Professional Documents
Culture Documents
T01 - Mark F. Wilson - Démon A Jövőből
T01 - Mark F. Wilson - Démon A Jövőből
Madárfejűek Társasága
NNCL776-3F9v1.0
MARK F. WILLSON
Démon a jövőből
Non nobis, Domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam.
Nem miértünk, Uram, nem miértünk, hanem a Te nevednek dicsőségére.
Odalenn
Akár így volt, akár nem, a déli kapun kilovagló hattagú csoport láthatóan
nem szórakozni indult. A köznép felé mutatott jeges, elutasító
arckifejezésük szinte szoborszerűvé dermedt az őrség fáklyáinak táncoló,
vöröses fényében. A figyelmes szemlélő valami furcsát is észrevehetett a
gőg merev álarca alatt: a templomosok mintha valami szörnyű küldetésre
indultak volna. Az Outrémerben leélt hosszú évtizedek alatt barnára cserzett
arcok különös módon sápadtnak tűntek, az erős ujjak görcsösen
szorongatták a kantárszárat. Nem harcba, portyázásba tartottak, pedig
Szaladin lovasai alig kétórányi járóföldre nyargalásztak Jaffa falaitól; könnyű
sodronyinget viseltek csupán, fölötte pedig vörös kereszttel hímzett fehér
általvetőt. Amint kiértek a kapun, vágtára ösztökélték lovaikat, s pár perc
múlva eltűntek az éjszakában.
A romok helyén valaha egy esszénus szekta kolostora állt, míg a történelem
vihara el nem söpörte őket ötszáz kerek esztendővel az események előtt.
Azóta csak az erre járó kereskedők és vándorok húzódtak meg itt egy-egy
éjszakára. A sápadt holdfény kísérteties derengése homályos árnyakkal
népesítette be az udvart. A hat férfi szótlanul belépett a központi épületbe,
amely valaha imaház lehetett.
Odafönn
John Connor fáradtan ült az íróasztalán tornyosuló papírhalom előtt. Noha a
Skynetet már kilenc napja legyőzték, azóta talán még kevesebb pihenésre
jutott ideje, mint a harcok idején. A győztes hadvezért, a már-már
félistenként tisztelt hőst teljesen lekötötték az újrakezdés gondjai. Bár a
harcot több fronton vívták szerte a világon, a Föld népe őt tekintette
vezetőjének. A réges-réginek tűnő nemzetközi villongások – melyek a
katasztrófát okozták – nem léteztek többé. Fajra, nemre, vallási
hovatartozásra való tekintet nélkül mindenki benne látta azt az embert,
akinek – miután kivezette az emberiséget a Sötétségből – meg kell
teremtenie az új kor alapjait. Connor az elmúlt kilenc nap tapasztalatai
alapján úgy érezte, hogy ez talán nehezebb feladat, mint az előző. Eddig
minden egyszerű volt: harcolni kellett, akkor is, ha ez a harc áldozatokat
követelt. De ő értett a harchoz, hiszen egész életében erre készült, erre
készítette fel anyja, Sarah. És nem riadt vissza az áldozatoktól sem, ha a
helyzet úgy kívánta. Emberei vakon követték parancsait, még ha tudták is,
hogy a halálba mennek, mert tisztában voltak azzal, hogy életük árán az
emberiség egy lépéssel közelebb kerül a gépek és Skynet feletti végső
győzelemhez. És abban sem kételkedtek, hogy helyükben a parancsnokuk
is megtenné ugyanezt.
– Szó sincs róla, uram – vágott közbe Winn, és megvakarta pisze orrát – Az
a helyzet, hogy mint tudja, én és az egységem a Skynet adatbankjait
vizsgáljuk át, és...
Connor bólintott.
Az érkezés
Helyzetfelmérés.
A hat lovag sok szörnyűséget látott már életében. Ami azonban most
játszódott le a szemük előtt, az legborzalmasabb rémálmaikat is felülmúlta.
Enguerrand csapása nyomán a jogar kettétörött a testet öltött Astaroth
fején. Ugyanabban a pillanatban a démon keze lecsapott, s eltűnt a komtúr
mellkasában. Az idős templomos üvöltése halálhörgésbe fulladt. Szájából
vérsugár szökött fel, keze-lába még rándult egyet-kettői, majd feje a mellére
bukott. A démon pedig csak állt, egy pillanatig tartotta még a holttestet,
majd hirtelen mozdulattal az oltárkőre hajította. A lovagok borzongva nézték
könyékig véres karját, s kezét, amiben valami vörös csomó lüktetett...
A technikus
Döbbent csend ereszkedett az irodára. Winn és Fuentes pislogva várták
Connor reakcióját. Őket is lesújtotta a felfedezés, de érezték, hogy
vezérükre kiszámíthatatlan hatással lehet, hiszen John olyan furcsa,
meghatározhatatlan kapcsolatban állt a Terminátorokkal...
– Értem – szakította félbe Connor. – Meg tudja mondani, mit küldtek vissza,
hová küldték vissza, és mikorra küldték vissza?
– Pontosabban?
– Miféle hiba?
– Többé-kevésbé, uram.
– Nem gondolja, Winn, hogy négy évszázad egy kicsit tág tartomány
bármiféle akció szempontjából? – fíntorodott el Connor kedvetlenül.
– Mit?
– Winn!
– Nagyszerű! Ez igen, Winn! Akkor most azt mondja meg nekem, hogy
maga szerint 1180-ba, vagy 1210-be küldjünk vissza valakit? Ember, úgy
beszél, mintha a dolog szempontjából nem lenne mindegy, hogy négyszáz,
vagy négy évet tévedünk! Mi erről a véleménye?
– Uram...
Egy percig egyikük sem szólalt meg. John Connor kissé lehiggadva nézett
embereire. Már átkozta magát, hogy ilyen keményen beszélt velük. Régóta
ismerte őket, tudhatta volna, hogy ha valamilyen problémával
szembesülnek, megoldást is keresnek rá, s nem tőle várják el ezt.
John egy pillanatig eltöprengett azon, hogyan tudott Winn ennyi adatot
ellenőrizni, és ennyi számítást elvégezni pár óra alatt. Több ideje nem
lehetett rá, hiszen, állítása szerint aznap bukkantak az első ugrás nyomaira.
Mindig is nagyra tartotta emberei szunnyadó képességeit. Hirtelen azonban
eszébe jutott egy még nem tisztázott kérdés.
– Igen? – nézett fel John, érezve, hogy valami nagyon fontosat fog hallani.
– ...a Skynet elég gondos volt ahhoz, hogy meglehetősen tág tűrésű
programmal lássa el. Mintha csak számított volna a meghibásodásra.
Elnémult, fejében egy terv halvány körvonalai kezdtek alakot ölteni. Úgy
döntött, nem hamarkodja el a dolgot. És valószínűleg szüksége lesz
vezérkarának ötleteire is.
Tombolás
A fal tövében Türoszi Simon még mindig ájulással küzdött, s bár nem
vesztette el az eszméletét, közel állt hozzá, hogy beleszédüljön a szeme
előtt kavargó sötétségbe.
A letaglózott templomos szeme előtt forgott a világ; még mindig nem tudta
felfogni, miképpen törhet el egy olyan remekmívű kard, mint az övé, egy
izmos.de csupasz combon. Csak egy magyarázat lehet rá, döntötte el
magában: MÁGIA!
Tanácskozás
A terem néma csendjében a figyelem egy sebhelyes arcú, rövidre nyírt hajú,
félkarú férfira összpontosult. A Professzor – valódi nevén Joseph Hepburn –
valaha történelemtanári pályára készült, míg az Ítélet Napja be nem
következett. Az elsők között csatlakozott John Connor csapataihoz, és bal
karja elvesztéséig egyike volt a legjobb harcosoknak. Sebesülése után
koordinációs feladatokat kapott, s kevés szabadidejében a megmenekült
kulturális értékeket próbálta menteni. A vezérkarban ő számított a törénelmi
kérdések szakértőjének. A Terminátorokkal kapcsolatban nem volt szükség
külön szakértőre – a hatéves gyerekek is kívülről fújták összes
jellemzőjüket. Egyébként igen rövid gyermekkoruk lett volna.
A lovag
Hatalmas termetű, vállas férfi volt, ha kihúzta magát, a feje búbja csaknem
egy tenyérnyivel magasabbra ért hat lábnál. Rövidre nyírt, fekete hajába por
vegyült, egykor formás, ám mostanra elvadult, ápolatlan szakálla ugyancsak
porosan meredezett mindenfelé. Sötét szeme most fáradtan nézett ki
markáns vonású, napcserzette arcából határozott orra és széles ajka fölött,
s a kimerültség lassanként erőt vett rajta.
Eszmélés
– Milyen típusúak?
– Ismeritek a puskaport?
A döntés
– És ha tanul is, Professzor, mit tehet hosszú távon? – vetette fel a kérdést
Jordan May, az egyik fiatal osztagparancsnok. Alig töltötte még be
tizenkilencedik életévét, s a gépek elleni harcon kívül nem sok mindenhez
értett – igaz, eddig nem is érdekelhette más. – A T-800-asok
energiaegysége maximum száz-százhúsz évig tart ki. Ez pedig nem túl
nagy idő történelmi távlatokban.
– Jó, tegyük fel, hogy így tesz – makacskodott May. – így is csak
kétszáznegyven éve van. Ami még mindig nem nyolcszáz.
– Amit akar, sajnos. Az emberiség technikai fejlődése csak akkor éri el azt a
szintet, ami esélyt adna a legyőzésére, amikor végre kell hajtania a
feladatát... azaz a XX. század végén. S akkor már késő.
– Azt hiszem, csak egyetlen dolgot tehetünk. Oda kell küldenünk valakit.
Valakit, aki tisztában van a szituációval, rendelkezik a megfelelő történelmi
ismeretekkel, de ugyanakkor képes lézerfegyverek nélkül is megvédeni
magát.
– Esetleg konrét jelöltje is van, Professzor? – érdeklődött John.
– Ki az?
A Professzor sóhajtott.
– A neve?
– Miriam Randolf.
– Nyugalom, Winn – intette le John. Ő sem örült annak, hogy egy nőt (illetve
egy fiatal lányt) kell visszaküldeniük, de bízott a Professzorban. A feladatot
pedig végre kell hajtani. – Hallgassuk végig a Prof érveit!
– Azon felül, hogy a nevek oly rendkívüli módon egybeesnek, van még
valami, ami... azt hiszem... az önök számára is egyértelművé teszi, miről
van szó... A "Figyelők" jóval a hamis per megkezdése előtt elkülönültek a
templomosoktól, mintha csak megérezték volna, miféle végzet vár rájuk, s
Marcus Alexandrus szerint létezésük nagy feladataként azt a célt tűzték ki,
hogy figyeljék egy bizonyos elpusztíthatatlan démon feltűnését a világban, s
ha ez bekövetkezik, minden tőlük telhetőt tegyenek meg, hogy a démont
visszaűzzék az alvilágba...
A Professzor grimaszolt.
– Az előbb említett adatok sajnos semmit nem bizonyítanak. Egyrészt lehet
szó egy másik Miriamról és egy másik Hepburnről... másrészt, ha
elgondoljuk, hogy előző feltételezésem kizárható, és valóban a mi
Miriamunkról van szó... csak annyit tudhatunk biztosan, hogy a kislány
visszajutott az adott múltba, és megszervezett egy titkos szektát, melynek
célja a Terminátor megsemmisítése. Ám hogy ez a szekta sikerrel járt-e,
avagy sem...
Sorra emelkedtek a kezek a magasba. John Connor most már csak a forma
kedvéért csinált ellenpróbát.
– Ki ellenzi?
A Professzor elmosolyodott.
– Miért?
Miriam
Raoul zihálva ült fel a domb aljában, ahová utolsó erejével elvonszolta
magát. Rémképek... Rájött, hogy elájult, s csak képzeletében élte át a
szörnyűséget. Nem tudta, meddig feküdhetett eszméletlenül. Az ég teljesen
sötét volt.
Raoul de Foret-Noir feladta a harcot. Ereje talán még lett volna tovább
menekülni, lelke azonban nem bírta a megterhelést. Minek meneküljön, ha
egyszer a Gonosz bármikor utolérheti? Hiszen a jelek szerint nem
gyalogosan követi, hanem a villámok hátán utazik, mennydörgéstől kísérve.
Raoul úgy döntött, ha meg kell halnia, akkor méltósággal teszi, egy
lovaghoz, egy aquitániai nemeshez illően. Legalább a kardja nála lenne! Ám
az kettébe tört, amikor a démonra támadt vele...
– Ne mozdulj! – sziszegte a nő, és Raoul már meg sem lepődött azon, hogy
ha furcsa kiejtéssel is, de franciául beszél. – Ne mozdulj, különben kitöröm
a nyakadat!
Kitöri a nyakát? Egy ilyen csenevész leányzó? A lovag alig tudta türtőztetni
magát, hogy fel ne nevessen.
A Professzor! Miriam csak most döbbent rá, mi volt az, ami ezt a borzas
szakállú lovagot első látásra szimpatikussá tette. Az arcvonások és a
tekintet egyértelműen azt a férfit juttatták az eszébe, akinek a felkérésére
elvállalta a küldetést.
Elszorult a torka, ha Joseph Hepburnre gondolt, arra a férfira, akit ifjúi szíve
minden hevével bálványozott, aki egyaránt betöltötte számára az apa és a
szerető szerepét. Nem láthatja soha többé...
– Azt az inget, vagy tunikát, vagy mit tudom én, minek nevezitek! – intett
ingerülten a lány.
– Engem sem?
– Ki ő? Hol találom?
– Még egy óra sem telhetett el azóta, hogy egyetlen irgalmatlan mozdulattal
kitörte szerencsétlen Brian de Clancy nyakát... és én eltávoztam volt a
kolostorból.
Miriam elcsodálkozott.
Miriam nem tudta, erre mit feleljen. Nem akarta megbántani a fiatalember
önérzetét, de nem is akart részletes magyarázatokba bocsátkozni azt
illetően, hogy mi a különbség egy kard és egy lézerpisztoly hatásfoka
között.
– Igen illő név reá. – Raoul egy pillanatra elhallgatott. Majd kibökte a
kérdést, ami hirtelen felmerült benne: – Kegyed ugye... emiatt a...
Terminátor-démon miatt jött, nemdebár?
Igen, nyugtázta magában Miriam, ő az. Ezek szerint nem lehet messze.
Azonnal indulnia kell. De mit csináljon ezzel a készséges lovaggal? A
legalkalmasabb személy, akit jelen helyzetében szövetségeseként maga
mellé vehetne. A lovag helyismerete kétségtelenül hatalmas előny, s az
sem elhanyagolható, hogy már túlélt egy összecsapást a Terminátorral.
Ráadásul értelmes, gyors felfogású fickónak látszik.
Úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel. Végül is mit veszíthet? Legfeljebb
pár percet. Ha viszont sikerül a fickót meggyőznie... Nos, akkor rengeteg
probléma megoldódik.
– Akkor el kell fogadnod azt... hogy én Isten segítségével egy nagyon távoli
korból, a jövőből érkeztem!
– Aztán az évek tovább haladnak, eltelik, tíz év, húsz év... ötven év, száz
év... s bár te... és a barátaid mind, mind... a mennyországba kerülnek
akkorra... de a Földön tovább fognak élni a gyermekek, az unokák, azoknak
is lesznek gyerekeik, unokáik, és így tovább...
– Ugorjunk egy kicsit! Eltelik még hatszáz év. Kétezer. Ugye, .elhiszed,
hogy akkor is élnek emberek?
– Persze!
– Jó hajókon!
– Én egy ilyen utazó vagyok. A jövőből jöttem ide. Több mint nyolcszáz évre
mostantól... Meg tudod ezt érteni?
– Akkor talán azt is meg tudod mondani, hogy ki lesz Richárd után Anglia
királya?
– Pedig így lesz! – vágott közbe Miriam ellentmondást nem tűrő hangon.
Felbosszantotta, hogy a lovag, ez a tudatlan barbár kineveti. – Richárd
diadalmasan tér vissza a Szentföldről, de hazafelé menet Ausztriában
Babenberg Lipót gróf elfogatja.
– Mivel örökös nélkül hal meg, a korona az öccsére száll. János elveszti
aquitániai és normandiai birtokai nagy részét, ezért kapja majd a Földnélküli
nevet. Fülöpöt viszont a Dicsőséges jelzővel ruházzák fel az alattvalói.
– Nos, rendben. Akkor azt mondd meg nekem, milyen fogadalmat tesz egy
templomos lovag?
Miriam pislogott.
– Nem vagyok biztos benne, hogy hasznos lenne – kétkedett Miriam. Nem
kerülte el a figyelmét, milyen reakciót váltottak ki szavai a férfiból. Előbbi
dühe elpárolgott, s most sajnálatot érzett iránta. Nem lett volna szabad
ennyit fecsegnie.
Foret-Noir legyintett.
Miriam sóhajtott.
– Talán igazad van – mondta kitérőén. – Lehet, hogy rosszul tudom. De azt
elhiszed... hogy a jövőből jöttem?
A lány elfintorodott.
– Nem hagynád ezt abba? Nem vagyok sem hercegnő, sem úrhölgy! Az
oktalan bókokat pedig nem szeretem. Komoly segítségre van szükségem,
nem pedig ostoba udvarlásra!
A lovag sóhajtott.
– Azt hiszem, most megint néhány olyan dologról kell szólnom, amit csak
nehezen fogsz elhinni – válogatta meg gondosan a szavait. – Talán kezdjük
ott, hogy az én időmre... ami úgy nyolcszáz év múlva érkezik el... az ember
technikai fejlődése eléri a csúcsát... sőt, sajnos túl is megy azon. Órákig
mesélhetnék arról, hogy milyen találmányok születnek, milyen gépeket
használunk, hogyan élünk. De a lényeg az, hogy nem sokkal a kétezredik
év előtt, szörnyű katasztrófa zúdul a Földre.
– Hol?
Raoul ezúttal nem szólalt meg. Feje zsongott a hallottaktól. Agya nem
akarta elhinni az egészet, lelkében azonban érezte a szavakból sugárzó
igazságot. De nem tudta elképzelni, hogyan lehetne az a lény mesterséges,
mint egy szélmalom vagy egy kézitalilga...
– Ennyi. Az a gép... azért jött ide a jövőből, hogy irgalmat nem ismerve irtsa,
gyilkolja az embereket.
– Az igazhitűeket?
– Minden embert... válogatás nélkül – vágta rá Miriam. – Engem az után a
gép után küldtek ide... Mint már említettem, úgy hívjuk, Terminátor,
halálosztó. Meg kell semmisítenem. Ez a feladatom...
– Az isteni küldetésed?
– Nos, igen.
Miriam sóhajtott.
Raoul ezt már értette. Bólogatott. Majd valami más ütött szöget a fejébe.
Talán.
A lovag hitetlenkedve rázta a fejét. Túl sok volt ez neki egyszerre. Hogy
valakinek a kezéből villámok csapjanak ki... Tudta, hogy a lány igazat
beszél, s amit látott, isteni csoda, de még így is megdöbbentette a
hatékonysága. Tíz lovag perceken keresztül püfölhetné azt a sziklát, ami
most egy villanás alatt szilánkokra robbant.
A kolostorban
Miriam csalódottan járta körbe az imaházat. A szétdobált köpenyeken és
kardokon, illetve a hat holttesten kívül semmit nem találtak. Érdeklődéssel
vegyes borzongással szemlélte a helyiség bizarr berendezését. Felemelte
az egyik kardot, s próbaképpen suhintott vele egyet.
– Tegyünk egy próbát? – kérdezett vissza Miriam, bár tudta, sem a hely,
sem az idő nem lenne alkalmas rá.
A T-800-as. A Terminátor!
Azonban itt más volt a helyzet. A félóra időveszteség nem tűnt kritikusnak,
és Raoul de Foret-Noir kemény arcán valódi könnyek patakzottak. Miriam
Randolf tízéves korában sírt utoljára, amikor az anyját cafatokra lőtte egy
Terminátor, s ő csak úgy menekült meg, hogy az asszony – miközben
szorították egymás kezét – a testével védelmezte gyermekét. Aztán
megérkezett egy csoport fegyveres, és kiiktatták a Terminátort. Ám ez
Anne-Margaret Randolfon már nem segített...
– Imádkoztál érte?
A lovag sóhajtott.
– És ők engedelmeskednek neki?
Raoul bólintott.
Szent esküvel fogadta, hogy bosszút áll, és saját törött pengéje helyett
magához vette Paul de Clanouvevre rubinokkal kirakott markolatú kardját,
melyet a lovag még az apjától örökölt. Jó fegyver volt ez! Damaszkuszban
kovácsolták, s Paul esküvel állította, hogy egykor maga a pápa áldotta meg
ujjainak érintésével.
Suhintott egyet a karddal, és suttogva fogadta meg ismét a csúf véget ért
Paulnak, hogy e fegyvert csakis nemes célra fogja használni, s
valahányszor kivonja majd a hüvelyéből, szíve minden szeretetével
megboldogult választott testvérére gondol majd.
– És te?
Álcázás
– Semmi közöd hozzá, bugris! – csattant fel a másik lovag, Türoszi Simon.
– Ne üsd bele az orrod a Templom Lovagjainak dolgába! Félre az útból!
– Nem úgy van az! – lépett közelebb a-üiásik strázsa is. Nem szívesen állt
le veszekedni ezekkel a felfújt hólyagokkal, de nem tűrhette, hogy ilyen
hangon beszéljen valaki Richárd katonáival, csak azért, mert egy vörös
keresztet hord a vállán. – A király szigorú parancsot adott: ellenőrizni kell
minden belépőt.
Az üldözők
–Hacsak?!
– Hát... szóval, ha egy keresztes lovag visszatér a városba, vállán egy ájult
rabszolgalánnyal, akit hosszú, kimerítő üldözés után fogott el a
homokdűnék poklában... nos, úgy vélem, egyetlen őr sem kezdene
gyanakodni. Az talán feltűnhet nekik, hogy templomos vagyok, akinek a
regula szerint tiltva vagyon az ilyesmi, de szólni akkor sem mernének;
félnek a rend haragjától, mint a pokol kénköves lehelletétől.
– Még mit nem! – csattant fel Miriam. – Én szabad ember vagyok, nem
leszek senki rabszolgája...
Raoul önérzetesen megvonta a vállát, s olyan képet vágott, mint aki eleve
biztos volt a dolgok ilyetén alakulásában.
Miriam sóhajtott.
– Készen állok.
Raoul de Foret-Noir gyors pillantást vetett a nőre, majd ördögi szikra pattant
elő az agyából, és foghegyről odavetette:
– Hoppá! Krisztus nevére, nem is kellett volna megfürdened! Van egy jobb
ötletem...
– Mit a fenét művelsz? – háborodott fel Miriam, de már mozdulni sem mert.
– Pedig inkább úgy néz ki, mint egy selymes bundájú cica... ej, de nem
bánnám, ha az én ágyamban dorombolna!
Hirtelen egy mohó férfikéz markolt a fenekébe, s csak a több éves kitartó
önuralmi gyakorlatoknak volt köszönhető, hogy sikerült továbbjátszania a
szerepét.
A város
– Információra és időre van szükségem! – A Terminátor hangja talán a
szokásosnál is hidegebben csengett, s a halál ígéretét hordozta magában
mindazok számára, akiket feleslegesnek talál.
A két sergent, aki a város előtt csatlakozott hozzájuk, már elköszönt tőlük, s
a Terminátor szó nélkül hagyta távozni őket. Rémültek és zavarodottak
voltak; szörnyűséges eseményeknek váltak szemtanúivá, s nyelvüket
minden fogadalomnál hívebben kötötte az elkárhozástól való iszonyú
félelem.
– Nagyúr, megérkeztünk!
Az üldözők.
Három lehetőség
– Most mit vagy úgy oda egy kis simogatás miatt? – morogta Foret-Noir.
Büszke volt magára: átjutott egy idegennel Richárd király őrein. – Örülj,
hogy ennyivel megúsztad... és bejutottunk!
Csatt.
Éles pofon csattant a lovag arcán, majd mielőtt a kezét felemelhette volna,
még egy. Raoul döbbenten lépett hátra, s keze automatikusan a kardja felé
mozdult.
Foret-Noir nem szólt semmit, csak mosolygott a bajsza alatt. Igaz, hogy a
lány tűzrőlpattant teremtés, de azt azért megnézte volna, hogyan bánik el
három páncélos fegyveressel.
– De arról nem volt szó, hogy te fölöslegesen fogdosol! – fortyant fel a nő,
majd hirtelen megrázta magát, mintha egy vödör hideg vízzel öntötték volna
nyakon. – Nincs értelme utólag vitatkozni ezen. Fontosabb feladatunk van.
Fel kell kutatnunk és megsemmisítenünk a Terminátort, mielőtt végleg
eltűnik a szemünk elől.
A lovag már cseppet sem volt olyan lelkes, mint fél órával korábban.
Szívesebben lett volna ura egy ilyen gyönyörű rabszolgalánynak, mintsem
hogy egy pokolbeli fenevad után kutasson a városban. Már csaknem hangot
adott új ötletének, amikor felvillant előtte a rémlátomás, ahogyan a
szörnyeteg egyetlen mozdulattal kitépi a nagymester szívét, majd egymás
után küldi a halálba társait.
És eszébe jutott a fogadalma is, melyet halott barátja sírja fölött tett. Nem
volt éppen feddhetetlen életű lovag, többször is vétett már a rend nem egy
szabálya ellen, s a szüzességi fogadalmat sem tartotta különösebb
becsben. Azonban egyvalamiről sosem feledkezett meg, minden
kicsapongása ellenére: a becsület mindenek előtt!
– Igazad van – válaszolta. – Semmi sem lehet fontosabb annál, hogy méltó
bosszút álljunk eme sátánfattyon!
– Három olyan hely létezik Jaffában, ahol egy ilyen Istentől elátkozott
szörnyeteg meglapulhat. Az első a tripoliszi gróf nyári palotája, amely
Rajmund nagyúr szomorú vészesével ebek harmincadjára jutott, s most
minden rendű-rangú népség jár oda szórakozni, legkivált közemberek, de
lovagok is tetemes számban, köztük nem egy álruhás templomos. A
második ilyen hely a város alatt húzódó katakombák rendszere, ahová a
palesztinai őskeresztények temetkeztek volt, s amelynek első néhány
kanyarulatát volt alkalmam megismerni az ostrom során. Bevallom
férfiasan, egyetlen porcikám sem kívánkozik vissza abba a bűzhödt,
félhomályos pokolba. Ott minden bizonnyal eme sátán otthon erezhetné
magát.
– S a harmadik hely?
Idegen.
A terv
A két lovag nem lepődött meg a néven; nem is tehették, hiszen 1191-ben a
majdani hírhedett inkvizítor még meg sem született, neve csak azok
számára csenghetett ismerősnek, akik a jövőből érkeztek.
– Először is kell nekem egy olyan ember, aki igen alaposan ismeri a
különböző fémeket. – A Terminátor célszerűnek tartotta, ha a számára
szükséges anyagot egyszerűen fémnek nevezi, s ezáltal legalább egy
félreértési lehetőséget kiküszöböl. – Ismertek effélét?
Sarah Connor édesanyja volt annak a John Connornak, aki egyetlen méltó
ellenfele lett a Skynetnek, és az emberiség javára fordította a háborút. Ám
Sarah Connor őseinek halála azt jelentené, hogy Sarah Connor sohasem
születhetne meg, s ezáltal John Connor sem. Az ősök megszüntetése
lehetetlenné teszi az utódok megszületését. Vajon hány Connor élhet a
huszadik században? Rengeteg. S vajon hány él a tizenkettedik
században?
Megszámolható.
Önként vagy...
– Menj! A társad marad. Ne felejtsd el, csak azok emelkedhetnek majd fel
velem Isten színe elé, akik megszolgálják a bizalmamat. A gyöngékre és a
hitszegőkre örök kárhozat vár.
Változások
A hajnal nem volt sem elég korai, sem elég késői időpont ahhoz, hogy a
tripoliszi Rajmund gróf hajdanvolt palotája, a halbűzös, sószagú, fülledt
tengerparti negyedben ne örvendjen igencsak népes vendégseregnek.
Részeg és félrészeg alakok gajdoltak kart karba öltve, lemeztelenített testű,
megtépázott rabszolgalányok kuporogtak a lábuknál. A legyőzött
szaracénok nemcsak kincseiket, gyakran a szeretteiket is elveszítették. Az
a nő, aki nem tudott időben elmenekülni, előbb-utóbb megtalálta a hozzá
való férfit. A szebbeket pénzért árulták a piacon, de a rusnyábbak is horogra
akadtak, mert olyan férfiak között, akik közel két esztendeje nem láttak
asszonyt, az ördög nagyanyja is kívánatos teremtésnek tűnt volna.
Patakokban folyt a savanyú bor és a keserű pálinka. A zsákmányból
mindenre tellett.
Hiába járok emberek között, hiába vagyok a Földön, ez a világ más, mint az
enyém.
Raoul a lány kézébe nyomta a flaskát, s Miriam oly hevesen kortyolt bele a
langyos, híg lőrébe, hogy csaknem megfulladt. Köhögve tartotta el magától
a flaskát, aztán ismét ivott, ezúttal mértéktartóbban. Aztán átadta a maradék
bort a lovagnak, aki türelmesen kivárta, míg iszik.
A szaracén nő valamit mondott nekik, de Miriam nem értett belőle egy szót
sem. Kérdőn fordult Raoul felé, és a lovag készségesen fordította neki az
asszony szavait:
– Afelől érdeklődött, hogy a rabszolganőm vagy-e, különben ki kell mennem
a szobából, mialatt te felpóbálod a ruhákat.
Nem telt el tizenöt perc sem, mióta Raoul kiment, s Miriam teljesen
felöltözve és átalakulva állt a szoba közepén. Már egyáltalán nem volt olyan
kívánatos, mint köpenyben, járás közben nem villant ki a bokája és a
lábszára, és keble sem volt félig fedetlen. Csak hosszas vizsgálódás
deríthette volna ki, hogy nem egy igazi szaracén nő lapul a ruhák alatt.
– Egy-két óra múltán olyan rekkenő hőség lesz, hogy aki nincs hozzászokva
az itteni napvilág erejéhez, könnyen elalélhat – szólt Raoul de Foret-Noir
szaracén gúnyába bújtatott kísérőjének. Miriam aprókat bólintott a férfi
kijelentéseire, lelki szemei előtt azonban sokkalta szörnyűbb világ jelent
meg.
Foret-Noir nem válaszolt. Bár hallotta a szavakat, nem tulajdonított neki túl
nagy jelentőséget. Egy nő és a háború, ugyan! Mindazonáltal óvakodott
megsérteni társnőjét, mivel épp elégszer volt alkalma tapasztalni heves,
lobbanékony vérmérsékletét. Persze egy jó karddal szemben mit sem érne
a harci tudása, döntötte el magában a lovag, és leguggolt a lány mellé.
– Aludnod kell!
Miriam bólintott.
A férfi zavartan bólintott. Miriam egészen más volt, mint a többi lány, akivel
eddig találkozott. Határozott, akaratos nőszemély, aki ráadásul mindent
meg tud indokolni. Viselkedése alapjaiban forgatta fel mindazt, amit Raoul a
női nemnek az életben betöltött szerepéről vallott. A középkor asszonyai
nem voltak önálló személyiségek: életük és boldogulásuk a hozzájuk rendelt
férfitől függött, legyen az apjuk, testvérük, fiuk vagy gyámolításra szoruló
nemesözvegyek esetében a helybéli püspök. Feladatuk a nemzetség
magvának továbbörökítése volt, vagy a családi birtok gyarapítása, előnyös
házasság révén. Raoul eleddig nemigen tudta elfogadni a jövőből érkezett
lány meséjét, inkább valami távoli helyről való varázslónőnek tartotta, ám
egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy Miriam valóban más. Idegen.
Isten küldötte.
A lányra pilhntott. Miriam már aludt. Rövidre nyírt, fiús haja vaiahogy
komorrá tette az arcát. Vonásai még alvás közben sem lazultak el, mintha
sohasem tudna békén nyugodni. Akár egy űzött vadállat, amely napok óta
tartó, szakadatlan üldözés közben jut csupán egy szusszanásnyi
pihenőhöz.
– Ne engem nézz! – vetette oda a lány; még a fél szemét sem nyitotta ki. –
Őrködj!
Fouche de Viron átkozódva lökött arrébb egy nagydarab félvér nőt, aki
túlságosan lassúnak bizonyult ahhoz, hogy kitérjen a győztesek útjából. A
francia akkorát taszított a szerencsétlenen, hogy a kövér nőszemély
keresztülesett az egyik faasztalon, amely nagyot reccsenve, érett
datolyákból álló terhét szerteszórva roppant ketté alatta, megadva magát a
sorsnak.
A jól ismert betűk és a pecsét láttán egyetlen templomos sem akadt, aki
megkérdőjelezte volna a komtúr személyének kilétét, a tegnap éjjel történt
furcsaságok ellenére sem. Az igazságot csak Simon és Gilbert de Clancy
ismerte, akik nem beszéltek; no meg Raoul lovag, akit a társai halottnak
hittek.
Az első lépés a dicsőséges jövő felé vezető úton. Az első lépés a Skynet
megszületéséhez, és az emberiség pusztulásához.
Nevetett!
Az őrjárat
Csupán egy pillanatig tartott a gondolat, mégis halovány pír jelent meg a nő
arcán, és gyorsan félrefordította a fejét. Raoul semmit sem vett észre ebből
a megnyilvánulásból.
Alvás! A lovag nem ébresztette fel őt! Miriam kérdő pillantást vetett Raoulra.
Vajon a férfi aludt, vagy mindvégig ébren őrködött? Vagy neki nincs
szüksége alvásra, esetleg megelégszik a félálommal is?
Alkimisták
A Terminátor mereven nézte az előtte álló Türoszi Simont, aki üdvözülten
mosolygott, s arcáról csak úgy sugárzott az elragadtatás, amiért Isten
kiválasztott küldöttének az ügyében járhat el.
A prófécia
Emberi!
Megrázta a fejét. Bár alig néhány óra telt el csupán a balul végződött
szertartástól számítva, mégis annyi minden megváltozott.
– Pontosan.
Miriam néhány pillantig egyszerűen nem kapott levegőt. Mégis, mit képzel
ez a nagyszájú, barbár alak, kicsoda ő?! Villámgyorsan riposztozni akart, de
nem jött megfelelő válasz a nyelvére. Csak állt némán, felháborodott képpel
és meglehetősen ostoba arckifejezéssel.
A sergentek – úgy tűnt – nem vették észre őket. Eltökélten vágtak keresztül
a téren, mit sem törődve az átkozódó árusokkal, a félve fékehúzódó
szaracénokkal, senkivel. A tömeg megnyílt előttük és összezárult mögöttük.
Hamarosan eltűntek egy keskeny mellékutcában, ütemes csörömpölő
lépteik zaját elnyomta a piac zsivaja.
Raoul és Miriam ebből nem sokat láttak. Mivel szinte biztosra vették, hogy a
sergentek őket keresik, minél előbb megfelelő búvóhelyet akartak találni.
A lány egy pillanatig ellenkezett, mert semmi értelmét nem látta annak, hogy
bemenjenek a sátorba, és megnézzenek valami csepürágó látványosságot.
Ám a Templom Lovagja olyan magabiztosan, olyan üdvözült mosollyal
rángatta őt a sátor felé, mintha az lenne az a hely, ahol választ kaphatnak
minden kérdésükre. A tömegben az ellenkező irányból ismét katonák tűntek
fel, és ez Miriam utolsó ellenkezését is megtörte. Elmosolyodott, és
engedelmesen követte a férfit.
– Hogy merészeled pogány igékkel illetni az egy igaz Istent? – fortyant fel
Raoul dühödten. – El fog árulni minket. Végzek vele!
– Ezt már tudjuk! – szólt közbe Miriam gyorsan, mielőtt a férfi valami olyat
mondhatott volna, ami szélforgácsolná a hosszas vajúdás ulán kialakuló
bizalmat.
A vajákos bólintott.
S ha már ismert a cél, akkor csupán arra kell törekedni, hogy a gyilkológép
sohase érhesse el. Mindenesetre jobb lenne több információ alapján
dolgozni, mint a sötétben tapogatózni. Sokkal jobb.
Miriam néha úgy érezte magát, mint egy felderítő, aki egy olyan
komplexumban halad előre, amit a Skynet rabszolgái telezsúfoltak
mindenféle alattomos, halálhozó szerkezettel, és sohasem tudhatja, hogy
melyik kanyar után találja magát szemben egy kibiztosított energiagránáttal
vagy egy embervadász Terminátorral.
Raoul de Foret-Noir olyan pillantással mérte végig a lányt, mint egy kakas
az egyik tyúkját.
– Elmondok neked egy történetet – szólalt meg mély hangon. – Négy évvel
ezelőtt nagy csata volt Hattín Szarvainál. Akkor még nemcsak nevében állt
fenn a jeruzsálemi királyság, hanem valóban az volt, aminek hirdette magát:
Guy királynak tartoztak hűséggel a várak Bejrúttól egész Oultrejourdainig.
Szaladin bekerítette a keresztényeket egy dombtetőn. Én is ott voltam,
kenyeres pajtásommal, Paullal együtt. A kézitusában valahogy a tripoliszi
Rajmund gróf seregéhez keveredtünk, akinek sikerült kitörnie. Rajtunk kívül
még néhány templomos kijutott Balian d'Ibelinnel, a testvéreim zöme
viszont ott rekedt.
– Ezért ölette meg Richárd az akkói túszokat; hogy bosszút álljon – mondta
kőmerev arccal a máskor oly bohó Raoul. – Ahogyan én is bosszút fogok
állni azon az átkozott szörnyetegen, amelyik elragadta tőlem Paul
testvéremet, és megfosztotta rendemet a becsületétől!
Kérdések
A férfi félelem nélkül beszélt. Bár egy sziklakamrában hallgatták ki, egyelőre
rendkívül barátságosan bántak vele, ezért okosabbnak találta, ha őszinte
marad, így talán megúszhatja valahogy.
Előlépett a sötétből.
Kutatás
– Ez nem térkép. Csak szöveg van rajta. Mi a biztosíték arra, hogy nem
hazudsz nekünk? Lehet, hogy igen fontos híradásokat vetettek arra a
pergamenre!
A pokol kapujában
A Púpos neheztelően meredt rá, s saját fáklyáját úgy emelte meg, mintha
meg akarná ütni vele az ellenkező Raoult. Már jó negyedórája haladtak
céltudatosan a kanyargó, elágazó katakombákban, mióta a csontvázat
megtalálták, és még a fáklyák vöröslő fényénél is megesett, hogy a Szafed
mögött lépkedő Raoul de Foret-Noir megbotlott, és csaknem belecsúszott
valami feneketlen föld alatti üregbe. Persze, hogy nem tetszett neki az ötlet,
hogy sötétben botorkáljanak tovább.
Miriam sem szívesen vált meg a fáklyájától, de Szafed eltökélt képét látva
sóhajtva engedelmeskedett. Foret-Noir kezében azonban még mindig ott
lobogott a fáklya, sárgásvörös fénye bizonytalan, csalóka derengésbe vonta
a ragacsos nyirkot izzadó kőfalakat, s ha olykor egy vízszintes sírüreg
közelébe ért, félve riadt vissza tőle, nem akarván megzavarni a békében
porladó csontokat. Szafed komor pillantást vetett rá.
– Púpos látni, okos beszéd lenni igaz. Templomos ferengi beszél nem
nyelvével, beszél kardjával – morogta. – Ferengi eltenni kard. Csinálni
Púpos beszéde. Különben Púpos menni el, bátor lovag, szép úrnő maradni
föld alatt. Merre kijárat? Okos ferengi emlékezni régi kincskereső, okos
ferengi emlékezni csontváz. Mikor látni meg Allah drága napsütése?
– Fenyegetőzni merészelsz?...
– Elég! – emelte fel a karját idegesen Miriam. Oltsd el a fáklyád, Raoul! Te
pedig... szaracén barátunk, vezess bennünket az ígért helyre!
Miriam határozottan a fáklya felé nyúlt, hogy ő maga oltsa el, ha Raoul
tovább makacskodik. A férfi azonban nem hozakodott elő kifogásokkal.
Olyan vadul nyomta a fáklyát a nyirkos kőfalnak, hogy az nemcsak kialudt,
de a száraz reccsenésből ítélve menten ketté is tört.
Miriam érezte, hogy száraz, kérges ujjak ragadják meg gyengéd erőszakkal
a csuklóját, s egy kötélvéget nyomnak a kezébe.
– Jobb kéz tartani kötél! – vetette hátra a Púpos – Bal kéz fogni fal! Menni
falhoz közel! Nagyon közel!
Hamarosan kiderült azonban, hogy csak valami roppant kőlap húzódott félre
az útjukból egy rejtett gépezet segítségével, amely – miután áthaladtak a
nyíláson – döndülve zárult be mögöttük.
Foret-Noir felhorkant.
Káprázat
Két sergent haladt az élen, fáklyákkal a kezükben, s sorra járták be azt az
utat, amit a kínpadra feszített aszkéta pontról pontra leírt nekik, mielőtt
kiszenvedett volna.
– De nagyuram... a vermek,..
Rashid al Markhalan
^ Annál keserűbb nem lehet, mintha nem találtunk volna rád – vágott közbe
vakmerőn Raoul. Fontos beszédünk van veled!
Ugyanis egy nagyjából hat láb átmérőjű, többé-kevésbé kör alakú kőlapon
álltak mindhárman, egy gigászi oszlop tetején, amely lefelé a mélységbe
veszett. És a kőlap körül, a szakadékból kétembernyi széles körgyűrűben
emésztő, vérvörös lángnyelvek nyaldostak utánuk, mind közelebb húzódva.
A gyilkos lángok mögött, immáron szilárd talajon ott állt a sasorrú, fekete
bőrű, szakállas alkimista, s tenyerét megnyugtatóan fordította feléjük.
Az idős, hajlott hátú férfi nem felelt. Még közelebb lépett a sziklakiszögellés
pereméhez, ahol állt, s a kísérteties fényű lángok most már teljes
egészében bevilágították szikár alakját.
Valaha jó vágású, széles vállú férfi lehetett, ám az idő súlya alatt a teste
kissé meggörnyedt, fekete arca hamuszürke színt öltött, s vonásai, tekintete
inkább egy küzdelmekben megfáradt vénember belenyugvását tükrözték,
mint egy középkorú férfi életerejét és lendületét.
Mindössze egy vörös köntöst viselt, melyen nem látszott semmilyen
díszítés; még az öv, ami a derekán összefogta, is egyszerű selyemszíj volt.
A Púpos ferde vállai közé húzta a nyakát, s ettől, ha lehet, torzabbnak tűnt,
mint valójában.
Az idős férfi arca még jobban eltorzult, ,de Miriamnek úgy tűnt, kifejezése
most némi meglepetést tükrözött.
Az öreg legyintett.
– Bármi légyen is az... engem már nem érint. Sok-sok esztendeje már, hogy
elvonultam a világtól, azóta csak a Művészetnek élek. Úgyhogy bármiért
jöttetek is, jobb lesz, ha nem raboljátok tovább az időmet, máris
visszafordultok, s elfelejtitek, hogy találkoztatok velem...
Miriam fürkészőn nézett a lábánál lobogó lángok felé. Érdekes, látta őket,
de nem érezte a hőségüket. Lehet, hogy ez is ugyanolyan káprázat csupán,
mint amilyet a Púpos emlegetett?
– Tudod te jól, miről beszélek. Az a valami egy gép... egy gyilkológép, ami
sok ezer démonnál is rosszabb. Engem azért küldtek, hogy megállítsam,
hogy elpusztítsam ezt a gépet, de ehhez segítségre van szükségem.
Az alkimista legyintett.
A barlang
A barlang közelebb eső falánál, az ajtótól hat egész négy tized méterre
három humanoid tartózkodott: egy torz testalkatú, nyomorék tartású férfi,
egy női egyed, és az a lovag, aki a kolostorban megfutott a küzdelemből. A
Terminátor azonnal azonosította, de mint minden más tényt, ezt is
közönyösen, érzéketlenül vette tudomásul. Nem érzett semmit a lovag iránt,
sem gyűlöletet, sem megvetést, s jelen pillanatban még ittléte tényét sem
tartotta érdekesnek.
Káprázat!
– Élve akarom!
Csata
Csak egy villanás volt, de számára elég. A Terminátor bal válla, nyakának
és mellkasának egy része egy pillanatra kibukkant a forgatagból, és
nagyszerű célpontot nyújtott. Miriam azonnal lőtt!
A lány szeme elé még mindig sűrű, vérvörös fátylat vont a fájdalom, és
ahogy megpróbált feltápászkodni, csak annyit látott a félhomályban
imbolygó fáklyafényben, hogy a közvetlen közelében Foret-Noir kitágult
szemekkel, oroszlánként bömbölve, a saját testével védelmezi őt két
veszettül szitkozódó sergent ellenében, miközben távolabb féltucat
fegyveres a lengő köntösű és szakállú alkimistát üldözi, aki korát
meghazudtoló fürgeséggel ugrik át egy hatalmas kőkádat.
Miriam hirtelen érezte, hogy egy kéz ragadja meg a vállát, és keményem
talpra rántja. Mivel a jobb kezét használhatatlannak ítélte, a lány inkább két
izmos lábára bízta magát. Kissé oldalt fordult, mintha ki akarna bújni a
szorításból, s amikor talált egy pontot, ahol megvethette az egyik lábát, a
másikkal hatalmas rúgást mért hátulról a fölébe magasodó harcos
térdhajlatára. A nagydarab férfi úgy esett hanyatt, mintha lerántották volna.
Ahogy csörömpölve elzuhant, Miriam bal könyékkel úgy vágta orrba, hogy a
sisaktalan fej rögtön egymás után kétszer is a kemény kőpadlónak csattant:
előbb az esés lendületétől, aztán az ütéstől.
A sebhelyesen kívül még ketten álltak vele szemben, s egyikük épp azzal
próbálkozott, hogy a hátába kerüljön.
Még négy lépésre járt attól a szúrós gőzöket okádó kádtól, amelybe a
fegyver esett, és már emelte is a karját, hogy belekapjon a pokoli hévvel
fortyogó folyadékba, ám erre már nem került sor....
Miriam csak azt érezte, hogy valami hatalmas erő felkapja, nekivágja Raoul
de Foret-Noirnak, miközben az a katona, aki az imént megpróbált a lovag
hátába kerülni, egyszerűen rázuhan...
A robbanás után
Miriam, amikor felocsúdott ájulásából, először azt sem tudta, hol van és mi
történt vele. Aztán, ahogy fokozatosan kezdett visszatérni az öntudata,
eszébe jutott a csata, a Terminátorral való összecsapás, a robbanás, és
hirtelen iszonyattal döbbent rá, hogy egy erős férfialak cipeli őt a vállán.
A Terminátor!
Nem! Tudta, hogy semmi esélye. Lehet ő a közelharc akármilyen jól képzett
mestere, egy Terminátor ellen mit sem ér a tudása és az ereje.
– Krisztus vérére! – morogta a cipelője. – Mikor ér már véget ez az
istenverte sötétség!?
– Hol vagyunk?
– Hová viszel?
– Tegyél le!
Miriam érezte, hogy a lovag lesegíti a válláról, és a lába szilárd talajt ér.
A lovag felhorkant.
Miriam a fejét rázta, s eszébe sem jutott, hogy a lovag a vaksötétben nem
láthatja gesztusát.
– És még azt mondod, hogy nem Isten segített meg minket... miközben
csodákat emlegetsz! – szólalt meg végül, makacsul ragaszkodva
rögeszméjéhez. – Isteni csoda óvta meg épségünket, mialatt elleneink a
vil... a lobbanastól cafatokra szakadtak!
Miriam felsóhajtott.
– Azt mondod, a meleg tette? – kiáltotta. – Akkor hogy lehet az, hogy a
fegyvered mindeddig nem lobbant fel, ámbátor napközben is iszonyú
melegben... hőségben járkáltunk? Ismerd el, hogy csak kifogásokat keresel,
s valójában te is pontosan tudod, hogy az Úr keze van a dologban!
Inkább ráhagyta.
Másfél perccel később elérték a nyílást, mely két kőszikla között a szabadba
vezetett. Alig egy láb széles és két láb magas hasadék volt a sziklába
vágott közlekedőakna oldalában. Raoul de Foret-Noir letérdelt, kidugta a
fejét, és kínkeservesen átpréselte magát a külvilágba.
Szabadban
A lovag bólintott.
Ám alig tettek két lépést, amikor a hátuk mögül éles, harsány hang csattant
fel.
Fegyvertelenül
Miriam kérdőn pillantott Raoulra, de látván, hogy a fiatal lovag arca nyugodt
marad, nem tett előkészületeket a menekülésre. Egyébként sem ítélte túl
rózsásnak az esélyeiket öt harcedzett fegyveressel szemben.
Miközben evett, a szeme sarkából látta, hogy a fiatal lovag már befejezte a
lakmározást, és most őt nézi. A szeméből leplezetlen csodálat áradt. Miriam
kissé kényelmetlenül érezte magát ettől. A szőlőfürt megállt a kezében.
– Miért nézel így rám? – kérdezte halkan. Foret-Noir még most sem
fordította el a tekintetét.
Miriam pislogott.
– Nézd, Raoul... én hálás vagyok neked, amiért kihoztál abból a föld alatti
pokolból, de ha olyasmit forgatsz a fejedben...
Felóhajtott.
– Engem ugyan nem tévesztenél meg. Azonban más okom is van, hogy
odamenjek, nem csupán a bajusz. Mindketten fegyvertelenek vagyunk. A te
fegyvered fellobbant az alkimista barlangjában, az én jó kardom... amit Paul
de Clanouvevre testvéremtől örököltem... pedig kettétörött. Fegyvert kell
szereznem, és neked férfiruhákat is. Vannak kenyeres pajtásaim a
rendházban, és a fegyvemökömre is bizton számíthatok.
A férfi felállt.
Miriam csak most döbbent rá, hogy a lovag elmegy. És ki tudja, visszajön-e
valaha? Lehet, hogy kilép ezen az ajtón, és egyenest ellenségeik karjába
fut. De az is meglehet, hogy elgondolkodik a történteken, hátat fordít neki,
és olyan messze maga mögött hagyja Jaffa városát és benne a Terminátort,
amilyen messze csak tudja. Vagy...
Máris sarkon fordult, és az ajtó felé lépett. Miriam megijedt. Nem akarta
visszautasítani, megbántani a lovagot. Szeretett volna elmerülni az erős
karok között a szerelem hullámaiban, ám kötelességtudata nem engedte. A
Terminátor elpusztítása mindennél fontosabb!
– Raoul...
Előkészületek
Türoszi Simon bepólyált fejjel, de egyenes derékkal állt az ura előtt, aki
visszatértük óta még arra sem vesztegette az időt, hogy a szeme és szája
bal sarka között tátongó sebet bekötözze vagy megorvosoltassa.
Simon lovag csak most értette meg, miért sebezhetetlen az új komtúr, miért
nem fogja a kard. Kemény páncélt hord a bőre alatt!
Türoszi Simon eddig sem kételkedett Guillaume Nogaret mennyei
származásában, ámde mostanra szemernyi kétsége sem maradt. És mint
ahogy nem riasztotta meg sem a rettenetes látvány, sem a még
rettenetesebb tudat, a balsiker miatt sem gyötörte félelem. Az alkimista
kicsúszott a markukból, hiába kutatta át á robbanás után a környéket két
osztag sergent. És Simon, aki maga is részesnek érezte magát a
kudarcban, méltósággal várta a büntetést, amit csalódott ura ki fog szabni
rá. A saját szemével látta, milyen irgalmatlanul bánt el a hamis
alkimistákkal, sorra a halálukba küldve őket; mégsem töltötte el félelem
szívét a sorsát illetően. A bűnökért vezekelni kell, és a gyarló embernek
nem mindig könnyű odaadóan szolgálni a mennyei Urat. A templomos
meggyónt és megáldozott, mielőtt felkereste volna Guillaume Nogaret
komtúrt – tiszta lélekkel, hívő keresztény módjára fog megtérni a túlvilágra.
– Volt a barlangban egy templomos és egy nő. Az a lovag ott volt veletek a
kolostorban. Kiderítetted, kik ők?
Az utolsó két szót mélységes megvetéssel ejtette ki. Azzal, hogy hátát
mutatta a Terminátornak, Raoul de Foret-Noir örökre kegyvesztett lett a
szemében. Paul, Brian és Gautier testvérek követték elöljárójukat a halálba;
ők ketten Gilbert de Clancyvel a hadijog szerint viselkedtek, amikor
kényére-kedvére kiszolgáltatták magukat az isteni küldöttnek, akit akkor
még az alvilág démonának véltek. Mindnyájuk közül egyedül Raoul lovag
lett hűtlen szent fogadalmához, kockára téve ezzel halhatatlan lelke
üdvösségét.
Visszatérés
Ami az elsőt illeti, egyelőre képtelen volt'megoldást találni rá, s valami belső
hang egyre csak azt súgta neki, hogy már nincs is szükség okoskodásra,
hiszen a Terminátor elpusztult a robbanásban.
Bár ezt a sugallatot hitte is, nem is, gondolatai ösztönösen a második
irányba tévedtek. Ha elvégezte a feladatot, mi lesz itt a sorsa? Mi jó várhat
ebben a vad korban egy magányos nőre? Lehet, hogy ha önálló, független
egyéniség akar maradni, az egész életét férfinak maszkírozva kell leélnie?
És egyáltalán mihez fog kezdeni? Mi célja lehet még ebben az életben, ha
az elsődleges feladatát elvégezte? Nincs senkije és semmije, nincs hazája,
nincsenek barátai, nincs vezetője, akinek engedelmeskedhetne.
Utána...
Meglepő fordulat
– Természetesen nem.
– Akármelyikben.
– Miért teszel fel nekem olyan kérdéseket, asszony, melyekre még Cordóba
bölcsei sem tudtak hajdan megfelelni? – firtatta.
Az öregember felsóhajtott.
– Számtalanféle jövő létezik, melyek közül az valósul meg a számunkra,
amely felé a velünk történő események sodornak. Én homályos
pókhálószövedékként látom ezeket az elágazó jövőfonalakat, s sok-sok
évemet pazaroltam arra, hogy kiszámítsam a saját életutamat. Igen, sok
mindent előre láttam, s megtettem a kellő óvintézkedéseket. Mégis mindig
volt valami, ami nem pontosan úgy történt, ahogy azt az álmaimban láttam...
Nos tehát, hogy a kérdésedre megfeleljek, én aztán biztosan tudom, hogy a
jövő... még ha haloványan, bizonytalanul is... de határozottan létezik.
Miriam elmosolyodott.
– A világ végére.
– Rendben. Közvetlenül a világ vége előtt van egy nagy sziget, ahol még
nem jártak a ti hajósaitok, és nem fedezték fel. El tudod ezt hinni?
Az öreg nevetett.
– Oly sok minden van még, amit az emberek nem fedeztek fel...
– A jövőben él egy olyan ember, aki ért hozzá, hogyan kell harcolni a gépek
ellen, és ő vezeti népét a háborúban. John Connomak hívják. Ha ő nem
születik meg, a gépek diadalmaskodnak az emberek felett. Ezért találta ki a
gépek uralkodója, hogy visszaküld egy Terminátort a múltba, és megöli
John Connor anyját, mielőtt megszülné az emberek vezérét...
– Egyik sem – felelte. – Sarah Connor a... Krisztus utáni 1984. esztendőben
él... egy távoli nagyvárosban, amit... Los Angelesnek hívnak...
– Igen.
– Ez nem kivitelezhető.
– Kitaláltál valamit?
Miriam eltűnődött.
– Innen északra, hat mérföldnyire? Annál a sziklánál, ami úgy néz ki, mint
egy emberi fej?
– Mi jár a fejedben?
Előjáték
Miriam felsóhajtott.
– A csuklód fáj?
– Inkább tiszteltem... bár azt hiszem, szerettem is, de ezt sosem tudtam
megmondani neki...
– Itt van. Próbáld meg leszorítani vele a kebledet! De ne kösd túl szorosra...
Miriam szó nélkül lehúzta magáról az ingét, és még csak el sem fordult,
amikor formás mellei előbukkantak. A hold fényében Raoul de Foret-Noir
megigézve nézte, kicsit még a szája is.tátva maradt.
Felkészülés
– Ilyen kurtára szabott idő alatt a küldönceink még Akkóig sem jutottak el,
nagyuram. Ámbátor akikhez eljutott a hívás, azok sem mind örültek neki. A
nabluszi komtúr azt üzeni, hogy uraságod csak törődjön a haifai és jaffai
temlomosokkal, a saját rendháza népére majd ő gondot visel, és egyetlen
lovagot sem engedett el a gyűlésre. Philippe de Plessiez, a rend
séneschalja Ramlában marasztotta a hírvivőnket, és hű embereim jelentése
szerint haladéktalanul futárt menesztett de Sablé nagymesterhez, a hegyek
közé. Még a városban is akadnak, akik megtagadták a részvételt, példának
okáért a vitéz és nagyhírű Gilbert Erail, aki Arszúfnál pengét keresztezett
Szaladin fivérével.
Éjféli találkozó
– Biztos vagy abban, hogy gond nélkül be tudunk jurni a káptalani terembe?
– kérdezte a társát.
– Mit beszélsz?
Miriam elvörösödött.
A lovag elmosolyodott.
– A fegyvernököm leszel, kint fogsz várni az ajtó előtt a többi csatlós között,
és bizton lehetsz, odakint is értesülni fogsz minden történésről. Még
hallgatóznod sem kell.
Miriam csak egy pillantást vetett a várakozókra, akik között nem egy fiatal
suhanc is akadt, és megnyugodva állapította meg, hogy nem az övé a
legidétlenebb bajusz a jelenlevők között.
Miriam sóhajtott.
– Tudom, mit teszek – vetette oda Raoul foghegyről, de többet már nem
mondott, mert néhány fegyvernöknek feltűnhetett volna, hogy szokatlanul
hosszan társalog.
– Engem azért állított ide, mert tudta, hogy fel foglak ismerni. Csakhogy
nekem de Clancy nem parancsol! Te ott voltál Guy királlyal a hattíni síkon; ő
ezenközben békességben üldögélt a türoszi fellegvárban. Egyébként sincs
joga kitiltani téged innen; a Templom Lovagjai fölött csak a káptalani gyűlés
szabhat ítéletet.
Foret-Noir szíve nagyot dobbant. Semmi kétség, a pokolbéli démon volt az,
akit Miriam Terminátornak nevezett! Igaz, fél arcát most fekete kendő
takarta, de ezt a sörtére nyírt tüskehajat, a roppant termetet, a szabadon
maradt szem hideg villogását semmi mással nem lehetett összetéveszteni!
Hát mégsem veszett oda a föld alatti "lobbanásban"!
A gyűlés
– Lépjen elő két tanú, hogy az irat eredetiségére hitüket adják! – szólította
föl a lovagokat Türoszi Simon.
– Lássatok és tanúskodjatok!
– Avagy tán a gyáva lelkű Fülöp királyét? – harsogta. – Hadd látom, mit
takar a kendő!
– Pusztulj, istenkáromló!
– Baucent!
– Melyik Gilbertnek?
– Tetemre!
–Raoul! Raoul!
Isten akarata
A csörömpölő páncélok, egymásnak feszülő pengék, dühtől izzó tekintetek
forgatagában Gilbert Erail nyugodt mozdulattal kivonta hosszú kardját, amit
személyesen Vilmostól, a szicíliai normannok megboldogult királyától kapott
ajándékba, és szembenézett a trónus mellett álló két fegyveres lovaggal.
Gilbert Erail a holttestek fölé lépett, magasba enielte vértől mocskos kardját,
és megcsókolta a keresztvasba maratott normann keresztelt.
Nincsen végzet
– Mi baj?
Azonban hirtelen egy kéz ragadta meg Raoul vállát, és egy sztentori hang
kiabálta túl a lármát.
Foret-Noir megperdült.
És valóban, a túlsó épület háta mögött egy széles vállú legény várakozott
izgatottan, kantárszáron tartva két f elszerszámozott paripát.
– Marco!
– Gyere! Nincs idő arra, hogy most tanulj meg lovagolni. Az én paripám
elbír kettőnket is.
Egy erős rántással felsegítette a lányt maga elé, és megmutatta neki, hogy
kapaszkodjon.
Egy termetes árnyék tűnt fel a ház árnyékában. Nem lehetett kivenni, hogy
ki közeledik, de sem Miriam Randolfnak, sem Raoul de Foret-Noirnak nem
voltak kétségei...
Ezzel a déli kapuhoz vezető utca felé fordította a lovát, és sarkait a hátasa
véknyába vágta...
Végső leszámolás
Azonban most már nemcsak a háborgó Gaston lovag állt vele szemben,
hanem legalább fél tucatnyi, villogó szemű, támadásra kész templomos!
– Halál a sátánfattyra!
– Baucent!
– Neki, testvérek!
– Baucent!
– Baucent!
Már csak azért is, mert a zuhanást követő ütközés során négy jelentős
kiértékelő- és érzékelőmodulja megsérült, hibát jelzett, és sürgős tesztelést,
javítást követelt, a fotoreceptora egy átmeneti energiaingadozás miatt
időlegesen felmondta a szolgálatot, s infraérzékelője is ki-kihagyott.
folytatása következik...