeregtáskájába tömte. – És
köszönöm neked. Az együttérzés és a kedvesség ritka
tulajdonság Oroszországban.
 A legritkább Oroszországban egy olyan férfi, akinek a
szerencséje a kedve szerint fordul, de ha ezt megosztom vele,
talán el is rontom. A kezemre nézett: –  Milyen puha kis
kezecskéd van, Lizanyka. Egy nemes hölgynek szolgálsz talán?
Ő fizetett az idegen kuruzslónak, hogy meggyógyítson?
– Nem, nem – feleltem sietve. – Az éléskamrában dolgozom,
kefirt, sajtot és túrót készítek.
– Azt is tudod, hogyan kell krémes páska pudingot és az édes
kulicsot készíteni? –  kérdezte. –  Ha így van, az emlékem rólad
mindig édes lesz.
–  Hát persze –  füllentettem, mert szerettem volna
lenyűgözni. Ha kell, megsütöm a tökéletes kulicsot, a húsvéti
kalácsot, és keverek mellé édes sodót. – Nálam senki sem készít
finomabb kulicsot: tele illatos fűszerekkel, szárított
gyümölccsel, még citrushéjjal is, ha tudok szerezni. Ha pudingot
is készítek mellé, ahhoz csak a legsűrűbb, legkrémesebb tejet
használom sodónak, és rengeteg kandírozott gyümölcsöt,
mandulát és derített vajat a méz helyett.
–  Igazán? –  Visszabújt az ingébe, befűzte, és eltakarta vele
sima mellkasát. –  Ez elég merész kijelentés. Számomra az
anyám készítette a legfinomabb kulicsot a világon.
– Állom a fogadást!
A szívem hevesen vert, miközben mérlegelte a választ;
annyira szerettem volna, hogy ne menjen el, amikor épp csak
megtaláltam. Ez egy rendes ember volt, és ők ritkábbak, mint a
fekete hó.
–  Keress meg a kolostor konyháján holnap délután, ha
mersz! –  incselkedtem vele, tudva, hogy nem tud ellenállni a
kihívásnak.
–  Hát, legyen. De most jobb, ha mész. Egy jó kulicshoz idő
kell. Már ha rendesen készíted el. –  Kacsintott, és leemelte a
nehéz nyerget heréit lováról –  egy paraszt lova volt, zömök és
alacsony, nehéz, szőrös patával –  , és könnyedén a vállára
csapta a terhet. Elvezette az állatot, amikor utána kiáltottam: –
 Mi a neved? Csak olyan embereknek sütök, akik tisztességesen
bemutatkoztak.
Meghajolt, és felnevetett. –  Igazad van. Hová tettem a jó
modort? Alekszej Razum.
– Razum. Az okos?
– Igen, Lizanyka.
Elmosolyodtam. – Hát legyen, Alekszej Razumovszkij.
 
A kancám rejtve állt a legutolsó bokszban. A szénája friss
volt, szépen etették, és a szőre csillogott. Örömében felnyerített,
amikor meglátott. Meleg orrlyukával kutakodva dörgölte a
tenyerem: – Sajnálom, majd később hozok egy almát –  ígértem
neki, és miközben az ujjaimmal fésülgettem barna sörényét,
hatalmas gesztenyeszínű szeme kérdőn nézett rám. Takarót
borítottak az ezüstszürke köpenyére, hogy elrejtsék a császári
címert. Agáta apátnő mindent megtett, hogy titokban tartsa
ittlétem, és legyen időm felgyógyulni. Ha arra gondoltam, hogy
visszatérek az udvarhoz, gyorsabban vert a szívem, de egészen
más okból, mint amit még csak egy órával korábban mondtam.
De először meg kell sütnöm a világ legfinomabb kulicsát, bár
fogalmam sem volt, hogyan álljak neki.
 
 68
 
 
 

Vaszilisza, a szakácsnő épp a piacon járt, amikor másnap

beosontam a konyhába. A szolgálók köszöntöttek, majd
folytatták a munkájukat. Örültem, hogy nem találkozom a
konyha úrnőjével: Vaszilisza hatalmas nőszemély volt, a kezei
akkorák, mint egy–  egy lapát, rengeteg őszülő haját virágos
fejkendő alá szorította. A nyelve élesebb volt, mint a kései,
kerek hasa kitüremkedett az egyszerű ruha és a fehérített
kötény alól. Ö uralkodott a Pecserszkij vágóhídon, a tejüzemben
és a pékségben –  ahogy a csodásán felszerelt pincében is,
amelynek hatalmas kulcsa az övéről lógott.
Hunyorogva nyitottam ki a kis raktárhelyiség ajtaját: a
napfény a falon magasan elhelyezett kis ablakon át áradt be. A
polcok roskadoztak az olajos–  és ecetesüvegek és a savanyított
cékla, uborka és hagyma alatt, de volt ott dió és kompot is, amit
lekvárszerűen fogyasztottak a friss, meleg kenyéren. A szilva, a
cseresznye, a sárgabarack és az őszibarack ukrán finomságok.
Hajdinás, lisztes, rozsos és árpás zsákok álltak halmokban a
szárított vörös, zöld és fehérbab mellett. Káposzta savanyodott
vagy egy tucat hordóban, és számtalan csomó szárított fűszer
lógott a mennyezetről: petrezselyem, kakukkfű, szegfűszeg,
kapor és zsálya. Szárított erdei gombák lógtak hosszú,
összekötözött láncokon arra várva, hogy levesbe, főzelékbe
vagy szószba főzzék őket. Egy hokedlire másztam, hogy elérjem
a kandírozott gyümölcsöt, amit Vaszilisza a legmagasabb polcon
tárolt –  a növendékek híresen édesszájúak, ezért rejtette el. A
derített vajból, aminek elkészítéséhez rengeteg tej kell,
szemtelenül egy egész rúddal elvettem.
A kezem tele volt, ezért lábbal rúgtam be magam mögött az
ajtót, és mindent a hosszú konyhaasztalra halmoztam, aminél
általában jó húsz ember ült – a konyha személyzete – , miután
kiszolgálták az apácákat és a vendégeiket. A letisztított fa
felületén számtalan karcolás mutatta a sok évnyi használatot. A
konyha melegében hálás voltam, amiért a blúzom kivágott;
Vaszilisza korábban kenyeret sütött, és a kemence még meleg
volt. Az asztal túlsó felén veknik pihentek; a késő délutáni
napfényben fénylett a héjuk.
Jól van. Megvolt a kandírozott gyümölcs és a vaj. Nem volt
túróm a pásához, ezért a tejszínt kanalaztam le a tejüzemben a
tálak tetejéről, és igyekeztem olyan sűrűn tartani, amennyire
csak lehetett, ahogy azt a szolgálóktól ellestem. Egy köteg ággal
keményre vertem, és megnyaltam az ujjam: csodás! Most a
kulics sütésével kell folytatnom. Meglepem Alekszejt, gondoltam
vidáman. Mikor értem el bármit is, vagy éreztem utoljára a
mostanihoz hasonló igazi izgalmat?
Iljinyicsna, a dadánk Kolomenszkojében egy dalocskát
dúdolt, hogy ne felejtse el a receptet, és még mindig emlékeztem
a szövegére: –  Vaj vagy zsír kell, két darabka, de nem kemény,
hanem puha. Felverve hat tojás, így lesz minden csodás. Lisztet
használj sokat, az biztos jóllakat. A tetejére cukorszórás, aztán
jön a nagy kavarás...
A fél tucat tojás, amit a kemence melletti kosárból vettem el,
a kezem ügyében volt. A kolostor tyúkjai –  buta madarak,
szörnyen küzdenek minden egyes tojásért, karmolnak,
csapkodnak és csipkednek – egész nap tojtak. A hat darabot egy
nagy porcelántálba törtem fel, a héjakat pedig figyelmetlenül
szétszórtam az asztalon. Következett a cukor, Vaszilisza kincse.
A bors, a mustármag és a sáfrányos zsákok között találtam meg,
és nagy halmokban szórtam a tojásra. Vaszilisza jól elverne, ha
tudná – de sosem tudja meg, úgyhogy még egy kicsit szórtam rá
puha, egyenletes rétegben. Kész mesterszakács vagyok! Az
arcom büszkén kipirult, miközben habbá vertem a tojást és a
cukrot; kicsit szét is csöpög– tettem, és habos ragacsot hagytam
mindenfelé. Nem nézett ki rosszul, amikor magasra emelt
kezemből szórtam bele a lisztet –  Levegőznie kell, mondaná
Iljinyicsna -, de az asztal úgy festett, mintha hóvihar söpört
volna végig rajta. Közben a vaj egy nehéz, öntöttvas
serpenyőben olvadt a kemence tetején. Au! Megégettem a
hüvelykujjam, amikor leemeltem, majd az aranyszínű
folyadékot a keverékbe öntöttem. Tettem még hozzá lisztet,
finoman, egyik csészével a másik után, hogy levegőt kapjon.
Friss, habos tejeskannák álltak a konyha árnyas sarkában. Egy
kicsit egy tálba kanalaztam, és hozzáadtam az élesztőt –
  búzakorpa és víz keverékét, ami a kemence melege mellett
erjedt – és jól összekevertem. Tessék! Most már csak meg kellett
erjednie.

★
Pár órával később, amikor Vaszilisza és a szolgálók
szundikáltak a vacsora előkészítése előtt – ez a feladat és utána
a takarítás a hajnali órákig ébren tartotta őket -, én is
visszatértem. Először a gyönyörűen felemelkedett tésztát egy
réz formába öntöttem, és lesimítottam a tetejét. Utána a
kemencébe tettem, ahol éjjel–  nappal égett a tűz, mert vizet
forralt a szamovárokba, bárányt sütött vagy az apátnő kedvenc
süteménye készült benne. A vajrúd még elöl volt, és kemény
maradt, ezért a kemence mellé tettem, hogy megpuhuljon. De
nem tudtam megállni, hogy ne kóstoljam meg, még mielőtt a
kulics majdnem kész lett.
– Hát itt vagy!
A hang megijesztett, és tolvaj ujjaimmal a számban ért.
Alekszej Razumovszkij állt az ajtóban. Tisztára nyaltam az
ujjaim, és láttam, ahogy elsötétül a tekintete, majd újra
elfordítja a fejét.
– Késtél – feleltem mosolyogva. – Tipikus. A férfiak pontosan
akkor érkeznek meg, amikor a munka már elfogyott, és az étel
kész. Fél óra múlva a legfinomabb kulicsot kóstolhatod meg,
esküszöm.
A jelenléte betöltötte a helyiséget. Égett az arcom. Elléptem a
kemencétől, de csak még forróbbnak éreztem magam, amikor
odajött, és ellenőrizte a kulicsot a kemence kis ajtaját felnyitva.
– Nem mondanám, hogy kész van. Felvágós!
Szédültem a hőtől és a közelségétől is. Milyen gyönyörű volt
a keze, barna és erős, az ujjai hosszúak és vékonyak, formás
ujjpercekkel és rövid, tiszta körmökkel.
–  Lássuk csak! –  mondtam, és felhúztam a horgolt konyhai
kesztyűket, és kiemeltem a formát, miközben a lángok felém
kaptak. Az alkarommal megtöröltem nedves homlokom, a
kulicsot pedig az asztalra tettem. A sötét szoknyámba töröltem a
kezem, de figyeltem, hogy ne tegyem tönkre hímzett
virágmintáját.
– Szereted a vajat, ugye? – kérdezte.
Egy kósza hajtincset a fülem mögé tűrtem. – Honnan tudod?
Lazán összefűzött ingének nyitott gallérján át kilátszott a
mellkasának sima bőre. Egy pásztor szívós erejével bírt, aki
hozzászokott, hogy meredek hegyi emelkedőket mászik meg,
hogy megmentsen egy bárányt, vagy hogy megvédje a nyájat a
farkasoktól és a sasoktól. Finoman végigsimította a felső ajkam
vonalát. A lélegzetem elállt, amikor a tekintetünk összeért. –
 Van itt egy kis maradék – felelte gyengéden.
– Töröld le!
– Az ujjaimmal nem tudom.
–  Hát akkor... –  Felemeltem az arcom. O lehajolt. Az ajkaim
szétváltak, és éreztem, ahogy keresi a számat: finoman, sietség
nélkül. A leheleté friss és édes volt, ahogy újra megcsókolt
óvatosan és szemérmesen. – Sikerült. Csodásán édes, mint te!
–  Hadd kóstoljam meg! –  suttogtam, és lábujjhegyre álltam.
Láttam, hogy meglepődik, amikor éhesen megcsókoltam. Együtt
hátra botorkáltunk. Felemelt, hogy a konyhaasztalra üljek,
csókolt, és kezébe fogta az arcom, simogatta először a hajam,
majd a csupasz vállam, ahol lecsúszott a blúzom. Sóhajtva
hajtottam hátra a fejem, ajkai megtalálták a nyakam, amitől
villámok járták át a testem. Gyorsuló légzésemre megfogta a
mellem, lejjebb hajtotta a fejét, és a blúz vékony vásznán át
megízlelte a bimbóim. Az anyag megnedvesedett, hozzátapadt a
kemény, rózsaszín mellbimbóimhoz, amelyek látványától
Alekszej felnyögött. Végre észbe kaptam, és elhúzódtam,
hátrasimítottam a kilazult hajtincseim, és elpirulva hiába
próbáltam megigazítani a blúzom. Még azt hiszi, hogy könnyen
kapható lány vagyok! Elszakította magát tőlem levegő után
kapkodva.
– Sajnálom. Ez nem helyes – mondta. – Hamarosan elmegyek
örökre Moszkvába, te pedig jó lány vagy. Nem hagyhatlak
szégyenben. Kijevben sok férfi venne feleségül egy ilyen kedves
szolgálólányt. –  Egy utolsó gyengéd csókot adott, majd dobogó
szívére helyezte a tenyerem. – Tudtam. Te kis tolvaj!
Megköszörültem a torkom, és lecsusszantam az asztalról.
Remegett a lábam, de azon voltam, hogy a hangom ne árulja el
az izgatottságomat.
– Mit szólnál egy kis kulicshoz?
– Csodás lenne.
A sütemény könnyen kicsúszott a formából, puhán gőzölgött.
Alekszej elmosolyodott büszke arckifejezésem láttán, amikor
ráhalmoztam a vastag krémet, és megszórtam kandírozott
gyümölccsel és a derített vajjal. Kiválasztottam a polcról egy
hosszú, tompa kést, amivel Vaszilisza a süteményt szokta
felvágni. – Kéred az első szeletet?
– Mivel én ítélem meg, hogy ki nyerte a fogadásunkat, igen,
örömmel.
Egy nagy szeletet tettem egy tányérra. Milyen tökéletesen
puha volt az édes tészta, és milyen kemény a krém. Örömmel
figyeltem, ahogy eszik. Alekszej majszolt, de aztán azt láttam,
hogy mindjárt megfullad. Köhögve öklendezte vissza a kulicsot,
és szaladt, hogy a tűz melletti vödörbe köpje. Még mindig
krákogott, amikor felnézett.
 –  Mi történt? –  kérdeztem, és a nyakamtól indulva teljesen
elvörösödött a fejem.
–  Istenem, Lizanyka! Sót használtál a cukor helyett! –
 Megtörölte a száját.
–  Sajnálom! –  dadogtam, de aztán mélyen belül valami
vidámság éledezett bennem. Ez olyan vicces volt! –  Most már
értem, miért tartja Vaszilisza a bors mellett a cukrot! –  Csak
nevettem és nevettem, összegörnyedve dőltem az asztalnak, és
az oldalam fogtam.
– Most rajtam nevetsz? Miután megmérgeztél egy jó embert?
– kérdezte.
– Igen – lihegtem, és a szemem törölgettem.
– Na, várj csak! – Hozzám lépett, elkapott, és újra megcsókolt.
Ajkai döbbenetes szenvedéllyel keresték az enyémet. Faltuk
egymást, a végtagjaink összekuszálódtak, nevettünk, és tovább
csókolóztunk. – Te nyertél! – suttogta, amikor levegőt vett.
Kintről nehéz lépéseket hallottunk, és egy nő motyogva
káromkodott, miközben a kulcsaival matatott.
– Vaszilisza az. Ellátja a bajunk!
–  Fussunk! Túl kövér ahhoz, hogy elkapjon. –  Megfogta a
kezem, és kirohantunk a hátsó ajtón, felszaladtunk pár lépcsőn,
majd keresztül az udvaron, és csak akkor álltunk meg, amikor
már az istállókon is túl jártunk.
–  Tényleg ilyen hamar indulnod kell? –  kérdeztem lihegve.
Nem volt idő játszani. A könnyekkel küszködtem, amikor
magához húzott, melegen megölelt, majd kezébe vette az
arcom.
– Holnap. Hajnalban.
 Az ő szemében is könnyeket láttam, és nagyot nyeltem;
bármikor túl korán lett volna, most vagy húsz évvel később is.
– Ígérd meg, hogy elfelejtesz – kérte a mellkasára szorítva a
kezem.
– ígérem – hazudtam elcsukló hangon.
–  Tényleg? Hát, nekem nem fog sikerülni –  felelte és a
hajamat simogatta. –  Semmit sem tudok neked ajánlani,
Lizanyka. Menj, keress egy jó embert, és legyen egy tucatnyi
erős fiad, akik imádnak téged. Isten áldjon! –  Hagytam, hogy
megcsókoljon, és ezt a csókot, amely hosszú és elkeseredett volt,
az utolsónak véltük. Biztos voltam benne, hogy ennek a
gyönyörű pillanatnak az emléke örökre velem marad.
 
 
Gyerekkoromban az apám elvitt a Kunstkamerába, ahol a
természet csodáit és tévedéseit gyűjtötte: ilyen volt egy magzat
halfarokkal, egy kétfejű kiskutya, az egyik szeretőjének, a skót
Marie Hamiltonnak a levágott és tartósított feje, és egy púpos
óriás csontváza is. De amire a legjobban emlékszem, az a
vasdarab volt, ami egy másik fémet magához vonzott
ellenállhatatlanul: apám mágnesnek nevezte. Hagyhattam
volna ennyiben is a dolgokat Alekszej Kazumovszkijjal: egy
rövid találkozás, édes, de gyorsan vége.
Ehelyett úgy vonzott magához, mint egy mágnes.
Megkerestem Lestocqot.
Agáta apátnővel az irodájában ültek, és az előző őszi sonkát
kóstolgatták. Lestocq tele szájjal beszélt: –  A füstölt sonka
ízében a főtt sonka elé való, de én az utóbbi húsosságát jobban
szeretem...
 –  Hadd kóstoljam meg én is –  kuncogott Agáta. Minden
falatot egy korty erős borral öblítettek le. Az apátnő arca
kipirult. Mindketten bűntudattal néztek fel, amikor
megjelentem a küszöbön. Lestocq felállt kivörösödött arcom
látva.
– Mi történt, cárevna?
– Kész vagyok visszatérni az udvarhoz.
–  Mikor, cárevna? –  Egy újabb darab sonkáért nyúlt, és
újratöltötte az apátnő poharát, miközben a szinte kiürült üveget
nézegette. – Van ebből még, Agáta apátnő?
– Lestocq! – szóltam rá.
Felsóhajtott. –  Jól van, jól van. Figyelembe kell vennünk,
hogy háború közeleg Lengyelországban. Az utazás nem
biztonságos. És senki sem tudja biztosan, meddig jutottak el a
kínaiak. A sah testvére talán sosem érkezik meg. A sietség a
legrosszabb tanácsadó.
– Hajnalban ellovagolunk – válaszoltam röviden, és magukra
hagytam őket. –  És találtam egy másik utazót, aki ugyanarra
megy.
 
 69
 
 
 

Lestocq volt olyan kedves, hogy lemaradt Alekszejtől és tőlem,

vagy előrevágtatott rablókat és más veszélyeket kutatva. A nyár
túl melegbe fordult, így az emberek és az állatok is
szeszélyesekké és kiszámíthatatlanokká váltak. Lestocq a feje
búbjáig felfegyverkezett; úgy nézett ki, mint egy
fegyverkereskedő a goszytinij porban, pisztolyok, tőrök és
pengék rejtőztek a kabátja és a mellénye mélyén, de az övébe
dugva és még a kalapja szalagja mögött is.
Alekszej elfogadta a magyarázatom Lestocq jelenlétére,
ahogy a kifogásomat is az utazásra:
–  Milyen kedves, hogy a moszkvai kuzinod érted küldte az
orvosát, hogy elkísérjen. Tehát neki fogsz dolgozni? Milyen
váratlan sorsfordulat, hogy együtt lovagolhatunk –  mondta,
miközben a lovaink egymás mellett ügettek. –  És szerinted
milyen lesz Moszkva?
–  Hatalmas. És vad. Legalábbis úgy hallottam. Mert persze
semmit sem tudok róla –  tettem hozzá gyorsan, nehogy
leleplezzem magam.
– Azt hiszem, a Kreml, ahol a cárnő lakik, a közepén áll.
– Ott fogok én dolgozni. Az uralkodó kápolnájában énekelek
majd. Képzeld csak el azt a pompát és ragyogást.
– Bárcsak tudnám!
Túl messzire mentem? Gyorsan közeledett a pillanat, amikor
el kell neki mondanom az igazat, de nem bírtam rávenni
magam, hogy megváltoztassam a köztünk kialakult hangulatot
azzal, hogy felfedem a valós kilétem. Úgy döntöttem, ugyanarra
a sorsra bízom magam, amely őt az utamba küldte. Átnyúlt
hozzám, és gyengéden megsimogatta kesztyűs kezem. –  Majd
elmesélek neked mindent, amikor találkozunk Moszkvában.
Kérem az Istent, hogy ez gyakran legyen!
Megcsókolta a kezemet anélkül, hogy megállította volna a
lovát.
Agáta ellátott minket kemény sajttal, szárított hússal és
savanyított zöldséggel és gyümölccsel. Alekszej pedig csodás
halász volt, így sosem éheztünk. Miközben Lestocq a lovakkal
foglalkozott, én tüzet csiholtam a gyújtóssal. Alekszej felverte a
sátrakat, és nekiindult dárdájával, majd lazaccal, angolnával
vagy akár vidrával tért vissza. Vékony szeletekre vágta a halat
vagy a húst –  közben fütyörészett, mert a legkisebb dolgokban
is kedvét lelte – , és nyersen megettük.
–  Só a cukor helyett, mi? –  Nevetve kacsintott rám. –  Hála
Istennek sok egyéb jó tulajdonságod van még!
Lestocq némán evett, és minket figyelt sötét, elemző
tekintetével.
 
Nem messze Moszkvától egy tisztáson vertük fel a tábort
éjszakára. A tűz fényesen lobogott, Alekszej pedig egy kövér
lazacot sütött nyárson. Kivégeztük Agáta ellátmányát kivéve
néhány aszalt krími citromot: fanyar édességük tökéletesen
illett a hal bőrébe dörzsölt sóhoz és fokhagymához. Már erős
illat szállt a sülő halból, a lazac üveges szeme kiguvadt, mutatta,
hogy elkészült. A kolostor híres söréből az utolsó palackok
hűltek a sáros folyóágyban. Az ég ezüstszürkés széle
koromszínűvé sötétedett. A legvilágosabb fehér éjszakák már
elmúltak. A tábortüzünk fényében a férfiak arca furcsává vált.
 –  Játszunk egy partit? –  kérdezte Lestocq kihívó tekintettel,
miközben tarot– kártyáit keverte.
Alekszej, aki gyermekkora óta őrizte a birkákat a vadak
ellen, és a sötétben is érezte a közeledtük, most felismerte, hogy
megváltozott a hangulatunk. Elkomorult.
– Mi az? Gyűlölöm a szerencsejátékot.
–  Nehéz elhinni, hogy egy pásztorfiú, aki csak egy pap
háztartásában töltött némi időt, ismerne bármilyen
szerencsejátékot – mondta Lestocq.
– A papok is emberek. Gregorij atya szerette a kártyajátékot,
még ha csak penészes sajtdarabkákért játszott is. Ez volt a bűn
az ő háztartásában – kuncogott Alekszej.
– A tarot nem szerencsejáték, fiú. Ez az élet játéka – Lestocq
legyezővé hajtotta a kártyáit, és feszültnek tűnt. –  Válassz
hármat, és fordítsd fel őket –  biztatta. –  Lássuk csak, mit
tartogat a sors a mi jóképű csalogányunknak.
Alekszej választott három kártyát. Ne! - akartam könyörögni
hirtelen megrémülve, pont, amikor felkapta őket, és megvetve
jelentette ki: –  Nézze csak, mit teszek ezekkel a kártyákkal. Az
ördög műve mind! –  Undorodva a tűzre vetette őket. Lestocq
értük ugrott, de a lángok feketére kunkorították a kártyák
szélét, és a színes lapok hamuvá porladtak.
– A hangom Isten ajándéka – érintette meg Alekszej a torkát.
– Az ő áldásán kívül mire lenne szükségem? Ha egy démon arra
csábít, ismerjem meg a sorsom, én szétrúgom a szőrös valagát.
Rámeredtem: igen, egy ilyen férfi ezt tenné a lesijjel, ha a rút
szörny megjelenne előtte, és borzasztó jóslataival akarná
kínozni. Örült nevetés tört fel belőlem, de Lestocq dühöngött. A
tarot–  kártyapakli volt az egyik legnagyobb kincse. –  Hogy
merészeled, te parasztfiú! –  Kabátját a vállára vetette. –  Nem
vagyok éhes. Edd meg egyedül a lopott lazacod.
Senki sem marasztalta, ami még jobban felidegesítette:
becsörtetett a sátrába, amit a tűztől távolabb, az erdő felé vert
fel.
-Jól van –  vont vállat Alekszej szélesen mosolyogva. –  Mi
szólnál egy hideg, édes sörhöz?
Mielőtt válaszolhattam volna, már ki is bújt a csizmájából, és
begázolt a vízbe az üvegekért. A tűz mellett az aranyszínű,
habzó ital illett a hangulatomhoz. –  A sors ajándékaira –
  mondtam köszöntőt, ő pedig csillogó szemmel emelte fel az
üvegét. Amikor jóllaktunk a hal rózsaszín, zsíros húsából,
Alekszej szétdobta az izzó szenet. A meleg időben a tűzvész
hirtelen támad fel, és egyszerre több hektár földet tud
felemészteni. A telihold felkelt, és a nád között békák
koncerteztek. A tűz leégett, de meleg derengésében fürdetett
miket.
–  A bőröd olyan, mint a friss szmetána - mondta közelebb
ülve, álmodozó hangon. – Vajon az ízed is olyan édes?
– Miért nem próbálod ki? Megéri a kockázatot.
–  Nincs mit vesztenem. –  Odahajolt, a leheletünk édesen
összekeveredett, majd az ajkunk összeért. Annyira vágytam
már erre. Amikor megcsókolt, egy áramlat járt át, mint amikor
azt láttam, hogy a villám egy fába csap, és a száraz fa fellángol.
Ajka puha volt, és imádtam a melegségét. Az egész valóm
feloldódott, amikor hátrébb húzta a lovaglóingem, hogy
megcsókolhassa a nyakam. – Az óta a nap óta ott a konyhában
erről álmodozom – suttogta. Feloldódtam a gyengédségében, és
a következő érintésére vágytam. Óvatosan leeresztett a
köpenyére; az anyaga melegítette a hátam. A csizmám és a
nadrágom lekerült rólam, és csak feküdtem ott éhes
tekintetének ajánlva magam. – Olyan gyönyörű vagy, Lizanyka.
Egy újabb ajándék, amit Istentől kaptam. –  Minden
négyzetcentimétert megkóstolt rajtam, halovány bőröm
beleremegett. Fojtott sikoly szakadt ki belőlem, amikor a nyelve
édes, nedves húsomba hatolt. –  Ssss! –  figyelmeztetett gonosz
mosollyal. –  Nem akarom, hogy az a vicces kis francia
visszajöjjön! –  A legédesebb kínzás volt ez! Az ajkamba
haraptam a gyönyörtől, ahogy szélesebbre tárta a combom, és
pajkos, kutakodó ujjával belém hatolt. Csillagok táncoltak a
szemem előtt; a vérem dübörgött az ereimben, miközben
elélveztem, megfeszültem, és gondtalanul felkiáltottam, kit
érdekel Lestocq? Ziháltam, amikor felemelt, ujjai a fenekembe
martak. Szétvetett lábbal ültem rá, szépen lassan belém
csúszott, csodáló tekintetében a csillagos ég tükröződött.
– Most! – sóhajtottam. – Kérlek...
Finoman hátrébb csúszott. A lángok halódó fényében –
 szemét lehunyta, széles mellkasa elterült keskeny csípője felett
–  úgy nézett ki, mintha bronzból öntötték volna. A vágy újra
elöntött, amikor megragadott: hátrafeszültem, a fejem
félrebillent, ő pedig mozgatni kezdett: először lassan, majd
vadul, a testem felé hajlott, míg a melleim közé nem temette az
arcát, a bőröm csillogott. Minden mozdulatára még többet
kértem, és olyan szavakat suttogtam, amikről nem is tudtam,
hogy ismerem, de nem érdekelt, mit gondol. Miután elélvezett,
szorosan magához vont, mindkettőnk bőre izzadságban úszott.
A nyakába kapaszkodtam, teljesen kimerültén, míg lihegve
leheveredtünk, és lehunytuk a szemünket. A föld megnyílt, és
elnyelte az addig ismert világot.
– Bújj ide, Lizanyka! – szólt Alekszej gyengéden, és betakart a
köpenyével, mert remegtem, és a tűz mellé ültetett magához
húzva. Ahogy az éjszakai eget bámultuk, egy hullócsillag villant
fel a sötétben, olyan fényes és olyan nagy volt, hogy még az
Anna Ivanovna koronázásakor gyújtott tűzijáték is elhalványult
volna mellette.
– Gyorsan, kívánj valamit – mondtam. – De nem mondhatod
el, mi az.
–  Nem is kell –  felelte őszinte tekintettel, és homlokon
csókolt. –  Tudod, hogy mire vágyom. Imádkozom, hogy
teljesüljön a kívánságom. –  Hozzábújtam, miközben a tarkóm
cirógatta. Ekkor sírni kezdtem, és ő lecsókolta a könnyeimet az
arcomról. – Mi az, Lizanyka? – suttogta.
–  Olyan boldog vagyok. Sosem gondoltam, hogy így is lehet
élni.
–  Én sem. Csak amióta megmérgezted a kulicsot, és csak
nevettél rajta. Tudtam, hogy te vagy a legédesebb dolog... a
világon.
– De van egy kérdésem – mondtam hamiskás mosollyal.
– Igen?
– Hol tanuk meg egy pásztor így szerelmeskedni?
Keze a combom közé csúszott, és végigsimított a
szőrzetemen. – A birkáktól – vigyorgott. – Az ő bundájuk is ilyen
világos és göndör.
 Nevettem, de ő így szólt: – Nekem is van kérdésem.
Igen?
– Egy kedves szolgálólány hol tanult meg így beszélni?
–  O, nem is tudom. Ártatlan vagyok, mint a ma született
bárány.
Akkorát nevetett, hogy le kellett törölnie a könnyeket az
arcáról, majd megcsókolta az ujjaim. –  De aggódom. Nem
szabad ezt újra megtennünk, legalábbis addig nem. amíg össze
nem házasodunk. Mi lesz, ha szégyenben hagylak?
–  Nem fogsz. Egy orvos egyszer elmondta nekem, hogy
meddő vagyok.
Egy pillanatra csend lett. Melyik férfi ne akarna gyereket,
különösen fiút? Talán most azonnal véget vet mindennek.
–  Jól van –  felelte helyette. –  Az anyám szülés közben halt
meg. Ez nem történhet meg a nővel, akit szeretek.
– Szeretsz? – suttogtam kitágult szemmel.
Kezébe fogta az arcom.
– Igen, kezdek beléd szeretni, Lizanyka. Mélyen, őszintén.
– Én is beléd.
– Megoldom, hogy együtt lehessünk Moszkvában, még akkor
is, amikor a Kremlben lakom majd. Bízz bennem!
–  Bízok –  feleltem, miközben nagyon is jól tudtam, hogy
nekem, és nem neki kell majd megtalálnom a módját, hogy
csatlakozhassak az udvarhoz a Kremlben. Mert ha a cárnőn
múlik, elszigetelve, elfelejtve élek majd Izmajlovóban.
Összeölelkezve aludtunk el, az utolsó parázs melegített, és a nap
első sugaraival ébredtünk fel.
 – Jó reggelt! – Alekszej megcsókolta az orrom hegyét. – Ez az
új életünk első napja. Ha nem lenne ott az a fickó a sátrában,
megmutatnám, hogyan a legjobb elkezdeni.
Lestocq, anélkül hogy említette volna az elmúlt éjszakát, erős
kávét főzött nekünk. Nem érdekelt, hogy tudja– e, mi történt. Ez
az én életem. Amikor a nyeregbe ültem, éreztem, hogy fáj
Alekszej vágyának nyoma, és a tekintetét kerestem. Káin
mosolygott, és egy csókot dobott. Alig vártam az éjszakát. Csak
vele akartam lenni, örökre. Egy örökkévalóság óta küzdöttem a
futóhomokban, de most végre szilárd talajra léptem.
 
 70
 
 
 

A Veréb– dombot két estével később értük el. Messze alattunk

Moszkva terült el a látóhatáron, ezer tornya az égbe szökött, és
füst szállt számtalan kéményéből; a Kreml a tekergő labirintus
legközepén fészkelt. Alekszej megdöbbenve nézte: azért jött,
hogy szembenézzen a sorsával. Lestocq alig rejtette el,
mennyire örül, hogy elválunk, és csak biccentett Alekszejnek,
amikor mi ketten Izmajlovo felé lovagoltunk. Megálltam, hogy
megforduljak, és nézzem, ahogy eltűnik; lova patájának halkuló
dobogása volt a legszomorúbb hang.
Bár sok mindenre hajlandó voltam, arról fogalmam sem volt,
hogyan fedjem fel Alekszej előtt a kilétem. Lestocqnak igaza
volt: ha Anna cárnő megtesz az örökösének, akkor könnyebb
lehet minden. Tudtam, min kell dolgoznom. Újra ceszárevnává,
koronahercegnővé kellett válnom. Amikor Izmajlovóba
érkeztünk, letaglózott a látvány. A gyümölcsöskert, ahol a fákat
gondosan beoltották, hogy nagyobb gyümölcsöket hozzanak,
letarolva és kifosztva terült el előttem. Kecskék mekegtek a
fatönköknél; az ágakat nemrég vágták fel tűzifának. A
szomszédos mezőket és virágágyásokat összetaposták, a földet
felfordították. A szarvasmarha, amelyet úgy kereszteztek, hogy
erősebb példányok szülessenek, most szabadon rohangált, a
maradék a nyárson végezte. A tiszta patakokat nyílt csatornává
változtatták. A halak felfúvódott hassal lebegtek, testük
megakadt a vízililiomok gubancában. A farkasház elhagyatva
állt, elárvult vadállatait valószínűleg lemészárolták és a bőrüket
feldolgozták. A Babilon labirintusba vezető ösvényt úgy
összetaposták, hogy széles útnak tűnt. Az összes tiszafát
kivágták.
– Istenem! – Lestocq megfékezte a lovát. Szinte ez volt az első
szó, amit mondott nekem, amióta elváltunk Alekszejtől. Én is
csendben voltam: féltem a jövőtől, de a múlt friss emlékei miatt
mosoly ült az ajkamra.
Felálltam a nyeregben, és napellenzőként használtam a
kezem: az Izmajlovó-palota még mindig álomszerűén
terpeszkedett a szigetén, amit a parktól egy árok és egy száz láb
hosszú híd választott el. Mégis számtalan sátrat vertek fel köré,
és tüzek égtek a kora esti órában, a levegőt füst és káposzta–
  vagy borsóleves illata töltötte be. Hangok hallatszottak:
nevetés, civakodás, káromkodás, éneklés. Tovább lovagoltunk a
zsibongó tábor közepe felé, ahol egy magas és széles sátor
emelkedett büszkén a többi felé. Színes mintás ponyvaajtajait
lenyűgöző hímzés díszítette, és a tartógerendáit kifaragták.
Perzsaszőnyegek hevertek a földön, és csodás bútorok álltak
mindenfelé elszórva: kecses intarziás asztalok és szőrmével
vagy bársonypokróccal letakart kanapék és székek. Nyüzsögtek
a szolgák; zöld szegélyes ezüst libériájukban úgy néztek ki, mint
a paradicsommadarak. Etelt és italt szolgáltak fel, vagy még
több tűzifát hordtak, hogy a hatalmas lángok közé dobják a
sátor közepén, de mindeközben úgy siettek, mintha egy szigorú,
láthatatlan tekintet figyelné őket.
– Mi folyik itt, Lestocq? – Már hozzászoktam, hogy ő mindent
tud.
 –  Schwartz küldött egy postagalambot a kolostorba, de azt
hittem, viccel! A cárnő itt kint táborozik, amíg az új palotája
Annenhofban felépül. Az építkezést már kétszer tönkretette a
tűzvész, de az építők mindkétszer újrakezdték a semmiből.
Izmajlovó volt az utolsó menedékem az udvar őrülete elől.
Mit vehet még el tőlem? A mellkasom összeszorult. Meg kell tőle
védenem Alekszejt.
Egy szolga egy kicsi jobban fellebbentette az uralkodói sátor
ajtaját, és megláttunk egy hatalmas madárkalitkát,
emberméretű ülőrúddal, amin egy madárnak öltöztetett emberi
alakot láttunk. Ki lehetett az? Mögötte lenyűgöző gazdagságba
öltözött udvaroncok alkottak kört, miközben Anna és De Biron
egy úgy harminc férfiból és nőből álló csapatot fogadott.
Ránézésre utazók voltak, mert még nálunk is porosabb volt a
ruhájuk. A férfi a kalitkában az ülőrúdon hintázott, csipegető
mozdulatokat tett, miközben a kiabáló szolgák egyáltalán nem
vettek tudomást az érkezésünkről.
Csettintettem a nyelvemmel, és megengedtem a gyeplőt.
Senki sem veheti el tőlem az elmúlt heteket.

★
Egy őrszem elvezette a lovam, miközben a szolgák fáklyákat
tettek az öntöttvas tartókba Anna lenyűgöző sátra előtt; arany
fény áradt belőlük a sűrűsödő alkonyaiban. Az őr gyanakodva
méregetett minket: Lestocqnak igaza volt. Túl régen elmentem
ahhoz, hogy tudják, ki vagyok – minden oroszok cárevnája.
–  Kot! Kot! Csip–  csip! Pipipi... –  Alaposan megnéztem a
hatalmas kalitkát, és elborzadva hőköltem vissza. Alekszej
Dolgorukij herceg volt oda bezárva, akinek az ősei alapították
Moszkvát, és aki túlélte apám haragját is, amikor a trónbitorló
Szolja régenst támogatta, és azt is, hogy megrögzötten
támogatta a régi hitet. Ô volt Petruska keresztapja, és egy új
kormányzási formán dolgozott, amely illene Oroszországhoz.
Azonban amikor megpróbálta megnyirbálni Anna Ivanovna
hatalmát, elfogyott a szerencséje. A haját kitépték, és jó pár foga
is hiányzott. Arcát sebek borították, teste a csillogó
madárjelmez alatt meggyötörtnek látszott. Bámultam rá, ahogy
szárnyként csapkod a kezével. Fejét egy nagy kerek tükörbe
verte ezután, amely láncon lógott a kalitka tetejéről, és minden
mozdulatára megpördült. Taszított a látvány. Nem kedveltem,
amiért úgy megszégyenített engem, és azért, amit
Oroszországgal és apám hagyatékával tervezett művelni, de
valami kifejezhetetlenül baljós árnyék nehezedett a levegőre.
–  Kot! Kot! –  Dolgorukij cuppantott, és tekintetét
figyelmeztetőleg ránk szegezte, majd lehajolt, hogy a kalitka
padlóján szétszórt magokból csipegessen. Mereven
biccentettem felé. Annát és De Biront teljesen lefoglalták az
újonnan érkezők, akik hangosan beszéltek és gesztikuláltak. Az
udvaroncok is úgy kiabáltak, mintha biztatnának valakit.
Nyújtogattam a nyakam: egy miniatűr versenypályát állítottak
fel a földre pár madzag és kupa kihelyezésével. Fél tucat rák
mászott életüket féltve a durván megrajzolt célvonal felé.
Felkeltette a figyelmemet egy ifjú sápadt, mesterkélt
szépségével –  orcáját és ajkát vörösre festette –  aki a versenyt
figyelte összeszorított ököllel. Hangosan ordibált, felugrott, és a
levegőbe öklözött diadalittasan, majd felkapta a rákját.
 –  Az enyém nyert! A téteket kérem! –  utasította az
egybegyűlteket. Egy inas begyűjtötte a járandóságát a többi
játékostól, és megdöbbentő összegek cseréltek gazdát; amikor
ennyi pénzben játszottak, az udvaroncok néha egész falvakat
adtak el, hogy kiegyenlítsék a tartozást. Ez halálos ítéletet
jelentett az embereknek, akik éhség idején a feladott mirben
laktak.
–  Szép volt, Lynar gróf! –  kiáltott Christine unokahúgom
átverekedve magát a tömegen. –  Tudtam, hogy győzni fog. –
  Egészen kivirult: sötét fonatai csillogását gyöngyök
hangsúlyozták ki, valaha lapos mellkasán tökéletes
arisztokratikus kerek gömbök duzzadtak.
– Mi legyen a sorsa? – kérdezte Christine édesen, és a rákra
mutatott. – Engedjük szabadon a tóban?
–  Nem szabad a sorssal ujjat húzni –  adta át Lynar gróf a
rákot a szolgájának. –  Főzze meg vacsorára egy pár másikkal
együtt. Nagyon ízletes lesz. Talán Őméltósága is csatlakozik
hozzám? –  Meghajolt Christine felé, miközben a cárnő és De
Biron hozzájuk lépett. Anna Ivanovna érkezésére a
bámészkodók szétoszlottak.
– Őméltósága túlságosan elfoglalt, Lynar gróf! És önnek is az
lenne a helyes. Úgy hallottam, hogy otthon Szászországban
tizennyolc törvénytelen gyermeke van, akiknek a
szoptatósdajkáit is olyan állapotba hozta, hogy őket is gondozni
kell. Ez bármelyik férfit eléggé elfoglalná tenne szerintem.
– Tizennyolc törvénytelen gyermek? És a dajkák is terhesek?
Tényleg? – De Biron le volt nyűgözve.
 Lynar gróf elpirult, és fejet hajtott, szőkésfehér haja
szánhúzókutya–  szerű szeme elé hullott, amivel okosan
elrejtette, mennyire nem szégyelli magát.
–  Hol van Julie von Mengden, az udvarhölgyed? –  kérdezte
Anna Christine–  t, aki lehangoltnak tűnt. Milyen szörnyen
rosszul leplezte az érzéseit, pedig egész életét az udvarnál
töltötte. –  Ostermann gróf, hol az unokahúga, amikor szükség
van rá?
– Itt vagyok, felség. – Egy fiatal hölgy pukedlizett. Még sosem
hallottam a nevét korábban: hegyes fülének és közel ülő szürke
szemének köszönhetően úgy festett, mint egy menyét.
Ostermann unokahúga! Istenem, hát többen is voltak már az
udvarnál, gyorsabban szaporodtak, mint a nyulak.
–  Ma estére elég volt a szórakozásból. A hercegnőnek
pihennie kell – döntötte el a cárnő.
Christine vágyakozva pillantott Lynar gróf felé, de Julie von
Mengen karját a karjába fűzte, és elvezette. Megdöbbenve
figyeltem a jelenetet. Rövid távollétem alatt jelentős változások
történtek az udvarnál: új, idegen hangzású nevek kaptak
jelentőséget, és a jó oroszok, akiknek családjai generációkon át
szolgálták a cárokat, szegénységbe és feledésbe kényszerültek.
Mögöttem Dolgorukij kotkodácsolt a kalitkájában, és forgó
szemekkel úgy csinált, mintha egy gilisztát akarna felcsípni.
– A bájos Lizanyka visszatért – köszöntött De Biron melegen,
miközben Anna mellé lépett.
Testek és helytelenítő pillantások falába ütköztem, és egykori
otthonomban úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.
Magamban fortyogtam, de olyan mélyen pukedliztem,
amennyire csak tudtam a bricseszemtől és a lovaglócsizmámtól.
Anna Ivanovna maga egy hatalmas, fűző nélküli zöld háziruhát
viselt, ami rátapadt combjára és mellére, de mégis ékszerek
borították mindenhol. De Biron kicsit meglökte, amire Anna
széttárta a karját, és köszöntött. A szája mosolygott, de a szeme
szikrázott.
– Ki ez a csinos idegen? – gügyögte a cárnő. – A! Hát te vagy
az, Erzsébet! Megint jelmezbálosat játszol.
– Cárnőm és kuzinom, kérlek, bocsásd meg a ruházatom, de
így egyszerűbb számomra a lovaglás.
–  Elfogadom. Értékelem, hogy azonnal Izmajlovóba jöttél,
hogy a vendégünk lehess –  mondta fején találva a szöget. Hát
persze, Izmajlovót kezdtem már úgy tekinteni, mint a saját
otthonom, pedig származása szerint őt illette. Újra
elkeseredtem, de összeszedtem magam: hamarosan én leszek az
örököse, a születésemnél fogva és a vérvonalam által is.
–  Pont időben érkeztél, Erzsébet, hogy találkozz a
színésztársulatommal – mondta Anna.
–  Kik ők? –  És még mi folyik ebben az idegenek által uralt
kusza udvarban, ahol az orosz hercegek csirkének tettetik
magukat, és rákok másznak az életükért? A háttérből láttam,
hogy Ostermann figyel minket.
–  Olaszok, nemrég érkeztek Varsóból. A szász
választófejedelem küldte el nekem az egyik társulatát az ötből.
Öt! Hogy lehet, hogy nekem egy sem volt eddig? –  Anna a
férfiakra és nőkre nézett, akiket a katonák egy sarokba tereltek,
a kapitányuk parancsokat kiabált, és lökdöste és böködte az
idegeneket. Úgy remegtek, mint a csirkék, akik egy rókával
találkoztak. –  Emlékszel? Egy opera színpadra állítása a
legfontosabb feladat. –  Anna komoran nézett De Bironra. –
 Miért tűnnek a színészek olyan zavartnak?
– Mert ők művészek.
– Ez mit jelentsen? – kérdezte értetlenkedve.
–  Birckholtz kapitány úgy hajtotta őket, mint a marhákat
Varsóból. De Olaszországban a művészekkel úgy bánnak, mint
az elkényeztetett gyerekekkel. Még a szász Ágost is teljesíti
minden kívánságukat. Nekik viszont az idevezető úton
kifosztották a ládáikat, ellopták az ételüket, és megtépázták a
ruháikat. Ami még rosszabb, Madame Ludovica csokoládéja
eltűnt. Csokoládé nélkül nem tud énekelni.
–  Á! Majd kiengesztelem –  Anna csettintett. –  A Kremlben
laknak majd az első előadásig a kínai delegáció előtt. Madame
Ludovica kapja Petruska lakosztályát. Madame Cosima pedig
Kátya Dolgorukova szobáját.
– Kátya? – néztem fel. – Jól van?
Anna megvonta a vállát.
– Miért nem kérdezed meg őt? Egy galamb úgy egy hét alatt
elrepül Bereszovba. Oda lett az összes Dolgorukij száműzve
fizikai munkára.
– A szibériai Bereszovba? – Kátya kecses, vékony csontozatú
szépsége nem olyan fajta volt, amely kibírja a szibériai
nélkülözést és nehézségeket. Nem örültem a gondolatnak.
– Pontosan. Bereszovba, ahova te Menysikovot küldted.
–  És az összes Dolgorukij ott van? –  Hangomban kételyt
hallottam. Egy cár udvara a legrégebbi orosz nemesi család
nélkül, akik Moszkvát alapították és a Kremlt megépítették!
Hihetetlen volt.
– Bizony. Túl messzire mentek, amikor ellenem szövetkeztek.
Kátya talán még életben van, de a többiek többsége nem. Csak
ez a jómadár volt szerencsés ott a kalitkában.
–  Hogy mondod? Hiszen a Dolgorukij Oroszország egyik
legrégebbi családja.
–  De az nem védi meg őket az igazságos büntetéstől. –  Egy
komor alak csatlakozott hozzánk, és a cárnő és De Biron közé
állt: Ostermann gróf.
– Mi történt velük? – kérdeztem rettegéssel a hangomban.
– Az, amire szükség volt. De Biron adott tanácsot, de a végső
döntés Ostermanné volt. –  A cárnő rámosolygott. –  Lefejezés,
felnégyelés. Kerékbe törés.
De Biron megvonta a vállát. Kissé nyugtalannak tűnt, haja
összekócolódott, arca kipirult. Ostermann pislogás nélkül állta a
tekintetem: ha elrendelhette Oroszország egyik legrégebbi
családjának bukását, mire lehet még képes?
–  De Biron és Ostermann alkotják akkor az új Titkos
Tanácsot? – Halkan beszéltem.
– Nincs már olyan badarság, mint a Titkos Tanács. Abszolút
uralkodóként kormányzók, ahogy kell. De egy kabinet ad
tanácsot. Ostermann javasolta, hogy hagyjam életben Alekszej
Dolgorukijt, szép példaként azok számára, akik ellenem
vannak. A kis állatkám szerencsésnek mondhatja magát. –  A
kotkodácsoló Dolgorukij hercegre nézett. –  Ha csak egyszer is
abbahagyod, Alekszej Petrovics Dolgorukij, lelőlek, és
megetetlek a disznókkal. Örömmel keresik majd a sörétet a
testedben. Szerencsét hoz.
Lestocq szemébe néztem, aki lassan megrázta a fejét,
egyértelműen figyelmeztetve engem. Ha a csaló Menysikovot
eltávolították, és Dolgorukij egy kalitkában ült, Anna a saját
nyugatiasodási politikáját folytatta, ami Oroszországot a
farkasoknak dobná.
–  Puff! Puff. –  D’Acosta ujjongott, előreugrott és úgy tett,
mintha a hercegre lőne. Utána négy lábra ereszkedett a törpe,
és a padlón szimatolt, mintha egy disznó keresne
szarvasgombát a berkenyebokrok alatt. Az udvar felröhögött.
Dolgorukij herceg károgott, és hevesen csapkodni kezdett.
Én a magam részéről szívesebben kaptam volna egy lövést.
 
 71
 
 
 

Miután Maja rászólt a tolmácsra, és elhessegette a bántó

Birckholtz kapitányt, a színészek hangja vidám zsivajjá
erősödött. Az elszenvedett fenyegetések és nehézségek gyorsan
kalandokká váltak. A szolgák burgundival töltött kancsókkal
kínálták őket, és meleg, gőzölgő piroggal. D’Acosta elkezdte
utánozni Birckholtz kapitányt, amire még Anna is felnevetett.
Hány cárt szórakoztatott már a ravasz kis portugál? Eddig
négyet. És hány titkukat ismerte? Számtalant. Figyeltem, amikor
megfordult, és végtelenül mély, mindent tudó mosollyal
viszonozta a tekintetem.
–  Mikorra várható a kínai delegáció? –  kérdeztem. Amikor
megérkeznek, a kórus is színpadra lép az operaénekesekkel. A
kórus, és Alekszej. A gondolataim száguldoztak: nem akartam,
hogy Izmajlovóban hagyjanak, amikor Anna beköltözik
Annenhofba Moszkvában. Azon kell dolgoznom, hogy az
örökösévé váljak.
– Talán érdekelnek minden oroszok ügyei? – kérdezte Anna.
Ostermann gróf figyelmesen hallgatott. Nem volt erre jó vagy
rossz válasz: ha nem érdeklődöm, akkor egy léha ifjú hölgy
vagyok, de ha nagyon érdekel, az halálos lehet rám nézve.
–  Ami jó Oroszországnak, az jó a cárnőmnek is. Semmi sem
áll közelebb a szívemhez, mint az ő jóléte –  feleltem
gördülékenyen. Ostermann pislogott. Értékelte a méltó
ellenfelet. Anna mérlegelte a szavaim, hatalmas fejét ingatva. –
 Hát legyen! És újra Izmajlovóban szeretnél berendezkedni?
 –  Mit sem szeretnék jobban –  hazudtam. Az udvar
tönkretette ezt a helyet; évekig tart, amíg rendbejön.
– Nos, nem lehet – döntött Anna. – Amint Annenhof elkészül,
mind odaköltözünk.
Lesütöttem a szemem, mintha könnyekkel küszködnék, de az
örömöm rejtettem el a pilláim alatt. Addig is mehetek
Moszkvába az udvarral együtt.
–  A kínai delegáció lesz az első vendégem Annenhofban: a
nagyapáink és mindkettőnk apja összesen tíz kereskedelmi
missziót küldött Pekingbe és tizenegy különböző nagykövetet.
De soha – soha – nem érkezett cserébe delegáció.
– Ez hogy lehet? Kereskedünk velük, nem?
–  Hát, valamennyit. Az orosz kereskedőket Kínában
karavánszerájokba zárják. Ha kimerészkednek onnan, kivégzik
őket. Csak ülnek és ülnek, amíg minden ételt megesznek és
minden vodkájuk elfogy. Aztán a kínaiak hoznak nekik a
legrosszabb minőségű teájukból, még kevesebb aranyat,
másodosztályú nyersselymet és olyan durva porcelánt, ami
szétesik pár használat után magyarázta Anna komoran.
–  Úgy hangzik, mintha a visszamaradt árujukat ajánlanák
nekünk.
–  Pontosan. Ami még rosszabb, miután a kereskedőink
felpakoltak, nem maradhatnak tovább az országban. Halállal
büntetik a késlekedést. De miért érdekel téged mindez? A
delegáció velem akar találkozni, nem veled, te kis kotnyeles
lány – szidott meg.
De Biron nevetett, és békítőén megjegyezte: –  Minden nő
kíváncsi. Jut eszembe, a szász választófejedelem egy tucat
Stradivari– hegedűt is küldött a kórus kíséretéhez.
A kórus. Alekszej. Úgy vágytam rá, hogy itt legyen, igaz és
gyengéd szavaival és erős karjával. Egy világ választotta el
Anna sátrának borzalmaitól. Vajon megérte a küzdelem, hogy
az örököse legyek? Már a gondolatba is belefáradtam.
–  Csodás! –  lelkendezett Anna. –  Mindenkit lenyűgöz majd,
aki hallja a kórusomat. A küldöncöm talált egy kivételesen
tehetséges énekest Kijev mellett. Ő lesz a szólistám.
Az ő kórusa. Az ő szólistája.
Alekszejnek fogalma sem volt az igazi természetéről, és az én
kilétemről sem. Mit szól majd, ha megtudja az igazságot? A
gondolatától jobban rettegtem, mint Anna egész kíséretétől.
Tanácsra volt szükségem, jobban, mint valaha: a legbölcsebb
és leg– szívélyesebb tanácsra, amit csak Oroszország nyújthat.
 
 72
 
 
 

–  M ilyen kedves tőled, hogy eljöttél meglátogatni egy

öregembert, kedves gyermekem! –  üdvözölt Feofan
Prokopovics, és én nem tehettem róla, muszáj volt
odaszaladnom hozzá, és megcsókolnom a panagiát, ami
egyszerű fekete csuhája fölött csillogott. Ha valaki meg tudja
mondani, hogyan mentsem meg Alekszejt és magamat, hát ő
volt az. A bölcsességével elérte, hogy a Trubeckoj– bástyából egy
karcolás nélkül kikerüljön. Most az ellenségei már meghaltak,
száműzve lettek, vagy egy kalitkába zárták őket, és az életükért
kotkodácsoltak, ő pedig megfordította a szerencséjét, és most
már a titkosrendőrséget vezeti. Okos kutyaszemével felmérte
festetlen vászonból szabott egyszerű köpenyem, sötét,
díszítetlen szoknyám és tiszta fehér blúzom. A fülem, a csuklóm
és az ujjaim csupaszok voltak. Az egyetlen ékszer, amit szokás
szerint viseltem, a Szent Miklós– ikon volt.
– Köszöntelek szerény hajlékomban – fogadott, és a hatalmas
kőházra mutatott, amely büszkén emelkedett ki a kőfallal
körülvett udvarból, és a halványuló októberi nap sütötte. A
legnagyobb gondossággal építették, teljesen figyelmen kívül
hagyva a költségeket. Annát ugyanúgy nem érdekelte, mennyi
pénzt költ Feofan, ahogy apámat se. Az udvaron nagy volt a
sürgés–  forgás: kocsik érkeztek, hogy feltöltsék a konyháját.
Férfiak cipeltek rozzsal, darával, árpával és búzával teli
zsákokat, és számtalan sörös–  és boroshordót gurítottak a
pincébe vezető csapóajtókhoz. Feofannak sok szájat kellett
etetnie, a számos szolgája közt volt inas, szakács és kézműves is,
mint ácsok, írnokok és másolók, de persze volt istállómestere,
kocsisa, lovásza és nyeregkészítője is, nem beszélve a
kertészeiről. Az udvar egyik sarkában művészek ültek
keresztbe tett lábbal, és madarakat festettek meg, akik
gondosan elrendezett morzsákat csipkedtek fel. Két görög
ortodox pap szállt fel éppen a kocsijába; két rabbi egy másikra
várt, hosszú fekete ruhájuk libegett a friss szélben. Feofan
mindegyik csoporttól a saját nyelvén búcsúzott el.
Senki sem ment el úgy Feofantól, hogy ne érezte volna magát
egy kicsit jobban és egy kicsit bölcsebbnek.
–  Jól időzítetted a látogatást –  mondta. –  Most kaptam
küldeményt Novgorodból. – Elkomorulva ütögette meg a hasát.
– Elkeserít, mennyit költők ételre. Vajon hat hordó szardínia túl
sok?
– Jövőre kérjen hetet – nevettem. – Engem ne kérdezzen. Én
is olyan mohó vagyok, mint ön.
–  Egy nő, aki eszik, az Isten ajándéka. –  Rám kacsintott, ő
elégedett volt a cölibátussal. –  Itáliából is kaptam bort.
Lenyűgöző a színe, szinte zöld, és az illata a frissen nyírt gyepre
emlékeztet. – A küszöbön azt kérdezte: – Tehát úgy jössz, mint a
cárevna vagy mint egy barát?
– Mindkettő.
– Az lehetséges?
– Nagyon remélem.
–  Ebben az esetben van itt pár férfi, aki szeretne veled
találkozni.
Egyetlen intésére jó pár katona emelkedett fel az udvar
köveiről, kihúzták sötétzöld egyenruhájuk kabátját,
aranygombjaik és váll– lapjaik csillogtak a napon. Haboztam: a
Preobrazsenszkij–  ezred katonáinak jelenléte itt nem jelentett
jót. Senki sincs biztonságban a hirtelen letartóztatásoktól és
vádeljárásoktól mellettük. De ha már Feofanban sem bízom,
akkor kiben bíznék?
Ő megérezte habozásom. –  Ne félj! Ók is úgy jöttek hozzád,
mint a cárevnához, de mint baráthoz is.
Buturlin is a Preobrazsenszkij–  ezredhez tartozott. Katonák
indultak felém, türelmetlenül, mint a fiatal csikók. –  Erzsébet
hercegnő, micsoda szerencse! –  Az első, aki a közelembe ért,
letérdelt, hogy megcsókolja az ujjaimat, és a többiek követték a
példáját.
–  Amint elmondtam nekik, hogy jössz, nem tudtam őket
visszatartani. És a titkosrendőrség fejeként minden
találkozódról tudnom kell –  Feofan rám kacsintott. –  Viszont
sajnos pont úgy esett, hogy most el kell mennem, ellenőrizni a
konyhát.
–  Matuska! Anyácskánk! Micsoda öröm, hogy visszatért –
  üdvözölt egy másik tiszt. Fürkészve néztem körül a zsúfolt
udvaron. Anyácska. A szokás szerint a cárnőt nevezik így, nem
egy számkivetettet, mint én. Mögötte egy lovász ácsorgott, és a
fülét hegyezte. Vajon Feofan, a főkém után is kémkedtek? De
Biron nem volt bolond.
–  Én is örülök, hogy találkoztunk itt. A kaszárnyája a
közelben van?
– Már nem – a férfi óvatosságból halkan beszélt.
–  Sétáljunk egyet. –  Átbújtam egy boltív alatt Feofan fallal
körülvett kertjébe, hogy elmeneküljek Moszkva bűzétől és
zsivajától. Gyümölcsfák sorakoztak a bogyós bokrok és a
zöldségek mellett. Itt nem volt esélye egy kémnek sem. A szépen
elgereblyézett kavicsok átszúrták papucsom talpát. –  Miért
költöztették el a kaszárnyákat? –  kérdeztem. –  Az öné a
legjelentősebb uralkodói ezred, amit az apám alapított.
– A cárnő alapított egy új ezredet, az Izmajlovszkij– őrséget.
A saját embereinek adta a mi barakkjainkat, minket pedig
összetákolt épületekbe költöztettek.
– Es ki a tábornoka? Maga a cárina?
–  Nem. De Biron tanácsára kinevezett egy németet,
Löwenwolde grófot.
Német tábornoka van egy cári ezrednek? Micsoda sértés ez
minden jó orosz katonának! A katona közelebb húzódott. –
 Matuska, egy szívességet szeretnénk kérni öntől. A mi korunkat
már úgy nevezik, bironovscsina, a német iga kora. Mindenhol
külföldiek vannak. Kinek van ereje megmenteni ezt az
országot? Ki lesz a cárnő örököse? Önnek újra ceszárevnává kell
válnia.
Bironovscsina a német iga kora. A mitikus kötelék a nép és a
cár között, amit ősi fonalból csomóztak, mára elrongyolódott, és
kicserélték egy új és rikítóan csillogó anyagra, amely elfedett
mindent, amit ismertem és szerettem. Igazuk volt: ezen csak
úgy lehet változtatni, ha Anna örökösévé, koronahercegnővé
válók megint.
– Nincs rá befolyásom – figyelmeztettem őket.
–  Nem a befolyására van szükségünk. A szeretetére. Mi
tudjuk, ki ön.
–  Es ki lennék? –  dobogó szívvel néztem fel rá, miközben
könnyek gyűltek a szemembe.
 –  Ön Oroszország a cár és a cárnő lánya. Kérem: a
feleségeinknek gyermeke született az utóbbi hetekben. Lenne
olyan kegyes, és lenne a keresztanyjuk? Akkor úgy éreznénk,
még nincs minden veszve.
Feofan jelent meg a ház hátsó ajtajában. Egyik keze a
mellkeresztjét szorította, másikkal a szemét árnyékolta le. A
tekintete olyan kiismerhetetlen volt, mint Isten akarata. Itt
semmi sem történt véletlenül. Újra a kezemet tartottam a
katonáknak, hogy megcsókolják. –  A legnagyobb örömmel.
Szóljanak, amikor a keresztelőt tartják. Együtt vizezzük be a
gyermekek fejét.
Mielőtt tudtam volna, mi történik, a férfiak felkaptak, és a
vállukra emeltek, forogtak, és nevetve és kiabálva okoztak
felfordulást a tiszta udvaron. Felsikoltottam, először a
meglepetéstől, később az örömtől, és éppen csak megúsztam,
hogy a levegőbe dobjanak. Amikor nevetve kegyelemért
könyörögtem, letettek. Feofan épp hozzánk ért, és játékosan
érdeklődött az anyák kívánságairól és a gyermekek
szükségleteiről. A keresztelés drága mulatság volt; Feofan
erszénye pedig mindig nyitva állt, és hajlamos volt elfelejteni és
megbocsátani a tartozást.
A nagylelkűség, mint megtanultam, az egyik legértékesebb
tulajdonsága egy ceszárevnának.
 
Az egyszerű ebéd borscsból és pácolt heringből állt kemény
sajttal, kovászos kenyérrel, főtt tojással és kaporral felszolgálva,
és mindezt olasz fehérborral és hűtött vodkával öblítettük le. A
desszert egy magas mézes medovik torta volt, és Feofan feltette
a szamovárt, készen megfűszerezni a csajt vodkával,
szegfűszeggel és fahéjjal.
–  Milyen kedves a katonáktól, hogy a gyermekeik
keresztanyjának tartanak –  mondtam. –  Csoda, hogy még
emlékeznek rám.
–  Oroszország sosem felejtett el téged –  felelte. –  Különösen
most nem. Sokban hasonlítasz mindkét szülődhöz.
Szavai balzsamként gyógyították a sebeim.
– Nem hiszem, hogy Ostermann gróf osztja ezt a véleményt.
Feofan vágott két szép szeletet a medovikból a teteje
tökéletesen tört meg, csörgött belőle a méz.
–  O, az a vén göthös Ostermann! Csak kétszer szeretett az
életében. Először az apádat, aki csodált téged. Utána Petruskát,
aki még jobban csodált téged. A bosszú elvakítja, ami
megdöbbentő egy ilyen kimért férfinál, mint ő, de legalább
tisztában vagy a jelentőségével.
–  Apám megfelelő vetélytárs lett volna a számára. Ó volt
Nagy Péter! Ki mert neki ellentmondani? De nekem?
–  Apád sem Nagy Péternek született. Amikor találkoztunk,
Oroszországban szörnyű állapotok uralkodtak. Moszkvát szinte
már ostromolták a svédek. Egy ifjú volt, akit összemorzsolt a
történelem. De felülemelkedett ezen. Valamilyen változást érzek
rajtad. Történt valami?
Úgy döntöttem, őszinte leszek.
– Igen. Találkoztam egy férfival. Azt hiszem, ő az igazi.
– Ez elég nagy kijelentés bármilyen halandótól. O is így érez?
– Igen. Mégsem tudom, hogyan legyen az enyém.
 Feofan felkuncogott. – Ez nem lehet számodra gond, te vagy
a legszebb hercegnő az egész keresztény világban. Természetes
melegség és jókedv árad belőled, ugyanolyan, amit apád
megszeretett az anyádban.
Elpirultam. –  Nem ez a gond. Ó egy szólista a cárnő
kórusában. Kijevből hozták ide, amikor hallottak a tehetségéről.
Anna már elvette tőlem Izmajlovót, neki akkor mi lesz a sorsa?
Mindent úgy tesznek, hogy az ellenőrzésük alatt tartsanak. Nem
vagyok az örököse, és talán sosem leszek az.
–  A cárnő útjai kifürkészhetetlenek. Hiszen Moszkva uralja
Oroszországot. A Kreml uralja Moszkvát. A cárnő uralja a
Kremlt. Isten uralja a cárnőt. Hogy találkoztál ezzel a férfival?
– A legutóbbi zarándoklatom alatt. Egy angyal szólt hozzám.
–  Meglepve hallgattam el: a lesij szavait használtam, de nem
féltem, nem haboztam.
Feofan lenyalta a mézet az ujjairól, mint egy kisgyerek. –
  Maga Isten hozott össze benneteket. Ember ebbe nem szabad
hogy beleszóljon.
–  Nem láttam, amióta Annenhofba költöztünk –  jegyeztem
meg.
– Az csak pár napja volt. Küldess érte – biztatott Feofan.
–  Nem tudja, ki vagyok. Úgy értem, nem tudja, valójában ki
vagyok.
– O – dőlt hátra. – Értem. És mégis szeret téged?
– Meglepő módon igen – feleltem vékony hangon.
–  Ha annyira jó, természetes, hogy a cárnő a kórusában
akarja tudni. Oroszország legjobbjai hozzá tartoznak, ez az ő
kiváltsága.
 Még a forró, fűszeres tea, amit Feofan a kezembe adott sem
tudta elűzni hirtelen támadt jeges rémületem. – Szükségem van
rá, Feofan –  könyörögtem. –  Mindennap vágyom utána. Hogy
lehetne része az életemnek?
Elgondolkozva kortyolt bele a csá/ba. – Hosszú távon ez azt is
jelentheti, hogy a cárnő nem nevez majd ki örökösének.
Mindennek ára van. Készen állsz megfizetni?
– Nem adom el a lelkem – feleltem. – Máskülönben, igen.
–  Ezt szerettem volna hallani. Akkor cárevna, van rá mód,
hogy megszerezd. De az irántad érzett szerelme túléli azt, amit
tenned kell?
– Elvesztem, ha megteszem, és elvesztem, ha nem.
–  Ez nagyjából össze is foglalja a helyzetet –  mondta
sajnálkozva. A szavai, mint a téglák, befalaztak a döntésem
mögé.
 
 73
 
 
 

A tél hirtelen állt be. Folyamatosan havazott a városban.

Ahogy a nyár minden hangja és illata tovaveszett, más illatok
vették át az uralmat: a levegőt cukrozott mogyoró, sült
gesztenye és a drága gyertyákból áradó forró méhviasz illata
töltötte be. A Vörös tér körüli kávéházakban forralt bort is
felszolgáltak a forró csokoládé mellé, és a ház sötét, füstös sörét.
Feofan felszolgálta mindezeket az italokat, sőt, többet is, és
melléjük ropogós mandulasüteményt és puha datolyakenyeret
is adott a Preobrazsenszkij– ezred kisgyermekeinek
keresztelőjén. Nagylelkűségének köszönhetően egy
aranydukátot tettem hozzá minden alkalommal.
–  Jó befektetés! –  Mindannyiukra jóságosán mosolygott, és
hamarosan, amikor csak jártam a várost, katonák ugrottak fel a
szánom talpára, beszélgettek és viccelődtek velem, elvitették
magukat egy darabig, majd leugrottak, és folytatták a napi
teendőjüket.
 
Alekszejjel a Négy Fregatt fogadóban találkozgattam, ami
hírhedt volt a tilosban járó párokról. Sötétedéskor felbéreltem
egy szánt, és köpenybe burkolózva érkeztem, aminek csuklyáját
mélyen a homlokomra engedtem. Ami Alekszejnek, az ukrán
pásztornak nem tűnt fel, ami mindenki más számára
egyértelmű volt: magas rangú hölgy vagyok, aki nem szeretné,
ha felismernék. A fogadós gúnyosan mosolygott, amikor
kifizettem a hűvös és dohos szobát; Lestocq adta rá a pénzt
nagyon is vonakodva, de nem volt más lehetősége. Gyűlöltem a
helyzetet: nem voltunk se kurtizán és kuncsaft, se férj és
feleség. De most ennyivel kellett beérnünk, bármit tartogatott is
a jövő. Csak akkor éreztem magam teljesnek, ha Alekszejjel
voltam. Elfelejtettem az életem összes elviselhetetlenségét,
amikor a karjaiban feküdtem szeretkezés után, és beszélgettünk
meg nevettünk.
 
A karácsonyi ünnepségek közeledtével még egy utolsó
alkalommal találkoztunk. A kórus mindennap gyakorolt, a kínai
delegációt nem sokkal vízkereszt utánra várták. A tél
fordulópontjához ért, a leghosszabb éjszaka már elmúlt.
Karomat Alekszej nyaka és válla köré fontam, mint egy
kúszónövény egy fa köré, öleltem, cirógattam és sugdostam
neki. A gyengédségem a világ összes édes semmiségével
viszonozta, miközben szorítottuk egymást.
– Veled akarom leélni az életem, bármi is az ára – suttogta. –
  A dicsőségedre akarok énekelni, ameddig csak élek. Tudod,
hogy semmire sem vagyok olyan büszke, mint a hangomra.
Hadd ajánljam fel neked!
Elmosolyodtam, a testem még ki volt melegedve, az arcom
fénylett, egyszerre éreztem magam legyőzhetetlennek és
végtelenül sérülékenynek is. Érzett már így valaki? Addig
csókoltam, míg elhallgatott, így nem kellett nekem is esküt
tennem.
Fogalma sem volt róla, milyen árat leszek kénytelen majd
megfizettetni vele a szerelmünkért.
 
 74
 
 
 

Milyen különösnek tűnhetett a Kreml az öt mandzsu követnek,

akik több mint egy éve hagyták el Pekmget. Petruska halála
késedelmet okozott, és azt szerették volna, ha csak az
érkezésükkor kapnak arról hivatalos értesítést, hogy Anna
lépett a trónra, így őrizve meg a méltóságukat. Peking célja az
orosz függetlenség volt a harcukban a mongolok ellen;
Ostermann pedig azt remélte, jobb kereskedelmi kapcsolatokat
alakíthat ki. Következetesen dolgozott a célért, ahogy mindig is.
Mialatt a kínaiak előrehaladtak az orosz területen, a
Primccsanyij nevű újság sorozatot közölt Kína történelméről,
hogy az emberek több ismeretre tegyenek szert az országgal és
a népével kapcsolatban. A misszió mindent megkapott: ételt,
italt, házakat, lovakat és lányokat. Amikora delegáció kilenc
kocsija végre begördült a Vörös térre, harmincegy lövés
dörrent, és három ezred dobosai köszöntötték őket. Meglepő
módon nem kellett a cárnőre várni. Azonnal behívta őket a
Nagyterembe.
A nővére, Jekatyerina Ivanovna nem jelent meg, puffadásra
panaszkodott. Még elég fiatal volt ahhoz, hogy hírbe hozzák –
 kié lehet a gyerek? – , így Christine– nel magunk csatlakoztunk
a cárnőhöz. A kérésére egyszerűen öltöztünk fel, miközben
negyvenhárom udvarhölgyéről csöpögtek a gyémántok, és
csodás ruhákat viseltek: a csipke habzott a gallérokon és a
ruhaujjakon, a fűzőket gyöngyök és ékkövek díszítették.
Miközben vártunk, Anna így szólt hozzám: – Jól figyelj rám. Ez
most olyasmi lesz, ami apádnak sosem sikerült!
 Trombiták harsogtak, és az ajtó feltárult. Az udvar tátott
szájjal figyelte, milyen ajándékokat hordtak be: ez most
biztosan nem másodosztályú áru volt, hanem tizennyolc láda és
doboz ezüst cobolyprém, brokáttekercsek, porcelán és a
felbecsülhetetlen értékű lakkozott dobozka.
–  To–  Si, a kínai cár küldöttségének vezetője és kísérete –
 harsogta a kamarás. To– Si belépett magasan a feje fölött tartva
gazdája kinevező levelét. Mandulavágású szemével mindent
felmért, miközben arca Feljegyzések (orosz) nyugodt és
kiismerhetetlen maradt: a trónterem burgundivörös bársony és
ezüst brokát faliszőnyegeit a petit point virágmintával, valamint
az ízléstelen aranyozott zsinórokkal díszített mennyezetet.
Amikor elérték a trónt, a kínai delegáció letérdelt: öt vézna alak
szigorú fekete és szürke, nehéz szatén, vádliig érő talárba
öltözve. Amikor meghajoltak, akkor sem vették le a fejükről a
cobolybőrből készült sapkájukat. Néma csend uralkodott,
amikor To–  Si felcsúszott a lépcsőkön Anna lábához. Hibátlan
szabású ruhája minden mozdulatát követte, beszéde nehézkes
és durva volt az orosz fülnek. Mind az öt férfi mélyen a földre
borult háromszor is, teljes alázatot mutatva. Ez volt az első és
egyetlen alkalom, hogy egy kínai tisztviselő meghajtotta magát
egy idegen uralkodó előtt. Mégis érzékelni lehetett, hogy
küldetésüket véghez viszik anélkül, hogy túl sok mindent
ajánlanának cserébe.
 
Este elhagytam Annenhofot, hogy felvegyem Christine–  t a
Kremlben tartott maszkabál előtt. A cárnő új palotáját épp
időben fejezték be a télre, de hatalmas termeiben és folyosóin
csak úgy nyüzsögtek a patkányok. A rágcsálók a parkból
özönlöttek befelé, és a számtalan csatornából, a környékről,
amelyek a Jauza folyóba csatlakoztak. Anna macskákat eresztett
szabadon; ha egy szolgát rajtakaptak, hogy eteti őket, azt
megkorbácsolták. A csodálatos kertben, az Annenhof ligetben
De Biron a cárnőnek meglepetésként több száz felnőtt méretű
fát ültetett egy éjszaka alatt.
Az estére vadásznak öltöztem, göndör hajam tollak
díszítették. Útban a Kreml felé figyeltem a bennem élő
sötétséget. Az új utam a fény felé visz, ebben biztos voltam:
Alekszej elfordított egy kulcsot a lelkemben, és beléphettem a
benne rejlő titkos szobába. Oda, ahonnan sosem akartam
eljönni. Kényelmesen ültem szőrmékbe takarva és forró
rézmelegítőkkel a lábamnál. A hó táncolt a lámpák előtt,
amelyek most már Moszkva utcáit is megvilágították, nem csak
Szentpétervárét. Ha Annenhofból érkeztünk, Moszkva első
házait még sötétség burkolta, de aztán az utak egyre
élénkebbek lettek, a Vörös tér pedig már zsibongott. Sokan
találkoztak egymással a kávéházakban a jelmezbál előtt. A
tisztek és a hölgyeik hangyaként mozogtak a hatalmas erős falai
felé; a Vörös lépcsőre kavicsokat és homokot szórtak, nehogy
elcsússzon valaki. Amikor beértem, elfordultam a szépen
kivilágított úttól, amely a díszterembe vezetett. A korábbi
ezremhez, a nők lakhelyéhez, ahol Christine lakosztálya
helyezkedett el. egy sötét, ablaktalan folyosón kellett áthaladni;
csak egypár halvány lámpa lógott a tartójában gyéren
megvilágítva az utat. A megvilágítás ugyanolyan nyomasztó
volt, mint a nők elzárása. Inasok és szobalányok járkáltak ki– be
a szobákba, mint galambok a fészkükre, hirtelen átalakított
ruhákat, frissen göndörített parókákat, ételes és italos tálcákat
és tűzifás kosarakat cipelve.
Christine lakosztálya mélyen elrejtve helyezkedett el a régi
fyerrmben. Az ajtajánál megálltam, készültem kopogni. De a
kezem habozva megállt a levegőben, és visszatartottam a
lélegzetem. Kuncogás és fojtott hangok érkeztek bentről: halk,
de egyértelmű beszélgetés.
– Maradj – kérte Christine.
– Nem lehet. Bármennyire is szeretném – felelte egy nő.
– Miért nem? Talán félsz?
–  Ki ne félne? Ha a cárnő tudomást szerez rólunk... –  Most
egy férfi beszélt.
– Nem fog – újra Christine.
– Mert ha igen, nekem annyi.
–  Nekünk annyi –  helyesbített a nő. –  Nem tudom, kiáll–  e
mellettem a nagybátyám, ha már semmi hasznom.
– Ostermann senki mellett nem áll ki, csak magára gondol –
 mondta Christine.
Egy pillanatra csend állt, ami alatt be tudtam bújni egy
bemélyedésbe, és a köpenyem kapucniját még mélyebben a
homlokomba húztam. Christine ajtaja résnyire kinyílt, és egy
férfi osont ki a sötét folyosóra maga mögött húzva egy nőt.
Teljesen a falhoz lapultam.
–  Gyere! Nincs itt senki –  suttogta Lynar gróf. Halvány bőre
gyöngyszerűen csillogott türkiz öltönye felett, fehér– szőke haja
glóriát formált a koponyája körül. –  Majd még később este
visszajövünk.
 –  Kérlek, gyertek –  suttogta Christine, hangja sírósra
változott. Egy amazon harcosnő kidolgozott jelmezét viselte,
gyöngyöket, kristályokat és smaragdokat varrtak rá, és a széles
bőröv tartotta a redőzött, átlátszó szoknyát. Ostermann
unokahúga, Julie von Mengden volt Lynar társa.
Visszatartottam a lélegzetem: talán Ostermann a cárnő
unokahúgára is rá akarja vetni a karmait? Julie elrendezte
Christine összegyúrt felsőjét és szoknyáját, és kicsit meglökte.
–  Nézz magadra! Menj, és igazítsd meg magad, mielőtt
Erzsébet megérkezik.
– Finoman – kérte Lynar gróf Julie-t, gyengéden megcsókolta
a kezét, és megsimította Christine haját. –  Julie-nak igaza van,
angyalom. Az nem érdekel, mit gondol az a törvénytelen kis
feltörekvő, de utálnám, ha Erzsébet bájosabban festene, mint te.
Menj, púderozd be az orrod, és találkozunk a Nagyteremben.
– így lesz – ígérte Christine, és becsukta az ajtót.
Lynar gróf és Julie egy pillanatig egymásra meredt, majd a
nő a férfi mellkasának dőlt, és kezüket a szájuk elé kapva
elfojtották a kuncogásukat.
–  Sss –  szólt a gróf, és gyengéden fogta őt a felkarját
simogatva. –  Nem bántam volna, ha tovább maradhatok bent
kettőtökkel. –  Megcsókolta, majd visszahőkölt, és hitetlenkedve
fogta meg a száját. – Au! Megharaptál!
–  Soha többé ne szólj rám előtte! –  sziszegte Julie,
megragadta a férfit a lába között, és fogolyként tartotta
összeszorított markában. – Ha így lesz, kiheréltetlek. Ostermann
az én nagybátyám, nem a tied. Majd ha elegünk lesz belőled,
mint a szász udvar követéből, Christine is belefárad, hogy a
szeretője vagy. Akkor mehetsz vissza Drezdába a cuki kis
pasztellszínű öltözékeiddel együtt. Megértetted?
– Megértettem – felelte. – Engedd el a firkám, még szükségem
lehet rá ma éjjel.
Julie lábujjhegyre állt, és megpuszilta az arcát. –
  Mindkettőnknek. A jelmezed túl bájos. A maszkabál után a
fogunkkal fogjuk letépni rólad. –  Rámosolygott, és elsurrant.
Ahogy a lépései elhaltak, Lynar gróf röviden a falnak dőlt, és
összeszedte magát. Végül kiegyenesítette a kabátját és
felborzolta a haját, majd elsietett mellettem.
Csak ekkor mertem megmozdulni. Arcomra szorítottam a
tenyeremet, így hűtöttem az égő bőrömet. A szám íze keserű
lett. Törvénytelen feltörekvő? Minden bizonnyal Ostermann
gúnyol így engem; de az a kettő hogy merészelte megismételni?
Azért sajnáltam Christine– t talán Lynar az első szerelme, Julie
pedig a kerítőjük? Arra a meleg kapcsolatra gondoltam, amit
Ágosttal éltem meg, de még a Buturlin iránti vágyam is
egyenesebb volt ennél a furcsa helyzetnél. Nem volt nehéz
kitalálnom, mit szólna Alekszej ezekhez a beképzelt alakokhoz.
Amikor végül kopogtam az ajtaján, Christine arcfestékét már
megigazították, és gyorsan kisurrant a szobából, karját a
karomba fűzte: –  Lizanyka, de kedves vagy, hogy értem jöttél.
Mutassuk meg a kínaiaknak, hogyan kell ünnepelni.
– Hogy tetszik a jelmezbálom? – kérdezte a trójai Helénának
öltözött Anna Ivanovna a kínaiakat. To– Si mérlegelte a választ,
tekintetét Alekszej Dolgorukij hercegen nyugtatta, aki egy
különösen kidolgozott tollas kosztümöt viselt a kalickájában.
Hosszú farka szétnyílt, mint egy páváé, és lengett, valahányszor
csak meghajolt, azt pedig számtalanszor megtette rekedt
kiáltásokat hallatva.
–  Hát nem jelmezbál itt minden? –  kérdezte To–  Si, válasza
maga is rejtvény volt. Vajon hogy fogja összefoglalni moszkvai
tapasztalatait, mikor visszatér a Tiltott Városba?
De Biron fríz tengerésznek öltözött, amivel apámat sértette
meg, aki mindig ezt a jelmezt választotta. Próbálta feloldani a
helyzetet. –  Nézze csak a bájos hölgyeket. Ön szerint ki a
legszebb? – kérdezte joviálisán oldalba bökve To-Sit. A mandzsu
elborzadva húzódott el a fizikai érintéstől, de udvariasan
végignézett a környező hölgyeken, akik cseverésztek,
összemérték csodás ékszereiket, miközben a jobban öltözött
vetélytársakat méregették, és a jelen lévő férfiakat figyelték a
szempilláik mögül.
Anna diadalittasan elmosolyodott. Az ítélet számára már
lejátszott menet volt, természetes, hogy magát a cárnőt fogja
választani. De To–  Si felém hajolt meg. –  Nos, ha a szeme nem
volna olyan nagy és kék, azt mondanám, Erzsébet cárevna a
legszebb ma este, annak ellenére, hogy erdőlakónak öltözött.
A cárnő röviden, hitetlenkedve felnevetett. Megigazította az
aranylevelekből álló koszorút őszülő tincsein. Francia fodrásza,
Pierre Loubry folyton műtincseket varrt a hajához, amitől a
fejdísz mindig félrecsúszott.
–  Kitől kaptad kölcsön azt a zöld kabátot, Erzsébet? –
 kérdezte Anna.
– A Preobrazsenszkij– ezred tisztjeitől.
–  Ez hogy lehet? Még nem tettelek meg örökösömnek.
Vigyázz!
 –  Csak hosszan tartó hőségüket igyekeztek kifejezni a cári
család iránt” feleltem a férfiak dühére gondolva a teljesen
idegenekből álló Izmajlovszkij–  ezred és német tábornoka,
Löwenwolde iránt. Úgy választottam a jelmezem, hogy a lehető
legkisebb figyelmet vonjam magamra, de látványosan
megbuktam. – Szabad? – kérdeztem, majd a tolmácson keresztül
azt kérdeztem To-Sitől: –  Mi a leglenyűgözőbb ön számára itt
Moszkvában?
A dolgok még rosszabbra fordultak.
A mandzsu elmosolyodott, elefántcsontszínű bőre
pergamenszerű volt.
– Hogy egy nőt látok a trónon.
 
 75
 
 
 

A nővére betegsége ellenére Anna Ivanovna folytatta az

opera–  előadás tervezését, ahol Alekszej is énekel majd.
Számomra ez mindössze egyet jelentett: elkerülhetetlenül
megtudja rólam az igazságot. Mára gondolata is megrémisztett.
–  Öt intermezzóra számítok –  ismételgette Anna Ivanovna,
mert tanult embernek tűnt tőle, bár maga is csak most tanulta
meg Ristoritól, a társulat karmesterétől. Amikor az apám
színháza a Kremlben teljesen tönkrement, építtetett egy
hordozható színpadot mindössze öt hét alatt. A moszkvai ácsok
olyan tehetségesek volt, hogy a forgószínpad megépítéséhez
mindössze a fejszéjüket és fűrészüket használták, mérnökök
véleménye nélkül, ami csodával határos volt.
– Tudják már az oroszok, mi az az opera? – kérdezte Anna De
Biron–  tól. –  Megjelent már a cikk, amit rendeltem a
Szentpétervári újságban?
– Igen, drágám. Az opera egy zenei kompozíció, hasonlítható a
komódi–  óhoz, amiben verseket énekelnek, és több táncot és
egyéb színpadi kellékeket alkalmaznak.
–  Jó. Lynar gróf írjon azonnal Szászországba, meséljen
Ágostnak az opera sikeréről. Senki sem állíthatja, hogy ne
segítenék a népemnek.
Alekszej egy héttel korábban ölelt meg utoljára: tele volt
történetekkel a próbákról és a cárnő titkos látogatásairól.
 –  Hatalmas nő, Lizanyka. Csinos is szerintem, bár nem
mindenki értene egyet – mondta. – Az biztos, hogy tartanak tőle.
–  Fiatalasszonyként a Rettegett Anna Ivanovna volt a
gúnyneve.
– Honnan tudod?
– Mindenki tudja – feleltem kerülve a válaszadást.
Lestocq nem tágított mellőlem. –  Szüksége lehet rám –
 mondta sötéten.
 
Az operát március első péntekére tűzték ki. A Nagyterem
gyertyafényben úszott, lángok táncoltak a nehéz, díszes
aranykeretes, mennyezetig érő tucatnyi tükörben. Hatszáz
ember özönlött be a terembe: külföldi követek, német, svéd és
balti katonák, orosz arisztokraták. Mind csodásán voltak
felöltözve pazar ruháikban, amelyeket titkos forrásokból
fizettek, és érdeklődést tettettek leplezve igazi céljukat az
eljövetelre: lenyűgözni a cárnőt. Lynar pisztáciazöld
brokátöltözetben beszélgetett Löwenwolde gróffal, aki az
Izmajlovszkij–  ezred élénkpiros egyenruháját viselte. Julie von
Mengden igyekezett elkapni a nagybátyja minden egyes szavát,
és elraktározta őket, ahogy egy mezei egér tenné a gabonával,
körülötte kegyeskedett, de a férfi nem vett róla tudomást. Az
orosz bojárok, grófok és hercegek komornak tűntek: nemcsak
apám költséges reformjaitól senyvedtek még mindig, de a
bevételük tovább csappant a cárnő által kivetett adóktól,
amelyekből az új épületeket és a közelgő lengyel háborút
fizette: Oroszország Danzignál fog szembenézni a franciákkal.
Családok kényszerültek birtokuk eladására, hogy az új
libériákat kifizethessék. Az Oroszországban szőtt anyagra
Lyonban varrtak unciányi arany– és ezüstszálakat, mert a cárnő
gyűlölte a sötét színeket.
Még én sem a szokásos fekete szoknyámat viseltem ezen az
estén: Feofan barátságosan rám emelte a poharát, amikor
beléptem a terembe. Kaptam tőle ajándékba egy bála lila
selyemanyagot és több méter habos, krémszínű csipkét a ruhám
dekoltázsának és ujjainak díszítésére. Egy megható üzenet is
társult az anyag mellé: Mindkét orosz ezred katonái küldik
szeretett Erzsébet hercegnőjüknek ezt az anyagot. Ha ezt viseli,
szembenézhet a sorssal: bárki megbocsát önnek bármit.
Viszonoztam Feofan mosolyát: a tisztek ajándéka merész volt,
sosem tűnhettem népszerűbbnek, mint a cárnő. De boldoggá
tett, hogy szeretnek; ez borzasztóan ritka esemény volt
számomra.
Az opera kezdetéig csak pillanatok voltak hátra. Az első
sorban ültem a cárnő és Christine között, és felkészültem rá,
hogy meglátom Alekszejt. Ha volt is lehetőségem elárulni neki a
kilétem, nem sikerült élnem vele. A merev fűző összetartott,
pedig gyengének éreztem magam, a szívem hevesen vert, és a
vérem száguldozott az ereimben. A kezem annyira remegett,
hogy alig tudtam megtartani a kellemesen behűtött pezsgőt,
amit vörös bársonyba öltözött mór apródok kínáltak. Az
emberek keveredtek, olyan helyet kerestek, ahonnan látnak és
őket is látják. A teremben fények, hangok és színek kavarogtak.
Anna bevonult, követte De Biron, d’Acosta és a kísérete.
Dolgorukij herceg kakasjelmezben ült odaláncolva egy
ünnepélyes hatalmas fészekben az ajtó mellett vidáman
károgott. Anna fagyosan megjegyezte: –  Még egyet nyikkan,
kitekerem a nyakát!
Az udvar felhördült, dicsérték a cárnő humorát, és
továbbadták a szavait. A kínaiak egyszerű sötét
szaténruhájukban ültek, arcuk kifürkészhetetlen, tartásuk
merev volt. Látva az általános vidámságot a combjukat
csapkodták, és ők is hisztérikusan nevetni kezdtek. Dolgorukij
herceg ügyelt, hogy egyetlen szalmaszálat se zörgessen meg
ezután. Bölcs volt To–  Si megjegyzése: Hat nem jelmezbál
minden?
 
Alekszej hangja a kórusból a mennyekig szállt. A cárnő
kiemelte őt tekintetével, szeme könnybe lábadt, és amikor csak
kedve támadt, tapsolt a darabok között. Alekszej magas és
jóképű volt; a hangja olyan, mint a cirógatása. Még az olasz
színészek is meghajoltak előtte minden intermezzo után. Anna
hatalmas könnycseppeket törölt le a szeme sarkából.
Én viszont ásítoztam, és a kesztyűmmel és a legyezőmmel
matattam. A végén a taps, a kiabálás és a dübörgés a stukkózott
mennyezetig emelkedett. Én kifejezéstelen arccal felálltam,
mintha indulni készülnék. Most vagy soha. Bocsáss meg,
szerelmem azért, amit meg kellett tennem; csendesen
imádkoztam, miközben éreztem, hogy Alekszej forró tekintete
megtalál. Fojtott hangot adott ki, visszahőkölt, és a meglepetés
letaglózta.
Anna meglepetten fordult felém, hangja keményen csattant.
– Hova sietsz, Erzsébet hercegnő? Nem tetszett a bemutató?
Az udvar elhallgatott. Julie von Mengden izgatott pillantást
vetett Ostermann felé. Nyilván azt remélte, hogy én, a szajha, a
törvénytelen feltörekvő végképp szégyenbe hozom magam.
Hogy várják tőlem, hogy félrelépjek! De nem teszem meg nekik
ezt a szívességet.
– Bájos volt, mit mondhatnék? – vontam meg a vállam az ajtó
felé nézve, mintha valami sürgős elfoglaltságom lenne.
– Bájos? Talán jobbhoz vagy szokva? – Anna rám szegezte a
tekintetét, mintha hajnalban mennék át a Vörös téren: egy mit
sem sejtő, tökéletes célpont a lövöldözéséhez. Alig kaptam
levegőt.
A színpadon Alekszej a szélére lépett, hogy jobban lásson.
Bármelyik pillanatban elárulhat minket, és akkor mindennek
végen. Keresztül kell húznom ezen mindkettőnket.
–  Talán az izmajlovói ágyipoloskák szórakoztatóbbak? –
 kuncogott Julie, és csak úgy csillogott a szeme.
Megmerevedtem. Talán kémkedett utánam és Alekszej után?
– Úgy látom, hogy a jó humor a család vérében van. Miss von
Meng– den. Az opera kellemes volt – mondtam.
–  Kellemes? Semmi több? –  Anna Ivanovna felemelkedett,
magassága és szélessége még lenyűgözőbb volt a
strucctollaknak, a díszruhájának és az ékszereinek
köszönhetően. Az udvaroncok elhallgattak. Alekszej, gondoltam,
adj erőt. De nem néztem fel a színpadra, nem kerestem a
tekintetét. Feofan egyértelmű volt: ezt a játékot elveszíthetem.
Ha így lesz, még azon az éjjelen felvágom az ereimet. Más
énekesek is kíváncsian csatlakoztak Alekszejhez. Tekintete
égetett, minközben lassan és fájdalmasan összeálltak a fejében
a dolgok.
 Izzadság gördül végiga nyakamon. Elmosolyodtam, és
közönyösen folytattam: –  Nem, szeretett kuzinom. Ez
egyszerűen nem volt méltó az orosz udvarhoz. Talán a szász
választófejedelem tréfás kedvében javasolta ezt az előadást? –
 Lynar gróf szemébe néztem, aki elsápadt, és szőkébbnek tűnt,
mint valaha. – Édesanyja, Praszkovja cárica, Pása nénikém sok
mindent tanított nekem a színdarabokról és a zenéről. Végül
csakis rám hagyta a jelmezekkel és kellékekkel teli ládáit –
 feleltem kijátszva az adumat. – Úgy érzem, meg tudom ítélni a
zenét.
A cárnő szatén estélyi kesztyűjét húzkodta. –  Ez igaz. El is
felejtettem.
– Felség, a hercegem sosem tenné... – Lynar gróf sietett előre,
jeges kék szeme kidülledt: nem csoda. Oroszország kegye
mentette meg a szászok becsületét. Lynar nem akar felelősséget
vállalni semmilyen diplomáciai malőrért. Anna elhessegette: kit
érdekelt, mit csinált a kövér és kapzsi szász választófejedelem?
A színpad felé fordult. – Lépjetek ellőre! Mindannyian! Most!
Az olasz színészek és a kórus aggodalmas pillantásokat
váltottak. Kimerültek; parókájuk alatt izzadság csillogott, és
pasztából készült arcfestékük felolvadt. Madame Lodovica és
Signor Kistoli kézen fogva előreléptek.
Bár Alekszej meglepődött, hogy ilyen kevéssé dicsértem, még
mindig áléit volt az énekléstől, és a tekintete csillogott. Az
adottsága tényleg mennyei ajándék volt. Rövid időre lehunyta a
szemét, majd újra felnyitotta, és a fejét rázta, mintha egy
álomból ébredne fel. Nem figyeltem rá, de átjárt a fájdalom: az
őszinteségéért szerettem a szerelmünket. Alekszej engem
szeretett, nem a hercegnőt, már a kezdetektől. Ez vajon elég
indokot és kifogást szolgáltatott, hogy próbáljak
belekapaszkodni ebbe a ritka érzésbe? A következő pillanatok
létfontosságúak voltak.
–  Gyerünk, Lizanyka! –  szólt Anna. –  Mondd csak. Ki volt a
legjobb?
– Signor Kistoli egy zseni – feleltem. – A színpadon csodás, és
a hangja is hibátlan.
Az olasz meghajolt. Mindenki tapsolt.
–  Ki volt akkor a legrosszabb? –  Anna összehajtott
legyezőjével kesztyűs tenyerét ütögette. – Mondd ki. Nem leszek
mérges. ígérem – a hangja máris remegett az elfojtott dühtől.
–  Őszintén szólva, a férfi szólista nem méltó hozzád. –
  Tekintetem találkozott Alekszejéval, aki megtántorodott,
mintha behúztam volna egyet a gyomrába. –  Jobb, ha
visszaviszed, ahonnan leszedted.
–  Ha! –  horkantott fel Anna. Dühös volt rám, de nem tudott
nem inteni elbocsátólag a csuklójával. – Ki vele akkor!
–  De csak most hívatta az udvarhoz –  szólt közben
Ostermann. Lógó szemhéja alól megtalált a tekintete. –  Kijev
közelében terelte a birkákat.
– De Biron mellé bicegett. Gyorsabbnak kellett lennem náluk.
– Ez egy nyilvánvaló hiba volt, ahogy arra Erzsébet hercegnő
rámutatott!
– Mi legyen vele? – kérdezte Ostermann.
Julie von Mengden közbekotyogott: –  Ami nem elég jó a
cárnőnknek, biztos megfelel Erzsébet hercegnőnek, ugye
bácsikám? Miért nem helyezik az énekest az ő kíséretébe?
Mindennap szórakoztathatja a középszerűségével. Idő kell, hogy
az ember megismerjen valakit.
– O, igen, így van. így van! – nevetett d’Acosta rám nézve.
Anna tekintete felcsillant. –  Csodás ötlet, von Mengden
kisasszony. Látod, Lizanyka, a bölcsesség is a család vérében
van. Vidd és élvezd!
O, mennyire szeretném. De jelentőségteljesen a fejem
ráztam, és elborzadva néztem. –  Nem, köszönöm, és nem is
tudom...
–  Ez parancs –  mondta élesen Anna. –  En látni sem akarom
többet!
–  Csomagolják be. mintha a çosziyinyii Jrorban lennénk –
  gúnyolódott d’Acosta. Rájöttem, hogy ó tudja. Semmi sem
maradt rejtve azok elől, akik a titkos folyosókat és a szolgálók
lépcsőit rótták éjszakánként
– Pofa be! – szólt rá Anna. – Vagy te akarsz lenni a következő
kakukk a fészekben?
–  Ha így lesz. ígérem, hogy mindennap tojok egy tojást.
D’Acosta tudja, hogyan legyen hasznos. –  Csapdosó karokkal
körözött a cárnő körül. De Biron belérúgott. d’Acosta pedig
elcigánykerekezett. ahogy a terem gyorsan kiürült Anna
nyomában.
Ideje volt elkezdeni a születésnapi bankettet, ahol
fogásonként hatszáz tányért kellett felszolgálni.
Alekszej megdöbbenve állt.
 
 76
 
 
 

M
–  it csináltál? – kérdezte Alekszej, ahogy szemben ült velem a
szánon. Az arca hamura vált, az ökle kifehéredett, ahogy
magához szorította a batyut, amiben a holmija volt, a tőlem
legtávolabbi sarokba húzódott. Gyorsan elbocsájtották. Még
mindig az esti előadás hímzett jelmezét viselte. Ha nem lett
volna teljesen megdöbbenve, Lestocq képtelen lett volna
berakni mellénk a szánba. Most a színesre festett szán repült
keresztül Moszkván falva az utat Annenhof felé.
– Megmentettelek – feleltem elhúzva a függönyt, és beszívva
a jeges levegőt. Szinte fuldokoltam az elkeseredettségtől. A
fagyos szél szinte fejbe csapott, és kitisztította a gondolataimat.
A hó beszállingózott, és a hajunkra és ruhánkra telepedett. –
 Megmentettem magunkat és a szerelmünket.
–  Azzal, hogy eltitkoltad az igazi valód, és heteken át
becsaptál? Ezt nevezed te szerelemnek? Hát én köszönöm
szépen, nem kérek belőle.
–  Sosem titkoltam el az igazi valóm, épp ellenkezőleg –
 feleltem könnyekkel a szememben. – Csak a kilétem. Reméltem,
hogy szét lehet választani a kettőt. –  Felé nyúltam, de
visszahőkölt, mintha égetné az érintésem.
– Ugyanúgy szerettelek volna, ha tudom – jelentette ki, egész
teste összeesett a szomorúságtól. Miért beszélt múlt időben?
Elöntött a rémület. Most már együtt lehetünk: az emberek
kigúnyolhatnak, mert alábecsülik a kötelékünk erősségét. Nem
érdekelt. Mindennek ára van, de kész voltam megfizetni. A díj is
nagyobb: egy élet együtt Alekszejjel.
–  Sosem mertél volna találkozni velem –  mondtam.
Megvonta a vállát, és felhúzta a kesztyűjét a csuklójáig, ahol
csupasz bőrébe kapott a szél.
– Hercegnő, kérem, húzza be a függönyt. Az, hogy halálosan
megfázik, nincs benne a tervben – kérte Lestocq, de engem nem
érdekelt.
Alekszej megvetően kérdezte: –  Hát akkor mi a terv? És ki
maga tulajdonképpen? Aligha a cárnőnek dolgozik, vagy
mondjam úgy, hogy Lizanyka gazdag és befolyásos kuzinjának,
nem igaz?
– Ó csak magának dolgozik – felekem. – És talán a királyának
és az országának is.
– Az túl sok úr – gúnyolódott Alekszej.
–  Téved, cárevna. Én csak önnek dolgozom, már régóta –
 felelte Lestocq méltósággal. –  Úgyhogy igen. Sok uram van, de
csak egy úrnőm –  mondta, miközben a szánunk befordult
Annenhof nyárfasétányára. Az út végén a kivilágított palota
várta az úrnő visszatértét, mint egy kétemeletes, színpompás
torta. A szán megállt; a kocsis leszállt a bakról, és megpaskolta
az izzadó állatokat. Inasok szaladtak oda, de Lestocq
elhessegette őket. Nem volt szükség tanúkra.
–  Te lehet, hogy megérkeztél. De én tovább utazom –
  jelentette ki Alekszej szigorúan kimászva a szánból. Úgy
vágytam rá. Hogy megöleljem, és megöleljen. Kedvesem.
Elment, anélkül, hogy rám nézett volna, a jeges úton haladva
mintha a szívemen gyalogolt volna át. Elnémultam a félelemtől,
és remegtem.
Lestocq volt az, aki kikecmergett a szánból, és utána kiabált:
–  Hova mész most, Razumovszkij? –  Ahogy én is kiléptem a
szánból az útra, csípőre tette a kezét. Hó gyűlt a vállára és a
hajába. Alekszej habozott. A szán lámpafénye megvilágította,
amikor megfordult a behajtón. A batyuját szorongatta, vacogott
a hidegtől és az érzelmeitől.
– Hazamegyek.
– Haza? – nevetett Lestocq. – A birkáidhoz?
–  Én vagyok az otthonod. Mi vagyunk. Közös a jövőnk –
 zokogtam, és a kezem lóbáltam.
– Nincs olyan, hogy mi, és számunkra nincs jövő. Megteszek
mindent, amit tudok. Gregory atyával élek majd, a falusi
lelkésszel. Segítem az öcsém.
– Ne! – kiáltottam. – Kérlek, maradj!
Megrázta a fejét, és elindult a sötétben, ami magába szívja a
boldogságunk emlékét. –  Kérlek! –  könyörögtem, és a könnyek
ráztak.
Habozott.
Lestocq egy szempillantás alatt mellé lépett. – Azt kéri, hogy
maradj – ragadta meg Alekszej könyökét. – Nem hallod, te fickó?
Alekszej lerázta magáról, a hópelyhek elolvadtak forró
bőrén. Mi mást reméltem tőle? Büszke volt.
–  Egy másik nőt szerettem. Az a Lizanyka, akit ismertem,
sosem tett volna velem ilyet.
–  Jelizaveta Petrovna Ivanovna vagyok. A cár és a cárnő
lánya. De minden, amit elmondtam, igaz: a történetem és a
szenvedéseim.
–  Lehet, hogy a cárnő lánya vagy, én pedig szabad ember
vagyok. –  Elhátrált. –  Nem maradhatok, még ha szerelnék se.
Melyik férfi maradna? – Elmorzsolta a könnyeit. – Megszakad .1
szívem. Veled kiteljesedtem. Sosem ismertem ilyen szerelmet.
Holnap reggel egy szánnal hazamegyek, az apám újra naponta
megver, és a hangom csak a madárcsicsergéssel kel majd
versenyre. Elloptad tőlem a legnagyobb ajándékom.
–  Maradj! –  könyörögtem, és térdre rogytam. –
  Megbántottalak, tudom. És ezért a bocsánatodat kérem. Egy
nap. ha Isten is úgy akarja, megérted majd, miért tettem így. –
  Felhők gyűltek a halvány telihold elé. A csillagok éppen hogy
csak felragyogtak, röviden, mint az emberi boldogság, a szellő
pedig belekapott Annenhof fáinak kemény ágaiba, a róluk lógó
vékony, csillogó jégcsapok kísérteties csilingelésbe kezdtek. Egy
bagoly repült arra; hatalmas arany szeme és széles szárnya volt,
és a palota íves tetejére telepedett. Alekszej habozott. Az életem
egy hajszálon függött. Keserű félelmet éreztem: a batyuját
szorongatta és a fejét rázta. Mégis tovább térdeltem,
mozdulatlanul, bár a fagy a térdkalácsomba mart.
Lestocq megragadta Alekszej gallérját. –  Az ajándékod, mi?
Miről beszélsz? Bolond.
–  A hangom. Az éneklés –  Alekszej hiába próbálta lerázni
magáról.
A francia az arcába hajolt, és csak úgy repkedtek a
nyálcseppek, miközben magyarázta, ő hogyan látja a helyzetet.
–  Ha nem lennék úriember, egy kis értelmet vernék beléd, te
hülye pásztor fiú. A legnagyobb ajándék, amit Istentől kaptál, az
ez a nő. A hangod, hogy találkoztál a falusi pappal, és a küldönc
véletlenül hallott énekelni: ezeket mind Isten tervezte el. Hát
nem látod? Kik vagyunk mi, hogy kételkedjünk az akaratában,
Razumovszkij?
Alekszej habozott, és Lestocq folytatta: –  Gondolod, hogy
bárki –  bárki! –  emlékszik majd rád a hangod miatt? Jaj, te kis
naiv angyalka! – Alekszej összerezzent Lestocq szidalmaitól, én
pedig meglepetésemben csuklani kezdtem. –  Te is tudod a
választ. Pár évtized múlva már csak a férgek rágják a drága
torkod. De ha ma itt maradsz, ígérem, sosem felejtenek el.
Mindig emlékeznek majd rád, miattad –  Lestocq mint egy
vadászkopó körözött a nagyvad körül; ha Oroszországnak
szüksége volt rám, akkor nekem Alekszejre volt szükségem, és
ezt Lestocq is tudta.
– Tedd őt azzá, akinek lennie kell! – biztatta. – Ez az egyetlen
dolog, amiért emlékezni fognak rád.
Tedd ezt fel, tűzd ki, mindenkinek lennie kell. Az éjjel
kristályos lehelete az orcámra fagyasztotta a könnyeimet, és a
szél a csontunkig hatolt.
–  Engedj el! –  Alekszej félrelökte Lestocqot, és a batyut a
fagyott földre tette. Felém jött, a kavics nyikorgóit a talpa alatt. –
  Keljen fel. cárevna, vagy tényleg halálosan megbetegszik. –
  Felsegített. Talán most éreztem utoljára az érintését. –  Lehet,
hogy gyenge, jelentéktelen ember vagyok, de nem szeretném,
ha a halála a lelkemen száradna.
Rázkódtam a hidegtől és az érzelmeimtől. Megcsókoltam a
kezét, és nem mertem megkérdezni, hogyan döntött. Kezdtünk
kifogyni az időből. Hamarosan más szánok is megérkeznek a
Kremlből havas, csillogó tömegben, és a közönségünk körbeáll
majd, huhogva, kiáltozva nevetnek ki.
– Bújj ágyba, Lizanyka! Lestocq majd készít neked forró tejet
vodkával és mézzel. Én ma este az istállóban alszom –  mondta
Alekszej.
–  Az istállóban? De hát... –  Az ágyra gondoltam, amit a
szobalány a saját testével melegített, miközben beszélgettünk.
Ha nem osztja meg velem az ágyam, soha többé, akkor meg is
halhatok. – Hogyan aludjak el? Mi lesz holnap?
Könnyek csorogtak Alekszej sűrű, sötét szempilláin. –  Még
nem tudom – felelte, felkapta a holmiját, és otthagyott minket. A
francia visszafogott, nem engedte, hogy kövessem.
–  Maradjon? Akarná őt, ha másmilyen lenne? Várjon. Majd
megérkezik a válasz.
Az istálló ajtaja becsukódott. Alekszej mellett egy csíknyi
meleg fény és az állatok gőzölgő lehelete szabadult ki a fagyos
éjszakába. Nem volt bizonyosság, csak a remény.
 
 77
 

Nem tudom, mennyi ideig aludtam, teljesen kimerülve. Még

mindig havazott, amikor felébredtem; a sűrű pelyhek
eltelítették a levegőt és a park szobrait. A kecses alakok, amiket
Olaszországból és Görögországból hozattak, formátlan, fehér
rakásokká változtak. Az utakat egy lábnyi mély hó borította, és
a varjak rajzottak az égen, mint az ólomgolyók. A csend a
lelkembe markolt, és szívesen ittam az ópiumos italból, amit
Lestocq küldött naponta. Eltompította a fájdalmam.
Hogyan élhetnék Alekszej nélkül?
Napok vagy hetek teltek el, fogalmam sem volt. Halkan
kopogtattak az ajtómon. Máris itt volt a reggeli ideje?
Valószínűleg, bár nem törődtem az étellel. Általában egy
ezüstkancsót hoztak forró csokoládéval; meleg kenyeret és
olvadt sós vajat; főtt tojást, szmetanat és kaviárt. Képtelen
lettem volna elviselni a szobalány értelmetlen csevegését.
–  Gyere be! –  motyogtam, mikor az inas háttal, teli kézzel
bejött, és a lábával rúgta be az ajtót maga után. Ügyetlen hülye,
nem tud jobban vigyázni? Mélyebbre fúrtam magam a
paplanomba, szerettem volna elrejtőzni a világ elől.
Az inas piszmogott, erre– arra forgatta a tálcát a kis asztalon.
– Tedd az ágyam lábához, és menj el! – ültem fel.
Felém fordult.
A szívem megállt.
A mosolyától gödröcskék jelentek meg az arcán, szeme
sötétkékje a nyári eget idézte éjfélkor.
 –  Istenem, ti nők milyen ingatagok vagytok. Hát nem arra
kértél, hogy maradjak? –  mondta Alekszej, és gondtalanul
letette a tálcát. Felugrottam, a nyakába vetettem magam, és
gallérját a könnyeimmel áztattam.
– Nem volt elég jó az istálló? – Egyszerre nevettem és sírtam.
– Nem – felelte. – Nem elég jó. – Sötét karikákat vettem észre
a szeme alatt.
– Nem voltak ott birkák, gondolom – incselkedtem vele.
–  Nem volt birka. És fejőlány sem, aki sós kuliccsüt etetett
volna. Vagy kaviár legyen? – kérdezte a tálcára mutatva.
–  A francba a kaviárral! –  öleltem át, a boldogságtól elállt a
lélegzetein is. – Te kellesz nekem!
 
 78
 
 
 

A kínai delegáció meg az ottyepel előtt távozott, amikor a még

jeges utakon gyorsan lehetett utazni. Amikor visszatértek,
Pekingből ötszáz ládányi ajándék indult útnak Szibérián
keresztül. Több száz ékkő és hatezer ezüstlemez, ezernyi guriga
szatén, selyem és brokát, emellett több ezer ruha, öltözék és
jelmez, plusz gomolyagok sodort és sodratlan selyemszálból
hevertek felhalmozva Anna lábai előtt. A levél az ajándékokat
úgy nevezte: „hálánk jele az orosz nép alsóbb osztályainak, akik
olyan kedvesen fogadták az öt mandzsut". Anna nevetett,
vidáman, mint egy kislány, és annyi mindent markok fel,
amennyi csak belefért két kezébe, mielőtt De Biron is kivette a
részét. Amikor a közeli családot is meghívták válogatni, a
testvére, Jekatyerina Ivanovna nem tudott eljönni. Feledésbe
merült, hogy törvénytelen kapcsolattal gyanúsítottak, amikor a
hasa párna méretűre dagadt, aztán hirtelen nem maradt meg
benne az étel. A betegség minden húst lerágott a csontjairól. A
kuzinom fájdalmak közt vergődött, szinte összeroppantotta az
ujjaim, amikor a kezét fogtam annak a peterhofi nyári napnak a
kedvéért, bár tíz év és egy világ választott el tőle, amikor
Annuskával megtettek minket koronahercegnőnek.
Christine–  t kényszerrel kellett az anyja ágyához citálni.
Eltakarta az orrát és a száját, alig leplezte megkönnyebbülését
és gyűlöletét. Még haldoklás közben sem volt hajlandó
Jekatyerina Ivanovna kivenni elefántcsont műfogait. Kétszer
majdnem megfulladt a megsárgult fogaktól, amelyek elváltak
összehúzódott ínyétől. Amikor már nem bírtam nézni a
szenvedését, Lestocq annyi ópiumot és vodkát adott neki, hogy
felsóhajtva, mosolyogva halt meg. A lelke jobb helyre költözött.
 
 79
 
 
 

Hetente kétszer a cárnő odarendelt minket De Biron grófnő

lakosztályába, hogy egy hatalmas faliszőnyeget hímezzünk
együtt. A tűz magasan lobogott, ízletes édességeket szolgáltak fel
–  túróval, dióval és aszalt gyümölccsel töltött omlós
süteményeket –  , a csaj pedig mámorító volt, így senki sem
törődött igazán azzal, hogy milyen gyorsan halad a munka.
Amikor egy decemberi napon beléptem, egy évvel azután, hogy
Alekszej hozzám költözött –  ez volt az új időszámításom -, a
cárnő a De Biron fiúkkal térdelt a szőnyegszövő kerettől nem
messze, és egy pörgő színes fafedőt néztek. A gyerekek
örömükben tapsoltak, és pedig megkövültén néztem a három
alak kísértetiesen hasonló mosolyát. Anna egy biccentéssel
üdvözölt: nagyon is tudatában voltam, hogy mindennap új
idegenek érkeznek Moszkvába szerencsét próbálni, és én még
mindig nem voltam a hivatalos örököse.
– Kapjátok el! – kiáltotta Anna, és egy karikát gurított végig a
folyosón, a fiúk pedig nevetve üldözőbe vették. A cárnő
elbűvölten figyelte őket, majd a tűz mellé telepedett. De Biron
grófnő is odaült. Talán újra terhes volt? A cárnőhöz hasonlóan ő
is kibontva hordta a ruháját.
–  Épp időben érkeztél az utolsó foglalkozásunkra itt –
  jegyezte meg a cárnő közönyösen, amikor mindketten a
kezünkbe vettük a tűt és a cérnát: egy fényes, színes
selyemszálat, amely a pekingi ajándékok része volt. – Az udvar
költözik.
– Hova?
 –  Vissza Szentpétervárra. De Biron egy igazi lovaglóiskolát
szeretne. Moszkvában nincs jó hely hozzá. – Mrs. Kondeau-hoz,
a brit nagykövet feleségéhez fordult. – Angolként ön is értékeli a
jó lovasiskolákat, nem igaz? Annyira szeretnék összeismerkedni
a királynőjével, hogy hajlandó vagyok félúton találkozni vele.
Szentpéterváron, ami majdnem ugyanaz.
Szentpétervár! Mikor láttam utoljára a városom, a jelképét
mindannak, amit apám adott ennek az országnak: egy erős új
szálat Oroszország szent szövetére. De minden erőmmel
igyekeztem elrejtem az örömöm: –  Kívánsága számomra
parancs – feleltem játékosan.
–  Valóban –  komorak el Anna, mert elrontott egy öltést. –
  Huszonkét évvel ezelőtt hagytam cl Szentpétervárt, szeretett
férjem, a herceg menyasszonyaként. –  Az udvarhölgyei
kötelességtudóan megtörölgették a szemüket, és zokogó
hangokat hallattak, ahogy Anna komolyan folytatta. –  Te
semmit sem tudsz a házasság örömeiről, kedves Lizanyka!
–  Bár együtt élt De Bironnal. igyekezett fenntartani a
látszatot: az ő udvara erkölcsös. –  Egy nőnek férjre van
szüksége, és Oroszországnak örökösökre. Bármi lesz is
eredménye annak a kapcsolatnak a pásztor énekessel – ó, igen,
tudok róla, hát persze! –  az egyik sem lehet. –  Rövid pillantást
vetett De Biron grófnőre, aki magához gyűjtötte a fiait, akiknek
hollófekete hajuk volt, mint a Szaltikov családban mindenkinek.
Oroszországnak örökösre van szüksége. Még soha ezelőtt
nem utalt arra Anna, hogy megtesz örökösének, és hogy
Oroszországnak szüljek gyerekeket. A levegő megfagyott. Maja
feszült arckifejezéssel figyelt. Julie von Mengden riadtan nézett
fel. Ennek a híre még ma este el fog jutni Ostermannhoz, ebben
biztos voltam. Mrs. Rondeau is fejben feljegyezte a hallottakat,
hogy majd továbbadhassa a férjének: ha újra ceszárevna
lennék, London azonnal elkezdene udvarolni. Megérintettem a
Szent Miklós–  ikont, amelyen Ágost bőrszíjai már
megrepedeztek a sok viseléstől.
–  Ha csak feleannyit is tehetek Oroszországért, mint ön,
cárnő, áldottnak érezném magam!
Tetszhetett neki a válaszom. A szívem hevesen vert.
Koronahercegnő leszek. És ez alkalommal uralkodni fogok.
 
Pár héttel később De Biron grófnő egy lánynak adott életet.
Körbeparádézott a kis Hedviggel, egy bögyös német szoptatós
dajka járt a nyomukban. A cárnő egy–  két hétig nem
mutatkozott, majd újra megjelent az udvarban, mosolygott,
ruháját továbbra sem kötötte meg. Elárasztotta Hedviget a
szeretetével, mintha a saját lánya lenne.
Az udvar megrendült attól, hogy milyen kényelmetlen és
drága a visszaköltözés Szentpétervárra. Amikor a szánom nem
sokkal vízkereszt után kisiklott Annenhofból, visszafordultam,
hogy utoljára ránézzek. Az egyik legszebb példája volt az
erkorodom nevű orosz építészetnek, amely szerint egy
tetszőleges méretű faszerkezet építhető és mozdítható, amikor
arra szükség van. Az orosz ácsok elszállították volna a palotát
Anna kedvéért, és felállítják újra a Néván, ha azt kívánja. De
Annenhof maradt lakatlanul, buja parkja, békés csatornái és
csillogó szökőkútjai közt. Az őrök és őrszemek elfoglalták a
posztjaikat, de azonnal készen álltak dezertálni, amint nem
kapnak fizetést, ami pár hét múlva várható is volt, ismerve De
Biron nagyszabású lovaglóiskolaterveit Szentpéterváron.
Hamarosan csavargók csatlakoznak a baglyokhoz,
denevérekhez, rókákhoz és hódokhoz a tágas, üres termekben.
Majd megmelegszenek egy kis tűzzel és egy kicsit több
vodkával, és mámorukban elalszanak. Egyik este egy kósza
szikra lángba borította a csodát, és Annenhof, a fapalota
odaveszett egy hatalmas tűzvészben, amit még a domovojok
gyásza az odaveszett faanyag felett sem tudott kioltani –  pedig
ők, a faszellemek egy folyónyi könnyet ejtenek ilyenkor. Bár az
utóbbi öt évben elhanyagolták, Szentpétervár nőtt; túl sok
minden kezdődött el itt ahhoz, hogy a város újra mocsárrá
alakuljon. A város testesítette meg apám látomását és
akaraterejét: és a lakók jól éltek az örökségén.
–  Miért kell állandóan nyitva tartani a kocsi ablakát? –
  zsörtölődött Lestocq, miközben egy kockapartiból nézett fel,
amit Alekszejjel játszottak. Az annenhofi éjszaka után, ahol
mind lecsupaszítottuk a lelkünk, megváltoztak közöttünk a
dolgok. Összekötött minket a sors.
– Szeretnék mindent látni – nevettem izgatottan.
–  Szerintem te vagy az egyetlen, aki várja a visszatérést
Szentpétervárra, Lizanyka – jegyezte meg Alekszej. Közönyösen
megrázta a poharát, zörögve kiszórta a kockákat, és
csodálatosat dobott. Leintette Lestocqot, amikor az az
erszényéért nyúlt volna. – Az udvaroncok úgy duzzognak, mint
a gyerekek.
– Nem mondod – szedte össze Lestocq a kockákat. – Vajon a
holmimból mennyi fog érintetlenül megérkezni ez alkalommal?
És a pezsgőm? Vajon csak ötven vagy az összes üveg eltörik
majd? De engem legalább sosem utasítottak, hogy ebben a
mocsárban építkezzem. Máshol romokká válnak idővel az
épületek, de Szentpéterváron rendre állnak.
–  Úgyhogy vigyázz a fejedre, Alekszej, te pedig, Lestocq, a
nyelvedre! – mondtam. – Holnap hazaérünk!
Hátradőltem a puha párnákra, és ittam a férfiak egészségére
abból a csodásán behűtött pezsgőből, amit Lestocq húzott elő a
táskájából. Legalább ez az egy üveg érintetlenül túlélte az utat.
Herr Schwartz, a zenetanár itta a legtöbbet, újra és újra
megtöltve a poharát.
–  Már látom! –  Másnap reggel végleg félrehúztam a szán
függönyeit.
–  Nézd csak, nézd! –  A Szent Péter–  Pál–  székesegyház
csillogó aranyszínű, hegyes tornyára mutattam, érezve a
kontrasztot a bizánci hagymakupolákkal, amelyeket
Oroszországban mindenhol máshol lehetett látni. Sirályok
rikoltozása hasított az égbe, majd a madarak lecsaptak a Néva
csillogó vizére, amitől a látóhatár és a víz összeolvadt a hirtelen
csobbanásban. Megfogtam Alekszej kezét. –  Úgy várom már,
hogy mindent megmutathassak –  mondtam. –  Apám legszebb
órájában építette Szentpétervárat.
–  Inkább egymillió legszebb órájában –  felelte Alekszej,
Lestocq pedig keresztet vetett.
– És egymillió eltemetett lélek adja az alapjait.
– Lestocq! – szóltam rá élesen. – Vigyázzon! Nem viccelek.
– Bocsánat. Azt kívánom, hogy a város szemtanúja legyen az
ön legszebb órájának is. Már nem lehet sokára, ugye? –  Mind
tudtuk, miről beszél, de a könyörtelen megkorbácsolás volt a
legenyhébb büntetése Anna titkosrendőrségének minden olyan
megjegyzésre, ami a trónöröklésre irányult, az én jogaimra a
trónhoz vagy Oroszország állapotára úgy általában. Nehezen
sikerült összeegyeztetnem Feofan szerepét a
titkosrendőrségben és az elhivatottságát Isten szolgájaként; ő
hozta az ítéletet, de a piszkos munkát, amit a Trubeckoj– bástya
mélyén elrejtve végeztek el, másra hagyta.
 
A Téli Palotában a csatornarendszer tönkrement, a tető
szivárgott, és a jeges széllökések feltépték az ablakokat, ahol a
táblák hiányoztak. Mégis nyolcvan ember ült asztalhoz a
cárnővel vacsorára, és az evés után bál kezdődött. Az udvar
tekintete rám tapadt. A visszatérés apám városába előre jelezte
talán, hogy Oroszország örökösnőjévé emelkedem? Táncoltam
egy halvány rózsaszín, gyöngyökkel és hegyikristállyal kivarrt
ruhában, amit Lestocq ajánlott fel nekem, és az estét Alekszej
karjai közt fejeztem be; még arra sem fordított időt, hogy
levetkőztessen vagy kikösse a harisnyám. Ahogy a nap felkelt
Szentpétervár, az én dicsőséges, gyönyörű városom felett, nem
is lehettem volna boldogabb: de ki az közülünk, aki nem
tévesztette még össze a hajnalt az alkonyattal?
 
 80
 
 
 

A
–  nna uralkodásának negyedik éve volt. Vajon Oroszország
változott meg vagy én. Talán mindketten; Szentpéterváron
Alekszej nyugalmat és erőt adott, hogy ne csak nézzek, de lássak
is, mintha életemben először tenném. Segíts tickt azzá válni, aki.
Milyen ország trónját fogom örökölni?
A kérdés majdnem olyan veszélyes volt, mint amilyen
kétségbeejtő a válasz.
 
A visszatérésem Szentpétervárra szerencsétlenül kezdődött.
Egy bálon, nem sokkal az érkezésünk után, Anna csodálatos
tűzijátékkal borította fénybe az eget. Az emberek gyakran
sérültek vagy rokkantak meg a félresiklott rakétáktól, de ez
alkalommal az egyik rakéta betörte a palota ablakát, az
üvegszilánkok szétrepültek, és az egyik szilánk mélyen
megvágta a homlokom a jobb szemem felett. A fájdalom olyan
volt, mint egy villámcsapás, és a vérsugártól megvakultam.
Megbotlottam, es elestem; De Biron volt, aki elkapott, és
megtörölte az arcom.
Alekszej megcsókolta a kötést, amit Lestocq helyezett a
homlokomra. –  Nem csorbít a szépségeden. Soha semmi nem
lehet erre képes, még ha száz évig élsz is. –  De a tekintetéből
kiolvastam, hogy ő is megijedt.
Ez a baleset a lehető legrosszabb előjel volt. Julie von
Mengden hangosan mondogatta, hogy mindenki hallja: –  Ez
csak egyvalamit jelenthet. Vérontás Oroszországban!
Vigyázzanak Erzsébet hercegnővel!
Szavai igazzá váltak, bár akaratlanul. Mr. Rondeau, a brit
nagykövet egyik levelét elfogta a titkosrendőrség. Ez állt benne:
,,/l jelmezbál már közeleg, de az udvar csak a szórakozásról
beszél olyan időben, amikor az emberek szemében könnyek
csillognak. Valamiféle szomorú szélsőségesség hajnalán vagyunk;
a nyomorúság napról napra nő...”
Feofan olvasta fel nekem, mintán a vágás a homlokomon egy
tiszta, és ahogy Alekszej mondta, bájos, félhold alakú sebbé
gyógyult. Pár napot Feofan dácsájában töltöttünk, mert a
városban a nyári hőség fullasztó volt. Az út a házához
Nagykinóban, ami egy nagy birtok Peterhof és Menysikov
Oranienbauma között, rálátást engedett Oroszország minden
bajára. Megszakadt a szívem. A falvakban vagy a földeken nem
láttam állatot, se egeret vagy patkányt, se macskát, kutyát vagy
lovat, nem is beszélve a rendes haszonállatokról. Az emberek
csontra és bőrre fogyva hevertek zavartan nyomorúságos
izbájuk árnyékában. Korábban abban az évben szokatlanul erős
tavaszi napsütés szárította fel az áradást, amit az ottyepel
hozott, és pár hónappal később a perzselő hőség felgyújtotta a
kukoricaföldeket. Egész falak alakultak ki a tűzből, és az
emberek a füsttől megvakultak, így képtelenek voltak harcra
kelni a lángokkal. Ezt olyan pusztító éhség követte, amilyen még
sosem érte az országomat a történelme során. Az utazók
csoportokban haladtak, mert attól féltek, hogy a tányéron
végzik. A gyerekeket az út mellett árulták. Az emberek utolsó
erejükkel eljutottak Moszkvába, és az utcán estek össze holtan,
farkasokat és medvéket vonzva a városba, hogy a holttestekből
lakmározzanak. Több mint százezer ember halt éhen addigra.
–  Es a cárnő semmit sem tud erről? –  kérdeztem Feofan
asztalánál ülve.
Figyelmeztető pillantást vetett az inasra.
– A titkosrendőrség orrokat vágott szét, nyelveket tépett ki és
eszméletlenre korbácsolt embereket ennél enyhébb kérdésekért
is.
–  De ki kérdezzen, ha nem én? –  válaszoltam. Alekszej
büszkén nézett rám.
Feofan felsóhajtott. –  Próbálkozik. Felismeri a gondokat, de
nem tudja ellensúlyozni vagy megoldani őket. Megparancsolta
az egyháznak és az udvarnak is, hogy a jobbágyok
hozzáférhessenek a forrásaikhoz és kapjanak magokat. Hiába.
Szaltikov kuzinjának a feladata lett volna kenyeret szétosztani a
koldusok között: mind az ötezer vekni a nemesi családok
hasában végezte. –  Megrázta a fejét. Oroszország legfőbb
ellensége a saját habozásunk, lustaságunk, és hogy nem
vagyunk se hatékonyak, se őszinték.
–  Mi sül ki ebből? –  kérdeztem elhessegetve Julié
megjegyzésének emlékét –  Vérontás Oroszországban! –  ,
miközben egy szolga hűtött borscsot öntött egy gyönyörű
meisseni porcelántányérba. A rubintszínű leves úgy fénylett,
mint a vér a kecses perem mellett. A gyomrom összeszorult.
– A jó szándék hiábavaló, ha senki sem követi a parancsokat.
Gyertyákat kellett volna szétosztani a börtönlakók közt; ezek
most De Biron lovaglóiskolájában világítanak egész éjjel –
 mondta Feofan kissé zihálva.
 –  Hallgasd csak ezt a levelet, amit a porosz követ küldött
haza. „Az elégedetlenség nem is lehetne nagyobb, de nincs igazi
vezetője a felkelésnek. Ez az alázatos nép már annyira
hozzászokott a rabszolgasághoz, és akkora a félelmük, hogy
semmi sem történhet, amíg a cárnő él, akinek uralkodását már
Rettegett Ivánéhoz hasonlítják." –  Kutatott a zsebében. –
 Elveszítettem a spanyol követ levelét, de ezeket a szavakat már
fejből tudom. Itt minden készen áll a forradalomra. A korona
földjeinek jövedelme visszaesett, a kereskedelem lelohadt, az
árfolyam folyamatosan esik...
–  Ez borzasztó! Mit lehetne tenni, hogy megváltozzanak a
dolgok?
–  Keveset. Ki kell várnunk, és meglátjuk. Mikor hallottál
például bármi jót a háborúról?
Meglepetten néztem fel. – Melyik háborúról?
–  Pontosan. Oroszország most már teljesen benne van a
lengyel örökösödési háborúban, a hasztalan szász
választófejedelem oldalán áll. De a harc folyhatna akár
Amerikában is Lengyelország helyett, bár közvetlenül
mellettünk van. Ha győzelmekről lehet beszámolni, akkor
felvonulást tartanak, és megszólalnak a harangok. A csend borít
minden egyebet. Légy nyugodt, egy átlagos orosz a távoli
énjében semmit sem tud, milyen szörnyen szenvednek a
katonáink.
Kényelmetlenül mocorogtam a helyemen. Az ilyen beszéd
felségárulás volt. Feofan mindent elért, amit csak akarhatott, és
talán készen állt a távozásra. De nekem és Oroszországnak még
sok mindenért kellett élnünk, ezért gondosan megválogattam a
szavaim. – Hogy lehet ez? Semmit sem hallottam, amikor tegnap
meglátogattam a kaszárnyákat. –  Próbáltam jól informáltnak
tűnni: a politika és a vezetői képességek a hétfátyoltánchoz
hasonlítottak.
–  Szép munka. Légy közel az ezredekhez, mindig ezt
mondom. De mit tett volna az apád egy olyan konfliktussal, ami
sok millió rubelbe és majdnem százezer fiatal katona életébe
kerül, amivel egy arsinnyi földet sem nyer Oroszországnak?
Anna erőit lemészárolták, mint a birkákat. Hamarosan nem lesz
fiú Oroszországban. A nagy birtokokat elhagyják, és a nemesség
elszegényedik.
– Lehet még ennél is rosszabb?
–  Kedvesem, a dolgok mindig fordulhatnak rosszabbra. –
  Feofan várakozva nézte, ahogy a szolgája behoz egy egész
szopós malacot, ropogós bőre csillogott, és pác csöpögött belőle,
mellé kelkáposztát, sült almát és hajdinapalacsintát szolgáltak
fel. Göcsörtös ujjait, amelyeken a bőr elvékonyodott a sok
órától, amit a könyvtárában töltött, az enyémek köré zárta. –
  Imádkozzunk, Lizanyka! A dolgok mindig fordulhatnak
rosszabbra: árulással, fenyegetéssel és vesztegetéssel érte el
Eugen Biren, aki Anna Ivanovna trónralépése után De Biron
gróffá lépett elő. hogy törvényesen megválasszák Kurland
hercegének. Ezután királyi őfelségének nevezték, önálló
hercegnek, aki beköltözött a Téli Palotába Anna lakosztálya
mellé. A háztartása és az étkezései még Lestocqot is
lenyűgözték, pedig ő általában a konyhánkat kisstílűnek és
barbárnak nevezte. A grófnő ezentúl ülve maradt a cárnő
jelenlétében, ahogy Christine és én is, és a gyémántjait látva
még Anna Ivanovna is felhúzta a szemöldökét. A kocsijukat
nyolc hollófekete ló húzta, huszonnégy gyalog, nyolc futó apród
és négy durva kozák hajdú kísérte őrként. Oroszország
történetében még senkit sem gyűlöltek annyira, mint De Biront:
ahol megjelent a háznépével, az embereket korbáccsal kellett
éljenzésre bírni. A biromn’scsina, a német iga még jobban
ránehezedett az orosz vállakra; és ezek a vállak kezdtek
összerogyni.
 
Pusztító tüzek emésztették el Oroszország fővárosait, a régit
és az újat is. Júniusban Moszkva fele porig égett, beleértve a
pénzverdét és a fegyverraktárat is, ami a hadsereget ruhával,
fegyverrel, lőszerrel és nagy mennyiségű készpénzzel látta el.
Harmincezer lakóhely vált hamuvá, a lakóik bennük égtek,
mint egy hatalmas máglyán. Egy hónappal később
Szentpétervár állt lángokban: a tűz ezer házat és palotát
emésztett el, köztük a sajátomat is. ahol valaha Pása nénivel és
Annuskával laktam. Az angol követ felesége. Mrs. Rondeau a
lángokban álló házból hozatta ki minden bútorát, de a legtöbb
már megjavíthatatlanul megsérült, és tűzifának használta fel az
összetákolt új lakhelyén.
De Biron, a kurlandi herceg minderről mintha nem is tudott
volna, túlságosan lefoglalta új lovaglóiskolájának felavatása a
Nyevszkij sugárúton; csodálatos építmény lett aranyozott
homlokzattal és csillogó ablakokkal. Oroszországban senki sem
élt olyan csodásán, mint az ő lovai. A két tucat kiváló telivér
saját bokszban lakott, amelyek mindegyike előtt aranytábla
hirdette az állat nagyravágyó nevét. A padló kőtömbjeit a bajor
Solnhofenből importálták. Megfigyelőerkélyeket alakítottak ki
az első és a második emeleten: stukkózott falukat a legjobb
európai mesterek festette képek borították a lovakról.
Minisztériumot hoztak létre, hogy felügyelje De Biron
tenyészkancáit és csődöreit. Aki látni szerette volna a cárnőt,
ahogy a lovaival gyakorlatozik hétfőnként, külön egyenruhát
kellett viselnie: ezüstsujtásos sárga, bivalybőr zekét, hozzáillő
kék mellénnyel és szegéllyel.
A borzalmak idejét éltük. Miközben tűzvészek pusztítottak a
városokban, én pedig újabb fájdalmas veszteséget szenvedtem
el, amelynek a mélységét leírni sem tudtam – még Alekszejnek
se. Feofan Prokopovics egyik nap ebéd után sétálni indult,
amikor a szíve leállt. Eldőlt, mint egy fa, és másodpercek alatt
meghalt a kertjében, a lelke pedig felemelkedett Oroszország
végtelen ege felé. A halála kétségbe ejtett. Sosem tudok majd
megfelelni az emlékének. Legalább a temetése méltó volt: a
szertartás után meghívtam az orosz ezredek tisztjeit egy italra:
Lestocq állta a számlát. A katonák kiürítették a fogadós pincéjét,
majd polkát jártak az üres asztalokon, leestek, kiáltoztak, sírtak
a fájdalomtól és a nevetéstől. Dülöngéltek már, mikor az üreg
hordókat célpontnak használták; azok a golyóktól forogni és
pörögni kezdtek. Ezen az estén esett először igazán a hó: a
tisztekkel felmásztunk a jeges tetőre, lecsúsztunk és fejjel
estünk a lenti hókupacokba. Annyira nevettem, hogy az arcom
és az oldalam is fájt. Feofan egyetértett volna. De a halála fizikai
hiányérzetet váltott ki bennem. Ő volt az utolsó kapcsolatom a
múlttal, és a bölcsessége végtelen volt. Nem felejtem el a
szavakat, amiket felolvasott nekem: Semmi sem történhet, amíg
a cárnő él. És mi a helyzet a következő cárnővel?
 Feofan másik bölcs mondata vigasztalt: Sokat latok benned
az apádból, Nagy Péterből. Ha Oroszország kér belőlem, kész a
válaszom.
 
Nem sokkal karácsony előtt, amikor Anna Ivanovna
uralkodásának nyolcadik évébe kezdett bele, magához hívatott
egy privát meghallgatásra.
 
 81
 
 
 

Azon a reggelen, miután a küldönc megérkezett, egy órát

imádkoztam elmélyültél). Oroszországot egyedül Isten
segedelmével lehet irányítani. Christine gondja a protestáns
vallása volt, ezért lehetett céltáblája Ostermann unokahúga és
Lynar gróf mesterkedéseinek. Jekatyerina Ivanovna sosem
fogadta egyetlen gyermekét az orosz egyházba, ahogy annyi
más dologban is figyelmetlen volt. Nem csoda, hogy Christine
rossz útra tért.
Napokkal korábban, felkészülve a találkozóra, úgy
döntöttem, hogy megnézem a cárnőt, hogyan gyakorol a
lovakon De Biron lovaglóiskolájában. Amikor elindultam, a
levegő olyan rideg volt a Fagytól, hogy úgy éreztem, megreped.
A tetőkről és az ablakpárkányokról üvegként csillogó jégcsapok
lógtak tükrözve a város dicsőségét. A hó ropogott a szánom
talpa alatt, és minden levegővétel tovább tisztította a lelkem.
Koldusok álltak mindenhol: az én birodalmamban a
kenyérvekniknek el kell jutnia a szükségben szenvedőkig. A
kényszermunkások robotoltak szétvágott orrlyukkal, és halálra
korbácsolás várt volna rájuk, ha megpróbálnak elszökni. Úgy
terveztem, eltörlöm a halálbüntetést: egyetlen csepp orosz vér
sem folyhat miattam. Az utcasarkokon árnyak találkoztak össze
és váltak szét, fiatalok sántikáltak rosszban a túlélésért.
Belesajdult a szívem. Egy gyereknek sem szabad éheznie: hát
nem elég termékeny Oroszország, hogy bőven feltöltse a
csűröket?
 –  Erzsébet hercegnő! –  Egy csoport Preobrazsenszkij–  tiszt
észrevett, a szánom mellett szaladtak, felugrottak a talpára, és
ezernyi kérdést tettek fel.
– Már összeszedte magát Feofan temetése óta?
– A cárnőhöz megy? Ne feledkezzen el rólunk ebben a kegyes
órában.
–  A feleségem hamarosan szül. Lenne a keresztanyja a
következő gyermekünknek is?
És így tovább.
 
A Nyevszkij sugárúton az őrszemek kitárták előttem a
lovaglóiskola aranyozott fakapuját. Márvány lépcsősor vezetett
a felső részekbe. Elhaladtam az első emeleti galéria mellett,
ahonnan az idomítást lehetett figyelni. Egy színfoltot
pillantottam meg a szemem sarkából. Megálltam, és a lépcső
fala mellé simultam.
“ Gyere velem –  parancsolta Julié von Mengden kihúzva
Christine–  t az ajtón és végig a folyosón. –  Tudom, hova
menjünk. Majd elsiettek együtt libegő szoknyával, kuncogtak,
elfojtva suttogtak egymással, titokban ölelkeztek, és egy–  egy
gyors csók is elcsattant. Az istállókhoz vezető ajtónál azonban
Julie a kezébe vette Christine arcát, és megcsókolta, lassan és
botrányosan, hátrasimítva sötét haját. Aztán mindketten
eltűntek a szemem elől.
Mozdulatlan maradtam, a szívem dobogott. Eltartott egy
ideig, amíg lenyugodtam: Christine szabadon szerethetett egy
nőt, hisz mindenki maga választ. De biztos voltam benne, hogy
valamilyen alaposan kitervelt csapdának esett áldozatul. A
második galériára jutottam. Ide felszállt az állatok testének
melege és a fűrészpor éles, tiszta szaga, ami magamhoz térített.
A galéria padjai tele voltak német és balti tisztekkel,
mindannyian fényes, új Izmajlovszkij– egyenruhát viseltek.
– Jól lovagol – viccelt az egyikük lefelé pillantva az iskolába,
ahol Lynar gróf egy gyönyörű rókavörös paripán gyakorolt,
hűvösnek és összeszedettnek tűnt lila kabátjában. – Úgy hallom,
hogy azt a pomádét használja, amit minden este az arcára ken,
hogy egyéb dolgokat is meg–  könnyítsen –  tette hozzá az egyik
Löwenwolde fivér; a vulgáris szavak hallatán a többi férfi
röhögni kezdett. Testvére, a gyűlölt Izmajlovszkij ezred
ezredese azonban elkomorult: –  Lynar gróf már nagyobb
csődör, mint azt az érdeke kívánná. Ha Ostermann megneszeli a
kis esetét, Lynar bajban van. Itt egy királyi tenyészkancáról
beszélünk.
–  Két kancának nem születhet csikója –  kuncogott egy
harmadik.
Milyen mélyre süllyedtünk, ha idegenek büntetlenül
beszélhetnek így Christine– ről, egy cári hercegnőről?
Löwenwolde röhögött. –  Az biztos, hogy jól fogja az összes
kancáját. – Ezenközben lent az iskolában Lynar gróf a paripáját
két lábra állította szakértő kezekkel, és úgy sétált vele. Láttam,
hogy mozog a szája, beszel hozzá, halkan biztatja, miközben
éppen hogy csak megsimítja az ostorával. Égett a fülem. Ki
akartam pofozni és rugdosni ezeket az idegeneket az
országomból.
A találkozó Anna Ivanovnával sürgősebb volt, mint valaha.
Alekszejen kívül senkivel sem találkoztam azon a néhány
napon, amíg látogatást teszek a cárnőnél. Sétálni mentünk a
Nyári Palota havas kertjében, ahol a talpazatok üresen
maradtak, mivel minden szobrot eltávolítottak, hogy a
hidegben ne repedjenek meg. Tavasszal a kertészek vissza
szokták őket rakni, ahogy nekik tetszett: Vénusz testét egy
kentaur lábára, Parisz erős férfitestét Athéné redőzött
szoknyájára. A palota egyszerű homlokzata, amely életem annyi
jelentős órájának szemtanúja volt, egyszerre megerősített és
elszomorított: nem lakom itt többet, ha újra ceszárevna leszek.
A kijelölt óra végre eljött. Leszállt az alkonyat, amikor a Téli
Palotába értem. Gondosan öltöztem, és azt a lila ruhát viseltem,
amit a katonáktól kaptam a kínaiak fogadására.
Rastrelli hatalmas márványlépcsőjén felfele követtem a
cárnő hálószobájának felügyelőjét –  ő helyettesíti a kurlandi
herceget hivatalos kötelességeiben. Próbáltam nyugodtnak és
összeszedettnek látszani. Kopogásomra Cserkaszkaja hercegnő,
a cárnő első számú udvarhölgye nyitott ajtót, és meleg
mosollyal és pukedlivel üdvözölt. Mindig is jó barátom volt.
A cárnő szobájában d’Acosta kuporgott egy választófal
mellett, Ostermann gróf pedig a tűz mellé ült; a meleg
enyhítette a köszvénye okozta fájdalmait. A lángok
összehúzódtak a keményből jövő huzattól, és a falra rémisztő
árnyakat vetítettek, amelyek úgy néztek ki, mint egy
boszorkány ujjai. Megerősítettem magam; sem a gonosz lesij
szellem, sem az őrült próféciája nem volt szívesen látott emlék
most. Győztem, igazi poltavai hercegnő vagyok.
Ostermann éppen hogy csak meghajtotta a fejét. Vele
szemben ült Kurland hercege és hercegnéje, mellettük egy
negyedik ember állt. Csillogó kopasz fején nem volt más szőrzet,
csak a borzas bajsza. Egyik könyökét a kandallópárkányon
nyugtatta, de apró szemeit lassan és veszélyesen fordította
felém, amitől úgy nézett ki, mint egy kígyó. Orosz és külföldi
kitüntetések díszítették sötétzöld egyenruháját. Usakov
tábornok volt, Feofan Prokopovics halála óta a titkosrendőrség
mindenható katonai feje. A látványától megijedtem, ahogy
minden orosz –  túl könnyű volt megszegni valamelyik írt vagy
íratlan törvényt, amiért megkínozták, felakasztották vagy
megfojtották az embert. Aztán megnyugodtam. Természetesen a
beiktatásom a legfontosabb állami ügyek közé tartozik. Nem
csoda, hogy Usakov itt volt.
– Erzsébet cárevna – – szólt, és meghajolt felém, pont amikor
a cárnő hálószobájának ajtaja feltárult. Megfordultam, és
mosolyogni szerettem volna. De lefagytam.
Anna Ivanovna a küszöbön állt, két kezével az ajtókeretbe
kapaszkodott, dühös arccal úgy festett, mint egy fenséges hegy a
császári zöld bársonyból aranysujtásokkal és csipkével.
Smaragdok csillogtak a fülében és a nyaka körül. Mögötte egy
fegyver állt a nyitott ablakban a függönynél, készen gyakorolni
a célbalövést Szentpétervár járókelőin. Lihegve előreviharzott.
A harag eltorzította az arcát, amely ugyanakkor hamuszürke és
izzadt is volt. Maja utolérte, és a könyökénél fogva megtartotta
Annát, aki összerándult, és úgy fogta az oldalát, mintha
fájdalmai lennének. Másik kezében viszont egy kis könyvet
tartott, amelyet hozzám vágott, és amely keményen mellkason
ütött. Felkiáltottam, és összerezzentem a fájdalomtól és a
megdöbbenéstől. Ostermann ravaszul elmosolyodott, miközben
De Biron tekintetét a lángok felé irányította.
 – Hogy merészelted, te gonosz áruló? – üvöltötte Anna, majd
újra nekem jött, és erősen meglökött. Hátradőltem, és majdnem
elestem, de megkapaszkodtam az asztalában. Azt kiabálta: –
 Kígyót melengettem a keblemen. Olvasd csak el, és magyarázd
meg. Ha nem, letartóztatlak és megkínoztatlak, amíg be nem
vallód.
– Mit vallók be? – dadogtam.
–  Az összeesküvést, és Oroszország anyácska arcának
bepiszkolását azzal, hogy külföldi erőkkel játszottál össze –
  vágta hozzám szörnyű vádjait, majd visítani kezdett: –  Ez
felségárulás! Rosszabb, mint amit Alekszej cárevics valaha is
tett.
Földbe gyökerezett a lábam. A kis könyv szétnyitva feküdt
meg– gyűrődött lapjaival lefelé.
D’Acosta felvette, szánalom suhant át a tekintetén, miközben
odaadta. – Fogja –  mondta nyugodtan, és engedelmeskedtem,
mivel nem tudtam, mire véljem ezt az egészet.
–  Áruló! –  rikácsolta Anna. Maja repülősót adott neki, és a
díványához kísérte a cárnőt nyugtató szavakat suttogva. A tűz
ropogott. A cárnő újra felkelt: – Gondolj arra, mi történt a féltést
véreddel, és kettőzd meg a fájdalmait. Ez lesz a büntetésed!
–  Olvassa, cárevna –  szólt Usakov tábornok hidegen. –
  Olvassa, és magyarázza meg. Mind hallgatjuk. –  Hangja éles
volt, mint a szakadó selyem hangja, és egy kis izgalom is vegyük
bele. Hallottam pletykákat arról, mi történik a nőkkel, akik a
markába kerülnek. A vér is megdermedt az ereimben, de legyek
átkozott, ha kimutatom a félelmemet ennek a vérebnek. Az
ujjam remegtek, amikor elolvastam a könyv címét a gerincén.
Lettres Muscovites volt arany betűkkel a vérvörös borjúbőr
kötésre nyomva.
–  Olvasd! –  lihegte Anna, és izzadságcseppek gyöngyöztek a
homlokán. Megingott, de megkapaszkodott De Bironban, majd
összeszorította az öklét, mintha meg akarna ütni. Felnyitottam a
könyvet, ahol az oldal meg volt jelölve egy behajtott sarokkal.
Átjárt a félelem, forrón, mint amikor egy vasdarabot ütnek az
üllőn, miközben elolvastam az engem elveszejtő első szavakat.
Minden betű úgy állított be, mintha idegen hatalmakkal
játszottam volna össze, és Oroszország képét feketítettem volna
be külföldön.
Micsoda bolond voltam. Anna Ivanovna nem azt fogja
eldönteni, hogy az örökösének nevez–  e meg vagy sem; azt
dönti el, hogy életben hagy– e vagy sem.
 
 82
 
 
 

Alig hallhatóan olvastam fel a szavakat, amelyeket valaki,

valószínűleg Ostermann, megjelölt egy tintavonallal: Síit
gondoljunk azokról az idegenekről, akik a hercegnők
legjobbikának bizalmat használják ki? Mindössze annyi a céljuk,
hogy megtömjek a zsebüket, és megvédjék magukat minden
jövőbeli eseménytől. Igazuk is van: hogy fogják megúszni a
vihart, ha egyszer ez a jelentős hercegnő, akinek
megkérdőjelezhetetlen joga van a koronához, trónra kerül.
Megálltam, a torkom kiszáradt, a hangom remegett. Anna
rikácsolva körözött körülöttem: –  Ki is lehet ez a hercegnők
legjobbika, Lizanyka, kuzinom? Vipera! A zárda túl jó neked. Ha
ezt végigolvastad, kitépem azt a kettős nyelved! És én még
türelemmel és szeretettel viseltettem irántad! Te pedig, mint
egy patkány, összejátszol a külföldi söpredékkel...
Az ajkamba haraptam. Külföldi söpredék! Hát, ő ezt biztosan
ismeri. De túlságosan is féltem, hogy gondolkodni tudjak:
fenyegető árnyéka a falakon felém nyúlt, készen, hogy
megkarmoljon és széttépjen, ahogy a lesij tette a fizetségét, a
lelkemet követelve. El akartam menekülni Alekszejjel, és elbújni
egy kis ü7níban valahol. De tudtam, hogy állnom kell a sarat.
–  Olvasd tovább! Ez még semmi ahhoz képest, ami ezután
jön, te áruló! –  üvöltötte Anna. –  Kivel dolgoztál össze? Kit
tápláltál hazugságokkal Oroszországról, és arról, hogy mit
teszek az országomért? Befeketítetted a családodat, az
országodat, külföldön...
 –  Sosem szövetkeztem senkivel! Sosem mondanék semmi
rosszat se önről, se Oroszországról! –  próbáltam megvédeni
magam.
–  Ne erőltesd meg magad, kedvesem –  De Biron leültette
Annát. Levegőért kapkodott, kezét fájdalmasan az oldalára
szorította. A férfi felém fordult: – Olvasson, Erzsébet hercegnő,
kérem! –  Még ebben a helyzetben is udvariasan viselkedett
velem.
Nehezen tartottam magam, de folytattam. –  Ahogy a
hercegnővel hátinak, az bosszúért kiált –  Ostermann
felhorkantott. tekintete égetett. –  Mert ahelyett, hogy
megbecsülnék, mint egy feltételezhető örökösét ennek a széles
birodalomnak, még annyi járandóságot sem kap, hogy
méltósággal éljen. Hűséges szolgái inkább nyomorban tengődnek,
mint hogy elhagyják. Olyan kötelék tartja fogva, ami mindenkit
eltántorít attól, hogy udvaroljon neki, az egész világ elhagyta őt...
–  Itt megálltam, képtelen voltam tovább olvasni. Ez volt az
igazság, még ha nem is az én szavaimmal szólt. így ékem majd
egy évtizeden át. Valaki észrevette: nem voltam egyedül! A
gondolattól megkönnyebbültem, bár fogalmam sem volt, hogy
került ki ez az információ Oroszországból, hogyan adták ki.
terjesztették és olvasták széles körökben egész Európában.
Oroszország külföldi jó hírét hihetetlenül megtépázta. Hogy ne
vádolt volna Anna Ivanovna engem? Csapdát érzékeltem. Csak
egy jó ürügyre vártak, hogy megszabaduljanak tőlem. De volt
egyáltalán jó vagy rossz válasz azokra a kérdésekre, amiket
feltettek nekem? A kínzásom még messze nem ért véget.
 –  Igen, hallgassa, cárnő –  mondta Ostermann. –  A legjobb
még hátravan.
– Kegyelmezzen – könyörögtem, és könnyek folytak végig az
arcomon. –  Ez elviselhetetlen. –  A saját halálos ítéletemet
olvastam fel. Persze senki sem hitte el, hogy most hallok először
erről a könyvről. Ahelyett, hogy Anna örököseként távoznék a
szobából, mehetek egyenesen a Trubeckoj–  bástyába. Maja és
d’Acosta is összegörnyedve ült, nekidőltek a paravánnak, ahogy
a parasztok tennék. A törpe az öklét a szeméhez szorította.
Tekintetem összetalálkozott Ostermannéval: lejárt az időm. De
valami a szemében – az a puszta öröm – megacélozott. Az apád
nem született Nagy Péternek, emlékeztetett Feofan.
Megmutatom neki, hogy viselkedik a cár lánya. Tovább
olvastam, a hangom elbicsaklott: Ez a Külügyminisztérium, ami
kirekeszti a Hercegnőt, számíthat megérdemelt büntetésére, ha
egyszer a hercegnő megkapja a muszkoviták támogatását.
A lezárás fenyegetése egyértelmű volt, és igaz is: amint cárnő
leszek, az idegenek zsíros napjai meg lesznek számlálva
Oroszországban.
–  És milyen büntetés lenne az? –  tette hozzá Ostermann
rosszindulatúan. – Hercegnő?
Ezt már nem tudtam elviselni. Nem őt kellett meggyőznöm. A
cárnővel egyazon vér folyt az ereinkben: Romanovok voltunk
mindketten.
–  ..........Felség! –  Anna lábai elé vetettem magam. –  Szeretett
kuzinom. Mindenre, ami összeköt minket...
–  Ugyan mi lenne az? –  üvöltötte újra dühösen, arcát
könnyek mosták, és a kezeit tördelte. Minden duci ujjára két–
 három gyűrűt húzott, és a gyűrűk egészen az ujjpercéig értek.
Most egymáshoz morzsolódtak.
–  Alekszej cár, a nagyapánk vére, ami mindkettőnk ereiben
folyik! – leheltem.
–  Ki tudja, ki volt az igazi apád? –  kiabálta Anna. –  Talán
joggal voltál törvénytelen olyan sokáig. –  Megtántorodtam a
sértés súlyától, miközben ő visszasüppedt a díványára,
zokogott, és a mellkasa szabálytalan légzésével emelkedett.
Olyan volt, mint egy hatalmas fa, ami küzd a kivágás ellen.
–  Hogy mondhatja ezt? –  jajveszékeltem, a szoknyáját
szorítva, és arcom a redőibe temetve, miközben tehetetlenül
zokogtam. – Az apám, Péter cár kedvéért, aki atyja– nagybátyja
volt, és az anyám, Jekatyerina Alekszejevna cárnő kedvéért, a
kis napsugár nagynénjéért...
–  Akik miatt koldusként éltem Mitauban, és a saját
udvaroncaim is kinevettek! –  Ó is féktelenül zokogott. Maja
felállt, és megtörölte a cárnő arcát egy csipke zsebkendővel,
miközben ő folytatta: –  Ha bármire szükségem volt, vagy egy
tucat levelet kellett írnom, ami csak porfogónak voltak jó
elfeledve egy polcon.
–  Erről semmit sem tudtam. Esküszöm a szent ikonra, amit
valaha öntől kaptam a Kremlben! –  Olyan erősen szorítottam
meg a Szent Miklós–  ikont, hogy Ágost bőrszíja elszakadt. Csak
bámultam a bajt, majd a földre dobtam a szíjakat, és hevesen
megcsókoltam az ikont. – Szent Miklós Oroszország védőszentje.
Amióta megkaptam, ez a legféltettebb kincsem. Minden evilági
javam eladtam, hogy túléljek, de ezt az ikont soha. Látja, nincs
mindennek ára.
 Anna a fejét rázta, és Maja karján lógott, sírt és remegett,
mintha újra gyerek lenne, anyja lányai közül a legkevésbé
kedvelt, a család fekete báránya. Megszorítottam a kezét, ahogy
felnéztem rá. –  Mindenre, amit mi ketten túléltünk, esküszöm:
sosem követnék el árulást Oroszország ellen.
Anna habozott, de Ostermann közbevágott: –  Oroszország
ellen nem, de a cárnő ellen igen?
Felé ráztam a Szent Miklós– ikont, mintha egy gonosz óment
akarnék elűzni.
– Ostermann grófi On. aki mindent a szüleimnek köszönhet,
soha, de soha ne merészeljen ilyesmit sugallni a jelenlétemben,
mert kikaparom a szemét, ha más fegyverem nincs. A cárnő
maga Oroszország! Ót és a népét egy kioldhatatlan kötelék köti
össze. Ha kételkedik egy orosz hűségében Oroszország iránt,
akkor ön az áruló!
Állta a tekintetem. – A hatalom iránti vágy különös dolgokat
művel az emberekkel.
–  Ön már csak tudja –  vágtam vissza. –  Kiirthatja a
Dolgorukij családot. De cárnőm, micsoda férgeket enged ki a
búvóhelyükről, ha engedi neki, hogy Romanov–  vért ontson?
Veszélyes precedenst teremt.
Anna tekintete bizonytalanul ugrált Ostermann és köztem.
De éreztem, hogy előnyre teszek szert, amikor Ostermann
nyíltan a szemembe nézett, kimutatva gyűlöletét és megvetését.
Oroszország legveszélyesebb embere az ellenségem. Hideg
számításával szemben a rendelkezésemre álló legjobb fegyvert
kellett bevetnem: forró, igazi szenvedélyt. Ha ez a csapda nem
végez velem, majd a következő fog. Megfogtam a könyvet, és
újra a parkettára dobtam, majd rátapostam. – Ezt teszem én az
árulókkal Oroszországban! – jelentettem ki. – Honnan ásták elő
ezt a szemetet?
– Antioch Kantemir, az angol nagykövetem küldte el. Egész
Európában forgalmazzák. A szerkesztő szerint a kéziratot
láthatatlan tintával írták, és egy partra mosott ládában találták,
a tulajdonos elveszíthette a tengeren.
– Micsoda badarság! – forrongott Ostermann. Kikerültem az
ő és Usakov szorításából. Akkor mi van? Hozzáteheti a könyvet
a sérelmei hosszú listájához, kitépheti a lapokat, és
használhatja, amikor könnyít magán, mit érdekel engem.
–  Valóban –  helyeselt De Biron. –  Igazából egy olasz írta,
Locatelli. Mivel senkit sem említ név szerint, nem lehet
becsületsértéssel vádolni.
– Azért megverethetnénk, nem? – javasolta a cárina.
–  Már megtörtént, galambom –  felelte De Biron. –
  Felbéreltem egy csapat banditát, akik rendesen ellátták a
gazfickó baját.
Egy pillanatig csend volt. A tűz ropogott, a farönkök
összeestek, és szálltak a szikrák. Éreztem, hogy a hideg izzadság
megszárad a nyakamon. A szívverésem lelassult. De még nem
volt mindennek vége. Anna felém fordult, és komoran
méricskélt. –  Úgy döntöttem minden tanács ellenére, hogy ez
utolsó alkalommal megbízom benned. Ami nem jelenti azt,
hogy eldöntöttem, mit tegyek veled. Kiházasítsalak...
– Soha! – szóltam közbe.
–  Valóban soha. De ez nem a te választásod, Erzsébet –
  gúnyolódott. –  Kinek kellenél most? A hírneved teljesen oda,
amennyire csak egy hercegnőé lehet. Egyetlen lehetőség maradt
számomra.
A szívem összevissza vert. A vér kiszökött a fejemből. –  A
zárda – suttogtam.
Hátat fordított nekem. – Usakov tábornok, elmehet. Erzsébet
cárevnát felmentjük a felségárulás vádja alól. Egyelőre. –
 Amikor Oroszország legrettegettebb kínzója kiment, a szoba is
melegebbnek érződött, a levegő tisztábbnak. Anna Majának
dőlt, és zihálva mondta: –  Menjünk. Mindannyian elkísértek a
magánkápolnámba. Most. Ti lesztek a tanúk.
Minek a tanúi? Azonnal lenyírja a hajam, és elküld egy
dohos, sötét cellába egy távoli vidékre? Pánikba estem: se a
napfényt, se Alekszejt nem látom újra. A torkom összeszorult,
már alig kaptam levegőt. Senki sem tudja meg, mi történt,
sehova sem bújhattam el.
Kurland hercege és hercegnője lesimították a ruhájukat,
miközben Ostermann lábra vergődött kifejezéstelen arccal, bár
éreztem a dühét. Az ő markából még nem menekültem. Maja és
De Biron támogatta a cárnőt a könyökénél, és előrevezették egy
magánfolyosón, ami az egyik faliszőnyeg mögötti titkos ajtóból
nyílt. Minden lépésnél összerezzent a fajdalomtól, és úgy zihált,
mint egy kovács fújtatója.
Ólomlábakon követtem őket ki a cári lakosztályból a cárnő
magánkápolnájába. Ezek voltak valószínűleg az utolsó lépéseim
szabad nőként.
De amennyire csak tudtam, kihúztam magam.
 
 83
 
 
 

A cári kápolna változatlan maradt: itt nem voltak Kastrelli-féle

magasba törő kupolák, sem soksípú orgonák, sem a szivárvány
színeiben játszó márványpadlók. A kápolna arra emlékeztetett,
hogy a hitünk és az országunk milyen volt valaha, mielőtt a régi
hit követői és a reformerek elkezdték volna széttépni. Ezernyi
aranykeretes, drágakövekkel kirakott ikon tekintete követett a
sekrestye felé, ahogy végigmentem a folyosón, a puszta kőlapok
jegesen simultak papucsom talpára. Egy pap várakozott a
keresztelőmedence mellett, egy egyszerű kereszt alatt állt. Az
egész kápolna gyertyafényben úszott. Anna nem hirtelen
elgondolásból hívott ide minket, mindent elterveztek és
előkészítettek.
Meglepődtem, amikor egy csapat férfi felállt az első
padsorban. Idegenek voltak, fáradtnak és izzadtnak látszottak,
mintha most szálltak volna le a lovukról. Mindhárman –  két
felnőtt férfi és egy szőke hajú fiú, úgy tizenhat–  tizenhét éves
lehetett – mélyen meghajoltak Anna előtt. Vajon ők az őrök, akik
a zárdába visznek majd? A szívverésem felgyorsult. Anna
Ivanovna kifulladva és a homlokán gyöngyöző
izzadságcseppekkel leereszkedett a padjába, majd egy intéssel
üdvözölte a férfiakat. A hatalmas rubint pecsétgyűrű az ujján
csillogott a halvány fényben, mintegy emlékeztetőül abszolút
hatalmára mindannyiunk felett. Kezembe temettem az arcom,
és mély levegőt vettem, hogy ne ájuljak el. Akármit tesz a cárnő,
abban Isten irányítja, emlékeztettem magam.
 Melyik zárdát választotta nekem vajon? A Szuzdalt, ahol
Jevdokija is lakott, vagy a Szoloveckij–  kolostort, ahol Pjotr
Tolsztoj pár héten belül elhalálozott? Se könyörületet, se
kedvességet nem vártam. A három idegen közül a legfiatalabb
odalépett a cárnőhöz, és meglepetésemre Anna megölelte,
miközben ülve maradt.
De Biron azt kérdezte: – Készen állunk?
– Kérdezd inkább, hogy ő készen áll– e – felelte Anna, és sötét
pillantást vetett rám.
–  Efelől nincs kétségein –  dorombolta Ostermann és rám
nézett. – Volt elég ideje felkészülni.
Vajon van olyan, hogy elegendő idő felkészülni a halálra az
életben?
– Akkor vágjunk bele – sóhajtott Anna, és a hirtelen beleálló
fájdalomtól az oldalához szorította a kezét. Mögé ültem De
Biron felesége és Maja mellé, aki titokban megsimította az
ujjaimat az övéivel, de tekintete kiismerhetetlen maradt.
Ostermann leereszkedett a sorban a fiatal idegen mellé, akit a
cárnő megölelt. A feszült pillanat ellenére megdöbbentett,
mennyire ronda az ifjú: nagy feje ingadozott vézna testén, úgy
nézett ki, mint egy ebihal, arcát pedig vörös pattanások
borították. Talán idővel javulni foga kinézete.
A pap előrelépett, komolynak tűnt. –  Ne aggódjunk többé,
hanem örvendezzünk. Hagyjuk hátra a múltat, és öleljük az újat
a keblünkre. Ez a boldog, jól kitaposott út; egy út, amit sok lélek
bejárt már. Jöjj és láss” szólt Fülöp Natanielhez. ,Jöjj, és láss.
Éledj fel!”
 A tekintetemet kereste, miközben a szöveget mondta.
Visszatartottam a könnyeimet, már éreztem, ahogy lenyírják a
hajam, durva ruha fedi a testem, és a lezárt ajtó örökre befalaz.
Túl késő volt már számomra.
A pap felemelte a kezét, amikor a kápolna ajtaját újra
feltárták.
Megfordultam, és elállt a lélegzetem.
 
 84
 
 
 

Christine, a mecklenburgi hercegnő, Jekatyerina Ivanovna

kuzinom lánya lépett a kápolnába lassú, kimért léptekkel,
senkire sem nézve. Fekete selyem és csipke ruhát viselt, sápadt
arcát fátyol takarta. Királyi jelenés volt. Julie von Mengden vitte
sötét, hosszú fátylát, és gondosan Christine üteméhez igazította
a lépéseit. Amikor előreértek, Christine pukedlizett a cárnőnek,
majd a pap felé fordult.
– Üdvözöllek – mondta az. – Amikor azért imádkozunk, hogy
teljesüljön Isten akarata, magunkhoz vesszük a benne való
hitet. – Lehajtotta a fejét, miközben Christine térdre ereszkedett
a kereszt előtt, kezét imára kulcsolta, majd felnézett az Úrra.
A padsorukban az idegenek elégedett pillantásokat váltottak,
bólogattak, és diszkréten, de büszkén vállon veregették az ifjú
ebihalat. Ostermann mindannyiukra rámosolygott. A pap
hangja betöltötte az apró kápolnát. –  A megtérés azt jelenti,
hogy az egyetlen igaz hit által létezel. Azt jelenti, hiszed és
elfogadod Jézus Krisztust, a világ megváltóját. Nem történik
meg azonnal. Semmi sem történik azonnal. Mindennap újra és
újra meg kell térned, ha azt szeretnéd, hogy a lelked
megmeneküljön. Készen állsz?
–  Igen, Isten engem úgy segéljen –  motyogta Christine.
Éreztem, hogy Julie–  ra szeretne nézni, de Ostermann az
unokahúgára meredt; hideg pillantása még őt is
megfutamította.
 A pap egyszer sem vette le a szemét Christine–  ről. –  Nincs
megváltás megbánás nélkül. Meg kell bánnod a bűneidet, a
szándékos és az akaratlan bűnt is. A gondolat, cselekedet vagy
szó általi bűnöket. A megbánás az út a megbocsátás és a
Mennyek Királysága felé. Megbánod a bűneidet?
Christine hangja megremegett: – Megbánom minden bűnöm.
– El kell fogadnod a Mi urunk, mint az egyetlent, aki a valódi
Krisztus, az élő Isten fia. Ót, aki a világra jött, hogy megmentsen
minket, bűnösöket.
– Elfogadom őt. – Christine hangját tompította a fátyol.
A pap felemelte a tenyerét, és a mennyektől kért áldást.
Hangja beterítette a kápolnát, visszhangzott, mint egy
bronzharang. Felállt a szőr a tarkómon, és a bőröm viszketett a
hirtelen odatolult vértől.
–  Állj fel. Mechlenburgi Christine hercegnő, és légy Anna
Leopoldovna Komanova ceszárevna. koronahercegnő és
örököse minden oroszoknak. Légy örökbefogadott lánya
nagynénédnek, őfelsége Anna Ivanovna cárnőnek. Adjon az
Isten hosszú életet a cárnőnek; irányítsa őt bölcsességével.
Mi? Elgyengültem. Christine unokahúgom, az egyszerű,
bántalmazott gyerek, átkeresztelkedett az orosz ortodox
vallásra, és most Anna Leopoldovna Komanovának hívják? És
ami még rosszabb, megtették koronahercegnőnek,
ceszárevnának? Az öklöm elfehéredett, mert még mindig imára
kulcsoltam a kezem.
A pap a medencébe dugta az ujját, háromszor megáldotta
Christine homlokát, és a keresztjeiével illette háromszor az
arcán, a mellkasán és a köldökénél a keresztény szentháromság
jeleként. A mellkasom fajt, és a lélegzés is nehezen ment.
Oroszország megért egy misét: Christine zokogott, és az
idegenek újra elégedetten összenéztek, akármi volt is a
szándékuk. Ha be akartak zárni egy kolostorba, szabad útjuk
volt. Oroszországnak volt örököse. A kápolna forgott velem, én
pedig az előttem levő padba kapaszkodtam, akkora
megrázkódtatás ért. Még el sem tudtam búcsúzni Alekszejtől. Ő
volt a legnagyobb ajándék, amit a sors rám hagyott.
–  Drága gyermekem, üdvözöllek az egyetlen igaz hitben! –
  Könnyek patakzottak végig Anna Ivanovna arcán, ahogy
széttárta a karját. –  Nehezen tudnálak az új neveden hívni,
úgyhogy nekem mindig Christine maradsz – mondta a cárnő.
Christine– t is sírás fojtogatta, miközben belevetette magát a
nagynénje ölelésébe. Minden pár perccel ezelőtti könnye és
ígérete ellenére Anna Ivanovna bebiztosította, hogy a trón az
idősebb Romanov vérvonalon, V. Iván cár, az apám féltestvére
vonalán marad. Teljes joggal tehette. Mégis úgy éreztem, mintha
egy próbakivégzést éltem volna túl, amikor a tekintetem
összetalálkozott Ostermannéval. Ez az ő műve volt.
Anna ölelte Christine–  t, csókolta a haját és homlokát,
könnyeivel áztatta az arcát. Csak ezután engedte előre De
Biront. Ő meghajolt az unokahúgom előtt, és megcsókolta fehér,
csupasz ujjait, de Christine elrántotta a kezét, amilyen gyorsan
csak lehetett a férfi ajkától. Ezután Ostermann következett, és
végül az új ceszárevna felém fordult, győztesen mosolyogva.
Kíméletlenül megaláztak. Az örökségemet újra semmibe vették,
a vérvonalamat megsértették. De nem volt más választásom,
mélyen pukedliztem. és megcsókoltam Christine kezét.
 – Ceszárevna – motyogtam.
Julie pislogás nélkül meredt rám. Törvénytelen törtető,
sugallta a pillantása.
Christine, mert mindig így fogok rá gondolni, most már Anna
Leopoldovna Komanova ceszárevna lett. így nevezték el az
erőszaktevő, asszonyverő, háromszorosan elvált és
adóssághalmozó apja, mecklenburgi Károly Leopold után. A
cárnő parancsát várta, hogy elmehessen, de Anna Ivanovna
még nem végzett. A cárnő tapsolt egyet, és vidáman
bejelentette: – Egy ekkora birodalomnak, mint Oroszország egy
örökösnő nem elég. Drága gyermekem, minden lehetőséget
végiggondoltunk ez ügyben, hogy a legjobb megoldással
állhassunk elő.
Christine-t ez váratlanul érte, és Julie–  ra nézett, aki alig
észrevehetően, kérdőn megvonta a vállát.
– Braunschweigi Antal herceg – mosolygott a cárnő. – Lépjen
elő!
Ostermann megragadta Julie könyökét, fogta, és elhúzta
Christine–  től, miközben az ebihal közelebb lépett.
Braunschweigi Antal herceg alacsonyabb volt, mint Christine,
aki Pása néni magasságát örökölte. Járás közben a nagy feje
lötyögött esetlen nyakán, mintha egy láthatatlan rugó tartaná.
Hátravetette sötét kabátját, és pár katonai kitüntetés bukkant
elő, bár gyanúsan csillogtak; egy ennyire fiatal férfi hogyan is
tudott volna ennyi medált begyűjteni? Christine képtelen volt
eltitkolni azonnali ellenszenvét. Undorodó arckifejezése
visszhangzott a fiú tekintetében; most úgy látta magát, ahogy
Christine látta őt.
 –  Kedves örökbefogadott lányom, Christine, vagyis inkább
Anna Leopoldovna! –  A cárnő biztatóan mosolygott rá. –
  Bemutatom az unokatestvéredet, Antal Ulrich herceget,
Braunschweig hercegét. Feleségül kért téged. Haboztam, mert
annyira szeretlek téged, de aztán a szívembe néztem. Antal már
bizonyított a krími háborúban. Az apródját lelőtték a csatában;
mellette az ezredese fejsérülést szerzett. De az isteni
gondviselés biztonságban hazavezette Antalt. Ez Isten szándéka
volt. Ezért beleegyeztem, hogy ma megtartsuk az eljegyzésed.
Christine elborzadva nézett maga elé. Julie felágaskodott. Ha
Ostermann nem tartja olyan szorosan, előreszaladt volna, és
elárulja a titkukat.
–  Nem. ez nem lehet. Vagyis... –  Christine dadogott, és
segélykérőn nézett körbe, de segítség sehonnan sem érkezett.
Pillantása Julie– ra esett, de ő lezárta az arcát, ahogy egy boltos
zárja be alkonyaikor az üzletét. ” Braunschweig hercege... Elég
lesz ő minden oroszok ceszárevnájának? Most már én is
Romanov vagyok. –  Utolsó, hasztalan próbálkozása volt
elkerülni a sorsát.
–  Antal herceg a bécsi koronahercegnő. Mária Terézia
unokatestvére. Szeretett Petruskánk is egy másik unokatestvére
volt. Az édesanyáik testvérek voltak. Oroszország nem kérhetne
ennél jobb vérvonalat – felelte Anna.
-– De nem is ismerem!
– Majd lesz arra is idő. ha már összeházasodtatok. – A cárnő
megvonta a vállát. –  Én is csak egyszer találkoztam szeretett
férjemmel, mielőtt Péter cár az oltárhoz kísért.
 A gondolataim száguldoztak. Csak Lestocq hűséges tanácsára
vágytam. Vajon mellettem marad még egyáltalán, ha Christine
kinevezését nyilvánossá teszik? Távolabb álltam a tróntól, mint
valaha. Mostanra biztosan elege lett már Versailles– nak is, nem
fognak tovább támogatni. Letaglózó volt elgondolni, hogy
elveszítem Lestocqot. Az idő meghozta csodás gyümölcsét, és a
közös cél összekovácsolt minket.
–  Legyen! –  zokogta Christine, Anna Ivanovna pedig
felderült. – Tudtam, hogy a szerelem mindent legyőz. Mivel egy
jégből és hóból álló birodalom örökösévé léptél elő, az esküvőd
is ezt fogja tükrözni.
A cárnő mindig is találékony volt, a rendelkezésére álló
források pedig kiapadhatatlanok. Egy elképzelhetetlenül szép és
borzasztó jégesküvő volt készülőben.
 
 85
 
 
 

Az ég Szentpétervár felett úgy nézett ki. mint egy rosszul

kiteregetett konyharuha; a felhők alacsonyan lógtak, és
piszkossárga színük volt. Oroszország és én is elvesztünk.
Christine eljegyzése német cárokat jelentett az örökkévalóságig,
olyan uralkodókat, akik csak névleg Romanovok. Fejet
hajtottam Anna Ivanovna döntése előtt, aki örökbe fogadta
Christinet, és a nevét Anna Leopoldovna Komanovára
változtatta, de a szívem belül vérzett. Semmit sem tehettem
ellene, ami ne lett volna felségárulás. Alekszej vigyázott rám,
őrizte az álmom, borotválatlan arcán tüskés borosta nőtt, fáradt
szeme alatt karikák jelentek meg. Nélküle nem éltem volna túl.
Hiába születtem a pokavai parádé napján, a decemberi
csillagok hiába választottak farkaslánnyá. Harcom a lesij
szellem szörnyű jóslata ellen hasztalan volt.
Christine örökbefogadása után Oroszország, létezésem
egyetlen oka örökké elveszett számomra.
 
Az a tél volt emberemlékezet óta a leghidegebb, még annál is
hidegebb, amikor születtem. Lestocq szerint Versailles–  ban a
konyakosüvegek szétrepedtek, a bor pedig a pohárba fagyott.
Egész Európában befagytak a folyók. A boltosok bódékat
állítottak fel a jégen, és egész ökröket sütöttek meg; az emberek
pedig tömegesen gyűltek köréjük. Oroszországban kevésbé volt
vidám a helyzet: az emberek megfulladtak, amikor a torkukon
fagyott a levegő.
 Amikor Lestocq egy nap eljött meglátogatni, tarot– kártyáival
a kezében, délután három óra volt. Az ég feldagadt; újabb
havazással fenyegetett. A korai sűrű sötétség illett a
hangulatomhoz. Egy díványon összekuporodva elbújtam a
könyvtárban – ugyanabban a szobában, ahol Kátya Dolgorukiját
kényszerítették elfogadni Petruska lánykérését -, lábain Alekszej
ölében nyugtattam. A lábujjaimat masszírozta, az apró
csontocskák ropogtak. Először vettem észre a szürke csíkokat
Lestocq barna hajában. Olyan sápadt volt, hogy a szeplői úgy
néztek ki, mint a mákszemek a fehér zsömlén. Ma még az ő
széles szája is kevés dolog miatt húzódott mosolyra.
– Hogy van? – kérdezte.
Komoran megvontam a vállam.
– Talán szórakoztathatom a koronahercegnő esküvője körüli
apró részletekkel –  mondta Alekszej rosszkedvűen. –  Christine
azt mondta, inkább felvágja az ereit, mint hogy hozzámenjen
Braunschweigi Antalhoz. Az eljegyzési szertartás alatt a
nagynénje nyakában lógott, és olyan erősen sírt, hogy már a
cárnő is zokogni kezdett.
Felnéztem. –  Christine gyűlöli a vőlegényét, Braunschweigi
Antalt? Az ebihalat?
–  Rosszabb. Minden porcikájában undorodik tőle. Ezt nem
lehet leküzdeni.
– És a cárnő?
–  Sietteti az esküvőt, mert újabb örököst akar. Ez a fő oka
Christine kiemelésének.
–  Akkor maga miért van még mindig itt? –  kérdeztem
Lestocqot, és felültem. Alekszej abbahagyta a csupasz lábam
simogatását. –  Versailles biztosan talált nálam jobb befektetést
is.
– Nem. Meggyőztem őket, hogy maradjanak ön mellett. Még
nincs minden veszve.
– Milyen értelemben?
Lestocq a tarot–  kártyákat figyelte. A látványuktól kivert a
víz. Lestocq elkomorodott. – Az ország instabil.
– Hogyan?
–  Felkelés volt Ukrajnában. Egy férfi azt hazudta, hogy ő
Alekszej, az ön féltestvére. Az elkeseredett emberek hittek neki,
orosz vérből való uralkodóért kiáltottak. A falvak kiürültek,
amerre ment. Amikor De Biron meghallotta, a férfit karóba
húzatta az összes követőjével együtt. Százakat, ha nem ezreket.
Egy erdőnyi vérző test, akik karón pusztultak el. Anna Ivanovna
nagy kegyelméből megbocsátott a falujának, de a házakat
lebontatta a tél közepén.
– Kegyelméből! – Oroszország valóban a farkasoké lett.
Lestocq az ablakhoz séták, és elhúzta a beszegett holland
brokátfüggönyt. Összerezzentem a huzattól, és a halvány,
piszkos kinti fénybe hunyorogtam.
– A cárnő kegyelme legalább a mesterembereinek is folyton
ad inunkát. Jöjjön, nézze csak, cárevna –  szólt Lestocq. és
meglepetésemre Alekszej felkelt, és a kezét nyújtotta. –  Igen.
Gyere. Lizanyka. nézd meg. Ezt valóban érdemes látni.
A halvány napfény visszaverődött a hóbuckákról, és a
sugarai megnagyobbodtak. A Néva hullámai közti fagyott
fodrokon, ahol a hajótestek hatalma csontvázakként
emelkedtek ki a fehér felszínből, a jégesküvő előkészületei
zajlottak. Emberek, lovak, öszvérek és szamarak húzta kocsik
vonszoltak ezernyi jégtömböt a Téli Palota felé. Örök ordítoztak
velük, ahogy hangyaként másztak, fekete testük éles ellentétben
állt a kékes jéggel. Minden tömböt egyformára faragtak ki,
precíz méréseknek megfelelően, majd daruk emelték őket
egymás tetejére. A jobbágyok vizet öntöttek az egyre nővő falra,
így az épület úgy festett, mintha egyetlen üvegszerű
jégdarabból állna. Az építmény vagy harminc méter hosszú volt
már, és úgy tíz méter magasan jártak.
– Mit építenek? – kérdeztem.
–  Egy jégpalotát. Négyzetmétere több ezer rubelbe kerül.
Nem jelent sokat Christine esküvői előkészületeihez mérten.
Végül is ő Anna Leopoldovna ceszárevna. A cárnő megoldotta
az erszénye száját.
–  De ugye Christine és Antal igazából nem ott esküsznek
meg?
–  Nem –  kuncogott Lestocq minden vidámság nélkül. –
  Alekszej Dolgorukij herceg esküszik ott. Kiszabadul a
kalitkájából, hogy feleségül vegye a cárnő kalmük törpéjét,
Buzsenyinát.
– Buzsenyina. Ez nem valamilyen étel neve?
–  A cárnő kedvenc disznósültje fűszeres ecettel és
hagymaszósszal, hogy pontosak legyünk. Amint ők végeztek,
Christine következik.
 
Mivel Christine vőlegényének, Braunschweigi Antalnak a
legmagasabb rangú rokona maga az osztrák császár volt
Bécsben, a nagykövete hivatalosan is megkérte a kezét. A
szertartáson friss könnyek tették tönkre Christine arcfestékét.
Undorodva húzta el a száját, amikor Antal peckesen belépdelt a
terembe. Arannyal hímzett fehér szaténfelöltőt viselt, hosszú
szőke haját begöndörítették, mint egy lányét. Anna Ivanovna
gyűrűcserére szólította fel őket. Christine remegett a dühtől,
tekintete Julie– ét kereste. Sajnáltam őt; tényleg szerelmes volt.
De ez a házasság volt az ára. hogy örökbe fogadták, és Anna
Leopoldovna Komanova lett, minden oroszok
koronahercegnője.
 
Alekszejjel követtük a cárnő kíséretét a Jégpalotába: Anna
Ivanovna minden apróságra felhívta az őt körülvevők
figyelmét, örömét lelte az épület puszta szépségében,
ötletességében és lenyűgöző részleteiben. Egy jégből faragott,
életnagyságú elefánt fogadott minket, amely egy nyolc méter
magas vízsugarat fújt ormányából. Éjszaka ezt kicserélik
petróleumra, és meggyújtják. Ahogy körbesétáltam a szobrot,
egy borzalmas hang ijesztett meg. Felugrottam, de Alekszej
nevetve elkapott: egy férfi fújt meg egy trombitát a fagyott lény
belsejében. A palota homlokzatát zöld festékkel márványozták,
és mindkét végén tíz méter magas fák emelkedtek, jégből
faragták őket, de befestették, hogy igazinak tűnjenek, még
jégmadarak is fészkeltek az ágak közt. Az aprólékosan
kidolgozott bejárat fölött egy tucat kövér angyal lebegett. De
Biron puttóknak hívta őket, mindentudónak akart látszani, és
úgy tett, mint aki beszél olaszul. Bent az ablaktáblák átlátszó
jéglapokból készültek, amiken keresztül a halovány napfény
elárasztotta ezt a csodát.
–  Hova menjünk először? –  kérdezte Alekszej ámulva; a
lehelete felhőként szállt fel az ajkáról. A cári kíséret nélkülünk
ment tovább, mi pedig olyanok voltunk, mint a gyerekek, aki
egy új világot fedeznek fel.
–  Mit szólsz ehhez? –  nevettem. –  Ez biztosan a nappali
szoba. –  Díszes jégasztal körül egy tucat jégből készült szék
sorakozott, tetején pedig egy jégóra állt, amely elég átlátszó volt,
így a szerkezete is látszódott. Az asztal felszínére fagyva igazi
kártyalapok és zsetonok hevertek. A polcokon jégkönyvek
sorakoztak; egy szekrényen a világ minden tájáról származó
edények másolata állt; természetes színükre festették őket, volt
ott teáskészlet, kupa és pohár, mind csillogó és fagyott.
–  Mit gondolsz, mi lehet fent? –  Alekszej szorosabbra fogta
szőrmekabátját.
– Felteszem, a hálószoba. – Alekszej Dolgorukijra gondoltam,
akinek sorsa a gúny végső céltáblájaként vajon tényleg jobb
volt, mint a családja pusztulása Bereszovban?
– Gyere! – hívott Alekszej. és felhúzott a széles lépcsősoron a
házastársi szobába, ahol Dolgorukij ágyba viszi ima este a
törpéjét, a cárina és az udvar pedig röhögve figyeli majd őket.
Láttuk a gondosan kifaragott, elfüggönyözött ágyat. Még egy
hálósapkái is odafaragtak jeges precizitással; egy zsámolyon egy
pár fagyos papucsot vettem észre. A szemben lévő kandallóban
jéghasábok várták, hogy petróleummal meggyújtsák őket,
ahogy a jégből faragott gyertyák is. Az öltözőasztal felett, amin
üvegcsék és kancsók tökéletes mása állt, egy ezüstös jégből
készült csodás tükör lógott, benne tükröződött megdöbbent
arcunk.
 
Braunschweigi Antal herceg pompás szertartás keretében
érkezett meg a székesegyházba, a De Biron család tartott vele:
tíz libériás inas ment előttük és mögöttük is, mellettük pedig
fekete bársonyba öltözött, selyemturbánjukon csodálatos színű
tollakat viselő mórok szaladtak. Amikor Christine kilépett a
kocsijából, a figyelő, rongyos emberek szürke tömege elnémult,
és csak bámulták a látványt. Úgy néztek ki, mint az élőhalottak:
álluk előreugrott, testük csontvázszerű, éhes szemük
hitetlenkedve ugrott ki sötét gödrükből. A menyasszony olyan
vonakodva lépett be a katedrálisba, mintha a bitófára menne.
Ezüstszínű ruhát viselt, a fűzője csillogott a gyémántoktól.
Lenyűgöző, drágakő–  berakásos koronát erősítettek csillogó,
sötét fürtjeihez. Ostermann az uralkodói páholyban foglalt
helyet, de Christine szeretőjének, Julie von Mengdennek
megmondták, hogy egészségügyi okokra hivatkozva ne jelenjen
meg. Eközben a Jégpalotában a kicsapongó jókedv és a féktelen
szórakozás úgy habzott, mint egy felrázott pezsgősüveg.
Oroszország minden részéről háromszáz pár érkezett: finnek,
lappok, kirgizek, baskírok, kalmükök, tatárok, kozákok,
szamojédek és még sok más nép. Összegyűltek, hogy üdvözöljék
Dolgorukijt és a menyasszonyát, akik egy igazi elefánt hátán
ültek. Miután De Biron lovaglóiskolájában megvacsoráztak –
  ami közben Dolgorukij borzasztóan rosszul lett, mert már
hozzászokott az eleségből, magokból és egy– egy gilisztából álló
madárdiétájához –  , gyertyákat gyújtottak a Jégpalotában. A
jégépítmény úgy fénylett, mint egy félelmetes szépségű
hatalmas lámpás. A herceg és az új hercegnője ágyba bújt
Dolgorukij fogdosta a kalmük Buzsenyinát, aki engedelmesen
hanyatt feküdt – , miközben a jégelefánt trombitált, a vendégek
és az udvar pedig dülöngélt a nevetéstől. A pár csak azért élte
túl az éjszakát, mert Buzsenyina előre gondolkodva elcserélte a
gyöngysorát az egyik őr kecskebőr kabátjára. Christine
elmenekült a nászágyból. Taszították Antal ragacsos kezei,
ügyetlen, durva és fájó mozdulatai. Ehelyett házaséletének első
éjszakáját Julie lakosztályában töltötte, ahol Lynar gróf is
csatlakozott hozzájuk. Amikor Anna tudomást szerzett erről,
olyan erősen megpofozta Christ–  ine–  t, hogy a lány a lábánál
kuporgott, a fejét fogta, és kegyelemért könyörgött. Maja
örömmel terjesztette a történteket; így állt bosszút Christine–
 en, hogy éveken át megállás nélkül csak szidta és bántotta.
– A birodalomnak örökösre van szüksége –  rikácsolta Anna,
és a hajánál fogva rángatta fel Christine–  t, aki azt sem tudta,
hol van a félelemtől.
– Tárd szét a lábad. Másra nincs szükség.
A következő este Antal herceget bevezették Christine
hálószobájába mindenki szeme láttára. Pár óra elteltével Julie
von Mengden elvezette az éjszakában, Christine pedig
beleolvadt az ő és Lynar gróf karjaiba. Nemsokkal később
bejelentették Christine terhességét.
 
Május havára a Jégpalota elolvadt. Ekkor a cárnő már alig
tudott megmozdulni a fájdalomtól. Az ágyát az ablak mellé
helyeztette, és onnan célzott; dühös volt fogyó erejére, ezért lőtt
mindenre és mindenkire, akire csak tudott.
Augusztus végén Christine fiúnak adott életet, Iván herceg
szokatlanul szőke és jóképű fiú volt. De Biron úgy tett, mint aki
szörnyen boldog, és minden pénzérméjét a küldönc kalapjába
szórta. Zálogba adtam pár gyönyörű meisseni porcelánt, amit a
Nyári Palota éléskamrájában találtam, hogy a kis Ivánnak
ajándékot vehessek, és a saját oltáromnál imádkoztam
egészségéért és erőért a keresztelője reggelén. Amikor a
szertartás előtt bemehettem a gyerekszobába, csak egyetlen
pillantás kellett ahhoz, hogy levegyen a lábamról.
– Hogy lehet valaki ilyen tökéletes, mint te? – gügyögtem, és
elolvadtam, amikor kis ujjait az enyém köré fonta, és hatalmas
kék szemével kérdőn rám nézett. Úgy éreztem, megfulladok. –
 Szabad? – kérdeztem, és esdekelve már nyúltam is érte.
Christine Julié von Mengdenre nézett, akit uralkodói
dadának neveztek ki; ő cserébe Ostermann– nal egyeztetett, aki
megvonta a vállát. A szoptatós dajka kivette a babát színarany
bölcsőjéből, amit fekete rókabundával vontak be.
–  O –  állt el a lélegzetem, és a lehető legédesebb súly
nehezedett karjaimba. Ösztönösen ringattam, ő pedig nevető
hangol adott ki. egy bájos kis kacajt, ami letaglózott. Még egy
kicsit ringattam, és megkerestem a pólyában a kis lábát, és
megcsikiztem. Felsikkantott, úgy szakadt ki belőle a hang, mint
egy szappanbuborék a fürdőmben, tele volt fénnyel. A mosolya,
mint egy csepp öröm, betöltötte a bennem lévő mély ürességet.
Ereztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, miközben
szétnéztem. – Istenem, el tudnám így tölteni a napjaim.
Christine együttérzően nézett, de Ostermann megbökte
Julie– t. O odalépett, és elvette tőlem Ivánt. – Jó, hogy tudja, mi
hiányzik, cárevna – mondta az alkancellár. Csodáltam Ivánt, de
ez nem segített a keserű igazság elfogadásában. –  Azzal, hogy
megszületett, és Christine, vagyis Anna Leopoldovna
ceszárevna hivatalos örököse lett –  így kell őt neveznem a
Versailles– ba írott leveleimben, pedig a tollam is elborzad tőle –
  , az orosz tróntól ön nemcsak egyszeresen, de kétszer–  vagy
háromszorosan is eltávolodott... vagyis örökre –  mondta
Lestocq sötéten, látva, hogy a palotaforradalom, amiben azóta
reménykedik, hogy mellém állt, végzetesen messzire került.
–  Ő is a családhoz tartozik! –  feleltem, bár éreztem Lestocq
szavainak igazságát. Oroszországot most már mindig német
vérvonalú cár fogja uralni. De bekaptam Ostermann csaliját: az
Iván iránti szeretetem éles horogként mélyedt a szívembe.
 
 86
 
 
 

Anna uralkodásának kilencedik esztendejében, nem sokkal

Iván születése után viharos éjszaka volt. Nem volt arany ősz,
sem kiadós szüret, ami megtöltötte volna az oroszok csűrjek.
Csak a düh maradt, mert a természet még hozzátett az emberek
szerencsétlenségeihez. Szél csapkodta a város sugárútjait, a
Néva pedig elárasztotta a rakpartokat. Mire a hullámok
visszavonultak, Szentpétervár úgy bűzlött, mint egy tengeri
láda, ami évek óta állt a hajó rakterében, és végre felnyitották.
A dühöngő vihar majdnem elfojtotta az ajtót verő ököl
hangját a Nyári Palotában. Túl késő volt már látogatókhoz. A
tűznél ültünk, forró, fűszeres csajt szürcsöltünk, amit Alekszej
több mint egy felesnyi vodkával fejelt meg, és egy történetet
hallgattunk, amit Lestocq olvasott fel nekünk. Schwartz a
csellója húrjait pengette. A társaságuk úgy festett, mint egy kis
láng a sötétség szívében.
– Ki lehet az? – néztem fel, a szívem hevesen vert.
A kopogás folytatódott, határozottan és célratörően.
Schwartz ujjai tétován megálltak a húrok felett. Lestocq megállt
a mondat közepén. Alekszej felemelkedett. – Hadd nézzem meg,
ki az, jó? –  mondta, én pedig követtem. Amióta magamon
éreztem Usakov tábornok átható tekintetét, egy ilyen pillanattól
rettegtem. A bizonytalanság már magában büntetés volt, amit
Ostermann mesterien alkalmazott.
Csak Alekszej lélekjelenléte és a hitem Istenben tartott a
felszínen.
 –  Ne egyedül nézz velük szembe –  ragaszkodtam hozzá,
ismerve Usakov embereinek brutalitását: biztosítani tudom
Alekszej biztonságát, ha feladom magam.
A fagyos folyosón a lámpám fénye majdnem kialudt a
huzattól. Visszatartottam a lélegzetem, miközben Alekszej
elfordította a zárat, és elhúzta a reteszt. Az ajtó nyikorogva
felnyílt. Felemeltem a lámpát, gyenge fénye harcolt a sötéttel,
esővel és hideggel. Semmit sem láttam, csak egy halk nevetést
hallottam.
–  Itt lent, hercegnő –  d’Acosta nézett fel rám szomorú
szemekkel. Olyan ráncos volt, mint egy pár használaton kívüli
fújtató; látszott, hogy napok óta nem borotválkozott. Fehér
bajusz nőtt az ajka fölött, hasonlított havas, vastag fürtjeihez.
“ D’Acosta! –  tártam szélesebbre az ajtót. –  Minden rendben
van a cárnővel?
–  Őfelsége még él... –  Elfordította a fejét, hogy odahívja a
társát. A fénybe Maja lépett. Fehér haja kibontva terült szét
mint egy pókháló sötét, durva gyapjúból készült sáljára, amit
sietve csavart a vállai köré. Mögöttük egy bérkocsi tűnt el a
sötétbe, otthagyva d’Acostát és Maját.
–  Gyertek be! –  mondtam, és szélesre tártam az ajtót. A
vendégszeretet szent, még akkor is, ha rengeteg kém figyel
engem ezekben a napokban. Mit kereshet itt Maja, a cárnő
bizalmas segítője?
–  Áldja meg az isten, hercegnő! –  kiáltott Maja, és beosont
egy csomagot szorongatva a kezében.
– Mi történt?
 D’Acosta megrázta magát, mint egy kutya az esős esti séta
után. Úgy tűnt, rendkívül nagy szüksége van egy italra.
– A cárnő elvette Ivánt az anyjától. A fiút ő fogja felnevelni.
Christine hetente csak öt percig láthatja a fiát, és sosem egyedül.
Nem kedvelem a ceszárevnát, de a szegény asszony magánkívül
volt, üvöltött és a katonákat karmolta, akik a gyermekért jöttek.
Lynar és Von Mengden csak együttesen tudták megakadályozni,
hogy ne tegyen kárt magában vagy a fiában. Meggyőzték, hogy
egyezzen bele. Ha ellenkezik, az úgy tűnt volna, mintha
kételkedne a cárnő anyai képességeiben. De Christine szabott
egy feltételt.
– Mi volt az? – kérdeztem.
D’Acosta megérintette Maja kezét. –  Bocsáss meg, barátom,
de Christine azt mondta: „A fiam sosem találkozhat azzal a
szörnyeteg Majával.”
A szolga arca nyomorúságos álarccá torzult.
– Mindazok után, amit értük tettem! Az úrnőm ott nyomban
el–  bocsájtott. Még azt sem engedték meg, hogy még egyszer
megfogjam a babát. De Biron, az a disznó, még azt a zacskó
aranyat is megtartotta, amit a cárnő nekem akart adni –
 zokogott Maja. – Nem tudom, hova fordulhatnék. Ön mindig jó
volt hozzám, Erzsébet hercegnő. Legyen szíve...
– Nem léphet be többé a palotába – tette hozzá d’Acosta, míg
én haboztam.
– Mindketten maradhattok –  döntöttem el. –  Választhattok a
szobalányok szobáiból a konyha közelében, azok a
legmelegebbek. Minden szolgám elhagyott, úgyhogy alhattok a
hét minden éjszakáján másik szobában. Nincs pénzem, hogy
fizetséget is adjak nektek, de ételt és kvártélyt kaphattok.
–  Nem is számítottam ennél többre. Az Isten áldja meg,
hercegnő! –  Maja térdre esett, és az ujjaimat csókolgatta.
Sajnáltam őt, de Christine-t is, aki annyit szenvedett a szülés
hosszú órái alatt, most pedig elveszik tőle a kis Ivánt. Ő csak egy
eszköz volt a célhoz; Anna saját fiaként neveli fel Ivánt, a
birodalom valódi örökösét.
–  Biztos vagy benne, hogy helyesen cselekszel? –  kérdezte
halkan Alekszej, amikor d’Acosta és Maja a konyha felé indult.
 
A következő hetekben Ostermann nem volt hajlandó
elhagyni a házát; azt állította, hogy a köszvénye romlott, és
képtelen mozogni. Ez nagy változás jele volt, és hogy veszély
leselkedik ránk. Egy hónappal később Anna állapota annyira
leromlott, hogy Ostermann odavitette magát a Téli Palotába,
hogy találkozzon De Bironnal a cárnő előszobájában. A cárnő
fajdalmai olyan erősek voltak, és olyan hangosan jajongott,
hogy a férfiak alig értették egymást, amikor a birodalom jövőjét
beszélték meg. Amikor De Biron végül elküldte értem a cári
szánt, hogy utolsó látogatásra menjek a cárnőhöz, Maja
búcsúztatott el, sápadt arca összeolvadt az üres éggel. –
  Búcsúzzon el tőle a nevemben. Ő az én Praszkovja cárica
úrnőm utolsó lánya. Mindig megtartottam az ígéretem, hogy a
kedvéért vigyázok rájuk. A cárnő volt az, aki elküldött.
 
 87
 
 
 

Anna Ivanovna cárnő egy nedves októberi estén halt meg

1740– ben.
Nyolc ló vitt keresztül a holdtalan szentpétervári éjszakán. A
palotában csend honolt, de éreztem, hogy bámészkodók
ólálkodnak mindenhol. Már háromszor voltam szemtanúja egy
cár halálának; Oroszország térdre hullott, és imádkozott. Még a
város harangjai is elnémultak, várták az eseményeket. A cárnő
lakosztályát katonák, állami tisztviselők és mindenféle rangú
nemesek lepték el. A kalitkájában Dolgorukij száját kipeckelték,
a szeme kiguvadt, arca elvörösödött, képtelen volt károgni. A
karját is megkötötték, hogy ne csapkodjon. Ahogy közel
kerültem Anna Ivanovna ágyához, az első lélegzetvétel után
öklendezni kezdtem: az izzadság, genny és üszkösödés bűze
fullasztó volt. Némán imádkoztam, és megérintettem a Szent
Miklós– ikont a nyakamban.
A cárnő még élt, de a halálos ágyán feküdt már, fehér
csipkeköntöst viselt. Bár közel volt már a vég, mégis ékszerek
díszítették –  a drágaköveken megcsillant a gyertyafény,
kísérteties dicsfénnyel ragyogott.
–  Lizanyka –  suttogta, és próbált mosolyogni. Térdre
hullottam, miközben Christine lépett be a szobába.
Bársonyköntöst viselt, haja kiengedve. Amióta Ivánt elvették
tőle, nem volt hajlandó felöltözni, és órákat töltött az ágyban,
sikamlós regényeket olvasott, és Julie–  vel vagy Lynarral
szeretkezett: az egész város erről beszélt.
Christine Anna másik oldalára süllyedt, megfogta a
nagynénje másik kezét. Olyan erősen szorította össze az ujjait,
amennyire csak tudta, a gyűrűket fájdalmasan vájta a cárnő
megduzzadt húsába. Tiszta gyűlölet tükröződött sötét
szemében.
De Biron a cárnő haját simogatta. Ostermann egy széken
kuporgott, várakozott és figyelt. Iván szoptatós dajkája, egy
nagy mellű német asszony fogta a nyugtalan gyereket, akinek
már rég aludnia kellett volna. Tej csillogott telt ajkán; a
gyertyafényben szokatlan világos arca gyöngyházfehérre
változott. Keresztbe tettem a karom, hogy ne nyúljak érte.
Christine egyáltalán nem nézett a fiára. Csak elképzelni tudtam
a fajdalmát.
Anna zihálva fordította oda a fejét: –  Iván. –  A szoptatós
dajka felé tartotta a rémült gyermeket. – Iván lesz az örökösöm.
O a következő cár, VI. Iván. – A cárnő megfeszült a fájdalomtól,
ahogy egy újabb görcs rohamozta meg.
–  Engem csak szaporodásra tartanak? –  háborodott fel
Christine. Meglepett a bátorsága, aztán eszembe jutott, hogy
Ágost barátsága, Buturlin csodálata és Alekszej szerelme
micsoda erőt adott nekem is. Vajon Julié és Lynar jelenléte vele
is ezt tette? De Biron jeges tekintetével igyekezett beléfojtani a
harciasságot, de Christine nem rejtette véka alá sem az iránta
érzett gyűlöletét, sem a megvetését. Anna uralkodásának kilenc
éve alatt, amely idő a férfi számára abszolút uralmat jelentett, a
valaha magas, vékony és izmos ember hatalmasra dagadt, hasa
alig fért bele a csodásán szabott, karmazsinvörös
bársonymellénybe. A valaha vonzó, állatias csillogás a
tekintetéből egy állandó és kitartó bámulássá alakult. –  Ki lesz
akkor Iván régense? – kérdezte Christine. – Én vagyok az anyja.
És remélem, nem a semmiért változtattam meg a nevem Anna
Leopoldovnára, és tértem meg.
Ostermann a mellényéből két papírt húzott elő, és tollat
dugott Anna ujjai közé, ahol a cári pecsétgyűrű mélyen a
húsába vágott. A gyűrűt félbe kell majd vágni, mielőtt leveszik,
és újra összeforrasztani. A toll kétszer is kicsúszott a
szorításából. Végül Ostermann vezette a kezét, amint a két
hónapos Ivánt tette meg minden oroszok cárjának.
Ostermann egy második tekercset tartott fel. – És itt a régens
kinyilatkoztatása. Eltart egy darabig, amíg a cárevics alkalmas
lesz az uralkodásra.
–  Tökéletes! Akkor ez az enyém, végre? –  Christine kikapta
Ostermann kezéből a papírt, akinek a szeme felragyogott az
ambíciótól, mielőtt szokása szerint lesütötte a szemét. De Biron
úgy vizsgálgatta Christine–  t, mintha egy olyan kancát
ajándékoztak volna neki, ami nem felelt meg. Majd lehajolt, és
gyengéden megcsókolta a cárnő ujjait, de Anna Ivanovna
tekintete engem keresett, és megtalált. – Nye bojsza – motyogta.
– Nye bojszal – Ne félj!
–  Nem fogok –  mondta De Biron, aki akkor utoljára
gondolhatta azt, hogy minden őróla szól. Csak pár nappal
később a De Biron házaspárt meztelenül rángatták ki az
ágyukból, letartóztatták őket, és puskatussal addig verték, míg
megadták magukat. Átadták minden vagyonukat –  aranyat,
ezüstöt és ékszereket -, hogy megússzák a kínzást. A cári
hatalommal való visszaéléssel és állami javak elsikkasztásával
vádolták őket, majd akasztásra és felnégyelésre ítélték őket,
azonban a büntetést életfogytig tartó száműzetésre enyhítették
Szibériába.
Amikor letettem a hűségesküm a kisded VI. Iván cárnak,
megszorongattam a baba kisujját, ő pedig boldogan visított fel.
Harmincéves voltam. Ha egy kicsit is fiatalabb vagyok, nem
álltam volna készen arra, ami ezután következett.
 
 88
 
 
 
Anna Ivanovna nyitott koporsóját egy szánra tettek, amit nyolc
zömök ló húzott; hollófekete szőrüket tükörfényesre kefélték, a
szerszámzatukat drágakövek díszítették, és fekete tollak
libegtek a fejpántjukon. A cárnő testét ezüstszövet udvari
jelmezbe öltöztették; hajában kedvenc gyémántkoronája
csillogott. A temetési menet három órán át haladt mindössze
pár száz lépést; a templomharangok tompa, egyenletes
kondulása adta a ritmust a több ezer nézőnek a vonuláshoz. Egy
olyan évtized után, amelyben betiltották a fekete viselését, az
udvar újra gyászruhába bújt. Az én gyászviseletemben. amely
nehéz, három méter hosszéi uszállyal járt, a fehérre egyedül a
széles vászoncsíkok, vagyis pleurcusok utaltak, amelyeket a
nyakamhoz és a csuklómhoz erősítettek, hogy le tudjam törölni
a könnyeimet a szememből. A temetés után a ruhák
kikeményedtek a sótól. Egyfelől azért sírtam, mert valóban
gyászoltam Anna Ivanovnát, aki egyszer barátságot ajánlott
nekem; másfelől azért, mert elvárták tőlem, és végül az őrjítő
félelemtől. A szertartás alatt a tekintetünk összetalálkozott
annak a boszorkány Julie von Mengdennek a tekintetével, aki
Ostermann nagybátyával egyetemben elzárta Christ–  ine–  t
minden barátságos közeledéstől.
– Nye hajsza – tanácsolta Anna Ivanovna. Ne félj!
De könnyebb volt mondani, mint csinálni.
Christine–  t nevezték ki Anna Leopoldovna régensnőnek a
kisded Iván cár mellé, de Ostermann gróf uralkodott minden
kérdésben, csak névleg nem. Az unokahúgom örömmel bújt
vissza a lakosztályába, csak úgy déshabillées flangált, kártyázott,
szerelmes regényeket olvasott, mézessüteményt csipegetett. A
nappalait és az éjszakáit Julie– vel és Lynarral töltötte. A látszat
kedvéért a szász követ eljegyezte Ostermann unokahúgát. és
felváltva őrködtek, míg a régensnő egyikükkel vagy másikukkal
hált. Ha a férje. Bratmschweigi Antal a felesége, a régensnő
ajtaján kopogtatott, elhajtották, mint egy kutyái. Nyárra az
udvar Peterhofba költözött, de engem hátrahagytak. A Nyári
Palota bútorait, étkészleteit és edényeit kocsikra rakták, és ott
hagytak, hogy egy üres házban éljek. Úton Peterhofba egy
hirtelen zivatar tönkretette a szállítmányt. Christine a
felbecsülhetetlen értékű bútorokat az út mellé vetette, és
elrendelte, hogy mindent vegyenek meg újonnan Párizsból.
Londonból és Amszterdamból.
Még arra sem hívtak meg. hogy vegyek részt Iván cár első
születésnapi ünnepségén. Ehelyett abban leltem örömömet,
hogy élveztem a szentpétervári emberek irántam érzett
szeretetét: egy árus egy csomag forró pirogot erőltetett a
kezembe, és nem fogadott el fizetséget; egy párizsi
különlegességeket áruló bolt rendszeresen elfelejtette behajtani
a pénzt a rendeléseimért; egy nő jártamban– keltemben felkért,
hogy áldjam meg a gyermekeit; a katonák mindig üdvözöltek, és
eljöttek hozzám csajra és vacsorára. De az a kopó Ostermann a
sarkamban lihegett, amint megneszelte növekvő
népszerűségem. Lynar gróf Szászországba ment, hogy
előkészítse az esküvőjét Julie von Mengdennel. Mielőtt elment,
kihallgatták, amint azt mondja Christine–  nek: –  Régensnőként
el kell intézned Erzsébetet. Találj rá okot, bármi megteszi. Amíg
szabadon jár– kel, sem te, sem Iván nem vagytok biztonságban.
Christine állítólag félősen bólintott, és elfelejtette a köztünk
lévő családi köteléket. El kell intézned Erzsébetet – ezek a szavak
bármit jelenthettek. A bizonytalanságtól szinte megőrültem
félelmemben. Lynar gróf Szent Miklós napjának előestéjén
hagyta el Szentpétervárt, amikor Oroszország a védőszentjét
köszönti. Ő a gyengék védelmezője, az elnyomottak
megmentője, aki úgy ad a szegényeknek, hogy a gazdagokat
sem sérti. Szent Miklós a legkedvesebb az orosz szentek közül, a
hátrányos helyzetűek igazi hőse.
A sors nem is választhatott volna jobb pillanatot.
 
 89
 
 
 

December 5–  e estéjén Alekszejjel ültem a Nyári Palota kis

könyvtárában, csak a közelünkben égtek a fények, és ropogott a
tűz. Mégsem éreztem a meleget. A Christine által eltulajdonított
bútoroknak csak kis részét pótoltuk, de hüvelyknyi széles
lyukak tátogtak a padlódeszkák között. A nedvesség bekúszott,
végigcsorgott a csupasz falakon; az ablaktáblák rázkódtak a
huzattól.
Lestocq sietett be, miközben a havat seperte ruhája ujjairól
és a fejéről. Nem udvariaskodott. –  Erzsébet cárevna, nincs
vesztegetni való időnk. Ostermann elrendelte, hogy az ezredek
hagyják el a várost, és csatlakozzanak a fronthoz huszonnégy
órán belül.
– Ez mit jelent? – Felálltam a székemből.
–  Védtelen lesz. Az ezredek ön iránti elkötelezettsége az ön
egyetlen erőssége. Miután elmennek, önt letartóztatják
puccskísérletért, elítélik és valószínűleg ki is végzik. Menjen,
cárevna! Vegye el, ami megilleti! A palotát és a hatalmat!
Összefontam magam előtt a karom, igyekeztem elfojtani a
félelmemet. –  Sosem szegülök szembe a hűségeskümnek, amit
Iván unokaöcsémnek tettem, aki a törvényes cár. Nem árulom
el a családom.
–  A családját? Bár az lenne... –  szólt Lestocq, és félszegen
elmosolyodott, mint az a színész, aki jobb végszót kapott, mint
amilyenre valaha is számított. – Túl sokáig hitte ezt. – Félreállt:
a küszöbön Maja görnyedezett d’Acosta mellett, arca felduzzadt
a könnyektől, ősz haja szétzilálódott. Alekszej mögém lépett, a
kezét a vállamra tette.
–  Beszélj most, asszony –  D’Acosta előretolta Maját. –
 Egyenlítsd ki a tartozásod a cárevnának!
Maja keresztet vetett: – Praszkovja cárica, az ön Pása nénije
lelkére esküszöm: Christine, a régensnő saját maga vonta ezt
magára. –  Köpött egyet, és csontos karjaival átölelte remegő
testét. – A gonoszsága feloldoz minden esküm alól.
Ujjaim Alekszej kezét keresték. Nekidőkem. gyengének
éreztem magam. – Beszélj! – kértem.
Maja megremegett. Praszkovja ránca sosem volt együtt Iván
cárral; nem tudta elviselni a gondolatát sem. Túl taszító volt. Az
én úrnőin volt a leggyönyörűbb szűz lány, sötét és édes, mint a
szeder, azok pedig odadobták ennek a férfinak, ennek a... –
  Abbahagyta hirtelen a nagybátyám. Iván cár sértegetését. –  A
nászéjszakáján nem tudott hova lenni a félelemtől, azzal
fenyegetőzött, hogy felvágja az ereit. Úgyhogy segítettem neki.
Minden este az édenkert lejét adtam a férjének. így kiterítve
aludta át az éjszakákat. Évről évre learattam a Moszkva körüli
mákföldeket. Soha, egyetlenegyszer sem hálták el a nászt.
–  De hogyan... –  merült fel bennem a kérdés. Maja
vallomásának súlya letaglózott. A feje fölé tartotta a karját.
–  Ne kérdezzen többet! –  kérte letörölve a könnyeit és a
taknyot az orrából.
–  Beszélj! –  sziszegte d’Acosta. és könyörtelenül odahúzta.
Maja fel–  sikoltott; a hangjától rémülten megdermedtem.
Milyen más elviselhetetlen titok bukkanhat még felszínre?
D’Acosta meglepő erővel rázta meg, Maja fogai zörögni kezdtek.
– Mondd ki!
– Praszkovja cárina egyik gyermekének sem Iván cár az apja.
Egyikük sem Komanova igazából. Egyik szolgálójával hált a
férje helyett – zokogta Maja. D’Acosta elengedte, és összefonta a
karját.
Alekszejnek dőltem, megroppantam Maja szavainak súlya
alatt. Az egy dolog, ha valaki megcsal egy Komanovot, de ha
becsap minden oroszokat, az egészen már. Pása néni pozíciója
tiszteletre méltó volt –  a cár felesége lett -, és minden nemes
lánya arra vágyott volna, hogy a felesége legyen, akármennyire
is kevéssé volt vonzó a vőlegény. Túlságosan megdöbbentem,
így nem tudtam sem gondolkodni, pláne beszélni, miközben
Schwartz felállt a székéről a sarokban, és figyelmetlenül
félretette a csellóját. A három férfi tekintete összetalálkozott:
nem voltak barátok, de abban a pillanatban a felismerés
erőteljes áramlata suhant végig rajtuk. Alekszej, Lestocq és
Schwartz egyesülten álltak ki Oroszország és mellettem.
Lestocq elém tette a kis asztalra a tarot– pakliját, szétterítette
a lapokat, és fejjel lefelé tartotta őket.
– Vegyen három lapot!
– Ennek most nincs itt az ideje – feleltem. A szavak csak úgy
kibuktak belőlem. Miért játsszak most?
– Mikor, ha nem most? – kérdezte Alekszej meglepetésemre.
– Kérlek, Lizanyka! Tedd meg.
Véletlenszerűen választottam, három lapot helyeztem a
játékasztal zöld posztójára fejjel lefelé.
 –  Nézze meg! –  biztatott Lestocq. Alekszej közelebb hajolt.
Schwartz lábujjhegyre emelkedett.
A kezem habozott.
–  Fordítsd fel a lapokat, Lizanyka! –  kérte Alekszej
gyengéden.
És én megfordítottam őket.
 
 90
 
 
 

Felfordítottam az első kártyát, de nem voltam hajlandó

megnézni, inkább a férfiak arcát tanulmányoztam: leesett az
álluk. A kártyára pislogtam, és elállt a lélegzetem. Egy apáca
volt rajta, arca megviselt, ruhája színe szigorú volt: fekete és
fehér. A mögötte fekvő táj egyszerű, elmosódott szürkeség volt.
– Ne! – kiáltottam.
– Semmi sem dőlt még el. Nézze meg a következőt, kérem! –
  Lestocq a tenyerébe vájta a körmeit. Éreztem, hogy Alekszej
keze a vállamra nehezedik. Nem voltam egyedül, akármilyen
sors vár is rám. Ezúttal a kártyán tartottam a szemem, és
akartam, hogy jó legyen.
Ehelyett megrettenve hőköltem hátra a széken. Lestocq az
ajkába harapott. Alekszej némasága súlyosabban telepedett
rám, mint a szavai. – Mi az? – kérdezte Maja.
D’Acosta a nyakát nyújtogatta. – Halál! – – sikoltotta. A lapon
egy véres, vigyorgó koponya látszott, csontos lába embereket
taposott össze, és a lelkűket sötét, lelógó palástja alá söpörte.
Elkeseredetten takartam el a szemem.
– Még nincs minden veszve – suttogta Lestocq. – Van még egy
esély... Kirázott a hideg. Az utolsó kártyalap képpel lefelé hevert
az asztalon. Lehunytam a szemem, nagy levegőt vettem, és
felfordítottam.
–  Igen! –  kiáltotta Lestocq diadalmasan, és a levegőbe
öklözött. –  Nézze, cárevna –  ujjongott. –  Ez az esélye. Itt. Ma
este!
 Alekszej olyan erősen szorította meg a vallani, hogy vissza
kellett fojtani a sikolyom. Az utolsó kártyalapon a Királynő állt,
koronás dicsőségben, arany fürtjei hermelinpalástjára omlottak
mennyei glóriaként, az országalma és a jogar kecses kezében
egyensúlyozott, és így uralkodott áldott birodalmán.
–  Tudtam! –  jelentette ki Lestocq a kártyákra meredve.
Belesápadt az izgalomba. Apáca. Halál. Királynő. A reggel
meghozza a választ.
– Mikor indulnak a katonák? – kérdeztem.
– Már pakolnak, miközben beszélünk.
– Van pénzünk?
– Bízzon bennem, van vésztartalékom – vigyorgott Lestocq.
Alekszej felé fordultam: – Velem jössz?
– Ahol te vagy, én ott kívánok lenni.
–  Gróffá teszlek. Herceggé. Megteszlek tábornoknak –
 ígértem könnyekkel a szememben, annyira szerettem.
–  Azt biztosan nem. Te csodálatos cárnő leszel, de én még
kapitánynak sem lennék jó – felelte.
–  Most mi lesz? –  kérdezte Schwartz izgatottan. Az előttünk
álló éjszakára úgy tekintett, mint egy verekedésre egy
kábákban, amit úgy szeretett.
– Hagyjanak magamra! Imádkoznom kell – szóltam.
–  Mennyi ideig? –  kérdezte Lestocq, miközben Alekszej és
Schwartz együtt kimentek összeszedni a fegyvereiket. D’Acosta
elvezette Maját.
– Amennyi ideig szükséges.
 
Amikor végre újra magamban voltam, a kis oltárom elé
térdeltem. Csak a legerősebb kéz vezethetett át ezen az
éjszakán. Az ima megerősítette a gondolataimat, és
megtisztította a lelkem. A harangok elkongatták az éjfelet,
üdvözölték Szent Miklós napjának reggelét. Ahogy elcsitultak,
megszorítottam az ikonom, és hallgattam a Nyári Palota
felfordulásának hangjait: férfiak készültek a csatába. Felálltam.
Végzetesen becsaptak, de meglepett a kegyetlenség, amit a düh
váltott ki belőlem. Inkább legyek halott, mint újra valaki
kegyeitől függjek.
 
 91
 
 
 

A világ felfordult Maja bejelentése után. A felhők hasa jégtől és

hőtől volt terhes. A hold egy kis időre bevilágította a
sugárutakat, amitől a Néva jege fekete csillagfényként ragyogott
fel. majd újra sötétségbe boruk a város. A házak és paloták
magas, lapos homlokzatán az ablakok üresen, komoran álltak. A
fagyos hidegben még az őrök is behúzódtak, ahol a kályha
melege és egy korty vodka tartotta őket életben.
Alekszej segített magamra ölteni a Preobrazsenszkij ezred
egyenruháját; a cári zöld kabát túl szoros volt, a bricsesz pedig
megmerevedett a hidegben. Némán surrantunk az éjszakában;
a Nyári Palotát minden bizonnyal kémek vették körül. A járt
utaktól távol combig süppedtem a hóba, de továbbmentem: el
kellett érnünk a kaszárnyákat! A hideg levegő fájdalmasan a
tüdőmbe mart, ziháltam.
– Hadd segítsek! – szólalt meg Schwartz, belém karolt, és úgy
vonszolt magával, mintha semmi súlyom nem lenne. Alekszej és
Lestocq felváltva támogatott.
Ahogy erőltetett menetben keresztülvágtunk a városon,
minden lélegzetvétel a tüdőmbe mart, fekete csillagok táncoltak
a szemem előtt, és a fáradtságtól a gondolataim
összekuszálódtak. Amikor már azt hittem, sosem érünk el a
kaszárnyákhoz, a fényük és a lármájuk keresztülhatolt a
sötétségen, és a hófátyol kettévált. A két régi cári orosz ezred
lakhelye az éjszakai óra ellenére teli volt élettel. A katonák
mindenhol nyergeket, ruhákat, fegyvereket és ételeket hordtak
az istállókhoz. A javakat az öszvérekre, lovakra és szánokra
halmozták; készültek a frontra. A férfiak kiabáltak, nevettek,
egymást lökdösték, örömmel menekültek el a város nyomasztó
légköréből; az udvarból is kizárták őket, ahol minden fontos
feladatot még mindig a tisztán német és balti Izmajlovszkij
ezred látott el.
Készek voltak segíteni engem? Nem lehettem benne biztos,
de már attól felbátorodott a lelkem, hogy láthattam őket. Azt
tettem, amit a sors mért rám az isteni törvény által. A
kötelességemet teljesítettem Oroszország iránt.
– Gyerünk, fiúk! – kiáltottam, és a sötétség leple alól a fénybe
léptem. A szívem hevesen vert: hogy fognak a katonák
köszönteni? Nem volt szükség magyarázkodásra. A katonák,
amikor megláttak, eldobtak mindent a kezükből, abbahagyták,
amit éppen csináltak. Letérdeltem a szitáló hóba.
–  Matnska Rasszijaï Matnska Rasszijaï –  szólítottak egy
emberként, és öklükkel a mellkasukat verték. Volt valaha
nagyobb megnyilvánulása a szeretetnek? Oroszország
anyácska. Más alkalmakkor az országukat szólították így. Ezek a
szavak felbátorítottak. Minden a helyére került: Anya leszel, de
nem születik gyermeked.
És ekkor megértettem: a lesij jóslataiban sosem akart
bántani, csak felkészíteni a jövőre. Ami először fenyegetésnek
tűnt, azzal valójában csak azt akarta elérni jóakaratból, hogy ne
érjen váratlanul, ami előttem áll.
– Álljatok fel, és kövessetek! – kiáltottam. – Nincs vesztegetni
való időnk!
 Előresiettünk az épületek felé a közkatonák támogatásától
övezve. A tisztek kantinjának ajtaja csukva volt.
Összeszorítottam az öklöm. Ezeket a férfiakat kell meggyőznöm,
a falkavezéreket. Mi lesz, ha a csecsemő Iván cárnak tett
hűségesküjük szorosabban köti őket, mint az irántam és
Oroszország iránt érzett szeretetük? Schwartznak mereven
bólintottam, ő pedig berúgta az ajtót; a fal állította meg. A
férfiak odafordultak, felálltak az asztaloktól, kezük tőreiket és
pisztolyaikat kereste.
Az ajtóban álltam: arcom kipirult, mézszőke hajam
kibomlott szőrmesapkám alól, zöld katonai egyenruhám a
testemre simult, de kilátszott rózsás bőröm, ahol megoldottam,
hogy könnyebben kapjak levegőt. A Szent Miklós–  ikon a
nyakamban csillogott. Lábamat a combig érő bőrcsizmában
megvetve álltam a küszöbön. Egy pillanatnyi döbbent csend
után a tisztek kiabálva üdvözöltek. Egyöntetű felzúdulás volt; a
sötétzöld tenger felkelt; az egyenruhák aranygombjai
csillagfényként táncoltak a sötét hullámokon.
Nem volt szükség magyarázatra. Tudták, miért vagyok itt. A
közkatonák is beözönlöttek a kantinba. Ma este sorsok
fordulnak meg, egyesek megcsinálják a szerencséjüket, mások
elvesznek. A végzet visszatartott lélegzettel várt.
– Tudjátok, kinek a lánya vagyok? – kiabáltam, miközben két
tiszt megragadott, és a vállára emelt. A légkör feltöltődött a
várakozástól. Egy tengernyi arc fordult felém: csodálattal és
reménykedve. Poharakat dobtak a levegőbe, folyt a vodka.
– Igen! Ön a cár lánya! A nagy Péter cáré!
Felemeltem a kezem, fürödtem a szeretetiik melegében.
 –  Igen. De én a cárnő lánya is vagyok. Eljött az idő. A mi
időnk jött el! Segítsetek elfoglalni a trónt! Olyan bőségesen
megjutalmazlak titeket, amennyire csak tudlak. Holnap reggel a
város egy új uralkodóra ébred, minden oroszok új cárnőjére!
Kövessetek a palotába!
–  Igen, a palotába! Öljünk meg mindenkit! –  éljeneztek az
emberek, majd megragadták a puskáikat, bajonettjeiket,
tőreiket, kardjaikat és szablyáikat.
–  Nem! –  kiáltottam összeszorított ököllel. –  Nem, nem és
nem! Ha gyilkolni akartok, én nem jó volt! Egyetlen csepp orosz
vér sem folyhat miattam. De adjatok egy kardot! –  Magasra
tartottam a fegyvert, a pengéje megcsillant a tisztek kantinjának
fényeiben, mint egy jelzőtűz.
– Kövessetek! Oroszországért, Oroszország anyácskáért!
A katonák szökőárja magával ragadott. Kiözönlöttek a
kantinból, felkapták a fegyvereiket, és nekivágtak Szent Miklós
éjjelének. Anna Ivanovnának talán igaza volt, amikor azt
mondta, egy csinos pofiért nem indulnak a katonák csatába.
De én a farkaslány voltam, a cárevna, aki lábbal előre
született a decemberi éjszakában azon a napon, amikor
Oroszország a legnagyobb győzelmét ünnepelte. Én voltam a
poltavai hercegnő.
 
Lassan, de biztosan haladtunk. Barátom, az orosz tél
elfojtotta lépéseink zaját. A régensnő támogatóihoz tartozó
udvarházak előtt cölöpöt vertem, hogy reggel le lehessen
tartóztatni őket. Amikor elértük az admiralitást, embereket
küldtem maga Ostermann letartóztatására. Sajnáltam, hogy
nem látom az arcát, amikor megtörténik, de majd később
szemtanúja leszek a büntetésének, akármit is rónak ki rá a
bíróságom. Túl régóta akadályozta az örökösödési jogaimat. Ha
Isten is úgy akarja, Oroszország orosz uralomra ébred Szent
Miklós napján.
De az ördög sosem alszik. A csizmám átázott, és minden
lélegzetvétel jeges fájdalommal hasított a tüdőmbe. A harangok
újra megkondultak, egy újabb elvesztegetett órát jelezve.
Kimerültén lemaradtam. A látásom elhomályosult, miközben
láttam a mellettem elviharzó emberek hátát, a hó elnyelte őket,
és elfojtotta kiáltásaimat.
– Siessen, hercegnő! – Lestocq próbált felsegíteni.
–  Nem tudok! –  nyögtem, miközben heves nyilallás érte az
oldalam.
– De, igen, menni fog, szerelmem! – Alekszej is próbált talpra
húzni. Hó borította az utat előttünk. Fájt a fejem, a végtagjaim
égtek, a csizmám túl nehéz volt még egy lépéshez. Újra
elbotlottam, négykézlábra estem a hóba. Áttörtem a felszínét,
éreztem a jeges harapását a vállamon, hasamon és államon.
Bőrig áztam. Elfojtottam a zokogásomat, és azt mondtam: –
  Haladjunk tovább! –  A következő lépésre combig elnyelt a hó.
Reménytelen volt. Az istenért, még a kövér Schwartz is
ügyesebben mozgott.
– Schwartz – köhögtem medveszerű erejére vágyva.
– Erzsébet cárevna! – kiáltotta, majd felkapott, és a karjában
vitt tovább. – Lemaradt!
– Menjenek csak! – kértem levegőért kapkodva.
– Soha! – kiabálta Alekszej. – Sehova sem megyünk nélküled.
– Schwartz éleset füttyentett, és két tiszt szaladt vissza hozzánk.
Ujjongva emeltek a vállukra, és előreügettek. Alekszej
felkacagott, és velünk rohant, élvezte a kalandot, ahogy a
zuhogó hófüggönyön át bemasíroztunk a Téli Palotába.
A hatalmas épületben sötétség uralkodott: az ablaktáblákat
behajtották, az udvar elhagyatva állt. Visszatartottam a
lélegzetem, és az ablakokat számoltam, próbáltam megtalálni
Christine hálószobáját és a cári gyerekszobát. A bejárati
kapunál álló őrszemek, akik egy kályhánál melengették
magukat, azonnal letették a fegyvereiket, letérdeltek és az
életükért könyörögtek, letéve hűségesküjüket.
–  Vigyetek az őrök szobájába! –  parancsoltam. Az ottani
szolgálatban lévő férfiak felugrottak az érkeztemre, de nem
tudták, mint tegyenek.
–  Nem akarok vérontást. Azért jöttem, hogy elvegyem, ami
jog szerint az enyém. Én Jelizaveta Petrovna Romanova cárevna
vagyok. Tegyétek le a fegyvert, és kövessetek! –  kiáltottam, és
felemeltem a kardom.
–  Mi az ördög...? –  kérdezte a kapitányuk, de Herr Schwartz
megragadta a férfit a gallérjánál, és egy kézzel úgy a falhoz
vágta, hogy az elveszítette az eszméletét.
– Ezt meg hogy csinálta? – kérdeztem elismerően, miközben
nevettem, és teljesen felélénkültem.
Megfeszítette hatalmas izmait, és elvigyorodott: –  Mindig is
mondtam: gyakorlat teszi a mestert.
Az ezredem elárasztotta a szobát, átvették a
parancsnokságot, mivel a palotaőrségnél három– vagy négyszáz
férfivel –  és egy nővel –  többen voltak. –  Gyerünk! –  biztattam
őket, miközben felvágtam a dobjaik kifeszített bőrét. Az anyag
csodásán ronda hanggal hasadt szét, úgy sziszegett, mint egy
vadmacska ugrás előtt. Ezekkel már senki sem riaszt fel senkit.
–  Ezer rubel mindenkinek, aki hajnalban velem van! –
 kiáltottam.
Nem volt több habozás. A cári őrség követett minket, ahogy
elárasztottuk a palotát, mint a mérges darazsak szúrásra
készen. –  Ide fel! –  Kettesével szedtem a márványlépcsőket a
nagy lépcsősoron, és az épület északnyugati szárnya felé vettem
az irányt. Lépteink visszhangoztak a magas galéria mentén és a
hosszú folyosókon, ahogy előrenyomultunk; a kezünkben
tartott fáklyáink fénye kísérteties tükröződéseket vetett a tükrös
falakra. Semmi sem volt már megerőltető. A vérem forró vörös
áramlatként zúdult a szívembe, és felgyújtotta az elmém. Csak
azt vettem el, ami járt: az embereim odaadása és Oroszország
szeretete vitt előre.
Egy aranyozott dupla ajtónál megálltunk.
Visszatartottam a lélegzetem: a magas, európai stílusú
kilincs lágyan nyomódott a tenyeremnek. Az ajtók mögött az
előszoba volt, ahol egy tucat vagy még több udvarhölgy gyűlt
össze aludni. Ók őrizték Christine unokatestvérem, vagyis
Oroszország régensnőjének, Anna Leo–  poldovnának a
hálószobáját.
–  Ez az –  –  mondtam az aggodalomtól komoly hangon. Mi
végződik be, és mi kezdődik el? Kinyitottam az ajtót, és
beléptem. Ahogy a férfiak beözönlöttek utánam, az
udvarhölgyek és a szobalányok felébredtek, és sikoltoztak,
eltakarták magukat, és az életükért könyörögtek.
 –  Vigyék őket a konyhába! –  parancsoltam, miközben a
hölgyeket kiterelték a folyosóra. –  De nem akarok hallani sem
erőszakról, sem molesztálásról, különben megnyúzatlak
benneteket! –  Átszeltem a kőrisfával és ébenfával mintázott
aranyberakásos parkettát, és egy újabb dupla ajtót tártam szét.
A szobát egy ideje már nem szellőztették ki: a levegő ragacsos
volt, mint az izmajlovói farkasházban. Felemeltem a lámpám:
Christine Julie karjaiban aludt. Mindkét nő meztelen volt, a
végtagjaik összekapaszkodtak, hosszú hajuk beterítette a fehér,
keményített vásznat. Álmában Julie keze lazán fogta a régensnő
alhasát. Láttam a vonalakat, amelyeket Christine terhessége
okozott az én kedves Ivánommal. Mögöttem a katonák
eltátották a szájukat: tehát a botrányos pletyka igaz!
Julie megmozdult, amikor a lámpásom fénye megzavarta, és
a környező felfordulás és izgatottság elárasztotta az álmát.
Mielőtt bármit is mondhatott volna, felráztam a vállánál fogva
Christine–  t, és felébresztettem. Álmosan nyitotta ki a szemét,
pislogott és felült: –  Lizanyka, mi az ördögöt...? –  Hirtelen
elhallgatott, amikor meglátta a katonák fegyvereit, valamint a
kipirult arcom, az egyenruhám, és a mosolyom, amitől csillogott
a szemem.
– Ébresztő, kishúgom! – szóltam vidáman. – Ideje felkelni!
–  Kegyelmezz! –  könyörgött, miközben Julie zokogott, hiába
próbálta eltakarni meztelen testét. Összeölelkeztek, de a
katonák szétválasztották és lepedőkbe csavarták őket.
–  Akármit is teszel, ne bántsd Julie–  t –  kérte Christine az
ágya mellett állva, és remegett.
– Ne aggódj, nem fogom.
 –  Akkor mit fogsz tenni? –  Christine a lepedőt szorongatta
maga előtt. Megacéloztam magam. – Most? Elmegyek Ivánért.
A megértés kiült a tekintetébe; félelem töltötte el egyszerű
arcát. – Ó, Lizanyka! Kérlek, ne bántsd!
Nincsenek szavak azokra az érzésekre, amik akkor
hadakoztak bennem. Elhitették velem, hogy ez a nő az
unokahúgom, pedig egyáltalán nem vérrokonom. Egy évtizeden
át ő és a hozzá hasonlók megakadályozták örökletes jogaim
érvényesítését. Bármi, amit életnek érdemes hívni, az véget ér
számára és az övéi számára ezen a szent estén. Saját kezemmel
vetek neki véget.
Így hát elmentem az édes Ivánért, a gyermek cárért, szeretett
kis unokaöcsémért a gyerekszobába.
 
 A Téli Palotában,
Szent Miklós napján, 1741. december 6.
 

A LEGKISEBB SÚLY TESZ A LEGNAGYOBB TERHET.

 
 

Ahogy a lesij szellem utolsó jóslata is valóra válik, a katonák

beözönlenek, arcukon áhítat; a Preobrazsenszkij ezred
kapitánya vágtat elöl. Ő és az emberei a kezembe tették a
sorsukat azzal, hogy engem követtek. A gyerekszoba
szürkeségét fáklyaláng világítja be már órákkal a reggel érkezte
előtt. Amikor a szoptatós dajka megmozdul, kivonszolják, még
mielőtt sikíthatna. Kiemelem Ivánt a bölcsőjéből, és
megszagolom az arcát, beszívom a tej édes illatát, és a
levenduláét, amelyben az ágyneműjét tárolták. Egy életre
elraktározom ezt az érzést. Ha a fékestvérem, Alekszej halála
apám keze által átkot vont a családunkra, Iván átadása a
katonáknak megment minket – és Oroszországot. Kényszerítem
magam, hogy ne felejtsem el, egy csepp Komanov–  vér sem
folyik Iván ereiben.
–  Ssss, én vagyok az. Lizanyka néni –  suttogom, és
megpuszilom; mosolya felderül, és napsugárba borítja kis arcát.
A haja olyan szőke; szeme olyan nagy és kék; szokatlanul
jóképű fiú. Kilazítom a pólyáját.
– Anyka – gügyögi Iván, amikor a kapitány megjelenik, mint
egy vadászó kandúr; izgatottsága és türelmetlensége betölti a
szobát. Órákon belül életek mennek tönkre és jutnak révbe,
vagyonok vesznek el, és kerülnek új kezekbe. Ivánért nyúl. –
 Kérem, adja át a c...
 Néma figyelmeztetésként felvonom a szemöldököm. –
  Bocsásson meg, felség! Kérem, adja át Iván Antonovot –
 helyesbít.
Felség. Meghoztam a döntést, amikor elindultam a Nyári
Palotából a kaszárnyába –  vagy még sokkal korábban, amikor
eldöntöttem, hogy beteljesítem a lesij szellem jóslatát. Átadom
Ivánt, de a szívem szakad meg. Nincs már lehetőség további
halogatásra.
– El ne ejtse! – Nem tudom, mi mást mondhatnék.
–  Nem fogom. Menjünk, Iván Antonov –  szól a katona, állát
és orcáját sötét borosta borítja. Iván hozzádörzsöli a kezét,
miközben a katona kérdőn néz rám.
Menjünk. A könnyek keserű íze a számban. Amit tettem,
megbocsáthatatlan, de csak egy út vezet előre. A döntés, amit
Iván ellenében hoztam meg, Oroszországot szolgálja. Ki vagyok
én ehhez képest? Egy egyszerű eszköz. Az országomnak csak
egy uralkodója lehet. Kiérdemeltem a jogot az uralkodásra,
amellett, hogy meg is örököltem. – Vigyék Braunschweigi Antal
családját a Nyári Palotába. Házi őrizet alatt állnak.
– És maga Iván Antonov? – Megringatja a babát.
–  Várjon a további parancsra –  felelem, és elfordulok, hogy
elrejtsem kibuggyanó könnyeim a helyzet szörnyűsége miatt.
További parancsra. Ezt a két szót a legborzalmasabb, de
elkerülhetetlen döntés követi. Iván lesz minden oroszok egyes
számú foglya, élő halálra ítélve. Elzárom a dohos, sötét
Schlüsselburgba az örökkévalóságig vagy evilági napjai végéig,
akármelyik jön el előbb. Apám foglalta el azt a vízi erődöt és
körülötte a Néva torkolatát, a mocsarak és a sűrű köd
pusztaságát, és ezzel lett lehetősége Szentpétervár
megalapítására. Iván börtöneként folyamatosan arra
emlékeztet majd, hogy mi kell Oroszország irányításához. Ha
bárki megpróbálja kiszabadítani, és biztos lesz ilyen, mert
mindig van, és ha ez egy–  két évtizeden belül történik meg,
Ivánt azonnal megölik. Utoljára megpuszilom a kis kezét, az
ujjait, amelyek sosem fognak játékot vagy tollat, és pláne nem a
jogart és az országalmát.
Miközben Iván feláldozza testét és elméjét Oroszországért,
én halhatatlan lelkemet adom ehhez az óriási felajánláshoz, így
adva meg az országnak járó szentháromságot. Ezzel én is
csatlakozom Ivánhoz egyfajta börtönben. A Téli Palotában
mindig is félek majd az alkonyattól és az azt követő éjszakától.
Mi lesz, ha egy újabb örökös robog végig a Néva rakpartján a
cárnő lakosztálya felé? Nem alszom ugyanabban a szobában két
egymást követő éjjel, ha alszom egyáltalán, hogy összezavarjam
a lehetséges ellenséget. Alekszej és az udvarom ünnepségekkel
szórakoztat majd, amik hajnalig tartanak, amikor a fáradtság
ledönt a lábamról. Senki sem támad vagy csal a fényes
napvilágnál.
–  Szegény Iván Antonov –  mondom remegő hangon. –  Nem
az ő hibája. A szülei a felelősek.
–  Parancsára, cárnő. –  A kapitány tekintete részvétteli, de a
katonái álláspontja határozott. Cárnő. Hálás vagyok a
könnyekért, amelyek elhomályosítják a látásom. A torkom ég, és
a szívemet mintha ólomsúly húzná, miközben a kapitány
kimegy Ivánnal a kezében. Az ezrede csizmáinak dübörgése a
márványpadlón elnyomja a fiú édes gügyögését.
 Soha többé nem látom Ivánt.
Senki sem.
 
A palota ébren van, bár Szent Miklós napjának reggele még
nem virradt fel. A folyosókon és a lépcsőházakban nyüzsögnek
az emberek, igyekeznek meggyőzni a hőségükről, és biztosítani
a vagyonukat. Én lettem a sorsuk. De egyedül kell lennem, hogy
elgondolkozzak az éjszaka cselekményein: hihetetlen
jelentőségűek, mégis olyan könnyen végbementek. Becsukom az
ajtót, de ellenállok a csábításnak, és nem fordítom el a kulcsot.
A szoba kihalt – a bölcső üres, a játékok szétszórva, a szék még
meleg a szoptatós dajka széles ülepétől –  , és ez így lesz az
elkövetkező években. Én vagyok Matuska Rasszija, és milliónyi
gyermekem van. A legtágasabb és leggazdagabb birodalom
megvédi őket. A gondolat a padlóhoz szegez. A térdem megrogy,
és hosszú időn át csak ülök és sírok vigasztalhatatlanul. A
fájdalom elnyúlik a szívemből. Elvékonyodik, és hosszabb lesz,
csavarodik, mint egy fonalféreg, és hegyes fogát a belsőmbe
vájja.
Mikor hallottam a kopogást?
Felállók, megtorlóm a szemem, és kinyitom az ajtót. Alekszej
az, az egyetlen ember, akivel meg tudom osztani ezt a
pillanatot. Megölel, átkarol és ringat, mintha kisbaba lennék.
Nem kell elmagyaráznom, tudja, mit tettem; megérti, mit kellett
tennem. Nem ítél.
–  A katonák, akik letartóztatták Ostermannt, ezt hozták. –
  Felnyitja a kezét. A tenyerén csillog a császári pecsétgyűrű. A
kétfejű sas felszáll a drágakő tüzéből. A madár felém repül,
karma éles, csőre fényes, szárnyai szélesek.
 – Vedd fel – szól Alekszej.
A gyűrűsujjamra csúsztatom, ahol forog. Az aranyfoglalatot
el kellett vágni, hogy leszedjék Anna Ivanovna nagy kezéről és
feldagadt ujjairól. Idővel majd rám igazítják.
– Gyere! – mondja Alekszej gyengéden, az ablakhoz vezet, és
félrehúzza a függönyt. –  Nézd! –  kéri, és olyan szorosan ölel,
hogy érzem a szívverését. Hálás vagyok érte, mert még mindig
gyengének érzem magam, ha Ivánra gondolok, és az életre –
  vagy inkább létezésre -, ami rá vár. Bár minden kétely és
megbánás elsikkad majd a következő napokban, amint
elmerülök a csodálatban, aztán megismerem a kiváltáságaim és
a kötelességeim hatalmas birodalmam kormányzása közben.
Alekszej továbbra is szeret, annak ellenére, amit tettem. Nem,
ellenkezőleg: azért szeret, amit tettem –  ahogy Oroszország is.
Semmi más nem számít jelenleg. Reggel van, és a vihar elállt.
Fény árasztja el a szobát, megcsap, mint a részeg arcába
zúdított jeges víz.
Nézek, és látok.
 
A havazás elállt. Az ég a kék leghalványabb árnyalatában
játszik, olyan, mint a nád közé rejtett kacsatojások
Kolomenszkojében. Vékony felhők telepedtek rá, mintha kötelek
lennének a mennyekben. A házak csillognak, mint a kőbe zárt
szivárványok. Szentpétervár nyugodt, kísértetiesen lebeg a
hűvös levegőben; olyan, mint egy hógömb. Ahogy kinyitom az
ablakot, a reggel íze olyan, mint a hűtött vodkáé. Hamarosan
megkondulnak a templomharangok, hangjuk az égig ér,
mesélnek az oroszoknak az új cárnőről. Megmentettem az
országomat és a népemet.
 Ezért nincs túl magas ár.
A város alszik, de mozgást látok Menysikov Vaszilijev–
  szigetén. Hunyorogva nézem –  és elhűl a lélegzetem. Valami
előoson az árnyékból a folyóparton, ki a napsütésre. A lény ott
áll, és viszonozza a tekintetem, vékonyka alak bolyhos, szürke
kabátban, ami igazából ősz bundája. A fény az arcára vetül,
megvillannak az agyarai.
– Alekszej, láttad? – Levegőért kapkodok.
– Mi az? – A hátamat a mellkasához vonja.
A túlparton a lesij feloldódik a levegőben.
– Semmi – nyelek nagyot. – Csodás ez a reggel.
–  Az, Erzsébet cárnő. –  A szerelmem az első, aki ezen a
merész és csillogó néven nevez, ahogy a történelem ismerni fog.
Gyengéden megcsókolja a hajam.
A Néva jege sima, mint egy tükör, egy ragyogó ezüstlap a
reggeli napon. Megtartja az ígéretét, és megtart engem:
biztonságban, örökké.
Engem.
 
 A szerző jegyzetei
 
 
 

Az 1725–  től 1741–  ig tartó tizenhat év Nagy Péter halálától az

egyet–  len még élő gyermeke, Erzsébet palotaforradalmáig a
legbonyolultabb időszakok egyikének számít az orosz
történelemben, pedig az amúgy is elég szövevényes. Az országot
–  a világ legnagyobb és leggazdagabb birodalmát –  ellentétes
erők szakították szét. Nagy Péter reformjainak többségét
eltörölték, de egyik sem volt hatékonyan bevezetve vagy
teljesen megvalósítva. Kétéves uralkodása alatt az örököse, I.
Katalin a szövetségek és egyezségek politikáját kedvelte, és a
birodalmát törékeny egyensúlyban tartotta. Mindkettejük
ellenfelei – a régi hit követői – az I. Katalint a trónon követő ifjú
II. Péter cár hároméves uralkodása alatt kerültek hatalomra.
Mielőtt a hatásukra teljesen eltörölték volna Nagy Péter
reformjait, az unokahúga, I. Anna lett megkoronázva minden
oroszok cárnőjének. Ő és ambiciózus szeretője, Ernst Biren
Oroszország nyugatiasodásának teljesen új irányt adott, és a
birodalmat egy évtizedre német irányítás alá helyezte; ez volt
az úgy nevezett átkozott bironovscsina ideje. Anna halála után
Ernst Birent, a korábbi lovászt, aki De Bironná vált, és
Oroszország grófjának és hercegének és kurlandi hercegnek
tették meg, valójában egy rövid időre kinevezték régensnek IV.
Iván cár mellé, de ezt a történelmi tényt kihagytam az
egyszerűség és a regény szerkezete kedvéért. Egy hónap
régenskedés után Ostermann és Anna Leopoldovna, vagyis
Christine, elkergette és száműzte őt.
 
Jelizaveta Petrovna Romanova, Nagy Péter egyetlen életben
maradt gyermeke egy palotaforradalomban szerezte meg a
hatalmat 1741. december 6– án, és minden oroszok cárnőjének
kiáltotta ki magát.
Az uralkodó VI. Iván gyerekcárt Schlüsselburgba zárták,
ahol több mint két évtizeden át élt. II. „Nagy” Katalin
uralkodásának elején egy összeesküvésben igyekeztek
visszaadni a hatalmát, de az őre leszúrta őt. A szülei és a
testvérei házi őrizetben éltek; amikor szabadultak, és
elmehettek Oroszországból. képtelenek voltak normális életet
élni. Erzsébet húsz éven ál uralkodott Oroszországban a porosz
Nagy Frigyes és az osztrák Mária Terézia kortársaként.
 
Andrej Ivanovics Ostermann, egy pap fia a német Bochum
városából, aki Oroszország alkancellárja lett. Az első ítélet
szerint a büntetése kerékbetörés és lefejezés volt; de ígéretéhez
híven, miszerint sosem ír alá halálos ítéletet, Erzsébet
megkímélte az életét, de csak miután kitette Ostermannt egy
álkivégzés borzalmainak és megaláztatásának. A bitófán
Ostermann érzelmeinek egyetlen jele az volt, hogy a keze kicsit
remegett, és megigazította a parókáját. Ot és a családját a
szibériai Bereszovba száműzték, ahol hat évvel később. 1747–
 ben halt meg.
 
Jekatyerina (Kátya) Alekszejevna Dolgorukova túlélte
száműzetését Szibériába. 1741–  ben Erzsébet kinevezte
udvarhölgyének. 1745–  ben feleségül ment Alekszandr
Komanovics Bruce grófhoz és altábornagyhoz. Egy megfázásba
halt bele 1747– ben.
 
Ernst Biren, egy lovászból lett gróf, majd a szuverén kurlandi
herceg. Megmenekült a hatalmas Oroszország anyamedve
állkapcsaitól: Erzsébet visszahívta a szibériai Pelimből. és
birtokot és jobbágyokat adományozott neki. Biren újra
felemelkedett, amikor a németkedvelő III. Péter 1762–  ben
visszahívta az udvarhoz. 1763–  ban II. Nagy Katalin visszaadta
neki a kurlandi hercegi címet. Uralkodásának utolsó éveiben
igazságos, bár valamennyire zsarnoki volt. A mitaui palotában
halt meg 1772–  ben. A Kurlandi Biron hercegi család a mai
napig él és virul.
 
Móric Károly, Lynar gróf éppen Anna Leopoldovna régensnő –
  Erzsébet kuzinja, Christine –  kizárólagos szeretőjévé készült
válni, amikor Erzsébet puccsa gátat szabott ambíciójának.
Kapcsolata Oroszországgal megmaradt: a leírás, miszerint ő egy
piperkőc, akit csak a jó kinézete érdekel, számtalan nőt teherbe
ejt és mindig pasztellszínű ruhákban pompázik, maga Nagy
Katalin naplójából származik. Lynar gyermektelenül hal meg.
 
Julie von Mengden, egy livóniai bárónő, aki Christine von
Mecklenburg, a későbbi Anna Leopoldovna régensnő
udvarhölgye és szeretője volt. Lynar gróf eljegyezte, hogy
elrejtsék botrányos hármasuk kapcsolatát. Elkötelezetten
követte Anna Leopoldovna régensnőt (Christine–  t) a házi
őrizetbe és a börtönbe, de szabadon engedték 1762–  ben.
Követte a szeretőjét Dániába.
 
Alekszandr Boriszovics Buturlin, Erzsébet feltételezett első
szeretője, itt össze lett vegyítve Alekszej Subinnal, aki a cárevna
egy másik szenvedélyes kapcsolata volt, és akit brutálisan
megcsonkítottak, majd Kamcsatkába küldtek. Trónra
kerülésekor Erzsébet visszahívta Suhint: hosszú és boldog életet
élt egy tágas birtokon. Buturlin tábornok lett Erzsébet
hadseregében.
 
Alekszej Dolgorukij herceg, aki Petruska – az ifjú II. Péter cár–
  keresztapja volt, a szélesebb család több karakteréből lett
összegyúrva; a család Anna Ivanovna cárnőnek és Ostermann
grófnak köszönhetően szinte teljesen kihalt. A személyéhez még
Mihail Golicin herceg lett hozzátéve, aki madárként a
kalitkában szenvedett majdnem egy évtizedig, és aki a vőlegény
volt a híres esküvőn a Jégpalotában. Nyomorék kalmük
feleségével sok gyermekük született.
 
Jan d’Acosta portugál zsidó udvari bolond volt, „köszönhetően
vicces testalkatának, és hogy sok európai nyelvet ismert, és
mindent és mindenkit kifigurázott (a zsidó nép körében
elterjedt tulajdonság ez)”, írja a történész Subinszkij. D’Acosta
sorsa Anna Ivanovna uralkodásán túl ismeretlen.
 
Jean–  Armand de Lestocq: a francia orvos és kalandor
hatalmas befolyással volt Erzsébet uralkodásának korai
éveiben. Azonban 1748–  ban megvádolták, hogy összeesküdött
Erzsébet unokaöccse kedvéért. Lestocqot megkínozták és
halálra ítélték, de Erzsébet megkegyelmezett neki, és száműzte.
Csak Erzsébet halála után kapta vissza a birtokait, és térhetett
vissza az orosz fővárosba.
Bár Erzsébet állítólag titokban összekötötte életét élete nagy
szerelmével, Alekszej Razumovszkijjal, a korábbi ukrán
juhásszal, hivatalosan hajadon maradt, és sosem született
gyermeke. Német unokaöccsét, a holsteini Károly Pétert,
Annuska fiát nevezte ki cárevicsnek. A fiú azonban utálta
Oroszországot, és szívesebben lépett volna a svéd trónra. Nagy
Frigyes elkötelezett híveként szívesen vett feleségül egy ifjú
német hercegnőt: Zsófia Friderika Anhalt–  Zerbstet. Erzsébet a
lányt áttérítette az ortodox hitre, és Katalin Alekszejevnának
nevezte el. A lány később elfoglalta férje trónját, és ő uralkodott
Oroszország felett Nagy Katalin néven.
 
A Goloszov-szurdok a Moszkva folyó és a korábbi cári
Kolomenszkoje palota közelében fekszik; több patak és ér folyik
rajta keresztül. Egy újpogány szentély található benne, és
legendák kapcsolódnak hozzá időutazásról és mágikus erdei
lényekről.
 
 Köszönetnyilvánítás
 
 
 
A cárnő lánya jó nagy feladatot vállalt magára. Egy szerző kell
egy regény megírásához, de a kiadók, szerkesztők és ügynökök
elképesztő seregletére van szükség ahhoz, hogy Erzsébet útját
végigkövethessük a naivától a felnőtt nőig, aki nem hátrál meg,
ha nehéz –  talán a legnehezebb! –  döntést kell meghoznia, ha
úgy hozza a sors. Annyi ember vett részt abban, hogy
megírhassam a legjobb regényt, amit csak tudok! Hatalmas
köszönet mindenkinek a Curtis Brownnál: az ügynökömnek, a
csodás Alive Lutyensnek, akinek soha semmi sem túl sok, és
mindig megtalálja a megfelelő biztató szavakat, miközben
tekintetét nem veszi le a lényegről, és a technikai tudós és
mulatságos Sophia Macaskill-nek, és az energetikus külföldi
jogok csapatnak a Curtis Brownnál: Sarah Harvey–  nak és Jodi
Fabbrinak. New Yorkban hálás vagyok az elegáns és ügyes
Deborah Schneidernek a Gelfman Schneider / ICM Partners-től
a türelméért, és azért, hogy hitt A cárnő lányában. Hálával
tartozom a Bloomsbury London csapatnak –  érzékeny,
szenvedélyes és bölcs kiadómnak, Faiza Khannak, aki ugyanúgy
szerelmes az erős nőkbe és a korai Romanov– korba, mint én, és
lelkes és rendezett főszerkesztőmnek, Lauren Whybrownak, és
a sasszemű másoló szerkesztőnek, Lynn Curtisnek. Azt is
tudom, hogy Philippa Cotton, Laura Meyer és Rachel Wilkie
elvégzik PR & marketing mágiájukat az én lányomon,
Erzsébeten is. New Yorkban köszönöm a St Martin’s Press
csapatának, mindenekelőtt Charlie Spicernek, amiért tudott
konfliktust és drámát tenni még a kéziratba, Sara Grillnek a
folyamatos és lelkes támogatásáért, és Dóri Weintraubnak és
Marissa Sangiacomónak az haute couture hozzáállásuk miatt a
marketing és a PR terén. Köszönöm Daniela Schlingmann
irodalmi küldöncnek, a korán érkező nőnek, hogy terjesztette a
könyv hírét. Köszönöm a Petersham írókörnek, különösen
írótársamnak, Emma Curtisnek és Patrick Newman
szerkesztőnek, aki megbízhatóan minden első vázlaton a
germánoméiért olyan alacsonyan tartja, amennyire csak
emberileg lehetséges. Végül, de nem utoljára Li nosnak.
Casparnak és Gustavnak. akik tiszteletbeli nővérükké fogadták
Jelizavcta Petrova Komanovát több mint egy éven át. bár még cl
kell olvasniuk az egyik regényemet. Köszönöm. Tobias, hogy
higgadtan fogadtad a kifakadásokat arról, hogy ..túl sok
metodológiai írás folyik ebben a háztartásban!”.