Kleopátra és az ókor kortárs metahistóriái

T. Szabó Csaba

VII. Kleopátra, a Ptolemaiosz dinasztia és a hellenisztikus Egyiptom utolsó, legendás

uralkodója életében is birodalmakat megmozgató erejű nő volt: a Római Birodalom
legerősebb férfijait tudta meghóditani éles eszével, karizmájával, bájos jellemével és persze
Egyiptom geopolitikai és gazdasági jelentőségével. A nő, aki előtt letérdelt Róma a
középkorban se tűnt el a köztudatból, ám az évszázadok változó kulturális és történelmi
emlékezete a történelmi Kleopátrából egy új, metahistorikus (elképzelt történelmű) királynőt
faragott. A mitizálás legújabb fejezete a XX. században a filmvásznon folytatódott, ahol a
görög-macedón származású Ptolemaida uralkodónőt kékszemű, fehér és európai színésznők
játszották (például a legendás Elisabeth Taylor). Kleopátra, mint inspiratív történelmi
szereplő és mitizált hősnője a férfiak uralta imperialista történelemnek végül elérte az
amerikai BLM (Black Life Matters) mozgalmat is, melynek legújabb terméke a Netflix által
forgalmazott, Jada Pinkett Smith rendezte „Cleopatra” dokumentumfilm-sorozat, amelyben
az egyiptomi fáraót egy fekete színésznő, Adele James alakítja. A sorozatot beharangozó
kisfilmet eddig 2,5 millióan nézték meg (325.000 negatív reakció és mindössze 27.000
kedvelés – a youtube kikapcsolta a hozzászólás lehetőségét, törölve a több ezer kritikus
megjegyzést is).
A „fekete Kleopátra” ötlete azonban nem az „Afrika királynői” sorozat szerkesztőjének,
Jada Pinkett Smithnek az eredeti ötlete. Kleopátra bőrszine és származása, különböző
politikai, ideológiai, emancipációs és tudományos csoportok egyaránt a maguk narratívájához
szerették volna alakitani és formálni az ókor talán legismertebb és legbefolyásosabb női
alakját. A fekete Kleopátra ötlete több évtizede létezik már az ókortudományi berkekben is,
az elmúlt években pedig a téma része lett a klasszika-filológiai és ókortudományi berkekbe is
beszűrődött BLM mozgalomnak. Mary Beard, a nemzetközi ókortudomány legismertebb
kutatója és ismeretterjesztője óvatosan fogalmaz VII. Kleopátra bőrszinével kapcsolatban és
az ókori irodalmi és ikonográfiai források kétes jellegét, problematikus értelmezhetőségét
emeli ki. Ennél már sokkal inkább ideológiai és metahistóriai terepre evez Katherine Blouin,
a Torontói Egyetem ókortörténésze, aki több írásában jelezte, hogy a kortárs társadalom
szenvedélyes és felháborodásnak hangot adó reakciója (Egyiptomban egy ügyvéd hivatalosan
be is perelte a Netflixet, mások a sorozat bojkottjára gyűjtöttek több tizezer aláírást) teljesen
ellentétes (?) az ókori emberek mentalitásával, hisz az ókorban bőrszín és etnikai-genetikai
származás nem számított. Hasonlóan vélekedett Rebecca Futo Kennedy, a Denison
University oktatója is.
Blouin ezeket az állitásait nem támassza alá, ignorálva ugyanakkor olyan jelentős
köteteket, mint Benjamin Isaac munkája, amely az ókori rasszizmussal foglalkozik. Hasonló
témában gyűjtött össze több, paradigmatikus tanulmányt Peter és Ulrike Riemer is 2005-ben
az ókori xenophóbiáról szóló kötetükben. A bőrszin ábrázolásának pontos és hiteles,
változatos és a nüanszokra is figyelő, részletes esettanulmányait az ókori freskók és fára
festett portrék adják: ezek közül kiemelkednek a római kori Egyiptomból fennmaradt fayumi
halotti portrék, ahol az elhunyt nők és férfiak, néha gyerekek arcvonásai és bőrszine is
rendkívüli változatosságot mutat, ahogy erre természetesen számitani is lehet egy olyan
vidéken, amely egyesitette már a fáraókori időszakban is a déli, szubszaharai világot
(pigmeusok, etiópiaiak, szudáni-meroéi csoportok) a Közel-Kelettel (perzsák, asszírok,
zsidók, nabateusok) és a görög világgal. De elég ránézni a hires berlini tondóra is, az egyetlen
fára festett római császárt ábrázoló festményre, ahol az észak-afrikai származású Septimius
Severus, és gyermekei, Caracalla és testvére, Geta császárok jelennek meg anyjuk
társaságában. Berber, észak-afrikai eredetű családként érthető, hogy a kortársak számára
fontos volt a göndör, fekete, sűrű hajú Septimius Severus bőrszinét is sötétebbre festeni, de ez
nagyban különbözik úgy arcvonásaiban, mint kromatikájában azoktól az apró szobroktól,
amelyek például afrikai, szubszaharai rabszolgákat és kereskedőket ábrázolnak a Római
Birodalomban. Hasonlóan gazdag a latin irodalom a fekete Afrikára vonatkozó
passzusokban, ahol élesen elkülönítik Észak-Afrika mediterrán világát Közép-Afrikától. Ezek
olyan tények az ókorból, amelyeket elfelejteni, módosítani, kitörölni módszertanilag
megengedhetetlen egy történésznek, hisz ezt elsőéves történészhallgatóként is minden nebuló
megtanulja, hogy történelem-hamisításnak nevezik és azzal az ágens azonnal az ideológiák és
politikai harcok terepére lép át, elhagyva Klió tudományágát.
Kleopátráról sajnos sem a fayumi halotti portrékhoz, sem a berlini tondóhoz hasonló
korabeli ábrázolás nem maradt fent. Forrásaink a történelmi Kleopátráról igen szűkösek és
problematikusak: az irodalmi források döntő többségét ellenségei, a rómaiak írtak, többségük
nem látta soha a királynőt. Szobrászati ábrázolásai közül csupán a vatikáni és a berlini
portrékat tartják hitelesnek és korabelinek, azokon valóban görögös arca van, haja, ajkai
mediterrán nőre utalnak. Egyiptomi, fáraói ábrázolásai meglehetősen konzervatív, az
óegyiptomi ikonográfiai kánont követi, igy személyes arcvonásaiból nem sok ismerhető fel.
Két Pompeiiben fennmaradt falfreskón Kleopátra már mint a római historiográfia
újraértelmezett, tragikus hősnője szerepel, görög (fehéres bőrű) nőként, igy azt nem
tekinthetjük hiteles, történeti ábrázolásnak.
Sírja – a régészet és tudománytörténet nagy bánatára – egyelőre nem került elő, igy
értelemszerűen genetikai vizsgálatra nem kerülhet sor. Családjának, a Ptolemaiosz
dinasztiának közel háromszáz éves története és szinte teljes családfája ismert az irodalmi
forrásokból. Azokból tudjuk, hogy a görög-macedón származású királyi család Nagy Sándor
után szigorúan, mai szemmel nézve vérfertőző módszerekkel igyekezett fenntartani a családi
vonal „tisztaságát”, ám ez a három évszázad alatt értelemszerűen nem működött. A
Ptolemaidák családjába Szeleukida, perzsa tagok is kerültek és nem kizárt, hogy esetleg
helyi, óegyiptomi elemek is. Nem hozott túl sok sikert a régészeknek és a tudománynak az az
epheszosszi csontváz sem, amelyet a 2000-es évek elején IV. Arszinoé, VII. Kleopátra
testvérével azonosítottak, igen vitatható módszerekkel. A sajtó azonnal felkapta a hírt és
„afrikai csontvázról” beszélt. Kleopátra érméin görögös vonásai ismételten inkább a
numizmatikai-politikai ikonográfiának a sematikus vonásait láthatjuk, amely sokat nem árul
el a történeti Kleopátra külső vonásairól.
Míg a történelmi uralkodónőt tehát nehéz rekonstruálni a hiteles források alapján, a
történetírás és kollektív emlékezet immár két évezrede, az első századi Pompeii falfreskóktól
kezdve egészen a Netflix fekete Kleopátrájáig, állandó metahistóriai termékként alakítja,
formálja és használja fel a mitikus uralkodót saját, kortárs céljaira. Ilyen szempontból, igaza
van Rebecca Futo Kennedynek, hogy Kleopátra bőrszine körüli vita nem más, mint egy
kortárs probléma és egy metahistóriai következménye a legendává lett történelmi személyiség
újraértelmezésének, amely kortárs rasszizmusát és kulturális konfliktusait (különösen az
Egyesült Államok és a világ többi része között egyre inkább feszülő ideológiai távolodást)
jelzi. Kennedy azonban nem idézi például az Appendix Vergiliana, Moretum című szövegét,
amelyben az afrikai nőket bőrük, ajkaik alapján azonosítanak az ókoriak, csakúgy, ahogy a
XVIII. század óta az orvostudomány tette: „erat unica custos Afra genus, tota patriam
testante figura, torta comam labroque tumens et fusca colore, pectore lata, iacens mammis,
compressior alvo, cruribus exilis, spatiosa prodiga planta”. Azt tehát nehéz ráhúzni az ókori
rómaiakra, hogy számukra jelentéktelen lett volna egy személy eredete, külső vonásai és azok
kulturális identitással, nemegyszer gender identitással történő azonosítása. Ez a XX. század
első felében még tényként jelent meg az ókortudományi szakirodalomban, amely gazdagon
idézi az ókori szerzők etiópusokat fizikai jegyeik alapján elemző szöveghelyeit. A 2013-as
„Race and Ethnicity in the Classical World: An Anthology of Primary Sources in
Translation” cimű kötetben még Kennedy és társai is bőségesen idézik azokat az ókori latin
és görög szerzőket, akik nagy hangsúlyt fektettek az ókori kortársaik fizikai adottságainak
leírásában és az emberek testi különbözőségeik és változatosságuk csodálatában. Már abban
a kötetben is szembetűnő azonban a dualizmus: „fekete” és „fehér” kategóriák jelennek meg
leggyakrabban a bevezetőben és kevés szó esik a mediterrán világ sajátos változatosságáról,
különösen az Észak-Afrikához köthető berber, sémi és egyiptomi csoportokról. A kötet
helyesen állapítja meg, hogy az ókoriak számára érthetetlen lenne a „rassz”, „faj” és
„etnikum” fogalmak, bár ezeket maguk is gyakran használták, teljesen kaotikus módon
(genos, ethnos, ethnê, phulê). A 2013-as kötet – a maga problematikus, de még nagyon
visszafogott és viszonylag kortárs ideológiáktól mentes bevezetőjéhez képest már sokkal
személyesebb és militánsabb hangot üt meg Shelley Haley ókortörténész népszerű
tanulmánya, amely a critical race theory elméletének ókortudományi perspektívairól ír. A
tanulmány – szubjektív hangneme ellenére – egy mondatában mégis le merte írni: „számított-
e a rómaiaknak az, kinek milyen a bőrszíne? Igen.” (Haley 2009, 30.). Az más kérdés, hogy
akkor még nem feltétlenül társítottak olyan kulturális vagy akár tudományos, medikalizált
fogalomtárat ezen jelenségekhez, mint a kolonialista európaiak a XVIII. század óta, de az a
források tükrében bizonyos, ha Kleopátra fekete afrikai lett volna, azt a rómaiak
hangsúlyosan leírták volna, megemlítik és ábrázolják. A fennmaradt „etiópus” vagy „négus”
ábrázolások és irodalmi referenciák ezt egyértelművé teszik.
A Netflix Kleopátra sorozata tehát egy évtizedek óta gyarapodó vitának az újabb
fejezete, amely az ókort felhasználja kortárs társadalmi vitákra. Az ókori Egyiptom
történelmét ismerve különösen kár, hogy az „Afrika királynői” sorozatban egy olyan
történelmi személyt tettek feketévé és a BLM mozgalom ókori előfutárává, akinek
egyértelműen semmi köze nem volt a közép-afrikai kulturális miliőhöz. Sokkal autentikusabb
lett volna az ókori Egyiptom 25. számú dinasztiájának (Kr.e. VII-VIII. század) nubiai (mai
Szudán) fáraóit és feleségeiket népszerűsíteni: Egyiptomot 2700 éve valóban meghódítottak a
kusita uralkodók és ábrázolásaikban ma is büszkén hirdetik sajátos kulturális és biológiai
sajátosságaikat fővárosukban, Napatában és Egyiptomban is. Sokkal fontosabb lett volna, ezt
a kevesek által ismert történelmi kort előtérbe helyezni, amely nagy eséllyel pozitív
visszhangra lelt volna úgy a történészek, mint a továbbra is elfeledett és a fehér, európai
történelem által háttérbe szorított afrikaiak körében. Ahelyett, hogy az ókori Egyiptom
egyetlen, valóban fekete fáraóit és feleségeikről készült volna el a filmtörténet alighanem
legelső sorozata, itt egy újabb Kleopátra film, amely nagy eséllyel elég sok leiratkozó tagot
fog hozni a történelemhamisításban már jártas Netflixnek.
Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2023. április 29-i számában.