Ed McBain

Adósa ne maradj senkinek

Feleségemnek, Dragicának – itt, most és mindörökké

A reménybeli város a képzelet szülötte. Kitalált személyek, kitalált

helyek szerepelnek benne. Csak a bemutatott rendőri tevékenység felel
meg a szokásos nyomozási eljárásoknak.

1
 A Ninotchka üzletvezetője egy Dominick La Paglia nevű okostóni
volt. Kapcsolatban állt a maffiával, de nem volt „beavatott” tag;
tizenhét éves kora óta több alkalommal is letartóztatták, kétszer el is
ítélték: szándékos testi sértésért, illetve kábítószeres ügyletekért.
Kitartóan hajtogatta, hogy a klub tiszta, még csak egy árva inhalátort
sem lehet ott kapni.
– Ide idősebb emberek járnak – magyarázta La Paglia. – gyertyafény
meg halk muzsika, ez van nálunk. Balalajka-zenekar, három hegedűs jár
asztalról asztalra a szünetben. A vén csontok egymás kezét
szorongatják, amikor éppen nincsenek a táncparketten. Itt sosincsen zűr,
kérdezzék csak meg a haverjaikat a kábítószer-ellenes osztályon.
– Meséljen nekünk Max Sobolovról – kérte Carella.
Június tizenhatodika volt, szerda, este tizenegy. A három férfi a
sikátorban állt, ahol kétszer arcba lőtték a hegedűst.
– Mire kíváncsiak? – kérdezte La Paglia.
– Mennyi ideje dolgozott itt?
– Régóta. Talán két éve.
– Egy vak hegedűst alkalmazott?
– Miért ne alkalmaztam volna?
– Hogy egyik asztaltól sétáljon a másikig?
– Sötét van odabent, nem mindegy neki? Nagyon jól hegedült.
Tudják, Vietnamban vakult meg. A fickó háborús hős, és úgy végzi,
hogy kinyírják egy sikátorban.
– És mi a helyzet a többi itt dolgozó zenésszel? Nem volt feszültség
Sobolov meg köztük? – kérdezte Meyer.
– Nem, Solobov vak volt – válaszolta La Paglia. – A vak emberekkel
mindenki kedves.
Kivéve akkor, mikor közelről arcba lövik őket, merengett.
– Senki mással sem volt konfliktusa a klubban? Pultosokkal,
pincérnőkkel, bárkivel?
– A ruhatáros lánnyal?
– A kidobóemberrel? Akárkivel?
2
 – Nem, mindenkivel jól kijött.
– Mondja el nekünk, mi történt ma este – kérte Carella.
– Maga itt volt, amikor lelőtték?
– Itt voltam.
– Mondja el, hogyan történtek egymás után az események. – Meyer
elővette a noteszét.
Mint La Paglia szavaiból kiderült, a klub hajnali kettőkor zár a hét
minden napján. Fél kettőkor a zenekar eljátssza az utolsó számot,
negyedórával később a hegedűsök még egyszer utoljára körbejárják az
asztalokat, hátha kicsivel több borravalót vihetnek haza. A pultosok
kitöltik az utolsó italokat, a pincérnők kiviszik a számlákat…
– Azt ismerik Cole Portertől, hogy „Mielőtt a hegedűsök
elmenekültek…”? – kérdezte La Paglia. – Ennél szebbet keveset írtak.
Na, hát ilyen a záróra. De az tíz, fél tizenegy körül volt, hogy Max
kiment elszívni egy cigit. A klubban tilos a dohányzás, majdnem
minden második trottyosnak tüdőtágulása van. A bárpultnál voltam, egy
törzsvendég öreg párral beszélgettem. Sosem kérnek asztalt, mindig a
bárpultnál üldögélnek. Nyugis este volt, a szerda mindig nyugis. Arról
beszéltek, hogy Floridába költöznek. Sarasotáról meséltek éppen,
amikor meghallottam a lövéseket.
– Biztos benne, hogy lövéseket hallott? La Paglia felhúzta a
szemöldökét.
Ne gyerekeskedjenek már – ezt mondta a pillantása. Azt hiszik, nem
ismerem meg a pisztolylövést?
– Nem – mondta gúnyosan. – Azt hittem, hogy egy kocsi kipufogója
durrog.
– És akkor mit csinált?
– Kirohantam. A fickó már halott volt. A hátán feküdt, az arca csupa
vér. A jobb keze közelében ott volt a földön a fehér bot.
– Látott valakit?
– Aha, persze. A gyilkos itt csámborgott, hogy jól megnézhessem.

3
 Meyer azt gondolta magában, hogy a szarkasztikus stílus nem áll jól
egy maffiózónak.
A Sobolov család sívát tartott.
Meyer látott már ilyet, sok szertartáson részt vett már, de Carella
most járt először zsidó virrasztáson. Úgy döntött, mindenben utánozni
fogja Meyert. Amikor látta, hogy a férfi leveszi a cipőjét a lakás nyitott
ajtaja előtt, ő is levette a sajátját.
– Az ajtó nyitva van, így a látogató bejöhet anélkül, hogy
megzavarná a gyászolókat – magyarázta Meyer. – Nincs kopogtatás,
nincs csengetés.
Éppen a kezét mosta egy tálkában, ami a bejárati ajtótól jobbra lévő
széken állt. Carella szolgaian utánozta.
– Nem vagyok vallásos – közölte vele Meyer. – Fogalmam sincs,
miért kell kezet mosnunk, mielőtt bemegyünk.
Mindez teljességgel új volt Carella számára. Tíz-tizenkét ember
lehetett a nappaliban. Öten alacsony padokon ültek. Meyer később
elmagyarázta, hogy ezeket a bútordarabokat a temetkezési vállalat
biztosította. A házban minden tükröt letakartak, és a nappali egyik
sarkában hatalmas gyertya égett.
A zsidó szokásoknak megfelelően Solobovot azonnal eltemették, és a
család tagjai rögtön megkezdték a sívát, amint visszaértek a temetésről.
Péntek reggel volt, június tizennyolcadika. A család férfi tagjai nem
borotválkoztak. A nők nem festették ki magukat. A veszteség súlyos
érzete ülte meg a házat. Carella vett már részt ír virrasztáson, ahol az
asszonyok keservesen siratták a halottat, de volt nevetés is, és sok ital
fogyott. Olasz virrasztáson is járt már, ahol a sikoltozó asszonyok a
ruhájukat szaggatták. Itt, ebben a házban néma fájdalom uralkodott.
A lakás, ahol a szertartást tartották, Max öccse és feleségének
tulajdonában volt. Sidneynek hívták a halott ifjabb fivérét. A feleségét
meg Susannek. Max szülei már meghaltak, de egy idős nagybácsi és
néhány unokatestvér megjelent a virrasztáson.

4
 A nagybácsi rosszul beszélt angolul, erős akcentusa volt – orosz
vagy más kelet-európai, nehéz lett volna megállapítani. Az egykori
kisfiú Maxról mesélt a nyomozóknak. Hogy a szülei vásároltak neki egy
játék hegedűt, amit Max rögtön a kezébe kapott…
– Látniuk kellett volna, egy igazi Yehudi Menuhin volt! Sidney, az
elhunyt fivére elmondta, hogy szüleik nyomban hegedűórákra kezdték
járatni a fiút…
– Egy igazi hegedűn játszott, nem valami játékszeren? –jegyezte meg
a nagybácsi.
– …és néhány hónap múlva már bonyolult darabokat játszott. ..
– A tanára csak álmélkodott!
– Micsoda adottságai voltak! – sóhajtott fel az egyik unokatestvér.
– Igazi őstehetség volt – értett vele egyet Sidney. – Érzékeny, érző
lélek.
– Melegszívű ember.
– Drága, aranyos kisfiú!
– Amikor hegedülni kezdett, az embernek elolvadt a szíve.
– Minden jósága benne volt a játékában.
– Hogy játszott azon a hegedűn! – mondta a nagybácsi. Sidney
elmondta, senkit sem lepett meg, hogy a testvérét felvették a Kleber
Konzervatóriumba, és az sem, hogy Kusmin befogadta az osztályába. –
Alekszej Kusminról beszélek – magyarázta a férfi. – A hegedű tanszak
vezetőjéről.
– Fantasztikus karrier állt Max előtt.
– De aztán, ugye… – szólalt meg az egyik unokatestvér.
– Besorozták.
– A háború – mondta a nagybácsi, és cuppantott egyet.
– Vietnam.
– A 25. gyalogezred.
– Második dandár.
– D század.
– Nem, B század.
5
 – Dehogyis, Sidney, D század.
– Rendszeresen írtam neki, a B században volt.
– Jól van, na, mindegy. Bármelyik században szolgált is, az a lényeg,
hogy amikor visszajött, vak volt.
– Szörnyű – jelentette ki Susan, a fejét csóválva.
– A kórházban kezdődött – állította a nagybácsi. – A kábítószer.
– Már korábban – mondta Max fivére. – Már ott, Vietnamban
elkezdődött.
– Na, igen, de főleg a kórházban.
– A gyógykezelés – bólogatott Max öccse.
– A veteránkórházban.
Ekkor hallottak a nyomozók először kábítószerről az ügy kapcsán.
Figyeltek.
– Na meg aztán a zenészeknél gyakori az ilyesmi – jegyezte meg az
egyik unokatestvér.
– Na de főleg a fájdalom miatt volt – mondta a nagybácsi.
– Érthető – állapította meg egy másik unokatestvér.
– És különben is – szólalt meg a harmadik unokatestvér –, mindenki
szív néha egy kis füvet.
– Csak egy kis füvet, mást nem lenne szabad – vélekedett a
nagybácsi, és együtt érzőn ingatta a fejét.
– És mégis – szólalt meg ismét az öcs –, a halála napjáig a világ
legdrágább, legkedvesebb embere volt.
– Csodálatos, rendkívüli lény volt. Értett egyet a nagybácsi.
Csak az egyik lány volt gyönyörű, de a másik is helyes volt. A férfi
arra számított, hogy egyik sem lesz szépségkirálynő. Ha az ember felhív
egy call-girl szolgálatot, nem filmsztárokat szoktak kiküldeni.
Előző nap a telefonban a nő azt mondta: – Tudja, hogy ez mennyibe
fog kerülni magának?
A hangja alapján a nő feketének tűnt.
– A pénz nem akadály – válaszolta a férfi.

6
 – Csak a rend kedvéért elmondom, hogy egész éjszakára egy lány
ezer dollár. Ez összesen kétezer plusz a borravaló.
– Rendben van.
– Általában húsz százalék.
A férfi úgy gondolta, ez túl sok. de nem mondott semmit.
– Vagyis a végösszeg kétezer-négyszáz. Ha nagyvonalú akar lenni,
akkor kereken két és fél ezer.
– Fizethetek hitelkártyával? – kérdezte a férfi.
– American Express, Visa vagy MasterCard – hangzott a válasz. –
Mikorra kéri a lányokat?
– Pontosan hétre. Tudna küldeni egy szőkét meg egy vöröset?
– Mit szólna egy kínai lányhoz?
– Nem. Ma este nem, köszönöm.
– Esetleg egy kis fekete vadmacskához?
A férfi agyán átfutott, hogy a nő esetleg saját magára gondol.
– Egy szőkét meg egy vöröset. Húsz-huszonöt körüliek legyenek,
kérem.
– Találok magának két gyönyörűséget.
A szőke igazi szépség volt. Azt mondta, Trishnek hívják.
A férfi úgy gondolta, hogy nem ez az igazi neve. A vörös volt a
helyes. Közölte, hogy a neve Reggie, a Regina rövid változata, és a
férfinek ezt el kellett hinnie, mert hiszen ki találna ki magának olyan
nevei, hogy Regina? Úgy saccolta, hogy Trish huszonöt-huszonhat
lehet. Reggie azt állította magáról, hogy tizenkilenc múlt. A férfi ezt is
elhitte.
– Na, mi a terved ma estére? – tette fel a kérdést Trish.
Ő volt a beszédesebb a kettő közül. Rövid, fekete koktélruhát és
magas sarkú fekete szandált viselt. Reggie pedig a szeme színéhez illő
zöldbe öltözött. Rendkívül komoly kifejezés ült ír arcán, illett volna
hozzá egy szemüveg. Jobb lába volt, mint Trishnek, és kicsi, formás
melle, nem úgy, mint Trishnek. akinek hatalmas dinnyék himbálóztak a

7
blúza alatt. Egyikük sem viselt melltartót. Úgy járták körbe mind a
ketten a lakosztályt, mintha legalábbis a Taj Mahalban lennének.
– Idenézz, két hálószoba! – mondta Trish. – Mind a kettőt
kipróbálhatjuk.
Reggelre mindkét ágyat kipróbálták, meg a márványborítású
fürdőszobában álló jacuzzit is. De egyik helyen sem sikeredett a dolog.
– Próbáljuk meg újra ma este! – javasolta Trish.
– Más terveim vannak közölte vele a férfi.
– Na és holnap este?
– Esetleg.
– Na jó, gondolkozz rajta – mondta Trish, és játékosan
megpöccintette a férfi petyhüdt péniszét, aztán elment zuhanyozni.
Reggie éppen kávét kortyolgatott az asztalnál, csak bugyi volt rajta,
vad, vörös szőrcsomók kandikáltak ki alóla. Apró, csupasz mellén
szeplők virítottak. A mellbimbói összeráncolódtak.
– Tudod, kettesben is csinálhatnánk közölte a férfivel. Az ránézett.
– Csak te meg én. Úgy néha jobban megy. A férfi még mindig
bámult rá.
– Két lány együtt ijesztő is tud lenni. Ha kettesben vagyunk, olyasmit
is csinálhatunk, amivel tegnap este nem próbálkozniuk.
– Például?
– Hát, nem is tudom. Majd kísérletezgetünk.
– Értem, kísérletezgetünk.
– Ha van kedved hozzá. Megpróbálhatnánk még egyszer, nem? –
Reggie felemelte a kávéscsészéjét, ivott egy kortyot, aztán visszatette az
asztalra. – És nem kell hívnod az ügynökséget – tette hozzá.
A férfi hallotta, hogy a fürdőszobában megindul a zuhany.
– Hívj fel engem, felejtsd el az ügynökséget – mondta a lány,
hátralökte a székét, odalépett a pulthoz, és írni kezdett a fali telefon
mellett lévő jegyzettömbre. Írás közben ráhajolt a pultra. Kemény kis
fenekén megfeszült a fehér bugyi. Tizenkilenc éves. Letépte a legfelső
papírt, a férfi felé fordult és rávigyorgott. Kis Tapsi Hapsi-vigyor. Az
8
arcát meg az orrát is szeplők borították. Mezítláb visszamasírozott az
asztalhoz. Úgy csapta le a papírt, mintha házkutatási parancs lenne.
– Hívj fel!
A férfi felemelte a papírt, megnézte a telefonszámot.
– Amikor csak kedved támad – mondta a lány. Most már komoly
volt, arcáról eltűnt a vigyor.
– Jó, de nem ma este – válaszolta a férfi.
Ma este ugyanis meg kell gyilkolnia Alicia Hendrickset.
Félt tőle. hogy nem lesz ereje végigcsinálni. Fejben teljesen eltökélt
volt, ezzel nem volt probléma, hiszen tudta, hogy helyesen cselekszik,
mély meggyőződés élt benne azóta, hogy eldöntötte: megteszi, amit ha
valamikor, hát most kell megtennie, hogy végre elfogadja, amit nem kis
keserűséggel az úgynevezett életeként emlegetett. De meglesz vajon a
fizikai ereje, hogy végigcsinálja?
Bármilyen fájdalmas is, a kiigazítást végre kell hajtani.
Igen. Mindazokat a döntéseket, melyeket nem ő hozott, mindazokat
az utakat, melyeket nem saját akaratából járt be
– ezeket ki kell igazítani. Most. A tudtukra kell hozni, hogy ő tud az
elkövetett bűnökről – világosan és egyértelműen tudatosítani kell
bennük. Meg a vak Solobov is, aki nem láthatta, hogy ki fog két golyói
lőni az arcába, az utolsó pillanatban megértette, hogy eljött a törlesztés
ideje, és alig hallhatóan elsuttogott egy nevet azon a baljós éjszakán –
”Charlie?” –, mielőtt hallatszott a robaj és fröccsent a vér.
Az a fontos, hogy erős maradjon. Nem hagyja, hogy a fájdalom
eltérítse. Akkor végig tudja csinálni.
Louis Hawkins éppen aludt, amikor Carella és Meyer péntek délben
bekopogtatott az ajtaján.
Nyomban közölte velük, hogy hajnali kellőig dolgozott, háromra ért
haza, fontos számára az a néhány óra, amit alvással tölthet, és egy
cseppet sem örül neki, hogy rendőrök kopogtatnak az ajtaján, amikor a
hajnal hasad. Carella elnézést kért mindkettejük nevében, türelmesen
elmagyarázta, milyen fontos, hogy a lehető leghamarabb megállapítsák
9
az események sorrendjét, mielőtt kihűlnének a nyomok, majd
udvariasan megkérdezte tőle, tudna-e szánni rájuk néhány percet.
Hawkins végül kelletlenül ugyan, de beengedte őket a lakásba.
A falakat mindenfelé egy erősen kopaszodó, ősz hegedűs fényképei
borították.
– Stephane Grapelli – magyarázta Hawkins. – Kérnek kávét? A
francba, már felébredtem.
Fürdőköpenyben, mezítláb odaállt a konyhapulthoz, és kanállal
kimérte a kávét.
– A valaha élt legnagyobb dzsesszhegedűs – jelentette ki.
– Hét éve halt meg Párizsban. Még nyolcvankilenc éves korában is
játszott. Tudják, mit mondott nyolcvanöt évesen? Egy újságíró
megkérdezte tőle, nem foglalkozik-e a visszavonulás gondolatával.
Mire Grapelli azt mondta: „Visszavonulás! Ennél fájdalmasabb szót
nem is ismerek. A zene éltet. Mindent a zenétől kaptam. Fiatalságom
forrása.” Én is pontosan így érzek. Majdnem ötvenéves vagyok. Ebben
a korban sokan már azon törik a fejüket, hogy lakást vesznek maguknak
Floridában. Könnyedén találhatnék magamnak ott munkát, éppen olyan
könnyen, ahogy a Ninotchkában találtam, aztán húzhatnám a
cigányzenét a vén szarosoknak. De hadd mondjak maguknak valamit.
Éjszakánként másodállásban egy dzsesszklubban játszom. A város
néhány legjobb zenészével ülök egy zenekarban. Ez az, ami éltet
engem. Hallottak már Django Reinhardtról, a nagy dzsessz gitárosról?
Vagy nem?
– Már hallottam róla – mondta Carella.
– Grapelli néha együtt játszott vele. El tudják képzelni ezt a
hangzást? Mintha egy hatalmas vihar süvített volna át a földön. Milyen
volt az a kvintett a Hot Clubban, Párizsban? Nincs semmi ahhoz
fogható, higgyék el nekem. Ő az én hősöm. Ha csak egyszer is tudnék
úgy játszani, mint ő… – Hawkins nem folytatta a mondatot. –
Remélem, erősen szeretik – mondta, és feltette a kávéfőzőt a tűzhelyre.
– Max miatt jöttek, ugye?
10
 – Igen, Max miatt – válaszolta Meyer.
– Sejtettem. Tudják, mit mondott egyszer Grapelli? „Akkor játszom
a legjobban, ha boldog vagy szomorú vagyok.” Azt hiszem, Max akkor
játszott a legjobban, ha szomorú volt. Hajói meggondolom, talán soha
nem is láttam őt boldognak.
– Miért volt szomorú? – kérdezte Carella.
– Mert elvesztette a látását? Mert elvesztette a fiatalságát? Az
elmulasztott lehetőségek miatt? Amikor cigányzenét játszott, rögtön
sírhatnékja támadt az embernek. A trottyosok hatalmas borravalót adtak
neki, sejthetik.
– Milyen elmulasztott lehetőségekre utalt? – tette fel a kérdést
Meyer.
– Szép karrier állt előtte, klasszikus zenész lehetett volna. Mielőtt
besorozták. Alekszej Kusmin osztályába járt a Kleber
Konzervatóriumban. Max volt az egyik legígéretesebb hegedűs. Aztán
pedig… Vietnam.
– Van valami ötlete, miért ölték meg?
– Érthetetlen – válaszolta Hawkins, és megrázta a fejét. –Nem
kérnek egy kis narancslevet? – Meg sem várta a választ, odalépett a
hűtőszekrényhez és kivett egy üveget. – Frissen facsart – jelentette ki,
miközben töltött az üvegből. – A bio-piacon veszem a narancsot, nem
koncentrátumból csinálom a narancslevet. Érthetetlen, mert ki akarna
megölni egy vak embert? Miért? Grapelli azt is mondta, hogy akkor
játszott a legjobban, amikor fiatal volt és szerelmes. Szerintem Max
sohasem volt szerelmes. Sőt, szerintem fiatal se volt soha. A hadsereg
elvitte Vietnamba, és ez volt a fiatalsága vége, mindennek a vége.
Vakon jött vissza. Mondják ezt meg az összes macsó elnöknek, akik
fiatal srácokat küldenek a világ másik végére, hogy megvívják az ő
kibaszott ostoba háborújukat.
– Miért gondolja, hogy Max sosem volt szerelmes? – kérdezte
Carella.

11
 – Mondja, maga lát egyetlen nőt is az életében? Mert én nem, már
bocsánat. Egy feleséget? Egy barátnőt? Látnak ilyesvalakit? Én csak
egy ötven és hatvan közötti öreg pasast látok, aki az álla alá szorított
hegedűvel botorkál a sötétben, és olyan zenét játszik, hogy az embernek
megszakad a szíve. Én csak ezt látom. Kész a kávé. Mit kérnek bele?
Leültek a konyhaasztalhoz, hogy megigyák a kávét.
Hawkins hosszúnak tűnő perceken keresztül hallgatott. – Grapelli
egyszer azt mondta: „Amikor játszom, elfeledkezem mindenről. Két
emberré válok, és a másik játszik.” Volt egy olyan érzésem, hogy Max
is ugyanezt tette. Azt hiszem, hogy amikor játszott, elfeledkezett arról,
bármi legyen is az, ami bántotta.
– És vajon mi bántotta? – érdeklődött Meyer.
– Hát, most már sosem fogjuk megtudni, nem igaz?
– Említett valamit konkrétan, ami keserűséget okozott neki?
– Soha. Legalábbis nekem nem. Esetleg más zenészeknek. De meg
kell mondanom maguknak, Max kerülte a társaságot. Mintha a vaksága
bezárta volna a sötétbe. Ha engem kérdeznek, én azt mondom, hogy
csak akkor fejezte ki magát, amikor játszott. Amúgy pedig… – Hawkins
a fejét csóválta. – Néma csend.
Amikor mentek lefelé a lépcsőn, Carella megszólalt: – A többi néma
csend. Meyer ránézett.
– Hamlet – közölte vele Carella. – Claudiust játszottam az egyik
főiskolai előadáson.
– Nem tudtam.
– Bizony. Híres lehettem volna.
– Az tuti.
Kiléptek az utcára, és elindultak arrafelé, ahol leparkolták a kocsit.
– Na és te?
– Picasso lehettem volna.
– Igen?
– Kissrác koromban művész akartam lenni – mondta Meyer, és vállat
vont.
12
 – Megbántad, hogy zsaru lett belőled?
– Nem. Dehogyis. Te?
– Nem – válaszolta Carella. – Nem.
Csöndben sétáltak a kocsi felé, és azon tűnődtek, milyen utakat nem
jártak be, milyen álmok nem születtek meg.
– Nézzük meg azt a másik zenészt – mondta Carella.
– Két árokmeló között szoktam dolgozni a Ninotchkában közölte
velük Sl Handelman.
A nyomozók úgy gondolták, hogy az „árokmeló” a legalja munka
lehet. Hiszen az árokban végzik.
– A zenekari árokról van szó magyarázta Handelman. –Belvárosi
musicalekhez adjuk a zenét.
Nagyjából húszéves lehetett. Hosszú volt a haja, akár egy múltból itt
maradt hippinek. A nyomozók könnyen el tudták képzelni, hogy egy
belvárosi színház előtt hegedül, előtte kis tányérkában némi aprópénz.
Afféle utcai zenész. Azt is el tudták képzelni, hogy hosszú ujjú, fehér
selyemingben zenél az idős vendégeknek a Ninotchkában. Azt viszont
már nehezebben, hogy a zenekari árokban ül a hegedűjével, miközben a
színpadon egy igazi kasszasiker musical megy; a rendőri fizetésből
ritkán sikerült jegyet váltani olyan előadásra, ahol száz dollárnál
kezdődnek az árak.
– Kedvelem az árokmelót – mondta Handelman. – Azok a szép
cigányok.
A nyomozók megint összezavarodtak. Most talán a Ninotchkáról
beszél?
– A kóristalányok – magyarázta Handelman. – Cigányoknak hívjuk
őket. Az ember ott ül a zenekari árokban, és rendesen belátni a
szoknyájuk alá.
– Érdekes munka lehet – jegyezte meg Meyer.
– Meg lehet vakulni, ha az ember nem vigyáz – mondta Handelman,
és elvigyorodott.
És ezzel el is jutottak a látogatásuk céljához.
13
 – Max Solobov? – mondta Handelman. – Szomorú, öreg zsidó.
– Csak ötvenkilenc éves volt – állapította meg Meyer.
– Vannak szomorú, öreg emberek, akik alig negyvenévesek –
jegyezte meg filozofikusan Handelman.
– Nem mondta magának, miért olyan szomorú? – kérdezte Carella.
– Volt egy olyan érzésem, hogy a bűntudat miatt. Mi, zsidók amúgy
is mindig bűntudatot érzünk, nem igaz? – kérdezte a férfi Meyertől. –
De Max esetében ez nagyon erőteljes volt. Azt akarom mondani ezzel,
hogy senki sem viselkedik úgy, mint Max, hacsak nincs valami, amiért
rettenetesen furdalja a lelkiismeret. Sosem mosolygott. Alig köszönt,
amikor bejött dolgozni. Csak belebújt a ruhájába… fodros, vörös
selyeminget viselünk… Nem fehéret, ebben tévedtek. …és szűk, fekete
nadrágot, hogy az idős hölgyek felizguljanak. Aztán Max kiment az
étterembe, és végezte a dolgát. Vagyis játszotta ezt a borongós, komor
cigányzenét. És meg kell mondanom, remekül csinálta.
– Úgy tudjuk, hogy klasszikus zenésznek tanult.
– Nem hallottam, de nem vagyok meglepve. Nem tudják, hová járt?
– A Kleber Konzervatóriumba.
– A legjobb. Nem vagyok meglepve.
– Az a szörnyűség, amit elkövetett, bármi legyen is az…
– Csak találgatok.
– Nem említette önnek, hogy mi volt az?
– Nem. Soha nem beszélt ilyesmiről. Nem jött oda hozzám, hogy azt
mondja: „Annyira gyötör a bűntudat, és olyan szomorú vagyok, mert
ledobtam a tetőről az ifjúkori szívszerelmemet.” Nem, soha nem
mondott ilyet. De ott volt ez a… a rettenetes bűntudat. Bűntudat és
fájdalom. Igen. Fájdalom. Mintha nagyon sajnálna valamit.
– Mondjuk, mit? – kérdezte Carella.
– Talán saját magát – válaszolta Handelman.
Kling először zuhogó esőben, egy telefonfülkéből hívta fel a nőt.
Igazából nem is fülke volt, csak egy olyan műanyag kagyló, Kling körül
pattogtak az esőcseppek a járdán. Most is egy hasonló helyről
14
telefonált, az aszfaltról csillámló hullámokban szállt fel a hőség, Kling
szinte látta; ilyenkor mondják azt, állapította meg magában, hogy
tapintani lehet a meleget.
Hat napja nem beszélt a nővel, de ki számolja már? Úgy kezdődött,
hogy egy lakásban éltek, hol a nőében, hol az övében, most pedig
egyszerűen nem beszélnek egymással, és ez bizony elég komoly
változás. Kling az irodájában hívta a nőt, remélte, hogy nem olyan
fogadtatásban részesítik, mint egy akármilyen telefonálót, nem fogja
megkérdezni tőle egy ápolónő, hogy hol viszket, vagy hol fáj. Sharyn
Cooke a városi rendőrség helyettes főorvosa volt. Berl Kling pedig C
kategóriájú nyomozó. Jelentős különbség, nehéz lenne tagadni. Nem is
szólva arról a tényről, hogy a nő fekete volt, Kling pedig fehér.
Ráadásul szőke.
– Dr. Cooke irodája – mondta egy női hang.
Kling Diamondbackbe, a nő magánrendelőjébe telefonált. A
rendőrségi irodája a Rankin Plazán volt, a folyó túloldalán. Klinget
mindkét helyen ismerték. Vagy legalábbis régebben ismerték. Azt
remélte, hogy a nő nem adott olyan utasítási: felejtsék el a nevét örökre.
– Szia! Itt Bert – mondta. – Beszélhetek vele?
– Egy pillanat türelmet kérek.
Kling majdnem azt kérdezte: „Jenny, te vagy az?” Az összes nővért
ismerte. De a nő már ott sem volt. Kling várt. Es várt. A járda meg az
úttest csak úgy öntötte magából a forróságot.
– Tessék!
– Sharyn? – kérdezte Kling.
– Igen, Bert.
– Hogy vagy?
– Kösz, jól. –Shar… Csönd.
– Szeretnék találkozni. Megint csönd.
– Shar, beszélnünk kell.
– Még nem tudok. –Shar…
– Még mindig meg vagyok bántva. Egyre nagyobb a hőség.
15
 – Nem tudod, milyen fájdalmat okoztál nekem – mondta a nő.
Valahol a közelben elrobogott egy tűzoltókocsi.
– Kérlek, ne hívj egy darabig. Kattanás a vonal túlsó végén. Egy
darabig, gondolta Kling. Úgy vélte, ezt biztató jel.
Alicia biztos volt benne, hogy követi valaki. Ezt meg is vallotta a
főnökének, aki azt felelte neki. hogy elment az esze. –Ki követne téged,
ugyan már! – mondta a férfi, és Alicia ezt némileg sértőnek találta.
Hogy micsoda? Talán nem néz ki elég jól ahhoz, hogy kövesse valaki?
Alicia ötvenöt éves volt, a Beauty Plus cég sudár szőkesége (a
hajfesték, amit használt, a Mézszőke elnevezést viselte), lába
káprázatos, keble gyönyörű, ami sok-sok utcai munkást késztetett
elismerő füttyentésre – úgyhogy mit is akarhatott mondani Jamie azzal
a pimasz megjegyzéssel? Ráadásul Alicia egészen biztos volt benne,
hogy követik. Olyannyira, hogy amikor aznap este kilépett a járdára,
mindkét irányban végigpillantott az utcán.
A Beauty Plus kozmetikai cég központja a belváros peremén, a
Twombley Streeten, egy huszonhét emeletes épületben volt. A
körömápoló kozmetikumok részlege a tizenhetedik emeleten, nyolc
egymásba kapcsolódó irodában kapott helyet. Ezekből az irodákból
indult útnak minden hétköznap reggel a huszonkét ügynök, akik a
Beauty Plus reményei szerint hatalmas erővel és lendülettel értékesítik a
cég körömápoló termékeit, a város, különböző pontjain elhelyezkedő
több mint négyezer manikűrszalonban. Háromnegyed ötre Alicia
elkészült a napi jelentésével, futólag megemlítette Jamie Dewesnak,
hogy reméli, nem követik megint (ekkor hangzott el a bántó
megjegyzés), és néhány perccel öt után kilépett az utcára
A júniusi hőség úgy csapta arcon, akár egy ököl.
Ismét végigpillantott az utcán, mindkét irányban. Semmi nyoma az
illetőnek, aki biztos meggyőződése szerint korábban követte. Hosszú
lábát megnyújtva Alicia kilépett a járdára, és megindult a következő
sarkon lévő metróállomás felé.

16
 Olivér Wendell Weeks, A kategóriájú nyomozó öt kilót fogyott.
Ennek következtében már csak alig-alig nézett ki úgy, mint egy víziló.
Patrícia Gomez úgy vélte, nagyon jól halad.
– Ez egészen nagyszerű, Oll – mondta. – Öt kiló két hét alatt, tudod,
milyen fantasztikus?
Ollie nem gondolta, hogy olyan fantasztikus lenne. Ollie állandóan
éhes volt.
Patrícia még mindig egyenruhát viselt. Elmondta Ollie-nak, hogy
későn tette le a szolgálatot, mert az őrmesterének volt valami
bombasztikus közlendője azzal kapcsolatban, hogyan oldotta meg a
csapat az utcai bűnözésre szakosodott osztaggal közös akciót. A jelek
szerint egy megbízható informátor nem volt ott, ahol lennie kellett
volna, amikor az akció megindult – valami ilyesmit hablatyolt az
őrmester. A vén nyavalyás mindig panaszkodott valamiért. Ollie azt
mondta, vált majd néhány szót a fickóval, és igen, gondoskodni fog
róla, hogy szálljon le Patríciáról. A lány azt felelte, ugyan már, ne is
foglalkozzon vele. A Culver Avenue-n sétáltak, a 88-as körzetben, amit
munkaidőben az otthonukként emlegettek. Ha Patrícián nincs
egyenruha, Ollie megfogta volna a kezét.
– Ideges vagy az este miatt? – kérdezte a lány.
– Nem – válaszolta Ollie. – Miért kéne idegesnek lennem? Ami azt
illei, ideges volt.
– Nem kell mondta a lány, és egyenruha ide vagy oda, megfogta
Ollie kezét.
Calm's Point felé tartva, Alicia a metró utazóközönségét pásztázta a
szemével. A férfi, aki követte, kopasz volt, Alicia ebben egészen biztos
volt. Inkább Patrick Stewart-féle, semmint Bruce Willis-féle kopasz.
Magas, vékony fickó, tar koponyával, legalább ötvenöt éves.
Rettenetesen megijesztette Alidat.
Már kétszer is látta a férfit, mindkét alkalommal csak egy pillanatra.
Csak egyetlen kopasz férfi volt a metrókocsiban, és ő is biztosan
elmúlt már hetvenéves. Egy spanyol nyelvű újságot olvasott ülve.
17
 Ollie többé-kevésbé arra számított, hogy mindenki spanyolul fog
beszélni. A lány anyját Catalinának hívták, a két húgát pedig
Isabellának és Enriquettának. A bátyját – ő zongorázott – Alonsónak
keresztelték. Az első mondat, amit Ollie-hoz intézett, így szólt: – Hé,
haver, azt hallottam, hogy te is zongorázol.
– Hát igen, egy kicsit – válaszolta Ollie szerényen.
– A kedvemért megtanulta a Spanish Eyest – mondta Patrícia
sugárzó arccal.
– Maradjál már! – csattant fel az egyik húga.
– Nem viccelek, majd később el is játssza nekünk.
– Hát, nem is tudom – mondta Ollie szerényen.
– Gyertek, elkészült a bacalaítos – szólalt meg Patrícia édesanyja.
Ollie majdnem azt felelte, hogy fogyókúrázik, de Patrícia
jóváhagyólag bólintott.
Amikor Alicia betért a lakásától egysaroknyira lévő koreai
zöldségboltba, hogy vegyen valamit vacsorára, a tulajdonos kedvesen
üdvözölte, és közölte vele, hogy friss áfonya érkezett, három dollár
kilencvenkilenc cent egy kosárka ára. Alicia vásárolt negyed kiló
shiitaki gombát, tíz tojást, egy üveg alacsony zsírtartalmú tejet és két
kosárka áfonyát.
Éppen rántottát készített magának a konyhában, amikor hallotta,
hogy kinyílik a hálószoba ablaka.
– Oh, Spanish eyes…
A dal Al Martino-változata volt ez, nem a Backstreet Boys-féle, ami
évekkel később született. Ollie már hetek óta gyakorolta. A
zongoratanára ragaszkodott hozzá, hogy tanulja meg kívülről, de
közönség előtt most játszotta először – ráadásul Patrícia egész családja
előtt.
Összegyűltek mindannyian a Gomez család nappalijában, a méretes
zongora körül, aminek a tetején bekeretezett Jézuskép állt. A képtől
Ollie ideges lett, úgy érezte. Jézus állandóan rámered. Patrícia apjától
csak még idegesebb lett. Ollie-nak volt egy olyan gyanúja, hogy a lány
18
apja nem kedveli őt túlságosan. Valószínűleg azt gondolta, hogy Ollie
erőszakot tesz szűz kislányán. Ollie egyébiránt szinte biztos volt benne,
hogy Patrícia már nem szűz.
Patrícia és az anyja kívülről tudták a dal szövegét. Ami azt illeti, az
anyukája tanította meg Patríciának valamikor régen. Úgy tűnt, Isabella
most hallja először a dalt. A jelek szerint tetszett neki, a zene ütemére
ringatózott. Amikor bemutatkoztak egymásnak, Ollie elmondta neki,
hogy az ő húgát is Isabellának hívják, mire a lány azt felelte: – Maradjál
már? –Kicsit hasonlított Patríciára, de Patrícia csinosabb volt. Senki
sem nézett ki olyan jól a családban, mint Patrícia. Sőt, az egész
városban senki sem nézett ki olyan jól, mint Patrícia.
Tito Gomez, a család feje, változatlanul zord tekintettel méregette
Ollie-t.
És ami azt illeti, a fivérnek sikerült egészen jól utánoznia a papát.
Patrícia és az édesanyja változatlan lelkesedéssel énekelték a dalt.
Isabella a zene ütemére ringatózott. A konyhában főtt az asopao de
pollo.
Alicia először azt hitte, hallucinál. Abban a pillanatban, hogy
belépett a lakásba, bekapcsolta a légkondicionálót és becsukta az összes
ablakot, de most éppen úgy hallotta, mintha kinyílna a hálószoba
ablaka. Két ablak is volt a hálószobában, az egyik a tűzlépcsőre nyílt, a
másikban volt a légkondicionáló központi egysége. Alicia nem akarta
elhinni, hogy valaki kinyitotta a tűzlépcső felőli ablakot, de …
– Halló! – kiáltotta.
Hirtelen meghallotta az utcai forgalom zaját odalentről Vajon akkor
is hallaná az autók zaját, ha az ablak be lenne…?
– Halló! – mondta ismét.
– Szia, Alicia – mondta egy hang. Egy férfihang.
Alicia megdermedt.
Felemelte a konyhapultról a nagy szeletelőkést, amivel a gombát
aprította, és hátrálni kezdett a bejárati ajtó felé. Ekkor lépett ki a férfi a
hálószobából. Hatalmas pisztolyt tartott a jobb kezében. Valami rá volt
19
erősítve a fegyver csövére. Egy pillanattal azelőtt, hogy a férfi
megszólalt volna, Alicia rájött, hogy az a valami egy hangtompító.
– Emlékszel rám? – kérdezte a férfi. – Emlékszel Chuckra?
És kétszer arcba lőtte.
A két nyomozó az Albermale-en találkozott ebédre, két órával az
után, hogy Carella megkapta a telefonhívást. Úgy gondolta, tudja, mit
akar tőle Kramer. Nem tévedett.
– Az a helyzet – kezdte Kramer –, hogy nálunk, a 98-asban nincs sok
gyilkosság. Az ilyesmi inkább a ti műfajotok, ugye, érted, mire
gondolok?
Kramer arra utalt, hogy a 98-asban kevés bűncselekmény történik.
Ahhoz képest mindenképpen, hogy milyen viszonyok uralkodnak a 87-
esben, a pokol legsötétebb bugyrában. Mit számít nektek eggyel több
gyilkosság, fiúk? – Kramer lényegében ezt mondta. Carella szíve szerint
azt felelte volna neki: kösz, haver, már így is van melónk bőven.
Csakhogy ott volt az Első Áldozat szabály.
Kramer nem telefonált volna, ha nem készül el olyan gyorsan a
ballisztikai jelentés. Szerda este, egy éjszakai szórakozóhely előtt
lelőnek egy vak férfit, aztán péntek este, a város túlsó végében meg egy
nővel végeznek, aki éppen rántottát süt magának a saját konyhájában. A
két gyilkosság között nincs semmi kapcsolat, nem igaz? Csakhogy
hétfőn kora reggel jön a telefon a ballisztikai laborból, és közlik, hogy
mindkét esetben ugyanazt a kilencmilliméteres Glockot használták.
Nem vitás, ez felkelti az ember figyelmét. Kramer figyelmét, aki
sonkás-tojásos szendvicset majszolva, lehetőség szerint nem túlzottan
agresszívan próbálta emlékeztetni Carellát az Első Áldozat szabályra,
bizonyosan felkeltette. Ezért hadovált arról, milyen tapasztalatlanok a
98-as körzet nyomozói a gyilkossági ügyekben.
– Na, mit mondasz? – kérdezte Carellától. – Odaadom nektek a
papírokat, és átvehetitek az ügyet. Ez nektek gyerekjáték lesz, srácok,
már tudjuk, hogy ugyanazzal a fegyverrel követték el a gyilkosságokat.

20
 Gyerekjáték, ismételte magában Carella, és egy pillanatra eltűnődött
azon, vajon hány ember lófrál a városban egy kilencmilliméteres
Glockkal a zsebében.
– Meg kell beszelnem a főnökkel – válaszolta. – Megkérdezem tőle,
hogy szerinte el tudunk-e vállalni most még egy gyilkosságot.
– Na persze – mondta Kramer, majd könnyedén hozzátette: – De
nyilván ő is ismeri az Első Áldozat szabályt. –És még azt is hozzátette:
– És itt bizony erről van szó. Két nappal azelőtt kaptátok meg a vak
fickót, mint hogy mi megkaptuk volna a rántottás nőt. Na, mit
mondasz? – tette fel újra a kérdést Kramer.
Pontosan tudta, az Első Áldozat szabállyal sarokba szorította
Carellát. Csak igyekezett udvariasan viselkedni. Carella remélte, hogy
legalább az ebédet kifizeti.
– Nekem nagyon úgy fest a dolog – jelentette ki Parker-, hogy mi
vagyunk a városi rendőrség szemetesládája. Talán nem?
Csak öt férfi volt a hadnagy irodájában, és Parker vitte a prímet.
Éppen úgy volt öltözve ezen a hétfő délutánon, mint munkában mindig:
akár egy csavargó. Arca borostás volt, farmert és pólót viselt, rajta rövid
ujjú Hawaii-mintás inget, de csak azért, hogy elrejtse az oldalára
erősített tokba bújtatott automata pisztolyt.
– Én azért ezt nem mondanám – vetette ellen Carella.
– Nem? Akkor mit jelent az, hogy minden olyan gyilkosságot, amit
egy Glockkal követnek el, idehajítanak nekünk?
– Nem minden olyan gyilkosságot. Csak éppen azt, amiben ugyanazt
a Glockot használták, amivel a vak férfit is megölték.
– Ez az ügy pedig hozzánk került – állapította meg Byrnes hadnagy,
a megbeszélés során nem először. Kerek fejű, ősz hajú, szögletes állú
férfi volt, s úgy nézett ki a sarokban álló íróasztal mögött, mint egy
kissé megöregedett Dick Tracy. –Ez pedig azt jelenti, hogy érvényes az
Első Áldozat szabály – tette hozzá.
– Mint már említettem – folytatta Parker rendületlenül –, mi vagyunk
a városi rendőrség szemetesládája.
21
 – Hány gyilkosság történt eddig? – érdeklődött Genero. Göndör hajú,
barna szemű férfi volt, a legfiatalabb rendőr az őrsön, mindig kicsit
bizonytalannak tűnt. Vagy egyszerűen csak ostobának.
– A rántottás nővel együtt kettő.
– Az nem olyan sok – vélekedett Genero. – Nem tudjuk vállalni
őket? – kérdezte, már-már egy vezetőt idéző magabiztossággal.
– Mi a vak pasit kaptuk – mondta Meyer. – Múlt szerdán, este fél
tizenegykor.
Meyer kopasz, tagbaszakadt férfi volt, feltűrte az ingujját, a gallérját
pedig kigombolta, mert a hónap egyik legmelegebb napján megint nem
működött a légkondicionáló az őrszobán. A halottkém jelentését
tanulmányozta, Carella íróasztala fölé görnyedve.
– Vagyis hányadikán?
– Június tizenhatodikán.
– Ötvennyolc éves volt. Két golyót kapott a fejébe – mondta Meyer.
– Egy Glockból?
– Egy Glockból. A jelek szerint semmit sem loptak el tőle. A
tárcájában találtunk egy háromszáz dollárra szóló csekket, kábé
százdollárnyi készpénzt meg némi aprót – valószínűleg a borravalóból
jött össze.
– És a következő?
Carella ellépett a vízhűtőtől. Úgy mozgott, mint egy sportoló, pedig
nem volt az – csak néha baseballozott az utcán gyerekkorában,
Riverheadben. Felemelte az asztalról a 98-as körzetből érkezett
jelentést, és újra megnézte – ezúttal a többi nyomozóval együtt. Ahogy
ott álltak egymás mellett, a jelentést olvasva, akár könyvelőknek is
nézhette volna őket az ember, akik éppen az egyik ügyfél kereseti
kimutatását tanulmányozzák – csakhogy mindegyikük hóna alatt ott
volt a pisztolytáska.
És mindegyikben egy-egy Glock.
Éppen olyan fegyver, mint amelyik megölte a rántottás hölgyet meg
a vak férfit.
22
 Péntek este – mondta Carella. – Calm's Point. Ma reggel telefonállak
a 98-asból, rögtön azután, hogy megkapták a ballisztikai jelentést.
– Hát persze, terjed a hír – mondta Parker. – Minden szemetet a 87-
esbe!
– Az elkövető bemászott az ablakon, és lelőtte a nőt, amikor az
éppen rántottát készített – mondta Meyer.
– Milyen rántotta volt? – érdeklődött Genero. Parker ránézett.
– Csak kíváncsi vagyok.
– Ki volt az áldozat? – kérdezte Parker.
– Egy Alicia Hendricks nevű nő. Ötvennyolc éves volt.
– Az a helyzet – szólalt meg Byrnes –, hogy Steve és Meyer nem
boldogulnak egyedül. Kemény túlórázásra számíthatunk. Két
gyilkosság alig…
– Mint említettem, mi vagyunk a szemetesláda – jegyezte meg
Parker.
– Hogy osszuk fel a melót, főnök? – kérdezte Carella.
– Úgy gondoltam, hogy Andy és Richárd ráállhatna a második
ügyre…
– Melyik körzetben is történt? – szólt közbe Genero.
– A 98-asban. Egy Kramer nevű nyomozó foglalkozott vele.
– Mint a Seinfeldbenl
– Vannak más Kramerek is a világon, Richárd.
– Kösz, hogy szóltál, Andy.
– Te meg Meyer maradjatok a hegedűsön. És te vezeted a csapatot.
– Azért rimánkodjunk, hogy ne legyen még egy – mondta Parker.
– Még egy hegedűs? – tette fel a kérdést Genero.
– Akárki – válaszolta Parker.
Úgy hiányzott ez nekik, mint púp a hátukra. Calm's Point akár egy
idegen földrész is lehetett volna. Negyven percig tartott, mire a 87-esből
eljutottak a belvárosba, aztán át a hídon a 98-asba, ahol a második
Glock-gyilkosság történt. Már így emlegették a két ügyet: a Glock-

23
gyilkosságok. Az ügyet megörökölt nyomozók úgy érezték magukat a
halott nő lakásában, mintha átkeltek volna az Eufráteszen.
A holttestet már jó ideje elszállították, de krétával megrajzolt
körvonala még ott volt a konyha kövezetén. Serpenyő a tűzhelyen,
benne hideg gomba és tojás, a hölgy éppen rántottát készített magának.
Méretes szeletelőkés a földön – oda ejtette a nő, amikor a gyilkos
lelőtte. A tűzlépcsőre nyíló ablak tárva-nyitva, azt gyanították, hogy az
elkövető ott jött be.
Az zavarta a nyomozókat, hogy a tettes behatolt a lakásba. A vak
hegedűst az utcán lőtték le. A gyilkos ezúttal bejött az áldozat
otthonába, márpedig ez azt jelentette, hogy nem találomra gyilkolt,
előre kiszemelte a célpontot. Ebből az következik, vagy éppen nem
következik, hogy az előző áldozatot szintén tudatosan választotta ki.
Vagyis: a gyilkos eddig a város egymástól két egészen távoli pontján
csapott le a célpontokra. A vak pasas a 87-esek felségterületén, a város
felső végében, most meg a rántottás hölgy a saját lakásában, Calm's
Pointban.
A jelek szerint lopás ezúttal sem történt. A nő ékszerei ott voltak a
komód legfelső fiókjában, pénze a retiküljében. A hitelkártyákon az
Alicia Hendricks név állt. A szomszédoktól megtudták, hogy egy
kozmetikai cégnél dolgozott a „Városban” – és ez azt jelentette, hogy a
nyomozókra újabb utazás várt: vissza a folyón át a fák közé. Az egyik
szomszéd úgy emlékezett, hogy a cég neve Beauty Blush. De a
pénztárcáján talált laminált kártyáról kiderült, hogy a nő egy Beauty
Plus nevű, Isola belvárosának peremén, a Twombley 165 szám alatt
található cég ügynöke volt. Egy gyors telefon révén meggyőződtek róla,
hogy a nő valóban a cég alkalmazottja volt.
Az értékesítő éppen azt magyarázta, hogy az autó listaára 74 330
dollár…
– Négy-kettes, V-8-as, kétszázkilencvennégy lóerős motor…
A kopasz fickó úgy körözött az autó körül, akár a nyúlra lecsapni
készülő sólyom.
24
 – …hatfokozatú, automata sebességváltó, elektronikus
fékasszisztens…
A pasas úgy nézett ki, mint aki nemhogy hetvennégyezer, de még
hetvennégy dollárt sem tud kifizetni.
– …vezető- és utasoldali légzsák, függöny légzsák…
– Milyen színekben van? – kérdezte a kopasz.
– Máris mutatom a színeket – válaszolta az értékesítő. –A fényezés
tengerkék metál, hajnalkék gyöngyház, zafírfekete, rubinvörös…
A fickó még mindig az autó körül sétált, végigfuttatta a tenyerét a
lökhárítón, a motorháztetőn, az oldalvédőkön.
– …ami pedig a belsőt illeti, a választék a kasmír, galambszürke,
elefántcsontszín…
– Mikor vehetem át az autót?
– Attól függ, hogy meg akarja vásárolni, vagy lízingelni szeretné-e
inkább…
– Lízing – válaszolta a kopasz.
– …és attól, hogy sikerül-e találnunk olyan színű autót, amit ön…
– Találjanak egyet – mondta a kopasz.
A Beauty Plus kozmetikai cég körömápoló kozmetikumai
részlegének értékesítési vezetője egy Jamie Dewes nevű férfi volt.
Meglepve látta, hogy június huszonegyediken, délután négy órakor a
87-es körzet két nyomozója áll az irodája ajtajában, ugyanis az előző
héten már meglátogatták nyomozók Calm's Pointból.
– Rettenetes, ami történt – mondta Parkernek meg Generónak. –
Miért akarta bárki is megölni Aliciát?
De aztán egy levegővétel után elmondta, hogy Alicia meg volt
győződve róla: valaki követi. Veronica Alston, a férfi asszisztense, ezt
megerősítette.
– Valami fura, kopasz pasas – mondta.
– Mikor mondta ezt önöknek? – kérdezte Genero.
– Talán valamikor a múlt héten? – tűnődött Jamie.

25
 – Nem, korábban – állította Veronica. – Úgy nagyjából a hónap
elején.
– Micsoda egy hónap! – hördült fel Jamie. – Ennél forróbb júniusra
nem is emlékszem.
– Azt mondta, hogy valaki követi? – kérdezte Parker.
– Igen, észrevette, hogy ez a fickó állandóan a nyomában van.
– Hol?
– Csak annyit mondott, hogy követi.
– Itt, errefelé? A környéken? Vagy ott, ahol lakott?
– Erről nem beszélt.
– Hányszor vette észre a férfit?
– Egyszer vagy kétszer.
– Odament hozzá, hogy kérdőre vonja?
– Nem. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy nem.
– A rendőrségen nem tett bejelentést?
– Nem. Ronnie? Alicia nem telefonált a rendőrségre, ugye?
– Nem – válaszolta Veronica.
– Csak megemlítette maguknak.
– Igen.
– Maguk nem látták, hogy egy kopasz pali ólálkodik odakint? – tette
fel a kérdést Parker.
Veronica és Jamie egyszerre rázták a fejüket.
– Nem tudják, hogy járt-e valakivel? – hangzott Parker újabb
kérdése. – Volt neki barátja, partnere?
– Nem olyan régen szakított azzal a tőzsdei brókerrel – mondta
Veronica.
– Nem tudja esetleg az illető nevét?
– Nem. Valami Harold.
– Mikor történt ez?
– Mármint a szakítás? Húsvét tájékán.
– Azóta nem randevúzott senkivel? Jamie vállat vont.
Veronica is.
26
 – Mondják, ez a Harold nem kopasz véletlenül?
– Nem tudom, hogy néz ki – válaszolta Veronica, és ismét megvonta
a vállát.
– Nincs valaki az irodában, aki tudja a vezetéknevét? Akadt egy
ügynök, aki tudta.
Úgy saccolták, hogy Harold Saperstein az ötvenes évei elején járhat.
Szemüveget viselt és üzletemberes öltönyt. A nyomozók
megállapították, hogy vastag szálú, göndör haja van.
Amikor hétfő délután ötkor a nyomozók megérkeztek, a férfi éppen
távozóban volt az irodájából. Igazolták magukat, és közölték vele, hogy
Alicia Hendrick meggyilkolása ügyében nyomoznak.
– Igen, már számítottam magukra.
…és megkérdezték tőle, hajlandó-e válaszolni néhány kérdésre.
Elsétáltak a férfi irodája közelében lévő kis parkba. Leültek egy padra,
Saperstein a két nyomozó közé. Mögöttük, egy barna téglafalon kisebb
vízesés csordogált, amitől hűvösebbnek tűnt a levegő.
– Mesélje el nekünk, miért szakítottak – kérte Parker.
– Ezek szerint tudnak róla.
– Mesélje csak el – biztatta a férfit Genero.
– A passió miatt.
A nyomozók nem egészen értették, mit akar mondani.
– A Mel Gibson-film – magyarázta a férfi. – Mondtam Aliciának,
hogy az egy antiszemita film. Nem értett egyet. Zsidó vagyok,
veszekedni kezdtünk.
– Kinek az ötlete volt, hogy szakítsanak?
– Az anyámé. Az anyámmal élek. Azt mondta, hogy ha már egy
ilyen vacak film miatt is veszekszünk, akkor abból semmi jó nem fog
kisülni.
– Mikor történt ez?
– Húsvét tájékán. Amikor állt a bál a film körül.
– Mikor találkozott vele utoljára?
– Pészah alkalmával. Minálunk.
27
 – Beszélt vele azóta?
– Igen.
– Mikor?
– Néhány hete. Felhívott, és azt mondta, hogy követi egy férfi.
– És?
– Azt kérdezte tőlem, mit tegyen. Megmondtam neki, hogy hívja fel
a rendőrséget.
– Felhívta?
– Fogalmam sincs. Akkor beszéltünk utoljára.
A férfi elhallgatott. A víz halkan csordogált a falon.
– Gyűlölöm Mel Gibsont – mondta Harold Saperstein.
– Jó régen volt – közölte Meyer.
– Negyven éve, vagy még régebben.
– A vietnami háború idején.
A nőt, akivel beszélgettek, Abigail Nelsonnak hívták, a zenei
tanulmányok igazgatója volt a Kleber zene-, tánc- és színművészeti
főiskolán. Körülbelül negyvenéves lehetett, ápolt, csinos nő benyomását
keltette. Sötétbarna haját tépett-re vágatta. Kék, hajszálcsíkos
kosztümöt viselt, olyasmit, amit egy bank igazgatónőjén lát az ember. A
túlzottan nagy méretű szemüveg mögül kék, éber szemek néztek a
világba. Egy hosszú asztalnál ültek az intézmény tanulmányi
hivatalában. A falak mentén irattartó szekrények sorakoztak. A késő
délutáni nap sugarai ferdén tűztek be az ablakon.
– Valamikor a hatvanas években? – kérdezte Abigail.
– Valószínűleg a hatvanas évek közepén. Tudjuk, hogy a hatvanas
évek végén Vietnamban volt.
– Tehát akkor azelőtt.
– Igen.
– Akkor még nem is ebben az épületben voltunk. A hatvanas
években a Silvermine Drive-on, a Tizedik utca közelében volt az iskola.
– Közel a mi terepünkhöz – mondta Meyer. – A körzetünkhöz.

28
 – Igen – válaszolta Abigail, bár nem volt benne biztos, hogy értette,
mit mondott neki a nyomozó. – Azt mondták, ugye, hogy a hegedű volt
a fő szakja?
– Igen.
– Akkoriban Alekszej Kusmin vezette a hegedű tanszakot.
– így van, mi is ezt hallottuk. Mr. Solohov az egyik tanítványa volt.
– Kusmin első hegedűs volt a filharmonikusoknál. De tanított is itt.
A maguk embere négy éven keresztül éjjel-nappal hegedült. Illetve nem
is csak hegedült. A zongora volt a második hangszere, mint minden
hallgatónak, még ma is.
És persze irodalmat is tanult, meg az egyéb általánosan kötelező
tárgyakat. Valószínűleg játszott is az egyik zenekarban. Akkoriban csak
kettő volt: a koncert- meg a repertoár zenekar. Most már négy van. És
zenetörténetet is kellett hallgatnia, és – mivel húros hangszeren játszott
– biztosan beosztották kamarazenére is.
– Nem lehetett sok szabadideje – jegyezte meg Carella.
– Hát nem, az biztos. Elvárjuk a hallgatóinktól, hogy komolyan
vegyék a zenét. Itt nálunk minden napjukat, minden percüket a zene –
vagy persze a tánc vagy a színjátszás tölti ki. Órákra járnak,
gyakorolnak, játszanak valamelyik zenekarban… ilyen élet ez, uraim.
Egy teljes élet.
A nyomozók bólintottak.
Carella azon tűnődött magában, vajon tényleg lehetett volna-e belőle
valaha is híres színész.
Meyer arra gondolt: Isadore bácsikája egy alkalommal megdicsérte,
hogy nagyon szépen rajzol.
Miközben a tágas iroda túlsó végébe vezette a nyomozókat, Abigail
elmondta, hogy négy év tanulás után Max Solohov előtt számtalan
lehetőség állt volna.
– Tudják, több szimfonikus zenekar is van a városban – magyarázta
–, meg két operatársulat és három balett. Bármelyik zenekarban van
harminc-harmincöt hegedűs… tessék, számolják meg! Tizennyolc az
29
első szekcióban, tizenöt a másodikban. Ez harminchárom
munkalehetőséget jelent a város bármelyik zenekarában. És akkor arról
még nem is beszéltünk, hogy nyugodtan jelentkezhetett egy chicagói
vagy clevelandi vagy bármilyen zenekarba. Egy jó hegedűs? Ráadásul
egy Kusmin-tanítvány? Tényleg nagyon jó esélyei lettek volna.
A nő kihúzta az egyik iratszekrény fiókját.
– Bízzunk benne, hogy a személyi anyaga még nem került át az
archívumba – mondta. – Soboloff, ugye?
– Sobolov – mondta Carella. – v-vel a végén.
– Ühüm, értem. – Abigail lapozgatni kezdett a dossziék között Talált
egyet, amin a SOBOLOV, MAX név szerepelt, az iratszekrény tetejére
tette és kinyitotta. – Igen – mondta – kiváló hallgató volt. Fantasztikus
jövő állt előtte. – Elhallgatott, beleolvasott az anyagba. – De az a
helyzet, uraim, hogy nem fejezte be nálunk a tanulmányait. Három év
után távozott a főiskoláról
– A hadsereg – mondta Meyer.
– Vietnam – mondta Carella.
– Milyen kár! – mondta Abigail.
– Tudják, ez már nagyon régen volt – közölte velük a nő a
tanulmányi hivatalban.
Clara Whaitsley volt a neve. Parker azt gondolta, hogy angol, főleg a
neve miatt, és ez némileg izgatóan hatott rá, mert angol lánnyal meg
sosem bújt ágyba. De a nőnek erőteljes riverheadi akcentusa volt, és
neverheadi lányokkal Parkernek volt már dolga bőven. Generónak is.
Vagy legalábbis néhánnyal. Így aztán mindketten arcukon hivatalos
kifejezessél hallgatták, mit mond Clara Whaitsley.
– Egy tizenéves lányról van szó tehát – kezdte Clara. –Tizennégy-
tizenöt éves korukban kerülnek gimnáziumba. A nyilvántartásunk
szerint Alicia Hendricks egyenesen a Mercer általános iskolából került a
Hardingba, körülbelül negyven évvel ezelőtt.
Az bizony régen volt – állapította meg Genero bölcsen.
– Tizenhat éves volt, amikor kimaradt az iskolából.
30
 – Lehet tudni, mi történt vele utána?
– Nem, a távozása utánról semmi információnk nincs róla
– Úgy tűnik, munkába állt – vélekedett Genero. Nagyon fiatal volt
még ahhoz.
– En tizennégy évesen kezdtem dolgozni – mondta Parker.
Erős kísértést érzett, hogy hozzátegye: és alig múlt tizenhat, amikor
először fektetett le egy leányzót.
– Tudják – mondta Clara –, amikor a kérésükre átnéztem az
aktákat…
Hirtelen mindkét nyomozó feszült figyelemmel nézett rá.
– …megtaláltam egy másik Hendricks anyagát is. Nem tudom, hogy
rokonok-e vagy sem, de ez a fiú nagyjából akkor járt ide, amikor Alicia
Hendricks. Egy évvel később iratkozott be.
Kari Hendrick tizenöt éves börtönbüntetésének tizenkettedik évét
töltötte. Két alkalommal utasították el a feltételes szabadlábra
helyezésre vonatkozó kérelmét – először, mert fizikailag bántalmazott
egy fegyőrt, másodszor pedig azért, mert villával megszurkálta az egyik
rabtársát. Nem lehetett több ötvenöt évesnél, de amikor azon a hétfő
estén fél hétkor becsoszogott a helyiségbe, ahol Genero és Parker várta,
úgy nézett ki, mint egy öregember.
– Mit akarnak? – kérdezte.
– Meggyilkolták a nővérét – közölte vele Parker tapintatosan.
– Igen?
A jelek szerint alig-alig sikerült felkelteni az érdeklődését.
– Mikor találkozott vele utoljára? – kérdezte Genero.
– Kész csoda lenne, ha én csináltam volna, nem? Miközben itt ülök a
sitten.
– Azt szeretnénk megtudni, hogy ki tette – mondta Parker.
– Kit érdekel!
– Minket.
– Engem nem.
– Na, mikor találkozott vele utoljára?
31
 – Meglátogatott a negyvenötödik születésnapomon. Hozott nekem
egy tortát gyertyákkal. Nem volt benne reszelő, hogy a franc egye meg.
Előfordul, hogy a börtönben kifejlődik az emberben egyfajta
szarkasztikus humor. Előfordul, hogy kifejezetten szellemes tud lenni
ez a humor.
– Mikor volt ez, Kari?
– Kilenc éve. Nem sokkal azután, hogy ártatlanul leültettek. A
börtönben csak olyan emberek vannak, akiket ártatlanul ültettek le.
Nincs senki a világon, egy teremtett lélek sem, aki elkövette volna azt,
amiért elítélték.
– Kilenc éve – bólogatott Genero, miközben próbálta megemészteni
a hallottakat.
Valószínűtlennek tűnt, hogy Alicia Hendricks arról számolt volna be
kilenc évvel ezelőtt, hogy valaki követi. Kilenc év nagy idő – ennyi év
kitartásért az illető megérdemelné a Legelszántabb Követő címet.
Genero a biztonság kedvéért megkérdezte:
– Nem említette, hogy követi valaki? Hendricks üres tekintettel
meredt rá.
– Egy kopasz fickó.
– Nem – válaszolta Hendricks, és hitetlenkedve csóválta a fejét. –
Ezért utaztak ilyen sokat? Mert valami kopasz pasas követte a
nővéremet?
– Azért utaztunk ilyen sokat, mert a nővérét meggyilkolták – tudatta
vele Parker.
– En csak azon vagyok meglepve, hogy nem ölte meg valaki már
korábban.
– Ó, igen?
– Hát, amilyen barátai voltak. Amilyen társaságban forgolódott.
– Milyen társaságban?
– A fele itt lehetne a hűvösön.
– Tényleg?
– Ami azt illeti, az első férje tényleg volt sitten, csak nem itt
32
 – A férje? Úgy tudtuk, hogy egyedülálló volt.
– Kétszer ment férjhez – mondta Hendricks. – Mindkét pasi igazi
lúzer.
– Ezek szerint a nővére újra felvette a leánykori nevét?
– Talán nem jól tette?
– Mondjon valamit erről a két emberről!
– Az egyik Huntsville-ben ült. Az ott az egyik állami börtön.
– Texasban?
– Aha, ott.
– Miért ült?
– Birtoklásért és kereskedésért. Vádalkut kötött, két év után, ötezer
dolláros pénzbüntetéssel szabadult.
– Találkozott ezzel a nagymenővel?
– Nem. Alicia mesélt róla.
– Akkor ez régebben történt, mint kilenc éve, nem?
– Mi van?
– Ha magát legutoljára kilenc…
– Ja. Igen.
– Szóval ez a férj már a régmúlt.
– Úgy van.
– Mikor ült? Azelőtt vagy azután, hogy megismerte Aliciát?
– Azelőtt. Már kiszabadult, amikor találkoztak.
– Akkoriban már itt élt?
– Gondolom, igen. Máskülönben hogy találkoztak volna?
– A pasi csak egyszer botlott meg?
– Úgy tudom, igen.
– És mi a neve?
– Al Dalton.
– Al, mint Albert?
– Honnan a francból tudjam?
– Na és mi a helyzet a második férjjel? Neki is van priusza?
– Nincs. Miért lenne?
33
 – Maga mondta, hogy az is lúzer.
– A két dolognak nincs egymáshoz semmi köze. Például én is itt ülök
a börtönben, de nem feltétlenül vagyok lúzer.
Parker együtt érzőn bólintott.
– De ez a második férj maga szerint lúzer volt.
– Milyen értelemben volt az? – érdeklődött Genero.
– Rossz befektetéseket választott, ilyesmi. Meg kábítószerrel is
foglalkozott.
– Aha – mondta Parker. – És Alicia?
– Néha-néha drogozott.
– Értem.
– Hogy hívják az illetőt? Mármint a második férjet.
– Ricky Montero. Ricky, mint Ricardo.
– Egy füstös képű latino? – kérdezte Parker.
– Dominikai.
– Milyen rossz befektetései voltak?
– Inkább milyen nem. Amit csak akar.
– Még mindig itt van az országban, vagy már hazament?
– Ki tudja? Alicia vagy tíz-tizenkét éve vált el tőle. Sosem bírtam a
pasit. Trombitált.
– Ezért nem kedvelte?
– Nincs nekem semmi bajom a trombitásokkal. Csak el akartam
mondani maguknak, hogy trombitált, ennyi.
– Tehát ez az a rossz társaság, amiről beszélt? – kérdezte Genero. –
Ez a két férj, Al Dalton és Ricky Montero?
– En nem mondtam, hogy „rossz”. Maga használta ezt a szót.
– Azt mondta, hogy a nővére barátainak vagy a fele itt kellene, hogy
legyen a sitten.
– Ez még nem jelenti azt, hogy rosszak lennének.
– Nem, biztosan csupa nagyszerű fickó.
– Itt ülök a sitten, mégsem vagyok rossz.

34
 – Hát persze. Csak éppen megkéselt valakit tizenkét éve, aztán két
éve megint, itt bent a sitten.
– Ez még nem jelenti azt, hogy rossz lenne – jegyezte meg Genero.
– Igazi angyal – tette hozzá Parker.
– Befejezték a basztatásomat? Ugyanis fogalmam sincs, ki ölte meg
a nővéremet, és amúgy is szarok rá, hogy ki csinálta.
– Üljön le! – mondta Parker.
– Üljön le! – mondta Genero.
– Mondja el, hogy kik voltak a nővére barátai!
– A gyerekkorától kezdve.
– Kik voltak azok az emberek, akiknek itt lenne a helyük?
– A nővérem fiatalon kezdte – mondta Hendricks.
– Mit kezdett fiatalon? A drogozást?
– Mindent fiatalon kezdett. A tizenhárom éves kor elég korán van?
Az általános iskola?
– A Mercerre gondol, ugye? Maguk ugyanabba az általános iskolába
jártak, nem igaz?
– Egy évvel alatta jártam.
– Mit csinált a nővére, miután kimaradt az iskolából?
– Dolgozni kezdett. Az apám meghalt, anyám…
– Mit dolgozott?
– Pincérnő volt.
– Nem tudja, hol?
– Egy étteremben a környéken.
– Milyen környéken?
– Riverhead, Laurelwood kerületében.
– Ott laktak akkoriban?
– Bizony ott.
– Nem emlékszik az étterein nevére?
– Dehogyisnem. Rocco.
– Maga mit csinált az iskola után?
– Börtönbe kerültem.
35
 A két nyomozó egymásra pillantott.
– Tizenhat éves voltam, amikor először csuktak le.
– Miért?
– Súlyos testi sértés. Azóta hol bent vagyok, hol kint. Az ötvennégy
évemből, sokat mondok, ha húszat töltöttem odakint.
– Meséljen még nekem a nővére barátairól.
– Kérdezzék meg a férjeket – javasolta Hendricks.
Kling nem találta a helyét, csak téblábolt.
Már majdnem este nyolc óra volt, és Kling még mindig az őrszobán
múlatta az időt, a vízhűtő és a hirdetőtábla között ténfergett, néha
Carella íróasztala felé pillantott, ahol a nyomozó éppen újraolvasta a
halottkémi jelentéseket: Carellának sehogy sem sikerült egyről a kettőre
jutnia a Glock-gyilkosságok ügyében. Kling odasétált a nyitott
ablakokhoz, lenézett a kora esti forgalomban közlekedő autókra, megint
lopva Carella felé pillantott, majd odalépett a saját íróasztalához, leült,
gépelni kezdett, abbahagyta a gépelést, felállt, megnyújtóztatta a tagjait,
és újra őgyelegni kezdett az őrszobán. Nem lehetett vitás, hogy valami
nagyon foglalkoztatta ezt az embert.
Carella felpillantott az órára.
– Ideje indulnom – mondta.
– Nekem is – felelte Kling, talán kissé túlbuzgón, és odalépett
Carella íróasztalához. – Hogy áll az ügy? – kérdezte.
– Még nem jutottunk semmire – válaszolta Carella. – De dolgozunk
rajta.
– Csak türelem.
Üres szavak, afféle rutinszerű beszélgetés. Kling egyáltalán nem
ilyesmire készült.
– Persze – mondta Carella.
Egyikük sem szólt semmit. Kling odahúzott egy széket, leült. –
Kérdezhetek valamit? Carella ránézett.
– Csúnyán összevesztünk Sharynnel.
Carella bólintott.
36
 – Azt hittem, hogy át akar verni, hogy hülyét csinál belőlem. Aztán
kiderült, hogy ő meg a kollégája, egy jóképű fekete orvos, egy
harmadik kollégán próbálnak segíteni, egy nőn, aki… na mindegy,
hosszú történet.
– Min vesztetek össze?
– Sharyn azt mondja, hogy elárultam.
– Mivel?
– Azzal, hogy követtem. Hogy nem bíztam benne. Carella megint
bólintott.
– Egyetértesz vele?
– Én még soha nem követtem Teddyt. És nem is fogom.
– Aha – felelte Kling. – De arra gondoltam, hogy…
– Mindegy mit gondoltál. –Aha.
Csend volt néhány másodpercig.
– Azt akarja, hogy ne is hívjam fel telefonon.
– Akkor ne hívd.
– Legalábbis egy darabig.
– Ezt mondta?
– Igen.
– Hát akkor ez jó jel.
És közben Carella arra gondolt: jóember, ha szeretsz egy nőt, nem
követed titokban.
– Azt akarom, hogy megmaradjon ez a kapcsolat – mondta Kling.
– Akkor gondoskodj róla, hogy meg is maradjon.
– Szerelmes vagyok belé, Steve.
– Mondd meg neki.
Újra és újra és újra, gondolta Carella.
– Szerinted mikor kellene felhívnom?
– Úgy érted, hogy mit tennék a helyedben?
– Igen.
– Én minden áldott nap, minden órában, minden percben felhívnám,
amíg nem tudja, hogy mennyire szeretem.
37
 – Attól félek, hogy… Kling a fejét csóválta.
– Attól félek, hogy elveszítem.
– Mondd el neki. Kling bólintott.
Már azon törte a fejét, mit mond majd, amikor legközelebb telefonál.
Ollie Weeks még mindig a múlt szerda estén tűnődött, a Patrícia és
rokonai körében elköltött vacsorán. Pontosabban azon, hogy mi történt
a vacsora után a parkolóban. Ez már majdnem egy hete volt, de Ollie
fejében még mindig Patrícia Gomez járt.
Az igazat megvallva, Ollie kezdett kicsit, úgymond, összezavarodni.
Valószínűleg azért, mert Patrícia szájon csókolta azon az estén. Ez
azután történt, hogy a bátyja vállon veregette Ollie-t, és azt mondta: –
Egész jó a csülköd, haver.
– Ollie zongorajátékára utalt ezzel. Ez pedig azután történt, hogy
Patrícia apja azt mondta: – Szeretem az olyan férfit, akinek jó az
étvágya. – Ez a megjegyzés meg arra vonatkozott, hogy Ollie rendesen
fogyasztott a vacsoraasztalnál.
Ollie azt mondta Patríciának, hogy nem kell lejönnie vele, késő van
már, mire a lány azt felelte: – Zsaru vagyok, hékás!
– Lement Ollie-val a liften. A liftajtót, meg a falat a folyosón
graffitik borították, a lakásokból salsa zene szűrődött ki. Patrícia
odakísérte Ollie-t a kocsijához, és megcsókolta, mielőtt a férfi
kinyithatta volna a kocsi ajtaját. Szájon. Nyitott szájjal. És közben
serényen dolgozott a nyelve.
Ollie ezért kezdett kicsit, úgymond, összezavarodni ezen a hétfő
estén, amikor éppen azt tervezte, hogy felhívja Patríciát és meginvitálja
a lakásába egy csöndes kis vacsorára, amit majd saját maga készít el.
Pusztán arra készülne, hogy lefektesse Patrícia Gomezt? Vagy, isten
ments, ez valami komolyabb lenne? Bárcsak lenne valaki, akivel
megbeszélhetné! Bárcsak jobban ismerné Steve Carellát! Rajta kívül
csak egyetlen emberre tudott gondolni: Andy Parkerre.
A két férfi találkozott egy italra aznap este. Parker gyanította, hogy
Ollie beszélni akar vele valamiről, de elképzelni sem tudta, miről, amíg
38
Ollie áradozni nem kezdett arról a fantasztikus spanyol vacsoráról, amit
Patrícia Gomezéknél evett.
– Még mindig találkozgatsz vele? – kérdezte Parker.
– Ja, hébe-hóba – válaszolta Ollie.
– Ezért fogyókúrázol?
– Milyen fogyókúráról beszélsz? – kérdezte Ollie.
– Persze lehet, hogy nem is fogyókúrázol, ha ilyen spanyol
vacsorákat eszel.
– Patrícia azt mondja, hogy néha lehet lazítani egy kicsit.
– Ezek szerint az ő ötlete volt a fogyókúra?
– Nem, dehogyis. Ugyan már!
– Hát akkor kié, ha nem az övé? Ha ő mondja, hogy néha lehet
lazítani, akkor kinek az ötlete volt? A pápáé?
– Egyszer beszélgettünk róla, hogy le kéne adnom néhány kilót, na
és?
– Én úgy látom, hogy nem csak néhány kilótól szabadultál meg. Alig
ismertelek meg, amikor bejöttél.
– Tényleg? – kérdezte Ollie elégedetten.
– De vigyázz, nem szabad túl gyorsan túl sokat fogyni.
– Csak öt kiló ment le.
– Az sok. Nagy hatással lehet rád ez a lány.
– Ne hülyéskedj már, mit akarsz ezzel mondani? Ugyan már. Néha
találkozgatunk, ennyi.
– Addig jó – jegyezte meg Parker, és nyomatékosan bólintott. – A
fogyókúra miatt iszol sört?
– A röviditalban nagyon sok a kalória – magyarázta Ollie.
– Kérsz még egy sört?
– Ennyi elég.
– Én iszom még egy whiskey-t, ha nem zavar.
– Miért zavarna?

39
 – Sosem lehet tudni manapság – felelte Parker, és intett a pincérnek.
Miután megint töltöttek a poharába, szinte egy hajtásra felhörpintette az
italát. – Hallottad a viccet a Cadillacekkel?
– Melyiket?
– Egy fehér pasas ül egy fehér Caddyben, az a fehér hatalom –
kezdte Parker. – Két fekete férfi ül egy fekete Caddyben, az a fekete
hatalom… – Elvigyorodott, már előre. –Három Puerto Ricó-i ül egy
barna Caddyben, az micsoda?
– Puerto Ricó-i hatalom? – tippelt Ollie.
– Autólopás – mondta Parker, és kitört belőle a röhögés. Ollie
bólintott, és kortyolt egyet a söréből.
– Mi a baj? – kérdezte Parker.
– Semmi. Miért? Mi lenne a baj?
– Szerinted nem vicces?
– Nem nagyon.
– Szerinted nem vicces, hogy ez autólopás?
– Ha elkötötték a kocsit, az autólopás, bármilyen három pasas is ül
benne.
– Igen. De ez három füstös képű latino, ezért autólopás, és ezért
vicces.
– Jól van, akkor vicces. Ha-ha.
– Tudod, mi a baj veled mostanában? – kérdezte Parker, és az asztal
fölött Ollie-ra szegezte a mutatóujját.
– Nem tudtam, hogy valami baj van velem mostanában – felelte
Ollie.
– Kezded elveszteni saját magadat.
– Hogy mit?
– A lényegi Ollie-ságodat.
– És mi az én lényegi Ollie-ságom?
– Hogy tudsz nevetni a niggereken, digókon, zsidrákokon,
mindenféle füstös képűn…
– Mondtam, hogy „ha-ha”, nem?
40
 – Mondtad, csak nem gondoltad komolyan. Elveszíted a ris de veau-
t.
– A micsodát?
– Ris de veau-t. Franciául van, és azt jelenti: életöröm. Amikor a
franciák azt mondják valakire, hogy van neki ilyen, akkor az annyit
tesz, hogy az illető élvezi az életet.
– Kár, hogy nem vagyok francia.
– Van még egy viccem – mondta Parker.
– Na, ez most mi? – kérdezte Ollie. – Négy zsidó egy kék Caddyben?
– Nem, ez egy kiskutyáról szól. Sétál a vasúti sín mellett…
– Fehér, fekete vagy Puerto Ricó-i?
– Kicsi, fehér kutya, és jön a vonat, a kerék elkapja a farkát és
levágja. És a kutyus nagyon szomorú. Leteszi a fejét a sínre, és
szívszaggatóan sírni kezd, és nem figyel sehova. Jön egy újabb vonat,
megint átmegy rajta, most a fejét vágja le. Tudod, mi a tanulság, Ollie?
– Nem, mi a tanulság?
– Sose veszítsd el a fejedet a farkad miatt. Csönd ereszkedett az
asztalra.
– Érted, mit mondok? – kérdezte Parker.
Ollie arra gondolt, talán mégsem volt olyan jó ötlet, hogy vele akart
beszélgetni.
Alicia első férjét a belvárosban, a Garment kerület peremén lévő
Verglas Streeten találták meg, egy Loco Tapas y Vargas nevű salsa
klubban. Ricky Montero a klub két „nagyágyú zenekarának” egyikében
trombitált; sem Parker, sem Genero nem hallott még egyik zenekarról
sem.
Amikor június huszonkettedikén, délelőtt fél tizenegykor a két
nyomozó belépett a klubba, Montero zenekara éppen próbát tartott. A
férfi elmondta, hogy mindkét zenekar játszik mambót, cha-cha-chát,
rumbát, merengue-t, timbát, guarachát és sont. Azt is elmagyarázta,
hogy a zenekarok játszanak „egyre” és „kettőre” zenét… – A „kettőre”
mambó stílus…
41
 – Ühüm.
– .. .és az első hosszú lépés a második ütemre van. Nincs szünet.
– Aha.
– Az „egyre” esetében az első ütemre… – Aha.
– …és a táncosok megállnak a negyedik és nyolcadik ütemre
Parker bólintott. Genero is.
Fogalmuk sem volt egyiküknek sem, mi a csudáról beszél Montero.
– Sok táncos az „egyre” stílust kedveli.
– Megértem – felelte Parker.
– A „kettőre” alapja az ütős hangszerek – magyarázta Montero. –
Nem úgy, mint a másiknak.
– Miért, annak mi az alapja?
– A dallam.
– Világos – mondta Genero.
Parkernek kedve támadt rendelni egy sört. Generónak is.
– Meséljen nekünk a volt feleségéről – kérte Parker.
– Kinyírták, mi? – mondta Montero. – Olvastam az újságban. Talán
valami sorozatgyilkos volt?
– Egyelőre nem tudjuk.
– Csak azt tudjuk, hogy Alicia már egész fiatalon nagyon aktív nemi
életet élt.
– Hát, én ezt nem mondanám.
– Ön nem így tudja?
– Mondjuk azt, hogy egészséges étvágya volt.
– Már ami a szexet illeti?
– Igen, ami a szexet illeti.
– Ami azt jelenti, hogy aktív nemi életet élt, nem igaz?
– Attól függ, mit jelent az, hogy aktív nemi élet.
– Ön szerint mit jelent, Mr. Montero?
– Hát igen, végül is mondhatjuk, hogy aktív nemi életet élt.
– Na és mi a helyzet a drogokkal? Drogozott? –Hát…
– Mert tudomásunk szerint ön…
42
 – Nem, nem.
– …nem vetette meg a kábítószert.
– Ez nem igaz. Talán valamikor régen. De ma már más a helyzet.
– Mennyire régen?
– Tíz éve? Amikor együtt voltunk Aliciával, igen, mondhatjuk úgy,
hogy kísérletezgettünk egy kicsit.
– Mivel? Crackkel?
– Nem, a crack korábban volt nagy szám. Tíz éve szakítottunk
Aliciával. Akkorra már visszajött a heroin. Néha, hébe-hóba
használtunk egy kis anyagot.
– Tehát nem fogyasztottak rendszeresen?
– Nem, nem, dehogyis.
– Még csak nem is füveztek rendszeresen.
– Nem, egyáltalán nem. Ahogy mondta, semmit nem fogyasztottunk
rendszeresen.
– Na és ki biztosította az anyagot?
– Ugyan már. Egyszer-egyszer kipróbáltunk egy kis heroint. Csak
úgy szórakozásképpen. Hogy kikapcsolódjunk kicsit. Ne felejtsék el, én
zenész vagyok.
– De Alicia nem volt zenész.
– Na jó, de házasok voltunk. Nézzék, nem volt ez olyan nagy ügy.
Ne próbálják annak beállítani.
– Alicia dolgozott, amikor összeházasodtak?
– Igen.
– Mit csinált?
– Manikűrös volt.
– Nem emlékszik, hogy hol?
– Nem. Ez még azelőtt volt, hogy elkezdett volna kozmetikai
cikkeket árulni.
– Miért vált el tőle, Ricky?
– Nem én váltam el.
A nyomozók üres tekintettel meredtek rá.
43
 – O akart elválni.
– Miért?
– Azt mondta, más az életstílusunk.
– Drog?
– Nem, mind a ketten kísérletezgettünk.
– Szex?
– Azzal nem volt semmi baj.
– Akkor mivel volt?
– Fogalmam sincs. Azt mondta, hogy nagyon különbözik az
életstílusunk.
– Ami a kísérletezgetést illeti…
– Komolytalan dolog volt az.
– Hébe-hóba egy kis heroin, ugye?
– Igen.
– Ki volt a szállítójuk?
– A jó büdös francba, ember, hát nem tudja, hogy ebben a városban
minden utcasarkon kaphat anyagot? Maguk zsaruk, csak tudják!
– Nem volt egy kedvenc dílere?
– Senki olyan, akire még emlékeznék.
– És mondja, Alicia azután is drogozott, hogy maguk szétmentek?
– Tíz éve nem láttam a nőt.
– Tehát nem tudja, hogy drogozott-e vagy sem?
– Hogy „kísérletezgetett-e”?
– Honnan a fenéből tudnám?
– Ha esetleg igen…
– Hát mondom, hogy nem tudom, drogozott-e vagy sem…
– …továbbra is használt anyagot, nem tudja, ki lehetett mostanság a
szállítója?
– Az égvilágon semmit sem tudok Aliciáról. Most mondtam egy
perce: tíz éve nem találkoztam vele.
– Akkor például azt sem tudja, hogy nem tartozott-e egy dílernek?

44
 – Valami baj van itt az akusztikával? Mit nem értenek? Tíz éve nem
láttam azt a nőt. Fogalmam sincs, mit csinált. Nem tudom lődözött-e
heroint a karjába, a szemgolyójába vagy éppen a seggébe.
– És azt honnan tudja, hogy kozmetikai cikkeket árult?
– Tessék?
– Ha tíz éve nem találkozott vele, ezt honnan tudja?
– Hallottam.
– Kitől?
– Elfelejtettem, ki mondta. Körömlakkot meg ilyen szarságokat árult.
Ezt hallottam. Ügynök volt, vagy mi a csuda. Ha van még kérdésük,
tegyék fel gyorsan, jó? Vissza kell mennem próbálni.
– Hol volt múlt pénteken este nyolckor?
– Itt. Péntekenként este nyolctól hajnali kettőig játszom. Meredten
nézett Parker szemébe.
– Van még valami? – kérdezte.
Parker úgy vette, hogy Ricky Montero azt mondta ezzel:
viszontlátásra.
A kábítószer-ellenes osztály két nyomozója úgy gondolta, hogy a
drog mozgatja a világot. Meg voltak győződve róla, hogy a szeptember
tizenegyedikén történtek kizárólag a kábítószerrel függnek össze.
Ahogy az iraki háború is. Minden azzal függ össze. Ha tényleg meg
akarjuk nyerni a terrorizmus elleni háborút, ha minden háborút meg
akarunk nyerni egyszer és mindenkorra, akkor a kábítószer-háborúban
kell győzedelmeskedni. A drog maga az ördög. Minden drogdíler maga
az ördög. Minden drogfogyasztó maga az ördög. Ezért nem volt bennük
szemernyi együttérzés sem a tizenhat éves lány iránt, aki angyalpor-
túladagolástól halt meg a Ninotchka előtt, a sikátorban.
– Megérdemelte – állapította meg Brancusi.
Ő volt a nagyobb termetű a két fickó közül. Az a fajta pasas, akivel
az ember nem szívesen keveredik vitába.
– Tudják, mi az az angyalpor? – kérdezte a társa.

45
 Olyan magas volt, mint Brancusi, de sem a válla, sem a csípője nem
volt annyira széles, mint a másiknak. Mickey Connorsnak hívták, ír
volt. Meyer és Carella némi leereszkedést éreztek a kérdésben;
mindketten tudták, mi az az angyalpor.
– Az angyalpor fenciklidin – magyarázta Connors.
– PCP – szolgált további információval Brancusi.
– Hívják hognak meg kristálynak is.
– A békepirulát elfelejtették – mondta Meyer.
– Nem csak az időnket vesztegetjük ezekkel a fickókkal? – kérdezte
Connors a társától.
– Nem, nem, folytassa csak, világosítson fel bennünket – kérte
Meyer.
– Menjen a pokolba – mordult fel Connors. – Gyere, Benny, húzzunk
innen.
– Maradjanak csak – javasolta Carella. – Két gyilkosságról van most
szó.
– Mire számított, mit csinálunk, ha meghalljuk a „gyilkosság” szót?
– kérdezte Brancusi. – Összevizeljük magunkat? Tudja, hány drogos
gyilkosságot látunk mi nap, mint nap?
– Ezért vagyunk itt – mondta Carella.
– Tényleg, miért is vannak itt? – tette fel a kérdést Connors.
– Drogos gyilkosságok miatt. Lehet, hogy a két áldozat rendszeres
kábítószer-fogyasztó volt. És az egyiküket a klub előtt ölték meg, ahol
maguk egy békepirula-túladagolásba belehalt, tizenhat éves lányt
találtak.
– Csúnya peche volt a kiscsajnak – jegyezte meg Connors.
– Ráadásul a Ninotchka üzletvezetőjét tíz éve kábítószer
kereskedésért csukták le. Szóval van egy halott kábszeres tini, és most
ugyanazon szórakozóhely előtt egy másik áldozat, aki vagy drogozott,
vagy nem, és az üzletvezető valamikor díler volt, úgyhogy talán van
valami kapcsolat, nem gondolják? Ezért szeretnénk tudni mindent arról
a lányról.
46
 – Naomi Maines – mondta Brancusi.
– Kisétált egy másik klubból az utcában, zavarodott volt, azt sem
tudta, hol van, talán hallucinált is…
– Akkor LaPaglia ezek szerint igazat mondott.
– Ki az a LaPaglia? – kérdezte Brancusi.
– A Ninotchka üzletvezetője. Az egykori bűnöző.
– Ja igen – Brancusi már emlékezett a férfire. – Szarjancsi.
– Azt mondta nekünk, hogy a lány csak véletlenül tévedt oda a
Ninotchkához. Szerintünk lehetséges, hogy egy másik klubból sétált
oda – mondta Meyer.
– Igen, ez stimmel – felelte Connors. – A nővére meg a barátnője azt
mondják, hogy a másik helyen dobott be két pirulát.
– Annyi elég is – jegyezte meg Brancusi. –Valószínűleg a sikátorban
lett rosszul, aztán a Ninotchka hátsó bejáratánál, a kukáknál kinyúlt.
– Egyszerűen csak abbahagyta a lélegzést – állapította meg Brancusi.
– Mi a neve annak a másik klubnak? – kérdezte Meyer.
– Éjszakai Baglyok.
– Klassz.
– És tiszta is. Az tuti, hogy Naomi nem ott vette az anyagot.
Volt idő, nem olyan nagyon régen – öt éve? tíz éve? – amikor ez a
környék tele volt rave-klubbokkal. Ezeken az éjszakai táncos helyeken
lüktető, fülsiketítő technozene szólt, villogtak a fények, vakító
lézersugarak cikáztak, és… ó, igen… és az ember vásárolhatott
Ecstasyt, ephedrine-t, ketamint, GHB-t, LSD-t, varázsgombát, speedet –
amit csak akart. Egy lánglelkű polgármester a város összes rave-klubját
bezáratta, és manapság a bulizós helyek már sokkal szolidabbak, mint
akkoriban: új polgármester, új meghatározás arra, mi ártalmnas az
egészségre; például a dohányzás.
Az Austin Streeten mára csak két klub maradt: a Ninotchka, ahová a
hegedűszó vén szerelmesei jártak, és az Éjszakai Baglyok, egy
háromezer négyzetméteres szórakozóhely, amit valamikor, sok-sok
évvel korábban, amikor törzsközönsége tizenhárom és húsz közötti,
47
őrjöngeni vágyó fiatalokból állt, Fekete Lyuknak hívtak. Az Éjszakai
Baglyok, azaz az EB, ahogy gyakorta emlegették, egy Alex Coombs
nevű férfi tulajdonában volt. Úgy ejtette a nevét, hogy „combs”, vagyis
fésű, többes számban. Negyven-egynéhány éves lehetett, olyan apa,
akitől a tinédzser fia biztosan megkapja hétvégére a családi autót. Szelíd
barna szemek. Kellemes arcvonások. Megnyerő mosoly. Egyszóval
remek fickó, egy rossz szava sem lehet róla senkinek. Csakhogy fél
évvel ezelőtt egy tizenhat éves lány az ő klubjában dobott be két
békepirulát.
– Azt sem tudom, hogy jutott be ide – mondta Coombs. –Nagyon
szigorú szabály nálunk, hogy huszonegy év alattiakat nem engedünk be.
A bejáratnál személyit kérünk, átkutatjuk a táskákat, megmotozunk
mindenkit. Ide aztán drog nem jut be. Sem akkor, sem most.
Június huszonkettedike volt, délelőtt negyed tizenkettő. Connors és
Brancusi megadta a két nyomozónak Coombs otthoni telefonszámát,
felhívták, és megállapodtak, hogy a klubban találkoznak.
– Fél évvel ezelőtt is érvényben volt ez a szigorú szabály? – kérdezte
Meyer. – Hogy csak huszonegy év felettieket engednek be?
– Mindig is ez volt a szabály. Ami azt illeti, manapság még ennél is
magasabb az átlagéletkor. A legtöbb vendég közel van a harminchoz,
vagy kicsivel több annál. Heterók, melegek meg mindenféle emberek
színes keveréke. Két vagy három hónappal ezelőtt a DJ-k technót,
reggae-t meg hip-hopot nyomtak, de ma már a Rolling Stones, T-Rex,
MC5, Iggy, Stooges meg ilyesmi megy inkább. Árulunk szeszes italt,
többnyire egzotikus koktélokat, ez a korosztály az ilyesmit kedveli. De
drogot? Ugyan már! Soha! Garantálom, hogy Naomi Maines nem itt
vette az anyagot. Ugyan már!
– Úgy hisszük, hogy a lány itt kapott be két békepirulát.
– Akkor tévednek. Hiszen épp most mondtam. Nem árulunk. ..
– Látta a lányt aznap este?
– Ha láttam is, nem tudok róla.
– Ez mit jelent?
48
 – Azt jelenti, hogy ha itt volt, ha valahogy sikerült bejutnia egy
hamis személyivel, én nem tudtam róla.
– Lehet, hogy az este folyamán valamikor kiment a klubból? –
kérdezte Meyer.
– Lehet – válaszolta a férfi. – Honnan tudjam?
– Na és ki tudja?
– Al. Kidobó a hátsó kijáratnál. Aldo Mancino. Biztosan lepecsételte
a lány kezét.
– Itt van most?
– Ez egy éjszakai szórakozóhely – felelte Coombes. – Csak este
kilenckor jön be. Jöjjenek vissza akkor, és…
– Nem – szólt közbe Carella. – Szeretnénk elkérni az otthoni címét.
Aldo Mancino szállásadója azt mondta, hogy a férfi ilyenkor
általában a „klubban” van. Mint kiderült, ez az Olasz-Amerikai Klub
volt a Dorsey Streeten. Délután egy óra volt. Mancino és még néhány
férfi kerek asztaloknál üldögélt odakint, és a kellemes napot élvezték,
miközben a szomszédos presszóban főtt kávét kortyolgatták. Carella
látta, hogy odabent a klubban megy a tévé, és néhányan biliárdoznak.
Mancino külseje megfelelt a szállásadótól kapott személyleírásnak.
Nagydarab, tagbaszakadt, körülbelül harmincéves férfi, haja fekete és
hullámos, szemöldöke bozontos, szeme barna. Atlétatrikót viselt és kék
farmernadrágot. Izmai kidagadtak, arcán hatalmas vigyor ült, amikor
éppen elsütötte egy vicc poénját. A társaságában lévő két férfiból kitört
a röhögés, aztán hirtelen elhallgattak, amikor meglátták, hogy Carella és
Meyer közeledik az asztalhoz.
– Mr. Mancino? – kérdezte Carella.
Mancino felnézett rá.
– Carella nyomozó vagyok. – Carella megmutatta a jelvényét. – A
társam, Meyer nyomozó. Ha van egy kis ideje, szeretnénk feltenni
néhány kérdést.
– Ajaj, mit csináltál, Aldo? – kérdezte az egyik férfi az asztalnál.

49
 – Azt hiszem, mindjárt megtudom – felelte Mancino, és
elvigyorodott. Megnyerő vigyora volt. Mindent egybevetve jó külsejű
férfi volt. Nem lehetett más, csak bútorszállító vagy kidobóember.
Tudta, hogy nincs bajban, nyugodtan és készségesen viselkedett.
– Uraim? – szólalt meg Meyer.
– Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy nem tartozik ránk – mondta
ugyanaz a férfi.
– Nem fog sokáig tartani – ígérte Carella.
Mindkét férfi felállt. Az egyikük megveregette Mancino hátát. –
Majd szólj, hová vigyük a cigit.
– Oké, persze – felelte Mancino.
A két férfi bement a klubba. Carella és Meyer elfoglalták az üresen
maradt székeket.
– Éjszakai Baglyok – mondta Carella. – Fél évvel ezelőtt.
– Már megint? – morrant fel Mancino.
– Sajnáljuk, de időközben történt valami.
– Naomi Maines, ugye? Mert már annyit beszéltem róla annak a két
kábszeres zsarunak, hogy görcsbe állt a szám.
– Ez most egy másik ügy.
– És mi közöm van nekem hozzá? Csak azt tudom mondani
maguknak, amit egyszer már elmondtam. Bobby mindenkitől elkéri a
személyijét, még azoktól is, akik elég idősnek látszanak. Attól a lánytól
is elkérte, az biztos.
– Ki az a Bobby?
– Bobby Nardello. Mindenkit alaposan megnéz, aki bemegy. A
belépés díjtalan, de a személyit meg kell mutatni. És Bobby a táskákat
is átnézi, meg is motoz mindenkit. Van egy lány, ő a lányokat nézi meg.
Tracynek hívják.
– Úgy tudjuk, maga a hátsó kijáratnál dolgozik.
– Igen, ott. Nem akarjuk, hogy a dohányosok a klub előtt
ténferegjenek. Bent nem lehet cigizni. Ezért megkérjük őket, hogy

50
menjenek ki hátul a sikátorba. Amikor kilépnek az ajtón, nyomok egy
pecsétet a kezükre, és ellenőrzöm őket, amikor visszajönnek.
– Naomi Maines kiment valamikor a klubból a halála előtt?
– Beugratós kérdés, vagy mi? A két nyomozó ránézett.
– Hát persze, hogy kiment. Az utcán találták holtan, úgyhogy ki
kellett mennie, nem igaz?
– Úgy értettük, hogy azelőtt.
– Azt hiszem, igen, de nem vagyok benne biztos. Tudják, hányan
mennek ki a klubból, hogy elszívjanak egy cigit? Az erős dohányosok
tízpercenként rohangálnak ki. Több száz kezet pecsételek le minden
éjszaka. Lehet, hogy többet.
– Lehet, hogy Naomi kezére is nyomott egy pecsétet?
– Azt hiszem, igen. Az a másik két rendőr megmutatta nekem a
fényképét. Csinos szőke lány volt, nagyon érettnek tűnt. Úgy értem,
nagy cickója volt. Eszembe sem jutott volna, hogy még csak tizenhat
éves. Mélyen kivágott ruha volt rajta, melltartó nem.
– Tehát emlékszik rá?
– Azt hiszem. Ha ő az, akire gondolok. De ő nem nyúlt azonnal a
cigis dobozért, ahogy a többiek. Csak sétálni kezdett a sikátorban. Ami
azt illeti, gyakran csinálják ezt. Mármint a dohányosok. Rágyújtanak,
sétálnak egy kicsit, megállás nélkül füstölnek, aztán visszajönnek.
– A Ninotchka felé? – kérdezte Carella.
– Aha. Igen, abba az irányba.
– Úgy értem, Naomi. Ő abba az irányba ment?
– Igen. Ha ő az, akire gondolok.
– Mennyi ideig volt kint?
– Úgy érti, hogy mielőtt visszajött?
– Igen.
– Tíz-tizenöt percig.
– Végig látta őt?
– Nem figyeltem.

51
 Carella felhívta a mobiltelefonjáról Brancusit, és megkérdezte, hogy
hívják a lány testvérét.
– Ót meg a barátnőjét.
– Nem tudom, kiről beszél – válaszolta Brancusi.
– Naomi Mainesről. A testvéréről meg a barátnőjéről. Hogy
találhatjuk meg őket?
– Mit akarnak tőlük? – kérdezte Brancusi. – Ez már egy ősrégi ügy,
nincsenek új nyomok.
– De bizony, hogy vannak – felelte Carella.
Mindkét lány pénztárosként dolgozott a Kerti Kosár nevű
szupermarketben. Naomi Maines is ott dolgozott a haláláig. A két lány
éppen szüneten volt, az épület mögött cigarettáztak. Meyer azon
tűnődött, vajon tudják-e, hogy a dohányzás rákot okoz.
Naomi nővérét Fiona Mainesnek hívták. A másik lányt pedig Abby
Goldmannek. Mindketten elmúltak már huszonegy évesek. Mindketten
tudták, hogy Naomi törvényt sértett, amikor hamis személyivel ment be
a klubba. Azzal is tisztában voltak, hogy törvény ellen való volt
kiküldeni őt, hogy keressen valami „stimulánst” – ezt a szót használták.
De azt gondolták, hogy Naomi fiatalsága és ártatlansága kisebb
figyelmet kelt majd, mintha kettejük közül valamelyikük próbálkozott
volna meg az anyag becsempészésével.
Tudták, hogy az Éjszakai Baglyokban sikerül majd anyagot
szerezniük. Beszéltek olyanokkal, akik már jártak ott, és tudták, hogy
szabad a pálya. Az volt a legszebb az egészben, hogy a bejáratnál
személyit kértek, átkutatták a táskákat és végigtapogatták az embert
tetőtől talpig, akár egy terroristát a reptéri ellenőrzésen. Fionát
meglepte, hogy nem kellett még a cipőjét is levennie.
– De ez csak felhajtás – mondta Fiona. – Amikor a helyet még
Fekete Lyuknak hívták, sok volt a razzia. Így aztán most nem vállaltak
semmi kockázatot. A zsaruk odamentek két vagy három alkalommal,
látták, milyen szabályok vannak – a fenébe is, még csak dohányozni

52
sem lehet odabent –, úgy gondolták, tiszta a hely, és többet nem is
foglalkoztak vele.
– De az is lehet, hogy lefizettek egy-két zsarut, nem? –vetette fel
Abby, és rákacsintott Carellára. – Maguk tudják, hogy megy az ilyesmi,
ugye?
– Naná – felelte Carella, és visszakacsintott. – Ami azt illeti,
mindjárt indulnunk kell, hogy átvegyünk egy kis kenőpént, már
késésben is vagyunk.
– Elhiszem – mondta Abby.
– Ne higgye – válaszolta Carella.
– Azt akarom mondani – folytatta Fiona –, hogy ha az ember egyszer
bejutott, már csak annyi dolga volt, hogy megkérdezze az egyik pincért,
hol kaphat valamit, ami kicsivel erősebb, mint a Hajadon Nagynéni. Ez
valami gines koktél, rózsaszín a narancstól meg a cseresznyétől. Szóval,
ha valaki ezt kérdezi, azt mondják: „Szóljál Alnek.” Al az a nagydarab
fickó, Aldo, a hátsó kijáratnál, ő adja a pecsétet a kezedre, ha kimész
cigizni. Célozgatsz neki, hogy érdekelne valami por vagy pirula, mire ő
azt mondja: „Szóljál Dómnak, az utca végiben.”
– Dominick La Paglia – mondta Meyer.
– Kitalálta – válaszolta Fiona.
–Ő a főnök abban a klubban, ahová a vén trottyosok járnak – szólalt
meg Abby.
– Ninotchka – mondta Carrella.
– Igen, úgy hívják – felelte Abby, és szippantott egyet a cigarettából.
– Szépen megcsinálták a házi feladatot. Ki gyanakodna arra, hogy ott
drogot árulnak? Naomi odasétál a klubhoz, szól a fickónak a hátsó
kijáratnál, megmondja, hogy Al küldte Dómhoz. Megjelenik Dom,
beviszi Naomit egy kis szobába, ahol a választék hatalmas. Naomi
visszajön két pirulával, amit magának vett, és fűvel nekem meg
Fionának.

53
 – Ráadásul jó minőségű cucc – mondta Fiona. – Néha belekevernek
minden szart, amitől ki lehet nyúlni. De a tiszta Ecstasy még nem ártott
senkinek.
– A húgát tiszta angyalpor ölte meg – jegyezte meg Carella.
– Az igaz, de senki sem csinált semmit. Aldo talán börtönben van?
Dom talán börtönben van? Bezárták a klubot? Annak a két másik
zsarunak is elmondtunk mindent fél évvel ezelőtt. A kisujjukat sem
mozdították.
– Le vannak fizetve – mondta Abby, és megint kacsintott. Ezúttal
hittek neki.
– Tegyük fel, hogy van egy szórakozóhelyünk, ami korábban rave-
klub volt – mondta Carella.
– Tegyük fel – válaszolta Meyer.
– Drogban úszik az egész hely.
– Nem vitás.
– A Fekete Lyuk. És tegyük fel, hogy az előző polgármester a
keresztes hadjárata során becsukatta…
– Úgy van.
– …aztán a hely újra kinyit, de most Éjszakai Baglyok néven.
– És a hely már-már kínosan tiszta.
– Csak huszonegy év felettieket engednek be.
– Divatos, menő koktélokat árulnak.
– Drog nincs.
– Az különösképpen nincs. De tegyük fel, hogy a vendégek azért
olykor-olykor vágynak egy kis anyagra.
– Szar ügy, srácok. Nem szolgálhatunk semmivel.
– De azért lehet, hogy tudunk segíteni valahogyan.
– Bizony isten, lehet, hogy tudunk – mondta Meyer.
– Csak sétáljatok el az utca végében lévő klubba – folytatta Carella.
– Aminek a vezetőjét történetesen már lecsukták egyszer egy drogos
ügy miatt.
Meyer megfontoltan bólintott.
54
 – Szerinted megkapjuk a házkutatási engedélyt? –kérdezte Carella.
– Talán – felelte Meyer.
– Megvan az alapos gyanú?
– Talán.
– Megpróbáljuk?
– Nincs mit veszteni – felelte Meyer.
Ki a csuda gondolta volna, hogy egy vén trottyosokat kiszolgáló
klubban hatalmas drogos fogásuk lesz? De ha az ember jól belegondol,
logikus: a delikvens elsétál egy tiszta, rendes szórakozóhelyre, ahol idős
emberek ülnek az asztaloknál a sötétben, egymás kezét szorongatva,
miközben a hegedűsök ide-oda csoszognak, egyik vendégtől a másikig,
ugyanakkor a hátsó kijáratnál egy férfi, aki kábítószer-birtoklásért és –
kereskedésért egyszer már rács mögé került, mit lesz isten, megint
cukorkái árul.
La Paglia azt válaszolta nekik, hogy elment az eszük.
Csakhogy volt náluk egy házkutatási engedély.
Megvolt az alapos gyanú.
Adott egy tizenhat éves lány az Éjszakai Baglyokban, egy olyan
szórakozóhelyen, ahol gondosan ellenőrzik minden belépő személyi
igazolványát, és ez a lány egyszer csak elsétál a sikátorban a
Ninotchkához, majd valamivel később szemtanúk előtt bevesz két
békepirulát, aztán holtan találják a Ninotchka előtt. Hát nem
különösképpen furcsa egybeesés ez, bíró úr?
Nem eléggé alapos gyanú ez egy házkutatási engedély kiadásához,
bíró úr? Engedélyezem.
Nos, van valami mondanivalója, Mr. La Paglia?
– Azt mondom én maguknak, hogy beszéljenek a haverjaikkal a
kábítószer-ellenes osztályon. Ók már voltak itt. Tudják, mi a dörgés.
Beszéljenek velük.
– Megengedi, hogy átkutassák a klubot? – kérdezte Meyer. – Vagy
pedig kellemetlenkedni fog?
La Paglia úgy döntött, hogy kellemetlenkedni fog.
55
 Nagydarab ember volt, nem olyan magas, mint akár Meyer vagy
Carella, viszont jóval tagbaszakadtabb és izmosabb mindkettőnél, és
esze ágában sem volt visszamenni a börtönbe, különösképpen nem
olyan vádak alapján, melyek között szerepel egy tizenhat éves lány
halála. Nem, senki sem dugja vissza a rács mögé, a köcsögök,
faszlesők, csúzliszájúak, a seggbe pisztolyozók közé. Elég csak
megnézni a börtönszlenget, és az ember egy perc alatt látja, hogy nem
sokkal jobb Amerikában lehúzni az időt, amit rád sóztak, mint akár
Irakban. Ha az ég a földdel összeér, Dominick La Pagliát akkor sem
küldi senki újra börtönbe, immáron harmadszor, nem. Szó sem lehet
róla!
Úgy rontott nekik, akár egy karambol kiszabaduló bika, aki fel akar
öklelni mindenkit az arénában. A két nyomozó nem volt ilyesmihez
szokva. Az egyenruhás rendőrök, akik akkor vannak a helyszínen,
amikor a bűneset éppen megtörténik, gyakrabban kerülnek fizikai
küzdelembe, mint a nyomozók, akik többnyire akkor jelennek meg,
amikor a bűnt már elkövették. Carella és Meyer már az idejét sem
tudták, mikor tréningeztek utoljára a rendőrségi edzőteremben. És most
itt volt ez a fickó, aki nyomott vagy száz kilót, ráadásul jó formában
volt, mert amikor a rács mögött múlatta az időt, súlyt emelt
rendszeresen; egy olyan fickó, aki lefizette a kábítószer-ellenes osztály
nyomozóit, és talán más rendőröket is, s aki úgy gondolta, némi
védelemre jogosult, következésképpen mélységesen felbőszült azon,
hogy két nímand seggfej egy házkutatási parancsot lobogtat előtte. Úgy
érezte, elárulták, úgy érezte, veszélyben van, továbbá úgy érezte, hogy
nincs vesztenivalója, ha sikerül elbánnia ezzel a két piperkőc
senkiházival, úgyhogy ököllel Meyer arcába csapott, mire a nyomozó
megtántorodott, és nekizuhant Carellának, aki éppen a
pisztolytáskájában várakozó Glock felé nyúlt, amikor ő is elvesztette az
egyensúlyát.
La Paglia hatalmas erejű rúgást vitt be Meyer ágyékára, a nyomozó
keservesen felnyögött, és térdre esett. A férfi, hasonló manőverre
56
készült Carellával, amikor meglátta a pisztolytáskából előkerült
Glockot. Ezért inkább állon rúgta Meyert, abban bízva, hogy ezzel jobb
belátásra bírja a másik zsarut, de a Carella kezében lévő pisztoly
pontosan a fejére irányult, és a nyomozó szeme hamarabb beszélt,
minthogy a szája kinyílt volna, és a szeme azt mondta: Agyonlőlek.
– Hagyja abba! – kiáltotta Carella.
La Paglia egy pillanatig tétovázott. Meyer most már elnyúlva feküdt
a földön. La Paglia meglendítette a lábát, hogy pusztán színtiszta
gyűlöletből, megint fejbe rúgja, de amikor meghallotta Carella kiáltását
– Most! –, meggondolta magát.
Abbahagyta.
A férfi félig-meddig arra számított, hogy a lány hamis számot adott
neki, de tessék, láss csodát, az ő hangját hallotta meg a vonal túlsó
végén.
– Reggie? – kérdezte a férfi.
– Kivel beszélek?
– Itt Charles.
– Charles?
– Emlékszel a múlt csütörtök estére? Trishsel voltatok nálam.
– Ó, persze. Szia, Charles.
A férfi még mindig úgy érezte, hogy a lány nem emlékszik rá.
– Megadtad a telefonszámodat, ugye emlékszel?
– Persze. Hogy vagy, Charles?
– Kösz, jól. Te?
– Én is. Ugye, te vagy az a borotvált fejű fickó?
– Igen.
– Hát persze, hogy emlékszem rád. Nos, milyen terveid vannak,
Charles?
– Vettem egy autót – válaszolta a férfi.
– Komolyan?
– Holnap reggel veszem át.
– Ejha! – mondta a lány, de valójában egyáltalán nem tűnt lelkesnek.
57
 – Arra gondoltam, hogy…
– Igen, Charles?
– Ha esetleg ráérsz holnap…
– Igen?
– Elmehetnénk kocsikázni, megebédelnénk egy kellemes helyen az
út mellett, visszajövünk vacsorázni a szállodába, aztán együtt töltjük az
éjszakát. Persze csak akkor, ha van kedved hozzá, Reggie.
– Nagyon is van – felelte a lány.
– Jól van akkor – mondta a férfi megkönnyebbülten. – Hol vegyelek
fel?
– Még mindig a szállodában vagy?
– Igen.
– Akkor találkozzunk ott.
– Rendben. Délelőtt tizenegykor?
– Hosszú nap lesz – állapította meg Reggie.
– Tudom.
– Plusz az éjszaka.
– Tisztában vagyok vele.
– A pénzről nem kell beszélnünk, ugye, Charles?
– Hacsak te nem akarsz.
– Hát… csak azért, mert az egész napról meg az egész éjszakáról van
szó.
– Igen.
– Ötezer dollár túl soknak tűnik?
– Nem, az rendben van, Reggie.
– Milyen autót vettél? – tette fel a kérdést a lány.
A férfi nem aggódott, hogy fogy a pénze. Volt annyi, hogy kitartson,
amíg elvégzi, ami még hátravan. A jelzáloghitel elég tekintélyes összeg
volt, elég lesz az utolsó pillanatig. Persze csak éppen hogy, ha ilyen
tempóban költekezik, de hát végül is ez a lényeg, nem? Kiigazítás?
Elrendezés? Biztosítja magának az életet, amit elejétől fogva élnie

58
kellett volna? Kocsikázik egy tizenkilenc éves, vörös hajú lánnyal egy
lízingelt Jaguar kabrióban. Ez a lényeg, nem?
Alicia arckifejezése, amikor azt mondta neki: – Emlékszel rám?
Emlékszel Chuckra?
A mindenségit neki, ez szinte minden pénzt megért. A férfi egy
pillanatig arra gondolt, hogy most azonnal abbahagyja. A felismerés
megfizethetetlen pillantása, egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy lelőtte
volna a nőt. Felismerés, aztán a fájdalom. A golyók célba értek.
Fájdalom, ami gyanúja szerint mélyebb volt, mint az övé. Legalábbis
remélte. És Alicia megtudta.
Mindannyian meg fogják tudni, erről gondoskodni fog. Szia,
emlékszel rám? Régen találkoztunk, nem igaz? A rossz pénz nem vész
el, ugyebár? Viszlát, boldog vagyok, hogy megismerhettelek!
És bumm!
Remek.
Másnap iskola volt, úgyhogy az ikrek meglepetéspartiját délutánra
szervezték, és mindketten nyolckor otthon voltak már azon a kedd
estén. Amikor Carella fél tízkor hazaért, April a nappaliban volt
Teddyvel, még mindig megállás nélkül fecsegett, keze ide-oda mozgott
a levegőben, édesanyja pedig olvasta a jelbeszédet. Rúzs. Magas sarkú
cipő. Miniszoknya. Carella tizenhárom éves lánya. – Sziasztok? –
kiáltotta a nyomozó, bement a nappaliba, ahol felesége és lánya a
Tiffany-utánzat lámpa alatt ültek, jelbeszéddel üdvözölte Teddyt – Szia,
drágám! –, szájon csókolta, aztán megpuszilta a lányát, és azt kérdezte:
– Milyen volt a parti?
– Klassz – válaszolta April. – Éppen most mesélem a maminak.
– Hol van Mark? – kérdezte Carella.
– A szobájában – mondta April.
– Minden rendben?
Teddy diszkréten a mennyezetre emelte a tekintetét. Találkozott a
pillantásuk. Értették egymást.
– Beköszönök neki – mondta Carella. – Mikor vacsorázunk?
59
 – Mark és én már kajáltunk a buliban – válaszolta April. Mark és én
már ettünk, mondta Teddy jelbeszéddel.
– Te is ettél a buliban? – mondta April hangosan, aztán jelbeszéddel
el is mutogatta, nehogy édesanyja elmulassza a frenetikus poént. Ha-ha,
formálta Teddy szája. Carella már fia szobája felé tartott.
Mark az ágyon feküdt, összekulcsolt keze a tarkója alatt. A
mennyezetre bámult. Nem bömbölt a zene. Nem volt bekapcsolva a
tévé. Helyet csinált az apjának, s amikor az helyet foglalt mellette az
ágyon, felült.
– Mi a baj? – kérdezte Carella. Mark vállat vont.
– Nehéz tinédzsernek lenni? – kérdezte Carella, és átkarolta a fia
vállát.
– Apu… – kezdte Mark, aztán bizonytalanul elhallgatott.
– Na mondjad.
– Tudod, hogy kit tartottam mindig a legjobb barátomnak?
– Kit, kisfiam?
– Aprilt. Apu, ő az ikertestvérem' Tudod, ő volt a méhtársam… ne
haragudj, ez egy tizenkét éves vicc, és én már tizenhárom vagyok. Nem
szabad úgy viselkednem, mint egy pisis kis tökmagnak!
És Mark váratlanul elsírta magát. Carella vállába fúrta a fejét.
– Mi történt, Mark?
– Pisis kis tökmagnak nevezett engem meg a barátaimat!
– Kicsoda?
– Lorraine Pierce. A lány, aki a bulit csinálta nekünk. Csak azért,
mert közülünk sokan még alacsonyabbak vagyunk, mint a lányok, és
változik a hangunk. De ez még nem ok arra, hogy csúfoljanak minket!
Mi is tizenhárom évesek vagyunk, apu. Nekünk is jogunk van felnőni!
– Mi köze van ehhez a testvérednek?
– April hagyta! Együtt nevetett a többi lánnyal meg az idősebb
fiúkkal! A saját testvérem! Az ikrem!
– Beszélek vele.
– Ne, kérlek, ne. Csak az eszüket játszották.
60
 Mark megtörülgette a szemét. Carella még mindig őt nézte meredten.
– Na és mi van még, kisfiam?
– Semmi.
– Mondd el nekem.
– Apu… azt hiszem, az a lány rossz hatással van Aprilre.
– Melyik lány?
– Lorraine Pierce. A legjobb barátnője.
– Azért mondod ezt, mert pisis kis tökmagoknak nevezett
benneteket?
– Nem, hanem azért… – Mark a fejét rázta. – Hagyjuk inkább. Nem
akarok besúgó lenni.
– Nincsen semmi baj a besúgókkal, kisfiam. Miért van rossz hatással
Aprilre ez a Lorraine?
– Hát kezdjük azzal, hogy Lorraine lop. Carella hirtelen feszülten
figyelni kezdett.
– Honnan tudod?
– April mondta.
– Ő honnan tudja?
– Együtt voltak egy üzletben, amikor Lorraine elcsórt egy üveg
körömlakkot.
– Mikor történt ez?
– Két vagy három héttel ezelőtt.
– Meséld el – mondta Carella, és felállt, hogy becsukja az ajtót.
April már a szobájában volt, mire Carella visszament a nappaliba.
Teddy még mindig a Tiffany-utánzat lámpa alatt ült, kezét az ölében
tartva olvasott, fekete haja csillogott a fényben. Nyomban becsukta a
könyvet.
Mondott valamit? – kérdezte jelbeszéddel.
– Nagyon is sokat – válaszolta Carella. Mark elmondása szerint az
történt, hogy… Valamikor a hónap elején, egy szombat délután April
moziba ment jó barátnőjével, Lorraine Pierce-szel. Útban hazafelé
beugrottak egy illatszerüzletbe, és April éppen egy People magazint
61
lapozgatott, amikor meglátta, hogy Lorraine egy üveg körömlakkot
csúsztat a táskájába. Először nem akart hinni a szemének: Lorraine
gyors pillantást vetett a pénztárosra, aztán fürge mozdulattal a táskájába
dobta az üveget…
– Lorraine! – suttogta April.
A lány feléje fordult. Hatalmas, ártatlan kék szemekkel nézett rá.
– Tedd vissza! – suttogta April.
– Mit tegyek vissza?
April a pénztáros felé nézett, aki éppen egy virágos ruhát viselő,
kövér nővel volt elfoglalva. Úgy állt, hogy eltakarja Lorraine-t a
pénztáros elől, és azt suttogta: – Most azonnal tedd vissza!
– Röhögnöm kell rajtad – mondta Lorraine, és kisétált az üzletből.
Odakint, a járdán April, hogy megállítsa a lányt, megragadta a karját.
– Az én apám rendőr! – mondta.
– Csak egy vacak körömlakkról van szó.
– De elloptad!
– Nagyon sok mindent vásárolok ebben az üzletben.
– Mi köze van ennek ehhez?
– Majd fizetek, ha megkapom a zsebpénzemet.
– Lorraine, te elloptad azt a körömlakkot.
– Ne legyél már ilyen beszard – válaszolta Lorraine élesen.
Gyors léptekkel mentek az utcán, távolodtak az illatszerbolttól. April
úgy érezte magát, mintha bankot raboltak volna. Embertömeg
hömpölygött mindkét irányba, a júniusi hőség olyan sűrű volt, akár a
köd. Az üveg körömlakk, a lopott portéka, Lorraine táskájának mélyén
pihent.
– Add ide nekem, majd én visszaviszem – mondta April.
– Nem!
– Lorraine…
– Bűntárs vagy – közölte vele a lány.
Teddy feszülten figyelte Carella száját, megállás nélkül mozgó ujjait.
Végül bólintott.
62
 Mindketten bajba kerülhettek volna – mutogatta el.
– Mark is ezt mondta Aprilnek. És ő mit felelt?
– Szerintem jobb, ha nem tudod. Tudni akarom!
74
– Elismételte Lorraine szavait. Azt mondta: „Ne legyél már ilyen
beszari.”
Ezt mondta April?
– Sajnálom, drágám. April?
Teddy egy pillanatig mozdulatlanul ült a fotelban. Amikor megint
felemelte a kezét, azt mutogatta el: Beszélni fogok vele.
Amikor a telefon megcsörrent az íróasztalán, Byrnes hadnagy azt
hitte, a felesége hívja, hogy megkérdezze tőle, miért nincs még otthon.
De nem a felesége volt az, hanem a nyomozók városi parancsnoka.
– Arra vagyok kíváncsi, szerinted hogyan kéne folytatni a nyomozást
– mondta Byrnesnek. – Úgy értem, mostantól. A média csak úgy
tombol a vak pasi miatt. Háborús hős, meg minden efféle hülyeség.
– Jól állunk – felelte Byrnes. – Ami azt illeti, éppen most
göngyölítettünk fel egy kábítószeres ügyet. Ennek köszönhető, hogy
sikerült még itt találnod
– Mi köze van egy kábítószeres ügynek a két gyilkossághoz?
– Hosszú történet – válaszolta Byrnes.
– De remélem, legalább jó. Ugyanis meg kell mondanom neked,
hogy szerintem talán kissé túlságosan is be vagytok havazva…
– Minden gond nélkül boldogulunk az üggyel – vágott közbe Byrnes.
– A rendőrfőnök szerint ez az ügy különleges eljárást igényel – ezek
az ő szavai. Egy halott háborús hős. Ráadásul vak.
– A 87-es körzet nyomozói készen állnak a különleges eljárásra.
A két férfi alkudozni kezdett.
Ha az ügyet elveszik a 87-esektől, a bulvársajtó azt harsogja majd,
hogy a körzet rendőrei képtelenek egy ilyen nagyszabású nyomozásra.
Másrészt viszont, ha a nyomozók parancsnoka kizárólag a 87-esre, a

63
város egyik sötét részében lévő körzetre hagyja a nyomozást, a média
keselyű módjára figyel majd, és lecsap az első bakira.
– A rendőrfőnök azt akarja, hogy valaki a Különleges Erőktől legyen
állandóan az ügyön – mondta végül a nyomozók parancsnoka.
– Milyen minőségben?
– Tanácsadói és irányítói.
– Az embereimmel fog dolgozni?
– Éjjel-nappal.
– Nem. Jelentenek neki, de semmi szükség arra, hogy állandóan ott
lábatlankodjon valaki.
– Velük lesz állandóan.
– Már mondtam, hogy nem.
– Majd közös akciónak nevezzük, vagy valami ilyesminek. A te
embereid meg valaki a Különleges Erőktől.
– Na és ki lenne az? – kérdezte Byrnes. Hirtelen nagyon ír és nagyon
makacs volt.
– Georgie Fitz Simmons.
– Az a faszkalap? Szó sem lehet róla, hogy ez a pasas állandóan az
embereim nyakába lihegjen.
– Pete…
– Ne gyere nekem most azzal, hogy Pete így, meg Pete úgy, Lou.
Ebben nem fogunk megegyezni. Nevezheted tőlem közös akciónak,
vagy aminek akarod, de csak annyi lesz, hogy minden nap végén
jelentünk Fitznek, és kész.
– Mióta ismerlek, Pete?
– Túl régen, Lou.
– Tedd meg nekem ezt a szívességet.
– Nem. Rajta vagyunk az ügyön. Kézben tartjuk. Mindennap
jelentünk Fitznek. Ennyi.
– Ajánlom, hogy jussatok valamire, Pete.
– Dolgozunk rajta, Lou. Éppen most göngyölítettünk fel egy átkozott
kábítószeres ügyet!
64
 – Minél hamarabb – hangzott a nyomozók parancsnokának
figyelmeztetése.
– Dolgozunk rajta – mondta ismét Byrnes.
Körülbelül négyezer manikűrszalon volt a város, különböző pontjain
szétszórva. A legtöbb szerényen megvilágított, kis üzlet volt valamelyik
bérházban, de voltak fényűzőbb helyek is, ahol csillár lógott a
mennyezetről, formatervezett vázák díszítették a belsőt, a vendégek
selyemmel hímzett díványon foglalhattak helyet, és még a kirakat is
füstüvegből készült. A város koreai lakosainak mintegy tíz százaléka
dolgozott ezekben a szalonokban, összesen nagyjából ötvenezren, a
többségük nő. Manikűrözéssel, pedikűrözéssel, vagy – az elegánsabb
helyeken – zöldtea-kezeléssel, ázsiai lábmasszázzsal vagy műköröm-
felragasztással egy szorgalmas nő akár száz dollárt is megkereshetett
naponta, plusz a borravaló. Ráadásul nem kellett egész nap egy
McDonald'sban vagy egy gyárban állnia, kényelmesen ülhetett,
miközben a munkáját végezte. Nem vitás, kellemesebb munka volt ez,
mint a rizsföldön szaladgálni.
A Lótuszvirág manikűrszalon tulajdonosnője és egyben üzletvezetője
olyan karriert futott be, ami maga volt a megvalósult amerikai álom, és
szívesen mesélt is róla bárkinek. Jenny Cho – ez volt ugyanis az
amerikanizált neve – úgy nézett ki, mint egy sanghaji nyilvánosház
madamja egy negyvenes években játszódó mozifilmben, és olyan
bőbeszédű volt, akár egy zsidó házasságközvetítő asszony. Elmondta a
nyomozóknak, hogy tizenöt évvel ezelőtt, miután sikeresen elvégzett
egy kéthetes manikűr-tanfolyamot, és megkapta az engedélyét, egy
harmincezer dolláros befektetési hitellel megnyitotta első
manikűrszalonját. Azelőtt otthon vágta, reszelgette, lakkozta a
körmét…
– A koreai lánynak erős a körme – közölte a nyomozókkal. – Nem
kell manikűr. Csináljuk mi magunk.
…és most már hat szalonja van városszerte, s mindegyik nevében
szerepel a „virág” szó. A hölgyet eredetileg Vonnak hívták, mielőtt
65
Jennyre változtatta volna a nevét. A koreai név azt jelentette
„lótuszvirág”.
A nyomozók udvariasan hallgatták.
Tíz órakor azon a szerda reggelen mindenfelé nők voltak a
szalonban, a magas, fekete, bőr karosszékeken foglaltak helyet, lábukat
vízzel teli lavórba lógatták, és képes újságokat lapozgattak, miközben
szorgos kezek festették vagy szárították a körmüket. Az egyik lábát
áztató nőnek úgy fel volt húzva a szoknyája, hogy egészen Szöulig el
leheteti látni. Parker erős kísértést érzett, hogy ne nézzen oda.
– Kit keresnek? – érdeklődött Jenny.
– Ismer egy Alicia Hendricks nevű nőt?
– A Beauty Plusnál dolgozik – tette hozzá Genero.
– Persze – válaszolta Jenny. – Ő mindig jönni ide. Kedves nő.
Nincsen neki baja?
– Meghalt – mondta Parker.
Jenny tekintete nyomban megváltozott. Csak éppen hogy, alig egy
pillanatra, mintha a fények játéka lenne. De a két férfi rendőrnyomozó
volt, és ezért voltak ott személyesen ahelyett, hogy telefonáltak volna.
Mindketten látták, hogy Jennyvel történik valami, mindketten érezték,
hogy talán közelebb kerültek… valamihez.
Jenny nem volt ostoba asszony.
Észrevette, hogy a nyomozók figyelmét nem kerülte el semmi.
Látta a nyomozók szemében, hogy azok láttak valamit az övében.
– Nagyon sajnálom – mondta, és lehajtotta a fejét. Hagyták, hadd
szomorkodjon egy rövidke pillanatig, akár őszintén teszi, akár nem.
– Mikor találkozott vele utoljára? – kérdezte Parker.
– Két hete, három hete. Hozott új termék. Mi történni vele? Hangja
őszinte fájdalomról árulkodott.
– Valaki lelőtte.
– Miért?
Majd maga megmondja nekünk, gondolta Parker.
– Mióta ismerte? – kérdezte Genero.
66
 – Két éve. Vagy talán három?
– Tudta, hogy drogozik?
Bele a közepibe. A kérdés alapján legalábbis olybá tűnt, hogy Alicia
mindenre elszánt heroinista volt, menthetetlen kábítószerfüggő, de hát
kit érdekel. Nem volt kétséges, hogy Jenny Cho figyelmét felkeltette a
kérdés.
A szó – „drogozik” – úgy villódzott barna szemében, akár egy
szárazvillám. Tudta, hogy Alicia drogozott. Kísérletezgetett hébe-hóba,
vagy csuda tudja pontosan, mit csinált. De Jenny tudta. És nem akart
belekeveredni ebbe az ügybe. Fejében megszólaltak a riasztócsengők, a
nyomozók szinte érezték, hogy hátrálni, távolodni próbál a szótól.
De Jenny Chót nem ejtették a fejére.
– Igen, de csak ritkán – felelte. – Csak egy kis fű, érteni?
– Ühüm – mondta Parker.
– Nem tudja, hol szerezte? – kérdezte Genero.
– Az Andrews Boulevardon van fű mindenhol. Kapni fű minden
sarok.
– Ühüm – mondta Parker újra.
– Más drog is van ott – folytatta Jenny. – Kemény drogok is.
– Ön szerint Alicia kemény drogokat is használt?
– Nem – válaszolta Jenny. – Nem, nem. Alicia volt jó lány. Csak
szívni kis füvet néha. Mást nem.
A nyomozók nem szóltak semmit.
– Mindenki szívni kis füvet néha – mondta Jenny. A nyomozók még
mindig nem szóltak semmit.
– Miért? Azt hiszik, ezért lőni le őt valaki?
– Lehet – mondta Parker, és megvonta a vállát.
– Maga mit gondol? – kérdezte Genero.
– Azt, hogy sajnálom Aliciát – válaszolta Jenny.
– Mondjál valamit magadról – kérte Reggie.
A Jaguar lehajtott tetővel, csöndesen suhant a hátsó utakon, a lány
vörös haja lobogott a szélben. A férfi vett magának a Guccinál egy
67
simléderes bőrsapkát négyszáz dollárért; a bőr olyan puha volt, akár egy
bébi popsija. Kissé félrecsapva viselte. Már csak egy motorosszemüveg
hiányzott, és úgy nézett volna ki, mint egy olasz playboy.
– Mire vagy kíváncsi? – kérdezte.
Reggie fehér pólót viselt, és zöld miniszoknyát. Lerúgta a szandálját,
és felhúzott térddel dőlt hátra az ülésben, mezítelen talpát a
kesztyűtartónak támasztotta. A rádió egy könnyűzenét sugárzó
állomásra volt állítva, olyan hangerővel, hogy a süvítő szélben is
lehetett hallani. Csodaszép nap volt, Reggie pedig csodaszép lány. A
férfi majdnem képes volt elfelejteni, hogy kurva.
– Például arra, hogy mit dolgozol.
– Már nem dolgozom.
– És mit dolgoztál?
– Értékesítéssel foglalkoztam.
– Mikor?
– Nemrég hagytam abba a munkát.
– Miért?
– Belefáradtam.
Reggie bólintott, félresöpörte a szemét a hajából.
– Na és, azóta mit csinálsz?
– Csavargok.
– Mióta?
– Néhány hónapja.
– Megengedheted magadnak?
– Persze.
– Gondoltam – mondta a lány vihogva, és széles mozdulattal
körbemutatott az autóban. A hangszórókból áradó zene szétömlött
körülöttük a levegőben.
– Hány éves vagy? – kérdezte Reggie.
– Ötvenhat.
– Ez igen, minden habozás nélkül.
– Nem baj?
68
 – Szeretem, ha valaki ilyen őszinte.
– Vagy ostoba.
– Ötvenhat. Fiatalabbnak nézel ki. Gondolom, a kopasz fej miatt.
Mióta borotválod?
– Néhány hónapja.
– Tetszik. Nagyon menő.
– Kösz.
– Fülbevalót kéne viselned.
– Tényleg?
– A jobb füledben. Ha a balban van, az jelzés a melegeknek.
– Nem tudtam.
– Pedig így van.
Szólt a zene a kocsiban, a hangfoszlányokat maguk mögött hagyták.
– Jól érzem magam – mondta a lány.
– Örülök neki.
– Nekem kéne fizetnem – mondta Reggie, majd rögtön hozzátette: –
Ne hogy próbálkozni kezdj!
Mindkettejükből kitört a nevetés.
A Texas állambéli Huntsville száztíz kilométerre van északra
Houstontól, és kétszázhetven kilométerre, délre Dallas Fort Worthtől.
Nem véletlenül hívják Texas „börtönvárosának”: nyolc börtön van
Huntsville-ben, és körülbelül tizenötezer elítéltet tartanak itt fogva. Ez
azt jelenti, hogy a város minden harmadik vagy negyedik polgára
börtönlakó. Továbbá azt is jelenti, hogy Texas állam Büntetőjogi
Hivatala a város legnagyobb munkaadója; Huntsville-ben a
munkanélküliség aránya mindössze két százalék.
A Walker megyei börtön nyilvántartása szerint Alvin Randolph
Daltont majdnem húsz évvel korábban helyezték feltételesen
szabadlábra, és engedélyt kapott rá, hogy távozzon az államból.
Megfizette a társadalommal szemben fennálló adósságát, és oda
mehetett, ahová csak akart, és azt tehetett, amit csak akart a törvény
határain belül. De már nem kellett jelentkeznie sehol, következésképpen
69
a nyomozóknak fogalmuk sem volt róla, merre lehet, amíg nem találtak
a telefonkönyvben egy A. R. Daltont egy majestai címen, az Inverness
Boulevardon.
Egy gyors telefonhívás révén meggyőződtek róla. hogy ő az a férfi,
akit keresnek.
Parker azt mondta neki, hogy várja meg őket a lakásán.
– Mit akarnak? – kérdezte Dalton.
Hendricks is ugyanezt a kérdést tette fel Castleview-ban.
– Várjon meg minket – ismételte Parker.
A Walker megyei börtön nyilvántartása szerint Dalton ötvenhét éves
volt. A feltűnően jó kondícióban lévő, tarkopasz, jobb fülében
fülbevalót viselő férfi, dagadó izmait börtön-tetkók borították. Fekete
atlétatrikóban, fekete farmerban, mezítláb fogadta őket, és rögtön
közölte velük, hogy a szerda a szabadnapja. Limuzinokat vezetett egy
Intercity Transport nevű cégnél, többnyire a városból a repülőtérre,
illetve onnan visszaszállította a kuncsaftokat, de előfordult, hogy a
folyó túloldalán lévő kaszinókba furikázta őket.
– Na, mit akarnak? – tette fel a kérdést.
– Meggyilkolták a feleségét – tudatta vele Genero.
– Nekem nincs feleségem – válaszolta Dalton.
– A volt feleségét. Alicia Hendrickset.
– Ja, őt. Szar ügy. Mi közöm van nekem ehhez? Már legalább tizenöt
éve nem láttam.
– Régen nem hallott róla, erről lenne szó? Dalton meredt pillantással
nézett a nyomozókra.
– Mit akarnak? – kérdezte újra.
– Ez a rutineljárás – felelte Genero.
– Egy nagy büdös francot! Megölnek egy nőt, akinek az exférje
valamikor rács mögött ült, maguk meg rögtön hegyezni kezdik a
fülüket. Na, hadd mondjam el, hogy már majdnem húsz éve tiszta
vagyok, jó állásom van, a város megbecsült polgára vagyok. Meg sem

70
ismerném Aliciát ha látnám, se élve, se holtan. Rossz helyen
kopogtatnak.
– Mióta borotválja a fejét? – kérdezte Parker.
– Miért? Egy kopasz fickó nyírta ki?
– Mióta?
– Csomókban kezdett hullani a hajam. Mielőtt lecsuktak volna,
Detroitban éltem, és olyan hosszú volt a hajam, mint egy hippinek.
Hirtelen egy kopasz, fehér fogoly lettem, a déli bunkók rám
ragasztották, hogy rasszista vagyok, és pokollá tették az életemet.
– Mikor látta utoljára Aliciát?
– Hűha. Tizenöt éve váltunk el. Johnny Carson akkor hagyta ott a
Tonight show-t. Akkor volt Kuvait megszállása. Az öbölháború. Ez már
történelem, jó ember!
– Akkor is drogozott?
– Alicia? Ki mondja, hogy bármikor is drogozott?
– Magát is ezért csukták le, ugye? Valamilyen drogos ügylet miatt.
– Tanultam belőle.
– Alicia drogozott vagy sem?
– Semmi komoly nem volt.
– Mondjuk, mi?
– Hébe-hóba egy kis fű.
– És maga?
– Dettó. A marihuána még senkinek sem ártott.
– Tényleg?
– A mariuhána a leggyakrabban használt illegális drog az Egyesült
Államokban.
– Okosítson ki minket, professzor úr.
– Több mint nyolcvanhárommillió tizenkét évnél idősebb amerikai
próbálta ki a marihuánát legalább egyszer.
– Köztük Alicia is, ugye?
– Nagy ügy.
– Komolyabb anyagokkal is próbálkozott?
71
 – Nem tudok róla. Amíg házasok voltunk, addig biztosan nem.
– Na és miután szétmentek? – kérdezte Genero. – Biztos benne, hogy
nem nyúlt keményebb drogokhoz?
– Ez beugratós kérdés, Sherlock? Már mondtam, hogy a válás óta
nem találkoztunk. Miért kérdezik? Azt hiszik, hogy egy díler ölte meg?
– Úgy tudjuk, hogy rossz társaságba keveredett.
– Amíg én ügyeltem rá, addig nem.
– Amíg maga ügyelt rá, csak annyit csináltak, hogy egyszer-egyszer
füveztek egy kicsit, jól mondom?
– Nem csak ennyit csináltunk.
– Két, gondtalan fiatal…
– Ne szólja le a házasságunkat! – figyelmeztette a nyomozót Dalton.
– Sok szempontból nagyon jó volt.
– És milyen szempontból volt rossz?
– Miért váltak el?
Dalton habozott a válasszal.
– Na? – kérdezte Parker.
– Hülyét csinált belőlem.
– De nem keveredett rossz társaságba?
– Nekem nem tetszett a társasága.
– Hol volt múlt pénteken, este nyolc körül, Al?
– Bombabiztos alibim van – közölte velük Dalton.
– Hadd halljuk.
– Egy indián kaszinóba szállítottam egy társaságot.
– Felteszem, hogy vannak ta…
– Hat is. Mind nagymenő'. Nézzenek utána.
A pincérben volt annyi jóérzés, hogy nem kért személyit Reggie-től.
De aztán sikerült elrontania a hangulatot. – Gondolom, a lánya már
elmúlt huszonegy.
– Igen – válaszolta Charles. A pincér bólintott, és elment.
– Zavar, hogy ezt kérdezte?
– Egy kicsit – válaszolta a férfi.
72
 – Amikor visszajön, szájon csókollak.
– Nem muszáj.
– Gondoltál már rá. hogy olyan srácok is halnak meg Irakban, akik
egy italt sem rendelhetnének maguknak ebben az államban?
– Ez így volt fiatal srác koromban is. Állandóan ezért morgolódtunk.
Katonák vagyunk, de nem rendelhetünk egy italt!
– Melyik háború volt az?
– A vietnami.
– Ott voltál a háborúban?
– Hát persze.
– Ejha. Az már jó régen volt.
– Nekem is úgy tűnik.
– Te itt születtél? Nem úgy értem, hogy itt, ebben az államban,
hanem a városban. – Reggie fejével a város felé intett.
– Igen.
– Én Denverben születtem, ott is nőttem fel.
– Én mindig nyugatra akartam menni.
– Talán majd elmehetnénk egyszer együtt.
– Hát… talán. Igen.
– Nem szeretnél?
– Tessék! – mondta a pincér, és az asztalra tette az italokat. –
Mondjam el most, milyen különlegességekkel szolgálhatunk, vagy
előbb megisszák az aperitifet?
– Adjon nekünk néhány percet.
– Parancsoljanak – mondta a pincér, és megint távozott.
– Szóval katona voltál.
– igen.
– Láttál igazi lövöldözést?
– Bizony.
– Mikor szereltél le?
– 1970-ben.
– Én még meg sem születtem akkor!
73
 – Pssz, még meghallja a pincér.
– A picsába a pincérrel – felelte Reggie vidáman. – Azt hiszem,
mégiscsak szájon csókollak.
Azzal átnyúlt az asztalon, két keze közé fogta a férfi arcát, és nyitott
szájjal megcsókolta, nyelvével a nyelvét kereste.
Jenny Cho összes manikűrszalonja nevében szerepelt a virág szó.
Szilvavirág – a nyomozók éppen odatartottak –, Rózsavirág, Körtevirág,
Cseresznyevirág, Barackvirág és a névadó zászlóshajó, amit maga
Jenny vezetett, a Lótuszvirág. Egyszerűbb lett volna telefonon felhívni
ezeket a szalonokat, és úgy feltenni néhány kérdést Alicia Hendricksről.
De Genero és Parker még mindig a „drogvonalra” koncentráltak, és azt
próbálták meg kideríteni, hogy az ellátó – feltéve, hogy valóban létezett
egy ellátó – nem lehet-e olyasvalaki, akivel a nő a rendszeresen
felkeresett helyek valamelyikén találkozott. Ráadásul telefonon nem
lehet pontosan felmérni a reakciókat – ezért találták ki a személyes
kihallgatást. Ezért tart ilyen sokáig apránként megismerni egy ember
történetét. A rendőri munkában mindenkinek van egy története. Vajon
Alicia története a droggal függ össze? A történet felgöngyölítése
gyakorta egyben a bűnügy megoldását is jelentette.
A Szilvavirág Manikűrszalon üzletvezetőjének első dolga volt, hogy
közölje Parkerrel: – A pediküh tíz dolláh plusz.
Parker cipőjére mutatott.
A két nyomozó alig lépett be az üzletbe, a fickó máris azt mondja
Parkernek, hogy tíz dollár plusz. A nyomozó lenézett a lábára.
– Nem kérek pedikűrt – jelentette ki.
– A manküh ugyanannyiba kerül – mondta az üzletvezető. – A
pediküh tíz dolláh plusz.
– Manikűrt sem kérek – válaszolta Parker. – Miért számol fel plusz
tíz dollárt a pedikűrért? – Parker arra gondolt, szabálytalan árképzés
vagy valami hasonló címén megfingatja a kopasz kis sárgát.
– Maga férfi – tájékoztatta az üzletvezető. – Nagy láb.
– De megspórolja a körömlakkot – vetette ellen Parker.
74
 – Nagy láb – ismételte határozottan a koreai, s közben a fejét rázta. –
Tíz dolláh plusz.
– Ez szexista hozzáállás – jegyezte meg Genero.
– Úgy van – mondta Parker. – Ha ez egy borbélyüzlet lenne, és egy
nőnek felszámolna tíz dollár pluszt a pedikűrért, az tuti, hogy az illető
hölgy feminista rohamot kapna. Igazam van, hölgyeim? – kérdezte, s
most már a közönségnek játszott, abban reménykedve, hogy kap egy kis
támogatást a hölgy vendégektől.
– Hajrá, testvér! – kiáltotta az egyik nő, és ökölbe szorított kezével a
levegőbe suhintott. A többiek fel sem néztek a képes újságokból.
– Azt hiszem, a vicc kedvéért mégis csak kérek egy pedikűrt –
tűnődött Parker. – Aztán majd próbaperre megyünk.
– Rendben – mondta az üzletvezető. – De tíz dolláh plusz.
– Maga itt a főnök? – kérdezte Genero, és megmutatta a jelvényét.
– Mér, mijja a báj? – kérdezte az üzletvezető.
– Gyilkossági ügyben nyomozunk – mondta Parker, és szándékosan
nem az „emberölés” szót használta, ezt valószínűleg nem értette volna a
férfi. Rémítsük halálra a nyamvadt kis csíkszeműt, gondolta magában.
Tíz dollár plusz egy kurva pedikűrért! – Ismerősen hangzik az Alicia
Hendricks név?
Az üzletvezető üres tekintettel nézett rá. De most már rémült volt.
Félelem ült a szemében. Na persze, egy gyilkossági nyomozás.
– A Beauty Plusnál dolgozik – mondta Genero.
– A körömápoló kozmetikumok részlegénél – tette hozzá Parker.
– Valószínűleg rendszeresen jött ide, hogy körömlakkot,
körömerősítőt, bőrkeményedésre való krémeket meg ehhez hasonlókat
áruljon. Ügynök volt.
– Na, rémlik már?
Az üzletvezető a fejét rázta.
– Szeretnénk minél többet megtudni róla.
– Hogy ki akarhatta megölni.
– Emlékszik rá?
75
 A férfi még mindig rázta kicsi, kopasz fejét. Szeme elkerekedett a
rémülettől. Hát, gyilkosságról van szó.
– Maga nincsen bajban – próbálta megnyugtatni őt Genero. – Csak a
rutineljárást folytatjuk le.
– Alicia Hendricks – ismételte a nevet Parker.
– Nem, nem – rázta a fejét az üzletvezető. – Nem. Itt csak koreai
lányok dolgozni.
A Körtevirág Manikűrszalon felé vezető autóúton Parker azt
kérdezte: – Ki mondta, hogy a nő ott dolgozott? Mondta ezt valaki?
– Nem, azt mondtuk neki, hogy a nő ügynök volt.
– És ki mondta, hogy nem koreai?
– Hogy érted?
– Mondta valaki, hogy Alicia Hendricks nem koreai?
– Nem, de hát a neve…
– Ezek mind amerikai nevet vesznek fel. Ha megkérdezed bármelyik
koreai lányt az üzletben, hogy hívják őket, azt mondják, hogy Mary
vagy Terry vagy Kelly vagy mit tudom én. Úgyhogy miért ne lehetne
Alicia koreai?
– Na jó, de a Hendricks. Az nem tűnik koreainak.
– Lehet, hogy feleségül ment egy amerikaihoz. Csinos koreai lány
összeházasodik egy amerikaival, miért ne? Az a kérdés, hogy miért
gondolta ez a kopasz kis faszfej, hogy a nő nem koreai? Jut eszembe: tíz
dollár plusz, hát nem hihetetlen?
– Arra gondolsz, hogy ismerte a nőt, ugye?
– Egy pillanatig sem kérdéses, hogy ismerte-e vagy sem. Hát persze,
hogy ismerte. A nő állandóan odajárt, hogy körömlakkot áruljon.
Rendszeresen megjelent ott úgy, mint egy Revlon- vagy Clariol-
ügynök. És a pasinak van képe azt mondani, hogy még sosem hallott
róla. Azzal jön, hogy az üzletben minden lány koreai, pedig senki sem
mondta, hogy a nő nem koreai!
– Gondolod, hogy titkol valamit?
– Nem ajánlom neki – felelte Parker.
76
 Mivel nem tudott egyszerre vezetni, és jelbeszéddel kommunikálni,
Teddy bekanyarodott egy Starbucks parkolójába, és tejeskávé mellett
kezdett beszélgetni a lányával. April szerda délutáni balettórája után
voltak; a lányról folyt az izzadság, és sejtelme sem volt róla, hogy mi
vár rá.
– Ki mondta ez neked? – kérdezte nyomban. Mark, mutatta Teddy.
– Megölöm!
Nem, nem ölsz meg senkit. Mark helyesen cselekedett.
Majdnem egymáshoz ért a térdük az első ülésen – anya és lánya, de
nem is tagadhatták volna le, annyira hasonlítottak egymásra. Teddy
tejeskávéja a pohártartóban volt, April a jobb kezében tartotta a sajátját.
– Miért nem mondtad el nekem magadtól? – kérdezte Teddy.
April nem válaszolt. – April?
– Senkinek sem tudtam elmondani. Ez volt a lényeg. Még neked sem,
és Marknak sem lett volna szabad. És el tudom képzelni, mit szólt volna
apu, ha megemlítem neki, hogy Lorraine Pierce elemelt egy #34-es,
vörös Revlon Crayon körömlakkot az illatszerboltból! Maga Mr.
Erkölcscsősz? Elő a bilinccsel!
Apád nem tett volna ilyet, és ezt te is tudod.
– Nem voltam biztos benne. És aztán… Lorraine a legjobb barátnőm
a világon. A suliban minden órán egymás mellett ülünk, állandóan
együtt vagyunk, mindent együtt csinálunk, titkos dolgokat is… olyan,
mintha testvérek lennénk. Miért kell nekem szarakodni, mit számít egy
üveg körömlakk két jó barátnő között?
Teddy nem kommentálta, hogy a lány csúnyán beszél.
– Nagyon nehéz volt nekem, mami – mondta April. –Tényleg. ígérj
meg nekem valamit, mutogatta Teddy.
– Csak azt ne kérd tőlem, mami, hogy ne találkozzam többet
Lorraine-nel!
Nem kérek tőled ilyet. De ha még egyszer történik valami hasonló…
– Megígérem – mondta April. Azonnal szólsz nekem vagy az
apádnak.
77
 – Igen, megígérem – mondta April.
Terjedt a hír. Kétség sem férhetett hozzá. Amennyiben a Szilvavirág
üzletvezetőjének reakciója még csak jelzett valamit, a Körtevirágban és
a Barackvirágban kapott válaszok már világosan mutatták: a nyomozók
semmit sem fognak megtudni Alicia Hendricksről.
Nem egészen a „Senki nem tud semmit” típusú időhúzás volt ez, ami
a 87-es körzet gengszterei között dívik, vagy ami azt illeti, még
Washingtonban is; a különböző „virágszalonok” üzletvezetői nem
tagadhatták annak a nőnek a létét, aki rendszeresen felkereste őket,
hogy a Beauty Plus körömápoló termékeit kínálja. Ehelyett
mindannyian keleti módon bólogattak, hajlongtak és mosolyogtak, ó,
igen, ismerjük Aliciát, ó, igen, nagyon kedves lány, gyakran jön ide,
sok körömlakkot veszünk tőle, jaj, meghalt? Nagyon kár érte. Kedves
lány volt.
De ha szóba jött a drog…
Az előző napi La Paglia-akció megerősítette a feltevésüket, úgyhogy
a nyomozók még mindig a drogvonalra koncentráltak.
…a szemek elkerekedtek.
A drog mindenki számára újdonság volt.
A kivételt Jenny Cho jelentette, aki elismerte Aliciával kapcsolatban:
– Csak egy kis fű, érteni?
De hát ez még a nap folyamán korábban volt, azóta sok minden
történt, terjedt a hír, és a szöveg megváltozott.
Drog?
Alicia?
Nem, nem. Mosolygás. Hajlongás. A hölgyvendégek felnéztek,
amikor a nyomozók kimondták a drog szót. Valószínűleg ez nem tett jót
az üzletnek. Ott ülnek ezek a hosszú, sima lábú városi hölgyek,
szoknyájuk combig felhúzva, és azt hallják, hogy a „drog” szót itt úgy
emlegetik, mintha nem egy civilizált szalonban lennének, hanem
valahol az utcasarkon, egy játszótér közelében. Mi lesz a világból?
A világ lassan zsákutcába jut.
78
 Egészen addig így tűnt, amíg a nyomozók el nem látogattak a
Cseresznyevirág manikűrszalonba.
Abban a pillanatban, hogy beléptek a szalon ajtaján, nyomban
tudták, hogy olyasvalaminek lehetnek mindjárt a szemtanúi, amit nem
lenne szabad látniuk. Csöndes, elektronikus zümmögés hallatszott, ami
azt jelezte, hogy valami törvénytelen történik. Villogó szemek. Jóllehet
látszólag csak ártatlan manikűrözés és pedikűrözés folyt, a nyomozók
számára nem volt kétséges, hogy most rajtakaptak valakit vagy
valakiket. Mindketten azonnal megvillantották a jelvényüket, és
masírozni kezdtek az üzlet hátsó része felé, az üzletvezetőnő szaladt
utánuk, s közben vadul rázta a kezét, és azt kiabálta, hogy éppen viaszos
kezelés folyik, majd amikor látta, hogy a két férfi arra készül, hogy
kinyissa a szűk folyosón lévő két ajtó egyikét, hirtelen sarkon fordult,
és a bejárat felé rohant.
Genero utána iramodott.
Parker kitárta az ajtót.
Kistermetű ázsiai férfi ült egy parányi asztal mögött, amin ránézésre
egy kilós kokaindarab pihent.
Ahogy a mondás tartja, a nyomozók szarba léptek.
A városba visszavezető úton Charles elmondta, milyen lehetőségek
kínálkoznak az estére.
– Van valami elintéznivalóm – közölte a lánnyal. – Vacsorázhatunk
előtte vagy utána, ahogy akarod.
– Mit kell elintézned?
– Találkozom valakivel.
– Még nem vagyok éhes. Te?
– Én sem.
– Akkor vacsorázzunk késő este.
– Rendben. Várj meg a szállodában.
– Mikor mész el?
– Hét körül.
– Alszom egy kicsit.
79
 – Jól van – mondta Charles.
– Mikorra érsz vissza?
– Nyolc, fél kilenc körül.
– Vacsora után elmegyünk valahová?
– Persze. Ünnepelünk.
– Tényleg? Mit?
– Kettőnket – válaszolta a férfi.
Jenny Cho közölte velük, hogy Alicia közönséges sájjító volt.
Először nem értették, hogy mit beszél. A nő azt szerette volna a
tudtukra hozni, hogy senki sem ölte volna meg azért, mert jelentéktelen
szerepe volt egy lényegében pusztán filléres drogakcióban. – Csak
sájjító – ismételte Jenny határozottan. A nyomozók végül rájöttek, hogy
a nő azt mondja: Alicia „csak szállító” volt. Nem, nem afféle
nagymenő, aki lenyeli a gumikesztyűbe csomagolt drogot, hogy
átcsempéssze a vámon az anyagot – nem, nem ilyen szállító volt. Még
csak nem is az a fajta, aki ugyenezen célból a hüvelyébe vagy a
végbelébe helyezi a hasonlóképpen becsomagolt drogot. Nem Alicia
egy egészen hétköznapi, a lehető leghagyományosabb módszerekkel
dolgozó kifutófiú, illetve kifutólány, vagy tulajdonképpen kifutónő volt,
hiszen már elmúlt ötvenöt. Ennek ellenére Jenny Cho kifutófiúnak
nevezte, sájjítónak, azaz szállítónak.
Jenny nem volt hajlandó elárulni, mi a forrása a kokainnak, amit
Alicia a rendszeres látogatásai során szállított le a szalonokba. Jenny
pontosan tisztában volt vele, hogy a drogkereskedelemben és –
elosztásban léteznek jóval kellemetlenebb dolgok is, mint egy
letartóztatás vagy akár börtönbüntetés. Egy bőbeszédű emberrel
könnyen előfordulhat, hogy váratlanul és idő előtt eléri a vég. De Jenny
Cho egészen biztos volt benne, hogy Alicia halála nem függ össze a
szállítói munkájával. A nő pusztán egy huszadrangú szállító volt. –
Küldönc. Sájjító – mondta.
És ami azt illeti, a fogás is csak egy huszadrangú fogás volt.

80
 Ez nem a francia kapcsolat volt, de még csak nem is a
pizzakapcsolat. Nem több milliárd dollárnyi heroint vagy kokaint
csempésztek be az Amerikai Egyesült Államokba, és nem történt
pénzmosás különböző módszereken és különböző országokon keresztül.
Ez mindössze egy koreai bevándorló ügylete volt: egy sikeres
üzletasszony a lehetőségek földjén, egy vállalkozó szellemű nő, aki
megtalálta a módját, hogyan kereshetne meg még néhány dollárt azzal,
hogy a manikűrszalonjain keresztül drogot oszt szét, ami végül is jóval
biztonságosabb és kényelmesebb megoldás, mint az utcán árulni.
Letartóztatása a sikertörténet végét jelentette.
De a kérdés, hogy ki ölte meg Alicia Hendrickset és Max Solobovot,
megválaszolatlanul maradt.
A kampuszon ötméterenként állt egy-egy lámpa. Ez azt jelentette,
hogy minden lámpa alatt csillogó fénykör terült el, amit aztán
koromsötét foltok követtek, majd újabb fénykör – így volt ez végig az
épületek és padok között tekergő gyalogösvényen, ami a járdához és az
éjszakai fényekkel égő város felé vezetett.
Christine Langston betuszakolta aktatáskájába a három órakor tartott,
„Romantikus költők” című szemináriumán készült zárthelyi
dolgozatokat, és távozott az irodájából. Lépéseit a sötét és világos
körökhöz igazította, szinte játékot csinált belőle. Jobb kezében lóbálta a
kidagadó aktatáskát. Közel hetvenéves asszony volt, de kiváló
egészségnek örvendett, s ezzel gyakorta dicsekedett is, és a kampusz
minden apró zaját meghallotta. Június közepe volt, a kabócák bizony
keményen rázendítettek, és Christine Langston erős gyanúja szerint a
hallgatók minden sötétbe boruló fűdarabkán egymást bújták.
A távolban a Hall Avenue hívogató fényeit látta. Felszáll a
gyorsjáratra, ami kereken tizenhat perc alatt elröpíti belvárosi
lakásához. Mortimer várja majd, már italt is kevert neki, és a konyhában
melegszik a vacsora. Elmondja neki, milyen volt a napja, aztán
meghallgatja a kiadóipari aljasságokról szóló legújabb történeteket.
Utána megvacsoráznak, esetleg elmennek sétálni egy kicsit, kéz a
81
kézben andalognak a közös lakásukhoz közeli csöndes utcákban. És
aztán…
– Langston professzor asszony? – kérdezte egy hang.
A nő éppen akkor lépett az egyik lámpa fénykörébe. A sötétbe
kémlelve kérdezte: – Ki maga?
– Én vagyok az – mondta a férfi. – Chuck. És kétszer arcba lőtte a
nőt.
Mortimer Shea testes kardigánt viselt, nyakában kendőt. Pipázott.
Jóformán teljesen kopasz volt, csak a füle körül és a tarkóján
árválkodott némi haj. Irodájában, az Armitage Books kiadóban egy
kézirat pihent előtte az íróasztalán. Kling és Brown úgy érezték,
dickensi hangulata van a helynek, bár az is igaz, hogy még sosem jártak
könyvkiadóban. Shea volt a kiadóvezető.
Két bekeretezett fénykép is állt az íróasztalán. Az egyik egy
meglehetősen lófejű fiatal nőt ábrázolt, a másik egy hasonlóképpen
lófejű idősebb asszonyt. Eltartott néhány pillanatig, mire a nyomozók
rájöttek, hogy nem anyát és lányát látják, hanem ugyanazt az előnytelen
külsejű nőt, két különböző életkorban.
– Christine – közölte velük Shea. – A bal oldali egyetemista korában
készült. A másik tavaly nyáron. De mindkét fényképen érezhető a
vibráló életszeretet.
– Van valami ötlete, ki akarhatta meggyilkolni? – kérdezte Brown.
Ahogy ott állt, összevont szemöldökkel ez a hatalmas termetű, fekete
férfi, az embernek olyan érzése volt, mintha vádolná Sheat, pedig csak
azt szerette volna kideríteni, a férfi tudomása szerint voltak-e ellenségei
Christine Langs-tonnak.
– Nincs olyan egyetem, ahol ne lenne féltékenység, rivalizálás a
tanszékek között. De nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy Christine
bármelyik kollégája is képes lett volna ilyesmire.
Na és ön? tűnődött magában Kling.
Shea a hetvenes évei elején járt, de teste erőtől duzzadt, tekintete
tiszta volt. A lakóépület gondnoka azt mondta a nyomozóknak, hogy a
82
hölgy, vagyis Christine, karácsony környékén költözött be Sheahez. A
gondnok azt is elmondta, hogy kedves embereknek tűntek.
– Mióta ismerte? – tette fel a kérdést Kling.
– Négy éve találkoztunk. Kiadtuk az egyik könyvét. Én
szerkesztettem.
– Milyen könyv volt?
– Byron-monográfia. – Shea elhallgatott. – Tudják, miről beszélek?
– Igen – válaszolta Kling.
– Meg lennének lepve, hány ember nem tudja, ki az a Byron. Vagy
akár Shakespeare. Az egyik óráján a múlt héten Christine megkérdezte
a hallgatóit, hallották-e már ezeket a szavakat: „Lenni vagy nem lenni.”
Megkérdezte, honnan származik az idézet, és tudják-e folytatni. Nyolc
hallgató volt a szemináriumán. Mit gondolnak, milyen válaszokat
adtak?
A nyomozók türelmesen várakoztak.
– A nyolcból négynek fogalma sem volt róla, mi az idézet forrása.
Hárman azt mondták, hogy a Hamlet. Egy azt, hogy a Rómeó és Júlia.
Hatan egyáltalán nem tudták folytatni az idézetet. Ketten csak annyit
tudtak hozzátenni, hogy „Ez itt a kérdés.” Az egyik hallgató azt mondta
az óra után, sokkal könnyebb lett volna, ha Christine egy mozifilmből
választ idézetet. „Lenni vagy nem lenni” – hát el tudják ezt képzelni? A
legnagyszerűbb monológ, amit valaha színpadra írtak! – Shea
elkeseredetten csóválta a fejét. – Christine néha sírva jött haza.
– Mióta éltek együtt?
– Hát, szinte azonnal összeköltöztünk. Megtartottuk a saját
lakásainkat, de lényegében együtt éltünk. Christine csak karácsonykor
mondta fel a lakásbérletét, és költözött be hozzám.
– Mikor látta őt utoljára életben, Mr. Shea? – kérdezte Brown.
– Tegnap reggel. Amikor elment az egyetemre. Együtt reggeliztünk,
aztán… elment.
– Mit csinált ön tegnap este nyolc óra körül? – tette fel a kérdést
Kling.
83
 Shea nem válaszolt rögtön, majd azt kérdezte: – Ez az a jelenet, ahol
meg kell kérdeznem, hogy gyanúsított vagyok-e?
– Ez nem egy jelenet, uram – felelte Kling.
– Itt voltam az irodában. Ugyanezen a kéziraton dolgoztam – mondta
Shea, és finoman megkopogtatta az előtte heverő papírokat. – Ami azt
illeti, rendkívül színvonaltalan.
– Volt itt önnel valaki?
– Néhányan. A könyvkiadásban késő estig szokás dolgozni.
– A társam azt szerette volna megkérdezni, hogy…
– Látott-e valaki? Ha jól emlékszem, Freddie Anders benézett
hozzám valamikor. Ha gondolják, kérdezzék meg tőle, biztosan meg
fogja erősíteni, amit mondtam. A folyosó végén van az irodája.
– Mikor volt ez? Már amikor az illető úr benézett.
– Úgy hiszem, hogy fél hét, hét körül lehetett.
– Nyolckor látta itt önt valaki, Mr. Shea?
– Te jóságos ég! Most meg az a jelenet jön, amikor megkérdezem,
nincs-e szükségem ügyvédre, nem igaz?
– Nincs szüksége ügyvédre – tudatta vele Brown. – Kénytelenek
vagyunk feltenni ezeket a kérdéseket.
– Efelől semmi kétségem – válaszolta Shea. – De a rend kedvéért
elmondom, hogy egészen tízig itt voltam. Amikor hazaértem, már ott
voltak a rendőrök, és közölték velem, hogy Christine-t lelőtték,
meghalt. Csak hogy tudják, elmondom önöknek: rettenetesen szerettem.
Semmi okom nem lett volna megölni, és nem is öltem meg. És most
pedig, ha nem veszik rossz néven, megkérem önöket, hogy távozzanak.
– Köszönjük, hogy időt szánt ránk – mondta Kling. Shea visszatért
az íróasztalán lévő kézirathoz.
– Mindig mindenki ártatlan – jelentette ki Brown. – Senki sem
csinált semmit. Ha rajtakapod őket egy véres baltával a kezükben, azt
mondják: „Ez nem az én baltám, hanem a bácsikámé.” Annyi ártatlan
ember kószál mindenfelé, van egyáltalán valaki a börtönökben?
– Szerinted a pasi hazudott? – kérdezte Kling.
84
 – Ami azt illeti, én azt hiszem, hogy igazat mondott. De semmi oka
nem volt rá, hogy felkapja a vizet. Tényleg kénytelenek vagyunk
feltenni ezeket az átkozott kérdéseket.
Nem működött a légkondicionáló, az első és a hátsó ablak is teljesen
le volt tekerve. A déli csúcsforgalom zaja szinte fülsiketítő volt, a
körülmények nem kedveztek a meghitt beszélgetésnek. Csöndben
autóztak a fullasztó hőségben.
– Artie – szólalt meg végül Kling –, van egy problémám. Brown az
útról feléje fordította a tekintetét. Kling meredten bámult ki a
szélvédőn.
– Azt hiszem, lehet, hogy szakítunk Sharynnel – mondta. Utolsó
szavai szinte elvesztek az autók zajában. Brown mindig úgy nézett,
mintha összehúzná a szemöldökét, de most tényleg összehúzta. Egy
pillanatra ismét Kling felé fordult, feddőn, vagy hitetlenkedve, vagy
pusztán azért, mert nem volt benne biztos, hogy jól értette, és
összevonta a szemöldökét.
– Azt hittem, hogy megcsal – mondta Kling. – Követtem.
– Soha az életben nem csalna meg, jóember.
– Tudom.
– Akkor meg mi a jóisten bajod van? Követed a nőt, akit szeretsz?
– Tudom, hogy igazad van.
– Nyomozósdit játszol a nővel, akit szeretsz?
– Igazad van.
– Hol tartotok most?
– Még nem akar beszélni velem. Azt mondja, hogy nagyon
megbántottam.
– Még jó! Ha én egyszer követni kezdeném Caroline-t, az tuti, hogy a
baleseti sebészeten kötnék ki.
– Tudom.
Brown most a fejét csóválta. – Mondd, te nagyszerű detektív, mi
bajod van neked?
– Sharyn azt hiszi, hogy… Artie, megmondhatom?
85
 – Honnan a pokolból tudhatnám, hogy mit fogsz mondani?
Brown hirtelen mérgesnek tűnt. Mintha az, hogy Kling nem bízott
meg Sharynben, egyben azt is jelentené, hogy nem bízik meg benne
sem. Kling figyelmeztető jelzést észlelt. Majdnem meghátrált. Mély
levegőt vett.
– Azt hiszi, hogy azért nem bíztam benne, mert… Brown feléje
fordult.
– …mert fekete – fejezte be a mondatot Kling.
– És? Tényleg ez az oka?
– Azt hiszem, nem.
– Akkor ő miért hiszi így?
– Éppen ezt kérdezem tőled, Artie.
– Egész pontosan mit is akarsz kérdezni tőlem, Bert? Hogy egy
fekete nő azt gondolja-e a fehér partneréről, aki titokban követi őt, hogy
az tudat alatt minden feketét csalónak, hazugnak és megbízhatatlannak
tart?
– Nem, hát…
– A társad vagyok, Bert. Azt gondolod rólam, hogy csaló, hazug és
megbízhatatlan vagyok?
– Ugyan már, Artie.
– Na, akkor mit akarsz kérdezni, Bert?
– Azt hiszem, azt, hogy… Nem tudom, mit akarok kérdezni.
– Soha nem volt dolgom fehér nővel – mondta Brown. Kling
bólintott.
– Fehér embereket szinte csak az őrszobáról ismerek. Úgy megbízom
bennük, mintha a testvéreim lennének.
Egyre nagyobb volt a hőség a kocsiban. Az autók zaja szinte
elviselhetetlennek tűnt.
– Valójában azt akarod megtudni tőlem, működni fog-e a dolog,
nem? Hogy vajon működhet-e valaha is egy fekete meg egy fehér
között. Az a válaszom, hogy nem tudom. Itt több évszázadról
beszélünk, Bert. Túlságosan is sok átkozott évszázadról. És az is a
86
válaszom, hogy remélem, igen, működni fog. Remélem, megtaláljátok
majd a módját, Bert. Itt nem csak rólad meg Sharynről van szó, ember,
ugye, érted, mire gondolok? Jóval többről.
Brown bólintott, még egyszer ránézett Klingre, aztán visszafordította
a tekintetét az útra, és még mindig bólogatva, rádőlt a kormányra.
Duncan Knowles professzor fehér százszorszépekkel díszített, lila
csokornyakkendőt viselt. Úgy nézett ki, mintha készen állna rá, hogy
bármelyik pillanatban elrepüljön a széllel. A csokornyakkendőhöz illő,
legombolt nyakú, levendulaszínű ing. Barna vászonöltöny. A
sarokablak előtt álló íróasztalánál foglalt helyet, a délelőtti napsugarak
aranyoszöldes színbe vonták a campus épületeit.
– Szörnyű dolog – mondta a nyomozóknak. – Szörnyű. Már ami
Christine-nel történt, természetesen, de szörnyű a tanszéknek és az
egyetemnek is.
Knowles volt a Baldwin Egyetem angol tanszékének vezetője. Kling
remélte, nem tartja hasonló súlyú problémának Christine Langston
meggyilkolását és az egyetem hírnevének veszélyeztetését. Brown azon
tűnődött magában, vajon hol vehette a méretes csokornyakkendőt a
férfi. Meg azon, ő vajon hogyan festene egy ilyen nyakkendővel. És
vajon tetszene-e a feleségének.
– Egy nagyvárosi kampuszon – mondta Knowles – számít az ember
ilyen szerencsétlen incidensekre…
Szerencsétlen incidens, tűnődött magában Kling.
– …de a Baldwinon kiemelkedően jó a közbiztonság. Sosem történt
ilyesmi korábban. Soha, egyetlenegyszer sem. Senki nem jött még be
ide kívülről, rossz szándékkal.
– De igen, valaki bejött – vetette ellen Brown. – Tegnap este.
– Pontosan erről beszélek – mondta Knowles. – Ez rettentő
kellemetlen az egyetemnek. Nézzék meg ezeket! – Tenyerével rácsapott
az íróasztalán heverő napilapokra. – Christine-t csak tegnap este ölték
meg, de a média máris őrjöng. Látják ezeket a főcímeket? „Vajon
biztonságban vannak az egyetemistáink?” Egyetlen incidens, és…
87
 Incidens, ízlelgette magában a szót Kling.
– …és az újságírók úgy állítják be, mintha legalábbis járványról
lenne szó.
– Az a célunk – mondta Brown –, hogy megtaláljuk a kapcsolatot
Christine meggyilkolása és a két másik gyilkosság között, amiben
nyomó…
– Na persze! És ne higgyék, hogy az újságok nem csinálnak ebből is
hatalmas nagy ügyet! „A Glock-gyilkosságok!” Mintha Hasfelmetsző
Jack lenne a tettes! Három gyilkosság, amiben véletlen hasonlóságok…
– Meggyőződésünk, hogy nem véletlen hasonlóságokról van szó –
szólt közbe Brown.
– Több ezer ilyen fegyver van a városban…
– Ugyanazt a pisztolyt használták mindhárom gyilkosságnál.
– Hát, ez nekem magas – mondta Knowles, és szárnyként tárta szét a
karját. Az embernek ettől még inkább az volt az érzése, hogy a hatalmas
csokornyakkendő valójában egy propeller. Brown még mindig azon
tűnődött magában, hol vehette azt a remek darabot.
– Itt van a két másik áldozat neve – kezdte Kling, és a zakója
zsebébe nyúlt a noteszéért. – Valószínűtlennek tűnik, hogy Langston
professzor asszony hallgatói lehettek volna…
– Miért mondja ezt?
– Hát… elsősorban az életkoruk miatt. – Kling kinyitotta a noteszt,
és belepillantott. – Vagy talán esti tagozaton is tanított?
– Nem. Vagyis de, igen, volt egy órája az esti tagozaton. Egy
szeminárium. De ott is fiatal hallgatói voltak. Christine heti három
szemináriumot tartott, az alkalmanként két óra. Egy Modern költészet
és két Romantikus költők kurzust vezetett. Ez utóbbi Keatset, Shelleyt,
Wordsworthöt és Byront jelenti. A kurzus két részből állt.
– Tehát összesen heti hat órát tanított.
– Igen, plusz az előbb említett szemináriumot az esti képzésen.
Akkor az hetente még két óra. Összesen tehát nyolc.
– És ez a bizonyos szeminárium esténként volt?
88
 – Igen. Csütörtökönként héttől kilencig. „Keats és az olasz hatás.”
Az óra vagy az egyik tanteremben, vagy Christine irodájában volt. Öt-
hat hallgatója volt… maximum nyolc. Annál biztosan nem több.
– De mint mondja, ez az óra csütörtök este volt.
– Úgy van.
– Akkor szerda este miért volt az egyetemen?
– Annak több oka is lehetett. Talán a másnapi órájára készült,
dolgozatokat javított… vagy kutatómunkát végzett a könyvtárban. A
könyvtár kilenckor zár.
– Milyen kutatómunkát végzett?
– Tudom, hogy egy tanulmányon dolgozott a PMLA-nek, hogy
milyen hatással volt Charles Lambre a húga.
– PMLA? – (PMLA Proceedings of Modern Language Association
– amerikai tudományos folyóirat) – tűnődött magában Kling.
Premenstruális, valami vagy ilyesmi?
– Tudják, a költő húga, Mary, súlyos betegséggel küszködött.
Olyannyira, hogy elborult elmével megölte az édesanyjukat.
Brown felhúzta a szemöldökét. Kling is.
– Bizony – folytatta Knowles. – Lamb kénytelen volt
elmegyógyintézetbe záratni. Egyébként neki magának is mentális
problémái voltak. Egy katasztrofális szerelmi kapcsolat után ideg-
összeroppanást kapott. Sok időt töltött egy hoxtoni gyógyintézetben.
– És Langston professzor asszony erről írt dolgozatot?
– Igen, arról, hogyan hatott Lamb munkásságára a húga. És arra
készült, hogy publikálja a Modern Language Association egyik
számában. Azt a címet adta neki, hogy Mary Lamb őrültsége. Sokat
viccelődtünk ezen.
– Viccelődtek? – kérdezett vissza Brown.
– Ó, igen. – Kik?
– A tanszéki kollégái. Úgy emlegettük a dolgozatot, hogy Marynek
volt egy kis őrültsége.

89
 – Tehát ön úgy gondolja, hogy a professzor asszony valószínűleg a
könyvtárban volt azon az estén, amikor meggyilkolták?
– Igen, könnyen lehet, hogy ott volt. Ennek utána tudnak nézni.
– Normális körülmények között mikor értek véget az órái?
– Nos, a már említett szemináriumot kivéve…
– Úgy értettem, hogy csütörtökönként…
– Igen. Amúgy csak délután voltak órái. Háromtól ötig.
– És a hallgatói kizárólag fiatalok voltak.
– Igen.
– Nem ismerős önnek az Alicia Hendricks név?
– Nem, sajnos nem.
– Ő az egyik áldozat. Ötvenöt éves volt – közölte a férfivel Kling. –
No és Max Sobolov? Ötvennyolc éves vak férfi volt.
– Nem. Egyiküket sem ismerem. És mint önök is mondták, nem
lehettek Christine hallgatói a Baldwinon. Túl öregek.
– Más kapcsolatban nem állhatott velük?
– Nem tudom, mire gondolnak.
– Mondjuk arra – szólalt meg Brown –, hogy nem lehettek
valamelyik hallgató rokonai? Esetleg barátai? Vagy bármilyen más
módon nem lehetett közük Langston professzor asszonyhoz?
– Honnan tudhatnám én ezt?
– Nem tudna utánanézni a nyilvántartásokban? – érdeklődött Kling.
– Összegyűjteni a hallgatói nevét az elmúlt évekből? Hátha
rábukkanunk valami egyezésre, és megtaláljuk a Hendricks vagy
Solobov nevet.
– Christine tizenkét évig tanított itt – felelte Knowles. –Véglegesített
státusú, egyetemi tanár volt nálunk. Nem várhatják el tőlünk, hogy
nézzünk végig minden…
– Van úgy, hogy valaki hosszú éveken keresztül őrzi magában a
haragot – jegyezte meg Brown.
– A haragot?

90
 – Esetleg megbuktatott egy hallgatót, vagy nyilvánosan megalázta.
Az illető talán beszélt róla a barátjának vagy rokonainak, és olyan
indulatok…
– Ertem – mondta Knowles. Erősen gondolkodott.
Mindketten látták, hogy erősen gondolkodik.
– Igen? – kérdezte Kling.
– Csak egy incidensre emlékszem – mondta Knowles. –De a hallgató
neve nem egyezik a két említett névvel.
– Ezzel csak a rokonokat zárjuk ki – állapította meg Brown.
– Mi volt ez az incidens?
– Christine azzal fenyegetőzött, hogy megbuktatja ezt a lányt. Az
meg kiborult, és eljött hozzám. Minden lehetséges módon próbáltam
védeni Christine-t, de… nos… ezen az egyetemen nem szokás buktatni.
– Emlékszik, ki volt az a lány?
Brown még mindig azon bosszankodott, hogy nem kérdezte meg
Knowlestól, hol vásárolta azt a helyre nyakkendőt.
– Bárhol vehetsz egy ilyet – vélte Kling.
– Igen? Na és hol? Még sosem láttam ilyen nyakkendőt.
– De amúgy rettenetesen néznél ki vele.
– Szerintem baromi jól állna nekem.
– Túl nagy lenne egy ilyen nagy embernek, mint amilyen te vagy.
A campuson gyalogoltak az épület felé, ahol egy Marcia Finch nevű
lány éppen „Az amerikai irodalom kezdetei” című előadást hallgatta.
Marcia volt az a lány, akit Langston professzor asszony azzal
fenyegetett az előző félévben, hogy megbuktat.
– Azt akarod mondani, hogy túlsúlyos vagyok? – kérdezte Brown.
– Nem. Csak nagy termetű.
– Mint Ollie Weeks?
– Nem, ő hájas.
– De különben is csak nagytermetű emberek viselhetnek ilyen
hatalmas nyakkendőt. Azt hiszem, Caroline-nak nagyon tetszene.

91
 – Akkor menj az internetre, üsd be a keresőbe, hogy
„csokornyakkendő', és pillanatok alatt megtalálod az összes ilyen hülye
nyakkendőt.
– Az összes ilyen szép nagy nyakkendőt – helyesbített Brown
bólogatva, és lelki szemeivel saját magát látta a méretes
csokornyakkendővel.
– Mit mondott Knowles, melyik terem? – kérdezte Kling.
A folyosón várakoztak, amikor Maria Finch, mellkasához szorított
könyvekkel, határozott léptekkel kijött a 307-es teremből. Knowles
professzor azt mondta, biztosan meg fogják találni…
– Nagyon magabiztos lány, szőke, és legalábbis ami a külsejét illeti,
biztosan nem szenved önbizalomhiányban. Mondjuk úgy… hogy…
rendkívül öntudatosan viselkedik.
…és rögtön észre is vették. Huszonegy-huszonkét éves lehetett,
végzős hallgató a Baldwinon, rövid, pliszírozott kék szoknyát viselt,
kék pólót, amin fehérben a BALDWIN U betűk díszelegtek, és
bőrszandált, amely színben tökéletesen illett a szoknya és a póló
kékjéhez. Az egyik lány mondott neki valamit, mire elnevette magát,
a/tán búcsúzásképpen bal kezének ujjaival integetett, majd amikor
megfordult, azt látta, hogy egy hatalmas szőke férfi meg egy hatalmas
fekete férfi állja az útját.
– Szabad lesz? – mondta, de a két szó, amely elhagyta a száját,
valójában úgy hallatszott: „Húzzanak innen gyorsan a picsába!” Már
éppen arra készült, hogy megkerülje őket, amikor Brown megszólalt:
– Miss Finch?
– Igen?
Brown megvillantotta a jelvényét.
– Brown nyomozó vagyok – közölte. – A társam Kling nyomozó.
Szeretnénk feltenni önnek néhány kérdést.
– Az apám ügyvéd – mondtam nyomban a lány.
– Nincs szüksége ügyvédre, kisasszony – tudatta vele Brown. –
Üljünk le valahol, hogy beszélgethessünk egy kicsit.
92
 – Miről?
– Arról, hogy a múlt félévben kicsit összezördült Langston
professzor asszonnyal.
– Azt hiszem, felhívom az apámat – mondta Marcia.
– Miss Flinch – szólalt meg Kling –, ne nehezítsük feleslegesen a
helyzetet, rendben?
A lány ránézett. Talán a mogyoróbarna szemek hatottak. Talán a
nyugodt hang. Talán a lány rasszista volt, és egy szép szál szőke, fehér
férfivel hajlandó volt beszélni. Bármi is volt az oka, Marcia kurtán
biccentett, és elindult kifelé az épületből.
A Coswell Hall előtt ültek egy padon, az aranyló napsütésben.
Marcia a jobb oldalon, Kling középen, Brown kissé távolabb, balra;
mindkét nyomozó a lány felé fordult. Marcia keresztbe tette a lábát,
könyveit a pad mellett vezető gyalogösvényre helyezte. A lány
kizárólag Klinghez beszélt, neki adta elő a történetét. Olybá tűnhetett,
hogy Brown csak dísznek van ott.
– Úgy tűnt, a hiányzások okozzák a problémát – mondta Marcia.
– Csak úgy tűnt? – próbálkozott Brown. A lány meg sem hallotta.
– A tanárnő azt mondta, hogy túl sok óráról hiányoztam. Hogy nem
érthetein meg a lényeget, ha nem vagyok ott az előadásain. Volt maga
az előadásán? – szegezte Klingnek a kérdést Marcia. Unalmas –
mondta, és eljátszotta, hogy hatalmasat ásít – Ami a „lényeget” illeti
egyébként csak egy vagy két óráról hiányoztam –, nem más volt, mint
Words-worth. A kurzus második része kizárólag Wordsworthszel
foglalkozott. Azt mondtam az órán, hogy Wordsworthnél talán nem is
volt unalmasabb költő a tizenkilencedik században. Olvasta a
Mogyorószedést Vagy A szivárványt? Esetleg A hallhatatlanság
sejtelmét, ami állítólag egy remekmű?
Brown egyiket sem olvasta.
De a lány amúgy is csak Klinghez beszélt.
– Ismeri ezeket a verseket? – kérdezte a nyomozótól.
– Nem, sajnos egyiket sem – felelte Kling.
93
 – Akkor higgye el nekem, hogy baromi unalmasak. De én az összes
kötelezőt elolvastam, és úgy éreztem, egészen jól ismerem őket. Semmi
értelmét nem láttam, hogy elmenjek mindegyik előadásra…
– Hány előadás volt összesen? – tette fel a kérdést Brown.
– Egy szemeszter tizennégy hétig tart – közölte a lány Klinggel. – Az
első két óra bevezetés volt, aztán két-két óra Shelley, Byron és Keats.
Ez volt az első rész. A második rész, azaz hat óra meg csak
Wordsworth. mert a tanárnő szerint olyan állati fontos költő volt.
– Abból a hatból hányszor hiányzott? – érdeklődött Brown.
A lány elnézett Kling mellett.
Egyenesen Brown szemébe.
– Már mondtam. Egyszer vagy kétszer.
– Na most melyik? Egyszer vagy kétszer?
– Talán összesen háromszor. És az is lehet, hogy egyszer elkéstem.
– Tehát körülbelül az órák feléről hiányzott?
– Igen.
– Az óráknak csak az ötven százalékán vett részt.
– Hát… igen.
– És ezért fenyegette önt Langston professzor asszony azzal, hogy
megbuktatja?
– Tudtam mindent, mint a vízfolyás. Már mondtam, hogy otthon
elolvastam az összes verset. – Marcia befejezte a beszélgetést
Brownnal, megint Klingre nézett. – Szükségem lesz az apámra? –
kérdezte.
– Nem, azt hiszem, nem – válaszolta Kling nyájasan. – Na és mi
történt? Úgy értem, azután, hogy a tanárnő kilátásba helyezte a
buktatást.
– Elmentem Knowles tanár úrhoz. –És?
– Azt mondta, majd beszél vele.
– És beszélt vele?
– Igen. Nekem minden osztályzatom A. B alatti jegyem még sosem
volt! – Marcia finoman változtatott a testhelyzetén, térde éppenhogy
94
Kling térdéhez ért,. – El tudja képzelni, mit csinált volna egy F az
átlagommal? – kérdezte elkerekedett kék szemekkel.
Kling elhúzta a térdét.
Marcia megigazgatta a szoknyáját, mintha legalábbis molesztálták
volna.
– Mi történt azután, hogy Knowles beszélt a tanárnővel? – kérdezte
Kling.
– Hajthatatlan volt. Azt mondta, hogy a tantárgyleírás szerint az
osztályzat alapja a jelenlét, a részvétel és a vizsga. Azt is mondta,
botrányos olyat kérni tőle, hogy engedjen át egy hallgatót, aki nem
jelent meg az ő fantasztikus előadásainak a felén. Hiába tanultam meg
alaposan otthon az anyagot…
– Szerintem is botrányos volt – jegyezte meg Brown.
– Ki kíváncsi a maga véleményére? – vágott vissza a lány.
– Talán jobb lenne, ha felhívná az apját – javasolta Brown.
Kling kezdett rájönni, hogy a jó zsaru – rossz zsaru játékot játszák.
Úgy gondolta, nincs itt erre semmi szükség. Legalábbis egyelőre.
Figyelmeztető pillantást küldött a társa felé. Brown megértette, és úgy
tűnt, lecsillapodik.
– És mi történt? – kérdezte Kling.
– Elment hozzá az apám.
– Drága jó apuci – mormogta Brown. mire Kling megint rávillantotta
a szemét.
– Felhívta rá a figyelmét, hogy színjeles hallgató vagyok, továbbá
arra is felhívta a figyelmét, hogy évi harmincezer dolláros tandíjat fizet
az én egyetemi tanulmányaimért, és végül arra is felhívta a figyelmét,
hogy az ő ügyvédi irodája eddig százezer dollárral támogatta a Baldwin
Egyetem angol tanszékét. Azt hiszem, a nő vette az adást.
– És átengedte – mondta Kling.
– A-t adott.
– És ezzel vége? – kérdezte Brown. A lány Klingre nézve válaszolt.

95
 – És ezzel vége – mondta. – Nézze, miután megkaptam a legjobb
osztályzatot, miért foglalkoztam volna azzal a nővel?
Hajlamosak voltak egyetérteni vele.
– Nem vagy véletlenül drogdíler? – kérdezte Reggie.
– Miért gondolod, hogy az lennék? – kérdezett vissza Charles.
– Hát… ez az egész – felelte Reggie, és körbemutatott: hetvenöt
lábas vitorlásjacht, pezsgő jégvödörben, jégbe hűtött kaviár, egyenruhás
személyzet, bélszín, amit a séf éppen most készít ebédre, és… hát…
úgy általában ez a luxus. Ugyanis a Colorado állambéli Denverben, ahol
Reggie Marshall született és nevelkedett, az emberek nem dobálóztak
ennyi pénzzel, hacsak nem volt egy-két olajkútjuk, vagy nem éppen
kábítószer-kereskedéssel keresték a betevőt.
– Nem – mondta Charles mosolyogva –, nem vagyok drogdíler. –
Bár megértette, miért gondolja ezt a lány. – Ami azt illeti, csak a
seregben volt valami közöm a droghoz. És akkor is csak marihuánához.
Mindannyian füveztünk Vietnamban.
A hajó teljes sebességgel szelte a habokat, és megkerülte a Sands
Spit szigetek egyikének csúcsát. Napsugarak táncoltak a vizén. Reggie
és Charlie a kék napernyő alatt ültek, és pezsgőt kortyolgattak. Fél
tizenegy óta voltak kint a vizén, most már dél múlt.
– Én is – mondta a lány. – Hébe-hóba, ha úgy alakult. Charles arra
gondolt, talán a lány most füvet kér tőle.
A fenébe! – mondta. – Ne haragudj. Elfelejtettem szerezni.
– Ezt jobban szeretem – mondta a lány, és felemelte a hosszú talpú
pezsgőspoharat. Fehér farmert viselt, csíkos pólót és fehér tornacipőt.
Úgy viselkedett a jachton, mintha oda született volna, jóllehet, azt
mondta, korábban még csak nem is látott közelről ilyen hajót. Charles is
most volt először jachton. Sok mindent csinált először az életében
Reggie-vel. És sok mindent utoljára, fogalmazódott meg benne a
felismerés.
– Bocsásson meg, uram.

96
 A steward volt. vagy a csuda tudja, hogy hívják. Szőke pasi fehér
egyenruhában. Charles felpillantott rá.
– Uram. hogy parancsolja, mikor szolgáljuk fel az ebédet?
– Arra gondoltam, hogy egy órakor. Reggie?
– Az tökéletes – válaszolta a lány.
– Óhajtja megnézni a borlapot?
– Legyen szíves.
Reggie helyeslőn bólintott.
– Tudod – mondta –, nagyon szívesen vagyok veled. Charles. Mindig
ezt fogjuk csinálni?
– Mármint azt, hogy hajókázunk a város körül?
– Nem, úgy értem, hogy mindig így fogunk élni? –Reggie megint
feltartotta a pezsgőspoharat, és elismerőn bólintott. – Mert te aztán
tudsz élni!
– Amíg csak lehet.
– Nem félsz, hogy elfogy a pénz?
– Nem.
– Van elég, mi?
– Van annyi, hogy még egy jó darabig kitartson.
– Csak azt kérem, hogy vigyél magaddal, Charles – mondta a lány,
és odahajolt, hogy megcsókolja a férfit. – Vigyél magaddal, kérlek.
Aki keres, az talál.
Minden gyilkossági nyomozásban az áldozatot egy kicsit úgy
kezelik, mintha maga is elkövető lenne. Nem bukkanunk priuszra?
Esetleg érvényben lévő elfogatási parancsra? Bármire a távoli vagy
közeli múltban, ami előrejelezhette a jelenben történt erőszakot? Az
ember rendesen megcsinálja a rutinszerű kutakodást, és néha mázlija
van.
Még aznap délután történt, hogy Christine Langston neve felbukkant
egy panaszbejelentőn, amit a 62-es körzetben nyújtottak be – a jelek
szerint a nő akkoriban ott élt; nagyjából tíz évvel ezelőtt történt, még
azelőtt, hogy megismerkedett volna Mortimer Sheavel. Maga Langston
97
profesz-szor asszony élt panasszal, aki ötvennyolc éves volt akkor. A
következő bejelentést tette egy Joshua Sloate nevű nyomozó előtt:
Egy januári estén, valamivel kilenc után a nő távozott a Harleigh
Főiskola épületéből, ahol akkoriban angol irodalmat tanított. Miután
kilépett a kapun, leintett egy sárga taxit, és bemondta a címét: a
belvárosban lakott, a pénzügyi negyed közelében. Pontban tíz órakor
feltárcsázta a 911-et, és bejelentette, hogy nemi erőszakot kíséreltek
meg ellene. Ez öt perccel azután történt, hogy felébredt, és azt látta,
hogy a taxisofőr az ágyában, pontosabban őrajta fekszik. Sikítozni
kezdett, a taxisofőr elmenekült. Ekkor nyúlt a telefonért.
A lakóház előterében működő kamera rögzítette, hogy a támadó
belép a nő után az épületbe. A jelentésben szereplő leírás szerint
százhetven-hetvenöt centi magas, körülbelül hetvenkilós, húszas évei
végén járó indiai férfi volt. Erőszakos behatolás nyomait sem az épület
kapuján, sem Christine Langston lakásának bejárati ajtaján nem találták.
A bejelentést „megalapozatlannak” minősítették, és elutasították.
Kling és Brown többet szeretett volna tudni.
Balamani Kumar éppen távozott a Townline Taxivállalat Westlake
Street-i diszpécseri irodájából, miután befejezte a délutáni műszakot.
Csoszogva közlekedő, vékony férfi volt, harminc-egynéhány éves
lehetett, és egyáltalán nem hasonlított arra, amit keresztneve jelentett az
anyanyelvén: semmi sem emlékeztetett benne az „ifjú ékszerre”. Fáradt,
megtört idegennek tűnt egy idegen országban, legyűrte, meggyötörte a
nagyváros.
– Mr. Kumar? – kérdezte Brown.
A férfi megállt. Egy pillanatig zavartnak és nyugtalannak tűnt.
– Igen? – kérdezte, és jól láthatóan rosszra számított. Tudta, hogy
ebben a városban az idegen, egy olyan bőrszínű idegen, mint ő, csak
rosszra számíthat. Kling megmutatta neki a jelvényét; szinte biztos volt
benne, hogy ezzel nem fogja megnyugtatni.
– Igen? – ismételte Kumar.

98
 – Nincsen semmi baj, csak néhány kérdést szeretnénk feltenni –
mondta Kling.
Látta, hogy Kumar nem hisz neki.
– Üljünk le, és beszélgessünk egy kicsit, jó? – javasolta Brown.
Elsétáltak egy néhány utcányira lévő kávézóba. A nyomozók
rendeltek a férfinek egy cappuccinót. Egy kerek fémasztalnál ültek le
odakint a halványuló esti fényekben. Nem közölték Kumarral, hogy
Christine Langstont előző este meggyilkolták. Nem tudták, hogy a férfi
hallotta-e róla a hírekben, olvasott-e róla az újságokban. A nyomozók
csak arra a feljelentésre voltak kíváncsiak, amit a nő tíz évvel korábban
tett. És arra, hogy miért utasították vissza.
– Mert csak kitalálta az egészet – mondta Kumar.
Elharapta a szavak végét, nem monoton kántálással beszélt, de indiai
mivoltát, ha akarta volna sem tagadhatta volna le. Lehetett az
anyanyelve hindi, maráthi, kannada, tamil, gujarati, telugu, bengáli,
gurmukhi, oriya vagy malayalam, itt, a szabadság földjén, a bátrak
hazájában egyszerűen csak idegennek tűnt.
– Hogy érti? – kérdezte Brown.
– Hazudott – felelte Kumar. – Hazugság volt minden szó.
– Mondja el, mi történt – kérte Kling. Nos, az történt, hogy…
A nő kijött az iskolából, megállt a földgömböknél a South
Jacksonon, ismerősek arrafelé? Na, ott. Jól öltözött nő, közel a
hatvanhoz. Aktatáska volt a kezében. Egy belvárosi címet adott meg, a
pénzügyi negyed közelében.
Beszélgetni kezdtünk útközben. Azt mondta, egyszer volt Indiában,
nagyon régen, még fiatal lány korában. Egy csereprogram keretében.
Nyáron. Rajahstanban. Én délről származom. Mondtam neki, hogy azt a
vidéket nem ismerem, hatalmas ország az én hazám. Szinte egy egész
kontinens. Azt mondta, nagyon jol érezte magát, és India izgalmas
ország. Többször is használta azt a szót, hogy izgalmas.
Mielőtt kiszállt volna a taxiból, megkérdezte, nincs-e kedvem
felmenni egy italra. Azt mondta, nyitva hagyja a kaput, és vámi fog
99
rám. Azt mondta, a 40l-es lakásban lakik. Nyitva hagyja az ajtót. Az
ágyban lesz, és vár rám. Kérte, hogy siessek. Várni foglak, mondta.
Olyankor üresek az utcák arrafelé. Csak néhány lakóépület van ott.
Késő este minden zárva van. Az irodák, a boltok, az éttermek. Minden
zárva. Nagyon hideg volt az utca. Hideg és üres. Leparkoltam a taxit,
bezártam az ajtót, és odamentem az épülethez. Ahogy a nő ígérte, a
kapu nyitva volt. Felmentem a lifttel a negyedik emeletre. A 40l-es
lakás ajtaja nyitva volt. Ahogy a nő ígérte.
Sötét volt a lakásban.
Hallottam a lélegzését a sötétben.
Az ágyban találtam meg. Levetkőztem és bebújtam mellé. Amikor
ráfeküdtem, sikítozni kezdett. Elmenekültem.
Felkaptam a ruháimat és menekültem.
A liftben öltöztem fel.
Két órával később jöttek értem a rendőrök.
– A nyomozók látták, hogy nem én kezdeményeztem – mondta
Kumar, és kikaparta a habot a kávéscsészéből, aztán lenyalta az ujjait. –
A nő hívott meg. Nem tudom, miért gondolta meg magát. Egy
öregasszony volt! Ki akarna megerőszakolni egy öregasszonyt?
Meglepődne, ha tudná, milyen sokan, jegyezte meg magában Kling.
És arra gondolt, vajon ezért ítélték-e „megalapozatlannak” a
feljelentést. Mert, ugye, ki akarna megerőszakolni egy öregasszonyt?
Egy majdnem hatvanéves nőt? Könnyebb elhinni, hogy ő invitálta be a
taxisofőrt, aztán meggondolta magát. Ráadásul felhívta a rendőrséget.
De valóban ez történt?
Vagy Kamar tényleg megpróbálta megerőszakolni?
Mi lehet az igazság: egy erősen idősödő nő még egyszer utoljára
felcsapta a szoknyáját, vagy pedig egy magányos fiatalember idegen,
ismeretlen bort próbált kóstolgatni, mindegy, milyen régen érlelődött
már az a hordójában?
Vajon Christine Langston megpróbálta felidézni rég elvesztett
fiatalságát, az izgalmas napokat, melyeket cserediákként töltött
100
Indiában? Vagy Balamani Kumar kapva kapott a lehetőségen, mert
ebben az ellenséges, rideg világban bármilyen ajánlat jó lehet?
Ötvenéves a nő? Hatvan? Ki a francot érdekel! Hívogatóan meleg ágy
egy hideg januári éjszakán. A saját lakásában öt másik, hasonszőrű
menekülttel aludt együtt, de ágy csak kettőnek jutott.
Ki tudja?
Ki fog derülni valaha is, hogy a nő hívta-e az ágyába, vagy pedig
erőszak történt?
De érdekel-e ez valakit egyáltalán?
A nő halott, ez a keszeg kis indiai meg még mindig taxizik.
Egyvalamiben biztosak voltak a nyomozók.
Szó nincs itt haragról.
Se régóta érlelt bosszúról.
Nem Balamani Kumar volt az a férfi, aki két kilenc milliméteres
golyót eresztett Christine Langston fejébe. Vagy bárki más fejébe
A Szent Ignác-templom parókiáján borozgató mindkét pap jól
emlékezett arra az időre, amikor még latin volt a mise nyelve.
Joseph atya hetvenhat éves volt, és már nyugdíjba vonult. Michael
atya hetvenötödik születésnapjáig még néhány hét volt hátra. Már
tájékoztatta a püspököt a nyugdíjba vonulási terveiről, de mostanra már
nem volt olyan biztos a dolgában. Az egyházi törvények szerint a
nyugdíjba vonulás ideje a hetvenöt esztendős életkor, de Michael atya
fiatalnak és erősnek érezte magát, úgy gondolta, továbbra is képes arra,
hogy misézzen a templomban, gyóntasson, kereszteljen, feladja az
utolsó kenetet, egyszóval, hogy elvégezze mindazon szükséges
dolgokat, melyek az egyház ügyét szolgálják.
– Milyen az a hely, ahol most vagy? – kérdezte Joseph atyától.
– Ami azt illeti, a városközpont nagyon szép – válaszolta a másik
pap.
– Úgy értettem, mit csinálsz egész nap?
– Hát, az biztos, hogy nem olyan az élet, mintha egy egyházkerületet
vezetnék.
101
 – Pontosan erre gondoltam – mondta Michael atya.
– De lehetőség nyílik az elmélkedésre és imádságra…
– Én most is elmélkedem és imádkozom.
– …anélkül, hogy rám nehezedne a napi teendők súlya. És hidd el
nekem, Michael, én nagyon elégedett vagyok ezzel az élettel. Az
alapítvány gondoskodik az alapvető igényeimről, a társadalombiztosítás
az orvosi ellátásról…
– Emiatt nem aggódom.
– Téged az aggaszt, milyen az, ha az ember már nem aktív.
– Igen. Ez nem nyugdíjba vonulás, hanem visszavonulás!
– Tudod, esetleg azt is fontolóra vehetned, hogy egyszerűen csak
kevesebbet vállalsz. Egy időre betölthetnél egy helyettesi…
– Ez aztán nagyszerűen hangzik.
– Vagy pedig fogadd el az utat, amit az Úr kijelölt neked
– mondta Joseph atya, keresztet vetett, felhörpintette az utolsó korty
bort és felállt. – Michael, remekül éreztem magam a társaságodban, de
most már muszáj mennem, mert bezárják a kaput és hívják a
rendőrséget.
A két férfi kezet rázott.
– Emlékszel rá, amikor együtt voltunk a Miasszonyunk templomban?
– kérdezte Michael atya, és kikísérte vendégét a fallal körülvett kertbe.
A balzsamos júniusi estén pompáztak a virágzó rózsák, bódító illatot
árasztottak a keleti liliomok. A kapuban megint kezet ráztak, aztán
Joseph atya elindult a sarok felé, ahol majd felszáll a buszra, és
visszautazik a nyugdíjas otthonba.
Michael atya mélyet szippantott az éjszakai levegőből, behajtotta, s
aztán bezárta maga után a kaput. Miközben sétált vissza a paplak felé,
mintha valami zajt hallott volna.
Megfordult. – Igen? – kérdezte.
– Én vagyok az, atyám – mondta egy hang az árnyékból.
– Carlie. Emlékszik rám?

102
 Amikor aznap este, fél tizenkettőkor Charles visszaért a szállodába,
Reggie a fürdőkádban énekelt.
– Minden rendben volt? – kérdezte.
– Igen – válaszolta a férfi. – Jó hangod van.
– Kösz – mondta a lány. – A kabaréból való. Charles értetlenkedve
nézett rá.
– A dal, amit énekeltem – magyarázta a lány. – Két éve jöttem
keletre, tizenhét éves voltam, tele energiával. Na jó, majdnem
tizennyolc, szeptemberben leszek húsz. Három helyre mehettem volna.
Los Angelesbe, Vegasba vagy ide. Úgy gondoltam, itt boldogulok majd
a legjobban. De hidd el nekem, durva ez a város. Már az is nagy feladat,
hogy bejussál egy ügynökhöz. Sands Spiten énekeltem, mondd, voltál
már ott januárban vagy februárban? Énekelek a menekülő
hegedűsökről, mögöttem csak egy zongora meg a zongorista, és amikor
rendezni kell a számlát, már csak két-három ember ücsörög az
étteremben. Aztán végül az egyik ilyen helyen megismerkedtem egy
komikus csajjal, harminc körüli, szőke, csinos lány, volt neki egy
száma, amiben főleg a volt férjét ócsárolta. Egyik este elbeszélgettünk,
és elmondta, mivel tud annyit keresni, hogy ne legyenek gondjai hónap
végén. Éjszakánként másodállásban egy call-girl szolgálatnál dolgozott,
bár néha már maga sem tudta, melyik a másodállása: hogy
kabarészámokat ad elő, vagy az, hogy csillogó ruhába öltözik, és megy,
ahová küldik. Erről jut eszembe – folytatta Reggie –, már több mint egy
hete nem hívtam fel az ügynökséget. Biztosan nem értik, mi a fene
történhetett velem. Azt mondtam nekik, hogy megjött, de hát az sem
tart ilyen sokáig, nem? Remélem, nem küldik a nyakamra az egyik
vérebet. Annié mondta, hogy vannak vérebeik, hál' istennek, nekem
még nem volt szerencsém hozzájuk. Annié az a lány, a kabarés, aki
elvitt az ügynökséghez. Tudod, oda telefonáltál először. Na mindegy,
Annié mondta, hogy az életben mindennek megvan a mellékhatása.
Csinálsz valamit, elindulsz az egyik irányba, eljutsz valahová,
megvannak a mellékhatások. Mi lett volna akkor, ha elmegyek Los
103
Angelesbe, bekerülök énekelni az egyik klubba, és meglát egy rendező
vagy ügynök? Lehet, hogy most már mozisztár lennék. Házam lenne
Palm Desertön. Nem lenne kedved egyszer elmenni oda? Én nagyon
szeretnék. Tudod, még mindig azt hiszem magamról, hogy énekes
vagyok, aki mindenféle más dolgokat csinál, hogy végre énekelhessen.
De lehet, hogy egyáltalán nem így van. csak egy kurva vagyok, akinek
jó a hangja. A jó hang talán a kurválkodás mellékhatása, vagy pont
fordítva?
– Te nem vagy kurva, Reg – mondta a férfi.
– Ez tetszik. Reg. Csak a kisöcsém hívott Regnek, nem tudta kiejteni,
hogy Regina. Amit különben utálok. Te szereted, ha Charlesnak
szólítanak? Olyan hivatalosnak tűnik. Mindig így szólítottak?
– Hát, más idők, más nevek.
– A seregben mi volt a neved?
– Charlie. Bár az ellenséget is így hívtuk. Charlie. A viet-kongokat.
Nekünk Charlie volt mindegyik.
– Na és más idők? Mielőtt bevonultál volna?
– Chuck.
– Ez tetszik. Gyere, töröld meg a hátamat, Chuck – kérte a lány. és
kilépett a kádból.
– Az általánosban meg a gimnáziumban volt ez a nevem – mondta a
férfi, levette a törülközőt a szárítóról, és törülgetni kezdte Reg hátát. –
Meg kellett volna tartanom a seregben is, nem? Hogy mégse úgy
hívjanak, mint az ellenséget.
– Na és miért nem tartottad meg?
– Nemtőm. A kiképzőtáborban kezdtek Charlie-nak szólítani. Én
meg elfogadtam. Az ember sok mindent elfogad az életben.
– Mellékhatások. –Aha, gondolom, ilyesmi.
– Gyerekkorodban hogy szólítottak?
– Carlie.
– Na ne! Ezt már nem hiszem.
– Az anyám ragasztotta rám.
104
 – Él még?
– Igen. – A férfi nem folytatta rögtön. – Nyolcéves voltam, amikor
elment. – Megint elhallgatott. – Azóta se láttam.
– Elment?
– Otthagyta az apámat, a családot. Aztán később feleségül ment a
fickóhoz, akivel lelépett. A nevét sem tudtam, apám sosem beszélt róla.
Kisgyerek voltam még, én is meg a bátyám is, amikor anyám otthagyott
minket. Akkor még Carlie-nak szólítottak. Csak az általánosban kezdtek
Chucknak hívni.
– Szoktál találkozni a bátyáddal?
– Nem, tizenkét éve meghalt rákban. Fura dolog, nem? Elmentem
harcolni a dzsungelbe, a háború kellős közepébe, de megúsztam. A
bátyámat meg elviszi a rák negyvennyolc éves korában.
– Mellékhatások – állapította meg a lány, és bólintott. –Szólítottak
valaha Chaznek?
– Chaznek? Nem.
– Szólíthatlak Chaznek?
– Persze.
– Mostantól kezdve, jó? Ez az új neved. Chaz.
– Rendben.
– Tetszik?
– Igen, azt hiszem, igen.
– Mi a terv holnapra. Chaz?
– Arra gondoltam, hogy most döntsd el te.
– Megint autókázzunk egy kicsit a Jaguarral. Azt nagyon élveztem.
– Elmehetnék északra.
– Jó. Esetleg megszállhatnánk egy panzióban…
– Sajnos az nem megy. Holnap nem. Regina elszomorodott.
– Találkoznom kell valakivel holnap este. De ígérem, ez az utolsó
alkalom. Utána már semmi dolgom.
– Azt hittem, nem tetszik, ahogy énekelek.
– Nagyon tetszik, ahogy énekelsz.
105
 – Énekeljek neked valamit?
– Nagyon örülnék neki.
Erre Regina, alig valamivel éjfél előtt, csípőjéig letolt takaróval,
hegyesen meredező, szeplőkkel borított keblekkel énekelni kezdett
Chaznek a holdfényről, a folyópartról meg a különös ábrándos,
elragadtatott fiúról, és hajnali három óra van. és nincs rajtunk kívül
senki, csak te meg én.
És miután befejezte az éneklést, odabújt a férfihez, és azt mondta: –
Szeretlek, Chaz.
Mire a férfi azt mondta: – Én is szeretlek téged, Reg.
– Lám, lám – mondta Olivér Wendell Weeks nyomozó. –Megint egy
halott pap.
Mintha legalábbis minden nap felbukkanna egy halott pap. Pedig az
utolsót, akire vissza tudott emlékezni, évekkel ezelőtt a 87-esben ölték
meg: egy fiatal pap volt, imádság közben fojtották meg. Ez a mostani
egy öreg pap volt.
– Vénséges vénember – állapította meg Monoghan nyomozó.
– Lehetett vagy százéves – tette hozzá Monroe nyomozó. A két
gyilkossági nyomozó úgy nézett le rá, mintha az egy múmia lenne a
múzeumban, nem pedig egy alig néhány órával korábban meggyilkolt
ember holtteste a templomkert kővel kirakott ösvényén. Az apáca, aki
rátalált, még mindig remegett. Egyébként ő sem volt mai csirke.
Ötvenöt, pluszmínusz egy-két év, tippelte Ollie. A helyszínre érkező
rendőrjárőröknek azt mondta, hogy húsz éve apáca. Ezek szerint tehát
harminc körül lehetett, amikor belépett a rendbe. Mindkét gyilkossági
nyomozó azon tűnődött magában, vajon hogyan nézhet ki ruha nélkül.
Ollie-nak is ugyanez járt az eszében.
– Kettő az arcba – mondta Monroe.
– Hát nem ismerős az elkövetési módszer? – kérdezte Monoghan.
– Egy húszast rá, hogy egy Glock volt a fegyver. Ollie-nak fogalma
sem volt róla, miről beszélnek.
– A Glock-gyilkosságok – magyarázta Monroe.
106
 – A Trottyosirtó – tette hozzá Monoghan.
– Tele vannak velük az újságok.
– Meg az összes tévéhíradó.
– Hányadik is ez? A harmadik?
– Negyedik – mondta Monoghan. – Ha ugyanaz a Glock.
– Avassanak be, jó? – kérte Ollie.
Gyűlölte a gyilkossági nyomozókat. Gyűlölte a városban érvényben
lévő ostoba rendelkezéseket, melyek kötelezővé tették ezeknek az
embereknek a megjelenését minden gyilkosság vagy öngyilkosság
helyszínén. Szerepük „tanácsadói és felügyeleti” volt. Ami azt
jelentette, hogy ott meresztették a seggüket, és másolatot kértek minden
hivatalos papírról. Ráadásul Monoghan és Monroe is meg tudta állni,
hogy fogyókúrázni kezdjen. Ahogy a két járőr is, akik először jelentek
meg a helyszínen. Nem is beszélve az apácáról. Ha az ember szerelmes,
az egész világ meg tudja állni, hogy fogyókúrázni kezdjen. Na nem
mintha Ollie szerelmes lett volna.
– A fickó halomra gyilkolássza a vén szarosokat a városban –
mondta Monoghan.
– Egy kilenc milliméteres Glockkal – tette hozzá Monroe
– Akkor elvileg nem lesz gond – mondta Ollie, és az egyik túlsúlyos
járőrhöz fordult. – Hogy hívják az apácát? – kérdezte.
– Margaret nővér.
– Hogy találta meg a papot?
– Kijött megnézni, zárva van-e a kertkapu.
– Itt lakik, vagy csak látogatóba jött?
– Van egy szobája a templom túloldalán. Ollie bólintott.
– Szerinted a vén pap kamatyolt vele? – kérdezte Monroe a társától.
– Te kamatyolnál vele?
– Ő? Mindennel, ami mozog – vélekedett Ollie.
– Aha – mondta Monroe, és primitív, pogány módon stimuláló hatást
gyakorolt rá, ha arra gondolt, hogy egy apácával bújik ágyba.
Monoghan is valamelyest izgatónak találta az ötletet. És ami azt illeti,
107
Ollie is. Az apáca ott állt remegve, és rózsafüzérrel a kezében némán
imádkozott. Ollie odament hozzá.
– Margaret nővér, szeretném elmondani, hogy mélyen együttérzek
önnel.
Valójában nagy ívben szart az egészre – egy pappal több vagy
kevesebb, kit érdekel. Ráadásul ez a pasi vén volt, mint az országút.
– De fel kell tennem önnek néhány kérdést, ha most alkalmas.
Az apáca bólintott, és nyöszörgött valamit a rózsafüzérbe.
– Mikor találta meg az áldozatot… az igazat megvallva, nem is
tudom a nevét.
– Michael Hopwell atya – mondta az apáca.
– Tudomásom szerint ön kijött, hogy bezárja a kertkaput…
– Azért jöttem, hogy megnézzem, zárva van-e.
– Na és zárva volt?
– Végül nem néztem meg. Megtaláltam Michael atyát, és
visszarohantam.
– Ezek szerint, ha most nincs zárva, akkor sem volt – állapította meg
Ollie.
– Vagy fordítva – bólintott Margaret nővér.
Ha valakit, hát az okostojás apácákat Ollie ki nem állhatta.
– Ön visszament…
– Igen, és rögtön a rendőrségre telefonáltam.
– Tudta, hogy az atya halott?
– Tudtam, hogy megsérült. Az a sok vér… Az apáca a fejét ingatta.
– Látott valakit, amikor kijött a kertbe?
– Nem. Alig léptem ki az épületből, rögtön megláttam, hogy Michael
atya ott fekszik. Sarkon fordultam, és visszarohantam.
– Hallott lövéseket, mielőtt kijött? –Nem.
– Mikor látta utoljára életben Michael atyát?
– Amikor Joseph atya megérkezett. Bekísértem.
– Kit kísért be?
– Joseph atyát.
108
 – Hová?
– A paplakba.
– És Joseph atya kicsoda?
– Michael atya régi barátja. Már nyugdíjba ment. Gyakran jön ide.
– Ma este hánykor jött?
– Nyolc óra körül.
– És mikor ment el?
– Valamivel tíz után.
– Látta, hogy elmegy?
– Nem, csak hallottam, hogy elköszönnek egymástól.
– De lövéseket nem hallott? – kérdezte Ollie meglepetten.
– Nem. Bementem a kápolnába, hogy lefekvés előtt elmondjam a
komplétát.
– A mit?
– A nap utolsó imádságát, a záróimádságot.
– És egész idő alatt nem hallott lövéseket?
– A kápolna fala nagyon vastag.
– Mondjon valamit Joseph atyáról.
– Együtt szolgáltak a Miasszonyunk-templomban River-headben.
– Jól kijöttek?
– Ó, igen. Hogy jól kijöttek-e? Hát persze. Régi barátok voltak.
– Hol van most ez a Joseph atya?
– A közösségi központban lakik a Stanley Streeten. Ollie az órájára
pillantott.
Tíz perccel múlt éjfél.
Vajon mikor fekszenek le a papok?, tűnődött magában. Vagyis a
nyugdíjas papok. És vajon ki fizeti a nyugdíjukat? És vajon ki lőtte
kétszer arcba Michael atyát?
– Kik foglalkoznak a többi Glock-gyilkossággal? – kérdezte
Monroe-tól.
– A 87-esek – válaszolta a nyomozó.
– Nocsak, nocsak – mondta Ollie.
109
 Üvöltve ébredt az éjszaka közepén.
Regina felült és azt kiáltotta: – Chaz! Mi a baj?
– Rémálmom volt – mondta a férfi.
De a hasát fogva, összegörnyedve feküdt az ágyon.
A lány mellé feküdt remegve. Chaz teste jéghideg volt. A lány
magához szorította. Valamivel később a férfi felkelt az ágyból, és
bement a fürdőszobába. Regina hallotta, hogy folyik a csap. A férfi öt
percig volt odabent, csak azután jött vissza az ágyba.
– Mondd el, mit álmodtál – kérte a lány.
A férfi tétovázott, gondolkodott. – Vietnamban történt – mondta
végül.
Még mindig a hasához szorította a kezét. De már nem volt hideg a
teste.
– A nő meg a csecsemője a dzsip motorházán ülnek. Az volt a
parancs, hogy vigyük őket vissza, aztán majd egy tolmács kikérdezi a
nőt. Nem is nő, csak lány még, alig tizenkilenc éves. Az őrmester azt
hiszi, hogy a lány a viet-kongoknak kémkedik, fogalmam sincs, honnan
szedte. Az őrmester vezeti a dzsipet. Szeret vezetni. Ott van az ölemben
az M-l-es. A lány a motorházfedélen ül. Egyik karjában a csecsemő,
magához szorítja. A másik karját mereven kinyújtja, megkapaszkodik a
motorháztetőn lévő fogantyúban, nehogy leessen a gyerekkel. Az út
göröngyös, hepehupás, azok a földutak a rizsföldek között…
A férfi megint remegni kezdett.
– A többire nem emlékszem – mondta.
Amikor valamivel később Regina kiment pisilni, a férfi már mélyen
aludt.
Regina még mindig az álmán gondolkozott. Miután megmosta a
kezét, kihúzta a mosdó fölött lévő orvosságos szekrény fiókját.
Öt doboz receptre kapható fájdalomcsillapító volt benne.
Regina azon gondolkodott, tényleg rémálma volt-e a férfinak.
Nem vitás, nagy öröm volt a két váratlan drogos fogás a gyilkossági
nyomozás közben. Csakhogy ezek révén szemernyivel sem kerültek
110
közelebb ahhoz, hogy kiderítsék, ki ölte meg a vak hegedűst, vagy a
szépségápoló ügynököt, vagy akár a professzor asszonyt az egyetemről.
És nem is nagyon szolgáltak a jó kapcsolatok ápolására a
kábítószerellenes osztály két nyomozójával, Connorsszal és Brancu-
sival, akik ellen belső vizsgálat indult, mert egy éjszakai szórakozóhely
üzletvezetője azt híreszteli mindenfelé, hogy lefizette őket védelemért
cserébe. Mi mindent képes összehordani egy börtöntöltelék, csak hogy
mentse a bőrét!
És most, hogy még rosszabb legyen a helyzet, felbukkant egy halott
pap a 88-asban.
Na és ki kapta az ügyet?
– Nos, normális körülmények között az lenne a dolgok menete –
magyarázta Ollie a 87-es körzet egybegyűlt nyomozóinak péntek reggel
–, hogy ha az ember rábukkan egy holttestre, amiről később megtudja,
hogy ugyanabból a fegyverből eresztettek bele három golyót, amivel
korábban három olyan gyilkosságot követtek el, amiben egy másik
körzet végez nyomozást – teszem hozzá, minden eredmény nélkül –
immáron június tizenhatodika óta …
Június huszonötödike volt, reggel. Az őrszoba falán lévő óra kilenc
óra tízet mutatott.
– Normális körülmények között az történne, hogy az illető nyomozó,
figyelembe véve az Első Áldozat szabályt, átküldi a papírokat a korábbi
ügyekben már nyomozó másik őrsre, jelen esetben hozzátok, a híres 87-
es körzetbe.
Ollie elhallgatott, hadd értékelje mindenki a gyilkos iróniát.
– De történetesen nekem most éppen csillapíthatatlan az étvágyam, a
szó szoros és átvitt értelmében egyaránt…
Nem számított arra, hogy ezek a zsaruk megértik a tetszetős
szóvirágokat, de akképpen állt a dolog, hogy a saját körzetében alig-alig
történt gyilkosság az utóbbi időben, ráadásul Ollie fogyókúrázott, nos,
ezen két okból mondta, hogy csillapíthatatlan az étvágya.

111
 – …ezért úgy döntöttem, hogy csatlakozom hozzátok, és a pap
meggyilkolása ügyében nyomozok. A jó férfiút egyébként Michael
Hopwell atyának hívták, ha ez érdekel valakit. Továbbá segédkezem,
amilyen mértékben képesnek érzem magam, a Trottyosirtó után
folytatott, már megkezdett nyomozásban.
A 87-es körzet nyomozói nem tudták, hogy ez áldás-e vagy átok.
– Köszönöm – mondta Ollie – ne álljatok fel, nem kell tapsolni – s
ezzel finoman, ám kissé nehezen meghajolt, egyik kezét még mindig –
fogyókúra ide vagy oda – igen méretes hasán tartva.
Lehet, hogy Ollie-nak tetszett a „Trottyosirtó” kifejezés, de a Carella
íróasztalán szétterített bulvárlapokban csak a „Glock-gyilkosságokról”
lehetett olvasni. Most, hogy Ollie megjelent a színen, a mai naptól
kezdve mindenki csak a „Trottyosirtóról” beszél majd? Carella azt
remélte, hogy nem.
De nézzük a tényeket.
Egyelőre négy gyilkosság történt, mindegyiket ugyanazzal az
automata pisztollyal követték el. Két áldozat ötvenegynéhány éves volt.
Egy közel hetven. A legutolsó pedig hetven is elmúlt jócskán. Hát, nem
tinédzserek, az biztos. Már rendesen benne voltak a korban mind, ahogy
mondani szokás. Ha a várható élettartamot nézzük – hetven, hetvenöt,
maximum nyolcvan? –, a középkor valahol harmincöt és negyven között
van. Bizony srácok, tessék szembenézni ezzel! Harmincnál már a
kanyarban van az ember, harmincöt évesen középkorú, képzeljétek csak
el. Ha ötvenévesek vagytok, már közeleg az öregkor. A hatvan az már
tényleg öreg. A hetven pedig már elaggott. Nyolcvan: már csak be kell
tenni a koporsóba. Egyik áldozatról sem állíthatjuk, hogy reggelente az
óvodába indult volna, egyik kezében az uzsonnás zacskóval, a másikban
pedig egy doboz zsírkrétával. Az igazat megvallva, az áldozatok
életkora némileg unalmassá tette az ügyet. Mint azt nézni a moziban,
hogy Woody Allén megcsókol egy gyönyörű szőkeséget. Ha valaki
úgyis meghal mindjárt, minek a sok vesződség meggyilkolni?

112
 Nos, ami azt illeti, nem mondhatjuk, hogy az ötven-ötvenöt körüliek
fél lábbal a másvilágon lennének. Sőt, Alicia Hendricks baromi csinos
nő volt, kiváló egészségnek örvendett – és azt se felejtsük el, hogy
fiatalabb korában nagyon aktív nemi életet élt. És az asztalról asztalra
vándorló hegedűs vak volt ugyan, de jó erőben volt, bizonyosan nem
arra készült, hogy sírhelyet vegyen magának. Ám a másik két áldozat
valószínűtlen célpontnak tűnt. Hm, hm, bízzuk a természetre a dolgot –
a város legtöbb polgára ezt gondolta, amikor továbblapozott az
újságjában, hogy valami zaftosabbra leljen: mondjuk, iraki hadifoglyok
meggyilkolása és kínzása.
Na, nem mintha a bulvármédia nem követett volna el mindent, hogy
zaftos szenzációként tálalja ezeket a gyilkosságokat. Először is azt
közölték, hogy a Glock-gyilkosságok elkövetője valójában
sorozatgyilkos, és különböző, a legtöbb sorozatgyilkosra érvényes FBI-
statisztikákra hivatkoztak.
Ne foglalkozzunk azzal, hogy a pap meggyilkolásáig csak három
gyilkosság történt.
(Sorozatgyilkos az, aki ötnél több embert öl meg.)
Ne foglalkozzunk azzal, hogy a most már négy gyilkosságot
viszonylag rövid idő, azaz hat nap alatt követték el.
(Egy sorozatgyilkos általában hosszabb időn keresztül gyilkolászik,
néha hónapokon, éveken át, és a gyilkosságok között gyakran eltelik
egy úgynevezett csillapodási időszak.)
Ne foglalkozzunk azzal, hogy az áldozatok nagyon vegyes képet
mutattak: egy vak zenész, egy kozmetikai cég ügynöke, másodállásban
drogdíler, egy egyetemi oktató és most egy pap.
(Egy sorozatgyilkos áldozatai általában ugyanahhoz a csoporthoz
tartoznak: prostituáltak, autóstopposok, postai alkalmazottak –
lényegében bármilyen, de mindig könnyen kategorizálható
embercsoport.)
Ne foglalkozzunk azzal, hogy az összes áldozatot közvetlen közelről
kétszer arcba lőtték egy automata pisztollyal.
113
 (A legtöbb sorozatgyilkos megfojtja az áldozatot, vagy késsel végez
vele.)
Az egyik bulvárlap azt állította, hogy a sorozatgyilkos szét akarja
roncsolni az áldozatai arcát, és egy pszichológusi vélemény alá is
támasztotta a feltevést. Mindegyik bulvárújság egyetértett abban, hogy
egy sorozatgyilkos legfontosabb indítéka szexuális jellegű, függetlenül
attól, hogy történt-e bármi is a gyilkosság előtt vagy után. Abban is
egyetértettek, hogy a legtöbb sorozatgyilkos húsz és harminc közötti
fehér férfi, és ez a leírás a belvárosi brókerek felére illik.
A különféle statisztikai adatokat bámuló nyomozók csak két olyan
tényezőt láttak, melyek alapján sorozatgyilkosnak lehetne minősíteni az
emberüket: az áldozatok életkora és bőrszíne. Mindannyian megették
már a kenyerük javát és mindannyian fehér emberek voltak.
Dagadt Ollie Weeks állt elő a feltevéssel, hogy a négy gyilkosságból
három pusztán elterelő manőver lehetett.
– Lehet, hogy csak az egyiküket akarta elkapni – mondta.
– Tegyük fel, például, hogy a tegnap esti papot. A három korábbit
csak azért nyírta ki, hogy félrevezessen minket. Nincsen semmi
kapcsolat.
Willis már majdnem vitatkozni kezdett, de végül kénytelen volt
elismerni magában, hogy Ollie-nak igaza lehet. Tudta, hogy Eileen
Bürke figyeli, arra vár, hogy mondjon valamit, ezért azt kérdezte: –
Ebben az esetben melyiket?
– Úgy érted, hogy melyiket akarta tényleg elkapni?
– Ha megölsz négy embert, akkor mindegyiket tényleg el akarod
kapni – vélekedett Parker.
– Hajlamos vagyok egyetérteni – mondta Byrnes, és ezzel sikerült
meglepnie Parkért. – Az elterelő manőver általában nem nyúlik ilyen
hosszúra. Túl nagy a kockázat, hogy az elkövető lebukik.
– Én még nemigen látok kockázatot – jegyezte meg Eileen.
– Nem találtunk semmi kapcsolatot, lehet, hogy Ollie-nak igaza van.

114
 – És ebben az esetben kit akart igazából elkapni? – tartott ki eredeti
kérdése mellett Willis. – Ki volt az igazi áldozat?
– Az én szememben mindegyik igazi áldozat volt – mondta Byrnes –,
és a gyilkos mindegyiket el akarta kapni. Maradjatok rajta mind a négy
ügyön – hangzott a javaslata. Vagy inkább figyelmeztetése. – És
hozzatok nekem valamit!
Amikor kifelé mentek az őrszobáról, Parker beérte Ollie-t, és
megkérdezte tőle, hogy mennek a dolgok a kis latin csibével.
– Vagy úgy tervezed, hogy összeházasodtok? – kérdezte. – Erről van
szó, Ollie?
– Nem, dehogy. Úgy értem, hogy a kérdés még fel sem merült. Csak
néhány alkalommal találkoztunk eddig, mit beszélsz itt házasságról?
– Hát én is azt mondom, hogy nincs értelme róla beszélni. De ha
nincsenek jegygyűrűk a láthatáron, mikorra tervezed, hogy mozgásba
lendülsz?
– Nem értem, miről beszélsz.
– Ho-hő, nem érti, miről beszélek – mondta Parker a levegőbe. –
Arról beszélek, jó uram, hogy mikor húzza le végre a csajszi bugyiját.
Mik a terveid?
– Nincsenek erre vonatkozó terveim – felelte Ollie.
– Akkor kezdj el tervezgetni – javasolta Parker. – Mikor találkozol
vele?
– Szombat este.
– Holnap?
– Nem, szombaton.
– Nem – válaszolta Parker.
– Mi az, hogy nem? Akkor találkozom vele. Jövő szombaton, július
harmadikán.
– Nem jó – jelentette ki Parker. – A szombat este nem jó, se július
harmadikán, se máskor. Tudni fogja, hogy mit tervezel…
– Nem tervezek semmit.

115
 – Azt fogja hinni, tudja, mit tervezel. Szombat este? Hát persze, hogy
tervezel valamit! A csaj bekapcsolja az összes riasztót, résen lesz, és
felhúzza a bugyizárat.
– A micsodát?
– Ezek a latin csibék rengeteg trükköt ismernek, hogyan vágják le
egy pasi fütykösét, amit aztán eladnak a pecsenyesütőnek. Bugyizár –
ez a tuti módszerük. Ha csak sejti is, hogy mire készülsz…
– Nem készülök semmire…
– …felhúzza a bugyizárat, amilyet te még életedben nem láttál.
Elmondom, mit kell csinálnod. Ha le akarod húzni a csajszi bugyiját,
először is arra van szükséged, amit úgy hívnak ambulance…
– Hogy micsoda?
– Ambulance. Franciául azt jelenti, hogy hangulatteremtés.
– Én azt hittem, hogy az ambulancia…
– Tudom, tudom, de a franciák már csak ilyenek. Nekik az
ambulance a fények, a zene, ilyesmi. Úgy hívják, hogy ambulance.
Nagyon értenek ehhez ezek a franciák. A szombat este szóba sem jöhet.
Egyik szombat este sem. Mit terveztél erre bizonyos a szombat estére?
– Azt mondtam neki, hogy jöjjön át hét körül, és főzök vacsorát.
– Te jó isten! Bugyizár, bugyizár! – ismételgette Parker és riadtan
tárta szét a karját. – Akarsz egy jó tanácsot? –Hát…
– Hívd fel, és mondd meg neki, hogy legyen inkább villásreggeli.
Vasárnap délelőtt. Tizenegykor.
– Az július negyedike.
– Remek, egy nagyszerű amerikai ünnep. Ezek a latin csibék szeretik
azt hinni magukról, hogy amerikaiak. Mondd meg neki, hogy sütsz
palacsintát. A palacsinta nagyon amerikai, és nagyon ártatlan. Azt is
mondd meg neki, hogy az öltözködésből ne csináljon nagy ügyet,
vegyen fel farmert, ha ahhoz van kedve. A legtöbb latin csibe nem visel
bugyit a farmer alatt, ez már fél siker.
– Azt hiszem, nem szeretném csapdába csalni…

116
 – Csapdába csalni? Miről beszélsz? Csak gondoskodsz a megfelelő
hangulatról. Kellemes vasárnapi villásreggeli július negyedikén, ki
gyanakodna bármi rosszra?
– De mégis…
– Ugyan már, jó lesz ez így.
– Hát azért…
– Hívd fel a csajt. Mondd meg neki. hogy jöjjön villásreggelire.
– Tényleg?
– A falnak beszélek? – kérdezte Parker. – Hívd fel!
Dr. Angelo Babbio vezette a Háborús Veteránok Orvosi
Központjának látászavarok utókezelésével foglalkozó osztályát.
Elmondta a nyomozóknak, hogy az iraki háború előtt készült felmérés
szerint a vak háborús veteránok száma 2010-re harminchét százalékkal
emelkedik, 108 122-ről 147 864-re.
– Még azelőtt készült, hogy elkezdtek volna érkezni az adatok
Irakból.
A vietnami háború idejéről is vannak nyilvántartások?
– Jóval korábbról is, még az első világháború idejéről is. Mire
lennének kíváncsiak?
– Egy vak veterán meggyilkolása ügyében nyomozunk.
– És úgy gondolják, hogy esetleg itt kezelték?
– A testvére azt állítja, hogy igen.
– Mikor lehetett ez?
– A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején.
– Az már jó régen volt – állapította meg Babbio.
Hosszú folyosókon mentek végig, mindenhol néma férfiak ültek
tolószékben. Idős férfiak oxigénmaszkban. A sivatagból frissen
visszatért fiatal katonák. Egy ezredes, aki még mindig büszkén viselte
az egyenruháját, mozdulatlanul ült, fején kötés. Az ablak felé nézett, a
zöld pázsit és a kék ég felé, amit nem láthatott.
Max Solobov anyaga már mikrofilmen volt. Valóban itt kezelték,
miután visszatért a háborúból. A szemét nem tudták megmenteni, egy
117
robbanásban elvesztette mindkettőt. Viszont megtaníthatták sok
mindenre: hogyan tájékozódjon visszhang, tapintás, környezeti
tényezők alapján, hogyan különböztessen meg egymástól falakat,
felületeket. A hosszú bot használatára is megtanították. Megtanították
úgy élni, hogy ne kelljen másra hagyatkoznia.
– Öt évig kezeltük, aztán bocsátottuk el – mondta Babbio. – Itt az
áll… – megkopogtatta az aktát – …hogy nehéz páciens volt.
– Milyen értelemben?
– Megkeseredett ember volt, nem akart együttműködni. Amikor
bevonulnak, suhancok, majd szétveti őket az erő, aztán hirtelen megint
itthon vannak, még mindig fiatalok, de hiányzik a lábuk, a karjuk, a fél
arcuk, vagy lebénultak, megvakultak, ahogy Solobov, és egyszerre csak
egészen más lesz az élet. Solobovnak súlyos fájdalmai voltak. Erős
gyógyszerekkel voltunk kénytelenek kezelni.
– Drogfüggő lett? – kérdezte Carella.
– Hát… ki tudná ezt megmondani? Sok morfiumot adtunk neki, az
biztos.
– Kábítószerfüggő volt, amikor távozott a kórházból? –kötötte az
ebet a karóhoz Carella.
– Az anyagában semmi sem utal arra, hogy morfiumfüggő lett volna,
amikor elbocsátották – válaszolta Babbio.
Úgy tűnt, a nyomozókat nem győzte meg a válasz.
– Nézzék – mondta Babbio –, örültünk, mert abban a tudatban
engedhettük el, hogy a társadalom hasznos tagja lehet. A legtöbb sosem
lesz olyan, mint korábban volt.
Carella azon tűnődött magában, vajon mikor lesz végre elég, hány
háború kell még?
Megpróbálták elképzelni, milyen lehetett ez a riverheadi környék
negyven évvel korábban.
A magasvasút megállója a Dover Plains Avenue-n bizonyára éppen
ugyanilyen volt. Cannon Hill Road, aztán a számozott utcákról
elnevezett, egymástól kilenc háztömbnyire lévő állomások. A vonal
118
végén elhagyatott telkek terültek el, aztán következett az első kisváros.
Ma a valamikor üresen álló telkeken bérházak magasodtak, és üzletek
épültek – ott, ahol a metropolisz szinte észrevehetetlenül külvárossá
alakul.
A magasvasúti sín alatt ma nem húzódtak villamossínek, és jóval
nagyobb volt a forgalom. A Dover Plains Avenue-n az olasz
zöldségesboltok és zsidó vegyeskereskedések helyén bodegák álltak. Az
egykori fagylaltozó most pecsenyesütő volt. A pizzéria és a tekecsarnok
talán már régóta ott állt, az viszont mindenképpen újdonságnak
számított, hogy most mindenhol spanyolul beszéltek.
Változtak az idők, és sokat változott a környék, ahol Alicia
Hendricks és az öccse élt egykor. De a Miasszonyunk temploma, a
Roger Mercer általános iskola és a Warren G. Harding gimnázium még
mindig ott állt.
Alicia és öccse mindkét iskolának diákja volt. Kari Hendricks a
Harding gimnáziumból a börtönbe került. Alicia dolgozni kezdett egy
Rocco nevű étteremben. A nyomozók nem számítottak rá, hogy
megtalálják az éttermet. De ott volt a Laurelwood és Trent sarkán, fehér
és zöld ponyvatető húzódott a járda és az asztalok fölé, hosszú, fehér
kötényt viselő pincérek sürgölődtek. A ROCCO név ott díszelgett a
ponyva fölött.
– A mindenségit neki! – mondta Parker. A jelenlegi tulajdonos egy
Geoffrey Lucantonio nevű férfi volt. Néhai édesapja volt az a Rocco,
aki annak idején megnyitotta az éttermet, és ő vezette akkor is, amikor
sok-sok évvel ezelőtt Alicia ott dolgozott. Geoffrey tizenhét éves volt,
amikor Alicia munkába állt. Jól emlékezett a nőre.
– Naná, hogy emlékszem. Megdugtam – közölte diszkréten a
nyomozókkal. – Többször is, ahogy mindenki más is.
A jelek szerint Aliciát elkísérte a hírneve az iskolából. A jól fejlett
tizenkét éves lány először a „porszívó” nevet kapta a hetedikben; az
orális szexben mutatott jártasságának köszönhette. Egyre nagyobb
divatja volt ennek a serdülő lányok körében, mert így elkerülhető volt a
119
hüvelyi behatolás, következésképpen a nem kívánt terhesség is. Mire a
kilencedik osztályba került, Alicia arra a felfedezésre jutott, hogy a
furulyázás a férfiúi kizsákmányolás egyik formája, és olyan szexuális
tevékenységek iránt kezdett érdeklődni, amelyek számára is kielégülést
hoztak. Nem kellett sok időnek eltelnie, és Alicia telefonszáma ott
virított a nyilvános telefonfülkékben meg a férfivécék falán, mellette
egy jó tanács: „Ha akarsz egy vad menetet, hívd Aliciát!”
– Voltak ezek a péntek esti táncok a Miasszonyunk templomában –
mondta Geoffrey. – A fickók felsorakoztak, és arra vártak, hogy vele
táncolhassanak. Csak hogy a közelében lehessenek. Istenem, micsoda
mellek!
Parker el tudta képzelni.
– És ez a csaj az ölembe pottyant – folytatta Geoffrey, és a
mennyezetre emelte a tekintetét. – Értik, róka a baromfiudvarban.
Genero valahogy nem értette.
Parker viszont irigykedett egy kicsit. Egy gátlásoktól mentes,
gyönyörű tizenöt éves lány jön dolgozni az apád éttermébe? Az ő
apjának még egy hot dog standja sem volt!
– Nem tudja, mennyi ideig dolgozott itt? – kérdezte.
– Hát hogyne tudnám! Két évig. Tizenhét múlt, amikor elment.
Beiratkozott egy manikűr-tanfolyamra, hogy engedélyt kapjon. Azóta
nem hallottam róla. – Geoffrey elhallgatott. – Az volt életem két
legjobb éve – mondta, és vágyakozva felsóhajtott.
Parker majdnem vele együtt sóhajtott.
Azon a péntek délutánon, amikor egy Rimbaud nevű kávézó teraszán
üldögéltek egy folyóparti kisvárosban, és fagylaltot kanalaztak meg
sűrű eszpresszókávét kortyolgatlak, Reggie egyszer csak azt mondta: –
Chaz, mostantól fogva nem kérek tőled pénzt.
A férfi ránézett.
És hirtelen könnyek gyűltek a szemébe. A lány annyira megdöbbeni,
hogy majdnem ő is sírni kezdett.

120
 – Chaz? Chaz? – Reggie átnyúlt az asztal fölölt, és megfogta a férfi
kezét. – Mi baj van, drágám? Kérlek, mondd el, mi a baj!
A férfi a fejéi rázta.
A könnycseppek végiggördültek az arcán. Elővett egy zsebkendői és
megtörülgette a szemét.
– Bárcsak korábban találkoztunk volna! – mondta.
– Ha kicsivel korábban találkozunk, pedofil lennél – felelte Reggie.
és még mindig a férfi kezét fogva, rámosolygott.
Charles könnyes szemmel nevetni kezdett.
– Azért csinálod, mert nem megy a dolog? – kérdezte.
– Hogy érted? Szerintem minden jól megy.
– Én a… szexre gondoltam.
– Ó. az rendbe fog jönni – mondta a lány könnyedén. – Ne aggódj
miatta. Csak többet kell gyakorolnunk.
A férfi bólintott, nem mondott semmit.
– Csak épp hogy megismerkedtünk – folytatta Reggie, hogy
megerősítse előbbi állítását. – Sokat kell csinálnunk. Hogy megtanuljuk
egymást Rengeteg időnk van.
Charles még mindig hallgatott.
– A szex nem érdekes. Bármennyi ideig hajlandó vagyok várni, hogy
rendbe jöjjön. Tudod, miért? Mert még nem találkoztam olyan
emberrel, mint te. Vannak olyan pasik, akik az éjszaka közepén
panaszkodni kezdenek a feleségükre. Tudom, hogy neked nincs
feleséged, csak el akarok magyarázni valamit. Azért csinálják, mert
hirtelen bűntudatuk lesz, hogy ágyba bújtak egy kurvával. Úgyhogy a
feleségüket okolják. A feleség ezt csinálja, azt meg nem csinálja,
minden az ő hibája. Aztán meg van olyan pasi, aki arról áradozik, hogy
mekkora esze van, hogy micsoda macsó. Az éjszaka közepén. Azért
csinálják ezt, mert fizetnek a dugásért, és azt akarják, hogy világos
legyen nekem: nem kell fizetniük a szexért. Van aztán olyan is, aki
elkezd gyepálni, ha nem értékeled eléggé, milyen nagyszerű fickó ö.
Ezek azok, akik olyan nagyszerűek, hogy esetleg kiütik a fogadat,
121
eltörik a karodat, vagy hirtelen előhúznak egy pisztolyt vagy kést. Ezek
azok, akiktől menekülsz, mint az őrült. Elrohansz bugyiban vagy pucér
seggel, hogy kijuss onnan, mielőtt tényleg veszélyes lenne a helyzet. A
nő van vagy hatvan kiló, a gorilla meg, mellette az ágyban, legalább
százhúsz. És nem lehet arra számítani, hogy a tengerészgyalogosok
mentőakciót indítanak a kedvedért. Én még olyan emberrel nem bújtam
ágyba, mint amilyen te vagy, Chaz – folytatta a lány, és ismét megfogta
a férfi mindkét kezét. – Soha. Te sosem játszod az eszedet, sosem
dicsekszel, sosem mondod nekem, hogy százhúsz az IQ-d, vagy
húszcentis a bicepszed. Te… tele vagy élettel, Chaz. Olyan kedves
vagy… és gyöngéd… és… Mindig úgy bánsz velem, mint egy
hölggyel, Chaz. Mindig. Ez… azért van, mert kurva vagyok, ugye?
Tisztában vagyok vele. A hölggyel bánj úgy, mint egy kurvával, a
kurvával meg mint egy hölggyel, ugye?
– Te nem vagy kurva, Reggie.
– Ha sokat mondogatod, még elhiszem.
– Hidd csak el.
– Chaz – mondta a lány, és a férfire nézett. – Megbízol bennem?
– Tökéletesen.
– Akkor mondd el, mi történt tegnap este.
– Nem tudom, mire gondolsz. Mikor tegnap este?
– Hova mentél, például? Mit csináltál?
– Már mondtam. Volt valami elintéznivalóm.
– Késő este? Amikor visszajöttél, már…
– Igen, Reggie. Késő este.
– Ne legyél mérges, kérlek. Én csak…
– Nem vagyok mérges.
– Tényleg rémálmod volt, Chaz?
– Igen.
– Mert ahogy összegörnyedtél…
– Rémálom volt, Reg.
– …úgy tűnt, hogy nagyon fáj valami.
122
 – Fájdalmas rémálom volt.
– Sok fájdalomcsillapítót tartasz a fürdőszobában, Chaz. Csönd lett.
– Chaz? Milyen pirulák azok?
– Néha fáj a fejem. Amikor eszembe jut Vietnam.
– A fejed fáj és a hasadat fogod?
– Elég legyen, Reg.
– Kérlek, ne legyél mérges.
– Nem vagyok mérges.
– Ma este hová mész, Chaz? Ma este mit kell elintézned? Ezért nem
szállhatunk meg itt valahol egy panzióban?
– Egy régi ügyet.
– Azt mondtad, hogy ez lesz a vége…
– Igen.
– Minek a vége, Chaz?
– Ennek a régi ügynek.
– Milyen régi ügynek? Chaz, ha nem vagyok kurva, akkor bízzál
bennem, jó? Hadd segítsek neked, bármilyen ügyről is…
– Nincsen semmi baj, Reggie. Nem tudsz segíteni nekem, hidd el. –
Charles megszorította a lány kezét. – Hidd el.
Reggie a szemébe nézett.
– Hidd el – ismételte a férfi.
A lány azt kívánta magában, bárcsak tudna hinni. Azt kívánta,
bárcsak ne érezné azt, hogy valami szörnyűség történik hamarosan.
– Christine-nel éppen elvégeztük az egyetemet – mondta a
nyomozóknak Susan Harding. – Mindketten fiatalok voltunk, nagyon
fenn hordtuk az orrunkat, és attól félek, nem voltunk túlzottan csinosak.
Tolókocsiban ült a haloványuló napfényben. Haloványuló nő volt
maga is, a nyomozók úgy saccolták, közel lehet a hetvenhez.
Törékenynek tűnt a szeretetotthon kék köpenyében és a kék
gyapjúmamuszban. Ősz haja hátrafésülve, takaros kis kontyba
összefogva. Az volt az erős gyanújuk, sosem lehetett vonzó nő, de az
idő sem bánt vele túlzottan jóindulatúan. Az akadozva működő agy
123
remegő hangon szólalt meg, az öregasszony ráncos volt,
összetopörödött, mintha magától a haláltól próbálna meglapulni.
Nevét a Christine Langston íróasztalán halomban álló leveleken
találták meg; közülük a legutóbbin az április huszonnegyedikéi dátum
szerepelt – az is már majdnem kilenc hete volt. A nyomozók felhívták a
Fairview szeretetotthont, és megkérdezték, meglátogathatnák-e az idős
hölgyet, hogy beszéljenek vele, mire az igazgató azt válaszolta, hogy
semmi akadálya, feltéve, hogy a látogatás rövid lesz. A Sands Spitre
vezető autóút valamivel hosszabb volt, mint két óra. Most, este hétkor,
miközben egyre sebesebben sötétedett, ott ültek a verandán, egy kiugró
ablakfülkében.
– És ilyen hosszú éveken keresztül megmaradt a barátság? – kérdezte
Kling. Meglepettnek tűnt. Még elég fiatal volt ahhoz, hogy azt higgye, a
barátságok pontosan meghatározható életszakaszokhoz tartoznak:
gyermekkor, középiskola, főiskola, felnőttkor. Elképzelni sem tudott
olyan barátságot, ami időskorig, sőt, talán a halálig kitart. De most itt
ült velük szemben Susan Hardigan, aki már akkor ismerte Christine
Langstont, amikor mindketten fiatal tanárnők voltak Riverheadben, a
Warren G. Harding gimnáziumban.
– Bizony, ilyen hosszú éveken keresztül – válaszolta az asszony. –
De nem találkozunk olyan gyakran, különösképpen azóta, hogy bajok
vannak a lábammal. De rendszeresen írunk egymásnak, és beszélünk
telefonon. Még mindig nagyon jó barátnők vagyunk.
Szinte ugyanabban a pillanatban mindkét nyomozó arra gondolt,
hogy a nő még nem tudja: Christine Langston halott. Brown a társára
pillantott, és látta, hogy Kling is éppen feléje fordul. Na, ki mondja el
neki? Hirtelen mindketten arra gondoltak: jobb lett volna, ha nem teszik
meg ezt a hosszú autóutat.
– Miss Harding – mondta Brown –, közölnünk kell önnel valamit.
Hangja és pillantása már azelőtt világossá tette, mit akar mondani,
mielőtt elhangzottak volna a szavak.

124
 – Történt vele valami? – kérdezte nyomban Susan. – Ezért vannak
itt?
– Asszonyom, az ön barátnőjét meggyilkolták – felelte Brown.
– Megálmodtam – mondta a nő. – Néhány napja. Azt álmodtam,
hogy valaki leszúrta egy késsel.
Brown elmondta neki, mi történt valójában. Arról is beszámolt, hogy
beszéltek Christine Langston kollégáival, tanítványaival, hogy
megpróbáljanak tájékozódni. Susan feszülten figyelt. Brown nem tudta,
hogyan hozza szóba Christine Langston… szexuális életét? Egy
öregasszony ült vele szemben tolószékben, egy vénkisasszony, aki,
jóllehet fehér volt, a North Carolina államban élő Hattie nénikéjére
emlékeztette. Hogyan lehetne megkérdezni tőle, hogy tudja-e: a
barátnője egyszer, valamikor régen, amikor még fiatalok és bohók
tetszettek lenni, betelefonált a rendőrségre és hamisan nemi erőszakkal
vádolt valakit?
– Tudott róla, hogy egy alkalommal feljelentést tett a rendőrségen? –
kérdezte Kling, finom óvatossággal közelítve a kérdéshez.
– Milyen ügyben? – kérdezett vissza Susan.
– Bizonyos szívességeket próbált meg kicsikarni egy taxisofőrtől –
felelte Kling szinte motyogva.
Na, milyen szépen mondta, állapította meg Brown.
– Mi? Hogy szívességeket akart tőle kicsikarni egy taxisofőr?
– Nem – válaszolta Kling, és a torkát köszörülte. – Miss Langston
próbált meg szívességeket kicsikarni tőle.
– Ostobaság! – csattant fel Susan. – Miféle szívességeket? Kling már
megint a torkát köszörülte.
– Szexuális jellegű szívességeket – mondta. Brown szeretett volna
elsüllyedni, mélyen a föld alá.
– Arról a trükkről beszélnek? Hát erről lenne szó?
– Milyen trükkre utal, asszonyom?
– Még a Hardingban? Az a fiatalember, akinek egy A osztályzatra
lett volna szüksége?
125
 – Mondja el, kérem, mi történt – szólalt meg Brown.
– De az nem taxisofőr volt, hanem egy diák.
Susan jól látható élvezettel, kezét dörzsölve fogott neki; előredőlt a
tolószékben, mintha valamilyen kényes titkot osztana meg a
nyomozókkal, majd lehalkított hangon azt mondta: – Ennek a fiúnak
nagyon kellett egy A abból a tárgyból, amit Christine tanított.
Alapszintű fogalmazás, vagy valami ilyesmi. Ez egy középiskola volt, a
fiú végzős diák volt, majdnem tizennyolc. Fontos volt neki, hogy
megkapja az A-t, mert így sikerült volna feltornásznia az átlagát C-ről
B-re. Már beadta a jelentkezését egy főiskolára, valami ócska kis
kócerájba, Vermontban, és a B átlag volt a feltétele annak, hogy
felvegyék.
Susan elvigyorodott. Rosszak a fogai, állapította meg Brown. Most
már egyáltalán nem emlékeztette Hattie nénikéjére.
– Hát… nagyon zaftos történet, azt meg kell mondanom. Christine
viccből azt mondta a fiúnak… – Susan váratlanul rákacsintott a
nyomozókra. – Nem tudom, elég öregek-e már ahhoz, hogy
meghallgassák ezt.
– Tegyen próbára minket – javasolta Brown.
– Azt mondta neki, hogy ha lefekszik vele, megadja neki az A-t.
Persze vicc volt.
– Persze – mondta Brown.
– De a fiú belement!
– Ki ne ment volna? – tette fel a költői kérdést Brown.
– Hát el tudják ezt képzelni? Viccel a sráccal, az meg azt hiszi, hogy
igazi ajánlatot kapott!
– Szóval elmagyarázta, hogy csak tréfa volt?
– Hát, nem egészen – válaszolta Susan kuncogva. – A fiú tizennyolc
éves volt, Christine huszonhárom, kölcsönös megegyezés volt. Nincsen
ebben semmi rossz.
– Semmi az égvilágon – mondta Kling. – Nem emlékszik rá. hogy
hívták a fiút?
126
 – Christine nem mondta meg. Akkor mesélte el a történetet, amikor
egyszer együtt vacsoráztunk.
– Tehát ön azt mondja, hogy Christine Langston lefeküdt a fiúval –
állapította meg Brown.
– Hát nem pikáns egy történet? – Susan még tapsikolt is. Cinkosán
még közelebb hajolt. Már szinte suttogva beszélt. –De ezzel nem volt
vége.
Egyik nyomozó sem merte megkérdezni, mi lett a történet vége.
– Christine végül C-t adott neki! – mondta Susan kitörő örömmel.
A nyomozók egy ideig nem szóltak semmit.
– Felvették a vermonti főiskolára? – kérdezte végül Brown.
– Nem! Behívót kapott a hadseregbe! Brown bólintott.
– Micsoda iróniája a sorsnak, nem? – mondta Susan.
– Mondok én valamit – nézett a társára Brown az autóban, amikor
visszafelé mentek a városba. – Vannak emberek, akik csúnyák, amikor
fiatalok, és még mindig csúnyák, amikor öregek. Semmi sem változik.
A csúnya az csúnya.
Már jóval a csúcsforgalmi időszakon túl voltak, mégis érthetetlen
módon dugóba keveredtek. Brown ült a volánnál. Az autó összes
ablakát letekerték. Szüntelen zúgás, berregés hallatszott mindenfelől.
– És hadd mondjak még valamit – folytatta Brown. – Ha látsz egy
gonosz kis idős hölgyet, tíz az egyhez, hogy annak idején gonosz kis
ifjú hölgy volt. És valószínűleg egy gonosz kis süldő lány. Semmi sem
változik. A gonosz az gonosz. Susan Hardigan nagy élvezettel mesélte
el nekünk ezt az átkozott történetet. Megátalkodott némberek lehettek
ezek ketten, ő meg a drága barátnője, Christine. Mindketten csúnyák, és
mindketten gonoszak.
– Úgy van – mondta Kling.
Egy ideig csöndben autóztak, az élet nagy rejtélyein törték a fejüket.
– Van időd egy italra? – kérdezte Kling.
– Caroline már vár – válaszolta Brown.

127
 Miután hazaért aznap este, Carella elmondta, hogy azért jött ilyen
későn, mert újabb gyilkosság történt, és a főnök ide-oda szalajtott
mindenkit a városban.
– Ez most a 88-asban volt. Egy öreg papot öltek meg, ugyanazzal a
Glockkal – mondta Teddynek. – Ollie Weeks kapta az ügyet, nagy
mázlinkra.
Akkor ez már mennyi összesen? – mutogatta el a kérdést Teddy.
– Négy.
Lehet, hogy egy elmebajos gyilkolja találomra az embereket?
Az „elmebajos” szót nem könnyű elmutogatni. Carella először nem
is értette.
– Ja, egy elmebajos – mondta végül, miután Teddy háromszor
elismételte. – Lehet.
De valójában nem így gondolta.
Kling először azt gondolta: ez egy kurva.
Amikor a lány rácsusszantotta a fenekét a mellette lévő bárszékre: ez
egy kurva. Vagy csak előítéletesen gondolkozik? Esetleg túl sokat
ivott? Vagy talán túlságosan hiányzik neki Sharyn? Amikor az ember
szerelmes, az egész világ fekete. Sharyn szavai. A lány rámosolygott.
Nagyon fekete lány volt, nagyon fehér mosollyal. Rövid szoknya,
keresztbe tett lábak. Selymes, csillogó, csupasz fekete lábak. Kling
majdnem a térdére tette a kezét. Szinte reflexszerűen. Nagyon régen
együtt volt már Sharynnel. Ha egyszer megízleled a feketét, nincs
visszaút. Szintén Sharyn szavai.
– Egy piszkos martinit kérek – mondta a lány a csaposnak.
– Az mi? – érdeklődött Kling. – Mármint a piszkos martini. A lány
feléje fordult. – Nem tudod, mi a piszkos martini?
– kérdezett vissza, aztán azt mondta a csaposnak: – Nem tudja, mi az
a piszkos martini, Louis.
– Mondd el neki, Sade – javasolta a csapos.
– Sadie Harris – mutatkozott be a lány, és a kezét nyújtotta. Kling
elfogadta.
128
 – Bert Kling.
– Örülök, hogy megismerkedtünk, Bert. Én úgy csinálom a piszkos
martinit… – mondta Sadie, és megint a csaposhoz fordult –, de javíts ki,
ha valamit rosszul mondanék, Louis.
– Te tanítottad meg nekem, hogyan kell csinálni – válaszolta Louis
vigyorogva.
– Az ember fog két kupica gint – kezdte Sadie –, és hozzáad három
teáskanálnyi olívaolajat. Vermouth nincs. Csak olívaolaj. Aztán
felrázod vagy felkavarod…
– Én jobb szeretem felkeverve – szólt közbe Louis, miközben már az
italt készítette.
– .. .jégen, beleöntöd egy pohárba, és beleteszel egy olívabogyót.
Köszönöm, Louis – mondta a lány, és átvette a talpas poharat. – Nem
akarod megkóstolni, Bert? – kérdezte. – Egy kortynyit?
– De, szívesen.
Sadie megfogta a poharat, és Kling szájához tartotta. A nyomozó
belekortyolt az italba.
– Nem rossz – állapította meg.
– Fincsi – mondta a lány, és a saját szájához emelte. Vastag ajkak,
vörös rúzs. Vékony fonatokba font fekete haj. Bájosan himbálózó
fülbevaló. Keresztbe tett lábak, felhúzódó szoknya, szandálba bújtatott
lábfejek, egyik megállás nélkül kalimpál. Mélyen kivágott selyemblúz,
a felső három gomb kigombolva. Melltartó nincs. Finoman fodrozódó
selyem. Az egyik mellbimbója majdnem látszott. De csak majdnem.
– Te mivel foglalkozol, Bert?
– Zsaru vagyok. –Te jó ég!
– Na és te?
– Az muris lenne, nem, ha kurva volnék? – mondta Sadie, és Louisra
kacsintott.
– Mit csinálsz? – kérdezte Kling.
– Könyvtáros vagyok.
– El is hiszem.
129
 – Én meg elhiszem, hogy te zsaru vagy.
– Jól is teszed.
– Na és hol dolgozol? Kábítószer-ellenes osztály?
– Nem.
– Közlekedésiek?
– Nem.
– Erkölcsrendészet?
– Nem.
– Mert ha ott dolgoznál, én meg kurva lennék, akkor most nagyon
óvatosnak kéne lennem, ugye érted, mire gondolok?
– Igen, azt hiszem, tényleg óvatosnak kellene lenned.
– Szerencse, hogy csak könyvtáros vagyok. –Aha.
– Te meg egy egyszerű, jó öreg zsaru.
– Egy egyszerű, C-kategónás nyomozó.
– Melyik körzet? – A 87-es.
– Szerinted tényleg zsaru, Louis?
– Azt mondja, hogy zsaru. Miért ne hinném el, amit mond?
– Hadd nézzem meg a jelvényedet! – kérte Sadie. Kling elővette a
tárcáját, és kinyitotta, ahol a bőrhöz volt
tűzve a jelvény.
– Ejha! – mondta Sadie.
– Nem akartad elhinni – felelte Kling, összecsukta a tárcáját, és
visszatette a zsebébe.
– Szeretnéd megnézni a könyvtári belépőmet? – kérdezte Sadie.
– Nem, hiszek neked.
– Szerinted mekkora az esélye annak, hogy egy fehér, szőke zsaru
összetalálkozik egy elképesztően gyönyörű fekete könyvtárosnővel egy
bárban, valahol az univerzum peremén?
– Azt mondanám, hogy elég kicsi.
– Ezek szerint egyetértesz? Kling értetlenül nézett a lányra.
– Azzal, hogy elképesztően gyönyörű vagyok.
– Hát, valami ilyesmit gondoltam.
130
 149
– Ha nem vagyok kurva, akkor miért ülök itt, és mutogatom neked a
bájaimat? Miféle könyvtáros viselkedik úgy, mint egy ledér kis nőcske?
– Ledér kis nőcske? – Kling elmosolyodott.
– Ledér kis nőcske, ez a pontos kifejezés. Itt ücsörgök felhúzott
szoknyával, csak az nem bámulhatja meg a cickómat, aki nem akarja.
Isten bocsássa meg nekem, apám szívrohamot kapna, ha látna.
– Azt elhiszem.
– Kérek még egyet, Louis. A férfi töltött neki.
Sadie felemelte a talpas poharat.
– Nem kérsz még egy kortyot, Bert? – kérdezte. – Gondolom, nem
vagy szolgálatban. Péntek este van, itt ücsörögsz és iszogatsz. Még egy
kortyocskát, Bert?
Megint Kling szájához emelte a poharat, és finoman megdöntötte.
Kling belekortyolt az italba.
– Fincsi, nem? – kérdezte a lány, és felhúzta a szemöldökét, akár egy
mozicsillag. – Visszatérve az előbbire, Bert, ha tényleg kurva lennék, el
kéne mondanom neked, hogy mennyi a tarifa meg ilyesmi, ugye, érted,
mire gondolok? És még ez sem lenne elég ahhoz, hogy letartóztass.
Mert, ugye, az kellene, hogy ott álljak anyaszült meztelenül és
átvegyem tőled a pénzt. Nem tudom, mennyit számítanak fel ezek a
lányok, mondjuk száz dollár egy furulyázásélt, kétszáz a misz-
szionárius pózért, ötszáz egész éjszakára, végül is mindegy. De hát nem
vagy szolgálatban, Bert, nem igaz? Arra lennék én kíváncsi, hogy egy
szolgálaton kívüli rendőr mikor nem rendőr? És hogyan szeretne
szerelmeskedni egy elképesztően gyönyörű könyvtárossal?
Kling ránézett.
Louis diszkréten elhúzódott, legalább három méterre volt tőlük.
– Még egy kortyocskát, Bert?
– Azt hiszem…
A lány megfogta Kling kezét, és a combjához húzta. Kalimpáló
lábak. Felhúzott szemöldök.
131
 Kling hirtelen felállt, és kiment a nyilvános telefonhoz.
Sharyn a harmadik csengetésre vette fel a telefont.
– Ne tedd le! – mondta Kling. – Kérlek.
– Éppen zuhanyoztam – válaszolta a nő. – Csuromvíz vagyok.
– Kapj fel egy törülközőt. Majd visszahívlak.
– Van nálam törülköző.
– Sharyn, halálosan szerelmes vagyok beléd. Csönd.
– Sharyn, hadd menjek fel hozzád! Kérlek!
– Nem – válaszolta Sharyn, és letette a telefont.
Sadie még mindig a bárpultnál ült. Tudomást sem vett Kling-ről,
amikor az elhelyezkedett mellette a bárszéken. Aztán felhajtott egy
nagy kortyot a martiniből, az utolsó cseppet is megitta, finom
mozdulattal a pultra tette a poharat, és a férfi felé fordult, térde a
térdéhez ért.
– Engedélyt kaptál anyucitól? – kérdezte.
Az idős hölgy majdnem pontosan éjjel fél tizenkettőkor sétáltatta a
kutyáját, és a városnak ebben a részében ez nem éppen bölcs dolog, de
ő mindig ilyenkor vitte le a kutyát; a környéken mindenki, fekete és
fehér, ismerte őt, és még sosem került bajba. Amikor meghallotta maga
mögött a hangot, meglepődött, de nem ijedt meg.
– Helen?
A nő megfordult.
A kutya még csak nem is morgott, csak meresztette a szemét a
sötétbe a gazdájával együtt.
– Ismerem magát? – kérdezte a nő.
– Úgy illene, hogy ismerj – válaszolta a férfi. – Carlie vagyok – és
kétszer arcba lőtte.
Amikor a kutya megiramodott, őt is lelőtte.
Kling először azt hitte, hogy Sharyn fekszik mellette. Kinyitotta a
szemét, és azt látta, hogy a lány fekete. Aztán rájött, hogy más az illata,
más a frizurája, más az arca – ez a lány nem Sharyn Cooke. Te jóságos
isten, gondolta Kling, és rögtön bűntudatot érzett.
132
 Majdnemhogy szégyellt ránézni.
Mégis őt nézte.
Befont fekete haj. Vastag ajkak, ezúttal rúzs nélkül. Mélyen alszik,
alig hallhatóan veszi a levegőt. Úgy nézett ki, akár egy csillogó angyal.
A fülbevalója a mellette lévő éjjeliszekrényen. Ruhái a szoba sarkában
álló széken. Az óra, ami a Kling oldalán lévő éjjeliszekrényen állt,
negyed hetet mutatott. Klingnek háromnegyed nyolcra kellett az
őrszobán lennie.
Vajon kurva?
Tegnap este a bárban… nem esett szó pénzről?
Kling már arra sem emlékezett, melyik bárban voltak.
Még mindig a lányt nézte.
Tényleg gyönyörű volt.
Nem lehet kurva. Vagy igen?
A neve…
Sally?
Sophie?
Bármi is volt a neve, a foglalkozása, nem kellene most itt lennie az
ágyában. Vajon Sharyn ágyában is van valaki?
Kling olyan gyorsan ugrott ki az ágyból, mintha abban hirtelen tűz
ütött volna ki, és szinte berohant a fürdőszobába. Becsukta és kulcsra
zárta az ajtót. Megnézte magát a tükörben.
Lehet, hogy nem történt semmi, csak együtt aludtatok, közölte a
tükörképével.
Ha ezt beveszed, haver, van számodra egy eladó hidam is.
Még mindig az ábrázatát tanulmányozta a tükörben.
Aztán belépett a zuhanyba, nagyon forró vizet folyatott magára, és
újra és újra önmagának szegezte a kérdést: Mit tettem? Mit tettem? Mit
tettem?
Amikor Kling dereka köré csavart törülközővel visszament a
szobába, a lány éppen felült az ágyban.

133
 – Szia! – mondta, és nyomban kiugrott. – Pipilnem kell – és ezzel
elrohant Kling mellett a fürdőszobába. Hosszú lábak, formás kis fenék,
csinos kis mellek – és már be is csukódott mögötte az ajtó. Kling
hallotta, hogy pisil. Ilyen fokú intimitásra nem volt szüksége. Az
Sharynnek van fenntartva. Sharyn viszont nincs itt, ez a lány meg itt
van, bánni is legyen a neve.
Kling alsónadrágot húzott magára, aztán ingbe bújt. Meg kellene
kínálnia őt kávéval? De ki ez a lány egyáltalán? Fizetett neki az
éjszakáért? Kling azt remélte, hogy nem, remélte, hogy a lány nem
kurva. Odalépett a komódhoz, felemelte a tárcáját, és arra gondolt,
megszámolja az összes bankót, nem hiányzik-e egy százas.
Kinyílt a fürdőszobaajtó.
Ott állt a lány meztelenül, csípőre tett kézzel.
– Eltűnt valami? – kérdezte. Mosolygott.
– Még mindig azt hiszed, ugye? Kling nem válaszolt.
– A tegnap esti viccelődésre gondolok a bárban. Kling megint csak
nem mondott semmit.
– Még mindig azt hiszed, hogy kurva vagyok, ugye? –kérdezte a
lány. – Ajaj. Mondd, Bert, mennyire voltál részeg?
– Eléggé. Sajnálom. Elnézést kérek, ha…
– Emlékszel a nevemre?
– Bocs, de nem.
– Sadie. Sadie Harris. Kling biccentett.
– Könyvtáros vagyok. Kling megint biccentett.
– Tényleg könyvtáros vagyok – folytatta a lány. – Egy vasadba sem
került az éjszaka. Tessék, számold csak meg a pénzedet.
– Jó, jó – mondta Kling, és visszatette a komódra a pénztárcáját.
– Egyébként mennyire emlékszel az éjszakából? Kling tanácstalanul
tárta szét a karját.
– Meg kell mondjam, én élveztem – mondta a lány. – Nincs egy
köntösöd, amibe belebújhatnék? Vagy reggeli nélkül akarsz kirúgni?

134
 Kling odalépett a szekrényhez, leemelt egy köntöst a fogasról, aztán
odavitte a lánynak, és rásegítette. A korábbi bűntudat átalakulóban volt,
lassan átadta a helyét valami másnak. Kezdte ugyanis nagyon rohadtul
érezni magát a lány miatt. Ha tényleg könyvtáros, akkor…
– Na és hol dolgozol? – kérdezte. – Melyik könyvtárban?
– Tehát nem hiszel nekem, mi? – A lány, otthonosan közlekedve a
lakásban, odament a mosogató fölötti szekrényhez, kinyitotta, és
mindjárt talált is egy doboz őrölt kávét
A Chapel Road-i fiókkönyvtárban, az Orfeum színház közelében. Jut
eszembe, kilencre be kell érnem. És még haza is kell mennem, hogy
felvegyem a könyvtárosi ruhámat.
– Nekem háromnegyed nyolcra kell bent lennem.
– Akkor még van időnk – mondta a lány, és felhúzta az egyik
szemöldökét. – Mármint reggelire – tette hozzá.
Kling most józan volt, színjózan. És most teljesen ébren volt.
Amikor a lány hagyta, hogy a köpeny lecsússzon a válláról, Kling
kitárta a karját, magához húzta a lányt, és amikor az felemelte a fejét,
hevesen szájon csókolta. Aztán a karjába kapta, és odavitte az ágyhoz.
– Még mindig azt hiszed, hogy kurva vagyok, ugye? –kérdezte utána
a lány. Kling mellett feküdt az ágyban, odabújt hozzá. Az egyik keze a
férfi mellkasán volt. Hosszú vékony ujjak. Élénkvörösre festett körmök.
– Nem – válaszolta Kling. – Nem hiszem, hogy kurva vagy.
– Akkor szerinted miért viselkedtem úgy a bárban tegnap este, mint
egy ledér kis nőcske?
– Miért? – kérdezett vissza Kling.
– Mert tetszett a pasi, aki ott ült a bárpultnál – válaszolta a lány. – És
a könyvtárosok nem túl gyakran járnak szórakozni.
– Nekem úgy tűnt, jól ismered a csapost – jegyezte meg Kling.
– Louist? Igen, ismerem. Egy utcányira lakom a bártól.
– Gyakran játszod ezt a játékot? Hogy úgy viselkedsz, mintha kurva
lennél?

135
 – Attól függ, hogy éppen mit olvasok azon a héten. Néha úgy
viselkedem, mintha gazdag zsidó lány lennék a külvárosból.
– Tényleg könyvtáros vagy?
– Hányszor kell még elmondanom? Azt akarod, hogy magyarázzam
el neked a Dewey decimális rendszert?
– Ez megint egy szerep? –A Dewey…?
– Nem, a tűzrőlpattant kis fekete lányka.
– Tudok beszélni fehérül, feketéül, ahogy csak akarod, te mesüge –
mondta a lány, hirtelen zsidóra váltva. Aztán, ki tudja, mi okból,
megérintette Kling száját. Ott maradt a keze, hosszú ujjai
végigtapogatták a férfi ajkát. – Gyönyörű szád van – mondta. – Azt
hiszem, beléd szerettem. Teringettét! Egy brit kémregényben tetszett
meg ez a szó. A teringettét! Egy Sykes nevű pasas állandóan ezt mondja
a segédjének. „A teringettét, Shaw!” Ugyanis így hívják a segédjét.
Kérdezd csak meg Louist. Két hónapja úgy mentem be a bárba, hogy
brit angolt beszéltem, és azt játszottam, hogy kém vagyok. De tényleg
azt hiszem, hogy beléd szerettem. –Sadie felült, odahajolt Klinghez, és
szájon csókolta. Aztán eltolta magától a férfit, és jól megnézte az atcát.
– Mi a nevem? – kérdezte.
– Sadie – válaszolta Kling.
– A Radmore-on szereztem a BA-met. Harmincéves vagyok. Te
hány éves vagy?
– Harminchárom – felelte a férfi.
– Hát éppen összeillünk, tök baró, nem?
– Ez most feketéül van? – érdeklődött Kling.
– Nem. a fehér prolik beszélnek így. Én vagyok neked az első fekete
lány?
– Nem – mondta Kling.
De te vagy nekem az első fehér férfi.
– Jó voltam?
– Jaj, te drága fiúcska! – mondta a lány, és megint megcsókolta
Klinget.
136
 Mindketten az éjjeliszekrényen álló órára néztek.
– Nem tudok betelni veled.
– Sadie…
– Ne mondd azt, hogy feleséged van, vagy eljegyeztél valakit. De
még csak azt sem, hogy álmodozol valakiről. Ugyanis most megint
szerelmeskedni fogsz velem, aztán pedig megbeszéljük a közös
jövőnket. Teccik érteni, mit beszélek, fehér fiú?
– Sadie…
– Most pedig pszt legyen! Pszt lett.
– Már alig látszunk ki a munkából – állapította meg Byrnes.
– Mondtam. Mi vagyunk a város szemetese – jegyezte meg Parker.
– Ez most hol történt? – kérdezte Hawes.
– A 83-asban, Majestában. Egy idős hölgy és a kutyája.
– Mennyire idős? – kérdezte Carella.
– Hetvenhárom éves volt.
– Egyre öregebbekre vadászik – jegyezte meg Meyer.
– Könnyebb célpontok.
– Ugyanaz a Glock? – kérdezte Brown.
– Igen. Ráadásul a kutyát is lelőtte.
– Megölte őt is?
– Igen, megölte a szegény szukát.
– Úgy értettem, hogy a kutyát.
– Igen, azt. Nőstény volt.
– Honnan tudod?
– A 83-asok jelentéséből. Amint elkészült a ballisztikai vizsgálat
eredménye, rögtön átküldték a papírokat.
– Naná, hogy átküldték – mondta a tájékozott Parker.
– Milyen kutya volt? – tette fel a kérdést Genero.
– A kutyát már átbeszéltük, Richárd.
– Csak kíváncsi vagyok.
– Golden retriever – közölte vele Byrnes.
– Az nagyon szép kutya.
137
 – Sokakat nagyon felzaklat, ha megölnek egy kutyát – mondta
Hawes. Az ablak előtt ült, vörös hajára rásütött a nap, úgy nézett ki,
mintha lángolna. – Kinyírhatod a világ összes macskáját, nem érdekel
senkit. De egy kutyát? A városházához vonulnak.
– A golden retrieverek? – kérdezte Genero. – Vagy minden kutya?
– Az a lényeg, hogy alig látszunk ki a munkából – mondta Byrnes. –
Most már öt gyilkosság…
– A kutyát se felejtsük el – szólt közbe Genero.
– A picsába a kutyával – mondta Parker.
– Eileen, Hall? Ti min dolgoztok?
– Az italbolti rablások a Culveren.
– El tudjátok vállalni a kutyás hölgyet?
– Hát, nem tudom hogyan – felelte Willis. – Négy boltot tartunk
állandó megfigyelés alatt.
– Mi Andyvel elvállaljuk a kutyás hölgyet – mondta Genero.
– Hadd emlékeztesselek, hogy ott van már nekünk az a
szépségápolós nő – szólt rá Parker.
– Szeretem a kutyákat – magyarázta Genero.
– Hogy haladtok a professzor asszonnyal? – kérdezte Byrnes.
– Sehogy, de azt gyorsan – felelte Brown.
– Kling egyébként hol van? – érdeklődött Byrnes. Brown megvonta a
vállát.
Mindenki a faliórára nézett.
– Na akkor mit csináljunk? – kérdezte Byrnes. – Cotton? Elvállalod
szólóban?
– Persze – válaszolta Hawes. – Kié volt az ügy a 83-asban?
– Egy Anderson nevű fickóé. Minden anyagot megkaptunk tőle.
– Majd felhívom.
– Kérdezd meg tőle, hogy hívták a kutyát – mondta Genero.
Helen Reilly szomszédai szerint a kutyát Pavarottinak hívták. Egy
nőstényt. Na, ezt kapd ki! A jelek szerint Helen egyedülálló volt,
amikor meggyilkolták, de korábban kétszer is férjnél volt. Hawes ezt
138
több forrásból tudta meg, de főleg Helen Reilly legközelebbi
barátnőjétől, aki az utca túloldalán lakott, a 324-es szám alatt. Hawes
csak szombat délután háromkor jutott el hozzá.
Paula Wellingtonnak hívták, ötven-egynéhány éves lehetett,
körülbelül húsz évvel fiatalabb, mint a kutyás hölgy. Jó megjelenésű nő
volt, sűrű fehér haj keretezte az arcát. Kék szemek. Szinte nyomban
közölte Hawesszal, hogy három hónapja még száz kiló volt. Most
vékony volt és csinos.
– Sokat sétáltunk Helennel – mondta. – Régóta voltunk barátnők.
– Milyen régóta? – kérdezte Hawes.
– Hát, legalább három éve költözött a környékre. Nagyon kedves nő
volt.
– Nem tudja, hogy azelőtt hol élt?
– Calm's Pointon. Nem sokkal azelőtt özvegyült meg, hogy
ideköltözött.
– Valóban?
– Igen. Egy elszáguldó autóból lőtték le a férjét.
– Valóban? – kérdezte újra Hawes.
– Valami bandaháború volt. A férfi éppen ment hazafelé a munkából,
és amikor lejött a vonatállomásról az utcára, ezek a tinédzserek
elhajtottak mellette, és rálőttek valakire a másik bandából. Martinnak az
volt a pechje, hogy rossz helyen volt rossz időben.
– Nem tudja véletlenül a vezetéknevét?
– Ez egy bandaháború volt – mondta Paula.
– Azért szeretnék utánanézni.
– Martin Reilly. Reilly. Tudja, Helen férje volt.
– Persze – mondta Hawes, de azért leírta a nevet.
– Boldog házasságban éltek. Az első férjével kapcsolatban nem
mondhatnám ugyanezt.
– Először mikor házasodott, nem tudja?
– Hát, az legalább ötven éve volt. Két gyerek született. Helen
tizenkét év szenvedés után sétált ki a kapcsolatból.
139
 – Kisétált?
– Viszlát, ennyi elég volt belőled.
– El is váltak?
– Biztosan. Hiszen Helen újra megházasodott.
– Igaz. Nem tudja, hogy hívták az első férjet?
– Nem, sajnos nem. Talán Luké?
– Találkozott vele?
– Nem.
– Ezek szerint a férfi nem próbálta meg felvenni a kapcsolatot Helen
Reillyvel?
– Szerintem nem. Nem, biztosan nem. Helen beszélt volna róla.
Nagyon örült, hogy megszabadult attól a szörnyű férfitől.
– Na és a gyerekek? Nem tudja véletlenül a nevüket?
– Nem, sajnos nem.
– Fiúk vagy lányok?
– Sajnálom, de nem tudom.
– Köszönöm, Ms. Wellington. Hálás vagyok önnek, hogy időt szánt
rám.
– Nem kér egy csésze teát? Tudja, most lenne itt az ideje. Hawes
nem válaszolt rögtön.
– Vissza kell mennem az őrszobára – mondta végül. –Talán majd
máskor.
Paula bólintott.
Dagadt Ollie Weeks általában nem szerette a vallást, és
különösképpen a papokat, de azt remélte, senki sem fog levelet írni neki
a témában, mert úgyse válaszolna rá. Nem állíthatta volna, hogy Joseph
Santoro atyát valamiért különösképpen nem kedvelte, eltekintve attól,
hogy a férfi ránézésre közel lehetett már a nyolcvanhoz, és ami azt
illeti, Ollie az öregemberekért sem rajongott nagyon.
Képtelen volt megérteni, hogy egy ilyen élemedett korú férfi miért
nem jött még rá: hosszú fekete ruhát, arany nyakláncot és keresztet
viselni némileg nőiesnek hat. De nem azért jött ide, hogy a szexuális
140
hajlamokról vagy a katolikus papok különös öltözködési szokásairól
folytasson beszélgetést. Azért jött ide, hogy megtudja, mit látott vagy
hallott Joseph Santoro azon az estén, amikor Michael Hopwell atyát
kétszer arcba lőtték, ő volt ugyanis, aki utoljára látta életben az
immáron halott kollégát. Kivéve persze a gyilkost.
A nyugdfjasotthonban hat órakor éppen vacsorát szolgáltak fel a
mintegy ötven nyugdíjba vonult papnak és apácának. Ollie tisztában
volt vele, hogy ezek az egyházi személyek mind nőtlenségi és
szegénységi fogadalmat tettek, ebből pedig az következik, hogy nem
esznek túlságosan sokat, és nem kefélnek munkaidő után. Úgy vélte,
ennek köszönhető a nyugdíjasotthon ebédlőjében álló hosszú faasztal
körül helyet foglaló férfiak és nők némileg ösztövér külseje és éhes
pillantása. Ollie nem számított valami tisztességes vacsorára, de
meglepetten látta, hogy az étel kiadós és ízletes.
Ollie Weeks ott ült Joseph atyával szemben az asztalnál, és örült,
hogy Patrícia Gomez nincs vele, mert akkor biztosan
szemrehányásokkal illetné, hogy nem tartja a fogyókúráját. Ám így
bőséggel fogyaszthatott az ízlése szerint kissé túlsütött marhahúsból, a
tökéletesen ropogós héjú babból és a kívül barna, belül fehér parányi
krumplikból. Eltelt néhány pillanat, mire eszébe jutott, miért van ott.
– Mondja el, kérem, miről beszélgettek Michael atyával azon az
estén! – kérte.
– Főleg a hamarosan esedékes nyugdíjba vonulásáról – válaszolta
Joseph atya.
Úgy evett, mint egy madár; na persze, gondolta Ollie, vigyáznia kell
a lányos vonalaira a vén szaros buzernyáknak.
– Milyen érzései voltak ezzel kapcsolatban? – kérdezte.
– Nem volt túlságosan boldog.
– Beszélt valami másról is, ami esetleg bántotta? Veszekedések a
gyülekezet tagjaival? Viták, ellentétek az egyházi hierarchiában? Bármi,
ami előrevetíthette annak árnyékát, h°gy gyilkosság áldozata lesz?

141
 Jaj, milyen szépen mondta! Előrevetíthette annak árnyékát, hogy…
Azt gyanította, hogy Joseph atya sosem fejezi ki magát ilyen
választékosan. Hát igen, ez az átka annak, ha valakinek irodalmi vénája
van.
– Mindenki nagyon szerette őt – mondta Joseph atya.
– Mióta ismerte?
– Együtt kaptuk az első papi kinevezésünket.
– A Szent Ignác-templomba?
– Nem, a Miasszonyunk-templomba, Riverheadbe.
– Mikor volt ez?
– Valamivel több, mint ötven évvel ezelőtt.
– Akkor is mindenki halálosan szerette? Joseph atya ránézett.
– Jól érzem, hogy irónia van a szavaiban? – kérdezte.
– Nem, egy cseppnyi sincs. Csak elismételtem, amit ön mondott
korábban.
– Én nem mondtam, hogy halálosan szerették.
– Hanem azt, hogy mindenki szerette.
– Igen. De azt nem mondtam, hogy halálosan szerették.
– Miért, nem szerették?
– Természetesen voltak nézeteltérések. Minden egyházkerületben
előfordulnak.
– Mondjuk, milyen nézeteltérések? Molly el akarja vetetni a
gyerekét, mire Michael atya azt mondja: „Nem, ez az egyház törvényei
ellen való”?
– Néha. Igen. Az abortusz kérdése még a hívők körében is
felmerülhet.
– Na és a házasság előtti szex?
– Igen, az is.
– Vagy a más vallásúakkal való házasság?
– Igen, minden olyan kérdés, ami szóba jöhet a lelkész és a
gyülekezet tagjai között. Ezért vagyunk itt, nyomozó úr. Hogy
útmutatást és tanácsot adjunk.
142
 – Gondolja hogy ezek a kérdések felmerültek Michael atya
praxisában?
– Egészen biztos vagyok benne, hogy igen.
– Nem említette önnek, hogy fenyegetéseket kapott volna…
– Nem.
– …az előbb említett kérdések kapcsán…
– Nem.
– …hosszú szolgálata alatt?
– Nem, soha. A nyugdíjba vonulás aggasztotta. Úgy gondolta, hogy
ha abbahagyja a munkát, többé nem lesz semmi dolga.
– Nincsenek „kérdések”, melyekkel foglalkozni kéne, nem?
Joseph atya nem mondott semmit.
– Mikor távozott Michael atyától azon az estén? – kérdezte Ollie.
– Úgy tíz óra körül.
– És hová ment?
– A Powell és Moore sarkán lévő buszmegállóhoz. Mindig ott
szálltam fel az L-l6-os buszra. Félóránál sosem tartott tovább az út.
– Semmit sem hallott, amíg a buszra várt? Lövéseket? Kiabálást?
Bármi ilyesmit?
– Nem, semmit.
– Tehát fél tizenegy körül ért ide, jól mondom?
– Nem néztem az órára.
– Azt mondja, hogy félóra az út…
– Igen, de…
– Vagy nem egyenesen idejött, Joseph atya?
– De, egyenesen idejöttem.
– Vagyis akkor fél, esetleg háromnegyed tizenegy körül kellett
megérkeznie.
– Közelebb a tizenegyhez.
– Mikor szerzett tudomást Michael atya haláláról?
– Még aznap éjszaka. Margaret nővér felhívott, hogy közölje velem a
hírt.
143
 – Ön szerint lehetséges, hogy ő lőtte le?
– Természetesen nem!
– És mit gondol, ki lőhette le?
– Fogalmam sincs.
– Mondjuk, a gyülekezet egyik tagja, aki erőszakos módon fejezte ki,
hogy nem ért egyet Michael atya útmutatásaival és tanácsaival…?
– Nincs tudomásom ilyen… – Akár a Szent Ignác-templomban…
– Nem.
– Vagy pedig korábban? A Miasszonyunk-templomban?
– Egyetlen ilyen személy sem jut eszembe – mondta határozottan
Joseph atya.
– Egyébként hol van a Miasszonyunk-templom? – kérdezte Ollie. –
Talán érdemes lenne ellátogatni oda, hátha találok valakit, akinek jobb a
memóriája, mint önnek. Megeszi az édességet, atyám? Tudja, bűnös
dolog hagyni, hogy pocsékba menjen az étel.
Paula Wellington állítása szerint barátnője, Helen Reilly nem sokkal
azelőtt özvegyült meg, hogy Calm's Pointba költözött. Férje egy utcai
lövöldözés ártatlan áldozata volt. Calm's Point a város legnagyobb
része. A rendőrségi térkép azt mutatta, hogy legalább harminc körzet
van ott – Hawes végül pontosan harmincnégyet számolt össze. Úgy
becsülte, hogy Calm's Pointban legalább ennyi utcai lövöldözés van a
hét minden napján. Na jó, valószínűleg ez túlzás. De azért ráakadni erre
a bűntényre, ami több mint három éve történt… és harmincnégy
körzetet kellene leellenőrizni…
Hawes élt a feltevéssel, hogy egyszerűen csak végigfuttathatná a
számítógépen a MARTIN REILLY nevet, és az elmúlt nagyjából öt év
gyilkossági ügyei között kutakodva talán szerencsével is járna. De
sokkal egyszerűbb és gyorsabb lenne, ha megint beszélne Mrs. Paula
Wellingtonnal, nem? Hát persze, hogy az lenne. Ezért még aznap
délután négykor felhívta, és megkérdezte tőle, hogy felugorhatna-e
hozzá, mert időközben felmerült néhány újabb kérdés, és talán tudna
segíteni neki. A nő azt mondta, hogy még mindig teaidő van, úgyhogy
144
jöjjön csak nyugodtan, emlékszik a címre? Cotton Hawes emlékezett a
címre.
Amikor Hawes háromnegyed ötkor odaért, a South Waverley Street
tele volt emberekkel. Fürdőruhába öltözött gyerekek futkároztak a
tűzoltócsapból feltörő vízsugár alatt; négy nap telt el a nyár hivatalos
beállta óta. Atlétatrikós férfiak dámáztak meg sakkoztak felfordított
narancsosládák tetején. Otthonkába bújt asszonyok kötögettek a
bérházak lépcsőjén, mint megannyi Madame Defarges. Fehér
fagylaltoskocsik cirkáltak az utcákban ragadozók módjára.
Miniszoknyás fiatal lánykák mutogatták hosszú lábaikat, és a
felelőtlenül mély kivágású blúzok is sokat engedtek a szemnek.
Tesztoszterontól duzzadó macsó fiatalemberek sétáltak peckesen.
Hawes felment a bejárathoz vezető lépcsőn három asszony mellett.
Egyszer megnézték maguknak, megállapították, hogy zsaru, és
folytatták a pletykálkodást. Hawes a harmadik emeleten bekopogtatott a
31 – es számú lakás ajtaján. – Egy pillanat! – kiáltotta Paula, majd ajtót
nyitott.
Hawes egy pillanatra elgondolkodott magában, hogy mi az öreg
istent keres ő most itt.
Paula halványzöld trapéznadrágot viselt és szűk, ujjatlan fehér
pamutinget, cipő nem volt rajta. Fehér haját lófarokba fogta, a szalag
színe illett a nadrágéhoz. Kirúzsozta a száját, de nem volt kifestve.
– Korábban jött – mondta. – Tessék, fáradjon be!
– Bocs, hogy így magára törtem.
– Ugyan már, hiszen előre figyelmeztetett – felelte a nő, és bevezette
Hawest a nappaliba. A berendezése – legalábbis a nyomozó feltevése
szerint – a modern dán stílust követte: világos fa és sprőd kárpit. A
kanapé mögött álló nagy tükörnek köszönhetően a szoba kétszer
akkorának tűnt, mint amilyen valójában volt. – Tényleg teát kér? Vagy
nem inna inkább valami alkoholt?
– Még mindig szolgálatban vagyok – felelte Hawes.

145
 – Akkor legyen tea – felelte Paula, és odalépett a tűzhelyen már
gőzölgő teáskannához. Hawes figyelte, ahogy a nő elkészíti a két csésze
teát. Odakintről beszűrődtek a nyári utca zajai. A nyomozó leült a
kanapéra, Paula odavitte a tálcára tett teát meg aprósüteményt. Egy
ideig csöndben kortyolgatták a teát és eszegették az aprósüteményt a
késő délutáni napsütésben.
– Nos, a következőt szerettem volna kérdezni – szólalt meg végül
Hawes, és letette a csészéjét. – Amikor itt voltam korábban, említette,
hogy egy elszáguldó autóból lőtték le…
– Igen.
– Azt mondta, hogy Helen Reilly férje éppen jött le a lépcsőn,
amikor…
– Igen, jött lefelé a Cooper és Duane sarkán lévő magas-vasút
állomásról.
– A Cooper és a Duane sarkán. Akkor az a 97-es körzet.
– Ha maga mondja – válaszolta Paula, és elmosolyodott. – ízlik a
tea?
– Remek – felelte Hawes, és megint felemelte a csészét.
– Azt mondta, hogy felmerült néhány kérdés…
– Igen. Nos, tulajdonképpen ez volt a kérdés. Azt akartam megtudni,
melyik körzetben történt az incidens. A lövöldözés. Vagyis a
gyilkosság.
– Aha.
– Igen.
– Es gondolom egyszerűbb volt idejönni és megkérdezni tőlem –
mondta Paula. – Ahelyett, hogy a számítógépen vagy a nyilvántartásban
nézte volna meg.
– Akkor nem kaptam volna teát meg aprósüteményt.
– Valószínűleg nem. Ezért jött ide, nyomozó úr? Teáért meg
aprósüteményért?
– Nem. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem vacsorázna-e velem
ma este.
146
 – Értem. –Nos?
– De – válaszolta a nő.
Dutch Schneider volt az a nyomozó a 97-es körzetből, aki Martin
Reilly meggyilkolása ügyében nyomozott három évvel korábban. A
körzeti kapitányság épülete a belvárosból érkező metró kéregvasúti
részének árnyékában állt. Körülbelül ötpercenként elrobogott egy vonat
az őrszoba nyitott ablaka előtt, a város állandó csattogására, hörgésére
emlékeztetve a nyomozókat, és arra késztetve Schneidert, hogy újra és
újra elhallgasson, s az égiek felé emelje a tekintetét.
– Először azt hittük, maga Reilly volt az áldozat – közölte
Hawesszal. – A fickó lejön a lépcsőn a vasútállomásról, rögtön elhajt
egy autó, és bumm, a fickó holtan fekszik a járdán. Azt gyanítottuk,
hogy az elkövető jól ismerte a szokásait, tudta, hogy aznap vonattal
bemegy a városba, tudta, mikor jön vissza, és várt rá. Ami azt illeti, egy
ideig gyanúsítottként kezeltük a feleséget. Azt gondoltuk, felbérelt
valakit, hogy intézze el a férjét, amikor az leszáll a vonatról…
– Es miért változott meg a véleményük?
– A nő halálosan szerette. A második házassága volt, az első nem
sikerült valami jól. Ennél nagyobb boldogságban nem is élhetett volna
ezzel a fickóval, semmi oka nem volt rá, hogy megölesse. Nagyon
gyorsan elvetettük ezt a feltevést.
– Mikor kezdtek arra gyanakodni, hogy bandaháború áldozata lett?
– Hát, egy jó darabig nem, az biztos. Tudja, itt nem az volt a helyzet,
hogy az utcai vagányok a kocsi motorházfedelén ücsörögve játsszák az
eszüket, a rivális banda tagjai meg
elszáguldanak mellettük, és tüzet nyitnak. A lövések a
vasútállomásról lefelé vezető lépcsőre irányultak, sehova máshová. És
Reilly volt az egyetlen áldozat. Úgyhogy egy jó ideig az ilyen ügyekben
szokásosnak mondható gyanúsítottakra koncentráltunk.
– Vagyis kikre?
– Munkatársak… csakhogy ez egy vén szaros volt, tudja,
hetvennyolc éves nyugdíjas. Úgyhogy nem a kollégáinak, hanem a
147
kártyapartnereinek néztünk utána. Senkinek nem volt oka meggyilkolni.
De aztán váratlanul…
De aztán váratlanul elszáguldott egy vonat az őrszoba ablak előtt.
Schneider, miközben ujjaival türelmetlenül dobolt az íróasztalon,
felnézett a mennyezetre. Hawes mérhetetlen jó érzéssel gondolt arra,
hogy a saját körzetében viszonylagos csönd és nyugalom van.
– Hol is tartottam?
– Ott, hogy de aztán váratlanul – segített Hawes.
– De aztán váratlanul megjelent az őrszobán egy kis latin leányzó, és
azt mondta, hogy valaki meg akarja ölni a barátját. Mint kiderült, kész
West Side Story volt az egész, csak éppen itt két Puerto Ricó-i banda
harcolt, nem egy fehér meg egy spanyol. De ugyanaz a Rómeó-Júlia
szituáció. A lány barátja a Királyok tagja, a bátyja pedig a Szíveké. A
pasi megmondta a lánynak, hogy szakítson, de az nem volt hajlandó,
így aztán, mondja a lány, most meg fogják ölni. Na jó, de hát ki nem
szarja le? Mit baszakodjunk ezekkel a kurva bandákkal? Sejtheti, mi a
helyzet. Eggyel kevesebb Királyjal de kár, mindjárt megszakad a
szívem. Csakhogy… – Schneider az ablakok felé pillantott, mintha arra
számítana, hogy egy elsüvítő vonat megint félbeszakítja. – Csakhogy –
mondta újra, amikor látta, hogy szabad a pálya –, a lány ezután azt
mondja, hogy egyszer, fél évvel korábban már megpróbálták megölni a
barátját, amikor az jött haza a városból…
– És az időpont egybeesett Reilly meggyilkolásának dátumával, nem
igaz?
– Mint kiderült, ugyanaz a nap: február tizenkettedike. A barátja
ugyanazon a vonaton utazott, mint Reilly, és ugyanazon a lépcsőn jött
le, mint Reilly, amikor abba a nyomorultba beleeresztették a golyókat.
A srác eszeveszetten menekült, mert tudta, hogy őt akarták kinyírni.
– És az ügyet ezzel lezárták.
– Bárcsak így lenne! – felelte Schneider. – Harminchat kölyök van a
bandában, és mindegyiknek bombabiztos alibije volt. Hónapokig

148
maceráltuk őket, de egyiküket sem tudtuk megtörni. Bárki lőtte is le
Reillyt, még mindig szabadlábon van.
– Nem lehet, hogy valaki most akar rendezni egy régi számlát?
– Mire gondol?
– A sok maceráért.
– Ez három éve történt. Mindannyian vagy halottak, vagy börtönben
vannak.
– Maga szerint nem lehet, hogy közülük valaki intézte el Reilly
özvegyét? Gyűlöletből.
– Nincs olyan, amit ne tudnék elképzelni ezekről az átkozott
bandákról. De miért bajlódnának azzal, hogy kinyírjanak egy idős
hölgyet? Ezek a bandák manapság csak droggal foglalkoznak. Nincs
idejük arra, hogy régi sérelmeket toroljanak meg.
Már megint drog. Ebben az ügyben eddig két drogos fogás volt.
– Ki foglalkozik maguknál az utcai bandákkal? – kérdezte Hawes. –
Szeretnék beszélni egy-két gyerekkel.
Hát, nem gyerekek voltak.
És nem is nagyon beszédesek.
– Miért kéne nekem szóba állnom magával? – kérdezte Everado
Rodriguez. – Talán valami rosszat csináltam a körzetében? Valami
rosszat csináltam ebben a városban? Mongya má' el, mi rosszat
csináltam, ha má' idejött Calm's Pointba!
– Arra lennék kíváncsi, mond-e magának valamit a Martin Reilly név
– válaszolta Hawes.
– A francba, már megint ez a faszság? Három éve a 97-es zsaruk
halálra nyaggattak minket emiatt. Megint kezdjük?
Vasárnap este hét óra volt, és egy alagsori helyiségben voltak,
amelyet a Szívek finom eleganciával a „klubjuknak” neveztek. Everado
volt az úgynevezett klub úgynevezett elnöke. Huszonhárom-
huszonnégy éves lehetett, kék farmert és fehér pólót viselt, meg egy kék
fejkötőt, ami Hawes gyanúja szerint a banda színe lehetett. A 87-esben

149
manapság alig-alig volt bandaharc; Hawes maga sem tudta, hogyan
bánjon ezzel a kis nyikhajjal.
– Semmi köze ehhez, ugye? – kérdezte.
– Mér, mi az, amihez van közöm? – kérdezett vissza Everado, és
három csicskása felé fordult tapsért. Mindannyian karba tett kézzel
álltak a fal mellett, és visszavigyorogtak Everadóra. Szíve szerint
Hawes egyenként felképelte volna őket.
– Tegnap este kétszer arcba lőttek egy idős hölgyet – mondta. –
Helen Reillynek hívták.
– És? – kérdezte Everado.
– Martin Reilly volt a férje. –És?
– És a 97-esek alaposan megszorongatták magukat Reilly
meggyilkolása után…
– Hol van már a tavalyi hó, jóember? Mindannyian felnőttek
vagyunk.
– Vagyis?
– Vagyis a húgom azóta megházasodott, már van két kölke is. Miért
érdekelne engem, hogy valamikor odavolt az egyik Királyért?
– Talán azért, mert a húga ment el a rendőrségre annak idején.
– Ma már több esze van.
– De magát még mindig bosszantja ez az ügy, nem?
– Nem. Mi a francért lennék én mérges? Most minden a legnagyobb
rendben van, ember. Minek jön ide bajt kavarni?
– Ismer egy Alicia Hendricks nevű nőt?
– Nem.
– Max Solobov?
– Nem.
– Christine Langston?
– Kik ezek az emberek?
– Nem jöttek ide véletlenül drogot venni?
– Ó, most má' drogról beszélünk? Ennek a klubnak semmi köze sincs
droghoz, se így, se úgy.
150
 – Majd utánanézek a kábítószer-ellenes kollégáknál.
– Jól van, nézzen utána. Azok a legjobb haverjaink – mondta
Everado, és megint rávigyorgott a vitézeire, akik megint csak
visszavigyorogtak rá. – Rossz helyen jár, miszter.
Hawesban erős gyanú élt, hogy talán tényleg rossz helyen jár.
A vasárnap esti vacsorára Paula egyszerű fekete ruhát vett fel, fekete,
magas sarkú szandált, leengedett haja körbefogta az arcát. Egyetlen
ékszert viselt: jobb keze mutatóujján egy aranygyűrűt, benne vörös kő,
amely tökéletesen illett a rúzsa színéhez. Vajon volt-e valaha férjnél? –
tűnődött magában Hawes. Ötven-egynéhány éves gyönyörű nő, és talán
sosem volt férjnél? Hawes azon is morfondírozott, hogy ötven-menynyi
is lehet pontosan.
– Honnan van az a fehér csík? – kérdezte Paula. Bombay martinit
ivott jéggel. Hawes bourbont szódával.
Paula kérdése a férfi bal halántéka fölött, az amúgy vörös hajban
lévő csíkra vonatkozott.
– Egy betöréses ügyben nyomoztam, és éppen az áldozattal
beszélgettem – kezdte Hawes a történet rövid változatát; eddig vagy
csak százszor kellett elmondania. – Berohant a házmester, azt hitte, én
vagyok az elkövető, belém vágta a kést. Fehéren nőtt vissza a haj.
– Unja már újra és újra elmesélni, nem?
– Hát, egy kicsit. Hány éves, Paula?
– Ez igen! Bele a közepibe! Ötvenegy. Miért? Maga hány éves?
– Harmincnégy.
– Akkor az anyja lehetnék. Unefemme d'un certain áge, nem igaz?
– Azt hiszem, erről beszélnünk kellene.
– Én is így gondoltam. Körülbelül harminc másodpercig.
– Értem.
– Úgyis annyi baj lehet egy kapcsolatban, nincs semmi szükségünk
erre a korkülönbség-problémára is.
– Én is pontosan így gondolom.

151
 – Éppen most fejeztem be egy kapcsolatot, ami sehogyan se akart
működni…
– Én is.
– Na tessék.
– Hogy éppen ilyenkor találkoztunk!
– Bizony.
– Na és most mit csinálunk itt?
– Itt akarunk lenni, ennyi elég.
– Én biztosan.
– Én is. Hány éves volt ez a másik nő?
– Huszonöt fölött, közel a harminchoz. Nem kérdeztem tőle.
– Tényleg? De tőlem megkérdezte.
– Azért, mert olyan gyönyörű.
– Ügyes válasz.
– A barátja hány éves volt?
– Erős ötvenes.
– Akkor jobban illett magához.
– Azt hiszem, igen. De ami azt illeti, nem látom, hogy maga nem
illene.
– Értem.
– No. mit csináljunk, Cotton?
– Együnk! – javasolta Hawes. – Rettentő éhes vagyok, maga nem?
Paula előételnek grillezett zöldségeket rendelt mozzarella sajttal,
aztán piccata borjút; Hawes bruschettávü-vel indított, aztán következett
a linguine puttanesca. Megkérdezte Paulától, nem kér-e fehérbort a
borjúhoz, de a nő azt válaszolta, mindenhez jobban szereti a vöröset, így
aztán Hawes rendelt egy üveggel az étterein legjobb merlotjából.
Miközben a pincér kihúzta a dugót az üvegből, Paula azt mondta: –
Tudja, a vörösbornak van egy rendkívül jótékony hatása. A többi
alkohol gyengíti az immunrendszert, sebezhetővé teszi a szervezetet. De
azt mondják, a vörösbor védelmet nyújt a szívroham és a rák ellen.

152
 A pincér egyetértőn bólintott, majd nesztelen léptekkel távozott az
asztaltól.
Hawes felemelte a poharát.
– Mire igyunk, Paula? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte a nő, a poharába nézve. – Attól függ, milyen
évjáratú a bor, nem?
Hawes érezte a gúnyt a válaszban, elgondolkozott egy pillanatra, ő is
belebámult a poharába, aztán bólintott, és ránézett a nőre.
– Nem fogja ezt az asszonyt a hervadús – mondta –, nem kopik új
varázsa* – És Paula poharához koccintotta a sajátját.
– Csodás. De egyezzünk ineg valamiben, jó?
– Rendben.
– Soha többet ne beszéljünk a köztünk lévő korkülönbségről.
– A soha rettentő hosszú idő.
– Remélem.
Megint koccintottak, aztán ittak. Ejha! – mondta Paula.
– Finom.
– Hogyhogy Shakespeare-t idéz itt nekem? – kérdezte Paula.
– Nemrég volt egy esetünk, amelynél az elkövető ezzel
szórakoztatott minket.
– Az elkövető – mondta Paula, és bólintott. – Azt hiszem, hozzá kell
szoknom a zsarudumához.
– Ja, bizony.
Miközben az édességet ették, Paula elmondta, hogy hat éve volt
házas, amikor a férjét szolgálatba szólította a Nemzeti Gárda, hogy
harcoljon az első öbölháborúban. Egy hónappal azután, hogy
megérkezett Szaúd-Arábiába, akció közben megölték. Paula akkoriban
lakberendezőként dolgozott, aztán egy lakáskultúrával és
kertészkedéssel foglalkozó magazinnál, majd egy áruház
dizájnosztályán, most pedig egy kis művészeti gallériában, lsola
belvárosában. Hawes elmondta, hogy ő még nem volt házas. Azt is
elmondta, hogy a neki jutott háborúban a haditengerészetnél szolgált.
153
Meg azt is, hogy többnyire szereti a rendőri munkát. Megígérte, hogy
nem fogja untatni Paulát a különböző esetekről szóló történetekkel, bár
most éppen egy olyan ügyön dolgoznak…
És mindketten elnevették magukat, amikor Hawes elkezdett mesélni
a négy, látszólag egymással össze nem függő gyilkosságról, melyekben
most folyik a nyomozás.
Amikor elült a nevetés, Paula ránézett- Cotton?
– Igen?
– Olyan öreg vagyok, hogy Woodstockban is ott lehettem.
– Nem azt beszéltük meg, hogy…
– Most másról van szó. Akkoriban gyöngyökkel meg tollakkal a
hajamban, melltartó nélkül rohangásztam. Akkoriban rengeteg pasival
bújtam ágyba. Ez volt a hatvanas évek. Így viselkedtünk. Szia, szia, és
gyerünk, rögtön az ágyba.
Hawes figyelmesen hallgatta.
– Ma már nem vagyok ilyen szeleburdi.
– Világos.
– Lényegében azt akarom mondani, hogy ma este nem bújunk ágyba.
– Világos.
Paula ivott egy korty kávét. Hawes is ivott egy korty kávét.
– Mérges?
– Csalódott vagyok – felelte Hawes.
– Én is – mondta Paula.
Hétfő reggel, miután az egyenruhás rendőrök lemasíroztak a lépcsőn,
és kiözönlöttek az épületből, hogy elfoglalják a posztjukat az utcán,
John Marshall Frick százados az irodájába rendelte Byrnest, és
hozzálátott, hogy jó alaposan leteremtse.
– Éppen most hívott a rendőrfőnök – kezdte – Nincs megelégedve.
Egyáltalán nincs megelégedve.
Byrnes úgy gondolta, hogy Fricknek már régen nyugdíjba kellett
volna mennie. Az volt a gyanúja, hogy a százados egész álló nap mást
se csinál, csak ül a számítógépe előtt, és vén szarosokról szóló vicceket
154
küldözget e-mailen a többi vén szaros századosnak a városban. Na nem
mintha Frick tényleg olyan nagyon öreg lett volna. Hány éves is lehet?
Hatvan, hatvanöt, valami ilyesmi. Csakhogy tényleg egy vén szaros
volt.
– A legkevésbé sincs megelégedve – mondta el ugyanazt a százados
immáron harmadszor, megint egy kicsit más megfogalmazásban. –
Azonnal eredményeket akar látni a Glock-gyilkos ügyében. Szerinte
csak piszmogunk. Azt mondja, hogy hagyjuk abba a piszmogást.
– A piszmogást? Az összes nyomozóm heti hét napon keresztül, napi
huszonnégy órában dolgozik, kivétel nélkül mindenki látástól vakulásig
melózik, és a rendőrfőnök ezt piszmogásnak nevezi? Egy olyan ügyről
van szó, amiben az indítékok talán több évszázadra nyúlnak vissza, és ti
arról beszéltek, hogy piszmogunk?
– Én csak azt mondom, amit a rendőrfőnök mondott nekem. Azt
akarja, hogy hagyjuk abba a piszmogást, és mutassunk fel
eredményeket. Azonnal. Már így is elég időt adott nekünk, ezt mondja.
Tudja, hogy a terroristaügy miatt tartozik nekünk, de az idők végezetéig
nem fürödhetünk a régi dicsőségünk fényében. Eddig öt áldozat volt, és
csak a jóisten tudja, vajon végzett-e már ez az őrült, vagy sem. A
rendőrfőnök eredményeket akar, méghozzá azonnal – csak annyit
mondhatok neked! Az újságok meg a tévéállomások már üvöltenek,
ahogy a torkukon kifér!
– Te üvöltesz, John – mondta Byrnes halkan.
– Nem szeretem, ha a rendőrfőnök a szőnyeg szélére állít!
– Én meg azt nem szeretem, ha te állítasz engem a szőnyeg szélére –
válaszolta Byrnes.
– Akkor hagyjátok abba a piszmogást, és hozzatok eredményeket!
Hétfő reggel negyed tízkor Hawes a fiatal pappal beszélt, aki Helen
Reilly temetését intézte, illetve a szertartást vezette. Kevin Ryan
atyának hívták.
– A három esztendővel ezelőtt történt tragédia óta – mondta, és
keresztet vetett – nincsenek életben lévő rokonok.
155
 – Arra az utcai lövöldözésre utal, ugye, ami egy bandaháború része
volt?
– Hát, legalábbis annak tűnt. Ilyen ügyekben az ember sosem
tudhatja meg az igazságot, nem? És a tettest a mai napig nem fogták el,
ha jól tudom. Martin nővére teljesen elveti a bandaháború-elméletet.
Egyébként ő meg Helen sosem jöttek ki jól egymással.
– Valóban?
– Legalábbis a gyülekezet néhány tagja ezt mondta nekem. Az
mindenesetre biztos, hogy nem jött el Helen temetésére, azt hiszem
tehát, lehet benne valami igazság.
– Miért nem jöttek ki jól?
– Fogalmam sincs.
– Hogy hívják?
– Lucy Hamdton.
– Nem tudja véletlenül, hol lakik?
Martin Reilly húga hetvennégy éves volt…
Ebben az ügyben mindenki fél lábbal a sírban van.
.. .és még mindig mélyen élt benne a meggyőződés, hogy
sógornőjének, aki úgy ment el, hogy senki sem ejtett utána könnyeket,
volt valami köze Martin meggyilkolásához.
– Egy percig sem hittem el azt a mesét a hatalmas szerelemről –
mondta, és a melléhez szorított kézzel eljátszotta, hogy szinte elalél a
fene nagy érzelmektől. – Trisztán és Izolda, Heloise és Abelard, süket
duma az egész! A nő egy boldogtalan házasságban élt, ki akart
szabadulni, és az én szegény bátyám lett a szerencsétlen áldozat.
Hawes tudta, mikor jobb csak hallgatni és figyelni.
Lucy Hamilton egyre hevesebben folytatta. Maga is özvegyasszony
volt, de szemernyi együttérzés sem volt benne bátyja özvegyen maradt
felesége iránt. Útszéli kis csaposlánynak nevezte, akinek se iskolája, se
modora nem volt.
– …hideg fejjel elcsábította Martint, és amint látta, hogy jobb
lehetőségek kínálkoznak, otthagyta a férjét meg a gyerekeit. Nekem már
156
akkor sem tetszett, amikor Martin elhozta bemutatni, és sosem sikerült
megkedvelnem.
– Mondjon még valamit a gyerekekről! – kérte Hawes.
– Tessék?
– Azt mondta az előbb, hogy otthagyta…
– Ja igen. Hát ott kellett hagynia őket, nem?
– Honnan tudja, hogy voltak gyerekek?
– A bátyám említette egyszer. Férjes asszony két gyerekkel. Akkor
mondta, amikor vagy ezredszer elismételte, hogy mennyire szereti őt
Helen. Annyira odavan érte, hogy a kedvéért hajlandó otthagyni a férjét
meg a gyerekeit.
– Fiúk vagy lányok?
– A bátyám csak annyit mondott, hogy a „gyerekek”. Én meg nem
faggattam, érdekelt is engem. Amikor megismerkedtek, Helen
huszonegy éves volt, házas, két gyerekkel, és ha meglátott egy férfit,
rögtön összefeküdt vele. Így aztán
Martin hazahozta. És az lett a nóta vége, hogy Martint lelőtték,
amikor jött le a lépcsőn a vasútállomásról.
– Ön szerint a két dolog között összefüggés van?
– Miért, maga szerint nincs?
– Úgy gondolja, hogy Helennek valami köze volt az ön bátyja
halálához?
– Ezt mondtam a nyomozóknak.
– Pontosan mit mondott nekik, Mrs. Hamilton?
– Azt, hogy a nő valószínűleg megint ágyba bújt fűvel-fával.
Elmondta a lovagjainak, hogy a férje már a terhére van – ahogy
korábban az első.
– Több mint ötven évi házasság után? Egy hetvenéves asszony?
Agyba bújt fűvel-fával?
– Kutyából nem lesz szalonna, nyomozó úr.
– Miért tetszik ezt mondani?
– Mert megéreztem.
157
 – Mármint mit? Megérezte, hogy amit nagy szerelemnek neveztek,
az valójában…
– Csak színjáték volt – mondta Lucy, és bólintott.
– Értem – válaszolta Hawes.
– Ezért kérte meg a nő az éppen aktuális barátját, hogy lője le a
bátyámat, amikor az jön haza a városból.
– És ami ezt az „éppen aktuális” barátot illeti: van valami ötlete,
hogy ki lehetett az?
– Az ilyesmit nem veri nagydobra az ember.
– De azt tudjuk, hogy amikor meggyilkolták, egyedült élt.
– A látszat néha csal.
– Úgy gondolja, hogy együtt élt valakivel?
– Igen, a barátjával – mondta Lucy, és megint bólintott. Hawes úgy
gondolta, hogy csak az idejét vesztegeti.
Az ember olyan gyakran váltogathatja a telefonszámát, akár az
alsónadrágját. Ötvenévente megváltoztathatja a lakcímét, vagy akár
gyakrabban is, ha le- vagy felfelé mozgásban van a társadalmi
ranglétrán. Minden alkalommal, amikor vesz egy autót,
megváltoztathatja a rendszámát. És a hitelkártya számát megváltoztatni
is sima ügy. De ha valaki az Amerikai Egyesült Államokban él. van egy
bizonyos számsor, amit egész életében magával cipel.
Kilenc számjegy egy egyszerűi kék kártyán.
Kilenc számjegy, három részre osztva.
Körzetszám, csoportszám és sorozatszám.
A számsor, amit akkor kap az ember, amikor először áll munkába, és
ami egész életében vele marad.
A társadalombiztosítási szám.
Hawes lebonyolított egy telefont a Társadalombiztosítási
Igazgatóságra, és meglelte Helen Reillyt. amikor az még Helen Purcell
volt, illetve még korábban, amikor a Helen Rogers nevet viselte, és
tizenhét évesen, életében először, munkát vállalt. Hawes tudta, hogy az
első férj neve talán Luké lehetett – Paula Wellington legalábbis ezt
158
mondta. Bármily csekély is volt a valószínűsége annak, hogy egy Luké
Purcell nevű valaki még életben van.
Ha esetleg mégis életben van, legalább nyolcvanéves vagy még
annál is több
Hawes átnézte a város öt telefonkönyvének vonatkozó részét. Több
száz Purcellt is talált, Luke-ot nem.
Egy telefon az Anyakönyvi Hivatalba, és előkerült Luké Randolph
Purcell halotti bizonyítványa. A férfi tüdőrákban halt meg hét évvel
korábban, hetvenegy évesen. Néhány újabb telefonhívás révén
Hawesnak sikerült előkerítenie Luké Randolph Purcell és Helen Rogers
1950-es házassági anyakönyvi kivonatát, majd pedig a válásukat
kimondó határozatot. Ám ha Luké és Helen Purcellnek születtek is
gyerekei – akár fiúk, akár lányok –, mielőtt szétváltak volna az útjaik, a
gyerekek még mindig névtelenek voltak a város névtelen polgárai
között. Hawes a Központi Nyilvántartó Hivatal számát hívta, és Paul
Endicottot kérte a telefonhoz, hogy megtudakolja tőle, milyen
információi vannak egy bizonyos Luké és Helen Purcell gyermekeiről.
– Tudja, hány Purcell van itt a nyilvántartásokban? –kérdezte
Endicott.
Hawes megvallotta, hogy nem tudja.
– Több ezer – mondta Endicott. – A Purcell nagyon gyakori név.
Nem lenne kedve személyesen idejönni, nyomozó úr, hogy átnyálazza a
több ezer Purcell-aktát? Hogy megkeresse Helent meg Luke-ot, és
megnézze, hogy hívják a kibaszott kölykeiket?
– Nagyon hálás lennék, ha segítene nekem – mondta Hawes. –
Gyilkossági ügyben nyomozunk.
Hétfőn délelőtt tizenegy órára a város öt telefonkönyvéből néggyel
Hawes már végzett, és az ötödiken rágta át magát; beütötte a
telefonszámot, megmondta, kicsoda, aztán kitartó makacssággal feltette
ugyanazt a kérdést az összes Purcellnek, aki felvette a kagylót. – Nem
rokona ön Luké vagy Helen Purcellnek?

159
 Néha úgy érezte magát, mint egy telemarketing-ügynök. Volt, aki
rácsapta a telefont, hiába mondta, hogy rendőrnyomozó. Máskor meg
menthetetlenül ódivatúnak érezte magát. Manapság, a számítógép meg
a világháló korában biztosan van gyorsabb és egyszerűbb módja annak,
hogy az ember megtalálja Helen és Luké utódait – ha egyáltalán
léteznek; erre semmi bizonyíték nem volt, csak Helen sógornőjének
állítása.
A faliórára nézett. Felsóhajtott. Ujjával megkereste a következő
Purcellt a riverheadi telefonkönyvben. Jennifer Purcell. Beütötte a
számot. Hallgatta, ahogy a telefon kicseng a vonal túlsó végén.
– Tessék? Női hang.
– Jó napot kívánok, itt Hawes nyomozó beszél a 87-es körzetből.
Jennifer Purcellt keresem…
– Tessék, én vagyok az! – mondta a nő. Hangja fiatalos, húszas évei
vége felé járhat, esetleg harminc-egynéhány éves, és nyilvánvalóan nem
érti, mit akarhat tőle egy rendőr.
– Asszonyom, Luké és Helen Purcell gyermekeit próbálom
megtalálni. Véletlenül ön…
– A nagyszüleim voltak – vágta rá a nő. – A nagymamám
meggyilkolása ügyében nyomoz? Hallottam a tévében, mi történt…
– Igen, abban az ügyben nyomozok – mondta Hawes
megkönnyebbülten, és közelebb hajolt a telefonhoz. – Miss Purcell,
szeretném felkeresni, hogy beszélhessek önnel, ha megengedi.
Valamikor a délelőtt folyamán…?
– Sajnálom, éppen munkába indulok. Nem beszélhetnénk inkább
estefelé? Öt körül érek haza.
– Hát… nem tudna most rám szánni néhány percet?
– Nem, sajnos nem, tényleg indulnom kell, már így is késésben
vagyok.
– És ha elmennék a munkahelyére? Tényleg nagyon…
– Nem, egy étteremben dolgozom. Jöjjön el inkább a lakásomra
valamikor később.
160
 – Rendben van – felelte Hawes.
– Itt tudna lenni öt, fél hat körül? Akkorra biztosan hazaérek.
– A nagyszüleinek két gyereke volt, ugye? Meg tudná mondani
nekem…?
– Elnézést, de most már tényleg mennem kell. Majd este
beszélgetünk.
– Várjon! – kiabálta Hawes.
– Igen?
– Hol lakik?
– Forbes Road. 1247, 6B lakás.
– Ötkor találkozunk – mondta Hawes.
– Fél hatkor – felelte a nő. – És most megyek. Ne haragudjon. – A
nő letette a telefont.
– A francba! – mondta Hawes hangosan.
Jennifert Purcellnek hívták, ezért Hawes arra jutott magában, hogy a
nő egyedülálló vagy elvált, és a lánykori nevét használja. Bármi is az
igazság, az biztos, hogy az apja és nem az anyja volt az egyik
otthagyott gyerek. Hawes szerette volna megkérdezni a nőtől, hogy a
másik Purcell gyerek fiú-e vagy lány. Azt is szerette volna megkérdezni
tőle, ismerte-e egyáltalán a nagymamát, aki otthagyta Luke-ot meg a
gyerekeket, hogy lelépjen a szeretőjével. Számtalan kérdése volt még.
Alig várta már, hogy feltehesse őket.
Felnézett a faliórára.
Úgy érezte, a fél hat még rettentő messze van.
Ezektől a komor, vallási szent helyektől Ollie-nak mindig a hideg
futkosott a hátán. Azt megelőzőn, hogy ez a pap kinyíratta volna magát,
Ollie akkor látott utoljára bentről templomot, amikor egy semmirekellő
zsidó suhanc oltárhoz vezette a húgát – hiába figyelmeztette a lányt már
a legelején, hogy nem lesz ebből semmi jó. Na persze, ki hallgat
manapság a bátyjára? Lehet, hogy Patrícia bátyja, Alonso is éppen
most magyarázza a lánynak, hogy óvakodjon tőle, vagyis Ollie-tól? Hát,
ez bizony lehetséges. És ha már Patríciáról van szó, Ollie miatta is
161
némileg kényelmetlenül érezte magát a Miasszonyunk-templomban:
hiszen elvadult agyának legsötétebb bugyraiban azt tervezgette
serényen, hogyan fogja elcsábítani Alonso nővérét, Patrícia Gomezt, aki
ráadásul rendőr kolléganője volt. És ha ez nem lenne elég, hát éppen
vasárnapra időzítette az akciót.
Ezek a rohadt gyertyák.
A tömjén illata.
A színes ablakokon beszűrődő napfény.
Három-négy vallási fanatikus ült a padsorokban, és elmélyülten
imádkozott. Egy ötvenes éveiben járó fickó a hatalmas réz
gyertyatartókat tisztogatta az oltárnál. Ollie végigsétált a padsorok
közötti folyosón, akár egy püspök, és odament a férfihez.
– Ki itt a góré? – kérdezte, mintha egy bűntény helyszínén lenne.
A fickó, jobb kezében a törlőronggyal, felnézett. Ollie megvillantotta
a jelvényét.
– Van itt egy főpap vagy valami ilyesmi? – kérdezte.
A férfi nagyon zavarodottnak tűnt. Keszeg kis ember volt, beesett
vállal, vékonyka karral, kék szemének pillantása a jelvényről Ollie
arcára ugrott, aztán vissza. Ollie-nak az volt az erős gyanúja, hogy nincs
neki ki a négy kereke.
– Nealy atyát keresi? – kérdezte a férfi.
– Bizony őt – felelte Ollie. – Hol találom?
James Nealy atya éppen a vasárnap reggeli szertartásra készült,
amikor Ollie hétfőn délelőtt fél tizenkettőkor besétált a paplakba. A
nyomozó rögtön látta, hogy ettől a férfitől szemernyi segítséget sem fog
kapni: alig valamivel múlhatott harminc, egész biztosan nem szolgált a
Miasszonyunk-templomban Michael atya idején. Ollie azért feltette a
kérdéseit.
– Ismerte személyesen Michael atyát?
– Nem volt szerencsém találkozni vele – mondta Nealy atya. – De
csak jót hallottam róla.

162
 – Azt nem hallotta, hogy valaki az öregember halálát kívánta volna,
ugye?
Nealy atya elmosolyodott. Fekete nadrágot viselt és fekete inget, úgy
nézett ki benne, mint valami zubbonyban. Papi gallér. Fényesre
suvickolt fekete cipő. Ollie arra jutott magában, hogy a férfi biztosan
homokos.
– Nem, sosem hallottam, hogy bárki is Michael atya halálát kívánta
volna.
– Mindenki szerette, ugye?
– Azt én nem tudom. De a gyülekezet tagjaitól csak elismerő
szavakat hallottam róla, mást nem.
– Néhányan még emlékeznek rá, ugye?
– Ó, igen. Az egyházkerület szeretetnek és tiszteletnek örvendő
vezetője volt.
– Hát akkor jól mondtam. Mindenki szerette.
– Jól látom, hogy ön gúnyolódik? – kérdezte Nealy atya. Már nem
mosolygott.
– Nem, ön csak egy nyomozót láthat itt, aki egy mindenki által
szeretett ember gyilkosát próbálja megtalálni.
– Értem, amit mond – felelte Nealy atya. – A jelek szerint valaki
nyilvánvalóan nem szerette.
– Na igen – mondta Ollie. De ön nyilván nem tud semmiféle
nézeteltérésről, feszültségről még Michael atya idejéből.
– Mint már említettem, semmi ilyesmiről nem hallottam.
– Miért ment el innen a Szent Ignác-templomba?
– A papok egyik egyházkerületből kerülnek a másikba – válaszolta
Nealy atya. – Az egyházmegye oda küld minket, ahol szükség van ránk,
hogy szolgáljuk az Urat.
– Hát persze – mondta Ollie, és közben arra gondolt: szolgálni az
Urat, micsoda faszság. – Nos, köszönöm, atyám, hogy szánt rám egy kis
időt – mondta. – Csak szóljon, ha arról hall, hogy valaki rosszra készül.

163
Addig is áldja meg a jó Isten, és tartsa meg jó egészségben. – Kezet
rázott a pappal, és kisétált a parókiáról.
Végigmasírozott a sekrestyén keresztül vezető hosszú folyosón, az
ólmozott üvegablakokon beszűrődött a délelőtti napfény. Visszajutott a
templomba. A padsorokban ott ájtatoskodtak ugyanazok az
elmebetegek, akik az előbb, és ugyanaz a fickó szorgoskodott az oltár
körül. Abban a pillanatban észrevette Ollie-t, ahogy az belépett a
templomba, mintha várt volna rá.
– Nyomozó úr! – szólította meg. Ollie megfordult, és odament hozzá.
– Maga nyomozást végez? – kérdezte suttogva a férfi. Kikerekedett,
rémült szemek.
– Miért? – kérdezte Ollie. – Tud valamit?
– Jerry! Női hang.
Ollie megfordult: egy valamikor vörös, most egyre inkább
piszkosszürke hajú nő lépdelt feléjük a templomfolyosón, akár egy
boszorkány, aki elvesztette a seprűnyelet.
– Hagyja békén az öcsémet! – kiabálta, megrémítve az imádkozókat.
Megfogta Jerry kezét, és elvonszolta az oltártól.
De nem akárkivel állt szemben, hanem Olivér Wendell Weeksszel.
Amikor a két testvér kiment a templomból. Ollie szorosan a
nyomukban volt.
Brown úgy vélte, hogy Kling egyre inkább úgy beszél, mint egy
agyongyötört magánnyomozó vagy kiégett rendőr egy
ponyvaregényben. Ezek többnyire fehér palik, akik állandóan
nyöszörögnek, siránkoznak, és a hajukat tépik minden piszlicsáré dolog
miatt, csak éppen azzal nem foglalkoznak, ami a munkájuk lenne. Az ő
munkájuk most az lett volna, hogy kiderítsék, ki eresztett két golyót
Christine Langston professzor asszony arcába, és még néhány másik
arcba is.
Ám ehelyett Kling arról beszélt Brownnak, hogy péntek éjszaka
lefeküdt egy Sadie Harris nevű lánnyal – aki ráadásul megint fekete volt
–, és még nem hívta fel azóta, de Sharynt sem hívta fel újra, és tanácsot
164
kért Browntól, mit tegyen. Úgy érezte, talán már szerelmes ebbe a Sadie
Harrisbe, aki egyébként könyvtárosként dolgozott Riverheadben. Az
igazat megvallva Brownt egyáltalán nem érdekelte, hogy kollégája
felhívja-e Sadie-t vagy Sharynt, vagy lefekszik-e bármelyikükkel is,
vagy akár Britney Spearsszel a londoni Harrod's kirakatában. Kling
gondjainak a nőkkel – ráadásul fekete nőkkel – kevéske köze volt a
lényegi kérdéshez, ami történetesen gyilkosság volt. Illetve
gyilkosságok. Többes szám. Egyelőre öt, de ki tudja, hány lesz még.
Annál több köze volt viszont a Warren Harding gimnáziumnak, ahol
valamikor régen egy Christine Langston nevű huszonhárom éves
tanárnő C osztályzatot adott egy tizennyolc éves fiúnak, akinek
rettenetesen nagy szüksége lett volna egy A-ra, hogy megússza a
katonaságot.
A fiú nevét akarták tudni.
De mindez olyan messze volt, és olyan régen történt.
Több mint negyven évvel ezelőtt. Az illető ma már közel hatvanéves
lehet. Ez az egész átkozott ügy valahol az ősködben van.
Sikerült megtudniuk a középiskolában hétfő délben, hogy a jelenlegi
tanári kar egyetlen tagja sem – egyetlenegy sem – tanított ott akkoriban,
amikor Christine Langston C osztályzatot adott egy diáknak az ígért A
helyett. És a tanulmányi hivatalban sem volt olyan alkalmazott, aki már
akkor is ott dolgozott volna.
Azaz…
Vagy elismerik, hogy a professzor asszony gyilkosa után folytatott
nyomozásban zsákutcába jutottak…
Vagy megpróbálhatják más módon – csak a jó ég tudja, hogyan –
megtalálni az egykori végzős osztály összes hallgatóját, és az összes
tanárt, aki a Hardingban tanított, amikor Christine, a mindössze
huszonhárom éves, hamvas ifjú hölgy azt tanulgatta, hogyan juthat –
minden valószínűség szerint csak hébe-hóba – szexuális örömökhöz
osztályzatokért cserébe.
Hogy mekkora az esélye a sikernek, azt jól tudta mindkét nyomozó.
165
 Visszamentek az őrszobára, hogy megbeszéljék a kérdést a főnökkel,
aki maga sem volt valami rózsás hangulatban.
Ami bemegy, az ki is jön. Ami felmegy, az le is jön.
Vannak dolgok, amiket az ember megtanul a sok-sok éves állhatatos
rendőri munka során.
Tizenkét óra hét perckor Jerry és a nővére, az őszülő vörös hajú
boszorkány bementek a Barber Street 831 szám alatti épületbe. Most
már öt perccel múlt háromnegyed egy, és még egyikük sem jött ki. Ollie
három dologban is biztos volt.
Egy: lénynek hiányzott egy kereke; ebben a városban a rendőrök
hivatalosan MZSZ-nek, azaz Mentálisan Zavart Személynek nevezik az
ilyen embereket.
Kettő: Jerry azt hitte, hogy a templom ellen, ilyen vagy olyan ügyben
nyomozás folyik.
Három: Jerry nővére nem akarta, hogy a férfi beszéljen a
rendőrökkel.
Ezért aztán feltétlenül szükséges volt, hogy Ollie beszéljen vele.
Úgy vélte, hogy ha bekopogtat néhány ajtón, és feltesz néhány
kérdést, viszonylag hamar kiderítheti, melyik lakásban lakik Jerry és a
nővére. De ebben az esetben csak a veszedelmes nőszemély
társaságában beszélhetne Jerryvel, ezt pedig mindenképpen szerette
volna elkerülni. Ollie még mindig félt az Óz, a nagy varázsló gonosz
boszorkányától, pedig csak tévében látta ezt a filmet. Így aztán
lecövekelt szemközt a bérházzal, az utca túloldalán, és várt. Ami
bemegy, az ki is jön. Ami felmegy, az le is jön.
Várakozás közben csak Patrícia Gomezen járt az esze.
Megváltoztassa a randevú időpontját szombat estéről vasárnap
délelőttre? Andy Parker azt mondta, hogy egy meghitt szombat esti
vacsora beindítja a riasztókat, és jön a bugyizár. Úgyhogy talán fel
kellene hívnia a lányt, hogy vasárnapi villásreggelire módosítsa a
programot, ha tényleg arra készül, hogy lehúzza a bugyiját. És úgy
vélte, hogy tényleg arra készül, máskülönben miért vannak ilyen ördögi
166
gondolatai a lánnyal kapcsolatban, és miért támadt hirtelen erekciója,
most, ebben a szent pillanatban? Na igen.
Az is aggasztotta, hogy Andy Parker szerint kezdi elveszíteni a
lényegi Ollie-ságát, márpedig nagyon nem szerette volna, hogy ez
megtörténjen; túlságosan is szerette magát. És a jelek szerint Patrícia is
nagyon kedvelte. Különösképpen így, hogy leadott öt kilót. Ha jól
meggondolja az ember, mi rossz is van abban, hogy két egészséges,
nem homoszexuális ember eltölt együtt egy kellemes szombat esti. .
hoppá.
Jönnek.
Együtt sétáltak ki az épületből. Jerry meg a nővére, őszülő vörös haja
úgy lobogott ziláltan, hogy az embernek az volt az érzése, denevérek
repkednek a feje körül.
Parker és Genero lassan kezdték otthon érezni magukat a környéken,
ahol Alicia Hendricks felnőtt. Azon a hétfői napon még meg is
ebédeltek a Roccóban. Posilippo kagylót ettek, és megint elbeszélgettek
Geoffrey Lucantonióval, aki szívesen szórakoztatta őket az akkor
tizenöt éves Aliciával folytatott játszadozás újabb és újabb részleteivel,
ám a nyomozók valamivel szikárabb információkra vágytak.
Riverhead Laurelwood körzetében voltak, és Alicia egykori
gimnáziumi osztálytársait próbálták felkutatni. Mondhatja erre a
rendőrfőnök, hogy piszmogás, de mégis csak ez volt az utolsó oktatási
intézmény, ahol a nő megfordult, mielőtt elmerült volna a pincérkedés,
manikűrözés, ügynökösködés és végül a drogkereskedés világában.
Geoffrey elmondta, hogy a Mercer egykori diákjai közül már csak
nagyon kevesen laknak a környéken. Bár az alapkövek még ott
vannak…
A Miasszonyunk-templom…
Roger Mercer általános iskola…
Warren G. Harding gimnázium…
Ma már a környék lakóinak többsége spanyol, és az egykori zsidó,
olasz és ír őslakosok már régen kellemesebb helyekre költöztek. Az
167
egyik mutatóban ott maradt példány egy asszony volt, akinek a szülei
házat építettek ott, „amikor ez még jó környék volt” – mondta Geoffrey,
és jól láthatóan nem is volt tudatában annak, hogy ezzel azokat az
embereket becsmérli, akik most is ott laknak. Szülei halála után a nő
megörökölte a házat, és nem volt hajlandó megválni tőle.
– Phoebe Jennings a neve – mondta Geoffrey. – Állandóan idejárnak
a férjével. Elfelejtettem a lánykori nevét. Egy kétemeletes épületben
lakik a Szent Mária mögött.
Phoebe Jennings egy kicsit még mindig hasonlított a tizennyolc éves
egyszerű lányra, akinek a fényképe ott volt a Harding évkönyvében. Jól
emlékezett Alicia Hendricksre…
– Ki ne emlékezne rá? – kérdezte, és a mennyezetre emelte a
tekintetét.
Egy csíkos napernyő alatt ültek a hátsó udvarban, a nyitott évkönyv
az asszony ölében. A nem túlzottan messzi távolban a Szent Mária-
templom harangjai…
Micsoda remek cím lenne, gondolta Genero.
…elütötték az órát.
Egy óra volt.
Phoebe emlékei szerint…
– Phoebe Mears a lánykori nevem – tudatta a nyomozókkal. – Ez a
név szerepel az évkönyvben…
Megkopogtatta egy tétován mosolygó, szemüveges lány fényképét.
Phoebe Jennings még mindig szemüveget viselt, de nem mosolygott,
amikor visszaemlékezett a gimnáziumi évekre.
– Alicia volt a legnépszerűbb lány az osztályban – mondta. –
Gyönyörű volt, a fiúk megőrültek érte. Mindenki a közelében akart
lenni. Mindannyian. Csak úgy sugárzott … ez az izzás, értik? Ma már
tudom, hogy ez valami felfokozott szexualitás volt… hát, mindannyian
fiatalok voltunk, nagyon fiatalok.
– Mennyire ismerte őt, Mrs. Jennings?

168
 – Egyáltalán nem jól! Elnézést, mondtam talán valamit, amivel ezt
éreztettem volna? Én nem voltam egy súlycsoportban Aliciával és az ő
néhány kiválasztottjával… tessék, nézzék csak meg a fényképemet. Az
ilyen lányra mondják ma azt, hogy bányarém. A menő lányok szóba
sem álltak velem. Szűk kis kör volt, öten vagy hatan lehettek.
Állandóan Alicia körül rajzottak, mintha ő lett volna az anyaméh.
Abban reménykedtek, hogy a csáberejéből rájuk is ragad valami.
Megvallom, hogy én is ebben reménykedtem. Bármit megadtam volna,
hogy olyan legyek, mint Alicia Hendricks. És mégis…
Megint a fényképre nézett.
– Maguk azért vannak itt, mert Alicia erőszakos halállal halt meg. Én
már majdnem harminc éve boldog házasságban élek. Mindkét lányom
férjhez ment, és mindketten diplomások. A férjem hűséges, tisztességes,
keményen dolgozó férfi, és egyutcányira lakunk a templomtól, ahová
minden vasárnap elmegyünk imádkozni. Mit számít, hogy negyven
évvel ezelőtt a Miasszonyunk péntek esti táncrendezvényein csak
petrezselymet árultam? Mit számít, hogy a fiúk sorban állva vártak,
hadd táncolhassanak Aliciával vagy akár csak az egyik barátnőjével?
Hol vannak ma azok a lányok? Van közöttük akár csak egy is, aki olyan
boldog, mint én?
– Nem tudja véletlenül, Mrs. Jennings, akár csak egyről, hogy hol
van most? – kérdezte Genero.
Az őszülő vörös hajú nő erősen szorította öccse kezét, így mentek
végig az utcán; Ollie tisztes távolból követte őket. Kutya legyek,
gondolta, ha nem egy étterembe mennek. A két testvér talán elfogyaszt
egy kellemes ebédet, amire egyébként már Ollie is jó ideje vágyott?
Gyomra egyetértő korgást hallatott. Ollie felvette a figyelőállást az utca
túloldalán, és meglepve látta alig tíz perccel később, hogy kijönnek az
étteremből, mindkettejük kezében egy-egy barna papírzacskó. Ollie
figyelt.

169
 A nő arcon csókolta Jerryt. Nyilván jó tanácsokkal látta el, Jerry
szaporán bólogatott. Búcsúzásképpen újra megpuszilta, aztán
elmasírozott, otthagyta a férfit egyedül a járdán.
Ollie várt.
Egy pillanattal később Jerry, jobb kezében szorongatva a
papírzacskót, mozgásba lendült. Talán visszamegy a lakásba? Ha igen.
ezúttal felgyalogol utána az emeletre. Ha nincs ott a nő, nincs gond. Ám
Jerry elsétált az épület előtt, határozott léptekkel ment tovább déli
irányba, a Dover Plains Avenue-n átgyalogolt a magasvasút-állomás
alatt, átvágott a kereszteződésen, aztán bekanyarodott a park mellett
húzódó utcába, majd a parkba vezető gyalogösvényre. Ollie most már
alig öt méterről követte, és egyre csak közeledett hozzá. Abban a
pillanatban, hogy Jerry talált magának egy padot, és helyet foglalt rajta.
Ollie akcióba lendült. Mielőtt Jerry benyúlhatott volna a barna
papírzacskóba, leült mellé.
– Hello, Jerry – üdvözölte a férfit.
Jerry feléje fordult. Kék szeme kerekre nyílt a félelemtől, amikor
megismerte.
– Én nem csináltam semmit.
– Azt én is tudom – felelte Ollie. – Mi van benne, talán egy
szendvics?
Jerry nem értette rögtön a kérdést. Aztán rájött, hogy Ollie az ölében
lévő papírzacskóra utal. – Igen – válaszolta. – Es egy üveg Coca-Cola.
– Milyen szendvics? – érdeklődött Ollie.
– Vaj, mustár, sonka, sajt – sorolta Jerry gépiesen.
– Nem akarja megosztani velem? – kérdezte Ollie. – Később majd
veszek még néhányat.
– Persze, szívesen – felelte Jerry, rávigyorgott a nyomozóra, és
benyúlt a zacskóba. Kicsomagolta a szendvicset. Már kettőbe volt
vágva, így könnyebb volt osztozkodni rajta. Ültek egymás mellett a
padon, és falatoztak. Jerry felpattintotta a kólásdobozt, és megkínálta
Ollie-t, aki ivott egy nagy kortyot, aztán visszaadta a dobozt.
170
 – Na, mi az, amit nem csinált? – kérdezte.
– Az atyával semmit – válaszolta Jerry a fejét rázva.
– Úgy érti, hogy Nealy atyával?
– Nem, Michael atyával.
Ollie bólintott, harapott egyet a neki jutott fél szendvicsből.
– Ismerte Michael atyát? – kérdezte.
– Igen. Amikor kicsi voltam.
Ollie úgy becsülte, hogy ez negyven-ötven évvel ezelőtt lehetett.
Akkoriban Michael atya a Miasszonyunk-templomban teljesített
szolgálatot.
– Maga nyomoz, ugye? – tette fel a kérdést Jerry.
– Mármint milyen ügyben, Jerry?
– Hát abban az ügyben, hogy mit csinált velünk.
– Mit csinált magukkal, Jerry?
– Maga is tudja.
– Nem, nem tudom. Mondja el.
– Mindkettőnkkel.
– Ertem. Mit csinált, Jerry? Nyugodtan elmondhatja nekem. Az atya
már halott.
Jerry a szemét meresztette.
– Már nem bánthatja magát.
– Arra kényszerített engem meg ezt a másik gyereket… A kék
szemek megteltek könnyel. Jerry a kezébe temette az arcát. A fejét
rázta. Szipogott.
– Maga meg egy másik fiú?
– De nem együtt.
– Külön-külön?
Jerry bólintott anélkül, hogy felnézett volna. Azt motyogta: Igen.
Ollie néhány másodpercig nem szólt semmit.
– Hogy hívták ezt a másik fiút? – szólalt meg végül.
– Talán Carlie? – kérdezte Jerry.

171
 Geraldine Davies az ötvenes évei közepén járt, de még mindig vonzó
nő volt, és a nyomozóknak nem okozott különösebb gondot, hogy
elképzeljék őt a régi szép időkben a Mercer általános iskolában vagy a
Harding gimnáziumban Alicia belső körének egyik tagjakent.
Levendulaszínű bő nadrágban, hasonló árnyalatú pólóban és lapos
szandálban fogadta a két nyomozót majestai lakása ajtajában. Jeges
teával kínálta, majd a tizenhét emelettel az utcaszint felett elterülő
teraszra vezette őket, ahonnan remek kilátás nyílt a Majesta hídra. Jeges
teát kortyolgatva élvezték a kellemesen hűs kora délutáni enyhe szelet.
– Nagyon sajnáltam, hogy elvesztettem a kapcsolatot Aliciával –
mondta a nő a nyomozóknak. – Nagyon fontos része volt az életemnek
akkoriban. Mindannyiunk életének fontos része volt. Mindenkinek, aki
volt olyan szerencsés, hogy a közelébe kerülhetett. Nagyon különleges
ember volt. Szörnyű, hogy ez történt vele. Természetesen arra
gondolok, hogy megölték. De most hallottam, hogy az ügyben van
valami drogos kapcsolat is. Ugye, jól emlékszem? Mintha azt láttam
volna a tévében, hogy drogokat árult vagy valami ilyesmi, és volt
valami koreai kapcsolat. Igaz ez? Ha igen, nagy kár. Alicia nagyon
különleges ember volt.
Akkor miért akarta valaki a halálát? – tűnődött magában Parker.
Genero kimondta hangosan.
– Nincs tudomása olyasvalakiről, akinek akkoriban oka lett volna
arra, hogy most meggyilkolja? Mondjuk, valaki, aki egy régi sérelemért
akart elégtételt venni.
– Túl hosszú idő telt már el azóta – felelte Geraldine, és felhúzta a
szemöldökét.
– Sok őrült kószál szabadon – jegyezte meg Parker.
– Még akkor is.
Bár távol volt a híd, mégis hallották a folyón átkelő, Isolába tartó
kamionok dübörgését.
– Hát, sosem lehet tudni – mondta Geraldine elgondolkozva.
– Igen? – kérdezte Parker. –Volt ez a fiú…
172
 – Igen?
– …aki rettenetesen odavolt Aliciáért. Jaj, hogy is hívták? A
nyomozók türelmesen várakoztak.
– Emlékszem rá, hogy egy este… a Miasszonyunk-templomban…
voltak ezek a péntek esti táncrendezvények, mindig hatalmas volt a
tömeg. Ez a fiú úgy követte Aliciát, mint egy elveszett kiskutya, ott
lihegett állandóan a nyakában… én persze megértem, hiszen Alicia
tényleg gyönyörű volt… a csuda vigye el, hogy is hívták? Na mindegy,
egyszer egy péntek este… abban a hatalmas közösségi teremben voltak
a táncestek… na jó, lehet, hogy nem volt hatalmas, de nekem annak
tűnt, csak tizenhárom éves voltam. A fal mellett álló faszékeken
üldögéltünk, és vártuk, hogy a fiúk felkérjenek táncolni. Hadd mondjam
el, hogy Alicia köreiben senkinek sem kellett túl sokáig várakoznia.
Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de mi voltunk a legnépszerűbb
lányok a Mercerben, aztán később a Hardingban is. A fiúk úgy rajzottak
körülöttünk, akár a méhecskék a méz körül. Lehet, hogy ez rosszul
hangzik, de így volt, higgyék el. Nos, ezen a bizonyos péntek estén…
megjelent ez a fiú, akiről mindenki azt beszélte, hogy fura hajlamai
vannak, ugye, értik, mire gondolok? Például olyan finoman lépkedett,
értik, ugye?
Geraldine-ból hirtelen megint tinédzser lett.
És a nyomozók azt látták, hogy egy nem különösebben aranyos
tinédzser.
Geraldine mosolyogva idézte fel az emlékeit, elmondta, hogy ez a
fiú, akinek fura hajlamai voltak, végigsétált az egész hatalmas
közösségi termen, és megállt Alicia meg a barátnői előtt, akik éppen
mind jóízűen nevettek valamin, amit az egyikük mondott…
– Emlékszem, Alicia sárga, fodros ruhát viselt, elég rövid volt, hadd
lássa mindenki a fantasztikus lábát… tudják, Alicia fantasztikus lány
volt… Na, ez a fiú felkérte láncolni… hogy is hívták? Én nem tudom,
mi baj van mostanság a memóriámmal! A fiú a kezét nyújtotta
Aliciának. „Táncolunk?” – kérdezte… kis cingár srác volt. Alicia
173
ránézett. Most már emlékszem, hogy Ray Charles szólt a
lemezjátszóról. Alicia a fiú szemébe nézett, és azt mondta neki: „Húzzál
innen, kis buzi!” Meg is érdemelte a fiú, hiszen mindenki azt mondta
róla, hogy… értik, nem? Sarkon fordult, és elment. De látniuk kellett
volna az arcát. Ha ölni lehet a pillantással…
Geraldine a fejét csóválta.
– Megint végiggyalogolt a közösségi termen, most visszafelé, kiment
az ajtón, aztán, gondolom, a templomból is. Elhihetik, hogy soha többé
nem sürgölődött Alicia körül. Soha. Vajon mi lett vele? Micsoda kis
nímand volt. Még a nevére sem emlékszem.
– Mrs. Jennings – mondta Parker , kérem, próbáljon meg
visszaemlékezni a nevére.
– Talán valami Chuck? – válaszolta a nő.
A Háborús Veteránok Hivatalától kaptak egy listát azokról a
vietnami veteránokról, akik az Ala Moana hadművelet idején a 25.
Gyalogezred második dandárjának D századában (vagy esetleg B
századában, attól függően, melyik rokonnak hisz az ember) szolgáltak.
Ám egyáltalán nem volt olyan könnyű egyértelmű, értékelhető
beszámolót kapni ezektől az ex-katonáktól, mint ahogy azt Meyer és
Carella remélte.
Sokan nem szívesen beszéltek életük legborzasztóbb élményéről.
Mindannyian emlékeztek a közel negyven évvel ezelőtt lezajlott
eseményekre. A háború ködében némileg zavarossá váló egyéni
beszámolók már-már szürreálisán különböztek egymástól.
„… Nau Nghia környékén a dzsungel sűrű és áthatolhatatlan, sosem
lehet tudni, nem áll-e valaki az egyik fa mögött, és azt sem, hová tettek
már taposóaknát a sárgák… „
„…Max Solohov, igen, ő volt az őrmesterünk. És a D század volt az,
D mint dominó, nem B, rosszul tudják…”
„Alig ötven kilométerre voltunk északnyugatra Saigontól, de olyan
volt, mintha valahol Afrika kellős közepén lettünk volna…”
…..Volt valami ezzel a vietnami nővel. Sobolov meg egy az
174
 egyik srác a szakaszból kihallgatásra vitte…”
„…Minden cucc ott volt a faluban, tudják, azokban a kunyhókban.
Eldugva a kunyhókban. Taposóaknák, rizs. cukor, pácolt hal… minden
jó, ha esetleg egy csíkszemű vietkongnak kedve szottyanna beugrani…”
Amikor hétfő délután fél négykor Teddy bement Mark szobájába, a
kisfiú éppen tévét nézett. April a barátnőjénél volt, ezért Teddy úgy
gondolta, most nyugodtan beszélgethet a fiával. Nyomban odalépett a
tévékészülékhez, kikapcsolta, megállt a képernyő előtt Markkal
szemben, és jelbeszeddel azonnal hozzá is látott a mondandójához,
mintha már jó ideje készülődött volna rá, ujjai villámgyorsan
mutogatták a szavakat.
Beszélgettünk apuval. El kell mondanod nekünk, mi folyik itt.
– Semmi, mami.
Akkor miért fakadtál sírva tegnap, amikor jöttünk haza a
különóráról?
– Csak azért, mert már nem vagyunk olyan jó barátok Aprillel –
válaszolta Mark. – Csak ennyi. Tényleg nincsen más baj, mami.
Akkor miért nem mondtad el ezt apunak?
– Ezt nekünk kell megoldanunk Aprillel – mondta a kisfiú, és
megvonta a vállát. – Ez olyan gyerekdolog, tudod – lette hozzá, és
megpróbálkozott egy erőtlen mosollyal.
Teddy mélyen a szemébe nézett.
Valamit nem mondasz el nekünk, mutogatta. Mi az, Mark?
– Semmi.
Valami mást is ellopott April barátnője?
– Nem. Nem tudom. April nem mondta, hogy… Mert ha az a lány
tolvaj…
– Nem erről van szó, mami.
Akkor miről, Mark, a mindenségit neki? Teddy tekintete szikrákat
szórt, ujjai vibráltak. Most azonnal mondd meg!
Mark tétovázott.

175
 M-a-r-k, mutogatta Teddy, és kezével az egyszerű szóból
figyelmeztetést formált.
– Füveztek – mondta a fiú. Kicsoda?
Villogó szemek, sebesen táncoló ujjak.
– Lorraine meg a nagyobb fiúk. Hol?
– A buliban múlt kedden. Meg még néhány lány is. April? – kérdezte
nyomban Teddy.
– Nem tudom. Lorraine szobájában voltak. Az ajtó be volt zárva.
April is odabent volt? Mark megint tétovázott. Odabent volt?
– Igen, mami.
Biztos vagy ebben. Mark?
– Tudom, milyen szaga van a fűnek, mami. Teddy bólintott.
Köszönöm, kisfiam.
– Most bajba kevertem Aprilt? – kérdezte Mark.
Nem, épp ellenkezőleg. Megóvtad őt attól, hogy bajba kerüljön,
mutogatta el Teddy, majd szorosan magához ölelte a fiát, és
megpuszilta a feje búbját.
Aztán bement a hálószobába, kinyitotta a laptopot, és küldött egy e-
mailt a férjének.
– Patrícia?
– Ó, szia, Ollie!
– Hogy vagy?
– Remekül. Most értem haza. Mi újság?
– Gondolkoztam egy kicsit, Patrícia. Tudod, kész őrület van a Glock-
gyilkosságok miatt…
– Azt elhiszem.
– Úgyhogy arra gondoltam… kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá…
szóval lehet, hogy nem lesz időm bevásárolni, mert nem ám akármilyen
vacsorát akarok főzni neked…
– Semmi gond, Ollie. Legyen akkor inkább egy másik este?

176
 – Nem, én mást találtam ki. Arra gondoltam, hogy átjöhetnél
villásreggelire vasárnap délelőtt… és nem vacsorára előző este… sokkal
egyszerűbb lenne. Sütnék palacsintát…
– Az fincsi, imádom a palacsintát. De az július negyedike lesz, nem?
– Igen, az – válaszolta Ollie, és hirtelen arra gondolt, hogy nagyon
elszúrta a dolgot. – Igen, az negyedike. Baj?
– Nem, nem. Sőt, az egész napot együtt tölthetjük, aztán este
megnézhetnénk a tűzijátékot.
– Én is pont erre gondoltam. De lazán adjuk elő a dolgot, rendben?
Farmer meg ilyesmi.
– Részemről rendben – mondta Patrícia. – Egy szép, nyugis
vasárnap.
– Aztán este a tűzijáték – tette hozzá Ollie.
– De alacsony zsírtartalmú palacsinta lesz, nem?
– Naná, hogy alacsony zsírtartalmú.
– Nagyszerű. Jó ötlet volt. Hány órára gondoltál?
– Tizenegy jó lenne neked?
– Tökéletes. Akkor vasárnap találkozunk!
– Jól van – mondta Ollie. – Jól van, Patrícia. Csak lazán, rendben?
Farmernadrág.
– Oké, farmernadrág. Szia!
– Szia, Patrícia! – búcsúzott el Ollie, és letette a telefont. Hevesen
dobogott a szíve.
Úgy érezte magát, mintha most tervezett volna meg egy betörést a
cukorkaboltba.
A veteránok történetei vég nélkül folytatódtak.
„.. .Ez nem az én rajom volt, hanem egy másik raj a D században.
Tudják, ugye, mi az ábra? Vagy nem? Van a század, benne kettő, három
vagy negy szakasz, a szakaszban meg kettő, három vagy négy raj. Egy
szakaszban csak kilenc vagy tíz katona van. Az a srác, aki lelőtte a nőt,
egy másik rajban volt…”
…..Hét bunkert és két alagutat pucoltunk ki. Találtunk
177
 tizenkét 81 milliméteres lövedéket. 11 200 kézi fegyvert, több mint
egy tonna rizst és egy orosz rádiót…”
…..Bekerítő manőver volt, olyasmi, mint egy falu elleni
támadás, állandóan ezt csináltuk. Amikor felkel a nap, üss rajta a
sárgán, még meglepődni se legyen ideje. De tudták, hogy jövünk,
felsorakoztak puskákkal meg gépfegyverekkel, mi meg besétáltunk a
csapdába… „
…..Sobolov simán ott maradhatott volna a robbanás után.
De csak megvakult.”
Már valamivel öt óra múlt hétfő délután, mire Meyernek és
Carellának sikerült megtalálnia a hadnagyot, aki az Ala Moana
hadművelet idején, 1966 decemberében, majdnem harminckilenc évvel
korábban, a D században szolgálatot teljesítő, közel kétszáz katona
parancsnoka volt. Danny Freund-nak hívták. Hatvanegy éves volt,
őszült és erősen sántított…
– Háborús emlék – mondta a nyomozóknak.
...eltöltött egy kellemes napot az ügyvédi irodájától távol, két
unokájára vigyázott a parkban. Miközben a közelben lévő hintákon a
gyerekek majd' felrepültek az égbe, Freund visszaemlékezett azokra az
időkre, melyeket a legszívesebben elfelejtett volna.
– Nem tudom, mit sikerült kideríteniük Solobovról – kezdte –, de
annyit elmondhatok maguknak, hogy nem sok könnyet ejtettünk érte. A
legrosszabb fajta katona volt, az a rajparancsnok, akit minden katona
gyűlöl. Aljas gazember volt, higgyék el nekem.
– Néhány ember az ön századából valami incidenst említett egy
vietnami nővel kapcsolatban – mondta Meyer. – Miről van szó?
– Egy hadbírósági tárgyalásról, amire sohasem került sor. Max
bíróság elé akarta állítatni ezt a srácot…
– Milyen srácot?
– Egy húszéves fiút a rajából. Lelőtt egy vietnami nőt. Sobolov
megvádolta a 32-es cikkely alapján. Ez olyasmi, mint egy
vádesküdtszék a polgári jogban. A bíráknak meg kell állapítaniuk, hogy
178
a szóban forgó bűntényt valóban elkövették-e, illetve hogy indokolt-e a
feltevés, miszerint a megvádolt személy követte el a bűntényt. A srác
azt állította: parancsot kapott rá, hogy lelője azt a nőt. Méghozzá
Solobovtól. A hadbírók nem vitték tovább az ügyet a következő szintre,
hanem…
– Mi lett volna a következő szint?
– Nem javasolták a hadbírósági tárgyalás elrendelését.
– Vagyis a srác javára döntöttek, nem? – kérdezte Carella.
– Attól függ, honnan nézzük. Egy elmarasztaló hadbírósági ítélet
büntetéssel járó leszerelést von maga után. LL vagy KMM. De a bírók
úgy döntöttek, hogy…
Látta, hogy a két nyomozó értetlenkedve néz rá.
– Lefokozás és leszerelés – magyarázta Freund. – És katonához
méltatlan magatartás. Ez minden juttatás és járandóság elvesztését vonta
volna maga után. A srácnak meg az jutott, amit úgy hívnak, hogy egyéb
okból való leszerelés. Ez is több juttatás megvonását jelenti. A
legfontosabb talán az, hogy a sereg nem állja a leszerelt katona főiskolai
tandíját.
Freund a fejét csóválta. Egy pillantást vetett ide-oda repkedő
unokáira, majd azt kiabálta: – Fiúk! Ideje indulni? –
Felállt a padról. – Solobovnak a haja szála sem görbült. Na persze, ez
így nem igaz. Hiszen végül megvakult. De mivel tényleg ő adta a
parancsot a fiatal nő meggyilkolására, bármi jutott is neki,
megérdemelte. Már Ala Moana előtt is éjjelnappal füvezett. Ha nem
kapta meg a napi adagját, semmire sem lehetett használni. Egy
faszkalap, egy szadista, egy drogfüggő nyavalyás, hát ez volt Max
Solobov őrmester. Amikor elvesztette a látását a robbanásban, a
szakaszban mindenki ujjongott. Ha ott pusztul, még hangosabban
ujjongunk.
– Ami ezt a katonát illeti, akit megvádolt – szólalt meg Meyer. –
Nem emlékszik a nevére?
– Valami Charlie. Mint az ellenség.
179
 – Charlie micsoda?
– Hadd gondolkozzam egy kicsit – mondta Freund, és elindult a
hinta felé. A két nyomozó követte. – Megvan! Úgy hívták, hogy…
Jennifer Purcell egy bérházban lakott Riverhead azon részén, ami
valamikor az olasz negyed volt. A most már főleg Puerto Ricó-iak által
lakott környék kezdett valamelyest divatossá válni a fiatalabbak
körében, ugyanis nagyon közel volt a városhoz: a Forbes Avenue alig
húszpercnyire volt Isola belvárosának szívétől.
Pénteken délután fél hatkor Jennifer beengedte Hawest a lakásába, és
rögtön elnézést kért rendezetlen külseje miatt. –Hétfőnként a nappali
műszakban dolgozom – mondta –, és ebédidőben mindig hatalmas a
tömeg. Még nem volt időm rendbe szedni magamat. – Arról is
tájékoztatta Hawest, hogy pincérnőként dolgozik egy Paulie nevű
étteremben a belvárosban, és elnézést kért, amiért reggel nem tudott
beszélni vele, de már tényleg indulóban volt, amikor a nyomozó
telefonált.
Ahogy a hangja alapján Hawes azt sejtette, a nő a húszas évei vége
felé járt. Farmert viselt és gyapjúpólót, haját lófarokba fogta, nem volt
kifestve, még csak rúzs sem volt az ajkán. Egyszerűen öltözködő nő.
Kissé túlsúlyos. Leültek a konyhaasztalhoz, és kávéztak.
– Maga szerint megtalálják a gyilkost? – kérdezte a nő.
– Dolgozunk rajta – felelte Hawes.
– Az újságok azt írják, hogy egy sorozatgyilkos a tettes. Hogy a
nagyanyám csak egy találomra kiválasztott áldozat volt.
– Hát, tudja, az újságok sok mindent írnak – mondta Hawes.
– Figyelemmel kísérem az ügyet. Nem a nagymamám miatt. Az a
helyzet, hogy nem is ismertem őt. Tudja, fogta a sátorfáját és eltűnt.
Még csak nem is kereste többé a saját gyerekeit. Azért ez fura, nem
gondolja? Hogy egy asszony így otthagyja a gyerekeit. Egy nyolc- meg
egy tízéves kicsit. És aztán soha többé nem próbálja elérni őket. Még
csak nem is beszélt velük. Szerintem ez nagyon furcsa. Az apám
nagyon megvetette őt.
180
 – Ő volt a fiatalabb vagy az idősebb?
– Az idősebb. Tízéves volt, amikor az anyja elment.
– Még él?
– Nem, tizenkét éve, negyvennyolc éves korában meghalt rákban.
Nagyon fiatal volt. Örökletes a családban. A nagyapám is rákban halt
meg. Luke. Bár ő idősebb volt, már elmúlt hetvenhat. Hét éve ment el.
Én őt okolom mindenért.
– Mármint kit?
– A nagyanyámat. Helent. Ahogy otthagyta a gyerekeit. A rák
kialakulása közvetlenül visszavezethető a stresszre. Nagyapám fiatal
ember volt, amikor a felesége elhagyta a családot. Harminchárom éves
volt, úgyhogy tényleg fiatal. A két fiú tíz meg nyolc. Egyedül nevelte
őket, nem házasodott meg újra. Nagyon szoros volt a kapcsolata a
fiúkkal… érthető, hiszen nem volt anyjuk. Aztán… tudja… apám
fiatalon halt meg. Utána alig találkoztam a nagybátyámmal… szép
lassan eltűnt az életünkből.
– Az édesanyja még él?
– Igen. Újra megházasodott. Floridában él. Egy zsidó férfihez ment
feleségül. – A nő nem folytatta rögtön, ölében összekulcsolt kezére
nézett. – Hát, most már nincs valami nagy családi élet. Tudja, egyke
vagyok. Utoljára hét éve láttam a nagybátyámat, a nagyapám temetésén.
Olyan… hát, nem is tudom… tartózkodónak tűnt. Agglegény volt, vett
magának egy házat Sands Spiten, ott élt. Akkoriban egy cipőboltban
dolgozott, cipőket árult. Attól fogva, hogy leszerelt, egész életében
eladó volt. Tudja, megjárta Vietnamot. A háború után lemezeket árult.
Egy zeneboltban. Nagyon kedveltem. Azt hiszem, a nagyanyám
mindenkinek súlyos sérüléseket okozott. És szerintem senkinek sem
sikerült kigyógyulni a sérülésekből. Kettejüket a rák vitte el. A stressz.
Rák. Helen Reilly. A nevét sem tudtam, amíg nem olvastam az
újságban, hogy megölték. Úgy értem, nem tudtam, hogy ő a
nagymamám, amíg nem láttam, hogy korábban Helen Purcellnek

181
hívták. De aztán kapcsoltam. És… meg kell mondanom… örültem.
Örültem, hogy valaki meggyilkolta.
Csönd ült a parányi konyhára.
– Tudom, hogy szörnyű ilyet mondani. Isten bocsássa meg nekem.
De ezt éreztem.
– Beszélt róla a nagybátyjával?
– Miről?
– Az anyja haláláról. Helen Reilly haláláról.
– Nem. Az előbb mondtam, hogy utoljára a temetésen…
– Igen, de arra gondoltam, hogy talán beszéltek egymással, miután
hallottak a gyilkosságról…
– Nem.
– Nem tudja, hol érhetem el őt?
– Nem, sajnos nem. Azt hiszem, még mindig Sands Spiten él, de
nincs meg a címe.
– Megmondaná a nevét?
– A nagybátyámét? Hát, természetesen…
206
– Tudom, hogy Purcell – vágott közbe Hawes. – De mi a
keresztneve?
– Charles – válaszolta a nő. – Charles bácsi.
Carella éppen elolvasta Teddy e-mailjét, amikor az íróasztalán
megszólalt a telefon. Kábán és döbbenten ült, a számítógép monitorjára
meredve egy pillanatig, mielőtt a kagylóért nyúlt volna.
– 87-es körzet, Carella – mondta.
– Steve? Enyhe akcentus.
– Ki beszél, kérem?
– Il tuo patrigno – válaszolta a hang. – A mostohaapád. Luigi.
– Valami baj van? – kérdezte nyomban Carella.
– Qualcosa non va? Mi baj lehetne? Rosszkor hívlak? Hány óra van
nálatok?
– Majdnem hat – felelte Carella.
182
 – Itt mindjárt éjfél – mondta Luigi. – Az anyád már alszik. Carella
várt. Talán mégis baj van? Minek köszönhető ez a
telefonhívás Milánóból? Ahol mindjárt éjfél.
– Anyu jól van? – kérdezte.
– Jól, igen. Ma együtt ebédeltünk a városban, aztán anyád elment
vásárolni. Nagyon fáradtan jött haza. Késő este megvacsoráztunk, ő
meg nyomban lefeküdt. – Luigi elhallgatott. – Gondoltam, felhívlak,
hogy megkérdezzem, come va, mi újság van nálatok. Nem zavarlak,
ugye?
– Nem, dehogy zavarsz. Mit vásárolt?
– Mindenféléket, amire szükségünk lesz az új lakásban. Nem
bútorokat, hiszen én bútorokat gyártok, annyi van belőlük, amennyit
csak akarunk. Törülközőket vett, ágyneműt, edényeket, lábosokat,
ilyesmit. Tudod, vettük ezt az új lakást…
Vettük, ismételte el magában Carella. Vettük ezt az új lakást. Nem
vettem. Úgy gondolta, ez jó jel. Igazi kapcsolat. Olyan, mint az övé
Teddy-vel.
– …a Via Aristón, a park közelében. Nyolc szoba, lesz hely bőven,
ha eljöttök hozzánk a gyerekekkel. A hétvégén elmegyünk Comóba,
hogy megnézzük, milyen házat bérelhetnénk ki nyáron. Remélem, még
nem késtünk el. A tó egyórányira van innen, minden hétvégén oda
tudok majd menni, és ott töltöm majd az egész augusztust, amikor
szabadságon leszek. Akkor meglátogathatnátok minket a gyerekekkel.
Ígérem, hogy olyan házat veszünk ki, amiben lesz elég hely. Valami
szépet a tó mellett. Hogy vannak a gyerekek, Steve?
Carella nem válaszolt azonnal.
– Jól – mondta végül. – Te is tudod, milyenek a tinédzserek. Egy
hete volt a születésnapjuk.
– Megkaptátok, amit Luisával küldtünk? Vagyis anyuval.
– Nem, még nem.

183
 – Madonna, ma com 'é possibile? Gyorsfutárral küldtük el az
ajándékukat. Holnap majd szólok a titkárnőmnek, hogy nézzen utána.
Még nem érkezett meg? Ma che idioti!
– Majd felhívlak, ha megjött, ne aggódj – mondta Carella. Rövidke
ideig csönd volt.
– Miért mondtad, hogy én is tudom, milyenek a tinédzserek? –
kérdezte Luigi. – Valami baj van?
– Hát, tudod…
– Hadd halljam!
Carella ugyanezt a két szót szokta használni a gyanúsítottak
kihallgatása közben. Hadd halljam.
– Neked is vannak gyerekeid.
– Az én gyerekeimnek tinédzserkorú gyerekeik vannak? –mondta
Luigi. – Mi a baj, Steve?
És akkor, éppen úgy, ahogy a gyanúsított gyakorta egyszer csak
mély levegőt vesz, aztán kibukik belőle, hogy egy szekercével
felaprította a feleségét meg a kedvenc kanárijukat, Carella mély levegőt
vett, és azt mondta: – April füvezik.
– O, madonna! – kiáltott fel Luigi. – Mióta?
– Egy perccel azelőtt tudtam meg, hogy telefonáltál. Nektek is voltak
ilyen gondjaitok, amikor a gyerekek még kicsik voltak?
Neki April még mindig „kicsi” volt. Rúzs. Magas sarkú cipő. Kicsi.
De már tizenhárom éves. És füvezik.
– Volt. De nem droggal, bár abból itt is rengeteg van – felelte Luigi.
– Amikor Annamari tizennégy éves volt… rossz társaságba
keveredett… ugye, így mondják?
– Igen, így.
– Alkohol, vad bulik, minden, amit csak akarsz. Tizennégy éves volt!
Az én kicsikém!
– Hát igen – mondta Carella. – Ez van, Luigi. –Azonnal beszélj
Aprillel. Meg kell tudnia, hogy ezt nem
tűrjük ebben a családban.
184
 – Te is rögtön beszéltél vele?
– Abban a pillanatban, hogy megtudtam, mi folyik. Egy hónapig nem
engedtük ki a házból. Amíg meg nem szabadult azoktól a rossz
emberektől. Megmondtam neki, hogy felhívom a rendőrséget! Ne de
Steve, te magad vagy a rendőrség, nem? Mondd meg neki! Ezt nem
lehet megengedni! Nem hozhat szégyent a családra! Luisa nem élné túl!
Elmondjam neki? Akarod, hogy elmondjam neki, Steve? Figliolo,
elmondhatom anyunak?
Figliolo, gondolta Carella. Fiam, gondolta. Elmondhatom anyunak?
– Még ne, Luigi – mondta. – Majd felhívlak, miután beszéltünk
Aprillel. Talán így jobb lesz.
– Si, meglio cosi. Várni fogom a hívásod. Teddyt sokszor puszilom.
Kérlek, értesíts róla, mi történik.
– Megígérem, hogy hívni foglak.
– Allora, ci sentiatno presto – mondta Luigi, és letette a telefont.
– Kösz… – kezdte Carealla, de már csak a tárcsahang búgott a
fülébe.
Majdnem azt mondta: kösz, papa. Hát, majd legközelebb, gondolta.
Némán elpróbálta a két szót. Kösz, papa.
Aztán hangosan a süket telefonba: – Kösz, papa. – Majd még
hangosabban: – Kösz, papa – és finoman letette a kagylót.
A limuzin még negyed hétkor sem érkezett meg, ezért Charles
Purcell visszament a szállodába, és megkérte a recepcióst, hogy hívja
fel a limuzinkölcsönzőt. A diszpécser közölte vele, hogy a kocsi elakadt
a csúcsforgalomban a Calm's Point híd közelében.
– Most hol van? – kérdezte Charles.
– Már felhajtott a hídra, uram. Charles az órájára pillantott.
– Akkor törölje a rendelést – mondta. – Fogok egy taxit.
– Sajnálom, uram, mi…
– Semmi gond, talán majd máskor – szólt közbe Charles, és letette a
telefont. Kiment a szálloda elé, és megkérte a portást, hogy intsen le
neki egy taxit. Miután beült, megadta a sofőrnek Reggie címét a North
185
Hastingson, és közölte vele, húszdolláros borravalóra számíthat, ha fél
hét előtt odaérnek. Megint az órájára nézett. A taxi csikorgó kerekekkel
indult meg.
Charles fél hétre foglalt asztalt az étteremben, de már látta, hogy az
átkozott limuzinkölcsönző miatt késni fognak vagy negyedórát. Persze
lehet, hogy van még elég idő, pláne, hogy ez a taxis így szlalomozik az
autók között. Fantasztikus, hogy milyen hatást lehet elérni azzal, ha az
ember kilátásba helyez egy kis pénzt. Charles kezdett egészen
hozzászokni ehhez az életstílushoz. Kár, hogy nem tart örökké, na de
mint tudjuk, semmi sem tart örökké.
Amikor a taxi odaért, Reggie a bérház előtti lépcsőn várakozott.
Charles szólt a sofőrnek, hogy ne kapcsolja le a taxiórát, aztán kiszállt a
kocsiból, és vigyorogva megindult a lány felé, amikor hirtelen egyszerre
több minden is történt villámgyorsan. Abban a pillanatban Charies úgy
érezte, megint Vietnamban van: ott volt úgy, hogy váratlanul minden
felrobbant körülötte, és először nem is tudta, hogy mindez vele történik,
hogy a támadás ellene irányul.
A férfi, aki mintha a semmiből termett volna ott, talán száznyolcvan
centi magas lehetett, széles válla és izmos felsőteste volt: egy farmert,
fekete pólót és fekete edzőcipőt viselő, nyolcvan kilós gorilla
masírozott Reggie felé, aki a lépcsőn állt, és a másik irányból közeledő
Charies felé fordult. Amikor felismerte, elmosolyodott, és elindult
feléje. Abban a pillanatban a fekete pólós férfi megragadta a jobb
csuklóját, és lerántotta a lépcsőről a járdára. Miközben Charles
döbbenten és hitetlenkedve figyelte, mi történik, a férfi arcon ütötte
Reggie-t, de olyan erővel, hogy a lány hátra is zuhant volna, ha nem
szorítja a csuklóját.
– Eltévedtél? – kérdezte kedvesen, és megint megütötte a lányt.
– Hé, te – kiáltotta Charles, mutatóujját a férfire szegezve. A
következő pillanatban már futott a férfi felé, aki maga után vonszolta
Reggie-t a járdán. A lány mélyen kivágott, csillogó, ezüstszínű ruhát
viselt, magas sarkú, lakkbőr szandált. Megpróbált ellenállni, de a férfi
186
erősen szorította a csuklóját, és amikor Reggie ki akarta húzni, a férfi
újra megütötte, aztán megint. De ekkor Charies a férfire vetette magát.
– Mi? – mondta a férfi, és úgy rázta le magáról Charlest, mint kutya
a vizet. Charles megint nekirontott. A férfi kemény ütést vitt be az
arcára. Charles orrából dőlni kezdett a vér. – Te rohadék! – üvöltötte
Reggie, lekapta lábáról az egyik szandált, és sarkával a férfi feje felé
suhintott. A fekete pólós hárította az ütést. Felemelte a kezét, hogy
megint megüsse Reggie-t, amikor is váratlanul meglátta a pisztolyt
Charles kezében.
– Hékás! – próbálta figyelmeztetni Charlest, de az már lőtt. Reggie
sikítani kezdett.
Charles újra és újra meghúzta a ravaszt, addig tüzelt, amíg a tár ki
nem ürült.
A taxi felbőgő motorral elhajtott a járda mellől.
– Te jóságos isten – suttogta Reggie. Charles megfogta a kezét.
Együtt rohantak el a sötét éjszakába.
A 87-es körzet kiváló nyomozói még késő este is dolgoztak.
Pontosabban kora hajnalban is, hiszen két perce már kedd volt, június
huszonkilencedike. Égtek a vágytól, hogy elmondják egymásnak,
milyen mesteri módon derítették ki a nevét a fickónak, aki gyanújuk
szerint öt embert nyírt ki ugyanazzal a Glockkal. Igen, mindannyian,
egymástól függetlenül rábukkantak egy névre – fanfar és görögtűz!
Illetve pontosabban egy név különböző változataira, de nem lehetett
vitás, hogy ugyanarról a névről van szó. Mindegy, hogy Carlie, Chuck
vagy Charlie, a keresztnév minden kétséget kizáróan Charles, a
vezetéknév pedig bizonyosan Purcell.
De talán ennél is fontosabb fejlemény volt – és Hawes úgy érezte,
ezért őt illeti az elismerés, ugyanis ő tudta meg Jennifer Purcelltól, hogy
Charles bácsikája talán még mindig Sands Spiten él –, hogy a
telefonkönyvben megtalálták Charles Purcellt: Russel megyében, egy
Oatesville nevű kisvárosban élt, alig egyórányira a várostól. A bűnügyi
szervek nyilvántartásából kikeresték a Russel megyei seriffhivatal
187
telefonszámát. Hawes bonyolította le a telefonhívást, egy Lyall Fan-
nevű seriffhelyettessel beszélt. Azt kérte tőle, hogy vegyék őrizetbe a
Graham Lane 410 szám alatt élő Charles Purcellt, egy gyilkossági ügy
gyanúsítottját, és szállítsák át a városba. Farr azt felelte, hogy pusztán
udvariasságból őrizetbe veszik a férfit, de az szóba sem jöhet, hogy át is
szállítsák, ugyanis Russel megyében súlyos munkaerőhiánnyal
küszködnek. Hawes, mást nem tehetvén, beleegyezett abba, hogy csak
őrizetbe veszik és fogva tartják a gyanúsítottat- Farr húsz perccel
később visszahívta, és arról tájékoztatta, hogy a házban sötét van,
minden ajtó zárva. Most mi legyen? Hawes azt felelte, hogy törjenek be
a házba, egy gyilkosságsorozat első számú gyanúsítottja él ott. Farr
közölte vele, hogy Russel megyében ez házkutatási parancs nélkül nem
megy. Ráadásul a szomszéd látta, hogy Purcell bőrönddel távozik a
hónap elején. Azt mondta, hogy azt tervezi, eltölt egy kis időt a
városban.
– Azóta üres a ház – mondta Farr.
– Hol a városban? – kérdezte Hawes.
– Tessék?
– Hol tölt el egy kis időt a városban?
– Azt nem mondta meg. Nekem nagyon úgy fest, hogy elkéstek egy
kicsit.
Úgy tűnt, van valami igazság a szavaiban. Ám csak egy ideig.
Ugyanis két perccel háromnegyed egy után telefonon jelentkezett Dávid
Bannerman nyomozó a 87-estől alig négy kilométerre lévő 86-os
körzetből.
Bannerman elmondta a nyomozó kollégáknak, hogy először úgy
tűnt, családon belüli erőszak tipikus esetéről van szó. A hölgy levegőzik
a ház előtt, férje vagy barátja odamegy hozzá, kiabálni kezd vele, aztán
többször is megüti. Egyszerű, hétköznapi családi veszekedés, olyasmi,
amit egy járőr minden gond nélkül kezelni tud.
Aztán hirtelen valami egészen más lesz belőle. Egy fickó kiszáll a
taxiból, előhúz egy pisztolyt, odamegy a pasashoz, aki a nőt ütlegeli, és
188
beléereszti a tárat. Tizenhét golyó, a járdán heverő pasas úgy néz ki,
mint egy darab ementáli sajt. Na most, ez alapján teljesen úgy néz ki a
dolog, mintha egy alvilági leszámolás lenne, nem igaz? Beleeresztesz
valakibe egy tárat? Akkor azt akarod, hogy tutira kinyúvadjon, nem
igaz? Ráadásul a szétlyuggatott pasasról kiderült, hogy már fiatalkorú
elkövetőként megalapozta a priuszát. Vagyis biztosan valami alvilági
szarságról van szó, ugye?
– Az egyik szemtanútól megkaptuk a lövöldöző férfi személyleírását
– mondta Bannerman. – Körülbelül száznyolcvan centi magas, vékony,
sötétkék öltönyt és nyakkendőt visel. Kopasz. Tarkopasz. Se
pofaszakáll, se semmi. A szemtanú szerint nagyon sápadtnak tűnt.
Holtsápadtnak. Majdnem keletinek. Vagy aszkétának, a nő ezt a szót
használta. Sápadt aszkéta. Mint egy szent ember. A dalai láma? A
szemtanú a dalai lámára utalt, maga tudja, hogy néz ki? Én sem tudom.
De azért ez tetszik. Egy szent ember.
– Szent ember, az már biztos – mondta Carella.
Azon tűnődött magában, vajon miért mondja el ezt neki Bannerman
ilyen részletesen.
– így aztán arra gondoltunk, hogy valami kemény legény megkereste
ezt a Benjámin Bugliosit – így hívták az áldozatot –, és kinyírta. Ilyen
egyszerű. Csakhogy tíz perccel ezelőtt megkaptuk a ballisztikai
vizsgálat eredményét…
Aha, mondta magában Carella.
– …és kiderült, hogy a fegyver, amivel elintézték Bugliosit, ugyanaz
a 17-es model, amit öt korábbi gyilkosságban használtak. Ezekben az
ügyekben pedig már maguk nyomoznak. Vagyis érvényben van az Első
Áldozat szabály, haver, úgyhogy most már hat áldozattal kell
bíbelődniük. Mazeltov.
– Kösz – mondta Carella.
A falióra az őrszobán egy óra huszonhét percet mutatott. A
számítógépes nyilvántartásból kiderült, hogy Benjámin „Bögöly”
Bugliosit először testi sértését ítélték el tizenhat éves korában. A
189
jóságos és megértő bíró felfüggesztette az ítéletet. A férfi legutolsó
összeütközése a törvénnyel – amúgy a tizenkettedik – hat évvel ezelőtt
történt, megint csak testi sértés, ezúttal súlyos. Úgy tűnt, ezt megelőzőn
kidobóemberként dolgozott egy Sophisticates nevű „klub”-nál, azaz egy
egyszersmind call-girl szolgálatként működő, alig-alig álcázott
nyilvánosházban. Egy alkalommal egy részeg és duhaj vendég
megpróbálta bedugni a pisztolya csövét a klub egyik szűz lányának a
hüvelyébe. Bugliosi lehajította a férfit a lépcsőn, többször a falba verte
a fejét, majd kivonszolta a járdára, és véres masszává rugdalta a
koponyáját. Ráadásul zuhogó esőben. Hm-hm. Nem csoda, hogy
mindennek következményeként lehúzott néhány évet a Castleview
börtönben.
A „Bögöly” priuszából továbbá az is kiderült, hogy tavaly
novemberben szabadlábra helyezték, a jelek szerint ismét munkába állt
nagy kedvvel, és az előírt időszakonként engedelmesen jelentkezett a
kijelölt nevelőtisztnél. A nevelőtiszti hivatal ekkor már zárva volt,
egészen másnap reggel kilencig. Az FBI elemzései azt mutatják, hogy a
gyilkosságok egyre kegyetlenebbek, ahogy múlik az idő…
(Tizenhét golyó a legutóbbi esetben.)
Ha Purcell tényleg sorozatgyilkos…
(Immáron hat áldozat volt.)
– Nézzünk utána, visszament-e Bugliosi a bordélyházba – javasolta
Carella.
Jó ideje volt már annak, hogy akár Carella vagy Meyer egy
nyilvánosházban jártak volna hajnali fél háromkor. A Sophisticates
nevű műintézet egy teljes négyemeletes épületet foglalt el egy csöndes
belvárosi mellékutcában. Szemerkélni kezdett az eső, mire a nyomozók
bejelentkeztek a földszinti kaputelefonon; odafent mindenkinek elég
ideje maradt arra, hogy felhúzza a nadrágját vagy felkapja a bugyiját, de
mivel Carella és Meyer nem az erkölcsrendészetről érkezett, ez egy
cseppet sem zavarta őket. Amikor tízperces várakozás után végre
bejutottak az előtérbe, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, sőt,
190
már-már otthonos volt a hangulat, és ez mit sem változott, amikor
beléptek az emeleti váróba, ahol neglizsébe és csipkés ruhába öltözött
fekete, fehér, latin és ázsiai hölgyek lebzseltek, de egy teremtett lelket
sem lehetett látni közösülés vagy valamilyen más csúf tevékenység
közben.
Az egyik lány tényleg gyönyörű volt. A nyomozók úgy becsülték,
hogy huszonöt körül lehet, szőke volt és magas, fekete selyemköntöst
viselt, alatta macskanadrágot és szűk melltartót. Sugárzó mosollyal
üdvözölte őket, jóllehet, minden bizonnyal tudta róluk, hogy rendőrök.
Carella egy pillanatra elgondolkozott magában, vajon mi a fenét keres
egy bordélyházban – na nem mintha a füstüveggel bevont falak és a
puha, bársonyborítású pamlagok elárulták volna, hogy mi is ez a hely.
Inkább úgy nézett ki. mint egy elegáns szálloda különterme. Ami azt
illeti, csak egyetlen férfi volt a helyiségben, egy nagydarab, fekete
pasas, aki Rogerként mutatkozott be, és közölte, hogy ő az üzletvezető
az éjszakai műszakban, nem parancsolnak az urak egy csésze kávét?
– Benjámin Bugliosi – mondta Meyer.
– Benny, a Bögöly – tette hozzá Carella. Roger üres tekintettel nézett
rájuk.
– Itt dolgozik?
– Az én műszakomban nem.
– Akkor kinek a műszakjában?
– Nem ismerem ezt a férfit – jelentette ki Roger.
– Nem tudja véletlenül, hol lehetett tegnap este fél hét körül?
– Éjfélkor jöttem be dolgozni – válaszolta Roger.
– Azt keressük, aki meggyilkolhatta őt az előbb említett időpontban.
– Te jó isten! – szisszent fel Roger.
– Magas, fehér fickó, és olyan kopasz, mint én – mondta Meyer.
– Egyiküket sem ismerem – mondta Roger.
– Én viszont mind a kettőjüket – szólalt meg a szőke gyönyörűség.
– Fogd be, hülye picsa – förmedt rá Roger. –Elküldték…
– Azt mondtam, hogy fogd be a szádat! – Roger elindult feléje.
191
 – Nyugalom – mondta Meyer, és tenyerét Roger mellkasához
nyomta. Roger keze ökölbe szorult, a szeme szikrákat szórt. De a férfi
megállt.
– Hogy hívják, miss? – kérdezte Carella.
– Trish – válaszolta a lány.
Elmondta, hogy két hete, úgy nagyjából akkor…
– Az ember elveszti itt az időérzékét. Két hete volt? Hát, nagyjából
akkor. Ezzel a lánnyal, Reginával – ez az igazi neve – kaptunk egy
egész éjszakás megbízást. A kopasz fickóhoz kellett mennünk, akiről
Rögeinek beszéltek. Úgy nézett ki, mint egy szerzetes, nem volt haja, de
még szemöldöke vagy szempillája sem. Akkora volt neki, mint egy
csődörnek, de sehol semmi szőr rajta, fura. Egész éjjel vele voltunk…
ez kedd este volt, tizenkilencedike, ugye? Az két hete volt? Ma
hányadika van?
– Huszonkilencedike – felelte Carella. –Már?
– Bizony.
Roger irodájában ültek, csukott ajtó mögött. Trish állandóan
hátrapillantott az ajtóra, attól félt, hogy egyszer csak kinyílik, ott áll
Roger, és azt mondja neki, hogy fogd be, hülye picsa.
– Tehát akkor kevesebb, mint két hete volt – mondta Trish és
megvonta a vállát. A köntös lecsúszott az egyik válláról. Lusta
mozdulattal visszahúzta. – Na mindegy, a lényeg az, hogy Regina utána
nem jött be dolgozni. Betelefonált, hogy megjött neki, de aztán semmi,
néma csönd. Itt nem szeretik a szabadúszókat, ugye értik, mire
gondolok? Hallottam, amikor azt mondták a Bögölynek, hogy keresse
meg és leckéztesse meg. Megpróbáltam felhívni Reginát, hogy
figyelmeztessem, de nem vette fel a telefont, az üzenetrögzítője sem
volt bekapcsolva, ez pedig fura dolog egy kurvánál. Telefon nélkül egy
kurva nem boldogul, értik, ugye? Arra gondoltam, biztosan
megegyezett a kopasszal. A pasi úgy szórta a pénzt, ahogy manapság
már nem szokás. Nagyon ellátta a baját a Bögöly?
– Nem tudjuk – válaszolta Meyer.
192
 – Remélem, nem – mondta a lány, és ismét vállat vont. A köntös
megint lecsúszott a válláról. Most már nem fáradt vele. hogy
visszahúzza. – Jobb lenne, ha többet nem jönnék ide, mi? – kérdezte, és
újra hátrapillantott az ajtóra.
– Térjünk vissza a tizenkilencedikére. Ugye, akkor volt?
– Igen, akörül.
– Nem emlékszik a férfi nevére?
– Charles.
– Charles micsoda?
– Nem mondta meg. Nem szokták.
– Hol történt ez?
– Az Albermarle Hotelben. A belvárosban, a Holmanon.
Trish megint az ajtóra nézett. A válláról lecsusszant köntösben, a
szűk melltartóba szorított, kibuggyanó keblével, ölbe tett kézzel ülve,
hirtelen olyan kétségbeesettnek tűnt, mint egy haleves kislány, akinek
belepottyant a nyalókája a homokozóba.
– Amikor elmennek, jöhetek magukkal? – kérdezte.
– Még soha senki sem tett értem ilyet – mondta Reggie.
Szorosan a férfihez bújt az Albermarle Hotel tizennegyedik emeletén
lévő lakosztály hálószobájában, az óriási ágyon; ebben a hatalmas
ágyban aludtak együtt… mióta is? Úgy tűnt, az idők kezdete óta.
Meztelenek voltak mindketten. Majdnem hajnali három volt; amint
visszaértek a szállóba, szerelmeskedtek, azóta pedig beszélgettek.
– Én hősöm – sóhajtott fel a lány.
– Jó kis hős vagyok – mondta Charles. De jólesett neki.
– Megölhetett volna. –Azt hittem, meg is fog.
– Te mesterlövész – mondta a lány vigyorogva. – Nagyon szeretlek,
Chaz.
– Én is szeretlek téged, Reg.
– Megöltél egy embert, hogy megments engem.
– Ne ilyen hangosan – figyelmeztette tréfásan a lányt Charles.
– Öltél már máskor is? Tudom, hogy voltál Vietnamban…
193
 – Június tizenhatodika óta öt másik embert öltem meg – mondta
Charles.
– Menj már!
– Hallottál a Glock-gyilkosságokról? Olvastál róluk? Én követtem el
őket.
– Mindjárt szívrohamot kapok!
– Ne, kérlek, ne…
– Komolyan beszélsz?
– Komolyan, esküszöm.
– Ne hülyéskedj!
– Nem viccelek. A tegnapi fickóval együtt már hat embert öltem meg
ebben a városban.
– És én még magamról hittem, hogy különleges vagyok – mondta a
lány, és kacérkodva szájon csókolta. – Miért ölted meg ezeket az
embereket. Chaz?
– A tegnap estit azért, mert bántott téged – felelte a férfi.
– Lehet, hogy tényleg különleges vagyok – mondta a lány, és újra
megcsókolta, de most komolyan. – És a többieket?
– Mert engem bántottak.
– Akkor jobb lesz, ha én nem bántalak.
– Tudom, hogy sosem tennél ilyet.
– Sosem – válaszolta Regina, a férfi szemébe nézett, a száját
tanulmányozta, aztán megérintette az arcát. – Jobb lenne, ha eltűnnénk
innen, nem? Hiszen te körözött bűnöző vagy.
– Nincs sok időnk – mondta Charles.
– Ugyan már, rengeteg időnk van. Nem lenne kedved elmenni
Mexikóba?
– De, jó lenne.
Regina bólintott. Néhány pillanatig csöndben volt. A férfi szorosan
magához ölelte.
– Akkor talán elmehetnénk Mexikóba – mondta végül Regina.
– Ahová csak akarsz.
194
 – Zavar, hogy kurva vagyok?
– Nem vagy kurva, Reg. A lány megint bólintott.
– Lehet, hogy tényleg nem – mondta.
Valami mozgolódás hallatszott a lakosztály nappalijából. Mindketten
felültek az ágyban, és ebben a pillanatban hat, golyóálló mellényt viselő
nyomozó nyomult be a hálószobába, pisztollyal a kezében. Állt
mögöttük egy pasas, frakkot és csíkos nadrágot viselt, egy kulcsot
tartott a kezében, és nagyon ijedtnek tűnt. Charles nyomban az
éjjeliszekrényen lévő Glockért nyúlt.
– Hozzá se érj, kopasz! – kiáltotta Meyer. Bagoly mondja
verébnek…
Mint hajdanán.
Tudják, mint a régi szép időkben.
Amikor idegen emberek öltek meg idegen embereket minden
különösebb ok nélkül.
Az utóbbi időben a gyilkosságok száma a városban kevesebb mint
napi kettőre csökkent. Ez bizony haladás. Tavaly ugyanilyenkor
háromszázhét volt az áldozatok száma; idén, a január óta eltelt
időszakban ugyanez a szám csak kétszázhetvenhárom. De ebben nem
volt benne az a tizenegy ember – köztük Benjámin Bugliosi –, akit
előző éjjel öltek meg, azaz, ahogy a bulvárlapok reggeli kiadásában
megjelent, a VÉRES HÉTFŐ-n.
Előző este fél hét óta, amikor Bugliosit lelőtték a North Hastings
753-as számú ház előtt, hat gyilkosság történt Calm's Pointon, egy
Majestában, és három Riverhead Laurelwood körzetében. Az egyik
riverheadi áldozatot többször mellkason szúrták, miközben megpróbálta
megakadályozni, hogy ellopják a fehérarany nyakláncát és keresztjét,
amit a nyakában viselt. A majestai áldozatot gyomron lőtték. Tizenhét
éves támadója a metróállomásra menekült, majd az őt üldöző rendőrök
elől a Dunready Street egyik mellékutcájába, ahol főbe lőtte magát.
Letartóztatásra csak a Bugliosi-ügyben került sor, a többiben nem.
Ám a kerületi ügyészi hivatalban nagy élet volt, és a hat helyettes
195
kerületi ügyész közül bárki válaszolhatott volna a 87-esből érkező
hívásra. Pusztán a szerencsének volt köszönhető, hogy éppen Nellie
Brand ment el a 87-es körzetbe kedden, hajnali négykor.
– Úgy néz ki – mondta neki Carella –, hogy a fickót egy cseppet sem
érdekli a dolog. Mármint az, hogy elkaptuk.
– Beismerte, hogy megölte mind a hatot? – kérdezte Nellie. Éjfél óta
dolgozott, de kifejezetten frissnek és tetterősnek
tűnt a bézs színű vászonkosztümben és a halványzöld blúzban. Szőke
haja rövidre vágva. A száját kirúzsozta, de nem volt kifestve.
– igen, mind a hatot – válaszolta Carella. – De azt mondja, hogy az
utolsó önvédelem volt. A menyasszonyát védte.
– A menyasszonyát? Na és vele mi a helyzet? – kérdezte Nellie.
– Erkölcsrendészeti vétségért senkit sem akarunk most lecsukatni –
felelte Carella. – Elengedjük.
– És mikor beszélünk Purcell-lel?
– Amint ideért a videós. Tíz perccel múlt négy.
Két perccel hajnali fél öt után kezdődött a kihallgatás.
Ekkorra a technikus már beállította a videokamerát, és készen állt rá,
hogy rögzítse a kihallgatást. A technikus már több száz kihallgatást vett
videoszalagra, és az igazat megvallva, az esetek többségében halálra
unta magát. Néha, egyszer-egyszer előfordul, hogy valami jó kis zaftos
történetet hall az ember: mondjuk, egy fickó majd megőrül, hogy
elmondja, mennyire élvezte, amikor tizenötször belemártotta a kést a nő
bal mellébe, majd vért szürcsölgetett a mellbimbójából. Mi tagadás, ezt
a videós is valamelyest izgatónak találta. De többnyire csak nagyon
prózai gyilkossági indítékokról hallani, melyek nem voltak olyan
rettenetesen izgalmasak. A technikus elnyomott egy ásítást, amikor a
gyanúsítottat megeskették, újra felolvasták neki a jogait, majd
megkérték, hogy mondja jegyzőkönyvbe a nevét és lakcímét. A férfi
közölte, hogy Charles Purcellnek hívják, és Oatsville-ben, a Graham
Lane 410 alatt lakik. Nellie megkezdte a kihallgatást.

196
 K.: Mr. Purcell, tudomásom szerint ön visszautasította a jogi
védelmet. Igaz ez?
V.: Nincs szükségem ügyvédre. K.: Tisztában van vele, hogy…? V.:
Nincs szükségem ügyvédre.
K.: Kérem, mondja jegyzőkönyvbe, hogy tájékoztatást kapott a jogi
védelemről, de visszautasította, és ügyvéd jelenléte nélkül is hajlandó
válaszolni a kérdéseimre.
V.: Igen. Úgy van. Lássunk hozzá.
K: Mr. Purcell. hol volt ön tegnap este fél hét körül?
V.: Elmentem a menyasszonyomért. Arra készültünk, hogy…
K.: Az ön menyasszonya…
V.: Regina Marshall. A North Hastings 753-ban lakik. Úgy volt,
hogy együtt vacsorázunk. Hazament átöltözni. A ház előtt várt rám,
amikor megtámadta a férfi, akit önvédelemből lelőttem.
K.: Vincent Bugliosi?
V.: Később tudtam meg a nevét, igen. Amikor lelőttem, fogalmam
sem volt, kicsoda. Csak azt tudtam, hogy bántja Reggie-t.
K.: Mond önnek valamit a Michael Hopwell név?
V.: Igen, ő az a pap, akit megöltem.
K.: Christine Langston?
V.: Igen, őt is megöltem.
K.: Alicia Hendricks?
V.: Igen.
K.: Max Solobov?
V.: Igen, megöltem.
K.: Helen Reilly? Őt is megölte?
V.: Megöltem mindegyiket.
K.: Miért ölte meg ezeket az embereket?
223
V.: Elszórakoztak az életemmel. K.: Bocsánat, azt mondja, hogy…?
V.: Elbaszták az életemet.

197
 Kilenc perccel fél öt után kezdett beszélni. Már felkelt a nap.
Aranyló fények szűrődtek be az őrszoba rácsos ablakán, de az
ablaktalan kihallgatószobába nem jutottak el, ahol Charles Purcell
elmondta nekik, miért gyilkolta meg azt az öt embert, akik érzése
szerint tönkretették az életét. Beszámolója kél perccel fél hat után ért
véget, amikor befejezte annak indoklását, miért ölte meg Max
Solobovot: a rajparancsnok őrmester volt felelős Purcell egyéb okból
való leszereléséért.
– Miatta nem mehettem főiskolára – mondta.
Csönd lett a helyiségben, eltekintve a videokamera szinte hangtalan
zürnmögésétől.
Nellie körbepillantott az egybegyűlt nyomozókon.
– Van valakinek kérdése?
– Végigmehetnénk rajtuk még egyszer? – kérdezte Ollie. – Ezúttal
időrendben?
Purcell újra végigment minden egyes gyilkosságon, időrendben oda,
aztán időrendben vissza is. Nyolcéves volt, Carlie-nak hívták, amikor
anyja elhagyta a családot…
Nekem is volt saját kulcsom, bementem a lakásba. Apám munkában
volt. a bátyám kosárlabdaedzésen, de anyámnak otthon kellett volna
lennie. Nagy csönd volt a lakásban. Az ablakokon besütött a nap.
Ketyegett a falióra.
Odamentem a hűtőszekrényhez, hogy igyak egy pohár tejet, és egyek
egy kis süteményt. Anyám mindig uzsonnával várt minket, amikor
hazaértünk az iskolából.
Volt egy levél a fridzsider ajtaján.
Egy kézzel írott levél.
Drága Andrew és Carlie..
Akkor még nem tudtam kiejteni, hogy „ Charlie”. csak nyolcéves
voltam.
Drága Andrew és Carlie…

198
 Bocsássatok meg nekem, de nélkületek kell elmennem. Ő nem
akarja az apátok gyerekeit.
Egy napon majd megértitek.
Anyu
Arra gondoltam: Ki nem akarja az apám gyerekeit? Ki nem akarja
Andyt meg engem? Mit fogunk majd megérteni? Nem volt a hűtőben se
tej, se sütemény.
– Megölte a saját anyját, a rohadt életbe! – mondta Parker.
– Miután elment, már nem volt az anyám.
Tízéves volt és még mindig Carlie-nak hívták, amikor a pap
molesztálta…
Nem zárt ajtók mögött történt, nem egy titkos kolostor eldugott
bemélyedésében, nem egy boltív alatti sötét sarokban, az ablakon
beszűrődő megtört fényben, nem egy csöndes, komor délután.
Fényes nappal történt.
Egy Chrysler kabrió első ülésén.
A kocsi teteje le volt hajtva.
Ragyogóan sütött a nap.
Rovarok zümmögtek a mezőn, a földút mindkét oldalán. Tízéves
voltam.
– Milyen kellemes így autókázni, nem, Carlie? Hát nem csodálatos?
– Nézd, Carlie.
– Nem, idenézz.
– Nézz az ölembe.
– Látod, Carlie?
– Nem, ne félj.
– Fogd meg, Carlie. Zümmögnek a rovarok.
– Igen, Carlie. Ügyes fiú vagy, Carlie. Keze a fejemen.
Irányít. Vezet.
– Ha lett volna anyám, ez nem történik meg – mondta Purcell.
Tizennégy éves volt, és Chucknak hívták, amikor egy tizenhárom
éves szépség nem volt hajlandó táncolni vele…
199
 A templom egy hatalmas, műmárvány épület volt a Laurelwood és a
már nem tudom, melyik utca sarkán. Volt benne valami nyomasztó.
A közösségi terem nagyon nagy volt. A végében volt egy színpad,
rajta egy összecsukható asztal, azon állt a lemezjátszó. Egy fiatal pap
válogatta a dalokat. A színpad két oldalán állt egy-egy nagy hangszóró.
Ha valami előadás volt a közösségi teremben, felállították az
összecsukható faszékeket. De a pénteki táncesteken a falhoz tolták a
székeket, ott ültek azok, akik éppen nem táncoltak. Többnyire a lányok
üldögéltek, várták, hogy a fiúk felkérjék őket. A fiúk kis csoportokba
verődve álldogáltak, és gyűjtötték a bátorságot, hogy felkérjék táncolni
a lányokat.
Emlékszem, melyik szám szólt aznap este.
Ez negyvenkét évvel ezelőtt történt, de még most is emlékszem rá. I
Can't Stop Lovíng You Ray Charlestól, nagy sláger volt abban az
évben. Egy fickóról szólt, mindig arra a lányra gondolt, akivel sok-sok
vidám és boldog órát töltött együtt. Összetört a szíve. De állandóan róla
álmodozik.
A lányoknak fogalma sincs róla, milyen hosszú és milyen ijesztő tud
lenni egy terem, ha végig kell sétálni rajta, hogy felkérj valakit táncolni.
Alicia a terem túlsó végében ült két barátnőjével, keresztbe tett lábbal.
Sárga, fodros ruhát viselt, lóbálta a lábát, fantasztikus lába volt.
Halálosan szerelmes voltam Aliciába. A terem nagyon hosszú volt, Ray
Charles a magányról énekelt, Alicia haja hosszú és szőke, tizenhárom
éves, Ray Charles a tegnap álmáról énekel, Alicia nevet és gyönyörű,
megálltam előtte, a nevetés abbamaradt. A karomat nyújtottam neki.
– Táncolsz velem? – kérdeztem. Rettenetesen akarlak.
Alicia felnézett rám.
– Húzzál innen, kis buzi – mondta.
– Tisztázzuk ezt még egyszer – mondta Carella. – Azért ölte meg
Alicia Hendrickset, mert az nem volt hajlandó táncolni magával…
– Igen.
– …amikor maga tizennégy éves volt?
200
 – Kis buzinak nevezett!
Még mindig Chuck volt, amikor tizennyolc éves korában egy
középiskolai tanárnő nem akart neki A osztályzatot adni, ami megóvta
volna attól, hogy behívják a hadseregbe…
– De hát megígérte…
– Megígértem, megígértem – válaszolta a nő.
– nem érti, Miss Langston…
– De, dehogyisnem, nagyon jól értem.
A sportpályán edzés folyt. Hallottam, hogy az edző kiabál. Belefújt a
sípjába. Szeptemberben lettem tizennyolc éves. Ha nem kerülök be a
főiskolára…
– Ha C-t ad nekem, az úgy lerontja az átlagomat…
– Akkor kérj egy A-t valamelyik másik tanártól.
– Kérem, Miss Langston, nem fognak felvenni a főiskolára!
– Jelentkezz egy másikra.
– Megígérte nekem, hogy A-t ad. Azt mondta, hogy…
– Ne legyél nevetséges, Chuck. Csak vicceltem, és ezt te is tudod.
– Kérem, Miss Langston. Christine, ké…
– Ne merészelj még egyszer Christine-nek szólítani! Szavai úgy
süvítettek a levegőben, mint maga a hideg
november.
A nő szeme fakókéken villogott a komor, szürke délutánban.
– Vietnamba küldenek – mondta Chuck.
– Kár – válaszolta a nő.
A hadseregben Charlie volt…
– Az ellenséget is Charlie-nak hívtuk – mondta Purcell. Akkor ez
volt a nevük. Charlie. Akkor ez volt az én nevem is. Amikor
Vietnamban voltam…
A lány nem lehetett több tizenkilencnél.
Nem tudom, miért gondolta az őrmester, hogy esetleg kém.
Szép, napos volt az idő.
Emlékszem, hogy ragyogóan sütött a nap.
201
 Húszéves voltam. Egy nyitott dzsipben ültem, hepehupás utakon
zötykölődtünk, egy automata puska volt az ölemben, és a lány, karján
egy csecsemővel, a nyomorult kis életéért kapaszkodott a
motorháztetőn.
Tudják… megtanítanak ölni.
Ez a lényege az egésznek.
Gyilkolásra képeznek ki.
De még akkor is…
Az őrmester megparancsolta neki, hogy tegye fel a kezét. Ebben nem
volt semmi logika. Az őrmester vigyorgott. Azt mondta a lánynak, hogy
tégy a tarkójára a kezét. A dzsip pattogott a hepehupás úton, a lány
egyik kezével a csecsemőt fogta, a másikkal kapaszkodót keresett a
motorháztetőn, hogyan tudná felemelni a kezét?
– Tedd fel a kezedet! – kiabálta az őrmester.
A lány egy szót sem értett angolul. Talán nem is hallotta az
őrmestert, fújt a szél, fölöttünk repülők süvítettek. Lehet, hogy nem is
hallotta az őrmestert.
– Fel a kezekkel! – üvöltötte az őrmester. Es vigyorgott.
Felém fordult.
– Lődd le! – mondta. Megtanítanak ölni, tudják.
– Röpítsd le a kurva autóról! – kiabálta az őrmester.
Negyed hétre úgy érezték, már minden a kezükben van, ami a
vádesküdtszék összehívásához kell. De Andy Parker még nem volt
elégedett.
– Miért várt ennyi ideig? – kérdezte.
– Nem értem a kérdést.
– Miért várt mostanáig, hogy levadássza őket?
– Fogytán volt az idők
– Tessék?
– Nem hagyhattam, hogy megússzák, amit velem tettek. El kellett
kapnom őket, mielőtt túl késő lett volna.
– Úgy érti, mielőtt meghaltak volna természetes halállal?
202
 – kérdezte Parker, az áldozatok előrehaladott korára utalva;
vigyorgott, miközben feltette a kérdést.
– Nem – válaszolta Purcell. – Mielőtt megöl a rák.
– Hasnyálmirigyrák. Ezt diagnosztizálták nálam. A kemoterápia
során Gemzart és Taxotere-t kaptam. A Taxotere miatt hullott ki a
hajam. Állítólag csak az esetek nyolcvan százalékában van ez a
mellékhatása, de nézzenek rám. Amikor befejeződött a kemoterápia, azt
mondták, hogy fél év alatt visszanő a hajam. A Taxotere ma már
szintetikus, de eredetileg a tiszafa leveleiből csinálták. Ez olyan
középkorinak tűnik, nem? Mint amikor az orvosok piócával
gyógyítottak. Hát, ami a rákot illeti, az orvosok csak találgatnak. De a
recept, a koktél, nevezzék, ahogy akarják, a mérgek keveréke mintha
hatott volna, úgy tűnt, a daganatok a hasnyálmirigyben összehúzódnak.
Aztán… Purcell tétovázott.
A videokamera egyenesen az arcára irányult.
– Aztán májusban, valamikor május közepén megint elküldtek CT-
vizsgálatra.. és kiderült, hogy szétterjedt mindenfelé. A rák. A
gyomromra, a májamra, a nyirokcsomóra, a tüdőmre… mindenhová. Az
orvos azt mondta, hogy potenciálisan két hónapom van hátra. Ezt a szót
használta. „Potenciálisan.” Úgy döntöttem, kihasználom azt a két
hónapot. Jelzáloghitelt vettem fel a házamra. Kétszázezer dollárt adtak,
hadd vigyék a házat, kit érdekel, már úgyis halott leszek. Lízingeltem
egy autót, de mire esedékes lesz az első törlesztőrészlet, már nem élek.
Kit érdekel? Bepótolom, amit sosem sikerült elérnem. Amit sosem
vihettem véghez. Ami sikerülhetett volna, ha… ha ezek az emberek
nem szórakoznak velem. Ezért úgy döntöttem, hogy megfizettetem
velük, amit tettek. Azokkal, akik tönkretették az életemet.
Mindannyiukkal. Értik, mit mondok? Megöltem őket, mert az
életemmel szórakoztak.
– Maga is szórakozott az ő életükkel – szólalt meg Nellie. –
Méghozzá elég hatásosan.
– Remek. Megérdemelték.
203
 – Hát igen, remek – mondta Nellie, és bólintott. – De majd nem fogja
így gondolni, ha váliumot fecskendeznek a vénájába.
– Arra nem fog sor kerülni – válaszolta Purcell. – Addigra én már
halott leszek. Úgy számolom, maximum egy hét van hátra. Úgyhogy kit
érdekel?
– Esetleg a menyasszonyát mondta Nellie. Ez volt az egyetlen
pillanat, amikor valamiféle érzelem jelent meg Purcell arcán.
A technikus két perccel háromnegyed hét előtt kezdte el csomagolni
a berendezést, és közölte Nellie-vel meg a nyomozókkal, hogy mindjárt
indul. Charles Purcell már el is indult: útban volt a gyűjtőfogházba,
ahonnan majd vádemelésre viszik, miután kinyitott a büntetőbíróság. A
videós, akit semmi sem érdekelt jobban, mint egy bűnügy „vajon ki
lehet a tettes?” aspektusa – hiszen amúgy ez csak egy videószalag,
nem? –, nyugodtan összecsomagolhatott, és mehetett haza.
Ami azt illeti, mindannyian hazamehettek.
Amikor kedd reggel fél nyolckor ajtót nyitott, Paula Wellington még
pizsamában volt, arcán semmi festék, leengedett fehér haja körbefogta
az arcát. Ötvenegy évesnek nézett ki. És gyönyörű volt. Ásított, és
hunyorogva nézett ki a folyosóra, a férfire.
– Kicsit korán van, nem? – kérdezte.
– Egész éjjel fent voltam – válaszolta Hawes.
– Jöjjön be.
Paula becsukta a férfi után az ajtót, aztán bezárta.
– Kimerült vagyok – közölte vele Hawes. – Arra gondoltam, hogy
alhatnék egyet a kanapén.
– Szóval erre gondolt, értem.
– Nem jelent gondot? Mármint az, ha alszom itt egy kicsit.
– Én még alszom – felelte a nő. – De jöjjön csak – mondta, és
megfogta Hawes kezét. – Aztán majd meglátjuk.
Mintha a kapcsolatok törékenységéről, sebezhetőségéről beszélne;
Hawes tökéletesen értette: megtapasztalta már, milyen az.

204
 Mintha azt mondaná neki, hogy maga az élet is a legjobb esetben is
csak lényegtelen, mellékes; Hawes ezt is értette, hiszen zsaru volt.
– Aztán majd meglátjuk – ismételte el a nő szavait.
– Mi az, talán valamiféle bűnöző vagyok én? – kérdezte April.
Válaszolj a kérdésre, mutogatta Teddy.
– Apa? Szükségem van ügyvédre?
Jó trükk, gondolta Carella. Nézz rá a jó öreg papára ártatlan
mosollyal és elkerekedett szemekkel, ez már működött máskor is, most
is fog. Mr. és Mrs. Amerika a reggelizőasztalnál az elbűvölő,
tizenhárom éves, átlagos amerikai ikrek társaságában – csakhogy az
egyik gyerek esetleg füvet szívott a tizenharmadik születésnapján.
– Válaszolj anyád kérdésére! – mondta Carella.
– Elfelejtettem a kérdést – felelte April, és vigyorogva Markra nézett
biztatásért. Mark közönyösen kanalazta a kukoricapelyhet.
Szívtál füvet Lorraine bulijában?
– A-p-úúú, tényleg válaszolnom kell erre a kérdésre? Carella volt
már ilyen helyzetben. Túlságosan sokszor is.
Túlságosan sok hosszú éjszakán túlságosan sok gyanúsított
túlságosan sok kihallgatása során ugyanazon a piszkos őrszobán. De
most a saját reggelizőasztalánál ült, egy napfényes nyári reggelen június
vége felé, és most a saját lánya csinálta a műsort.
– Mindenki füvezik – mondta April. Rossz válasz.
– April – mondta Carella –, válaszolj anyád kérdésére. April
hatalmasat sóhajtott és elkeseredetten a mennyezetre emelte a tekintetét
– úgy, ahogy csak egy kiskamasz tudja.
– Igen – mondta a lány –, szippantottam néhányat… Szippantott,
gondolta Carella.
– …egy jointból.
Egy jointból, gondolta Carella.
– Olyan nagy ügy ez? – kérdezte April. Igen, mutogatta Teddy.
– Sajnálom, de… Nagy ügy.
– De hát…
205
 Ebben a családban nagy ügy.
– Szobafogságot kapsz – mondta Carella.
– Ugyan már, apa! A világon minden gyerek…
– De nem az én gyerekeim – mondta Carella. Beszélni fogok
Lorraine anyukájával, mutogatta Teddy.
– Le fogsz égetni!
Jól van, akkor lefogsz égni.
– És különben sem fogja érteni, mit akarsz mondani neki. Nem tudja
olvasni a jelbeszédet. Hagyd a fenébe az egészet, mami, jó? Ne csinálj
már úgy, mintha ez valami kurva nagy szövetségi bűnügy lenne!
Carella még sosem ütötte meg a gyerekeit, és most sem vágta szájon
Aprilt, bár erős kísértést érzett. Helyette azt mondta neki nagyon
nyugodtan: – Ez nem egy őrszoba, vigyázz a szádra! Mostantól
szobafogságban vagy.
– Mindjárt itt van július negyedike! Nagy buli lesz a…
– Te nem leszel ott.
– Mit mondjak Lorraine-nek? Te úristen!
– Mami meg én beszélünk az édesanyjával… – Ne!
– …és elmondjuk neki, mi folyik itt.
– ígérjétek meg, hogy nem beszéltek vele!
– Beszélni fogunk vele, April.
– Kirúg benneteket a házból.
– Ha van egy csepp esze, akkor nem – mondta Carella.
– Nem fogja elhinni, amit…
– Világosan fogunk beszélni. April ledobta a szalvétáját.
– Jól van, nyomjátok csak fel Lorraine-t, gratulálok? –kiabálta. –
Zárjatok be örökre a szobámba, nem is érdekel! Ha azt hiszitek, hogy
ezzel meg tudjátok akadályozni…
Na ide figyelj! – mutogatta Teddy, hirtelen felpattant, és mutatóujját
a lányára szegezte. Ezzel ennek vége, megértetted? Annak a szarságnak
még csak a közelébe sem kerülsz soha többé, világos?

206
 April most látott először ilyen tüzet az anyja szemében, most hallotta
először, hogy azt a szót használta, hogy „szarság”. Egy rövidke
pillanatig abban bízott, hogy az apja meggondolja magát, mégiscsak
megmenti, és arra is gondolt, hogy legalább a testvére mond egy szót a
védelmében. De nem, az ítélet egyhangú volt és megváltoztathatatlan.
Senki nem fog mellé állni. Hirtelen elszégyellte magát.
De mégsem kért bocsánatot.
– Asszem, jó hosszú lesz ez a nyár – mondta, felállt, sarkon fordult,
és bement a szobájába.
Amikor kicsik voltak, és valamelyik testvér szidást kapott, a másik
sírva fakadt.
Mark most nem kezdett bőgni.
– Minden rendben? – kérdezte tőle Carella.
– Patkánynak érzem magam.
– Nem vagy az.
Mert Aprilnek tulajdonképpen igaza van. Minden gyerek füvezik.
– Te nem – mondta Carella. Mark ránézett.
Aztán egyszerűen bólintott, és visszatért a kukoricapehelyhez.
Carella azt remélte, hogy megértette.
Kling egyikkőjüket sem hívta fel telefonon.
Kedd délelőtt fél tizenegyig sikerült két órát aludnia, főzött magának
egy kávét, körülbelül tíz percen keresztül járkált a lakásban, és még
akkor sem tudta, mit tegyen.
Mint utóbb kiderült, nem kellett tennie az égvilágon semmit.
Életének két legutóbbi hölgye már meghozta a maga döntését.
Sadie Harris telefonált először.
– Szia, Bert!
– Sadie? Szia! Már akartalak hívni.
– Az igazság az, örülök, hogy nem tetted – felelte a lány. – Igazad
volt, Bert.
– Miben?
– Nem vagyok könyvtáros.
207
 – Nem?
– Kurva vagyok, Bert, igazad volt.
– Ha viccelsz…
– Itt haljak meg, ha viccelek. A nevemet kivéve mindenben
hazudtam neked, Bert. Kaptál egy ingyen menetet, mert olyan
átkozottul jóképű vagy. Úgyhogy hálás lehetsz. De tekintettel a
körülményekre… én fekete vagyok, te meg fehér… én kurva, te zsaru…
azt hiszem, nem kellene többet találkoznunk.
– Nézd, én nem tudom, hogy…
– Én viszont tudom, Bert. Túl nagy a kockázat, érzelmileg és minden
más szempontból is. Úgyhogy… minden jót neked, légy óvatos a
munkádban, és többet ne szedj fel idegen lányokat bárokban. Jut
eszembe, nincsen semmilyen nyavalyám, ami miatt aggódnod kéne.
Viszlát, Bert – mondta a lány, és letette a telefont.
Sharyn öt perccel később telefonált.
– Remélem, nem ébresztettelek fel, Bert – mondta.
– Nem, már fent vagyok egy ideje. Éppen most akartalak…
– Gondolkoztam – tért a tárgyra minden bevezetés nélkül Sharyn. –
Tudom, hogy szerinted egyszerű félreértés történt, Bert, de én úgy
gondolom, ez jóval több annál. Szerintem a kapcsolatunk lényegét
érinti. Azért követtél engem, mert nem bíztál bennem, Bert…
– Beismerem, tévedtem. Sajnálom, hogy…
– Itt nem az a lényeg, hogy tévedtél, Bert, mindketten tudjuk, hogy
ez történt. Az számít, hogy egyszerűen nem bíztál bennem, mert fekete
vagyok.
– Nem igaz.
– De igen. Én ezt gondolom, és nem tudom túltenni magamat rajta.
Nem bíztál bennem, mert fekete vagyok. Ez itt a baj. Es talán ez a baj
Amerikával is, de engem egy cseppet sem érdekel, mi a baj Amerikával.
Nekem csak az a fontos, hogy ez személyesen engem érint. Tudom,
hogy ezzel képtelen lennék együtt élni, Bert.
Csend lett.
208
 – Emlékszel, mit mondtunk, miután először szerelmeskedtünk?
– Igen, emlékszem.
– Azt mondtam: „Próbáljuk meg őszintén és becsületesen.”
– Mire én: „Rendben, próbáljuk meg.”
– Bert – mondta Sharyn, és elvékonyodott a hangja. – Te nem
próbáltad meg. – Sharyn letette a telefont.
Július negyedikén, vasárnap délelőtt, öt perccel tizenegy után
Patrícia Gomez becsengetett Ollie lakásának ajtaján. Farmer volt rajta,
fehér pamuting, piros tornacipő, és egy kicsit úgy nézett ki, mint egy
hazafias érzelmektől fűtött gimnazista lány.
Ollie kinyitotta az ajtót.
Az igazat megvallva, maga sem tudta, hogy az arcán szétömlő
mosoly várakozó somolygás-e vagy vidám és boldog üdvözlő vigyor.
– Szia, Patrícia! – köszöntötte a lányt. – Gyere, bújj be.

209
 Készült a Borsodi Nyomda Kft-ben Felelős vezető: Ducsai
György igazgató

210