Térey János

Termann hagyatéka

Novellák, 1989–2011

Második, javított és átdolgozott kiadás

Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2021
 Tartalom
Termann merül
A Kopter méltatása
Vesztegzár
Az Aréna úti február természetrajza
Vesztegzár
Próbaút
Délszak
Edzés a mézeshetekre
A mézeshét
Edzés a mézeshetekre
Varsót bevenni
A kaptár
A varsói méz
Csapadék
Koffein
Az álombeli felelősség
Termann megrablása
Jadwiga, moja draga
„Beviszlek oda”
Bad trip
Passzázs
A két ünnep között
A szilveszteri Jadwiga
Epilógus: Az átvilágító bíró
 Termann merül
A pályaudvarról egyenesen a Newyork kávéházba sietett, ahol nem
várta senki. Asztala szabad volt, kisimult arccal helyezkedett el
törzshelyén, a Dohány utcai traktus legvégén, közvetlenül a karzatra
vezető lépcső alján. Ejtőzött a füstben, ügyet sem vetve a mélyvízben
bömbölő cigányzenére. A kávéjához mellékelt csészényi tartóstejet –
hagyományait fölrúgva – nem küldte vissza, hanem apránként kitöltötte,
mert akkoriban vadászott a kalóriákra.
Október huszadika volt aznap, mint megtudtam tőle, édesanyja
halálának második évfordulója. A délelőttöt Debrecenben töltötte,
megjárta tehát bölcsőhelyét, és kevés híján ott ragadt délutánra is. Egyik
dühös nagybácsija szeretett volna elbeszélgetni vele, ő azonban résen volt,
nem is beszélve őrangyaláról.
Kilencvenegy őszén apja hatodjára került be a zártosztályra. „Hát meg
kell lennie.” Teketória nélkül vonatra szállt a hír érkezte utáni hajnalon.
Egy éve anyja sírjánál sem járt. Elbitangolt ebnek csúfolta magát. Sóváran
akarta a vidéki várost. Valami indokolatlan honvágyat érzett a korábban
annyit szidott és átkozott szülőföld iránt. Bérlet nélkül szorongani az
egyetlen villamoson; biccenteni a Szent Anna-sarok felé; kótyagosan
átvágni a Méliusz téren. Végigsétálni a Klinika gyöngykaviccsal fölszórt
alléján, egészen a szökőkútig, s ott üldögélni negyedórát, csöndben. Ezt
mind megteheti Debrecenben. E szerény lehetőségeknek sosem tapasztalt
csábereje lett a szemében.
„Nyilván mert ősz volt éppen, de milyen ősz! Elhagytuk október
közepét, s október második felének Debrecenben van igazi bukéja, amint
az köztudomású”, jelentette ki a törzsasztalnál. Pesten akkoriban
szerencsétlenül alakultak az ügyei. Állandó munka nélkül maradt és
elhanyagolta a főiskolát is. Érdes és kiállhatatlan volt akkoriban. Bizalmas
kedvesét, Hedviget, az énekesnőt elmarta maga mellől. Néhány barátja
legyintett rá, és annyit mondott: Termann merül.
Érezte elveszendőségét, s jobb keze mozdulatával arra célzott: „Ha
mindenképpen meg kell lennie, ennek az ősznek Debrecenben essem
áldozatául, ne máshol.” „Legyen úgy”, mondtam.

*
 Nyolcvankilenc augusztusában, amikor elhagyta bölcsőhelyét, hogy a
fővárosban legyen tanárjelölt, búcsúzóul öklét rázta a vonatablakból
Debrecen felé. Az első másfél hónap Pesten: a prelűd. Nem volt se előtte,
se utána ehhez fogható, ilyen mélységes, ilyen józanul zakatoló, békebeli
ősze, amely ennyiszer visszajárna hozzá kísérteni. Akkor határozta el új
időszámítását is. El kellett temetnie az anyját, akit imádott és akin
csüngött, hogy tántoríthatatlan legyen, és többé-kevésbé a maga ura.
„A nyolcvankilences ősz jelenetezése, az valami démoni”, folytatta
Termann.
„Micsoda ősz. Ki fogja végigélni?” Minduntalan föltette magának ezt a
kérdést, pedig testi épségét akkor fenyegette a legkevesebb veszély.
„Az előidők!…”, sóhajtott.
„Nem, nem, szó sincs pezsgésről azon az őszön”, fűzte hozzá.
Legcélszerűbb a 74-es trolit választani, ha az ember a Mexikói útról az
erzsébetvárosi Kazinczy utcába akar eljutni. Erről például még fogalma
sincs.
Apja fölutazott a tanévnyitóra, tájékozódni a főiskolai viszonyokról.
Hasa alatt összekulcsolt kézzel állt a díszterem sarkában. Látta Termann
akkori albérletét is, s mert más kifogás nem akadt, kicsinyelte a szobát.
Akkor járt utoljára Pesten. Nem mozdult ki többé a saját köreiből.
Termann, anyja kéréséhez híven, még első héten fölhívta pesti
nagynénjét, Marika nénit, aki az anyja nővére volt. A néni aznap ünnepelte
a névnapját. Marikáékhoz utaztak föl a főbb ünnepeken, ez volt az első
pesti szál az életében, akkor aludt először a nagyvárosban. A nagynéniék a
Rákóczi út füstösebbik felén laktak, közel a Keletihez. Megragadta
figyelmét a debreceni, főutcai üzletével jócskán vetekedő áruházkirakat a
körben futkározó villanyvasúttal. Az ormótlan, szürkésbarna, de
fantáziadúsan formált, tornyos és pártázatos, éjszakára kulcsra zárt
bérházak képe, az éjszakai forgalom fülledt alapzajának élménye is innét
való. „Micsoda nyüzsgés volt itt! Rémlik egy nyári nap, amikor késő
éjszakáig fönt maradhattam a mamával meg Marika nénivel. A Gázlángot
néztük. Nyitva a Hársfa utcai ablak. Hideglelős volt a filmben az Ingrid
Bergman.”
„A budapesti telefonszámok hétjegyűek”, ismételgette a változás szikár
tényét a telefonfülke-beli hang annak az évnek a szeptemberében. A régi,
hatjegyű szám előtt tárcsázni kellett az egyest is. Marika néni fölvette,
megbeszéltek egy szombati ebédet.
Termann iskolába menet kakaós csigát vásárolt a földalatti
végállomásán, volt ott egy mozgóárus (már nincs meg). Még reggelizett
tehát, de egyelőre nem kávézott; sem a koffein, sem az aroma, sem a
puszta jó érzés miatt. Tág mezőkhöz szokott debreceni szemével olyan
szűknek találta a Kazinczy utcát, hogy az volt a benyomása, a nyíló
ablaktáblák a feje fölött koccannak össze. Orrát megcsapta hirtelen egy
kapualj penetráns szaga. Beosont az idegen udvarra, a keramiton
ébenszínű vadgesztenye gurult a lába elé. A főiskolán az első órája
régészeti szeminárium volt. Időben érkezett, hiszen pontos volt ő fiatal
kamaszként. Ugyanaznap délután át kellett mennie a testnevelési tanszékre
a Markó utcába. Vitába keveredett fölmentése ügyében egy tüsténkedő
sportemberrel, és picit megfeszült a gyomra. Kérésre mondott pár szót a
sportolónak a szüleiről, tényszerűen. Rájött, hogy őszinteségével könnyű
szarvashibát ejtenie, kiszolgáltatnia magát. Ha ő is „betegeskedik” a
családi hagyományokhoz híven, „nem fogja sokra vinni”, erre
figyelmeztette ez a korán és furcsán kopaszodó, tapintatlan fiatalember.
Volt oka pirulni. Az iratot, amely szívbillentyűzavaráról tudósított, anyja
egyik kolléganője állította ki a debreceni kardiológián, majdnem minden
valódi alap nélkül. Anyja mélyen etikus ember volt, a fiúnak három teljes
évig kellett rimánkodnia ezért a meggyőző papírért; s akkor is csak azért
sikerült kikönyörögnie, mert a gimnázium törekvő tornatanárai a
lemaradóknak, az úgymond ügyetleneknek egyre több és konkrétabb
büntetést helyeztek kilátásba, ami mindig fizikai szenvedést jelentett. Ha
nem is pofont, de végtelen ráadásköröket. Termann-nak komoly szüksége
volt erre a papírra, s nem lustaságból. Bemutatkozása ugyanis az első
tornaórán, 1985 szeptemberében egy ájulás volt fél óra könyörtelenül
intenzív gyakorlatoztatás után. Ő, aki, igaz, osztályelső futó volt hatvan
méteren, rosszul lett a bordásfal előtt lógó kötél látványától is, tériszonyos
lévén. Végül negyedik gimnáziumban már biztonságos helyről, a kispadról
figyelhette osztálytársait. Agilis hajcsárok sanyargatták őket síppal a
szájukban, miközben vörös salakon futották a hatszáz métereket.
Mielőtt betöltötte volna a tizenkilenc évet, a hetes buszra várt overallos
munkások és konfekcióöltönyös hivatalnokok társaságában. Szeréna napja
volt és csütörtök, fél nyolc talán vagy több is. Nem volt nála óra. Pára
lebegett a Thököly út macskakövei fölött. Termann túl volt néhány keserű
ébredésen. Szeptember derekán már világos volt, hogy a Pestre költözés s
a levegőváltozás ténye nem fogja megváltani. Tévedésből a piros hetes
buszra szállt, megfeledkezve róla, hogy az sem az Urániánál, sem az
Astoriánál nem fog megállni.
Izgő-mozgó, kaporszakállas alakok vették körül a főiskola alagsori
büféjében. (A jövőben pokoli értetlenséggel fogják kísérni összes
megmozdulását. Megjegyzéseket tesznek majd bizarr zakóira.
Megjelennek a díszteremben tartandó fölolvasásain, színházi matinéin,
aztán elmaradoznak a vibráló novemberi éjben.)
„A stúdiumok túlságosan igénybe vettek. Sose tudtam magolni, nem is
szereztem meg minden jegyzetet”, emlékezett vissza Termann. Nyolctól
négyig a főiskola kapui mögött sínylődött, őszerinte minden haszon és
hozadék nélkül.
Otthon töltötte a hétvégét két fővárosi hét után. Az ötórás expresszt
nézte ki, de már a háromórás gyorssal távozott. Szeretett volna egészséges
önbizalommal befutni a Nagyállomásra este. Lehetetlennek bizonyult,
kelekótya volt egész nap. Kihagyta az utolsó óráját, megszökött a
főiskoláról. Felelőtlenül költekezett a sarki vegyesboltban, el volt látva
apanázzsal, vékonyan. (Még mindig megvan az a kisbolt, tudomásom
szerint profilt sem váltott.)
Szobája ablaka zsebkendőnyi kertecskére nézett. Zsongítóan enyhe
délutánra volt kilátás. (Az őszi levegő, mikor már több a hideg benne, mint
a meleg, jót tesz a neuraszténiásoknak, és az olyanoknak, akik ifjú fővel
boldogtalanoknak szokták jelenteni magukat.) Szorította az idő. Érezte,
várják haza. Rostos őszibaracklevet vett elő a hűtőből („és nem sört,
annyira hihetetlen”, mondta). A Mexikói út mellett tehervonat kattogott el,
majd kisvártatva a 67-es villamos („nemsokára az sem lesz már: figyeld
meg, szépen-lassan minden eltűnik ebből a városból”).
Csak most nézett az órára.
„Szent Isten!”
Rohant lefelé.
Már be is vágta maga mögött a kaput.
(„Az efféle őszi futásoknak egész legendáriuma születik utólag.
Ragaszkodom minden szeptemberi mozzanathoz. Vissza mindenestül a
’89-es őszbe: szabad utat kérek”, tüzesedett át később.)
 Anyjának mellrákja volt. Átesett a műtéten, „azon a műtéten”. Amikor
kitudódott a tény, a nyűgös kamasz megpróbálta homokba fúrni a fejét.
Képtelen volt tudomásul venni, hogy már a haldokló ad neki bölcs
élettanácsokat, elmagyarázva, mit merre talál „majd”, hol vannak a
hasznos holmik és a készpénz. Az öröksége. „Micsodát, mikor is?…”
Reszketett a tanácsoktól. Botrányosan kifakadt: miért játszik halálraítéltet,
aki nyilvánvalóan, cáfolhatatlanul él? Ha betegágyban tölti is a napjait.
Szeptember végén írta Pestre az apja, hogy „adódtak bizonyos
komplikációk”. Szövődményeket mutat a röntgen.
Nem ismert rá a Kétmalom utcai lakásra. Távollétében apja egyedül
tologatta ide-oda a bútorokat. Emlékszik az otthon töltött októberi
éjszakára, egy héttel anyja halála előtt. Süket volt a telefon, nem működött
a bojler. A spájzajtó lepecsételve. Az apja ágya alá be volt készítve egy
szekerce, ismeretlen célból. Mindenesetre hitchcocki dramaturgia. Apja
benyitott éjjel. Ráparancsolt, hogy oltsa el a lámpát. „Az oroszoktól”
tartott, akik belopóztak az udvarra, hogy „lefüleljék őket”. Megkérdezte,
fázik-e. Ráterített a fekvő fiúra egy ócska plédet.
Reggel együtt indultak az anyjához a klinikára. Apja idegesen keresgélt
a zakózsebében, nem találta a kulcsait. Elkobozta Termann kulcscsomóját.
A villamosmegállóban magához vonta fiát, és figyelmeztette „a kopókra”,
akik alattomban szétszóródtak a téren.
Nézte anyját a klinikán, ahogy megpróbált fölülni az ágyon. Gyönge
volt, segítenie kellett neki. Sápadt volt és csontsovány, ősz haja a
homlokára tapadt.
Ott álltak hármasban a II-es Belklinika teraszán. Elhízott kórházi
macskák hancúroztak a kertben. Mikor apja kiment a mosdóba, és
kettesben maradtak az anyjával, a fiú odabújt hozzá, átkarolta erősen.
„Anya, én nem tudom egyedül bevitetni.”
„Be kell vitetni?”
„Nem javul meg magától. Eddig még sohasem javult meg.”
„Biztos vagy benne, hogy muszáj, fiam?”, kérdezte tőle az anyja.
Hallotta, nagyon nehezen veszi a levegőt.
„Nézz rá, anya, életveszélyes.”
A fiú tehetetlen dühében és félelmében sírva fakadt.
„Túlzol”, mondta az anyja.
„Nem, nem, nem. Kivonjuk a forgalomból, vagy…”
 „Nem tudom.”
Anyja belgyógyász volt, szép számban voltak klinikai kapcsolatai. Apját
pedig leghátul, az Ideg- és Elmén ismerték, mint a rossz pénzt. Anyja
osztályos orvosa adta le a vészjelet a Belklinikáról. Megérkeztek odaátról
a kollégák, karon fogták az apját, és átkísérték a kórházparkon. Termann
megvárta, míg beinjekciózzák, aztán visszament az édesanyjához.
Búcsúzáskor alig értette a szavát. Aznap látta utoljára.
Este Pesten fölhívta Burján, az örmény optikus. Tudott egy koncertet az
Almássy téren. Burján elég korán, már az előzenekar műsora után lelépett,
Termann Dezső pedig kikérte a harmadik sörét. Eközben a színpadon a
Sexepil énekese megelégelte a közönség mélakóros passzivitását, s
anyaszült meztelenre vetkőzött a Rebel Yell elővezetése közben.

*
Doctorow-t olvasott az első osztályon – az apja vasúti mérnök volt,
innét a kedvezmény –, fején a Walkman. Fölsrófolta a hangerőt. Music for
body and brain.
Hogy teljék az idő, elképzelte, milyen lenne, ha időközben gazdát
cserélt volna szülőföldje szép határa. Szolnok határváros. Vámvizsgálat a
híd előtt. A Tisza vonala az új országhatár, azontúl idegen karhatalom
vezetett be katonai közigazgatást. Húszpercenként tépik föl kupéja ajtaját
az olajzöld egyenruhás biztonságiak, papírokat követelve. Végig esik az
eső. Döbbenten figyeli az ablak előtt sorjázó állomásokat. Nevüket egytől
egyig idegen névre cserélték. Sâiâul, Sannicolaè de Turcesc, Chiş
Uisalasâu, Carţag, Episcopia de Lâdani, Sâbâslâu de Haiduc, Debreţin.
Vigasztalanul fest a vidék a mocskos üveg mögött. A bombázás okozta
romokat nem engedték eltakarítani. Ronda politikai transzparensek
mindenütt. A fölszálló utasok ápolatlanok, magyarul nemigen mernek
megszólalni.
Harsogott a megafon a Nagyállomáson. Anyanyelvén mondták be az
induló és érkező vonatokat.
A villamoson pocsékul érezte magát. A rokonokra gondolt, akikkel az
apja múltbeli baklövései miatt rendezetlen a viszonya. Tudtam, van itt egy
nagybátyja, aki még anyja életében igyekezett megkeseríteni a fiú életét.
Imre bácsi állatorvos. Galambősz, párttitkárosan hátranyalt hajú, pohos
férfi, népes klientúrával. Annak idején mindenáron fiút szeretett volna;
dinasztikus reményeit megcsalva három lánya született három egymást
követő évben. Felesége tíz éve lett öngyilkos. („Téli temetésre
emlékszem”, mondta Termann. „Megnéztem Irmuskát a koporsóban.
Anyámat már nem mertem megnézni.”)
A család kisgazda hagyományaihoz híven az első generációs értelmiségi
fiúk is visszatértek, legalábbis részben, a földhöz. Apja málnáskertje meg
Imréék szántója, krumpliföldje, kukoricása egymás mellett terült el az
Erdőspusztákon. Az öregebbik Dezső – leszázalékolása után – valami
atavisztikus vonzódással, parasztnosztalgiával keresett magának
művelhető földet. A hatvanas években szőlőskertet vásárolt, mindjárt
kettőt egyszerre. A félig tégla, félig vályog pajtának, ahol néha ott is
aludtak, vörösre festett spalettái voltak. A fogason ősrégi, barna
orkánkabátok. Esőben amúgy nem volt érdemes kimozdulni, belésüppedt a
mindenség a sárba. A városi bútorok egy része idekerült, aztán kirabolták a
pajtát, elhordták a berendezést az utolsó szögig, az utolsó lejárt
szavatosságú szardíniakonzervig.
Apja akkurátusan kivágatta a vinkónál jobb bort aligha adó
szőlőtőkéket, és észszerűen málnatöveket telepített a helyükbe. Dinnye- és
tökmagot vetett, almafacsemetéket ültetett a szegélyre. Sőt, Termann egy
valódi fóliaházra is emlékszik a dombtetőn, amelyet vagy a tél tett tönkre,
vagy a pusztai kóborlók. Apjának még arra sem volt gondja, hogy a
szebbik, diófás kertet körülkerítse, megelőzendő a romlást – de a sátor
valahogy mindig újjáépült.
Talán a kútásások voltak a legizgalmasabbak, az anyaföld föltárulkozó
rétegeivel, az udvarra kiszórt, derűsen aranysárga homokkal. Az először
fölbugyborékoló víz örömével. Nem is beszélve azoknak a szomszédoknak
a szüreteiről, akik rejtélyes okból kitartottak a homoki szőlőművelés
mellett, a must igézetében. A két fivér tulajdonképpen családi
gazdaságként szerette volna művelni a kertet, ám serdülő gyermekeik
finoman szólva is idegenül mozogtak a katasztrális holdak, a vetésforgó
meg a komposztálás világában. A mintagazdaság kibontakozó körvonalait
figyelve Termann arra gondolt, apáiknak markos jobbágyokat kellene
fölfogadni a siker érdekében. Jobbágyok azonban nem voltak kéznél, a
földeket pedig hamarosan fölverte a dudva meg a bükköny. Pedig ez volt
Termann számára az esszenciális kert, ez az elvadult málnaföld a
félszázados diófák árnyékában, a halápi erdő mellett. Szelíd
homokbuckákon nőtt tölgyesek és akácosok, sárguló füvű kaszálók
keskeny vízerekkel átszőve. Betontuskóval megjelölt háromszögelési pont
a közeli dombtetőn. Pusztai idill.
Mennyi négyszögöl hány aranykoronányi értéket képvisel, ez számára
mindörökre rejtély maradt.
Egyik nyáron Termann kijelentette, hogy soha többé nem jön ide, a
„majorságba”, idénymunkára. Nem jön sem autón, sem vonaton, sem
vicinálison. Imre bácsi azóta tekintette léhűtőnek az unokaöccsét.
Kiábrándító volt látni, hogyan tükröződnek Imre, e diplomás ösztönlény
résnyire húzódó szemében az eltérő életstratégiák, s hogy milyen
parányinak látszik benne a szellem embere, mesélte Termann. A bácsi
többször megfenyegette, öles metszőollóval a kezében próbálta
kiparancsolni a fiút a saját portájáról. Egyszer megcélozta egy üres
szenesvödörrel. Ilyesmivel nem ment sokra.
Ez rosszabb, mint a pórias indulat, ez a meddő értetlenség. Imre nem
értette, föl nem foghatta, igazából mire is való az a másik és másféle élet.
*
A villamos lassított. Szent Anna utca, azelőtt Béke útja. A jobb oldalon,
a Varga utca sarkán álló kollégium földszintjén volt a legkifinomultabb
választékú menza a sok közül. A reformok előtti magyar étlapot főzték
igényesen. Jókai bableves, savanyú burgonyafőzelék vagdalttal,
aranygaluska vaníliaöntettel. A kollégium falán piroslott a postaláda,
ahová a pesti partnereknek címzett levelek kerültek. Életfonál. Termann
deres novemberi reggeleken kilesett a szemközti gimnázium ablakán.
Megírta a fizika-szintfölmérőt hármas alára. De bemutatta oroszlánkörmeit
is az önképzőkörben. „Hinta leng egy csehovi kertben”, mondta a verseire
egy értelmes és jóindulatú lány. Néhány osztálytársával megdöngették a
nyerészkedő lángossütő bódéját az iskola udvarán. Fülledt volt az 1988-as
klubdélután-hangulat, fogyott a bólé, a sajtos masni meg a tepertős
pogácsa a Csapó utca egyik hátsó udvarában. S amikor Termann végre
összeszedte a bátorságát, hogy fölkérje lassúzni a lányokat a
gólyabálokon! A hajdúsági lányoknak valahogyan hamarabb kerekedett ki
a csípőjük, hamarabb forrósodott át tánc közben a combjuk, „édes jó
Istenem”.
A villamos megállt a főtéren. Termann mesélte, 1985 nyarán egyszer
bent ragadt a Megyei Könyvtár épületében. A karzaton jegyzetelt, a helyi
hászid közösség hányódásaival foglalkozott akkoriban. Vihar előtti
csöndben. Hirtelen kihunytak a lámpák. Áramkimaradás? Ekkora vihar
jön? Ötven oldala volt hátra Moshe Élijáhu vaskos monográfiájából. Az
utcáról elegendő fény szűrődött be, nem zavartatta magát. Akkor kezdett
feszengeni, mikor az a fullatag csönd is föltűnt, amely már az egész házat
uralta. Csak a templomtéren csörömpölő villamosokat lehetett hallani.
Leszaladt a lépcsőn, de nem talált a katalógusok körül senkit, se
könyvtárost, se olvasót. Szombat volt, kora délután. Dolga végeztével
távozott a személyzet.
Termann megrázta a főbejárat kilincsét, hiába. A térre néző erkély ajtaja
is zárva volt. Látta szemben az emeleti lakás ablakát, ahol anyjával
vendégeskedtek egyszer. Igazi polgári enteriőr, most nem lehet belátni az
elhúzott, nehéz, olajzöld függönyöktől. Savanyúcukor volt Ilus néninél a
parányi üvegtálon, háromszor is lehetett venni belőle ugyanazon az estén.
„Már Ilus néni sincs, igaz?”
„Sajnos.”
Eszébe sem jutott, hogy él a lehetőséggel, s végre beveszi magát az
ősnyomtatványok termébe, pedig ott állt őrizetlenül. Csak a házitelefon
adott vonalat, azzal nem ment sokra. Egyedüli esélye az volt, hogy
rátapasztja fülét a kapualjba nyíló ajtóra, és vár. Vár. A hátsó traktusban
van a kereskedelmi szakközépiskola, csak hát arrafelé sem lehetett nagy
mozgás, vakáció lévén.
Hirtelen fölfigyelt egy táblácskára a lépcsőházban: „Vészhelyzet esetén
a kulcs a Városi Tanács portáján átvehető.”
„Bocsánat, engem ide bezártak”, nyögte maga elé, mikor már egy órája
aszalódott a lépcsőházban, s végre lépéseket hallott odakintről. Egy nő, aki
éppúgy nem volt tisztában a szombati nyitvatartással, mint ő. A
könyvtárba igyekezett, hogy meghosszabbítsa a lejárt kölcsönzési időt.
Termann fölvilágosította, hol a kulcs. Készséges volt a nő, megjárta oda-
vissza az utat, s tíz perc múlva szabadította ki a foglyot. Együtt vitték
vissza a kulcsot a Városházára, összemosolyogtak a kapualjban, a nő
megsimogatta a tarkóját. A fiú napokig jólesően bizsergett ettől a biztató
érintéstől. Villamoson ültek már, amikor valóban lezúdult a vihar. A nő
meghívta teázni a lakására, és ő gondolkodás nélkül ment utána; ezt két
hónappal később bánta csak meg, amikor matematika-fölzárkóztató
kurzust tartott neki a gimnáziumban ugyanez a nő.
Haladt tovább a villamos Termann-nal. Itt a sarkon az Óbester borozó.
Irdatlan méretű bordó neonreklámja, az a lüktető, mályvaszínű fényfolt
neki is rémlett régi, havas februárokból. Mindig kíváncsi volt a borozó
belsejére – talán valóságos lipcsei Auerbach-pincét várt, több szinttel,
faburkolatos különtermek és folyosók labirintusával, festett
ólomüvegablakokkal? –, de aztán amikor évekkel később lesétált a
lépcsőn, jelentős csalódást okozott neki a hely. Meglepte a képzeltnél jóval
szűkebb és szegényesebb tér, a néhány boltíves, puritán terem, a falak
fehérre festett, vakolatlan téglái.
Szemben áll a Honvédlaktanya, ahol katonának sorozták, és ahol
nagyvonalúan minősítették A-kategóriás hadkötelesnek. Hogy aztán,
szerencsés módon, mégiscsak megússza a szolgálatot a Magyar
Néphadseregben. Itt kanyarodik – a hajdani városárok görbéjét követve –
az Eötvös utca, ahová ő általános iskolába járt. Indigókék köpenyben
kakaózott a földszinten. Innen a szagok rémlettek föl mindenekelőtt.
Vadonatúj, barna, rézsarkú, bőr tolltartóké. Lábazatok olajfestékének
átható illata szeptemberből. A rosszul szelelő cserépkályhák bűze. Az
átizzadt műszálas fehérnemű és a tornacipők gumijának az öltözőben
megrekedt szaga.
„Ma elmegyek a nagymamához, és kiderítem azt a titokzatos ügyet”,
jegyezte föl a noteszába Termann padtársa, Kerékgyártó. Az történt
ugyanis, hogy megözvegyült nagyanyjához az elhantolt férj időnként
visszajárt. Kerékgyártó a szombati ebéd alkalmával egyszer maga is látta a
grószit a tükörben. „Kezét csókolom, nagypapa”, mondta neki. Vidéken a
férfiaknak is kézcsókommal köszönnek. Mire hátrafordult, természetesen
kámforrá vált a nagypapa. „Járj szerencsével, és deríts fényt arra a
titokzatos ügyre”, firkálta az előbbi bejegyzés alá egy copfos lány, aki
földrajzórán ellopta, majd ügyesen visszacsempészte a noteszt.
A fejlemények ismeretlenek.
Túl a Péterfia utcán kitárult a Bem tér zöld négyszöge is. Ennek a
helynek mikroklímája van, gondolta. Debrecen sose létezett folyóvizeit két
szökőkút hivatott pótolni: egy betömött és virágágyássá alakított
négyszögletű medence a negyvenes évekből – amely nyilván légoltalmi
céllal épült –, és egy igénytelen, beton gombakút a nyolcvanasokból.
Amikor épült, unokahúgaival homokrögöket dobáltak a készülő kút
gödrébe, s közben ezt kiabálták ütemesen: „Éljen Fabríczius Győző!” Nem
tudni már, miért azt a Győzőt, s miért ilyen lelkesen, de a csatakiáltás
megmaradt. Jelentős színfolt a téren a tizenkilencedik századi sörház
kálvinista pasztellsárgája (gyerekkorában almazöldje), és a lombok mögé
rejtőző árvaház poroszos klinkertégla-vöröse (később abból lett az
Atommagkutató Intézet). Itt áll a kórház is, ahová Termann apja legelőször
került be idegi panaszokkal. S ahol sok évvel később Termann elájult a
vérvételen. Amikor az első behívójuk megérkezett. Az ápolónő leültette, ő
meg ott szuszogott a padon. Az előtte álló fiú megmondta, hogy ne nézzen
oda. Nem bírta ki.
A tér közepén, a japánakácokkal szegélyezett Kétmalom utca
tengelyében áll a karcsú Országzászló. Majdnem lebontották, csak éppen
pénz nem jutott a szétverésére, és így munkáskéz sem. Allegorikus
mellékalakjait – munkásokat vagy harcosokat? – mindenesetre
beolvasztották. Megkopott ugyan, mészkőlapjai szétesőben, de maga az
oszlop megvan. S megvan a Magyar Fájdalom szobrának helye is. Csupa
alföldi szomorúság. (Egy angol lord ajándéka a megrabolt nemzetnek.
Alighanem azt is beolvasztották, gondolta ő egy régi fotót nézegetve.
Pedig nem, azóta újra ott áll, fájdalmában kifényesítve.)
És ott áll a családi házuk a Kétmalom utca végén, bús düledék. Itt
nevelkedett, e százötven éves, szerény, késő klasszicista épületben.
Igazából nem sok szívderítő emlék kötötte ezekhez a falakhoz. Az utcai
front nem csak a vakolatot vedlette le: már a téglát is eszi, porrá mállasztja
a salétrom. Termann hatalmas, hüvelyknyi kapukulcsa illett a zárba. Kerek
egy éve nem találkoztak, ez a kulcs és ez a nagykapu. A fiút „újra otthon”-
mámor lelkesítette. Belépett az udvarra, de máris megtorpant.
„Ne már.”
Kitárta a kaput, és ugyanazzal a lendülettel csukta is vissza azonnal.
Az udvaron nagybátyja állt, és alapos mozdulatokkal vörös Ladáját
sikálta. „Ma nincs szerencsém”, gondolta Termann.
Türelmesnek kellett volna lennie, beülnie valamelyik sarki presszóba.
Ehelyett egy téglarakás mögé húzódott a szemközti zsákutcában, és
elszívott néhány szál Gauloises-t, míg végre megjelent odakint a
nagybátyja, és elhajtott az autóval.
Végre Termanné volt a téglával borított udvar, amelyre a nagyapja
ültette fenyő vetett árnyékot. A kemény levelű kecskerágóbokrokkal, az
árnyékliliommal a sarokban. Még virult a virágágyásokban balról és
jobbról néhány szál rózsaszínű és sárga portulácska. A fenyő tövében a
Lada közvetlen elődje, egy rozzant Zsiguli parkolt. Korábban azzal
száguldott vidéki kiszállásokra a bácsi, aki egyébként tűrhető szakember
hírében állt. Ő örökölte az utcai frontot. Mostanság döghús rohad nemcsak
a hűtőszekrényben, de állítólag nagyanyjuk tisztaszobájában is.
Mein Hinterland! My Heartland! Engedékeny meghatározások,
gondolta Termann. Az utolsó nyarat fogcsikorgatva vészelte át „idelent”. A
„fönt” akkor már réges-régen Pestet jelentette, az egyfejű magyar
városhálózat csúcsát.
A középkorban temető volt itt, a Péterfia-Ótemető, leghíresebb halottja
Hatvani kollégiumi fizikaprofesszor volt. Aztán az utcájuk iker névadója,
két szárazmalom zakatolt ezen a helyen, a kopár homokdombon, az
izmosodó mezőváros peremén. E két malom telkén nyolcán lakták a
hetvenes években az L alakú ház négy lakását. Nyolcan őröltek két
malomban. Három özvegy és egy vénlány volt közöttük. Nagyanyja és
nagynénje, apja húga, Éva laktak legelöl. Antik bútoraik voltak, főleg
biedermeier. Bordó huzatú székek az ovális nagyasztal körül. Csavart
oszlopú, barokk virágtartó állványok. Több átlagos tájkép és egy remek
enteriőr olajban. Két méter magas velencei tükör az utcai ablakkal
szemközt. S az elmaradhatatlan ónémet tálaló, barométerrel a tetején; a fiú
számára sokáig kész rejtély a rendeltetése. Néhány könnyű betegsége
idején nagyanyjára bízták a szülei. Cserge borította a díványt, amin aludt,
attól az anyagtól nagyon idegenkedett. Itt nézte végig A Tenkes kapitányát
meg Az Onedin családot, almakompót kanalazása közben. Emlékszik
nagyanyja legendás borjúpástétomára, rántott csirkéjére és kókuszgolyóira
is.
Karácsonykor mindig itt tartották a tágabb család összejöveteleit. Azt
már gyerekfejjel is könnyen észrevette, hogy apját az asztal perifériájára
ültetik. Később jött rá, hogy lejárt embernek is tartják, akinek nem kínál új
esélyt a szerencse. Idővel a köszönés is megszűnt a testvérek között. A
húg, Éva kifakadása az apjára különösen emlékezetes volt. Azt a különös,
recsegő hangú krákogását nagyon nem szenvedhette. Igaz, Termann sem;
azon gondolkozott, talán az apja elszigeteltségének élményéből is
táplálkozhat az ő állandó – és a csalódásoktól gyorsan csillapodó – vágya a
beilleszkedésre.
A társbérletesítés idején betelepített közbülső lakó, Bakatorné egy utcai
szobában szunnyadt el örökre. Felnőtt unokája régész lett és sokra vitte,
mert a homokról egyenesen a budai Várba költözött. A másik betelepített
jövevény Kékiné volt, aki rendszeresen a terrakotta színű Bem téri
pártházba surrant, ülésezni. Húsvét hétfőn Termann mindig nála
konyakozott az apjával. Egyébként, ha nem volt egyházi vagy világi
ünnep, gyakran volt útszéli szóváltásoktól hangos az udvar. Úgyszólván
mindenki pörben állt mindenkivel.
Ő majdnem leghátul lakott a szüleivel. Mögöttük, a kocsiszín után
következtek a fáskamrák, szemben a füstölő betonépítménye, amely
mindenes raktár volt az ő idejében. Ha szénszállítmány érkezett, a
ruhaszárító drótkötelek lekerültek a földre. Az illatok közül a spájzoké
tolakszik először az orrába. Meg fáskamráké, a petróleumbűz elkeveredve
a friss szén szagával, később a biobrikettével. Egyszer földúlta Termann
homokvárát egy teherautó, a fiú bőgött. Nem is csoda, hiszen komoly,
teraszos homokvár volt, igazi mészkő-, sőt márványlapokkal az oldalán;
beépítve a védműveibe pár igazi bazaltkocka is az utcáról… A „várárok”
afféle homokfalú szárazárok volt, akár a középkorban a városé: nem volt
patak a vidéken, amely a malmukra hajthatta volna a vizet.
Amikor apja kivágott egy fiatal eperfát, gyökerei alól ismeretlen
rendeltetésű épület alapfalai kerültek elő – „A malom!”, gondolta ő –, és
rengeteg csorba pipafej, agyagcserép, színes üveg és porcelánszilánk. Apja
kiforgatta a téglákat a földből, hogy újra fölhasználhassa őket, és Termann
határozott tiltakozása ellenére sem értesítette a múzeumot.
„Ezek ereklyék, apa.”
„Ereklyék, és?”
„Van olyan, hogy beszolgáltatási kötelezettség.”
„Szerintem meg nincs olyan.”
„Hát, jó.”
Tangóharmonika-szó szűrődött át a szomszédból, a nyolcvanas évek
legelején, részeg és vastag énekhanggal kísérve. Ez a Kút utca egy,
magasföldszintes ház. Rossz a híre, közveszélyes munkakerülők s a
javítóból kiengedett suhancok laknak ott. Termann tudta, mert néha
leskelődött a kerítés hasadékánál. Volt ott egy hátsó udvar, amelyet
fáskamrák vettek körül. Egy alkalommal középső unokahúgával, Hildával
játszottak a kertben, a szamócaágyás mögött. Hirtelen beléjük bújt a
kisördög. Csak egy szemvillanás volt, meg sem kellett beszélniük semmit.
Előkerült a fáskamrából a csúzli. Máris lendültek a kődarabok odaátra.
Megszórták a rossz ház udvarát, hátha abbahagyják a hangos nyáresti
zenélést meg a pálinkaízű óbégatást. És a nyekergetést valóban
abbahagyták. Annál nagyobb lett a kiabálás. (Mint utólag kiderült, fél centi
híján a szemén találták el a harmonikást.) Arra már nem számítottak, vagy
csak egy kicsit, hogy jól fölpaprikázva átjön a szomszédasszony, bizonyos
Rózsika, és csípőre tett kézzel követel magyarázatot a nagyanyjuktól. Ők
ketten megszeppenve bújtak vissza a kert mélyére, a sírkövek mögé.
Nagyanyjuk erélyesen eltanácsolta az akadékoskodó Rózsikát. Aztán
leszidta a két gyereket, „de pokolian”.
Termann 1989 augusztusában a kertben napozott, leghátul, a szomszéd
épület borostyánnal befutott hátsó frontja mellett. Grieg ideges e-moll
zongoraszonátája. Csajkovszkij Szentimentális keringője. Rossini: La
danza. Donizetti: La mère et l’enfant és La corrispondenza amorosa. Ez az
egymásutániság, ez a véletlen sorozat maradandóan megragadt a fülében.
Ezeket a zeneszámokat ugyanazon a délelőttön sugározta egy salzburgi
adó, amelyet véletlenül sikerült befognia. A kerti hintaszéken himbálózott,
a letarolt szamócaágyás közelében. Lábához dörgölőzött Vadóc, a család
hulló szőrű fekete kandúrja. Balról, a tüskés pöszmétebokroknál bizarr
látvány tárult szeme elé, a néhai Termannok sírkövei. Az ötvenes években
számolták föl a belvárosi temetőket, így a Dobozy- meg az új Péterfia-
temetőt is, akkor szállíttatta ide a márvány- és mészkőtömböket a
nagyapja. „Van ebben valami borzongatóan bizarr, hogy újkori sírköveket
hozatott a középkori temető helyére. Ez is micsoda dolog, olyan tipikusan
debreceni… Homokot a Szaharába, borostyánt a borostyánhoz? Vajon nem
tudta pontosan, mit cselekszik?”
Termann, jövet a nagyerdei strandról, állomást váltott a rádión. Hamar
csordultig lett a Cívis Rádióban garázdálkodó lemezlovassal, aki
akkurátusan fölsorolta, milyen „korongokat” szeretne „forgatni” tizenegy
és fél tizenkettő között. (Reménytelen választék volt. Arra gondolt, ő meg
a DJ-t szeretné megforgatni a saját tengelye körül, vagy kiforgatni
mindenéből, mielőbb. S hogy a világ legcinikusabb popzenéje a magyar.)
De már nem bukkant rá aznap az osztrák adóra.
*
Két év elteltével Vadócot sem találta már. Apja mesélte, hogy a kandúr
rejtélyes körülmények között fulladt bele egy olajoshordóba. Láthatóan a
macskák újabb nemzedéke lakta a házat, valahogy mégis ugyanaz a
társaság, bundájuk mintázatán fölismerhető volt a családi vérvonal. Sehol
egy ember. Halottak mind a hajdani nők. S aki pedig elköltözött innen,
mint ő, az nem települ többé haza. Havonta utazik le, „evakuálni az
ingóságait”, mondta gúnyosan. Arról ábrándozott, hogy ha vissza fog térni
valaha, csakis mint rekonkvisztádor, új földesúr. „Hülyeség”,
csillapítottam.
Égő avar illatát hozta a szél a Nagyerdő felől. A lakásban dohszag és
nyirkosság terjengett. Ujjnyi porréteg ült a bútorokon. Apja, a Magyar
Államvasutak nyugalmazott főintézője, megszállott dokumentátor volt.
Szívós munkával alakította egykori otthonukat irat- és lomtárrá.
Pereskedéseinek, meghökkentő technikai, újítási javaslatainak, s főként
fegyelmi ügyeinek aktái – harminc évre visszamenőleg – méter magas
tornyokká növekedtek a sarkokban, a Dexion-Salgó polcokon, a
perzsaszőnyegen, a csupasz padlón. Fönnmaradt a levelezése Kurt
Waldheimmel és II. Erzsébet királynővel. Persze a titkárságon keresztül
érintkeztek vele, de azért nem volt ok panaszra. Saját kezű szignójuk is
megérkezett ide gyakran, gazdagon aranyozott, dombornyomású vagy
bordázott, krémszínű levelezőpapíron. Viszont a többi papír nem volt
egyéb, mint „minta, érték nélkül”, ahogyan ez a fölirat szó szerint áll az
egyik doboz oldalán. A fiú dacosan vágott át a roskadozó polcok között,
amelyek még a konyha értékes négyzetmétereit is elfoglalták. A Filatéliai
Szemle egyik évfolyama kevés híján maga alá temette. Ott penészedett
apja bélyeggyűjteménye is az almárium alsó rekeszében. Termann fölütötte
az egyik albumot. Javarészt Kádár-kori tömegbélyeget talált benne.
Színpompás blokkokat, a nedvességtől beragadva a celofántokjukba. (Apja
legalább félmillió „békebeli” – azaz rendszerváltás előtti – forintot ölt
belé, jószerével a konyhapénzt is megvonva családjától.)
Fázott, be kellett hogy gyújtson. Akadt a vödör alján némi porózus
feketeszén, és akadt töménytelen újságpapír is. Tíz folyóirat harminc
évfolyama, gyújtósnak.
Csöpörészett az eső, amikor fél tizenkettő tájban megállt édesanyja
ruhásszekrénye előtt. Az ajtók elől el kellett bontania a műanyag
málnásrekeszekből emelt torlaszt. („Ezek is milyen utat futottak be, a
hajnali piactól idáig!”) Két éve annak, hogy ruhát kerestek
keresztanyjával, amiben eltemethetik az édesanyját. Az ágyneműk
fedezékéből bukkant elő a családi ezüst. És néhány bizalmasnak látszó,
mert gondosan átgumizott iratcsomó is. Találomra nyúlt közéjük. Elsőre
semmi különös. Húsvéti képeslapok. Index az egyetemről, azt már ismerte.
Egy orvosi rendelő berendezésének leltára a nyolcvanas évekből, rég lejárt
érvényű kártyanaptárak. Azért jól esett megtapintania őket.
Aztán hirtelen jó nyomot talált. „Ejha.” Semmi kétség, szerelmi
levelezés. Nem az apja a férfi szereplő, ez a papírcsomó jóval az apja előtti
időkből való. Pár évvel a fénykor után keletkezett; a fénykor, amikor anyja
medika volt Pesten és sebesülteket ápolt. 1956, mezítlábas Camel az
amerikai segélycsomagban, megköhögtette a fiatal medikát. (Apja meg
nemzetőr volt Miskolcon, gépfegyverrel a kezében – szépek voltak és
majdnem hősök is. Nem ismerték egymást.)
A nála évekkel fiatalabb medikus Kedves Mamának szólítja Termann
leendő édesanyját.
Gyöngyös, 1960. VIII. 29.
Kedves Mama!
Mindenekelőtt szeretném megköszönni a névnapomra küldött
jókívánságaidat. Hosszas kálvária után megkezdtem szigorló évemet én is,
de ebben a levélben nincs helye panasznak.
Gondolhatod, milyen szenzációsan szórakoztunk a Hanságban. Isteni
kaja volt, s annyi, amennyi belénk fért. Én még fokoztam balatoni jó
formámat, úgyhogy szüleimet a tönk szélére juttattam a kétszeres
repetákkal. A Hanságból úgy tértem vissza, mint egy szerecsen. Eszembe
jutott, hogy egyszer a vizsgaidőszakban elszörnyedtél rajta, milyen
valószínűtlenül barna vagyok. No, az a gyanúm, ezúttal összeesnél, s
rögtön letagadnád, hogy családi kapcsolatban állunk. A táborban
egyébként újítást vezettem be: két hétig nem is borotválkoztam! Kossuth
Lajostól csak az különböztetett meg, hogy ő nem volt ilyen kopasz.
 Jelenleg a fertőző gyerekosztályon dolgozom. Szabatosan szólva: lógok.
Mindkét főnököm nő, sőt, az egész osztályon én vagyok az egyedüli férfi. A
fő-főnöknőmet évekkel ezelőtt én tanítottam vérképet leolvasni, úgyhogy
szemében jelentős hematológus vagyok, és nagyon vigyáz rám, nehogy
agyondolgozzam magam. Rettenetesen unatkozom, különösen az elmúlt,
számomra nagyon programdús év után.
Néhányszor kinéztem a strandra, de nem szeretek oda járni, mert
minden ismerősömnek el kell magyaráznom, hol sültem le ennyire. Tegnap
egész nap a Mátrában bolyongtam. Igen jólesett az egyedüllét. Lehetett
gondolkodnom, bár ez számomra veszélyes. Képes vagyok napokat
elbarangolni az erdő kevésbé járt területein, hogy ne kelljen emberekkel
beszélnem. Igaz, ez bizonyos fokig gyávaság is, olyan színezete lehet a
dolognak, hogy menekülök az itthoni bajok elől. Nem védekezem
semmilyen vád ellen. Semmi sem érdekel.
Veled mi van? Címedet nem tudom, ezért a klinikára küldöm, lehet, hogy
megkapod.
A fényképeket még nem tudtam megcsináltatni, majd küldök belőlük, ha
készen lesznek.
Addig is kézcsók:
R.
Anyja válaszlevelének fogalmazványa is a borítékban lapult. Három
hete szigorló orvos Gerő tanár úr klinikáján, a Mező Imre úton. Beveszi
magát a házikönyvtárba. Kong az olvasóterem és szeptember van: nem
kell több. Azazhogy mégis: sürgeti a közös fényképeket. „Jó lenne, ha
maradna valami emlék.” Nővérénél lakik, ahol keresztfiának különös
gondja van rá, nehogy túlzásba vigye a tanulást. Erdélyi utca 19.I. 3/a.
Ez pedig anyja véradó-igazolványa.
„Lássuk csak”, mormolta a fiú.
A donor jogai.
1. A vérvétel csakis az alkar egyik visszerének megszúrása útján
történhet.
2. Kívánságomra tartoznak a véradással kapcsolatban fölmerült
útiköltségeimet megtéríteni.
3. Jogom van a „Véradásra kész” jelvény viselésére.
 4. Jogom van kilépési szándékomat a Magyar Vöröskeresztnél bármikor
bejelenteni.

„Bármikor kiléphet. És a Vöröskereszt kegyeskedik elbocsátani. Akkor

jó, ha szabadság van”, gondolta Termann.
Megeredt a zápor, hallotta, nem is kicsit esik. Becsapódott a kapu,
megjött valaki. „Na, vajon ki?” A zápor jöttét Imre bácsi igazán nem várt
fölbukkanása követte. Az udvaron tett-vett, az ő holmijuk között,
Termannék fáskamrájában kotorászott otthonosan.
Termann tett a tűzre, és kiesett a kezéből a lapát. Imre fölneszeit és
megkocogtatta az ablaküveget. „Van itt valaki? Dezső, te vagy az?”
Falhoz lapult. Leguggolt, aztán négykézlábra ereszkedett, úgy mászott a
sarokba, de ez annyira indokolatlanul vicces volt, hogy önkéntelenül is
elnevette magát.
„Gyere elő, fiacskám, beszélnünk kell.”
„Ugyan miért kéne.” Termann az előszobán és egy zárt, ablaktalan
folyosón keresztül a spájz felé vette az irányt. Akkoriban hordott magánál
gázsprét, kitapogatta a zsebében és készenlétbe helyezte, de megint derült
a saját túlzó aggodalmán. „Gyere ki, míg jó vagyok hozzád.”
Aztán: „Ne hergelj, fogytán a türelmem.”
Termann tudta, erre alapozhat. Egy kövér cívisnek, egy ilyen „dagadék
lódoktornak”, ahogyan ő hívta, igazán semmi türelme sincs. „A kicsire azt
mondják, hogy picsányi, ilyenek ezek”, suttogta. Eltorlaszolta belülről a
spájz ajtaját, és idegesen nézegette a föliratot a gázspré oldalán. Elszánt
volt, nem érzett valódi félelmet, mégis gyöngyözött a homloka.
„Megkeserülöd, ha elkaplak”, hallatszott kintről. Rokona egyre
harciasabb lett. Talán nála vannak a kulcsok.
„Mindegy, legázolom, ha közelít”, gondolta a fiú.
Kulcscsomót zörgetett a bácsi. Szorult tehát a hurok. Ezek a tízágú,
félkilós kulcscsomók ebben a házban félelmetesek! De nem lehet teljes
mindegyik készlet. És a lakásnak két kijárata van: ha a bácsi behatol az
egyiken, ő távozik a másikon, egyszerű ez, gondolta át villámgyorsan.
Imre káromkodott. Ezek nem Dezsőék lakásának kulcsai.
„Mi az, öreg sarlatán, mégsem fogsz móresre tanítani?”, gondolta
Termann.
 Nem mintha föllélegzett volna. Úgy érezte, idáig alulfizetett statiszta
volt egy elfuserált horrorfilmben, s a kéjenc rendező most a címszereppel
lepi meg. Nem volt ínyére.
Fülelt, mégsem tudta megállapítani, mikor takarodott el „a lódoktor”.
Előjött, és kinyújtóztatta tagjait a pöszmétebokrok között. Lesz ideje. Alig
múlt el dél.
*
Nedvesen fénylett a Nagyerdő, amikor a klinika német-barokk tömbje
elé kanyarodott vele a villamos. Az Ideg- és Elme leghátul van, a klinika
gondozott területének végén, az igazi erdő tölgyeinek árnyékában.
Nekivágott a parknak. „Ez a kórházpark szinte kérkedve ünnepli az őszt”,
gondolta. Mennyire vonzódik ehhez a helyhez. Még a Klinika mozi
betegségszagú padsoraihoz is. Pedig itt halt meg az anyja, itt hunyt el mind
a két nagyanyja. Apját pedig hat alkalommal hozták be a zártosztályra;
hatszor, ez nem hétköznapi eredmény.
Ám azt sem felejtette el, hogy jobbról a második barokk pavilon, az a
szülőháza.
Látta, ahogy egy fiatal pár gyűrött, barna papírzacskót csempész a
bokrok közé. Cirmos kölyökmacska mászott elő belőle, a szórt fényre.
„Lehet, hogy megússza”, gondolta Termann. „A kórházpark tele van jól
táplált macskákkal, talán befogadják falkájukba a kicsit. Biztos? Mintha az
úgy menne…”
Etették az apját, amikor bement hozzá. Aránylag hamar fölismerte a fiát,
és próbált örülni neki. Elvégre nincs senkije rajta kívül. Bevallotta, hogy
néha, ha ügyetlenül csinál valamit – mondjuk, elveszít egy csavarhúzót
vagy elejt egy poharat –, föl szokta pofozni az öccse. Egyszer
eszméletlenül feküdt a padlón, amikor rátalált a szomszéd.
„Megütött? Imre?”
„Egypárszor.”
„És nem jelentetted föl, komolyan?”
„Nem.”
„Akkor sem, amikor…? Ott maradhattál volna simán. A földön,
örökre.”
„Akkor sem.”
„Félsz tőle.”
 „Lehet.”
Megsajnálta az apját. Valósággal elérzékenyült, ahogy vele kapcsolatban
még sohasem.
Merev és magának való apját egyszer látta sírni, diákkorának egyik újra
hallott régi slágerén. Nosztalgiából. És soha másért, magáért sem, soha
máskor. De hogy az ő szíve essen meg ezen a rideg emberen? Termann
meglepődött magán. Hol a nyolcvanas évek nyarainak konoksága, sőt,
ádáz dühe? A kertből befolyt jövedelmeket bélyegbe és kertészeti
beruházásokba, targoncába, utánfutós kistraktorba ölte. Üvöltözött a
feleségével. Egyszer az is előfordult, hogy alattomban a táskájába nyúlt, és
magához vette a teljes fizetését. Termann rövid kézitusa árán szerezte
vissza az anyjának a pénzt.
Apja aznap borostás volt, a haja csapzott. Felső ajka lefittyedt,
protézisének csak a hűlt helye. Ilyennek látta mindig a kórházi napjai alatt,
összeszedetlennek, jócskán elhanyagoltnak. Termann szívósan faggatta az
elmúlt évről, de apja csak elvétve válaszolt. Dolgozik, egy kirakodóbrigád
tagja az állomáson. A vasúti kifőzdében ebédel. Esténként nem mozdul ki.
Nyugdíját emelték egy ezressel. Kijár a temetőbe a felesége sírjához.
És soha többé nem gyűjt bélyeget. Se ritkaságokat, se tömegcikket,
semmit.
Az ápoltak ingerlően bámulták őket, egyikük bizalmaskodva húzta
közelebb hozzájuk a székét. Nem volt hivatalos látogatási idő. Termann
megígérte, hogy másnap délelőtt visszajön. Ez apró blöff volt részéről,
nagyon jól tudta, hogy nincs esély: akkor már régen Pesten kell lennie.
Kilépett a fényre. A vörös Lada az elmeosztály előtt állt. Nagybátyja az
épület felé tartott, két hosszú másodpercig farkasszemet néztek. A nevét
ordította, és azt, hogy megállj. „Majd bolond leszek”, gondolta a fiú.
Szaporára fogta a lépteit. Bár nem a bőréről volt szó, de nem érzett sok
kedvet az eszmecseréhez ezzel az emberrel. Ő sietett, az meg loholt a
nyomában, dagadt, gyöngyöző halántékú rokon. Szétlapítaná, ha utolérné?
Vagy ő a másikat, gondolta, megtáltosodva dühétől. Az irányított és
célpontját hiánytalanul ismerő gyűlölet adjon neki ezentúl kedvet?
„De azt sem akarom.”
Hármasával vette az Élettani Tömb lépcsőit fölfelé, a portás elhűlve
nézte – ide hozta régen az apja, mikor eltelt professzorok tartottak
diavetítéssel egybekötött élménybeszámolókat thaiföldi portyázásaikról –,
a dúvad ember ereje lohadt már. A hátsó lépcsőt meg a vészkijáratot csak
Termann ismerte. A Pallagi úti kaputól sétált vissza a villamoshoz.
 A Kopter méltatása
Termann boldogult legénykorában a Kopter izmait bámulta. Edzője volt
ez a fiú és mestere is. Legfogékonyabb éveiben volt a Kopter tanítványa,
tökéletes kópiájává azonban nem válhatott, természetesen.
A főiskola visszhangos, huzatos, páratlanul sivár előcsarnokában figyelt
föl erre a daliás alakra. Első pillantásra nem tetszett neki. Termann sovány,
magányos sétáló volt akkoriban, a fiú pedig éppen az ő szöges ellentéte: az
események epicentrumában foglalt helyet. Termann nem volt kiközösített,
csak bátortalan és magának való. Az óraközi szünetek alatt védekező
testtartásban üldögélt a vesztibül valamelyik félreeső zugában, s egymás
után szívta el a cigarettákat, állandó izgatott készenlétben.
Azonos csoportba osztották be őket ezzel a bizonyos Kopterrel. Napok
kérdése volt, hogy kivívja magának a sztárstátuszt körükben, a szedett-
vedett társaság egyöntetű csodálatát. Sudár termet, egycentisre nyírt
sörtehaj. A testépítőtrikó alatt kimunkált izomkötegek, duzzadó ágyék a
feszes farmer szorításában. Akár egy párzani kész bölény. Borostával
befutott arcán gyilkos félmosoly játszott, ahogyan körbehordozta tekintetét
a csarnokon, amely retinasajdító neonvilágításban fürdött fényes nappal is.
Tessék, egy önmagával brutálisan azonos élet. Termann tudta, ő nem lehet
ilyen, és nem is szabad ilyenné válnia, mert akkor legfontosabb
perspektíváját veszítené el, az élet oldalnézetét. De volt a fickóban valami
nyersen vonzó.
Szeptember derekán már lánykoszorú övezte a Koptert. Kurta és találó
megjegyzéseit áhítattal hallgatták a csúf, javarészt érintetlen
tanárjelöltlánykák, amikor az áttüzesedő Kopter kedvenc akciófilmjeiről és
zenekarairól nyilatkozott.
„A sötét zenékre vagyok beindulva”, jelentette ki a góliát. Kidülledő
mellkasán megfeszült az Éjféli Olaj nevű csapatot ábrázoló póló. Az Éjféli
Olaj énekese tudvalevőleg kopasz volt, „csontkopasz” az ő szavajárása
szerint. Kisült, hogy hajhagymáinak dús termésétől is a zenekar iránti
rajongásából kifolyólag szabadította meg magát a vasgyúró.
„Mégis az én emberem”, gondolta Termann. Íme, a közös nevező,
amelynek segítségével a bizalmába férkőzhet. Az első adandó alkalom
csoportjuk ismerkedő házibulija volt Óbudán, ahogy ő mesélte, egy „ordas,
nimfomán bestia” lakásán. Rumosüveggel és Mission-cédékkel fölpakolva
sikerült becserkésznie a szemmel láthatóan unatkozó Koptert. Bólintott,
kizavarta a kvaterkázó csoporttársakat az utcai szobából, Termannt pedig
berántotta oda. Meghúzta a flaskát, Dezsőbe diktálta a maradékot, majd
biztos ízléssel kiválasztotta a legbecsesebb albumot. Kialudt a villany és
fölcsendült az Amelia. Termann látta, ahogy a góliát letépi magáról a pólót,
és zabolátlan pogózásba kezd. Termannt, mint mondja, lenyűgözte a
„félmeztelen vadállat” vitustánca. A förgeteges zene végül elsodorta, ő
sem maradt mozdulatlan.
Visszaszivárogtak a többiek. Nehezményezték a zenei terrort, a hangerőt
és a szobakisajátítás tényét. Ők ketten leballagtak az éjjel-nappaliba egy
újabb üvegért. A kapu előtt botlottak a házigazda lányba, aki épp
rakoncátlankodó vizsláját vonszolta vissza az egészségügyi sétáról,
hullarészegen. Termann még valamelyest ember volt, a javarészt müzlivel
és tejtermékekkel táplálkozó Kopter alig állt a lábán (különben sem bírta
az italt, lám, neki is voltak gyönge pontjai). A „bestia” hirtelen Termannra
vetette magát a kapualjban, s foggal-körömmel marcangolni kezdte a fiút.
Időközben kiürült a hatalmas lakás, feljövet csak a konyhában találkoztak
néhány nehezen oldódó tanárjelölttel.
Termann emlékei hézagosak. Annyi biztos, hogy a Frankel Leó utcában
ébredt egy levegőtlen cselédszobában. A lány még aludt. Szólt egy régi
Európa Kiadó-lemez, amelyet a lány bátyja rakott föl, s rajta éppen ez a
szám: Szabadíts meg a gonosztól. A Kopter nem volt sehol.
Az újdonsült barát féltékenyen tekintett Termann hódítására. S mivel
nem szerette sebezhetőnek mutatni magát, szilenciumot rendelt el.
Hónapokig csak a szemináriumokon látták egymást. A neveléstörténet-
vizsga után azonban félrevonta Termannt, hogy vakációs terveiről
meséljen neki.
„Téged, fiacskám, edzőtáborba viszlek. Hasznodra fog válni.”
Nem tűrt ellenvetést. Termann hiába hivatkozott az állítólagos
szívgyöngeségével kiharcolt fölmentésre, amely megszabadította a
tornaórákra járástól. A Kopter az edzőtábor helyszíneként balatoni családi
kúriájukat jelölte meg.
A kitűzött napon esett az eső. Termann lucskos augusztusi délben
érkezett az arácsi vasútállomásra. A restiben régi iskolatársába botlott, a
lesunyt fejével a zsebtévés Takács Bálintra emlékeztető, vörös haja miatt
„hagymafejűnek” mondott Brémaiba, aki – mint közölte – szintén a Kopter
meghívására utazott az északi partra. Elszántan keresték a kúriát, szakadó
esőben. Dörömböltek a veranda ajtaján. Testes asszonyság nyitotta ki
neglizsében; nem tudott magyarul. Mindenesetre hüvelykujjával az alagsor
felé bökött. A buzgó testépítőt, aki élelmesen egy német családnak adta ki
a házat egész nyárra, a garázsban találták. Éppen a fekvenyomó erőgépen
gyakorlatozott, s udvariatlanul visszaparancsolta őket az esőre.
Az ereszalján rostokoltak sötétedésig. Mindketten tízórai nélkül
érkeztek, úgyhogy szívták a fogukat rendesen.
Öt órás erősítés – ez volt a Kopter napi fejadagja, ebből jottányit sem
engedett. Közös félelmük Brémaival alaptalannak bizonyult: őket nem
kötözte rá az erőgépekre a hosszú víkend ideje alatt, sőt, egyenesen
fölszisszent, ha egyikük hozzáért valamelyikhez.
„Hát ti?”, bújt elő a garázsból a Kopter.
Este hármasban sétáltak át Füredre. A gyógyforrás pavilonja alatt
kivárták, míg eláll az eső. A lacikonyha bádogpultján Brémai a filléreseit
számolgatta. Jobb híján a Muskátli nevű, lerobbant vendéglőben
fröccsöztek, aztán belévetették magukat a fölpezsdülő szombat estébe. A
parti sétányon flangáltak. A góliát szótlan volt és közönyös. Termann és
Brémai valamiért kedvet kaptak a rosszalkodáshoz. Nem csak a tétlenség,
nem csak a mindent átitató nedvesség, hanem ismeretségük – kis túlzással,
barátságuk – tisztázatlansága is vadította őket.
„Nézzétek csak”, torpant meg Brémai Huszka Jenő operettszerző
mellszobra előtt. Fölemelte a mutatóujját:
„Mintha gúnyosan figyelne minket.”
„Képzelődsz. Bár, ha jobban megnézem…”
Kubai diszkózenekar játszott a mulatóvá alakított átkelőhajón. Műsoruk
hátborzongató volt. Hamisan játszott a gitáros, énekesük belesült az egyik
refrénbe. Brémai gyors elhatározással besurrant öltözőjük őrizetlenül
hagyott ajtaján. Amikor visszatért, látták, hogy valamit szorongat a
kezében. Futásra biztatta őket, s közben elárulta, az egyik zenész
bőrkabátja van nála. A Kopter szánakozó mosolyától kísérve a sétányon
belebújt, és zsebre dugott kézzel, peckesen lépdelt tovább a kikötő
irányába.
Végigsétáltak a mólón, majd ugyanúgy, vaskövetkezetességgel vissza,
keresni valami elrontani valót. Kis latolgatás után hármasban hatoltak be a
Gagarin asztronauta nevét viselő utasszállító hajó fedélzetére. Brémai – aki
már ugyancsak kaján kedvében volt – haldögöt emelt föl a padozatról, és
megbotránkozó társai orra alá dugta. A szerény zsákmánnyal kilopóztak a
móló előtti köröndre. A Yacht étterem konyhaablaka alatt tanácskoztak
Brémai trófeájának sorsáról. Brémai nem szólt semmit, csak cselekedett.
Jobb karja hirtelen merész ívben meglendült, és a dögtest átbukott a nyitott
ablakon. Nyilván egy fortyogó üstben landolhatott, mert üvöltöző,
szakácssapkás alakok rajzottak ki hamarosan a promenádra. Ők pedig
elégedetten szemlélték őket az utca túloldaláról, a kertmozi mellvédje
mögül.
Prohorov Lenin-díjas akadémikus emlékkövét a tóparti ligetben
fedezték föl.
„Kommunista.”
„Dehogyis, fürdővendég.”
„Elég prominens fickó lehetett, ha itt saját köve van.
„Apám, Lenin-díjas! Azt nem adták akármiért.”
„Bűnhődjön.”
„Bűnhődnie kell.”
A Kopter itt szánta el magát a cselekvésre. Két kézzel megragadta,
kidöntötte helyéről a relikviát, s a murvával fölszórt út közepéig vonszolta.
Pompás, lidérces éjjel volt.
Behúzódtak a Muskátliba megpihenni. Brémai kabátjáról ott,
villanyfénynél derült ki: nem elég, hogy ócska műbőr, de kiállhatatlanul
penetráns szaga is van.
„Isteni ötletem támadt”, közölte Brémai. Szemében eszelős szikrák
gyúltak.
Mikor távoztak, papundekli dobozt emelt föl az aszfaltról a Muskátli
előtt, majd Huszka Jenő mészkő mellszobrához terelte a többieket. A
dobozt ráborította a szoborfőre. Legombolta magáról a szerencsétlenül járt
kubai zenész zekéjét és a papundeklire helyezte. Végül öngyújtót halászott
elő a zsebéből.
Kisvártatva mint irdatlan fáklya világította meg a sétányt a lángokba
borult mészkőalak. Brémai részegítőnek találta a látványt, kicsit Termann
is beleborzongott.
„Bob herceg? Vagy kiről is írt operettet…”
Bolgár népművészeti tárgyakat árusító bódé mögé lapulva
gyönyörködtek az akció eredményében. A járókelők fölkapták a fejüket,
de egyikőjük sem avatkozott közbe.
„Nem akarnak ünneprontók lenni.”
„Csúnyán belerondítanának a heccbe, érzik.”
Rutinmegmozdulások következtek. Yachtokat oldoztak el a
kikötőbaktól, targoncákat, napozószékeket, hajóhidakat hajigáltak a tóba a
néptelen mólóról, „D” felségjelükkel hivalkodó Trabantokat fosztottak
meg dühösködve „extráiktól”. A sétány szemeteskosarai zsinórban
gyulladtak ki a parti őrség székházának környékén. Brémai, az agyafúrt
piromániás megpörkölt pingponglabdák segítségével érte el a kívánt
hatást.
„Ez jó mulatság, férfimunka volt”, dörzsölgette a tenyerét hazamenet.
De még az út fordulója előtt két német, erős szász akcentusa alapján
biztosan keleti lányra lettek figyelmesek, akik a vállukon törölközővel
igyekeztek a szabadstrandra.
„Hát, nem fázósak, annyi szent.”
A távolban a két lány most vetkőzött anyaszült meztelenre.
„Figyelj, én…”
„Megőrültetek? Ezek kiskorúak.”
Brémai meg a Kopter egymást hergelve vetették magukat utánuk.
Termann elhűlve állt, látva, hogy a két kislány nyomában a két dúvad is
ruhátlanul csobban a habokba. Brémai ajzottan fogdosta az egyik sikítozó
lányt, pár éktelen pofon tudta csak kijózanítani. A pőre góliát nem erejét,
hanem nyelvtudását vetette be, és meghallgatásra talált a másik
megszeppent lánynál.
„Véletlen-e ez?”, kérdezte a fölsült Brémai Termanntól, megint a
mulatónegyed főutcáján sétálva. Aztán kettesben rúgtak be.
Hajnaltájt, már világosban találták meg a Kopter házát. A garázsból
mohó szeretkezés neszei ütötték meg a fülüket. Cókmókjaik az ereszaljára
kiszórva hevertek szanaszét. A Kopter egy pillanatra dugta ki a fejét.
„Lapáton vagytok. Sipirc. Soványmalac-vágta.”
A Kopter, későbbi elmondása szerint, két drezdai középiskolást fosztott
meg szüzességétől akkor éjjel. Termann és Brémai a sétány két
szomszédos padján éjszakáztak, és káprázatos napsütésben ébredtek föl
másnap. Napfürdőt vettek éhgyomorra, migrén kínozta őket és borzalmas
macskajaj. Huszka Jenő mészkőfeje fenyegetően feketéllett feléjük a víz
mellől. A kubai bárzenész zekéjének elhamvadt maradványai cafatokban
csüngtek le róla.
E kártékony víkendet követően Termann még egyszer volt a Kopter
vendége, ezúttal kisalföldi szülővárosában. Megbámulta a Kopter-palota
testépítő-traktusát, leírt egy kört a Kopter-uradalom parkjában. Tehetős
orvosfamília sarja volt ez a góliát. Ettek-ittak a barokk belváros
mulatóiban, s egyik éjjel a Kopter elvitte Termannt régi törzshelyére, a
Paradiso bárba. Cingár táncosnő pattant föl a pódiumra, és kezdte el lassú
vonaglását a fémrúd körül. „Ja, afféle lencsibaba. Nem az esetem.”
Termann mégis meghökkent, amikor a táncosnő melltartója a Kopter
ölébe hullott.
„Fölhívás keringőre.”
„Mi ráérünk.”
Nincs kizárva, hogy konflison hajtattak a Kopter házába az éjjeli
pillangóval, annyira beleillett annak az estének a hangulatába. Hármasban
tévéztek a szalonban, kínosan sokáig. A vasgyúró fél üveg Chivas Regalt
nyomott Termann kezébe, úgy kívánt neki jó éjszakát. A lépcsőház felé
mutatott, arra terült el az emeleti lakosztály.
A fiú még a reggeli expresszel távozott, angolosan.
„A Kopter be van szüntetve”, mormolta maga elé a vonaton.
S hogy merre dönget a Kopter mostanában? Termann nem sokkal
később otthagyta a főiskolát, csak volt csoporttársai közléseire
hagyatkozhat. A góliát állítólag diplomát szerzett, megnősült és
történelmet tanít a Havanna-lakótelepen. A lánytanulók beszökdösnek az
iskola edzőtermébe, hogy bicepszének látványától megszédüljenek. Egy
rosszcsont nebuló hangoskodott az óráján. Ő kiparancsolta a teremből, s
amikor a fiúcska vihogva nyitott be, a Kopter vállal csapta rá az ajtót. A
tanítvány nyolc napon belül gyógyuló fejsérülést szenvedett; a szülők
végül nem mertek panaszt emelni.
„Barátaim, mi mind a Kopter vadászösvényeit keresztezzük”, mondja
Termann. „Őbenne minden nőstény megérzi a bölénybikát. Ő a
farokkirály, a legdurvább döngető a vidéken. Övé a konc, övé a babér.
Azonban mindhiába folynak a törekvések, hogy föltérképezzük a rettegett
óriáshím birtokait, és azoktól távol keressünk magunknak vadászmezőt.
Hűvös gyönyörködéssel mindenütt ő kuncog a hátunk mögött.”
 Termann álmában augusztus volt és uborkaszezon. Országút szélén állt,
moccanatlanul a szaharai hőben, s egy Kopter-óriásplakát vetett rá
árnyékot.
Álmában a Koptert látta, szőrtelen koponyáján, ezen a csupasz
biliárdgolyón gyertya égett, redős homlokára csordult le a viasz.
 Vesztegzár
Hófúvásban evickél a Belső-Terézváros szíve felé. Hajszolt
nemesvadnak látszik, ahogy kapualjtól kapualjig araszolva küzdi magát
előre, egyre fásultabban, bár egyre bódultabban is ettől a friss mámortól.
„Szabad vagyok”, ismétli párszor. Időnként meghúzza laposüvegét, és
harákolva köp a csatakos aszfaltra.
A Picasso zenés-táncos mulató, a mozgalmas hétvégék e kikerülhetetlen
állomáshelye előtt nyugtalan varjak csüngenek a korláton: bebocsátást nem
nyert, koromszín jelmezű éjszakázók. „Na, mi van, Termannkám, hogy
megy a tépéscsinálás?”, tudakolja egyikük. Ő félrelöki, majd elsurranva az
álmos tekintetű kidobóemberek mellett, lebotorkál a frekventált pincelokál
csorba lépcsőin.
„Három órája nincs már január. Istennek hála”, nyugtázza, miközben
fröccshöz jut a bárpultnál. Gyors szemlét tart: ismerős sehol.
„Átvészeltem őket”, gondolja fölszabadultan. Átvészelte a Szív utcai
fiúkat, a lármás színészhordát. Ezentúl nem hergelhetik föl éjszakai
telefonjaikkal a baranyai akcentusban áradozó rajongólányok, akik
megtöltik a Vígszínház zsöllyéit, ha valamelyik lakótársa hóhérsegéd egy
ásatag előadásban.
Eltűnt. Nem tudják az új címét.
Termann nem ámítja magát: összes nyűgét nem rázta le a szökéssel.
Legutóbbi, horribilis telefonszámlájuk ráeső hányadát még úgyis el fogja
juttatni a főbérlőnek. Viszont spongyát dobott „a slepp” arcába,
egycsapásra meghiúsítva összes elszámolási kísérletüket. Többé nem
kínálkozik mód, hogy pókerpartijaik ricsajával ingereljék, hogy
pedzegessék állítólagos tartozásait, hogy meggyanúsítsák rágalmaikkal,
hogy föltúrva a fiókját, bosszút álljanak őrizetlenül hagyott javain.
A lakást Kanovits Endre találta kilencvenegy nyarán. Két cimborájával
költöztek föl Pécsről, hogy egy magán-színitanodát látogassanak, s hogy
legalább statisztaként taposhassák a Vígszínház deszkáit.
Termann optimistán, igaz, kényszerűségből csatlakozott hozzájuk.
Beázott a Mexikói úti cselédszoba, melyet egy kese bajszú nyomdásztól
bérelt. Könyvtárát ládákba menekítette, és kisebb tételekben helyezte el
legjobb embereinél, más vagyona nem volt. Albérlete az elhárító
munkálatok után is lakhatatlannak bizonyult. A megsárgult mennyezetből
és a falakból csípős szagok szivárogtak. Kétségbeesése mélypontján érte
utol Kanovits telefonja.
Szeptemberben költöztek be. Első heteik nyugalomban teltek. Termann
extrák özönével járult hozzá az étkezésekhez, albán fügedzsemek és
tőkehalmájak formájában. Közös háztartást vittek. A mosogatás
vetésforgómintára kiosztva. Ha valaki nőt hozott föl, a többiek levonultak
a közeli mozik vagy olcsó kocsmák valamelyikébe. Csupán a fürdőszoba
meg a mosógép használatáért folytatott viták feszültsége jelezte az
eljövendő vihart.
Termann alkalmi papírmunkákból tartotta el magát akkoriban,
forgatókönyveket írt megrendelésre (egyik sem valósult meg), a
kicsapongó déliekhez képest viszonylagos aranyélete volt. Kanovitsot,
ahogyan Jurátit is, Csillebércről ismerte, ahol szobatársak voltak a
Kozmosz altáborban, még mint vidéki úrifiúk. A társadalomkutatás volt a
tematika, beküldött dolgozataikkal szép sikert arattak, ám a tábor
házirendjével nem sikerült megbarátkozniuk. Lázadó hajlandóságuk az
első nap délutánján kiütközött: a táborvezető szeplős unokaöccse addig-
addig nagyképűsködött előttük, míg végül közös erővel zárták be a
ruhásszekrénybe. A fiú cérnavékony hangon visított, de nem köpte be
őket, szégyellte magát. A Budakeszin rendezett falukutatáson még
elmélyült helyszíni munkával brillíroztak, sváb parasztasszonyokkal
készített interjújuk fölvétele körbejárt a táborban. Már lehetett nyíltan
beszélni a kitelepítésekről. A Rafael-napi pásztorjátékot – mint
mondvacsinált és így szerintük komolytalan dolgot – már hangosan
szabotálták; s a táborból való kicsapatásuk után tizennégy évük izgága
lázában kezdtek levélváltásba.
Endre családja a mediterrán megyeszékhelyen valaha egy egész
Bauhaus-bérházat mondhatott magáénak, melyből a kétszáz
négyzetméteres, koloniál garnitúrákkal berendezett, biedermeier és
nagybányai festményekkel teleaggatott utcai lakrész a tulajdonukban
maradt. Nyaranta néha Termann is vendégeskedett ott. A kilencvenegyes
Kanovits már nem a táborbeli nyílt és odaadó bajtárs volt, se nem a
műveltségét gyarapító, kitűnő házigazda. Legjobb barátja, egy bizonyos
Nyáky rontotta meg, ez a színművészi ambíciókat dédelgető autószerelő,
akit Kanovits mamája rövid úton kitiltott a házából. Nem használt, Endre
küllemben és habitusban egyaránt Nyákyhoz idomult az összeköltözés
idejére. Sörényt növesztett és favágóingbe bújt, lépten-nyomon kisebb
összegekért folyamodott, s megdézsmálta Termann szivartárcáját.
Dreschler, a harmadik pécsi ártalmatlan, cingár, csontvázszerű figura volt
drótkeretes szemüveggel. Nem volt áldozat, de bohém sem igazán.
Két dugig zsúfolt szobájuk egy átmeneti szállás képét mutatta. A
mennyezetet göcsörtös dúcok tartották. Az oldalukba vert százas szögekre
mindenféle tarka göncöt, limlomot aggattak a rusztikus életvitelt kedvelő
lakótársak. A megbámult tapétára Nyáky függesztett filléres
reprodukciókat, amelyek miatt Termann nem győzött eleget pironkodni
fölmerészkedő ismerősei előtt. A padlón szivacságyak hevertek, mindig
vetetlenül. A sarokban egy tamtam-dobra állított kisképernyős Junoszty,
mint valami házioltár. Az eltakarítatlan ételmaradványok napokig
szaglottak az asztalon, s Termannt minden reggel orrba vágta a bűz,
amikor – határozott léptekkel – elindult a fürdőszoba felé. Hamar
megutálta ezt a véletlen összezártságot, ezt a kamaszfiús együttélést,
amely lépten-nyomon alkudozásra kényszerítette őt is.
Nyilvánvaló összeférhetetlenségük a tél beálltával igen éles helyzeteket
teremtett. Általában vágni lehetett a füstöt a nagyszobában, amikor
Termann késő este megérkezett. A fiúk óbégatva pókereztek, mosatlan
tányérok, kiürült borosüvegek garmadája között. A bajszos Nyáky
félresöpörte zsíros loboncát, homlokán láthatóvá vált ismertetőjegye, a
csúf májfolt. Kétdecis vodkát kortyolt, burjánzó szakálláról csurrant le a
szesz. Nem pillantott föl, úgy vakkantott Termannra.
„Hoztál kenyeret?”, kérdezte.
„Elfelejtettem, ne haragudj.”
„Elképesztő.”
„De hiszen te is bevásárolhattál volna… Nem beszéltünk meg semmit.”
A fölbátorodó Dreschler végigmérte, és cérnahangon fordult hozzá.
„Teafű-hozzájárulás, Dezső?”
„El vagy maradva”, folytatta Endre.
„Mi tartunk el”, recsegte Nyáky határozottan számonkérő hangon.
„Váljék egészségetekre.”
Hasztalan hivatkozott volna az őszi lakomákra, mikor ő volt hozzájuk
bőkezű. Ezek itt, úgy látszik, nem szeretik többé. A fiú elnézte Nyáky
sunyi, savanyú képét. A sokadik bagatell tétel citálásakor Termann egy
ötszázast dobott az asztalra, e havi utolsó ötszázasát.
 „Nahát akkor, nesztek, cimborák. A kommunából ezennel kiléptem.”
Aztán rájuk vágta az ajtót.
Hogy engeszteljék, meghívták egy hétvégi mulatságra a Ganz-gyárba, a
Fekete Lyuk pincéje mellé, ahol az amatőr színjátszókör ünnepelte
fönnállásának kerek évfordulóját. Termann egy Bösendorferre dőlt, keze
elkalandozott a billentyűkön. Egy ifjú színésztitán, aki éltes
jellemszínészekhez dörgölőzött egész este, megelégelte méla akkordjait, és
fojtogatni kezdte Termannt. Ő kitántorgott a szakadó esőbe, és fogott egy
taxit.
A fürdőszobát Kanovits Endre uralta öntudatosan, másfél mondatos
szerepeit a kádban magolva órák hosszat. Ő volt egyben Termann
szobatársa is, s ha néhanap hajnalban kellett kelnie, a fiú biztosra vehette,
hogy Kanovits a lektűrjeibe fog temetkezni, és kettőig nem olt villanyt. A
tábori tradíciókra tekintettel Termann igyekezett elnéző lenni, de
belefáradt. Barátja már a fölsőbb osztályokat végezte Nyáky iskolájában.
Termann advent tájékán Venczel Hedvignek dolgozott, e megcsappant
népszerűségű díva új műsorába írt jókedvűnek szánt kuplékat. Karácsonyi
munkamegbeszélésükön a Múzeum kávéházban, kissé besörözve,
fölvázolta neki a Szív utcai frontvonalakat.
„Úgy képzelje el, hogy egyszer sem alszom többet, mint három óra.”
„Maga szegény”, cirógatta az arcát Hedvig. „Buta statiszták között,
képzelem!… Na, majd én. Fölmegyek és szétcsapok közöttük. Dezső, ha
nagy a gond, jöhet hozzánk is szenteste. A férjem nem biztos hogy örülne,
de én…”
Erre azonban nem került sor, sem a színésztanoncok fegyelmezésére,
sem a közös karácsonyra. Mikor Termann hazaért, még csöndes volt a ház;
majd egyszeriben megtelt az ünnepvárás neszeivel, s megjelentek a
lépcsőkön a karácsonyfával ügyetlenkedő, káromkodó családfők. Üres volt
a lakás. A teljes társaság leruccant Pécsre, ünnepelni. Föl se merült, hogy
jókívánságokkal szerencséltessék egymást. Termann kitárta az ablakot,
hogy megtisztuljon utánuk a levegő. Rövid töprengés után lemondta
nemrég megözvegyült anyai nagynénje, Marika néni meghívását. Úgy
határozott, egyedül, fiatal agglegény módjára üli meg a szentestét. Saját
maga főzött vacsorát, nekibátorodva tüsténkedett a konyhában. Nyáky
hifitornyában Wagner-nyitányok dübörögtek. Pocsék kedélyét egy flaska
Gorbatschow-vodka orvosolta. Eszébe jutott, hogy ősszel néhány köteg
csillagszórót hozott magával a szülői házból, egyik-másik ővele, Termann-
nal volt egyidős, ezekkel szórakoztatta magát a tévén nézett ünnepi
hangverseny meg a nagyfilm közben. Késő este rácsöngetett Juráti,
lementek éjféli misére a Rózsák terére. Legfurcsább szentestéje volt ez
édesanyja halála óta.
Másnap Termann füstízű hangot hallott a telefonban. Főbérlőjük, a
mérnökasszony közölte, fölmond, mert válik, és februártól kell neki a
lakás.
Nyákyék utolsó dobása a tőlük telhető legnagyobb apparátussal
szervezett pókerbajnokság volt január közepén. Sejthették, nem lesz több
ilyen remek alkalom, hogy borsot törjenek Termann orra alá. Ő ezt
gyűlölte a legjobban. Összecsődült tíz-tizenkét színésznövendék,
kurjantásuk hamar fölrázta a ház nyugdíjasait. Reggelig vedeltek és
rikácsoltak. Ő párnát gyűrt a fülére a szomszéd szobában. A döntő napján
hajnali öt felé dőltek le. Ő aznap apjához utazott a hetes expresszel.
Kibotorkált a padlón heverő fiúk között. A tivornya romjait fürkészve az
asztalon kallódó kártyalapok közül fölemelte a kőr dámát. Elcsente, nem
látta senki, aludtak.
Kint az előszobában összegyűrte, apró papírcafatokra tépte, majd –
kaján fintorral az arcán – lehúzta a maradványokat a vécén. Apró bosszú
volt, de jóleső.
Az utcáról tárcsázta az albérlet számát. Dreschler méltatlankodó hangja
volt hallható, aki, megunva a hívó fél szótlanságát, lecsapta a kagylót.
„Megint szedelőzködnöm kell”, gondolta Termann. Egész délelőttöket
töltött a Newyorkban apróhirdetések fölött görnyedve. Tétován tárgyalt a
potenciális bérlőtársakkal, gyanakodott, a kommunák nem vonzották
többé. Végül Juráti anyja, a kozmetikusnő ígérte meg, hogy pár hétre
befogadja.
Az utolsó hétvégén mindannyian belelovalták magukat a
végjátékhangulatba. Az éretlen, agyafúrt kekeckedések napjai következtek.
Termann megilletődve látta, hogy a három főre apadt kommunában sincs
összetartás. Már különböző hosszúságú gyufaszálak segítségével sorsolták
ki esténként, melyikük mosogasson. Dúltan szimatoltak, szilárd fedélre
vadászva, egyelőre trófea nélkül.
Termann szombat reggel kimosta a ruháit, de teregetni alig jutott hely a
fregolin a többiek száradó holmija miatt. Ingujjban töprengett a kád
peremén ülve, tekintetét a mennyezetre függesztve. Nyáky bluest
bömböltetett odabent, és ráérősen szalonnát szeletelt a kenyere mellé.
Farkasszemet néztek, szótlanul. Termann magára zárta a kisszoba ajtaját.
Íróasztalon felejtett kéziratlapjain borfolt száradt. Bekapcsolta a rádiót, a
kinti hangerőt ellensúlyozandó, de semmi: a készülék berekedt. Fölnyitva
a hátlapját, látta, nedves mind a négy tartóselem, föl vannak szúrva a
tetejükön.
Fejét csóválta, ujjával dobolt a ragacsos asztalon. „A jó kurva anyádat.”
Azért szánta is az elkövetőt.
Telefon csörrent odaát. Nyáky már elment hazulról („Elkotródott!”),
pedig őt kereste egy sipító férfihang. Grünfeld, a Vígszínház meleg
bonvivánja. Köpcös, kövérkés fickó, gyér vörös fürtökkel, egy őszi
mesejáték sztárja. Nyáky mellette tündökölt. „Mint ötödik gnóm, vagy mit
tudom én, micsoda.” Azóta ostromolta a szőrmók statisztát. Nyáky,
meghökkentő módon, leveleket írt és adott föl saját magának, s ezeket
általában elöl hagyta az asztalon, boríték nélkül. Termann akaratlanul
olvasott bele az egyikbe. Innét tudta, hogy a színész lakással és dotációval
kecsegteti bajszos lakótársát. Bejelentette, akár el is tartaná örömmel. Most
munkáról volt szó. Az ügy pedig halaszthatatlan: Nyákynak szerződést kell
aláírnia hétfőn. Itt jutott szóhoz Termann.
„Sajnálom, uram, téves. Ez a csehszlovák követség.”
Aztán kihúzta a telefonzsinórt a falból.
A fürdőszobában nyugtalanító látvány fogadta: imént kiteregetett ruháit
a mosógépbe gyömöszölte vissza valaki.
Holmiját csomagolta össze az utolsó estén, amikor nesztelenül besurrant
szobájába Dreschler, és megállt vele szemben.
„Sorsolás útján neked jutott a fürdőszoba. Péntek délutánra föl kéne
mosnod.”
„Komolyan?”
„Aztán ki is kéne sikálnod a kádat, kimosni a függönyöket, és…”
„De milyen sorsolásról beszélsz? Hol voltam én akkor?”
„Figyelj, én a te helyedben…”
Termann értett a szóból. Szóval ultimátumot intéztek hozzá. Bólintott,
egy megszeppent cseléd alázatával.
Péntek délben: a kongó, csupasz fészek.
Mire fölébredt, amazok szétrajzottak. Tudta, ötig kapott haladékot.
 „Hát akkor rajta”, biztatta magát.
Összeszíjazta bőröndjét, kabátot vett és minden holmijával együtt
kereket oldott a lakásból.
Bőröndjét a Nyugati pályaudvar csomagmegőrzőjében helyezte el.
Délután egy herminamezei cukrászdában ült a Stefánián, este pedig a
Körúton lófrált, már mint örömittas szökevény. Talponállóba tért be, hogy
elverje éhségét, s már a kávénál tartott, amikor megvilágosodás érte. Nincs
nála az irattárcája. Csakis a Szív utcai íróasztalon felejthette.
Előkotorta zsebóráját: fél hét. Ha odahaza vannak a színinövendékek,
biztosan meglincselik. Pirosban loholt át a zebrán. A Szív utcában
majdnem feldöntött maga előtt egy lassú nyugdíjast. De megérte szaladnia,
mert látta: sötét a harmadik emeleti bérlemény ablaka. Följutott, utoljára az
életben. Sötétben tapogatta ki a testes tárcát az asztalon.
A legalsó lépcsőfordulóról vette észre, hogy lakótársai hangoskodva,
demizsonokat lóbálva vágnak át a kapualjon. Baccháns-lármájukból mint
refrént hallotta ki a saját vezetéknevét. Visszavonult a függőfolyosó
leghomályosabb sarkába. Nem volt mód följebb szöknie, nem lévén több
emelet a házban. Sovány létére ösztönösen horpasztotta be a hasát, s a
szomszéd lakás ajtómélyedésébe húzódott be óvatosan. Ott szobrozott öt
percet, elkészülve rá, hogy leleplezik. Akkor szégyen volna futnia, és
értelmetlenség szembeszegülnie az erőszakkal.
Hallotta, hogy becsapódik mögöttük az ajtó.
Lábujjhegyen indult lefelé.
Hónapokkal később fülébe jutott, hogy Nyáky sokáig ütötte bottal a
nyomát. Az ismert időpontokban berontott Termann törzskávéházaiba,
amelyeket persze a fiú gondosan került akkoriban. Miután Grünfeld
kidobta az ágyából, a színházban sem termett számára sok babér.
Visszasompolygott Baranyába, benzinkutasnak vagy gokart-versenyzőnek.
Kanovits, akiből adventista lelkész lett és mellesleg vegetáriánus is, nem
érintkezik vele.
 Az Aréna úti február
természetrajza
Az volt fiatalkorának legáldatlanabb tele. „A legsötétebb. Meg az egyik
legtanulságosabb is”, mondja Termann.
Az István úti házban igazán nem lábatlankodott sokat. Másfél hónapos
albérlet, kilencvenkettő telén. Miután lelépett a Szív utcai lakásból, ahol a
három – Gyenes szép szavával – „bohócképzős”, azaz színművészeti
főiskolás növendékkel lakott összezárva, ott jutott egy udvari szobához.
Szállásadónője Juráti édesanyja volt, a kozmetikusnő. Termann ismerte a
házat, aludt ebben a lakásban a nyolcvanas években is néhányszor, ha
koncertekre utazott föl. Zeneakadémia vagy Petőfi Csarnok, mikor mi.
Juráti nővére New Yorkba ment pszichológiát tanulni. Termann az
üresen maradt lányszobába költözött be, nyilvánvalóan átmenetileg.
Gangra nézett az ablak.
Juráti mamája sört bontott. Jóindulatúan arra kérte a fiút, sürgősen
keressen „valami biztos megoldást”. Nohiszen, gondolta ő. Élete
akkoriban nem bővelkedett a biztos megoldásokban. „Persze, rajta leszek”,
fogadkozott elpirulva, megnyúlt képpel, áldozatkészen. És talált is másik
lakást hamarosan. De addig ott volt még előtte a teljes tél.
Holtidő, bádogszín egű legénykor. Már nem volt az a szabad kamasz,
aki napjait a flangérozásnak adja, s óráját soha meg nem nézve mászkál
fejében álmos szerelmekkel és sziesztáló öngyilkossági tervekkel a bohó
sokadalmak között… Először is otthagyta a főiskolát. Pár hónappal később
egyszerre vált munkanélkülivé és maradt állandó lakcím nélkül.
Megvonták árvaellátását, s az illetéktelenül fölvett részletek
visszafizetésére kötelezték a Nyugdíjfolyósító Intézet „szemfüles
aktakukacai” (ő nevezte így őket, keserű iróniával), mivel megszagolták:
nem diák többé. Föllebbezett, és elérte, hogy ötszáz forintos havi
részletekben törleszthessen. Aztán fölvették a bölcsészkarra, és minden
visszatért a régi kerékvágásba.
E másfél hónap elegendő volt számára, hogy alapos és kimerítő hétvégi
sétái során összegezze tapasztalatait az Aréna úti február természetével
kapcsolatban. (Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a fölvonulási útvonal
akkor már régen Dózsa György nevét viselte.) Programja az úgynevezett
ünnepnapokon – főleg vizenyős vasárnapokon – mindig változatlan volt.
Ilyenkor háziasszonya késő délelőtt ment el hazulról. Termann pulóvert
kapott magára, ha fagyott, akkor kettőt is. Anyja kötötte őket, kinyúltak a
mosásban. Fölülre pedig egy örökölt gyapjúzakót húzott. Udvariasan
kislisszolt a három barátkozni vágyó keverék kutya között. Érintésüket
nem kerülte, de óvatos volt, allergiás lévén a kutyaszőrre. A déli harangszó
meg a teaidő közötti intervallumot házon kívül töltötte. Akkoriban nem
hordott se sapkát, se kalapot, födetlen fővel bolyongott Isten bádogszínű,
szabad ege alatt. Arcán három napos borosta. Rézkeretes szemüveg a
Múzeum körútról, a kora hatvanas évekből. Hazafelé beugrott egy fröccsre
valamelyik pinceborozóba. Mondhatni, név- és rangrejtve mutatkozott
odalent. Nem sejthette senki a kocsmák törzsvendégei közül, kicsoda ő, és
mivel foglalkozik. Nemigen nyilvánult meg, nem barátkozott az
ottaniakkal.
S amire kiváltképpen ügyelt: ne lépje át a (századforduló
rekordgyorsaságú építkezései miatt) Csikágónak csúfolt kerületrész
közigazgatási határát. Legalábbis vasárnap. Legyen vasárnapi élettere
ennyi, nem több.
Akkoriban nem gyűjtött tárgyakat. Csipkedte zakója ujjáról a szöszt
meg a lószőrt, csökkenjen élete kiterjedése. Szeretett volna
összezsugorodni.
Faggatom, ugyan miféle fegyverek, miféle pajzsok voltak birtokában,
hogy téli őgyelgéseinek alkalmával meg tudta védeni magát ebben a ma
már igen veszélyesnek számító kerületben? És hogy-hogy nem bírt
megmaradni odafönt, a négy fal között? Úgynevezett hónapos szobájában.
Az mégiscsak menedék volt, ahová jó szívvel fogadták be, ha rövid időre
is, de majdnem családtagként. Fűtött kuckó, ahol kosztosdiákként élhetett.
A fiú hangsúlyozza, semmiféle fegyvere, semmilyen vértje nem volt
akkoriban. Azt mondja, bármiféle moslékságot látott a Csikágó járdáin,
akármilyen selejtes alakok integettek neki a túloldalról, ő egyfolytában
védtelen volt. Bármi megeshetett volna vele február piszkos és gyűlöletes
havában. (Hó egyszer esett azon a télen, s még aznap, pillanatok alatt
olvadt el. Pedig mennyire rászorult ez a fekete kerület, hogy felöltöztette
az utcáit a hó kurta percek alatt! Hogy micsoda, voltak valaha perfekt és
romlatlan, békebeli telek, erőteljes havazással? Helyenként viharos
lökésekkel kísért északi széllel és ennek következtében hófúvások
özönével? Szorgoskodó munkagépekkel, forgalmi akadályokkal a
főutakon? A kilencvenes évek az eltűnt évszak folytonos nosztalgiájával
teltek.)
Teljes moccanatlanságra mégsem kárhoztathatta magát, állást vagy
egyetemi férőhelyet kellett napközben keresnie. Azt is értem, miért kellett
megmártóznia időnként a mocsárban. Azt is, hogy a mocsár miért nem lett
soha állandó élőhelye.
A Liget melléke valaha a növekvő nagyváros peremvidéke volt.
Manapság nehéz elképzelni külterületnek. „A főváros bűzövezetének
egyik legbüdösebb láncszeme”, ahogy egy ellenzéki estilap tollnoka
nevezte a háború előtt. Marhalegelők helyére húzatták föl bérkaszárnyáikat
a lipótvárosi nagytőkések és részvénytársaságok. Körülbelül száz telet
látott azóta ez a városrész, ilyen áldatlan telet is jó néhányat.
Termann tudta, közvetlen közelében van a Nyugat-szerkesztő Osvát
halálozási helye, az Aréna út 66. A szomszédos háztömb. Egy apa, aki arra
kényszerül, hogy eltemesse tüdőbajban elpusztult lányát, majd az ő
költekezése, házi zsarnoksága miatt öngyilkossá lett feleségét…
Pisztolydörrenés egy földszinti, udvari lakásban, 1929 októberének végén.
S a pályatársak kegyeletlátogatásai a tetemnél, sorban, a hajnali órákban.
Hogy bírod a neved a homlokodon viselni, hogy tudsz élni, hogy fogsz
tudni meghalni, mondd, hogy fogsz tudni meghalni.
A kerület északi felének szíve a Garay tér. Barátságtalan, de izgalmas
szagvilágú piac színes népességgel, lengyelekkel, ukránokkal, cigányokkal
és kínaiakkal. Seftelőkkel és a videokabinok ördögeivel. Többször használt
étolaj szagát érzi, iszapos tekintetek kereszttüzébe kerül, aki átvág a
standok között. A kéz zsebre vágandó, ez a minimális óvatosság. Termann
mindenekelőtt az árusok vadromantikáját szerette, a lacikonyhák vidékét,
és napok alatt beilleszkedett a Garay-piac világába. Bulikról hazatérve,
hajnalban is otthon mozgott a tér rosszul kivilágított mellékutcáiban.
Ebédelni egy népi ihletettséggel összeeszkábált bútorzatú vendéglőbe
járt. Majdnem biztos, mondja, hogy Paprika volt a neve. Az ízléstelenség
ottani fellegvára masszív kármentővel, búboskemencés nagyteremmel,
lampionokkal. Akkori pénztárcájához képest, meg egyébként is arcpirítóan
drága hely. Ha ide jött, a legjobb öltönyét vette föl, önbecsülésből talán,
defenzívából offenzívára váltva. Szabad asztalt csak kettő felé talált gond
nélkül. Ha korábban érkezett, a bárpultra dőlve kellett várakoznia. A kövér
pincérek olyan ábrázattal böktek egy-egy megüresedő asztal, sőt szék felé
is, mintha valami mondén premieren biztosítanának páholyt, bérmentve. Ő
meg legyen hálás e szokatlan kegyért. Talán mert nimolista? Nem.
Ránézésre, így elegánsan, nem tűnt annak. Ilyenkor aztán, ha
letelepedhetett végre, bámulhatta mosatlan függönyökön keresztül a
mocskos fölvonulási teret – immár Lenin és a Kommünt idéző „üvöltő
proli” ormótlan szobrai nélkül meg a tépázott Ligetet. (Ahová alig járt
sétálni. Talán túl kopottnak találta az úrias debreceni Nagyerdő után?)
Aztán maga a főúr vette föl a rendelést a nyolcvanas évek hamisítatlan
balatoni pincérflegmájával. Börzsönyi gombás májat rendelt? Rá se tudna
nézni most már. Cordon Bleu, Csirkemell Dubarry és marhapörkölt
tarhonyával, roppanós almapaprikával? Körülbelül ezekből állhatott az
akkori menü. Azóta sem evett ilyesmit. Túrós palacsintát kért utána, abban
viszont sosem nem kellett csalódnia.
Pár évvel később, nyaranta, holland lunapark tanyázott a Liget mellett.
Termann a Fasorban vacsorázott a fiúkkal, a fiúkkal a Savoy kávéházból.
Langyos áprilisi péntek este volt. A teraszon ültek, amelyet rózsakert futott
körbe, s ahol villanyorgona nyávogása kísérte a társalgást. „Ne okozz fájó
csalódást”, kérlelte aznap valamelyikük. Bár sejtené, ki volt az ötletgazda,
hogy nekik jóllakottan épp a közeli vurstliba kell menniük. Mire észbe
kapott, be volt fizetve a körhintára. Már odafönt ült, közös kalodába zárva
Jurátival. Egy másik kosárban Török és Sörényi rikoltoztak, mikor
mozgásba lendült a pokoli gépezet. Gyenes és Csollán lemaradtak a
céllövöldénél.
Termann édes borzongást érzett gyomortájon. „Jó-jó, fölpakoltak ide az
álnokok, no, nem baj.” Fölültették a ringlispílre, de titkon ő is belevaló
fickó, gondolta. Pompás lecke lesz ez megint, teli gyomorral, egy liter bor
után, tériszonytól vacogva is férfi módjára fog helyt állni.
Kicsi remegés, aztán odalent komolytalannak minősíti az egészet,
remélte.
De túl sokat bízott őrangyalára, kiderült ez hamarosan.
Meglódult a kerék. Veszélyesen nőtt a fordulatszám. Hajlamos volt azt
hinni, az emberi szervezetre káros sebességet közelítik. Egyre vadabb
hegy- és lejtmenetek követték egymást, közben dübörgött a gúnyos
gépzene a téren, Move your Ass. Napszemüvege messzire röpült a
szivarzsebéből. Tenyerét a zsebére simította, hogy legalább a tárcája
megmaradjon. Fölülnézetből látta az Aréna út szocreál büropalotáit.
Stroboszkóp villogott a szemébe, már amikor egyáltalán ki merte nyitni.
Juráti vigyázott rá az iszonyú ringlispílen, ő meg, alighanem, Jurátit
csitítgatta. Miközben vadul dobálta a gép, rájött, mindössze egyetlen
karcsú fémkar biztosítja őket. Vesztét érezte, azt hitte, mindjárt az
Állatkert elefántkifutóján fognak landolni. Kalodabeli társa vállára borult
és üvöltött.
Letekintve fölismerni vélte a föltűnően jókedvű, colos Gyenest. „Ő
volna hát az ötletgazda? Tényleg olyan az arca, mint a fölbujtóké.” És látta
közvetlenül Gyenes mellett a cingár Csollán pergamensárga, borostás
arcát. „A kisfiú!” Szájában az obligát cigaretta.
„Lassítunk”, súgta neki Juráti. És valóban: vége volt. Az Aréna út
bazaltkockáira lépett, antaeusi hálával az anyaföld iránt. Szép esze nem
hagyta el, gyomra sem háborgott, csoda.
A kíváncsi Gyenesen csak átnézett. Csollán szájából haladéktalanul
kipöckölte a cigarettát.
Munkanapok reggelein – pontosabban: munkanapok a más számára, ő
mindig eredmény nélkül szédült ki a Munkaközvetítőből – a 79-es
trolibusz megállójában nézte át bőséges postáját. Csoda egyébként, hogy
annyi költözés során általában megtalálták a levelei, csomagjai. A
borítékokat a lakáskulcsával tépte föl, csodaváró kíváncsisággal. E
magányos pillanat rendszerint alkalmat kínált a ligeti kéregetőknek, hogy
őrajta is bevasalják járandóságukat. (Csak eleinte állt ellen, járatlan lévén a
Csikágó házirendjében.) Általában kiállításra vagy hangversenyre
invitálták, de úgy emlékszik, záporoztak a bécsi meghívók is. Ott olvastak
föl néhány hónap múlva Edgárral, és ültek be a földkerekségen leginkább
neki való kávéházba, a Sperlbe. A rátalálás örömétől szinte tapsolni támadt
kedve. (Node mit tudta akkor!… Februárban.)
Egy cipődobozban megtalálta a hajdani műsort, eszerint mozibérlete
volt a Vörösmarty moziba: Az erő sötét oldala volt a gyűjtőnév. Itt látta A
hetedik pecsétet, A dombot, Az ifjú Törlesst meg a Zsákutcát. Szombat
esténként a Tilos az Á-ba járt Branddal, az Új Nem zenekar játszott
leggyakrabban meg az Andersen.
Úgy alakult, hogy nem volt e másfél hónap folyamán kedvese. Se
ágyasa, se társalkodónője. Újabb körülmény, amely hűen illik a fekete tél
krónikájába. Egy keserves influenza is egy Aréna úti telefonfülkében érte
utol. Brandot hívta, hogy egyeztessenek egy newyorkbeli sakkpartit.
Amikor letette a kagylót, rögtön tüsszögni kezdett. Többször volt
orrvérzése, szövődmények gyötörték. A sarki patikából hordta föl
magához a medicinákat. Meggyőződése, hogy lábon hordott ki egy
homloküreg-gyulladást.
Oly petróleum-ízű napjaim vannak! Sosem éreztem így a
nyomorékságot, mint most, másolta ki Szép Ernőből, csüggedten. Pedig
őrá nem volt igaz a fájdalmas kijelentés. Egészséges volt és huszonegy
éves. Ott voltak előtte a tavaszi távlatok.
Pályafutásában megkülönböztetett jelentőségű korszak az Aréna úti
tétlenség ideje. Mindenekelőtt tudta: ki fog telelni, s az itteni tél teljesítése
után mód kínálkozik majd, hogy továbbálljon egy házzal. Az Aréna úton
kételkedett először választott lakhelyének csodatévő erejében. Akkor
érezte először, hogy megfekszi a gyomrát Pest – ha egy hónapnál tovább,
megszakítás nélkül tartózkodik a városkapun belül –, azóta veszi ujjongó
örömmel a vidéki házakba szóló meghívásokat. „Az Aréna út előtt olyan
jóízűen tudtam aludni”, mondja. Az Aréna út hozadéka krónikus koffein-
és éjszakázásfüggősége; meg az utcai szédület, az utcabútorokba,
kapufélfába kapaszkodás kénytelen mozdulata. Amely hasonló az érintés
kényszeréhez: amikor először látott helyen vágyat érez, hogy tapintás útján
hódítsa meg az ismeretlen tárgyakat.
Amikor elköltözött az Aréna útról, március idusát írták, de szakadt a hó,
mégiscsak a hó. Gyenes, aki költöztette, késett. A költöztető barátok – ha
tudatában vannak is olykor, milyen horderejű változásnál segédkeznek –,
sajnos, ritkán pontosak.
 Vesztegzár
Hófúvásban evickél a Belső-Terézváros szíve felé. Hajszolt
nemesvadnak látszik, ahogy kapualjtól kapualjig araszolva küzdi magát
előre, egyre fásultabban, bár egyre bódultabban is ettől a friss mámortól.
„Szabad vagyok”, ismétli párszor. Időnként meghúzza laposüvegét, és
harákolva köp a csatakos aszfaltra.
A Picasso zenés-táncos mulató, a mozgalmas hétvégék e kikerülhetetlen
állomáshelye előtt nyugtalan varjak csüngenek a korláton: bebocsátást nem
nyert, koromszín jelmezű éjszakázók. „Na, mi van, Termannkám, hogy
megy a tépéscsinálás?”, tudakolja egyikük. Ő félrelöki, majd elsurranva az
álmos tekintetű kidobóemberek mellett, lebotorkál a frekventált pincelokál
csorba lépcsőin.
„Három órája nincs már január. Istennek hála”, nyugtázza, miközben
fröccshöz jut a bárpultnál. Gyors szemlét tart: ismerős sehol.
„Átvészeltem őket”, gondolja fölszabadultan. Átvészelte a Szív utcai
fiúkat, a lármás színészhordát. Ezentúl nem hergelhetik föl éjszakai
telefonjaikkal a baranyai akcentusban áradozó rajongólányok, akik
megtöltik a Vígszínház zsöllyéit, ha valamelyik lakótársa hóhérsegéd egy
ásatag előadásban.
Eltűnt. Nem tudják az új címét.
Termann nem ámítja magát: összes nyűgét nem rázta le a szökéssel.
Legutóbbi, horribilis telefonszámlájuk ráeső hányadát még úgyis el fogja
juttatni a főbérlőnek. Viszont spongyát dobott „a slepp” arcába,
egycsapásra meghiúsítva összes elszámolási kísérletüket. Többé nem
kínálkozik mód, hogy pókerpartijaik ricsajával ingereljék, hogy
pedzegessék állítólagos tartozásait, hogy meggyanúsítsák rágalmaikkal,
hogy föltúrva a fiókját, bosszút álljanak őrizetlenül hagyott javain.
A lakást Kanovits Endre találta kilencvenegy nyarán. Két cimborájával
költöztek föl Pécsről, hogy egy magán-színitanodát látogassanak, s hogy
legalább statisztaként taposhassák a Vígszínház deszkáit.
Termann optimistán, igaz, kényszerűségből csatlakozott hozzájuk.
Beázott a Mexikói úti cselédszoba, melyet egy kese bajszú nyomdásztól
bérelt. Könyvtárát ládákba menekítette, és kisebb tételekben helyezte el
legjobb embereinél, más vagyona nem volt. Albérlete az elhárító
munkálatok után is lakhatatlannak bizonyult. A megsárgult mennyezetből
és a falakból csípős szagok szivárogtak. Kétségbeesése mélypontján érte
utol Kanovits telefonja.
Szeptemberben költöztek be. Első heteik nyugalomban teltek. Termann
extrák özönével járult hozzá az étkezésekhez, albán fügedzsemek és
tőkehalmájak formájában. Közös háztartást vittek. A mosogatás
vetésforgómintára kiosztva. Ha valaki nőt hozott föl, a többiek levonultak
a közeli mozik vagy olcsó kocsmák valamelyikébe. Csupán a fürdőszoba
meg a mosógép használatáért folytatott viták feszültsége jelezte az
eljövendő vihart.
Termann alkalmi papírmunkákból tartotta el magát akkoriban,
forgatókönyveket írt megrendelésre (egyik sem valósult meg), a
kicsapongó déliekhez képest viszonylagos aranyélete volt. Kanovitsot,
ahogyan Jurátit is, Csillebércről ismerte, ahol szobatársak voltak a
Kozmosz altáborban, még mint vidéki úrifiúk. A társadalomkutatás volt a
tematika, beküldött dolgozataikkal szép sikert arattak, ám a tábor
házirendjével nem sikerült megbarátkozniuk. Lázadó hajlandóságuk az
első nap délutánján kiütközött: a táborvezető szeplős unokaöccse addig-
addig nagyképűsködött előttük, míg végül közös erővel zárták be a
ruhásszekrénybe. A fiú cérnavékony hangon visított, de nem köpte be
őket, szégyellte magát. A Budakeszin rendezett falukutatáson még
elmélyült helyszíni munkával brillíroztak, sváb parasztasszonyokkal
készített interjújuk fölvétele körbejárt a táborban. Már lehetett nyíltan
beszélni a kitelepítésekről. A Rafael-napi pásztorjátékot – mint
mondvacsinált és így szerintük komolytalan dolgot – már hangosan
szabotálták; s a táborból való kicsapatásuk után tizennégy évük izgága
lázában kezdtek levélváltásba.
Endre családja a mediterrán megyeszékhelyen valaha egy egész
Bauhaus-bérházat mondhatott magáénak, melyből a kétszáz
négyzetméteres, koloniál garnitúrákkal berendezett, biedermeier és
nagybányai festményekkel teleaggatott utcai lakrész a tulajdonukban
maradt. Nyaranta néha Termann is vendégeskedett ott. A kilencvenegyes
Kanovits már nem a táborbeli nyílt és odaadó bajtárs volt, se nem a
műveltségét gyarapító, kitűnő házigazda. Legjobb barátja, egy bizonyos
Nyáky rontotta meg, ez a színművészi ambíciókat dédelgető autószerelő,
akit Kanovits mamája rövid úton kitiltott a házából. Nem használt, Endre
küllemben és habitusban egyaránt Nyákyhoz idomult az összeköltözés
idejére. Sörényt növesztett és favágóingbe bújt, lépten-nyomon kisebb
összegekért folyamodott, s megdézsmálta Termann szivartárcáját.
Dreschler, a harmadik pécsi ártalmatlan, cingár, csontvázszerű figura volt
drótkeretes szemüveggel. Nem volt áldozat, de bohém sem igazán.
Két dugig zsúfolt szobájuk egy átmeneti szállás képét mutatta. A
mennyezetet göcsörtös dúcok tartották. Az oldalukba vert százas szögekre
mindenféle tarka göncöt, limlomot aggattak a rusztikus életvitelt kedvelő
lakótársak. A megbámult tapétára Nyáky függesztett filléres
reprodukciókat, amelyek miatt Termann nem győzött eleget pironkodni
fölmerészkedő ismerősei előtt. A padlón szivacságyak hevertek, mindig
vetetlenül. A sarokban egy tamtam-dobra állított kisképernyős Junoszty,
mint valami házioltár. Az eltakarítatlan ételmaradványok napokig
szaglottak az asztalon, s Termannt minden reggel orrba vágta a bűz,
amikor – határozott léptekkel – elindult a fürdőszoba felé. Hamar
megutálta ezt a véletlen összezártságot, ezt a kamaszfiús együttélést,
amely lépten-nyomon alkudozásra kényszerítette őt is.
Nyilvánvaló összeférhetetlenségük a tél beálltával igen éles helyzeteket
teremtett. Általában vágni lehetett a füstöt a nagyszobában, amikor
Termann késő este megérkezett. A fiúk óbégatva pókereztek, mosatlan
tányérok, kiürült borosüvegek garmadája között. A bajszos Nyáky
félresöpörte zsíros loboncát, homlokán láthatóvá vált ismertetőjegye, a
csúf májfolt. Kétdecis vodkát kortyolt, burjánzó szakálláról csurrant le a
szesz. Nem pillantott föl, úgy vakkantott Termannra.
„Hoztál kenyeret?”, kérdezte.
„Elfelejtettem, ne haragudj.”
„Elképesztő.”
„De hiszen te is bevásárolhattál volna… Nem beszéltünk meg semmit.”
A fölbátorodó Dreschler végigmérte, és cérnahangon fordult hozzá.
„Teafű-hozzájárulás, Dezső?”
„El vagy maradva”, folytatta Endre.
„Mi tartunk el”, recsegte Nyáky határozottan számonkérő hangon.
„Váljék egészségetekre.”
Hasztalan hivatkozott volna az őszi lakomákra, mikor ő volt hozzájuk
bőkezű. Ezek itt, úgy látszik, nem szeretik többé. A fiú elnézte Nyáky
sunyi, savanyú képét. A sokadik bagatell tétel citálásakor Termann egy
ötszázast dobott az asztalra, e havi utolsó ötszázasát.
 „Nahát akkor, nesztek, cimborák. A kommunából ezennel kiléptem.”
Aztán rájuk vágta az ajtót.
Hogy engeszteljék, meghívták egy hétvégi mulatságra a Ganz-gyárba, a
Fekete Lyuk pincéje mellé, ahol az amatőr színjátszókör ünnepelte
fönnállásának kerek évfordulóját. Termann egy Bösendorferre dőlt, keze
elkalandozott a billentyűkön. Egy ifjú színésztitán, aki éltes
jellemszínészekhez dörgölőzött egész este, megelégelte méla akkordjait, és
fojtogatni kezdte Termannt. Ő kitántorgott a szakadó esőbe, és fogott egy
taxit.
A fürdőszobát Kanovits Endre uralta öntudatosan, másfél mondatos
szerepeit a kádban magolva órák hosszat. Ő volt egyben Termann
szobatársa is, s ha néhanap hajnalban kellett kelnie, a fiú biztosra vehette,
hogy Kanovits a lektűrjeibe fog temetkezni, és kettőig nem olt villanyt. A
tábori tradíciókra tekintettel Termann igyekezett elnéző lenni, de
belefáradt. Barátja már a fölsőbb osztályokat végezte Nyáky iskolájában.
Termann advent tájékán Venczel Hedvignek dolgozott, e megcsappant
népszerűségű díva új műsorába írt jókedvűnek szánt kuplékat. Karácsonyi
munkamegbeszélésükön a Múzeum kávéházban, kissé besörözve,
fölvázolta neki a Szív utcai frontvonalakat.
„Úgy képzelje el, hogy egyszer sem alszom többet, mint három óra.”
„Maga szegény”, cirógatta az arcát Hedvig. „Buta statiszták között,
képzelem!… Na, majd én. Fölmegyek és szétcsapok közöttük. Dezső, ha
nagy a gond, jöhet hozzánk is szenteste. A férjem nem biztos hogy örülne,
de én…”
Erre azonban nem került sor, sem a színésztanoncok fegyelmezésére,
sem a közös karácsonyra. Mikor Termann hazaért, még csöndes volt a ház;
majd egyszeriben megtelt az ünnepvárás neszeivel, s megjelentek a
lépcsőkön a karácsonyfával ügyetlenkedő, káromkodó családfők. Üres volt
a lakás. A teljes társaság leruccant Pécsre, ünnepelni. Föl se merült, hogy
jókívánságokkal szerencséltessék egymást. Termann kitárta az ablakot,
hogy megtisztuljon utánuk a levegő. Rövid töprengés után lemondta
nemrég megözvegyült anyai nagynénje, Marika néni meghívását. Úgy
határozott, egyedül, fiatal agglegény módjára üli meg a szentestét. Saját
maga főzött vacsorát, nekibátorodva tüsténkedett a konyhában. Nyáky
hifitornyában Wagner-nyitányok dübörögtek. Pocsék kedélyét egy flaska
Gorbatschow-vodka orvosolta. Eszébe jutott, hogy ősszel néhány köteg
csillagszórót hozott magával a szülői házból, egyik-másik ővele, Termann-
nal volt egyidős, ezekkel szórakoztatta magát a tévén nézett ünnepi
hangverseny meg a nagyfilm közben. Késő este rácsöngetett Juráti,
lementek éjféli misére a Rózsák terére. Legfurcsább szentestéje volt ez
édesanyja halála óta.
Másnap Termann füstízű hangot hallott a telefonban. Főbérlőjük, a
mérnökasszony közölte, fölmond, mert válik, és februártól kell neki a
lakás.
Nyákyék utolsó dobása a tőlük telhető legnagyobb apparátussal
szervezett pókerbajnokság volt január közepén. Sejthették, nem lesz több
ilyen remek alkalom, hogy borsot törjenek Termann orra alá. Ő ezt
gyűlölte a legjobban. Összecsődült tíz-tizenkét színésznövendék,
kurjantásuk hamar fölrázta a ház nyugdíjasait. Reggelig vedeltek és
rikácsoltak. Ő párnát gyűrt a fülére a szomszéd szobában. A döntő napján
hajnali öt felé dőltek le. Ő aznap apjához utazott a hetes expresszel.
Kibotorkált a padlón heverő fiúk között. A tivornya romjait fürkészve az
asztalon kallódó kártyalapok közül fölemelte a kőr dámát. Elcsente, nem
látta senki, aludtak.
Kint az előszobában összegyűrte, apró papírcafatokra tépte, majd –
kaján fintorral az arcán – lehúzta a maradványokat a vécén. Apró bosszú
volt, de jóleső.
Az utcáról tárcsázta az albérlet számát. Dreschler méltatlankodó hangja
volt hallható, aki, megunva a hívó fél szótlanságát, lecsapta a kagylót.
„Megint szedelőzködnöm kell”, gondolta Termann. Egész délelőttöket
töltött a Newyorkban apróhirdetések fölött görnyedve. Tétován tárgyalt a
potenciális bérlőtársakkal, gyanakodott, a kommunák nem vonzották
többé. Végül Juráti anyja, a kozmetikusnő ígérte meg, hogy pár hétre
befogadja.
Az utolsó hétvégén mindannyian belelovalták magukat a
végjátékhangulatba. Az éretlen, agyafúrt kekeckedések napjai következtek.
Termann megilletődve látta, hogy a három főre apadt kommunában sincs
összetartás. Már különböző hosszúságú gyufaszálak segítségével sorsolták
ki esténként, melyikük mosogasson. Dúltan szimatoltak, szilárd fedélre
vadászva, egyelőre trófea nélkül.
Termann szombat reggel kimosta a ruháit, de teregetni alig jutott hely a
fregolin a többiek száradó holmija miatt. Ingujjban töprengett a kád
peremén ülve, tekintetét a mennyezetre függesztve. Nyáky bluest
bömböltetett odabent, és ráérősen szalonnát szeletelt a kenyere mellé.
Farkasszemet néztek, szótlanul. Termann magára zárta a kisszoba ajtaját.
Íróasztalon felejtett kéziratlapjain borfolt száradt. Bekapcsolta a rádiót, a
kinti hangerőt ellensúlyozandó, de semmi: a készülék berekedt. Fölnyitva
a hátlapját, látta, nedves mind a négy tartóselem, föl vannak szúrva a
tetejükön.
Fejét csóválta, ujjával dobolt a ragacsos asztalon. „A jó kurva anyádat.”
Azért szánta is az elkövetőt.
Telefon csörrent odaát. Nyáky már elment hazulról („Elkotródott!”),
pedig őt kereste egy sipító férfihang. Grünfeld, a Vígszínház meleg
bonvivánja. Köpcös, kövérkés fickó, gyér vörös fürtökkel, egy őszi
mesejáték sztárja. Nyáky mellette tündökölt. „Mint ötödik gnóm, vagy mit
tudom én, micsoda.” Azóta ostromolta a szőrmók statisztát. Nyáky,
meghökkentő módon, leveleket írt és adott föl saját magának, s ezeket
általában elöl hagyta az asztalon, boríték nélkül. Termann akaratlanul
olvasott bele az egyikbe. Innét tudta, hogy a színész lakással és dotációval
kecsegteti bajszos lakótársát. Bejelentette, akár el is tartaná örömmel. Most
munkáról volt szó. Az ügy pedig halaszthatatlan: Nyákynak szerződést kell
aláírnia hétfőn. Itt jutott szóhoz Termann.
„Sajnálom, uram, téves. Ez a csehszlovák követség.”
Aztán kihúzta a telefonzsinórt a falból.
A fürdőszobában nyugtalanító látvány fogadta: imént kiteregetett ruháit
a mosógépbe gyömöszölte vissza valaki.
Holmiját csomagolta össze az utolsó estén, amikor nesztelenül besurrant
szobájába Dreschler, és megállt vele szemben.
„Sorsolás útján neked jutott a fürdőszoba. Péntek délutánra föl kéne
mosnod.”
„Komolyan?”
„Aztán ki is kéne sikálnod a kádat, kimosni a függönyöket, és…”
„De milyen sorsolásról beszélsz? Hol voltam én akkor?”
„Figyelj, én a te helyedben…”
Termann értett a szóból. Szóval ultimátumot intéztek hozzá. Bólintott,
egy megszeppent cseléd alázatával.
Péntek délben: a kongó, csupasz fészek.
Mire fölébredt, amazok szétrajzottak. Tudta, ötig kapott haladékot.
 „Hát akkor rajta”, biztatta magát.
Összeszíjazta bőröndjét, kabátot vett és minden holmijával együtt
kereket oldott a lakásból.
Bőröndjét a Nyugati pályaudvar csomagmegőrzőjében helyezte el.
Délután egy herminamezei cukrászdában ült a Stefánián, este pedig a
Körúton lófrált, már mint örömittas szökevény. Talponállóba tért be, hogy
elverje éhségét, s már a kávénál tartott, amikor megvilágosodás érte. Nincs
nála az irattárcája. Csakis a Szív utcai íróasztalon felejthette.
Előkotorta zsebóráját: fél hét. Ha odahaza vannak a színinövendékek,
biztosan meglincselik. Pirosban loholt át a zebrán. A Szív utcában
majdnem feldöntött maga előtt egy lassú nyugdíjast. De megérte szaladnia,
mert látta: sötét a harmadik emeleti bérlemény ablaka. Följutott, utoljára az
életben. Sötétben tapogatta ki a testes tárcát az asztalon.
A legalsó lépcsőfordulóról vette észre, hogy lakótársai hangoskodva,
demizsonokat lóbálva vágnak át a kapualjon. Baccháns-lármájukból mint
refrént hallotta ki a saját vezetéknevét. Visszavonult a függőfolyosó
leghomályosabb sarkába. Nem volt mód följebb szöknie, nem lévén több
emelet a házban. Sovány létére ösztönösen horpasztotta be a hasát, s a
szomszéd lakás ajtómélyedésébe húzódott be óvatosan. Ott szobrozott öt
percet, elkészülve rá, hogy leleplezik. Akkor szégyen volna futnia, és
értelmetlenség szembeszegülnie az erőszakkal.
Hallotta, hogy becsapódik mögöttük az ajtó.
Lábujjhegyen indult lefelé.
Hónapokkal később fülébe jutott, hogy Nyáky sokáig ütötte bottal a
nyomát. Az ismert időpontokban berontott Termann törzskávéházaiba,
amelyeket persze a fiú gondosan került akkoriban. Miután Grünfeld
kidobta az ágyából, a színházban sem termett számára sok babér.
Visszasompolygott Baranyába, benzinkutasnak vagy gokart-versenyzőnek.
Kanovits, akiből adventista lelkész lett és mellesleg vegetáriánus is, nem
érintkezik vele.
 Próbaút
„Befelé megyek. Befelé a jóba”, mondja nekem Termann.
Nagykorúsága első komoly bizonyítékát fogja fölmutatni, amikor a késő
délutáni órákban egyedül kezdi meg az utazást. Ragyogó cáfolat lesz a
kishitűeknek, akik elveszett embernek tartják. Válasz a Termann-rokonság
csipkelődő megjegyzéseire. Kihívja a pástra, és új állásfoglalásra buzdítja
mindazokat, akik a froclizásában örömöt találtak. Derűje fölvidítja majd
azokat is, akik korábban „fertőző rosszkedvét” emlegették.
Továbbá azt szeretné, hogy veszélyérzete legyen békésnek ismert
budapesti góchelyeken. Azt kívánja, érhesse tetten bárki, bármely
állomásán. Vegye tudomásul és vigye hírét a tanú: pártfogók nélkül utazik.
Lássák útközben gyarlónak és ügyefogyottnak. Esendőbbnek annál, mint
amilyennek valaha is látni szerették volna. „Úgyis acélból vagyok”,
biztatja magát. Éjfélre túl lesz a próbaút göröngyös szakaszán. Megmutatja
ép testét a pirkadatnak, és bajnok lesz a neve.
Ezek fölkészülése órái. Izgulok érte, el ne bízza magát. Azt mondja,
szívből örül a lehetőségnek, hogy holnap ilyenkor, gyűrötten és karikás
szemekkel, de mégis itthon számolhat be az itthoni kirándulás óráiról.
Amelyek hozadékáról természetesen vajmi kevés fogalma van déli
tizenkettőkor, a Nádor utcai tévémenzán. Zóna brassói és aranygaluska.
Ma nincs több étkezés. Azt szeretné, hogy üres legyen a gyomra,
hamarabb szívódjon föl a szer.
Nem foglalkozik a fönnmaradó eshetőségekkel – nevezetesen, hogy
száműzetésének ideje tíz óránál is hosszabbra nyúlhat, valamint azzal,
hogy esetleg „úgy marad”, és sohasem keveredik már haza.
Decemberi tavaszban indul, sötétedés után. Egyedül, életében nem
először, de először kalandor módjára. Meghatározza saját korlátáit is: nem
fog kilépni a Budapest-táblák köréből. Útja föltételezett középpontján nem
várja zsákmány – elmozdítandó és összepakolandó holmik –, sem nyájas
rokonok vagy vendégváró barátok. Tudtával nincs adósa, sem
kibogozandó ügye. Meghívás nem áll fönt. Saját maga miatt utazik, puszta
kíváncsiságból. Nyer tizenkét órát, és elveszíti a rá következő tizenkettőt.
Pihenés híján holnap nem lesz nap.
A középpont meg a végpont is fővárosi helyszín. Befolyásolt állapotban
is rájuk fog ismerni.
 A kevés kedv, jól meghizlalva.
Útra készen edz.
Estig nem veszi nyakába a várost. Nem tárgyal fölötteseivel. Nincs
pénzbehajtás, nincs karriermunka. Nincs randevúja, se órája az egyetemen.
Dílerével, Zénóval ötkor találkozik egy félelmes Hungária körúti
pincebárban. Átveszi tőle a napocskaemblémával fémjelzett, parányi
útiokmányt, amelyet türelmetlenségében – ahogy ismerem – azonnal
pépesre fog rágni. Hiába nyugtatom, hogy fölösleges siettetni az indulást.
Pontban nyolckor ott áll az Oktogonon. Még igazából semmi. Enyhe
bizsergés halántéktájon, mintha balzsamtól.
Aztán Termann beljebb hatol; mélyebbre fúrja magát a város szövetébe.
Tágas udvar, ahol szédelegve áll és cigarettázik. Látványa meggyőzi arról,
hogy elkerült hazulról. Két szedelőzködő halárus van itt rajta kívül. Ezen a
teljesen képtelen helyen állították föl a standjukat. Zavaros vízzel teli
pléhdobozokat lát, és romlékony részeiktől megszabadított pontyokat a
vízben. Ma eladatlanok maradtak, és jaj annak, aki holnap kívánja meg
őket. Termannt öklendezni készteti a halszag. Az árusok fontoskodva
vitáznak. Milyen forgalom várható a karácsonyig hátralévő egyetlen
délelőttön? Elvetemült fickók lehetnek, de ezt csak a két árus bizonyos
hangsúlyai alapján sejti a fiú. A lépcsőházig hátrál. Hívja a liftet. Vajon
miért? Úgysem merne kiszállni sehányadik emeleten. Nincs dolga a
házban. Eszébe jut, hogy a két haláruson nem lehet segíteni. Ő sem tud és
nem tudna más sem, ezek egyszerűen ilyenek.
Azon töpreng, Hedvig kiadója működött volna valamikor ebben a
házban? Liftezett már itt régebben? Keringett a postaládák föliratait
betűzgetve, hogy teljék az idő? Szenteste előtti nap volt az? Utána sörözni
mentek az énekesnővel?
Még mindig semmi.
„Át vagyok verve vagy acélból öntöttek?…”, töpreng. „Megakasztották
az időt”, gondolja. A Visztula pontosan két megállónyira van a miniatűr
pesti halpiactól. Erre jött rá abban az udvarban.
„Píííí!”, fütyül a háta mögött valaki a villamosmegállóban. Széllelbélelt
barátja, a tizenéves Brand csatlakozik hozzá. Megállnak sörözni az első
sarkon. Amíg odabent ülnek, a Somogyi Béla utca a Blahánál fokról fokra
változik át, s határozottan vízivárosi jelleget ölt az ablak mögött.
Legalábbis Termann számára így tűnik. De csak ennyit mond ki: „Vízi-
vízi-víziváros.”
„Mozgások, törekvések, zúdulások”, skandálja Brand a mai jelmondatát.
„De miért pont a Víziváros?”, kérdezi Termanntól.
„Mert itt is, ott is likacsos minden a golyónyomoktól, tudod.”
„Likacsos, hát ez az.”
Nem tiszta Brand sem.
„Jól vagy, fiú?”, puhatolózik Termann.
„Aha. Buli van. Benyomok, bemozgok: legjobb!”, ordítja harciasan
Brand, és tenyere élével veri az asztallapot. Üvegből van az asztallap.
„És most hová?”
„A Várba.”
„Miért pont a Várba?”
„Csak.”
Gyalog indulnak el. Döngő léptekkel most haladnak át a Margit-hídon.
Termann kedvenc játéka akkoriban a „folyami átkelés”. Úgy kell
elképzelnünk, hogy Pestet idegenek szállták meg, új hatalom trikolórját
paskolja az eső a hidakon és a középületek ormain. A Helytartótanács
rendelete szerint helybéli lakos egy héten kétszer kelhet át a bal partról a
jobb partra (és viszont). A hatóság csupán akkor tesz kivételt vele, ha
munkahelye a túlparton van. Ez esetben azonban egy hónapon belül a
lakóhelyével azonos oldalon kell állást találnia. Az átlépéshez szükséges
irat neve „átkelőjegy”. A hidak előtt a szigorú igazoltatási procedúra miatt
fél órát áll a villamos. Utasait szemérmetlen motozásnak vetik alá a
„biztonsági angyalok”, mielőtt a jegyeket érvényesítenék. Elsősorban
csempészekre és homoszexuálisokra vadásznak.
A Margit körúton Brand lemarad, de Termann egy mellékutcából
előkeríti. A Vízivárosban állnak meg először egy éjjel-nappali előtt. A
sarkon túl aszfaltozómunkásokba botlanak.
„Az aszfaltozóknak titka van”, mondja Brand.
„Éspedig micsoda?”
„Nem tűnt még föl neked? Az ujjaik közé fekete hártya nőtt… Nem
látod? Testük mögött pedig ezek a párolgó gépek. Szerintem ha
szomorúak, a titkot beleburkolják az útba.”
„Gondolod?”
„Aha, ezen ügyeskednek egész éjjel.”
 Két sör között elveszítik egymást.
Termann számára a Vár alján tíz percre augusztus lesz, ott érez először
trópusi homokpadot a talpa alatt. Ott veszi észre a rengő mellű, karibi
nőket is a szemközti padokon.
„Vagyis megvagyunk. Célba ért.”
De azért ez ősz, sőt, tél.
Újra csak fölhangzik egy pengeéles „Pííí!” csatakiáltás. Csatlakozik
Brand, a fiú mellé ül a letépett támlájú padra.
Termann előhúzza zsebéből a délutáni lapot. Interjút talál benne Mándy
Ivánnal, aki „jól fűtött kuckójában” várja a tél végét. A beszélgetést
készítő újságíró modorosságától mosolyoghatnékjuk támad. Sőt, hosszú
idő után először tud zabolátlanul röhögni a hírlapi kellemkedésen.
Termann széthajtogatja a lap egyik lepedőjét, és egy parkoló Mazda
szélvédőjét borítja be vele.
„Ülnek benne”, figyelmezteti Brand.
„Csekélység”, vágja rá ő, de azért sietősebbre fogja a lépteit. Brand
óvatosan utána.
A Halász lépcső derekánál, egy játszótéren fújják ki magukat.
Elfoglalják a hintákat – mind a ketten soványak, de csak hajszál híján
férnek be a kosarakba –, majd mohón és boldogan gyújtanak rá. Brand
kezében meggörbülni látszik a százas cigaretta hosszúkás szára. Fönt a
kivilágított Halászbástya. Fölszedelőzködve turistákat látnak, akik éjszakai
fényképeket készítenek egymásról, és kettejükhöz hasonlóan nagyon
kisimult arcúak. Végre fölérnek a Várba. A kibelezett királyi palota és a
pincéig bombázott minisztériumok hűlt helye sosem tűnt még ennyire
barátságos helynek. És sose tetszett még nekik ennyire a panoráma. Látják,
a Mátyástemplom oromzatán bólint a kőszent, árnyéka is megbillen a
falon.
Brand zsömlével kínálja Termannt, aki udvariasan kitér. Brand
szétmorzsolja a papírzacskó tartalmát. A vízivárosi lejtőre potyognak a
morzsák.
„Havazik”, állapítják meg egybehangzóan.
Boldogságszag a levegőben. Kóstolót kapnak, ha nem is a
paradicsomból, de valamelyik földibb és vásáribb, de azért még mindig
lenyűgöző változatából. „Meseország, hupikék és babarózsaszín
Disneyland… Ilyen harsány lehet az igazi?” „Dehogyis.” Termann ritkán
találja rokonszenvesnek a kergén vágtázó turistákat, de most annál inkább.
Esetlenségükben szelíden gyönyörködik. Egyáltalán, először imponál neki
igazából a gőgös és kiglancolt Várnegyed, a királyi kormányzás
rekvizitumaival.
Sorompó van a Vár kapujánál, cerberusokkal. Ezek a fönti biztonsági
angyalok rendszertelenül kezdeményeznek motozást, ímmel-ámmal
csinálják és nagyon fáradtan. A fiúk pedig minden gyanú fölött állnak.
Elég egy pillantás tág pupilláikra, s már tessékelik is őket tovább a
strázsán vigyázók. Termann nem fog emlékezni az arcukra.
Brand megállapítja, az út első, bevezető óráinak jelentősége „mindig” a
szüzesség elvesztéséhez mérhető. Beavatás ez, sokadik alkalommal is.
Apróságnak tűnik, hogy csapzottan és tervek nélkül érkeztek föl.
Éjjel kettő magasságában Termann már a Holdban van. Nem világos,
hogyan került ide. Ide le. Itt ül Edgár, aki basszusgitáros több zenekarban,
és ritmikus prózát is ír. Termann-nak nem tiszta a lelkiismerete: tavaly
kikezdett Edgár barátnőjével, Margóval. Margó tanítónő Óbudán, tíz évvel
idősebb a fiúnál. Későbbi férje, Edgár akkoriban mérsékelten lángolva
szerette barátnőjét. Mivel nem éltek együtt, zavartalanul csapodárkodott a
háta mögött, általában beanyagozva. De akkor is, flörtölni a nőjével!
Termann-nak itt nem volt keresnivalója. Friday I’m in Love, annak idején
ez volt a kedvence a százas listáról. Csoda volt az a május az esőivel.
Semmi szünet a csapadékban. Öt hete ugyanarra az esőre ébred, Termann
erre koncentrált, ez tartotta benne a lelket. „Most Edgár van”, jelentette ki
végül Margó, és hazament dolgozatokat javítani. Másnap az
Örökmozgóban – ahol még létezett szeszkimérés – Edgárba ütközött.
Egymás mellett jelentek meg a tárcáik valahol, erre koccintottak. Edgárt
előző éjjel „elütötte egy pingvin”. Pont amikor elveszítette a kontrollt,
akkor sertepertélt körülötte egy rámenős rajongólány. Termann faarccal,
nyugalmat tettetve hallgatta a félrelépés történetét. Ugyanaznap éjjel a
Razzia sötétjében találkoztak másodjára. Termann látta Edgár fanyar
arckifejezésén: semmi kétség, saját üzelmeire időközben fény derült. De
nem került sor durvaságra, annál ők jobban szerették egymást, eredendő
rokonszenvvel. Edgár a tegnap fölszedett nőjével volt. Tudatta a fiúval,
hogy Margó az övé lehet, csak „tartsa kordában a lányt”. Ő unja már, hogy
arasznyi vastagon ül a por Margó bútorain. Piszkolja be a kézelőjét
Termann, ha neki ez kell.
 „Nem ez kell; de nem is ennyi ez a nő”, gondolta.
„A tiéd, mondom.”
Víz alatti hónap volt az a május. Hűvös gyógysöröket szürcsölt órákon
át. Estére hivatalos volt egy rózsadombi kerti ünnepélyre. Séta közben nem
kötötték le a figyelmét az érettségi tablók. Ezt az öregedés
kétségbevonhatatlan jelének találta. A zápor miatt a villa termeibe
kényszerültek az egybegyűltek a Tulipán utcában. Termann alig evett,
inkább komoran kortyolt a vörösborból. Befordulva a nagyterembe, Edgár
oldalán pillantotta meg Margót. „Ne haragudj, övé az este.” „És még mi az
övé?” „Őrá tettem föl mindent.” „Rendben.” Távozáskor Termannt
földühítette, hogy Brémai meg a nője fejükre borítják az estélyt adó
folyóirat példányait, s úgy vonulnak le a hegyről. Megint esett ugyanis.
Lefelé jövet Termann ráüvöltött egy közismert jellemszínészre a lejtőn, aki
éppen az autójából szállt ki a családja körében. „Ripők! Ripőőők!”,
harsogta. A komikus elborult arccal megindult őfelé. Brémai futásra
ösztökélte, ő még várt, mutogatott. Hajszál híján összeverekedtek a
csokornyakkendős pojácával; de a másik unta meg előbb a műsort, öklét
lengetve hátrált.
Most viszont úgy tűnik, ez a tranzitállomás kantinja a Csillagok
háborújából, és Edgár benne maga Han Solo. Bevallása szerint két egész
„napocska” dolgozik benne, s fél liter whiskyt is legurított a biztonság
kedvéért. Bolygóközi pilóta, a jelek szerint pompás fizikummal. Termann
megvizsgálja közelebbről.
Mi a furcsa? Az, hogy Edgárnak két apró szarvacskája nőtt az éjszaka
folyamán.
Termann kicsit remeg már.
Ahogy az összes mostanában divatos hely, valaha ez is szenespince volt.
Most veszélyesen zsúfolt csehó. Mindenki itt poharazik, akitől tartania
kell. Termann a bárpulthoz megy, anélkül, hogy bárkinek is a szemébe
nézne. Úgy képzeli, elgáncsolnák, mielőtt tehetne valamit magáért vagy
őellenük. A kettő itt szükségképpen ugyanaz. Ha közel engedné őket
magához, keselyű gyanánt csapnának le rá és beleznék ki őt, a
készületlent. Bűne abban áll, hogy – láthatóan – rövidesen készen lesz.
„Hátha megmaradok gyámoltalan kisfiúnak. Maradok jó bohócotok.
Nem lehet, nem lehet. Inkább Isten lába meg a királykisasszony keze”,
gondolja a bárszéken ülve.
 Rosszul világított, távoli sarkokban húzzák meg magukat a kortársai.
Figyelik Termann vértelen arcát. Titokban tetszik nekik az a kevés, amit
eddig nyomtatásba adott. Homályos nőügyei, még vértelen arca is elbűvöli
őket. Szeretnének belécsimpaszkodni, permetjüket rálocsolni, nagy
büszkén megmutatni munkáikat, elismerésre vadászva. Pedig ő nem lehet
a mentoruk. Túl fiatal és rutintalan a támogatásban.
Vele átellenben egyik egyetemi csoporttársnője ül. Pajzán lányka, csinos
is. Szüntelenül pislog maga elé, mutatóujjával a levegőt pöcköli, szélesen
vigyorogva. Műsort rendez magának. Eszelős és öncélú műsort, mintha
hasistól, véli Termann; mígnem a székeik közötti táv mértani közepét uraló
asztaltól fölállnak, megszüntetve a takarást, és ő látja, hogy a lány nincsen
egyedül, barátnőjével művelik ezt az éjszakai színházat.
Törzsasztaluknál foglalnak helyet a középkorú rock and roll-boyok.
Hiába cserzett az arcuk, igazából ők a „mindörökre harmatosak”. Megették
már a kenyerük javát, de azért mozgékonyak még. Szeszélyesen
változtatnak helyet a Körút mellékutcáiban. De pincéből mindig csak
pincébe!, ez szabály. Fölismerik egymást, mert rokonok valamilyen
kötelék szerint. De miért ilyen nagy a szájuk? Valaha ők tűntek a
legéletrevalóbbaknak, mégis másokból lettek az „igazán élők”. Az igazi
élő hallgat, nem igazolja magát minden áldott negyedórában. Állapotuk
nemcsak hajlott koruk miatt aggasztó. Termann nem tudja sajnálni őket. A
mindörökre harmatosakból sohasem lehet már bajnok, pedig vergődnek,
fáradoznak eleget ezért a címért, szorgalmasan vuduzva képzelt
ellenségeiket. Folyton a tűz körül tülekednek, és ábrázatukat elcsúfítják az
égési sebek.
Megszagolták a levegőből, hogy „valódi élő” van közöttük?
Valamelyiküknek sürgősen tisztulnia kell innét. Ő lesz az, dönt magában
Termann. Egyikük föláll majd, fesztelenül cigarettát kér az idegentől, és a
helyi szokásokhoz híven nem köszöni meg. „Szívesen”, mondja Termann.
„Te most nem a Holdban vagy, hanem a zápfogadat húzzák a nonstop
fogászaton.” „Hogy te milyen vicces fiú vagy”, mondja neki Termann.
Összeszedi erejét. Kilép a hajnali Hegedűs Gyula utcára. (Akár a fiatal,
s a nyakkendő viselésével öntudatát jelző munkás egy másik történetben és
egy másik időben, amikor még Csáky utcának hívják ugyanezt a helyet.)
Folytatja a tisztulást. Megátkozza a Holdat – ezért lesz belőle hónapokon
belül turkáló, majd sramlivendéglő patyolatfehérre meszelt falakkal és
művirággal –, aztán megisznak egy tisztítókávét Edgárral a Duplában.
Mielőtt aludni menne és röpimát mondana megszabadulásáért, kitárja az
erkélyajtót. Sárgállik a zsinagóga, vörösek, barnák és feketék a tűzfalak.
Csiripelnek a madarak a fülében, amikor ledől. Arra gondol, megkattant
benne valami, s ez már mindig így marad: ítéletnapig fülében
gubbasztanak a madarak. Vizelnie kell, kimegy a fürdőszobába. Egy
csapásra megszűnik a csivitelés. Amikor visszatér a szobájába, megint
pacsirtaszót hall. Ezek az udvar valóságos madárkái, lélegzik föl.
Félálomban elropogtat egy kétszersültet, maradékával a kezében alszik el.
 Délszak
Termann – mint hírlik – összeroppant az Adriánál. Ez volt a sorsa,
valóban? Barátaival és barátnőivel karöltve bolyongott kótyagosan egy
pokoli sziget ösvényein. Nyikorgó napágyakon hevert élőhalottként,
életének legfelelőtlenebb nyarán. Kevés hiányzott, hogy otthagyja a fogát
Délszakon. Tényföltáró küldöttséget menesztünk a szörnyű szigetre, hogy
kiderüljön: mi történt velük. Bizonyára vakációzni indulhattak, s mire
hazaérkeztek, azon vették észre magukat: mindannyiuk homlokán ott
éktelenkedik Dél bélyege, mint valami közös pokoljárás után. Erről
ismerik föl egymást a mai napig.
Mintha egész áldott nap egükön tündökölt volna a Kocsma-csillag.
A déli harangszó idejére derekasan eláztak a fiúk meg a lányok a
plázson. Rekkenő meleg volt. Mozdulatlan levegő és bárányfelhős
horizont. A büfé árnyéktalan teraszán, durván megmunkált faasztalokra
dőlve ittak, rajban támadó darazsakkal hadakozva. Percek alatt átizzadt
ingeiket a padtámlára dobták. Legalább óránként muszáj volt
megmártózniuk az öböl példátlanul sós, rákokban gazdag vizében.
Termann mai első cigarettája csonkját próbálta elnyomni a
hamutartóban. A csikk kitartóan ellenállt és fáradtan okádta magából a
füstöt. Termann azt a termetes és viszolyogtatóan csúf lótetűt látta maga
előtt, amelyik egyszer kisfiú korában a homokvárába tolakodott. Páratlanul
életképes és makacs rovar volt. Rángó teste sokáig dacolt Dezső célzott
rúgásaival.
A tájat a Hotel Palace tömbje uralta. Kockaformájú, bordázott falú,
csontfehér betonépítmény, Termann sóhivatalnak hívta. Puha és barátságos
fövenyt hiába keresne ott az ember, csupa szikla és kietlen beton az a
partszakasz.
A társaság húzóembere Török volt. Perverz mókamester. Mokány,
tömzsi testének minden porcikája folyamatos mozgásban, sőt, rángásban
volt. Bólintása nem a beleegyezés jelének tűnt, sokkal inkább
emlékeztetett az úgynevezett lefejelő mozdulatra. Sűrű pislogásai
ugyancsak állandó feszültséget jeleztek. Török, a vecsési
kocsmatulajdonos valóságos izzó idegdúc volt embert próbáló kamaszkora
óta, fél bőröndnyi gyógyszert csomagolt össze odahaza. „Népek vezetői,
legyetek izzó idegdúcok” – és valóban, itt ő volt a hangadó. Jellemző
történet róla az az eset, amikor szilveszterkor fölült a metróra. Vecsési
otthonából igyekezett egy belvárosi tivornyára, ahol értelemszerűen inni
akart. Kényszerűségből döntött a metró mellett, évente egyszer tett ilyet.
Egy anyuka és a kisfia a Határ útnál telepedtek mellé. A fiúcska
ernyedetlenül fújta ünnepi trombitáját, bele Török fülébe, aki a különleges
alkalomra való tekintettel uralkodott magán. Figyelte az anyát, aki nem
szólt a gyerekre, sőt, helyeslésével találkozott a trombitálás. Mígnem
egyszer csak a Nagyvárad térnél, a nagy erőfeszítés következtében, levált a
hangszerről a fúvóka, és – hogy, hogy nem – egyenesen a kisfiú
nyelőcsövébe csusszant. Az anyuka elsápadt és fölsikoltott. Valaki
meghúzta a vészféket. Éktelen ribillió támadt. Amikor megálltak, azonnal
készültség érkezett a helyszínre. Török leszállt, csöndesen röhögve a
markába; aztán gurgulázva kacagta ki magát az aluljáróban. Az újévi hírek
szerint a kisfiú is túlélte azt a napot.
Kiegyensúlyozott ember máskülönben alig volt a társaságban.
Kisvártatva sor került az első attakra. Török kivárta, míg a
csontvázsovány Csollán visszatér a zuhany alól, akkor dobta hason a
markában szorongatott tengeri uborkával.
Juráti rendelt. „Karlovacko e cappuccino.” Remegő kézzel mutatta,
hány tételt kérnek. A bádogarcú büfés bólintott és visszaadta az aprót.
„Most is csalt?”, kérdezte Török.
Juráti tudta, hogy csal, de csak azért sem számolt utána, legyintett. A
kávéjuk kitűnő, és ez sok mindenre mentség.
„Vajon hányadik kör ez?”
„A hetedik, alighanem.”
A jellegtelen horvát sör negyedórán belül megdöglött a palackokban.
Termann, félretolva az italát, lesétált a vízig, úszott pár tempót, és vissza.
Utána beállt a zuhany alá, paskolta lebarnult bőrét a vízsugár. Eszébe
jutott, amikor először rúgott be emberesen valahol tóparton. Átrajzolta a
szesz a szelíd, júliusi terepet. Délibáb került a rónaságra. Vagy amikor
Hedviggel ivott: mintha szesztilalom idején ázott volna el. Vagy mintha
szeszmentes, szűz helyen hozatott volna magának egy korsó sört: ott is
forrás buzog, ahol addig sohasem, gondolta.
Mielőtt leült volna, óvatosan szétnézett. Köröskörül a délszláv háború
veteránjai napoztatták tetovált tagjaikat. Egész mellkast betöltő latin
kereszteket lehetett látni. Csoda, hogy nem konfrontálódott ezekkel a
harcosokkal a társaság, furcsa, hogy egyszer sem kötöttek bele a lármázó
fiúkba. A szomszéd asztalnál rágyújtott a Malin szálló magányos portása,
nikotinista vietnami férfi. Valamiért nem ízlett neki a cigaretta, s aznap a
huszadik szálat nyomta el a felénél.
A másik húzóember, legalábbis az első két napon, Dám volt, a
politológushallgató. Szőrmók farkasférfi, testépítő értelmiségi és hedonista
a gőgösebbik fajtából. Copfos Nárcisz, aki félórás tükörbe bámulással
nyitotta és zárta napjait. Legfőképpen pedig konzumens-Sátán volt, aki
szertartásosan csak akkor gyújtott rá, amikor megérkezett a rendelt itala;
továbbá csak akkor, ha már csigalassúsággal megízlelte az első korty
kávéját is. Onnantól kezdve azonban láncdohányos volt, kivilágos-
kivirradtig. A megzavarodott Termann később őt okolta a társaság
összeomlásáért.
Este megmosolyogni valóak voltak a fiúk, amikor az apartman teraszán
elköltött lakomák után, boros fejjel dőltek be az óváros valamelyik
kocsmájába. Pogány ricsajozásuk erősen ingerelte a helyieket, akik
belépésükkor keresztet vetettek. Török és Sörényi részegen határozták el,
hogy kurvázni mennek. Csatlakozott hozzájuk a kapatos Termann, és
nagyon eláztak mindannyian, mire fölértek a Hotel Malin recepciójára. A
nikotinista portás a Palace-ba küldte őket – öt kilométer gyalog fölajzottan
meg se kottyant nekik –, lányokra azonban ott sem bukkantak, csak a
lemezeit pakoló DJ-re és az elhagyott biliárdasztalra.
Hazamenet a parti sétányon felejtett napágyakat és plédeket gyűjtötték
össze hármasban. Hogy mi célból, ők maguk sem tudták. Végül kifáradva
rakodtak le a sarkon. Termann egyik pillanatról a másikra tűnt el Törökék
szeme elől. Ő csak arra emlékezett, egyszer csak eltűnt a lába alól a díszkő
mintázata. Mint fölmérte később: két emelet magasságából zuhant rá egy
parti halvendéglő betonteraszára. Szerencséjére egymásra fektetett
ponyvákra érkezett. Megropogtatta tagjait: haja szála se görbült.
Termann-nak egy időben fontos volt ez a társaság. A többiek mind
iskolatársak voltak ugyanabban a terézvárosi gimnáziumban, a
Kölcseyben. Termann Juráti révén csapódott hozzájuk, jövevényként.
Felszökdösött Pestre a gimnáziumi évek alatt, ekkortól lett néma
megfigyelő a társaság peremén. A fiúk vezették be Budapest éjszakájába, s
– enyhe túlzással – ők faragtak belőle embert. Beltag sosem vált
Termannból, nem is akart az lenni. Hitele volt közöttük, szava nem.
Egyszemélyes belső ellenzék, program nélkül.
Mindegyikük kultúrafogyasztó volt, de igazán művészhajlandóságú
ember nem volt közöttük, talán olykor ezért érezte oázisnak a
közelségüket; néha pedig ugyanezért találta fullasztóan szűknek a
péntekjeiket. Az ünnepléshez viszont valóban volt érzékük és dzsentris
lendületük. Igaz, néhány nagyszabású születésnapot, szilvesztert
leszámítva egybemosódnak ezek a hétvégék.
Budaörs térségében már kapatosak voltak. Fehérvár előtt Juráti tarkón
hányta Sörényit, akinek meg kellett állnia, hogy kitakarítsák az autót. Nem
káromkodott, ritka önfegyelemről tett tanúbizonyságot. Acélmarkú sofőr,
szikár, vadnyugati arcél a visszapillantó tükörben. A többiek figyeltek az
autójára, bevárták. Fehérvár után megtankoltak, majd – egyeztetés híján –
a kis konvojt alkotó három autó különböző időpontokban hagyta ott a
benzinkutat.
(„Azok a ragyogó szigetecskék a tapadós sötétben, akár a kereskedelem
szentjánosbogarai”, merengett idehaza Termann.)
Szétszórattak tehát, jóval az országhatár előtt. Sörényi a leállósávba
hajtott, ezúttal valóban komoran.
„Hát, elkeveredtünk, basszátok meg.”
„Vonalszerű az út, nem?”
„Dehogyis, fakultatív. Mehetsz Ausztriának, mehetsz egyből
Horvátországnak… És ott nincs végig sztráda.”
„Megbeszéltük, hogy…?”
„Nem, nem.”
„Gyerekek, megvan nálatok a szállás címe?”
„Sörényi, nálad?”
„Nálam aztán nincs.”
„Termann, telefonszám legalább?”
„Sajnos…”
„Nincs az az Isten, hogy ne találjuk meg egymást”, magyarázta
botladozó nyelvvel Juráti. „Figyeljetek, ha előbb nem, akkor ott
egyesülünk, a sziget kapujában. Egyetlen, értitek, egyetlenegy lakott
település található rajta.”
„Szerintem meg nem. Legalább három.”
„Tájékozódtál, biztos?”
 „Sületlenségeket beszélsz”, dohogott Termann, aki Juráti bicegő
gondolatmenetét hallva borult ki legelőször.
A hajnal Klagenfurt határában érte őket. Ljubljana kopár lakótelepét
szemlélve Termann arra gondolt, aludni kéne. Rossz alvó volt, és bár ivott
eleget, a fölspannoltság miatt nem volt egyszerű kikapcsolnia. A Fiume
fölötti sztrádán eszmélt föl legközelebb. Rágyújtott, kivégezve ezzel a
mozdulattal az úti muníciót képező első doboz Gauloises-t.
S egy – később elátkozott – szombati napon, déli verőfényben gördültek
át a szigetre vezető viadukton. Kiégett fiúk, lankadt kedveseikkel.
Fenséges látvány. „Mégiscsak szép ez. Ha megrendítően kopár is.”
Holdbéli táj, szemfájdítóan fehér sziklák közé vágott hasadékon vitt az út.
Aztán szikkadt lankák következtek rekettyékkel, ameddig a szem ellát.
Embernek, életnek nem volt nyoma.
Megálltak egyeztetni. Gyenes barátnője bökött a térképre és mutatta
meg a helyes utat. Mindannyiuk megdöbbenésére hamarosan zöldellő,
gyönyörűséges dinári fürdőváros utcáin haladt a konvoj. Úgy hívták ezt a
városkát, Malinska, s csupán egyike volt a szigeten föllelhető huszonöt
kisebb-nagyobb településnek.
„Hallod, Juráti, huszonöt”, mondta szemrehányóan Sörényi.
„Átokszigeten ez volt Átokváros”, mesélte később Termann.
„A hetedik napon volt a legnehezebb, egyértelműen a hetediken”,
emlékezett vissza Termann. Azon a pénteken az első kör után hagyta ott a
strandot. Kurtán annyit mondott, nincs jól, és visszavonult a szállásra.
Erős, alföldi gyomra van, de sosem bírta a korhelykedést egyhuzamban
három napnál tovább. A sörre bevett egy gyönge nyugtatót és ledőlt.
Olvasni próbált, s hamarosan azon vette észre magát, hogy bár ötödjére
futja át ugyanazt a passzust ugyanabból a könyvből, még mindig nincs
fogalma a sorok értelméről. Aztán elgondolkozott, mi is az ő keresztneve,
meg egyáltalán, mit jelent az, hogy keresztnév. Csak egy óra múlva támadt
épkézláb ötlete, amit szomorúnak talált. Föl-alá járkálva az
előszobatükörrel szembesült, Dám beható önvizsgálatainak kedves
eszközével. Most ugyanitt állt ő is, és önvizsgálatot tartott.
A bőre a hasán és a hátán egyenletes barna volt, soha nem találta még
ilyen simának. A többiek közül sokan leégtek a sokfaktoros naptejeik
dacára is, neki egyedül az orrnyergét pirította meg a nap. A szeme alja, a
nem naptól piros foltok az arcán, azok viszont aggasztóak voltak.
 Ha megdörzsölte sajgó koponyáját, szem- és szemöldökpillái
csomókban tapadtak az ujjbegyére. „Vajon vitaminhiány? Nem, nem
kielégítő magyarázat.” Diagnózis varázsige gyanánt. Elmormolta magának
néhányszor, hátha jobb lesz utána.
Eszébe jutott egy régi ősz, amikor elkísérte Jurátit a Fáik Miksa, akkor
még javában Néphadsereg utcába. Juráti akkoriban ebédkihordó volt, és ott
működött az elosztóhely. Termann hirtelen megpillantotta magát egy
hatalmas, faltól falig tükörben. Mutatóujja végigfutott a barkóján,
amelynek ívelt vágásvonala kifinomultságról tanúskodott. Vizsgálta széles
arccsontját, kemény koponyáját. Valahogy akkor és ott, abban a déli
órában, azon a zsúfolt folyosón jött rá, hogy az arca inkább kerekded, mint
ovális, ő maga inkább átlagos külsejű, mint csinos; és bár ennek nem lesz
különösebb jelentősége az életben – a neki fontos nőket például egyáltalán
nem fogja érdekelni, tulajdonképpen szerencsés lesz –, mégis vágyódni
fog majd elvesztett szépsége után. (A fényképek tanúsága szerint nagyon
csinos, pöszmétezöld szemű szőke kisfiú volt.)
Étvágya nem volt, elcsaphatta a gyomrát a tegnapi vacsorával.
„Szia, Dezső. Hazakerülsz még innen valaha?”, mondta a tükörnek.
„Átoksziget kocsonyás csápokkal szorított minket magához”, mesélte
Termann. „Csodák csodája, kétszer is kimozdultunk Malinskáról a
nyaralás másfél hete alatt, de mindig úgy éreztem: csak átmeneti időre
nyertünk egérutat. Befizettük magunkat fish-picnicre, ez a Dám-tanítvány
Juráti első hasznos javaslata volt. Végre, levegőváltozás!… Mégis
meggondolatlanságnak bizonyult.
Morcosan üldögéltünk az átkelőhajó fedélzetén. Morcosan a korai kelés
miatt, és morcosan, mert aznap is másnap volt. Csollán arcáról eltűnt a
cinkos, kisfiús mosoly, kiújuló aranyérfájdalmaira panaszkodott. Egy
másik délszigeten, Krk kisöccsén tettek partra minket, s kókadtan
szegődtünk kipihent útitársaink nyomába. Irtózatos kaptatón
vánszorogtunk ismeretlen, előzetesen meg sem jelölt cél felé. Kabócák
berregtek az olajfákon, ingem alól párosával halásztam elő a
rózsabogarakat. Egy középkori kisváros kapujában fogyott ki belőlem a
szusz. Volt ott egy vendéglő, kezdetét vehette a pazar lakoma.
Dél túladagolva, nehéz, fűszeres falatok. Habzsolni a tömény Délszakot.
Kiderült, olasz felségterület volt ez a sziget a legutolsó háború előtt.
 És aztán fekete Madonnára bukkantunk a városka
plébániatemplomában.
És aztán megint rosszul lettem.
Nézd meg ezeket a képeket, a hazaút dokumentumait. Mint egy
mértékkel fogyasztó, adomázó társaság sziesztaidőben, sütkérező fiúk-
lányok, a tűzforró fedélzet fiatal és egészséges lakói. Hát nem. Én akkor
vegetáló gályaraboknak hittem magunkat. És aztán tálalták az uzsonnánkat
– halat, mi mást, silány gályarabkosztot –, azóta nem nézek halra. A
velünk utazó, pompás idomú német családanyák csupán éjsötét
pillantásokra méltatták duhaj csapatunkat. Alkonyatra kimerítettük a
fedélköz borkészleteit. Török iszonyú hörgések közepette a tengerbe
hányt, hatszor vagy hétszer azon az egyetlen délutánon. Közeledve
Krkhöz, szemügyre vettem az utolsó palack címkéjét, és – emlékszem –
fájt, hogy nem találok rajta magánhangzót.”
„Búcsúztunk Átokszigettől”, folytatta Termann. „A névadó város
korzóján fészkeltük be magunkat egy szellős teraszra. Végre, valódi
nyugalom. Igaz, mi magunk teremtettük magunknak a többi nap
nyugtalanságát. Akkor este tökéltem el: amennyiben ép bőrrel és ép
elmével hazajutok innét, megbecsülöm magam otthon, kevéssel is beérem.
Micsoda lecke a férfinak, micsoda edzés a férfi gyomrának Dél. Az
iskolázásnak azonban most vége szakad, hallom, kicsöngettek éppen.
Mindjárt lelakatolja tanodánk kapuját a pedellus, jön a megérdemelt
szünet.
Dámra néztem, Dám vigyorgott a vajákosok vigyorával.”
Végzetük oka – Termann álláspontja szerint – a sörösdoboz volt,
amelyen a hírhedt horvát bán, Jellasics képmása díszeleg. Szombat reggel
ürítették ki apartmanjaikat. A konvoj éppen a strand mellett haladt el.
Juráti javaslatára megálltak a szupermarketnél, s Termann utolsó német
márkáiból beszereztek egy rekesz Banskót, relikviaképpen. Pedig a
szabadulási terv nem így szólt, hanem azonnali és gyors menekülést írt elő.
Így viszont a pontosan kidolgozott menetrendhez képest öt perc késéssel
húztak el a Malinska föliratú tábla mellett.
Megéljenezték a kilépés pillanatát. Nyúzott, de gyönyörittas utasok
mindhárom kocsiban.
Az ellensávban eközben hófehér Zastava haladt. Zágrábi háziasszony ült
a volánnál, aki valószínűleg hajszás munkahetet zárhatott néhány órája, s
nagyon álmos is lehetett ezen a forró kora délutánon.
Malinska ismerői tudják, hogy az ominózus helyiségnévtábla után, a
magnóliabokroknál éles kanyar következik. Ebben a kanyarban lapította
szét a zágrábi rendszámú Zastava Gyenes kobaltkék Opeljének
motorháztetőjét. Néhány centin múlott, hogy nem koccant össze a
sereghajtó Sörényi autójával is. Termann annak a kocsinak a hátsó ülésén
ült. Később az árokpartról bámulta a lankák rekettyéit, meg egy
szalmakalapot a totálkáros Opel hátsó ablakában.
„Furcsa elmenni délre és hazajönni télre, furcsa és iszonyatos. Fele
útnál, egy karintiai Rasthaus kávézójában még nem tudsz a többiek arcába
nézni. Csömör fullaszt és önvád marcangol. Vasárnap délután már a
tulajdon ágyadban fekszel, harminc óra folyamatos ébrenlét után. Még
félórányi álmatlan forgolódás a legyűrendő penzum. Füledben kabócaraj
berreg, inged alól tucatszám halászod elő a rózsabogarakat. Ha
történetesen anyaszült meztelen vagy, akkor se csodálkozz ezen.
Egy hetet kapsz, hogy tisztába jöjj a saját városodban uralkodó
állapotokkal, hogy újból belakd kedves teraszaidat, hogy megismertesd a
szeretteiddel újdonsült önmagadat – régi éned hápogó epigonját –, s hogy
elhitesd velük: te változatlanul te vagy, és megjöttél Délről, ahol
bacchanáliák díszvendége voltál.
Pénteken elsétálsz a hajdani kávéház elé, amelynek Savoy volt a neve,
és most sivár gyorsétterem. Itt támasztják a földalatti korlátját mindazok,
akikkel együtt vakációztál. Kézfogás közben titokban megszámolod őket.
Igen, mindenki megvan. A karambolnál készített fényképeket adják körbe
éppen.
Egyszer csak azon veszed észre magad, hogy az Oktogonon állsz.
Pesten vagy, rossz bőrben ugyan, de legalább egészben. Isten hozott,
barátom.”
 Edzés a mézeshetekre
Szabadulását a megunt fővárosból a következőképpen képzeli el:
noteszában idegen kéz írását veszi észre, miközben teng-leng egy kótyagos
délutánon, s kinyújtózik törzskávéházában, zakóban-nyakkendőben
töprengve mindenféle határidőkön, elfoglalt tőzsdeügynök látszatát keltve.
A bejegyzést a notesz naptárlapjainak egyikén fedezi majd föl, beíratlan,
szűz oldalon. Női kéz nyoma lesz, ez is nyilvánvaló. Az üzenet szombati
napon szólítja majd el otthonából, ama szombatok valamelyikén,
amelyeket Pesten nemcsak rutinból, de meggyőződésből becézünk
„szépreményűeknek”. A dátum őszi időpont lesz, ehhez megint csak nem
fér kétség – október idusa volna leginkább Termann ínyére.
Csekély erőfeszítéssel képes lesz kibetűzni a hely nevét is, ahová
pásztorórára várják. Parányi belvárosi kávézó, tele fölkapott színészekkel
és hajlékony fabútorokkal? Forgalmas körönd bensőséges kapunyílása?
Esetleg sokadik emeleti manzárdlakás? Megannyi eszményi találkahely.
A meghívás kimozdítja majd a közönséges Pestről. Mivel az Alföldön
született, Budán mindig tengeribetegség, sőt, honvágy gyötri, valóságos
megváltás, ha átgördül vele a 47-es a Fővám térre. Mivel az eljövendő
meghívás tényében biztos, meg abban is, hogy a meghívás napja
végérvényesen le fogja zárni itteni téblábolásának korszakát, nem aggódik
különösebben a találka helyét illetően sem. Annyi bizonyos: nem alpesi
autóspihenő lesz, amelynek ablakaiból csokoládéreklámba illő
tehéncsordára látni, s bizonyosan nem lesz földközi-tengeri fürdőszálló
sem, amelyet zsálya és pínea illata leng körbe. Jó előre örül ennek az
útnak. Ha fél délutánja, ha fél éve lesz a készülődésre, a hátralévő idő a
csomagolás jegyében fog eltelni.
Muszáj bizakodnia. Mostani állapotából következtet arra, hogy valahol
északon őrá gondolhatott valaki.
Hideg hívás egy gleccser megmerevült jégfolyamához?
Tegnap óta valami kórság lappang a testében. A szaporodó tünetek
heveny influenzára utalnak – esetében ez három küzdelmes nappalt és
ugyanennyi csatakos éjszakát szokott jelenteni –, meggyőződése azonban,
hogy ezúttal az útra készség ragálya fészkelte belé magát. Mintha máris a
nászútjára gyakorlatozna. Bérelt garzonjában pakol és keresgél ajzottan,
remegő kezekkel. Feldönt egy pohár vizet, és kötegnyi hírlapot áztat el
vele. Makacs migrénjét nem csillapíthatja hagyományos gyógymód.
Feküdnie kéne; nem tud. Kúrálhatná magát meddő igyekezettel, de erre a
bajra nincs gyógyír. Idegessége elúrhodik rajta, lázzá növi ki magát.
Serkentő sebláz ez, amelyet a kalandor utas elhurcol magával északra, és
míg céljához el nem érkezik, napjait éberálomban tölti a betegség miatt.
Az erkélyajtó tárva. Friss, februári est. Fél lábbal hálószobája légterében
áll, fél lábbal a balkonon. Fölösleges óvatosságból két pulóvert húzott
magára. Elönti a veríték. Lehajtott fejjel dohányozni kezd.
A kerületi plébániatemplom harangozójára öt perc múlva föladat vár:
elütni a tizenegy órát.
Öt milligramm Eunoctint nyelt le fél tizenegykor. Öt milligramm ebből
a méregerős szerből éppen elegendő számára. Mohó és intenzív alvásra
fogja kényszeríteni hamarosan.
Szobája erkélye az okkersárgára mázolt zsinagógára néz. Hosszú évek
óta nincs használatban, fölújítása még nem fejeződött be. Szentélyével
fordul az Erzsébetváros csupaszra vetkőzött vagy eleve vakolatlan tűzfalai
felé. Rézfödelű kupolája nyolcszögletű dobon nyugszik. A rózsaablak
mögött egész éjjel, minden áldott éjjel ég a villany. Talán soha nem fogja
megtudni, kinek fényeskedik a benti világosság.
Az erkély alatt öt emeletnyi mélység tátong. Öt Bauhaus-bérház
összefüggő, tágas és kietlen, hússzínű és fehér műkővel kirakott,
drótkerítésekkel fölszabdalt udvara. A burkolat most nem látszik, műkő
borítja az egész placcot. A zsinagóga utcájához tartozó udvaron keskeny
ösvény halad a kanálisig. Ez az egyetlen szerény makula a szűz havon. Öt
emeletnyi magasból hamuzik a hóra, s közben megállapítja: úgy látszik, el
van jegyezve ezzel az öt emeletnyi magassággal, ezzel a mérsékelten
magaslati levegővel. Az utóbbi években megismert albérletei mind-mind
ötödik emeleti garzonok voltak, s mindegyikre efféle decens, harmincas
évekbeli házban bukkant rá. Ezek a mostanára csöppet lehasználódott
épületek – szellős előcsarnokaikkal, toldott-foldott, de jobbára békebeli
liftjeikkel, poloskás vizesblokkjaikkal – állandó kulisszául szolgáltak
fővárosi fejlődéséhez.
Tejes köd a Belső-Erzsébetváros kéményei fölött. Termann csak sejti,
merre döfködi a ködöt két karcsú tornyával a Rózsák terének neogótikus
temploma. A landoló repülőgépek fedélzeti fényei tudják egyedül
átlyuggatni ezt a kásás masszát. Az a pislákoló vörös pontocska a gépeken,
az különösen tetszik neki, mondja.
Nyújtózó teste meging a balkonon. A fölszívódó altató a párnák közé
szólítja. Utolsó cigarettája maradékát a mélybe hajítja. Termann régi
babonája: ha pont a parazsával csapódik a kövezetre a csikk – szikrákat
szórva, majd azonmód ki is hunyva –, ő maga nem lesz szerencsétlen az
elkövetkezendő napon. Ma azonban pechje van a bevégzett napot
búcsúztató blázzal. Filteres vége ér először földet, azazhogy nem is földet;
a házuk pincéjét fedő fémvázas üvegkalitkára pottyan. Rögtön lepattan a
kalitkáról a csikk, aztán megint a filteres végével zuhan a műkőre. A
parázs sokáig pislákol a mélyben. Ilyenkor – ő maga rótta ki saját
magának, nem büntetésül, csak úgy –: kénytelen bevárni a kihamvadás
pillanatát.
„Ennyit mára. Pompás lesz az alvás”, gondolja, „túlságosan is pompás”.
Mintha valódi férfimunkát végzett volna egész nap: nehezen szabadul
majd a párnák közül.
Bevallja, torkig van a langyos délutánokat betetőző ernyedt estékkel,
amelyek az egészséges alvás reményén kívül nem ígérnek mást. Igaz, a
vére sem kergeti vasárnap meg hétfő éjjel a vigalmi negyedbe, mi több,
rokoni és baráti invitálásokat is könnyedén mond vissza ilyenkor. Úgy érzi,
annyi pogány, korhely éjszakázás után jár neki e kétnapos pihenőidő. Nem
hitványabb, nem esélytelenebb ez a két látszólag kopár estéje, mint a
megelőző öt, amelyek szilaj lumpolással, mókával, kacagással,
paráználkodással telnek, rendszerint borgőz és szivarfüst átitatta falak
között.
Helyzete Budapest éjszakájában mostanára vált lehetetlenné. Edzett
gyomrára nem lehet panasz, Róka koma ritka vendég nála. Bizonyos éjjeli
odúkban időzve másféle allergia lepi meg: az elhasznált, kártékony levegő
hatására kiüt arcán a pír, tízfilléres nagyságú, rőt foltocskák formájában –
nem lázrózsák és nem borvirágok ezek –; a mosdóba kell menekülnie,
hogy hűs vízzel csutakolja le a képét. Az obskúrus foltok, vérágas szemei,
továbbá nőiesen keskeny és fehér, páratlanul érzékeny, a fagyoktól hamar
kivörösödő kezei – csupa intő jel a testén. A vörös különféle árnyalataiban
tündöklő stigmák, amelyek önmérsékletre szólítják, meghátrálásra
Budapest éjszakájából. Megfeküdte a gyomrát Budapest, kényelmetlen
viszketést érez, ha az utcáira gondol.
 Csömörig jóllakott a bérelt lakás párnás menedékében töltött napokkal
is. Unja a délutáni postabontás gépies szertartását. A csábosabb külsejű
borítékok, amelyeket már a liftben föl szokott tépni, általában érdektelen
verniszázs-meghívókat szoktak rejteni. Kiváltképp elege van a
levélszekrényből kihulló Erzsébetvárosi Harsonából, meg az ilyen-olyan
termékkatalógusokból.
Utál kulcscsomójával csörömpölni, keskeny hálószobájába lépni, utál
zuhanyozás előtt kereskedelmi rádióadókra hangolódni, és az elsőként
fölhangzó táncdal refrénjéből sem szeret már kihallani valami neki címzett
intelmet vagy tanácsot. „Esős nap ez, de kitisztul majd az ég”, biztatja egy
ma hallott dalmű. E hetyke, soványka optimizmus inkább csak bosszantja;
pedig milyen régi, sihedernyi korából származó babona ez az üzenetvárás
is.
Utálja tudomásul venni, hogy az erkélyen cigarettázva vagy elalvás előtt
forgolódva eltöltött percek nagyszerű alkalmat kínálnak ügyei
számbavételére.
A főváros közigazgatási határát még nem lépte át az idén. Karanténban
érzi magát. Menekülését északra már javában szervezi egy életmentésben
kipróbált lány vagy asszony.
Kissé fájlalja a torkát, ezért holnap mézet fog csorgatni kora délutáni
kávéjába. Nem baj, ha sajátos szokását megmosolyogják a Newyork
pikolófiúi. Meglepetésük nem lesz nagyobb, mint az övé, amikor
noteszában fölfedezi majd az idegen kézvonásokat.
 A mézeshét
Edzés a mézeshetekre

Szabadulását a megunt fővárosból a következőképpen képzeli el:

noteszában idegen kéz írását veszi észre, miközben teng-leng egy kótyagos
délutánon, s kinyújtózik törzskávéházában, zakóban-nyakkendőben
töprengve mindenféle határidőkön, elfoglalt tőzsdeügynök látszatát keltve.
A bejegyzést a notesz naptárlapjainak egyikén fedezi majd föl, beíratlan,
szűz oldalon. Női kéz nyoma lesz, ez is nyilvánvaló. Az üzenet szombati
napon szólítja majd el otthonából, ama szombatok valamelyikén,
amelyeket Pesten nemcsak rutinból, de meggyőződésből becézünk
„szépreményűeknek”. A dátum őszi időpont lesz, ehhez megint csak nem
fér kétség – október idusa volna leginkább Termann ínyére.
Csekély erőfeszítéssel képes lesz kibetűzni a hely nevét is, ahová
pásztorórára várják. Parányi belvárosi kávézó, tele fölkapott színészekkel
és hajlékony fabútorokkal? Forgalmas körönd bensőséges kapunyílása?
Esetleg sokadik emeleti manzárdlakás? Megannyi eszményi találkahely.
A meghívás kimozdítja majd a közönséges Pestről. Mivel az Alföldön
született, Budán mindig tengeribetegség, sőt, honvágy gyötri, valóságos
megváltás, ha átgördül vele a 47-es a Fővám térre. Mivel az eljövendő
meghívás tényében biztos, meg abban is, hogy a meghívás napja
végérvényesen le fogja zárni itteni téblábolásának korszakát, nem aggódik
különösebben a találka helyét illetően sem. Annyi bizonyos: nem alpesi
autóspihenő lesz, amelynek ablakaiból csokoládéreklámba illő
tehéncsordára látni, s bizonyosan nem lesz földközi-tengeri fürdőszálló
sem, amelyet zsálya és pínea illata leng körbe. Jó előre örül ennek az
útnak. Ha fél délutánja, ha fél éve lesz a készülődésre, a hátralévő idő a
csomagolás jegyében fog eltelni.
Muszáj bizakodnia. Mostani állapotából következtet arra, hogy valahol
északon őrá gondolhatott valaki.
Hideg hívás egy gleccser megmerevült jégfolyamához?
Tegnap óta valami kórság lappang a testében. A szaporodó tünetek
heveny influenzára utalnak – esetében ez három küzdelmes nappalt és
ugyanennyi csatakos éjszakát szokott jelenteni –, meggyőződése azonban,
hogy ezúttal az útra készség ragálya fészkelte belé magát. Mintha máris a
nászútjára gyakorlatozna. Bérelt garzonjában pakol és keresgél ajzottan,
remegő kezekkel. Feldönt egy pohár vizet, és kötegnyi hírlapot áztat el
vele. Makacs migrénjét nem csillapíthatja hagyományos gyógymód.
Feküdnie kéne; nem tud. Kúrálhatná magát meddő igyekezettel, de erre a
bajra nincs gyógyír. Idegessége elúrhodik rajta, lázzá növi ki magát.
Serkentő sebláz ez, amelyet a kalandor utas elhurcol magával északra, és
míg céljához el nem érkezik, napjait éberálomban tölti a betegség miatt.
Az erkélyajtó tárva. Friss, februári est. Fél lábbal hálószobája légterében
áll, fél lábbal a balkonon. Fölösleges óvatosságból két pulóvert húzott
magára. Elönti a veríték. Lehajtott fejjel dohányozni kezd.
A kerületi plébániatemplom harangozójára öt perc múlva föladat vár:
elütni a tizenegy órát.
Öt milligramm Eunoctint nyelt le fél tizenegykor. Öt milligramm ebből
a méregerős szerből éppen elegendő számára. Mohó és intenzív alvásra
fogja kényszeríteni hamarosan.
Szobája erkélye az okkersárgára mázolt zsinagógára néz. Hosszú évek
óta nincs használatban, fölújítása még nem fejeződött be. Szentélyével
fordul az Erzsébetváros csupaszra vetkőzött vagy eleve vakolatlan tűzfalai
felé. Rézfödelű kupolája nyolcszögletű dobon nyugszik. A rózsaablak
mögött egész éjjel, minden áldott éjjel ég a villany. Talán soha nem fogja
megtudni, kinek fényeskedik a benti világosság.
Az erkély alatt öt emeletnyi mélység tátong. Öt Bauhaus-bérház
összefüggő, tágas és kietlen, hússzínű és fehér műkővel kirakott,
drótkerítésekkel fölszabdalt udvara. A burkolat most nem látszik, műkő
borítja az egész placcot. A zsinagóga utcájához tartozó udvaron keskeny
ösvény halad a kanálisig. Ez az egyetlen szerény makula a szűz havon. Öt
emeletnyi magasból hamuzik a hóra, s közben megállapítja: úgy látszik, el
van jegyezve ezzel az öt emeletnyi magassággal, ezzel a mérsékelten
magaslati levegővel. Az utóbbi években megismert albérletei mind-mind
ötödik emeleti garzonok voltak, s mindegyikre efféle decens, harmincas
évekbeli házban bukkant rá. Ezek a mostanára csöppet lehasználódott
épületek – szellős előcsarnokaikkal, toldott-foldott, de jobbára békebeli
liftjeikkel, poloskás vizesblokkjaikkal – állandó kulisszául szolgáltak
fővárosi fejlődéséhez.
Tejes köd a Belső-Erzsébetváros kéményei fölött. Termann csak sejti,
merre döfködi a ködöt két karcsú tornyával a Rózsák terének neogótikus
temploma. A landoló repülőgépek fedélzeti fényei tudják egyedül
átlyuggatni ezt a kásás masszát. Az a pislákoló vörös pontocska a gépeken,
az különösen tetszik neki, mondja.
Nyújtózó teste meging a balkonon. A fölszívódó altató a párnák közé
szólítja. Utolsó cigarettája maradékát a mélybe hajítja. Termann régi
babonája: ha pont a parazsával csapódik a kövezetre a csikk – szikrákat
szórva, majd azonmód ki is hunyva –, ő maga nem lesz szerencsétlen az
elkövetkezendő napon. Ma azonban pechje van a bevégzett napot
búcsúztató blázzal. Filteres vége ér először földet, azazhogy nem is földet;
a házuk pincéjét fedő fémvázas üvegkalitkára pottyan. Rögtön lepattan a
kalitkáról a csikk, aztán megint a filteres végével zuhan a műkőre. A
parázs sokáig pislákol a mélyben. Ilyenkor – ő maga rótta ki saját
magának, nem büntetésül, csak úgy –: kénytelen bevárni a kihamvadás
pillanatát.
„Ennyit mára. Pompás lesz az alvás”, gondolja, „túlságosan is pompás”.
Mintha valódi férfimunkát végzett volna egész nap: nehezen szabadul
majd a párnák közül.
Bevallja, torkig van a langyos délutánokat betetőző ernyedt estékkel,
amelyek az egészséges alvás reményén kívül nem ígérnek mást. Igaz, a
vére sem kergeti vasárnap meg hétfő éjjel a vigalmi negyedbe, mi több,
rokoni és baráti invitálásokat is könnyedén mond vissza ilyenkor. Úgy érzi,
annyi pogány, korhely éjszakázás után jár neki e kétnapos pihenőidő. Nem
hitványabb, nem esélytelenebb ez a két látszólag kopár estéje, mint a
megelőző öt, amelyek szilaj lumpolással, mókával, kacagással,
paráználkodással telnek, rendszerint borgőz és szivarfüst átitatta falak
között.
Helyzete Budapest éjszakájában mostanára vált lehetetlenné. Edzett
gyomrára nem lehet panasz, Róka koma ritka vendég nála. Bizonyos éjjeli
odúkban időzve másféle allergia lepi meg: az elhasznált, kártékony levegő
hatására kiüt arcán a pír, tízfilléres nagyságú, rőt foltocskák formájában –
nem lázrózsák és nem borvirágok ezek –; a mosdóba kell menekülnie,
hogy hűs vízzel csutakolja le a képét. Az obskúrus foltok, vérágas szemei,
továbbá nőiesen keskeny és fehér, páratlanul érzékeny, a fagyoktól hamar
kivörösödő kezei – csupa intő jel a testén. A vörös különféle árnyalataiban
tündöklő stigmák, amelyek önmérsékletre szólítják, meghátrálásra
Budapest éjszakájából. Megfeküdte a gyomrát Budapest, kényelmetlen
viszketést érez, ha az utcáira gondol.
Csömörig jóllakott a bérelt lakás párnás menedékében töltött napokkal
is. Unja a délutáni postabontás gépies szertartását. A csábosabb külsejű
borítékok, amelyeket már a liftben föl szokott tépni, általában érdektelen
verniszázs-meghívókat szoktak rejteni. Kiváltképp elege van a
levélszekrényből kihulló Erzsébetvárosi Harsonából, meg az ilyen-olyan
termékkatalógusokból.
Utál kulcscsomójával csörömpölni, keskeny hálószobájába lépni, utál
zuhanyozás előtt kereskedelmi rádióadókra hangolódni, és az elsőként
fölhangzó táncdal refrénjéből sem szeret már kihallani valami neki címzett
intelmet vagy tanácsot. „Esős nap ez, de kitisztul majd az ég”, biztatja egy
ma hallott dalmű. E hetyke, soványka optimizmus inkább csak bosszantja;
pedig milyen régi, sihedernyi korából származó babona ez az üzenetvárás
is.
Utálja tudomásul venni, hogy az erkélyen cigarettázva vagy elalvás előtt
forgolódva eltöltött percek nagyszerű alkalmat kínálnak ügyei
számbavételére.
A főváros közigazgatási határát még nem lépte át az idén. Karanténban
érzi magát. Menekülését északra már javában szervezi egy életmentésben
kipróbált lány vagy asszony.
Kissé fájlalja a torkát, ezért holnap mézet fog csorgatni kora délutáni
kávéjába. Nem baj, ha sajátos szokását megmosolyogják a Newyork
pikolófiúi. Meglepetésük nem lesz nagyobb, mint az övé, amikor
noteszában fölfedezi majd az idegen kézvonásokat.
 Varsót bevenni

Háromféle Varsó létezik. Mindhárom bélyegen ugyanaz a

szirénembléma. Csak a színük más.
A mélyzöld szirén a nyárban doromboló városban rak le.
Borkrémtekercset csomagoltatok a Bliklénél. Lanyhul az óvárosi hőség.
Poros, esztrádos, biztos unalom. Hat-hét órányi időt kapok a pénzemért a
„fuvolázó békekorból”.
A kanárisárga szirén az épülő gettófalak tövébe röpít. Mintegy tíz órát
töltök a bepiszkolódott Varsóban, amely tele van idegenekkel. Azt
szajkózzák: „poloskafészek”, „a tervszerűtlenség és a káosz melegágya”.
Az Orla utcai népkonyhán valami förtelmes löttyöt tolnak elém. A
Krochmalnán utamba áll a Werkschutz, és nincs nálam papír a
munkaviszonyomról. Csöpög rám az ónos eső. Tépetten kerülök haza. Időt
kell nyernem, hogy kialudjam ezt az őszt.
A vörös szirént nem ajánlom. Kemény lecke volna. Harmincórás portya
a lángba borult kefeüzemek környékén. Gépfegyverkattogás, a pernye
bűze. Hajsza padlásról padlásra az átfúrt tűzfalakon keresztül. A
bunkerekből a csatornába. Izzadt képpel araszolunk előre. Fészkelődés a
Miła utcai vezérkari szálláson. A ciánkáli páratlan kincs. Benzines
palackokat kötözök a kisfiam derekára. Lelököm a balkonról, aztán
utánaugrom.
Ezt a Varsót a földdel kell egyenlővé tenni, így szolgáltatva elrettentő
példát egész Európának. Ez a város a kifacsart, ezer sebből vérző Varsó. A
teljes védtelenség szinonimája. A szűnni nem akaró önsajnálaté, a
töketlenségé. Az évszak szeszélyeinek kitett testek. Nincs gyógyír, de
kalauzod tudatta veled, hogy utadnak „belátható időn belül” vége lesz.
Nem kattanhatsz be. Garantáltan kialszod a vörös szirént.
Varsó legedzettebb vendégeit is kikészíti ez a tortúra. Néhányan a
padlóra buknak, és szűkölve kérnek kegyelmet. A syreni gród körvonalai
egyszer csak szertefoszlanak.
 A kaptár

Komfortos, óriási kaptár, ahol mindannyian egy-egy bélelt kis zuggal

rendelkezünk. A részegítően nedves október a jutalomjáték ideje. Friss
erőt és dévaj mulatókedvet csöpögtet belénk. A legelőnyösebb
fénytörésben mutatja meg a kaptárbeli társak ábrázatát, meg a
máskülönben fakó utcasarkokat. A behordott termést a megfelelő
rekeszekbe szortírozzuk, aztán elégedetten lessük a kaptár résein át az esőt.
Milyen tágas az októberi kaptár! Méltó helye és szerepe van benne
mindenkinek, akivel amúgy máskor nem vállalunk sorsközösséget.
Ártatlan tréfáink céltábláinak, átkaink tárgyainak. Szóba elegyedünk az
Óváros savanyú csoroszlyáival. Ostoroznak minket léha életvitelünk és
gyatra tanulmányi előmenetelünk miatt. (Állunkat kapargatjuk boldog
tehetetlenségünkben.)
Fiatalok vagyunk, már nem annyira fiatalok azonban, hogy – régi
kedvtelésünk! – einstanddal ijesztgessük a kicsiket, akik kizárólag lármás
labdajátékokban lelik örömüket. (Októberben maszatos öcséink ők.)
Sorbanálláskor kedélytelen irodistákat engedünk magunk elé, pedig
tudjuk, hogyan súgnak össze csapatunkat látva: „A senkiházi Méz utcai
banda.”
Helytartóink önjelölt méhészek, akik – úgymond – házirendet
adományoztak Varsó tunya és együgyű méheinek. Mintha nem volna szent
nekik a mi októberünk. Ártó szándékkal masíroznak rajta keresztül.
Finnyás népség. Velejéig gyűlölik fővárosunkat. Keresztesháborút
folytattak érte, hogy megkaparintsák, aztán tönkretegyék műemlékeit és
közműveit, s megzabolázzák éjszakai életét. – Októberben még a
betolakodókat is könnyebb félvállról venni.
 A varsói méz

Mi voltunk Varsó méhei, mi voltunk Varsó méze is egyúttal. Szemben a

pökhendi parvenükkel, akik Varsó krémjének kiáltották ki magukat.
Kaptármelegben és rajszellemben éltünk. Tőlünk volt ragacsos a város.
Makacs foltokat hagytunk kedvenc mulatóink bordó bársonypamlagjain.
 Csapadék

A tíz év előtti Varsó őszi időjárásának sehol sem találni párját. A

csapadék szokatlan bőségére és egyenletes eloszlására gondolok
elsősorban. Mintha valami agyafúrt mérnök üvegburát szerkesztett volna
fővárosunk fölé. Az októberi esők szertartásos rendben követték egymást.
A termékeny esőzónák közé tágas, napsütötte sávok illeszkedtek, s kellő
tapasztalat birtokában nem érhetett minket meglepetés. Alkalmatlan
időben sohasem hullott ránk permet. Délelőttjeink, amikor lótottunk-
futottunk a városban, hivatalos teendőinket intézendő, szárazak és
bizsergetően langyosak voltak. Mikor belöktük a kávécsarnok forgóajtaját
és elterpeszkedtünk törzsasztalunknál, már lógott az eső lába.
(Ha viszont, történetesen, a Méz utcában áztam csatakosra, tudtam,
hogy éppen ott és éppen akkor kell átnedvesednem. Nagyra növök az
esővíztől. Kiismerve az éghajlatot, egészségemért nemigen aggódtam.)
 Koffein

Páratlan tehetségünk: kávéházak elfoglalásában és belakásában.

Ebédidőben jelentek meg a Szász-kert fölött a gomolyfelhők. Izgatottan
mutogattunk az égboltra, s már méregerős feketénket szürcsöltük a Café
Europejskiben, amikor megdördült az ég. Rágyújtottunk, füstöt fújtunk
valamennyi sarok felé. Kávécsészéink talpa karikát rajzolt az onixmárvány
asztallapra. Visszavonhatatlanul miénk volt a hely. Kezdetét vette
hangtalan esőünnepünk.
Ez a hely a háború éveiben, hétköznap este csupa várakozó öröm volt,
mint egy szülőotthon, ahol mindenki tipegve jár. Pikáns és cinkos mosoly
van az arcokon, hiszen mindenki beavatott. Hosszan álltunk
megbabonázva a forgóajtó szőnyege előtt és a tőlünk másfél méterre
tomboló viharral szembesültünk. A parkot szaggatta ízeire: ízeire, biz’
Isten. Betetőzte a betegesen fülledt délelőttöt, véget vetve az idegölő,
huzamos kánikulának. Ittasan bámultuk a parkot az egyik nyitva felejtett
ablakon át, míg be nem csukta azt is egy ideges pincér.
Az égszakadás órájában sosem telepedtünk mindannyian ugyanahhoz az
asztalhoz: szétszóródtunk a csaknem néptelen kávéházban, ahol már égtek
a kristálycsillárok. „Váltottunk egy mosolyt” az átellenes szögletben ülő
ismerőssel, mint premieren a színikritikusok. Sötétedés után barátok
lakásán vagy kocsmákban húzódtunk közelebb egymáshoz.
Nem voltunk-e összeszíjazva? Dehogynem. Ha nem reméltük volna,
hogy mi, Méz utcaiak bizonyosan egymásra találunk délutánonként, ki
sem tesszük a lábunkat hazulról. Nem voltunk-e összebútorozva?
Dehogyisnem. Egymáshoz préselődve pácolódtunk Varsó füstjében; a
kaptárbeliek páráját lélegeztük be. A csámcsogva továbbadott pletykák
csakis a Méz utcaiakkal voltak kapcsolatosak.
 Az álombeli felelősség

Nem egy utazó járt már pórul a zöld Varsóban. Számos beszámoló
megemlékezik az úgynevezett nyári fiaskóról. Mintha állandóan július
közepe lenne. Halálszagú szieszták, örökös ebédidő és krátermélyi hőség.
Egy nagyon rossz bőrben lévő Varsó. Lakatlan a kaptár, pedig épek a
falai. Az élelmesebb lakók divatos fürdőhelyeken süttetik a hasukat
ilyenkor. A táplálék nélkül maradt hazaiak éberálomban élnek, és egytől-
egyig pánikbetegek. Estéik hangoltságától függően gondolják társukat
sunyi gyóntatópapnak, gonosz manónak vagy éppenséggel baltás
gyilkosnak. Kószálnak Varsóban bizonytalanul, mint a holdkórosok.
Megesik, hogy némelyik városrésznek csupán a hűlt helyét találják.
Esetleg idegen házakat a régi téren.
Képtelenek társaikra vigyázni, miközben álombéli tájakon mozognak
álomittasan. Nincs felelősségérzetük, nem bízhatsz rájuk senkit és semmit.
Ha külföldiekkel találkoznak – akik az odahaza maradottakat próbálják
megnyerni varsói kalauzuknak, firtatva, hol pezseg itt az élet –,
vállvonogatva magyarázzák vendégeiknek: ez a pangás, ez a rémes
közbiztonság csak nyáron jellemző a fővárosra. Fölsült házigazdák a
kongó bárszekrény előtt.
 Termann megrablása

„Telivér fiú volt. Tüneményesen jelentéktelen. Vadult a hangomért.

Mindig a kakasülőn csöngött, ha bemutatóm volt. Vérmesen és tettre
készen karmolászta a porcelángombos karosszék huzatát. A lihegő levelei
névtelen kínjairól; éjszakai telefonjai; folytonos fölbukkanásai az Adria
művészbejárójánál. A hátrasimított haja, az az egyszerre riadt és provokáló
tekintete, és az a mára kissé pecsétes fekete zakója, amelyben elmondása
szerint az apja esküdött hatvanhétben. Általában kialvatlan volt, mégis,
lebilincselő módon, egyedül azok az egreszöld szemei voltak mindig
különösen élénkek és fiatalok.
Második dackorszakának minden energiájával küzdött értem. Azt hitte,
férfifaló vagyok, afféle szőke szexördög, aki desszertként őrá is sort kerít
majd, őrá, az albérletező egyetemistára. Nővérének nevezett, mert éveim
száma kétszerese volt az övéinek.
Rejtély, hogyan vált kenyérre kenhető kisfiúból pimasz, zsaroló
akarnokká. Egy levelében »fukar, gőgös pénisznek« titulálta a férjemet, aki
kishíján fölkoncolta Termannt.
Mennyire hitetlen voltam Termann-nal kapcsolatban. Mit mondjak, nem
néztem volna ki belőle, hogy ő fog elsőként virágot csempészni az
Ismeretlen Katona sírjára. »Nem nézheti el nekem, hogy kontár vagyok«,
mormolta a légiriadó ideje alatt, amikor elvettem a szüzességét. Így
bukdácsolnak minden dolgok az Egyetlen Lehetséges felé.”
 Jadwiga, moja draga

Hogy nagyszabású nő lett volna, azt kétlem. Talán csak a vészkorszak

színfalai előtt és megvilágításában.
„Vidéki tanítónő, akit megvert az Isten egy ilyen hanggal”, mondta róla
valaki. Diploma után nem sokkal már az Adria Orfeum ledér nimfája. A
megszállás után a Café Hirschfeld énekesnője a gettóban. Én csempésztem
át az árja oldalra.
Javíthatatlanul kész nő. Önérzete van, a kiénekelt oktávokra büszke, de
ünneplő híveivel ügyefogyottan, bakfis módjára bánik. Vihogva ereszti el
füle mellett az impresszáriói intelmeket. Tájékozatlan és szószátyár.
Szorgalmas olvasó, azonban remekművet és lektűrt ugyanolyan hőfokon
dicsér. Szakmai fóbiája, hogy nem veszik komolyan. Ha vén varsói
rókákkal tárgyal a föllépti díjról, orrára biggyeszti szemüvegét –
ablaküvegek vannak a keretben –, hogy komoly üzletasszony benyomását
keltse. Nappalija külön-külön egyaránt értékes, együtt azonban tarka-
barkán ható bútorokkal, kamrája romlékony javakkal van tele.
Baklövéseit látva nevetek, de rosszízű a nevetésem. (Azt hittem, kitűnő
matéria van a kezemben, amit pallérozni lehet. Hát nem lehetett, ellenállt a
megkötött anyag.)
Kurta szoknyában áll a Blikle süteményes vitrinje előtt. 1939 májusa.
Kiesik a szemem a remek vádlikat és királynői combokat vizsgálva, mikor
lehajol a Sacher-tortáért.
Különben úgy öltözködik, mint egy kokott. Méregdrága és rikítóan
ízléstelen ruháit boldogság lesodorni róla.
Nem voltam dúvad azon az éjszakán, amikor a szeretője lettem, mégis,
csak úgy záporoztak a padlóra a csatok meg a gombok. (Dühöm a böjtös
évek miatt.) Karmolt, amikor letéptem róla a melltartót, és megmarkoltam
rugózó óriásmelleit. Lassan forrósodott át, aztán meg majdnem leharapta a
farkam.
 „Beviszlek oda”

„A Hotel Saski félhold alakú éttermében kávézunk Termann-nal.

Elcsöndesül a fiú, és szelíden tejet kér. Van ebben valami biztató. És ami a
fő: nála van a kemikália.
Apró, sztaniolba göngyölt csomag, abban lapul a két »zöld szirén«.
Nászajándék, így hívja az anyagot Termann.
»Valamelyik szász-kerti padra ültet le minket egy órán belül«,
magyarázza hittel és elragadtatottan.
Megpróbálom rávenni: egyetlenegyet felezzünk el, de nem enged a
makacs, mohó idegenvezető.
»Enyhe túra lesz, átlendít minket minden blokádon, ingoványos zöld
határon. Bonyodalmak és poggyászok nélkül érünk be a régi Varsóba.
Érintetlen fészek. Varsó, ahogyan mi szeretjük. Délután négy. Kattognak a
remizek, sürögnek a bankfiúk és forr lakkcipőik alatt az aszfalt. Föl és alá
masírozik az örömosztag, a város testőrangyalainak csapata. Bevesszük
Varsót békeidőben. Maga énrám ügyel, én meg magára. A
Marszałkowskán ér minket a zápor. Kávéházba húzódunk. A műkedvelő
stratégák a háború esélyeit fogják latolgatni egy kapucíner mellett.«”
 Bad trip

Az úgy történt, hogy elkeveredtünk.

Valamit elszúrhattam indulás előtt.
A Leszno utcai bíróság előcsarnokában állok a kavarodásban,
útitársnőm nélkül.
Két órája ropogtattuk el a zöld sziréneket.
Mikor megpillantottuk a homlokzatra függesztett lobogót a
horogkereszttel, már tudtam, hogy el vagyunk tájolva.
Jadwiga szigorúan megjegyezte: „Nem ilyen lovat akartam.”
Betuszkoltam az épületbe. „Maga kontár”, sziszegte a fülembe. Mindjárt
a második óra milyen aljas hozzánk. Érkezés után bizseregtem és
borzongtam, szikrát vetett minden, ahogy kell. Most értetlenül szobrozom
itt. Befordultunk a sarkon, és Jadwiga nem hitt a szemének. Én meg nem
akartam komolyan venni azt a zászlót. Idáig kétszer jártam be a zöld
Varsót. Hát, nem érzem magam otthon.
Sehol a Szász-kert. A promenád hársfái: sehol.
Azonkívül istentelen hideg van, és vastagon be vagyunk havazva. Erre,
mi tagadás, nem számítottunk. Az én Jadwigám vékony, bordó blézert
visel, én egy szál zakóban szentségelek.
„Ráfáztunk, drágám. Ez nem a zöld Varsó, ez legalábbis a sárga.”
(Mindenesetre kívül vagyunk a gettón, és fegyverropogást sem hallok
semerről.)
Brandtól vettem az anyagot, elég olcsón. Arra gyanakszom, gyári hibás
terméket sózott rám. Gonosz sárga sziréneket zöld mezben. Azokhoz a
szirénekhez csak kalandvágyból folyamodik az ember: „futamidejük” fél
nap is lehet, és sokkal gorombább viszonyokat szimulálnak, mint mélyzöld
húgaik.
Az Isten verje meg, nem lesz egyhamar vége.
 Passzázs

Vigyázz, hogy legyen rajtatok karszalag, és nálatok legyenek a Zsidó

Tanács által kibocsátott papírok, ha átmentek a falon. Jadwiga nehezen
tudná letagadni, hogy ősei között danzigi rabbik és tarnopoli előimádkozó
sohétek vannak. Itteninek látszik, semmi kétség; mégsem itteni, mert
ahhoz papír is kell.
A helyzet az, hogy partnernőm félórája ment el, rendbe hozni magát a
mosdóban. És nem akaródzik neki visszajönni. A bíróságnak ebben a
traktusában a gojok ügyeit tárgyalják, a túloldalon a zsidókéit. A túl,
természetesen, a gettó. Át lehet surranni odaátra egy rejtekfolyosón. Bevált
tranzitútvonal, a kockázatos falmászásnál lényegesen biztonságosabb
módszer, csempészetre és konspirációra.
Jól öltözött, buldogarcú férfi lép hozzám, és vállamra helyezi a kezét.
Hökkenten lépek hátra kettőt. Nyugalomra int.
„Odabent van, akire vár, uram.”
„Nem. Na, az nincs. Hogy én oda be? Azt az egyet nem.”
Pedig muszáj lesz. Informátorom kellemes ünnepeket kívánt.
Megtudtam tőle azt is, hogy ez a Szenteste előtti délután. Falinaptárról
olvastam le, hogy 1941-et írunk. Átjár valami megkésett belátás, próbálok
lecsillapodni.
Nincs mese, késedelem nélkül Jadwiga után kell vetnem magam, és ki
kell menekítenem odabentről.
 A két ünnep között

Hát mihez kezdjek itt. Azt mondd meg, Uram.

Amikor bejutottam, már sötét volt. A falak tövében koldusok
kuporogtak, mintha odazuhant, málló rongykötegek volnának. Hamar
hullába botlottam, nem csak bosszúságból, a botlás miatt szisszentem föl,
de elképesztő volt maga az érzés is, hogy valóban egy hulla. Félmeztelen
test, darabka papirossal takarták le, amit a szél lobogtatott, próbálta
kicibálni a papírfoszlányokat a nehezékül a tetemre rakott kő alól. A
hosszú, tejfehér lábak hidegek és merevek voltak. Sietősebbre fogtam.
Előhúzom órámat a zakózsebemből. Nyolc negyven. Talán meglelem
arámat a színházakból kiáramló nép között. Esetleg a Doktor Berghof
kettőtől négyig fogad című darabot nézte meg az Új Kamarában. Vagy
kollegináját, a nagyszerű Helena Ostrowskát a Leszno utcai Feminában. A
Kümmel báróban énekel az a jóságos szubrett.
Pech, mindkét színházat zárva találom. Az Azazel elé már el sem
megyek. Kapualjtól kapualjig kéne lopóznom koromsötétben. Nem viselek
karszalagot. Ha lefog egy őrjárat, végem.
A Harc a spekuláció ellen bizottság előtt támasztom a falat. Kilenc óra
húsz, kijárási tilalom. Csakis egy kivilágított kávéház szippanthatta
magába Jadwigát. A kivételes helyzetben lévő Café Hirschfeld, Sienna–
Sosnowa sarok? Ez az.
A kis gettó felé lódulok. (1942-ben fogják kiüríteni. Azaz „jövőre”. Kól
Nidré estéjén jön a hír. A házak fele máris romos vagy lakatlan.)
Kamatoztatva terepismeretemet, ügyesen elkerülöm a Chłodna utcai
őrhelyet.
A két álmos, kék sapkás rendőr a Żelazna meg a Krochmalna
találkozásánál fog föltartóztatni. (Ott, ahol a mai napig állnak a régi
sarokházak.) Kivégeztem a második doboz Camelt, ég a szájamban a cigi.
Súlyos vétség. Csempésznek nem hihetnek, csomagot nem szorongatok.
Nem kell nekik igazolvány. A világért ki nem böknének semmit. Egyikük
kipöcköli szájamból a cigarettát.
Sietősebbre fogom. Kósza fények a Siennán, az lesz a Hirschfeld.
Bevágódom az ajtón, és azonmód fordulnék is vissza. Nem Jadwiga,
hanem egy vörös debella a dizőz. Miattam szakította félbe Kuba Kohn
dalocskáját. Engem lesnek a bricsesznadrágos besúgók, engem fodroznak
a feketézők meg a szeretőik. Ez a szélvédett fészkük, ahol degeszre
tömhetik magukat. Belterjes pletykákkal bosszanthatják egymást,
üzletelhetnek, ameddig elnéző vagyok. Vacog a foguk. Mintha Waffen-SS
egyenruha volna rajtam.
Jadwiga a zongorával szemközt kortyolja az ásványvizét. Gyűröttebb,
mint a bíróságon volt. „Hová hozott maga engem?”, kérdezi nyafogva.
Időközben megfeledkezett rólam a kávémérés közönsége.
„Ez a maga utolsó bejegyzett munkahelye, angyalom.”
„Nem emlékszem. Talán megváltozott a berendezés?”
„Maga változott.”
„Mihez képest?”
(Ki szedte össze, ki menekítette ide a Todt-osztagok karmai közül?)
A csillámló hótakarót szemlélve lesz nyilvánvaló, hogy szilveszter van.
Tudakozódom az eshetőségekről, valaki tud egy mulatságot a Weisman-
féle tánciskolában, Pańska utca.
Érkezésünk idején össztánc folyik. Pohár likőr: öt złoty, „büdöskének”
nevezett halból készült pogácsa: három.
 A szilveszteri Jadwiga

A tánciskolában érünk bele a sárga Varsó hanyatló szakaszába. Egy

cvikkeres bácsika lekéri a nőt, és ezzel nagyon fellöki az agyamat. „Még
mit nem”, csattanok föl, „hordja el magát”.
Jadwiga figyelmezteti az állapotomra… Na, innentől gyanús nekem a
nő.
Be kéne látnom, hogy igazi harcom más szinten folyik, mint eddig
gondoltam.
A folytatásról annyit tudok, hogy hívatlan hiénák voltunk egy Sienna
utcai összejövetelen. Bizonyos Miriamra kellett hivatkozni az ajtóban.
(Már szégyelltem utazni, vártam, hogy „lecsüngjünk”, hogy befejezze
munkáját az átkozott sárga szirén.)
Tucat lánynak és fiúnak lettünk bemutatva. Bútorok alig voltak a
lakásban, mesélték, a szülők már átrámoltak a nagy gettóba. Pezsgő helyett
limonádé, sütemény helyett szendvics a „büdöskéből”. Az álnok Jadwiga
fesztelenül dőlt le egy taburettre.
Miriam meggyújtotta az asztalon a kis karbidlámpát. A beszélgetéstől
nem hallatszott a láng sistergése, de a kiömlő gáz szagát egyre erősebben
lehetett érezni a szellőzetlen szobában.
Éjfél körül láttuk, hogy a láng vészjóslóan keskenyedik. Miriam
elfelejtett karbidot venni az ünnepekre. Egy Harry nevű fiú azzal
vigasztalta, hogy most nagyon is illő sötétben köszönteni az újévet.
Egy fiú, aki Dolek néven mutatkozott be, ránézett az órájára, és
önfeledten fölkiáltott: „Rögtön éjfél van!” Kórusban számoltuk a
másodperceket. Mielőtt az óra elüthette volna a tizenkettőt, a lámpa
keskeny lángja egyre hosszabbra nyúlt, és hangos sercenéssel aludt ki.
Abban a pillanatban ütött tizenkettedszer az óra a Borromei Szent Károly
templom tornyában. Miriam fölhúzta a fekete papírból készült elsötétítő
rolót, hogy fényhez jussunk. Kint hó hullott, s a Hold lassan úszott az
erősen felhős égbolton.
Egy harmadik fiú, Romek a pianínóhoz lépett. Óriási erőfeszítéssel
kezdett bele Chopin Gyászindulójába. Hirtelen valaki azt visította:
„Romek, nem játszanál valami mást? Sosem tudta végigjátszani a
Gyászindulót, és éppen ma éjjel kellett hogy megsegítse a múzsája.”
Jadwigával bekönyörögtük magunkat a cselédszobába. Akadt ott egy
pamlag, ledőlhettünk végre.
 „Tífuszom másfél órája” következett. Siralmas egy játszma volt,
megpecsételte közös jövőnket Jadwigával.
Álmatlanul feküdtünk, s az utcai zajokat próbáltuk azonosítani. Jadwiga
szólt, hogy valami folt vörösük a nyakamon. Kést csentem el az
elnéptelenedett konyhából – a nő a szívéhez kapott –, pengéjében
figyeltem magam. Kisült, hogy tényleg. Szúnyogcsípés januárban kizárva.
Kis beleéléssel tífuszra gyanakodtam. Lázam is volt, azt hiszem.
„Már az egész arca vörös”, szörnyülködött Jadwiga. Előrángattam a
pengét. Látnom kellett, hogy hazudik a nő, egyszerűen ugrat: az iménti folt
is eltűnt a nyakamról.
Rossz reakció volt, tudom, de pofon legyintettem arámat. Hisztizett, azt
mondta, vértelen dilettáns vagyok. Én annyit mondtam, haladéktalanul
fölbontom a jegyességet.
Közben pedig odabentről:
Un ir schtejt un kukt asoj sich mit farlejgte Hent,
Un ir schtejt un kukt asoj sich, unser Schtetl brent!
Két kárvallott nászutas. Alighanem üvöltött rólunk, hogy a sárga
Varsóból érkezünk, s hogy a vörösbe tartunk, menthetetlenül.
Eljön a napja, Jadwiga: sürgönyileg invitálom majd magamhoz.
Jótékony gyógysöröket hörpintünk a Korzón, és kacagva emlegetjük
mindhárom Varsót, a villanyrendőr mindegyik színváltozatát.
 Epilógus: Az átvilágító bíró

Aki a tükörablakon keresztül nézi őket, nem úgy tekint rájuk, mint
valami reálisra, valóban létezőre – esti poharazókra, akiknek egyszerre
vannak nagyvonalú terveik és hétköznapi, sőt, alantas vonzalmaik –,
hanem úgy, mint a kültelki suhanc a selyemszalagos hászid zsidóra, akit
álmában talán szívesen látna, hogy borzongjon, és reggel örvendhessen a
megszabadulásnak, amikor fölébred. A hászidot azonban sohasem fogja
kialudni, ezért soha nem is fog megbékélni a gondolattal, hogy az a másik
igazából létezik.