Van egy hely a mai Amerikában, ahol nincs áram, nincs vezetékes víz,

és nem használnak modern eszközöket sem. Itt nincs helye álmoknak,

önkifejezésnek vagy ambícióknak.
Itt él egy fiú, akinek a teste akár egy istené, a szíve pedig akár egy
harcosé. Erős és hűséges; jól szolgálja, akit szolgálni kell. De az a bűne,
hogy többet mer álmodni.
Itt él egy lány is, akinek olyan az arca, akár egy angyalé, a szíve pedig
telis-tele van bátorsággal. Ő a tökéletes engedelmesség mintaképe. De
az a bűne, hogy vágyakozni mer arra, amiről azt mondták neki, hogy
sohasem lehet az övé.
A Calder útja a jó és a rossz, a félelem és a bátorság küzdelméről szól.
Arról, hogy a szerelem fénye még a legsötétebb helyeket is beragyogja –
a kezdetektől a világ végéig.
Folytatása következik Megtalálni Edent címmel.
 Írta: Mia She ridan
A mű e re de ti címe : Be coming Calde r (Sign of Love Book 5) Be coming Calde r by
Mia She ridan © 2014
Fordította: Sándor Ale xandra Valé ria
A szöve ge t gondozta: Molnár Eszte r
This work was ne gotiate d by Bookcase Lite rary Age ncy
on be half of Re be cca Frie dman Lite rary Age ncy.
A törté ne t fikció. A ne ve k, a sze re plők, a he lye k, ille tve a törté ne t e gyé b
ré sze i vagy össze függé se i a sze rző ké pze le té ne k szülötte i. Bármilye n e gybe e sé s
bizonyos e se mé nye kke l, he lyszíne kke l, é lő vagy ré ge bbe n é lt sze mé lye kke l a
vé le tle n műve .

A sorozatte rv, annak e le me i é s az olvasókhoz szóló üze ne t a borítóbe lsőn Katona

Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 173 5
© Kiadta a Könyvmolyké pző Kiadó, 2018-ban
Cím: 6701 Sze ge d, Pf. 784
Te l.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolyke pzo.hu
www.konyvmolyke pzo.hu
Fe le lős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki sze rke sztők: Ge re ncsé r Gábor, Zsibrita László

Korre ktorok: Korom Pál, Schmidt Zsuzsa
Nyomta é s kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., De bre ce n
Fe le lős ve ze tő: György Gé za ve zé rigazgató
 Ezt a könyvet Maegannek,
a prima favoritámnak ajánlom.
A legfantasztikusabb anyának, akit ismerek.
 A Vízöntő legendája
A görög monda szerint Ganümédesz
kivételesen jóképű trójai fiú volt. Zeusz felfigyelt rá,
s azonnal eszébe jutott, hogy tökéletes pohárnok lenne belőle.
Ezért hát sas képében megragadta,
és felvitte az istenek otthonába, hogy szolgálja őket.
Ganümédésznek végül elege lett, szembeszegülése jeléül
kiöntötte az iste né é összes korát, nektárját és vizét, mert nem volt hajlandó többé
Zeusz pohárnoka lenni.
A víz mind rászakadt a földre, napokig tartó,
szakadatlan esőzést okozva. Akkora özönvíz támadt tőle,
hogy az egész világot maga alá temette.
Ganümédeszt később Vízöntőként, az eső isteneként tisztelték,
s felemelték a csillagok közé.
 PROLÓGUS

„é s a homályt e lve tte m, ame ly sze me d ülte e le ddig,

hogy jól isme rd föl, me lyik itt iste n, me lyik e mbe r.”
Homé rosz: Iliász
De ve cse ri Gábor fordítása

A BUSZRÓL LESZÁLLVA RÖGTÖN MEGCSAPOTT A KIPUFOGÓGÁZ és a

rothadó szemét szaga. Felfordult a gyomrom, ezért balra tartottam,
hogy ne kelljen túl közel mennem az előttem sorakozó, telepakolt
kukákhoz.
Megakadt a szemem a kupac tetején heverő, félig megevett
hamburgeren. Az ösztöneimtől vezérelve majdnem megfogtam és
betömtem a számba, de inkább ökölbe szorított kézzel
továbbmentem. Nagyon éhes voltam, fájdalmasan éhes – viszont
nem jutottam el arra a pontra, hogy a szemétből egyek. Legalábbis
még nem.
Az állomás ajtaján belépve körbenéztem a félhomályban.
Kerestem a jegypénztár felé mutató táblákat. Útbaigazításra volt
szükségem, hogy eljussak oda, ahová igyekeztem.
A kinti világban legalább minden ki van táblázva. Ahogy
felidéztem ezt a mondatot, úrrá lett rajtam a fájdalom. Kihúztam
magam, és beljebb mentem.
Megláttam a jegypénztárt, aztán elindultam felé a következő
buszra várakozók között. Találkozott a tekintetem egy fiatal
srácéval, aki lógó nadrágot és hatalmas pulcsit viselt. Kissé
elkerekedett a szeme, majd odakocogott hozzám, és tartotta velem
a lépést.
– Szia, szivi! Elveszettnek tűnsz. Segíthetek?
Megráztam a fejemet. Különös szag áradt belőle: valami
kesernyés és gyógynövényes. Gyorsan rápillantottam az arcára.
Közelről látszott, hogy vörös a szeme, és laposakat pislog. A
szemem sarkából láttam, hogy engem néz, és fel-le mozgatja a
fejét, miközben végigmér.
Sietősebbre vettem a tempót. Tudtam, hogy kétségbeesettnek
tűnök. Az is voltam. Féltem, el voltam veszve, lesújtott a veszteség,
és kimondhatatlan gyötrelem kavargott bennem. Tényleg segítségre
volt szükségem. Úgy festettem, mint aki nem is e világból való –
ezzel tisztában voltam. De nem voltam annyira naiv, hogy a
mellettem sétáló férfit abba a kategóriába soroljam, aki valóban
segítene.
– Nincs is csomagod, bébi? Az meg hogy lehet? Van hol
aludnod?
Felém nyúlt, hogy kisimítsa a hajamat az arcomból.
Összerezzentem az érintésétől. Továbbmentem, még inkább
gyorsítva a tempón. Félelem kavargott a zsigereimben, üres
gyomrom pedig felfordult, így émelyegni kezdtem.
– Bakker, olyan a hajad, mint az olvasztott arany. Az arcod
meg, mint egy angyalé. Úgy nézel ki, mint egy hercegnő. Mondták
már neked?
Valami kis félig nevető, félig zokogó hang tört volna ki belőlem,
ha nem veszek gyorsan egy mély levegőt, hogy visszatartsam.
Felszökött a pulzusom, amikor a srác úgy vette az irányt, hogy
közelebb kerüljön hozzám, és emiatt balra kellett tartanom, hogy
ne ütközzünk össze. Oldalra pillantva láttam, hogy egy halványan
megvilágított folyosóra akar terelni, ami úgy nézett ki, mintha
valami takarítószekrényhez vezetne. Ijedten körülnéztem, hogy ki
tudna segíteni, vagy hová menekülhetnék, amikor megragadta a
karomat. Belenéztem a hunyorgó szemébe. Most már megfeszült
az állkapcsa. Közel hajolva suttogni kezdett:
– Ide figyelj, hercegnő! Egy ilyen lány, mint te, sokat tud
nyújtani. Én pedig üzletember vagyok. Akarod hallani az
ajánlatomat, hercegnő?
Megint vadul megráztam a fejemet, miközben mérlegeltem a
menekülési lehetőségeket. Sikíthatnék. Biztos, hogy akadna
legalább egy rendes ember a közelben, aki segítene.
Megpróbálhatnék megküzdeni vele, de ilyen gyengén és fáradtan
könnyEden felülkerekedne rajtam. Ekkor éreztem, hogy valami
éles dolog nyomni kezdi a testemet a vékony dzsekimen és a
pamutpólómon át. Jaj, istenem, kést nyomnak az oldalamhoz!
Lepillantottam a kezére. Egy kis ezüstpengét szorított hozzám.
Aztán megint a szemébe néztem, amiben eltökéltség és izgalom
elegye tükröződött.
– Velem jössz, hercegnő, és akkor nem kell ezt használnom!
Tetszeni fog az ajánlatom, megígérem. Lesz benne neked egy
csomó pénz. Szereted a pénzt, hercegnő? Ki ne szeretné a pénzt,
mi?
– Vedd le róla a kezedet, Eli! – szólalt meg mögöttünk egy mély
hang. Egyszerre kaptuk fel a fejünket Eli-jal, és láttuk meg a
nagydarab pasast, aki lazán, leeresztett karral, szinte unott arccal
állt ott. Elkerekedett a szemem, amikor észrevettem, mennyi szín és
minta kavarog a nyaka bal oldalán, egészen az álláig, és izmos
karjait is ugyanolyan bonyolult tetoválás fedi.
– Ez nem a te dolgod, Paul – vetette oda Eli.
– A francokat nem! Ha meglátok egy csótányt, eltaposom a
csizmámmal. Zavarnak a csótányok. Te pedig csótány vagy, Eli.
Engedd el, vagy itt foglak eltaposni a buszállomáson, az összes
többi csótány szeme láttára.
Paul végig ránk szegezte a tekintetét, Eli viszont jobbra
fordította a fejét, úgyhogy követtem a tekintetét egy csapatnyi
hozzá hasonlóan öltözött srác felé, akik az állomás előtt üldögéltek
egy padon, és felénk sandítva vigyorogtak.
Utána Eli megint Paulra nézett. Éreztem, hogy egy kissé
enyhül a szorítása a karomon. Undorodva felhorkant, és durván
Paul felé lökött.
– Így is túl sok ribancra kell költenem. Vigyed!
Azzal elfordult, és eltűnt arra, amerről jöttünk.
Paul megfogta a csuklómat, mire ijedten felsikkantottam.
Megfordulva magával húzott a bejárat felé. Tiltakoztam, de akkora
volt, mint egy medve, úgyhogy még csak le sem tudtam lassítani.
– Kérlek… – mondtam neki. – Kérlek, engedj el!
Hisztérikusan csengett a hangom.
Kiléptünk az ajtón, és a kinti világ fényében megint
hunyorognom kellett. Paul elengedte a csuklómat, és szembefordult
velem.
– Szökevény vagy?
Addig hátráltam, amíg meg nem éreztem a buszállomás falát a
sarkamnál.
– Szökevény? – ismételtem.
Paul szemügyre vett.
– Aha. Megszöktél valahonnan? Keresnek?
Lassan megráztam a fejemet. A kérdéstől minden porcikámat
elárasztotta az alig kordában tartott gyötrelem.
 – Nem. Senki sem keres. Kérlek… Csak ki akarok jutni innen.
– Mi a neved? – kérdezte kedvesebb hangon.
– Eden – suttogtam pislogva.
– Merre indultál, Eden? – hunyorgott rám Paul.
Rámeredtem. Láttam, hogy zord külseje ellenére őszinte
aggodalom csillan a szemében. Nagy nehezen kifújtam a levegőt.
– A Grant and Rothfordhoz.
– Grant and Rothford? Az ékszerbolt?
– Igen – bólintottam. – Meg tudod mondani, hogy jutok oda?
– Az csak kábé tízsaroknyira van innen. Elmondom, hogy jutsz
oda, de utána ne gyere vissza ide, hallod? Ez nem magányos fiatal
lányoknak való hely. Szerintem rájöttél, ugye?
Az ajkamra harapva bólintottam.
– Nem fogok visszajönni.
Ha minden a terveim szerint alakul, akkor este már
szállodában alszom. Lesz étel a pocakomban, és végre nyugodtan
kisírhatom magam.
Paul az utcára mutatott.
– Menj arra a Main Streetig, ott fordulj jobbra, és menj
hatsaroknyit egyenesen! Ott lesz balra.
Felsóhajtottam.
– Köszönöm, Paul. Nagyon köszönöm. És köszönöm, hogy
megmentettél a csótánytól.
Sikerült magamra erőltetnem egy icipici mosolyt, aztán
megfordultam, és elindultam abba az irányba, amerre mutatta.
Már majdnem letértem a sarkon, amikor Paul a nevemet
mondta. Megálltam, visszafordultam, és kérdő tekintettel néztem
rá.
– Több taposó van ezen a világon, mint csótány.
Ezen elgondolkodtam egy pillanatra, közben oldalra
biccentettem a fejemet.
– Csak az a baj, Paul, hogy a csótányok még a világvégét is
túlélik – válaszoltam halkan, a szemébe nézve.
Zavartan rám mosolygott, mielőtt megfordultam és elsétáltam.

***

Amikor az utcán végignézve kiszúrtam a cégért, amit kerestem,

ösztönösen benyúltam a farmerom zsebébe, hogy jéghideg
markomba zárjam az ott lapuló, súlyos aranymedált. Az volt a
hátuljára írva, hogy Grant and Rothford Company. Az egyetlen
ingóságom. Csigalassúsággal, éhesen, fázva és fáradtan tettem meg
az út hátralévő részét.
Benyitottam, és a fűtött üzlethelyiség kellemes melege fogadott.
Egy pillanatra csak megálltam, hogy néhány lélegzetet véve úrrá
legyen rajtam a megkönnyebbülés, amiért eljutottam a célig, és
meleg levegő simogatja kihűlt bőrömet. A pult felé vettem az
irányt. De jobbra egy polcon észrevettem egy üveg ékszerdobozt,
aminek préselt virágok voltak a rétegei között, és úgy néztek ki,
mintha a bársonybélés fölött lebegnének. Megtorpantam, hogy
közelebbről is megnézzem. Elkerekedett a szemem, és rögtön
könnyek szöktek bele. Ösztönösen felé nyúltam. Hajnalkák voltak.
Pontosan tudtam. Ötvenkettő lapult a dzsekim belső zsebében,
gondosan lepréselve egy műanyag zacskóban. Csak a medált, a
virágokat és egy kis, kerek kavicsot markoltam fel, mielőtt
elmenekültem. Csak ennyi emlékem maradt róla. Minden mást
magam mögött hagytam, ami ismerős volt számomra. Mardosni
kezdett a veszteség, gombóc gyűlt tőle a torkomba. Olyan heves
érzés volt, hogy azt hittem, ledönt a lábamról.
Felemeltem a kezemet, hogy megérintsem az üveget. Egyik
ujjammal körüljártam az annyira ismerős virág sötétkék szirmait.
A testem viszont elgyötört volt, kimerült és éhes, úgyhogy
ügyetlenül megrándult a kezem, és beleütközött az ékszerdoboz
melletti polcon lévő kristályvázába. Mintha lassított felvételen
ingott volna meg és esett volna le a próbálkozásom ellenére, hogy
elkapjam. Leesett a földre, hogy aztán darabokra törjön a
lábamnál. Elakadt a lélegzetem, és felkaptam a fejemet, amikor
odasietett hozzám egy nő.
– Jaj, csak a Waterfordot ne!
Az arcához kapta a kezét, és összeszorított ajkakkal állt az
üvegszilánkok előtt.
– Nagyon sajnálom – böktem ki. – Véletlen volt.
A nő fújt egyet. Jó karban levő szépség volt: divatos, sötétszürke
kosztüm, elegánsan felkötött haj és tökéletes sminkben pompázó
arc. Összehúztam magam vele szemben. Tudtam, hogy nézek ki.
Olyan ruha volt rajtam, amit egy nálam szemlátomást sokkal
nagyobb méretű valakinek a szárítóköteléről loptam. Három napja
nem fürödtem, a hajam pedig szétterülve tapadt az arcom köré és a
hátamra. A fenekem alá ért – sokkal hosszabb volt annál, mintsem
hogy jól nézzen ki. A nő tetőtől talpig végigmért.
– Hát, akár véletlen volt, akár nem, ki kell fizetni az árát.
Összegörnyedtem.
– Nincs pénzem – suttogtam körülnézve. Felforrósodott az
arcom, a boltban cirkáló néhány vásárló pedig feszengve elfordult.
Szinte meglepett, hogy még mindig maradt bennem valamennyi
büszkeség.
Elővettem az aranymedált a zsebemből.
– Abban reménykedtem, hogy el tudom ezt adni, és talán egy
kis információt is kaphatok róla – céloztam arra, hogy segítséget
szeretnék kérni. Kérlek, segíts! Nagyon félek. Nagyon fáj.
Annyiféleképpen össze vagyok törve.
A nő csípőre tett kézzel a medálra nézett, aztán rám, végül
megint a medálra. Kivette a kezemből, hogy a fény felé tartsa.
Aztán visszanézett rám.
– Hát, szerencséd van, ez arany. Valószínűleg fedezi a váza
árát.
Tovább vizsgálgatta gondosan manikűrözött kezében forgatva.
– De semmiképp sem tudok róla többet mondani, mert nincs
rajta semmi gravírozás vagy személyre szabott minta.
Ekkor hátranézett a válla fölött egy férfira, aki éppen akkor
fejezte be a dolgát egy vásárlóval, és elindult felénk a pult mögül. A
nő a padlón heverő szilánkokra mutatott.
– Philip, feltakarítanád ezt, amíg én ezzel a… lánnyal
foglalkozom?
– Hogyne – méregetett kíváncsian Philip.
Követtem a nőt a pulthoz.
– Itt várj, amíg lemérem! Nincs meg a hozzá való láncod?
– Nincs – ráztam a fejemet. – Csak a medál.
A pultnál álltam, kezemet az üveglapon nyugtatva. Amikor
észrevettem, hogy mind a kettő látványosan remeg, inkább
kiemeltem és összedörzsöltem őket. Próbáltam a tudatom erejével
helyretenni a testemet. A szívem tompán vert. Fojtogatott a félelem
és a kétségbeesés, alig bírtam nyelni.
A hátam mögé pillantottam, ahol a nő bement egy ajtón az
üzlet hátsó részébe, és az üvegen keresztül láttam, hogy egy
idősebb férfival beszél. A férfi homlokát ráncolva rám nézett, aztán
bólintott. Egy másodpercre elidőzött rajtam a tekintete, mielőtt
megint arra tévedt, amit a kezében tartott. A nő megfordult, és
kijön az ajtón, hogy beálljon a pult mögé.
– Ezerkétszáz dollárt tudunk adni a medálért, ami egy kicsit
kevesebb, mint amennyibe a váza került, de hajlandóak vagyunk
engedni az árából, így a probléma megoldva.
Hányinger kerülgetett.
– Kérem, szükségem van arra a pénzre – emeltem fel a
hangomat. – Ez minden, amim van.
– Tényleg nagyon sajnálom, de nem tehetek semmit. A vázát ki
kell fizetni. Nem nyelhetjük le csak úgy a veszteséget. Ez itt egy
üzlet.
– Kérem – ismételtem még hangosabban, és két tenyeremmel
rácsaptam a pultra. A nő ijedten összeszorította a száját, aztán
felém hajolt, én pedig meghátráltam.
– Hívjam a rendőrséget, kisasszony? – suttogta durván, alig
mozdítva a száját.
Úrrá lett rajtam a rettegés. Kissé meginogtam, mielőtt rávettem
magam, hogy felegyenesedjek. Vadul megráztam a fejemet.
– Nem – nyekegtem. Vettem egy nagy levegőt. – Kérem, én
csak… semmi pénzem nincs, és az a medál…
Újabb mély lélegzetet vettem, mert nem voltam hajlandó
elsírni magam előtte meg a vásárlók előtt, akik úgy tettek, mintha
csak nézelődnének, de igazából a párbeszédünkre figyeltek.
– Ez a medál minden vagyonom. Szükségem van az érte
kapott pénzre, hogy legyen hol aludnom ma éjjel. Kérem…
Szánalmasan fejeztem be.
Valami együttérzésféle villant a nő szemében, de aztán
hátrahúzódott, és karba fonta a kezét.
– Sajnálom, én nem tehetek semmit. Van egy hajléktalanszálló
odaát az Elm Streeten, az ezernégyszázas szám alatt. Néhányszor
elmentem előtte. Most pedig meg kell kérnem, hogy hagyja el az
üzletet.
Lehajtottam a fejemet. Túlságosan rosszul voltam, fáradt
voltam, és össze voltam törve ahhoz, hogy nekiálljak veszekedni.
Hogy sikerült elpazarolnom az egyetlen esélyemet a pénzre és a
biztonság lehetőségére? Most már szó szerint nem volt semmim.
Egyáltalán semmim – kivéve a rajtam lévő lopott ruhát, a préselt
virágokat és a zsebemben lapuló kis kavicsot. Sarkon fordultam, és
kábán kisétáltam a boltból. Az utolsó csepp remény is elhagyott.
Egy darabig céltalanul flangáltam a város utcáin, talán órákig.
Azt sem tudom, meddig. Egyre jobban elgyengültem, a lépteim
pedig lelassultak. Megláttam magam előtt egy padot, úgyhogy
megálltam, és lerogytam rá, aztán átöleltem magamat. Most már
kezdett leszállni az este, így még hűvösebb volt – a dzsekim pedig
túl vékony ahhoz, hogy melegen tartson.
Honnan merítesz ennyi erőt, Hajnalka? – kérdezné tőlem ő.
Belőled – válaszolnám, és mosolyogva magamhoz húznám.
De most nem volt ott. Honnan meríthettem volna erőt?
Felnéztem a tőlem jobbra lévő utcanévtáblára. Elm Street.
Mélyet sóhajtottam. Van még bennem annyi erő, hogy gyalogoljak
még egy kicsit? Igen, egy meleg ágyért és egy tál ételért cserébe
talán van. Még akkor is, ha egy hajléktalanszállóról van szó.
Átvészelem a ma éjszakát, aztán majd kitalálok valamit. A szállón
talán valaki meg tudja mondani, hol találhatok munkát, vagy
valami.
Felálltam és odasétáltam az Elm Streethez. Megnéztem, hogy
jobbra kell indulnom az ezernégyszázas számhoz. Vacogott a
fogam, ezért séta közben is átöleltem magamat, és behúztam a
nyakam a szél miatt.
Előttem sorba gyűltek az emberek, úgyhogy a nyakamat
nyújtogatva, lábujjhegyen igyekeztem kisilabizálni a fejük felett,
hogy a szálló-e az.
– Alvóhelyet keresel? – kérdezte tőlem egy idősebb férfi a sor
végén borzas, fehér hajjal, piszkos dzsekiben.
Még jobban dideregve bólintottam.
– Ez a hely férfiaknak van – közölte. – De egy ilyen csinos lány,
mint te, biztos jó pénzt keresne ott a sikátorban – biccentett
hátrafelé, aztán rám sandítva felröhögött.
Már megint ez a téma. A szex. Mégis volt a birtokomban
valami, ami értékes. Szívesen letagadnám, de egy pillanatra
fontolóra vettem. Annyira éhes voltam, szörnyen éhes, és nagyon
fáztam. Egyre kurtább lett azoknak a dolgoknak a listája, amiket
ne tettem volna meg, hogy csillapítsam az üres gyomrom fájdalmát
és a vacogást.
Összeszedtem a büszkeségem maradékát, aztán elfordultam.
Ő vár rám egy forrásnál, a meleg napfényben. Várni foglak.
Remélem, nem sokáig kell majd várnom.
Nagyjából egy háztömbnyire jutottam, mielőtt elkezdtek
folyni a könnyeim. Eluralkodott rajtam a pánik. Jaj, ne! Jaj, ne! Nem
sírhatsz. Ha sírsz, akkor szétcsúszol. Ez a gondolat előtérbe hozta,
hogy milyen borzasztó helyzetben vagyok. Szükségem volt
valakire. Bárkire. Sokan elsétáltak mellettem, de nem tartoztam
egyikükhöz sem, és egyikük sem tartozott hozzám. Nem is vettek
észre. Nem érdekeltem őket. A sóvárgás mellett keserűség kerített a
hatalmába. Leültem valami lépcsőre, a térdemre hajtottam a
fejemet, és bőgtem.
– Kisasszony?
Felkaptam a fejemet, és a könnyfátyolon keresztül egy idősebb,
öltönyös férfit pillantottam meg. Igyekeztem elállítani a
könnyeimet, amennyire lehetett, megtöröltem a szememet, majd
reszketve mély lélegzetet vettem, hogy összeszedjem magam.
– Én vagyok a Grant and Rothford tulajdonosa – mondta
halkan és feszengve.
Ekkor összeállt a kép. Ő volt ott az üvegajtó mögött, vele
beszélt az eladónő. A tulajdonos. Jaj, ne! Még több pénzt akar a
vázáért? Most vajon kihívja a rendőrséget? Nem mehetek a
rendőrségre. Nem lehet.
Túl gyorsan pattantam fel. Két lépést sikerült megtennem,
aztán elsötétült előttem a világ.
 ELSŐ KÖNYV
ACADIA

„Mindent megszépít a biztos halál.

Soha nem leszel ennél bájosabb.
Ez a pillanat is elillan.”
Ré szle t a Trója című filmből
 ELSŐ FEJEZET

CALDER TÍZÉVES

A LÁNY EGY KEDDI NAPON BUKKANT FEL . Emlékszem, mert éppen

babot öntöztünk, és a babot mindig csak ezen a napon kellett
meglocsolni. Előbb hallottam a fehér terepjáró hangját, mint hogy
láttam volna. A sarkon befordulva felverte maga után a port, és
egyenesen felénk tartott a földeken. A szememet megerőltetve
sikerült kivennem Hector Bias alakját a vezetőülésen, mellette pedig
egy szőke fejet. A homlokomhoz emeltem a kezemet, hogy
árnyékoljam vele a tűző sivatagi napot, de hiába hunyorogtam,
hogy jobban belássak, a szélvédő visszaverte a fényt, ráadásul túl
távol voltak.
– Itt van Hector! – kiáltottam.
– Pszt, Calder! – dorgált meg anyukám. – Hector örülni fog, ha
látja, milyen keményen dolgozol.
Azért mosoly ült ki az arcára, ahogy a közeledő terepjáróra
nézett. Végül megfordult, hogy folytassa a munkát. Erre forgattam
a szememet, és a háta mögött kiöltöttem a nyelvemet, de mellé
görnyedve én is nekiláttam, hogy megadjam a baboknak azt a
három centi vizet, ami ahhoz kellett, hogy ió magasra nőjenek, és
ellássanak minket élelemmel. Százhúsz embert.
Utána nem láttam a lányt. A főépületben lakott Hectorral. Ő
volt a kiválasztottja: a menyasszony, aki majd ott fog állni az
oldalán, amikor minket, a népét üdvözlik majd az istenek
Elysiumban, a mennyország legtündöklőbb paradicsomában.
Persze mindannyian látni akartuk. Mindenki kíváncsi volt a
nőre, akiről úgy tudtuk, hogy Hectorral együtt fog vezetni minket,
miután eljön az özönvíz, és lecsap a világvége. Lényegében ő volt
az esélyünk a túlélésre.
Hector első számú szeretőjétől, Miriam Anyától hallottuk a hírt,
hogy vezérünk az egyik zarándoklatán akadt rá a lányra. De
Hector sokáig volt távol, majdnem két évig, és csak nagyjából
havonta kétszer jött vissza látogatóba, miközben a menyasszonya
iskoláztatását szervezte, és gondoskodott róla, hogy felkészüljön a
családunkban betöltendő szerepére. Hatalmas feladat várt rá.
Úgyhogy elég nagy szám volt, amikor bejelentették, hogy
végre bemutatják őt. Mindannyian gyorsan levetettük a piszkos
lenvászon munkaruhánkat: a bő ing mellé a fiúk és a férfiak
zsinóros nadrágot hordtak, a lányok és a nők pedig hosszú
szoknyát. Arizonában persze olyan meleg a nyár, hogy én
általában levettem az ingemet, és egy éppen kéznél lévő rongyot
kötöttem a nyakamba, hogy letöröljem vele az arcomról az
izzadságot munka közben. A kézzel készült anyagtól többnyire
viszkettem, de még mindig jobb volt, mint ha hagytam volna a
szemembe csorogni a sós verejtéket. A fiúk közül volt, aki már
ugyanígy tett, és úgy csinált, mintha az ő ötlete lett volna, de nem
zavart a dolog. Nem ez volt az emberiség legnagyobb találmánya.
Miután tiszta nadrágot és inget húztam, kiszaladtam a kis
kétszobás faházunkból.
– Időben gyere haza, Calder! – szólt utánam anya.
– Meglesz! – rikkantottam vissza.
A többi faház között elsétálva megköszörültem a torkomat.
Tudtam, hogy rekedten, ércesen cseng a hangom, és néha fájt
kiabálni. Anya azt mondta, hogy hároméves korom körül sokáig
csak sírtam és sírtam, amivel egy kicsit tönkretettem a torkomat,
vagy valami olyasmi. Azt mondta, nem emlékszik, miért vágtam
neki a maratoni sírásnak, de egy nap úgy döntöttem, hogy nem
leszek többé szomorú, és akkor vége lett. Szerinte nem olyan a
természetem, hogy szomorúságot cipeljek magammal. Ez igaz is
lehet, mert azóta nem voltam szomorú.
Bekopogtam Xanderék hátsó ajtaján. Tizenhat éves nővére,
Sasha nyitott ajtót, kiengedett, hosszú, barna haja a hátára omlott.
Végigjárattam rajta a tekintetemet, aztán a szemébe néztem.
– Szia, Sash! – vontam fel a szemöldökömet, és úgy kihúztam
magam, ahogy csak bírtam, mert szerettem volna egyforma
magasnak tűnni vele.
Sasha a szemét forgatva hátraszólt.
– Xander! Itt van a kis barátod.
– Kis? – kérdeztem vissza sértődötten. – Csak tájékoztatlak,
hogy nyolc centit nőttem a nyáron. Apa bejelölte a falon.
 Sasha ráharapott az ajkára, mintha próbálná visszatartani a
nevetést. Ekkor viharzott ki mellette Xander, aki megfogta a
karomat menet közben, így muszáj volt futva követnem.
– Mi a fene? – lihegtem a földutakon végigrohanva.
Kis híján nekiütköztünk az öreg Willa Anyának, aki egy kis
kocsin halomnyi gyógynövényt húzott maga mögött. Kiabált
nekünk valamit, de mindig is nehéz volt megérteni a mondandóját,
olyan sok foga hiányzott. Erre a problémára biztos nincs
gyógynövény.
Xander megálli, én pedig rácsaptam a vállára, amikor végre
utolértem. Nevetve kitért a következő csapás elől.
– Hé! Mindjárt kedvesebb leszel hozzám. – Körülnézett, aztán
közel hajolt, és suttogva folytatta: – Nézd, mit csórtam!
Négy szem tökéletes kockacukor volt a markában.
– Az őrhelyről van? – kérdeztem. Én is körülnéztem, aztán
kinyújtottam a kezemet, és Xander kettőt beleejtett a tenyerembe.
Mindkettőt betömtem a számba, hogy aztán összetörjem őket a
fogammal, és behunyt szemmel nyögjek fel az egész számat
betöltő édes íztől.
Xander levonszolt az ösvényről, hogy lesújtó pillantást vessen
rám. Csak egy kérdő tekintettel válaszoltam, mén tele volt a szám
cukorral.
– Mi van? – motyogtam vállat vonva.
– Jesszusom, Calder! Mi ütött beléd? Nem tudod, hogy kell
kiélvezni valamit? Ki tudja, mikor kapsz legközelebb cukrot, erre
mindkettőt betömöd a szádba, hogy egy pillanat alatt eltűnjenek?
Hígagyú.
Aztán úgy meglökött, hogy hátratántorodtam. Próbáltam
visszatartani a nevetést, hogy egyik cukor se essen ki a számból.
Xander a mutató- és a hüvelykujja közé fogott egy
kockacukrot. Óvatosan megnyalta, aztán elhúzta a szája elől, hogy
beszélni tudjon.
– Látod, Calder? Ha hozzájutsz valami jóhoz, akkor úgy kell
csinálnod, hogy sokáig tartson – magyarázta az utolsó két szót
hangsúlyozva. De mielőtt megint a szájához emelhette volna, a
birtokon futkározó komisz kutyák közül kettő felénk rohant, és
úgy meglökték, hogy megbotlott, és kiesett a kezéből a
kockacukor. A kutyák mindkét szemet beletiporták a földbe,
miközben ugatva elvágtattak.
Egy pillanatig csak bámultam a lábunk előtt összetiport
kockacukrokat, aztán felnéztem a barátom döbbent arcára. Tátva
maradt a szája.
Úgy elkezdtem röhögni, hogy hétrét görnyedtem.
Xanderre felpillantva láttam, hogy a döbbent arckifejezést apró
félmosoly váltotta fel, és hamarosan ő is nevetésben tört ki. Együtt
kacagtunk a ragyogó, késő délutáni napsütésben.
Ezért is szerettem Xandert: tudott nevetni saját magán. Akkor
már tisztában voltam vele, hogy ebben még a legtöbb felnőttnek is
lenne hová fejlődni.
– Jaj, hagyd már abba, édesszájú! – indult el a főépület felé,
ahová mindnyájunkat vártak, hogy szemügyre vehessük a
menyasszonyt, akire mindenki olyan kíváncsi volt.
– Úgy hallottam, hogy angyalarca és istennőteste van –
áhítozott Xander.
– Tényleg az a hír járja – bólintottam.
– Biztos úgy néz ki, mint azok a nők az Oscar-gálán –
találgatta felfelé hunyorogva, mintha maga előtt látná a People
magazint, amit néhány hónapja sikerült elcsórnia. Együtt lapoztuk
át a faházuk mögé bújva. Tele volt hosszú, színes ruhába öltözött
nőkkel, akik kis, ember formájú aranyszobrot tartottak a
kezükben.
– Á, Hector nem venne feleségül egy olyat – vontam vállat. –
Ők túlságosan…
Itt elhallgattam, mert gondolkodnom kellett rajta, hogy milyen
tekintetben számítanának túl soknak a családunkban.
– Színesek – fejeztem be.
De biztos nagyon okosak is lehetnek, ha elnyertek egy akkora
díjat.
– Ja, tudom – forgatta a szemét Xander. – Arra gondoltam,
hogy talált egy olyan szép arcú lányt, akit olyan ruhába öltöztet,
mint amilyet Miriam Anya hord.
Mindketten elcsendesedtünk egy pillanatra. Magam előtt
láttam a jó öreg Miriam Anyát az összeráncolt homlokával meg a
bő, szürke ruhájában. Xanderre pillantva észrevettem, hogy
elfintorodott, szóval biztos ő is elképzelte, és úgy találta, hogy
alulmaradt az összehasonlításban.
 – Amúgy meg mindjárt kiderül – simult ki az arca.
A fejünkre tűzött a nap, ahogy ott guggoltunk a főépület
rönkfala mellett, amelyikben a Tanács lakott. Úgy gondoltuk, hogy
onnan látjuk majd őket a legjobban, amikor kijönnek és elindulnak
a templomunk felé, ahol Hector kiválasztottját bemutatják.
Xander megfogott egy gallyat, és elkezdett vele turkálni a
szandálba bújtatott lábunk előtt a porban. Nemsokára rám
pillantott.
– Fogadjunk, hogy be tudnék osonni, hogy csórjak egy kis
tejkaramellát. Benéztem az ablakon. Tányérszámra tartják
odabent, mintha semmiség lenne.
Elővettem a legszigorúbb pillantásomat.
– Bűn lenne lopni a Tanácstól… és Hectortól. Ő gondoskodik
rólunk.
Xander lenézett, miközben még mindig rajzolgatott a porba.
– Kíváncsi vagyok, ők miért ehetnek cukrot, amikor csak
akarnak, miközben nekünk az őrhelyről kell… kölcsönvennünk?
Felkaptam egy másik ágat a közelben, és én is rajzolgatni
kezdtem vele. Nem nagyon tudtam válaszolni a kérdésre, úgyhogy
inkább csendben maradtam. Arra sem hívtam fel a figyelmét, hogy
nem kölcsönvételnek hívják azt, amikor valamit sohasem áll
szándékodban visszaadni.
Xander a munkások azon csapatához tartozott, amelyik a
családunk biztonságáról gondoskodott. Amikor csak tehette,
ellógott a néhány kilométerre lévő őrhelyre, ami a nemzeti parkhoz
vezetett. Mindenféle jó dolgot talált már ott a kockacukortól kezdve
az újságokig – egyszer még Coca-Colát is. Még mindig eszembe
szokott jutni, mennyire vágyom egy újabb doboz édes, szénsavas
üdítőre, amit felváltva kortyoltunk el a fák közé bújva az
ültetvényen. Szerencsém, hogy mindent megoszt velem, amit csak
talál. Tudtam, hogy ez nem helyes, de nem tartottam elég nagy
bűnnek ahhoz, hogy hátrahagyjanak minket miatta, amikor az
istenek lejönnek, hogy Hector népét elvezessék Elysiumba.
Igyekeztem egy kicsit keményebben dolgozni, hogy jóvátegyem az
apró lopásokat, amikbe gyakran belekeveredtem Xanderrel.
– Amikor majd beválasztanak a Tanácsba, és ott leszek a
nagyok között, egy egész hordónyi tejkaramellát fogok tartani az
irodámban – jelentettem ki kacagva. – Majd hozok belőle neked is.
 – Azt megnézem – nevetett Xander. – Ha valaki elég okos
ahhoz, hogy beválasszák a Tanácsba, akkor az én leszek.
Felhorkantam.
– Ha ez a terv, akkor inkább reménykedjünk benne, hogy
nemsokára eljutunk Elysiumba, és az isteneknél is van
tejkaramella.
Xander álmatag arccal dőlt neki a rönkfalnak.
– Tuti, hogy Elysium tejkaramellából van.
Ezen eltűnődtem egy pillanatra, s arra jutottam, hogy nem
hangzik túl jól. Első hallásra tényleg jó, de egy idő után biztos
megunja az ember, hogy ez is, meg az is tejkaramellából van.
Minden ragacsos. Örökre ott ragadnánk egy helyen, ahol minden
tejkaramellából van, és…
Xander monoton hangja zökkentett ki a gondolataimból,
miközben tovább rajzolgattam a homokba.
– …tejkaramella felhők és tejkaramella virágok és tejkaramella
házak és tejkaramella bútorok…
Hirtelen mintha halk gyerekvihogást hallottunk volna. A
fejünk fölön hátranézve egy szőke fejet pillantottunk meg, ahogy
gyorsan visszahúzódik az ablakból. Biztos a Tanács valamelyik
tagjának gyereke volt. Xanderre pillantottam, aki értetlen arcot
vágott. Egyszer csak kiszólt egy nő:
– Ki van odakint?
És becsapódott fölöttünk az ablak.
Xander és én elkerekedett szemmel egymásra néztünk, aztán
felugrottunk, és rohanni kezdtünk.

***

A hatalmas fatemplomban máris tömeg volt, ahogy azt előre

tudtuk. A munkásoknak hátra kellett állniuk, így Xandernek és
nekem is. Morgolódtunk, hogy mennyire szerencsétlenek vagyunk,
amiért odakint észrevették minket. Emiatt nem láthatjuk közelről a
hercegnőt. A zsúfolt templomban nyújtogatni kellett a nyakunkat,
hogy lássuk az emelvényt, ahol a Tanács ült, és ahonnan Hector
prédikálni szokott.
A munkások többnyire a foglalkozásuk szerint álltak a
templomban: balra a földművesek, az állatgondozók és az őrök (ők
a biztonságunkra felügyeltek), jobbra pedig a tanárok, a szövők, a
varrók és az építők. Így voltak felosztva a teendők, hogy
gondoskodjunk a százhatvan hektáros birtokon élő közösségünk
élelmezéséről, ruházkodásáról, oktatásáról, szállásáról és
biztonságáról.
Hector Acadiának keresztelte a helyet, ami azt jelenti, hogy „A
bőség birodalma”. Ez igaz is, hiszen mindent megkaptunk, amire
csak szükségünk volt – kivéve a Coca-Colát. De gyanítottam, hogy
az valójában nem is szükséglet, ráadásul nem is nagyon lehetett
erről beszélni.
Anyukám rám mosolygott, amikor meglátott belépni a
templomba. Intett, hogy menjek oda. Búcsúzóul bólintottam
Xandernek, mert ő is odament a családjához. Egy kicsit jobbra
álltak az enyémtől. Apukám maga elé húzott, és összekulcsolta a
kezét a mellkasom előtt. Igyekeztünk minél kisebb helyet foglalni.
Magamba szívtam az apukám bőréből áradó szappanillatot, és
nekitámaszkodva biztonságban éreztem magam. Oldalra
pillantottam anyukámra, aki a nővéremmel, Mayával állt
ugyanilyen testhelyzetben. Maya nem egészen ép lábbal született,
úgyhogy bár a családunk tagjaként az öntözési munkálatokban és
a tiszta ivóvíz biztosításában kellett volna segédkeznie, nem
végezhetett fizikai munkát a születési rendellenessége miatt. Ezért
inkább a varrónőknek segített, akik a ruháinkat, az ágyneműinket
és nem is tudom, miket varnak még nekünk. Biztos egy csomó
varrnivaló akad, de nem szoktam ezzel foglalkozni. Maya egy évvel
idősebb nálam, de testileg és fejben is sokkal kisebb, mert olyanja
van, hogy Down-szindróma. A szüleim azt mondták, hogy ez azt
jelenti: Maya eggyel több kromoszómával született. Lepillantottam
rá, ő pedig az orrát felhúzva felvigyorgott rám. Viszonoztam a
mosolyt, aztán megfogtam a kezét, és háromszor megszorítottam.
Erre még szélesebb lett a vigyora, és ő is megszorította a kezemet
háromszor.
Néhány hónapja éppen kiléptem a házból, amikor utánam
kiáltotta, hogy: „Szeretlek, Calder!” A barátaim is hallották, és
elkezdtek nevetni rajta. Visszamentem Mayához, és
elmagyaráztam neki, hogy ehhez én már nagy vagyok, és
tulajdonképpen ő is. Megmondtam neki, hogy ne csinálja. Látszott
rajta, hogy összetört, nekem pedig rögtön bűntudatom támadt,
ezért később szóltam neki, hogy mondhatjuk egymásnak, csak
kevésbé nyíltan. Onnantól kezdve a tripla kézszorítás jelentette,
hogy „szeretlek”. Szótagonként egy. Ez volt a mi titkos kódunk.
Mayával az a helyzet, hogy a ráadás kromoszóma mintha
csordultig töltötte volna szeretettel. Annyira tele volt vele, hogy
folyton hangosan ömlött belőle. Képtelen volt magában tartani.
Valamilyen formában ki kellett engednie. De amikor az ember
szeret valakit, akkor a hibáival együtt elfogadja. Még a különösen
zajos hibákkal együtt is.
A tömeg elcsendesedett, amikor közvetlenül mögöttünk kinyílt
az ajtó, és Hector Bias jelentőségteljesen végigvonult a sorok között,
nyomában a Tanáccsal. Hector magas, erős férfi volt, aki a vezetői
rangjához méltón járt-kelt. Hosszú, aranyszőke haját olykor
lófarokba fogta. Kristálykék szemével mintha egyenesen átlátott
volna az emberen. Csak néhányszor szólt hozzám közvetlenül, de
akkor rá kellett vennem magamat, hogy tartsam vele a
szemkontaktust. Volt valami a tekintetében, amitől értéktelennek
éreztem magam. Mintha nem lennék elég jó ahhoz, hogy túl
sokáig nézzek valamit, ami ennyire szép.
Az ajtó becsukódott mögötte, én pedig csalódottan ráncoltam a
homlokomat. Mégsem ismerjük meg ma az új feleségét?
Előrenéztem, Hector pedig elfoglalta helyét az emelvényen. A
Tanács tagjai a háta mögé ültek le, mind a négyen. Hector olyan
arccal nézett rajtunk végig, hogy kihúztam magamat a
büszkeségtől. Éreztem, hogy apa is ugyanígy tesz mögöttem.
Egyszer majd én is ott fogok ülni Hector mögött az emelvényen,
mert benne leszek a Tanácsban. Úgy éreztem, mintha ez lenne az
életem célja és értelme.
Hector lassan felemelte mindkét karját, és mennydörgő hangon
megszólalt:
– Készüljetek fel a kiválasztott fogadására! Íme, az én
menyasszonyom és a ti anyátok, Eden!
A Tanács két tagja felállt, hogy visszasétáljanak a széksorok
közötti hosszú folyosón, és kinyitották az óriási faajtó egy-egy
szárnyát, aztán oldalra léptek. A tömeg még jobban elcsendesedett.
Egy emberként fordultunk arra. Leírhatatlan érzés söpört végig
rajtam: mintha félelem és boldogság keveréke lett volna.
Minden olyan rezzenéstelen volt.
 Hirtelen szellő fújt be az ajtón, és száraz faleveleket hozott be
magával a sorok közé, a padlóra. Ezzel egy időben a templom
bejárata előtti szélcsengők is megszólaltak. Mintha az egész világ
erre a másodpercre várt volna lélegzetvisszafojtva. Nyújtogatni
kezdtem a nyakamat, hogy lássam, mit néz mindenki. Ekkor
pillantottam meg őt. Egy kislány – még Mayánál is kisebb – sétált
lassan végig a sorok között rémült arccal. Elkerekedett tőle a
szemem. Fehér csipkeruhát viselt, mint valami apró menyasszony,
világosszőke haja pedig a vállára és a hátára omlott. Az arca
pedig… hatalmasat dobbant a szívem annak az apró arcnak a
gyönyörűségétől. Telt és rózsaszín volt az ajka, ami egy kicsit meg
is remegett, miközben ide-oda cikázott a tekintete. Egyszer csak
rám nézett, mire elakadt a lélegzetem. Találkozott a tekintetünk. Ő
pislogott, én pedig bámultam. Ilyen távolról nem láttam, milyen
színű a szeme, de valamiért mégis rabul ejtett. Aztán másfelé
pillantott, és megtört a varázs. Hatalmasat sóhajtottam, ő pedig
továbbhaladt, így már csak a kis hátát láttam.
Valami furcsa ösztöntől vezérelve legszívesebben utána
rohantam volna, hogy megfogjam a kezét. Hirtelen rájöttem, hogy
még mindig fogom Mayáét, és már annyira szorítom, hogy
csúnyán néz rám. Lazítottam rajta, és bocsánatkérőn
rámosolyogtam a testvéremre, utána pedig megint a lányra
emeltem a tekintetemet, aki már Hector mellett állt a pódiumon.
– Szeretett feleim – nézett ránk átható pillantással Hector, és
megint a magasba emelte két kezét. – Pompás nap ez a mai. Az
istenek dicsőségével megáldott nap ez a mai. – Megint végigjáratta
rajtunk a tekintetét. – Hiszen ma mindnyájan megismerhetitek
Edent.
Erre a lány apró vállára tette a kezét, és mögé lépett.
Értetlenül ráncoltam a homlokomat. Előbb apára néztem fel,
aztán anyára. Mindketten olyan arcot vágtak, mint akiknek
nagyon tetszik, amit látnak. Úgyhogy utánoztam elfogadó
mosolyukat, és megint abba az irányba fordultam, ahol Hector állt
a kislánnyal: Edennel, a kiválasztottal. Úgy tűnt, hogy az egész
családban csak én tartottam ezt váratlan fordulatnak.
Hector folytatta:
– Felteszem, hogy meglep titeket, milyen apró és milyen fiatal
az anyátok. Engem is meglepett, amikor először megláttam, és
észrevettem rajta a jelet.
Ekkor megfordította Edent, aki elkerekedett szemmel nézett
körbe a templomban, és egy székhez kalauzolta, a Tanács tagjai
közé. A lány kimért mozdulattal ült le, kezét az ölében
összekulcsolva. Talán remegett is egy kissé, bár ezt ilyen távolságból
nehéz volt kivenni, csipkeruhája pedig redőkben omlott a földre.
Hector megint felénk fordult, hogy beszéljen. Erőnek erejével
kellett rávennem magamat, hogy levegyem a szememet Edenről.
Hector mintha a gondolataiban elmélyedve állt volna vissza az
emelvényhez.
– Az istenek útjai olykor kifürkészhetetlenek számunkra. Nem
mindig lehet kiszámítani, nem mindig lehet könnyen megérteni.
De mégis az istenek tudják, hogy mi a legjobb nekünk, igaz?
– Igen, Atyánk – feleltük kórusban.
Hector bólintott, aztán lazán előredőlt. Alkarjával
rátámaszkodott az emelvényre, és összekulcsolta az ujjait.
– Igen, az istenek mindig jobban tudják, és az istenek mindig
gondoskodnak rólunk. Így hát amikor megláttam Edent, és
felismertem a vállán a jelet, ami elárulta, hogy ő a kiválasztott, az
én tökéletes egyensúlyt és harmóniát hozó párom, a szállásomra
visszatérve imádkozni kezdtem az istenekhez. Hogy lehet ez? Hogy
lehet a kiválasztott, a menyasszonyom, a feleségem, és az, aki
elvezeti Elysiumba a népünket, hogy lehet csupán egy gyermek?
Szeretett feleim, ugyanazok a kérdések merültek fel bennem,
amelyek bizonyára bennetek is.
Hector kissé felemelte a kezét, és lecsapott vele a pódiumra,
amitől összerezzentünk. Emelt hangon folytatta:
– Azon az estén az istenekhez imádkoztam. Kérlek,
mutassatok nekem utat! Ne engedjétek, hogy csalódást okozzak a
népemnek! Hiszen szeretett feleim jelentik az életem értelmét! –
Kissé lehajtotta a fejét, mintha eluralkodtak volna rajta az
érzelmek. Csillogott a szeme, amikor megint felnézett. – Egész este
sírtam és imádkoztam. És végre… végre hajnalhasadáskor suttogva
megszólaltak nekem az istenek.
Hector körbenézett a templomban, én pedig
lélegzetvisszafojtva vártam, mit mondtak neki. Biztos valami jót.
– Ő az. Ezt mondták. Edennek hívják, és ő az.
Szünetet tartva megint körülnézett, aztán megfordult, és Eden
felé nyújtotta a karját, mintha még egyszer bemutatná nekünk,
mielőtt visszafordult hozzánk.
– Így hát idejött, hogy velünk éljen. Egy gyermek, aki árva
volt, egyedül a világban. És amikor majd betölti a tizennyolcadik
évét, ő lesz a szerelmem, az én egyetlen menyasszonyom. Ahogy a
jóslat mondja, két hónapig és hat napig élünk majd együtt férjként
és feleségként, mielőtt jön a hatalmas özönvíz, hogy megsemmisítse
a földet az összes rajta élő emberrel és állattal. Minket pedig az
istenek áldott népeként elkísérnek Elysium mesés földjére, ahol
nincs több fájdalom, nincs több küzdelem, és soha, de soha nincs
egyetlen könnycsepp sem.
Libabőrös lettem, mint mindig, amikor Hector a nagy
özönvízről és az Elysiumba vezető urunkról beszélt. Csak most már
kaptunk egy időkeretet, és megtudtuk, hogy a nagy özönvíz még
hosszú évek múlva érkezik… hiszen Eden legfeljebb nyolcéves
lehet, vagy inkább hét. Annyira pici! Éreztem, hogy ellazul a
vállam.
– Eden az őt megillető helyen fog ülni minden templomi
ülésnél. Tisztelettel és szeretettel fogunk rá tekinteni. Kérlek
benneteket, fogadjátok őt olyan imádattal, amilyet megérdemel.
Mindannyian térdre rogytunk, és lehajtottuk a fejünket. Anya
az ölébe vette Mayát, aki nem tudta behajlítani a lábát. Egy
darabig így maradtunk, mígnem Hector megszólalt:
– Keljetek fel!
Felkeltünk. Megint felpillantottam Edenre, aki már érdeklődő
tekintettel nézett végig mindnyájunkon.
Kíváncsi voltam, milyen lehetett ott, ahonnan ő jött. Kíváncsi
voltam, házban vagy lakásban lakott-e. Kíváncsi voltam, evett-e
kockacukrot, és ivott-e Coca-Colát. Azt kívántam, bárcsak
beszélhetnék vele, és kérdezhetnék tőle mindenfélét. De erről persze
szó sem lehetett.
Elkalandoztam a kockacukor és a Coca-Cola világába,
úgyhogy először észre sem vettem, hogy Hector megint beszélni
kezdett:
– Ha Eden jelenléte nem lenne elég meglepetés gyanánt, egy
újabbal is szolgálok ezen a csodálatos napon. – Itt hatásszünetet
tartott. – Utazásaim során rátaláltam Teresára is. Teresa, drága,
feljönnél ide, kérlek?
 Sovány, barna hajú, kiálló arccsontú nő állt fel, hogy
előremenjen a mindennél hatalmasabb Hectorhoz. Mellé érve
mintha zavarban lett volna, úgy szemlélte a tömeget. Végül
lehajtott fejjel a padlót kezdte bámulni.
– Mielőtt Teresa idejött, bűnös életet élt – rázta a fejét szinte
kibírhatatlanul mély szomorúsággal Hector. – Egy sikátorban
találtam rá, ahol züllött, szexuális szolgáltatásokat ajánlott pénzért.
Teresa mintha még kisebbre zsugorodott volna, ahogy
néhányan rosszalló hangokat hallattak, mások pedig elakadó
lélegzettel rázták a fejüket.
– Tizenhat éves kora óta árulta a testét kábítószerért. Most
harminchat.
Hector a nő mögé lépve fölé tornyosult, és apáskodva megfogta
Teresa egyik csontos vállát. Aztán elengedte, hogy a színpad szélére
sétáljon, ahol talapzaton álló vázákban virágok voltak. Gondosan
kiválasztott egy makulátlan, fehér liliomot az egyik csokorból, és
visszament vele Teresához.
Edenre nézve láttam, hogy Hector minden mozdulatát követi.
Még mindig elegánsan az ölében tartotta a kezét, és mintha
abbamaradt volna a remegése.
Hector elénk állva szemlélte a liliom tökéletességét, majd az
orrához emelte, hogy mélyen magába szívja az illatát. Behunyt
szemmel hátrahajtotta a fejét.
Néhány másodpercig csak állt így, mígnem kinyitotta a
szemét, és odament az első sorban ülő Jeffrey Parkerhez, odaadta
neki a liliomot, aztán bólintott. Jeffrey viszonozta a bólintást, és
átnyújtotta a virágot a közvetlenül mögötte ülő férfinak.
Mindannyian csendben figyeltük a templomot körbejáró
liliomot. Egyik férfi kezéből a másikéba került, végül visszajutott az
első sorba. Ekkor Hector odament Boris Eriedmanhoz, hogy
elvegye tőle.
Hector szomorúan nézett le a virágra. Most már hajlott volt, és
megviselt. Az egyik szirma lógott, mintha bármelyik pillanatban
leeshetne. Tényleg szomorú látvány volt. Az orrához emelve megint
megszagolta, és ráncolta a homlokát, mert már nyoma sem volt az
édes illatnak.
Sokatmondó pillantást vetett Teresára, majd a virágra.
– Ki akarná ezt a liliomot ezek után? – kérdezte egyre halkuló
hangon. – Ki tudna szeretni egy olyan elhasznált, kézről kézre
adott virágot, mint ez?
Hirtelen mozdulattal előrenyújtotta a liliomot, és kérdő
tekintettel nézett ránk.
Teresa szeméből kicsordult egy könnycsepp, és lefelé pillantva
ráharapott az ajkára.
Tízéves fejjel már értettem a hasonlatot. Tudtam, hogy Teresa
az az elhasznált liliom, és láttam rajta, hogy ő maga is tudja. És
nincs olyan ember ezen a földkerekségen, aki tényleg akarna egy
elhasznált liliomot, akkor is, ha másképpen cselekszik. Legalábbis
anya ezt mondta, amikor először kérdeztem erről a dologról.
– KI TUDNA AKARNI EGY ILYEN VIRÁGOT? KI TALÁLNA
BÁRMI SZÉPET VALAMIBEN, AMI ENNYIRE MOCSKOS ÉS
SZENNYES – mennydörögte Hector szanaszét köpködve, mi
pedig csak bámultuk őt a belőle áradó hév bűvöletében.
Teresa kurtán felzokogott. Én már hallottam ezt a beszédet,
úgyhogy – bár mindig magával ragadott – csak várakoztam,
ahogy a többiek is.
– Ki? – kérdezte tőlünk halkabban Hector. – Ki?
Ez volt számunkra a parancsszó.
– Te, Atyánk! És mi is, Atyánk! – feleltük egyszerre vidáman.
Teresa felkapta a fejét. Döbbenten nézett körül, ellátottá a
száját, aztán a felé tartó Hectorra pillantott.
– Így van, szeretett feleim, én képes vagyok rá. Mi képesek
vagyunk rá. Mi mindnyájan szeretni tudunk téged, a mi
virágunkat, akit újjáteremtünk a szeretetünkkel, a családunkkal, az
élet értelmével és a közénk tartozás érzésével.
Erre elővette a liliomot a háta mögül, ami pont olyan hibátlan
volt, mint amikor kivette a vázából. Új, üde és gyönyörű.
Szerettem ezt a részt, és valahogy mindig végigfutott tőle a
hideg a hátamon. Olyan volt, mint egy váratlan fordulat a
történetben, amitől nagyot dobban az ember szíve, és
legszívesebben azonnal megosztaná valakivel. Csak amikor Hector
felvitt egy új embert a színpadra, a fordulat az illető életének része
volt, pozitív volt, és általában sírt tőle.
Hát persze.
Teresának elakadt a lélegzete. Láttam rajta, hogy ő is így érez.
Még jobban elkezdtek folyni a könnyei, és felzokogott. Hector köré
fonta a karját, és magához ölelte.
– Én képes vagyok rá, mi képesek vagyunk rá, drágám –
ismételgette neki.
Aztán Hector kinézett a közönségre, egyenesen felém, és
tudtam, hogy most kell odavinnem a vizet.
Apa levette a kezét a vállamról, én pedig odamentem a
templom hátuljában lévő márványmedencéhez. Megtöltöttem a
mellette lévő kis poharat, és a sorok között végigsétálva odavittem
Hectorhoz.
– A pohárnokom – mosolygott rám Hector.
Büszkén visszamosolyogtam rá, s átadtam neki a poharat.
Utána oldalra léptem, lehajtottam a fejemet, és összekulcsoltam a
kezemet.
Amíg Hector adott Teresának egy kortyot a tisztító vízből,
lehajtva tartottam a fejemet, de a tőlem jobbra ülő Eden felé
néztem, hogy titokban közelebbről is szemügyre vehessem.
Találkozott a tekintetünk. Pislogás nélkül bámult rám. Ekkor
másfelé fordultam, de önkéntelenül felfelé görbült a szám sarka.
Amikor megint rá mertem nézni, rajta is láttam egy nagyon apró,
félénk mosolyt.
Rákényszerítettem magamat, hogy megint lehajtsam a fejemet,
miközben Hector magához ölelte Teresát, majd visszaadta nekem a
poharat. Utána egyetlen kézmozdulattal megint bemutatta
mindnyájunknak Teresát, aki a könnyeit törölgetve, sugárzó arccal
nézett végig a közönségen.
Ezzel ő is újjászületett, és a családunk tagja lett, mint sokan
mások előtte. Bár Maya és én ebbe a közösségbe születtünk, anya
azt mondta, hogy van valami nagy dolog abban, ha valaki magától
választja, hogy idejön.
Anya szerint az istenek küldték hozzájuk Hectort, de az ő
döntésük volt, hogy követik-e.
Visszamentem a családomhoz, aztán mindenkivel együtt
csendben kimentünk a templomból, hogy nekilássunk elkészíteni a
vacsorát. A szüleim mögött lépdelve hátranéztem, és hiába állták el
az utat nagyrészt az emberek, néhányszor sikerült egymás
szemébe néznünk Edennel. Vajon lehetséges, hogy figyelte, ahogy
elmegyek?
 MÁSODIK FEJEZET

CALDER TIZENKÉT ÉVES

A KANYON PORLEPTE ÖSVÉNYE MEREDEK VOLT és keskeny, de most,

hogy már majdnem leértem a völgy aljára, ahová nem ért le a tűző
nap fénye, felsóhajtottam a hűvösebb levegő nyújtotta
megkönnyebbüléstől. Januárban csak húsz fok körül járt a
hőmérséklet, ám így is jólesett az árnyék ilyen gyors mozgás
közben.
Hiába volt kemény ez a kéthetenkénti túra, mégis szerettem a
szertartást, ahogy begyűjtöttem a templomba szánt tiszta vizet. A
lehető leggyorsabban ereszkedtem le az ösvényen, néhol már futva,
így még több időt tölthettem a forrás mellett. Olykor Hector is
elkísért, hogy maga mondjon áldást a víz fölött, bár igazából az
istenek adták nekünk a gyógyító vizet, hogy megtisztuljunk, mire
jön az özönvíz. Ez a megtisztítás segített kiegyensúlyozni a
szervezetünket, és leküzdeni a gonoszt meg a kísértést.
Ha valaki megsérült vagy beteg lett, még több vizet vittem,
hiszen Hector azt mondta, hogy a betegség leginkább az
egyensúlyi állapot felborulása miatt van. Hector azt is mondta,
hogy bár az istenek biztosítják nekünk a vizet, ami javíthat a
helyzeten, de végül az ő akaratukon múlik, hogy a gyógyulás
megtörténik-e. Volt, hogy gyógyulást rendeltek el, máskor pedig
máshogy akarták, és ezt nekünk kérdés nélkül el kellett
fogadnunk. Nem kellett tudnunk az okát, legalábbis egyelőre.
Mayával is ez volt a helyzet. A szüleim mesélték, hogy amikor
látták, hogy rossz a lába, és mások az arcvonásai, gyógyító vizet
csepegtettek a kis szájába, de az isteneknek nyilván megvolt rá az
okuk, hogy miért tartották meg ilyennek, mert a víz akkor nem
működön.
De tavaly nyáron, amikor a szörnyű gyomorfájástól hétrét
görnyedt Franklin Massey-nek adtam vizet, egyszer csak még
aznap felegyenesedett és meggyógyult, csak mondom.
 Ebből gondoltam, hogy az ember tényleg nem ismerheti az
istenek akaratát, mert ahogy láttam, Franklin Massey egy gonosz,
vén pacák, aki egész nap savanyú képpel járt-kelt. Maya pedig,
hát… egy kis napsugár. Én nem így rendezném a dolgokat, ha
lenne beleszólásom odafent Elysiumban, az biztos. Ami egyébként
mindegy is, mert Elysiumban nincs betegség. Maya két tökéletes
lábbal fog rohangálni a mezőn, és ugyanúgy fog járni az agya,
mint másoké. Ettől a képtől elmosolyodtam.
Azt viszont biztosra vettem, hogy a víznek varázslatos hatása
van, mert valahányszor ittam belőle, béke és boldogság töltött el.
Tisztának és erősnek éreztem magam tőle.
Egy éles kanyar után feltűnt előttem a forrás. Kristálykék volt a
gyöngyöző víz, körülötte pedig zöld növények virágoztak. Mindig
lenyűgözött ez a kis paradicsom, úgyhogy egy darabig csak álltam
ott, és csodáltam.
Letettem a vizesedényeket rejtő vászontáskát, aztán
lehuppantam a fűre. Hátradőlve összekulcsoltam a kezemet a
tarkómnál, úgy bámultam fel a kanyon falaival körülvett, tiszta,
kék égre. Minden olyan hatalmas, gyönyörű, színes és világos volt
körülöttem! Eltöprengtem rajta, hogy Elysium lehet-e szebb annál,
mint amit az istenek ideteremtettek a földre.
Ahogy ott feküdtem, megakadt a szemem egy bokron, aminek
mintha úgy tolták volna félre az ágait, ahogy még sohasem láttam.
Kíváncsian ráncoltam a homlokomat, feltápászkodtam, és
odasétáltam a furcsa kis nyíláshoz. Volt ott egy rés a sziklák között,
amit eddig nem vettem észre, mert eltakarták a növények.
Kissé izgatottan bekukucskáltam. De mivel onnan nem láttam
semmit, beléptem rajta. A túloldalon nagyobb tér fogadott,
úgyhogy felegyenesedtem, és átsétáltam a poros, sziklás és néhány
helyen sivatagi fűvel borított talajon. Beljebb érve vízcsobogást
hallottam, és még több növényt láttam. Egy újabb, immár ajtó
méretű nyíláson átlépve egy másik forrást találtam. Hangosan
felkacagtam, és csodálkozva néztem az eldugott tavacskára.
Hogyhogy nem tudtam erről eddig? Mindenki másnál több időt
töltöttem a gyógyító forrásnál. Ez még nagyobb volt, mint a másik,
de éppolyan tiszta és kék, és mindenhol növények nőttek körülötte.
Még egy kis vízesés is volt benne, ahol két szikla közül csörgedezett
ki a víz.
 Tőlem jobbra, két szikla között felfigyeltem valamire. Közelebb
lépve láttam, hogy valaki írt a homokba, és néhány játék sorakozik
szép rendben egy kis pléden a két szikla találkozásánál, egy kis
mélyedésben.
Oldalra biccentett fejjel vettem szemügyre az egészet. Két
baba, egy műanyag teáskészlet és egy kis rózsaszín lovacska.
Milyen furcsa!
Amikor a homokba tévedt a tekintetem, észrevettem, hogy a
pléd elé az „EDEN” felirat van kirakva apró ágdarabkákból.
Értetlenkedve ráncoltam a homlokomat. Itt szokott játszani?
Régebbinek tűntek a játékok. Itt játszott volna, amióta
megérkezett? Egy pillanatig csak néztem a játékokat. Kíváncsi
voltam rájuk, meg akartam fogni őket – mégsem tettem. A Tanács
tagjainak gyerekei kaptak játékokat, a munkásokéi nem. Mégis
megálljt parancsoltam a kezemnek. Sugárzott valami nagyon-
nagyon nagy szomorúság az ott heverő tárgyakból, ami
csillapította a vágyamat, hogy egyenként megvizsgáljam őket. A
sok barátomra gondoltam, meg arra, hogy minden délután együtt
játszunk, amikor végzünk a munkával: mindenfélét, amit a
szüleink tanítottak nekünk, például bújócskát, fogócskát… Úgy
tapasztaltam, hogy mindig volt kivel tölteni az időt Acadiában. Sőt,
inkább egy kis egyedüllétre volt nehéz sort keríteni, amikor az
ember megunta, hogy napkeltétől napnyugtáig mások csevegését
hallgassa.
De Eden… Ő nem játszott azokkal a gyerekekkel, akik a nagy
faházban laktak vele? A Tanács tagjainak gyerekeivel? Vagy
valamiért megtiltották neki? Láttam, hogyan néznek ra a barátaim,
amikor hónapról hónapra odaállt a templomban egybegyűltek elé:
még mindig érdeklődést tanúsítottak iránta, viszont kétségtelenül
más volt, mint mi. Mintha teljesen elkülönült volna… és valahogy
gyanakodva néztek rá, talán még irigyelték is.
Biztos a Tanács tagjainak gyerekei is így voltak vele. Eden
hozzájuk sem tartozott. Már nem volt hétköznapi gyerek, de még
nem is feleség – leginkább a kettő furcsa keveréke, tehát nem
közülünk való.
Lassan felálltam, és egy ideig az ajkamat harapdálva
töprengtem Edenen. Elképzeltem, ahogy egyedül játszik ezen a
helyen, amit felfedezett. Teljesen egyedül.
 Egy sólyom vijjogása zökkentett ki a gondolataimból.
Visszamentem a mi forrásunkhoz, hogy megtöltsem a
vizesedényeket. Anyukám keresni fog, ha nem érek haza
hamarosan.
Visszasétáltam a két szikla közötti résen, és úgy rendeztem a
bokrot, hogy ne lehessen észrevenni a nyílást. Remélhetőleg
Edennek is eszébe jut majd, hogy ugyanígy tegyen. Valamiért nem
akartam, hogy bárki más is értesüljön arról a titkos forrásról a
titkos átjáróval.

***

Onnantól kezdve még figyelmesebben szemléltem Edent. Kíváncsi

lettem rá, mit csinál, és hogyan él. Olyan közel volt, mégis olyan
távolinak tűnt!
Felpillantottam a főépületre. Fényárban úszva emelkedett ki a
kis faházaink közül, hiszen nekünk esténként csak gyertyafény
jutott.
Időnként láttam őt, amint az ablakán kukucskált kifelé, ha a
főépülethez közeli, nagyobbacska, homokos részen játszottunk, az
első kis munkásházon túl.
Abban az évben egy meleg, május végi napon dobozrúgósat
játszottunk, csak éppen egy kis darab úsztatott fa volt a
„dobozunk”, amit a birtok végében futó folyóból halásztam ki,
ahonnan a tiszta ivóvizet szoktuk hozni. Igyekeztem fejben azt
ismételgetni, hogy farúgós a játék neve, mert a doboz szóról a
Coca-Cola jutott eszembe. Úristen, milyen jólesett volna akkor és
ott, szomjasan izzadva a déli napsugarak alatt!
Egyszer csak észrevettem, hogy egy szőke fej kukucskál ki az
egyik közeli fa mögül. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre,
csak játszottam tovább. Néha odapillantottam, és láttam, hogy
Eden most már ott áll az akácfák között, lényegében teljesen szem
előtt.
A következő negyedórában egyre közelebb araszolt a
pályánkhoz, mígnem egészen ott állt a szélén a már kiesett
játékosokkal.
Ahogy a közelünkbe ért, egy Hannah nevű lány elkerekedett
szemmel ránézett.
 – Szabad neked itt lenned? – bökte ki feszengve.
Eden kihúzta magát, és körülnézett. Rajtam állapodott meg a
tekintete.
– Csatlakozhatnék hozzátok a játékban?
Mindenki hátrált tőle egy lépést, és hitetlenkedve néztek
egymásra. A Tanács tagjainak gyerekei közül még soha senki nem
kérdezte meg, hogy játszhatna-e velünk.
Végül Aaron Swift felelt:
– Nem. Á-á. Menj vissza a palotádba, hercegnő! Te nem vagy
közénk való – jelentette ki, aztán igyekezett tompítani a
visszautasítást. – Te egy virág vagy, mi pedig gazok. Az ember
vagy az egyik, vagy a másik. Neked a többi virággal kell játszanod
– mosolygott rá kissé zavartan Aaron.
A többiek csak bólintva ácsorogtak, Edennek pedig lángvörösre
gyúlt az arca. Lehajtott fejjel, reszketve kifújta a levegőt, mint aki
beletörődött. Rájöttem, hogy talán hetekig, sőt hónapokig
gyűjtögethette a bátorságot, hogy megkérdezze, játszhat-e velünk.
Eszembe jutottak azok az eldugott játékok a kanyonban, a
forrásnál. Rádöbbentem, hogy a Tanács tagjainak gyerekei sem
játszanak vele. Mindkét csapatban kívülállónak számított.
Fogalmam sem volt, miből gondolom ezt pontosan, hiszen nem
tudtam, mi zajlik a főépületben. De tudtam, hogy így van. Már
majdnem elfordult, amikor gondolkodás nélkül megszólaltam:
– Ez nem így van.
Eden megtorpant, és visszafordult hozzám. A többiek közül
néhányan lejöttek a pályáról, hogy megnézzék, miért áll a játék.
Odamentem Edenhez, lassan körbesétáltam, ő pedig úgy
fordította a fejét, hogy lásson engem.
– Hallottál már a hajnalkákról? – néztem mosolyogva a
végtelen kék szemébe. Kislány volt még, de így is kénytelen voltam
észrevenni, milyen szép.
A homlokát ráncolva ráharapott az ajkára, és megrázta a fejét.
Elé állva karba fontam a kezemet.
– A hajnalka egy gyönyörű virág, olyan kis finom. Pont olyan
kék, mint a szemed – mosolyogtam rá megint. – De tudod, mi van
a hajnalkával? – hajoltam oda hozzá, s ő is közelebb hajolt hozzám
kíváncsi tekintettel. – Az van vele, hogy ha hagyod, akkor teljesen
átveszi az uralmat az ültetvények felett, mert nemcsak virág,
hanem gyomnövény is egyben, ami nagyon agresszív. Erősebb,
mint amilyennek látszik.
Végignéztem a körülöttünk álló barátaimon.
– Az a lényeg, hogy nem kell vagy virágnak, vagy gyomnak
lenni. Az ember lehet mindkettő is – vontam vállat. – Szerintem
van, aki mindkettő.
Rávigyorogtam a barátaimra, és felvontam a szemöldökömet.
– Jaj, jesszusom, Calder… Esküszöm, néha csak úgy a hasadra
ütve találsz ki dolgokat – pufogott Xander. – Nekem mindegy,
hogy virág, gaz vagy akármi, csak játsszunk! Eden a te csapatodba
állhat.
Mindenki odaszaladt a helyére. Hátranéztem Edenre, és
láttam, hogy lassú vigyor terül szét az arcán. Hangosan
felkacagott, amikor rám nézett.
Biztos fertőző volt a vigyora, mert azon kaptam magam, hogy
én is vigyorogva szaladok a helyemre.
Amit mondtam, az egyébként igaz volt. A hajnalka tényleg
virág és gyomnövény is egyben – legalábbis itt, Arizonában.
Tudtam, hiszen csomókban kellett kihúzgálnom, mert próbálta
elszívni a vizet a termények elől.
Legalább egy órát játszottunk a forró napsütésben, mielőtt
Miriam Anya bosszús arccal odaosont hozzánk a főépületből.
– Eden! – kiabálta.
Eden átrohant előttem a pályán. Csak úgy szállt utána hosszú,
szőke haja és nagy, súlyos szoknyája. Lelkesebben játszott, mint
bármelyikünk, úgyhogy félórán belül mindenki úgy kezelte, mint
egy sima „gyomot”. Szerintem egész végig le sem olvadt az arcáról
a mosoly, amíg velünk volt.
Igen, Eden tényleg egy hajnalka: olyan szép, mint egy virág, és
olyan erős, mint egy gyom.
Miriamhoz érve hátranézett. Bár láttam, hogy Miriam máris
nekiállt leteremteni, Eden rám mosolygott, mintha azt üzenné vele,
hogy megérte, nagyon is. Visszamosolyogtam rá.
Eden hirtelen elszabadult Miriam Anyától, és visszarohant
hozzám, miközben Miriam Anya a nevét visította. Levegőért
kapkodva megállt előttem, és benyúlt a szoknyája oldalán egy kis
zsebbe. Megragadta a kezemet, ami addig csak úgy lógott
mellettem, belenyomott valamit a tenyerembe, aztán köré szorította
az ujjaimat. Mindketten egyszerre pillantottunk fel, és néhány
hosszúra nyúlt másodpercre találkozott a tekintetünk. Rám
vigyorgott, aztán visszafutott Miriamhoz, aki karon fogta, és
gyorsan elindult vele – szó szerint vonszolta maga mögött.
Az öklömre néztem, és lassan kinyitottam. Egy tejkaramella
volt benne.
Nevetve kaptam fel a fejemet, hogy Eden után bámuljak.
Tényleg ő hallgatózott a nyitott ablakban akkor, amikor a
tejkaramelláról beszéltünk Xanderrel. Eden és Miriam Anya
közben odaért a főépülethez, és bementek. Én kibontottam a
tejkaramellát, és bekaptam. Próbáltam nem vigyorogni, amikor
tele lett a szám a finom, édes ízzel.
 HARMADIK FEJEZET

Öt évvel később

EDEN

AZ ÉVEK SORÁN EZ I.ETT A MI JÁTÉKUNK Calderrel. Valahogy

sikerült préselt hajnalkákat csempésznie oda, ahol tudta, hogy
megtalálom. Általában a templomba, a helyem környékére, ahol
mindenki más azt hitte, hogy csak befújt egy virágot a szél. Akadt
olyan hónap, amikor többet is találtam, míg máskor egy sem
bukkant fel.
A második évtől kezdve viszont már a szobámban is kezdtek
megjelenni. Olyankor elakadt a lélegzetem a döbbenettől, és a
szám elé kellett kapnom a kezemet, hogy ne nevessek hangosan.
Fogalmam sem volt, hogyan sikerült belopnia őket oda, szóval
borzasztóan meg akartam tőle kérdezni. De azóta, hogy Miriam
Anya rajtakapott, amikor a munkásgyerekekkel játszottam, még
jobban rajtam tartotta a szemét.
Egyszer sem jutottam vissza a titkos forrásomhoz, amit az
érkezésem után találtam. Egész nap zongoráznom kellett, és így
nem tudtam megszökni. Elárult volna a csend. De azért szerettem
zongorázni.
Menekvést jelentett számomra. Csak ott ültem, és Calderre
gondoltam, miközben körülölelt a zene.
Az emeleti ablakomból figyeltem őt. Elég jól ráláttam arra az
útvonalra, amelyiken vizet szokott vinni a munkások faházaihoz.
Figyeltem, ahogy mindig mosolyog és nevet, és ahogy a többiek is
mosolyognak és nevetnek, valahányszor körülötte vannak. Mintha
csak úgy áradt volna belőle az öröm és a jóság. Tapasztalatból
tudtam, hogy jólelkű, de láttam, hogy a segítségére siet egy nőnek,
akinek felborult a zöldséges kocsija, pedig akár el is fordulhatott
volna. A nővérét is a hátán cipelte mindenhová, és hátrafordulva
nevetett fel rá, ha vicceset mondott.
Dolgozott is valamin, bár nem tudtam, mi lehet az. Munka
után órákat töltött a tónál, hogy farönköket belezzen ki, és
összekösse őket. Hunyorogtam, amennyire csak lehetett, hogy
lássam, mit csinál, de sejtelmem sem volt. Csak annyit tudtam,
hogy biztos ügyes és szorgalmas.
Lehet, hogy Calder Raynesről csak a szerelmesen vágyakozó
elmém festett egy képet, aminek semmi köze nem volt a
valósághoz. Nem tudom. Igazából évek óta nem is beszéltem vele.
De a pillantásoktól, amiket a templomban váltottunk, miközben
lehajoltam egy-egy virágért, mindig összeszorult a gyomrom, és
gyorsabban vert a szívem. Utána pedig napokig a fellegekben
jártam.
És gyönyörű volt. Hát igen.
Magas lett, jó kötésű, a bőre pedig barna és bársonyos. Nyáron
folyton ing nélkül volt, egy kis darab ronggyal a nyakában, hogy
megtörölhesse vele a homlokát munka közben. Szégyentelenül
legeltettem a szememet izmos karján és lapos, kockás hasán. Én
pont olyannak láttam, mint egy Elysiumból alászállt istenséget.
Tudtam, hogy bűnös dolog bámulni a meztelenségét, de volt
bennem valami erkölcstelen, amitől nem bírtam abbahagyni.
Kissé mandulavágású volt a szeme, amitől olyan egzotikusnak
látszott, és dús, csillogó, sötétbarna haja volt. A mosolya pedig…
fényt hozott az életembe, még ilyen távolságból is.
Tökéletes volt. Én pedig szerelmes voltam belé. Végzetesen.
Miközben a sors úgy rendelte, hogy Hectorhoz kell feleségül
mennem. Legalábbis ezt mondták. Csakhogy a sors rá sem
kérdezett nálam. Ha megtette volna, biztos közlöm vele, hogy
nekem Calder Raynes a végzetem – vagy legalábbis könyörögtem
volna, hogy úgy legyen.
Úgyhogy csak tejkaramellákat hagytam neki.
Eleinte nehéz volt. Egyrészt sohasem volt szabad elhagynom a
főépületet, másrészt pedig nem igazán tudtam beolvadni a
környezetbe.
De szerencsére Acadia munkásai meghatározott napirend
szerint éltek, így mindig tudtam, mikor hol járnak. Tehát csak úgy
tettem, mintha ki kellene mennem a mosdóba, amikor tudtam,
hogy Calder dolgozik a családjával, aztán kiosontam a hátsó ajtón,
úgy szaladtam a kis faházukhoz, ahogy csak a lábam bírta, és
odatettem egy tejkaramellát az ágyneműjére vagy a holmijaira.
Egyszer-kétszer talán bele is szimatoltam a párnájába, vagyis hát
oké, minden egyes alkalommal. Behunyt szemmel szívtam
magamba a tiszta, férfias illatot, miközben elképzeltem, hogy a
hasán fekszik, a fehér ágynemű körülöleli aranybarna bőrét, izmos
karjával átfogja azt a párnát, és álmában hozzápréselődik az arca.
Ilyenkor mindig egy halom reszkető szárnyú pillangó szállt fel a
hasamból.
Valahányszor sikerült otthagynom neki egy ilyen kis édességet,
kissé izzadtan és vigyorogva tértem vissza a „mosdóból”. Miriam
Anya, aki Hector szeretője és az én zongoratanárom, biztos
kíváncsi volt, hogy mit is csináltam odabent.
Aztán minden megváltozott azon a délutánon, amikor Hector
behívott a földszinti irodájába.
– Eden, szerelmem – mosolygott, amikor helyet foglaltam a
kandallótól jobbra lévő kis kanapén.
– Atyám – feleltem lehajtott fejjel. Csak a szempillám alól
néztem fel, és idegesen harapdáltam az ajkamat.
Hector leült mellém, és éreztem magamon a pillantását,
miközben az ölemben pihenő kezemet figyeltem. Csodáltam őt, de
egy kicsit féltem is tőle. Nemcsak azért, mert egy napon majd a
felesége leszek, ami egy kissé nehezen érthető számomra, és nem
igazán esik egybe a személyes kívánságaimmal, hanem azért is,
mert erős testfelépítésű, határozott kisugárzású férfi volt. Mintha
mindig fölém tornyosult volna – nemcsak fizikailag, hanem
valahogy szellemileg is. Mintha mindenhová követett volna a
hatalmas árnyéka, hogy a leendő feleségéhez és a kiválasztottjához
méltón viselkedem-e. Megértettem, hogy Acadia lakói miért néznek
rá úgy, mintha ő maga is isten lenne.
Felsóhajtott, és a vállam mögé igazította a hajamat. Feszengve
pillantottam az arcomnál időző ujjaira.
– Eden, napról napra elbűvölőbb vagy. A végtelen bölcsességű
istenek egy angyalt választottak ki, hogy az angyalokhoz vezessen
minket.
Mosolyogva leeresztette a kezét, mire hirtelen kifújtam az
addig visszatartott levegőt. Hector nem vette észre.
Felegyenesedve odalépett a kandallóhoz, és odatartotta a kezét
melegedni, bár az irodájában aligha volt hideg. Megigazította a
kandallóhoz való vasakat, és úgy ráncolta rájuk a homlokát,
mintha nem tetszenének neki. Én csöndben maradtam, és csak
figyeltem.
– Egy kis időre el kell mennem, szerelmem – fordult felém. –
Ezúttal Miriam Anya is csatlakozik hozzám az utamon. Az istenek
kinyilatkoztatták, hol van rám szükség. Hiányozni fog az én kis
hercegnőm. De jó kezekben leszel. Hailey Anya fog gondoskodni
rólad, és arról is, hogy meglegyenek a zongoraleckéid és az óráid.
Lelkesen bólintottam. Nagyon kedveltem Hailey Anyát.
Sokkal jobban, mint a besavanyodott Miriam Anyát, és addig
nagyon keveset beszéltem Hailey Anyával meg a négy fiával. A ház
másik szárnyában laktak a Tanács többi tagjával együtt, így csak
ritkán keresztezték egymást az útjaink, szinte csak az étkezéseknél.
Amikor rájöttem, hogy talán boldognak tűnök Hector közelgő
útja miatt, megint lehajtottam a fejemet, és gondoskodtam a
kellően szomorú arckifejezésről.
– Meddig lesz távol, Atyám?
– Azt még nem tudom. Majd az istenek elárulják, mikor
fejeződik be a kiküldetésem.
Bólintottam. Hectornak már volt egy pár kiküldetése, amióta
itt éltem. Általában hozott magával egy új embert, kétszer egy-egy
tagot a Tanácsba, de inkább egy-egy családot vagy valakit a
munkások közé.
Egy pillanatra mintha zavarban lett volna, aztán kisimult az
arca.
– A családunk kibillent az egyensúlyból. Érzem, így hát
gondoskodnom kell a harmónia helyreállításáról. Tudok valakit, aki
szerintem a Tanács tagja lesz – mondta a semmibe révedve, majd
hirtelen visszazökkent, és úgy folytatta a mondatot, mintha nem is
tartott volna benne szünetet. – És amikor megtalálom őt, ahogy
egykoron téged is megtaláltalak, hercegnőm, téged, aki elhozott
nekem és mindnyájunknak a békét és az egyensúlyt, hát őt is
elhozom.
Itt megint szünetet tartott.
– Az egész világ kibillent az egyensúlyából, Eden. Az
egyensúlytalanság pedig csakis bűnhöz és kapzsisághoz vezet…
tehát fájdalomhoz. Acadiát ettől meg kell óvnom.
 A lábfejemet bámultam, és nem igazán értettem, amit mondott.
– Természetesen hiányozni fog, Atyám.
Arra gondoltam, hogy tényleg hiányozni fog, legalábbis egy
kicsit. Hiszen ő az egyetlen atyám.
Hector egy darabig hallgatott. Aztán mögém sétált, és a két
vállamra tette a kezét. Félresimította a hajamat a hátamról. Jéggé
dermedtem, amikor éreztem a meleg leheletét a bőrömön, mielőtt
hozzám nyomta az ajkát. Borzongva igyekeztem mozdulatlan
maradni a kanapén.
Éreztem, hogy Hector felegyenesedik, és megint megfogja a
vállamat. Zakatolt a szívem, minden porcikám menekülni akart.
De nem tettem.
– Nemsokára házasok leszünk, és a feleségemmé teszlek. A
jóslat pedig valóra válik.
Elöntött a rettegés. Hirtelen olyan közelinek tűnt az az egy év
és néhány hét. A jóslat szerint én leszek az ő egyetlen felesége, ami
csak a nagykorúvá válásommal lehetséges. Halálos ítéletnek tűnt a
tizennyolc év – átvitt értelemben és szó szerint is.
Calder arca villant fel előttem, és egy pillanatra eltűnődtem,
hogy vajon látnom kell-e majd, ahogy ő is megházasodik.
Valószínűleg igen. Kétségbeesésemben megfájdult a szívem.
Egyedül kell majd ezzel a fajdalommal megküzdenem, ahogy
minden szomorúságommal is.
– Igen, Atyám – suttogtam.

***

Hector és Miriam Anya a következő héten elment, így Hailey Anya

a négy fiával együtt átköltözött a mi szárnyunkba a főépületben.
Miriam Anyát nem áldotta meg gyermekkel a sors, úgyhogy
örültem a gyerekek zajongásának és nevetgélésének.
Hailey Anya kedves, csendes teremtés volt, akinek szerettem a
közelében lenni. Bár nekem tilos volt, hogy Hector szeretőihez
hasonlóan főzzek vagy takarítsak, Hailey Anya nem bánta, hogy
ott ültem mellette, amíg ő elkészítette az ételt, vagy kimosta a
szennyest.
Az első héten láttam, ahogy jackset játszik a földön, miközben
a legkisebb fia nevetve rohant a kis gumilabda után, valahányszor
az pattogva elszökött valaki elől.
Félreálltam, és egy hatalmas oszlop mögül figyeltem őket.
Mély szomorúság lett úrrá rajtam, és felrémlett bennem egy emlék,
amiben nem voltam hajlandó elmerülni.
Egyszer régen szerettek engem.
Folyni kezdtek a könnyeim, úgyhogy megemeltem a hosszú
szoknyámat, és halkan felmentem a szobámba, ahol az ágy szélén
ülve bámultam ki az ablakon a messzi-messzi város fényeire. Én is
olyan fények közül jöttem, egy másik világból. Egy olyan világból,
amelyik majdnem olyan távol van, mint a csillagok.
Egyszer csak kinyílt az ajtó. Hailey Anya állt ott kedvesen
mosolyogva, és a háta mögé söpörte hosszú, barna haját.
Letöröltem a könnyeimet, ő pedig leült mellém az ágy széléle,
és megfogta a kezemet.
– Mindig olyan szomorú vagy, Eden. Miért? – kérdezte, s
aggódva nézett rám szelíd, kék szemével.
Szipogtam, és végiggördült az arcomon még egy könnycsepp.
– Láttam, ahogy játszol a fiaiddal – válaszoltam kedves és szép
arcára nézve. – Csak eszembe jutott, hogy ennyi fiú mellett talán
esetleg… jól jönne neked egy lány is?
Az utolsó szót már csak cincogtam, és el is pirultam. Tudtam,
hogy rég túl nagy vagyok már ahhoz, hogy bárkinek is jól jöjjek
gyerekként.
Igazából nem is tudtam, mit akarok tőle kérni. Úgy éreztem,
hogy a magány, amivel olyan régóta együtt élek, felemészt.
De ő megszorította a kezemet, és mintha kimondatlanul is
megértette volna a kérésemet.
– Mindig is akartam egy lányt. Szeretem a fiaimat, de hát
nagyszerű lenne egy lány is.
Azzal felállt, és összecsapta a kezét.
– Na, hát ezt meg kell ünnepelni!
Felvigyorogtam rá, és elárasztott a boldog megkönnyebbülés.
Kézen fogva levitt a földszintre, ahol néztem, ahogy elkészíti a
vacsorát. Kislány korom óta most először éreztem magam körül a
családi szeretetet. Úgy szívtam magamba, mint egy teli mosdóba
dobott, száraz szivacs a vizet. Hailey és Hector négy fia nevetgélve
játszott és rohangált a konyhában, Hailey pedig dúdolgatva
dolgozott, néha rám is mosolygott.
 – Hailey Anya, szeretsz Hectorral lenni? – kérdeztem tőle,
miközben a krumplit hámozta.
– Igen, Eden – pillantott fel. – Jó ember, ha engedelmes vagy
vele.
– És ha nem vagy engedelmes? – tudakoltam elvörösödve, és
Hailey-t fürkésztem. Nem mintha úgy terveztem volna, hogy
engedetlen leszek, csak volt egy csomó álmom és vágyam, amikkel
nem tudok majd mit kezdeni onnantól fogva, ha megpecsételődik,
hogy már nem válhatnak valóra. Elrakhatom őket a lelkem
mélyére, mint az elajándékozásra szánt régi ruhákat? Vajon
Hailey-nek is megvoltak a maga álmai és vágyai?
Hailey abbahagyta a krumplipucolást, és szelíd
arckifejezésének helyét aggodalom vette át.
– Eden, mindig engedelmesnek kell lenned. Te vagy az
közülünk, akinek főleg. Tőled függ az egész családunk sorsa. A
jóslat a megváltásunk kulcsa, és annak te állsz a középpontjában.
Tudom, hogy ezt megérted.
Bólintottam. Igen, megértettem. Csak erre tanítottak attól a
naptól kezdve, ahogy eljöttem otthonról Hectorral. Erre és a zenére.
De amikor egyedül voltam a szobámban, álmodoztam. Hagytam,
hogy messzire kóboroljanak a gondolataim az engedelmességtől.
Innentől kezdve igazi boldogság költözött a napjaimba – most
először, amióta idejöttem. Délelőttönként Jasonnel, Phineusszal,
Simonnal és a kis Mylesszal játszottam, délutánonként pedig a
Szent Könyvet olvastam: azoknak a tanításoknak és jóslatoknak a
gyűjteményét, amiket az istenek nyilatkoztattak ki Hectornak.
Kora este mindig zongoráztam, és közben folytattam a valódi, teljes
munkaidős állásomat, azaz az álmodozást Calder Reynesről.
Most egyszerűbb volt kilopóznom, hogy tejkaramellát hagyjak
neki, így hát megsokszoroztam az erőfeszítéseimet. Caldernek
tejkaramellával lehetett tele a hasa azokban a hetekben.
De egyszer a főépületbe visszafelé menet, a rét mellett, ahol
Calder először hajnalkának szólított, megláttam őt, ahogy egy
faasztalon ülő lány fölé hajol, hogy segítsen neki valamiben.
A lány mondott valamit, és hátrapillantott rá, mire ő
hátrahajtott fejjel olyan kacagásban tört ki, mintha a világ
legviccesebb dolgát hallotta volna.
Fojtogatni kezdett a féltékenység zöld szemű szörnye.
Megálltam, mintha falnak ütköztem volna, és sajgó szívvel
bámultam kettejüket.
Olyan erős vágyakozás áradt szét bennem, hogy szó szerint
összerándultam tőle. Lángolt az arcom, és szédültem is egy kicsit,
de képtelen voltam másfelé nézni.
A lány is nevetett.
Megint hátranézett rá, s ártatlanul vállat vont.
Calder felegyenesedett, a lány pedig megfordult. Ekkor vettek
észre mindketten, ahogy ott állok, mint valami nagy, ostoba hal, O
alakúra tátott szájjal és vöröslő képpel, udvariatlanul bámulva őket.
Hatalmába kerített a szégyen. Sarkon fordulva visszarohantam
a főépületbe, amilyen gyorsan csak tudtam.
Odaérve bevágtam magam mögött az ajtót, hogy háttal
nekidőlve megpróbáljak levegőhöz jutni, és lenyugtatni zakatolva
sajgó szívemet. Ő soha nem lesz az enyém. Soha nem lesz az
enyém – még a nevetése sem.
Hailey Anya ekkor jött be a szobámba.
– Kerestelek, Eden. Kimentél a házból?
Csak rámeredtem, mert képtelen voltam megszólalni.
– Ööö…
Hailey Anya összeszorította a száját, aztán felsóhajtott.
– Eden, nem szabad elhagynod a főépületet. Hector megtiltotta
Nekem figyelnem kell rád, és napi többször is rád nézni – mondta,
s egy pillanatra elhallgatott. – Persze, ettől még mindennap déltől
kettőig meg kell tartanom az órákat a fiúknak, és ők négyen
könnyen elvonják az ember figyelmét, az már biztos. – Azzal rám
kacsintott, és kiment a szobából.
Egy darabig csak álltam ott, hogy megemésszem a hallottakat.
Hiába mardosta a gyötrődés a szívemet, végül meglepetten
kifújtam a levegőt. Öt éve ez volt az első alkalom, hogy felvillant
előttem valami szabadságféle.
 NEGYEDIK FEJEZET

CALDER

A KORSÓK ALJÁN LOCSOGOTT A MARADÉK víz, ahogy lefelé

igyekeztem a meredek lejtőn. Általában kisebb edényeket szoktam
magammal hozni egy táskában, de ma több vizet kellett vinnem.
Helen Whitney vajúdott, a bábák pedig rengeteg szenteltvizet
kértek a szülősátorba, hogy minden rendben menjen.
A lehető leggyorsabban szedtem a lábamat, miközben
elvesztem a gondolataimban. Erre a békére vágytam, hogy
legalább egy kis ideig távol legyek a többiektől. Mostanában
folyton távol akartam kerülni Acadia szüntelen zajától és a
szüleimtől, akik mindig késő estig diskuráltak Hector
prédikációiról. De legfőképpen abból a kétszobás apró faházból
vágytam el, amit már évekkel ezelőtt kinőttem – átvitt értelemben
és szó szerint is.
Tizenhét éves voltam. Nemsokára tizennyolc, amikor majd
eljön a vízzel megtisztító ceremóniám ideje. Nem tudtam, hogy
pont a születésnapomon lesz-e, vagy máskor, mert Hector éppen
újabb zarándokúton járt. Ha addig nem tér vissza, akkor meg kell
várnunk.
A megtisztítás azt jelenti, hogy lemossák rólam a gyerekkor
bűneit, és hivatalosan is a felekezet tagja leszek. Felelőssé válok a
saját döntéseimért, és vállalnom kell a következményeket, ha
vétkezem.
Menet közben azon töprengtem, hogy ez mit jelent majd.
Először is nem élvezhetem többé Xander kiruccanásainak
gyümölcseit. Következésképpen akkor sincs több Coca-Cola, ha ő
hoz. Márpedig a saját lelki békéjének érdekében remélem, hogy
nem fog hozni. Pár hónap múlva ő is betölti a tizennyolcat.
Tehetetlenül felmordultam. A Coca-Cola lesz az egészben a
legrosszabb.
Talán csak kibúvót kerestem azzal, hogy úgy tettem, mintha
rendben volna vétkezni, miközben tudtam, hogy ez vétek – akár
„gyerek” voltam, akár nem. A „megtisztítós” dolog közeledése
viszont nagy kísértést jelentett, hogy addig is élvezzem ki a jó
dolgokat, amíg lehet. Igen, tudom, hogy ennek nem így kellett
volna működnie, de én is csak emberből vagyok.
Anya azt mondta, bűnös módon a saját javamra szoktam ítélni
a dolgokat, amiről elismerem, hogy valószínűleg igaz. Csak hát
úgy tűnt, hogy az élet tele van mindenféle örömmel. Nem értettem,
miért kell mindegyiknek bűnnek lennie. Kénytelen voltam Elysium
isteneit fintorgó savanyújóskáknak elképzelni, ami őszintén szólva
nem tűnt olyan nagyszerűnek. De Elysiumban biztos nem tud
csalódni az ember. Hiszen az a paradicsom.
Apa azt mondta, hogy itt kell bizonyítanunk, az istenek által
elénk rakott kísértések közepette, így az áldozatunk majd
meghozza gyümölcsét a túlvilágon. Elysiumban viszont biztos
nincs Coca-Cola, ami eléggé elkeserítő.
Úgyhogy abba kellett hagynom, hogy a Coca-Colára
gondoljak. És még inkább abba kellett hagynom, hogy a szexre
gondoljak. Már magától a szótól is görcsbe rándult a testem, ami
önmagában elárulta, mekkora szükségem van arra a
megtisztításra. Nem tudtam, hogy a ceremónia segít-e majd
helyesebb célra irányítani a figyelmemet, valami olyanra, ami illik
egy tanácstaghoz, de reménykedtem benne, hogy igen.
Már csaknem két éve dolgoztam az öntözőrendszeremen.
Biztosra vettem, hogy úgy fog működni, ahogy elterveztem, és
csak a birtokon megtalálható alapanyagokat használtam fel hozzá.
Nagyon bíztam benne, hogy ez majd meggyőzi Hectort arról,
hogy helyem van a Tanácsban, és kimehetek majd a nagyobb
közösségbe, hogy úgy dolgozzak, mint a Tanács néhány tagja.
Hector szerint csak azokat az eszközöket és anyagokat szabad
használnunk a birtokon, amikkel az istenek elláttak minket –
annak a társadalomnak a bűnös tárgyai helyett, ahol a törvények
és a szabályok alapját a kapzsiság, a bűn és az önzés képezi. Az
istenek kedvére való volt tehát, ha a munkások csak azt vették
igénybe, amit ők biztosítottak nekik. Ez szentebb emberekké tett
minket.
Azon viszont kénytelen voltam elgondolkozni, miért tűnik úgy,
hogy odafent, a főépületben rengeteget használnak a bűnös
tárgyaik közül. Láttam, ahogy az édesanyám lapos kővel sikálja a
ruhákat a folyónál, miközben Maya azt mondta, hogy a
főépületben van egy nagy gép, ami ugyanezt a munkát elvégzi:
bele lehet dobni egy nagy halom ruhát, megnyomni egy gombot,
aztán az összes szép tisztán jön ki. Szerintem Maya biztos túlzott,
de az tagadhatatlan, hogy Hectornak és a Tanács tagjainak sokkal
könnyebb volt az életük.
Igyekeztem nem túl sokat agyalni ezen, mert dühös lettem, és
az bűnös érzés. Ráadásul sokkal több kérdés merült fel bennem,
amiről tudtam, hogy helytelen.
A forráshoz érve letettem a vizesedényeket a fűre. Rögtön
észrevettem, hogy a bokor félre van húzva, így látszik a nagyobb
forráshoz vezető rés a sziklán.
Én jártam odabent néhányszor az évek során, de tudtam, hogy
Eden nem. Érintetlenül hevertek a játékai, és semmi jele nem volt
annak, hogy bárki emberfia bement volna oda.
Átléptem a sziklák közötti repedésen, aztán áthaladtam a nyílt
területen, amíg a forrás meg nem jelent előttem. Ekkor láttam meg
őt. Háttal állt nekem, a forrás túlsó végén lévő, hatalmas kő felé
fordulva. Ökölbe szorult a keze, a hátára pedig gyönyörű,
világosszőke hajzuhatag omlott, ami szinte teljesen beterítette. A
lába viszont fedetlen volt, mint ahogy a válla is. A meztelensége
pislogásra késztetett. Ahogy ott állt háttal, hagytam, hogy a
szemem lassan végigkalandozzon a testén: apró vállán, vékony
derekán, finom ívű csípőjén és karcsú lábán, aztán vissza, fölfelé.
Valami megmozdult bennem, megfeszült a testem, és zúgott a
fülem. Nagyot nyeltem. Képtelen voltam megmoccanni. Földbe
gyökerezett a lábam, és csak néztem.
Eden csípőre tette a kezét, és fojtott, mérges kis hangot
hallatott. Előrébb hajoltam, hogy jobban lássam, mi dühítette fel.
Ekkor láttam meg, hogy egy kis kígyó napozik a sziklán, mintha ő
lenne a hely királya. Eden nyilván szerette volna, hogy eltűnjön, és
remélte, hogy a méltatlankodástól majd megmoccan. Kis híján
elnevettem magam, de lakatot tettem a számra, még mielőtt a
hangom lebuktatott volna.
Eden megint ökölbe szorította a kezét, majd mozdulatlanul állt
jó egy percig. Mintha nem tudta volna eldönteni, mihez kezdjen.
Én várakoztam. Elvarázsolt – nincs rá jobb szó. Picit
összerezzentem, amikor hirtelen megindult a víz felé, és belegázolt.
A válláig ért. Csak így tudott átjutni rajta, hiszen a kis forrás
mindkét oldalán óriási sziklák voltak, azt pedig, amit használhatón
volna, elfoglalta a kígyó. Eden kiemelkedett a vízből, majd
felmasírozott a szikla melletti apró partszakaszra. Felmászott arra a
kőre, én pedig megigézve lestem, ahogy megragadta a kígyót, és
elhajította a magasba, a lombok közé. Aztán lesöpörte a kezét, és
leugrott a szikláról. Olyan ügyesen szabadult meg attól a kígyótól,
amire végképp nem számítottam.
Ekkor már nem bírtam visszafogni magam. Hangosan
felkacagtam. Szerintem még soha életemben nem láttam ilyen
látványos megmozdulást.
Amikor végre kinyitottam a szememet, és sikerült úrrá lennem
a nevetésen, felpillantottam az egy szál vizes fehérneműben ott ülő
Edenre, aki elkerekedett szemmel nézett rám, és ugyanolyan O
alakúra tátott szájjal, mint amikor meglátott Hannah Jacobsonnal
beszélgetni.
Komolyra váltottam. Már ura voltam a vágynak, ami a
látványától végigsöpört rajtam. Ahogy bámultam őt, furcsa érzés
kerített hatalmába: szinte déjà vu, mintha ez a pillanat egy
emlékből származna. Egy olyan emlékből, ami nem a fejemben
lakott, hanem a szívemben – a lényem magvában. Mintha a múlt
megidézése lett volna, vagy talán egy látomás. De az is lehet, hogy
egy homályos, rég elfeledett álmom vált vele valóra.
– Szia, Hajnalka! – böktem ki végül.
Ő csak rám meredt néhány másodpercre, mielőtt kihúzta
magát, és azt mondta:
– Szia, Tejkaramella!
Megköszörültem a torkomat, Eden pedig rádöbbent, hogy
lényegében meztelen, úgyhogy takargatni kezdte magát a
karjával.
– Megtennéd, hogy… hogy… – Rámutatott ledobott ruháira,
amik a forrás mellett hevertek a fűben. – … idehozod nekem
azokat?
Odamentem, hogy felkapjam a ruhákat, és átgázoltam velük a
vízen, ami nekem csak a mellemig ért. Felé nyújtottam őket, aztán
felhúztam magam a sziklára. Gyorsan felöltözött, amíg
elfordultam. Amikor visszafordultam, már az utolsó inggomboknál
tartott, és láttam, hogy remeg a keze.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Gyorsan a szemembe nézett, és gyönyörű, rózsaszín pír ült ki
az arcára.
– Én… én… utálom a kígyókat – remegett meg a szája. –
Mármint nagyon-nagyon utálom őket.
Egy kicsit csak néztem.
– Hát nekem nem úgy tűnt. Szerintem az a kígyó sem vette
észre – vigyorogtam Edenre.
Mélyet sóhajtott, majd szelíden viszonozta a mosolyomat.
Csak félig volt igazam. Szeme mélykék árnyalatban játszott,
mint a hajnalka virága, de közelről látszott, hogy írisze szélét
aranyszínű pöttyök tarkítják. Mintha egy kék hajnalka fürödne a
kora reggeli napfényben.
– Csak az van, hogy egy ideje nem jártam itt, és már nagyon
vártam – mondta halkan az ölébe pillantva. – Csak erre vártam.
Hogy átússzak a vízesés alatt, és leüljek erre a sziklára, az
egyetlenegyre, amelyikre rásüt a nap. Aztán megláttam azt a
kígyót, és… Én sohasem kapom meg azt, amit akarok.
Megint a szemembe nézett.
– Tudom, hogy ez önző dolog. Nem csupán magamra kéne
gondolnom. De annyira… annyira mérges lettem… – fúlt el a
hangja.
– Megértelek – fogtam meg a kezét. Valami mintha végigfutott
volna bennem a bőröm alatt ott, ahol összeértünk, úgyhogy
gyorsan elhúzódtam.
Ismét találkozott a tekintetünk, mire Eden kibökte:
– Megtartottam az összes hajnalkát. Mind a negyvenhatot.
Elvigyorodtam.
– Megettem az összes tejkaramellát. Mind a… jó, már nem is
számoltam, de az összeset.
Még szélesebben vigyorogtam, és ő is.
Most már teljesen felém fordult.
– Hogy tudtad becsempészni őket a szobámba? – kérdezte
elkerekedett szemmel.
Hátradőltem a nagy sziklán, és összekulcsoltam a Kezemet a
tarkómnál. Csuromvizes voltam, de sütött a nap, úgyhogy
gondoltam, hamar megszáradok.
 Fél szemmel felhunyorogtam Edenre. Lenézett rám, úgy várta
a válaszomat.
– A nővérem kézbesít dolgokat. Vele küldöm el, amikor felvisz
valamit a főépületbe.
Eden szaporán bólogatott.
– Igen, az a kislány, aki… – Itt elhallgatott, én pedig vártam,
hogy utalást tegyen Maya szellemi állapotára. – Olyan szépen varr.
Ellazultam, és mosolyogva bólintottam.
– Igen, ő az.
Eden is mosolyogva oldalra biccentette a fejét.
– Na, mostantól kezdve kettesével kell kézbesítenem a
tejkaramellát. Nem tudtam, hogy van egy alkalmazottad.
Kuncogva nézett rám. Istenem, milyen gyönyörű volt! Rabul
ejtett a világosszőke hajával meg azzal a hatalmas, sötétkék
szemével, amiben mintha orr lapult volna egy egész világ – egy
olyan világ, amit hirtelenjében fel akartam fedezni.
– Hány éves vagy, Eden? Hector sose mondta…
– Tizenhat.
Meglepődtem.
Fiatalabbnak látszott, és annak is gondoltam. A kora nálam
közvetlen összefüggésben állt az özönvízről szóló jóslattal.
Bólintottam. Közben elvégeztem a fejszámolást, és egyszeriben
feszült lettem tőle. Igyekeztem nem foglalkozni ezzel.
– Megnézhetem? – érdeklődtem.
– Mit? – kérdezett vissza értetlenkedve.
– A jelet.
– Ó, hát persze, a jel.
Egy pillanatig habozott, aztán megfordult, és oldalra fogta a
haját a bal válla elől, majd lehúzta róla a blúzt.
Közelebb húzódva odahunyorogtam, és egy apró anyajegyet
pillantottam meg a lapockája közelében, ami elvileg olyan alakú
volt, mint a napfogyatkozás.
– És amikor a hold a nap elé kúszik, a vizek megemelkedve
betakarják a földet – suttogtam Hector Szent Könyvéből idézve.
Eden finoman megborzongott, amikor végighúztam az
ujjamat a hátán lévő anyajegyen. Szerintem pont annyira
hasonlított napfogyatkozásra, mint bármelyik másik anyajegy.
Ekkor felhúzta az ingét, és megint felém fordult.
 Hirtelen olyan félénknek tűnt, hogy kíváncsi lettem, mi jár a
fejében. Csak figyeltem és vártam, hogy elmondja-e.
Halovány mosollyal kezdett bele:
– Abban a templomban, ahová azelőtt jártam, hogy idejöttem,
mintha meséltek volna egy történetet az első férfiról és nőről, akik
egy olyan helyen éltek, amit ilyennek képzeltem – mutatott körbe a
fölénk tornyosuló sziklákra és az előttünk csobogó forrásra, ami
csillogott a napfényben.
Egyszer csak még szélesebb lett a mosolya.
– Még egy kígyó is volt ott! – kacagott fel, és nekem is
vigyorognom kellett. – Emlékszem rá, mert valahol szerepelt a
nevem a történetben – révedt a távolba, mintha próbálni felidézni.
Hunyorogva oldalra biccentettem a fejemet.
– Mesélj még erről!
Erre leolvadt az arcáról a mosoly.
– Hát, bárcsak többre emlékeznék… Szerintem nem végződött
túl jól a számukra – pillantott fel töprengve. – Vagy a többi
embernek nem volt annyira jó.
– Nem erről, hanem a helyről, ahol régen éltél. A házról, a
kocsitokról meg a városról, ahol laktál.
Edennek elkomorult az arca.
– Nem sok mindenre emlékszem, leginkább csak érzésekre.
Nagyon homályosak a képek a fejemben. És ha próbálom felidézni
őket, akkor megfájdul a fejem.
Meg is dörzsölte a homlokát, mintha most is fájna, aztán a
távolba révedt mögöttem.
Egy darabig csak fürkésztem őt. Szerettem volna többet
kérdezni tőle, de azt is szerettem volna, ha eltűnik ez az álmatag
szomorúság a tekintetéből.
Hirtelen megint rám nézett.
– Elmeséled, mit építesz odalent a folyónál a szabadidődben?
Felvontam a szemöldökömet.
– Te figyelsz engem, Hajnalka?
Elvigyorodtam, de ő hatalmas szemmel maga elé nézett,
mintha rajtakaptam volna. Elnevettem magam.
– Csak vicceltem, Eden. Szólíthatlak Edennek?
Felnézett rám, és ő is kacagott egy kicsit, ám utána
elkomolyodott.
 – Igen, persze.
Lefelé pillantott, aztán megint rám.
– És igen, néha figyellek – suttogta, és elfordította a fejét. – Ne
haragudj! Nagyon udvariatlan tőlem, hogy ilyen gyakran…
figyellek téged.
A szívem valami különös dolgot csinált a mellkasomban. Egy
másodpercig csak bámultam. Ez a gyönyörű, csendes lány – a
kiválasztott – engem szokott figyelni? Nem tudtam, mit mondjak,
úgyhogy azt választottam, hogy egyszerűen beavatom abba, amin
dolgozom.
– Ööö… öntözőrendszert építek. Ez, hogy korsókat és
vizesedényeket cipelek, elég… időigényes, pedig lenne rá könnyebb
mód is – magyaráztam felülve. – Igazából egy regényben olvastam
róla, aminek most nem emlékszem a címére. Mármint még azelőtt,
hogy Hector betiltotta a regényeket. De nem szerepelt benne leírás
vagy ilyesmi, szóval azt nekem kellett kitalálnom. Szerintem
sikerült. És ha működik, akkor feleannyi idő alatt meg lehet vele
locsolni az ültetvényeket. Remélem, hogy ezzel bekerülök a
Tanácsba.
– Be akarsz kerülni a Tanácsba? – lepődött meg Edén.
– Aha. Ki akarok jutni a tágabb közösségbe, és dolgozni.
Erre bólintott.
– Mit dolgoznál?
– Nem tudom. Ahogy hallottam, a Tanács tagjai mindenféle
területen dolgoznak. Biztos, hogy Hector vagy valamelyikük
találna nekem egy helyet, ha tudod, sikerülne bizonyítanom.
– Akkor fent laknál a főépületben?
– Ez a terv – bólintottam.
Edennek elkerekedett a szeme, és úgy pillantott a számra,
mintha meg akarna csókolni. Elfordítottam a fejemet. Ennél még
nekem is több eszem van.
Felálltam, Eden pedig összerezzent.
– Jobb, ha megyek. Várnak a szenteltvízzel.
– Ja, jó – állt fel ő is. – Mindennap itt vagyok déltől kettőig –
vont vállat, és mintha zavarban lett volna. – Tudod, ha esetleg itt
akarnál ebédelni, és nem a barátaiddal. Mármint nem mintha
akarnál, de… ha talán mégis, vagy valami…
Eden megrázta a fejét, és halkan felnevetett.
 – Miért is akarnál? – fejezte be.
Megint olyan furcsa érzés támadt a mellkasomban.
– Megtiszteltetés lenne számomra Hector hercegnőjével
ebédelni.
Ettől kissé elkomorodott, de aztán észbe kapott és mosolygott.
– Oké – suttogta.
Megint ránéztem egy másodpercre.
– Ha már Hectorról beszélünk, szerintem ez neki nem lenne
oké.
– Tudom – felelte ezúttal kifürkészhetetlen arccal.
Megtorpantam. Azt kellett volna mondanom neki, hogy soha
többé nem jövök vissza ide, de valamiért képtelen voltam rá. Olyan
jó érzés volt ennyi idő után vele lenni, hogy az újabb találkozás is a
boldogság reményével kecsegtetett.
– Akkor addig is szia! – mosolyogtam rá, s visszamentem a
forráshoz, ahol begyűjtöttem a szülősátorba kért vizet.
Elkéstem. Mire visszaértem, Helen Whitney karjában már ott
feküdt egy egészséges kisfiú.
 ÖTÖDIK FEJEZET

EDEN

MÁSNAP ELFOGLALTAM A HELYEMET A FORRÁSNÁL , és háromszoros

sebességgel vert a szívem. Reménykedtem, hogy Calder csatlakozik
majd hozzám. Nem jött, úgyhogy a főépülethez visszafelé menet
mélabús voltam, magányos és csalódott.
Mintha mindig is szerettem volna őt. De az, hogy beszéltünk,
és egy kicsit megismertem, valahogy olyan bolondosnak és
kislányosnak – sőt kitaláltnak – mutatta ezt a szerelmet. Még
mindig eszeveszetten dobogott tőle a szívem, és megigézett a
szépsége, viszont most már az a vágy töltötte ki a gondolataimat,
hogy megtudjam, ki is ő valójában.
Legszívesebben egész nap beszélgettem volna vele, hogy
halljam azt a mély, reszelős nevetését, ami körülölelt, és amitől
libabőrös lettem. Olyan volt a hangja, mint a murvára hulló
langyos, tavaszi eső.
Másnap sem bukkant fel, úgyhogy amikor a harmadik napon
leültem az isteneknek hála kígyómentes kövemre, nem is vártam.
Így amikor hirtelen megjelent a forráshoz vezető sziklafal
átjárójánál, elakadt a lélegzetem.
Calder mosolygott. Egy fekete hajú fiú tűnt fel mögötte, aki
hátulról meglökte, és ő ettől megbotlott, aztán nevetett.
A másik fiú a térdére támaszkodva állt ott egy darabig,
szemlátomást levegőért kapkodva.
– Nyúlbéla – bökte meg Calder, és átgázolt a vízen, hogy utána
felkapaszkodjon a nagy sziklára. Arrébb húzódtam, hogy
elférjenek.
– Mi az ebéd? – vonta fel a szemöldökét.
– Az ebéd? – kaptam a szám elé a kezemet, és gyorsan el is
vettem.
– Jaj, ne! Azt mondtam, hogy ebédeljünk együtt, de nem
hoztam semmit – mordultam fel elvörösödve. – Annyira sajnálom!
Milyen udvariatlan vagyok!
Calder kacagott.
– Csak húztalak, Hajnalka. Mi már ettünk – biccentett a fekete
hajú srác felé, aki éppen felénk haladt a vízben. Nem volt olyan
magas, mint Calder, de közel sem ért a víz a válláig, mint nekem.
Odaért a sziklához, és nehézkesen felmászott rá. Calderrel
mindketten odébb húzódtunk, aztán hanyatt fekve levegőért
kapkodott, s az oldalát masszírozta, mintha lenne ott egy seb.
– Eden, ez a szánalmas, rossz kondiban lévő alak itt Xander
Garen – kuncogott Calder.
– Rossz kondi? Ki van rossz kondiban? Mindennap
kilométereket gyalogolok. Csak nem szoktam hegyről lefelé
kocogni nehéz kancsókkal a hátamon. Nevetséges –
méltatlankodott Xander, és felém fordult. – Örülök, hogy
személyesen is megismerhetlek, Eden. Évekkel ezelőtt egyszer
dobozrúgósat játszottunk. Biztos emlékszel rám. Én voltam a pálya
ördöge. Nem mintha én emlékeznék pont arra a játékra, de mindig
én voltam a pálya ördög, szóval bizton állíthatom, hogy aznap is
így történt.
Felkacagtam.
– Igen, emlékszem arra a játékra, Xander, mert az volt életem
egyetlen játéka, és igen, nagyon jól játszottál, mint ahogy Calder is.
Elpirultam, amikor Calderre pillantottam, mert hát olyan
jóképű volt, hogy legszívesebben csak bámultam volna, s úgy
nézett vissza rám, mintha olvasna a gondolataimban. Xander
hunyorogva nézett egyikünkről a másikra, aztán elfordult.
– Szuper. Amúgy köszi, hogy megosztod ma velünk az
oázisodat. Fogalmam sem volt róla, hogy itt ez van. Amikor Calder
mesélt a forrásról, azt hittem, hogy csak egy kavicsokkal körülvett
kis lyuk, amiből víz csorog. Te titkolózol előttem, Calder.
Xander kacsintott, én pedig megint Calderre nézve láttam,
hogy különös arckifejezéssel bámul engem. Aztán mintha
révületből zökkent volna ki, neki is mosoly terült szét az arcán, és
megbökte a barátját.
– Á, sose titkolóznék előtted. Csak soha nem tűnt úgy, hogy
érdekelne téged.
Xander fújt egyet.
– Hát tudod, mennyi izgalom ér, miközben naponta százszor
körbejárom Acadia határát…
– Az egy fontos munka, mint itt az összes – mondta Calder, de
semmi érzelem nem csengett a hangjában. Egy darabig csendben
ültünk, mielőtt megköszörülte a torkát, és folytatta: – Egyébként
meg nyugodtabban alszom éjszaka, ha tudom, hogy magadfajta
erős és férfias férfiak ügyelnek a biztonságomra – vigyorgott rá
Xanderre, aki kuncogni kezdett.
– Ki nem, szépfiú?
Vihogtam, mert jókedvre derített a csipkelődésük. Nagyon
régóta nem nevettem, és megcsapott a barátság gondtalansága.
Eszembe jutott, hogy vajon valaha is átéltem-e… ezelőtt.
– És te mit csinálsz napközben, Edén?
Elpirulva lenéztem.
– Nekem igazából nem szabad sok mindent csinálnom.
Gyakorolok a zongorán, és tanulmányozom a Szent Könyvet –
vontam vállat. – Lényegében ennyi – összegeztem idegesen
felnevetve. – Így már sokkal jobban hangzik Acadia határát
körbejárni százszor, ugye? Most biztos úgy gondolod, hogy én
vagyok a világ legszánalmasabb embere.
Egy percig csend honolt körülöttünk, és amikor felnéztem,
Xander és Calder is egyformán meglepett arcot vágott.
– Az nem lehet – szólalt meg végül Calder. – Ezt a címet
Xander birtokolja.
– Nagyon vicces – vágta rá Xander, én pedig megint vihogtam.
Oldalba bökte Caldert. – Sose gondolnánk ezt rólad, Eden. Te vagy
a kiválasztott.
Éreztem, hogy kissé elpirulok, amiért emlékeztettek rá, hogy
más vagyok, mint ők. Megköszörültem a torkomat. Nem tudtam,
mit mondjak.
– Komolyan nem jársz suliba? – érdeklődött Xander némi kínos
csend után.
– Nem – ráztam a fejemet. – Hector azt mondja, hogy
kiválasztottként csak az ő Szent Könyvében kell jártasnak lennem.
– Hát… ez biztos így is van – válaszolta Xander olyan lassan,
hogy a szavai között több másik is elfért volna.
Calder lefelé nézve végighúzta az ujját a sziklán, mintha
önkéntelenül rajzolgatna.
– Jaj, mindig is meg akartam kérdezni tőled valamit –
jelentenem ki. – Aznap, amikor a tejkaramelláról beszélgettetek az
ablakom alatt Xanderrel, mit rajzoltál a homokba? Csak félig
fejezted be. Napokig nézegettem odabentről, hogy vajon egy lány-
e, egy ló vagy pedig… egy darabig azt hittem, hogy egy folyó, de
aztán biztosra vettem, hogy egy…
Elhallgattam, mert Calder nevetésben tört ki.
– Mi az? – néztem aztán Xanderre, aki szintén felderült.
– Semmi. Csak te – mosolygott rám Calder úgy, hogy
melegség árasztott el tőle. – Elég sokat agyaltál azon a rajzon.
Kifújtam a levegőt, és halkan felkacagtam közben.
– Én mondtam, hogy elég unalmasak a napjaim.
– Jaj, ne már, Eden, csak vicceltem! Lássuk csak… ne haragudj,
de nem emlékszem, mit rajzoltam.
– Calder folyton rajzol – vágott közbe Xander. – Ezzel kergeti
az őrületbe a tanárunkat. Valahányszor íróeszköz közelébe kerül,
olyan, mintha megszállnák az istenek, hogy rajzoljon vele.
– És nem szabad neki? – kérdeztem.
Mindketten megrázták a fejüket.
– A munkásoknak nem szabad részt venniük a
művészetekben. Azt csak a Tanács tagjai és a hozzátartozóik
tehetik meg.
– Miért? – böktem ki. Eszembe jutott a sok rajzeszköz, festék,
szénceruza és papír a főépületből. Hectornál nagy téma volt a
művészet. Folyton erősködött, hogy gyakoroljunk, gyakoroljunk és
gyakoroljunk, mert a művészetek tetszenek az isteneknek. Nem
ismertem azt a sok szabályt, aminek alapján a munkások éltek,
hiszen mi mindig annyira külön voltunk. A saját szememmel is
láttam, hogy például nincs náluk áram, mint nekünk a
főépületben, de úgy gondoltam, hogy az életkörülményeinket
leszámítva, meg azt, hogy ők a közösségünkön belül dolgoztak,
nagyjából ugyanolyan dolgokban vettünk részt. Persze a Szent
Könyvön kívül nekem semmi mást nem tanítottak, mint
művészeteket, de ez csak én vagyok. A Tanács tagjainak gyerekei a
megszokott tantárgyakat tanulták, mint a munkások. Hirtelen
olyan zavaros lett ez az egész.
– Mindenkinek megvan a maga munkája – vont vállat Calder.
– Apukám azt mondja, hogy mindegyik munka egyformán fontos.
Itt elhallgatott egy pillanatra, mielőtt folytatta:
 – Mindegyik hozzájárul a közösségen belüli egyensúlyhoz.
Bólintottam, Xander pedig a távolba révedt, mielőtt komolyan
ránézett Calderre.
– Vissza kéne mennünk – figyelmeztette.
Calder bólintott, de közben rajtam felejtette a tekintetét.
Hihetetlenül dús szempillái voltak, és mélybarna szeme. Oldalra
biccentett fejjel összeszorította az ajkát, mintha fontolgatna valamit.
– Van egy ötletem.
– Jaj, ne – tiltakozott Xander. – Abból nem sülhet ki jó.
– Még nem is hallottad az ötletemet – pillantott rá Calder.
– Tartom, amit mondtam.
Calder a szemét forgatta, majd megint rám nézett.
– Mi lenne, ha felajánlanám, hogy tanítalak azokból a
tárgyakból, amik neked nincsenek, egy kis papírért és festékért
cserébe?
– Hé, hé, hé! – emelte fel mindkét kezét Xander, mintha el
akarná tolni magától Calder nagyon-nagyon rossz ötletét. – Ez
még rosszabb, mint amire gondoltam. Csak a bajt keresed vele,
Calder.
– Nicsak, ki beszél – vetette oda Calder, miközben le sem vette
rólam a szemét.
– Rendben – bukott ki belőlem. Tényleg tanulni akartam.
Szomjaztam a tudást. De igazából több időt akartam tölteni
Calderrel, és bármire hajlandó voltam, hogy ez megtörténjen. A
kirohanásomon viszont magam is meglepődtem. Ritkán beszéltem
emberekkel Hailey-n és a fiain és néha Hectoron kívül. Akkor hogy
tudok ennyire nyílt lenni Calderrel? Talán, mert fejben már olyan
sok időt töltöttem vele.
Calder rám mosolygott.
– Oké – mondta halkan, a szemembe nézve.
Xander felállt.
– Rendben, jó szórakozást nektek a bunkerben.
Calder végre felpillantott rá.
– Megérné a bunker, ha végre egy nagy és tiszta papírra
rajzolhatnék.
Úgy beszélt a papírról, mintha egy mennyei lakoma lenne,
amit már alig vár.
Ráharaptam az ajkamra, mert már nem voltam annyira biztos
a dologban. A bunker egy hatalmas üreg volt a főépület alatt,
ahová Hector minden évben legalább egyszer leviszi mind a
kétszázvalahányunkat a nagy özönvízre gyakorolva. Már a
gondolattól is kirázott a hideg, hogy ott állok a bunkerben,
hozzápréselődve ahhoz a sok emberhez, és hányingerem van,
rettegek, sőt még bezártságérzés is kínoz.
Egy kis helyiség is volt ott súlyos fémajtóval, amit csak azon
ritka alkalmakkor használtak, amikor valaki tett valami olyat,
amivel szembeszegült Hectorral vagy az istenekkel. Az illetőnek
addig kellett bent maradnia a börtönben, amíg meg nem bánta a
bűneit, majd idefent annak a pódiumnak a szélére rakták a
templomban, ahol Hector prédikált. Rücskös fémdarabra
térdeltették a gyűlés elejétől a végéig. A fémdarab nem hasította fel
a bőrt, de a bűnösök arcán láttam, hogy kétórányi térdelés után
olyan érzés volt, mintha mégis ez történt volna.
Soha nem tudtam, milyen kihágásokról van szó pontosan, de
figyeltem azokat az embereket, és csendben elképzeltem, hogy erőt
küldök nekik Hector háta mögött ülve. Hárman voltak, amióta
Acadiába kerültem. Esküszöm, hogy az én térdem fájdult bele,
amikor felállva kimentem a széksorok között, és elsétáltam tőlük.
A jelenbe visszazökkenve rájöttem, hogy Calder még mindig
engem bámul, és várja a válaszomat.
– Én csak… lehet, hogy Xandernek igaza van. A bunker
olyan…
– Elfúlt a hangom, amikor megláttam, hogy Calder szomorú
lett. – Oké – váltottam gyorsan irányt, és bólintottam, mert nem
akartam csalódást okozni neki. – Legyen! Mikor találkozunk?
Elvigyorodott, megmutatva szabályos fogait. A mosoly
valahogy átrendezte az arcát, és még gyönyörűbbé tette, már ha ez
egyáltalán lehetséges. Pillangók keltek tőle szárnyra a
gyomromban. Láttam már, ahogy másokra mosolyog, de
bizsergetett a tudat, hogy ezúttal nekem szánta.
– Holnap? – ajánlotta.
Bólintottam. Én is mosolyogtam, biztos egy kicsit
szeleburdinak is tűntem.
– Jó, holnap.
Látni akartam másnap, és utána is mindennap.
– Jó.
 Egy darabig az arcomat fürkészte. Kíváncsi voltam, mi járhat a
fejében.
– Akkor holnap találkozunk – búcsúzott tőlem.
– Szia, Eden! – ugrott be Xander a szikláról a vízbe. Calder
követte. Átgázoltak a vízen, aztán kimentek a kis partra. Elidőzött
a tekintetem Calder izmos hátsóján, ahogy tisztán kirajzolódott az
íve a nedvesen rátapadt vászonnadrágban. Észbe kapva
elfordultam, de mielőtt még bármiféle szégyenérzetem támadt
volna, megint odanéztem. Calder már behúzta a nyakát, hogy
átbújjon a nyíláson, amikor hátrapillantott, és még egyszer rám
mosolygott. Örültem, hogy olyan távolról nem láthatta a kipirult
arcomat.

***

Másnap, amikor odaértem a forráshoz, Calder már ott feküdt

hanyatt a fűben, a tarkójánál összekulcsolt kézzel. Nem tehetek
róla: szinte vihognom kellett, amikor megláttam, hogy rám vár.
– Szia! – mentem oda hozzá, ő pedig felült. Levettem a
vállamról a hatalmas vászontáskát, és leraktam elé a fűbe. Rögtön
kivette belőle a papírtömböt, és boldogságtól ragyogva nézett fel
rám. Háromszoros sebességgel kezdett verni a szívem attól, hogy
ekkora öröm tükröződött szép metszésű arcán. Folytatta a
turkálást a táskában, és egyenként szépen letette maga elé a fűbe a
benne talált holmikat. Volt ott néhány festék, négy ecset és egy
készletre való szénceruza.
– Ennyit tudtam feltűnés nélkül elhozni – magyarázkodtam,
miközben ő a rajzeszközöket bámulta.
Felpillantott rám.
– Ez bőven elég. Köszönöm, Eden!
Úgy nézett, mintha mondani akarna még valamit, csak nem
találná a szavakat. Odadörzsölte a tenyerét a combjához, és
folytatta:
– Milyen órával kezdjük?
– Miért nem rajzolsz előbb valamit?
Szóra nyitotta a száját, de aztán becsukta.
– Biztos vagy benne? – kérdezte végül.
– Igen – nevettem.
 Calder is kuncogott.
– Oké. Mi lenne, ha egyszerre csinálnánk a kettőt? Majd
rajzolok és tanítok egyszerre. Tudok egyszerre több dolgot is
csinálni. Nyugodtan kérdezhetsz bármit.
– Hát, ha biztos vagy benne, hogy nem fogom elterelni a
figyelmedet, akkor jó – biccentettem oldalra a fejemet.
– Nem fogod – rázta a fejét. – Tudod, hozzászoktam, hogy a
pad alatt rajzolok, miközben figyelek az órára.
– Akkor rendben – kacagtam.
Úgy helyezkedett, hogy a hátát egy sziklának vesse, és
nagyjából árnyékban legyen, aztán előrehajolt a szénceruzákért és
a rajztömbért. Felhúzta a térdét, hogy rárakja a papírt.
– Először is mondd el, mit tudsz!
Azt tudom, hogy szeretlek, és te vagy a leggyönyörűbb fiú, akit
valaha láttam.
Szégyenkezve lefelé pillantottam, mert nem tudtam valami
sokat. Megköszörültem a torkomat.
– Tudok olvasni. És ez lényegében minden.
Amikor felnéztem, láttam, hogy nem moccan a kezében a
ceruza, és az arcomat fürkészi.
– Semmi matek? Semmi természettudomány?
Megráztam a fejemet, aztán hátrébb húzódtam, hogy én is
nekidőljek egy sziklának.
Calder folytatta a rajzolást.
– Oké. Akkor az alapokkal fogjuk kezdeni.
Ezután ott ültünk, ő pedig rajzolás közben megtanította nekem
a számtani alapokat, az összeadást és a kivonást. Gyorsan
megértettem. Rémlett, hogy valamikor régen már elkezdtem ezeket
tanulni. Homályos és kusza emlék volt, mint az összes, ami a régi
életemből származott. Ha behunytam a szememet, eszembe jutott
egy illat – mintha tisztítószer és kréta keveréke lett volna –, meg az
is, hogy azon a helyen boldog voltam. Biztos egy iskola lehetett. De
csak ennyit tudtam összeszedni fejben.
Nagyjából egy óra múlva Calder letette a rajztömbjét.
– Se perc alatt behozod a lemaradást.
– Amúgy miért csinálod ezt? – intettem a papír felé. – Mármint
a csereüzleten túl. Hector semmiképp sem engedné, és
mindkettőnket megbüntethetnek miatta. Miért vállalod a
kockázatot?
Calder néhány másodpercig méregetett, aztán a forrás felé
nézett. Ráharapott telt alsó ajkára, s a homlokát ráncolta. Végül
megint rám emelte a tekintetét.
– Xander beszélgetni szokott az őrhelyen dolgozókkal a
nemzeti park bejáratánál, néhány kilométerre innen.
Ezen meglepődtem. Határozottan javasolták nekünk, hogy ne
lépjünk kapcsolatba a „nagy társadalom” többi tagjával, mert ott a
bűn, a gonosz és az egyensúlytalanság uralkodott. Ez csak az
odakint dolgozó tanácstagokra nem volt érvényes, illetve Hectorra,
aki zarándokútra indult, amikor az istenek úgy parancsolták.
Senki másnak nem volt rá oka, hogy Acadián kívül kalandozzon,
és nem is vágyott rá. A főépületben lakókat leszámítva mindenki
tökéletesen önellátó volt, és a közösségen kívül senki másra nem
kellett támaszkodnia.
– Tényleg?
Calder bólintott.
– Néhányukkal össze is barátkozott. Amikor kicsik voltunk,
gyakran loptunk az őrhelyről. Vagyis inkább Xander lopott, én
csak bűnrészes voltam. Csakhogy pár éve rajtakapták. És ahelyett,
hogy beárulták volna, a nő, aki elkapta, megkérdezte tőle, hogy
mit szeret a legjobban azok közül, amiket lopni szokott. Xander
elmondta neki, és a nő azóta cukorkát és más dolgokat is hoz neki,
csak úgy kedvességből.
Calder megint a távolba révedt. Elgondolkodott.
– Szerintem nem mindenki bűnös és gonosz a nagy
társadalomban, Eden. Lehet, hogy néhányan igen, vagy akár a
legtöbben. Nem tudom. De az a lényeg, hogy szerintem ebben
Hectornak nincs teljesen igaza – vont vállat Calder. – És ha ebben
nincs igaza, akkor talán néhány más dologban sincs. Mint például
abban, hogy neked nem kell tanulnod. Tudom, hogy az istenek
beszélnek hozzá, de ő is csak ember.
Ott ültünk, és némán néztük egymást. Halkan csobogott
mellettünk a kis vízesés, valahol a távolban pedig kutya ugatott.
– Ezért kell helyet kapnom a Tanácsban – magyarázta
csendesen. – Látnom kell, mi van odakint, Eden. Mindegy, mennyi
időnk van az özönvíz előtt, egyszerűen tudnom kell.
Gyorsabban vert a szívem. Nemcsak Calder közelsége miatt,
hanem azért is, mert ilyen beszédre még nem volt példa, legalábbis
én nem hallottam. Valami megmozdult bennem, mintha életre kelt
volna.
– Te megbízol bennem – jelentettem ki. Nem osztotta volna
meg velem ezeket, ha nem így lenne.
Bólintott egyet.
– Már régóta megbízom benned.
Melegség és heves büszkeség áradt szét bennem. Calder
Raynes bizalmától különlegesebbnek éreztem magam, mint
életemben valaha.
– A szüleim jó emberek voltak – mondtam neki. – Nagyon
kevés emlékem van róluk, de ezt az egy dolgot tudom. Hogy jók
voltak.
– Mesélsz nekem róluk? – kérte Calder nagyon kedvesen.
Mélyet sóhajtva próbáltam visszaemlékezni.
– Mindketten szőkék voltak – fogtam az ujjaim közé az egyik
hajtincsemet, aztán elengedtem. – Meglepő, ugye? – mosolyogtam,
Calder pedig viszonozta. – És ööö… az anyukámnak virágillata
volt.
Behunyt szemmel nagy levegőt vettem, mintha magamba
szívnám a finom, édes illatot. Amikor néhány másodperc múlva
kinyitottam a szememet, Calder elmélyülten nézett rám, és mintha
sötétebb lett volna a szeme. Nyeltem egyet.
– És még? – suttogta.
– Szerintem az apukám munkája mások pénzével volt
kapcsolatos. Anyukám pedig nem dolgozott, legalábbis nem
emlékszem rá. Cincinnatiben laktunk, azt tudom – vontam vállat. –
Jóban voltak Hectorral. Emlékszem, hogy eljött hozzánk.
Emlékszem, amikor anyukám elmondta, hogy vele fogok élni. De
ez mind homályos. És utána eltűntek, csak én voltam Hectorral egy
másik házban jó sokáig, talán évekig. Ennyi. Annyira igyekeztem
többre emlékezni a régebbi időkből, de egyszerűen nem ment.
Biztos még kicsi voltam.
– Tudod, hogy haltak meg a szüleid?
– Autóbalesetben. Ennyit tudok.
Calder megint ráharapott az ajkára. Olyankor szokta ezt
csinálni, amikor eltöpreng valamin.
– Mi az? – kérdeztem.
 Elengedte az ajkát, és megnyalta, mielőtt válaszolt.
– Semmi. Csak sajnálom, hogy elveszítetted a szüleidet.
Olyan érzésem volt, mintha valami mást akart volna mondani,
de meggondolta magát. Azért bólintottam.
– Köszönöm!
– Akkor holnap ugyanekkor ugyanitt? – kezdett
feltápászkodni.
Én is felálltam, és lelkesen bólogattam.
– Igen. Ööö… megnézhetem a rajzodat? – biccentettem a
kezében tartott tömb felé.
– Ja – pillantott le rá. – Hogyne, persze.
Megfordította, nekem pedig elakadt a lélegzetem.
A forrást rajzolta le. A forrásunkat, ami hirtelen már a miénk
volt. Csak szénceruzát használt, de valahogy mégis gyönyörű volt,
és életteli, mert az árnyékok és a satírozás visszaadták a színek
mélységét a vízben, a sziklákon, a füvön és az égbolton.
Egyszerűen… lélegzetelállító volt.
– Calder, te… én még soha nem láttam ilyen szépet. Soha nem
tanultad ezt sehol?
Megrázta a fejét. Nagyon figyelt, mintha sokat számítana neki
a véleményem.
– Akkor csak tehetséges vagy. Nagyon-nagyon tehetséges.
Lenyűgöztek a képességei, s ez biztos látszott az
arckifejezésemen is.
– A tiéd – nyújtotta felém a rajzot.
Vigyorogva vettem el.
– Köszönöm! Csodás szülinapi ajándék volt, hogy ma itt
lehettem veled.
Nekiláttam óvatosan felgöngyölni a rajzot, hogy magammal
vihessem.
Meglepetés ült ki az arcára.
– Ma van a szülinapod?
Megráztam a fejemet.
– Holnap. Tizenhét leszek. De ez itt a legjobb ajándék, amit
kérhettem volna – öleltem magamhoz a feltekert rajzot.
– Nem. Semmiképpen. Ha tudtam volna, hogy szülinapod van,
akkor téged rajzoltalak volna le. Egy portrét rólad – mondta
mosolyogva. – Majd holnap, amikor tényleg szülinapod lesz.
 – Oké – mosolyogtam vissza rá, majd felemeltem a kellékekkel
teli vászontáskát. – Elrejtsük ezt valahova?
Calder körülnézett, aztán elvette tőlem a táskát, hogy
odamenjen vele egy jobbra lévő sziklacsoporthoz. Berakta két
szikla közé, amiknek a találkozásánál mintha egy apró barlang
képződött volna. Végül felvett maga mellől egy követ, és a
bejárathoz tette, hogy ne látszódjon.
Felsétáltunk az ösvényen, a tetejéhez közeledve pedig megállt,
és bólintott, hogy menjek előre, ne együtt bukkanjunk fel.
A főépületbe érve halkan felmentem az emeletre, és kitekertem
a forrásunkról készült rajzot. Hosszú percekig csak bámultam,
mielőtt újra összegöngyöltem. Eldugtam a legtávolabbi sarokba az
ágyam alá, a Calderrel töltött időt pedig a szívem mélyére, ahová
csak én látok be.
Nem voltam biztos benne, hogy Calder ma eljön, hogy nem
találja-e túl veszélyesnek, vagy esetleg nem is érdekli az egész. De
ott volt. Végtelen türelemmel tanította nekem a számtani alapokat.
Nem éreztem magam butának, és nem is szégyenkeztem,
miközben én csak épp kezdtem átlátni valamit, ami neki már
alapvető. Jó volt tanulni, kitágítani az elmém megszokott határait.
Amikor este lefeküdtem, olyan érzés volt, mintha megtelt volna a
szívem.
 HATODIK FEJEZET

CALDER

A SZÜLINAPOS LÁNYRA VÁRAKOZVA KÖRÜLNÉZTEM, hogy

megtaláljam a tökéletes helyszínt a portréhoz. Végül egy hatalmas
szikla mellett döntöttem a forrásunktól balra. Enyhén rásütött a
nap, de inkább árnyékban volt a nagyobb sziklák miatt. Tökéletes
lesz, ha itt fekszik hanyatt, amíg lerajzolom.
Elképzeltem, ahogy Eden ott hever, a ruhája rásimul karcsú
alakjára, a blúza kiadja kis, kerek mellének ívét, és felforrt a vérem.
Nem, Calder! Eszedbe ne jusson!
Nem. Ilyen gondolatokat dédelgetni Edenről nagyon rossz
ötlet. O tiltott gyümölcs a szó legszorosabb értelmében, és ezt az
eszembe kellett vésnem. Az lenne a legjobb, ha véget vetnék a
találkozásainknak, és felé se néznék többet. Csak nehéz volt
ellenállni a vágynak, hogy a közelében legyek. Lehet, hogy súlyos
büntetést kapok érte, de talán mégis megéri. Igyekeztem tisztább
gondolatokat társítani hozzá, de a szépsége… Hagyd abba, Calder!
Ne gondolj a szexre, amikor mindjárt megérkezik!
Megfogtam a kis virágcsokrot, amit neki hoztam, és letettem a
sziklára. Eszembe jutott az a réges-régi nap, amikor reménykedő
arccal olyan bátran odamasírozott hozzánk a pályára.
Hajnalka. Amilyen szép virág, olyan erős gyomnövény.
Szerettem az évekig tartó kis játékunkat. Olyan volt nekem,
mint egy kaland, egy titok. Még egy kis bokrot is neveltem
hajnalkamagokból a mezőn, ahol dolgoztam. Igaznak találtam a
mondást, hogy a hajnalka erősebb, mint amilyennek látszik. Az a
bokor is el akart terebélyesedni, de kordában tartottam: éppen csak
akkorára hagytam, hogy könnyEden biztosítsa nekem a virágokat,
amiket Edennek hagytam, amikor csak lehetett.
– Szia! – hallottam a hátam mögül, és elmosolyodtam, mielőtt
felé fordultam volna.
– Boldog szülinapot! – mentem oda hozzá. Kézen fogtam, ő
pedig mosolyogva követett.
– Portrét rajzolsz rólam? Egy kicsit tartok tőle. Hailey Anya
egyik fia lerajzolt a múlt héten, és úgy néztem ki, mint egy tök,
aminek szeme nőtt – mesélte kacagva.
– Szeretném azt hinni, hogy nekem jobbak a képességeim –
kacsintottam.
– Ó, az biztos. Inkább amiatt aggódom, hogy talán tényleg
úgy nézek ki, mint egy tök, és a te profi portréd csak ezt fogja
megerősíteni.
Nevetve rátettem a kezemet mindkét vállára, és úgy
fordítottam, hogy háttal nekidőljön a sziklának.
– Hogy te? Tök?
Hanyatt feküdt, így már fölötte voltam. Közelebb lépve
megigazítottam a haját, hogy úgy álljon, ahogy szerettem volna.
Találkozott a tekintetünk, és hirtelen mindketten elkomolyodtunk.
– Egyáltalán nem – suttogtam.
Ő mozdulatlan maradt, de résnyire kinyílt a szája, és az
enyémre tévedt a tekintete, mint a múltkor.
Jaj, Eden! Ne csináld ezt! Ne add tudtomra, hogy csókot akarsz
tőlem!
Gyorsan felegyenesedtem, és a rajzeszközeim felé fordultam.
– Kényelmes így? – kérdeztem rá sem nézve, és
megköszörültem a torkomat. Vettem egy mély lélegzetet, és
rávettem a testemet, hogy higgadjon le.
– Igen, jó lesz.
Én egy néhány lépésnyire lévő sziklára ültem le, ölbe vettem a
rajztömbömet, és nekiláttam a körvonalazásnak. Elemi erejű
ösztön vezérelte gondolatok és késztetések söpörtek végig rajtam,
ahogy a teste és a ceruza között járattam a tekintetemet.
Megtorpanva kifújtam a levegőt. Szedd össze magad!
– Na, mit tanulunk ma? – kérdezte halkan.
– Tanulunk? Ja, igen, tanulunk. Izé, még egy kis matek?
– Nem, majd a szobámban gyakorolom az összeadást és a
kivonást esténként. Esetleg egy kis természettudomány mára?
Folytattam a rajzolást. Ha egyszer elkezdtem, olyan volt,
mintha magától mozogna a kezem. Alig kellett gondolkodnom
azon, hogy mit rajzolok.
 Próbáltam visszaemlékezni, hogy mit tanítottak nekem
nyolcéves koromban – amikor annyi idős voltam, mint Eden az
érkezésekor.
– Ismered a halmazállapotokat?
– Nem.
– Oké, ma azokról lesz szó. Meg mindenről, amire emlékszem
környezetismeretből. Szerintem… hát, amire nem emlékszem, az
amúgy sem lehet annyira fontos. Vagy legalábbis nincs köze a való
élethez.
Halkan felnevettem, ő pedig rám mosolygott. De aztán
elkomolyodva felsóhajtott.
– Minek van köze a való élethez, Calder? Lehet, hogy Hector jól
mondja. Ha úgyis nemsokára mindannyian Elysiumba kerülünk,
miért kellene vennem a fáradságot, hogy erről a világról tanuljak,
meg arról, hogy hogyan működik?
Tovább mozgott a ceruza a kezemben, ahogy ezen
eltöprengtem.
– Emlékszel, mit mondtam neked akkor régen a hajnalkáról? –
pillantottam fel rá, ő pedig bólintott. – Mezőgazdaságtan-órán
tanultam róla, ami kötelező volt a földműveseknek – néztem rá
megint, hogy szemügyre vegyem résnyire nyílt száját, és papírra
vessem a vonalait. Felgyorsult a szívverésem. Elképzeltem, hogy
végighúzom az ujjamat az ajkán. Meghitt, bensőséges érzés volt.
Megköszörültem a torkomat. – Csak azt az apróságot nem tudtam
annak idején, hogy a tudásom éveken át tartó tejkaramella-
ellátmányt fog érni.
Rákacsintottam Edenre, aki elpirult, és halkan felnevetett.
Megint lenéztem a papírra, és egy darabig csendben rajzoltam.
– Az a lényeg, hogy sohasem tudhatod, mikor jön kapóra egy
információmorzsa. Akár az életedet is megváltoztathatja.
Szerintem próbálj meg annyit magadba szívni, amennyit csak
lehet. Senki sem tud megakadályozni a tudásod bővítésében, ha
tényleg az a szándékod.
– Köszönöm, Calder! – felelte némi hallgatás után.
– Mit? Kölcsönös a haszon. Ezzel én is jól járok.
– Ezzel te is kockáztatsz.
Felnéztem rá, hogy a finom ívű járomcsontjára koncentráljak,
aztán visszatértem a rajzomhoz.
 – Valamiért úgy tűnik… hogy megéri.
Felálltam és odamentem hozzá, hogy megint megigazítsam a
haját. Így egy részére rásütött a nap, amitől aranylóan fénylett.
Edenből valami ragyogás, valami sugárzó izzás áradt. Nem csoda,
hogy ő a kiválasztott, aki végigvezet bennünket a sötétségen. Hiszen
ragyog.
Miközben a selymes tincsei között mozgott a kezem,
találkozón a tekintetünk.
– Calder… – szólalt meg.
– Igen? – kérdeztem a szokásosnál is reszelősebb hangon.
Mintha megállt volna az idő: csak mi mozdultunk, a világ
megdermedt körülöttünk. Telt, rózsaszínű ajkai szétnyíltak, én
pedig majdnem felmordultam.
– Én…
Ahelyett, hogy befejezte volna, kipirult nyakkal lenézett, aztán
bátran fel a szemembe. Előrehajolt, és a száját az enyémhez
érintette. Kissé összerezzentem, és nyitva maradt a szemem, ahogy
határozottan, de puhán összepréselődött az ajkunk. Az ő szeme
csukva volt. Tudtam, hogy meg kellene mozdulnom – tudtam
nagyon jól—, de földbe gyökerezett a lábam. Képtelen voltam
megmoccanni vagy gondolkodni. Aztán próbaképpen kinyújtotta a
nyelvét, és még mielőtt észbe kaptam volna, én is. Teljesen körülvett
az édes íze. A nyelvünk találkozott, és gyengéden kísérletezgető
játékba kezdett. Eden felsóhajtott, két kézzel megragadta a
vállamat, és közelebb húzott magához. Oldalra döntötte a fejét, így
nedves nyelve még mélyebben belecsúszott a számba.
Döbbenetes erővel uralkodott el rajtam a vágy, hogy keményen
és vadul a magamévá tegyem. Akartam őt. Még sohasem
találkoztam ezzel a késztetéssel, ac most már ismertem.
Kétségbeesetten akartam őt, mégis elhúzódtam tőle, és
megpróbáltam lehűteni magamat.
Amikor visszafordultam hozzá, elpirulva pislogott rám, és még
vörösebb lett az arca.
– Ne haragudj! – szabadkozott halkan. – Én csak… meg
akartalak csókolni. Csak egyszer. Még akkor is, ha te nem akarod
annyira.
Kissé megrázta a fejét, és szenvedélyes, mégis sebezhető arcot
vágott. Átható erő sugárzott belőle, amit nem győztem csodálni a
jelenlétében. Amióta legelőször beszéltünk, amióta megkérdezte,
hogy játszhat-e velünk, határozott energia áradt belőle. Szelídnek,
kedvesnek, halk szavának tűnt, mégis nyilvánvaló volt, hogy mély
erő lakozik benne, amilyet még nem láttam senkinél.
– Ha már Elysiumban kell laknom az örökkévalóságig
valakivel, akit nem szeretek, gondoltam, hogy egy csókodtól, akár
csak egyetlenegytől elviselhetőbb lesz – nézett a szemembe, én meg
csak bámultam.
Ezek a szavak alapjaiban rengették meg a világomat. Abban a
tudatban éltem az életemet, hogy majd jön a nagy özönvíz, és a mi
közösségünk – azaz Hector népe – eljut az ígéret földjére.
Álmodtam róla, hogy milyen látvány, illatok és érzések fogadnak
majd Elysiumban. Titokban még féltem is tőle, mert nem tudtam,
hogy lehet-e ott minden, amiről Hector beszélt. Hiszen igazából
még sohasem jártam ott. De az eszembe sem jutott, hogy esetleg
Eden is retteg tőle, és neki is megvannak a maga soha be nem
teljesülő álmai a jóslatban megírt szerepe miatt. Sőt, igazából arra
jutottam, hogy ajándékként tekint a sorsára, ahogy arra minket is
tanítottak. Ám szemlátomást nem így volt.
És mégis… az istenek jobban tudták. Nem igaz?
– Ez nem fordulhat elő még egyszer, Eden – hátráltam tőle egy
kicsit.
Elkomorult az arca, és mintha még jobban elpirult volna.
Megnyalta az ajkát, amit épp most ízleltem meg. Majdnem
felnyögtem, de visszafogtam magam.
– Ne haragudj! Ez nagyon… nagyon helytelen volt a részemről
– rázta a fejét. – Ne haragudj, amiért ilyen helyzetbe hoztalak!
Megfogtam a karját. Puha és meleg volt a bőre. Gyorsan
elhúztam a kezemet.
– Nem. Megint meg akarlak csókolni, és még jobban. Annyira,
hogy inkább bele sem gondolok.
Edennek clkerekedett a szeme.
– Akkor… miért? Miért nem?
Látszott a tekintetén, hogy fáj neki.
– Mert te Hector felesége leszel, Eden, és mindnyájunk sorsa
ettől függ. Nem tudom, milyen lesz Elysiumban. Sok mindent nem
tudok – magyaráztam. Beletúrtam a hajamba, hogy aztán
leeresszem a kezemet, és folytassam: – De azt tudom, hogy jövő
ilyenkor már a felesége leszel. Hozzá fogsz tartozni. Az ő részéről
sohasem lehetne ez máshogy.
Tehát sohasem fogsz hozzám tartozni.
Eden összeszorította az ajkát, felült, és én kissé
hátratántorodtam.
– Igen. Tudom. Számolom a napokat. Számolom a
szabadságom fogyatkozó napjait, ami egyébként csupán a
szabadság gyenge utánzata. De még mindig jobb, mint az, amit
akaratom ellenére el kell viselnem… örökre!
Hátraengedte a vállát, és kihúzta magát.
– Nektek talán Elysium lesz, de nekem inkább úgy tűnik, hogy
maga a pokol – tette hozzá.
– Eden… – Nem tudtam, mit mondjak. Megint beletúrtam a
hajamba, és hátraléptem, amíg ő megigazította a ruháját, és
nekilátott összeszedni a holmijait. – Kérlek, ne menj el!
– Szerintem mennem kéne – pillantott lefelé. – Sajnálom.
Szégyent hoztam magamra, és olyan dolgokat mondtam, amiket
nem lett volna szabad, és…
– Velem mindig őszinte lehetsz.
Végre felemelte a fejét, hogy rám nézzen.
– Nem akarom, hogy ne találkozzunk itt többet. Hogy véget
vessünk a… az összejöveteleinknek. De mára mennem kell –
mosolyodott el remegő ajkakkal. – Holnap?
– Igen, holnap – bólintottam.
Eddig is tudtam, hogy a tűzzel játszunk, de most… még
világosabb lett, hogy az lenne a legjobb minden érintettnek, ha itt
és most pontot tennénk az összejöveteleink végére.
Ám akármennyire is próbáltam, képtelen voltam rávenni
magam, hogy kimondjam. Sőt, hirtelen eluralkodott rajtam a vágy,
hogy újra lássam, és a közelében legyek. Lenyűgözött a bátorsága,
magával ragadott. Mert mást álmodni azon a sorson túl, ami:
valaki más rendelt el neki, amire az istenek szánták. Ahelyett, hogy
ez istenkáromlásnak vagy egyszerű ostobaságnak tűnt volna,
inkább erőteljes, gyönyörű és bátor dolog volt.
Mint az a bátorság, amiről anno a pályán tett tanúbizonyságot.
 Olyan szép, mint egy virág. Olyan erős, mint egy gyom.
És valami mintha bennem is megváltozott volna, mén nekem is
voltak álmaim. Akkor és ott, abban a pillanatban bevallottam
magamnak, hogy én is többre vágyom az életben, és hogy talán
azok az álmok is szépek. Bátrak. Mindig is elnyomtam magamban
ezt a vágyat. Szégyelltem magam miatta, mert azt hittem, hogy
bűnös és önző dolog.
De lehet – csak lehet –, hogy a saját álmaim esetleg mégsem
olyan bűnösek, mint amilyennek mindig is hittem őket.
Csendben néztem, ahogy távolodott. S valahol mélyen, ahol
nem voltak szabályok, nem voltak határok, és csak a saját szívem
dobbanását lehetett hallani, gyökeret vert bennem a szerelem.
– Hajnalka! – szóltam utána, amikor lehajolt, hogy átbújjon a
sziklák között. Megfordult. Odamentem hozzá, és átadtam neki a
feltekert portrét. Még nem volt teljesen kész, de majdnem. – Boldog
szülinapot! – mosolyogtam rá. Majd a józan eszemmel ellenkezve
előreléptem, átöleltem, és megpusziltam a homlokát. Friss, édes
almaillat ködösítette el az agyamat, úgyhogy egy kissé kábán
húzódtam el tőle. Eden tám pislogott, kifújta a levegőt, és egy apró
mosollyal válaszolt. Aztán eltűnt, és már üresek voltak a karjaim.

***

Aznap este, miután kivittem a következő napi ivóvizet a

faházakhoz, megláttam Xandert, ahogy éppen tesz egy kört a
birtokunk határában, és odakocogtam hozzá. Összerezzent,
amikor lelassítottam mellette, hogy együtt sétáljunk.
– Szia!
– Szia! Látom, jó hasznodat vennénk, ha ránk támadnának –
böktem oldalba.
Erre felhorkant.
– Elgondolkoztam. Igazad van, tényleg védtelen báránykák
lennétek nélkülem.
– Min jár az eszed? – sandítottam rá.
Megállt és felsóhajtott.
– Tényleg tudni akarod?
Én is megálltam, és ráncoltam a homlokomat. Xander lefelé
pillantott.
 – Sok időm van agyalni, miközben idekint sétálok – felelte,
aztán elhallgatott. – Talán túl sok is.
– Bökd már ki, Xander! – biztattam. Körbenéztem, hogy biztos
nem hall-e minket senki. Fogalmam sem volt, miért teszek így.
Habozva válaszolt:
– Ez a dolog Edennel…
– Ne is próbálj lebeszélni róla! – vontam össze a
szemöldökömet. – Tudom, mit akarsz mondani, és…
– Tévedsz – vágott közbe. – Nem tudod, mit fogok mondani.
Közvetett módon van köze Edenhez, de nem úgy, ahogy gondolod
– túrt bele egyenes szálú, fekete hajába. – Már egy ideje töprengek
ezen, csak nem mondtam semmit, mert hát próbáltam túllépni a
saját bűnös gondolataimon… azt hiszem. Többnyire katyvasz van
a fejemben – folytatta körbepillantva. – De az van, hogy én… –
nézett körbe megint – megkérdőjelezek dolgokat, Calder.
Megkérdőjelezem Hectort.
Xander fájdalmas arcot vágott. Nekem pedig ezt hallva
megfeszült a testem, szóval hagytam, hogy lassan ellazuljak.
– Idekint újra és újra végiggondolom – folytatta Xander. – Úgy
töröm rajta a fejemet, mint egy kirakóson. Nem áll össze a kép.
Annyi minden…
A távolba révedtem, az Edennel közös forrásunk felé, és halkan
azt mondtam:
– Én is megkérdőjelezek dolgokat.
Xander kifújta a levegőt, amit mintha órák óta tartogatott
volna. Talán egy életen át.
– Vicces, hogy napi százszor mászkálok Acadia határain kívül,
mégis úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
– Miért nem mondtál nekem semmit mostanáig? Mindent meg
szoktunk beszélni.
– Ja, tudom – nézett el a vállam fölött. – Próbáltam kibogozni
magamban, túllenni rajta… vagy valami. Esküszöm, Calder. Nem
tudom.
Csendben maradtam, ő pedig két kézzel a hajába túrt, amitől
úgy nézett ki utána, mintha szélviharba keveredett volna.
– Szerintem akkor jöttem rá, hogy talán benned is felvetődtek
kérdések és kétségek, amikor megláttalak Edennel, és rájöttem,
mekkora kockázatot vállalsz azzal, hogy barátkozol vele.
 – Beszéltél erről Sashával? – torpantam meg.
Sasha pár évvel idősebb volt nálunk, és már feleségül ment egy
munkáshoz. De velünk együtt azok közé tartozott, akik vagy itt
születtek, vagy csecsemőkorukban kerültek Acadiába. Mi nem
választottuk ezt az életet, hanem ez az élet választott minket.
Xander megrázta a fejét.
– Nem. Sash boldog. Szereti az életét. Szerintem őszintén
szerelmes Aaronba. Sohasem tűnik nyugtalannak.
Bólintottam.
– Figyelj, Xander! A legjobb, amit tehetünk, hogy kijárunk
magunknak egy-egy helyet a Tanácsban. Akkor kijutunk a
nagyobb közösségbe. Nem vagyunk hülyék. Meg tudunk tanulni
dolgokat. Ott majd több választásunk lesz. Több lehetőségünk
arra, hogy megtaláljuk a válaszokat.
– De még mindig nem lesz semmink, ami a sajátunk – révedt a
távolba Xander, és elfintorodott. – Még az is helytelennek tűnik,
hogy ezt kimondtam.
Aggodalmas arcot vágtam.
Mindig azt tanították nekünk, hogy ha magunknak akarunk
valamit, és nem a közösség egészének, akkor az bűnös és önző
dolog. Ezt nem volt könnyű kiverni a fejemből. És ez talán jó dolog.
Az egész olyan átkozottul zavaros!
– Nincs túl sok időnk, Xander. Be kell kerülnünk a Tanácsba,
még ha csak az egyikünknek is, mielőtt jön az özönvíz.
Xander lenézett a lábára, mielőtt megszólalt:
– Mi van, ha Hector ebben is téved?
Rettegés és remény elegye áradt szét bennem. Mi van, ha?
Találkozott a tekintetünk, és mintha ő is ugyanezt érezte volna.
– Kristi az őrhelyen azt mondta, hogy sok úgynevezett próféta
volt már, aki megjósolta a világvégét, és nyilván egyiknek sem volt
igaza.
– Hector azt mondaná, hogy Kristi egy istenkáromló hazug,
aki az ördög cinkosa – válaszoltam.
– Ja, tudom – fújt egyet Xander.
– Nem tudtam, hogy ilyen sokat beszéltek Kristivel.
– Aha – bólintott. – Ó olyan…
Itt elhallgatott, mintha keresné a megfelelő szót, ami illik erre a
titokzatos Kristire.
– …kedves – fejezte be.
– Hány éves ez a Kristi? – érdeklődtem puszta kíváncsiságból.
– Kicsivel idősebb nálunk. Két évet járt állami főiskolára.
Nemsokára egyetemen folytatja.
Valaki becsapta az egyik faház ajtaját, és bár nem volt túl közel
hozzánk, mégis mindketten összerezzentünk. Még halkabbra
fogtam a hangomat:
– Ne beszéljünk erről többet, csak ha biztosak vagyunk benne,
hogy senki sincs a környéken.
Xander bólintott.
– Tényleg biztonságos ilyesmiről beszélni Edennel? – kérdezte.
Egy pillanatra eltűnődtem ezen, de aztán bizonyosság
árasztott el.
– Igen. Igen, úgy hiszem.
– Máris érzel iránta valamit, ugye? – szegezte nekem némi
habozás után Xander.
Ezen is elgondolkodtam.
– Nem leszek olyan hülye – vágtam rá egyszerűen.
Xander bólintott egyet.
– Az a helyzet, Calder, hogy nem mindig döntés kérdése, hogy
ki iránt érzel valamit. Több tekintetben is a tűzzel játszol. Még a
bolond is látja abból, ahogy ti ketten egymásra néztek. És minél
több időt töltőtök együtt…
– Van közös múltunk, Xander. Kedveljük egymást.
– Kedvelitek egymást? – horkant fel. – Én az anyukádat
kedvelem, meg a naplementét. Te nem csak kedveled Edent, hidd el
nekem!
– Oké – mosolyogtam. – Egy kicsit több ez kedvelésnél.
Rendben leszek, megígérem. Nem kell aggódnod miattam.
Xander az arcomat fürkészte, majd ismét bólintott.
– Jól van, tesó – mondta, aztán elindult hátrafelé. – Jó éjt!
Azzal megfordult és elsétált, én pedig hazamentem, és többször
is átgondoltam, amiről beszéltünk. Mi van, ha Xandernek igaza
van, és Hector téved? Mi van, ha nem jön el a nagy özönvíz? Mi
van, ha van esélyem kijutni Acadiából?
 HETEDIK FEJEZET

EDEN

MÁSNAP CALDER NEM JÖTT EL A FORRÁSHOZ, úgyhogy szomorúan

és szégyenkezve sétáltam vissza a főépületbe. Mindent
tönkretettem. Bolond voltam. Egy hülye, de őszinte bolond. El
kellett vonulnom valahova, hogy nyalogassam a sebeimet.
Elveszítettem az egyetlen… barátomat. Vagy legalábbis azt
hiszem, hogy a barátom volt. A szobám ajtajának dőlve
tehetetlenül felmordultam, és a tenyerembe temettem az arcomat.
Szép munka, Ellen!— gondoltam keserűen.
A nap nagy részét azzal töltöttem, hogy belefeledkeztem a
zenélésbe. Az volt az egyetlen támaszom, a menedékem.
Este segítettem Haley-nek megfürdetni és pizsamába öltöztetni
a fiúkat, aztán a nappalin keresztül a lépcső felé vettem az irányt.
Láttam, hogy Maya, Calder nővére egy halom összehajtogatott
ruhával kinyitja a bejárati ajtót, és éppen távozni készül. Megálltam
és rámosolyogtam, de ő elpirulva lefelé pillantott, és kiosont az
ajtón, még mielőtt bármit is mondhattam volna neki. Istenek
odafent! Calder nem mesélt neki a tegnapról, ugye?
Lassan, nehéz szívvel kaptattam fel a lépcsőn.
A szobámba lépve rögtön megláttam a sötét ruhadarabot az
ágy végében. Megálltam, mert nem tudtam mire vélni.
Megfogtam, aztán a vállam fölött idegesen hátranéztem, és
becsuktam az ajtót. Magam elé tartottam a kapucnis köpenyt, és
egy darabig csak az ajkamat harapdálva bámultam. Láttam, hogy
a munkások néha ilyet hordanak esténként.
Ez azt jelenti, hogy hordjam? A kapucni biztosan elrejtene,
főleg sötétben. Ha felveszem, akkor kimerészkedhetem a
munkások közé? Felvillanyozott az ötlet. Maya hagyta itt nekem a
köpenyt. Vajon Calder küldte? Vettem egy mély lélegzetet. Lehet,
hogy mégsem haragszik rám. Gyorsabban kezdett verni a szívem,
és magamhoz öleltem a köpenyt. Szorosan megmarkoltam, és
lassan elvigyorodtam, aztán fel is sikkantottam.
Az este további része csigatempóban telt. Vártam, hogy
besötétedjen, és Hailey lefeküdjön aludni.
Amikor már nagyjából elcsendesedett a főépület, az ég pedig
fekete lett, és csak a hold ezüstje világította be, lelopakodtam a
lépcsőn, és halkan becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. Az
épületet megkerülve magamra húztam a köpenyt, alátuszkoltam
az összes hajamat, és mélyen az arcomba húztam a kapucnit.
Utána pedig fürgén odasétáltam a dolgozók faházai közé, ahol
éjszaka tábortüzek égtek.
Az érkezésem óta először sétáltam itt észrevétlenül, úgyhogy
magamba szívtam a látványt és a zajokat. Az emberek három
nagy tábortűz körül ültek a faházak közötti hatalmas téren.
Halkan beszélgettek és nevetgéltek. Ahogy elsétáltam mellettük,
hallottam egy-egy részletet a történeteikből. Bárcsak lett volna
bátorságom leülni hozzájuk, úgy hallgatni őket! De nem akartam,
hogy bárki is észrevegyen. Már maga az is izgalmas volt, hogy így
mászkáltam – szabadon és névtelenül. Egy mély lélegzettel
magamba szívtam a hűvös és kissé füstös esti levegőt.
Az egyik tábortűznél egy férfi énekelt lágy, mély és dallamos
hangon. A többiek csendben köré gyűlve hallgatták. Egy pillanatra
megálltam, mert magával ragadott a hangjából áradó békesség. Jó
lett volna zongorán kísérni. Éreztem az ujjaim alatt a billentyűket,
és megtaláltam a hangokat, amik illenének a melódiához.
Egyszer csak elkapott valaki. Kis híján felsikkantottam, amikor
az illető elindult, így botladozva muszáj volt vele tartanom.
– Psszt, én vagyok – hallottam meg Calder hangját. Nagyot
dobbant a szívem. Bármikor felismerném a hangját. Akár ezer
rikácsoló ember között vagy egy barlang végtelen sötétjében is.
Valami megmozdult bennem tőle.
Kifújtam a levegőt, és rendeztem a lépteimet.
– Hová megyünk?
– Majd meglátod.
Megláttam kedves, mégis csibészes mosolyát egy közeli tűz
fényénél, és rádöbbentem a szépségére. Óriásit dobbant a szívem.
Legszívesebben felmordultam volna, hogy az istenek felé emeljem
az arcomat, és megkérdezzem tőlük: „Miért? Miért teremtettétek
ilyen gyönyörűnek, ha soha nem lehet az enyém? Miért?Miért?”
Calder gyorsított, így hamarosan már futottunk. A szellő az
arcunkba fújt, én pedig hangosan felkacagtam, olyan zabolátlanul
örültem a pillanatnak. Egyszer már összeért az ajkunk, és ez talán
soha többé nem fog megtörténni, de átélhettem, még ha csak
egyetlen alkalommal is. Ha csak ennyi jutott, hát azt kincsként
őrzöm a lelkem mélyén, ahol nem veheti el tőlem soha senki.
Megálltunk, én pedig levegőért kapkodtam, ahogy a sötétben
ácsorogtunk. Körülnézve láttam, hogy a gyümölcsöskert szélén
vagyunk.
– Miért jöttünk ide?
– Ez a mai lecke. Gyere!
Megint megfogta a kezemet, és bementünk az illatos,
holdfényben fürdő fák közé. Körülvett minket a kert illata: a talajé,
a fűé és az édes aromájú levegőé. Calder szorosan fogta a kezemet,
amitől melegség áradt szét a testemben.
Ez az! Ez Elysium. Nem valami távoli, megfoghatatlan hely.
Hanem ez itt.
A fák közül egy kis tisztásra értünk, Calder pedig leült a fűbe, s
én követtem a példáját. Hanyatt fekve felmutatott az égre.
– Nézd!
Én is ledőltem. A csillagokat látva elakadt a lélegzetem: tisztán
és fényesen ragyogtak a sötét éjszakai égbolton, tündököltek
fölöttem.
– Milyen tiszta az ég! – suttogtam.
Éreztem, hogy Calder bólint mellettem.
– Elég távol vagyunk a főépület világításától és a
tábortüzeinktől is. Ráadásul újhold van…
Egy darabig csendben feküdtünk ott, és csak bámultuk a
ragyogó csillagokkal teli égboltot. Megköszörültem a torkomat.
– A csillagképekre fogsz megtanítani? – kérdeztem.
– Aha. Legalábbis arra, amit tudok.
Bólintva rápillantottam. A csillagfény pont elég volt hozzá,
hogy lássam őt, vagyis a körvonalait, de az arckifejezését is.
– Akkor… nem érzed magad furcsán a tegnapi miatt? –
érdeklődtem halkan.
Habozott, én pedig visszatartottam a levegőt.
 – Mármint a csókra gondolsz? – Hallottam, hogy ezt
mosolyogva kérdezi. – Az eszembe sem szokott jutni.
Felhorkantam.
– Hát a francba, ettől aztán sokkal jobban érzem magam.
Calder nevetve felém fordult. Én is odafordultam hozzá, és
egymásra néztünk. Még mindig derűs volt az arca, de aztán
elkomolyodott.
– Lehetek veled őszinte, Eden?
Morogva megint az égboltra pillantottam.
– Ez csak egyre rosszabb lesz, nem?
– Nem – kuncogott Calder. Sóhajtott egyet, aztán tartott egy
lélegzetvételnyi szünetet. – Néhány nap alatt elég bonyolult lett az
élet. Mondom, mi az egyszerű benne.
Ránéztem, ő pedig az ajkamat kezdte bámulni, de mintha
észbe kapott volna, s inkább a szemembe nézett. Megköszörülte a
torkát.
– Ha én csak egy fiú lennék, te meg csak egy lány, akkor nem
csókolnálak meg egyszer, ahogy kérted.
Itt szünetet tartott, nekem pedig összeszorult a szívem. Ó!
– Akkor hosszan és gyakran csókolnálak, Edén.
Ó… ó! Pislogva felültem.
– Ettől most jobban kéne éreznem magam?
Calder nevetve sóhajtott egy nagyot, és szintén felült.
– Nem. De világosan akarok fogalmazni, hogy mi folyik itt.
Vonzódunk egymáshoz. Csodállak, és szeretek veled lenni.
Szeretnék barátkozni veled. De soha nem történhet közöttünk
semmi, Eden. Ez egyszerűen így van.
Fájdalmat, dühöt és keserűséget éreztem. A néhány
másodperccel korábbi boldogság halványulni kezdett.
– Ez a végzetem… – böktem ki.
Calder a homlokát ráncolva végighúzta az ujját az alsó ajkán.
– Azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy az eddigi életünknek
vége, ha megadjuk magunkat.
– Jó. Köszönöm, hogy őszinte vagy velem. Én is csodállak
téged, Calder. Te nagyon… engedelmes vagy.
Haragudtam. Calderre haragudtam? Vagy az istenekre, amiért
idehoztak, hogy karnyújtásnyira legyek ettől a hihetetlen sráctól?
Miért?
Calder összevonta a szemöldökét, és elfordulva megköszörülte
a torkát. Hirtelen bűntudatom támadt. Tényleg sértésnek szántam,
amit mondtam, ő pedig a szívére vette. Igazából csak fájt a dolog,
és tele voltam keserűséggel a helyzetem igazságtalansága miatt.
Calder meg egy fiú, egy férfi, aki igyekszik mindent megtenni,
hogy tisztességes legyen, és a barátom maradjon – az egyetlen
barátom.
– Ne haragudj! – szabadkoztam. – Ez igazságtalan volt tőlem.
– Semmi baj. Tényleg engedelmes vagyok. Szeretném azt
hinni, hogy engedelmeskedem az isteneknek. Még akkor is, ha
Hector hajlamos a hibákra és félremagyarázásokra, mint
bármelyik másik ember. Szeretném azt hinni, hogy
engedelmeskedem ennek a közösségnek, a többiek szükségleteinek
és boldogságának. Mi történne itt, és nem csak velem, hanem az
egész közösséggel, ha kiderülne, hogy Hector leendő feleségével
incselkedem?
– Incselkedsz? Ez olyan közönségesen hangzik.
Hector gyakran használta ezt a szót. Azt mondta, hogy a
bűnös tettek olyanok, mintha az ember incselkedne az ördöggel.
– Nem lenne helyénvaló. Már az is, hogy így találkozunk…
ennél több nem lehet.
Jó egy percig hallgattam, amíg ezen agyaltam. Legszívesebben
elrohantam volna, akárcsak tegnap, miután megcsókoltam. Tudja,
mit érzek iránta. Csak kedves akar lenni, hogy ne bántson meg?
– Igen, igazad van – feleltem beletörődve.
Calder felém fordult.
– Azért mondtam el neked őszintén, hogy vonzódom hozzád,
mert szerintem jobb, ha úgyszólván nyílt kártyákkal játszunk.
Óvatosnak kell lennünk. Barátkozni akarok veled. De nem az egész
közösségünk kárára, nem a saját szívünk kárára… és nem az
álmainkéra.
Valójában már neki adtam a szívemet, hogy összetörje, és össze
is törte, de azért bólintottam. Tudtam, hogy neki megvannak a
maga álmai, amiket kockára tesz pusztán azzal, hogy találkozgat
velem. Azzal pedig pláne, hogy tanítgat. Ettől aztán még inkább
csodáltam. Hogyan is várhatnék tőle ennél többet?
 Egy másodpercig mindketten hallgattunk. Calder engem
figyelt a sötétben.
– Gyönyörű lett a portré – szólaltam meg végül. – Végül is
nincs bennem semmi tökszem.
Előző este elakadt a lélegzetem, amikor kitekertem a papírt,
annyira szép az a kép. Vajon tényleg úgy nézek ki? Hector
kiskorom óta mondja, hogy gyönyörű vagyok, és angyali. De
Calder inkább úgy rajzolt le, hogy erősnek tűnök, az arcom pedig
határozott, sőt komoly, ahogy felfelé pillantok.
Calder kacagott.
– Ha csak egy kicsivel is tökszerűbb lennél, az megkönnyítené
a helyzetemet.
Megembereltem magam, hogy ne vigyorogjak. Ha azt
akarjuk, hogy ennek a dolognak legyen esélye működni, akkor
nem flörtölhet velem.
Mintha olvasott volna a gondolataimban, mert elkomolyodott
az arca, megköszörülte a torkát, és megint ledőlt.
– Szóval, ha már a tökről beszélünk, a mai lecke a csillagokról
fog szólni.
– Mi köze a töknek a csillagokhoz? – vontam fel a
szemöldökömet.
– Ó, hát nem hallottál még a Patissonus csillagképről?
Elnevettem magam, és jólesett.
– Komolyan mondom, Calder Reynes, nem fogok örülni neki,
ha csupa olyasmit tanítasz nekem, amit aztán ki kell vernem a
fejemből.
Calder is kacagott.
– Oké, akkor talán még sincs olyan, hogy Patissonus – felelte,
aztán tartott egy pillanatnyi szünetet. – Tudtad, hogy amikor a
csillagokra nézünk, igazából a múltat látjuk?
– Az meg hogy lehet? – suttogtam.
– Mert több millió évig tart, amíg a csillagok fénye elér a földre.
Úgyhogy például az a csillag több ezer éve nézett ki így – mutatott
rá az egyik pislákolóra.
Ebben volt nekem valami varázslatos, ezért elhatároztam, hogy
meg sem próbálom felfogni a tudományos magyarázatot.
– Mintha az isteneket látnám odafönt, ahogy éppen lenéznek
ránk a sok csillag mögül – mondtam neki, aztán elhallgattam. –
Elmondhatok neked egy titkot? – fogtam suttogóra a hangomat.
– Bármit.
– Én csak az egyikükhöz szoktam imádkozni.
Elpirultam, pedig nem is láthatta az arcomat.
Istenkáromlásnak tűnt ezt kimondanom, hiába töltöttem
mindennap hosszú órákat a Szent Könyv és a benne szereplő
tizenkét istenség tanulmányozásával.
Calder felém fordult.
– Melyikhez? – kérdezte meglepődve.
– A Kegyelem Istenéhez.
– Miért pont hozzá?
Olyan lágyan csengett a hangja. Eltűnődtem, mit válaszoljak.
– Azért, mert… szerintem nem sok minden van, amit
megbocsátással és kegyelemmel ne lehetne megoldani. És úgy
gondolom, ő törődik a leginkább azzal, hogy mi történik velünk.
Vagy talán annak ellenére is szeret minket, hogy mennyire
elfuseráltak és tökéletlenek vagyunk, és mennyire akarjuk azt, amit
nem szabadna akarnunk.
Egy darabig mindketten hallgattunk.
– Akkor neki van a legnehezebb feladata.
– Igen – kacagtam fel halkan. – Mindig úgy képzelem, hogy
amikor eljutok Elysiumba, őt keresem meg először.
Megint eltelt egy perc, aztán Calder kérdezett:
– Mik lennének az álmaid, Eden? Mármint ha nem az lenne a
sorsod, hogy hozzámenj Hectorhoz.
Te. Te vagy az álmom.
– Nem tudom. Szerintem nekem is az, mint neked, hogy
lássam a világot. Hogy megtudjam, mi vár rám odakint. Ha vár
egyáltalán valami.
– Büszke vagy arra, hogy te vagy a kiválasztott? – tudakolta
halkan.
Ezen elgondolkodtam.
– Az ember nem lehet büszke arra, amiért semmit sem tett—
feleltem.
Calder felém fordult.
– De az istenek biztos láttak benned valamit, amit talán te
magad sem veszel észre. Azért választottak téged, mert gyönyörű,
bátor szíved van.
 – Nem, biztos nem – nevettem halkan.
– Miért nem?
– Mert pont a szívem akarja megtagadni az úgynevezett
végzetemet.
Pont a szívem akarja, hogy te legyél a végzetem.
Calder csöndben maradt, mintha a válaszomon
morfondírozna.
– Az ott jobbra melyik? – mutattam rá egy magányosan
ragyogó csillagra az égbolt szélén.
Calder visszafordult a hátára, s abba az irányba nézett.
– Nem tudom.
– Holnap talán megkérdezhetnéd valakitől.
– Holnap nem fogom látni, hogy rámutassak – válaszolta
mosolyogva.
– Hmm… úgy tűnik, hogy a csillagok még évezredes
távolságból is tanítanak minket.
– Mire tanítanak?
Egy másodpercig haboztam.
– Arra, hogy van, ami jobban látszik a fényben, és van, ami
jobban látszik a sötétben.
Calder felém fordította az arcát, mintha az enyémet fürkészné
a félhomályban. Mintha sóvárgás tükröződött volna rajta. Nem
mondott semmit, de nemsokára megfogta a kezemet, és
mindketten az égre emeltük a tekintetünket.
A csillagokról beszélgettünk. Az ő gyönyörű, kissé reszelős
hangja áthatotta az éjszaka levegőjét.
Olyan közel feküdtem hozzá, hogy éreztem a teste melegét, és
hallgattam, ahogy beszél. Elégedett voltam, ami addig ismeretlen
volt számomra. Behunytam a szememet egy pillanatra.
Mintha csak néhány másodperc telt volna el, amikor valaki
megrázott.
– Hé – hallottam Caldert, aztán zavartan körbenéztem. A
gyümölcsfák édes illata felébresztette az érzékeimet, ahogy lassan
kinyílt a szemem.
– Vissza kell, hogy vigyelek – mondta. – Mindketten
elaludtunk.
– Senki sem tudja, hogy eljöttem – jegyeztem meg álmosan.
– Engem viszont hiányolni fognak – állt fel, és nyújtotta felém
a kezét.
Feltápászkodtam, és leporoltam magam. Az ő családja biztos
észreveszi, hogy nincs az ágyban, hiszen csak két szobájuk van.
Elindultunk, Calder pedig megfogta a kezemet. A hosszabb
utat választottuk a faházak határán, a lehető leghalkabb léptekkel,
egy szót sem szólva.
A tábortüzekből már csak haldokló parázs maradt, és a legtöbb
ember már bement a házába.
Olyan lassan haladtam, ahogy csak tudtam. Azt kívántam,
bárcsak egész éjjel kint maradhatnék, és járkálhatnék, azt csinálva,
amit szeretnék. Calderrel. Felsóhajtottam.
– Találkozunk holnap a forrásnál? – nézett rám Calder.
Bólintottam. Most már világosabb volt, mert a főépület fényei
elérték az ösvényt.
– Köszönöm a ma estét! – vetettem rá félénk pillantást. – Nehéz
elmagyarázni, hogy mit jelentett ez nekem, de köszönöm!
– Talán majd megismételjük – mosolygott Calder.
Felébredt bennem a remény. Viszonoztam a mosolyát,
bólintottam, aztán kibújtam a névtelenséget nyújtó köpenyből,
hogy visszaadjam neki.
A faházak végénél váltunk el, a munkások otthona és a
főépület közötti hatalmas tér szélén. Néhányszor hátranéztem rá, s
láttam, hogy engem figyel, ahogy az ajtóhoz érek. Zsebre vágott
kézzel állt ott, és ahogy a lépéseim elválasztottak minket, árnyékká
halványult csupán. A közöttünk lévő távolsággal együtt nőtt
szívemben a magány. Máris hiányzott.

***

A főépületbe lépve valaki megragadta a csuklómat, mire

meglepetten felsikkantottam. Felnézve Clive Richtert pillantottam
meg: azt a tanácstagot, akit a legkevésbé kedveltem. Sunyi
tekintetű pasas, aki túl sok kencét ken a hajára. Ez mondjuk illik a
ragacsos és simulékony személyiségéhez. Fogalmam sem volt,
Hecror miért tartotta elég szentnek ahhoz, hogy a népe egyik
vezetője legyen.
– Neked nem szabad kimenned a házból, ugye? Főleg éjjel.
 Zakatolni kezdett a szívem, és nyeltem egyet. Ha Clive
megtudja, hogy elhagytam a házat valami olyasmiért, amit Hector
nem hagyott jóvá, akkor vége az egésznek. Nincs több tanulás.
Nincs több Calder. Leszegett fejjel igyekeztem annyira
engedelmesnek tűnni, amennyire csak lehetett.
– Csak meg akartam nézni, hogy mit csinálnak este a
munkások – hazudtam. – Egyszer végigsétáltam a táborukon. Ez
minden. Hogyan is vezethetném az embereket, ha nem értem őket?
Ha szerintük nem érdekel, kik ők?
Végig lefelé néztem, úgy vártam a válaszára.
– Csak egy csapat idiótáról van szó. Szerencséd, hogy nem
erőszakolt meg az egyik falka.
– Idiótákról? – emeltem fel a fejemet.
– Igen, idiótákról. Te is hallod a történeteiket. – Ezzel azokra az
ismertetőkre utalt, amiket Hector szokott mondani az életükről,
amikor csatlakoznak a családunkhoz a templomban.
– Igen, de azért vannak itt, mert meg akarnak tisztulni –
feleltem.
Clive felhorkant.
– Az a lényeg, hogy ne mászkálj többet a táborban, Eden!
Minden este meg fogom nézni, hogy itt vagy-e. Ne csináld ezt még
egyszer, különben említést kell tennem róla Hectornak!
Lehajtott fejjel bólintottam.
Amikor végre felnéztem, észrevettem, hogy rajtam legelteti
sötéten csillogó szemét. Olyan sokáig bámulta a mellemet, hogy
majdnem felemeltem a karomat, hogy eltakarjam kíváncsi
tekintete elől.
De sikerült rávennem magam, hogy ne moccanjak. Mint egy
tökéletes hercegnő.
– Hmm-hmm… – nézett végül a szemembe. A fülem mögé
igazított egy hajtincset, mire ráharaptam a nyelvemre, hogy
visszafogjam magam, és ne köpjem le.
– Micsoda szépség! – duruzsolta. – Már majdnem tizennyolc
éves vagy, igaz, Eden?
– Nem. Most töltöttem be a tizenhetet.
– Hmm. Képzelem, Hector mennyire türelmetlenül várja a
napot, hogy az övé legyél – mondta olyan közel hajolva, hogy
éreztem a bűzös leheletét. – Jó feleség leszel, igaz, Eden? Olyan
bájos! Olyan engedelmes!
– Nem sok időm lesz jó feleségnek lenni. Jön a nagy özönvíz, és
mindennek vége lesz.
Clive hátrahajolva mosolygott.
– Nem. Akkor kezdődik csak minden, drágaságom. Akkor
kezdődik.
Nevetve még egyszer megcirógatta az arcomat, aztán sarkon
fordult és elsétált. Borzongva figyeltem, ahogy távozik. Nem
értettem, mit akart ezzel mondani. A szobámba siettem, gyorsan
levetkőztem és lefeküdtem.
Tele voltak az álmaim a csillagfényben fürdő Calderrel.
 NYOLCADIK FEJEZET

CALDER

A KÖVETKEZŐ NAPOKBAN ESETT AZ ESŐ, úgyhogy nem tudtam

találkozni a forrásunknál Edennel. Igazából ki sem tudtam tenni a
lábam a házból. Az istenek mintha úgy döntöttek volna, hogy rám
fér egy kis szabadság, és elvégezték helyettem a munkát.
Úgyhogy két hosszú nappal azután, hogy Edennel feküdtem a
csillagok alatt, a kicsi és félhomályos faházunk ajtajában állva
néztem a főépület emeletére – arra, amerre tudtam, hogy Eden
ablaka van. Fény szűrődött ki onnan, és azon töprengtem, vajon
mit csinálhat odafent, miközben én itt vagyok lent. Vajon
magányos? Unatkozik? Úgy sejtettem, hogy igen. Elképzeltem,
hogy létrát támasztok az ablakhoz, felmászom hozzá, kézen
fogom, és együtt kezdünk rohanni a langyos esőben, az almaillatú
levegőben, és rátapad a ruha a testére, felfedve az alatta rózsaszínlő
bőrt. Felmordultam. Ezek a gondolatok nem vezetnek jóra.
Megmondtam neki, hogy nem csókolózhatunk, és nem lehet több
közöttünk barátságnál. De az eszem és a testem fele – a testemé
pláne – mintha nem értett volna egyet ezzel. Sőt, mintha teljesen
figyelmen kívül hagyta volna ezt a tervet, mert állandóan Eden járt
a fejemben, és felforrt tőle a vérem. Néha engedtem a kísértésnek,
és felmentem a hegyekbe, hogy egy sziklának dőlve könnyítsek
magamon. Tudtam, hogy ez bűnös dolog, ám az ezt megelőző
pillanatokban nélkülözhetetlennek tűnt, kellett a túléléshez. A
megtisztító szertartásnak tehát megvolt nálam a küldetése.
– Hagyd már abba a járkálást! Olyan vagy, mint egy ketrecbe
zárt vadállat – piszkált az anyukám.
Halkan felhorkantam. Eszembe jutott, hogy néhány napja
Xander is ugyanezt a kifejezést használta.
– Ez az átkozott eső… – motyogtam, és kidugtam a fejemet az
ajtón, ami fölött egy fából készült kis eresz volt.
– Ha tennivalót keresel, vagy száz paradicsombefőttet kell
eltennem – mondta anya a válla fölött hátrapillantva, ahogy az
asztalnál állt. Szépen sorakoztak előtte a befőttesüvegek, mint
ahogy egy hatalmas fazéknyi hámozott paradicsom is, ami éppen
hűlt. A téli éléskamra feltöltésében segített. Itt, a sivatagban még
télen sincs túl hideg, de mindennek megvan a maga szezonja, a
paradicsom pedig novemberben terem.
Fújtam egyet, aztán kelletlenül beálltam segíteni.
– A befőttesüvegek nem a természet ajándékai – tettem szóvá
nemsokára.
– Tessék? – pillantott fel anya.
– Hector mindig azt mondja, hogy csak olyan eszközöket és
anyagokat szabad használnunk, amiket az istenek természetes
körülmények között biztosítanak nekünk, a nagy társadalom
bűnös tárgyai csak megrontják a tisztaságunkat.
Anya néhány másodpercig tudomást sem vett arról, amit
mondtam, csak folytatta a munkát, hogy paradicsompürét
kanalazzon az üvegekbe. Nemsokára megszólalt.
– Olyan kevés dolgot használunk a nagy társadalomból,
amennyire keveset csak lehet. Van, amit egyszerűen nem lehet
kőből, homokból és ágakból előállítani.
– Ja, értem. Szóval akkor használjuk, amit az istenektől
kapunk, amikor nekünk praktikus. Még nem láttam a Szent
Könyvnek ezt a frissített verzióját. Talán az új kiadásban szerepel –
jegyeztem meg szarkasztikusan.
Anya szúrós tekintettel nézett fel.
– Calder! Ez istenkáromlás! – suttogta, mintha valaki
kihallgatna minket. Talán maguk az istenek, de az ember pont
előlük nem bújhat el.
– Hector népeként nagyon-nagyon sok áldozatot hozunk –
mutatott körbe a faházban. – Nincs bevezetve sem a víz, sem a
villany.
– Igen, de Hector nyilván nem él ugyanilyen lemondásokkal.
Miért? Megkérdezte tőle valaha bárki is? Talán az istenek rendelték
így? Azért van?
– Calder! – sziszegte anya.
Még sohasem beszéltem vele így, és hirtelen elszégyelltem
magam.
– Ne haragudj, anya! Semmi ilyesmit nem lett volna szabad
mondanom.
– Az eső miatt van – legyintett. – Az ment az agyadra. Ez a ház
túl kicsi négyünknek. Holnapra kitisztul az idő, és jobb kedvre
derülsz, meglátod!
Mosolyogva megpaskolta az arcomat. Minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy visszamosolyogjak.
Egy darabig csendben tettük a dolgunkat.
– Nemsokára megházasodhatsz, ha szeretnél. Amint túl leszel
a megtisztításon – vetette fel anya. – Van olyan lány, akin megakadt
a szemed?
Igen, tulajdonképpen van. Csak elég vicces a történet…
– Nincs.
Anya fújt egyet.
– Jaj, Calder, egy biztosan van! – nézett fel eltöprengve, és
szünetet tartott a paradicsomkanalazásban. – Lássuk csak, négy
veled egykorú lány van itt. Lucie Jennings, Hannah Jacobson, Leah
Perez, Sadie Campbell…
– Amúgy is mit számít ez? Napról napra közeledik a nagy
özönvíz – vágtam közbe.
Anya abbahagyta a munkát, hogy megint rám pillantson.
– Igen, pont ezért kell neked egy feleség. Hogy elvidd
magaddal Elysiumba.
Keserűen felnevettem.
– Lehet, hogy meg kéne várnom, amíg odajutok. Mi van, ha ott
jobb a választék?
Anya résnyire szűkült szemmel nézett rám.
– Mi ütött beléd? – kérdezte.
– Én csak… anya, te sohasem kérdőjelezel meg dolgokat?
Sohasem volt még olyan kérdésed, amire Hectoron kívül valaki
mástól szerettél volna választ kapni?
Jó egy percre kibámult a mellette lévő kis ablakon, majd újból
rám nézett.
– Sohasem kapunk választ az összes kérdésünkre, Calder. De
Hector jó, és szívből csak a legjobbat akarja nekünk. Nekem ez
minden, amit tudnom kell, mint ahogy neked is. Az ördög próbára
teszi a hitedet, és muszáj győzedelmeskedned fölötte – emelte fel
anya a merőkanalat, hogy folytassa a munkát. – Tudod, ha Hector
nem lenne, akkor te sem. Ő mentette meg az életemet, Calder, és az
apukádét is. Ő adott nekünk családot és életcélt.
– Tudom, anya – feleltem. Annyiszor elmesélte már a történetet,
hogy apával mindketten szeretetlen családban nőttek fel, ahol
mindennaposak voltak a súlyos verések. Tizennyolc évesen
találkoztak Hectorral, aki éppen az egyik kiküldetésén járt. Anya
teherbe esett Mayával, és nem volt hová menniük. Hector volt
hozzájuk életükben először jóságos, és izgatottan vették tudomásul,
hogy a népéhez fognak tartozni, s Acadia első lakosai lesznek.
Akkor érezték először, hogy van értelme az életüknek.
Anya körbemutatott a kis faházunkban.
– Ez talán nem tűnik soknak, de itt béke van. És rend. Van hit,
van az életnek értelme. Mindannyian nagyon szerencsések
vagyunk. Áldottak. Tudom, hogy az itteni egyszerű élet olykor
nehéznek látszik. De az egyszerűségben ott a béke. A nagy
társadalom tele van káosszal, bizonytalansággal és fájdalommal.
Hidd el nekem, mert tudom – pillantott rám a szeme sarkából. –
Neked jó életed van, Calder?
– Igen, anya.
De többet akarok.
Bólintott, mintha előre tudta volna a válaszomat.
– Akkor azt Hectornak köszönheted.
– Neked köszönhetem.
Anya mintha még mondani akart volna valamit, amikor apa és
Maya kacagva kijött a hálószobából, mert végeztek a felolvasással a
Szent Könyvből. A konyhaablak fényében megcsillant egyforma
vörös hajuk. Anya is vörös volt. ő azt mondta, hogy a „fekete ír”
gének miatt vagyok sötétebb.
Apa leültette mellém Mayát, akinek átfogtam a kis kerek
vállát, a másik kezemmel pedig megcsiklandoztam az oldalát.
Maya tizenkilenc évesen is olyan volt fejben, mint egy gyerek – egy
édes, angyali gyermek.
Hangosan felnevetett, amiből köhögési roham lett. Már napok
óta így köhögött, úgyhogy egy kicsit aggódtam érte. Amikor végre
abbahagyta, azt mondta:
– Calder! Vigyél ki a hátadon az esőbe! Vizes akarok lenni.
Rákacagtam, és arra gondoltam, hogy idebent kell maradnia a
házban, lehetőleg egy meleg takaró alatt.
 – Nem lehet. Tudod, miért?
Kíváncsi tekintettel megrázta a fejét.
Odahajoltam hozzá, hogy a fülébe suttogjak:
– Tudod, hogy szoktam néha kockacukrot hozni neked…
Felegyenesedve az ajkamra szorítottam az ujjamat, hogy ez a
mi titkunk. Apára és anyára pillantottam, akik fojtott hangon arról
beszéltek, mi mindent kell még befőzni.
Ez igazából nem a mi munkánk lett volna, de el kellett foglalni
magunkat az esőben, ezért abban segítettünk, amiben csak lehetett
a négy fal között.
– Na, te pont olyan édes vagy, mint azok a kockacukrok.
Napról napra édesebb. És ha kiviszlek, akkor el fogsz olvadni. Pont
úgy, mint a cukor.
Elkerekedett a szeme, de aztán felnevetett.
– Ez nem is igaz!
– Hát az a része, hogy olyan édes vagy, tényleg igaz –
kacsintottam rá. – De gyere, ha jól bebugyolálod magad, akkor
kiülhetünk a veranda szélére, és rajzolok neked valamit a
homokba.
– Ki kell találnom, hogy mit? – tapsikolt.
– Aha. De nem fogom megmondani.
Segítettem neki pulóvert és meleg zoknit húzni, aztán kiültünk
az eresz alá, ahová kis képeket rajzolgattam neki a homokba, és ki
kellett találnia, hogy melyiken mi van.
Amikor Eden szobája felé néztem, láttam a sziluettjét az
ablakban. És esküszöm, hogy a távolság meg az eső ellenére egy
pillanatra találkozott a tekintetünk.

***

Másnap elállt az eső. Még a szokottnál is gyorsabban robogtam le

az ösvényen, égett a vádlim a megerőltetéstől. Furcsa,
megmagyarázhatatlan érzés kavargott bennem attól, hogy már
napok óta nem láttam Edent. Talán védelmezni akartam? Lehet.
Tudni akartam, hogy jól van. Tudni akartam, hogy gondoskodnak
róla és boldog. Ezek baráti érzések, ugye? Csakhogy közel sem
éreztem semmi ilyet Xanderrel kapcsolatban. Félretettem a
gondolatot.
 A sziklák között beférkőzve először azt hittem, hogy nincs ott.
Hirtelen mély csalódottság uralkodott el rajtam. De aztán
előbukkant a feje a vízből, hogy nagy levegőt vegyen.
Meglátott és elvigyorodott.
– Mit csinálsz?
– Úszok – felelte boldogan.
Közelebb mentem, egészen a forrás széléhez.
– Hát azt látom. Miért is?
Rám hunyorgott, a nap pedig rásütött az arcára, amitől a
bőrén lévő vízcseppek csillogva táncolni kezdtek. Hiába volt nedves
a haja, aranyszínű dicsfényként omlott szoborszerűen gyönyörű
vonásai köré. Úgy nézett ki, mint egy angyal vagy egy sellő – mint
úgy varázslatos, mitológiai lény. Az emlékezetembe véstem ezt a
képet, hogy majd pont így lerajzoljam.
– Úgy döntöttem, hogy ez az én iskolám – mutatott körbe a
vízre és a környező sziklákra. – És minden apró dolgot meg akarok
tanulni, amit csak lehet, amikor itt vagyok. Magamba akarom
szívni az összes tudást, amit csak lehet. És nem tudtam úszni. Most
már tudok. Vagy valami olyasmi.
Felvontam a szemöldökömet.
– Te magadtól megtanultál úszni az elmúlt… negyedórában? –
néztem fel az égre, hogy lássam, mennyivel múlt el dél, amikor
szerintem ideért.
Bólintott, aztán lehajolva a szájába engedett egy kis vizet, majd
kiköpte. Ettől aztán megmozdult bennem valami, ami szintén nem
tűnt baráti reakciónak.
– Te tudsz úszni? – érdeklődött.
Bólintottam, és igyekeztem rávenni a testemet az
együttműködésre.
– Aha. A folyóban szoktam fürödni. Mi, munkásgyerekek, már
kiskorunkban megtanulunk úszni.
Pillanatnyi tűnődés után bólintott.
– Akkor gyere be! Jó a víz.
Már majdnem tél volt, de még mindig húsz fok felett járt a
hőmérséklet. Gondoltam, hogy tényleg jó a víz.
Haboztam. Veszélyesnek tűnt a dolog, de egyáltalán nem
amiatt, hogy megfulladhatok, vagy beüthetem a lábujjamat egy
kőbe a víz alatt. Aztán mégis levettem a pólómat, és nadrágban
belegázoltam a vízbe. A másik oldalra evickélve szemügyre vettem
Edent. Észrevettem, hogy teljesen alámerült, de rajta volt a hosszú
és visszafogott ruhája. Ami most már kevésbé lesz visszafogott,
hiszen a testére tapad. Belém nyilallt a kéj, és vad vágyakozás
támadt a nyomában.
Kicsit messzebb mentem, Eden pedig a szemét forgatta.
– Nem kell félned tőlem, Calder. Tudod, barátok vagyunk. És
igazából ebben az elmúlt néhány esős napban, amikor odafent
voltam a szobámban, rájöttem, hogy igazad van. Jobb lesz így.
Nemcsak az egész közösségnek, hanem nekem is. Túlságosan rád
koncentráltam az elmúlt néhány évben. Ez ostobaság, tényleg.
Hiszen mennyi mindent megtanulhattam volna magamtól, ha
másra figyelek! Mindenhol ott a tanulnivaló. Ehelyett arra
pazaroltam az időmet, hogy az izmaidat bámultam – mondta
kacagva, én pedig a homlokomat ráncoltam.
– Hát én azért nem nevezném ezt totális időpazarlásnak –
motyogtam.
Eden megint nevetett, de aztán elkomolyodott. Mellének
domborulata épphogy csak a vízfelszín fölé emelkedett.
– Nem, de most komolyan… – húzta végig a karját a vízen,
amitől az hullámzani kezdett. Néztem, ahogy a hullámok tőle
eltávolodva hozzám érnek. Mintha ezzel akarta volna letudni a
közöttünk lévő távolságot. Amikor az első apró hullám a fedetlen
hasamnak loccsant, majdnem felnyögtem, mert olyan volt, mintha
ő simogatna. Jaj, az istenek szerelmére, mi ütött belém?
– Amikor az eső nekicsapódott az ablakomnak, pára lett belőle.
Eszembe jutott a leckéd a halmazállapotokról, és megértettem,
hogy azért párásodott be az üveg, mert más volt a hőmérséklet
idekint, mint odabent.
Felragyogott az arca, mintha most jött volna rá a világ
legnagyobb titkára. Nem tudtam nem mosolyogni rajta.
– És a zene! – folytatta. – Igazából csupa szám. Nem tudom,
hogy Hector miért nem tanított nekem matekot. Még jobb
zongorista is lehetett volna belőlem, mint amilyen vagyok.
Elkerekedett a szeme, és tovább beszélt.
– Tegnap este lesettenkedtem a konyhába, és elolvastam
néhány receptet. Azokban is sok a matek… egy részét még meg
kell tanítanod – nevetett fel halkan, aztán csücsörített, végül megint
vizet vett a szájába, hogy kiköpje. Kissé felnyögtem, de mintha
nem hallotta volna.
– Szóval az a lényeg, hogy te megtanítottál nekem ezt-azt, és
fel tudtam őket használni más dolgokhoz. Most pedig még többet
akarok. Mindent meg akarok tanulni, amit meg tudsz nekem
tanítani. És magamat is meg akarom tanítani arra, amire csak lehet
– jelentette ki, s egy pillanatra eltöprengett. – Ez olyan, mintha
szabadságot nyújtana nekem, Calder. Lehet, hogy nehéz
megérteni. De mindig is olyan sok kérdésem volt, válaszom pedig
egy sem. Most pedig… hát, talán még nincs meg az összes válasz,
viszont már akad néhány, és teljesebbnek érzem tőle az életemet. És
azt a sok tudást mind a magamévá tehetem úgy, hogy soha senki
nem veheti el tőlem. Az enyém. Hozzám tartozik.
Lefelé pillantott, majd megint a szemembe nézett.
– Köszönöm! – mondta.
Rámeredtem. Lenyűgözött, magával ragadott. És istenek látják
a lelkemet, a szerelem magja, ami gyökeret vert bennem, amit
megfogadtam, hogy nem fogok táplálni, növekedni kezdett.
Esküszöm, éreztem, ahogy a bársonyos szálak körülszövik lényem
létfontosságú részeit. Képtelen voltam megállítani. Eden belém
férkőzött. Én voltam a mező, ő meg a hajnalka. Átvette fölöttem az
uralmat. Csak ilyen egyszerűen. Vagy talán nem is olyan
egyszerűen. Talán a mag már évek óta növekedett. De ebben a
pillanatban ismertem fel.
Ő nem a tiéd- suttogtam durván magamban. Ám legbelül
valahogy tiltakoztam a kijelentés ellen, mintha a puszta gondolat is
egy vírus lenne a szervezetemben.
Mégsem volt muszáj az érzéseim, a vonzalmam szerint
cselekednem. Hoztam már áldozatot így vagy úgy. Most is
biztosan meg tudom tenni.
– Calder, jól vagy?
Edenre fókuszáltam, aki furcsán nézett rám.
– Jól érzed magad?
– Ööö… – köszörültem mega torkomat. Mintha sokkot
kaptam volna, és kibillentem volna az egyensúlyomból. – Igen, jól
vagyok. Szóval izé, ha már a tudásról beszélünk, amit magadba
kell szívnod, mivel kezdjük ma?
– Ó, rendben. De előbb kérdezz tőlem szorzótáblát!
 – Hát ööö… hétszer hé…
– Negyvenkilenc.
– Oké – nevettem halkan. – Kilencszer nyo…
– Hetvenkettő.
Még hangosabban kacagtam, és széles vigyor ült ki az
arcomra.
– Átmentél.
– Tényleg tudom mindet!
– Hiszek neked.
– Csak nem akarom, hogy azt hidd, csak vesztegeted velem az
idődet.
– Nem hiszem azt, Eden. Közel sem.
Néhány másodpercig csak bámultuk egymást a vízben.
– Akkor jó – fordult el. – Hát, az alap matekom már
fejlődőképes. Mi lenne, ha ma csak az úszást gyakorolnánk?
Remek ötletnek találtam, mivel nekem éppen nem lett volna
szerencsés kijönni a vízből.
Eden lefelé pillantva mintha fontolgatott volna valamit.
– Mi az? – kérdeztem.
Az ajkát harapdálva nézett fel.
– Szerinted lehet, hogy… szóval lehet, hogy ha jön a nagy
özönvíz, akkor lesz esélyünk a túlélésre?
– A jóslat szerint nem – ráztam meg lassan a fejemet.
– Tudom – vándorolt megint lejjebb a tekintete. – De… ahogy
mondtad, Hector is csak ember, és hát lehet, hogy talán félreértett
valamit. Nem lehet?
– Lehet, Eden – válaszoltam némi hallgatás után.
Fürgén bólintott, és sóhajtott egyet.
– Akkor szeretnék megtanulni lebegni. Szeretném megtanulni,
hogyan ne fulladjak meg.
Néhány másodpercig csak bámultam. Ez a lány meg akarja
próbálni túlélni a világvégét?
– Honnan merítesz ennyi erőt, Hajnalka? – kérdeztem halkan.
Nevetve megrázta a fejét, mintha megörültem volna.
– Tudod, akár közelebb is jöhetnél. Tényleg nem kell aggódnod
miattam.
– Nem miattad aggódom, hanem saját magam miatt – böktem
ki.
 Elkerekedett a szeme, s egy darabig csak bámultuk egymást a
rezzenéstelen víztükör fölött. Csak az hallatszott, ahogy a víz
halkan csorog a forrásból.
– Figyelj, ha Hectorral vagy, nem kell félned attól, hogy nem
éled túl. Mindannyian Elysiumba fogunk jutni.
Lefelé pillantott a saját kezére, ahogy oda-vissza húzgálta a
vízfelszínen.
– Lehet, hogy próbára teszem a szerencsémet. Lehet, hogy a
végén nem Elysiumban fogok kikötni Hectorral.
– Eden…
Nem várta meg a mondandómat, amit nem vettem zokon,
mert őszintén szólva magam sem tudtam, mit akarok.
Hátrahajolva igyekezett lebegni, de elsüllyedt. Vizet köpködve
bukkant fel. Gyorsan odamentem hozzá.
– Hé, jól vagy? Inkább megtartalak, amíg rá nem érzel, aztán
majd elengedlek.
A háta alá tettem a kezemet, hogy csak az ujjaim hegyével
érintsem. Kiegyenesedve hanyatt dőlt, és behunyta a szemét. Az
arcán apró, békés mosoly látszott. Rajta felejtettem a pillantásomat
a vonásain és körülötte lebegő, aranyszínű haján. Aztán gyarló
tekintetem végigkalandozott a testén, ahogy a ruhája teljesen
rátapadt finom vonalaira. Nagyot nyelve behunytam a szememet,
amikor megkeményedett mellbimbójához értem. Aztán lassan
lapos hasára vándorolt a tekintetem, végül arra a kis rejtélyes, nőies
dombocskára. Mintha felforrt volna a vérem. Még sohasem
éreztem ilyet. Akkor sem, amikor színtiszta szükségből magamhoz
nyúltam. Most pedig az ájulás szélén voltam a tesztoszteron-
túltengés miatt, miközben csakis az ujjam hegyével értem hozzá.
Jaj, ne, ez így nem jó! Kódolva volt benne a katasztrófa. Még ha
képes vagyok is visszafogni magam a közelében, számomra ez
akkor is kész katasztrófa.
És mégis! Vagyis mégsem tudtam megálljt parancsolni.
Lepillantottam rá, mire forróság árasztott el, ugyanakkor
gyengédséget is éreztem.
– Lebegek – állapította meg behunyt szemmel és elszánt
arcocskával.
– Még nem – suttogtam. Nagyon lassan elhúztam az ujjaimat
a háta alól, aztán hátráltam egy lépést. – Most már lebegsz.
 Mozdulatlan maradt, csak telt, rózsaszín szája görbült egy picit
felfelé.
– Megtanítsalak egy még jobb trükkre, hogy ne kelljen erőt
kifejtened a vízben?
Alig észrevehetően bólintott, úgyhogy megint előreléptem, és a
két karjára tettem a kezemet.
– Meg foglak fordítani. Vegyél egy mély lélegzetet, és csak a
fejed hátsó része emelkedjen ki a vízből! Hagyd, hogy a víz
megtartson. Aztán amikor elengedem a karodat, azt is csak
behajlított könyökkel lebegtesd. Eddig érthető?
Újabb apró bólintás.
– Jó, helyes. Akkor majd, ha ez megvolt, nyomd a kezedet a
vízfelszínre, emeld fel a fejedet úgy, hogy a szád kiemelkedjen a
vízből, gyorsan fújd ki a levegőt, aztán meg szívd be! És merülj le
megint! így akár egész nap bent maradhatsz a vízben. Még akkor
is, ha az egész világot elöntötte.
Eden vett egy mély lélegzetet, aztán lassan megfordítottam,
hogy arccal a vízben legyen. Kihúztam alóla a kezemet, és néhány
másodpercig hagytam lebegni, amíg tudtam, hogy ráérez. Majd
megérintettem a karját, és ő behajlított könyökkel hagyta lebegni.
A keze pont a válla fölött volt. Óvatosan úgy tett, mintha a vízre
támaszkodva felemelné a fejét. Hallottam, hogy kifújja és beszívja a
levegőt, és megint alámerül.
Vigyorogtam, ő pedig a vízből kiemelkedve megvetette a lábát
a víz alján lévő köveken. Győzedelmesen felkacagva a nyakamba
ugrott. Megdermedtem. Minden porcikája nekipréselődött minden
porcikámnak. Rögtön kemény lettem, és lüktetni kezdtem a
vágytól. Imádkoztam, hogy ne érezze. Hátrahajtott fejjel pillantott
fel rám, s ugyanaz a diadalittas mosoly volt az arcán. Kifújtam a
levegőt, és lenéztem rá.
– A lebegést is hozzáírhatod a sikerlistádhoz – jelentettem ki.
– Meglesz – nevetett.
Elengedte a nyakamat, nekem pedig veszteségérzetem támadt,
ahogy hátralépve elindult a nagy, lapos szikla felé. Felkapaszkodott
rá, és hanyatt feküdt.
– Nincs túl sok időnk megszáradni. Jobb, ha kijövünk a napra.
Vártam egy percet, hogy lenyugodjon a testem, aztán
odaevickéltem hozzá, és én is felhúztam magam a sziklára.
Hanyatt fekve felé fordultam. Ő már engem nézett.
– Köszönöm, hogy megtanítasz dolgokra, Calder!
– Te is tanítasz engem, Eden.
Csendesen méregetett egy darabig, aztán válasz helyett
elmosolyodott.
Mindketten a napfény felé fordultunk.
 KILENCEDIK FEJEZET

EDEN

A KÖVETKEZŐ HÓNAPOKBAN szinte mindennap együtt voltam

Calderrel az óráink miatt. Néha nem tudtunk találkozni, amikor a
teendői nem engedték, vagy amikor túl sok tanácstag nyüzsgött a
főépületben. Azok a napok voltak a legnehezebbek. De amikor
találkoztunk, Calder lustán nekidőlt egy sziklának, és rajzolt
valamit, miközben matekot vagy környezetismeretet tanított
nekem, vagy éppen nyelvtani szabályokat, amiket nem ismertem.
Gyakran kellett megállnia, hogy ellenőrizzen valamit a
jegyzetfüzetemben, amibe mindent leírtam, amit csak mondott. De
általában csak jegyzeteltem, ő pedig másnap egy kicsit számon
kérte. Kitűnő tanuló voltam. Hát persze, hiszen tisztában voltam a
tudás értékével, miután annyi ideig éltem megfosztva tőle.
Nemcsak tankönyvi ismereteket sajátítottam el Caldertől,
hanem a nézőpontját is. Nemcsak azokat az információkat, amik
eszébe jutottak, hanem azt is, ahogy a világot látta. Amikor a fűben
fekve, az eget kémlelve beszéltünk a színskáláról, elmesélte, hogy a
paradicsom locsolása közben látott egyszer egy szivárványt a
mezőn – egy olyan kis eső után, ami nem is volt jó semmire. Azóta
valahányszor szivárványt látott, eszébe jutott a föld illata, s egy
pillanatra összekapcsolódott a fejében Elysium képe a földdel.
Mindketten elálmosodtunk kissé, ahogy ott feküdtünk. Ezt csak
hangosan gondolkodva mondta ki, és zavarba is jött miatta. De én
pont az ilyen pillanatokért éltem, amikor ha csak egy pillanatra is,
de beleláttam Calder fejébe. Hálával töltött el és átmelengetett,
mintha kiléptem volna a napfénybe.
Maga volt a jóság. A színtiszta, leplezetlen jóság. Csak úgy
sugárzott belőle. Lehetetlen volt nem rabul esni ennek a fajta
szépségnek, és nem úgy érezni, mintha boldogan magamhoz
szorítanám, és belefúrnám az arcomat a bőrébe.
Ez megijesztett, ugyanakkor erőt is merítettem belőle.
 Ahogy mindennap ott feküdtünk a forrásunknál, Calder
nemcsak azt mesélte el, amire az iskolás éveiből emlékezett, hanem
azt is, amit olyanoktól tudott, akik a nagy társadalomból jöttek a
közösségünkbe. A szerencsejátékról egy olyan férfitól hallott, aki öt
éve csatlakozott a családunkhoz. Azt mondta a mellette dolgozó
Caldernek, hogy komoly baja lett abból, hogy nagy kaszinókba
járt – olyan helyekre, ahol a felnőttek pénzért játszottak. Aki nyert,
több pénzt vihetett haza, aki pedig veszített, az semennyit. Ő
sokkal többet veszített, mint amennyit nyert. A végére már
mindent: a feleségét, a gyerekeit, az állását és a barátait. Senki sem
volt rá kíváncsi. Ekkor jött Hector, aki kíváncsi volt rá.
Sok ilyen történet volt, én pedig figyelmesen hallgattam
mindet.
Calder fizikailag megtartotta tőlem a távolságot. Összerezzent,
amikor túl közel mentem hozzá, s úgy figyelt, mint egy sas. Nem
voltam annyira naiv, hogy ne értsem, nehezen kezeli kettőnk
közelségét. Nekem is komolyan nehézséget okozott, hogy csak a
tanulásra figyeljek, de ettől még fájt. Dühített az igazságtalanság.
Igen, gyerekes rajongásom semmivé foszlott, de most már
ismertem őt. Megismertem jóságos és védelmező természetét.
Türelmét és borotvaéles eszét. Egyszerűen szerelmes lettem belé.
Mintha valaha is egyszerű lehetne nekem szerelmesnek lenni
Calderbe.
Nem volt elég, hogy minden délután másfél órára találkoztam
vele, mint barátommal és tanárommal… De be kellett érnem
ennyivel.
Este nem találkoztunk többé. Clive Richter otthon volt
esténként, és mintha mindig figyelt volna. Emiatt jobb volt
nappalra időzíteni az óráinkat. Amiket semmiképpen sem tettem
volna kockára.
Egyik nap az állatok csoportjainak nevéről beszélgettünk.
– A majmok falkába verődnek, a tücskök rajt alkotnak, a
disznók pedig kondát – mondta, én pedig leírtam. Felsorolt még
egy párat, aztán szólt, hogy nem emlékszik többre. Felsóhajtottam.
– Bocsi! – szabadkozott nevetve. – Én szóltam, hogy csak azt
tudom megosztani veled, amire emlékszem.
– Az a baj – kocogtattam meg az államat a ceruzával –, hogy
ha lenne valami támpontod, akkor biztos sokkal több is eszedbe
jutna. Ott kell lennie valahol mélyen – ütögettem most a ceruzámat
az ő fejéhez.
– Aucs!
Erre a szememet forgattam.
– De nekem tényleg az minden, amit elmondasz nekem.
Semmi más nincs.
– Hát akkor még szerencse, hogy okosabb vagyok az átlagnál
– kacsintott rám. – Szerintem még az általam megtanultak
negyedével is jobb vagy, mint egy átlagos tökfej.
– Haha! Milyen megnyugtató, hogy átlagon felüli tökfej
vagyok.
– A pingvinek kolóniában élnek – vigyorgott Calder.
Ezt is lefirkantottam.
Olyan töprengő arcot vágott, mint amikor megpróbált felidézni
valamit egy bizonyos témában.
– A pingvinek életük hetvenöt százalékát a vízben töltik.
Kíváncsi vagyok, túlélnék-e az özönvizet. Hogyne élnék túl?
Mindketten csendben tűnődtünk ezen.
– Tavaly csótányok voltak nálunk a házban. Anya azt mondta,
hogy a nagy társadalomban az a vicc járja, hogy a csótányok
mindent túlélnek.
– Még a világvégét is? – kérdeztem halkan.
Calder rám pillantva vállat vont.
– Lehet – felelte, s egy pillanatra elhallgatott. – De talán jobb is.
Ki akarna Elysiumban csótányokkal találkozni? Maradjanak csak
itt! – állapította meg vigyorogva.
Felkacagtam. Elképzeltem, ahogy a nagy özönvíz végül
visszahúzódik, a csótányok pedig előmásznak a földbe vájt
lyukakból.
Calder felém fordulva felkönyökölt.
– Szóval a pingvinekre visszatérve, van egy fajta, amelyik ad
valamit a nősténynek, akit a párjául választ.
– Igen? – néztem rá kíváncsian. – Mit ad neki?
– Arra nem emlékszem. Biztos egy tollat, egy botot vagy
valamit.
– Nem emlékszel? Miért nem? Ez olyan romantikus! Arra
pontosan emlékszel, hogy a pingvinek életük hány százalékát töltik
a vízben, és hogy a csótányok túlélnek mindent, de arra nem
emlékszel, hogy mit ad a hím pingvin hódolata jeléül a nősténynek
párválasztáskor? Ez nevetséges! – emeltem égnek a karomat, és
megráztam a fejemet.
– Mit érdekel engem? – kacagott Calder. – Nem vagyok
pingvin. Nem éppen olyan infóról van szó, aminek hasznát veszem
majd, amikor kiválasztom a páromat.
Elkomorult az arcom. Nem tehetek róla. Elfordultam tőle, s a
forrást néztem, ahogy csillog a napfényben.
– Úgy tervezed, hogy párt választasz magadnak?
Még sohasem kérdeztem meg tőle, de kíváncsi voltam. Miért is
ne választana? Engem úgysem választhatna még akkor sem, ha
akarna. De biztos akar magának valakit. Már felnőtt férfi, felnőtt
testben. Biztos, hogy megvannak a… szükségletei. Láttam, hogy a
velünk egykorú lányok érdeklődnek iránta. Velük nem kéne
bujkálnia. Összeszoruló szívvel néztem rá megint.
Ő eltöprengve figyelt engem. Vajon mi jár a fejében, amikor így
néz?
– Nem, arra gondolni sem tudok. Most csak arra tudok
gondolni, hogy bekerüljek a Tanácsba, és kijussak a világba.
Bólintottam. Vonzó arcától elállt a lélegzetem. Calder
januárban töltötte be a tizennyolcat, és mintha egy év alatt még
magasabbra nőtt volna, és még jobban kiszélesedett volna a válla.
Karcsú volt, de kemény az egész teste. Muszáj volt legeltetni rajta a
szememet, amikor a rajztömbjét nézte. Néha sötét borostával az
álla alatt jelent meg. Az volt a kedvencem, mert olyannak látnám,
ha lenne lehetőségem mellette ébredni. Azokon a napokon
különösen fáradt volt, és amikor megkérdeztem, mi a baj, csak
annyit mondott, hogy nem aludt valami jól.
Egyszer, amikor az eget kémlelve Calderre vártam,
meglepődtem, amikor a jöttét hallva odanéztem, és Xandert
pillantottam meg helyette.
– Szia! – álltam fel.
– Szia, Eden! Calder ma nem tud jönni. Csak szólni akartam,
hogy ne aggódj – túrt bele fekete hajába felém tartva.
Már hónapok óta nem láttam Xandert, és ő is nagyobbnak
tűnt. Mintha mindkét fiú több centit nőtt volna fél év alatt.
– Ó, oké. Jól van?
– Igen, jól. A nővére viszont nem annyira. Már vagy ezer éve
köhög. Mindig jobban lesz, aztán rosszabbul, aztán megint jobban.
Most éppen rosszabbul van.
Rájöttem, hogy hetek óta nem láttam Mayát. Azt hittem, hogy
azért, mert nincs túl sok varrnivaló a főépületben. Calder miért nem
említette? Ezért tűnt mostanában olyan gondterheltnek? Ekkor
eszméltem rá, hogy tulajdonképpen mennyire külön zajlik az
életünk. Megfájdult a szívem, de igyekeztem nem foglalkozni vele,
és Xanderre figyeltem.
– Miért nem mondta? – kérdeztem.
Xander tanakodva nézett rám egy pillanatra.
– Caldert ismerve csak nem akart téged terhelni vele. És
reménykedett. Mindig olyan átkozottul reménykedik – révedt
mögöttem a távolba, majd megint rám nézett. – Tudod, hogy
érzései vannak irántad, ugye?
Rámeredtem. Szóra nyitottam a számat, de nem tudtam, mit
mondjak, úgyhogy inkább becsuktam. Tudtam-e, hogy Caldernek
érzései vannak irántam? Igen. Azt ugyan nem láttam át, hogy
miféle érzések, hogy mélyebbek-e egy közeli barátságnál, de már
attól is hevesebben vert a szívem, hogy Xander tudta: fontos
vagyok Caldernek. Ettől aztán minden rosszabb lett. És jobb is
egyszerre.
– Akárhogy is érez, semmit sem fog csinálni, Xander.
Nem tudtam, hogy bátorításra vár-e, csak sejtettem. Elvégre az
ő sorsát is érintik a döntéseink.
– Ja, én sem hinném, hogy fog.
Xander nem tűnt boldognak a saját kijelentésétől. Megdörzsölte
a szemét, és sóhajtott.
– Leülünk egy kicsit? – indítványozta végül egy szikla mögötti
kis füves részre mutatva, ahol Calder rajzolni szokott.
Bólintva megtettem az odáig vezető pár lépést, és leültem a
sarkamra. Kínosan éreztem magam, és ez az ismeretlen érzés
rádöbbentett, hogy mennyire összeszoktunk Calderrel. És hogy
mennyire hiányzott, pedig csak tegnap óta nem találkoztunk.
Xander leült mellém, aztán felhúzta és átkarolta a térdét.
– Tudsz valamit, hogy mikor ér vissza Hector?
Megráztam a fejemet.
– Nem. Hailey Anyának szokott levelet írni, de nekem nem. Ő
mondta, hogy olyan emberek között él, akikről az istenek azt
súgták neki, hogy a családunkhoz akarnak tartozni.
Xander némi hallgatás után bólintott egyet.
– Calder mesélt neked arról, hogy szeretne bekerülni a
Tanácsba?
– Igen – sóhajtottam, majd egy kis szünetet tartva hozzátettem:
– Nem tudom, mennyi ennek az esélye.
Xander hátrébb húzódott, hogy nekidőljön a sziklának,
amelyiknek Calder szokott.
– Ja, én se tudom. Te miért mondod ezt?
– Hát csak… a Tanács többi tagja… annyira más, mint ő. Nem
tudom, hogy illene-e közéjük. Calder túl…
– Jó – fejezte be helyettem Xander.
Bólintva leszegtem a fejemet.
– Igen.
Egy darabig mindketten hallgattunk. Végül Xander szólalt
meg:
– Tudod, rögtön meg akarja próbálni, amikor Hector visszajön.
És nem látok rá esélyt, hogy jól jönne ki belőle.
– Akkor mit csináljunk? – suttogtam.
– Szerintem nem sokat tudunk tenni. Calder azt fogja tenni,
amit szerinte tennie kell – tépkedte maga mellett a füvet. – Néha
megszegi a szabályokat, de sohasem tenne olyat, amivel fájdalmat
okozhat másoknak. Átkozottul tisztességes.
– Ja, nekem mondod…
Xander kuncogott.
– Vissza kéne mennem. Viszek egy kis szenteltvizet Mayának –
állt fel, és én is követtem a példáját.
– Tehetek valamit?
– Nem sokat, Eden. Csak imádkozz érte!
Bólintottam.
– Xander, ha hagyok egy kis tejkaramellát a főépület
bejáratánál jobbra, a bokorban, elvinnéd Mayának?
– Persze – mosolygott.
– Jó, köszi! És köszi, hogy idejöttél, és elmesélted!
– Szívesen.
Azt hittem, hogy megfordul és elmegy, de helyette felnézett a
tiszta, kék égre, aztán le a szemembe.
– Vihar közeleg, Eden.
 Én nem néztem az égre, mégis bólintottam.
– Igen.
Erre a homlokát ráncolva bólintott, és otthagyott egyedül.

***

Calder a következő néhány napban nem jött el a forrásunkhoz.

Azért következetesen hagytam tejkaramellát a bokorban, és aztán
megnéztem, hogy eltűnt-e. Mindig eltűnt. Xander megtette, amit
kértem tőle.
Láttam Caldert a templomban, de Maya nem tartott a
családdal, Calder pedig még távolról is megviseltnek tűnt. Finoman
rámosolyogtam, ő pedig viszonozta, de mintha erőltette volna.
Belül ordítottam, miközben csendben és engedelmesen teljesítettem
az egyházi kötelességeimet.
Kétségbeesetten meg szerettem volna kérdezni valakitől, hogy
Maya jól van-e, javul-e az állapota, de mégis kihez mehettem volna
oda? Hector még nem tért vissza. Mi lenne, ha csak úgy
odasétálnék Calderék kis faházához, és bekopognék az ajtón?
Morogva hanyatt vetettem magam az ágyon. Valószínűleg az
lenne, hogy a Tanács egyik tagja hét másodpercen belül
visszarángatna, utána pedig megint sasszemmel figyelne, és talán a
forrásnál sem találkozhatnék többet Calderrel. Ezt egyikünk miatt
sem tenném kockára.
Azon töprengtem, hogy mitévő legyek, amikor hirtelen
meghallottam egy autó hangját a távolból. Ez nem számított
annyira szokatlannak. A Tanács minden tagjának volt járműve,
amivel kijárt dolgozni a nagyobb közösségbe. Valamiért mégis
felültem, és odamentem az ablakhoz, hogy kinézzek.
Meresztgettem a szememet, hogy milyen autó közeleg. Fekete
terepjáró volt. Egy darabig hitetlenkedve figyeltem, ám ahogy
közelebb jött, már lehetetlen volt eltéveszteni. Hector visszajött.
Csaknem fél évig volt távol, és most visszatért. Egyszeriben
szomorúság és szorongás lett rajtam úrrá. Így már szó szerint
lehetetlen lesz kijutnom a forráshoz és Calderhez. Hónapokon át
motoszkált bennem a félelem, és most valósággá vált.

***
– Siess, Eden, kapd össze magad! Hector visszatért. Azonnal látni
akar – sietett be a szobámba Hailey Anya.
Nem válaszoltam, csak nekiláttam belebújni a csipkeruhámba,
amelyiket szerette. Most már egy kicsit szoros volt, hiszen nem
szabattam át az elmúlt fél évben, amíg távol volt. Egyszerűen nem
volt rá szükség. Gyűlöltem ezt a ruhát, mén mindannak a jelképe,
amit utáltam az életemben.
Mégis felvettem, aztán Hailey Anya megfésülte a hajamat, és
masnit rakott bele. Úgy néztem ki, mint egy gyerek.
– Hailey Anya – mormoltam, miközben végigsimított a
hajamon. – Továbbra is hívhatlak Anyának?
Némi hallgatás után kedves hangon felelt:
– Nem, Eden. Néhány hónap múlva te leszel az én anyám.
Muszáj csak Hailey-nek hívnod.
Könnyek szöktek a szemembe, Hailey pedig szembefordított
magával, és az ágyhoz vezetett. Leültünk, aztán megfogta a
kezemet.
– Nem kell félned, Eden. Hector nagyon jó férj. És ha
szerencséd van, várandós leszel a gyermekével, még mielőtt a nagy
özönvíz eljönne. Képzeld csak el, milyen lenne, ha ti ketten
vezetnétek mindnyájunkat Elysiumba az áldott gyermekkel a
szíved alatt! – mosolygott rám, és megszorította a kezemet.
– Gyerek nem szerepelt a jóslatban – motyogtam.
– Nem, de szerintem az istenek nem nyilatkoznak minden
részletről. Az nem lenne praktikus.
Meg sem próbáltam elképzelni, hogy működhet ez, mert
rettegéssel töltött el, hogy gyereket nemzzünk Hectorral. És ettől
még valóságosabb lett, hogy mit kell majd tennem vele az elvárás
szerint. Nem tudtam pontosan, mit is jelenthet ez, de azt igen, hogy
olyan dolgokat, amiket nem szeretnék csinálni Hectorral. Hiszen ő
nevelt fel! Úgy gondoltam rá, mint az apámra. Nyeltem egyet,
mert hányingerem támadt.
– Hailey – böktem ki végül leszegett fejjel. – Te boldog vagy? Te
sohasem akarsz valakit, aki csak a tiéd? – néztem végül a szemébe.
Egy darabig hallgatott, de esküszöm, hogy keserűséget láttam
a szemében.
– Az áldozathozatal tesz minket áldottá az istenek szemében –
felelte. – Az emberi természet önző, de muszáj küzdenünk e bűn
ellen. Ez különböztet meg minket a nagy társadalomban élőktől.
Felsóhajtottam. Hector Szent Könyvéből idézett, csak más
szavakkal.
– Hector milyen áldozatokat hoz? – kérdeztem vakmerőn.
Hailey oldalra biccentett fejjel vett egy mély lélegzetet, és a
hátam mögé igazította a hajamat.
– Hector sok áldozatot hoz. Úgy éli az egész életét, hogy
minket tart szem előtt. Mindent értünk tesz. Semmit sem
önmagáén. Több mint húsz év alatt felépítette Acadiát, a
családunkat, és jó erőben, kiegyensúlyozottan tart minket.
– Mi van… mi van, ha én mást szeretek, nem pedig Hecton? Mi
van, ha máshoz szeretnék hozzámenni? – érdeklődtem halkan.
Hailey elengedte a kezemet, és egy ujjal megemelte az államat,
hogy a szemembe nézzen.
– Nem így szól a jóslat, Eden. Muszáj engedelmeskedned a
jóslatnak.
Elfordultam.
– Az istenek nem nyilatkoznak minden részletről – ismételtem.
Elképzeltem, ahogy Calder beront a templomba, és félbeszakítja az
esküvőmet Hectorral, hogy ölbe kapjon és elvigyen. De hová? Itt
kezdődik a baj.
– Eden… – kezdett bele figyelmeztető hangon Hailey.
– Ne aggódj, Hailey! – szakítottam félbe. – Mindig nagyon
engedelmes vagyok.
Rám hunyorgott. Ennél azért jobban ismert.
– Hová mész, amíg a fiúkat tanítom? Tudom, hogy elhagyod
az épületet.
Felálltam, hogy szemügyre vegyem a hajamat a tükörben, és
úgy tettem, mintha megigazítanám. Igazság szerint egyáltalán
nem érdekelt, hogy néz ki a frizurám.
– Csak fel a hegyekbe, hogy kifeküdjek a napra – fordultam
felé. – Egész életemben úgy éreztem magam, mint egy polcon
porosodó porcelánbaba. A napfénytől már majdnem olyan, mintha
élnék.
Hailey az arcomat fürkészte.
– Eden, én tizenkilenc éves koromban költöztem be Hectorral a
főépületbe. Mindig is ő volt az egyetlen férfi az életemben. Négy
fiúgyermeket és békés életet adott nekem. Megvan itt a szerepem.
Ha az értelemmel megtöltött élet a boldogság mércéje, akkor igen,
boldog vagyok – felelt a korábbi kérdésemre.
– De ki mondja meg, hogy van-e értelme az életednek? Te vagy
Hector?
Még sohasem kérdeztem meg Hailey-től, hogy milyen élete
volt Acadia előtt, és magától sem említette.
Ajtócsapódás hallatszott odalentről, Hailey pedig mosolyogva
felállt.
– Itt van. Gyere, ölts magadra mosolyt, és üdvözöld odalent!
Minden kétséged eloszlik majd, amikor látod a csodálatot az arcán.
Hailey bátorító mosollyal megfogta a kezemet, aztán együtt
mentünk le a lépcsőn. Ha ő maga érzett is bármi mást a csodálaton
kívül, nem mutatta.
Leértünk a hatalmas, kétszintes előcsarnokba Hectorhoz.
Felénk fordult, és bár ugyanaz a nagydarab, széles vállú férfi volt,
aki mindig is, valamiért idősebbnek és elgyötörtebbnek tűnt, mint
amikor elment. Észrevettem, hogy deréktájon egy kicsit eleresztette
magát, kis pocaktól feszült az inge. Sugárzó mosoly ült ki az
arcára, amikor meglátott minket.
– Eden, Hailey, szerelmeim – tárta ki a karját, és elindult felénk.
– Hector… – mondta Hailey.
– Atyám… – mondtam vele egyszerre.
Egymásra nézve elmosolyodtunk.
Odasétáltunk Hector karjaiba, aki megcsókolta a fejünk
búbját.
– Hölgyeim, végre otthon érzem magam. Eden, kérlek, játssz
nekem valamit! Jól fog esni a szívemnek.
Bólintva a zongorához siettem. Miközben játszottam, a
forráshoz képzeltem magam, ahogy a fűben fekszem Calderrel
kézen fogva, és a déli nap fénye melengeti a testünket. Hagytam,
hogy a dallam körülvegye a képet a fejemben, a hangjegyek pedig
bizsergessék a bőrünket.
Amikor az utolsó taktusnak is vége lett, a szoba elcsendesedett.
Felpillantva láttam, hogy Hector és Hailey engem bámul.
– Eden, még gyönyörűbben játszol, mint mielőtt elmentem.
Bizonyára nagyon kötelességtudóan gyakoroltál.
– Igen, Atyám.
 Hector felállt, hogy mellém üljön a zongora padján.
Félrehúzódtam, hogy elférjen.
– Eden, most már Hectornak kell szólítanod – húzta végig
egyik ujját az arcomon. Továbbra is előremeredtem. – Nagyon
közel az idő, amikor összeházasodunk. Már nem leszek többé az
atyád.
Nem szólaltam meg, mert képtelen voltam rá. Hector oldalról
bámulta az arcomat. Éveknek tűnő pillanatok múlva reszketve
felsóhajtott.
– Milyen édes! Pont erre van szükségem – jelentette ki, azzal
felállt.
Felnézve láttam, hogy Hailey leszegett fejjel ül.
– Hol vannak a fiúk? – kérdezte Hector.
– Monicával – válaszolta Hailey. Monica az egyik tanácstag
felesége, aki néha besegített Hailey-nek a fiúk körüli teendőkbe.
– Helyes. Gyere be velem a szobámba! Szeretnék egy kis időt
veled tölteni. Miriam Anya is hazaér még ma, ő majd segít nekem
kicsomagolni.
– Igen, Hector – mondta Hailey.
Mindketten sarkon fordultak, én pedig ott maradtam egyedül,
de nem bántam. Visszamentem a szobámba, elővettem a
jegyzetfüzetemet az ágy alól, és megtöltöttem a fejemet a
számtannal, amit Caldertől tanultam.
 TIZEDIK FEJEZET

CALDER

– JOBBAN VAGY? – kérdeztem Mayától, amikor elvettem a szája elől

a poharat, és letettem mellé az asztalra. Álmosan bólintott. –
Helyes. Félresimítottam a haját az arcából, mire rám mosolygott.
– Van még tejkaramella?
– Nincs – mosolyogtam vissza rá. – Mindet megetted.
Erre a homlokát ráncolta.
– Hátha Eden ma is hagy nekem.
– Lehet. Ugye tudod, hogy ez a mi titkunk? Eden bajba
kerülne, ha bárki megtudná, hogy édességet ad neked.
Maya bólintott.
– Tudom. Tudok titkot tartani.
– Tudom, hogy tudsz.
Maya egy pillanatra behunyta a szemét, aztán kinyitotta.
– Calder, amikor Elysiumba jutok, akkor…
– Maya, nem mostanában fogsz eljutni Elysiumba.
– Tudom, de amikor majd odajutok, akkor… szóval olyan szép
leszek, mint Eden? – kérdezte tőlem bizakodó tekintettel.
Összeszorult a szívem, ahogy szeretett arcocskájára néztem.
– Most is szép vagy, Maya.
Megrázta a fejét, és összeszorította az ajkát, mintha direkt
értetlenkednék.
– Úgy leszek szép, mint Eden?
Értettem, mire gondol, és összeszorult tőle az átkozott szívem.
Egy darabig hallgattam.
– Szerintem Elysiumban bármit megkaphatunk majd, ami a
szívünk vágya.
Maya kedvesen mosolygott ezen.
– Akkor én pont úgy akarok kinézni, mint Eden, és olyan
gyorsan akarok futni, mint egy párduc.
Én sem tudtam visszatartani a mosolyt. Maya az egyik
legédesebb és legcsodálatosabb dolog az életemben. Ki más vágyna
pont ezekre? Belementem a játékba:
– Jól van, akkor én olyan erős akarok lenni, mint száz ökör, és
repülni is akarok.
Maya halkan felkacagott, de köhögésben tört ki. Néha úgy
hangzott, mintha nem kapna levegőt. Adtam neki még egy korty
vizet, aztán mosolyogva ledőlt a párnára.
– Szerintem Elysium csodás lesz.
Bólintottam.
– Ha együtt leszünk, akkor tényleg.
Maya megint elmosolyodott, és behunyta a szemét.
– Aludj egy kicsit! – mondtam neki. – Pár óra múlva jövök.
Bólintott, de nem nyitotta ki a szemét. Hallottam, hogy
csendesen hortyogni kezd, majd kibújtam a templom közelében
felállított, hatalmas gyógyítósátorból. Mayának lényegesen
csillapodott a köhögése a szenteltvíz megivása után, ezért egy
néma imával köszönetet mondtam az isteneknek, főleg a Kegyelem
Istenének. Mosolyogtam magamban.
A szüleimmel felváltva ültünk mellette minden éjszaka, hogy
ne legyen egyedül. De ők idősebbek, így nyomot hagyott rajtuk a
virrasztás, szóval többnyire önként jelentkeztem a feladatra. Ennek
eredményeképpen úgy éreztem magam napközben, mint egy
élőhalott. Utáltam, hogy lemaradok a találkozókról Edennel, de ha
segíteni akartam Mayának, muszáj volt aludnom ebédszünetben.
Maya nem szeretett sötétben lenni, ezért sohasem hagytam magára
abban a kis kivilágítatlan helyiségben éjszakára. Jól aludt, amikor
ott voltam vele. De most már napközben is sokat aludt, mert biztos
még több pihenésre volt szüksége.
Gyorsan elmentem a folyóhoz, ahol levettem az ingemet, és a
kezemmel vizet mertem a fejemre és a mellkasomra, végül
lesikáltam az arcomat. Megtörölköztem az ingemmel, amennyire
tudtam, majd a nyakam köré tekertem. Így egy kicsit felfrissülve
vehettem az irányt a házunk felé, hogy egyek valamit reggelire.
A főépületre pillantva fajdalom nyilallt a mellkasomba. Bármit
megadtam volna, hogy odamehessek, besétálhassak a bejárati
ajtón, egyenesen Eden szobájába. Magamhoz akartam ölelni.
Érezni akartam tiszta illatát, és hallani bársonyos hangját, hogy
megnyugodjak. Akartam őt.
 De Hector már visszajött, így pedig nem kockáztathattam.
Tegnap odamentem a főépülethez, és kértem egy találkozót
Hectorral ma délelőttre. Meg kellett mutatnom neki az
öntözőrendszeremet. Hector szerencsére mindig nyitott volt a
munkásokkal való találkozásokra és az érdeklődésekre. Jól kellett
forgatnom a kártyákat, hiszen egy hely forgott kockán a
Tanácsban. Az életem hátralévő része került mérlegre.
Xander odakocogott mellém, én pedig meglepve néztem rá.
– Bocs, nem akartalak megijeszteni.
– Nem gáz – ráztam a fejemet.
– Hogy van Maya?
– Ma reggel jobban.
Xander bólintott egyet.
– Tegnap lementem a forráshoz, és együtt lógtam egy kicsit
Edennel. Jó volt vele lenni. Szívből remélem, hogy rá is vonatkozik,
amit mondani szoktunk, hogy „akármim van, a fele a tiéd”.
Földbe gyökerezett a lábam. Tüzes és vad düh áradt szét
bennem, vörösben láttam tőle a világot. A következő kép, hogy
nekinyomom Xandert az egyik faház falának.
– Kettesben voltál Edennel? – préseltem ki a fogaim között.
Xander felrakta mindkét kezét a falra, és hatalmas vigyor ült ki az
arcára.
– Hűha, ez rosszabb, mint gondoltam.
Elképesztő módon még szélesebb lett a vigyora.
– Mi rosszabb, mint gondoltad? – hunyorogtam rá, és még
jobban nekinyomtam a falnak.
– A helyzeted. Szerelmes vagy, te pitbull. Nagyon.
Elengedtem, és fújtatva gyorsan hátraléptem. Képtelen voltam
megcáfolni. Pedig próbáltam. Akartam. Helyette csak
összekulcsoltam az ujjaimat a tarkómnál, és felnéztem az égre.
Lassan tettem egy kis kört, hogy megnyugodjon a légzésem. Végül
megálltam, és rámeredtem Xanderre.
– Mit csináljak? Mi a fenét csináljak?
Xander összeszorította az ajkát, és eltűnt a derű az arcáról.
– Nem tudom, Calder. Bárcsak tudnám!
– Miért csináltad ezt? – kértem rajta számon. Még mindig
hullámzott a mellkasom, de már lassult a pulzusom. Készen álltam
rá, hogy miszlikbe aprítsam.
 – Mert ideje volt, hogy beismerd magadnak.
Rábámultam. Próbáltam megőrizni valamiféle haragot vagy
akár bosszúságot, de aztán kudarcot vallva leeresztettem a
vállamat.
– Már beismertem. Csak nem akartam hangosan kimondani.
Bármit, csak ezt nem.
Eluralkodott rajtam a nyomorúság.
Xander odalépett hozzám, és a vállamra tette a kezét.
– Jaj, jesszusom, Calder… Nem akartam rontani a helyzeten.
Esküszöm, hogy nem – szabadkozott, aztán az arcomat fürkészte.
– De már így is az van, ami. És bármi is történik, tesók vagyunk –
jelentette ki komolyan, és feltartotta az öklét.
Sóhajtva adtam neki egy ökölpacsit.
– Tesók.

***

A faházunkba visszatérve egyenesen a szobámba mentem, ahol

aludtam egyet, aztán belebújtam az egyik tiszta ingembe.
Rávettem magam, hogy száműzzem a fejemből azt, amit Xander
mondott.
A szüleim már kint voltak a mezőn, nem vártak rám. Tudták,
hogy Hectorral találkozom. Nem feltétlenül értettek egyet a
törekvésemmel, de nem is tehettek ellene semmit. Az apukám
amúgy sem volt egy beszédes fajta, és tökéletesen elégedettnek tűnt
az életével. Rendületlenül hitt Hectorban. Sohasem avattam be,
hogy az táplálja az ambícióimat, hogy általánosságban többet
akarok az élettől, nem csak itt, a kis közösségen belül. Apa úgysem
értené. Őszintén szólva, én magam sem értettem. Mégis miért
akarok többet? Miért állok az ajtóban minden este, hogy a város
fényeit szemléljem, miközben igen, félek, de különös vágyakozás is
van a szívemben. Talán ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint
amikor Edenre nézek: izgatott vagyok és rettegek egyszerre. Az a
hely a Tanácsban nem csak azt jelentené, hogy kijutnék
Acadiából…
Szerelmes vagy, pitbull. Nagyon.
Mintha egy papír sarka kandikált volna ki az ágyneműm alól.
Homlokráncolva felemeltem az összecsomósodott párnát. Egy
összehajtogatott üzenet és két tejkaramella volt alatta. Gyorsan
kibontottam az egyiket, és bekaptam. Az ismerős, édes íz szétáradt
a számban.
A papírt széthajtogatva Eden apró és precíz kézírását
pillantottam meg.

Calder!
Remélem, Maya ma jobban, van. Állandóan, rá gondolok, és azt
kívánom, bárcsak meglátogathatnám valahogy. Remélem, a
tejkaramella csal az arcára egy kis mosolyt, még ha csak egy pillanatra
is.
Ezt a levelet és a karamellát akár Xanderrel is elküldhettem volna
nektek, de én szerettem volna kézbesíteni – szerintem a régi idők
emlékére.
Csendes nélküled a tavasz, de azért akad némi izgalom is. Tegnap
jutott a tudomásomra, hogy a kis kígyó, amelyiket hónapokkal ezelőtt
lehajítottam a sziklánkról, igazából egy hatméteres (és mível jól
figyeltem a matektanáromra, átváltva húsz láb hosszú), kétfejű kígyó
utódja volt, aki szó szerint nagyon mérges lett a fia vagy lánya ellen
elkövetett rossz bánásmód miatt. (Honnan lehet tudni, hogy egy kígyó
fiú-e vagy lány? Ez biztos egy jövőbeni óra anyaga lesz.) Miután
szembekerültem a csúszómászó bestiával, kénytelen voltam perlekedni
vele. Bebizonyosodott, hogy a hüllő (hidegvérű gerinces) elgyengül a
szóban elhangzó matekpéldáktól. A (részemről) kiabált feladatok is a
(kígyó részéről) folyamatos gyengülés ellenére (mindkét részről) nagy
volt a vergődés és a sziszegés, ám a végén én győzedelmeskedtem. A
szikla a mi fennhatóságunk (vagy felhatóságunk?) alatt maradt.
Mindössze egynapi munka eredményeként.
És igazad volt a tudóssal kapcsolatban.. Az ember sohasem
tudhatja, mikor jön kapóra egy információmorzsa, hogy megmentse az
életét (vagy jelen, esetben, egy szikla fennhatóságát/felhatóságát).
Hiányzol. Lehet, hogy nem kellene ezt mondanom, de attól még
igaz. Valójában alig vánszorognak a napjaim, és óránként legalább
ezerszer eszembe jut valami, amit meg akarok veled osztani, vagy meg
akarok tőled kérdezni. Mindent leírtam, mert nem akarom őket
elfelejteni, és mert így közelebb érezlek magamhoz.
Ma délben Hector megbeszélést tart a Tanáccsal.
Találkozhatnánk a forrásnál, ha esetleg ráérsz. Mostantól nehezebb
lesz nekem, hogy találkozzunk, úgyhogy remélem, el tudsz jönni, Nem
akarom, hogy azt hidd, vége az ott töltött időnek, de nem lesz annyira
rendszeres. Ettől olyan mély szomorúság önt el, hogy szavakba sem
tudom önteni. Mindig is úgy fogok tekinteni arra a helyre, hogy ott
kezdődött az életem.
Várni foglak:
A te Edened

A tiéd. Az enyém. Szerettem volna odamenni hozzá,

magamhoz ölelni, és megmondani neki, hogy én is imádtam vele
lenni, és hogy ö is hiányzik nekem. De mi értelme lenne? Az én
Edenem. Félretettem ezeket a gondolatokat. Ám attól még a
kelleténél tovább ácsorogtam vigyorogva ott, mint egy átkozott
idióta. Dolgom volt aznap, és arra kellett összpontosítanom.
Szerelmes vagy, pitbull. Nagyon.
Összehajtogattam a levelét, és betettem a párnám alá, hogy
később újra elolvassam.
Egy órával később frissen borotválkozva és alaposan
megfürödve tartottam a főépület felé. Éreztem, ahogy szétárad
bennem az energia. Működnie kell!
A hatalmas kocsifeljáróra érve zeneszó ütötte meg a fülemet.
Kopogni akartam, de megállt a kezem. Lehet, hogy Eden az?
Gyakran beszélt róla, hogy zenél, de ilyen jól? Az ajtó melletti
ablakon kiáradó zenétől összeszorult a gyomrom, olyan gyönyörű
és mesteri volt. Lejjebb mentem a kocsifeljárón, és odaléptem egy
nyitott franciaajtóhoz. Ott ült egy hatalmas, fekete zongora előtt
behunyt szemmel, az ujjai pedig száguldottak a billentyűkön.
Elakadt a lélegzetem. Magával ragadott. Méltóságteljesen
gyönyörű. Éteri. Az enyém. Ezt a lányt választom. Ő az enyém –
erősködött a tudatom. Ezúttal nem helyesbítettem. Az ajtófélfának
támasztottam a csípőmet, és lazán zsebre tett kézzel figyeltem. Az
egész világ elveszett számomra, csak az én gyönyörű Edenem
létezett, meg a keze alól kiáradó zene. Semmi más. A szívem
mintha… megtelt volna büszkeséggel. Átkozottul büszke voltam rá.
Addig néztem, amíg ki nem nyitotta a szemét az utolsó hang után.
Találkozott a tekintetünk. Kinyitotta a száját, mintha mondani
akarna valamit, de mindketten tisztában voltunk a helyzettel.
Vibrált közöttünk a levegő. Apró mosolyra húzta a szája szélét, és
gyönyörűen kedves arcot vágott. Nekem.
Hirtelen libabőrös lettem, és furcsa, hideg borzongás futott
végig a gerincemen. Megpördültem a tengelyem körül, mintha
valaki hátba vágott volna. Hector állt ott, és a néma jelenetünket
figyelte Edennel. Egy pillanatra behunytam a szememet, aztán
vettem egy mély lélegzetet.
– Atyám – próbáltam sokkal magabiztosabban megszólalni,
mint ahogy éreztem magam. – Az ön… Edene gyönyörűen játszik
a zongorán. Nem tudtam, hogy ilyen tehetséges.
Hector résnyire szűkült, rám fókuszáló szeme csak egy
árnyalatnyit enyhült meg. Megrázta magát, mintha valami illetlen
dolog jutott volna eszébe.
– Pohárnok.
Van nevem. Caldernek hívnak.
Odajött hozzám, és gyengéden megveregette a hátamat.
– Igen, Eden nagyon tehetséges. Sok mindennel megáldották
az istenek. Valóban megtisztelő, hogy én lehetek az a férfi, aki…
dúskál az ajándékaiban – sandított rám, de félretettem az ezzel
kapcsolatos gondolataimat, összpontosíts!
– Feltételezem, volt rá okod, hogy találkozót egyeztess velem –
mondta Hector, ahogy elindultunk egymás mellett.
– Igen, Atyám. Szeretnék önnek mutatni valamit, ha
megengedi.
Hector megint rám pillantott, de bólintott.
– A pohárnokomra mindig van időm – enyhült meg az arca.
Fellélegeztem.
– Köszönöm!
Csendben sétáltunk el a főépülettől a folyópartig. Amikor
elértünk a parthoz, Hector a nyomomban haladt a kavicsokon,
amíg meg nem érkeztünk az öntözőrendszerem kezdőpontjához.
Vastag farönköket vájtam ki és kötöttem össze hozzá, és
helyenként megemeltem őket, hogy a víz lefelé folyjon az
ültetvények széléhez, ami nagyjából harminc méterre volt onnan,
ahol álltunk. Az utóbbi három hónapban már használtuk is: sokkal
könnyebbé és gyorsabbá tette a munkánkat. Már nem kellett
mindennap órákig járkálnunk a folyóhoz vízért. Csak egyetlen
útba került megnyitni a zsilipet, és negyedannyi idő alatt ért el a
víz az ültetvényekig, mint ha vödörben cipelnénk.
– Mi ez? – kérdezte Hector.
– Ez egy öntözőrendszer, Atyám. – Azzal elmagyaráztam,
hogy milyen egyszerűen működik. – A jóváhagyásával szeretnék
még több ilyet építeni. Úgy gondolom, még tovább
csökkenthetnénk az öntözéssel töltött időt… Sőt, akár több
ültetvényünk is lehetne, ha lehetőségünk nyílna az öntözésükre.
Hector egy darabig csak nézte az öntözőrendszert, aztán rám
pillantott. A karomon állapodott meg a tekintete.
– Te magad vájtad ki ezeket a rönköket?
– Igen, Atyám. A magam idejét fordítottam rá, miután
befejeztem a munkát.
– Mi volt ezzel a végső célod? – kérdezte némi hallgatás után.
– A végső célom? – köszörültem meg a torkomat. – Nos,
Atyám, abban reménykedtem, hogy ezzel a közösségünk hasznára
válok, és az is eszembe jutott, hogy talán megfontolja, hogy helyet
biztosítson nekem a Tanácsban. Nagle Atya halála óta ugyanis van
egy üresedés, én pedig keményen dolgoznék önnek. Kitartóan
dolgoznék, és…
– Jaj, te pohárnok… – szólt közbe Hector, és összeszorította az
ajkát. – Biztos, fiam, hogy nem arról van szó, hogy odafent akarsz
lakni a főépületben? – vonta fel a szemöldökét. – Mindig őszintének
kell lenned az indítékaidat illetően, ha szeretnéd megörvendeztetni
az isteneket.
Ezen eltöprengtem, mert úgy éreztem, hogy egyenesen
csapdába sétálok, akármit válaszolok is erre.
– Szívből jövő őszinteséggel mondom, Atyám, hogy az vezérel,
hogy nagyobb léptékben szolgáljam a családunkat. Úgy érzem,
hogy a pohárnoki szolgálatomnál többre van szükség. Nemcsak
magamért, hanem a közösség egészéért is. Tudom, hogy nem az én
tisztem meghatározni, ki mit csináljon, csak annyit szeretnék,
hogy…
– A nagy egészt tekintve minden munka fontos itt. Te abban
játszol szerepet, hogy tápláld a családunk tagjainak testét.
Szerinted a Háború Istene feljebbvalónak érzi magát a Gabona
Istenénél? Lehet, hogy erős katona, de a Gabona Istene nélkül az
embereivel együtt éhezne. Nincs itt olyan munka, ami ne lenne
fontos. Én a próféta vagyok, te pedig egy munkás. Az istenek így
rendelték el, neked pedig meg kell tanulnod elfogadni, és a saját
szerepedben kiteljesedni. Ha problémád van ezzel, akkor tarthatok
neked felolvasást, és megkérlek, hogy kezdj el mindennap
templomba járni.
Vettem egy mély lélegzetet, hogy gátat szabjak tehetetlen
dühömnek. Éreztem, ahogy a reménysugarak szertefoszlanák
körülöttem.
– És ha nem vagyok képes elfogadni, amit az istenek
elrendeltek, Atyám?
Hector résnyire szűkült szemmel, sokáig méregetett.
– Igyekezz jobban! Sokkal rázósabb utak is vannak annál,
mint amit neked ajánlok. Nagyon nem örülnék neki, ha látnám,
hogy a rosszat választod.
Megint az öntözőrendszeremre nézett, aztán pedig rám. Olyan
megvető volt a pillantása, hogy legszívesebben elfordultam volna,
de álltam a sarat, és tartottam a szemkontaktust. Ez valahogy
tiszteletlenségnek tűnt, de mintha zsigerből reagáltam volna, ahogy
egyik férfi teszi a másikkal szemben. Végül Hector fordult el, ismét
az öntözőrendszer felé.
– Nagy erő kellett ahhoz, hogy ezt megépítsd – mondta inkább
csak úgy magának. – De a nyers erő önmagában nem vezet
sehova. Minden nagy kihívásnál az eszed a legjobb fegyver.
Tervezés és stratégia. Nyilvánvaló például, hogy tudsz köveket
emelgetni és rönköket belezni, viszont az a baj, hogy szerkezetét
tekintve nincs rendben a dolog, miután semmilyen gondot nem
fordítottál a megtervezésére.
Forrt bennem a düh. Összevontam a szemöldökömet.
– A legnagyobb tisztelettel mondom, Atyám, hogy ez
rendkívül a helyén van szerkezetileg. Az egészet kitaláltam fejben,
mielőtt nekiláttam a megépítésének. Már hónapok óta használjuk,
néhány vihart is túlélt. Nagy segítség a dolgozóknak, nemcsak az
ültetvényeken, hanem másfajta vízigény kielégítésében is.
Hiába beszéltem, úgy éreztem, mintha nem mozogna az
állkapcsom, és kurtán ejtettem ki a szavakat.
Hector úgy rázta a fejét, mintha valami esztelen hazugságot
hallott volna, aztán vadul belerúgott az öntözőrendszer előtte lévő
részébe.
Megijedtem. Néhány másodpercig nem is értettem, mit akar
ezzel.
– Nem – rázta megint a fejét. – Egyáltalán nincs a helyén
szerkezetileg. Gyakorlatilag bármi véget vethet neki.
Újra és újra belerúgott a csatornába. Ezúttal az előző fölött egy
másik részbe, ami nagy zajjal lezuhant a földre. Jéggé dermedtem.
Nem hittem el. Tönkretette, amiért olyan keményen dolgoztam.
Szándékosan!
– Atyám… – tettem egy lépést előre.
– Látod, fiam? Ha valamit a föld fölé építesz, annak olyannak
kell lennie, hogy ember ne tehesse tönkre. Nem lehet rozoga és
könnyen megsemmisíthető. Mert ha az, akkor bárki nekimehet
vagy elviheti, mintha lenne hozzá joga. Miközben tudnia kellene,
hogy ez egy katasztrofális gondolat és cselekedet a részéről.
Igazam van? – nézett velem farkasszemet, hogy nyomatékosítsa az
álláspontját.
Ahogy a szemébe néztem, haragot éreztem. Elöntött a
forróság, bizsergett a bőröm, és ökölbe szorult a kezem.
– Elnézést, amiért rövidre zárom ezt a találkozót, de már vár a
Tanács. Emlékezz, mit mondtam, pohárnok! – Azzal megfordult és
elindult, ám menet közben még lerúgott néhány részt az
öntözőcsatornából. – Soha ne próbálj meg más lenni, mint aminek
az istenek rendeltek!
Én meg csak álltam ott, és néztem, ahogy távolodik. Vibrált
körülöttem a levegő a forróságtól. Mégis mi volt ez?
A lábam elindult, még mielőtt az agyamnak lett volna esélye
megálljt parancsolni. Semmiféle gondolat nem volt a fejemben,
csak hangos zúgás. Nem is emlékeztem a megtett útra a folyótól a
forrásig vezető ösvény kezdetéig, de egyszer csak ott voltam. Égett
a vádlim menet közben, ahogy szó szerint végigrohantam a
meredek úton.
Elöntött a düh, de a lelkem mélyén fájt is a dolog. Én bíztam
Hectorban. Bíztam abban, hogy tisztel engem és az egész népét.
Az egész életemet rábíztam. És ennek egy pillanat alatt vége lett.
 Durván félrelöktem a bokrot, és átvetettem magam a sziklák
közötti átjárón. A másik oldalon kilépve láttam, hogy Eden már ott
van, és éppen felém fordul a füvön, mögötte a hatalmas sziklával.
– Caldcr – lehelte, és mosolyra húzódott a szája. Világosszőke
haja ragyogott a napfényben, meleg tekintetű szeme pedig pislogva
elkerekedett, amikor meglátott. Átkozottul gyönyörű volt. – Nem
tudtam, eljössz-e.
Odacaplattam hozzá. Az arckifejezésemet látva leolvadt az
arcáról a mosoly.
– Calder. mit…
Elfúlt a hangja, ahogy odaértem. Még mindig lihegtem a
sietségtől.
– Óóó… – mormolta még jobban elkerekedett szemmel, és
hirtelen megértés csillant szép, kék szemében. Aztán a szájára
tapasztottam a számat, hogy belemártsam nyelvemet a tiltott
gyümölcsbe. Keményen, követelőzve. A durvaságom ellenére a szája
utat engedett nekem, és reszketve felsóhajtott, miközben átölelte a
nyakamat. Minden finomság nélkül még mélyebbre nyomtam a
nyelvemet. Kíváncsi voltam, elhúzódik-e, de nem hátrált meg.
Összefonódott a nyelve az enyémmel, és lágyan szívogatni kezdte.
Olyan morgás szakadt fel belőlem, mintha állat lennék. Mindenem
lángolt, de most már nem a dühtől, hanem tőle, az ízétől és lágy,
mégis vakmerő fogadtatásától. Rezzenéstelenül elfogadott mindent,
amit adni akartam neki, s még többet adott cserébe.
Ezzel hirtelenjében egy ismeretlen világba csöppentem.
Kitisztultak az érzékeim, és lelassult a csókunk. Csak Edenre
figyeltem: ahogy hátul belemarkolt a hajamba, amilyen almaillat
áradt a bőréből, amilyen tavaszízű volt a szája… Ez volt az első
igazi csókja, én pedig szó szerint felfaltam. Hullámokban öntött el
a szégyen. Mégsem bírtam leállni. Nekem is ez volt az első igazi
csókom.
Minden erőmmel csókoltam. Mintha azon múlt volna az
életem, ami viszont abban a pillanatban nem tűnt túlságosan
értékesnek.
Addig csókolóztunk, ízlelgettük és harapdáltuk egymás száját,
ajkát és nyelvét, amíg levegőt nem kellett vennem. Ő
felnyöszörgött, és hátrahanyatlott a feje, miközben végigkúszott az
ajkam bársonyos nyakán. A derekam köré fonta az egyik lábát. A
fenekénél fogva felemeltem, hogy egyforma magasságban
legyünk. Tettem vele néhány lépést, hogy nekitámasszam a hátát a
mögötte lévő sima sziklának, és körülölelt a lábával. Forrón
lüktettem odalent, ahogy összeértünk. Egyszerre nyögtünk fel.
Olyan áldott jó érzés volt, olyan helyénvaló.
A nyakát harapdálva gátlástalanul ömleni kezdtek belőlem a
szavak. Alig tudtam, mit beszélek. Mintha érzéseim gátja átszakadt
volna, és képtelen lenem volna megállítani az áradatot:
– Olyan régóta akarlak! Nagyon régóta. Minden ébren töltött
percemben, de még almomban is. El akarok veszni benned, beléd
akarok fulladni, és sohasem akarok elszakadni levegőért. Azt
akarom, hogy az enyém legyél, és csakis az enyém. Annyira
sajnálom, Eden, ne haragudj…
– Kérlek, ne szabadkozz! – lehelte még mindig hátraengedett
fejjel. – Csak azt ne! Ne kérj bocsánatot! Én nem sajnálok semmit.
Ha ez nekem az utolsó csepp mennyország, mielőtt levonszolnak a
pokolba, akkor boldogan elfogadom.
Felnyögtem. Részben a nyomorúságtól, részben pedig a rajtam
eluralkodó vágytól.
– Ne mondj ilyet, Eden! – nyomtam a számat a lüktető érhez a
nyakán, és végighúztam rajta a nyelvemet. Eden szintén nyögve
préselte magát a testemhez. Gonoszul és gusztustalanul
viselkedtem. Ez helytelen! De ha tényleg az, akkor mién éreztem
úgy, hogy meghalnék nélküle? Miért kellett az életben
maradásomhoz hirtelen Eden érintése?
Úgyhogy tovább csókoltam… annak ellenére, hogy tudtam,
mi lenne a helyes, és minden észérv ellenére. Csak a szívem
dobbanására hallgattam.
– Abba kéne hagynunk – szólaltam meg a legkevésbé sem
meggyőző hangon, aztán találkozott a szánk, és megint
becsúsztattam a nyelvemet, hogy újra és újra megízleljem.
Összefonódott a nyelvünk, és hosszú, mennyei perceken át
csókolóztunk. Teljesen belefeledkeztünk egymásba. Ez az! Ez
Elysium! Ez a gyönyörű lány a karomban. Olyan régóta vágytam
rá, hogy magamhoz öleljem! Olyan puha, olyan szép…
Kibontakozott a csókból, hogy levegőt vegyen, és mélyen a
szemembe nézett. Duzzadt és vörös volt az ajka, kipirult az arca, a
szemhéja pedig elnehezült a vágyakozástól. Abban a pillanatban
tudtam, hogy még sohasem láttam ilyen szépet, mint amilyen
Eden arca csókolózás után.
– Szeretkezz velem! – suttogta. – Annyira akarlak, hogy az
már fáj!
Egész testemben jéggé dermedtem ettől, kivéve a lábam között.
Az a részem ugyanis előretörekedett. Nyilván abban a hitben,
hogy szükség van a szolgálataira. Most azonnal.
Minden csepp akaraterőmet bevetettem, hogy lehűtsem
magam. Előrehajoltam, hogy összeérjen a homlokunk, és óvatosan
hátradöntöttem. Egy darabig együtt lélegeztünk, és hagytuk
lelassulni a szívverésünket.
– Nem tehetem. Itt nem. Így nem.
Fájdalmasan leszegte a fejét.
– Akarom, hidd el! Jobban, mint életemben eddig bármit –
fogtam meg mindkét kezét, hogy a szívemre tegyem. Ekkor
felpillantott rám. – De tudnom kell, hogy az enyém vagy…
– A tiéd vagyok. Mindig is a tiéd voltam. A tiéd leszek itt a
földön és Elysiumban is. Megküzdök az istenekkel, ha kell.
Odaállok eléjük, és kijelentem.
Halkan felkacagtam, aztán rámosolyogtam Edenre.
– Honnan merítesz ennyi erőt, Hajnalka?
– Belőled – suttogta apró mosollyal és bizakodó tekintettel. –
Mihez kezdjünk?
Kifújtam magam.
– Nem tudom. Valamihez muszáj lesz. Valamit tenni kell.
Eden bólintott.
– Miért csókoltál most meg? Mi vitt rá?
Habozva válaszoltam.
– Hector visszautasított. Szétrúgta az öntözőrendszeremet –
ráztam a fejemet, és egy pillanatra végigsöpört rajtam a szégyen.
Megint a szemébe néztem, majd vettem egy mély lélegzetet. – Ez
volt az utolsó csepp a pohárban. De esküszöm, Eden, bármire
megesküszöm, hogy azért csókoltalak meg, mert olyan régóta meg
akartam tenni, hogy már vihar tombolt bennem tőle. Ne haragudj,
hogy dühösen kezdtem! Ennél jobbat érdemeltél volna.
Eden az arcomat fürkészve mosolygott.
– Nem haragszom. Nem érdekes, hogy kezdődött. Csak az,
hogy megtörtént… Mármint ha máskor is megtörténik – pislogott
fel rám.
Lehajoltam, hogy gyengéden megint megcsókoljam. Addig
harapdáltam az alsó ajkát, amíg bele nem mosolygott a számba.
Amikor hátrahajoltam, meleg és gondoskodó arckifejezéssel az
arcomra tette az egyik kezét. Belesimultam az érintésébe.
– Sajnálom, hogy Hector ezt csinálta – jelentette ki, majd
elhallgatott. – Hallottam, hogy Clive Richterrel beszél. Valami
rosszul sült el a zarándokúton, amiről most jött vissza. Nem tudom,
mi, de valahogy… megváltozott. Ráadásul veszélyt lát benned,
méghozzá jogosan. Meglátott minket ma.
Hátraléptem, és megfogtam a kezét, hogy odavezessem egy
kisebb sziklához, amire leültünk.
– Tudom. Részben ez az oka, és én is látom, hogy más lett, de…
most már kitisztult a kép. Sohasem volt esélyem rá, hogy
bekerüljek a Tanácsba. Hiú ábránd volt.
– Sajnálom – suttogta Eden.
Egy percig csak a forrást bámultam. Ráeszméltem, hogy
tulajdonképpen meg sem lepődtem. Visszafordultam Edenhez,
hogy a füle mögé igazítsak egy hajtincset, és hagytam, hogy a
tekintetem elidőzzön szép arcán. Úgy nézett ki, ahogy ott ült, mint
egy istennő a vállára omló hajával és a napsütésben ragyogó
bőrével. Egy pillanatra térdre akartam borulni előtte, hogy
dicsőítsem.
– Ezzel most minden megváltozott. Ugye, tudod? Nem
csinálhatjuk vissza. Nem tehetünk úgy, mintha meg sem történt
volna. Én nem tudok úgy tenni.
Eden sóhajtva bólintott.
– Igen, tudom.
Én is bólintottam, miközben a homlokomat ráncoltam.
– Nem tudom pontosan, mit csináljunk, de majd kitalálok
valamit. Bízol bennem, igaz?
– Az életemet is rád bíznám.
Összeszorult a szívem, és előrehajoltam, hogy megint
megcsókoljam.
– Jó. Most vissza kell mennünk. Hectornak nemsokára véget ér
a megbeszélése. Nem jöhetsz többé a házunkhoz, rendben? Ha
meg akarsz keresni, akkor hagyj egy üzenetet a bokorban
Xandernek. Szólok neki, hogy mindennap nézze meg.
Eden bólintott, miközben az ajkát harapdálta. Újra meg
akartam csókolni, de már nem volt rá idő. Sőt, egészen az
örökkévalóságig akartam csókolni, megállás nélkül.
– El fogunk menni innen? – kérdezte könyörgő tekintettel.
Ránéztem és szorosan magamhoz öleltem. A mellkasomra
hajtotta a fejét, így ültünk hosszú percekig. Lehetséges? El tudunk
menni innen? Mi lesz a családommal? A barátaimmal? Az
életünkkel? A végzetünkkel?
– Csak azért, mert muszáj – feleltem.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

EDEN

A FELLEGEKBEN JÁRTAM. Az élet biztos ment körülöttem tovább, de

minden olyan távoli és homályos volt. Elvesztem a saját
gondolataimban, a forrásunknál, ahogy Calderrel összeért az
ajkunk, a nyelve becsúszott a számba, és kemény teste hozzám
préselődött… Már a puszta emléktől is megborzongtam. Magával
ragadó, mennyei és gyönyörű. Ö minden, amiről valaha
álmodtam, sőt még annál is több.
Néhány nappal azután, hogy Calder megcsókolt, egy marék
tejkaramellát raktam épp a főépület előtti bokorba, hogy Xander
elvigye Mayának, amikor találtam ott egy összehajtogatott papírt.
Körülnéztem, bedugtam a szoknyám zsebébe, aztán gyorsan
visszatértem a szobámba.
Az ágyon ülve nyitottam ki, remegő kézzel. Ráismertem a
vastag papírra. A rajztömbből volt, amit otthagytunk a forrásnál.
Félbeszakítva, hogy kisebb legyen.

Eden!
Kavics. Ez a válasz a korábbi kérdésedre, hogy mit ad a
hím pingvin a nősténynek párválasztáskor. Átnézi az
összes kavicsot, és kiválasztja a legsimább felszínűt, amit
odaadhat a kiválasztott lánynak szerelme jeléül. Ha a lány
megfogja a kavicsot, és ráteszi a fészkére, az azt jelenti,
hogy elfogadja a fiút párjául.
Megkérdeztem erről egy lányt, akivel együtt jártunk
suliba. Igazad volt. Természetesen ó emlékezett rá.
Érzem az ajkad ízét, Eden. Akár behunyom a szememet,
akár ébren vagyok, téged érezlek. Te vagy az első
lélegzetvételem, és az utolsó. Érezlek – és remélem, hogy
te is érzel engem. Látnom kell téged. Tudunk találkozni a
 forrásnál? Hagyj üzenetet Xandernek, ő majd elhozza
nekem! Olyan lesz, mintha addig még vagy ezer év telne
el.
A te Caldered

A tiéd. Ott ültem Calder levelét a szívemhez szorítva, álmatag

mosollyal az arcomon. Valakié lettem. Calderé. Hozzá tartozom, ő
pedig hozzám. Olyan egyszerűnek tűnt, de nekünk nyilván
minden volt, csak egyszerű nem.
A levelet megfordítva hangosan felnevettem, mert megláttam,
hogy a hátuljára egy pingvint rajzolt, amint egy apró, fényes
kavicsot tol az orrával a hóban egy másik pingvin felé, aki a
fészkén ül egyenes háttal, elfordulva. Ezen a villámgyors rajzon
képes volt visszaadni a pingvinfiú arcán tükröződő reménykedést,
és a pingvinlány méltóságteljes közönyét, ahogy várja, hogy
lenyűgözzék. Megint kuncognom kellett.
Papírt keresve körülnéztem, de rájöttem, hogy a szobámban
nincsen. Odalent lennie kell. Megláttam Hector Szent Könyvét az
éjjeliszekrényemen, és ráharaptam az ajkamra. Aztán habozva
kinyitottam. Gyorsan a végére lapoztam és kitéptem egy lapot
hátulról.
Elkerekedett a szemem saját lázadó tettemtől. De visszaültem
az ágyra, és a kötetet alátétnek használva megírtam a levelet.
Az oldal üres margóit használtam. Rövidre kellett fognom,
hiszen nem volt sok hely.

Calder!
Ki hitte volna, hogy a pingvinek ilyen romantikusak? A világ
tényleg tele van szerelemmel, még a legmeglepőbb helyeken, is,
ugye?
Én is érzem az ajkad ízét. Érezlek minden lélegzetemmel. úgy
vágyom rád, mint még soha semmire.
Találkozunk a forrásnál vasárnap, a templom után? Hectornak
megint megbeszélése lesz a Tanáccsal, Miriam Anyának pedig
megmondom, hogy beteg vagyok.
Így nem kell majd részt vennem a vasárnapi ebéden..
 Örökké a tiéd:
Eden.

Olyan gyorsan haladtam lefelé az ösvényen, ahogy a

szandálom és a szoknyám hagyta. Eszeveszetten dobogott a
szívem: nemcsak a megerőltetéstől, hanem az izgalomtól is, hogy
perceken belül újra láthatom Caldert.
Átbújtam a sziklák között, aztán felegyenesedtem. Ott volt. A
sziklánkon ejtőzött, összekulcsolt keze a tarkóján, a testére tapadó
vizes ruhában. Egy pillanatig csak álltam és néztem. Felült, amitől
nedves inge látni engedte megfeszülő hasizmait. Rám vigyorgott,
én pedig gyorsan odamentem a víz széléhez.
Átgázoltam a tavacskán, ö pedig a kezét nyújtva felhúzott a
sziklára. Hanyatt dőltem mellette. Egy-két percig így maradtunk.
Csak a lélegzetünk és a víz csobogása hallatszott. Aztán egyszerre
mozdultunk meg: egymás felé fordultunk, Calder pedig a tenyere
közé vette az arcomat, és beletúrt a hajamba. Egy pillanatra
megtorpant, hogy a szemembe nézzen. Sötét és éhes volt a
tekintete. Bizseregni kezdtem tőle odalent, ezért összeszorítottam a
lábaimat. Ekkor ért össze a szánk, és már semmi mást nem
éreztem, csak az ő ízét. Felnyögtem. Ez volt a szavak nélküli
vallomás a vágyaimról és teljes hajlandóságomról.
Oldalra biccentett fejjel mélyített a csókon, a nyelvünk pedig
már gyengéden hadakozott. Borostája megkarcolta az arcomat –
tökéletesen férfias volt. Lángra gyúltam tőle, így megint
felnyögtem, és még jobban hozzápréselődtem.
Amikor Calder óvatosan kibontakozott a csókból, hogy a szája
végigszánkázzon a nyakamon, hátrahajtottam a fejemet, hogy
még jobban hozzám férjen. A kék égre pillantva láttam a lustán
átvonuló felhőket.
– Az istenek nekünk teremtették ezt a helyet – suttogtam
álmatag mosollyal.
Calder még egyszer végighúzta az ajkát a nyakamon, mielőtt
válaszolt.
– Igen – mosolygott bele a bőrömbe. – Szerinted vajon miért?
– Hogy legyen hol szerelembe esnünk.
Calder felemelte a fejét, és lángoló tekintettel nézett rám.
 – Te az enyém vagy, Eden. Mindig is az enyém voltál. Attól a
pillanattól kezdve, ahogy megláttalak.
Bólintottam. Ez tűnt a világ legalapvetőbb igazságának.
Megint összeért az ajkunk. Calder úgy csókolt, hogy nemcsak
azt hittem el, hogy mindig is az övé voltam, hanem azt is, hogy
mindig is az övé leszek. Ebben az életben vagy bármelyik
másikban. Ott volt a csókjában az ígéret, hogy akárhol is létezünk
mi ketten, összetartozunk.
Calder levegőért kapkodva bontakozott ki a csókból, és
vágyakozó pillantással nézett rám.
Úgy festett, mint aki nagy nehezen erőt vesz magán.
– Kérlek, ne hagyd abba! – hajoltam oda, hogy gyengéden
megcsókoljam.
– Attól félek, hogy ha most nem hagyom abba, utána már nem
is fogom tudni – mondta még reszelősebb hangon.
Legszívesebben közöltem volna vele, hogy ne hagyja abba se
most, se később, de ezek a szavak még fejben is túl vakmerőnek
tűntek. Inkább a tetteim beszéljenek helyettem!
Megfogtam a blúzom legfelső gombját, és nekiláttam
egyenként kigombolni őket. Calder tekintete oda-vissza járt a
kezem és az arcom között, és minden egyes gombnál sötétebb lett.
Látszott a nyakán, hogy hatalmasakat nyel.
Szétnyitottam a blúzomat, ami alatt egyszerű, fehér melltartót
hordtam, és kibújtam a vizes ruhából. A hátam mögé nyúlva
kikapcsoltam a melltartómat, és a karomat leengedve hagytam,
hogy az ölembe essen. Calder halkan felnyögött, miközben a
mellemet bámulta. Tekintetének tüzétől megkeményedtek a
mellbimbóim, és én is lefelé pillantottam. Még soha senki előtt nem
voltam meztelen.
– Eden – suttogta áhítattal. – Olyan gyönyörű vagy!
Aztán egyetlen gyors mozdulattal levette a vizes ingét, így
máris fedetlen mellkassal ült előttem. Végigjárattam a tekintetemet
szálkás izmain és bronzbarna bőrén, ami a szemem láttára lett
libabőrös. Felemeltem a kezemet, hogy megérintsem, s erre mintha
lelassult volna körülöttünk a világ. Közelebb húzódtunk
egymáshoz, a tenyerem pedig hozzáért meleg és bársonyos
mellkasához. Elakadt a lélegzete, én pedig az arcára néztem.
Láttam már őt félmeztelenül, de nem is álmodtam róla, hogy egy
napon majd megérinthetem, és érezhetem az oly régóta csodált,
erős izmait. Olyan kemény volt, olyan férfias, a bőre pedig puha és
meleg! Alig hittem el, hogy ez a valóság.
– Kérlek, ne hagyd abba! – ismételte a szavaimat.
Felsóhajtva hagytam, hogy az ujjaim folytassák útjukat a
mellkasán és a mellbimbóján, amit gyengéden körülrajzoltam a
mutatóujjammal.
– Eden, végem van tőled – bukott ki belőle. – Meghalok.
Mosolyogva figyeltem, ahogy a kezem még lejjebb szánkázik a
hasán.
– Nem. Most élsz. Most élünk. Itt, együtt. A halál elvileg örökre
elválaszt minket, de én nem vagyok hajlandó elengedni téged.
Ekkor a szemébe néztem, és mintha szikra gyúlt volna
közöttünk. Előrehajolva megint megcsókolt, lustán és komótosan
használva a nyelvét. Még közelebb húzódtam, hogy érezzem
magamon a testét. Mennyország!
Most már vakmerő voltam, de ez a mi pillanatunk volt, senki
másé. Soha életemben nem kaptam meg, amit akartam, sőt, meg
sem kérdezték tőlem, mit szeretnék, úgyhogy most eldöntöttem,
hogy megszerzőm. Itt, az istenek szeme láttára, a forrásunknál
szerzem meg, amit magamnak akarok. Caldert akartam. Ő pedig
engem. És ez nem lehet rossz dolog, igaz?
Odadörgöltem kemény mellkasához a sajgó mellbimbómat,
aztán belenyögtem a szájába, olyan mennyei érzés volt. Még soha
semmi nem volt ennyire jó. Többet akartam. Beletúrtam rövid,
selymes hajába, és hagytam, hogy összegabalyodjon a nyelvünk.
Lubickoltam az ízében, az illatában: tiszta víz és férfibőr.
Ledőltünk, miközben egy pillanatra sem hagytuk abba a
csókolózást. Zakatolt a szívem, és erős bizsergést éreztem a lábam
között. Nem tudtam, mire vágyom, de kétségbeesetten akartam.
Elszakadtam a szájától.
– Te… most…? – kérdeztem levegőért kapkodva, mert nem
tudtam megfogalmazni, mit kér a testem.
– Igen – felelte, mintha értette volna. – Igen.
Hagytam, hogy a tekintetem merészen lefelé kalandozzon az
elöl dudorodó, bő nadrágjára. Azt bámulva szólaltam meg:
– Én még ezt nem tudom. Taníts meg, Calder!
Elpirulva vártam, hogy mondjon erre valamit.
 Calder néhány másodpercig hallgatott, és felpillantottam az
arcára. Meglepett és vágyakozó tekintettel nézett rám.
Felnyögve nekidőlt a sziklának, és a tenyerébe temette az arcát.
– Hogy éljelek túl? – kérdezte.
Mosolyogva ráfeküdtem, és megcsókoltam a nyakát.
– Én vagyok a legkisebb bajod.
Keserűen felnevetett.
– Nem. Messze te vagy a legnagyobb bajom. ,
De olyan gyengédséggel nézett rám, hogy összeszorult tőle a
szívem.
Megint elmosolyodtam, és a mellkasára hajtottam a fejem.
Kisvártatva hagytam, hogy a kezem lekússzon a hasizmán,
végigjárva a kockákat. Elakadt a lélegzete, mire megtorpant a
kezem, de miután nem tiltakozott, folytattam. A vászonnadrág
derekához értem, ahonnan vékony szőrcsík vezetett lefelé. Calder
mintha megdermedt volna, a kezem alatti dudor pedig
megrándult.
Benyúltam a nadrág laza dereka alá, s lejjebb vittem a kezemet
egy durva szőrcsomón keresztül, a számomra rejtélyes részt
keresve.
Calder egyre apróbb lélegzeteket vett, egyre gyorsabban.
Engem pedig megrészegített a hatalom érzése, amitől még bátrabb
lettem.
Odaért a kezem ahhoz, amit kerestem. Ujjaim bársonyos
keménysége köré fonódtak. Torokhangon felnyögve nyomta oda
magát a kezemhez, így könyörögve, hogy folytassam.
Egy pillanatra elengedtem, mire felmordult. De muszáj volt
lejjebb húzni a nadrágját, hogy lássam, mit csinálok. Felemelte a
hátsóját, így sikerrel jártam és kiszabadítottam. Megint
megfogtam, és elkerekedett szemmel néztem.
Tudtam, hogy néznek ki a fiúk meztelenül, hiszen segítettem
Hailey-nek megfürdetni a gyerekeit. Férfit viszont még sohasem
láttam így. Olyan… hatalmas volt, és olyan mereven ágaskodott
felém! Egy darabig csak bámultam.
Felültem, a másik kezemet pedig a mellettem lévő sziklára
tettem. Visszanéztem Calderre, de ő eltakarta a szemét a karjával,
úgyhogy nem láttam jól az arcát. Csak azt, hogy résnyire nyílt a
szája, s megfeszült az állkapcsa.
 – Eden, Eden… – lehelte elgyötörten.
Figyeltem, ahogy a kezem megmarkolja, a hüvelykujjam
pedig végigsimítja a tetejét. Teljesen lenyűgözött, hogy az ő teste
mennyire más, mint az enyém. Felnyögött, mintha kínoznám.
– Mutasd meg, hogy kell! – suttogtam.
Másodpercnyi habozás után rátette a kezét az enyémre, és
elkezdte fel-le mozgatni.
Nemsokára elengedett, és hagyta, hogy egyedül folytassam.
Továbbra is úgy simogattam, ahogy mutatta. Nyögései és sóhajai
elárulták, hogy jól csinálom, így hát nem hagytam abba. Elbűvölt
a tapintása, s az is, hogy még jobban megduzzadt a kezemben.
Percek múlva még szaggatottabban vette a levegőt, majd a
kezem felé nyomta a csípőjét. Nyögéseit és halk lihegését hallva
még erősebb bizsergést éreztem a lábam között.
Előbb megfeszült, aztán kővé dermedt a teste, ahogy fehér
folyadékot lövellve megkönnyebbült. Elakadt a lélegzetem, és
elkerekedett a szemem, miközben felnyögött és ellazult, végül
elernyedt a markomban.
Az arcára pillantva láttam, hogy már nem takarja el a szemét a
karjával, hanem félig leeresztett szemhéja alól engem néz –
boldogan és álmosan. Szaporábban vert tőle a szívem, olyan
gyönyörű volt! Lehajoltam, hogy megcsókoljam, ő pedig két
tenyere közé vette az arcomat, hogy mélyebben viszonozza.
Hosszú percekig csókolóztunk lassacskán. Már ismertük egymás
száját. Calder hanyatt fektetett, a nyelve pedig még mindig
összefonódott az enyémmel.
– Ez… nem is tudom szavakba önteni, milyen volt – nézett le
rám átható pillantással.
Nem tudtam, hogy jó-e vagy rossz, amit csinálunk. Egész
életemben azt hallgattam, hogy a szex tisztátalan és bűnös. De ez
olyan távolinak tűnt a bűntől, amennyire csak lehet. Hogy is
lehetne bűn, amikor a szívem túlcsordult szerelemmel ezért az erős,
jóságos, hihetetlen srácért? Azért, aki olyan sok szép és bátor dolgot
tanított nekem. Hogy is lehetne bűn, amikor ez volt életem egyik
legörömtelibb pillanata?
Talán helytelen ennyire boldognak lenni? Képtelen voltam
elhinni.
Belenyöszörögtem a szájába, amikor megint nekidörzsölte a
mellkasát kemény mellbimbómnak. Hirtelen megint lángba borult
a testem, és úgy szorítottam a bicepszét, hogy belemélyedtek az
ujjaim. Fel-le mozgattam a kezemet kemény izmain. Imádtam,
ahogy nagy és kemény testével fölém kerekedik, körülvesz férfias
illata, és képtelen ellenállni nekem, mint ahogy én is neki.
A csókból kibontakozva egyszer csak lehajolt a mellemhez, és
máris a mellbimbómon volt a szája. Kipattant a szemem, aztán
meglepetten felsikkantottam.
Ó, ez milyen áldott jó érzés! Belefúrta az arcát a mellembe, s egy
darabig körbenyalogatta az érzékeny bimbókat, amíg már
szédelegve lihegtem a vágytól.
Hozzányomtam sajgó részemet a férfiasságához, mire morgott
egyet, és felemelte a fejét. Találkozott a pillantásunk. Ugyanazzal a
gyengédséggel nézett rám, aztán végighúzta az ajkát a nyakamon.
Mielőtt észbe kaptam volna, már a szoknyám alatt volt a keze,
felfelé kúszott a combom belső oldalán. Megdermedtem. Csak arra
tudtam figyelni, ahogy az a durva kéz felfelé halad a legtitkosabb
részemig. Nagyot nyelve hátraengedtem a fejemet, és kinyitottam
a szememet, hogy szégyentelenül az istenek felé emeljem a
tekintetemet. Tévedtetek- mondtam nekik képzeletben. Ez az én
végzetem.
Calder ujjai eljutottak az alsóneműm derekáig. Felemeltem a
fenekemet, ahogy ő is tette az előbb, és hagytam, hogy lehúzza
rólam. Óvatosan odanyúlt a szeméremdombomat takaró, puha
fürtökhöz, aztán az egyik ujjával megérintett egy pontot, amitől
felsikkantottam a gyönyörtől. Megállt a keze, de aztán folytatta az
ujjával a felfedezést. Nyögve nyomtam oda magamat hozzá, mert
teljesen eluralkodott rajtam a boldogság, amit adott nekem.
– Calder – leheltem. – Ne hagyd abba, kérlek!
Folytatta a körözést az ujjaival. Az érzés egyre erősebb lett.
Egy pillanatra abbahagyta, mire felnyöszörögtem, és
szégyentelenül hozzápréseltem magamat. Lejjebb vándorolt a
keze, s egyik ujját belém mártotta, ami annyira jó volt, hogy
folytatásért könyörögve megint felsikkantottam. Ő is felnyögött, és
még mélyebbre nyomta az ujját, hogy kitöltsön vele.
Calder a nyakamat szívogatta és csókolgatta, amitől libabőrös
lettem. Annyira jó volt!
 – Nagyon kívánlak – szólalt meg rekedten.
– Igen, igen – feleltem.
– Az én Hajnalkám.
Aztán az ujja visszatért arra a bűvös pontra, nekem pedig
minden gondolat eltűnt a fejemből, ahogy átadtam magam az
élvezetnek.
– Ez így… szólj, ha nem… – mondta bizonytalanul.
– Nem, tökéletes. Ez… óóó, Calder!
Lassan oda-vissza mozgatta az ujját, majd gyorsított a tempón.
Levegőért kapkodva jobbra-balra ingattam a fejemet. Nem tudtam,
túlélem-e az örvényt, ami készült magával rántani.
És pont akkor, amikor ez eszembe jutott, elementáris erejű
gyönyör söpört végig rajtam. Felsikoltottam, az izmaim pedig
olyan mennyeien húzódtak össze, hogy azt hittem, belehalok.
Az élvezet lassan alábbhagyott, és ellazulva felsóhajtottam.
Kinyitottam a szememet. Calder szerelmes arccal nézett le rám.
Lehajolt, hogy gyengéden megcsókoljon.
– Ez gyönyörű volt – jelentette ki felegyenesedve.
Bólintottam. Csodálattal töltött el, ami történt, úgyhogy nem
találtam szavakat. Calder rám mosolygott, aztán felkeltünk,
mindketten kibújtunk a ruhából, ami még rajtunk volt, és
megmosakodtunk a forrásnál. A fejünk fölé tartottuk a
holmijainkat, hogy a vízen átkelve a túlsó parton belebújjunk a
fehérneműnkbe.
Így feküdtünk le a fűbe, amíg a ruháink a sziklán száradtak.
– Nem akarok visszamenni – mondtam hirtelen könnybe
lábadt szemmel.
Calder nem válaszolt rögtön, csak összeszorította az ajkát.
– Tudom. Én sem akarlak visszaküldeni. Ha bármi mód lenne
rá. hogy…
– Kérlek, találj ki valamit! – könyörögtem.
A fülem mögé igazított egy hajtincset, és letörölt az arcomról
egy könnycseppet.
– El kell mennünk innen. Nincs más lehetőség. Készen állsz
erre?
– Igen – bólintottam. – El akarok menni.
Calder aggodalmas arcot vágott.
– De kell hozzá egy kis felkészülés. Szükségünk lesz pénzre…
meg valami szállásra. Meg kell tudnom néhány dolgot a nagy
társadalom működéséről, hogy biztonságban tudhassalak, és
megadhassam neked, amire szükséged van.
– Nekem nem kell sok minden – suttogtam. – Csak te.
Calder mosolyogva lefeküdt a hátára.
– Olyan könnyen hangzik a szádból, Hajnalka! De nem lesz
az. Hector teljesen felkészületlenül hagyott minket. Nem tudom,
hogy ez szándékos volt-e, vagy… – pillantott rám. – Mindenesetre
gondoskodnunk kell róla, hogy legyen esélyünk.
– Bízom benned.
Calder az arcomat fürkészte, aztán mosolygott, ám a mosolya
mögött aggodalom lapult.
– Tudom, hogy bízol – mondta nagyon komolyan. Aztán
megfogott és magához ölelt, miközben a felhők lassan átvonultak
felettünk, a meleg napfény pedig megszárította a ruháinkat.
Amikor mindketten megszáradtunk és felöltöztünk, Calder
végigmért, és gyengéd csókot nyomott az ajkamra. Hirtelen
zavarba jöttem azok után, hogy így érintettük egymást.
– Üzenj nekem, ha megint tudunk találkozni! – mondta.
Bólintottam, majd kéz a kézben odasétáltunk az ösvény
kezdetéhez, ahol még egyszer megcsókolt, mielőtt egyedül elindult
felfelé. Úgy éreztem, tele vagyok élettel. Buzog bennem az energia.
Meg a remény. Sohasem akartam már máshogy érezni magam.
Lehet, hogy valóra válnak az álmaink? El tudunk menni innen?
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

CALDER

Calder!
Csak rád gondolok. Hatszázhetvenhét lépésnyire van a házatok.
Biztos vagyok benne, mert megszámoltam. Képzeletben lesétálom
a távot. Az ajtón kilépve elmegyek hozzád este, hogy bebújjak az
ágyadba, és perzsel a tested melege, ahogy csendben egymáshoz
érünk. A szád a számhoz ér a sötétben, az ízedtől pedig minden
porcikám belefájdul a várakozásba: a testem, a bőröm és a szívem
is. Úgy ismerlek a sötétben, mint ahogy a ragyogó déli nap alatt.
Elysiumban is így lesz, és mindenhol, ahová az istenek küldenek,
hogy szeresselek.
Nem félek. De hiányzol, és nem akarom, hogy akár csak
egylépésnyi távolság is legyen közöttünk. Azt szeretném, hogy az
ágyad legyen az ágyam, a tested melege pedig csak karnyújtásra
legyen tőlem éjszaka. Minden éjjel azért imádkozom elalvás előtt,
hogy ez a nap hamar eljöjjön.
Örökké a tiéd:
Eden
ui.: Gondolom, egyelőre vége a tanóráinknak, bár be kell vallanom,
nagyon tetszik az új anyag.

Vigyorogva néztem a papírt, aztán a matrac alá dugtam egy

Edentől kapott másik levél mellé. Lehuppantam az ágyra, ami
lényegében nem volt több egy szalmával tömött matracnál meg
egy gyapjútakarónál, és igyekeztem lehűteni a testemet. Talán bölcs
dolog lenne beugrani a folyóba, mielőtt visszamegyek a mezőre.
Eden üzenetétől felforrt a vérem, és tele lett a fejem a kettőnkről
alkotott képekkel. Morogva eltakartam a szememet a karommal,
hogy kiürítsem az agyamat. Hiába.
 Nemsokára felültem, és széthajtogattam az üres lapot, amit
Eden küldött a levelével együtt.

Eden!
Csak rád gondolok. Amikor a reggeli fürdésnél
végigcsorog a bőrömön a víz, olyan, mintha a te ujjaid
érnének hozzám mindenhol. Amikor a mezón dolgozom,
a bársonyos levelek a bőrödre emlékeztetnek. Az ajtóban
állva, a főépület felé nézve pedig a kék égről a szemed jut
eszembe. Lángolok érted. Olyan hévvel, hogy az összes
munkásházban fényt tudnék gyújtani vele, mind az
ötvenben, és nem lenne többé szükségünk gyertyára. El
foglak vinni innen egy olyan helyre, ahol az én ágyam a te
ágyad, az otthonom pedig a te otthonod. És azon a helyen
sohasem leszek tőled karnyújtásnyinál távolabb,
gyönyörű és bátor Hajnalkám!
Már folyamatban van a munkások tavaszi ünnepségének
szervezése. Segítek benne, ahol tudok. Nem mehetek
majd a közeledbe, de tudom, hogy látni foglak, és te is
látsz engem.
Örökké a tiéd:
Calder
Megfordítottam a papírt, hogy gyorsan leskicceljem magam,
ahogy a faházunk ajtajában állok a főépület felé nézve. Úgy
rajzoltam, mintha lény áradna ki belőlem a környező házakra.
Mosolyogva hajtottam össze a levelet.
A házból kilépve lesétáltam a nyolcszáz méteres távolságot a
mező határáig, ahol ott állt Xander, valami világoszöld doboznak
dőlve a földút mellett.
A lépteimet hallva felém fordult, és felvonta a szemöldökét.
– Kijöttél megnézni, hol zajlik az élet? – nevetett.
– Egész nap ezt csinálod? – vigyorogtam rá. – Nem csodálom,
hogy többnyire kattant vagy.
Xander felhorkant.
– Nem értek veled egyet, de…
Mosolyogva én is nekidőltem mellette a doboznak.
– Amúgy mi ez? – paskoltam meg a kezemmel.
 Xander lenézett rá, majd megint az útra.
– Elektromos szekrény. Vezetékek meg ilyesmik vannak benne,
amik áramot visznek a főépületbe.
A homlokomat ráncolva bólintottam.
– De neked nem körbe-körbe kéne járkálni vagy valami?
– Minek, Calder?
Felsóhajtottam, aztán beletúrtam a hajamba.
– Hector azt mondaná, hogy akkor lenne fix a biztonság.
– Inkább akkor lenne fix a rabszolgaság – nevetett fel keserűen
Xandcr.
– Rabszolgaság? – meredtem rá.
– Hát nem azok vagyunk? Nem itt dolgozunk egész nap
anélkül, hogy fizetést kapnánk érte?
Egy ideig az utat bámultam, mert nem tudtam, mit
válaszoljak.
Xander felém fordult, mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Hector azt mondaná, hogy a családunkért dolgozunk. De
Calder, ha nem lesz özönvíz, és Hector téved, akkor itt fogunk
megöregedni.
– Beszélni akartam veled erről – ráztam a fejemet. Kifútam a
levegőt, aztán Xander szemébe néztem. – El kell mennem. Már
nem vagyok itt biztonságban. El kell mennem, és magammal
viszem Edent.
Körülnéztem, hogy biztosan nem hallotta-e egy teremtett lélek
sem.
Xander nem lepődött meg, de egy darabig fürkészett engem,
mielőtt felelt:
– Ja, igen.
Megint sóhajtottam.
– Segítségre van szükségem.
– Ja, igen – nevetett halkan Xander.
– Velünk jössz?
– Aha – bólintott.
Úrrá lett rajtam a megkönnyebbülés.
– Komolyan? Akkor tényleg megcsináljuk?
– Megpróbáljuk – hunyorgott fel a napra, majd rám nézett. –
De figyelj, őszinte leszek! Elég sok minden van ellenünk. Hector
csak azért taníttat minket, mert muszáj a törvény miatt. Odakint
viszont olyanok leszünk, mint a partra vetett halak – intett a
kilométerekre lévő város felé, vagy talán az egész világ felé. – Nézd,
tizennyolc éves fickók vagyunk, és semmihez sem értünk a tanyasi
munkákon meg a napi többórás mászkáláson kívül.
Megint felkacagott, de nem szívből.
Egy másodpercig haboztam.
– Az jutott eszembe… – dörzsölgettem a tarkómat –, hogy
minden hónapban idejött az a nő az oktatásügytől, hogy'
megnézze a tantervünket.
– Igen, emlékszem rá – válaszolta Xander. – Erre gondoltam,
amikor azt mondtam, hogy Hector csak a törvényi előírások miatt
taníttat minket.
– Jó – bólintottam. – De akkor Edent miért nem ellenőrizte soha
senki? Hogy úszhatta meg Hector, hogy nem taníttatta?
Xander az utat bámulva vállat vont.
– Fogalmam sincs. Lehet, hogy mivel ő a gyámja, ezért azt
csinál vele, amit akar.
Összevont szemöldökkel fújtam egyet. Fogalmam sem volt,
mit kezdjek ezzel.
– Szerinted Kristi segítene nekünk? Azt se tudom, hol kezdjem.
– Szerintem igen – bólintott Xander. – Hadd beszéljek vele, és
majd szólok, mit mondott.
– Oké. Köszi!
Xander kezet nyújtott, én pedig megfogtam.
– Akármim van, a fele a tiéd – idézte.
Ettől úrrá lettek rajtam az érzések.
– Ugyanígy, testvér – feleltem komolyan.
Aztán megint az útra néztem, és próbáltam felvértezni magam
arra, ami ezután következhet.
Néhány nappal azután, hogy Acadia határában beszélgettem
Xanderrel, éppen hazafele sétáltam a mezőről, amikor a távolból
megláttam Edent bemenni a templomba. Messze voltam tőle, de
nem téveszthettem el azt az aranyszínű hajzuhatagot. Miriam
Anya megállt az ajtóban, leült az egyik kis kőpadra, Edent pedig
elnyelte az épület.
Gyorsan megfordultam, és a mező másik oldalára
gyalogoltam, ahonnan egyenesen eljuthattam a templom hátuljáig
anélkül, hogy elölről vagy oldalról megláttak volna. Körülnéztem,
és amikor úgy láttam, hogy senki sincs a közelben, lenyomtam a
hátsó ajtó kilincsét. Nem volt kulcsra zárva, úgyhogy gyorsan
beléptem, és bereteszeltem magam mögött. Acadiában nem sok
értelme volt zárni az ajtókat. A biztonságiak a határban járőröztek,
így biztosak lehettünk benne, hogy csak a családunk tagjai vannak
a területen.
Egy percig csak álltam és füleltem, aztán kilestem az
emelvényhez vezető ajtón. Láttam, hogy Eden egyedül térdelve
imádkozik a bal oldali falnál sorakozó tizenkét gyertya előtt, amik
közül mindegyik egy-egy istenünket jelképezi. Be volt hunyva a
szeme, s épphogy csak mozgott a szája.
Odamentem hozzá. A lépteim nem csaptak semmiféle zajt.
Végül Hector pódiumának támasztottam a csípőmet.
– Azt hittem, csak egyhez imádkozol – szólaltam meg halkan.
Eden megijedt, kipattant a szeme, és a szívéhez kapott. Először
csak bámult, aztán mesés mosoly ült ki az arcára.
– Fejben igen. A többiek csak úgy itt vannak.
Oldalra biccentett fejjel fürkésztem.
– Válaszolt már neked valaha? – kérdeztem az ég felé emelt
tekintettel.
Eden vállat vonva a szemembe nézett.
– Ha ez azt jelenti, hogy beszélt-e már hozzám úgy, ahogy
Hector mondja, hogy az istenek csinálják vele, akkor nem – rázta a
fejét. – De néha előfordul, hogy… – Felállt, és ahogy a háta mögötti
gyertyafény megvilágította az ablaktalan helyiséget, kiadta fehér
szoknyája és blúza alatt rejlő vonalait. Megmozdult bennem
valami. – Néha előfordul, hogy hallok valamit valahol a megérzés
és a suttogás között.
Apró mosollyal elindult felém. Istenem, milyen elképesztően
gyönyörű! Olykor mintha nem is lenne valóságos, csak egy látomás.
Tényleg igaz, hogy úgy érhettem hozzá? Vagy vajon az is csak egy
álom volt?
– Te hallottad már suttogni őket? – tudakolta.
– Nem – húztam ki magam, és felé fordultam, ahogy
közeledett.
– Lehet, hogy nem fülelsz eléggé – vonta fel szép ívű
szemöldökét. Incselkedett velem.
 Kis mosolyra húzódott a szám. Olyan szép volt, hogy szinte
már féltem ránézni – mert mindegy, mit csinálok, és mennyire
igyekszem, sohasem kaphatok eleget belőle. Sohasem tudnék
ellenállni neki. De már nem is akarok.
– Lehet.
Eden huncut mosollyal átkarolta a nyakamat.
– Talán ők szóltak nekem, hogy jöjjek ma ide – jegyezte meg
halkan. – Talán azért lett rajtam úrrá a bezártság a szobámban, és
azért szóltam Miriam Anyának, hogy imádkozni szeretnék, mert
igazából az istenek suttogtak nekem, hogy az érkezésem
tökéletesen egybeessen azzal, amikor te hazaindulsz a mezőről.
Sóhajtva felkuncogtam.
– Ő is be fog jönni? – biccentettem az ajtó felé, ahol Miriam
Anya ült odakint.
Eden megrázta a fejét.
– Hogy is mondhatnám el rendesen a Tizenkét Parancsolatot,
ha félbeszakítanak? Akkor újra kellene kezdenem az egészet.
Lepillantottam rá, mire résnyire nyitotta az ajkát. Felmordulva
odahajoltam, hogy birtokba vegyem mézédes száját a nyelvemmel.
Feszülő érzés fogott el odalent, és ösztönösen hozzápréselődtem,
miközben megint felnyögtem. Elakadó lélegzettel húzott magához
közelebb. Jaj, Hajnalka!
Ahogy a nyelve körüljárta az enyémet, közénk nyúlva
megragadta elöl a nadrágomat. Szent ég! Végigsöpört rajtam a
gyönyör, és még szorosabban behunytam a szememet, hogy az
arcát két tenyerem közé fogva mélyebbre hatoljon a nyelvem.
Szédültem a vágytól, az ízétől, az illatától: almavirág és tavasz
aromája volt.
Odanyomtam magamat a kezéhez, amitől nekiütközött
valaminek, ami a háta mögött volt. Hector pódiuma. Hála az
isteneknek, a padlóhoz volt rögzítve, így nem borult fel.
Eden tovább simogatott a nadrágomon keresztül, hátával kissé
a pódiumnak dőlve. Letérdeltem elé, hogy gyönyörű arcára nézve
tisztelegjek előtte, hogy lerójam a tiszteletemet Eden oltára előtt.
Kedvesen rám mosolygott, és beletúrt rövid hajamba.
Hirtelen muszáj volt megízlelnem. Nagyobb szükségem volt
erre, mint a következő lélegzetre. Felrántottam a szoknyáját, és a
puha dombocskának nyomtam az arcomat. Eden elakadó
lélegzettel, halkan felnyögött, amitől lángra lobbantam. A másik
kezét is a hajamhoz emelte, hogy beleszője az ujjait.
Lehúztam a bugyit a csípőjéről, és hallottam, hogy gyorsabban
veszi a levegőt.
– Calder! – nyöszörögte, de nem szólt többet.
Odahajoltam a puha, szőke fürtökhöz, hogy beszippantsam az
illatukat. Elöntötte a forróság a testemet, a fejem pedig tele lett felig
kiforrt gondolatokkal és látomásokkal. Az ösztöneim azt súgták,
hogy hatoljak belé, ültessem el benne a magomat, védelmezzem, és
egy halom ételt rakjak a lába elé. Isteneimre mondom, ősemberré
változtatott.
De amikor kinyitottam a szememet, és találkoztam gyengéd
tekintetével, már a szívem volt az, ami jobban lüktetett. Minden
részem az övé volt. Az övé lettem.
Megint odafordítottam az arcomat, hogy végighúzzam a résen
a nyelvemet.
– Ó! – nyögött fel, és közelebb húzott magához. Nekem is
nyögés szakadt fel a torkomból. Megtaláltam azt a pontot, amitől
Eden nyöszörögve lihegett, és körüljártam a nyelvemmel. Olyan
finom volt, édes és pézsmás, mint a bőre, csak még annál is jobb.
Imádom. Szeretem őt. Két kézzel megragadta a hajamat, én pedig
belemosolyogtam. Addig járattam körbe-körbe a nyelvemet, amíg
Eden felsikoltott, és hozzápréselte magát az arcomhoz. Mintha egy
kiéhezett állat lettem volna, aki fel akarja falni, meg akarja jelölni,
és a magáévá akarja tenni.
Eden megdermedt. Én felmordultam, ő megfeszült, és végig
rajta volt a szám, ahogy a csúcson levegőért kapkodott. Még soha
életemben nem éltem át ilyen vad élményt. Akkor sem tudtam
volna talpra állni, ha megpróbálok. Kőkemény voltam. Lüktettem
a megkönnyebbülés utáni vágytól.
Néhány rezzenéstelen másodpercig még magamba szívtam az
illatát, aztán felhúztam a fehérneműjét, és leengedtem a
szoknyáját. Elkerekedett a szemem attól, amit láttam.
– Jaj, ne! Ne haragudj, Eden… Eszembe sem jutott, hogy…
Kicsit kábán, értetlenül nézett rám.
Felemeltem a kezemet: a tenyerem még mindig piszkos volt a
munkától. Én megfeledkeztem erről, ő pedig nem vette észre a
félhomályban.
Neki is tágra nyílt a szeme, ahogy végignézett magán. Fehér
szoknyája tele volt sötét nyomokkal ott, ahol megfogtam. Mintha
egy koszos kutya felágaskodott volna rá. Hirtelen elszégyelltem
magam, amiért ilyen mocskos vagyok, ő pedig tiszta. Vajon neki is
ez jutott eszébe?
Egy darabig a foltokat bámulta, majd nevetésben tört ki. De
úgy, hogy a hasát fogva támaszkodott Hector pódiumának. Én is
kacagni kezdtem, és eltartott egy darabig, mire összeszedtük
magunkat.
– Most komolyan! – mondtam röhögve. – Ez nem vicces. Hogy
fogsz kijutni innen?
Eden megtörölte a szemét. Körülnézett, és megállapodott a
tekintete a tizenkét gyertya mellett heverő hamun.
Aztán megint felém fordult.
– Most el kell menned. Engem soha többé nem engednek
vissza ide azután, amit most fogok csinálni, de megérte. Keresni
foglak a tavaszi ünnepségen.
– Oké – bólintottam, bár aggódtam, ezért nem akartam
otthagyni. – Biztos, hogy rendben leszel?
– Igen, megígérem.
Azzal előrehajolt, és még egyszer szájon csókolt, majd
mosolyogva elhúzódott.
Hagytam, hogy végigkalandozzon a tekintetem gyönyörű
arcától a szoknyájáig, ami a lába között volt a legkoszosabb.
Elvörösödve, halkan felnevettem.
– Szia, Hajnalka!
– Szia, Tejkaramella!
Megfordultam, és kimentem a hátsó ajtón. Egy pillanatra
nekidőltem a falnak. Füleltem, járkál-e arra valaki.
Az épület mellé érve nemsokára hallottam, hogy Eden
felsikkant, aztán kivágódik az elülső ajtó.
– Mit csináltál? – kiabálta Miriam Anya.
– Sajnálom! – magyarázkodott Eden. – A hamu… nem az én
hibám volt. Megbotlottam és…
– Na, de ennyire? – kérdezte durva hangon Miriam. – Mindig
is ügyetlen voltál. Gyere, muszáj megfürödnöd! Szerencséd, hogy
nem fogom elmondani Hectornak.
 Önkéntelenül elvigyorodtam, és megint nekidőltem a templom
falának. Biztos szégyenkeznem kellett volna, mégsem tettem.
– Hajnalka – mormoltam.
Elindultam a folyó felé, ahol gondosan lemostam magamról az
utolsó csepp koszt is. Szomorú voltam ugyan, amiért elillant az íze
a nyelvemről, de azért mosolyogtam, amikor elképzeltem Edent a
kéznyomommal tarkított ruhában.

***

Acadiában minden áprilisban ünnepséget rendeztek a munkások.

A tél végét ünnepeltük, és azt, hogy tavasszal megint életre kel a
föld. Aznap senki sem dolgozott, és mindenki beszállt a főzésbe a
sátrakban, amiket a játékok miatt állítottunk fel. Tulajdonképpen
ezzel ünnepeltük azt a sok áldást, békességet és sikert, amit a
közösségünknek adtak az istenek.
Régebben mindig szerettem ezt. Jó alkalom volt arra, hogy
lazuljak és versenyezzek a barátaimmal a sátrakban.
Most viszont izgágán fordultam ki hajnalban az ágyból az
ünnepség napján. Hiába voltam még álmos, éreztem a
felgyülemlett feszültséget. A faházunk ajtajához sétálva kiléptem, és
automatikusan a főépület felé fordítottam a fejemet. Eden ablaka
sötét volt. Még aludt. Elképzeltem, ahogy az ágyában fekszik
lehunyt szemmel, aranyhaja szétterül a párnán, a melle pedig
emelkedik és süllyed. Megdörzsöltem az arcomat, aztán nem túl
halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam a
folyóhoz.
– Várj meg, Calder! – szólt utánam Maya.
Megálltam és megfordultam, majd lehajoltam, hogy
felvegyem.
– Nem, ne vegyél ölbe! Menni akarok – mondta akadozó
nyelvvel, kicsit köhögve.
– Maya…
– Reggel van. Még nem kell sietned – mosolygott.
– Nem, tényleg nem – mosolyogtam vissza rá. – Gyere!
Azzal kézen fogtam.
Az illemhely meglátogatása után elindultunk a folyó felé.
Levettem a pólómat, és lassan belegázolva igyekeztem hozzászokni
a hideg vízhez. Maya közelebb maradt a parthoz, úgy fröcskölt
vizet az arcára és a hajára. Köhögött a hűvös levegő miatt.
Szitkozódtam az orrom alatt, mert egy időre jobban lett ugyan,
de most megint visszatért a köhögése. És nem hangzott valami jól.
Ahogy őt néztem, hirtelen elöntött a düh, amiért a nővéremnek
hideg vizet kellett az arcára fröcskölnie egy hideg hajnalon,
miközben a főépület lakói meleg zuhanynak és benti vécének
örülhettek.
Egész életemben arra tanítottak, hogy az áldozathozatal
megörvendezteti az isteneket, és szentebb emberré tesz minket,
hogy csak az általuk biztosított lehetőségekkel élünk. De most itt
állva haragra gerjedtem attól, hogy Mayának áldozatot kell hoznia,
miközben a tanácstagok gyerekeinek nem.
Úrrá lettem az érzéseimen, és inkább alámerültem. Kicsivel
távolabb bukkantam fel, aztán kiráztam a hajamból a vizet.
Hallottam, hogy Maya kacag mögöttem.
– Olyan vagy, mint egy hal – állapította meg.
Nevetve megint lebuktam, hogy ugyanúgy emelkedjek ki.
Maya megint kacagott és tapsikolt. Úgy tett, mintha bedobna egy
horgot, én pedig eljátszottam, hogy ráakadva menekülni próbálok.
Maya még hangosabban nevetett, és elkezdte maga felé húzni a
láthatatlan damilt.
Végig küzdöttem, ahogy kivonszolt a partra, ahol vergődve
előadtam egy drámai halhalált. Maya még mindig vihogott, végül
az egyik szememet kinyitva rávigyorogtam.
Felálltam, magamra fröcsköltem egy kis vizet ott, ahol rám
tapadt a homok, aztán Maya adott egy rongyot, amivel
megtöröltem a mellkasomat és a hajamat.
– Szeretsz itt lenni, Maya?
– Igen, ez az otthonom – nézett fel rám. – Én bárhol szeretek
lenni, ahol anya és apa ott van.
Bólintva néztem, ahogy víz csorog a lábamról a kövekre.
– Ugye, tudod, hogy ha valaha is elmegyek innen, akkor
visszajövök érted?
Maya rám hunyorgott.
– Miért mennél el innen? Ha elmész, akkor nem jöhetsz velünk
Elysiumba. Odavesznél az özönvízben a többi bűnössel együtt.
Kérlek, soha ne menj el, Calder!
 Ettől megvonaglottam.
– Rendben, Maya. Ez a nap amúgy sem arra való, hogy
ilyesmiről beszéljünk. Ez a nap… – Felkaptam, mire felsikkantott
és kacagott. – …a tavaszi ünnepségé, amikor megnyerem neked,
amit csak akarsz.
– Virágkoszorút akarok a hajamba!
– Akkor azt fogsz kapni – cipeltem vissza a házba.
Anya és apa is felébredt, úgyhogy elkezdődött a napunk. Anya
reggelit csinált, apa pedig telerakta az ajtó előtt álló kis szekeret a
süteményekkel, amikkel anya egész héten dolgozott.
Az ünnepség előtt kapott egy zacskó cukrot hozzávalóként
mindenki, aki részt vett az előkészületekben. Xanderrel általában
sátorról sátorra járva dúskáltunk a finomságokban, és a nap végére
betegre ettük magunkat. Ez a gondolat most viszont valamiért
mégsem töltött el akkora lelkesedéssel.
Megint az ajtóban álltam. Friss levegőre volt szükségem, mert
négyen sürgölődtünk azon a kis helyen. Mindig is zsúfoltság
uralkodott odabent, ám ezúttal még apróbbnak tűnt, és olyan
bezártság-érzetem támadt, hogy alig kaptam levegőt. Ha éppen
nem dolgoztam vagy aludtam, már inkább a kis verandán
töltöttem az időt.
– Tedd hasznossá magad, és segíts apádnak! – adta ki az
utasítást anya.
Vettem egy mély lélegzetet, aztán felemeltem két becsomagolt
tál desszertet az asztalról.
Délre már álltak a sátrak, én pedig lassan végigjártam a
sorokat, hogy megnézzem, melyikben mi van: sütemények,
kekszek, tündértorták, hajkoszorúk, vadvirágból készült csokrok,
gyógynövényes szappanok, illatosított méhviasz gyertyák és
soküvegnyi lóhereméz. Bár a munkások készítették vagy
gyűjtötték össze ezeket, mindenre úgy tekintettünk, mint Hector
ajándékára, amiből bátran elvehettük, amire szükségünk volt.
Mindenki boldognak és izgatottnak látszott, nekem viszont hirtelen
csak egy apró mócsingnak tűnt az egész, amit Hector elénk vetett,
hogy boldogok legyünk tőle. Miközben ő minden áldott nap így
élt, és bármiben dőzsölhetett, amit csak megkívánt.
Igen, elviszem innen Edent, mert nincs más választásunk. De
vajon hiányozni fog-e innen bármi is? Én egész életemben csak az
itteni dolgokat ismertem. Ráadásul összetörném anya és apa szívét.
És Maya… érte visszajövök majd. Muszáj. Ha sikerült rendeznem a
kettőnk sorsát, vissza fogok jönni érte.
Megdörzsöltem a tarkómat. Olyan bizonytalannak tűnt ez az
egész! Xandernek pedig igaza volt: egyáltalán nem voltam
felkészülve a kinti életre. Nem féltem tőle annyira, amennyire
Hector tanítása szerint kell. Nem is tudtam, mién van ez… talán az
emberek miatt, akikkel Xander találkozott az őrhelyen… talán a
boldognak látszó filmsztárok miatt, akik az elcsórt és Xanderék
faházának padlója alá rejtett magazinjainkban voltak. Egyikük
sem tűnt gonosznak vagy kegyetlennek. Reménykedtem benne,
hogy joggal vagyok derűlátó az Acadián kívüli emberek életével
kapcsolatban, mert egyvalamiben biztos voltam: ha egyszer
elmegyünk, nincs visszaút.
Ekkor hangzavarra és kiáltozásokra lettem figyelmes.
Hátranézve azt a színes anyagokba burkolt lovas kocsit
pillantottam meg, amelyiken Hector szokott végigmenni az
ünneplő emberek között, akik integetnek és tapsolnak neki. Eden
komoly arccal ült mellette a fehér csipkeruhájában, amit a
templomba és különleges alkalmakra szokott felvenni. Hector
odahajolt, hogy valamit a fülébe suttogjon. Eden arcán hirtelen
meglátszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, de aztán
illedelmesen bólintott. Düh és féltékenység söpört végig rajtam,
miközben egy fának dőltem a sátrakkal telerakott tisztás szélén.
Nem volt jogom igényt tartani rá. Ha lett volna, akkor rögtön
leszedem őt arról a hülye, giccses szekérről, és eltűnők vele. De
hova? És mivel? Azért, hogy ha ebédidőben megéhezik, ne legyen
mit enni adnom neki? Nem tudhatja meg, milyen kétségek
gyötörnek. Számít rám, nem hagyhatom cserben. Belül viszont
szorongtam, összezavarodtam, és tele voltam kérdésekkel, amikre
sehogyan sem kaptam választ. Mérges voltam, és tehetetlen.
Hátul egy kis facsoportot megkerülve bementem a sátrak közé,
hogy a kocsi mellett kössek ki, nagyjából harminc méterre tőle.
Ugyanabban a tempóban folytattam az utamat, itt-ott a sátrak
mögé bújva. Eden végre meglátott. Rávigyorogtam, ő pedig
elkerekedett szemmel köhögött bele a tenyerébe, hogy elrejtse
nevetését.
Bementem egy újabb sátor mögé, s amikor kiléptem, Eden már
keresett a tekintetével. Meg is látott, úgyhogy megint „köhögni”
kezdett. Így mászkáltam még egy darabig, mén örültem, hogy
megnevettetem.
Amikor a lovas kocsi odaért az első játszósátorhoz, Hector
leszállt, és a kezét nyújtva lesegítette Edent. Közelebb húzódva
beolvadtam a sátor körül összegyűlt tömegbe.
Ebben a sátorban három emelvény volt: egy közelebbi, egy
távolabbi és egy egészen a hátsó falnál. Mindegyik platformra
három-három nehéz babzsákot raktak. A versenyzőknek egy
nagyobb babzsákkal kellett úgy eltalálni őket, hogy mind
leessenek.
Hector megint odahajolt Edenhez, és rámutatott a virágból
készült hajkoszorúk választékára. Közelebb mentem, mire Eden
észrevett, aztán gyorsan lefelé pillantott. Láthatólag megfeledkezett
róla, hogy Hector kérdezett tőle valamit.
Hector Edenre nézett, utána pedig rám. Ridegen végigmért.
– Melyiket szeretnéd, szerelmem? – kérdezte hangosan.
Eden ijedten felpillantott, hogy habozva rámutasson egy
rózsaszín és sárga vadvirágokból készült koszorúra, aminek a
hátuljáról hosszú, rózsaszín szalagok lógtak.
– Akkor az lesz a tiéd.
Hector elvette a babzsákot az ott dolgozó kislánytól, és az első
emelvényre célozva könnyedén leütötte vele a három kisebb zsákot.
A tömeg úgy ujjongott, mintha egy tíztonnás sziklát pöccintett
volna odébb puszta kézzel. Eden felé fordulva kezet csókolt neki, és
végighúzta az ajkát az ujjain. Összeszorult a gyomrom. Mardosott
a késztetés, hogy elragadjam mellőle.
Amikor Hector megint elfordult, Eden felém pillantott, és az
ajkába harapva picit rám mosolygott. A második emelvényről is
leestek a babzsákok, a tömeg pedig teljesen megvadult.
Egyszer csak ott termett mellettem Xander.
– Nyugi – hajolt közel hozzám. – Ez csak cirkusz. Pont
annyira melletted akar lenni, mint amennyire te mellette.
Kifújtam magam, és kiengedtem ökölbe szorult kezemet.
Hector ismét megfogta a babzsákot, hogy habozva megcélozza
a legtávolabbi emelvényt. A két kisebb zsák könnyedén lepottyant,
a harmadik viszont ott maradt. Erre színpadiasan felsóhajtott, és
két kezét feltartva vállat vont, mintha azt mondaná: ez van.
 – Én majd nyerek egyet a hercegnőnek – bukott ki belőlem
hangosan.
Éreztem, hogy minden szem felém fordul, de továbbra is
Hectorra néztem.
– Te marha! – suttogta Xander.
A büszkeségem viszont átvette az irányítást, így előreléptem.
– Tessék, Calder – vigyorgott rám a babzsákos kislány,
közszemlére téve két első fogának üres helyét. Elvettem tőle a
zsákot, és megvártam, amíg helyre teszi a többit az emelvényeken.
– Kész – jelentette ki. Az első dobással lazán taroltam. Az
emberek tapsoltak, bár nem olyan kitörő lelkesedéssel, mint
Hectornak.
Miután másodjára is sikerrel jártam, már egy kicsit hangosabb
lett az üdvrivalgás.
A harmadik dobás előtt hátranéztem Edenre. Hector mögé
állva megfogta a két vállát, és kissé megszorította. Felforrt a vérem,
és megrándult az állkapcsom. Edennek elkerekedett a szeme, s
mintha szóra nyitotta volna a száját, de nem mondott semmit.
Előrefordulva megcéloztam a harmadik emelvényt. Mintha
minden haragom a kezemben összpontosult volna. Olyan erővel
hajítottam el a babzsákot, ahogy csak bírtam. Csend vett körül,
miközben mindhárom távoli célpontnak nekiütközött, és azok
szanaszét repültek. A nagy zsák, amit eldobtam, nekivágódott a
hátsó falnak. Egy másodperc múlva morajlás hallatszott a
tartógerenda felől. A sátor fala megremegett, én pedig tágra nyílt
szemmel néztem, ahogy hátrazuhan, és hangos puffanással földet
ér.
Egy darabig jéggé dermedve álltam, aztán a tátott szájú
kislány lassan odalépett a koszorúhoz, amit Eden kiválasztott, és
szó nélkül levette, hogy felém nyújtsa.
Elvettem tőle, és megfordultam. Eden a szája elé kapta a kezét,
és csillogott a szeme a derűtől. Hector pedig lángba borult képpel
állt mögötte.
Ráérősen átadtam a koszorút Edennek. Ahogy kivette a
kezemből, összeért a bőrünk. Elkerekedett szemmel pislogott rám,
én viszont Hectorra néztem.
– Atyám – mondtam meghajolva, azzal elfordultam.
Megkerültem a sátrat, aminek a hátsó falát éppen visszarakta két
férfi, és bementem a tömegbe. Xander odakocogott mellém.
Csendben jött mellettem, amíg el nem értünk a házunkig, ahol
elkezdtem csípőre tett kézzel fel-alá járkálni.
– Te forrófejű idióta!— vetett rám lesújtó pillantást Xander. –
Felhívod magatokra a figyelmet Edennel, amikor azt tervezzük,
hogy elmegyünk? Hülye vagy? Ezzel csak megnehezítetted az
egészet. Láttad, milyen arcot vágott? Megfélemlítetted!
– Rátette a kezét – préseltem ki a fogaim között.
Xander közelebb lépett, szinte összeért az arcunk.
– Igen, rátette. Feleségül akarja venni. Mindenére rá akarja
tenni a kezét… örökre. Úgyhogy hagyd abba ezt a büszke barmos
műsort, és ne szúrd el azt a kis esélyt, amink van, hogy kijussunk
innen!
Kifújtam magam, aztán megdörzsöltem az arcomat.
– Igazad van. Tudom, hogy igazad van. Hülye vagyok.
Leültem az ajtó előtti lépcsőre, lehajtottam a fejemet, és a
tarkómnál összekulcsoltam a kezemet. Pillanatok múlva éreztem,
hogy Xander mellém telepedik.
Mindketten hallgattunk egy darabig, mielőtt folytatta:
– Beszéltem Kristivel. Azt mondja, pénzre lesz szükségünk.
Annyira, hogy kábé három hónapig elég legyen, amíg találunk
munkát. Szerinte az háromezer.
Hitetlenkedve néztem fel rá.
– Háromezer dollár? – kérdeztem nevetve. – Mégis honnan
szerzünk háromezer dollárt?
Xander vállat vont.
– Itt jön a képbe Eden. A Tanács tagjai biztos tartanak
maguknál valamennyi pénzt. Elkezdhetne elvenni belőle egy kicsit,
hogy ne vegyék észre.
– Megint a lopás…
Xander bosszúsan felsóhajtott.
– Van jobb ötleted?
– Nincs – ráztam meg a fejemet, és az égre emeltem a
tekintetemet.
– Eden meg tudja számolni a pénzt? – vetette fel némi hallgatás
után Xander.
– Én se nagyon tudok pénzt számolni. Mármint elméletben
igen, de gyakorlatban nyilván nem.
Xander bólintott.
– Nem tudom, megkockáztathatjuk-e, hogy még egy ittenit
bevegyünk.
– Nem. Nem kockáztathatunk – válaszoltam eltűnődve. – És a
Castle család? Szerinted fel tudjuk venni velük valahogy a
kapcsolatot?
– Jaj, jesszusom, nem tudom – túrt bele a hajába Xander.
Bob, Tina és Melissa Castle néhány éve bukkantak fel, hogy
csatlakozzanak hozzánk, de aztán egyik éjszaka összepakolták a
holmijaikat, és elmentek, miután Hector megbüntette Bobot a
tiszteletlensége miatt. Máig nem tudom, mi volt pontosan az a
„tiszteletlenség”, viszont Hector arról beszélt, hogy a tisztességtelen
emberek sohasem fogják jól érezni magukat Acadiában, és úgyis
visszacsábítja őket a bűnös társadalom, akárcsak a Castle családot.
Én viszont kíváncsi volnék, vajon az ő szájukból is ugyanígy
hangzik-e a történet. Ki tudja, hogy egyáltalán megbízhatnánk-e
bennük? Mostanság teljes káosz uralkodott a fejemben. Csak
Edenről és Xanderről tudtam, hogy az életemet is rájuk bízhatom.
– Az amúgy sem segítene – tettem hozzá. – Igazából alig
ismertem őket.
Xander felsóhajtott.
– Lássuk, mit mond Eden, mi a helyzet odafent a pénzzel.
Lépésről lépésre haladjunk, oké?
– Aha. Oké.
– És nincs több agyatlan macsós kirohanás Hector ellen. Sőt,
talán bölcs dolog lenne bocsánatot kérned tőle.
– Nem bántam meg – fintorodtam el.
– Jó, de legalább tehetnél úgy.
Megfeszült az állkapcsom, ahogy megint magam előtt láttam
kezet csókolni Edennek. Xandernek viszont igaza volt. Ha tényleg
el akarom halászni előle, okosabban kell csinálnom.
De végül nem kellett magamtól odamennem Hectorhoz, hogy
bocsánatot kérjek tőle. Másnap reggel ő rendelt fel a főépületbe.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

EDEN

AZ ÜNNEPSÉG UTÁNI REGGEL Hailey korán ébresztett, és szólt, hogy

Hector reggeli után beszélni akar velem. Az ágyban felülve
megdörzsöltem a szememet, a gyomrom pedig összerándult.
– Mondta, hogy miről? – kérdeztem álmosan.
Hailey megrázta a fejét, kinyitotta a szekrényemet, és kivette a
ruhámat. Leterítette a szoknyámat az ágy végébe, aztán leült. A
hátam mögé raktam a párnáimat, hogy én is felüljek.
Hailey egy darabig az arcomat fürkészte, majd a kézére
pillantott.
– Közeleg az esküvőd, Eden.
Elhallgatott, én pedig a homlokomat ráncoltam, mielőtt
folytatta.
– Hector szeretné, ha tájékoztatnálak az asszonyi
kötelességeidről. Felszólított, hogy ezt minél hamarabb tegyem
meg.
Jéggé dermedtem, mert rögtön megértettem a dolgot.
Borzongás futott végig rajtam. Vettem egy mély lélegzetet. Én
sohasem leszek Hector menyasszonya. Calder elvisz innen, még
mielőtt ez megtörténhetne.
A lecke viszont hasznos lehet, nem? Minden módját tudni
akartam annak, hogyan szerezhetek örömet egy férfinak. Minden
módját tudni akartam annak, hogyan szerezhetek örömet
Caldernek, hogy ne neki kelljen megmutatnia.
– Akkor kérlek, tedd meg! – mondtam szelíden.
Hailey rám pillantott és elpirult. Még mielőtt elfordult volna,
láttam a szemén, hogy kellemetlenül érzi magát.
– Egy nő nem élvezi ezeket a dolgokat, Eden, de egy szerető
vagy feleség mindenképp megteszi. Érted?
– Nem – suttogtam a fejemet rázva. – Hector nem szerez neked
örömet?
 Éreztem, hogy az én arcom is felmelegszik, ahogy elönti a pír.
Hailey összeszorított szájjal megint rám nézett. Megfogta a
kezemet.
– Nem mindig kellemetlen, és nem kell félned tőle. De csak egy
laza erkölcsű, tisztátalan nő keresi a maga örömét. Neked csak a
férjedét kell szem előtt tartanod.
Összevontam a szemöldökömet. Akkor én laza erkölcsű és
tisztátalan vagyok? Biztos, hiszen nagyon élvezem a test örömeit
Calderrel. Sőt, elég gyenge kifejezés rá, hogy élvezem.
Hailey mély lélegzetet vett.
– Amikor egy férfi izgatott lesz, akkor történik vele valami.
Tudni fogod, hogy ágyba akar bújni veled, mert akkor…
megkeményedik.
Leszegtem a fejemet. Ezt már tudtam. És már a puszta
gondolattól, a megkeményedett Calder képétől is bizsergés támadt a
lábam között. Nyeltem egyet.
– Akkor azt akarja majd, hogy megérintsd a kezeddel és a
száddal. – Az utolsó szót szinte cincogva ejtette ki.
– A számmal? – suttogtam hitetlenkedve.
Calder használta a száját, hogy örömet szerezzen, de nekem is
úgy kellene?
– Mit csináljak vele? – kérdeztem.
Hailey kétségbeesetten felkacagott, és még jobban elvörösödött.
– Hát ööö… a szádba veszed, és izé… – nevetgélt megint –
…szopogatod.
– Ó!
Nekem tetszett, amikor Calder a száját használta, szóval neki is
tetszene, ha én is használnám? Már a gondolattól is libabőrös
lettem. Legszívesebben fészkelődni kezdtem volna, de nem
moccantam.
– Tudom, hogy ez szörnyen borzasztónak hangzik, de majd
hozzászoksz.
– Ööö… igen, borzasztó – suttogtam.
Hailey megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta:
– És hát izé, utána a lábad közé fogja tenni a megkeményedett
férfiasságát, hogy behatoljon a testedbe. Először fájni fog, és vérzel
majd, de utána már rendben lesz. Eddig érted?
 Hailey úgy festett, mint aki legszívesebben elmenekülne.
Végig az járt a fejemben, hogy a meztelen Calderrel vagyok.
Tisztán láttam a lelki szemeim előtt szálkás izmait és férfias
testének szépségét. Megint nyeltem egyet. Tetőtől talpig
elvörösödtem, a lábam között pedig nedves lettem. Igen, értettem.
És akartam. Abban a szent másodpercben. Akartam, hogy Calder
ott legyen velem az ágyamban, és a lábam közé tegye a
férfiasságát. Biztos, hogy laza erkölcsű és tisztátalan vagyok. De
nem érdekelt. Bólintottam.
Hailey felállva vett egy mély, reszketős lélegzetet.
– Persze még fogunk erről beszélni a nászéjszakád előtt. És ha
bármi kérdésed van, akkor…
– Köszönöm, Hailey. Nagyon sokat segítettél.
Úgy kértem Caldert, hogy szeretkezzen velem, hogy nem is
tudtam pontosan, mit jelent. Most viszont annyira vágytam rá,
hogy már fajt. Beleszédültem a vágyakozásba.
A meleg zuhany alá állva azon gondolkodtam, amit Hailey
mondott. Amikor szeretkezünk majd Calderrel, be fog hatolni a
testembe. Már a gondolattól is libabőrös lettem. Lassan letusoltam,
megmostam a lábam közön is, közben pedig bedugtam az ujjam
hegyét oda, ahova Calder. Elöntött a forróság, és felágaskodott a
mellbimbóm. Az ujjamnak pedig szoros volt. Hogy fog oda Calder
férfiassága beférni? Hangokat és lépteket hallottam a
fürdőszobaajtón túlról, úgyhogy gyorsan befejeztem a fürdést, és
felöltöztem. Reggeli után átmentem Hector dolgozószobájába,
ahogy kérte, és engedelmesen bólintottam, amikor kinyitotta az
ajtót, és betessékelt. Túlságosan Calder férfiasságára koncentráltam
ahhoz, hogy aggódni kezdjek, miért hívatott. Szóval, amikor
belépve megláttam Caldert a kandalló előtt, nem szedtem ráncba
elég gyorsan az arckifejezésemet. Calder nagy szemmel nézett rám
figyelmeztetés gyanánt, amitől hirtelen észbe kaptam, hogy idióta
vigyor ült ki a képemre. Elkomolyodtam, de nem elég gyorsan
ahhoz, hogy az ajtót becsukó Hector ne vegye észre, ahogy
vidáman Caldert bámulom. Leszegett fejjel ráharaptam az
ajkamra. Felpillantva láttam, hogy Hectornak egy pillanatra
elsötétül az arca, aztán ő is közönyt erőltetett magára, miközben
odaállt az íróasztal mögé.
 – Kérlek, ülj le! – intett Caldernek. – Eden, te állva maradhatsz.
Hector rideg hangjától borzongás futón végig a gerincemen.
Összekulcsolt kézzel álltam, mozdulatlanul. Vártam, hogy mi
történik.
Calder óvatosan odalépett az íróasztal előtti székhez, hogy
leüljön.
– Nem – rázta a fejét Hector. – Úgy értettem, hogy a földre ülj
le, ne a székre.
Calder értetlenkedve és bizonytalanul nézett az előtte lévő
székre.
– Bocsánat, Atyám! Én nem…
– Térdelj le a földre, pohárnok! Majd megérted, amikor
elmagyarázom – parancsolta Hector dühös arccal.
Caldernek résnyire szűkült a szeme.
Ökölbe szorult a keze, majd elengedte. De aztán felém
pillantott, és félrehúzta a széket, hogy letérdeljen Hector íróasztala
elé. Összeszorult a gyomrom a félelemtől, de felszegett állal,
rezzenéstelenül néztem Caldert. Hector előttem akarta
megszégyeníteni, én viszont elhatároztam, hogy nem jövök
zavarba. Tudtam, hogy ez az ünnepség miatt van. Amiatt, mert
Calder az erejét fitogtatta Hectorral szemben az emberek előtt.
Hector az asztalon heverő tárgyakat figyelte, mintha hirtelen
észrevett volna rajtuk valamit, ami zavarta. Átrakosgatta őket,
majd a homlokát ráncolva mégis visszarendezte az eredeti
felállásba. Megint összevonta a szemöldökét, és megigazította
mindet, hogy tökéletes sorban álljanak.
Calderrel egymásra pillantottunk, utána pedig Hectorra, aki a
homlokát ráncolva megfogta az egyik tárgyat, egy nőalak
üvegszobrát, és hozzávágta a kandallóhoz, ahol nagy zajjal
összetört. Elakadt a lélegzetem, Calder pedig riadtan felém kapta a
tekintetét.
Hector hátradőlt, és apró mosoly bujkált a szája szegletében.
Vett egy mély lélegzetet, aztán Calderre nézett, s úgy folytatta,
mintha mi sem történt volna.
– Látom, észrevetted, milyen gyönyörű az én kiválasztottam –
szólalt meg lassan.
Calder csak az arcát fürkészte, mielőtt válaszolt volna.
– Igen, Atyám. Ön szerencsés ember.
 – Igen, szerencsés ember vagyok – hunyorgott Hector. – Az
isteneknek köszönhetem. Az isteneknek köszönhetem Edent.
Calder teljesen mozdulatlanul várakozott. Egyikükről a
másikra pillantottam. Végül Hector folytatta:
– Érthető, hogy feltűnt neked Eden szépsége. De nem lesz jó
vége annak, ha azt hiszed, hogy ennél messzebb mehetsz. Világos?
– Igen, persze, Atyám.
Hector mintha azt mérlegelte volna, hogy Calder mennyire
őszinte, mielőtt tovább beszélt.
– Jól van, helyes. Látom egyébként, hogy ambiciózus fiú vagy.
Az az öntözős dolgod nem örvendeztette meg az isteneket – itt
lemondóan legyintett, és leült a hatalmas borszékbe –, de mindig is
jó szolgálatot tettél nekem pohárnokomként, szolgámként.
Hatásszünetet tartott, és eltöprengve nézett Calderre.
– Ebben a munkakörben viszont látok előrelépési lehetőséget,
ami mindkettőnk érdekeit szolgálja. Mától tehát az én személyi
pohárnokom vagy, aki nemcsak a templomban szolgál, hanem
nekem is.
Caldernek a szeme sem rebbent.
– Köszönöm, Atyám! Mi lesz a feladatom?
Hector hátradőlve egymásnak támasztotta az ujjhegyeit.
– Engem szolgálsz, amikor úgy kívánom. Ha szükségem van
valamire, idehozod. És le fogsz térdelni elém.
Caldernek megvillant a szeme, én pedig megvonaglottam.
Néhány hosszúra nyúlt másodpercig egymásra meredtek. Calder
végül lassan, végig Hector szemébe nézve felelt:
– Köszönöm a bizalmát, Atyám! Megtiszteltetés számomra,
hogy szolgálhatom.
Hector az ujjait összeérintgetve fürkészte Caldert.
– Igen. Az isteneket megörvendezteti majd az áldozatod, és
engem is. Arra szolgál majd, hogy szentebb legyél, és még jobban
kimossa a bűnt a lelkedből. Felállhatsz.
Calder felállt.
Erősnek tűnt, ahogy szálkás, izmos teste felegyenesedett.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy tetőtől talpig végigmérjem.
Lehajtottam a fejemet.
– Annak érdekében, hogy a lehető legjobban kiszolgálj engem,
a főépületbe kell költöznöd – állt fel Hector is.
 Calder egy pillanatra mintha megdöbbent volna, de aztán így
felelt:
– Természetesen, Atyám. Összepakoljam a holmijaimat?
– Milyen holmikról van szó?
– Azt hiszem, nem sokról – rázta a fejét Calder. – Egy váltásra
való ruháról.
– Ha akarod… – legyintett Hector. – Semmi tárolóhely nincs a
hátsó szobában, de hozd csak, amit szeretnél.
Tárva maradt a szám. A hátsó szoba az a helyiség volt, ahol a
kutyák aludtak a mosó- és szárítógép mellett, összeszorított szájjal
bámultam lefelé, nehogy bármi is meglátsszon az arcomon.
– Ágy sincs. Bízom benne, hogy beéred helyette valamivel.
Calderen látszott egy pillanatra, hogy ezt nem nagyon érti, de
aztán azt mondta:
– Hozzászoktam már, hogy beérjem.
– Igen, a munkásaim a legörvendetesebb áldozatot hozzák.
Calder nem válaszolt erre, Hector pedig az ajtóra mutatott.
– Elbocsátalak. Szedd össze a holmijaidat, és gyere vissza!
Mától követni fogsz, hogy lesd a kívánságaimat.
– Igen, Atyám – fordult az ajtóhoz Calder, de előtte még a
szemembe nézett. Álltam a tekintetét, amíg elment mellettem,
utána pedig visszanéztem Hectorra, aki megint az asztalát
rendezgette.
– Edén! Tudod, miért hívtalak ide, hogy az új szolgálómmal
beszéljek?
– Nem, Atyám – ráztam a fejemet.
– Azért, mert az én feladatom segíteni ennek a fiúnak. Azt
akarom, hogy megértsd a rendet, amit az istenek elrendeltek.
Vannak munkások, és vannak vezérek. Én vezér vagyok, csakúgy,
mint te. Muszáj megbíznunk az istenek végtelen bölcsességében
anélkül, hogy próbálnánk megváltoztatni azt, amit előre
kinyilatkoztattak. A Sátán igyekszik más útra terelni minket,
elvonni a figyelmünket az istenek akaratáról. De nem szabad
hallgatnunk rá. A megingásunknak súlyos következményei
lehetnek. Megértetted?
– Igen, Atyám.
– Helyes – jött oda hozzám Hector, hogy két keze közé vegye
az arcomat, és fölém tornyosulva a szemembe nézzen. – Olyan
sokáig vártam rád, hercegnőm! Semmi sem állhat az utunkba. A
Sátán most próbálkozik majd a legerősebben, amikor már közel az
egyesülésünk. Ellen kell állnod minden kísértésnek.
– Igen, Atyám.
Hector kifújta a levegőt, előrehajolt, és száját az enyémre
tapasztotta. Összeszorított szájjal, dermedten álltam.
– Beszéltetek már Hailey-vel? – kérdezte utána.
– Miről, Atyám? – hárítottam.
– A hitvesi ágyról.
Megköszörültem a torkomat.
– Egy keveset – feleltem másfelé nézve.
– Helyes, nagyon helyes – bólintott Hector. – Nemsokára. Már
csak egy kis idő van hátra… Úgy érzem, mintha egy életen át
vártam volna rád, szerelmem. Bárcsak a jóslat… – Félbehagyta a
mondatot, és egy pillanatra a távolba révedt. – De muszáj az
istenek utasításait követnünk a saját önző akaratunk helyett.
Még egy kicsit fürkészte az arcomat, aztán elengedte.
– Elmehetsz, Eden. Azt akarom, hogy még többet olvass a
Szent Könyvből, főleg a kísértésről és az áldozatról szóló részt.
– Igen, Atyám – hátráltam az ajtó felé. Gyorsan megfordultam
és kisétáltam. Végre kifújtam a levegőt, amit túl sokáig tartottam
vissza.
Calder beköltözik a főépületbe. És én semmi mást nem érzek,
csak rettegést. Xander szavai jutottak eszembe. Vihar közeleg.

***

Másnap a tanácstagokkal együtt mentem be a templomba, hogy

elfoglaljam megszokott helyemet. Calder Hector mögött lépdelt
saját kijelölt rabszolgájaként. Hector ugyan nem használta ezt a
kifejezést, de nyilvánvaló volt, hogy erről van szó: Calder
megszégyenítéséről. Düh és tehetetlenség harcolt bennem a
félelemmel, hogy még elviselhetetlenebbé fogja tenni az életünket,
mielőtt el tudunk menni innen. Biztonsági játékosnak kellett
lennünk, ezzel tisztában voltam, és nagyon sokat gyakoroltam már
ezt a szerepet. De a látványtól, ahogy Hector megalázta Caldert,
legszívesebben felpattantam volna, és szerelmet vallok Caldernek
ott a templomban, mindenki előtt. Az iránta érzett szerelmem a
hősi fegyverem Hector ellen. Sehogy sem küzdhetett ellene, sehogy
sem tudta leigázni az érzéseimet. Ez volt a színtiszta igazság. A mi
igazságunk.
Hector intett Caldernek, aki kifejezéstelen arccal letérdelt a
legszélső tanácstagtól balra. Én lehajtott fejjel vártam, hogy Hector
elfoglalja a helyét a pódiumon, és hogy az emberek
elcsendesedjenek. A tanácstagok is lehajtott fejjel behunyták a
szemüket.
Lefelé pillantva valami kék ragadta meg a figyelmemet,
úgyhogy kissé arra fordítottam a fejemet. A székem alatt egyetlen
szál hajnalka hevert. Ráharaptam az ajkamra, hogy ne
mosolyodjak el. Calderre néztem, aki kissé felém fordulva
ugyancsak látta a hajnalkát. Az arckifejezéséből ítélve nem igazán
értette. Láttam, ahogy a közönség felé fordulva megkeresi Xandert
a tekintetével. Xander rákacsintott, majd ő is lehajtott fejjel
behunyta a szemét.
Megint Calderre vándorolt a tekintetem, aki apró mosolyt
villantott rám, végül szintén lehajtotta a fejét.
– Drága népem! – szólalt meg Hector tekintélyt parancsoló
baritonján. Kilépett a pódium mögül, és az egybegyűltek előtt állt
meg egy pillanatra, mielőtt folytatta: – Ma az engedetlenségről
fogok beszélni, aztán elvégzem a megtisztító szertartást az egyik
szeretett munkásomon, a fiún, aki annyi idős kora óta szolgál
pohárnokomként, amióta csak képes követni az utasításaimat.
Calder Reynesről van szó.
Calderre kaptam a tekintetemet, aki gyors meglepődés után
finoman ráncolni kezdte a homlokát. Az emberek most már mind
őt nézték.
Hector megfordult, és járkálni kezdett. A szájára szorította az
ujját, mintha gondolkodna. Végül megállt és felpillantott.
– Az istenek szeretnek minket, ahogy én is szeretlek
benneteket. De észben kell tartanunk, hogy bár az istenek adják
nekünk a lágyan csörgedező folyót, ők adják a vad vihart is, ami
felkorbácsolja a tenger vizét.
Szünetet tartva körülnézett.
– A vihar lehet kegyetlen, okozhat károkat, de végül… – Ekkor
megpördült a sarkán, hogy a terem másik oldalára nézzen. – …
végül az a lényeg, hogy megmutatja, mit rontott el az ember, majd
segít neki békésebb vizekre evezni.
Kinyílt a templom ajtaja, és két fiatal munkásfiú egy hatalmas,
fehér kádat cipelt végig a sorok között, hogy aztán letegye a földre.
Calder mindig is részese volt ennek a szertartásnak, hiszen ő
töltötte a keresztvizet a kádba. Ezt a két srácot nem ismertem, de
ők biztos ismerték Caldert, hiszen csodálattal néztek rá. Miután
fordultak néhányszor a hatalmas kancsókkal, nagyjából megtelt a
kád.
Hector intett Caldernek, hogy lépjen előre. Calder felállva
engedelmeskedett, és odament a kád előtt álló Hectorhoz. Hector
magas férfi, de Calder még rajta is túlnőtt két-három centivel. Ez
valamién elégedettséggel töltött el. Biztos azért, mert így Calder
nemcsak a belső tulajdonságait tekintve múlta felül Hcctort, hanem
fizikailag is.
– Térdre! – közölte Hector ridegen. Borzongás futott végig a
gerincemen, hiába volt meleg a templomban.
Calder térdre ereszkedett a kád előtt, és a víz fölé hajolt.
– Imádott istenek! – mennydörögte Hector tárt karokkal. –
Akik hisznek jóságotokban és végtelen türelmetekben,
bűnbocsánatot érdemelnek, hogy megtisztuljanak bűneik
mocskától.
Azzal belemarkolt Calder hajába.
– Calder Reynes, te megtanultad az istenek igazságát és
akaratát, és megkaptad az útmutatást, hogy engedelmeskedj
nekik. Egész életed során elkerülöd a gonoszt, tudomásul veszed a
sorsodat, és beteljesíted az ígéretedet, hogy mindig is az isteneket
fogod szolgálni. Csakis őket. Ahogy ez a víz megtisztít, a szíved és
a lelked is megtisztul mindattól, ami kivívhatná az istenek haragját.
Hector durván előrelökte Calder fejét, hogy a vízbe nyomja és
ott tartsa.
– Calder Reynes, óhajtod-e elnyerni az elysiumi öröklétet, hogy
az istenek között szolgálhass?
Vártam, hogy Hector mikor húzza ki Calder fejét a vízből, de
miután erre nem akart sor kerülni, hevesen dobogó szívvel néztem
körbe. Mintha senki sem furcsállotta volna, ami történik. Megint
Calderre néztem, és szorongás kezdett mardosni.
– Calder Reynes, megesküszöl-e rá tiszta szívből, teljes
tudatoddal és lelkeddel, hogy imádni fogod az isteneket?
 Hector elhallgatott, de még mindig nem húzta ki Caldert. Csak
néztem, ahogy ott térdel, a kezem pedig ökölbe szorult, majd
elernyedt az ölemben.
– Calder Reynes, úgy fogsz-e élni minden egyes nap, hogy
megörvendeztesd vele az isteneket, és mindig őket szolgáld, saját
magad elé helyezve őket? SAJÁT MAGAD ELÉ HELYEZVE? –
ismételte még hangosabban.
Minden idegszálam megfeszült a félelemtől, amién Hector még
mindig a víz alá nyomta Calder fejét.
– Calder Reynes… – folytatta megint hatásszünetet tartva, s
körbenézett. – Megígéred-e, hogy leperegnek rólad a sötét árnyak,
amik gyakran megpróbálhatnak eltéríteni az istenek igazságától és
bölcsességétől?
A szék szélére húzódtam, és gombóc gyűlt a torkomba. Hogy
tudja valaki ilyen sokáig visszatartani a lélegzetét a víz alatt?
Kezdtem pánikba esni. Ha Calder tiltakozni kezd, Hector vajon
elengedi? Mién nem tiltakozik? Talán csendben megfulladt?
– Imádkozzunk! – kiáltotta Hector.
Lehajtotta a fejét, az emberek pedig követték a példáját. Ha
észre is vették, hogy Calder túl régóta van a víz alatt, nem szóltak
semmit.
– Istenek, űzzétek el a bűnt, az önzést és a gonoszt ebből a
fiúból! Vegyétek ki a sötétséget a szívéből, és vigyetek
nagylelkűséget és igazságosságot a lelkébe! Hadd járja át a víz
tisztító ereje most és mindörökké, hadd válhasson férfivá!
Hector lehajtott fejjel és behunyt szemmel beszélt. Én
megfeszültem, arra készültem, hogy kiabálva felpattanok. Minden
porcikám nekiveselkedett, hogy megtámadjam Hectort, mielőtt
Calder vízbe fullad a szemünk láttára.
De pont, amikor már majdnem megmozdultam, Hector
kihúzta Calder fejét a vízből, hogy vízcseppek záporozzanak róla
mindenfelé. Csak oldalról láttam Calder arcát, ahogy mély
lélegzetet véve megint elhelyezkedett a térdén, és gyönyörű
mosolyt villantott. Megdermedtem.
Hector odaállt Calder mellé. Kissé mintha habozott volna, de
aztán összeszedte magát. Csupán egy árnyalatnyival csengett
erőtlenebből a hangja, ahogy dühösen és értetlenül nézett Calderre.
– MEGVETED A SÁTÁNT? – mennydörögte.
 – Igen, Atyám – felelte Calder erőteljesen és tisztán.
– Minden gonosz tettét? Minden kísértését?
– Igen, Atyám.
– Megtagadod a hús és a szem bűnös vágyait?
– Megtagadom a hús és a szem bűnös vágyait, Atyám.
– Megígéred, hogy tisztelni fogod az istenek szent akaratát?
– Igen, Atyám.
Néztem, ahogy csöpög a víz Calder arcáról és hajából. A
nedves póló rátapadt izmos felsőtestére. Volt az arckifejezésében
valami vad boldogság, és fogalmam sem volt, mi járt a fejében.
Mintha a víztől érezte volna magát elemében, így nemcsak
megtisztult, hanem erőt is kapott, összezavarodtam és még mindig
féltem, de azért büszke voltam rá.
– Akkor megtisztulná és újjászületetté nyilvánítalak. Erős vagy,
és tiszta. Békében távozhatsz. Élj tovább szentségben!
Calder lassan felállt. Az egybegyűltekre mosolygott, akik
viszonozták a mosolyát. Visszament a helyére a legszélső tanácstag
mellé, ahová letérdelt.
Miközben a két fiatal munkássrác bejött a kádért, hogy
kivigye, nem lehetett nem észrevenni, hogy a fekete hajú,
világoskék szemű úgy néz Calderre, mintha magát az istent látná
benne.

***

Azon az éjszakán elképzeltem az ágyban, ahogy Calder éppen

odalent fekszik a kisszobában a kutyákkal. Igyekeztem a dühömre
összpontosítani, amit az igazságtalanság miatt éreztem, de folyton
megjelent előttem a kép, ahogy félmeztelenül ott pihen, és a
holdfény megvilágítja aranybarna bőrét. Olyan közel volt!
Meg akartam kérdezni erről a mai napról. Meg akartam
kérdezni tőle, hogy mi történt a megtisztítási ceremónia közben, mi
járt a fejében, és ő is úgy megijedt-e, mint én. Vágytam rá, hogy
beszéljek vele, hiszen a legjobb barátom.
Egy darabig még forgolódtam. Hector kitervelte, hogy közel
tartja magához Caldert, mert így figyelheti minden mozdulatát. De
vajon számít-e rá, hogy vagyok annyira vakmerő, hogy odamenjek
Calderhez éjszaka, pláne a megtisztítás után? Tudtam, hogy Hector
szobájában ma éjjel ott van Hailey, aki talán leköti a figyelmét.
Mire tudatos döntést hoztam volna, már ki is ültem az ágy
szélére. A testem szemlátomást tudta, mit akar, még ha az agyam
nem is volt olyan biztos benne, hogy ez bölcs ötlet.
Beraktam az ágyam végében heverő takarót a paplan alá,
emberszerű alakot formáztam belőle, majd lábujjhegyen
odasétáltam az ajtóhoz. Halkan kinyitottam, a folyosón pedig nem
láttam senkit, úgyhogy kiosontam, és becsuktam magam mögött.
A nagy lépcső felé tartva el kellett haladnom Hector szobájának
ajtaja előtt, ahol megálltam fülelni. Férfias morgást hallottam
valami nesszel, ami olyan volt, mintha bőr bőrhöz csapódna.
Gyorsan továbbmentem a lépcsőhöz.
A másik szárnyban valahol halk beszélgetés hallatszott.
Lesiettem a lépcsőn, aztán átvágtam az óriási, kétszintes nappalin.
Most már kifejezetten csend volt.
Nagyon lassan lenyomtam a kilincset, az ajtó pedig némi
nyikorgással kinyílt. Megdermedve vártam, de sehonnan sem jött
zaj, úgyhogy beslisszoltam. Egyszer csak valaki befogta a számat,
és átkarolta a derekamat. Calder hunyorgott rám. Felsóhajtva
elengedte a szám.
– Megőrültél? – suttogta.
Átöleltem a nyakát, és belefúrtam az arcomat, hogy magamba
szívjam mennyei illatát. Nyugalom árasztott el tőle. Bólintással
válaszoltam a kérdésére.
Erre megkönnyebbült sóhajjal átölelt.
– Annyira közel vagy! – mondtam, amikor felemeltem a
fejemet. – Nem tudtam aludni. Én…
Rátapasztotta a száját az enyémre, hogy szenvedélyesen
megcsókoljon. Mintha ő is ugyanezt érezte volna.
Nemsokára kibontakozott a csókból, és levegőért kapkodva
összeérintette a homlokunkat.
– Eden, nem szabad kockáztatnunk. Hector olyan… Nem
tudom. Olyan más lett, ahogy beszéltük. Nem tudom, hogy csak
amiatt, amit lát rajtunk, vagy történt valami a zarándoklaton, vagy
még többről van szó. De óvatosnak kell lennünk, ha ki akarunk
jutni innen.
– Tudom. Mi történt ma, Calder? Annyira aggódtam érted! Azt
hittem, megfulladtál. Nem tudtam, mit csináljak.
 Az ajkamra szorította az ujját, és gyengéden a szemembe
nézett.
– Jól voltam. Majd küzdeni fogok, ha kell, ezt megígérem. De
bíznod kell bennem, hogy tudom, mikor van rá szükség, és mikor
nincs. Oké?
– Oké – bólintottam.
Megint elmosolyodott. Elnézett a vállam fölött, aztán megint a
szemembe.
– Ma, amikor a vízben volt a fejem, alig hallottam Hector
szavait. Igazából… – Elhallgatott egy pillanatra, hogy összeszedje a
gondolatait. – Nem tudom. Békesség árasztott el. Mintha azt
mondták volna, hogy minden rendben lesz. Mintha az istenek nem
lennének kegyetlenek, és nem ítélkeznének, ahogy Hector elhiteti
velünk. Úgy éreztem, elfogadnak. Mintha erőt adtak volna, hogy
kijussak innen, és megteremtsem a közös életünk alapjait. Nehéz
ezt megmagyarázni. Úgy hangzik, mintha hallucináltam volna a
levegő hiányától? Vagy mintha megőrültem volna?
Mosolyogva megráztam a fejem.
– Nem. Ez a legésszerűbb dolog, amit valaha hallottam.
Szerintem a Kegyelem Istene súgott neked.
Calder kuncogott.
– Ettől csak még világosabban láttam, hogy el kell mennünk
innen, amint lehet. És pont ezért nem szabad idelent lenned.
Csókot lehelt az ajkamra, én pedig felsóhajtottam.
– Tudom, mindjárt megyek. Csak… annyira szükségem van
rád! Akarlak. Mindenedet akarom. És azt akarom, hogy
mindenem a tiéd legyen. Azt akarom, hogy… bennem legyél –
mondtam neki tágra nyílt szemmel, mire az övé is elkerekedett. –
Talán ha a magadévá tennél, és elmondanánk Hectornak, akkor ő
küldene el minket.
– Csitt, Eden! – simogatta meg a hajamat. – Nem veszem el a
szüzességedet, amíg ennek bármi köze is van Hectorhoz. És ha
Hector ma elküldene minket, könyörögve jönnénk vissza holnap
reggel.
Ezt úgy mondta, hogy megfeszült az állkapcsa.
– Ha elmegyünk, akkor muszáj lesz örökre – tette hozzá.
Bólintottam. Kézen fogva odavezetett egy pokróchoz és egy
lapos párnához, ami az ablak alatt hevert a földön. A két nagyon
barátságos kutya csak felemelte a fejét, és halkan felnyüszített.
Nekik sokkal kényelmesebb ágy jutott a hatalmas mosógép előtt,
mint Caldernek.
Leültünk a pokrócra. Magához húzott, így meztelen, izmos
mellkasára dőltem. Belefúrtam az orromat a bőrébe.
– Mindig is a földön aludtam. Ez nekem nem gond. Sőt, nézd
csak! – mutatott Calder az ablakra. – Innen látom a holdat és a
város fényeit. Még sohasem aludtam ablaknál. Még sohasem
voltam olyan helyen, ahol hűvös levegő jön a padló
szellőzőrácsaiból – intett a szoba másik végébe. – Nemsokára
odakint leszünk a városban, és ugyanez a hold süt majd le ránk.
Átölelt és szorosan magához húzott, mielőtt folytatta:
– És amikor visszamész a szobádba, tudni fogom, hogy ma
este már közelebb vagyok hozzád, mint tegnap voltam, ráadásul itt
lesz az illatod az ágyamban.
Rám mosolygott, aztán megcsókolta a homlokomat.
– Ha választanom kell, hogy a földön legyek a kutyákkal, vagy
egy királyoknak való ágyban, akkor téged választalak, Calder –
suttogtam. – Akár szöges ágyon is aludnék, ha ez azt jelentené,
hogy hozzád érhetek.
– Ne adj Hectornak ilyen tippeket!
Halkan felnevettem.
– Komolyan, tényleg – könyököltem fel, hogy jobban lássam
az arcát. – Szerinted lesz esélyünk odakint?
Calder egy darabig csak nézett.
– Majd én teremtek magunknak esélyt. Megtalálom a
helyünket. És addig is igen, hiszek benne, hogy így lesz.
Összekulcsoltam a lábainkat, és megint hozzábújtam.
– Egyszer majd minden este így fogunk aludni – pillantottam
fel rá.
– Igen – helyeselt. Nagyon komolynak tűnt, amikor
félresimított az arcomból egy hajtincset. – Szeretlek, Eden.
Megdobbant a szívem, és pislogni kezdtem.
– Én is szeretlek – suttogtam.
Csendben feküdtünk, mintha ez a bűvös szó körülölelt volna
bennünket. Nemsokára felkeltem, és szomorúan ránéztem.
– Jobb, ha megyek.
 Calder bólintott.
– Ha bárki meglátna, mondd azt neki, hogy a konyhában
voltál. Lehet, hogy nem fog hinni neked, de…
– Figyelek rá, hogy ne lásson meg senki! – térdeltem fel, majd
pillanatnyi habozás után hozzátettem: – Utálom nézni, hogy így
bánik veled.
– Semmi baj – sóhajtott Calder. – Arra használ, hogy példát
mutasson rajtam keresztül másoknak. Ha tudom, hogy erős vagy,
akkor elbírom játszani neki ezt a szerepet. De tudnom kell, hogy
nem aggódsz értem, rendben?
– Rendben.
– Nem szívesen engedlek ki innen úgy, hogy nem tudom,
biztonságban visszaérsz-e a szobádba – ráncolta a homlokát, aztán
mindketten felálltunk. Gyengéden szájon csókolt. – Ha visszaértél,
nézz ki a szobád ablakán a holdra! Én pedig innen fogom nézni.
Amíg ugyanaz a hold ragyog fölöttünk, mindig megtaláljuk az
utat egymáshoz. A Kegyelem istene nem hagyná, hogy másképp
legyen – mondta Calder, és félresimított egy hajtincset az arcomból.
Halkan felnevettem, és még utoljára megcsókoltam.
– Jó éjt!
– Jó éjt, Hajnalka!
Halkan kiosontam az ajtón. Végiglopakodtam a nappalin,
majd fel a lépcsőn. Az emeletre érve hirtelen nyílni kezdett Hector
ajtaja, mire gyorsan behúzódtam a vele szemközti üres
vendégszobába. A falhoz lapultam, a szívem háromszoros
sebességgel vert. Mi van, ha Hector végigmegy a folyosón a
szobámig, és benézve meglátja, hogy nem vagyok ott?
Szorosan behunytam a szememet. Hallottam, hogy Hailey
mond valamit odabent, Hector pedig válaszol és visszamegy.
Kilesve láttam, hogy még mindig nyitva az ajtó. Lábujjhegyen
elsiettem előtte a szobámig. Igyekeztem nesztelenül magamra
csukni az ajtót, aztán jól kifújtam magam.
Kivettem a paplan alól az ember formájúra gyűrt plédet, és
bemásztam alá. Alig két másodperccel később kinyílt a szobám
ajtaja, s beáradt rajta a fény a folyosóról. Csak annyira nyitottam ki
az egyik szememet, hogy lássam, ahogy Hector a küszöbön állva
bámul engem. Továbbra is úgy tettem, mintha aludnék. Egy
hosszúra nyúlt pillanattal később becsukódott az ajtó, és hallottam
távolodó lépteit. A hátamra fordulva igyekeztem megnyugtatni
zakatoló szívemet.
Lehet, hogy Hector már korábban is rám nézett ma este?
Borzongás futott végig a gerincemen. Mégsem győztem elég hálát
adni a kis időért, amit Calderrel tölthettem. Es azért is, hogy nem
buktam le.
Az ablak felé fordultam, és lassan kezdett megnyugodni a
szívem, ahogy a teliholdat néztem. Tudtam, hogy Calder is azt nézi
éppen.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

CALDER

MÁSNAP REGGEL ARRA ÉBREDTEM, hogy a szemembe süt a felkelő

nap az ágyam melletti, fedetlen ablakon keresztül. Álmosan
kievickéltem a hátsó ajtón. Még harmatcseppek csillogtak a talajon.
Egy órán belül úgyis elpárolognak, és aki fél hat után kel, nem is
fogja tudni, hogy egyáltalán ott voltak.
Elsétáltam a folyóhoz. Hector ragaszkodott hozzá, hogy
továbbra is abban fürödjek. A partra térdelve vizet fröcsköltem az
arcomra. Ahogy kifújtam a levegőt, mindenfelé spricceltek a
cseppek, száz apró ponton visszahullva a víztükörre. Lehajoltam,
hogy vizet merjek a markommal a fejemre és a tarkómra, utána
pedig megráztam magam, mint egy kutya. Megint vízcseppek
repültek szanaszét a levegőbe és a vízbe. Az ingem aljával
megtöröltem az arcomat és a nyakamat, majd elindultam a kinti
mellékhelyiség felé, ami a munkásházak határában volt, úgy
négyszáz méternyi távolságra. Megállva hátrapillantottam a
főépületre. Még legalább egy órán át nem fog felkelni senki.
Amióta beköltöztem a főépületbe, mindig kijárkáltam vécére. De
ha a ház hátsó részében lévő kis mosdót használnám, vajon
megtudná valaki?
Visszatértem a főépületbe, s halkan odamentem a kis
mosdóhoz, amibe eddig csak bepillantottam a mosókonyha felé
vezető úton. A lehető leghalkabban becsuktam magam mögött az
ajtót, és körülnéztem. Nem volt bent zuhanyzó, csupán egy vécé és
egy mosdó. Még sohasem használtam beltéri vizesblokkot, de
könnyű volt rájönni, hogy működik. Ráadásul elég gyakran
hallottam, mit hiányolnak azok, akik a nagy társadalomból
költöztek munkás faházba. Már tudtam is, hogy miért.
Elfordítottam a csapot, és folyt is a víz. Kissé meghátráltam
ijedtemben, de aztán még jobban kinyitottam, és még jobban folyt.
Egy darabig csak csodálkozva néztem, hogy az ilyesmi mennyire
megkönnyítheti az életet. A csobogó vizet bámulva eszembe jutott
az a nevetséges öntözőrendszer, amit az ültetvényekre készítettem.
Miközben Hector az áldozathozatalról beszélt, és arról, hogy a föld
ajándékait kell használnunk, biztos röhögött magában a
fájdalmasan egyszerű ötletemen. Hirtelenjében nevetségesnek tűnt
az egész öntözőrendszer. Kívülről láttam magamat, ahogy
hónapokon keresztül vájkálom a farönköket a tűző napon izzadva.
Kacagni kezdtem, bár a lehető leghalkabban, és rátámaszkodtam a
mosdóra, hogy összeszedjem magam. Muszáj volt nevetnem.
Máskülönben sírtam volna szégyenemben.
Amint sikerült ráncba szednem magam, még néztem egy
darabig, ahogy folyik a víz, majd elzártam. A folyó víz ráébresztett,
mennyire kell pisilnem. Használtam a vécét, aztán lenyomtam a
kis ezüstszínű kart. A víz örvényleni kezdett, és leöblítette a
vécécsésze tartalmát, én pedig álltam ott és bámultam, mint valami
ősember, aki először találkozik a modern világgal. Ez lényegében
így is volt. Megint lehúztam a vécét, és megint rácsodálkoztam az
örvényre.
Ettől aztán belém nyilallt a felismerés, hogy milyen lesz kilépni
a nagy társadalomba. Ha már egy vécé és egy mosdó is ilyen
áhítattal tölt el, mi fog történni, amikor az összes ilyen inger
egyszerre rohamoz meg? Edennek más lesz, hiszen ő legalább
folyó vízzel és árammal ellátott házban élt egész életében. És
nekem kell majd gondoskodnom róla, megvédeni. Biztos olyan
leszek, mint egy szerencséden idióta. Elöntött a harag, amikor
rájöttem, Hector mennyire nem hagyott nekünk más választást,
mint hogy itt éljük le az életünk hátralévő részét, Acadiában.
A mosdóra támaszkodva magam elé képzeltem Eden bizakodó
tekintetét. Tudtam, hogy van értelme cselekedni. Nyomasztó lesz,
igen, de már nem engedhetem, hogy Hector döntsön az életemről.
Ha tényleg jön a nagy özönvíz, akkor legalább szabadon fog
elmosni – és Edent is. És akárhová kerülünk is utána – akár
Elysiumba, akár a pokolba –, legalább együtt leszünk.
Folyékony szappannal mostam kezet. Összedörzsöltem a
gyöngyházszínű folyadékot a kezemben, és néztem, ahogy
buborékok lesznek belőle. Eddig még csak gyógynövényekből és
olajokból készült házi szappant használtam, ami sohasem habzón
így. Lassan töröltem meg a kezemet, miközben szemügyre vettem
magam a tükörben. Nálunk nem volt otthon tükör, hiszen a hiúság
bűnös dolog, tehát ritkán láttam a tükörképemet. Most jól
megnéztem több szögből is. Megérintettem a sötét borostát az
államon, aztán közelebb hajolva megvizsgáltam a fogaimat.
Mindig is odafigyeltem a fogápolásra: durva ronggyal és sóval
tisztogattam, és mentalevelet rágcsáltam. Szerencsére olyan fehérek
és szabályosak, mint Edené. Acadiában nincs mindenkinek ekkora
mázlija, ami a fogsort illeti.
Kimentem, és halkan becsuktam magam inogott az ajtót.
Éppen megfordultam, amikor egy férfihang szólalt meg:
– Máris megszeged a szabályokat? Milyen elkeserítő!
Megpördülve Clive Richtert, az egyik tanácstagot pillantottam
meg. Beteges kis pofája büszke mosolyra húzódott. Igazából egyik
tanácstagot sem kedveltem, noha alig beszéltem személyesen
valamelyikükkel, de mind közül Clive volt a legkevésbé
rokonszenves. Minden héten ott ült elöl a templomban, és
igyekezett leplezni, ahogy ásítozik. Állandóan a zsebét tapogatta,
és megvetően pillantott a munkásokra. Nem tudom, mások is
észrevették-e ezt, de én igen. Nyilvánvaló volt, hogy Clive Richter
elég nagyra tartja magát, másokat pedig alig néz valamibe.
Vettem egy mély lélegzetet, hogy lehiggadjak.
– Vészhelyzet volt.
Clive élcelődve felkacagott.
– Visszamehetsz a saját… szállásodra, hogy ott intézd el az
ilyen vészhelyzeteket.
– A jövőben így lesz – feleltem kurtán, és el akartam menni
mellette.
Clive megragadta a karomat, mire megálltam, mintha falnak
ütköztem volna. Lassan lehajtottam a fejemet, hogy lássam, ahol
apró keze az alkaromat markolja. Lenéztem rá, mert jó tizenöt
centivel alacsonyabb volt nálam, és elöntött a düh. Ez az ember, aki
a világ bármely másik pontján hozzám sem merne érni, azt hitte,
hogy itt hatalmat gyakorolhat fölöttem.
Megfogtam a karját, hogy annál fogva megfordítsam, és a
hátához csavartam úgy, ahogy Xander csinálta kiskorunkban. Csak
én ezúttal nem játszottam. Clive felnyögött fájdalmában, én pedig
a füléhez hajoltam.
– Soha többé ne érjen hozzám! – közöltem vele, s még
közelebb hajoltam. – Soha többé!
Clive fájdalmasan felkacagott, mire még jobban kicsavartam a
karját. Erre felkiáltott:
– Jó, jó, engedj el!
Durván ellöktem magamtól. Amikor szembefordult velem,
vöröslött az arca a haragtól.
– Meg fogod bánni, hogy bolondot csináltál belőlem –
sziszegte.
– Lehet. De még akkor is megérte, ha büntetést kapok érte. És
maga már amúgy is régen bolond volt, mielőtt én képbe kerültem
volna.
Azzal félretoltam, és visszamentem a szobámba, ahol vártam,
hogy Hector magához szólítson, mintha a kutyája lennék.

***

Ahogy visszaértem a mosókonyhába, perceken belül elkezdett esni

az eső. Hatalmas cseppek kopogtak az ágyam melletti
ablakpárkányon. Zsebre vágott kézzel néztem kifelé, s az járt a
fejemben, hogyan fogom megvédeni Edent az esőtől, miután
elmentünk innen.
Egyszer csak szirénaszó zökkentett ki a gondolataimból. A
vijjogás a főépület oldalára szerelt hangszóróból hallatszott.
Árvízriadó.
Megfeszült az egész testem, ahogy kiléptem a folyosóra. Az
emberek már elindultak kifelé a főépületből. A Tanács összes tagja
családostul az ajtó felé sietett.
Hector a hatalmas nappaliban állt, és higgadt mosollyal az
arcán nyugtatgatta őket:
– Ne aggódjatok! Az istenek vigyáznak ránk. Ez csak egy
próba, hogy készen álljunk, amikor a nagy özönvíz jön.
Nyugodjatok meg!
Edent kerestem a tekintetemmel, de nem láttam sehol. Lehet,
hogy ő már elhagyta az épületet. Én is az ajtó felé tartottam.
– Calder Reynes! – mennydörögte Hector.
Megránduló állkapoccsal lassan felé fordultam.
– Igényt tartok a szolgálataidra, pohárnok.
Ahogy visszasétáltam hozzá, megkerültek a szembejövők. Egy
kislány az anyukája karjaiban sírt, amikor kivitték.
– Igen, Atyám? Mit tehetek önért?
– Itt vársz, amíg mindenki biztonságban kijut. Nekem most
mennem kell, hogy megnyugtassam a menyasszonyomat. Biztos
megijedt. Nem szereti a szűk helyeket.
Pókerarcot vágtam, és nem szóltam semmit. Mintha bármit is
tudna Edenről! Nem tud ő semmit. Neki csak egy birtoktárgy,
semmi más.
Mozdulatlanul állva néztem, ahogy elsétál. Amikor becsukta
maga mögött az ajtót, gyorsan odamentem az ablakhoz. Láttam,
hogy kinyit egy esernyőt, és megkerüli az épületet az óriási bunker
lejárata felé.
Gyorsan elindultam a tanácstagok lakta szárny irányába.
– Van itt valaki? Árvízriadó! – kiáltottam.
Megállva füleltem. Nem hallottam semmit, úgyhogy belestem
az első ajtón.
– Árvízriadó! – ismételtem.
Megint csend fogadott, úgyhogy beléptem a szobába, s
egyszer a hátam mögé néztem.
Megláttam egy komódot rajta egy pénztárcával. Odasiettem,
és a tárcában pénzt találtam: három húszdollárost, két ötöst és hét
egyest. Egy pillanatig haboztam, de aztán kivettem két húszast,
egy ötöst és három egyest.
Iszonyúan zakatolt a szívem, adrenalin áradt szét bennem.
Lépteket hallottam az ajtó előtt, úgyhogy megpördültem a
tengelyem körül. Duke, a nagyobbik kutya kocogott be a szobába,
és nyüszítve simogatást kért. Kifújtam magam.
– Szia, öregfiú! – vakargattam meg a fejét, miközben
igyekeztem megnyugodni.
Zsebre vágtam a pénzt, aztán visszaraktam a tárcát a komód
tetejére, mielőtt kimentem, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Néhány szobában még szétnéztem, és találtam három további
húszast, három tízest és tizenkét egyest.
Vakmerően loptam, de a lehető leghamarabb ki kellett jutnunk
innen. Hajlandó voltam megkockáztatni, hogy bárki is észrevegye
a hiányzó összeget, ha ez azt jelentette, hogy Eden, Xander és én
ilyen sokkal hamarabb útnak indulhatunk. Senki sem tudja
bizonyítani, hogy én voltam.
 A konyhán átvágva megláttam egy műanyag zacskót a pulton,
ami tele volt sós keksszel. Kiöntöttem a kekszet a kukába, és
beletettem a pénzt a zacskóba.
Már elindultam a bejárati ajtó felé, amikor észrevettem, hogy
Hector dolgozószobájának ajtaja résnyire nyitva. Pár másodpercig
tanakodtam, aztán megfordultam, és beléptem a hatalmas
helyiségbe. Azonnal az íróasztalhoz siettem, ahol egyesével
kihúztam a fiókokat pénz után kutatva. Semennyit sem találtam,
és nem is nyúltam semmihez. Minden szigorú rendben sorakozott
a fiókokban – csakúgy, mint az asztalán –, úgyhogy nem akartam
felforgatni. Elég furán viselkedett, ha rendről volt szó.
Odaléptem az ablak melletti nagy kartotékszekrényhez, és
megpróbáltam kihúzni a fiókjait. Mind kulcsra volt zárva, kivéve a
legalsót. Haboztam, közben pedig kihúztam magam és füleltem,
mert mintha hallottam volna valamit. Egy percnyi csend után
kihúztam a fiókot, de csak papírokat láttam benne. Oldalra
biccentett fejjel elolvastam a címkéket, amiken a hat tanácstag neve
díszelgett. Homlokráncolva nekiláttam, hogy átnézzem a
dokumentumokat.
Mindegyik köteg elején egy újságkivágás szerepelt. Kivettem
az elsőt, Rodney Sarberét. Átfutottam a cikket, amiből kiderült,
hogy Rodney egy nagy egyházközösség vezetője volt Kansas
Cityben, ahol a saját egyházától sikkasztott. Az írás az emiatt kitört
botrányról számolt be, s egy képet is közöltek, amin könnyek
közön, bilincsbe verve viszik el Sarbert. Visszaraktam a cikket, és
belelapoztam a többiek anyagába is. El szerettem volna olvasni
mindegyiket, de megint zajt hallottam odakintről. Halkan
becsuktam a fiókot, és lábujjhegyen odamentem az ajtóhoz. Úgy
masíroztam ki rajta, mintha teljes joggal lettem volna odabent.
Maga Rodney Sarber állt Hector dolgozószobájának ajtaja előtt.
Résnyire szűkült a szeme, amikor meglátott.
– Mit csinálsz itt?
– Hector megkért, hogy nézzek körül az épületben, mindenki
távozott-e – feleltem nyugodtan.
– Az irodájában?
Erre megmutattam neki a tenyeremben heverő kulcsot.
– Hector elfelejtette magával vinni. Csak meg akartam előzni,
hogy véletlenül bezáródjunk a bunkerbe.
 Rodney a tenyeremről a szemembe nézett, és bólintott egyet.
– Akkor menj! Nemsokára követlek.
Biztos, hogy nem fogsz, te gyáva nyúl!
Elindultam az ajtó felé, a pénzes zacskót pedig betettem egy
nagy kő alá a ház előtt. Azon ültünk Xanderrel oly sok éve, amikor
arra vártunk, hogy először megpillanthassuk Edent.
A bunker nehéz betonajtaja nyikorogva nyílt ki, amikor
magam felé húztam. Megtettem az öt lépcsőfokot lefelé, oda, ahol
egymáshoz préselődve várakoztak az emberek. Nem nagyon
fértek el kétszázan benne. Külön voltak a munkások és a Tanács
tagjai. Utóbbiak Hector köré gyűltek, aki hátul állt egy kis
emelvényen. Mellőle nyílt a raktárhelyiség, ami télire eltett
élelmiszereket rejtett.
Ez a hely azért épült, hogy mindannyian együtt legyünk,
amikor jön a nagy özönvíz, és egyikünket se sodorja el. Kézen
fogva várjuk majd, hogy a víz végül áttörje a plafont, feltöltve a
földalatti helyiségeket. Nem kell félnünk, hiszen maga a
paradicsom vár ránk. Hector és Eden elvezet minket Elysiumba,
ahol lenézünk az újjáéledő földre, az új emberek vezéreként.
Én pedig semmi mást nem tehetek, mint hogy reménykedem
benne, hogy az egész egy bazi nagy hazugság. Ez viszont
nemcsak reményt keltett bennem, hanem veszteségérzetet és dühöt
is. Régen elhittem, nem? Most pedig szándékos és rosszindulatú
hazugságnak éreztem, amit arra használtak, hogy megfosszanak
az igazi élettől.
Ahogy ott álltam a testek tengerében, olyan volt, mintha
forogna velem a világ. Csak az eső hangját hallottam, a nyugtalan
gyerekekét meg néhány síró csecsemőét. A tekintetemmel Edent
kerestem, és végül megláttam Hailey mellett, Hector jobbján.
Nálam alacsonyabb emberek álltak körülöttem, úgyhogy
amikor nyújtogatni kezdtem a nyakamat, Eden észrevett és rám
mosolygott, aztán gyorsan Hector felé pillantott. A tekintetét
követve láttam, hogy Hector ránéz, aztán pedig Edennel egy
időben rám. Mindketten gyorsan másfelé pillantottunk, de amikor
később megint Hectorra néztem, még mindig kővé dermedt arccal
bámult felém.
Még jobban kihúztam magam, mert ösztönösen így reagáltam
egy másik férfi jelentette fenyegetésre – még egy nagyon-nagyon
zsúfolt szoba másik végéből is. Felállt a szőr a karomon, és
igyekeztem kordában tartani a légzésemet. Olyan sokan voltak
Eden és köztem… semmiképp sem tudtam volna odajutni hozzá
szükség esetén.
Körülnéztem, hogy a családom merre lehet, de nem láttam
őket a tömegben. Ez biztosan nem tett jót Mayának. Reméltem,
hogy legalább nem ijedt meg. Eddig mindig mellette voltam az
ilyen árvízriadók alkalmával, és háromszor megszorítottam a
kezét, miután ó is megszorította az enyémet.
Odakint még hevesebben zuhogott az eső, mintha dézsából
öntenék. Az emberek elcsendesedtek körülöttem, és a plafonra
meredtek, mintha azon keresztül kilátnának.
– Az istenek próbára teszik a türelmünket, a beléjük vetett
hitünket – kiabálta túl Hector az esőt. – Ne féljetek! Ilyen lesz,
amikor eljön a nagy özönvíz. Mindannyian együtt leszünk.
Örvendezni fogunk, mert hamarosan a legdicsőbb helyre jutunk.
Tudjuk, hogy ez csak egy próba, hiszen a kiválasztottam még nem
lett az enyém. Anélkül nem juthatunk Elysiumba. Anélkül nem
vagyunk teljesek. Anélkül még nem vagyunk egyensúlyban.
Hector lehajtott fejjel kissé megingott, mire a mellette álló
tanácstag odanyúlt, hogy megtartsa. Hector a plafon egyik
sarkába mutatott.
– Ott. Ott fog először beszivárogni a víz.
Megint behunyta a szemét.
– Nagyon-nagyon hamar már ömleni fog, és elkezdi
megtölteni ezt a helyet.
A magasba emelte mindkét karját.
– De mi nem fogunk félni, mert érezzük majd az istenek
jelenlétét magunk közön!
Azzal leeresztene a karját, és elhallgatott, mintha magához
térne. Utána csak ott állt és várakozott az arcán apró, elégedett
mosollyal.
Mintha órák teltek volna el így. Igazából viszont nem lehetett
harminc percnél több, mire elkezdett csillapodni az eső, és
mindnyájan fellélegeztünk.
– Most már kinyithatod az ajtót – kiáltotta Hector a lépcső
mellett álló férfinak, aki felment, és megtolta a nehéz betontömböt.
Az emberek tülekedni kezdtek, én pedig gyorsan kimentem és
félreálltam. Mindenki ki akart jutni a szabad levegőre.
A templom felé vették az irányt, ahol árvízriadó után Hector
mindig szentbeszédet tartott. Abban a tudatban követtem őket,
hogy nemsokára Eden közelében lehetek – még akkor is, ha a
földön kell lennem.
A templomba érve elfoglaltam új helyemet, letérdeltem a
tanácstagok széke mellé.
Hector perceken belül megérkezett, a karján Edennel.
Megfeszültem a látványtól, ahogy hozzáért. Azt ismételgettem
magamban, hogy „már nem sokáig, már nem sokáig” – egészen
addig, amíg el nem tudtam lazulni, magam elé képzelve a kő alatt
lapuló pénzt.
Hector odakísérte Edent a helyére, aztán odasétált a
pódiumhoz, ahol megvárta, amíg mindenki bejön a templomba.
– Drága népem! – kezdett bele. – Tudom, hogy egy árvízriadó
nem tartozik a legkellemesebb élmények közé, de engem mindig
arra emlékeztet, hogy már nagyon-nagyon közel az az idő, amikor
mindannyian ott állunk majd a föld alatt, és tudni fogjuk, hogy
igazi özönvíz hömpölyög felettünk, ami tisztára mossa a világot.
Alázattal tölt el a tény, hogy mi itt mindannyian – mutatott körbe –
az istenek kiválasztottál vagyunk. Áldottak vagyunk. Így hát ezek
a riadók boldogsággal, büszkeséggel és irántatok táplált szeretettel
töltenek el.
Hector lefelé pillantott. Nem láttam jól az arckifejezését, de úgy
képzeltem, hogy komolyan töpreng.
– Az istenek engem választottak, hogy az Atyátok, a
védelmezőtök és a vezéretek legyek. Ennél semmi sem tölt el
mélyebb hálával, és el sem tudok képzelni nagyobb
megtiszteltetést.
Megint szünetet tartott.
– Ugyanakkor, mint minden jó apának, nekem is muszáj
korrigálnom a gyermekeim és a családom cselekedeteit. Minden
engedelmes közösségben rendnek kell uralkodnia, különben nincs
bizalom és nincs hit az életünket irányító szabályok iránt. Tegnap
arról beszéltem nektek, hogy az istenek teremtik a lágyan
csörgedező folyót és a vad tengert is. Ma muszáj az istenek nevében
segítenem az egyik közülünk valónak, hogy visszataláljon a békés
vizekre. Az egyik gyermekem sajnos eltévedt, és letért arról az
útról, amit az istenek kijelöltek számára. Calder Reynes!
Hector felém fordult, én pedig pislogás nélkül néztem vissza rá.
A közönségre tekintve láttam, hogy anya a szája elé kapta a kezét,
Maya pedig odabújt apához. Néhány másodpercre behunytam a
szememet, vettem egy mély lélegzetet, aztán megint kinyitottam.
Hector a szemembe nézve folytatta a beszédét:
– Annak ellenére, hogy Calder Reynes éppen tegnap
keresztelkedett meg, az önzés bűnébe esve tiszteletlenül bánt a
Tanács egyik tagjával. Testileg bántalmazta.
Hector a tömeghez fordult.
– Elfogadható-e a testi bántalmazás az istenek kiválasztott
emberei között?
– Nem, Atyám – hangzott a válasz.
– Nem, tényleg nem – nézett le Hector. – Biztonságban
érezhetjük-e magunkat, ha él közöttünk egy fegyelmezetlen
ember?
– Nem, Atyám.
– A bűn és az engedetlenség mindnyájunknak fájdalmat okoz-
e?
– Igen, Atyám.
– Igen. Fájdalmat okoz. És nekem is meghasad tőle a szívem.
Caldernek viszont muszáj a büntetődeszkán térdelnie a mise
hátralévő részében, aztán egy napot a föld alatti börtönben töltenie
a vétkeiért. Ez pont annyira fáj nekem, mint neked, egykoron
bizalmamba fogadott pohárnokom.
Dühbe gurultam. Nem hittem el, hogy ez történik. Azt hittem,
mindjárt rávetem magam Hectorra, aki folytatta:
– Vagy talán vagy annyira önző, hogy valaki mással töltetnéd
le a büntetésed? – mutatott a tömeg felé. – Talán az édesanyáddal?
Kifejezéstelen arcot erőltettem magamra.
– Boldogan vállalom a büntetést, Atyám – feleltem olyan
hangon, ami még a saját fülemnek is különösen rekedten csengett.
Hitetlenkedve térdeltem ott, miközben Clive Richter felállt,
hogy hozza a deszkát. Amikor elment mellettem, győzedelmes
pillantást vetett rám, aztán Hector lába elé tette a deszkát, amin az
embereknek háttal térdelve kellett szégyenkeznem. Elszomorított,
hogy a szüleimnek és Mayának is végig kell ezt néznie, és hogy
talán elhiszik az ellenem felhozott vádakat. De képtelen voltam
szégyenkezni amiatt, amit Clive-val csináltam. Azt mondtam, hogy
boldogan vállalom a büntetést, és komolyan is gondoltam.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

EDEN

FÉLELEM ÉS RETTEGÉS FOGOTT EL , ahogy Calder lassan felállt.

Megfeszült az állkapcsa, a tekintete pedig kifürkészhetetlen volt.
Odament a deszkához, hogy letérdeljen rá, de a mozdulat közben
megtorpant. Résnyire szűkült szemmel nézett rajta valamit, és egy
pillanatra értetlen arcot vágott. Nem láttam a helyemről, hogy
miért. Aztán Clive Richterrel farkasszemet nézve térdelt le.
Fájdalmas képet vágott, aztán megint kifejezéstelenre váltott.
Mi folyik itt? Nem értettem.
Előrehajoltam, mintha a testem magától oda akarna menni
hozzá. Ő viszont egyetlen pillantással figyelmeztetett, hogy
maradjak nyugton. összekulcsoltam a kezemet az ölemben, és
gyötrődve másfelé fordítottam a tekintetemet. Világos volt az
üzenete: ha bármit is mondok, azzal csak megnehezítem a dolgát –
és az enyémet is. Tehetetlen voltam. Sikítani akartam.
Amikor megint ránéztem, elkerekedett a szemem a
döbbenettől. Egyre több vér látszott a térde és a sípcsontja alatti
fémlemezen. Volt már példa ilyen büntetésre a templomban, de
még senki sem vérzett. Valami nem stimmelt. Csináltak valamit
azzal a deszkával, hogy sérülést tudjon okozni. Calder mégis
egyenes háttal, rezzenéstelenül tűrte. Én viszont láttam az arcán
legördülő izzadságcseppeket. Hatalmas erőfeszítésébe került ott
térdelve szenvedni anélkül, hogy ez látszott volna az arcán. Nem
tudtam, hogy értem, saját magáért vagy a körülötte állókért vág
kifejezéstelen arcot, de az biztos, hogy keményen megfizette az
árát. Jaj, Calder!
A következő egy órában csendben, belül kínlódva ültem ott,
miközben Calder előttem térdelt. A vére lassított felvételben csorgott
a fémlemezről a színpad márványpadlójára. Visszhangozva értek
földet a cseppek, ha éppen csendes pillanatban hullottak le. Hector
folytatta a prédikációt. Főleg a saját Szent Könyvéből ídézett az
önzésről, a Sátánról és a bűnösökről. Csak itt-ott hallottam belőle
valamit, mialatt az istenek kegyelméért imádkoztam, hogy
adjanak erőt Caldernek, és teljen számára gyorsabban az idő.
Amikor végre kijutunk innen… amikor végre biztonságban
leszünk – üzentem neki szavak nélkül –, ha majd ránézek a lábadon a
hegekre, felidézem magamban, milyen bátor voltál, amikor esőket a
sebeket szerezted. Nem leszek szomorú. Csak egyvalamit fogok érezni:
büszkeséget.
Mire felocsúdtam, Hector már a záró imát szavalta együtt a
tömeggel. Körülnézve láttam, hogy sokan feszengve pillantanak
Calderre, ahogy lassan szétfolyik a vére a márványpadlón. A
férfiak között akadtak, akik sokkal nagyobbak és erősebbek voltak
Hectornál. Ami történik, az nincs rendjén, ti pedig nem csináltok
semmit— gondoltam. Egyikőtök sem csinál semmit!
Észrevettem Calder családját a tömegben. Az anyukája és az
apukája komoly arccal nézett előre, míg Maya az apukája mellére
hajtotta a fejét.
Megtaláltam Xandert is, akinek leplezetlen gyűlölet
tükröződött az arcán, úgy bámulta Hectort. Találkozott a
tekintetünk, mire ő árnyalatnyit megenyhülve bólintott egyet,
mintha azt üzenné: Megvan a tervünk, tarts ki!
Hector végül Calderhez fordult.
– Felállhatsz, pohárnok.
Aztán a vértócsára nézve folytatta:
– Az istenek úgy vélték, hogy különösen szigorú büntetést
érdemelsz a bűneidért. És kik vagyunk mi, hogy ellenkezzünk
velük? – nézett végig a tömegen. Szemlátomást senki sem gondolta
úgy, hogy joga lenne ellenkezni. – De a vérzés eláll, a sebek pedig
begyógyulnak. Ha tanulsz az esetből, akkor megérte a fájdalom.
Megérte, pohárnok?
– Igen, Atyám – válaszolta Calder szilárd erővel.
– Nagyon helyes – mondta némi szünet után Hector. –
Felállhatsz, hogy szembenézz a családoddal. Kérj tőlük bocsánatot!
Calder egy kis ideig nem moccant, de végül előrehajolva letette
a tenyerét a földre, és felemelte az egyik térdét, majd a másikat is.
Mindkettőnél oda volt ragadva a tépett húsa. Fájdalmat láttam
átvillanni az arcán, mielőtt megint összeszedte magát, aztán lassan
felállt. Eddig az arcát figyeltem, ám most a térdére vándorolt a
tekintetem. A szám elé kellett kapnom a kezemet, hogy ne sikítsak
fel. Cafatokban lógott a húsa, mintha lereszelték volna a fémlemez
rücskös felületét, hogy mindegyik kiemelkedés tűéles legyen.
Mindegyik sebből vékony csíkokban csörgött a vér. Calder
felegyenesedve szembefordult a tömeggel.
– Bocsánatot kérek önző viselkedésemért, és sajnálom, hogy ezt
ma végig kellett néznetek. A börtönben át fogom gondolni a
cselekedeteimet.
– Most pedig a Tanácstól is kérj bocsánatot! – parancsolta
Hector.
Calder lassan feléjük fordult. Már nem néztem a lábát. Csak az
arcát. Ő nem nézett rám, mert Clive Richterre szegezte a tekintetét.
– Bocsánatot kérek önöktől, és megbántam, hogy késztetést
éreztem annak bizonyítására, hogy vannak, akiket erősebbnek
teremtettek. A cselekedetem teljes mértékben önző volt.
Clive résnyire húzta össze a szemét, de nem szólt semmit.
Hector intett, hogy a tanácstagok elindulhatnak kifelé a
templomból. Mindannyian felálltunk és kisétáltunk. Felszegtem az
államat, és nem néztem senkinek a szemébe kifelé menet.
Egyszer pillantottam hátra, amikor felmásztam a hintóra, ami
Hectorral szállított minket minden héten a templomba. Láttam,
hogy Calder vörösbe borult lábszárral halad végig a sorok között,
pont úgy egyenesen előre nézve, ahogy én tettem.

***

A nap hátralévő részét a szobámban töltöttem, gyászos

hangulatban az ágyon ülve. Vajon mit érezhet Calder?
Meggyógyítják a lábát, vagy egyedül, véresen és elhagyatva hever
valahol? Nem tudtam, hogy bírom ki válaszok nélkül, de már a
puszta gondolattól is bűntudatom támadt. Hiszen nem én
szenvedtem, hanem Calder.
Nagyjából egy órával vacsora előtt halkan kopogtak. Felálltam,
hogy ajtót nyissak. Hailey volt az.
– Jól vagy? – fogta meg a kezemet, miközben leültünk az
ágyra.
Képtelen voltam uralkodni magamon. Könnybe lábadt
szemmel ráztam a fejemet.
– Látom, hogy nézel rá, Eden. Mindenki látja.
– Szeretem, Hailey – böktem ki sírós arccal. – Szerelmes
vagyok belé.
Nem gondoltam rá, hogy kimondom, de Hailey kedves arcát
látva belém nyilallt, hogy muszáj. Iszonyatosan vágytam rá, hogy
beszéljek erről valakivel.
Hailey elsápadt.
– Ó, Eden! Hát az meg hogy lehet? Hogy hagyhattad, hogy
megtörténjen?
– Nem tehetek róla. Nem tehettem ellene semmit.
– Távol tarthattad volna magad tőle.
– Nem akartam – ráztam a fejemet. – Semmi mást nem
akarok, csak vele lenni.
Hailey kihúzta magát, és összeszorította a száját.
– Akkor önző vagy. Szörnyű helyzetbe hoztál mindnyájunkat.
Kockára tetted a jövőnket, a sorsunkat azzal, hogy az önző szíved
szavára hallgattál.
Úgy éreztem, mintha hatalmas kő nehezedne a mellkasomra.
– Ha csak akkor lehet helyem a paradicsomban, ha nem
törődöm a saját szívem vágyával, akkor nem kérek a
paradicsomból – nyögtem könnyek között.
– És mi lesz velünk, többiekkel?
Felálltam.
– Mi lenne veletek? Az én nyomorúságomtól függ a
megváltásotok? Azt kívánjátok tőlem, hogy feláldozzam szívem
leghőbb vágyát, hogy örökké együtt uralkodhassatok az
istenekkel? Hát ez nem önző dolog?
– Te is örökké együtt fogsz uralkodni az istenekkel, Eden – állt
fel Hailey is.
– Én nem akarok az istenekkel uralkodni, ha ez azt jelenti,
hogy Calder nélkül kell megtennem. Inkább égek a pokol tüzében
– sziszegtem.
Hailey mintha feladta volna a harcot: kissé összegörnyedve
balra nézett mellettem, ki az ablakomon.
– Ez részben az én hibám. Túl nagy szabadságot adtam neked,
és nézd meg, mi történt.
Megint könnyek szöktek a szemembe.
 – Te vagy az egyetlen, aki valaha is jó volt itt hozzám… az
egyetlen, aki… aki akár csak egyszer is éreztette, hogy szeret
engem – nyúltam a keze után, de elhúzta. – Kérlek, Hailey!
Szükségem van egy anyára, és te az voltál nekem. Kérlek, ne utálj!
Próbálj megérteni! Kérlek, segíts! – Az utolsó mondatot már
suttogtam.
– És nekünk ki fog segíteni?
– Mi van, ha Hector téved az özönvízzel kapcsolatban? –
pislogtam. – Mi van… mi van, ha nem is fog eljönni?
– El fog – rázta a fejét Hailey. – Hector… ő tudja a dolgokat. A
házassága veled és az özönvízre vonatkozó jóslat az egyetlen biztos
pont. Teljesen biztos benne, és én is az vagyok.
Lenéztem a földre, miközben még mindig folytak a könnyeim.
– Ne haragudj!
Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Aztán megint Hailey-re
pillantottam.
– Kérlek, ne add tovább Hectornak, amit mondtam!
– Sohasem mondanám el neki. Mindkettőnket megbüntetne,
ráadásul jogosan.
Szégyenkezve lehajtottam a fejemet.
– Megmondom a többieknek, hogy nem érzed jól magad, és
nem jössz vacsorázni. Szerintem mindenkinek így lesz a legjobb.
– Rendben – cincogtam. Tudtam, hogy ezzel azt akarja
mondani, hogy nem óhajt látni a nap hátralévő részében.
Azzal Hailey megfordult, és kiment a szobából.
Visszahanyatlottam az ágyra, és a tenyerembe temetett arccal
zokogtam. Nagyon örültem neki, hogy Hailey és a srácai a mi
szárnyunkban maradtak még Miriam Anya visszatérése után is. De
most már Hailey is undorodott tőlem. Eluralkodott rajtam a
magány és a kétségbeesés.
Nemsokára kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Xander
elsétál a főépülettől, miközben hátrapillant a válla fölött.
Leosontam a lépcsőn. Az étkező felé hegyeztem a fülemet, és
hallottam, ahogy a többiek esznek odabent. Halkan kinyitottam a
bejárati ajtót, és lementem a négy lépcsőfokon. Körülnéztem, aztán
benyúltam a bokorba. Egy összehajtogatott papírlapot találtam. A
szoknyám zsebébe rejtve visszatértem a szobámba, hogy
elolvassam.
 Eden!
Szerintem egyetértesz velem abban, hogy a ma történtek
után olyan gyorsan el kell tűnnünk innen, ameny-nyíre
csak lehet. Maximum két hónap múlva. Amikor az
estifecske hangját hallod háromszor egymás után, aztán
szünet után még kétszer, akkor tudd, hogy eljött az idő,
amikor találkoznod kell Calderrel és velem a forrásnál.
Ügyelj rá, hogy senki se kövessen!
Addig is, ha pénzt látsz valahol heverni, és nem túl
kockázatos elvenni, tedd meg! Mindenre szükségünk
lesz, amit össze tudunk szedni. Minden egyes centre.
Xander

Két hónap? Reszketve vettem egy mély lélegzetet. Két hónap

kibírhatatlanul hosszú időnek tűnt. Nem volt más lehetőségem,
mint hogy igyekszem türelmes lenni. Majd minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy ne árulja el a tekintetem, mennyire szerelmes
vagyok Calderbe. És imádkozom, hogy baj nélkül teljen a
következő két hónap.
Ezt a levelet nem azok közé raktam, amiket Caldertől kaptam,
és amiktől mintha képtelen lettem volna megválni. Inkább
gyújtottam egy gyertyát a komódon, és a szélénél fogva
meggyújtottam a papírt. Amikor már csak a sarka volt meg,
bedobtam a nagy üveg gyertyatartóba, végül elfújtam a gyertyát,
és az ablaknál állva Calderre gondoltam. Próbáltam elképzelni
magunkat valahol nagyon-nagyon messze.
 TIZENHATODIK FEJEZET

CALDER

A BÖRTÖNCELLÁBAN ÜLTEM, A bunker túlsó végében. Még sohasem

jártam itt, de hallottam, hogy hideg és nyomorúságos hely, ami
hamar ráveszi az embert a megbánásra. Tényleg igazat mondtak.
A cella szűk volt, és hideg. Egy rozsdás csőbe lehetett pisilni, és
dohos, rohadt szag terjengett a levegőben. Az egyetlen
ülőalkalmatosság egy keskeny kőpad volt, amire kinyújtottam
lüktető lábamat. Fájdalmas grimasszal helyezkedtem el. Hálás
voltam, hogy végre nem kell lepleznem a szenvedésemet. Valaki
élesre reszelte a kitüremkedéseket azon a fémlemezen. Fogadni
mernék, hogy Clive Richter volt. De ha azt hitte, hogy megadom
neki azt az örömet, hogy lássa a kínomat, akkor tévedett. Ezek a
lyukak be fognak gyógyulni a lábamon, akármilyen véresek is
most.
Kulcscsörgést hallottam, egy apró termetű, öreg nénit engedtek
be hozzám szanaszét szálló, ősz hajjal. Aztán becsukták mögötte
az ajtót.
– Willa Anya – próbáltam felállni.
Türelmetlenül horkantva intett, hogy maradjak ülve. Megint
lerogytam.
Levette a válláról a nagy, kötős táskát, és nekiállt apró
neszesszereket kipakolni belőle egy kis tállal együtt, amit mintha
kőből faragtak volna, összekevert benne egy pár dolgot némi
vízzel, és erős gyógynövényszag vett körbe. Addig kutyulta, amíg
sötétzöld pép lett belőle. Közelebb lépve lerakta, és vizsgálgatni
kezdte a lábamat. Ciccegett, miközben óvatosan ide-oda forgatta.
– Az isteneknek ehhez semmi közük – mondta inkább csak
úgy magában. – Tessék, fogd meg! Segít a fajdalom ellen – nyújtott
felém egy kis tasak port és egy fakorsót. – Idd meg az egészet!
Beöntöttem a port a számba, aztán kiittam a kancsót. Azonnal
átmelegedett a testem, a lüktetés a lábamban pedig csillapodni
kezdett. Felsóhajtva a falnak döntöttem a fejemet. Éreztem, hogy
valami rákerül a lábamra, de nem néztem le.
Willa Anya nemsokára megszólalt:
– Mi a rossebet csináltál, amivel így felbosszantottad Hectort?
– Én… szerintem fenyegetést jelentek számára – feleltem még
mindig behunyt szemmel. Zsongott a fejem, de jó értelemben.
Willa Anya jó ideig hallgatott.
– Akkor el kell menned. Csak egyre rosszabb lesz itt neked.
Kinyitottam a szememet, és a pilláim alól ránéztem.
Kristálykék szempárral találkozott a tekintetem, s néhány
másodpercig csak meredtem rá. Ráncos volt a bőre és papírvékony,
foga pedig alig maradt, de esküszöm, hogy a szeme egy fiatal
lányéra hasonlítón.
– Helyre fogom tenni a dolgokat – jelentenem ki.
Megrázta a fejét, mialatt még több hűvös pépet rákon a
sebeimre.
– Folyton kibillented az egyensúlyt. Nem lehet helyretenni a
dolgokat. Nem! Most azonnal el kell menned.
– Vannak itt olyanok, akiket szeretek – ráztam a fejemet.
Erre bólintott, és elővett egy tekercs fáslit.
– Még egy ok arra, hogy elmenj. Amint kiengednek innen,
indulj el, és meg se állj, csak amikor már nagyon messze vagy!
Megint megráztam a fejemet. A levegő mintha vibrált volna
körülöttem.
– Azt nem tehetem. Vannak itt, akikről gondoskodnom kell.
Willa Anya hangosan felsóhajtott.
– Te már meghoztad a magad áldozatát ebben az életben,
Calder Reynes – tekerte körbe a térdemet, és hátul megkötötte a
fáslit. – Akár tisztában vagy vele, akár nem.
– Nem értem – válaszoltam értetlenkedve. Elnehezült a
nyelvem, és nehezen tudtam formálni a szavakat.
Megint találkozott a tekintetem a kristálykék szempárral.
– Nagyon kicsi voltál még. Biztos nem emlékszel arra, amikor
idejöttél.
Kissé megráztam a fejemet, mert nem értettem.
– Amikor idejöttem? Nem, én és Maya itt születtünk.
Willa Anya halkan felkacagott.
– Hohó! Maya igen. Te nem, Calder. Te nem itt születtél. De
attól még ugyanúgy Hectorhoz tartozol. Most pedig
szembekerültél vele, és veszélyt jelentesz számára. Ezt nem
hagyhatja annyiban. Úgyhogy ha meg akarod védeni azokat,
akiket szeretsz, akkor elmész innen, éned?
– Micsoda? Miért? Én nem…
Willa Anya bólintott, aztán gyengéden megpaskolta a
lábfejemet.
– Ajándék voltál nekik. Tökéletes kisfiú, nagyon-nagyon szép.
Te ellensúlyoztad a nővéred tökéletlenségét.
Úgy éreztem, mintha köd ereszkedne az agyamra, amin nem
tudtam keresztülverekedni magam, hogy megtaláljam a saját
gondolataimat, vagy kiválogassam közülük a fontosakat. Biztos
megőrült ez az öreg néni, vagy valamiféle időskori elbutulással
küzd.
– Maga nagyon idős – böktem ki akadozó nyelvvel.
Willa Anya hangosan felnevetett, és folytatta a fáslizást.
– Egy nap majd te is az leszel.
– Igen? – ráztam kétkedve a fejemet. – Lehet itt bárki is az?
– Szerintem igen – felelte elgondolkodva, aztán megint kisimult
az arca. – Ha bizonyos dolgok úgy alakulnak, akkor… igen –
bólintott.
Fogalmam sem volt, miről beszél, de nem is érdekelt. Mintha
semmi sem számított volna, csak a zsigereimen végigáramló
melegség és a fajdalom hiánya. Megint behunytam a szememet.
– Szeret itt élni, Willa Anya?
– Azt hiszem, igen – mondta némi habozás után. – Megvan a
helyem. És itt megérem a pénzem. Hasznos vagyok – biccentett a
lábam felé.
Bólintottam. Még sohasem ápolt engem, de hallottam, hogy
azok a nők, akik szültek, ódákat zengnek róla. Sok seb
begyógyult, ami az ő gyógynövényei nélkül elfertőződött volna.
Hector persze mindig azt mondta, hogy a gyógyulás az istenek
akaratán múlik. Csak ez jelen pillanatban kétségesnek tűnt.
– De Calder! Egy ilyen fiúnak, mint te, semmi szüksége elbújni
egy ilyen helyen.
– Elbújni? Itt azt csinálják az emberek? – kérdeztem
egybemosódó szavakkal.
– Bezony! Néha mindnyájunknak szükségünk van menedékre.
Fájdalmas ez a világ. Vannak, akik szeretnének tartozni valahova –
rázta a fejét. – De nem úgy, hogy nagy árat kell fizetniük érte.
Értetlenül ráncoltam a homlokomat, és megint melegség áradt
szét bennem.
– Milyen ára van annak, hogy valaki itt leljen menedékre?
Willa Anya abbahagyta, amit éppen csinált, és fakó tekintete
felcsillant.
– A halál – közölte olyan egyszerűen, mintha nem is számítana
a szó. – Sok halál.
Vibrálni kezdett körülöttem minden. Csak aludni akartam.
– És ha elmegyünk innen?
– Akkor élet – felelte.
A szavak ellebegtek a tudatomig, ahol összeálltak, majd megint
szétestek. Képtelen voltam összekötni őket, hogy megtaláljam a
jelentésüket. Behunyt szemmel pihentem.
Mintha csak néhány perc múlva paskolta volna meg a
lábfejemet.
– Kész is. Ez megvéd a fertőzéstől. Tartsd magadon akkor is, ha
viszket! Legalább addig, amíg idebent vagy. Utána vedd le a kötést,
tisztítsd ki a sebeket, és rakd vissza! Ha vizes lesz a fásli, tegyél fel
helyette szárazát!
Alig bírtam nyitva tartani a szememet, de azért belenéztem az
övébe.
– Köszönöm, Willa Anya! – hebegtem. – Nagyon köszönöm!
Szomorúan bólintott, aztán mintha magában motyogni
kezdett volna:
– Én mindent megtettem, hogy megértse, milyen ajándékot
kapott, és ne bánjon vele rosszul.
Fájdalmas arcot vágott, amitől hihetetlen módon még
öregebbnek tűnt. A homlokomat ráncoltam, amíg ő mindent
visszapakolt a táskájába. Lettek volna hozzá kérdéseim, de nagyon
kimerültem. Hagytam lecsukódni a szememet, és ezúttal elnyelt a
sötétség. Mintha a saját elmém sötét erdejébe kerültem volna, ahol
hatalmas kígyók sziszegtek, Eden megvonaglott az élvezettől,
aztán a nevemet nyögte, a csordogáló vízből pedig áradat lett, ami
magával rántott a mélybe. Olyan mélyre, hogy azt hittem, soha
többé nem jutok felszínre.
 ***

A nap nagy részét alvással töltöttem abban a kis lyukban. Miriam

Anya, Hector savanyú képű szeretője hozott nekem élelmet. Letette
a tálcát a földre, felkapta az üreset, aztán gyorsan távozott. Meg
sem próbáltam szóba elegyedni vele. Semmi értelme nem lett
volna, és amúgy is látszott rajta, hogy nem fogadná szívesen a
közeledésemet.
Másnap, amikor Willa Anya gyógynövényei után kitisztult a
fejem, Miriam Anya hozott nekem egy példányt a Szent Könyvből,
és letette az étel mellé a földre. Felraktam ugyan a padra, de
egyszer sem nyitottam ki.
Délután az egyik tanácstag fia nyitott be hozzám, hogy
kiengedjen a napfényre, ahol hunyorogva tántorodtam hátra.
– Hector azt mondta, hogy rögtön menj ki a mezőre, miután
megmosakodtál.
Beletelt egy percbe, mire a szemem hozzászokott a fényhez,
aztán szó nélkül otthagytam a srácot.
A folyópartra telepedve levettem a lábamról a fáslit, amit Willa
Anya rárakott, és leápoltam a még mindig eleven sebeket.
Lemostam a koszt a bőrömről és a hajamról, majd visszaraktam a
fáslit, amit kint hagytam a napon száradni.
Mire elindultam a mezőre, már magasan járt a nap. Jó érzés
volt, ahogy lesütött rám. A tisztaságtól és a napsütéstől újra
embernek éreztem magam. Az egyik faház mellett elhaladva
kinyúlt értem egy kéz, és behúzott mögé. Halkan káromkodva
megtántorodtam, aztán a tüzes tekintetű Xanderrel találtam
magam szemben.
– A frászt hoztad rám!
– Ne haragudj! Nincs sok időnk. Nem akarom, hogy bárki is
meglásson minket.
– Miért? Barátok vagyunk. Semmi furcsa nincs abban, ha
beszélünk.
– Igazad van – felelte némi habozás után Xander. – Csak jobb,
ha erre nem hívjuk fel a figyelmet. Akkor engem kisebb eséllyel
fognak figyelni. Téged már figyelnek, és onnan nincs visszaút.
– Szerintem úgy kéne viselkednünk, mintha mi sem történt
volna. Még jobban felhívjuk magunkra a figyelmet azzal, ha
máshogy csináljuk.
– Jó, oké – vágta rá türelmetlenül Xander.
– Helyes – bólintottam. – Akkor sétáljunk egyet! Ne bujkáljunk
a házak mögött!
Xander a lábamra pillantott, aztán együtt elindultunk a
mezőre.
– Hogy vagy?
– Jól. Fáj, de jól.
– Nem lesz könnyű a mezőn térdelni.
– Túl fogom élni. Mi a következő lépés?
Xander a hajába túrva körülnézett.
– Kristi kölcsön tud adni nekünk ötszáz dollárt készpénzben.
Nincs neki túl sok, mert csak részmunkaidőben dolgozik az
őrhelyen, tehát ez a legtöbb, amit megtehet.
– Ez szuper! Oké, akkor már több mint hatszáz dollárunk van.
Annyival mire jutunk?
– Nem sokra. Kristi felajánlott nekünk egy szobát a lakásában,
de nemsokára költözni fog, mert elkezd egy négyéves főiskolát,
szóval már nem lesz itt, ha nem lépünk le úgy két hónapon belül.
Azt mondta, talán tud még ajánlani helyeket, ahol tovább is
meghúzhatjuk magunkat.
Bólintottam.
– Akkor szerinted két hónapba fog telni, amíg felkészülünk?
– Igen, de nem többe. Csak egyre rosszabb lesz a helyzeted, és
Edené is. Sőt, a munkások már neki is látnak az esküvői
előkészületeknek. Mikor is tölti be Eden a tizennyolcat? Három
hónap múlva?
– Annyi sem – fújtam egyet.
Xander elhallgatott egy pillanatra.
– Jól van, akkor feltűnés nélkül vedd el, amit csak tudsz!
Ékszert, pénzt vagy bármit, amit eladhatunk. Minél később lesz
muszáj munkát találnunk, annál jobb, de addig is enni kell
valamiből. És ne menj Eden közelébe! – pillantott rám. – Nem
szabad kockáztatnunk.
– Edennek is szólnunk kell.
– Én már megtettem. Remélem, be tud menni Hector
szobájába, és talál valami értékeset.
Megfeszített állkapoccsal néztem egyenesen előre.
 – Nem akarom, hogy Hector szobájának közelébe menjen.
Xander megrázta a fejét, aztán a homlokát ráncolva rám
nézett.
– A túlélésünkhöz kell, Calder.
– Nem. Előbb találok módot arra, hogy bemenjek oda, mint
hogy Edent küldjem.
– Oké. A részleteket maid kitaláljuk. Mint már mondtam, én
szóltam Edennek. Jeleztem, hogy legyen óvatos. Odajön majd
hozzánk a forráshoz, amint jelet adok.
– Mi a jel? – vontam fel a szemöldökömet.
A szájához emelte mindkét kezét, és nagyon halkan adón egy
olyan hangot, mint amilyet az estifecske szokott.
A helyzet komolysága ellenére elnevettem magam.
– Nem rossz. De honnan fogja tudni, hogy te vagy az, nem
pedig egy igazi madár?
– Tudom, hogy képtelenség megkülönböztetni – kacsintott rám
Xander. – Az embernek muszáj csinálnia valamit, hogy lefoglalja
magát, amikor órákig sétálgat egyedül.
– Igazi polihisztor vagy. De most komolyan, honnan fogja
tudni, hogy te vagy az?
Xander komolyra váltott.
– Háromszor fogom csinálni, aztán szünetet tartok, és még
kétszer.
– Rendben – bólintottam, majd hátrafordulva körülnéztem. –
Jobb, ha megyek.
– Oké.
– Xander, tudnál nekem segíteni valamiben? Muszáj még
egyszer látnom Edent, mielőtt hónapokon át nem fogok találkozni
vele.
Xander fújt egyet.
– Nem, Calder. Távol kell tartanod magad tőle. Felé se nézz!
– Tudom. Úgy lesz. Csak egyetlenegy alkalomról lenne szó.
Kérlek! Azzal átvészeljük majd a következő két hónapot,
megígérem.
Xander lefelé pillantott. Látszott rajta, hogy nem örül a
kívánságomnak.
– Jól van. Egyszer elpróbáljuk, hogyan tud kiszökni, hogy
találkozzon velünk a forrásnál.
 – Köszi! De kettesben szeretnék vele lenni.
– Ja, nagyjából rájöttem, hogy nem vagyok meghívva.
– Köszi! – mosolyogtam Xanderre.
– Majd akkor köszönd, amikor kisétálunk innen.
– Meglesz. Majd találkozzunk! Van még egy pár dolog, amiről
beszélnünk kell. De most muszáj kimennem a mezőre, mielőtt
hiányolni kezdenek, és Hector arra kényszerít, hogy szöges ágyban
aludjak ma este.
Xander megvonaglott.
– Majd szokás szerint egymás mellé ülünk a reggelinél, és
kitalálunk valami találkahelyet.
Mosolyogva bólintottam, és megint elindultam a mező felé.
Xander megint halk estifecske hangot hallatott, mire nevetve
megráztam a fejemet.
Olyan régóta ő a legjobb barátom, hogy el sem tudnám
képzelni az életemet nélküle. Működnie kellett a tervünknek,
muszáj volt kijutnunk innen. A lábamban érzett fájdalom semmi
ahhoz képest, amit akkor éreztem, ha belegondoltam, hogy
néhány hónapnál többet kell Eden nélkül töltenem. A tervünknek
tehát működnie kellett. Egyszerűen muszáj volt.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

EDEN

AZ ÁGYON ÜLTEM Hector Szent Könyvével a kezemben. Nem

olvastam. Azt játszottam, hogy feltettem egy kérdést a jövővel
kapcsolatban, aztán véletlenszerűen kinyitottam a könyvet, és
vakon rámutattam egy szóra. Végül a szememet kinyitva
megnéztem, és kikövetkeztettem belőle a választ.
Kiskorom óta ugyanezt játszottam. Tudtam, hogy gyerekes
dolog, de hát unatkoztam.
– Boldogan fogunk élni Calderrel? – suttogtam.
Kinyitottam a könyvet, behunytam a szememet, és hagytam,
hogy az ujjam megálljon a lapon. Kinyitottam a szememet. Az a
szó szerepelt ott, hogy „esetleg”.
– Esetleg? – zsörtölődtem. – Most komolyan? Ez a legjobb
válasz a három közül… – motyogtam, miután dühösen fújtam
egyet, majd megint kinyitottam a könyvet.
Ekkor kopogtak a szobám ajtaján. Összerezzentem, aztán
hátradőltem a párnára, és úgy tettem, mintha olvasnék.
– Gyere be!
Miriam Anya nyitott be valami fehér, áttetsző dologgal a
kezében, amit letett az ágy végébe.
– A menyasszonyi fátylad – közölte olyan megvetéssel, mint
ahogy egész életemben beszélt velem.
– Ó! – szorult össze a szívem. – Hát… köszönöm!
Miriam Anya bólintott.
– A lány, aki hozta, az az egyszerű teremtés azt mondta,
szóljak neked, hogy az alján nehéznek tűnhet a csipke, de csak
azért, mert plusz kövek díszítik. Hatszor vagy hétszer is
megismételte. Biztos aggódik, hogy panaszkodni fogsz miatta –
forgatta a szemét, és rázta a fejét úgy, mintha kész gyötrelem lett
volna számára a beszélgetés. Kissé megvonaglottam. Én bármit
megadtam volna azért, hogy akár csak néhány szót váltsak
Mayával, és megismerjem azt a lányt, akit Calder ilyen tiszta
szívből szeret.
– Köszönöm! – húzódtam oda az ágy végébe, hogy piszkálni
kezdjem a finom anyagot.
Miriam Anya rám meredt, aztán sarkon fordult, hogy
kimenjen.
– Miért utálsz ennyire? – kérdeztem rá tárgyilagosan, még
mindig a fátylamat bámulva.
Miriam Anya erre megfordult. Szinte kifejezéstelen volt az
arca.
– Parancsolsz?
A fehér fátyolszöveten nyugvó ujjaimat bámultam, aztán a
szemébe néztem.
– Csak azért, mert… semmi rosszat nem követtem el ellened.
Szörnyen igyekeztem, hogy büszke legyél rám, amiért olyan jól
zongorázom, ahogy csak tudok. Próbáltam udvarias és engedelmes
lenni. Én… igyekeztem, hogy kivívjam a szeretetedet. És soha egy
fikarcnyi gyengédséget nem mutattál felém. Soha. Miért? Mit
követtem el, amiért ilyen utálattal nézel rám?
Miriam Anya egy darabig hallgatott, mintha fontolgatná, hogy
válaszoljon-e. Végül mintha elkomorodott volna a tekintete.
– Elvetted őt tőlem – felelte tömören.
Erre összevontam a szemöldökömet. Fájtak a szavai, pedig
örültem volna, ha már ott tartok, hogy Miriam Anya nem tud
nekem fájdalmat okozni.
– Kislány voltam még… – mondtam neki.
– Már nem az vagy, igaz? – mért végig tetőtől talpig.
Azzal megfordult, és kiment a szobából. Halkan becsukta
maga mögött az ajtót.
Egy darabig ott ülve bámultam a helyet, ahol az előbb még
állt, és azon gondolkodtam, milyen igazságtalan az élet és a
szerelem. Ha tényleg vannak istenek, miért nem avatkoztak közbe
egy ilyen helyzetben, ahol én Caldert szeretem, Miriam pedig
Hectort? Ha csak egy egészen picit segítenének, mindannyian
megkapnánk a saját szerelmünket.
De az isteneket biztos nem érdeklik a mi pitiáner problémáink.
Van ennél fontosabb dolguk is, például a sok árvíz és éhínség, vagy
kitalálni, hogyan legyen vége a világnak.
 Megint az ágy végében heverő fátyolra tévedt a tekintetem.
Megérintve elképzeltem, ahogy Maya varrja a csipkét, és nagy
műgonddal rak rá minden egyes ékkövet. Arra a fátyolra, ami
végleg elválaszthat majd engem a bátyjától.
Megsimogattam az egyik nagyobb ékkövet. Maya nem így
hívja őket. Egyszerűen csak köveknek. Miriam szerint hatszor vagy
hétszer is mondta, hogy pluszkövek díszítik a fátylat.
Még néhány másodpercig bámultam az anyagot, aztán
felemeltem, és végigfuttattam az alján az ujjamat. Találtam rajta
egy helyet, ahol egyetlen ékkő sem volt, mégis egy keményebb
csomó jelezte, hogy belevarrtak valamit a csipkébe. Szaporább lett
a szívverésem. Lapos és kemény dolog volt. Akkora, mint egy
pénzérme. A fogammal feltéptem a csipkét. Mit érdekelt?
Gyönyörű volt, de úgysem fogom viselni soha.
Bedugtam az ujjamat az apró nyílásba, hogy kitágítsam.
Valami simát éreztem odabent, úgyhogy fejjel lefelé fordítottam az
anyagdarabot, és egy apró és sima felületű folyami kavics hullott az
ölembe. Szinte olyan tökéletesen kerek és sima, mint amilyenek az
ékkövek. Elakadt a lélegzetem, és a szám elé kaptam a kezemet.
Átnézi az összes kavicsot, és kiválasztja a legsimább felszínűt,
amit odaadhat a kiválasztott lánynak szerelme jeléül.
Megfogtam a követ, és magamhoz öleltem. A boldogságtól
hatalmasat dobbant a szívem.
Aztán beraktam a párnám alá, a „fészkembe”.
– Igen – suttogtam. – Elfogadlak páromul. Ezerszeresen igen! –
vigyorogtam magamban, miközben visszaraktam a párnát a
helyére.
Megint felkaptam a fátylat, és bedugtam az ujjamat oda,
ahonnan a kavics kiesett. Pillanatokon belül két apró papírdarabra
akadtam, úgyhogy kihúztam őket. Ismét elakadt a lélegzetem, és
gyorsan széthajtogattam az elsőt.
Egy rajz volt. A sziklánkról, fölötte pedig egy tizenkettes a
telihold közepén. Homlokráncolva néztem a falinaptárra. Ma van
telihold! Calder azt akarja, hogy ma éjfélkor találkozzam vele a
forrásnál. Olyan eszeveszetten kalapált a szívem, hogy szó szerint
belezavarodott a ritmusba.
A másik papírdarabka még kisebb volt.
 – Óvatosan nyisd ki! – állt rajta apró betűkkel. Úgy tettem, és
az utolsó széthajtogatás után egy kis halom fehér porral találtam
magam szemben. Alatta három „Z” betű díszelgett. Altatópor?
Hectornak?
Egy ideig még ott üldögéltem a szerzeményekre nézve. Járt az
agyam. Tudtam, hogy még nem állhatunk készen az indulásra,
tehát Calder csak látni akar engem. És én is látni akartam öt –
iszonyúan! Ahhoz, hogy ezt biztonságban megtehessem, muszáj
belecsempésznem a port Hector esti teájába.
De bármit képes lennék megtenni. Bármit megtennék, hogy
találkozzam Calderrel.
– Köszönöm, Maja! – suttogtam. – Köszönöm, hogy ilyen
nagyon bátor vagy!
Azt kívántam, bárcsak elmondhatnám neki személyesen is.

***

Később, miután óvatosan beleszórtam Hector teájába a fehér port,

és odavittem neki a kandalló elé, ahol olvasott, kábán feltámolygott
a lépcsőn, én pedig szépen kimásztam a szobám ablakán. Eszembe
jutott, hogy a bejárati ajtót használjam, de néhány tanácstag
otthon volt, és folyton követtek a pillantásukkal. Ezért rögtön
visszatértem a szobámba, miután Hector felment. Résnyire nyitva
hagytam az ablakot, aztán a tetőre támaszkodva körbeosontam, és
figyeltem rá, hogy semmilyen neszt ne csapjak. A ház túlsó végébe
érve háromig számoltam, hogy átugorjak az egyetlen fára, ami
elég magas volt erre a célra. Magamba fojtottam a kiáltást, amikor
erősen oldalba csapott egy faág. Amelyiken landoltam, az meg
vészjóslóan megremegett a súlyomtól. Adtam magamnak egy
másodpercet, hogy megnyugodjak, és máris a következő ág után
nyúltam. Addig ismételtem a műveletet, amíg le nem tudtam
ugrani a földre.
Pont, amikor leérkeztem, egy kocsi fordult be Acadiába.
Elakadt a lélegzetem, és igyekeztem a lehető legkisebbre
összehúzni magam a hatalmas fatörzs mögött. Szorosan
behunytam a szememet. Ha kiszállnak, és alaposan körülnéznek,
könnyen megláthatnak.
Súlyos léptek zaját hallottam balról. Nem moccantam, amíg a
bejárati ajtó ki nem nyílt és be nem csukódott. Kiengedtem a
levegőt, és gyorsan beiramodtam a fák közé, amerre a forráshoz
vezető ösvény volt.
Telis-tele voltam izgalommal és energiával, amikor végre
félretoltam a bokor ágát, és beléptem az oázisunkba. Szinte
vihognom kellett, miközben igyekeztem levegőhöz jutni.
Ahogy a sziklák közötti nyíláson átérve felegyenesedtem,
földbe gyökerezett a lábam.
Ott állt a holdfényben, körülötte több tucat gyertyával, az
arcán szelíd mosollyal. Szégyentelenül bámultam. Túl szép volt
ahhoz, hogy igaz legyen. Félénken lefelé pillantottam, mert hirtelen
átéreztem a pillanat jelentőségét. Lehet, hogy ez az utolsó
találkozásunk itt, mielőtt elmegyünk.
A szemébe néztem, és mindketten egyszerre mozdultunk meg.
Egymás felé siettünk, ő pedig felkapott és megpördült velem.
Hátraengedett fejjel kacagtam bele az éjszakába, míg Calder a
nyakamba fúrta az arcát. A bőrömön éreztem, hogy még
szélesebben elmosolyodik.
Nemsokára letett, aztán az arcomhoz emelte a tenyerét.
Behunyt szemmel ráhajtottam a fejemet.
– Jól vagy? – suttogtam. – Annyira aggódtam érted! A lábad…
Nem tehetek róla: könnyek szöktek a szemembe az emléktől,
hogy milyen szörnyű fájdalmat kellett kiállnia.
Calder megrázta a fejét, és letörölte hüvelykujjával az egyetlen
kósza könnycseppet.
– A lábam rendben van, Eden. Hidd el!
Hátrahajolt, hogy mosolyogva rám nézzen.
– A szívem viszont fáj, mert hiányzol – tette hozzá.
Félig nevetős, félig sírós hangot adtam.
– Te is hiányzol nekem. Nagyon. Azt hittem, belehalok a
látványba, ahogy szenvedsz.
Calder előrehajolt, és két kezébe fogta az arcomat.
– Pszt, már vége.
Bólintottam, de már átszakadt a könnyek gátja, úgyhogy
szabadon csordogáltak.
– Nem aggódtam érted, mert tudom, milyen erős vagy.
– Nézz csak rám! – ráztam a fejemet. – Nem vagyok én
annyira erős.
 – De igen, az vagy – mosolygott Calder. – Erősebb vagy még a
férfiaknál is, akiket ismerek. Sőt, lehet, hogy férfi vagy –
csipkelődött csillogó szemmel.
A könnyeimet nyelve felnevettem.
– Ne nevettess, most éppen sírhatnékom van!
Erre vigyorogva fürkészte az arcomat.
– Várj csak! Nem, túl szép vagy ahhoz, hogy férfi legyél.
Viszont lehet, hogy jobban utána kell néznem ennek a dolognak…
– csókolt meg gyengéden, és végighúzta a nyelvét az ajkamon. –
Mmm… és túl édes is vagy ahhoz, hogy férfi legyél – suttogta
elsötétülő tekintettel.
Behunytam a szememet. Már nem folytak a könnyeim, inkább
mosolyra húzódott a szám széle.
– El akarod terelni a figyelmemet – állapítottam meg.
Calder felvonta a szemöldökét.
– És… – fogta meg az egyik hajtincsemet, hogy az orrához
emelje. – Jobb illatod van, mint a férfiak többségének.
Kacagtam. Jólesett.
Mosolyogva megint közel hajolt, hogy megcsókoljon. Hosszú
percekig kalandoztunk egymás szálában, és mindketten
felsóhajtottunk közben.
Caldernek a mellemre vándorolt a keze. Óvatosan
megmarkolta, aztán a csókból kibontakozva végighúzta az ajkait a
nyakamon, mire hátraengedtem a fejemet.
– Nem – közölte. – Most már biztos, hogy nem vagy férfi.
Megint halkan felnevettem, de a nevetésem sóhajtásba fordult.
Most már belementem a játékba, úgyhogy én folytattam:
– Amúgy minden nő van olyan erős, mint egy férfi. Csak
hallgatnunk kell róla a törékeny egótok kedvéért.
Calder belevigyorgott a nyakamba.
– Ebben igazad lehet – mormolta.
– Hmm… – sóhajtottam, amikor libabőrös lettem, mert
megnyalta a nyakamat. – Örülök, hogy egyetértesz.
Mosolyogva félresimított egy hajtincset az arcomból.
– Az altatópor…
– Beleraktam Hector teájába. Könnyű volt. Húsz perc múlva
elaludt a fotelban. Miriam Anya kísérte fel az ágyba.
Calder bólintott.
 – Kértem még egy kis port Willa Anyától abból, amit a
fájdalom ellen adott.
Megint eluralkodott rajtam a szomorúság.
– A fájdalom…
Calder az ajkamra szorította az ujját.
– Ne vesztegessük az időt azzal, hogy erről beszélünk! Olyan
kevés van belőle! Ezt nem kockáztathatjuk meg még egyszer. Csak
látni akartalak, mielőtt egy kis időre megint különválunk. Egyeden
másodperc sem veszhet kárba.
– Oké – suttogtam. – Olyan szép… – mondtam a pislákoló
gyertyákra pillantva. – Köszi! Imádom a gyertyafényt.
– Egyelőre nem sok mindent adhatok neked, Hajnalka. De a
gyertyafény az egyik dolog, amit korlátlan mennyiségben
biztosíthatok – nevetett halkan.
Én is mosolyogtam, de aztán komoly arcot vágtam.
– Téged nem fognak keresni?
– Nem – rázta a fejét. – Szerintem most nem. Elvileg a
betegsátorban alszom, ahol Xander vette át a helyemet. A sötétben
nem fogják tudni megállapítani, hogy ő van ott, még akkor sem, ha
benéznek.
A homlokomat ráncoltam. Milyen sokat kockáztatunk ezért az
egy estéért!
– Jó – feleltem.
– Hogy jutottál ki a házból?
– Kimásztam az ablakon, aztán a tető mentén elsétáltam a
főépület oldalánál lévő nagy fáig.
Calder döbbenten meghátrált.
– Eden, ez veszélyes! Azt hittem, hogy az altatópor után ki
tudsz osonni az ajtón.
– Az összes tanácstag figyel engem – ráztam a fejemet. –
Érzem. Hector utasította őket. Nem tudom biztosra, de nem
kockáztathatok. Biztonságosabb volt kimászni az ablakon.
Calder aggodalmas arcot vágott, de aztán bólintva előrehajolt,
hogy megcsókoljon. Hirtelen csak ő létezett számomra, semmi más
nem számított a világon. Mintha elkábított volna az íze. Az illata
pedig – a tiszta víz és a bőre illatának keveréke – valamit
megmozgatott bennem. Olyan elemi erővel keltem tőle életre, hogy
nem is értettem.
 Mintha nyiladozni kezdtem volna az érintésétől, mint egy
virág a napfényben. Megkeményedett a mellbimbóm, megfeszült a
combom, odalent pedig lüktetni kezdtem.
A hasamnál éreztem a keménységét, amitől belenyögtem a
szájába, és beletúrtam selymes hajába. Ő is felnyögött, és vibrált a
nyelvem attól a gyönyörű torokhangtól. Mintha lejjebb költözött
volna a szívverésem oda, ahol kitöltésre váró üresség tátongott.
Kibontakoztam a csókból, Calder pedig a szempillái alól nézett
rám.
– Szeretkezz velem, Calder! – néztem a szemébe. – Itt, ezen a
helyen, ami csak a miénk. A telihold fényénél.
Calder ellágyult arccal megint gyengéden megcsókolt, aztán
hátrahajolt.
– Elfogadtad a kavicsomat? – kérdezte.
– Igen – mosolyogtam rá. – Elrejtettem a fészkemben. Ez azt
jelenti, hogy házasok vagyunk?
– Aha – vigyorgott Calder.
– Szerintem Arizona államban nem nagyon ismerik el a
pingvintörvényeket.
– Nem érdekel Arizona – nevetett. – Ez az én törvényem, és e
szerint fogok élni egész életemben.
– És az eskü? Mire esküszöl?
Megfogta mindkét kezemet. Körülöttünk mindent
aranyfénybe vont a hold, az arcomat pedig langyos szél cirógatta.
Előttem állt a legszebb férfi, akit valaha láttam. Akibe azóta
szerelmes vagyok, hogy az eszemet tudom, és aki viszontszeret.
Tele volt csodákkal az éjszaka, kicsikkel és nagyokkal.
Calder egy darabig hallgatott, aztán rám nézve elmosolyodott.
– Eden, én arra esküszöm, hogy a szívem a tiéd. Az életem is a
tiéd. A testem is a tiéd. A rajzaim és az álmaim is. Mindenem a tiéd.
Nagyot dobbant a szívem. Mélyet sóhajtottam.
– Én is esküszöm, Calder, hogy a tiéd a szívem, az életem, a
testem és minden álmom. Az összes porcikám a tiéd, ebben az
életben és bármelyik másikban.
Calder kedvesen rám mosolygott, majd gyengéden
megcsókolt, és magához húzott. A derekam köré fonta a karját,
hogy szemmagasságba emeljen. Kacagva újra és újra
megcsókoltam. Apró puszikkal halmoztam el az egész arcát,
amitől ő is nevetett.
– Szeretlek, Hajnalka.
– Én is szeretlek, Tejkaramella.
Azzal letett a földre.
– Hoztam valamit – árultam el.
– Mutasd!
Odamentem a vászontáskához, amit ledobtam a bejáratként
szolgáló sziklánál, és odavittem a kis füves területre. Kivettem
belőle a hatalmas, fehér takarót, ami a menyasszonyi ládámban
volt. Külön a nászéjszakámra várnák: nagy műgonddal készült
gyapjú, pamut és vászon anyag volt, ezüstszínű fonalakkal
teleszőve. Csillogott a holdfényben. Leterítettem a fűre, és Calderre
pillantottam, aki odajött hozzám.
Lassan kigomboltam a blúzomat, és hagytam leesni a
vállamról. Calder némán figyelt. Résnyire nyílt a szája, amikor
találkozott a tekintetünk. Ő is levette az ingét, félrelökte, aztán
közelebb lépett. Ott álltunk egymástól néhány centire a fűben, a
takaró mellett.
Halkan csobogott a víz, a lombok pedig susogtak a langyos
szellőben. Olyan szentnek, szívmelengetőnek, valódinak és
helyesnek éreztem az egészet!
Nagyon lassan kibújtunk a többi ruhánkból, utána pedig
meztelenül álltunk egymás előtt. Simogatta a bőrömet a tekintete, a
mellbimbóm megkeményedett, ahogy végignézett a testemen.
– Olyan vagy, mint egy istennő – mondta halkan.
Elmosolyodtam, és szégyentelenül végigmértem. Szerettem,
így hát semmi szégyenérzet nem volt bennem. Megcsodáltam
izmos karját és vállát, lapos és kockás hasát, meg a „V” alakú
bemélyedést a csípőcsontjánál. Valami megmozdult bennem
azoknak a vonalaknak a látványától. Olyan tökéletesen férfiasak
voltak, az erejéről árulkodtak! Tovább kalandozott a szemem lefelé,
azon a szőrcsíkon át egészen az ágaskodó férfiasságáig. Gyorsan
Calder szemébe néztem, ő pedig lustán és vágyakozó arccal
tekintett vissza rám.
Eszembe jutott Hailey útmutatása, úgyhogy lassan letérdeltem
elé. Caldernek elakadt a lélegzete, és rekedten, bizonytalanul a
nevemet mondta.
Észrevettem, hogy még mindig be van fáslizva a lába, de nem
szóltam semmit. Tudtam, hogy nem akarná, hogy szóvá tegyem.
A hasára hajtottam a fejemet, és beleszagoltam a bőrébe. Apró
csókokat leheltem rá, ahogy egyre lejjebb ereszkedtem. Calder
levegőért kezdett kapkodni, és beletúrt a hajamba.
Megfogtam őt, és látszott, hogy a teste válaszol az érintésemre.
Felnyögött, én pedig örültem a gondolatnak, hogy ebben a
pillanatban teljesen a hatalmamban van. Erősnek, gyönyörűnek és
szeretettnek éreztem magam.
Amikor a számmal is hozzáértem, a nevemet mondta, és még
jobban beletúrt a hajamba. Elhúzódott tőlem, én pedig csalódottan
fel nyöszörögtem. Letérdelt elém – megállapítottam, hogy kicsit
óvatosan –, hogy szenvedélyesen megcsókoljon. A csókból
kibontakozva úgy nézett ki, mint aki teljesen elkábult: sötétbarna
szeme inkább fekete volt hatalmasra tágult pupillájától.
Calder a mellettünk lévő takaróra nézett, én pedig úgy
helyezkedtem, hogy hanyatt tudjak rajta feküdni. Csak egy
pillanatig legeltette rajtam a szemét, mielőtt fölém kerekedett, és
folytattuk a csókolózást. Perzselt a bőre, ahol hozzám ért. Minden
sejtem vágyott rá.
– Calder – nyögtem fel. – Szükségem van rád.
– Nekem is rád, Hajnalka – lehelte. – De azt sem akarom, hogy
ennek vége legyen.
Lehajolt, hogy csókot nyomjon a mellem közé.
– Azt akarom, hogy örökké tartson – tette hozzá.
Hátrahajtott fejjel homorítottam, amikor meleg szája körülvette
a mellbimbómat. Lüktetni kezdtem odalent, miközben körbe-
körbe járt a nyelve, majd áttért a másik mellemre, hogy folytassa
az édes kínzást. A nevét lihegve átfogtam a csípőjét a lábammal, és
közelebb préseltem magamat hozzá. Erre nyögve felkapta a fejét.
Calder az oldalára dőlt, hogy a súlya a takarón nyugodjon, és
egyik kezével szétnyitotta a combomat. Kitárulkoztam neki, s
amikor belém mártotta az ujját, mintha szikra gyúlt volna bennem.
– Ó! – emelkedett fel a derekam a takaróról. Calder visszatért a
szájával a mellemre, miközben folytatta a felfedezőutat a kezével.
Végül elkezdett körözni a pont körül, aminek az érintésétől a nevét
kiáltottam, és jobbra-balra ingattam a fejemet, ahogy végigsöpört
rajtam az élvezet.
Addig rajzolta a köröket az ujjával, amíg az érzés átvette
fölöttem az irányítást, és beletaszított a boldogság mennyei
örvényébe. Megfeszült és megborzongott a testem, közben pedig
felnéztem a csillagokra. Fényük pont úgy beleégett a szemembe,
mint ahogy a húsomat égette a szenvedély tüze. Mintha kívülről és
belülről is fényt kapott volna a pillanat, mintha örökre
megváltoztam volna tőle – mert ez az egyetlen villanásnyi vakító
fény átjárta minden sejtemet.
Ez a gondolat drámainak és túlzónak tűnt, mégis valódi volt, és
igaz.
Calderre pislogtam, aki felemelte a fejét, hogy gyengéden
megcsókoljon, és megint fölém kerekedett. Olyan elgyötört volt a
tekintete, hogy a csípőmet felemelve ajánlkoztam neki.
Csordultig telt a szívem szerelemmel. Ma este odaadtam neki a
testemet, de a szívem és a lelkem már az övé volt. Minden módon
ehhez a gyönyörű férfihoz akartam tartozni, akit a karjaimban
tartottam. És azt akartam, hogy ő is hozzám tartozzon.
– Szeretlek, Eden – mondta, mielőtt felkészült rá, hogy belém
hatoljon. Végig a szemembe nézett, miközben lassan megtette.
Résnyire nyílt a szája, s egy pillanatra behunyta a szemét. Én is
behunytam, ahogy még mélyebbre ment. Úgy éreztem, máris
kitöltött, és nem tudom teljes egészében befogadni. Enyhe
grimasszal rávettem a testemet, hogy lazuljon el. Calder ekkor
abbahagyta, mire kipattant a szemem.
– Ne! Kérlek, ne hagyd abba! – mondtam neki.
– Fájdalmat okozok neked – válaszolta levegőért kapkodva.
Megráztam a fejemet, ahogy csak bírtam.
– Csak most. A következő már nem fog fájni. Meg az azutáni
sem. Meg…
Calder rám meredt egy pillanatra, aztán olyan lenyűgöző
mosolyt villantott rám, hogy elállt tőle a lélegzetem.
– Hajnalka – mormolta, miközben komoly arccal lehajolt,
hogy megcsókoljon. Aztán egyetlen mozdulattal már tövig bennem
volt, én pedig a szájától elválva homorítottam a hátamat, és
felsikoltottam a szúró fájdalomtól. Calder megállt, aztán nagyon
lassan folytatta a mozgást. – Ne haragudj! Olyan jó veled…
annyira jó! – lihegte a nyakamba.
Ahogy ki-be járt bennem, felnéztem az éjjeli égboltra. Még
mindig éreztem a szúrást. Néhány másodpercig még mindig
túlságosan kitöltött és feszített, de aztán ez csillapodott annyira,
hogy Calderre tudtam figyelni. Végighúztam a kezemet bársonyos
hátán a kemény fenekéhez, összeszorultak az izmai, ahogy
dolgozott rajtam a teste.
Tudtam, hogy már nem lesz olyan mámorító érzés, mint
amikor a kezével ért hozzám, de élveztem, ahogy megfeszülnek az
izmai, és a gyönyör áthatja az arcát. Egyre gyorsabban és egyre
kevésbé óvatosan mozgott. Láttam rajta a küzdelmet, hogy
gyengéd akar lenni velem, ám a teste mást követel. Megrészegített
a tudat, hogy ezt én váltottam ki belőle. Teljesen elveszítette
miattam a fejét. Bátorításképpen megmarkoltam a fenekét, hogy
olyan ritmusban húzzam magamhoz, amilyentől próbálta
visszafogni magát. Felcsillant a szeme, aztán behunyta, én pedig
átfogtam a lábammal a csípőjét, és a karjára tettem a kezemet,
hogy érezzem összehúzódó izmait.
Calder előrehajolt, a számra tapasztotta az övét, és olyan
ütemre mozgatta a nyelvét, mint amire a testünk járt. Apró szikrát
éreztem, ahogy a mellbimbómhoz dörgölőzött. Teljesen
belelazultam az érintésébe, és belenyögtem a szájába. Felmordulva
gyorsított a tempón, miközben szaggatottá váltak a mozdulatai, és
mindegyiket egy-egy sóhajtás kísérte. Ekkor hirtelen elvált tőlem,
én pedig felnyöszörögtem a váratlan veszteségtől.
Valami meleg nedvességet éreztem a hasamon, Calder pedig a
nyakamba fúrta az arcát, úgy ismételgette a nevemet.
Simogattam a hátát, ahogy ott feküdtünk. Igyekeztem örökké
megőrizni a pillanat boldogságát, ahogy összegabalyodva
egyszerre ver a szívünk. Ez volt minden álmom, sőt még annál is
több. Hirtelen fellobbant bennem az együttérzés Hailey és a többi
nő iránt, aki nem élte át a gyönyörűséget, amit nekem sikerült most
Calderrel.
Ledőlt mellém a takaróra, aztán felkönyökölve az arcomat
fürkészte.
– Olyan szép vagy! – mormolta, és csókot lehelt mindkét
szemhéjamra, az orromra és végül az ajkamra.
Mosolyogva, boldogan felsóhajtottam.
– Jól vagy?
Bólintottam.
– Több, mint jól. Tökéletesen – vigyorogtam. – Elysiumot
meghagyom a többieknek. Én beérem ezzel az estével.
Calder mosolyogva kifújta magát.
– Tényleg – simogattam meg a haját. – Nem okoztál nekem
fájdalmat.
– Hát te viszont megsemmisítettél. Már sohasem leszek
ugyanaz, mint előtte – jelentette ki.
Calder általában gondtalan arcot vágott, de akadtak
pillanatok, amikor oldalra biccentette a fejét, kissé leeresztette a
szemhéját, és apró ránc jelent meg a homlokán. Elkönyveltem,
hogy ilyenkor vág komoly képet. Így nézett most rám, de olyan
gyengéden, hogy nagyot dobbant tőle a szívem. Az övé lett a
szívem.
Calder az oldalára fordult, és ott feküdtünk egymás mellett az
eget bámulva, miközben a langyos szellő cirógatta a bőrünket.
– Nem akarom, hogy teherbe ess – mondta Calder a hasamra
pillantva. – Legalábbis itt és most még nem.
Lassan bólintottam és elpirultam.
– Aha… – suttogtam, mert most kezdett összeállni a kép,
hogyan készül a kisbaba.
Calder rám vigyorgott, aztán a hátára fordulva szemlélte az
égboltot. Én az oldalamra fekve felkönyököltem.
– Tudni akarom, hogy működik az egész. Majd valamikor
magyarázd el!
Calder kuncogva felém fordult.
– Mondtam már, hogy mennyire szeretlek? – kérdezte.
– Nem elégszer. Mondd megint!
– Szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Vigyorogva fölé hajoltam, hogy megcsókoljam.
– Én is szeretlek.
Odamásztam hozzá, és ráfeküdtem. Belefúrtam az arcomat a
nyakába, aztán átkaroltam, így pihentünk egy darabig, amíg a
hátsómra nem vándorolt a keze, és gyengéden megszorította.
Vihogva fészkelődni kezdtem rajta, ő pedig halkan felmordult.
Felemeltem a fejemet, és kedvtelve néztem rá.
– Menjünk, mosakodjunk meg! – gördültem le róla, és
feltérdeltem. A takaróra pillantva forróság öntötte el az arcomat.
Vérfoltok szennyezték a makulátlan fehér anyagot. Calderre
néztem, aki szintén a foltokra szegezte a tekintetét, és mintha
büszkeség tükröződött volna az arcán. A szemembe nézett, aztán
pislogott egyet, mert ráeszmélt az arckifejezésére, és kissé elpirulva
nyújtotta felém a kezét. Megfogtam, és csendben odasétáltunk a
forráshoz, hogy mindketten belegázoljunk a vízbe.
Amikor már majdnem a mellemig ért a víz, Calder felé
fordultam. Ott álltunk a holdfénytől csillogó vízben. Locsoltam a
markomból egy keveset a mellemre, mire a bimbóim
megkeményedtek. Calder rajtam legeltette a szemét. Utána
lemerültem és megint kiemelkedtem. Calder nevetett, amikor vizet
köpködve, vigyorogva felegyenesedtem. Ő letérdelt a homokos
mederbe, és magához húzott, így egyforma magasak voltunk. Egy
darabig így csókolóztunk és áztattuk magunkat, belefeledkezve
egymás szájába. Calder játékosan harapdálta az ajkamat, mígnem
kacagva hátrahajtottam a fejemet. Ő is nevetett, aztán forogni
kezdett velem. A víz úgy cirógatta a bőrömet, mint a hűvös selyem.
Miután abbahagytuk, Calder mintha eltöprengett volna
valamin.
– Mi az? – suttogtam.
– Az emlékezetembe vésem az arcvonásaidat – felelte halkan. –
Mire legközelebb ilyen közelről láthatlak, már messzire leszünk
innen.
Felgyorsult a szívverésem, úgyhogy vettem egy mély
lélegzetet.
– Mikor?
– Két hónap múlva, de az is lehet, hogy hamarabb.
– Olyan lassan fog eltelni… – állapítottam meg, mén a távoliét
súlya hirtelen rám nehezedett.
– Megéri majd. Még egy kis áldozatot kell hoznunk, aztán
végre szabadon együtt lehetünk, és azt az életet élhetjük, amit
szeretnénk.
Bólintva átkaroltam a nyakát.
– Még több áldozat… Nem akarok több áldozatot hozni! –
tiltakoztam. – Három életre elég áldozatot hoztam már. Élni
szeretnék.
– Tudom, Hajnalka. Én is. Csak még egy kicsit bírjuk ki!
Calder letett, és lassan megmostuk egymás testét. Élveztem a
bőre selymességét, és ahogy figyelte a kezemet, miközben végigjárt
az összes részén. Amikor lejjebb értem, elakadt a lélegzete. Máris
kemény volt, és könnyedén csúszott az ujjaim között a hűvös, tiszta
vízben.
– Eden – nyögte.
Közelebb léptem hozzá, hogy lábujjhegyre állva
megcsókoljam, miközben tovább mozgott a kezem a felszín alatt.
– Olyan jó veled – mormoltam a csókból kibontakozva.
– Olyan jó veled – ismételte mosolyogva, és megfogta mindkét
mellemet. A hüvelykujjával simogatta a mellbimbóimat, és
mindketten néztük, ahogy ágaskodni kezdenek az érintése alatt.
– Mmm… – sóhajtottam fel.
Calder férfiassága megrándult, és még jobban megduzzadt a
kezemben.
– Megint akarlak – mondta a szemembe nézve, rekedten.
– Jó – bólintottam. Én behunytam a szememet, mert szikra
gyűlt a lábam között az érintésétől.
– De neked… nem fáj? Nem akarom, hogy…
Megráztam a fejemet.
– Nem, nem fáj.
Igazából fájt, de azt akartam, hogy még jobban fájjon. Azt
akartam, hogy a következő két hónapban minden lépésnél
érezzem őt a lábam között. Azt akartam, hogy emlékeztessen rá,
miért hozok áldozatot, és hogy miért éri meg majd a végén. Hiszen
akkor majd bármikor csinálhatjuk azt, amit most. Félelem és
szégyenérzet nélkül. Anélkül, hogy tervezgetésre vagy
összeesküvésre lenne szükség – meg arra, hogy ablakokon
kimászva sötét ösvényeken kaptassunk végig. Most viszont nem
panaszkodhattam. Bárhogy szívesen magamba fogadtam őt,
ahogy és ahányszor csak tudtam. Ma este az enyém volt.
Calder ölbe kapva kivitt a vízből, én pedig kacagtam.
Visszafektetett a plédre, és elhelyezkedett a lábam között. Vizesek
voltunk, úgyhogy fáztam egy kicsit a szellő miatt, de aztán
körülvett a forró bőre, amitől felsóhajtottam, annyira jó érzés volt.
Megcsókolt. Forró, nedves és mennyei volt a szája. Nemsokára
mindketten nyögdécselve simultunk egymáshoz. Hogy lehet, hogy
Caldertől egyszerre érzem nehéznek és üresnek a testemet?
Perceken belül már kétségbeesetten vágytam rá, hogy bennem
legyen. Ez vajon normális? Normális, hogy ilyen szédítően vágyom
Calderre? Nem tudhattam, hiszen nem volt összehasonlítási
alapom, és nem is kérdezhettem meg senkit Hailey-n kívül, aki
még csak beszélni sem szeretett erről, nemhogy csinálni. De nekem
túl jó érzés volt ahhoz, hogy ne adjam át magam az élvezetnek.
Mintha szükségem lett volna rá, hogy belefeledkezzem abba, amit
Calder ad nekem. Miért is teremtettek volna nekünk ilyen sok
élvezetet nyújtó testet az istenek, ha nem akarnák, hogy
használjuk? El sem tudom képzelni, hogy ennyire kegyetlenek
lennének. Főleg, hogy az egymás iránt érzett szerelmünket
fejezzük ki így. És én tényleg szerettem őt. Tiszta szívemből
szerettem.
Éreztem, hogy Calder mindjárt belém hatol, úgyhogy kissé
jobban szétterpesztettem a lábamat. Mindketten felnyögtünk.
Mindkét kezemet megfogta, és az ujjainkat összekulcsolva a fejem
fölé szegezte őket. Aztán megcsókolt, hogy a nyelvével is egyszerre
mozogjon bennem.
– Most lassan fogom csinálni – jelentette ki. – Minden
mozdulatot, minden érintést és minden csókot beleégetünk a
bőrünkbe, hogy csak addigra hűljön ki, amikor újra együtt
leszünk, és a külön töltött időben melegen tartson minket.
Belemosolygott a számba, én pedig lihegve kuncogtam.
– Mmm-hmm… – mormoltam.
Tetszett, hogy lefogta a karomat, miközben mozgott bennem.
Korlátozta a szabadságomat, ugyanakkor biztonságban és védve
éreztem tőle magamat. Rájöttem, hogy rábízhatom minden
porcikámat. Rábízhatom a testemet és a szívemet. Rábízhatom az
életemet. Úgy éreztem, mintha az ő féltett kincse lennék.
Egyre jobban eluralkodott rajtam az élvezet, ahogy Calder
lehajtotta a fejét, és a fülemen éreztem a lélegzetét, miközben lassan
ki-be járt bennem, kőkemény mellkasa pedig súrolta a mellemet.
Átöleltem a csípőjét a lábammal. Még érzékeny voltam egy kicsit
odalent, mégis könnyen ment. Minden előrelendülésénél
hullámokban árasztott el a kéj.
– Imádom ezt. Imádlak, az érintésedet, az illatodat… téged –
lehelte Calder.
Elmosolyodtam. Teljesen odavoltam érte, hogy olykor ömleni
kezdtek belőle a szavak, amikor együtt voltunk. Ez is azt jelezte,
hogy elveszítette a fejét. Megemeltem a csípőmet, és boldogan
felsóhajtottam.
 Calder a számra tapasztotta a száját, lenyomta a kezemet a
takaróra, aztán szenvedélyesen megcsókolt úgy, hogy a nyelvünk
összefonódott. Teljesen átadtam magam neki. Bár lassúak és
vontatónak voltak a mozdulatai, egyszer csak elragadott az örvény.
Belekiáltottam az éjszakába, ahogy hatalmába kerített a vakító
szenvedély. Felemelkedett a derekam a takaróról, így a hasam és a
mellem odapréselődött Calderhez.
Amikor kinyitottam a szememet, Calder vágyakozó tekintettel
és résnyire nyílt szájjal nézett rám. Figyeltem, ahogy lecsukódik a
szemhéja, és az alig féken tartott vágytól gyötrődő arcot vág. Egyre
gyorsultak a mozdulatai, nemsokára pedig megint éreztem a
hasamon a meleg, ragacsos nedvességet. Szinte már fájdalmas volt
az arca, mégis gyönyörű. Utána a nyakamba fúrta a fejét,
felnyögött, és elengedte a kezemet.
Végighúztam a körmömet a karján, aztán átöleltem a hátát.
Felemelte a fejét és rám mosolygott. Még mindig álmos volt a
tekintete, ahogy gyengéden megcsókolt.
– Te vagy a leggyönyörűbb férfi a földkerekségen – mondtam
neki.
Calder erre vigyorogva bújt a nyakamba.
– Várj csak, amíg kikerülünk a nagy társadalomba. Látni
fogod, hogy igazából milyen nyomi vagyok. Itt nincs túl sok
vetélytárs.
Felkacagtam, Calder pedig legördült rólam, és magához
húzott. Még mindig vizesek voltunk egy kicsit a fürdő után, most
pedig már megint izzadtak és ragacsosak, de nem érdekelt. Akár
egész éjszaka szívesen feküdtem volna mellette így, piszkosan.
A mellkasára tettem az államat, és megráztam a fejemet.
– Á-á. Alig emlékszem valamire a nagy társadalomból, de azt
tudom, hogy messze nem vagy nyomi.
Calder mosolyogva megsimogatta a hajamat, én pedig az
ajkamra harapva kinéztem a forrásra.
– Mi az? – kérdezte.
– Hát hogy mi lesz a ruhákkal meg az ilyesmikkel? Az
emberek nem azt hordják, amit mi.
– Igen, tudom. Láttam, hogy mi van az érkezőkön. Mindent
meg fogunk oldani. Ezért van szükségünk egy kis időre.
– Félsz? – kérdeztem még mindig az ajkamat harapdálva.
 Calder egy darabig hallgatott, és felnézett az égre.
– Néha. De inkább izgatott vagyok. Életemben először
izgalommal tölt el a jövő – pillantott le rám. – Eddig folyton a
nyakunkba lihegett ez a nagy özönvíz. Nem tudom, de elég nehéz
elképzelni, milyen lesz, amikor nem a szerint fogom alakítani a
mindennapjaimat. Viszont akarom, hogy úgy legyen. Tudni
akarom, milyen érzés. Tudni akarom, milyen úgy élni, hogy nem
kell folyton a halálra gondolnom.
– Még akkor sem, ha az a halál dicsőséges.
– Igen – bólintott Calder. – Amúgy lehet, hogy tényleg az. De
itt a földön is vannak dicsőséges dolgok, amiket szerintem arra
találtak ki, hogy megéljük őket – túrt bele a hajába, aztán megint
az eget bámulta. – Nem arra teremtettek minket, hogy észre se
vegyük őket. Nem azért van szívünk, hogy ne találjuk meg itt a
boldogságot.
Hozzábújtam meleg testéhez, és magamra húztam a fél
takarót. Nagyon álmos voltam.
– Szóval szerinted… nem is lesz nagy özönvíz? – ásítottam.
Még mindig nem tudtam, mit gondoljak erről.
– Nem tudom – válaszolta halkan Calder. – Nagyon hittem
abban, amit Hector mondott. De ő nem az az ember, nem olyan
vezető, amilyennek mindig is gondoltam. Nem olyan ember, akit
továbbra is követni szeretnék. Úgyhogy ha tényleg eljön a nagy
özönvíz, akkor próbára teszem a szerencsémet a többi emberrel,
akit Hector bűnösnek tart. Egyébként is biztos, hogy abba a
kategóriába sorol.
Bólintottam. Calder karjai között egyre jobban elálmosodtam.
– Csak azt tudom biztosan – suttogta –, hogy hozzám tartozol,
és én meg foglak védeni. Megteremtem a közös életünk alapjait…
valahogy.
És én hittem neki.
Utána arra eszméltem, hogy Calder óvatosan megráz.
– Ébredj, Eden! Vissza kell mennünk.
Pislogva körülnéztem, aztán felültem, miközben Calder
elhúzódott tőlem. Miután összeszedtem magam, rájöttem, hogy jó
időre el kell búcsúznom tőle. Felálltam, és elakadt a lélegzetem.
Könnyek szöktek a szemembe, megfájdult a szívem. Még soha
nem fájt így semmi.
 – Nagyon fogsz hiányozni – súgtam.
Calder már felemelte a takarót, de ennek hallatán abbahagyta
a hajtogatást. Letette a földre, és odajött hozzám, hogy átöleljen. Ő
már felöltözött, én viszont még meztelen voltam. Szorosan
magához húzott, az állát pedig a fejem búbjára tette.
– Annyira szeretlek, Hajnalka! Minden egyes nap, amíg távol
leszek tőled, a közös életünket fogom tervezgetni. Így fogom
átvészelni, és te is gondolj erre, amikor nehéznek érzed! Amikor az
esküvői előkészületek zajlanak körülötted, amikor látod, hogy
Hector úgy bánik velem, mint egy kutyával, jusson eszedbe, hogy
a közös életünket tervezem éppen, és mindent meg is teszek, hogy
megvalósuljon! Esküszöm neked, hogy elmegyünk innen.
– Jó – bólintottam.
Calder megemelte az államat, és mélyen a szemembe nézett.
– Bátor lány vagy – mondta mosolyogva. – Nem fogok
aggódni érted, mert olyan erős vagy. Tudom, hogy rendben leszel.
– Rendben leszek – válaszoltam eltökélten. – Erős leszek, és
várni fogom Xander hülye csiripelését, hogy itt találkozzam
veletek.
Calder kuncogva magához húzott.
– Tényleg hülye egy csiripelés, de azért ő büszke rá.
Belevigyorogtam a mellkasába, ahogy egy darabig még
öleltük egymást. Aztán elhúzódtam tőle, és nekiláttam az
öltözködésnek.
Miután elkészültem, a takaró pedig visszakerült a táskába,
majdnem felkaptam a vállamra, csak jobb ötletem támadt.
Letettem a sziklák közé, oda, ahol Calder rajztömbje is volt. Semmi
értelme nem lett volna felmásznom vele a tara, végig a tetőn
keresztül. Visszafordultam Calder felé, és rámosolyogtam.
– Hamarosan itt találkozunk. Nagyon hamar – suttogtam.
– Igen. Nagyon hamar.
Azzal két tenyere közé vette az arcomat, gyengéden szájon
csókolt, és összedörzsölte az orrunkat. Még egyszer utoljára
visszacsókoltam, majd elindultam. A sziklák között átbújva
felkaptattam az ösvényen. Tudtam, hogy Calder néhány perc
múlva követ. Eszembe jutott, vajon otthagyja-e a gyertyákat,
amiket nem gyújtott meg, vagy magával hozza őket. Elképzeltem,
hogy valaki évek múlva ráakad a kis forrásunkra, amikor mi már
rég nem vagyunk itt, és elgondolkozik, hogy mi történhetett ott,
mit jelenthet az egész. Nem tehetek róla, elvigyorodtam. Csak mi
ketten ismerjük a történetet. Csak a miénk.
Könnyedén felmásztam a fára, majd lábujjhegyen
visszaosontam a tetőn át a szobám ablakához, amit résnyire nyitva
hagytam. Lassan felhúztam, de amikor reccsent egyet,
megtorpantam. Miután nem volt semmi zaj, teljesen kinyitottam,
és beugrottam rajta. Két perccel később már átöltözve feküdtem az
ágyamban.
Másnap reggel csupán onnan tudtam, hogy nem álom volt a
forrásnál töltött csodálatos éjszaka Calderrel, hogy még mindig
éreztem a finom illatát a bőrömön és a mennyei sajgást a lábam
között.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

CALDER

MÁSNAP REGGEL AZUTÁN, hogy szeretkeztünk Edennel a forrásnál,

leültem Xander mellé a közös étkezdében.
– A kutyák közül is kirúgtak? Az durva – csipkelődött Xander,
miközben rántottat kanalazott a szájába.
– Még nem tudom – nevettem keserűen. – Amúgy sem ehetnék
odafent a főépületben.
Xander az arcomat fürkészve bólintott, aztán az üres
tányérjára nézett. Ismertem már, úgyhogy tudtam: azon
gondolkodik, hogy visszamenjen-e egy harmadik adagért.
– Fáradtnak tűnsz – haraptam bele egy szelet vajas kenyérbe.
– Ja, nem is tudom, miért. Talán, mert egész este a
betegsátorban forgolódtam, és arra vártam, hogy elkapjanak, mert
neked adom ki magamat.
Rágás közben lefelé pillantottam. Csak vicceltem, de fogalmam
sem volt, hogy Xander az idegességtől egyáltalán nem fog aludni,
önző voltam. Miután lenyeltem a falatot, megint a szemébe
néztem.
– Ne haragudj, és köszönöm! Jövök neked eggyel.
– Aha, kábé száz életre az adósom vagy – felelte félmosollyal. –
Számon tartom. Még Elysiumban is törleszteni fogsz.
– Boldogan – vigyorogtam.
Xander kacagott, aztán benyakalta a maradék narancslevet.
– Megérte?
Magam előtt láttam, ahogy Eden bőre ragyogott a
napfényben, a szemében pedig szerelem, szenvedély és bizalom
csillant.
– Az életemet is kockára tenném, hogy újra átéljem a tegnap
estét – vallottam be őszintén.
Xander szemügyre vett, aztán lassan elmosolyodott.
– Akkor jó – nyugtázta, és körülnézett, mielőtt folytatta: –
Remélem, nem ejtetted teherbe.
Éreztem, hogy elönti a pír az arcomat.
– Annál több eszem van.
Egy darabig mindketten hallgattunk.
– Szóval… – mondtam teli szájjal mosolyogva. – Vágjunk bele
a tervek megvalósításába, hogy tényleg újra átélhessem a tegnap
estét!
Xander nem szólt semmit, csak a távolba révedt mögöttem.
Amikor megint rám nézett, feszültnek tűnt, én pedig kijózanodva
figyeltem.
– Az istenekre, Calder! Ez nem csak rólad és Edenről szól.
Tudod, nekem is megvannak a saját álmaim. Nem körülötted forog
a világ.
A homlokomat ráncolva tettem le a poharamat.
– Tudom – válaszoltam. – Figyelj, bocsáss meg! Önző voltam.
Ez rólad is szól. Ha nem lenne Eden, akkor is el akarnék menni
innen. És tudom, hogy megvannak a saját álmaid. A
körülményektől függetlenül azt akarnám, hogy velem tarts. Ne
haragudj, ha máshogy jött le!
Xander felsóhajtva a szemembe nézett. Beletúrt a hajába, ami
aztán megint leomlott a homlokára.
– Tudom. Ez az átkozott hely! – rázta a fejét. – Tudom. Csak
fáradt vagyok.
– Nézd, Xander! Amúgy is együtt csinálnánk. Sajnos van egy
határidőnk Eden közelgő szülinapja miatt, ezért hamarabb kell
megtennünk, mint szerettem volna. Emiatt ne haragudj!
– Nem, te ne haragudj! – fújt egyet Xander. – Csak stresszes
vagyok.
– Tudom – bólintottam. – Köszi!
– Ne köszönd! Egy hajóban evezünk. Akármim van…
– …a fele a tiéd – fejeztem be.
Xander bólintott, majd még egyszer körülnézett, miközben
néhány család besétált az ajtón, és beállt ennivalóért a sorba.
– Ha már itt tartunk, akkor hatszázhetvenhat dollárunk van,
beleértve azt a pénzt is, amit Kristitől kapunk kölcsön.
– Honnan van az a plusz huszonhat? – kérdeztem némi
fejszámolás után.
– Évek óta a padlódeszka alatt tartom – felelte Xander lefelé
pillantva. – Egy pénztárcában találtam az őrhelyen. Nem tudom,
kié volt…
– Oké – szakítottam félbe, mert tudtam, hogy Xandernek
lelkiismeret-furdalása van, amiért azoktól lopott, akik később a
barátai lettek. – Reálisan nézve mennyi a legkevesebb, amivel
nekivághatunk? Egy másodperccel sem akarok tovább maradni,
mint ahogy muszáj.
– Igen, tudom. Próbáljunk meg kétezret összeszedni!
Szerezzünk meg minden centet, amit csak tudunk, a fenébe is! De
az a minimum. Annyival legalább egy hónapig kihúzzuk. Csak
egyikünknek kell munkát találnia. Az akár Eden is lehet.
– Nem, nem neki – ráztam a fejemet. – El akarom rendezni a
dolgokat, mielőtt egyedül elküldöm bárhova.
Xander belekortyolt a kávéjába.
– Nem zárhatod be ugyanúgy a kinti világban, mint ahogy itt
van bezárva.
– Nem így értettem – sóhajtottam. – Csak… meg kell védenem.
– Mindannyiunknak védelemre van szükségünk, tesó. Most
még nem is sejtjük, hogy mennyire. Mi lenne, ha mindhárman
kivennénk a részünket?
Igaznak találtam, amit mond, úgyhogy bólintottam.
– Megbeszéltük.
– Jó, akkor szerezz pénzt bárhonnan és bárhogyan, ahogy csak
tudsz!
– És a ruhák? – kérdeztem.
– Van nálam néhány kettőnknek.
Már majdnem a számhoz emeltem a kávét, de ezt hallva
megállt a kezem a levegőben.
– Honnan?
– El kellett volna égetnem pár embernek a ruháit, miután az
elmúlt években csatlakoztak hozzánk. Megtartottam őket, és
elraktam a padlódeszka alá – hajtotta le a fejét szégyenkezve.
– Az istenek szerelmére! – kacagtam. – Te tisztára beteg vagy.
Xander lesújtó pillantást vetett rám.
– Olyan vagy, mint egy hörcsög – csipkelődtem.
– Igen, bazi nagy szerencsédre.
Kuncogtam. Jólesett, mert reménnyel töltött el, és a réginek
éreztem magam tőle egy kis időre. Ráadásul annyira a fellegekben
jártam az Edennel töltött este után, hogy roppant ígéretesnek tűnt
az élet – még a fájó lábam ellenére is. Férfi módjára viseltem a
büntetést, és reménykedtem benne, hogy Hector ezzel befejezte.
Talán túlságosan magabiztos voltam amiatt, hogy mit sikerült
megúsznunk tegnap este, de a zsigereimben éreztem, hogy
működni fog. Megint rátérdelek majd a fémtüskékre, ha muszáj
lesz, de az istenekre mondom, hogy működni fog a terv.
– Edennek honnan lesz ruhája?
– Kristi hoz valamit a sajátjai közül kölcsön.
Lenyeltem a falatot.
– Kristi nélkül nem menne. És ha már mondtad, hogy
Elysiumban törlesztés lesz…
– Ő nem hisz Elysium létezésében.
– Az a mázlink – vigyorogtam gúnyosan, aztán
elkomolyodtam. – De most tényleg, mondtad neki, hogy mennyire
hálásak vagyunk ezért?
– Igen. Folyton mondogatom. Te pedig nemsokára magad is
elmondhatod.
– Tehát igazából csak pénzre van szükségünk – bólintottam. –
Igen. A részleteket majd megbeszélem Kristivel, amikor már közel
vagyunk ahhoz, hogy meglegyen, ami kell.
Bólintottam, aztán egy darabig szótlanul ettünk.
– Figyelj, Xander! Amikor odalent voltam a börtönben, és Willa
Anya lejött, hogy ápoljon, mondott pár fura dolgot.
– Ő már kattant és szenilis, Calder – forgatta a szemét Xander.
– Nem vesztegetnék túl sok időt arra, hogy kibogozzam, mit
hadovái. Amúgy itt jön az apukád – pillantott a nyíló ajtóra.
Hátranézve láttam, hogy apa az asztalunk felé siet.
– Calder, Mayának valami rohama volt. A betegsátorban van.
Összeszorult a szívem. Gyorsan felpattantam, otthagytam a
tányért az asztalon, és követtem kifelé Xanderrel a nyomomban.
A kis sátorba lépve láttam, hogy Maya ott fekszik az egyik
priccsen egy vastag takaró alatt. Letérdeltem mellé, megfogtam
hideg verejtékben úszó kezét, és félresimítottam frufruját a
homlokáról.
– Itt vagyok, Maya. Hogy vagy? – kérdeztem lágyan.
Rám nézett, de lassan mozgott a szeme. Kétségbeestem, hogy
ennyire beteg. Hátranéztem anyára és apára, akik a matrac
végénél álltak. Anya zsebkendőt szorongatott.
– Mióta van így?
– Reggel mintha jól lett volna, csak ugyanúgy köhögött –
mondta apa. – Aztán volt egy rohama, és…
– Anya, hívd ide Willa Anyát! – szakítottam félbe.
– Willa Anyát? Nem hinném, hogy Mayának fáj valamije.
– Csak hívd ide! – ismételtem emelt hangon, aztán egy
pillanatra behunytam a szememet, mert láttam, hogy anyának
rosszulesett. – Kérlek… hátha tud tenni valamit. Bármit.
Negyedórával később Willa Anya megjelent a kis sátorban,
ahol mindhárman várakoztunk. Még mindig fogtam Maya kezét.
Willa Anya odaállt a betegágy mellé, és szomorú arccal nézett le rá.
– Ez a gyermek sohasem volt hosszú életre ítélve – szólalt meg
végül.
– Ez meg mit akar jelenteni? – kértem számon. – Nem a
jóslataira van szükségünk, hanem a segítségére. Mit tud tenni éne?
– Semmit sem tehetek érte, fiam – nézett a szemembe. –
Gyenge a szíve. Mindig is az volt. Szerencsétek, hogy ilyen sokáig
veletek lehetett.
Felmordultam. Megdöbbentem, és tehetetlennek éreztem
magam. Hogy jött ez ilyen hirtelen? Vagy csak én nem figyeltem
eléggé? Túlságosan bezárkóztam az én kis világomba, hogy a saját
vágyaimra és szükségleteimre figyeljek, miközben csak Eden járt a
fejemben?
– Menj arrébb! – mondta Willa Anya. – Legalább hadd
segítsek, hogy kényelmesebb legyen a gyereknek!
– Ő nem gyerek. Fáj valamid, Maya? – kérdeztem különösen
rekedten. Megköszörültem a torkomat.
Maya a szemembe nézve megrázta a fejét.
– Csak álmos vagyok – pislogott az erőfeszítéstől, hogy nyitva
tartsa a szemét.
Willa Anya a saját mellkasára tette a kezét, és felfelé nézve vett
egy mély lélegzetet. Aztán ugyanazt a kezét Maya mellkasára
rakta.
– Nem kap elég levegőt – közölte végül. – A szíve miatt.
Egyszerűen el fog aludni.
Ettől kissé megnyugodtam.
– Akkor csak aludnia kell, és jobban lesz?
 Willa Anya szomorúan megrázta a fejét. A szomorúsága
haragra gerjesztett, és még jobban kétségbeestem tőle. Óvatosan
meghúztam a karját, hogy arrébb menjünk Maya betegágyától,
ahol a szüleim vették át a helyemet.
– Mondja el, mi történik Mayával, ha tudja!
– Az van, amit mondtam. Gyenge a szíve. Már alig bírja.
Nemsokára már nem tudja elég oxigénnel ellátni a szervezetét,
úgyhogy elalszik majd. Nem fog felébredni.
– Nem – ráztam a fejemet, mintha úgy megszabadulhatnék
még a gondolattól is. – Nem. Nincs igaza. Amúgy is honnan
tudhatná? Onnan, hogy ránéz?
– Bezony! Látom. Amikor valami fenyegető közelségben van,
nagyon tisztán látszik – tette a karomra a kezét. – Sajnálom. Azt a
szeretetet is látom, amit iránta érzel. Olyan, mint egy tarka lepke.
Agg arcába és kortalan szemébe nézve nem is tudtam, mit
gondoljak. Aztán elhúzódtam tőle, és visszamentem Mayához,
hogy leüljek a betegágy másik végébe.
Megfogtam a nővérem kezét, apa és anya pedig imádkozott.
Miközben hallgattam a részeket Hector Szent Könyvéből,
elhomályosult körülöttem a szoba. A következő pislogásnál
rájöttem, hogy azért, mert sírok. Kihúztam magam ültömben, és
kinéztem az ablakon. Nem fogok sírni. Maya még itt van, és meleg
kezével fogja az enyémet, lágyan mosolyogva.
Miközben bámultam őt, kinyitotta a szemét, hogy rám nézzen,
aztán a vállam fölé. Egy árnyalatnyival szélesebb len a mosolya.
– Ó, Calder! Olyan szép, olyan egyszerű! – suttogta.
Összevontam a szemöldökömet, mert nem értettem, mire
gondol.
Megint találkozott a tekintetünk, és háromszor óvatosan
megszorította a kezemet. Sze-ret-lek. Én is megszorítottam az övét,
amitől még jobban mosolygott.
– Tudom – mondta erőtlenül. Aztán behunyta a szemét, egy
apró fújással kiengedte a levegőt, és kicsúszott a keze az enyémből.
– Maya? – nyöszörögtem. Megfogtam a vállát, hogy finoman
megrázzam. Mozdulatlanul feküdt, behunyt szemmel, az arcán
még mindig azzal a kis mosollyal. Anya sírni kezdett, apa pedig
lehajtotta a fejét. Felpillantva láttam, hogy Willa Anya ott áll némán
a sarokban, és lefelé szegezett tekintettel mozog a szája, mintha
imádkozna.
Apa odanyúlt Maya csuklójához, hogy megnézze a pulzusát.
Láttuk, hogy megvonaglik az arca a fájdalomtól. Nemsokára
óvatosan letette a kis kart.
– Elment – jelentette be halkan.
Gyorsan felpattantam, csikorgott a székem lába a padlón.
Melegem volt, nem kaptam levegőt, a sátor fényei pedig hirtelen
mintha elvakítottak volna. Ki kellett jutnom onnan, el Maya
mozdulatlan testétől és a fojtogató gyásztól.
Az ajtó felé botladoztam, amikor Willa Anya megfogta a
karomat.
– Nem a te hibád – mondta.
Ránéztem. Úgy éreztem, mindjárt megőrülök. Mintha
bármelyik pillanatban szétrobbanhatna a fejem.
– Akkor kié? – kérdeztem a kelleténél hangosabban.
– Senkit sem lehet érte hibáztatni.
– Tesó… – lépett felém az ajtóból Xander. Végig ott állt, hogy
támogasson a jelenlétével.
Elkerültem a tekintetemmel, kiszabadultam Willa Anya karmai
közül, aztán kioldalogtam az ajtón. Egészen addig vitt a lábam,
amíg az Edennel közös forrásnál nem találtam magam. Kábán
néztem körbe az egyeden helyen, ami valaha is örömöt és
boldogságot hozott nekem. Abban a pillanatban muszáj volt ott
lennem. Eluralkodott rajtam a gyász. Mi lesz velem Maya nélkül?
Annyira szerettem! Soha életemben nem töltöttem egyeden napot
sem nélküle. Térdre rogytam a fűben, és arcomat a tenyerembe
temetve zokogni kezdtem. Hagytam, hogy folyjanak a könnyeim a
nővéremért.

***

Mayát Acadia temetőjében helyeztük örök nyugalomra, úgy

négyszáz méterre a folyó nyugati partjától. Kemény és kavicsos
volt a talaj, így fél napig tartott, mire apával megástuk a sírját,
amíg anya néhány másik asszonnyal együtt bebalzsamozta a
testét, és felöltöztette.
Hector vezette a gyászmenetet a sivatagi vadvirágok között a
sírig. A családunk többi tagja eljött imádkozni, hogy Maya
biztonságban átjusson a túlvilágra. Eden Hector mellett állt, és lerítt
róla a mély szomorúság. Egyszer rápillantottam, de nem tudtam
elviselni, hogy mennyire vágyom rá, ezért nem tettem meg újra.
Annyira szükségem lett volna rá, hogy még a látványa is csak arra
emlékeztetett, hogy nem kaphatom meg, amire a leginkább
rászorulnék: Eden szerető ölelését, melegségét, támogatását.
Láttam, hogy próbálja elkapni a tekintetemet, és biztosan
összezavarta, hogy kerülöm, de muszáj volt megőriznem a
nyugalmamat, különben összeroppanok.
Most már még inkább ki akartam jutni Acadiából. Már nem
maradt itt nekem semmi. Anya és apa nem érthette, de a saját
életemet kellett élnem. Ők ott voltak egymásnak. Ott volt nekik az
az élet, amit választottak. Ott volt nekik Elysium.
Amikor a gyászmenet visszafelé tartott az étkezdébe, ahol az
összes munkás – tehát Maya családja – összegyűlt, hogy együtt
egyen és igyon, láttam, hogy Hector másfelé vezeti Edent: a
főépülethez. A tanácstagok, akik közül csak ketten jelentek meg,
követték őket. A szemem sarkából észrevettem, hogy Eden
néhányszor hátrapillant, de én nem néztem rá. Képtelen voltam.
Utána a sarokban ülve figyeltem magam körül a csődületet, és
fejben a nővéremmel beszélgettem: „Maya, nem tudom, hogy
működik ez a dolog, de ha tudsz, akkor segíts nekünk! Segíts
nekünk épségben kijutni innen!”
Maya semmi jelét nem adta, hogy hallana engem. Nagyon
magányos voltam annak ellenére, hogy a családom vett körül.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

EDEN

MINTHA DARABOKRA TÖRT VOLNA A SZÍVEM. Nem mehettem oda

Calderhez, nem nyújthattam neki támaszt, nem ölelhettem át, nem
csillapíthattam a szomorúságát. És gyászoltam a lányt, akit meg
sem ismerhettem. A lányt, aki úgy belopta magát Calder szívébe.
Láttam Calder arcán, milyen borzasztóan szenved, és mennyire el
van keseredve. Mégsem volt hajlandó rám nézni. Nem akartam
önző lenni, hiszen ez nem rólam szólt. De nem értettem, miért
kerüli a pillantásomat, amikor próbáltam a szemébe nézni. Fájt,
nem értettem, és teljesen tehetetlennek éreztem magam.
Eszembe jutott, hogy írhatnék egy üzenetet, és ott
hagyhatnám a főépület előtt a bokorban Xandernek, de tudtam,
hogy úgysem fog érte jönni. Ha pedig ott marad a levél, akkor
felmerül a veszélye, hogy valaki más találja meg. Így hát azzal
vészeltem át a napokat, hogy leginkább csak vegetálva
imádkoztam, hogy gyorsabban teljen az idő, és egyre közelebb
legyen a nap, amikor meghallom odakintről azt a madárdalt.
Reggelente egyetlen nyugodt pillanatom volt, mielőtt a
szívemben tátongó űr elkezdett hasogatni. Ilyenkor arra
gondoltam, hogy Calder közel van ugyan, mégis oly távol.
Hailey-vel nem beszéltem azóta, hogy elmeséltem neki,
szerelmes vagyok Calderbe. Ez is nyomta a szívemet, hogy őt is
elveszítettem. Annak ellenére, hogy miben hisz, szerettem őt. Nem
pont úgy, mintha az anyukám lenne, hanem inkább úgy, mintha a
nővérem vagy a nagynéném. Fájt a visszautasítása.
Három héttel Maya temetése után Hector lehívott a
dolgozószobájába.
Halkan bekopogtam.
– Gyere be! – szólalt meg mély hangján, úgyhogy beléptem.
Intett, hogy üljek le az íróasztala előtti székre. Leültem, a
bokámnál kereszteztem a lábam, és az ölembe tettem a kezem.
Kénytelen voltam észrevenni, hogy Hector ápolatlanabb, mint
amilyennek valaha is láttam. Korábban mindig kínosan ügyelt a
megjelenésére. Ezúttal viszont fésületlen volt, kissé kilógott az inge,
a szája sarkában pedig morzsa díszelgett.
Ez olyan szokatlan volt, hogy megijesztett.
Hector hátradőlt, és apró mosollyal méregetett.
– Hallom, szépen alakul a menyasszonyi ruhád.
– Igen, a fátylam már kész – feleltem lefelé pillantva. – Szép.
Persze, sokat jelent, hogy van valamim, ami Maya Reynes keze
munkáját dicséri.
– Igen, Maya Reynes – mondta némi hallgatás után Hector,
aztán eltöprengve kinézett az ablakon. – Néha még az istenek is
hibáznak. Nekünk kell megteremtenünk az egyensúlyt. Azzal
teszünk a kedvükre. Az tesz minket méltóvá.
– Hibáznak? – kaptam fel a fejemet.
– Bizonyára észrevetted, hogy Maya Reynes micsoda hiba
volt… – ráncolta a homlokát Hector.
Csak pislogtam, mert egyszerre töltött el szomorúság és harag.
– Én nem úgy gondolok Mayára, mint egy hibára. Gyönyörű
és tehetséges lány volt.
– Nagyon nagylelkű vagy a dicséretekkel, Eden – fürkészte az
arcomat. – Ez szép tulajdonság. Mindig lenyűgöz, hogy milyen
tiszta vagy.
Semmit sem tudsz rólam – gondoltam. Vak vagy, nem látod az
igazi énemet.
Lenéztem a kezemre. Semmi mást nem akartam, csak kimenni
Hector dolgozószobájából.
– Mit tehetek önért, Atyám?
– Először is ne hívj többé így! Most már szólíts Hectornak,
ahogy már kértem.
Megköszörültem a torkomat.
– Igen, Hector.
– Helyes. Ha már szóba került Maya Reynes, akkor van egy jó
hírem. A bátyjának, Calder Reynesnek, alig több mint egy hónap
múlva lesz az esküvője a templomban. Hamarabb is időzíthetném,
de a munkásoknak kell egy kis idő az előkészületekhez.
Összeszoruló szívvel kaptam fel a fejemet.
 – Micsoda? – nyögtem ki.
Hector kinézett a balján lévő hatalmas ablakon.
– Te az én feleségem leszel, Eden. Ebben az életben és a
következőben is. Acadia vezéreként nem fogok erről veled
tanácskozni. De jogod van tudni az érveimet, főleg ebben a
kérdésben, mert így tartom tisztességesnek.
Szótlanul ültem. Próbáltam felfogni, amit Hector mondott. Ez
biztos valami tévedés vagy trükk.
– Kit fog elvenni, Aty… Hector? – kérdeztem kiszáradt
torokkal.
– Hannah Jacobsont. Itt született, csakúgy, mint Calder. Még
csak tizenhét éves, de az apja beleegyezett a házasságba.
Felidéztem magamban Hannah képét. A kistermetű, sötét hajú
lány azzal a szép mosollyal, aki okozott nekem egy féltékeny
pillanatot tavaly. Kihúztam magam a széken.
– És miért mondja ezt el nekem? – érdeklődtem. Hector még
sohasem hivatott a dolgozószobájába, hogy munkások
menyegzőjéről számoljon be.
Hector egymásnak támasztotta az ujjbegyeit, és néhány
másodpercig csak engem nézett.
– Amikor Acadiát megépítettem, az volt az elképzelésem, hogy
a béke és harmónia szigete lesz azok számára, akik az
otthonuknak választják. Azok a szerencsésebbek, akiknek nem
kellett hozzászokniuk az itteni élethez, mert soha nem jártak
máshol. Arról viszont megfeledkeztem, hogy főleg a fiatal
férfiaknak állandó motivációra van szükségük. Calder Reynesnek
ezt úgy próbáltam biztosítani, hogy személyes pohárnokommá
tettem, ami nem működött, ezért elbocsátottam a tisztségéből.
Ritkán követek el hibát, de végignéztem, hogy egyre
elégedetlenebb Acadiával. Végignéztem, hogy letér a helyes útról.
És ha Calder, ez a fiú, vagyis már férfi, akire sok másik fiú felnéz,
eltévelyedik, letér az útról, akkor mi történik? Nekik is eszükbe fog
jutni, hogy eltévelyedjenek. Megszűnik az egyensúly, a harmónia.
Ezt nyilván nem engedheti meg a családunk, ha épek, erősek és
bűntelenek akarunk maradni. Egyetértesz velem, Eden?
Rámeredtem Hectorra. Összekulcsoltam a kezemet az
ölemben, hogy ne remegjen annyira.
– Én csak azt nem értem, hogy ennek mi köze az esküvőhöz,
Hector – mondtam lefelé pillantva.
– A házasság és a család leköti a férfi figyelmét, és olyan
értelmet ad az életének, ami túlmutat saját magán. Az istenek
kinyilatkoztatták előttem, hogy Calder Reynesnek éppen erre van
szüksége – közölte Hector, és egy pillanatra elsötétült az arca. –
Neki aztán főleg. Bűn és gonoszság lakozik benne, Eden. Nem is
sejted – folytatta ismét tárgyilagos ábrázattal. – Nekem az a
feladatom, hogy gondoskodjam a családomról. Hiába csalódtam
Calderben, kötelességem segíteni neki visszatalálni a helyes útra.
Úgy gondolom, hogy egy feleség megoldja ezt. Én javasoltam neki,
ő pedig beleegyezett.
– Beleegyezett? – suttogtam nagyot nyelve.
– Igen, rendkívül lelkesen.
– De hát… csak most halt meg a nővére.
Éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Jaj, csak el ne hányjam itt
magam! Ez nem lehet. Biztos valami tévedés. Calder elmegy innen,
és magával visz. Nem vehet mást feleségül. Ő engem szeret.
Felütötte bennem a fejét a kétség. Lehet, hogy Maya halála után
Calder már nem is akar velem elmenni innen? Úrrá lett rajtam a
rettegés, és összeszorult a torkom.
Hector az ujjhegyeit összeérintve bólintott.
– Igen. Annál nagyobb szüksége van valamire, ami értelmet ad
az életének. Ami segít neki, hogy többre becsülje a családját a saját
önző szándékainál.
Hector megint kinézett az ablakon. Hunyorogva pillantott az
égre, aztán ismét felém fordult.
– Pont a nővére halála döbbenthette rá Caldert, hogy mennyire
letért az útról – állt fel Hector. – Mindenképpen többet kell
beszélnünk Acadia dolgairól, szerelmem. Ez közelebb hoz majd
minket egymáshoz, pláne az özönvíz közeledtével.
Mosolyogva nézett rám, én pedig pislogás nélkül bámultam a
szája sarkában lévő ételmaradékot.
– Akkor hát ennyi – bocsátott el.
Remegő térddel álltam fel.
– További szép napot, Hector!
Azzal kimentem a dolgozószobájából.
Alig bírtam járni. Alig kaptam levegőt. Beszélnem kellett
Calderrel, hogy megtudjam, mi jár a fejében. Még mindig szeret?
Kellek neki? Esetleg saját magát hibáztatja Maya haláláért? Jaj,
Calder! Szükségem van rád.

***

Két nappal később végignéztem, ahogy Calder Acadia egész népe

előtt leteszi a jegyes esküt Hannah Jacobsonnak a templomban.
Olyan volt, mintha a testem fölött lebegve, kívülről nézném az
egészet. Akkora gombóc gyűlt a torkomba, hogy alig tudtam
nyelni. Calder most sem nézett rám, bár nagyot dobbant a szívem
a reménykedéstől, amikor megláttam, hogy egy hajnalkát tűzött
az ingére. Értem csinálta? Nem tudhattam, nem beszélhettem vele.
Vajon azért ment bele ebbe az egészbe, mert valahogy
rákényszerítették? Miért nem üzent nekem? Hát nem tudta, hogy
belehalok ebbe? Tudnia kellett.
Caldernek kifürkészhetetlen volt az arca. Semmit sem láttam
rajta. Hannah viszont nyugodtnak és boldognak tűnt, a hajában
virágkoszorú díszelgett. Láttam, ahogy félénk lelkesedéssel folyton
Calderre pillant. Hát persze! Ki ne lelkesedne érte?
Fojtogatott a féltékenység, ahogy őket néztem. Tényleg szép
pár voltak: mindkettejüknek sötét, fényes haja volt. Hannah pici és
törékeny, Calder pedig magas és erős. Legszívesebben ordítottam
volna.
Miután Hector levezényelte az eljegyzési ceremóniát, Calder
odahajolt, hogy szemérmesen megpuszilja Hannah arcát.
Elfordultam. A kínlódástól már homályosan láttam.
Utána mindannyian távoztunk a templomból. Az emberek
beszélgettek és nevetgéltek, az ünnepi lakomára készültek. Hector
karon fogott, hogy elinduljon velem vissza a főépületbe.
Megfordulva nyújtogattam a nyakamat, hogy még egyszer
utoljára megpillanthassam Caldert, de olyan sokan voltak
körülöttem, hogy nem láttam. Ő az enyém. Mindene az enyém –
emlékeztettem magamat. Esküt tettünk egymásnak a forrás
mellett, a telihold fényénél. Hirtelen már nem bírtam az emberek
közelségét és a templom börtönét. Elöntött a pulykaméreg, és
elrántottam a karomat Hectortói. Néhány lépést jutottam előre,
mielőtt utolért, és megint megfogott.
Amikor megpördültem, akkor vettem észre Caldert.
Mozdulatlanul figyelt kétcsapatnyi ember közül, akik ácsorogva
beszélgettek. Egy röpke másodpercre láttam, milyen eszelős lett a
tekintete, amikor észrevette Hector kezét a karomon. De nem
moccant. Utána pedig odaállt mellé Hannah, és megszakította
velem a szemkontaktust, hogy mosolyogva ránézzen. Marcangolni
kezdett a birtoklási vágy. A mosolya az enyém! Nem sok mindenem
volt, de ez igen. Ez volt a mindenem.
– Nem érzem jól magam – mondtam Hectornak még mindig a
háta mögé nézve. – Le kell dőlnöm.
Hector sokatmondó pillantást vetett rám.
– Hát persze. Menj, pihenj csak! Nyerd vissza az
egyensúlyodat! Holnap találkozunk a reggelinél.
Megfordultam, és visszamentem a főépületbe. Kénytelen
voltam megállapítani, hogy az Acadiában töltött éveim alatt ez volt
az első alkalom, amikor nyilvánosan egyedül sétálhattam el
valahova. Bizonyára nemcsak azért, mert Hector érezte, hogy
vissza kell vonulnom a szobámba, hanem mert úgysem volt
máshová mennem.
Ma éjjel megölöm Hectort álmában. Ez a vad gondolat jutott
eszembe, miközben felrohantam a főépülethez vezető kis
emelkedőn.
Minden szenvedésnek ő az oka az életemben. De amikor
bementem, és magamra csuktam az ajtót, hogy lihegve a falnak
támaszkodjam, ez már pánikszerű és ostoba ötletnek tűnt.
Ráadásul képtelen lennék megölni bárkit is – még akkor is, ha pont
Hectorról van szó.
A szobámba érve ledőltem az ágyra, és összekuporodva
átadtam magam a fájdalomnak. Ha Calder házasságot köt, mi lesz
velünk? Még ha sikerül is kijutnunk innen, valaki másnak a férje
lesz. Nem lesz kötelessége, hogy gondoskodjon a feleségéről? Vagy
csak úgy itt hagyja majd, amikor elmegyünk?
Bár engem nem akadályozna meg az indulásban, ha Hector
felesége lennék. Calder azt teszi, amit tennie kell, nekem pedig
muszáj megbíznom benne. Légy erős, Hajnalka!
Kihagytam a vacsorát, és korán ágyba bújtam. Annyira
kimerültem érzelmileg, hogy alig álltam a lábamon. Meglepően
gyorsan álomba merültem, és hálás voltam, amiért
belesüppedhetek a sötétségbe.
Arra eszméltem, hogy az eső halkan veri az ablakomat. A
másik oldalamra fordulva próbáltam visszaaludni, de nem sikerült,
mert volt olyan esőcsepp, ami különösen kemény felületre érkezett.
Morgolódva szorítottam a fejemre a párnát, ám néhány
másodpercenként megismétlődött a hangos csepegés.
Egyszer csak rám támadtak az emlékképek, hogy Calder
valaki másnak hűségesküt tesz. Megint olyan volt, mintha lyuk
tátongana a mellkasomon. Most már tudtam, hogy egyáltalán nem
fogok tudni visszaaludni. Egész éjszaka itt fekszem majd, és
elképzelem, ahogy Calder egy ágyban fekszik majd Hannah-val.
Csipp-csepp!
Egy darabig még az ágyban maradva füleltem. A csepegés
abbamaradt, úgyhogy ledobtam a takarót, kimásztam az ágyból,
megdörzsöltem a szememet, aztán felálltam, hogy kinézzek az
ablakon. Ijedten kaptam a szám elé a kezemet, amikor megláttam,
hogy odakintről valaki rám néz. Tágra nyílt szemmel állapítottam
meg, hogy Calder az. Az istenek szerelmére!
Gyorsan kinyitottam az ablakot, és az ingénél fogva behúztam.
Az asztalomon átmászva lelépett a földre, a lábánál pedig
pocsolyába gyűlt a víz.
– Mit csinálsz? – sziszegtem, miközben becsuktam az ablakot.
– Muszáj volt, hogy lássalak.
– Úgy volt, hogy nem kockáztatunk.
– Tudom, Eden – sóhajtott fel. – De a mai után muszáj volt
látnom téged. Tudod, hogy nem volt más választásom.
– Mit művelt veled Hector? – kérdeztem elszomorodva.
Calder beletúrt a hajába, amitől vízcseppek repültek szanaszét.
– Azt mondta, vagy menjek el innen, vagy vegyem feleségül
Hannah-t.
– Akkor miért nem mentél el? – suttogtam elgyötörten. – Lehet,
hogy az lett volna a legjobb. Előremehettél volna, hogy megvárj
minket Xanderrel…
– Százvalahány dollárral? Még csak nem is találkoztam a
lánnyal, aki segíteni fog nekünk – felelte közelebb lépve, és
megfogta az arcomat. – Nem hagyhatlak itt, Eden. Azt tettem,
amit tennem kellett, hogy a közeledben maradhassak. És így talán
Hector kevésbé fog odafigyelni ránk – révedt a távolba, aztán
megint rám nézett. – Úgy tettem, mintha jó ötletnek tartanám.
– Még csak rám se néztél – panaszkodtam könnybe lábadt
szemmel. – Egy pillantásra sem méltattál.
– Nem lehetett. Hector sasszemmel figyelt. Ha rád nézek,
akkor látszik az arcomon, hogy mit érzek. És tudtam… tudtam,
hogy erős vagy, Hajnalka – emelte meg az államat. – Tudtam, hogy
bízol benne, hogy nem vállalkoznék erre, ha nem kettőnkért
tenném.
– Csak kíváncsi lettem, hogy… tudni akartam, hogy neked
eszedbe jutott-e, milyen lenne, ha…
Megráztam a fejemet, mert dühített, hogy nem tudom kibökni,
amit szeretnék.
Calder megint megemelte az államat a mutatóujjával.
– Akkor kérdezd meg tőlem, Hajnalka! Mindig csak engem
kérdezz!
Nagyot dobbant a szívem, ahogy belenéztem az elképesztően
hosszú pillákkal keretezett, gyönyörű, sötét szemébe.
– Eszedbe jutott már, milyen lenne egy másik nővel?
– Nem – felelte. – Soha nem akartam senki mást, csak téged.
Soha, egy pillanatra sem.
Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
– Köszönöm!
Lefelé pillantva ráharaptam az ajkamra. Calder erősebb, mint
amilyennek gondoltam. Szinte már sajnáltam Hannah-t. Az a lány
kénytelen lesz beleszeretni, még ha csak egy kicsit is. Nem akarom,
hogy rossz legyen neki, de nem tudnám elviselni, ha bárhogyan is
egymáshoz érnének Calderrel.
– De akkor… biztos lesz nekünk valami megoldás… ha
megházasodsz…
– Az egyetlen nő, akit feleségül fogok venni, az te vagy – rázta
a fejét Calder.
– Hogy fogod elkerülni? – ráncoltam a homlokomat. – El
tudunk menni hamarabb?
– Ha muszáj – dörzsölte meg a tarkóját. – Így nem érzem
annyira biztosnak a tervünket, de ha kell, akkor elmegyünk, igen.
– Én bármikor készen állok.
 – Tudom – fogott kézen Calder, és odavezetett az ágyamhoz.
Odakint még jobban zuhogott.
– Hector be szokott nyitni hozzád?
– Egyszer nyitott be, de szerintem nem fog többet – mondtam
az ajkamra harapva. – Néhány napja zárat szerelt kívülről az
ajtómra. Nem tudom, miért.
Calder az arcomat fürkészte.
– Az ablakod előtt pedig rács lesz, ha eszébe jut, hogy elég
bátor vagy kimászni a tetőre.
– Vagy az jut eszébe, hogy te elég hülye vagy felmászni –
kuncogtam.
– Szerintem csak azt hiszi, hogy megakadt egymáson a
szemünk, semmi több – vigyorgott Calder.
Bólintottam, ám nem avattam be, mit osztottam meg Hailey-
vel. Az nem volt okos lépés. Egy pillanatra azt hittem, hogy talán
segíteni fog nekünk. De nem tette.
Calder komolyan rám nézett.
– De már attól a gondolattól is megkattant, hogy egyáltalán
szemet vetettem rád. Szóval ez egyenesen őrültség – mutatott saját
magára, ahogy ott állt a szobámban. – Csak nem bírtam ki, hogy
ne tudassam veled, mi jár a fejemben. Belülről marcangolt.
– Küldhettél volna üzenetet… valahogy.
– Igen, az okosabb lett volna – mondta, miközben úgy járatta
végig a tekintetét az arcomon, mintha az elmúlt egy hónapban
elfelejtette volna, hogy nézek ki.
– Igen – helyeseltem. El kellett volna küldenem. De ahogy ott
állt előttem, a gyönyörű arcát szabadon hagyó, letapadt hajával,
vízcseppekkel a bőrén, és azzal a fantasztikusan férfias illatával,
legszívesebben behunytam volna a szememet, hogy mély lélegzetet
vegyek.
Ráadásul megértenem, milyen égető érzés tud lenni, amikor az
ember támaszt akar nyújtani annak, akit szeret. Akár a józan
ésszel szemben.
Az arcához emeltem az egyik kezemet, ő pedig belehajtotta a
fejét.
– Annyira, de annyira sajnálom, ami Mayával történt! –
suttogtam, és rögtön könnyes lett a szemem. – Annyira oda
akartam menni hozzád!
 Calder fájdalmas arcot vágott, és nem is rendezte a vonásait.
Ettől felébredt bennem a vágy, hogy megvédjem. Eléggé szeretett
és megbízott bennem ahhoz, hogy kimutassa előttem a fájdalmát.
Előrehajolva köré fontam a karomat, mire a nyakamba fúrta az
arcát, én pedig a hátát simogatva újra és újra megpusziltam.
– Olyan hirtelen jött, nem volt időm felkészülni rá! – mondta,
amikor kibontakoztam az ölelésből. – Mintha nem is lett volna
igaz. Eszembe jutott, hogy az istenek talán ezzel büntetnek meg
azért, amit tettünk.
– Maya halálával? – ráztam meg a fejemet. – Az istenek ilyen
kegyetlenek lennének?
– Szerintem nem, de nincs rá bizonyítékom – sóhajtott Calder.
Kifújtam a levegőt, és lenéztem a hálóingemre.
– Ha majd kijutunk innen, találok neked bizonyítékot. Minden
elérhető információt átnézek, amíg nem találok neked bizonyítékot.
– Ilyen az én Hajnalkám… – mosolygott szomorúan Calder.
Egy darabig csak néztük egymást, aztán ő végigmért.
– Szóval ilyenben szoktál aludni?
A hosszú, fehér hálóingemre pillantva lassan bólintottam.
Hirtelen zavarban éreztem magam.
– Majd valami szebbet veszek fel, amikor együtt fogunk
aludni.
Úgy éreztem magam a szerény, egyáltalán nem vonzó
hálóruhában, mint egy gyerek. Tudtam, hogy a nők többet szoktak
mutatni magukból a kinti világban. Homályosan rémlett, hogy
átölelem anya fedetlen lábát, mert épphogy csak térdig ért a
szoknyája, ö pedig mosolyogva nézett le rám. Mintha csak
álmodtam volna.
Calder megrázta a fejét, és felforrósodott a tekintete.
– Nem. Nekem ez tetszik. Olyan vagy benne, mint egy
ajándék, ami arra vár, hogy kicsomagoljam.
Felfelé görbült a szája sarka. Ez az! A mosoly, ami az enyém.
– Te miben szoktál aludni? – érdeklődtem.
– Sokkal több ruhában, mint amennyi akkor lesz rajtam,
amikor veled alszom majd – csókolt bele vigyorogva a nyakamba.
Hátrahajtottam a fejem, és halkan felnyögtem.
– Calder… – pillantottam az ajtóra. – Úgy volt, hogy óvatosak
leszünk, amíg még itt vagyunk. Megéri áldozatot hozni, mert…
 – Tudom – suttogta bele a nyakamba. – Mindjárt megyek.
Csak még egyszer megízlellek, aztán indulok.
– Mmm… – mormoltam, ahogy az ajkával bejárta a
nyakamat, és bizseregni kezdtem tőle odalent. – Elállt az eső.
Menned kell – túrtam bele a hajába, hogy finoman eltoljam
magamtól.
Calder felemelte a fejét, és teljes egészében megcsodálhattam
szépségét. Vágyakozó pillantással meredt rám, résnyire nyílt
szájjal. Legszívesebben addig csókoltam volna, amíg szédülve
levegőért nem kapkodok. De Hector szobája itt volt nem messze a
folyosón, és ha rajtakap minket, akkor mindennek vége.
Calder megfogta a kezemet, aztán felállt, és szorosan magához
ölelt.
– Utálok elbúcsúzni tőled.
A mellkasára hajtottam a fejemet, aztán felnéztem rá.
– Csak azt ígérd meg, hogy amikor kijutunk innen, már soha
többé nem kell búcsúzkodnunk!
– Megígérem.
Gyengéden szájon csókolt, utána pedig odakísértem az
ablakhoz. Már csak szemerkélt az eső.
– Meg ne csússz! – aggodalmaskodtam a vizes tetőre pillantva.
– Nem fogok.
Még gyorsan adott egy utolsó csókot, aztán kimászott az
ablakon, amit becsuktam, és figyeltem, ahogy a sarkon eltűnik az
esőben.
Feltöröltem a vizet a padlóról a takaróval, ami az ágyam
végében volt. Megkönnyebbülve, mégis nyugtalanul feküdtem
vissza. Behunyt szemmel elmondtam egy imát a Kegyelem
Istenéhez. Mindig is ő lesz a kedvencem.
 HUSZADIK FEJEZET

CALDER

MÁSNAP REGGEL AZUTÁN, hogy felszöktem Eden szobájába,

megszólaltak a hangszórók. Tizenkettő volt belőlük úgy elhelyezve,
hogy az ember akármerre járt Acadiában, hallhatta Hector
szentbeszédét.
Láttam, hogy a többi munkás értetlenül néz egymásra a
napnyugtáig folyamatosan közvetített mise miatt. Utána pedig
mindenki felsóhajtott, hogy végre hallhatja a saját gondolatait. Este
mintha csendre vágytunk volna, mert nem sok nyoma volt a
tábortüzeknél megszokott csevejnek és nevetgélésnek. Ha
mondtunk is valamit, suttogva tettük. Megváltozott a közhangulat,
és mintha senki sem tudta volna mire vélni. A szüleim szó nélkül
elfogadták a dolgot. A templomban, miközben ott ültem Hannah
mellett, Hector nem magyarázta el, miről szóltak a sugárzott
szentbeszédek. Helyette megismételt néhányat azok közül, amiket
már elmondott, és néhol elhallgatott közben, a semmibe révedve,
mintha fülelne valamire, mielőtt megint magára talált a
folytatáshoz.
De azért láttam, hogy figyel engem. Találkozott a tekintetünk,
és elidőzött rajtam a pillantása, mintha hirtelen nem is tudná, ki
vagyok, és próbálná megfejteni. Senki másra nem nézett így.
Megfogtam Hannah kezét, mire Hector az összekulcsolt ujjainkra
nézve végre elfordult. Kénytelen voltam felsóhajtani a
megkönnyebbüléstől. Nem tudtam, mi van Hectorral, de valami
nem stimmelt vele. Kusza volt a haja, mintha ebben a ruhában
aludt volna, és táskák éktelenkedtek a szeme alatt. Olyan gyorsan
el kell mennünk innen, amennyire csak lehet.
Hannah megszorította a kezemet, ettől pedig lelkiismeret-
furdalás söpört végig rajtam. Nemcsak azért, mert hozzáértem egy
másik nőhöz Edenen kívül, hanem mert Hannah kedves lány, aki
mintha örült volna az eljegyzésünknek. Fájni fog neki, ha
egyszerűen eltűnök. De ezen nem lehetett segíteni. Hector
erőszakolta rám ezt az egészet, Hannah-t pedig eszköznek
használta.
Eden, aki elöl ült, elfordult tőlünk. Légy erős, Hajnalka! –
suttogtam hangtalanul.
Egy héttel azután, hogy elkezdődött az egész napos misék
sugárzása, Hector bejelentette, hogy mostantól mindannyian napi
három kötelező imádságon veszünk részt a templomban. Ez
igazából áldás volt, hiszen a vastag falak kívül tartották a
hangszórók zaját, és csendben ülve tölthettük azt az egy-egy órát.
Már nem beszéltem az istenekhez. Helyettük inkább Mayához
szóltam fejben, és mindent elmeséltem neki, ami a halála óta
történt. Meséltem neki Edenről, és arról a sok mindenről, amit nem
volt lehetőségem megosztani vele, amikor még élt: hogy Maya és
Xander volt a legjobb barátom, hogy nagyon büszke voltam a
nővéremre, és hogy mindennap hiányzott.
Xanderrel arra is felhasználtuk a kötelező imádságokat, hogy
gyorsan tájékoztassuk egymást a pénzügyi helyzet alakulásáról. Ő
bejutott a tanácstagok kocsijába, ahonnan összesen harminchét
dollárt szedett össze apróban és bankjegyekben. Úgy gondolta,
pont eleget hagy ott ahhoz, hogy senki se fogjon gyanút. Az egyik
autóban még egy aranyláncot is talált, egy másikban pedig arany
kulcstartót. A városban elég jó árat adtak az aranyért, legalábbis
Kristi azt mondta, hogy az emberek gyakran szoktak aranyat
eladni.
Xander mindent a padlódeszka alatt tartott otthon. Indulásra
készen tárolta őket, a megőrzött ruhákkal együtt.
Egy baj volt csak azzal, hogy ilyen sok időt töltöttünk
napközben a templomban: nem tudtunk akkora gondot fordítani
az ültetvényekre a forró arizonai napsütésben, aminek kezdett
meglenni a következménye. Heteken belül már hervadozott a bab
meg a többi zöldség, a gyümölcsök pedig éretten hullottak le a
fáról, ahonnan a madarak csipegették őket.
Ha ez még sokáig folytatódik, éhen fogunk halni. Hectornak
tudnia kellett ezt.
Az egyik csendes reggelen Hector kiállt elénk a templomban,
és egy darabig némán nézett minket, mielőtt megszólalt:
– Tolvaj van közöttünk.
 Összeszoruló szívvel futó pillantást vetettem Xanderre, aki
pislogás nélkül egyenesen Hectort bámulta.
– Elloptak egy arany nyakláncot az egyik tanácstag kocsijából.
Ki tud erről valamit? – nézett körbe Hector.
Szent ég!
Senki sem szólalt meg. Még a légy zümmögését is hallani
lehetett.
– Senki? – kérdezte Hector. Előrehajolt a pódiumon, és
várakozva megint körülnézett. Megállapodott rajtam a tekintete, s
néhány másodpercig ott is maradt. Végül elfordult.
– Eden, idejönnél, kérlek?
Eden értetlen arccal pillantott Hectorra, aztán felállt, és
odament hozzá.
– Ha senkinek sincs bátorsága kiállni és bevallani a bűnét,
akkor egy ártatlan ember fog érte meglakolni. A saját igaz
szerelmem fog bűnhődni. A szemetek láttára – jelentette ki Hector,
majd felegyenesedett. – ANNYIRA SZERETLEK BENNETEKET,
HOGY FELÁLDOZOM A SAJÁTOMAT A BŰNEITEKÉRT! –
ordította, Eden pedig ijedten hátrált egy lépést. – FELSÉRTEM
ÉRTETEK A SZERELMEM TÖKÉLETES BŐRÉT!
Az egész testem megfeszült, ahogy elöntött a harag. A szemem
sarkából láttam, hogy Hannah rám néz, de nem néztem vissza rá.
Már majdnem felpattantam, amikor Xander megszólalt:
– Én voltam, Atyám. Én loptam el a nyakláncot.
Hector Xander felé kapta a fejét, és résnyire szűkült szemmel
nézett rá. A tömeg idegesen fészkelődni kezdett, úgy pillantott
egyikükről a másikra.
Szóra nyitottam a számat, de aztán becsuktam. Bármit
mondok is, azzal valószínűleg csak mindhármunk helyzetén
rontok. Minden egyes izmom harcra készen összehúzódott, az
agyam pedig ráállt, hogy megtaláljam a legrövidebb utat Edenhez.
Hector lazán előredőlt a pódiumon.
– Xander Garen – söpörte félre lenőtt haját a szeméből Hector. –
Hol van az a nyaklánc?
– Megyek és idehozom, Atyám – felelte némi habozás után
Xander.
– Nem. Majd én elküldök érte valakit. Mondd meg, hol van!
Jaj, ne!
 Egy pillanatra behunytam a szememet, aztán lefelé nézve
kinyitottam. A sarkából láttam, hogy Xander szóra nyitja a száját,
de be is csukja. Patthelyzetbe került.
– Az az igazság, Atyám, hogy nem tudom pontosan
megmondani. Muszáj lesz elkísérnem az illetőt.
Hector hunyorogva bámulta Xandert, én pedig visszafojtottam
a lélegzetemet.
– Hát rendben – mondta végül, mire kifújtam a levegőt. Talán
ha Xander is megy, akkor lesz ideje elrakni a többi holmit.
Legalább valamit. Bármit. Ha nem, akkor nulláról kell kezdenünk
az egészet. Úgy éreztem, mindjárt elhányom magam.
– Clive – vakkantotta Hector. – Kísérd el a fiút az ellopott
holmidért!
Rá mertem pillantani Edenre, aki holtsápadtan, döbbenten állt
ott. Elfordítottam a fejemet.
Clive lassan odasétált Xanderhez, karon fogta, és kimentek a
templomból. A szívem háromszoros sebességgel vert. Az agyam is
kattogott, mert próbáltam kitalálni, mit csinálhatnék. A színpadra
tekintve láttam, hogy Hector még mindig Edenen tartja a kezét.
Ha látványos engedetlenséget tanúsítva Xander után rohanok,
akkor egyedül hagyom Edent Hectorral. Vajon tenne vele valamit,
hogy engem büntessen? Látszott, hogy valami átkattant nála. Bele
sem akartam gondolni, hogy pontosan mi lehet az.
Hector úgy fejezte be a szentbeszédét, hogy Edennel együtt állt
a pódiumon. Összefüggéstelennek tűnt, amennyit hallottam belőle,
ráadásul Hectornak néhányszor megakadt a nyelve. Eden a padlót
bámulta. Alig tért vissza a szín az arcába.
Húsz perccel vagy inkább egy örökkévalósággal később Hector
belekezdett a záró imába. Miután mindannyian kijöttünk a
templomból, láttam, hogy az emberek kérdő tekintettel néznek
egymásra. Mindenki tisztában volt vele, hogy valami történik
Acadiában, de senki sem tudta, hogy pontosan mi. Emiatt
mindenki aggódott.
Egyszer csak észrevettem a földön térdelő Xandert, akinek egy
póznához volt kötve a keze. Clive Richter állt mögötte egy hosszú
ostorral a kezében. Megfeszült az egész testem, és gondolkodás
nélkül rohanni kezdtem feléjük.
– Kapjátok el! – hallottam Hector kiáltását valahonnan a
távolból, és mintha Eden felsikoltott volna.
Erős kezek fogtak meg oldalról, hogy visszahúzzanak.
Megfordulva igyekeztem lerázni magamról az illetőt, de valaki más
is utánam nyúlt. A Tanács két tagja, Garrett Shipley és Ken Wahl
fogott le, amikor elcsattant az első ostorcsapás. Dühbe gurultam
tőle, szétáradt bennem az adrenalin. Belekönyököltem Ken arcába,
hogy aztán a másik kezemmel behúzzak egyet Garrettnek, aki a
vér fröccsenése után a törött orrához kapott. Mindketten
elengedtek, és megint futni kezdtem.
– Állj meg, Calder! – kiáltotta Xander.
Vonakodva megtorpantam, mintha falnak ütköztem volna.
Lehajtotta a fejét, és megfeszült az állkapcsa, de elkerekedett
szemmel intett nemet, hogy maradjak. Nem tudtam, mit csináljak.
Minden idegszálam követelte, hogy harcoljak a barátomért, aki
viszont azt kérte, hogy ne tegyem. Két kézzel beletúrtam a
hajamba. Ordítanom kellett a dühtől.
Garrett és Ken mögém ért, és megint elkapták a karomat. Nem
ellenkeztem. Rájuk se néztem.
Clive megint meglendítette az ostort. Ezúttal végignéztem,
ahogy belecsapódik Xander meztelen hátába, és hosszú, vörös sebet
vág rajta. Xander megvonaglott, de csendben maradt. Jaj, Xander!
Drága barátom, testvérem… Elfintorodva behunytam egy pillanatra
a szememet.
Clive valamiféle gusztustalan kéjjel az arcán emelte fel megint
az ostort, és odacsapott Xandernek, amivel harmadszor is belevájt a
húsába.
Még kétszer csapott le az ostor, és Xander kétszer vonaglott
meg, de nem hagyta el a száját egy árva hang sem.
– Elég volt, Clive! – szólt Hector. Clive ránézett, mintha akkor
ocsúdott volna fel, a mellkasa pedig szaporán hullámzott közben. –
Szerintem sikerült igazságot szolgáltatni a lopásért. Visszakaptad a
láncodat? Úgy érzed, érvényesítetted a jogaidat?
Clive mintha eltöprengett volna a válaszon, és hátranézett
Xanderre, akinek vérben úszott a háta a nyílt sebek miatt.
– Igen – dobta le az ostort a földre, majd elindult a főépület felé.
Hector biccentett Garrettnek és Kennek.
– Engedjétek el! Úgy gondolom, hogy ebből ő is tanult.
Elkísérheted a barátodat a betegsátorhoz.
 Hallottam, hogy nők sírnak körülöttem, de nem fordultam
meg, hogy a tömegre nézzek.
Elengedték a karomat, így Xanderhez rohanhattam.
Letérdeltem mellé a porba.
– Figyelj, tesó… – szólaltam meg halkan. – Menjünk innen!
Xandernek megvonaglott az arca, amikor nekiálltam eloldozni
a kezét.
– Baszki, Calder, ez fáj! – morogta. Biztos kínozhatta a
fajdalom, mert még sohasem hallottam, hogy azt a káromkodást
használja, ami néha azoknak a száján csúszott ki, akik a nagy
társadalomból jöttek.
Felsóhajtva igyekeztem a lehető legóvatosabban eloldozni,
hogy ne nagyon mozdítsam meg vele.
– Miért nem hagytad, hogy elrángassam tőled? – kérdeztem
keserűen.
– Mert akkor téged is csak megostoroz. Aztán meg biztos
börtönbe zár.
– Kibírtam volna.
– Tudom – mondta Xander. Lehullott róla a kötél, ö pedig
előrezuhant, és a tenyerével tartotta meg magát a földön. –
Akármim van…
– Igen – állítottam talpra, hogy aztán a vállamra támaszkodva
elinduljon.
– Elvette a pénzünket. Minden centet – közölte tompán Xander.
– Egyedül a ruhás zsákot tudtam félrehúzni, amikor benyúltam.
Azt mondtam neki, hogy van egy kígyófészek a házunk alatt, és
nem emlékszem pontosan, melyik padlódeszka alatt. Csak ezért
nem ő nyúlt be. Gyáva nyúl. Ráadásul álszent is, mert zsebre vágta
a pénzt. Kétlem, hogy egyáltalán megemlíti majd Hectornak.
Összeszorult a gyomrom a hírtől, hogy eltűnt a pénzünk. De
Xandernek végképp nem hiányzott, hogy most erről beszéljünk.
– Tényleg van egy kígyófészek a házatok alatt? – próbáltam
elterelni a figyelmét a betegsátor felé menet.
– Nincs – pillantott rám Xander. – Csak néhány egér, de az
isteneknek hála, pont ott szaladgáltak, máskülönben Clive a
ruháinkat is megszerzi.
Nem tehetek róla, nevetnem kellett.
– Mit fogunk csinálni a ruhákkal pénz nélkül?
 – Kisétálunk innen. Azt fogjuk csinálni.
Ezen eltűnődtem. Arra jutottam, hogy talán tényleg erre lesz
szükség, hiszen már nagyon közel az esküvőm időpontja Hannah-
val, és már a lopásunk is kiderült. Ez viszont messze állt az eredeti
tervtől. Fojtogatni kezdett a rettegés. A nagy semmivel fogunk
kisétálni innen. Az a ruha lesz az egyetlen vagyonunk, ami rajtunk
van éppen – bár legalább olyan ruha, amivel beleülünk a nagy
társadalomba. Úgyhogy ennyi. Hányingerem támadt.
A betegsátorhoz érve segítettem Xandernek hasra feküdni az
egyik tiszta priccsen. A Mayával ott töltött időből tudtam, hogy van
egy kis szekrény, amiben találok kötszert. Reméltem, hogy Willa
Anya hamarosan jön azzal a fájdalomcsillapítóval, amiből adott a
lábam miatt, de egyelőre meg kellett tennem Xanderért, amit
tudtam.
Miközben tiszta vízzel és egy ronggyal kimostam a sebeit,
beszéltem hozzá, hogy eltereljem a figyelmét. De így is
megvonaglott, valahányszor hozzáértem a hátához.
– Emlékszel, amikor megfertőztél bárányhimlővel? –
kérdeztem tőle.
– Te fertőztél meg engem – horkant fel. Megeresztett egy apró
mosolyt.
Amikor kifacsartam a rongyot, a víz vörösre változott.
– És az a legrosszabb az egészben – folytatta –, hogy rajtam
csak összesen vagy hat jött ki, te meg tele voltál velük, mégis én
lettem heges – mutatott az apró kráterre a szemöldökénél.
Kuncogva megint a hátához emeltem a rongyot. Ismét
összerezzent tőle.
– Amint készen állsz, hogy elhagyd a betegsátrat, csinálhatod
azt a hülye madárcsicsergést, és találkozunk Edennel a forrásnál –
mondtam neki. – Muszáj fejest ugranunk.
– Hülye.. ? – hunyta be a szemét Xander. – Az a
madárcsicsergés maga a tökély! Még az estifecskék sem tudnak
megkülönböztetni saját maguktól.
Nevetve szárazra itattam a hátát egy tiszta ronggyal.
– Elmennél a ruhákért, Calder? A szüleim most biztos kint
vannak a határban. Szerintem magunknál kéne tartanunk őket,
hogy ne kelljen visszamennünk.
Szomorúan csengett a hangja, amikor a szüleiről beszélt.
Összevontam a szemöldökömet. Felnőtt férfi létünkre még soha,
egyetlen napot sem töltöttünk tőlük távol. És ezzel össze fogjuk
törni a szívüket.
De azok után, ami Acadiában folyt, kénytelen voltam belátni,
hogy mindenkinek az a legjobb, ha elmegyünk. Persze Eden már
teljesen más tészta.
Willa Anya rontott be az ajtón, kizökkentve a gondolataimból.
Felálltam, ő pedig rám nézett, aztán odament az ágyon szunyókáló
Xanderhez. Biccentettem neki. Nyilván nem volt szüksége
útmutatásra.
– Xander, kimegyek a mellékesre. Mindjárt jövök.
A válasz félig morgás, félig horkolás volt.
Willa Anya megfogta a karomat, amikor elsétáltam mellette.
Ködös és távoli volt a tekintete. Összeszorult a gyomrom a
félelemtől.
– Menj a bal túlsó sarokba!
– Tessék? – ráztam meg a fejemet.
– A bal túlsó sarokba – ismételte. – Az az egyetlen hely, ahol
túlélheted.
– Túlélhetem… ? Micsodát?
Elengedett, aztán odament a horkoló Xanderhez.
Amikor kiléptem, a vécé helyett Xanderék háza felé vettem az
irányt. Egyet kopogtam. Senki sem reagált, úgyhogy beosontam,
és becsuktam magam mögött az ajtót. Nem kellett találgatnom,
hogy melyik az a padlódeszka. El volt mozdítva a helyéről.
Letérdelve benyúltam. Valami motoszkált a csuklómnál, és
undorodó morgás közepette visszarántottam a kezemet.
– Egerek. Csak egerek – motyogtam, és megint benyúltam.
Amikor már egészen a vállamig behajoltam, hirtelen
ruhaanyagot találtak az ujjaim. Megfogtam és kihúztam. Egy
vászonzsák volt, felül kötéllel átkötve, biztos tele azokkal a
ruhákkal, amikben elszökhetünk. Nem vettem a fáradságot, hogy
visszaillesszem a deszkát a helyére. Inkább kilopakodtam a házból,
a vállamra vettem a zsákot, és határozottan visszasétáltam a
betegsátorhoz. Már majdnem odaértem, amikor valaki megfogta a
karomat. A zsákot elejtve megpördültem a tengelyem körül, hogy
szembeszálljak az illetővel.
Hannah volt az. A kezét tördelve állt előttem. Úgy nézett ki,
mintha sírt volna.
– Hannah – leheltem.
– Calder, ez szörnyű volt! – sikkantott fel. – Miért csinálta ezt
Xander? Jól van?
Felkaptam a zsákot, és fontolóra vettem, mit válaszoljak.
– Rendben lesz. Vissza kell mennem hozzá. Te csak menj haza,
rendben?
Aggódó, barna szemmel pislogott rám.
– Félek, Calder – suttogta. – Valami nincs itt rendben, és én
össze vagyok zavarodva. Anya és apa szerint csak azért, mert
közeleg a nagy özönvíz, és egyre nagyobb elvárás nehezedik ránk,
de… engem ez megrémiszt.
Haboztam, mén nem tudtam, mit mondjak neki. Hannah
fontos volt nekem, vele nőnem fel. Együtt játszottunk
kiskorunkban. De nem szerettem őt, legalábbis nem úgy.
– Figyelj, Hannah! Ha bármi is… történne velem, akkor hát…
van választásod. Nem kell egész életedben itt élned, ha nem akarsz.
– De akarok válaszolta tágra nyílt szemmel. – Hozzád akarok
menni, Calder. Elysiumba akarok jutni veled.
Bűntudatosan felsóhajtottam.
– Most be kell mennem. Csak… jegyezd meg, amit mondtam,
oké?
Zavartan bólintott, aztán magamhoz húztam, és
megpusziltam a feje búbját.
– Oké.
Mire odaértem a sátorba, Willa Anya már elment, Xandernek
viszont be volt kötve a háta, és békésen hortyogott.
Bedugtam a zsákot a saját priccsem alá, és lefeküdtem Xander
mellé pihenni. Összekulcsoltam a kezemet a tarkómnál, s úgy
éreztem, mindjárt belehalok, hogy nem mehetek oda most azonnal
Edenhez. Hinnem kellett benne, hogy biztonságban bezárkózott a
szobájába, Hectortól távol. Napokon belül megadjuk neki a jelet, és
elszökünk innen. Olyan képek kergették egymást a fejemben, hogy
Eden kimászik az ablakon, Hector utána nyúl, Eden pedig lezuhan
a tetőről, és a sikolya alig nyomja el összetörő csontjainak hangját.
Felriadtam, aztán ijedten körülnéztem. Nem akartam elaludni.
– Csak egy álom volt – suttogtam, és megint
hátrahanyatlottam az ágyra.
 Ekkor viszont meghallottam a hangot, ami az előbb is
felébreszthetett. Egy estifecskét a távolból. Furcsán és tökéletlenül
szólt, ráadásul női hangon. Eden!
Xander kábán felemelte a fejét. Még mindig a hasán feküdt,
ahogy elaludt, aztán visszahanyatlott az ágyra, mintha kiütötték
volna. Tisztában voltam vele, milyen érzés Willa Anya
fájdalomcsillapító pora: én még a saját nevemet sem tudtam, néha
felriadtam, és képtelen voltam megmoccanni vagy gondolkodni.
A másik priccsről leugorva felemeltem Xandert olyan óvatosan,
ahogy csak tudtam. Igyekeztem nem hozzáérni a sérült hátához.
Motyogott valamit, amit nem értettem, aztán elernyedt.
Felnyaláboltam a vállamra, és kivettem a ruhás zsákot az ágy alól.
Eden adott jelet, hogy mennünk kell. Elöntött a félelem. Eden
semmiképpen sem kockáztatná ezt. Valami nagyon nagy
szörnyűségnek kellett történnie, hogy megtegye.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

EDEN

HALVÁNYSÁRGA HOLDFÉNYBEN fürdött a forrás, amikor a sziklák

közön átvágva, levegőért kapkodva és egész testemben remegve
megálltam. Jaj, ugye Calder és Xander meghallotta a hívásomat?
Letettem a vászontáskát, amit szerencsére meg tudtam fogni
menekülés közben, és átöleltem magam, hogy csillapítsam a
hidegrázást.
Mély lélegzetekkel igyekeztem megnyugodni, és visszanyerni
az irányítást tomboló érzéseim felett. Itt biztonságban vagyok.
Amikor meghallottam a lépteket a sziklafal másik oldaláról,
tudtam, hogy csakis Calder és Xander lehet az. Senki más nem
tartana felém erre a titkos helyre ilyen határozottan.
Calder zaklatottan lihegve nyomult át a résen Xanderrel a
vállán.
– Jól van? – kérdeztem ijedten.
– Jól, csak ki van ütve.
Kifújtam magam. Elhatalmasodtak rajtam az érzések, ahogy
felé siettem. Óvatosan letette Xandert a fűbe, és a karjaiba zárt,
miközben a nevét zokogtam.
– Psszt, Eden, minden rendben. Itt vagyok. Mondd el, mi
történt! Mi történt, Hajnalka? Mit művelt veled?
Calder szorosan magához ölelt, megsimogatta a hajamat, és
kedves szavakat suttogott a fülembe.
Alig kaptam levegőt, úgy zokogtam. Calder erős karjaiban
már át mertem adni magam a pániknak.
– Én… Hector…
Nagy levegőt vettem, hogy összeszedjem magam.
Egyikünknek sem lesz jó, ha totál bekattanok.
– Megtalálta a leveleidet, Calder – hajtottam hátra a fejemet,
hogy szégyenkezve és bűnbánóan gyönyörű arcába nézzek. –
Annyira sajnálom! – ráztam a fejemet. – Nekem… nem lett volna
szabad megtartani őket. De mindet magammal akartam vinni,
amikor elmegyünk innen. Az enyémek. A mi történetünk részei, és
magamnál akartam tudni őket.
Még több könny folyt végig az arcomon.
Calder gyengéd pillantással nézett le rám, aztán letörölte a
könnyeimet a hüvelykujjával.
– Semmi baj. Mit művelt veled? Mondd el!
Megint megráztam a fejem, hátha sikerül megszabadulnom az
emléktől.
– Hát… megőrült – válaszoltam tágra nyílt szemmel. Magam
előtt láttam Hector rákvörös arcát a halántékán kidagadó érrel,
meg az eszelős tekintetét. – Annyira kiborultam azon, ami
Xanderrel történt… – néztem le a földön horkoló Xanderrc. –
Bocsáss meg, Xander! – mondtam neki. Tudtam, hogy nem hall
engem, de ettől még kikívánkozott belőlem. – Te fizettél meg
mindhármunk helyett.
– Jól van, Eden. Tényleg.
A homlokomat ráncolva fürkésztem Calder arcát. Kételkedtem
benne, hogy Xander tényleg jól van. Láttam a felhasadt bőrét és az
arcát, amikor az ostor lecsapott rá. De olyan bátor volt! Egy
mukkot sem szólt. Az ajkamra harapva kihúztam magam.
– Segítettem Hailey-nek lefektetni a fiúkat, aztán felmentem a
szobámba. És ott volt Hector, ott ült az ágyamon. A leveleidet
olvasta.
Ugyanúgy összeszorult a szívem a félelemtől, mint amikor
beléptem a szobámba.
– Hozzád nyúlt? Bántott téged? – kérdezte megfeszült
állkapoccsal és hideg tekintettel Calder.
– Nem. Csak azt ismételgette, hogy: „Lángol érted? Lángol
érted? Majd én megmutatom, hogy lángol érted!”
Az emléktől reszketve majdnem felsírtam.
– Meg akart ölni téged – suttogtam. – És lehet, hogy engem is.
– Mit csináltál? Hogy jutottál ki? – kérdezte hűvösen Calder.
Úgy tapogatott végig, mintha meg akarna győződni arról, hogy
egyben vagyok.
– Bezárt a dolgozószobájába. Odavonszoltam a
kartotékszekrényt az ajtó elé, aztán betörtem az ablakot a kandalló
piszkavasával. Ott verték az ajtót, amikor kimásztam. Az egyik
tanácstag, talán Ken Wahl volt az, megkerülte az épületet, de
addigra már elbújtam, és nem látott meg – borzongtam meg
megint.
Calder rám pislogva beletúrt a hajába, megrázta a fejét, és úgy
mosolygott, mintha nem hinné el, amit hall.
– Hajnalka… – motyogta.
– Nem volt más választásom. Vagy ez, vagy… ki tudja, mi. De
valami rossz – pillantottam fel rá. – Csak azt sajnálom, hogy úgy
kell elmennünk, hogy még nem készültünk fel rá rendesen.
– Nem. Jól döntöttél, és jól cselekedtél. Amúgy is hamarosan
indulnunk kellett volna. Elvileg jövő héten lenne az esküvőnk
Hannah-val… – Calder két tenyerébe fogta az arcomat, hogy a
szemembe nézzen. – A mai után pedig elhatároztuk Xanderrel,
hogy hamarabb megyünk – folytatta. – Olyan bátor vagy!
Egy darabig csak bámultuk egymást. Erőt merítettem szeretett
arcából. Máris megnyugodtam valamennyire. Együtt voltunk,
biztonságban – legalábbis egyelőre.
– Az egyetlen gond, hogy egy centünk sincsen – mondta
Calder.
– Ja! – hátráltam egy lépést. – Nem, ez nem igaz.
Odamentem a vászontáskához, amit egyébként a főépület előtt
rejtegettem a bokorban. Szerencsére oda tudtam osonni, hogy
gyorsan elhozzam, miután kiugrottam Hector dolgozószobájának
ablakán. Onnan pedig belopóztam a fák közé, és a betegsátortól
úgy harminc méterre igyekeztem a lehető legélethűbb
estifecskehangot adni. Végül pedig óvatosan leereszkedtem a
forráshoz vezető ösvényen.
A fűbe térdelve kiborítottam a táskát. Volt benne készpénz,
amit itt-ott hagytak az emberek a főépületben, meg az összes
ékszer, amit a tanácstagoktól meg a feleségeiktől loptam. Calder és
Hannah közelgő esküvője különösen vakmerővé tett.
Tulajdonképpen én érdemeltem volna meg, hogy ma ostorral
elverjenek. Xandernek csak pechje volt, hogy pont ő vette el azt a
dolgot, aminek észrevették az eltűnését.
A táskába nyúlva összeszedtem az összes aprót, aztán
felpillantottam a mellettem tátott szájjal álló Calderre. Xander
odafordult, amerről a pénzcsörgést hallotta, és félig kinyitotta a
szemét.
 – Hű, azt a mindenit! – mormolta.
– Az istenek szerelmére, ő még nálad is durvább… – mondta
neki Calder.
– Hol találtad a csajt? – kérdezte Xander kábán. – Azt hiszem,
szerelmes vagyok.
Calder nevetve rám nézett, és melegség járta át a tekintetét.
– Hát itt találtam, ennél a szép kis forrásnál.
Rámosolyogtam Calderre. Xander is megpróbált vigyorogni, de
megint kidőlt, a feje lehanyatlott a földre. Calder a hortyogó
Xanderről rám nézett, aztán kacagni kezdett, mintha nevetséges
lenne ez az egész jelenet. Bár szerintem is az volt.
– Nem ezt kérted tőlem? – vontam fel a szemöldökömet.
– Fenébe, dehogyis – hagyta abba a nevetést. – Ez nagyon
veszélyes lehetett. De ha már megtörtént, örülök neki – sóhajtott, és
felfelé görbült a szája széle.
Letérdelt mellém a fűbe, hogy nekiálljon leltárt készíteni a
szerzeményekről. Néhány perc múlva szólalt meg:
– Háromszáznyolcvanhárom dollár.
Csinos halomba rendezte a bankjegyeket, aztán átadta őket,
hogy visszarakjam a táskába.
– Fogalmam sincs, mennyit érhet a többi cucc – emelt fel egy
aranygyűrűt, amiben vörös kő volt, talán rubint. – De valamennyit
biztos. Főleg, ha valódi arany.
Bólintottam, és mindent visszapakoltunk a táskába.
– Jól csináltad, Eden.
A tekintetén látszott, hogy nemcsak le volt nyűgözve, hanem
hálát és megkönnyebbülést is érzett. Büszkén mosolyogtam.
– Akkor most már csak át kell öltöznünk, és kijutnunk innen –
jelentette ki. – Edén, segítened kell átöltöztetni Xandert.
Bólintottam, de aztán a homlokomat ráncoltam.
– Ha nem tud felöltözni, hogy fog járni?
– Nem fog. Majd én viszem. És olyan helyre kell vinnünk, ahol
tud gyógyulni – fejezte be halkan.
Calder felkapta a zsákot, amit a bejáratnál tett le. Szemügyre
vette a holmikat, hogy ki mit vegyen fel.
Xanderre farmert adtunk kék inggel. Próbáltunk a lehető
legjobban vigyázni a hátára, bár eléggé szét volt csúszva, és nem
úgy tűnt, mintha bármi is fájna neki. Amikor felmerült a villantás
veszélye, én elfordultam, Calder pedig átvette az irányítást.
Amíg Calder öltözött, mindent beraktam a táskába, aztán
megfordultam. Elállt a lélegzetem. Kék farmert húzott
világosszürke inggel, ami egy kicsit feszült a szálkás izmain – de
úgy, hogy megindult tőle a nyálelválasztásom. És egy
baseballsapka is volt rajta valami narancssárga lógóval, mintha egy
S és egy F betű fonódott volna egymásba.
– Nem rossz – vigyorogtam rá, viszont nyomban leolvadt az
arcomról a mosoly. – De én mit vegyek fel?
– Úgy volt, hogy megvárjuk, amíg Kristi hoz neked valamit.
Tehát most abban kell jönnöd, ami rajtad van. Remélhetőleg nem
leszel feltűnő így, hogy mi normálisan vagyunk felöltözve.
Bólintottam, mert nem volt más lehetőség.
– Akkor most mihez kezdünk?
– Elmegyünk valahova messzire, és keresünk egy hotelt, amíg
Xander fel tudja hívni Kristit. Szerintem úgy harminc kilométerre
lehetünk a várostól. Vagy ötven. Bírni fogod?
Megint bólintottam. Bármit megtettem volna, amit csak kell,
hogy minél távolabb kerüljek az eszelős tekintetű Hectortól. Akár
mezítláb is nekivágtam volna, ha kell. Lenéztem a lábunkra.
Mindhárman azt az egyszerű szandált viseltük, amit mindig
szoktunk. Az egyik asszony készítette őket itt Acadiában, és most
próbára tettük a tudományát.
– De Calder, te nem sétálhatsz harminc kilométert Xanderrel –
suttogtam.
– Nincs más választásom – felelte. – Az tuti fix, hogy nem
hagyom itt.
Nagyot dobbant a szívem, amiért ilyen bátor és erős fiút
szeretek.
– Szerintem jó ötlet a sivatagban maradni, amennyire lehet,
mert Hector valószínűleg utánad küld valakit, vagy éppen sok
valakit.
Borzongás futott végig a gerincemen. Belegondoltam, mi vár
ránk, miközben Calder óvatosan felemelte Xandert. Megfeszült a
combja a farmerban, amikor felegyenesedett és a vállára vette.
Szörnyen vágytam rá, hogy csettintésre egy szobában találjuk
magunkat valahol a városban, biztonságban, zárt ajtó mögött. De
az élet persze nem így működik. Az embernek keresztül kell
mennie egy csomó nehézségen, hogy eljusson a jobb részekhez.
Lehet, hogy az egész ettől értékesebb. Ha az ember csak úgy
átugorhatná a rossz részeket, a jók valahogy olyan üresek
lennének. Most viszont – a nagy félelem és felfordulás közepette –
elég jól hangzott az üresség.
– Készen állsz, Eden? – kérdezte Calder úgy, mintha valami
többre kellene készen állnom annál, mint hogy kisétálunk innen.
Készen álltam-e egy új életre? Egy másik életre? És arra a talán
nagyon hosszú és ijesztő útra, ami odáig vezet?
– Igen – válaszoltam tömören.
Calder az arcomat fürkészve bólintott.
– Igyál annyi vizet, amennyit csak bírsz – adta ki az utasítást. –
Semmink sincs, amiben vihetnénk magunkkal, és lehet, hogy
órákig nem találunk megint. Xandernek adtam egy kis vizet,
mielőtt meghallottam a hívásodat, úgyhogy ő rendben lesz, főleg,
mivel nem nagyon fogja megerőltetni magát – húzta el a száját
Calder.
A forrás fölé hajoltam, hogy igyák a bőven csobogó vízből.
Calder is így tett.
Eljött az indulás ideje.
A túloldalon mentünk ki, a két nagy szikla közötti, nagyon
szűk résen. Indulás előtt gondoskodtam róla, hogy megigazítsam a
bokrot a másik bejáratnál. Nem akartam, hogy bárki is rátaláljon
erre a helyre. Nemcsak azért, mert akkor kiderülne, honnan
szöktünk el, hanem mert nekem ez a hely szent. Nem akartam,
hogy bárki más beletiporjon. Legalábbis addig nem, amíg nem
találunk magunknak egy új szent helyet, egy újabb darabkát
Elysiumból itt, a földön.
Csendben haladtunk és másztunk át a sziklákon és a réseken.
Füleltünk, hogy hallunk-e embereket. Én csak Calder szapora
lélegzetét hallottam, ahogy Xanderrel a hátán kaptat fel a hegyen.
Nem akartam túl sokat agyalni azon, hogy Hector vajon kit küldőn
utánam, különben megint eluralkodott volna rajtam ugyanaz a
félelem, mint az eszeveszett tekintete láttán. Inkább arról
ábrándoztam, milyen lesz a kis békés szigetünk Calderrel, ha
odaérünk. Nagyon csekély összehasonlítási alapom volt.
Lényegében azokat az érzéseket idéztem fel, amiket a családom
jelenlétében éltem át még a szüleim halála élőn, és pár olyan dolgot,
amit szerettem az itteni létből.
Olyan hálószobát szeretnék, aminek hatalmas ablaka van.
Mint annak, amelyik a főépület hátsó részében van, gyönyörű
panorámával. Ne a sivatagra nyíljon, hiszen attól messze leszünk,
hanem például valami vízre, fára vagy erdőre. Nagy konyhám lesz,
ahol minden este vacsorát főzök Caldernek. Nem tanítónak meg
főzni, de figyeltem Hailey-t a konyhában, és megjegyeztem,
hogyan készül a tökéletesen kelt kenyér, ami csak úgy olvad az
ember szájában. Megismertem az alapokat – nem azén, mert bárki
is megtamton volna rájuk, hanem mert figyeltem. Igen, a konyha
lesz az otthonunk szíve.
És kisbabáink is lesznek. Tíz gyereket akarok, és mindegyik
Calderre hasonlítson.
Calder hátrapillantott rám Xander fölött, és megdöbbent az
arckifejezésemen. Látszott rajtam, hogy álmodoztam? Elpirultam,
és elkerekedett a szemem. Jól megterveztem itt az ö egész életét,
miközben távolabb caplattunk a veszélytől. Biztos, hogy nem erre
kellett volna koncentrálnom. De muszáj volt álmodoznom! Olyan
sokáig megtagadtam magamtól, mert féltem, hogy a képek a
tudatom előterébe fészkelődnek, és egyszer csak elrabolják őket
tőlem. Most viszont minden lépéssel közelebb kerülök az álmaim
megvalósulásához. Szinte kinyílt előttem a világ. Legszívesebben
tárt karokkal kacagtam volna fel az égre. Calder megint
hátranézett, és ezúttal rám vigyorgott, én pedig rá. Végre felcsillant
a remény. Láttam rajta, hogy ő is érzi.
Magasabbra érve megálltunk néhány percre, hogy kifújjuk
magunkat.
– Akarsz pihenni? – kérdeztem.
– Nem – indult tovább Calder.
Körülnézve összeszedtem magam. Nagyjából nyolcszáz
méterre lehettünk a főépülettől. Láttam a fényt az ablakokban.
Úgy nézett ki, mintha minden helyiségben égne a villany. Kissé
megborzongva Calderhez hajoltam. Ő átölelt a szabad karjával,
hogy magához húzzon. Ugyanarra nézett, és belemerült a
gondolataiba. A másik vállán Xander hortyogott.
– Erre – mutatta Calder. – Ez végül kivisz minket a főútra, de
úgy tűnik, elég sok szikla mögé be tudunk bújni, ha kocsit hallunk
közeledni.
Calder megszorított, és megint útnak indultunk. Olyan
gyorsan gyalogoltunk, ahogy csak bírtunk.
– Ha tartjuk ezt a tempót, még napkelte előtt beérünk a
városba – mormolta. Hátrapillantott rám, én pedig bólintottam.
Órákig sétáltunk a legeldugottabb ösvényen, még ha ez azzal
járt is, hogy néha kanyarognunk kellett. A biztonság fontosabb volt
az időnél, bár az idő is számított. Kétszer láttunk kocsit az úton, de
bőven volt időnk elbújni, hiszen hamar észrevettük a fényt, és
hallottuk a motor hangját a sivatagi éjszakában. Mindkétszer
meghúztuk magunkat a sziklák mögött, és megvártuk, amíg az
autó lassan elhajt.
– Vízre van szükségem – szólaltam meg órákkal később
kiszáradva, amikor már nem tudtam csendben tűrni a
szomjúságot. Calder megállt, és látszott rajta, hogy ő is ugyanúgy
ki van tikkadva, mint én.
– Mintha házak fényét látnám úgy nyolcszáz méterre –
mutatott egy irányba, én pedig hunyorogva néztem arra. Én is
észrevettem a távoli fényeket, de nem tudtam megállapítani a
forrásukat.
Bólintottam. Továbbmentünk. Nem beszélgettünk. Alacsonyan
jártak a felhők, így a csillagok csak tompán világítottak, épphogy
elég fényt adva ahhoz, hogy lássuk az utat, és ami pont
körülöttünk van.
Tíz perc múlva már láttuk, hogy Caldernek tényleg igaza volt.
Kis házakat találtunk egymástól és az úttól távol. Követtem
Caldert, ahogy halkan végigment az egyik ház oldala mentén. Volt
ott egy feltekert slag, egy csaphoz csatlakoztatva. Felsóhajtottam a
megkönnyebbüléstől, és már szó szerint éreztem a víz ízét
kiszáradt ajkamon és számban. Calder szorongva körülnézett. Én
túlságosan szomjas voltam ahhoz, hogy ideges legyek.
Leguggoltam a ház mellé, és kinyitottam a csapot. Nyikorgott
egy kicsit, a slag pedig elkezdett megtelni vízzel. A számhoz
emeltem a végét. Egy darabig mohón ittam – a víz édes volt és
mennyei aztán átadtam Caldernek, aki óvatosan letette Xandert,
felegyenesedett, nyújtózott egyet, és végül ő is inni kezdett.
Amint teleittuk magunkat, Calder elzárta a csapot, és lenézett
Xanderre, mielőtt megint felnyalábolta a vállára. Biztos fajt neki. A
ház felé indulva viszont valami nagy és sötét hirtelen felénk
iramodott, én pedig felsikoltva hátratántorodtam, neki Caldernek.
– Mi a franc? – botlott meg ő is.
A hatalmas kutya ugatni kezdett, és megint felénk ugrott. Még
egyszer felsikoltottam, mielőtt ráeszméltem, hogy nem tud
közelebb jönni hozzánk.
A kis ház ajtaja kivágódon, és a verandán felgyulladó lámpa
fénye egy puskát tartó férfira esett.
– Ki van ott? – szólt ki. – Mutasd magad!
– Fussunk! – mondta Calder olyan halkan, hogy szinte nem is
hallottam. Megrántotta a kezemet, és utána lendültem. Mögöttünk
puskalövés dördült, én pedig újra felsikoltottam futás közben. Úgy
kapaszkodtam Calderbe, mintha rajta múlna az életem.
– Mi a franc? – hebegte Xander, miközben rohantunk. Amikor
beértünk a fák közé, ahol már elég távol voltunk ahhoz, hogy
tudtuk, nem követnek minket, megálltunk, és a térdemre
támaszkodva kapkodtam levegőért. Calder lefektette Xandert a
földre, aki lassan felült, megdörzsölte az arcát, és értetlenkedve
körülnézett.
– Mi a franc? – ismételte halkan.
– Jól vagy, Eden? – kérdezte Calder zihálva, s a karomat
simogatta.
– Jól – bólintottam. – Felsértettem a lábamat, de azt leszámítva
igen, jól vagyok.
Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugtassam szúró tüdőmet
és kalapáló szívemet.
Mindketten lenéztünk a lábfejünkre. A szandálunk már alig
bírta: a pántok már majdnem feladták, a sarokrészek pedig
meglazultak, és minden lépésnél csoszogó hangot adtak.
Calder a hátam mögé mutatott. Megfordulva átvágtam a fák
között. A város közelinek tűnt. Átmelengetett a reménysugár, és
vigyorogva néztem vissza Calderre.
– Szerinted milyen messze lehet? – hadartam.
Calder az állát vakargatva pillantott Xanderre, aki lassan
feltápászkodott.
– Talán háromórányira?
Xandcr a város fele bámult, aztán Calderre.
– Te idáig elcipeltél? – kérdezte nagyon halkan.
 – Aha. Te is megtetted volna értem.
Xandcr csak elhomályosult tekintettel nézett.
– Aha – emelte megint a városra a tekintetét, hogy kordában
tartsa az érzéseit.
– Hogy van a hátad? – érdeklődött Calder.
Xandcr fészkelődött egy kicsit, mintha próbálgatná.
– Ez egy egymillió dolláros hát – felelte. – Kár, hogy nem
tudjuk eladni készpénzért.
Calder vigyorgott, aztán szó nélkül továbbindultunk. Amikor
ideértünk a házakhoz, kimerült voltam, és azt hittem, mindjárt
összeesem. De most erőre kaptam. Annyira közel voltunk!
Röviden elmeséltük Xandernek, mi történt Hectorral, és miért
hívtam őket.
– Helyesen cselekedtél, Eden – mondta megfeszült
állkapoccsal.
Utána megint csendben haladtunk. Calder ment előttem,
Xander pedig mögöttem. Csak a szandálunk csattogása hallatszott.
Amikor hátranéztem Xanderre, még mindig kábának tűnt egy
kicsit, mintha próbálná eloszlatni a ködöt a fejében. A lába viszont
rendesen működött, és örültem, hogy már nem Caldernek kell
vinnie.
Továbbra is arra az útra szorítkoztunk, amelyik a leginkább
takarásban volt. Bár a sziklák között már egyre nagyobb volt a
távolság, a növényzet sűrűbb lett, így fák és bokrok között
gyalogoltunk, ahol lehetett.
Nagyjából két óra múlva közelebb értünk a fényekhez, és
megálltunk néhány hatalmas, virágzó bokor mögött. Elszáguldott
mellettünk egy piros és kék fénnyel villogó autó, aztán kialudt a
lámpája, és elhajtott az ellenkező irányba. Kifújtam magam.
– Rendőrség – állapította meg Xander.
– Acadia felé ment – bólintottam. – Szerintetek Hector kihívta a
rendőrséget?
– Lehet – állt fel Calder, és megfogta a kezemet.
Úgy két és fél kilométerre a város szélétől megadta magát
Calder szandálja, mire ő a leszakadt felsőrészt dühösen felmordulva
bevágta a bozótosba. A lábbeli használhatatlan talpát ledobta a
földre, és két kezét a tarkójára téve megfordult, hogy felnézzen az
égre.
 – Tessék – téptem le a szoknyám alját.
– Mi a francot csinálsz? – kérdezte Calder. Gyorsan mögém
lépett, hogy eltakarja Xander elől hirtelen lemeztelenített lábamat.
– Cipőt, neked – válaszoltam. – Az én lábszáram nem fog
kisebesedni attól, hogy nincs rajta semmi, de a te talpad igen.
– Igaza van, Calder – kuncogott Xander. – Ülj le! Én majd
odakötözöm vele a szandál talpát a lábadhoz, hogy tudj
gyalogolni. Nagyon közel vagyunk.
Calder leült az útra, és hagyta, hogy Xander odakösse a talpat
a szoknyám aljával a lábfejéhez és a bokájához. Miután felállt és
kipróbálta, vállat vont.
– Ez így még jobb is, mint a régi.
– Helyes – mosolyogtam. – Bőven van szoknyám, ha kell még.
– Á, nincs annyira bőven – tiltakozott Calaer, de felfelé görbült
a szája széle. Kézen fogott, aztán megint elindultunk. Eddig még
soha nem mehettünk kézen fogva. Így még édesebb volt a
szabadság.
A földút egy autóárba torkollott. Egy darabig annak mentén
haladtunk. Igyekeztünk olyan távol maradni az úttesttől,
amennyire csak lehetett, hogy az autósok ne lássanak minket.
Hatalmas kamionok haladtak el mellettünk, amiknek az oldalán
különböző feliratok díszelegtek nagy, színes betűkkel. Mindig
egyre hangosabbak lettek, ahogy közeledtek, aztán távolodva
elhalkultak – mindezt egy szempillantás alatt.
Éppen akkor értük el a városhatárt, amikor a felkelő nap
megjelent a horizonton, és arany sugarakat vetett az égre, mintha
csak minket üdvözölne. Egész éjjel gyalogoltunk, de ahhoz volt
elég erőnk, hogy szorosan megfogjuk egymás kezét, és
összevigyorogjunk, miközben ráléptünk az első járdára, amilyet
pici korom óta nem láttam. Szerintem Xander és Calder még
sohasem látott járdát, de erre fáradt voltam rákérdezni.
Félóra múlva Calder rámutatott egy táblára.
– Tessék!
Az volt ráírva, hogy „Holiday Inn”, alatta pedig, hogy „Hotel”.
Sírnom kellett a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól.
Megálltunk, aztán Calder odahúzott egy nagyobb kapualjba.
Xander követett minket, és halkan felmordult, mintha fájt volna
neki, ahogy nekidőlt a falnak.
 – Figyelj! – mondta halkan Calder. – Szerintem Xandernek
kéne bemenni, hogy megpróbáljon nekünk szobát foglalni. Ő
ismeri a legjobban a pénzt, és ő beszélt a legtöbbet a kintiekkel.
Ráadásul rendes ruha van rajta, meg a szandálja is jó, mert nem
gyalogolt annyit, mint mi – érvelt, majd Xander felé fordult. –
Edennel húsz perc múlva bemegyünk, te pedig várj meg minket
egy olyan helyen, ahol látni fogunk. Onnan majd követünk.
– Simán működhet – vont vállat sápadtan Xander.
– Hadd nézzem a hátadat! – fürkészte Calder.
Xander először úgy festett, mint aki tiltakozni akar, de aztán
megfordult. Apró vérfoltok szennyezték hátul az ingét, azokon a
helyeken a sötét anyag még sötétebb volt. Elakadt a lélegzetem.
– Tényleg nem annyira vészes – jegyezte meg Xander. – Biztos
csak át kell kötözni.
Calder felemelte Xander ingét, és benézett a kötések alá. Nem
láttam, amit ő, de a homlokát ráncolva igazította vissza az inget.
– Jó. Majd rendbe szedünk odabent.
Azzal óvatosan a szálloda ajtaja felé tolta Xandert, és odaadta
neki a vászontáskát. Szerintem úgy nézett ki, mint egy turista.
– Hadd legyek büszke rád! – kacsintott rá Calder.
– Hát mindig adok rá okot, nem? – nevetett Xander, ránk
nézett, és hátrafelé kezdett sétálni. – Húsz perc múlva – tette hozzá.
Mi bólintottunk, mire ő megfordult, és gyorsan a főbejárat felé
vette az irányt.
Felsóhajtva nekidőltem a kapunak, mint ahogy az előbb
Xander tette.
– Hogy vagy, Hajnalka? – érdeklődött kedvesen Calder, aztán
fölém hajolt, és átölelte a nyakamat.
Én átfogtam a derekát, és a mellkasára hajtottam a fejemet,
hogy magamba szívjam megnyugtató illatát. Bólogattam, hogy jól
vagyok.
Oldalra fordultam, hogy az ingén pihenjen az arcom.
– Szerinted Hector keres minket?
– Nem tudom – felelte némi hallgatás után. – De nem is számít.
Nem fog megtalálni. Ez egy nagyon nagy város, holnapra pedig
hétköznapi emberek leszünk hétköznapi ruhában, akik hétköznapi
dolgokat csinálnak.
Bólintottam, és közben elgondolkodtam, hogy éreztem-e
magam valaha is hétköznapinak.
Egy darabig némán öleltük egymást. Behunyt szemmel
hozzábújtam, és mintha másodpercek múlva finoman megrázott
volna.
– Szerintem letelt a húsz perc. Menjünk!
Mély lélegzetet vettem, Calder pedig kibontakozott az
ölelésből, és megfogta a kezemet.
– Maradj egy kicsit mögöttem, és senkinek ne nézz a szemébe!
De ne is tűnjön úgy, mintha feszült lennél – adta ki az utasítást,
amikor elindultunk.
Nemsokára beléptünk a Holiday Inn ajtaján. Fogtam Calder
kezét, és kicsivel mögötte lépkedtem. Az előcsarnok szinte teljesen
kihalt volt, csupán egy idősebb férfi porszívózta a padlószőnyeget.
Halkan dúdolgatott munka közben. Még csak ránk sem nézett.
Egy „Bejelentkezés" feliratú tábla mutatott a sarkon túlra. Kifújtam
magam. Senki előtt nem kellett elhaladnunk.
Xander egyszer csak kilépett az egyik folyosóról.
– Hé, skacok! Feljöttök? – kacsintott, és elindult arra, amerre a
„Felvonók” tábla mutatott.
Úgy meglepődtünk, hogy mindkettőnknek elakadt a
lélegzetünk. A reménykedéstől nagyot dobbant a szívem, Calder
pedig megszorította a kezemet. Xander a homlokát ráncolva nézte
a két ajtót a hall végében, és néha rápillantott a kezében lévő
kártyára. Előrehajolva megnyomtam a felfelé mutató nyilat.
Néha megesett, hogy előjött valami, amiről fogalmam sem volt,
honnan tudom. Biztos régen volt ezekkel dolgom, csak már maguk
az emlékek eltűntek.
Másodpercekkel később csilingelve kinyílt az ajtó. Belestünk
rajta, Xander lépett be először, mi pedig követtük Calderrel.
Odabent Xander megint ránézett a kártyára, s azt motyogta, hogy
„tíz”. Majd a falon sorakozó gombokra pillantva megnyomta a
tízest.
Becsukódott az ajtó, a felvonó pedig megrándult. Caldernek
elakadt a lélegzete, és egy kézzel nekitámaszkodott a falnak.
Halkan felnevettem, és hátranézve Xander is kacagott rajta, utána
pedig már simán haladtunk. Amikor kinyílt az ajtó, Calder szinte
kiugrott velem, és olyan távol vonszolt, amennyire csak tudott. Én
vigyorogtam, Calder pedig rám pillantva megrázta a fejét.
 – Ez nem normális dolog – állapította meg.
– Holnap használhatod a lépcsőt – mutatott gúnyos vigyorral
Xander a „Lépcsőház” tábla felé.
– Úgy lesz –+ bólintott Calder, és megint a táblára nézett. – A
kinti világban legalább minden ki van táblázva.
Oldalra biccentett fejjel kuncogtam, és felvontam a
szemöldökömet.
Még követnünk kellett néhány táblát, hogy eljussunk addig az
ajtóig, amin az a szám volt, amelyik a Xandernél lévő kártyán
szerepelt. Utána pedig eltartott pár percig, mire rájöttünk, hogyan
nyissuk ki az ajtót a kártyával. Olyan volt, mint valami elektromos
kulcs.
A félhomályban úszó szobába lépve magunkra zártuk az ajtót,
és körülnéztünk. Tényleg itt vagyunk? Hát megcsináltuk?
Színtiszta és felhőtlen öröm töltött el, úgyhogy egy hitetlenkedő kis
kacajjal Calder karjaiba vetettem magam. Egyszerre sírtam és
nevettem. Ő felkapott, és belekacagott a nyakamba, miközben
szorosan magához ölelt.
– Hát kösz a semmit! Én vagyok az, aki miatt bejutottunk ide,
a sármomnak és a megnyerő mosolyomnak köszönhetően –
morgolódott Xander, aki a távolabbi falnál lévő ágyhoz sétálva
letette a zsákot, amit felváltva cipeltünk, miután már ő is lábra
tudott állni.
Calder letett, és mindketten odamentünk Xanderhez. Hárman
átöleltük egymást, de Calderrel vigyáztunk, hogy ne érintsük meg
a barátunk hátát. Xander nevetve paskolta meg a vállunkat.
– Megcsináltuk, pajtik!
– Nehéz volt megszerezni ezt a szobát? – érdeklődön Calder.
– Dehogy. Igazából könnyű volt. Úgy nézett ki a recepciós
srác, mint aki mindjárt elalszik. Biztos a műszak végén jár.
Készpénzben fizettem, aláírtam egy papírt, és ennyi volt.
– Mennyibe került? – kérdeztem.
– Kétszáznegyven dollárba. Két éjszakára vettem ki. Tudom,
hogy ez sok. De most már van időnk felvenni a kapcsolatot
Kristivel, ruhát szerezni neked, és megpróbálni eladni az aranyat.
– Először is mosakodjunk meg, aztán aludjunk egy kicsit! –
indítványozta Calder. – Xander, menj és zuhanyozz le, utána
átkötözöm a hátadat!
 – Oké. A recepciós srác azt mondta, hogy minden emeleten van
jégautomata. Lehet, hogy ha jegelem egy kicsit, az csillapítja a
fájdalmat most, hogy kezd elmúlni azoknak a
csodagyógynövényeknek a hatása – kacsintott Xander, de
megvonaglott az arca, amikor nyújtózkodott egy kicsit. Végül
elindult a fürdőszoba felé.
Miután becsukta az ajtót, Calderhez fordultam.
– Ti használtatok már fájdalomcsillapítót? Például Algopyrint?
Calder értetlenül nézett rám, és megrázta a fejét.
– Tudom, mi az. Ez az egyik dolog, amit hiányoltak, akik a
kinti világból jöttek Acadiába. De soha nem használtam.
– Szereznünk kell Xandernek.
Calder felsóhajtva beletúrt a hajába.
– Arra holnapig várnunk kell. Szerintem mindannyiunknak
nagyobb szükségünk van az alvásra, mint Xandernek a
fájdalomcsillapítóra. Főleg, miután egész életében kibírta nélküle.
Bólintottam, aztán megint ásítottam.
– Jó. Hozz jeget, aztán gyere vissza!
– Szerinted az pénzbe kerül?
– Nem tudom – ráncoltam a homlokomat. – Vigyél magaddal
valamennyit a biztonság kedvéért!
Calder bólintott, és kivett némi aprót a Xander ágyán heverő
zsákból, hogy a farmerja zsebébe rakja. Utána magához húzott,
szájon csókolt, és kiment az ajtón.
A másik ágyra lehuppanva hátradőltem. Felsőhajtottam, olvan
jő érzés volt a puha matrac a derekamnak. Majdnem
elszunyókáltam. úgyhogy rávettem magam, hogy felüljek. Ha
elaludnék, akkor kábé soha nem ébrednék fel. Márpedig le
akartam zuhanyozni, és ellátni szó szerint fekete, piszkos,
íélhólyagosodott lábamat, mielőtt befekszem a tiszta ágyba. Most
először fogok egy ágyban aludni Calderrel. Hiába voltam fáradt,
megborzongtam az izgatottságtól. Igen, ez egy szálloda, és igen,
Xander mellettünk fog aludni, de akkor is egy takaró alatt leszünk
Calderrel. Szinte vihognom kellett.
Vele kellett volna mennem jégért. Akkor ébren tudnék
maradni. A szobából kilépve mindkét irányban körülnéztem a
folyosón. Csend honolt az emeleten, nem láttam egy teremtett
lelket sem. A sarkon befordulva megpillantottam a „Jég” feliratot,
és megkönnyebbülten elmosolyodtam. Hála az égnek, tényleg
minden ki van táblázva a kinti világban. Követtem az
iránymutatást, és a következő sarkon befordulva láttam, hogy
Calder egy nagy kólaautomata előtt áll. Ijedten megfordult, amikor
meglátott, és mintha valamiért zavarba jött volna.
– Szereztem nekünk kaját – pillantott egy másik automata felé
a folyosón.
Rámosolyogtam, aztán oldalra biccentett fejjel a
kólaautomatára néztem.
– Ez kóla. Megkóstolod? – kérdeztem.
– Már ittam Coca-Colát – vallotta be zsebre vágott kézzel. – Az
őrhelyről.
– Aha. Igyunk egyet!
– Nem-nem – rázta a fejét. – Nem szabad erre pazarolnunk a
pénzt.
– Calder, csak egy dollár – kuncogtam. – Rúgjunk ki a hámból,
csak most az egyszer! – kacsintottam rá.
Iszonyúan tépelődött.
– Igazából nincs rá szükségem – tiltakozott.
Benyúltam a zsebébe egy marék apróért, és felvontam a
szemöldökömet.
– Majd megosztjuk. Amúgy még nem volt lehetőségem
közölni, mennyire tetszel farmerban.
Calder rám vigyorgott, én pedig visszasétáltam a
kólaautomatához, hogy bedobjak négy negyeddollárost. A
kólásdoboz nagy zajjal esett le a kiadónyílásba, és lehajoltam érte,
hogy odaadjam Caldemek. Elvette, s úgy nézegette, mint valami
drága ékszert.
– Jól sejtem, hogy szereted a kólát? – mosolyogtam rá.
– Kóla? Csak így hívják?
– Aha, röviden így. A legtöbb ember így nevezi – vontam vállat.
Bólintott, és a homlokát ráncolva bámulta a dobozt.
– Úgy érzem, egy csomó tanulnivalóm és bepótolnivalóm van.
Mintha egy másik bolygóra csöppentem volna.
– Hát nagyjából ez a helyzet – kacagtam, aztán egy pillanatra
elgondolkodtam. – Tudom, milyen érzés. Tudom, hogy én több
mindent láttam a főépületben, de nekem is sok mindenre rá kell
még jönnöm. Majd együtt rájövünk a dolgokra, oké? – nyújtottam
felé a kezemet.
– Aha – mosolygott rám. Megfogta a kezemet, és a szájához
emelte, hogy megcsókolja, aztán gyengéden végighúzta rajta az
ajkát. Pillangók kezdték kergetni egymást a hasamban.
– Jobb, ha visszamegyünk azzal a jéggel – suttogta.
– Oké – bólintottam.
Befordultunk még egy sarkon egy kis alkóvba, ahol újabb
tábla hirdette a jeget. A gép mellett volt néhány kis doboz, Calder
pedig megfogta az egyiket, és nekilátott megtölteni jéggel. A
hátunk mögé pillantva észrevettem egy kisebb automatát a falon,
amiben Algopyrin, Advil és női higiéniai termékek sorakoztak.
Közelebb lépve láttam, hogy az utolsó árucikk Trojan óvszer. Nem
tudtam, mi az, úgyhogy hunyorogva néztem az apró dobozkát. Az
állt rajta, hogy „ultravékony védelem”.
– Ó, mekkora mázli! Algopyrin! – lépett mögém Calder.
Halkan felnevettem, aztán bedobtam némi aprót, és kivettem a
két kis doboz fájdalomcsillapítót, hogy bedugjam a szoknyám
zsebébe.
Kiszúrtam egy takarítószekrénykét is.
– Nézzük meg, van-e benne valami, amivel beköthetjük Xander
hátát.
Calder kinyitotta az ajtót, és végignézett a vécépapírral és
törölközőkkel telepakolt polcokon.
– Elsősegélydoboz! – mondtam izgatottan, és felemeltem a
legalsó polcról. – Tökéletes. Ebben lesz kötszer.
– Helyes. Menjünk! – indítványozta Calder.
Menet közben két velünk egykorú lány jött szembe a folyosón,
és Calderen legeltették a szemüket. Ellenálltam a kísértésnek, hogy
elgáncsoljam őket. Helyette inkább Calder farzsebébe csúsztattam
a szabad kezemet, és kedves mosollyal hátrafordultam feléjük,
amikor pont a fenekét bámulták.
Calder kuncogott.
Lepillantottam a szakadt szoknyámra és a széteső szandálba
bújtatott, koszos lábamra, és felsóhajtottam. Beletúrtam kócos
hajamba.
– Azok a lányok biztos azt hiszik, hogy valami árokban
találtál. Mint azokat a nőket, akik Acadiában kötnek ki.
Calder lehajolt, hogy a fülembe suttogjon:
 – Az árokban talált nő a legjobb.
Erre csak a szememet forgattam, aztán halkan bekopogtam a
szobánk ajtaján. Xander másodpercekkel később kinyitotta,
törülközővel a derekán.
– Forró víz jön egyenesen a csapból! – jelentette be izgatottan.
Mindketten kacagtunk Calderrel, és becsuktuk az ajtót.
– Tessék! – adtam át Xandernek egy doboz Algopyrint. –
Vegyél be egyet, Calder pedig lecseréli a kötésedet. Én megyek
zuhanyozni.
Elindultam a fürdőszoba felé, Xander pedig az ágyhoz ment.
Hátrahőköltem, amikor megláttam, milyen csúnya még mindig a
háta. Most már messze vagyunk onnan – gondoltam. Biztonságban.
A fürdőszobában levettem a ruhámat, hogy összegyűrve
bedobjam a kukába. Volt egy köntös az ajtóra szerelt fogason. Az
jó lesz, amíg a fiúk kimennek, hogy vegyenek nekem valamit, amit
felvehetek. Már csak koszos rongy volt, amiben eljöttem. A
szandálomat is kidobtam a szemétbe, és fintorogva néztem le a
lábfejemre. A fehérneműmet kimostam szappannal és meleg vízzel,
utána pedig kiraktam száradni.
Olyan forróra állítottam a zuhanyt, amennyire csak lehetett, és
beléptem a vízsugár alá. Felsóhajtottam, amikor körülvett a meleg
víz. Kétszer átmostam a hajamat, és be is balzsamoztam, aztán
leültem a kádba, hogy törlőkendővel és szappannal megtisztítsam
a lábamat, így jobban látszottak a hólyagok, mégis százszor
biztatóbbnak tűnt az összkép.
Ahogy ott ültem a kádban, hirtelen eluralkodtak rajtam az
érzések. Magam előtt láttam Hailey-t és a négy fiát, akiket annyira
megszerettem. Soha többé nem fogom látni őket. Akármilyen
boldog voltam, hogy kijutottam Acadiából, mélabú kerített
hatalmába, amikor rádöbbentem, hogy már semmi sem lesz az
életem része, amit eddig ismertem.
Amikor hirtelen félrehúzódott a zuhanyfüggöny, ijedten
felsikkantottam, és hátracsúszva beütöttem a keresztcsontomat a
kád oldalába.
– Hú, bocsi, bocsi! – lépett be mellém Calder.
Az egyik kezemmel a szívemhez kaptam, a másikkal pedig
letöröltem a könnyeimet. Felém nyújtotta a kezét, hogy talpra
állítson.
 – Hé, Hajnalka – ölelt magához. – Mi a baj?
Megráztam a fejemet, miközben újabb könnycseppek
gördültek végig az arcomon.
– Nem tudom – nyöszörögtem. – Csak rádöbbentem, hogy
soha többé nem fogom látni Hailey-t… meg a forrást, ahol
egymásba szerettünk – pillantottam fel rá szomorúan.
Calder kedvesen mosolyogva letörölte a könnyeimet a
hüvelykujjával.
– Még vagy ezerszer egymásba fogunk szeretni – suttogta. –
Egy csomó új helyen.
Szipogás közben sikerült egy kis mosolyt erőltetnem
magamra.
– Jó lesz így? – kérdezte az ajkunkat összeérintve.
– Jó – suttogtam és bólintottam.
– Vigyázni fogok rád, Hajnalka – fürkészte az arcomat.
– Tudom.
Ezt szerettem Calderben a legjobban. Hogy nemcsak fizikailag
véd meg, hanem az egész lényemet: a szívemet, az érzéseimet, a
lelkemet. Minden porcikámmal szerettem.
– Én is vigyázni fogok rád – válaszoltam.
– Tudom – vigyorgott.
Gyengéden megcsókolt, és amikor behajoltunk a zuhany alá,
nevetve kibontakozott a csókból. Felemelte a kezét, hogy érezze a
vízsugarat. Ez volt élete első tusolása.
Segítettem neki úgy helyezkedni, hogy most már ő álljon
alatta. Köpködve vigyorgott, és átragadt rám az öröme.
– Xander? – kérdeztem. Furcsán éreztem magam, amiért tudta,
hogy együtt fürdünk.
– Elaludt, még mielőtt befejeztem volna a kötözést. Szerintem
hatni kezdett a gyógyszer, és rögtön kidőlt a megkönnyebbüléstől.
Biztos nagyon fárasztó volt neki, hogy harminc kilométeren át
cipelték.
Kuncogva bólintottam, aztán fogtam a sampont, és nyomtam
belőle a kezemre. Elkezdtem beledörzsölni a hajába, mire
előrehajolt, hogy jobban hozzáférjek.
Ahogy felhabosítottam a sampont, végigfuttattam az
ujjhegyeimet a fejbőrén. Behunyt szemmel, halkan felnyögött.
Mosolyogva megsimogattam a füle mögött és a tarkójánál is.
 – Emeld fel a fejed! – mondtam neki.
Miután kiöblítettük a sampont a hajából, a szappanért
nyúltam.
– Fordulj meg!
Calder megfordult a zuhany alatt, én pedig a kezem közé
dörzsöltem a szappant, hogy bekenjem habbal bársonyos hátának
gyönyörű izmait, aztán megmasszíroztam a vállát is. Lehajtott
fejjel támaszkodott a csempének, és felsóhajtott. Teste víztől
csillogott, mindene kemény volt és nagy. Végighúztam a kezemet
izmos hátsóján, és lemostam hátul a lábát. Amikor a lábfejéhez
értem, megfordult. A mosdókendőért nyúltam, hogy ugyanúgy
megtisztítsam a lábát, ahogy a sajátomat, és megszabadítsam a
hosszú órákig tartó gyaloglás mocskától, ügyelve rá, hogy ne
bántsam a sérült részeket.
Ahogy felfelé haladtam a lábán, megpuszilgattam a
begyógyult, de heges részeket, amiket sötét szőr borított. Ráérősen
átmasszíroztam izmos combját, és lassan felfelé vándorolt a
tekintetem. Pont a kezem fölött volt a keménysége, s amikor
hátrahajtottam a fejemet, hogy a szemébe nézzek, ő félig leeresztett
szemhéja mögül, vágyakozva pillantott rám. Nyeltem egyet, és
feltápászkodtam.
– Bocsi! – szólalt meg halkan. – Nem tehetek róla. Olyan finom
a kezed.
Még egyszer beszappanoztam a kezemet, és bekentem vele a
mellkasát. Megfeszültek az izmai az érintésem alatt.
Végigsimítottam a karján is, és a kezét egyenként felemelve lassan
megmostam az ujjai között. Egyre gyorsabban vette a levegőt,
hullámzott a mellkasa. Nekem is szaporább lett a szívverésem.
A szemébe nézve a számhoz emeltem az egyik ujját, és
végigpuszilgattam, mielőtt óvatosan a számba vettem. Elakadt a
lélegzete, és mélyebbre nyomta. Behunyt szemmel hagytam, hogy
a nyelvem végigjárja. Calder mély hangon felmordult.
Egyszer csak egy cuppanás kíséretében kihúzta az ujját a
számból, megfogta az arcomat, és szájon csókolt. Becsúsztatta a
nyelvét, így ízlelgettük egymást. Halkan felnyögtem, ahogy
kemény mellkasa a mellbimbómat dörzsölte. Körülöttünk gőz
szállt fel, és víz záporozott a csempére. Semmi mást nem lehetett
hallani, csak egybefonódó lélegzetünket és halk nyögéseinket.
 Calder végigcsókolta a nyakamat, és nekipréselte forró és
kemény férfiasságát a hasamnak. Lassú köröket írt le a csípőjével.
Hátraengedett fejjel sóhajtottam. Bizseregni kezdtem a lábam
között, és a szívem ritmusára lüktettem.
– Azt akarom, hogy bennem legyél – suttogtam.
Ez volt a jutalmunk azért, amit kiálltunk. Megérdemeltük, és
szükségünk volt rá.
Calder megint a számra tapasztotta a száját, és tett velem
néhány lépést előre, amíg háttal a csempének nem ütköztem.
Feltettem az egyik lábamat a sarokba, Calder pedig behajlított
térddel közelített felém. Kuncogtunk, mert beletelt néhány
próbálkozásba, mire kivitelezte a dolgot, de végül sikerült, és
mindketten felsóhajtottunk az örömtől. Calder lassú és megfontolt
mozdulatokat tett. Levettem róla a kezemet, és a hátam mögött
megtámaszkodtam, hogy ne ütközzek neki folyton a csempének.
– Olyan szűk vagy, és forró! – zihálta Calder a nyakamba,
miközben fáradhatatlanul mozgott.
Sokkal jobb érzés volt, mint a múltkor, és belelazultam az
érintésébe. Halkan felnyögve szorítottam össze az izmaimat
odalent.
Calder odanyúlt, hogy a hüvelykujjával körözni kezdjen a
legérzékenyebb pontom körül, amitől nekinyomtam magam, és
szaggatottan vettem a levegőt. Megkeményedett a mellbimbóm, és
hátrahajtottam a fejemet a csempének. Próbáltam a rengetegféle
érzésre koncentrálni.
Amikor éreztem, hogy meleg és nedves szája a mellbimbóm
köré záródik, szikra pattant ki a mellemből a lábam közé –
egyenesen oda, ahol Calder egyre gyorsabban körözött az ujjával.
– Ez… ó! Kérlek, ne hagyd abba, olyan jó! – lihegtem.
Calder nyögését inkább éreztem, mint hallottam, amikor a
másik mellbimbómra váltott. Mélyen bekapta, és óvatosan
szívogatta.
Fogalmam sem volt, hol végződött ő, és hol kezdődtem én.
Csak azt tudtam, hogy együtt mozgunk, mintha eggyé váltunk
volna. A fejembe szállt a forró zuhany és a teste melege. Mintha
egy kicsit megőrültem volna az érzéseimtől, a kimerültségtől, a
szerelemtől és az elképesztő gyönyörtől.
A magával ragadó bizsergés egyre erősödött. Tűzijáték robbant
bennem, ahogy remegve megfeszültem, és halkan felsikkantottam
a karjaiban. Hullámokban árasztott el a mennyei élvezet. Calder
egyre gyorsabban mozgott. Néztem, ahogy behunyja a szemét, és
résnyire nyitja a száját. Szinte már fájdalmas arcot vágott. Semmi
nincs a világon, ami szebb lehet ennél. Megint megfeszült a testem,
ahogy az ő örömét látva átéltem egy utórezgést.
Ha akkor és ott arra kér, hogy sétáljak le vele még harminc
kilométert, ráadásul most mezítláb, hát igent mondok rá.
Hirtelen felmordult. Olyan hangot adott ki, ami félúton járt az
élvezet és a fájdalom között. Gyorsan különvált tőlem, aztán a
hasamhoz préselte magát, és belenyöszörgött a nyakamba.
Éreztem a meleg és ragacsos folyadékot a bőrömön.
Levegőért kapkodva bontakozott ki az ölelésből, és
összeérintette a homlokunkat. Egy darabig így maradtunk. Még
sohasem éreztem magam ennyire közel Calderhez. Úgy
szeretkezhettünk, hogy nem kellett félnünk a lebukástól, és ez csak
növelte az élvezetet.
– Soha, de soha nem fogom elfelejteni életem első zuhanyzását
– suttogta Calder.
– Ami a zuhanyozást illeti, ez nálam is toplistás volt –
kuncogtam.
Calder felnevetett, aztán gyorsan megmosakodtunk, és
elzártuk a vizet. A kádból kilépve pedig gyengéden megtöröltük
egymást.
Calder majdnem teljesen szárazra törölte a hajamat. Felvettem
a fogason lógó köntöst, ő pedig a dereka köré kanyarította a
törülközőjét.
Nem volt fogkefénk, de találtunk egy kis üveg szájvizet, ami a
szobához járt. Calder figyelte, ahogy öblögetek vele, aztán
kiköpöm, és követte a példámat. Holnap muszáj lesz vennünk
néhány alapdolgot.
Lekapcsoltuk a villanyt a fürdőben, és kiléptünk a szobába,
ahol már üzemelt a légkondi. Minden külső zajt kizárt a
folyamatos zümmögés. Xander a hasán fekve hortyogott az ablak
melletti ágyon. Reggel volt, de a súlyos függönyök kizárták szinte
az összes fényt. Bemásztunk a takaró alá Calderrel, és egymás felé
fordultunk a félhomályban.
– Szeretlek, Hajnalka – suttogta, és félresimította az arcomból a
hajamat.
– Én is szeretlek, Tejkaramella – választoltam lecsukódó
szemhéjjal. Körülvett Calder testének melege. Végre egy ágyban
alhattam vele. Szívem nagyot dobbant a boldogságtól. Hamar
mély álomba merültem.

***

Késő délután ébredtem. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok,

kába voltam az álmosságtól. Még mindig éreztem Calder illatát,
úgyhogy érte nyúltam, de nem volt ott.
Felültem. Felhúztam magamra a takarót, mert szétnyílt a
köntösöm alvás közben. Rögtön észrevettem az üzenetet magam
mellett az éjjeliszekrényen.

Hajnalka!
Elmentünk, hogy szerezzünk ruhát és pár apróságot
Hozunk valami kaját is.
Szeretlek!
C.
Ui.: Az, hogy életemben először igazi ágyban alhattam,
majdnem olyan jó volt, mint hogy melletted ébredtem.

Vigyorogva leraktam az üzenetet. Láttam, hogy hagyott

nekem egy zacskó mogyorót és a még mindig bontatlan kólát
tegnapról. Mosolyogtam rajta, hogy ilyen gondoskodó. Kimentem
a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam, és megettem a
mogyorót, aztán megittam egy üveg ásványvizet, amit a szobában
találtam.
Lehuppantam az ágyra, hogy hanyatt dőlve bámuljam a
plafont. Boldognak, biztonságban és szabadnak éreztem magam.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

CALDER

MELEG BŐR ÉRINTÉSÉT ÉREZTEM AZ ARCOMNÁL , és almavirágillat

vett körül. Ez csak egy álom – gondoltam. Egy gyönyörű álom. De
nem az volt. Hanem a valóság. Legszívesebben így maradtam
volna egész nap, hogy mennyei illata édes álmokba ringasson.
Viszont gondoskodnom kellett róla. Szüksége volt dolgokra.
Úgyhogy most Xanderrel egy Tesco nevű bolt sorai között
járkáltunk. A recepciós mutatta meg az irányt, amikor elmondtuk
neki, mit szeretnénk.
– Ellopták a holmijainkat – magyarázta Xander. – Mindenre
szükségünk van.
Aztán a fejét rázva még vállat is vont, mintha azt mondaná:
„Mit tehet az ember? Ilyen mélyre süllyedt a világ.”
– Még szerencse, hogy nemcsak profi tolvaj vagy, hanem profi
hazudozó is – jegyeztem meg a szállodából kilépve.
– Az estifecskés profizmusomat se feledd! – kacsintott rám,
aztán elkomolyodott. – Még mindig el vagyok keseredve, amiért
nem vethettem be.
Felkacagtam. Továbbra is a vastag kötést viseltem a lábamon
cipő helyett. Ha az emberek észreveszik, remélhetőleg azt fogják
gondolni, hogy csak egy sérülés.
Átvágtunk a hatalmas parkolón a bolthoz, és mindketten
hátrahőköltünk, amikor a kétszárnyú ajtó anélkül nyílt ki előttünk,
hogy hozzáértünk volna.
– Mi a…? – sziszegte Xander, és mindketten felpillantottunk az
ajtó fölé. Végül óvatosan bementünk az óriási, fényárban úszó
boltba.
Végigjártuk a sorokat. Amikor Xanderre néztem, láttam, hogy
eltátotta a száját, és elkerekedett a szeme. Biztos én is hasonló arcot
vágtam. Olyan sok minden volt itt… mindenből! És annyira…
színes az egész! A bolt egyik részében ruhákat és cipőket árultak, a
másikban szappanokat és piperéket, egy nagyobb részben meg étel
volt csupa színes képekkel tarkított csomagolásban.
– Láttál már ilyet? – kérdeztem Xandertől.
– Aha, párat az őrhelyen, de ilyen sokat nem – nézett körül
csodálkozva.
– Szedjük össze, ami kell, aztán menjünk vissza! Biztos úgy
nézünk ki, mintha egy másik bolygóról idecsöppent űrlények
lennénk.
– Ja. Vagy mintha bedrogoztunk volna.
Felkacagtam, és mindketten választottunk egy-egy pár cipőt,
amit fel is próbáltunk. Amikor belebújtam a bélelt tornacipőbe, és
tettem benne néhány lépést, boldogan felnyögtem.
– Hű, ez tök jó – kezdtem el benne szökdécselni.
– Olyan vagy, mint egy idióta – nevetett Xander.
– Nicsak, ki beszél – bújtam ki a cipőből. – Te mamuszt
próbálgatsz.
Xander lenézett a lábán lévő barna bokacsizmácskára.
– Ez nem mamusz.
– De igen. Az áll a címkén.
Xander megfordította a címkét a bokájánál, hogy elolvassa.
Aztán levette a csizmát, és visszarakta az állványra.
– Tudtam – mondta, én pedig megint kacagtam. – Figyelj, csak
kábé száztizenöt dollárunk van, úgyhogy költsünk olyan keveset,
amennyire csak lehet! – figyelmeztetett.
Bólintottam, és megnéztem a kiválasztott cipők árcéduláját.
– Remélhetőleg az ékszerekből lesz pénzünk.
– Igen, de az még nem biztos.
– Ennivalóra biztos van elég aprónk, amíg el nem érjük Kristit –
bólintottam.
– Igen, nemsokára megpróbálom felhívni. Nyolckor megy el az
őrhelyről, remélhetőleg kilencre hazaér.
– Tudod egyáltalán, hogy kell telefonálni?
– Majd kitalálom. Amúgy meg Eden biztos tudja.
– Ja, tényleg. Ha már szóba került Eden, szerinted hányas cipőt
hord?
– Kicsit.
– Szerintem itt olyan méret nincs, hogy kicsi.
– Akkor nem tudom. Nézzük a tiédnek a felét! Az jó lesz.
 Kiválasztottam egy szandált, aminek nem volt hátsó pántja.
Hátha jó lesz akkor is, ha nem tökéletes a méret.
Nekünk most már rendben volt a ruházatunk, de Edennek is
kellett valami. Kissé tanácstalanul mentünk át a női ruhákhoz.
– Segíthetek valamiben?
Megfordultam, és egy piros pólós lány állt előttem. A
névtáblájára pillantva láttam, hogy Ashleigh-nek hívják.
Elkerekedett szemmel pislogott rám. Biztos elég rosszul nézhettem
ki. Már két napja nem borotválkoztam.
Megköszörültem a torkomat.
– Szia, Ashleigh! Ööö… igen. Szeretnék valamit a
barátnőmnek, de még sohasem vásároltam női ruhát.
A lány csalódottan nézett rám, én pedig Xanderre, hogy valami
rosszat mondtam-e.
– Értem. Valamilyen alkalomra lesz, vagy csak hétköznapira
gondoltál?
– Hétköznapira.
– Hát egy nyári ruha mindig jól jön. Mit szólnál egy ilyenhez?
– tartott fel egy ruhát, amin élénk kék és zöld virágok voltak, és
alig takarta volna el Eden mellét.
– Izé… esetleg valami, ami többet takar? – kérdeztem.
Ashleigh felsóhajtott.
– Felvehet rá egy kardigánt.
Azzal felemelt egy nagyon-nagyon rövid, rövid ujjú kardigánt.
A ruha és a „kardigán” közön járattam a tekintetemet, és nem
tetszett az ötlet, hogy Eden bármelyiket is felvegye.
– A lányok ilyesmit hordanak?
– Hát.. .ja – bámult rám Ashleigh.
– Jó lesz. Elvisszük – közölte Xander.
– Hányas méret? – pillantott rá Ashleigh.
– Kicsi.
Ashleigh bólintott, és kivett egy-egy másik darabot ugyanabból
a ruhából és kardigánból. Átadta nekem, én pedig mosolyogtam.
– Köszönöm a segítséget!
– Szívesen. Köszönjük, hogy a Tescónál vásároltok! – villantott
ránk hamis mosolyt, aztán elsétált.
Visszamentünk oda, ahol szappant láttunk korábban, és
kerestünk fogkefét, fogkrémet meg egy hajkefét Edennek. A
szállodában minden más megvolt, ami kellett, és nem akartuk
felesleges dolgokra pazarolni a pénzünket.
Utána az élelmiszereknél álltunk meg. Értetlenül néztünk
körbe, hogy mi ez a sok minden. Legszívesebben egyenként
megfogtam volna a dolgokat, hogy elolvassam, mi van rájuk írva,
de erre most nem értünk rá. Bár hiába volt ez elvileg a kajás rész, a
holmik fele egyáltalán nem is hasonlított ételre. Végül kenyeret,
sajtot és egy zacskó almát vettünk.
Visszamentünk a bolt elülső részébe, ahol láttuk, hogy az
emberek kifizetik a dolgokat. Beálltunk egy anyuka mögé, akinek
két kisgyerek ült a bevásárlókocsijában. Figyeltük, ahogy mindent
felrak a pultra, aztán a pult odaviszi a dolgokat a pénztáros
kezéhez.
– Azta! – nézett rám Xander elkerekedett szemmel. Én szintén
csodálkozva csak bólintottam.
Felpillantottam a pénztárosra, aki résnyire szűkült szemmel
nézett ránk, ahogy egyenként áthúzta a termékeket egy pittyegő
gép fölött.
Amikor sorra kerültünk, ugyanazt csináltuk, amit az
anyukánál láttunk. Minden egyes árucikknél oda-vissza járt a
fejünk, ahogy a pénztáros berakta őket a zacskóba.
– Száztizennégy dollár harminchat cent – hunyorgott ránk a
végén.
Biztos megint rosszul csináltunk valamit.
– Fejben összeadtam az egészet, és azt hittem, hogy százöt lesz
vagy ilyesmi – mormolta Xander az orra alatt.
– Áfa – vágta rá a pénztáros, mert meghallotta.
– Ja! Tényleg. Az áfa. Igen, elfelejtettem az áfát.
– Még sohasem jártunk Tescóban – szabadkoztam.
Xander felsóhajtva megrázta a fejét.
– Ti amishok vagytok, vagy ilyesmi? – meredt ránk a
pénztáros.
– Aha – adta oda neki a pénzt Xander. Lényegében minden
centet elköltöttünk.
A pénztáros sokatmondóan bólintott.
– Gondoltam. Láttam a tévében.
Azzal elvette a pénzt, berakta egy fiókba, és kiszedett némi
aprót.
 – Ööö… az jó – hagyta rá Xander. Látszott rajta, hogy nem ért
semmit.
Nem bírtam ki, felkacagtam.
– Jól meglesztek – mosolygott ránk, amikor visszaadta
Xandernek az aprót. – Az ilyen helyes srácok, mint ti, biztos
kapnak segítséget, ha kérik – kacsintott ránk.
– Köszi! – bámult rá Xander egy pillanatra. – Olyan helyet
keresünk, ahol ékszert lehet eladni. Meg tudná mondani, hová
menjünk?
A pénztáros a homlokát ráncolta.
– Hát nem tudom pontosan, de úgy négyszáz méterre abba az
irányba – mutatott az előttünk álló ajtóra – olyan környékre értek,
ahol biztos van egy csomó olyan.
– Oké. Köszi!
A Tesco előtt leültünk egy padra, kicsomagoltuk a cipőnket, és
belebújtunk. Fantasztikus érzés volt. Szinte hallottam, ahogy a
lábamon a hólyagok felsóhajtanak a megkönnyebbüléstől.
Fölindultunk arrafelé, amerre a pénztáros mutatta. Tíz perc
múlva egyre megviseltebb épületek közé értünk, az emberek pedig
csapatokba verődve álltak a sarkokon. Voltak, akik nevetgéltek,
míg mások csak lófráltak. Csendben haladtunk Xanderrel, annyira
lefoglalt minket, hogy körbenézve felmérjük a terepet. Próbáltuk
kitalálni, hogyan működik a nagy társadalom, aminek most már
mi is a részei voltunk. Azt hittem, hogy sokat tudok abból, amit az
Acadia előtti élettörténetekből hallottam, de teljesen más volt
belecsöppenni az egészbe.
– Nézd! – mutatott Xander a túloldalra. Odafordulva
megláttam a hatalmas táblát, hogy „ZÁLOGHÁZ”. Ezen aztán
felkacagtam. – Hát nem könnyű szem elől téveszteni – állapította
meg Xander. – Gyere!
Átkeltünk az úttesten, bementünk a boltba, és odaléptünk a
pulthoz. Egy férfi jött oda hozzánk hátulról.
– Segíthetek?
Xander elővett egy ékszert a zsebéből, és lerakta a pultra.
– Ezt szeretném eladni.
A férfi felemelte a vastag láncot, hogy hunyorogva végigmérje.
Közben egy kis rudacska lógott a szájából. Egyre gyorsabban vert
a szívem. Mi van, ha ez nem fog működni? Tulajdonképpen nem is
maradt pénzünk.
– Személyi?
– Nincs, mindenünket ellopták – válaszolta Xander.
– Csak személyivel lehet zálogba adni dolgokat nálam –
fürkészte a férfi.
Xander csak pislogott. Szóra nyitotta a száját, de aztán
becsukta, és a férfi kezében lévő láncra nézett.
– De megveszem tőletek anélkül is.
– Mennyiért? – kérdeztem. Nem voltam olyan hülye, hogy ne
lássam, hogy ebből átverés lesz.
– Ötszáz dollár.
Ez azt jelentette, hogy nagyjából négyszer annyit érhet.
– Rendben – hagyta rá Xander. Én is bólintottam. Mi más
választásunk lett volna? Ráadásul volt még egy pár darab. Lehet,
hogy legközelebb Kristi is segít, és normálisabb árat mondanak.
A férfi bólintott és hátrament. Miután visszajön, leszámolt öt
darab százdolláros bankjegyet, és letette a pultra.
– Öröm volt veletek üzletelni, fiúk – fordította oldalra a fejét,
hogy böfögjön egyet.
Elfintorodva karon fogtam Xandert, miközben elrakta a pénzt.
Begyűrte a zsebébe, aztán kimentünk a boltból. Olyan érzésem
volt, mintha valaki utánunk akarna nyúlni, hogy visszahúzzon.
Fellélegeztem, amikor a súlyos ajtó becsukódott mögöttünk.
– Menjünk vissza a hotelbe! – indítványoztam. Hirtelen
rájöttem, hogy nem tetszik a környék hangulata. Xandernek
mintha ugyanez járt volna a fejében, mert idegesen nézegetett
körbe.
A lehető leggyorsabban gyalogoltunk vissza a hotelhez.
A mellettünk elszáguldó autók, az ismeretlen zajok, az idegen
emberek kiáltásai és pillantása miatt múló vágy ébredt bennem
Acadia, az ismerős világ után. Elég zavarba ejtő volt, hiszen
annyira meg akartam tapasztani, milyen a kinti világ, és most pont
azt csináltam. A lelkem mélyén viszont vágytam az ismerős
dolgokra. Azokra a dolgokra és arra a környezetre, ahol
magabiztosnak éreztem magam, ahol nálam volt az irányítás, és
ahol értettem, hogyan zajlik az élet.
Eden! Edenre volt szükségem. A támaszomra, az életem
értelmére, a másik felemre. Gyorsítottam a tempón, Xander pedig
kocogni kezdett mellettem, hogy tartsa a lépést. Nem kérdezett
semmit. Mintha tudta volna, miért sietek ennyire.

***

Xander kinyitotta a hotelszoba ajtaját, én pedig szó szerint

félrelöktem, hogy bejussak.
– Eden?
Az összes függöny félre volt húzva, az ablakokon át pedig
látszott az esti égbolt. Bevetették az ágyat, és mintha mindent
megigazítottak volna. De hol van Eden?
– Edén? – szólítottam megint.
Letettem a zacskókat az ágyra, és felgyorsult a pulzusom.
– Itt vagyok – sétált ki a fürdőszobából.
Fellélegezve a szívemhez kaptam. Odamentem hozzá, hogy a
karjaimba zárjam. Kacagott, amikor szorosan magamhoz öleltem.
– Sikerült? – kérdezte.
– Aha – fúrtam bele az arcomat a nyakába. Magamba szívtam
az illatát, és elárasztott a nyugalom. – Szereztünk pénzt, ruhákat és
kaját.
Edennek elakadt a lélegzete.
– Nagyon jó! Hadd nézzem! Jaj, éhen halok. Adj ennem!
Nevetve letettem, és odahajoltam a szatyorhoz, amiben az étel
volt.
Miközben kicsomagoltam az ennivalót, Eden visszament a
fürdőszobába. Nemsokára a kis nyári ruhában és kardigánban jött
ki. Dermedten bámultam. Teljesen kilátszott vékony, de formás
lába, a testhezálló ruha rásimult az alakjára, felül pedig kilátszott a
tejfehér dekoltázsa. Az arcára pillantva észrevettem, hogy az ajkát
harapdálva várja, hogy megszólaljak.
– Gyönyörű vagy. Szinte már túlságosan is. Még hozzá kell
szoknom az emberek öltözködéséhez idekint.
Eden felsóhajtva elmosolyodott, végignézett magán, és felvonta
a szemöldökét.
– Nekem is.
Xanderre néztem, aki apró mosollyal az arcán ugyancsak
Edent bámulta.
– Azta! – jelentette ki. Amikor viszont meglátta, hogy őt
nézem, lefagyott az arcáról a mosoly. – Csak nagyon… színes.
Ennyi.
Megint Edenre pillantottam, aki nevetésben tört ki, én pedig
nem tudtam megállni, hogy ne csatlakozzak hozzá.
Leültünk az ágyra, ahol kenyeret, sajtot és almát ettünk.
Elmeséltük Edennek a tescós és a zálogházi „kalandokat”.
Miközben Eden és Xander csevegett, én almát csócsáltam, és
vigyorogva néztem őket. Akármi történik is mostantól kezdve,
akármilyen küzdelmeink lesznek is, ezt a pillanatot nem felejtem el.
Valamiért fontosnak éreztem az emlékezetembe vésni a jelenetet.
Kissé megráztam a fejemet, aztán megint a beszélgetésre
összpontosítottam.
– Most már megpróbálom elérni Kristit – mondta Xander. –
Eden, segítenél nekem ebben a telefon dologban?
Odamentek az éjjeliszekrényen lévő telefonhoz, én pedig
összecsomagoltam az ennivalót.
– Kristi? – szólalt meg Xander, mire hátranéztem.
Eden odajött hozzám, hátulról átölelt, és a hátamra hajtotta a
fejét. Megfordultam, hogy a karjaimba vegyem. Megpusziltam a
feje búbját, miközben végighallgattam, ahogy Xander gyorsan
elmeséli Kristinek, mi történt tegnap óta. Tényleg csak tegnap
történt? Felfoghatatlan, mennyire megváltozott az életünk
huszonnégy óra alatt.
– Igen – mondta Xander. – Jó, oké. Félóra múlva? Rendben,
igen.
Kérdő tekintettel néztem rá Eden feje fölött.
Xander letette a telefont, és egy pillanatig csak a falat bámulta.
Végül felénk fordult.
– Kristi félóra múlva értünk jön. Azt mondta, hogy a rendőrség
ma Eden után kérdezősködött az őrhelyen.
Jéghideg borzongás futott végig a gerincemen.
– Szerinte nem biztonságos itt maradnunk egy szállodában,
főleg abban, amelyik a legközelebb van a város széléhez.
Bólintottam, Eden pedig kibontakozott az ölelésből.
– Oké, rendben – feleltem, és nekiláttam összepakolni a
holmijainkat. – Kristinél biztonságban leszünk?
– Hát, nagyobb biztonságban, mint itt. Azt javasolta, hogy
olyan hamar tűnjünk el a városból, ahogy csak lehet.
 – El a városból? – kérdezte Eden, miközben beletömködte a
dolgokat a vászonzsákba, amit magunkkal hoztunk.
– Aha. Majd megkérdezzük tőle, amikor értünk jön.
– Visszakaphatjuk a szoba árát? – vetette fel Edén.
Xander megrázta a fejét.
– Kristi pénzével együtt ezer dollárunk lesz. Szerintem nem éri
meg felhívni magunkra a figyelmet.
Tíz perc alatt összepakoltunk, utána pedig húsz percig az órát
néztük. Én fel-alá járkáltam, amíg Xander és Eden az ágyon ülve
nézett engem. Edent keresi a rendőrség, ami azt jelenti, hogy
Hector kihívta őket. Nem tudom, miért kételkedtem benne, hogy
értesíteni fogja a hatóságokat. Igaz, hogy Eden még kiskorú, de
már nem sokáig. És Hector mindig hajthatatlanul távol akarta
tartani a nagy társadalomtól a kis közösségünket, ami a maga
törvényei szerint működött. Olyan törvények szerint, amiket az
istenek neki nyilatkoztattak ki.
Néhány perc múlva kiléptünk az utcára. Egy kis piros kocsi állt
félre mellettünk, és egy sötétszőke, lófarokba kötött hajú, csinos nő
szállt ki belőle. Rögtön odament Xanderhez, hogy átölelje.
– Kristi, ez itt Calder és Eden – nyitotta ki a hátsó ajtót Xander,
hogy beszálljunk.
Kristi elkerekedett szemmel nyújtott nekem kezet.
– Hűha! Oké – mondta olyan halkan, hogy alig hallottam.
Értetlenkedve ráncoltam a homlokomat. Aztán Edenhez
fordult, és kedvesen mosolyogva vele is kezet fogott.
Mindannyian beszálltunk a kocsiba, aztán Kristi megfordult, és
elmagyarázta, hogyan csatoljuk be a biztonsági övét. Megfogtam
Eden kezét.
Kristi rákanyarodott az útra, én pedig hátradőltem, és feszülten
néztem, ahogy az épületek elsuhannak az ablak mellett. Zakatoló
szívvel még jobban megszorítottam Eden kezét. Ő viszonozta a
szorítást, és bátorítólag rám mosolygott.
– Na… – szólalt meg Kristi. – Tényleg megcsináltátok, skacok.
Jól megszöktetek.
– Ja, de igazából rá voltunk kényszerítve – kuncogott Xander.
Kristi rápillantott, és összevonta a szemöldökét.
– Helyesen cselekedtél, Xander.
– Isteneimre remélem – motyogta Xander.
 – Istenemre, egyes számban – vigyorgott rá Kristi.
– Rendben – nyugtázta Xander, és hátrapillantott ránk. –
Elfelejtettem mondani, hogy a nagy társadalomban az emberek
Istenhez imádkoznak. Így, egyes számban. Nincs több isten, mint
Acadiában.
– Igen, erre szerintem emlékszem – kerekedett el Eden szeme. –
Melyik az az isten? – kérdezte előredőlve. Rámosolyogtam, mert
tudtam, mit szeretne hallani.
– Hát ööö… tudod, a mindenség teremtője – felelte Kristi a
visszapillantóba nézve, és vállat vont. – De van még Jézus, Buddha,
Mohamed… Allah. Az emberek sokfélék, különböző vallások
vannak, és az egyes kultúrák más istenekhez, prófétákhoz meg
ilyesmikhez imádkoznak. De csak egyhez… általában.
Eden elégedetlen arckifejezéssel dőlt hátra. Rávigyorogtam, és
megint megszorítottam a kezét. Isteneimre, mennyire szeretem!
Vagyis istenemre.
– Xander azt mondta, hogy szerinted el kéne hagynunk a
várost – mondtam Kristinek, aki bólintott.
– A helyetekben azt csinálnám. A rendőrök ma kijöttek az
őrhelyre, és azt mondták, hogy kiskorú szökevény vagy, Eden, és
keresnek téged. Persze azt válaszoltam, hogy sohasem láttalak
egyikőtöket sem – vetett egy pillantást Xanderre. – De a
helyetekben jó messzire elmennék innen – ismételte, majd
elhallgatott. – Ha úgy döntötök, hogy mégsem, akkor ismerek pár
embert, aki biztos segítene nektek, hogy itt vágjatok bele az életbe.
Viszont azt javasolnám, hogy menjetek el messzire.
– Hová menjünk? – érdeklődött Xander.
– Hát az rajtatok áll, skacok. Egyáltalán nem ismertek senkit?
Megráztuk a fejünket.
– Rajtad kívül senkit – felelte Xander.
– Egyébként nem győzünk köszönetet mondani neked, Kristi –
tettem hozzá. – Nem tudom, hol tartanánk, ha nem ismerkedtek
meg Xanderrel, és nem segítenél nekünk.
Kristi rám nézett a visszapillantóból, és mintha kissé elpirult
volna.
– Ugyan, a helyetekben én is reménykednék benne, hogy
valaki segít nekem.
Bólintottam, bár nem egészen értettem, amit mondott.
 – Ha már segítségről beszélünk, van még néhány ékszerünk,
amit jó lenne, ha segítenél nekünk eladni.
– Nem gond. Adtam már el aranyat. Egyszerű. Ráadásul egy
csomó jó hírű helyre mehetünk.
– Aha – helyeselt Xander. – Nem hiszem, hogy ahol most
voltunk, olyan jó hírű lenne.
Kristi értetlenkedve pillantott Xanderre, és halkan felnevetett.
– Ezt majd el kell mesélnetek.
Azzal befordult egy parkolóba, leállította a motort, és kiszállt.
Szerény ingóságainkkal együtt követtük.
Végigsétáltunk mögötte a járdán egy lépcsőig, és figyeltük,
ahogy a kulcsát előkeresve kinyitja az ajtót, amin a „8C” felirat
díszelgett lepattogzott arany festékkel.
Kristi becsukta mögöttünk az ajtót, aztán körülnéztünk a
lakásban. A hatalmas bútorokon kívül az egyik falnál dobozok
sorakoztak.
– Tudom, hogy kicsi – szabadkozott Kristi. – És tudjátok,
néhány hét múlva elköltözöm, úgyhogy…
Xanderre néztem, és mindketten nevetésben törtünk ki.
– Mi az? – kérdezte Kristi.
Tudtam, hogy udvariatlan vagyok, de képtelen voltam
visszatartani a röhögést. Szemlátomást Xander is, úgyhogy hétrét
görnyedve fogtuk a hasunkat. Olyan volt, mintha az elmúlt napok
feszültsége véget vetett volna az önuralmunknak.
– Ne foglalkozz velük! – hallottam Eden hangját. – Csak annyi,
hogy mindketten akkora faházban nőttek fel, ami nyolcadekkora.
Még mindig nevettem, de be kellett látnom, hogy büszke
voltam rá, amiért egy hétköznapi beszélgetés során tört számot
használ. Én tanítottam meg rd.
Xanderrel mindketten felegyenesedtünk.
– Bocsi, ne haragudj! – szedtem össze magam. – Esküszöm,
Kristi, hogy ez nekünk egy palota. El sem tudod képzelni.
Kristi is elnevette magát, miközben a szemét forgatta.
– Oké, akkor most mondok valamit, ami nagyon fog tetszeni.
Calder és Edén, nektek egy egész szobátok lesz. Xander, a tiéd a
kanapé.
– Ez az én formám – rakta le a holmijainkat Xander a
hatalmas, barna bútorra.
 Kuncogva meglöktem, amit derűsen fogadott.
– Tudom, hogy még korán van, skacok, de én most lefekszem,
mert holnap nagyon korán kell órára mennem, és ez lesz az utolsó
munkanapom az őrhelyen – ásított Kristi. – Szolgáljátok ki
magatokat a konyhában, és majd holnap beszélünk a tervetekről.
Személyire mindenképpen szükségetek lesz. De majd ezt is
megbeszéljük. Xander, te pedig hagyd az ékszereket a
dohányzóasztalon! Reggel majd összeszedem, és munkából
hazafelé beugróm vele egy ékszerboltba.
– Még egyszer koszi! – bólintottam. Jobb híján kezet
nyújtottam neki. Mosolyogva megrázta, és kissé elpirult.
Rámosolygott Xanderre és Edenre, akik szintén köszönetét
mondtak neki, majd jó éjszakát kívántunk.
Kézen fogva bevittem Edent a szobába, amelyikre Kristi
mutatott. Semmi sem volt benne, csak egy matrac fémkeretben,
rajta ágyneművel és egy összehajtott takaró a végében.
Megfogtam Eden arcát, és szenvedélyesen megcsókoltam. El
sem hittem, hogy itt vagyunk együtt egy szobában, és ilyen
szabadon élvezhetjük egymás társaságát. Elképesztő érzés volt.
– A te ágyad most már az én ágyam – suttogta.
– Mindörökké. Mostantól sohasem fogunk külön aludni.
Eden mosolyából békesség áradt. Szerettem ezt a mosolyt.
Aztán eltakarta a száját, hogy leplezzen egy ásítást.
– Bocsi! Fogalmam sincs, mitől fáradtam el ennyire.
– Attól, hogy megrázkódtatáson mentél keresztül, aztán meg
harminc kilométert sétáltál gyakorlatilag mezítláb – vontam fel a
szemöldökömet. – Gyere, aludjuk ki magunkat rendesen, aztán
majd korán kelve kitaláljuk a dolgokat.
Eden az ajkára harapva bólintott.
– Szerinted tényleg rögtön el kell mennünk innen?
Ezen eltöprengtem, és én is ráharaptam az ajkamra.
– Igen, azt hiszem.
– A szüleid… – suttogta, s rám nézett azzal a bizakodó,
mélykék szemével.
Összeszoruló szívvel felsóhajtottam.
– Egyszer majd… talán visszamehetünk. Most viszont muszáj
megteremtenem a közös életünk alapjait. Erre kell koncentrálnom.
Csak erre.
 Eden bólintott, de még mindig a homlokát ráncolta.
Előrehajoltam, és gyengéden megcsókoltam.
– Te menj először a fürdőbe!
– Oké.
Eden bement a fürdőszobába a holmikkal, amiket vettünk
neki. Aztán követtem a példáját, és életemben először használtam
fogkrémet. Édeskés volt és furcsa ízű, de fogmosás után tetszett,
hogy mentolos a szám.
A szobába visszaérve már az ágyban találtam Edent,
félálomban. Levetkőztem, befeküdtem mellé, és a karomba zártam.
Éreztem, ahogy körülvesz testének melege meg édes illata.
Felfedezőútra indult a kezünk, de biztos nagyon fáradtak voltunk,
mert egyszer csak arra eszméltem, hogy hajnali fények szűrődnek
be a redőnyön keresztül, és halk madárcsicsergést hallottam az
ablakon túlról.

***

Nem sokkal később, miután Kristi gyorsan elmondott nekünk pár

dolgot, aztán útnak indult, Xanderrel elmentünk, hogy
utánajárjunk a születési anyakönyvi kivonatunknak az
igazolványhoz, és utánanézzünk a buszjegyeknek is. Edent ott
hagytam az ágyban: hosszú haja szétterült a párnán, és lassan,
egyenletesen lélegzett. Este megbeszéltük, hogy ő a lakásban
marad, amíg mi Xanderrel kimegyünk. Ettől könnyebb lett a
szívem. Csak Edent keresték. Xander és én már nagykorúak
voltunk.
Délután fél négykor értünk vissza.
– Eden? – kiáltottam, amikor Xander becsukta mögöttünk az
ajtót.
– Itt vagyok – felelte halkan. Nem is láttam, hogy ott kuporog
a fotelban a kanapéval szemben, körülötte könyvekkel.
Vigyor ült ki az arcomra, pedig nem sok jó hírt hoztam.
Hiányzott nekem, és megengedtem magamnak az érzést, hogy
hiányozzon. Erre még nem volt példa, mert nem éreztem
biztonságosnak, most viszont… Most már minden más volt.
Eden kipirult arccal és csillogó szemmel állt fel. Úgy nézett ki,
mint aki… lázas.
 – Jól vagy? – torpantam meg.
Bólintott, aztán letette a könyvet, amit éppen a kezében tartott.
Odajött hozzám, hogy kézen fogva a szobánk felé vonszoljon.
– Szia, Xander – szólt oda vonszolás közben.
Értetlen pillantást vetettem Xanderre, aki vállat vont, és
megnyomott egy gombot egy kis fekete távirányítón.
– Tévé – kommentálta. – Tegnap este néztem egy kicsit. Ezt
látnotok kell.
– Oké, mindjárt jövünk – válaszoltam neki, mielőtt becsuktam
az ajtót. Eden felém fordult, és felhúzta a pólómat. – Hűha, neked
is szia – nevettem. Hagytam, hogy levegye rólam. Rám
mosolygott, aztán egy lépést hátrálva bámulta a mellkasomat.
– Gyönyörű a tested, Calder. Olyan… férfias, és… szexi – húzta
végig rajtam a kezét alulról fölfelé. Odahajolt, hogy megcsókolja a
bőrömet, a nyelvével pedig körüljárta az egyik mellbimbómat.
Felmordultam, és éreztem, hogy szűkebb lett a nadrágom. Ez
a baj a farmerral: nem biztosít túl nagy… mozgásteret.
– Ööö… Eden… nem mintha zokon venném ezt, de mit
csináltál ma?
Felegyenesedve rám nézett.
– Olvastam – mondta nagyot sóhajtva és a hátam mögé
révedve. – Gyönyörű szerelmes történeteket olyan emberekről,
akiknek az a végzetük, hogy együtt legyenek.
– Miféle emberekről? – vontam fel a szemöldökömet.
Eden végigsimította a karomat, és nekilátott kigombolni a
nadrágomat. Minden gondolatom semmivé foszlott. Kit érdekel,
mit csinált? Ha ez az eredménye, akkor csinálhatná gyakrabban is.
Lehúzta a sliccemet, aztán a farmert a csípőmre, és végül
hagyta leesni a földre. Félrerúgtam a nadrágot, Edennek pedig az
ágaskodó férfiasságomra tévedt a tekintete. Még jobban
bepárásodott a szeme, amikor előrenyúlt, hogy megfogja. Elállt a
lélegzetem.
– Lord Darkhavenről és Lady Flowervale-ről.
Már majdnem előrehajoltam, hogy megcsókoljam, de ettől
megtorpantam.
– Dark micsoda és Lady kicsoda?
– Lawrence és Elinor – kuncogott Eden álmatag tekintettel.
Én teljesen elvesztettem a fonalat. Megint megsimogatott,
amitől felnyögtem.
Két tenyerem közé vettem az arcát, és szájon csókoltam.
Rögtön találkozott a nyelvünk, éreztem az üde ízét. Most ő nyögött
fel, mire az egész testem, a szívem és a tudatom is egyetlenegy
valamire koncentrált: Edenre. Úgy csókolt, mintha évtizedek óta
nem láttuk volna egymást. Úgy csókolt, mintha most jöttem volna
haza a háborúból, és nem hinné el, hogy élve és sértetlenül
megúsztam. Akármit kell is tennem azért, hogy ez a lány így
csókoljon életem minden napján, azt Jogom tenni – született meg az
elhatározás vágytól ködös fejemben.
Odasétáltam vele az ágyhoz. Mindketten ledőltünk, és csókkal
fojtottam bele a nevetést. Én is vigyorogtam, aztán a bársonyos,
illatos nyakát csókolgattam. Magamba szívtam az almavirágokat
és a tavaszt.
– Szeretek szerelmes lenni – nyögdécselte. – Szeretlek. Szeretek
a tiéd lenni.
– Én is szeretlek – mondtam két csók között. – Szeretek a tiéd
lenni.
Eden félretolt, a hátamra fordított, és rám mászott. Úgy
helyezkedett, hogy pont összeérjünk odalent. Megint kezdtek
elhomályosulni a gondolataim.
Lehajolt, hogy a nyakamat csókolgassa, és közben lenyúlt az
egyik kezével, hogy ott is simogasson.
– Ez nagyon jó. Ne hagyd abba!
Egy darabig még így simogatott, aztán kissé hátradőlve a
golyóimat kezdte cirógatni. Kipattant a szemem. Eden tágra nyílt
szemmel nézett vissza rám, és finom pír jelent meg az arcán.
– Ez így jó? – kérdezte.
Kinyitottam a számat, de egy szó sem jött ki rajta. Így hát csak
bólintottam. Azt tettem, amit tennem kellett, hogy ne hagyja abba.
Eden álmatag mosollyal nézett a szemembe, amitől csak még
keményebb lettem.
– Mesélj csak arról a könyvről, amit ma olvastál! – kértem
rekedten. Fontolóra vettem, hogy ha lesz munkám és keresetem,
akkor a saját élelmezésemen fogok spórolni, hogy még több ilyen
könyvet vegyek neki.
Eden felállt, és gyorsan kibújt a ruháiból. Már majdnem
felültem, hogy hozzá érhessek, de ő gyengéden visszanyomott.
 – Lawrence egy bátor és becsületes lovag. Erős és sötét hajú,
pont, mint te – mászott vissza rám, és ismét megmarkolt. Lüktetve
hanyatlottam le az ágyra.
– Eden… – nyögtem.
– Tudom. Én is kívánlak. Egész nap kívántalak. Szinte égtem a
vágytól, amióta Lord Darkhaven elvette Lady Elinor ártatlanságát
a szolgálólak konyhaasztalán.
– Ártatlanságát? – bukott ki belőlem.
Eden bólintott.
– Lady Elinor szolgálóként bujdokolt a gonosz wallingtoni
herceg elől – magyarázta, és felemelkedve odakalauzolt a
nyílásához. Elhomályosult a látásom, miközben néztem, hogy
lassan beléhatolok. Abbahagyta a mozgást, mire kétségbeesetten
vágyakozva felnyögtem.
Eden behunyta a szemét, és leereszkedett az ölembe. Olyan
erővel vett körül a szűk forróság, hogy azt hittem, elájulok a
gyönyörtől.
– Mmm… – mormolta, s lassan mozogni kezdett. Még mindig
csukva volt a szeme, és kissé hátraengedte a fejét.
– De így is megtalálta és foglyul ejtette.
Próbáltam visszaemlékezni, hogy miről is beszéltünk, és ki
ejtett foglyul kit, de ködös volt a tudatom. Nem nagyon működtek
az agysejtjeim.
Edennek megkeményedett a mellbimbója, miközben
nyögdécselt. Szinte gyötrelmes volt ez a látvány és az érzés.
Megfogtam a csípőjét, de nem akartam irányítani. Kíváncsi voltam,
mihez kezd magától. Látni akartam, hogy úgy mozog, ahogy neki
a legjobb.
Kicsit gyorsított a tempón, és minden leérkezésnél halkan
felsikkantott. A saját kezével a mellbimbójához nyúlt, nekem pedig
egy pillanatra be kellett hunynom a szememet, hogy ne jussak el
rögtön a csúcsra.
– Eden! – morogtam. – Nem tudok… te annyira…
– Neked hogy jó? – lehelte. Megint behunyta a szemét, és
résnyire szétnyíltak telt ajkai. Meseszép volt.
– Nekem mindenhogy jó, Eden. Most már minden jólesik, amit
csinálsz. Legyen, ahogy szeretnéd!
– Egy pillanat… ó, ez nekem is jó. Lady Elinornak igaza volt.
Ez nagyon jó.
Még jobban elhomályosult a tekintetem, és éreztem, hogy
belekerülök az örvénybe. A fogamat összeszorítva visszafogtam
magam. Aztán – hála az isteneknek – Eden gyorsított, és a nevemet
kiáltotta. Előrebukott rajtam, még egyszer elállt a lélegzete, végül
nyögve hozzám préselődött.
Egyetlen gyors mozdulattal a hátára fordítottam, és keményen,
tövig belé hatoltam. Még a lábujjaim is megfeszültek a testemben
végigáradó gyönyörtől. Gyorsan és hevesen értem a csúcsra.
Csillagokat látva épphogy sikerült észbe kapnom, hogy
különváljak tőle, és a hasára célozva könnyebbüljek meg.
Belenyögtem a nyakába az utolsó cseppeknél. Már alig vártam,
hogy ne így kelljen történnie. De még nem kockáztathattunk.
Ahogy ott feküdtünk, Eden kulcscsontján pihentettem az
arcomat.
– De a bátor Lord Darkhaven hegyen-völgyön
keresztülvágtatott a paripájával a sötét éjszakában, hogy
megmentse Lady Flowervale-t. És bár volt egy fordulat, és kiderült,
hogy Lord Darkhaven valójában nem is uraság, hanem csak egy
nincstelen koldus, akinek se címe, se kastélya, se egy fillérje, Lady
Elinor mégis őt választotta, mert ő volt az igaz szerelme – mesélte a
hajamat simogatva Edén, amíg kezdtek kitisztulni a gondolataim.
Felemeltem a fejemet, hogy ránézzek. Elkerekedett a szemem,
amikor láttam, hogy könnyek szöktek a szemébe, és az egyik
csepp végiggördült az arcán.
– Lawrence – suttogta másik kezével a szívéhez kapva. – Akár
úr vagy, akar koldus, herceg vagy utcagyerek, én senki mást, csak
téged dicsőítelek. Senki más, csak te vagy a szerelmem, amíg van
élet a testemben.
Eden mélyet sóhajtva bámult le rám, és még több könnycsepp
gördült végig az arcán. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék
ennek a gyönyörű lánynak itt alattam, akit mindennél jobban
szerettem, de teljesen összezavart. Lehet, hogy Hectornak jó oka
volt a regények sok évvel ezelőtti betiltására.
– Tudom, hogy ez csak egy mese – törölte le a könnyeit Eden. –
De elhitette velem, hogy a végére minden rendbe jöhet. Még akkor
is, amikor teljes a káosz, és az ember nem tudja, mit csináljon. A
szerelem mindent megold, és mi is megleszünk. Ez a könyv
reményt adott.
Sóhajtottam egy nagyot, és rámosolyogtam.
– Hajnalka – mormoltam. – Honnan merítesz erőt?
– Belőled – suttogta, s egyik ujját végighúzta az ajkamon.
Az oldalunkra fordultunk, hogy egymással szemben
feküdjünk. Megsimogattam hosszú haját, és kibontottam ott, ahol
összegubancolódott.
– Mondd el, mi volt ma! – kérte halkan.
– Nem jártunk szerencsével – sóhajtottam. – Úgy tűnik,
semmiféle papír nincs a születésünkről. Kristi azt hitte, hogy talán
lehet, mert jártunk iskolába, de kiderült, hogy mivel Acadiában
születtünk, nem állítottak ki nekünk anyakönyvi kivonatot. Nem
tudjuk, hogy működik ez az egész, próbálunk rájönni. Addig nem
tudunk olyan helyen dolgozni, ahol igazolványt kérnek, tehát
étteremben és boltban semmiképpen. De van pár ötletünk
Xanderrel, szóval ne aggódj, rendben?
– Nem aggódom – mosolygott Eden. – Tudom, hogy minden
rendben lesz.
– Igen – kacsintottam rá. – Mint annál a Lordnál…
– Darkhaven – vigyorgott. – Úgy képzeltem, hogy olyan, mint
te, csak a haja kackiásan rálóg a gallérjára.
– Nem tudom, mit jelent az, hogy kackiásan, de ha még több
ilyen pillanatunk lesz attól, hogy megnövesztem a hajam, akkor…
Eden felkacagott.
– Lehet.
A mellkasomra hajtotta a fejét, és éreztem, hogy mosolyog.
Majdnem összerezzentem, olyan erővel tört rám a vágy, hogy meg
kell öt védenem. Közben beletúrtam a hajamba. Néha úgy
éreztem, hogy túlságosan szeretem, mintha megsebezne belülről az
érzés. Megfogom védeni az édes és reményekkel teli szíved gyönyörű
szerelmem – fogadkoztam magamban. Esküszöm, hogy megvédelek
a világ minden bajától, és örökké a menedéked leszek.
– Mit együnk vacsorára? – kérdezte Edén.
– Éhes vagy?
– Hát volt miben megéheznem – bólintott.
Megint elmosolyodtam. Ez tetszett.
– Akkor nézünk neked valami kaját. Kristi is nemsokára
hazaér. Remélem, sikerült eladnia az aranyat – tettem hozzá, aztán
elhallgattam. – Amikor ezt mondom, mindig úgy érzem magam,
mint egy kalóz.
– Szerintem Kristinek van odakint egy kalózos könyve –
kacagott Eden. – Az a következő a listámon.
– Támogatom az ötletet – vigyorogtam.
Egy darabig még így feküdtünk. Örültünk annak, hogy
öleljük egymást, és a tudatnak, hogy senki sem fog szétválasztani
minket. Ma este és minden este együtt alhatunk, pont így.

***

Egy óra múlva már mindhárman megfürödtünk. Xander a

tévécsatornák között kapcsolgatott. Megmutatta nekünk, hogy
működik. Hangos volt, színes, és mintha túl sok minden lett volna
benne ahhoz, hogy koncentrálni tudjak.
– Kapcsold ki! – fordultam el fintorogva.
– Nem tetszik? – kérdezte hitetlenkedve, és tovább nyomkodta
a gombokat.
– Nem.
Nyílt az ajtó, és Kristi lépett be rajta. Boldogan mosolygott
ránk.
– Helló, skacok! – csukta be maga mögött. – Jó hírem van.
Szereztem nektek pénzt. Több mint egy ezrest.
– Te jó ég! Csak viccelsz – rikkantotta Xander, és felpattanva
kikapcsolta a tévét.
– Á-á. Tessék – adta át vigyorogva Xandernek.
– Hát akkor ünnepeljünk! – javasolta Xander. – Meghívunk
vacsorára – jelentette ki, aztán elkomolyodott. – Várj csak,
mennyibe kerül egy vacsora?
– Majd valami nagyon gazdaságos helyre megyünk – nevetett
Kristi.
– Oké. Figyelj, így már nincs szükségünk a te pénzedre!
– De attól még megkapjátok – kacsintott Kristi. – Bárcsak
többet tudnék adni! Hadd kapjam össze magam, és már mehetünk
is!
Egymásra vigyorogtunk Xanderrel és Edennel. A dolgok
kezdtek a helyükre kerülni.
 – Mit gondolsz, Lady Flowervale?
– Szerintem minden rendben lesz, Lord Darkhaven.
– Készen vagytok? – jött ki a szobájából Kristi.
– Aha – fogtam meg Eden kezét.
Csevegve és nevetgélve mentünk le a lépcsőn. Amikor
befordultunk a sarkon a parkolóhoz, lassan megállt mellettünk egy
rendőrautó. Az anyósülésről egy rendőr szállt ki, aki a kezét az
övébe rakott pisztolyon tartotta. Még jobban megszorítottam Eden
kezét, ahogy szétáradt bennem az adrenalin.
– Semmi baj – leheltem. – Csak gyere utánam! Lehet, hogy
segíteni fognak.
A hátam mögé pillantottam. Semmi más nem volt ott, csak a
betonfal.
Eden ijedten bólintott.
Ekkor szállt ki a kocsiból az a rendőr, aki vezetett.
Clive Richter.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

EDEN

– ÉPP TÉGED KERESTÜNK, EDEN – mosolygott Clive, de a tekintete

rideg maradt.
– Clive! – szólalt meg hitetlenkedve és rekedten Calder. – Eden
jól van. Nem akar Hectorral élni.
– Hát sajnos az a helyzet, fiam, hogy Hector a gyámja, ezért
nincs választása – hunyorgott rám, és a másik rendőrhöz
hasonlóan a derekához nyúlt. – Neked viszont van. Azt csinálsz,
amit csak akarsz. Tizennyolc éves vagy. Hector amúgy sem akarja,
hogy visszatérj.
Clive Richter rendőr! Próbáltam felfogni, hogy mi történik.
– Semmiképp sem hagyom magára – szorította meg Calder a
kezemet, és magához húzott.
Zakatolt az agyam. Reszketett a testem. Hányingerem lett.
Hogy lehet az, hogy egy perccel ezelőtt még nevetgéltünk, most
meg éppen összedől az egész világ? Clive-nak valamiért tetszett,
amit Calder mondott. De miért! Mert ezt akarta hallani.
– Tudja, hogy az az ember, akihez visszaviszi, egy szektavezér?
– kérdezte emelt hangon Kristi.
A másik rendőr leeresztette a napszemüvegét, és ránézett.
– Magának szekta, neki vallás. Amúgy meg ettől függetlenül ő
a gyámja.
Kristi összezavarodva megrázta a fejét.
– Mi? Ez… – De nem tudta befejezni a mondatot. A férfinak
bizonyára igaza volt.
– Szerencséje, hogy nem tartóztatjuk le, amiért bújtatott egy
szökevényt – köpött maga mellé az aszfaltra a másik rendőr. – És
nagyon nem szeretnénk rálőni magára, de megtesszük, ha muszáj –
nyúlt nevetve a pisztolyáért.
Fogalmam sem volt, mi ebben a vicces.
– Szállj be! – mutatott Clive merev arccal a rendőrautóra. – Ne
akard, hogy megbilincseljelek!
– Calder…
Calder rápillantott Xanderre, tágra nyitotta a szemét, Xander
pedig bólintott egyet. Calder egy hirtelen mozdulattal elém vetette
magát, arccal a rendőrnek. Odalökött Xander felé, aki megfogta a
kezemet, és rohanni kezdett velem. Sikítva néztem hátra, ahogy a
rendőr ráugrott Calderre.
Hirtelen én is az aszfaltra vágódtam. Az ütés erejétől elállt a
lélegzetem. Nyögve próbáltam összeszedni magam, miközben
valaki felrántott. Clive állt előttem lihegve. Bilincset kattintott a
kezemre, a szeme pedig eszelős izgalomtól fénylett.
– Te kis harcos, ezt már szeretem – kacagott. Aztán
hátravonszolt a rendőrautóhoz, Xander pedig a hátam mögött
káromkodott. Kristi odasietett hozzá.
Nagyot nyeltem, és úrrá lett rajtam a rettegés.
Caldert benyomták a rendőrautóba, engem pedig utána.
Calder kétségbeesve próbált megérinteni a bilincsbe vert kezével.
– Jól vagy? Edén, jól vagy? – nézett rám a dühtől morogva.
– Jól vagyok, Calder. Jól vagyok – bátorítottam, pedig vadul
kalapált a szívem, és lüktetett bennem a félelem.
Xander a kocsi ajtajához szaladt, de Clive visszafogta.
– Te nem kellesz neki – jelentette ki.
Calder előttem áthajolva odaszólt Xandernek:
– Találkozunk a…
– Tudom, hogy hol és mikor – sétált el hátrálva Xander
döbbenettől és haragtól eltorzult arccal.
Nem tudom, miben állapodtak meg, de Calder bólintott és
hátradőlt.
– Minden rendben lesz. Megígérem. Egyszerűen eljövünk,
amint tudunk. Most már van hová mennünk, van pénzünk.
Én csak bólintottam, mert képtelen voltam megszólalni.
Clive és a másik rendőr is beszállt a kocsiba, aztán elindultunk.
A hátsó ablakon át láttam, hogy Kristi és Xander ott áll, és döbbent
arccal nézi, ahogy elvisznek minket. Alig öt perc alatt történt az
egész. Hogy lehet ez? Hogy találtak ránk ilyen gyorsan?
Megdermedtem, megdöbbentem, sokkot kaptam. Clive a válla
fölött hátranézve, gúnyosan nevetett.
– Hurrá, Hector örülni fog, hogy visszakapja a kis hercegnőjét.
Meg kell mondjam, egy kicsit bekattant, de ettől majd
helyrejönnek a dolgok.
Előrefordult, és Calderre nézett a visszapillantóból.
– Rossz döntés volt eljönnöd vele – közölte kárörömtől csillogó
szemmel. – A lovagiasság most nem nyerő.
Aztán megint gúnyosan kacagott.
Mi csendben maradtunk Calderrel, és olyan közel húzódtunk
egymáshoz, amennyire csak lehetett. Hideg verejtékben úszott a
kezem, és reszkettem.
Kifelé bámultam az ablakon, miközben végigmentünk az
autópályán, majd letértünk az Acadia felé vezető földútra. Tényleg
ilyen messzire gyalogoltunk? Calder tényleg végigcipelte Xandert
ezen az úton? Könnyek szöktek a szemembe, de pislogva
igyekeztem visszatartani. A tudatom ragaszkodott hozzá, hogy
hamarosan megint megtesszük ezt a sétát. Megszökünk az első
adandó alkalommal. És ott is maradunk. Már okosabban fogjuk
csinálni, nagyobb biztonságban leszünk. Ráadásul két hét múlva
tizennyolc leszek, akkor pedig Hector már amúgy sem tehet
semmit. Kihúztam magam, és felszegtem az államat. A mellettem
ülő Calder bujkáló mosollyal fürkészett.
– Ez az én erős és bátor Hajnalkám – szólalt meg nagyon-
nagyon halkan.
Odaértünk Acadiába. Csikorgott a murva a rendőrautó kereke
alatt, nekem pedig összeszorult a szívem. Kihaltnak tűnt a hely.
Senki sem volt a mezőn, senki sem foglalkozott az állatokkal, senki
sem sétált az ösvényeken. Mi folyik itt?
Clive kinyitotta nekünk az ajtót, mi pedig kiszálltunk, és
hirtelen Hector hangja vett körül minket. Lassan megfordulva
láttam, hogy csak a hangszórók azok, amik teljes hangerővel
bömbölik tele Acadiát.
Clive durván meglökte Caldert, aki elengedte a kezemet, és
hátralépett, hogy ne essen el. Haragos tekintettel méregette a Clive
övén lógó fegyvert. Clive kihúzta magát, és kárörvendőn csillant a
szeme.
– Azt próbáld meg, pohárnok!- kacagott fel magas hangon.
– Na, gyere már, Clive! – szólalt meg a másik rendőr. –
Leszállítottuk őket. Menjünk vissza dolgozni!
 Clive Caldert bámulta, és odaköpött mellé a földre.
Ekkor láttam meg Hectort. A házból jött kifelé, mellette pedig
Hailey rohant, hogy tartsa vele a lépést.
Hectornak hosszú volt a haja, mint kislány koromban. De most
nem volt összefogva. Kócosnak és töredezettnek tűnt, amitől még
jobban látszott, mennyire kopaszodik a feje búbján. Sokat fogyott,
amitől beesett az arca. A szeme pedig… ahogy közelebb jött,
látszott, hogy olyan a tekintete, mint a szökésem estéjén… csak
még rosszabb. Létezik, hogy csak tegnapelőtt történt? Hector
mintha éveket öregedett volna azóta.
Hailey úgy nézett ki, mint aki sírt, és amikor mindketten
megálltak előttünk, leszegett fejjel összekulcsolta a kezét. Senki sem
szólalt meg, a felvett szentbeszéd hangos háttérzajt szolgáltatott.
Láttam, hogy Clive Richter és a másik rendőr a kocsi felé indul,
ami a látóteremen kívül volt, de nem néztem utánuk. Beindult a
motor, és elhajtottak.
Hector vett egy mély lélegzetet, aztán elmosolyodott.
– Annyira örülök, hogy visszakaptalak, szerelmem! – mondta
nekem.
Hailey rápillantott, majd megint le a földre. A főépületből
három munkás jött ki, akiket nem ismertem. Hector mögé állva
méregettek minket résnyire szűkült szemmel.
– Hector, kérlek… – mondtam neki. – Engedj el! Ha valaha is
szerettél engem, kérlek, engedj el!
Hector kedvtelő arckifejezése mit sem változott.
– Engedjelek el? Engedjelek el? – emelte az ujját az ajkához, és
egy egész percen át kémlelte az eget. Aztán éktelen harag villant a
tekintetében. – HOGY EZ A SÁTÁN FATTYA BIRTOKOLJON
TÉGED? – rándult a feje Calder felé. – HOGY MINDENKI MAS
MEG A POKOLBAN ROHADJON AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGIG?
Hátrahőköltem az ordítástól, Calder tenni akart felém egy
lépést, de a három munkás hirtelen odaugrott, hogy lefogja a
karját. Döbbenten nézett rájuk.
– Mi a fenét csináltok, srácok? Hiszen ismertek! Ismertek
engem.
– Csak azt hittük – válaszolta a legmagasabb.
Jaj, Elysium istenei, micsoda rémálomba csöppentem!
Legszívesebben felkiabáltam volna nekik, hogy kérlek, legyen már
ennek vége.
– Vigyétek a cellába! – közölte Hector, miközben hátrasimította
a haját, és kihúzta magát.
Calder egy lépést hátrálva behúzott az egyik férfinak, aki
megtántorodott, a másik kettő pedig rávetette magát, hogy
lefogják a karját. Sírni kezdtem, és a szám elé kaptam a kezemet.
Hector hirtelen mögöttem termett, és durván magához húzott.
Teljesen összezavarodtam. Nem értettem, mi történik.
– Felvágom – jelentette ki Hector.
Megállt az idő. Megdermedtem. Calder is megdermedt. A
három férfi is megdermedt, aki szorosan lefogta Caldert. Hailey
éles hangon felsikoltott.
Hector kést szorított a nyakamhoz. Az éle máris megvágta a
bőrömet.
– Erő lakozik a vérében – mondta Hector. Megvonaglottam és
sikítottam, miközben ő előrehajolt, és lenyalta a kiserkenő
vércseppet.
– Ha ellenáll a jóslatnak, van más módja is, hogy magunkkal
vigyük Elysiumba… legalábbis egy kis darabot belőle, amiben
még van élet.
Megint lenyalt rólam egy vércseppet, én pedig szorosan
behunytam a szememet.
– Maga marhára megőrült – szólalt meg elfúló hangon Calder.
Hector felemelte a fejét, hogy rámeredjen Calderre. A fülemen
éreztem forró leheletét, és megcsapott borzalmas szaga. Megint a
nyakamhoz szorította a kést, amitől felsikoltottam.
– Jól van, jól van – tartotta fel mindkét kezét megadóan Calder.
– Megteszem, amit mond. Csak ne bántsa őt!
Calder tekintetében elemi rettegés tükröződött, ahogy Hectort
nézte. Szipogtam egyet, hogy ne zokogjak fel.
A kés eltávolodott a bőrömtől, és Hector mintha elégedetten
felsóhajtott volna.
– Vigyétek a börtönbe! Zárjátok be! – adta ki az utasítást.
Calder mélyen a szemembe nézett, miközben bólintott egyet.
Én is bólintottam. Azt üzente, hogy minden rendben lesz.
Önként indult el a három férfival, akik közül az egyiknek
erősen vérzett az arca.
Hector kifújta magát, és derűsen elmosolyodott.
– Bemegyünk? Játszol nekem valamit, Eden?
Tágra nyílt a szemem, amikor találkozott a tekintetem Hailey-
ével, de ő mögöttünk lépkedve elfordult.
Később, miután órákig zongoráztam, és majdnem rádőltem a
fáradtságtól a zongorára, Hector elbocsátott. Gyorsan elindultam
fel a szobámba. Már a lépcsőn jártam, amikor Hector megragadta
a karomat. Ijedten felé fordultam.
– A jóslat be fog teljesedni, szerelmem. Ne legyenek másfajta
illúzióid! És ha bármit is teszel, amivel megpróbálod
megakadályozni, akkor megölöm őt. Megértetted?
Éreztem, hogy elkerekedik a szemem, és összeszorul a
gyomrom a rettegéstől. Elengedett, én pedig felrohantam a lépcsőn.
Becsuktam magam mögött az ajtót, utána pedig hallottam a
zár kattanását kívülről. Az ablak felé pillantottam a szemközti
falra. Vaskos fémrácsot szereltek rá. Fogoly lettem a szó minden
értelmében. Zokogva lerogytam az ágyra. Néhány órával ezelőtt
még fény vett körül, és remény, most pedig kétségbeesett sötétség.

***

A következő két hétben nem nagyon hagyhattam el a szobámat.

Miriam Anya hozott nekem ételt, bár nem sokat. Az ültetvényekről
nem gondoskodtak, így lehullott az érett termés, és nem volt, aki
összeszedje. Már az állatok is éhesek voltak, és betegek. Hallottam
a kecskék panaszos mekegését, amikor éppen szünetelt a felvett
mise. Azt hittem, megőrülök. El kellett fojtanom az érzéseimet,
amennyire csak bírtam, és egyetlenegy gondolatra összpontosítani.
Arra, hogy ki fogunk jutni innen. Valahogy lesz rá mód. A legelső
adandó alkalommal kijutunk.
Nem tudtam, mi van Calderrel, és ez szörnyű rettegéssel töltött
el. Vajon kap enni? Jól van? Megfogadtam, hogy az ő erős
Hajnalkája leszek. Megfogadtam, hogy nem omlok össze.
A tizennyolcadik születésnapom délutánján Hailey halkan
benyitott a szobámba, és letett egy fehér ruhát az ágy végébe.
Bánatos tekintettel nézett rám, ahogy ott ültem az asztalnál, és
kifelé bámultam az ablakon.
 Odaszaladtam hozzá, levetettem magam elé, és zokogva
átöleltem a lábát. Megsimogatta a hajamat. Könnyes volt a szeme,
amikor felpillantottam.
– Kérlek, segíts nekünk! – könyörögtem.
– Semmit sem tehetek – rázta a fejét. – A fiaim… van négy
fiam. Képes lenne… – sírdogált halkan Hailey.
– Tudod, hol van Calder? – kérdeztem, miután vettem egy mély
lélegzetet.
– Életben van. Kap enni és vizet. Ennél többet nem tudok.
Könnyek folytak végig az arcomon.
– Ha ma hozzámegyek Hectorhoz, holnap elmegyünk.
Hailey megrázta a fejét.
– Nem hagyná. Sohasem hagyná, hogy elmenj, mielőtt
beteljesedik a jóslat.
– A jóslat nem fog beteljesedni! – kiabáltam. Hailey
összerezzent, én pedig újabb mély levegőt vettem. – Ne haragudj,
Hailey! De ezt te is tudod, ugye?
Nem válaszolt, csak lefelé bámult a kezére.
– Hailey, ha ma hozzámegyek Hectorhoz… és eljön az idő,
amikor kiszabadíthatom Caldert, akkor legalább elterelnéd Hector
figyelmét?
Hosszasan fürkészte az arcomat, aztán bólintott.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Kitalálok egy tervet.
Kiszabadítom Caldert, és elmenekülünk. Ezúttal nem fognak
megtalálni minket.
– Öltözz fel! – állt fel Hailey. – Visszajövök megcsinálni a
hajadat. Hector egy órán belül el akar venni feleségül.
Jeges borzongás futott végig a gerincemen.
– Egy órán belül?
Az egész testem remegni kezdett. Hányingerem lett. Egy órán
belül? Hogy fogom én ezt kibírni?
– Igen. Már mindenki a templomban várakozik. A Tanács
egyik tagja, Daniels törvényesen le tudja vezényelni a ceremóniát.
Elfordultam. Pont annyira nem bíztam Danielsben, mint Clive
Richterben. Eszembe jutott, hogy talán ő is rendőr. Talán mind az.
Nem értettem semmit.
Felsóhajtva kihúztam magam.
– Kész leszek.
 Hailey bólintott, és elindult kifelé a szobámból.
– Hailey? – szóltam utána. Megállt és felém fordult. – Szednél
néhány kék virágot a bokorból a mező nyugati oldalán? Mindig is
olyat akartam az esküvőm napján a hajamba.
Hailey értetlenül nézett rám, de azért bólintott, és becsukta
maga mögött az ajtót.
Térdre rogytam az ágy mellett. Ó, drága Kegyelem Istene,
kérlek, segíts!
Egy óra múlva a templomhoz tartó hintóbán ültem Hectorral.
Fehér öltöny volt rajta, én pedig hosszú, habos menyasszonyi
ruhában voltam, amit nem tudom, ki varrt nekem. A hajamban
hajnalkák díszelegtek. Fájdalom marcangolta a szívemet.
Acadia népe előtt mondtuk el az eskünket a templomban.
Hectornak valamiféle láz csillogott a szemében, ahogy rám nézett.
Mint egy őrültnek. Igyekeztem kerülni vele a szemkontaktust,
miközben kimondtam a szavakat, amiket nem gondoltam
komolyan. Az istenek tudják, mi van a szívemben – gondoltam. Mit
számít egy úgynevezett fogadalom, ha nem igazi?
A közönség soraira pillantva észrevettem Calder szüleit.
Lehajtott fejjel ültek, mintha áhítatosan imádkoznának. Ők még
elhitték.
Amikor vége lett, Hector az emberek felé fordulva a magasba
emelte a karját, és bizonyosságtól zengő hangon megszólalt:
– Drága feleim! Ez egy csodálatos nap. Eden már a hites
feleségem a törvény és az istenek színe előtt. Így egy lépéssel
közelebb kerültünk valódi sorsunk beteljesítéséhez.
Tüzes tekintettel és széles mosollyal bámult rájuk. Mindenki
visszanézett rá. Volt, aki boldognak látszott, mások viszont
döbbentnek, gondterheltnek vagy éhesnek. Néhány gyerek sírt is.
– Lakoma vár benneteket az étkezőben. Egyetek, kérlek!
Ünnepeljetek! Ez a nap az örvendezésről és az ünneplésről szól. –
Végigjáratta tekintetét a tömegen. – Drága feleim, az özönvíz egyre
közeleg. Be fog érni az áldozataink gyümölcse. Kapaszkodjatok
belém, kapaszkodjatok Eden Anyátokba, kapaszkodjatok bele
Acadiába! Tudjátok, hogy most már szentek vagyunk. A Sátán
mindenféle módon próbál megkísérteni benneteket, úgy
gyarapodnak a nehézségek, ahogy közeledik a vég. De ne adjátok
meg magatokat a kísértésnek! Ne pártoljatok el! Nagyon közel
járunk a paradicsomhoz, drága feleim. Most pedig menjetek és
ünnepeljetek!
Azzal kézen fogva kivezetett a sorok között a hintóhoz, ahol
megragadta a gyeplőt, és elindultunk vissza a főépületbe.
– Mi nem ünneplünk? – kérdeztem olyan hangon, ami még a
saját fülemnek is üresen csengett.
– De, a hálószobámban fogunk ünnepelni – felelte.
Egyenesen előremeredtem. Próbáltam megfékezni sajogva
zakatoló szívemet. Siralmas volt a helyzet. Jobbra pillantottam –
oda, ahonnan a cella ajtaja nyílt a főépület mögött. Jaj, Calder,
szerelmem! Értünk csinálom ezt. Nincs más választásom. Csak
reménykedem, hogy működik.
Hector kézen fogott, és bevitt a főépületbe, aztán fel a lépcsőn a
hálószobájába. Jártam már itt, amikor pénzt és némi ékszert
loptam. Fájdalmasan összeszorult a szívem, mert eszembe jutott az
a pillanat a forrásnál, amikor megmutattam a kincseket Caldernek
és Xandernek. Mennyi remény volt még akkor! El kellett
hessegetnem a gondolatot, hogy ne kezdjek el ordítani.
Hector mögém lépett. Éreztem meleg leheletét a nyakamon,
ahogy lassan lehúzta a ruhám cipzárját. Elhúzódtam tőle, mire
figyelmeztetőn nézett rám, amikor szembefordultam vele.
– Kérlek, hadd vetkőzzem le én neked! – rebegtem a
szempilláim alól.
Izgatottság és meglepődés látszott rajta, ahogy hátralépett.
Tetőtől talpig végigmért, és megfogta dudorodó nadrágját, amin
keresztül simogatni kezdte magát. Majdnem elhánytam magam,
de nyeltem egy nagyot, és inkább kedvesen mosolyogtam.
Légy erős, Hajnalka!
Kibújtam a cipőmből, aztán lehúztam a ruhát a vállamról, és
hagytam, hogy a földre hulljon. Semmit sem viseltem alatta. Ott
álltam Hector előtt meztelenül, teljesen felfedve épphogy csak
dudorodó terhes pocakomat.
Reszkető kézzel megsimogattam a hasamat. Csak az utóbbi
két hétben vált nyilvánvalóvá a helyzet, és leginkább azért, mert
fogytam az Acadiát sújtó éhínség miatt. Egyedül voltam a
szobámban, miközben Calder alig száz méterre ült egy cellában,
amikor felfedeztem a gyönyörű kis titkot. Hogy a gyermekét
hordom a szívem alatt. A forrásnál fogant, amikor először
szeretkeztünk, csaknem három hónapja. Tudtam, hogy nem fogom
tudni elrejteni Hector elől, amikor elé állok meztelenül. Nem volt
más választásom, mint könyörögni az életünkért.
– Engedj el minket! – suttogtam. – Most már nem csak a saját
vérem csörgedezik az ereimben. Hanem az övé is. Mindkettőnké. A
baba pedig olyan erős, mint az apja.
Hector jéggé dermedve állt, és színtiszta zavarodottság látszott
rajta, amikor a szemembe nézett.
– Összemocskolt – jelentette ki szinte tényszerűen.
Felcsillant bennem a remény. Most már békén hagy minket?
– Igen, Hector – bólintottam esdeklő tekintettel. – Én akartam,
hogy összemocskoljon. Engedj el minket! Így már nem akarsz
engem. Kérlek! Csak engedj el! Hadd éljük az életünket! Terhes
vagyok az ő gyerekével. Szerelmesek vagyunk. Ez minden. Ilyen
egyszerű. Kérlek! – rogytam térdre előtte. – Kérlek, engedj el
minket! Légy irgalmas!
– Kifelé – mondta olyan nyugodtan, hogy megrettentem tőle. –
Távozz a közelemből, miközben a Sátán fattyát Hordozod!
Tudnom kellett volna, hogy a Sátán ilyen erős, és mennyire meg
akarja akadályozni a jóslat beteljesülését.
Felnézett, és úgy hunyorgott, mintha hangokat hallana maga
körül.
– Igen. Megint alábecsültem az erejét és a gonoszságát – tette
hozzá rekedten, szinte elveszve.
Gyorsan felálltam, magamra húztam a ruhámat, a cipővel
pedig nem foglalkoztam. Hector durván megragadta a karomat,
hogy kivezessen a szobájából, a folyosón keresztül át a sajátomba,
ahová szó szerint bedobott, és rám csapta az ajtót, majd kulcsra
zárta. Az ágyra ülve megsimogattam a hasamat.
– Minden rendben – nyugtattam inkább saját magamat. –
Minden rendben. Rendben leszünk.
Levettem az ujjamról az arany karikagyűrűt, és letettem az
éjjeliszekrényre. Átöleltem magam, hogy ne remegjek annyira.
Hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a megkönnyebbülés, hogy
nem kellett kibírnom egy szeretkezést Hectorral. Caldert viszont
még jobban féltettem.
 ***

Másnap reggel arra ébredtem, hogy hunyorognom kell az ablakon

beáradó napfénytől. Elfelejtettem behúzni a sötétítőt, mielőtt este
elaludtam. Egy darabig még ott feküdtem, és rögtön a kis
pocakomra tévedt a kezem. Egy pillanatra úgy éreztem, minden
rendben lesz. Pedig nem volt rá okom, hogy így érezzék. Minden
borzalmas volt – szörnyű, iszonyatos káosz. Egy rémálom. Az
álom és az ébrenlét közötti kósza pillanatokban viszont mégis béke
költözőn a szívembe. Minden rendben lesz… valahogy. De aztán
beszüremlett a tudatomba a valóság, kitöltötte az űrt, és felállt a
szőr a karomon. Semmi sem lesz rendben.
Kulcs fordult a zárban, mire gyorsan felültem, és ráhúztam a
takarót most már kerekebb mellemre.
Hailey jött be egy tálcával, amin a reggelim volt. Leszegte a
fejét, és rögtön láttam, hogy egy hatalmas vörös nyom van az
arcán.
– Hailey… – dobtam félre a takarót, hogy kipattanjak az
ágyból.
– Eden! Kérlek, ne! – mondta rekedten. – Nincs sok étel, ne
haragudj! Most az állhatatosságunkat teszik próbára.
Azzal letette a tálcát az éjjeliszekrényemre, és halkan becsukta
maga mögött az ajtót. Összeszorult a szívem.
Belekortyoltam a teába, és azon töprengtem, mitévő legyek.
Hector visszautasította, hogy a felesége legyek. Ez jó hír. Így már
nem lehet szerepem a jóslatban. Annak vége. Jeges borzongás
fogott el annak ellenére, hogy meleg teát ittam. Hector nem fog
elengedni. Tudtam, hogy nem akar. Csak időt nyertem. És ha az
ösztöneim nem tévednek, abból se sokat. Befejeztem a teát, és
kimásztam az ágyból. Kikopogtam az ajtómon, mire Miriam Anya
kinyitotta, és odakint várt, amíg a mosdót használtam.
Minden fiókot megnéztem a fürdőszobában, de az összes
fegyvernek használható tárgy eltűnt. Tehetetlenül rátámaszkodtam
a pultra. Nem az volt a baj, hogy egyedül ne tudnék elmenekülni.
Az valószínűleg sikerülne. Caldert viszont hogy szabadítom ki? És
ha nem teszem, akkor mit fog vele csinálni Hector?
Reménytelennek éreztem az egészet.
 Ahogy kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, éles fájdalom nyilallt a
hasamba. Hétrét görnyedtem tőle.
– Mi az? – lépett oda mellém Miriam Anya.
– Nem tudom – válaszoltam levegőért kapkodva.
Még mindig a hasamat fogtam. Újabb szúrást éreztem, és a
falnak támaszkodva megint összegörnyedtem.
– Terhes vagyok – kiáltottam. – Valami baj van!
Miriam Anya döbbent arccal hátrahúzódott.
– Nem – jelentette ki.
– Áááá! – üvöltöttem fel a hasamat szinte szétrepesztő
fájdalomtól, aztán előregörnyedve lehánytam a folyosó tömörfa
padlóját.
– Vidd a betegsátorba! – hallottam a hátam mögött Hector
mély és rideg hangját.
Miram Anya körém fonta az egyik karját, és megtartott, ahogy
végigsétáltunk… azaz sántikáltunk a folyosón a lépcsőig.
Verejtékben úszott az arcom, és forgott velem a világ.
– Mit csináltál? – kérdeztem erőtlenül, amikor elmentünk
Hector mellett. – Mit raktál a teámba? Mit műveltél velem? –
sikoltottam már hangosabban.
– El kellett hajtani – mondta mögöttem. – A jóslatot még a
Sátán sem hiúsíthatja meg.
– Áááá! – ordítottam a rémülettől és a fájdalomtól, ami
nemcsak a testembe, hanem a lelkembe is belehasított. Miriam
Anya még szorosabban tartott, és szó szerint kicipelt a főépületből.
Megint hánytam, most az ajtó elé.
– Megöli a kisbabámat! – zokogtam. – Jaj, Kegyelem Istene,
segíts! Segíts! Segíts!
Térdre rogytam a saját hányásomban. Szinte megőrjített ez a
borzalom.
– Pssszt, gyermekem! – szólalt meg mögöttem Miriam Anya.
Megint megfogott, és levonszolt a lépcsőn. – Itt vagyok.
– Te utálsz engem! Te csináltad ezt. Ezt is te csináltad! –
csapkodtam erőtlenül a derekam köré fonódó karját, de csak arra
maradt energiám, hogy kibírjam a fájdalmat.
– Sohasem tennék ilyet – felelte. – Nekem is volt ilyen
veszteségem.
– Áááá! – ordítottam megint, és elhánytam magam az
udvaron. Néha elsötétült a világ, és minden összemosódott
körülöttem, ahogy próbáltam felegyenesedni. Valami meleg és
nedves folyt le a lábamon.
A nevemet hallottam a távolból. Még ilyen kábán is tudtam,
hogy Calder az.
– Calder! – sikoltottam. – Calder!
Amikor másodjára kiáltottam a nevét, elfúlt a hangom, aztán
megint hétrét görnyedtem egy velőtrázó sikollyal, és még több
ragacs folyt végig a lábamon. Igyekeztem arra vonszolni magam,
amerről a hívást hallottam, de Miriam Anya visszahúzott.
– A betegsátorba kell, hogy vigyelek. Ha életben akarsz
maradni, akkor oda kell vinnem téged.
Elernyedtem a karjaiban. A következő nyilallásnál már ordítani
sem volt erőm.
Elhomályosult előttem a világ. Amikor egy pillanatra
feleszméltem, láttam, hogy férfiak rohannak el mellettem arrafelé,
amerre Calderhez próbáltam menni.
A következő kép, hogy a betegsátorban fekszem egy priccsen,
és még mindig tombol a fájdalom a testemben, miközben izzadok
és ordítok a kíntól.
Elvesztettem az időérzékemet, ahogy a sötétség időről időre
elnyelt. Az egyik pillanatban reggeli napfény áradt be az ablakon,
a következőben pedig kora esti szürkület fogadott. Egész nap
ordítottam és vergődtem fájdalmamban, miközben Miriam Anya
jött-ment, és gondoskodott a testemről úgy, hogy nem is nagyon
tudtam, mit csinál.
– A legrosszabbon már túl vagy – szólalt meg az ágy végében,
miközben a lábam közét tisztogatta.
– Én… a baba… most akkor…? – suttogtam.
– Igen, Eden – felelte némi hallgatás után. – Sajnálom. Elment
a kisbabád.
Elment? Hova? Hol van most a kisbabám? A kis lény, akit éppen
csak elkezdtem annyira szeretni? Mihez kezdjek most azzal a
szeretettel?
A matracra dőlve bőgni kezdtem. A gyász, a veszteség és a
borzalom könnyei voltak ezek.
– Én csináltam – nyögtem ki. – Én mondtam el neki. Az én
hibám. Az egész az én hibám.
– Nem, nem a te hibád. És Elysiumban újra találkozhatsz majd
a kisbabáddal.
– Megölöm Hectort, ha odakerülök – vonítottam még
hangosabban. – Megkeresem és megölöm! Nem érdekel, ha már
eleve halott lesz!
A sírástól elfúlt a hangom.
– Elysiumban nincs gyűlölet, Eden.
Megfordultam a priccsen, és összekuporodva zokogtam
tovább.
– Calder megpróbált odamenni hozzád, amikor hallotta a
kiabálásodat.
Miriam Anya felé pillantottam feldagadt, vörös szemmel.
– Úgy küzdött, mint egy harcos, hogy a közeledbe férkőzzön,
gyermekem – mondta halkan, hideg borogatást rakva a
homlokomra. – De végül… túl sokan voltak.
– Túl sokan? – cincogtam. – De ugye… ?
– Életben van.
Ebből megértettem, hogy talán nem túl sokáig.
– Beküldték hozzá Willa Anyát, hogy ápolja?
Miriam Anya megrázta a fejét.
– Willa Anya előző éjjel meghalt.
Megpróbáltam eltolni magamtól, hogy felkeljek, de gyengéden
visszanyomott.
– Semmit sem tudsz tenni, Eden. Nem fognak a közelébe
engedni.
– Miért hagyod, hogy ez történjen? – vinnyogtam.
Miriam Anya összeszorította a száját.
– Minden álmunk valóra fog válni Elysiumban. Ott istenek és
istennők leszünk. Ott én is láthatom a saját gyermekeimet –
válaszolta halkan.
– Akkor menj egyedül Elysiumba! Ne kényszeríts rá minket,
hogy veled menjünk! – kiabáltam, miközben a hasamhoz kaptam
egy újabb görcs miatt.
– Egy darabig még lesznek fájdalmaid. Ez normális. Pihenned
kell.
Azzal felállt, kiment a betegsátorból, és mondott valamit
valakinek az ajtó előtt. Mély férfihang felelt rá. Őrt állítottak oda.
 Megfordultam a priccsen, és zokogtam. Nagyon fájt. Testileg,
lelkileg. Azt hittem, belehalok. Nem tudtam, hogy bírom ki. Calder,
én próbálok a te erős Hajnalkád lenni, de szerintem ezt nem tudom
nélküled végigcsinálni.
Perceken belül észrevehetően sötétebb lett a szobában, én pedig
pislogva az ablak felé emeltem a fejemet. Tökéletesen ráláttam a
napra. Egy árnyék mozgott előtte. Felgyorsult a szívverésem, és
megmarkoltam az ágyneműt. Eluralkodott rajtam az értetlenség és
a hitetlenkedés.
Napfogyatkozás.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

CALDER

ORDÍTOTTAM A DÜHTŐL ÉS A TEHETETLENSÉGTŐL , aztán zihálva

lerogytam a padlóra. Az ingem aljával nekiláttam letörölni az
ajkamból csordogáló vért.
Nemsokára elkezdtem fel-alá járkálni a cellában. Már két hete
fel-alá járkáltam benne. Próbáltam kitalálni a módját, hogyan
juthatok ki ebből a földalatti börtönből. Súlyos acélajtó mögött
voltam, ételt csak néha, rendszertelenül kaptam. Beosztottam a
vizet, amit az egyik hatalmas kancsóban hoztak, amelyikkel a
forráshoz jártam. A forrás! Nem, most nem gondolhatok erre. Most
nem.
Idejöttek, amikor Eden kiabálását meghallva elkezdtem
ordítani, mint a fába szorult féreg. Az első hárommal még
elbántam, de utána másik tíz munkás rohant le a lépcsőn, hogy
leterítsen. Volt, amelyiket abban az állapotban fel sem ismertem.
Úgy harcoltak velem, mintha maga lennék az ördög. Kudarcot
vallottam Eden előtt. Azt mondtam neki, hogy gondoskodom a
biztonságáról, a védelméről, ő pedig bízott bennem. Lehuppantam
a kis kőpadra, és a tenyerembe temettem az arcomat. Vajon mit
kellett kiállnia? Tegnap volt a születésnapja, és senki sem jött le ide.
Azt hittem, megőrülök.
Már odáig süllyedtem, hogy az ajtóban könyörögtem
segítségért, de ugyanúgy nem jött senki.
Kaparászást hallottam odakintről. Éppen időben pattantam fel,
hogy lássam, amint egy kis papírdarabot csúsztatnak be az ajtó
alatt.
– Hahó! – kiabáltam. – Engedjen ki, kérem! Akárki is van ott!
Kérem!
Léptek távolodtak, aztán becsapódott egy külső ajtó.
Megfogtam a levelet, és gyorsan széthajtogattam.
 Most már Hector felesége, névlegesen. Ma elvették tőle a
kisbabátokat. Kitartóan viselte a fájdalmat. Életben van.

Megborzongtam a szörnyülködéstől. Mintha minden szóval

belém rúgtak volna. Elvették tőle a kisbabátokat… A mi
kisbabánkat? Elvették? Járt az agyam, próbáltam kisilabizálni a
mondatok jelentését. Belemarkoltam a hajamba, és igyekeztem
megnyugtatni zakatoló szívemet. Eden a mi kisbabánkat várta?
Csak egy kicsit tűnt… teltebbnek, kerekebbnek az elmúlt
hónapban. De nem gondoltam volna… nem hittem volna…
Összeszorult a szívem, és furcsa torokhang szakadt fel belőlem. Jaj,
ne! Annyira próbáltam óvatos lenni. Nem! Térdre rogyva
felvonítottam, és a mennyezetre emelt tekintettel ordítottam ki
magamból a fájdalmat és a makacs bűntudatot. Hát milyen
fájdalmat kellett kiállnia miattam? Az én gyönyörű Hajnalkám…
Egyszer csak kulcscsörgést hallottam. Ahogy nyílni kezdett az
ajtó, hátraugrottam, és amikor teljesen kinyílt, megindultam előre.
De megtorpantam, amikor láttam, hogy Clive Richter áll ott, és
fegyvert fog rám. Vajon túlélhetek egy lövést? Elhúzhatok mellette,
még mielőtt lőne? Fogalmam sem volt, hogy működik egy pisztoly.
Fogalmam sem volt, mit csináljak, amikor találkozom eggyel.
Szétáradt bennem az adrenalin, de Edennek nem válna hasznára,
ha meghalnék.
Feltartott kézzel hátráltam egy kicsit, hogy a tudtára adjam:
nem akarok harcolni. Legalábbis egyelőre.
– Fordulj meg, és tedd hátra a kezedet! – mondta gúnyos
vigyorral.
Lassan engedelmeskedtem. Ezerrel járt az agyam. Muszáj volt
kijutnom innen, hogy megtaláljam Edent. Küzdhetek is, amíg fair.
Sőt, akár akkor is küzdhetek, ha már nem fair, mivel az
ellenfeleimnek vélhetően nem egyformák az esélyei. De persze ők
azért harcolnak, hogy istenné váljanak. Milyen tét lehetne nagyobb
ennél?
Clive nyomában kisétáltam a kis cellából. Amikor felmásztunk
a lépcsőn, és kiléptünk, arra számítottam, hogy egy pillanatra
elvakít majd a napfény, de sötétség honolt. Felnéztem, és rögtön
láttam, miért. Kalapálni kezdett a szívem, és ökölbe szorult a
kezem, mintha szét akarná pattintani a bilincset. A hold éppen
bekúszott a nap elé. Napfogyatkozás. Te jó ég, napfogyatkozás!
Nem tudtam, mit gondoljak, mit érezzék, mit csináljak.
A Tanács két tagja, Garrett Shipley és Ken Wahl, akik lefogtak
Xander megostorozásakor, odajött hozzánk, és mögöttünk haladt.
Garrett orrán apró rögzítőkötés volt, a szeme körül pedig
sárgászöld folt éktelenkedett, ahogy halványodott a véraláfutás.
Mindketten szorongva méregettek. Jogosan. Ha lehetőségem lenne
rá, puszta kézzel megölném őket. És élvezném.
Felpillantottak a tovább sötétedő égre.
– Hector azt mondja, hogy tévedett a jóslattal kapcsolatban. Az
istenek mégsem két hónapot és hat napot mondtak. Hanem két
napot és hat órát. Sajnálatos félreértés.
Ezen úgy elkezdtek vihogni, mint a hiénák. Nem értettem a
viccet.
Az öntözőrendszerem végénél elhaladva hátranéztem a folyó
felé. Hunyorogva láttam, hogy valaki – biztos az egyik munkás –
megcsinálta azokat a részeket, amiket Hector lerúgott.
Az öntözőrendszer látványától hirtelen elöntött a pulykaméreg.
Szétáradt a testemben, és őrülten állatiassá tett. Rúgtam egyet,
amitől összedőlt az egyik szakasza, aztán teljes erőből ordítottam.
Ez volt az ostoba, nevetséges és naiv reményeim és álmaim jelképe.
Akkor még égett bennem tűz, hogy többet is tartogathat nekem az
élet. Legszívesebben térdre rogyva sirattam volna a mit sem sejtő,
vak hülyegyereket. Eszméletlenre akartam verni, megölni és
felismerhetetlenné tenni. Minden porcikáját gyűlöltem. És
hiányzott az egész átkozott szívemnek.
Mire magamhoz tértem, már egy nagyobb részt
megsemmisítettem. Clive, Garrett és Ken pedig rajtam nevetett. Ott
álltam zihálva. Mindenem fájt a fejem búbjától a lábujjam hegyéig.
– Gyere! – mondta Clive. – Hector el fog engedni.
Megálltam, és résnyire szűkült szemmel néztem rá.
– Hagyja, hogy elmenjek? – dobbant nagyot a szívem. –
Miért?
– Leszarom, hogy miért.
– Akkor mién vagyok megbilincselve?
– Mert úgy viselkedsz, mint egy hülye állat, azért.
 – Nem fogok. Nem fogok, megígérem – könyörögtem. – Csak
engedjen el, aztán fogom Edent, és elmegyek.
– Nem fogsz odajutni Edenhez, te bolond – vigyorgott Clive. –
Eden Hectorhoz tartozik. Te semmi mást nem kapsz, csak a
szabadságodat. És még így is átkozottul szerencsés vagy.
Ha legalább azt megkapom, akkor visszajöhetek Edenért.
Kitalálhatok valamit. Szerezhetek segítségei, vagy valami. Ha
kiszabadulok, van remény.
– Akkor engedjen el! Kisétálok innen.
– Hector még el akar tőled búcsúzni – mondta kacagva.
Odaértünk az egyik hatalmas faoszlophoz, aminek a tetején
hangszóró volt. Clive kiadta az utasítást Garrettnek, hogy vegye le
rólam a bilincset, és rakja vissza, amikor háttal állok az oszlopnak,
köré Fonva a karomat. Belém nyilallt a pánik. Jaj, ne! Nem fognak
kikötözni egy oszlophoz. Nem. Itt valami rossz fog történni. Nem
tudtam, micsoda, de az biztos, hogy nem jó. Belefejeltem Garrett
arcába, akinek megint reccsent az orra, és egy velőtrázó ordítás
kíséretében spriccelni kezdett a vére. Aztán ágyékon térdeltem.
Erre olyan hangot adott, mint egy visító malac, aztán hétrét
görnyedt.
Lövést hallottam valahonnan, de fogalmam sem volt, honnan.
Hirtelen mintha harminc másik férfi jött volna nekem, mint
aznap, amikor próbáltam kijutni Edenhez. Túl sokan voltak.
Leszereltem annyit, ahányat csak tudtam, de egyikük végül lefogta
és kicsavarta a karomat. Kiabáltam, amikor gyorsan elengedte és
az oszlophoz rakta. Valaki megint behúzott nekem egyet, mire
lerogytam a porba, és a másik karom is a hátam mögé került.
Ismét hallottam a bilincs kattanását, ami jobban fájt, mint
bármelyik ütés. Ordítottam a haragtól és a kíntól. Össze volt törve
a testem és a lelkem. Az egyik szemembe vér csöpögött, a másik
pedig úgy bedagadt, hogy nem bírtam kinyitni. A karom mintha
eltört volna, mert éles fájdalom sugárzott a vállamba.
Összegörnyedtem a földön, kinyújtottam a lábamat, és leszegtem a
fejemet. Legyőztek. Összetörtek. Bocsáss meg, Eden!
– Azt hitted, erősebb vagy nálam, Sátán? – hallottam a hátam
mögött nagyon közelről Hector hangját. – Azt hitted,
befészkelheted magad a népemhez a szépségeddel? Egyszer régen
már túljártál az eszemen, de most nem fogsz. SOHA TÖBBÉ!
Éreztem, hogy valami nekiütközik a lábfejemnek, ám nem
néztem fel. Hector hangja mellőlem hallatszott, aztán szemből.
Ekkor felhunyorogtam rá. Hatalmas, fekete árnyék volt a halovány
égbolt alatt.
– Próbáltam segíteni neked. Minden erőmmel próbáltalak
tisztára mosni, de alábecsültem az erődet. Alábecsültem a
gonoszságodat, az arra való képességedet, hogy kibűvöld alólam a
kiválasztottamat. És én hívtalak ide. Ez a legnagyobb hibám. Én
hoztalak téged Acadiába. Beengedtem magát a Sátán fattyát. De
mindig a jó veszi át az uralmat. A jó mindig győzedelmeskedik. A
gonosz pedig mindig alulmarad.
Hector közel hajolt az arcomhoz.
– Lángolsz érte, ugye, Sátán? Hmm? Lángolsz az ÉN
tulajdonomért, az istenek tulajdonáért? Lángolsz érte? Ó, tényleg
lángolni fogsz. Tényleg. És végre megsemmisül a benned lakozó
gonosz.
Éles hangon felkacagott, mintha eszét vesztve ugatott volna.
Ekkor pillantottam le, s észrevettem, hogy mit csinál. Tüzet rak. El
akar égetni.
Kaparászni kezdtem a lábammal a porban, és felhúztam
magam az oszlop mentén. Most már álltam, és rettegve
kapkodtam levegőért, amint Hector tovább rakosgatta a
fadarabokat az oszlop köré olyan távolságban, hogy pont nem
értem el a lábammal.
– Ne, Atyám! Kérem, ne! – könyörögtem. – Kérem! Elmegyek
innen, és nem jövök vissza – hazudtam. – Soha többé nem fog
látni. Kérem, ne csinálja ezt! Ez gyilkosság, Atyám. Bűn. Maga
tanította, hogy az. Maga tanította, hogy egy életet elvenni istenek
ellen elkövetett bűn.
Tovább ugatott. Úgy nézett ki, mint maga a gonosz.
– Mi a francot csinálsz, Hector? – hátrált Ken Wahl, és felemelte
mindkét kezét. – El akarod égetni? Én ebben nem veszek részt. Én
ilyenre nem vállalkoztam.
De nem ment el.
– Segítsen, kérem! – néztem rá a jó szememmel. Úgy be
voltam rekedve, hogy alig tudtam kipréselni magamból a szavakat.
 Clive jóval Ken mögött állt. Mintha ő sem értette volna, mi
történik, de izgatottnak látszott. Csillogó szemmel járatta a
tekintetét köztem és Hector között.
– Clive, kérem… – Hagytam, hogy elfúljon a hangom. Ha
segíteni akart volna, mostanra biztos megteszi. – Valaki! –
kiáltottam oda az embereknek, akik a főépület udvarán
gyülekeztek tőlem harminc méterre. – Segítsenek! Ez az ember
megőrült. Ha mind összefogunk, akkor…
Ebben a pillanatban láttam meg, hogy Miriam Anya felém
vezeti Edent, akinek hófehér és kifejezéstelen az arca, a szoknyája
pedig csupa vér. A kisbabánk vére. Jaj, Eden! Próbáltam abba az
irányba verni magam, de a bilincs nem hagyta. Belenyilallt a
fajdalom a karomba. Ordítva, teljes erőből rúgtam az oszlopba.
Abban reménykedtem, hogy ettől majd eldől, de tudtam, hogy
nem fog. Végignéztem annak idején, ahogy beásták ezeket a
földbe, és cementet öntöttek a lyukba. Felmordultam a
tehetetlenségtől és a lelki fájdalomtól.
Mire megint felnéztem, Eden próbált odarohanni hozzám, de
Miriam Anya mogorva arccal visszafogta. Eden túl gyengének
látszott ahhoz, hogy tiltakozzon. Zokogva dőlt neki Miriam
Anyának. Eden, Eden! Jaj, Eden! Szerelmem, Hajnalkám…
– Gyújtsd meg a tüzet, Abe! – szólalt meg Hector.
Összeszorult a szívem. Fojtogatni kezdett a pánik és a
hányinger, ahogy az apám felém tartott egy doboz gyufával a
kezében. Folytak a könnyei, és remegett a keze.
– Apa! Jaj, ne, apa! – mondtam, de az utolsó szónál elfúlt a
hangom. A szívem utolsó darabja is összetört \pa rám se nézett.
Remegett a keze, ahogy néma zokogás rázta a testét. Az orra alatt
imát mormolt. – Anya! – kiáltottam. – Anya!
Jajveszékelés hallatszott a tömegből, és láttam anyát térdre
rogyni. De nem moccant, hogy a segítségemre siessen.
– A legnagyobb áldozat faj a legjobban, Abe – közölte
apámmal Hector. – Busás jutalomban fogsz részesülni. Isten leszel
az istenek között. Minden szenvedés megéri majd, amin ebben az
életben végigmentéi.
Az emberek megfogták egymás kezét, és elkezdték idézni
Hector intelmét a Sátánról. Volt, aki nyugodt arccal, behunyt
szemmel, míg mások sírva.
 Hallottam, hogy Eden megint felsikolt, és homályos tekintettel
ráfókuszáltam.
– Eden! – kiabáltam a lehető leghatározottabb hangon. – Eden!
– Calder! – zokogta. – Jaj, istenem, Calder!
Próbálta felém verekedni magát, de két férfi, aki engem is
lefogott, most őt tartotta vissza. Eden feladta a küzdelmet. Túl
gyengének tűnt, ők pedig túl erősek voltak. Hátrahajtotta a fejét, és
felsikoltott az égre.
Apára pillantottam, aki úgy reszketett, hogy elejtette az első
gyufát, és most lehajolt érte a földre.
– Eden, hagyd abba! Csak figyelj rám, kérlek! – mondtam neki
könnyes arccal. – Fordulj el, amikor meggyújtják a tüzet! Ne nézd
végig ezt! Kérlek, ne nézd!
Vadul megrázta a fejét.
– Nem! Nem foglak elhagyni. Még a tekintetemmel sem. Nem
hagylak egyedül. Veled vagyok. Itt vagyok!
A második gyufát sikerült meggyújtani, apám pedig rádobta a
lábamnál lévő farakásra, ami kissé meggyulladt. Megint Edenre
néztem.
– Kérlek, Hajnalka! Nem bírom ki a tudatot, hogy ezzel az
emlékképpel kell együtt élned. Majd belélegzem a füstöt. Nem
fogom érezni a lángokat. De tudnom kell, hogy nem nézel ide.
Kérlek!
Egyre több fa kapott lángra, és egyre nagyobb lett a tűz. A
testem alsó felén éreztem a hőt.
Eden megint az égre emelte a tekintetét, miközben szaporán
hullámzott a mellkasa a zokogástól. Ismét rám nézett, és felsikoltva
igyekezett kiszabadulni. A két férfi még szorosabban fogta,
mindketten egy-egy karját. Úgy fordultak, hogy Eden ne tudjon
beléjük rúgni. Amúgy sem számított volna, mert nem volt nála az
engem fogva tartó bilincs kulcsa.
Eden rám pillantva bólintott. Mindenéből sugárzott a szívet
tépő kétségbeesés és rettegés: az arckifejezéséből, a testtartásából, a
zokogásából. Én pedig nem tehettem semmit.
– Nem tudom, mi fog történni ezután, Eden, de akármi is, légy
bátor, Hajnalka! És tudd, hogy lesz valahol egy forrás Elysiumban.
Várlak majd, Eden. Ott fogok feküdni a víz mellett egy sziklán.
Képzelj el ott, a napsütésben! És majd gyere, keress meg, amikor
eljön az ideje! Várni foglak. Remélem, sokáig kell majd várnom,
Eden, de tudd, hogy ott leszek! Várni foglak, Hajnalka.
Eden hátrahajtotta a fejét. Úgy nézett ki, mintha már nem
tudna sikítani. Az arca, a gyönyörű arca! Meghasadt a szívem,
hogy láttam rajta a szörnyű kínt. Tehetetlennek éreztem magam a
gyötrődését és a szenvedését látva. Az egész az én hibám. Ahogy
egyre nagyobb lánggal égett a tűz, halkan zokogva elfordította a
fejét. Füst szállt fel, én pedig felkészültem, hogy mélyen magamba
szívjam. Félelem, rettegés, harag és igen… szerelem kavargott
hurrikánként minden porcikámban egyre gyorsabban, hogy
valamiféle erőt merítsek belőlük.
És amikor az égre emeltem a tekintetemet, hogy imádkozzam…
elkezdett esni az eső.
Nem az a fajta, amelyik csak szemerkéléssel indul, hanem
hirtelen felhőszakadás, ami olyan volt, mintha dézsából öntenék.
Kialudt a tűz.
Hector előrelépett, és dühösen, undorodva felmordult. Kitépte a
gyufásdobozt apám kezéből, aki a sírástól rázkódó vállal elfordult.
Hector megpróbált meggyújtani egy újabb gyufát, de aztán
néhány próbálkozás után elhajította a dobozt, és felordított:
– BE A BUNKERBE! MINDENKI BEFELÉ! JÖN A NAGY
ÖZÖNVÍZ! BEFELÉ A BUNKERBE, ÉS VIGYÉTEK A
KIVÁLASZTOTTAMAT IS!
Hector a mögötte álló Clive-hoz fordult.
– Oldozd el, és lökd vissza a cellába!
– Jaj, jézusom! – rikkantotta Clive. – Elegem van. Ez az utolsó
dolog, amit itt megcsinálok.
Edent levonszolták a bunkerbe. Zakatolt a szívem, miközben
Clive levette rólam a bilincset, és durván elrántott az oszloptól.
Megbotlottam, és kiment alólam a jobb lábam. Térdre rogytam a
köré rakott fadarabokra, és megláttam a lyukat a combomon,
amiből lassan csordogált a vér. Meglőttek?
– Kelj fel! – vetette oda Clive.
– Nem tudok – feleltem élettelenül lógó karral.
– Valaki vonszolja le a bunkerbe! Én léptem.
Azzal Clive hátat fordított a szakadó esőben, és három lépés
után eltűnt a szemem elől.
 – Eden! – rebegtem minden erőmmel a sárban kúszva. Csak az
egyik kezem és az egyik lábam volt hajlandó együttműködni.
Éreztem, hogy valaki húzni kezd, és ordításban törtem ki a
törött karomba nyilalló vakító fájdalomtól. A lábam ernyedten jött
utánam.
Levonszoltak a lépcsőn, aztán többen is besiettek mögöttem,
míg végül belöktek a cellába, ahol lerogytam a földre. Elhalványult
körülöttem minden, de próbáltam magamnál maradni.
– Eden! – nyögtem. – Eden!
Aztán elsötétült a világ.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

EDEN

ESŐ VERTE A TETŐT , miközben levonszoltak a félhomályban úszó,

máris zsúfolt bunkerbe. Sikoltozva és rugdosva tiltakoztam. A
küzdelem minden erőmet felemésztette, de oda kellett jutnom
Calderhez. Félholtnak tűnt, amikor elráncigálták. Oda kellett
mennem hozzá. Hector szorosan megfogta a derekamat, és az ő
ereje ellen már nem bírtam harcolni. Még lefogyva, kísértetiesen
beteg arccal is száz férfi ereje dolgozott benne. Vagy csak én
gyengültem le ennyire a rettegéstől és a fajdalomtól. El akarták
égetni. Beleszédültem a borzongásba, úgyhogy vettem egy mély
lélegzetet.
Amikor Hector felemelte a kezét, hogy a sarokba vezessen,
oldalra hajolva megharaptam. Nagyon. Felmordult. Vérének fémes
íze szétáradt a számban. Beleköptem az arcába.
Dühösen megvillant az arca, aztán durván odalökött két
férfinak. Munkások voltak, nem ismertem őket.
– Rakjátok a spájzba! Majd ott megvárja az utunkat
Elysiumba – közölte undorodva. – Még mindig ömlenek belőled a
Sátán darabjai. Addigra eltűnnek, mire az istenek eljönnek értünk.
Azzal Hector a magasba emelte a bunker főbejáratának apró,
ezüstszínű kulcsát, és eszelős tekintettel lenyelte.
Felzokogva meglöktem az egyik férfit, aki viszont meg sem
rezzent. Könnyedén odakísértek a kis helyiséghez, ahol általában
élelmiszert tároltunk, aztán benyomtak, és rám zárták az ajtót.
Hallottam, hogy valami súlyos dolgot odatolnak elé. Csak
dörömböltem és dörömböltem, de tömör volt az ajtó, ráadásul amit
elé toltak, az is elnyelte a zajt. Az eső pedig hangosan verte a tetőt.
Gyenge voltam. És amúgy sem mentett volna meg senki.
Éppen csak annyi fény szüremlett be az ajtó alatt, hogy sötét
árnyakat lássak. Láttam az üres polcokat – most nem sorakozott
rajtuk élelmiszer. Itt egy kicsit magasabban volt a plafon, mert már
a főépület alá ért, míg a bunker többi része fölött nem volt semmi.
Semmi ablak, semmi kiút. Lerogytam a padlóra, és
összekuporodtam. Tehetetlenül sírtam. Calder talán már meghalt,
vagy legalábbis haldoklóit. Semmi sem maradt. Nem volt miben
reménykedni.
Talán elaludtam, vagy talán időről időre elveszítettem az
eszméletemet. Elveszítettem az időérzékemet, és mindenhol ömlött
körülöttem az eső, vagy legalábbis úgy tűnt. Még mindig
csuromvizesen reszkettem. Ködös, kába álmok kergették egymást
a fejemben. Láttam Caldert úszni a forrásnál, kedves mosollyal az
arcán. Egyszer csak tűzzé változott a víz, és elnyelte őt. Ordított,
ahogy a lángok lehúzták a mélybe, de fogalmam sem volt, hova.
Teljesen elveszett, miközben ordítva próbáltam érte nyúlni, de csak
felhólyagosodott és megfeketedett a karom, amikor beraktam a
tűzbe. Sikoltva riadtam fel. Egy tócsa volt mellettem a földön,
odakintről pedig hallottam az emberek kiabálását.
Gyorsan felültem és feltápászkodtam. Kitódult a fejemből a vér,
amitől nekiestem a falnak. Vettem néhány mély lélegzetet, és a falra
tapasztottam a fülemet. Mintha víz ömlött volna valahonnan. A
lábam elé nézve láttam, hogy egyre nagyobb a tócsa, mert víz
szivárog az ajtó alól. Azt hittem, megáll a szívem, de
másodpercekkel később már összevissza vert. Meghűlt a vér az
ereimben, és megszédültem.
Beteljesedik a jóslat.
Ahogy egyre gyorsabban folyt felém a víz, az emberek egyre
hangosabban kiabáltak a fal túloldalán. Hallottam, hogy Hector
hangosan prédikál, egy férfihang pedig azt ordítja, hogy kéri a
kulcsot. Tülekedés, ordítozás, aztán Hector megint felemelte a
hangját. Csak részleteket hallottam belőle, néhány szót a falon át:
– Ne féljetek… az istenek… végzet…
Én is meghalok a többiekkel. A helyiség gyorsan kezdett
megtelni vízzel, és nem volt menekülési lehetőség. Furcsa módon
hirtelen elfogadtam, hogy így lesz. Különös béke áradt szét
bennem, mén nem volt kiút. Nekidőltem a falnak, és igyekeztem
kizárni a sikolyokat, a gyereksírást és a férfiak ordítását. Az
ártatlanok jajveszékelését. Calder is ott lehet valahol köztük.
– Egyszer egy az egy – szólaltam meg. – Egyszer kettő az
kettő.
Mire eljutottam kilencszer kilencig, már a vállamig ért a víz.
Behunytam a szememet, és arra gondoltam, hogy Calder mennyi
mindenre megtanított a forrásnál, legalábbis az iskolai dolgokra.
Fejben osztottam, miközben az államig emelkedett a víz.
Felmásztam a legmagasabb polcra, így hatvan centire lehetett a
fejem a plafontól. Így fog elérni a végzet. Elgondolkodtam, hogy
milyen lehet Elysium. Vajon rögtön ott ébredek majd? Vagy lesz
egy út, ami odáig vezet? Mit csinálhat most Calder? Őt már
elnyelte a víz? Már a forrásnál vár rám?
– Jövök, szerelmem – suttogtam. – Mindjárt ott vagyok.
Megint az államig ért a víz. Az ajtó alól eltűnt a fény, a
sikolyok pedig sírássá, zokogássá és halálhörgéssé fajultak. Halkan
zokogtam, amíg a saját szívverésem bele nem ringatott az
ürességbe. Most már teljes volt a sötétség és a csend. Csak az eső
kopogása hallatszott. Vajon az egész világ víz alá került? A
pingvinek pedig lebegnek? Nézik, ahogy elsötétül az égbolt, a
bolygó pedig egyetlen hatalmas, végtelen óceánná változik? A víz
az orrom fölé emelkedett, én pedig behunytam a szememet.
Megtanítsalak egy még jobb trükkre, hogy ne kelljen erőt
kifejtened a vízben?
Kipattant a szemem. Esküszöm, hogy úgy hallottam, mintha a
fülembe suttogott volna.
Hagytam, hogy a víz felemelje a testemet.
Vegyél egy mély lélegzetet, és csak a fejed hátsó része emelkedjen ki
a vízből. Hagyd, hogy a víz megtartson. Aztán amikor elengedem a
karodat, azt is csak behajlított könyökkel lebegtesd. Eddig érthető?
Igen, igen, emlékszem.
Hagytam magam a víz felszínén lebegni, és úgy tettem, ahogy
annak idején megtanultam annál a forrásnál a napfényben, ahol a
világ leggyönyörűbb fiújával szerelembe estem. És ahol ő
viszontszeretett.
Sohasem tudhatod, mikor jön kapóra egy információmorzsa. Akár
az életedet is megváltoztathatja.
Ahogy ott lebegtem, rájöttem, hogy már nem emelkedik a
vízszint. A fejem fölé nyúlva kitapogattam, hogy nagyjából nyolc
centi maradt üresen az itteni, magasabb plafonig. Az a nyolc centi
tartott életben. A bunker többi részét teljesen elnyelhette a víz –
nagyjából félórája, amikor a kiabálás abbamaradt. Mindenki
meghalt. Kivéve engem… az egyetlen embert, akit magukkal
akartak vinni.
Légy erős, Hajnalka! Várni foglak. Remélem, sokáig kell majd
vámom.
Eszelős vágyakozás lett rajtam úrrá. Olyan könnyű lett volna
hagyni, hogy lesüllyedjek, és magamba szívjak egy jó adag vizet.
De mi van, ha máshova jutok a bűn miatt, hogy önként vetek
véget az életemnek? Mi van, ha pont ez választ majd el örökre
Caldertól? Nem maradna egyedül. A kisbabánk ott lenne vele. Ott
értesülne a létezéséről. Rögtön felismerné. Megtanítaná úszni a
forrásnál. Megtanítaná neki, hogyan legyen bátor. Megtanítaná
neki, hogy milyen érzés a szeretet. Pont úgy, ahogy nekem is
megtanította.
Hallottam, hogy amikor az ember haldoklik, felvillan előtte az
életének minden egyes pillanata. De én csak Caldert láttam. csak őt.
Mert ő volt az életem. Láttam nevetni, amikor felé fordultam a
forrásnál. Láttam magunkat együtt feküdni a csillagok alatt.
Láttam a szenvedélyes tekintetét, ahogy megfogta az arcomat, és
megcsókolt. Láttam az örömét, ahogy szeretkeztünk. Láttam a
ragyogó mosolyát, ahogy beállt a zuhany alá. Élénken
felelevenedett bennem minden boldog pillanat. Behunytam a
szememet, hogy újra átéljem őket. Hagytam, hogy körülvegyenek,
támaszul szolgáljanak, és békét hozzanak nekem.
És csak lebegtem. Végiglebegtem a hideg, sötét, koromfekete
éjszakán, és most már csak az eső halk kopogását hallottam.
Lebegtem és életben maradtam. A vízszint egyszer csak csökkenni
kezdett, amitől a lábam nekiütközött a legfelső polcnak. Félig ébren
voltam, félig pedig abban a mélységben maradtam, ahová lebegés
közben kerültem. Döbbenten, hitetlenkedve és elmondhatatlan
veszteség érzésével álltam fel a polcon.

***

A víz lassan húzódott vissza. Mintha órák teltek volna el, mire
megint a padlón álltam. Végigtapogattam a falat az ajtóig.
Nekivetettem magam, amitől résnyire kinyílt. Akármit vonszoltak
is elé, biztos megemelte a víz, és egy kicsit arrébb tette. A résen
keresztül ki tudtam préselni a testemet. Az ajtón túl még mindig a
combomig ért a víz. Ott álltam, lihegve az erőfeszítéstől, és
megvártam, amíg hozzászokik a szemem a főbejárat alatt
beszűrődő, nagyon halovány fényhez.
Hajnalhasadás.
Kezdtek kirajzolódni a helyiség körvonalai, mire pislogva a
szám elé kaptam a kezemet. Végigsöpört rajtam a rettenet.
Mindenfelé holttestek lebegtek. Férfiak, nők és gyerekek. Hailey
kisfia, Myles lebegett el mellettem, én pedig halkan zokogva
elfordultam, és eltakartam az arcomat.
Ekkor hallottam meg a repedő fa hangját, ami végül egy
reccsenéssel megadta magát. A plafon egy darabja szakadt le a
bunker másik végében, rögtön az ajtó mellett. Az aranyló reggeli
égbolt fénye úgy áradt be, mintha ezer angyal érkezését jelezte
volna. Nem értem rá sikítani. Ösztönből reagáltam. A holttestek
között átevickélve igyekeztem a mennyei fény felé. Megint recsegés
hallatszott, és a plafon újabb darabja szakadt le, egyenesen az
alatta lebegő holttestekre. Jobbra pillantva láttam Hector felpuffadt,
lila képét kiemelkedni a vízből. Nyugodt, békés arcot vágott.
Elöntött a harag.
– Ez a te műved – suttogtam gyűlölködve. Nem is tudtam,
hogy valójában kimondom-e. – Az egész a te műved.
Ugyanolyan nyugodt maradt az arca, a teste pedig együtt
hullámzott a vízzel. Semmit sem tehettem, hogy megbüntessem,
semmivel sem tudtam rajta bosszút állni. Belezokogtam a
tenyerembe, és elhaladtam mellette. Odaértem, ahol az előbb
leszakadt a plafon, és felmásztam a fa- és betondarabokra, hogy a
tető ép részébe kapaszkodva felhúzzam magam. Lihegve és sírva
értem ki a felszínre. Újabb reccsenés hallatszott, mire
feltápászkodtam, és igyekeztem a lehető legtávolabb vonszolni
magam a bunker tetejétől.
Nemsokára egyetlen hatalmas reccsenéssel az egész tető
megadta magát, és rászakadt az alatta lebegő holttestekre. A
romok alatt még mindig állt a víz. Térdre rogyva üvölteni kezdtem.
Ha volt is bármi remény arra, hogy Calder túlélte az árvizet, az
most szertefoszlott. Éreztem, hogy a lelkem csendben
összekuporodva haldoklik bennem valahol mélyen. A testem
teljesen kimerült, a szívem pedig millió darabra tört a teljes
elhagyatottságtól. Zsibbadtan fekve bámultam a földet.
Belemarkoltam a sárba, és néztem, ahogy újra és újra kipréselődik
az ujjaim között. Mintha minden érzés eltűnt volna belőlem, hogy
csak ürességet és éjfekete gyászt hagyjon a felszín alatt.
Végül lassan felültem, és szinte érdektelenül körülnéztem.
Madárraj repült el fölöttem, és hallottam, hogy az állatok is hangot
adnak a mezőn. A magasban elhaladt egy repülő. A szememhez
emeltem a kezemet, hogy felnézzek a ragyogó égre. Nem mosott el
mindent az özönvíz. Csak Hector egész népét, egy embert kivéve.
Mindenkit, csak engem nem.
Remegő térddel felálltam, és egyik lábamat a másik után rakva
elindultam a főépület felé. Ott kábán levettem a véres és koszos
ruhámat, aztán kidobtam a szemétbe. Tiszta ruhát húztam, aztán
a mosdónál lesikáltam a piszkot az arcomról és a karomról. Nem
voltam hajlandó tükörbe nézni. Halott voltam, és még nem álltam
készen rá, hogy még egy halott arcát lássam.
Felmentem a szobámba, és elővettem a műanyag zacskóban
tartott, préselt hajnalkákat, aztán beraktam őket a zsebembe. Az
íróasztal fiókjában megtaláltam a kis kavicsot, azt is zsebre
vágtam. Ha Hector meg is találta őket, akkor sem tudta, mit
jelentenek.
Utána Hector szobája következett. Felforgattam a fiókjait, de
közben nem éreztem semmit. Legutóbb idegesen, lebukástól tartva
csináltam ugyanezt.
Találtam egy kis pénzt, bár nem számoltam meg, csak
begyűrtem a zsebembe. Egy másik fiókban medált leltem. A
múltkor nem vettem észre. Megfogtam, és szemügyre vettem.
Valamiért megdobbant tőle a halott szívem. Felismertem, mert
annak idején én viseltem. Forgatni kezdtem a kezemben. Ott volt a
hátulján az ékszerész meg a város neve. Cincinnati, Ohio.
Kinyitottam a medált, de nem volt benne fénykép.
Ezt is zsebre vágtam, majd elindultam lefelé. Gyorsan
körülnéztem a tanácstagok szobájában, ám nem találtam semmi
értékeset. Lehet, hogy a szökésem után rájöttek, hogy loptam, ezért
elvitték vagy elrejtenék a pénzt meg az ékszereket. Végül
kimentem a főépületből, és vissza se néztem.
A gyaloglás egy részére emlékszem, de nem az egészre.
Egyszer már megtettem ezt az utat, csak akkor két bátor fiúval.
Most egyedül. Amikor elhaladt mellettem egy autó az úton,
ugyanúgy behúzódtam a sziklák mögé, mint akkor. Lerogytam az
egyikhez, amikor a reggel délutánba fordult. Elaludtam, és mire
felébredtem, már este volt.
Megálltam ugyanannál a háznál, aminél annak idején
megálltunk inni. Ittam a slagból, és elloptam néhány ruhát a
szárítóról. Egy női farmert, egy hosszú ujjú fehér pólót és egy
könnyű dzsekit. Megint ugatott a kutya, és rángatta a kötelet, de
most nem foglalkoztam vele. Ezúttal senki sem jelent meg az
ajtóban puskával a kezében. Felmerült bennem, hogy ettől vajon
csalódott vagyok-e. A testem élt, de a lelkem nem törődött
ilyesmivel.
Valahol mélyen egy hang azt suttogta, hogy túlélted, most már
élned kell. Nem tudtam, kinek a hangja ez, mert biztos nem az
enyém volt.
Megint reggel volt, mire a városba értem. Sokáig lófráltam az
utcán, próbáltam valami ismerős dolgot keresni. Xander valahol ott
volt, de nem tudtam, hogy hol, és azt sem, hogy honnan
tudhatnám meg. Kristi mostanra már elköltözött, Calder pedig azt
mondta Xandernek, hogy találkozzanak valahol, de fogalmam sem
volt, hol. Kristi állítólag ismert olyanokat, akik segíthetnek nekünk.
Hinnem kellett benne, hogy Xander valahol biztonságban van.
Muszáj volt.
Egy rendőrautó hajtott el az utcán, én pedig elgyötörten
lélegezve bevonszolódtam egy kapualjba, és meghúztam magam,
amíg el nem tűnt a színről. Clive még mindig itt van valahol.
Egy darabig még bandukoltam, amíg meg nem láttam a
„Buszállomás” feliratot. Üres tekintettel rámeredtem, aztán
bementem és megkérdeztem, mennyibe kerül egy jegy
Cincinnatibe. Semmi más nem jutott eszembe, nem mintha tudtam
volna egyáltalán gondolkodni. Pont elég pénzem volt a jegyre,
úgyhogy megvettem, és a falat bámulva lerogytam egy műanyag
székre. Aztán elővettem a zsebemből a medált, az egyetlen
ingóságomat, ami ért is valamit, és ami talán biztonságot
nyújthatott számomra. Alaposan megnézegettem, és felrémlett,
hogy talán elvezethet valakihez, aki törődne velem. Elfojtottam a
zokogást.
Egy óra múlva felszálltam az ohiói buszra. Leültem az ablak
mellé, és behunytam a szememet. Megint elaludtam. Ez az egy
dolog nem fájt.
 EPILÓGUS

CALDER

ELYSIUMBA KERÜLTEM. Arany fény és meleg levegő vett körül. Meg

kellett találnom a forrást. Csakhogy Elysiumban elvileg nincs ennyi
fájdalom. Ha a paradicsomban vagyok, miért sajog ilyen szörnyen
minden porcikám? És miért van hullaszag? Hányingerem támadt,
úgyhogy nyeltem egy nagyot.
– Muszáj lesz megfognom a karodat – hallottam Xander
hangját. És felordítottam. – Ne haragudj, tesó! Átkozottul sajnálom!
Létezik, hogy sír? Elysiumban könnyeknek sem szabadna
lenniük.
– Meg kell találnom a forrást – szólaltam meg, de úgy jött ki
belőlem, hogy „mekke tannom a fást”. Mintha nem akart volna
mozdulni az arcom.
– Psszt! – hallottam megint Xandert. – Maradj csendben! Itt
vagyok. Ugye, tudtad, hogy visszajövök érted? Úgy sajnálom,
hogy elkéstem…
Mintha elfúlt volna a hangja a zokogástól.
– Mekke tannom a fást! – ismételtem, hátha megérti.
Nagy robajt hallottam magam körül, aztán meleget éreztem a
bőrömön, és hirtelen erősebb lett a fény.
– Ez fájni fog. Ne haragudj, tesó! – bökte ki ismét Xander, de
nem értettem, miért.
Utána kínzó fájdalom áradt szét a testemben, újra
felordítottam. Éreztem, hogy felemelnek. És elsötétült előttem a
világ.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Sok ember kell egy könyv elkészítéséhez, és én vagyok annyira

szerencsés, hogy a legjobbakkal dolgozom egy csapatban. Szívbéli
nagy-nagy köszönet a történet szövésében segédkező
szerkesztőimnek: Angela Smithnek, aki nem csak a kimerülésig
beszélgetett velem a cselekmény szövéséről, hanem borral és lelki
támogatással is szolgált gyakran és fáradhatatlanul, illetve Larissa
Kahle-nek, aki azzal tölti a kevés szabadidejét, hogy érzelmileg
felpörgesse a sztorimat, és tökéletesítse a szereplők személyiségének
kibontakozását. Köszönet a „forgatókönyv” írásában segédkező
szerkesztőmnek, Marian Archernek. Vele még csak most kezdtünk
el együtt dolgozni, de soha többé nem írok könyvet nélküle – soha.
Szakértelme és lelkesedése megtanított egy csomó mindeme,
emellett gazdagabbá és mélyebbé varázsolta a történetet – a kézirat
margójára írt megjegyzésein pedig hol olvadoztam, hol nevettem.
És köszönet Karen Lawsonnak, akinek a röntgenszeme segített a
kézirat végső tökéletesítésében.
Köszönet illeti a csodálatos futótársamat, Jessice Prince-et is. E
szavak nagy része nem került volna papírra, ha ő nem ír minden
reggel kilenckor pontosan egy szót SMS-ben: „futás?”
Nagy köszönet a szuper tördelőmnek, Elle Chardou-nak,
amiért megkímélte az idegrendszeremet és az ínhüvelyemet.
A szerencsémhez tartozik, hogy hihetetlen előolvasóim vannak,
akik felbecsülhetetlen értékű visszajelzést adtak Calder és Eden
történetéről, és szurkoltak nekem, amikor a legnagyobb szükségem
volt rá: Cat Bracht, Elena Eckmeyer, Michelle Finkle, Natasha
Gentile, Karin Hoffpauir Klein, Nikki Larazo és Kim Parr. Az író-
előolvasóm pedig A.L. Jackson, aki a kézirat első vázlatát látta,
amikor még csak háromszáz oldalnyi hablatyolás volt, amit még
csak át se néztem, hogy elgépeltem-e benne valamit. Az ő
visszajelzése és bátorítása adott erőt a folytatáshoz.
Köszönet szeretett férjemnek, amiért végig türelmes volt, és
megértette, hogy három hónapig minden egyes randevúnk a
cselekmény boncolgatásáról szólt. Ti tettétek ezt jó mókává, ti
tettétek ezt lehetővé.
 A SZERZŐRŐL

MIA SHERIDAN a New York Times, a USA Today és a Wall Street

Journal bestsellerlistás írója. Szenvedélyesen sző igazi szerelmes
történeteket, ahol a szereplők végzete, hogy együtt legyenek. Mia
az Ohio állambeli Cincinnatiben él férjével. Négy gyermekük van
itt, egy pedig a mennyekben. Az Archer hangja mellett a Leo, a Leo
esélye, a Stinger, a Calder útja, az Edenre lelve és a Kyland is A
szerelem csillagjegye sorozat része.

Mia a következő címeken érhető el az interneten:

www.MiaSheridan.com

www.facebook.com/miasheridanauthor