3.

tétel
Ady Endre látomásos tájversei
Költészete
Ady Endre a 20. századi magyar irodalom kiemelkedő alakja, a Nyugat folyóirat meghatározó
szerzője. Verseivel a magyar szimbolizmus megteremtője. Ady nemcsak szép versek írója
akart lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás, akinek a magyar nemzetet fel kell rázni,
egy ország művészetét kell megváltoztatni. Élete folyamán fontos helyszínné vált számára
Párizs. A francia főváros és az ott eltöltött idő ráébresztette Magyarország elmaradottságára.
A magyarságversek
Ady verseit nemcsak kötetei szerint, hanem tematikusan is lehet rendszerezni. Az egyik ilyen,
szinte minden kötetében megtalálható, állandó témája a magyarság helyzete. Magyarságversei
szorosan összefüggnek önmagát és költői pozícióját definiáló műveivel.
A XX. századhoz közeledve Magyarország látszólag a fejlett Európa szintjéhez közelít, a
főváros csodálatos épületektől pompázik, míg vidéken hallatlan az elmaradottság. Ady
tájverseiben elszakad a feudális, falusi Magyarországtól. Szereti a hazáját, de kritizálja is,
bemutatja az ország negatív oldalát is (szegénység, elmaradottság, a kultúra hiánya). A
tájverseiben nem a táj szépségét írja le, hanem kifejezi azokkal kapcsolatos érzéseit, és a
költészet temetőjének látja Magyarországot.
Ezeket a költeményeket „látomásos tájverseknek” is nevezzük, Ady nem konkrét tájat ábrázol,
sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. A tájversekben is megjelenik
a következetes szimbólumhasználat (pl. ugar).
A magyar Ugaron (1905)
Az Új versek kötet legfontosabb ciklusának (A magyar Ugaron) utolsó verse. A ciklus
hatalmas felháborodást váltott ki. Sokan hazaárulással, nemzetgyalázással vádolták meg a
költőt. Pedig Ady költészetében az elvágyódás olyan alapvető, állandóan visszatérő motívum,
amely inkább tűnik lírai, mint politikai problémának. A vers nem tájleírás, nem konkrét tájat
ábrázol, hanem egy riasztó látomást, ami a belső látásunkat aktivizálja. Ady szemében a
magyar ugar elátkozott föld, ahol minden pusztulásra van ítélve. Az ugar-kép: szimbólummá
emelt metonímia, ami végigvonul a versen. A költeményben megjelenő az indulat nem az
ugarnak szól, hanem a feudális Magyarországnak. Címe szimbolikus, témamegjelölő, műfaja
látomásos tájvers, tere és történései szimbolikusak. Stílusa romantikus és szecessziós jegyeket
is tartalmaz. A vers hangulata komor és keserű, megjelenik benne az idő-és értékszembesítés
(pozitív múlt – negatív jelen). A környezet és a lírai én ellentétét fogalmazza meg.
Szerkezetileg két részre osztható: 1-2. vsz és 3-4. vsz.: az első egységben a lírai én a cselekvő,
a második részben az Ugar válik cselekvővé, a lírai én tehetetlen, de próbál küzdeni.

A Hortobágy poétája (1906)

Az Új versek kötet A magyar Ugaron c. ciklusának nyitó verse, így különösen hangsúlyos –
programadó versként is felfogható. Címe témamegjelölő, műfaja helyzetdal. A magyar
tehetség tragikus sorsának önarcképszerűen megrajzolt képe. Témája a költészet
lehetetlensége, vállalhatatlansága Magyarországon. A címbeli Hortobágy jelképpé nő a
versben. A pusztát, a kopárságot jelképezi szellemi értelemben is. A másik jelkép a csorda - a
közönségre utal: csorda-népek. A poétát kínzó, költészetére ösztönző dolgok egyfajta rejtett
ars poeticát képeznek: alkony, délibáb, halál, bor, nő. A vers tragikumát nem a költészet
fogadtatása, hanem meg sem születése adja. Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik
itt is: a szimbolikus jelentésű művészportré s a durva környezet kontrasztja. A kezdő ellentét a
vers során fokozódva tér vissza, egyre inkább kiteljesedik. A „kúnfajta, nagyszemű legény” a
többitől fajtában, külsőben, lélekben elütő művész: befelé élő, érzékeny lélek. Finom lelki
rezdülések, méla vágyak kínozzák, a természet álomszerű, tünékeny jelenségei, az alkonyatok
és délibábok elbűvölik, s az élet mámorító, varázsos értékei foglalkoztatják gondolatait.
(Jellemző a századforduló sajátos életérzésére, értékszemléletére, hogy a „csodaszép”
fogalmában egy szinten helyezkedik el a halál, a bor, a nő). Mindezek megtermékenyítik a
lelkét, „virág” nő a szívében. A művész rejtett belső életének rajzát felerősítik a vissza-
visszatérő túlzások (sok-sok, százszor, ezerszer) s a halmozások.
Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás. A taszító érzelmi töltésű „csorda”
szó puszta hangalakjával is és az ironikusan emlegetett „híres” magyar Hortobágy sejteti a
vállalkozás lehetetlenségét: itt nincs szükség ilyen emberre. A csorda és a csordanépek csak
állati vegetációra képesek, a szívből nőtt szépség virág-voltát észre sem veszik: nem
elpusztítják (hiszen ez „emberi” cselekvés lenne), hanem „lelegelik” Tragikussá színezi az
ellentétet az önállósult két rímszó: lelkét — lelegelték: a lélek szavára rímként az állati
durvaság válaszol. A művészet itt megsemmisül, senki sem tart rá igényt; a szent dalnok
választékos szókapcsolata utal az elvetélt, elsikkadt lehetőségre. A „piszkos, gatyás, bamba”
jelzők halmozása erősödő ellenérzést, indulatot érzékeltet. A szemlélődő lírai hős cselekvővé
válik, ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való alkalmazkodás: eltemeti a
nótát, káromkodik vagy fütyörészik. Beteljesedett a művész-tragédia; a szépség, a dal
elveszett a káromkodó, durva műveletlenségben. A Hortobágynak nem lehet poétája, illetve a
poétasors itt az elnémulás.

A Tisza parton

A költemény 1905-ben keletkezett és szintén az Új versek kötet A magyar Ugaron ciklusában

kapott helyet. A vers képrendszere két folyómotívum köré épül fel, a lírai én szemszögéből
bemutatva. A Gangesz ismeretlen és titokzatos, a Tisza viszont magyar folyó. A két folyó
pedig két külön világot képvisel. A mű tömör és kétpólusú: Ady a Tiszát és a Gangeszt állítja
szembe egymással. Műfaja dal, megjelenik benne az idő-és értékszembesítés. Hangulata
kiábrándult, feszültséget, ugyanakkor elszántságot is sugall. Témája a művész és a közönség
kapcsolata, tágabb értelemben az álmodozó ember és az őt akadályozó környezet kapcsolata.
Címe egy szinekdoché, hiszen Ady a Tiszával egész Magyarországra utal. A költemény
szervezőelve az ellentét, szerkezetileg két egységre bontható (az 1. vsz. áll szemben a 2. vsz.-
el). Az első strófa a mitologikus múlt értéktelített világát mutatja be, ahol a külső és a belső
összhangban van egymással. A Gangesz jelképezheti a keleti meseszerűséget, gazdagságot,
utalhat a magyarság eredetére, de jelentheti a lelki tisztaságot is (a Gangesz szent folyó).
A második versszak a jelen értékvesztett világát mutatja be, ahol a külső és a belső ellentétben
áll egymással. Az itt megjelenő metaforák a durvaság, ellenségesség érzését közvetítik. Ebben
a részben láthatjuk az alföld jelképeit, de arra is rámutat a lírai én, hogy Mo. nem úgy Kelet,
ahogy a Gangesz. A költemény mondanivalója, hogy az a szellemi környezet, amit Mo.
képvisel, már nincs kapcsolatban a mitologikus múlttal, ezért a művész nem tud beilleszkedni.
A korabeli olvasók közül (beleértve a kritikát is) nagyon kevesen ismerték fel Ady verseiben a
hazaféltést, a hazaszeretetet. Ugyanakkor a költő nem akart mást, csak egy új irányt és
változást a haladás érdekében.