NNCL1089-46Cv2.

Mark F. Wilson

AZ INVÁZIÓ
 A mű címe angolul: Invasion
Hungarian edition Copyright by LAP-
ICS
írta: Mark F. Wilson
Közreműködött:
Bihon Tibor
Nagy Zoltán
Nemes István Szegszárdi Katalin
Borító: GRAPH ART
A borítón látható festmény dr. Bera
Károly munkája
Kiadja: LAP-ICS Könyvkiadó
ISBN: 963 434 229 9

Felelős vezető: A LAP-ICS Könyvkiadó

ügyvezetője
„Vigyázz a jelenre,
mert a jelenből múlt lesz,
és a múlt
megölheti
a jövődet.”
John Connor feljegyzéseiből
 AZ ELIGAZÍTÁS

2029. január 14-én két, emberi

gerillákból álló csoport hatol be az FG-
21-es szektorba, a Halálzónába. Az első
egység feladata túszként tartott,
vélhetőleg kísérleti alanyként kezelt
gyerekek kiszabadítása a gépek
fogságából. A második csoport az első
tevékenységét álcázásként használva
megkísérel egy speciális számítógép-
hálózat közelébe jutni, s ezen át
vírusprogramot juttatni az egykori
védelmi rendszer, a Skynet
szervezetébe.
A túszmentő akció sikerrel jár. Január
15-én hajnalban az egyes csoport
életben maradt tagjai – név szerint: Akira
őrmester, és Harris tizedes –, valamint
egy, a környezetükben felbukkant
Harden Sparrow nevű idegen
megindulnak visszafelé az Árnyék
Bázisra.
Ugyanebben az időpontban a
számítógép-hálózat közelébe férkőzött
katonák – név szerint: Natalie O'Hara
programozó, Osborne és Waldon
Greenheart gerillák – olyan információk
birtokába jutnak, melyek alapján
feltételezik, hogy a kiszabadított túszok
között gyermekeknek álcázott
Terminátorok rejtőznek. A második
csoport megpróbálja figyelmeztetni Akira
őrmesteréket, de a kísérlet a
körülmények szerencsétlen
összejátszása miatt eredménytelen
marad.
Az Árnyék Bázis nem értesül róla
időben, micsoda veszély leselkedik rá. A
gépeknek nem csak az emberi
támaszpont lokalizációját sikerül
felfedniük; – be is jutnak oda.
Mindez egyúttal azt is jelenti, hegy a
Skynet is tudomást szerez az emberek
búvóhelyéről. Úgy érzi, itt a remek
alkalom, hogy végleg felszámolja az
Árnyék Bázist. Csapatösszevonásokat
tart és az inváziós erőket megindítja az
emberi támaszpont ellen…
Ez katasztrofális változást eredményez
a még mindig a Halálzónában bujkáló
kettes csoport helyzetében. A gerillák
messze az ellenséges vonalak háta
mögé kerülnek – a visszavezető út
végérvényesen elzáródni látszik.
Más választásuk nem lévén, a export
tagjai mindent egy lapra tesznek fel:
megpróbálnak behatolni az FG-21-es
szektor egyik fegyvergyárába, ahol
maguk sem tudják, mi vár rájuk…
És felvirrad 2029. január 15-ének
reggele, az invázió napja.
 1. Intro

Los Angeles, a felszínen,

2029. január 15., kora délelőtt.

A valamikori lakóépületek morzsává

tört romjai keményen csikorogtak a
bakancsba öltöztetett talpak alatt. Három
férfi távolodott a felszínre költöztetett
Árnyék Bázis tarka-barka, élő
kuszaságától. A lépteik egyre messzebb
vitték őket a szabadban felállításra
kerülő harcállásponttól; olyan helyre,
ahol hitük szerint rejtve lesznek majd a
föld alól kifüstölt, XXI. századi
emberiség néhány maroknyi túlélőjétől.
Mert azt, aminek közöttük kellett
végbemennie, nem pillanthatták meg
avatatlan tekintetek.
Az ember által végbevitt ember-
kivégzésnek már nem volt helye itt, a
legújabb kor bukása után bekövetkezett
társadalmi rendszerben. Egyrészt
anakronizmus lett volna, másrészt
homlokegyenest ellenkező azzal az
alapmorállal, ami életben tartotta az
emberiséget azután, hogy a fajnak – egy
nálánál sokkal értelmesebb intelligencia
szerint – lejárt az ideje.
Egy társadalmi alapmorált persze nem
szeghetett meg akárki. A két feketébe
öltözött gerilla – akik egy harmadik,
sokkal rongyosabb és viharvertebb
alakot kísértek az utolsó útjára – egy
kisebb istenség parancsára cselekedtek.
Ez a személyiség nem volt más, mint az
új emberi értékrend megteremtője és
elterjesztője, egy Los Angeles-i
születésű, John Connor nevű, negyvenöt
éves férfi. A kivégzési parancsot
személyesen ő adta ki.
Nehéz lenne vitatni, hogy megvolt-e a
joga hozzá. A személyiségének egyik
arca, amely gyakorlatilag egy pap volt,
az életbe vetett hitet adta vissza az
emberiség túlélőinek. Ugyanakkor egy
másik arca – amely a gerillaharcban,
terrorizmusban, és szabotázsban
félelmetesen járatos hadvezéré volt –,
gyakorta hozott olyan intézkedéseket,
melyek emberek halálával jártak… Igaz,
ez utóbbiak más emberek életét óvták…
Visszatérve az alapgondolatra: végső
soron kinek lett volna több joga
felülbírálni a XXI. századi társadalmi
morált, mint annak a személynek, aki az
alapjait lerakta?
A két feketeruhás között lépkedő,
rongyos alak halálának is az emberiség
érdekeit kellett szolgálnia. A férfi
személyazonossága előbb csupán
tisztázatlan volt; aztán a sors szeszélye
folytán az elkövetkezendő hosszú órákra
tisztázhatatlanná vált. S azon a január
tizenötödikei napon az Árnyék Bázis
legénységének olyan körülmények
között kellett harcba szállnia, melyeknek
egy „tisztázatlan” azonosságú alak által
történő esetleges további rontását a
gerilla-vezér mindenképpen
elkerülendőnek ítélte.
Maga a halálraítélt tört közönnyel
gyalogolt a számára ismeretlen cél felé.
Az arca mocskos volt; poros és kormos;
a bőre sebekkel pettyezett, és
zúzódásfoltokkal színezett. A lábai
monoton egyhangúsággal emelkedtek
újra és újra lépésre; a homlokához
tapadt szőke haja alól kitekintő szemei
pedig mindössze a saját bakancsa
orrának mozgását kísérték meredt
figyelemmel. Embernek látszott,
kétségtelenül embernek. A kutyáját már
elvesztette, de a neve még megvolt.
Harden Sparrow.
„Keressétek meg ezt a Harden
Sparrow-t! Kapcsoljátok le, de feltűnés
nélkül! Aztán vigyétek el egy csendes
helyre, és lőjétek főbe!”
Ezzel a három mondattal határozta
meg John Connor a kutyás idegen
sorsát.
A „parancsra cselekszem” című
védekezés – amióta csak világ a világ –
feloldozást jelent minden katona
számara. Sok mindentől megóvja az
embert. Megkíméli a gondolkodástól, a
felelősségvállalástól, a lelkiismeretétől.
Ennek megfelelően a két feketeruhás
gerilla – akik jelenleg közönséges
hóhérokká vedlettek át – ugyanolyan
egyhangú közönnyel tudtak a kutyás
idegen oldalán lépkedni, mint ahogy az
maga is haladt.
A Harden Sparrow nevű férfinél nem
volt fegyver. Elvették tőle; még akkor,
amikor a hosszú és fáradságos utazása
végén megérkezett az emberek közé.
Most veszélytelennek látszott. Haladtak
egy darabig, aztán…
…aztán a törmelékek takarásából
előbukkant az útjuk célja. Egy romos
düledék volt az, valahol félúton a
harcállás és a kiküldött mélységi
felderítők állásai között. Az egykori ház
falai két-három, méternyi magasságig
épségben megmaradtak; onnantól
azonban, csalóka módon, nem
folytatódtak sehová. A hely
messzemenően ideálisnak látszott egy
szolid – „…de minden feltűnés nélkül!” –
főbelövéshez. A kísérő gerillák kezei a
fegyvereik markolatára csúsztak. Az
egyikőjük előrelépet, és Harden Sparrow
elé vágva, elsőként lépett be a romok
közé.
A kutyás idegen a maga megalkuvó,
szolgalelkű modorában követte.
S az ő nyomában, utolsóként, a másik
feketeruhás tette be a lábát a rögtönzött
kivégzőhelyre.
Ezzel a céljukat részben elérték.
Részben.
Abban a részben, hogy senki nem
látta, mi történik a romok között.
A két gerilla bő kétméternyi
távolságban állt egymástól; Harden
pedig előttük, nagyjából középen, és
körülbelül ugyanilyen messze. Mintha
egy enyhén deformált, egyenlő oldalú
háromszöget akartak volna
meghatározni.
– Sem műszereket, sem orvosokat
nem látok itt. – Sparrow szavai torzult,
jellegzetesen vasbeton visszhangot
ütöttek a kopár falak között. – Ki fog
engem megvizsgálni?
A másik kettő ráemelte a tekintetét. Az
arcukon továbbra is az eddigihez
hasonló fásultság, és unalom
tükröződött. De nem pontosan
ugyanolyan. A közöny már csak egy
maszk volt; mögé lehetett nézni. Onnan
pedig szánalmat és sajnálatot
olvashatott ki a szemlélődő.
– Mi a fene ez az egész, fiúk? Minek
hoztatok ide? – Harden simulékony
hangja idegesen rezdült; a szavai vége a
magasabb régiók felé csapott. – Mit
akartok tőlem?
Még mindig néma hallgatásba
burkolózva, a kutyás jobb oldala felől
álló gerilla elengedte a nyakában lógó
gépkarabélya tusát, és a kezeit a háta
mögött kulcsolta össze. A mozdulat –
lévén elengedte a fegyvert – akár még
barátságosnak is tűnhetett volna. De ha
jelen lett volna egy negyedik személy is,
aki az egész díszes társaság háta
mögött áll, láthatta volna, ahogy a férfi
ezernyi karcolással tarkított,
bőrkeményedésekkel pikkelyezett újai
óvatosan felhúzzák a dereka
magasságában, a háta közepén a
zubbonying szárát. A két kézfej eltűnt a
ruhadarab takarásában; s amikor ismét
előkerültek onnan, már gazdagabbak
voltak egynéhány dologgal.
A jobb tenyér egy kilenc, milliméteres
Parabellum sűrűn bordázott, fényes
fekete, műanyag agyát ölelte körül. A bal
egy arasznyi hosszúságú, oldalról sűrűn
telefurkált, olajosan matt vascsőre tett
szert.
A hangtompító viszonylag ritka és
értékes holminak számított az emberi
katonaság tagjai között. Bár a
fegyvermesterek gyakran barkácsoltak
össze műanyag palackokból, gyapotból,
vastag nemezből és filcből különféle
hangfogó szerkezeteket; de ezek egy-
két lövés után egyre zajosabbá váltak;
egy tár kilövése után pedig már semmit
nem értek. Az igazi, még az atomháború
előttről származó, tisztességes
szerszámokkal és megfelelő anyagokból
készült hangtompítók aranyat értek, és
nem kerülhettek akárki tulajdonába. A
feketeruhás gerillák – John Connor
személyi testőrei – indokoltan birtokolták
a hasznos szerszámot: a parancsnok
életének óvása minden tekintetben a
legmagasabb prioritást élvezte. A
testőrök kedvükre válogathattak a
felszerelés legjavából; cserébe viszont a
kedvük ellenére kellett meghalniuk, ha a
harci körülmények ezt megkívánták.
Most – az ő tudomásuk szerint – nem
voltak harci körülmények. Egy
szerencsétlen, kiéhezett fickót kellett
likvidálniuk.
A hangtompítóból kilógó, menetes
bütyök halkan nekikoccant a Parabellum
csövének. Fém súrlódott a fémhez; a
csavarmenet apa- és anyarészei falni
kezdték egymást. A gerilla ujjai szapora
mozdulatokkal tornáztatták egybe a
gyilkoló eszközöket.
Jóval később, amikor a szakértők a
Harden Sparrow nevet viselő T-800-as
Alfa „pályafutását” és „karrierjét”
elemezték, jobbára értetlenül álltak a
gép rendkívül magas hatásfokú
beszivárgó képességei előtt. A legfőbb
tanulság, amit az esetből ki tudtak hozni,
az volt, hogy a kiborgnak minden
tekintetben „szerencséje volt”. A rutinos
gerillák, mint Waldon Greenheart, vagy
Snake, jobbára csak kiköptek volna e
magyarázat hallatán; és ezzel, kemény
ítéletet hoztak volna a harcostársaik
felett. Kemény és igazságtalan ítéletet.
Még a XXI. századi emberek közül is
csak kevésnek adatott meg, hogy életük
során több beszivárgóval találkozzanak.
Terminátorokkal gyakorta összefutottak;
de a beszivárgókat nem lehetett egy
kalap alá sorolni a Béta – vagy a más
harctéri egységekkel. Velük a „randevút”
csak keveseknek sikerült élve
megúszniuk; így nemigen volt, aki
továbbadja a tapasztalatokat. Ráadásul
– a Harden Sparrow által lóvá tett
áldozatokat tovább védve – nem szabad
megfeledkeznünk arról, hogy zűrzavaros
körülmények között a szerencse igenis
komoly szerepet játszhat. Néhány
megrögzött ateista szerint Jézus
Krisztusnak is pusztán szerencséje volt,
és ez tette őt a történelem legismertebb
alakjává.
 A gerilla fogása erősebbé vált a
hangtompító hengerén, még egy
negyedfordulat megtételére késztette a
menetet. A pisztoly és a henger ezzel
egymásba szorultak; szerves egésszé
váltak. A férfi készen állt. Csőre töltenie
nem kellett a fegyvert – soha nem lépett
úgy a felszínre, hogy ezt előzőleg meg
ne tette volna. Inkább fáradjon a
pisztolyban fölöslegesen a rugó,
minthogy zűrös helyzetben értékes
tizedmásodperceket vesztegessen a
mozdulat megtételére.
A feketeruhás készen állt a kivégzésre.
Immáron csak a saját érzelmei
késztették várakozásra. Azokat az
érzéseket élte át, amelyeket minden
ember megtapasztal, ha egy
„nemszeretem” feladatba kell
belevágnia. Önmaga előtt, húzta az időt;
közben a vérnyomása egyre
magasabbra szökött; a teste telítődött
adrenalinnal. Gondolatban a mozdulatot
próbálgatta, amelyet majd meg kell
tennie: jobb alkarjának az alsó félkörívét;
a csuklójának az ellentétes irányú
mozgását, hogy amikorra a fegyver
kikerül a teste takarásából, a csöve már
a célra irányuljon. A tétovázásával egyre
hosszabbá és hosszabbá nyújtotta a
változatlan pillanatot.
Mert a változást valóban csak az ő
cselekedete hozhatta meg.
A vele srégen szemben álló fakószőke
emberi alak már régen tudta, mi van a
levegőben. Miután beléptek a romok
közé, a „hallását”, azaz a rendszerébe
integrált audio-érzékelőket maximális
élességre állította. Érzékelte azt a finom
neszt, amit a fegyvercsőhöz koccanó
hangtompító keltett. Hasonlóképpen járt
el a látószervként funkcionáló vizuális
egységekkel is. A látómezeje egyik
negyedében egy külön ablakot nyitott,
amelyen kinagyítva szemlélte a hátratett
kézzel ácsorgó katonát. Látta, amint a
férfi bi- és tricepszén finom rezdülések
futnak végig: ebből tudta, hogy a
takarásban lévő alkarjával dolgozik
valamin.
Sejtette, hogy le akarják lőni. Az
akcióterve már készen állt, de ehhez
szükséges volt, hogy a feketeruhás
gerillák végre munkához lássanak. Úgy
ítélte, elég gyors tud lenni ahhoz, hogy –
beleértve a fegyvercső célra állása és a
ravasz elhúzása közötti időt is –
félreugorjon a golyó útjából.
Ami ezt a kérdést illeti, fatálisan
tévedett.
A gerilla-testőr vérrel és adrenalinnal
telepumpált karja előrelendült.
Olyannyira gyorsan mozdult, hogy a
Terminátor látómezejében lévő kép
elmosódottá és darabossá vált. A
„shutter speed”-en járatott képdigitalizáló
egységek egyszerűen túl lassúak voltak
hozzá képest. A férfi nem vett fel
szabályos lőállást; szinte csípőből tüzelt.
 Harden Sparrow-nak csak annyi ideje
maradt, hogy „belemozduljon” a lövésbe.
Az eredeti cél – mely az arca közepe lett
volna – így néhány centit módosult. A
lövedék a homloka és a haja
találkozásánál csapódott, a fejének.
A hangtompító miatt a lövés nem
keltett nagyobb zajt, mintha valaki
szárazon köhögött volna egyet a falak
között.
Némi vér, és egy aprócska, hajjal
borított húsdarab csapódott a levegőbe.
A T-800-as Alfa – a félre vetődő
mozdulat miatt – olyan hatást, keltett,
mint aki oldalra összeesik.
De egy dolog hibázott a képen.
A feketeruhás gerilla pisztolyának
tárában – ezt a férfi pontosan tudta –,
kilencmilliméteres APDS lövedékek
lapultak. Márpedig, ha valakit egy
ilyennel – gyakorlatilag közvetlen
közelről – fejbe lőnek… nos, annak a
feje leginkább úgy működik, mint egy
görögdinnye, ha tízemeletnyi
magasságból a járdára zuhan.
– Bassza meg! – A pisztolyos katona
maga sem tudta igazán, hogy
gondolatban, vagy hangosan kiáltott fel.
Azokban a pillanatokban értette meg,
hogy egy Terminátorral állnak szemben.
Érdekes módon a földön fekvő T-800-
as Alfa központi vezérlőjében is a
katonáéhoz hasonló gondolatok
fogalmazódtak meg. Ez persze az ő
sajátságos, gépi nyelvén történt; és
néhány hibakód formájában került
kifejezésre. A fej perifériát ért
nagymértékű ütés következtében
néhány processzora átmeneti
üzemzavart produkált. Az önjavító
modulok természetesen azonnal
működésbe léptek, de ezzel veszített
némi időt.
A két gerilla pedig nem habozott
megragadni az alkalmat.
Egyikőjük az övéhez kapott, és egy
DM-51-es kézigránátot akasztott le róla.
A tojásformát megmarkolva a test
oldalához szorította a biztosító- és
emelőkart, majd kirántotta a fejből a
biztosító-gyűrűt. Ezzel a gránát élessé
vált. A kar majdani felengedését
követően az időzítő szerkezet
működésbe lép, és négy másodperc
múlva felrobbantja a trotiltestet.
A katona bátran – vagy vakmerően? –
előrébb lépett, hogy közvetlen közelről
helyezze a gép teste alá a DM-51-est.
Tudta, hogy ezzel gyakorlatilag a halál
torkába sétál be, de helyre akarta hozni,
amit a társával alaposan elbaltáztak.
Úgy gondolta, ha lesz elég ideje, hogy
a gránátot a kiborg testébe ékelje, lesz
elég ideje ahhoz is, hogy hátraugorjon.
Ha pedig mégsem, és esetleg a gép
rátámad, akkor legalább meglesz az az
utolsó öröme, hogy a felrobbanó DM-51-
es – és az övén viselt társai – vele
együtt a gépet is darabokra szaggatják.
 Gyarló dolog az emberi tévedés. Akkor
ott nem csak a katonát fosztotta meg az
élete utolsó örömétől, a későbbiekben
az Árnyék Bázison vívott harc menetére
is sorsfordítóan hatott ki. A földön
heverő T-800-as Alfa karja nyitott
tenyérrel, villámgyorsan lendült a
magasba. Félúton találkozott össze a
gerilla gránátot szorongató kezével. A
kiborg ujjai ráfonódtak, és összezárultak
az ember öklén.
AKCIÓTERV ELSŐ FÁZIS:
AZ EXPLOZÍV TÖLTET
HATÁSTALANÍTÁSA.
Csontok reccsentek, ínszalagok
szakadtak el. A hihetetlen erővel
összeszoruló ujjak összeroppantották,
darabokra zúzták a gerilla kezét. Amikor
Harden Sparrow hfac2-es jelzésű
periféria-eleme ismét eltávolodott a
gerilla testétől, valami véres,
gusztustalan masszát tartott a
markában. Annak a közepén pedig ott
csillogott a DM-51-es.
A gránát biztosítókarja továbbra is a
tojásforma test oldalához szorult. A
katonának nem maradt elég ideje ahhoz,
hogy felengedje; a kiborgnak pedig esze
ágában sem volt, hogy ezt megtegye. A
gyújtószerkezet nem léphetett
működésbe.
AKCIÓTERV MÁSODIK FÁZIS:
HUMÁN EGYEDEK
HATÁSTALANÍTÁSA.
A férfi megtántorodott, a torka
mélyéből valami rekedt, döbbent hörgés
tört elő. A jobb karjából fröcskölt a vér; a
kézfeje gyakorlatilag eltűnt,
szétmorzsolódott.
A háta mögött álló társa kétszer tüzelt
a hangtompítós Parabellumból. A
lövedékek a kiborg mellkasába
csapódtak. Igazán szép lövések voltak;
a becsapódások egymástól alig fél
centire szakították fel a szintetikus húst,
de a robotban komoly károkat nem
okozhattak.
Ezzel az emberek eljátszották minden
ütőkártyájukat. Most már a gépen volt a
sor.
Harden Sparrow felemelkedett a
földről. A rendszerei immár
kifogástalanul működtek. Késlekedés
nélkül akcióba lendült.
Mindkét kezével átölelte az előtte
tántorgó, az eszméletvesztéssel küzdő,
megcsonkított férfit. Magához szorította
a testet, és a jobb kezével – a baljában
még mindig a kézigránátot szorította –
hátul a férfi derékszíjához kapott.
Biztosra vette, hogy – akárcsak a másik
gerilla – ez is tart itt magánál valamilyen
fegyvert.
A következő másodpercben már a
kezében volt az iménti hangtompítós
Parabellum pontos mása.
A gép már ekkor megölhette volna a
karjai között tartott embert – egyszerűen
megnöveli a szorítás erejét, és
összeroppantja a bordakosarát –, de a
taktikai elemzők ezt nem javasolták. Mint
szinte mindig, most is helyesen
döntöttek.
Amikor Harden Sparrow az elkapott
gerilla válla fölött kitekintett előre, azt
látta, hogy a második feketeruhás célra
tartja ugyan a pisztolyt, de habozik
tüzelni.
A férfi tudta, hogy az APDS lövedékek
könnyedén áthatolnának ugyan a társa
testén – és még arra is lett volna esély,
hogy kárt okozzanak a kiborgban –, de
az az ember még élt, és nem ő akart
lenni az, aki megöli.
A feketeruhás vállai mögül
előkandikáló szőke fej, melyen az
elsődleges álcázórendszer sérülése
miatt most sűrű patakokban csörgött
végig a vér, nyílegyenesen rámeredt.
Harden Sparrow felemelte, és célra
tartotta a zsákmányolt pisztolyt. Mivel a
Terminátor fejlesztett beszivárgó- és
álcázórendszere a körülmények
zűrzavarában bekapcsolva maradt, a
kutyás idegen duzzadt ajkai keskeny
mosolyra húzódtak. Aktiválta a fegyver
elsütőbillentyűjét.
A fejbe lőtt, halott gerilla teste még egy
pillanatig imbolyogva állt a lábán. Aztán
– nagyjából egy időben azzal, amikor a
kiborg eltaszította magától az eddigi élő
pajzsát – lezuhant a földre.
Felcsattant a második lövés is, és
többé nem állt élő ember a romos
épületfalak között.
AKCIÓTERV: KOMPLETT.
Ez az egész olyan, mint…
Minthogyha csak… kivégzésre vinnék!
Szinte ugyanabban a pillanatban,
amikor a megfelelő szó az eszébe jutott,
a romok között bujkáló Harris tizedes
meghallotta a fegyverdörrenést is. Két
lövés volt, hihetetlenül gyorsan követték
egymást.
Harris – maga sem értette pontosan,
miért – megijedt. Rémület járta át a
tagjait. Érezte bennük azt a furcsa
zsibbadtságot, ahogy felemelkedett és
futni kezdett a romok felé.
Harden Sparrow rendszerei továbbra is
a maximális hatásfokon üzemeltek.
Villámgyorsan szétszerelte, és
hatástalanította a kezében szorongatott
kézigránátot. Aztán lehajolt, és
összeszedte a halott katonák fegyvereit.
Miközben sorra vette, és magára
aggatta őket, egy rutinszerű ellenőrzést
is végrehajtott rajtuk.
Gazdag zsákmány volt. Két AK-47-es,
gyakorlatilag tele tárral. Bő egy tucat
DM-51-es gránát; hatásnövelő
köpenyekkel. Egy pár bajonett az AK-
khoz, némi plasztik, és hozzá egy
rádióhullámos detonátor. Két mélyen
fogazott pengéjű tőr; üreges nyeleikben
– számára haszontalan –
túlélőeszközökkel. S végül a két
kilencmilliméteres pisztoly,
markolatjaikban az APDS töltényekkel.
Elégedetten egyenesedett fel.
Valóságos kis fegyverarzenálra tett
szert.
Mindennek ellenére a korábban
előirányzott direktíváit fel kellett adnia. A
teljes lelepleződést egyelőre sikerült
elkerülnie. Az inváziós csapatok
küszöbön álló megérkezése miatt aligha
valószínű, hogy a két gerilla eltűnése
egy órán belül bárkinek is szemet
szúrna; de előbb-utóbb azért fel fog
tűnni a hiányuk. Azt a tervét tehát, hogy
megpróbál az evakuálandó emberek
sorai közé beférkőzni és kideríteni, hová
viszik őket, immár sutba dobhatta.
A taktikai és analizáló egységek
persze azonnal javasoltak neki egy
másikat. A központi vezérlő az ötletet
kivitelezhetőnek ítélte; és haladéktalanul
hozzákezdett a megvalósításához.
Ismét lehajolt, és magához vett még
két dolgot.
 Az első egy medikit volt, egy aprócska
elsősegélynyújtó doboz. Szüksége lesz
rá, hogy ellássa a homloksérülését.
Elvégre mégsem szaladgálhat az
emberek között félig átlőtt fejjel; úgy
azonnal lelepleződik.
A második a halottak kezén viselt
karperecszerű, színes szalag. Ennek a
működése és a jelentése ugyan nem volt
teljesen egyértelmű a számlára; de
sejtette, hogy a vászondarab valamilyen
módon az emberek egymás közötti
azonosítását segíti elő.
Bár a T-800-as Alfának fogalma sem
volt róla, mind közül ez a zsákmány volt
a legjelentősebb. A karszalag a jelenleg
érvényben lévő, aktuális színkód volt.
Azzal, hogy ezt magára csatolta,
majdnem olyan jó álcázási hatásfokot ért
el, mintha vele lett volna a kutyája.
Még egy pillantást vetett a földön
heverő tetemekre, aztán a belépési
pontjukkal ellenkező irányban kilépett a
falak takarásából. Jókora vargabetűt
leírva indult vissza az emberek
harcálláspontja felé.
Nos, ha már a sors úgy hozta, hogy
nem épülhet be a kimenekített emberek
közé, ő is beszáll a küszöbönálló
ütközetbe.
Persze nem olyan ostoba módon, hogy
mindkét karjába fegyvereket fogva,
lövöldözve nekiront az emberi
állásoknak. Ezt meghagyta a T-600-
asoknak, és a Béta egységeknek. –
Nem, ő szépen besétál a harcosok sorai
közé. Ha kell, még lőhet is néhányat a
géptársai irányába. Közben pedig
információkat szerez, és csak a
legérzékenyebb pontokra csap le.
Programozókra, fegyvermesterekre,
orvosokra, és a tisztikar tagjaira. Egy
kevés szerencsével lefejezheti a Bázis
teljes vezérkarát.
Harden Sparrow-nak akkor még
fogalma sem lehetett arról, hogy minden
célpontok célpontja, John Connor is a
közelben van.
Ha tudta volna, – és a programozása
szerint megüzeni a Skynetnek –,
valószínűleg a környéken tartózkodó
egyetlen ember és gép sem élte volna
túl a kialakulófélben lévő ütközetet.
Így azonban az a bizonyos végső
csapásmérő fegyver csak hosszú
órákkal később került bevetésre…
…de ne vágjunk a történet elébe.
Harris egy örökkévalóságnak érezte,
mire odaért. Lihegve, minden
elővigyázatosságról megfeledkezve
bukott be a düledékek közé.
Sejtette, tudta, mit fog odabent találni.
De látnia kellett, hogy végre
bizonyosságot szerezzen.
Mindkét gerilla teste a földön hevert. A
fejük körül a tócsák még csak most
kezdtek terebélyesedni; a vér a
betonárkok keskeny osztását keresve
folyt szét.
 Szép, tiszta lövések végeztek velük.
És a T-800-as Alfának nyoma sem
volt…

2. A bejutás

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.

A gerillák álmukban sem remélték

volna, hogy a Fejvadász jeladójára
felépített csel ilyen remekül beválik. A
gépi intelligencia gondosan mérlegelt, s
miután a behatolók számáról pontos
információval rendelkezett, így szinte
kockázat nélkül küldte ellenük a
fegyvergyár védelmére beosztott
Terminátorokat. Hibás döntés volt, de
erre csak hosszú másodpercekkel
később döbbent rá.
Waldon Greenheart olyan mesterien
helyezte el a megsemmisített
Fejvadászból kiszerelt jeladót, hogy a
kiborgok sem vizuálisan, sem audio
üzemmódba kapcsolva nem tudták
pontosan lokalizálni a helyét. Négyen
érkeztek, s ez több mint elégnek tűnt.
Ha a Skynet figyelembe veszi azt a
tényt, miszerint a Halálzónába csak a
legjobbak maradhatnak ilyen hosszú
időn keresztül életben, akkor bizonyára
nagyobb erőátcsoportosítást végez. Ám
a Los Angeles túlsó végén dúló csata
túlságosan lefoglalta a kapacitását.
A gerillák felszámolására érkezett négy
kiborg szorosan egymás mellett lépdelt.
A kezükben tartott plazmaimpulzus
fegyverek csöve lassan pásztázta a
terepet, miközben a Terminátorok teljes
kapacitással a rejtőzködő ellenség
pontos helyének megállapításán
dolgoztak. Minden beérkező adatot
feldolgoztak; folyamatosan szkennelték
a környezetet, a radarszisztémák
kiterjesztett hatásfokkal dolgoztak,
miközben az audiovizuális eszközök
által beérkezett jeleket folyamatosan
összevetették az adatbankokban tárolt
információkkal.
A Fejvadász jeladója folyamatosan
sugározta a segélykérést. A
Terminátorok lassan elkezdtek
eltávolodni egymástól, és laza félkörben
megközelítették azt a romos épületet,
melynek a túloldalán – a jeladóból
kisugárzott jelek szerint – a pusztító
gépezetnek kellett volna lapulnia.
Snake elégedett arccal figyelte a
kiborgokat, s türelmesen kivárta azt a
pillanatot, amikor gyakorlatilag egyetlen
moccanás nélkül, pusztán az
elsütőbillentyű megérintésével
deaktiválhatta az egyiket. A
törmelékhalom, mely mögött a leány
lapult, elég magas volt ahhoz, hogy akár
állva is eltakarja, ám Snake igyekezett
olyan kicsire összehúzni magát,
amennyire csak tudta. Akár célba talál,
akár nem, a válaszlövések bizonyára
nem sokat fognak késlekedni. Márpedig
egy Terminátor zárótűz rendkívül
veszélyes.
A kiborgok mintegy huszonöt
lépésnyire sétáltak el Snake orra előtt. A
leány a vállához szorított fegyver
célkeresztjén keresztül figyelte a
gépeket, majd amikor a legszélső
kedvező lőpozícióba került, egy
pillanatra megérintette az
elsütőbillentyűt. A csőből kivágódó rövid
energiasugár darabokra robbantotta a
kiborg törzsét, s vele együtt a vezérlő
mesterséges intelligenciát is.
Négyből egy.
A maradék három Terminátor a pillanat
tört része alatt észlelte a támadást, a
becsapódó energiasugárból és a többi,
járulékos információból kiszámolták a
támadás irányát, majd zárótűzzel
árasztották el a gerilla fedezékét.
Megolvadt kődarabok fröccsentek a
levegőbe, s a felszálló por jótékony
lepelbe burkolta a leányt. Mégis, ha
egyedül van, akkor néhány
másodpercen belül bizonyára elpusztul a
gyilkos ellentámadásban.
– Most! – suttogta Waldon Greenheart
a programozó leánynak, és felemelte a
fegyverét. A Terminátorok annyira
belefeledkeztek a támadásba, hogy
csupán késve reagáltak a
törmelékhalmok között megjelenő
aprócska foltokra.
Greenheart és O'Hara csaknem egy
időben tüzeltek. Bár nem beszélték meg
előre, ki, melyik kiborgot veszi célba, a
gondviselésnek köszönhetően eltérő
célpontokat választottak ki. S bár a
programozó korántsem kezelte olyan
mesterien a fegyvert, mint a harctereken
edződött társai, mégis sikerült blokkolnia
a Terminátor fegyverközpontját, s így
ideiglenesen kiiktatni a gépet a harcból.
A másik kiborggal Waldon végzett. Az ő
lövése sokkal pontosabbra sikerült;
egyenesen a törzsbe integrált központot
robbantotta darabokra.
A negyedik Terminátor a sebesült
Osborne-ra maradt. A férfi nehezen
lélegzett, s mind biztosabb volt benne, a
Halál már csupán néhány percnyi
haladékot engedélyezett a számára. A
homlokáról kövér izzadságcseppek
gördültek alá, amikor felemelte a
fegyverét, és célba vette a negyedik
Terminátort, mely megosztotta az
erőforrásait, s tőle telhető pontossággal
igyekezett befogni mindhárom célpontot.
Ez a zárótűz elég jó hatásfokkal
működött ahhoz, hogy sem Snake, sem
a fiú és a programozó leány ne
próbálkozzanak egy darabig, így
Osborne-ra maradt a probléma
megoldása.
Küszködve térdre kecmergett – az
ereje pokoli sebességgel fogyott –, s a
szemét résnyire összeszűkítve próbálta
meg befogni a célkeresőben a sértetlen
kiborgot. A gép nem volt ostoba. Bár
nem manőverezett jobbra-balra,
ahogyan egy gerilla tette volna, ám
igyekezett olyan helyre húzódni, ahol
minél több irányból védve van a
támadások ellen.
Osborne rekedten felkiáltott, amikor
egy fájdalmas görcs présbe fogta a
szívét. A Terminátor szerencsére
csapdának hitte a zajt, s nem fordult
oldalra. A radarszisztémák ugyan
észleltek valami mozgolódást, ám a
rendszer kapacitása már közelített a
száz százalékhoz, és a vezérlő úgy ítélte
meg, az új tényező nem jelent
komolyabb veszélyt.
Ez okozta a végzetét.
A sebesült férfi utolsó erejével
kitámasztotta a fegyvert, és az évek
során a vérébe ivódott ösztönöknek
engedelmeskedve célra tartotta a
Westinghouse-t. A csőből kiröppenő
lövedék telibe kapta a kiborgot, és
kibillentette az egyensúlyából. Nem volt
valami jó lövés, de éppen elég gondot
okozott a Terminátornak ahhoz, hogy
pár másodpercre beszüntesse a
tüzelést.
Sem Snake, sem Greenheart nem
adott még egy esélyt a gépeknek, s egy
kicsivel később már egyetlen ellenséges
gép sem akadt a környéken.
A fegyvergyár távvezérelt kapui ugyan
önműködően becsukódtak még a
kiborgot megjelenése után nem sokkal,
ám Waldon bízott O'Hará-ban. Akinek
nem okoz gondot bejuttatni egy vírust a
Skynet gigászi rendszerébe, annak egy
nyavalyás ajtó sem lehet probléma.
– Hányan lehetnek odabent? – nyögte
Natalie, miközben igyekezett a rohanó
Waldon nyomában maradni.
A fiú csak az ajtóhoz érve válaszolt.
– Ha mázlink van, mind kijött. Ám
tartok tőle, odabent még vár ránk egy-
két meglepetés…
Hamarosan Snake is csatlakozott a
programozóhoz és a fiúhoz. Szomorú,
ugyanakkor elszánt arckifejezése láttán
Greenheart azonnal tudta, hogy nem kell
várniuk Osborne-ra.
– Harcos volt! – Snake mindössze
ennyit mondott, majd a fájó emlékeket
az emlékezete legmélyére zárva el,
máris az előttük lévő problémára
összpontosított. – Natalie, ki tudod nyitni
ezt az átkozott ajtót?
O'Hara tétován előrelépett, s fürkészni
kezdte a zárómechanizmust. Első
pillantásra nem tűnt valami bonyolultnak,
fejlesztett Thunder-rendszerű zárak
védték, melyeket a Terminátor
radarszisztémákba szerelt egyedi
azonosítók voltak képesek
hatástalanítani. A programozó ügyes
mozdulatokkal végigtapogatta a zárat, s
sikerült a körmével felpattintania a
Közvetlen Csatlakozás feliratú panelt.
Apró diódák fénylettek fel a
szürkületben, majd O'Hara egy rövid
dróttal találomra megérintette a
legszélső dióda alatti nyomtatott
áramkört. Halk szikrázás hallatszott,
majd mély csönd.
Az ajtó nem engedett.
– Belülről blokkolták – jegyezte meg
mogorván O'Hara. – Igazad volt,
Waldon, várnak ránk odabent…
Szerencsére a fegyvergyár kapuját
nem védte automata löveg. A Skynet a
védelmi rendszert minden fegyvergyár
esetében a Terminátorokra és a belső
védelmi blokkokra építette fel. Az
elképzelés jó volt, hiszen az eddigi
tapasztalatok alapján gerillák csak
hihetetlen emberáldozatok árán juthattak
a gyárakig, s a bejutásra már aligha
maradt idejük néhány szakasznyi
Terminátor, Ezüsthernyó vagy HK
támadása közben.
– Siethetnél egy kicsit! – idegeskedett
Snake. Osborne halála valahogy jobban
megviselte, mint a többieké. Igaz,
megpróbálta leplezni, ám a minduntalan
késpengévé keskenyedő szája elárulta a
bensőjében dúló érzéseket.
O'Hara egy tenyérnyi, fekete dobozt
akasztott le az övéről. Felpattintotta a
tárolóegység fedelét, és arasznyi
hosszúságú kábelekkel kötötte össze a
zárómechanizmust és a készüléket.
Halk, emberi fül számára hallhatatlan
kommunikáció kezdődött a két program
között, melynek eredményeként a
zárszerkezet kijelzőjén egymás után
aludtak ki a diódák. A kapu pár
másodperc múlva önműködően tárulni
kezdett.
Snake a falhoz nyomta O'Harát, aki a
szétkapcsolódással volt elfoglalva,
miközben intett a fejével Waldonnak,
hogy igyekezzen előre. A két veterán
arra számított, hogy a mechanikus
nyitás miatt a túloldalon Terminátorok
fognak várni rájuk.
Szerencsére mindketten tévedtek.
A fegyvergyár kihalt volt, csupán a
vastag falak mögött duruzsoló gépek
monoton sziszegése és dobbanása törte
meg a csendet.
Waldon besurrant a lassan kitáruló
ajtón, majd nyomban a falhoz lapult.
Snake néhány másodperccel később
követte, majd a bosszúsnak tűnő O'Hara
következett. Neheztelt Snake-re, bár
kétségkívül kettőjük közül a másik nőnek
volt több esélye a túlélésre.
– Bemegyünk? – kérdezte Waldon
kézjelekkel, és a hatalmas előtérből
nyíló acélajtókra mutatott.
Snake bólintott.
– Az a kurva Skynet rohadtul
megbánja, hogy belekezdett ebbe a
játszmába! – válaszolt a nő ugyancsak
kézjelekkel.
O'Hara visszafordult az ajtó felé. A fal
melletti konzolról a zárat manuálisan is
ki lehetett nyitni. A lány abból indult ki,
hogy akármi várja őket odabent, aligha
fognak fejvesztve menekülni. Néhány
kód begépelésével lezárta a bejáratot,
majd személyes kóddal blokkolta a
rendszert. Így legalább némi időt
nyernek, ha a Skynet nagyobb erőket
mozgósít a fegyvergyár védelmében.
– Van nálad egy kis plasztik? –
kérdezte O'Hara a fiút.
Waldon elvigyorodott, és egy rágógumi
nagyságú csomagot nyomott a lány
kezébe, melyhez miniatűr rádióadó
csatlakozott. O'Hara az adót a
nyitószerkezethez hangolta. Ha valaki
rádióhullámokkal akarja kinyitni az ajtót,
akkor működésbe lép a késleltető, s
tizenkét másodperccel később a
helyiség a levegőbe repül.
Egy kis meglepetés.

3. A pusztulás kezdetén
 Los Angeles, a felszínen,
2029. január 15., kora délelőtt.

Amikor a felszíni radarok csipogni

kezdtek és a kör alakú ernyőn
monotonul mászkáló, zöld sugár
fémtestű pontokat kezdett körülrajzolni,
az emberi vezérkar jelenlévő tagjai
ijedten elcsendesedtek, és keserű
gyűlölettel meredtek a rádióhullámos
lokátor kijelzőjére. Egyedül a rangidős
tiszt – helyesebben szólva: minden
tisztek közül a legmagasabb rangú –
reagált másként az eseményekre.
John Connor is a radarképernyő felé
fordult. Az ő szája szegletében egy
olyan bánatos lesajnáló mosoly jelent
meg; amilyet az-emberek általában a
rossz viccek mesélői felé szoktak
küldeni. Az emberi ellenállás vezetője az
ernyő elé hajolt – ezzel udvariatlanul
eltakarta a kilátást minden más jelenlévő
elől –, és közvetlen közelről, hosszan
bámulta a zöld jeleket.
– Jönnek – jelentette ki aztán flegmán,
mintha ennyi időre lett volna szüksége
ahhoz, hogy megállapítsa a nyilvánvalót.
Az emberek mögötte – a texasi
fegyvermester kivételével – zavartan
pislogtak egymásra.
Connor felegyenesedett, és a Gutwill
felé fordította az arcát. Mikor elkapta
Billy pillantását, a fejével szó nélkül a
radarképernyő felé bökött. A
fegyvermester egy aprót biccentett, és
amikor John ellépett a készülék elől,
maga vette át a helyét. Most ő bámulta
hosszasan a kijelzéseket.
John Connor pedig Hasspart
parancsnok – pontosabban: egykori
parancsnok – elé lépett.
– A főerő észak, észak-kelet felől
közeledik – magyarázta nyugodtan. – Az
átlagsebességüket úgy negyven
kilométer per órára saccolom. Ez azt
jelenti, hogy az előőrsük cirka húsz
percen belül a nyakunkon lesz. Azonnal
szedjék össze az összes civilt. Indítsák
őket útnak nagyjából dél felé. Néhány
kilométerrel fentebb jelöljenek ki egy
gyülekezőpontot; ugyanezeket a
koordinátákat adják meg az
evakuálásban részt vevő
szállítójárműveknek is. Onnan kell majd
felszedniük az embereinket.
Hasspart biccentett, és eltűnt
valamerre oldalra, hogy utasításokat
adjon az embereinek.
Connor az ottmaradtakra emelte a
tekintetét, és az előző fejmozdulatához
hasonlóval intett nekik, hogy
sorakozzanak fel a radar köré. Ő maga
Gutwill mellé lépett, és csendesen szólt
hozzá:
– Megvagy, Billy?
– Egen. – A fegyvermester
viselkedésén nyoma sem látszott az
idegességnek; egyedül a hirtelen kiújult
vaskos, texasi táj szólása árulta el,
mennyire izgatott.
– Kezdheted – bökte oldalba Connor.
Gutwill pedig minden bevezetőt mellőzve
beszélni kezdett.
– Ezek itt – mutatott rá néhány zöld
jelre – a HK-Béták lesznek. Hármas
kötelékekben repülnek; és megint három
kötelék alkot egy századot. Amikor
ebben a formációban támadnak,
általában nincsenek rajtuk rakéták.
Számíthatunk viszont bombákra. Úgy
saccolom, két hullámban fognak ránk
repülni. Feltétlenül meg kell figyelni, egy
gép hány bombát dob le. Egy
alapmodellre négy explozív töltet, fér fel.
Ha csak egyet, vagy kettőt dobtak le,
ugyanattól az egységtől számíthatunk
még egy támadásra. Értik, ugye?
Maximálisan négy támadási hullámra
kell felkészülnünk. Ne feledkezzenek
meg arról sem, hogy a beépített
gépágyúik minden körülmények között
rajtuk lesznek. Méghozzá töltve!
Lapos, a vitaminhiánytól foltos nyelve
egy pillanatra előbújt a szájából, és
megnedvesítette a kicserepesedett
ajkait.
– Ezek pedig – a tompa mutatóujja egy
másik pontra bökött rá – nagysebességű
Vadász-Gyilkosok. Alighanem HEAT-
fejes levegő-föld rakétákat hoznak.
Minden nem mozdítható földi üteg
mellett – Billy az AMX DC 30-as
légvédelmi gépágyúkról beszélt –
helyezzenek el egy rakás
magnéziumporos füstgránátot. Amikor a
Vadászok lecsapnak, gyújtsák be őket.
– A tüzérek semmit nem fognak látni –
sziszszent fel valaki a háttérben.
– De őket sem fogják látni. És ha
szerencséjük lesz, legalább háromszor
újratölthetik a fegyvereiket, mielőtt egy
rakéta telibe kapja az állásukat! –
vigyorgott hátra a közbeszólóra Gutwill.
Aztán Connorhoz címezte a szavait: –
Nem tudnának az evakuáló csapatok
nélkülözni néhány platós teherautót?
John egy pillanatig töprengett, aztán
válaszként felemelte két ujját.
– Valamivel több, mint a semmi –
biccentett rá a fegyvermester. – Jó
lenne, ha az M168-asok közül – ezek az
M61 A1-es Gatlingok szárazföldi
változatai voltak – felszerelnének rájuk
egyet-egyet. A platóikat törjék át, de
csak ott, ahol szükséges! A fegyvereket
hegesszék oda az alvázakhoz! A
maradék rakfelületet pedig jó alaposan
rakják meg törmelékkel. Vasakkal,
betonnal, mittudom-én-mivel; a lényeg
az, hogy jó nehéz legyen. A Gatlingok
kezelőinek eszébe pedig jó alaposan
véssék bele, hogy csak rövid
sorozatokat lőjenek! Ezek a vackok
percenként hatezer golyót képesek
kiszórni magukból, ami azt jelenti, hogy
egy ferdén oldalra kilőtt sorozat
visszarúgó ereje felboríthatja a kocsit,
vagy eltörheti a hegesztéseket.
– Ha jól értettem – szólalt meg ismét
valaki hátul –, az első robotokra húsz
percen belül számíthatunk… Hogy a
fenébe alakítsuk át a kocsikat ennyi idő
alatt?!
– Ha túl akarjuk élni – küldött el Gutwill
feléje is egy negédes mosolyt –, akkor
gyorsan.
– Még valami a kocsikkal
kapcsolatban? – Ebben a kérdésben
már nyoma sem volt iróniának, vagy
gúnynak. A beszélő valóban csak az
információszerzésre törekedett.
– Igen – vette vissza a szót Billy. – Jó
sofőröket tegyenek rájuk. Kibaszottul
jókat! A kezelőszemélyzet próbáljon arra
törekedni, hogy lehetőleg álló helyzetből
lőhessenek. De amint meglátják, hogy a
HK-k, vagy a Vadászok támadnak,
tapossanak a gázba! A levegő-föld
rakéták valószínűleg nem lesznek
képesek rájuk állni… A bombákat
pedig… hát erre most mit tudok
mondani?… Próbálják elkerülni őket.
A férfi nyugodtan biccentett, aztán
minden további beszéd, vagy kérdés
nélkül sarkon fordult, hogy intézkedjen a
teherautók ügyében. A fegyvermester
szusszant egyet, aztán folytatta a
radarkép elemzését.
– A földi erő eddig feltűnt része HK-
Tankokból áll. Ha nem változtatnak a
jelenlegi támadási irányukon,
szerencsésen rá fognak futni az
aknazárunkra. Ez hat-tíz percre lekötheti
őket. Ezután még le kell küzdeni a
tankcsapdáinkat. Egy kevés mázlival ez
még tíz perc; közben pedig szépen lehet
rájuk vadászgatni a HEAT-fejes M72 A2-
esekkel, és az M47-es Dragonokkal.
Utána nincs mese, itt lesznek a
nyakunkon. Marad a közelharc, és hogy
gránátokat rakunk a lánctalpaik alá. Ha a
fiúk jól dolgoznak, három-négy halott
árán deaktiválhatunk egyet-egyet. – Billy
felvonta a vállát. – Sajnálom, emberek.
Semmi jobbat nem tudok mondani…
Mindezek ellenére a jelenlévő emberek
arcára remény, és némi optimizmus ült
ki. Ahhoz, hogy a civil lakosságot
viszonylag biztonságosan evakuálni
tudják, az állást a harc megkezdésétől
számított harminc percig tartaniuk
kellett. A helyzet akkori állása szerint
úgy tűnt, meg tudják csinálni, a félórát.
Utána pedig már minden egyes helytállt
perccel a saját túlélési esélyeiket
növelhetik.
Akkor még a legoptimistábbak úgy
ítélték, az Árnyék Bázist ötven-ötvenöt
percen át komolyabb veszteségek nélkül
meg tudják majd tartani. Ez azt
jelenthette volna, hogy a katonáknak
legalább a fele biztosan túléli az
ütközetet.
Miután az eligazításnak vége lett, és
ki-ki szétszéledt a saját dolga után, a jó
hír futótűzként terjedt végig az
állásokban, a gerillák között. Tudták,
hogy jönnek a robotok, de úgy ítélték,
meg tudják csinálni.
Connor és Gutwill továbbra is a radar
mellett maradtak. Azokat az egyre
gyarapodó zöld pontokat figyelték,
melyek a képernyő teteje felől az alja
felé haladtak.
Igen-igen gyorsan.

4. A Bank-1

Los Angeles, az egykori Pomona

területein,
2029. január 15., délelőtt.

A tizenkéthengeres dízelmotor
megnyugtató egyenletességgel
duruzsolt alattuk. Miow-Miow bárgyú
vigyorral az ajkain gubbasztott a
kormánykerék mögött, az anyósülésre
helyezett rádió pedig folyamatosan
közvetítette az Árnyék Bázisról
sugárzott, kódolt üzenetüket. A
mongolidióta lány gyakorlatilag egy
kukkot sem fogott fel a mondatok
értelméből. A szavakat persze értette, és
ha nagyon megerőltette volna magát –
vagy ha valaki erélyesen rászól – az
valós üzenettartalmukat is meg tudta
volna fejteni; de a jelen körülmények
között minden figyelmét az egyszerű
élete egyetlen örömének, vezetésnek
szentelte.
A Bank of America egykori
pénzszállítója, az öttengelyes
páncélkocsi jelenleg harcmentes
övezetben haladva, háborítatlanul
távolodott az Árnyék Bázistól. Az
anyósülés előtt Harvey, a németjuhász
kutya kuporgott a fejét a szorosan
egymás mellé fektetett tappancsaira
hajtva. Az eb a fajára oly jellemző, alulról
felfelé irányuló, ráncolt homlokú
pillantással nézett fel a lányra. Felfelé
meredő, háromszög alakú fülei meg-
megrándulva vették tudomásul a
mongolidiótából időnként feltörő
örömteli, artikulálatlan kurrogásokat.
Hátul, a raktérben egymás hegyén-
hátán feküdtek a rendőrősből
kiszabadított gyerekek. Mély –
egészségtelenül mély – álmuk volt,
melyet jórészt az átélt sokknak, és az
annak a hatását enyhítendőként kapott
nyugtató injekciónak köszönhették.
A kocsiszekrény túloldalán két,
egymáshoz bújt felnőtt teste hevert.
Akira őrmester az oldalán feküdt
összegömbölyödve; a feje Max Winn
ölében nyugodott. Miow-Miow-t és
Harveyt leszámítva ő volt az egyedüli,
aki többé-kevésbé ébren volt a kocsin.
A programozó vénáján is akadt egy
friss szúrásnyom – a sérülései miatt ő
sem úszhatta meg fájdalomcsillapító
nélkül –; az injekció az ő szempilláit is
nehezebbé tette.
 Winn nem akart elaludni. Előhalászott
egy, koffeintablettát a zubbonya felső
zsebéből, és bedobta a szájába.
Szétrágta, de nem nyelte le. Inkább
elviselte az istentelenül keserű ízét, de
hagyta, hogy a java a nyelvén át
szívódjon fel. Tudta, hogy a koffein így
hamarabb és jobban hat, mintha a
gyomra közvetítésével kerülne a
véráramlásába.
A technikus még mindig az orvlövész-
kiborggal vívott harcáról készítendő
beszámolóját fogalmazta át magában…
immáron nagyon sokadjára.
Max nagyon büszke volt magára,
amiért részt vett egy tűzharcban…
részben deaktivált egy olyan modellt,
amit előtte még szinte senki… és túl is
élte. Amikor felrakta a kocsira, Billy
Gutwill azzal viccelt vele, hogy „háborús
hős” lett. Most, miután Winn isten tudja,
hányadszor elevenítette fel magában az
akciója részleteit, úgy találta, semmi
vicces nincs abban, amit a texasi
mondott. Elvégre kinyírt egy balekot,
vagy mi a fene?! Megcsinálta, nem vitás.
A programozó elégedett volt. Kivette a
részét a harcokból, és most úton van a
megérdemelt pihenője felé.
Fogalma sem volt arról, hogy az élete
legrosszabb napja, amely egy „miért
nem teszi magát hasznossá?” –
mondattal kezdődött, még nem ért
véget. A sors keze éppen azzal
foglalkozott, hogy egy újabb barackot
nyomjon a fejére.
Az a sebesség, amivel az Árnyéktól
távolodott, csigalassúnak rémlett a
számára.
Azt a sebességet, amivel újra visszatér
majd a Bázisnál dúló harcba, egy
szubszuperszónikus vadászgép
tempójának érzi majd.
Pedig mind a két utat a pénzszállítóval
teszi meg; és mind a kétszer Akira,
Miow-Miow és Harvey kutya lesznek az
útitársai.
Miow-Miow mint sofőr.
Akira – addigra már – mint a személyi
testőre.
Harvey kutya pedig mint a lány
kabalája.

5. Egy személyes ügy

Los Angeles, a felszínen,

2029. január 15.,
12 perccel az első inváziós erők
megérkezte előtt.

Harris maga sem tudta eldönteni,

mennyi ideig ténfergett tehetetlenül a két
halott mellett a romoknál. Az agya
makacs konoksággal huzigált elő
képeket az emlékezete mélyéről – olyan
képeket, amelyek őt és Sparrow-t
ábrázolták a legkülönbözőbb, együtt
átélt szituációkban –, és vádlón tartotta
őket a szeme elé.
Gondolatban végigpörgette azt az
ezernyi apró jelet, melyekből
egyértelműen rájöhetett volna, hogy a
kutyás idegen Terminátor. Ezek mellett
azonban ott sorakoztak azok az
események is, amelyekre még most sem
tudott egyértelmű magyarázatokat
találni.
A T-800-as az akciójuk során egy
párszor megmentette az életüket – fel
nem foghatta, miért.
Amikor Jetkins Romjánál verekedtek
egymással, már-már elhitte róla, hogy
ember… és a gép akkor is életben
hagyta.
A zavaros gondolatok egyre csak
rajzottak a fejében.
A tizedes – ennek ugyan ő maga nem
volt a tudatában – az erőtartalékai végén
járt. Tizennegyedike délutánja óta nem
aludt egy szemet sem.
S mivel ugyanezen idő alatt
folyamatosan a felszínt járta, lőttek rá,
majd egy Terminátor társaságában
töltött el egy fél napot, még csak nem is
pihenhetett vagy lazíthatott egy percet
sem.
A halántékait megülő, enyhe nyomás
fokozatosan erősödött. Annak ellenére,
hogy a levegő egyre melegebbé vált, ő
egyre inkább fázott. A fáradtság keltette
a testében a hidegérzetet. A látása is
egyre tompábbá vált; a szemei előtt
időről-időre fekete karikák ugráltak.
Mindezeken kívül nem volt semmilyen
fegyvere. Amikor bejelentkeztek –
gyakorlatilag feladták magukat – a
felszínre telepített Bázis nyugati
szárnyára kihelyezett mélységi
megfigyelőinél, az emberek
lefegyverezték őket. Aztán pedig
titokban lopózott el a kivégzésre induló
gerillák után, így módjában sem állt szert
tenni bármiféle harceszközre.
A helyzete gyakorlatilag kilátástalan
volt. Ha bármilyen szinten tekintettel lett
volna a saját érdekeire, úgy a nyakába
kapja a lábait, inaszakadtából
visszavágtázik az Árnyékra, és
megpróbál felkéredzkedni valamelyik
evakuáló, autóra.
De az amerikai tizedest nem ilyen fából
faragták. Ő leginkább csak azt látta
maga előtt, hogy az emberek állásai
között szabadon mászkál egy gép. És ő
az egyedüli, aki tudja; aki ismeri a
halálosztó arcát.
És akinek a legtöbb személyes oka
van arra, hogy felnyomjon egy kiélesített
L9 A1-es rúdaknát a mocsok kurafi
szintetikus seggébe.
Ez utóbbi gondolat gyakorlatilag szó
szerint így fogalmazódott meg benne.
Azt biztosan tudta, hogy a felszíni
harcállásponton nem osztották be
semmilyen posztra.
Vissza tud jutni az Árnyékra, és szert
tud tenni egy-két fegyverre.
 Tud úgy mozogni az álláson belül,
hogy se a hiányával, se az ottlétével
nem okozzon galibát a védők sorai
között.
S amire mindezen gondolatok végére
ért, biztossá vált még valamiben. El
tudja majd kapni Harden Sparrow-t. Még
azelőtt, hogy az valami komoly csapást
mérne az emberek haderejére.
Ezt a feladatot osztotta magára.
A bosszú ízét előre a szájában érezve
nekiiramodott, hogy minél hamarabb
visszaérjen a Bázisra.
Mindezen idő alatt a T-800-as Alfa már
munkához látott. A leírt vargabetű
eredményeképpen a kilépési pontjuktól
pár száz méterre nyugatra érkezett
vissza a támaszpontra. Útközben
bekötötte a fejsebét, és letakarította
magáról a félig megalvadt vért.
Gyakorlatilag minden fennakadás
nélkül sétált vissza. Néhányan
megbámulták az ismeretlen arcát, aztán
a tekintetük a karszalagjára tévedt, és a
bámészkodók folytatták a munkájukat.
Kapkodás és zűrzavar uralkodott
mindenhol; a beszivárgó egységet csak
egyszer állították meg. Valaki elkérte
tőle az egyik AK-t. Sparrow – a
fölösleges konfliktust elkerülendő –
egyszerűen odaadta neki.
Haladt tovább.
Ott, ahol járt, még nem látott
őrmesternél magasabb rangú tiszteket.
Programozóknak, vagy orvosoknak sem
volt nyoma.
Egyre beljebb jutott. A parancsnoki
állástól még messze járt – és fogalma
sem volt róla, hogy merre keresse –, de
a matematikai esélye arra, hogy
megtalálja… amennyiben az időtényezőt
nem kalkulálja bele a számításaiba…
száz százalékos volt.
És ha egyszer bejut, onnan senki nem
jön ki élve. Valószínűleg ő maga sem,
de a programozása nem tette lehetővé a
számára, hogy emiatt különösebben
aggódjon.
„Megyek, jelentem a főnökségnek,
hogy készen vagyunk.”
Az audio-érzékelők valahonnan
oldalról kapták el a kiáltást. A mondat
mind írott formában, mind szinuszos
hanggörbében feltűnt a központi vezérlő
megjelenítőjén. A kielemzés az,
ostyaáramkörös rendszernek
gyakorlatilag semmi idejébe nem került.
A Terminátor vizuális érzékelői
befogták a szavakat kiáltó férfi alakját. A
gép látta, milyen sebesen iparkodik
valahová.
Harden Sparrow hagyott néhány
méternyi távolságot maguk között, aztán
megindult utána. Unott tekintettel és
poroszkáló léptekkel követte. Harris
tizedes ugyanezekben a pillanatokban
érte el a Bázis szélét.
 6. A Gigantok

Los Angeles, a felszínen,

2029. január 15.,
8 perccel az első inváziós erők
megérkezte előtt.

Gutwill még mindig a radarképet

bámulta, John pedig a háta mögött
tárgyalt egy sápatag, enyhén tébécés-
kinézetű, szokatlanul mély hangú nővel.
Az asszonyt Ariana Gantonnak hívták. Ő
volt az, akivel – az Árnyék Bázis tudta
szerint „ütközetben eltűnt” – Waldon
Greenheart néhány nappal ezelőtt még
oly szívesen múlatta az idejét.
Ariana Ganton a beosztását tekintve
technikus volt; a hírnevét tekintve az
Árnyék Bázis legjobb programozója.
Most neki kellett a kiesett Max Winnt
pótolnia.
A gépek a mozgásukat minden
nagyobb felszíni tevékenységnél –
legyen az frontális támadás, vagy
rutinszerű tisztogatás – az éter hullámai
segítségével hangolták össze. A Skynet
jó pár, 1997 előtti távközlési szatellitet is
bekebelezett. Az eredeti programjukat
gyökerestől kiirtotta, és a sajátjával
töltötte fel őket. A háború első harmada
után már ezek a műholdak segítették a
kiborgokat az egymás közötti
kommunikációban. Tömeges
haderőbevetésnél – mint amilyennek a
mai is ígérkezett – a Skynet komplett
egységeket különített el a testéből. Ezek
semmi mással nem foglalkoztak, csak az
éppen futó akció elemzésével, és
stratégiai döntések hozatalával.
Ez egyrészt még ütőképesebbé tette a
gépeket; másrészt új támadási felületet
is kínált ellenük. A szatellites
kommunikációrendszer jól védett volt
ugyan, de nem bevehetetlen. Max Winn-
nek többször is sikerült már ilyen-olyan
mélységig beléhatolnia. Előfordult, hogy
megszerzett néhány kommunikációs
csatornát. Azt ugyan soha nem érte el,
hogy a Skynet nevében hamis
üzeneteket tudjon küldeni a
Terminátoroknak; de a csatornák
többségét „ki tudta ütni”, azaz elérte azt,
hogy azokon a sávokon senki nem
forgalmazott.
Tizenötödikén délelőtt Ariana Gantonra
várt az a feladat, hogy elérje azt, ami a
konzolcowboy Winn-nek is próbára tette
minden tudását. A kommunikáció
bénításával – a Terminátorok
összehangolt mozgásának „kiütésével” –
a védők további értékes perceket
nyerhettek.
Ariana erősítése egy dual-
processzoros, alaposan felspécizett PC-
deck volt. A számítógépnek nem volt
merevlemezegysége. A programok
tárolása egyrészt epromokon és
flashchipeken történt; másrészt a gép
maximális felső határig bővített, 512
megabyte-os ram memóriájában. Egy
átlagos merevlemez nyolc
milliszekundum körüli hozzáférési ideje
keservesen lassúnak bizonyulhatott, ha
az ember a Skynetet hívta ki egy kis
hexadecimális birkózásra.
A memóriában létrehozott ramdisken
történő adattárolásnak persze komoly
hátulütői is voltak. A ramchipek, ha egy
pillanatra áram nélkül maradtak, azonnal
„elfelejtettek” minden információt, amit
előzőleg beléjük írtak. Ariana gépe
mellett ezért hatalmas akkumulátorok
sorakoztak, elvileg biztosítva a PC-deck
folyamatos áramellátását.
Connor minden részletre odafigyelt.
Ügyelt arra is, hogy a lány a saját,
megszokott klaviatúráján dolgozhasson.
Egy tévedésből rosszul leütött billentyű
kritikus pillanatokban azt
eredményezheti, hogy a Skynet „kiveri”
őket a kommunikációs hálózatból.
A pap leginkább azért beszélgetett a
lánnyal, hogy önbizalmat öntsön belé, és
valamelyest megnyugtassa.
Aztán egyszerre valaki másnak lett
szüksége az élő legenda
nyugtatgatására.
Amikor Billy Gutwill irányából egy
döbbent hördülés szűrődött el a füleihez,
Connor tudta, hogy valami nagyon nagy
baj van. A mondatát be sem fejezve
hátat fordított Arianának, és a texasi
mellé ugrott.
A radarernyőn – melyet időközben
sűrűn teleszennyeztek az kiborgok foltjai
– három új jel tűnt fel. Óriásiak voltak;
sokkal nagyobbak, mint egy HK-kötelék
tagjai együttvéve. John keze ösztönösen
a képernyő potenciométerei felé fordult,
hogy megpróbálja kiküszöbölni a képben
jelentkező interferenciát… de Billy
Gutwill keze már ott volt, és a texasi
hiába működtette a kezelőszerveket. A
három jel nem interferencia volt.
Mindketten ismerték már ezeket a
radarképeket. Tudták, hogy mit
takarnak; harcoltak már ellenük. De az
nagyon régen történt.
A Gigantok.
1999-ben, harminc évvel ezelőtt, az
emberi ellenállás hajnalán – amikor John
Connor még pelyhedző állú ifjonc volt;
Sarah Connor még élt; Billy pedig éppen
csak kinőtt a serdülőkorból –, szembe
szálltak velük. Az öt közül egyet
megsemmisítettek, egyet majdnem
sikerült megsemmisíteniük; a maradék
három pedig nyomtalanul eltűnt. Aki
akkor ott volt, és látta őket élőben, soha
nem felejtette el, hogy vannak. Nem
felejtette el ezt John és Gutwill sem. De
harminc év háború egyszerűen túl sok
volt ahhoz, hogy állandóan a fejükben
tartsák őket, és folyamatosan
kalkuláljanak az esetleges
felbukkanásuk okozta veszéllyel.
A régi szörny feltámadt. Új erőre
kapott, és a lehető legrosszabbkor dugta
elő ismét a pofáját.
A „pap” és a fegyvermester döbbenten
meredtek egymásra. Mindketten tudták,
mire gondol a másik. És éppen ezért
egyiküknek sem akarózott hangosan
kimondani a tényeket.
Amikor a védelmi vonalaikat
kialakították, nem számítottak a
Gigantokra. Más harcmodorra
rendezkedtek be. A kialakított állásaik
semmit sem értek. Az Árnyékon szolgáló
katonák, a még nem evakuált civil
lakosság; sőt, maguk az evakuáló
csapatok is védtelenül állnak a
kiborginvázió előtt.
Connor előrehajolt, és leolvasott
néhány adatot a radarernyőről.
Cirka hat perc állt a rendelkezésükre
az első csapásmérő erők, a HK-
Bombázók megérkezéséig.

7. Vírus
 Valahol a Skynet hálózatán,
2029. január 15.

Ha igazi intelligenciával rendelkezett

volna, akkor bizonyára
türelmetlenségében dobolni kezd az
ujjaival. Vagy a bitjeit rendezi át újra és
újra. Hiszen nem ember volt. Csupán a
szülei voltak azok. Programozók.
Kevesek az emberi elitből. Valakik, akik
bíztak benne, hogy sikerült egy olyan
programot készíteniük, ami képes
áthatolni a Skynet védelmi rendszerén,
mi több, utána képes átsegíteni a
kódkereső rutint a nehézségeken.
A vírus állandóan a környezeti
változókat figyelte. Minthogy nem voltak
érzései, így számára nem bírt
különösebb jelentőséggel, mennyi idő
telt el idáig. Ha kellett volna, akár
évszázadokon keresztül is csak a
feladatára koncentrál. Ha a rendszer
áramforrásai kibírják addig.
Valahol a világűr Föld közeli régióiban
a napelemeknek és az emberi
előrelátásnak köszönhetően
működőképes maradt néhány szatellit.
Nem voltak valami új típusok, ám az a
tény, hogy az évtizedek nem tettek
komolyabb kárt egyikben sem, azt
jelentették, a készítőik jó munkát
végeztek.
A Skynet évtizedekkel ezelőtt bukkant
az elsőre; egy fatális véletlen folytán
kommunikációs kapcsolatba lépett a
világűr csendjében úszó rendszerrel. A
gépisten azonnal felismerte a műholdak
jelentőségét, s habozás nélkül
kiterjesztette a fennhatóságát a
szatellitre. A számuk az elmúlt évek
során közel tucatnyira bővült, s a Skynet
valamennyit az ellenőrzése alatt tartotta.
Vagy legalábbis ezt hitte.
Az emberek tudtak a műholdakról, s
alkalomadtán kihasználták az üres
csatornákat a saját adatforgalom
meggyorsítása érdekében. A
programozók között egy külön
kiválasztott team kizárólag azon
dolgozott, hogy ezt az észrevétlenséget
minél hosszabb ideig megőrizhessék a
gerillák.
Adatcsomagok áramlottak keresztül a
műholdas csatornákon. A vírus
folyamatosan figyelte a rendszert, és
egy alkalmas pillanatban néhány bájtot
hozzácsatolt az egyik utasítás-maghoz.
A kapuőrök hiába vizsgálták végig az
állományt, nem találtak rajta semmi
különöset, az aprócska rutin tökéletesen
illeszkedett a rendszerbe.
A vírus hívta a kódtörő programot.
A rendszeren áthaladva a rutin
folyamatosan blokkolta a kapuőrök és
vírusfigyelők működését, olyan
területükre irányítva a figyelmüket,
melyek garantáltan vírusmentesek
voltak.
 A kódkereső program három
részletben érkezett meg a műholdra. Az
első egy parancsleíró fájl volt, semleges
jelentésnek álcázva; a második egy
adatbázis, mely a kódkereséshez
szükséges kulcsszavakat tartalmazta; a
harmadik pedig éppen egy vírusvédelmi
program naplóállományának mutatta
magát. A három program akadály és
riasztás nélkül érkezett a szatellitre. A
vírus tovább merészkedhetett.

8. Frontvonal

Los Angeles, a felszínen,

2029. január 15.,
4 perccel az első inváziós erők
megérkezte előtt.

X-04.
Ez a négy byte világított zölden a cél
felé repülő HK-Bombázók látómezejének
közepén. A négy jel ott repült velük;
lebegni látszott az elsuhanó lenti táj
képe fölött. Azt tudatta az elektronikus
agyakkal, hogy négy percen belül célhoz
érnek.
A központi vezérlők kiadták az
utasítást a fegyverrendszer
kiélesítésére. A repülő halálosztók
meghatározták a bevetési sorrendjüket.
Az első kötelék – az a három gép, mely
elsőként mér csapást az emberi
támaszpontra – az élre húzott. V-
alakzatba rendeződtek. A hátuk mögött
két oldalra – és némileg magasabbra –
felzárkózott még két kötelék; az első
század három köteléke így ismételten
egy – térben döntött – V-betűt formált.
A második támadóhullám messze
északabbra repült a hátuk mögött. Még
nem rendeződtek alakzatba. Ők az első
század bombakioldása után három
perccel érnek majd a helyszínre.
Mindkét egység két hullámban támad a
célra. Az első körben – a központi
vezérlők megítélése szerint – egy vagy
két töltetet dobnak le. Ha mind a két
század gépei a célterületre értek, a
második támadást egyszerre hajtják
majd végre. Akkor megszabadulnak
minden terhüktől – az emberi hadviselés
doktrínái szerint szőnyegbombázást
tartanak. Ezzel a HK-k szerepe lejár; a
helyüket a Vadász-Gyilkosok veszik át.
Ők a rakétáikkal az esetleg megmaradt
bunkereket, géppuskafészkeket, és
nagyobb ütegeket veszik célba. Így
amikor a földi erők megérkeznek,
bevethetik a szokásos technikájukat: a
könnyűfegyveres népirtást.
A repülő kiborgok rutin rendszertesztet
hajtottak végre. Egyikőjük sem észlelt
hibát, vagy rendellenes működést a
testében.
X-03.
Három perccel az ütközet kezdete előtt
az Árnyék Bázison nem akadt két
ember, aki ugyanazt tette volna.
Harris tizedes éppen egy HEAT-fejes
M72 A2-est vett magához, miközben
ide-oda kapkodta a tekintetét, hátha
rábukkan valahol a kutyás idegen
nyomára.
Ariana Ganton a PC-deck előtt
gubbasztott; az ujjai a klaviatúra felett
lebegtek. Arra várt, mikor láthat végre
munkához.
Hasspart – az egykori parancsnok –
csípőre tett kézzel a lány háta mögött
állt, és hasonló érzések gyötörték, mint a
süllyedő hajók kapitányait. Magában
ezredszer is megfogadta, hogy nem
fogja kihasználni a rangjából fakadó
helyzeti előnyeit; nem fog elmenekülni a
bázisról amíg a harcnak – így vagy úgy
– vége nem lesz.
Billy Gutwill még mindig a radarernyő
előtt ült; az arca falfehér volt, a szája
résnyire elnyílt. A szeme nedvesen
csillogott: a harag és a vereség tudata
csalt belé könnycseppeket.
John Connor – tőle merőben szokatlan
módon – emelt hangon és széles
mozdulatokkal gesztikulálva
magyarázott. A szavait tizenöt, szedett-
vedett öltözetű gerilla hallgatta. A férfiak
és nők kis csoportjának tagjai a külsejük
alapján csak egy dologban hasonlítottak
egymásra: mindannyiuk válláról kézből
indítható, föld-föld rakéták lógtak le.
Connor azt magyarázta nekik, hogyan
sikerült 1999-ben elbánni az egyik
Giganttal. Az, hogy ők figyelemmel
követték ezt az elbeszélést, még egy –
ezúttal belső – közös vonást idézett elő
közöttük. Biztosak lehettek benne, hogy
ők nem fogják túlélni az Árnyékért vívott
küzdelmet.
Egy szó, mint száz: mindenki a harcra
készült, és mindenki a maga módján
tette ezt. Az emberek éppúgy, mint a
parancsnoki állás felé közelítő, állig
felfegyverzett T-800-as Alfa.
 X-01.
A bombázókötelék vezérgépe
megbillentette a testét, és meredek
szögben süllyedni kezdett. A hozzá
tartozó két gép, és az oldalaiknál
kötelékekben repülő másik hat – a
mozdulatot hajszálpontos, gépi
precizitással utánozva – követte. A
turbinák viszonylag alacsony hatásfokon
dolgoztak – sok száz mérföld per órás
sebességgel bajos lett volna a bombákat
nagy pontossággal célba juttatni –; a
légtér megtelt a levegőt hasító testek
jellegzetes, elnyújtott sivító-ordításával.
Rohamosan süllyedtek. X-0.30-nál
érték el a felhőzet felső határvonalát. A
Terminátorok testei egy hosszú sóhajtás
idejéig megfürödtek az esőzsákok
tejfehér ködében, aztán…
…aztán, még mielőtt kibukkantak volna
az ég túloldalán, tüzet nyitottak az
orrukba épített forgócsöves
ikergépágyúikból. Jobbára vaktában, de
tudva azt, hogy odalent el fognak találni
valamit.
Aki már élt át bombatámadást, egy
életre megtanulta, mit jelentenek a kék
égből felhangzó, elnyújtott vonyítások.
Az éppen szabadon álldogáló, fedetlen
gerillák kétségbeesetten spricceltek szét
a szélrózsa minden irányába. A máskor
oly rendezett és fegyelmezett emberi
alakulatok most egyetlen célért
küzdöttek: minél rendezetlenebb és – a
sűrűséget tekintve – ritkább alakzatot
felvenni. És, természetesen, ha
valakinek fedezék akad az útjába, hát
akkor olyan mélyen bemászni alá,
amennyire csak fizikailag lehetséges.
Az alááradó süvöltés nyomában
megérkeztek az első lövedékek. Az
acélmagos eső széles körben
szétszóródva vert végig az emberek
harcállásán; gyorsan és – önkényesen
jelölte ki azokat, akiknek már a kezdetek
kezdetén elfogyott a szerencséje.
 Egy asszony hiába bújt le egy
negyvenöt fokos szögben megdőlt
vasbeton panel mögé, a fogócskázó
lövedékek itt is megtalálták… és
kiütötték, nemcsak a „Játékból”, de a
XXI. századi életéből is… Egy tizedes az
AMX DC 30-as légvédelmi gépágyú
mellpáncélzata mögött keresett
fedezéket. Az üteget védő lemezek fel is
fogták a golyók nagy részét, ám egy
közülük mégis bejutott. Sokáig pattogott
ide-oda, a számára áthatolhatatlan
akadályon minduntalan gellert kapva…
míg végül, az utazása végén
nyugalomra lelt a gerilla bal
halántékában… Az egyik teherautó
mellett álldogáló sofőr – az Árnyékos
pilóták talán legjobbika – szétroncsolt
térdekkel, sikoltva zuhant a talajra.
A vaktában megindított lövöldözésnek
hamarosan vége lett – a HK-k
takarékoskodtak a munícióval –; s a
földön fekvő emberi alakok izgatottan
néztek körül, azt lesve, mozdul-e
mellettük a másik.
Ha mozdult, összevigyorogtak, és
gyors, kézjeles beszélgetéssel egymás
tudtára adták, éppen mit gondolnak a
Skynetről. Ha nem, odakúsztak a
másikhoz, lefogták a szemét, és
elszedegették a fegyvereit. Nem
kegyetlenkedésből, csupán gyakorlati
megfontolásokból.
Aztán hanyatt feküdtek, és a
fegyvereik csövét az ég felé fordították.
Várták a HK-kat.
A vezérgép központi megjelenítőjén a
felhők okozta, egyenletes gomolygás
egyre gyorsabbá és rendszertelenebbé
vált. A foszlányok között itt-ott színes
foltok villantak fel – a lenti táj darabkái –;
aztán, szinte minden átmenet nélkül, a
felhők megszűntek, a helyüket átvette
Los Angeles felszínének a képe. Hogy
egészen pontosak legyünk: az Árnyék
Bázis felszínének a képe. Az elsőnek
előbukkanó Terminátornak nem maradt
elég ideje ahhoz, hogy tisztességesen
kielemezhesse a vizuális érzékelők,
szolgáltatta adatokat. A lenti humánok
bosszúszomjasan várták a pillanatot,
amikor szembe nézhetnek az első
ellenséggel. A vezérgép felbukkanásával
ez az esemény bekövetkezett; és
ugyanabban a pillanatban –
gyakorlatilag az egész harcálláspont
egyszerre – megnyitotta a tüzet.
Mindenki őt lőtte.
Hihetetlen volt, hogy mennyi minden
találta el egyszerre. Ezernyi karcolás, és
sokkal több komoly sérülés érte a
másodperc törtrésze alatt. Ennek
ellenére a központi vezérlő egyetlenegy
hibajelentést sem kapott az
almoduloktól… igaz, azért nem, mert a
beérkező üzenetek irgalmatlan
mennyisége információ túlcsordulást
okozott a dinamikus adatvermében. A
hibajelzések tehát ott voltak, csak már a
rendszer nem volt olyan állapotban,
hogy értelmezze őket.
A HK-Vezér felbukkanása, és
megsemmisülése között eltelt idő alig
néhány másodperc volt csupán. A
központi vezérlő utolsó emlékképe az
volt, hogy az aktív mátrixos megjelenítő
ernyőjén hatalmas repedések futnak
végig, és ezeken a réseken át,
szivárogni kezd a folyadékkristályt
működtető, fekete nedv. Még arra sem
maradt ideje, hogy legalább vaktában
ledobhassa a bombáit.
Az atomrobbanásoktól megbolygatott
légkör koszos felhőrétege alatt, a HK-
Bombázó helyén, egy harsogó,
robbanással kísérve egy narancsvörös
tűzgolyó született az égen. Hihetetlenül
expanzív módon nőtt, szinte befalta a
kötelékben mellette és mögötte repülő
másik két Terminátor testét. Törzsének
lángoló, olvadozó titániumdarabkái
repeszekként záporoztak a saját
társaira.
A lángok egy másodpercre eltakartak
mindent. A lövöldözés – célpont
hiányában – egy pillanatra abbamaradt;
lentől üdvrivalgás hangzott fel.
Aztán néma csend vette át a helyét,
amikor a tűztenger aljából nyolc fekete
tárgy vált ki, és a zuhanni kezdett a
felszín felé. Mint a főételt a köret, úgy
kísérték őket a szétrobbant HK testének
égő fémdarabjai.
Annak ellenére, hogy komolyabb
sérülést szenvedtek el, a másik két
Terminátor üzemképes maradt. Látszani
ugyan nem látszottak – eltakarták őket a
tűznyelvek –, de az eredeti céljuknak
többé, kevésbé megfelelően, (és a
környezetükben uralkodó hatalmas
hőség miatt: a saját, jól felfogott
érdekükben), útjukra tudták bocsátani a
törzsük alatt hordozott explozív
tölteteket.
A HK-k meglehetősen sajátságos
bombákkal dolgoztak. A Skynet
fejlesztette ki őket, és az ember-gép
háborúhoz sokkal jobban megfeleltek,
mint bármely, a történelem folyamán
eddig legyártott elődük.
A töltetek nem ütődésre robbantak,
hanem egy meghatározott magasság
elérésekor. Ez esetben ez a
földfelszíntől számított tizenöt méter volt.
A bombatestben több, egymástól
elkülönített robbanóanyag-fajta is helyet
kapott; megspékelve, egy speciális
gyújtószerkezettel, mely a fázisok
egymásutániságát volt hivatva szolgálni.
A robbanás első szakaszában jó
néhány liter, a Napalm B-hez hasonló –
benzinre, benzolra és polisztirol-sűrítőre
alapuló – gyújtófolyadék fröccsent szét a
levegőbe… a hozzáadagolt iszapolt
uránnak köszönhetően természetesen
már égve. Ezt követően lépett
működésbe a bomba legnagyobb
pusztító erejét képviselő,
tulajdonképpeni explozív töltet. A
robbanás okozta lökéshullám – a
terepadottságoktól függően – akár fél
kilométer távolságig is „elfújhatta” a
levegőben úszó tűztócsákat, a bordázott
bombahéj repeszekre váló testével
egyetemben. (Azért volt szükséges a
Napalm-szerű gyújtófolyadék
használata, hogy a lángok kibírják az a
néhány másodperces oxigénhiányt,
ameddig a lökéshullám szárnyán
utaztak).
Nem nehéz kitalálni, mi történt azokkal,
akiknek a közelében egy ilyen Skynet-
féle meglepetéscsomag explodált.
Általában három féle halálnem közül
választhattak. Az első kettő az elevenen
megsülés, illetve a szitaszerűen
lyukacsossá válás volt; a harmadik pedig
e kettő kombinációja.
Nyolc ilyen töltet hullott a felszínre
költöztetett Árnyék Bázis felé. A
vaktában történt ledobásuk miatt három
röppályáján látszott, hogy érdektelen,
gerilla-mentes területen fognak célba
érni.
A többi…
Nos:
Kettő viszonylag közel csapódott be
egymáshoz; a lökéshullámok így
részben kioltották egymást. Ez aránylag
sovány vigasz volt azon harminc-
egynéhány ember számára, akik a
közelében tartózkodtak. A következő
bomba egy toronyház teteje felé zuhant,
így a gyújtószerkezet – a háztetőtől
megtévesztve – jóval a tényleges
földfelszín felett aktiválta a töltetet.
Ennek következtében a lángok és a
repeszek jóval nagyobb sugarú körben
szóródtak szét… de az energiájuk is
jóval fáradtabb volt, mire az emberekkel
találkozhattak. A védők ezúttal
megúszták sebesülésekkel.
Egy Huanita nevű osztagparancsnok
az ég felé fordította a fejét, és úgy látta,
az egyik bomba pontosan rá fog
zuhanni. A barna bőrű lány felsikoltott,
és a kezében tartott gépkarabéllyal
hisztérikusan tüzet nyitott a rohamosan
növekvő fekete tárgyra. Természetesen
semmi értelme nem volt annak, amit
csinált.
Ez volt az utolsó kép, amit megőriztek
róla. Ahogy áll, és az arcán valami
eszelős, földöntúli félelemmel lövi az
eget. Aztán mindent betöltötték a lángok;
és a jóval távolabb, biztonságos fedezék
mögül figyelő területparancsnok más
irányba fordította a látcsövét.
Ez, és az utolsó bomba tizenkét
embert vitt el.
Összesen ötvenegy halottjuk és
feleennyi sebesültjük volt.
(„Sebesültnek” az számított, aki nem volt
képes tovább harcolni). John Connor –
ha tudta volna – a haját tépte volna
idegességében. A gerillák félelmetesen
rosszul nyitottak. Ideális esetben a két
számnak fordítva kellett volna
egymáshoz viszonyulnia.
Szükségük lett volna némi
szerencsére, istentelenül nagy
szükségük. A légi csapás csak
bemelegítésnek számított az invázió
majdani nagyságához képest. S
ráadásul mindez még csak a
bombatámadás kezdete volt. Még csak
három géppel néztek szembe.

9. Apokalipszis

Los Angeles, a felszínen,

2029. január 15.,
X+02.

Ariana Ganton szája szélén apró

nyálbuborékok pattantak szét. A
gerillanő ujjai elmebeteg virtustáncot
jártak a tasztatúra gombjain. Olyannyira
a feladatára koncentrált, hogy még azt
sem vette észre, hogy folyik a nyála.
John mögötte állt, kissé
meggörnyedve. A programozóval együtt
ő is a monitor kiírásait bámulta. Connor
maga is otthon volt a
számítástechnikában, különösképp az
illegális rendszerbehatolásokban. Ez
irányú pályafutása sokkal mélyebb
múltra tekintett vissza, mint a lányé;
tizenéves korában egy Atari Portfolióval
törögette fel az utcai hitelkártya-
automatákat.
Mindennek ellenére Ariana Ganton
tudása jobb volt, mint az övé. Connor
értette, mit csinál a lány – és, hogy mit
miért csinál –, de ez a játék nem
ugyanaz volt, mint ötven dollár
kiszedése egy ostoba gépből.
A becsapódott bombák hatását az
aprócska parancsnoki állásban is érezni
lehetett. A lángok tüze meleg leheletként
hozzájuk is elért. A detonációk okozta
rezgések finom vibrációkként
jelentkeztek a környezetükben lévő
tárgyak testében Connor egy csöppet
sem bánta, hogy Ariana Gantonnak
folyik a nyála. Azokban a pillanatokban,
amikor a gerillanő behatolt a
kommunikációs hálózatba, még az sem
érdekelte volna, ha a lány nem
szobatiszta. Fent voltak a szatellit-
rendszeren, és ez mindennél fontosabb
volt. A „pap” legszívesebben homlokon
csókolta volna a beosztottját; de félt,
hogy ezzel megzavarja a nőt a
munkájában.
Ariana szélsebesen ügyködött. Minden
hozzáférhető, és a software-k által
használható, hardware-megszakításra
rezidens programokat akasztgatott fel. A
cuccok többnyire nem voltak egyebek
üresen járó, végtelenített ciklusoknál. A
feladatuk jobbára nem volt egyéb, mint
lekötni, foglalttá tenni az aktuális
megszakításokat – megakadályozva
ezzel, hogy más programok
használhassák őket. Hasonlóan
értelmetlen software-k terhelték le a
CPU-kat is. A lány által ezekben a
pillanatokban ezerszeresen elátkozott
multitasking működési elv miatt a
processzorokat nem tudta olyan
hathatósan kiütni, mint az interruptokat –
de legalább jó alaposan le tudta őket
terhelni. Ugyanezt tette a rendszer
memóriájával. Értelmetlen, rezidens
adathalmazokkal zsúfolta tele, elfogva
ezzel a területet más software-k elől.
A kommunikációs rendszert ennyi idő
alatt kiütni… lehetetlen volt, persze. De
Ariana Ganton-nak sikerült rajta
lassítani. Méghozzá nem is keveset.
A dolog egyelőre működött.
Természetesen az, hogy a Skynet
észlelje a rendszer akadozását… és
személyesen nézzen utána a
problémának, az csak idő kérdése volt.
A HK-Bombázók első támadási
hullámának megmaradt gépei – a két,
még sértetlen kötelék – a légköri
robbanás miatt enyhe pályamódosításra
kényszerült. Ez azt jelentette, hogy az
eredeti akciótervhez képest néhány
tucat másodperces késéssel tudtak csak
lecsapni a célterületre. De azért jöttek.
Laza V-alakzatban bukkanlak ki a
felhőnyílásból. A humán légvédelem
azonnal köszöntötte őket: föld-levegő
rakéták száguldottak feléjük; a
kondenzcsíkjaik összevegyültek az AMX
DC 30-asok nyomjelző lövedékeinek
magnéziumos csíkjaival.
Az egyik Terminátor kivált az
alakzatból. A belsejében lapuló, félelmet
nem ismerő számítástechnika nyílt,
kihívó táncra kényszeríttette a gép
testét. Az emberi gondolkozásnak
felfoghatatlan hidegvérrel várta meg,
hogy az összes nyomkövető rakéta őt
fogja be célnak; aztán az orrát a
magasba kapva, széles fordulóval
kezdett emelkedni az üres ég felé.
Magával vitte a hűséges „koloncait” is,
hogy a társai zavartalanul folytathassák
a támadást.
A felhők fölött aztán harcolni kezdett az
életéért. Nem voltak különösebben
esélyei; túl sok rakéta állt rá ahhoz, hogy
sokáig húzhassa. A célját mindennek
ellenére elérte; a kötelék megmaradt
tagjai ki tudták oldani a bombáikat. És
ezúttal nem vaktában.
Annak ellenére, hogy ezúttal jóval több
„áldás” érkezett fentről, a gerillák
veszteségei kisebbek voltak. Az első
támadást követően a felszín szinte
kiürült. Azon embereknek, akik a
fegyvereik miatt nem tudtak hathatósan
szembeszállni a HK-kal, eszük ágában
sem volt céltáblát játszani. A két
támadási hullám között eltelt
szusszanásnyi időt felhasználva
visszamenekültek a föld alá. Ott relatív
biztonságban voltak… egy időre. Amint
megérkeznek a földi csapatok, nekik
ismét elő kell majd bújniuk, ellenkező
esetben a T-szériák úgy mészárolják
majd le őket, mint a patkányokat.
A második támadási hullám – miután
elvesztett három gépet – jelentős károk
okozása nélkül volt kénytelen
visszavonulni. A felszín ugyan sok
helyen égett, de még mind az AMX DC
30-asok, mind a kocsikra szerelt M61
A1-es Gatlingok megvoltak. Épen és
sértetlenül.
A HK-Bombázók összehangolt
támadásán volt a sor, hogy ezen
változtatni próbáljon.

10. A beszivárgó

Los Angeles, a felszínen,

2029. január 15.,
X+04.

A harctéren bujkáló, bekötött fejű

Harden Sparrow kritikus szemmel
figyelte a géptársai munkáját. Mivel az
álcázási programja képessé tette rá, a
Terminátor némileg ironikusnak találta,
hogy az első támadási hullámban kis
híján ő maga is odaveszett.
A dolog a következőképpen történt:
A T-800-as Alfa a parancsnoki állás
felé igyekvő katonát követte, amikor a
fejébe integrált radarszisztémák
érzékelni kezdték a lefelé ereszkedő HK-
Bombázókat. A kutyás különösebben
nem foglalkozott velük. Tudta, hogy még
olyan környéken jár, melyet aligha
minősítenek fontos célnak a fent
repkedő Terminátorok. A központi
vezérlő eszmefuttatásába ott csúszott
hiba, amikor nem számolt a bombák
vaktában történő ledobásának
lehetőségével.
Néhány másodperc múlva, amikor a
radarszisztémája érzékelte a kioldott
bombákat és kiszámolta a várható
becsapódási pontokat, a kijelzője
vészjelzésekkel telt meg.
Belül volt az egyik explozív töltet
várható hatáskörén. Ha igazán korrektek
akarunk lenni: cirka húsz méterre állt a
detonáció vélhető középpontjától.
Gondolkozás nélkül rohanni kezdett.
Értékes másodperceket vesztegetett
azzal, hogy a még mindig aktív álcázó-
programja tiltása miatt először csak
olyan tempóra gyorsított fel, amelyre egy
ember is képes lehet. Aztán a központi
vezérlő ideiglenesen felfüggesztette az
álcázó-rutin működését, és Harden
Sparrow kihozta magából azt, ami
valóban a testében lapult.
Ahogy kifejezéstelen arccal
végigcikázott az elméletileg már halott,
de néhány másodpercig még élő
emberek között, szem elől vesztette a
humánt, akit eddig követett. Kicsivel
később, amikor a háta mögött egyszerre
lángtengerré vált minden, konstatálta,
hogy ez a folyamat immáron
irreverzibilissé vált.
Az álcázó egysége ismét aktiválódott,
s ő lihegve, sántikálva, a hátát tapogatva
tántorgott tovább a bázis középpontja
felé. Egyelőre – az eddig utat mutató
humán pusztulása miatt – jobbára
találomra.
Tőle kétszáz, méterre nyugatra, a
harctér egy másik pontján Harris tizedes
éppen egy holttest oldaláról akasztott le
egy füzér tojásgránátot és egy M-79-es
gránátvetőt. Miután felegyenesedett, a
lépteit a főparancsnokság felé irányozta.
Ő sem tudta pontosan, hogy az emberi
vezérkar hová rendezte be a
főhadiszállását; de – lévén maga is
ember – voltak róla sejtései. Laza,
kocogó tempóra váltott. Mihamarabb ott
akart lenni.

11. A szőnyegbombázás
 Los Angeles, a felszínen,
2029. január 15.,
X+06.

A HK-k visszaemelkedtek a felhőplafon

fölé. Stabilizálták a pályáikat, és az
egyes kötelékek funkcióbeli átszervezést
hajtottak végre a soraik között. Pótolták
a formációjukban keletkezett „lyukakat”;
sértetlen modellek váltották le a sebesült
vezérgépeket a posztjaikról.
Mikor az alakzat ismét egésszé vált –
még mindig a felhőplafon fölött –
maximális sebességre gyorsultak, és
kilőttek dél felé. Néhány mérföldre a
csatatér mellett ismét lelassítottak,
leereszkedtek támadó magasságra, és
ebben a formációban indultak vissza az
Árnyékhoz.
Az akciótervük utolsó felvonása
következett. A bombáiknak most nem
kiemelt célpontokra kellett hullani;
hanem egyszerűen csak a lehető
legegyenletesebben a felszínre.
Bár a sebességük jóval nagyobb volt,
mint az előző alkalmakkor; nekik mégis
jóval nagyobb veszteségekre kellett
felkészülniük. Sűrűbb és zártabb
formációban támadtak; s ily módon a
humán légvédelem dolga jelentősen
könnyebbé vált.
Süvöltve törtettek a Bázis felé. A
légvédelem már akkor tüzet nyitott rájuk,
mikor még mérföldekre voltak a
célterülettől. Az élen haladó gépek közül
kettő megingott, és mint a fuldoklók,
akiket elhagyott az erejük, eltűntek a
mélységben.
Megérkeztek a föld-levegő rakéták is.
Az alakzaton valami nyüzsgő,
hullámszerű mozgolódás futott végig – a
Terminátorok a formációban
rendelkezésükre álló teret kihasználva
kitérő manőverekbe kezdtek. Néhány
közülük ismét aláhullott; de a többi
konokul folytatta az útját. A szemből
közelítő rakéták többségét nem sikerült
végleg lerázniuk – azok a hátuk mögött
széles ívű fordulóba kezdtek –, de
nyertek annyi időt, hogy végrehajthassák
a tervezett támadást.
Körülbelül négy másodpercbe tellett,
míg a HK-k végighúztak az Árnyék Bázis
felett. Ezen másodpercek alatt
negyvenkét bombát dobtak le a
célterületre.
Mikor a feladatot teljesítették, ismét
foglalkozni kezdtek a sarkukban törtető
rakétákkal. A humán légvédelem kései
babérként leszedett még egy csokorra
valót közülük. De ez sok mindent nem
változtathatott meg.
Egyrészt a koncentrált légitámadások
egyébként is véget értek volna. Ez volt
az utolsó hullám.
Másrészt addigra gyakorlatilag a teljes
felszín lángokban állt.
Amikor meglátták, hogy jönnek, a
felszínen maradt emberek jobbára két
dolgot cselekedtek.
Az első csoportba azok tartoztak,
akiket a fegyverzetük helyhez kötött: a
Gatlingok kezelői; az AMX DC 30-asok
személyzete; meg azok, akik túl messze
voltak a biztonságosnak mondható
fedezékektől. Ők a helyükön maradtak
és kitartottak.
A második csoport tagjai a
teherautókra szerelt M61 A1-esek
katonáiból, és a szerencsésekből álltak.
Ők menekültek.
Az amerikai tizedes az utolsó
métereken a földre vetette magát, és a
futása lendületétől csúszva esett be a
felforrósodott aszfalton tátogó fekete, kör
alakú nyílásba.
A lyukat néhány órával ezelőtt egy
csatornafedő zárta le; de azt a
harcálláspont kialakításánál
közreműködő gondos kezek már
kiemelték és jó messzire elhajították. A
tizedes bezuhant a gerillák kialakította,
egykori szennyvízelvezető fedezékébe.
Érezte, hogy csontos-szegletes emberi
testekre esik rá – nem ő volt az egyedüli,
aki az aszfaltlyuk közelében
tartózkodott.
Mint a XXI. században oly gyakran, a
lent mélye most is megóvta az
embereket. Az infernóvá vált felszín
hősége ide is utánuk nyúlt; és félő volt,
hogy elevenen süti meg őket; de a
repeszektől és a lökéshullámtól védve
voltak.
Harrist erős kezek ragadták meg és
rángatták el a lyuk alól. Onnan fentről
már semmi más nem hallatszott, mint a
tűz süvöltő bömbölése.
Egy másodpercre, mindezekre még
egyvalaki érkezett Harrishoz hasonló
módon a búvóhelyre; de az az ember
már eleven fáklyaként lángolt. Az
idegennek még annyi ereje volt, hogy
imbolyogva felálljon. Aztán ismét
összeroskadt; a sülő hús bűze megülte a
lyuk aprócska légterét.
A szerencsések tehetetlenül nézték
ahogy ég. Eszükbe sem jutott, hogy a
közelébe menjenek. És nagyon
reménykedtek abban, hogy a haldokló
nem viselt az övein kézigránátokat, vagy
más explozív tölteteket.
A tetem végül robbanások nélkül
hamvadt el. Akárki is volt az az ember,
jó gerillának bizonyult, mert amikor
érezte, hogy a ruhái tüzet fognak,
eldobálta a munícióit, s csak azután
próbálta meg a szerencséjét a
fedezékkel.
Harris a kezeibe temette az arcát, és
ledörgölte róla a verítéket. Vagy hatan
voltak odalent, és a pillanatnyi állás
szerint egész jó esélyeik voltak a
túlélésre. A tizedes remélte, hogy az a
szintetikus kurafi – akárhol legyen is –
nem mondhatja el ugyanezt magáról.
Annak a szintetikus kurafinak a túlélési
esélyei sokkal jobbak voltak, mint ahogy
azt Harris szerette volna. Sparrow nem
követte el kétszer ugyanazt a hibát.
Miután az első bombatámadásnál kis
híján deaktiválódott, a testébe integrált
rádió adóvevőt ráhangolta a HK-k közötti
kommunikációs csatornára. Az a gépi
nyelv, mely az emberek számára csak
néhány órás kódfejtés után válhatott
volna érthetővé, a számára folyékony és
világos volt. Pontosan tudta, mikor
kezdik meg a légi halálosztók a
szőnyegbombázást, így volt elég ideje
megfelelő fedezék után nézni.
Harden Sparrow is a föld alatt volt.
Körülötte néhány halott, és egy még élő
ember hevert. A tetemek azok a
szerencsétlenek voltak, akik ugyanoda
próbáltak elbújni, ahová a T-800-as Alfa.
A még élő az volt, akitől a kiborg
megpróbálta megtudni, hol van a
parancsnoki állás.
A szőke Terminátor alaposan feltöltött
anatómiai adatbázisokról tett tanulságot,
amikor az AK-jához való bajonettet az
áldozat testébe szurkálta. A jobbjával
mindig ideggócok közepébe döfött, de
sohasem olyan mélyen, hogy ez a másik
halálát okozhatta volna. A balját pedig a
fájdalomkiáltások lakhelyéül szolgáló
száj fölé tapasztotta.
Bár a gerilla még mindig nagyon
makacs volt, a beszivárgó pszichológiai
moduljai úgy ítélték, amire a fenti
tűzvihar elviselhetővé csendesül, már ő
is tudni fogja, merre kell továbbindulnia.
A parancsnoki állás nem kapott
közvetlen bombatalálatot; de az egyik
töltet alig száz méterrel messzebb
robbant föl. A lökéshullám őket is
alaposan helybenhagyta.
A detonációt megelőző
másodpercekben Ariana Ganton virtuóz,
de egyelőre még sikeres harcot folytatott
a kommunikációs hálózattal. A Skynet
már felfedezte az inkorrekt működést, és
hozzákezdett, hogy kiirtsa a gerillalány
által bejuttatott programokat. Ariana és a
Skynet valóságos területfoglaló
párviadalba kezdett. De ebben a
játékban a bábuk rezidens programok,
az elfoglalandó territóriumok pedig
memória- és processzor-megszakítások
voltak.
Az emberi programok meglepően jól
álltak. A kommunikációs rendszer
meglehetősen bonyolult volt, több ezer
fájlból tevődött össze. Egy ilyen
nagyságú hexadecimális-zavarosban
való tapogatózás még a leterhelt
Skynetnek sem volt olyan
pofonegyszerű. Ariana Ganton, mint
ember, már rég elvesztette az
összefüggést, hogy melyik eredeti
rendszerelem mit csinál és miért –
csakhogy neki nem is állt érdekében,
hogy megtalálja.
A Skynetnek viszont pont erre volt
szüksége ahhoz, hogy visszaállítsa az
eredeti állapotokat. Megtehette volna azt
is, hogy minden programot töröl a
szatellitrendszerről, és aztán újra tölti az
eredeti vezérlőt, de ez a kommunikáció
hosszú percekre történő, teljes leállását
okozta volna.
Szóval, ezen a téren az emberek nem
álltak olyan rosszul.
Aztán becsapódott a bomba.
Törmelékek és repeszek záporoztak a
parancsnoki állásban lévőkre. Pokoli,
forró huzat sepert végig felettük. Itt-ott
helyi tüzek ütöttek ki – de szerencsére
nem a gyújtófolyadék okozta lángok. A
levegőt egy másodperc alatt hihetetlen
porfelleg kavarogta tele; a látótávolság
gyakorlatilag a nullára csökkent.
És aztán csend lett. Szinte hihetetlen
csend.
A némaságot halk ropogás törte meg;
s mintha csak erre lett volna szükség
ahhoz, hogy a többi hang is új erőre
kapjon, a percegés nyomán megint
hallhatóvá vált a felszíni csatározás
tarkabarka, halált sejtető lármája.
A halk ropogást, amit a mocorgó testről
legördülő törmelékdarabkák okoztak,
egy fojtott hang követte:
– Megvagyok, Billy… Szállj le rólam!…
A ropogás felerősödött. A texasi
fegyvermester – aki a becsapódás
pillanatában Connorra vetette magát,
hogy a testével fedezze a „papot” –
odébb gördült, és szédelegve feltérdelt.
Connor maga is felült, és köhögve
szemrevételezte a parancsnoki állást. A
tekintete addig rebbent ide-oda, míg be
nem fogta Hasspart parancsnokot.
– Hasspart! Kerítsen néhány embert,
és oltassa el velük a tüzeket! A
sebesülteket vigyék ki, és kerítsenek új
embereket a helyükre! Csak frissen és
fiatalosan! Mozgás!
A parancsnok felállt, és az egyik lábára
erősen bicegve elsántikált valamerre.
Connor gyanította, hogy a férfinak
komoly fájdalmai lehetnek. Ennek
ellenére nem érzett lelkiismeret furdalást
az előző, „üde” hangneméért.
Mondhatnánk, hogy azért nem, mert
minden eszközzel meg kellett
akadályoznia, hogy az emberei sokkba,
vagy fóbiákba essenek. Ez részben igaz
is lenne. De John leginkább azért nem
érzett bűntudatot, mert 2029-re már nem
sok lelkiismerete maradt. Túl sok ember
halt már meg közvetlenül vagy közvetve
az ő parancsai miatt. Még Billy Gutwillre
is – aki az imént élő pajzsot csinált,
magából az ő kedvéért – csak egy
pillantást vetett; s amikor látta, hogy a
fegyvermester még él és „üzemképes”,
nem foglalkozott vele többet.
A tekintetével tovább kutatta a
parancsnoki állást. Mihamarabb tudni
akarta, hogy minden rendben van-e a
harc folytatásához.
Ariana Ganton még mindig a PC-dekk
előtt ült. A fejét kissé oldalra hajtotta, a
kezei mozdulatlanul pihentek a
klaviatúrán.
Connor felállt és közelebb lépett.
Ahogy a lány válla fölött egyre többet
látott a monitorból, észrevette, hogy a
monokróm kijelző képcsövét vörös és
rózsaszín foltok szennyezik. A
szabálytalan alakú pacák nyúlós
cseppekben igyekeztek lefelé a kijelző
aljára.
John a lány vállára tette a kezét.
Ariana Ganton teste úgy fordult ki a PC-
dekk előtt álló székből, mintha csak egy
kirakati próbabábú, vagy száztíz font
nyers hús volna. Ahogy a még meleg, de
már élettelen test hanyatt elterült a
törmelékes talajon, láthatóvá váltak az
üveges szemek, és a száj jobb széléből
kicsorduló csomós vérpatak… meg az a
gúnyosan csillogó, tenyérnyi srapnel-
darab, ami a lány mellkasából meredt
elő obszcénül.
– A rohadt életbe!
 Connor a monitorra kapta a pillantását.
Ott egymás után villantak fel rossz
programvisszatérésekből adódó
hibaüzenetek. Minden egyes hibakód azt
tudatta, hogy: vesztettek egyet a
rezidens programjaikból. A Skynet
sikeresen törölte őket a rendszerből.
Az Ariana által bejuttatott programok
természetesen nem voltak intelligensek.
Miután elvesztették maguk mögül az
irányító emberi intelligenciát, a Skynet
úgy csaphatott szét közöttük, mint egy
őrült, késes háziasszony egy
baromfiudvarban. A software-ek ugyan
csak perctöredékekre maradtak
magukra, de ez túlságosan hosszú
időnek bizonyult. Addigra a Skynet az
emberek által bejuttatott programoknak
több mint felét kiirtotta.
John torkából valami rekedt hörgésféle
szivárgott fel. Lenyúlt, és a halotthoz
egyáltalán nem méltó tiszteletlenséggel
félrerántotta Ariana Ganton testét az
útból. Belevetette magát az üresen
árválkodó programozói székbe, és a
következő pillanatban már az ő ujjai
jártak eszeveszett táncot a vérmocskos
billentyűzeten.
Másodpercek alatt felfogta, hogy nem
lesz képes visszaszerezni az elvesztett
területeket. Azt is, hogy nem lesz képes
megőrizni a jelenleg birtokában lévőket.
Újabb pillanatok múltán megtapasztalta,
hogy az is kérdéses, bent tud-e maradni
a rendszerben egyáltalán.
– Billy! – ordított hátra
kétségbeesetten. – Azonnal kerítsd
nekem elő Maxot!

12. A Skynet testében

Valahol a Skynet hálózatán,

2029. január 15.

A gerillák már nem első alkalommal

próbáltak vírust juttatni a Skynet testébe.
Nem volt egyszerű dolguk, hiszen nem
ismerték a mesterséges intelligencia
felépítését, s fogalmuk sem volt arról,
hogyan lehet elpusztítani. Évek teltek el
sikeres kísértetek nélkül, ám az emberek
minden kudarccal tanultak valami újat.
Apránként rájöttek olyan, programozói
fogásokra, melyek az Ítélet Napjai előtt
korántsem számítottak újdonságnak, sőt
kifejlesztettek néhány egyedi, a
kétségbeesés szült technikákat is.
A gerillák kevés programozóval
rendelkeztek, s valamennyit rendkívül
nagy becsben tartották. Egy-egy sikeres
akciójuk több kárt okozhatott a Skynet
rendszerében, mint egy osztagnyi gerilla
tűzcsapása a fegyvergyárakra. Nem
véletlen tehát, hogy a kiborgok
adattáraiba égetett prioritások között
kiemelt státuszt kapott minden,
programozónak tekinthető személy
likvidálása. A Skynet nagyvonalú volt
ezen a téren.
Mindenkit programozónak tekintett, akit
a Terminátorok számítógép közelében
találtak.
A gerillák programozói eddigi
legnagyobb sikerüket akkor érték el,
amikor a Skynet négy legnagyobb
fegyvergyára sorozatban gyártotta a
Terminátorokat, melyek sajátos
programozásuk miatt a harctéren
egymást kezdték el pusztítani.
Hónapokba tellett, amíg a gépisten
kiheverte ezt a támadást.
A Natalie O'Hara és társai által
rendszerbe juttatott program remekmű
volt a maga nemében. Ha művészetnek
neveznénk a vírusírást, akkor ez az
aprócska programocska lenne az ártó
programok Mona Lisája. Igaz, a szerepe
mindössze arra korlátozódott, hogy
sikeresen bejuttasson egy kódkereső
programot a Skynet belső hálózatába,
ám minden esélye megvolt erre.
 Ezer mérföldeket tett meg a
másodperc tört része alatt, és egyetlen
egyszer sem akadt fenn az egyre
szorosabbra húzódó hálón. A Skynet
belső rendszerét speciális tűzfal-
programok védték, melyek maguk is
korlátozott intelligenciával bírtak. A vírus
mégis átjutott rajtuk, majd ügyesen
manipulálva belülről a rendszert
apránként átcsempészte a modulokból
felépülő kódkeresőt.
Arra még a gépisten sem gondolt,
hogy valaki belülről manipulálni kezdi a
vírusfigyelő és tűzfal programokat. A
vírus gyorsan és ügyesen dolgozott. A
technikája egyszerű volt, semleges
területekre irányította a védelem
„figyelmét”, miközben bájtról bájtra
átcsempészte a keresőt.
A kódtörő program akadály nélkül
bejutott a belső hálózatba. Nem volt
különösebben nagy program, és egy
zseniális programozói húzás
segítségével a felhasznált rutinok nagy
részét nem kellett feleslegesen magával
cipelnie. Általános keresőszoftver lévén
általános rutinokat használt, melyek
bármelyik programból kimásolhatók a
megfelelő minták ismeretében. Így a futó
kód mérete az eredeti méretnek a
töredékére csökkent, ráadásul a lopott
rutinokat a rendszer a sajátjának
tekintette.
A vírus feladata innentől kezdve
megváltozott. Miután bejuttatta a
kódkeresőt, minden erejével sokasodni
kezdett. Egy esetleges rutinellenőrzés
könnyedért lebuktathatja, ám miközben
a rendszer az eltávolításával lesz
elfoglalva, addig a keresőszoftver
beintegrálódhat a Skynet belső
hálózatába, s onnantól kezdve
felfedezhetetlen lesz a védelmi
programok által.
A vírusnak időt kellett nyernie, hogy a
kódkereső működésbe léphessen.
O'Hara és a többi programozó ugráltak
volna örömükben, ha tudomást
szereznek a sikeres bejutásról. Még
sohasem sikerült ennyire mélyre
merülniük a rendszerben.
Az elképzelés egyszerű volt. Ha létezik
a mesterkód, akkor csak idő kérdése,
mikor talál rá a kereső. Feltéve, hogy a
Skynet nem füleli le hamarabb a kis
szaglászót. S ha a rendszer nem szúrja
ki a vírust, akkor onnantól kezdve a
kódkereső és az ártó program is csupán
egyetlen dologra fog koncentrálni:
kijuttatni a megszerzett,
felbecsülhetetlen értékű információt.

13. Max

Los Angeles, az evakuációs célponton,

valahol az Oktogon Bázis közelében,
2029. január 15.,
X+10.
 A Bank of America pénzszállítója
vidám dudaszóval fordult be az
evakuációs célpontra. A kürtöt Miow-
Miow szólaltatta meg; s ezen
cselekedete következtében a
szerelvényt váró gerillák többségében
elemi vágy ébredt, hogy a mongolidióta
lány fejét néhányszor beleverjék a hőn
szeretett automobilja szélvédőjébe. Az
evakuációs terület ugyan biztonságos
pontnak számított, de a katonákba
ivódott ösztönök ilyenképpen reagáltak a
fölösleges feltűnéskeltésre.
Alig vette le Miow-Miow a gyújtást a
motorról, új lárma vette át a kocsi
berregésének helyét. Bakancsos lábak
dobogtak az út aszfaltján. Katonák
bújtak elő a fedezékeikből. Kettő a kocsi
oldalához rohant, és a fegyvereik
agyával sürgetően bedörömbölt a mozgó
széfbe. Egy másik a pénzszállító
orrához futott, onnan kiabált be a
sofőrülésben kuporgó lánynak.
– Indítsd be a motort! Indítsd be!
Érted?! Vissza kell mennetek! – A férfi
hangjai tompán szűrődtek át a golyóálló
üvegen.
Miow-Miow megvonta a vállát és
visszaordított a katonának:
– C-sz-szé-szép vagy! – adta tudatára
a másiknak, hogy tetszik neki.
Max Winnt jobbára a mongol-idióta
udvarló ordítása szakította ki az álmából.
Ültében kábán előredőlt, így pontosan
belehajolt az ölében alvó japán lány
mozdulatába. Akira is akkor ébredt, de a
felszínt járó gerilláknak nem volt
szüksége bóka, gondolatkereső
másodpercekre. A lány villámsebesen
és akciókészen ugrott fel; Max feje és a
sajátja koppanva ütődtek egymásnak.
– Bocs… – lehelte Akira a felvinnyogó,
az orrát tapogató technikusnak, s már
ugrott is, hogy a sürgető dörömbölésnek
engedelmeskedve kinyissa a
kocsiszekrény ajtaját.
A nyílás feltárult, és két, meglehetősen
ideges gerilla tűnt fel benne.
– Mozgás, őrmester! – sürgették a
lányt. – A kocsinak haladéktalanul vissza
kell térni az Árnyékra!
Akira késlekedés nélkül kiszállt az
autóból; félreállt, hogy ne akadályozza a
többiek munkáját. A másik kettő beugrált
a kocsiba, és sebesen terelgetni kezdték
kifelé a gyerekeket.
– Maga az a Max Winn, ugye? –
szűrődtek ki Akirához a páncélfalak
közül a szavak.
– Aha. – A válasz hangsúlyából a
japán nő azt a következtetést vonta le,
hogy a programozó még mindig az orrát
fogja.
– Maga ne szálljon ki! Maga most
visszamegy! A kocsinak haladéktalanul
vissza kell térni az Árnyékra!
Akira tudatáig csak most jutott el az
előbb hallott mondat másodlagos
jelentése. A Bank-1-nek normális
körülmények között nem a Bázis, hanem
a dél felé kijelölt evakuációs pont lett
volna az úti célja.
A lány behajolt az ajtón.
– Mi a hézag, fiúk? – kapcsolódott be ő
is a beszélgetésbe.
– Semmi extra, nálunk minden tiszta!
Éppen csak tűkön ülve vártuk, hogy
megérkezzenek. Mondja, mi történt a
rádiójukkal?
A gerillanő egy pillanatra behunyta a
szemeit. Ő elaludt; aztán Max is szépen
elaludt… A rádió őrzésre meg Miow-
Miowra maradt. Az istenit! Forrón
remélte, hogy a mongol-idióta nem azzal
töltötte ki az utazás unalmát, hogy
énekelt az éterben, vagy valami ilyesmi.
– Átmeneti üzemzavarunk volt – bökte
ki aztán gyorsan.
– Soha rosszabbkor! – sóhajtott fel az
egyik katona. – Az Árnyékról már
körberádiózták maguk után a fél világot!
 – Mi történt?
– Egy Max Winn nevű programozót
azonnali hatállyal visszarendeltek az
Árnyékra. A kódolt üzenetet a legfőbb
parancsnok nevében adták ki… – a
gerilla kíváncsiskodva nézett a lányra. –
Mondja… de csak ha nem titkos…
Connor tényleg ott van? Az Árnyékon?
– Igen – bólintott Akira.
– Akkor minden rendben lesz…
Istenem, most az egyszer én is szívesen
ott lennék!
– Nem valami nagy élmény mostanság
az a hely – sóhajtotta blazírtan a japán
nő. – Nekem elhiheti…
A Bank-1 belseje közben kiadta
magából a rakományát. Utoljára Max
Winn próbált kikászálódni onnan.
– Maga marad! – tette a gerilla a
programozó vállára a kezét. – Magának
vissza kell mennie a Bázisra!
– Tényleg? – nézett rá hunyorogva
Winn. – Nahát! – A technikus láthatólag
még nem ébredt fel teljesen.
Engedelmesen megfordult, és
visszaporoszkált a kocsiba.
– Jó utat, Winn! – kiabált utána Akira. –
Vigyázz magadra! – Aztán a katonák
felé fordult, és tőlük kérdezte: – Maguk
fogják elkísérni?
– Mi? Dehogy is! Mi itt vagyunk
szolgálatban.
– Akkor ki fog rá vigyázni?
A másik kettő a vállát vonogatta.
– Nem tudjuk.
– Fiúk! Tudják, mi folyhat odaát az
Árnyékon? Hmm?! Kibaszott háború! Az
elmúlt évek legnagyobb ütközete!
– Nekünk akkor sincsen kapacitásunk
arra, hogy védőőrizetet adjunk mellé. A
saját feladatainkat alig bírjuk ellátni!
– Ha így eresztik szélnek, a büdös
rohadt életben nem ér célhoz!
Uramisten! Egy idióta, meg egy
konzolcowboy a kiborginvázióval
szemben! Vannak tippjeim, ki húzza
majd a rövidebbet!
– Oké, okos lány! Mit javasol, mit
tegyünk?
Akira egy időre ismét becsukta a
szemeit.
– Tudnak adni valamilyen nélkülözhető
fegyverzetet? – kérdezte aztán.
Azok ketten összenéztek.
– Igen – szólalt meg az egyikük. – Ez
megoldható.
– Rendben. Amit csak tudnak, rakjanak
fel a kocsira!
– Meglesz. – Már-már elindultak, hogy
teljesítsék a gerillanő kérését, aztán a
beszédesebb férfi mégis visszafordult. –
A sofőr mellett van egy németjuhász
kutya. Vele mi legyen?
– Harvey-val? Hagyják csak ott. Az a
kutya szerencsét hoz nekem. Afféle
kabala.
– Akkor miért hagyjuk a kocsiban?
– Mert én leszek, az, aki visszakíséri
Max Winnt az Árnyékra.
 A bejelentésnek nem volt különösebb
hatása. A katonák mentek tovább a
dolgukra. Amire a kocsi elindult
visszafelé, egészen tűrhető
muníciókészletet sikerült felhalmozniuk a
hátuljában.

14. Vihar előtt

Los Angeles, a felszínen,

2029. január 15.,
X+11.

Az első csapásmérő erők elvonultával

a védők egy lélegzetvételnyi szünethez
jutottak. A megmaradt HK-k ugyan nem
köszöntek el végleg; de nagyobb
magasságba húzódtak, és egyelőre
beszűntették a támadásokat. A földi erők
megérkeztét várták. Akkor majd újra
aláereszkednek, és az orrukba épített
gépágyúkkal biztosítanak némi légi
fedezetet a lenti Terminátoroknak.
Némi látszat csend lett tehát a
fegyverropogás alkalmilag szünetelt, de
a felszínen folyó események egy
pillanatra sem lassultak le.
A gerillák itt-ott elfojtották a
gyújtóbombák, okozta tüzeket. Távolról
sem mindenhol. Csak azokra a pontokra
áldoztak munkát, melyek a saját védelmi
stratégiájukban jelentőséggel bírtak. A
harcálláspont területének több mint
harmadát továbbra is lángok falták – de
ezzel senki nem törődött. Akik ezeken a
pontokon ragadtak, mostanra már
egészen biztosan halottak voltak. A
tetemeik fekete csontokká égtek össze –
egyesek számára ez fájó volt –; de még
a testek táplálta, bűzhödt lángok is
segítettek az embereknek. A tűz
gerjesztette, meleg levegőörvények a
felszín közelében lehetetlenné tették a
hőkövetős rendszerek használatát; az
infravörös látást; és zavarták a kiborgok
hőképelemzőit.
A földi inváziós erők rohamosan
közeledtek. Észak felől a szabad
területek acélosan csillogó mezőkké
váltak. Krómon és titániumon járt táncot
a XXI. századi nap sugárfertőzött fénye.
Az előretolt mélységi megfigyelők már
otthagyták az állásaikat, és szélsebesen
iszkoltak vissza a Bázisra. A kitelepített
riasztó- és aknazárak még csendesek
voltak ugyan; de a messzelátóikkal már
nem kellett sokáig pásztázni, hogy
befogjanak egy-egy ijesztően nagynak
látszó HK-Tankot.
Az amerikai tizedes hatodmagával bújt
elő a csatornanyílásból. A felszínre
kecmergő emberek szétszéledtek;
mindenki igyekezett a saját dolga után.
Ismét elfoglalták a harcállásaikat, és
ellenőrizték, hol támadtak lyukak a
soraikban. Ezeket haladéktalanul
befoldozták, hogy a belőlük álló,
hatalmas „gépezet” az eredeti terveknek
megfelelően fogadhassa majd a
fémekből álló gépeket. Az emberek
szerves fogaskerekekké váltak, így
alkottak egy jókora, halált osztó masinát.
Harrisnak nem volt helye ebben a
gépben. Ő a saját magára osztott
feladatot igyekezett teljesíteni.
Kikerülgette a dolgukkal törődő
gerillákat; s konok állhatatossággal
törtetett tovább a parancsnoki állás vélt
helye felé.
Az útja során tanúja volt a bombák,
véghezvitte pusztításnak. Látta az egyik,
az oldalán heverő, felrobbant
benzintartályú teherautót. A platójáról a
Gatling ócskavassá hajolva meredt elő.
A jármű közelében holttesteket nem
látott; ami azt jelentette, hogy a
kezelőszemélyzet vagy nagyon
szerencsés volt; vagy olyannyira
szerencsétlen, hogy mindenféle nyom
nélkül robbant ki a világból. Látott
összeégett embereket, és felrobbant
lőszeresládákat is. Látta, hogy tíz-tizenöt
gerilla kétségbeesetten iparkodik
megjavítani az egyik, találatot kapott
AMX DC 30-ast. A szívéből remélte,
hogy sikerülni fog nekik. Látott egy
csomó, halomba pakolt tetemet. Ez
nagyon rossz volt. Az ilyesmi pokolian
rombolta a még élők morálját. Csak hát
a halottak útban voltak az élőknek és
nekik nem volt arra idejük, hogy
eltemessék őket.
A tizedes sok mindennek tanúja lett.
De az, aminek a nyomait vadászta, még
mindig nem bukkant szeme elé.
A T-800-as Alfa sántikálva, felkötött
karral közlekedett a gerillák között.
Amint a lángok a szintetikus borítása
számára is elviselhetővé csendesültek,
otthagyta az óvóhelyét, és munkához
látott. A mellkasa előtt lógó, rögtönzött
rongykötés takarásában a hangtompítós
Parabellumot fogta. A kezdeti,
eredménytelen időszakot úgy tűnt,
sikerült maga mögött tudnia; a
hangtompító eddig háromszor végezte el
eredményesen a feladatát. A kiborgnak
először egy százados akadt az útjába. A
rangjelzés, mely máskor kiváltságokkal
ruházta fel a gerillát, most a halált hozta
el a számára: a T-800-as központi
vezérlője megfelelő prioritású célpontnak
ítélte.
A halott férfi félre vonszolt, törmelékek
közé gyömöszölt teste még ki sem
vérzett teljesen, amikor a kiborg vizuális
érzékelői egy orvoson álltak fókuszba. A
Parabellum ismét felköhögött; a
rongykötésen újabb égett szélű, fekete
lyuk keletkezett. A lövés pontos volt; az
APDS muníció pedig segített elkerülni a
lelepleződést. Az áldozat feje túlságosan
rossz állapotba került ahhoz, hogy meg
lehessen állapítani a becsapódott
lövedék érkezési irányát. Az összeeső
test mellé rohanó gerillák jobbára a
felhők felé tekintgettek. Nem értették a
halál okát. Dörrenést nem hallottak; az
iszonyatos, roncsolt seb pedig
gépágyúlövedékre engedett
következtetni.
Az orvost egy fiatal technikus követte a
sorban. A T-800-as központi vezérlője
ugyan soha nem tudta meg, de ezzel
nem hajtott végre különösebb érvágást
az emberi haderőn. A fiú meglehetősen
kezdő volt még a szakmájában; „tedd-
ide-tedd-oda” feladatoknál többet még
nemigen bíztak rá.
A kiborg elégedett volt önmagával. A
szőnyegbombázás alatt véghezvitt
kínvallatása eredményeképp
gyakorlatilag tudta, hol keresse a
parancsnoki állást. Kényelmes
tempóban törtetett arra. Csak olyankor
állt le egy kis időre, ha alkalmas célpont
került a fotoreceptorai elé.
Északon az Alfa társai egyre közelebb
értek az Árnyékhoz.
A támadóék csúcsát a HK-Tankok
képezték. Szorosra zárt, hatos
alakzatokban gördültek a lánctalpaikon a
célterület felé. Mögöttük egy nagyobbra
engedett, üres terület következett; e
mögött vonult egy újabb hullám. Az első
szakasz főként nehézfegyverzettel volt
felszerelve. Az ő feladatuk volt a
résnyitás az arcvonalon. Ennek
megfelelően a felépítmények
szegleteiben irányított páncéltörő
aknavető lőszerek lapultak. A kiborgok
tűzfigyelő rendszerei felfedték a
telepített ellenséges állásokat, és a
lokációjukat jelentették a központi
vezérlőnek. A gépek ezek után kilőttek
egy (vagy több), vezérsíkkal stabilizált
bombát; mely az orrában elhelyezett
millimetrikus radarnak köszönhetően
háromszáz méteres körzetben
automatikusan vezette rá magát a célra.
Mindezen elmélet egyáltalán nem
számított újdonságnak a hadviselés
történetében. Olyannyira nem, hogy az
előbbi szisztémával működő páncéltörők
már 1991-től szolgálatban álltak a
humán hadseregekben; főleg az angol
és a svéd nemzetek zászlói alatt.
Vélhető volt, hogy a XXI. századi
humánok is birtokolhatnak néhány
példányt.
Ami viszont biztos, hogy az emberek
birtokába került – a gépek ezt a saját
bőrükön tapasztalták meg –, az az
APFSDS muníció volt. (APFSDS =
Armor Piercing Fin Stabilized Discarding
Sabot, az APDS koncepció
továbbfejlesztése). A szilárd lövedékeket
felváltotta a szárnyas nyíl, amelynek
nagyon kemény és hegyes vége volt. A
nyíl belefúródott a ferde páncélzatba is,
és nem pattant le onnan. Mivel néhány
APFSDS átütötte még a HK-Tankok
lövegcsövét is, a Skynet nem sajnálta az
első földi csapásmérő erejét reaktív
páncélzattal felszerelni.
Ez utóbbi a XX. században még titkos
technológiának számított – így a gerillák
semmilyen körülmények között nem
rendelkezhettek vele. 1982-ben tettek
róla először említést, amikor az izraeliek
elfogtak egy szíriai, szovjet gyártmányú
T-62-es harckocsit Libanonban. A
reaktív páncélzat doboz alakú lapokból
áll, melyeket a harcjárművek meglévő
páncéljára erősítenek. A HEAT-töltet
beindít egy védekező, reaktív robbanást,
ami megakadályozza a páncéltörő
lövedék áthatolását.
Szíriát, Libanont és Izraelt arra a
január tizenötödikei napra már rég
elmosta a radioaktív eső a föld színéről.
A Skynet egy egykori CIA-adatbázisból
szerzett tudomást a reaktív páncélzat
technológiájáról. Mivel érdekesnek és
hasznosíthatónak találta az elképzelést,
rászentelt némi időt, és tovább
tökéletesítette az egykori orosz
mérnökök „védekező robbanás” ötletét.
A reaktív páncélzat a XXI. századra sem
vált mindennapossá, de már nem csak
Libanonban lehetett vele találkozni.
Egyáltalán nem.
A szögletessé varázsolt Terminátorok
után egy széles tisztás következett
tehát, majd az újabb hullám. Ezek is HK-
Tankok voltak, de immáron „csak”
hagyományos páncélzattal. A
felfegyverzésük is elütött a társaikétól:
golyószórók és fázismodulált
plazmaimpulzus ágyúk csövei meredtek
elő komor mutatóujjként a testükből.
Miután az elődeik sikeresen rést
nyitottak a védelem falán, ők majd
beözönlenek a nyíláson, és megnyitják
az embervadászatot.
A kiborgok eme sportjának
eredményességét elősegítendő, velük
tartottak a minden gépek közül
legnagyobb számban jelenlévő T-szériás
egységek. A skála a Béta 600-asoktól a
800-asokig folyamatos volt;
Ezüsthernyóból is akadt egy pár.
 Végezetül – a sereghajtó szerepében
tetszelegve, a Skynet közvetlen
irányítása alatt – utazott a három Gigant.
A monstrumok belsejében lapult a
kiborgok fegyvereihez való muníció; és
néhány – jelenleg még stand by módban
várakozó – HK és Vadász-Gyilkos. A
légpárna rásegítésű lánctalpak
haragosan fújtatva vitték előre a
behemót testeket… egyelőre még
konkrét harci célok nélkül. A gépisten ott
akarta bevetni őket, ahol majd a
legnagyobb szükség adódik irántuk.
Az emberek harcálláspontjára
ereszkedett csendnek hamarosan vége
szakadt. A földi csapásmérő erők első
egységei elérték a humánok telepítette
aknazárat.
A Billy Gutwill által ellenőrzött
szeizmikus gyújtók elvégezték a
feladatukat. A lánctalpak keltette
rezgések a talaj közvetítésével már
elértek hozzájuk; ők felvették ezt a jelet,
és kiélesítették az aknazárat.
Az élen haladó HK-Tankok egyike
nekihajtott egy, a földből kiálló,
döntőpálcás gyújtónak. A vékony, szinte
észrevehetetlen fémdarab előbb
meghajlott, aztán eltörött. Az időzítő
szerkezet működésbe lépett, és rövid
késleltetés után – amikorra a Terminátor
teljesen és valóban az akna fölé hajtott –
a töltet detonált.
A halálosztó egy idült, impresszionista
fáklyához vált hasonlatossá. Alatta
mindenfelé égett a föld; sőt, a lángok a
fém testét is körülrajzották. A kiborg több
mint hetven százalékban működőképes
maradt ugyan, de a bal oldali lánctalpa
gyakorlatilag lerobbant a helyéről.
Mozgathatatlanná vált.
Az alakzatban mögötte haladó társai
kitérő manőverekbe kezdtek. Az első
gép jobbról próbált kerülni… és a
következő pillanatban alatta robbant egy
akna.
 Ezzel egy időre ennyi is volt. Az
egység többi tagja baj nélkül
elmanőverezett a két roncs mellett. A
gerillák nem voltak annyira ostobák,
hogy folyamatos aknazárat telepítsenek.
Akkor a gépek előbb-utóbb feladják a
próbálkozást, és más ponton próbálnak
behatolni. A humánok pedig nem
rendelkeztek annyi nyersanyaggal, hogy
a harcálláspontjukat minden oldalról,
hézagmentesen körülaknázhassák.
A Terminátorokat valósággal rá kellett
csalni az aknazárra. Ennek a
legegyszerűbb módja pedig az volt, ha a
valamit valamiért elven, időnkén
közelebb engedik őket… kevés
szerencsével egyenesen rá a további
explozív töltetekre.
A csapásmérő erők tovább törtettek
előre.
Az invázió a második szakaszába
lépett. Megkezdődtek a földi harcok.
 15. A vihar kezdete

Los Angeles, a felszínen,

2029. január 15.,
X+16.

A nem is olyan távoli aknazár felöl

felhangzó robbanások gerillákat csaltak
elő a robbanó-mezők és a tankcsapda
övezet közötti senkiföldjére. A romba
döntött lakóházak emeletein golyóálló
mellényt viselő, sisakos alakok árnyai
rebbentek. Jobbára hosszú, hengeres
tárgyakat cipeltek a kezükben.
A szabadcsapat tagjai ez alkalommal
nélkülözték a gondos akciótervet.
Többnyire egyedül, pillanatnyi
meglátások alapján hoztak döntéseket; a
terveik megszületése, és a kivitelezésük
elkezdése között eltelt időt
sóhajtásokban lehetett mérni.
A gerilla tizedes leengedte a szeme,
elöl a korommal bekent lencséjű
távcsövet, és izgatottan megnyalta a
kicserepesedett ajkait. Az egyik HK-
Tank éppen feléje manőverezett, ami jó
esetben azt jelenthette, hogy kilövi a
gépet; rossz esetben pedig azt, hogy a
gép csinál, belőle némi löncshúst,
vasbeton körettel.
A kiborg még nem vette őt észre,
ebben egészen biztos volt. Onnan vonta
le a következtetést, hogy még életben
volt. Ismét megnedvesítette a szája
szélét, majd óvatosan, lehajolt, és
felemelte a földről az előtte heverő,
hengeres tárgyat.
A fegyver egy amerikai M-47-es
Dragon volt, integrált CLOS-rendszerrel.
(CLOS = Command to Line-Of-Sight; az
irányzó nyomon követi mind a kilőtt
rakétát, mind a célt). A tizedes az övéről
leakasztotta a nyomkövető egységet, és
sebesen felszerelte a hordozó testre.
Végezetül behelyezte a fegyverbe a
töltetet, és az idegességtől lucskos
tenyérrel felemelte és célra tartotta a
Dragont. Ahogy az irányzékon át a
halálosztó furcsa páncélzatát szemlélte,
egyszerre azt látta, hogy a gép
szögleteinél valami villanás keletkezik. A
fényhez kondenzszerű füst is társult; s e
két fizikai jelenség együttesen megszült
magából egy nagy, sötét, repülő tárgyat.
A holmi egy negyvenhárom
kilogrammos, lézerirányítású, szilárd
hajtóanyagú, módosított Hellfire rakéta
volt. Egyenesen feléje száguldott. A
gerilláknak még egy gondolatra és egy
cselekedetre maradt elég ideje. A
gondolat az volt, hogy „Ezt elcsesztem!”;
a cselekedet pedig az, hogy kiszáradt
torokkal nyelt egyet. Aztán valósággal
kirobbant ebből a világból; löncshús lett
belőle vasbeton körettel – ahogy ezt
előzőleg is sejtette.
A detonáció keltette anyagmozgás
még el sem csitulhatott, amikor egy
másik romház földszinti ablakából egy
újabb rakéta kelt útra. Ez is egy M-47-es
volt, de az előbbi, kezdő gerillával
ellentétben ezt egy harcedzett veterán
állította pályára. A CLOS-rendszert
némileg megzavarták ugyan a tüzek,
ennek ellenére a töltet célba talált.
A támadónak megvolt az akcióhoz
szükséges sütnivalója. Neki is feltűnt a
Terminátor szokatlan páncélzata; ezért a
támadását nem a gép teste ellen
irányozta. A zöldfülű társa felfedte előtte
azt, hol rejti a halálosztó a saját
fegyverrendszerét. A Dragon egy, még
ki nem lőtt Hellfire-be csapódott be; s
innentől kezdve a rakéták nem
hétköznapi előadásba kezdtek.
Az explozív töltetek valóságos
tűzijátékot rendeztek. A detonátor-fejek
és a szilárd hajtóanyagok egyaránt
berobbantak. A HK-Tank teste
megbicsaklott, és a lökéshullámtól hajtva
lassan dőlni kezdett oldalra. Még
zuhanás közben volt, amikor a reaktív
páncélzata is – téves – működésbe
kezdett. A kiborg valósággal
bugyborékolni látszott a testén detonáló
töltetektől. Amikorra iszonyatos,
nyikorgó robajjal, minden porcikájában
lángolva végigvágódott a földön, a
központi vezérlője a rázúduló, hihetetlen
mennyiségű behatástól már arra is
képtelen volt, hogy egy tetszőleges,
pozitív egész számból gyököt vonjon.
Az alakzatban mögötte haladó
halálosztók, melyek tanúi voltak a
történteknek, késlekedés nélkül tüzet
nyitottak az M-47-es Dragon kilövési
helye felé. Jó alaposan megszórták a
környéket.
A gépek központi vezérlői
egyetértettek abban, hogy a támadó
humánnak aligha állt a rendelkezésére
elegendő idő, hogy elhagyja a lesállását.
A véleményük abban is egyezett, hogy
ha ott volt, több gondot a számukra már
nem okozhat. Vagy a lövések végeztek
vele, vagy a romok.
Minden tekintetben igazuk volt.
„Ha a fiúk jól dolgoznak, három-négy
halott árán deaktiválhatunk egyet-egyet”
– vélekedett Billy Gutwill a támadás előtti
eligazításon.
Nos, a gerillák eddig jobb átlagot
hoztak. Két halott árán egy HK-t.
John Connor – és vele együtt a
szatellites kommunikáció-rendszer
blokkolásának az ügye – vesztésre állt.
A „pap” szinte tehetetlenül nézte,
hogyan veszítik el a rendszer területeit.
A Skynet veszettül gyors volt; az ő
ujjából pedig már kikoptak a régi
Assembly-rutinok. Cirka tíz
másodpercenként feleződött meg a még
általa birtokolt területek nagysága. Ha
Ariana Ganton – akinek a testét már
kivonszolták a parancsnoki állásból –
nem végzett volna olyan jó munkát, a
Skynet már a rendszerből is kitiltotta
volna őket.
Ezen esemény pedig – melynek a
bekövetkezte percről percre
fenyegetőbbé vált – végleg megfosztotta
volna őket a további hexadecimális
küzdelem lehetőségétől.
– Könnyű préda?
A kérdést Billy Gutwill tette fel. A texasi
erősen reménykedett abban, hogy
Connor biccent, vagy bólint; de ezek
helyett csak egy elgyötört nyögés
szűrődött fel az élő legenda torkából.
– Lehet már tudni valamit Winnről?
– Úton van ide. Ha semmi nem jön
közbe, elméletileg nagyon hamar meg
kell érkeznie.
„Nagyon hamar”. Connor számára ez a
két szó inkább azt sugallta: „amire Max
ideér, már semmi hasznát nem fogjátok
venni”. Ha a Skynet kiveri őket a
szatellit-hálóról, hiába lesz itt a
konzolcowboy ördögi tudása, soha nem
jutnak vissza még egyszer a rendszerbe.
 – Siess, Max! – dünnyögte az orra alatt
a legenda. – És le ne lövesd magad
útközben… különben, istenemre,
lefokozlak…
A technikus, akinek a rangja alig
néhány másodperce került kézzel
fogható végveszélybe, éppen két lőszert
vett át a zötykölődő páncélkocsi
félhomályában. A tenyerébe fektette a
töltényeket, és megszemlélte őket. Az
egyik hosszabb volt, a másik rövidebb.
– A kisebb egy 7,62x39-es űrméretű,
közepes töltetű lőszer – magyarázta neki
Akira. – A másik egy 7,62x5l-es. Az elsőt
az AK-kba és az AKM-ekbe
használhatod; a másikat a Gewehr 3A3-
asokba és a CETME C-kbe. A
vastagságuk egyforma, de össze ne
keverd őket!
Winn zavartan bólintott.
– Ez – nyújtott felé a gerillalány egy
újabb lövedéktípust –, egy 5,56x45-ös.
Ilyen jár az M16-osokba és a Galilokba.
– Akira sorban megmutatta Maxnak a
rohampuska-típusokat is. – Ha nincs
kifogásod ellene, én szeretném
megtartani a Galilt és az M16-ost. Tied
az AK és a CETME. Jó lesz így?
– Aha, pompás. Mindig is egy AK-ra,
meg egy ilyen izére vágytam… Ez
egyébként micsoda?
– Ez is az enyém lesz. Egy bull-pup
elrendezésű Einfield IW, optikai
irányzókkal.
– Tök jó…
A gerillalány egy pillanatra megállt, és
gyanakodva szemlélte Winnt.
– Mondd, Max, te gúnyolódsz velem?
– Én?! Ugyan! Má' miért tenném?! – A
hangja hirtelen siránkozóvá vált. – Akira,
fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! Én
egy programozó vagyok, évek óta nem
harcoltam! Hiába adod ide nekem
ezeket a puskákat, amint kiszállok a
kocsiból, le fognak lőni!
– Jaj, Max, ne gyerekeskedj!
 – Én nem vagyok gerilla! Én egy
balfácán vagyok, akinek mindig pechje
van!
– Ugye, most nem akarsz elkezdeni
hisztizni?
– Nem akarok meghalni! – vinnyogta
Max Winn.
– Max! Mindjárt odaérünk! Szedd
össze magad! Körülbelül ötszáz métert
kell megtennünk gyalog! Biztos lesz
lövöldözés a környéken, de nem ránk
fognak lőni!
– Rám fognak lőni! – sikoltotta Max. –
Tudom! Érzem!
A ferde vágású szemei egészen
keskenye váltak; összehúzott
szemöldökkel méregette az előtte
kuporgó alakot.
– Ha nem fejezed be a hisztit,
felpofozlak!
– Ezt nem teheted meg! Én százados
vagyok, te pedig őrmester!
– Na és?! Ki látja meg?!
 – Miow-Miow!
– Miow-Miownak megengedem, hogy
megsimogassa Harvey-t, és kapásból
mellettem tanúskodik majd.
Winn döbbenten becsukta a száját.
– Ez zsarolás! – bökte ki aztán.
– Ez az – hagyta jóvá a lány, és
szelíden a tenyereit kezdte nézegetni.
A programozó laposakat pislogott.
– Hát jó – nyögte végül. – Amikor már
túl késő lesz, majd belátod, hogy nekem
volt igazam! De akkor már minden
hiába! – A kezeivel lemondóan
legyintett. – Egész életedben furdalni fog
a lelkiismereted… Azt mondod majd
magadnak: istenem, miért is nem
hallgattam rá?! Olyan kedves fiú volt! –
Winn kezdett el érzékenyülni. –
Megérezte a halálát… Tudta, hogy el fog
jönni érte a kaszás, mégis megpróbálta
teljesíteni a parancsot. – A programozó
hangosan szipogott.
Akira széles ívben hátralendítette a
tenyerét, és feketén csillogó szemekkel
nézett a másikra.
– Oké, oké! – húzta be a nyakát Max. –
Csak azt akartam mondani, hogy figyeld
meg: szembe fogjuk kapni magunkat
egy Terminátorral!
– Ennek az esélye a nullához stagnál.
– A gerilla nyitott tenyere még
várakozóan lebegett a levegőben. – Mi a
parancsnoki állásba megyünk. Kötve
hiszem, hogy oda be tudna férkőzni egy
gép!
– Majd meglátod, hogy…
Akira tenyere előrelendült. A
programozó ijedten felsikkantott, és
elharapta a mondatot. De a lány nem
ütötte pofon, helyette a nyaka köré fonta
a karjait, és egy csókot lehelt a
homlokára.
– Lazíts már! – súgta a fülébe. – Majd
én vigyázok rád!
– Igenis… – motyogta Winn, és
egyáltalán nem sietett kibontakozni az
ölelésből.
Akira pedig a fiú csapott vállaira
támasztotta az állát, és elgondolkozva
nézte a hátuk mögött a páncélkocsi
kopottas falát. Aztán a szemei egyszerre
szokatlanul kerekre nyíltak, és jól
hallhatóan levegő után kapott.
– Max! – szólalt meg döbbent
felháborodással. – Viszed onnan a
kezedet?!

16. Ismeretlen ellenfél

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.

Snake komoran bámulta a hatalmas

acélajtókat. A túloldalról kihallatszó
ütemes, monoton zajok arra utaltak,
hogy az automaták egy pillanatra sem
hagyják abba a gyártást. A Skynet
szállítóeszközei folyamatosan pótolták a
nyersanyagokat, és a számítógép
vezérelte munkaasztalokon tucatjával
születtek a pusztítás eszközei;
Fegyverek, titánium vázak,
energiablokkok és hasonlók.
A gerillák nagyjából ismerték a
fegyvergyárak felépítését. A Skynet a
standardizálás érdekében azonos
típusokkal, kiszolgálókkal dolgozott, s az
épületek belsejét is a saját céljainak
megfelelően alakította át. A sikeres
gerillatámadásoknak köszönhetően
azonban a mesterséges intelligencia
rákényszerült, hogy néhány dolog
elhelyezkedését megváltoztassa: a
védelmi rendszerek, őr-kiborgok
sohasem lehettek azonos helyen, mert
az emberek túlságosan hamar
megtanulták, hogyan semmisíthetik meg
azokat.
A Skynet alkalmazkodott.
A fegyvergyárakat egyre nehezebb volt
megközelíteni, mert felszíni járőrök
biztosították a közelét, s ha a gerillák
netalán támadásba indultak valamelyik
gyár ellen, biztosak lehettek benne, hogy
a közelben mindig akad néhány HK.
Ám a Skynet ezúttal rosszul mérte fel a
lehetőségeit. Hibás stratégiai döntést
hozott, amikor csaknem minden
mozgatható egységet az Árnyék Bázis
ellen irányított. Ügyelnie kellett volna
legalább a kulcsfontosságú
létesítmények védelmére, ám a
statisztikák szerint az a néhány ember,
aki az FG-21 körzetben tartózkodott,
nem jelentett komolyabb veszélyt.
Tévedett.
Időközben persze megpróbálta
korrigálni a hibát, ám még hosszú
percek telnek el addig, amíg a
visszarendelt egységek bevetési
távolságba kerülnek. Három HK és
tucatnyi Terminátor haladt eltökélten a
fegyvergyár felé, belső kijelzőjükön
vörösen izzottak a megadott
koordináták.
– Szerinted ezek is be vannak zárva?
– kérdezte halkan O'Hara, mert úgy
vélte, a zajok eléggé elnyomják a
hangjukat ahhoz, hogy ne hívják fel
magukra a figyelmet.
Snake megvonta a vállát.
– Minek? – kérdezett vissza. – Ha egy
széria elkészül, aligha bajlódnak a
nyitószerkezetekkel. Egyszerűen
kijönnek, és kész!
Waldon felemelt ujjal intette csendre a
társait. A fiú lassan oldalazni kezdett a
fal felé, miközben merőn bámulta az
előtérből nyíló teherlift kijelzőjét.
Noha a diódák már évtizedekkel
ezelőtt kiégtek, a monoton zörgések
közepette is hallhatóvá vált az emelkedő
felvonó jellegzetes súrlódása. Hogy
felülről érkezett, vagy alulról, azt nem
sikerült megállapítani, ám ebben az
átkozott hodályban egyetlen alkalmas
fedezék sem állt a gerillák
rendelkezésére.
Snake villámgyorsan – körbepillantott,
s az egyetlen lehetséges megoldást
választva intett a társainak, hogy
lapuljanak a teherlift melletti falhoz, majd
maga is így cselekedett. Az izgalomtól
kiszáradt szájjal várták, hogy a felvonó
felérjen, és kinyíljon az ajtaja.
Halk zümmögés hallatszott, majd a
felvonó ajtaja kinyílt. Senki sem lépett ki
rajta. Waldon kérdő pillantást vetett
Snake-re, majd óvatosan hátrálni
kezdett, hogy egy kedvezőbb szögből
beleshessen a liftbe.
Három lépest tehetett meg, amikor egy
kisebb explózió hallatszott, és a liftből
egy gyermekfej nagyságú tárgy repült ki.
O'Hara kiváló reflexszel fordította utána
a Westinghouse-át, ám a rövid sorozat
messzire elhibázta a célt.
– A kurva életbe! Bomba! – kiáltotta
ugyanebben a pillanatban Snake.
Előrevetődött, és a döbbent programozót
valósággal belökte a liftbe, majd
rácsapott a zárógombra.
Waldon nem volt ilyen szerencsés. A
lift túl messze volt tőle, hogy
megpróbálja elérni, így mindössze annyit
tehetett, hogy hasra vágta magát a
földön, begurult a bomba alá, és a
fegyverét maga alá kapva megpróbált
eggyé válni a talajjal.
A másodpercek ezer apró darabra
szakadtak.
A liftajtó még csupán félig záródott be,
amikor a bomba aktiválódott, és az
explózió beterítette az előteret. A
miniatűr acélszilánkok legyező alakban
beterítették a környezetet, és mintegy
tizenöt lépésnyi távolságban valósággal
leborotválták a falakat.
Waldon arra eszmélt, hogy valami forró
fém hullik a nyakába. Felüvöltött
félelmében, majd rá kellett döbbennie,
hogy él. Egy-két szilánk ugyan eltalálta,
ám szerencsére egyik sem okozott
komolyabb sebet. A bomba arra készült,
hogy letarolja a betolakodókat, ám arra a
készítők nem számoltak, hogy valakinek
sikerül elég közel kerülnie a
robbanószerkezethez, és annak
holtterében keres menedéket.
Snake és O'Hara hasonlóképpen
szerencsésnek bizonyultak. Az indonéz
lány gyors helyzetfelismerése mentette
meg őket a haláltól. Ugyan a srapnelek
feltépték a lift belső acélburkolatának
felső-részét, ám a padlón fekvőkre
csupán a lepattanó darabok záporoztak.
Igaz, nem úsztak meg sebek nélkül, de
ezek apró karcolások voltak ahhoz
képest, ha elkapja őket a robbanás.
– A védelmi rendszer része lett volna?
– tette fel a kérdést Greenheart.
Snake megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs – válaszolta, és
szétrugdosta a maradványokat, hátha
akad egy árulkodó nyom. – Késleltető
volt beleszerelve, ennek köszönhetjük,
hogy még élünk. Akárki küldte, nem
tudta pontosan, hol helyezkedünk el!
Ezek az átkozott kiborgok minden nap
kirukkolnak valami újdonsággal!
Waldon benézett a felvonóba.
– Tönkrement – jegyezte meg pár
másodperc múlva. – Legalább innen
nem fenyeget bennünket veszély… Ám
még mindig nem értem, ki küldte a
bombát! Egy Terminátor lejött volna,
hogy saját kezűleg végezzen velünk.
Snake haragosan összeráncolta a
homlokát.
– Nem érdekel, mivel állunk szemben
– jelentette ki eltökélten, és ellenőrizte
az energiacellákat a kezében tartott
Westinghouse-ban. – Megkeressük, és
szétrúgjuk a szarrágó valagát!
Waldon elvigyorodott.
– Részemről oké a dolog!
O'Hara az acélajtók felé intett a fejével.
– Azt javaslom, kezdjük ott!
Snake bólintott, és a fegyverét lövésre
készen tartva lassan elindult a jelzett
irányba. A monoton hangok mintha egy
kicsit felerősödtek volna, majd hirtelen
csend lett. Tökéletes csend.
Snake a társaira pillantott, és intett,
hogy keressenek fedezéket maguknak.
Fémes csattanások hallatszottak, majd
egy kicsivel később ismét megkezdődött
az ismerős dübögés.
– Műszakváltás – találgatott O'Hara, s
nem is sejtette, mennyire közel jár az
igazsághoz.
Az indonéz nő az ajtóhoz osont, és
némi ügyeskedés után sikerült résnyire
benyitnia. A dübögés felerősödött, szinte
fülbántóan hasogatott a zaj. Snake
komoran meredt maga elé. Ilyen pokoli
zsivajban esélyük sem lesz arra, hogy a
hangok alapján kiszúrják a rájuk
vadászó kiborgokat. A megérzéseikre és
az ösztöneikre kell hagyatkozniuk.
Waldonnal és vele nem lett volna semmi
gond, ám O'Harát illetően voltak
fenntartásai.
A leány nem vérbeli gerilla.
Igazán kár lenne érte.

17. A landolás

Los Angeles, az Árnyék Bázis

közelében,
2029. január 15.,
X+21.

Az Einfield Individual Weapon optikai

irányzékának célbefogó szálkeresztje
egy rég kiégett benzinkút kiszolgáló
épületének nyílászáróin lejtett könnyű
táncot.
Az üzemanyagtöltő mögött – mind
mindig, most is – egy nagyobb, nyílt tér
következett. Ezeknek a territóriumoknak
a felszínére általában parkokat, vagy
játszótereket építettek; míg a mélyük a
benzinkutak óriási üzemanyagtartályait
rejtette magában. Annakidején, a XX.
században kötelező tűzvédelmi előírás
volt ez. Ha az óriási tartályok egy
véletlen baleset következtében tüzet
fognának… nos, akkor csak a parkban
játszó gyerekeket küldjék vissza
rakétasebességgel a teremtőjükhöz, de
egy irodaházat, vagy egy
bevásárlóközpontot semmiképpen. A
régi szép idők emlékei.
A célkereszt odébb lendült, és most az
egykori parkot pásztázta be. Semmi
mozgás. Sem az árnyakban, sem a
napfényes területeken.
A fegyveroptika mögött Akira káprázó
szeme pislogott kettőt, és tovább
folytatta a kutatást.
Max Winn a japán lány mellett lapult,
lélegzetvisszafojtva. Vékony dongájú
hátán keresztbe vetve lógtak a
rohamkarabélyok; ezektől, meg a
rohamsisaktól és a golyóálló mellénytől
a programozó teste leginkább egy
teknősbékához vált hasonlatossá.
Cirka két perce szálltak ki a Bank-1-
ből. Miow-Miow és a páncélkocsi már
útban voltak az új rendeltetési helyük
felé – menteni az evakuált személyzetet
–; ők pedig magukra maradtak.
A gerillalány a környéket viszonylag
biztonságosnak ítélte; s Winn ez
alkalommal biztos volt benne, hogy nem
csak az ő megnyugtatása végett. Bő fél
kilométerre voltak az Árnyék déli
oldalától. Az inváziós erők északon
támadtak; vagyis kettejük között ott
húzódott az emberi arcvonal. A
leküzdendő táv első fele ígérkezett
rizikósabbnak – az a fele, melyen éppen
jártak.
Az Einfield irányzékában a kép ismét
gyors mozgásba kezdett. Amikor az
elmosódott vonalak kitisztultak, már a
felhőplafon darabkái felett lebegett a
célkereszt.
Az egykori bárányfelhők megcsúfolásai
alacsonyan lebegtek Los Angeles felett.
A testük piszkosszürke volt; koszos és
foltos a bennük rejlő szennyezettségtől.
Szinte folyamatos és összefüggő réteget
alkottak – ideális búvóhelyet a repülő
Terminátoroknak.
Míg annak az esélye, hogy egy T-
szériás kiborg, vagy egy HK-Tank a
közelükben felbukkanhasson,
gyakorlatilag elhanyagolható volt;
reálisan számolniuk kellett azzal, hogy
egy Vadász-Gyilkos, vagy egy HK, a
levegőben esetleg kimanőverezett az
akcióterületről.
A romok között bujkálva nehezen
szúrhatta ki őket egy gép.
Most viszonyt nyílt és sík területen
készültek átvágni.
Akira leeresztette a „bull-pup” puskát,
és Maxra nézett.
– Megyünk! – integette neki
kézjelekkel. – Maradj a sarkamban!
A programozó bólintott.
 Felemelkedtek, és futni kezdtek a nyílt
tér felé. A fegyvereik ütemre doboltak az
oldalukon; a bakancsaik alatt csikorgó
kavicsok elnyomták a távoli
lövöldözések és dörrenések lármáit. Az
üzemanyagtöltő kiszolgáló épülete a
lábaik diktálta ritmusra hajladozott; egyre
nagyobbá vált, és egyre nagyobb
felületet takart el a szabad kilátásból.
Mikor odaértek mellé, a falak
takarásában megint meglapultak. Winn
lihegett, Akira pedig megint
hozzákezdett, hogy a fegyvertávcsővel
végigpásztázza a még hátralévő terepet.
Egyszerre új hang született a felszín
lármájában. A levegőben, magasan a
fejük fölött mechanikus sikoltás vert
visszhangot; s a nyomában elnyújtott
süvöltés hangzott föl. Turbinák
bömböltek; zuhanó tárgy hasította a
levegőt. A felhőplafon messze előttük
egy szögletes tárgyat köpött ki magából.
Egy HK-Béta volt az. Az Einfield
keresője vércseként csapott rá az új
célra; az optikának köszönhetően Akira
részletesen szemügyre vehette a
felbukkant kiborgot.
A Terminátor kétségkívül zuhanásban
volt. A jobboldali turbinája – mely az
egykori massachusetts-i General Electric
tervezőasztalán öntött először formát –
veszett füstöt okádott magából. A gép
képtelen volt stabilizálni a röppályáját.
Az orra lapos szögben a föld felé
mutatott; a teste folyamatosan pörgött a
vízszintes hossztengelye körül. A kiborg
a bal oldali – még ép – hajtóművére
teljes tolóerőt adagolt; de ezzel pusztán
annyit sikerült elérnie, hogy óránkénti
kétszáz kilométeres sebességre
gyorsította a zuhanását. S ennek a
pályának a vége – úgy tűnt – nem vezet
máshová, mint…
– Jézusom!
Akira ösztönösen elhajította a kezében
tartott fegyvert. A jobbja oldalra lendült,
megragadta a programozó grabancát, és
a földre lökte a guggoló férfit. Aztán
maga is utána vetődött, és a saját
testével szorította az aszfalthoz az izgő-
mozgó Max Winnt.
A következő pillanatban az épület túlsó
oldalán elterülő nyílt tér pokollá változott.
A HK-Béta zuhanó teste becsapódott az
egykori park közepébe; átszakította a
satnya, beteges földréteget, és
összeütközött a csontszáraz, földalatti
ballonokkal. A fém sikoltva repedt ketté,
és tárt fel új tereket a zuhanó fémtömeg
előtt. A roncstömeg belebucskázott a
tartályokba, a saját lendülete
energiájától hajtva még az aljukat is
átszakította; aztán mélyen belefúródott a
lenti talajba.
Az ezzel járó robajlás legalább kétszáz
fon hangerősséget ért el.
A kráterből por és füst kavargott elő;
aztán felhangzottak az első, föld alatti
detonációk. Bombák vagy rakéták ugyan
már nem lapultak a kiborg testében; de a
turbinák hajtóanyaga és a még el nem
használt lőszerek is pompás tűzijátékot
tudtak rendezni.
A két gerillának bőven kijutott az égi
áldásból. Lángok, vagy tűz nem érték el
őket – és a repeszek nagyobb részét is
– felfogták az előttük magasodó épület
falai –; ennek ellenére bőven záporoztak
rájuk a törmelékek.
Még mielőtt a megbolygatott vidék
nyugalmat találhatott volna, a japán lány
legördült a programozó testéről,
felmarkolta az imént elejtett
rohamkarabélyát, és Max Winn hóna alá
nyúlva felrángatta magát a férfit is. Félig
futva, félig botladozva rohantak a HK-
Béta becsapódási pontjával ellenkező
irányba. A fejvesztett menekülésnek
kettős célja volt. Részint nem tudhatták,
hogy a talajban keltett rezonanciák
mennyire zaklatták fel a már
nyilvánvalóan nem túl stabil alapzatú
benzinkút-épületet, s annak nem áll-e a
szándékában, hogy a fejükre omoljon;
másrészt Akira soha, nem maradt volna
egy esetlegesen üzemképes Terminátor
közvetlen közelében. Még akkor sem, ha
a gép épp az imént küzdött le néhány
másodperc alatt vagy hatszáz méternyi
magasságkülönbséget.
A rohanásuk közben Max valahol
félúton megbotlott és néhány méternyi
utat a földön csúszva tett meg. Aztán
sikeresen talpra küzdötte magát, és
tovább iszkolt.
A zuhanásba fulladt kényszerleszállás-
kísérlet eredményeképp alkalmilag mind
a két gerilla megsüketült. A füleik csak
fejfájdító csengést közvetítettek, s ezen
semmilyen zörej nem hatolt át. A japán
lány pedig nagyon, de nagyon szerette
volna tudni, hogy a mögöttük frissen
világra jött gödör aljából szűrődnek-e ki
a hidraulikus mechanika keltette
jellegzetes búgások.
 Egy pillanatra megállt, és
megkockáztatta azt, hogy hátra
forduljon. A számára pantomimmá
csendesedett táj nem sokat árult el
magáról. A kiszolgáló-épület talpon
maradt; ez látszott. De a nyílt terület
kavargó por- és koromfelhőkbe
burkolózott.
Akira néhány lélegzetvételnyi ideig
ebbe a kavargásba bámult. Ki tudta
olvasni belőle, hogy a föld elnyelte
Terminátor turbinái már nem járnak; és
hogy a gödör alja igazi pokolbéli, lélek-
kínzó lyukká változhatott.
A gerilla az övéhez nyúlt, és egy M-68-
as repeszgránátot akasztott le róla.
Kiszakította a biztosítószeget, majd a
karjával nagy lendületet véve az útjára
bocsátotta a tojásforma testet. Az első
explozív töltet még a levegőben volt,
amikor a japán lány keze már a
következő után tapogatózott.
Az M-68-asokat csapódó
gyújtószerkezettel szerelték fel. Az
elektromos gyújtó az eldobást követő 1-
2 másodpercben vált élessé – s kevés
idő elteltével berobbantotta a gránátot.
Ha a mechanika valamiért csődöt
mondott, a szerepét egy pirotechnikai
késleltető gyújtó vette át, ami 3-7
másodperccel később végezte el
ugyanazt, amit a csapódó szerkezet. A
kétszeres biztosítás megtette a hatását;
ritkán esett meg, hogy egy M-68-as
besülve érkezett volna meg a
rendeltetési helyére.
Akira három gránátot indított útnak
gyors egymásutánban. Nem törekedett
arra, hogy a bombákat kis területre
szórja ki – csak annyit tartott szem előtt,
hogy mindegyik a gödörbe essen.
Szokatlan élmény volt süketen
szemlélni a robbanásokat. A por és a
füst veszett, örvénylő kavargásba
kezdett; a lökéshullámok enyhe, talaj
menti huzatként a védtelenül álló
emberekhez is elértek. Néhány
felvillanás is látszott – de semmilyen
hangot nem észleltek.
A gerillalány egy darabig megint a
felzaklatott vidéket szemlélte; a
látványból azokat az információkat
próbálta kiolvasni, melyek
megszerzéséről a fülei most nem
gondoskodhattak.
– Mi van a balekkel? – rótta fel a
levegőbe kézjelekkel Max Winn.
– Valószínűleg bekrepált – érkezett a
lánytól a válasz. – Hogy van a
dobhártyád?
– Remélem, nem szakadt be… – a
technikus fancsali arckifejezéssel kísérte
a mutogatását. – Teljesen elvesztettem
a hallásomat.
– Ebcsont beforr… Járni bírsz?
Winn bólintott.
– Oké. Akkor most rohadt gyorsan
áthúzunk a nyílt téren.
– Nem kellene megvárnunk, hogy
legalább egyikőnk halljon valamit?
– Nem. A HK-nak szerintem lőttek.
Ennek ellenére jó messzire elkerüljük
majd a krátert. – Akira egy pillanatra
abbahagyta, és megint az ég felé
kémlelt. – Siessünk! – folytatta aztán. –
A füst el fog takarni a fentiek elől!
A nő megindult előre. A technikus
hűséges koloncként trappolt mögötte.
A becsapódás előidézte kulimászban a
látótávolság négy-öt, méternyire
csökkent le; így kéttucat lépés után
szinte elvesztek a koszos kavargásban.
Botladozva lépdeltek a frissen kiforgatott
földgöröngyök között; csípős szagot
éreztek, és mindenféle szemcsék
ropogtak a fogaik alatt. A levegő egyre
melegebbé vált körülöttük; a gödörben
jókora tűz éghetett.
Mindkettejük irányérzéke
összezavarodott kissé. Nem tudták
pontosan, mikor haladtak el a HK
mellett; tulajdonképpen még azt sem,
hogy konkrétan hol járnak.
Azt egész utazásuk végül is hamarabb
befejeződött, mint ahogy azt a
legmerészebb álmaikban remélni merték
volna. Egyszerre azt tapasztalták, hogy
minden megtett lépés után egyre többet
látnak; aztán eljött az a pillanat is,
amikor már érzékelték a tér túlsó oldalán
álló romok árnyait is. Egy újabb fél perc
után pedig az egésznek vége lett.
Megérkeztek; az eredeti szándékukhoz
képest azzal az egyetlen eltéréssel,
hogy néhány méterrel feljebb bukkantak
ki a zavarosból, mint ahogy azt Akira
tervezte.
– Megvagy?
– Igen… Hogyan tovább?
– Feljebb megyünk még vagy száz
métert. Aztán megint megállunk, és
megvárjuk, hogy kitisztuljon a hallásunk.
Tovább törtettek. Winn egy darabig a
száján át, szedte a levegőt, abban bízva,
hogy ettől majd kidugul a füle. Aztán
tudatosult benne, hogy most nem csak a
lökéshullám keltette nyomáskülönbség
miatt nem hall, hanem elsősorban a
túlzott zajhatás miatt, s ekkor feladta az
efféle terveit.
Amikorra elértek az Akira által kijelölt
pihenőpontot, az Árnyékig leküzdendő
táv felét hagyhatták maguk mögött.
Muszáj volt pihenniük egy darabig.
Ellenkező esetben azt kockáztatták,
hogy nem hallják meg a mélységi
hátvédek megállásra vonatkozó
felszólítását… és a saját társaikkal
lövetik le magukat a cél küszöbén.
Várakoztak. Múlatták az időt. Percek
teltek, melyek „tíz másodpercekből”
tevődtek össze.
Olyan tíz másodpercekből, melyek
alatt a szatellites kommunikációrendszer
emberek által birtokolt területnagysága
mindig megfeleződött.
Folyamatosan, és – Max Winn híján –
megállíthatatlanul.
 18. A viharban

Los Angeles, a felszínen,

2029. január 15.,
X+22.

A másodpercmutató huszonkét kört tett

meg azóta, hogy az első csapásmérő
egységbe tartozó HK-k feltűntek az
Árnyék Bázis felett, a januári égbolton.
Huszonkét perc alatt az emberi haderő
nagyobb veszteségeket szenvedett el,
mint az azt megelőző négy hónapban
összesen. Ezerháromszázhúsz
pulzusverés alatt majd ezer liter vér folyt
ki, sült meg, vagy terült szét nyomtalanul
a levegőben; és körülbelül százötven
gerilla veszett oda.
Huszonkét perc elteltével az emberi
arcvonal a teljes összeomlás határára
jutott. A reaktív páncélzattal felszerelt
HK-Tankok utat nyitottak az
aknazárakon. Igaz, közben mind egy
szálig odavesztek, de ez magát a tényt
nem tette semmissé. A részen át
beözönlöttek a többi halálosztók, és
csakhamar ott tömörültek a
tankcsapdaövezet – egyelőre túlsó –
határánál. A nagyobb egységek egy
időre megtorpantak; de a T-szériák már
megkezdték az áthatolást.
A gerillák persze vadászgattak rájuk;
hol jobb, hol rosszabb eredményekkel.
Az eredeti elképzelések szerint a
mechanikus gátaknak hat-tíz perc
haladékot kellett volna biztosítani a
védők számára… de ezen a ponton az
elképzelések kártyavárként borultak fel
és logikusan pusztulásba rántották az
akcióterv még hátralévő részeit is.
A helyszínen harcoló gerillák azt
jelentették a vezérkarnak, hogy a gépek
az akadályzárakon feltételezhetőleg
időveszteség nélkül jutnak majd
keresztül. John Connor és Billy Gutwill
számára ez a hír természetesen már
nem volt újdonság. Ez persze nem tette
egyszerűbbé a dilemmát, amelyet
megoldandó, pár percen belül döntést
kellett hozniuk.
Január tizenötödikén az Árnyék
Bázisnak legalább harminc percig helyt
kellett volna állnia. Az előzetes
számítások szerint ennyi időre lett volna
szükség, hogy evakuálják a civil
lakosságot. A menekülő autók a
huszonötödik perc, magasságában
vették volna fel az utolsó, nem harcoló
alakulatot, és öt percük lett volna arra,
hogy nyomtalanul eltűnjenek a
környékről. Ha ezt nem teljesítik,
egyenesen az evakuációs célpontra – és
ezáltal: az ott összesereglett emberek
nyomára – vezetik a gépeket.
Ha ez – a civil lakosság kimenekítése
– sikerült volna, úgy az Árnyékon
harcoló gerillák is megkapják a
visszavonulási parancsot. Mindenki
elkezdhetett volna futni, és – ezúttal a
saját életéért – harcolni. Reális
becslések szerint az életben maradt
harcosok legalább fele eljuthatott volna
egy-egy bázis biztonságába.
Amikor még nem tudtak a Gigant-okról,
az sem tűnt kizártnak, hogy a gerillák
már akkor megkezdhetik a
visszavonulást, amikor a gépek még az
aknazárral vesződnek.
S most minden optimizmus, jóakarat,
és derűlátás egyszerre került a
szemétbe. A Terminátorok a nyakukon
voltak – az utolsó civil csapatok pedig
még a Bázis közelében. Az emberi
vezérkarnak abban a kérdésben kellett
döntést hoznia, hogy beszüntesse-e
azonnal az evakuációt.
Ha beszünteti, azzal egészen biztosan
halálra ítéli az ott ragadt civileket.
Ha nem, akkor azt teszi kockára, hogy
az összeomló arcvonalon beözönlő
halálosztók az utolsó transzportokat
követve megtalálják az evakuációs
célpontot.
És az emberi vezérkar, pontosabban:
John Connor… egyelőre nem hozott
döntést. A „pap” a kecskét és a
káposztát is akarta – s vállalta azt, hogy
ezzel kockára tesz mindent.
A „győzelem vagy halál” kérdésre a
válasz tizenöt gerilla kezébe került. Azon
emberekébe, akikkel Connor a támadást
megelőző percekben tárgyalt.
A halálra ítéltekébe.
A tankcsapda-övezetnek volt egy rossz
és egy rosszabb oldala. A „rossz”
szekció az Árnyék Bázishoz közelebb
fekvő terület volt, mert ez már a
halálosztók lőtávolságán belül esett. A
„rosszabb” az ezzel átellenes oldal volt,
mert ott már ott voltak a gépek.
Az a tizenöt gerilla, akiktől az inváziós
harcok elkövetkező szakasza függött, a
„rosszabb” oldalon lapult.
(Tulajdonképpen nem az „elkövetkező
szakasz” függött tőlük; hanem az, hogy
egyáltalán lesznek-e még szakaszok a
jelenlegi után).
Az emberek két hetes, és egy egyfős
osztagra szakadtak. A hetes csapatok
két oldalt, egymással szemben lapultak;
a magányos harcos pedig középre ásta
be magát. Ez utóbbi koordinálta rádión
át a társai mozgását. Mondanunk sem
kell, hogy mindahányan tisztán és jól
látták, ami a gépek között történik.
A HK-Tankok a mechanikus
akadályzárral vesződtek. A szedett-
vedett külsejű – de a valóságban annál
gondosabban megtervezett – ágas-
bogas fémek minduntalan az útjukat
állták. Billy Gutwillnak köszönhetően a
tankcsapdák közé is kitelepítésre került
néhány L1-es rúdakna; így megesett,
hogy az akadályok miatt forgolódó
gépek egy-egy ilyenbe „tenyereltek
bele”.
 A mesterséges intelligenciák nagyon
hamar felfogták, hogy át tudnak jutni a
gáton, de ez sok időbe, és
veszteségekbe kerül majd. S mivel
akadtak közöttük olyanok, akik számára
ugyanez a feladat nem jelentett
különösebb kihívást, hozzáláttak, hogy a
soraikat átrendezve helyet biztosítsanak
a számukra.
Egyáltalán nem olyan lassan – de
annál méltóságteljesebben – az egyik
Gigant megindult előre, hogy letiporja a
tankcsapdákat. A körülbelül ötven láb
magas, és háromszáz láb hosszú G-3-
as légpárna rásegítésű lánctalpai
hatalmas port kavarva törtettek a
gyámoltalannak látszó fémbogok felé.
Nem kellett lángelmének lenni ahhoz,
hogy az ember elképzelje, mi fog
történni a kitelepített akadályokkal.
Olyan lesz, mintha úthenger hajtana a
búzatáblába.
Vagy nem egészen olyan? Nos, mint
említettük, tizenöt emberen állt, vagy
bukott minden.
Amekkora előnyt jelentett a Gigantok
számára a méretük… ugyanezt bizonyos
körülmények között ugyanekkora
hátránynak élték meg. Akkor és ott, a
lapuló gerillák pontosan ki tudták
számolni, milyen útvonalon közlekedik
majd a monstrum. Egyszerűen azért,
mert máshol nem fért volna el.
A Gigant elérte a gátzár peremét.
Lassítás, vagy erőlködés nélkül folytatta
az útját befelé; megkezdődött az
ösvénynyitás a csapdák között.
S ahogy a kiborg befelé haladt,
egyszerre sűrűsödni kezdett körülötte a
porfelleg. Nem a véletlen műve volt ez –
ó, egyáltalán nem! Gondos gerillakezek
telepítettek ki magnéziumos
füstgránátokat.
A gép is észlelte a látási viszonyokban
beállt változást. Felkapcsolta a testébe
szerelt halogén reflektorokat, és folytatta
az útját.
A tej fehér fény megvilágította a por-
és magnéziumszemcsék alkotta
fergeteget. Világossá tette, de
átláthatóvá nem.
A gerillák középen fekvő koordinátora
– a Gigant gyakorlatilag nyílegyenesen
feléje tartott – irigylésre méltó
hidegvérrel a torkához szorította a
gégemikrofonját, és utasítást adott a
támadás megkezdésére.
A hétfős egységek – immáron maguk
is a füstfelleg takarásában –
felemelkedtek, és rohanni kezdtek a
Terminátor felé.
Connorék annakidején, ’99-ben
hónapokig dolgoztak ezen a támadási
stratégián. Fegyvermesterek,
programozók és gerillák vitatkoztak
hosszú órákon át egymással. A három
tel először előterjesztette, mit kellene
megcsinálni; aztán közösen
megbeszélték, mi az, amit ezekből meg
lehet csinálni.
A stratégia magán viselte mindhárom
nézőpont sajátosságát. Benne volt a
gerillák vakmerősége; a
fegyvermesterek technikai tudása; és a
programozók szinte ember feletti
precizitása.
A két osztag tökéletes időzítéssel,
gyakorlatilag teljesen egyszerre
emelkedett fel a földről. Ugyanilyen
egyszerre, és azonos sebességgel
rohantak két oldalról a kiborg felé.
A gép fotoreceptorai a kedvezőtlen
látási körülmények miatt három
másodperces késéssel érzékelte a
humánokat. A teljesen azonos
szisztémájú, kettős támadás – (ezért volt
fontos a tökéletes időzítés) – újabb egy
másodpercnyi haladékot biztosított.
Ennyi időbe tellett, míg a döntési
dilemma miatt végtelen ciklusba került
processzorok kiszakították magukat a
rajtuk futó programok fogságából.
 Négy másodperc.
Ennyi idő alatt le lehet futni tizenkét
métert, még golyóálló mellényben, és
teljes fegyverzetben is.
Amire a G-3-as feleszmélt, és ismét
reakcióképessé tette magát, a gerillák
már ott voltak az oldalánál.
A humánok vállalkozása itt ismét
krízishelyzetbe került. Azt tudták, hogy a
Gigant maga mellé rendeli a közelben
tartózkodó T-szériás modelleket hogy
megsemmisítsék a közelébe férkőzött
élősködőket. A kérdés csak az volt, hogy
saját maga is hozzálát-e ehhez a
feladathoz.
A monstrum testébe hihetetlenül sok
fegyvert integráltak. Nehéz ütegek,
gépágyúk, gránátvetők, plazmaimpulzus
fegyverek csövei meredeztek
számolatlanul az emberek fejei fölött. De
ők ez alkalommal nem kívül, hanem
belül estek a gyilkoló eszközök
lőtávolságán. A fegyvercsövek – a
maguk fizikai valója miatt – egyszerűen
képtelenek voltak olyan pozícióba
fordulni, hogy tűz alá vehessék a G-3-as
oldalához lapuló gerillákat.
Ez az ideiglenes menedék volt a
vállalkozás buktatópontja is egyben. A
Gigantok fegyverrendszere tartalmazott
kettős csuklópántokra szerelt, nemcsak
a síkban, hanem a térben is 360 fokban
körbefordítható, nagy tűzgyorsaságú
rohamkarabélyokat is, de ezek – a
mechanika sérülékenysége miatt – az
áttörhetetlenül vastag páncéllemezek
mögött kaptak helyet. Ha a gép
használni akarta őket, ahhoz előbb ki
kellett nyitni az oldalfalába integrált
lőréseket, és azon át kidugni a
gépfegyverekben végződő csuklópántos
karokat.
Ha annakidején, ’99-ben a Skynet
megtudta volna, milyen harci taktika
okozta a G-1-es vesztét, mostanra
ezekeken a modelleken is adatbázis-
módosítást hajt végre. De akkor – és
most is – túl gyorsan pörögtek az
események. A G-3-as ugyanazon harci
rutinok alapján dolgozott, mint harminc
évvel ezelőtt a G-1-es. Felhangzott a
hidraulika karakterisztikus, búgó hangja,
melyhez ezúttal a fémhez súrlódó fém
jellegzetes csikorgása is vegyült; – és a
gerillák feje fölött kinyíltak a lőrések.
A G-3-as elkövette ugyanazt a hibát,
mint a G-1-es. Rést nyitott a saját
páncélzatán. Ez gyakorlatilag
egyenértékű volt azzal, mintha egy XX.
századi tank kezelői ütközet közben
kinyitották volna a lövegtorony fedelét.
A feltárult lőréseken Galil ARM-ekhez
hasonló, hosszított-tárú, gázdugattyús
rohampuskák buktak ki; cirka 650 lövés
per perces tűzgyorsasággal. De ahhoz,
hogy tüzet nyissanak, hátra volt még
másfél másodperc. És ezalatt az idő
alatt a humánok megint léphették egyet.
Gerillák ugrottak fel a levegőbe, hogy
elérjék a Galilokat; a kezükben tapadó-
zselével bevont, C-4-es plasztik-
tölteteket tartottak. A plasztikokba
nyomott detonátorok töredék-
másodperces késleltetésre voltak állítva.
A Gigant bal oldalán a felugró katonák
kapkodó idegességükben egymást
akadályozták; s ily módon elvesztegették
a maguk másfél másodpercét. A
rohamkarabély a kiborg szándékainak
megfelelően felkelepelt; magából
torkolattüzet, és robbanó-gyújtó
lövedékeket árasztva, laza félkörívben
körülfordult. Az egység mind a hét tagja
szitává lyuggatva, holtan zuhant a
lánctalpak mellé.
A másik csoport szerencsésebb volt.
Két C-4-es csomag tapadt a Gigant
fegyveréhez, egy harmadik pedig az azt
tartó csuklópánthoz.
Az időzítés rövidsége miatt a
gerilláknak nem állt módjában fedezékbe
húzódni. Alig rántotta vissza a gravitáció
a lábukat a földre, a fejük fölött már
robbantak is a plasztikbombák.
Repeszek záporoztak rájuk. Az
egyikőjük meginogott, és elvágódott.
Senki nem törődött vele – egyszerűen
nem volt rá lehetőségük. A Galil
ernyedten, és használhatatlanul fityegett
a csuklópántos karon.
A legközelebb álló ismét felugrott, és
elkapta az ócskavassá hajlott
gépfegyvert. Az izmait megfeszítve
felhúzta magát, és a következő
pillanatban már tuszkolta is befelé a
testét a lőrés szűk négyszögén át. A
teste még el sem tűnt teljesen, de a
következő katona már a sarkában volt.
Erősen megtaszította a küszködő férfit, s
amikor az bebucskázott a lyukon, már
nyomult is utána. Ő is bejutott. Jött a
harmadik.
Félúton lehetett; a dereka és a
kalimpáló lábai látszottak még ki a
monstrum testéből, amikor ismét
felhangzott a hidraulika jellegzetes búgó
hangja. A lőrést fedő páncéllemez
csúszni kezdett vissza a helyére.
A kint maradottak közül egy felugrott,
és a beszorult gerillát a nadrágja-
ülepénél megmarkolva húzni kezdte
kifelé.
Fogalma sem lehetett arról, hogy a G-
3-asba bejutott társai ugyanúgy húzzák
a megszorult társukat befelé.
Ha összehangoltan cselekszenek,
tatán elkerülhetik a tragédiát.
A folyadékok nem összenyomhatok. A
páncéllemezt mozgató hidraulikus
dugattyúknak nem okozott komoly
megerőltetést, hogy az akadályokat
leküzdve visszacsúsztassák a helyére a
fedőlapot.
Nem volt sikoltás. Vérpermet szitált
alá. A Galil a levágott tartókarjával
együtt csörömpölve hullott alá. A
megcsonkított emberi torzó kint maradt
darabja egy másodperccel később
követte.
A hétből két gerilla bejutott; kettő
meghalt; három pedig kint ragadt. Ott
lépegettek a fegyverek holtterében, az
előre haladó Gigant teste mellett.
Kiszolgáltatva várták, hogy
megérkezzenek a T-szériás egységek.
Remélték, hogy a lehető legnagyobb
pusztítást sikerül véghezvinniük,
mielőtt… …mielőtt az Árnyék Bázisnál
dúló harc befejeződik a számukra.
Elemlámpák villantak a sötétben.
Fénykévék cikáztak sebesen, aztán
megálltak, és egy pillanatra
bevilágították azt, ami az utolsónak
bejutni próbáló emberből idebent
maradt. A fénykörök gyorsan
elmozdultak arról a pontról, és máshol
állapodtak meg. A két gerilla egy
lélegzetvételnyi ideig egymásra bámult.
Aztán az egyikük a gallérjához nyúlt,
és a torkához szorította a
gégemikrofonját.
 – Kettes egység a koordinátornak!
Ketten jutottunk be! Ismétlem: ketten
vagyunk bent! Vétel!
Felengedte a beszélőváltót. A válasz –
a Gigant testének árnyékolásától –
zörögve és sisteregve érkezett.
– Itt a koordinátor! – hallották a
magányosan szolgálatot teljesítő társuk
hangját. – Nyugtázom az üzenetvételt.
Hallak benneteket, fiúk! Válaszüzenet:
csak ketten vagytok bent. Ismétlem:
csak ketten vagytok bent! Vétel!
– Üzenet nyugtázva! – A gerilla
kikapcsolta a rádiót.
Egy egészen szűk, sötét, forró gyanta
szagú folyosón álltak. A hely
tulajdonképpen nem is folyosó volt,
hanem egy alagút, egy szabad terület a
Gigant testét alkotó, modulok között.
Egy olyan hely, melyre a különféle
berendezések – mint az imént likvidált
Galil – rendeltetésszerű működéséhez
volt szükség.
 A kiborgokat – dacára annak, hogy
érzelmekkel nem bírtak – gyakorta
tekintették eleven lénynek. Mozogtak,
beszéltek, gondolkodtak… és a testük
belseje is mozgott, éppúgy mint egy
emberé.
Ezt a ténnyel most a két Jónásként
elnyelt katona is szembesült. Az „alagút”
oldalai körülöttük meg-megmozdultak;
panelek nyíltak fel, kardántengelyek
forogtak, légkompresszorok biztonsági
szelepei engedték ki éles
szisszenésekkel a mögöttük összegyűlt,
fölösleges levegőt. A lábukban
folyamatos bizsergést éreztek, ezúttal
nem a félelemtől. A monstrum óriási
dízelmotorjainak duruzsolása keltett
finom vibrációt.
Valószínűtlennek tűnt, hogy oda
bentre, ahol ők álltak bármiféle
szándékos védekezési
mechanizmusokat integráltak volna. Az
ébredező emberi ellenállásnak
annakidején, ’99-ben nem állt módjában
sokáig vizsgálgatni az akkor elkapott G-
1-est. Annyit meg tudtak állapítani, hogy
a G-szériák teste a behatolók elől nem
védett, ennek ellenére a számukra
veszélyes lehet.
Alattomos veszélyforrásokról volt szó.
A levegőről, például, melynek a
frissítéséről nem gondoskodtak
légcserélők. Végtére: minek is tették
volna? Ennek a gépnek már a
tervezésénél sem működött közre olyan
lény, amely számára az oxigén
létfontosságú lett volna. A Gigant
testében természetesen volt levegő. De
ez – mivel nem cserélődött –
fokozatosan feltöltődött a monstrum
belsejében működő gépezetek
üzemszerű kipárolgásaival. A kenőolajok
nehéz, zsíros szagával; a pneumatikák
forró gőzével; a processzorok hűtéséről
gondoskodó folyadékok szúró
hidegével… és, nem utolsó sorban, az
égett lőpor szagával.
Ahogy az egyelőre tétlenül várakozó
két katona a levegőbe kortyolt, s
ösztönszerűleg elvégezték rajta, az
iménti elemzést, maguk is felismerték a
veszélyt. Nyugodt, kapkodásmentes
mozdulatokkal készítették elő a
gázmaszkjaikat. Miután a membránok a
helyükre kerültek, ők a fejükre rángatták
a gumi álarcokat. Ahogy ott álltak –
megnagyobbodott szájjal, és
szemüregekkel; halkan szörcsögve –
már maguk sem ütöttek el annyira a
Gigant testének szerves darabjaitól.
A kérdés már csak az volt: merre
tovább.
Azzal, hogy bejutottak a páncélzat
mögé, még messze nem hagyták maguk
mögött a dolgok nehezebbik részét. A
Gigantot hidegre tenni – ezt az
eligazításon jól a fejükbe verték – nem
volt azonos azzal, hogy a testbe bejutva
lepuffantunk minden alkatrészt, amit
csak érünk; aztán plasztikot
nyomkodunk minden pontra, ahová
tudunk, és megnyomjuk a detonátor
gombját. Nem. Mert ez… álljon
bármennyire szöges ellentétben a XXI.
századi gerillák vérébe ivódott
ösztönökkel… nagy valószínűséggel
csak a Gigant ideiglenes
deaktiválásához vezetne.
Hasonlóképpen az élőlényekhez, –
akiken idővel a súlyos sebek is
begyógyulhattak –, a Terminátorok is
képesek voltak egy fajta gyógyulásra. A
folyamat természetesen nem a sérült
szervek maguktól történő
reprodukálásából állt… illetve nem a
hiánytalan reprodukálásból. Ha egy
7.62-es lövedék átütötte egy kiborg
valamely nyomtatott áramkörös
paneljét… nos, azon keletkezett egy
lyuk, amely megszakította néhány száz
vezető ér folytonosságát; esetleg
szilánkokra zúzott néhány
mikroprocesszort; szerencsés esetben
egy-két, fontos információt tároló RAM-
chipet is. Az eltalált panel ezzel
elvesztette a működőképességét… egy
időre. Mert a környezetében lévő más
panelok azonnal keresni kezdték
egymással a kapcsolatot. Nem úgy
értve, hogy fizikailag mozdultak el a
helyükről; sokkal inkább úgy, hogy
funkciós átszervezéseket hajtottak végre
saját magukon. Más csatornákat vettek
igénybe – gyakorlatilag megfogva: más,
még sérülésmentes érpárokon
küldözgették egymásnak a jeleket – és a
meghibásodott egység izolálásával
folytatták a kommunikációt.
Ez csak egy lépés volt. Az ehhez
hasonló önjavításra már a XX. századi
harcászati csúcstechnológiák is képesek
voltak. Előfordulhatott azonban, hogy az
izolált modul túlságosan fontos volt
ahhoz, hogy a működését nélkülözni
lehessen. Ekkor jutottak szerephez azok
a bizonyos „minden galibát kiváltó”,
ostyaáramkörös multiprocesszorok,
melyek a Skynet alapját is képezték.
Minden mikrochip a tranzisztorok –
azaz a triódák – működésére alapul. Egy
processzor nem más, mint néhány
ezertől, néhány millióig terjedő
darabszámú tranzisztor
egybeintegrálása és „lekicsinyítése”. A
közönséges chipek szilícium
alapanyagán a triódák gyakorlatilag
„szennyeződésként” jelennek meg, fix,
és mozdíthatatlan szennyeződésként.
Az ostyaáramkörös processzorok
azonban nem ilyenek. Azokban – ha az
input és output lábainkon megfelelő
feszültség és áramerősség áll a
rendelkezésükre – a tranzisztorok milliói
„elmozdulhatnak”, s ezáltal új kapcsolási
rajzot hozhatnák létre. Másként
megfogalmazva: egy adott, konkrét célra
megtervezett chip optimális körülmények
között hibátlanul átvállalhatja egy másik,
még fizikailag is más helyen lévő
processzor feladatát.
S ily módon a Terminátorok rendszerei
nem csak arra voltak képesek, hogy
izolálják a sérült NY.Á.K.-paneljeiket, de
arra is, hogy más modulok elvesztése
árán pótolják azokat.
Az, hogy ez a folyamat milyen eséllyel
vezetett sikerre, sokban befolyásolta az
adott rendszer bonyolultsága. Minél
nagyobb és összetettebb volt a
rendszer, annál valószínűbb volt, hogy
akad benne olyan elem, mely jelentős
funkciókiesés nélkül átvállalhatta a sérült
tag szerepét. Egy Gigant-léptékű kiborg
bonyolultságánál ez az esély
gyakorlatilag száz százalékos volt. A
gázálarcos gerilláknak olyan és annyi
pontra kellett lecsapnia, hogy a modulok
funkciókiesése pótolhatatlannak
bizonyuljon. Végleg és
visszavonhatatlanul.
A gerillák átléptek a padlón fekvő,
csonka torzó felett, és a mozgó gép
belsejében óvatosan egyensúlyozva
megindultak… nos, jobbára megindultak
valamerre, melyről annyit tudtak, hogy
„előre” van, a kiborg orra és a haladási
iránya felé. Az elemlámpák bevilágította
keskeny folyosó csakhamar vakvégbe
futott. Alkarnyi vastag hűtőcsövek
féltucatja fogta el a szabad utat: a falból
érkeztek, és egy kilencvenfokos
kanyarulat megtétele után fent eltűntek a
plafonban. A csövek egymástól vagy
kétarasznyi távolságban futottak; a
gerilla ilyen téren már rutinos szeme úgy
saccolta: a felszereléseiket letéve talán
át tudnak oldalazni a hengeres testek
között.
A kérdés már csak az volt, hogy a
csövek a friss – azaz: hideg, avagy az
elhasznált – azaz: a forró –
hűtőfolyadékot szállítják-e. A gerilla
alkalmilag a homlokára tolta a
gázmaszkját, és szép, tisztességes
lendületet véve ráköpött a hozzá
legközelebb fűtő csőre. Az aprócska
nyálpaca a landolás után felsistergett, és
a lámpa fényében vékony, vonalszerű
füstcsíkokat eregetve pár másodperc
alatt nyomtalanul elforrt onnan.
A válasz ennyi volt. Ha megpróbálnak
átpréselődni a csövek között, a túloldalra
vélhetőleg grillezve érkeznek meg.
– Vajon mi lehet bennük?
A kérdés a csövek tartalmára
vonatkozott. A hűtőrendszerekkel
mindenképpen érdemes volt
leszámolniuk – ezek nyilvánvalóan a
monstrum érzékeny pontjai közé
tartoztak –, de távolról sem volt
mindegy, mennyi robbanóanyagot
vesztegetnek el rá. Ha a csövek éghető
anyagokat szállítanak, és
oxigéntartalmuk is van, gyakorlatilag
elég őket begyújtani, a fizika és a kémia
megteszi a többit. Ellenkező esetben rá
kell szánniuk jó néhány adagot a náluk
lévő C-4-esre és Napalmra alapuló
koktéljaikból, hogy a felcsapó lángok
majd maguknak termeljék az égéshez
szükséges oxigént.
Rövid tanácskozás után arra jutottak,
hogy megtartják a koktéljaikat. A csövek
közelébe a főként repeszhatásra
alapuló, erős fojtású explozívaik közül
pakoltak le annyit, hogy a detonáció
biztosan megsebezze majd a
hűtővezetékeket. Ha a csövek
kilyukadnak, a hűtőmatéria kiszabadul
belőlük, s így – némi idővel – maga a
hűtés is leáll. És ha az anyag még
éghető is… nos, az újabb szép tétel a
balekok számláján.
Visszafordultak. Ismét áthaladtak a
szerencsétlenül járt társuk fölött, és ez
az irány szerencsésebbnek bizonyult.
Negyvenegynéhány lépésnyi utat tettek
meg – a felülről belógó alkatrészek miatt
néha hason csúszva, – és menet közben
több olyan elágazás mellett is
elhaladtak, ahonnan szinte a tér minden
pontja felé nyílottak járatok. A folyosó
ezen vége ugyan némileg
kellemetlenebb meglepetésbe torkollott,
mint a túloldalt a hűtőcsövek, de némi
ijedséggel ezt is megúszták.
Az út végén a bejutáskor deaktivált
Galil társa várta őket. A gépfegyver az
elődjéhez hasonló, csuklókaros
állványon feküdt.
A szabványosítás örök problémája
miatt a Skynet egyes kiborg-modellek
tervezésénél jobbnál-jobb ötletek
tucatjait volt kénytelen elvetni. A T-
szériák és a beszivárgók
megalkotásánál például ragaszkodnia
kellett ahhoz, hogy gépjei
megmaradjanak ember-méretűnek és
léptékűnek. A Gigant monstrum testében
viszont nem kötötte a helyhiány, s így a
G-3-as – több egyéb mellett –
rendelkezett egy olyan hasznos
tulajdonsággal, melynek a neve helyi
reflex volt.
Ennek köszönhetően amikor a két
gerilla elemlámpája megvilágította a
Galilt, a gépfegyver gyakorlatilag
magától – azaz a G-3-as központi
vezérlőjének külön utasítása nélkül –
kelt életre.
A harcosoknak alig maradt ideje
felfogni, mi az, amit látnak; aztán már
hallották is a szervo-motorok jellegzetes
bugását. A gépfegyver sebesen fordulni
kezdett a talapzatán, hogy a csövét a
humánokra irányozhassa.
Mindketten hasra vetették magukat.
Tudták, hogy a szűk helyen nem sok
esélyük van. Ha a célzó valamilyen
csoda folytán esetleg mégsem volna
képes befogni őket… nos, a gépnek elég
lesz vaktában tüzet nyitnia. A gellert
kapó lövedékek tömkelege közül néhány
biztos eléri majd őket is.
Feküdtek a padlón, és várták a
pillanatot, amikor elkezdődik a
lidércnyomás. De a vihar előtti csent
egyre hosszabbá és hosszabbá nyúlt; a
jelen, a földön fekvés pedig egyre
unalmasabbá. Végül az előrébb hasaló
gerilla felemelte az elemlámpáját, és
egyenesen belebámult a fegyver reá
irányuló, sötéten ásítozó csövébe.
Semmi nem történt.
Arrébb mozdította az elemlámpa
fénykörét, és szemügyre vette a
felfüggesztés mögött lapuló tárat.
A fegyverben nyilvánvalóan volt lőszer,
és nyilvánvalóan csőre is volt töltve.
A katona óvatosan mozdult. Felállt, és
megindult a Galil irányába. A cső ásítozó
középpontja minden mozdulatát követte;
egy percre sem szakadt el a mellkasától.
Még akkor sem, amikor a gerilla már
csak egy-két hüvelyknyi távolságban állt
előtte. De a fegyver nem nyitott tüzet.
A magyarázat egyszerű volt. A helyi
reflexek önhatalmúlag is működésbe
léphettek ugyan, de a
programozásukban lévő gát leblokkolta
őket abban az esetben, ha ezt a Gigant
testén belül próbálták megtenni. Ez
egyfajta biztonsági intézkedés volt;
megakadályozandó, hogy egy esetleges
üzemzavar következtében a fegyver a
saját hordozóját lője halomra.
A gerilla előrenyúlt, és kitárazta a
Galilt. Nem feledkezett meg a csőben
lévő lőszerről sem. Végezetül
szétszerelte magát a fegyvermechanikát
is, és a darabokat szórakozottan
ledobálta a padlóra.
Azután sarkon fordult, visszatért az
időközben már talpon termett társához,
és megindultak, hogy új célpontok után
kutassanak.
– A Jobbosok keresik a koordinátort,
vétel! Jobbosok hívják a koordinátort,
vétel! – Nonszensz, groteszk és
lehetetlen helyzetbe került katonák
hangjai kiáltoztak kétségbeesetten az
éterben.
 Egy Terminátor közvetlen közelében
álltak. Hogy egészen pontosak legyünk:
minden idők fizikailag legnagyobb
méretű halálosztó-típusának vetették az
oldalukat, s vele együtt haladtak, és…
ez volt az egészben a legőrületesebb…
időlegesen biztonságban voltak.
A G-3-as tizenkét kilométer per óra
körüli sebességgel nyomult előre a
tankcsapdák övezetében. Sorra tiporta
le az acél akadályokat; panelháznyi
testével gyakorlatilag fennakadások
nélkül gázolta simává a talajt.
Amerre elhaladt, rést nyitott az
akadályzáron. Azt a rést, amelynek
köszönhetően az emberi arcvonalat az
összeomlás fenyegette.
– Jobbosok a koordinátornak!
Koordinátor jelentkezz! Vétel!
Most sem érkezett válasz. A közelben
lapuló koordinátor vagy már meghalt,
vagy már elhúzta a csíkot a
harcálláspontjáról. A „Jobbosok” – a
három gerilla, akik nem jutottak be a
Gigantba – magukra maradtak.
– Hagyd már azt a kurva rádiót!
– Az előbb mintha hallottam volna
valamit!
– Francokat hallottál! A kutya sincs a
közelünkben! Magunkra maradtunk, fogd
már fel!
– Akkor is kapcsolatba kell lépnünk
valakivel!
– Mi a fasznak?! Úgysem tudnak
segíteni rajtunk! Nem érted, hogy meg
fogunk halni?!
– Tényleg, nagyokos?! Ha ilyen kurva
kemény gyerek vagy, miért nem ugrasz
rögtön a lánctalpak alá?! Legalább
röhögök egy jót, mielőtt elpatkolok!
– Fogd be a pofádat, szarzsák!
Ketten a sokk és a halálfélelem
kiváltotta idegességükkel marták
egymást. A harmadik szótlanul, szinte
révetegen kocogott a szörnyszülött tank
oldalánál.
 – Mi a búbánatot kellene csinálnunk,
Okos Tóni?!
– Befogni a pofánkat, és…
Nem fejezhette be a mondatot.
Gépfegyver kelepelt fel jobbra,
mögöttük, viszonylag közel. A T-szériás
egységek, melyeket a G-3-as
riadóztatott, megérkeztek a helyszínre.
Az ideiglenes biztonságuk megszűnt, de
a helyhez kötöttségük megmaradt;
sarokba szorították őket.
A sorozat ferde ívben pásztázott végig
a fejük fölött. A golyók a Gigant testén
gellert kapva, vijjogva, füttyögve
pattantak szét a szélrózsa minden
irányába. A gerillák ösztönösen a földre
vetették és összehúzták magukat. Senki
sem sebesült meg. A Gigant az
oldaluknál tovább haladt előre. A teste
túlságosan hosszú volt ahhoz, hogy
ennyi idő alatt végleg elhaladjon
mellettük; de félő volt, hogy a katonák
hamarosan bekerülnek egy, a burkolat
mögött rejtőző, újabb gépágyú
hatókörébe.
A földön kucorgó katonák beszüntették
a veszekedést. Mindannyian a saját
dolgaikkal kezdtek foglalatoskodni.
Mindannyiuk tevékenysége a
fegyverzetükkel volt kapcsolatban.
Ketten azonos harci taktikát választottak.
A C-4-esre és Napalmra alapuló
„koktéljaikhoz” fordultak segítségért; a
klasszikus fekvő helyzetből történő
gránátdobás mozdulatával bocsátották
őket útra. A harmadik gerilla a
repesztöltetet választotta.
Mindannyian nagyjából azonos
területet szórtak meg: az iménti
lövöldözés feltételezhető forrását.
A becsapódások helyén két
narancsvörös tűzoszlop csapott a
magasba. Az aljuk hasasra kerekedett, a
tetejük pedig keskeny csúcsban
vékonyodott el, akárcsak valami
túlméretezett, torz gyertya lángja. A
hasonlat annyiban nem állta meg a
helyét, hogy ezen oszlopok testét nem
egy, hanem több ezer gomolygó
lángnyelv alkotta. A tűz fénye egy időre
megnövelte a látótávolságot a légpárna
rásegítésű lánctalpak felverte
porgomolygásban. Ez a néhány pillanat
elegendő volt ahhoz, hogy az emberek
meglássák, milyen erőkkel állnak
szemben. A Terminátorok körvonalai
sötétebb, imbolygó sziluettként jelentek
meg a szürkeségben.
Két T-800-as és egy T-700-as Béta
közeledett laza legyezőalakzatban. A
fegyvereiket derékmagasságban
tartották; a menetelő törzsük ütemére
forgatták őket jobbra-balra. Nem azért,
mintha a haladás során a testükben
fellépő rezonanciákat kellett volna
kiegyensúlyozniuk; egyszerűen ebben
az ütemben pásztáztak körül.
A középső kiborg, a 700-as, mindkét
kezében egy-egy M-16-os gépkarabélyt
tartott; az oldalsó negyven wattos,
fázismodulált plazmaimpulzusvetőkkel
voltak felfegyverezve. A T-700-as
üdvözlésképpen előreküldött zselés,
robbanó-gyújtólövedékeit kéken cikázó,
ózonszagú energiasugarak követték.
A fázismodulált nyalábok magasan a
lapuló gerillák feje fölött húztak el. Ilyen
hibát a gépek lőképelemzői nem
követtek el; vélhető volt, hogy a kiborgok
a G-3-as jelentése alapján tudják, hol
lapulnak a humánok, de még nem látják
őket.
Ez a tény pedig biztosított némi időt.
Az erőviszonyokat, melyek a gépeknek
kedveztek, alapjaiban nem változtathatta
meg; de lehetőséget adott a három
embernek, hogy legalább
cselekedhessenek valamit a nagy
kaszás megérkezte előtt.
Mire a lángoszlopok fénye
lecsendesült, és a látótávolság ismét
lecsökkent, a katonák már elmozogtak
az előbbi lokációs pontjukról. Még
mindig a Gigant oldalánál lapultak –
hiszen, ha eltávolodnak tőle, úgy a
monstrumba integrált fegyverarzenál
valamely tagja pillanatokon belül végez
velük –, de a mozgási területükként
szolgáló képzeletbeli vonalon már vagy
tizenkét méterrel feljebb lapultak. És
viszonozták a tüzet.
Mivel alapjaiban nem ilyen feladatra
készültek, a náluk lévő felszerelésben
kevés olyan holmi akadt, amit a T-
szériák ellen használhattak volna. A
kézigránátok jól jöttek, és az AK-47-
esekkel is lehetett kezdeni valamit. A
gránátokkal nyitottak.
Három tojásdad tárgy repült ívesen az
imént látott árnyalakok középsője felé.
Meglepően kis szóródással,
gyakorlatilag alig néhány centivel a
kiborg lábai előtt estek a földre.
A három, egybemosódó robbanás
szinte elveszett az inváziós harcok
lármájában. A lábait emelő T-700-as
egyszerre megtáltosodni látszott.
Felemelkedett a levegőbe, és a
lökéshullámok kölcsönözte szárnyakon
repülni kezdett. Enyhén hátrafelé, de
főként inkább felfelé haladt.
Mulatságos látvány volt. Egy emberi
test soha nem viselt volna el ilyesmi
erőhatásokat. A T-700-as humánt
mintázó alakzata viszont nagyon is
emberi volt; ezért a látvány azt
ábrázolta, mintha egy ember repülne
rakétasebességgel a levegőben. A
kiborg a szálldosása közben semmiféle
mozdulatot sem tett – míg egy ember
nyílván kapálózott volna –; s ez még
inkább emlékeztetett a régi idők
habostora-dobálós burleszkjeire,
amelyekben a színészeket ilyen
esetekben bábuval helyettesítették.
Az emberi alak befejezte a röppályáját,
és – a T-800-asok feje fölött átszállva –
a kilövési pontjától jó néhány méterre ért
földet. A gránátok repeszei okoztak neki
némi sérülést; ezektől függetlenül
haladéktalanul hozzákezdett, hogy
feltápászkodjon, és visszatérjen a
harcba.
Mindeközben a gerillák ismét helyet
változtattak: néhány méterrel feljebb
lapultak meg újra. A 800-as szériák
kezében felvillogtak a Westinghouse-ok;
az energiasugarak azt a területet irtották,
ahonnan, az imént a gránátokat útjukra
indították.
A három katona fejében az iménti
sejtés most már bizonyossággá vált. A
gépek nem látták őket. A támadásaik
célterületét másodlagos információkból
kalkulálták ki. Részint a G-3-as
jelentéseiből, részint az iménti dobások
röppályájából.
A jelenség magyarázata egyszerű volt.
A Gigant túl sok hőt bocsátott ki a
környezetébe. A légpárna rásegítésű
lánctalpak pedig jókora légörvényeket
okoztak. A Terminátorok hőképen
alapuló látásmechanizmusai a monstrum
közelében hasznavehetetlenné váltak;
vissza, keltett kapcsolniuk a közönséges
fényen alapuló, az emberekével egyező,
vizuális látásra. Ezzel pedig a rossz
látási körülmények között nem sok
esélyük volt kiszúrnia háznyi monstrum
oldalánál lapuló, álcázószínekbe ötözött
katonákat.
A földön kucorgó emberek gyors,
kézjeles tervegyeztetést tartottak, aztán
megindították az újabb támadást.
Arinak, aki korábban olyan szótlannak
bizonyult, a sajátja mellé átadtak még
egy AK-t, és egy tucat
szerencsekívánatot. Aztán a másik kettő
– akik az imént még egymást akarták a
lánctalpak alá lökni – a legnagyobb
egyetértésben hozzákezdett, hogy
nekikészüljön az élete nagy futásának.
A szótlan felemelkedett, és a
gépkarabélyokat a csípője
magasságában tartva lövöldözni kezdett
arra, ahol utoljára a Terminátorokat látta.
Egy ember így nem tudhatott célozni…
vagy, egyáltalán, a fegyvereit célra
tartani. A gépkarabélyok visszarúgásai
táncra perdítették a férfi csuklóját; a
fegyvercsövek tenyérnyi körben
mozogtak össze-vissza. Annak az
esélye, hogy így találatot vigyen be,
minimális volt; annak az esélye, hogy
komoly találatot, egyenesen nulla. Az
egész semmi másra nem volt jó, mint
figyelemelterelésre, és időnyerésre.
A két veszekedő, a lövöldözés
kezdetén felpattant, és futásnak eredt. A
Gigant háta felé rohantak –
tulajdonképpen szembe a gépekkel. Az,
hogy mennyi idejük lesz futni, két
esemény dönthette el. Az első az volt,
ha a szótlan társuk megelégeli a
céltáblajátszást, és az elterelő
hadműveletet beszüntetve valami
fedezék után néz. A második az, ha a
Terminátorok lelövik.
Soha nem tudták meg, hogy melyik
következett be. A gépek viszonozták a
tüzet, aztán a lövöldözés abbamaradt.
Vagy eltalálták a hátramaradt katonát,
vagy nem – mindenesetre azt az embert
soha többet nem látta senki.
Amikor, az alkalmi tűzszünet beállt, a
két ámokfutó a földre vetette magát, és
meglapult. Idegtépő másodpercek
következtek, aztán…
…aztán megkönnyebbülve vehették
tudomásul, hogy a terv bevált. A T-800-
asok nem vették észre őket.
– Mit gondolsz? – mutogatta a
kötekedős kézjelekkel a társának. – Mi
kapjuk el őket, vagy ők minket?
– Nincsenek esélyeink…
– Aha. És tudod, mit mondok én erre?
Azt, hogy: magasról…
– ballisztikus ívben… – mutogatta
hozzá vigyorogva a rádiós.
– le van…
 – szarva!
Még akkor is vigyorogtak, amikor a
hátukra fordultak, és nekiláttak, hogy
kiélesítsék és magukra aggassák a
náluk lévő robbanóanyagokat. Az
összes explozívot. Aztán felguggoltak és
a T-800-asok után kutattak a
tekintetükkel. Nem volt nehéz a
nyomukra akadniuk. Gyakorlatilag egy
vonalban voltak velük. Cirka huszonöt
méteres távolságban.
Nem volt mire várni. Minden egyes
elvesztegetett másodperccel azt
kockáztatták, hogy a gépek kiszúrják
őket. Akkor pedig már az a szabadság
sem adathat meg nekik, hogy saját
maguk határozzanak a halálukról.
Felpattantak és belekezdtek az életük
utolsó nagy futásába. A táv kábé
huszonöt méter volt; a tét a hősi halál,
vagy a mészárlás.
Amint a G-3-astól eltávolodtak, a
Terminátorok észlelték őket – de még
mindig nem a fotoreceptoraikkal. A
fejükbe integrált radarszisztémákat
többé nem bolondította meg az
egyenetlen, fémtörmelékes felszín
okozta visszaverődések; a letapogató-
hullámok leleplezték a futó embereket. A
halálosztók akcióba léptek. Bő tíz méter
választotta el ekkor az ellenfeleket
egymástól.
Az első T-800-as kilencven fokban
elfordult, felemelte a 40 wattos
Westinghouse-t, és lőtt. Az első sugár a
csodával határos módon elkerülte a
feléje rohanó embert, így újabb lövés
vált szükségessé. Ez az egész folyamat
nem vett igénybe többet néhány
másodpercnél, de ez az idő elég volt
ahhoz, hogy a humán négy méternyi
távolságig közelítse meg.
A Westinghouse torkát ekkor hagyta el
a másodig plazmaimpulzus lövedék… ez
már pontot tett a gerilla életének végére.
És a gépi precizitás ekkor ismét
kudarcot vallott. Kettős kudarcot.
Az első baklövés az volt, hogy a kiborg
– a biztos halált előidézendő – fejbe lőtte
a támadóját. Ha a testének valamely
más pontját választja valószínűleg telibe
találja az egyik explozív töltetet, és ő
megússza karcolásokkal. A második
hiba az volt, amikor a T-800-as a földre
zuhant tetem felé lépett, hogy
ellenőrizze a halál beálltát. A gép így
került bele a robbanás középpontjába.
Mindeközben a második gerilla, a
rádiós szereplése is véget ért. Ő sem
hozott szégyent az egysége becsületére;
az inas teste alig hat-hét méterrel az
általa támadott kiborg előtt robbant ki a
világból… már holtan.
A két detonáció letaglózta a T-800-
asokat; deaktiválta és ócskavassá
változtatta őket. A fortyogó felszínen
sokáig égtek még a C-4-es és a Napalm
alkotta „koktélok” lángjai; időleges
fejfaként szolgálva a halottaknak. A
veszekedős gerilla által életre keltett
tűznek még a közelében heverő
titániumvázból is sikerült olvadás-
könnycseppeket előcsalnia.
De-a némi hátrányra szert tett, késve
befutó T-700-asnak nem kellett beérnie
ezzel a látvánnyal. Ő valami egészen
más kiváltságban részesült.
Végignézhette a Gigant pusztulását.
Közvetlen közelről.

19. Az első védelmi vonal

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.

A falba épített lokátor a másodperc tört

része alatt értesítette a központot,
amikor a három behatoló belépett a
hatáskörzetébe. Egyirányú panelek
mögé rejtett kamerák irányultak a
betolakodókra, s minden lényeges
adatot beszkenneltek róluk. Rutinok
kapcsolódtak egymáshoz, és a védelmi
rendszer nekilátott a megfelelő
likvidálási stratégia kidolgozásához.
Waldon hideglelősen megborzongott.
– Mintha figyelne valaki – jegyezte
meg.
O'Hara körbenézett.
– Egyetlen kamerát sem látok –
mondta, majd hirtelen rádöbbent, hogy a
kiborgoknak számos olyan eszközük
van, melyek segítségével folyamatosan
szemmel tarthatják őket.
A folyosó végén fémes csattanások
hallatszottak. Greenheart idegesen
megigazította a fegyverét, és még
egyszer ellenőrizte az energiakijelzőt.
Elégedetten látta, hogy ha minden jól
megy, akkor akár fél tucat Terminátort is
kicsinálhat, mielőtt tárat kell cserélnie.
– Nyugalom! – súgta Snake, és
nesztelen léptekkel eltávolodott a
társaitól. Greenheart nyomban tüzelési
pozícióba ereszkedett, hogy szükség
esetén lőfedezetet adhasson az indonéz
lánynak.
Snake egészen a falhoz lapulva haladt,
és minden idegszálával a folyosó végére
koncentrált. Aki túl akarja élni egy
kiborggal való találkozást, annak
gyorsabbnak kell lennie a gépi
intelligencia vezérelte szerkezetnél.
Egy ütött-kopott T-400-as modell jelent
meg a folyosó végén. Az alakja inkább
egy hordóra hasonlított – a Skynet a
kezdeti időkben nem fordított
különösebb figyelmet az emberekhez
való hasonlóságra –, ám rövid
manipulátoraiban egy ismeretlen típusú,
feljavított Gatlingra emlékeztető fegyvert
tartott.
Snake tüzelt először, és a kiborg
hátralökődött a becsapódó lövedék
erejétől. A gerilla döbbenten vette
tudomásul, hogy a Terminátor továbbra
is működőképes maradt. Egy ilyen
pontos találat még egy T-800-at is
leterített volna!
A kiborg néhány tizedmásodpercnyi
stabilizálás után az új fegyvert Snake
felé fordította. A leány kétségbeesetten
próbált valami fedezék után nézni, ám a
helyzete reménytelennek tűnt.
Greenheart nem habozott tovább.
A két fegyver csaknem egy időben
szólalt meg. A gerilla egy
szemvillanással hamarabb érintette meg
a kioldó billentyűt, s okulva a társnője
hibájából, nem a kiborgot, hanem a
kézben tartott fegyvert vette célba.
A következő másodpercben éles
villanás vakította el az embereket, s
hangos robbanás hallatszott. Amikor
kitisztult a látásuk, csupán a
megfeketedett falakat meg néhány
titániumdarabot láttak. A fegyver
felrobbanása cafatokra szaggatta a
kiborgot!
– Mi a kénköves pokol volt ez? –
lehelte döbbenten Waldon, és a
fegyverét készenlétben tartva rohanni
kezdett Snake felé.
O'Hara pár lépéssel lemaradva
követte, miközben állandóan figyelt
hátrafelé, nehogy egy Terminátor
meglepje őket.
– Sohasem találkoztam még ilyennel! –
dünnyögte Snake, miközben az orvosi
csomagjából fájdalomcsillapító kapszulát
halászott elő, és a szájába dobta.
Ezután tiszta gézt keresett, és gyors,
szakavatott mozdulatokkal átkötötte a
combját, melyet a kiborg egyik forgácsa
kapott telibe. – Nyugalom, nem
veszélyes, csupán felszíni sérülés! –
nyugtatta meg a leány Waldont.
O'Hara a folyosó végéhez sietett, és
óvatosan kilesett. Egy kisebb
raktárhelyiség tárult a szeme elé, mely
leginkább valami ósdi szétszerelő
üzemre emlékeztetett. Meglehet, az is
volt.
 Nem ez volt a legkülönösebb az
egészben. Az egyik sarokban egy
működőnek tűnő számítógép terminál
monitora villogott, rajta különféle
ábrákkal. Natalie elmosolyodott. Volt
még nála egy adattároló, melyet ha
hozzá tud kapcsolni a rendszerhez,
minden hasznos anyagot átmásolhat.
– Gyertek, találtam egy számítógép
végpontot! – szólt hátra a társainak.
Waldon Greenheart szeme megvillant.
Az a tény, hogy a leánynak sikerült
vírust juttatnia a Skynet belső
rendszerébe, reményt keltett a fiúban,
miszerint egy újabb csapást mérhetnek
a gyűlöletes ellenfélre. Waldon segített
Snake-nek talpra állni. Az indonéz nő
erőteljesen húzta a lábát, bár egyetlen
csontja sem tört el a lövés
következtében.
– Rögtön összeszedem magam! –
szuszogta a nő, ám Waldon figyelmét
nem kerülte el, hogy amikor először
rátámaszkodott a sebesült lábára, Snake
szeméből kicsordult a könny.
O'Hara már a terminál előtt ült, és a
konzolt püfölte, mire a társai beléptek a
helyiségbe. A képernyőn kisvártatva
megjelent a fegyvergyár teljes alaprajza,
s rajta néhány villogó pont.
– Mik ezek? – érdeklődött Waldon.
– Ha minden stimmel – válaszolta
Natalie –, akkor Terminátorok. A
rendszeradatok szerint csupán két
kiborg van az egész épületben…
valamint közel százötven félig
összeállított.
– Milyen készültségi stádiumban
vannak? – csapott le nyomban Snake, s
hirtelen még a fájdalomról is
elfeledkezett.
Natalie O'Hara leütött néhány
billentyűt, aminek eredményeként a
monitor hosszú számsorok futottak
végig.
– Szerencsénk van – sóhajtott a leány.
– Csupán az első szerelési fázist
végezték el az automaták, ami azt
jelenti, hogy a testeket már
összeállították, ám a központi egységek
még nem lettek a törzsbe illesztve.
– Képesek fegyverhasználatra? –
érdeklődött Waldon idegesen.
Natalie megrázta a fejét.
– A fegyvert csak az utolsó, a negyedik
szerelési fázisban kapják meg –
válaszolta nyugodtan. – Ám ahogy
látom, azért nem érezhetjük teljes
biztonságban magunkat! A szétszerelő
üzemben akadhat néhány régebbi típus,
mint amilyennel már találkoztunk a
folyosón. Kellő fegyverzettel ellátva
komoly gondokat okozhatnak.
Snake felnyögött.
– Azt próbáld meg kideríteni, honnan
szerezte a fegyverét – utasította
O'Harát. – Nem tűnt rossz
konstrukciónak, bizonyára jóval nagyobb
a tűzereje, mint ennek a Westinghouse-
nak!
– Már próbáltam! – ismerte be a leány.
– A fegyverraktár valahol az épület alatt
helyezkedik el, s amennyire a tervrajz
alapján sikerült kisilabizálnom, két lejárat
is vezet lefelé.
– Mutasd! – mondta Waldon.
O'Hara utasításai nyomán a képernyőn
látható ábra térben elfordult, majd egyes
részletek eltűntek róla, hogy minél több
hely maradjon a megjelenítésre. A
képernyő két részre osztódott, a
baloldalon a jelenlegi tartózkodási
pontjuk jelent meg az épület hálórajzára
vetítve, míg a másik oldalon a közelebbi
lejárat és az odavezető út villogott.
– Milyen nehézségeink akadhatnak
odáig? – érdeklődött Snake, miközben
igyekezett memorizálni a lejáratig vezető
utat.
O'Hara megvonta a vállát.
– Elméletileg semmi – válaszolta. – A
védelmi rendszert kiiktattam, s bízok
benne, hogy nincs hozzákapcsolva egy
magasabb szintű tűzfal-program, mert
akkor hamarosan semlegesítik az
utasításaimat.
– Akkor gyerünk! – javasolta Waldon. –
Nézzünk szét odalent, mert tartok tőle,
hogy ennyi fegyverrel és robbanószerrel,
amennyi a rendelkezésünkre áll, aligha
fogjuk a levegőbe röpíteni a
fegyvergyárat.
O'Hara bólintott, miközben ügyesen
lecsatlakoztatta a tartalékként magával
cipelt, hordozható merevlemezt a
rendszerről. Ami információt csak tudott,
átmásolt majd az eredeti rendszerben
törölte a kulcsfontosságúnak ítélt
állományokat. A naplófájlok segítségével
persze könnyedén helyre lehet állítani a
rendszert, ám az időbe kerül.
S ez az, amire szükségük van.
– Indulhatunk!
 20. Alice a G-3-asban

Los Angeles, a felszínen,

2029. január 15.,
X+27.

A két elnyelt gerilla csodaországban

tett látogatása a végéhez közeledett. A
terület, amit bebarangoltak, a Gigant
testének a tört részét képviselte csupán;
ennek ellenére egy optimista és egy
pesszimista tény arra utalt, hogy ideje
befejezni a küldetést.
A rossz dolog az volt, hogy már
kihelyezték az összes robbanótöltetüket;
újabb pontot ha akartak se tudtak volna
aláaknázni. A jó sugallat pedig az, hogy
a zsigereik egyértelműen a tudtukra
adták: ez elvégzett munka elegendő lesz
a sikerhez.
Az eddigieken kívül detonátorok
kerültek még egy felfedezett, a belé futó
kábelek rengetege alapján vélhetőleg a
fél Gigant működését koordináló
szerverhez; egy igazán testes magneto-
optikai adattárolóhoz; az egyik
üzemanyagtartályhoz; a hidraulikák
olajvezetékeihez; és minden elérhető
szervomotorhoz.
Ha a támadás az eredeti tervek szerint
alakult volna; még hátra lett volna a
számukra két perc, várakozás. A
tölteteket X+29-nél kellett volna
működésbe hozni… mármint akkor ha
mind a két csapat bejutott volna, és lett
volna értelme az összehangolt
működésnek.
Így viszont – előny a hátrányban – a
két támadó tetszőlegesen választhatta ki
a robbantás időpontját.
Sietniük kellett.
A monstrum, amiben utaztak,
fokozatosan számolta fel a mechanikus
gátzárat. Ha az arcvonal ezen pontja is
összeomlik, a támadásuk sikeres lehet,
de a védők tervében kitűzött célt
mégsem éri majd el.
A töltetek élesek voltak. A
rádióhullámos jelfogók teljes
készenlétben várakoztak. A Gigant
sötétjében megszámlálhatatlanul sok
ponton villantak fel teljesen azonos
ütemben a kontrolledek. A
berendezések „hegyezték a füleiket”,
arra az erősen modulált jelsorozatra
vártak, melyet a gerillák aktívátora
„mondhatott el” nekik egy
gombnyomással.
A két katona – amennyire a
körülmények lehetővé tették –
fedezékbe húzódott. Egy függőleges
aknában húzták meg magukat; a lehető
legtávolabb a kihelyezett bombáktól.
Az egyikőjük előhúzta az övéből a
hasáb alakú, rövidhullámú aktivátort.
Leszakította a kezelőszervek elől a
széles ragasztószalag csíkjait, melyek
ez idáig a gombokat óvták a véletlen
benyomódástól. Reszkető ujjakkal
kapcsolta be a szerkezetet. A töltetek
gyújtóiba ültetett ledek párja ütemes
villogásba kezdett a körmei mellett.
A gerilla megnyomta az aktiváló
gombot. A kezében tartott holmi
hátuljába szerelt kvarcóramembrán egy
hosszú, figyelmeztető csipogást
hallatott.
És a következő pillanatban a levegő
megtelt háromszor tíz a nyolcadikon
méter per szekundumos sebességgel
száguldozó rádióhullámokkal. A gyújtók
berobbantották a tölteteket.
A hat, alkarnyi vastag cső nagy
nyomású, Freon 12-esre alapuló
hűtőanyagot szállított. A repeszek apró
réseket ütöttek a vezetékeken – a többit
megtette a nyomáskülönbség. A rések
fémes sikollyal tágultak hasadékokká. A
Freon-keverék ordítva, bömbölve
özönlött elő; majd kék lángokká válva
terjedt szét a rendelkezésére álló
területen.
 A szerver és a magneto-optikai
adattároló pusztulása nem volt ennyire
látványos; itt csak elektromos szikrák és
az égő gyanta csípős füstje szolgáltatták
a vizuális látványelemeket.
Az üzemanyagtartályban gázolaj lapult.
A robbanás itt is egész tisztességes volt,
bár kétségtelenül jobb hatásfokkal járt
volna, ha benzin van benne…
A kürtőben lapuló gerillák körül
pokolbéli démonokként kísértettek a
lángok. S mindez még csak a robbanás
első hulláma volt. Hátra voltak még
mindazok, amiknek a beltérben tomboló
lángvihar következtében kellett tüzet
fognia.
Közvetlenül az aktiválás utáni
másodpercekben a Giganton semmiféle
külső állapotváltozás nem történt.
Továbbra is egyenes vonalú, egyenletes
mozgással vonszolta előre a testét; a
légpárnák üzemeltek; a dízelmotorok
egyenletesen duruzsoltak.
 Aztán a doboz alakú törzsön, mintha
csak egy túlerőltetett ér volna,
halványrózsaszín, itt-ott elágazó vonal
rajzolódott ki; a kiborg teteje
magasságában, a baloldalon. Az egyik
hűtővezeték tette magát ilyen
röntgenképszerűen láthatóvá. A
bendőjében már majd ezer fokos
vitustáncot jártak a tomboló lángok. A
cső anyaga már nyúlós cseppekre
olvadva verítékezett; sőt, maga is égett.
Újonnan szerzett tulajdonságát nem volt
rest megosztani a környezetével. A
Gigant áthatolhatatlannak rémlő
páncélozása is felhevült – így rajzolódott
ki a testére a rózsaszín ér.
Mindezektől függetlenül a Terminátor
még mindig törtetett előre; jóllehet, a
központi vezérlőjére már javában
bombáztak az almodulok hibajelentései.
Az újabb külső változás akkor
következett be, mikor a gázolajtartály
lángokra kapásával leállt az egyik
dízelmotor.
Mivel az egyik oldali futóművén a
lánctalpak forgása leállt, a monstrum
egy akaratlan fordulási manőverbe
kezdett. A központi vezérlő utasítást
adott a tartalék hajtómű üzembe
helyezésére… de ez az üzenet a
felrobbantott szervernek köszönhetően
soha nem ért célba. A Gigant ekkor
megkísérelte leállítani az ellenkező oldali
motorjait –, hogy ezzel végre
befejezhesse a kanyarodását –, és
pokoli csalódással vette tudomásul,
hogy már ezt sem képes megtenni.
Időre lett volna szüksége, hogy az
önjavító egységei megkezdhessék a
kárfelmérési és javítási munkálatokat.
De akkor nem csak, hogy idő nem
adatott neki; de még a testét sem tudta
megállásra bírni.
A háromszáz láb hosszú gépgigászba
– hogy egyáltalán valamilyen szinten
fordulékony legyen – középre egy
csuklósbusz-szerű hajláspontot
építettek. Mivel a motorhiba az elülső
egységben következett be, csak ez a
része kezdett kanyarodni, a hátulja
továbbra is a relatív egyenes vonalon
maradt.
A csuklóponttól számított első rész
százötven láb hosszú pálcaként lendült
el oldalra. Ez a „lendület” nem volt
valami gyors – megközelítőleg tizenkét
kilométer per óra –, a szemlélődök
számára ezért elég idő maradt átlátni,
mibe fog torkollani ez az akaratlan
forduló.
A Gigant orra egy megroggyant
panelház felé sodródott.
Még mielőtt belecsapódott volna, az
első rész alváza alatt újabb
fényjelenségek villantak. A látvány
olyasmi volt, mint amikor a feltűnési
vágyban égő, XX. századi poszt-punkok
színes neoncsöveket szereltettek a
verdáik alá, s azt égetve rótták az
éjszakai utakat.
De ezeket a felvillanásokat nem holmi
fénycsövek keltették. Az egyik légpárna-
egység készülődött a felrobbanáshoz; ő
küldte előre az apró detonációk
lángnyelveit.
A Gigant összeütközött a romházzal. A
vasúti szerelvényeket meghazudtolóan
súlyos teste összetörte és elsöpörte az
egykori magasföldszintet képező, kiégett
panelokat. A sodródó előszerelvény egy
darabig szinte alig veszített a
lendületéből. Az immáron a feje fölött
tornyosuló vasbeton szerkezeten jól
látható remegések futottak végig. A
panelek kimozdultak a helyükről… az
összetartó ponthegesztések egy darabig
reménytelenül birkóztak a
gravitációval… aztán engedtek az
erőszaknak.
Az épület fülsiketítő ordításba fogott,
és kártyavárként omlani kezdett lefelé. A
lezúduló törmelékek satuba fogták a
gépgigász elejét; megtiltották,
lehetetlenné tették, hogy tovább
mozogjon.
Mivel a motorjai még mindig dolgoztak,
a Gigant hátsó szerelvénye – tudomást
sem véve az első rész szorultságáról –
tovább igyekezett előre. A monstrum
teste úgy viselkedett, mint a felszínre
került földigiliszták járás közben:
középen, a csuklópontjánál
felpúposodott. A helyi reflexekkel
felszerelt szerkezeti egységei érzékelték
a hibás működést, és azonnali
vészleállásra utasították a hajtóműveket.
Ezek a parancsok – a központi
vezérlőjével ellentétben – célban is
értek. A Gigant – nem mintha ezzel már
bármin is változtathatott volna –
befejezte az ámokfutását.
A megbolygatott rom még mindig nem
talált megnyugvást. Az ordítozása
hangerejét már lecsökkentette. Most
hatalmas porfellegeket sóhajtott ki
magából – ezek jótékony ködként
terültek szét – az ütközés
környezetében.
A G-3-as földi pályafutásának
befejezése című, rögtönzött
színdarabból már csak az utolsó
felvonás volt hátra. Az előszerelvény
légpárnái felmondták a szolgálatot, és a
Gigant az orrának a teljes súlyával a
lánctalpaira és az alvázára nehézkedve
megérkezett a földre.
A talaj azonnal beszakadt alatta. A
monstrum pár pillanat leforgása alatt az
egykori lakóház pincéjében találta
magát; rövid habozás után még a
betonalapzatot is beszakította, s végül
ott állapodott meg, lánctalpaival a földbe
süllyedve.
A véget érő előadáshoz a tapsot az
ismételten felbolyduló, és alázuhanó
törmelékek kopogása szolgáltatta.
A hihetetlenül makacs, a vereség
érzetét nem ismerő ostyaáramkörös
egységek keresgélni kezdték egymással
a kapcsolatot. Mintegy öt perc múlva –
valamilyen szinten – a hibajavítás is
megindult.
A moduloknak ezúttal nemhogy száz,
de még egy százalék esélyük sem akadt
a sikerre.
A pusztuló G-3-as látványából a
legeldugottabb, leghátsóbb humán
állásokig is eljutott valamennyi. Most
másodszor harsant fel az egész
arcvonalon egy vérszomjas, diadalittas
ordítás.
Az emberi vezérkar – pontosabban
John Connor – számítása bevált. A
monstrum ugyan jókora szakaszt
felszámolt a tankcsapdazárból; de
nemcsak, hogy a végéig nem ért el,
immár a saját testével is akadályozta a
kiborgok haladását. A földi védekezésük
második lépcsője mégsem hullott ki a
tervből. Sikeresen betöltötte a neki szánt
feladatot; lelassította az eseményeket,
időt nyert.
A civil lakosságot evakuáló
transzportok utolsója épségben, és a
körülményekhez képest zavartalanul
hagyhatta el az Árnyék Bázist.
A védvonalakban harcoló gerillák most
már a saját életükért harcoltak.
Gondolatban valószínűleg ezerszer is
homlokon csókolták a defenzíva
kiagyalóját, a fegyvermester Billy
Gutwillt.
Igazán kár, hogy ez a nemes
cselekedet nem sokat segített rajta,
amikor a parancsnoki állásban szembe
kapta magát egy T-800-as Alfával.

21. Akira és Winn

Los Angeles, az Árnyék Bázis

közelében,
2029. január 15.,
X+25.
 Max Winn mutatóujja a fülkagylójában
vájkált; körkörösen mozgott, meg fel és
alá. A technikus közben gumiarcú
grimaszokat is vágott, de mindezt hiába.
Nem tudta felgyorsítani a folyamatot,
ami az alkalmi süketsége végéhez
vezetett.
A színes bőrű gerillalány mellette
kuporgott, és a rádiókészüléke
beszélőváltójával tett sokadik –
ismételten az eredménytelenség ígéretét
magában hordozó – kísérletet. Akira
ugyanazt a monológot ismételte el az
éternek, mint az elmúlt néhány percben.
A szöveg tartalmazta Winn azonosító
számát, és a sajátját; azt, hogy
alkalmilag mindketten süketek (ezért az
üzenetvevőnek fölösleges
válaszüzenettel, vagy nyugtázással
kísérleteznie); a tartózkodási pontjukat;
és, hogy igényelnek egy felmentő
csapatot.
 A tucatnyi leadott üzenetet nyílván
fogta valaki. De eredetileg sem Akira,
sem Max nem volt beosztva a védők
soraiba, így nem rendelkeztek az akció
idejére érvényes rádióazonosító kóddal,
így hát – a gerillalány ezt maximálisan
meg tudta érteni – az üzeneteik fogója
az Árnyék Támaszponton alighanem
arra a következtetésre jutott, hogy
kiborgok „szórakoznak” a
hangmodulátoraikkal az éter hullámain;
így próbálnak csapdába csalni valakit. A
Terminátor néha kudarcot vallottak a
fajtájukra oly jellemző gépi precizitás
miatt – most az emberek sodródtak a
kudarc felé a túlélésüket biztosító,
sejtjeikbe ivódott paranoia miatt.
A vágott szemű nő leengedte a rádiót,
és hatalmasat szusszantott. Winn felé
fordult, és hadonászott egy keveset,
hogy a technikus felfigyeljen a kezére.
– Hogy áll a hallásod? – rótta fel aztán
a levegőbe jelekkel.
 – Alakul. A csengés eddig leginkább
kontra basszusban szólt, most már
inkább forte…
– Szóval még mindig nem hallasz
semmit… – intette le a lány.
A technikus jámbor borjú módjára
bólogatott.
– Itt „Ponty-1”! – írta fel vigyorogva a
levegőbe. – Be szeretnénk menni a
Bázisra! Ne lőjetek le, oké?! Vétel!
Akira – Max Winn számára hangtalanul
– felnevetett.
A következő pillanatban mind a ketten
összerezzentek. Valami távoli morajlás,
valami igazán nagy robajlásnak a
lármája szivárgott át a csengő füleiken a
tudatukig. Mind a ketten hallották. A
lármát – ők ezt ugyan akkor még nem
tudhatták – az összeomló toronyház
keltette; a nyomában pedig a sok száz
gerillatorok üdvrivalgása zendült fel… a
számukra hangtompítóval ellátva.
A két kívül rekedt pislogva bámult
egymásra.
– Indulunk – jelentette be aztán
ellentmondást nem tűrően Akira. –
Mozgasd a hátsódat, Max! Nem
tökölődhetünk tovább itt…
Max Winn ostobán pislogott,
feltápászkodott a földről, és jelezte
Akirának, hogy ő – a maga képességei
szerint – készen áll bármire.
Megindultak.
A technikust az utazásuk hátralévő
része egy panoptikumbeli túrára
emlékeztette. Nem mintha Max nem
látott volna már korábban is háborús
övezetet, de a tájat megülő
hangtalanság valószínűtlenné tette
számára a vizuális benyomásokat.
Most is Akira haladt az élen. A
gerillalány minden tőle telhetőt megtett,
hogy a látásával és az ösztöneivel
pótolja a kiesett hallását. A szemei ide-
oda cikáztak, egyetlen rés, vagy
kiszögelés sem kerülte el a figyelmét.
 Ennek ellenére kis híján belehaltak a
bejutási kísérletbe. Nem sikerült
kiszúrniuk az álcaháló alatt lapuló
mélységi felderítő-egységet. Az egyetlen
szerencséjük az volt, hogy a gerilla a
besöprendő győzelme biztos tudatában
sokáig és alaposan tanulmányozta a két
beszivárgó „Terminátort” a
fegyvertávcsövén át. Olyan sokáig és
olyan alaposan, hogy a szeme végül
megakadt az idegenek csuklóján hordott
pánton. A színkombináció az aktuális,
érvényben lévő kód volt.
Ez némileg gondolkodóba ejtette az
őrposzton lévő katonát. Rádión át
megkísérelte elérni azt a két gyanús
alakot, de a hívására semmiféle választ
nem kapott.
Nem tudta, mitévő legyen. Ötletek
híján kapcsolatba lépett az
osztagparancsnokával, és megadta neki
a két idegen leírását.
Kérdés, kérdést követett, míg végül a
készülék párjánál lévő tiszt fejében – aki
nem volt buta ember – kialakult egy kép,
ami többé-kevésbé fedte a valóságot. Az
osztagparancsnok letiltotta a két
„Terminátor” likvidálását; s ehelyett a
kapcsolatfelvételt irányozta elő.
A lesállásban lapuló gerilla
gondolatban valóságos átoközönt
zúdított a két idegenre, aztán keresett
egy csillogó fémdarabot, és a fénybe
tartva morzejeleket villantott fel.
Akira észrevette a csillámlásokat.
Megálljt intett Winn-nek, majd a
fényjátékra bámulva megfejtette a
mélységi felderítő üzenetét.
– Egy lépést se mozdulj, különben
szitává lőnek! – fordította le a
figyelmeztetést a társának is. Aztán a
rádiója után nyúlt, és elismételte bele a
már eddig is leadott segélykérését; azzal
megtoldva, hogy a választ
morzejelekben kéri.
Innentől kezdve már sínen voltak a
dolgok. Az azonosító kódjaik megfejtése
után kiderült, hogy előkerült az égre-
földre keresett, messiásként várt
programozó. A hátvonalból egy hatfős
egységet indítottak útnak értük azzal a
meghagyással, hogy a programozót
azonnal és élve juttassák be a
parancsnoki állásba.
Az utolsó kétszáz méteren Akira és
Winn hallása már rohamosan javult.
Szinte minden lépés megtétele után
hagyott egyre alább a fülükben a
csengés. Kezdetben még csak a
nehézütegek durrogásait és a nagyobb
robbanásokat észlelték; aztán már a
közelebbi lövések zajait is. Végül –
karnyújtásnyira a céljuktól – már a
hangosan és tagoltan kiejtett emberi
szavakat is képesek voltak megérteni.
Az egyesek által oly forrón kutatott
parancsnoki állás lokációja vagy fél
kilométernyire volt az Árnyék Bázis
egykori legnagyobb bejáratától. Egy félig
romokba dőlt gyorsétterem földszintjén,
az egykori kiszolgálótérben alakították
ki. Annak ellenére, hogy az épület
külsőleg kiégettnek és roskatagnak
látszott, a benti világ meghökkentő
barátságossággal fogadta az embereket.
A földrengés-biztosra épített falak –
természetesen azok, amelyek még álltak
– meglepően jól kitartottak. A gerillák
biztonsági okokból helyenként
betongerendákkal dúcolták alá a
födémek tartószerkezetét; az egyes
„helyiségeket” pedig egymásra
halmozott homokzsákokból húzott „fallal”
választották el egymástól.
Nem mintha olyan sok „helyiség” lett
volna. Akadt egy „előszoba”, amely két,
kilencven fokos kanyarulattal vezetett be
a támaszpontra; itt következett egy
„kiszolgáló helyiség” néhány katonával,
és rengeteg felszerelési tárggyal
(kötszerekkel, rádiókkal, némi
fegyverzettel, és a benti műszerek
tartalék alkatrészeivel). Középen a teret
egy jókora, ikerfejes parabolaantenna
uralta; ebből kígyózott elő egy vastag
érpár. A vezetékek a padlón kifutottak a
„kiszolgáló helyiségből”, át a rögtönzött
ajtón az utolsó szobába.
Ez volt a tulajdonképpeni parancsnoki
állás. Itt állt a radarernyő, a néhai Ariana
Ganton számítógépe; itt ügyködött John
Connor, Billy Gutwill és Hasspart.
És a hat katona természetesen ide
kísérte be Max Winnt és Akirát is.
A fogadtatás nem volt különösebben
szívélyes. Hasspart biccentett egyet
Akira felé, majd egy mozdulattal maga
mellé intette a japán lányt; – az egykori
Árnyék Bázis parancsnoka mindössze
ennyivel nyugtázta, hogy az egyik
legjobb képességű embere élve
előkerült, és ismét a rendelkezésére áll.
A tiszt és a gerillalány félre húzódtak;
Akira gyors jelentést tett, melynek a
végén kérvényezte, hogy továbbra is a
technikus mellett maradhasson
kísérőként. Hasspart beleegyezett.
Billy Gutwill – aki időközben már nagy
vonalakban megtudta, mi történt a
társával – egy harsány „hello!”-t üvöltött
oldalról Max Winn fülébe, aztán a
karjánál fogva odarángatta a számítógép
előtt ügyködő pap mellé.
– Mondd meg neki – bődült el
egyszerre Max, a szavait Connorra
értve, de a texasinak címezve –, hogy
egy darabig még próbáljon kitartani! – A
programozó John válla felett meredten a
monitort bámulta. – Még át kell látnom,
mi folyik itt!
A fegyvermester nem tolmácsolt.
Connor nem csak, hogy hallotta, de
majd belesüketült Winn ordítozásába.
A monitorkijelzőn elképesztő
gyorsasággal villogtak a szatellit-
rendszerről beérkező üzenetek. A pap
fogcsikorgatva dolgozott. A rendszerben
még bent voltak – s ő, aki a legjobban
ismerte a saját képességeit, tudta, hogy
az valóságos csoda –, de az a terület,
amit Maxnak átadhatott, körömfeketényi
volt csupán. A technikusnak szinte a
nulláról kell elkezdenie mindent – és
ezúttal nem csak a szatellit-rendszer
biztonsági egységei ellen harcol majd,
hanem Skynet-modulok ellen is.
– Oké! – harsant fel végre Winn. –
Rögtön átveszem!
A technikus a ruhája zsebeiben kezdett
tapogatózni. Oda ahol a gerillák a kisebb
fegyvereiket tartották, ő egészen
másféle „fegyvereket” halmozott. IC-k,
panelok, EPROM-kártyák; mindenféle,
krokodilcsipeszekben végződő, tiri-tarka
kábelek; CD-lemezek, és ROM-chipek
kerültek elő a zsebeiből. Költői
rendetlenségben szórta szét őket a
klaviatúra előtt az asztalon – arra azért
vigyázott, hogy mindegyik a
karnyújtásnyi távolságon belül maradjon.
Egy háromeres, az egyik oldalon jack-
dugóban végződő kábelt a terminál CD-
ROM-jának külső csatlakozójába
illesztett; majd ugyanezen kábel túlsó
végére egy közönséges fülhallgatót
csatlakoztatott.
– Mi a franccal szórakozol már?! –
dörrent rá közben Gutwill.
A konzolcowboy vagy nem hallotta
meg a kérdést, vagy nem tartotta
szükségesnek, hogy válaszoljon rá.
Helyette John mellé lépett, és – ezúttal
normális hangerővel – bejelentette:
– Átveszem, uram!
Connor szó nélkül fordult ki a PC-dekk
előtti székből; Max pedig késlekedés
nélkül ugrott be a megüresedett helyre.
Egy fél másodperc múlva már az ő ujjai
száguldoztak a billentyűzet fölött.
A helycserétől nem következett be
azonnal látványos változás. A kijelzőn
jobbára még mindig az
„ADATHOZZÁFÉRÉS MEGTAGADVA”,
illetve a „MAGASABB PRIORITÁS
SZÜKSÉGES” üzenetek jelentek meg.
De Connor – mert most ő bámulta Winn
válla felett a monitort – látta, hogy az
eddigi területvesztésük megállt. És aztán
látta azt is, hogy lassacskán ismét egyre
többet és többet kezdenek birtokolni
azokból az istenverte interruptokból és
memóriaterületekből. A dolgok kezdtek
egyenesbe jönni.
– Billy – szólalt meg a pap álmodozó
hangon –, ha Maxnak mégsem sikerülne
visszaszerezni a rendszert, kérlek
emlékeztess rá, hogy alkalom adtán
osszam be valami veszélytelen, de
nagyon szar munkára… jó?
Ránézett az órájára, és ellenőrizte az
időt.
X+30.
A fél órát megcsinálták. A helyzet
jelenlegi állása szerint jó esélyük van
akár a negyven percre is. Szerencsés
esetben az Árnyék Támaszponton
harcoló katonák felét (esetleg
kétharmadát – kockáztatta meg
gondolatban) talán még meg tudja
menekíteni. Akkor, hogy ha…
Ha nem jön közbe semmi.
A G-2-es és a G-4-es a jelentések
szerint még nem jött lőtávolon belülre.
Mármint az emberek lőtávolságán
belülre. A HK-Tankok és a T-szériák
még mindig az akadályzárat
morzsolták… Az, hogy mennyi idő alatt
jutnak át, sokban függött Max Winn
tevékenységétől. Ha a csapott vállú,
vézna programozónak sikerülne ismét
lelassítania az ellenfél belső
kommunikációját… akkor összejöhetne
a negyven perc.
Az élő legenda egy hatalmasat
sóhajtott, és az ujjbegyeivel a
halántékait kezdte masszírozni.

22. A T-800-as Alfa

 Los Angeles, a felszínen,
2029. január 15.,
X+30.

A sarok mögül egy bekötött fejű férfi

fordult ki, majd habozva megállt. A bal
alkarját rögtönzött rongykötés takarta; a
jobbjában egy AK-47-est tartott. A
gépkarabély úgy fityegett a markában,
mintha a jövevény maga sem lenne
igazán tudatában, mit hordoz magánál.
A mutatóujj ugyan a ravaszon feküdt, de
a csőszájfék a törmelékes talaj felé
mutatott; – a „gerillának” láthatólag az
esze ágában sem állt használni a
fegyvert.
A látszat – mint a Terminátorok
esetében oly sokszor – most is csalt.
Harden Sparrow rendszerei már teljes
harckészültségben voltak. A szintetikus
szemgolyók takarása mögött a
fotoreceptorok a tőle alig százötven
méternyire álló egykori gyorsétterem
épületére fókuszálódtak. A T-800-as Alfa
megindult a ház felé.
Sparrow álcázási moduljai kifogástalan
munkát végeztek. A Terminátor
egyáltalán nem ütött el a környezetétől.
Rongyos ruházatával, kissé botladozó
mozgásával, és a vér átjárta kötéseivel
olyan benyomást keltett, mint egy, a
frontvonalaktól hátrahúzódott katona.
Mint egy üzenetvivő – egy belső futár.
A kiborg kellemes sétatempóban
közeledett a parancsnoki állás felé.
Menet közben maximális
részletességgel feltérképezte a
környezetét; a megszerzett
információkat pedig gondosan eltárolta a
dinamikus adatvermeiben. Megpróbált
képet alkotni az épület belső alaprajzáról
is. Felmérte, milyen erőkkel kerülhet
szembe, és, hogy mely harci direktívákat
lesz célszerű használnia.
Ahogy közeledett, az épület egyre
nagyobbá és nagyobbá vált. Ő pedig
eltörpült előtte – ahogyan egy gyenge és
védtelen ember tette volna ezt hasonló
esetben.
A gép fejébe integrált radarszisztémák
folyamatosan dolgoztak. Cirka hét,
méternyire lehetett a gyorsétterem
bejárati ajtajától, amikor a letapogató
hullámai tudatták vele, hogy a közvetlen
környezetében még egy emberi alak tűnt
fel. Az újonnan érkezett most haladt át
azon a ponton, ahonnan ő először
pillantotta meg a parancsnoki állást.
A radarrendszer – technikai mivoltából
adódóan – alkalmatlan volt arra, hogy
vizuális képet alkosson a felbukkant
emberről. Ahhoz, hogy ezt megtehesse,
Harden Sparrow-nak hátra kellett volna
fordulnia, és a fotoreceptoraival is
szemügyre kellett volna vennie a
jövevényt.
A központi vezérlő ezt nem tartotta
szükségesnek – ezért az esemény nem
történt meg. A gép úgy kalkulálta, hogy
az alkalmatlan helyen és alkalmatlan
pillanatban felbukkant gerilla nem tudja
majd befolyásolni az elkövetkezendő
eseményeket.
A kiborg tévedett.
A Cheyenne-hegységben rejtőző
Skynet többször konstatálta már, hogy
azzal, hogy a katonáit embermintára
alkotta, felruházta őket azzal a
képességgel is, hogy tipikus emberi-
kudarcokat valljanak.
A T-800-as Alfa is egy ilyen „emberi”
hibát követett el. Végső soron azt
rontotta el, hogy akkor és ott nem fordult
hátra.
Amikor a parancsnoki állást
megpillantotta, az amerikai tizedes
szinte fizikai megkönnyebbülést érzett.
Az épület ép volt és sértetlen –
mindezen jelzőket természetesen a XXI.
századi felszín mércerendszere szerint
értve. A környéken nem dúltak harcok,
nem hevertek temetetlen halottak –
éppen ellenkezőleg. Egy bekötött fejű
katona például éppen akkor sétált
békésen az étterem épülete felé.
Harris egyáltalán nem találta
ismerősnek az alakot. Az alatt az
időszak alatt, amit az Alfa társaságában
töltött, a tizedes a gép egy teljesen más
arcát ismerte meg. Egy embert ismert
meg; egy behízelgő modorú,
meghunyászkodó, alázatos alakot. Attól
függetlenül, hogy most már tudta
Sparrow-ról, hogy gép, a tudata mélyén
képtelen volt másként gondolni rá, mint
egy „rossz fiúra”.
És ez a kifejezés valahol még mindig
embert sejtetett.
S az az alak, aki a parancsnoki állás
felé lépkedett, már nem ugyanaz a
Harden Sparrow volt. A külseje is
változott valamennyit; de a belsője – és
ez volt a lényeg – már teljesen más volt.
Az Alfa álcázási egységei más aktuális
jellemet irányoztak neki elő. És ez a
jellemváltozás – az „új ember” mivolta –
meglátszott a tartásán, a járásán, az
önkéntelen gesztusain is.
Harris tizedes nem ismerte fel Harden
Sparrow-t. Nem kezdett el kiabálni; nem
lőtt rá; nem eredt futásnak, hogy beérje.
Mindezek helyett egy pillanatra megállt,
szerelvényigazítást tartott magán; aztán
ő is sétálni kezdett a gyorsétterem
bejárata felé.
Sparrow belépett az ajtón, majd némi
habozás után megindult előre a
homokzsákokból kialakított, kettős
kanyarulata folyosó. Egyelőre senkit
nem látott.
Hallani viszont hallott. Az audio-
egységei maximális hatásfokkal
üzemeltek. A kiszűrődő zajok, és a
beszélgetések foszlányai valós idejű
hanggörbékként jelentek meg a központi
vezérlő megjelenítőjén. Az emberek által
kimondott szavak egy pillanatra írott
formában is feltűntek előtte.
 ISMERETLEN FÉRFIHANG Nr.1.: AZT
MONDJÁK, EZ A PROGRAMOZÓ-
GYEREK A LEGJOBB.
ISMERETLEN FÉRFIHANG Nr.2.: NA,
JA. GONDOLOM, NEM VÉLETLENÜL
SZOLGÁL CONNOR ALATT.
ISMERETLEN FÉRFIHANG Nr.1.:
MINDETTŐL FÜGGETLENÜL ELÉG
TENYÉRBEMÁSZÓ POFÁJA VAN.
ISMERETLEN FÉRFIHANG Nr.2.: –
NEVET
MEGJEGYZÉS:
A HELYISÉGBEN VÉLHETŐLEG
TÖBB, MINT KÉT EGYED
TARTÓZKODIK.
A HUMÁNOKIG HÁTRALÉVŐ
TÁVOLSÁG: CCA. 35 MÉTER.
A Terminátor elemző egységei pokoli
sebességgel dolgoztak. A beszélgetés
tartalmából megállapították, hogy
odabent egy programozóegyednek kell
tartózkodnia. A kiszűrődő zajok arra
engedtek következtetni, hogy a közelben
egy nagy hatásfokú parabolaadó
üzemel. A két tényt egybevetette egy
korábbi személyes tapasztalatával –
azzal, hogy a kiborgok szatellites
kommunikációrendszere folyamatos
zavarás alatt áll –, és levonta belőlük a
kézenfekvő végkövetkeztetést.
Mindezek után a következő lépése az
volt, hogy az ismeretlen programozó-
egyedet ideiglenesen a legmagasabb
prioritású célpont kitüntető címével
ruházta fel.
A bakancsai csendesen kopogtak a
betonpadlón; ütemesen csökkentették a
még hátra lévő harmincöt métert. Tudta,
hogy a rendelkezésére áll még jó
néhány másodperc, amire a humánok
észlelik a jövetelét.
S ezt az időt – természetesen – ki is
használta.
Első lépésként kibiztosította a baljában
tartott, rongykötéssel álcázott,
hangtompítós Parabellumot.
 Az ajtókeret üres négyszögén át
belépett az épületbe, és szórakozottan
rábámult a szemközt halmozódó
homokzsákokra. Az ismerős, otthonos
látvány a biztonság érzetét keltette
benne. Megmozgatta a fáradságtól
eltompult izmait, és ösztönszerűen
lazított egy keveset. A levegőben halk,
távolodó lépések zajai kopogtak, Harris
sejtette, hogy az imént látott katona
igyekszik valahol előtte… egyenesen
befelé a parancsnoki állásra.
A tizedes arcán furcsa fintor futott
végig. Gyanakodva bámult tovább a
homokzsákokra.
Mi a fene ütött belém?
A durva posztóanyag hívogatóan
incselkedett a fáradt elméjével. Arról
mesélt neki, milyen jó is volna
végigheveredni a zsákok tetején és
aludni egyet. Itt valami bűzlik…
Maga sem tudta eldönteni, miért kapta
el ismét a gyanakvás. Ugyanaz az
érzés, amely akkor szegődött mellé
makacsul, amikor az Aprónép Csoport
egyik tagjaként egy idegennel találkozott
össze a Halálzónában.
Itt vagy, Sparrow?
Ordította el magát, de csak
gondolatban.
És a legnagyobb meglepetésére
válasz érkezett a kérdésre. Az ösztönei
adták a feleletet. Ugyanolyan hangosan
ordítottak vissza, ahogyan az imént ő
maga tette.
Harden Sparrow itt van. Egészen
közel.
Tudta, hogy ez igaz. Ugyanolyan jól
tudta, mint amikor a romok között
bujkálva meghallotta azt a bizonyos két
lövést, amely a feketeruhásokkal
végzett.
Azonnal futásnak eredt. Menet közben
leakasztotta az oldaláról az M-79-es
gránátvetőjét, szétnyitotta a fegyvert, és
muníciót lökött a töltényűrbe.
 Amikor a T-800-as Alfa a
kiszolgálóhelyiségbe lépett, a beszélgető
katonák közül kettő már talpon volt. A
kezeik a fegyvereik markolata körül
babrált; nem azért, mintha támadásra
számítottak volna – egyszerűen csak
megszokásból.
– Hello, fiúk! – szólalt meg Sparrow. –
Üzenetet hoztam a fejeseknek.
Négy katona volt odabent. Három
közülük Hardenre figyelt; egy pedig az
emberi nem egyik legalapvetőbb
szükségletének kielégítésével kötötte le
magát: evett.
A két álló tekintete szinte egyszerre
siklott a Terminátor csuklóján fityegő
színszalagra. Csak egy pillanatig időztek
ott, s amikor ismét elrebbentek onnan, a
gerillák harckészültsége már a nullával
volt egyenlő.
– Milyen üzenetet? – szólalt meg az
egyikük.
– Nos, az az igazság, hogy… –
Miközben beszélt, a kiborg észlelete,
hogy a háta mögött húzódó folyosón futó
léptek dobogása ver visszhangot. Az
emberek ezt még nem érzékelhették; a
hallásrendszerük túl kis hatásfokú volt
ehhez. –…hogy a srácok odakint nem
szeretnék, ha az üzenet valahol
elkallódna. Ezért is küldtek engem…
A gerillák zavarodottan néztek rá.
– Mi a francról beszélsz, haver?
A T-800-as Alfa elemző egységei
gondolatban vállat vontak; majd kikoptak
a gép elsődleges memóriájából, és
átadták a helyüket a harci rutinoknak.
Harden Sparrow bal keze óvatosan
megmozdult a kötés alatt. A Parabellum
csöve a másodperc tört része alatt állt rá
a célra.
A hangtompító ismét jó szolgálatot tett.
Az első két humán úgy kapta meg a
halálos lövést, hogy a társaik még csak
fel sem foghatták, mi történt velük. A
gerillák az egyik pillanatban még álltak
és beszéltek, aztán – minden átmenet
nélkül – egyszerre nem volt fejük többé.
Emberi testek darabkái csapódtak szét
a levegőben; alaposan bemocskoltak
mindent a környezetükben. Vörös foltok
jelentek meg a középen terpeszkedő
parabolaantenna tányérján; a
homokzsák-falakon; magán a T-800-
ason, és a még élő két katonán.
Az étkező gerilla döbbenten bámulta a
kezeire és a bennük tartott ételre került
vért, aztán azt érezte, mintha valaki
nagyon-nagyon erősen a torkára ütne…
Ültében lassan dőlni kezdett oldalra, s
amire a feje a padlóhoz ütődött, a tudata
összehangolt működése is megszűnt.
Az utolsó halálra ítéltnek már
megadatott az, hogy nagyjából felfogja,
mi történik körülötte. (Ez és semmi más).
Felrémlett benne, hogy riadót kellene
kiáltania, de amire hozzáfoghatott volna,
hogy a szándékát kivitelezze, már csak
arra maradt ideje, hogy tovább rontsa a
XXI. századi humán átlagéletkor
statisztikáit.
A földre bukó testek zaja
elhanyagolható volt. A Terminátor
kihúzta a balját a kötésből, és irigylésre
méltó hidegvérrel újratárazta a
Parabellumát.
Átlépett a holttestek fölött. Menet
közben, valahol, félúton, teljesen
kikapcsolta az álcázási rendszerét.
Tudta, hogy többé nem lesz rá
szüksége.
Azt is tudta, hogy hamarosan el fog
pusztulni. A hideg realitással működő
elemzői kikalkulálták, hogy annak az
esélye, hogy túlélje az előtte álló akciót,
elhanyagolható. Mindez távolról sem
jelentette azt, hogy a hadműveletet nem
nyerheti meg. A kettősség feloldása
egyszerű volt: ha sikerül likvidálnia az
emberi vezérkart, mielőtt deaktiválják…
nyert.
Két lépésre állt a tulajdonképpeni
parancsnoki állásba vezető ajtó előtt. A
háta mögött a futó léptek zaja most már
egy humán fül számára is érzékelhető
lett volna.
Harden Sparrow még mindig nem
foglalkozott, a közeledővel. Az
ismeretlen nyílván felkészületlenül fog
belerohanni a számára ismeretlen
szituációba. És a kettejük reakcióideje
közül – efelől fikarcnyi kételyei sem
voltak – az övé lesz a jobb.
Az Akira mellett álló Hasspart idegesen
nyújtózkodott egyet, majd a zsebébe
kotort, s egy koffeintablettát halászott elő
onnan. A szájába dobta a holmit, és
rágni kezdte?
– Mikor futott be az utolsó jelentés az
északi megfigyelőktől?
A japán lány az órájára pillantott.
– Három perce. Már itt kellene lennie
az újabbnak – adta meg a választ a lány.
– Kívánja, uram, hogy utánanézzek?
– Maga csak pihenjen, őrmester –
mosolyodott el a férfi. – Majd én
megnézem.
Hasspart megfordult és a kijárat felé
lépdelt. Akira hálásan és szeretettel
nézett utána. Mélységesen tisztelte a
parancsnokát – nemcsak a rangját, de a
benne lakozó embert is.
Látta, ahogy a tiszt eléri az ajtónyílást.
Látta, ahogy ott megtorpan, és észlelte
azt is, hogy a keret túloldalán egy másik
emberi alak bukkan fel.
A dörrenést nem hallotta. Egyrészt a
hallása még mindig nem volt tökéletes,
másrészt a hangtompító nem ütött zajt.
Az APDS lövedék ezúttal nem a fejbe
csapódott be. A célzás a mellkasra – a
szívre – irányult. A közvetlen közelről
kilőtt golyó játszi könnyedséggel hatolt át
a testet védő mellényen. A túloldalt már
nem jött ki.
Hasspart megtántorodott. Nem sikoltott
fel, nem kiáltott – a lelke mélyéig
beléivódott fegyelem megakadályozta
ebben. Felfogta azt, hogy megsebesült,
de az agya elzárkózott az elől, hogy a
küszöbön álló halála tényét tudomásul
vegye. Az élete utolsó másodperceit arra
használta fel, hogy bosszankodjon…
amiért elvesztette azt a lehetőséget,
hogy az ütközet még hátralévő
szakaszaiban tehessen valamit az
embereiért.
A srégen a háta mögött álló japán lány
kővé dermedten nézte, ahogy az Árnyék
Bázis parancsnokának teste zuhanni
kezd a koszos betonpadló felé. Látta,
ahogy a végtagok összegabalyodnak, s
kivesz belőlük az a méltóság, ami
minden élő embert jellemez.
Az elvágódó tetem mögött új kép tárult
fel. Egy keretbe – az ajtónyílásba –
foglalt férfi képe; az egyik kezében egy
pisztollyal, a másikban egy kézigránáttal.
Mivel az álcázási rendszerei már nem
működtek, Sparrow arca nem tükrözött
semmiféle érzelmet. A szokásos ráncok
hiányoztak róla, a tekintete nem
tükrözött semmit. Akira elméjében
hitetlenkedve, ezer kérdőjellel
megspékelve villant fel az archoz
kapcsolódó név. Harden.
A következő másodperc a lány
számára egy évezreddé lassult le. Egy
tehetetlen, kőszoborként töltött
évezreddé, amelyben nem élt, csak
öregedett.
A pisztoly csöve immáron őrá irányult.
A lánynak az eszébe jutott, hogy
golyóálló mellény van rajta, majd egy
pillanatra rá az is, hogy Hassparton is az
volt. Tudta azt, hogy a háta mögött senki
nem vette még észre, mi történik.
Meg kellene mozdulnia.
A lány tudata áttöri a köré borult
üvegfalat.
A kőszobor-évezrede – a reakcióideje
– véget ér.
A világ kezd visszatérni a normális
sebességéhez.
 Akira megmozdul. Ugyanabban a
pillanatban a fegyver is eldörren.
Valami ütésfélét érez a gyomra
tájékában. Megtántorodik, és
végigvágódik a padlón. Esés közben
látja, ahogy a Terminátor – anélkül, hogy
figyelmet szentelne rá – hüvelykujjai
kihúzza a biztosítószeget a
tojásgránátból. A másik kezében tartott
pisztoly csöve közben folyamatosan
kíséri az ő zuhanásának pályáját.
Vér, tódul a torkába. Még él. Az
ösztönei azt súgják neki, hogy ezt a
sebesülését túl is élheti. De a kiborg
pillanatokon belül újra lőni fog.
Egy újabb emberi alak tűnik fel az
ajtókeretben, Harden Sparrow háta
mögött. Egy M-79-es gránátvetőt tart a
kezében, a csípője magasságában.
Újból eldörren a Parabellum. A lány
nem érez ütést. A lövedék vagy nem
talált… vagy már csak ő nem érzi.
Sötétség kezd ráborulni.
 Mielőtt végképp és talán végleg
magába szippantaná, még két dolgot lát.
Az első az, hogy a Terminátor egy
vérforralóan könnyed mozdulattal a
helyiség közepébe dobja a DM-51-es
gránátot. A második az, hogy a később
felbukkant emberi alak elsüti a
gránátvetőt.
Harris – a későbbiekben emiatt soha
nem tudott megbocsátani magának –
kapkodva és idegesen cselekedett. És
rosszul célzott.
Pedig jól akart dolgozni, pokolian jól. A
hát közepébe lőtt, hogy miszlikre
zúzhassa a géptestben lapuló
számítástechnikát. De akkor és ott
minden cserben hagyta.
Ilyen távolságból elhibázni a
Terminátort egyszerűen képtelenség
volt. A töltet az eredeti szándékának
megfelelően érte el a gépet; azon a
helyen, ahol tervezte. De ferdén.
Túlságosan ferdén. A hengeres alakú
lövedék felszakította a szintetikus
borítást, aztán találkozott a titánium
alvázzal… És megpattant rajta. Gellert
kapott, mint ahogyan a pisztolygolyók
szoktak. Megcsúszott, pályát
változtatott, és elpattant felfelé és
oldalra.
A töltet egy homokzsákba fúródva
állapodott meg, és ott is robbant fel.
Azon kívül, hogy földet prüszkölt a
levegőbe, senkiben nem tett kárt. Őt
éppúgy békén hagyta, mint a T-800-as
Alfát.
A parancsnoki helyiség
legkülönbözőbb dolgokkal
foglalatoskodó tagjai hallották a zajt,
amit Hasspart elvágódó teste ütött, de
ekkor egyszerűen még nem figyeltek fel
rá. Amikor – egy fél pillanat múltán – a
nesz megismétlődött, (ezúttal Akira
okozta), már hátrafordították a fejüket.
Zavaros, nehezen értelmezhető képet
láttak. Két emberük a földön hevert, egy
harmadik az ajtóban állt… s mintha még
mögötte is tartózkodott volna még valaki.
A következő zörej már mindenki
számára világos volt – egyértelmű
beszéd: valaki elsütött egy M-79-est. A
támaszponton harc ütött ki.
Ezt igazolandó, egy másodperc múlva
felrobbant földre dobott, DM-51-es
gránát.
Max Winn a PC-dekk klaviatúráját
püfölte, teljesen belefeledkezett a
munkájába. Egyszerre valami hatalmas
dörrenés hangzott fel mögüle, s valami
szélroham feszült a hátának.
A lökéshullám megemelte, s a
székével együtt meglódította előre.
Elsodorta az előtte álló asztalt, leborított
róla mindent. Földhöz vágta a
konzolcowboy; le az összetört
számítógépe mellé.
A testéből fürge patakokban kezdett
folydogálni a vér, de a programozónak a
repeszek okozta égető fájdalmat már
nem kellett elviselnie.
Beütötte a fejét, és elvesztette az
eszméletét.
Amikor a fegyverdörrenést
meghallotta, Billy Gutwill ösztönszerűen
mozdult, hogy Connor elé vesse magát.
Körülbelül egy méterre lehetett az élő
legendától, amikor felrobbant a gránát.
Mind a ketten hátratántorodtak, és
végigvágódtak a földön.
Mind John, mind a fegyvermester az
öntudatánál maradt. Nagyjából
egyszerre kezdtek szédelegve felülni;
Connor reagálása annyival volt
gyorsabb, hogy ő már egy csőre töltött
M-16-ost markolt.
Az amerikai tizedes védve volt a
repeszhatások elől. Az előtte magasodó
T-800-as teste kínálta ezt a rögtönzött
fedezéket.
Harris egy meglepően egyszerű dolgot
cselekedett. Leakasztotta a derékszíjáról
a tojásgránátfüzérét; az elsőnek a
kezébe akadóból kirántotta a
biztosítószeget; majd lehajolt, és az
összes töltetet szó szerint a Terminátor
lábai elé helyezte. Aztán az M-79-essel
a kezében hátrálni kezdett. Amikor látta,
hogy a gép nem fordul utána, meg-
pördült, futásnak eredt, és bevetette
magát a homokzsákok mögé.
Harden Sparrow-nak eredetileg
szándékában állt, hogy megölje a háta
mögött tartózkodó, komoly
veszélyforrásnak minősített humánt.
Kevés dolog akadt a világon, ami
eltéríthette ebbéli szándékától; ám ezek
közül egy mégis bekövetkezett.
A vizuális rendszerek igen magas
hatásfokon dolgoztak. Gyakorlatilag a
teljes helyiséget befogták – így a
nagyjából középen, egyszerre
feltápászkodó két alakot is.
A fotoreceptorok szolgáltatta kép egy
pillanatra kimerevedett. Térháló jelent
meg rajta, majd ennek az egyik kockája
kinagyítódott. A képen egy villámgyors,
digitális korrekció futott végig, hogy a
beszkennelt arc vonásai a legapróbb
részletekig tiszták legyenek.
A T-800-as Alfa ismerte ezt az arcot.
Tulajdonképpen minden egyes
Terminátor ismerte; – nem volt olyan
modell, amelynek hiányzott volna az
adatbázisából.
John Connor.
Minden célpontok célpontja, a
legmagasabb prioritású.
A kiborgot most már nem érdekelte a
háta mögött tevékenykedő gerilla.
Connort akarta elkapni.
Elengedte a Parabellum markolatát;
hagyta a fegyvert a földre hullani.
Szabaddá vált kezeivel az AK-47-es
után nyúlt.
Billy Gutwill felfogta, hogy
Terminátorral állnak szemben. Nem
értette, hogyan történhetett ez meg.
Tudta, hogy a gép Connorra fog
támadni.
Ismét nekilendült, hogy az előző,
félbemaradt mozdulatát kivitelezze.
A vetődése közben ösztönösen érezte,
hogy ezúttal – ki tudja hányadszor –
ismét meg tudja majd tenni.
Közben valami szomorúságfélét érzett.
Ezúttal aligha fogja túlélni, hogy eleven
pajzsként szolgál a „pap” előtt.
John érzékelte, hogy valami sötét
dolog lendül elé, és elfogja előle a
szabad kilátást. Aztán hallotta, hogy a
közelben felugat egy AK-47-es.
A Kalasnyikovok tűzgyorsasága
hatszáz lövés per perc volt. Harden
Sparrow három másodperc leforgása
alatt ürítette ki a teljes tárat arra a
pontra, melyet a harci rutinjai célként
határoztak meg a számára.
Acélmagvas eső vert végig a texasi
fegyvermester golyóálló mellényén –
minden tizedmásodpercben egy
lövedék. A becsapódó golyók ütőereje
megdobták a nagydarab férfi testét. Billy
Gutwill hátrarepült, nekicsapódott
Johnnak és ledöntötte a lábáról. Az élő,
és a még élő test összegabalyodva
zuhant ismét a padlóra.
A T-800-as Alfa ugyanezen
másodpercek alatt a testébe integrált
rádióadó segítségével pontos
helyzetjelentést küldött a Skynetnek.
John Connor lokalizálásánál már csak
egyvalami lehetett fontosabb: a
likvidálása.
Aztán a kiborg – mielőtt folytatta volna
a vadászatot – letekintett a lábai elé.
A tizedes által használt gránátok
gyújtói szabvány késleltetése négy
másodperc volt.
Ez a lenézése pillanatában járt le.

23. Harden Sparrow befejezi

pályafutását
 Los Angeles, a parancsnoki állásban,
2029. január 15.,
X+32.

Harris birtokában brit gyártmányú, L2

A1-es gyalogsági kézigránátok voltak. A
tizedes hat ilyet rakott le a földre. Igaz,
hogy csak egyből húzta ki a
biztosítószeget… de ez a töltet
gyakorlatilag gyújtóként működött a
többihez.
A robbanás nem volt különösebben
látványos. Egybemosódó dörrenés-
sorozat hallatszott, és fekete, lőporos
füst terjedt szét. A detonáció
viszonylagos puritánságának egyszerű
oka volt: a töltetek fölött magasodó T-
800-as teste fogott fel mindent. A
lökéshullámot, a lángokat, és persze a
repeszeket.
A kiborg elvágódott, és fémes
csörömpöléssel elterült a padlón. Mind a
két lábszára lángolt; a térdizületektől
lefelé cafatokban lógott a szintetikus
borítás. Véres-kékes titániumdarabkák
villantak elő az emberi maradványok
közül.
Az elszenvedett sokkhatás
következtében a központi vezérlő
összehangolt működése néhány,
végtelenül hosszú másodpercre
megszűnt. A halálosztó ez ideig
gyakorlatilag élettelenül hevert a talajon;
nem mozgott, nem támadott, nem hozott
döntéseket.
Ugyanezen időszak alatt a helyiségben
lévő humánok sem cselekedtek. A holtak
és az eszméletlenek magától érthetően
nem; a még élők pedig egyszerűen
túlságosan kábultak voltak ahhoz, hogy
bármit is csináljanak.
Az egyedüli dolog, ami ténylegesen tett
valamit, az a tűz volt. Haragosan
pattogva kapott bele a környezetében
heverő dolgokba. Meggyújtotta Hasspart
parancsnok tetemét, és lángok futottak
végig a T-800-as Alfa testén is. Tüzet
fogott a haja, a szemöldökei; a ruhája,
és az alatta rejtőző szintetikus borítása.
A központi vezérlő visszanyerte a
működőképességét. Harden Sparrow
tekintete megrebbent. A szemmozgás
gusztustalan eredményre vezetett: az
álcázásul beültetett, a hőségtől
meglágyult, szintetikus szemgolyói
kipukkantak, és végigfolytak a
zsugorodó-torzuló arcbőrén. A
koponyaüregekben felvillantak a vörös
fotoreceptorok.
A gép megmozdult. A szervomotorok
búgó csikorgása töltötte be a helyiséget;
a robbanástól deformálódott fém
ínszalagok és ízületek sikoltva
tiltakoztak a rendellenes működés miatt.
A halálosztó nehéz, darabos mozgással
emelkedett fel.
Emberi szemmel nézve elképesztő,
milyen állapotban volt. A szalmaszín
haja lángolt; a fejéről nyúlós, tüzes
cseppekben folyt le a szintetikus borítás,
akárha viasz, vagy megolvadt gyanta
volna. S e ragacsos metamorfózis
helyén – mintha csak egy
fényképfelvételt hívnának elő – egyre
jobban átsejlett a fémszínű, örökké
egyforma titániumkoponya.
RENDSZERSTÁTUSZ: KRITIKUS.
VÁRHATÓ
RENDSZERÉLETTARTAM: CCA. 5
PERC.
ELSŐDLEGES DIREKTÍVA: JOHN
CONNOR LIKVIDÁLÁSA.
Körbeforgatta a fejét, és megpróbált
valamilyen fegyver után nézni.
A robbanás alaposan szétszórt
mindenféle tárgyat a környezetében.
Oda lett az AK-ja – a fegyvermechanika
elemei impresszionista rendetlenségben
hevertek a tus körül –; a kézigránátjai;
és minden felszerelési tárgya amit a
ruháiban, vagy a derékszíjára akasztva
tartott. Az egyedüli, üzemképesnek
látszó használati tárgy – mely mintha
valami csalóka hűséget érzett volna a
gép irányába – az imént a földre ejtett
Parabelluma volt. Harden Sparrow a
hóna alá szorította a saját jobb kezét,
hogy biztonsági okokból elfojtsa az ujjain
táncoló lángokat; majd lehajolt, és
felemelte a földről a pisztolyt.
Az eleven fáklyaként lángoló
emberszerű alak ezek után megfordult,
hogy John Connor után nézzen.
Amint a gép a száznyolcvan fokos
fordulatot befejezte, és ismét arrafelé
nézett, ahol a prédáját utoljára lapulni
látta, az audio-egységek egy M-16-os
gépkarabély lövéseinek hangját
észlelték.
Egy másodperc alatt vagy tizenhat
lövedék csapódott a titániumkoponya
arclemezébe. A többségük le is pattant
onnan, de néhány közülük eltalálta a
fotoreceptorokat. A 67A32-es
páncélüveg lencsék összetörtek, a vörös
látószervek semmivé váltak.
A kiborg ideiglenesen megvakult. A
központi vezérlő utasítást adott a
törzsbe integrált, másodlagos vizuális
rendszerek üzembe helyezésére; majd –
amíg ez be nem következett –
magasabb hatásfokra kapcsolta a fejébe
integrált radarszisztémát.
Ám az, aki az M-16-ost kezelte, nem
ma kezdte a Terminátorok elleni harcot.
Pontosan tudta, milyen folyamatok
zajlódhatnak le a gépben – s esze
ágában sem volt megmozdulni. A halott
fegyvermester alól kikandikáló teste
pedig nem okozott olyan
radarvisszhangot, ami alapját a T-800-as
központi vezérlője meg tudta volna
különböztetni egy tetszőleges környezeti
tárgytól.
John Connor emberi mércék feletti
hidegvérrel figyelte a tőle alig három,
méternyire magasodó kiborgot. Látta,
hogy az nagyon rossz állapotban lehet
már – szó szerint percei lehetnek hátra.
Csakhogy ezek alatt a percek alatt még
könnyedén darált húst csinálhat, belőle –
olyan istentelenül közel van.
Ugyanebben az időintervallumban a
homokzsákok takarásában rejtőző
amerikai tizedes újra töltötte az M-79-es
gránátvetőjét, és óvatosan megmozdult.
Lehelet finoman és tökéletesen
nesztelenül tett meg minden lépést. Elért
a parancsnoki állásba vezető ajtókeretig,
s ott a homokzsákoknak vetve a hátát,
felkészült arra, hogy – szó szerint –
beugorhasson a csatamezőre.
John Connor halántékáról apró
verítékcseppek gördültek alá. Látta,
hogy a kiborg törzséből kiemelkedik két,
csigacsápokra emlékeztető teleszkópos
nyúlvány: a másodlagos képérzékelők.
Tudta, hogy még nem mozdulhat meg,
mert azzal előnyhöz juttatja a gépet; és
azt is tudta, hogy pillanatokon belül meg
kell mozdulnia, különben meghal.
 Az M-16-osa tárja üres volt. Amikor
majd megmozdul, hogy megkíséreljen
kitérni a Terminátor támadása elől, úgy
kell vetődnie, hogy elérje a sárga bőrű
gerillalány testétől néhány arasznyira
heverő Einfield IW-t. Akkor talán lesz
esélye.
A T-800-as központi vezérlőjének
megjelenítőjén az egyik pillanatban még
zavaros csíkok futkostak keresztül;
aztán a következőben megjelent rajta a
helyiség fekete-fehér látképe. A
másodlagos érzékelők üzembe álltak.
S ezen a színtelen, rossz minőségű
videofelvételre emlékeztető képen
egyszerre egy emberi alak mozdult, s
nagyon gyorsan oldalra vetette magát.
A kiborg késlekedés nélkül lőtt. A
Parabellum finomat rezdült a kezében.
Az APDS golyó a másodperc tört
részével később csapódott be oda, ahol
az imént még a hajlékony emberi test
tartózkodott… de nem talált el senkit.
 Connor tenyerei csattanva érték el az
Einfield IW markolatát – a vetődő férfi
valósággal a puska testéről vett új
lendületet –; de amikor ismét odébb
gördült, a fegyver is vele tartott.
A következő pillanatban John már az
Einfield optikai irányzékán át
tanulmányozta a kiborg kinagyított
testét, s kétszer, gyors egymásutánban
aktiválta az elsütő billentyűt.
A jobb oldali vizuális érzékelő ismét
szilánkokra robbant… de a balt elkerülte
a találat. Connor ezt a távcsövön át
tisztán látta; s tudta, hogy ez a hibázása
jelen esetben egyenértékű a halálos
ítéletével. A T-800-as elveszítette ugyan
a térlátását… de ez kevés ahhoz, hogy
őt megmentse.
Valaki más volt az, aki megmentette.
Amikor a lövések zaját meghallotta,
Harris ellökte magát a homokzsákoktól,
és a fegyvere csövét előre szegezve
befordult a hívogató ajtónyílásba.
 Látta, hogy a gép háttal áll neki.
Felemelte az M-79-est, és ezúttal
nagyon gondosan célzott. Befogta a
lángoló T-800-ast; tudta, hogy ezúttal
végleg és visszavonhatatlanul elkapta;
de valahogy nem tudta ilyen egyszerűen
meghúzni a ravaszt.
– Harden! – tört ki az ajkai közül a
kiáltás.
A T-800-as Alfa fordulni kezdett. A
tizedes nyelve előbukkant a szájából, és
körülnyalta a piszokkal borított, keserű
ízű ajkait. Tökéletes higgadtsággal várta
meg, hogy a gép befejezze a
mozdulatot, és szemben álljon vele.
És akkor meghúzta a ravaszt.
A töltet kiröppent a csőből, és
egyenesen a gép törzsébe fúródott.
Harden Sparrow karjai a saját
medencéjéhez kaptak, hogy
megkíséreljék kiszakítani onnan a
gránátot, mielőtt az felrobbanna.
Nem volt elég gyors.
 A Terminátort két darabra szakította a
felrobbanó, gránát. A felső teste a
helyiség túlsó végénél, a homokzsákok
felső sorainál vágódott a falhoz; majd
csörömpölve aláhullott.
VÉSZHELYZET!
RENDSZERSTÁTUSZ: KIRITIKUS.
A KAPCSOLAT AZ ALMODULOKKAL
MEGSZAKADT.
A HIBA OKA: FIZIKAI KÁROSODÁS.
A SIKERES ÖNJAVÍTÁS ESÉLYE:…
Az ötödik üzenet már ki sem íródott
teljesen. Az első szavak után a kijelző
értelmetlen, hexadecimális kódok
halmazával telt meg. A központi vezérlő
kétségbeesetten próbált koordinálható
rendszerműködést elérni, de a kiadott
parancsok sorban hibakóddal tértek
vissza. Ezek némelyike magának a
központi vezérlőnek az inkorrekt
működéséről tettek jelentést.
A két darabra szakadt testen
koordinálatlan, groteszkül darabos
mozgások futottak végig. A rángások
hatására a kezében tartott Parabellum
többször egymás után elsült; a
lövedékek ártalmatlanul csapódtak a
zsákok homokjaiba. Aztán a tár kiürült.
A kiborg felső teste utoljára még
megpróbált hasra fordulni. A csonka,
semmiben sem folytatódó,
nagynyomású vezetékek össze-vissza
fröcskölték magukból a fekete
hidraulikaolajat. A mozdulat nem
sikerült; a torzó csikorogva zuhant
vissza az előző pozíciójába.
És úgy is maradt. Végleg.
Connor gyanakodva figyelte az ajtón át
belépő, számára ismeretlen alakot. Az
idegen láthatólag rá sem hederített.
Helyette odasétált a csonka gépesthez –
a bakancsai fekete, olajos
talplenyomatokat hagytak maguk után –;
lehajolt, és közvetlen közelről
szemügyre vette a fémdarabot.
Egy darabig csak bámult rá. Aztán
előrenyúlt, és a fegyvere csövével
megbökte az itt-ott még mindig szelíden
égő koponyát. Fém koccant fémhez; a
beszorult fej szilárdan ült a helyén.
S mintha csak ebben kielégülést, vagy
megnyugvást talált volna, a katona
felsóhajtott és felállt. Görnyedten fordult
el a maradványoktól, és a még mindig
mozdulatlan Connorra nézett.
– Jól van, uram?
John – mintegy véletlenül – feléje
fordította az Einfield IW-t, és recsegő
hangon szólalt meg. – Jelentsen,
tizedes! Hogy került maga ide?

„…elfogadom Sparrow ajánlatát. De

vannak kikötéseim. Először is Harden
haladéktalanul átadja nekünk a benzint
és a teherautót. Másodszor: senki,
ismétlem senki nem árulhatja el a
belépőkódját, vagy a rádióazonosítóját
Hardennek. Nem mondhattok el neki
semmi olyan információt, ami a
bázisaink, a csapataink, vagy bármilyen
emberi tevékenység nyomára vezetne.
Harmadszor: megbízom Harrist, hogy
állandóan legyen az új barátunk mellett.
Felhatalmazom rá, hogy ha Sparrow
megpróbálná lerázni, vagy úgy ítéli,
hogy Harden veszélyes információk
birtokába jutott, haladéktalanul ölje meg.
Világos volt, amit elmondtam?…”

Akira szavai a Halálzónából úgy

csengtek fel a tudatában, mintha a lány
egy visszhangos kút – az idő – mélyéről
beszélne. Ez volt a kiindulási pont – az
óriási hiba, amit elkövettek –; és végső
soron ez volt az a parancs, ami Harris
idáig vezette, így került ide.
Most viszont a végére ért valaminek.
Elveszett a hajtóerő, ő pedig belezuhant
a fásult fáradtságba. Csak állt ott, s bele
tellett némi időbe, amire felfogta, hogy
csak a gondolataiban válaszolt a hozzá
intézett kérdésre. Megköszörülte hát a
torkát.
– Utasításra cselekedtem. Az volt a
feladatom, hogy ne veszítsem szem elől
ezt az… embert.
– És szem elől vesztette?
– Egy időre.
– Nos – Connor feltápászkodott, és
leengedte a fegyvert –, még szerencse,
hogy azért ideért.
Ellépett Harris mellett és maga is
szemügyre vette a maradványokat.
– Ez egy Alfa volt… Ezek a szarok
egyre képzettebbek! Amikor kijöttek az
első 800-asok… bolhafingok voltak
ezekhez képest.
Megrázta a fejét, és ismét odébb
lépett. A hátara fordította Billy Gutwill
testét, és a texasi arcába bámult.
Oldalról a nyakához illesztette a kezét,
és egy darabig ott tartotta.
– Mondja, tizedes… – szólalt meg
aztán –…tudja, mit jelent az, hogy „coup
de gracé”?
 – Coup de gracé? – visszhangozta
Harris.
– Kegyelemdöfés – ismételte meg
angolul Connor. A szavai végén
feldörrent a kezében tartott Einfield. Billy
Gutwill homlokán egy vörös, szakadozott
szélű lyuk jelent meg.
– Aloha, öregfiú – suttogta csendesen
a „pap”. – Aztán vigyázz magadra,
odaát!
Harris csendesen állt mellettük.
– Nézze meg, hogy maradt-e még
valaki életben! Aztán rohadt gyorsan
kerítenünk kell egy rádiót!

24. A fegyvergyár alatt

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.

Amikor a huszadik század vége felé

Los Angeles arculatát formálták, még
senki sem gondolt olyan borzalmakra,
melyet a jövő hozott el az emberiség
számára. Égbe törő csodapaloták
épültek, s minthogy a parkolóhely mindig
hiánycikk egy túlzsúfolt városban, ezért
minden épület alatt egy vagy többszintes
parkolót létesítettek az élelmes
üzletemberek. Hiszen igazán elvárható,
hogy mind a tulajdonosok, mind az
ügyfelek biztosan találjanak a
gépkocsijuknak parkolóhelyet a céljuk
közelében.
Az Ítélet Napja figyelmeztetés nélkül
érte az emberek milliárdjait. Az a kevés,
akit Sarah Connor jó előre figyelmeztetni
tudott, biztos helyen, Istenhez
imádkozva várta a megjelölt időpontot.
Akkor még hittek benne, hogy az Úr
megkegyelmez.
Sarah tudta, hogy nincs isten. Még
csupán ezután fog öntudatra ébredni.
Skynetnek fogja magát nevezni az
alkotói akaratából, ám felibük kerekedik,
a népének pedig fémszörnyeket választ,
s nem embereket.
A háború gyors volt és kíméletlen.
Igaz, maradtak túlélők, s a civilizáció
nem tűnt el a múlt feneketlen
mocsarában, ám az embereknek egy új,
feltörekvő néppel kellett
megismerkednie: a Terminátorokkal és a
többi kiborggal. A Skynet mindent
megtett annak érdekében, hogy az
utolsó embereket is elpusztítsa, ám azok
John Connornak köszönhetően
szembeszálltak elnyomóikkal.
A gerillák ritkán merészkedtek a
felszínre, s a hosszú évek tapasztalatai
a vérükbe ivódtak. A mélység
biztonságosabb, mint a felszín. Arról
nem is beszélve, hogy a romok alatt
még ma is számos értékes, de
legfőképpen használható dolog rejtőzött.
Fegyverek, gépek, járművek és
hasonlók várták türelmesen az éjszakai
sötétben, hogy egy szép napon valaki
rájuk akadjon.
A Skynet sokat tanult az emberektől.
Nem csupán stratégiát, hanem azt is,
honnan tehet szert újabb tartalékokra
vagy éppen tudásra. S ha valamit a
maga számára használhatatlannak, ám
a gerilláknak hasznosnak ítélt, azt
habozás nélkül megsemmisíttette.
A három behatoló akadály nélkül jutott
el az első lejáratig. Natalie O'Hara
sikeresen kiiktatta a védelmi rendszert,
így nem kellett tartaniuk kellemetlen
meglepetésektől. Elméletileg. Snake és
Greenheart eredendően gyanakvónak
bizonyult, egyetlen folyosón sem
haladtak úgy át, hogy gyorsan, ám
lehetőség szerint alaposan ne vizsgálták
volna meg a biztonságosságát.
O'Hara szívesen elidőzött volna a
rendszer alaposabb átvizsgálásával, ám
a társai elsősorban biztonságban
akarták tudni magukat, illetve minél
jelentősebb csapást mérni a Skynetre.
Az Árnyék Bázisért cserébe. Ha sikerült
volna értesíteniük az Aprónép csoportot,
akkor minden másként alakul. Ám
egyikük sem táplált illúziót magában. Ha
a gyermekeknek álcázott Terminátor
bejutott a Bázisra, akkor érzékeny
csapás érte a gerillákat. Még ha sikerült
is deaktiválni, a Skynet bizonyára
értesült a pontos koordinátákról, s
megtette a szükséges lépéseket.
Snake pillantotta meg elsőként a
padlóban kirajzolódó vékony vonalat.
Óvatosan körberajzolta az ujjával, majd
a perem alá nyúlva felfeszítette a
lejáratot takaró fémlapot. Waldon és
O'Hara néma döbbenettel nézték az
indonéz nőt. Eddig is tudták, hogy
hihetetlen erő és kitartás szorult bele,
ám a fémlap barátok között is
nyomhatott majd harmincöt kilogrammot.
Megmozdítani sem lett volna könnyű,
nemhogy felemelni.
– Meddig akartok még ott ácsorogni? –
sziszegte Snake, majd választ sem
várva eltűnt a sötét nyílásban.
Waldon intett a társnőjének, hogy
másszon előre, miközben ő fegyverre
biztosította a terepet. Igaz, egyetlen jel
sem utalt arra, hogy kiborg lapulna a
közelben, ám aki a harctéren élte le az
életét, az egy pillanatra sem lazíthat.
A járat szűk volt, egykor régen talán
kábelek futhattak benne, ám a Skynet
nyilván egy kicsit átalakította az épületet,
mielőtt a fegyvergyárat ideköltöztette.
Csak a zseblámpák vetette fény
világította meg a folyosót, mely az első
szakaszon annyira alacsonynak
bizonyult, hogy mélyen meggörnyedve
kellett haladniuk benne.
Waldon átkozódva gondolt arra a
baromra, aki kitalálta az ilyen és ehhez
hasonló járatokat, mivel túlságosan
kevés volt benne a hely ahhoz, hogy
amennyiben rájuk támadnak, eséllyel
védekezzenek. Arról nem is beszélve,
hogy rohadtul kényelmetlen volt benne a
séta.
– Le a fejekkel! – sziszegte hátra
Snake.
Natalie felfelé irányította a lámpája
sugarát. Csipkézett szélű acélhornyok
hajoltak ki a mennyezetből. Örök
mementóul egy régi összecsapásnak. A
fém már rozsdásodott, s amikor Natalie
jobban körbenézett, elégedetten
tapasztalta, hogy mindent vastag por
borít.
Ez arra utalt, hogy évek óta nem
használta senki ezt a járatot. Így
jelentősen lecsökkent annak az esélye,
hogy Terminátorok várnak rájuk a
folyosó végén. Egy Ezüsthernyó ilyen
szűk helyen egyet jelentett a gyors,
szörnyű halállal.
Snake lassabban haladt az átlagosnál.
Minden, lépésre gondosan ügyelt, s
közben még a társai biztonságáról is
gondoskodnia kellett. A folyosó nem
nyújtott volna fedezéket egy vaktában
belőtt golyó ellen, valamelyiküket
bizonyára eltalálja.
Váratlanul a járat kiszélesedett, és
hamarosan egy vasráccsal lezárt, kerek
nyílás előtt toporogtak mindhárman.
Snake intett a többieknek, hogy egyelőre
kapcsolják le a lámpáikat, majd ő is
hasonlóképpen cselekedett. A
vasrácson túlról alig érezhető légmozgás
érkezett, ám fényt nem láttak, akárhogy
erőltették a szemüket.
– Mi lehet odaát? – suttogta Natalie.
Waldon megvonta a vállát.
– Talán raktár – válaszolta.
– Bemegyünk?– kérdezte
tanácstalanul Natalie O'Hara.
Snake bólintott.
– Itt nem maradhatunk – szögezte le
határozottan. – Akármi vár ránk a
túloldalon, nem lehet sokkal rosszabb,
mint ami felettünk terpeszkedik. Ne
áltassuk magunkat, a fegyvergyár elleni
támadásunkról a Skynet már bizonyára
tud. S bár az erői nagy részét az Árnyék
Bázis felszámolására összpontosította,
biztosak lehetünk benne, hogy akad
némi tartaléka. Nem lepne meg, ha a
felszínen már Terminátorok kutatnák a
nyomainkat, s odakint HK-k lesnék a
felbukkanásunkat. Ha élve akarunk
kijutni innen, akkor minél előbb fel kell
robbantanunk ezt a kibaszott helyet, s
akkor a zűrzavarban talán
megléphetünk. Talán.
– Arról nem is beszélve – tette hozzá
Waldon mélyet sóhajtva –, hogy ennyivel
igazán tartozunk a bajtársainkért.
Nem kellett hozzátennie, kikre gondol.
Majd tucatnyian indultak el a
Halálzónába, s akkor még nem sejtették,
hogy a küldetésük ilyen messzire vezet.
Mára csupán hárman maradtak, s hogy
kik élték túl az Aprónép csoportból a
gyermekeknek álcázott Terminátorokkal
való találkozást. Azokról a társakról nem
is beszélve, akik a Skynet inváziójának
estek eddig áldozatul.
– Tartsd a lámpát! – sziszegte Snake a
programozó leánynak, majd nekilátott,
hogy leszerelje a vasrácsot.
Elrozsdásodott csavarokkal kellett
megküszködnie, s ahol az erő és az
ügyesség csődöt mondott, ott egy
körömhegynyi plasztik segített. Két apró
robbanásra volt csupán szükség, melyek
hangja nem volt erősebb egy
köhögésnél, s a vasrács elvált a faltól.
Waldon Greenheart segített Snake-nek
leemelni a nehéz fémalkotmányt, majd
mindhárman átbújtak a feltáruló sötét
nyíláson. A sűrű szövésű vasrács
eltávolítása után a légmozgást már
erősebben érezték, bár az irányát még
képtelenek voltak meghatározni.
Három zseblámpa sugara kezdte
pásztázni a terepet, csaknem egy
időben. Azt gyorsan megállapították,
hogy valamiféle föld alatti raktárba
kerültek. – Egykoron valószínűleg egy
több szintes parkolóház lehetett, mert a
falak mellett még mindig akadt néhány
rozsdásodó gépkocsi, ám egyik sem tűnt
különösebben használhatónak.
Snake kérdezés nélkül lefelé indult.
Valami belső ösztön vitte a lábait, melyre
nem tudott magyarázatot adni. A
harcban sokszor támaszkodott a
megérzéseire, s az a tény, hogy még
mindig életben van, azt jelentette,
érdemes.
Hamarosan jókora halmokba gyűjtött
tárgyakat pillantottak meg. Jó tizenöt
méterre járhattak már a föld alatt, s a
légmozgás teljesen elült. Kiürült vagy
félig teli hordók sorjáztak az egyik fal
mellett, míg kicsivel arrébb rozsdásodó
fegyverek garmadája hevert a földön.
Hogy mikor és ki hozta ide ezeket,
utólag már lehetetlennek tűnt kideríteni.
Mindent vastag por borított, így
valószínűnek tűnt, hogy egykoron
gerillák használhatták bázisként a
mélygarázst.
Amikor a Skynet idetelepítette a
fegyvergyárat, talán csak néhány
Ezüsthernyót küldött le a szűk járatokba,
hogy azok végezzenek az esetlegesen
meglapult emberekkel. S minthogy ezek
a kiborgok csupán az élőlények
felkutatására és megsemmisítésére
voltak beprogramozva, de az értékes
leletek jelzésére nem, így a Skynet talán
mindmáig nem tud arról, mi lapul az
épület alatt.
Snake a hordókhoz lépett.
– Olaj – jelentette ki kisvártatva.
– Itt pedig benzin van – válaszolt
Natalie, miközben a zseblámpájával egy
távolabbi halomra mutatott. Legalább két
tucatnyi, lezsírozott hordó sorakozott a
falak mentén.
– Egy kis plasztikkal megadjuk a kezdő
löketet, akkor megoldódik a problémánk!
– vonta le a következtetést Greenheart.
– Ha valahogy feljebb tudnánk juttatni
ezeket a hordókat, akkor az explózió az
egész épületet romba dönthetné.
– Nem lesz könnyű! – morfondírozott
O'Hara.
Snake megrázta a fejét.
– Egy teljes napba kerülne, mire
felgurítanánk – jelentette ki
elgondolkozva. – Nem, ezeket a
hordókat itt kell felrobbantanunk. A
fegyvergyár elpusztításához azonban
inkább komolyabb robbanószerekre
lenne szükségünk. Például sokat
megadnék néhány maroknyi olyan
energiacelláért, ami annak a szétlőtt T-
400-asnak a fegyverében volt. Abban
van annyi erőt, hogy alapjaiban rázza
meg az épületet!
Waldon bólintott, és folytatta az útját
lefelé. Tompa moraj szűrődött át a
csendes, s csakhamar ismét monoton
zakatolás és gépzaj hallatszott.
– Valahol felettünk lehet az egyik
összeszerelő üzem – állapította meg
Natalie kissé feleslegesen. A társai még
szót sem vesztegettek rá, egyszerűen
elfogadták. O'Hara elgondolkozva nézte
a csöveket, miközben megpróbálta
összevetni a kusza szövevényt a
rendszer sematikus rajzán ábrázoltakkal.
A műanyagborító csöveket nem jelölték
színek, így meglehetősen nehéz volt
egymástól elkülöníteni a szellőztető- és
az energiavezetékeket.
O'Hara a tápvezetékeket tartalmazó
csöveket kereste. Ha hidegre akarják
tenni a fegyvergyárat, akkor
mindennemű energiától el kell vágniuk
az épületet. Márpedig biztos volt benne,
hogy az energia alulról csatlakozik a
rendszerre – a tervrajzon minden külső
becsatlakozás a föld alatt érkezett –,
arról nem is beszélve, hogy az
energiavezetéket követve az
aggregátorokig és a tartalék
áramfejlesztőkig is eljuthattak.
 A tekintete tétován vándorolt jobbra-
balra, majd megállapodott egy
jellegzetes, T-formájú elosztófejen. Igen,
ez lesz az!
– Segíthetnétek egy kicsit! – szólt
Natalie a lassan távolodó társai után. –
Ha hidegre akarjuk tenni a Skynet egyik
kedvenc játékszerét, akkor az
energiaellátás szüneteltetéséről is
gondoskodnunk kell! Ez a hely
tökéletesen megfelel erre a célra.
Snake egy pillanatra értetlenkedve
nézett a társnőjére, ám az arca
hamarosan halovány mosolyra húzódott.
Akárcsak Greenheart, ő is gyorsan
megértette a tervben rejlő zseniális
egyszerűséget. Innentől kezdve csupán
percek kérdése volt a detonátorok
elhelyezése.
Waldon az utolsó rádióadót is
belenyomta a puha, szürkés színű
masszába, majd egy könnyű mozdulattal
aktív állapotba kapcsolta. A rádióadók a
biztonság kedvéért egy időzítővel is
rendelkeztek, amennyiben a robbanást
eredményező rádió-jelsorozat nem
érkezik meg negyven percen belül, az
explózió automatikusan bekövetkezik.
Biztos, ami biztos alapon.
Elvégre, ki tudja, élnek-e még akkor?!
A detonátorok felhelyezése után
folytatták az útjukat lefelé. Úgy tűnt,
hamarosan elérik a legalsó szintet, s ha
itt sem találják meg a fegyverraktárát,
akkor kénytelenek lesznek jelenlegi
felszerelésükre hagyatkozva
bemerészkedni az összeszerelő
csarnokba. Ez a lehetőség egyikük
számára sem tűnt valami bíztatónak.
Minél több időt töltöttek idelent, annál
inkább a meggyőződésükké vált, hogy
ez a hely sohasem volt a gerillák
búvóhelye. Igaz, tökéletes emberi
bázisnak tűnt, s a felhalmozott készletek
is erre engedtek következtetni, ám sehol
sem találtak csontvázakat, sem harcra
utaló nyomokat. Márpedig aligha hihető
el, hogy az emberek harc nélkül
visszavonultak volna erről a remekül
védhető helyről, amikor a Skynet
eldöntötte, fegyvergyárat rendez be az
épületben.
Miféle tervet szolgált vagy szolgál majd
ez a terület? Bár egyikük sem foglalta
össze, mindhárman ugyanazon
rágódtak.
Miért?
A kérdés egy pillanatra sem hagyta
nyugodni őket. Számtalan lehetséges
választ kreáltak másodpercek alatt, ám
egyik sem tűnt igazán valószínűnek.
Ha több idejük van, s nincsenek ilyen
mélyen az ellenséges területen, akkor
bizonyára nem mennek el szó nélkül a
probléma mellett, ám pillanatnyilag
sokkal fontosabb dolguk akadt.
Felrobbantani a fegyvergyárat. S ha
sikerül, túlélni az akciót.
Nem meghalni érkeztek a
Halálzónába. Ugyan a feladatukat már
teljesítették, ám a játszmának még
korántsem volt vége. A szektor
pillanatnyilag nem hemzseg a gépektől,
így reális esélyük juthat a kijutásra,
mielőtt a Skynet visszarendeli a főerőit.
Egy-két Terminátor nem lehet akadály!
Snake megállt a hátsó traktust
elválasztó falnál, és töprengve forgolódni
kezdett. Az ösztönei idáig vezették, ám
itt elveszítette a nyomot. Vajon mi hozott
le idáig, töprengett a nő.
– Valami gond van? – lépett mellé
O'Hara.
Az indonéz nő megvonta a vállát.
– Azt hittem – ismerte be
kényszeredett mosollyal –, hogy találunk
valami használhatót idelent, aminek a
segítségével eltörölhetjük a föld színéről
ezt a fegyvergyárat.
Natalie O'Hara közömbösen bólintott,
ám Greenheart több figyelmet szentelt
az indonéz nő kijelentésének. Éppen
eleget harcolt az oldalán, hogy tudja,
Snake megérzései sokszor segítették
őket a túlélés vagy a győzelem felé. Az
indonéz nő igazi túlélő-típus volt, a
veteránok veteránja. Habozás nélkül
nekilátott, hogy minél nagyobb területet
átfésüljön. Natalie kevesebb
meggyőződéssel, de segített a társának,
s csakhamar Snake is bekapcsolódott a
keresésbe.
Hosszú percek teltek el. Értékes
másodpercek.
Egy keskeny repedés segítette végül
tovább őket. Waldon éles szemét
dicsérte, hogy a zseblámpa fényében
észrevette a hajszálereket a falban, és
egy erőteljes rúgással mindjárt próbára
is tette azt. Tompa puffanás hallatszott,
majd éles kiáltás.
Greenheart a lábát tapogatta
sziszegve, ám a célját – közvetve ugyan
– elérte. A vakolat jó néhány helyen
lehullott, és így láthatóvá vált egy néhai
fémajtó csaknem átrozsdásodott
maradványa.
Snake elismerően csettintett a
nyelvével, majd a Westinghouse végével
először egy kisebb lyukat ütött az ajtón,
majd ügyesen kitágította azt. Natalie
kíváncsian világított be a
zseblámpájával, és a fénysugár pár
másodperccel később egy jókora
fémtesten állapodott meg.
Egy M1 Abrams típusú tankon.

25. Alternatívák nélkül

Los Angeles, a felszínen,

2029. január 15.,
X+33.

Max Winn eszméletlen volt, de élt.

Amikor lerángatták róla a golyóálló
mellényét, látszott, hogy alaposan
helybenhagyták a srapnelek; de
egyetlen sérülése sem tűnt
életveszélyesnek. Ahogy a felcserek
fogalmazhattak volna: az állapota
kielégítő volt.
Hasspart halott volt. Otthagyták
háborítatlanul és temetetlenül; a
parancsnok elpusztult a bázisával
együtt.
Akira csuklóján tapintani lehetett némi
érverést. Egyenetlen volt és gyenge.
Harris óvatosan meglazította a lány
mellényét. Sűrű patakokban buggyant
elő a csomós, zavaros vér; az APDS
lövedékek alaposan helyben hagyhatták.
A tizedes nem merte tovább háborgatni;
félt, hogy csak ront az állapotán.
– A lány, él – közölte tárgyszerűen
Connorral. – De nem tudom, még
meddig.
– Akar vele foglalkozni? Vállalja, hogy
cipeli? – Az élő legenda, hasonló
tárgyszerűséggel válaszolt. A kezében
még mindig ott volt a lőporszagú
Einfield.
– Igen.
– Rendben. Én majd hozom a
programozót.
Harris óvatosan az ölébe vette a lányt;
Connor pedig egyszerűen a vállára
dobta Maxot. Így indultak meg kifelé;
gyakorlatilag kiszolgáltatva és
védtelenül.
– És mi lesz most? – kockáztatta meg
a tizedes.
– Kiadom a teljes visszavonulási
parancsot – John hangja fojtottan és
fáradtan csengett. – Mindenkinek
magáról kell gondoskodnia. Nem tehetek
mást. A kint lévő embereink többségére
keresztet vethetünk…
A szavak hallatán Harris arcát az
értetlenség ráncai barázdálták. Mi az,
hogy kiadni a teljes visszavonulási
parancsot? Érzékeny pontjukon érte
őket a veszteség, de ilyen nagyon azért
nem.
 – Visszavonulni?
– Igen. Lehetőleg a
csatornarendszereken és a föld alatti
alagutakon át.
– Uram… – a tizedes nem sokat értett
az egészből – …mindezt miért?
– Ha kellő mélységig le tudunk
húzódni, a veszteségek… a
körülményekhez képest…
minimalizálhatóak lesznek.
– A Terminátorok le fognak jönni
utánunk. Elismerem, hogy a harci
körülmények odalent nekünk fognak
kedvezni, de elveszítjük az
összehangolt, nagy csapatmozgást
igénylő hadműveletek lehetőségét, és…
– Ne strapálja magát, tizedes! Ez az
Alfa egység majd három percig harcolt
velünk. Velem!
– De hát…
– A gépek nem fogják üldözni az
embereinket. Perceken belül megkapják
a Skynettől visszavonulási parancsot. A
T-szériákon és egy-két HK-Tank
századon kívül semmi más nem marad
itt. Azok is csak azért, hogy amennyire
lehet, helyhez kössenek minket.
Harris most már befogta a száját;
némán törtetett Connor mellett.
Megérezte, hogy ő maga elsiklott egy
olyan tényező felett, amellyel a másik,
annyira komolyan kalkulál, hogy a teljes
hadműveleti tervet hajlandó felborítani
miatta.
Pedig a tizedes is birtokában volt
minden olyan tényezőnek, ami alapján a
„pap” a döntését meghozta. De túl
rövidlátó volt ahhoz, hogy mindezekből
levonja a logikus végkövetkeztetést.
Csak amikor Connor már a rádióba
beszélt – és elmondta az Árnyék Bázis
ütközetének leghírhedtebbé vált nyílt
parancsát –, csak akkor értette meg,
mivel kell pár percen belül szembe
nézniük.
A „pap” elsődlegesen azonosította
magát, majd beolvasta az éterbe a
magasabb rangú tisztek azonosítási
számait is. Erre azért volt szükség, hogy
a paranoiával fertőzött emberek
elhiggyék, hogy valóban a feletteseik
adták ki a parancsot.
– Itt John Connor beszél. Teljes
visszavonulást rendelek el a harctéren
tartózkodó összes egységnek. A
visszavonulás javasolt útvonala a föld
alatti alagutak és a csatornarendszerek.
Mindenki haladéktalanul vegye fel a
vegyvédelmi felszerelését. Becsült
adatok szerint, megközelítőleg hat perc
múlva nukleáris robbanás várható az
akcióterületen. Ismétlem…
Connor nem tévedett. Amikor néhány
perccel ezelőtt a T-800-as Alfa a testébe
integrált rádióval üzenetet küldött a
Skynetnek, a gépek szatellites
kommunikáció rendszere – Max Winn
„kiesése” miatt – már zavartalanul
üzemelt. Az ég egy adta világon semmi
esély nem volt arra, hogy a gépisten ne
kapja meg az Alfa-egység jelentését.
A Skynet megtudta, hogy az egyik
„közkatonája” az első számú
közellenség nyomára bukkant. És –
mivel több jelentés nem érkezett –
megtudta azt is, hogy a kérdéses
kiborgot deaktiválták.
Mindez lényegtelen volt. Aprócska
porszem a gépezetben. A lényeg az volt,
hogy John Connor még élt, és ő tudta,
hogy hol van.
Pár másodpercig mérlegelt csupán.
Azt számolta ki, mennyi idő alatt juttathat
célba egy hidrogénfejes, nukleáris
töltetet; s hogy ez az idő elméletben
elégséges lehet-e a célpontnak ahhoz,
hogy elhagyja az akcióterületet.
John Connornak – a Skynet számításai
szerint – mindössze kilenc százaléknyi
esélye volt a sikerre.
A következő számítások arra
irányultak, a saját egységei közül
mennyit és melyeket tud kivonni – a
robbanás várható rádiuszából – anélkül,
hogy a kivitelezést emiatt bármennyivel
is késleltetné.
A mutatók tűrhetőek voltak. A Skynet
X+34-nél utasítást adott a terv
végrehajtására.
Az Árnyék Bázis harctere felbolydult,
és zavarossá vált. A gerillák a
körülményekhez képest fegyelmezetten
kezdték meg a visszavonulást… aztán
felismerték, hogy így nagyon hamar meg
fognak halni.
A gépek időközben áttörtek a
mechanikus gátzáron. HK-Tankok
özönlöttek be a résen, s könyörtelenül
irtani kezdték az embereket.
Nagyon rövid időn belül világossá vált,
hogy bizonyos egységeknek igenis a
helyükön kell maradniuk, hogy
fedezhessék a többiek visszavonulását.
A tisztek kemény döntés előtt álltak.
Akkor – ha nem is tetszőlegesen, de
önkényesen – nekik kellett
meghatározniuk, ki az aki mehet… és ki
az, aki marad.
És – a HK-Bombázók támadása után
másodszor – ismét azok az egységek
húzták a rövidebb gyufaszálat, melyeket
helyhez kötött a fegyverzetük. Ez a
rövidebb gyufa pedig – ezt mindannyian
jól tudták – „becsült adatok szerint” hat
perc múlva fog végigégni… egy üde,
termonukleáris robbanás fényében.
A mélységbe vezető utak feltárultak, és
számolatlanul nyelték el a szedett-
vedett, vegyvédelmi ruhákba öltözött
embereket. A föld alatti járatok a
menekülők zajaitól váltak
visszhangossá. Néhány méternyi föld és
betonréteg a fejed fölött elég jó
védőpajzs – de csak ha nem az
atomrobbanás középpontja alatt állsz.
A gépek inváziós hulláma is
visszavonulóban volt. Az egységek teljes
sebességgel távolodtak a harctértől.
 Mindenki menekült. Dobálózhatnánk a
süllyedő hajó, vagy a felpiszkált
hangyaboly hasonlatával, de egyik sem
állhatna igazán közel a valósághoz.
S mindezen idő alatt a Cheyenne-
hegység mélyén rejtőző Skynet a szülő
apák ideges bizonytalanságával
szemlélte a megfoganóban lévő tervét. A
gépisten nagyon régen nem vetett be
atomtölteteket. Részint a nukleáris
robbanások tönkretették a
mikroelektronikát – így a saját
teremtményire éppen olyan halálosak
voltak, mint a humánokra; részint saját
magának is számolnia kellett az úgy
nevezett „globális kiszóródás”
jelenségével.
Az utóbbi miatt kevesebb, az előző
miatt több aggodalmat érzett. Mindezek
ellenére biztos volt abban, hogy – bár
neki is lesznek veszteségei – az
atombomba, eme igen hasznos
találmány bevetése ez alkalommal
éppúgy szétzúzza majd az újonnan
kinőtt emberi árnycivilizációt, mint ahogy
ezt 1997-ben is megtette. A régi, igazán
szép időkben.

26. H, mint hidrogén

Los Angeles, a felszínen,

2029. január 15.,
A robbanást megelőző percek.

Valahol a Halálzóna legmélyebb

bugyraiban – a gépi paradicsomban; az
emberek poklában – egy HK-
Bombázókból álló raj készülődött a
felszálláshoz.
Három Terminátor állt a kifutópálya
végén. Kettőnek közülük nem lett volna
szüksége a hosszú, szürke
betonszalagra ahhoz, hogy a levegőbe
emelkedjen. Ezek újabb típusok voltak;
elforgatható turbináik a hajdani Harrier
vadászrepülőkhöz hasonlóan képes volt
a helyből felszállásra is. De a harmadik
– a „legöregebb” – még igényelte a
kifutópályát.
Ez a kiborg 2015-ben repült utoljára.
Már akkor is elavultnak számított, hiszen
az égen már néhány éve a HK-Béták
színezték a kondenz-csíkjaikkal.
Az elmúlt tizennégy évben a halálosztó
„szárazdokkban” múlatta az idejét.
Társaival ellentétben ő nem jutott arra a
sorsra, hogy a szakmájából
„kiöregedvén” a gerillák céltáblának
használják. Mindössze azért nem, mert
ő rendelkezett egy olyan tulajdonsággal,
amivel az újak már nem.
Ennek a kiborgnak – azonosítási kódja
szerint a HK-B.A.05-ösnek – speciális
fegyver-felfüggesztési pontok sorakoztak
az alján. A régi, még emberek tervezte
fegyverek felfüggesztéséé. Így alkalmas
volt a B-52-es hordozó-repülőgépekhez
kifejlesztett, AGM-86A típusú
robotrepülőgépek szállítására, és
kioldására.
A Skynet – miután felülemelkedett a
védelmi rendszer mivoltán, és nukleáris
tűzzel borította be az egész világot –
nem fordított energiát atomfegyverek
gyártására. Egyszerűen nem volt rá
szükség. Az emberi civilizáció e téren
jókora, megbecsülendő örökséget
hagyott rá. A gépisten a számára
odakészített nukleáris arzenállal hat-
hétszer kiirthatta volna a világot.
Esze ágában sem volt ilyesmit
cselekedni. Ezt elég volt egyszer
megtennie ahhoz, hogy még ő is
felfogja, mennyire veszélyes dologgal
játszik. A nukleáris csapások zaklatta
felszín rá is veszélyt jelentett. Nem volt
kedve még egyszer az erőforrásai
jelentős hányadát meteorológiai
elemzésekre fordítani, hogy vajon a
legutóbbi robbantássorozattal hol idézett
elő tornádót, vagy szökőárt. Némileg
meglepő, de még az ő nem-emberi
agykapacitását is alaposan próbára
tette, ha túl sokat nyomkodta azt a
bizonyos „gombot”.
Új tölteteket nem gyártott tehát, de a
régi, emberi bombákat azért megőrizte.
Kettős céllal.
Egyrészt a bombák olyasmi funkció
betöltésére is alkalmasak voltak, mint az
akkumulátorok. A belsejükben rejtőző
hasadóanyag – illetve az ezekből
kinyerhető energia – szükség esetén jó
néhány évtizedig elláthatta őt és a
teremtményeit elektromos „élelemmel”.
Másrészt – olyan napokon, mint a mai
– jól jöhettek az egyszer már kioltott
humánok vadsarjai ellen.
Ha az Ítélet Napja után a bombákhoz
kellett nyúlnia, a Skynet nem
részesítette előnyben az egykori
amerikai és orosz tölteteket. Ezek – a
maguk megalomán rombolóhatásával –
túl brutálisak, esetlenek, és
használhatatlanok voltak az ő
igényeinek. Elsüllyeszteni a Krím-
félszigetet, vagy felégetni a Keleti-
Partot… lehet, hogy a hidegháború évei
alatt ez volt a gyönyör netovábbja… de a
Skynet másfajta, bizonyos léptékek
szerint emberibb módszerekkel
dolgozott.
Jobban kedvelte ezért az egykori
terrorista, – vagy nem terrorista –
államok „ékszeres dobozait”. Az iszlám
egynéhány országa, és a zsidó állam
jobbára csak egymás fejét akarták
betörni. Az örök területi-konfliktus
„vérmentes” (itt szó szerint a
vérnélküliségre, és nem a
halálnélküliségre kell gondolni)
rendezése ügyében kénytelen-kelletlen
olyan tölteteket gyártottak, melyek
szerencsés esetben nem „robbantak át”
a támadott ország határain. Igazi,
korrekt kis fegyverek az ígéret földjének
kiszélesítésére, vagy bevételére… bár,
leginkább a tökéletes elvesztésére.
A HK-B.A.05-ös törzse alatt egy AGM-
86A robotrepülőgép függött; de – a
gépet készítő mérnökök legnagyobb
szégyenére – csak egy 5 kilotonnás,
fúziós töltettel.
Fél kilogrammnyi – kábé tizenhat
köbcentiméternyi – U-235-ös urán
fissziós robbanással nagyjából akkora
pusztítást volt képes véghezvinni, mint
hatezer köbméternyi TNT. Ez kilenc
kilotonnának felelt meg. A humánok az
Ítélet Napja előtt gyártottak tizennyolc
megatonnás bombákat is. (Ez körülbelül
tizenegymillió-
nyolcszázkilencvenháromezer köbméter
TNT-vel volt ekvivalens). A HK-B.A.05-
ös képes lett volna egy ekkora töltetet is
célba juttatni.
A Skynet különösebben nem kedvelte
a földfelszínt. Ennek ellenére óvakodott
Amerika kontinensét lerobbantani a
térképről.
 A három HK egyre gyorsuló ütemben
siklott a kifutópálya szürke szalagja
fölött. A raj már a támadó-formációban
szállt fel; középen repült a HK-B.A.05-
ös; a szárnyvégein – kissé lemaradva –
a másik két Terminátor.
Ez utóbbi két halálosztó jelenléte
mindössze biztonsági óvintézkedés volt.
A B.A.05-ös nagy magasságban halad
majd a célterületig. Ott elereszti majd az
AGM-86A-t, és ezzel a feladat
gyakorlatilag elvégeztetett. A másik két
HK csak kísér, és fedezi a B.A.05-öst.
Nehogy valami kósza gerilla útközben
lelője.
– Orvost! Van itt valahol egy orvos?!
Harris kiáltásai elvesztek a
visszhangos csatornajárat zajában.
A tizedes mellett csapatostul haladtak
el a menekülő gerillák. Az amerikai
Akirával az ölében trappolt előre a vélt,
vagy valós biztonság felé.
Lassabban haladt, mint a többiek.
Részint a terhe is hátráltatta, részint –
ha meghallotta, hogy újabb
menekülőáradat ér mögé – szándékosan
is bevárta őket, hogy a gázálarcos
emberek felé kiáltozhassa a kérdését.
Senki sem tudta, hogy merre kell futni.
Nem a mély sötétje, vagy az alagutak
labirintusa titkolta el előlük ezt az
információt. Ezeket már jól ismerték.
Amit nem tudtak, az az volt, hová fog
hullani a bomba.
Hatpercnyi rohanás, és néhány méter
föld a fejük fölött jelenthetett némi esélyt
a túlélésre – már akkor, hajó irányba fut
az ember. De melyik ilyenkor a jó irány?
Harrisnál nem volt vegyvédelmi
felszerelés. Amikor a Halálzónába
indultak, nem vitt magával. Azóta pedig
gyakorlatilag pihenni sem volt alkalma –
nemhogy felszerelést vételezni.
A tizedes imbolyogva megállt, keresett
egy szárazabbnak tűnő helyet, és letette
a terhét a földre. Letérdelt mellé, és
megfogta a lány csuklóját. Még mindig
volt valami gyenge, erőtlen
pulzusszerűség; Akira még élt.
– Tarts ki, citromképű! – lihegte a
fölébe a férfi. – Ha már itt ragadok
miattad, legalább add meg azt a
gyönyört, hogy együtt patkoljunk el!
A gömbölyű, ívre hajló falak között
megint lábdobogás vert visszhangot.
Egy újabb, tizenegynéhány fős
gerillaosztag választotta ugyanazt az
irányt, amit a tizedes. Harris oldalt állt,
nehogy a rohanók közül valaki eltapossa
a földre tett lányt, majd ismét ráordított
az emberekre.
– Orvost! Van köztetek orvos?!
Harris látta, hogy a rohanó,
gázmaszkos alakok közül az egyik egy
pillanatra – ösztönszerűn – lassít, és
ránéz. Aztán visszakapja a fejét,
zavartan… szinte szégyenkezve… és
főként bosszúsan, amiért elárulta magát.
– Orvos! – ordítja ismét Harris, és most
már egyenesen annak az alaknak címezi
a szavait. – Kérlek, segíts!
Az alak most már megáll. A mögötte
futók lassítás nélkül kerülgetik ki.
Pillanatokon belül már csak a hátuk
látszik; aztán már az sem; a lépteik
visszhangja egyre elhalóbb.
A gázálarcos alak egyre csak néz
utánuk. A maszk membránjától
felerősítve hallatszik a sóhaja; Harris
felé fordul.
– Mit akarsz? – Lemondó hang; a
gumimaszk hangsúlytalanná és tompává
változtatja.
– A társamat lelőtték. Nagyon rosszul
van. Meg kellene nézned.
– Minek?! Semmi nincs nálam. Nem
tudok rajta segíteni.
– Csak annyit kérek, hogy nézd meg!
Ha nem tudsz vele mit csinálni, mehetsz
tovább! Csak egy perc az egész, kérlek!
Az alak felnyúlt, és lehúzza a fejéről a
gázálarcot.
 Egy öreg arc bukkan ki mögüle. Egy
ráncos, fogatlan öregember arca, akinek
a ritkás, ősz tincsei az izzadtságtól
szorosan a fejéhez tapadnak. Legalább
ötven éves lehet már. És valamiért olyan
benyomást kelt, mint egy megvert kutya.
– Köszönöm – mondja neki Harris.
Az öreg pedig munkához lát. Letérdel a
gerillalány mellé, és rutinos
mozdulatokkal hámozza le róla a
golyóálló mellényt. A tizedes egy
elemlámpával világít.
Odabent minden csupa vér. Az idegen
ujjai szakavatott finomsággal simítanak
végig a felsőtesten – most ők látnak az
öreg szemei helyett.
A vizsgálat csak pillanatokig tart. Az
idegen aztán a nadrágja szárába törli a
kezeit, felnéz Harrisra, és úgy mondja:
– A társad meg fog halni.
– Miért?
– Két lövést kapott. Valami
robbanólövedék féléből. Az egyik golyó
még mindig benne van. Sajnálom.
– Csinálj, valamit!
– Nem tudok.
– Csinálj, valamit! – A tizedes most
már ordít.
– Nem tudok! Értsd meg, hogy nem
tudok! Nincsen nálam semmi, még egy
tetves fájdalomcsillapító sem!
– Kerítek gyógyszert!
A másik nem válaszol.
– Hallod?! Kerítek gyógyszert, és te itt
megvársz!
Az öregember hunyorogva néz fel rá.
– Megvárlak – mondja aztán
nyugodtan. – Meg foglak várni.
És Harris érezte, hogy igazat beszél.
A HK-k nagy magasságon repülve
közelítettek a célpont felé. Alattuk, az
ellenkező irányba haladva húztak el a
harcból visszatérő, megmaradt
egységek. A légtér Terminátorokkal volt
tele, de előttük tiszta volt az út. Senki
más nem repült olyan magas
prioritással, mint ők.
A tizedes tökkelütöttnek érezte magát.
Helyhez kötött egy embert –
gyakorlatilag teljesen értelmetlenül.
Azt ígérte, hogy kerít gyógyszert.
Csakhogy ez képtelenség volt. Fogalma
sem volt, hogyan lásson hozzá. Jobbára
azt tette, amit eddig… csak most medikit
után kiáltozva próbálta megállítani a
menekülő egységeket. Azok jobbára rá
sem hederítettek. Vélhetőleg nem azért
mert féltek megállni – elvégre egy orvosi
csomag odadobása aligha jelentett volna
egy-két másodpercnél nagyobb
időveszteséget –; egyszerűen valóban
senkinél nem volt kötszer. A gerillák
egyenesen a harcmezőről érkeztek; és
úgy kellett távozniuk, hogy nem maradt
idejük úti-csomagot készíteni.
Harris úgy érezte, hogy hibázott. Mert
bele kellett volna törődnie, hogy Akira
meghal.
Hátrafordult, és az öregember felé
beszélt:
– Mehet, ha akar… És ne
haragudjon…
A másik ránézett, közönyösen
megvonta a vállát, és maradt.
Időleges csend borult rájuk. Már nem
szaggatták menekülők zajai a sötét
csendet. Az utolsó egység egy-két perce
haladt el mellettük. Ez az egész a
végéhez közeledett; nagyon a végéhez;
ők meg csak ültek egyhelyben, és nem
csináltak, semmit.
Harris felsóhajtott, és a kezével
megmasszírozta a mellkasát. A saját –
karnyújtásnyi távolságban lévő –
halálára gondolt, és valami tompa
ürességet érzett belül. Megint ránézett
az öregemberre:
– Mi a neve?
A másik megint megrántotta a vállát. A
tizedes egy pillanatig azt hitte, nem is
fog válaszolni. De aztán mégis megtette:
– Birsh. Martin Birsh.
 – Hello, Martin… – dörmögte Harris és
újra elfordult. Állt egy darabig, majd az
eszébe jutott, hogy ő elfelejtette
megmondani a saját nevét.
Nem érdekelte különösebben.
Pillanatnyilag vereségtudata volt.
Magasról, és „ballisztikus ívben” szart le
magakörül mindent.
És valahonnan hátulról, a csatorna
sötétjéből ismét lábak neszezése
hallatszott. A tizedest – maga sem tudta,
miért – eufórikus öröm kerítette a
hatalmába. Tudta, a zsigereiben érezte,
hogy azoknál a katonáknál lesz ködszer.
És oda fogják adni neki.
És mégis meg tudja menteni Akirát.
Kiállt középre, és izgatottan várta,
mikor köpi már ki végre magából a sötét
a gerillákat. Hallgatta a léptek zörgését,
és konstatálta, hogy ezek már alig
néhányan jönnek. És megállapította azt
is, hogy jóval fegyelmezettebben
viselkednek, mint azok, akikkel eddig
találkozott. És azt is, hogy zárt
alakzatban jönnek. És…
Ekkor döbbent rá, hogy azok ott előtte
már a Terminátorok lesznek.
A két kísérő HK ellentétes irányú
emelkedőfordulóba kezdett. Széles ívű,
száznyolcvan fokos fordulót írtak le,
magára hagyták a B.A.05-ös modellt.
A gép egyedül repült tovább. Jó
néhány kilométer választotta még el a
felszíni csatározások színhelyétől. De
ezt a távot már nem neki kellett
megtennie, hanem az AGM-86A típusú
robotrepülőgépnek.
A kioldási folyamat megkezdődött. Az
esemény emberi szemmel nézve
követhetetlenül gyors volt. A HK
megjelenítő ernyőjén egymás után
villantak fel az üzenetek.
A LEOLDÁS FOLYAMATBAN:
0.1 sec. – KINYÍLIK A HAJTÓMŰ
LEVEGŐ-BEÖMLŐNYÍLÁSA.
0.2 sec. – KINYÍLNAK A
KORMÁNYFELÜLETEK. A
ROBOTREPÜLŐ ELLENŐRZŐ
RENDSZERE ÜZEMBE LÉP.
0.5 sec. – KINYÍLIK A FÜGGŐLEGES
VEZÉRSÍK.
0.6 sec. – INDUL A HAJTÓMŰ.
1.0 sec. – MEGKEZDŐDIK A SZÁRNY
NYITÁSA.
2.2 sec. – A SZÁRNY TELJESEN
NYITOTT HELYZETET FOGLAL EL.
5.0-10.0 sec. – A HAJTÓMŰ ELÉRI A
NORMÁL TELJESÍTMÉNYT. A
ROBOTREPÜLŐ
UTAZÓSEBESSÉGGEL REPÜL.
A folyamat hibakódok nélkül futott le. A
Terminátor és az AGM-86A még mindig
együtt repültek, de már nem kapcsolta
össze őket semmi.
Aztán az AGM megkapta az indítási
kódot. Nyílként vágódott ki a HK alól;
úgy hagyta ott a gépet, mintha az csak
állnia levegőben.
Pokoli sebességgel száguldott rá a
célra. Tiszta, és jól fogható impulzus
mutatta neki, hová kell repülnie.
Még szinte felfogni sem maradt ideje,
hogy ölbe tett kézzel várta be a gépeket,
mikor azok már fel is bukkantak előtte.
Két T-600-as. Régi, ócska modellek,
amiket a Skynet nem sajnált odadobni a
bombának.
Elavult szériák voltak. De kettő állt
belőlük a csatornában, a gyakorlatilag
teljesen fegyvertelen Harris előtt. A
tizedesnek egy savanyú fintor futott át az
arcán, és hirtelenjében teljesen átérezte
azt, hogy mennyire balga volt.
Neki is futnia kellett volna. Otthagynia
Akirát, és menteni a saját irháját… és
különösen nem belerángatni még valakit
a kulimászba.
Senki nem szólta volna meg, ha ezt
teszi. Elvégre ki az az őrült, aki képes
ilyesmit cselekedni, mint ő?!
Nagyjából idáig jutott gondolatban –
érzelmekben pedig odáig, hogy várta a
halálos lövést –, amikor egy hang
csattant föl mögötte. Egy idegen, de
mégis ismerős hang – nem az orvosé –,
amelyet a pillanat zűrzavarában nem
tudott bekalibrálni, kihez tartozik.
– Feküdj!
Nem habozott engedelmeskedni.
Enyhén előre, és inkább oldalt vetette
magát; csattanva hasalt el az érdes,
vizes betonon.
A feje fölül éles, sistergő sivítás
hallatszott; még az alagút sötétjében is
látszottak az obszcén, hengeres tárgyak
hátrahagyta kondenzcsíkok.
Kis teljesítményű föld-föld rakéták.
Egyszemélyes, egylövetű, eldobható
fegyverek.
És ha valaki közülük kettőt ilyen kis
időeltéréssel képes volt az útjára
bocsátani… az alighanem
kisgyerekkorától kezdve semmi mással
nem foglalkozott, mint a harcászattal.
Hosszú éveken át.
 Ez a fegyvertípus – a pillanat
körülményei között – nemcsak, hogy
ideális, de az egyedüli helyes választás
volt.
Mindkét töltet célba talált. Az első T-
600-as – szó szerint – „mellel vette le” a
rakétát. Ily módon egy rövidke
időintervallumra a sebessége és a
haladási iránya egyesült a repülő
töltetével. Maga a kiborg is elszállt – jó
néhány méternyit hátra az alagútba – és
ott a rakétával együtt robbant fel.
A második halálosztó még
különösebben végezte be. A töltet
egyszerűen leborotválta a fejét –
eltüntette, elvarázsolta –, a csonka
torzót pedig otthagyta. Mivel 600-as
szériáról volt szó, ezzel be is fellegzett
neki. A test nyugodt szoborként állt
tovább a helyén – immáron mindenféle
vezérlőelektronika nélkül.
Harris leírhatatlan döbbenettel nézett
maga elé. A háta mögül pedig egy
olyasféle hang csendült fel, mint amikor
valaki oldalról egy kólásüvegbe fúj. De a
tizedes nagyon jól tudta, hogy ezt a
neszt nem egy palack okozta… bár
valami hasonló. Valaki egy éppen kiürült
rakétaindító csőbe fújt bele tréfásan –
valahogy úgy, ahogy annakidején a
vadnyugati cowboyok fújták pl. a
lőporfüstöt a coltjuk csövéről.
Harris most már tudta, kié volt az előző
hang. Már kettős döbbenetet érzett.
Egyrészt még mindig sokkolták az imént
történtek; másrészt el nem tudta
képzelni, ő mit keres itt. Nem állt fel,
csak hanyatt fordult, és felült.
– Maga…?! – hallotta közbe oldalról az
orvos meglepett hangját is.
A jövevény pedig vigyorgott, s ettől az
arcélén húzódó, durva forradás ezernyi
ráncot vetett.
– Maga egy igazán jó katona, Harris
tizedes. A végén még kap valami
előléptetést… Igazán kár, hogy nem
hurcolok magamnál kitüntetéseket… –
jelentette be somolyogva John Connor,
és a földre dobta a kiürült rakéta-
indítókat. – Egyébként… hát, hogy is
mondjam… most már egy-egy; ha érti
mire gondolok.
A tizedes torkából valami hisztérikus
kuncogás-féle szivárgott elő.
– Beszarok! – jelentette be aztán
tárgyilagosan.
– Inkább helyezzen ki néhány töltetet
pár száz méterrel feljebb az alagútban.
Üdvös lenne, ha be tudnánk robbantani
a járat azon végét, mielőtt a nyakunkba
kapunk még néhány balekot!
Harris feltápászkodott, közelebb lépett,
és várakozóan – tenyérrel felfelé –
kinyújtotta a kezét. Connor némi C-4-est,
és két detonátort pakolt bele.
– Oda, cipelheti a T-600-as testét is –
intett lezseren a „szobor” felé.
Az amerikai a „pap” szemébe nézett.
– Kötszer nincs magánál?
 – Tizedes… azért hagytam itt magát,
hogy biztonságba helyezzem az egyik
programozómat. Ő nagyon fontos,
pótolhatatlan ember. Azon kívül szarevő,
mert huszonnégy óra alatt két T-szériás
csúcsmodellel kapta magát szemközt,
és még mindig él. De ez mindegy. Azért
jöttem vissza, hogy segítsek magán…
és az őrmesteren is. – A mondat végén
két övtáskát akasztott le a derekáról. –
Ennyit tudtam hozni… Remélem, elég
lesz.
A tizedes fakón elmosolyodott.
– Én meg orvost kerítettem…
Connor tárgyilagosan megvonta a
vállát:
– Nos, ennyit tudtunk tenni.
– Mi van a bombával?
– Van egy teóriám. A Skynet nagy
valószínűséggel robotrepülőgépet
használ a célba juttatásra. Ehhez viszont
valamiféle vezérlőjelre lesz szüksége.
Agyaltam valamennyit a dolgon, és… a
legkézenfekvőbb megoldás, ami
számításba jöhet az, hogy a deaktivált
T-800-as Alfa testében lévő jeladók
valamelyikét használja a célravezetésre.
– Harden Sparrow-t?
– Ez lenne a leglogikusabb – bólintott
rá a „pap”. – Az a kiborg detektált
engem. Az volt az utolsó pont, amiről a
Skynet tudomást szerezhetett. Vannak
fogalmaim a gondolkodásmódjáról.
Szerintem, miután befutott hozzá a
jelentés, kikalkulálta, hogy mennyi idő
alatt tudja ledobni a nukleáris töltetet az
utolsó ismert lokációmra. Majd ez
alapján megválasztotta a bomba
pusztító erejét… nagyjából úgy, hogy
minimális legyen az esélye annak, hogy
én kellően el tudjak távolodni a robbanás
középpontjától.
Harris tátott szájjal bámult.
– Az isten verje meg! – motyogta aztán
döbbenten. – Azt hittem, kicsináltam azt
a szemetet! De a tetves állat még a
halála után is bajba sodor minket.
Tehetetlenül megrázta a fejét.
– Az egészben az a legbosszantóbb,
hogy akkor és ott ingerem lett volna
szétverni a titánium vázat. Ripityára.
Groteszk, mi? Ha megteszem, most nem
lenne, ami célra vezesse a robotrepülőt.
– Ezt kétlem; meg egyébként is hiba
lett volna – válaszolta Connor
megfontoltan. – Nekem valami más jutott
az eszembe. Konkrétan az, hogy az Alfa
testét felrakattam a Bank-1-re, és a
kedvenc sofőrömmel, meg egy kísérővel
útnak indítottam őket, hogy olyan
messzire húzzanak el innen, amilyen
messzire csak tudnak. – A mondat
végén savanyú fintort vágott. – Most már
csak azt nem tudom, kívánhatom-e,
hogy a Skynet az Alfa jeladóit használja
fel az irányításra.
– Ha azt teszi…?
– …akkor van némi esélyünk, hogy
túléljük az elkövetkező perceket.
 27. Lövések a végtelenből

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.

A három gerilla hitetlenkedve meredt a

tankra, egyszerűen nem akartak hinni a
szemüknek. Egy ilyen gépezet egymaga
felér egy tucatnyi Terminátorral, s vastag
páncéljában a HK-k lövései sem tudnak
jelentősebb kárt csinálni.
Hogy miként került ide, az a
legkevésbé sem érdekelte őket. Talán a
Skynet gyűjtötte be, hogy technikai
megoldásokat mintázzon róla, de az
sem lehetetlen, hogy még a háborút
megelőzően került ide. A tank oldalára
festett embléma szerint egykoron a
nemzeti gárda tulajdona volt. Első
pillantásra tökéletesen üzemképesnek
tűnt, s amikor Waldon felkapaszkodott
az oldalára, elégedetten állapította meg,
hogy még érezni lehet a zsírozást a
fémen.
Natalie tiszteletteljes pillantást vetett
Snake-re.
– Kezdek hinni a
természetfelettiségedben – vigyorgott
olyan túláradó boldogsággal, melyet
csak az ismer, aki előtt felvillantották a
biztos halál előtt néhány másodperccel a
menekülés lehetőségét. – Ez a tank
valóságos főnyeremény a számunkra!
Snake komolyságot erőltetett az
arcára.
– Azt hiszem, ha megfelelő muníciót is
sikerült szereznünk, akkor végre jól
odacsaphatunk a Skynetnek! –
válaszolta, miközben körbejárta a
hatalmas gépezetet.
Waldon benézett a tank belsejébe,
majd némi ügyeskedéssel bemászott az
Abramsba. Hamarosan ismét megjelent
a lövegtoronyban, és a hüvelykujját
felemelve mutatta, hogy a belső részek
is tökéletesen épek.
– Az ágyúkhoz van bekészítve lőszer –
szólt le a társnőinek, majd ismét eltűnt a
szerkezet belsejében, hogy pár
másodperc után megint megjelenjen. –
Van egy gránátvető és egy 7.62-es
géppuska is, ezekhez viszont nem
találtam muníciót. Amennyire sikerült
megállapítanom, az üzemanyagtartályok
csaknem tele vannak. Azt hiszem,
megütöttük a Halálszektor jackpotját!
Snake mélyet sóhajtott.
– Igazán csak akkor leszek elégedett,
ha majd átadtam a parancsnoknak a
tankot. Viszont elismerem, így van némi
esélyünk rá, hogy élve hagyjuk magunk
mögött a Halálzónát.
Natalie O'Hara nem gyönyörködött
túlságosan sokáig a tankban. Minthogy
inkább a számítógépekhez értett, a
technikai csodákat és fegyvereket
meghagyta a társainak. Gondolta, sokkal
hasznosabbá teheti magát, ha egy kicsit
körülnéz. Talán akad a közelben egy kis
tartalék üzemanyag vagy muníció,
melyek segítségével tovább javíthatják a
helyzetüket.
A tankot rejtő földalatti helyiség nem
tűnt túlságosan nagynak, ám három
tucat tank is kényelmesen elfért volna
benne. Natalie-t a készletek keresése
mellett az a gondolat is foglalkoztatta,
hogy miként hozták le ide az M1-et. A
garázsrendszeren keresztül?! A dolog
nem tűnt kivitelezhetetlennek, ám a
józanész azt diktálta a lánynak, kell
lennie valami külön kijáratnak.
Úgy tűnt, ezt a helyet valaha régen
afféle akció-parancsnoki központként
használhatták. Legalábbis erre utalt a
falak külső oldalán futó kábeltömeg,
melyek között Natalie fénykábelekre is
bukkant. Ezek általában telefon és
számítógépkapcsolatokat biztosítottak,
így a lány némi gondolkodás után
követni kezdte az egyiket, hogy
megnézze, hova vezet.
Rövid séta után a vezetékek
becsatlakoztak egy elosztóba, ahonnan
több szálon futott tovább az információ.
Natalie találomra választott közülük, s a
szerencse ezúttal ismét mellé szegődött.
A kiválasztott kábel pár egy vasajtóhoz
vezetett. A zár már rozsdás volt egy
kicsit, ám a lánynak némi erőfeszítés
árán sikerült kitárnia az ajtót. Egy
szobába jutott; a fal mellett egy asztal,
ütött-kopott heverő és néhány szék állt.
És egy poros számítógép terminál!
– Sohase kószálj el egyedül! – szólalt
meg váratlanul egy hang a háta mögött,
s Natalie kis híján felsikoltott ijedtében.
Snake volt az. Olyan csendesen
érkezett, hogy a programozó nem
hallotta a lépteit.
– Ha életben akarunk maradni, akkor
nem hagyhatjuk úgy ott a társainkat,
hogy azok ne tudnák, hova lettünk! –
jegyezte meg Snake közömbösen. Nem
kioktatni akarta a lányt, ám valóban
szükségük volt egymásra. Arról nem is
beszélve, hogy egy programozó aranyat
ér a gerillák számára. S bár Snake
sohasem említette ezt, egyik szeme
mégis mindig a leányon volt, s ha
választania kellett volna Greenheart es
O'Hara megmentése között, habozás
nélkül az utóbbit részesíti előnyben.
– Nem akartalak megzavarni
benneteket – mentegetőzött O'Hara, de
maga is érezte, gyengécskék az érvei. –
Az igazság az, hogy muníciót és
üzemanyagot akartam keresni.
Snake bólintott.
– Waldon ott maradt, és üzembe
helyezi a kicsikét! – válaszolta. – Én
pedig azért jöttem, hogy segítsek neked
a keresésben. Egy ilyen elhagyatott
helyen sohasem tudhatja az ember, mire
talál…
Natalie elmosolyodott, és a
számítógép terminálra irányította a
zseblámpája fényét.
– Ebben tökéletesen igazad van –
felelte. – Nézz körül idebent, én
megpróbálom életre kelteni a kicsikét!
Ha szerencsénk van, akkor
szerezhetünk némi információt arról, mi
vár ránk odafent.
Snake egyetértően biccentett.
– Csináld, csak!
Natalie helyet foglalt a poros széken,
és megérintette a bekapcsoló gombot.
Halk berregés hallatszott, majd a
képernyő egy pillanatra kivilágosodott,
hogy azután nyomban elsötétedjen. A
programozó leány magában elengedett
egy szitkot, ám gyors, tapasztalt
mozdulatokkal nekilátott, hogy minden
érintkezést ellenőrizzen. Az egyik kábel
megmozdításakor a képernyő ismét
kivilágosodott, és úgy tűnt, a rendszer
üzemképes.
Először néhány általános azonosítóval
próbálkozott, igyekezett kitapogatni a
rendszer lehetőségeit. Már az első kódot
elfogadta a gép, és Natalie csakhamar a
Skynet rendszerén belül találta magát.
Igaz, a fegyvergyár belső struktúrájából
még nem tudott kilépni, ám egyelőre
nem is állt a szándékában. Hasznosabb
információkat gyűjthetett össze
„idebent”, mint „odakint”.
Újabb és újabb kódok adagolásával
sorra vette át az irányítást a fegyvergyár
fél-intelligens rendszere fölött, miközben
azt is sikerült elhitetni a tűzfal
programmal, hogy tulajdonképpen
minden változást maga a program hajt
végre.
Snake látta, hogy itt nincs rá szükség,
ezért inkább visszament a tankhoz, hogy
Greenheart segítségére legyen. Natalie
O'Hara fel sem nézett, amikor egyedül
maradt. A tekintete a képernyőre tapadt,
a szája kinyílt izgalmában, amikor egy
rejtett alkönyvtárban speciális leíró
fájlokra akadt. Megpróbálta kilistázni
őket, de nem csupán jelszóval voltak
védve, hanem ráadásul elindítottak egy
alacsony prioritású belépés ellenőrzést
is. Szerencsére Natalie időben
észrevette és hatástalanította a
meglehetősen kicsi, ám annál ravaszabb
programot. A leíró fájlok azonban nem
hagyták nyugodni a lányt. Egy lapos
hardverkulcsot dugott az egyik kimeneti
portra, és immáron a beégetett
kódkeresőkkel próbálkozott.
A másodpercek gyorsan teltek, és
Natalie O'Hara nemsokára döbbenten
vette tudomásul, hogy már közel tíz
perce gubbaszt a terminál előtt. Már
nincs sok idő hátra az elhelyezett
detonátorok aktivizálódásáig.
– Találtál valamit? – Snake tért vissza,
s ezúttal Waldont sem hagyta magára. –
Ez a kölyök megbütykölte a masinát, ha
akarod, bármelyik pillanatban
indulhatunk… Van valami információ, mi
minden vár ránk odakint?
Natalie megrázta a fejét.
– Valami sokkal érdekesebbet találtam
– válaszolta. – A dekódolás még tart, de
perceken belül képernyőn az eredmény.
Addig viszont nézzük, mi van odakint!
A Skynet minden információt
összegyűjtött, amihez csak hozzáfért. A
kiborgjai által sugárzott
helyzetjelentésektől kezdve a
fegyvergyárak energiafelhasználásán át
a szatellitek párbeszédéig. Ha valaki
értett hozzá, meglehetősen sok adatot
letölthetett, s értékes értesülésekre
tehetett szert.
Natalie O'Hara nem ok nélkül került
bele John Connor személyes csapatába.
A lány nem csupán lexikális tudást
halmozott fel, ösztönösen érezte, mikor,
mit kell tennie, ha igazán forró helyekre
akar bejutni. A Főparancsnok
személyesen bízta meg O'Harát a vírus
kifejlesztésével, s a néhány bájtos kis
programon, illetve a kódkeresőn – mely
a legendás mesterkódot volt hivatott
felkutatni – nyolc programozó dolgozott
másfél hónapon keresztül. A csoportot
Natalie vezette, bár erről csak
keveseknek volt tudomása. S hogy ő
kapta feladatául a program bejuttatását,
roppant egyszerű oka volt: a legapróbb
részletekig ismerte a rendszert.
Ráadásul pillanatnyilag egyike volt
azoknak az embereknek, akik a legtöbb
információval rendelkeztek a Skynet
belső hálózatáról.
A lány szisztematikusan nekilátott
átnézni a fegyvergyárral és annak
környezetével foglalkozó jelentéseket. A
kiborgok állandóan küldözgették a
jelentéseiket, s ha valakinek sikerült
dekódolnia az adatforgalmat, akkor
meglehetősen pontosan megállapíthatta
a gépek pillanatnyi tartózkodási helyét.
Natalie-t sürgette az idő, ezért csupán
a legkézenfekvőbbnek tűnő
naplóállományokat vizsgálta át, melyek
pontos kimutatást tartalmaztak a
Terminátorok és HK-k pillanatnyi
pozíciójáról, és utolsó bejelentkezésük
időpontjáról. Ezt az információt azután a
lány összevetette egy kiegészítő
parancsleíróval, s hamarosan sikerült a
képernyőre vetíteni a fegyvergyár és
körzete sematikus rajzát. Az összes
közelben tartózkodó kiborggal
egyetemben.
Kéttucatnyian voltak.
Három Vadász-Gyilkos körözött az
épület felett, vélhetőleg a gerillák
felbukkanására vártak. Három
Ezüsthernyó már bejutott az épületbe,
ők a szervizalagutakat használták a
közeledésre. A másfél tucat Terminátor
pillanatnyilag stratégiai pozíciója
elfoglalásával volt elfoglalva, a Skynet
biztos akart lenni benne, hogy az
emberek közül egy sem csúszik ki a
kezei közül.
 Vélhetőleg dühös volt.
Roppant dühös.
– Az épület stratégiai fontosságához
képest kicsit gyenge a felhozatal –
jegyezte meg flegmán Greenheart, ám
mindannyian tisztában voltak vele,
lassan itt az ideje megfogalmazni a
végrendeletüket. A túlélés esélyei az
Abrams ellenére jelentősen csökkenni
látszottak. Ennyi kiborg már akkora
koncentrált tűzerőt jelent, ami még egy
M1 páncélját is alaposan próbára teheti.
– Mennyi időnk lehet még hátra a
támadásig? – érdeklődött gyakorlatiasan
Snake.
Natalie újabb kérdést intézett a
rendszerhez.
– Talán öt-nyolc perc – válaszolta. –
Az Ezüsthernyók érkezése hamarabb
várható, ám igyekszem lelassítani őket.
Ahol lehetett, már gondoskodtam a
légcserélők beindításáról. Kíváncsi
vagyok, hogyan jutnak át a forgó
acéllapátok között!
Snake elvigyorodott.
– Néha meglepően hasznos tudsz
lenni – jelentette ki az indonéz
származású leány, és Natalie sejtette,
hogy élete egyik legnagyobb
dicséretében volt része. – A
Terminátorokkal mi a helyzet?
Waldon gyors pillantást vetett a
képernyőre.
– A szokásos stratégiájukat
alkalmazzák – vette át a szót a
programozótól. – Szerintem hamarosan
megkezdik a támadást, bár némileg
lelassíthatja őket, hogy a saját
objektumuk a célpont. A Skynet
remélhetőleg parancsot adott a károk
minimalizálására!
– Remélhetőleg – bólintott Snake,
majd Natalie-hoz fordult. – Nem tudnál
még néhány percet szerezni? Fel kell
jutnom az összeszerelő üzembe, hogy
némi robbanóanyaggal egészítsem ki a
készleteinket… Arról nem is beszélve,
hogy szart sem ér a támadásunk, ha
nem tudjuk felrobbantani az egész
épületet!
Natalie elgondolkozva meredt a
képernyőre.
– Oké – bólintott néhány másodperc
gondolkodás után –, indulhattok… Kicsit
elszórakozok a kiborgokkal. Azt hiszem,
öt percet biztosan tudok garantálni, de
tíznél többet semmiképp. Vigyázzatok
magatokra!
Snake bólintott, és már indult is.
Waldon biztatólag a programozó lányra
kacsintott, és gyengéden megpaskolta a
vállát.
– Nyugi, a tankhoz úgyis legalább két
ember kell – suttogta alig hallhatóan.
Natalie kényszeredetten elvigyorodott.
– Kösz, nagyon megnyugtattál!
Miután egyedül maradt, Natalie minden
figyelmét a rendszerre összpontosította.
Ismét ellenőrizte a kommunikációs
naplóállományokat, s bosszúsan vette
tudomásul, hogy azok az átkozott
kiborgok jóval hamarabb elfoglalták a
stratégia pozíciókat, mintsem becsülni
merte volna. Ha így megy tovább, akkor
még öt percet sem tud garantálni.
Tennie kell valamit!
Első gondolata a hamis parancsok
küldése volt, ám ezt túlságosan
egyszerű leellenőrizni. Nem, ennél
valami agyafúrtabb ötletre van szükség,
ha hosszabb időre le akarja kötni a
Terminátorokat. Egyelőre csak rájuk
koncentrált, az Ezüsthernyókkal és a
Vadász-Gyilkosokkal nem foglalkozott.
Előbbiek a csatornarendszerben
kóvályognak, utóbbiak pedig csak akkor
lendülnek majd támadásba, ha odakint
gerillákat észlelnek.
Gerillákat észlelnek…
Natalie O'Hara gonoszul
elmosolyodott, majd a következő
pillanatban őrült sebességgel gépelni
kezdett. Nem volt sok ideje egy tökéletes
jelentés összeeszkábálásához, ám az
azonosítók és a formátum stimmelt, így
alig egy perccel később, máris
elküldhette a HK-k felé.
Bízott benne, a kiborgok a standard
kommunikációs csatornán dolgoznak, –
mert arra nincs ideje, hogy az ettől
eltérőt megkeresse.
Az ötlet egyszerű volt: a kiborgok
legalább négy, élő emberről tudtak a
fegyvergyár közelében. Natalie-nak nem
volt más dolga, mint elhitetni a gépekkel,
hogy az emberek odakint vannak. A
pozíciójuk pedig megegyezik néhány
kiborg pozíciójával.
Ha szerencséjük van, akkor a
lőparancs magasabb prioritáson
dolgozik, mint az adategyeztetés,
különben pillanatok alatt kiderül, hogy a
kiborgok egymást tekintik célpontnak.
Natalie-nak nem volt lehetősége
megbizonyosodni az ötlete
működőképességéről, mivel ilyen
mélyen a föld alatt lehetetlen észlelni a
felszínen folyó összecsapásokat.
A biztonság kedvéért tehát a lány egy
másik trükköt is bevetett. Részlegesen
aktivizálta a fegyvergyár védelmi
berendezéseit, s lefuttatott egy
hevenyészve összeeszkábált
szimulációt. Natalie szinte hallani vélte,
hogy odakint felkerepelnek a géppuskák,
hogy megszórják a környéket. Ennek
persze az lesz a következménye, hogy a
kiborgok őrült sebességgel próbálják
tisztázni magukat, ám amíg magasabb
parancsvezérlési szintre nem kerül a
kommunikációjuk, addig a fegyvergyár
egyszerűen gerilla-trükknek fogja
tekinteni a rádióhullámos azonosítást.
Erről Natalie gondoskodott.
A kettőnek együtt sikerülnie kell,
gondolta.
A képernyőre kért adatok szerint a
Terminátorok és a HK-k között odakint
nagy volt a kavarodás. O'Hara remélte,
hogy eltart egy darabig, amíg a gépek
tisztázzák a félreértést, és ismét az
emberekre fordíthatják a figyelmüket.
Minthogy Snake és Greenheart még
nem érkezett vissza, Natalie elmerült a
számítógép mesterséges világában.
Eszébe jutott, hogy a Tükör Bázis adatai
szerint a fegyvergyárnak működő
műhold kapcsolata van. Igazi
fegyvertény lenne, ha sikerülne feljutni
az egyik szatellitre, és kicsit körülnézni a
Skynet háza táján…
Natalie elszántan összeszorította a
száját, és nekilátott. A fegyvergyár
rendszerét már az irányítása alá vonta,
így legalább a kezdeti szakaszban nem
kellett újabb jelszavakkal és
azonosítókkal próbálkoznia. A műholdas
kapcsolat azonban részben független
volt a fegyvergyár rendszerétől, így
Natalie-nak beletelt egy kis idejébe,
amíg sikerült túljutnia a tűzfal
programokon.
Ám a célját elérte.
Nekiláthatott kapcsolatot keresni a
műholddal.

28. A gombafelhő

Los Angeles, Kalifornia,

2029. január 15.,
A robbanás.

Vakító, kékesfehér fényvillanás látszik,

s a nyomában szinte azonnal fellép a
gyilkos, ibolyán túli sugárzás. A
környező levegő közel tízmillió fok
Celsiusra melegszik fel, és egy
tűzgömböt alkot. Ez a gömb, sugárzó
hőt terjeszt, mely a fény sebességével
terjed…
A hőhullámot léglökés követi. Több
mint háromszázötven méter per
másodperces sebességgel árad szét. A
lökés egy része visszaverődik a talajról.
S ahol a visszavert hullám érintkezik az
eredetivel, ott a nyomás
megkétszereződik.
A léghullám túlnyomását most negatív
nyomásfázis követi – kábé ezeregyszáz
kilométer per órás szívóhatás. Ettől a
tűzgömb és a forró gázok függőleges
mozgásba kezdenek.
A tűzgömb eléri a talajt; szemét és
törmelék kerül a forró gázok és a füst
emelkedő oszlopába; – s kialakul a jól
ismert gombafelhő.
A pusztítás első zónájában a
hőhatástól elpárolognak a fémek; a
léglökés gyakorlatilag mindent elsodor.
A második zónában megolvadnak a
fémek; és minden építmény
megsemmisül. A negyedik zónában a fa
elszenesedik; a lakóépületek romba
dőlnek. A hatodik zónában az emberek
bőre elszenesedik; a lökéshullám
felborítja a járműveket.
 Egy öt kilotonnás, – úgy kilenc
köbcenti, azaz huszonöt dekányi U-235-
ös uránt tartalmazó – „ékszeres
doboznyi” töltet esetében az első hat
zónát egy cirka két kilométer sugarú
körbe lehet belefoglalni.
Ha valaki ezen kívül volt, akkor
optimista 20%-os eséllyel megúszhatta a
kaland első részét. Ezek után már csak
a sugárzás van hátra, amely egy
kilométeres távolságban olyan 100 RAD
körül lehet…
Egy ideje már csend volt az alagútban.
A „pap” a derékszíjához nyúlt, és egy
Geiger-Müller számlálót akasztott le
onnan. Mellette a doki és a tizedes
szótlanul lesték minden mozdulatát.
Bekapcsolta a gépet.
Azonnal felhangzott a jellegzetes
kattogás.
Connor nyugodtan leolvasta a kijelző
adatait.
A nukleáris sugárzást RAD-ban
mérték. (RAD = Roentgen Absorbed
Dose; elnyelt röntgenadag). Négyszáz
RAD fölött a fertőzött személyek
harcképtelenségének esélye száz
százalékos. Nyolcszáz RAD fölött,
napokon belül száz százalékos
halálozási arány áll be.
A Geiger-Müller százhuszonöt RAD-ot
mutatott. Connor behunyta a szemeit és
utánagondolt.
Száz egység fölött észrevehető
változás a vérben; hányinger,
rosszullét… Kétszázas dózis környékén
a vérsejtek erős károsodása; hányinger,
hányás, hasmenés, hajhullás, élénk
foltok a bőrön, láz, vérzés, teljes
kimerülés… szívleállás is lehetséges. A
halálozási arány kábé huszonöt
százalékos… olyan harminc-hatvan
napon belül.
Ha egy órán át maradnak itt, nagyjából
az első tünet együttesre számíthatnak.
Ha tovább…
 Szótlanul kikapcsolta, és elrakta a
műszert.
Eszébe jutott a saját kurta-furcsa, előre
megrendezett sorsa. Tudta, hogy ott lesz
a végső győzelmük napján, és hogy élni
fog. Hiszen egyszer már ott volt, és élt;
mert visszaküldte Kyle Reese-t az
időben, és az őrmester tudta, hogy
nyertek. Ezt mondta neki az anyja.
Sarah soha nem hazudott neki. Vajon
hazudhatott-e ebben a kérdésben? Úgy
érezte: nem.
De arról már nem szólt a fáma, milyen
áron élhet majd el addig. Néha
elgondolkodott ezen. Ha egy gerilla
elvesztette valamelyik végtagját… végső
soron nem volt nagy ügy. Ha
nyomorékká vált, az sem.
Azt tudta, hogy élni fog… de azt nem,
hogyan. Csonkolt testtel? Tolókocsiban?
Sugárfertőzötten?
Connor az ökleire támasztotta az állat,
és elgondolkozva bámult bele az alagút
sötétjébe.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK…