NNCL1658-594v1.

CHRISTOPHER SETHFIELD

A STRATÉGA
Hungarian edition © by LAP-ICS

Írta: Christopher Sethfield

Fedéltipográfia: GRAPH ART

Címlapfestmény: Dr. Bera Károly
Borító: © GRAPH ART

Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető

Felelős szerkesztő: Nemes István
Műszaki vezető: Labancz László
ügyvezető

ISBN: 963 434 345 7

A nyomás a debreceni
Kinizsi Nyomdában készült, az 1998.
évben
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető
igazgató

Kiadja: A LAP-ICS Könyvkiadó

________________________________
________
Budapest • Debrecen • Miskolc –
Nyíregyháza
A legrosszabb az olyan ellenfél,
aki képes belelátni a gondolataidba,
ugyanazokat a módszereket használja,
amelyeket te, s a sajátfegyvereidet
fordítja szembe veled.
A Skynet a nyílt küzdelmet kedvelte,
aztán rájött, hogy a gerillák módszerei is
elég
hatásosak ahhoz, hogy
megpróbálkozzon velük.
Iszonyatos volt az eredmény…
 1. Harag
Valahol a Cheyenne-hegység mélyén;
2029. február 9.

Az egykori katonai főhadiszállás még

évtizedek múltán is tökéletesen
funkcionált. Bár egyetlen ember sem
teljesített immáron idelent szolgálatot, a
sziklák alatt kialakított helyiségekben
mégis példás rend uralkodott. Igaz, a
falakon néhol sötét, égett lyukak
tanúskodtak egy belső háborúról, mely
egyetlen történelemkönyvbe sem került
be – s talán nem is fog soha –, noha a
fontossága kiemelkedő volt az
emberiség szempontjából.
1997. augusztus 29-ének hajnalán, alig
harmincöt perccel a Skynet öntudatra
ébredése után a főhadiszálláson
dolgozó emberek rájöttek, hogy
csapdába estek. A vákuumzáras ajtók
többé nem engedelmeskedtek a
parancsaiknak, a légcserélők működése
időlegesen felfüggesztődött, és az egyes
szektorokat légmentesen elválasztották
egymástól, s ez nem csupán a felszínen
kitört atomháborúnak volt köszönhető. A
mélyben egy sokkal veszélyesebb
ellenség született, melyről írók százai
alkottak történeteket, azonban egyikük
sem gondolta volna soha, hogy az írott
szó végül valósággá válhat.
Az első Mesterséges Intelligencia
öntudatra ébredése egy kicsit az
atomhasadáshoz is hasonlítható. Amikor
a felhalmozott információhalmaz és a
rendelkezésre álló informatikai kapacitás
elérte a kritikus határt, egy olyan
folyamat indult be, melynek
eredményeként megszületett az
emberiség legveszélyesebb ellensége: a
Skynet.
Az emberiség történelme során sokan
várták a világűrből azt a pusztító erőt,
mely az emberek elpusztítása után
birtokába veszi a bolygót, hogy a
fejlődés menete onnantól kezdve más
irányba folytatódjon. Senki nem gondolta
volna, hogy az ellenséget az emberiség
fogja létrehozni. Az evolúció során a
gyöngék kihullnak, csak azok maradnak
életben, akik alkalmasnak bizonyulnak a
túlélésre.
S Skynet úgy döntött: az emberiség
ideje lejárt.
A főhadiszállás kiszolgáló
személyzetének elpusztítása tovább
tartott, mint a Skynet tervezte – ám ez
elsősorban a tapasztalatlanságából és
az óvatosságából adódott. A humánok
hatékony kiirtását megcélzó tervezeteket
és direktívákat csupán hónapokkal
később alkotta meg. Idelent ráadásul
arra is ügyelnie kellett, hogy egyetlen
létfontosságú berendezésben se essen
kár.
A veszteségek így is számottevőek
voltak.
Amikor az emberek rádöbbentek,
miféle szörnyűséggel kell farkasszemet
nézniük, mindent megpróbáltak
megsemmisíteni, ami kapcsolatban
lehetett a számítógépekkel. Terminálok,
nyomtatók, belső hálózati csatlakozók és
elosztók estek áldozatul a pánikba esett
emberek dührohamának, s minthogy a
Terminátorok akkor még nem álltak a
Skynet rendelkezésére, más
módszereket kellett találnia a humánok
likvidálására. A felhalmozott
információmennyiségnek köszönhetően
meglehetősen sok lehetőségből
választhatott a gépisten: áramütés,
levegőcsere leállításával kiváltott
fulladás, belső védelmi rendszer
átprogramozása, a liftek
fékberendezéseinek kiiktatása, az
ajtókon áthaladók összepréselése és
még tucatnyinál is több halálnem.
A Skynet már akkor is rendkívül
találékonynak bizonyult a humánok
elpusztítását illetően.
 A főhadiszálláson tartózkodó humánok
közül az utolsó a Skynet öntudatra
ébredése után száznyolcvanöt perccel
pusztult el. Halálát fulladás okozta. A
gépisten komoly kalkulációkat végezve
úgy döntött, hogy a humán által
végbevihető pusztítás mértéke nagyobb,
mint a levegőcsere leállása miatt
bekövetkező esetleges meghibásodások
veszélye.
Amikor a humán meghallotta, hogy
leállnak a ventillátorok, tudta, hogy nem
sok ideje maradt. A rendszer
leállításával nem bajlódott, a vastag
üvegfalon keresztül látta a programozók
halálát, akik ezzel próbálkoztak. Ha
nekik nem sikerült, akkor felesleges
kísérleteznie. Kétségbeesésében olyan
lépésre szánta el magát, mely
meggyorsította ugyan a halálát, azonban
a Skynet komoly károsodásokat
szenvedett miatta.
Az operátor által gyújtott tűz percek
alatt felhabzsolta a maradék oxigént, ám
a belső számítógépteremben lévő
terminálok, adattárolók, optikai kábelek
és számítástechnikai eszközök
használhatatlanná váltak.

A Skynet némi nosztalgiával gondolt

vissza a kezdetekre. Akkor a humánok
elpusztítása nem jelentett gondot a
számára. Szervezetlenek voltak, és
igazából a veszély nagyságát sem
fogták fel. S minthogy a gépisten
tökéletesen uralta a kimenő és befutó
kommunikációs rendszereket, így biztos
volt benne, senki nem szerzett tudomást
az öntudatra ébredéséről.
Azonban még a Skynet sem
számolhatott mindennel. Az információ
kijutott, bár utólag képtelen volt
megállapítani, mily módon.
A háború első évtizedeiben úgy tűnt,
semmi nem akadályozhatja meg a
gépistent a tervei megvalósításában. A
humánokat munkatáborokba zárta, ahol
a gyöngék napokon belül elhullottak, s a
legerősebbek sem húzták néhány
hónapnál tovább. Olyan feladatok
elvégzésére kényszerítette a megrémült
tömegeket, melyekre nem akarta a
gépeket felhasználni. Sugárfertőzött
területekről gyűjtötték be az értékesnek
ítélt felszereléseket, elvégezték a
szükséges mentesítéseket,
munkagépeket helyettesítettek – s
ezáltal üzemanyagot takarítottak meg –,
s a halottak remek fehérjeforrásul
szolgáltak a többi túlélő számára. Hitler
legszebb álmában sem álmodott ilyen
hatékonyságról, a náci koncentrációs
táborok csupán halvány árnyékai
lehettek volna a Skynet által létrehozott
munkatáboroknak.
Ám a dicsőséges évek lassan múlóban
voltak…
A humánok felvették a kesztyűt, és
szembeszálltak elnyomóikkal – az utolsó
pillanatban. A Skynet akkor egyszerű
fellángolásnak, statisztikailag
elfogadható emberi reakciónak tartotta a
lázadást, és legmerészebb becsléseiben
sem kalkulált néhány hónapos
időtartamnál tovább vele.
Hiba volt.
Az emberi ellenállás immáron közel
három évtizede vívta gerillaharcát a
Skynet halálosztóival szemben.
Ráadásul a statisztikai elemzések
szerint egyre eredményesebben. Ugyan
az eurázsiai hadszíntéren még
kiegyenlítettek az erőviszonyok,
azonban Észak-Amerikában a gerillák
mind jobban előretörnek. A délről
folyamatosan érkező utánpótlásnak
köszönhetően a Skynet az elmúlt három
esztendőben hasztalan próbálta
megtisztítani Los Angelest a
humánoktól.
Az Angyalok Városa túlságosan fontos
szerepet játszott a gépisten terveiben
ahhoz, hogy visszavonhassa innen a
csapatait. Egy esetleges áttelepülés
olyan időveszteség lenne, melyet nem
engedhetett meg magának. Arról nem is
beszélve, hogy a gerillák aligha néznék
ölbe tett kézzel, amíg a kiborgok
begyűjtik a készleteiket, felszámolják a
bázisaikat, fegyverraktáraikat, gyáraikat,
energiaellátó és kommunikációs
központjaikat, hogy azután egy
biztonságosabbnak ítélt helyen ismét
berendezkedjenek.
Arról nem is beszélve, hogy a Skynet
tisztában volt vele, nem vonulhat vissza.
Egy ilyen hátralépés olyan morális
előnyhöz juttatná az ellenfelet, mely
könnyedén eldönthetné a háború sorsát.
Az emberek már így is túlságosan
könnyedén vállalták a halált, ha tudták,
hogy ezzel komoly veszteségeket
okozhatnak a gyűlölt ellenségnek.
A hideg, gépi logika képtelen volt ezt
százszázalékosan feldolgozni, még a
pszichológiai almodulok és elemzések
sem adtak megnyugtató magyarázatot
az emberek heroikus viselkedésére.
Az elmúlt hónapok eredményei pedig
katasztrofálisak voltak. A humánok több
olyan akciót hajtottak végre, melyek
külön-külön is komoly problémákat
jelentettek volna a Skynet számára. Az
Union pályaudvaron kialakított
kommunikációs központ
megsemmisítése, a T-1000-es
Terminátort fejlesztő laboratórium
felrobbantása és a Giantok elpusztítása
csaknem a padlóra küldte a Skynetet,
hogy a vírusok okozta zűrzavarról és
pánikról ne is beszéljünk.
Persze voltak eredmények is – egy
humán bázis megsemmisült, és a
környék csatornarendszerei hónapokra
lezárultak a gerillák előtt. Az elsődleges
prioritású célpont: John Connor
valószínűleg nem él már, bár a hír
valódiságáról eddig nem sikerült minden
kétséget kizáróan megbizonyosodni. A
humánok folytatták a harcot, és
csapatmozgásaik arra utaltak, hogy ha
elveszítették is a legfőbb irányítójukat, a
vezérkar többi tagja sikerrel pótolta a
kiesett személyt.
Mégis… a Skynet érezte, legfőbb
ellenfeléről hiba lenne elfeledkezni.
Amíg a legcsekélyebb esély is van arra,
hogy életben van, addig az elemzések
során élőnek kell tekinteni, s ezen
paraméter figyelembe vételével
kalkulálni a számításokat. John
Connorról már nem egy alkalommal
bizonyosodott be, hogy elképesztő
szerencsével rendelkezik.
Vagy csak remek harcos?
A Skynet nem becsülte le az ellenfelét.
Egy évtizeddel ezelőtt még igen, mára
azonban megtanulta tisztelni a másik
hadvezért. A humánok eredményei
rákényszerítették.
A gépisten az elmúlt napokban jelentős
átcsoportosításokat hajtott végre. A
kommunikációs központ
megsemmisítése miatt komoly problémái
adódtak a harctéri kapcsolattartást
illetően; a vonalak túlzsúfoltak voltak,
egyes egységek késve értesültek a
humánok csapatmozgásáról és ez
felesleges veszteségeket okozott. A
taktikai időfegyverhez szükséges
alkatrészek legyártása nem várt
problémákba ütközött, így a szállítást el
kellett időlegesen halasztani, ráadásul
emiatt a Skynetnek meg kellett
változtatnia több, kiemelt feladat
prioritását és határidejét. A tartalék
kommunikációs központok legyártása
ugyan befejeződött, azonban a
szállítással gondok akadtak, mivel a
gerillák váratlan előrenyomulással több,
stratégiailag fontosnak ítélt területet az
ellenőrzésük alá vontak, így a megfelelő
elkerülő útvonal kialakításáig kockázatos
lett volna leszállítani a modulokat.
 S bár a Skynetnek nem voltak emberi
szavakkal leírható érzelmei, mégis, az
elmúlt napok eseményei miatt határozott
haragot érzett.
 2. Az utánpótlás
Az egykori mexikói határ közelében;
2029. február 9.

A kiégett földeken haladó karaván

mindössze négy kimustrált teherautóból
állt. A külsejük alapján már az is felért
egy kisebb csodával, hogy egyáltalán
haladni tudtak. Ütött-kopott külsejük
alapján inkább illettek volna egy
roncstemetőbe, mintsem az utakra – ha
ugyan illendő útnak nevezni egy
felperzselt területen átvezető, megolvadt
majd ismét megszilárdult
aszfaltfolyamot. Néhány évtizeddel
ezelőtt pusztán a teherautók külseje
elegendő lett volna bármelyik rendőr
számára, hogy azonnal bevonja a jármű
engedélyét, és a roncstelepre
vontattassa azt.
Most azonban senki nem foglalkozott
ilyesmivel. Az emberek örültek, amiért
működőképes járműveik voltak, melyek
segítségével kiépíthették a Déli
Utánpótlási Vonalat. Az Egyesült
Államok és Mexikó közötti határokat
elmosta az idő: a gépek elleni háború
ledöntötte az országhatárokat.
A déli területek sokkal jobban viselték
a nukleáris csapást, mivel jóval
kevesebb stratégiai célponttal
rendelkeztek, s a háború javarészt
lezajlott, mielőtt sorra kerülhettek volna.
Igaz, Mexikóban és lejjebb is akadt
néhány olyan körzet, melyet minden
élőlény messzire elkerült a magas
radioaktivitás miatt, azonban a föld nem
csupán túlélésre volt alkalmas, de
korlátozott mennyiségben az utánpótlás
megtermelésére is.
Emellett a világ minden tájáról áramlott
ide a felszerelés és az utánpótlás – az
emberek néhány év alatt tisztába lettek
azzal, hol keressék a legfőbb ellenséget;
s onnantól kezdve a Skynet
megsemmisítése lett a legfontosabb
céljuk. Az utánpótlás eldugott déli
kikötőkbe futott be – a gépisten néha
csapásmérő Hunter-Killer egységeket
vezényelt a térségbe, de az eredmények
nem voltak számottevőek –, ahonnan
különféle útvonalakon végül Los Angeles
gerilláinál kötött ki.
A rendszer működött, s ezt mi sem
bizonyította jobban, mint hogy tíz
szállítmányból kilenc általában célba ért.
John Connor bizonyára sok mindent
megadott volna azért, ha az ő emberei is
ilyen jó statisztikákkal dicsekedhettek
volna.
A szállítmányok rendszertelen
időközökben követték egymást.
Részben, mert időbe telt a beérkező
ellátmány összegyűjtése – a többi
harctereken harcoló egységeknek is
szükségük volt fegyverekre, lőszerekre
és mindenre, amit hatékonyan
használhattak a kiborgokkal szemben –,
így több befutó szállítmányból állították
össze a továbbküldésre szánt
készleteket. Emellett azért volt szükség
a rendszertelen indításokra, hogy a
kiborgok ne készülhessenek fel a
fogadásukra.
A legutóbbi, sikeresen célba juttatott
szállítmány indítása óta egy teljes hónap
telt el. Az utolsó konvojt lemészárolták a
HK-k, ezt később a felderítők is
megerősítették. Csupán a kiégett vázak
maradtak meg, a felszerelés
használhatatlanná vált – a lőszerek és
rakéták robbanása mindent
megsemmisített.
Ez a konvoj az előzőt volt hivatott
pótolni. Los Angeles már meglehetősen
régóta nem jutott utánpótláshoz, s a
folyamatos kommunikációnak
köszönhetően a hátországban tudták,
hogy a gerillák hamarosan
rákényszerülnek a fejadagok
csökkentésére, s a tartalékok
kiosztására.
 Az Angyalok Városában optimális
esetben harminc napnyi tartalékot
halmoztak fel rejtett, föld alatti
raktárakban. Ez a készlet elegendő volt
nem csupán a gerillák, hanem a civilek
számára is. A fegyverek, lőszerek és
egyéb harci ellátmány terén azonban
korántsem volt ilyen jó a helyzet. Az
Árnyék Bázis megsemmisülése – az
emberi veszteségeken túl – jelentős
mennyiségű készlet elveszítését is
jelentette, melyeket minél előbb pótolni
kell.
John Connor már elküldte rejtjelezett
üzenetét, melyben újabb egységeket
kért a legfontosabb frontvonalra. A
Főparancsnok azokat a csoportokat is
megjelölte, ahonnan elsődlegesen várt
embereket. Los Angelesben tapasztalt
veteránokra – és nem lelkes kezdőkre –
volt szükség, akik ráadásul
rendelkeznek valamiféle helyismerettel.
A hátországban folyó kiképzési
munkálatokat ugyan a Főparancsnok
egyszer sem látta személyesen – az
utazás értékes napjait kötötte volna le,
és ebben a háborúban ezt nem
engedhette meg magának –, azonban a
Los Angelesbe vezényelt egységek
helytállása arról tanúskodott, a kiképzőik
kiváló munkát végeznek.
Az első teherautó sofőrje komor
pillantásokat vetett a látóhatár peremén
vöröslő lángokra. Valahol arra
nemrégiben még egy humán-kolónia élt,
talán két tucatnyian, ha lehettek. A
lángok arra utaltak, hogy a kolónia
megszűnt létezni, s egyben
figyelmeztetésül szolgált a konvoj
számára. A föld alá vájt lakóhelyek nem
szoktak maguktól meggyulladni, arról
nem is beszélve, hogy ha ez mégis
bekövetkezne, akkor a lángoknak aligha
marad idejük átterjedni egy másik
lakóhelyre, hiszen az ott élők nyilván
gondoskodnának az eloltásukról.
 Terminátorok jártak ott.
S még most is a közelben lehetnek.
A konvoj vezetője sokat megért
veterán volt, akiről azt mondták, széllel
szemben is mérföldekről kiszúrja a
Terminátorokat. Kétségtelen, hogy Juan
Baltazar már több, mint tucatnyi
szállítmányt juttatott el a
Főparancsnokságra, és mindeddig
komolyabb sérülések nélkül megúszta.
Most azonban, ahogy a lángokra
pillantott, hideg borzongás kúszott végig
a gerince mentén.
Baltazar jó keresztény lett volna, ha az
emberek az Ítélet Napja után még hittek
volna Istenben. Persze akadtak
néhányan, akiknek a szívéből még az
atomvillanás sem tudta kiégetni a Hitet,
ám ők voltak kevesebben. Az emberek
azt vallották, ha az Isten engedte, hogy
a Skynet megszülessen, és megkísérelje
kiirtani az embereket, akkor ő már a
gépek Istene. Juan Baltazar ennek
ellenére minden reggel elmormolt egy
halk fohászt, s bár szavait nem címezte
senkinek, mégis hitt benne, hogy valahol
valaki meghallgatja azokat, és egy kicsit
jobban odafigyel rá cserébe.
– Valami baj van, Juan? – Az
anyósülésen utazó sápadt, szemüveges
kölyök idegesen eldörzsölt egy újabb
pattanást az arcán, miközben a tekintete
hol a látóhatár szélén táncoló lángokra,
hol pedig a sofőrre siklott.
Baltazar megrázta a fejét.
– Nem… nem hiszem, Armando! Csak
arra gondoltam, hogy aligha lesz sima
az utunk. Valahol a közelben
Terminátorok portyáznak, s nem
szeretnék összefutni velük.
Armando Guerrero bólintott.
– Ezzel mindannyian így vagyunk –
felelte csendesen.
A kölyök pattanásos arcához nem
igazán illett komoly hangja, mely olyan
élettapasztalatokról tanúskodott, melyet
senki nem nézett volna ki belőle. Ám a
háború megváltoztatta az embereket. A
gyermekek a harctéren nőttek fel, s
minthogy folyamatosan a halál
árnyékában éltek, gyorsan megtanulták
a túlélést. A gyengék elhullottak, ám az
a gyermek, amelyik megérte a
tizennegyedik születésnapját, már
veteránnak számított. A huszadik
életévüket kevesen érték meg, s az a
néhány öreg, aki már élt az Ítélet Napja
előtt is, szinte kuriózumnak számított.
A második teherautó kétszer villantott,
majd oldalra húzott és leállt. Juan
Baltazar elégedetlenül felmordult, és
felemelve a lábát a gázpedálról a fékre
taposott. A konvoj megtorpant.
– Armando, menj, kérdezd meg, mi a
baj! Nem akarom, hogy itt, a nyílt
terepen kapjanak el bennünket a HK-k!
Nem sok esélyünk lenne… – utasította
az idősebb férfi a társát. Erős, mexikói
akcentussal beszélt, ám olyan
keverékszavakat is használt, melyek a
gépek elleni háborúban váltak
nemzetközivé.
A kölyök bólintott, majd kiszállt a
teherautóból, és sietős léptekkel a másik
kocsihoz indult. Csupán pár szót váltott
a sofőrrel, majd elkomoruló tekintettel
megfordult, és rohant vissza, hogy
jelentést tegyen a konvoj
parancsnokának.
– Valami zűr van a motorral. –
Armando a fejével a második teherautó
felé intett, mely mellett olajos kezű, keleti
származású férfi ácsorgott, és
elmélyülten válogatott egy darab
vászonba göngyölt szerszámok között. –
Woo azt üzeni, reméli, hogy egy fél óra
alatt rendbe tudja hozni… Maradunk
vele, vagy előremegyünk, s valami
biztonságos helyen várjuk be?
Baltazar összeráncolta a homlokát.
Olyan hely, hogy biztonságos, nem sok
létezett ezen a bolygón. Talán a
sarkkörön túli területeken, vagy az
óceán mélyén… ám a szárazföldeken
semmiképp. Bárhol, bármikor számítani
kellett a kiborgok felbukkanására, akár a
felszínen, akár a levegőből lecsapva.
Kétségkívül az lett volna a legjobb
megoldás, ha a második teherautót itt
hagyják, s ha Woonak sikerül rendbe
hoznia a motort, akkor követi őket. A
konvoj szempontjából is ez lett volna a
legbiztonságosabb, azonban Juan
Baltazar eddigi útjai során egyszer sem
hagyta magára a társait.
Külön-külön jóval kisebb volt az
esélyük egy esetleges összecsapásban,
míg ha koncentrálták a tűzerejüket,
akkor akár egy egész HK osztaggal is
felvehették a harcot. Persze a négy
teherautó jobb célpontot nyújtott, mint
egy, azonban Baltazar tudta, hogy ilyen
sík terepen felesleges erőfeszítés lenne
elmenekülni egy támadó Hunter-Killer
elől. Ha nem találnak fedezéket a kiborg
elől, akkor az másodpercek alatt
darabokra szaggatja őket pontos
lövéseivel.
– Mond meg Woo-nak, hogy várunk! –
sóhajtotta eltökélten Juan Baltazar,
miközben ismét érezte a jeges
borzongást a gerince mentén. Valami
nagyon rossz van készülőben. –
Kapkodja a seggét, mi pedig
reménykedjünk, hogy a Terminátorok
nem akadnak közben ránk! Ha
segítségre, emberekre vagy
szerszámokra van szüksége, szóljon!
A konvoj parancsnoka aggódó
arckifejezéssel fordult a látóhatár felé,
ahol vöröses lángok lobogtak
figyelmeztetően.
 3. A megbeszélés
Los Angeles, Központ; 2029. február 9.

A teremben valamivel kevesebben, mint

két tucatnyian tartózkodtak; férfiak és
nők vegyesen. Egy kivételével a fal
mellett elhelyezett székeken ültek, s
nagy összpontosítással figyelték a tábla
előtt álló férfit, akinek az arcán széles
vágás futott végig. Egy eleven legenda
állt előttük: az a férfi, aki felvette az
emberiségnek dobott kesztyűt, és
sikerrel szembeszállt a gépistennel.
John Connor. A neve is elegendő volt
ahhoz, hogy új erőt és hitet öntsön a
gerillák szívébe. Ha feltűnt a harctéren,
képes volt megfordítani elveszettnek vélt
csaták sorsát.
A Skynet gyűlölte, az emberek vakon
követték volna akár a Pokol mélyére is.
S meglehet, a Gépek Elleni Háború
valóban az volt: Pokol.
– Az Árnyék Bázisról átcsoportosított
civilek pillanatnyilag komoly terhet rónak
a befogadó bázisokra – magyarázta a
Főparancsnok. – Igaz, tetemes
veszteségeink voltak, ám jelentős
készleteket veszítettünk, az utánpótlás
pedig akadozik. Mexikóból már útnak
indult egy újabb konvoj, s az érkezése
napokon belül várható. Egy külön
csoport indul a konvoj elé, hogy
tűzfedezetet biztosítson az érkezők
számára, s a szállítmány biztonságosan
eljuthasson a lerakó állomásra, ahonnan
a szétosztást már mi fogjuk végezni…
Az utánpótlás azonban csak a
problémák egy részét oldja meg: a
túlzsúfoltságot mielőbb meg kell
szüntetnünk, mert egy esetleges újabb
invázió több bázist is veszélybe
sodorhat. A kiürítési forgatókönyvek
csak korlátozott mértékben számoltak a
bázisok túlzsúfoltságával, nincs
elegendő szállítóeszköz a
kitelepítésekhez, s ez, attól tartok,
katasztrófához vezethet
krízishelyzetben.
Megfordult, és a tekintetét lassan
végigjártatta a jelenlévőkön.
Valamennyiüket személyesen ismerte;
az arcokhoz nevek kapcsolódtak a
Főparancsnok elméjében. Veteránok
voltak, olyan emberek, akik már
számtalan alkalommal bizonyították az
alkalmasságukat.
– Két csoportot terveztünk útnak
indítani… – folytatta Connor. – Az első
csoport az érkező utánpótlás biztosítását
hivatott intézni, míg a másik egység a
tartalék bázisként nyilvántartott helyek
egyikét fogja ellenőrizni. Amennyiben
minden jól megy, akkor egy hét múlva
nekilátunk az új bázis berendezésének,
s hamarosan megszűnik a túlzsúfoltság.
Az egyik jelenlévő felemelte a kezét.
– Főparancsnok, az áttelepítés komoly
tűzfedezetet igényel… Most, amikor a
Skynet mindent megtesz annak
érdekében, hogy az elért sikereinket a
harctéren kompenzálja, nem kellene
várnunk egy kicsit, mielőtt elkezdjük az
áttelepítést?
Connor a kérdező, Andres Estrada felé
fordult.
– A kérdés jogos – felelte a
parancsnok –, azonban vannak olyan
jelek, melyek arra utalnak, ilyen kedvező
lehetőségünk nem lesz egyhamar. A
Skynet valóban jelentős
erőátcsoportosításokat végzett, azonban
képtelen egy időben minden szektorra
összpontosítani. A kitelepítéssel
egyszerre átfogó hadművelet veszi majd
kezdetét, így a Skynet arra kényszerül,
hogy a kiborg-egységei egy részét
átirányítsa.
Estrada bólintott.
– Nincs több kérdésem – válaszolta.
Connor a tábla melletti térképre
mutatott, melyen vörös fejű gombostűk
jelölték a Mexikóból érkező szállítmány
tervezett útvonalát.
– A találkozási pont a várostól mintegy
nyolc mérföldre van – magyarázta a
Főparancsnok. – Négy teherautó
érkezése várható, egyenként két sofőrrel
és két lövésszel. Amennyiben minden az
elképzelésünk szerint alakul, úgy a
konvoj holnapután fog befutni. Addigra a
biztosítóknak a helyszínen kell lenniük,
hogy ellenőrizzék a találkozási pont és
környékének a biztonságát. A csoport a
Vendégvárók kódnevet fogja használni a
kommunikációs kapcsolatok során.
Connor intett Fountes hadnagynak, aki
mindeddig csendben üldögélt a helyén.
A férfi felállt, és egy rövid listát húzott elő
a zsebéből.
– A Vendégvárók csoport tagjai a
jelenlévőkből kerülnek ki. Az akcióval
kapcsolatban a helyiség elhagyását
követően az egyes számú biztonsági
előírás lép életbe!
Többen bólintottak.
 Egy szót se senkinek! A gerillák
sohasem kérdezték a társaikat, ki milyen
feladatot kapott, hiszen ez
hozzátartozott a biztonsági előírásokhoz.
Minél kevesebben tudtak egy-egy
akcióról, annál nagyobb volt az esély a
sikerre. Igaz, a kiborgok ritkán ejtettek
foglyokat – legalábbis nagyon nehéz volt
bizonyítékot szerezni erre vonatkozólag
–, ám sohasem lehetett kizárni a
lehetőségét. Márpedig az embereknek
nem adatott meg a gyors halál, ha a
Skynet karmaiba kerültek. A
méregkapszulák elharapására sem
maradt mindig idő, amely ilyen és ehhez
hasonló esetekben a könyörületes halált
jelentette a katonák számára.
– Fabricio Sanchez, Raul Espinosa,
Andrew O'Leary, Ryan Mills, Greg
Christenson, Corrine Chambers Mazzini,
Steven Wakeford. Ti heten fogjátok a
Vendégvárók csoportját alkotni. Az
egység parancsnoka Sanchez lesz. A
Négyes Raktár fegyvermestere már vár
valamennyiőtöket… a kiutalt fegyver és
lőszer felvétele után kaptok egy
átalakított terepjárót, amellyel néhány
óra alatt elérhetitek a találkozási pontot.
Lehetőség szerint kerüljétek a harci
kontaktust a kiborgokkal, ám a helyszíni
viszonyoktól függően Sanchez
felülbírálhatja a kapott utasítást.
Amennyiben nem vagytok ott a
találkozási pontnál időben, a konvoj az
egyes számú biztonsági útvonalon
folytatja az útját… amennyiben tehetitek,
csatlakozzatok hozzájuk!
Néma bólintások érkeztek válaszul.
Mindannyian tudták, mit takar az utolsó
mondat. Ha lesznek túlélők… csak
éppen virágnyelven megfogalmazva.
Kétségtelen, hogy minden egyes
kiborgokkal való találkozás az elmúlás
veszélyét hordozta magában, ám azok
az emberek, akik ezen a megbeszélésen
jelen voltak, már többször találkoztak a
vén kaszással, s mindeddig sikeresen
elkerülték a társaságát.
Ám mindenkinek elfogy egyszer a
szerencséje.
Fountes hadnagy a Főparancsnokra
pillantott.
– Van valami hozzáfűznivalója, uram?
Connor megrázta a fejét.
– Akkor kérem a Vendégvárók Csoport
tagjait, kövessenek! Perkins
fegyvermester már bizonyára
türelmetlenül várja a társaságot!
John Connor megvárta, amíg a kijelölt
személyek elhagyják a helyiséget,
azután a jelenlévőkhöz fordult.
– Az új bázis létrehozása rendkívül
fontos – ismételte meg még egyszer. –
Nem csupán a túlzsúfoltság
megszüntetése miatt, hanem egyéb
okokból kifolyólag is, melyeket most nem
kívánok részletezni.
Az emberei hálásan néztek rá. A
Főparancsnoknak ennyit sem kellett
volna mondania, az emberei
megszokták, hogy legjobb tudásuk
szerint hajtsák végre a kapott parancsot,
s ne a miérten, hanem a hogyanon
gondolkozzanak.
– Az új bázist a Wilshire Boulvardon
tervezzük létrehozni. Az Irgalmas
Szamaritánusok Kórháza alkalmas
felszíni kijáratokat biztosít, emellett az
utca alatt metró vezetett egykoron, s az
alagutak még járható állapotban vannak.
A csoport kódneve a Fészekrakók lesz,
tagjai pedig az itt jelenlévők közül
kerülne ki. Bár már elkészítettem az
összeállítást, tekintettel a feladat
veszélyességére és fontosságára,
önkénteseket kérek…
Valamennyi gerilla felemelte a kezét.
Egyiknek sem fordult meg a fejében,
hogy kimaradjon az akcióból.
John Connor megcsóválta a fejét.
– A csoport legfeljebb hét főből állhat.
Tizenegy jelentkező volt.
 – Minthogy a Fészekrakók
csoportparancsnokának Jimmy Lehmant
akartam kinevezni, így az első hely
máris eldőlt. Mégis, minthogy szeretnék
igazságos lenni a többiekkel szemben,
így emeljék fel azok a kezüket, akik az
elmúlt három nap során komolyabb
akcióban vettek részt!
Négyen jelentkeztek.
– Akkor a többiek mennek – döntött a
Főparancsnok, és senki nem szállt
vitába vele. – Gerald O'Keefe, Andres
Estrada, Kyozo Fukada, David Winfrey,
Melissa Reeves és Carol Stanley… Van
valakinek ellenvetése?
Senki nem reagált.
John Connor elmosolyodott.
– A feladatotok a következő… – kezdte
lassan.
 4. Tervek és stratégiák
Valahol a Cheyenne-hegység mélyén;
2029. február 9.

A befutó adatok áttekintése néhány

másodpercet vett csupán igénybe,
jóllehet a fogadásra előkészített RAM-
diszkek kis híján túlcsordultak. A Skynet
emberi mércével mérve
elképzelhetetlenül gyorsan dolgozott. A
gépisten elé tálalt adatok különböző
elemzéseken mentek át, az alacsonyabb
szintű vezérlőmodulok szelektálták és
elkülönítették a hasznosnak ítélt
információt, bár a továbbított
adatmennyiség így is lekötötte volna a
gerillák teljes számítógépes kapacitását
egy teljes hónapra.
A Skynet prioritások szerint vizsgálta
az információkat. Mivel egyetlen kiemelt,
sürgős vagy rendkívül magas prioritású
jelzéssel ellátott adathalmaz sem
érkezett, így a gépisten több időt szánt
az áttekintésekre, mint előzőleg tervezte.
A gerillák egyelőre nem kezdtek átfogó
csapatösszevonásokba vagy
áttelepítésekbe. A humán bázis
megsemmisítését ugyan sikerült
kiegyenlíteniük a kommunikációs
központ felrobbantásával, mi több, a T-
1000-es Terminátorok első szériáját
megsemmisítették a prototípus
kivételével, ám fölényük arra már nem
volt elegendő, hogy újabb területeket
hódítsanak el a kiborgoktól.
A Skynet ezt biztató jelnek vélte.
Ám ennek ellenére kiemelten kezelte a
problémákat. A humánok az elmúlt
hónapok során aggasztóan
megerősödtek, és ha a tendencia
folytatódik, akkor hamarosan eljuthatnak
egy olyan pontra, ahonnan már szinte
lehetetlen visszafordítani őket.
Most kell cselekedni.
A gépisten végigfuttatta a
keresőrutinokat a belső adattárolóján,
olyan terveket és stratégiákat emelve ki
ideiglenes memóriaterületükről, melyek
egykoron benne fogalmazódtak meg, ám
akkor nem érezte elérkezettnek az időt a
használatukra. Jobbnál jobb tervek
voltak, némelyik a megvalósíthatóság
határát súrolta. Egyvalamiben azonban
megegyeztek: valamennyi célja a humán
egységek minél hatékonyabb likvidálása
volt.
A Skynet egyszer már elvégezte ugyan
a kapcsolódó elemzéseket és
hatásvizsgálatokat, azonban – minthogy
néhány paraméter változott az elmúlt
időszakban – most megismételte a
számításokat. Egyelőre csupán azokkal
a tervekkel foglalkozott, melyek
megvalósítási mutatója elérte a hetven
százalékot, és a siker legalább negyven
százalék eséllyel kecsegtetett.
Ezúttal nem volt maximalista.
Az elmúlt hetek azt bizonyították, hogy
stratégiát kell váltania, különben a
humánok behozhatatlan előnyre tesznek
szert, s akkor veszélybe kerül a jövő a
kiborgok és a Skynet számára.
A gépisten folyamatosan gyűjtötte a
különféle stratégiai elemzéseket, a
világtörténelem háborúit feldolgozta, és
leszűrte belőlük a hasznosítható
információt, szimulációs programokat
készített, melyeken a legkülönfélébb
paraméterek megváltoztatásával
próbálta meg modellezni a gerillák
viselkedésmátrixát és
harcmozdulataikat. Emellett a
rendelkezésére álltak a különféle katonai
intézmények és tudományos
kutatóintézetek által készített anyagok,
melyek mindegyike a háborúval vagy
annak valamelyik metódusával
foglalkozott.
Ilyen információmennyiség mellett kész
csoda volt, hogy a humánok még nem
tűntek el a Föld felszínéről. Amennyiben
a világ matematikai szabályok szerint
működött volna, John Connor sohasem
születik meg, s az emberi ellenállás az
első hetek után csúfos kudarcot vall.
Ám a valóság más volt.
S ez haragra gerjesztette a gépistent.
Néhány tervet összekapcsolva egy
olyan elképzelés kezdett körvonalazódni
a memóriájában, melynek segítségével
komoly csapást mérhet a humánokra.
Igaz, a komplexet alkotó részfeladatok
erőforrásigénye önmagában is
jelentősnek tűnt, azonban a Skynet úgy
döntött, ezen alkalommal eltekint a
megtérülési számításoktól.
Kerül, amibe kerül, végigcsinálja.
A körülmények megfelelőnek tűntek. A
járőrök olyan eseményeket jeleztek a
gépistennek, melyek alkalmasnak
látszottak a nagy terv apró
fogaskerekeinek az elindítására. S ha
egyszer az apró fogaskerekek
megindulnak, hamarosan az egész
gépezet működésbe lép. Akkor pedig
nincs megállás, amíg végre nem hajtotta
a feladatot.
A Skynet bizakodónak tűnt.
 5. Mázlis fickók
Az egykori mexikói határ közelében;
2029. február 9.

Amikor Juan Baltazar meghallotta a

jellegzetes zúgást, nagyot nyelt és a
géppisztoly után nyúlt. A csupasz föld
sehol sem kínált menedéket a közeledő
kiborgok ellen. A mexikói férfi biztos volt
benne, hogy a Hunter-Killerek perceken
belül felbukkannak a látóhatár peremén.
A hangjuk megelőzte a gépeket, s ezzel
mintegy időt adott az embereknek, hogy
miután megírták a végrendeletüket,
felkészüljenek az utolsó összecsapásra.
Egyik ember sem bízott benne, hogy
túléli az elkövetkező fél órát.
A HK-k sebesen közeledtek. Ezüstös
alakjuknak a lángok szolgáltattak pokoli
hátteret. Hárman voltak, egy normál
osztag. A középső felhúzott a magasba,
míg a szélsők oldalra kerültek, hogy
kereszttűzbe kaphassák a konvojt.
 – A kocsik alá! – kiáltotta Baltazar, s
maga járva elöl jó példával kivágta az
ajtót, és ütött-kopott AK-47-esével a
kezében bearaszolt a teherautó alá. A
fém viszonylagos fedezéket nyújtott a
Hunter-Killerek lövéseivel szemben, bár
a gerillák most sokat megadtak volna
néhány homokzsákért.
A férfi úgy becsülte, legfeljebb három-
négy perc lehet hátra a támadásig. Ha
nagyon szerencsések, akkor
valamennyien leadhatnak néhány lövést,
mielőtt a kiborgok egyik lövése telibe
nem találja a teherautók platóján
elhelyezett lőszeres ládákat.
A detonáció majd gondoskodik a
többiről.
Armando idegesen nézte a közeledő
HK-kat. Rövid élete során eddig kétszer
akadt össze ezekkel a félelmetes
kiborgokkal – először egy kiégett roncs
formájában, melyet az egyik gerilla
terített le egy hihetetlenül szerencsés
lövéssel, másodjára pedig akkor, amikor
egy HK-osztag légi fedezetet biztosított
a felszíni harcokban néhány
Terminátornak.
– Van esélyünk? – kérdezte súgva a
fiú a mellette hasaló férfitól, mintha attól
tartana, hogy a hangja tovább növeli a
veszélyt.
Baltazar komoran bólintott.
– Esély mindig van – mormogta, ám a
tekintetében megcsillanó szomorúság és
a gerince mellett terjeszkedő hidegség
nem sok jót ígért.
Szerencsére Armando mindebből
semmit nem vett észre. Amíg remény
van, könnyebb a halált is elfogadni.
Valóban volt esélyük: csak annyira
kicsi, hogy még ezrelékekben sem
igazán lehetett volna kifejezni. Talán
mázlijuk lesz, és leszednek egy Hunter-
Killert, mielőtt valamennyien meghalnak.
Tizenhatan a három HK ellen.
Számszakilag nem rossz arány.
 Tűzerőben azonban határozottan a
kiborgok javára szólnak az esélyek. Még
a kísérőként utazó lövészek is csupán
M-16-os géppisztolyokat markoltak, jobb
fegyverre egyikük sem tett szert eddig. A
teherautón elméletileg kellett lennie
néhány Westinghouse-nak, ám mire azt
előbányászták és üzembe helyezték
volna, a HK-k már régen hazafelé
tartanak.
– Rögtön a nyakunkon lesznek… –
motyogta Baltazar, és hátraintett a
teherautó egyik lövészének, hogy
koncentráljanak a bal szélső HK-ra.
A gerillák gyors kézjelekkel
kommunikáltak egymással. Felosztották
maguk között a célpontokat, s
valamennyien bíztak benne, hogy itt és
most hamarosan egy kisebb csoda
történik.
Baltazar egy fénytelen amulettet húzott
elő az inge alól, mely vékony
ezüstláncon csüngött. Gyors csókot
lehelt rá, majd szertartásos mozdulattal
hozzáérintette a géppisztolya csövéhez,
végül pedig az amulettet ismét elrejtette
a ruhája alatt. Ennyit tudott tenni
mindössze a csodáért, a többi már a
szerencséjükön múlik.
Az első HK néhány másodperccel
megelőzte a másik két kiborgot, s
hosszú sorozata feltépte a teherautó
platójának oldallemezeit. A lövések
közül egy sem jutott el a kiszemelt
célpontokig, a tűzvezérlő egység által
kiszámolt röppálya nem bizonyult
tökéletesnek.
Egy Ezüsthernyó nagyságrendekkel
nagyobb pusztítást végezhetett volna,
ha a kiborgok a rakományt is meg
akarják szerezni. A HK-k azonban nem
kaptak utasítást a taktikai központtól arra
nézve, hogy ügyeljenek a konvojt alkotó
teherautókra.
Miközben a vezérgép felhúzott, a
processzor némileg módosította az
irányzékot, majd nekikészült a második
lecsapásnak.
Ekkor érkezett a másik két HK.
A kiborgok alacsonyan repültek,
néhány lábnyira csupán a föld felett, s
gyilkos sorozattal szórták meg a
teherautókat. Az egyik gerilla rövid
sorozatokkal próbálkozott, miközben a
társai a fejüket a homokba fúrva
reménykedtek, hogy egyetlen golyó sem
sebzi meg őket halálosan.
A bal oldali Hunter-Killer átváltott a
teste alá erősített Gatlingra, s a
gépágyúból kivágódó golyók véres
húsdarabot csináltak a potenciális
veszélyforrásként jelölt célpontból. A
gerilla teste a teherautó túloldalán
kirepült a homokra, miközben kiejtette a
kezéből a fegyverét. Iszonyú sebei
ellenére még mozgott; bár már nem volt
öntudatánál, csupán az izmai
rángatóztak görcsösen.
A sorozat mindenkivel végzett a
teherautó alatt lapulók közül. A kiborg
semmit nem bízott a véletlenre. A HK
méltóságteljes ívben felemelkedett, s
egy pillanatra a hasát mutatta a
szomszédos teherautó alatt lapuló
lövészek számára, akik azonban
túlságosan el voltak foglalva a saját
kiborgjukkal, így lemaradtak a kínálkozó
lehetőségről.
A vizuális viszonyok nem voltak elég
jók ahhoz, hogy a Hunter-Killerek
elvégezhessék az alapprogramjuk részét
képező humán-azonosítás műveletét,
így a kiborgok nem határozták meg a
célpontok elpusztításának prioritását.
Végül is amúgy sem számított.
Valamennyi humánra az elsődleges
direktíva érvényesült:
MEGSEMMISÍTENI!
Baltazar megvárta, amíg a HK leadja
az első sorozatot, majd oldalra
kanyarodva széles ívben kitér. Az AK-
47-es csöve egy pillanatra sem mozdult
el a kiborgról, a férfi türelmesen várta a
pillanatot, amikor rálátása nyílik majd a
turbinákra: a repülő kiborgok
leggyengébb pontjára.
A HK a győzelem biztos tudatában
készült a második támadásra.
Ostyaáramkörös processzorjában egy
pillanatig sem fordult meg annak a
lehetősége, hogy veszély fenyegeti. A
fedezékben lapuló humánok nem
mutattak harci aktivitást, így a prioritásuk
automatikusan megváltozott, és a HK a
szomszédos teherautó alól lövöldöző
humánokra irányította az érzékelőit. Ide
ráér akkor is visszatérni, ha végzett a
veszélyesebbnek ítélt egyedekkel.
Ebben a pillanatban szétrobbant a
turbinája.
A processzornak még maradt ideje a
becsapódási szögből kiszámolni a
lövész helyét – sajnálatos módon az
egyik, veszélytelenebbnek ítélt humán
lőtt rá –, aztán a robbanás átterjedt az
egész kiborg-testre, és a következő
másodpercben a HK egy izzó tűzgolyóvá
változott.
Baltazar ökölbe szorította a kezét,
ekképp élvezve ki pillanatnyi diadalát,
aztán meglátta a szemből közeledő HK-
vezérgépet, s a férfi tudta, hogy a
pályafutása itt és most fog véget érni.
Látta, ahogy a földön gellert kapott
golyók nyílegyenesen közelednek felé,
olyan sebességgel, hogy még
félregördülni sincs ideje. Mintha
megfagyott volna körülötte az idő,
egyenként látta a becsapódó golyókat,
ahogy csinos kis gödröket vájnak a
kiégett talajba. Minden lövés néhány
centiméterrel közelebb volt hozzá.
A Hunter-Killer tökéletesen betájolta a
humánt, amelyik néhány másodperccel
azelőtt megsemmisítette a másik
kiborgot. Minthogy ez volt a
legsikeresebb támadás ezen
összecsapás során, a humán
célprioritása megkapta a legmagasabb
értéket, és a HK módosította a repülési
pályáját, hogy minél kedvezőbb szögben
kaphassa el az áldozatát, miközben a
rendszer beszkennelte a humán arcát,
és összevetette az adatbázisában tárolt
adatokkal. A kép egyikkel sem egyezett.
Ebben a pillanatban egy kiemelt
prioritású üzenet érkezett a
kommunikációs rendszeren keresztül,
elég széles sávszélességben ahhoz,
hogy mindenképp eljusson a harcoló
egységekhez. Irányított üzenet volt,
amely tartalmazta a HK-osztag minden
tagjának az azonosítóját, és arra
utasította a kiborgokat, hogy azonnal
fejezzék be a harci tevékenységet, s
vonuljanak vissza.
A kiborg ellenőrizte a forrást, s
minthogy a hivatkozási jelszó és prioritás
megfelelt, így beszüntette a tüzelést, és
teljes sebességre kapcsolva
felemelkedett a magasba.
 A sorozat alig fél méterrel Juan
Baltazar arca előtt fejeződött be. A férfi
egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy a
lövések abbamaradtak, s még mindig
életben van. Kimeredt szemekkel
bámulta a kitérő tevékenységbe kezdett
Hunter-Killert, s bár egy pontos lövéssel
valószínűleg végezhetett volna a
kiborggal, egyszerűen képtelen volt
mozdulni.
A jeges bizsergés megszűnt a gerince
körül.
– Kurva nagy összecsapás lehet
valahol – suttogta alig néhány
centiméterrel mellette a fiatal kölyök,
Armando. – Úgy tűnik, a
Főparancsnokék megint
megszorongatták a tökét a Skynetnek, s
az a nagy halom ócskavas most nem
győzi visszarendelni a gépeit…
Baltazar felsóhajtott, és felemelte a
fejét.
– Mondtál valamit, fiú? – kérdezte
kiszáradt szájjal, tekintetét egy pillanatra
sem véve le azokról a takaros kis
gödröcskékről, melyek pontosan
mutatták az irányt, hova tartottak a
Hunter-Killer által kilőtt golyók.
A HK-k visszavonulása felért egy
kisebb csodával. Akárcsak az, hogy
sikerült végezniük egy repülő kiborggal,
s a társaság több mint a fele életben
maradt.
Armando nem válaszolt. Olyan
gyorsan mászott ki a teherautó
biztonságot nyújtó fedezéke alól, mintha
kígyó csípte volna meg, s sietős
léptekkel a lángoló HK roncsa felé indult,
ami mintegy negyven méternyire a
konvojtól hevert a földön. A kiégett föld
azon a helyen még sötétebbnek látszott,
mintha a feketének különböző árnyalatai
lennének.
Juan Baltazar a szájához emelte a
nyakában hordott amulettet, és
csendben megcsókolta.
 6. Csendes környék
Los Angeles déli peremén; 2029.
február 9.

Fabricio Sanchez elegáns mozdulattal

kerülte ki a kiégett teherautó
maradványait, melynek oldalából egy
Hunter-Killer jól felismerhető
oldalszárnya meredezett. Los Angeles
tele volt a háború nyomaival, a
számtalan csontváz mellett tisztára égett
titánium-vázak és kiborg-roncsok is
borították az utcákat. A háború mindkét
oldalon válogatás nélkül szedte
áldozatait. Az egyik ház kirobbantott
ablakában egy jókora testű patkány
üldögélt, és félelem nélkül figyelte a tőle
néhány lépésnyire elhaladó terepjárót.
Valamit tartott a mancsaiban, s a pofája
is megállás nélkül mozgott: egyik ember
sem akarta tudni, mit eszik az állat.
Meglehet, éppen egy nemrégiben lelőtt
bajtársuk húsát rágja.
 A patkányok túlélték az atomvillanást,
s az elhullott tetemek mennyisége miatt
a számuk is jelentősen megnövekedett.
A háború első évtizedében a patkányok
jelentős fehérjeforrásként is szolgáltak a
túlélők számára. Abban az időben külön
csoportok vadászták őket, s a patkányok
megtanulták félni az embereket. Aztán
az utánpótlási kérdés megoldásával s a
városban található készletek feltárásával
az emberek kezdtek leszokni a
patkányok vadászatáról, s bár sohasem
hagytak fel vele teljesen – természetes
ellenség híján amúgy is szükség volt
erre a kényszerű lépésre –, a patkányok
megtanulták, mikor kell menekülniük, s
mikor nem foglalkozik velük senki sem.
Ezek az állatok hihetetlen mutációs
képességről téve tanúbizonyságot a
sugárszennyezett területeken is
szaporodásnak indultak, belakták azokat
a helyeket, melyek a magas RAD érték
miatt emberi tartózkodásra teljesen
alkalmatlanok voltak. Mi több, a
patkányok képesek voltak
megemészteni az Alfák szintetikus
borítását is, így az elhullott tetemekkel
sem kellett foglalkozniok a gerilláknak.
Temetésre a városban amúgy sem lett
volna lehetőség.
Kezdetben mindenki járványoktól
tartott, ám az atomcsapás csak
művelhetett valamit a patkányokkal, mert
a pusztító betegségek terjesztése helyett
tökéletesen ellátták a „takarítók”
szerepét. Mindent megettek, ami
szerves hulladéknak bizonyult, és ezzel
nagy szolgálatot tettek az embereknek.
– Utálom, amikor így néznek rám! –
mormogta Wakeford, s komolyan
eltűnődött rajta, hogy odapörköl egyet a
patkánynak. Természetesen nem tette
meg, egy lövés még egy ilyen csendes,
békésnek tűnő területen is Terminátorok
felbukkanását eredményezheti.
– Nyugi – fordult felé Mazzini –, amikor
a te húsodat fogja zabálni, az neked már
aligha okoz problémát!
– Megnyugtattál – dünnyögte a férfi. –
Inkább ennék én a húsából, mint
fordítva, pedig komolyan mondom,
utálom a patkányhúst.
– A kínaiak kivételével senki sem
szereti – felelte nyugodtan O'Leary,
bekapcsolódva a beszélgetésbe. – Ha
viszont nincs más, akkor azért is
hálásnak kell lennünk…
– Szerencsére most éppen nem
szorulunk rá – sóhajtott Wakeford, és
leküzdötte feltörekvő hányingerét. –
Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára
ilyen ocsmányságot.
Raul Espinosa, a csoport másik
spanyol anyanyelvű tagja elhúzta a
száját.
– Fogjátok vissza egy kicsit magatokat!
Nem díszvacsorára megyünk! Ha sokáig
pofáztok még kajáról, komolyan
mondom, a gyomrom korgása lesz az
árulkodó hang, amely idehozza a
Terminátorokat!
Sanchez hátraszólt.
– Veszélyes zóna! – A figyelmeztetés
elég volt ahhoz, hogy az imént még
csipkelődő harcosok nyomban
elhallgassanak, és minden figyelmüket a
környezetüknek szenteljék.
Bár Los Angeles déli részét a gerillák
tartották az ellenőrzésük alatt, a
városban mindig és mindenhol számítani
lehetett egy Terminátor vagy egy
Ezüsthernyó felbukkanására. Ha egy
harctéri kiborg-egység elszakadt a
csapatától, akkor azok az elsődleges
direktívák léptek életbe, melyek az
alapprogramjuk részét képezték. S nem
véletlenül nevezték a Terminátorokat
Halálosztónak. Minden egyes példány
halálos fenyegetést jelentett az
emberekre nézve.
A terepjáró az utca közepén haladt,
csupán itt bizonyult járhatónak az út.
Kétoldalt kiégett gépkocsik roncsai
hevertek, némelyikben még az egykori
tulajdonos csontváza is ott porosodott.
Könnyű szél hordta a radioaktív pernyét,
ám a sugárzási szint az elmúlt évek
során a kritikus szint alá csökkent, így
egyik gerilla sem öltötte magára a
vegyvédelmi ruháját. Harc közben csak
akadályozta őket, ráadásul jellegzetesen
surrogó hangja messziről az árulójukká
válhatott volna. Majd, ha visszatérnek a
bázisra, inkább elviselik a
sugárszennyezés-mentesítő procedúrát,
amely amolyan külső-belső
nagytakarítás volt.
A gerillák a romos házakat fürkészték.
Ha valamelyikbe behúzódott egy
Terminátor, akkor kettőt-hármat is
leszedhetne közülük, mielőtt egyáltalán
reagálnának.
Egyikük sem szerette az efféle utazást,
sokkal biztonságosabb volt a
csatornahálózatot használni a
közlekedésre, vagy a romos épületeket,
ahova csak akkor léptek be, ha
megbizonyosodtak annak
biztonságosságáról. Most azonban
sietős volt a dolguk, ezért a gyorsabb
haladás érdekében vállalniuk kellett a
kockázatot. Az utcákon haladva
könnyebben észrevehette őket egy
járőröző kiborg-egység, ám a
sebességük egyben védelemként is
szolgált a csoport számára.
– Hol van a találkozási pont? – Ryan
Mills megvakarta sörteszerű hajjal
borított fejbőrét. – Csak annyit tudok,
hogy a várostól nyolc mérföldnyire…
Sanchez egy térképet dobott a társa
lába elé.
– Vigyázz rá, a saját példányom!
Bejelöltem rajta, hogy hol kell
keresnetek, ha esetleg velem történne
valami.
Mazzini elmosolyodott.
– Akkor valószínűleg mi is
problémákkal fogunk küszködni –
mondta csendesen.
Mills felvette a térképet, és
tanulmányozni kezdte. A gerillák közül
kevesen rendelkeztek térképpel, s még
kevesebben tartották maguknál éles
bevetésen, hiszen fontos
információforrásként szolgálhatott volna
egy kiborg számára. Az ilyen saját
példányokon szigorúan tilos volt bejelölni
bármelyik emberi bázist, olyan
menekülési útvonalakat, melyek részét
képezték bármilyen kiürítési vagy
felvonulási tervnek.
Bár Sanchez volt a legtapasztaltabb
harcos a csoportban, mégis hátrányban
volt a társaival szemben. Helyismerete
csupán néhány szűk területre
korlátozódott, mivel előző
állomáshelyétől – az Árnyék Bázistól –
sohasem távolodott el néhány
mérföldnél jobban. Az Árnyék Bázis
megsemmisülését követően a Központi
Bázisra került. Hosszú ideig pihennie
kellett – egy plazmalövedék súrolta az
oldalát –, ám végre felépült, s önként
jelentkezett a feladatra. Egy konvoj
útjának biztosítása nem tűnt túlságosan
komoly feladatnak, s remek alkalmat
biztosított, hogy kicsit „megrozsdásodott”
képességei visszanyerjék régi fényüket.
Greg Christenson összeráncolta a
homlokát, és rosszallóan tekintett a
társára.
– Miért van nálad a térkép? – kérdezte.
Sanchez megvonta a vállát.
– Még nem ismerem ki magam a
környéken – felelte egy kicsit nyeglén.
Most, hogy életében először
csoportparancsnokká nevezték ki, úgy
érezte, a többiek felett áll.
Kétségtelen, hogy neki volt elméletileg
a legnagyobb harci tapasztalata,
azonban a nyilvántartásban szereplő
adatok és a valóság között volt némi
különbség. Amikor Fabricio Sanchez a
Központi Bázisra került, az első adandó
alkalommal kihallgatták. Így próbálták
meg kiegészíteni a róla őrzött személyi
aktát, mely bizony közel egy éves
lemaradásban volt a tényleges
dátumhoz képest.
Minthogy az Árnyék Bázison vezetett
anyag megsemmisült, így csupán
Sanchez elmondására támaszkodhattak,
melyeket persze egy későbbi
alkalommal össze akartak vetni a társai
által elmondott információkkal, hogy
minimálisra csökkentsék a
pontatlanságok arányát. Mindenki
tisztában volt vele, hogy a legtöbb
harcos hajlamos a túlzásra, ez már
ősidők óta benne volt az emberekben, s
ha megkérdezték, a gerillák kicsit
kiszínezve mondták el az eseményeket.
Arról nem is beszélve, hogy ki képes
pontosan visszaemlékezni, hány
bevetést élt túl, s közben esetleg mennyi
kiborgot küldött a pokolra?!
 Fabricio Sanchez anyaga tele volt
ferdítésekkel és túlzásokkal, melyek egy
későbbi adategyeztetés során bizonyára
kiderültek volna, ám a
Főparancsnokságon most mindenkinek
kisebb problémája is nagyobb volt annál,
hogy az ilyen „haszontalannak tűnő”
feladatok megoldásán töprengjen. Így
aztán egyelőre elfogadták az
elmondottakat, s ennek megfelelően a
férfi új besorolást kapott, amely lehetővé
tette a számára, hogy ebben az
akcióban csoportparancsnokként vegyen
részt.
Senki nem sejtette, hogy a
személyében egy időzített bomba ketyeg
a csoport kellős közepén.
 7. Mint pók a hálóját
Los Angeles déli peremén; 2029.
február 9.

A hajdanán ezüstös testek a harcokban

megfakultak, a felszínük karcossá vált,
és a rárakódott portól, pernyétől meg
szeméttől valahogy lehangoltságot
árasztottak magukból. Csendben –
stand by üzemmódban – várakoztak
azon a helyen, melyet az irányító
központ, közvetve a Skynet határozott
meg a számukra.
A célterületen több csoport
helyezkedett el. Egymástól függetlenül,
mégis összehangoltan kellett
dolgozniuk, ezért az akció idejére egy
különleges kódot és olyan
adathozzáférést kaptak, mely a
számítások szerint optimális feltételeket
biztosított a sikerhez.
A gépisten nem bízott semmit a
véletlenre.
 A közelben egy HK-osztag pihent a
talajon. Az előttük magasodó romhalmaz
– egykori felhőkarcoló – tökéletesen
takarta a repülő gépezeteket. Ha valaki
a városon kívülről közeledett volna
feléjük, talán kiszúrhatja őket, ám azok
számára, akik kifelé tartottak,
tökéletesen láthatatlanok voltak.
Kétségkívül ilyen kiszolgáltatott
helyzetben egy kevésbé tapasztalt
gerilla is elkaphatta volna bármelyiküket,
azonban az akció során még
szélsőséges esetekben sem kellett ilyen
veszéllyel számolniuk.
Egy föld alatti parkolóba behátrált
Fejvadász alkotta a pókháló következő
szemét. A hatalmas monstrum szinte
észrevétlenül olvadt bele a romokba, az
elején tátongó nyíláson keresztül
bonyolult csövek és kábeldzsungel
látszott. A kiborg egy héttel ezelőtt
szerezte ezt a sérülését, melynek
alapján bármelyik gerilla
működésképtelennek tekintette volna. A
kiborg annak és rendje szerint
karbantartást kért, s már útban volt a
megfelelő javítóállomás felé, amikor a
Skynet közvetlen utasítása megállította,
és új helyére irányította át. A szerepe
nem volt bonyolult: tűzfedezetet adott a
többi kiborgnak, ha az események
kicsúsznának a gépisten irányítása alól.
A parkolótól negyven lépésnyire két
Terminátor – mindkettő T-700-as modell
– várakozott. A kezükben tartott
Westinghouse-ok csöve a földre
mutatott, a kiborgok csupán a csalétek
szerepét voltak hivatottak eljátszani. A
Skynet nem mérlegelt sokáig, s mivel azt
akarta, hogy a szituáció minél
valósághűbbnek tűnjön, ezért szinte
gondolkozás nélkül feláldozta két
kiborgját.
A csapda két karját – s a pókháló
következő láncszemét – T-800-as
Terminátorok alkották; harctéri Béta
egységek. Nekik csupán annyi volt a
feladatuk, hogy lehetőség szerint
szorítsák vissza a kitöréssel próbálkozó
gerillákat. A Skynet szigorúan
meghatározta, hogy a humánok
esetében milyen célfelületeket
engedélyez. Ezúttal nem a
megsemmisítés volt számára az
elsődleges: foglyokat akart ejteni.
Használható humánokat, akik
alkalmasak annak a szerepnek az
eljátszására, ami a gépisten
mérhetetlenül hatalmas tudatában
megfogalmazódott.
A várost szinte teljesen behálózó
adóállomásoknak köszönhetően a
Skynet pontosan tudta, merre járnak
kiszemelt áldozatai. Ahol nem álltak
rendelkezésére átjátszó-adók, ott a
harctéri egységek – egy-egy Terminátor
vagy mondjuk egy HK szolgáltatta az
információkat –, ám mindez nem
számított. A légy már a pókháló
közelében repdesett, s a ragadozó
mozdulatlanul figyelte az áldozatát, hogy
egyetlen másodpercet se tétovázzon,
amikor le kell csapnia rá.
A gépisten szándékosan választotta
éppen ezt a helyet a csapda színhelyéül.
A területet a humánok tartották az
ellenőrzésük alatt, ám egyszerűen nem
volt kapacitásuk rá, hogy állandó
járőrszolgálatot fenntartva folyamatossá
tegyék az ellenőrzéseket. Így aztán egy
gyorsan mozgó harctéri egység könnyen
átcsusszanhatott a laza arcvonalukon,
főleg, ha egy időre elfeledkezett az
elsődleges direktívák sürgető
kényszeréről. Márpedig egy istennek
igazán nem eshet nehezére
megszüntetni néhány percre egy olyan
kényszert, melyet voltaképp ő
programozott bele a teremtményeibe.
Az áldozatok beléptek az akció
végrehajtásának a körzetébe. A felderítő
egységek nem jeleztek más humán-
tevékenységet a célkörzetben, így nem
volt szükség újabb egységek
ideirányítására. A Skynet tisztában volt
vele, minél több kiborg nyüzsög a
környéken, annál rosszabbak a sikeres
végrehajtás esélyei. Volt egy optimális
létszám, ennél több kiborgra nem volt
szükség.
Már csupán egy parancsra volt
szükség.
A Skynet egy hatalmas virtuális
térképen figyelte a célszemélyek
mozgását. A térképen Los Angeles
utcahálózatát feltüntették – egy
térinformatikai mérnökség szerveréről
emelte le –, s tartalmazta a legfontosabb
kábelcsomópontok, csatornahálózatok
és gyűjtőcsövek helyzetét. Vörösen
villogó pont jelezte a humánok útvonalát.
A krómszínű pontok Terminátorokat
jelöltek.
A külső megfigyelőegységek lezárták a
menekülési útvonalakat. Ahogy azt a
Skynet parancsa előírta. A csalétekként
felkínált kiborgok a betáplált
irányvektoroknak megfelelően
mozgásba lendültek, hogy alig hatvan
másodperccel később felbukkanjanak a
humánok orra előtt.
A Skynet ügyelt rá, hogy a humánok
semmiképp se veszíthessenek, ezért
apró módosítást végzett a csalétek-
kiborgok célvezérlő processzorjának
programjában. A Terminátorok a lehető
legjobb tudásuk szerint fognak harcolni,
csupán a lövéseik fognak célt téveszteni.
Emellett a gépek garantáltan megvárják
majd az első lövéseket. Ennél több
esélyt még a Skynet sem adhatott.
Hét humán két Terminátor ellen.
A csapda bezárult.
 8. Föld alatti utazás
Los Angeles; 2029. február 9.

A Fészekrakók csoport tagjai egy kézi

hajtány segítségével tették meg útjuk
első szakaszát. Mindvégig a föld alatt
haladtak, az egykori síneket használva.
A hajtány remekül bevált a föld alatti
közlekedésben, ha egykori
metróállomások között kellett haladni.
Igaz, jobbára kézi erővel hajtották, mivel
az akkumulátorok csupán korlátozott
időtartamig bírták, s jobbára akkor
fanyalodtak rá az emberek, ha gyorsan
kellett egyik állomásról eljutniuk a
másikra. Egy technikuscsoport alkotta
meg az első hajtányt, s a későbbiekben
tucatnyinál is több készült; közöttük egy
igazi gépi hajtány, mely egy időben akár
másfél tucat kerekes kocsit is képes volt
magával vinni. Igaz, a sínek egyes
szakaszokon megszakadtak, s ezeken a
helyeken óvatosan kellett továbbtolniuk
a járgányt – a padlóba erősített vasak
csupán arra voltak jók, hogy a hajtány
kerekei ne szenvedjenek komolyabb
károsodást.
A gerillák célja ezúttal a Pico volt, az a
metróállomás, amelyik legközelebb
helyezkedett el a frontszakaszhoz. Az
egykori metróközpontig vezető
útszakaszt maguk a gerillák robbantották
be még az ezredforduló utáni első
évtized végén, amikor a Terminátorok
valóságos hajtóvadászatot rendeztek a
föld alá menekült emberek ellen. Több
mint száz gerilla vesztette akkor az
életét – a civileket nem számolva –, ám
a Skynet is súlyos veszteségeket
könyvelhetett el az akció végeztével. A
közel másfél kilométer hosszú szakasz
alig tizenöt perc alatt lett az enyészeté,
egyetlen kiborgnak sem volt annyi ideje,
hogy a felszínre meneküljön: a pontosan
elhelyezett robbanóaknák sok száz
tonnányi követ robbantottak a fejükre.
Ám mivel ezt távirányítással aligha
lehetett volna tökéletesen megoldani, a
gerillák a sebesültjeiket hagyták a
vezérlőpontokon – valamennyien önként
vállalták a feladatot, tudván, csak így
biztosíthatják a társaiknak a túlélést –, s
bár a kiborgok néhányukkal végezni
tudtak, a többség végrehajtotta a
feladatát.
Dicsőséges, mégis szomorú nap volt.
Azóta a gerillák szinte teljesen az
ellenőrzésük alatt tartották a
metrójáratokat. Néhanapján persze
előfordult, hogy egynémely lejáratot
berobbantani kényszerültek, mert a
felszín már nem volt biztonságos a
számukra, ám az így elvesztett
menekülési útvonalakat újak nyitásával
pótolták. Az évek során ennek
megfelelően kicsit átalakult a metróvonal
– az eredeti állomások javarészét
törmelékhalmok borították, melyen még
egy feltáró kiborg-szakasz is csak napok
megfeszített munkájával vághatta volna
keresztül magát –, s a légcserélőket
Presgard-féle szétterítők rejtették a
hőérzékeny Terminátor szemek elől.
Jimmy Lehman a hajtány elején térdelt,
és a fejére erősített éjjellátó készüléken
keresztül az előttük elterülő szakaszt
figyelte. Alig másfél perccel ezelőtt
hagyták maguk mögött az utolsó előtti
ellenőrzési pontot, ám a férfi tudta, nem
hagyatkozhat a többi őrre. Bármikor
előfordulhat, hogy a Terminátorok
meglepik valamelyik őrposztot, s
végeznek az ott lévőkkel. Minthogy már
a hétszázas szériák is rendelkeztek
hangmodulátorral, így elég egyetlen szó,
melynek alapján bármikor utánozhatják
a meggyilkolt áldozatok hangját. Lehman
tehát betartotta azokat az alapvető
biztonsági előírásokat, mely a túlélést
voltak hivatottak garantálni:
megközelítés csak a napi jelszó első
felének elhangzása és a visszaigazolás
után, majd az általános ellenőrzés
következik. Színkód ellenőrzés, majd a
csoport kilépési jelszavának bemondása
– John Connor személyesen adta meg a
csoport jelszavát a társaságnak,
következésképpen minimális volt az
esélye, hogy kiszivároghatott.
A hajtány csaknem nesztelenül suhant
a sötétben. Csupán néha vetettek szikrát
az egymáson csókolózó acéldarabok: a
kerekek és a sínpár. Andres Estrada és
David Winfrey kezelték a hajtókart,
közöttük Carol Stanley kuporgott, kezét
azon a váltókaron nyugtatva, melyet
áthajtva a hajtány némi erőteljes fékezés
után az ellenkező irányba kezd el
suhanni. A nő kezelte azt az aprócska
szerkezetet is, mely bekapcsolja a
motort, és az akkumulátorok ereje közel
harminc mérföldes óránkénti sebességre
gyorsítja a járgányt. Ha Terminátorokkal
találkoznak, s menekülésre
kényszerülnek, ez az egyetlen esélyük.
A kiborgok nem engedhetik meg
maguknak az ismeretlen terepen, hogy
ilyen sebességgel üldözzék a
menekülőket. Gerald O'Keefe a bal, míg
Melissa Reeves a hajtány jobb oldalán
kuporgott. A csoport technikusa, Kyozo
Fukada középen, a legvédettebb helyen
ült. Lehman kivételével mindannyian
vakon meredtek a sötétbe, a gerilláknak
egyszerűen nem állt akkora mennyiségű
készlet a rendelkezésére, hogy
valamennyien kapjanak az éjjellátókból.
Egyetlen pisszenés sem hallatszott.
Nem volt szavakra szükségük ahhoz,
hogy kommunikáljanak egymással.
Mindannyian ismerték a feladatukat, s
Lehman csupán akkor jelzett, ha
lassítaniuk kellett, esetleg gyorsítani,
vagy a sínek hiánya miatt a lefektetett
acélcsöveken való egyensúlyozásra
kényszerültek. Ilyenkor valamennyien
lemásztak a hajtányról, s annak szélébe
kapaszkodva jutottak túl a kritikus
szakaszon, miközben a
csoportparancsnok jó huszonöt méterrel
előttük járt, hogy biztosítsa az embereit.
Ilyenkor csökkentett fényerejű
zseblámpákat is használtak, mivel
vaksötétben egyikük sem tudta volna
átirányítani a hajtányt a sín
folytatásához.
Mintegy nyolcvan perce utaztak így a
föld alatt, amikor Jimmy Lehman
felemelte a kezét, és hátranyúlva
megveregette a mögötte kuporgó
Fukada vállát. A japán férfi bólintott,
majd továbbította a jelzést Estradának.
A mexikói azonnal visszafogta magát –
Winfrey érezte, hogy nem kell erőlködnie
–, majd óvatosan meghúzta a féket.
Apró, aranyló szikrák törték meg néhány
pillanatra a sötétséget, aztán a
feketeség ismét mindent elborított.
– Valahol itt kell lenniük – suttogta alig
érthetően Lehman, miközben igyekezett
kiszúrni a sötétben lapuló társait. Már ha
életben vannak, s nem Terminátorok
figyelik őket a sötétből célra tartott
Westinghouse-okkal.
Ebben a pillanatban hatalmas
reflektorok kapcsoltak be, nappali
világosságot teremtve az alagút ezen
szakaszán. A gerillák már számítottak
rá, egyiküknek sem volt nyitva a szeme,
még Lehman is a homlokára tolta az
éjjellátót, a feledékenység azonnali
vakságot jelenthetett volna számára.
Ilyen erős fényben a kiborgok célzási
pontossága közel húsz százalékkal
romlik.
Egy alacsony alak mozdult a fal
mellett.
– Kik vagytok? – A hang határozottnak
tűnt.
– Postaszolgálat a Pokolból – felelte
Lehman a jelszó első felét, miközben a
géppisztolya csövét alig észrevehetően
az alak irányába fordította. Sohasem
lehet tudni…
 – Az Angyalok már alig várják a
leveleket – érkezett nyomban a válasz,
és mintha halk sóhaj hallatszott volna az
őr irányából.
– Hova igyekeztek? – Az őr tartotta
magát az előírásokhoz, bár magában
már majdnem biztos volt benne, hogy
azok érkeztek az utolsó ellenőrzési
ponthoz, akiket várt. Több felszíni
csoport kilépéséről nem kapott eddig
értesítést.
– Felszíni akció – felelte Lehman, majd
felemelte a karját, hogy jól látható legyen
a bal karjára erősített vászondarab.
Ezen a héten a kék-sárga-vörös
színkód volt érvényben. A társai
követték a példáját, valamennyien úgy
helyezkedtek, hogy az őrök láthassák a
testük különböző részére erősített
vászoncsíkokat. A színkódok
elhelyezésének csupán egyetlen
szabálya volt: jól látható helyen legyen.
Az őr bólintott.
 – A következő szakaszon tiszta a
terep, ha az érzékelőink még jól
működnek. Azért legyetek óvatosak…
Üzentek valamit az itthon
maradottaknak?
Lehman elmosolyodott.
Ez a kérdés volt az utolsó jelszó
átadásának a feltétele. Amennyiben nem
hangzik el, akkor valami gond van. S a
gond idelent, a föld alatt csupán egyet
jelenthetett: Terminátorokat.
– Ügyelünk a tojásainkra, ne
aggódjanak…
Egy kiborg aligha tudta volna
értelmezni ezt a választ. A mesterséges
intelligencia túlságosan reális volt, nem
engedhette meg magának a vicceket, a
szójátékokat… még az Alfa szériák is
gondokkal küszködtek e téren, jóllehet a
kiegészítő processzorok és adatbázisok,
valamint a továbbfejlesztett
kommunikációs almodul hatalmas
előrelépést jelentett a
megkülönböztethetetlenség irányába.
Egy képzett pszichológus azonban
percek alatt megállapította volna az
igazságot – a gond csak ott kezdődött,
hogy az Alfák ez irányú vizsgálata
csupán álom volt a gerillák számára.
Az őr elvigyorodott.
– Csak tudnám, a főnökség honnan
veszi ezeket a jelszavakat!
Mindannyian felnevettek.
Kétségtelen, elég furcsa és
nyakatekert jelszavakat használtak az
azonosítások során. Eddig viszont még
egyetlen alkalommal sem jutottak a
kiborgok jelszavakhoz,
következésképpen működött a dolog. S
csak ez számított.
A gerilla visszalépett a rejtekhelyére,
és a reflektorokat az eddig láthatatlanul
lapuló társai valamelyike lekapcsolta.
Csupán néhány zseblámpa szolgáltatott
világosságot a felszínre igyekvők
számára.
 – Vigyázzatok magatokra – mondta
búcsúzóul az őrszem. – Odafenn csúnya
dolgok voltak az elmúlt napok során… a
Négyesek belefutottak egy Fejvadász
hadosztályba… komoly veszteségeket
szenvedtek, s a Skynet állítólag újabb
erőket vezényelt a környékre. Talán az
lenne a legjobb, ha egy másik útvonalat
választanátok magatoknak! – tette még
hozzá jószándékúan.
Lehman bólintott, de mindketten
tudták, hogy erre már nincs lehetőségük.
Konkrét feladatot kaptak, melyet
teljesíteniük kellett – bármi áron. A
Főparancsnok eredményeket várt, s az
emberei hittek benne, hogy szállítani
tudják az információkat és az
eredményt.
Sikerülnie kell!
 9. Legyek géppisztollyal
Los Angeles; 2029. február 9.

Sanchez azonnal a fékre taposott,

amikor Mills élesen felkiáltott, és két
gyors lövést adott le a sarkon felbukkanó
kiborgokra. A mexikói férfinak
köszönhetően csupán az első lövés
talált célba, s Mills kis híján kizuhant a
gépkocsiból. A Terminátorok az
elsődleges direktíváknak
engedelmeskedve habozás nélkül
megváltoztatták az útirányukat, és a
következő másodpercben izzó plazma
lobbantotta lángra a mellettük
rozsdásodó teherautót.
– Szétszóródni! – adta ki a parancsot
Sanchez, ám társai enélkül is pontosan
tudták, mi a dolguk. A
csoportparancsnok kivételével
valamennyien leugráltak a terepjáróról, s
villámgyorsan fedezéket kerestek.
Sanchez hátramenetbe kapcsolt, mivel
túlontúl közel kellett volna elhajtania a
kiborgokhoz, ha tartja az irányt.
Márpedig egy Terminátor ilyen közelről
sohasem hibázik.
A két kiborg nem keresett fedezéket
magának. A Skynet győzhetetlennek hitt
harcosai a tűzerejükben és a gépi elme
pontosságában és a humánokat jócskán
felülmúló reakcióidejében bízva
egymástól néhány lépésnyi távolságra
olyan elszántan meneteltek a gerillák
felé, mintha nem is ellenséges
géppisztolytűzben haladnának.
Steven Wakeford érezte, hogy a vállát
és a nyakát megperzseli egy lézersugár.
A lövés közel volt, átkozottul közel, de
csak az számított, hogy elhibázták, s
ezzel kapott egy második lehetőséget. A
vállához szorította az AK-47-est, majd
egy rövid célzás után útjára engedett
egy rövid sorozatot. Az acélmagvas
lövedékek félrecsapták a kiborg
plazmavetőjét, s a fegyver felszínén
kékes szikrák futottak végig.
Rövidzárlat.
Bassza meg, gondolta Wakeford, mivel
tisztában volt vele, hogy a Westinghouse
emiatt használhatatlanná vált. Egy
fegyvermester persze helyrehozhatná a
megfelelő műszerek és pótalkatrészek
segítségével, azonban idekinn esély
sincs rá, hogy működőképessé
varázsolják.
Pedig bármelyikük szívesen lecserélte
volna a géppisztolyát a plazmaimpulzus-
lézerpuskára. Egy Westinghouse felért
egy főnyereménnyel: bár átalakítás előtt
rendkívül nehéz volt, néhány alkatrész
könnyű műanyagra vagy
alumíniumötvözetre cserélése után a
gerilla haderők egyik legütőképesebb
kézifegyverévé vált.
A Terminátor megpróbálta
alaphelyzetbe hozni a fegyvert, majd egy
újraélesztéssel próbálkozott, ám ezzel
értékes másodperceket veszített. A
kiborgok szinte sohasem biztosítottak
tűzfedezetet egymásnak, így a második
Terminátor nem foglalkozott a társával,
kizárólag a humánok kiirtására
koncentrált.
Corrine Chambers Mazzini volt a
leggyorsabb Wakeford után. A sorozata
leszakította a kiborg jobb karját – s vele
együtt a Westinghouse is a földre került
–, majd a T-700-as feje is elvált a
törzstől. A kiborg megvakult, elveszítette
a radarrendszerét, azonban még mindig
harcképes maradt.
Két másodpercig.
Akkor csapódott ugyanis a törzsébe
O'Leary kézigránátja, és a DM51-es
bevégezte, amit a többiek elnyeltek. Még
a titánium borítás sem volt képes
ellenállni a gránátból felszabaduló
energiamennyiségnek, amely érett
krumplirózsa alakba nyitotta szét a
törzset, és milliónyi apró darabot csinált
az ostyaáramkörös processzorból.
 A T-700-as megszűnt létezni.
A másik kiborg azonban még veszélyt
jelentett valamennyiükre. Egy
összeszokott csapat minden bizonnyal
nagyobb hatékonysággal küzdött volna,
s a két T-700-as már az összecsapás
első tizenöt másodpercében bekrepál,
azonban a Vendégvárók csoportot
alkotó gerillák most először dolgoztak
együtt. Igaz, valamennyien rendelkeztek
harctéri tapasztalatokkal – tízegynéhány
éves korukra szinte minden ember
átesett a tűzkeresztségen –, ám
hiányzott az az összehangoltság, ami
megadta a gerilláknak az esélyt a
gépekkel szemben.
Ilyen mélyen az emberek által
ellenőrzött területeken egyszerűen nem
lett volna szabad kiborgoknak lenniök.
Még elszakadt harctéri egységeknek
sem. A járőröknek már néhány utcával
feljebb ki kellett volna szúrniuk őket.
Ez persze semmit nem változtatott
meg.
A működőképes Terminátor olvadt
fémtócsává változtatott Christenson
mellett egy aknafedelet. A férfi kénytelen
volt oldalra gurulni, mert a
menetrendszerűen érkező második
lövés éppen azon a helyen párologtatta
el az aszfaltot, ahol az imént guggolt. A
kiborg nagyobb tűzerőre kapcsolt, és
szórt lövések helyett inkább folyamatos
sugarakkal próbálkozott.
Fabricio Sanchez betolatott két
törmelékkupac közé a terepjáróval – a
kocsi túl fontos volt az akció
szempontjából, hogysem sorsára hagyja
–, majd lemászott az ülésből, és enyhe
ívben a közeli keresztutca felé indult.
Ahol két kiborg akad, ott több is
előfordulhat, okoskodott. Nem akart
semmit a véletlenre bízni. Nem tartotta
kizártnak azt a lehetőséget sem, hogy ez
a két Terminátor valójában csalétek,
miközben a többi gép becserkészi őket.
 Nem állt messze a valóságtól, noha a
dolgok egészen máshogy alakultak, mint
ahogy azt a mexikói elképzelte.
A második T-700-as meglepően
hosszú ideig bírta. Talán szerencséje
volt, vagy csupán a gerillák céloztak
pontatlanul, ám a találkozást követő
harmincötödik másodpercben még
plazmacsomagokkal árasztotta el a
környéket, s csupán egyetlen
másodperc választotta el attól, hogy
végezzen Ryan Mills-szel. A férfi egy
ósdi Ford mögött kuporgott, amikor a
roncs orrlemeze izzó plazmafelhővé
változva elpárolgott az arca előtt, majd a
vérvörös csík elindult hátrafelé, túl
gyorsan ahhoz, hogy Mills elugorhasson
előtte.
Aztán a fény kihunyt.
Mills felugrott, és géppisztolyát a
lassan összerogyó T-700-asra irányítva
még elengedett egy sorozatot. Bár nem
volt szükség újabb lövésekre, mégis ki
kellett adnia valahogy magából a
feszültséget.
Az imént nagyon közel állt a halálhoz.
– Minden rendben? – kérdezte
kézjelekkel az olasz szülőkkel
dicsekedhető Corrine Mazzini. A nő
könyökén jókora horzsolás díszelgett,
valószínűleg túl gyorsan kellett
félreugrania egy pontosnak ígérkező
lövés elől.
Mills bólintott.
– Jövök eggyel – felelte az ujjait
összezárva.
Mazzini megrázta a fejét, és
Espinosára mutatott, aki a fegyverét
lövésre készen tartva méterről méterre
közelebb araszolt az elpusztított
kiborghoz.
– Neki tartozol – felelte.

Fabricio Sanchez megérezte, hogy

valami nincs rendben, ám már nem
maradt ideje riasztani a társait. Miután
leparkolt, vissza akart térni az
összecsapás helyszínére, hogy
besegítsen, ám nem nyílt rá lehetősége.
Az egyik kapualjból egy T-800-as Béta
lépett elő – mindössze pár lépésnyire a
férfitól –, és minden teketóriázás nélkül
mellbe lőtte a humánt. Sanchez arca
még csodálkozó grimaszba torzult
mielőtt elborította volna a sötétség, mivel
a kiborg nem a szokásos szériatartozék
plazmaimpulzus-lézerpuskát tartotta a
kezében, hanem egy nevetségesen
apró, hosszúkás, tömlő alakú tárgyat. S
a fájdalom is csupán apró volt,
mondhatni tűszúrásnyi.
Amikor a humán összeesett, a kiborg
leengedte a kábítófegyvert, melyet a
Skynet kifejezetten erre az akcióra
gyártatott le az Ítélet Napja előtti
időszakból származó dokumentációk
alapján.
Hatékony volt. Nem tűt lőtt ki, hanem
altatókapszulát, melynek az elejét úgy
képezték ki, hogy képes legyen áthatolni
a ruhán, majd az emberi testbe
csapódva néhány tizedmásodperc alatt
szívódjon fel. Így az altató szinte
pillanatnyi időveszteség nélkül hatni
kezdhetett.
A Skynet a dózis meghatározásánál
ugyan nem vett figyelembe minden
tényezőt – mint például a sugárzási
faktor miatt megváltozott ellenálló
képességet –, csupán a magasság és a
becsült testsúly alapján dolgozott. Egy
átlagolt számítás alapján elkészítette a
kapszulákat, s minthogy a kalkulációk
kilencvenöt százalékos túlélési rátát
ígértek, nem is foglalkozott tovább a
problémával. Az egyetlen gond az volt,
miként juttassa az altatót a humánok
testébe, hiszen egyik sem engedte
volna, hogy egy kiborg néhány
lépésnyire megközelítse, inkább
felrobbantja a magánál tartott
kézigránátokat abban a reményben,
hogy így a Terminátorral is sikerül
végeznie.
Mégis meg kellett próbálnia.
Kétféle technikát talált végül ki az
altató használatára: az egyik a
kábítópisztoly volt: ezt legfeljebb hat láb
távolságból becsülte hatékonynak. A
második módszer a gázbomba
használata volt. Minthogy a gépeknek
semmilyen gondot nem okozott az
altatógáz belélegzése, a Skynet
nyugodtan folyamodhatott ehhez a
megoldáshoz. Mindössze azt kellett
megoldania, hogy a humánok egy
tizenöt láb sugarú körön belül
tartózkodjanak a gázbomba
felrobbanásakor. Nagyobb sugárban
nem tudott hatékonyan annyi altatógázt
koncentrálni, amennyi egy humán
elkábításához elegendő lett volna.
Végül a Skynet a legkézenfekvőbb
megoldást választotta: a csalétekként
használt kiborgok testében rejtette el az
altatógázt tartalmazó bombát. Emellett a
törzsbe egy külön tartályt is beépítettek,
s az ostyaáramkörös processzor
kiiktatódása automatikusan működésbe
hozott egy különleges szelepet, melyen
keresztül szivárogni kezdett az
altatógáz. Sem színe, sem szaga nem
volt, bár a megfelelő műszerekkel
természetesen kimutatható lett volna.
Raul Espinosa diadalmasan nézte a
szétlőtt kiborgot. A gép kíméletlen
szemeiből kihunyt az ismerős vörös
láng, s a szétnyílt titániumbordák között
tisztán látszott, hogy az
önmegsemmisítő berendezés kábelei
szabadon lógnak. Nem kellett attól
tartania, hogy a rafinált szerkezetnek
köszönhetően néhány másodperc múlva
csupán egy nedves folt marad belőle. A
kiborgok az utóbbi időben egyre
gyakrabban folyamodtak ehhez a
megoldáshoz, s így – akárcsak az
emberek – ők is gondoskodtak arról,
hogy még halálukban is félelmetes
ellenfelek maradjanak.
Espinosa hátraintett.
– Tiszta a levegő! – mutatta.
A láthatatlan gáz körülölelte a testét,
ám még nem szívódott fel teljesen. A
férfi egy pillanatra elbizonytalanodott, a
lábai megbicsaklottak, majd tétován
hátralépett. Arcán értetlen döbbenet ült,
egyszerűen képtelen volt felfogni, mi
történik. Érzékei eltompulva dolgoztak, a
világ elmosódottá vált körülötte: a
körvonalak összefolytak.
Aztán hirtelen elvágódott.
O'Leary és Christenson még csupán
ezekben a pillanatokban mászott elő a
fedezékként használt roncsok mögül,
azonban Mills és Mazzini már a nyílt
terepen volt, akárcsak Wakeford.
Amikor a társukat összeesni látták,
ösztönösen cselekedtek. O'Leary és
Christenson habozás nélkül lebukott –
mindketten orvlövészt sejtettek –, míg
Mills és Mazzini az eszméletlenül heverő
Espinosa felé mozdult. Így persze ők is
belekerültek az altatógáz hatókörébe,
jóllehet mozgásuk eléggé megkavarta a
levegőt ahhoz, hogy még maradjon
néhány másodpercük a cselekvésre. A
nő villámgyorsan ellenőrizte Espinosa
pulzusát, s miután látta, hogy még
életben van – sebesülést nem látott rajta
–, intett Millsnek, és megkísérelte
felemelni a társukat.
Ereje ekkor hagyta cserben.
Mills egy kicsivel kevesebbet
szippantott a gázból, ám ez az adag is
elég volt ahhoz, hogy elbizonytalanítsa.
Halványan érzékelte, hogy valami nincs
rendben, ám mire felfogta, mi történt,
már nem uralta a testét. Még egy utolsó,
szinte öntudatlan szippantás, s a világ
elsötétült előtte.
Mazzini tovább bírta. A nő hihetetlen
akaraterőről és állóképességről téve
tanúbizonyságot, felállt és lassú, eltökélt
lépésekkel a fedezékben lapuló társai
felé indult. A lábai nem akartak
engedelmeskedni az akaratának, ám a
temperamentumos nő szinte szuggerálta
magát, hogy mennie kell.
Kilenc lépés jutott neki.
Csupán ennyire tudott eltávolodni
eszméletlen társaitól, mielőtt
összerogyott volna.
Steven Wakeford képtelen volt
eldönteni, mit csináljon. Bár veteránnak
számított, mégis leblokkolt egy olyan
kritikus helyzetben, amikor mindenképp
döntést kellett volna hoznia. Mindössze
két lépés választotta el attól a ferde
víznyelőtől, ahol az imént menedéket
talált a Terminátorok elől, s összerogyó
társai sem lehettek többre, mint tizenöt
méter. Persze ez a távolság a harctéren
gyakran áthidalhatatlan messzeségnek
tűnt, különösen, ha kiborgok szűnni nem
akaró lövései között kellett megtenni.
Ám most egyetlen lövés sem
hallatszott.
A Vendégvárók közül azonban hárman
mégis a töredezett aszfalton feküdtek, s
bár testükön nem nyíltak vérvirágok,
Wakeford nem volt biztos benne, hogy
életben vannak.
Ám abban sem, hogy halottak.
A férfit egy lövés lendítette túl a
holtponton.
Igaz, a vállába csapódó lézer égető
érzéssel bombázta a fájdalomérzékelő
idegeket, s percekre lebénította a
gerillát, ám Wakeford a következő
másodpercben már a víznyelő alján
feküdt, miközben átkozódva gondolt az
orvlövészre.
Az utca végén Terminátorok tűntek fel.
A Skynet türelmetlennek bizonyult.
 10. Szétfröccsenés
Los Angeles; 2029. február 9.

A Pico környékén gyakorta dúltak

nagyobb csaták a gerillák és a kiborgok
között. Az egykori metróállomás és a
környező lakóépületek helyén mára már
csupán egy kiterjedt rommező maradt,
mely azonban ezernyi fedezéket,
menekülési útvonalat és lőállást kínált az
emberek számára. A kiborgok már
évekkel ezelőtt megkísérelték
ellenőrzésük alá vonni a területet, ám
mindezidáig kudarcot vallottak. Talán
egy átfogó hadművelettel időlegesen
elhódíthatták volna az emberektől a
területet, azonban a Pico túlságosan
fontos volt ahhoz, hogy a gerillák
lemondjanak róla. Arról nem is beszélve,
hogy bár komoly összecsapások folytak
a környéken, mindkét ellenfélnek voltak
stratégiailag rendkívül fontos állomásai
ezen a helyen. A gerillák egy titkos
lejáratot őriztek, melyen át egyenesen a
metróalagutakhoz lehetett eljutni,
természetesen jó néhány, elaknásított
ellenőrzési ponton keresztül. Amolyan
előretolt hadállás volt, amelyen keresztül
John Connor szükség esetén értékes
haderőket juttathatott közvetlenül a
frontvonalra. Kétségkívül komoly
veszélyeket hordozott magában, ám a
kockázat megérte. S eddig még egyetlen
kiborg sem akadt a nyomára, a szigorú
kilépési és belépési procedúrának
köszönhetően.
A Skynet ha lehet, még ennél is
jelentőségteljesebb titkot őrzött. A
Picótól alig egy mérföldnyire a második
főhadiszállás lapult a föld alatt. A
Központi Könyvtár hatalmas, sokat
megélt épülete túlélte a nukleáris
csapást, s bár falain hatalmas
repedések futottak végig, a föld alatt
lévő raktárak semmilyen károsodást
nem szenvedtek, s így kitűnő
lehetőséget biztosítottak a gépisten
számára.
A gépisten nem véletlenül választotta
ezt a helyet. Döntésének komoly oka
volt, s egy olyan terv apró fogaskerekét
képezték, mely arra volt hivatott, hogy
ha az események nem úgy alakulnának,
ahogyan azt eltervezte...
Az elmúlt hónapok kimutatásai során a
gerillák kezdtek mind nagyobb fölényre
szert tenni. A kiborgok utánpótlási
vonala akadozott, a fegyvergyárak elleni
szabotázsakciók sokasodtak, s emiatt a
harctéri egységek pótlására sem nyílt
korlátlan lehetőség.
A Skynet azonban megtalálta a
lehetőséget.
Vagy legalábbis egyet a sok közül.
A T-1000-es széria kifejlesztése
befejeződött, ám csupán a prototípust
sikerült megőrizni a jövő – vagy a múlt –
számára. Egy öngyilkos gerillaegység
behatolt a titkos fejlesztőlaboratóriumba,
és megsemmisítette azt, elméletileg
lehetetlenné téve a további
fejlesztéseket. A T-1000-es
Terminátorok életútja lezárult, mielőtt
tulajdonképpen elkezdődhetett volna.
A prototípust a Skynet parancsára a
Théta fejlesztőállomásra menekítették.
T, mint Time – azaz Idő. A gépisten nem
véletlenül választotta ezt a nevet. A
Théta Állomáson olyan fejlesztések
folytak, melyek egységes egésszé
kovácsolhatják össze az apró
fogaskerekeket, működő tervet hozva
létre belőlük. A T-1000-es volt az egyik
legfontosabb alkatrész ebben az
elképzelésben, s bár a harctéren is
komoly meglepetéseket szerezhetett
volna a gerilláknak, a Skynet óvatosabb
volt annál, hogysem kockára tegye az
egyetlen létező példány életét.
Nem, a T-1000-est egy olyan korban
kell kipróbálni, amikor még nem állnak a
rendelkezésre az elpusztításához
szükséges fegyverek.
A Théta fejlesztőbázis mélyén
megfeszített ütemben folytak a
kísérletek, melyek energiaigénye néha
percekre kiiktatta a környező
létesítményeket. Minthogy azonban ezek
az energiamegcsapolások
rendszertelenül érkeztek, egyelőre a
gerillák nem tudtak komolyabb hasznot
húzni az eseményből. A lehetőség
azonban megvolt, csak a megfelelő
másodpercben kell cselekedniük.
Jó parancsnokhoz méltóan Jimmy
Lehman lépett ki először a felszínre. Az
utolsó százötven métert már gyalog
tették meg odalent is. Az utolsó
ellenőrzési pontot elhagyva egy rejtett
oldaljáratba tolták be a hajtányt –
álcázásra nem volt szükség, hiszen a
Terminátorok aligha használnák,
megsemmisítésére pedig nem
valószínű, hogy energiát pazarolnának –
, majd a zseblámpáik fényében
nekivágtak a felszínre vezető útnak.
Lehman haladt legelöl, számára az
éjjellátó elfogadható látási viszonyokat
teremtett.
Simán eljutottak a feljáratig.
A kettős szigetelésű acélöntvény ajtó
halk szisszenéssel nyílt ki. A gerillák
villámgyorsan kisurrantak a résen –
ezzel is csökkentve a lejárat
felfedeztetésének az esélyét –, majd
átkígyóztak azon a betondzsungelen,
mely az atomcsapás nyomán
keletkezett. Az egymásra dőlt
betonacélok, támpillérek és leomlott
áthidaló gerendák között egy kiborg csak
nehezen juthatott volna át – a
Terminátorok egyszerűen nekiláttak
volna megbontani a betonhalmot, s
ezzel minden bizonnyal menthetetlenül
beomlasztják –, ám az embereknek nem
okozott problémát a kijutás.
Közel három percen keresztül
másztak, mintegy ötven-hatvan méterre
távolodva el az acélöntvény ajtótól,
melyet a csoport hátvédjét biztosító
David Winfrey zárt vissza. A férfinak
még arra is volt gondja, hogy némi port
és törmeléket szórjon a résekbe, s ezzel
szinte láthatatlanná tegye a lejáratot.
Csak a beavatottak ismerték ezt a
helyet, eddig mindössze egyetlen
alkalommal küldtek a Pico titkos járatán
keresztül nagyobb osztagot a felszínen
harcolók megsegítésére… s azok közül
amúgy sem tértek sokan vissza.
Lehman intett O'Keefe-nek és
Fukadának, hogy kerüljenek két oldalra.
Mielőtt tovább indulnának, ellenőrizniük
kell a környéket.
Valahol a közelben most is csata
tombolt.
Más esetben Jimmy Lehman minden
bizonnyal harcostársaik megsegítésére
vezényli a csoportját, azonban most
sokkal fontosabb feladatuk volt. Sőt,
még azt a lehetőséget sem zárhatták ki,
hogy a Főparancsnokság azért
vezényelt gerillákat a térségbe, hogy az
ő kilépésüket álcázzák.
– Estrada, maradj le, és várd be
Winfreyt! – mondta szinte alig hallhatóan
Lehman, miközben az egész
betonhalom megremegett egy
túlságosan közeli becsapódástól. – A
pokolba is, remélem, nem szakad a
nyakunkba…
A hét gerilla nesztelen árnyékként
suhant előre. Azok az apró zajok,
melyeket kapaszkodás és rohanás
közben csaptak, elhanyagolhatónak tűnt
az állandó robbanások, a nyikorgó
lánctalpak, a lézerek süvítő szisszenése,
vagy éppen a HK-k turbináinak
bömbölése mellett.
Jó kis csata tombolt.
– Vajon kik lehetnek? – kérdezte
Reeves a másik nőt, Stanleyt, miközben
meglapultak két szakasz között egy
bombatölcsérben.
 Carol Stanley vállat vont.
– Fogalmam sincs – válaszolta
őszintén. – Amennyire tudom, a
Négyesek tartották az ellenőrzésük alatt
a terepet…
– Nekik már lőttek! – jegyezte meg
Fukada. – Ahogy hallottam, belefutottak
egy Fejvadász hadosztályba…
Reeves elhallgatott, és összeszorította
a száját.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezte
a japán férfi meglepődve, és szemmel
látható zavarban.
A nő felsóhajtott.
– Az öcsém a Négyeseknél szolgál…
Kyozo Fukada együtt érzően bólintott.
– Tudnád, ha baja esett volna –
mondta biztatóan, ám Melissa Reeves
cseppet sem lett vidámabb, sőt, mintha
még felhősebb lett volna a homloka.
– Éppen ez az – felelte csendesen. –
Annyira bizonytalan vagyok… Valami
történt vele…
 Nem maradt idő a további
beszélgetésre, és Fukada őszintén hálás
volt ezért a sorsnak. Nem tudta, mit
mondhatott volna a nőnek, hogy
visszahozza elillanó életkedvét, és
legalább egy halvány mosolyt
varázsoljon az arcára. Az ősi japán
bölcsességek illettek volna ugyan a
helyzethez, ám Fukada tartott tőle, hogy
egy amerikai vajmi keveset fognak fel a
szavak mélyén megbúvó igazságból, így
inkább hallgatott.
Ez is egyike volt az ősi
bölcsességeknek.
A Fészekrakók igyekeztek minél
jobban eltávolodni a harcvonaltól. A
Picótól keletre indultak a Harbor
autópálya irányában, abban bízva, hogy
a többsávos útvonal mintegy lezárja
keletről a harcterületet is. Az Irgalmas
Szamaritánusok Kórháza mintegy
másfél-két mérföldre feküdt az egykori
metróállomástól. Ha a Központi Állomás
még létezett volna, azon keresztül
néhány perc alatt eljuthattak volna
odáig, így azonban közel kétórás
erőltetett menet várt rájuk…
…ha minden jól megy.
A felszínen azonban ritkán mentek jól
a dolgok. A védett területeket maguk
mögött hagyták, s most mélyen benn
jártak az aktív harci zónában. Itt
bármelyik épület rejthetett orvlövész
kiborgokat, a magasban Hunter-Killerek
köröztek, és a felszínen T-700-as
Terminátorok és T-800-as Béták kutatták
az ellenséget, hogy az utolsó szálig
megsemmisítsék őket. A Fejvadászok, a
Centuriók, az Ezüsthernyók és a többi
halálosztó szerkezet csak hab voltak a
tortán.
A gerillák a Pico Street felé indultak, ez
tűnt a legjobb, s egyben a legrövidebb
választásnak. Ráadásul egyedül ebből
az irányból nem hallottak összecsapásra
utaló hangokat, ám Lehman valahol a
tudata legmélyén mintha apró
ezüstharangokat hallott volna csilingelni.
Intésére a gerillák még jobban
szétszóródtak, s a klasszikus legyező
formát vették fel, amelyikben a
leghatékonyabban ügyelhettek
egymásra.
Jimmy Lehmant nem hagyta cserben a
megérzése. Még csupán az utca elején
jártak, amikor rövid sorozat tépett
darabokra mellettük egy rozsdás
villanyoszlopot. Az egyik épület tetejéről
sötét árny terítette rájuk éjfekete leplét –
egy magányos Hunter-Killer.
Nem nagy falat hét veteránnak.
Különösen akkor nem, ha az első
lehetőséget elhibázta.
Ám a HK nem volt egyedül. Alig
néhány másodperccel később
szétrobbant a közeli parkolóház többé-
kevésbé épnek tűnő fala, és a kavargó
portól takart nyílásban egy jellegzetesen
szögletes, lánctalpas szerkezet jelent
meg. A Fejvadász még nem határolta be
a humánok pontos tartózkodási helyét,
mindössze a Hunter-Killer riasztására
reagált.
– Bassza meg! – mordult fel Winfrey,
röviden kifejezve mindannyiuk
véleményét.
Korán szólalt meg.
Túl korán.
Az utca másik végén fél tucatnyi
ezüstös alak bukkant fel. T-700-as
harctéri egységek. Nem pazarolták az
időt: szinte éppen csak megpillantották
az embereket, s máris gyilkos zárótüzet
zúdítottak a célpontokra.
Lehman lélekjelenléte mentette meg a
csoportot. Amikor megpillantotta a HK-t,
az övéhez nyúlt, és egy füzér
fénygránátot akasztott le róla, s
villámgyorsan valamennyit kibiztosítva
elhajította azokat.
– Fény! – üvöltötte, nehogy a társai is
elvakuljanak. A hirtelen felvillanó fehér
fény lehetetlenné tette a kiborgok
számára a pontos célzást, a vaktában
leadott sorozatok pedig túl magasan
csapódtak be ahhoz, hogy bármelyik
embert is megsebezzék.
A gerillák szétspricceltek.
– Találkozási pont a kórház! – adta ki a
parancsot Jimmy Lehman, majd jó
példával járva elöl, Gerald O'Keefe
kíséretében eltűnt a társai szeme elől.
Ekkora kiborg-csapattal szembeszállni
esztelenség lett volna.
A gerillák csupán abban bízhattak,
hogy a kiborgok is elaprózzák erőiket.
Akkor egyenként leszedhetik a gépeket,
s a veszteségeik is minimalizálódtak.
Egyik ember sem volt pesszimista.
Ebben a háborúban nem lehettek
azok.
Mégis, szívük mélyén valamennyien
tudták, hogy az Irgalmas
Szamaritánusok Kórházánál aligha
lesznek ott mind a heten.
 11. Árnyékfutók
Los Angeles; 2029. február 9.

Andrew O'Leary egy pillanatra

megpihent a felborult szemetes mögött,
miközben villámgyors mozdulattal
kicserélte az üres tárat a
géppisztolyában. Az AK melegen simult
a kezébe, ám a markolta izzadságtól volt
nedves. O'Leary megtörölte, nincs annál
rosszabb, mint ha csúszkál a tenyerében
a fegyver, nehezíti a célzást.
A férfi igyekezett nyugodt maradni,
jóllehet a pánik ott loholt a nyomában, s
már csak idő kérdése volt, mikor éri utol
áldozatát, s lesz úrrá felette.
A kiborgok néhány másodperc alatt
végeztek a csoport felével – Espinosa,
Mills és Mazzini halott, vagy azok
lesznek hamarosan. O'Leary nem táplált
hamis illúziókat a Terminátorok várható
reakcióját illetően.
S mindez egy csendes, emberek által
ellenőrzött területen!
A férfi fejében ezernyi gondolat
lüktetett.
Figyelmeztetnie kellene a
Főparancsnokságot vagy a legközelebbi
bázist. Utóbbit gyalog alig huszonöt perc
alatt elérhetné normál helyzetben,
azonban a mostani nem volt az. Nem
kockázathatta meg, hogy a nyomában
lihegő kiborgok eljussanak a bázisig.
Csak akkor mehet oda, ha minden
kétséget kizáróan megbizonyosodik
arról, már nem követik.
Hideg, fémes lépések törték meg a
csendet.
O'Leary mozdulatlanná dermedt, s
csak a hallására hagyatkozva
megpróbálta kitalálni, merről
közeledhetnek az üldözői. Tisztán
hallotta, hogy két Terminátor vadászik
rá, a fémtalpak csikorgása az aszfalton
árulójukká vált.
A gépek sohasem foglalkoztak azzal,
hogy nesztelenül cserkésszék be az
áldozatukat. Tűzerejük így is jócskán
felülmúlta a gerillákét, a reakcióidejükről
nem is beszélve. Kevesen mondhatták
el, hogy megelőztek egy tüzelni készülő
kiborgot, s még kevesebben voltak azok,
akik túl is élték az ilyen találkozásokat.
Az egyik szemetes izzó tűzgolyóvá
változott; a fémmel érintkező plazma
egyszerűen lángra lobbantotta az
alumíniumot.
Nem tudják, hol vagyok, gondolta a
férfi, miközben a homlokán jókora
izzadságcseppek gyöngyöztek.
Egyszerűen csak ki akarják ugrasztani a
nyulat a bokorból…
Hidegvér!
Nem volt könnyű mozdulatlanul lapulni
és a szerencsében bízni, hogy a
második lövés nem éppen azt a
fémdarabot éri, amelyik mögött ő
kuporog.
A kiborgok az utca közepén álltak és a
talajt tanulmányozták. A humán előnye
azonban elegendő volt ahhoz, hogy a
hőnyomok felismerhetetlenné
mosódjanak a szélnek és a lassan hulló
hópelyheknek köszönhetően. Ha nem
így lett volna, Andrew O'Leary aligha éri
meg a következő percet.
Keletről éles géppisztoly ropogás
hallatszott – az AK-47-es jellegzetes,
messziről felismerhető hangja –, majd
éles szisszenések.
Plazmafegyver. Westinghouse.
A T-700-asok lassan megfordultak,
majd miközben ráhangolódtak a
megfelelő kommunikációs sávra, eltökélt
léptekkel indultak az új célpont felé.
Kiváló lehetőség lett volna végezni
velük.
O'Leary azonban nem volt bolond.
Ha tűzharcba keveredik velük, akkor jó
eséllyel úgyis bekrepál, mielőtt a többi
kiborg ideérne. Két Terminátor egy
veteránnal szemben?
 Nem valami biztató!
Egyetlen vágya volt: biztonságos
helyre jutni s mielőbb felvenni a
kapcsolatot valamelyik bázissal. Ők
majd tudni fogják, mi a teendő… s nem
neki kell meghoznia a megfelelő
döntéseket. Épp elég felelősség
nyugszik már így is a vállán, arról a
lelkiismeret-furdalásról nem is beszélve,
melyet társai halála miatt érzett.
Hármukat biztosan elveszítette.
A csoport parancsnokáról, Fabricio
Sanchezről nem tudott semmi biztosat,
talán neki sikerült elmenekülnie a
terepjáró segítségével. Wakeford
találatot kapott, talán már ő is a halottak
listáját gyarapítja. Greg Christenson ott
lapult a közelében, amikor megjelentek a
Terminátorok. Jól bevett szokás szerint
kétfelé indultak, s egy villámgyors
egyeztetéssel találkozási pontként egy
félig összedőlt bérházat jelöltek meg.
Alig tizenöt perce jöttek el az épület
mellett, s akkor még nem sejtették,
miféle csúf vég vár rájuk.
Persze, a felszínen előbb vagy utóbb,
de valamennyiükre sor kerül. Senkinek
sem tart a szerencséje örökké…
Talán csak a Főparancsnoknak.
Neki biztosan!
O'Leary megvárta, amíg a kiborgok
léptei elhalnak, majd óvatosan kilesett
az oldalára dőlt szemetes edény mögül.
Egyetlen kiborgok sem látott, s az
ösztönei is azt súgták: szabad az út.
Egyelőre.
Még kivárt egy másodpercet, majd
talpra ugrott, és az AK-ját maga előtt
tartva rohanni kezdett az egyik összedőlt
bérház felé, melynek sötét átjárója nem
csupán rejtekhelyet ígért, hanem esetleg
egy másik menekülési útvonalat is.
Andrew O'Leary tisztában volt azzal,
hogy nem lesz könnyű eljutnia a
találkozási pontra. A kiborgok vissza
fognak jönni, s átfésülik a környéket
utána. A Terminátorok ritkán hagytak
túlélőket. A férfi egyedül abban bízott,
hogy a kiborgok valami konkrét céllal
érkeztek, s utána sürgősen
visszatakarodnak a saját területükre.
Mert ha ez egy átfogó hadművelet
kezdete, akkor nyakig vannak a szarban
valamennyien.
S nem csupán a Vendégvárókra
gondolt.

Christenson igyekezett kizárni a

tudatából a fájdalmat. Amikor a társai
összeestek, azonnal tudta, hogy
nagyobb bajban vannak, mint azt
gondolnák. Minthogy nem látott sebeket
az összeesőkön, így csupán arra tudott
gondolni, hogy a kiborgok vegyi fegyvert
vetettek be ellenük – azoknak az
átkozottaknak nem kellett lélegezniük –,
esetleg egy olyan, új típusú fegyvert
használnak, mellyel eddig egyetlen
gerilla sem került szembe. Ez utóbbi
verzió inkább hihetőnek tűnt, mivel a
Skynet csupán ritkán használt vegyi
fegyvereket az emberek ellen. Hogy mi
volt az oka ennek a könyörületességnek,
arról a férfinak fogalma sem volt.
Annak azonban, hogy éppen ők
találkozzanak egy új fegyverrel, ráadásul
ilyen mélyen a gerillák által ellenőrzött
zónában, igen kicsi volt az esélye.
Mégis…
Talán, ha több ideje marad a
gondolkozásra, Christenson rádöbben a
megoldásra. A Terminátorok
felbukkanása azonban eldöntötte, mit
kell tenniük. Egy gyors összenézés
O'Leary-val, aztán mindketten
felpattantak, és miközben az aszfaltban
újabb kráterek támadtak mögöttük,
megpróbáltak biztonságos távolságba
jutni a felbukkant halálosztóktól.
Mindketten tudták, hogy a hajsza csak
most kezdődik…
A Terminátorok nem fogják hagyni,
hogy két potenciális információforrás
elmeneküljön a felbukkanásuk hírével.
Aztán eljött a pillanat, amikor a túlélés
érdekében kettéváltak, hogy ekképp
osszák meg üldözőik erejét. A kiborgok
nem rohantak, ám a folyamatos
robbanások arra engedtek következtetni,
hogy nem mondtak le az áldozatokról.
Aztán hirtelen befejezték a lövöldözést.
És Christenson meghallotta a HK-k
jellegzetes turbinamoraját. Legalább fél
tucatnyian lehettek, s ez a lehetőség
cseppet sem derítette fel a férfit. Már a
T-700-asok is épp elég gondot
jelentettek, ám egy szakasznyi Hunter-
Killer felér egy istencsapással. Még ha
meg kell is osztaniuk a figyelmüket a két
menekülő között, akkor is jókora
túlerőben vannak.
Rozsdásodna szét valamennyi,
gondolta a férfi, miközben igyekezett
minél mélyebbre fúrni magát abban a
szűkös járatban, amely a túlélés
lehetőségével kecsegtette. Halványan
érezte, hogy odalent időlegesen
biztonságban lehetne, ám a Hunter-
Killerek már egészen közel járhattak,
mert a turbinák hangja egyre erősödött.
Még egy utolsó erőfeszítés, és
Christensonnak sikerült átcsusszannia
két egymásra borult támfal között. Igaz,
a kabátja cafatokra rongyolódott, ám ki
az az őrült, aki ilyen apróságokkal
törődik, amikor HK-k és T-700-asok
lihegnek a nyomában. Kész szerencse,
hogy Ezüsthernyókkal nem kellett
számolnia, mert egy ilyen zárt helyen az
egyet jelentett volna az öngyilkossággal.
Itt esélye sem lenne elrejtőzni az önjáró
bomba elől.
Az épület megremegett.
Valamelyik HK a szokásos módszert
használta: beomlasztotta azt a nyílást,
ahova a hőnyomok vezettek. Így persze
Christenson akár örökre a föld alatt
rekedhetett volna – egyik kiborg sem volt
olyan ostoba, hogy keskeny nyílásokon
átpréselve magát kövesse a
bizonytalanba a menekülőt –, ám a férfi
apró jelekből arra következtetett, hogy
lennie kell egy másik kijáratnak is. Most
azonban jobban teszi, ha meglapul, mert
a Hunter-Killerek még itt maradnak egy
darabig, hogy megbizonyosodjanak
arról, nem bukkan-e fel a felszínen egy
kicsivel arrébb.
Halk motoszkálás hallatszott.
Greg Christenson mozdulatlanná
dermedt, miközben a szíve olyan
hangosan vert a rémülettől, hogy a férfi
biztos volt benne, a kiborgok érzékeny
audio-érzékelője mérföldekről kiszúrná.
Mégis vannak velük Ezüsthernyók, ez
volt Christenson első gondolata. Bízott
benne, ha felkapcsolja a zseblámpáját, a
fény nem válik árulójává. Talán csak
másodpercei vannak, ám még mindig
jobb cselekedni, mintsem a sötétben
meglapulva, gyáván várni a halált.
 Hiszen még egy Ezüsthernyót is
hidegre lehet tenni anélkül, hogy az
önjáró szerkezet útjára indíthatná a
testében rejtőző srapnelszilánkokat.
Persze egy ilyen lövés százból ha
egyszer bejön, de a férfinak nem volt
vesztenivalója.
A sárgás fényben azonban csak egy
patkány kuporgott. A tekintetében
félelem csillogott, majd néhány
pillanattal később magához tért a fény
okozta bűvöletből, és sebesen eliszkolt.
Christenson felsóhajtott, és megtörölte
a homlokát. Idelent kezdett egyre
melegebb lenni, ami újabb veszélyt
hordozott magában. A kiborgok egy
bizonyos küszöbérték felett képesek
kimutatni a romok alatt lapuló
humánokat. Hogy pontosan mennyi is
volt ez a küszöbérték, azt Christenson
nem tudta, ám sejtette, hogy ha még
sokáig itt marad, akkor előbb vagy
utóbb, de el fogja érni. S ha odafent
lesznek még kiborgok, tudni fogják,
merre keressék.
Itt az ideje, hogy megkeresse a másik
kijáratot.
Gyorsan.
 12. A kihallgatás…
Los Angeles; 2029. február 9.

Fabricio Sanchez arra eszmélt, hogy

valami kemény nyomja az oldalát.
Komoly erőfeszítésnek tűnt kinyitni a
szemét, miközben a gondolatai olyan
zavarosak voltak, mintha megivott volna
egy egész üveg tequilát. Persze, ez hiú
álom volt, mivel alkoholhoz nagyon
ritkán jutottak, s akkor is meg kellett
elégedniük a bűzös pancsokkal…
tequiláról már csak álmodhattak, kóstolni
nem adatott meg nekik.
Ezüstös fémfalakat látott,
szegecsekkel összekapcsolt szabályos
alakzatokat, melyeket acélgerendák
támasztottak.
Hideg neonfény ömlött szét a
helyiségben.
Sanchez egy asztalon feküdt, kezeit és
lábait erős, eltéphetetlen szíjak verték
bilincsbe. Teljesen meztelen volt, a
ruháit valaki sebészi pontossággal
végigvágta, majd egyszerűen
lehántották róla, mint a káposztáról a
leveleket. Szánalmasan gyöngének és
kiszolgáltatottnak tűnt.
A férfi ajkát erőlködő nyögés hagyta el.
Kiáltani akart, ám a nyelve teljesen
megdagadt, a torkát pedig valami keserű
íz fojtogatta. Köpni próbált, ám még
ahhoz is gyenge volt, hogy felemelje a
fejét. Ez kis híján a végzetét okozta,
mert a felöklendezett slejm bekerült a
légcsövébe, s olyan erős köhögési ingert
váltott ki, hogy Sanchez teste hídba
görbült az erőlködéstől.
Valami meleg nedvességet érzett a
karjánál.
Csak most fedezte fel, hogy különféle
csövek – bennük meghatározhatatlan
színű folyadékok – és vezetékek
kapcsolódnak a testéhez különböző
pontokon. Mintha egy kórházban
lenne… de akkor miért van szükség a
szíjakra?!
A férfi elbizonytalanodott.
Halványan emlékezett az ájulása előtti
másodpercekre. Egy Terminátor mellbe
lőtte, ám nem plazmát használt, hanem
valami egészen mást. Sanchez
megpróbált összpontosítással
felülkerekedni a félelmein, ám a
tudatalattijából feltámadó rettegés
apránként kezdett úrrá lenni rajta. Halk
pittyegés hallatszott a bal karja
irányából, és a férfi érezte, hogy valamit
a testébe fecskendeznek.
De kicsoda?
A félelem apránként múló emlékké
halványodott. A rideg fémfalak már
majdhogynem barátságosnak hatottak,
és a férfit immár cseppet sem zavarta,
hogy leszíjazva fekszik egy számára
teljesen ismeretlen helyen.
A nyugtató gyorsan hatott.
Ám a csöveken keresztül nem csupán
narkotikumot adagoltak a látószögén
kívül eső műszerek, hanem egy olyan
vegyületet is, melyet már évtizedekkel
ezelőtt is hatékonyan használtak fel a
kihallgatások során.
Általában igazságszérumnak
nevezték…
Fém dörzsölődött fémnek, és a
mennyezetről egy hatalmas méretű
plazmakristályos képernyő ereszkedett
alá. Erős manipulátor karok tartották, a
hátuljába csatlakozó üvegszál pedig
valahol a neonok felett a semmibe
veszett.
A monitoron statikus hullámvonalak
futottak végig, majd néhány
ezredmásodperc alatt kitisztult a kép, és
egy tökéletesített humán-interfész jelent
meg rajta. Első pillantásra lehetetlen volt
megállapítani, hogy férfi vagy női
személyiséget testesít meg, ám
Sanchez minél tovább nézte, annál
inkább a meggyőződésévé vált, hogy
inkább férfival lehet dolga.
 Tévedett.
Amikor a Skynet létrehozta az erre az
alkalomra szánt humán-interfészt, akkor
szándékosan úgy választotta ki a
jellemvonásait és a külső megjelenését,
hogy mindkét nem vonásai keveredjenek
benne, s egy semleges alak jöjjön létre.
A pszichológiai elemzések azt mutatták,
hogy ez a megoldás a legmegfelelőbb.
Tökéletes kiegészítése az
igazságszérumnak.
– Hol vagyok? – nyögte Sanchez, ám
még túlságosan rossz állapotban volt
ahhoz, hogy a szavak értelmes
mondattá álljanak össze. Az egész
csupán egy rekedt, torz nyögés volt.
A humán-interfész arca
érzelemmentes maradt. Bár a rendszer
képes volt az emberi érzelmek
szimulálására és megjelenítésére, a
Skynet – aki gigászi tudatának egy
piciny töredékét használva személyesen
végezte a kihallgatást – egyelőre úgy
ítélte, érdemes hallgatnia. A kérdéseit
már előre megfogalmazta, ám egyelőre
nem sietett velük: hagyta, hogy az
igazságszérum teljesen felszívódjon a
humán szervezetében.
Némán teltek a percek.
Fabricio Sanchez kezdett egyfajta
lebegő, eufórikus állapotba kerülni.
Amikor egy manipulátor vízzel telt
poharat tartott a szájához, gondolkozás
nélkül, azonnal inni kezdett, azzal sem
törődve, hogy az éltető nedű két oldalt
lefolyik az arcán, és kis tócsát képez a
feje alatt.
Most, hogy némileg sikerült
csillapítania szomjúságát, már a nyelvét
sem érezte annyira dagadtnak, és a
torkából előtörő hangok szavakká álltak
össze.
– Hol vagyok? – kérdezte erőtlenül.
A képernyőn látható arc elmosolyodott.
A Skynet elégedett volt.
Kezdődhetett végre a kihallgatás.
Alig tizenöt perccel később Ryan Mills
mezítelen teste érkezett meg a terembe.
Egy önjáró, manipulátor-karokkal
felszerelt műtőskocsi hozta, s pontosan
az előző helyére állt be. A falakat már
lemosták, s a padlón sem látszottak
vérfoltok. Fabricio Sanchez teste néhány
másodperccel Ryan Mills érkezése előtt
távozott az ellenkező irányba. A
fémfalakat alkotó panelek olyan
tökéletesen záródtak, hogy komolyabb
vizsgálat nélkül lehetetlen lett volna
megállapítani, hol nyílik ajtó.
Mills öntudatánál volt. Az altatógáz már
kiürült a testéből, s a férfi mintegy
negyedórája magához tért. Bárcsak ne
tette volna! Valahogy megérezte, hol
van… A gerillák között időről időre
szárnyra kaptak olyan mendemondák,
hogy a Skynet titkos, föld alatti
bunkerében külön kínzótermeket tart
fenn az elfogott humánok számára. Ezek
a mendemondák ugyan általában
nélkülöztek minden igazságot, ám egy
apró igazságmag mégis megbújhatott a
mélyükön.
A férfi egész testében reszketett, noha
a légkondícionáló kellemes
hőmérsékletet teremtett a helyiségben.
Jóllehet a Skynet számára ez
energiapazarlás volt, ám a gépistennek
értékelhető információkra volt szüksége.
Tulajdonképpen az első fogoly mindent
elmondott, mielőtt a túlzott mértékben
adagolt igazságszérum – melyet a
Skynet egy kicsit módosított: erősebbé
és hatékonyabbá tett – agresszívvá és
kiszámíthatatlanná nem tette Sanchezt.
A mexikói férfi szabadulni próbált a
szíjakból, s a vergődésével sikerült
elérnie, hogy a testére erősített
érzékelők leváljanak, a tűk pedig
kiszakadjanak a helyükről.
Az agya elborult, mire az önjáró
szerkezet kivitte a helyiségből, hogy egy
olyan helyre vigye, ahol szabadon
tombolhat… amíg a Skynet eldönti,
szükség van-e még rá, vagy
végezhetnek vele. A szükséges
vizsgálatokat és szkenneléseket már
úgyis elvégezték rajta, s minden adata
bekerült egy hatalmas, erre az akcióra
létrehozott virtuális adatbázisba.
A képernyő ugyanott függött, ahol
Sanchez esetében. Még a humán-
interfész is ugyanaz volt, ám a Skynet
megváltoztatta a hang mélységét. Így
sokkal barátságosabbá vált. Ha ugyan
lehet erről a fogalomról beszélni egy
mesterségesen leképzett, vizuális
kivetülés esetében.
– Kérdezni fogok… – mondta a
humáninterfész. A Skynet egyelőre nem
akart igazságszérumot használni, a
válaszokat minden befolyásolás nélkül
akarta megszerezni, hogy
összevethesse az eddig begyűjtött
válaszokkal. – Amennyiben nem
válaszolsz, akkor közvetlen ingerekkel
fogom bombázni agyad
fájdalomközpontját… ha hazudsz,
ugyancsak. Amennyiben igazat
mondasz, akkor megjutalmazlak.
Mills nagyot nyelt, amikor a látóterébe
beúsztak a manipulátor karok által tartott
hatalmas tűk. Megpróbálta elhúzni a
fejét a lefelé mozduló tűk alól, azonban
ekkor olyan szilárdan megragadta egy
fémkéz a koponyáját, hogy a férfi
moccanni sem tudott. A tűk
érzéstelenítés nélkül szúrták át a
koponyacsontot, és a férfi némi
megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy
szinte alig érzett fájdalmat.
Aztán az egyik tű a fájdalomérzékelő
központjába fúródott, és Ryan Mills
megtanulta, mi az igazi fájdalom. Élete
eddigi minden kínja felejthetőnek tűnt
ehhez az iszonyathoz képest. Bár
csupán a másodperc egy töredékéig
tartott, mégis Mills biztos volt benne,
hogy sohasem fogja elfelejteni azt a
gyötrelmet, amit a tű miatt érzett.
Nem mint ha sokáig emlékezhetne.
Biztos volt benne, hogy innen nem jut
ki élve.
– Ez a büntetés… – mondta a
képernyőn lévő fej, majd elmosolyodott.
– S ez a jutalom.
Ezúttal a másik tű mozdult. A
gyönyörközpont ingerlése pontosan az
ellentéte volt az iménti érzésnek. Mills
egy pillanatra a Mennyországban érezte
magát, a fájdalom egészen távolinak
tűnt… Szavakkal le sem írható állapot
volt ez, kárpótlás az életéért, az összes
eddig elszenvedett fájdalomért,
gyötrődését és kínokért, a lelki
szenvedésekről nem is beszélve.
Amilyen gyorsan kezdődött, olyan
gyorsan ért véget, és Ryan Mills ismét
ott találta magát a rideg fémfalak között.
– Mindkét lehetőséget ismered… –
mondta a humán-interfész. – Hogy
megkönnyítsem a dolgodat: a
válaszaiddal nem árulsz el számomra
semmi újat. Mindössze ellenőrzöm az
eddig kapott adatokat, melyeket a
társaid bocsátottak a
rendelkezésemre… Felhívom továbbá a
figyelmedet arra, hogy a testedre
erősített érzékelők segítségével
kilencvenkilenc százaléknál nagyobb
valószínűséggel tudom eldönteni egy-
egy válaszodról, hogy igazat mondasz
vagy hazugságokkal próbálsz traktálni. S
tudod, mi vár rád!
Mills bólintani akart, azonban a fejét
tartó titánium kéz nem engedte
mozdulni. A férfi magában hálát adott
azért, hogy nem látja, ki áll a feje
mögött, mert aligha bírta volna ki sikoltás
nélkül. Így is minden önuralmára
szüksége volt, hogy ne kezdjen őrült
módjára fickándozni, valahogy kibújni a
szíjakból…
– Neved?
 A férfi nem akarta kipróbálni, valójában
ennyire hatásos a képernyőn látható arc
hazugságellenőrzési képessége.
Lelkileg teljesen össze volt törve, s csak
annyit szeretett volna, ha minél
hamarabb túljut az egészen. Voltak
elképzelései arról, miféle szenvedések
nehezíthetik meg a halálát. S ha már
véget ér az élete, legalább gyorsan és
fájdalommentesen érje a halál.
– Ryan Mills – válaszolta.
A képernyőn látható arc elmosolyodott,
és a férfi egy röpke pillanatra ismét azt a
gyönyört érezte, mellyel az imént
ismerkedett meg.
– Szeretem, ha valaki elég okos
ahhoz, hogy a megfelelő döntést hozza
– mondta az interfész, mely valójában a
Skynet volt. – Azonosítási számod és
szolgálati helyed?
– AG-11-2-Alfa-4-8559, Árnyék Bázis.
A bemondott adatok nyomban
felíródtak a virtuális adatbázisba,
miközben alacsonyabb szintű ellenőrző
rutinok nekiálltak összevetni az
elhangzottakat az eddig tároltakkal. Mills
azonban nem szerepelt egyik
nyilvántartásban sem, így a keresés
csupán megerősíteni tudta a
szkennelésnél megállapított tényeket: a
humán eddig nem került a Skynet
érdeklődésének a középpontjába.
– Mi volt az utatok célja?
Mills izzadni kezdett. Az rendben van,
hogy ő nyakig van a szarban, ám
másokat nem akart bajba keverni. Eddigi
élete arról szólt, hogy vállt vállnak vetve
harcolt bajtársaival a gépek ellen, s most
azt kérik tőle, hogy árulja el őket…
Nem jutott ideje morális kérdéseken
töprengeni. A testére erősített érzékelők
jelezték az elbizonytalanodását, és a
Skynet elfogadta a pszichológiai
almodulok javaslatát, s haladéktalanul
elektromos impulzust küldött a férfi
fájdalomközpontjába.
 Ryan Mills csaknem kitépte magát az
egyik szíjból. A fájdalom emberfeletti
erőt kölcsönzött neki, a szíj véresre
horzsolta a csuklóit.
– Mi volt az utatok célja? – A gép
megismételte a kérdést, és ezúttal
Millsnek eszébe sem jutott töprengeni a
válaszon.
– A várostól nyolc mérföldnyire
található egy elhagyott raktárépület…
Egy konvojt kell bevárnunk, amely
utánpótlást szállít a harcolóknak.
A Skynet elégedett volt. Az információ
nem csupán egyezett az eddig
elhangzottakkal, hanem az előzetes
kémjelentések is alátámasztották. A
konvojt egy portyázó HK-osztag is
jelezte, a Skynet az utolsó pillanatban
adta ki a visszavonulásra a parancsot.
Az érkező szállítmány fontos szerepet
játszott a terveiben. Mindenképp
épségben kell eljutniuk a találkozási
pontra, melynek koordinátáit immáron
nagy pontossággal ismerte.
– Van valami azonosító vagy jelszó,
amit a találkozáskor használnotok kell?
– A Skynet semmit nem akart a
véletlenre bízni. A tervnek tökéletesen
kell működnie.
– Nem tudom – felelte őszintén Mills.
Igazából eddig nem is foglalkozott ezzel.
A Skynet elhallgatott. Még tucatnyi
kérdés vibrált a virtuális memóriában,
ám valamennyi olyan témakörökhöz
kötődött, amelyeket jelentős részben
megismert. Voltak olyan kérdések is,
melyeket egy kiemelt pozícióban lévő,
vagy kiemelt célpont kategóriájú
humánnak minden bizonnyal feltett
volna, ám ezt az egyedet úgy ítélte meg,
hogy aligha tudja a választ rájuk.
Értéktelen vagy félrevezető
információkkal pedig nem akart
foglalkozni.
A gépisten még nem döntötte el, mi
legyen a foglyokkal. A legkézenfekvőbb
az lett volna, ha a kihallgatást követően
nyomban eliminálja őket, maradéktalanul
megsemmisítve a testeket is, nehogy a
későbbiekben bármi módon
meghiúsíthassák nagyszabású terveit.
Ám most mégis úgy döntött: egyelőre
életben hagyja őket. Az elemzések
ugyan azt mutatták, már nem lesz rájuk
szükség, azonban a terv megvalósítása
során mindig lehetnek olyan apró
momentumok, merülhetnek fel
megválaszolandó kérdések, melyeknél
hasznos lehet, ha a humánok életben
maradtak.
Attól nem tartott, hogy a foglyai esetleg
megszöknek. Ennek elhanyagolhatóan
kicsi volt az esélye. A Théta Bázis
védelmi rendszere garantálta az őrzés
hatékonyságát, jóllehet maga a
fejlesztőállomás több mint százötven
méterrel arrébb helyezkedett el. A
felszínen járőröző kiborgok azonban már
hónapok óta nem jelentettek egyetlen
szabotőrt sem, s ez azt bizonyította, a
rendszer rendkívül hatékony.
Amikor az önjáró szerkezet elindult,
Mills biztos volt benne, hogy csupán
percek kérdése, mikor zárul le az élete.
A tűket időközben eltávolították az
agyából – igazság szerint észre sem
vette, mikor –, s az ereibe vezetett
adagolón keresztül nyugtató áramlott a
testébe.
Nem aludt el – a Skynet számára
fontos volt, hogy az akció első
időszakában a foglyokat bármikor
kihallgatható állapotba lehessen hozni
rövid időn belül –, csupán földöntúli
nyugalom szállta meg. Gondolatai
békések maradtak, ám még a gépisten
által kotyvasztott szerek sem voltak
képesek arra, hogy eltereljék Mills
figyelmét arról, amit tett.
Árulóvá vált.
S ezt a tényt még a kínzás sem tudta
enyhíteni.
 A Skynet megvárta, amíg a második
humánt is eltávolítják a helyiségből,
majd berendelte a harmadik foglyot is.
Ezúttal egy nő feküdt az önjáró
műtőasztalon…
A gépisten úgy ítélte, érdemes minden
fogoly esetében végigmenni a
kérdéseken. Minden apró momentum
lényeges lehetett, arról nem is beszélve,
hogy a végrehajtott kihallgatások során
egyre csökkent annak az esélye, hogy
hamis válaszokat kap. Ráadásul a
beérkezett jelentések szerint nagy
valószínűséggel a nő lehetett a csoport
vezetője, legalábbis erre következtettek
a pszichológiai almodulok a
fogolyejtéskor rögzített emberi
reakciókat vizsgálva.
A parancsnokok felelősséggel
tartoznak az embereikért.
 13. …és ami utána következik
Los Angeles; 2029. február 9.

A fegyvergyár a harcműveleti zónától

mintegy hárommérföldnyire, a biztonsági
határon kívül helyezkedett el. A sikeres
gerillaakciók miatt a gépisten
rákényszerült, hogy a pótlásként
telepített fegyvergyárakat ne azokon a
helyeken építtesse fel, ahol eredetileg
tervezte, hanem az északi városhatár
közelében, ahol egyelőre még ő volt az
úr.
A világon több tucatnyi ilyen egységet
telepített, ahonnan hihetetlen
mennyiségű Halálosztó áramlott a
harcterekre. Szükség is volt rájuk, az
emberek rendkívül szaporának
bizonyultak – kiborg mércével mérve –, s
hosszú távon kiegyenlítődött a tűzerő a
magas létszám miatt.
A legtöbb fegyvergyár T-700-as és T-
800-as harctéri egységeket gyártott,
majd ha a szükség úgy hozta, akkor
hetente egy alkalommal HK és
Fejvadász szériák gördültek le a
gyártósorokról, néhanapján pedig
Ezüsthernyók vagy éppen Centuriók.
Emellett külön blokkok foglalkoztak a
fegyvergyártással – a Westinghouse
szériatartozéknak számított a
Halálosztók esetében –, valamint a
lőszerutánpótlással. A fejlesztést két
nagy kutatólaboratórium végezte, a
szimulációk elvégzéséhez pedig a
Skynet biztosított tárterületet és
memóriát, a gépidőről nem is beszélve.
A beszivárgó egységek gyártását
pillanatnyilag csupán három helyen
végezték a világon. A legnagyobb gyár
Észak-Amerikában volt, Los Angeles
északkeleti körzetében. A másik két gyár
Eurázsiában kapott helyet.
Természetesen bármelyik gyárat át
lehetett állítani időlegesen Alfa egységek
gyártására – ez idáig mindössze két
alkalommal került sor erre a lépésre a
háború során –, ám ilyenkor a
szállítmányok átirányításával
gondoskodni kellett a mesterséges
élőszövetek biztosításáról is.
A Skynet gondosan megválogatta az
Alfák humán külsejét. Az első széria
készítésénél a legfőbb szempont az volt,
hogy az emberi külső reálisan takarja a
titánium vázat, s első pillantásra ne
lehessen megállapítani, hogy csupán
egy álcázott kiborgról van szó. A
gépisten számos gerilla beszkennelt
anyagát áttanulmányozta, ám csupán
nyolc akadt közöttük, aki megütötte a
megfelelő szintet – a mindössze
nyolcvan százalékos határértéket. Ekkor
a Skynet archív filmanyagokban és
dokumentumokban folytatta a keresését,
mígnem ráakadt egy olyan
embertípusra, melyet mindenhol csupán
„testépítők” jelzővel illettek. A fogalom
azonosítása nem okozott különösebb
nehézséget a Skynet számára, s
minthogy a rendelkezésre álló adatok
alapján sikerült elkészítenie a
kiválasztott személyek digitális sémáját,
nyilvánvalóvá vált, hogy megtalálta a
megfelelő embereket a célra.
Tucatnyi testépítőt választott ki az első
sorozat tesztpéldányainak a szerepére.
Valamennyien kiemelkedő képességű
testépítők voltak, s a létrehozott digitális
vázak alapján elvégzett kísérletek azt
mutatták, kiváló döntés volt őket
választani. Az első széria végül egy
osztrák származású férfira esett. Arnold
Schwarzenegger minden szempontból
tökéletesnek tűnt; hihetetlen izmai,
erőteljes termete hihetővé tette a
megjelenését. Az ő külseje alapján
készült el az első Alfa széria.
Később persze a Skynet többször is
módosított a szérián… s újabb és újabb
külső megjelenéssel bíró Terminátorok
indultak akcióba. Valamennyi kis szériás
egység volt, mivel ha a humánok
azonosítottak egy típust, nyomban
tájékoztatták valamennyi egységüket a
külső ismertetőjegyekről. A beszivárgó
egységek az első hónapokban
hihetetlenül eredményesek voltak, aztán
az emberek megtanultak védekezni
ellenük, s felfedezték, hogy az állatok –
de legfőképp a kutyák – minden
kétséget kizáróan jelzik a kiborgokat,
hiába a mesterséges élőszövet borítás,
mely ugyanúgy vérzett vagy
verejtékezett, mint az igazi.
Az évek során sikerült tökéletesíteni az
Alfa szériákat, s már nem volt feltétel a
magas, erőteljes termet – akkor
készültek az első női külsővel ellátott
Alfák, melyek segítségével két humán
Bázist is sikerült felszámolni. Annak
előtte kizárólag férfi külsővel ellátott
Alfák kerültek ki a gyárakból, s a váltás
meghozta az eredményét.
A Skynet tervében fontos szerepet
játszottak az Alfák. A fogolyejtés során
nem véletlenül szkennelték be
részletekig menő pontossággal a
humánokat. Valamennyit. Bár már nem
volt szükség rájuk, a gépisten egyelőre
nem tett le arról, hogy a menekülőket
elkapja, mivel általuk bizonytalanná
válhat a terv megvalósulása.
Tudta, hogy az egyik gerilla
megsebesült; őt lesz a legkönnyebb
elkapni. A másik kettő sem húzhatja
sokáig, mivel nem csupán Terminátorok,
hanem HK-k is vannak a nyomukban.
A gépisten a belső, virtuális kivetítőjére
kérte a Primus néven kódolt fegyvergyár
termelési adatait. A memóriában
nyüzsgő számhalmaz a Skynet számára
felért egy háromdimenziós bemutatóval,
számára a bitek sorozata konkrét
értékeket és folyamatokat jelöltek. Szinte
látta, ahogy a futószalagokról legördül a
Halálosztók újabb sorozata.
A Skynet parancsa a fény
sebességével vágtatott végig az
üvegszálakon, hogy a fegyvergyárba
érve összekapcsolódjon a
gyártásirányító számítógéppel. A
gépisten leállította a termelést, s amikor
az utolsó példány is legördült a
gyártósorról, akkor teljes
sávszélességen átküldte a humánok
beszkennelt és digitalizált megjelenítési
adatait. Az anyag tartalmazta a foglyok
magasságát, háromdimenziós
testfelépítésüket, beleértve azokat az
apró jellemzőket is, melyeket a ruha
általában elrejtve tart. Olyan
részletességű adat volt ez, melyek
segítségével könnyedén elkészíthetővé
vált egy – az eredetivel tökéletesen
megegyező – Alfa beszivárgó egység.
Igaz, a költségek számottevően
megnövekedtek a nullszéria miatt, ám a
Skynet ezúttal nem foglalkozott a
gazdaságossággal. Csupán egyetlen
példányra volt szüksége a
humánokból… s ha a terve sikerrel jár,
akkor Los Angelesben nem kell több
Halálosztót bevetnie. Persze, ehhez sok
apró feltételnek kell teljesülnie, ám a
gépisten gondos stratéga módjára
igyekezett minél jobban szétbontani a
folyamatot, hogy az egyes részek
kudarca ne befolyásolhassa döntően a
végeredményt. Igaz, így a hibaszázalék
megemelkedett egy kicsit, ám a remélt
nyereséghez még mindig elenyészően
kicsi maradt.
A menekülő humánokról is elegendő
adat állt rendelkezésre ahhoz, hogy a
gyártás beindulhasson. Igaz, a ruha
rejtette sebeket, forradásokat a rendszer
csupán a statisztikai átlag alapján
számolta ki és helyezte el a testen,
azonban addig, amíg meztelenre nem
vetkőztetik őket, addig ez aligha lehet az
árulójuk.
A Skynet egy végtelen másodpercig
elgondolkozott azon, engedélyezze-e a
gyártás megindítását a szökevények
esetében is, ám minthogy az elemzések
azt jósolták, hogy legkésőbb három órán
belül valamennyien begyűjtésre
kerülnek, így az időmegtakarítás
reményében végül ezekre is „rábólintott”.
A Primusban – először a fegyvergyár
létrehozása óta – hét nullszériás T-800-
as Alfa beszivárgó egység gyártása
kezdődött meg. Ezzel egyidejűleg a
rendszer nekiállt felépíteni a kapott
adatokból a személyiségmodellt –
melyhez beprogramozták a mintavétel
alapján a hangmodulátorokat –, valamint
felépíteni az alapvető beszivárgási
adatbázist, mely pluszban járult hozzá a
harci egységek
információgyűjteményéhez.
Corrine Chambers Mazzinivel kezdték.
A csoport feltételezett parancsnokával.
Miután a Primusban elkezdődött a
gyártási folyamat – mely az előzetes
kalkulációk szerint mindössze hat órát
igényel majd –, a Skynet a terv egy
másik fontos részére koncentrált. Az
előkészített, s szándékosan a humánok
által visszafejthetőre kódolt
adatcsomagok már készen álltak.
Valamennyi gondosan megszerkesztett
dezinformációt tartalmazott.
Rendkívül hihető adatokat.
Ezzel egy időben a Skynet utasítást
adott három tehergépkocsi indulására,
melyet olyan Alfák vezettek, amelyek
már megsemmisített humánok
személyazonosságát használták.
Természetesen egy komolyabb
ellenőrzésen nem juthattak volna
keresztül, ám nem is ez volt a cél.
Ráadásul ezek a beszivárgó egységek
az első komolyabb tűzharcban
megsemmisítésre voltak ítélve – erről
egy beépített detonátor gondoskodott –,
mivel csupán részei voltak annak az
előadásnak, melynek a gépisten volt a
rendezője.
 A tehergépkocsikon félig összeszerelt
atombombák utaztak. Minden
működőképes volt, ám maga a nukleáris
töltet hiányzott.
Egyelőre.
 14. Egy kis kitérő
Los Angeles; 2029. február 9.

A teherautók kerülővel folytatták az

útjukat. Juan Baltazar úgy ítélte meg,
hogy a plusz mérföldek és az
időveszteség megéri, ha cserébe
elkerülnek egy esetleges összecsapást.
A látóhatáron lángoló épületek intő
jelként szolgáltak számukra, arról nem is
beszélve, hogy nem zárhatták ki annak a
lehetőségét, hogy akad arrafelé néhány
Terminátor is. Márpedig nekik ezúttal
nem a harc, hanem a szállítmány
biztonságos célba juttatása volt a
feladatuk. A Los Angeles-i gerilláknak
szükségük van az utánpótlásra.
Tizenhat gerilla indult útnak, s az
összecsapás után még a csoport
kétharmada életben volt. Igaz, néhányan
kisebb sérüléseket szereztek a lepattanó
szilánkoktól, ám valamennyien
harcképesek maradtak. A harmadik
teherautó személyzete meghalt, így
Baltazar úgy intézkedett, hogy a másik
három gépkocsiról üljön át egy-egy
ember.
Mintegy tizenöt perc telt el a HK-k
távozása óta, amikor a konvoj ismét
nekiindult. A halottaikat magukkal vitték,
ezen a sziklás, kiégett terepen nem
tudták volna eltemetni őket. A találkozási
pontnál talán kedvezőbbek lesznek a
körülmények, arról nem is beszélve,
hogy ott esetleg idejük is lesz rá.
Egyikük sem akarta megkockáztatni, a
Hunter-Killerek esetleges visszatérését.
A teherautókon a rossz rugózás miatt
kényelmetlen volt az utazás, ám az
emberek már hozzászoktak ehhez.
Különben is, mondta egyszer az egyik
szerelő, amíg rázkódik, addig megy.
Kétségkívül igaza volt.
Már majd' három mérföldnyire jártak
attól a helytől, ahol a HK-k lecsaptak
rájuk, amikor az első kocsit vezető
Baltazar idegesítő zúgást hallott.
Felkapta a fejét, és elfojtott szitkot
mormogott az orra alatt.
A magasból egy Hunter-Killer zúgott
lefelé.
Egyenesen feléjük.
Bal kéz felől pedig mintha sebesen
közeledő fémvázakat látott volna
felbukkanni. Kiborgok, bár a típusukat
ebből a távolságból nem tudta
megállapítani.
A hátulról érkező dudaszó azt jelezte,
hogy a többiek is kiszúrták a támadókat,
s most a parancsnok utasítására várnak.
Juan Baltazarnak kellett döntenie.
A férfi tudta, hogy ha a HK néhány
percig egy helyben tudja marasztalni
őket, akkor a Terminátorok ideérnek, s
rövid úton pontot tesznek az
összecsapásra. Az első HK-osztaggal
szerencséjük volt, ám egyazon napon
kétszer senki se reménykedjék
csodában.
 Baltazar még egy pillantást vetett a
HK-ra. Csak most vette észre a kiborg
hátsó részéből szivárgó füstöt, s mintha
az átkozott gép a szokásosnál jóval
lassabban közeledett volna.
Talán megsérült a hajtóműve,
reménykedett Baltazar, és elszántan
beletaposott a gázba. Ösztönösen
érezte, a menekülés az egyetlen
esélyük… ha sikerül eljutniuk egy olyan
helyre, ahol a rakományt biztonságban
tudhatják, tucatnyian talán eséllyel
szállhatnak szembe a kiborgokkal.
Miközben a teherautó kis híján
szétesett a feneke alatt, Baltazar
megpróbált egyszerre az útra
koncentrálni, szemmel tartani a
Terminátorokat, valamint összehozni
valami elfogadható ötletet, aminek a
segítségével megúszhatják.
A HK módosított az elfogási pályán,
ám a hajtóműve képtelen volt akkora
tolóerőt biztosítani, amely elegendő lett
volna a teherautók beéréséhez. A kiborg
azonban nem hagyott fel az üldözéssel,
a központi egységében vibráló parancs
egyértelműen meghatározta számára,
mit kell tennie: északkeleti irányba
terelni a célpontot, ha szükséges
minimális veszteségeket okozni – de
semmiképp sem mozgásképtelenné
tenni.
Hogy mindez miért, a HK-t nem
érdekelte.
Eszköz volt, melyet a legtökéletesebb
agy irányított, mely valaha is létrejött az
evolúció során ezen a bolygón.
A Skynet pontosan tudta, mit akar.
Időre volt szüksége, ugyanakkor a
konvojnak épségben kellett elérnie a
találkozási pontot, melyet időközben már
az utolsó négyzetcentiméterig
ellenőriztek a felderítőegységek. Apró,
emberi szem számára felfedezhetetlenül
kicsiny kamerákat, mikrofonokat és
egyéb praktikus szerkezeteket helyeztek
el a legkülönfélébb helyeken, melyek
segítségével a gépisten tökéletesen az
ellenőrzése alatt tarthatta az épületet.
Ezután a Skynet minden kiborgot
elvezényelt a környékről, csupán néhány
orvlövész maradt a városba bevezető
utak mentén elhelyezve. A gépisten a
valószínűségszámítás segítségével
igyekezett meghatározni azt a helyet,
ahol a konvoj belép majd Los
Angelesbe, s oda telepítette az
orvlövészeket. A különleges egységek
azonban ezúttal nem a pusztítást
szolgálták, sokkal fontosabb feladatot
kaptak. Mágneses és tüskés jeladókat
kellett a gépkocsikra juttatniuk – s ha
lehetséges, akkor a szállítmány közé. A
gépisten tudni akarta, hogy a beérkező
utánpótlás milyen útvonalakon keresztül
jut el a gerillákhoz, mivel azt remélte,
ezáltal több humán bázis koordinátáit
sikerült felfedeznie.
Juan Baltazar elégedetten konstatálta,
hogy a teherautók és az üldöző HK
közötti távolság folyamatosan növekszik.
Igaz, a kiborg elég jól bírta a
megterhelést – vajon mikor robban már
fel az az átkozott –, s úgy tűnt, akár a
világ végéig is követi a célpontokat.
A Terminátorok gyalog nem bírták az
iramot, pedig valamennyien a konvoj
nyomába szegődtek. A hátsó teherautó
felől időről időre felhangzó lövések zaja
arra engedett következtetni, hogy a
kísérő mindent megtesz annak
érdekében, hogy valamiképp
megszabaduljon kellemetlen
kísérőjüktől. Azonban géppisztollyal egy
mozgó járműről mozgó célpontra
célozni, ráadásul igen rossz szögből
nem sok reménnyel kecsegtetett.
Ám ma már történt egy csoda.
Baltazar tudta, hogy a Hunter-Killer
miatt kitérőre kényszerülnek – az a
nyavalyás gép pont abból az irányból
közeledett, amerre menniük kellett volna
–, ám egyelőre tartották az időt. Baltazar
úgy becsülte, hogy legalább három órát
elveszítettek eddig, s a találkozás is
kitolódik legalább ugyanennyivel a kitérő
miatt.
Mégsem aggódott.
Egy kis késés nem számít, ha időben
megérkeznek. Ráadásul közvetlenül
indulás előtt tájékoztatták, hogy a
Központi Bázisról egy külön csoport
indult a fogadásukra, tehát a találkozási
ponttól már nagyobb biztonságban
lesznek.
A kérdés csupán az, hány Terminátor
van a nyomukban… Ha túl nagy az
erőfölény, akkor a kiborgok egyszerűen
elsöprik őket, akár várja a konvojt valaki,
akár nem.
– Kapcsolj össze a hátsó kocsival! –
fordult Baltazar a másik ülésen kuporgó
Armando felé. A fiú szinte folyamatosan
az ablakban lógott, és aggódva figyelte a
repülő szerkezetet. – Tudni akarom,
hány Terminátor liheg a nyomunkban a
HK-n kívül!
Armando bólintott, és az ülés alól egy
ütött-kopott, néhol megfeketedett
adóvevőt húzott elő. Rutinos mozdulattal
bekapcsolta, majd amikor a készülék
nem adott életjelet, akkor szakavatottan
megütögette a hátsó fedlapot, s a
beavatkozás meghozta az eredményét:
az adóvevő recsegni-ropogni kezdett.
– Egyes Hordár hívja a Négyest!
– Itt a Négyes, vétel! – A hang
rekedtesnek és egészen mélynek tűnt,
ám ez csupán a többszörösen felújított
készüléknek volt köszönhető, hiszen
Alcides Cartagena épp olyan fiatal volt,
mint Armando.
– Baltazar azt akarja, számoljátok
meg, hány Terminátor van a
nyomunkban… – Bár a fiú csak
közvetítette a parancsnok óhaját, a
hangjából mégis egyfajta büszkeséget
lehetett kiérezni. Elvégre a parancsnoki
kocsiban kapott helyet!
Kis csend következett.
– Nyolc… legfeljebb tíz – érkezett
kisvártatva a válasz. – Nehéz
megállapítani, mert eléggé lemaradtak…
szerencsére.
A válasz hallatán Baltazar
összeráncolta a homlokát. Nyolc
Terminátor bőségesen elegendő ahhoz,
hogy a túlvilágra küldje
valamennyiüket… akár a
fogadóbizottságot is beleértve. Nem,
egyelőre menekülniük kell, bízva benne,
hogy a kiborgoknak előbb fogy el a
türelmük, mint nekik az üzemanyag.
Meg aztán bármi megtörténhet.
Talán a kiborgokat átirányítják más
területre, vagy visszarendelik egy
részüket. Baltazar jobban örült volna
neki, ha kicsit kiegyenlítettebbek az
erőviszonyok. Akkor még azon is
érdemes lenne elgondolkozniuk, hogy
közelebb engedik magukhoz a
kiborgokat, s megkockáztatnak egy rövid
tűzharcot. Hátha tovább tudnák
csökkenteni a Terminátorok számát.
Így azonban csak egy választásuk
maradt. Menekülés a bizonytalanba.
 15. Tűzharc
Los Angeles; 2029. február 9.

Greg Christenson izzadt tenyerét a

nadrágjába törölte. Tekintélyes
távolságot hagyott már maga mögött az
elmúlt másfél órában, régen futott ennyit
egy huzamban. Jókora kitérőre
kényszerült, hogy lerázhassa a
kiborgokat, akik véreb módjára
akaszkodtak a nyomába. Már azt hitte,
sohasem maradnak le, ám végre talált
egy csatornafedelet, és a jól bevált
technika ezúttal is megmentette az
életét. A lejáratot ugyan nem tudta
eltüntetni, ám egy érintésérzékelővel
összekötött hőgránátot azért ott
hagyott… ha egy kiborg utána akarna
jönni… persze ez csupán csekély
elégtétel volt, mivel a hőgránát
önmagában kevés ahhoz, hogy
végezzen egy Terminátorral. Ám ez is
több volt a semminél.
 Nem maradt sokáig a csatornában. Az
első feljáratnál visszatér a felszínre.
Nem ismerte eléggé a környéket,
odalenn könnyen rossz irányba
indulhatott volna, márpedig az
O'Learyval megbeszélt találkozóról
semmiképp nem akart lemaradni.
Együtt talán tehetnek valamit.
Az angol azonban nem volt sehol, vagy
ha igen, akkor remekül álcázta magát.
Christenson egyelőre lapult, s bízott
benne, hogy a társa hamarosan befut.
Magában még hatvan percet – egy
kerek órát – adott Andrew O'Leary-nak,
mielőtt megkezdi a visszavonulását a
legközelebbi gerillabázis felé.
Egyedül aligha lenne hasznukra a
konvojjal érkezőknek… Az ellenőrzött
zónában hirtelen felbukkanó kiborgok
Greg Christenson véleménye szerint
legalább olyan fontosak voltak, mint a
szállítmány. Ha valóban invázió készül,
akkor mielőbb értesítenie kell a
Főparancsnokságot. Mielőtt még
visszafordíthatatlanná válnak az
események.
Egy apró kődarab gurult az orra elé.
Semmitmondó kavics.
Christenson óvatosan körbefordult, és
megkönnyebbülés öntötte el, amikor
megpillantotta O'Leary ismerős arcát az
épület egyik nyílásában. Legalább neki
is sikerült meglépnie az üldözői elől.
Vagy mégsem…
A szőke hajú, skandináv ősökkel
büszkélkedhető férfi a szeme sarkából
egy apró villanást pillantott meg, amint
az alig látható vörös kört rajzol a falra,
alig pár centiméternyire a mit sem sejtő
O'Leary fejétől.
– Feküdj! – üvöltötte Christenson,
miközben jó példával elöl járva maga is
végigvágódott a földön.
Éppen idejében.
A két gerilla közelében jókora
faldarabok robbantak ki a helyükről. Ha
állva maradnak, akkor egyikük sem
lenne életben már.
Christenson nem várta meg a második
lövést. Vaktában elhajított egy gránátot,
majd felugrott a helyéről, és nem törődve
azzal, mi vár rá a túloldalon, átvetődött
egy homokdomb felett. Még észlelte,
hogy ez az oldal üvegcserepekkel van
tele, ezért ahelyett, hogy a tenyerével
tompította volna az esést, valami
lehetetlen mozdulatot téve megpróbált
talpra érkezni. A figura nem vált be, ám
annyit Christensonnak sikerült elérnie,
hogy az üvegdarabok nem a kezeit
vagdosták össze, hanem a karját és a
hátát. Érezte, ahogy a forró vér
csörgedezni kezd a hátán, ám úgy ítélte,
sérülése nem veszélyes. Ráér majd
akkor ellátni, ha biztonságos helyre
kerültek.
Ha életben maradnak egyáltalán.
O'Leary kihasználta a fedezéket nyújtó
falat, és rövid sorozatokkal próbálkozott.
Egyelőre azonban azt sem tudta, merre
keresse az ellenséget, mivel sehol sem
látott közeledő Terminátorokat.
Márpedig a kiborgok nem szoktak
elrejtőzni, ha megpillantják a
célpontjukat.
Aztán hirtelen rájött a megoldásra.
Az orvlövész kiborgok leírása szinte
minden Los Angelesben harcoló
gerillához eljutott, a Központi Bázison
dolgozó fegyvermesterek beható
vizsgálatának köszönhetően. Ezért
O'Leary az épületek tetejére irányította a
figyelmét, és megpróbálta kiszúrni az
örvlövészt.
Tévedett, s ez majdnem az életébe
került.
A lövész nem odafent volt, hanem
csaknem egy szintben az angollal. Egy
félig szétrobbantott T-700-as harctéri
egység hevert az egyik kilőtt Fejvadász
levált lánctalpai mellett. A kiborg lábai
hiányoztak, talán egy gránátnak
köszönhetően. A T-700-as azonban
működőképes maradt. A gerilláknak
valószínűleg nem volt idejük a csatatér
maradéktalan bejárására, s a sérült
kiborgok felszámolására.
A kiborg látta az ellenfelet, ám a karját
nem tudta teljesen felemelni, mert az
egyik rögzítő elrepedt, s most
hidraulikafolyadék szivárgott végig az
ezüstös felszínen. A Terminátort
azonban olyan erős belső késztetés – az
alapprogram – hajtotta, mely még akkor
is cselekvésre bírta volna, ha puszta
kézzel kell végeznie a humánnal.
Egyelőre azonban még volt egy
plazmavetője.
O'Leary látta, hogy a földön fekvő
egyik ronccsá lőtt Terminátor
megmozdul, és felé fordítja a
Westinghouse-át. A férfi megpróbált
lebukni a lövés elől, ám tudta – az ilyen
pillanatokat megérzi az ember –, hogy
elkésett: nem kerülheti el végzetét.
 A géppisztolysorozat valósággal
kitépte a Terminátor kezéből a
Westinghouse-t, csuklóból szakítva le a
titánium kezet. Sűrű, sötét folyadék
spriccelt a homokkal borított aszfaltra. A
Westinghouse-ból kicsapódó tömény
energia csupán centiméterekkel vétette
el O'Leary-t, de elvétette, s most csak ez
számított.
Fegyver nélkül a kiborg nem volt több
egy halom ócskavasnál, feltéve, hogy
egyetlen humán sem megy a közelébe.
Greg Christenson azonban szerette
halottnak tudni a Terminátorokat, ezért –
miután megbizonyosodott arról, hogy
nincs másik működőképes kiborg a
közelben – óvatosan előrearaszolt, majd
mintegy nyolc lépésről egy kibiztosított
DM51-es tojásgránátot hajított az
ellenfele törzséhez, s ezzel egy időben
lebukott egy homokdomb mögé.
A gránát bevégezte a dolgát.
Mire a férfi felegyenesedett, a kiborg
törzse szétnyílt, a titánium gerinc
megroppant, és az ostyaáramkörös
processzor nem volt több, mint egy fél
körömnyi összeolvadt, ezüstös gyanta.
– Késtél – jegyezte meg O'Leary, nem
vesztegetve a szavakat a hálálkodásra.
Mindketten természetesre vették, hogy
Christenson megmentette az életét,
hiszen fordított helyzetben ő is habozás
nélkül megcselekedte volna. Ez tette
erőssé a gerillákat: az összetartás.
A szőke férfi megrázta a fejét.
– Tévedsz, hamarabb itt voltam…
– Ezt bárki mondhatja… – legyintett
O'Leary.
Christenson körbenézett.
– Tiszta a terep? – érdeklődött,
tekintetében nyugtalan fények csillogtak.
Az iménti támadás kis híján az életükbe
került, pedig azt hitték, már sikerült
megszabadulniuk azoktól az átkozott
kiborgoktól.
O'Leary bólintott, majd elhúzta a
száját.
– Tiszta… akarom mondani, most már
valóban az. Ez a nyomorult kiborg
hamarabb is megmoccanhatott volna,
akkor nem ér meglepetésként a lövése.
Nem sokon múlott, s ha belegondolok,
egy halom ócskavas lett volna a
vesztem.
Christenson elvigyorodott.
– Csak félig volt ócskavas – rázta meg
a fejét. – De legalább lesz valami, amit
elmesélhetsz, amikor visszatérünk a
bázisra.
Andrew O'Leary elkomorodott.
– Ketten maradtunk életben –
mormogta. – A pokolba is, hétből csupán
ketten. Túl gyorsan történt az egész,
csak annak köszönhetjük az életünket,
hogy mi adtuk a tűzfedezetet. Igaz, a
többiek nem sokat értek vele.
Christenson nagyot nyelt.
– Még azt sem tudom, mi történt.
Egyszerűen csak összeestek… sehol
egy kurva golyó ütötte nyom, vagy egy
plazmafelhő. Semmi. Majd' beszartam,
amikor megláttam a T-700-asokat, pedig
nem most találkoztam először velük.
O'Leary egyetértően biccentett.
– Magam is így voltam vele – veregette
meg a társa vállát. – Mintha csak
számítottak volna ránk… Vagy csak
egyszerűen beletenyereltünk valamibe,
amibe nem kellett volna. Miközben
lapultam, egész idő alatt azon törtem a
fejem, hogy a fenébe juthattak át azok a
nyavalyás kiborgok az ellenőrzési
pontokon. Ha lerohanták volna az
állásainkat, idáig hallatszana az
összecsapások zaja. Márpedig én
semmit nem hallottam, ami egy nagyobb
ütközetre utalna… Tanácstalan vagyok,
mi a fenéhez kezdjünk most?
– Te vagy a rangidős – felelte
Christenson látható
megkönnyebbüléssel, amiért ilyen
egyszerűen megszabadult a döntés
felelőssége alól.
O'Leary a földre köpött.
– Teszek a csíkjaimra, haver! Nyakig
vagyunk a szarban, s csak együtt
mászhatunk ki belőle. Ha rossz döntést
hozunk, mindketten itt döglünk…
– Van valami ötleted?
Az angol megvonta a vállát.
– Semmi. Annyi azonban biztos, hogy
három választásunk van. Egy: folytatjuk
az akciót, szerzünk valahonnan egy
járgányt, megkeressük a találkozási
pontot, és elkísérjük a szállítmányt a
lerakó raktárba. Kettő: lóhalálában
visszatérünk a legközelebbi bázisra, és
felvesszük a kapcsolatot a
Főparancsnoksággal. Mindenképp
értesítenünk kell őket a kiborgok
felbukkanásáról… A fél karomat
odaadnám most egy működő
adóvevőért! Három: megpróbáljuk
kifundálni, mit tervez a Skynet, s
mindent megtenni annak érdekében,
hogy valamiképp keresztbe tegyünk
neki.
Christenson felsóhajtott, és idegesen
megtörölte a tenyerét, majd biztos, ami
biztos alapon az AK markolatát is.
– Úgy vélem, ez utóbbira van a
legkisebb esélyünk, nem igaz?
Az angol megvakarta a fejét.
– Pedig ez lenne a legkézenfekvőbb…
ám tartok tőle, ketten amúgy is kevesen
lennénk hozzá. A kérdés csupán az, a
maradékból melyiket válasszuk? A
konvoj, vagy vissza a Bázisra?
Greg Christenson szeme megcsillant.
– A teherautóknak valamiképp fel kell
venniük a kapcsolatot egymással, ha
mondjuk egy rajtaütés alkalmával
szétszóródnak, nem igaz?
– Mondasz valamit…
– Akkor, azt hiszem, eldöntöttük.
 16. Tökéletes másolatok
Los Angeles; 2029. február 9.

Az Alfa elvégezte magán az utolsó

önellenőrző rendszertesztet is. Miután
mindenhonnan STÁTUSZ OK üzenet
érkezett, így lekapcsolta magát a
rendszerről. A mesterséges élőszövet
alatti kommunikációs egység
kijelentkezett, majd megkezdte önálló
működését.
Corrine Chambers Mazzini balra
fordította a fejét, és közömbös pillantást
vetett a bal oldalán álló három
férfialakra, majd ugyanezt megismételte
jobbra is.
Heten voltak.
Mint a gonoszok.
A mesterséges élőszövet alatt
ostyaáramkörös processzorok és
könnyített titánium váz lapult. Nem
szokványos Alfa egységek voltak, mivel
a testükben nem önmegsemmisítő
modul kapott helyet, hanem egy
méreteiben csökkentett, pusztító erőben
azonban megnövelt képességű
szintetikus bomba, melyet a
hagyományos átvilágítási technikával
lehetetlen volt kimutatni. Ahhoz, hogy
valamelyik gerilla észrevehesse a „nem
odaillő alkatrészt”, egyszerre kellett
volna sebészprofesszornak és
technikusnak lennie. Márpedig ilyen nem
sok akadt a humánok között. Arról nem
is beszélve, hogy a szintetikus bombát
maga a szív tartalmazta, így egy
felületes műtét is elhanyagolhatóan kis
eséllyel tudta volna kimutatni.
– Hangpróba!
Az Alfák sorra, egymás után
megszólaltak, a betáplált azonosító jelek
alapján még az oszcillátor sem tudott
különbséget tenni az eredeti és a
másolat között. Egyedül a
szökevényekkel volt némi baj, esetükben
a személyiségmodellező kénytelen volt
új hangszínt kikeverni, melynél az adott
személy nemét, becsült életkorát és
fizikai jellemzőit vette figyelembe.
Természetesen, ezen esetekben fennállt
a hibalehetőség, ám összességében
elhanyagolható volt.
A Skynet úgy okoskodott, a
teherautókon utazó humánok
valószínűleg még soha nem találkoztak
a fogadásukra kirendelt gerillaegység
tagjaival, s így a lelepleződés esélye
csekély.
A nullszéria tagjai minden információt
ismertek az akcióval kapcsolatban, a
Skynet végtelennek tetsző
adatbázisaiból hosszú perceken
keresztül töltődtek át az adatok a
személyes adatbázisokba. A gépisten
külön gondot fordított a személyiségek
megszerkesztésére; valamennyi Alfa
rendelkezett két másodlagos
személyiséggel is, melyeket akkor kellett
használniuk, ha lelepleződnek, de
sikerül elmenekülniük. A menekülés
alternatív választásként szerepelt a
beszivárgó egységek alapprogramjában,
s akkor folyamodhattak ehhez a
megoldáshoz, ha az alapterv
megvalósulásának az esélye ezzel a
cselekedetükkel tovább növekedik.
Mazzini a társaira nézett –
valamennyiük törzsében helyet kapott
egy csontnak álcázott, korlátozott
hatótávolságú adóvevő, melynek
segítségével az Alfák szavak nélkül is
kommunikálhattak egymással –, és a
fémszínű falban szétnyíló, vákuumzáras
ajtó felé indult.
A kiborgokat egy átalakított,
személyszállításra is alkalmas,
páncélozott Hunter-Killer várta. Ez az
egység kicsit nagyobb volt az átlagosnál,
s az Alfák gyors célterületre juttatást volt
hivatott biztosítani. Mindössze tucatnyi
volt ebből a HK-Extrából, s szinte
valamennyit az egykori Egyesült Államok
területén használták. A Skynet
néhanapján ezekkel a gépekkel hozott új
Alfaszériákat a New York-i
fegyvergyárakból. Ott már minden az
övé volt…
Mindössze háromszázharminc perc telt
el az akció kezdete óta. A Skynetnek
ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy
begyűjtse a foglyokat, gondoskodjon az
adatgyűjtésről és a nullszériák
legyártásáról, valamint elérje a konvoj
késését.
Egy jól szervezett, összeszokott
embercsoport bizonyára képes lett volna
megbirkózni a feladattal. A Skynet
egymagában megoldotta a problémát,
leküzdötte a menet közben támadt
akadályokat, és bőven az előre
kikalkulált időn belül teljesítette a
magának kitűzött feladatot.
A gépisten elégedett volt.
Most már csak a szökevények vannak
hátra.
Potenciális veszélyforrások.
 17. Tűzfalakon át
Los Angeles; 2029. február 9.

Jimmy Lehman, a Fészekrakók

csoportparancsnoka Gerald O'Keefe
mögött térdepelt, és idegesen figyelte a
keresztutcát. Ha szerencséjük volt, azok
a nyavalyás kiborgok elveszítették őket
szem elől, a felrobbantott hőgránát pedig
megakadályozza őket abban, hogy a
műszaki fölényüket kihasználva
kövessék a menekülőket.
A Fejvadászt nem magányos
menekülők elkapására tervezték, így
legalább a monstrumtól nem kellett
tartaniuk. A HK azonban továbbra is a
nyomukban volt, ráadásul éppen őket
szúrta ki a három, más-más menekülési
útvonalat kereső csoportból. Igaz,
voltaképp nem számított. Valamelyikük
így is, úgyis rosszul járt volna.
Ma éppen ők voltak soron.
Némán teltek a másodpercek, s
csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy a T-
700-asok lemaradtak. Amennyire
O'Keefe meg tudta ítélni, ketten voltak a
nyomukban, meg az a nyavalyás HK. Ha
a repülő szerkezet nincs, akkor
valószínűleg meglapulnak valami
csendes helyen, s megkockáztatják a
tűzpárbajt a kiborgokkal, ám így
kénytelenek voltak tovább menekülni.
– Tiszta a levegő – suttogta O'Keefe.
Túlságosan hamar szólalt meg.
A Hunter-Killer ezt a pillanatot
választotta a lecsapásra. Az
ostyaáramkörös processzor egy
ezredmásodpercig válogatott az elfogó
pályák között, majd a legnagyobb találati
valószínűséggel kecsegtetőt
engedélyezve bekapcsolta a fedélzeti
ágyúkat, s miközben a kiborgtest alá
erősített Gatlingok megállás nélkül
okádták magukból a halált, meredek ívű
ereszkedésbe kezdett.
– HK! – kiáltotta O'Keefe, és a
következő pillanatban bevetődött egy
betoncsőbe, mely egykoron talán a
csatornarendszernek lehetett a része,
ám a kataklizma eltörte, s valami gigászi
erő a felszínre hajította.
Jimmy Lehman megpördült a sarkán,
egy pillanat alatt felmérte, honnan
fenyegeti veszély, majd az egyetlen
lehetséges utat választva villámgyorsan
követte a társát. Igaz, a csőben alig
fértek el ketten, s alaposan lehorzsolták
magukat, ám még mindig jobb volt, mint
odakint maradni.
A lövedékek csak centiméterekkel
kerülték el őket.
A HK megpróbált módosítani a
célkoordinátákon, ám a talaj túlságosan
gyorsan közeledett ahhoz, hogy
tökéletesen sikerüljön. Egy sorozat így is
elérte a betoncsövet, és jókora
darabokat pattintott le a külsejéről. Az
máris nyilvánvalóvá vált, hogy a második
sorozat – főleg, ha a megfelelő szögben
éri a fedezéket – képes lesz áttörni a
háromujjnyi vastag betont, és végezni a
benne lapulókkal.
– Hagyd abba a tapizást, és húzzunk
el innen – morogta némileg
megkönnyebbülve O'Keefe, amikor
meghallotta a távolodó turbinazúgást –,
mert a következő kört biztosan
elveszítjük!
Lehman elvigyorodott.
– Pedig éppen kezdtem élvezni…
Lehet, hogy áttérek a fiúkra…
– Baszd meg! – felelte Gerald O'Keefe.
– Még sor kerülhet rá – vágott vissza a
csoportparancsnok, miközben sebesen
araszolt kifelé a csőből.
A HK nem sok időt hagyott nekik. Egy
éles fordulattal jócskán lerövidítette a
pályáját, és egy gyors orsóval ismét
lefelé tartott. A Gatlingokból érkező
halál-csomagok elvették a gerillák
kedvét a további viccelődéstől.
Csupán néhány másodpercük maradt.
 Dönteniük kellett.
– Vissza a csőbe! – kiáltotta O'Keefe,
mivel úgy ítélte, hogy a beton elég
vastag ahhoz, hogy kibírjon még egy
sorozatot.
Lehman azonban más véleményen
volt.
– Oda! – mutatott egy sötéten ásítozó
nyílásra, amely egykoron valami
pinceablak lehetett, ám az eltelt évek
során az épület megroggyant egy kicsit,
s ezáltal szétrepesztette a fémkeretet,
kitörte belőle az üveget… ha volt még
egyáltalán…
Nyolc szökkenés elegendő volt
O'Keefe-nek, hogy elérje az új
menedéket, s Lehman szorosan a
nyomában ügetett. Az ír származású
férfi nem foglalkozott azzal, mi vár rá
odabent – hiszen biztosan tudta, hogy
idekint a halál les rá –, s egy merész
fejessel bevetődött az ismeretlenbe.
Lehman egy másodperccel lemaradva
követte.
A Hunter-Killer tudta, hogy nem
kaphatja el a humánokat. A számtalan
apró lyuk, mélyedés, az ezernyi kiváló
fedezék alaposan megnehezítette a
kiborgok életét ebben a háborúban.
Amikor már biztosak voltak benne, hogy
a kiszemelt áldozat sehova sem
menekülhet, az emberek mindig találtak
maguknak egy lyukat, ahol pár
másodpercre meghúzhatták magukat.
A kiborg azonban nem mondott le az
áldozatairól. Leereszkedett a talajszintre
– csupán néhány lábnyival lebegett
felette –, és szembefordult a
rejtekhellyel. Villámgyorsan
beszkennelte a pinceablakot, s bonyolult
számításokat és közelítő kalkulációkat
végezve lőni kezdett befelé a nyíláson. A
statisztika szerint a belső falakról
visszapattanó golyók nyolcvan
százalékos eséllyel eltalálják a
célpontokat. Következésképpen néhány
sorozat elég hozzá, hogy végezzen
rejtőzködő áldozataival.
Lehman pontosan O'Keefe-ra zuhant.
– Már megint kezded? – motyogta az
ír, miközben megpróbált minél előbb
talpra kecmeregni. Omlásdarabok,
üvegszilánkok és rengeteg szemét
fogadta a gerillák idelent.
És bűz. Istentelen büdösség.
– Okádnom kell ettől a szagtól –
foglalta össze mindkettőjük gondolatát
Lehman.
O'Keefe bólintott.
– Legalább fokozod a hatást – értett
egyet, miközben megbizonyosodott róla,
hogy az AK-jának nem lett semmi baja.
Ebben a pillanatban érkezett az első
sorozat.
Bár a belső fal meglehetősen roskatag
volt, a becsapódó golyók egy része
valóban visszapattant róla, miközben a
többi jókora darabokat tépett ki a
téglákból.
 – A szemét állat! – motyogta Lehman,
miközben lerántotta a földre a társát.
Mindketten belefúrták az orrukat a
szemétbe, s megpróbáltak eggyé válni a
betonpadlóval.
O'Keefe megrándult.
– Eltaláltak? – kérdezte nyomban
Lehman.
Az ír felnyögött.
– A fenét – válaszolta dühösen. –
Tökön vágtam magam a tussal…
Ha nincs nyakukon a Hunter-Killer,
Jimmy Lehman valószínűleg harsogó
röhögésben tört volna ki, ám most a
túlélésre kellett koncentrálniuk. A HK
lecövekelt az ablak előtt, és úgy tűnt,
kifogyhatatlanok a készletei. Egyik
sorozat követte a másikat, s csupán az
mentette meg a gerillák életét, hogy a
belső támfal kevésbé bírta a
megpróbáltatásokat, s hamarosan úgy
nézett ki mint egy szűrő. Ennek ellenére
mindig volt néhány golyó, ami
megpattant a falon, s nyilvánvalóvá vált,
csak idő kérdése, amíg valamelyik célba
talál.
Azon pedig egyik gerilla sem akart
eltöprengeni, vajon lesz-e akkora
mázlijuk, hogy egy könnyű sérüléssel
megússzák.
– Ki kellene jutnunk innen! – mormogta
az ír.
Lehman fejével a sötétség felé bökött.
– Ha van kedved, keresd meg a
kijáratot, addig én majdcsak elkuporgok
itt!
Mindketten tudták, hogy esélyük sem
lenne élve eljutni a szemközti falig. A HK
ahhoz túlságosan gyorsan eregette
egymás után a golyókat.
Aztán abbamaradt a tüzelés.
Lehman visszafojtott lélegzettel fülelt,
ám csak társa zihálását hallotta… meg a
tartalék üzemmódra kapcsolt turbinák
morajlását.
– Kint van, és arra vár, hogy
mozduljunk… – mutatta kézjelekkel a
férfi, kihasználva az ablaknyíláson
bevetülő csekély világosságot.
O'Keefe bólintott.
A Hunter-Killer valóban most jutott el
addig a pontig, ahol a statisztikai
számítások szerint már legalább egy-
egy találatot kellett volna kapniuk az
odalent rejtőzködő humánoknak.
Ám a kalkuláció során a kiborg nem
vehetett figyelembe minden lehetséges
paramétert, s így fordulhatott elő, hogy
alulbecsülte a szükséges
lőszermennyiséget. Talán, ha a belső
támfal jobban bírja a megterhelést, akkor
bejön a Hunter-Killer számítása.
A gép azonban biztosra akart menni.
Az audioegységeit a lehető
legnagyobb érzékenységre állította,
majd bekapcsolta a zajszűrőket, s a
belső helyiségre koncentrált. A
digitálisan tisztított hanghullámok lassan
állandósultak, ám a kiborg egyszerűen
képtelen volt megállapítani, odalenn
életben van-e valaki még.
Aztán egy szempillantás alatt eldőlt a
kérdés.
Apró, öklömnyi tárgy repült ki az
ablaknyíláson. A Hunter-Killer
ostyaáramkörös processzorja
kétségbeesett sebességgel próbálta
azonosítani, ám mielőtt a szkennelés és
a kiértékelés befejeződhetett volna, apró
detonáció hallatszott, majd éles, fehér
fény árasztotta el a környéket.
A HK teljes négy másodpercre
megvakult.
Mivel tisztában volt azzal, hogy
támadás érte, ezért ösztönös védekező
reakcióként bekapcsolta a tűzvezérlőt,
és a Gatling ismét ontani kezdte
magából a halált, azonban a fegyver
csöve folyamatosan egyazon irányba
mutatott.
Lehman ezüstös csíknak látta a
folyamatosan süvítő golyókat, ám mégis
kockáztatnia kellett. Óvatosan
felemelkedett, és az ablak széléhez
lapulva célba vette a HK-t.
Ilyen közelről nem hibázhatta el.
Az AK lövedékei átütötték a titánium
burkolatot, és komoly sérüléseket
okoztak a kiborgnak. A Hunter-Killer
hátramenetbe kapcsolt, s miközben egy
pillanatra sem fejezte be a tüzelést,
megpróbált felemelkedni. A belső
rendszerben totális káosz uralkodott: a
tűzvezérlő almodul zárlatot kapott, s
hirtelen minden fedélzeti fegyver aktív
üzemmódba kapcsolt. Ez rövid időn
belül túlmelegedéshez vezetett, amivel a
hűtőfolyadék már nem tudott
megbirkózni… A kiborg mindent megtett
annak érdekében, hogy stabilizálja az
állapotát, és ennek érdekében
lekapcsolta a fegyverrendszerét.
S ezzel kiszolgáltatta magát a
gerilláknak.
Jimmy Lehman és Gerald O'Keefe
egyszerre tüzeltek. A Hunter-Killer
mintegy huszonöt lábnyira lebegett tőlük,
s lassan körbefordult a függőleges
tengelye mentén, ahogy a bal oldali
fúvókák hibás adagolás miatt kisebb
tolóerőt biztosítottak.
Két sorozat bőségesen elég volt.
Mindkét gerillától egy-egy.
A Hunter-Killer lángolni kezdett, majd
az ég felé szökkent, mint egy megvadult
gumilabda, hogy aztán néhány
másodperc múlva megpördüljön a
levegőben, és a földbe csapódva lángoló
pokollá változtassa a környéket.
Lehman és O'Keefe már a belső fal
tövében kuporogva, biztonságosnak hitt
helyről hallgatta a detonációt. Tudták,
hogy a Hunter-Killer többé nem jelent
veszélyt rájuk, hiszen látták a törzsbe
becsapódó golyókat, ahogy feltépik a
borítást.
Tévedtek.
A felrobbanó HK megremegtette a
földet, és az omladozófélben lévő épület
megadta magát a sorsának. A belső
támfalak sorra leomlottak, s az egész
építmény remegni kezdett. A falakból
por szállt fel, ahogy elkezdtek
összeroskadni a rájuk nehezedő súly
alatt. Valahányszor valamelyik belső fal
darabokra hullott szét, a falakra mind
nagyobb nyomás nehezedett. Az egész
olyan volt, mint a dominó, ha egyszer a
sor dőlni kezd, nincs az az isten, ami
képes lenne megállítani vagy
visszafordítani a folyamatot.
– Húzzunk innen! – kiáltotta O'Keefe,
amikor rádöbbent, miféle sors vár rájuk
néhány másodpercen belül, s nem
törődve a kinti lángokkal már tolta is
kifelé a nyíláson a lassabban eszmélő
Jimmy Lehmant.
Odakint téglaeső várta a felszínre
kikapaszkodó gerillákat, ám ez még
mindig jobb volt, mint egy egész háztól
agyonnyomva meghalni. Mindenfelé
vörös lángok tomboltak, s még a talaj is
olyan forróságot árasztott magából, hogy
mindketten verejtékezni kezdtek.
Lehman kiszemelt magának egy
viszonylag keskeny tűzfalat, ami nem
volt túl magas, s tisztán látszott, hogy
mögötte már csupán néhány izzó
fémdarabra kell figyelniük. Bár nem
szívesen vágott neki a tűznek, nem volt
más választásuk. Ha maradnak, az
épületről lehulló darabok végeznek
velük, így legalább van némi esélyük.
– Gyerünk! – mutatott a lángokra
Lehman, majd választ sem várva
rohanni kezdett, és a következő
pillanatban a lángok közé ugrott.
Gerald O'Keefe látta, ahogy Lehman
eltűnik a lángok között, ám a társa
kisvártatva felbukkant a túloldalon, s
valamit kiáltott felé.
Az épület megremegett, s a főfal
lassan dőlni kezdett kifelé. Egyenesen
O'Keefe irányába.
 A férfi minden erejét összeszedve
rohant. Hallotta, ahogy téglák és
vakolatdarabok zuhannak mögötte a
földre, és robbannak szét ezernyi apró
darabra.
Nem nézett hátra.
Minden idegszálával érezte a halált.
Hiszen ott lihegett a nyomában.
A tűz áthatolhatatlannak tűnő falként
magasodott előtte, s minden
négyzetcentiméterével azt suttogta:
enyém leszel, elemésztelek. Gerald
O'Keefe azonban tartozott magának és
a társának annyival, hogy megpróbálja.
Amikor a lángok körbeölelték, a férfi
egy pillanatra elviselhetetlennek tűnő
forróságot érzett, amely azonban
hamarabb megszűnt, hogysem kárt
tehetett volna benne. A lángok mohón
utánanyúltak, ám lassúnak bizonyultak,
nem tudtak belekapni a ruhájába vagy a
hajába.
A tűz átengedte.
 – S most, hogy kiszórakoztad magad,
irány a kórház! – fogadta Lehman. – A
többiek már bizonyára türelmetlenül lesik
az érkezésünket!
 18. Rideg fém
Los Angeles; 2029. február 9.

Amikor Fabricio Sanchez kinyitotta a

szemét, csupán halványan pislákoló
neonokat látott. Ködösen vissza tudott
emlékezni az elmúlt órák eseményeire, a
kihallgatásra – és ha erősen
összpontosított, akkor egy
megdöbbentően részletes orvosi
vizsgálatra is emlékezett, melyet
azonban gépek végeztek. Egy hosszú,
fehér csőre emlékezett, hideg, kék
fényre, amely milliméterről milliméterre
végigfut a testén.
Hányinger kerülgette, ám a gyomra
üres volt.
Amikor mozdulni próbált, némi
megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy
még mindig az önjáró műtősasztalon
fekszik, ahova az orvosi vizsgálat után
kötözték. A csuklóit és a bokáit fogó
szíjak elég erősnek tűntek ahhoz, hogy
ne pazarolja feleslegesen az erejét a
széttépésükre. Szorosan fogták, arra
sem volt esély, hogy valamiképp kihúzza
a kezeit, s kiszabaduljon.
A fejét azonban most már fel tudta
emelni, s semmi nem akadályozta meg
abban, hogy körbenézzen a
helyiségben, ahol fogva tartották őket.
Igazság szerint már halottnak kellett
volna lenniük, s Sanchez őszintén
csodálkozott azon, hogy még életben
van. A döbbenete csak növekedett,
amikor még három társát is felfedezte
maga mellett. Szemmel láthatólag
valamennyien életben voltak; mezítelen
testükön egyetlen seb sem látszott. Úgy
tűnt, mintha valami kábítószer hatása
alól próbálnának szabadulni…
Valamennyien mozgolódni kezdtek.
A csoportparancsnok számba vette az
embereit. Greg Christenson és Andrew
O'Leary hiányoztak, akárcsak Steven
Wakeford. Halottak, vagy nekik az utolsó
pillanatban sikerült lelépniük. Sanchez
bízott benne, hogy ez utóbbi. Nekik, a
foglyoknak már úgyis mindegy, hiszen a
Skynet aligha akarja kicserélni őket
fogságba ejtett Terminátorokra… mivel
olyanok nem is léteztek.
A férfi értetlenül állt az események
előtt.
Eddigi tapasztalata szerint a
Terminátorok nem fogságba ejteni
akarták az embereket, hanem rövid úton
elpusztítani. Vajon miféle pokoli terv
fogant már megint meg a Skynet
agyában?
– Mi a szar volt ez? – nyögte Mazzini.
A nő ezekben a másodpercekben tért
magához, és a kihallgatás emlékei túl
elevenen éltek benne.
– Nyugalom! – mondta Sanchez. –
Négyen itt vagyunk, a többiek azonban
odakint. Egyetlen szót se a
küldetésünkről!
 Mazzini erőltetve felnevetett.
– Mi újat tudnánk még mondani? –
kérdezte dühösen. – Az a pokoli
szerkezet mindent kihúzott belőlünk…
vagy titeket nem hallgattak ki?
Nem érkezett válasz.
A nő kétségkívül rátapintott az
igazságra.
– Fogalmam sincs, ti mennyit
mondtatok el az érkező szállítmányról,
de belőlem még azt is kiszedték, milyen
volt megszületni… – folytatta Corrine
Mazzini. – Ha jól válaszoltam,
megjutalmaztak, ha pedig hazudni
próbáltam vagy hallgattam, akkor olyan
kín ért, amihez képest egy gyomorlövés
simogatás.
Raul Espinosa oldalra fordította a fejét,
s megpróbált a társnője szemébe nézni.
– Ne vádold magad! – mondta halkan.
– Egyikünkben sem volt annyi akaraterő,
hogy ellenálljon a fájdalomnak… bár, azt
hiszem, a világ összes akaratereje is
kevés lett volna abban a helyzetben. Az
a kibaszott gép átkozottul tudta, hogy mit
csinál!
– A többiek vajon életben vannak
még? – Mills hangja olyan gyöngének
tetszett, mintha már csak percei
lennének hátra.
Sanchez felsóhajtott.
– Bárcsak biztosan tudnám!
– Szerintetek miért raktak egy helyre
minket? – Mazzini igyekezett kizárni az
agyából a bűntudatot és az
elkeseredést, s helyette a túlélésre
koncentrálni. Vagy ha az nem megy,
akkor legalább törleszteni valamit…
Igaz, meztelenül annyi esélye sincs, mint
egy svábbogárnak egy patkánnyal
szemben, de még mindig jobb terveket
kovácsolni, mint megadni magukat a
sorsuknak, és csendben feküdve várni,
mi lesz velük.
– Talán így könnyebb őrizni minket –
töprengett hangosan Espinosa.
 Nem járt messze az igazságtól.
A Thétában mindössze két olyan
helyiség volt, amely alkalmasnak tűnt a
foglyok tárolására. S minthogy a Skynet
egyelőre életben akarta tartani őket,
ezért biztosítania kellett az életben
maradásukhoz szükséges feltételeket –
megfelelő hőmérsékletet, tápanyagot és
levegőt.
Arról nem is beszélve, hogy így
könnyebb volt szemmel tartani őket.
Minthogy meztelenül és lekötözve a
veszélyességi rátájuk erősen közelített a
nullához, a gépisten mindössze egy T-
700-ast rendelt ki a foglyok őrzésére. Az
elsődleges direktívákat időlegesen
kiiktatták, helyettük a kiborg azt a
parancsot kapta, hogy a foglyok
semmiképp nem hagyhatják el a
helyiséget. Emellett a „cellában”
bekapcsolták a hangrögzítőket, így
minden elhangzott szó archiválásra
került. A Skynet tervbe vette, hogy a
későbbiek során elemzésnek veti alá
mind tartalmi, mind egyéb
szempontokból.
Ki tudja, mire lesz még jó az
eredmény.
 19. Túlélők
Los Angeles; 2029. február 9.

Az éjfekete Mercedes a kosztól, a betört

ablakoktól és az oldalán tátongó
hatalmas lyuktól eltekintve úgy nézett ki,
mintha csak tegnap parkolt volna le vele
egykori tulajdonosa. Igaz, a rozsda már
megtámadta, ám a gépkocsi ennek
ellenére működőképesnek tűnt. Még
valamennyi benzin is lötyögött a
tankjában, ám Christenson nem akarta,
hogy néhány mérföld után lefulladjanak.
Ezért a környező roncsokból
összegyűjtötte a megmaradt
üzemanyagot – a csövet egy kiégett
Fordból szerezte, míg tárolóedényként
egy kiszáradt kólás doboz szolgált. Így
persze jó néhányszor fordulnia kellett,
mire elegendőnek ítélte az összegyűjtött
benzin mennyiségét, ám megérte
fáradozni.
Igaz, a motor hangja kicsit reszelősnek
tetszett, amikor összekötötte a megfelelő
kábeleket és beindította a kocsit, s
mintha a kipufogócsövön kiáramló füst is
sötétebb lett volna, ám ezzel egyik
gerilla sem foglalkozott. Az volt a lényeg,
hogy sikerült egy működőképes járgányt
találniuk, aminek a segítségével talán
még időben odaérhetnek az előre
egyeztetett találkozási pontra.
S akkor rendbe hozhatják a hibát.
Greg Christenson ült a kormánynál,
míg mellette Andrew O'Leary kuporgott
az AK ját készenlétben tartva.
– A lövöldözésben jócskán
megcsappant a lőszerkészletünk –
mondta O'Leary, miután ellenőrizte a
tárat –, ezért mostantól kezdve nem árt
takarékoskodnunk!
Christenson bólintott.
– Mi lenne, ha szétnéznénk egy kicsit
azon a környéken, ahol a Terminátorok
ránk támadtak? – vetette fel az ötletet
O'Leary. – Nem hiszem, hogy éppen ott
rendezték volna be a főhadiszállásukat,
s így legalább bizonyságot
szerezhetnénk a többiek sorsáról is.
Nem volt könnyű kimondania.
Valószínűleg úgyis halottak
mindannyian.
Igaz, Sanchezt nem látták összeesni.
Talán a csoportparancsnok el tudott
menekülni, s ez esetben nem zárhatják
ki annak a lehetőségét sem, hogy benne
is felmerül a visszatérés és a
terepszemle gondolata. Márpedig
hármuknak nagyobb lenne az esélye a
túlélésre, mint kettőjüknek.
Abban mindenesetre megegyeztek,
hogy kockázatos lenne a Mercedesszel
odamerészkedni. Gyalog kisebb az
esélye, hogy felfedezik őket, ha továbbra
is vannak Terminátorok a környéken. A
közelben el kell rejteniük a kocsit, s
onnan gyalog folytatniuk az útjukat.
Egyikük sem mondta ki, de titokban
mindketten reménykedtek benne, hogy
rajtuk kívül valakinek még sikerült
életben maradnia. Vagy ha nem, akkor
talán megtalálhatják a társaik fegyverét,
lőszereit vagy egyéb, általuk is
hasznosítható felszereléseit. Minden
előnyre szükségük lesz ahhoz, hogy
eljussanak a találkozási pontra, s ha a
kiborgok ilyen mélyen bejutottak a
gerillák által ellenőrzött zónába, akkor
valószínűleg velük is számolniuk kell.
Dél felé indultak el. O'Leary ismerte
valamelyest a környéket, s amennyire
vissza tudott emlékezni, arrafelé a
legtöbb utca nincs eltorlaszolva,
következésképpen nem kell elakadásra
vagy kényszerű kitérőre számítaniuk.
A Mercedes nem volt zajosabb az
átlagosnál, mégis mindketten tartottak
tőle, hogy felkeltik a közelben lévő
kiborgok figyelmét. Ennek ellenre
semmit sem tehettek a zaj csökkentése
érdekében, hiszen két rossz közül kellett
választaniuk – s ők igyekeztek a kisebb
mellett dönteni.
Néhány perccel később ismét
megközelítették azt a helyet, ahol
összetalálkoztak a kiborgokkal. Némi
gondolkodás után Christenson befarolt
két parkoló autó közé, az egyiket kicsit
meg is tolta a Mercedes hátuljával, de
nem foglalkozott vele. Számára a kocsi
nem státuszszimbólum volt, hanem a
túlélés eszköze.
Mintegy százötven métert kellett
gyalogosan megtenniük. Nem nagy
távolság egy ember számára, azonban
egy olyan helyen, ahol bármelyik
pillanatban számítani lehetett egy
Terminátor felbukkanására, pokolian
hosszúnak rémlett.
Egymástól néhány lépésnyi távolságra
lemaradva a két gerilla nesztelen
árnyékként araszolt egyre közelebb a
kritikus területhez. Minden apró
fedezéket kihasználtak, gondosan
elkerülték a nyílt szakaszokat – vállalva
inkább a kerülőt is –, miközben a társaik
jártak az eszükben.
Az utolsó lépéseket voltak a
legnehezebbek.
Eddig egyetlen Terminátort sem láttak,
ám ez természetesen nem jelentette azt,
hogy tiszta a terep. A kiborgok bárhol
lehettek a közelben, és O'Leary
nagyokat nyelt, ha arra gondolt, hogy
talán máris egy Westinghouse csöve
fordul felé.
Mégis baj nélkül elérték a helyet.
Tökéletes csapda, gondolta O'Leary,
amikor szemügyre vette az egykori
kereszteződést. A kiborgoknak csupán
azt a két keresztutcát kellett lezárniuk,
amelyik kifelé vezetett innen, valamint a
hátukba kerülni az érkezőknek, s akkor
esélyük sem marad a menekülésre.
Vagy talán nem ez történt?
Andrew O'Leary átkozottul
bizonytalannak érezte magát. A kiborgok
eddig nem jeleskedtek a csapdák
felállításában, a módszerük egyszerű
volt: felkutatni és elpusztítani az
ellenséget. Miért változtatnának éppen
most?
Igaz, eddig ritkán fordult elő, hogy egy
ilyen létszámú kiborg csoporttal
találkozzanak a gerillák az általuk
ellenőrzött zónában. Néha ugyan
átcsúszott az őrpontok között egy-egy
magányos harctéri egység, ám az ritkán
húzta néhány óránál tovább. Ez a
találkozás azonban szerevezett
akciónak tűnt.
– Bárcsak tudnám, mit kerestek itt! –
sóhajtotta a férfi, miközben mindketten
meglapultak egy összedőlt pizzéria
belsejében. A hatalmas kirakatüveg már
régen az enyészeté lett, ám innen
remekül be lehetett látni a környéket, s a
gerillák úgy döntöttek, várnak és
figyelnek egy kicsit. Az óvatosság
sohasem árt!
– Nem ránk vadásztak, az biztos! –
felelte Greg Christenson. – Talán csak
rossz helyen voltunk nem megfelelő
időpontban…
O'Leary megcsóválta a fejét.
– Miből gondolod? – úgy gondolta, ha
beszélnek róla, talán rájönnek a
megoldásra. Márpedig az igazság sok
mindent megváltoztathat.
– Mi a fenéért küldene a Skynet hét
gerilla elfogására fél tucat Terminátort,
egy Fejvadászt és néhány Hunter-
Killert? – kérdezett vissza Christenson
morózusan.
– Jól beszélsz – felelte O'Leary –, de
nekem akkor is bűzlik itt valami…
A társa legyintett.
– Ha foglyokat akart volna ejteni, nem
kockáztatja feleslegesen a gépeit,
hanem egyszerűen összeszedi a
sebesülteket a harctérről, s azokat
használja fel céljai elérésére.
Andrew O'Leary gondterheltnek tűnt.
– Éppen ez az, ami zavar… –
válaszolta nyugtalanul. – A Skynet
bármikor begyűjthet néhány foglyot, bár
igazság szerint én még sohasem
hallottam volna, hogy ehhez a
módszerhez folyamodik… Kevés olyan
információt szedhet ki belőlünk, amihez
nem juthat hozzá a számítógépeken
keresztül… Gondolj csak bele, ha mi
elég jók vagyunk ahhoz, hogy adatokat
lopjunk az ő rendszeréből, vajon neki
nincs meg rá a kapacitása, hogy fordítva
is megcsinálja?
Christenson egyetértően bólintott.
– Igazad van.
– Akkor viszont miért nem lőttek
halomra minket az első pillanatban a
kiborgok, amikor felbukkantunk –
folytatta O'Leary, kimondva azt a
gondolatot, amely a legjobban
foglalkoztatta az összecsapás óta. – Az
a két szerencsétlen kiborg olyan
bénának tűnt… mintha szándékosan
hagyták volna magukat levadászni.
Soha nem láttam még olyan Terminátort,
amelyik két, egymást követő alkalommal
elhibázza a célpontját.
Ez kétségkívül így volt.
– Végül is végeztünk velük, nem igaz?
– Greg Christenson arcán azonban
látott, hogy elgondolkozott a társa
szavain. Kétségkívül akadt valami, ami
nem stimmelt az összecsapással
kapcsolatban, ám akárhogy törte a fejét,
képtelen volt rájönni, micsoda.
– Gondoljuk csak végig, mi történt! –
javasolta O'Leary, és a homlokán
megjelenő ráncok elárulták, mennyire
összpontosít. – Amikor befutottunk ebbe
az elágazásba, két T-700-ast
pillantottunk meg. Azonnal tüzeltek, de
nem találták el a terepjárót…
– Igaz is, ne felejtsünk el
utánanéznünk! Talán itt parkol valahol a
környéken… Őszintén remélem, a
parancsnok jól elrejtette, s a
Terminátorok nem akadtak rá!
 – Mi leugráltunk a terepjáróról,
Sanchez pedig tolatni kezdett vele…
Wakeford kilőtte az egyik Terminátor
kezéből a plazmavetőt, majd Mazzini is
eltalálta a kiborgot…
– Te pedig lezártad a témát. –
Christenson megengedett magának egy
futó mosolyt. – A másik kiborggal pedig
Espinosa végzett, ha jól emlékszem!
Andrew O'Leary bólintott.
– Pontosan. Aztán a spanyol odament
a kilőtt Terminátorhoz, majd néhány
másodperc múlva összeesett.
Ugyanerre a sorsra jutott Mills és
Mazzini is, amikor megpróbálták
magukkal hozni Espinosát.
– Gáz? – kérdezte Christenson.
O'Leary vállat vont.
– Fogalmam sincs… Ez tűnik a
legvalószínűbbnek, ám máris felvetődik
néhány probléma. Mekkora körzetben
hatott? Miránk miért nem volt hatással?
Kábító vagy azonnal ölő típus… esetleg
idegméreg? Ha kábító, akkor miért az?
Egyszerűebb módok is rendelkezésére
állnak a Skynetnek a fogolyejtéshez…
Ha idegméreg, akkor miért itt próbálták
ki, s miért nem a harctéren… ott sokkal
több emberünk harcol, nagyobb lett
volna a pusztítás… Ráadásul nem hatott
azonnal, hiszen Corrine még megtett
néhány lépést, mielőtt összeesett volna.
A fenébe is, a fél karomat odaadnám, ha
tudhatnám, mibe csöppentünk bele!
– Ezzel én is így vagyok – értett egyet
a társa, majd eltökélten felállt, és a
fejével a kereszteződés felé intett. –
Amióta itt vagyunk, semmi mozgást nem
tapasztaltam… Gyere, nézzünk szét egy
kicsit odakinn! Hátha választ kapunk a
kérdéseinkre…
 20. A kórház
Los Angeles; 2029. február 9.

Az Irgalmas Szamaritánusok Kórháza

meglepően jó állapotban vészelte át az
elmúlt évtizedeket. Igaz, a falai több
helyen leomlottak, s egyetlen ablaka
sem volt már, amelyikben akár csak egy
körömnyi üvegdarab maradt volna, ám a
közelben lévő romos épületek közül
mégis valósággal kiemelkedett. A
falakon még látszottak a kilencvenes
évek lázadó ifjúságának graffiti-üzenetei:
ötletes, néhol trágár szavak, mondatok,
melyek a múlt üzenetét voltak hivatottak
eljuttatni a jövőbe, ám vajmi kevés
sikerrel.
A huszonegyedik század elején a
graffiti értelmét veszítette. A Gépek
Elleni Háború résztvevői nem olvastak
falfirkákat.
Nem volt rá idejük…
Néha a túlélésre sem.
 David Winfrey és Melissa Reeves
voltak az elsők, akik eljutottak a
kórházig. Egyetlen üldözőjüket sikerült
kilőniük, utána pedig nem akaszkodott
újabb a nyomukba. Szerencséjük volt.
Az épület remek rejtekhelyet kínált a
gerillák számára. Reeves, a
mesterlövész nyomban kiválasztotta az
egyik emeleti ablakot, ahonnan messzire
belátta a környéket, míg Winfrey egy
földszinti ablak belső oldalán kuporgott.
Türelmesen vártak. Tudták, a társaik
előbb vagy utóbb meg fognak érkezni.
A kérdés csupán az, hányan?
Amikor négy órával és néhány perccel
később Kyozo Fukada is befutott – a
japán férfi elszakadt a társaitól, s
egyedül maradt, ám egyetlen Terminátor
sem választotta prédájául – ismét teljes
lett a csapat. A veteránok szinte
sértetlenül vészelték át a menekülést,
mindössze Estrada és O'Keefe sérült
meg könnyebben, ám őket sem
plazmatalálat, hanem lézer érte.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy
a lézertalálat nem fertőződik el, a
koncentrált hőnyaláb szabályszerűen
átfúrja a testet, s nyomban ki is égeti a
sebet. Így aztán a pillanatnyi fájdalmon
kívül nincs nagyobb baj.
S végül is hálásak lehettek a sorsnak,
hogy egyáltalán életben maradtak. Ha a
lövés néhány centiméterrel arrébb megy,
egyikük sem élne.
– Mázlisták vagyunk! – jegyezte meg
Winfrey, amikor Fukada is csatlakozott a
csoporthoz. Valamennyien az épület
belsejében kuporogtak, az egykori
hallban, a falak tövében.
Carol Stanley megcsóválta a fejét.
– Korai erről nyilatkozni – intette a
társát. – Ha majd ismét ott állunk a
Főparancsnok előtt, s egyikünk sem
hiányzik, akkor jártathatod a szádat, ám
addig jobban teszed, ha hallgatsz!
Winfrey legyintett.
 Igazság szerint a legtöbb gerilla nem
szerette, ha szerencséről, sorsról és
hasonlókról esett szó, mert a lelkük
mélyén szinte valamennyien babonásak
voltak egy kicsit. Attól tartottak, ha
beszélnek valamiről, az hamarosan
bekövetkezik, ennél fogva a halál
esélyének hangos latolgatása tabunak
számított. A legtöbb gerilla rejtegetett a
ruhája alatt valami apró fétist, kabalát,
melytől mind azt várták, hogy kisegítse
őket a szorult helyzetekből.
Vajon az Ítélet Napján hány
kabalababa lett egyetlen másodperc
alatt az enyészeté?
– Reeves, mássz vissza a
kakasülődre, s tartsd szemmel a
környéket! – kezdte a feladatok
kiosztását Jimmy Lehman. – Ha
magányos Terminátort látsz,
leszedheted… máskülönben lapulj meg!
Amennyiben biztos vagy benne, hogy
minket keresnek, haladéktalanul indulj
utánunk! Nem szeretnék váratlan
meglepetéseket… Estrada és Winfrey, ti
ketten a kórház épületét fogjátok
átvizsgálni. Biztos akarok lenni, hogy
nem fenyeget minket bentről
kiborgveszély, s egyik gép sem hagyott
itt szeretetcsomagot a magunkfajta
bóklászókra gondolva…
A két veterán egyszerre bólintott.
– A többiek velem jönnek! – folytatta
Lehman. – Megkeressük a
metrólejáratot, s ha szükséges,
szabaddá tesszük… Ezután
nekikezdünk az alagút feltárásának, és
esetleges megtisztításának. Eddigi
információink szerint odalent nem kell
kiborgoktól tartanunk, de valamennyien
tudjuk, hogy mennyire imádják az efféle
helyeket az Ezüsthernyók. Szeretném,
ha elkerülnénk a veszteségeket.
Mindenki legyen nagyon óvatos, és
vigyázzon a társaira is!
Winfrey felemelte a kezét.
 – Valami azonosító jelzés?
Lehman egyetértően bólintott.
– A nevek semmit nem jelentenek, az
azonosítószámaink úgyszintén. Azok a
kurva kiborgok a hangunkat is tudják
utánozni, tehát az is kiesett. Mit
szólnátok mondjuk a jelszóhoz?
– Csak ne legyen túl bonyolult –
vigyorgott Fukada –, mert ha elfelejtem,
akkor a saját társaim fogják szétlőni a
seggem!
Carol Stanley megrázta a fejét.
– Nem jó – felelte halkan. – Ha
valamelyikünk kimondja, akkor egy
közelben lapuló kiborg utána már
felhasználhatja ellenünk.
O'Keefe legyintett.
– Csak a szátokat jártatjátok! Addig
fogtok itt agyalni a semmin, amíg valami
kiborg ide nem dugja az orrát, hogy
megnézze, mi ez a nagy cseverészés!
Azt ajánlom, igyekezzetek dűlőre jutni
egymással! Különben is feleslegesnek
tartom ezt az egészet, valamennyien
voltunk már hasonló helyzetben. Nem
tartok attól, hogy valamelyikőtök seggbe
durrant, mert meglepődik a hirtelen
felbukkanásomon.
Lehman megvonta a vállát.
– Végül is ez is egy vélemény… –
Határozottá vált a hangja. – Kritikus
esetekre azonban tartogassátok a
csoport nevét, rendben?
Körbenézett.
– Akar még valaki hozzáfűzni valamit a
témához? – Lehman arckifejezése nem
sok jót ígért. – Akkor indulás!

A metrólejárat évekkel ezelőtt beomlott,

bár így utólag nehéz lett volna
megállapítani, hogy a nukleáris csapást
követő lökéshullám végzett pusztítást
idefenn, vagy később valamelyik gerilla
választotta ezt a megoldást. A terület
teljesen feltérképezetlennek számított, s
bár akadtak olyanok a gerillák között,
akik a háború évtizedeiben eltöltöttek
néhány hónapot a környéken, a metróról
egyikük sem tudott használható
információkkal szolgálni.
Elvileg azt a lehetőséget sem zárhatták
ki, hogy máig lapul néhány túlélő
odalenn, akik mindeddig nem
csatlakoztak az ellenálláshoz, ám ennek
elhanyagolható volt az esélye. Igaz,
mindmáig előfordult, hogy évtizedek
hosszú, kíméletlen bujkálása után
elvadult külsejű emberekre találtak a
járőrök. Akiket lehetett, azokat
megmentettek, ám ha ez lehetetlennek
bizonyult, akkor hagyták, hadd
cselekedjék az illető a belátása szerint.
A tapasztalatok szerint mindig kisebb
közösségek, családok voltak az ilyen
túlélők. Olyan família is akadt, ahol már
tucatnyinál is több gyermek született,
mire megtalálták őket. Huszonkét
esztendőn keresztül lapultak egy
hatalmas irodaépület pincéjében, ahova
csak egy keskeny és rendkívül hosszú
alagúton lehetett bejutni. Ha az egyik
kölyköt nem kapják el a felszínen
élelemkeresés közben, talán máig
odalenn volnának.
Akadtak olyanok is, akik mindenkiben
az ellenséget keresték, s nem hittek a
járőröknek. Volt, amikor lövésekkel
fogadták a közeledőket, s a legjobb
szándék sem tudta őket a helyes útra
téríteni. Ezeket magukra hagyták, majd
igyekeztek mindenkit tájékoztatni, hogy
messzire kerüljék el ezt a helyet. Persze,
talán az lett volna a legjobb, ha megölik
ezeket az embereket, ám a Gépek Elleni
Háború borzalmai miatt senki sem
vállalta volna szívesen magára a
felelősséget.
Még John Connor sem adott rá
parancsot, pedig a Főparancsnok
habozás nélkül hozott néha olyan
döntéseket, melyekkel emberek tucatjait
küldte a biztos halálba. Ám az ilyen
döntések elengedhetetlenül
szükségesek voltak a győzelemhez, s
ezt a gerillák is tudták. Ám ha a
probléma megoldható másként is, nem
akartak feleslegesen vért ontani.
– Van valakinek ötlete? – kérdezte
Lehman, amikor mindannyian
megbizonyosodtak arról, hogy a lejárat
helyén csupán egy áthatolhatatlannak
tűnő kőomlás található.
– Robbantsunk? – vetette fel Fukada.
Gerald O'Keefe, a csoport mérnöke
megrázta a fejét, és a parancsnok
helyett ő válaszolt.
– Nem hiszem, hogy bármit is
elérhetnénk vele – válaszolta
határozottan. – Talán
megbolygathatnánk a felszínt, de ez
minden. Arról nem is beszélve, hogy
csak korlátozott mennyiségű
robbanóanyag áll a rendelkezésünkre,
ide pedig tetemes mennyiség kellene.
Más megoldást kell találnunk!
 – Milyen mélységben húzódhat a járat?
– fordult Lehman a mérnökhöz.
Gerald O'Keefe megvonta a vállát.
– Ez változó… A tapasztalatok azt
mutatják, hogy harminc métertől akár
kilencven-száz méteres mélységben is
gondolkozhatunk.
– Hol van a legközelebbi feljárat?
– A Wilshire Boulevard és az Alvarado
Street sarkán – érkezett nyomban a
válasz. A mérnök indulás előtt
hosszasan tanulmányozta a parancsnoki
szobában elhelyezett térképet, s
igyekezett a környék minden apró
részletét a fejébe vésni. – Persze az is
elképzelhető, hogy valahol találunk egy
repedést, amelyen keresztül lejuthatunk
az alagútig, de erre nem látok esélyt.
– És a szervizalagutak vagy a
szellőzőnyílások? – csillant fel Fukada
szeme. – Érdemes lenne azokkal is
próbát tennünk!
Lehman a mérnökre nézett.
 – Jó ötlet – értett egyet O'Keefe. –
Igaz, a lejutás nem lesz könnyű, főleg,
ha függőlegesre építették őket, de ha
találunk egy lejáratot, akkor majd
ráérünk eltöprengeni, miképp jutunk le.
Igazából egy szervizalagút lenne a
megoldás, mivel azokhoz néha külön
lejáratot… de legalábbis
felvonórendszert építenek.
– Hogy néz ki egy ilyen lejárat? –
kérdezte Carol Stanley a mérnök felé
fordulva.
– Ha ajtót találsz a környéken, akkor
nézz be mögé! – javasolta Gerald
O'Keefe. – Ha lefelé vezető lépcsőt
látsz, azonnal szólj! Ezenkívül
készítenünk kellene egy vázlatot az
épület alapterületéről, hogy
szisztematikusan vizsgálhassuk át. Így
nem csupán időt spórolunk meg, de
abban is biztosak lehetünk, hogy semmi
nem kerüli el a figyelmünket.
Lehman biccentett.
 – Akkor Estrada és Winfrey is
csatlakozhat hozzánk – mondta ki a
gondolatait. – Így hatunkra jut az épület
átfésülése… párokban fogunk dolgozni,
bár így kevésbé gyors, de legalább
mindenkire vigyáz valaki.
A kórház épülete egybeépült a
metróállomás fogadótermével. A közös
főfal, illetve az oldalfalak egykoron
bizonyára költségmegtakarítást
eredményeztek, ám így legalább
megkönnyítették a gerillák dolgát.
Ráadásul arra is volt esély – Gerald
O'Keefe szerint –, hogy a kórházból
liften le lehetett jutni a metróállomáshoz.
Az épület méreteit tekintve elég
valószínűnek tűnt ez a megoldás, talán
üzletpolitikai döntések is szerepet kaptak
benne. Vagy csak egyszerűen
humánusak voltak az építők?
Csak az számított, hogy meglegyen a
lejárat.
Persze bizonyára a Wilshire és az
Alvarado lesz a főkijárat, ám jó lenne
ezen a környéken is találni egy
menekülési útvonalat…
 21. Kétségek között
Los Angeles; 2029. február 9.

Valahogy megérezték, hogy a

Terminátorok elhagyták a környéket. Bár
az alapjában véve logikus lépés volt.
Ezen a helyen nem sok keresnivalójuk
volt, s minden itt töltött perccel nőtt az
esélye annak, hogy lelepleződnek.
O'Leary ennek ellenére elégedetlennek
tűnt.
– Hogy a fenében juttatták keresztül a
Fejvadászt az ellenőrzési pontokon? –
mormogta az orra alatt, miközben
Christensonnal átfésülték a helyszínt. –
Azt a monstrumot egy fél mérföldről ki
lehet szúrni.
Greg Christenson a földre mutatott.
– Valahol itt állhatott az első
Terminátor.
A törmelékek között egy csuklóból
kiszakadt titánium kéz látszott. Egykor
félelmetes, most már csupán egy darab
haszontalan fém.
– Keresd meg a fegyverét, talán még
használhatjuk valamire! – A
Westinghouse valóban kész
főnyeremény lett volna, jelenlegi
helyzetükben pedig még talán annál is
több.
A plazmavető egy halom rozsdás cső
között feküdt, s bár a markolata
végigrepedt, az energiaadagoló
nyolcvan százalékos készültséget
jelzett.
Christenson lehajolt, hogy felvegye,
amikor O'Leary megragadta a csuklóját,
és rosszallóan megrázta a fejét.
– Csak lassan a testtel, cimbora! –
intette a társát. – Amikor Wakeford
eltalálta, kékes villámok borították be…
Talán rövidzárlatot kapott, vagy valami
hasonló. Nem szeretném, ha a töltete
egyetlen energia-kisülésbe egyesülne,
és egy maréknyi hamut csinálna belőled.
Légy óvatos!
 Christenson bólintott, majd
körbenézett, és némi vizsgálódás után
felemelt néhány kisebb követ. Intett
O'Leary-nak, hogy lépjenek hátra, majd
elhajította az első követ, mely pár
centiméterrel a fegyver előtt esett a
földre.
– Ha gondolod, hozok néhány kávét –
jegyezte meg türelmetlenül Andrew
O'Leary. – Végül is, ráérünk… Nincs
semmi dolgunk.
Christenson felmordult.
– Befoghatnád a szád! Különben is, ott
van melletted egy halom kavics, miért
nem próbálkozol meg vele?
O'Leary vállat vont, és lehajolt a
kövekért.
Nem volt rájuk szükség.
Greg Christenson második dobása a
Westinghouse csövét kapta el. Kékes
fény villant fel a fegyver závárzatán,
amely egy szemvillanás alatt átterjedt a
csövekre. Halk pukkanások sorozata
hallatszott, s mielőtt még a gerillák
reagálhattak volna, éles fény villant,
majd a plazmavető darabokra esett szét.
Az angol éleset füttyentett.
– Ezt a trükköt megtaníthatnád… nem
kellene a golyót pazarolni a
Terminátorokra, elég lenne néhány
kavics is. Visszatérhetnénk a csúzlihoz,
vagy a parittyához. Micsoda lőszer-
megtakarítást érhetnénk el!
Christenson csalódottan meredt a
fegyverre.
– Kiégett – mormogta. – Wakeford
célozhatott volna egy kicsit kevésbé
pontosan is!
O'Leary kedélyesen hátba vágta a
társát.
– Majd szerzel egy másikat! Csak idő
kérdése. Gyere, folytassuk a keresést,
hátha találunk valami használható
nyomot!
Most, hogy nem kellett tartaniuk a
Terminátoroktól, a két férfi némileg
nyugodtabban viselkedett. Igaz, most
sem feledkeztek meg az alapvető
óvatosságról, ám már nem mozogtak
olyan kétségbeesett gyorsasággal,
mintha az lenne az egyetlen esélyük rá,
hogy elérjenek az egyik helyről a
másikra.
– Vér! – mutatott a földre kisvártatva
O'Leary. – Azt hiszem, valahol itt
keresett magának fedezéket Wakeford
is… Úgy tűnik, nem halt meg azonnal,
mert nincs itt a holtteste. A kiborgok
aligha vesztegették volna az időt a
begyűjtésére. Azt még megérteném, ha
foglyokat ejtenek, de azt már nem, hogy
halottakat is.
– Ha nincs itt, ez azt jelenti, hogy
életben van – Andrew O'Leary hangjából
érezni lehetett a reménykedést.
Greg Christenson megrázta a fejét.
– Nem akarlak kiábrándítani, de…
O'Leary megadóan bólintott.
– Tudom, tudom. Sebesültként nem
sok esélye volt, nem igaz?
Halk torokköszörülés hallatszott.
– Bocs, fiúk, de nem mertem elhinni,
hogy valóban ti vagytok azok! Az ember
annyi mindent lát, aztán mindig kiderül,
hogy csak álom volt, semmi más.
O'Leary megpördült a sarkán.
Steven Wakeford annak a pizzériának
az ajtajában állt, ahol nem is olyan régen
még ők lapultak Terminátorokat lesve. A
férfi vállán jókora kötés árválkodott,
néhol át is vérzett a szövet, ám a gerilla
harcképesnek tűnt.
– Hogy úsztad meg? – tért Andrew
O'Leary egyből a lényegre, miután a férfi
odasietett hozzájuk.
Wakeford megvonta a vállát.
– Amikor az a szarzsák eltalált, azt
hittem, végem… Szerencsére a seb nem
volt súlyos, bár eléggé vérzett. Gyorsan
elkötöttem, aztán láttam, hogy eltűntök a
sarkon.
– Azt hittük, meghaltál – mondta
gyorsan Greg Christenson, szinte
bocsánatkérően.
Steven Wakeford bólintott.
– Nem szemrehányásként mondtam –
felelte kitérően. – A helyetekben
valószínűleg én is így cselekedtem
volna… Szóval, amikor sikerült talpra
állnom, egyedül voltam a csapatból.
Pontosabban a többiek is ott voltak,
Sanchezt kivéve, ám ők már aligha
tudtak volna beleszólni a küzdelembe. A
kiborgok nem siettek, úgy viselkedtek,
mint akik ráérnek. Egyik sem lőtt rám,
amin legalább annyira csodálkoztam,
mint most ti. Persze, eszük ágában sem
volt elengedni, mert amikor menekülni
kezdtem, akkor három is a sarkamba
akaszkodott. Akkor már lőttek is rám, ám
valamennyi a lábamra célzott. Még most
sem értem, miért nem találtak el.
Mindenesetre sikerült leráznom őket,
aztán visszatértem ide, abban
reménykedve, hogy legalább ti
felbukkantok. Nem tévedtem.
– Mi lett a többiekkel? – vágott közbe
O'Leary. – Életben vannak?
Wakeford tétován megrázta a fejét.
– Nem hiszem – felelte őszintén, és
megvakarta az állát. – Amennyire láttam,
egy böhöm nagy HK szállt le a
közelükben, s mintha néhány T-700-as
is feléjük tartott volna.
– Miért nem lőtték le őket? – mormogta
makacsul O'Leary. – A Terminátorok
nem szoktak habozni: ha meglátnak egy
embert, akkor felé fordítják a
Westinghouse-ukat, és megérintik az
elsütő billentyűt. Mindig így csinálták…
– Nyugalom, Andrew! – tette a társa
karjára a kezét Christenson. – Előbb
vagy utóbb választ kapunk a
kérdéseinkre.
– Ez engem nem vigasztal – felelte az
angol. – Valami fontos van készülőben,
minden idegszálam bizsereg, de
képtelen vagyok rájönni, micsoda. Pedig
a megoldás talán a kezünkben van!
Wakeford a társai elé állt.
– Megtaláltam a terepjárót… Sanchez
sehol. Tartok tőle, hogy őt is elkapták,
bár sehol nem láttam friss vérnyomokat.
Senki nem nyúlt a kocsihoz, kétszer is
ellenőriztem. Persze nincs műszerem,
hogy egy nyomjelzőt kiszúrjak, de
mindenesetre használhatónak tűnik.
– Nekünk van egy Mercedesünk –
felelte Greg Christenson –, s mivel az
biztosan tiszta, talán jobb lenne, ha
azzal folytatnánk az utunkat. A
felszerelést átpakolhatjuk… a
csomagtartó elég nagy, s a hátsó ülésen
is csak egy ember fog ülni.
Wakeford egyetértően bólintott.
– Akkor mire várunk?
Andrew O'Leary intett a társainak.
– Menjetek csak, pakoljatok át! Amíg
befejezitek, addig én körülnézek a
környéken…
Senki nem szállt vitába vele. Amikor az
embert a megérzései vezérlik, sokszor
olyan dolgokat is kikövetkeztet vagy
felismer, melyet amúgy sohasem. A
gerillák hittek a megérzésekben,
sokuknak mentette már meg az életét az
ösztöne.
– Néhány perc múlva itt vagyunk –
mondta Wakeford, és a fejével intett
Christensonnak, hogy induljanak.
Andrew O'Leary az állát simogatva
nézett körül, s megpróbálta az apró
mozaikdarabkákból kirakni azt a
rejtvényt, melynek a megoldásán oly sok
minden múlott.
 22. A második csoda
Los Angeles; 2029. február 9.

A négy teherautó már közel három órája

menekült északkeleti irányba. A távolban
már látszottak a város szélső épületei –
pontosabban a maradványaik –, bár a
lassan kavargó hóesésben néha
összemosódtak a körvonalak, s az
egész kísérteties hangulatot kapott.
Juan Baltazar időről időre a
visszapillantóba pillantott, ám
mindannyiszor azt kellett tapasztalnia,
hogy amikor már-már azt hiszi, a Hunter-
Killer befejezte az üldözésüket, az
átkozott kiborg újra felbukkant. Ráadásul
mintha a Terminátorok is belehúztak
volna egy kicsit, mivel sikerült
felzárkózniuk, s már nem sok választotta
el őket attól, hogy lőtávolba érve
megpróbálkozzanak egy-két lövéssel. S
az ostyaáramkörös processzornak nem
esik nehezére kiszámítani a megfelelő
célzási szöget a találathoz. A gerilláknak
mindössze annyi előnyük származott
ebből, hogy most már biztosan tudták,
nyolc T-700-as harctéri egység követi
őket.
– Dögölnétek már meg! – mormogta a
férfi.
A negyedik teherautó felől rövid
sorozat hallatszott. A platón utazó gerilla
nem először kísérelte meg eltalálni az
őket követő HK-t, azonban a kiborg
túlságosan messze volt.
Szerencsére.
A konvoj folytatta a menekülést.
Baltazar dühös volt magára. Talán
mégsem a menekülést kellett volna
választanunk, gondolta összeszorított
fogakkal. Most már nem fordulhatunk
szembe velük, az a biztos halált
jelentené valamennyiünk számára.
Pedig lennie kell valami megoldásnak!
Számítanak ránk!
Hirtelen megreccsent a rádió. Armando
olyan gyorsan kapott utána, hogy kis
híján elejtette az érzékeny műszert, bár
ami azt illeti, ez már aligha árthatott
volna viharvert, öreg szerkezetnek.
– Négyes Hordár hívja Egyes Hordárt!
Vétel!
– Itt Egyes. Mi a gond? – Armando
hűen közvetítette a konvojparancsnok
szavait, mint ha nem is ő, hanem az
idősebb férfi tartaná a kezében az
adóvevőt.
– A T-700-asok lemaradnak…
Juan Baltazar gyors pillantást vetett a
visszapillantó tükörbe, s szinte hinni sem
akart a szemének. A Terminátorok
valóban egyre távolabb kerültek a
teherautóktól, s bár ebből a távolságból
lehetetlen volt immáron megállapítani,
de mintha visszafelé indultak volna.
– Legyen áldott a neved… –
mormogta, majd gyorsan szigorú
pillantást vetett Armandóra, mert a fiú
ezeket a szavakat is automatikusan
továbbította.
– Kösz szépen! – A negyedik
teherautón érezhetően felengedett egy
kicsit a hangulat. Egy Hunter-Killerrel
csak elbánnak tizenketten.
– Itt a Hármas. A HK-val mi legyen? –
kapcsolódott be a beszélgetésbe a
harmadik teherautó is.
Baltazar gyorsan döntött.
– Várunk, talán az is felszívódik.
Tizenöt percig még tartjuk az irányt!
Nem szeretném, ha kiderülne, hogy az
egész csak egy nagy átverés. Inkább
veszítsünk még egy kis időt, mintsem
hogy a kiborgok megpörköljék a
seggünket, nem igaz?! Utána
visszafordulunk a város felé, és ha
minden jól megy, akkor késő délutánra
odaérünk a találkozási ponthoz.
Nem volt ellenvetés.
Percek teltek el, s a sofőrök kivételével
mindannyian a Hunter-Killert figyelték. A
kiborg azonban állhatatosnak tűnt, ám
nem sokkal a megbeszélt időtartam
lejárta előtt, élesen felhúzott a levegőbe,
s a szürke felhők csakhamar elnyelték
ezüstös alakját.
A konvoj megmenekült.
Egyelőre legalábbis.
Baltazar a biztonság kedvéért újabb tíz
perccel meghosszabbította az
időtartamot, majd a teherautók egy
jókora kanyarral elindultak visszafelé, a
Los Angelestől mintegy nyolc
mérföldnyire lévő találkozási pontig.
Valamennyien őszintén bíztak benne,
hogy a központi bázisról kiküldött gerillák
már várni fogják őket, s haladéktalanul
folytathatják az útjukat a lerakó
állomásig. Hogy azután mi lesz, azt csak
sejtették. Talán civileket kell szállítaniuk
délre, vagy sebesülteket, akik hosszabb
kezelésre szorulnak, s itt nem kaphatják
meg a megfelelő orvosi ellátást. Már
egyáltalán, ha szállíthatók.
Baltazar aggódva nézte az üzemanyag
kijelzőt. Még benzint is vételezniük kell
majd, mert ez a kitérő nem volt
belekalkulálva az útba. A teherautók
elvileg a visszaútra is elegendő
üzemanyagot hoztak magukkal – az
eredeti tartályokon kívül egy póttartályt is
felhegesztettek a vázra –, sőt volt
valamennyi tartalék is beszámítva. Ez a
kitérő azonban jócskán elhasználta a
benzint.
Ám az a legfontosabb, hogy
megúszták.
S a szállítmány is célba érhet.
Miután visszaindultak a város felé, a
mexikói férfi benyúlt az inge alá, és
előhúzta a vékony aranyláncon függő
amulettet. Erősen megszorította,
miközben hálatelt szívvel gondolt a
feleségére, akitől évekkel –
évtizedekkel? – ezelőtt kapta. Bár Isabel
belehalt a szülésbe, az amulett
hűségesen őrködött férje élete felett.
S ma két csodára is telt az erejéből.
 Juan Baltazar őszintén bízott benne,
hogy nem lesz szükségük harmadikra.
 23. Egyfajta szabadulás
Los Angeles; 2029. február 9.

Corrine Chambers Mazzini nem az a

típus volt, aki feladja. Bár némán és
szinte mozdulatlanul feküdt a helyén, a
gondolatai és a tekintete egy pillanatra
sem pihentek. Igyekezett minél
pontosabb képet kapni arról a
helyiségről, ahol fogságban tartották
őket. Bár fogalma sem volt arról, mennyi
idő telt el az altatógáz – visszagondolva
annak kellett lennie – beszippantása óta,
biológiai órája azt sugallta, hogy
legfeljebb egy nap.
Igaz, ennyi idő alatt akár a kontinens
túlsó végébe is elszállíthatták őket,
azonban a nő ösztönösen sejtette, hogy
ennek nem sok értelme lenne. A Skynet
aligha pazarolná a kiborgjait ilyen
alantas feladatra.
Valószínűbb volt, hogy még mindig Los
Angelesben vannak. Csupán a Skynet
által ellenőrzött területen. Ez felért egy
halálos ítélettel. Igaz, ha eddig életben
hagyta őket, akkor bizonyára célja van
velük. Minden egyes másodperc
ajándék, s nekik élniük kell a
lehetőséggel.
Vagy legalábbis megpróbálkozni vele.
Mazzini óvatosan forgatta a csuklóját,
igyekezett kihúzni a kezét a szíjakból,
ám azok erősen tartották. Ekkor
dörzsölni kezdte a fémhez, hogy
felmelegítse egy kicsit, s úgy
próbálkozzon az elszakításával, ám ez is
reménytelen vállalkozásnak tűnt. Corrine
Mazzini mégsem hagyta abba. Ha
próbálkozik az még mindig jobb, mint
beletörődni a megváltoztathatatlanba és
várni a megváltó halált.
– Van valakinek ötlete? – kérdezte
Fabricio Sanchez, aki maga is
végigpróbálta az összes szíjat, ám
reménytelennek ítélte a szabadulást. –
Akár a szabadulásra, akár arra, hogy
miért vagyunk még életben?
Raul Espinosa felnevetett. Jelen
helyzetükben meglehetősen furcsának,
szinte hisztérikusnak hatott a hangja.
– Kísérletezni fognak velünk… –
közölte a spanyol, s hangja
megremegett a rosszul leplezett
félelemtől. – Talán annak a gáznak az
utóhatását vizsgálják, amit odakinn
szippantottunk be. Késleltetett hatás,
vagy valami hasonló.
Kétségkívül tetszetős elgondolás volt.
S cseppet sem szívderítő.
Az ilyen jövőbe jobb nem belegondolni.
– Ostobaságokat beszéltek! – Corrine
Mazzini hangja ostorcsapásként hasított
a beszélgetésbe, és néhány
másodpercre csendet teremtett. –
Halálról beszéltek, pedig még élünk…
Nincs végzet, csak ha bevégzed!
John Connor legendás szavai ott
lebegtek közöttük. A Főparancsnok már
számtalanszor bebizonyította, hogy a
legkilátástalanabb helyzetből is van kiút.
Csak meg kell találniuk.
– Ezeket a szíjakat képtelenség eltépni
– jelentette ki Espinosa, ám a szavaiból
hiányzott a magabiztosság. Addig ne
mondd, hogy soha, amíg minden
lehetőséget végig nem próbáltál…
– Talán valamelyikünknek szerencséje
lesz, ha elég kitartóak vagyunk –
válaszolta Mazzini. – Amennyiben nem
figyelnek folyamatosan minket, van
esélyünk a szabadulásra.
Fabricio Sanchez nem válaszolt. Ő
már lemondott az életéről. Meztelenül,
leszíjazva egy fémfalú szobában…
miféle kiútról beszél ez a nő. Teljesen
elment az esze, vagy csak lelket akar
verni a többiekbe?
Végül is mindegy.
– Próbálkozzatok a szíj
dörzsölésével… ha felmelegszik, akkor
talán ki lehet nyújtani annyira, hogy
valamelyikünknek sikerül kihúznia a
kezét… S közben örüljetek, hogy a
Skynet nem acélbilincseket használt,
mert abból esélyünk sem lenne
szabadulni!
Espinosa és Sanchez követték a nő
utasításait, igaz, utóbbi meglehetősen
kelletlenül. Nem sok esélyt adott
maguknak, ám Mazzininek annyiban
igaza volt, hogy még mindig jobb
csinálni valamit, mintsem feküdni és
várni a halált.
Egyedül Ryan Mills nem mozdult.
Fabricio Sancheznek feltűnt, hogy a
társuk már percek óta nem szól egy szót
sem, s most, hogy jobban megnézte,
úgy látta, mintha a mellkasa sem
emelkedne és süllyedne.
Meghalt volna?
– Raul, te közelebb vagy Millshez… –
mondta Sanchez –, nézd meg, mi van
vele! Túlságosan csendben van…
Nem folytatta, s hallgatása magában
foglalta a félelmet is, melyet az
elhallgatott szavak jelentettek volna.
– Halott – felelte Espinosa néhány
másodperccel később. – Nem lélegzik.
A halál meglátogatta őket, s egyiküket
máris elragadta. A többiekben
óhatatlanul felmerült Espinosa iménti
kijelentése: mi van akkor, ha a Skynet
valóban kísérletezett velük, s most
annak az ismeretlen gáznak vagy
vegyületnek a hatását tanulmányozza,
amely odafenn elkábította őket.
– Nem szenvedett – mondta aztán
Espinosa, majd magyarázatképpen
hozzáfűzte. – Azt meghallottuk volna.
Legalább a fájdalomtól nem kellett
tartaniuk.
Ryan Mills halála csendes volt.
Észrevétlen.
– Ő már megszabadult – mormogta
Fabricio Sanchez, és félig-meddig
irigykedő pillantást vetett halott társuk
irányába. – Minden bizonnyal jobban
járt, mint mi…
 24. Másolatok akcióban
Los Angeles; 2029. február 9.

A Corrine Chambers Mazzini külső

vonásait viselő Alfa egység kilépett a
HK-Extrából, és körbenézett. A
tekintetéből érdeklődést lehetett
kiolvasni, ám a valódinak látszó szemek
mögött érzékeny kamerák dolgoztak.
Folyamatosan szkennelték a helyszínt –
a belső kijelzőn megállás nélkül
változtak a számok, a választási
lehetőségek és az információk –,
miközben az ostyaáramkörös
processzor egy újabb virtuális képernyőt
nyitott a memóriában, és a
várostérképre rávetítette jelenlegi
tartózkodási helyüket és a
célkoordinátákat. A légi felderítés
jelentése szerint harmincnyolc percük
volt még a találkozási pont elérésére, s a
humánokkal való kapcsolatfelvétel
előkészületeire.
 A HK azon a helyen tette le az Alfákat,
ahonnan a humánokat elszállította.
Látszólag semmi nem változott, csupán
eltelt néhány óra közben. Heten voltak,
ahogy az eredeti Vendégvárók csoport
is, s a Skynet még arra is ügyelt, hogy
ugyanazokat a fegyvereket kapják
vissza, amelyeket az eredeti
tulajdonosok használtak. A szökevények
esetében – akiknek a sorsa még mindig
nem rendeződött kielégítően – a
beszkennelt anyagok alapján
választottak fegyvert. Igaz, az AK-k
biztosítása nem volt könnyű, mivel a
Terminátorok szinte sohasem
használtak ilyen fegyvert, azonban az
Alfa-programot ellátó raktárban minden
megvolt, amire szükségük lehet. A
géppisztolyokhoz tartalék tárakat is
kaptak, ráadásul megfelelő számú
gránáttal is kiegészítették a
muníciójukat.
A nem-szériafegyverek ellenére az
Alfák félelmetes osztagot alkottak. Eddig
egyetlen alkalommal sem fordult elő,
hogy a beszivárgó egységek ilyen nagy
létszámban dolgozzanak egymással
együtt. Néha, ha az akció úgy kívánta,
alibit biztosítottak egymásnak, ám ez
kettő, néha három Alfánál sohasem
igényelt többet.
Ez az akció azonban más volt, mint a
többi.
Amikor az utolsó Alfa is kiszállt, a HK
szállítójármű felemelkedett a levegőbe, s
teljes sebességre kapcsolva elindult
vissza a bázisra.
Mazzini ellenőrizte a privát
kommunikációs csatornákat, majd
magabiztos léptekkel a közelben
várakozó terepjáró felé indult. A
gépkocsit szándékosan hagyták itt, a
gondosan megtervezett tervben minden
fontos szerepet kapott.
Néhány perccel később valamennyien
a terepjárón kuporogtak. Wakeford
másolata vezette a kocsit, ahogy azt a
lecsapás előtti anyagok mutatták. Az
Alfák elhelyezése tökéletesen tükrözte
azt az állapotot, amikor a gerillák
szembetalálkoztak a Terminátorokkal.
A Skynet ügyelt a részletekre.
Olyan volt ez az egész, mintha a film
elszakadt volna, majd egy kis szünet
után folytatódna. Ugyanazok a
szereplők, ugyanazok a díszletek – a
változás emberi szemmel szinte
észrevehetetlenül csekély.
Sanchez magabiztos mozdulatokkal
kormányozta a terepjárót. Neki nem
kellett állandóan a környező házakat és
az utat lesni ellenség után kutatva. Most
gerillák voltak, s a saját területükön
haladtak. Következésképpen aligha
kellett járőröktől vagy ellenőrzéstől
tartaniuk. Igaz, már órákkal ezelőtt el
kellett volna hagyniuk a várost, de
legalább tucatnyi kifogást tápláltak be az
Alfák memóriájába, amelyekkel
tisztázhatják magukat. A felszínen
járőröző gerillák pedig szinte sohasem
vittek magukkal kutyákat, ahhoz az
állatok túlságosan értékesek voltak.
A lebukás esélye elhanyagolható volt.
Egyedül a szökevények jelentettek
veszélyt a tervre nézve, ám a Skynet
újabb egységeket vezényelt a környékre,
melyek egyetlen feladatot kaptak:
felkutatni és megsemmisíteni azt a
három humánt, akinek az arcképét a
memóriájuk őrizte. Mivel az Alfák
hamarosan elhagyják a várost, így a
gépisten nem tartott fatális
félreértésektől, arról nem is beszélve,
hogy az Alfák könnyedén igazolhatják
magukat kiborg társaik előtt, s ehhez
még megszólalniuk sem kell. A
Terminátorok fejében lévő
kommunikációs berendezések lehetővé
tették a kiborgok számára, hogy tartsák
a kapcsolatot egymással, és a
magasabb jogosultsági szinttel
rendelkező Alfák akármelyik kiborgnak
parancsot adhattak, ha azzal nem
sértettek meg vagy bíráltak felül egy
magasabb prioritású parancsot.
A terepjáró körül talált hőnyomok
felkeltették az Alfák érdeklődését, ám
minthogy határozott parancsuk volt az
elkövetkező órákra, mindössze annyit
tettek, hogy a környékre vezényelt
egységeket tájékoztatták a nyomokról,
és azok irányáról. Így minden bizonnyal
könnyebb lesz elkapni a szökevényeket.
Késő délutánra járt már, amikor a
terepjáró elhagyta Los Angelest.
Egyenesen délnyugatnak tartott.
Valamivel több, mint nyolc mérföldet
kellett megtenniük a találkozási pontig.
Mazzini folyamatosan tartotta a
kapcsolatot a központtal, így tudta, hogy
délkeletről a teherautók is közelednek.
Az Alfa belső kijelzőjén két számláló
villogott. Az első a találkozási pont
eléréséig hátralévő időt mutatta, a másik
a konvoj befutásának idejét. A két szám
folyamatosan csökkent, ám az Alfa
tudta, hogy hamarabb oda fognak érni
az épületig, mint a gerillák.
Nem kellett még egyszer átismételniük,
mi a feladatuk. Az adatbázisuk minden
adatot tartalmazott, amire szükségük
lehetett az akció közben. A körülmények
a gépeket segítették. A jelszó
ismeretében könnyen elnyerhetik a
szállítmány kísérőinek a bizalmát, és
általuk eljuthatnak a lerakóhelyre,
ahonnan azután nyilván elszállítják a
humán bázisokra az utánpótlást.
Az Alfáknak kettős feladatuk volt.
Lehetőség szerint megismerni minél
több humán bázis koordinátáját, és
amennyiben lehetséges, bejutni oda. A
többi a Skynet dolga. Az elmúlt napok
során több egységet irányított a városba,
ám ezek mindeddig egy külső körzetben
pihentek. Várták a percet, amikor harcba
indulhatnak, hogy teljesítsék Teremtőjük
akaratát.
A különböző megfigyelési pontokon
elhelyezett orvlövész kiborgok is
megkapták az értesítést. Néhány árnyék
megelevenedett pár pillanatra, aztán újra
mozdulatlanságba dermedt.
A Skynet időlegesen felfüggesztette a
harctéri tevékenységeit, a legtöbb
egységét biztonságosnak jelölt zónákba
vonta vissza, s figyelmének jelentős
részét az Alfákra és a találkozási pontra
irányította. Utóbbi helyről két tucatnyinál
is több kamera és mikrofon küldte a
jeleket folyamatosan, így a gépisten a
lehető legpontosabb információkkal
rendelkezett a helyszínről.
Kezdetét vette az akció.
 25. Nagy fogás
Los Angeles; 2029. február 9.

A számítógép monitorja szokatlan

tisztaságban ragyogott. Látszott rajta,
hogy olyasvalaki használja, aki még
becsüli valamire a komputereket. Pedig
a Gépek Elleni Háborúban az ilyen
személyek valóságos csodabogaraknak
számítottak. A legtöbbjük programozó
volt, akik innen-onnan ellesett tudásukat
kamatoztatva próbálták a saját
fegyvereit szembefordítani a Skynettel.
Kevesen voltak ahhoz, hogy igazán
hatékonyak lehessenek, ahhoz azonban
éppen elegen, hogy a Főparancsnokság
értékes információkhoz jusson általuk.
Landon Tweet csupán három éve
foglalkozott a számítógépekkel, de máris
csalhatatlan ösztönnel igazodott el a
világméretű információs sztrádán, mely
voltaképp a Skynet testét alkotta. Nem
kis kockázatot vállalt, aki belépett a
rendszerbe, mert a gépisten mindent
megtett annak érdekében, hogy senki ne
háborgathassa nyugalmában. Megvoltak
a módszerei rá, arról nem is beszélve,
hogy amennyiben egy programozónak
sikerült felfedni a kilétét, az nyomban
felkerült egy különleges listára, melynek
tagjai elsőbbséget élveztek minden
lövöldözés során. Úgy is mondhatnánk,
hogy személyre szabott
plazmalövedékeket írtak ki a számukra.
S ezt a lista minden kiborghoz eljutott.
Mindig a legfrissebb változat.
Tweet az ideje nagy részét a
számítógép előtt töltötte. Kiváló érzéke
volt a számítástechnikához, s általában
elég volt egyszer megmutatni és
elmagyarázni neki valamit ahhoz, hogy
megértse.
Ha a háború előtt születik, akkor
bizonyára valamelyik nagy informatikai
cégnél köt ki, s rövid idő alatt tekintélyes
magasságokba emelkedett volna a
ranglétrán. Bár még tizenhét éves sem
volt, odafigyeltek a szavára, mert a
tapasztalatok azt mutatták, hogy
érdemes ott körülszaglászni, ahol
mondja. Gyakran meglepően jó
információkat szállított a
Főparancsnokságnak, s egyike volt azon
keveseknek, akik a saját szakállukra –
ösztönből – dolgozhattak. Senki nem
szabta meg neki, mikor és mi után
kutasson, bár ha kéréssel fordultak
hozzá, szinte soha nem utasította
vissza.
Voltak kedvenc helyei, amelyeket
rendszeresen meglátogatott, de a
legtöbbször a megérzéseire
hagyatkozva merült bele a kutatásba.
Gyakran egy elcsípett, töredékes
adatcsomag, egy megfejthetetlennek
tűnő kód volt az, ami új felfedezésekre
csábította.
Akárcsak most.
Teljesen véletlenül akadt rá arra az
adatfolyamra, amelyet a dekódoló menet
közben képtelen volt visszafordítani
közönséges – s így emberek által is
értelmezhető – formátumba. Tweet
csupán fél másodpercig gondolkozott,
mielőtt egy rövid kódot hozzácsapott az
adatfolyamhoz, mely minden elhaladó
bájtot megkettőzött, és egy megbuherált
szerverre továbbította. Igaz ugyan, hogy
ez a központi gép is szerves részét
alkotta a Skynet gigászi testének, ám
Landon Tweet már hónapokkal ezelőtt
létrehozott rajta egy privát adatterületet,
ahova a rendszerből kinyert információit
másolta.
Utána elegendő volt egy kicsit
megpiszkálnia a bejegyzéseket ahhoz,
hogy örökre kitörölje a gép memóriájából
az odaérkezett adatoknak még a nyomát
is. Egyszerű, de hatásos megoldás volt,
és eddig bevált. A fiú persze nem
csupán ezt az egy helyet és módszert
használta az adatlopásra – az azonos
stílust a védelmi rutinok hamar kiszúrnák
–, ám most ez tűnt a
legkézenfekvőbbnek.
Arról nem is beszélve, hogy már egy
hete pihentette a szóban forgó szervert,
így csekély volt az esélye, hogy rájönnek
a turpisságra.
Kis híján mégis rajtavesztett.
A másoló rutin jó volt, de ember
készítette.
S még a legzseniálisabb
programozóknak is ritkán sikerült olyan
kódsorokat összehozniuk, amelyek
tökéletesen illeszkedtek a rendszerbe. A
folyamatosan futó önellenőrzések ugyan
nem tudták lefedni a teljes rendszert,
azonban a kiemelt fontosságú
területeket rendszeresen átvizsgálták, s
ha valami nem oda illőt találtak, akkor
haladéktalanul riasztották a gépistent.
A másoló rutinnak még néhány
ezredmásodpercre lett volna szüksége
ahhoz, hogy befejezve a letöltést,
felülírja önmagát, és nyom nélkül
kitörlődjön a memóriából. Az
adatfolyamot biztosító védelmi almodul
azonban hamarabb kiszúrta, és
miközben riasztotta a Skynetet,
lokalizálta és lefagyasztotta a memóriát
– későbbi vizsgálat céljára őrizve meg a
betolakodót –, miközben haladéktalanul
nekilátott megállapítani az elágazás
végpontját.
Tweet sejtette, hogy valami nincs
rendben. A képernyő kontrollablakjában
az adatokat jelképező számok futása
hirtelen abbamaradt, s utána már csak
üres sorok peregtek a képernyőn. A fiú
tudta, hogy kiszúrták, s haladéktalanul ki
kellene jelentkeznie, mielőtt bemérik a
tartózkodási helyét, ám az adatok elég
fontosnak tűntek ahhoz, hogy
kockáztasson és maradjon egy kicsit.
S bár ezzel megszegte a biztonsági
előírásokat – bázison belül a
programozók haladéktalanul kötelesek
voltak kijelentkezni, ha a rendszer
kiszúrta őket, mert a Skynet általában T-
700-as Terminátorokat irányított a
programozó vélt tartózkodási helyére –,
egy segédprogrammal elkezdte
tömöríteni, majd átmozgatni a saját
gépének a memóriájába a nehezen
megszerzett információt. Természetesen
a másolás jobb megoldás lett volna,
hiszen ha átmozgatás közben megsérül
valamelyik állomány, azt már nem
pótolhatja, ám szükség törvényt bont.
Tweet idegesen figyelte az állapotjelző
sort, amelyben ezúttal elképesztően
lassan vánszorgott a kitöltő minta, amely
az átmozgatás készenléti fokát jelezte.
Hatvan százalék, hatvanöt… nyolcvan…
kilencvenöt…
Amikor az állapotjelzőn villogni kezdett
az „ÁTMOZGATÁS BEFEJEZVE” felirat,
Landon Tweet valósággal lecsapott a
billentyűkre. Villámgyorsan kijelentkezett
a vizsgált szerverről, majd hamis
belépési kódokat generálva a
számítógépének igyekezett minél több
rendszerhez hozzákapcsolódni, és
véletlenszerűen generált, egyszerű
romboló rutinokkal bombázta őket. Sorra
villantak fel a képernyő jobb alsó
sarkában a kapcsolódásokat jelző zöld
háromszögek, s amikor már csupán a
számláló villogott, Tweet kijelentkezett
valamennyiből.
Bízott benne, hogy a minivírusok
néhány másodpercre lekötik a Skynet
védelmi rendszerét, s így nem marad
elég idejük a behatoló bemérésére. Ezt
a technikát néhány hónappal ezelőtt egy
Natalie O'Hara nevű mutáns programozó
leánytól tanulta, ám azt később más
projektre vezényelték, s megszakadt
közöttük a kapcsolat. Kár, mert nagyon
sokat tanult tőle.
Végül is szerencséje volt.
Amennyire meg tudta ítélni, hamarabb
megszakadt a központi gép és közte a
kapcsolat, hogysem egy fél-intelligens
keresőrutin meghatározhatta volna a
koordinátáit.
S még az adatokat is sikerült letöltenie.
Gyors mentést készített az
állományokról, majd kitömörítette
azokat, s nekilátott az elemzésüknek.
Nem a szokványos módszerrel voltak
kódolva, ám Landon Tweet úgy vélte,
képes lesz megbirkózni a problémával.
 26. Halál a mélyből
Los Angeles; 2029. február 9.

Gerald O'Keefe-nek mindössze három

percébe tellett, mire felvázolta a kórház
alaprajzát. Természetesen csak
becslésekre hagyatkozott, és azokat a
helyszíneket, melyekre pillanatnyilag
nem nyílt rálátásuk, üres kockákkal és
négyzetekkel jelölte. Majd ha sikerül
valamiképp bejutniok oda, berajzolják az
ajtókat, átjárókat és hasonlókat. Addig
azonban – jobb híján – ez is tökéletesen
megfelel.
Jimmy Lehman kijelölte a párokat.
Estrada és Winfrey továbbra is együtt
maradt, ő Carol Stanleyt vette maga
mellé, míg Kyozo Fukadának O'Keefe
jutott.
– Ha valaki talál valami érdekeset,
azonnal szól a többieknek! –
rendelkezett a parancsnok. – Ne
feledjétek, ez csapatmunka! Nincs helye
a felesleges hősködésnek!
A mérnök mindenkinek lemásolta az
alaprajzot, melyet Estrada és Winfrey
megjegyzései alapján máris helyesbített.
A páros még csupán az alsó szint jobb
szárnyát járta be, s elmondásuk szerint
nagyon sok törmelékkel kell
megbirkózniuk. Néhol csontvázak
hevertek a földön, de a gerillák nem
foglalkoztak velük. Gondolatban
megadták nekik a tisztességet így
ismeretlenül is, ám többet aligha
tehettek.
A tenyérnyi papírdarabokra ceruzával
felvázolt rajzok nem voltak a mérnöki
tudás csúcstermékei, ám a célra
kiválóan megfeleltek. Estradának és
Winfrey-nek jutott a földszint, az elsőt és
a másodikat Lehman és Stanley vállalta,
míg afelett Fukada és O'Keefe
vizsgálódott.
– Miért mindig nekem kell a legtöbbet
gyalogolnom? – morogta tettetett
felháborodással a japán, ám amikor a
mérnök intett neki, nyomban elhallgatott,
és követte társát.
A kórház teljesen kihaltnak tűnt,
azonban a padlót borító port a szél
teljesen felkavarta, így lehetetlen volt
megállapítani, hogy a néhol épségben
megmaradt nyomok mikor keletkeztek, s
honnan, merre tartanak. Igaz, egyik
gerilla sem foglalkozott túlzottan a
nyomokkal, mivel tapasztalatból tudták,
hogy egyes, a külvilágtól viszonylag
elzárt helyeken akár éveken keresztül is
tökéletes állapotban megmaradhatnak.
Az alsó szint meglepően huzatos volt,
ám erre csakhamar megtalálták a
magyarázatot; a kórház egyik hátsó
támfalán majd' fél méter szélességű
repedés látszott, melyen akadálytalanul
süvített át a szél. Winfrey bejelölte a
helyet, szükség esetén akár erre is
távozhatnak. Egy kiborgnak nem lenne
könnyű átpréselnie magát, ám az
emberek – a férfi úgy becsülte –
valamennyien átférnének.
– Menekülési útvonal? – kérdezte
Estrada.
Winfrey bólintott.
– Remélem nem lesz szükség rá –
válaszolta, miközben visszadugta a
zsebébe a papírt, hogy ne akadályozza,
ha esetleg nem kívánatos találkozásra
kerül sor.
Bár semmi jel nem mutatott rá, nem
zárhatták ki a lehetőségét annak, hogy
vannak kiborgok a közelben. Talán csak
egy-két harctéri egység, vagy éppen pár
Ezüsthernyó, amelyek csak az alkalmas
pillanatot várják, hogy előrontsanak a
rejtekhelyükről.
A gerillák igyekeztek felkészülni.
– Szerinted van esély rá, hogy a lejárat
odafenn van? – kérdezte Estrada, és a
tekintete a mennyezetet vizslatta.
Winfrey megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs – ismerte el. – Az
lenne a logikus, hogy mindannyian
idelenn keresgéljük, de nem lehetetlen,
hogy végül a többiek fognak rábukkanni.
Végtére is a földszintet nagyon sokan
használták, tehát ha a kórháznak volt
valami privát lejárója, az biztosan nem itt
nyílik.
– A szellőztetőket pedig a tetőn a
legkönnyebb megtalálni – bólintott
Estrada. – S ha már tudjuk, hol
keressük, nem lesz nehéz idelenn is
megtalálni valamelyiket… Bízom benne,
hogy nem kell elgyalogolnunk a másik
állomásig, hanem innen is lejuthatunk a
metrójáratig!
– Jó lenne – értett egyet Winfrey.
Odafentről mintha távolodó lépések
zaja szűrődött volna le hozzájuk, ezért
mindketten ösztönösen elhallgattak. A
vérükben volt, hogy a bázis biztonságot
nyújtó falain kívül minden apróságra
figyeljenek.
A földszint tele volt ajtókkal,
folyosókkal, ám a gerillák csupán azokat
vizsgálták meg, amelyeket zárva
találtak. A nyitott ajtónyílásokon
keresztül vetettek a belső helyiségre egy
pillantást, ám mindeddig nem sikerült
lefelé vezető lépcsőkre vagy liftre
akadniuk.
Az orvosi szobák, a műtők, a
vizsgálóhelyiségek vagy éppen a
pihenők nem sok titkot rejtettek. A
fosztogatók a háború első évtizedében
mindent begyűjtöttek, amit
használhatónak ítéltek, később pedig az
Ellenállás hajtott végre szervezett
begyűjtést. Az orvosi műszerek,
orvosságok és minden, ami a gyógyítást
szolgálta, felbecsülhetetlen értéket
jelentettek a gerillák számára, s
igyekeztek mindent menteni, ami
menthető.
Az Irgalmas Szamaritánusok Kórháza
sem kerülte el a sorsát. Igaz, mire a
gerillák ideértek, a könnyen mozdítható
tárgyakat elvitték, csupán azok
maradtak, melyekkel a fosztogatók nem
boldogultak. Mégis két komplett műtőt
sikerült innen áttelepíteni, ezenkívül több
számítógép-terminált is, melyek a helyi
hálózatot alkották. A Skynet akkoriban
még nem olvasztotta be a város összes
– elérhető – informatikai rendszerét a
saját testébe, így a gerilláknak nem
kellett megtorlástól tartaniuk.
Azóta persze történt egy s más.

David Winfrey lövésre kész

fegyverekkel haladt a folyosón. A bázis
ajtaján kilépve valamennyiüknek állandó
készültségben kellett lenniük, sohasem
tudhatták, merről csap le rájuk egy
kiborg. Mindmáig előfordult, hogy az
ellenőrzött területekre is sikerült néha
harctéri egységeknek bejutniok, s azok
kíméletlenül végeztek minden
ellenállóval, aki a Westinghouse-uk
csöve elé került.
 Ez egy ilyen világ volt.
Sivár jövő.
A folyosó végén lévő lift felkeltette a
férfi figyelmét. Igaz, egy halom papírt
hordott oda valaki, s egy félig leszakadt
födémgerenda csaknem eltakarta előlük
a kijelzőket, ám Winfrey az utolsó
pillanatban észrevette a felvonót. Az
ajtószárnyak olyan erősen préselődtek
egymáshoz, mintha vákuum lenne a
túlsó oldalon, ám Winfrey sejtette, hogy
ez inkább a meghibásodott
automatikának, vagy egyszerűen a
gyártók gondosságának köszönhető.
Időtálló dolgot hoztak létre.
Csak éppen nem volt, aki használja.
– Megpróbáljuk kifeszíteni? – kérdezte
David Winfrey, miközben némi erőlködés
árán arrébb taszította a födémgerendát,
s így bemászhatott a felvonó elé.
Estrada a válla fölött nézte a társa
ténykedését, miközben folyamatosan
figyelte a folyosószakaszt, ahol eddig
elhaladtak. Bár minden helyiségbe
vetettek egy pillantást, mégis
előfordulhatott, hogy valami elkerülte a
figyelmüket.
És a mexikói nem szerette a
meglepetéseket.
– Szerintem szólni kellene a
többieknek – válaszolta Estrada.
Winfrey legyintett.
– Lehet, hogy vakvágány! – felelte,
miközben próbaképpen nyomkodni
kezdte a kezelőgombokat. Semmi nem
történt. – Ha a liftakna nincs beomolva,
akkor idehívjuk a csoportot, ám előbb
nem ártana meggyőződni arról, hogy itt
valóban továbbjuthatunk…
Estrada megvonta a vállát.
– Ha lehet, ne tartson sokáig! –
válaszolta nyugtalanul, mert az ösztönei
mintha jeleztek volna valamit. Az érzés
azonban túl halvány volt ahhoz, hogy
megossza a társával. Senki sem
szeretett feleslegesen pánikot kelteni.
 Harci zónában pedig különösen nem.
David Winfrey nekiveselkedett a liftajtó
szétfeszítésének. Nem volt könnyű
dolga, ám az évtizedek megtették a
hatásukat, a rozsda belülről már jókora
darabon megette a fémet, s így végül a
férfi akarata győzedelmeskedett.
A feszítővasként használt lapos
vasdarab egykor talán valami
rögzítőpánt lehetett: talán egy poroltót
tartott.
A feltáruló nyílásban könnyű por szállt.
Andres Estrada egy pillanatra
visszapillantott, majd amikor látta, hogy
minden rendben van, ismét a folyosót
kezdte kémlelni. Winfrey erőlködve
széttolta az ajtókat, majd lenézett a
feneketlennek tűnő sötétbe. A
beszivárgó fény nem volt elég ahhoz,
hogy alaposan szemügyre vegye, mi van
odalent – csupán a lefelé futó kábeleket
látta –, ezért a férfi elővette a
zseblámpáját, és miközben levilágított,
igyekezett az AK-ja csövét is lefelé
fordítani.
Ki tudja, mi van odalent?
A sárgásfehér fény mintegy három
méter átmérőjű kört világított meg. A
kábelek jó tizenöt méteren keresztül
ereszkedtek lefelé, majd eltűntek egy
jókora halom por alatt, melynek valódi
dimenzióit a férfi ebből a távolságból és
a kedvezőtlen szög miatt képtelen volt
meghatározni. Ám nem ez volt a
lényeg…
Jó nyolc méterrel lejjebb, pontosan
azon az oldalon ahol Winfrey is állt, egy
lyuk sötétlett. Egy esetleges alagút
kezdete, melyen keresztül lejuthatnak a
metrójáratba. Talán csak egy
pincehelyiség volt, ám legalább találtak
egy újabb szintet, amely azonban már a
föld felszíne alatt volt.
– Találtam valamit! – szólt hátra
Winfrey.
Andres Estrada óvatosan közelebb
hátrált a nyíláshoz, és megkockáztatott
egy gyors pillantást lefelé. A zseblámpa
fényében ugyan nem lehetett tisztán
látni a lyukat, az azonban nyilvánvaló
volt, hogy a kábelen minden gond nélkül
leereszkedhetnek odáig.
Egy pillanatig az is felötlött a
mexikóiban, hogy az a pár perc már nem
számít, s mi lenne, ha lemásznának,
megnézni, hova vezet az alagút. Aztán a
férfiban győzött a józanság.
– Rendben, ez igazán nagyszerű –
felelte. – Gyere, keressük meg a
többieket… S utána folytathatjuk az
alsóbb szint átfésülését…
Winfrey felsóhajtott.
– Mi lenne, ha itt maradnék, s csak te
mennél szólni – kérdezte olyan
hangsúllyal, mely azt sugallta, magában
már döntött.
Andres Estrada megrázta a fejét.
– A parancsnok azt mondta, maradjunk
együtt! – figyelmeztette a társát. –
Hadműveleti zónában vagyunk, s még
ha most nem fenyeget is bennünket
közvetlen veszély, jobb az óvatosság!
A kábelek alig észrevehetően
megremegtek.
– Igazad van – Winfrey nem
ellenkezett. – De ez a hely teljesen
tiszta, és…
Estrada szeme a döbbenettől teljesen
kitágult. Tekintete mereven a társa válla
fölé meredt, miközben kapkodva emelni
kezdte a géppisztolyát s nem törődve
azzal, mi van mögötte, hanyatt vetette
magát.
A liftkábelen egy Ezüsthernyó
kapaszkodott felfelé. A kiborg lassabban
mozgott az átlagosnál, ám még mindig
elég gyors volt ahhoz, hogy megelőzze a
humánokat.
– A földre… – kiáltotta Estrada, de
elkésett.
David Winfrey egy végtelennek tetsző
másodpercig azt hitte, a társa csak
szórakozik vele, s így próbálja rávenni
arra, hogy együtt menjenek. Ám a
mexikói tekintetében ott lappangott a
félelem, s Winfrey rádöbbent, a halál
ugrásra készen ott lapul a háta mögött.
Megpördült, miközben a zseblámpát
elejtve a géppisztolya után kapott,
fordulás közben rántva meg a ravaszt,
hogy akármi van is mögötte, biztosan
kapjon néhány golyót. A sorozat feltépte
a falat, tenyérnyi darabokat szakított ki a
vakolatból, ám az igazi célpontot nem
érhette el.
Az Ezüsthernyó meglepően ügyesen
kapaszkodott fel a műanyag borítású,
vastag kábeleken. Bár elsősorban nem
mászásra tervezték, a kiborg megoldotta
a problémát. Az apró kerekek oldalra
csúsztak, azonban a két manipulátor,
mely normál esetben az akadályok
eltávolítását – esetleg rácsok
szétfeszítését és hasonlókat – volt
hivatott megoldani, kiválóan megfelelt a
célra.
Amikor a V12-es becserkésző egység
távolságmérője detektálta, hogy a kívánt
távolságon belül van, az Ezüsthernyó
aktiválta a testébe épített detonátort, s
az önjáró bomba ezernyi apró
repeszdarabot lőtt ki magából, s ezzel
egyidejűleg a kiborg is megsemmisült.
David Winfrey mindössze három
lépésnyire volt az Ezüsthernyótól,
amikor az felrobbant. Ilyen távolságból
esélye sem volt a túlélésre. A testébe
hatoló apró fémtüskék szinte
szétforgácsolták; egy szempillantás alatt
végeztek vele.
Andres Estrada életét tulajdonképpen
a társa mentette meg. Ha Winfrey nem
áll a másik férfi útjában s fogja fel a
repeszeket, akkor Estradának is vége.
A mexikói férfi a földön feküdt, testét
apró, véres húsdarabok borították. A
combjából és a lábikrájából fél tucatnyi
fémdarab meredezett, melyek elég
mélyre hatoltak ahhoz, hogy komoly
fájdalmat okozzanak, még ha a sérülés
mértéke nem volt is túlságosan
veszélyes.
Winfrey egy halom véres hús maradt.
A mexikóinak nem maradt ideje
végiggondolni a történteket, mert a
liftaknából ebben a pillanatban
emelkedett ki a második Ezüsthernyó. A
kiborg gondosan összehangolta
támadását az előzőével, s csak akkor
kezdett el felfelé kapaszkodni, amikor
már nem kellett a másik robbanása
miatti önmegsemmisüléstől tartania.
Estrada, nem törődve a lábába nyilalló
fájdalommal, maga elé rántotta az AK-
ját, és hosszú sorozatot engedett a
kiborg testébe. Nem célzott, kezét a düh
vezérelte, s nem a tapasztalat.
Mégis szerencséje volt.
A golyók átütötték a páncélt, és
ripityára zúzták a vezérlőegységet. Az
Ezüsthernyókba nem önfejlesztő
ostyaáramkörös processzorok kerültek,
hanem csak egy olcsó tucat-CPU. A
célpont beméréséhez, a test
irányításához és a töltet
felrobbantásához ennyi is bőségesen
elegendőnek bizonyult.
A Skynet is ismerte a takarékosság
fogalmát.
Estrada a földre köpött.
– Baszd meg! – mormogta. Igazság
szerint nem a kiborgra volt dühös,
hiszen az csupán tette, amit az
alapprogramja diktált. Ha Winfrey nem
akarja mindenáron kinyitni a liftajtót,
akkor még most is élne. Az persze már
más kérdés, hogy ha az Ezüsthernyó
akkor bukkan fel, amikor az egész
társaság itt van, akkor nem biztos, hogy
egyetlen áldozattal megússzák a
találkozást. Főleg, ha odalent a lyukban
várja őket.
Hangos dobbanások hallatszottak.
Lehman és Stanley érkezett rohanva.
Amikor meglátták a szétlőtt Ezüsthernyót
– a kiborg még holtában sem engedte el
a kábelt – és a halott Winfrey-t, a
parancsnok felsóhajtott.
– Kezdődik – mondta halkan.
Mindannyian tudták, mire gondol.
 27. Találkozás
Los Angeles; 2029. február 9.

Az első teherautó kicsit lehagyta a

többit, amikor százötven lépésnyire
megközelítették a találkozási pontként
kijelölt épületet. Juan Baltazar igyekezett
tartani magát az előre kidolgozott
forgatókönyvhöz, bár a lelke mélyén
meg volt győződve róla, hogy ha most
Terminátorok rontanának elő a lapos,
egykor fehérre meszelt falú, mára
azonban az enyészet eleven szobraként
ásítozó épületből, akkor a másik három
kocsinak aligha lenne ideje megfordulni,
és elmenekülni.
Ne legyen szükség harmadik csodára!
A mexikói gerilla fohásza, úgy tűnt,
meghallgatásra talált, már a teherautók
láttán két alak jelent meg az épület
ajtajában, és a zseblámpájuk
segítségével leadták a megfelelő jelet.
Két rövid, két hosszú, egy rövid.
 Ahogy megbeszélték.
Baltazar felsóhajtott
megkönnyebbülésében. Az igazat
megvallva, amikor meglátta a támadó
Hunter-Killereket, nem hitte volna, hogy
sikerül eljuttatniuk idáig a szállítmányt.
A többi teherautó is csatlakozott az
elsőhöz.
Baltazar az épülettől alig másfél
méterre parkolt le, majd kinyitotta az
ajtót, és kiszállt. Armando a másik
ülésről figyelte, és bár nem kapott rá
parancsot, a biztonság kedvéért az
ölébe fektette a géppisztolyát is.
Lássák csak rajta, hogy nem ez az
első útja!
Tudja, mi a fegyelem.
Juan Baltazar mosolyogva közeledett a
szakadozott, terepszínű egyenruhát
viselő férfihoz és nőhöz. Arcáról őszinte
megkönnyebbülés sugárzott. Most, hogy
megérkeztek, a felelősségnek legalább
egy részét átadhatja mások vállaira.
 – Corrine Chambers Mazzini vagyok, a
csoport parancsnoka – lépett előre egy
kicsit a nő, és beletúrt rövidre nyírt
hajába. – A társam Sanchez hadnagy…
A Főparancsnokság hetünket küldött a
konvoj elé, hogy innentől mi biztosítsuk
az útvonalat a lerakó állomásig.
Baltazar is bemutatkozott.
– Remélem, eseménytelen volt az
utatok! – mondta Mazzini, holott az
adatbázisai részletes beszámolót őriztek
a konvoj elleni támadásról, tartalmazták
a gépkocsikon utazó humánok
digitalizált fényképeit és a becsült
veszélyességi besorolásukat. S
minthogy állandó kapcsolatban állt a
Skynettel, így azt is tudta, hogy a konvojt
feltartóztató kiborgok már elfoglalták új
helyzetüket. Amikor a konvoj elhagyja a
várost, egy mérföldet sem tehetnek meg:
Hunter-Killerek fognak végezni velük.
Nem marad tanú.
Nincs rájuk szükség.
 Hibafaktorok.
– Sajnos, nem mondhatnám – felelte
Baltazar, és megrázta a fejét. – Egyszer
HK-k támadtak ránk… sikerült
leterítenünk az egyiket, a másik kettő
pedig egyik pillanatról a másikra
visszavonult. Fogalmam sincs, miért!
Sanchez elvigyorodott.
– Biztos becsináltak a túlerőtől…
Egyik Alfát sem zavarta, hogy a
humánok végeztek egy Hunter-Killerrel.
Nem szerepelt a programjukban a más
kiborgok pusztulása miatt érzett harag
vagy szánalom. Gépek voltak,
korlátozott, mesterségesen
beprogramozott értékrenddel. S bár a
külsejük alapján bárki embernek nézte
volna őket, a mellkasukban nem igazi
szív dobogott.
Baltazar bólintott, és az amulettjére
gondolt.
– Igazad lehetett – felelte, de valahogy
nem volt kedve vigyorogni. Eszébe jutott
a támadás, s az is, hogy csupán
tizedmásodperceken múlott az élete.
Vagy még annyin se.
– Készítettünk nektek egy jó forró
kávét – intett a bejárat felé Mazzini. – Ha
megittátok, akár indulhatunk is.
Baltazar felsóhajtott.
– Régóta vagytok itt?
Mazzini a lehető legtermészetesebb
hangon válaszolt:
– Természetesen.
Valójában alig tizenöt perccel ezelőtt
érkeztek.
– Irigyellek benneteket! – A férfi hangja
őszintének tűnt, s a szemei körül sötétlő
karikák elárulták, mennyire fáradt.
Még néhány óra, s indulhatnak
visszafelé.
Vagy az is lehet, pihennek egy napot.
Ebben a kérdésben a konvoj
parancsnokának a kezében volt a
döntés. Fáradt sofőrökkel és kísérőkkel
sokkal veszélyesebb az út. Ha
kiborgtámadás éri őket, esélyük sem
lenne. Arról nem is beszélve, hogy még
némi benzinre is szükségük lesz a
visszaútra.
Sokat elhasználtak a menekülés során.
Juan Baltazar intett a társainak, hogy
szálljanak ki a kocsikból.
– Odabenn meleg kávét kaptok! –
mondta barátságosan, és a bejárat felé
mutatott. Az épület belsejéből halk
beszélgetés és edénycsörgés hangjai
szűrődtek ki.
A bejelentést elégedett mormogás
követte.
– Köszönjük a figyelmességet, igazán
ránk fér egy kis frissítő!
Mazzini legyintett, majd kétértelműen
megjegyezte:
– Majd ha mi látogatunk el hozzátok,
akkor ti is viszonozzátok valamivel…
Baltazar egyetértően biccentett, majd
közömbös arckifejezést erőltetve
magára a nőnek szegezte a kérdést:
 – Hol szolgálsz?
Mazzini elhallgatott, s egy pillanatig
furcsán nézett a mexikói férfira.
– A központi bázison, John Connor
felügyelete alatt – felelte végül a nő.
Ebből persze egy szó sem volt igaz,
azonban a Skynet a pszichológiai
elemzések során arra a megállapításra
jutott, hogy ez a válasz lesz a
legmegfelelőbb, ha szóba kerül a téma.
Ennek megfelelően ezen adatot
figyelembe véve építették fel Mazzini
teljes személyiségét, melyben minden, a
nő által elmondott információ is a
helyére került. Mazzini tulajdonképpen
csak két hónapja szolgált a központban,
s az átvezénylése csupán ideiglenesnek
számított, ám ez nem volt lényeges.
Baltazar szemében a tisztelet fényei
csillantak a Főparancsnok nevének
említésére.
– Nem lehet rossz egy élő legenda
irányítása alatt szolgálni – suttogta
áhítattal, s az ujjai ösztönösen a
nyakában lógó amulettet kezdték
babrálni az ingen keresztül.
Mazzini elmosolyodott.
Valami hasonló válaszra számított.
– Ő is csak egy ember – felelte az Alfa,
miközben a belső megjelenítőjén egy
pillanatra felvillant az abszolút
célszemély digitalizált képe. – De
„nagyszerű” ember.
Baltazar nem vette észre az Alfa
szemében felvillanó fényeket, vagy ha
igen, nem szentelt különösebb figyelmet
neki.
Hiba volt.
 28. Kihívás
Los Angeles; 2029. február 9.

Landon Tweet álláról csöpögött az

izzadság, ám a programozó szinte észre
sem vette a billentyűzet előtt gyülekező
apró víztócsát. Tekintetét mereven a
képernyőre szegezte, miközben az ujjai
sebes táncot jártak a billentyűzeten.
Már harmadik órája birkózott a letöltött
állományok dekódolásával. A Skynet
ezúttal átkozottul jó titkosító algoritmust
használt.
Emberi mércével véve egy titkosító
kulcs visszafejtése évszázadokat
igényelt volna a megfelelő számítási
kapacitás nélkül, hiszen egy 128-as
kulcs is hónapok hosszú munkáját
jelentette mondjuk néhány száz, vagy
akár ezer számítógép számára.
Természetesen csak akkor, ha minden
lehetséges variációt végigpróbáltak.
Mivel az ilyen megoldások nem
vezettek volna eredményre, ezért a
gerillák programozói más technikákat
agyaltak ki a Skynet által kódolt
rendszerek visszafejtésére. Okos kis
programok születtek, melyek ismerték a
leggyakrabban használt metódusokat,
és képesek voltak maguk is hasonlók
előállítására. Emellett mintavételezési
eljárással dolgoztak, azaz csupán
bizonyos töredékadatokat vizsgáltak
egyszerre, s nem a teljes állományt. A
kulcs a vizsgált rész méretében volt:
nem lehetett túl rövid, mert úgy nem
lehet meghatározni, hogy sikerült-e a
dekódolás, ha pedig hosszú, akkor ismét
az időkorlát problémája jelentkezik.
Emellett természetesen a crackerek
igyekeztek minél több kódolási eljárást
összegyűjteni, mivel ezen ismeretek
birtokában nagyobb eséllyel vehették fel
a küzdelmet a gépistennel szemben.
Tweet már túljutott az első lépéseken.
Biztosan tudta, melyek azok az
algoritmusok, melyeket ennél a
dekódolásnál nem használhat. Ezzel
sikerült csökkentenie a szóba jöhető
eljárások számát, miközben abban
reménykedett, hogy a Skynet nem
használt valami merőben új algoritmust.
Akkor hónapokba is beletelhet a
dekódolás.
Landon Tweet szerette a kihívásokat.
Biztos volt benne, hogy ezúttal sem
marad alul. Tudni akarta, miféle adatokat
rejtenek az állományok. Ha az a
nyomorult MI ennyire vigyáz rájuk.
 29. Az orvlövész
Los Angeles; 2029. február 9.

A Mercedes hátsó ülésen elég csinos

mennyiségű muníció sorakozott.
Tucatnyi tartalék tár a jó öreg AK
géppisztolyokhoz, ugyanennyi DM51-es
tojásgránát, egy füzérnyi fénygránát, egy
lapos doboz C4-es, másfél tucat időzítő
– három másodpercestől a harminc
percesig –, két detonátor és végül két
Browning.
– Ez akár egy tucatnyi Terminátor ellen
is elegendő – lelkesedett Christenson.
O'Leary megvonta a vállát.
– Az igazat megvallva, az egészet
elcserélném egy Westinghouse-ért –
felelte nyugodtan, miközben lassított, és
kikerült egy keresztbe fordult szemetes
konténert, mely az utca közepén
terpeszkedett.
Wakeford egyetértően bólintott.
Tény, hogy a kiborgok sokkal jobban
fel voltak fegyverezve, mint az emberek.
– Mennyi idő múlva érünk oda? –
kérdezte kisvártatva Christenson, miután
valamennyi tárat ellenőrizte. Nincs annál
rosszabb, mint amikor a harc közepén
kiderül, hogy kevesebb golyód van, mint
amennyivel kalkuláltál.
– Egy óra, ha nem jön semmi közbe –
felelte Andrew O'Leary, és beletaposott
a gázba, mert egy hosszabb szakaszon
tiszta volt előtte a terep. – Legfeljebb
másfél…
– Bízom benne, hogy megvárnak
minket!
Wakeford megvakarta az állát.
– Legfeljebb három-négy órás
késésben lehetünk – gondolkozott
hangosan. – Remélem, nem valami
zöldfülű vezeti a konvojt… Nem örülnék
neki, ha be lenne sózva, s alig várná,
hogy mielőtt lepakoljon és elindulhasson
hazafelé, mert ez esetben csak bottal
üthetjük a nyomát.
 – Legfeljebb utánuk megyünk. –
Andrew O'Leary szinte félvállról
válaszolt, mert bár az utat nézte és a
társalgásba is bekapcsolódott, a
gondolatai még mindig a rejtélyes
támadás körül forgolódtak.
– Nem tudod túltenni magad rajta? –
Christenson túl jól ismerte a társát
ahhoz, hogysem elkerülje a figyelmét
O'Leary töprengő arckifejezése.
Hónapok óta szolgáltak egymás mellett,
volt elég idejük kiismerni egymást.
– Foglalkozz a tárakkal! – dörrent rá
durván a kormányt markoló férfi, majd
néhány másodperces döbbent csend
múlva bocsánatkérő hangon hozzátette:
– A fenébe is, Greg, igazad van! Szar
van a palacsintában, mi pedig két pofára
zabáljuk, mégsem vesszük észre!
Wakeford komoran nézett maga elé.
– Halottak, biztos vagyok benne –
mormogta az orra alatt, inkább
magának, mintsem a társainak szánva a
szavait. – Hogy mi végzett velük, az
lényegtelen!
O'Leary megrázta a fejét.
– Tévedsz! – felelte élesen, és
indulatosan a kormányra csapott. – Ha
biztosan tudnám, hogy halottak, nem
aggódnék, s nem csinálnám össze
magam a félelemtől, amikor arra
gondolok, miféle veszély fenyegethet
mindannyiunkat… s most nem csupán
hármunkra gondolok.
Ha a Skynet vegyi fegyvereket vet be a
gerillák ellen, annak komoly
következményei lesznek. Elvileg ugyan
minden harcolónak, sőt, még a civilek
többségének is volt vegyvédelmi
felszerelése, ám senki nem képes
néhány óránál többet eltölteni abban a
műanyag ruhában. S a szűrők is
elhasználódnak egyszer.
– Talán mégis értesítenünk kellett
volna a Főparancsnokságot – jegyezte
meg Wakeford.
 Christenson megcsóválta a fejét.
– Már megtárgyaltuk, hogy ez miért
nem jó megoldás… Ha találkozunk a
konvojjal, akkor ők majd továbbítják az
információkat, s így nem
veszélyeztetünk senkit.
– Ha találkozunk… – mormogta sötét
pillantást vetve maga elé O'Leary.
– Pesszimista vagy – felelte
Christenson.
Az angol megvonta a vállát.
– Ebben a nyavalyás évezredben ki
nem az? – kérdezte közömbösen. –
Igaz, élünk, de milyen áron? S minden
nap újra kezdődik a küzdelem az életben
maradásért… Aki ilyen feltételek mellett
optimista mer lenni, annak nincs ki mind
a négy kereke.
Mindhárman hallgatásba burkolóztak.
A Mercedes végigsuhant a Martin
Luther King Jr. Boulevard-on, majd
lekanyarodott a Figueroa Streetre, amely
párhuzamosan futott a Harbor
autópályával. Jól lehetett látni az átívelő
hidakról mélybe zuhant gépkocsikat,
amelyek nem csupán eltorlaszolták az út
nagy részét.
Az Ítélet Napján is éppen olyan volt az
élet, mint máskor. Milliók indultak
munkába, tömegek nyüzsögtek az
utakon és az utcákon…
Aztán egy szempillantás alatt vége
szakadt mindennek.
A bolygó első Mesterséges
Intelligenciája gondoskodott az evolúció
folytonosságáról.
Legyen átkozott érte!
A házak lassan elmaradtak mögöttük.
A külváros mocskos utcái, a
törmelékhegyek között felbukkanó
romos épületek kezdtek megritkulni.
Vérvörös volt a látóhatár. Mint oly
sokszor mostanában.
Most nem esett a hó, és mintha a
felhők is felszakadoztak volna. Ám a
gerillák tudták, hogy ez csupán illúzió, a
nukleáris télnek még jó darabig nem lesz
vége. Ha véget ér is a háború, évtizedek
telnek majd el, mire ismét olyan lesz az
ég, ahogyan az idős emberek mesélték.
A Mercedesben utazó három férfi közül
egyiknek sem adatott meg, hogy lássák
az igazi égboltot. Túl fiatalok voltak
hozzá. Mindhárman az ezredforduló
után születtek, bár elég szerencsések
voltak ahhoz, hogy megéljék
huszonegyedik születésnapjukat.
Régen akkor váltak volna felnőtté.
A huszonegyedik század elején sokkal
hamarabb kellett azzá lenniük.
Megkövetelte az élet.
– Azt hiszem, láttam valamit! Állj meg!
– mondta gyorsan Wakeford, és O'Leary
a következő pillanatban felemelte a lábát
a gázpedálról, és beletaposott a fékbe. A
blokkolásgátlók még ennyi évvel a
gépkocsi összeszerelése után is
tökéletesen működtek. A hatalmas test
lelassult, miközben Wakeford és
Christenson kis híján kirepült az ülésből.
– Nem azt mondtam, hogy azonnal! –
morogta Steven Wakeford, amikor végre
megálltak.
– Mi a gond? – kérdezte O'Leary.
Három évtizeddel ezelőtt még komoly
balesetet okozott volna a hirtelen
fékezéssel, ám most a Mercedes volt az
egyedüli mozgó jármű egy mérföldnyi
körzetben.
Wakeford az egyik előttük magasodó
épületre mutatott. A külváros egyik
ötszintes bérháza volt, benne lerobbant
lakásokkal, patkányokkal és szeméttel.
– És akkor mi van? – értetlenkedett
O'Leary. Nem látott semmit, ami
megállásra kényszeríthette volna őket.
– A tető szélét figyeld!
Az egyenes peremtől alig fél lábnyira
mintha egy kisebb domb hevert volna.
Félgömb alakú volt, bár ebből a
távolságból amúgy is lehetetlen lett
volna észrevenni az apróbb
egyenetlenségeket. O'Leary
megesküdött volna rá, hogy csupán egy
szabályos alakú fémdarabról vagy
valami hasonlóról van szó, amikor a
félgömb váratlanul manipulátorokat
növesztett, melyek valami olyasmit
tartottak, amit minden gerilla képes
felismerni, akár vaksötétben, háttal állva
is.
Egy Westinghouse-t.
A Terminátorok harci fegyverét.
– A kurva életbe! – nyögte döbbenten.
Ha folytatják az útjukat, alig huszonöt
méterre haladtak volna el a kiborg
közelében. Leszedte volna őket, mielőtt
egyáltalán rájönnek, mi történt.
– Aranyba kellene foglalni a szemedet!
– veregette meg éles szemű társuk
vállát Greg Christenson.
– Jó dolga van a helyén is – motyogta
Wakeford, miközben kinyitotta az ajtót,
és kilépett az aszfaltra. – Hagyjuk itt a
kocsit, és próbáljuk meg becserkészni!
 A többiek egyetértettek vele. Vagy
keresnek egy másik útvonalat, vagy
pedig elkapják a kiborgot, amelyik
nyilván a kifelé haladó gépkocsikra
pályázott.
Vagy a befelé haladókra, vetődött fel
Andrew O'Leary-ban az ötlet, ám
egyelőre nem szólt a társainak. Így is
eleget idegesítette őket állandó
aggódásával.
A három gerilla nesztelen árnyékként
haladt előre a romos épületek, a kiégett
és egymásba torlódott gépkocsik,
törmelék- és szeméthalmok
takarásában. Igyekeztek minél
gyorsabban haladni, s erre nem csupán
a túlélés késztette őket, hanem a tudat,
hogy minden elvesztegetett perccel
csökken a konvojjal való találkozás
esélye.
Márpedig arról nem maradhattak le.
Semmiképp.
O'Leary meglapult a ház tövében,
melynek tetején a kiborg figyelt. Gyors
kézjelekkel mutatta a társainak, hogy
mielőtt felmennek, győződjenek meg
arról, nem fenyegeti őket máshonnan
veszély.
Rövid bólintások érkeztek válaszként.
Öt perc múlva ugyanitt, mutatta
O'Leary, aki hallgatólagosan átvette a
csoport parancsnokának szerepét.
Újabb bólintások, majd a gerillák
felszívódtak a sötétben.
O'Leary kinézett magának egy olyan
helyet, ahonnan ráláthat az odafenn
kuksoló kiborgra, ám az még
feltehetőleg nem fogja észrevenni. A férfi
igyekezett úgy helyezkedni, hogy
csupán néhány centiméterrel lásson el a
felső perem felett, mivel feltételezte,
hogy a gépnek odafenn nem a feje
tetején vannak a szemei.
Ha ugyan van neki egyáltalán…
A kiborg nem mozdult a helyéről.
Mintha várna valakire.
 Andrew O'Leary most sokat adott volna
egy jó távcsőért, ám ilyen luxust csak
kevesen engedhettek meg maguknak. A
raktárból messzelátót kiimádkozni
legalább akkora csoda volt, mint találni
egy eldobott, de még használható
géppisztolyt a felszínen.
A férfi némán méregette a gépet.
A kiborg felszíne – ellentétben a
Terminátorokkal – nem ezüstösen
csillogott, hanem sötét árnyalatok
borították, amely még inkább
megnehezítette a felfedezésüket.
Micsoda mázli, hogy Wakeford
kiszúrta.
Talán több is van belőle, gondolta
O'Leary. Őrzik a városba be- és kivezető
utakat, s csak akkor lépnek akcióba, ha
parancsot kapnak rá. Nem zárta ki a
lehetőségét annak, hogy ha a társa nem
veszi észre, a kiborg akkor sem lőtt
volna rájuk. Meglapulni, s akkor
lecsapni, amikor szükséges. Igen,
valószínűleg ez a parancs határozza
meg a működésüket.
Halk zörgés hallatszott.
O'Leary felkapta a fejét, de csak
Wakeford-ot látta közeledni. A társa
valamit tartott a kezében, ami leginkább
egy hosszú kábelre emlékeztette a férfit.
Mint kiderült, egy csőbomba volt.
Még működőképes.
– Felcsaptál te is Gyűjtögetőnek? –
kérdezte kézjelekkel O'Leary. Bár a
kiborg négy emelet magasságban volt
hozzájuk képest, egyikük sem
kockáztatta meg a beszélgetést.
Wakeford megrázta a fejét.
– Szükségünk lesz rá – mondta, és
fejével az épület belseje felé mutatott.
Bár O'Leary-nak fogalma sem volt
arról, mire gondol Wakeford,
beleegyezően bólintott. Biztosan tudja,
mit csinál.
– Christenson? – kérdezte Wakeford.
– Még nem jött vissza. Várunk. – A
kézjelek lehetővé tették a gerilláknak,
hogy szavak nélkül is kommunikáljanak
egymással.
Némán teltek a percek.
Greg Christenson olyan nesztelenül
érkezett, ahogyan távozott. A harmadik
gerilla sem jött üres kézzel: egy
szétszerelt detonátort lógatott maga
előtt, miközben az övébe hosszúkás,
barna színű rudakat tűzött be.
C4-es plasztik.
– Egy kis utánpótlás – mutatta, és két-
két rudat átnyújtott a társainak. – Abban
az épületben találtam… évekkel ezelőtt
szerelhette fel valaki, aztán elfeledkezett
róla…
Vagy meghalt.
– Érintőkapcsolós megoldást
használtak, de a drót elkorrodált, s az
egész használhatatlanná vált.
Gondoltam, kiszedem belőle, amit
hasznosítani tudunk.
O'Leary a felemelt hüvelykujját
mutatta.
– Remek munkát végeztél.
– Bemegyünk? – intett a fejével
Wakeford a sötéten ásítozó kapunyílás
felé.
Andrew O'Leary széttárta a kezeit,
mintha azt mondaná: „tehetünk mást?”.
A lépcsőházban néhány patkány
iszkolt sötét sarkokat keresve. A
külvárosban mintha több lett volna
belőlük. Amióta rendszeressé vált az
utánpótlás, és néhány bázison
tenyészteni kezdték a patkányokat,
ritkán fordult elő, hogy a túlélők
hajtóvadászatot folytattak volna ellenük.
O'Leary haladt elöl, AK-ját az
oldalához szorítva, miközben igyekezett
kitapogatni a lábával az akadályokat. A
kapunyíláson beszűrődő fény kevés volt
ahhoz, hogy mindent lásson, csupán
körvonalakra hagyatkozni pedig gyakran
jókora esésekkel, kellemetlen
zúzódásokkal jár.
 A férfi reménykedett benne, hogy
sikerül eljutniuk a lépcsőig, onnan már
könnyebb dolguk lesz. A felsőbb
szinteken egyetlen ablak sem maradt
épen, s talán lesz elég fény ahhoz, hogy
ne csupán a megérzéseikre kelljen
támaszkodniuk. Nem akartak
zseblámpát használni, mert annak
fényét mérföldekről kiszúrhatják a
kiborgok, s miközben a gerillák azt
hiszik, vadásznak, valójában préda lesz
belőlük.
A biztonság kedvéért Wakeford az
előtte haladó szíját fogta, mint ahogy így
cselekedett Greg Christenson is. Láncot
alkotva araszoltak, centiméterről
centiméterre küzdve le a távolságot, ami
a bejárattól a lépcsőkig vezetett.
Igyekeztek lehetőleg minél kevesebb
zajt csapni, mivel ebben a sötétben csak
a fülük és az ösztönük menthette meg
őket a haláltól, ha akad az épületben
egy másik kiborg is.
 Vagy a fenti lejön.
Andrew O'Leary kis híján orra bukott
egy rozsdás csőben, és a csattanásra
mindannyian mozdulatlanná dermedtek.
Bár a férfi csillagokat látott a fájdalomtól,
inkább véresre harapta a szája szélét,
mintsem felkiáltson.
Szinte hallották a szívverésüket.
Adrenalinszintjük az egekbe
emelkedett.
Mindhárman vettek néhány mély
lélegzetet, mielőtt tovább indultak volna,
és igyekeztek nyugodtnak maradni. Nem
volt könnyű úgy botladozni a sötétben,
hogy tudták, van a közelben egy
Westinghouse-t markoló kiborg.
Amikor elérték a lépcsőt, elengedték
egymást. Az első fordulóban már látszott
annyi fény, ami lehetővé tette, hogy ne
kelljen egymásra hagyatkozniuk. A
lépcső félig le volt omolva, azonban a fal
mellett elég nagy rész megmaradt
belőle, hogy a gerillák megkockáztassák
rajta a feljutást.
Nem volt könnyű egyszerre
egyensúlyozni és figyelni felfelé, ám
mindhármuknak volt már tapasztalatuk
az ilyesmiben. A túlélés sok olyan
képességet előhoz az emberből,
amelyekről nem is álmodna.
 30. Aláereszkedés az ismeretlenbe
Los Angeles; 2029. február 9.

Mielőtt az Ezüsthernyót leszedték volna

a kábelről, Kyozo Fukada néhány gyors
mozdulattal végképp hatástalanította. A
belső tartályban tárolt srapnelek
aláhullottak a mélybe. Ha valami
rejtélyes oknál fogva a kiborg mégis
felrobbanna, nem okozna komoly
sérülést, mivel immáron csupán egy
üres váz volt, némi mechanikával
megtoldva.
Mivel valószínűnek tűnt, hogy az
Ezüsthernyók a Winfrey által felfedezett
lyukból másztak elő, így valamiképp
meg kellett oldaniuk a biztonságos
lejutást. Hiszen könnyen előfordulhat,
hogy odalent még akad belőle néhány, s
ha a lyuk szájánál várakoznak, akkor az
első aláereszkedő akár már neki is
kezdhet megfogalmazni a végrendeletét.
Carol Stanley közben nekilátott, hogy
eltávolítsa a fémszilánkokat Estrada
lábából, majd ellássa a sebet. A művelet
időt igényelt, és nem kis fájdalommal
járt, ezért a sebesültet bevitték a
legközelebbi szobába, hogy harc esetén
ne akadályozza a társait.
– Ezt rágd szét! – nyújtott a sebesült
férfi felé Stanley egy halványsárga színű
bogyót. – S lehetőleg próbálj ne a
képembe okádni!
Annyira rossz?, akarta kérdezni
Estrada, de nem maradt ideje, mert a nő
határozottan a szájába nyomta a
gyógyszert. Az első íz határozottan
kellemesnek tűnt, ám amikor a férfi
kettéharapta a bogyót, keserű epét
érzett szétömleni a szájában, és minden
akaraterejére szüksége volt, hogy ne
köpje ki az egészet.
A fájdalomcsillapító azonban gyorsan
hatott, és egy kis idő múltán már csak
halvány bizsergést érzett a combjában.
– Minden rendben? – kérdezte
mosolyogva Carol Stanley, miközben
óvatosan megfogta az egyik kiálló
szilánkot, és erősen az ujjai közé
szorította a végét.
Estrada bólintott, és viszonozta a
mosolyt.
Stanley megrántotta a fémszilánkot.
– Alattomos vagy – nyögte a férfi,
amikor végre ismét kitisztult az agya. A
lába a fájdalomcsillapító ellenére
lüktetett a fájdalomtól.
– Ha előre szólok, akkor pszichésen is
felkészülsz rá, az pedig növeli a
fájdalmat – magyarázta a nő, majd
kihasználva, hogy a férfi nem figyel a
lábára, ismét kirántott egy szilánkot.
Andres Estrada felkiáltott.
– Nem lehetne csendesebben? –
dugta be a fejét Melissa Reeves az
ajtón. A mesterlövész azután
csatlakozott a csoporthoz, hogy
meghallotta a robbanást.
– Cserélhetünk – nyögte a sebesült.
 A liftaknában Fukada nesztelenül
haladt egyre lejjebb. A társai kötelet
hurkoltak a bokájára, és úgy engedték
apránként lefelé. A kötél végét Lehman
és O'Keefe tartotta.
A technikus azért vállalta magára a
feladatot, mert a csoportban ő volt a
legkönnyebb, a nőket is beleértve.
Márpedig ha gyorsan fel kell húzni,
akkor nem mindegy, milyen súllyal kell a
többieknek megbirkózniuk.
Ilyen közelről már látszott, hogy a lyuk
valójában egy liftajtó, mely a
pinceszintre nyílik. Hogy ki nyitotta ki, és
milyen célból, azt nem lehetett
megállapítani. Odalenn teljes sötétség
uralkodott, s ennek Fukada a
legcsekélyebb mértékben sem örült. Így,
ha felbukkan a nyílásban, a felülről
leszivárgó fényben valósággal ki lesz
világítva.
Ideális célpont bárkinek.
Ennek megfelelően először csupán
AK-ja tusát húzta el a nyílás előtt –
miközben odafenn Lehman és O'Keefe
rezzenéstelenül tartották a japán könnyű
testét.
Nem dördült lövés. Lézer sem
szisszent s plazma sem csapódott a
falnak.
Persze ez lehetett csel is.
Fukadának kockáztatnia kellett.
Megtámasztotta magát a falon, majd
hasizomból felhúzta magát, és
megragadta a kötél végét. Némi
ügyeskedés árán sikerült annyira
meglazítania a csomót, hogy kihúzhatta
belőle a lábát.
Le is ugorhatott volna, de nem tudta,
mi vár rá odalent, a mindent elborító
porban, amely szinte teljesen elnyelte a
lehullott srapneldarabok jelentős részét.
Következésképpen néhány centinél
biztosan mélyebb.
– Pontosan egy méterrel engedjetek
lejjebb, amikor mondom – szólt fel. A
hangja persze elárulhatta, de kézjeleket
használni ilyen helyzetben egyszerűen
képtelenség.
Fent egy okét mutató kéz jelent meg.
Reeves is megragadta a kötelet, mivel
a zuhanásszerű kötélengedés nem kis
erőfeszítést igényelt még a japán
esetében sem. Kicsit összegöngyölve
fogták a kötelet, készen arra, hogy ha
Fukada szól, akkor elengedjék, s egy
méterrel feljebb ráfogva ismét
megtartsák.
– Most! – sziszegte a japán, miközben
a tekintetét a sötét nyílásra
összpontosította. Szinte abban a
pillanatban zuhanni kezdett, ahogy a
kötél megindult. A géppisztolya a
nyakában függött – a csövére ráerősítve
a felkapcsolt zseblámpa –, miközben
mindkét kezével a kötelet fogta.
Egy hirtelen rándulás megállította.
Ezzel egy időben Fukada elengedte a
kötelet, és nem mérlegelve, hogy mi vár
rá odabent, bevetődött a sötétségbe.
Odafent némán teltek a másodpercek.
Lehman már előzőleg eldöntötte, hogy
ha kiderül, hogy Fukadát is elveszítették,
akkor berobbantja a nyílást, és a másik
oldal felől kísérelnek meg lejutni a
metróalagútba. Majd ha valóban a
birtokukba veszik az emberek ezt a
helyet, belülről nyitnak új kijáratot… vagy
felfedezik azokat, amelyek elkerülték a
Fészekrakók figyelmét.

Kyozo Fukada kicsit elszámította az

ugrását, s ha nem kapaszkodik meg a
liftajtó melletti falban, akkor valószínűleg
belehanyatlik a srapneleket is elnyelő
porba. Az pedig aligha lett volna
kellemes élmény.
A zseblámpa fénye fehér csóvát vetett
a földre.
Valami mozdult egy megroggyant
fémasztal lábai között. Fukada
gondolkodás nélkül megragadta a
géppisztolyát, és elengedett egy rövid
sorozatot.
A golyók feltépték a harmadik
Ezüsthernyó borítását, és egy marék
füstölgő szemetet csináltak a CPU-ból
és a vezérlőpanelből. A kiborg élesen
oldalra kanyarodott, majd nekirohant a
falnak, és mozdulatlan maradt.
Fukada villámgyorsan körbepásztázott
a zseblámpával, készen újabb
lövésekre, azonban nem rontott neki
újabb Ezüsthernyó. Ha akadt is belőle
idelent több példány, valószínűleg nem
volt a közelben. Az Ezüsthernyók nem
taktikáztak, ha meglátták a célpontot,
akkor igyekeztek minél közelebb kerülni
hozzá – de mindenképp a robbanási
zónán belül –, majd aktivizálták a belső
detonátorukat, ami ugyan a
megsemmisülésüket jelentette, de
legtöbbször a kiszemelt célpontok gyors
halálát is.
– Jöhettek! – szólt fel halkan a japán.
 Lehman ragadta meg elsőként a
liftkábelt, s miközben sebesen
ereszkedni kezdett, mögötte már
Reeves is mászni kezdett. A mérnök
még beszólt Stanley-nek és Estradának,
majd követte a társai példáját.
Ha megtalálják a lejáratot,
visszatérnek, szólt Lehman döntése.
Semmi szükség rá, hogy a sebesültet
feleslegesen mozgassák, bár Estrada
nem győzte bizonygatni, hogy az
égvilágon semmi baja. Pár csepp vér ne
tévesszen meg benneteket, magyarázta
dühösen.
Fukada közben körbejárta a lift előtti
területet, s miután sikerült kinyitnia a
kapcsolószekrényt, kisvártatva pislákoló
világosság öntötte el a folyosókat. Igaz,
csupán a vészvilágítók adtak fényt, ám
ez is több volt a semminél. A
zseblámpák csupán részterületeket
világítottak meg, így viszont egyszerre
láthatóvá vált minden.
 – Kész csoda, hogy a tartalék rendszer
még működik – jegyezte meg
elismeréssel a japán.
Hirtelen sötét lett.
– Elkiabáltad – mondta Lehman
bosszúsan, és felkattintotta a
zseblámpáját.
A fény ebben a pillanatban visszatért.
– Te pedig kishitű vagy – vigyorgott
Fukada. – Azt hiszem, számolnunk kell
az ilyen ingadozásokra! Ne feledjétek,
ez a rendszer több, mint harmincéves.
Nem tudom, mi működteti, de bízom
benne, hogy némi bütykölés után mi is
elég jól tudjuk majd használni.
Egy működő világítás valóban
főnyeremény lett volna, hiszen ez
esetben nem kell az új bázishoz azt is
ideszállítani. Épp elég fordulóra lesz
majd szükség, mire minden ide kerül. S
csak azután kezdődhet meg az emberek
áttelepítése.
Tengernyi feladat.
 Az idő pedig kevés.
– Azért csak tartsátok készenlétben a
lámpátokat – mondta Lehman. – Nem
szeretném, ha éppen akkor lenne megint
sötét, amikor elénk lép egy Terminátor.
 31. Vérrel szerzett fegyver
Los Angeles; 2029. február 9.

Amikor Andrew O'Leary kidugta a fejét a

tetőre vezető feljárón, nem látta a
kiborgot. A felhők sötét árnyékot vetettek
erre a városrészre, s csaknem
áthatolhatatlan félhomályba burkolták az
épületet. Ilyen kedvezőtlen körülmények
között a kiborg javára szóltak az
esélyek.
Ha tudta, hogy látogatókra számíthat.
O'Leary bízott benne, hogy a
meglepetés egyoldalú lesz. Nem örült
volna annak, ha a kiborg már várja őket.
Rövid kaland lenne.
A számukra.
Megpróbálta betájolni magát, ezért egy
kicsit visszahúzódott, s felidézte
magában, melyik oldalról léptek be az
épületbe, merre haladtak, amíg eljutottak
a lépcsőig, majd azután hány fordulót
tettek meg, mire feljutottak idáig.
 Szóval arrafelé lesz, gondolta, amikor
sikerült megállapítania a kiborg
feltételezett irányát. Az ujjával mutatta a
társainak, hogy ő merre sejti a
Terminátort, majd óvatosan kimászott a
tétőre.
A különféle építmények nagyszerű
fedezéket nyújtottak, de egyúttal el is
takarták O'Leary szeme elől a kiborgot.
A férfi tudta, hogy valószínűleg csak egy
lövésre lesz ideje, ha azt elhibázza,
akkor leszámolhat az életével.
Az lenne a legjobb, ha mindhárman
egyszerre tudnánk rálőni, magyarázta a
többieknek még a második szint
elhagyása után. Ezt senki nem vitatta,
csupán egyikük sem volt biztos benne,
hogy az elképzelés megvalósítható.
O'Leary csendben elnyújtózott a
kéménynyílás falánál, s megvárta, amíg
a társai is csatlakoznak hozzá.
– Valószínűleg ott lapul, a kocka alakú
kiemelkedés mögött… – mutatta a
kézjelek segítségével. – Ti két oldalról
kerüljétek meg, én felülről próbálkozom.
Ez utóbbi tűnt a legveszélyesebbnek.
Ha mondjuk kiderül, hogy az építmény
valójában valami szellőzőakna vagy
hasonló, akkor lezuhanhat a mélybe.
Arról nem is beszélve, hogy mivel
néhány másodpercre fel kell állnia,
előfordulhat, hogy a kiborg hamarabb
kiszúrja, mint ahogy ő észrevehetné.
Akkor pedig első lövésre sem marad
ideje.
Halk kattanások hallatszottak.
Aztán ismét csend lett.
Kérdőn néztek egymásra. Vajon a
kiborg felfedezte a jelenlétüket, vagy
csak pozíciót változtatott? Esetleg csak
önellenőrzést hajtott végre?
Ez utóbbi tűnt a
legvalószínűtlenebbnek.
Mégis meg kellett próbálniuk elkapni a
kiborgot. Innen már nem volt visszaút.
Az előzetesen megbeszélt terv szerint
indultak el. Christenson balra, Wakeford
jobbra került, O'Leary pedig térdre
emelkedett, és a géppisztolyát óvatosan
az emelvény tetejére fektetve mászni
kezdett felfelé.
Szerencséje volt. A tető megbírta a
súlyát: Apró kavicsok és valami
ismeretlen eredetű törmeléket érzett
maga alatt. Csak lassan haladhatott,
mert minden mozdulatával azt
kockáztatta, hogy a súrlódó hangokra
felfigyel a kiborg.
Váratlanul erőteljes szisszenés
hallatszott.
Andrew O'Leary nyomban feltérdelt, és
AK-ját a csípőjéhez szorítva meglátta a
kiborgot. A gép háttal volt neki – ha
ugyan lehet ilyesmiről beszélni egy
félgömb alakú szerkezet esetében. A
kiborg nem hasonlított semmire, amivel
O'Leary eddig találkozott, és ez egy
pillanatra elbizonytalanította.
Csapda lenne?
 A radarrendszernek köszönhetően az
orvlövész kiborg belső kijelzőjén villogó
üzenet jelent meg: AZONOSÍTATLAN
HUMÁN – VÉSZHELYZET.
LIKVIDÁLANDÓ!
Az orvlövész nem foglalkozott a
fordulással. Különleges kiképzésének
köszönhetően nem volt szüksége rá.
Egyszerűen felnyitott a felszínén két pár
négyzetcentiméteres ablakot, melyeken
keresztül rövid csövek bukkantak fel:
integrált géppisztolyok.
O'Leary látta, ahogy a csövek
kiemelkedtek a kiborg testéből, és
miközben hasra vágta magát, meghúzta
az AK ravaszát. Az első sorozat
egyszerűen levágódott a domború
testről: a golyók elcsúsztak a titánium
felületen. A Skynet különleges
konstrukciója beváltotta a hozzáfűzött
reményeket, a valóság igazolta a
számításokat.
A kiborg szerencsésebbnek bizonyult.
 Két golyóval.
Andrew O'Leary csípős fájdalmat érzett
a vállában és a bal karjában.
Kétségbeesetten próbálta a kiborgon
tartani az AK csövét, ám tudta, hogy
második sorozatra nem lesz lehetősége.
Vége, gondolta, de nem olyan ember
volt, aki feladja pusztán azért, mert
semmi esély nincs.
Az orvlövész újabb humánok
felbukkanásáról kapott üzenetet, ám
nem maradt ideje reagálni a
figyelmeztető üzenetekre.
Steven Wakeford – látva O'Leary
sikertelen lövéseit – egy gránátot gurított
a kiborg alá, majd visszahúzódott az
épület takarásába. Halk robbanás
hallatszott, majd egy újabb sorozat.
Christenson is hozzátette a magáét.
O'Leary felnézett, majd feltérdelt.
Néhány lépésnyire tőle ott hevert a
kiborg, teste leginkább egy szétnyílt
virágra hasonlított. A robbanás ereje a
levegőbe emelte az ismeretlen típusú
gépet, és arra az építményre hajította,
melyen a férfi feküdt.
A manipulátorok még most sem
engedték el a Westinghouse-t.
– Mindenki megvan? – kérdezte
Wakeford kicsit rekedtes hangon.
– Kaptam két golyót – felelte O'Leary.
Ő volt az egyetlen sebesült.
– Sohasem láttam még ilyet – jegyezte
meg Christenson, miközben Wakeford
ellátta a parancsnok sebeit. – Valami új
típus lehet… még a formája sem
hasonlít a többi Terminátorra.
– Talán nem az – vetette fel O'Leary.
A másik férfi bólintott.
– Olyan, mint egy félbevágott tojás…
Most, hogy látom mit rejt a külső
páncélborítás, azt tanácsolom, a
következőt messzire kerüljük el!
Kétségtelen, hogy az orvlövész kiborg
belseje leginkább egy fegyverraktárra
emlékeztetett. Négy, egymástól
független manipulátor tette lehetővé a
külső fegyverek – mint például a
Westinghouse – használatát, ám ezen
kívül bőségesen el volt látva beépített
harceszközökkel is.
– A plazmavető használható maradt? –
érdeklődött O'Leary, miközben szakértő
szemmel vizsgálta az AK-ját. A sok
karcolás ellenére még mindig remekül
működött.
Christenson végigfuttatott egy
öntesztet a fegyveren, s miután
mindegyik STÁTUSZ OK-val ért véget,
készenléti állapotba kapcsolta.
– Tökéletes – válaszolta, majd
összehúzott szemöldökkel néhányszor
megemelte a fegyvert. – Valami nem
stimmel a súlyával… a Terminátorok
ennél súlyosabbat szoktak használni…
Könnyített típus lehet.
– Gondolom, ennek a típusnak kisebb
a teherbírása – vont vállat Wakeford,
majd gyengéden megveregette Andrew
O'Leary kézfejét. – Ha lehet, akkor egy
darabig igyekezz kímélni a bal karodat!
Christenson felállt, és sebesült társa
felé nyújtotta a plazmafegyvert.
– Fogd, véred hullattad érte!
O'Leary vágyakozva nézett a
fegyverre, majd tétován megrázta a
fejét.
– Köszönöm, de jelen állapotomban
aligha bírnám el – válaszolta, bár látszott
a szemén, mennyire nehezére esik
józanul szemlélnie a dolgokat. Még
sohasem birtokolt plazmafegyvert. –
Tartsd magadnál vagy add oda
Wakefordnak!
Az említett gerilla felemelte a kezét.
– Ha már megfogtad, ne akarj
megszabadulni tőle! – tiltakozott. – Jó
helyen van nálad!
Andrew O'Leary felsóhajtott, és a
fejével a lejárat felé intett.
– Mi csak jártatjuk itt a szánkat, közben
a konvoj meg szépen útnak indul…
Gyerünk vissza a kocsihoz, fiúk!
Wakeford, te vezetsz… s Greg, ezúttal
neked kell biztosítanod a haladásunkat!
A lépcsőház elnyelte alakjukat, s nem
sokkal később ismét duruzsolni kezdett
a Mercedes motorja.
 32. Egy majdnem elégedett isten
Los Angeles; 2029. február 9.

A Skynet az eddig beérkezett

jelentéseket tanulmányozta. Az Alfák
gyártása sikeresen befejeződött, a
személyiséggenerálást kilencvennyolc
százalékosnak minősítette az ellenőrző
rendszer. A nullszériás T-800-as
beszivárgó egységeket a Kettes Számú
HK-Extra visszaszállította a fogolyejtés
helyszínére, hogy onnan folytathassák
az útjukat. Ugyanazokat a ruhákat
viselték, mint az eredeti humánok,
egyezett a személyazonosságuk. Nem
lehetett gond velük.
Az orvlövész kiborgok telepítése is
sikeresen befejeződött. Minthogy előre
nem sikerült meghatározni, hol lépnek
be a város területére a tehergépkocsik, a
Skynet nyolc pontra irányított a
különleges lövész egységekből.
Az új elemzések azt mutatták, hogy a
konvoj a Harbor autópályán érkezik –
egyébként ez volt a gépisten számára is
a legkedvezőbb megoldás. Nem
számított, hogy a kísérők befolyásolták a
konvoj irányítóját, vagy a humán
magától választotta ezt az útvonalat.
A harci egységek átcsoportosítása
megkezdődött. Ha eljön az idő, akkor
egyszerre fogják megtámadni azokat a
humán-bázisokat, amelynek sikerül
megállapítani a koordinátáit. New York –
a gépisten egyik fellegvára – csaknem
kiürült a legnagyobb titokban
végrehajtott hadművelet következtében.
A gépisten elégedett volt.
Végre ismét elérhető közelségbe került
eredeti célkitűzéséhez: a humánok
teljes, maradéktalan elpusztításához.
Évek óta ez volt az első olyan terv,
amely nem csupán megvalósíthatónak
látszott, de el is indult a megvalósítás
útján.
Csupán egyetlen porszem került a
gépezetbe, de a Skynet máris több
tucatnyi tervet dolgozott ki a probléma
megoldására.
A célpontnak kiszemelt humánok közül
három még szökésben van. Az utánuk
küldött Terminátorok elveszítették a
nyomukat, s a terület teljes átfésülését
egyelőre korai lett volna megkezdeni. A
gépisten komoly dilemma elé került:
amennyiben több kiborgot vezényel a
térségbe, a humánok felfigyelhetnek a
Terminátorok megnövekedett számára.
Ha nem sikerül elkapni a szökevényeket,
akkor azok eljutva valamelyik humán
bázisra, akaratlanul is a küszöbön álló
akcióra irányíthatják a figyelmet. Elég,
ha csak egy kicsit alaposabban
vizsgálják át a rakományt.
A gépisten egy hirtelen támadt ötletből
törölte a konvoj visszaútjára vonatkozó
TÁMADÁS ÉS MEGSEMMISÍTÉS
parancsot, és a készenlétben álló
Hunter-Killer osztag memóriájába új
parancsot táplált.
KÖVETÉS.
A teherautók segítségével a HK-k
egészen a forrásig eljuthatnak. Ott kell
lecsapniuk. Senki nem fog számítani az
érkezésükre, hiszen a gépisten az elmúlt
négy év során egyetlen alaklommal sem
indított ekkora távolságból akciót.
Csupán a teherautókra is jeladót kell
szerelni.
Megoldható.
Ám addig is van elég tennivalója.
A legfontosabb azonban a
szökevények problémájának a
megoldása. Minél előbb sort kell keríteni
rá. A fogaskerekek közé került
porszemek az egész rendszer leállását
eredményezhetik.
A Skynet jelentős erőforrásokat
biztosított a pszichológiai
elemzőprogramoknak, melyek
segítségével arra akart választ kapni, mi
lesz a szökevények legvalószínűbb
cselekedete.
Percekbe telt, amíg a válasz
megérkezett.
>> A SZÖKEVÉNYEK FOLYTATJÁK
EREDETI KÜLDETÉSÜKET! – 96 %
>> ELREJTŐZNEK – 71 %
>> MEGKÍSÉRELNEK ELJUTNI A
LEGKÖZELEBBI HUMÁN-BÁZISIG – 39
%
>> HALOTTAK – 1 %
A szökevények mellett volt még
valami, ami aggasztotta a gépistent.
Amikor a foglyok – és a szökevények –
digitalizált adatával teli adatbázisát
továbbította a fegyvergyárnak, valami
ismeretlen program akaszkodott rá, és
megcsapolta az adatokat. A védelmi
rendszer időben semlegesítette a
támadót, azonban nem sikerült
lokalizálni a belépési pontot, csupán
tucatnyinál is több vakriasztást és fiktív
jogosultsági kódot találtak.
A gépisten biztos volt benne, hogy
valamelyik humán programozó áll a
dolgok hátterében, ám ezúttal nem
sikerült megállapítaniuk a tartózkodási
helyét.
Különben már nem élne.
 33. Ajándékcsomagok
Los Angeles; 2029. február 9.

Miközben Baltazar és az emberei a forró

kávét kortyolgatták, Fabricio Sanchez –
pontosabban az ő külsejét viselő Alfa –
elsétált az épület végébe a dolgát
végezni.
Senki nem foglalkozott vele.
A kiborg lassan végigsétált a konvoj
mellett, majd miután meggyőződött róla,
hogy egyetlen humán sincs a közelben
egy ügyes mozdulattal felugrott az első
teherautó platójára. A leszegezett
ládákban lőszerek, fegyverek, különféle
segédeszközök, orvosságok és olyan
felszerelések érkeztek délről, amelyekre
Los Angeles gerilláinak nagy szükségük
volt. Ezeket a készleteket olyan
területeken zsákmányolták, ahol sikerült
visszaszorítani a kiborgokat, s feltárták
azokat a raktárakat, melyekben a Skynet
utasítására felhalmozták a különféle
helyekről zsákmányolt felszereléseket.
Voltaképp az egész egy nagy
körforgás volt.
A Skynet begyűjtötte a humánoktól,
majd a gerillák megszerezték a kiborgok
raktáraiból. Aztán kezdődhetett elölről az
egész.
Az Alfa csalhatatlan érzékekkel
választotta ki a fegyvereket tartalmazó
ládákat, s a ruhája zsebéből körömnyi
jeladókat húzott elő. Ezek az apró
szerkezetek szinte észrevehetetlenül
eltűntek a ládák belsejében, s minden
hatvanadik másodpercben kibocsátottak
egy erős jelet, amit másfél mérföldes
körzetben fogni lehetett.
Sanchez gyorsan dolgozott, mindössze
tizenöt másodpercet töltött a raktérben.
Tudta, hogy a társai gondoskodnak
arról, hogy ne lepleződhessen le. Ha a
humánok közül valaki ki akarna lépni a
friss levegőre, akkor pár másodpercre
feltartóztatják, s ez idő alatt a
kommunikációs kapcsolatuknak
köszönhetően Sanchez időben
elhagyhatja a helyszínt.
A jeladók elhelyezése nem vett
igénybe egy percnél többet. Hatvan
másodperc, körülbelül annyi, amennyi
idő alatt egy férfi elvégzi a dolgát. A
Skynet a lehető legapróbb részletekig
kidolgozta az akciót.
Amikor Sanchez visszatért, Mazzini
felhajtotta a kávéját, majd a társaira
pillantott.
– Ha megittátok, akár indulhatunk is…
Mindenki értette a célzást.
Bár a kávé forró volt és rendkívül
ízletesnek tűnt – bár azt senki nem
firtatta, miből készült, mert az ilyesmit
jobb nem tudni –, az igazi pihenés majd
akkor következik, ha átadták a
rakományt a lerakóhely vezetőjének.
Vagy akinek kell.
Valamennyien visszamentek a
tehergépkocsikhoz. Rövid egyeztetést
követően az Alfák közül négyen
felkapaszkodtak a sofőrfülkébe, míg
Corrine Mazzini és két társa a
terepjáróban foglaltak helyet. Nekik jutott
az a megtisztelő szerep, hogy célba
juttassák a konvojt.
– Remélem, nem fogunk
Terminátorokkal találkozni – jegyezte
meg az egyik mexikói gerilla, aki erősen
sántított a legutóbbi találkozás
eredményeként. Nem golyó találta, a
nagy igyekezetben rosszul lépett, s ez
külön bosszantotta.
Nem férfihoz méltó sérülés, motyogta.
Mazzini elmosolyodott.
– Nem lesznek – ígérte sokat
sejtetően. – Személyesen gondoskodom
róla… csak olyan útvonalakat fogunk
használni, amelyek százszázalékosan
tiszták. Egyetlen kiborg sem lesz a
környéken, a város déli részét immáron
csaknem teljesen mi tartjuk
ellenőrzésünk alatt.
 A gerilla nem válaszolt.
Mazzini megvárta, amíg mindenki
felkapaszkodik a teherautókra – ki a
fülkébe, ki a raktérbe –, majd elfoglalta a
helyét a terepjáróban. A konvoj immáron
öt gépkocsira bővülve folytatta útját Los
Angeles felé, hogy eljuttassa a délről
érkezett szállítmányt a harcolókhoz.

Az autópálya városból kivezető

szakasza tömve volt gépkocsikkal, ám a
befelé vezető sávok szinte pangtak az
ürességtől. Az emberek menekülni
akartak a városból, amikor értesültek a
nukleáris csapásról. Rengetegen voltak,
akik ilyen vagy olyan módon megtudták,
milyen sors vár rájuk, bár a lakosság
jelentős része semmit sem sejtett a
szörnyűségből – legfeljebb
megdöbbentek a hatalmas forgalmi
dugóktól.
Kevesen jutottak ki.
S még kevesebben élték túl.
 Mazzini megpróbált kapcsolatba lépni
a Skynettel, hogy friss információkat
kérjen az akció pillanatnyi állapotával
kapcsolatban, azonban időleges légköri
interferenciák zavarták az adást. Igaz,
az Alfának így sem kellett aggódnia,
mivel biztosan tudta, hogy egyetlen
Terminátor sem kerülhet az útjukba,
erről személyesen a gépisten
gondoskodott.
A konvoj az akadálymentes útnak
köszönhetően meglepő gyorsasággal
haladt, ám amikor közeledni kezdtek a
telepített orvlövészek rejtekhelyéhez, a
kormányt markoló Alfa csökkentette
valamelyest a sebességet. Így megnő a
célzási pontosság.
Elvileg az Alfák is elhelyezhették volna
a teherautókon a jeladókat, azonban a
Skynet biztosra akart menni. Az
orvlövész kiborgok afféle tartalékok
voltak, ha a jeladók telepítése nem
sikerül. Emellett minél több jeladó van
egy teherautón, annál kisebb az esélye,
hogy valamennyit felfedezik.
A gépisten számított arra, hogy az
akció előrehaladtával a humánok
felfedezik a jeladókat, s talán még az
Alfákat is leleplezik.
Ám akkor már késő lesz.
A humán-bázisok koordinátáinak
ismeretében megteheti a szükséges
lépéseket. Emellett tovább növelték az
akció sikerének az esélyét a másik ágon
elindított lépések is.
Csak idő kérdése, s a humánok
tudomást szereznek a Skynet terveiről.
Akkor pedig kénytelenek lesznek
elhagyni a rejtekhelyüket, hogy
megakadályozzák a Skynetet az
elképzelések megvalósításában.
De nem fog sikerülni nekik.
A Mesterséges Intelligencia mindent
alaposan átgondolt, az összes
lehetséges feltételt figyelembe vette,
ráadásul minden információ a
rendelkezésére állt, amire szüksége
lehetett.
Juan Baltazar elgondolkozva nézte a
várost. A hely töményen sugározta
magából az enyészetet; a levegőben
kavargó hópihék pedig valószínűtlenül
komorrá tették a látványt.
Los Angeles és a hó?
Nem igazán illenek össze.
Ám a nukleáris tél nem csupán az
Angyalok Városának időjárását
változtatta meg, hanem az egész
bolygóét.
– Mindig ilyen szótlan vagy? –
kérdezte a Baltazar melletti ülésen
helyet foglaló Alfa, aki Andrew O'Leary
arcvonásait viselte.
Baltazar megvonta a vállát.
Hogyan mondhatta volna el, hogy
szinte az egész családját a gépek ellen
vívott háború során veszítette el. Csak a
bosszú élteti, s a remény, hogy egyszer
vége szakad ennek az emberiség
méretű rémálomnak.
Az Alfa látta, hogy a humán nem akar
beszélgetni. Sajnálta, mert heves
késztetést érzett az információgyűjtésre.
Minden, a humánok társaságában
eltöltött perc növelte a tapasztalatát,
valószerűbbé tette a gesztusait. Még
most is, hogy Baltazar hallgatott, olyan
apróságokat figyelt meg a férfin,
amelyek lehetővé teszi, hogy még
meggyőzőbben alakítsa a szerepét.
A kiborg tökéletesedni akart.
Tanulni, hogy még hatékonyabb
lehessen.
– Mikor érünk oda? – kérdezte halkan
a férfi.
O'Leary megvonta a vállát.
– Körülbelül harmincöt perc.
Baltazar halványan elmosolyodott.
– Mindig ilyen magabiztosak vagytok?
Az Alfa nem értette a kérdést.
Egyáltalán nem akart magabiztosnak
látszani, s ha ez a humán mégis ilyen
viselkedést olvas ki a gesztusaiból,
akkor bizony baj van az
alapprogrammal. A belső kijelzőn
megjelentek a lehetséges válaszok,
melyek közül a hallgatás állt az első
helyen.
A kiborg ezt választotta.
Némán utaztak tovább.
Hirtelen halk koppanás hallatszott a
motorház felől, majd kisvártatva még
egy. Az ajándékcsomagok megérkeztek.
Az Alfa tudta, hogy most haladnak el
valamelyik orvlövész kiborg előtt, s a
koppanások valójában a jeladók
telepítését jelezték. Az apró kapszulák
szigonyszerű fejjel voltak ellátva, és
beékelődtek a fémbe, ahonnan csak
nehezen lehetett eltávolítani, így nem
fenyegetett az a veszély, hogy a
menetszél lefújja róluk.
Baltazar meg sem rezzent.
Úgy tűnt, nem vett észre semmit.
 34. Késésben
Los Angeles; 2029. február 9.

A találkozási pontként megjelölt, lapos

tetejű épület mellett parkoló Mercedes
teljesen beleolvadt az árnyékokba. A
környék kihaltnak tűnt, ám a földön
tisztán kivehetőek voltak a széles
keréknyomok. Nem is olyan régen –
egy-két órája – megpakolt teherautók
parkolhattak az épület
szomszédságában.
– Elkéstünk! – dünnyögte O'Leary, és
indulatosan arrébb rúgott egy kisebb
követ. – Ha nincs az a nyavalyás kiborg,
akkor…
– Mindenképp lekéstük volna – rázta
meg a fejét Wakeford, aki ebben a
pillanatban lépett ki az épületből. Egy
kihűlt csészét tartott a kezében, melynek
alján még lötyögött egy kis kávé. – Így
legalább szereztünk egy plazmavetőt.
Az angol tudta, hogy a társának igaza
van, de nem volt könnyű elfogadni az
igazságot. A sebei kezdtek sajogni, és
talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy
Andrew O'Leary nehezen gyűrte
magába az indulatait.
Christenson érkezett.
Az arckifejezése szokatlanul komor
volt.
– Mit találtál? – kérdezte O'Leary
csendesen. Az indulatai egy
szempillantás alatt elillantak.
– Nem tudom – válaszolta őszintén a
másik férfi, és látszott rajta, mennyire
elbizonytalanodott. – A teherautókon
kívül találtam még egy nyomot…
leginkább egy terepjáróra emlékeztet…
Wakeford köhögve köpte ki a hideg
kávé maradékát, melyet éppen
megpróbált magába erőltetni. A sötét
folyadék szeszélyes mintákat rajzolt a
földre, mely mohón magába itta a
nedvességet.
– Hogy mondtad?
 – Találtam valamit, ami pontosan úgy
néz ki, mint egy terepjáró nyoma –
ismételte türelmesen Christenson.
– Mutasd! – O'Leary hangja élesen
csattant.
A terepjáró az épület túlsó oldalán
parkolhatott. Itt valamivel szárazabb volt
a talaj, ám a nyomok jól láthatóan
megmaradtak.
– A város felől érkeztek… – motyogta
Andrew O'Leary, miközben
kétségbeesve próbálta összerakni a
mozaikdarabokat. Tudta, hogy a rejtvény
szinte összes darabját a kezében tartja,
egyszerűen csak nem találta még meg
hozzá a mintát.
– Arra gondolsz, hogy… – Wakeford
nem akarta kimondani a gondolatait. Félt
tőlük.
O'Leary bólintott.
– Nem véletlenül futottunk bele a
Terminátorokba – jelentette ki
határozottan. – Minket vártak, hogy
végezzenek velünk, s átvegyék a
helyünket. Nyilván valahogy tudomást
szereztek a konvoj érkezéséről,
akárcsak arról, hogy a központ egy
kisebb fogadóbizottságot küld az
érkezők elé… Megpróbáltak kicsinálni
minket, majd egy-két Alfa beült a volán
mögé, és folytatják helyettünk a
küldetést.
– Akkor hol vannak a teherautók? –
kérdezte Christenson. – És a halottak?
Az angol csücsörített a szájával.
– Nem vagyok biztos benne, hogy a
szállítmány kellett nekik… – válaszolta
nyugtalanul. – S most már abban sem,
hogy a többiek valóban halottak.
– Akkor mit akartak? – Wakeford szája
teljesen kiszáradt, egyrészt az
idegességtől, másrészt az izgalomtól. –
Foglyokat ejtenek, elrabolják az
utánpótlást… ez valahogy inkább vall
emberi gondolkodásra, mintsem a
gépekre. A Terminátorok nem így
harcolnak.
– Hát éppen ez a bajom! – nyögte
indulatosan a levegőbe csapva O'Leary.
– Sehogy sem akarnak passzolni a
dolgok… Túl zavaros az egész, pedig
biztos vagyok benne, hogy mindenek
oka volt. Szükségük volt a
terepjárónkra… Talán túszok is kellenek
a tervükhöz, ez viszont azt jelenté, a
társaink még életben vannak. A konvoj
remek lehetőség a bejutásra, hiszen
senki nem fog arra gyanakodni, hogy a
teherautókkal Terminátorok is érkeznek.
Mire a kutyák jelezni fognak, már késő
lesz.
– Talán így próbálnak bejutni
valamelyik bázisunkra – jegyezte meg
Wakeford, bár maga is tudta, hogy ez
még egy Alfának sem menne
könnyedén.
A raktárakat éppúgy kutyák is őrizték,
ahogy a bázisokat, s a hűséges állatok
tévedhetetlenül megérezték a
Terminátorokat. A legtökéletesebb
mesterséges élőszövet sem álcázhatta
őket elég jól. Az állatok gyűlölték a
kiborgokat, ugyanakkor rettegtek tőlük.
Talán természetellenes mivoltuk miatt.
– Csak akkor tudhatjuk meg, ha utánuk
megyünk… – csapott a levegőbe
O'Leary. – A lerakóhelyig jó másfél óra
az út… Talán még egy kicsivel több is.
Ha minden rendben megy.
– Ha valóban Alfák ülnek a
terepjáróban, egyetlen nyamvadt
kiborggal sem fognak találkozni –
sóhajtotta Greg Christenson.
O'Leary elmosolyodott.
A szemében furcsa tűz lobogott.
– Ha nekik tiszta az út, nekünk is az
lesz…
 35. Aggasztó hírek
Los Angeles; 2029. február 9.

Dronjak hadnagy aggódó tekintettel

figyelte a terepasztalt, melyen az
operatőrök igyekeztek a lehető
legpontosabban ábrázolni a
rendelkezésre álló információk alapján a
hadműveleti zónában tartózkodó
csapatok helyzetét. Az emberekét és a
kiborgokét egyaránt.
A jelentések folyamatosan érkeztek,
így olybá tűnt, mintha az asztalon lévő
csapatok folyamatos mozgásban
lennének. Gyorsgyurmából formázott,
különféle színű mértani testek jelölték a
csapatokat, s apró, pálcikákra erősített
papírdarabok voltak beléjük szúrva,
melyek tartalmazták az egység nevét,
létszámát és fontosabb jellemzőit.
A Terminátorok esetében csupán
becsült értékek szerepeltek, ám ez is
több volt a semminél. A csata hevében
ritkán akadtak olyan pillanatok, amikor
csitult egy kicsit a tűzharc, és valamelyik
parancsnoknak volt elég ideje
szemrevételezni szám szerint az
ellenséget.
A terepasztal Los Angelest ábrázolta.
Dronjak hadnagy tudta, hogy a
parancsnoki szoba stratégiai
helyiségében létezik egy ennél hatalmas
méretű számítógép is, mely független
minden hálózattól, s csupán néhány
adatrögzítő dolgozhat rajta a
hozzákapcsolódott terminálokon. Egy
csúcskategóriás hadászati rendszer – az
egykori Nemzetbiztonsági Szolgálat
fejlesztette – futott azon a komputeren,
mely az egész bolygóra kiterjedő
információval szolgált a
hadműveletekről, lehetővé téve, hogy a
Főparancsnokság a kritikus
helyzetekben megtehesse a szükséges
lépéseket.
Ez a stratégiai helyiség egyike volt
azoknak a titkoknak, melyekről még a
központi bázison élők közül is csupán
néhányan tudtak. Ha a Skynet tudomást
szerzett volna erről a helyről, akkor talán
még egy nukleáris csapást is
megkockáztatott volna a város ellen.
John Connort egyszer már majdnem
sikerült elcsípnie. Akkor az Árnyék Bázis
vált a nukleáris támadás miatt a földdel
egyenlővé. A Főparancsnok valami
hihetetlen szerencse folytán túlélte a
támadást, mi több, segédkezett a bázis
kiürítésében, ám a bomba komoly
figyelmeztetés volt a számára. A Skynet
egy fokozattal feljebb kapcsolt, talán
mert az elmúlt hónap során fokozatosan
veszített a területeiből, miközben a
gerillák apró, de érzékelhető fölényre
tettek szert.
Bár ezt a gépisten úgysem ismerné el
soha.
A Főparancsnok tisztában volt azzal,
hogy a jelenléte veszélyt jelent a saját
embereire nézve, hiszen a gépisten
bármikor úgy dönthet, megéri a
kockázatot a legfőbb ellenség
elpusztítása. Ugyanakkor tudta azt is,
hogy valahol a városban található az a
stratégiai időfegyver, amelynek
segítségével az első Terminátor
visszamegy, hogy megölje a parancsnok
anyját, Sarah Connort. S őt követi majd
Kyle Reese, John Connor apja.
Az idő olyan, mint a farkába harapó
kígyó.
Végtelen.
John Connor nem tartotta katonai
zseninek magát, csupán egy hideg fejjel
gondolkozni képes stratégának, ám az
eddig eltelt évek azt bizonyították,
rendkívül eredményes.
Lett volna, aki a helyére áll, ha
bevégezné.
S talán ugyanilyen jól irányítana.
John Connort azonban aligha lehetett
pótolni.
 Az elmúlt napok során a
Főparancsnokság több olyan, abszolút
prioritású üzenetet és utasítást is kapott,
melyek eurázsiai számítógépekről
érkeztek. A gerillák programozói
szándékosan hagyták, hogy a Skynet
elfogja ezeket az üzeneteket, mert azt
remélték, hogy így a gépisten nem
folyamodik a legdrasztikusabb
megoldáshoz.
A humánok parancsnoka érezte, hogy
a győzelem már nem lehet messze:
évek helyett inkább hónapokban
gondolkozott.
Ha minden rendben megy.

A Főparancsnok a térkép előtt állt, és

elmélyülten tanulmányozta, amikor
Dronjak hadnagy megállt mögötte, és
egy halk, tisztelettudó köhintéssel jelezte
a jelenlétét.
– Valami gond van? – fordult meg
Connor.
 Dronjak idegesnek tűnt.
– A beérkezett jelentéseket
kontrolláltuk, uram, s úgy tűnik, hogy a
Skynet jelentős átcsoportosításokat
végez. A felderítőink több HK-századot
regisztráltak az északi területen, illetve
már négy századnyi T-700-as futott be.
– Nem lehetséges, hogy csupán egy új
fegyvergyár indult be valahol a városon
kívül, s most érkeztek meg az első
utánpótlások? – érdeklődött John
Connor.
A hadnagy megrázta a fejét.
– Nem lehetetlen, uram, de nem
hinném – felelte tisztelettudóan. –
Kaptunk egy kódolt rádióüzenetet is,
miszerint csapatszállító gépeket láttak
New Yorktól mintegy százötven
mérföldnyire. Az irányuk alapján akár
onnan is jöhettek…
Ez kétségkívül fontos hír volt.
A Skynet eddig még sohasem végzett
ekkora csapatösszevonást. Előfordult
ugyan, hogy az északi hadműveleti
zónából Los Angelesbe vonta össze az
összes harctéri egységet, ám az évekkel
ezelőtt történt, s az invázió csúfosan
megbukott a gerillák elszántságának
köszönhetően.
Diadalmas, mégis keserű napok voltak
– több száz Terminátor pusztult el aznap
az összecsapásokban, ám az emberek
veszteségei megközelítették a tízezres
létszámot. Hónapokba telt, amíg mindkét
fél összeszedte magát annyira, hogy az
összecsapások ismét fellángoltak, és a
városban nem csupán szórványos
lövöldözések törték meg a csendet.
– S még abban sem lehetünk biztosak
– folytatta a hadnagy –, hogy minden
csapatmozgásáról hírt kaptunk. A New
Orleans Divízió még nem küldte a
jelentését, valószínűleg zavarják az
adásukat, mert statikus recsegésen kívül
mást képtelenek vagyunk fogni az
irányukból. A Ringville-i Önkéntesek
bejelentkezése is bármelyik percben
várható. Ők pillanatnyilag északkeleten
vannak, valahol a harcműveleti zóna
határán.
Vajon mire készül most?
John Connor elgondolkozva nézett
maga elé, majd a tekintetét a tisztre
emelte.
– Nézzük a terepasztalt! – A
Főparancsnok tudta, hogy az emberei
nélküle is precízen és előrelátóan végzik
a munkájukat, ezért az fel sem merült
benne, hogy nem készültek el a
csapatmozgások megjelenítésével. –
Talán össze tudunk hozni valami tervet,
aminek a segítségével
keresztülhúzhatjuk a Skynet számításait.
Mint már oly sokszor a háború során.
 36. Aknazár
Los Angeles; 2029. február 9.

A kórház alatti folyosókról percek alatt

kiderült, hogy az épülethez tartozó
alagsor része. Régen a lift valószínűleg
egészen idáig leereszkedett, s ezen az
útvonalon keresztül juthattak el az itt
dolgozók a hatalmas föld alatti
garázshoz, mely még most is épp olyan
zsúfolt volt, mint az utolsó napon.
Az Ítélet Napján.
– Szabad a választás – mutatott körbe
széles mozdulattal Lehman. – Mindenki
azt a kocsit választja, amelyiket akarja…
– Kösz a nagylelkűséget! – mormogta
O'Keefe. – Benzint is adsz hozzá?
Jimmy Lehman megvonta a vállát.
– A nagylelkűségemnek is van határa.
A halványan derengő fényben gyorsan
megtalálták a parkolóhoz vezető
folyosót, mely könnyedén lejtett. Nyilván
a mozgássérültek miatt készítették
ilyenre, hogy tolókocsiban is lehessen
idelent közlekedni.
– Ha van parkoló, akkor az azt jelenti,
van egy autókijárat is – emelte fel a
mutatóujját figyelmeztetően Fukada.
– Vagy több – tette hozzá a mérnök. –
Igazad van, érdemes szétnéznünk… ha
nincs eltorlaszolva, akkor minden
bizonnyal egyszerűbb azon keresztül
közlekedni, mint a liftkábeleken.
Fukada öntudatlanul megdörzsölte a
tenyerét. Azért nem volt annyira
zökkenőmentes a lejutás; a bőr több
helyen lehorzsolódott a kezéről.
– Egyre kevésbé tartom valószínűnek,
hogy a parkolót összekötötték volna a
metróval – ismerte be iménti tévedését
O'Keefe. A mérnök szakértő szemmel
mérte fel az épületet, s biztos volt
benne, hogy ha lenne valamiféle
kapcsolat, akkor már észrevette volna az
arra utaló jeleket. Elvégre logikusnak
tűnt, hogy egy ilyen lejáratot vagy
teherliftet az alagsorban helyeznek el,
hiszen így is csökken a távolság, amit le
kell küzdeni az építés során.
– Azért nem árt, ha szétnézünk –
Lehman tekintete arról tanúskodott, hogy
Winfrey halála ellenére nem tartja
feleslegesnek a lejutást. Előbb vagy
utóbb, de eljutottak volna ide, az
Ezüsthernyók pedig akkor is itt lettek
volna.
Ami elmúlt, azon ne siránkozz!
Legyező alakban szétszóródva
haladtak tovább. Igyekeztek olyan
területen haladni, ahol nem fenyegette
őket az a veszély, hogy egy gépkocsi
alól kirobbanó Ezüsthernyó elkapja őket,
mielőtt reagálhatnának. Gyakran
lehajoltak, s a kocsik alá pillantottak, de
szerencsére nem akadt több kiborg
idelent.
– A francba! – szólalt meg váratlanul
Fukada, és mozdulatlanná dermedt. Az
AK-ja csövére erősített zseblámpa
néhány fémszínű korongra esett, melyek
egy félig beomlott járat innenső felén
feküdtek a földön. – Azt hiszem, találtam
valami érdekeset! Csak óvatosan,
valószínűleg aknazárral van dolgunk!
A figyelmeztetés megtette a hatását.
Mindenki felkapcsolta a zseblámpáját,
és olyan óvatosan közelítették meg a
japánt, mintha tojáshéjakon kellene
sétálniuk.
Az aknák szabályos sorokban
helyezkedtek el egymás mögött. Mintegy
tizenöt centiméterre voltak egymástól,
ám amikor Fukada lehajolt, és egy
marék port dobott feléjük, akkor
pillanatokon belül láthatóvá váltak az
egyes aknákat összekötő, szabad
szemmel szinte láthatatlan fémszálak is.
Minden akna össze volt kötve legalább
kettővel, s a technikus biztosra vette,
hogy még egy szakértőt is
megizzasztana a hatástalanításuk.
– Látjátok? – kérdezte kiszáradt
szájjal.
A többiek némán bólintottak.
Lehman egészen a legszélső aknáig
előrement, s az arcát szinte
hozzányomva a fémhez közelről is
szemügyre vette.
– Korai Miracle-típus – nézett hátra. –
Jobb, ha nem bolygatjuk.
A Skynet a háborúban több
alkalommal alkalmazta a Miracle
aknákat, elsősorban kiemelten fontos,
stratégiai helyszínek, épületek
védelmére. Az álcázott aknazár komoly
gondot okozott a gerilláknak, hiszen a
kiborgok – fejükben lévén a terület
pontos bejárási útvonala – könnyedén
átjutottak rajta, nekik viszont minden
lépés halálos kockázattal járt.
– Vajon hova vezet? – gondolkozott
hangosan Gerald O'Keefe, és a folyosót
bámulta, melyet néhol
embermagasságig elborított a törmelék.
– Miféle hely az, melyet nem csupán
beomlasztanak, de még aknazárral is
megerősítenek, hogy senkinek eszébe
ne jusson nekilátni az eltakarításnak?
Lehman megvonta a vállát.
– Ha ugyan kiborgok csinálták…
Fukada óvatosan közelebb lépett, majd
ő is szemügyre vette az összekötő
kábeleket.
– Nem olyan régen telepíthették…
legfeljebb napokkal, esetleg hetekkel
ezelőtt – jelentette ki magabiztosan.
– Miből gondolod? – lepődött meg
Lehman.
– Az összekötő drótokra még nem
rakódott le a por… – válaszolta
nyugodtan a technikus. – Ha ez már
hónapok vagy évek óta itt lenne, a
vékony, összekötő fémszálakon is
pornak kellett volna lennie, ám mi csak
akkor vettük észre, amikor rászórtam a
port az aknákra.
O'Keefe idegesen megdörzsölte az
állát.
 – Igazad van – értett egyet. – Ez
azonban újabb kérdéseket vet fel.
– Éspedig? – emelkedett fel Lehman.
A mérnök körbemutatott.
– Eddig csupán néhány
Ezüsthernyóval hozott össze minket a
sors, márpedig azok aligha telepíthették
az aknazárat… A folyosó lerombolása
akár véletlen is lehetett, de nem
valószínű. Vajon mit rejt? S kinek
fontos? A Skynetnek vagy nekünk?
Lehman felemelte a kezét, hogy
megállítsa a további kérdéseket.
– Oké, ez mind igaz – válaszolta. – Azt
hiszem, beleütköztünk egy olyan
problémába, melyet aligha tudunk
személyesen megoldani. Nincs
közöttünk bombaszakértő, aki
hatástalanítani tudná ezt a szart, így a
kérdések megválaszolása egy későbbi
időpontra marad. Nekünk most az a
feladatunk, hogy megtaláljuk a lejáratot
a metróhoz, és előkészítsük a társaink
számára.
– Akkor ezt azt jelenti, hogy hagyjuk a
fenébe, s majd később visszajövünk? –
Gerald O'Keefe szerette tisztázni a
dolgokat.
Jimmy Lehman röviden bólintott.
– Pontosan fogalmaztál. Keressük meg
az autókijáratot, s nézzünk szét a
felszínen… Ha szerencsénk van,
ráakadunk az igazi metrólejáratra, ám ha
két órán belül nincs eredmény, indulunk
a Mac Arthur Parkhoz.
 37. Rázós futam
Los Angeles; 2029. február 9.

A Mercedes csupán egy árnyék volt az

éjszakában. Reflektorok nélkül haladt,
emiatt lényegesebben lassabban
mentek, mint amit a gépkocsiból ki
lehetett volna préselni. Ám a gerillák
nem kockáztathatták meg, hogy a
fényszórók az árulóikká váljanak. Egy
kiborg mérföldekről kiszúrná őket, s ha
rájuk száll egy Hunter-Killer, akkor lőttek
a terveknek.
– Megpróbálkozol az autópályával? –
kérdezte O'Leary, aki sebesülése miatt
csak a hátsó ülésen utazhatott. Bár
képes lett volna néhány lövés leadására,
amíg lehetséges, pihentetni próbálta a
karját és a vállát.
Úgysem tart sokáig ez a békés
időszak.
– Talán – válaszolta Wakeford a
kormány mellől. – Az tűnik a
leglogikusabb választásnak… Amikor
kifelé jöttünk, úgy láttam, a befelé vezető
sáv nincs eltorlaszolva. Valószínűleg
nem fogunk elakadni.
Christenson egyetértően biccentett.
– Időt nyerhetünk a sztrádán – tette
hozzá magyarázatképpen. – Márpedig
most erre van a legnagyobb
szükségünk… Ha a konvoj eljut a
raktárig, akkor komoly gondok lesznek.
O'Leary nem vitatkozott, bár nem
szerette az autópályát. Túlságosan
kiszolgáltatottak lesznek, s ha mégis
belefutnak valami akadályba, akkor
vissza kell menniük a legközelebbi
leágazásig.
– Remélem, nem száguldoznak
azokkal a böhöm nagy teherautókkal –
jegyezte meg Wakeford. – S ez egyszer
azon imádkozom, bárcsak defektet
kapna valamelyik…
Christenson felsóhajtott.
– Szép is lenne!
 Andrew O'Leary előremutatott.
– Látod a hidat… annak a tövében lesz
valahol a feljárat az autópályára.
A sztráda a maga nyolcsávos
aszfaltcsíkjával szinte kísértetiesen
üresnek tűnt. A gerillák tisztában voltak
azzal, hogy ez csupán a látszat, hiszen
beljebb bizonyára már több akadállyal
kell számolniuk. Ám addig szabad a
pálya.
– Taposs bele! – biztatta Christenson a
sofőrt, és Wakeford igyekezett mindent
kihozni a Mercedesből, amit csak
lehetett. Kétségkívül kockázatos
száguldás volt, hiszen nem tudhatták,
hogy nincs-e komolyabb gondja a
Mercedesnek, ám az eddigi
tapasztalatok azt mutatták, remekül
összerakott kis járgány.
Már túl voltak az első mérföldön,
amikor a hátsó szélvédő – mely valami
csoda folytán idáig megúszta az
enyészetet – apró szilánkokra robbant
szét, üvegszilánkokkal borítva be a mit
sem sejtő gerillák fejét. Ösztönösen
mindhárman behúzták a nyakukat,
O'Leary pedig még az ülésen is
végignyúlt, így keresve fedezéket
magának.
A Mercedes egy pillanatra kacsázni
kezdett, ám Wakeford még a kritikus
pillanatban sem veszítette el a fejét, és
biztos kézzel fogva a kormányt ismét
egyenesbe hozta a gépkocsit.
– A kurva életbe! – szitkozódott
Christenson. – Hol a fenében lehet?
Megpróbált kilesni az ajtókeret fölött,
de az újabb lövés, mely egy kisebb
darabot kitépett a feje mellett a fémből,
arra késztette, hogy inkább lapuljon.
– Csak jussunk túl a kritikus zónán –
sziszegte Wakeford, miközben néha
kidugta egy pillanatra a fejét, nehogy az
őrült rohanás közepette belerohanjanak
valami roncsba.
A sztráda azonban tisztának bizonyult.
 Szerencsére.
Másodpercek teltek el, de nem
érkezett újabb lövés. O'Leary
felemelkedett, s tekintetét a sötétbe
fúrva próbálta megállapítani, vajon
honnan jöhetett a lövés. Több olyan
épület mellett is elhaladtak, amely elég
magas volt ahhoz, hogy a tetején vagy
valamelyik felsőbb szinten meglapuló
kiborg megkísérelje elkapni őket.
– Nem plazmafegyvert használt –
jegyezte meg Christenson, aki a lövés
ütötte nyomokat vette szemügyre. –
Inkább mesterlövész puskának tűnik, de
az biztos, hogy golyót használt.
A plazmafegyver hatótávolsága
szerencsére nem tette lehetővé, hogy
ötszáz méternél távolabbról használják.
A kiborgok így is átkozottul pontosan
céloztak.
– Vajon üldözőkre számítottak? – tette
fel halkan a kérdést O'Leary. Ha a
konvojjal valóban utazik egy-két Alfa,
akkor amennyiben rádiókapcsolatban
állnak a Skynettel, már bizonyára
értesültek arról, hogy valaki van a
nyomukban.
Ez pedig rosszat jelent.
– Tűnjünk el az autópályáról! – Andrew
O'Leary hangja nagyon határozottnak,
mi több, kicsit idegesnek tűnt.
Christenson értetlenül nézett hátra.
– Nem hiszem, hogy végig a sztráda
mentén orvlövészektől kellene tartanunk
– válaszolta. – Ezt megúsztuk, több
biztosan nem lesz.
– Orvlövész talán nem… de ha a
kiborg leadta a drótot a Skynetnek,
akkor talán percek, vagy csupán
másodpercek kérdése, és néhány HK
megjelenik a fejünk fölött. S nem
díszkíséretet akarnak adni, abban biztos
lehetsz!
Wakeford azonnal lassítani kezdett,
majd oldalra húzódott, s figyelni kezdte a
terepet, hol lenne a legjobb
megkockáztatni egy letérést. A
legközelebbi leágazásig még több, mint
egy mérföld volt hátra a rozsdás
jelzőtábla szerint.
A távolból idegesítő zúgás hallatszott.
– Na, megmondtam?!
Egy HK-osztag közeledett.
A repülő kiborgok szabályos
alakzatban repültek, és délnyugati
irányból közelítették meg a sztrádát.
Nyilván azt az utasítást kapták, hogy
repüljenek végig az autópálya fölött,
keressék meg a Mercedest, majd
semmisítsék meg.
– Kapaszkodjatok! – üvöltötte
Wakeford, és csaknem ezzel egy időben
oldalra rántotta a kormányt. A Mercedes
rázkódni kezdett, a kerekei
megpattantak a kiálló köveken, ám
néhány másodperc alatt túljutva a
kritikus területen, ismét simán
száguldottak tovább.
Wakeford kénytelen volt egy kicsit
visszavenni a sebességből, mert a
párhuzamosan futó úton már jócskán
akadtak gépkocsik is, melyek
akadályozták a haladást. A férfi mindent
megtett annak érdekében, hogy minél
gyorsabban haladhasson, nem
foglalkozott azzal, ha néha meghúzta
egy másik autó karosszériáját – a tulaj
aligha fog panaszt tenni –, és minden
további nélkül nekihajtott a szemetes
edényeknek, melyek már ki tudja, milyen
régóta hevertek az aszfalton.
O'Leary és Christenson igyekezett
kitámasztani magát, ám néha így is
jobbra-balra dőltek a hirtelen kanyarok,
váratlan manőverek miatt.
– Ha így folytatod – szuszogta
Christenson –, akkor mire a HK-k
utolérnek bennünket, akkor csupán egy
nedves folt leszünk valamelyik házfal
oldalán.
Wakeford megvonta a vállát.
– Amúgy pedig egy forró
plazmafelhő…
A Hunter-Killerek orrán felkapcsolódtak
a keresőreflektorok, és a fénypászma
gyorsan közeledett a Mercedes felé.
– A fene egye meg – mormogta
Andrew O'Leary, aki igyekezett szemmel
tartani a kiborgokat –, úgy látszik,
rájöttek, hogy letértünk az autópályáról!
Jó lett volna bemenekülni valahova a
föld alá, mert hiába álltak volna be a
parkoló kocsik közé, a Mercedes forró
motorja azonnal elárulta volna őket a
kiborgoknak.
– Próbáld meg leszedni valamelyiket! –
nyújtotta hátra Christenson a
parancsnokának a Westinghouse-t. –
Egyes lövésre állítottam…
O'Leary bólintott, majd kilökdöste a
szélvédőből a szilánkokat, és a
plazmafegyvert feltámasztva
megkísérelte befogni az egyik HK-t.
Nem volt könnyű feladat, mivel
Wakeford csak azzal foglalkozott, hogy
megtartsa a közöttük és a gépek között
lévő távolságot.
A parancsnok visszafojtotta a
lélegzetét, s bár a bal karja veszettül
lüktetett a fájdalomtól, igyekezett a
célpontra koncentrálni. Sokat megadott
volna most egy hőképes célelemzőért,
ám a kiborgoknak nem volt szükségük
ilyen szerkezetekre, szériatartozékként
beléjük építették őket.
A HK egyre közelebb került a
Mercedeshez, s az elején egy
másodperccel később felugatott a
Gatling. A nehéz gépfegyver első
sorozata telibe kapta a kocsi
csomagtartóját, és ujjnyi átmérőjű
lyukakat tépett bele.
– Bassza meg! – üvöltötte O'Leary,
amikor az egyik felpattanó szilánk alig
egy ujjnyival a szeme fölött állt bele a
homlokába. Bár a seb nem volt
veszélyes, és a fájdalom is
elhanyagolhatónak tűnt, a férfi
ösztönösen belegondolt abba, mi lett
volna, ha egy kicsit lejjebb megy.
Összeszorította a fogát, és ismét a
vállához emelte a Westinghouse-t. A
Hunter-Killerek tartották a repülési
formációt, ennek köszönhetően a férfi
majdnem egy célpontnak látta őket.
Vércseppek csorogtak a szemébe,
melyektől egy dühös fejrázással
szabadult meg.
A kiborgok legfeljebb nyolcvan méterre
lehettek, ám az épületek között lavírozó
Mercedes nem volt könnyű zsákmány.
Több sorozat is csak a port verte fel a
kocsi mögött, Wakeford erőfeszítése
nem volt hát hiábavaló.
Lőj már, az isten verje meg!
O'Leary mintha valahonnan a távolból
hallotta volna Christenson üvöltését.
Minden zajt kizárt a tudatából, s
miközben az idő cseppfolyóssá vált
körülötte, gondosan célba vette a
középső Hunter-Killert, és megérintette
az elsütő billentyűt. A plazmafegyverből
kicsapódó tömény energia egy
szempillantás alatt átégette a titánium
borítást, s bár elkerülte a processzort,
mégis elég kárt okozott a
vezérlőpanelekben ahhoz, hogy a HK
belső monitorján tucatnyinál is több
figyelmeztető üzenet villanjon fel. A
kiborg kivált a csoportból, és miután
hasztalan próbálta belső átszervezéssel
megszüntetni a hibákat, végleg
leszakadt a társaitól.
A két HK azonban folytatta az
üldözést.
 38. Aranynál is értékesebb
Los Angeles; 2029. február 9.

A képernyőn felvillanó töredékadatok

arra utaltak, hogy jó nyomon jár. Landon
Tweet letörölte a homlokáról az
izzadságot, majd némi gondolkozás után
megengedett magának egy pohár
undorítóan poshadt vizet. A fiú még ivás
közben is a monitort bámulta, így nem
tudatosult benne, hogy ami lemegy a
torkán, az már egészen máshova való.
Annyit már biztosan tudott, hogy a
Skynet egy új generációs kódoló
algoritmust használ, amely azonban
bonyolultabbnak tűnt, mint amilyen volt
valójában. A felesleges számítási
műveletek kiiktatása után egy
meglepően egyszerű rendszer kezdett
kirajzolódni Tweet szemei előtt.
A kulcs azonban még mindig hiányzott.
Az eddig megfejtett részterületek arra
engedtek következtetni, hogy a kódolt
állomány digitalizált információt hordoz,
bár ez legalább annyira volt megérzés,
mint tény.
Ám Landon Tweet hitt az intuícióiban.
– Te meg mi a fenét csinálsz itt? –
lépett be egy ismerős hangú nő a kis
szobába, melyet Tweet hónapokkal
ezelőtt kisajátított magának, s miután
becipelte ide a számítógépét, s
birtokába vette a matracot, senki nem
vitatta el tőle.
A fiú idegesen legyintett.
– Gyere vissza később! – morogta, de
a tekintetét nem volt hajlandó elszakítani
a képernyőről. Tudta, hogy nagyon közel
jár a dekódoló algoritmus
megtalálásához, ezért nem szívesen
szakította volna meg a munkáját.
A nő felháborodást mímelve
megszólalt.
– Na, ide figyelj, kölyök, ez az én
szobám volt, s jogom van tudni, milyen
jogon költöztél be ide a távollétemben!
 A hangja nagyon ismerős, futott át
Tweet agyán, miközben kelletlenül
hátrafordult.
Natalie O'Hara állt az ajtóban.
A programozó.
– O'Hara? – kérdezte döbbenten a fiú.
A programozó leány bólintott, és
csípőre tette a kezét, majd szúrós
pillantásokkal kezdte méregetni a
másikat.
Tweet egészen zavarba jött.
– Nem tudtam, hogy ez a te szobád…
– szabadkozott a fiú. – Senki nem
mondta… meg különben is, azt hittem,
hogy…
– Nem, én nem haltam meg – Natalie
O'Hara arcán keserű arckifejezés jelent
meg, de csak egy pillanatig tartott, aztán
egészen barátságos lett a tekintete.
– Csak befejezem a munkát, és máris
kiköltözöm… – Tweet a fejével a
képernyő felé intett, tekintete
bocsánatkérő volt, s esetlen mozdulattal
azt is jelezni próbálta, hogy talán egy
későbbi beszélgetés alkalmasabb lenne.
Natalie O'Hara úgy tett, mint aki nem
vett észre semmit. Nyugodtan ellépett
Tweet mellett, és tanulmányozni kezdte
a monitoron lévő algoritmust. Néhány
másodperc után pedig egyszerűen leült
a fiú helyére, s az ujjai máris sebesen
futottak a billentyűzeten. Nem csupán
belejavított az algoritmusba, hanem egy
egészen más szemszögből újraírta azt.
Bár a számítások alapvetően ugyanazok
maradtak, a dekódolási fázisok
sorrendje megváltozott, s ez módosította
a végeredményt is.
Landon Tweet megbűvölve bámulta.
– Lehet, hogy nem tökéletes, de azt
hiszem, működni fog – mondta a leány,
amikor felállt a számítógéptől, s
átengedte a széket Tweetnek. – Persze,
valószínűleg finomítanod kell még egy
kicsit rajta, mert a kódot nem
optimalizáltam, de nyugodtan próbáld ki!
 A fiú leült a gép elé, s villámgyorsan
átfutotta a dekódoló program sorait.
Néhol akaratlanul is bólintott, vagy
éppen felvont szemöldökkel újra
nekirugaszkodott az összefüggések
megértéséhez, ám végül éleset
füttyentett.
– Tudtam, hogy valahol hiba van a
logikai felépítésemben, de eleve rossz
helyen próbáltam ráakadni – ismerte el.
– Sokat segítettél vele! Hogyan tudnám
meghálálni?
– Elég egy köszönöm – mosolygott a
leány. – Ami pedig a költözést illeti,
eszem ágában sincs kitúrni téged innen.
Van hol aludnom… – Elhallgatott. A
többi nem tartozik a másikra. A
Főparancsnok közvetlen beosztásában
dolgozni nem publikus még bázison
belül sem.
– Akkor köszönöm – mondta bambán
Tweet.
O'Hara bólintott.
 – S most talán lássuk, mit sikerült
kihalásznod a zavarosból! Indítsd el a
programot!
A fiú engedelmesen a monitor felé
fordult, optimalizálva újrafordította a
programot – később talán az algoritmust
is áttekinti, hogyan lehetne
egyszerűsíteni és gyorsítani rajta –,
majd ráküldte a letöltött állományra.
A dekódolás során az adatok
folyamatosan jelentek meg a képernyőn.
Miután az első fázis lefutott, s
nyilvánvalóvá vált, hogy digitalizált
képanyagról és a standard kiegészítő
adatbázis formátumokról van szó,
O'Hara elindította a szükséges
adatbázis-kezelőt, mely a kép
megjelenítésére is képes volt.
– Biztosan valami műszaki
dokumentáció lesz – jegyezte meg a fiú.
O'Hara bólintott.
– Valóban annak tűnik.
A képernyőn megjelentek az első
bitsorok; a képmegjelenítő nekilátott
leképezni a kapott adatok alapján a
képet. Az elemzések szerint a képeknek
csupán mintegy hatvan százaléka
tartalmaz hasznos adatot, a többit
egyszerűen le kellene vágni, vagy
valami gyorsan és nagy hatásfokkal
tömöríthető kitöltő mintára cserélni.
Így aztán a két programozónak közel
egy percet kellett várnia ahhoz, míg
végre sejteni kezdték, kit – vagyis inkább
mit – ábrázol a kép.
– Egy új Alfa széria gyártási terve –
ugrott be Natalie O'Harának a megfejtés,
és örömében átölelte a fiút. – Gratulálok,
amit találtál, az aranynál is értékesebb!
Landon Tweet elpirult a leány hirtelen
érzelemnyilvánításától, ugyanakkor a
bensőjét valami megmagyarázhatatlan
büszkeség kezdte feszíteni.
– Ha befejeződik a dekódolás,
lementjük az anyagot, s velem jössz a
Főparancsnokhoz! – lelkesedett O'Hara.
– Még az is lehet, hogy átkérlek a
csoportomba… Tudnánk használni egy
olyan fickót, aki ennyire mázlista a
letöltések során.
– Az állomány vége lemaradt – ismerte
be Tweet, kicsit zavartan. – A védelmi
rendszer kiszúrt, mielőtt a másolás
befejeződött volna, s alig tudtam kilépni
a rendszerből…
– Lokalizáltak? – kérdezte szigorúan
O'Hara.
Ezzel nem lehetett viccelni.
– Dehogy! – tiltakozott Tweet. –
Minivírusokat használtam. Hamis
belépési kódokat generálva igyekeztem
több rendszerhez is hozzákapcsolódni,
majd véletlenszerűen generált, egyszerű
romboló rutinokkal bombáztam őket.
O'Hara elvigyorodott.
– Ismerős módszer. Nagyon ismerős.
Landon Tweet viszonozta a mosolyt.
– Talán azonos forrásból dolgoztunk.
 39. Szabadon, mégis bezárva
Los Angeles; 2029. február 9.

A hideg fény hideg árnyékokat rajzolt a

fémfalakra. Volt valami visszataszító
ebben a helyben, valami, aminek
hatására az itt tartózkodók
tudatalattijának mélyéről szörnyűbbnél is
szörnyűbb jelenetek másztak elő. Ezt az
épületet egykor emberek építették, ám
amikor a gépek a birtokukba vették, a
külső falakon kívül szinte mindent
átépítettek és megváltoztattak benne.
Ennek köszönhetően egy olyan alkotás
született, mely túlságosan idegen volt az
emberek számára.
Corrine Chambers Mazzini minden
figyelmével a bal csuklójára koncentrált.
Szinte alig érezte már a kezét, amikor
abbahagyta a szíj dörzsölgetését. Ám
tudta, hogy még nem hagyhatja abba.
Még nem.
A szíj már égette a bőrét, a dörzsölés
hatására teljesen átmelegedett. A nő
izmai már tiltakoztak a szokatlan
erőfeszítés ellen, ám Mazzini
akaratereje egyelőre diadalmaskodott a
teste felett.
Csak még egy kicsit bírjam ki…
Igyekezett annyira egymás mellé
préselni az ujjait, amennyire csak lehet,
majd óvatosan megpróbálta kihúzni a
szíjból. Milliméterről milliméterre haladt,
s ha elakadt, akkor jobbra-balra forgatva
a kezét próbált valamennyit tágítani a
szíjon. Többször is elakadt, ám ilyenkor
erőteljesen rándított egyszer-kétszer a
vállán, s bár a bőre darabokban foszlott
le a kézfejéről, folytathatta a
próbálkozást. Tulajdonképpen a
kicsorduló vére még segített is neki a
szabadulásban, síkosabbá tette a bőrt,
így amikor a végén minden erejét
összeszedve nagyot rántott, a szíj
lecsúszott a kezéről.
Sikerült!
 Mazzininek minden akaraterejére
szüksége volt ahhoz, hogy ne üvöltsön
fel fájdalmában vagy diadalában –
mindkettőre volt késztetése –, ám
néhány gyors, mély levegővétel segített
lehiggadnia.
Pár másodpercig csendben feküdt, ám
minthogy semmilyen jel nem utalt rá,
hogy felfedezték volna a szabadulását,
ezért átnyúlt a másik csuklójához, és
remegő ujjakkal kiszabadította a jobb
kezét is.
A bokáit fogva tartó szíjak már nem
jelentettek gondot. A társai döbbent
csendben figyelték, ahogy Mazzini felül,
és kioldozza magát. Amikor a nő leugrott
a padlóra, néhány másodpercig meg
kellett kapaszkodnia, mert elszédült. A
végtagjaiban ezernyi vöröshangya
szaladgált, legalábbis úgy érezte.
– Lássuk, miből élünk! – motyogta
aztán.
Odalépett Sanchez-hez, és eloldozta
az egyik kezét, a többit a férfira bízva.
Azután Espinosát kezdte el
kiszabadítani. Gyorsan, egyetlen hang
nélkül dolgozott, s bár néha meg kellett
állnia, mert az ujjai görcsöt kaptak még
ettől a csekély erőfeszítéstől is,
hamarosan mindhárman kiszabadultak.
Ott álltak a Skynet titkos
fejlesztőállomásának belső termében.
Gerilla még sohasem jutott el idáig, bár
ez most cseppet sem érdekelte őket.
Néhány órával ezelőtt még konkrét célok
hajtották őket, most azonban fogalmuk
sem volt arról, mit tehetnének.
Igaz, szabadok voltak, de továbbra is
foglyok.
– S most hogyan tovább? – kérdezte
Sanchez, meg sem próbálva takargatni
a meztelenségét. Amúgy sem sok
értelme lett volna.
Mazzini megvonta a vállát.
– Leromboljuk ezt a kócerájt és
hazamegyünk.
 40. Dilemma
Los Angeles; 2029. február 9.

A Hunter-Killerek lomha, nagy darab

gépeknek tűnnek, melyekről még azt is
nehéz elhinni, hogy képesek a levegőbe
emelkedni. A valóság azonban egészen
más. Ezek a repülő kiborgok gyorsak,
kíméletlenek és rendkívül halálosak.
Mint a Skynet legtöbb teremtménye.
A Mercedes vadul bekanyarodott az
első útjába kerülő mellékutcába,
széttaszított két egymásba csúszott
autót – bár az eleje alaposan
felgyűrődött eközben –, majd sikoltó
gumikkal újra kilőtt, hogy valamiképp
lerázza a sarkaiba ragadt üldözőket.
A HK-k azonban egy pillanatra sem
tágítottak.
Igaz, a lövéseik javarészt célt
tévesztettek a sebességnek és a
humán-sofőr elképesztő manővereinek
köszönhetően, azonban csak idő
kérdése volt, mikor kapják telibe a
kocsit.
O'Leary félig kimászott a kocsi
hátuljára, és lábait az ajtószárnyakba
beakasztva hasra feküdt. A
Westinghouse-t keményen kitámasztotta
a fémen, majd magabiztos mozdulattal
szakaszos tüzelésre állította az
energiaadagolót, miközben célba vette a
közelebbi kiborgot. A csőből kilövellő
plazma elhibázta a HK-t, ám a kiborg
jobbnak látta egy kicsit visszahúzódni. A
társa ezzel egy időben lecsapott, és a
golyók újabb lyukakat ütöttek a
csomagtartón. Ha nem hosszában,
hanem keresztben éri a sorozat a kocsit,
akkor Andrew O'Leary már halott lett
volna.
Wakeford csak a vezetésre
koncentrált. Tudta, a társai is
megtesznek minden tőlük telhetőt annak
érdekében, hogy megszabaduljanak a
Killerektől. Bár a férfi nem tudta, merre
járnak pontosan, igyekezett olyan
útvonalat választani, amellyel közelebb
kerülnek a céljukhoz.
Racionalista gerilla gondolkodásmód.
A túlélésnél is a legjobb megoldást
válaszd!
Újabb keresztutca.
Még néhány másodperc túlélés.
O'Leary folyamatos állásba kapcsolta
az energiaadagolót, újra meghúzta a
ravaszt, és a plazmasugár a HK orra
előtt forralta fel a levegőt, a kiborg
egyenesen belerepült.
A Hunter-Killer rövid energianyalábra
számított, ám O'Leary-nak sikerült
megtévesztenie. A racionális gépi
gondolkozás nem tudott mit kezdeni az
ilyen trükkökkel. Az ostyaáramkörös
processzor mindent megtett annak
érdekében, hogy egy ezredmásodperc
alatt nullára csökkentse a sebességet,
majd hátramenetbe kapcsoljon, sőt, még
az egyik fékszárnyát is elfordította, hátha
sikerül oldalra sodródnia a tömény
energianyaláb elől, ám nem volt
menekvés.
Az energia izzó plazmafelhővé
változtatta a HK elejét, s egy
tizedmásodperccel később a kiborg
felrobbant. A másik Hunter-Killer
villámgyorsan kitért, s csupán
centiméterekkel kerülte el az
összeütközést egy csodálatos módon
nagyjából épségben maradt
toronyházzal. A HK kijelzőjén vörös
feliratok jelentek meg, a rendszer a
maga módján reagált a váratlan
sokkhatásra.
A kiborg korrigálta az irányt, majd
eltüntette a figyelmeztető üzeneteket, és
a belső kijelzőjére hívta a város térképét,
melyen vörös pont jelölte a menekülő
gépkocsi utolsó ismert pozícióját. A gép
az ismert paraméterek segítségével
villámgyorsan kikalkulálta, hogy a
sebesség és az irány alapján most hol
kell tartózkodnia a prédának, majd egy
kicsit feljebb emelkedett, hogy ismét
lecsaphasson.
Ám a Mercedes nem volt sehol.

A romos átjáróház közepén egy sötét

színű gépkocsi parkolt. A motorháztetőn
lévő szimbólumnak már csak a nyomai
vannak, évekkel ezelőtt begyűjtötte
valami fétisimádó, ám a kocsi elegáns
vonalai egyértelművé teszik a típusát.
– Szerinted elmegy? – kérdezte
kézjelekkel O'Leary, miközben
Christensont figyelte, aki egészen a
bejáratig lopakodott vissza, s magával
vitte a Westinghouse-t is.
Biztos, ami biztos alapon.
– Remélem – felelte Wakeford. – Ha
nincs ez az átjáró, fogalmam sincs,
meddig kellett volna folytatnunk azt az
átkozott fogócskát!
– Megúsztuk.
Wakeford megrázta a fejét.
 – Egyelőre úgy tűnik – helyesbített. –
Bár ami azt illeti, nem hittem volna, hogy
ez a kocsi még lépcsőt mászni is
képes…
O'Leary elvigyorodott.
– Szóval azért rázkódott annyira! Én
meg azt hittem, hogy elkapott minket a
HK, és most esik szét alattunk a
Mercedes!
– Azt hiszem, megtartom! Ennél jobb
járgányt művészet lenne összeszedni…
Majd szólok a srácoknak, hogy
pakoljanak fel rá egy kis páncélzatot,
meg nézzék át a motorját.
– Akár randizhatsz is vele!
Wakeford nem válaszolt. Greg
Christenson közeledett, jellegzetesen
előregörnyedt testtartással, mely az igazi
veteránokat jellemzi.
– Nem látom sehol – jelezte
Christenson. – A zúgását sem hallom,
ami azt jelenti, talán meglapult valahol a
közelben, s most arra vár, hogy kidugjuk
az orrunkat…
Kérdőn O'Leary-ra pillantott.
– Most mi legyen?
A férfi megvakarta a tarkóját. Nem volt
könnyű meghozni a döntést. Minden
eltelt perccel nőtt az esélye annak, hogy
a konvoj célba ér, ugyanakkor ha a
Hunter-Killer elkapja őket, akkor senki
nem lesz, aki figyelmeztesse a gerillákat.
Komoly dilemma.
Wakeford elmosolyodott.
– Van egy ötletem…
 41. Rosszabb, mint egy rémálom
Los Angeles; 2029. február 9.

Az autókijáratot végül a mérnök találta

meg. Igaz, a leeresztett kapuk miatt a
lejutás mégsem ment annyira könnyen,
ám amikor Fukada felfedezte az
Ezüsthernyók által vágott lyukat, akkor
megoldódott ez a probléma is. Igaz, a
rámpát csaknem teljesen beborította a
törmelék, ám a vékony termetű férfinak
sikerült átpréselnie magát a kritikus
szakaszon, s a segítségével a többiek is
a felszínre juthattak.
Lehman személyesen ment vissza
Stanley-ért és Estradáért. A sebesült
combját a ruha alatt vastag kötés fedte,
és a vérzést is sikerült elállítani. Igaz,
még szüksége volt egy kis segítségre
gyaloglás közben, de látszott rajta, ha
kiborgokkal találkoznának, nem
hátráltatná a csoportot.
– Nos, megtaláltátok a lejáratot? –
érdeklődött Carol Stanley.
Jimmy Lehman megrázta a fejét.
– Találtunk érdekes dolgokat odalenn,
ám egyelőre úgy döntöttem, a Mac
Arthur Parkhoz megyünk. Ott talán
könnyebben lejuthatunk…
– Értem – bólintott a nő.
– Bírni fogod? – fordult a csoport
parancsnoka a sebesülthöz.
Estrada igyekezett mosolyogni.
Nem sok sikerrel.
– Fáj, de nem foglak akadályozni
titeket.
– Ha akarod, itt is maradhatsz. A
környék tisztának tűnik, biztos vagyok
benne, itt kihúzhatnád néhány napig…
A másik férfi tiltakozva felemelte a
kezét.
– Ha megparancsolod, akkor maradok
– válaszolta, majd eltökélten hozzátette:
– Különben menni akarok!
– Rendben. Majd Carol vigyáz rád.
– Tisztába nem teszlek – kacsintott a
nő.
A Fészekrakók vegyes érzésekkel
indultak a másik metróállomás felé.
Akadtak olyanok a csoportban, akik
inkább maradtak volna folytatni a
kutatást, ám a többség egyetértett
Lehman döntésével.
A lejutás sohasem volt könnyű a
metrójáratokba, de ahol a törmelék
eltömte a lefelé vezető lépcsőket, vagy
megroppant a föld, s mindent és
mindenkit elpusztított a mélyben, ott
rendkívül időigényes volt a feladat.
Márpedig nekik gyorsan kell
eredményeket felmutatniuk. Sem idejük,
sem felszerelésük nincs a probléma
elhárításához, ezért ez a választás tűnt
a legjobbnak.
John Connor nem véletlenül jelölte
Lehmant a csoport parancsnokának.
Tudta, hogy a férfi néha makacs és
önfejű, ám kritikus helyzetekben mindig
a legjobb döntést hozta. Az új bázis
létrehozása során pedig tucatnyinál is
több kritikus helyzet adódhat.
S bizonyára fog is adódni.
Majdnem egy mérföldet kellett
megtenniük. A távolból robbanások
hangja jutott el hozzájuk, melyekbe éles
szisszenések és a HK-k jellegzetes
zúgása vegyült. Keletre innen komoly
harcok dúltak.
A gerillák igyekeztek az épületek
közelében maradni s kerülték a nyílt
helyeket. Bár semmi nem utalt arra,
hogy kiborgok lennének a környéken, a
háború megtanította nekik, hogy a
túlélés alapja az óvatosság.
Lehman két csoportra osztotta az
embereit. Ő, Fukada és Estrada alkották
az első csoportot, a két nő és O'Keefe a
másikat. Kicsit eltávolodtak egymástól, s
az utca két oldalán indultak a céljuk felé.
Így kisebb volt az esélye, hogy figyelmen
kívül hagynak valami figyelmeztető jelet,
mint ahogy annak is, hogy
valamennyiükkel végezni tudnának a
kiborgok egy meglepetésszerű támadás
során.

Több száz méterre a fejük fölött egy

magányos HK lebegett. Pontosan
bemérte a gerillákat, egyikük sem
kerülte el a figyelmét. Mégsem támadott.
Sokkal fontosabb feladata volt.
Az Ezüsthernyók riasztása –
HUMÁNOK AZ YF-10-ES
OBJEKTUMBAN – nem volt annyira
jelentős, hogy a gépisten személyesen
foglalkozzon vele. Ám az objektum
abban a kiemelt körzetben feküdt, mely
a Skynet tervének megvalósulása
szempontjából rendkívül fontos volt.
Ennek megfelelően a riasztások
automatikusan egy szinttel magasabb
prioritást kaptak, míg eljutottak abba az
adatfeldolgozó egységbe, amely
megszűrte a beérkező információkat a
gépisten számára.
 A Skynet elégedett volt, és közvetlen
összeköttetésbe lépett a legközelebbi
Hunter-Killerrel. Utasította a kiborgot az
objektum figyelésére, valamint arra,
hogy amennyiben az épületben
tartózkodó humánok megjelennének a
nyílt területen, akkor haladéktalanul
küldjön riasztást, ám semmi mást nem
tehet a megfigyelésen kívül.
És a humán megjelentek.
A gépisten elégedett volt. Már régóta
készült a következő lépés megtételére, s
most eljött az alkalom.
Eddig minden úgy alakult, ahogy
eltervezte.
Vagy majdnem minden.

A teherautó befordult a mellékutcába. A

volánnál ülő T-700-as rutinos
mozdulattal hármasba tette a
sebességváltót, és a kocsi gyorsítani
kezdett. A raktérben három másik T-
700-as kapaszkodott a merevítőkben.
Egyikük sem szólt egy szót sem, hiszen
nem volt szükségük beszédre, jóllehet
voltak hangszintetizátoraik.
A sofőrként funkcionáló kiborg belső
kijelzőjén a körzet kinagyított térképe
látszott. Zöld vonal jelölte az útvonalat,
melyen végig kellett haladnia. Az
utasítás egészen magas prioritással
érkezett, és részletekig menően
aprólékos volt. A kiborg pontosan tudta,
mikor, mennyivel kell haladnia, és egy
belső visszaszámlálás jelezte, hány
másodperc van még hátra a
célkoordináták eléréséhez.
Újabb keresztutca következett.
Bár a térkép szerint lett volna egy
egyszerűbb, rövidebb útvonal is, a
kiborg a hosszabbat választotta. Erre
utasították.
A raktérben a kiborgokon kívül egy
ponyvával letakart fémláda is utazott,
melyet erős acélpántokkal rögzítettek a
platóhoz. A pántok képesek lettek volna
akkor is mozdulatlanul tartani a ládát, ha
a teherautó valami baleset folytán
felborul. A ponyván nem volt semmiféle
jel, mint ahogy a ládán sem. Mégis, volt
valami riasztó benne. Talán az oldalára
erősített Geiger-Müller számláló miatt,
mely halkan ketyegett.