Richard Genero nyomozó nem szerette az éjszakai riasztást.

Igazság szerint félt az éjjeli várostól. Ebben a városban, ha

lemegy a nap, bármi megtörténhet az emberrel. Még a
rendőrrel is. Sok rendőrt ismert, akivel sötét dolgok
történtek éjjel. Valahogy úgy van az, hogy ami a rendőrrel
megtörténhet, az többnyire éjjel történik meg. Ez is egyike
volt ama megszentelt tanoknak, amiket Genero megtanult a
rendőrmunkáról; meg is fogalmazta a maga szabályát,
miszerint Éjszaka ne menj ki az utcára. Igen, de roppant
nehéz megtartani ezt a szabályt, ha nem akarja az ember,
hogy a kollégái beszari alaknak tartsák.
Egyszer régen, amikor még járőrözött, a körzetét járta
egy hideg decemberi éjjelen, egy kivilágított alagsori
ablakra lett figyelmes. Mivel kötelességtudó rendőr volt,
odament és úgy esett, hogy egy halott srácra bukkant. A
srácnak kék volt az arca és kötél volt a nyakán. Ez volt az
egyik éjszakai kalandja. Más alkalommal pedig, még csak
nem is éjszaka, hanem fényes nappal – a rendőrrel
napvilágnál is történnek dolgok –, a körzetét járva (esős
nap volt, jól emlékszik) észrevette, hogy valaki elszalad a
buszmegállóból, s amikor Genero kinyitotta a táskát, amit
az illető a megállóban hagyott, egy kezet talált benne!
Emberi kéz, csuklóból levágva, ott hagyva a járdán, egy
légitársaság emblémájával díszített táskában! Hogy mi meg
nem történik egy rendőrrel, legyen bár éjszaka vagy
nappal! Genero a maga részéről le is vonta a következtetést:
az ember soha, egyetlen napszakban sincs biztonságban
ebben a városban.
Csak akkor érezte magát valamelyest biztonságban, ha
vele volt Carella.
A két nyomozó éjjel indult útnak, mivel egy kérórablás
körülményeit vizsgálták, s a kárvallott éjjeliőr volt egy
építkezésen. Elég sok időbe telt, mire Genero rájött, mi is az
a kérórablás. Kéró az alvilág szóhasználatában lakást jelent.
A kérórabló lakásokba tör be, rendszerint nappal, amikor
üresek a lakások; arra aztán végképp nincs szüksége a
betörőnek, hogy belebotoljék valami öregasszonyba, aki,
mihelyt meglátja, fellármázza az egész környéket. Az
irodaépületeket fosztogató betörők éppen ezért este vagy
éjjel látnak munkához, amikor az alkalmazottak már
hazamentek; akkor a legbiztonságosabb, amikor már a
takarítószemélyzet is végzett. Okos betörő tartja magát a
szabályhoz: akkor hatolj be, amikor senki nincs ott.
Ez a bizonyos betörő délután kettőkor hatolt be a lakásba,
s nagy nyugalommal éppen a tv-készülék dugóját húzta ki a
konnektorból, amikor rányitott a hálószobából egy pizsamás
alak és imigyen szólt: – Maga meg mi a fenét keres itt? –
Az alak ugyanis éjjeliőr volt, éjjel dolgozott és nappal aludt:
a betörő eliszkolt, mint a nyúl. Carella és Genero azért
kereste fel a kárvallottat az építkezésen, hogy
bűnözőfotókat mutassanak neki; annak ellenére elindultak,
hogy minden dörzsölt zsaru ismeri a szabályt: éjszaka ne
menj ki az utcára. Nem tanácsos ez még akkor sem, ha
magával Carellával megy ki az ember. Végtére Carella sem
Superman. Még csak nem is Denevér-ember.
Carella úgy nagyjából 180 centi magas volt; Genero nem
tudott jól magasságot becsülni. A súlyát 80 kilóra tette, de
hát a súlybecslés sem volt az erőssége. Carella ferde
metszésű barna szeme kínait juttatott az ember eszébe;
járása, akár egy baseballjátékosé. Haja valamelyest
világosabb volt a szeménél. Kalapot soha nem hordott. Volt
vele Genero már a legharagosabb zivatarban is és Carella
hajadonfőtt gyalogolt, mintha nem tudná, milyen könnyen
meg lehet így fázni. Genero szerette, ha Carella mellé
osztották be, mert Carellára lehet számítani, ha történik
valami. Generot idegessé tette már maga a gondolat is,
hogy történhet valami, de úgy gondolta, ma már talán
mégsem történik semmi, mert hajnali három óra volt, mire
megmutatták az éjjeliőrnek a fotókat, Genero arra
számított, hogy hamarosan újra ott ülnek majd az őrszobán,
isznak egy csésze kávét,megesznek egy-két lángost,
szöszmötölnek egy kicsit a papírokkal és várják a
háromnegyed nyolcra érkező váltást.
Noha benne jártak az októberben, az éjszaka szinte balzsa-
mos volt.
Genero Carellát megelőzve hagyta el az építkezés területét,
mert mintha patkányneszezést hallott volna, mikor
megkerültek egy munkagödröt és Genero még a pókoktól
sem iszonyodott annyira, mint a patkányoktól. Különösen
éjszaka. Még ilyen enyhe októberi éjszakán sem csípte őket.
Mélyeket szippantott az őszi levegőből, s boldog volt, hogy
maga mögött tudhatja a bekerített területet földhányásaival,
ásító gödreivel, szanaszét heverő acélgerendáival,
amelyekben könnyen megbotolhat az ember, betörheti a
fejét és akkor tuti, hogy a sötétben felzabálják a patkányok.
Az építési terület utcahosszúságú volt, szemközt lakatlan
épületek. Ezen a környéken, ha a háztulajdonos ráunt az
adófizetésre, egyszerűen odahagyta a házát. Az üres
bérházsor, megannyi koromvert kísértet a holdfényben,
farkasszemet nézett az építkezéssel. Generonak, a házakat
nézve, megborsódzott a háta. Bármibe lefogadta volna,
hogy a vak szemüregként feketéllő ablakokból ezernyi
patkány mered rá. Zakója zsebéből előhalászott egy pakli
cigarettát – az enyhe őszben felöltőre nem volt szükség –, s
épp rá akart gyújtani, amikor meglátott valamit.
Háta mögött Carella akkor lépett ki az építkezés kapuján.
Genero úgy látta, mintha egy ember lógna az egyik lámpa-
vason.
Az ember egy hosszú, vastag kötélen himbálózott. Az
ember lassan, méltósággal ide-oda fordult az októberi
szélcsendben.
A gyufa Genero körmére égett. Elhajította, épp akkor, ami-
kor Carella is meglátta a kötélen lógó testet. Genero el akart
rohanni. Nem szeretett holttestekre bukkanni, de még testré-
szekre sem; erős ellenszenvvel viseltetett a hullák iránt. Pis-
lantott egyet-kettőt, mert ilyet még nem látott, legfeljebb ha
westernfilmekben és abban reménykedett, hogy eltűnik a je-
lenség, mire újra odanéz. Még az a fiú, akire egykor az
alagsorban bukkant rá, még az sem lógott így; nem lógott
egyáltalán, ha pontosak akarunk lenni: előredőlve ült a
priccsen, kötéllel a nyakában, s a kötél az alagsori ablak
rácsához volt kötve. Amikor Genero felnézett, Carella a
lámpaoszlop felé szaladt, s a test bizony most is ott lógott;
enyhén himbálózott – akár egy marhatolvaj, aki rajtavesztett
és a tetthelyen azon nyomban fellógatták.
Csakhogy ez itten nem a utahi préri. Ez itten maga a
rémisztő nagyváros.

– Hol az istenben vagyunk? – mondta Monroe. – A

Vadnyugaton?
Az akasztott embert nézte. Azt nézte a társa is, kezével
árnyékolva a szemét a nátriumgőzlámpa vakító fénye ellen.
Ezen a környéken a múlt hónapban szerelték fel a nátrium-
gőzlámpákat, abban a reményben, hogy a jobb közvilágítás
növelni fogja a közbiztonságot. És most tessék, itt lóg egy
ember a lámpaoszlopon.
– A francia forradalomban, ott vagyunk – felelt Mono-
ghan.
– A francia forradalomban lenyakazták az embereket – vé-
lekedett Monroe.
– Volt ott azért akasztás is – mondta Monoghan. A két
férfi a szokatlanul enyhe őszben is felöltőt viselt. Feketét.
Ebben a városban a gyilkossági csoport hekusai számára,
mondhatni, kötelező volt a fekete. Ezt diktálta a szokás. A
szokás azt már nem diktálta, hogy a gyilkossági csoport he-
kusai gyöngyszürke puhakalapot is hordjanak, Monoghan
és Monroe mégis ilyet hordott, pedánsan lefelé kunkorított
karimával. Genero megörült, hogy kalapban látja őket.
Még az anyjától tanulta,hogy mindig kalapban kell járni,
még a legnagyobb hőségben is, sőt csak akkor igazán, hogy
napszúrást ne kapjon az ember. Ma ugyan nem volt
kánikula, csak épp szokatlanul enyhe októberi éjszaka, de
Genero mindenesetre kalapot viselt. Soha nem lehet eléggé
óvatos az ember.
– Maguknál itt még lincselnek is? – kérdezte Monoghan
Carellát.
– Történik itt mindenféle disznóság.
Carella a lassan forgolódó holttestet nézte. Mint mindig,
noha csak egy kurta pillanatra, belényilallt a fájdalom.
Milyen kár érte, gondolta.
– Kész francia forradalom ez itt maguknál – mondta
Monoghan.
– Kész Vadnyugat – toldotta meg Monroe.
Ott álltak a járdán, kezük a kabátzsebükben, s néztek fel,
a halottra.
– Szép fehér bugyogója van – nézett a szoknyája alá
Monoghan.
A halott lány egyik cipője a járdán hevert. Tűsarkú, bíbor
cipő, egyező a blúza színével. Búzaszínű szoknyája a
hajszínével egyezett. A bugyija, mint Monroe
megállapította, fehér volt. Ott csüngött a lány a nyomozók
felett, méltósággal forgolódott a kötél végén, bíbor
körömcipő az egyik lábán.
– Hány éves lehet, mégis? – kérdezte Monoghan.
– Azt innen nem könnyű megmondani – vélte Monroe.
– Vágjuk le – javasolta Monoghan.
– Nem szabad, amíg nem jön a rendőrorvos – mondta Ca-
rella.
– Meg a Focsó – tette hozzá Genero.
 A Fotócsoportra gondolt. Tovább ácsorogtak tehát a lám-
paoszlop alatt és nézték a halott lányt. Időközben tömeg
gyűlt köréjük. Hajnali negyed négy volt még csak, s mégis
összeverődött a tömeg, úgyszólván a semmiből;
mellékutcákból szivárgott elő, s lecövekelt az elhagyatott
utcán, az üres házak meg az építkezés között. Ebben a
városban nincs a napnak vagy éjszakának olyan órája, hogy
ébren ne találna valakiket. Kész összeesküvés, gondolta
Genero, ki hallott olyat, hogy ezek örökké ébren vannak. A
négy járőröző rendőr, akik két járőrkocsiból jelentkeztek,
amikor Carella felhívta a 10-29-et, kötélkordont vont a
lámpa köré, s nagy igyekezettel próbálta távol tartani a
bámészkodókat. Valaki azt mondta, nem is valódi lány az
ott fent, hanem valami bábu. Filmet forgatnak nyilván.
Ebben a városban örökké forgatnak a filmesek meg a
tévések. Fotogén város ez. A lány csak forgolódott a kötél
végén.
– Hogy lehet a nyílt utcán felakasztani valakit – vetette föl
Monroe – anélkül, hogy meglátnák az embert?
Carella is ezen törte a fejét.
– És olyat még nem láttál, hogy valaki felakassza magát? –
mondta Monoghan.
– Jó, de akkor hol a létra vagy nem tudom mi? – mondta
Monroe.
– Itt, a nyolcvanhetes körzetben még az is megeshet, hogy
valaki felakassza magát, mások meg ellopják alóla a létrát -
vélekedett Monoghan.
– Talán felakasztja magát – mondta Monroe.
– Tessék? – kérdezte Monoghan.
– Felakasztja és nem felakassza, ahogy te mondtad.
– Ezt meg honnan szeded?
– Mindenki tudja.
– Felakasztja.
– Úgy, úgy.
 – Hát ez rém hülyén hangzik. Felakasztja.
– Pedig úgy kell mondani.
– Ide hallgass, ha pipa vagy valakire, aszondod, akassza
fel magát, nem? – makacskodott Monoghan.
– Az egészen más.
– Már miért lenne más?
– Azért. Ha felszólítod, akkor úgy kell mondani. De ha
csak közlöd, mit csinál, akkor azt mondod, felakasztja.
Genero nem tudta eldönteni, kinek van igaza, de élvezte
az eszmecserét. Carella hajadonfőtt a lámpaoszlop körül
járkált, a járdát meg az úttestet nézte. Vajon mit keres,
tűnődött Genero. A járdaszélen csak a szokásos szemét,
csikk, rágógumipapír, papírpohárroncsok, ilyesmi. A város
hulladéka.
– Mi lesz már? – mondta Monoghan. – Itt szobrozzunk
egész éjjel? Hol a rendőrorvos? – Ránézett az órájára. – Mi-
kor jelentette ezt az izét, Carella?
– Három óra hat perckor – felelt Carella.
– És hány másodperckor? – kérdezte Monroe. Monoghan
elröhögte magát.
Genero az órájára nézett. – Tizenkét perce – jelentette.
– De hol a francban a rendőrorvos? – türelmetlenkedett
Monoghan.
Amikor a járőröző rendőr elfordult, a tömegből kivált egy
ember, s nagy bátran átlépte a kötelet. Odament a lámpa
alatt ácsorgó nyomozókhoz. Nyilván őt jelölték ki
szószólójuknak a szájtátók.
– Elnézést, uram – szólította meg Monoghant –, meg tudná
mondani, mi történt? – Udvarias volt, sőt tiszteletteljes; a
város lakóinak többsége így beszélt a rendőrökkel, ha
felvilágosítást kért.
– Kopjon le – mondta udvariasan Monoghan.
– Menjen vissza a kötél mögé – mondta Monroe.
– Ez az ifjú hölgy halott? – kérdezte az idegen.
 – Nem. Repülni tanul – mondta Monroe.
– De még csak biztosítókötéllel mer röpködni – tette hozzá
Monroe.
– Figyelje csak, rögtön verdesni fog a karjával – mondta
Monoghan.
– Menjen szépen vissza a kötél mögé. Onnan maga is néz-
heti – mondta Monroe.
Az idegen felnézett a kötélvégen himbálózó halott lányra.
Nem hitte el, hogy repülni tanul, de azért csak visszament a
többiekhez és elmondta, amit megtudott.
– A maguk körzetében gyakran akasszák fel magukat? – -
kérdezte Carellát Monoghan.
– Akasztják – helyesbített Monroe.
– Akasztásos öngyilkosság előfordul néha – mondta Carel-
la. – De ilyen, mint ez, még nem volt.
– Valódi akasztáshoz jó nagy lendület kell – jegyezte meg
Monroe. – Ezek az öngyilkosok nem értik a módját.
Felállnak egy székre, nyakukba teszik a kötelet, leugranak
és azt hiszik, hogy azzal kész. Pedig az nem akasztás, úgy
csak megfulladni lehet. Akasztáshoz nagyobb lendület kell.
– Hogy is? – kérdezte érdeklődve Genero. Figyeljen min-
dig, amikor mások beszélgetnek, tanította volt az anyja,
mert abból tanul az ember.
– Igazi akasztásnál a kötél ... pontosabban fent a csomó ...
– Szabályszerű hóhércsomó ... – toldotta meg, felnézve,
Monoghan. – Szóval az esés végén a csomó nekiszorul
hátul a pasas nyakának és eltöri a csigolyáját. De ahhoz jó
nagy lendület kell, hatlábnyi zuhanás, vagy még több is,
mert különben a kötél csak megfojtja a pasast. Ezek az
amatőrök, ezek mind csak fojtogatják magukat. Aki meg
akarja ölni magát, igazán megtanulhatná a módját.
– Volt egyszer egy öngyilkosom – mesélte Monoghan –,
aki szíven szúrta magát.
– És? – kérdezte Monroe.
 – Semmi, csak úgy mondom.
– Hát igen, mindenfélét lát az ember – adta Genero a ta-
pasztaltat.
– Biztos is, fiacskám – bólintott rá ünnepélyesen Mono-
ghan.
– Nna, itt a rendőrorvos – jelentette Monroe.
– Ideje – nézett újra az órájára Monoghan.
A rendőrorvos-helyettest Paul Blaneynek hívták. Éjszakai
pókerpartiról hívták el. Zabos volt, mert fullt tartott a kezé-
ben, királyokból és hármasokból, amikor csöngött a telefon.
Elhatározta, ezt a lapot még kijátssza és nesze, vesztett egy
bubi flöss ellen. Blaney kis növésű ember volt, bajusza
bozontos, szeme bizonyos megvilágításban ibolyaszínű,
kopasz feje szemkápráztatóan csillogott a nátriumgőzlámpa
fényében. Kurtán üdvözölte a többieket és felnézett az
akasztott lányra.
– És most mi a fenét csináljak? – mondta. – Másszak fel a
lámpaoszlopra?
– Megmondtam, nem megmondtam, hogy le kellett volna
vágni? – mondta Monoghan.
– Jobb, ha megvárjuk a laboros fiúkat – jegyezte meg Ca-
rella.
– Minek?
– Kíváncsiak lesznek a kötélre.
– Mondja csak, volt már olyan, hogy ujjlenyomatot talál-
tak egy kötélen? – kérdezte Monoghan.
– Nem, de ...
– Akkor rajta, vágjuk le.
Blaney bizonytalanul nézett körül. Ránézett a halottra,
aztán Carellára.
– A csomó fogja érdekelni őket – mondta Carella.
– Szabályszerű hóhércsomó – mondta Monoghan. – A vak
is látja. Maga nem jár moziba? Nem nézi a tévét?
 – Én a másik végére gondoltam. Amelyik az oszlopra van
kötve.
Blaney az órájára nézett.
– A pókerasztal mellől ugrasztottak fel – mondta, csak úgy
a levegőbe.
Tíz perccel később befutott a helyszínelő egység. Akkor
már három URH-kocsi volt a helyszínen, s a Mercy General
Kórházból befutott a mentő is. A kötél mögött nőttön-nőtt a
tömeg. Mindenki arra várt, hogy vágják már le a halott
lányt. Látni akarták, csakugyan halott-e, vagy csak filmet
forgatnak. Most láttak először lámpavasra akasztott embert.
Legtöbbjük akasztott embert is most látott először. A lány
meg csak csüngött a kötélen, megtévesztően igazinak
látszott és tényleg olyan volt, mint aki meghalt. A Focsó
emberei felvételeket készítettek róla, a környékről, a
lámpáról és a lámpára kötött csomóról. A labortechnikusok
rövid konzultációt tartottak Carellával és eldöntötték, nem
bogozzák ki a csomót, mert alaposabban meg fogják
vizsgálni a laborban. Eldöntötték, végül is legjobb, ha
elvágják a kötelet.
Monoghan zsebre vágott kézzel járkált fel-alá és
önérzetesen bólogatott: lám, ő kezdettől fogva ezt javasolta.
Időközben megérkezett a rohamkocsi; egy őrmester
leoldozta a létrát a kocsi oldaláról, és megkérdezte a
technikusokat, hol vágja el a kötelet. Félúton a hóhércsomó
és az oszlopra hurkolt csomó között, mondták neki. A
rohamrendőrök biztonsági hálót feszítettek ki a lány alatt,
az őrmester felmászott a létrára és egy csípőfogóval elcsípte
a kötelet.
A lány beleesett a hálóba.
A tömeg éljenzésben tört ki.
Blaney megvizsgálta és halottnak nyilvánította a lányt;
nem hivatalosan közölte – hátra volt még a boncolás –,
hogy a halál oka nyakcsigolyatörés.
 Hajnali négy óra elött néhány perccel betették a mentőbe
és elvitték a hullaházba.

Mindig előszörre volt a legkönnyebb.

Ekkor volt a legnagyobb a meglepetés; egyik nő se
gondolta, hogy vele valaha is ilyesmi fog történni, nem,
még ebben a városban sem, ahol pedig napirenden vannak a
hasonló esetek. Nem kellett egyebet tenni, mint becserkelni
őket, megmutatni a kést és a nők máris megadták magukat.
Másodjára-harmadjára már annál nehezebb.
Sok-sok türelemre van szükség.
Volt, aki az első után jó ideig ki se dugta az orrát a
lakásából, annyira megviselte, ami történt, meg a félelem,
hogy újra megtörténhet. Egy-két hét, olykor egy teljes
hónap múlva azonban csak-csak előmerészkedtek, általában
a férjük vagy egy barátjuk kíséretében, de soha nem
éjszaka: éjszaka még nem mertek kimenni. Türelmesnek
kell lenni.
És figyelni kell a naptárt.
Végül aztán egy idő után mégiscsak túltették magukat a
megrázkódtatáson és újra egyedül merészkedtek ki az
éjszakai utcára, de ő persze résen volt, várta őket és a
meglepetés ezúttal még tökéletesebb volt; végtére is a
villám sem csap le kétszer ugyanabba a fába, nem igaz? De
bizony, az is megtörténhet. És meg is történik. Másodjára,
ha felismerték és volt, aki felismerte, könyörgőre fogták, ne
tegye velük azt még egyszer; ők, akik, ha tehették,
mindenkire ráerőszakolták a maguk akaratát, most
esdekelnek, hogy ő ne erőszakolja rájuk az akaratát, hát
nem bámulatos? Egyikük sem gyanította, hogy figyeli a
naptárt, sem azt, hogy támadásai pontosan időzítve vannak.
 A második eset reszketeg ronccsá változtatta őket. Volt,
aki más környékre költözött, vagy végleg eltakarodott a
városból. Mások hosszú vakációra utaztak. Megint mások a
cipőjükből is kiugrottak ijedtükben, ha háromsaroknyira
tülkölt egyet egy autó. Védtelen áldozatnak kezdték hinni
magukat, kiszolgáltatva valami mondhatatlan
gonoszságnak, amely a város összes női közül éppen őket
pécézte ki. Egyikük felfogadott egy testőrt. Ám a többiek –
nos, az embernek felül kell kerekednie a bajokon, élni kell
az életet. Az ember csak nappal s csak néhány órára hagyja
el a lakását, soha nem kószál el túl messzire; lassacskán
aztán egyre több időt tölt kinn és egyre messzebb hazulról
és nemsokára már újra a megszokott életét éli. Az
éjszakáktól persze fél és sötétedés után elkísérteti magát egy
rokonnal vagy baráttal. Végül aztán hinni kezdi, hogy újra
teljes biztonságban van, ami volt, az a múlt és egy-két este
után, mikor baj nélkül hazajutott, már elhiszi, hogy vége,
kétszer megtörtént ugyan, de ha millió évig él, harmadszor
akkor sem történhet meg. Csak azt nem tudja, hogy ő, a
férfi mindvégig figyelte a naptárt és igenis újra meg fog
történni, hiszen ő, a férfi végtelenül türelmes és ideje mint a
pelyva.
Harmadjára – az egyik foggal-körömmel küzdött, mintha
ugyan az élete függne attól, hogy újra meg ne erőszakolják.
Ezt az egyet kénytelen volt megvágni. Az arcát vágta meg,
azonnal abba is maradt a sikoltozás és a nő hüppögve és vé-
rezve megadta magát. Harmadjára – egy másik képtelenül
sok pénz ígért, ha békén hagyja. Ő azonban kitöltötte rajta a
kedvét; egy héttel később felment a lakására – tudta, hogy
egyedül él – és negyedszer is megerőszakolta; ez a nő volt
az egyetlen, akit négyszer el bírt kapni. A harmadik eset
után szinte lehetetlenül nehéz volt nyélbe ütni a dolgot, mert
a nők akkorra megértik, hogy nem véletlen áldozatok,
megértik, hogy valaki éppenhogy őrájuk utazik és ha
megtörtént háromszor, megtörténhet negyedszer, ötödször,
tizedszer; ez az ember véghezviszi, amit akar, amikor csak
kedve szottyan rá.
Csupán türelemmel kell lennie.
Figyelnie kell a naptárt. Kipipálni a dátumokat.
Eddig egyetlen alkalom hozott csak teljes sikert. Utána
követte a nőt. Tudta, hogy hová megy. Tudta, hogy sikerült.
Aztán jó időre békén hagyta, épp csak szemmel tartotta;
később bizonyosra vette, hogy a nő kénytelen lesz azt tenni,
amit eltervezett számára a kezdet kezdetén, s egy hónappal
később, amikor meglátta a távolból, édes diadalérzet töltötte
el: bebizonyosodott, hogy a terve reális és működőképes és
máskor is sikerülni fog a dolog.
A ma esti áldozatot Mary Hollingsnak hívták.
Ez idáig kétszer erőszakolta meg.
Először júniusban. Június tizedikén, a pontosság
kedvéért, egy pénteki napon, meg is jelölte a naptárában. A
nő késő este volt vásárolni, áruházi szatyrot cipelt, tele
papírcsomagokkal. A férfi lerántotta a járdáról, belökte egy
mellékutcába. Megmutatta, majd a torkához szegezte a kést
és a nő hang nélkül adta meg magát sorsának; a csomagok
szétszóródtak a járdán, a szakadt szatyor mellett. Ám ez a
nő az a fajta volt, aki nem hagyta magát megfélemlíteni az
első rossz tapasztalattól. Egy hét múlva megint az utcán
volt, este, egyedül. No persze vigyázott, nem volt bolond.
Eltökélten gyűrte le félelmét, farkasszemet nézett a
történtekkel, nem hagyva, hogy eluralkodjon rajta a
rettegés; eltökélte, hogy úgy éli tovább az életét, mintha
senki belé nem tiport volna.
Másodszor szeptember tizenhatodik napján erőszakolta
meg, ugyancsak pénteken. Ezt is bejegyezte a naptárjába.
Az eset nem egészen hatsaroknyira történt az első
színhelytől. A nő moziban volt egy barátnőjével, az előadás
fél vagy háromnegyed tízig tartott. Hazakísérte a barátnőjét,
s fordult vissza a fényesen kivilágított Stem felé, amikor
megragadta a férfi. A nő megint néma maradt. Ezúttal
azonban már őszintén rettegett. Egész testében reszketve
tűrte, hogy a férfi késével szétvágja az alsóneműjét.
Éppen három hete volt szeptember tizenhatodika. A férfi
szemmel tartotta, amennyire csak tudta, az elmúlt három
héten keresztül. Megfigyelte, hogy nappal is csak sűrűn
látogatott helyekre jár, sötétedés után pedig ki se mozdul
egyedül, csak férfi, olykor férfiak kíséretében. De látszott,
hogy még így is ideges, hiába vannak kísérői, egyre forgatja
a fejét, átmegy a túlsó oldalra, ha magányos férfi jön
szembe; óvatos, elővigyázatos, eltökélte, hogy vele ugyan
meg nem történik még egyszer.
Múlt szombaton nyomon követte a belvárosi rendőrkapi-
tányságig. Gyanította, újabb részleteket akar elmesélni
arról, ami immár kétszer is megesett vele. Amikor kijött a
kapitányságról, újra a nyomába szegődött, s meglepetten
nyugtázta, hogy a nő egy fegyverboltba tér be, mutat valami
papírt az eladónak és aztán válogatni kezd a pult alól elővett
pisztolyokban. Hahá, szóval fegyverviselési engedélyt
váltott ki a rendörségen! Szóval pisztolyt vásárol! A férfi
mosolygott, amikor a nő kifelé jött az üzletből. Tudta,
hamarosan újra kint lesz az utcán, este, egyedül, pisztollyal
a kézitáskájában, végre biztonságban érezve magát.
Ám a férfi ezúttal tévedett.
A nő az elmúlt héten az orrát sem dugta ki a lakásából.
Legyűrte hát az éjszakai város, nem merészkedik ki
egyedűl, még kísérővel sem, még pisztollyal sem. Nem
vállal kockázatot. A naptár lapjai pedig gyorsan peregnek.
Elröpül ez a hét, rohamosan közeledik október hetedike.
Tudta, ha el akarja kapni, be kell hatolnia a nő lakására,
ahogy azzal az eddigi egyetlen nővel tette, akit négyszer
sikerült elkapnia.
 Október hetedike, eljött végre a hetedik nap, az időpont
megfelelő, noha még épp hogy csak a hetedik nap: hajnali
negyed öt. Ma lesz a nő harmadik kiruccanása. Ad neki még
egyet vagy kettőt és akkor meglesz, amit akart, hacsak azóta
el nem költözött Külső-Mongóliába.
Ma este a saját ágyában fogja elkapni a nőt.

Mary Hollingsot egy rendőrnő kísérte be a Mercy General

Kórházba, oda, ahová nem egész három órával korábban
beszállították az akasztásos gyilkosság azonosítatlan
áldozatát. Az akasztott nőt hullakamrába vitték boncolásra.
A rendőrnőt Hester Feinnek hívták. Zömök teremtés volt,
súlya és derékbősége mint egy birkózóé; kora huszonnyolc
év, de a bőre még mindig pattanásos, csúnya, tankszerü
bakasszony, aki – mint férfikollégái java része – úgy hitte,
csak olyan nőt lehet megerőszakolni, aki félig-meddig maga
is benne van a mókában, hát még ha valakit öt hónap
leforgása alatt háromszor erőszakolnak meg! Hester Fein
most tudta meg az őrszobán, hogy ezt a nőt harmadszor
erőszakolták meg. Hester Fein azt a vérmes ambíciót
melengette kebelén, hogy egyszer ő is 357-es Magnummal
járkálhasson – a város rendőrsége ugyanis tiltotta ezt a
fegyvert. Hester gondolt már arra is,hogy átigazol a texasi
Houstonba. Odalent aztán tudják, milyen fegyverrel kell
egy rendőrnek megvédenie magát.
A műanyag doboz három és fél hüvelyk széles, hat és fél
hüvelyk hosszú, egy hüvelyk magas volt, a fedelén két kis
műanyag gomb, nyitáshoz azokat kellett ellentétes irányban
elcsavarni. Keskeny ragasztószalag futott körbe rajta, ezzel
a nyomtatott felirattal: “Sértetlenséget igazoló szalag.
Nyitás előtt átvágni.” A doboz tetején címke: JOHNSON-
FÉLE KÉSZLET NEMI ERŐSZAK BIZONYITÁSÁHOZ.
A nővér megkérdezte Hestert, mi az iktatószáma. Hester
megmondta, a nővér beírta a címke megfelelő rubrikájába.
Aztán megkérdezte Mary Hollingsot, hogy hívják, s beírta
“A sértett neve” című rubrikába. Megkérdezte Hestert,
milyen vétségről van szó. – Nemi erőszak – mondta kereken
Hester, noha percig sem hitte. A nővér kitöltötte “Az eset
időpontja” című rubrikát is, majd odaírta nevét a
“Vizsgálatvezető” rubrikába, s helyszínnek beírta: Mercy
General Hospital. Aztán egy sebészollóval átvágta a
szalagot.
A készlet darabjai: egy fából készült méhnyakkaparó, két
mikroszkóplemez tartóval, egy műanyag fésű, egy
nemiszőrzet-gyűjtő tapadópapír, egy fehér boríték “A”
Fésülmény felirattal, egy fehér boríték “B” Saját felirattal,
egy ondófolyadék-reagens készlet műanyag zacskóban:
fehér vattapárna, egy kék reagenspapír, egy használati
utasítás meg két vörös címke az alábbi fehér betűs felirattal:

BIZONYITÉK FIGYELEM! RENDÖRSÉGI

PECSÉT ELTÁVOLITANI TILOS

A nővér jól ismerte a használati utasítás szövegét.

Ismerte Mary Hollings is.
Mary reszketve mászott fel a nőgyógyászati
vizsgálóasztalra, s vette le szakadt bugyiját. A nővér
nyugtatgatta, nem fog fájni, Mary motyogott valamit
válaszképpen, lábait berakta a kengyelbe és sóhajtott egy
keserves-mélyet. A nővér a kaparóval két hüvelykenetet
vett, elkészítette a két lemezpreparátumot, hagyta
megszáradni a levegőn, ahogy előírta a használati utasítás,
aztán visszacsúsztatta a műanyag tokba. Felírta Mary nevét
a lemeztartóra is, kitöltötte a dátumot, a “vizsgálatvezető”
rubrikába beírta a nevét és a tartót visszatette a készlet
műanyag dobozába. Rálépett a szemétláda pedáljára és
beledobta a használt műszert.
– Szükségünk lesz a bugyira – szólalt meg Hester.
 – Tessék? – mondta a nővér.
– Bizonyíték – mondta Hester.
– Végül is maga tudja – mondta a nővér.
– Biztos is – felelt Hester, felvette a bugyit és beletette egy
borítékba. A bugyi fekete volt, fekete csipkével szegve,
amitől Hester igazolva látta feltételezését, miszerint csak azt
erőszakolják meg, akinek nincs egészen kedve ellen a
dolog.
A “nemiszőrzet-gyűjtő” borítékra bíbor betűkkel
nyomták a fejlécet. Címkéjére rá kellett vezetni mindazokat
az adatokat, amelyeket a készlet tetejére írtak. A nővér
átmásolta őket a készlet címkéjéről, aztán kinyitotta és
Mary hüvelye alá tartotta a borítékot. A fésűvel többször
átfésülte Mary nemi szőrzetét, s a laza szőrszálak
belehullottak a borítékba. A fésűt is beletette a borítékba,
majd leragasztotta és betette a készlet dobozába, a
lemeztartó mellé.
Aztán, mivel még mindig maradhattak idegen szőrszálak
Mary nemi szőrzetében, a nővér fogta a nemiszőrzet-gyűjtő
tapadópapírt, lehúzta róla a műanyag védőborítást, s a
papírt, tapadó felületével lefelé, ráborította Mary nemi
szervére. Gyengéden megpaskolta, majd lehámozta
Maryről, félbehajtotta, lezárta, erre is rávezette az adatokat
és betette a dobozba. A védőborítást a szemétbe dobta.
Mary még mindig képtelen volt reszketésén úrrá lenni.
– Mintát kell vennünk a saját szőrzetéből is – mondta a nő-
vér. – Csináljam én, vagy inkább maga?
Mary bólintott.
– Akkor most hogy legyen, kedves?
Mary megrázta a fejét.
– Csináljam én?
Mary bólintott.
A másik “Nemiszőrzet-gyűjtő” borítékon kék volt a
fejléc. Csak abban különbözött az elsőtől, hogy arra “A” és
“Fésülmény” volt rányomtatva, emerre pedig “B” és
“Saját”. A címkéjét ennek is ki kellett tölteni; ezek után a
nővér jó erősen belemarkolt Mary szőrzetébe. A mintát
ugyanis tövestűl kellett szedni; a nővér kirántott gyorsan tíz
vagy húsz szálat (Mary élesen felszisszent), betette őket a
borítékba, s a borítékot leragasztotta.
– Rögtön kész – mondta.
Mary bólintott.
Hester Fein nézte.
A nővér kinyitotta az “Ondófolyadék reagens” címkéjű
műanyag tasakot. Kivette a kék reagenspapírt. A vattapárnát
átitatta desztillált vízzel, megtörölgette vele Mary nemi
szervét és aztán így szólt: – Elvégezzem most a tesztet,
vagy hagyjuk a rendőrségi laborra?
– Nekem nem szólt senki – mondta Hester.
– Akkor tán essünk túl rajta – javasolta a nővér.
– Essünk – hagyta rá Hester.
A nővér lehúzta a reagenspapír kék védőborítóját, s a papírt
néhány másodpercig hozzászorította a nedves vattához.
Aztán levette róla és megnezte.
– Mire jó ez? – kérdezte Hester.
– Az ondófolyadék azonnal elszínezi a papírt.
– Milyen színűre?
– Ime – mutatta a nővér; a papír sötét ibolyaszínű lett,
éppolyan, mint a védőborító.
– És ez most mit jelent?
– Az ondóvizsgálat eredménye pozitív – jelentette ki a nő-
vér és a vattapárnát meg a reagenspapírt visszatette a
dobozba. – A laborban majd tovább vizsgálják, mi egyelőre
végeztünk. Köszönöm, kedves – fordult Maryhez. – Igazán
türelmes páciens volt.
Minden a készletdobozban volt ismét. A nővér lecsukta a
doboz fedelét, elővette a két vörös rendőrségi zárószalagot,
leszedte róluk a védőhártyát és így szólt Hesterhez:
 – Tessék, a szeme láttára zárom le. – Átadta a rendőrnőnek
a lezárt dobozt, s a használati utasítást szemétbe dobta.
– Elmehet, kedves – mondta Marynek.
– Hová? – kérdezte Mary.
– Vissza az őrszobára – mondta Hester. – Várja egy nyo-
mozó az erőszakcsoporttól.
Mary felült.
– Én ...
Ijedten nézett körül.
– Tessék, kedves? – mondta a nővér.
– A bugyim. Hova lett a bugyim?
– Eltettem. Bizonyítéknak – mondta Hester.
– Bugyi nélkül nem mehetek – jelentette ki Mary.
Hester ránézett a nővérre, aztán vonakodva átadta Mary-
nek a barna borítékot. Amikor Mary felhúzta a szakadt
bugyogót, Hester odasúgta a nővérnek: – Milyen
szemérmes lett egyszeriben, mi?
Mary úgy tett, mintha nem hallaná.

A 87. körzet nyomozószobáján viszonylagos nyugalom

uralkodott, de hát reggel nyolc óra volt még csak. Akkor
futott be az erőszakcsoport nyomozója. Nemrég váltották
fel az éjszakásokat; Genero szaladt haza, mint a nyúl,
Carellára hagyva, hogy gépelje le a jelentést. A frissen
szolgálatba lépett nyomozók a szokásos munkakezdő
kávéjukat itták.
Cotton Hawes, Bert Kling, Meyer Meyer és Arthur
Brown volt a négy szolgálatba lépő, de Brown és Meyer
épp csak benéztek, és már mentek is, hogy kikérdezzék egy
fegyveres rablás áldozatát. Hawes és Kling az utóbbinak az
asztalánál ült, Kling a széken, Hawes félfenékkel az
asztalon, s papírpohárból itták a kávéjukat. Akkor lépett be
az erőszakcsoport nyomozója. Nő volt.
– Kivel tárgyalhatok Mary Hollings ügyében? – kérdezte.
 Hawes a térelválasztó lécrács felé fordult. A nő a rács
túlfelén harmincnégy éves lehetett, sötét szemű,
szemüveges, barna hajú; nyitott trencskója alatt kék ruha, a
lábán közepes sarkú kék cipő. Kék bőrtáska a vállán, jobb
keze a táskán nyugodott.
– Az erőszakcsoporttól? – kérdezte Hawes.
A nő bólintott és benyitott a rács ajtaján. – Annie Rawles
vagyok – mondta. Carella felnézett a maga asztala mellől,
aztán tovább gépelt. – Maradt egy kis kávéjuk? – kérdezte a
nő.
– Cotton Hawes – nyújtotta a kezét Hawes.
Annie keményen megszorította és egyenesen a férfi
szemébe nézett. Jó 185 centi lehet, gondolta Hawesről, a
súlya olyan 90 kiló, szeme kék, haja vörös, bal halántéka
felett egy fehér tincs, mintha villámcsapás érte volna.
Hawes ezenközben arra gondolt, hogy szívesen lefeküdne
Annie Rawlesszal. Kedvelte ezt a karcsú, kicsi és kemény
mellű, keskeny csípőjű fajtát. Azon tűnődött, vajon
magasabb rangban szolgál-e, mint ő.
– Bert Kling – biccentett oda Kling.
Jóképü srácok, gondolta Annie. Ez, aki Kling néven
mutatkozott be, csaknem olyan magas és csaknem olyan
széles vállú, mint Hawes, meleg barna szemű, szőke, a
tekintete pedig nyílt, mint egy tanyasi gyereké. A harmadik,
aki írógépe fölé görnyed a szoba túlsó végében, az is egész
fess a maga mongolos módján – csakhogy jegygyűrűt hord
a bal kezén.
– Maguk vették fel a panaszt? – kérdezte Annie.
– Nem, hanem O'Brien, de ő már elment.
– Hozok egy kávét – ajánlkozott Kling. – Hogy szereti?
– Nem túl erősen, egy cukorral.
Kling a folyosó végi iktató felé indult. Carella tovább gé-
pelt.
– Hol a sértett? – kérdezte Annie.
 – Elvitte egy rendőrnő a Mercy Generalba – mondta
Hawes.
– Nem találkoztunk mi már valahol? – kérdezte akkor An-
nie.
– Nem hiszem – mosolyodott el Hawes. – Emlékeznék.
– Pedig mintha láttuk volna már egymást itt. Elég sok a
nemi erőszak ebben a körzetben, nem?
– Mint másutt – mondta Hawes.
– Mennyi, mégis?
– Hetenként? Havonként?
– Évente – mondta Annie.
– Utána kell néznem a nyilvántartásban.
– Tavaly háromezer-ötszáz nemi erőszak történt a város-
ban – mondta Annie. – Országosan pedig majdnem hetven-
nyolcezer.
Kling megjött a kávéval.
– Egy barátnőm a Különleges Alakulatnál szolgál – mond-
ta. – Sokszor használják csaléteknek.
– Csakugyan? Hogy hívják? – kérdezte Annie.
– Eileen Burke.
– Ismerem. Láttam, pontosabban. Magas, vörös hajú, zöld
szemű, igaz?
– Pontosan.
– Gyönyörű lány – mondta Annie.
Kling elmosolyodott. – És zsarunak se rossz, mint
hallom. Kling “barátnőt” mondott: manapság ez a szó, még
ha hekus használja is, voltaképp “szeretőt” jelent. A szőke
srác ejtve, gondolta Annie.
Nyílt a lécrács ajtaja, Hester Fein bevezette Mary
Hollingsot a nyomozószobába. Hester tekintete O'Brient
kereste, s látva, hogy már nincs ott, megzavarodott egy
pillanatra.
– Kinek adhatom át? – mutatta fel a Johnson-féle készletet.
– Nekem – mondta Annie.
 Hester végigmérte.

– Anne Rawles, első osztályú nyomozó – mutatkozott be

Annie. – Az erőszakcsoporttól.
Lám, magasabb rangban szolgál, mint én, gondolta
Hawes.
– Aláírtam, ahol kell – mutatott Hester a doboz címkéjére.
Az ÁTVÉTEL IGAZOLÁSA címszó alatt három rubrika
volt. Az “Átadta” rubrikába Hester ezt írta be: Hillary
Baskin, ápolónő, Mercy General. A “Kapta” alá ez került:
Hester Fein rendőrtiszt és oda volt írva Hester
igazolványszáma is. A “Dátum”-hoz beírta: október 7., az
“Időpont”-hoz pedig: 7.31 és bekarikázta a nyomtatott du.
betüket. Annie átvette a dobozt, az átvétel elismeréséűl
kitöltötte ő is a megfelelő szövegrészeket.
– Hol beszélhetnék négyszemközt Miss Hollingsszal? – -
kérdezte meg Hawestól.
– A folyosóról nyílik a kikérdezőszoba – mondta Hawes. –
Megmutatom.
– Nem kér egy kis kávét, Miss Hollings? – kérdezte Annie.
Mary megrázta a fejét. Követték Hawest a folyosóra. Hester
ottragadt a nyomozószobában, mintha várná, hogy Kling
vagy Carella neki is felajánl egy csésze kávét. Amikor látta
hogy nem, távozott.
A kikérdezőhelyiségben Annie gyengéden így szólt: –
Először néhány rutinkérdés, ha megengedi.
Mary Hollings hallgatott.
– Lesz szíves a teljes nevét?
– Mary Hollings.
– Második keresztnevet nem használ?
Mary megrázta a fejét.
– A lakcíme.
– 1840 Laramie Crescent.
– A lakás száma?
 – 12C.
– Hány éves, kérem?
– Harminchét.
– Hajadon? Férjezett? Elvált?
– Elváltam.
– A testmagassága?
– 165 centi.
– Súlya?
– 57 kiló.
Annie ránézett.
– Haja vörös – mondta és beírta a megfelelő helyre –, sze-
me kék. Tett egy X-et a Fehér feliratú kockába, átfutotta az
űrlap többi kérdését, aztán újra felnézett: – Elmondaná, mi
történt, Miss Hollings?
– Ugyanaz a férfi – mondta Mary.
– Tessék?
– Ugyanaz a férfi. Aki már az előző két alkalommal is.
Annie ránézett.
– Harmadszor erőszakolták meg? – kérdezte meglepetten.
Mary bólintott.
– És mind a háromszor ugyanaz a férfi?
Mary megint bólintott.
– Felismerte az illetőt?
– Fel.
– Ismeri ?
– Nem.
– Mégis biztos benne, hogy ugyanaz az ember?
– Igen.
– Le tudná írni nekem? – vett elő Annie egy
jegyzettömböt.
– Leírtam már. Kétszer is.
Maryben gyűlni kezdett a méreg. Annie látta, mi készülő-
dik, százszor is tanúja volt már ilyesminek. Először a
félelemmel elegyes megrázkódtatás, aztán a harag. Ezúttal
hatványozottan, hiszen Mary Hollings harmadszor járja
meg ezt az utat.
– Rendben, a leírásnak akkor utánanézhetünk – mondta
Annie. – Az első két eset is ebben a körzetben történt?
– Igen, itt.
– No, akkor nyugodtan hagyhatjuk a személyleírást, benne
lesz a vonatkozó dossziéban.
– Igen – mondta Mary.
– Elmondaná, hogyan történt?
Mary hallgatott.
– Miss Hollings?
Mary nem felelt.
– Segíteni szeretnék – mondta Annie gyengéden.
Mary bólintott.
– Mondja el szépen, hol és mikor történt.
– A lakásomon – mondta Mary.
– Bement az illető a lakásába?
– Be.
– Hogy jutott be?
– Nem tudom.
– Zárva volt az ajtó?
– Zárva.
– Van a házon tűzlétra?
– Van.
– Lehet, hogy a tűzlétráról belépett az ablakon?
– Nem tudom, hogy jött be. Aludtam.
– A 12C számú lakásban, a Laramie Crescent 1840 alatt?
– Ott.
– Van-e portás a házban?
– Nincs.
– Egyéb biztonsági intézkedés?
– Nincs.
– Elvitt-e valamit a lakásból az illető?
 – Nem – mondta Mary, majd kis szünet után: – Én kellet-
tem neki.
– Azt mondja, aludt.
– Igen.
– Elmondaná, milyen öltözékben?
– Mit számít az?
– Szükségünk lesz a hálóruhára ...
– Bokáig érő hálóing és bugyi volt rajtam. – Mary hallga-
tott egy keveset, majd hozzátette: – Bugyiban alszom, ami-
óta ...szóval az első eset óta.
– Az első két alkalommal ... is a lakásán történt?
– Nem. Az utcán.
– Szóval most hatolt be először a lakásába?
– Most.
– Bizonyos benne, hogy ugyanaz az ember?
– Igen.
– Megkaphatnánk azt a bugyit és hálóinget? A labor kérni
fogja.
– A bugyi rajtam van.
– Komoly?
– Igen.
– Amit akkor viselt, amikor megtámadták?
– Igen, igen. Épp csak ... magamra kaptam egy ruhát ...
cipőt húztam ...
– Mikor?
– Amint eltávozott a férfi.
– Emlékszik, hánykor?
– Rögtön, mielőtt felhívtam a rendőrséget.
– Hánykor volt az, Miss Hollings?
– Hét előtt nem sokkal.
– Emlékszik, mikor hatoltak be a lakásába?
– Öt óra után egy kevéssel.
– Ezek szerint csaknem két órát töltött önnél.
– Igen – mondta Mary. – Igen.
 – Mikor jött rá, hogy idegen van a lakásban, Miss Hol-
lings?
– Zajt hallottam, kinyitottam a szemem ... És ott volt a
férfi. Rajtam termett, mielőtt ...
Mary lehunyta a szemét. Némán rázta a fejét.
Annie tudta, most következik a kérdések neheze; tudta, a
legtöbb sértett visszahököl tőlük. Ám e kérdéseket fel kell
tenni, mert az új állami büntetőtörvény kimondja, hogy
minősített nemi erőszaknak számít, “ha egy férfi az alábbi
körülmények között közösül egy nővel: 1. fizikai kényszert
alkalmaz, VAGY 2. a nő szellemileg alkalmatlan a
beleegyezésre, VAGY 3. a nő tizenegy évesnél fiatalabb”.
Az új definíció sem ér többet az előzőnél, amely így
fogalmazza meg a nemi erőszakot: “Ha egy férfi egy nővel,
aki nem a felesége, annak akarata vagy beleegyezése nélkül
nemi közösülést hajt végre.” Mind a régi, mind az új
törvény szerint teljesen rendjénvaló, ha az ember a tulajdon
feleségét erőszakolja meg, mivel az új törvény is ekként
határozza meg a “nő” fogalmát: “Bármilyen nőnemű
személy, aki nem házastársa az elkövetőnek.” A “fizikai
kényszert” a régi törvény így határozza meg: “Ha a férfi
erőszakkal gyűri le a nő ellenállását, vagy ha a nő
ellenállását súlyos testi sértés fenyegetésével teszi
lehetetlenné.” Az új törvény meghatározása: “jelentős
ellenállást legyűrő fizikai erő; vagy nyílt, illetve burkolt
fenyegetés, amely halálfélelmet, illetve súlyos testi sértéstől
való félelmet kelt.” A bizonyítási kötelezettség mind a két
törvény szerint a sértettet terheli. A múlt évben csaknem
hatvannyolcezer nemi erőszakot követtek el az országban és
Annie Rawlesnak meg a többi keményen dolgozó
nyomozónak kemény kérdéseket kellett feltenniük a
frissiben megerőszakolt nőknek.
Annie vett egy mély lélegzetet.
– Amikor azt mondja, “rajtam termett” ...
 – Az ágyon volt és rám nehezedett.
– Ráfeküdt magára?
– Nem. Meglovagolt.
– Zajt hallott, felébredt ...
– Igen.
– ... és a férfi ott ült magán, lovaglóülésben.
– Igen.
– Mit tett erre maga?
– Odanyúltam ... oda akartam nyúlni ... az é-é-éjjeliszek-
rényemhez. P-pisztolyt tartok a fiókjában, a-azt akartam
elővenni.
– Van-e fegyverviselési engedélye?
– Van.
– Elő akarta venni a pisztolyt ...
– Igen. De megfogta a csuklóm.
– Melyiket?
– A jobbot.
– A bal keze szabadon maradt?
– Igen.
– Próbált-e védekezni a bal ... ?
– Nem.
– Nem ütötte meg, vagy ... ?
– Nem. Kés volt nála!
Oké,– gondolta Annie. Kés: Fizikai kényszer a javából.
– Milyen volt az a kés? – kérdezte nyomban.
– Ugyanaz, mint az előző két alkalommal.
– Igen. De milyen volt?
– Rugós.
– Meg tudná-e mondani, milyen hosszú volt a pengéje?
– Honnan a jófenéből tudnám! – dühödött meg Mary. –
Kés volt és azzal kész!
– Megfenyegette a késsel?
– Megvág, ha egyet is nyikkanok, azt mondta.
– Szóról szóra így?
 – Ha sikítok, ha zajt csapok, mit tudom én már.
Nyílt, illetve burkolt fenyegetés, amely halálfélelmet,
illetve súlyos testi sértéstől való félelmet kelt, mondta
magában Annie.
– Mi történt aztán?
– Hát ... felhajtotta a hálóingemet.
– Nem állt ellen?
– Torkomnak szegezte a kés hegyét.
– Ott tartotta a torkánál?
– Ott, amíg ...
– Igen?
– Szóval, hogy ... amikor ... amikor felhajtotta az ingem ...
a kést a lábam ... a lábam közé dugta. Azt mondta, belém
döfi, bele a ... a ... szóval, belém, ha ... cs-cs-csak egy
hangot is adok. Akkor a-aztán ... szétvágta a késsel a
bugyimat ... és ... és ... és aztán ... azt csinálta.
Annie újabb mély lélegzetet vett.
– Ott volt két óra hosszat, nem azt mondta?
– D-de igen. E-e-egyfolytában azt csinálta! Végig!
– Mondott közben valamit? Valamit, ami segíthet azono-
sí ...
– Nem.
– A nevét, mondjuk, nem említette? ...
– Nem.
– Vagy hogy hova valósi ...
– Nem.
– Semmit a világon?
– Semmit. Egy szót sem, miközben ... miközben ...
– Miközben megerőszakolta magát, Miss Hollings –
mondta Annie. – mondjuk csak ki bátran. Megerőszakolta
magát a rohadék.
– Igen – mondta Mary.
– És nem szólt semmit?
– Nem, miközben ... megerőszakolt, semmit.
 – Miss Hollings, ezt is meg kell kérdeznem.
Kényszerítette-e magát valamilyen deviáns közösülési
módra?
Annie a büntető törvénykönyvből idézett, amely a
fellációt (szintén B kategóriájú bűntett) maximálisan
huszonöt évi fegyházzal bünteti. Ha elkapják az illetőt és rá
tudják bizonyítani mind az erőszakot, mind a fellációt, ülhet
élete végéig.
– Nem – mondta Mary.
Annie biccentett. Sima minősített nemi erőszak.
Huszonöt év, ha a maximumot kapja. Három, ha
engedékeny bírót fog ki. Egy év múlva ismét szabadlábon,
ha odabent jól viseli magát.
– D-de mielőtt elment ...
– Igen?
– Azt m-mondta ...
– Mit mondott, Miss Hollings?
Mary kezébe temette az arcát.
– Kérem. Mit mondott?
– A-a-azt, hogy ... “Visszajövök.”
Annie ránézett.
– És mosolygott – mondta Mary.

A bélelt csomagot október 11-én, kedden délelőtt

kézbesítette a posta. A 87. körzetnek volt címezve; Dave
Murchison őrmester vette át az ügyeletespultnál, a többi
levéllel együtt. Murchison gyanakodva nézte a csomagot, a
füléhez is tartotta, hogy meghallgassa, nem ketyeg-e. Ebben
a mai világban könnyen megeshet, hogy bomba rejtőzik egy
ilyen feladó nélküli küldeményben.
Ketyegést nem hallott ugyan, de tudta, hogy ez sem jelent
semmit. Manapság olyan pokolgép is készül házilag,
amelyik egyáltalán nem ketyeg. Eltűnődött, ne riassza-e a
bombacsoportot; micsoda blamázs, ha kijönnek és
csokoládét vagy hasonló ártatlan holmit találnak a
csomagban. Murchison azonban régi zsaru volt, bölcsen
tudta, hogy szól a fennmaradás fő törvénye a rendőrségnél:
fedezd le magad. Felvette tehát a kagylót és feltárcsázta
Frick kapitány irodáját.
A 87. körzetben száznyolcvanhat egyenruhás zsaru és
tizenhat civil hekus dolgozott, s mindnek Frick kapitány
volt a parancsnoka. Legtöbbjük úgy vélte, Frick rég
megérett a nyugdíjaztatásra, ha korban nem is észbeli
képességeit tekintve feltétlenül. Egyesek odáig
merészkedtek, hogy kijelentették: Frick non compos mentis,
a tulajdon cipőfűzőjét sem képes megkötni, hogy tudna hát
olyan élet-halál kérdésekben döntéseket hozni, amelyekkel
emberei nap mint nap szembesülnek a körzet utcáin? Frick
haja ősz volt. Az volt időtlen idők óta. Úgy vélte, pompásan
áll a kék egyenruhájához. El sem tudta képzelni, hogy más
foglalkozása legyen, mint ez, amely megköveteli, hogy
mindig kék egyenruhát hordjon, méltóságteljes ősz haja
ragyogó kiegészítéséül. No és az aranysujtás! Szerette az
egyenruhán díszelgő aranysujtásokat is. Imádott rendőr
lenni. És nem szerette, ha holmi ügyeletes őrmesterek azzal
zaklatják, hogy gyanús csomag érkezett a reggeli postával.
– Gyanús küldemény? Hogyhogy?
– Nincs rajta feladó – jelentette Murchison.
– Hol adták fel?
– Calm's Pointban.
– Az nem a mi körzetünk.
– Nem bizony, kapitány úr.
– Küldje vissza – rendelkezett Frick. – Nem kérek belőle.
– Hova küldjem vissza, uram?
– Calm's Pointba.
– De ott hová? Nincs feltüntetve a feladó.
– Küldje az ottani postahivatalba – mondta Frick. – Fájjon
az ő fejük miatta.
 – És ha felrobban? – vetette fel Murchison.
– Már miért robbanna fel?
– Hátha bomba van benne? És ha visszaküldjük és felrob-
ban és megöl száz postatisztviselőt? Akkor hogy nézünk ki?
– Halljam, mit szándékozik tenni? – kérdezte Frick. Lepil-
lantott a cipőjére és megállapította, ki kéne fényesíteni. Na,
majd ebédidőben kifényesítteti a Culver és a Hatodik
Avenue sarkán.
– Épp ezt kérdem öntől – mondta Murchison. – Hogy hát
mitévő legyek.
Felelősség, gondolta Frick, örökké csak a felelősség. Fe-
dezd le magad, gondolta. Arra az esetre, ha késöbb
okoskodnának a felettesek. Sose tudni, mikor szállnak rá az
emberre. Úgy csapnak le ezek, mint a villám.
– Mit javasol, őrmester? – kérdezte katonásabban.
– Az ön javaslatát várom, kapitány úr – viszonozta
Murchison.
– Maga szerint riasszuk a bombaosztagot?
– Ez a parancsa, kapitány úr?
– Végtére is rutinfeladat – jelentette ki Frick. – Biztos va-
gyok benne, hogy megoldja.
– Igen, uram és mi módon oldjam meg?
Mind a ketten pompásan értettek ahhoz, hogy fedezzék
magukat. Patthelyzet volt kialakulóban. Frick azon törte a
fejét, hogyan kéne megfogalmazni egy parancsot úgy, hogy
ne tessék parancsnak. Murchison pedig csak ült és
fohászkodott, nehogy parancsot adjon Frick, hogy ő bontsa
ki azt a rohadt csomagot. Még ha bomba nincs is benne, ha
kinyit az ember egy ilyen bélelt csomagot, mindenféle izé,
azbeszt vagy mi hullik ki belőle és összedisznózza az ember
asztalát meg a szép tiszta kék nadrágját. Murchisonnak nem
volt kedve a csomaggal vacakolni, tehát csak ült és
gondolkodott, hogyan vegye rá Fricket, hogy utasítsa
határozottan: tüntesse el az átkozott holmit az
ügyeletesasztalról. Minél hamarébb, mert a végén még
tényleg az orra előtt robban fel.
– Cselekedjék, ahogy jónak látja – utasította Frick.
– Igenis, uram. Átküldöm az ön irodájába.
– Ne! – kiáltotta Frick. – Hozzám aztán ne küldjön semmi-
féle nyavalyás bombát!
– Akkor hát hová küldjem?
– Megmondtam, nem megmondtam? Vissza a postára.
– Értettem, kapitány úr. Tehát ez a parancsa? De ha ott
robban fel?
– Nem robbanhat fel, ha előbb megnézi a bombacsoport –
mondta Frick és rájött, de már késve; hogy túljártak az
eszén.
– Köszönöm, kapitány úr – mondta Murchison. – Hívom a
bombacsoportot.
Frick letette a kagylót és arra gondolt, hogy ha nincs
bomba a csomagban, a bombacsoport hónapokig ezen fog
szórakozni – ezek a beszari 87-esek, ha kapnak egy feladó
nélküli csomagot, rögtön a bombacsoporthoz szaladnak.
Frick szinte már kívánta, bár lenne benne bomba. Szinte
már azt is kívánta, bár robbanna fel, mielőtt ezek odaérnek.
Ámde a csomagban nem volt bomba.
A bombacsoport emberei nevetve mentek el az
őrszobáról. Frick fejcsóválva nézte távozásukat emeleti
ablakából és őszintén reménykedett, hogy az
elkövetkezendő hónapokban senkivel sem fog találkozni a
főkapitányságról.
A bélelt borítékban egy női táska volt.
A táskában: egy kis csomag papírzsebkendő, tupírfésű,
púder, egy csomag Wrigley-féle fodormenta rágógumi, egy
kis alakú spirálnotesz, egy golyóstoll, egy ajakrúzs, egy
napszemüveg meg egy levéltárca. Kulcs egy sem. Különös,
gondolták a nyomozók. Hol a kulcs? A levéltárcában négy
darab tízdolláros, egy ötdolláros, két egydolláros. És benne
a Ramsey Egyetem diákigazolványa, az illető hallgatónő
nevével és címével. A géppel írt név: Marcia Schaffer. A
műanyag védöőtok alatt ott volt az arcképe is.
A lány mosolygott a képen.
Azokon a fényképeken, amelyeket a Focsó készített októ-
ber 7-én, pénteken reggel az akasztás színhelyén, bezzeg
nem mosolygott.
Ettől eltekintve a fényképek mindenben megegyeztek.

Kling és Carella a fényképeket tanulmányozta, amikor

Meyer Meyer benyitott az őrszobára. Klingék úgy tettek,
mintha nem ismernék meg. Meyer ugyanis parókát viselt.
– Parancsol, uram? – nézett fel Carella.
– Na neee – mondta Meyer, belökve a térelválasztó lécrács
ajtaját.
Kling talpra ugrott és elébe állt.
– Elnézést, uram – mondta –, idegeneknek tilos a belépés.
– Lesz szíves elmondani, mi járatban van? – szögezte neki
Carella.
Meyer rendíthetetlenül nyomult tovább.
Kling válltáskájából elővette a revolverét.
– Egy lépést se tovább, uram! – rivallt rá.
Carella is pisztolyt rántott. – Mi dolga itt, uram? –
mondta nyomatékkal és előrelépett.
– Én vagyok, fiúk – mondta Meyer. – Ne marhuljatok.
– Ki az az én, jó uram? – mondta Kling. – Megmondja
végre, mi járatban van?!
– Ajáratban, hogy jól szétrúgjam az ilyen hülye hekusok
seggét – ment Meyer az íróasztalához.
– Nini, hisz ez Meyer! – kiáltotta Carella, ügyesen adva a
meglepettet.
– Még ilyet! – álmélkodott Kling is.
– Hisz ennek haja van! – mondta Carella.
 – Na és! – mondta Meyer. – Mi van abban? Vesz az ember
egy parókát, ezek meg azt se tudják, hová legyenek a
gyönyörüségtől.
– Nevettünk volna? – kérdezte Kling.
– Meyerkém, most mondd meg, nevetünk? – tódította meg
Carella.
– És ez valódi haj? – kérdezte Kling.
– Az. Valódi – felelt fagyosan Meyer.
– Apafej, hogy te hogy átvertél bennünket! – ámuldozott
Carella.
– Valódi? És honnan való? – kérdezte Kling.
– Honnan a fenéből tudjam. Vannak, akik eladják a haju-
kat. A parókakészítők meg megveszik.
– Szűz haj? – érdeklődött Kling.
– Egyáltalán, haj vagy nemi szőrzet? – firtatta Carella.
– Istenem, hogy micsoda marhákkal vagyok én itt össze-
zárva – csóválta a fejét Meyer.
– Szerintem állati jól néz ki – mondta Carellának Kling.
– Szerintem egyenesen isteni – mondta Carella.
– Ez most már így fog menni egész délelőtt? – sóhajtotta
Meyer. – Nincs jobb dolgotok? Tudtommal gyilkosság
történt a múlt héten. Eredjetek, legalább tartóztassatok le
egy-két áruházi tolvajt.
– Hogy ez milyen aranyos, amikor mérgelődik – jelentette
ki Kling.
– Az a csillogó kék szeme – mondta Carella.
– Meg azok a göndör barna fürtjei – tette hozzá Kling.
– Nem is göndör – mondta Meyer.
– Mennyit kóstált? – kérdezte Kling.
– Semmi közöd hozzá.
– Szűz lány nemi szőrzete egy kész vagyon – mondta Ca-
rella.
– Nagyon nehéz hozzájutni – így Kling.
 – És mit szól Sarah, hogy muffot hordasz a fejeden? – kér-
dezte Carella. Egymásra néztek Klinggel és kirobbant belő-
lük a hahota.
– Marha viccesek vagytok – mondta kesernyésen Meyer. –
Igazi hülye hekushumorotok van. Vesz az ember egy
parókát és erre ti ...
– Ki ül a székemen? – bömbölt egy basszus a lécrács mö-
gül. Arthur Brown lépett be a nyomozó-szobába. Brownnak
nemcsak a neve jelentett barnát, barna volt a bőre is; több
mint 190 centis, 90 kilós óriás, markáns vonásain megrökö-
nyödés terült szét. – Nicsak, úgy látszik, az aranyhajú
királylány – jelentette ki tágra nyílt szemmel. – Hozz egy
kis tejbepapit – szólt oda Klingnek. – Nahát, még ilyet!
Hogy milyen szépek a fürtjeid, kis királylány!
– Na tessék! Hányan vagytok még?
Brown közelebb lépett Meyer asztalához. Lábujjhegyen
körüljárta Meyert, egyre a parókáját nézve. Meyer
pillantásra sem méltatta.
– Harap? – kérdezte Brown.
– Egy állatkereskedésben vette – magyarázta Kling.
– Ha, ha – mondta Meyer.
– Mintha odacsinált volna a fejedre egy madár – mondta
Brown.
– Ha, ha – mondta Meyer.
– Fésülöd, vagy csak úgy lesöpröd? – kérdezte Brown.
– Vicces fiúk – mondta fejcsóválva Meyer.
Egész reggel ettől a néhány perctől félt. Tudta, mi vár rá,
ha meglátják új parókájában. Könnyebben nézett volna
farkasszemet egy bankrablóval meg a lefürészelt csövü
vadászpuskájával, mint a kollégáival. Azzal próbálta
elfoglalni magát, hogy a jelentéseket lapozgatta. Igen
szívesen rágyújtott volna, de megígérte a lányának, hogy
leszokik a dohányzásról.
– Mit keresett itt a bombacsoport? – kérdezte Brown.
 Hál' isten, – gondolta Meyer. Leszállnak végre rólam.
– Vaklárma volt – felelte Carella.– Tudod mit, copfban
kéne viselned – mondta aztán Meyernek.
Meyer sóhajtott.
– Vaklárma? Hogyhogy? – érdeklődött Brown.
– Az öreged estélyén pedig kontyba csavarhatnád a fejed
búbján – ajánlotta Kling.
– Antiszemiták – jelentette ki Meyer, s a többiekkel együtt
ő is elnevette magát.
– Majd üstökön ragad az öreged – mondta Brown, amin
aztán újra nagyot nevettek.
– Láttad a fényképet? – kérdezte Carella.
– Milyen fényképet? – kérdezte Brown.
– Női táska volt, nem bomba – mondta Kling. – Valaki
elküldte nekünk az akasztott lány táskáját.
– Nem kamu? – kérdezte Brown.
– A fényképet a személyazonossági kártyáján – mondta
Carella.
A nyomozók egymásra néztek.
Mind ugyanarra gondoltak. Hogy tudniillik az, aki
felakasztotta a lányt a lámpaoszlopra, azt akarta, hogy a
rendőrség megállapíthassa a lány kilétét. Az elmúlt három
napban tűvé tették a várost, valami nyomot keresve, amin
elindulhatnának és most, íme, valaki megkönnyítette a
dolgukat: elküldte a halott lány táskáját a
személyazonossági kártyájával.
Csak egyetlen olyan emberre gondolhattak, akiről tudták,
hogy hajlandó megkönnyíteni a hekusok dolgát, látszólag
legalábbis; ám a nevét egyiküknek sem akarózott említenie.
Mindazonáltal őrá gondoltak mind.
– Biztos megtalálta valaki ezt a táskát – mondta Brown.
– És mivel olvasta az esetet az újságban, gondolta, elküldi
nekünk.
– De nem akart belekeveredni az ügybe.
 – Hiába, ilyen ez a város, mindenki félti a bőrét.
– Úgy lehet – mondta Carella is.
Mégis mindnyájan a Süketre gondoltak.

A boncolást végző rendőrorvos megerősítette Blaney

helyszíni diagnózisát; de többet is feltárt az esetből: a halált
nemcsak a felső nyakcsigolya diszlokációja és törése
okozta, hanem a gerincagy összezúzódása is; miként az az
akasztásos kivégzéseken is be szokott következni. A
jegyzőkönyvből az is kiderült, hogy amikor Carella és
Genero, kilépve az építési területről, meglátta a
lámpaoszlopon lengő testet, az már nyolc órája halott volt.
Carella felhívta a rendőrorvosi irodát, s azt az
információt kapta, hogy az áldozatot valószínűleg másutt
ölték meg vagy a szóban forgó akasztással, vagy egyéb
olyan fizikai behatással, amellyel eltörhető a nyakcsigolya
és összezúzható a gerincagy – és már holtan hozták a
színhelyre. A rendőrorvos vigyázott, hogy ne “tetthelyet”
mondjon, hanem csak “színhelyet”; az ő véleménye szerint
a tetthely nem ez a néptelen utca volt, elhagyatott házaival,
tátongó építkezési gödreivel. Az értesülés egybevágott
Carella elképzelésével: amikor bementek az építkezésre,
hogy beszéljenek az éjjeliőrrel, egy árva lelket nem látott
sem ő, sem Genero a környéken.
A halott lány címe a személyazonossági kártyán még
inkább alátámasztotta azt az elképzelést, hogy másutt
végeztek vele és úgy hozták át a szerencsés 87-es körzetbe.
A lány egy bérházban lakott, vagy négy mérföldre nyugatra
a körzet határától, a városnak abban a negyedében, amely
virágzó ruhaiparáról nevezetes. Cloak City, azaz
Köpenyváros, ahogy városszerte nevezték, ruhagyárak,
szabóműhelyek és bemutatótermek alkották a magját; az
ország készruhaszükségletének jó része innen került ki, de
jutott bőven a Nyugat sok más országának is. A gyáraktól
északra lévő sugárutak régi bérházait lebontották és magas
bérű luxuslakásokat és drága éttermeket építettek helyettük,
egyfajta aranyparti légkört teremtve és olyan közönséget
vonzva, amely a színházi negyed közelében akart lakni és
akik új otthonukat nem Cloak City, hanem Coke City, azaz
Kokainváros néven emlegették.

Nem tudta sem Carella, sem Hawes, helytállóak-e a város-

rész virágzó kokainkereskedelmére vonatkozó becslések.
(Aznap, kedden délelőtt Hawes volt Carella párja, mert
Generonak legnagyobb örömére tanúskodnia kellett a
bíróságon egy hot dog-árus ellen, akit Genero tartóztatott le
engedély nélküli kereskedésért.) Épp eleget fájt a fejük a
maguk külvárosi körzete miatt, amely, lám, még más körzet
is munkát ad nekik. Szikrázó tiszta októberi nap volt; ősszel
gyakran ilyen idő örvendezteti meg a város polgárait.
Mindkét férfi boldog volt, hogy kiszabadulhatott a
nyomozó-szobából. Ilyen napokon az ember, ha akarja, ha
nem, újra belészerelmesedik ebbe a városba.
A halott lány – iratai szerint a kora nem egész huszonegy
év – az egyik le nem bontott régi bérházban lakott,
négyemeletes, vöröstéglás épületben, melyet évszázadok
mocska-korma borít. Carella és Hawes, akik kalap és felöltő
nélkül indultak útnak, megnyomták a gondnok csengőjét.
– Mit szólsz Meyer parókájához? – kérdezte Carella.
– Mi? Parókája van? Frankón?
– Nem láttad?
– Nem én. Parókája van?
– Az.
– Azt a viccet ismered, hogy miért lőtt az indián rókát?– -
kezdte Hawes, de akkor nyílt az ajtó.
Vagy két méter magas lány állt a nyitott ajtóban. Vagyis
annyinak tűnt. A két nyomozónak fel kellett néznie rá,
pedig ők sem voltak éppen törpék. Húszéves lehet, gondolta
Carella, talán huszonegy, a haja rövid és barna, szeme
fényes-fekete, arca keskeny, kissé ragadozószerű. Kék
farmert és Ramsey University feliratú trikót viselt, a vállán
vászontáska ezzel a felirattal: BOOK BAG.
– Rendőrség – mondta Carella és megmutatta a jelvényét.
– A gondnokot keressük.
– Nincs gondnokunk – közölte a lány.
– Hisz most nyomtuk meg a csengőjét – mondta Hawes.
– Attól, hogy van neki csengője, még nem biztos, hogy
van gondnok is – fordult a lány Hawes felé. Hawesnak az az
érzése támadt, hogy a lány azt gondolja, alacsony ez a pasas
hozzám. És öreg. Es talán mafla is. Hawes lélekben vállat
vont. – Már vagy egy éve nincs gondnokunk – folytatta a
lány. És aztán, mivel e derék város lakói, hacsak tehették, a
zsaruk orra alá dörgölték a közállapotok siralmas voltát,
hozzátette: – Talán azért van annyi betörés ebben a házban.
– Nem a mi körzetünk – mondta védekezőleg Hawes.
– Akkor mit keresnek itt? – kérdezte a lány.
– Maga itt lakik, kisasszony? – kérdezte Carella.
– Persze hogy. Mit keresnék itt, úgy mégis? Kifutó
vagyok, azt hiszik?
– Ismer-e egy Marcia Schaffer nevű lakót?
– Persze hogy. A 3A-ban lakik, beszéljenek talán inkább
vele. Rögtön lekésem az előadásom.
– Mikor látta utoljára? – kérdezte Carella.
– Csütörtökön az egyetemen.
– A Ramseyn? – nézett Hawes a lány trikójára.
– Ragyogó következtetés – dicsérte meg a lány.
– Szóval évfolyamtársak?
– Bravo, még egy piros pont!
– Mióta ismeri? – kérdezősködött tovább Carella.
– Gólyakorunktól fogva. És most már harmadéves vagyok.
Mind a ketten azok vagyuk.
– Idevalósi lány ez a Marcia?
 – Nem. Valami kansasi kisvárosból jött. Bivalybasznád,
Kansas állam.
– Hát maga? – kérdezte Hawes.
– Tősgyökeres idevalósi vagyok.
– Meg is látszik magán.
– Büszke is vagyok rá.
– Milyen ruhát hordott Marcia múlt csütörtökön?
– Atlétaszerelést. Miért? Atletizálunk mind a ketten.
– Hánykor volt ez?
– Hát az edzésen, olyan délután négykor. Miért?
– Azóta egyszer sem látta?
– Együtt jöttünk haza a földalattin. De hát mi ... ?
– És utána már nem találkoztak? Valamikor csütörtök este
vagy éjjel?
– Nem.
– Nem is látta, hogy csütörtök este távozott volna a ház-
ból?
– Nem.
– Maga melyik lakásban lakik?
– 3B, éppen szemközt Marciával.
– És ő, ugye, a 3A-ban lakott?
A lánynak hirtelen szemet szúrt a múlt idö.
– Most is ott lakik – mondta.
– Látott-e, hallott-e valakit vagy valamit csütörtök este a
lakása előtt? Nem kopogott-e valaki nála? Vagy például ...
– Nem. – A lány szeme összeszűkült. – De hát miért kér-
dezgetnek?
Carella mély lélegzetet vett. – Marcia Schaffer meghalt –
mondta.
– Képtelenség!
Mind a két nyomozó a lányra nézett.
– Marcia nem halt meg! – szólalt meg a lány.
A két férfi tovább nézte.
– Képtelenség! – kiáltott fel ismét a lány.
 – Volna szíves a nevét; kisasszony? – kérte Carella.
– Jenny Compton. Marcia nem halt meg, itt valami tévedés
lesz.
– Miss Compton, bizonyosan tudjuk, hogy az áldozat ...
– Nem – rázogatta a fejét Jenny.
– Itt lakott Miss Schaffer? – kérdezte Hawes.
– Most is itt lakik. Második emelet, utcai front, 3A lakás.
Nem halt meg!
– Nálunk a fényképe ...
– Nem halt meg – makacskodott Jenny.
– Ő az? – kérdezte Carella, elővéve egy fényes nagyítást a
Focsó helyszíni felvételei közül. Nem volt túl szívderítő
kép. Jenny, mint akit pofon csaptak, elkapta róla a
tekintetét.
– Ez Marcia Schaffer? – kérdezte újra Carella.
– Hasonlít, igen, de Marcia nem halt meg.
– És ez is Marcia Schaffer? – mutatta fel Carella a sze-
mélyazonossági kártyát.
– Igen, ő, de ...
– A cím ezen a kártyán ...
– Igen, igen, Marcia itt lakik és tudom, hogy nem halt
meg.
– Honnan tudja, Miss Compton? – kérdezte Hawes.
– Nem halt meg.
– Miss Compton ...
– De az isten szerelmére, csütörtök délután még láttam, az
lehetetlen, hogy ...
– Csütörtök este ölték meg, körülbelül ki ...
– Nem halt meg, nem akarom, hogy halott legyen! –
mondta Jenny és akkor hirtelen eltört a mécses. – A
francnak kellett maguknak idejönni!
Magas, huszonegy esztendős lány, vagyis már inkább nő,
az esze, a nyelve városiasan kifenve és mégis, mintha
óvodába indult volna, ahogy ott állt és zokogott, arcát a
jobb kezébe temetve, ballal a táska fülét markolta és csak
állt, kissé csámpásan és fékezhetetlenül ömlöttek a könnyei;
a nyomozók meg csak hallgattak, egyre nézték és
esetlennek, ügyetlennek és túlságosan nagynak érezték
magukat ehhez a kicsi lányhoz képest, aki olyan
szégyentelenül bömböl a jelenlétükben.
Vártak.Gyönyörű őszi nap volt.
– Jaj, hogy a fene – mondta akkor Jenny. – Nem igaz,
ugye?
– Sajnálom – mondta Carella.
– De hát hogy ... hogy ... ? – Jenny szipogott, letérdelt a
táskája mellé, elővett egy papír zsebkendőt, beletrombitált,
megtörölte a szemét is. – Mi történt? – kérdezte akkor.
Gyilkosságra ezek soha nem gondolnak, hacsak nem ők
maguk az elkövetők. Csak arra tudnak gondolni, hogy autó-
baleset történt, vagy a metró alá esett valaki, vagy a
liftaknába – így működik az eszük; mikor hallják, hogy
haláleset történt, gyilkosságra soha nem gondolnak. És még
ha megmondja is nekik az ember, hogy gyilkosság történt és
nemcsak annyit mond, hogy meghalt az illető, ezek akkor
is, még ha beveszik is a gyilkosság tényét, csak pisztolyra,
késre, méregre, agyonverésre, puszta kézzel való
megfojtásra gondolnak. Hogy is lehet a szemükbe mondani,
hogy ezúttal bizony akasztás történt? Vagy olyasmi, amit
akasztásnak tüntettek fel? Hogy magyarázza meg az ember
egy szakadt papír zsebkendőbe szipogó huszonegy éves
leánynak, hogy a barátnőjét egy lámpaoszlopra akasztva
találták?
– Nyakcsigolyatörés – idézte Carella a rendőrorvost. – Ge-
rincagyszakadás.
– Uristen!
Azt még mindig nem nyögte ki Jennynek, hogy mindez
valakinek a műve. Jenny most fürkész tekintetet vetett
rájuk, mint akinek megvilágosodik az elméje, hogy nem
faggatná itt ez a két detektív, ha egyszerű baleset történt
volna; sejteni kezdte, hogy Marcia Schaffer halálát egy
másik ember okozta.
– Megölték, igaz?
– Igaz.
– Mikor?
– Csütörtök este. A halottkém szerint hét óra tájban.
– Úristen – mondta újra a lány.
– Nem látta egy percre sem csütörtök este? – kérdezte Ha-
wes.
– Nem.
– Nem említette, hogy milyen programja van aznap estére?
– Nem. Hol történt az a ... dolog?
– Nem tudjuk.
– Akarom mondani ... hol találták meg?
– A külvárosban.
– Utcán? Utcai támadás lett volna?
Carella sóhajtott.
– Fel volt akasztva egy lámpaoszlopra.
– Jézus Mária! – nyögte Jenny és újra sírni kezdett.

Daniel McLaughlin gömbölyded emberke volt, ötvenes évei

végét taposta; fekete nadrágot és barna cipőt hordott
harsány sportzakóval, barackszínű inggel; nyakkendőjét
mintha Jackson Pollock tervezte volna (absztrakt mintáit
tovább bonyolították az ételpecsétek); és mindezt egy
sötétbarna nyári szalmakalappal koronázta meg. A kalapnak
keskeny karimája volt és a szalagjába tűzött tollnak
éppolyan színe, mint Daniel McLaughlin ingének. Daniel
McLaughlin fújtatva közeledett, szakadt róla a veríték,
amikor odaért a kapu alatt várakozó nyomozókhoz.
Apró, barna szeme rájuk villant, de már rebbent is tovább, a
púpozott és túlcsorduló kukákra, amelyek ott álltak a
kovácsoltvas korlát mellett, valamivel mélyebben a
járdaszintnél. Szemlátomást örömmel nyugtázta, hogy a
ládákból a járdára ömlik a hulladék.
A nyomozók megtudták Jennytől, hogy Marcia Schaffer
több mint két éve, Jennyvel nagyjából egy időben költözött
a bérházba, akkor, amikor sportösztöndíjjal megkezdték
tanulmányaikat a Ramsey egyetemen. Marcia korábban
csakugyan egy kansasi kisvárosban élt, nem éppen
Bivalybasznádon, ahogy Jenny mondta volt, amikor még
barátságos és könnyed volt minden és mentes az erőszakos
halál árnyékától, hanem egy Manhattan nevű községben,
amelyet a helybéliek Kicsi Almának becéztek. Carella és
Hawes elhitték, hogy Kansas államban csakugyan van egy
Manhattan nevű hely.
Jenny szerint a háztulaj – az a bizonyos Daniel
McLaughlin, aki most a kukáiból ömlő szemetet csodálta –
jó egy év óta próbálja kirakni a bérlőit, hogy az ómódi,
nagy lakásokat kisebb lakásokra osztva, nagyobb haszonra
tehessen szert. Törekvései ez idáig rendre meghiúsultak.
Egy öreg hölgyet leszámítva, aki otthonba ment, a többi
lakó kerek perec megtagadta, hogy táguljon erről a vidékről,
amelyik egyik napról a másikra elegáns negyed lett és
lemondjon a kedvező lakbérről, amelynél olcsóbbat csak a
város legrosszabb részeiben találni. A városnak egyébként
elég sok legrosszabb része volt. McLaughlin, hogy
kimozdítsa mozdulni nem óhajtó lakóit, először is
elbocsátotta a portás-gondnokot és aztán roppantul egyedi
üzemeltetésbe kezdett, amely például abban nyilvánult meg,
hogy a vizet a legváratlanabb időpontokban elzárta, a
szemetet nem szállíttatta el és nem kezdett fűteni október
15-én, ahogy azt a város törvényei megkövetelték volna.
Aznap még csak október 11-e volt; nem lehetett tudni, hogy
ez évben vajon lesz-e fűtés 15-én; bár az is igaz, hogy a
kérdés az enyhe időjárás miatt – pusztán elméleti jellegű. A
szemét azonban ezenközben is dúsan tenyészett a járdán.
 – Maguk a detektívek? – jött felfelé a lépcsőn McLaugh-
lin.
– Mr. McLaughlin? – kérdezte Carella.
– Én vagyok az. – Kezet nem nyújtott. – Meg kell
mondjam, nem vagyok valami boldog, amiért olyan
messziről idecsődítettek, csak azért, hogy adjak oda egy
nyavalyás kulcsot.
– Másképp nem juthatunk be a lakásba – mondta Hawes.
Ebéd előtt hívták fel a háztulajdonost egy sarki bisztróból.
Bár a környék hemzseg a jó francia vendéglőktől, itt ettek
hamburgert meg sült krumplit, s ittak hozzá némi kólát.
Evés közben Carella meg akarta kérdezni Hawest, hogy
miért is lőtt rókát az egyszeri indián, de elfelejtette, mert az
a gondolat járt a fejében, hogy az amerikai zsaru
szokványos munkanapi ebédjéről nem lehetnek túl nagy
véleménnyel ezek az európai konyhafőnökök. Délután egy
óra volt immár és Daniel McLaughlinnak az fájt, hogy
“olyan messziről”, hatsaroknyira lévő irodájából ide kellett
talpalnia.
– Egyáltalán nem vagyok boldog, amiért az a lány meghalt
– folytatta McLaughlin. – Az mondjuk nem rossz, hogy a
lakása megürült, de ki a fene veszi ki, ha megtudja, hogy
egy halott lány lakott benne?
Az, úgy látszik, fel sem derengett McLaughlinnak, hogy
Marcia Schaffer nagyon is eleven volt, amíg McLaughlin
drágalátos lakását lakta.
– Hát igen, vannak hátrányai egy ilyen gyilkosságnak – je-
gyezte meg Carella.
– De mennyire! – kapott a szón a háziúr, nem figyelve fel
a Carella hangjában megbúvó iróniára.
– No, itt a kulcs, menjünk. Remélhetőleg nem fog örökké
tartani.
 – Néhány óra legfeljebb – mondta Hawes. – Önnek nem is
muszáj ott lennie. Hagyja itt a kulcsot, majd mi visszajuttat-
juk.
– Aha – mondta tömören McLaughlin, alig titkolva gyanú-
ját, miszerint minden hekus tolvaj. – Jöjjenek csak, majd én
felkísérem magukat.
Bementek hát a házba.
A kis előcsarnokban azonnal meglátszott, hogy igaz,
amit Jenny Compton mesélt a nyomozóknak. A
mennyezetvilágító lámpatest félig leszakadva fityegett, izzó
nem volt benne. A legtöbb levélszekrény ajtaja feltörve. A
belső lengőajtó üvege repedt, az ajtógomb egy árva
facsavaron lógott. McLaughlin azzal is sok borsot tört
makacs lakói orra alá, hogy nem törődött a lépcsők vedlett
és koszos linóleumborításával, nem mosatta a
lépcsőházablakokat, ragadt a kosztól az ingatag korlát,
pucér villanydrótok kúsztak a falon. Carella azt csodálta,
miért nem hívják a lakók a városi panaszirodát. Összenézett
Hawesszal, aki komoran bólintott.
McLaughlin megállt a 3A jelű lakás előtt, zsebéből kiha-
lászta a kulcsot, ajtót nyitott, aztán jól megnézte magának a
két nyomozót, mintha a jellemüket próbálná felmérni.
– Ide hallgassanak, van nekem elég egyéb dolgom –
mondta. – Ha itt hagyom a kulcsot, tényleg visszajuttatják?
– Cserkész becsszóra – ígérte pléhpofával Hawes.
– McLaughlin ingatlaniroda a Bower Streeten – adta át
McLaughlin a kulcsot. – De hisz tudják is, ott hívtak fel, az
irodámban. Szeretném kijelenteni, nem vállalom a
felelősséget azért a rongálásért, amit maguk esetleg itt
művelni fognak. Már csak azért, ha a lány rokonai panaszt
emelnének.
– Vigyázni fogunk – mondta Carella.
– És a kulcsot visszavárom.
– Visszaküldjük – mondta Hawes.
 – Hát remélem is – mondta McLaughlin és fejcsóválva út-
nak eredt.
– Milyen kedves ember – jegyezte meg Carella.
– Elragadó – mondta Hawes és azzal bementek a lakásba.
Mint Jenny mondotta, a lakás nagyobb volt, mint az újabb-
fajta lakások; ajtaja meglehetősen tágas előszobába nyílt, az
pedig egy valóban levegős nappaliba. A gyér bútorzat miatt
a lakás még nagyobbnak látszott; a bútor már csak olyan
volt, amilyet elvárhatni egy ösztöndíjas egyetemi
hallgatótól. A falnál egy szófa, vele szemközt két olcsó
karosszék. A szomszéd falon egy sor hatalmas ablak;
októberi napfény ömlött be rajtuk. Az ablakok alatt cserepes
növények. Hawes hozzájuk lépett és megtapogatta a
földjüket: jó ideje nem locsolták őket.
– Ugye, az nem valószínű, hogy az a McLaughlin ennyire
elkívánta volna a lakásából? – kérdezte Hawes.
– Aki fel tudta húzni olyan magasra azt a lányt, annak
igencsak egy erős fickónak kellett lennie – mondta Carella
és megcsóválta a fejét.
– Kövér ember nem feltétlenül gyenge ember – ellenkezett
Hawes.
– Szerinted úgy néz ki egy gyilkos, mint ő?
– Hát, nemigen.
– Meglátszana rajta – jegyezte meg akkor Carella. ·
– Igen. De tény, hogy minden eszközzel ki akarja tenni a
lakóit.
– Telefonálni kellene, ráállítani valakit erre a lakásügyre.
Nagyon rühelleném, ha megúszná ezt a disznóságot.
– Ismersz valakit a városházán?
– Én nem, de talán Rollie Chabrier.
– Talán.
Rollie Chabrier helyettes államügyész volt, mindkettejük-
kel dolgozott már együtt. Carella és Hawes körüljárta a nap-
palit, voltaképp semmit nem kerestek, csak a levegőt kóstol-
gatták, mint az állatok, amikor ismeretlen területre
tévednek. Végül is nem itt követték el a bűntényt; a bűntény
színtere négy mérföldnyire van, a város peremén, ahol
meglátták a lámpára akasztott tetemet. A boncoló
rendőrorvos azonban megerősítette azt az elméletet, hogy
Marcia Schaffert másutt ölték meg és már holtan szállították
késöbbi felfedeztetése helyére. Valami eshetősége tehát
annak is van, hogy mégis itt ölték meg, bár így, első
pillantásra harcnak, küzdelemnek nem látszott nyoma. A
kimondatlan kérdés mégis ott motoszkált mind a két
nyomozó fejében. Hawes végül ki is bökte.
– Nem kéne idehívnunk a technikusokat? Mielőtt összejár-
kálunk mindent?
Carella jól megfontolta a választ.
– Nem szívesen tennék tönkre valami bizonyítékot – foly-
tatta Hawes.
– Hát jó – állt rá Carella –, hívjuk ide őket. – A telefonhoz
lépett, elővette zsebkendőjét és azzal fogta meg a kagylót.
A ceruzája radíros végével tárcsázta a helyszínelők számát.
Húsz perc múlva ott is voltak. A technikusok megálltak a
nappali közepén, körülszaglásztak, ahogy az imént Carella
és Hawes, szoktatták magukat az atmoszférához. Carella és
Hawes semmihez sem nyúlt. Még csak le sem ültek. Szinte
ugyanott álltak; ahol akkor, amikor Carella telefonált.
– Mi vagyunk az elsők? – kérdezte az egyik technikus. Joe
a keresztneve, derengett fel Carellának. Joe Ezvagyaz.
– Maguk – mondta Carella. – Azazhogy mi itt vagyunk
egy félórája.
– Na persze; nem is úgy gondoltam, hanem hogy magukon
kívül.
– Aha – mondta Carella.
– Nyúltak valamihez? – kérdezte a másik. Carella nem is-
merte.
– Csak a külső kilincsgombhoz.
 – Szóval akkor adjuk elő a teljes műsort? – kérdezte az el-
ső. – Ujjlenyomat, porszívózás, minden? Az ezerkétszázki-
lencvenöt dolláros nagymelót? – kérdezte, rámosolyogva a
kollégájára.
– Ötvenöt dollár az engedmény, ezerháromszázötven lenne
a teljes ár – mosolygott vissza a másik technikus.
– Nem biztos, hogy itt követték el a bűntényt – mondta
Carella.
– Akkor mi a fenét keresünk mi itt? – kérdezte az első.
– Lehet, hogy itt követték el – jegyezte meg Hawes.
– Akkor talán elég lesz a kétdolláros műsorunk is.
– Egy gyors átfutás – kontrázott neki az első. – Felszínes,
de mélyenszántó munka – mondta az orra mellé tett
mutatóujjal, hogy el ne sikkadjon a poén.
– Adunk nekik kesztyűket – ajánlotta a második technikus.
Az első technikus elővett egy pár fehér cérnakesztyűt és
átadta Carellának. – Ha úgy dönt, hogy detektívesdit akar
játszani – mondta, rákacsintva kollégájára. Aztán Hawes is
kapott egy pár kesztyűt. A nyomozók felvették, a
technikusok nézték őket.
– Szabad egy táncra? – kérdezte akkor a második techni-
kus, és ezzel lementek, hogy felhozzák kellékeiket a
furgonból.
A szófával szemközti falon, a kandallópárkányon ott
sorakoztak Marcia Schaffer trófeái – egy ezüstserleg, egy
ezüsttál, egy sereg érem, mind még középiskolás korából.
Az ezüsttálba vésett felirat arról tanúskodott, hogy Marcia
három éve kansasi középiskolás csúcsot javított.
Bekeretezett fénykép, ugyancsak a kandallón, bizonyára
Marcia szülei. Hűha, jutott eszébe Carellának, fel kell hívni
a kansasbeli Manhattant. Túl kell esni rajta. Nem örült e
terhes kötelezettségnek.
Visszatértek a technikusok. Az, akit Carella Joe-nak
tippelt, így szólt: – Nem kutyultak össze semmit?
 A második technikus letette készletét a padlóra. – Mi ez
egyáltalán, gyilkosság?
– Az – felelte Carella.
– Vettek a hulláról ujjlenyomatot? Csak azért, ha találunk
vad latens lenyomatokat?
– Vettünk – mondta Carella.
– Találták-e jelét erőszakos behatolásnak?
– Eddig nem.
– Akkor az ablakpárkányokat kihagyhatjuk?
– Ahogy gondolják – hagyta rájuk Carella.
– Mi a nyavalyát keresünk, úgy egyáltalán?
– Olyasvalakinek a nyomait, aki esetleg itt járt.
– Hisz lehet, hogy itt járt az egész rohadt város –
tiltakozott fejcsóválva az első technikus. Mindazonáltal
munkához láttak. A második technikus még fütyörészett is,
amikor ujjnyomokat keresve beporozta a kandallópárkányt.
Egy ajtó nélküli ajtókeret a lakás egyetlen hálószobájába
vezetett; tágas volt ez is, a mennyezete magas, hatalmas
ablakai az utcára nyíltak. A fal mellett egy ágy, vele
szemközt festetlen komód; a sarokban, sarkosan, egy
festetlen íróasztal. Az egyik falon a Ramsey egyetem
zászlói, meg néhány bekeretezett fénykép: Marcia Schaffer,
futószerelésben, egészségesen, élettől duzzadva. Az egyik
képen szőke haja hosszan lobogott utána, karja-lába
erőteljes mozgásban, szája nyitva szedte a levegőt és
Marcia éppen a célszalagot szakította át. A széken, az asztal
mellett szürke melegítőfelső, hátán sötétvörössel az
egyetem neve, a mellén az egyetem címere meg a FUTÓ
szó. Az asztalon nyitott könyvek. Az írógépben papír.
Carella belepislantott, Marcia Schaffer dolgozatot írt az ant-
ropológiaórára. Az ember egyedül áll, gondolta Carella,
mert egyedül az ember áll. Marcia Schaffer nem fog állni
soha többé. Futni még kevésbé. A futónőt megölték élete
huszonegyedik esztendejében.
 A hálószobaszekrényben szerény ruhatárat találtak – ru-
hák, szoknyák, akasztóra tett szvetterek, egy síruha, egy
esőkabát, egy-két farmer, néhány méretre készült pantalló,
egy szürke melegítő az egyetem nevével és címerével. A
nyomozók kiforgatták a kabátok és nadrágok és dzsekik
zsebeit. Semmi. Kirázogatták a papucscipőket, a
tűsarkúakat, a futó-és tornacipőket. Semmi. Kinyitották a
szekrénypolcon talált utazótáskát. Semmi. Átvágtak a
szobán és módszeresen átkutatták a komód fiókjait.
Melltartók, bugyik, kombinék, újabb szvetterek, blúzok,
harisnyanadrágok, térdzoknik, jégzoknik. A felső fiók
sarkában fogamzásgátló tablettákat találtak.
Visszamentek a nappaliba, ahol a technikusok dolgoztak
és átkutatták az íróasztalfiókokat, de a végén sem találtak
előjegyzési naptárt. Találtak egy bőrkötéses kis noteszt,
címekkel és telefonszámokkal; valószínűleg a rokonok és a
barátok. Marcia Schaffer, úgy látszik, elég sok embert
ismert a városban, de legtöbbjük nőnemü volt és nem
hitte sem Carella, sem Hawes, hogy egy nőnek lett volna
annyi ereje, hogy Marcia holttestét felhúzza a lámpavasra.
Az “S” regiszter alatt Carella talált egy Schaffert,
keresztnév és cím nélkül, csak egy telefonszám volt melléje
írva, 913-as körzethívószámmal. Carella fogadni mert
volna, hogy ez a Kansas állambeli Manhattan körzetszáma.
Fel kell hívnia a szülőket. Sürgősen. Meg kell mondani
nekik, hogy aranylábú lányuk halott.
Keserveset sóhajtott.
– No? – kérdezte Hawes. Ő a papírkosár tartalmát túrta föl,
minden összegyűrt papírt áttanulmányozva.
– Semmi – mondta Carella.
A papírkosárban többnyire kézírásos cédulák voltak,
Marcia Schaffer anyaggyűjtése a dolgozatához. És egy
bevásárlólista. És egy félbehagyott és összegyűrt levél.
Kedves Anyu és Apu! Igazán sajnálom, hogy már megint
pénzt kell kérnem ... Aztán egy kockás lap, rajta összeadott,
majd áthúzott, majd újra összeadott számoszlop, nyilván a
csekkfüzet állását ellenőrzendő. Aztán egy pizzasütő
reklámkártyája és más semmi.
Átmentek a fürdőbe. A kád felett száradni kirakott fehér
pamutbugyik. Nyitott doboz szuper nedvszívó egészségügyi
betét a mosdótükör alatt. Carella törte a fejét, a boncoló
rendőrorvos említett-e valamit a menstruációval
kapcsolatban. Hirtelen illetéktelen betolakodónak érezte
magát. Mi köze Marcia Schaffer menstruációjához és más
efféle, szigorúan személyes ügyeihez? Ámde a mosdó alatti
papírkosárban egy használt egészségügyi betétet talált.
Kinyitotta az orvosságos szekrényt. Hawes a szennyesládát
nézte át a mérleg mellett, kihúzgálva minden egyes
szennyes ruhadarabot.
– Vérnyomok – mondta.
– Menstruált – világosította fel Carella.
– Azért csak nézzék meg a laborban.
– Igaz – hagyta rá Carella.
Hawes halomba gyűjtötte a padlón a szennyest. Aztán ki-
ment a fürdőből, hogy megkérdezze a technikusoktól,
mitévő legyen a szennyessel. Gyömje bele egy
párnahuzatba, mondták neki. Carella benézett az
orvosságosszekrénybe. Nem számított semmi tilos holmira,
nem is talált. A szokásos, receptnélkül kapható szerek,
fogkrém, sampon, kozmetikumok, körömlakk, fésük, kefék,
leukoplaszt. Gumipólyák – nyilván mert mint atlétanőnek
gyakran voltak húzódásai, rándulásai –, szájvíz, hajcsatok,
hajpántok, ilyesmi. J. D. Salinger sem következtetett volna
ki semmit Marcia Schaffer orvosságosszekrényéből. Carella
becsukta az ajtaját.
Fali akasztón egy pongyola lógott. Tengerészkék, vastag
textília, mandzsettája és nyaka fehér csíkos, Címkéje
tanúsága szerint a város egyik nagy áruházában vásárolták.
“100%-os gyapjú”, hirdette a címke, s ott volt a jól ismert
jelzés is. A címkén volt még egy “L” betű is, amellyel a
nagy méretet szokás jelölni. Carella belenyúlt a köpeny
zsebeibe. Az egyik üres volt. A másikban egy csaknem tele
doboz Marlboro cigaretta meg egy arany öngyújtó. Carella
külön-külön borítékba tette őket. Hawes épp akkor lépett be
a szobába egy apró kék virágmintás párnahajjal.
– Volt cigaretta a táskában? – kérdezte Carella.
– He?
– A lány kézitáskájában. Volt-e benne cigaretta, nem em-
lékszel?
– Nem. Már miért lett volna? Atletizált az a lány. Futott.
– Csak azért kérdem, mert nézd csak ...
– No? Találtál valamit? – kezdte Hawes belegyűrni a
szennyest a párnahuzatba.
– Egy csomag Marlboro. Meg egy Dunhill öngyújtó.
– Férfiköpeny? – nézett fel Hawes.
– Úgy fest.
– Milyen magas volt a lány?
– Százhetvenöt centi.
Hawes újra megnézte a köpenyt. – Lehetett éppen az övé
is, nem gondolod?
– Túl nagy – vélte Carella.
Hawes bólintott. – A labornak ez is kelleni fog. A
technikusok még a nappaliban dolgoztak, amikor Carella és
Hawes visszaszolgáltatta a cérnakesztyűket. A szűrővel
ellátott porszívó zümmögésén át az a pasas, akit Carella
Joenak hitt, ráhunyorított a kollégájára és így szólt: – Mi az,
ma csak fél műszakot tartunk?
– Maguk mikor lesznek készen? – kérdezte Carella.
– Az ilyen női munka soha sincs készen – viszonozta a
másik technikus.
– Mi lenne, ha bezárnák a kéglit és beadnák nekünk a kul-
csot?
 – Hová?
– Hát a 87-es körzet őrszobájára. A külvárosban.
– Olyan fene messzire? – mondta a második technikus és a
szemét forgatta hozzá. – Randim van az este. Nem vállalnád
ezt a nyavalya kulcsot, John?
Ez az, John, gondolta Carella.
– De nem ám – mondta tömören John.
– Akkor hát telefonálnának, mielőtt egészen kész lesznek?
– kérdezte Hawes. – Érteküldünk egy járőröző rendőrt.
– Na lám csak, ezeknek a 87-eseknek kifutó- és
kézbesítőszolgálatuk is van – hunyorított John a kollégájára.
– Mi is a számuk? – kérdezte a másik.
– 377-8024 – mondta Hawes.
John kikapcsolta a porszívót. – Hadd írjam le – mondta.
Overallja mellzsebében ceruza után kezdett kotorászni.
Aztán a többi zsebét is végigtapogatta. – Kinek van
ceruzája?
Hawes akkor már írta a nevét meg az őrszoba telefonját
egy noteszlapra. A lapot kitépte és átadta Johnnak. –
Kérheti bármelyikünket, Hawest vagy Carellát – mondta
Johnnak.
– Hogyan? Horse-t? Lovat? – kérdezte a második techni-
kus. – Hé, John, ezt az embert itten Lónak hívják.
– Talán indián? – érdeklődött John.
– Mohawk vagyok – füllentette Hawes. – Tősgyökeres,
telivér.
– Akkor hogy létezik, hogy nem valami építkezésen
dolgozik? – kérdezte a másik technikus és Johnnal együtt
elnevette magát. John ránézett a Hawes noteszéböl kitépett
lapra.
– Azt, hogy horse, így hívják mohawkul?
– Apám mindig így írta – felelte Hawes. – Futó Szarvas
Hawes, ez volt a neve.
 – És magának mi a keresztneve? – érdeklődött a másik
technikus.
– Nagyot Fingó Bika – mondta Hawes és Carella nyomá-
ban kifordult a lakásból.
– Jut eszembe – mondta a folyosón Carella –, miért is lőtt
az indián rókát?
– Abból akart parókát – felelte Hawes.
– Au – mondta Carella.

A férfi futott az alkonyi napsütésben.

Öt óra tizenötkor hagyta el a lakását, tíz percig se tartott,
amíg idáig autózott; kocsiját leparkolta a park mellett a
Grover Avenue-n. A park a napnak ebben az órájában
gyakorlatilag mentes a gyerekkocsit tologató anyáktól,
futballozó fiatalok meg szerelmespárok váltották fel őket,
no meg a vénemberek, akik a padon üldögélve újságot
böngésznek az egyre csökkenő fényben. Tegnap ilyenkor a
szokásosnál népesebb volt a park. Columbus-nap volt,
illetve az a nap, amelyet hivatalosan kijelölték Columbus
megünneplésére – és sok üzlet és hivatal zárva tartott.
A férfit bosszantotta, hogy nem akkor ünnepelnek egy
ilyen híres embert, amikor kellene. Columbus-nap, az
október 12-én van, nemde? Miért ünneplik két nappal
előbb? Persze azért, hogy kihasználják a hosszú hétvégét.
Neki bezzeg semmi előnye az egészből: saját maga főnöke,
úgy osztja be a munkát, ahogy akarja.
Istenem, de szép este!
Világos volt még annyira, hogy noha háromnegyed hat
volt már, tisztán lássék az ösvény minden kis görbülete;
persze sokkal gyengébb, mint a valódi salakpálya, gondolta
futás közben a férfi, de több a semminél ebben a csupa acél
és beton városban. Az órákat vissza fogják állítani október
utolsó vasárnapján, tavasszal előre, ősszel vissza és akkor
már öt óra tájban sötét lesz. Ámde addig is itt ez a halódó
esti őszi napsugár, meg fent a felhőtlen kék ég. A férfi
szerette az októbert, szerette ezt az októberi várost.
Komótosan, egyenletes tempóban futott, itt nincs mit
nyerni, nincs kit legyőzni, még csak egy stopper ellen sem
kell futnia. Testgyakorlás, gondolta, ez minden, egy kis
mozgás, kocogni egy keveset itt az ösvényen, adni az
infarktusnak, névtelenül futni. Hosszú, karcsú férfi, szürke,
jelzés nélküli melegítőben, könnyed, állandó tempóban fut,
milyen kellemes ez a jó kis mozgás, megnyugtatja, mint
annak a tudata, amit tett és amit továbbra is tenni fog.
Megtorpant, mikor egy vonalba ért a szemközti rendőrőr-
szobával, amelynek homlokzatára rá lehetett látni a park
alacsony kerítése felett. Még ebben az esti fényben is ki
lehetett venni a 87-es számot; fehér számok zöld gömbön, a
lépcsőfeljáró két oldalán. Két civil ruhás férfi lépett be a
házba, kalap nélkül mind a ketten, de még kabátot sem
viseltek – ilyen enyhe időben minek is az? A férfi azonban
nyomozót mindig csak felöltőben tudott elképzelni. Már
ugye, ha ezek ketten csakugyan detektívek. Lehet, hogy
közönséges polgárok és panaszt akarnak tenni. Sok polgára
van a városnak és mindnek van valami bánata, panasza,
kérelme, sérelme.
Vajon megérkezett-e már a kis csomag, kérdezte
magában. Szombaton adta fel, kiutazott a metróval egészen
Calm's Pointig és ott tömte bele egy postaládába. Ügyelt rá,
hogy lapos legyen a csomag és biztosan beférjen a levelek
számára készült postaládába. Le is mérte otthon a súlyát,
hogy lássa, elég bélyeget ragasztott-e rá. Még csak az kéne;
hogy ne kézbesítsék, amiért nincs rendesen bérmentesítve.
Vissza nem küldhetik, mert feladót nem írt rá. Ugyanezen
okból kerülte el a postahivatalt. Nem tudta, mik az
előírások, de semmiképp nem akarta kockáztatni, hogy
valami buta postás ne vegye fel, amiért nincs rajta feladó.
Be kell dobni a postaládába, a levélkihordó majd megvonja
a vállát és látva, hogy elég bélyeg van rajta, simán
továbbítani fogja. Azok a fickók, akik a postaládákat ürítik,
valószínűleg meg se nézik, mi potyog bele a zsákjukba. Egy
postahivatal, az már más tészta. A postatiszt kiszúrhatja,
hogy nincs feladó és még ha nem szabályellenes is a dolog,
esetleg figyelmezteti rá: Elfelejtette ráirni a feladót,
jóember. És akkor magyarázkodni kéne, hogy hát ő ezt a
csomagot meglepetésnek szánja és a sok magyarázkodás
soha nem vezet jóra. Később talán emlékezne rá a posta-
tiszt. Egyszerűbb bedobni egy postaládába. Hiszen elég la-
pos, befér. Még nincs itt az ideje, hogy bárki is emlékezzék
rá. Lesz még elég idejük az embereknek, hogy
emlékezzenek rá.
Tegnap zárva voltak a város postái; nem volt kézbesítés
sem; a férfi tudta, hogy tegnap még nem kaphatták meg a
szeretetcsomagját. De ma – hacsak torlódás nem volt az
ünnep miatt –, ma már meg kellett hogy kapják.
Vajon mit okoskodnak ki belőle, gondolta.
Hogy hát meghozza a posta a csajnak a táskáját.
Elmosolyodott, mert a hekusok arcára gondolt, amikor meg-
látják a táskát.
Legközelebb talán ott, a helyszínen hagyja az áldozat azo-
nosítására alkalmas dokumentumot. Könnyítsük meg egy
kicsit a dolgukat. Hadd tudják meg azonnal, ki az áldozat.
Otthagyni az igazolványt az utcán, rögtön a lámpaoszlop
alatt. Azért persze túlságosan nem akarja megkönnyíteni a
dolgukat, addig legalábbis nem, amíg az ügy mozgásba nem
lendül úgy igazán. A pénteki újságok alig foglalkoztak a
halott lánnyal. A reggeli lapok egyáltalán nem hozták, a
szenzációhajhász délutáni lap se a címoldalon, hanem csak
a nyolcadik oldalon hozta, egy ilyen nagy sztorit,
lámpavasra húzott lányt, volt képük a nyolcadikra tenni!
Legközelebb bezzeg másképpen lesz! Tudni fogják, hogy
mi újság. A hekusok legalábbis rá fognak jönni, hacsak nem
egész reménytelenül ostobák. Legközelebb már címoldalon
hozzák, az egyszer tuti.
Még egyszer átnézett az őrszobára és aztán mosolyogva
továbbfutott.
Hamarosan, gondolta.
Hamarosan megtudják, ki vagyok én.

A két nő felmérte egymást.

Annie Rawlesnak megmondták, hogy Eileen Burke a
legjobb csalimadár a Különleges Alakulatnál. Eileen Burke-
nek megmondták, hogy Annie Rawles az erőszakcsoport
egyik nagyon is tökös nyomozója, hiába nő; azelőtt a rablási
csoport tagja volt és ő maga lőtt le két sötét alakot, akik ki
akartak rabolni egy bankot a belváros szélén. Annie elnézte
Eileent, ezt a majd 180 centi magas, hosszú lábú nőt és
megállapította, hogy jó a melle, ringós a csípője, vörös a
haja, zöld a szeme. Eileen viszont Annie-t nézte,
agyagszínű szemét a tudósküllemet kölcsönző szemüveg
mögött, kurtára nyírt éjfekete haját, masszív, hetyke kis
mellét, karcsú, fiús testét. Nagyjából egy korúak voltak;
egy-két év a különbség legfeljebb, gondolta Eileen. Egy
ilyen könyvelő kinézetű teremtést, gondolta Eileen, nehéz
elképzelni, amint előrántja szolgálati fegyverét és belelő két
mindenre elszánt sötét alakba, akikre fejenként húszévi
fegyház vár.
– Nos, mit gondol? – kérdezte Annie.
– Azt mondja, nem ez az első eset, hogy duplázott a pasas?
– mondta Eileen.
Még mindig egymást méregették. Eileen arra gondolt, az
ő véleménye itt nem sokat ér. Ha Annie Rawles őt kérette és
ha a hadnagy őt jelölte ki a munkára, akkor mese nincs,
rangban felette állnak ezek mind a ketten. Mégis, tudni
akarta, kivel fog együtt dolgozni. Annie közben azon
tűnődött, valóban olyan jó-e ez az Eileen, mint a híre? Kissé
túlságosan feltűnő ahhoz, hogy jó csali lehessen. A bűnöző,
ha meglátja, hogyan billeg a tűsarkain, hogyan hintáztatja
ezeket a terjedelmes kebleket, bevág neki egy perc alatt; és
aztán uzsgyé, hetedhét határon túl jár! És nekik egy igen
különös erőszaktevővel van dolguk; csak az kéne, hogy egy
amatőr elrontsa az egészet.

– Három nőről tudunk, akiket ez az alak egynél többször

erőszakolt meg. Minden személyleírás egyezik – mondta
Annie. – De talán többen is vannak, egyeztetni kellene
információinkat a betegnyilvántartóval.
– Azt mikorra tervezik? – kérdezte Eileen, szerette tudni,
kivel dolgozik, mennyire hatékony az illető. Végtére, nem
Annie Rawles fogja vásárra vinni a bőrét az utcán, hanem ő,
Eileen Burke.
– Már folyamatban van – mondta Annie. Eileen kérdése
tetszett neki. Tudta, arra fog parancsot adni Eileennek, hogy
veszélynek tegye ki magát. A pasas egyik áldozatát már
meg is sebesítette, összevagdalta az arcát. De, végtére, ez
ilyen munkakör. Ha Eileen nem szeretné a Különleges
Alakulatot, átkérhetné magát máshová. Annie nem tudta,
hogy Eileen éppen ezt tervezi, ámde olyan okokból, amiket
Annie úgysem értene meg.
– És egy bizonyos helyen, vagy szerte a városban? – kér-
dezte Eileen.
– Szerte, a legváltozatosabb időkben.
– Én csak egy ember vagyok – jelentette ki Eileen.
– Lesznek más csalétkek is. Ámde amit magának szán-
nék ...
– Hányan lesznek?
– Hatan, ha mindet megkapom.
– Velem együtt?
– Igen.
– Kik a többiek?
 – Itt a nevük, tessék, el lehet olvasni – nyújtott át Annie
egy gépelt névsort.
Eileen gondosan végigolvasta. A listán szereplő nőket
mind ismerte. Tudta, legtöbbjük érti a dolgát. Egyikük vi-
szont nem. Eileen azonban hallgatott; semmi értelme bárkit
is bemártani.
– Aha – mondta.
– Maga szerint megfelelnek?
– Meg hát. – Habozott egy cseppet. – De Connie-nak
valamivel több gyakorlatra lenne szüksége – mondta
tapintatosan. Talán ha volna valami kevésbé bonyolult
munka. Connie is jó hekus, nem azt mondom, de mint
hallom, ennek az alaknak kése van.
– Igen és használta is már – toldotta meg Annie.
– Igen. Egyszóval Connie-nak egyszerűbb munkát ajánla-
nék egyelőre. – Mindkét nő tudta, miről van szó. Az
“egyszerűbb” ebben az összefüggésben “veszélytelenebbet”
jelent. És kinek hiányzik, hogy összekaszaboljanak egy
rendőrnőt, aki nincsen felkészülve az ilyesmire?
– Milyen korúak a sértettek? – kérdezte Eileen.
– Hát, az a három, akiről biztosat tudunk ... hadd nézzem
csak – vett fel Annie egy másik gépírásos lapot. –
Negyvenhat éves az egyik. Huszonnyolc a másik. És a
harmadik, az utolsó, az a Mary Hollings, akit szombat éjjel
kapott el, harminchét. Ő az, akit már háromszor erőszakolt
meg az illető.
– Ugyanaz a pasas? Biztos ez?
– A személyleírások mindenesetre egyeznek.
– No és mit mondának, hogy néz ki?
– Harminc-valahány éves, fekete hajú, kék szemű ...
– Fehér?
– Fehér. Hat láb magas ... illetve itt ellentmondóak a
vallomások. Százhetven centitől száznyolcvanötig többféle
magasságot saccoltak meg. Súlya nagyjából 85 kiló.
Nagyon izmos. Nagyon erős.
– Különleges ismertetőjele? Hegek? Tetoválás?
– A sértettek nem említették.
– Minden alkalommal ugyanaz az alak – dünnyögte
Eileen, mint aki jobban elhiszi, ha többször hallja. – Azért
ez rendkívüli, nemde? Hogy valaki visszajárjon az áldozatá-
hoz ...
– Nagyon szokatlan – mondta Annie. – Épp ezért gondol-
tam, hogy ...
– Tudja, ezekkel az erőszakoskodókkal általában ...
– Tudom.
– Általában az a helyzet velük, hogy nem fontos nekik, kit
kapnak el. Tettüknek édeskevés köze van a vágyhoz.
– Tudom.
– Igen, de a rendőrorvos mintha arra utalna, hogy kedven-
cei vannak az elkövetőnek. Ez az, ami pszichológiailag nem
áll helyt.
– Tudom.
– Akkor hát mik a tervei? Kísérgessük a sértetteket, vagy
csak a környéküket figyeltessük?
– Nézetünk szerint nem véletlen, hogy éppen ők lettek az
áldozatok – mondta Annie. – Ezért szeretném magát arra ...
– Akkor a környéket hiába figyeljük, igaz?
Annie bólintott. – Az utolsó sértett, ez a Mary Hollings ...
ennek vörös a haja.
– Ó – mondta Eileen. – Értem. Rendben.
– Nagyjából a maga testalkata is. Kicsit alacsonyabb.
– És alakra, mint én?
– Teltkarcsú, mondhatni.
– Tehén, mondhatni – mosolyodott el ismét Eileen.
– Aligha – viszonozta a mosolyt Annie.
– Egyszóval az a kérése, hogy lépjek fel Mary Hollings-
ként, igaz?
 – Ha úgy gondolja, hogy meg tudja oldani.
– Maga ismeri ezt a hölgyet, nem én – mondta Eileen.
– A hasonlóság szerintem kielégítő. Persze közelröl már
nem az. De akkor már késő lesz a mi emberünknek.
– Hol lakik ez a Mary Hollings? – kérdezte Eileen.
– 1840 Laramie Crescent.
– A nyolcvanhetes körzetben?
– Ott.
– Van nekem ott egy barátom – mondta Eileen. Vagyis
egy szeretőd, gondolta Annie: Az a szőke hekus a
nyomozószobában. Hogy is hívják, Kling? Herb Kling?
– Dolgozik ez a nő? – kérdezte Eileen. – Mert ha számító-
gép-programozó vagy ilyesmi ...
– Elvált. Tartásdíjat kap, abból él.
– Jó neki – mondta Eileen. – Jó lenne tudnom a napi idő-
beosztását ...
– Megkérdezheti egyenest tőle – ajánlotta Annie.
– Jut eszembe, őt hová dugjuk, amíg én játszom a
szerepét?
– Holnapután Kaliforniába repül. Ott él a húga.
– Parókát kell adni rá, lehet, hogy a pasas figyeli a lakást.
– Meglesz.
– Hát a többi lakó a házban? Nekik mi lesz a véleményük
rólam?
– Arra gondoltunk, kiadhatja magát Mary húgának. Az el-
követő nem hiszem, hogy beszélne bármelyik lakóval is.
– Van portása a háznak?
– Nincs.
– Liftkezelője?
– Nincs.
– Szóval csak a lakókkal kell egyezkednem.
– Na és ővele – jegyezte meg Annie.
– Mi a helyzet a férfiakkal? Vannak ennek a Marynek ud-
varlói? Jár nyilvános helyekre, klubokba, valahová?
 – Minden ismerősének el fogja mondani, hogy elutazik.
Ha meg telefonon keresik, maga a húg és kész.
– És ha ő telefonál?
– Ez idáig soha nem tette, nem is valószínű, hogy fogja.
Nem az a telefonba lihegő fajta.
– Nem is illenék a lélektanához – bólintott Eileen.
– Úgy véljük, mehet mindenhová, ahová Mary szokott;
nem valószínű, hogy újra be akarna törni a lakásba. Menjen
be, töltsön el egy kis időt, lakkozza be a körmét, mit tudom
én, aztán jöjjön ki újra. Ha a pasas szemmel tartja, odakint
fog egyszer csak a nyomába szegődni. Működnie kell:
Remélhetőleg.
– Ilyen bűnözővel még nem volt dolgom.
– Nekem sem.
– Szükségem lesz Mary Hollings és a másik két nő össze-
hasonlító esettanulmányára is – mondta Eileen.
– Azon dolgozunk. Ez idáig nem tudtuk, hogy rendszer
van a dologban. Már úgy értve, hogy ...
Eileen most vett észre először bizonytalanságot ennél a ke-
mény és célratörő rendőrnőnél.
– Szóval, hogy ...
Annie tovább köntörfalazott.
– A másik két sértett ... az egyik kint Riverheadben, a má-
sik Calm’s Pointban ... nagy ez a város. Szombatig, amíg
nem beszéltem Mary Hollingsszal, nem vettem észre ... nem
tűnt fel, hogy ezek sorozatos erőszakok. Hogy a pasas egy-
egy nőn többször is rajtaüt. Villámcsapásként ért a
felismerés. Most, hogy már látjuk a rendszert és
egybevethetjük a három sértett esetét, bizonyosak vagyunk
abban, hogy ugyanaz volt a támadójuk. És most olyan
közös pontokat keresünk a három nőnél, ami
megmagyarázhatja, miért éppen ők lettek az áldozatok.
Innen már el lehet indulni.
– Használnak számítógépet?
 – Persze és nemcsak erre a három esetre. Az év eleje óta
elkövetett valamennyi nemi erőszakot beletápláltuk. És ha
kimutatható, hogy vannak mások is, akiket egynél többször
erőszakoltak meg ...
– Mikor kapom meg a listát? – vágott közbe Eileen.
– Amint készen lesz.
– Aha és mikor lesz kész?
– Tudom, hogy a maga élete lesz veszélyben – mondta
halkan Annie.
Eileen hallgatott.
– Tudom, hogy kése is van az illetőnek – folytatta Annie.
Eileen hallgatott.
– Nem teszem jobban kockára az életét, mint amennyire a
magamét tenném – mondta Annie és Eileen a két fegyveres
bankrablóra gondolt, akikkel Annie-nak szembe kellett
szállnia a bank márvány előcsarnokában.
– Mikor kezdek? – kérdezte.

A második akasztott lányt West Riverheadből jelentették.

Október 14-én, kora reggel vette a riasztást a 101. körzet.
Ez a körzet nem éppen a legrózsásabb, de az itteni hekusok-
nak lámpavasra akasztott emberrel még soha nem volt dol-
guk. Láttak ők már sok mindent, de ilyet még nem. Meg
voltak hökkenve és döbbenve. Pedig a százegyes hekusokat
nem olyan könnyű meghökkenteni és megdöbbenteni.
West Riverhead rövid sétányira van Isolától, csak a Tho-
mas Avenue hídján kell átmenni. Félmilliónyi ember él itt, a
híd túlfelén, olyan kopár vidéken, mint a holdfelszín. Az
itteni lakosság negyvenkét százaléka a város segélylistáján
van és azok közül, akik egyáltalán munkaképesek,
mindössze huszonhét százaléknak van munkája. A szemét
borította utcákat hatezer elhagyott, fűtés és villany nélküli
ház szegélyezi. Ezekben a házakban a becslések szerint
tizenhétezer kábítószeres húzódik meg, amikor éppen nem
az utcán portyáznak, állandó háborúságban az elvadult
kutyák csordáival. West Riverhead-i statisztika: a múlt
évben 26 347 új tuberkulózisos megbetegedést észleltek,
3412 alultáplált egyént tartottak számon és 6502 vérbajost.
Száz West Riverhead-i újszülött közül három még
kisdedkorban meghal és akik megmaradnak, azokra gyötrő
szegénység, tehetetlen düh és reménytelen frusztráció vár.
West Riverheadhez képest a 87-es körzet mintaszerű
wisconsini tejgazdaságnak tűnhet.
Carella és Hawes azonban most éppen itt járt, mert a 101-
esek egy szemfüles nyomozója olvasott valamit egy lányról,
akit a 87-es körzetben akasztottak lámpavasra; azonnal
értesítette is őket, hogy az ő körzetükben is van már egy
ilyen; nem akarnak beavatkozni a dologba, ha a 87-esek
már úgyis egy ilyen bűntényt vizsgálnak és egyáltalán, ki az
ördögnek kell egy ilyen akasztás a 101-esben, ahol annyi a
munka, hogy a hekusok napi huszonnyolc órában sem
győznék. Egzotikus bűntény? Igen, na és? Kinek hiányzik?
Hagyjuk csak szépen a 87-esekre.
Carella és Hawes reggel hét óra után néhány perccel ért a
helyszínre.
A gyilkossági csoport, dolgát végezve, már elvonult.
Ebben a városban minden bűnt, kicsit és nagyot, enyhét és
súlyosat annak a körzetnek kell kivizsgálnia, amelyik az
eredeti riasztást kapta – hacsak egy másik körzet nem
bajlódik olyan bűnténnyel, amely ezzel feltehetően
összefügg. Gyilkosság esetén a gyilkossági csoport
tapintatosan átkukucskál a vizsgálatot végző körzeti
hekusok válla felett, szaktanáccsal szolgál, amikor
szükséges, de az ügy technikailag akkor is a vonatkozó
körzeté és a gyilkossági csoport csak mint afféle klíringinté-
zet szerepel benne. Carella és Hawes volt az a két
szerencsés fickó, akik vették a 101-esek riasztását ezen a
szívfájdítóan gyönyörűséges októberi reggelen.
 Egy Charlie Broughan nevű nyomozó még ott volt a
helyszínen, Carella dolgozott már együtt vele egy gyilkos
galeri ügyében. A 101-es körzetben a becslések szerint
mintegy kilencezer kiskorú galeritag működik. Talán ezért
olyan fáradt örökké ez a Charlie Broughan is; vagy azért,
mert az éjszakai műszak idekinn még sokkal komiszabb,
mint más körzetekben. Broughan most még nyúzottabbnak
tűnt Carellának, mint legutóbb. Nagydarab, tagbaszakadt
hekus, makrancos barna hajjal, kétnapos borostával;
világoskék viharkabát, sötétkék nadrág, papucscipő.
Carellát azonnal felismerte, kezet rázott vele, aztán
bemutatkozott Hawesnek.
– Sajnálom, hogy zavarjuk magukat ezzel a ganéval – -
mondta –, de gyanítom, hogy a maguk asztala.
– Úgy is van – nézett fel a holttestre Carella.
– A maguké is lány volt, igaz? – kérdezte a 101-es.
– Az – felelt Carella.
– Nem vágtuk le; vár mindenki, a halottkém, a rendőror-
vos. Nem tudtuk, maguk hogyan szeretnék csinálni.
– A helyszínelő egység járt már itt? – kérdezte Hawes.
– Igen – felelte Broughan. – Egy perce még itt voltak. Le-
het, hogy kávézni mentek.
– A csomót érintetlenül szeretnénk – mondta Carella. –
Valahol középtájon kell elvágni a kötelet.
– Jó, megmondom a technikus srácoknak – ígérte Brou-
ghan.
Carella örült, hogy ez egyszer senki nem céloz a lány
bugyijának a színére. Egyébként élénkkék volt, éppolyan,
mint odafenn az októberi égbolt. Befutott a rendőrségi
rohamkocsi, Broughan odalépett hozzá. A helyszínelő
egység emberei különösebb sietség nélkül kászálódtak ki a
kocsiból, szedték le a létrát, a hálót, a fogót. Ilyen kora
reggel megártana a sietség.
– Ki találta meg? – kérdezte Broughantől Carella.
 – Egy becsületes polgár telefonált – mondta Broughan –,
ami minálunk már kész csoda. Munkába ment, vagy
nyolcutcányira lakik, ahol nem égtek ki még a házak, szóval
erre hajtott és meglátta a lányt a lámpán. Szabályszerüen
felhivta a rendőrséget, hát nem drága?
– Hánykor volt az? – kérdezte Hawes.
– Hat óra nulla négykor. Már-már vége volt a
szolgálatnak, a jelentésemet gépeltem és akkor nesze,
akasztás! – Broughan benyúlt a belső zsebébe és elővett egy
borítékot. – Erre bizonyára szükségük lesz – mondta. – A
lámpaoszlop alatt találtam.
– Mi ez?
– A nő levéltárcája, azt hiszem. Nem nyitottam ki, nehogy
elkenjek rajta valamit. De férfiak csak nem hordanak vörös
levéltárcát, igaz?
A rohamosztag levágta a lányt; szoknyája esés közben
ballon módjára megtelt levegővel, szabadon hagyva hosszú
combjait. A háló megreccsent a súlya alatt. A hekusok a
földre eresztették a hálót.
– A pasas aztán nem reckérozta meg, hogy bárki is rajta-
kapja, nem? – mondta Broughan. – Ezekben a házakban
aztán egy lélek sincs, csak patkány, kutyaszar meg csótány.
A helyettes rendőrorvos unott képpel a tetem mellé lépett.
Öt perccel később kinyilatkoztatta, hogy a lány halott és
hogy halálát valószínűleg a nyakcsigolya törése okozta.
A lányt Nancy Annunziatónak hívták.
A levéltárcájában talált kártya tanúsága szerint a Calm’s
Point Főiskola hallgatója volt. A Főiskola a város öt
ingyenes főiskolájának egyike, a város túlsó végében volt, a
Dix folyón átívelő Calm’s Point hídon túl; autóval is
legalább egy óra innen, Riverheadből, földalattin pedig
másfél óra. A nyomozók tudták, épeszű gyilkos metrón nem
szállít hullát, bármennyire bizarr is lett az évek során a
metró világa, s bármennyire is megedződtek utasai a föld
alatti különös látványoktól és eseményektől. Feltéve, hogy a
lány másutt halt meg (aminthogy Marcia Schaffer esetében
is ezt kellett feltételezni), s feltéve továbbá; hogy a tetemet
úgy szállították ide, a város eme kies pontjára, elmondható,
hogy a gyilkos rettentő nagy utat tett meg, nyomait
elkendőzendő. S ha mindez így igaz, ugyan miért hagyta ott
a levéltárcát a lány személyazonossági papírjaival?
A manhattani telefonhívás, amikor is Carella értesítette a
Schaffer-szülőket lányuk haláláról, épp elég fájdalmas volt,
de Carellának legalább nem kellett a szülők szemébe
néznie. Ez a mostani helyzet nehezebb lesz. A
személyazonossági kártya szerint a lány Calm’s Pointban
lakott, nem messze a főiskolától, s feltehetőleg a szüleinél.
Vagyis szemtől szembe kell a gyászhírt közölni. Ami mind
a két felet meg fogja viselni. Carella örült, hogy Hawes lesz
vele és nem az a vadszamár Genero. Genero egy ízben
megkérdezte egy meggyilkolt ember feleségét, megvan-e
már a sírhely. Merthogy – fejtegette Genero – jobb az ilyet
jó előre elrendezni. Carellának később azt is elmondta, hogy
az anyja rég megvette a sírhelyet magának és a férjének. –
Élethossziglani gondozással – tette hozzá büszkén és
Carella nem értette, kinek az életéről van szó.
Calm’s Point felé jól belekeveredtek a csúcsforgalomba,
egy és egynegyed órát autóztak, mire odaértek. Nem tudták,
mennyire nehéz a küldetésük, amíg odaérve ki nem derült,
hogy Mr. Annunziato szívrohamot kapott előző este, s most
a Szent Antal-kórház intenzív osztályán ápolják,
hatsaroknyira Annunziatóék lakásától. A környéket
túlnyomórészt olaszok lakták; tarka negyed, Carellát arra a
környezetre emlékeztette, amelyben maga is született és
nevelkedett. Az utcai kiáltozás, a harsány köszöntések, de
még a deszkaborítású, kétszintes házak meg udvarukban a
fügefák is édesbús emlékként rohanták meg, s ez valami
módon éppolyan fájdalmas volt Carellának, mint az előtte
álló feladat. Ezen az árnyas utcán nem sírtak kisgyerekek;
olasz negyedben soha nem hallani gyereksírást. Ha egy
olasz csöppségnek legörbül a szája sarka, mindig kéznél az
anya, egy nagynéni, egy unokatestvér vagy egy nagyanya,
aki azonnal felkapja és megvigasztalja. Mrs. Annunziato
ráadásul Amelia nénire emlékeztette Carellát s ez még
nehezebbé tette a helyzetet.
Mrs. Annunziato először azt hitte, az autóbaleset
ügyében jöttek. A férjét ugyanis vezetés közben érte a
roham és elveszítve uralmát a jármű felett, összeütközött
egy másik gépkocsival. Az asszony mindezt elmondta egy
szuszra, alighogy Carelláék bemutatkoztak; az ura most az
intenzív osztályon van, folytatta, enyhe agyrázkódást is
kapott a szívroham mellé. És szegény asszonynak most
tudtára kell adni, hogy meghalt a lánya.
Hawes elmélyülten tanulmányozta a cipője orrát.
Igy aztán Carella közölte a hírt, félig angol, félig olasz
nyelven. Az asszony figyelmesen és hitetlenkedve hallgatta.
Részletek után érdeklődött; bizonyosra vette, hogy a
nyomozók tévednek. Akkor megmutatták a levéltárcát, Mrs.
Annunziato megerősítette, hogy a lányáé. Nem szívesen
vették elő a helyszínen készült polaroid felvételeket; nem
akartak egy újabb szívrohamot előidézni. Mrs. Annunziato
végül sírva fakadt, beszaladt a házba és kihozta az anyját –
alacsony, szürke hajú olasz öregasszony, talpig feketében; ő
is sírt, ő is részletekért nyaggatta a nyomozókat. A két
asszony egymást átkarolva zokogott a járdán. Hamarosan
tömeg verődött köréjük. Fagylaltostaliga csengője szólt az
árnyas utca verőfényes októberi csendjében.
– Signore – mondta Carella –, scusami, ma ci sono molti
domande ...
– Si, capisco – felelt Mrs. Annunziato. – Parla Inglese, per
piacere.
 – Grazie – mondta Carella –, il mio Italiano non e il
migliore. Fel kell tennem önnek néhány kérdést, hogy
megtudhassuk, ki tette ezt a lányukkal, lei capisce, signore?
A nagyanya bólintott. Mrs. Annunziatót ölelte, támogatta,
vigasztalta.
– Mikor látták utoljára? – kérdezte Carella. – L'ultima vol-
ta che ...
– La notte scorsa – mondta az öregasszony.
– Tegnap este – mondta Mrs. Annunziato.
– A che ora? Hánykor?
– Alle sei – mondta a nagyanya.
– Hatkor – mondta Mrs. Annunziato. – Akkor jött haza az
iskolából. Gyakorolt.
– Scusi?– kérdezte Carella. – Gyakorolt?
– Si, era una corridora – mondta a nagyanya.
– Corridora? – Carella nem értette a szót.
– Futó – világosította föl Mrs. Annunziato. – Benne volt a
csapatban, cognesce? Come si chiama? La squadra di pista,
capisce? La pista ... hogy is mondják ... Atlétika. Az
atlétacsapat tagja volt.

Amikor visszaértek a nyomozószobába, két csomag várta

őket a rendőrségi labortól. Délelőtt tizenegy óra volt még
csak. Éjjeli szolgálatban voltak mind a ketten, amikor
befutott a 101-es körzet telefonja. Háromnegyed nyolckor
kellett volna letenniük a szolgálatot; most már tizenegy óra,
Carella asztalán ott a labor jelentése és a Mercy General
Kórházban újabb halott lányt készitenek elő boncolásra. A
nyomozószoba ragyogásában – a nyitott rácsos ablakon
csak úgy özönlött befelé az októberi verőfény – Carelláék
feltörték az első csomag pecsétjét. Meyer Meyer ott ült az
asztalánál és gépelt, parókája hetykén félrecsapva. Hawes
egyfolytában a parókával szemezett a szoba túlsó sarkából.
Meyer úgy tett, mintha nem venné észre.
 Az első csomagban a kötélszakértő jelentése volt a hely-
színről hozott kötéldarabról és hóhércsomóról, meg azokról
a fotókról, amelyek a kötél másik, lámpaoszlophoz erősített
végéről készültek. A kötél szizálból készült, azaz az agáve
nevű növény rostjából, amelyet a Távol-Keleten és Afrika
bizonyos vidékein termesztenek. A szizálkötél nem olyan
erős, mint a manila, amit a Fülöp-szigeteki manilakenderből
állítanak elő. Ámde a szizállal igen sokszor helyettesítik az
erősebb manilát, különben is Marcia Schaffer csak 58 kilót
nyomott. Az akasztáshoz használt kötél a legközönségesebb
fajta volt: három szálból sodorták, s ez korántsem annyira
teherbíró, mint a négyszálas, hogy az úgynevezett
kábelkötélröl ne is beszéljünk. De hát Marcia Schaffer, mint
mondottuk, mindössze 58 kilót nyomott.
A jelentés szerzője, egy labortechnikus, hosszasan
fejtegette jelentésében, hogy a kötél elemi szálai világosan
megmutatják, melyik irányban húzták meg a kötelet.
Itéletvégrehajtáskor vagy valódi akasztásos öngyilkosság
esetén az illető lefelé zuhan, amikor lába alól kihúzzák vagy
kirúgják a támasztékot. Ez a vehemens lefelé irányuló
mozgás a mozgással ellentétes irányba borzolja a kötél
elemi szálait. Ha mármost az illetőt úgy húzták felfelé,
mondjuk egy faágra, vagy ez esetben egy lámpaoszlopra, az
elemi szálak megint csak a húzás irányával ellentétesen
állnak el. A technikus idézte az általános szabályt is: Lefelé
rántáskor az elemi szálak felfelé, felfelé húzáskor lefelé
állnak.
Carella és Hawes a vállát vonogatta; nem volt ez nekik
újdonság.
A jelentés folytatta: ha az elemi szálak iránya első látásra
“valódi akasztásra” utal, még mindig élni kell a
gyanúperrel, hogy a gyilkos kézi erővel emelte fel az immár
élettelen testet, s csak akkor vetette nyakába a hurkot. Igaz,
ez roppantul nehéz művelet, hiszen a holttest súlyos, merev
és esetlen és nagyon nehéz bánni vele. Nem beszélve arról,
hogy jelen esetben a lámpaoszlop karja jó 4 méterrel volt
a járda szintje felett. Tekintve ezt a magasságot meg azt a
tényt, hogy az elemi szálak lefelé irányultak, a technikus
arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a gyilkos a hulla
nyakába tette a hurkot, a kötél szabad végét áthajította a
lámpaoszlop karján és aztán felhúzta a holttestet, a
kötélvéget megkötötte az oszlopon, mintegy másfél
méterrel a járda síkja felett.
A leány nyakáról leszedett csomó, folytatta a jelentés,
klasszikus hóhércsomó, ilyet alkalmaznak az akasztásos
kivégzéseknél is. A hóhércsomó voltaképp a csúszócsomó,
vagy ahogy olykor hívják, a futócsomónak egy változata ...
A két nyomozó egymásra meredt a “futó” szó olvastán ...
amelyet kivégzési célra hurokká formálnak és hét- vagy
kilencsornyi “babázás” van rajta. Jelen esetben a gyilkos ki-
lencszer tekerte, azaz babázta körül a kötelet a csomón.
A technikus tudta, hogy latens nyomot nem fog találni
sem a kötélen, sem a csomón; talált azonban olyan szálakat,
amelyekről mikroszkóp alatt kiderült, hogy nem
szizálszálak, hanem ötvenöt százalékban gyapjúból,
negyvenöt százalékban pedig poliészterből állnak. Talált
továbbá a durva kötél csomójához tapadva emberi
epidermiszfoszlányokat, s ezeket sikerült pigmentálatlan
bőrként azonosítania. Magyarán: a bőr fehér ember
tenyeréről való volt.
A lámpaoszlopra kötött csomó fényképén – mint a
technikus rámutatott – nem is csomó volt látható, hanem
csak egy hurok, amit karikához, rúdhoz vagy póznához
szokás kötni. A lámpaoszlophoz kötött hurok mármost
úgynevezett félhurok volt. A technikus szerint a gyilkos
azért választotta ezt a fajta hurkot, mert ezt lehet a
leggyorsabban és legkönnyebben megkötni, még akkor is,
ha – mint esetünkben is – egymás után kettőt kötnek belőle.
Nem olyan erős és biztos ez a fajta hurok, mint, mondjuk,
az ácscsomó, de ha figyelembe vesszük azt, hogy a
gyilkosnak egy 58 kilós lengő terhet kellett egyensúlyban
tartania, akkor nyilvánvaló, hogy a gyorsaság és a könnyen
megköthetőség volt a fő szempont. A technikus azzal
fejezte be jelentését; hogy a félhurkot jól ismeri minden
hajós, vitorlázó és horgászember.
A második lepecsételt csomag a halott lány lakásán talált
köpenyről (és zsebeinek tartalmáról) szólt.
A szálminták vizsgálatából kiderült, hogy a köpeny – mi-
ként címkéje ígérte – valóban 100%-os tiszta gyapjú.
Mérete, ami egyébként szintén kiderült a címkéből, nagy
volt, 42-es. Carella is 42-es konfekciót hordott, Hawes 44-
est. A köpenyből tekintélyes mennyiségű emberi hajat és
szőrszálat porszívóztak ki; összehasonlították őket a Marcia
Schaffer holttestéről szedett haj-, szemöldök-, szempilla- és
nemiszőrzet-mintákkal. A köpenyen talált szálak egyike-
másika egyezett Marcia hajszálaival. Egy szőrszál megfelelt
Marcia szempilláinak és elég sok azonos volt a nemi
szőrzetével. A többi haj- és szőrszál mástól való – vagy
ahogy a laborasszisztens nevezte jelentésében, vad szőrszál
volt.
A vad szőrszálak töve száraz volt, s ez arra utalt, hogy
maguktól hullottak ki, nem húzkodták ki őket. A szőrszálak
medulláris indexe – vagyis a medulla átmérőjének viszonya
a szőrszál teljes átmérőjéhez – minden esetben kevesebb
volt 0,5-nél, ami annyit jelent, hogy a szálak vagy embertől,
vagy majomtól származnak. Ámde mivel a hajszálak
medullája finoman szemcsézett szerkezetű volt és a sejtek
csak vízzel való kezelés után váltak láthatóvá, s mivel a
kortex vastag muffra emlékeztetett és a pigment is finom
szemcsés volt és mivel a kutikulában apró, ki nem
domborodó pikkelyek voltak, amelyek erősen átlapolták
egymást, a technikus arra a következtetésre jutott, hogy a
szőrszálak emberi eredetűek. Mivel 0,07 centiméter volt az
átmérőjük, a szőrszálak gazdájának felnőtt embernek kellett
lennie.
Optikai mikrométerrel megmérve a hajszálakról kiderült,
hogy mind rövidebbek nyolc centiméternél, s ez arra utalt,
hogy vagy fejről, vagy szakállból valók. A szálak
medulláris indexe azonban 0,132 volt, s ez arra engedett
következtetni, hogy férfihajszálakról van szó és nem női
hajszálakról, amelyeknek 0,148 a medulláris indexe.
Továbbá a kortex pigmentállománya tojás alakú és
periferiális koncentrációjú részecskékből tevődött össze és
ez fehér férfit jelentett.
A begyűjtött hajak egy másik része göndör és vastag volt,
a gyökerük pedig göbös és ez férfi-nemiszőrzetre vallott,
annál is inkább, mert a medulláris index 0,153-at mutatott.
Női nemi szőrzet, noha az is göndör és durva, általában
0,114-es medulláris indexet ad és a gyökere is vékonyabb.
Valamennyi szálnak narancsvörös volt a pigmentje és ebből
azt a következtetést lehetett levonni, hogy Marcia Schaffer
meg az a férfi, akinek köpenye a lakásban maradt, szőke
hajú, méghozzá természetes szőke; vegyi anyag, festék a
legkisebb nyomokban sem volt fellelhető. A hajszálak
végének mikroszkópos vizsgálata azt is kimutatta, hogy a
férfi, a köpeny tulajdonosa negyvennyolc óránál nem
régebben nyiratkozott meg – attól az időponttól számítva
vissza, amikor a hajszálak a köpenyre kerültek.
Hawes, ilyen kimerítő értekezést olvasván a hajszálakról,
még erősebben kezdett érdeklődni Meyer parókája iránt.
Olvasmányából egyre-másra feltekintett és Meyert kereste a
szemével, aki írógépe fölé görnyedt és Hawes egyre arra
gondolt, hogy ha mikroszkóppal megvizsgálnák a Meyer
skalpján ülő hajszálakat, ki lehetne-e deríteni, hogy állati
eredetüek. Meyer látványosan semmibe vette kollégáit; arra
gondolt, hogy ez a Hawes most valami rettentő
szellemességen töri a fejét.
A laborjelentés a Marlboro cigarettával folytatta, kijelent-
ve, hogy a pakliban nem találtak tiltott anyagokat és a ciga-
retta valóban az, aminek a doboza feltünteti: dohánynemü, a
Philip Morris cég gyártmánya. A gyújtó pedig valódi
Dunhill és nem a számos Dunhill-utánzatok egyike.
Mind a gyújtón, mind a cigarettapaklin pompás latens
ujjnyomokat találtak.
A nyilvántartó részleg nem tudott arról, hogy az ujjlenyo-
matok gazdája büntetett előéletű volna. Ujjlenyomatot
mégis vettek róla, a vietnami háború idején, amikor
jelentkezett a haditengerészetbe. Martin J. Bensonnak
hívták, legutolsó bejelentett lakása: 93204 Pacifix Coast
Highway, Santa Monica mellett, Kaliforniában.
Carella és Hawes felosztotta egymás közt a város öt tele-
fonkönyvét. Végül Hawesnak lett szerencséje az isolai tele-
fonkönyvvel: talált egy Martin J. Benson nevű
telefontulajdonost a South Boulder Street 106. szám alatt.
Indultak is nyomban kifelé a nyomozószobából, de Hawes
még odaszólt Meyernek: – Tudtad-e, hogy a lószőrnek hét
egész hat tized a modulláris indexe? – Az adat légből kapott
volt és Meyer nem találta túl szellemesnek.

A Boulder Street (Szikla utca) még akkor kapta a nevét,

amikor a hollandusoké volt a város és a városépítők még
nem zúzták törmelékhalommá azt a hatalmas vulkáni
eredetű sziklát, amely alapul szolgált ehhez a
fantáziaszegény elnevezéshez.
Az utca elnevezése nem kis gondot okozott a gyakorlatias
hollandoknak, akiknek szülőhazája nem éppen a legváltoza-
tosabb domborzati viszonyokról nevezetes. Rolsteen a hol-
land nyelvben “hegytetőről legurult sziklát” jelent. Ám ez a
szikla, amely masszívan be volt ágyazódva az anyaföldbe,
nem gurult le sehonnan; annál is kevésbé, mivel hegynek a
környéken, de az egész városban híre-hamva sem volt. A
kei szó mármost “kődarab a földön” jelentésű, s ez sokkal
inkább ráillett a szóban forgó szirtre, amely nemcsak hogy a
földön volt, de mintha csak egyenest belőle nőtt volna ki. A
kei azonban ezenkívül “utcakövet” vagy “macskakövet” is
jelent, s így mindenképpen jobb névnek ígérkezett, mint a
rolsteen, hiszen a hollandok az utcát ki akarták kövezni a
szirt körül. Igy esett, hogy az utca neve nem Rolsteenstraat
lett, hanem Keistraat és méltán, hiszen a kei harmadik
jelentése “jónak lenni valamiben” és a hollandusok
csakugyan ügyesen kiköveztek egy utcát egy sziklaorom
körül és el is nevezték Keistraatnak. A britek aztán
egyszerűen és nem túlságosan találékonyan ezt fordították
le Boulder Streetre, s az utcát mai nap is úgy hívják, noha
most már egy árva kavics sem emlékeztet a hajdani
sziklaszirtre.
Az utca, talán azért, mert a hajdani szirt meghatározta
lehetőségeit, két keresztutcányit nyújtózik kelet-nyugati
irányban és hirtelen vége szakad. Ez a kéttömbnyi utca
azonban a város legelegánsabb része, az épületek java része
még a holland időkben épült, ragyogóan felújították őket,
megőrizve stílusukat. Carellának és Hawesnak nem volt
olyan ismerőse, akinek telt volna arra, hogy a Boulder
Streetre költözzék. Ám a hajdani matróz, Martin J. Benson
itt lakott és a nyomozók figyelmét az a tény sem kerülte el,
hogy lakása mindössze tíz sarokra volt a Ramsey
egyetemtől.
Martin J. Benson nem volt otthon, amikor a nyomozók
déli tizenkettő után pár perccel odaértek. A gondnok, aki
éppen a dézsákba ültetett pazar krizantémokat locsolta a
járdászegély mellett, közölte velük, hogy Mr. Benson
általában fél kilenckor indul munkába. Mr. Benson, mondta
a gondnok, egy reklámügynökség munkatársa a Jefferson
Avenue-n. Mr. Benson, közölte velük továbbá, az
Alkotórészleg vezetője. Úgy hangzott a gondnok szájából,
mintha Mr. Benson maga volna az Úristen. A reklámcéget
egyébként Cole, Cooper, Loomis and Bache-nak hívták. A
nyomozók még azt is megtudták a gondnoktól, hogy Mr.
Benson, az Alkotórészleg vezetője volt az, aki megtervezte
és -szervezte a Dilidóri nevű cukorka reklámhadjáratát. A
nyomozók sosem ettek ilyent, de még a nevét sem hallották.
Megköszönték a gondnok fáradságát és elindultak Benson
munkahelye felé.
A Cole, Cooper, Loomis and Bache cég recepciósnője egy
szédületes szőkeség volt, akit – az asztalán álló műanyag
névtábla szerint – Dorothy Huddnak hívtak. Csak nem
őróla nevezték el a Dilidórit? Rózsaszín pulóvere több
számmal kisebb volt a kelleténél és Dorothy szemlátomást
imádta a tulajdon kebleit – ha ugyan bal keze állandó
foglalatosságából helyesen következtethetünk a jogos
kebeltulajdonosi büszkeségre. Dorothy bal keze ugyanis a
keblei között csüngő gyöngysor babrálása ürügyén
egyfolytában a keble lejtőjét és domborulatát cirógatta,
becézte és kényeztette (és tette volna ezt egyre szívesebben
Hawes is). Ugyan milyen heves szeretetnyilvánításban
részeltetné e jólfejlett testrészeit, gondolta Hawes, ha
például a tengerparton lennénk és a nevezett testtájat csak
egy pántocska takarná? Hawes elakadt annál a gondolatnál,
hogy milyen is lenne ez a nő az ágyban, ha mondjuk
meglovagolná Hawest és Hawes azt a két fenséges gömböt
markolászhatná. Kedvelte a szédületes szőkéket. A
szédületes barnákat nemkülönben.
Carella, aki boldog házasember lévén föltehetőleg nem
kergetett ilyen hiú ábrándokat, eltette jelvényét, amit az
imént mutatott meg Dorothynak és megkérdezte, tudná-e
fogadni őket egy percre Mr. Benson. Dorothy többsoros
gyöngyével játszadozva elmondta, hogy Mr. Benson
nemrég indult ebédelni és háromig nem várható vissza.
Carella udvariasan megkérdezte, ugyan hol szokott ebédelni
Mr. Benson.
– Ó, izé, nem is tudom.
– De a titkárnője bizonyára tudja, nem?
– Bizonyára – mondta Dorothy a szemét forgatva, s eköz-
ben egyre a gyöngyeivel játszott, látszólag öntudatlanul,
alaposan megzavarva ezzel Hawes fejét. – Csakhogy ő is
ebédelni van.
– Nem tudná kideríteni valami módon, hogy merre mégis?
– Hát, izé, megkérdezhetem odabent a többiektöl. – Do-
rothy perdült egyet a forgószékén, lendületesen fölpattant és
benyitott a belsö helyiségbe. Szoros fekete szoknyája a
minidivat amerikai reneszánszát ünnepelte. Hawes
érdeklődve figyelte. Amint eltűnt szem elől a lány, így
sóhajtott: – Legszívesebben felfalnám!
– Én is – jegyezte meg Carella, romba döntve a nős embe-
rek vakságáról szóló mítoszt.
Öt perc múlva mosolyogva megjelent Dorothy, s
visszaült az asztala mögé. Bal keze azonnal a gyöngysorra
tévedt. Hawes fölajzott érzékekkel nézte.
– Mr. Perisello azt mondta, hogy Mr. Benson rendszerint a
Coach and Four nevű vendéglőben eszik. De csak
rendszerint és máma talán éppen nem. Jöjjenek vissza talán
háromkor – javasolta, rámosolyogva Hawesra. – Vagy
bármikor – tette hozzá.
Carella köszönetet mondott és kivezette Hawest az irodá-
ból.
– Öregem; szerelmes vagyok – nyilatkoztatta ki Hawes.

A Coach and Four árait Carella és Hawes nem engedhette

volna meg magának az évi 33 070 dolláros másodosztályú
nyomozói fizetéséből. A vendéglőt egy Amerikában
született, örmény származású belsőépítész tervezte és olyan
volt, amilyennek ez a derék örmény elképzelt egy régi angol
postakocsi-fogadót úgy 1605 körül; kézzel fürészelt
mennyezetgerendák és faburkolat, ólomkeretes ablak,
egyedi készítésű üvegtáblákkal, széles pallójú hajópadló
(hellyel-közzel berogyasztva a hitelesség kedvéért), no meg
a pirospozsgás, telivér pincérlányok, dirndlibe és ovális
nyakkivágású parasztblúzba öltöztetve, amely még a
Dorothy Hudd pulóverénél is szabadabb betekintést
engedett a vonzó domborulatokra. Broughan kezdte úgy
érezni, hogy nem is olyan rossz ez a mai napja.
Carella megkérdezte a tulajdonosnőt – karcsú, friss
barnaság, hosszú fekete köpenyben és magas sarkú cipőben,
ami anakronisztikus volt ebben az egyébként 17. századi
környezetben –, hogy vajon hol található Mr. Benson; aztán
elővett egy névjegyet, firkantott rá néhány szót és megkérte
szépen a tulajdonosnőt, továbbítaná-e a vonatkozó úriember
asztalához. A hölgy átvágott az éttermen egy
sarokasztalhoz, amelynél két férfi – egy szőke meg egy
kopasz – csevegett élénken, kétségkívül egy újabb zseniális
reklámötlet ügyében. Az asszony a kártyát a szőkének adta
oda. A szőke megnézte: rányomtatva a rendőrség jelvénye,
Carella neve, rangja és telefonja a 87-eseknél; megfordította
és elolvasta a kézírásos üzenetet is. Aztán kérdezett valamit
a tulajdonosnőtől és az Carelláék felé mutatott. Carella és
Hawes ott állt a recepcióspultnál, amelyet az örmény
építész, elképzelése szerint, dr. Johnson egykori Gough
Square-i íróasztala és tintatartója után mintázott szabadon.
Benson azonnal fölállt, elnézést kért kopasz asztaltársától és
odasietett a várakozó rendőrökhöz.
– Mr. Benson? – kérdezte Carella.
– Mit jelentsen ez? – mondta Benson. – Ebédelek, ha nem
látnák.
Magas, erős, gondolta Carella, éppen Hawes mérete,
széles válla, öblös mellkasa is hasonló, a szeme palaszürke,
haja szőke, mint a búza. Öltönye, Carella le merte volna
fogadni, méretre készült, a nyakkendője valódi Countess.
Mara, inge bal mellén MJB monogram díszelgett, félig
megbújva a zakó kézzel varrott hajtókája mögött. A zakó
ujjából kettős kézelő kandikált ki, apró; gyémántokkal
tűzdelt arany kézelőgombbal. A bal kezén ékeskedő rózsás
gyűrű jócskán nagyobb gyémánttal ékeskedhetett, mint a
kézelőgombok. Az Alkotórészleg vezetői, úgy tűnik, elég
busásan részesednek az ilyen Dilidóri-kampányok
hasznából, következtette ki Carella.
– Megvárjuk, fejezze csak be az ebédjét – mondta.
– Nem, nem, most már csak essünk túl rajta – mondta
Benson, s körülnézve, nyugalmasabb zugot keresett.
Tekintete a bárpulton állapodott meg; tölgyből készült, a
lapja ólom, s fölötte végig talpas poharak függtek fejjel
lefelé. Kihúztak három széket a pult alól, a helyiség
távolabbi végében, ahol egy ómódi sárgaréz pénztárgép
tündökölt az ólomlapon. Hawes és Carella közrefogta
Bensont. Benson azonnal rendelt egy Beefeater martinit,
tisztán és rém hidegen.
– Nos? – mondta aztán.
– Nos, ismer ön egy Marcia Schaffer nevü illetőt? – tért rá
Carella nyomban a lényegre.
– Szóval erről van szó – biccentett Benson.
– Szóval erről – biccentett Hawes is.
– Na és mi van vele? – kérdezte Benson.
– Ismeri?
– Igen. Ismertem.
– Ismerte?
A nyomozók felváltva tették fel kérdéseiket, arra kénysze-
ritve Bensont, hogy állandóan kapkodja a fejét.
– Hisz meghalt, nem? – mondta Benson. – Azért jöttek,
nem? Ismertem, na. Múlt időben.
– Mennyire a régmúltban? – firtatta Carella.
 – Nem láttam több mint egy hónapja.
– Volna szíves erről egy kissé bővebben – szólította fel
szenvtelenül Hawes.
Benson feléje fordult. – Jobb lesz, ha hívom az ügyvéde-
met.
– Jobb lesz, ha marad szépen, ahol van – élt ellenjavaslat-
tal Carella.
Benson hátrébb tolta székét, hogy ne kelljen annyit
forgolódnia.
– Bővebben? Hogy értve?
– Mr. Benson – vette át a szót ismét Hawes –, van-e önnek
egy kék, százszázalékos gyapjú fürdőköpenye, fehér
gallérral és mandzsettával?
– Van. Mire megy ki ez a játék, urak? Megtalálták a köpe-
nyem Marcia lakásán és most azért vannak itt, igaz? Ne
kerülgessék már a kását.
– Van egy arany Dunhill gyújtója?
– Van, ott volt a köpenyem zsebében, igaz? Ez még nem
azt jelenti, hogy én öltem meg Marciát.
– Ki mondta, hogy maga ölte meg? – álmélkodott Hawes.
– Mondta valaki is? – csudálkozott Carella.
– Gondolom, azért kerestek meg, mert ...
– Mr. Benson, mikor hagyta ön azt a köpenyt Miss Schaf-
fer lakásán? – kérdezte Hawes.
– Megmondtam. Több mint egy hónapja.
– Mikor, mégis? Pontosabban!
– Emlékezetem szerint a Munkaünnepen. Együtt töltöttük
a hétvégét. A városban. Itt a legjobb víkendezni. Mindenki
világgá megy hétvégén, miénk az egész ...
– Szóval a Munkaünnep víkendjét ön Miss Schaffer laká-
sán töltötte?
– Úgy van.
– És ruhákat is vitt magával?
– Hát igen, amennyi szükséges ...
 – Például azt a köpenyt?
– Például azt. És elfelejtettem becsomagolni, amikor
távoztam.
– Mármint a köpenyt meg az öngyújtót?
– Azt.
– Nem hiányolta a gyújtót a Munkaünnep óta?
– Van egy csomó öngyújtóm.
– Marlborót szív, ugye?
– Marlborót.
Carella elővett egy kártyanaptárt a levéltárcájából,
megnézte és így szólt: – Szeptember 5-ére esett az idei
Munkaünnep.
– Ha maga mondja. Magánál van naptár.
– Mondom is. És ön azóta nem járt ott, ugye?
– Nem bizony.
– Hogyan ismerkedtek meg, Mr. Benson? – kérdezte
Hawes.
– A Ramseyn, vendégelőadóként, kreatív reklámozást ok-
tattam. Később, egy ottani fogadáson ismertük meg
egymást.
– És járni kezdtek egymással?
– Igen. Egyedülálló férfi vagyok, mi a rossz abban?
– Hány éves is, Mr. Benson?
– Harminchét. És abban mi a rossz? Marcia is majdnem
huszonegy volt. Jövő hónapban lett volna annyi. Nem
követtem el liliomtiprást, ha netán arra gondolnak.
– Ki mondta ezt magának? – mondta Hawes.
– Az az érzésem, hogy maguk mind a ketten rosszallják
ezt a kapcsolatot. Meg kell mondjam, szarok én rá, hogy
mit gondolnak. Jól megvoltunk mi egymással.
– Aha és ezért hagyta ott?
– Ki mondta, hogy otthagytam?!
– Az imént említette, hogy a Munkaünnepen látta utoljára.
Szeptember ötödikén.
 – Úgy van.
– És azóta nem kereste?
– Nem, de ...
– Feltárcsázta? Irt neki?
– Már miért írtam volna? Mikor ugyanabban a városban
élünk!
– Ámde nem is telefonált.
– Lehet, hogy igen. Nem emlékszem.
– Mindenesetre utoljára szeptember 5-én látta, ugye?
– Hányszor mondjam még? A Munkaünnepen. Igen. Szep-
tember ötödikén. Akkor láttam utoljára. Igen.
– Szóval hogy akkor.
– Szóval igen.
Carella Hawesra nézett.
– Mr. Benson – mondta –, nyiratkozott-e ön szeptember 3-
án, szombaton?
– Nem én. Soha nem szombaton nyiratkozom.
– Hanem?
– Kedd délután. Kedden kettőkor mindig osztályértekezlet
és utána, négykor, rendszerint elmegyek a fodrászhoz.
– Minden kedden hajat nyírat?
– Dehogyis, háromhetenként.
– Akkor hát azon a szombaton, szeptember 3-án, nem volt
fodrásznál, igaz?
– Nem voltam.
– És mikor volt legutóbb? – kérdezte Hawes.
– Múlt kedden.
– Azazhogy október negyedikén – nézett Carella a naptá-
rába.
– Úgy lehet.
– És három héttel az előtt szeptember 13-a volt.
– Ha a naptár is úgy mondja.
– És az előtt három héttel augusztus 23-a.
 – Hová akarnak kilyukadni, nem mondanák meg? Úgy lát-
ják, ideje újra nyiratkoznom?
– Mr. Benson, ön azt mondta, hogy a köpenyét szeptember
ötödikén felejtette Marcia Schaffer lakásán. Akkor látták
egymást utoljára.
– Úgy is van.
– És azóta nem látták egymást.
– Nem bizony.
– Szeptember 15-én, teszem azt, két nappal nyiratkozása
után, ugye, nem volt nála?
– Nem.
– Nem voltak együtt október 6-án sem, igaz? Két nappal
az újabb nyiratkozása után?
– Nem. Marciánál én utoljára ...
– Igen, igen, hisz mondta. A Munkaünnepen járt.
– Miért hazudik nekünk? – kérdezte gyengéden Hawes.
– Pardon?
– Mr. Benson – vette át a szót Carella. – A laboratóriu-
munk megállapította, hogy negyyennyolc óránál nem régeb-
ben nyírt hajszálak voltak a köpenyén. Az ön hajszálai. Ön
szerint az a köpeny a Munkaünnepen maradt ott, de mivel
szeptember 3-án nem nyiratkozott, ön azt a köpenyt vagy
egy régebbi hajvágás után, vagy egy frissebb hajvágás után
felejtette ott, de az bizonyos, hogy nem szeptember
ötödikén, holott állítólag akkor látták egymást utoljára.
– Egyszóval miért hazudik? – firtatta Hawes.
– Lehet, hogy mégis találkoztunk a Munkaünnep után – -
mondta Benson. – Milyen nap is volt az, mit mondott? Az
utolsó előtti hajvágás napja?
– Mondja meg ön – mondta Carella.
– Hát szóval akkor. Akármikor volt is.14-én. 15-én. Szóval
akkor. – Benson felkapta a poharát és ivott egy gyors kor-
tyot.
– De nem a múlt héten, igaz? Nem október 6-án
 – Nem, nem, biztos, hogy nem akkor.
– Eszerint nem látta Marcia Schaffert október 6-án, két
nappal a legutóbbi hajvágás után? És a köntösét sem hagyta
a lakásán október 6-án?
– Bizonyos, hogy nem.
– Ho1 volt ön október 6-án, Mr. Benson?
– Milyen nap is volt az?
– Csütörtök. Múlt hét csütörtök, Mr. Benson.
– Jaha, persze. Dolgoztam.
– Egész nap?
– Egész nap, igen.
– És aznap, csütörtökön este sem találkoztak?
– Nem. Biztos, hogy nem.
– Hát szerda este?
Benson ivott még egy kortyot.
– Találkoztak szerda este? – kérdezte Hawes.
– Október 5-én ? – toldotta meg Carella.
– Mr. Benson? – mondta Hawes.
– Találkozott vele akkor este? – firtatta tovább Carella.
– Hát jó – tette le a poharát Benson. – Jól van, na, a fene
egye meg. Találkoztunk szerda este, nála voltam szerda
este, hozzá mentem egyenest munka után, együtt
vacsoráztunk és ... a többi időt ... reggelig ...
A detektívek nem szóltak. Vártak.
– ... ágyban töltöttük, mondhatni – mondta Benson és só-
hajtott.
– Mikor ment el a lakásból? – kérdezte Carella.
– Csak reggel. Onnan mentem munkába. Marcia már ko-
rábban elindult az egyetemre.
– Csütörtök reggel, október 6-án, ugye?
– Igen.
– Akkor felejtette ott a köpenyt.
– Akkor.
– Hánykor is, Mr. Benson?
 – Nyolc-harminc körül mentem el a lakásból.
– És kedd délután négykor vágatott hajat.
– Igen.
– Azazhogy jó negyven óra – mondta Hawesnak Carella.
– Szorosan, de benne van a negyvennyolcban.
– És hol volt ön csütörtök este, úgy hét óra körül? – kér-
dezte Hawes.
– Mintha senki nem gyanúsítana azzal, hogy én öltem meg
– jegyezte meg Benson.
– Egyelőre senki.
– Akkor miért kíváncsiak arra, hogy hol voltam csütörtök
este? Akkor ölték meg Marciát, nem igaz?
– De. Igaz. Akkor ölték meg.
– Egyszóval hol járt csütörtök este? – faggatta Carella.
– Nagyjából hétkor? – tette hozzá Hawes.
– Vacsoráztam egy ismerősömmel.
– Miféle ismerősével?
– Egy nőismerősömmel.
– Hogy hívják?
– Muszáj őt is beleráncigálni ebbe?
– Mi a neve az illetőnek, Mr. Benson?
– Nézzék, futó ismeretség, a munkahelyemen találkoztunk.
– Ö is ott dolgozik?
– Ott.
– Hogy hívják? – kérdezte Hawes.
– Nem mondom meg.
Hawes és Carella egymásra nézett.
– Hány éves? – kérdezte akkor Hawes.
– Nem arról van szó. Már ő is nagykorú.
– Hát akkor miröl van szó?
Benson némán rázta a fejét.
– Csupán az a vacsora volt aznap este? – kérdezte Carella.
– Több is volt annál – felelt halkan Benson.
– Lefeküdt vele – mondta Hawes.
 – Lefeküdtem vele – vallotta be Benson.
– Hol?
– A lakásomon.
– A Boulder Streeten?
– Ott lakom, igen.
– Hét óra tájban vacsoráztak.
– Ig en.
– És mikor értek az ön lakására?
– Kilenc tájban.
– És lefeküdtek.
– Le.
– Mikor távozott a hölgy?
– Egykor. Talán egy kicsit később.
– És mi a neve a hölgynek, Mr. Benson? – kérdezte
Hawes.
– Ide hallgassanak – sóhajtotta Benson.
A nyomozók vártak.
– Férjes asszony, értjük? – mondta Benson..
– Értjük – mondta Hawes. – Hogy hívják?
– A férje rendőr – folytatta Benson. – Ide hallgassanak, én
csakugyan nem akarok bajt szegénynek. Itt gyilkosságról
van szó.
– Nekünk mondja?
– Értsék meg ... értsenek meg ... ez az ügy nagy port fog
felverni. Ez a tegnap esti eset is, ugye ...
– Ó, hát maga tud a tegnapiról? – mondta Hawes.
– Tudok, bemondta reggel a tévé. És ha egy rendőrfeleség
is benne van valami módon ...
– Hát benne van? – kérdezte Carella. – Hogyan?
– Arról beszélek, hogy belerángatjuk a nevét. Mi van, ha
kidörzsölik az újságírók? Hogy egy zsarufeleség? Úgy fel
fogják fújni, hogy csak még!
– Titok lesz – ígérte Carella. – Hogy hívják?
– Nem mondom meg.
 – Hol dolgozik a férje? Az a zsaru?
– Nem mondom meg.
– Hát tegnap este hol volt? – kérdezte Hawes, hirtelen kö-
zel hajolva Bensonhoz.
– Mi? – mondta Benson.
– Tegnap este, tegnap este! – mondta dühösen Hawes. –
Hányadika is volt tegnap, Steve? Nézd csak meg a
naptáradban!
– Micsoda? – mondta Carella. Értette jól, mit mond
Hawes, csak a hangjában bújkáló hirtelen ingerültséget nem
értette. Nagy dolog, ez a Benson zsarufeleségeket döntöget.
Nem példa nélkül álló a testület évkönyveiben; Bert Kling
válása a közelmúltban pontosan ilyen előzményekkel
kezdődött. Miért hát ez a hirtelen harag?
– Micsoda? – kérdezte újra.
– A tegnapi dátumot! – mondta Hawes türelmetlenül. –
Leszel szíves megmondani neki?
– Október tizenhárom.
– Ez az. Hol volt ön október tizenharmadikán este? – kér-
dezte Hawes.
– Vele ... – vallott Benson.
– A rendőrfeleséggel?
– Igen.
– Megint az ágyban?
– Ott.
– Maga ugyancsak szerethet veszélyesen élni, hallja-e? – -
Hawes hangjában most is a düh, kék szeme villámlott,
vörös haja mintha tüzet fogott volna. – Hogy hívják?
– Nem akarom megmondani.
– Hogy a francba hívják? – markolta meg Hawes Benson
karját.
– Ne te, ne – csitította Carella.
– A nevét! – követelte Hawes, szorosabban markolva Ben-
son karját.
 – Nem mondhatom meg.
Carella sóhajtott egy keserveset. – Nézze, Mr. Benson,
vegye már észre, hogy ...
– Engedje el a karomat – mondta Hawesnak Benson.
– Vegye észre, hogy Marcia Schaffert csütörtök este ölték
meg.
– Tudom, tudom, a szentségit neki! Elengedi már végre a
karomat?! – próbálta kiszabadítani magát Benson, de
Hawes nem tágított.
– És hogy az ön alibije aznap éjszakára ...
– Miféle alibi?
– ... sőt a múlt éjszakára is, amikor egy másik személyt ...
– Nem én öltem meg egyiket sem!
– Meglehet, de az egyetlen ember, aki ezt bizonyítani tudja
...
– Robin Steele a neve, hogy a fene essen magukba! –
mondta Benson és Hawes eleresztette a karját.

Voltak idők, amikor Cotton Hawes nem bánta volna, ha

csakugyan Nagyot Fingó Bikának hívnák. Gyűlölte a
Hawes nevet. Olyan nehéz kimondani. Hawes. Hóz. Hát
nem utálni való egy név? Utálta, mellesleg, a keresztnevét
is. Senkit a világon nem hívnak Cottonnak, csak Cotton
Mathert, de az is halott 1728 óta. Hawes apja vallásos
ember volt, s mivel Cotton Mathert tartotta a legnagyobb
puritán prédikátornak, fiát ennek a gyarmati istenkeresőnek
és megátalkodott boszorkányüldözőnek a nevére és
tiszteletére kereszteltette el. Hawes apja nem vett tudomást
a salemi boszorkányperről – ebben a tudomásul nem
vevésben igazán nagy volt –, pontosabban, csak a saját
félelmein rágódó kisváros kicsinyes bosszúját volt hajlandó
meglátni benne. Jeremiah Hawes (miért is nem lehetett
Hawesból ifj. Jeremiah Hawes?) minden botlása alól
felmentette Cotton Mathert, aki az emberek megtéveszté-
sének nagymestere volt és fiát róla nevezte el. Pedig
elnevezhette volna, mondjuk, “Lefty”-nek, “Balkezes”-nek.
Hawes nem volt ugyan balkezes, de azért szívesebben lett
volna “Lefty” is, mint “Cotton”. Lefty Hawes. Be is szarna
tőle minden piti kis utcai tolvaj.
És voltak idők, amikor Hawes utált mindenkit, aki nem
rendőr. Beleértve a rendőrfeleségeket és -barátnőket is. Ha
valaki nem zsaru maga is, gőze se lehet, hogy hányas is a
kabát igazából. Összejön az ember, mondjuk, egy
kollégájával meg annak a barátnőjével, ott van persze az
ember saját barátnője is és az ember próbálja elmesélni
nekik, hogy hajszál híján lelőtték aznap, ám ezek ketten
inkább a körmükről beszélgetnének egymással. Hogy hát
van egy új körömlakk, ami hosszúra növeszti az ember
körmét. Három órája sincs, hogy egy manus szét akarta lőni
a fejünket egy 0,375-ös Magnummal, ezeknek meg csak a
körmük a téma. Hiába, aki nem tagja a testületnek, az nem
érti. Hawes meg is mondta Meyernek, hogy nincs igaza a
Csillagok háborújá-nak. Nem úgy van az, hogy “Az erő
legyen veled”, hanem éppen megfordítva: “Te légy az
erővel”, vagyis a testülettel.
Aki nem tagja a testületnek, azt nem érdekli, nem
érdekelheti igazán a rendőrsors. Abban mindenki egyetért,
hogy ez a város nagyon szép kirándulóhely, no de ki a fene
akarna itt lakni? Még akik csakugyan itt laknak, azok is
panaszkodnak miatta. Ámde a panaszok nem azokat a
tényeket érintik, amelyek miatt valóban nehéz itt lakni –
dolgozni meg, ha történetesen zsaru az ember, egyenesen
lehetetlen. A város elgennyedt alhasáról nem tudnak
semmit. Nem is akarnak hallani sem ennek, sem más
városnak az alhasáról. Mert az bizony sápadtfehér, nyálkás
és hemzseg a férgektől. És éppen ez, a város alhasa jelenti a
dolgozó hekus életét, tölti ki a mindennapjait.
 A rendőrfeleségek és -barátnők megértik mármost, hogy
a párjuk napi huszonnégy órán át a város gennyét vizslatja,
csak éppen közelebbit ők sem akarnak tudni erről. Imádkoz-
nak a templomban a párjukért, hogy meg ne sebesüljön, de
az alhasi tájakra igazából ők sem kíváncsiak. Sőt gyakran
azért imádkoznak, hogy ne kelljen tudniok-hallaniok erről a
halottsápadt, féregnyüzsgéses alhasról.
Olykor úgy akarnak megfeledkezni róla, hogy valaki
mással, aki nem rendőr, fekszenek össze. Később aztán
persze bűnbocsánatért imádkoznak – de legalább egy ideig
nem kellett azt a rongysápadt alhasat érinteniük, amely
örökké összenyálkázza az ujjaikat.
Robin Steele férje a belvárosi huszonhatos körzetben dol-
gozott.
Járőröző rendőrként.
Három éve volt tagja a testületnek, ami nem sok idő, alig
elegendő egy valamirevaló tűzkeresztséghez, pláne egy
olyan “puha” körzetben, mint a huszonhatos.
Ámde Robin Steele immár hat hónapja Martin R.
Bensonnal hál.
Robin Steele megerősítette, hogy Bensonnal volt október
6-án éjjel, mialatt férje egy URH-kocsival járta a város
utcáit. Megerősítette, hogy nála volt a múlt éjjel is, amikor a
férje ismét éjszakás volt. Megkérte a nyomozókat, el ne
mondják valahogy a férjének. Azt mondta Carellának hogy
nagyon szereti a férjét és semmiképp nem akar fájdalmat
okozni neki. Tudja, hogy a férje foglalkozása veszélyes,
még csak az kéne, hogy nyomassza is valami, amikor
odakinn jár és végzi azt a veszélyes munkáját. Mikor Hawes
megkérdezte tőle, tudja-e, hogy nem ő az egyetlen nő
Benson életében, így felelt: – Ó, persze, de az igazán nem
számít.
Nem számít semmi, gondolta Hawes.
 Csupán az számít, hogy valaki fiatal lányokat aggat
lámpaoszlopokra.
Azt hitte, azért hívja fel Annie Rawlest, mert olyan nő
közelségét kívánja, aki hekus is egyben. Lazítani akart
olyasvalaki mellett, akinek nem kell magyarázgatni, mi a
fene az a szolgálati beosztás. Maga mellett akart tudni
valakit, aki maga is mindent tud a város alhasáról. Először
az ötlött az eszébe, hogy tesz egy próbát a lengő nyakláncú,
babrikáló ujjú Dorothy Hudd-dal. Odáig jutott, hogy az
isolai telefonkönyvben talált is egy D. Huddot (ugyan miért
adják meg a nők a telefonkönyvben csak a kezdőbetüjét a
keresztnevüknek?), tárcsázta is az első két számot, de akkor
letette a kagylót, mert rájött, semmi dolga most egy civillel,
éppen ma, mikor egy alaposan gyanúsítható személy
tökéletes alibivel állt elő.
Felhívta inkább a rendőrségi tudakozót, bemutatkozott
mint aktív nyomozó, megmondta a rangját és a szolgálati
számát is és kijelentette, Rawles nyomozóval, az
erőszakcsoport tagjával van egy közös nyomozása.
Pillanatokon belül meg is kapta Annie Rawles számát.
Lehet, hogy férjes asszony, gondolta, miközben tárcsázott.
Habár jegygyűrűt nem látott az ujján. Lehet, hogy az
erőszakcsoport hekusai nem hordanak jegygyűrűt.
Hallgatta, hogyan cseng ki túlfelől a készülék.
– Halló. – Női hang.
– Miss Rawles?
– Tessék.
– Cotton Hawes vagyok.
– Kicsoda?
– Hawes. A nyolcvanhetesektöl. Nálunk járt a múlt héten
egy erőszak ügyében, beszéltünk is néhány szót ...
– Hja, igen. Jó estét – mondta Annie. – Hawes? Maga az a
vörös hajú fiú, ugye?
– Én.
 – Csak nem elkapták?
– Tessék?
– Az erőszakoskodót.
– Ja? Nem, dehogy. Eileen Burke járt nálunk késő délután;
ahogy kivettem, ő az, aki ...
– Igen.
– De holnap reggel előtt aligha kezdi el.
– Persze. Csak hát gondoltam, esetleg villámcsapásszerűen
...
– Ah, nincs olyan szerencsénk.
Kényelmetlenül hosszú csend lett.
– Egyszóval ... nos ... mi is a helyzet? – kérdezte Annie.
Hawes a bátorságát gyüjtögette.
– Halló! – szólt rá a lány.
– Halló, itt vagyok. – Újabb csend, majd: – Maga, ugye,
nincs férjnél meg ilyenek?
– Nem vagyok férjnél. – Hawes mintha árnyalatnyi mo-
solyt érzett volna a lány hangjában.
– És izé, vacsorázott már? Hét óra múlt, talán már ...
– Még nem vacsoráztam. – Ezúttal Hawes bizonyos volt a
mosoly felől. – Pár perce értem csak haza.
– És nem lenne kedve ... izé ... ?
– Dehogynem. Értem jön, vagy találkozzunk valahol?
– Jó lesz nyolckor? – kérdezte Hawes.

Megvacsoráztak egy kínai étteremben, aztán elmentek

Annie lakására. Régi téglaépületben lakott a Langley Place-
en, nem messze a Harmincegyestől, a város egyik legrégibb
rendőrségi körzetétől. Annie házában, az alagsorban mai
nap is széntüzelésű kazánnal fűtöttek. Elmondta Hawesnak,
bizonyos benne, hogy az ő állandó jelenléte miatt nem volt
a házban három év óta egyetlen betörés sem. Bizonyára híre
kelt, hogy egy hekusnő van a lakók között. Mondta Annie
aközben, hogy konyakot töltött két talpas pohárba.
 Egyszerü kék ruhát és kék, magas sarkú lakkcipőt viselt;
munkára bizonyosan nem így öltözködik, gondolta Hawes.
Annie úgy nézett ki, mint egy csinos kis civil nő – sarkosra
nyírt sima, fekete haj, barna szempár a barna keretes
szemüveg mögött, egyszerű kék ruha, a nyakában
aranylánc, aranymedállal ... No nem! Civil nő ebben a
városban nem mer aranyat viselni. Hekusnő, 38-as
revolverrel a kézitáskájában, már megkockáztathatja. Egyéb
tekintetben azonban nem volt Annien semmi rendőrszerű; a
város egyéb rendőrnői meglehetősen henteslányküllemüek
voltak, hatalmas pisztolytáska a csípőjükön, töltényöv a
mellükön, terjedelmes segg a nadrágjukban. Annie Rawles
meg olyan volt, mint egy iskolás lány. Beszélték róla, hogy
agyonlőtt két bankrablót, de Hawes ezt valahogy nem tudta
elképzelni. Nem tudta Annie-t fél térden látni, amint két
kézzel célzásra emeli a fegyvert és beleeregeti a
szarháziakba, amennyi golyó szükséges. Maga elé próbálta
képzelni a jelenetet. Mikor átvette tőle a konyakos poharat,
rádöbbent, milyen mereven bámulja a lányt.
– Mi baj? – mosolygott a lány.
– Semmi, semmi, csak most jutott eszembe, hogy maga is
hekus.
– Néha bizony szeretném én is elfelejteni – jegyezte meg
Annie.
Leült Hawes mellé a pamlagra, s maga alá húzta a lábát.
A szoba berendezése kellemes volt; a szófával szemközt
duruzsoló Franklin-kályha, a falakon bekeretezett
nyomatok, a nappaliból tálalóablak nyílt a takaros
konyhára, melynek falait rézedények díszítették. A bútorzat
drágának és jónak látszott; Hawesnak eszébe jutott, hogy
Annie évi 37 935 dollárt keres első osztályú nyomozóként.
Ivott egy korty konyakot.
– Finom – mondta.
– A bátyám hozta Franciaországból.
 – Mit csinál a bátyja?
– Halat importál – felelt Annie. – Ne nevessen.
– Milyen halat?
– Lazacot. Leginkább Írországból. Nagyon drága eledel.
Harmincnyolc dollár egy font.
– Hűha – mondta Hawes. – De akkor hogy került Francia-
országba?
– Kicsoda? Ja, értem. Csak úgy mellesleg. Összekötötte a
kellemest a hasznossal.
– Sohasem jártam Franciaországban – mondta szomorká-
san Hawes.
– Én sem – mondta Annie.
– Popeye bezzeg eljutott Franciaországba.
– Popeye?
– A Francia kapcsolat című filmben. Nem látta? Nem azt,
amikor Franciaországba megy, az elég tetű egy film volt.
Hanem az első részét.
– Ja, igen, azt elég hitelesnek éreztem.
– Amikor ott ácsorog a hidegben, meg minden. És éppen
az történt meg Carellával.
– Carellával? Az meg ki?
– Egy kollégám. Együtt dolgozunk ezeken a gyilkosságo-
kon. Nagyon rendes srác.
– És mi történt vele?
– Hát csak az, hogy erőszakkal rászoktatták a kábítószerre.
Amikor nyomozott az ügyben. Heroinra. Mint Popeye-t a
második Francia kapcsolatban. Csakhogy Carella jócskán
megelőzte a mozit. És az nem kitalálás volt, hanem tényleg
megtörtént vele.
– De most már jól van, ugye?
– Ó, már rég. Rászokott, de csak egy rövid időre és mivel
ők kényszerítették rá, szó sem volt itten akaratlagos
cselekedetről.
– Szóval leszokott róla.
 – Le.
– Csupa öröm a rendőr élete, nem igaz?
– És kacagás – toldotta meg Hawes. – Magából hogy lett
hekus?
– Azt hittem, izgalmas szakma. Na és tényleg az. Maga
szerint nem?
– De. Úgy lehet.
– Épp akkor végeztem az egyetemen ...
– Maga most is egyetemistának néz ki.
– Ó, köszönöm.
– Mennyi idős is?
– Harmincnégy – mondta habozás nélkül Annie. Hawes
ezt szerette a rendőrnőkben. Nem beszélnek mellé. Egyenes
kérdésre egyenes választ adnak.
– És? Régóta szolgál?
– Nyolc éve.
– Régebben a Rablásinál volt, igaz?
– Igen. Azelőtt pedig a Megfigyelőknél. Rögtön, miután
megkaptam az aranyjelvényt. Azután a Rablási és most az
Erőszakcsoport. Hát maga?
– Időtlen idők óta vagyok a nyolcvanheteseknél – mondta
Hawes. – Azelőtt a harmincasoknál is szolgáltam, olyan
igazi puccos körzet, nem tudom, ismeri-e.
– Ismerem – kortyintott egyet a poharából Annie.
– A külvárosban aztán sokat fejlődtem.
– Hát ott lehet is – jegyezte meg Annie.
Elcsendesedtek kis időre. Hawes meg akarta kérdezni
Annie-t, melyik egyetemre járt, mi volt a főszakja, nem
volt-e kedve ellen való a megfigyelőszolgálat, amelynek
tevékenysége – amíg fel nem oszlatták – abban merült ki,
hogy üldögélni kellett az egyszer már kifosztott boltok
hátsó helyiségében, s várni, nem szottyan-e kedve a
tettesnek egy újabb kirándulásra. A Megfigyelőszolgálat
negyvennégy fegyveres rablót tett ártalmatlanná, ámde
akkor a rendőrkapitány úgy gondolta, hogy erre a fajta
tevékenységre a Testület nem lehet különösebben büszke.
Vajon meglőtt-e valakit Annie, amikor megfigyelőként
dolgozott, tűnődött Hawes. És még egy csomó kérdést tett
volna fel ugyancsak szívesen. Úgy érezte, kezdi jobban
megismerni ezt a lányt, de még sokat kell kérdezősködnie.
És ehelyett, íme, egy felet sem kérdezett, mert valami nagy
nyugalom és biztonságérzet ömlött el benne. Mintha öröktől
fogva ismerné Annie-t. Igy aztán csak ennyit szólt: – Azért
belefárad az ember egy idő után. Ebbe a munkába, mármint.
– Bele bizony – mondta egyszerűen a lány.
Nézték egymást. Hawes biccentett.
– Háát – mondta, órájára sandítva –, ha a maga napja is
olyan fárasztó volt, mint az enyém ...
– Kemény volt – bólintott Annie is.
– Hát akkor – kelt fel kissé esetlenül Hawes –, köszönöm a
konyakot. Jó ízlése van a bátyjának.
– Köszönöm a vacsorát – viszonozta a lány.
De nem állt fel. Ülve maradt szépen, maga alá húzva a lá-
bát, s úgy nézett fel a férfira.
– Megismételhetnénk valamikor – javasolta Hawes.
– Örömmel.
– Tulajdonképpen ... holnap szabadnapos vagyok. Mi
lenne, ha ...
– Négyig nem kell bemennem – mondta a lány.
– Akkor talán ... hát, nem is tudom. Maga mit szeretne?
– Jaj, nem tudom, Marty – mondta mosolyogva Annie. – -
Mit szeretne maga?
– De jó film volt az – jelentette ki Hawes.
– Szerintem is.
– Láttam a tévében is, a múlt héten adták.
– Én is láttam.
– Na ne ugrasson.
– De, ha mondom! A múlt héten.
 – Késő éjjel, igaz?
– Hajnali kettő tájban.
– Most mondja meg! – sopánkodott Hawes. – Ugyanazt a
műsort néztük, egyedűl, a város két különböző sarkában!
– Nagy kár – mondta a lány.
Találkozott a tekintetük.
– Tudja mit, reggel felhívom, oké? Addig kitalálok vala-
mit, aminek mind a ketten ...
– Helyes, csak nehogy valami kábítószerre próbáljon rá-
szoktatni.

Eileen Burke Kling ágyában volt.

Immár csaknem nyolc hónapja tartott meghitt kapcsolatuk,
de most is annyira és olyan találékonyan élvezték egymás
testét, mint a legelső alkalommal. Miután átélték mind a
ketten a maguk kis halálát, s miután kölcsönösen
biztosították egymást, hogy éppen olyan jó volt az
egyiküknek, mint a másiknak és viszont és miután Eileen
kiment pisilni a fürdőszobába és miután Kling meztelenül
az ablakhoz ment és beengedte az éjszakai forgalom neszét,
kényelmesen elfeküdtek párnáikon, átkarolták egymást,
Eileen Kling mellére fektette a kezét, Kling pedig
gyengéden becézgette a lány keblét.
Jó időbe tellett, mire Eileen előhozakodott szíve
bánatával.
– Gondolkoztam a munkán – jelentette ki.
Klingnek is a munkán járt az esze. Arra gondolt, hogy
azok az akasztások a nyolcvanhetedik körzetben bizonyára
a Süketnek a művei.
– Én nem erről a mostani munkáról beszélek – mondta
Eileen. – Hogy Mary Hollingsként kell járnom-kelnem.
– Akit megerőszakoltak, igen – mondta Kling.
– Hanem magáról a munkáról. A hivatásról, ha úgy
tetszik.
 – Az nem tetszik, hogy rendőr vagy?
– Az, hogy éppen ilyenfajta rendőr vagyok – felelt Eileen.
Csak a Süket lehet az, tűnődött Kling. A modus operandi
őrá vall. Jó ideje nem hallatott magáról, de ez a két akasztás
csak az ő műve lehet. Mert ugyan ki más tenné meg, hogy
ennyire megkönnyíti számukra az áldozat azonosítását?
– Vagyis hogy csalétek vagyok – bökte ki Eileen.
Klingnek a Süket első megjelenése járt az eszében. Azok
voltak a legnehezebb idők a nyolcvanhetesek életében, mert
akkor még nem tudták, minek néznek elébe. Annyit tudtak
mindössze, hogy valaki arra akart kényszeríteni egy em-
bert ... ejnye, hogy is hívták csak? Meyer vette fel a pana-
szát, olyan pasas volt, akit az apja nevelt fel és eljött az őr-
szobára, hogy megmondja ... de hogy a fenébe hívták? ...
Haskins? Baskin?
– Kezdem lealacsonyítónak látni – mondta Eileen.
– Tessék?
– Azt, hogy csalinak használnak. Már csak azért is, mert
olyan csapdaszerű ...
– Én nem mondanám csapdának – mondta Kling.
– Tudom, hogy nem az, de ha egyszer annak érződik. Já-
rom az utcát, ugye, abban a reményben, hogy hátha valaki
megerőszakol ...
– No, nem éppen azt várod, hogy megerőszakoljanak.
– Hanem hogy megpróbálják, persze, igen.
– Úgy van és ezzel elejét veszed, hogy ténylegesen
megerőszakoljanak másokat.
– Hja, igen, hogyne.
Raskin, jutott eszébe Klingnek. David Raskin. Ezt a Ras-
kint arra akarták rávenni, hogy ürítsen ki egy padlást a Cul-
ver Avenue-n; vacak kis padlás volt, Raskin ruhát
raktározott benne, merthogy azzal kereskedett, ruhával.
Először egyremásra kapta a fenyegető telefonokat, hogy
megölik, ha el nem hurcolkodik arról a padlásról. Aztán a
telefonos fenyegetőző – akiről akkor még nem tudták, hogy
ő a Süket – irodaszereket kezdett küldözgetni Raskinnak,
amiket Raskin meg sem rendelt, aztán egy közétkeztetési
vállalat összecsukható székekkel meg annyi meleg étellel
árasztotta el, amennyivel az orosz hadsereget is jól lehetett
volna lakatni; aztán a két reggeli lapban megjelent egy
apróhirdetés, miszerint vörös hajú nőket keresnek
manökennek és csak akkor kezdték kapisgálni, miről is van
szó: valaki mindezzel Conan Doyle regényére, A
vöröshajúak ligájá-ra akarja felhívni a figyelmüket és ez a
valaki L. Sordo-ként adta meg a nevét, ami spanyolul
Süketet jelent és tette mindezt azért, hogy mintegy
megsúgja a rendőröknek, mi is az, amit tervez.
Csak természetesen nem azt tervezte, amire a rendőrök
következtethettek. Őket is eszközül használta, mint Raskint,
úgy tett, mintha a padlása alatti bankot akarná kirabolni,
holott egész idő alatt egy másik bankra pályázott.
Játszadozott velük. És a zsaruk hülyének és
tehetetlenkedőnek érezték magukat. Orruknál fogva vezette
őket, miközben mesterien kitervelt betörést hajtott végre és
nyilván betegre röhögte magát rajtuk.
A Süket azzal mutatkozott be a 87. körzetben, hogy
meglőtte Carellát.
És ha a Süket követte el a két akasztást ...
– Az az érzésem, hogy egyszerűen kéjtárgy vagyok –
jelentette ki Eileen.
– De hisz az is vagy – csavargatta meg Kling játékosan a
lány mellbimbóját.
– Na de komolyan! – tiltakozott Eileen.
És mialatt tovább fejtegette, hogy nyilván nem
választották volna ki erre a fajta rendőri munkára, ha nem
nő, hanem férfi lenne, ami már önmagában lealacsonyító,
mert hiszen himnemű hekussal senki nem próbálna
erőszakoskodókat lépre csalni – és itt Kling, ha tényleg
odafigyel, ellenvetéssel élt volna, mert bizony volt már
olyan, hogy férfizsarut használtak szexcsalétek gyanánt –,
hanem az a baj, hogy ez az egész csalétkesdi ellentmond az
erőszaktevő pszichológiájának. Az erőszaktevőt nem
csöcsök és seggek érdeklik; és nem a lábszár és nem a
comb, hanem csakis a saját dühének a kiélése és ennek
semmi köze a nemiséghez vagy a kéjvágyhoz. Ám ezek az
ostoba és szexmániás főnökei mégis őt, Eileent küldik az
utcára, hogy ott grasszáljon, mint egy kurva, hátha csapdába
ejt – igenis, csapdába ejt valami ámokfutót és az ámokfutó
berántja egy bokorba és akkor ő pisztolyt dug az ámokfutó
foga közé; és így bizony hogy mocskosnak is érzi magát és
este, amikor levetkőzik, háromszor is le kell csutakolnia
magát, hogy úgy érezze, megszabadult munkája mocskától.
Mi a nyavalyát keres egy ilyen Annie Rawles-féle hölgy is
az erőszakcsoportnál, amikor a rablásinál megmutatta, hogy
helyén van a szíve és szétlőtt két banditát? Mi ez, ha nem a
férfisovinizmus megnyilvánulása? Hogy a nők, ugyebár,
csak bizonyosfajta rendőri munkára alkalmasak, míg a
férfizsaru kedvére válogathat a megbízatások között?
– Te például milyen munkát szeretnél? – kérdezte Kling.
– Szeretnék átkerülni a kábítószercsoporthoz.
– Ugyanaz tökben – vélte Kling. – Csak ott narkónepperek
csalétke leszel.
– Azért az mégsem ugyanaz – tiltakozott Eileen. De
Klingnek még mindig a Süket járt a fejében.
A Süket felrobbantotta a fél várost. Még az első
alkalommal.
Gyújtó- és robbanóbombákat dugott el szerte a városban,
hogy félrevezesse a rendőrséget, hogy pánikot és zűrzavart
okozzon, s ezalatt nyugodt lélekkel rabolhatta ki a jó előre
kiszemelt bankot. Az általános felfordulás miatt, amit
okozott, nem fájt a feje; könnyet nem ejtett ravasz kis
manővere emberáldozataiért.
 Még az első alkalommal.
Carella igyekezett nem gondolni erre az első alkalomra,
mert akkor történt, hogy meglőtték. Nem szeretett a
sebesülésére emlékezni. Lőtték meg már korábban is, egy
narkónepper a Grover Parkban és Carella azt a tüzijátékot
sem élvezte valami haj de nagyon. Elég az hozzá, hogy
valahányszor a Süketre gondolt – mint éppen ezen az estén
is –, inkább csak a Süket második és harmadik hadjáratára
emlékezett, amit a Süket a város ellen vezetett. Valahogy
hihetetlennek érezte, hogy mindössze három ilyen hadjárat
volt. Carella képzeletében és a többi 87-es nyomozó
képzeletében a Süket legendává nőtt és a legendáknak nincs
eredetük, a legendák mindenütt jelenvalóak, a legenda örök.
A puszta gondolat, hogy a Süket ismét működésbe léphetett,
megborsóztatta Carella hátát. Valahányszor színre lépett a
Süket – és ez a két akasztás a Süketre vallott –, a 87-es
körzet hekusai olyan esetlenek lettek, mint a némafilm kori
híres-neves Keystone-i Zsaruk. Carella nem szerette a mafla
szerepét játszani és a Süket bizony mindnyájukat meg tudta
hülyíteni.
Élete nagy iróniájának érezte, hogy a 87. körzet
végzetes gonosztevője éppen Süketként reklámozza magát –
kérdés, hogy csakugyan az-e –, hiszen Carella életében a
legfontosabb ember, Teddy, a felesége csakugyan süket
volt. És beszélni sem tudott. Hangokkal legalábbis nem.
Kötetekre valót beszélt, de csak a kezével, csak a kifejező
arcjátékával, csak a szemével. És “hallotta” a férje minden
szavát, szemével követte az ajakmozgását, vagy a kezét, ha
Carella kézjelekkel beszélt. A jelbeszédre maga Teddy
tanította meg a házasságuk első idejében.
Teddy most is beszélt a férjéhez.
Az imént fejezték be a szeretkezést. Teddy első szava ez
volt: szeretlek.
 A nem hivatalos jelet használta, az “i”, az “1” és az “y”
keverékét: jobb kezét a melléhez tette, kisujját, mutatóujját
és hüvelykujját kinyújtotta, maradék két ujját behajtotta a
tenyeréhez. Carella a hivatalosabb “szeretlek” jelzéssel
válaszolt: mutatóujja hegyével a saját mellére bökött, aztán
két öklével “a” jelet mutatva, csuklóban keresztezte a kezeit
és rászorította a mellére, s végül rámutatott Teddyre ;
egyszerü “én”, plusz “szeret”, plusz “te”.
És akkor újra összecsókolóztak.
Teddy sóhajtott.
Akkor aztán belefogott, hogy elmesélje a napját. Carella
tudta egy ideje, hogy Teddy munkát keres. Amióta
megszülettek az ikrek, velük lakik Fanny és igen ügyesen
vezeti a háztartást. Az ikrek, Mark és April már tizenegy
esztendősek, s a nap nagyobb részét az iskolában töltik.
Teddyt pedig untatja az örökös tenisz meg az, hogy folyton
“a lányokkal” ebédel. Teddy a “lány” jelét mutatta: jobbját
ökölbe szorítva és hüvelykje hegyét az álla alá bökve az “a”
jelet adta meg, majd, jelzendő a többes számot,
mutatóujjával szaporán körbemutogatott: több, mint egy
lány. Lányok. Szeme és arckifejezése azonban világosan
mutatta, hogy most lekicsinylő értelemben használja a szót;
magát nem tekinti “lánynak”, s még kevésbé a “lányok”
közül valónak.
Carella, miközben ezt hallgatta – és csakugyan hallgatta,
noha persze nézte is –, azokra az időkre gondolt, amikor
másodszor jelent meg a körzet életében a Süket. Újfent
Meyerrel teremtett először kapcsolatot, persze
véletlenségből: Meyer volt az, aki felvette a telefonkagylót.
Maga a Süket volt a vonal másik végén és bejelentette,
megöli a parkosítási tanácsost, ha aznap délig nem kap
ötezer dollárt. És csakugyan, másnap éjjel agyonlőtték a
parkosítási tanácsost.
 Szóval az úgy volt, hogy elmentem ma délelőtt ahhoz az
ingatlanügynökséghez, a Cumberland Avenue-n, mondta
Teddy a kezével, a szemével, az arcával. Válaszoltam az
újsághirdetésükre, megírtam, hol és mennyit dolgoztam,
mielőtt férjhez mentem és anya lettem ...
(Carella emlékezett. Theodora Franklint akkor látta elő-
ször, amikor egy betörés ügyében nyomozott egy kis cégnél
a körzet peremén. Theodora Franklin ott ült és borítékokat
címzett. Carella egy pillantással felmérte a fekete hajú,
barna szemű szépséget, ahogy ott ült az írógépe előtt és
azonnal tudta, hogy ezzel a nővel akarja megosztani életét.)
... és vissza is írtak, időpontot adtak egy személyes
megbeszélésre. Szóval felcsicsáztam magam ma reggel; és
elindultam.
A szlenges “felcsicsáztam” szót úgy adta elő, hogy
először “x”-et jelzett: begörbített mutatóujjával kétszer
megsimogatta az orra hegyét. A múlt idő jelzésére a “kész”
jelet alkalmazta, a “fel”-t pedig úgy mutatta, ahogy
mindenki más: felfelé bökött a mutatóujjával.
Felcsicsáztam. Carella megértette, lelki szeme előtt meg is
jelent a szépen kiöltözött Teddy, amint buszra száll és
elutazik a mintegy két mérföldre lévő Cumberland Avenue-
ra.
Teddy keze, szeme és mozgékony arca most ontani
kezdte az információt. Micsoda meglepetés, mondta
férjének, a hölgy süketnéma! A hölgy nem hall, a hölgy
nem tud beszélni, a hölgynek – bármilyen intelligens volt is
a levele, s bármennyire megnyerő is a személye – nincsen
se füle, se nyelve, a hölgy sajnos alkalmatlan! Az nem
számít, hogy a hirdetés csak gépíró- és kartotékoló munkára
keresett embert. Az nem számít, hogy minden szavát
értettem annak a kövér disznónak, ami pedig nem volt
könnyű, mert ki nem vette volna szájából a szivarcsutkát!
Az sem számít, hogy még most, annyi év után is hatvan szót
gépelek percenként, jaj, hogy a fene egye meg az egészet!
Steve, az az ember azt hitte, hogy nemcsak hogy nem
hallok, de süket, azazhogy buta is vagyok (az “a” kézjelet,
az öklöt a homlokához kocogtatta), hát nem rettenetes? Le
van szarva, mondta Teddy és a nyomaték kedvéért rendes
betűkkel is leírta: SZ-A-R-V-A!
Carella átölelte a vállát.
Meg akarta vigasztalni, el akarta mondani, hogy mindig
voltak ostoba és tudatlan emberek, akik csak a
legszembeszökőbb külső jegyek alapján tudnak ítélni,
amikor meglátta, hogy Teddy újra mutogat. Carella olvasta
a kézjeleket meg a felesége szemében ülő haragot.
Nem adom fel, mondta Teddy, azért is lesz állásom.
Azzal odabújt a férjéhez és Carella érezte vállán az asszony
eltökélt kis biccentését. Teddy átnyúlt Carellán az éjje-
liszekrényhez és eloltotta az olvasólámpát. Carella tisztán
hallotta szuszogását a sötétben. Tudta, Teddy jó ideig ébren
fog feküdni és a legközelebbi lépésén fog gondolkodni. És
akkor Carellának megint eszébe jutott a Süket. Vajon ő is
ébren fekszik valahol és ő is a legközelebbi húzásán
gondolkodik? Újabb fiatal lány egy lámpavason? Újabb
fiatal futónő pályája és gerince törik ketté? De hát miért?
Ama bizonyos második alkalommal értelmetlenül
megölte a parkosítási tanácsost és aztán a polgármester
helyettesét is (egy maroknyi más emberrel együtt, akik a
közelben voltak, amikor felrobbant a polgármester-helyettes
kocsija) és azzal fenyegetőzött, hogy elteszi láb alól magát a
polgármestert is, részeként egy nagy, átfogó tervének. Hogy
mi volt ez a terv? Öt-öt ezer dollárt kasszírozni be a város
száz megnevezett gazdag polgárától. S hogy miért hitte,
hogy fizetni fognak? Nos, ő, a Süket, előre figyelmeztette
az első két áldozatát, nem igaz? És utána végre is hajtotta
azt, amivel fenyegetőzött. Most pedig azt ígérte, hogy újabb
áldozatait már figyelmeztetés nélkül fogja eltenni láb alól,
ha nem fizetnek. Mi is az a rongyos ötezer egy ilyen
milliomosnak? Még ha csak egy százalékban válik is valóra
az elképzelés, a Süketnek így is megtérülnek a költségei.
Igaz, meg kellett ölnie két kiválasztottat meg egy csomó
ártatlan járókelőt; igaz, hogy meg akarta ölni a
polgármestert is, de hát ez mind része volt a játéknak. Játék
és móka. Bármibe fog is a Süket, mindenki garantáltan jól
fog szórakozni. Kivéve persze a 87. körzet hekusait.
Ha azok a lámpavasra akasztott fiatal lányok csak
előfutárai a Süket egy nagyobbszabású tervének, akkor a
87. körzet több bajnak néz elébe, mint amennyi baja valaha
is volt. Carella megborzongott a gondolatra és hirtelen
közelebb húzódott asszonyához.

Sarah Meyer azon törte a fejét, hogyan mondja meg

férjének, hogy a lányuknak, szerinte, fogamzásgátló
tablettát kellene szednie. Meyer viszont azon törte a fejét,
tetszik-e feleségének a parókája. És az is ott motoszkált a
gondolatai alján, hogy mi lesz, ha a Süket újra színre lép.
No, nem éppen erre a színre, hiszen tudta, egyedül vannak
Sarah-val az ágyban, hanem az akasztott fiatal lányok
színpadára.
Meyer nem szerette a Süketet. Szerencsétlenségére ez
idáig mindháromszor ővele létesített először kapcsolatot.
Illetve ez sem igaz egészen. Először Dave Raskin kereste
meg Meyert, hogy panaszt tegyen a Süketre, akiről az idő
tájt még csak azt sem tudták, hogy süket, már ha csakugyan
az volt, de még ez sem vehető biztosra. Sok mindent nem
tudtak a Süketről. Például, hogy kicsoda. Vagy hogy hol
volt idáig. Illetve, hogy most miért jött vissza, már ha
csakugyan visszajött. Meyer reménykedett, hogy nem, de
közben félt, hogy igen.
Sarahtól Meyer csak azt akarta megtudni, hogy parókával
vagy paróka nélkül szereti-e jobban. Meyer az ágyban nem
viselte a parókát. Ha Sarah azt mondja, jobb parókával,
Meyer ugrik ki máris az ágyból, teszi fel a fejére és aztán
vadul és szenvedélyesen magáévá teszi az asszonyt.
Mellesleg legyen mondva, Meyernek az volt a terve, hogy
parókával vagy anélkül, de vadul és szenvedélyesen
magáévá teszi az asszonyt. Nem akart a Süketre gondolni.
Sokkal szívesebben gondolt Sarah pompás lábára,
combjára, ruganyos mellére.
Sarah viszont aggódott Susanért, egyetlen lányukért, aki
nemrég töltötte be a tizenhatot. Hogy pontosabbak legyünk,
Sarah aggodalma főként genetikai természetű volt. A férje
sokszor mondta neki, hogy hál' istennek igazán pompás
lába, combja, melle van. Sarah most már elbizonytalanodott
egy kissé a lábát és a combját illetően, de a mellét maga is
pompásnak ítélte és semmit (vagyis hát majdnem semmit)
sem szeretett úgy, mint ha a mellét dédelgették. És itt jön be
a képbe a genetika. Idősebb fiuk, Alan miatt Sarahnak nem
kellett aggódnia, legalábbis genetikai szempontból. A
legkisebb Meyer gyerek, Jeff sem adott okot aggodalomra.
Alan tizenhét éves volt, Jeff tizenhárom és Sarahnak velük
kapcsolatban csak az okozott főfájást, hogy rá ne szokjanak
a narkós cigarettára vagy valami hasonlóra, mely esetben
Meyer Meyer biztosan jól beverte volna a fejüket. Hanem a
genetika, ah bizony, a genetika!
Susan minden bizonnyal megörökölte azt a pompás lábat,
combot, mellet, ami Meyer szerint Sarahnak jutott
osztályrészűl. Örökölte Sarah duzzadt ajkát, Sarah és Meyer
kék szemét; szőke hajáról nem lehetett tudni, honnan való;
ámde bizonyos, hogy mindez együtt egy igencsak vonzó
ifjú hölgyecskét adott ki, aki, Sarah őszintén remélte,
egyelőre nem szereti annyira a dédelgetést, mint az anyja.
Na és ezért akarta Sarah Meyernek javasolni, hogy
javasolják Susannak, hogy javasolja a családi orvosnak,
hogy írja fel neki a tablettát. Sarah nem tudta, szűz-e még a
lánya vagy sem. Az utóbbi hónapok során Susan rettentően
zárkózott lett a személyét érintő kérdésekben, s ez lehet
akár annak a jele is, hogy valami forróvérű középiskolai
kakaska beavatta már az élet sűrűjébe (megölöm azt a
szarházit, gondolta Sarah), de jelentheti azt is, hogy Susan
komolyan fontolgatja a beavattatás lehetőségét. Akárhogy
is, Sarah utálta volna tizenhat esztendős fővel terhesnek
látni a lányát.
A bökkenő abban rejlett, hogy hogyan vezesse elő a
témát Meyernek.
Sarah szilárd meggyőződése szerint Meyer azt vélte tudni
a lányáról, hogy az még csak nem is csókolózott soha.
Úgy adódott, hogy egyszerre szólaltak meg.
– Arra gondoltam, hogy ...
– Te, Sarah, mit szólnál ...
Egyszerre hallgattak el.
– Rajta – mondta Meyer. – Mondd először te.
– Nem, hanem te.
Meyer mély lélegzetet vett.
– Ugratnak a parókámmal.
– Kik?
– A fiúk.
– És?
– Mindnyájan – vallott Meyer.
– És?
– És. Te, Sarah ... neked tetszik?
– Nem nekem kell szeretnem. A te fejeden van.
– Jól van, de ... szerinted parókával vagy anélkül nézek ki
jobban?
Sarah alaposan megrágta a választ.
– Ide hallgass, Meyer – mondta akkor –, szeretlek én téged
szőrösen is, meg kopaszon is. Te te vagy a számomra és a
hajad semmit nem számít. Felőlem járkálhatsz kopaszon,
felőlem hordhatod ezt az új parókádat, de vásárolhatsz egy
szőke vagy egy vörös parókát is, felőlem növeszthetsz
bajuszt vagy szakállat, felőlem bíborvörösre lakkozhatod a
lábujjaid körmét, felőlem csinálhatsz, amit akarsz, én
mindenképpen szeretni foglak. Ugyanis szerelmes vagyok
beléd – fejezte be.
– Én meg tebeléd – mondta Meyer és tétovázott egy sort. –
De szereted-e a parókámat?
– Öszinte választ akarsz?
– Igen.
– Szeretem csókolgatni azt a fényes, kopasz fejedet.
– Jó, akkor a parókát elégetem.
– Égesd is.
– Holnap – ígérte Meyer.
– Vagy amikor kedved tartja.
– Jó – mondta Meyer, de nem tudta, csakugyan el akarja-e
égetni. Megtetszett magának így parókásan. Parókával úgy
nézett ki, mint egy nyomozó. Meyer szeretett nyomozónak
látszani. Nyomozónak lenni is szeretett. Kivéve, ha a
Süketről volt szó. Mi a fenének kerül elő megint a Süket?
De ki más akasztana fiatal lányokat a lámpavasra, s ki az,
aki ott hagyná a tárcájukat, hogy megkönnyítse a zsaruk
dolgát? Már ha ő az. Elképzelhető-e, jutott eszébe hirtelen,
hogy a Süket is parókát hord? A süket szőke, Carella
pontosan megfigyelte, amikor a Süket meglőtte. Magas,
szőke férfi, hallókészülék a jobb fülében. De ha az a szőke
haj paróka volt? Ha a süket igazából kopasz? Akkor, ha
rájönnének, Kopasznak hívnák? Lehet, hogy őt, Meyert is
Kopasznak hívják a háta mögött? Lehet, hogy körzetszerte
Kopasz Detektívként emlegetik? Vagy talán városszerte?
Netán világszerte? Meyer nem akarta, hogy így nevezzék.
Azt akarta, hogy inkább Meyer Meyerként ismerjék. Mint
aki azonos önmagával.
Sarah beszélt.
 Meyer elmulasztotta az első néhány mondatot, de sejtette,
hogy valami olyasmiről volt szó, hogy aki szép emberré
cseperedik föl, az természetesen vonzza a többi embert.
Meyernek eszébe jutott a Süket harmadik és ez idáig utolsó
(reméljük) kártékonykodása. Hogy ez az alak is miért nem
tud egy másik körzetre rászállni? Miért pont a 87-essel kell
mindig kitolnia? Szóval a harmadik csínye az volt, hogy
fotókat küldött az őrszobának. Minden egyes fotóból két
példányt. Hogy megkönnyítse a dolgukat – no, azért nem
olyan rettentő nagyon; a Süket emberbarátnak aztán igazán
nem mondható. Mindenesetre megadta nekik az esélyt:
süssétek ki, mit jelentenek ezek a fotók és akkor tudni
fogjátok, mire készülök. A képek, mint nagy nehezen
kisütötték, azt jelentették, hogy a Süket ki akar rabolni egy
újabb bankot. És úgy is lett. A Süket kirabolt egy újabb
bankot. Kétszer. Beküldött egy csapatot, amelyről tudta,
hogy a nyomozók elfogják, ha megfejtették a képrejtvényt.
Másfél órával később beküldött egy másik csapatot és azt
hajszál híján úszta meg. Az idő tájt “Taubman”-nak hívta
magát. “Taubman” németül süket embert jelent. Der taube
Mann. Meyer reménykedett, hátha mégsem őaz ezúttal.
– Szóval te hogy látod? – kérdezte Sarah.
– Talán mégsem ő az – mondta hangosan Meyer.
– Ki?
– A Süket.
– Te. Meyer. Figyeltél egyáltalán rám?
– Izé ... persze hogy ...
– Vagy netán te is süket vagy?
– Miről van szó? – kérdezte Meyer.
– Susanról kérdeztelek.
– Aha, persze és mi van vele?
– Tizenhat éves.
– Nekem mondod.
– És nagyon szép.
 – Mint az anyja.
– Kösz. Vonzza a fiúkat.
– Tudom, tizenkét éves kora óta – mondta Meyer.
– Hát te is észrevetted?
– Persze hogy, mi vagyok én, vak? Egyébként meg is akar-
talak kérdezni. Nem gondolnád, hogy orvoshoz kellene kül-
deni?
– Orvoshoz?
– Hát. Hogy felírjon neki valami fogamzásgátlót.
– Ó! – mondta Sarah.
– Tudom, hogy felizgat a gondolat ...
– Nem, dehogy – mondta Sarah.
– De szerintem meg kell tenni a szükséges óvintézkedése-
ket. Tudod, nem a középkorban élünk.
– Tudom – mondta Sarah.
– Szóval beszélsz a lánnyal?
– Beszélek – mondta Sarah és hallgatott egy percet. Aztán
ezt súgta: – Tudtad, hogy nagyon szeretlek? – és azzal meg-
csókolta férje fényes, kopasz feje búbját.

Hawes szeretett nőket vetkőztetni.

Különösen, ha szemüveget viseltek. Levenni egy nő
szemüvegét: mintha pucérra vetkőztetné az ember. A
szemüvegétől megfosztott nő különösen lágy és kívánatos.
Hawes szerette megcsókolni a szemüvegtelenített nők
lehunyt szemét. Amikor azonban le akarta venni Annie
szemüvegét, a lány nem hagyta.
Annie hálószobájában voltak. Konyakospoharukat is ma-
gukkal vitték a nappaliból, s most ott ültek Annie dupla
ágyának szélén. Összecsókolóztak, gyengéden, tapogatózón
és akkor Hawes le akarta venni Annie szemüvegét és mivel
nem hagyták, azt hitte, most fog minden rosszra fordulni.
Ha egy nő nem hagyja, hogy levegyék a szemüvegét, mit
fog szólni, ha megkérjük, hogy hintázzon a csilláron?
Hawes tizenhét éves korában randevúzott egy szemüveges
lánnyal és akkor olyasmit csinált, amit – akkor roppantul
bölcsnek gondolt. Gyengéden felemelte a szemüveget a
lány orrnyergén és rálehelt a lencsékre. A lány kérdésére,
hogy ennek mi értelme volt, így felelt: Hogy meg ne lásd,
merre kalandoznak a kezeim. A lány erre felszólította
Hawest, hogy azonnal vigye haza. Igy tanulta meg Hawes,
hogy tilos rálehelni a lányok szemüvegére: az ember
elködösíthet egy potenciális lehetőséget. Ez a mostani
lehetőség Annie Rawlesszal igencsak potenciálisnak
ígérkezett és nesze, gondolta Hawes, nem engedi levenni a
szemüvegét, most is csakúgy melléfogtam, mint zsenge
ifjúkoromban. Megszeppenten nézett a lányra.
– Látni akarlak – lehelte Annie.
Hawes újra megcsókolta. Annie igen kedvesen csókolt,
puhán és engedékenyen megnyitotta ajkát, hogy befogadja a
férfiét, s egy csepp lélegzetvétellel légmentessé forrasztotta
össze ajkait. Hawes arra gondolt, hogyan magyarázná Sam
Grossmann, a rendőrségi laborfőnök ezt a speciális
vákuumot – összeforrt ajkak, belégzés okozta szívóhatás,
amely hirtelen megszűnik a kutatva előnyomuló nyelvek
hatására ... Hawes megértette, minden a legjobb úton van, s
a szemüvegnek semmi köze az egészhez.
Mindig az első alkalom a legfontosabb; Hawes nem hitt a
nagypofájú kollégáknak, akik szerint a szex:egyre jobb és
jobb lesz az ismétléssel és a gyakorlással. Hawes
gyakorlatában ha az első alkalom nem volt jó, a második
még rosszabb lett és a harmadik már egyszerűen nem állt
össze. Ahogy egy rendőrségi szállóige is tartja: egy rossz
helyzet csak még rosszabbá válhat. Hawes meg volt
győződve, hogy ez áll a szeretkezésre is. Megszédült egy
cseppet, miközben Annie Rawlest csókolta, s tudta, ez is jó
jel. Kizárólag csókolózással eddig soha senkivel nem jutott
el a szédülésig. Boszorkányság van az ajkadban, Kata,
gondolta, s eltűnődött, melyik Shakespeare-darabból való is
ez. Vagy tán Spencer Tracy mondja Katherine Hepburnnek
valamelyik filmben? Kimondta fennhangon is: –
Boszorkányság van az ajkadban.
– Kata – suttogta Annie. – Ötödik Henrik – tette hozzá és
újra megcsókolta a férfit.
Fura, milyen szédítő ezzet a lánnyal csókolózni. Csak
úgy zümmögött Hawes feje. Manapság már csak kevesen
tudják, hogy kell tisztességesen csókolózni. Az emberek
csak úgy átnyargalnak a csókolózáson, mintha holmi
prológus lenne a tulajdonképpeni színjátékhoz – apropó,
Ötödik Henrik? – Tényleg abból való ez a sor? Tudta valaha
ő is, de elfelejtette.
Lehet, hogy Annie irodalmár volt az egyetemen? Vagy
netán a csókolózás volt a főtárgya? Te úristen, hogy milyen
jó csókolózni vele! Alig lehet abbahagyni. Soha úgy nem
érezte még Hawes, hogy megelégedne egy olyan
éjszakával, amely csak csókkal telik el, de most ehhez is
közel járt. Emlékezett, vannak dolgok azért a csókolózáson
kívül is, hanem ez az érzés! Az érzés! Az is eme dolgok
közül való.
Egyszer, tizenkilenc éves korában egy nem szemüveges
lánnyal randevúzott és akkor is olyasmit csinált, amit rop-
pant szellemesnek tartott és a dolog akkor is katasztrófával
végződött. Megfogta a lány kabátját és ·megkérdezte: csak
nem gyapjú? Aztán megfogta a gallérját: csak nem selyem?
És végül megfogta a ruhán át a mellbimbóját és így szólt:
csak nem csípszövet? Ez a lány nem parancsolt rá, hogy
fuvarozza haza: ez a lány kiszállt az autóból és
hazagyalogolt.
Mi lenne, ha megfogná Annie mellét, tűnődött Hawes.
Nagyon élvezte a csókolózást, de úgy gondolta, ideje lenne
fogni is valamit és Annie melle ígérkezett a legkellemesebb
kezdetnek. Hawes keze a lány állát fogta, szája itta a csókot.
Akkor hagyta, hogy keze lejjebb csússzék Annie torkára,
aztán a kulcscsontjára, aztán még lejjebb, a kék ruha
selymes tapintású szövetére és rá a lány bal mellére ...
– Jaj, ne – mondta Annie.
Hawes már látta, bizonyos dolgokat sohasem tanul meg az
ember, hiába égette meg magát ugyanazokkal tini korában.
És az is eszébe jutott, hogy nem volt igaza, amikor azt hitte,
hogy minden a legjobb úton halad. Talán olyasfajta úrilány
ez az Annie is, aki készséggel átcsókolózza az éjszakát –
amit egy perce maga Hawes is rendjén valónak érzett, de
most már úgy látta, hogy ivarérett, felelős felnőttek
számára, a tulajdon lakásukban, még ha ez a lakás a nőé is,
azért ez mégiscsak kevés. Egy csapásra igen félszeg lett, s
ráadásul most még szédült is.
– Vetkőztess ie előbb – súgta Annie.
Hawes egyszeriben izgatottabb lett, mint valaha. Jobban
izgult, mint ama első alkalommal a háztetőn, Elizabeth
Parkerral (valahányszor meglátta a nyomozószobában Andy
Parkert, Elizabeth Parker jutott az eszébe, noha semmi
közük nem volt egymáshoz), amikor Hawes mindössze
tizenhat éves volt még és a lánynak kellett megmutatnia,
hová is tegye. Jobban izgult, mint azzal a fekete kurvával
Panamában, amikor húszéves ifjoncként, a
haditengerészetnél szolgált; a fekete kurva virgonc volt és
gyönyörű szép és két óra alatt többet tanult tőle Hawes,
mint azóta összesen. (Brownnak soha nem mesélte; egy nap
már el kellene mondania.) Jobban izgult; mint azon a
bizonyos vacsorán, mikor egy férjes asszony ült mellette,
köldökig kivágott, testhez álló zöld selyemruhában; a nő
egyszer csak az asztal alá nyúlt és Hawes combjára tette a
kezét, de egész közel a lényeghez és így szólt, miközben
ráksalátát lapátolt abba a szépségesen parázna szájába:
– Mondja csak, Hawes nyomozó, nem használja ön túl
ritkán a fegyverét?
 Annie Rawles egyszerű kék ruhájában olyan volt, mint
egy kis tanítónő. Pápaszem az orrán, halvány mosoly az
ajka körül. Elfordult a férfitól, mint a tanítónő, aki fel akar
írni valamit a táblára. A cipzár – mondta és lehajtotta a
fejét, noha rövid frizurája anélkül is szabadon hagyta
gyengéd, fehér tarkóját. meg a gallért, ahol a cipzár húzója
volt. Hawes odahajolt és megcsókolta a lány tarkóját.
Érezte, hogy Annie reszket. Akkor fogta és lassan lehúzta a
cipzárat, feltárva a melltartó pántját, amely halványabb kék
volt, mint a ruha és keskeny ösvényt vágott Annie
sápadtfehér bőrén. Hawes odanyúlt a melltartó csatjához, de
egy újabb “Ne!” megállította. Annie sarkon fordult, s
szembe nézve a férfival, megrázta magát, hagyva, hogy a
ruha lecsússzon a csípőjén és a bokájánál állapodjon meg.
Akkor kilépett belőle.
Alsóneműjében mintha a Penthouse lapjai közül lépett
volna elő: eltűnt a kis tanítónő, elvitte a szőnyegen heverő
kék ruha; a szívós hekusból szemvillanás alatt
keménypornó szexistennő lett. Áttetsző, csipkés,
halványkék melltartó dajkálta a tömör kis melleket, s fedte
fel fehér felső lejtőjüket, sőt hagyta dacosan szabadon a bal
oldali rózsaszín bimbócskát, amely máris keményen
meredezett. Az aranylánc és a medál a két kebel között
ringott, mintegy menedéket keresve. A bugyi olyan vékony
kék anyagból való volt, mint a melltartó átsejlett rajta a
domború szeméremdomb sötét háromszöge; a harisnyatartó
büszkén feszült a telt, fehér combokon. Az ápoló és eltakaró
kék ruha nélkül Annie sokkal teltebb nőnek látszott, nem
volt korántsem olyan vékony, mint Hawes hitte, a csípője is
kerek, nőies, kék nejlonharisnyás lába is formás; a magas
sarkú lakkcipő kiemelte bokája karcsúságát.
Fekete szőr kunkorodott elő rakoncátlanul a bugyi
csipkeszegélye alól.
 Hawesnak hirtelen kemény erekciója támadt. Annie
tekintete a férfi duzzadó nadrágjára vándorolt; s olyan sokat
tudó mosolyt villantott rá, mint hajdan a panamai néger
kurva, amikor Hawes félénk kopogtatására kinyitotta kis
kalyibája ajtaját a sikátorban. Fionának hívták, jutott Hawes
eszébe. A két kurta óra és az ezer sóvár éjszaka Fionája.
Hawes Annie felé indult, fuldokolva szinte a pézsmaillat-
ban, amit valószínűleg csak elképzelt.
– Ne – mondta a lány.
A férfi megtorpant.
Az a rettenetes érzés kerítette hatalmába, hogy most is
úgy lesz, mint Los Angelesben volt, ahová egy fegyveres
rablás elkövetőjének kiadatásáért ment, s ahol egy
huszonhárom éves tv-csillagocska míves magánsztriptízt
rendezett Hawes kedvéért, ám a döntő pillanatban
megpaskolta az arcát és kitette az utcára: – Tudod, drágám,
azért az a fehér tincs a hajadban, az igazán cuki – szólt még
utána az ajtóból. Aznap este, olcsó kis belvárosi
szállodájában, Hawes arra gondolt, vörösre fogja festetni
azt az ősz tincset. Hazafelé, a repülőn aztán megvi-
gasztalódott valamennyire: a pasasnak, akit el kellett
hoznia, pompás humora volt, még így, bilincsbe verve is.
– Most te – lehelte Annie. ·
Lesegítette Hawesról a zakóját. Kikötötte a nyakkendőjét, –
és aztán, mintha korbáccsal suhintana, a nyakkendőt
lendületesen kirántotta a gallér alól. Kigombolta az ing
nyakát. Aztán a többi gombját is. Megcsókolta a férfi
mellét, majd ingét s kihúzta a nadrágból. Kigombolta a
kézelőket is. Kisegítette Hawest az ingéből, s az inget úgy
találta elhajítani, hogy az – egyenest a földön heverő kék
ruhára hullott. Aztán megoldotta Hawes derékszíját,
kigombolta a gombot, lehúzta a cipzárat. Belenyúlt Hawes
nadrágjába. – Ejha! – mondta.
Öt perccel később együtt feküdtek az ágyban.
 Hawes meztelen volt. Annie is csak az aranyláncát hordta
a medállal: Egyszer majd megkérdem, gondolta Hawes,
hogy azt miért nem akarta levenni. Egyelőre azonban
tökéletesen elfoglalta, hogy kapcsolatot teremt egy másik
emberi lénnyel, s tudta, reggelig másra sem kell gondolnia,
mint hogy szeresse. Nyugtalanította egy kissé, hogy Annie
elég hangosan szeretkezik. Ilyenfajta nője volt legutóbb egy
bírósági gyorsírónő, az is szemüveget viselt, amitől még az
ágyban sem volt hajlandó megválni, de valahányszor
eljutott a csúcsra, olyan – hangosan sikított, hogy a holtakat
is fölébresztette. Annie is majdnem akkorákat és éppolyan
gyakran kiabált. Ne féljen emiatt, mondta a férfinak;
minden lakó ismeri és tudja, hogy mi a foglalkozása. Hawes
el is felejtette, hogy Annie hekus. És teljesen
megfeledkezett arról is, hogy a rejtélyes illető, aki fiatal
lányokat akaszt a 87. körzetben, talán maga a Süket.

Arthur Brown már el is felejtette, hogy a lámpavasas

gyilkos netán maga a Süket. Tisztelte ő is annyira a Süketet,
mint a kollégái, de ahogy ő látta a dolgokat, a gyilkos az
csak gyilkos és minden gyilkos egyforma; ők a rossz fiúk, ő
pedig a jó fiú és különben is, ma este le akarja fektetni a
feleségét. Connie, Brown lánya már aludt. Caroline, a
felesége a dolgozószobában nézte a tévét. Brown a
fürdőszobában volt, egy kiadós forró tus után, s éppen
törülközött. Belenézett a tükörbe, s egy jóképű és derűs
Arthur Brown vigyorgott vissza rá.
Arthur Brownnak magas volt a kedve. Ma este, gondolta,
a csillagokig repíti fel Caroline-t. És vissza. Mosolyogva és
meztelenül átsétált a hálóba. A nedves törülközőt rádobta
egy szék támlájára, s akkor vette észre a reggeli lapot a
padlón, ahol Caroline hagyta. Azonnal felvette, széthajtotta,
a lepedőnyi papír közepébe egy kis lyukat tépett, s tette
mindezt fülig érő vigyorral.
 Úgy sétált át a dolgozószobába, hogy a reggeli lap volt
minden öltözéke. Pénisze hivalkodóan meredezett a tövére
húzott újsággal. Caroline felnézett.
– No lám – jegyezte meg.
– Mongyad csak, anyjuk, igasság-e, amit a fehérek
állítanak a fekete ember szerszámjának a méretéről? –
kérdezte túlzóan délies hanglejtéssel.
– Jelen bizonyíték láttán aligha – felelt Caroline.
– De azért megteszi? – kérdezte Brown.
Caroline odament hozzá és miszlikbe tépte az újságot.

Ott ült a lelátón, Darcy Wellest nézte és rögtön látta, hogy

ez a lány nagyon is megfelelő. Még jobb, mint az előző
kettő. Látni már abból is, ahogy a bemelegítést végzi.
Október volt, az ég most is tisztán, felhőtlenül nyújtózko-
dott az egyetemi futópálya felett, s olyan vakító kék volt,
mint a szárazvillám. Az atlétikai pályán túl a rögbistadion
nagy tömbje terpeszkedett, s azon is túl a kőtorony, amely
az egyetem főterét uralta. Nem is rossz az elrendezés;
végtére egy ilyen városban az egyetemnek nem lehetnek
nagy, füves térségei vagy fákkal árnyas főtere. A férfi
szombaton bejárta az egyetem területét, ismerkedett a
tereppel, otthon akarta érezni magát, amikor megszólítja a
lányt. Nőkkel egyébként mindig könnyen megtalálta a
hangot. Vonzódtak hozzá a nők. Nem szabványos figura,
gondolták róla, kissé talán excentrikus, de mindenképp
szeretetre méltó. A férfiakkal viszont nehezen boldogult. A
férfiak nem voltak elnézőek a bogaraival szemben. Például
azonnal fordult ki a vendéglőből, ha jóllakott és elfáradt.
Gyakran elszalasztott megbeszélt találkozókat. Nem vett
részt a férfiak örökös szexuális témájú tréfálkozásaiban.
Unta őket mindenestül. Csak a nőket szerette.
Figyelte a lányt.
 Messze volt még a versenyszezon – januárban
kezdődnek a fedettpályás viadalok, márciusban indul a
szabadtéri versenyzés –, de persze a futónak edzenie kell
egész évben, ha meg akarja tartani az erőnlétét. Futónőnek
is éppolyan fontos ez, mint a férfiaknak, sőt talán fontosabb.
Darcy Welles futott már három könnyű kört – az egyetem
szerelését hordta; gesztenyebarna melegítő, sötétkék “C” a
bal melle felett, az egyetem neve a melegítőfelső hátán; az
első kört igen lassan futotta meg, a másodikban fokozatosan
gyorsított, a harmadikat két perc alatt tette meg. Most futja
a negyedik körét, átkocogta az első ötven yardot, futotta a
következő ötvenet, aztán gyorsított és teljes erőbedobással
futotta végig az utolsó ötvenet. Aztán néhány percig pihent,
lihegve szedte a levegőt, aztán félkezes malomkörzés, zárt
ököllel, harminc-harminc másodperc mindkét karral. Utána
törzshajlítgatás – ez a lány érti a bemelegítést –,
karhúzogatás, hulahopp, egypercnyi vízszintes, majd
függöleges kaszálás. Aztán hanyatt feküdt a füvön a salak
mellett, csípőjét feltámasztotta a két kezével és vagy fél
percen át biciklizett, aztán váltogatva emelte és keresztezte
a lábait, s valahogy igen kecsesen végezte ezeket az
egyszerű gyakorlatokat. Nem akármilyen vágtázó lesz ebből
a lányból.
Most egy másik lány közeledett hozzá. Talán atléta ez is,
talán csak egy barátnője, aki eljött megnézni az edzést, min-
denesetre nem volt sporthoz öltözve. Kockás szoknya,
térdharisnya, kék kardigán volt az öltözéke. Remélhetőleg
akkor nem fog itt lógni, amikor megszólítom Darcyt,
gondolta a férfi. Ma szerda, a munkahét harmadik napja.
Hétfőn bizonyára rövid vágtákat gyakorolt rajtgéppel,
hatvan, százhúsz yardokat futott, már ahogy az edzésterv
előírta. Tegnap, kedden valószínűleg kilencszer futotta meg
a fél futópályát, visszafelé lépésben ment, hogy kipihenje
magát, de csak az első két félpálya, azaz kétszer 220 yard
után, aztán a negyedik és ötödik, majd a hetedik és
nyolcadik után. A harmadik, hatodik és kilencedik 220 yard
után a teljes futópályát körülsétálta. A legtöbb
edzéstervben ahogy telnek a hét napjai, úgy lesz nap nap
után keményebb a végzendő munka, legnehezebb nap a
péntek, szombatra már csak egy kis súlyzózás marad. A
vasárnap a pihenésé (még az Úristen is megpihent vasárnap)
és hétfőn újra a ciklus. Persze az ilyen szezon előtti edzés
soha nem olyan szigorú és koncentrált, mint a
versenyévadban. Darcy Welles nyilván most rázza újra
formába magát a nyári és a kora őszi könnyű edzések után.
A férfi elképzelte, hogyan fut a lány szülőföldje, Ohio
ösvényein. Az újságok igen kedvezően írtak a
képességeiről. A legjobb középiskolai százyardos
eredménye tizenkettő egész három, ami egyáltalán nem
rossz, ha tekintetbe vesszük, hogy Evelyn Ashford
legutóbbi rekordja tíz egész hetvenkilenc. “Nem gondoltam
én semmire, csak futottam”, nyilatkozta Ashford Colorado
Springsben. “Valahogy fel sem ébredtem az utolsó húsz
méterig. Amikor átfutottam a célvonalon, azt gondoltam,
semmi különös, legföljebb ha tizenegy-egy. De hogy tíz
egész hetvenkilenc!” Amikor megmondták az idejét, ennyit
tudott csak mondani: “Hát én kész vagyok. Még ilyet. Kész
vagyok, na.” No persze, az ilyen Evelyn Ashfordok nem
teremnek minden bokorban. Még ez a Jeanette Bolden is,
akinek tizenegy-hatvanhét volt a középiskolás egyéni
csúcsa, tizenegy-tizennyolccal lett második Ashford mögött
a Pepsi-versenyen. Az a tizenegy másodperces álomhatár!
Amikor azt törték át, az volt ám a valami! Ki más törte
volna át, mint Vilma Rudolph! No de ez a Darcy Welles
még fiatal, elsőéves a Converse-ben és látszik rajta, hogy
valódi klasszis. Olimpiai reménység. Milyen kár, hogy meg
kell halnia!
 Darcy szemlátomást türelmetlenül beszélt a másik
lánnyal; folytatni akarta mielőbb az edzést. A másik lányból
azonban csak úgy ömlött a szó; egy örökkévalóság után
aztán mosolyogva búcsút intett és továbbállt. Darcy arcán
látható volt a megkönnyebbülés. Levette melegítőjét,
takarosan összehajtogatta és letette a futópálya melletti
padra. Futótrikót és futónadrágot viselt, a trikón nem volt
szám, a nadrág oldalt fel volt hasítva egy kissé, hogy
szabadabban mozoghasson a lány izmos combja. Állt egy
darabig a rajtvonalon, tanulmányozta a pályát, aztán bal
lábbal belépett rögtön a vonal mögé, meggörnyedt, jobb
lába és bal karja hátul, jobb karja elől, vett egy mély
lélegzetet és állórajttal nekilódult.
A férfi újfent elindította stopperóráját, s mérte a lány ide-
jét, ez a sprint, szerda lévén, hosszabb volt már, mint a
tegnapi fél pálya: Darcy 330 yardot vágtázott negyvenöt
másodperc alatt, aztán öt perc séta, aztán újabb
háromszázharminc yard, majd séta és még egyszer ez a táv.
Verejtéke lassacskán átütött a trikón meg a nadrágon. A
férfi figyelmesen nézte, hogyan nyitja ki Darcy a
sporttáskáját, veszi elő a rajtgépeit, s teszi az elsőt mintegy
tizenöt hüvelykkel a vonal mögé. Akkor kimérte a hátsónak
is a helyét, s mind a kettőt gondosan beállította. Felállt,
beleszimatolt az őszi levegőbe, csípőre tette a kezét,
habozott egy cseppet, aztán beletérdelt a rajtgépbe. Szép
lány, fekete hajú, kék szemü, tizenkilenc éves – milyen kár,
hogy meg kell halnia.
Kiváló az erőnléte is.
Az az ohiói futóedző jó munkát végzett vele.
A férfi szinte hallotta a néma vezényszavakat a lány fejé-
ben. Rajthoz!
A bal láb megtámaszkodik a hátsó rajtgépen. A jobb láb
ujjhegyeivel érinti az elsőt. Két kéz a rajtvonal mögött, épp
hogy csak nem ér hozzá, a hüvelykek befelé mutatnak.
Testsúly a bal térden, a jobb lábon és a két kézen. A szem a
vonal elé tekint mintegy háromlábnyira.
Kész!
A csípő felemelkedik. A test cseppet előrébb dől, a vállak
a rajtvonal fölé kerülnek. Mindkét talp keményen a
rajtgéphez szorul. A szemek a háromlábnyira lévő
láthatatlan pontra szegeződnek. Felszabadulni vágyó
megfeszült acélrugó.
Rajt!
Képzeletbeli pisztolydörrenés Darcy fejében és a férfi
fejében; Darcy karai dolgozni kezdenek, jobbja előre-, balja
hátralendül, a két láb egyszerre rugaszkodik el a rajtgépről,
a bal láb előreröppen, hogy megtegye az első hosszú, fontos
lépést, a jobb láb dinamikusan nekiveselkedik a rajtgépnek
és Darcy elszáll!
Te jóisten, hogy ez milyen ragyogó futó!
Fél tucatszor futotta meg a hatvan yardot és a férfi mind-
annyiszor kilenc másodperc körüli eredményt mért: Darcy,
amikor végre visszajött a padhoz, csurom veríték volt;
elővett egy törülközőt, s megtörölte az arcát és a karját.
Aztán felvette a melegítőfelsőt. Hűvös volt a késő délutáni
levegő.
A férfi mosolyogva tette zsebre a stoppert.
A lány elfelé indult a pályáról, lehajtott fejjel, tűnődve;
melegítőfelsőjén is átütött a veríték, hosszú lába is nedvesen
csillogott. Akkor lépett oda a férfi.
– Miss Welles?
A lány megállt és meglepetten tekintett fel. Kék szeme a
férfi arcát fürkészte.
– Corey McIntyre vagyok. A Sports USA-tól.
A lány csak nézte.
– Na ne szórakozzon – mondta végül.
 – Már miért szórakoznék? – mosolygott a férfi, s nyúlt a
zsebébe, elővette levéltárcáját, s kihúzott belőle egy kis
műanyag tokos kártyát. Átadta a lánynak.

SPORTS USA
SAJTÓ
Újságíró-riporter Corey Mclntyre

– Nahát – adta vissza Darcy a kártyát.

– Maga Darcy Welles, ugye?
– Aha – bólintott Darcy.
178 centi magas lehet, becsülte meg a férfi. Csaknem
egyforma magasak. A lány szótlanul tanulmányozta.
– Cikket írok a februári számunkba.
– Értem – mondta szkeptikus hangsúllyal Darcy. A férfi
kezében még ott volt a kártya. Kísértést érzett, hogy még
egyszer megmutassa, de inkább visszatette a levéltárcába.
– Atlétanőkkel készítek interjút. No persze nem csak fu-
tósztárokkal ...
– Hja, persze, sztárokkal – mondta szemét forgatva a lány.
– Az a helyzet, Miss Welles, hogy maga csakugyan figyel-
met keltett.
– Most hallom először.
– Utánajártam az eredményeinek. Az az ohiói rekord iga-
zán lenyügöző.
– Hát, az nem volt rossz – ismerte be a lány.
Fel volt hevülve a mozgástól. Friss volt a bőre, csillogó a
szeme. Ez a pompás az atlétákban. Olyan rohadtul
egészségesek mind, a férfiak is, a nők is. A férfi irigyelte a
lány fiatalságát. Irigyelte az életmódját is.
– Még hogy nem volt rossz? Nagyon is jó volt!
– Tudja, ahogy most állok, ha meg tudnám futni a tizen-
kettőt, végigtáncolnám az utcát.
– Ma egész jónak láttam a pályán.
 – Figyelt, mi?
– Mértem is az utolsó sprintjeit. Kilenc körül volt mind.
– Kilenc alatt futni a hatvanat, nem valami nagy szó.
– Miért? Edzésen nagyon is jó.
– Ha tizenkettőn belül akarom futni a százat, akkor a hat-
vanat is le kell szorítanom hétre.
– Szóval ez a célja? A tizenkét másodperc?
– Tizenegy jobb lenne, mi? – mosolygott a lány. – De hát
ez nem az olimpia.
– Még nem – viszonozta a mosolyt a férfi.
– Nem is lesz az. Soha.
– Ohióban az egyéni rekordja tizenkettő-három volt, ugye?
– Annyi – vágott egy grimaszt a lány. – Elég szar, mi?
– Egyáltalán nem. Van fogalma, milyenek ezek a középis-
kolás rekordok?
– Van. Tavaly egy kaliforniai lány tizenegy-nyolcat futott.
– Eloise Blair.
– Éppenséggel.
– Öt is meg fogjuk interjúvolni. Jelenleg az UCLA-n tanul.
– Hogy mondta? Interjú?
– De hisz azzal kezdtem ...
– Jó, de miről is van szó?
– Hogy interjút akarunk készíteni magával.
– Velem? a Sports USA-nak?!
– Igen. A Sports USA-nak.
– Na ne izéljen – vágott egy pofát Darcy, amitől egyszeri-
ben tizenkét évesnek látszott. – Még hogy én a Sports USA-
nak. Hülye vicc.
– Tudja, nem egyedűl magáról lesz szó. Női atlétákról álta-
lában ...
– Egyetemi sportolókról?
– Nemcsak róluk és nem is csak futósztárokról.
– Na tessék, megint sztárokat emleget itt nekem – mondta
Darcy, s újra forgatta a szemét.
 – Nézze, írni fogunk úszókról, kosárlabdázókról, tornász-
nőkről ... afféle átfogó riportra tessék gondolni. És bocsás-
son meg, ha újra ezt a szót használom, de igenis azokra a
mai fiatal amerikai nőkre vagyunk kíváncsiak, akikből
holnapra sztárok Iehetnek.
– Aki tizenkettő-háromra futja a százat, az magának a hol-
nap sztárja?
– Tudja, kisasszony, mi a Sports USA-nál elég jól meg
tudjuk ítélni, mi történik a sportvilágban – mondta
ünnepélyesen a férfi.
A lány újra jól megnézte magának a férfit, emésztette a
hallottakat. – Kár, hogy éppen ma látott – mondta végül. –
Nagyon rohadtul ment ma.
– Szerintem csodás a stílusa.
– Az. Marhára. Kilenc másodperces hatvan yard, az aztán
a nagy stílus!
– Sokat futott ezen a nyáron?
– Mindennap. Azazhogy vasárnap nem.
– Milyen szisztéma szerint dolgozik?
– Mondja csak, tényleg érdekli?
– De mennyire. Igazság szerint ... ha lenne később egy kis
ideje számomra, részletesebben is kikérdezném. Elsősorban
a célkitűzései érdekelnének, de érdekel minden egyéb is;
hogyan kezdett futni, milyen az edzési rendszere ...
– Mondja, igaz ez?
– Már hogy értve?
– Mi ez itten, a Kíváncsi Kamera, vagy mi?
Darcy gyanakodva nézett körül, mint aki rejtett kamerát
keres. Egyedül voltak a futópálya szélén. A lány szeme egy
tölgyfán állapodott meg mint lehetséges helyen, amely mö-
gött ott rejtőzhet Allen Funt. Vállat vont, megrázta a fejét,
visszafordult a férfihoz.
– Dehogyis – mondta mosolyogva a férfi. – Csak Corey
McIntyre vagyok a Sports USA-tól, fiatal futónőkkel
készítek interjút a februári számba. Leginkább az atlétikára
összpontosítunk, hiszen rögtön itt az idény, de foglalkozni
kívánunk egyéb ...
– Jó, jó, elhiszem – mondta fejcsóválva a lány, s nyomban
elnevette magát. – Azannyát, nem bírom elhinni.
– Pedig elhiheti.
– Na jó. Szóval interjút akar készíteni velem. Elhiszem, jó.
– Ma este lesz egy kis ideje számomra?
– Zárthelyit írunk pszichológiából.
– Hm, az már baj. Mit szólna akkor ...
– Egyébként tudom az anyagot. Jó lesz ma este, feltéve,
hogy nem nyúlik a dolog az éjszakába.
– Legjobb lenne, ha együtt vacsoráznánk – ajánlotta a fér-
fi. – Szerintem egy este meg is lesz az interjú és aztán, ha
nem bánja, megbeszélünk egy időpontot a fényképésszel ...
– Azannyát, fénykép is lesz rólam?
– Csak ha nincs ellenvetése.
– Már hogy lenne. De meg kell mondjam, még most sem
bírom elhinni.
– Akkor hát, mondjuk, nyolckor?
– Rendben. Pompás. Fantasztikus, na.
– Ha addig összeszedné a gondolatait az említett témák-
ban...
– Igen, igen, célkitűzések, egyebek.
– Meg a kezdetekről ...
– Igen.
– Az edzésmódszereiről ...
– Persze hogy; az könnyű.
– És ha eszébe jutna valami kis anekdota a futással kap-
csolatban ... szóval ma este. Hol találkozzunk? Vagy magá-
ért jöjjek kocsival?
– Hát, ha eljönne a kolesz elé ...
– Tudja, én egy kisvendéglőre gondoltam, nincs olyan
messze. Egyszerűbb, ha taxiba ül.
 – Jó, ahogy gondolja.
– Asztalt foglaltattam. A Sports USA állja a cechet.
– Pompás. Hová menjek?
– A Marinóba, az Ulster és a South Haley utca sarkán.
Pontban nyolcra.
– Corey McIntyre – mondta a lány. – A Sports USA-tól.

Nancy Annunziato csendes hálószobájában (anyja és nagy-

anyja csendesen járt-kelt a csukott ajtó mögött) Carella és
Hawes átnézte a halott lány holmiját. A labort nem kellett
kihívni, ez a szoba semmiképp nem lehetett a bűntény
színhelye. Mégis, a nyomozók olyan körültekintően vették
sorra Nancy személyes tárgyait, mintha megannyi perdöntő
bizonyíték volna. A Süketet egyikük sem hozta szóba. Ha a
Süket ölte meg Nancy Annunziatót és Marcia Schaffert,
akkor, tudták, mindenre el lehetnek készülve. Jobb szerették
volna, ha e bűnténynek valami emberinek mondható
indítéka lenne, s nem a Süket komputeragyában születtek
volna meg.
Hawes a lány edzésnaplóját olvasta.
Carella az előjegyzési naptárt böngészte.
Nancyt október 13-án ölték meg. A halottkém a
posztmortem intervallumot – amelyre a testhőmérsékletből,
az esetleges hullafoltokból, a bomlás előrehaladottságából
és a rigor mortiszból, a hullamerevségből lehet
következtetni – úgy becsülte, hogy a halál körülbelül este
tizenegykor következett be. A labor negatívnak ítélte a
helyszínen talált levéltárca ujjlenyomatait, a gyilkos, noha
készségesen biztosította a lány azonosítását, a levéltárcát
letörölte és úgy ejtette le a földre. A nyomozók csak a lány
személyes feljegyzéseiből próbálhatták rekonstruálni, hol
járt, mit művelt Nancy a halála napján.
Az edzésnapló tanúsága szerint október 13-án,
csütörtökön Nancy Annunziato reggel fél nyolckor ébredt.
Reggeli pulzus: 58. Előző este 11-kor feküdt le.
(Visszalapozva meg lehetett állapítani, hogy rendszerint
ilyen tájban tért nyugovóra; ámde a gyilkosság napján a
rendes lefekvőidejében még talpon volt valahol a városban.)
Testsúly ébredéskor százhúsz font. Az edzés helye:
szabadtéri pálya, C. P. C. A futófelület: szintetikus.
Feljegyezte a hőmérsékletet is (az ébredéskor): huszonnégy
fok; időjárási viszonyok: napos idő, alacsony páratartalom,
szélcsend. Az edzést aznap három-harminckor kezdte.
A “szokásos bemelegítés” után négy nyolcvanyardos
vágta rajtgépről, visszafelé séta, az utolsó sprint után teljes
futókörséta; négy 150 yardos vágta a futókörön
repülőrajtokkal, vissza séta; aztán hat hatvanyardos vágta
rajtgépről, minden vágta után séta vissza. Az aznapi teljes
táv 1280 yard volt; testsúly az edzés előtt százhuszonegy
font, utána száztizenkilenc. Az elfáradási index rovatában
Nancy az ötös számot írta be; Hawes feltételezése szerint ez
közepes igénybevételt jelenthetett a tízfokú skálában.
Nancy az edzést negyed ötkor fejezte be.
A nyomozók anyjától tudták meg, hogy edzés után aznap
este hatra ért haza. A Calm's Point College földalattival
mindössze negyedóra volt Annunziatóék otthonától. Nancy-
nak tehát másfél órája maradt elszámolatlan. A halott lány
előjegyzési naptára nem adott felvilágosítást erről a másfél
óráról. Valószínűleg letusolt a főiskolán és átöltözött utcai
ruhába, Maradt, mondjuk, egy óra. Bement volna a főiskola
könyvtárába? Barátokkal elbeszélgette az időt? Vagy talán
akkor találkozozt későbbi gyilkosával?
Az előjegyzési naptárban ez állt október 13-ára:
(kézírással) Francia jegyzet – Hollynak
Biosz vizsga
Sports USA!!!
– Az meg mi? Valami folyóirat? – kérdezte Carella.
Hawes odapillantott.
 – Az hát – felelt. – Tele a komód teteje a példányaival.
– Talán aznap kellett megvennie.
– Aha és emlékeztetőül írta fel, ugye?
– Meglehet. Nézd meg már, hogy megvan-e neki a múlt
heti, jó?
Hawes odalépett a komódhoz, s válogatni kezdett a szét-
szórt folyóiratok között.
– Sports Illustrated – mondta –, Runners World. Na, itt
van, ni – mondta. – Sports USA. Október tizenhetedike,
aszondja. Ez lenne az?
– Ennek kell lennie. Tudtommal egy héttel előredátumoz-
zák.
– Szerintem is.
– Van-e valami különlegesség benne?
– Mind például?
– Tudom is én. Jó tanács, hogy hogyan lehet harmincnyolc
másodperc alatt lefutni egy mérföldet.
Hawes lapozgatni kezdett a folyóiratban.
– Azért ezeket az atlétákat rendesen meghajtják – mondta
szórakozottan.
– Te tudnál ennyit gürizni? – kérdezte fejcsóválva Carella.
– Bele is halnék – mondta Hawes.
– Nos?
– Túlnyomórészt rögbi.
És továbblapozott.
– Nicsak, milyen helyre kis hölgy – mutatta egy
könnyűbúvárlány fényképét. – Seggben kissé túlteng, de
azért helyes.
Visszafelé kezdte lapozni a folyóiratot.
– Nicsak! – mondta.
– Nos?
Megmutatta Carellának az újság címfejét, amelyre épp az
imént lapozott rá:
SPORTS USA
Főszerkesztő: John Wilson Spiers
Elnök: L. Carter Knowles
Igazgatótanács elnöke: Andrew Nelson
Kiadó-igazgató: Martin Goldblum
Szervező szerkesztő: Louis Capulo
Rovatvezetők: Roger Paxton, James Harris, Richard
Canaday
Képszerkesztő: David Greenspan
Szerkesztők: George Franklin, Joseph Haley, Rebecca
Bonnie,
Elliot Bradley, Harold Newton .
Segédszerkesztők: Stephen Amstedt, Mary Jane Allister,
Guy De Santis,
David Husson
Állandó munkatársak: Pete Wittke, Andrew Wright, Jill
Germain,
Paul Mellon, Arthur Sachs, John Goche.
Belső riporterek: Edward Pankowsky, Daniel Bernard,
Werner Schneider,
Corey McIntyre, Frank Brosset,
John William Ashworn. L. J. Armstrong,
Arnold Bernal, Paula Booth, Emilio Cagliotti.
FOTÓ: Állandó munaktársak: Jim Bye,Audrey Eshelby,
C. F. Fleming, Joseph Raynor, Albert Ticknor, Jeremy
Gaines,
Peter Houston, Herbert Rollet.
Külső munkatársak: Derek Pike, Michael Quested, Thomas
Addison,
Lois Coles, Joseph Peskett

– Vajon miért jelölte meg azt a pasit? – töprenkedett Ca-

rella.
Talán az anyja tudja – mondta Hawes.
 Mrs. Annunziato azonban nem tudta.
– Corey McIntyre? – kérdezte.– Nem ismerős a név.
– A lánya soha nem beszélt róla?
– Mai. Soha.
– Erről a lapról sem beszélt? A Sports USA-ról?
– Azt a 1apot örökké veszi. Együtt a többivel. Mindent
megvesz, ami sportról vagy futókról szól.
– Igen, de a folyóirat többi számában nem keretezte be ezt
a nevet. Csak ebben az egyben. Az október 17-iben.
– Nem tudom.
Látszott, fájlalja, hogy nem tud segítségére lenni a
nyomozóknak. A férjének még nem merte megmondani,
hogy a lányuk halott. Három napja volt a temetés és a férje
még semmit sem tud. Most meg, lám, hiába kérdik a
detektívek, nem tudja, miért van ez a név bekeretezve a
lánya újságjában.
– Nem hívta fel önöket egy ilyen nevű ember? – próbálko-
zott Carella.
– Nem emlékszem. Nem, ilyen nevű nem.
– Mrs. Annunziato, ön azt mondta, hogy a lánya a halála
napján délután hatra ért haza.
– Igen. Hat órára. – Nem akart a lánya halála napjáról be-
szélni. Hiszen azt még az urának sem mondta meg.
– Elmondaná-e újra; hogy milyen ruhát viselt aznap?
– Iskolait. Szoknya, blúz. Meg talán egy lemberdzsek.
– De amikor megtalálták, nem azt hordta.
– Nem-e?
– Zöld ruha és zöld cipő volt rajta.
– Igen.
– Mert átöltözött otthon, nem ezt mondta nekünk?
– De. Igen.
– Mutatósabb ruhát vett fel.
– Igen.
– Mert, mint mondta, programja volt.
 – Igen, azt mondta, programja van.
– És nem mondta, hogy miféle? Hogy hová megy?
– Nekem aztán soha. Ezek a mai lányok ... – rázta meg
rosszallóan a fejét.
– Szóvál nem mondta, hová megy, kivel találkozik?
– Nem.
– Ön szerint hét óra tájban indult el hazulról. Hét után egy
kevéssel.
– Igen.
– Volt-e kocsija a lányának?
– Nem volt. Taxi jött érte.
– Taxit hívott?
– Igen.
– Tudja-e, melyik taxitársaságot hívta?
– Csak azt, hogy sárga taxi jött érte.
– És nem mondta a kedves lánya, hogy hová megy?
– Nem bizony.
– Mrs. Annunziato, a lánya rendszerint este tizenegykor
feküdt le, ugye?
– Igen. Korán kellett a föiskolára mennie.
– Ön otthon volt a lánya halálának estéjén?
– Nem. A kórházban voltam. Aznap volt az uramnak szív-
rohama. Vele voltam a kórházban. Az intenzív osztályon.
Este kilenckor volt a balesete. Hazafelé jövet.
– Munkából?
– Nem; nem, a klubjából. A második otthonából. Csupa
régi cimbora, kőmívesek, mint ő. És havonta egyszer
találkoznak a klubban.
– A kedves férje kőműves?
– Az. Kőműves. Szakszervezeti tag – tette hozzá, több
méltósággal övezve a párját.
– És aznap este kilenekor kapta a szívrohamot.
– Igen, akkor hívott a kórház. Mentem is rögtön.
– Miután a lánya elindult hazulról.
 – Igen.
– Ö tehát nem tudta, hogy az apja kórházban van.
– Hogy tudhatta volna?
– Ön pedig, amint telefonáltak, indult a kórházba. . .
– Igen.
– És hányra került haza? A kórházból mármint?
– Benn voltam egész éjjel.
– Egész éjjel?
– Az intenzív osztályon volt az uram – mondta
magyarázólag az asszony.
– Hányra ért haza reggel?
– Kilenc után pár perccel.
– Akkor nem is tudta, hogy a lánya egész éjjel nem volt
otthon, ugye?
– Nem tudtam.
– És az ön édesanyja otthon volt, amikor a lányát megöl-
ték?
– Igen.
– És ő semmit nem mondott önnek – már ugye reggel, mi-
kor hazakerült –, hogy a lánya elvolt egész éjjel?
– Előfordult az máskor is.
– Micsoda, az, hogy a lánya kimaradt éjjelre?
– Ezek a mai lányok ... – ingatta a fejét Mrs. Annunziato.
– Az én időmben ... apám meg is ölt volna. Ma meg ... –
elhallgatott, csak a fejét csóválta tovább.
– Egyszóval a lánya máskor is maradt ki egész éjszakára.
– Sokszor nem. Csak néha. Azt mondja ... azt mondta, a
barátnőjénél alszik olyankor. Hogy aztán barátnő vagy
barát, ki tudhatja azt? Jobb nem is kérdezni. Jó lány volt,
végtére jobb nem firtatni.
– És ön sem tudja, ki lehet ez a Corey McIntyre nevű ille-
tő? Soha nem említette a kedves lánya?
– Soha.
Carella felhívta a Sports USA szerkesztőségét New York
Cityben, az Avenue of Americason, s megtudta, hogy a
lapnak csakugyan van egy Corey McIntyre nevű újságíró-
riporter munkatársa. Ez az ember azonban Los Angelesben
él és többnyire a dél-kaliforniai sporteseményekről ír
tudósítást, voltaképpen a lap kaliforniai különtudósítója.
Gyilkosság ügyében folytat vizsgálatot; közölte Carella a
vonal túlsó felén levő férfival és megköszönné, ha
megadnák neki Mr. McIntyre címét és telefonját. Várjon,
mondták Carellának, s néhány pere múlva azt mondták,
rendben és megadták a kért felvilágosítást.
Los Angeles, gondolta Carella. Rettentő. Most aztán
mitévők legyünk? Tegyük fel, hogy ez a McIntyre a mi
emberünk. Tegyük fel, hogy városunkban járt október 6-án,
amikor meghalt Marcia Schaffer és itt volt 13-án is, amikor
megölték Nancy Annunziatót; feltehetőleg ugyanaz a
személy végzett mind a két lánnyal. Tegyük fel, hogy
rátelefonálok, megkérdem, hol járt a nevezett napokon, mire
lecsapja a kagylót és meg sem áll Mexikóig: Óriási. Carella
fellapozta a telefonkönyvecskéjét, megkereste a Los
Angeles-i rendőrség számát, tárcsázott és a
nyomozóosztályt kérte. Férfihang jelentkezett.
– Branigan.
– Carella nyomozó Isolából – mondta Carella. – Gondban
vagyok.
– Halljuk! – mondta Branigan.
Carella elmesélte a kettős gyilkosságot. Beszélt a Sports
USA-ban bekeretezett névről, amit Nancynél találtak.
Elmondta, hogy az illető Los Angeles-i lakos. Fél, vallotta
meg, hogy elriasztja, ha rátelefonál, már ha tényleg ő a
tettes. Branigan hallgatott.
– Szóval mit óhajt? – kérdezte aztán. – Csengessen be hoz-
zá valamelyikünk?
– Gondoltam, esetleg ...
 – Hát először is tegyük fel, hogy becsengetünk. Tegyük
fel, hogy a pasi azt mondja, kuglizott azokon a napokon és
akkor mi azt mondjuk, köszönjük, uram, meg tudná
mondani, kikkel méltóztatott kuglizni? és akkor a pasi
megadja három másik pasi címét. Értjük? Akkor, tegyük
fel, elmegyünk erre a három címre és lehet, hogy ezek a
címek légből kapottak és ugyan vajon mit művel közben a
mi emberünk? Ha ő a gyilkos, elszalad Kínába. Vagyis épp
azt csinálja így is, ami miatt maga nem meri felhívni és
akkor miért fecséreljük el a drága időnket? Ha ő a tettes,
tuti, hogy nem mondja el nekünk, hogy odaát volt keleten,
lányokat gyilkolászni, ez csak világos, nem? Különösen, ha
egy kicsit dörzsölt és tudja, hogy mi le sem tartóztathatjuk
ideát, amíg maguk vádat nem emelnek ellene annak rendje
és módja szerint.
– Arra gondoltam, ha jól kikérdeznék ezt az embert ...
– Hol élnek maguk? Maguknál nem érvényes a Miranda--
Escobedo törvény? Maga azt tanácsolja, nemde, hogy men-
jünk el a pasashoz; oké, tegyük fel, hogy elmegyünk. És a
pasas nem tudja bizalomgerjesztően igazolni, hol járt azon a
két napon. Talán meg is mondja egyenest, hogy ott járt
keleten, maguknál, bár olyan bolond csak nem lesz, ha két
hekus áll neki a küszöbén. Na de mindegy, tegyük fel, hogy
csak amolyan félsütetű alibit tud igazolni, mi tehát így
szólunk: Kedves uram, volna szíves velünk jönni az
őrszobára; volna még néhány kérdésünk. A pasi erre fogja a
kalapját és mi behozzuk és leültetjük és felolvassuk neki a
Mirandát, mert ez már, Carella, nem általános vizsgálódás,
itten a nyomozó már egy bizonyos emberre összpontosít és
technikailag rendőri őrizetbe van véve a pasi és semmit nem
kérdezhetünk tőle, amíg a jogait nem ismertettük. Szóval mi
lesz, ha nem hajlandó válaszolni a kérdéseinkre? Végtére
jogában áll, nem? Azt csak nem várhatja el tőlünk, hogy
vádat emeljünk ellene kétszeres gyilkosságért csak úgy, egy
keletről kapott telefon alapján?
– Nem, persze, isten őrizzen ...
– Naná hogy nem, mert ha maga lenne a mi helyzetünkben
és mi kérnénk meg magát, hogy kérdezzen ki egy pasit,
maga is rögtön látná, micsoda kelepce ez így. A Legfelsőbb
Bíróság nem kedveli a hosszadalmas kihallgatásokat meg a
magánzárkás fogva tartást, Carella. Ha a pasi dugót nyel,
mit tegyünk? Tartsuk fogva, amíg maga ide nem repül?
Akkor lenne csak igazán megfingatva a Los Angeles-i
rendőrség!
– Értem – mondta Carella.
– Nézze, Carella, átlátom én a maga problémáját. Felhívja,
ugye, ezt a pasit, kérdezgetni kezdi, mire a pasi azt
gondolja, aha és veszi máris a kalapját. Én azonban úgy
látom, hogy ezt a kockázatot mindenképpen vállalnia kell.
És egyáltalán, honnan tudja; nem az történt-e, hogy odaát
keleten valaki olvasta ezt a nevet az újságban, megtetszett
neki és ezen a néven követi el a disznóságait? Ez az itteni
pasas lehet olyan ártatlan, mint a ma született bárány.
– Értem – mondta Carella.
– Carella – mondta akkor Branigan –, örvendtem a szeren-
csének, de most megfájdult a fejem, alászolgája.
Kattant a vonal.
Aki mer, az nyer, gondolta Carella és ránézett a faliórára.
Hét óra harminc. A nyugati parton tehát még csak négy-har-
minc. Az éjszakásokat itt háromnegyed négykor váltották
le. Hawes buzgón gépelt az asztalánál, jelentést készített az
Annunziato-házban tett látogatásról. Mindketten reggeli
háromnegyed nyolc óta dolgoztak egyfolytában. Carella
fáradt volt; minden vágya egy erős ital meg egy forró
zuhany. Rásandított a cédulára, amire ráírta Corey McIntyre
címét és telefonszámát. Rajta hát, gondolta és feltárcsázta a
213-as körzetszámot és aztán a lakás számát. A negyedik
csengetés után női hang jelentkezett.
– Halló?
– Kérem Corey McIntyre-t – mondta Carella.
– A felesége vagyok. Megtudhatnám, ki beszél?
– Carella nyomozó a 87. körzetböl – mondta Carella. – -
Isolából.
– Pillanat.
Carella halk hangokat hallott a háttérből. Kicsoda?,
hallotta tisztán egy férfi hangját. Várt.
– Halló – szólt bele a kagylóba a férfi.
– Mr. McIntyre?
– Igen? – A hangja meglepett. Vagy csak kelletlenség?
– Corey McIntyre.?
– Igen?
– A Sports USA munkatársa?
– Igen?
– Mr. McIntyre; ne vegye zokon, hogy ilyesmivel
háborgatom, de mond-e önnek valamint az a név, hogy
Nancy Annunziato?
Csend.
– Mr. McIntyre?
– Gondolkozom – mondta a férfi. – Annunziato?
– Nancy Annunziato.
– Nem. Nem ismerem. Ki az?
– Hát Marcia Schaffer?
– Öt sem ismerem. Megmondaná, uram ... ?
– Mr. McIntyre. Járt ön keleten október 13-án? Csütörtö-
kön? A múlt csütörtökön?
– Nem. Csütörtökön idehaza voltam. L. A.-ben.
– Emlékszik-e, hogy mit csinált aznap este?
– Hogyhogy? Diane, mit is csináltunk csütörtök este? –
Női hang a háttérből: Micsodaa?
 – Hogy hol voltunk csütörtök este – szólt Mclntyre a fele-
ségéhez. – Ez az alak arra kíváncsi ... Ide hallgasson – szólt
bele a kagylóba –, mire megy ki ez az egész, nem mondaná
meg?
– Egy gyilkosságsorozat ügyében nyomozunk.
– És mi közöm nekem ahhoz?
– Megköszönném, ha ...
– Nézze csak, én most leteszem a telefont – mondta
McIntyre.
– Ne tegye – intette Carella.
– Mondja meg nekem, hogy miért ne.
Carella vett egy mély lélegzetet.
– Azért, mert a legutóbbi áldozat tulajdonában találtunk
egy Sports USA-t, amiben be volt keretezve tollal az ön
neve.
– Még hogy az én nevem.
– Úgy van, uram. Ahol a címfej van. A negyedik oldalon.
Az ön neve, uram. Corey McIntyre, újságíró-riporter.
– Ki beszél? Te vagy az már megint, Frank?
Megint Frank az? – kérdezte a háttérből az asszony.
– Nem, kérem. Stephen Louis Carella vagyok a nyolcvan-
hetedik ...
– Frank, ha már megint velem hülyéskedsz ...
– Biztosíthatom, Mr. McIntyre ...
– Mondja be a telefonszámát! – dörrent rá McIntyre.
– 377-8034 – mondta Carella.
– Isola, ugye?
– Igen.
– Vissza fogom hívni – mondta McIntyre. – R beszélgetést
kérek – tette hozzá és bontotta a vonalat.
Tíz perccel később csakugyan jelentkezett. Az R hívás a
földszinti központba futott be, s a központból kapcsolták a
nyomozószobát.
 – Oké – mondta McIntyre –, szóval tényleg rendőr. No,
most már mondhatja, mi a helyzet a bekarikázott névvel.
– A halott lány szobájában találtuk.
– Aha és mit jelentsen ez?
– Épp erre lennék kíváncsi.
– Múlt csütörtökön ölték meg, azt mondja?
– Akkor, uram.
– Aha. És tudni kívánja, hol voltam én akkor. És ez az,
ami ...
– Mondd meg neki, hol voltunk, – szólt rá a felesége a
háttérből hangosan és mérgesen.
– Vacsorán voltunk egy családnál, Brentwoodban. Dr. és
Mrs. Joseph Foderman házában. Nyolc előtt néhány perccel
érkeztünk ...
Add meg a címüket, – hallotta újra az asszonyt Carella.
– ... és éjfél után távoztunk. Nyol ...
És a telefonszámukat, – mondta az asszony.
– Nyolcan voltunk, nem számítva a házigazdát és nejét. Ha
kívánja, felsorolom a többi vendég nevét, címét mindent.
– Köszönöm, nem szükséges – felelt Carella.
– Hát Fodermanék címét?
– Csak a telefonjukat, ha lenne szíves.
– Fel akarja hívni őket?
– Igen, uram.
– És megmondani, hogy gyilkossággal gyanúsítanak?
– Tegyen meg nekem egy szívességet, oké? Mondja meg
nekik, hogy valami keleti mókus visszaélt a nevemmel. Jó?
– Meglesz, uram.
– És marhára szeretném tudni, ki az – mondta McIntyre.
– Mi is, uram. Ha szabadna a számot.
McIntyre megadta a számot és aztán így szólt: –
Sajnálom, hogy ordítoztam magával.
Ne mentegetőzz, – hallatszott hátulról. – Kattant a vonal.
 Carella sóhajtott és felhívta a McIntyre-től kapott számot.
Egy Phyllis Foderman nevű nővel beszélt; a férje, mondta a
kórházban van, de talán ő is tud segíteni, miről van szó? Ca-
rella bemutatkozott és közölte, okkal hiszik, hogy valaki eb-
ben a városban visszaélt Corey McIntyre nevével és ezért
szeretnének megbizonyosodni arról, hogy az igazi Corey
McIntyre hol járt múlt csütörtökön, október 13-án. Mrs. Fo-
derman habozás nélkül közölte, hogy Corey és Diane, a
felesége, náluk voltak Brentwoodban vacsorán, s ezt őrajta
és férjén kívül még hat vendégük is igazolhatja. Carella
köszönetet mondott és bontotta a vonalat.

Ebben a városban minden törvényesen engedélyezett taxis

köteles a Bérfuvarozó Irodának jelenteni az aznapi fuvarjait,
az indulás helyét és időpontját, valamint a rendeltetési
helyet és időpontot. A rendelkezésnek az az értelme, hogy a
legtöbb utas nem jegyzi meg a sofőr nevét vagy a kocsi
számát, pedig az feltűnő helyen, a műszerfalon ki van írva
és ezért gyakran hívják az irodát, ha valami csomagot vagy
személyes holmit a taxiban felejtettek. Az iroda, adatai
birtokában, vissza tudja keresni a vonatkozó taxist és az
utas – elvben – visszakapja a tulajdonát. Ám az intézkedés
legtöbbször elméleti síkon marad, mert tíz másodpercen
belül el szokott tűnni, ami a taxiban felejtődik. E kínos
lelkiismeretességgel vezetett és komputerizált
nyilvántartásnak azonban megvan az a mellékes előnye,
hogy a rendőrség percre pontosan megtudhatja a taxik
menetrendjét.
Carella felhívta a Bérfuvarozó Irodát egy különleges,
éjjel-nappal élő számon. Rutinszerű kérését az iroda
rutinszerűen teljesítette. Bemutatkozott és megkérte az
ügyeletes hölgyet, nézzen utána, hová ment az a taxi,
amelyik október 13-án kábé hét órakor kezdett meg egy
fuvart a Calm’s Point-i Laurel Street 207. számú ház előtt.
 – A számítógép bedöglött – közölte a nő.
– És mikor javul meg?
– Lehet azt tudni ezeknél a gépeknél?
– Kézileg nem tudná megnézni a nyilvántartásban?
– Minden adat bemegy a gépbe.
– Nézze, gyilkosság ügyében nyomozok.
– Nagy dolog, ki nem?
– Tudja, mit? – kérte Carella. – Felhívna később otthon?
Amikor megjavult a számítógép?
– Készséggel.

Darcy Welles bemondta a taxisofőrnek a Marino vendéglő

címét: az Ulster és a South Haley utca sarka. Számlát kért a
sofőrtől, amit aztán át is nyújtott, amint ott ült a vendéglő
asztalánál, annak az embernek, akit Corey McIntyre-nak
hitt. Harmincas évei végét tapossa, gondolta róla, öreg fickó
létére nem is rosszképü és a kondíciója is jó, akármilyen
vén is. Valahogy még ismerős is egy cseppet. Darcy ezen
gondolkodott, amióta csak meglátta aznap délután, de nem
tudott rájönni, hol látta már.
– Tudja, ellenőriztem ám a Sports USA-ban – mondta,
amikor a férfi intett a pincérnek.
– Pardon? – biccentette a férfi oldalt a fejét, mint aki ros-
szul hallotta.
– Hogy lássam, nem svindli-e az egész – mosolygott
Darcy.
– Megkerestem a nevét, elől, ahol fel vannak sorolva a
szerkesztők meg mindenki.
– Aha, értem – viszonozta a férfi a mosolyt. – No és ugye
nem svindli?
– Nem bizony – mondta Darcy és zavarában megcsóválta
a fejét. – Ne haragudjon, de az a helyzet, hogy ... izé ... azért
a Sport USA nem mindennap kopogtat az ember ajtaján.
 – Parancsol, uram? – kérdezte a pincér. – Egy italt vacsora
előtt?
– Darcy?
– Edzésben vagyok.
– Egy pohár bort legalább?
– Háát ... nem szabadna.
– Egy kis fehérbort a hölgynek – rendelt a férfi. – Nekem
meg egy Dewar's, jéggel.
– Igen, uram, egy pohár fehér meg egy Dewar's jéggel. És
az étlap? Hozhatom? Vagy várnak még vele?
– Várunk.
– Rendben, uram, köszönöm, uram.
– Jó kis hely – nézett körül Darcy.
– Remélem, szereti az olasz konyhát – jegyezte meg a
férfi. – Ki nem? Csak, sajnos, vigyáznom kell a kalóriákkal.
– Volt egy cikkünk, amelyik arról szólt, hogy az atlétának
kétszer annyi kalóriára van szüksége, mint a közönséges ha-
landónak.
– Hát az már biztos, hogy szeretek enni.
– Napi négyezer kalória nem szokatlan a futóknál.
– Jó, de ki számolja? – nevetett Darcy.
– Nos – szólt a férfi –, meséljen magáról.
– Tudja, fura egy dolog, de ...
– Nem bánja, ha bekapcsolom a magnót?
– Mi? Hja, vagy úgy. Izé, nem is tudom. Én még soha ... A
férfi a kis méretű magnó felé biccentett, amelyet már ko-
rábban kitett az asztalra. – Ha kényelmetlennek érzi, elég,
ha jegyzetelek.
– Nem, nem, semmi baj – nézte Darcy a magnetofont. A
férfi a készülék gombjait nyomkodta.
– A piros lámpa jelzi, hogy be van kapcsolva, a zöld, hogy
megy a felvétel. Úgy. Nos, mehet.
 – Tudja, fura, mennyit gondolkodtam a délutáni kérdésein.
Például, hogy a fenébe emlékezhetnék, hogy mikor kezdtem
érdeklődni a futás iránt? Tudja, mit mondott anyám?
– Az édesanyja?
– Igen. Amikor felhívtam. Azt mondta ...
– Felhívta Ohióban?
– Fel én. Mert, ugye, nem mindennap készít interjút a
Sports USA a kis Darcy Wellesszel.
– Szóval örült az édesanyja?
– Mi az hogy! Kis híján össze is pisilte magát. Oppardon,
ezt nem illik, igaz? – sandított a magnóra. – Szóval szerinte
azért kaptam rá a futásra, mert a bratykó örökké kergetett.
– Kedves kis anekdota.
– De úgy istenigazában ... azért lettem futó, ha belegon-
dolok, mert ... olyan rettentő jó érzés futni. Érti, hogy mon-
dom?
– Értem.
– Fehér borocska a hölgynek – tette Darcy elé a poharat a
pincér –, önnek meg a Dewar's.
– Köszönjük.
– Hozhatom az étlapot, uram?
– Nemsoká.
– Köszönöm, uram – szólt a pincér és elkacsázott.
– Tudja, nemcsak a fizikai jó érzésről van szó ... vagyis
nemcsak arról, hogy az ember azt a bizonyos jól
hangoltságot érzi a testében ...
– Igen-igen.
– Hanem, ugye, a lelki jó érzés. Amikor futok, akkor sem-
mi más nincs a fejemben, csak a futás. Érti, nem?
– Értem hát.
– Semmi más be nem tolakszik a gondolataimba.
– Tudom én, hogy van az.
 – Olyan érzés, mintha ... mintha minden tiszta és hófehér
lenne a fejemben. Hallom a lélegzetem és nincs más hang
az egész világon ...
– Igen.
– És az ember csip-csup kis gondjai egy csapásra szétfosz-
lanak, érti, ugye? Mintha ... esne a hó a fejemben és a hó
minden szemetet és hitványságot belepne, eltakarna és
fehérré, tisztává varázsolna mindent. Na, szóval ezt érzem
én, amikor futok. Mintha egész évben karácsony lenne.
Minden olyan fehér és puha és gyönyörű.
– Igen – mondta a férfi. – Tudom.

Carella aznap este, otthonról, újra felhívta a Hack irodát.

Fél tíz volt. Az ikrek aludtak; Teddy ott ült a nappaliban és
a reggeli meg a délutáni lap álláshirdetéseit böngészte; be is
karikázta az ígéretesebb hirdetéseket. Carella hívására ezút-
tal férfihang jelentkezett. Carella a nőt kérte, akivel
korábban beszélt.
– Elment – közölte a férfi. – Még nyolckor. Én váltottam
fel.
– És hogy van a számítógép?
– Hogyhogy hogy van? Köszönöm, jól. Már hogy lenne?
– Fél nyolckor, amikor telefonáltam, nem működött.
– Hát most már működik.
– Nem hagyott a kolléganője egy üzenetet, hogy hívjon
fel? Carella nyomozó vagyok, gyilkossági ügyben
nyomozok.
– Semmit nem látok az üzenőtáblán.
– Na, mindegy. Egy fuvarról szeretnék információt; indult
Calm's Pointból, a Laurel Street 207. elől ...
– Mikor? – kérdezte a férfi. Carella látni vélte, amint ott ül
a gép billentyűzete előtt és táplálja be az adatokat.
– Október tizenharmadikán.
– Tovább.
 – Körülbelül este hétkor.
– Laurel Street 207. – ismételte a diszpécser. – Calm’s Po-
int.
– Igen.
– Lám, meg is van.
– Hová mentek?
– 1118. South Haley.
– Isolában?
– Igen.
– Mikor volt vége a fuvarnak.
– Háromnegyed nyolckor. lletö? B házba?
– Nem lehet tudni, hogy hová ment az i ér Irodaépületbe?
– Sajnos csak a cím van megadva.
– Köszönöm – mondta Carella.
– Kérem – bontotta a diszpécser a vonalat.

Carella töprengett egy keveset, aztán elővette a telefon-

könyvecskéjét. A Tűzrendészeti Hivatal számát kereste. De
nem volt felírva. Tárcsázta hát a 87. körzetet. Dave Murchi-
son őrmester volt ügyeletben. Viszonylag nyugodt éjszaka,
jelentette Carellának, s aztán megkérdezte, minek
köszönheti a hívást. A Tűzrendészeti Hivatal telefonja
kellene, mondta Carella.
Kilenc óra negyvenkor hívta fel a számot.
– Tűzrendészet.
– Carella nyomozó vagyok. 87. körzet. Gyilkosság
ügyében nyomozok.
– Aha.
– Van egy címem a South Haleyn; tudni szeretném, hogy
lakóház-e vagy hivatal.
– South Haley – ismételte a férfi. – Az a negyvenegyesek-
hez tartozik. Megadom a számukat, lesz szíves őket hívni,
ők meg tudják mondani. Egy pillanat.
Carella várt.
 – Aszondja, hogy 914-3700. Ha ott van Healey kapitány,
adja át üdvözletem.
– Átadom, köszönöm.
Kilenc-negyvenötkor csörgetett rá Carella a 41.
Tüzoltóparancsnokságra. – Negyvenegyes Tűzoltóság,
Lehman – jelentette a tűzoltó.
– Carella nyomozó a 87. körzetböl.
– Üdvözlöm, Carella.
– Gyilkosság ügyében nyomozok ...
– Phü – mondta Lehman.
– ... és a South Haley 1118. számú házhoz vezetnek a nyo-
mok. Mit tudnak erről a házról? Hivatal? Bérház?
– Rosszul hallok – mondta Lehman. – Halkabban, srácok!
– rikkantotta el magát teli torokból. Aztán ismét a telefonba:
– Ezek pókereznek itten. Halljam csak még egyszer a
címet.
– 1118. South Haley.
– Megnézem a térképen. Tartsa a vonalat.
Carella várt. A háttérben valaki nagyot kiáltott: “A
szentségit.” Bizonyára royálflösst terített ki valaki.
– Itt van még? – kérdezte Lehman.
– Vagyok.
– Oké. A South Haley 1118-as szám egy hatszintes épület,
az emeleten irodák, a földszint vendéglő.
– Hogy hívják a vendéglőt?
– Marino. Nem voltam még ott, de azt mondják, nem rossz
hely.
– Pompás, köszönöm szépen.
– Négy ásza volt az előbb az egyik srácnak – mondta Leh-
man és bontotta a vonalat.
Carella felütötte az isolai telefonkönyvet. A Marino ven-
déglő számát kereste. Tárcsázott, bemutatkozott és így
szólt:
 – Utána tudnának-e nézni az asztalfoglalási naplóban,
hogy mi történt október 13-án, múlt csütörtökön?
– Persze hogy, hány órára tetszik kíváncsi ...
– Este nyolc és környéke.
– A név?
– McIntyre. Corey McIntyre.
Carella hallotta, hogy a vonal túlfelén egy könyvet lapoz-
nak.
– Nna, itt is van. McIntyre, nyolckor.
– Hány személyre?
– Kettő.
– Emlékszik-e, kivel volt az illető?
– Sajnos nem. Sok vendég volt; nem lehetett ott ... Várjunk
csak! McIntyre, ugye?
– Az.
– Egy pillanat.
Újra a lapok sustorgása.
– Aha, jól sejtettem – mondta a vendéglős.
– Mit?
– Most is itt van.
– Micsodaa?!
– Nyolcra jött, két személyre foglalt asztalt. A négyest.
Egy pillanat, rendben?
Carella várt.
A vendéglős hamarosan visszajött.
– Hát sajnálom. Öt perce sincs, hogy elment.
– Kivel volt?!
– A pincér szerint egy fiatal nővel.
– Jézusmária! – kiáltott Carella. – Hányig vannak nyitva?
– Féltizenkettő-tizenkettőig, ahogy jön. Miért?
– Lesz szíves ott tartani azt a pincért – rendelkezett Carella
és letette a kagylót.
A parkolóház két sarokra volt a vendéglőtől. Falán felirat fi-
gyelmeztette az autósokat az utcán való parkolás
csillagászati költségeire. Ha öt percen belül nem állítják elő
a garázsban parkoló autót, folytatódott a felirat, akkor
eltekintenek a parkolási díj bekasszírozásától. Ám a férfi
már több mint hét perce bélyegzett. Hallotta, a garázs
gyomrában autógumik sivalkodnak; a hangok alapján egy
jobb Grand Prix-helyezésre is pályázó garázsalkalmazott
nyeste a garázs hajtűkanyarait abbéli igyekezetében, hogy
még időben állítsa elő a kocsit, s megússza a kirúgatást.
Vajon csakugyan menni hagynak fizetés nélkül? – tűnődött
a férfi. Két-három perc miatt ma, tudta, nem fog pörlekedni.
Hogyisne, hogy még azzal is időt veszítsen.
– Igazán nem szükséges, hogy elvigyen egészen a koleszig
– mondta Darcy. – Beülök egy taxiba és kész.
– Ugyan – mondta a férfi.
– Vagy metróval megyek.
– A metró veszélyes.
– Mindig azzal járok.
– Rosszul teszi.
Végre megjelent a kocsija a garázs utolsó
kanyarulatában. Kipattant belőle egy ötvenéves-forma
Puerto Ricó-i és így szólt: – Na, éppenhogy öt percen belül.
A férfi nem vitázott vele. Még ötven cent borravalót is
adott, ajtót nyitott Darcynak, aztán megkerülte a kocsit és
beült a volán mögé. Tizenöt éves Mercedes-Benz 280 SL.
Akkor vette, amikor még dőlt hozzá a pénz. Rádió- és tv-
reklám, miegymás. Akkor még jól mentek a dolgok. Most
bezzeg, ugye ...
– Kapcsolja be a biztonsági övet! – szólt rá a lányra.
Hawes ágyban volt Annie Rawlesszal, mikor rájuk csördült
a telefon. Rásandított az órára az ágy mellett. Tíz perc
múlva tíz.
– Hadd csörögjön – mondta Annie ...
Hawes a lány szemébe nézett. Hawes szeme azt mondta,
olyan nincs, hogy ne vegye fel a kagylót; Annie szemében
válaszképpen lemondó belenyugvás tükröződött. Hiába, ez
a rendőr sorsa! Hawes lehengeredett a lányról és felvette a
kagylót.
– Hawes – mondta.
– Cotton, Steve vagyok.
– Khrm. Szia.
– Remélem, nem zavarlak.
– Dehogy zavarsz – felelt Hawes, beszédes tekintetet vetve
Annie-ra. Annie meztelen volt, csak az aranyláncon függő
medál volt rajta. A lánccal játszott. Hawes még mindig nem
kérdezte meg, hogy azt miért nem veszi le soha. Már a múlt
héten, az első alkalommal is meg akarta kérdezni, de
elfelejtette. Ma is meg akarta kérdezni, miért van még a
zuhany alatt is ott a nyakában. De hát nem kérdezte meg. –
Na, mi van, Steve? – kérdezte mérsékelt lelkesedéssel.
– Az emberünk most vett búcsút a Marino étteremtől a
South Haley 1118. szám alatt. Nem tudnál odaszaladni és
beszélni a pincérrel, aki kiszolgálta?
– Miért ez az őrült sietség? – firtatta Hawes.
– Mert a barátunk egy fiatal lánnyal volt.
– Aszentségit! Máris repülök!
– Várj meg ott, igyekszem, ahogy csak tudok – ígérte Ca-
rella.
A két rendőr egyszerre tette le a kagylót.
– Mennem kell – kászálódott ki Hawes az ágyból.
– Megvárjalak? – kérdezte Annie.
– Nem tudom, meddig tart. Steve barátom szagot kapott.
 – Várok – mondta Anme. Majd rövid hallgatás után hozzá-
tette: – Ha alva találnál, ébressz fel. – Újabb szünet. –
Tudod, hogyan.

– Igazán rém aranyos magától – mondta Darcy. – Ekkorát

kerülni a kedvemért.
– Legalább ezzel hadd köszönjem meg a csodás interjút – -
felelt a férfi.
A River Highwayn hajtottak keletnek, az egyetem felé
tartva. Elhaladtak a Hamilton Bridge alatt; a híd kivilágított
tartókábelei és pillérei fényt vertek a Harb folyó sötét vizén.
Valahol a folyón vontatóhajó ködkürtje jajongott. A
túlparton a szomszéd állam magas toronyházai keltek hiú
versenyre az innenső part pazar sziluettjével. A műszerfal
órája tíz óra hét percet mutatott. A forgalom nagyobb volt,
mint amilyenre számított a férfi; az ingázók általában öt és
hat óra között autóznak ki a városból, a színházlátogatók
meg csak éjjel tizenegy, fél tizenkettőkor indulnak haza. A
férfi szeme az úton. Koccanást most semmiképp nem akart
megkockáztatni. Nem akart kockáztatni semmit, ami
elszakíthatja tőle a lányt. Most, hogy már olyan közel került
hozzá.
– Megtudott mindent, amire kíváncsi volt? – kérdezte a
lány.
– Elsőrangú interjút adott – biztosította a férfi. – Maga
igen jól fejezi ki magát.
– Csak nem? – kérdezte hitetlenkedve Darcy.
– De, komolyan. Érzéke van ahhoz, hogy szavakba
foglalja a legmélyebb érzéseit. Ez az, ami fontos.
– Gondolja?
– Másként nem mondanám.
– Hát ... tudja, magával könnyü volt beszélgetni. Maga az
oka, hogy ... nem is tudom. Szóval csak úgy ömlött
belőlem, mert maga hallgatta.
 – Köszönöm szépen.
– Megtenne egy szívességet?
– Magától értetődik.
– Elég csacsiság ...
– Na, ki vele, nem várhatja, hogy én találjam ki, nem igaz?
– Nem lehetne esetleg ... szóval hogy hallhatnám a han-
gom?
– Mármint hogy a szalagon?
– Igen ... szamárság, ugye?
– Inkább nagyon is természetes.
A férfi benyúlt a kabátzsebébe és átadta a lánynak a mag-
nót.
– Látja azt a Rewind jelű gombot? Azt kell megnyomni.
– Ezt, ni?
A férfi egy pillanatra lekapta szemét az országútról.
– Igen. Pillanat, előbb a Ki-Be gombot ...
– Igen és most?
– Most tekercselje vissza a Rewind gombbal.
– Igen.
– Jó és most nyomja meg a Play gombot.
A lány megnyomta a lejátszógombot. Mondat közben
hallotta meg a tulajdon hangját.
“ ... hogy csak rágondolni is az olimpiára, hát olyan
nincs, érti, hogy gondolom? Olyan az még csak, az olimpia,
mint valami messzi-ködös álom ... “
– Jesszusom, hisz ez szörnyű! – nyögte Darcy.
“ ... arra egyelőre nem is szabad gondolni. Pillanatnyilag
az a lényeg, hogy mindenáron kifussam magamból azt, ami
bennem van. Ha át tudnám törni a tizenkét másodpercet, ak-
kor talán, mondom talán elkezdhetek arra gondolni, hogy ...
“
– Rémes. Mint egy hatéves kislány – nyomta meg Darcy a
Stop gombot. – Hogy bírta hallgatni ezt az iszonyú
smoncát?
 – Szerintem nagyon informatív volt.
– Visszategyük a zsebébe, vagy hagyjam kinn az ülésen?
– Előreforgatná, ha megkérném?
– Mit kell megnyomnom?
– A Fast Forward ot, amíg vége nincs a szövegnek.
Darcy megfuttatta a kazettát, belehallgatott,
továbbcsévélte, amíg meg nem találta az éttermi beszélgetés
végét. – Igy ni – mondta elégedetten és kikapcsolta a.
készüléket. – Vissza a zsebébe?
– Kérem szépen.
– Hé, elszalasztotta a kijárót! – mondta Darcy.
– Mutatnék valamit, ha van egy perce.
Fejük felett elvillant a Hollis Avenue-t és a Converse
Egyetemet jelző kék tábla.
– Miért is ne. Időm, az van. – Darcy tétovázott egy
keveset.
– Mit akar mutatni?
– Egy szobrot.
– Szobrot? – vágott grimaszt a lány. – Miféle szobrot?
– Tudta-e, hogy ez a város szobrot emelt egy futónak?
– Na nee. Ne ugrasson. Ki a nyavalya állítana futónak
szobrot?
– Hahá! Gondoltam, hogy meg lesz lepődve.
– Hol az a szobor? Még hogy futó?
– Nem messze. Egy perc.
– Nem szívesen hagynám ki – mondta Darcy. Némi habo-
zás után hozzátette: – Érdekes egy alak maga. Nagyon
szórakoztató magával.
Carella autóján nem volt sziréna. Hajtott, mint az őrült,
piros lámpákon suhant át, vigyázva, hogy kárt ne tegyen
senkiben és semmiben, de még így is félórába telt, mire
megállt az étterem előtt. Hawes addigra befejezte interjúját
a pincérrel és már a főnökkel beszélt, aki telefonon felvette
az asztalfoglalást. – Elnézést – mondta Hawes, amint
meglátta a belépő Carellát és odasietett hozzá. Carella úgy
lihegett, mintha csak kocogva tette volna meg az utat
odaátról, Riverheadböl.
– Jutottál valamire? – kérdezte Carella.
– Nem túl sokra. A pasas, aki telefonon asztalt foglalt, Co-
rey McIntyre-nak nevezte magát. . .
– És Los Angeles-ben lakik.
– Igen, persze, de ez a pasas, aki annak nevezi magát, itt
járt a múlt héten is; a főnök megerősítette, hogy ő volt az
mind a kétszer, de annak előtte soha nem járt az étteremben.
– Na és mit mond, hogy néz ki?
– Negyvenen még épp innen, a pincér szerint. Körülbelül
175 centi, 85 kiló, barna a haj, barna szem, bajusz, látható
heg vagy tetoválás nincs. Sötétbarna öltöny, drapp
nyakkendő, barna cipő. A ruhatáros szerint felöltője nem
volt.
– És hogyan fizetett?
– Készpénzzel, Steve. Sajnos.
– Hát a lány?
– A pincér azt mondja, olyan tizennyolc-tizenkilenc éves.
Karcsú ... illetve, a pincér szerint, ösztövér. Ösztövér
tudtommal csak férfi lehet. – Hawes vállat vont. – Mindegy,
legyen ösztövér. Jó magas. A haja fekete, a szeme kék.
– Meghallotta a pincér a nevét?
– Igen meg. Darcy. Amikor megkérdezte őket, hogy
isznak-e valamit, amíg megjön a vacsora, a pasas így szólt:
“Darcy?” A lány azt mondta, nem szabad innia. Hogy hát
edzésben van.
– Ez is atléta? Jaj istenem! – mondta Carella.
– Ez is futó, barátocskám!
– Azt meg honnan tudod`?
– A pincér hallotta, hogy futásról beszélgetnek. Hogy mi-
lyen jó érzés futni. Akkor hozta nekik az italt. A lánynak
fehérbort, a fickónak Dewars-t jéggel.
 – Megbízható tanú ez a pincér?
– Abszolúte. A memóriája mint egy elefánté.
– Egyéb?
– A fickó magnóra vette a lány szövegét. Kitette a magnót
az asztalra és felvette a lány minden szavát. Amíg ettek,
addig persze nem, de a kávé mellé már újra bekapcsolta,
egyfolytában kérdezgette, mondta a pincér, mintha interjút
lenne.
– A lány vezetéknevét nem tudta meg véletlenül?
– Csodákat azért ne várj.
– Milyen ruhában volt a lány?
– Vörös ruha, magas sarkú vörös cipő. A haját vörös pánt
fogta hátra. Nem is lófarokba, hanem csak úgy simán
rászorította a hajra.
– Ennek a pincérnek nálunk lenne a helye – dicsérte
Carella. – Hogyan távoztak?
– Merre?
– A kapus megkérdezte, hívjon-e taxit. A pasas azt
mondta, nem kell.
– Gyalog indultak neki? Kocsiba szálltak?
– Gyalogoltak.
– Északnak. A Jefferson Street felé.
– Talán még most is talpalnak – vélte Carella. – Melyik
körzet is ez. A Midtown South?
– Egészen a Hall Avenue-ig. Onnantól már Mid North.
– Lépjünk érintkezésbe mind a két körzettel! Ha ezek az
utcát róják, valamelyik járőrkocsi beléjük botolhat.
– Steve, van fogalmad, hány millió parkolóház van
mellékutcákban? Mi van, ha a pasi saját kocsiján mentek
tovább?
– Hiába, ilyen a mi munkánk – vont vállat Carella.

A férfi az Isola és Riverhead közötti régi vámháznál

fordfordult le a főútról, s délnek, a Diamondback River felé
hajtott; a folyó északi partjánál lévő part volt a célja. Ott
van a szobor, mondta a lánynak. Nézete szerint a város
lakóinak fogalma sincs erről a szép szoborról, mondta
Darcynak. A lány kíváncsi is lett rá, de a férfi látta a szeme
sarkából, hogy idegenkedik egy kissé a kihalt utcák láttán.
Jobb kéz felől ott volt régi Maurice Avenue-i halpiac,
ablakait betördelték holmi vandál rongálók, hajdan fehér
falain aerosolfeliratok csúfoskodtak. A piac után
következett az a százesztendős épület, amely a 84-es körzet
őrszobájának adott otthont; a bejárat két oldalán zöld
gömbök. A férfi szándékosan jött éppen erre: remélte, hogy
az őrszoba láttán megnyugszik a lány. Elhajtott az őrszoba
előtt parkoló rendőrkocsik mellett. Épp akkor jött lefelé a
lépcsőn egy egyenruhás hekus.
– Azért jó érzés, hogy itt vannak a közelben, mi? – mondta
a lánynak.
– Pláne ezen a rettenetes környéken.
Valaha pedig elegáns negyed volt ez is, a Bridge Street-i
negyed, ahogy rég hívták, de az évek során úgy lezüllött,
mint a város nem egy másik, rossz hírű negyede; az úttesten
gödrök, az épületek roskadoztak, sokban már nem is laktak.
Évekkel ezelőtt, amikor a városi rendőrség éppen a Bridge
Streetet nézte ki az egyik körzeti őrszoba elhelyezésére, a
forgalmas utcán még egymást érték a kiskereskedések, s
ennek a környéknek volt a szíve a Harb-parti nagy halpiac.
Akkor még olyan tiszta volt a folyó, hogy naponta gazdag
zsákmányt rakodhattak ki a halászok. A folyó azóta erősen
szennyezett, a környék alig lakható. A férfi csak azt nem
értette, miért Bridge, azaz Híd az utca neve. Keletnek a
legközelebbi híd a Hamilton Bridge, amely a Harb folyó
felett két államot köt össze; nyugat felé meg a rövidebbik
híd a Devil’s Bight felett ível át és Riverheadet köti össze
Isolával. A Diamondback River mentén húzódó park
környékén sem volt híd; ott, a park mellett fut bele a Bridge
Street a Turret Roadba. Mondani is felesleges, a Turret
(azaz Torony) Streeten sem látszottak tornyok; bár
meglehet, hogy a holland vagy a brit uralom idején voltak
itt még tornyok is. Annyi tény, hogy roppantul brites
hangzású utcanév. Egy szó mint száz a Bridge Street ebbe
az utcába torkollott derékszögben és a Turret Road
túloldalán kezdődött a Bridge Street Park.
– Nna, itt is volnánk – mondta a férfi.
A műszerfal órája 10.37-et mutatott.
– Elég hátborzongató egy környék – vélte Darcy.
– Áh, egymást érik a járőrök.
Nem volt igaz; a férfi három este is itt járt
környezettanulmányt végezni és noha a park közel van az
őrszobához, soha egyetlen rendőrt sem látott az
ösvényeken. Rossz híre is volt a parknak, este kilenc után
magányos ember nemigen merészkedett be. Előző éjjeli
kiruccanásain mindössze két embert látott: egy matrózt meg
egy lányt; a lány feltehetőleg kurva volt és a matróz előtt
térdelt a bokorban.
Egy lámpa közelében parkolt le, megkerülte a gépkocsit
és kinyitotta a lány ajtaját a járda felől. Miközben a lány a
járdára lépett, belenyúlt a zsebébe és bekapcsolta a magnót.
– Mondja, fogunk egyáltalán látni valamit abból a szobor-
ból? Ebben a pokoli sötétségben?
– Van ott lámpa, majd meglátja.
Valóban voltak lámpák a parkban. Régimódi, függöleges
lámpaoszlopok, tetejükön egyetlen üveggömbbel. Nem volt
szépen ívelt karjuk, amit a férfi bánt is. Ezúttal jobb szerette
volna rögtön a tetthelyen felakasztani az áldozatot, ebben az
elhagyatott parkban, egy másik rendőrségi körzet területén.
A parkot alacsony kőfal szegélyezte a Turret Road-i olda-
lon. Másik oldalt, a Diamondback River felől be volt
kerítve. A férfi nem akart a park mélyére hatolni. Rögtön a
bejárat után dologhoz akart látni. A bejáratot két, a falnál
magasabb kőoszlop jelezte. Az oszlopok tetején egy-egy
villanybura, de a lámpák nem égtek: ő maga törte szét őket
két napja. A járda és a bejáraton túl az ösvény csaknem
teljesen sötét volt.
– Zseblámpát kellett volna hoznunk –jegyezte meg Darcy.
– Vandálok – mondta a férfi. – De mindjárt lesz egy lám-
pa, kissé lejjebb.
Beléptek a parkba.
– Jut eszembe, kinek is fogjuk látni a szobrát? – kérdezte a
lány.
– Jesse Owensét.
Megint hazudott. A parkban csak egy szobor volt, egy
ezredes lovas szobra, aki a talapzat bronztáblája szerint
derekasan harcolt a gettysburgi csatában.
– Tényleg? Itt? Owens tudtommal clevelandi volt.
– Ismerős név, igaz?
– Persze hogy. Kenterbe verte az egész világot, mikor is?
– 1936-ban, a berlini olimpián.
– Aha, igen, majmot csinált Hitlerböl meg a fajelméleté-
ből.
– Tíz-hatot futott száz méteren; húsz-héttel, világcsúccsal
nyerte a kétszázat és tagja volt a győztes négyszer százas
váltónak is.
– Nem beszélve a távolugrásról – tette hozzá Darcy.
– Lám, csakugyan ismeri – mosolygott a férfi.
– No, hallja, elvégre futó volnék – mondta Darcy és ebben
a pillanatban a férfi akcióba lendült.
Gyorsan és könnyen fog menni, mint az előző kettővel,
gondolta. Egy enyhe karfeszítés, amely nem arra való, hogy
földre vigye az ellenfelet, s arra sem, hogy derékban
meghajlítsa, hanem csak arra, hogy kénytelen legyen a bal
lábára nehezedni, s ezáltal védtelenül hagyni az oldalát.
Akkor a kinyújtott bal kar hónalja alatt átnyúlva, mielőtt
a lány hátranézhetne, megmarkolja a tarkóját és ezzel
megvan a félnelzon. Mögé kerülni, jobb kézzel átnyúlni a
jobb hónalj alatt és beadni a duplanelzont. Aztán már csak
le kell nyomni a fejét, hozzápréselni az állát a melléhez, s a
nyomást fokozva el kell törni a gerincét.
A duplanelzont, veszélyes volta miatt, csak nemzetközi
versenyen alkalmazhatják a birkózók, s akkor is csak
kilencvenfokos szögben a gerincoszlophoz képest. Ha a
versenyző már összekulcsolta kezét az ellenfél tarkóján,
kötelezö jobbra vagy balra elmozdulni, a törvényes szög
elérése céljából és csak akkor szabad erőt kifejteni. A férfi
persze fütyült az engedélyezett szögre. Csak azzal törődött,
hogy a lehető leggyorsabban, legkönnyebben és
leghalkabban végezzen a lánnyal. A másik két lányon
szerzett tapasztalata szerint húsz másodperc alatt – ideértve
a duplanelzon bevitelét is – el lehet végezni az egészet. Ám
ez a lány keményebb ellenfélnek bizonyult.
Amint a férfi megszorította a csuklóját, elkiáltotta magát:
– Hé! – Hátralépett, s ki akarta tépni magát a kezéből. A
férfi maga felé rántotta, s át akart nyúlni a hóna alatt, de a
lány szabad könyökét a férfi bordái közé döfte, s aztán, még
mindig félig háttal, a cipője tűsarkát belevágta a férfi
rüsztjébe.
Eszméletlen fájdalom hasított a férfiba, de a lány
csuklóját nem engedte. Vadul és némán küzdöttek, lábuk
táncolt a sustorgó avaron; testük, a közeli lámpa jóvoltából,
ijesztő árnyjátékot vetett az ösvényre. A lány nem hagyta,
hogy átnyúljanak a hóna alatt. Egyfolytában rángatta a
csuklóját és támadott, mihelyt a férfi át akart nyúlni a hóna
alatt. Amikor a lány kimeresztett körmökkel az arcára
támadt, a férfi megütötte. Bal ökle a lány tömör kis
atlétamellei közé sújtott, kipréselve tüdejéből a levegőt.
Újra ütött, most a lány arcába és ütött és ütött, mérgében,
amiért az ostoba jószág nem akar közremüködni a saját
elveszejtésében. Egy kurta egyenessel betörte az orrát. Vér
freccsent az öklére, s sötétebb vörösre festette a lány
ruháját. Darcy lélegzetért kapkodott, kék szeme tágra nyílt a
rémülettől. A férfi erőteljesen szájon vágta, kiütve az első
fogait, s amikor a lány feléje zuhant, gyorsan megpenderí-
tette, átnyúlt a hóna alatt, s teljesen mögé kerülve ágyékát
nekifeszítette a lány tomporának. Most szabad karjával is
átnyúlt Darcy hóna alatt, s két kezét összekulcsolta a lány
tarkóján, lábát széjjel vetve biztos egyensúlyi helyzetet
keresett és akkor minden erejével nekiveselkedett.
Hallotta a nyakcsigolya reccsenését.
Mintha puskát sütöttek volna el a csendes októberi éjsza-
kában.
A lány összeroskadt.
Gyorsan körülnézett, aztán felnyalábolta a testet és a kijá-
rat felé indult.
Egy férfi állt a szétzúzott burákkal szegélyezett
nyílásban. Az utcai lámpa fénye a két kőoszlop közé
vetítette árnyékát.
A férfi rámeredt a közeledő alakra és pokoli gyors futás-
nak eredt.

– Lám, lám – szólt Oliver Weeks első osztályú nyomozó.

Fehér embert igen ritkán látni errefelé. Itt, Diamondbackben
aki fehér, az rendőr, vagy postás, vagy szemetes, vagy
kurvára vadászik. Olyan fehér embert pedig, aki fehér nő is
egyúttal, még ritkábban lehet látni. Sok olyan nő él a
környéken, akit Ollie “visítós lánynak” titulál, de ezek
persze nem fehérek. Akiben csak egy csöppecske fekete vér
is van, az – Ollie Weeks szerint legalábbis – már nem fehér
ember. Elég az hozzá, hogy egy ilyen csütörtök reggel,
nyolc órakor, valóban ritka látvány volt errefelé egy fehér
nő, az meg egyenesen példátlan, hogy a vonatkozó fehér nő
egy lámpaoszlopra legyen felkötve. A gyilkossági csoport
hekusai is úgy vélték, hogy ez már tényleg nem
mindennapos. Épp ezen véleményüknek adtak hangot,
amikor megérkezett a rendőrorvos.
Tőle, az orvostól tudták meg, hogy lámpavasra akasztott
fiatal nő nem is olyan nagy ritkaság. Hát maguk nem
olvasnak újságot, nem néznek tévét? Nem tudják, hogy két
másik lányt is találtak az elmúlt két hétben ilyen zavarba
ejtő helyzetben, lámpavason függve és boldog-boldogtalan
benézhetett a szoknyájuk alá? Az összegyűlt rendőrsereglet
egy emberként nézett a halott lány szoknyája alá. Vörös
bugyogót viselt a vörös ruhája alatt.
– Jó – mondta Ollie –, de itt, a 83-asban mégiscsak ritka,
hogy az ember olyan hullát talál, aki nem nigger.
A kötélkordont és a figyelmeztető táblákat felállító őrsze-
mes rendőrök egyike fekete volt. Nem szólalt fel Ollie
becsmérlő megjegyzése ellen, mert Ollie rangban magasan
felette állt, meg aztán Dagadt Ollie Weeks nem is tudta,
hogy a “nigger” szó becsmérlő. Ha Dagadt Ollie Weeks lett
volna a belügyminiszter, akkor az immár híres idézet ekként
módosult volna: “Van egy niggerem, egy spinkóm, két
biboldóm meg egy kriplim.” Dagadt Ollie Weeks már csak
így beszélt. Nem akart senkit megbántani. Mondta is
mindig, nem akar senkit bántani, ilyen a stílusa és kész. – A
legjobb barátaim között is vannak niggerek – hirdette
büszken Dagadt Ollie Weeks. Sőt az volt a véleménye,
hogy a 83. körzet legjobb nyomozója, őt, dagadt Ollie
Weekset persze leszámítva, egy nigger. Mondogatta is
fűnek-fának, hogy Parsonsnál jobb kurva nigger hekus
nincs a városban.
Tíz perccel később, amikor levágták a lányt a kötélről,
köréje gyűltek a detektívek meg a halottkém, mintha csak
kockajátékhoz készülődnének.
– Azér ennek a lánynak jól ellátták a baját, mielőtt kicsi-
nálták, mi? – jegyezte meg a gyilkossági csoport egyik
hekusa, bizonyos Matson.
 – Rém hogy mennyi fogát kiverték – mondta a másik,
bizonyos Manson. Rendőrnek nem a legjobb név, ugratták
is miatta eleget.
– Úgy néz ki, az orrát is betörték.
– A nyakát meg el – tette hozzá a rendőrorvos. – Kié az
eset?
– Az enyém – mondta Ollie. – Szerencsés srác vagyok,
mi?
– Na, akkor magának mondom: a halál oka nyakcsigolya-
törés.
– És az ott vér lenne a ruháján? – kérdezte Matson.
– Nem, hanem paradicsomszósz – felelt Ollie. – Mit gon-
dol, úgy mégis?
– Hol? – kérdezte Manson.
– Ott a csöcsén, ni – mutatta Matson.
– Jó kis didkói vannak – mondta Manson.
– Didkói? Ezt a szót most hallom először – mondta Mat-
son.
– Pedig mindenki így hívja.
– Életembe se hallottam. Még hogy didkó? Te úgy hívod a
csöcsöket, hogy didkók?
– Ahol én felnőttem, mindenki úgy hívta őket – mondta
sértődötten Manson.
– Aha és hol a francba nőttél fel?
– Calm’s Pointban – mondta Manson.
– Gondolhattam volna – csóválgatta a fejét Matson.
– Nem ártana, ha megvizsgálnák a másik kettőt – javasolta
a rendőrorvos.
– Hát még kettő van neki? – próbált humorizálni Manson,
miután úgy leugatták a “didkókért”, pedig kisfiú korában
csakugyan úgy hívták a csöcsöket, aprókat-nagyokat egya-
ránt. Pontosabban, a nagyokat inkább dudának mondták.
– A másik két áldozatot – utasította rendre a halottkém.
 – Fiúk, erre esetleg nem volna szükségük? – lépett
melléjük a fekete őrszemes rendőr.

Meyer az íróasztalánál ült, a fején paróka, írógép a keze

ügyében. A paróka oldalt csúszott egy cseppet, amitől
Meyernek olyan vagányos kinézete lett. Egyszer csak
valami nagy tömeget látott tornyosulni a lécrács mögött,
amely a nyomozószobát elválasztotta a folyosótól.
Hirtelenjében azt hitte, Dagadt Ollie-t látja. Pislogott
néhányat. Csakugyan Dagadt Ollie Weeks volt az. Meyer
legszívesebben szaladt volna máris a zuhany alá. Ollie
Weeks mindig bűzölög, mint a pöcegödör; érthetetlen, miért
nem lepik el azonnal a legyek. Arról nem is beszélve, hogy
mekkora buzgómócsing. Egyáltalán nem hiányzott aznap
Meyernek. Mellesleg, máskor sem hiányzott volna. Ám
Ollie ott tornyosult, reggeli tízkor, mint egy irdatlan
Buddha.
– Vannak-e idehaza? – szólt át Ollie a rácson, de már
nyitotta is az ajtót. Meyer egyedül volt a nyomozószobában.
Nem szólt. Nézte az asztalához közeledő Ollie-t. Kerek
ábrázat, apró disznószemek. Nadrágszíjára rábuggyan a
hasa. Sportzakója olyan gyűrött, mintha abban aludt volna
egy hétig. Dagadt Ollie Weeks úgy lebegett az asztal felé,
mint egy elszabadult léggömb.
– Weeks nyomozó – villantotta meg je1vényét. – 83-as
körzet.
– Csak nem? – mondta Meyer, nem tudva mire vélni a
dolgot. Ollie ismerte, hisz dolgoztak már együtt.
– Voltam itt már máskor is – mondta Ollie.
– Valóban?
– Valóban. Ismerem én az itteni srácokat. Ennél az
asztalnál például egy kis kopasz hitsorsos ült.
Meyer nem bánta, ha kopasznak titulálják (nem nagyon
bánta), hiszen kopasz volt, amikor nem viselt parókát, azt
sem bánta, ha származására tesznek megjegyzést, de
kicsinek végképp nem tartotta magát és különben is, ahogy
Ollie összehozta ezt a hármat, a “kis kopasz hitsorsos” nem
hangzott valami hízelgően.
– Én vagyok az a kis kopasz hitsorsos – mondta szárazon –
és elég a hülyéskedésből, Ollie.
Ollie kis disznószeme elkerekedett. – Meyer? Maga Még
ilyet! – Körbejárta az asztalt, egyre Meyer parókáját
csodálva. – Nagyon csinos – jelentette ki végül. – Igy már
nem is olyan jellegzetes.
Meyer hallgatott. Ez az alak, ez kellett ide, gondolta.
Marhául kellett.
– Fel akartam hívni – mondta Ollie.
De jó, hogy nem hívtál fel, gondolta Meyer.
– Ugye, egyszer egy manus szerepeltette a könyvébe maga
nevét?
– Egy hölgy – javította ki Meyer.
– Meyer Meyernek nevezett egy alakot a könyvében, igaz?
– Egy karaktert a könyvében – helyesbített Meyer.
– Úgy még rosszabb – mondta Ollie. – Már csak azért is
hoztam szóba, mert ... Mondja, ismeri a “Hill Street Blues”-
t? A tévében?
– Ismerem.
– Nna, a múlt héten én is láttam egy ismétlését. És benne
egy srác, akit szerintem rólam loptak.
– Akit magáról loptak?
– Ja. Azt a hekust. Azt a narkóhekust ...
– Maga nem narkóhekus, Ollie.
– Nekem mondja? De narkós ügyem az igenis volt már,
ahogy magának is. Narkóügyben ismerkedtem meg
magukkal, nem igaz? Amikor ilyen kis faragott
faállatkákban csempészték a motyót, emlékszik? Na, akkor
dolgoztunk már együtt.
– Emlékszem – mondta Meyer.
 – Akkor ez a “Hill Street Blues” még csak álom se volt
kinek a fejiben.
– Egyszóval, Ollie?
– Egyszóval ezt a pasast Charlie Weeksnek hívják a
tvjátékban. Nem Ollie, hanem Charlie. Elég közel, nem
igaz? Charlie és Ollie. És a vezetéknév ugyanaz. Weeks.
Szeritem ez már kurva közel van, Meyer.
– Igen és?
– Szóval a másik manus, Goldblume-nak hívják, a
hitsorsosa, Meyerkém; szóval ez a Goldblume aszondja a
főnöknek, Furillónak, hogy Weeks nyomozó kezében
roppant könnyen elsül a fegyver. Különösen, ha a célpont
fekete. Mi több, Weeksszel egy helyütt ezt mondatja a
szerző: “Maradjatok, niggerrek, mert szétlövöm a
seggeteket!” És bántalmazza a gyanúsítottakat. Vagyishogy
rém hogy mekkora szarláda ez a Charlie Weeks.
– És?
– És és! Hát én szarláda vagyok? Ollie Weeks talán
szarláda? Ollie Weeksnek talán az a szokása, hogy veri a
gyanúsítottakat?
Meyer hallgatott.
– Ollie Weeks talán az a fajta hekus, aki nem tiszteli.a nig-
gereket?!
Meyer hallgatott.
– Az a szándékom – folytatta Ollie –, hogy beperelem a té-
vétársaságot. Hogy hát olyan hekust szerepeltetnek, akinek
a neve azonos az enyimmel és előítéleteknek a rabja és
niggereket lődöz és megveri kihallgatáskor az őrizeteseket.
Az ilyenfajta őrültködést megsínyli ám a valódi hekus, jelen
esetben jómagam, hiába hívják a hekust Charlie-nak abban
a kurva tévéjátékukban.
– Szerintem igaza van – mondta szenvtelenűl Meyer.
– Maga indított-e pert annak idején?
– Nem. Rollie lebeszélt. Rollie Chabrier. Az ügyészségről.
 – Ühüm, ismerem – mondta Ollie. – Szóvalhogy aszondta,
ne vigye perre a dolgot?
– Azt mondta, inkább megtisztelve érezhetném magam.
– Hát tudja mit, én egyáltaljába nem érzem megtisztelve
magam – mondta Ollie. – Azért mindennek van határa, na
nem igaz? Igazság szerint Carellával is akartam beszélni,
merthogy neki is volna miért pereskednie.
– Carellának? Hogyhogy?
– Maga szerint ez a Furillo nem Carellára emlékeztet?
Hány olyan digó név van, amiben három magánhangzó és
négy mássalhangzó van és a mássalhangzók közül kettő
megegyezik? Az a két el, Meyerkém! Carella és Furillo,
hasonlít ez a két név is annyira, mint Charlie Weeks és Ollie
Weeks. Mondja csak, hord-e állandóan mellényt a maguk
Carellája?
– Csak ha lövöldözésre van kilátás.
– Nem arról van szó, hanem valódi mellényről.
Öltönymellényről. Mer ez a Carillo, akarom mondani
Furillo ... ez örökké mellényt hord. Szerintem Carellának
meg kéne gondolnia.
– Mit, hogy hordjon-e mellényt?
– Nem, ezt a névhasonlóságot. Maga szerint azok a manu-
sok hallhatnak rólunk?
– Milyen manusok?
– Odaát Kaliforniában, akik ezt a sorozatot csinálják és
nyerik vele a mindenféle díjakat. Hallhattak ezek Steve
Carelláról és Ollie Weeksről?
– Nemigen – vélte Meyer.
– Ugye, azt nem mondhatni, hogy direkte híres lenne
akármelyikünk is. Másrészt, elég régóta vagyunk már
forgalomban. Kurva régóta. Szerintem nem véletlen ez az
egész.
– Akkor hát perelje be őket – mondta Meyer.
 – Egy vagyon lenne – mondta Ollie. – És egyáltalán, Steve
meg én forgalomban leszünk még akkor is, amikor ez a
kurva filmjük nekik már rég kukoricapehely lett.
– Kukoricapehely?
– Ja, a kukában. A celluloid. Szétporlik, olyan lesz, mint a
kukoricapehely.
– Aha. Tehát miért jött ide? – kérdezte Meyer. – Megkérni
netán, hogy ...
– Nem. Csak egyszerűen bosszant már egy jó ideje a do-
log. Hogy hát, Meyerkém, ez a Hill Street Blues annyira
ránk hasonlít. Még az a kurva kitalált városuk is éppolyan,
mint a miénk. Nézze csak, Meyerkém, hogy a fenébe is
mondjam, mink végtére igazi hekusok volnánk, nem?
– De. Ránk lehet fogni, szerintem is.
– És azok a manusok a képernyőn, azok meg csak tettetik
magukat, nincs igazam? Olyan neveket használnak, amik
igazi hekusnévnek tűnnek egy igazi városban. És ez nem
igazság, Meyerkém.
– Hol van az megírva, hogy igazságnak kell lennie? – ál-
mélkodott Meyer.
– Meyerkém, maga néha úgy hochmecol, mint valami rab-
bi.
Meyer keserveset sóhajtott.
– Miért jött ide? Ha nem akar pereskedni ...
– Azért, mert van egy akasztásom. Lámpavasra. És ezt ta-
láltuk a helyszínen – lökött Dagadt Ollie egy magnókazettát
Meyer asztalára.

Annie Rawles, asztalánál ülve, rálátott a sziget, Isola

nagyobbik részére. Az égbolt kék volt és tiszta, mintha
késsel metszették volna ki a beléje nyomuló felhőkarcolók
körvonalait. Vajon meddig tarthat még a jó idő,
elmélkedett. Huszadika van már, máskor ilyenkor
legalábbis éreztetni szokta leheletét a november.
 Az Erőszakcsoport irodái az új belvárosi főkapitányság
hatodik emeletén voltak. Csupa acél- és üvegépület;
eltörpültek mellette a város közigazgatási, bírósági és
pénzügyi intézményeinek székhelyei. Amíg meg nem épült
az új főkapitányság – te jó ég, hány éve már, csoda, hogy
még mindig “J épületnek” hívják –, az Erőszakcsoport a
város egyik legrégibb körzetében székelt, roskatag házban,
nem messze a River Highway felüljárójától. Aki nemi
erőszaknak esik áldozatul, az amúgy sem szívesen
jelentkezik a rendőrségen, félnek és sokszor okkal, hogy a
rendőrség éppúgy megkeseríti az életüket, mint a
támadójuk. És aki csak egy pillantást vetett a Decatur
Street-i vén házra, az szinte bizonyosan visszariadt attól,
hogy beljebb is kerüljön és megbeszélje baját az erre
kiképzett specialistákkal. Az új főkapitányság sokkalta
bizalomgerjesztőbb volt. A kórházakra jellemző steril
légkör lengte körül, az áldozatok azt érezhették, hogy nem
is hekusoknak, hanem egészségügyi dolgozóknak adják elő
szégyenüket, mert hiszen a rendőrség sokak szerint – ismét
nem egészen alaptalanul – félkatonai szervezet. Annie hálás
volt új irodájáért az új épületben: megkönnyítette a
munkáját.
A számítógép nemkülönben.
Megmondta Eileen Burke-nek, hogy számítógéppel
vizsgálja meg, vajon az elkövető erőszakolt-e meg más
nőket is sorozatban azon a hármon kívül, akikről tudnak.
Számítógépre tették a kárvallottak adatait is, olyan esetleges
hasonlóságokat keresendő, amelyek talán vonzólag hatottak
az elkövetőre.
Ami az első programot illeti, Annie megkérte a
számítógépkezelőt – egy képtelen nevű férfíút, bizonyos
Binky Bowlest –, hogy nyúljon vissza egészen az év elejéig,
jóllehet a kárvallottak áprilist jelentették az első bűneset
időpontjául. Minden bejelentett nemi erőszak adatai, a város
egész területére vonatkozólag, benne voltak már a gépben.
Binkynek csak be kellett nyomnia a megfelelő billentyűket,
hogy megkapja azon nők nevét, akik második, harmadik,
negyedik vagy akár ötödik esetet is jelentettek az első
megerőszakolásuk óta. Annie nagy meglepetésére kiderült,
hogy ebben az évben tizenhárom nőt erőszakoltak meg
egynél többször.
Első közülük egy bizonyos Lois Carmody volt, aki
március 7-én, Majestában, a 112. körzet területén jelentette
be az első erőszakot. Még háromszor szerepelt a neve,
mindannyiszor ugyanabban a majestai körzetben. A
legfrissebb többszörös sértett, Janet Reilly a múlt héten
szenvedte el a második inzultust, négy nappal aztán, hogy
Mary Hollings jelentette a maga ügyét a 87. körzetben. A
Reilly lányt mindkétszer Riverheadben kapták el. A férfi –
már ha egyazon férfí erőszakolta meg ismételten mind a
tizenhárom nőt – igen aktív volt. Áldozatait látszólag
találomra válogatta össze a város öt fő körzetéből; Annie
világosan látta, hogy a helyszín nem lehet a keresett közös
tényező.
Binky dolga a későbbiekben valamelyest nehezebb lett.
Előkeresvén a tizenhárom nő dossziéját, fellapozta a sze-
mélyleírásokat, amelyeket a nők adtak támadójukról, s az
adatokat tovább bontotta faj, életkor, testmagasság, testsúly,
hajszín, szemszín, különleges ismertetőjel, továbbá a
szerint, hogy a bűntény elkövetésekor használt-e fegyvert az
illető. Annie először arra gondolt, hogy be kellene táplálni a
gépbe a támadó ruházatát is, de aztán meggondolta magát.
A ruházat változik az időjárással és az évszakokkal; és az
első sorozatos erőszaktételt még márciusban jelentették.
Binky kiiratta a géppel a sértettek nevét az első támadás
időpontja sorrendjében. A printer az alábbi táblázatot adta
ki:
Sértett Elkövető személyleírása
Lois Carmody 1. Fehér ... 30 ... 165 cm ... 57
kg haj ... barna szem ... kék klgs. ism. jel ... nincs bicska
2. Lásd az 1. pontot.
3. Lásd az 1. pontot.
4. Lásd az 1. pontot.
Mary Jane. 1. Fekete ... 19 ... 168 cm ... 61kg haj ... fekete
szem ... barna
Moffit forradás bal szem felett Tetov. nincs fegyver
nincs.
2. Fehér ... 27-20 ... 163 cm ... 55 kg haj
szöke ... szem ... barna
klgs. ism. jel nincspuska
Blanca Diaz 1. Fehér ... 25-30 ... 168 cm ...
61kg haj barna szem ... kék
klgs. ism. jel nincs ... bicska.
2. Lásd az l. pontot.
3. Lásd az 1. pontot.
Patricia Ryan 1. Fehér ... 30-35 ... 165 cm ...
57 kg haj barna szem ... kék
klgs. ism. jel nincs ... bicska.
2. Lásd az 1. pontot.
3. Lásd az I. pontot.
Vanessa Hughes 1. Fehér ... 21 ... 168 cm ... 61
kg haj barna szem ... kék
sebhely nincs tetov.: jobb kézfej “love” szó
szívben ... jégcsákány.
2. Fekete ... 25-30 ... 176 cm ... 65 kg haj fekete
szem ... barna
klgs ism. jel nincs ... puska.
Vivienne 1. Fehér .. 30-35 ... 168 cm ... 57 kg haj barna
szem ... kék
Chabrun klgs. ism. jel nincs ... bicska.
2. Lásd az 1. pontot.
3. Lásd az 1. pontot.
Elaine Reynolds 1. Fekete ... 42 ... 161 cm ... 51
kg haj fekete szem ... vlgs. barna
klgs. ism. jel nincs...konyhakés.
2. Latin ... 17 ... 168 cm ... 55 kg haj fekete
szem ... barna
sebhely nincs tetov.: péniszen virágminta ...
puska.
Angela Ferrari 1. Fehér ... 32 ... 168 cm ... 59
kg haj barna szem ... kék
klgs. ism. jel nincs ... bicska.
2. Lásd az l. pontot.
3. Lásd az 1. pontot.
4. Fehér ... 21 ... 160 cm ... 53 kg haj szőke
szem ... zöld
klgs. ism. jel nincs ... fegyver nincs.
Terry Cooper 1. Fehér ... 32 ... 173 cm ... 59
kg haj barna szem ... kék
klgs. ism. jel nincs ... bicska.
2. Lásd az 1. pontot.
Cecily l. Fehér ... 30 ... 168 cm ... 57 kg haj barna
szem ... kék
Bainbridge klgs. ism. jel nincs ... bicska.
2. Lásd az 1. pontot.
Clara Preston 1. Fehér ... 50-55 ... 159 cm ...
49 kg haj fekete szem ... barna
sebhely jobb hüvelyk rózsaszín heg bal kézen
tetov. nincs ... pisztoly.
2. Fehér ... 16 ... 159 cm ... 69 kg haj barna
szem ... barna
klgs. ism. jel nincs ... fegyver nincs.
Mary Hollings l. Fehér ... 30 ... 165 cm ... 57
kg haj barna szem ... kék
klgs. ism. jel nincs ... bicska.
2. Lásd az 1. pontot.
 3. Lásd az 1. pontot.
Janet Reilly 1. Fehér ... 28 ... 173 cm ... 61
kg haj barna szem ... kék
klgs. ism. jel nincs ... bicska.
2. Lásd az l. pontot.

Annie azonnal kihúzta azokat az áldozatokat, akiket

nyilvánalóan több, de nem egyazon férfi erőszakolt meg,
fehér és fekete férfi, vagy két, sokban különböző
személyleírású férfi. Ezek nyilván véletlen esetek voltak
egy olyan városban, ahol falkában járnak a gonosztevők. A
kárvallottak közül négyen estek ki ilyen módon. Angela
Ferrari esetében, akit négy ízben erőszakoltak meg,
bizonytalan volt a kép, mivel az utolsó támadóját másként
írta le, mint a többit, akiket viszont ugyanúgy. Maradt tehát
nyolc erős jelölt és egy türhető kilencedik.
A kilenc nő egyhangúlag fehérnek írta le többszörös
támadóját. Mind barnának látta a haját, kéknek a szemét,
különleges ismertetőjelet nem láttak rajta és valamennyi nő
szerint bicskával fenyegetőzött.
Ami mármost a korát illetí, egy nő 28 évesnek látta, egy
másik 25-30-nak, hárman 30 évesnek mondták, ketten 32-
nek, az utolsó kettő pedig 30 és 35 közöttinek.
Viszonylagos bizonyossággal állítható, gondolta Annie,
hogy az elkövető fehér, 30 éves, 180 centi magas, 85 kiló
súlyú. Nem kétséges, hogy a haja barna, a szeme kék és
hogy látható sebhelye, tetoválása nincs. Az sem kétséges,
hogy bicskával vagy talán rugós késsel fenyegetőzött, sőt
legalább egy ízben, amikor harmadszor erőszakolta meg
Blanca Diazt, használta is a kést. Azzal a terhes feladattal
bízta meg Annie Binkyt, hogy a nemi erőszakot elkövetők
számítógépes nyilvántartásából keresse elő azt az illetőt
vagy azokat az illetőket, akikre ráillik az imént nyert
személyleírás, s akikről fel van jegyezve, hogy bicskával
fenyegetőztek.
Asztalához visszaülve elővette az eredeti
jegyzőkönyveket és megpróbálta összeállítani a kárvallottak
portréját, olyan közös vonásokat keresve, amelyek alapján
támadójuk kipécézhette őket. Jegyzeteket készített egy
piszkozatlapon, aztán takaros táblázatot állított össze, a nők
nevét megint csak első bejelentés sorrendjében tüntetve fel.

név kor faj népcsop vallás csal. áll.

gyereknemi erőszak felláció Louis 32
fehér ír kat. férjezett 2 igen nem
Carmody
Blanca 46 latin Puerto-Ricói kat férjezett
4 igen nem
Diaz
Patricia 22 fehér ír kat hajadon -
igen nem
Ryan
Vivienne 28 fehér francia kat
hajadon - igen nem
Chabrun
Angela 34 fehér olasz kat
férjezett 2 igen nem
Ferrari
Terry 26 fekete afrikai kat hajadon
- igen nem
Cooper
Cecily 34 fekete jamaicai kat elvált
3 igen nem
Bainbridge
Mary 37 fehér angol kat elvált
- igen nem
Hollings
 Jane 19 fehér ír kat hajadon
- igen nem
Reilly

A táblázatot tanulmányozva jegyzeteket készített a

Binkynek adandó későbbi utasításokról. A legtöbb sértett
fehér volt: hat fő, szemben a két feketével és az egy
latinnal. Valamennyien katolikusok. Három férjezett, négy
hajadon, kettő elvált. Öten gyermektelenek. Egynek van
négy gyereke, egynek három, a másik kettőnek kettő-kettő.
Az etnikai hovatartozás vegyes: legtöbben, hárman, az írek
voltak. Az életkor a 19 éves Janet Reillytöl a 46 éves
Blanca Diazig, az egyetlen latin kárvallotig terjedt. E két
végletet nem tekintve, az átlagos életkor harminc körüli –
ennyi idős maga az elkövető is.
Annie újra belemélyedt a táblázatba.
Különös, hogy valamennyien katolikusok. Még különö-
sebb, hogy fellációra egyiket sem kényszerítették. A
legtöbb erőszakos nemi közösülő másként működik. Vajon
Binky Bowles – Annie elmosolyodott, valahányszor e névre
gondolt – talál-e olyan bicskás erőszakoskodót, akire ráillik
az áldozatok személyleírása és akit nem érdekelt a felláció?
Talán attól félt, hogy leharapják neki? Ezzel aztán vége is
lett volna az üzelmeinek egyszer s mindenkorra. Meg is
érdemelte volna.
Kevés az adat, gondolta Annie.
Újraolvasta a panaszfelvételi jegyzőkönyvet, jegyzeteket
készített és felvázolt egy újabb táblázatot; ezt is beadja
majd a gépnek Binky és a gép precízebb kiértékelést fog
készíteni, mint amilyent ő maga tudna.

Név szül.hely foglalkozás isk.végzettség

klub és szervezet hobbi,sport
 Louis Washington htb 2 év főisk.
Catolic Daugthers YWCA tûcsipke, tenisz
Carmody

Blanca Mayaguez htb 2 év

középisk. - hímzés, tánc,
gitár
Diaz Porto Rico

Patricia helybéli egyetemi

bölcsészdiploma, Harvard Club hegedû,
utazás, úszás
Ryan hallgató Irodalomtud.
Doktorá- Calm’s Point
tusra készül
szimf.zenekar

Vivienne Reims fordító

franciaszakos Alliance des Femmes sízés
Chabrun Franciaország
bölcsészdiploma Francaises

Angela helybéli htb

bölcsészdiploma YWCA League Women
aerobic, tenisz, kor-
Ferrari doktori fokozat
Voters,Cserkész Szövetség csolya, fotóbarkácsolás

Terry Columcia S.C. postahivatalnok érettségi

- teke
Cooper

Cecily Kingston ht alkalmazott elemi

iskola - -
Bainbridge Jamaica

Mary Long Beach munkanélküli

bölcsészdiploma InterPids Club utazás,
fotó
Hollings Kalifornia kor. ut.ügynök

Tökéletes vegyes felvágott, gondolta Annie.

Háziasszonyok, diákok, egy adminisztrátor (postai), egy
háztartási alkalmazott, egy fordítónő meg egy hajdani
utazási ügynök, aki jelenleg tartásdíjból él. Három
idevalósi, a többi szerte mindenünnen. Iskolázottság az
elemitől a tudományos fokozatokig. Ami pedig a klubokat
és a társadalmi szervezeteket illeti ... Istenem, micsoda
pompás teremtés lehet ez az Angela Ferrari is!
Harmincnégy éves, két gyermek anyja, s volt ideje kihar-
colni a doktorátust, s amellett annyi társadalmi aktivitást
fejt ki, mint egy hangyaboly! Ez a Janet Reilly meg
tizenkilenc éves, elsős a főiskolán és máris annyi iskolán
kívüli tevékenységbe kapott bele, hogy az egész első
évfolyamnak elég lenne. És ez a disznó ilyen nőket
erőszakol meg. Janetet kétszer, Angelát négyszer kapta el –
azaz várjunk csak! Angela volt az, aki a negyedik eset
elkövetőjét másként írta le: huszonegy éves, 179 centi, 70
kiló, szőke haj, zöld szem, fegyver nélkül. Lehet, hogy
Angela hisztériát kapott már negyedszerre? Vagy egy másik
szarházi döntött úgy, hogy kihasználja azt a tényt, hogy ezt
a nőt már többször megerőszakolták? Ha egyszer egy üzlet
beindul ...
Újra szemügyre vette a listát.
Lois Carmody: négyszer erőszakolta meg egyazon férfi.
Blanca Diaz, negyvenhat éves háziasszony, négy gyerekkel:
háromszor. Patricia Ryan: háromszor. Vivienne Chabrun:
háromszor. Angela Ferrari: háromszor ugyanaz és még
egyszer más. Cecily Bainbridge: kétszer. Mary Hollings:
háromszor. Janet Reilly: kétszer.
Miért mindig ugyanazokat a nöket?
Miért ?
Újra kézbe vette a panaszfelvételi jegyzőkönyvet, ihletet
keresve. Mindegyik nőt éjjel erőszakolták meg. Mary
Hollings, amikor harmadszor esett áldozatul – a tulajdon
lakásán ezúttal –, szintén éjjel szenvedte el sérelmét, noha
tulajdonképpen már másnap reggel volt, október 7-e, péntek
hajnal. Annie megnézte, mit lehet megtudni erről a Maryről.
Az első bejelentett erőszak időpontja június 10, péntek. A
második: szeptember 16, szintén péntek.
Bizonyára véletlen.
Lássuk akkor Janet Reillyt.
Először szeptember 13-án, kedd éjjel fogták meg. És újra
megerőszakolták alig egy hete is, október 11-én – szintén
kedden!
Csigavér. Nyugi, mondta magának Annie. Csak
higgadtan. Vegyük szépen sorra őket. Irjuk ki a szereplő
nők dátumait a panaszfelvételi jegyzőkönyvekből. Kéne egy
naptár, hol a fenében van egy naptár?
Kihúzta az íróasztal felső fiókját, összetúrta naptárt
keresve, s talált is egyet, de az tele volt már firkálva; akkor
kinyitotta a noteszát, melynek elején ott volt üresen az idei
és a jövő évi naptár. Fogta a noteszt és átvitte a helyiség
sarkába, a sokszorosítógéphez és lehúzott tizenkét példányt
az ez évi naptárból – egyet-egyet minden sértett számára és
hármat tartalékba. Akkor visszavonult az íróasztalhoz.
Kilenc naptárra felírta egy-egy sértett nevét és aztán, a
panaszfelvételi jegyzőkönyvek alapján, bekarikázta a
megfelelő dátumokat.
Annie tétovázott. Az imént bekarikázott három dátum azt
a férfit indikálta, akit Angela mindháromszor ugyanúgy írt
le. A másik férfi, akinek egészen más a személyleírása,
június 28-án hajtotta végre a bűntettet. Annie ezt a dátumot
x-szel jelölte a naptárban.
Fogott egy tiszta lapot, felírta mind a kilenc nevet és a
naptári bejegyzések alapján összeállított egy új listát.
Lois Carmody: március 7., április 4., április 25., május 9.
Mind hétfő éjszaka.
Blanca Diaz: március 15., április 12., május 3. Mind kedd
éjszaka.
Patricia Ryan: március 23., április 20., május 25. Mind
szerda éjszaka.
Vivienne Chabrun: március 31., május 19., június 2.
Csupa csütörtök.
Angela Ferrari: április 11., május 30., június 13.,
ugyanazon férfi által. Csupa hétfő éjjel. Június 28-a másik
férfi által. Keddi nap.
Terry Cooper: május 1., június 19. Két vasárnap.
Cecily Bainbridge: május 7., június 4. Két szombati nap.
Mary Hollings: június 10., szeptember 16., október 7.
Három péntek.
Janet Reilly: szeptember 13., október 11. Két kedd.
Annie átnézte a listát.
Rendben. Egy bizonyos nőt csak a hét egy bizonyos nap-
ján. Kétségkívül. De mi a nyavalyát jelentsen ez? Talán azt,
hogy előzőleg kitanulta a nők szokásait? Lehet, hogy
Vivienne Chabrun csütörtök esténként járt a L’Alliance des
Femmes Francaises gyűléseire? Lois Carmody hétfő este
szokott teniszezni? Janet Reilly kedd este énekelt a
kórusban? Ki az ördög tudja?
A naptárakat lapozgatta.
Vivienne Chabrunt először március utolsó napján erősza-
kolták meg, másodszor hét héttel később, május 19-én és
aztán rá két hétre, június 2-án újra. Mindháromszor
csütörtökön. Terry Cooper először május elsején járt pórul,
másodszor hét héttel később, június 19-én. Vasárnap és
vasárnap. Patricia Ryant március 23-án erőszakolták meg,
aztán négy hét múlva, április 20-án, harmadszorra pedig öt
héttel később, május 25-én. Mindannyiszor szerdai napon.
Annie nem tudott rendszert kivenni a dátumokból, amíg
újra elő nem vette az első áldozat, Lois Carmody naptárát.
Az első: március 7. hétfő.
A második négy héttel később, április 4-én, szintén
hétfőn történt.
A harmadik három héttel később, április 25-én, hétfőn. A
negyedik az előző után két héttel, május 9-én, ugyancsak
hétfőn.
Annie újra megnézte a naptárt. Négy hét, három hét, két
hét. Ha még egyszer megerőszakolta volna, már csak egy
hét szünetet tartott volna?
Megnézte Angela Ferrari naptárát.
Április 11-én kapta el először. Négy héttel később, május
9-én kellett volna legközelebb. De nem történt semmi.
Május 9. után három héttel május 30. volt. Hoppá, hiszen
megerőszakolta harmincadikán! Két hét múlva ... Világos!
Június 13-án újabb forduló.
Oké, Annie, csak nyugodtan, nézzük tovább.
Cecily Bainbridge: május 7., szombat az első, a második
négy hét múlva, június 4-én, szombaton. Blanca Diaz,
menetrend szerint: március 15., majd négy hét múlva április
12-én, azután három hét múlva május 3-án, amikor
megsebesítette. Mary Hollings ... ez bizony kemény dió!
Az első eset június 10-én, pénteken történt, azután semmi
szeptember 16. péntekig. Annie számolni kezdte a heteket a
naptárban. Június 10. után négy héttel július 8. volt. Három
hét múlva július 29. Két hét múlva augusztus 12. Egy héttel
később augusztus 19. Ha újra kezdjük a ciklust, augusztus
19. után négy héttel szeptember 16. következett, az a nap,
amikor a nőt meg is erőszakolták. Ezután három héttel,
október 7-én történt a legutóbbi, a harmadik támadás.
 Janet Reillyt először szeptember 13-án, másodszor ponto-
san négy hét múlva, október 11-én kapta e1.
Ez bizony szabályos ismétlődés: négy hét, három hét, két
hét. De hogy vág ez egybe Vivienne Chabrun, Terry Cooper
és Patricia Ryan látszólag szabálytalan időpontjaival?
Vivienne Chabrun első esete március 31-én történt. Négy
héttel később április 28. volt. Nincs bekarikázva. De három
hét múlva, május 19-én megerőszakolta és június 2-án két
hét múlva újra!
Megy ez, Annie!
Terry Cooper: május 1., négy hét múlva, május 29-én
semmi, de ezután három héttel megtámadta. Június 19-én.
Gyere, Patricia! – biztatta magát Annie és elővette az utolsó
naptárt.
Patricia Ryan: március 23., majd négy hét múlva, április
20-a a második alkalom. Három héttel később, május 11-én
semmi. Viszont május 25-én, két héttel május 11. után
ismétlés.
Lehet, hogy nem számított, ha a szünet olyan hosszú,
mint ...
Vagy lehetséges, hogy ... ?
Lehetséges, hogy hetes rendszerben akarja megkapni
mindegyiket és nem számít, mennyi idő telik el egy nőnél
két támadás között, de egy héten csak egyszer kapja el?
Miért van mindegyik nőnek külön napja? Lehet, hogy a
rohadék mindegyik áldozatának külön naptárt dolgozott ki?
Egészen addig ismétli a támadásait, amíg meg nem
ismétlődnek az intervallumok: egy, két, három és négy hét?
Mindegyiknek annyi jár? Ha kihagyja valamelyik
időpontot, az sem baj. Csak számolnia kell a heteket, hogy
jól kapcsolódjon vissza a ciklusba.
De hát miért?
Miféle sötét vicc ez?
 Annie fogott egy utolsó naptárt, rávezette az összes
dátumot és ráírta a tetejére: “Összesítés”.
A rajtaütések márciusban kezdődtek, négy történt abban
hónapban, nyolcnaponként egy, a hét egymást követő
napjain. Lois Carmody március 7-én. Blanca Diaz 15-én.
Patricia Ryan 23-án. Vivienne Chabrun 31-én.
Áprilisban újra megerőszakolták Lois Carmodyt, 4-én;
Angela Ferrari újoncként csatlakozott a névsorhoz 11-én;
Blanca Diaz 12-én szenvedte el második sérelmét, Patricia
Ryan 20-án; Lois Carmodyt harmadszor is elkapták 25-én.
Két új áldozat a májusi műsorban. Terry Cooper és
Cecily Bainbridge. Összesen hét akció májusban.
Lázas aktivitás júniusban is – öt menet; Mary Hollings új
lány; Lois Carmody kiesett a naptárból, miután négy
erőszakot szenvedett el négyhetes, háromhetes és kéthetes
időközökkel.
Júliusban és augusztusban semmi.
Pontosabban, semmit sem jelentettek.
Szeptemberben az illető újra megerőszakolta Mary
Hollingsot és felvette Janet Reillyt a tornasorba.
Októberi áldozatok – ez idáig – Mary és Janet. Miért nem
történt semmi július-augusztusban?
Vajon rászáll-e megint azokra, akiket ez idáig csak
kétszer vagy háromszor erőszakolt meg? Négy menet a
célja? Miért éppen négy? Vagy lehet, hogy Lois Carmody
neve is előkerül még?
Túl sok a kérdés, gondolta Annie.
És még a meg nem válaszolt fő kérdés.
Miért éppen ezekkel a nőkkel történt meg?
Miért?

A nyomozószoba októberi csendjében – a nyitott ablakokon

beözönlött a délelőtt arany verőfénye, amely inkább
augusztusinak tetszett, mint októberinek – négy nyomozó
állta körül Meyer asztalát, s hallgatta a kazettát. Ollie
Weeks nem most hallotta először, mégis olyan feszülten
figyelt, mintha kívülről meg akarná tanulni. Meyer, Carella
és Hawes először hallgatta, s mind a hárman a Süket
hangjára próbáltak visszaemlékezni.
A kazettán két ember beszélgetett.
Darcy Welles meg a férfi, akit egyelőre csak Corey
McIntyre néven ismertek.

McINTYRE: A piros lámpa jelzi, hogy be van kapcsolva, a

zöld, hogy megy a felvétel. Úgy. Nos, mehet.
DARCY: Tudja, fura, mennyit gondolkodtam a délutáni
kérdésein. Például, hogy a fenébe emlékezhetnék, hogy
mikor kezdtem érdeklődni a futás iránt? Tudja, mit mondott
anyám?
McINTYRE: Az édesanyja?
DARCY: Igen. Amikor felhívtam. Azt mondta ...
McINTYRE: Felhívta Ohióban?
– Itten mintha egy kicsit ideges lenne, nem – mondta Ollie.
– Psszt! – szólt rá Carella.
DARCY: ... a Sports USA a kis Darcy Wellesszel.
McINTYRE: Szóval örült az édesanyja?
– De még mennyire, hogy ideges, nekem elhihetik –
mondta Ollie. – A kiscsaj felhívja a muterját, hogy
ellelkendezze, kivel volt vacso ...
– Maga most dumálni akar, vagy hallgatni a szalagot? –
förmedt rá Hawes.
– Ugyan má, ez a rész itten úgysem sokat ér – mondta Ol-
lie. – A bátyjáról beszél, meg hogy mekkorákat élvez,
amikor fut ... itt, ni éppen.
DARCY: ... olyan rettentő jó érzés futni. Érti, hogy mon-
dom?
McINTYRE: Értem.
 – A manus tudja, milyen jó futni – kommentálta Ollie. – -
Mindent tud, ami futással kapcsolatos.
– Volna szíves befogni végre a száját? – szólt rá Meyer.
– Dejszen most csak megy a süket szöveg, hozza a pincér
az italt és megkérdi, kérnek-e étlapot. Nna, itt jön, mit
mondtam? A manus egyre csak bólogat, hogy hát milyen jó
futni, hallgassák csak. Csupa igen-igen-igen.
DARCY: ... és a hó minden szemetet és hitványságot
belepne, eltakarna és fehérré, tisztává varázsolna mindent.
Na, szóval ezt érzem én, amikor futok. Mintha egész évben
karácsony lenne. Minden olyan fehér és puha és gyönyörű.
McINTYRE: Igen. Tudom. Akkor lássuk talán az étlapot.
Addig leállítom a magnót.
– Itten most leállítja – közölte Ollie – és majd csak később
kapcsolja be. Az anyag legnagyobb része később is kérdés-
felelet a futásról és a kiscsaj egyszer úgy szólítja, hogy Mr.
McIntyre, pedig az a McIntyre, ez maga szerint L. A.-ben
volt akkor, nem igaz, Steve?
– De – mondta Carella.
– Megjelöltem egy részt, amit muszáj maguknak is meg-
hallgatni, de a többit át lehet ugrani, hacsak nem kíváncsiak
arra, hogy hogyan edz egy futó, aminek szerintem semmi,
de semmi teteje. Előreforgathatom egy kicsit? – kérdezte
Ollie.
És azzal, meg sem várva a választ, lenyomta a
gyorstekercselés gombját. Kevéssel a jelölés után állította
meg a kazettát és most elszórakozott egy darabig a
gombokkal, futtatta a szalagot előre-hátra, amíg meg nem
találta, amit keresett.
– Aha, itt van e. Na, füleljenek.
McINTYRE: Nem is tudom, hogy köszönjem meg,
Darcy. Épp ilyen anyagra vágytam.
DARCY: Komolyan?
McINTYRE: Ha mondom. Nem inna még egy kávét?
 DARCY: Nem. Mennék már inkább. Hány óra is van?
McINTYRE: Háromnegyed tíz.
– Bemondja nekünk a pontos időt – jegyezte meg Ollie. – -
Hát nem aranyos?
DARCY: ... se vettem, hogy így elszállt az idő. Át kell
néznem még a pszichológiaanyagot.
McINTYRE: Ha megengedi, hazaviszem.
– Na most – mondta Ollie.
DARCY: Nem, nem, jó lesz ...
McINTYRE: A kocsim a sarkon túl van, a Jeffersonhoz
közel. Egy parkolóházban. Elsétálhatnánk odáig ...
DARCY: Nahát, hogy maga milyen aranyos.
McINTYRE: Rögtön hozzák a számlát.
– És itt megint leállította a magnót – mondta Ollie.
– Ennyi az egész?
– Nem. Lesz még. A manus volt szíves megmondani, hogy
hol a parkolóház, azt már nem is lesz nehéz megtalálni, mi?
A sarkon túl, a Jeffersonhoz közel. Hány garázs lehet arra?
– Végigjártunk már vagy egy tucatot – mondta Hawes.
– Na, így már könnyebb lesz. A telefonkönyvet
megnézték, hogy van-e benne Corey McIntyre?
– A városban egy sincs – felelt Carella.
– Szóval akkor nyugatról kölcsönözte, igaz?
– Úgy fest, igen.
– Többé nem fogja használni.
– Miért?
– Hallgassák csak – bökött Ollie a magnó felé. – Mielőtt
megölte a csajt, újra bekapcsolta. Felvételt készített a
bűntettéről. Értjük? Tiszta őrült, nyilván.
A nyomozók figyeltek.
– Itt a kattanás – mondta Ollie. – Most jön.
DARCY: Mondja, fogunk egyáltalán látni valamit abból a
szoborból? Ebben a pokoli sötétségben?
McINTYRE: Van ott lámpa, majd meglátja.
 DARCY: Zseblámpát kellett volna hoznunk.
McINTYRE: Vandálok. De mindjárt lesz egy lámpa,
kissé beljebb.
– Maguk szerint hol lehetnek? – kérdezte Ollie.
– Csitt – szólt Meyer.
DARCY: Jut eszembe, kinek is fogjuk látni a szobrát?
McINTYRE: Jesse Owensét.
DARCY: Tényleg? Itt? Owens tudtommal clevelandi
volt.
McINTYRE: Ismerős név, igaz?
DARCY: Persze hogy. Kenterbe verte az egész világot,
mikor is?
McINTYRE: 1936-ban, a berlini olimpián.
DARCY: Aha, igen, majmot csinált Hitlerből meg a
fajelméletéből.
McINTYRE: Tíz-hatot futott száz méteren; húsz-héttel,
világcsúccsal nyerte a kétszázat és tagja volt a győztes
négyszer százas váltónak is.
DARCY: Nem beszélve a távolugrásról.
McINTYRE: Lám, csakugyan ismeri.
DARCY: No hallja, elvégre futó volnék.
– És most tessék nagyon figyelni – mondta Ollie.
Dulakodás, zihálás, tompa puffanás, kihagyó lélegzet,
még egy puffanás és még egy és most holtra rettent zihálás.
– A szart is kiveri belőle – mondta Ollie. – Azt látni kellett
volna, hogy nézett ki, amikor megtaláltuk ...
És akkor hirtelen egy éles kattanás.
– Mi az? – kapta föl a fejét Meyer –, kikapcsolta a mag-
nót?
– Dehogyis – mondta Ollie.
– Pedig mintha egy kattanást ...
– Jól hallotta. A lány nyaka. Akkor törött el.
Csend a kazettán. Tíz másodperc. Húsz. Gyors léptek.
Másfajta léptek, távolodóban. Kocsiajtó csapódik. Motort
indítanak. És aztán, a motorzajt elnyomva, McIntyre
hangja:
McINTYRE: Helló, fiúk, már megint én vagyok az. Nem
ez volt az utolsó húzásom. De Corey McIntyre-ról nem
fognak többé hallani. Egyelőre viszlát.
Csend.
A nyomozók egymásra néztek.
– Ennyi? – kérdezte Hawes.
– Ennyi – felelt Ollie.
– Mintha azt akarná ez a pasas, hogy megfogják, nem? –
tűnődött Meyer.
– Szerintem is – mondta Ollie. – Különben miért hagyta
volna ránk ezt a kazettát, rajta a parkolóház helyével meg a
tulajdon hangjával, amelyet elővehetünk, ha komoly
gyanúsítottunk lesz? Először is azt kell tennünk ...
– Márminthogy kiknek? – kérdezte Carella.
– Nekünk – ismételte meg Ollie. – Nekem aztán semmi
hülye alak ne tördelje a fiatal lányok nyakát. Nem
szeressem az ilyet. Magukkal fogunk nyomozni ebben az
ügyben.
A detektívek csak nézték.
– Jól el fogunk szórakozni – mondta Ollie.
A detektívek ezt kevéssé érezték vigasztalónak.

A város délutáni lapjának első kiadása fél tizenkettőkor ke-

rült az újságstandokra. Ordított a vastag betűs hír:

A HARMADIK MEGGYILKOLT
DIÁKLÁNY

A cím alatt Darcy Welles fényképe, amint lóg a lámpavason

a nyolcvanharmadik körzetben. A fénykép rövid szövege:
A tizenkilenc éves Darcy Welles, a Converse Egyetem
előséves atlétasztárja lett az Ámokfutó Gyalogkakukk
harmadik áldozata a hajnali órákban. Cikkünk a 4. oldalon.
Ez az újság máskor is olyan neveket adott a gyilkosoknak,
ami megmozgatta az olvasóközönség fantáziáját; londoni
eredetű lap volt, s ott nem újság az efféle
szenzációhajhászás. A rendőrség persze egyáltalán nem
örült ennek. Ezek a frappáns kis elnevezések soha nem
segítettek kézre keríteni a gyilkost; éppen ellenkezőleg,
csak nehezítik a dolgot, hiszen nekik köszönhető, hogy
mindenféle tréfacsinálók írnak vagy telefonálnak a
rendőrségnek, azt állítva, hogy ők a “Dajkagyilkosok”, az
“Örült Szurkálók”, a “32-es Kaliberű Rémek”. És nesze, a
lapok nevet adtak ennek a bűnözőnek is: Ámokfutó
Gyalogkakukk. Pompás név. Csak épp a rendőrség életét
keseríti meg. A 4. oldal cikke gyenge krimiszínvonal volt:
A mai hideg hajnali derengésben a Diamondbacket magába
foglaló 83.körzet nyomozói rátaláltak egy immár
nyilvánvalóan összefüggő gyilkossági sorozat harmadik
áldozatára. Mint az előző kettő, ez az áldozat is fiatal nő
volt. Mint az előző kettő, ez a fiatal nő is főiskolás
futóbajnok volt. Mint az előző kettőnek, neki is eltörték a
nyakát és őt is lámpavasra akasztva találták meg a város egy
félreeső részében. Az Ámokfutó Gyalogkakukk szabadon
garázdálkodik városunkban és maga a rendőrség sem tudja,
hol és mikor fog újra támadni.
A cikk a továbbiakban részletesen megírta Marcia Schaffer
és Nancy Annunziato halálának körülményeit, s aztán
átirányította az olvasót a 6. oldalra, ahol Darcy Welles
életrajzát lehetett olvasni, meg egy interjút, amit a szüleivel
készítettek. A életrajz adatait nyilvánvalóan a Converse
Egyetem nyilvántartásából kölcsönözték. Megírták Darcy
elemi iskolai és középiskolai éveinek történetét, s minden
versenyéről számot adtak, felsorolva persze az eredményeit
is. Az életrajz mellé leközölték Darcy fényképét is,
érettségizős sapkában és talárban. A képszöveg:

A harmadik áldozat, Darcy Welles.

Szüleivel az interjút telefonon bonyolították le, aznap regge

kilenckor, valószínűleg nyomban az után, hogy jelentették
Diamondbackben az akasztott lány kilétét. A riporter, aki
beszélt Robert Wellesszel és feleségével, Jessicával,
megírta, hogy ő közölte velük a gyászhírt, s hogy az ezt
követő öt percben a szülők “csillapíthatatlanul zokogtak” és
“összefüggéstelenül dadogtak”; ámde neki mégis sikerült
megtudnia, hogy Darcy Welles engedelmes és keményen
dolgozó lány volt, aki életét a futásnak szentelte,
mindazonáltal jó osztályzattal végezte el a középiskolát és
“most a főiskolán is” szépen haladt. Amikor a szülők
ráeszméltek, mit mondtak az utolsó mondatban, ismét
könnyekben törtek ki, “eszükbe jutván, hogy leányuk
immár nem főiskolai hallgató, hanem az Ámokfutó
Gyalogkakukk harmadik szerencsétlen áldozata”.
Darcy bátyja, Bosley “Buzz” Welles számítógép-
programozó az IBM columbusi fiókirodájában. A lánynak,
amíg szüleinél lakott, nem voltak állandó fiúbarátai, de
vonzó, népszerű leány lévén, nyüzsögtek körülötte a
mindkét nembéli barátok. Mr. és Mrs. Welles tudomása
szerint Darcynak a főiskolán sem volt állandó udvarlója.
Elmondták a riporternek, hog Darcyt nemrég megkereste a
Sports USA riportere, aki cikket készült írni az ígéretes
fiatal atlétatehetségekről; az interjút aznap csinálták volna
meg, amikor megtörtént a szörnyűség. A szülők nem
emlékeztek a sportiporter nevére. A helybéli riporter ezért,
saját indíttatására, felhívta a Sports USA szerkesztőségét,
ám ott ilyen cikkről semmit sem tudtak.
 “Lehetséges-e ezek szerint – elmélkedett lapja fennkölt
stílusában a riporter –, hogy az Ámokfutó Gyalogkakukk a
Sports USA munkatársának adva ki magát, bizalmába férkő-
zött mit sem sejtő ifjú áldozatának, hogy végrehajthassa
gyalázatos tettét?”
Az tutifix, gondolta Ollie, a cikket olvasva.
Carella mellett ü1t az autóban – tíz perce sem volt még,
hogy elindultak a belváros felé. Hawes egyedül ült a hátsó
ülésen. Nem örült, hogy megszokott helyét Ollie bitorolja;
másrészt Carellát sem irigyelte, amiért olyan közel kell
ülnie Ollie-hoz. Megfigyelte, hogy Carella letekerte a bal
első ablakot. Tövig.
– Ezt hallgassák meg! – mondta Ollie és hangosan olvasni
kezdett. – “Ha valóban ez a helyzet ...”
– Mi a helyzet valóban? – kérdezett bele Hawes.
– Hogy valaki a Sports USA riporterének adta ki magát – -
mondta Ollie és folytatta a felolvasást: – “Ha valóban ez a
helyzet, városunk tanácstalan rendőrsége okuljon belőle. Jól
tenné rendőrségünk, ha figyelmeztetné egyetemeink és
főiskoláink fiatal atlétanőit, gyanútlanul hitelt ne adjanak
azoknak, akik újságírónak vagy riporternek adják ki
magukat.”
Alf Miscolo a 87. körzet iktatójában már legépelt, sőt sok-
szorosított egy körlevelet, amelyet Byrnes hadnagy diktált a
város minden egyeteme és főiskolája számára. A nyomozók
megvitatták, ne küldjenek-e a középiskoláknak is.
– Van még tovább is – mondta Ollie. – Ez a manus itten
hirtelen ráeszmél, hogy hát neki interjút kell készíteni
Apucival és Anyucival, s nem bölcs tanácsokat osztogatni a
rendőrségnek. Na, olvashatom? “Mr. és Mrs. Welles
telefonbeszélgetésünk végén ismét sírva fakadt. Városunk
és az ohiói Columbus között egyazon bánatot zengték a
kábelek, a gyászt, amelyben mindkét szülő osztozik
városunkban, s amely e szavakat visszhangozza: Kerítsétek
kézre az Ámokfutó Gyalogkakukkot!”
– Gyönyörű – jegyezte meg Hawes.
– És a szemközti lapon ott a másik két kiscsaj fényképe –
mondta Ollie. – Úgy lógnak a lámpán, mint szaloncukor a
karácsonyfán. Tele az egész újság ezekkel a kurva
gyilkosságokkal. Még azoknak a New York-i hekusoknak is
közlik a véleményét, akik annak idején a “Sam Fia
gyilkosságsorozattal foglalkoztak és a neves riporter közös
pontokat keres a két bűnténysorozat között. Az a címe,
hogy “Lélektani hasonlóságok”. Nem csodálkoznék, ha
előásnák még a jó öreg Hasfelmetsző Jacket is. Ha ettől
nem ijed meg és húzódik vissza a mi emberünk, akkor
semmitől. Még jó, hogy a szülők nem emlékeztek a nevére,
amit a lányuktól hallottak. Mert ha meg tudták volna azt is
mondani, hát most jól benne lenne a pácban az a jámbor
Los Angeles-i Corey McIntyre.
Ollie félbehajtotta az újságot és a hátsó ülésre hajította. A
lap Hawes térdére s onnan a földre esett.
– Egy kis idő és kidörzsölik azt is – vélekedett Hawes.
– Ezeknek is hekusnak kellett volna menniük – kockáztatta
meg Ollie. – Miért nem lépnek be a Testületbe? Ha viszont
riporterkedni akarnak, akkor, a fene egye meg, maradjanak
a kaptafánál és ne üssék bele az orrukat a mi dolgunkba. A
Haley Street következik, tudja, Carella?
– Tudom.
– Melyik garázsokban jártak már?
– Nálam a lista – mondta Hawes.
– Csak azért, mert hogy az, amit keresünk, rögtön a ven-
déglő után van, a sarkon túl, a Jefferson Street mellett.
– Én azt hiszem, minden parkolóházban jártunk, legalább
ötször öt háztömbnyi területen – mondta Hawes.
– Aha, de lehet, hogy ezt az egyet véletlenből kihagyták,
nem? Mit gondol, Piroska?
 Hawes nem állhatta, ha Vörösnek vagy Piroskának
hívják. Annál a Lefty is jobb. Vagy a Nagyot Fingó Bika.
– Cotton a keresztnevem – mondta szelíden.
– Elég hülye neve van – mondta Ollie.
Hawes titkon igazat adott neki.
– Jobb lesz, ha Piroskának hívom mégis – jelentette ki Ol-
lie.
– Jó – egyezett bele Hawes. – Akkor én meg Phyllisnek
magát
– Phyllisnek? – méltatlankodott Ollie. – Azt meg honnan
szedte? ... Ott egy parkolóhely – vetette oda Carellának.
– Látom – mondta Carella.
– Már csak arra az esetre mondtam, ha mégse látta volna –
mentegetőzött O11ie. – Mert, ugye, aki nem talál meg egy
garázst ugrásnyira a vendéglőtől, az elnézhet egy
parkolóhelyet is, nem igaz.
Carella beállt az üres helyre. Lehajtotta a napellenzőt, s
láthatóvá vált a ráragasztott felirat, amely szerint a kocsi
egy szolgálatát végző rendőré, nehogy valami túlbuzgó
őrszemes rendőr felírja a rendszámát a parkolási díj
behajtása végett. A három nyomozó kiszállt az autóból.
Carella bezárta az összes ajtót. Ismert bizonyos hekusokat a
61. körzetből, akiknek ellopták a járda mellől a kocsiját,
amíg bent jártak egy italbotban, egy fegyveres rablás
körülményeit vizsgálva.
– Hol is vagyunk? – kérdezte Ollie. – Az étterem, ugye, az
Ulster és a South Haley Street sarkán áll?
– Az Ulster és a Bowes sarkán.
– Akkor azt kell tenni, hogy visszamegyünk az étterem
elé, ott lesz a kiindulási pontunk. Akkor elmegyünk a
Jefferson Streethez legközelebb eső sarokhoz és ott
kettéválva, elindulunk jobb kéz és bal kéz felé. Rögtön a
sarkon túl, azt mondták, nem? A Jefferson közelében?
 – Azt mondta az illető, igen – mondta Carella. – De az ,
hogy a sarkon túl, több mindent jelenthet.
– Mi a nyavalyát jelenthet azon kívül is, hogy a sarkon
túl?! Igazam van, Piroska? Vagy igazam van?
Hawes vágott egy grimaszt.
– Ollie – mondta –, én frankón nem szeretem, ha Piroská-
nak hívnak.
– Jobb szeretné, ha Cottonnak hívnám?
– Igen.
– Hát jó, nekem nyóc. De ha olyan hülye nevem lenne
mint magának, hát én azt szeretném jobban, ha bármi
másnak szólítanának, csak Cottonnak nem. Igazam van,
Sztivikém? Vagy igazam van?
Steve Carella hallgatott.
Visszasétáltak a vendéglőhöz.
– Csicsás kis fészek – mondta Ollie. – Ennek a manusnak
tenger pénze lehet, ha ide hordja az áldozatait, mielőtt
kinyírja őket. Na, akkor mehetünk a sarokra. Követnek,
fiúk? Meg akarom mutatni, hogy kell megkeresni egy
parkolóházat.
A garázs nem rögtön a sarkon túl volt.
Hanem egy jó utcányira onnan, s még fél utcányira észak
felé, a Jefferson irányában. Carella és Hawes járt már ebben
a garázsban a gyilkosság napján. Beszéltek is egy kis
parkolóőrrel, egy Puerto Ricó-ival, bizonyos Ricardo
Albaredával. A parkolóőr nem emlékezett semmilyen vörös
ruhás nőre és sötétbarna öltönyös, mogyorószín nyakkendőt
viselő férfira. A nyomozók azt a személyleírást adták meg
neki, amit Hawes kapott a Marino étterem pincérétől.
Albareda azonban így sem emlékezett a párra.
Albareda ma is szolgálatban volt. Elmondta, általában nap-
palos, de most este beugrott a barátja helyett, aki rosszul lett
és hazament. Elmondta a nyomozóknak, az éjjel két órára
ért haza, s reggel nyolcra jöhetett megint dolgozni. Nagyon
fáradt, mondta. S mindezt erős spanyol akcentussal.
– Ide figyelj, fafej – mondta barátságosan Ollie –, ez az a
kurva garázs, ahol ezek voltak, értesz te angolul? Itt voltak
nem másutt, szeretném, ha összeszednéd magad és
próbálnál emlékezni, mert ha nem, szétrúgom a segged,
világos?
– Ha egyszer nem emlékszek, hát nem emlékszek –
mondta Albareda és megvonta a vállát. Ránézett Carellára.
– Tegnap alaposan kikérdeztük – mondta Carella. – Ha
nem emlékszik, nincs mit tenni ...
– Az tegnap volt – vágott közbe Ollie –, ma pedig máma
van. Én pedig Ollie Weeks nyomozó vagyok – fordult ismét
Albaredához – és nekem csak az feleljen nemmel, aki nem
fél, hogy jól megbírságolom, mondjuk azért, mert a járdára
köpött.
– Én nem köpködök járdára – mondta Albareda.
– De hiszen majd ha szájon váglak, szarházi, akkor a
véredet meg a fogadat is kiköpöd a járdára, ami már
egyenlő a kihágással!
– Ide hallgasson, Ollie ... – kezdte volna Hawes.
– Ne avatkozzon bele, Piroska – vetette oda félvállról O1-
lie. – Háromnegyed tíz körül, tegnap este – fordult vissza a
Puerto Ricó-ihoz. – Fiatal lány, vörös ruhában, lehozták a
képét az összes mai lapok, megölték az éjjel, érted már, te
húgyagyú. A manus, akivel volt, dupla olyan idős lehetett és
éppolyan bajusza volt, mint neked, Pancho. Na. Törd a
fejed, te mocsok.
– Nem emlékszek, hogy valakinek olyan bajusza lett volna
mint nekem.
– Hát a vörös ruhás lányra?
– Arra se.
– Hány rohadt lány szaladgált nálatok épp háromnegyed
tízkor vörös ruhában? He? Hol a francba voltál Albareda?
Tán a farkad verted a vécében, egy Playboy-jal a kezedben,
azért nem láttad azt a vörös ruhás nőt?
– Sok nő hord vörös ruhát – védekezett Albareda.
– Micsodaa? Tegnap, háromnegyed tízkor? Tele volt a
környék vörös ruhás nőkkel? Na ne fűzzél, Pancho.
– Nem, nem, nem tegnap. Csak úgy mondtam. Általába.
– Ki volt még itt tegnap? Vagy Puerto Ricó-i létedre egye-
dül voltál, te szerencsétlen idióta?
– Ketten voltunk. Hárman kelletett volna, de ...
– Tudom, tudom, az amigód otthon meresztette a seggit.
Egyszóval ki volt még itt?
– Nem azér voltunk ketten.
– Hanem?
– Hanem mert még egy embernek kelletett volna, de az is
beteg volt.
– Kész járvány, mi? Mi bajotok volt, herpesz? Na, mind-
egy, azt nyögd ki, hogy kicsoda volt veled?
– Aníbal.
– Annabella?
– Aníbal. Aníbal Perez. Állandó éccakás.
– Éccakás, mi, Pancho? Tudod a telefonját?
– Sí, tudom.
– Na, akkor hívjad fel, de szaporán. Mondd meg neki,
szedje az irháját és itt legyen tíz percen belül, mert ha nem,
érte megyek és felhúzom egy lámpavasra!
– Csakhogy messze lakik, Majestába.
– Mondd meg neki, üljön taxiba. Vagy jobb szeretné, ha
meseautóval mennénk érte?
– Hívom már – mondta Albareda.
Perez negyven perc múlva futott be. Nagyon meg volt ré-
mülve. Albaredára sandított, mintegy kérdve, hogy miről
van itt szó, aztán a legrokonszenvesebb hekussal kezdett
szemezni, azzal, aki éppolyan kövér volt, mint ő.
– Mi a helyzet? – kérdezte.
 – Itt voltál tegnap este háromnegyed tízkor?
– Si.
– Beszélj angolul. Amerikában vagyunk, ha nem tudnád.
Láttad ezt a két barátomat tegnap, amikor kérdezősködtek?
– Nem.
– Ö fent volt, mikor az urak jöttek – szól közbe Albareda.
– Amatőrmunka – jelentette ki Ollie, Carellához intézve
szavait. – Nem nézték meg, hogy csak ez az egy manus
van-e szolgálatban? Na jó, Pancho – fordult ismét Perezhez,
elfelejtve, hogy Albaredát is így szólította –, most viszont
idelent vagy és mink most akarjuk megtudni, láttál-e tegnap
este háromnegyed tíz tájban egy negyvenéves forma
manust, barna hajút, barna szeműt, a bajusza olyan volt,
mint a cimborádé itten, meg egy vörös ruhás fiatal nőt?
– Sí.
– Megmondtam, hogy angolul ugassál. Láttad őket vagy
sem?
– Láttam őket.
– Egy tizenkilenc éves fiatal lányt? Vörös ruhában?
– Igen.
– Meg a negyvenéves manust, barna ru ...
– Igen.
– Nna, így talán jutunk is valamire – mondta Ollie. – Mi-
lyen kocsija volt a manusnak?
– Nem emlékszek – mondta Perez.
– Nem te hoztad elő nekik a kocsit?
– De én.
– Nahát akkor. Milyen kocsija volt?
– Nem emlékszek. Sok kocsi van itt. Én viszem fel őket és
hozom le őket, de honnat tudjam, milyen volt ez a kocsi
vagy az a kocsi?
– Ha velem beszélsz, Pancho, leszel szíves több tisztelettel
szólni, megértetted?
– Igen, uram.
 – Nna. Mindjárt más. Szóval nem emlékszel, milyen kocsi
volt, mi?
– Igen. Azaz nem.
– Kis kocsi volt? Nagy volt? Milyenféle volt?
– Nem emlékszek.
– Tele a tököm veletek. Még két ilyen fatökű Puerto Ricó-i
barmot! Hol vannak a nyugtáitok?
– Mi?
– A nyugták, a nyugtáitok? Hiába várod, hogy spanyolul
brekegjek itt neked, ez itten az Egyesült Államok!
– Puerto Rico is az Egyesült Államok része – jelentette ki
méltósággal Perez.
– Azt te csak hiszed – torkolta le Ollie. – Na, idefigyelj.
Amikor bejön egy manus parkolni, adtok neki egy jegyet,
nem igaz? Ráírjátok a rendszámot a jegy mindkét felére,
nem? Akkor kettétépitek és az első részt visszakapja a
manus, arra adjátok ki majd a kocsiját. Világos? Idáig még
érted? Szóval a jegy egyik felét megkapja a manus. Nna. A
másik felét, a felsőt pedig bedobjátok egy dobozba és mikor
a manus visszajön, egyeztetitek a két fél jegyet, ami a
manusnál maradt, meg a nyugtát és abból tudjátok, hogy
melyik emeletről kell előhozni a kocsiját. Na. Szóval hol
tartjátok a parkolójegyeket, a nyugtákat?
– Jaaa? – mondta Perez.
– Leesett a fatantusz? – érdeklődött Ollie. – Valahol meg-
őrzitek őket, nem?
– A pénztárban, igen. A tegnap éjjeli jegyeket kérdi, nem?
– Igen-igen. Le is bélyegzitek azokat a jegyeket, nem? Rá-
nyomjátok az érkezési meg a távozási időt, igaz? Na, látni
akarom a jegyeket, olyan jegyet keresünk, amelyiken nyolc
óra körüli az első bélyegzés és háromnegyed tíz a második.
Egyszerű, nem? Igaz, hogy a barátaimnak ezt már tegnap
meg kellett volna csinálniuk, de hát jobb későn, mint soha,
nem igaz? Na, hoci a jegyeket.
 – A pénztárosnál vannak. A kasszában.
A pénztáros fekete lány volt, húszas évei vége felé. Felné-
zett, amikor a nyomozók beléptek a pénztárba. Ollie
ráhunyorított Carellára és így szólt: – Helló, aranyoskám.
– Nem vagyok az aranyoskája – utasította rendre a lány.
– Azt akarja mondani, hogy nem az én kis
csokoládémókusom?
– De kérem, mi lesz itt?
– Rendőrség, kisasszony – mondta Hawes és elővette a jel-
vényét. – Feltételezésünk szerint ...
– Adja szépen ide a tegnap éjszakai jegyeket – vágott
közbe Ollie. – Mindet, amivel nyolc körül vagy kicsivel
nyolc előtt érkeztek és valamivel tíz előtt távoztak.
– Nincsenek időrendbe szedve a jegyeink – mondta a
pénztárosnő.
– Hanem? Milyen rendbe vannak szedve?
– Sorszám szerintibe.
– Na jó – mondta Ollie –, szedje elő akkor az összeset, át
kell néznünk mindet.
– Itt? – kérdezte a lány. – Nekem itt dolgoznom kell.
– Nekünk is – mondta Ollie.
És dolgoztak csaknem két teljes órát. Elosztották egymás
közt a jegyeket, félretették azokat, amelyeken hét-harminc
körüli volt az érkezés időpontja, s ezeket újból előszedve
kiszűrték azokat a jegyeket, amelyeken a távozás kilenc-
negyvenöt és tíz óra közé esett. Végül három, jegyük
maradt, három rendszámmal.
Az első jegyen ez állt: Chev-38L4721
A másodikon: Benz-604J29
A harmadikon: CadSav-WU3200
– A többi alma – jelentette ki Ollie.

Eileen Burke nem szerette a munkáját. Először is, nem

szeretett más lenni, mint saját maga. Másodszor, nem
szeretett egy másik nő lakásában lakni. És harmadszor, nem
szerette ezt az egész maskarádét, mivel emiatt nem
találkozhatott Bert Klinggel. Annie megmondta neki, amíg
Mary Hollings gyanánt működik, ne találkozzanak
Klinggel. Ha a bűnöző meglátja egy ismeretlen férfi
társaságában, csapdára gyanakodna És ennek nem szabad
előfordulnia. Eileen a csalétek. Ha a patkány valami gyanús
szagot érez a felkínált sajton, nyilván hogy világgá szalad.
Mary lakása – Eileen megfogalmazása szerint – Peter
Lorre-féle viktoriánus stílusban volt berendezve. Másként
fogalmazva: a lakás inkább Drakula herceg kastélyára
emlékeztetett, csak éppen annak melegét nélkülözte.
Minden fal zöld re festve, éppen arra az árnyalatra, amely a
város minden rendőrőrszobáján megtalálható. A nappali és
a háló padlóján vedlett keleti szőnyegek, amelyek jobb
napjaikban kígyóbűvölők feneke alatt teljesíthettek
szolgálatot. A nappali szoba függönye éppen az a fajta volt,
amit Miss Haversham annyira útált Dickens “Nagy
várakozások” című regényében, noha annyit Eileennek is el
kellett ismernie, hogy azért nem annyira poros, mint a
könyvbéli. A rendetlenség pedig minden képzeletet
felülmúlt – még Eileen Burke képzeletét is.
A rendetlenség ugyanis szándékos volt.
Eileen és Mary, amíg ez utóbbi el nem utazott Long
Beachbe, több napot töltött együtt, hogy Eileen ismerkedjék
Mary lényével és ezalatt megtanulhatta, milyen
embertelenül rendetlen Mary. Talán azért, mert elvált. Vagy
mert megerőszakolták. Akármi volt is az oka, a foka
egyszerűen fantasztikus volt. Eilen, amikor először járt
látogatóban, bugyikat, kombinékat, blúzokat, szvettereket,
pantallókat látott széthajigálva a földön, a kanapén, a
székek hátán, a zuhanyfüggöny rúdján, a komódokon.
Zoknik, harisnyanadrágok, megannyi törött gerincű kígyó,
szanaszét. – Szombaton vagy vasárnap szoktam rendet
csinálni – magyarázta Mary. – Hét közben semmi értelme
bajlódni vele. – Eileen némán bólintott. Azért volt ott, hogy
megtanulja a másik nő stílusát és nem azért hogy bírálja. Ez
az első találkozásuk október 12-én, szerdár délelőtt történt.
Másnap újra találkoztak; Eileen a lakással és Mary
napirendjével ismerkedett. Tizenegyedikén Mary elrepült
Kaliforniába, maga mögött hagyva az eszméletlen
rendetlenséget, amely egy seregre való slampos nőnek is
becsületére vált volna. Eileen szombaton nagytakarítást
csinált.
Ennek már öt napja.
A lakásban szertehajigált ruhadarabok immár a sajátjai.
Eileen több napon át hordta ide őket, bevásárlószatyorban,
mert bőrönddel gyanút kelthetett volna, ha valaki figyeli A
mosogatóban csendesen rothadó mosatlan edényt ő maga
használta. Ámde még csak kedd volt és Mary szombat-
vasárnapig nem szokott rendezkedni vagy takarítani. Ha
valaki figyeli a lakást, fontos, hogy minden olyannak
lássék, mint rég. Már ha csakugyan figyel valaki. Nem lehet
tudni. Eileen mindenesetre remélte, hogy figyelik. Hiszen
azért költözött ide.
A nappali ablakai – ezeken csüngtek Miss Haversham ne-
vezetes függönyei – az utcára nyíltak tizenkét emeletnyi
magasból. Eileen, amint beköltözött, széthúzta a
függönyöket, hogy jobban láthassa az, aki figyeli. Ha ugyan
figyeli. Mindenesetre a másik frontra nyíló hálóba
könnyebben be lehetett lesni. A lécrolettás ablak – magát a
rolettát időtlen idők óta nem takarították – tágas belső
udvarra nyílt, szemközt, húszlábnyira a másik épület,
amelynek ablakaiból vagy tétejéről pompásan be lehetett
látni. Remélhetőleg távcsöve is van a pasasnak, gondolta
Eileen. Remélte, jól megnézi magának az illető, s remélte
azt is, hogy hamarosan elszánja magát a cselekvésre.
Szombaton majd összeszedi a gondosan szétszórt
ruhaneműket, s leviszi az alagsori mosógépek egyikébe.
Vasárnap így tiszta lappal kezdhet. Eileen nem tudta,
mennyi, ideig bírja ezt az iszonytató rendetlenséget. A maga
lakásán olyan spártai rend és egyszerűség uralkodott, mint
egy szerzetescellában.
Félórája sem volt még, hogy – telefonon – elpanaszolta
Klingnek a rendetlenséget. Kling türelmesen végighallgatta.
Hamarosan vége lesz ennek a megbízatásnak is, mondta az-
tán. Hiányzik neki, mondta Eileennek. Megkérdezte, Annie
milyen sokáig szándékozik Eileent ebben a lakásban tartani,
s arra kényszeríteni, hogy idegen nő hálóingét viselje az
ágyban.
– Tévedés, a magam hálóingét hordom – mondta Eileen.
– Iigen? És ha szemmel tart a pasas? Látva az idegen háló-
inget, majd biztosan ezt mondja magában: ahá, szóval
valami csalót dugtak nekem oda!
– Miért? Mary vehetett éppen egy-két új hálóinget, nem? –
érvelt Eileen. – Ugyis egész délelőtt csak vásárol. Egészen
déli tizenkettőig. Mary kilenckor kel, Mary két órát tölt a
zuhanyozással és az öltözködéssel. Ez a Mary bizony ilyen.
Azt ne kérdezd, hogy miért tart neki két óra hosszat a dolog,
de tény, hogy addig tart. Amikor engem riaszt éjjel a
hadnagyom, tíz percen belül az utcán vagyok, frissen és
üdén, mint egy viaszos héjú ropogós alma.
– Lám, milyen ötletes új hasonlatok – dicsérte meg Kling.
– Te meg mit vagy olyan nagyokos! Na, elég az hozzá,
hogy Mary tizenegykor megy ki mindennap az utcára és
egyig egyfolytában vásárol. Négy áruházat jártam be ma
délelőtt is, Bert. Majdnem vettem is neked egy rettentően
szexis alsónadrágot.
– Mi az hogy majdnem? A majdnem ajándék nem ajándék.
– Tudod, arra gondoltam, ha figyel az illető, szöget üthet a
fejében, hogy én férfifehérneműt vásárolok.
– Láttad a pasast?
 – Ez idáig nem. De az az érzésem, hogy a közelben ólálko-
dik.
– Az meg milyen érzés?
– Hát az csak olyan. Megérzés. Amikor ebédeltem – Mary
mindennap pontban egy órakor ebédel, pontosabban minden
hétköznapon. Mert szombaton nem állítja be a vekkert,
alszik ameddig fel nem ébred. Vasárnap dettó.
– Mi lenne, ha átszivárognék szombat reggel? Megjátsza-
nám, mondjuk, a vízvezetékszerelőt.
– Jó ötlet – örült meg Eileen. – Az én vízvezetékemre rá is
férne egy kis karbantartás, gondolhatod. Szóval, na, ebéd
közben ...
– Na?
– Az az érzésem támadt, hogy ott az illető.
– Az étteremben?
– Mary nem jár étterembe. Hanem afféle vegetáriánus-
bisztrókba. Amennyi hülye kelbimbót ettem én a múlt héten
is ...
– Szóval hogy ott volt a pasas?
– Nem is tudom. Mondom, csak úgy éreztem. Tele volt a
bisztró, főként nőkkel, de volt vagy hat férfi is és közülük
legalább háromból kinéztem, hogy ő az. Már ugye, a
személyleírás alapján, amit a kárvallottaktól kaptunk. Fehér,
harmincas, 180 magas, erős, barna hajú, kék szemű,
különös ismertetőjel nélkül.
– A fél városra ráillik – jegyezte meg Kling.
– Nekem mondod?
Hosszú csönd.
– Van egy nagy ötletem – mondta akkor Kling.
– Az illetővel kapcsolatban?
– Nem, hanem velünk.
– Hóha!
– Kíváncsi vagy rá?
– De mennyire.
 – Miért nem zuhanyozol le ...
– Hmm.
– ... veszed fel a hálóinged ...
– Hmm.
– ... és bújsz be a jó meleg ágyikódba ...
– Mary ágyikójába, mármint.
– Maryébe, jó. És akkor majd visszahívlak. Nos?
– Nem akarok még lefeküdni. Még csak tíz óra.
– Na és? Mary, ugye, reggel kilenckor kel fel minden
munkanapon. Egyébként is nem azt mondtam, hogy aludjál,
hanem csak azt, hogy feküdj le.
– Aha, aha, sejtem már – mondta Eileen. – Egy jó kis
obszcén telefonbeszélgetésre készülsz, mi?
– Hát, én nem éppen obszcénnek hívnám ...
– Hanem minek, te mocskos fantáziájú vénember?
– Mocskos, az stimmt. De vén azért még nem vagyok.
Szóval hogy tetszik?
– Nagyon. Hívj egy félóra múlva.
– Még hogy félóra múlva? Nem azt mondtad az imént
hogy ha a hadnagyod hív, tíz perc alatt készen vagy minde-
nestül? Mi a fenét akarsz csinálni félóra hosszat?
– Ha obszcén telefon van a láthatáron, be kell parfümöz-
nöm magam egy kissé – mondta Eileen és letette a kagylót.
A zuhany alatt állt, mikor újra megszólalt a telefon.
Meglepődött, Bert nem hívja öt perc múlva, amikor
félórában állapodtak meg. Hadd csörögjön, gondolta. Hát
csörgött is. És csörgött és csörgött. Eileen elzárta a csapot,
fürdőlepedőt csavart maga köré és átment a hálóba,
óvatosan kerülgetve a szennyeshalmokat. A nappaliba érve,
a készülék még mindig lármázott. Felvette a hallgatót.
– Halló?
– Eileen, maga az?
Női hang.
– Tessék.
 – Mary Hollings vagyok.
– Nicsak, jó estét – mondta Eileen. – Nem ismertem meg a
hangját.
– Nem zavarom, ugye?
– Épp a zuhany alatt álltam. Ezért vettem fel olyan sokára
a kagylót. Kaliforniából beszél?
– Onnan. Nem lenne szabad, tudom, de ...
– Semmi baj – nyugtatta meg Eileen. – Miről van szó?
– Hát izé ... tizenötödikén kéne befizetnem a lakbért. És az
a helyzet ... hogy ... magammal hoztam a csekkfüzetemet,
hogy kifizethessem, ami számlát utánam küldenek.
– Maga megkérte a postát, hogy küldje maga után a levele-
it – csapott le rá nyomban Eileen.
– Ööö, igen.
Csend.
– Rosszul tettem? – kérdezte Mary.
– Nem, nem, semmi baj – felelt Eileen.
Pedig nem úgy gondolta. Délelőttönként, a napi rutin sze-
rint, ahogy Marytöl tanulta, lement a levélszekrényéhez, s
meglepetve tapasztalta, hogy Mary mindig silány postát
kap, magazinokat, szórólapokat, ilyesmit. Levelet,
számlákat, semmit. Eileen furcsállotta, még ha feltesszük is,
gondolta, hogy ennek a nőnek nem írnak soha a rokonai
meg a barátai, számláknak akkor is érkezniük kellene. Most
már megértette a dolgot. Mary intézkedett, hogy küldjék
utána Long Beachbe a postáját, s nyilván kikötötte, hogy
csupán a leveleket meg a számlákat. Ámde ha az elkövető
régebb óta figyeli Maryt, láthatta akkor is, amikor elment a
postahivatalba. És ha utánament, akkor azt is láthatta, hogy
Mary kitölt egy CIMVÁLTOZÁS feliratú űrlapot.
Egyszóval megeshet, hogy tudja: a nő, aki Mary Hollings
lakásában lakik, nem Mary Hollings! Eileennek ez
egyáltalán nem tetszett. Nőtt és nyúlt és egyre
hosszabbodott a csend.
 Végül Mary szólalt meg: – Úgy emlékeztem, kifizettem a
lakbért, mielőtt elutaztam. Két-három nappal a lejárat előtt
szoktam fizetni. A háztulajdonos cégnek, bizonyos
Reynolds Realtynek.
– Értem – mondta Eileen.
– De csak a kicsi csekkfüzetem vittem magammal, azt,
amit állandóan a retikülömben hordok.
– Aha.
– De a lakbért a nagy csekkfüzetemből szoktam fizetni,
tudja, az a fajta, amelyiknek három csekk van egy oldalán.
– Igen.
– És most nem tudom, befizettem-e vagy sem. Még csak
az kéne, hogy arra jöjjek haza, hogy ki vagyok lakoltatva
vagy mi.
– Aha ... egyszóval ... mi kéne? – kérdezte Eileen.
– Ha tenne egy szívességet ...
– Nos?
– A nappaliban van, nem? Mivel ott a telefon is, ott kell
magának is lennie, nincs igazam?
– De igaza van. Ott vagyok.
És csöpögtetem tele a perzsádat, tette hozzá gondolatban.
– Szóval a telefonasztalban ...
– Igen?
– A jobb alsó fiókban ...
– Igen?
– ... ott kell lennie a nagy csekkfüzetemnek. Amit, ugye,
nem vittem magammal. Merthogy azt hittem, majd mindent
a kicsi füzetből fogok kifizetni.
– Aha – mondta Eileen.
– Megtenné, hogy előveszi a csekkfüzetem, a nagyobbikat
és megnézi benne, hogy kifizettem-e a lakbért? Ha igen,
október 12-13. körül kell lennie. Megteszi, ugye?
– Meg hát, csöpp türelmet.
 Eileen kihúzta a jobb alsó fiókot és megtalálta, ami kere-
sett.
– Megvan – közölte –, hadd nézek bele.
Kihúzta az asztal alól a széket, leült, bekapcsolta az
asztali lámpát és kinyitotta a csekkfüzetet.
– Szóval október 12 vagy 13? – kérdezte.
– Akörül, igen – felelt Mary.
– Október hét – olvasta fennhangon az ellenörző szelvé-
nyeket lapozgatva –, október kilenc ... mondja csak a cég
nevét még egyszer!
– Reynolds Realty.
– Október tizenegy – mondta Eileen. – Október ... itt van,
ni. Október tizenkettő. Reynolds Realty. Hatszáztizennégy
dollár. A nyugtán rajta is van: “Lakbér 10/15.” Egyszóval ki
van fizetve, Mary.
– Micsoda megkönnyebbülés – mondta Mary. – Már tény-
leg attól féltem, hogy zárat cserélnek az ajtómon, vagy mit
tudom én. Hogy hát amikor hazamegyek ... – Habozva
elhallgatott. – Mikor is lesz az? A hazajövetelem, mármint.
Történt-e már valami?
– Semmi a világon.
– Mert, tudja ... a húgom igazán nagyon aranyos és örül,
hogy együtt lehetünk ... de már majdnem egy hete nála va-
gyok, ugye ...
– Tudom.
– És az az érzésem, hogy máris visszaélek egy cseppet a
vendégszeretetével.
– Aha.
– Nem mintha szólt volna egy szót is ...
– Értem.
– De az ember, ugye, megérez bizonyos dolgokat.
– Hát igen.
 – Szóval ... maga szerint még mennyi idő? Úgy értve,
hogy meddig csinálja még ezt? Ha az illető, ugye, nem
mutatkozik.
– Meg kell beszélnem Rawles nyomozóval – mondta
Eileen. – Nem tudom, ő mennyi időre tervezte. Mi lenne, ha
felhívnám holnap valamikor?
– Nagyon jó, de nem kell rohanni. Ne értsen félre, nem fog
kitenni a húgom az utcára, vagy mit tudom én mi. Csak hát
kíváncsi voltam, hogy mégis.
– Meg fogom tudakolni. És felhívom, jó?
– Megvan a Long Beach-i szám?
– Meg, meg, felírtam.
– Hát akkor sok szerencsét – mondta Mary.
– Köszönöm.
– Viszlát.
– Viszlát, Mary.
Kattant a vonal. Eileen visszatette a hallgatót és karórájára
pillantott. Ha nem siet, le fogja késni élete első obszcén
telefonját. Indult is a háló felé, mikor újra felcsörgött a
telefon. Újra az órára sandított. Bert lenne az?
Negyedórával korábban, mint ígérte? Vagy Mary,
megkérni, hogy nézzen utána még valaminek? Elieen
visszament és felvette a kagylót.
– Halló.
– Eileen?
Azonnal felismerte a hangot.
– Helló, Annie! Hogy van?
– Az a kérdés, hogy maga hogy van?
– Vagyok – mondta Eileen. – Mi a helyzet?
– Van egy perce?
– Nem sok – mondta Eileen az órájára nézve.
– Ó ... Tervei vannak ma estére?
– Olyasformán.
 Úgy döntött, nem fogja megmagyarázni Annie Rawles
első osztályú nyomozónak, hogy milyen tervekről van szó.
Igazság szerint maga sem tudta pontosan. Ámde könyveket,
amik ilyenről is írtak, olvasott. Tarkabarka fantáziaképek
rajzottak a fejében.
– A városban fog netán vacsorázni? – firtatta Annie.
– Nem, ma nem mozdulok ki. Tegnap viszont kint voltam.
Megnéztem egy filmet.
– És?
– Semmi.
– Egyedül volt, Eileen?
– Mint a kisujjam.
– Igazán sajnálom, de ...
– Persze, persze, hagyja csak. Hanem felhívott az imént
Mary Hollings ...
– Kaliforniából?
– Onnan. Szeretné tudni, mikor tűnök el a lakásából.
– Talán korábban, mint maga is gondolná – mondta Annie.
– Le akarja fújni az akciót?
– Nem.
– Hanem?
– Rájöttem valamire, ami magát érinti – mondta Annie és
magyarázni kezdte, mire jött rá a számítógépes listából.
Eileen közben az óráját nézte. Automatikusan maga elé hú-
zott egy jegyzettömböt és jegyezgetni kezdte, amit Annie
mondott a négyhetes, háromhetes, kéthetes ciklusról. Eileen
leírta Mary Hollings rajtavesztésének dátumait: június 10,
szeptember 16, október 7.
– Nem lesz jó – szólalt meg. – Június és szeptember között
túl nagy a hézag.
– Igen, de ha az ember a heteket számolja ... van kéznél
egy naptárja?
– Egy pillanat – mondta Eileen és Mary csekkfüzetének az
első oldalára hajtott. – Megvan. Mehet.
 – Számolja velem együtt a heteket, jó? Első erőszak,
június tizedikén. Aztán négy hétre rá, július nyolcadika.
Újabb három hét múlva július huszonkilenc ... tud követni?
– Igen, csak nem értem.
– Rögtön. Újabb két hét és augusztus tizenkettő. Még egy
hét, az annyi mint augusztus tizenkilencedike. Itt van vége a
ciklusnak. Érti-e már?
– Bizony még most sem.
– Nos, akkor figyeljen csak tovább. Augusztus
tizenkilencedikére ráteszünk még négy hetet, az annyi mint
szeptember 16 ... leírta a három támadás dátumát?
– Le. Szeptember 16 a második.
– Pompás. És a harmadik?
– Az október hetedike.
– Azazhogy pontosan három hétre rá, igaz? És ha ehhez
hozzáadunk két hetet?
– Október huszonegy – mondta Eileen.
– Vagyis holnap.
– Maga tehát az hiszi ...
– Hogy mit hiszek ... Nézze, ki tudhatja, hogyan működik
egy ilyen bomlott elme? Lehet, hogy csak úgy találomra és
csak véletlen egyezés, amit én itt felfedeztem. De ha van
rendszere, akkor Mary Hollings az egyetlen, akit
péntekenként szokott megtámadni és holnap péntek és
holnap lesz éppen két hete, hogy utoljára megerőszakolták.
– Egen – mondta Eileen.
– Oda akarok kilyukadni ...
– Értem.
– Legyen holnap nagyon óvatos.
– Kösz.
– Mit gondol, nem kéne egy segítség?
– Azzal esetleg elijesztenénk. Győzni fogom magam is.
– Eileen ... de komolyan, vigyázzon magára.
– Jó, jó.
 – Kése is van.
– Tudom.
– Használta is már ...
– Tudom.
– Szóval tessék észnél lenni. Ha az az alak kést ránt, előbb
lőjön és csak aztán kérdezősködjön.
– Jó – mondta Eileen és akkor elbizonytalanodott egy
csöppet. – Mit gondol, mikortájban fog támadni?
– Ez idáig mindig éjszaka történt.
– Szóval holnap nyugodt lélekkel vásárolgathatok, ebédel-
hetek vegetáriánus kosztot, mehetek múzeumba meg
minden? Annie elnevette magát, de hamar ki is józanodott.
– Igen, de miközben ezt teszi, tessék állandóan résen lenni.
Ha holnap este támadni akar, akkor könnyen lehet, hogy
egész nap kísérgetni fogja.
– Rendben.
– Biztos, hogy nem kér testőrt?
Eileen nem volt biztos benne. Mindazonáltal csak ennyit
mondott: – Nem szeretném elszalasztani azt az embert.
– Nem férfitestőrre gondoltam. Küldhetnék egy-két rend-
őrnőt.
– Ne tegye. Még megneszelné. És éppen a célegyenesben.
– Hát jó. Eileen. De amit mondtam. Ha előveszi a ké ...
– Tudom, tudom – nézte meg újra a karóráját Eileen.
– Sok szerencsét – mondta Annie és bontotta a vonalat.
Másodszor kívánnak ma este sok szerencsét, gondolta
Eileen, miközben visszatette a kagylót. Szükségem is lesz
rá, az egyszer biztos. Rögtön fél tizenegy. Bert pedig rém
hogy milyen pontos ember. Eileen visszament a hálóba,
eltűnődött, vegyen-e hálóinget, aztán inkább csak egy bugyi
mellett döntött. Be akarta húzni éppen a zsalut, amikor
harmadszor is csörgött a telefon. Visszament a nappaliba,
felvette a kagylót.
– Halló?
 – Én vagyok az, kedves – mondta Kling.
– Szia. Én már éppen azon voltam, hogy ...
– Ide hallgass, nagyon sajnálom, de most kaptunk a gép-
kocsinyilvántartótól néhány nevet és címet ezekkel az
akasztásokkal kapcsolatban. Most telefonált a hadnagy,
hogy hát három külön csapatban, egy időben üssünk rajtuk.
– Szóval ... izé ... azzal a dologgal, úgy tűnik, várnunk
kell.
– Nekem is úgy tűnik – mondta Eileen.
– Talán majd holnap este.
– Talán.
– Rohannom kell. Öt perc múlva itt van értem Meyer.
– Oké, kedves. Légy óvatos.
– Te is.
Kattant a hallgató. Eileen is letette a kagylót és
visszament a hálóba. Amikor nyúlt a lécroletta zsinórjáért,
eszébe ötlött, hogy Bert ötlete amúgy sem működött volna,
hiszen a telefon a nappaliban van.
Sóhajtott egyet és leengedte a rolettát.

Leshelyéről, a tetőmellvéd mögül, a szeméhez illesztett táv-

csövön keresztül jól látta, hogy szemközt leereszkedik a
lécroletta, s a hálószobába való belátást hirtelen felváltotta
egy ablakkeretnyi fénynégyszög, éppoly átláthatatlan, mint
a kőfal.
Alkony óta lesben állt. Egész nap követte volna a nőt, de
nem tehette. Csak délután négytől-öttől volt szabad. Még
este sem volt könnyű elszabadulnia, mindig valami ürügyet
kellett keresni. Nem akart tú1 sok este távol lenni, mert a
naptár diktálta estéknek abszolút biztosaknak kell lenniük.
Bármi esnék is azokra az estékre, neki azt kell mondania,
sajnálom, nekem más, halaszthatatlan dolgom van. Másutt
kell lennem. Kifogásait rendre elfogadták. Nem mindig
kérdezősködés nélkül, de előbb-utóbb bevették. Merthogy
olyan eltökélt ember volt. Tudták, ha a fejébe vesz valamit,
nem lehet lebeszélni.
Ezt eddig Mary Hollings is megtanulhatta volna
éppenséggel. Háromszoros leckét kapott. Holnap éjjel kapja
a negyediket. Elég a négy, habár öt még jobb lenne. Ha
ötször el tudná kapni őket, bizonyos lehetne benne, hogy
oda kerülnek, ahová szánta őket. Vajon a lakásán üssön
rajta holnap este is? Inkább ne. Túl kockázatos. Legutóbb is
kicsi híján leesett arról a hülye tűzlétráról. Távozni már a
lakásajtón át távozott, az sokkal biztonságosabb. Leszaladt
a lépcsőn, ki az utcára és ott lógott addig, amíg meg nem
látta a rendőrautót. Szóval megint kihívta a nő a zsarukat.
Ez minden alkalommal kihívja.
Holnap éjjel inkább az utcán fogja elkapni. Más kérdés
persze, ha nem megy ki az utcára. Tegnap moziban volt
késő este, gyalog ment haza; milyen könnyen el lehetett
volna kapni, csak hát a naptár. Anélkül túl gondatlan a
dolog. Ha már tervünk van, ragaszkodjunk hozzá.
Egyébként is túl sokan vannak már. Ha nem követjük a
naptárt, még elvétjük, hogy ki a soros és akkor oda az egész
szépséges terv. Még ha adódna is alkalom, mint tegnap
éjjel, türtőztetni kell magunkat, engedelmeskedni kell a
kalendáriumnak.
Hogy ez a Mary Hollings milyen tevékeny ma este! Úgy
jár-kel a lakásban, mintha alig várná, hogy megtörténjén a
dolog. És talán úgy is van. Nyavalyás álszentek ezek mind.
Mind egyet akar, ugyanazt, de tettetik, mintha egyéb
okokból csinálnák. Meg akarják tisztítani az aktust azzal,
hogy mindenféle fennkölt jelentőséget aggatnak rá. És
másoktól is elvárják ugyanezt. Tagadják, hogy a nemi aktus
egyszerűen eszköze volna egy célnak. Mintha ugyan
igazából nem egészen másként gondolkodnának a
nemiségről; mintha ugyan magányosan nem játszanák el ők
is kisded játékaikat, amiket ő, a férfi, nemegyszer
megleshetett. A gondolkodásuk, az persze tiszta, hanem a
szívük ...
A szív, az, kérem, egészen más. A szív meg az a vágás a
lábuk között. Számít is, hogy mit tart kívánatosnak a fej! A
szívük meg a vágásuk, azok kormányozzák őket igazából.
Ez a Mary Hollings is máma. Anyaszült meztelen mászkált,
a roletta persze felengedve. Pedig hát milyen közel a
szemközti épület? Százan is láthatták. Még csak kukker se
kellett hozzá, hogy lássa az ember a vörös haját, vörösszőrű
muffját meg azt a dinnye mellét. Miss Mary Hollings, aki
női mivolta nevében ellenzi a nemiséget, annak a női
princípiumnak a nevében, amelyet most is közszemlére
tesz. Ott illegette magát a nyitott ablakban, egy szál
törülközőbe csavarva. Aztán átment a hálószobába és felvett
egy bugyit. Aztán a tükör elé állt és hosszasan csudálta
magát, az ablak persze továbbra is nyitva. Aztán vissza
megint a nappaliba – a férfi ismerte a lakás beosztását, járt
már ott.
És a nőt is megtapasztalta már.
Háromszor.
Holnap kapja meg Miss Mary Hollings a negyedik nume-
rát.
Holnap éjjel.

Darcy Welles halálának estéjén, nyolc és tíz óra között, há-

rom autó parkolt a Marino vendéglő közelében lévő
parkolóházban. Byrnes hadnagy úgy határozott, hogy
egyszerre kell mindhárom autótulajdonost meglátogatni. Ha
netán köztük van a gyilkos, félnapos késedelem is végzetes
lehet. De még ha tiszták is mindhárman, este könnyebben
otthon találni őket, mint másnap reggel. Másnap péntek,
munkanap. Ha a vonatkozó urak munkába járnak, könnyen
lehet, hogy reggel hiába csengetnek a nyornozók náluk.
Kérdezősködni kellene az ajtónyitótól és elmenni az illetők
munkahelyére. Egyszóval biztosabb még az este, gyorsaság
fél egészség, sőt aki mer az nyer. Legalábbis így okoskodott
Byrnes hadnagy.
A három csapatba osztott nyomozók közül öten szíveseb-
ben maradtak volna ágyban, mintsem hogy a városban sza-
ladgáljanak valaki után, aki talán a keresett elkövető. “Elkö-
vető”, így mondta Ollie Weeks. Ő volt a hatodik ember a
háromszor kétfős csapatokra osztott társaságban és ő volt az
az egy, aki szívesebben szaladgált éjjel az utcán, mintsem
hogy otthon maradt volna a lakásán, amelyről maga is elis-
merte, hogy egy mocsokfészek. Byrnes hadnagy nem volt
biztos benne, hogy engedélyezheti-e Ollie-nak a részvételt
egy esetleges letartóztatásban. Ollie azonban nem hagyta
magát; rámutatott, hogy a harmadik hullát, nemde, az ő
körzetében találták, tehát teljes joggal vesz részt ő is az
akcióban. – Meg aztán – közölte tapintatosan –, énnekem
jutott eszembe, hogy a garázsban átnézzük azokat a kurva
jegyeket és anélkül hiába feszegettük volna a
gépkocsinyilvántartót, no nem igaz, hadnagyom?
Fél tizenegy körül indultak el a nyomozók a város
különböző pontjai felé. Carella kifogta: Ollie Weeks az ő
partnere lett. Titkon égnek is emelte a tekintetét, amikor
lefelé mentek a lépcsőn. Odalent jelzés nélküli szedán várta
őket. Ollie egész takarosan volt öltözve. Már persze
magához képest. Skótkockás rövid kabátot viselt
vadászkalappal; az idő, mely oly enyhe volt eddig, hűvösre
fordult, mihelyt leszállt a nap; úgy tetszett, vége a hosszúra
nyúlt vénasszonyok nyarának. Carella, akin az volt, amit
még reggel vett fel, fázott egy cseppet, s remélte, hogy a
szedánnak működni fog a fűtése. Nem működött.
A 604J29 rendszámú Mercedes-Benz tulajdonosa alig tíz
percre lakott az őrszobától. Henry Lytell volt a neve.
– Valahonnan ismerős név – mondta Ollie. Ő vezetett. Ca-
rella, mellette, a tenyere élével ütögetve a fűtőberendezést
próbálta valahogy működésre bírni. – Magának nem
ismerős? Henry Lytell?
– Nekem nem. Franc ebbe a fűtésbe! Feladom.
– Vehetnének maguk itten a 87-esnél egy-két új kocsit,
hallja.
Carella morgott valamit, felhajtotta a sportzakója
gallérját és összegubbaszkodott.
– Tudja, én örökké tartok valami plusz ruhát a csomagtar-
tómban, engem aztán nem ér készületlenül a hideg meg az
eső – magyarázta buzgón Ollie.
– Aha – mondta Carella.
– Tudja, mit kelletett volna tennünk? Az én kocsimmal
jönni ehelyett a lepra helyett. Nálunk, a nyolcvanhármasok-
nál csupa új kocsi van, Mercuryk, Fordok. A hadnagyunk,
valahányszor megjövünk valahonnan, maga ellenőrzi, nem-
e esett rajta karcolás vagy mittommi. Mink aztán tudjuk,
mink nyolcvanhármasok, hogy kell élni. Hanem ez a név, ez
a Henry Lytell, ez nagyon ismerős. Nem valami színész ez a
manus?
– Fogalmam sincs – mondta Carella.
– Lytell, Lytell – kóstolgatta Ollie. – Tuti, hogy valakinek
a neve.
Carella nem tette szóvá, hogy mivel Lytell, az valakinek
a neve, nyilván kell lennie valakinek, akit Lytellnek hívnak.
Arra gondolt, milyen szép is lett volna, ha reggel jégert vesz
a ruhája alá.
– Csak ezen a Henryn vagyok fennakadva – mondta Ollie.
– Hogy is szól a cím?
– 843 Holmes.
– Úgy mind Sherlock?
– Úgy.
– Ha telibe találtunk, risztelünk, helyes? – mondta Ollie. –
Mind a két körzet kap a dicsőségből, oké?
– Mi akar maga lenni, rendörkapitány?
 – Jól megvagyok én így is – mondta Ollie. – De ami jár, az
jár.
– Nem fázik? – kérdezte Carella.
– Nem én. Miért, maga fázik?
– Én igen.
– Asszondják, esni fog.
– És attól melegebb lesz?
– Csak úgy mondom.
Hallgattak egy ideig.
– Nem mondta Meyer ezt a dolgomat a “Hill Street
Blues”-zal? – kérdezte meg Ollie.
– Nem.
– Hogy hát be akarom perelni a “Hill Street Blues”-t?
– Nem. Maga fogja beperelni?
– Szerintem kettőnknek kéne. Közösen.
– Nekem is? Miért?
– Nem gondolja, hogy Furillo hasonlít Carellára?
– Nem – mondta Carella.
– Nem gondolja, hogy Charlie Weeks hasonlít Ollie
Weeksre?
– Nem.
– Nem-e?
– Nem. Charlie Weeks Charlie Weeksre hasonlít.
– Szerintem meg a kettő kicsi híján ugyanaz.
– Csak annyiban, amennyiben Howard Hunter ugyanaz,
rnint Evan Hunter.
– Azért az mégiscsak más.
– Vagy ahogy Arthur Hitler és Adolph Hitler ugyanaz.
– Na most maga elpoénkodja itt nekem. Pedig lefogadom,
a világon sincs már Hitler nevű ember. Még
Németországban sincs. Akit úgy hívtak, az azóta mind
megváltoztatta a nevét.
– Hát maga miért nem kér névváltoztatást? Ha izgatja ez a
Charlie Weeks, nevezze el magát Ollie Jonesnek, mondjuk.
 – Tudja mit, inkább Charlie Weeks változtassa meg a ne-
vét. Meg Furillo.
– Nem látok semmi összefüggést Carella és Furillo között
– mondta Carella.
– Maga miért ilyen ideges ma este?
– Nem vagyok én ideges. Fázom.
– Rögtön fogást csinálunk, ez meg itten ideges.
– Honnan tudja, hogy fogást csinálunk?
– Érzem a csontjaimban – mondta Ollie. – Nna, itt va-
gyunk.
Ollie leparkolt egy kombi mellé, hosszában, Henry Lytell
háza előtt. Hatemeletes téglaépület, portás nélkül.
Bementek a kapu alá és végignézték a levélszekrényeket.
– Lytell, H. – betűzte ki Ollie. – 6B lakás. A legfelső eme-
let. Remélem, szuperál a lift. Magának nem ismerős ez a
név? Lytell.
– Nem – mondta Carella. Éppolyan hideg volt a kapualj-
ban is, mint a kocsiban; nyirkos, csontig hatoló, esőt ígérő
hideg.
Ollie megnyomta a gombot a levélszekrények mellé
szerelt csengőtáblán. Jól nekitámaszkodott a gombnak. A
belső ajtó mágneszárja néma maradt.
Maga szerint van gondnoka ennek a kuplerájnak? – vizs-
gálgatta Ollie a táblát. – Van a fenét – jelentette ki és
megnyomta az 5A lakás, bizonyos Nakura csengőgombját.
Azonnal felzümmögött a mágneszár. Ollie betaszította az
ajtót.
– Adjunk hálát Isten kis jótéteményeiért – mondta, s elin-
dult a kis felvonó felé. Megnyomta a hívógombot. Vártak. –
Ezek az öreg lépcsőházak – mondta Ollie. – Olyan rondák
mint a nigger segge.
– Tanácsolnék én valamit – ajánlkozott Carella.
– Na?
– Soha ne társuljon Arthur Brownnal.
 – Miért? Hja, amit az előbb mondtam, azért? Hisz az csak
afféle szólás.
– Brown másként értelmezné.
– A fenét – kételkedett Ollie –, Brownnak jó humora van.
Egyébként is mi van abban, amit mondtam? Szólás és kész.
– Nem szeretem a szólásait – mondta Carella.
– Ugyan-ugyan – veregette meg Carella hátát Ollie. – Na
ne legyen már olyan ingerlékeny, Sztivikém. Fogásunk lesz
hamarosan.
– És ne hívjon engem Sztivikémnek.
– Miért, minek hívjam? Furillónak? Szeretné, ha Furilló-
nak hívnám?
– Steve a nevem.
– Furillónak meg Frank. Az őrmester mégis örökké
Francisnek szólítja. Mi lenne, hogyha Stephennek hívnám,
he? Szeretné, ha Stephennek hívnám, Stephen?
– Azt szeretném, ha Steve-nek hívna.
– Oké, Steve. Szereti a “Hill Street Blues”-t, Steve?
– Nem szeretem a krimit.
– Hol a fenébe van a lift? – mondta Ollie.
– Ne menjünk fel gyalog?
– Hat emeletet? Még csak az kéne.
Végre megjött a felvonó. A két nyomozó beszállt. O11ie
megnyomta a hatodik emelet gombját. Csukódtak az ajtók.
– Amilyen lassan ez az izé mászik, keddig se érünk fel – -
panaszkodott Ollie.
A hatodikon a lifttel szemközti oldalon találták meg a 6B
jelű lakást.
– Jobb, ha kétfelől az ajtófélfához húzódunk – tanácsolta
Ollie. – Könnyen lehet, hogy ez a Lytell a csigolyatörő.
Pisztolya készenlétben volt a jobb kezében.
Carella jobb, Ollie bal felől állt az ajtó mellé. Ollie
becsengetett. Benn csak a csengő harangjátéka, más semmi.
Ollie újból csengetett. Harangjáték. Fülét rászorította az
ajtóra. Semmi.
– Néma csönd és hullaszag – mondta. – Álljon félre,
Steve.
– Minek?
– Mert berúgom az ajtót.
– Azt nem teheti meg, Ollie.
– Ki mondta? – emelte föl Ollie a jobb térdét.
– Ollie ...
Ollie talpa a záron csattant. A zár reccsent egyet, bevágó-
dott az ajtó. A lakásban teljes sötétség.
–Van Itthon valaki? – kérdezte Ollie, s valódi rendőrtartás-
ban, előregörnyedve, pisztolyával legyezve maga előtt a
levegőt, behatolt. – Villanyt! – szólt rá Carellára.
Carella végigtapogatta az ajtó mellett a falat. Megtalálta
és felkattintotta a kapcsolót.
– Rendőrség! – rikkantotta bele a vakvilágba Ollie. – Fe-
dezzen! – mondta Carellának és továbbcsörtetett. Carella az
Ollie előtti térségre szegezve pisztolyát, követte Ollie
mozgását. Mi a fenét csinálok. – gondolta magában. – Hisz
ez törvényellenes! Ollie villanyt gyújtott a nappaliban. Az is
üres volt. A falon nagyméretü olajfestmény, futó férfiatléta,
futómezben és kisnadrágban, mellén a 10-es számmal;
nyújtott léptű vágtában, lendülő karokkal. Mintha annak a
Playboynak dolgozó festőnek a képéröl másolták volna,
hogy is hívják; Carellának nem jutott eszébe a művész neve.
A nappali mindkét végében ajtó, csukva mind a kettő. A
nyomozók szó nélkül szétváltak, Ollie a jobb, Carella a bal
oldali ajtót választotta. Hálószoba volt mind a két ajtó
mögött, ember egyikben sem.
– Kutassuk át – ajánlotta Ollie.
– Nem! – mondta Carella.
– Miért nem?
 – Mert még bejönnünk sem lett volna szabad – mondta és
eszébe jutott a régi vicc: a páciens az utolsó kezelés
végeztével arra kéri a pszichiátert, hogy csókkal búcsúzzék
töle. Még hogy megcsókoljam. Hova gondol! Hisz már
eleve maga mellé feküdnöm sem lett volna szabad!
– Ámde bejöttünk – mondta Ollie. – Itt vagyunk, látható,
nem?
– Illegálisan vagyunk itt – mondta Carella.
– Steve, Steve – csóválgatta Ollie atyai rosszallással a
fejét. Steve, hadd mondok én magának egy tündérmesét,
szereti a meséket, Steve?
– Tudja-e, Ollie, hogy maga most a Férges ...
– Hallgassa meg a mesém, oké? Két becsületes és szorgal-
mas hekus egy este elment egy gyanúsítottnak a lakására.
Történetesen éppen ide, ni. No és mit kell látniuk? Azt,
hogy nem sokkal előttünk ott járt egy betörő és rendesen
feldúlta a kéglit. A hekusok, szorgalmas és becsületes
emberkék lévén azonnal jelentik a betörést az illetékes
őrszobán, bármelyik kurva körzetben vannak is és aztán
dudorászva veszik a kalapjukat. Nos, hogy tetszik, Steve?
Vagy nem szereti a tündérmeséket?
– Dehogynem – mondta Carella. – Mondok én is egyet, jó?
Az én mesém a Férges Fáról szól.
– Hja, persze-persze, a Férges Fa – váltott át Ollie, méltán
a híres W. C. Fields imitációi egyikére. A Férges Fa, igen--
igen-hogyne, ismerősnek tetszik.
– Volt egyszer egy hekus, aki nem tartotta magát a szolgá-
lati szabályzathoz, amikor egy perdöntő bűnjelet, egy
jégcsákányt keresett a csatornában. Addig-addig turkált a
csatornaiszapban, amíg rá nem lelt a véres szerszámra és a
szerszám nyelén ott voltak a gyanúsított ujjlenyomatai;
csakhogy a mi derék hekusunk törvénytelen úton-módon
szerzett tudomást a jégcsákányról, Ollie és a védelem
szépen megnyerte a pert, a gyilkost felmentették és könnyen
lehet, hogy azóta is azzal a jégcsákánnyal öldösi az
embereket. A Férges Fa gyümölcsét akarta megenni. A
Férges Fa Doktrínája, Ollie. Soha nem hallott róla? Mióta is
van a Testületnél?
– Ó, igen, a Férges Fa Doktrínája – adta Ollie még mindig
W. C. Fieidset.
– Házkutatási parancs nélkül vagyunk itt – folytatta
Carella. – Betörtük egy állampolgár ajtaját és illegálisan
tartózkodunk a lakásában. S ez annyit jelent, hogy
találhatunk bármilyen bomba bizonyítékot ...
– Értem én, apám, értem – bólogatott Ollie. –
Mindazonáltal módfelett zavarná-e, ha körülnéznék egy
cseppet? Hozzá persze semmihez nem fogok nyúlni.
– Ollie ...
– Merthogy most bizony azt fogom tenni – mondta Ollie,
immár a saját hangján –, még ha hülyét kap is, Steve, az
idegességtől. Azért jöttünk ide, hogy kiderítsük, van-e köze
ennek a manusnak a gyilkosságokhoz. És ha van ...
– Azért jöttünk ide, hogy kiderítsük, hogy a manus ott par-
kolt-e az autójával ...
– De hisz azt már tudjuk, Steve! Nem azért jöttünk.
– Hanem azért, hogy beszéljünk vele!
– Beszélnénk is, ha itthon volna. De nincs. Nem igaz? Ma-
ga talán látja? Akkor kihez beszéljünk? A négy falhoz?
– A bíróval kellene beszélnünk, hogy állítson ki nekünk
egy házkutatási parancsot. Ennek ez a módja ...
– Fenét. A manusnak az előjegyzési naptárával fogunk be-
szélgetni, hogy megtudjuk, hol van jelenleg és ha megtalál-
juk, majd akkor személyesen beszélünk vele.
– De ha a bíró ...
– A bíró nem fogja megtudni, hogy beszéltünk a manusnak
az előjegyzési naptárával, nem igaz? Megmondtam már,
Steve, amikor idejöttünk, hogy tulajdonképp egy betörésbe
botlottunk és ezt is fogom jelenteni, amikor innent
távozunk. Ámde előbb még körülnézek a manus asztalán,
hátha ott az előjegyzési naptára.
Carella némán nézte Ollie-t, aki az íróasztalhoz lépett és
kihúzta a felső fiókot.
– Na látja – mondta Ollie. – A manus megkönnyíti a dol-
gunkat.
Carellához fordulva felmutatta az előjegyzési naptárt.
– Most pedig szépen felütjük ezt a naptárt októbernél –
mondta oktató hangsúllyal – ... így ni.
– És most megnézzük a mai napot, október 20-át ... lám
csak, lám. Vessen rá egy pillantást, kedves Steve. Ilyen
beszédes naptárat keveset láttam.
Carella odanézett.
Október 6-ára, Marcia Schaffer halála napjára Lytell
beírta a lány nevét, alája pedig az iskoláját, a Ramsey
Egyetemet. Október 13-án be volt írva Nancy Annunziato,
alá pedig ez: Marino. Az előző nap bejegyzése: “Darcy
Welles” és megint, “Marino”.
– Látja ezt? – kérdezte Ollie
– Látom ezt.
– És látja, mit írt be mára?
Aznapra Lytell beírta: “Luella Scott” ...
– Fogadok, hogy nigger lány – mondta Ollie.
... és ez a szó: “Folger”, ami csak a riverheadi Folger
Egyetemet jelenthette.
Ollie becsukta a naptárat.
– Fél óra, amíg odaérünk – mondta. – Húsz perc, ha meg-
tapossuk egy kicsit a gázpedált. Hadd jelentem előbb ezt az
imént felfedezett betörést, aztán olvadjunk innen, mielőtt a
manus ennek a csajnak is eltöri a nyakát.

Amilyen mázlija volt Arthur Brownnak, mindig ő fogta ki

Diamondbacket.
 Valahányszor a körzethatáron túlra vezényelték, az
valamiképpen mindig Diamondbacket jelentette. Brown
szándékos tendenciát sejtett a dologban. A fekete hekusok,
ha át kell lépniük a körzethatárt, menjenek csak a fekete
Diamondbackbe.
Fekete hekusnak nem könnyű az élete Diamondbacken.
Az itteni feketék jó része nem éppen a törvény és a rend
útját járja és ezek, ha meglátnak egy fekete zsarut, közös
ügyük árulóját látják benne. Hogy milyen ügyröl is van szó,
azt Arthur Brown nem értette. Úgy vélte, a környék
becsületes dolgozói, a taxisofőrök, a papok, a
boltossegédek, a levélkihordók, a gyorsírónk, a titkárnők
sem értik, hogy a stricik, a kurvák, a narkónepperek, a tiltott
szerencsejátékot űzők, a betörők, a fegyveres rablók meg a
kis zsebtolvajok szerint milyen ügyet is árul el Arthur
Brown meg a hozzá hasonlók. Arthur csak egy ügyet
tisztelt: próbáljunk olyan jók lenni, amennyire lehetséges
egy ilyen rohadt világban. Diamondback világánál
rohadtabbat keresve sem lehetett volna találni. Arthur
Brown akkor se ment volna oda lakni, ha történetesen
vécépucolással keresi a kenyerét – igazság szerint olykor
csakugyan annak érezte a hivatását.
Megfigyelte az évek során, hogy igen kevés fekete jogász,
orvos, mérnök, építész él Diamondbackben – vagy
legalábbis Diamondbacknek ebben a részében. Ha egy
“befutott” feketének eszébe jutott, hogy Diamondbackbe
költözzön, az a városrész peremén, Sweetloafban keresett
lakást. Ha Arthur Brownnak Diamondbackbe kellett volna
költöznie, Sweetloafban akart volna élni. Sweetloaffal csak
az a bökkenő, gondolta, hogy lakossága kizárólag fekete.
Brown pedig úgy érezte, nagyon nincsen rendjén, ha
bármilyen település lakossága kizárólag ilyen vagy
amolyan. Talán csak Kína a kivétel. Bár még az is
nyomasztotta egy kevéssé. Hogyan tudnak azok a kínaiak
napról napra úgy éldegélni, hogy soha, még véletlenül sem
látnak egy szőke, kék szemű embert? Nem unalmas örökké
fekete hajú, barna szemű emberek közt császkálni? Brown
mindenesetre örült, hogy nem Kínában lakik. És annak is,
hogy nem Diamondbackben. Ámde most mégis itt van, esti
tizenegy előtt tíz perccel, Diamondback kellős közepén és
beszélget egy emberrel, akinek birtokában van a WU3200
rendszámú Cadillac Seville.
Tudta ő is meg Hawes is, amint megkapták a
gépkocsinyilvántartótól a diamondbacki címet, hogy ez nem
az ő emberük. A Marino étterem pincére fehér embernek
mondta a gyanúsítottat. Élnek mármost a Diamondbackben
fehérek is, de csak kevesen, szétszórva. Száz az egyhez volt
a valószínüsége annak, hogy fekete bőrű ember fog ajtót
nyitni nekik. Úgy is lett. Annak pedig ezer az egyhez az
esélye, hogy egy fekete, aki vadonatúj Cadillac Seville-t
vezet Diamondbackben, az vagy narkóval üzletel, vagy
kurvákat futtat.
Willy Bartlett kurvákat futtatott.
A nyomozók pontosan öt percet töltöttek nála. Willy el-
mondta, hogy az este “egy barátnőjét” vitte el a belvárosba
és Brownék tudták, hogy időpocsékolás még ez az öt perc
is, hiszen a pasas bőre színe eleve nem stimmel.
Ha már éppenséggel erről van szó, elmélkedett magában
Arthur Brown, ebben a városban egyetlen fekete embernek
sem stimmel a bőre színe.

Eileen Burke nem tudott elaludni.

Tizenegy óra volt; Mary ébresztőóráját beállította reggel ki-
lencre, s ez azt jelentette, hogy ha elalszik és nem gondol
helyette mindenféle hülyeséget, akkor tíz kerek órát alhat.
Ami korántsem kevés. Ha Bert ágyában aludt, vagy Bert az
övében, jó ha hatórányi alvásra tellett. Ma meg itt fekszik
Mary ágyában és nem tud elaludni; talán azért nem, mert
annyi mindenféle jár a fejében. Például Bert, odakint az
éjszakában, amint kopogtat egy ajtón és az ajtó mögött talán
éppen a gyilkos áll. További lehetőség, hogy az erőszaktevő
meg az ő, vagyis Mary ajtaján fog kopogtatni holnap éjjel.
Egyik gondolat sem ringatta álomba.
Elég nagy pech, hogy Bertnek éppen ma éjszakára adtak
munkát. Bármit akart is művelni a telefonban, Eileen bizo-
nyosra vette, hogy utána könnyen el tudott volna aludni. Ha
igaza van Annie-nak és valóban holnap lesz a nagy nap, ak-
kor bizony ma nem ártana egy nagyot aludni. Csak az volt a
baj, hogy a másnapra gondolva nemigen lehetett elaludni.
Egyfolytában az járt az eszében, nem téved-e Annie azokkal
a dátumokkal kapcsolatban. Egyáltalán van-e értelme ennek
a négy-, három- és kéthetes ciklusnak? Muszáj felkelnem,
meg kell néznem a naptárat, gondolta. Ahelyett, hogy csak
fekszem itt és emésztem magam.
Felkapcsolta az olvasólámpát, visszahajtotta a paplant,
lelépett a padlóra. Igen hideg volt a lakásban. Szép kis
október, egyik nap megsül, másik nap megfagy az ember.
Felvette a pongyoláját, átvergődött a padlón tornyosuló
szennyeshalmok között (szombat délelőtt nagymosás,
gondolta), az ajtó hoz ment és átnyúlva a nappaliba,
felkapcsolta a nappali villanyát.
Az íróasztal lámpáját is felgyújtotta, remélve, hogy a
fiókban talál egy nagyobb és könnyebben olvasható naptárt,
mint ami Mary csekkfüzetében van, a “nagyobbikban”,
ahogy Mary nevezte. De nem talált egyebet, mint egy kis
kártyanaptárt, egy vegytisztító szalon címével. És az is
tavalyi. Kihúzta a jobb alsó fiókot, újra előhalászta a
csekkfüzetet és fellapozta a naptárt az elején.
A jegyzetek, amiket az Annie-val való beszélgetéskor
készített, ott voltak még az asztalon. Átírta a dátumokat a
naptárba, magában számolva a heteket. Annie-nak
szemlátomást igaza volt. Ha eltekintünk a nyári szünettől
(ejnye, július augusztusban miért nem ténykedett a
barátunk?), a séma világos volt. Holnap péntek, 21-e és ha
az illető úgy működik, ahogy kisütötték, akkor Mary
Hollings újra vendéget várhat. Eileen, puszta érdeklődésből,
kikereste a füzetkében azokat a csekkszelvényeket,
amelyeket Mary azokon a napokon töltött ki, amikor
megerőszakolták.
Június 10. Mary igen aktív volt, sok számlát fizetett ki,
plusz az a mindennapos vásárlás. Áruházak a város minden
pontján, telefonszámla, villanyszámla – Eileen tíz csekket
számolt össze arra az egy napra. Akkor megkereste
szeptember 16-át.
Mozgalmas nap volt az is; ez a nő ontja a csekkeket, nyil-
ván hatalmas tartásdíjat kap. Kitöltött csekk a Reynolds Re-
altynek (elkéstél egy kissé, Marykém: tizenötödikéig kell
lakbért fizetni!), színházbérlet egy Quarter-beli színházba,
tekintélyes összegű csekk egy A. I. M. nevű szervezetnek
(HOZZÁJÁRULAS), egy csekk az Albert Vegytisztítónak
(akitől a múlt évi kártyanaptár származik), egy csekk a
Takarékpénztárnak (MEGÚJITVA – ÉRTÉKMEGÖRZÖ
FIÓK), egy csekk az American Expressnek, egy a VISA-
nak, kész.
Mi a fene lehet az az A. I. M.? Mintha a polgárok
fegyverviselési jogáért küzdő társaság vagy mi lenne.
Vigyázz, Kész, Tűz! Lehet, hogy ez a Mary fegyverbuzi?
Még ilyet? Támogassuk a helyi fegyveres csoportot, tegyük
könnyebbé a zsebtolvajok életét. A. I. M. Mi lehet?
Agyafúrt Idegbetegek Menhelye? Vagy Absztinens
Igazhitűek Mecsete?
Eileen vállat vont.
Október 7-én Mary csak hat csekket írt meg, kettőt két
áruháznak a városban (na persze), egyet a Bowler Art
Múzeumnak (újabb HOZZAJÁRULÁS), egyet a Raucher
Rádió-Tv szerviznek, továbbá egy csekket 5 dollár 75
centröl, amely Lombino’s Best Pizzának fizetendő. (Pizzát
hozatott volna aznap éjjel? És csekkel fizetett a
kifutófiúnak?) És végezetül kemény 1650 dollár egy
bizonyos Howard Moscowitz részére. TISZTELETDIJ,
hirdette az összeg rendeltetése.
Jó, de mi az az A. I. M.?
Eileen gyűlölte a rejtélyeket.
Visszalapozott a csekkfüzet elejére. Talán máskor is
adományozott már Mary ennek az A. I. M. nek. És talán
kiirta valahol a szervezet teljes és becsületes nevét.
Alultáplált Iszákos Műlovarnők? Aljas Istenverte
Mazochisták? Az Istenit Mary?
Mary háromszor fizetett az A. I. M.-nek az elmúlt évben.
Januárban száz dollár. Ötven dollár márciusban.
Szeptember 16-án, második rajtavesztésének napján újabb
ötven dollár. Nyilván a negyedévenkénti gyűjtésnek
megfelelően. Hogy a rövidítés (ha ugyan az volt) mit jelent,
arra nézvést semmi eligazítás. Minden csekkszelvényen
csak ennyi állt: - A. I. M. - HOZZÁJÁRULÁS.
Eileen ásított.
Ez jobb volt, mint a kerítésen átugráló bárányokat
számolni, gondolta.
Isola telefonkönyve ott feküdt a telefonkészülék mellett.
Eileen maga elé húzta, föllapozta az A betüt, s ujjával
kereste a címeket:
A-I Könyvesbolthálózat ...
A-I Rendszerek ...
AIC Nyomozóiroda ...
AID Fotó ...
AIG Ltd ...
AIHL Fogtechnika ...
A. I. M ...
Megvagy, gondolta és kimásolta egy darab papírra:
A. I. M.
 032 Hall Avenue
388-7400
Itt van a városban, gondolta. Meg kéne kérni Annie-t,
hogy járjon utána. Három hozzájárulás ugyanannak a
szervezetnek. Még fontos is lehet.
Újra ásított.
Eloltotta az asztali lámpát, eloltotta a nappali lámpáját,
visszament a hálószobába. Pongyoláját az ágy végébe tette,
bebújt a paplan alá és elgondolkodott egy percig. A. I. M.
Aludj, biztatta meg magát. Aludjál. Morfeusz, hol vagy? A.
I. M. Altass Istenem, Morfeusz? Eileen álmosan nyúlt az ol-
vasólámpa kapcsolójáért.
Tíz perccel múlt tizenegy a vekker tanúsága szerint.

A 28L4721 rendszámú Chevy Citation tulajdonosa Majestá-

ban lakott. Meyer és Kling negyven perc alatt ért oda az őr-
szobáról. Kling az órájára pillantott, amikor leparkoltak az
épülettömb előtt, amelyben Frederick Sagel lakott.
Tizenegy óra tizenkét perc. Tizenegy-tizenhét lett, mire
bekopogtak a harmadik emeleti lakás ajtaján. – Ki az? –
sipított egy női hang, hallhatóan riadtan. Ebben a városban,
ha este tíz után kopogtatnak rá az emberre, az könnyen
rosszat jelenthet; például a gyerekekkel történt valami.
– Rendőrség – mondta Meyer. Fáradt volt, nehéz napot tu-
dott maga mögött. Semmi kedve sem volt egy idegen ajtón
kopogtatni, pláne ha egy gyilkos leselkedik mögötte.
– Kicsoda? – kérdezte hitetlenkedve a nő.
– Rendőrség.
– Izé ... csepp türelmet, jó? – Kling az ajtóhoz szorította a
fülét. Meghallotta a nő színpadias suttogását: – Freddie, a
jard. – A férfi pedig, feltehetően Freddie, feltehetőleg
Frederick Sagel, így reagált: – He?
– Jesszum-pepi, hadd vegyek fel valamit – mondta Sagel.
– Öltözik – világosította fel Kling Meyert.
 – Aha – mondta Meyer.
Sagel, már ha csakugyan ő volt, fürdőköpenyt viselt a pi-
zsamája felett. Huszonöt éves forma, gondolta Meyer,
kövérkés kis ember, alacsony, vékony, feje kopasz, szeme
barna. Meyer részvétet érzett iránta kopaszságáért; ő maga
parókában volt. De csak rá kellett pillantani, hogy lássák:
még ha Sagel is, a tettes semmiképpen sem ő, mert a
Marino pincére egészen másfajta embert írt le.
Mindazonáltal feltették a rutinkérdéseket, hátha tévedett a
pincér.
– Frederick Sagel? – kérdezte Meyer.
Igen.
– Bejöhetnénk egy percre? – kérdezte Kling.
– Minek?
A lakásban, Sagel mögött, meglátták az asszonyt is,
feltehetőleg azt, aki kiszólt, amikor kopogtattak;
feltehetőleg Sagel feleségét: pongyolában volt és halkra
csavarta éppen a tévét. Csavarók voltak a hajában: ezért
gondolta Meyer, hogy Sagel felesége és nem a barátnője.
– Volna néhány kérdésünk, ha ugyan nem ellenzi – mond-
ta Kling.
– Miről? – állta el Sagel a bejárást, lecövekelt, mint valami
felháborodott angol, aki kész utolsó leheletéig védeni száz-
szorszent kastélya küszöbét.
– Arról, hogy hol járt tegnap este – mondta Meyer.
– Mi?
– Kényelmesebb lenne, ha beengedne minket – mondta
Kling.
– Hát ... miért is ne – lépett végre oldalt Sagel.
Amint betették a lábukat a nyomozók, Sagel felesége sar-
kon fordult, kiment a nappaliból és behúzta maga után az
ajtót. Lám, milyen szerény gondolta Meyer.
– Nos, hát ... tessék leülni – mondta Sagel.
 A detektívek egymás mellé ültek a pamlagra, szemközt a
televízióval. A képernyőn két ember éppen narkóügyletet
ütött nyélbe. Az egyik biztosan civil rendőr, gondolta Kling.
A tévében, ha két ember pénzt cserél kokainra és viszont,
egyiküknek kötelező hekusnak lennie. Eszébe jutott
hirtelen, hogy Eileen vajon csakugyan át akar-e kerülni a
narkócsoporthoz. És egyáltalán, mit csinálhat ebben a
pillanatban? Kling arra gondolt, amire meg akarta kérni a
telefonban ...
– ... a parkolóházban a South Columbia Streeten? – kér-
dezte éppen Meyer. – A Garden és a Jefferson között,
valamivel közelebb a Jeffersonhoz.
– Igen. Miért? – Sagel láthatóan nem értette a dolgot.
– Egyszóval ott parkolt tegnap este? Chevy Citation kocsi-
val, a rendszáma ... mennyi is a rendszáma, Bert?
Bert megnézte a noteszét.
– 38L4721– mondta.
– Az én rendszámom, valószínűleg – mondta Sagel. – Már
úgy értve, hogy ki a fene szokta megjegyezni a rendszámát.
Olyan, mintha az enyém lenne, mindenesetre.
– Ugyebár, este nyolckor állt be a garázsba?
– Akkortájt, igen.
– Hová ment, miután leparkolt?
– Az irodámba.
– Az irodájába, este nyolckor? – kérdezte Kling.
– Oda, uram.
– Miért tette? – kérdezte Meyer.
– Mert ott felejtettem a munkámat.
– A munkáját?
– Könyvelö vagyok. Véletlenből ott hagytam az irodában a
munkámat. Amin este, itthon akartam dolgozni. Sokat
dolgozom itthon. Van egy számítógép a hivatalban, de az
igazat megvallva, nem bízom benne. Ezért aztán általában
hazaviszem a listákat és összevetem őket a magam által
kiszámolt eredményekkel. Azzal, amit fejben számoltam ki,
értjük? Igy aztán biztosabb.
– Egyszóval ... ha jól értem – mondta Meyer –, ön nyolc
óra körül leparkolt ...
– Úgy van.
– És felment a hivatalába, hogy magával vigye, amit ottfe-
lejtett ...
– Pontosan.
– Mr. Sagel, tíz órakor ment vissza a garázsba a
kocsijáért?
– Úgy van, uram.
– Mr. Sagel. Miért tartott két órát, amíg összeszedte a
listákat?
– Hja, nem az tartott két órát. Betértem egy italra. Van a
hivataltól nem messze egy étterem és az étteremnek pompás
kis bárja van. Szóval oda ugrottam be és ittam egyet,
mielőtt visszaindultam a kocsimért.
– Hogy hívják azt az éttermet? – kérdezte Kling.
– Marino.
– Maga a Marinóban volt tegnap este? – kérdezte Meyer.
– Igen, miért?
– Mennyi ideig?
– Nyolc-tizenöt tájban mentem be és maradhattam is vagy
egy órácskát. Ittam egy-két pohárral, értjük? Ültem a
söntésben. Elmarháskodtam a csapossal. Már ahogy az
lenni szokott, hisz maguk is tudják.
– Mikor indult el a Marinóból, Mr. Sagel?
– Megmondtam, nem? Negyed tíz, fél tíz körül.
– És tízre ért a garázsba.
– Úgy valahogy, tízre.
– Hogyhogy olyan soká ért oda?
– Nem is tudom. Sétálgattam, néztem a kirakatokat. El-
mentem egész a Jeffersonig és ott is megnéztem pár
kirakatot. Szép este volt.
 – És amikor elment a parkolóházba a kocsijáért ...
– Igen?
– Nem látott véletlenül egy vörös ruhás fiatal nőt?
– Nem.
– Magas nő, piros ruhás.
– A haja fekete, a szeme kék ...
– Nem. Nem láttam ilyet a garázsban.
– Vagy esetleg az étteremben. Nem látta az étteremben?
– Oda be se néztem. Megmondtam, hogy a bárban voltam,
– Mr. Sagel – mondta Meyer –, nem ismer egy Darcy
Welles nevű illetőt?
– Jaj, most már értem – mondta Sagel.
– Mit, Mr. Sagel?
– Hogy hova akarnak kilyukadni. Oké, oké, értem már.
Arról a lányról van szó, akit tegnap éjjel felhúztak egy
lámpavasra. Értem már.
– Maga ezt honnan tudja? – mondta Meyer.
– Ugrat maga, jóember? Tele vannak vele az újságok. De
még a tévé is hozta máma, éppenhogy most, pár perce, a
tizenegyes hírekben. Ültem pizsamában és a híreket néztem,
amikor maguk bezörgettek. Éppen hogy erről a Darcy
Wellesről volt szó, akit éppúgy felakasztottak, mint az előző
kettőt Az embernek süketnémának, de még vaknak is kell
lennie ahhoz, hogy ne tudjon az akasztott lányokról. Helen!
– rikkantott váratlanul a férfi. – Gyere csak be, légy szíves.
Hát ez óriási, fiúk, hogy azt hiszik, hogy valami közöm van
hozzája
Klingék percig sem hitték, hogy Sagelnek köze volna
hozzá.
Az igazságnak sajátos csengése van; az igazság
harangkondulását nem lehet nem meghallani.
Mindazáltal türelmesen végighallgatták, amíg Helen
Sagel elmondta, hogy férje hét óra húsz perc tájban ment el
hazulról, rögtön vacsora után, mert a hivatalban felejtette a
munkáját, márpedig neki muszáj ellenőriznie a
számítógépes listákat. Úgy háromnegyed tizenegyre ért
haza és szaglott rajta. hogy ivott pár pohárral. Éjfélig
dolgozott, számolt, aztán befeküdt az ágyba; ő, Helen akkor
már aludt, de a lámpagyújtásra felébredt.
– Oké? – kérdezte Helen. – Rendben? Most már
visszafekhetek?
– Igen, assszonyom, köszönjük, asszonyom – mondta
Meyer.
– Éjjel közepén így rátörni az emberre – csóválta
távozóban a fejét Helen Sagel.
– Sajnálom – mondta Sagelnek Meyer. – De, tudja, muszáj
a dolgok végére járnunk.
– Semmi baj. Remélem elkapják.
– Igyekszünk, uram, köszönöm – mondta Meyer.
– Megenged egy kérdést? – mondta akkor Sagel.
– Hogyne.
– Ön parókát visel?
– Ööö ... igen. Azt.
– Gondoltam rá már én is, hogy veszek egyet. No, nem
ilyet, hanem egy jó parókát, egy olyant, hogy senki meg
nem mondja, hogy parókát hordok. Érti?
– Ehe ... igen.
– Hát, jó éjszakát – mondta Kling. – Köszönjük a türelmét
Mr. Sagel.
– Jó éjt – motyogta Meyer is.
Hallgatott, amíg ki nem értek az utcára. Időközben, amíg
bent jártak, feltámadt a szél. Lógott az eső lába.
– Elég hü1yén nézek ki ebben az izében, mi? – mondta
Meyer.
Kling nem felelt azonnal.
– Bert?
– Háát ... igen, Meyer. Elég hülyén nézel ki.
– Hát ez az – mondta Meyer.
 Levette a parókát, odament a ház előtt sorjázó kukákhoz,
az egyiknek felnyitotta a tetejét és belehajította a
vendéghajat.
– Ebül szerzett jószág ... – sóhajtotta.
Ám a skalpja mindenesetre fázott.
Csak el ne eredjen az eső, gondolta.

A Folger Road a Folger Egyetemről kapta nevét; az

egyetem egy széles bulvár alsó végében épült; a bulvár
egyenletesen emelkedett, hogy a város egyik nagy üzleti
negyedénél érjen véget. Carella egyszer megpróbálta
elmagyarázni egy vidékinek, aki csak azt hitte, hogy valódi
városban lakik, hogy ha fogná az ember, mondjuk, San
Diego belvárosát, simán el tudná tüntetni bármelyik
negyedben, amelyek laza konglomerátuma alkotja ezt a
várost – s ez a város természetesen a világ egyetlen igazi
városa. Legalábbis Carellának. Carella soha nem járt
Londonban, Párizsban, Rómában, Tokióban vagy bármelyik
másik nyüzsgő-hömpölygő, igazi városnak tartott helyen, de
így is képtelen volt elmagyarázni ennek az iowai legénynek,
aki egy Muddy Boots vagy Disznó-szarpuszta nevű
városkából jött, hogy a teljes szülővárosát egyetlen éjjel,
mindenestül el tudná nyelni a Quarter, a Lower Platform, de
még talán az Ashley Heights is. A városokat érteni kell.
Meg kell érteni, hogy például a Folger Road a maga
fényeivel, kirakataival, eleven forgalmával és nyüzsgő
embertömegével tizennyolc olyan városkát is kitesz, mint a
floridai Mildew vagy Broken Back Arizonában.
Maga az egyetem is volt vagy akkora, mint a montanai
Sártaposd. 1892-ben alapította még a katolikus egyház –
Liznie Bordennak rossz éve volt akkor –, több masszív
kőépületböl állt az akkori intézmény, csupa-csupa
szántóföld közepén. A “Riverhead” név voltaképp a
“Ryerhert” név elferdítéséből született, s ez utóbbi is a
“Ryerhert’s Farms”-nak volt a rövidítése. Merthogy
egyszer, réges-régen amikor még fiatal volt a világ és a
hollandok voltak a város urai, az Isolával szomszédos
földeket egy Pieter Ryerhert nevű hollandus birtokolta. Ez a
Ryerhert farmer volt, s hatvankét éves korában belefáradt,
hogy a tyúkokkal keljen és a tehenekkel feküdjön. Ahogy
nőtt-növögetett a metropolis, s ahogy túlcsaptak a kor-
látozott területű Isolán a telekszerzési vágy hullámai, Ryer-
hert a terjeszkedő városnak adta el vagy adományozta oda
földjei java részét, s ő maga beköltözött Isolára, ahol aztán
kövér és gazdag polgárhoz illő módon víg életet élt. A
Ryerhert’s Farmsból egyszerűen Ryerhert lett, de ezt a
nevet sem túl könnyű kiejteni. Mire beköszöntött az első
világháború, a Ryerhert név, annak ellenére, hogy nem
német volt, hanem holland, bűzleni kezdett és kérvényeket
köröztek, hogy változtassák valami másra, mert így túl
teutonosan hangzik és könnyen lehet, hogy most is németek
szaladgálnak arrafelé és vagdossák le az ártatlan belga
kisdedek kezét. Igy lett a környék neve Riverhead 1919-
ben. Riverheadnek hívják mai nap is, de már nem olyan,
mint 1892-ben, amikor a katolikus egyház úgy határozott,
hogy itt, a Hinterlandban is tanítani és iskolázni fogja a
népeket.
Az egyetem jelenleg tizenkét négyzetacrenyi értékes
telek felett rendelkezik; ha ezt a területet eladnák a rendes
napi áron, a pápa ünnepi misét celebrálna és körültáncolná
Varsó utcáit. Az egyetemi területet magas kőfal veszi körül,
amely majd egy évszázadon keresztül munkát adott a
városrész túlnyomórészt olasz-amerikai kőmívességének.
Tizenöt évvel ezelőtt vettek fel először nőket is az
egyetemre – megelőzvén a pápát, aki papjai közé ma sem
engedi őket. A rektori hivatalban Carella és Ollie egy üres
tekintetű férfival tárgyalt, aki fellapozta az egyetem házi
telefonkönyvét és kiderítette, hogy Luella Scott csakugyan
polgára az egyetemnek és a Hunnicut nevű
gólyakollégiumban lakik, itt, az egyetem területén.
A kocsiban, a kollégiumok felé hajtva az egyetem széles
fasorain, Ollie megjegyezte: – Azért ez elég disznóul
hangzik, nem? Hunnicut? Egy katolikus intézményben?
Disznóul hangzik, ha mondom.
A Folger Egyetem kollégiumai nem voltak koedukáltak.
Amikor a detektívek bezörgettek a kollégium zárt táblaüveg
ajtaján, egy elsőéves hallgatónő, aki a recepcióspult mögött
ült, felütötte fejét a jegyzetéből. RECEPCIÓ, volt kiírva a
pultra. Ollie jelbeszéddel közölte, hogy be akarnak menni.
A lány megrázta fejét. Ollie akkor elővette levéltárcájából a
kék és arany nyomozójelvényt és nekiszorította a
táblaüvegnek, hogy belülről is lássék. A lány újra csak a
fejét rázta.
– Bizistók, ezek óvatosabbak, mint a főkapitányságon! –
mondta Carellának Ollie. Azután teli torokból elordította
magát: – Rendőrség! Kinyitni!
A lány felállt végre és odasétált az ajtóhoz.
– Mi? – kérdezte.
– Rendőrség, rendőrség! – tajtékzott Ollie. – Nem látja?
Nyissa ki azt a kurva ajtót!
– Nem szabad – mondta a lány. – És ne tessék káromkod-
ni.
A vastag üveg miatt alig hallották, mit mond.
– Ide nézzen, nem látja? – kocogtatta meg Ollie jelvényé-
vel az üveget. – Hekusok vagyunk, értse már meg! Nyissa
ki, de azonnal.
A lány közel hajolt és aprólékos gonddal tanulmányozni
kezdte a jelvényt.
– Lelövöm ezt a hülye kis lotyót – közölte Ollie
Carellával.
– Kinyitni! – üvöltötte.
A lány kinyitotta az ajtót.
 – Csak hallgatóknak szabad a bejárás – közölte. – Este tíz-
kor kapuzárás és aztán csak az jöhet be, akinek kulcsa van.
– Ha senkit nem enged be, akkor minek ül itt a recepción?
– kérdezte Ollie.
– A recepció tízkor zár.
– Mi a franc van itt? Vesztegzár?
– Szombaton éjfélig van nyitva a kapu – közölte a lány.
– Szóval maga csak ül itten, de nem fogad senkit?
– Én voltam a recepciós. Tízig – mondta a lány. – Csak
aztán lent maradtarn tanulni. A szobatársam örökké
bömbölteti a rádiót.
– Tegyen úgy a kedvünkért, mintha még mindig recepciós
lenne – kérte Ollie. – Ismer egy Luella Scott nevű lányt?
– Ismerek.
– Hol találjuk?
– Harmadik emelet, hatvankettes szoba. De most nincs ott-
hon.
– Hanem? – kérdezte Carella.
– A könyvtárban.
– Mikor ment oda?
– Kilenc körül.
– Hol az a könyvtár? Itt az egyetemen?
– Persze, hol lenne.
– Hol?
– Két kolesszal arrébb, túl a Baxteren, át az egyetem főte-
rén, aztán még két korpusz, amíg el nem érnek egy olyan
kis kolostortféleséget és rögtön azután van a könyvtár.
– Egyedül volt? – kérdezte Ollie.
– Mi?
– Amikor kiment innen. Egyedül volt?
– Ja? Egyedül.
– Na gyerünk – mondta Ollie.
– Nekem mondja? – kérdezte a lány, de a két nyomozó
már kinn is volt és futásnak eredt.
Luellát nem volt nehéz azonosítani. Az atlétacsapatban há-
rom fekete lány van, s Luella közülük az egyik. A másik
kettő felsőéves volt már; a férfi ismerte arcukat a
sportlapokból, amelyeknek utánajárt a nyilvános
könyvtárban. Luella Scott a csapat újonca. Cingár kis csaj,
aki ránéz, azt hinné, tíz métert se tud lefutni, pedig
dehogynem és micsoda gyors, te úristen, ahogy ez a lány
fut! És nem is buta. Idén ősszel; mindössze tizenhét évesen
kezdte az egyetemet. Ez jó, gondolta, ez pompás, hogy csak
tizenhét éves. Ezt rettentően fel fogja fújni a sajtó.
A mai lapok is bőségesen tálalták az ügyeket.
Immár csaknem kész a mű.
Ezzel az eggyel teszi helyére a zárókövet.
Luella Scott-tal.
A vén juhar mögül, melynek sárguló leveleit meg-
megzörgette a friss szél, jól látta a könyvtár világos
ablakait, de Luellát nem tudta felfedezni odabent. A
könyvtárnak csak egy bejárata volt, a lány kilenc után pár
perccel ment be. A férfi követte egészen a kollégiumtól,
ebben a kócerájban nem törődnek valami sokat a
biztonsággal, ott az a magas kőfal és azzal kész; az ember
azt hinné, óvatosabbak ezzel a temérdek női hallgatóval,
amikor köztudott, hogy erőszakoskodó fráterekkel van tele
a város. Pár percel kilenc után ment be, másutt nem jöhetett
ki, mert másutt nincs hol kijönni. Csak itt jöhet ki, ahol
várok rá, gondolta.
Megnézte az óráját.
Rögtön fél tizenkettő.
Mit gatyázik ez annyit odabent?
Hát biztosan magol. Aki tizenhét évesen egyetemre kerül,
az nyilván keményen megdolgozott érte. Lehet olyan okos,
hogy csak még, azt a sok könyvet akkor is csak be kell
vágnia. Okos kis nő ez a Luella Scott, de azért már jöhetne.
Nem bánta, hogy ő lesz az utolsó. Reménykedett, hogy
ezúttal működni fog az elképzelése. Mégsem adhatja fel
magát csak úgy, ukmukfukk, még azt hihetnék,
megbuggyant vagy mi. Persze, miszter, szóval megölt négy
lányt, ejnye-bejnye, tudja mit, miszter, menjen haza és üljön
vissza a tévé elé, igen?
Hanem ezt a kis hitványkát könnyen kettőbe töri, nem
kell aggódni.
Nem lesz nehéz felhúzni a lámpavasra sem. Száz font leg-
feljebb, vasággyal együtt. Honnan is van ereje igy futni?
Még ilyen egy csodás futót!
Felnézett az égre.
Csak el ne kezdjen esni!
Habár annak is megvan a maga előnye. Amikor esik, nem
sokan mászkálnak az utcán, olyankor aztán zavaró körülmé-
nyek nélkül lehet elintézni a dolgot. Az a pasas is tegnap,
amikor vitte ki Darcyt a parkból. Akkor már azt hitte, meg
van oldva a dolog, ez a vén húgyos majd lebuktatja. Ha
elolvassa a reggeli lapban, biztosan elmegy a rendőrségre: –
Hé, képzeljék csak, én láttam ezt a fickót, egy halott lányt
cipelt kifelé a Bridge Street Parkból tegnap éjjel, fogadok, ő
az, aki lámpára akasztotta azt a lányt! Igen, de a hekusok,
még ha jelentette is a dolgot, valószínűleg nem hittek neki.
Persze, miszter, menjen szépen vissza a parkba és aludja ki
magát, igen?És mi van akkor, ha bement, ha elmondta és ha
a hekusok hittek is neki és csak felvették a pléhpofát,
amikor azt mondták az újságoknak, hogy fogalmuk sincs,
pedig az egész idő alatt őutána szaglásztak? Bár úgy lenne,
gondolta. Csak szednék már össze magukat, csak kapnák el
végre! Alig várja azt a napot, amikor majd olvashatja az
újságban a letartóztatását. Az lesz csak a szép!
Az Ámokfutó Gyalogkakukk.
Na, ezt a nevet bízvást egykettőre meg fogják változtatni.
Méghozzá Villámra.
 Megint ővele, Villámmal lesznek tele a lapok.
Vad szélroham kapott bele odafenn az ágakba, aranyzuha-
tagként hullott az őszi levél. A szélcsupálta levelek érdes
nesszel súrolták a könyvtár lépcsője előtt az ösvényt. Hol a
pokolba késel már, gondolta a férfi. Úgy tervezte, követni
fogja a lányt egy darabon a kollégium felé és azon a sötét
szakaszon, mielőtt kiér az ösvény a térre, fogja elkapni. Ott
van a legsötétebb, Ott lesz a legjobb. A Corey McIntyre
trükkel nem állhat elő újra, nem könnyítheti meg túlságosan
a hekusok dolgát: még azt hinnék, megháborodott. Örá ne
mondják, még a lapok se, hogy megháborodott. Ez az egy,
amit ...
Nyílt a könyvtár ajtaja.
Luella kilépett a széles, lapos legfelső lépcsőfokra,
karja tele könyvvel. Olyan vékonyka volt, hogy a férfi nem
értette, hogy bírja azt a temérdek könyvet. Kedvet érzett,
hogy odalépjen hozzá, s megkérdezze, szabad-e segíteni.
Hosszú gyapjúsál volt a lány nyakában, viharkabátja
gallérját felhajtotta, sovány kis lány, jókora viharkabát,
talán a bátyjáé vagy valami tengerész rokonáé volt, sok
fekete srác szegődik el manapság a haditengerészethez.
Amikor utánajárt a lány környezetének, nem derült-e ki,
hogy van egy tengerész bátyja! Nem emlékezett, hogy
olvasott volna ilyet. Bár könnyen felejt az ember. Lám, őt is
milyen hamar elfelejtették.
Luella lefelé indult a lépcsőn.
Köhögött. Talán megfázott. Futónak rossz megfázni, job-
ban is vigyázhatott volna magára, pláne egy ilyen kis
nyuzga teremtés.
Elhaladt a fa mellett. Új erőre kapott a szél. Nem látta
meg a férfit.
A férfi vár, míg Luella el nem távolodott vagy ötven
yardra és akkor utánaeredt. Hálás volt a levélzörgetö
szélnek, elnyomta futócipői neszét.
 – Mit is mondott, hogy hívják azt a kollégiumot? –
kérdezte Ollie.
– Baxter – felelte Carella.
– Aha és hová van felírva? Hogy a fenébe különböztesse
meg az ember egyik kollégiumot a másiktól?
– Azt mondta, a második.
– És mi a különbség a kollégium meg a más épületek kö-
zött?
– Szerintem az lesz itt a Baxter – vélte Carella.
– Aha és hol a tér? Minden tök egyforma itt. Kurva kollé-
gium; ez is úgy néz ki, mint valami kolostor.
– Ott van ni – mondta Carella. – Arra, tovább.

A lány túl járt már a kolostoron is, nem tudta, hogy követik,
levelek kavarogtak a lába alatt, s röppentek fel mint
szakadt, nedves rongyfoszlányok. Az ösvényt csak keleti,
innenső végében világította meg egy lámpa, aztán sötét volt
egészen a térig. A férfi tudta, a lány nagyon gyors, el kell
kapnia, mielőtt megriad és futásnak ered, ezt a zsákmányt
nem szabad elszalasztani. Gyors kis nő, nem vitás – de ő, a
férfi még gyorsabb. Várt, amíg Luella elhaladt a lámpa
alatt, s akkor vett egy példás állórajtot. Cipői gyors ritmust
doboltak az aszfalton, a levelek, akárha rémületükben
szétrebbentek. A lány meghallotta, de akkor már késő volt.
Hátra akart fordulni, mikor a férfi lecsapott rá.
Tökéletes volt a meglepetés, Luella szemét tágra
meresztette a rémület, szája elnyílt, sikoltás torlódott meg
valahol a torkában, s mielőtt hanggá válhatott volna, a férfi
szájára csapta a tenyerét.
Luella beleharapott.
Visszarántotta a kezét.
Kitört a sikoly és szilánkokra zúzta a csendet.
Átvágtak a téren és elindultak az aszfaltozott úton, amely
sötét volt a lámpán túl. Akkor hallották meg a sikoltást.
Ollie egy pillanattal előbb rántott fegyvert, mint Carella.
Rohanni kezdtek.
Előttük két alak dulakodott a sötétben, a férfi a nő fölé
tornyosult, a nő ütötte-rúgta, s az mindenáron a nő mögé
akart kerülni. A szél tovább erősödött, zörgette az út menti
fák ágait, bolondul kergette a halott leveleket.
– Rendőrség! – rikkantotta Ollie és a levegőbe lőtt.
A férfi hátrafordult.
Arcát nem láthatták sötétben, csak annyit láttak, hogy
megfordul. Carella arra gondolt, hogy az ismeretlen
pajzsként fogja használni a lányt, mögéje bújik – egyik
karja átnyúlt a lány hóna alatt, keze a lány tarkóján –, ám
egyszer csak eleresztette áldozatát és futásnak eredt.
– A lány! – kiáltotta Carella és utánaeredt a szökevénynek.
“Nézzen utána, hogy jól van-e a lány”, “viselje gondját a
lánynak”, ilyesmit akart mondani, de az ismertelen elnyar-
galt, mint a szélvész, kavargó levélörvényeket hagyva a
nyomdokszelében. Igy aztán Carella elvágtatott a földön
fekvő lány mellett, s még csak hátra sem fordult, hogy
lássa, engedelmeskedik-e Ollie.
Középiskolás kora óta nem futott ekkora erőbedobással.
Soha nem atlétizált; tagja volt az iskola baseballcsapatának,
s így csak a baseballhoz szükséges rövid vágtákhoz volt
szokva. És annak is már jó néhány éve, olyan, hogy a hekus
végigkergesse a szökevényt az egész városon, csak a
moziban meg a tévében létezik.
A szökevény káprázatosan gyors volt.
Carella vaktában elsütötte pisztolyát, s a torkolattűz meg
a dörrenés – villámlás és mennydörgés az éjben – pontosan
egybeesett a hirtelen, heves zápor megeredésével, mintha az
elsütőbillentyű nyitotta volna meg az égi csatornák zsilipjét.
Mindent elsöprő zuhatag ömlött alá, végigporzott az
aszfalton, megverte az összehajló fák koronáját, s együtt a
széllel sokszínű, forgatagos víz- és levélzuhanyt zúdított
alá. Carella levegő után kapkodva nyargalt vízen-avaron át,
szíve vadul kalapált mellkasában, s tudta, elszalasztja
Lytellt – ha ugyan ő az –, annyival gyorsabb nála, hogy
nincs mit tenni.
Ám akkor Lytell, messze elől, megcsúszott a nedves
leveleken, s karját szétcsapva, egyensúly után kapkodva
elbukott. Oldalt zuhant a vizes ösvényre, bal vállával érte az
aszfaltot, az ütést a nedves avar letompította valamelyest.
Felfelé kászálódott, amikor odaért Carella.
– Rendőrség – mondta levegő után kapkodva a nyomozó.
– Ne mozduljon.
Lytell mosolygott.
– Hol késtek ilyen soká? – kérdezte.

Esett még, amikor a körzeti ügyész megbízottja megérkezett

a 87. körzet őrszobájára. S történt mindez másnap reggel
hatkor, amikorra Ollie és Carella – ezúttal már hivatalos
házkutatási paranccsal felszerelkezve – átkutatta Henry
Lytell lakását a Holmes Street 843. alatt. Több tárgyat
hoztak magukkal, s ezek most ott sorakoztak Brynes
hadnagy asztalán, amikor belépett a helyettes körzeti
ügyész. A gyorsíró legyezte a jelenlévők nevét: Brynes
hadnagy, Carella nyomozó, Weeks nyomozó, Ralph Jenkins
körzeti ügyészhelyettes. Rögzítette az időpontot is, október
huszonegyedike, péntek, 06 óra 05 perc. Jenkins ismertette
Lytell-lel a jogait. Megértette, mondta Lytell, s kijelentette,
nem igényli, hogy ügyvédje jelen legyen a kihallgatásán.
Jenkins ekkor megkezdte a kihallgatást.
KÉRDÉS: Lesz szíves a teljes nevét?
FELELET: Henry Lewis Lytell.
K: És a címét Mr. Ly ...
F: Azon a néven, hogy Villám Lytell, valószínűleg jobban
ismernek az urak.Igy hívtak az újságírók. Akkor még.
K: Igen, Mr. Lytell. Lesz szíves a címét.
F: Holmes Street 843.
K: Itt, Isolán?
F: Itt.
K: Van-e munkaviszonya, Mr. Lytell?
F: Van.
K: Mi a foglalkozásá?
F: Nézze, én futó vagyok. Úgy értve, hogy ez vagyok én, ez
az, ami vagyok. Hogy a kenyeremet mivel keresem, annak
aztán semmi köze ehhez.
K: Mivel keresi a kenyerét, Mr. Lytell?
F: Kutató vagyok.
K: És mit kutat? És kinek?
F: Szabadúszó vagyok. Kutatok reklámcégeknek, íróknak,
bárkinek, akinek speciális információkra van szüksége, bár-
milyen tárgykörből.
K: És hol van a munkahelye?
F: Otthon. A lakásomon.
K: Egyszóval maga osztja be az idejét?
F: Igen. Ez az egy jó megvan a munkámban. A szabadság.
Hogy ráérek egyéb dolgokra. Minden áldott nap futok
legalább ...
K: Mr. Lytell, elmondaná, hogy hol volt és mit csinált októ-
ber hatodikán estefelé? Két hete, csütörtökön?
F: Együtt voltam a Ramsey Egyetem egyik atlétájával. A
női futócsapat egy tagjával.
K: A nevét legyen szíves.
F: Marcia Schaffer.
K: Hogy érti az, hogy együtt voltak?
F: Először az ő lakásán voltunk. Bemutatkoztam neki mint
Corey McIntyre, a Sports USA munkatársa. Aztán ...
K: Azt mondta Miss Schaffernek, hogy Corey McIntyre a
neve?
F: Úgy van, uram.
K: Hogy talált rá erre a névre?
F: Az újság kolofonjában olvastam.
K: És Miss Schaffer elhitte, hogy ön a folyóirat
munkatársa?
F: Persze, mert megmutattam a személyazonossági kártyá-
mat.
K: Azt hogy szerezte?
F: Csináltam. Hajdan egy reklámügyökségnek dolgoztam.
Nyolc, talán kilenc éve is, miután lassan elcsitult a hühó. Na
és ott, a grafikai osztályon sokat tanultam. Például ilyesmit
készíteni.
K: Milyesmit?
F: Hát hogy egy ilyen kártya tényleg hivatalosnak nézzen
ki. Merített papír, miegymás.
K: Egy reklámcég grafikai osztályán dolgozott?
F: Nem, nem. Csak ismertem egy csomó képszerkesztőt.
Sokat voltam velük. Tudja közvetlen munkatársa voltam az
egyik alkotó grafikusnak. Sporttárgyú reklámokat tervez-
tünk. Azért is kaptam a munkát. Az atlétikai szakértelmem
miatt.
K: Ha tehát jól értem, egy reklámcég munkatársa volt
nyolckilenc évvel ezelött ...
F: Úgy van.
K: Mikor kezdett önállóan kutatni, Mr. Lytell?
F: Három éve.
K: Azóta egyfolytában ezzel foglalkozik?
F: Igazából futok.
K: Igen-igen, de a kenyerét ...
F: Azt kutatással kerestem.
K: Visszatérve október hatodikára. Elment Miss Schaffer
lakására és bemutatkozott mint a Sports USA. munkatár-
sa ...
F: Mint a Sports USA újságíró riportere.
K: Igen. És aztán?
F: Elmondtam, cikket írok ígéretes fiatal futókról.
K: Miss Schaffer elhitte?
F: Nézze, én a futásról mindent tudok, hiszen az vagyok, fu-
tó. Természetesen tudtam, miről beszélek. Igen, Schaffer
kisasszony hitt nekem.
K: És aztán?
F: Meghívtam vacsorázzunk együtt. Hogy közben megejte-
nénk az interjút.
K: Szóval aznap este együtt vacsoráztak?
F: Igen. Egy tengeri étkekről nevezetes vendéglöben, nem
messze Marcia lakásától. Azon a környéken sok jó vendég-
lő van, találomra mentünk be éppen ebbe.
K: Hánykor volt az, Mr. Lytell?
F: Korán. Hat óra tájban. Korán.
K: Hatkor vitte el Miss Schaffert vacsorázni?
F: Igen. Hogy legyen időnk az interjúra. Marciát rettentően
izgatta az interjú.
K: Mi történt aztán?
F: Mit kíván, mit mondjak?
F: Amit akar. Mi történt vacsora után?
F: Megöltem. Elmondtam már a detektíveknek is.
K: Hol ölte meg?
F: A lakásomon. Azt mondtam, folytatnám az interjút, s
hogy legjobb lenne a lakásomon, egy pohárka konyak mel-
lett. Azt felelte, hogy nem iszik – edzésben volt, tudja és a
futók igen szigorú előírások szerint élnek –, de ha kaphatna
egy pohár kólát vagy valami, akkor pompás.
K: Hánykor értek az ön lakására?
F: Talán fél nyolckor.
K: Aztán mi történt?
F: Marcia, ha jól emlékszem, a festményt nézte a nappali fa-
lán, futó férfit ábrázol, én meg mögéje kerültem és beadtam
egy duplanelzont. Tudja, birkóztam egy keveset, mielőtt
futni kezdtem. De mondhatom, ég és föld a kettő. A
birkózás csupa verejték, test a test ellen, ugye, míg ezzel
szemben a futás ...
K: Duplanelzonnal ölte meg?
F: Azzal. Eltörtem a nyakát neki.
F: Hánykor volt ez, Mr. Lytell?
F: Nyolc előtt pár perccel, gondolom.
K: Byrnes hadnagy úr, a halottkém a posztmortem időhöz
becslése alapján este hétre tette a halál időpontját, nemde?
F (Byrnes): Úgy van, uram.
K: Mit tett azután, Mr. Lytell?
F: Darabig néztem a tévét.
K: No, de ...
F: Ki kellett várnom, amíg elnéptelenedik az utca. Hogy
levihessem a kocsimba. A kötél már ott volt a
csomagtartóban, aznap délelőtt tettem bele.
K: Mennyi ideig nézett televíziót?
F: Hajnali kettőig, kábé.
K: És akkor?
F: Levittem a kocsihoz. Először jól körülnéztem az
ablakból. A nappalim ablakai az utcára néznek. Mivel nem
láttam senkit, fogtam a lányt, levittem és berámoltam az
első ülésre. Úgy nézett ki, mintha aludna. Szépen ült.
K: Tovább.
F: Idehajtottam vele.
K: Ide? ...
F: Szóval hogy erre a környékre.
K: Miért éppen ide?
F: Nem is tudom. Elhagyatott helyet kerestem. És akkor rá-
találtam arra az építkezésre, szemközt a lakatlan házsorral.
Gondoltam, na, itt jó lesz.
K: Jó lesz? Mire, Mr. Lytell?
F: Hogy felakasszam.
K: Miért akasztotta fel, Mr. Lytell?
F: Az tűnt a legjobbnak.
K: A legjobbnak?
F: Úgy, úgy.
K: Már milyen szempontból?
F: Csak úgy. Az volt a legjobb.
K: Mr. Lytell ... megölt ön egy Nancy Annunziato nevű fia-
tal nőt is?
F: Meg, uram.
K: Elmondaná a részleteket?
F: Olyan volt, mint az első. Megmondtam neki, hogy laptól
vagyok, elvittem vacsorázni, aztán ...
K: Mikor volt ez, Mr. Lytell?
F: Október 13-án, este. A Marino étteremben találkoztunk.
Jó kis hely. A lány kint lakott a Calm’s Pointon, ezért
beszéltünk meg találkát a Marinóban. Nyolcra. Nyolcra fog-
laltam asztalt is. Vacsora közben meg is lett az interjú nagy
része, aztán elmentünk a lakásomra, úgy, mint azzal a má-
sikkal. Beszélgettünk még egy ideig, nagy dumás volt az a
Nancy és aztán ... hát szóval ... tudják, na.
K: Megölte.
F: Meg. Duplanelzonnal.
K: Hánykor?
F: Fél tizenegykor. Tizenegykor.
K: Byrnes hadnagy, egyezik ez a halottkém jelentésével?
F: (Byrnes) Egyezik, uram.
K: Mit tett aztán, Mr. Lytell?
F: Azt, amit az elsővel. Levittem a kocsiba és autókáztunk,
amíg megfelelő helyet nem találtam az akasztáshoz. Nem
akartam ugyanitt lógatni fel. Már itt is segítettem egy keve-
set a detektíveknek ...
K: Segített nekik?
F: Igen. Elküldtem nekik Marcia retiküljét. Bár a kulcsait
kivettem előbb. A lakáskulcsát, azt eldobtam.
K: Miért tette ezt?
F: Hogy segítsek nekik.
K: Miben akart a segítségükre lenni?
F: Hát, csak úgy. Általában.
K: És azt hitte, azzal segít, ha eldobja a kulcsot.
F: Dehogyis. A kulcsot azért dobtam el, nehogy túl könnyű
legyen a dolguk. Hanem hogy elküldtem a táskát. Azzal se-
gítettem. Hogy azonosítsák a lányt, világos?
K: Miért akart segíteni a rendőrségnek?
F: Csak. De ezek ... már megbocsássanak, uraim ... olyan
tetű lassúak voltak, hogy rém. Ezért nem ebben a körzetben
lógattam föl Nancyt is. Gondoltam, más körzetben talán
több szerencsém lesz.
K: Byrnes hadnagy úr, hol találták meg a második áldoza-
tot?
F: (Byrnes) Riverhead nyugati részében, uram. A 101-es
körzetben.
K: Oda vitte Nancy Annunziatót, Mr. Lytell?
F: Oda, biztosan. Nem ismerem én a körzetbeosztást. Min-
denesetre Riverheadben voltam. Ahol azok a kiégett épüle-
tek vannak. Azon a környéken.
K: Nyugat-Riverheadben?
F: Felőlem aztán úgy is hívhatják.
K: Mr. Lytell, felakasztotta-e Nancy Annunziato holttestét
egy lámpaoszlopra Nyugat-Riverhead-ben?
F: Igen.
K: Mikortájban?
F: Éjjel.
K: Nem tudná pontosabban?
F: Talán három óra körül.
K: Byrnes hadnagy úr, tudja-e, hánykor jelentették az esetet
a 101-es körzetben?
F (Byrnes): Steve?
F (Carella): Broughan nyomozó hat óra négy perckor
jegyzőkönyvezte az értesítést.
F (Lytell): Ott hagytam a levéltárcáját a lámpaoszlop alatt.
K: Miért?
F: Hisz tudja. Hogy segítsek nekik. Reméltem, az ottani
zsaruk talán talpraesettebbek egy kicsit, mint ezek – már
elnézést.
K: Miért remélte, hogy talpraesettebb rendőrökkel lesz dol-
ga?
F: Hogy is mondjam ... Hisz tudja.
K: Nem tudom. Lesz szíves megmagyarázni?
F: Egy kicsinykét segíteni kellett, érti?
K: Most meg miért mosolyog, Mr. Lytell?
F: Nem tudom.
K: Tudja-e egyáltalán, hogy mosolyog?
F: Igen. Azt hiszem.
K: Akkor lássuk Darcy Wellest. Öt is megölte?
F: Öt is.
K: Mikor?
F: Szerda este.
K: Október 19-én?
F: Úgy hiszem, akkor.
K: Na, nézze. Itt egy naptár. Itt van szerda. Október tizenki-
lencedikén történt?
F: Akkor. Igen.
K: Mesélje el.
F: Nézzék, mesélhetek én itt egész éjjel, de ami a lényeg ...
K: Nos, mi a lényeg, Mr. Lytell?
F: Ugyanúgy öltem meg öt is, mint a többit. Világos? Pont
ugyanúgy. Étterem, interjú ... na, nem egész ugyanúgy.
Darcyt nem vittem fel a lakásomra. Megijedtem, hogy még
meglát valaki és ...
K: De az imént azt állította, hogy segíteni akart a rendőrség-
nek, azt akarta, hogy a rendőrök ...
F: Na igen. De nem akartam, hogy a szomszédaim azt hig-
gyék, fiatal nőket molesztálok vagy mi. Elég hozzá, hogy
elvittem Darcyt a Bridge Street Parkba.
K: És ott ölte meg?
F: Ott.
K: Megint duplanelzonnal?
F: Megint.
K: És őt hová vitte azután, Mr. Lytell?
F: Diamondbackbe. Ott aztán már csakugyan majréztam,
meg kell mondjam. Mindenki fekete azon a környéken, tud-
ja. De aztán ment a dolog, mint a karikacsapás. Felhúztam
szépen őt is.
K: Hány órakor volt ez, Mr. Lytell?
F: Nem is tudom. Háromnegyed tizenegy körül.
K: Mr. Lytell, meg akart ön ölni egy Luella Scott nevű lányt
tegnap este?
F: Igen, uram. Meg akartam ölni.
K: És ha sikerül megölnie Miss Scottot, öt is felakasztotta
volna?
F: Igen, uram, úgy terveztem.
K: De hát miért?
F: Nem értem a kérdést.
K: Miért akasztotta fel ezeket a fiatal nőket, Mr. Lytell? Mi
volt a célja?
F: Hát hogy jól láthatók legyenek.
K: Hogy lássák őket?
F: Hogy felkeltsék a figyelmet.
K: Miért akart figyelmet kelteni velük?
F: Úgyis tudja.
K: Nem tudom.
F: Hát hogy tudja meg mindenki.
K: Mit?
F: Róluk.
K: Mit tudjanak meg róluk?
F: Hogy ugyanaz a személy ölte meg őket.
K: Maga.
F: Én.
K: Azt akarta, hogy mindenki megtudja, hogy ön ölte meg
őket?
F: Nem, dehogy.
K: Akkor mit kellett volna mindenkinek megtudnia?
F: A francba is, nem tudom, mit kellett volna mindenkinek
megtudnia!
K: Mr. Lytell, azt próbálom megérteni, hogy ...
F: Mi a nyavalyát nem ért?! Elmondtam már, hogy ...
K: Igen, de ezek az akasztások ...
F: Az volt a nagy ötlet.
K: Micsoda?
F: Jézusmária, ennél egyszerűbben már nem tudom monda-
ni.
K: Azt mondja, nemde, hogy azért akasztotta fel őket, hogy
rájuk terelje a figyelmet ...
F: Úgy van.
K: ... és hogy ráébredjenek, hogy mindet ugyanaz a személy
ölte meg.
F: Úgy van.
K: Miért, Mr. Lytell?
F: Mondja csak, befejeztük? Mert ha igen ...
K: Megmondtuk a legelején, hogy ön akkor fejezi be,
amikor tetszik. Csak annyit kell mondania, hogy több
kérdésre nem akar válaszolni.
F: Szívesen válaszolok én. Csak maga csupa rossz kérdést
tesz fel.
K: Ön mit kérdezne a helyemben, Mr. Lytell?
F: Hát azok az aranyak ott az asztalon? Azok cseppet sem
érdeklik magukat?
K: Ezekre az érmekre céloz, amelyeket Weeks és Carella
nyomozók találtak a lakásán?
F: Nem tudom, ki találta meg és hozta el őket.
K: De az ön érmei, ugye?
F: Mit gondol, úgy mégis?
K: Olimpiai érmek, igaz?
F: Olimpiai aranyérmek, miszter! Nem ám holmi bronzok.
K: Ön nyerte őket, Mr. Lytell?
F: Na ne haragudjon. Hol él maga, a Marson?
K: Pardon?
F: Mondja csak, hány éves?
K: Harminchét, uram.
F: Hát akkor hol volt maga tizenöt évvel ezelőtt? Huszonkét
éves volt, nem igaz? Hát sosem nézett televíziót? Nem
tudta, mi újság a nagyvilágban?
K: Ugye, azt akarja mondani, hogy ön nyerte ezeket az
érmeket tizenöt éve?
F: Hát ez óriási. Ott az orra előtt a három olimpiai aranyam
és úgy tesz, mintha igaz se lett volna!
K: Nézze, Mr. Lytell, nem vagyok sportrajongó. Volna
szíve valamivel többet mondani erről?
F: Persze hogy. Elmondom az egészet. Az emberek
felejtenek, ez a nagy baj. Három arany – még a Johnny
Carson show-ban is benne voltam, az istenit neki! Villám
Lytell, így mutatott be a közönségnek Johnny. Villám
Lytell. Attól fogva mindenki így hívott. Az újságok
sporttudósítói is. Ott voltam az ország minden jobb
sportlapjának a címlapján. Sehová nem mehettem, hogy az
emberek meg ne állította volna az utcán: “Hahó, Villám!
Hogy vagy, Villám?” Híres voltam! Az volt csak a móka,
amikor Johnny meg én megjátszottuk, mintha hű de nagy
versenyt futnánk, egy kurta kis sprint a színpadon, ez volt
az a híres felvétel, amit Johnny csinált velem, emlékeznek
rá, nem? Mert persze én már félúton voltam, mikor ő még
meg se hallotta a startpisztolyt. A reakcióidő nagyon fontos
a sprintereknél. Jesse Owens például összegubbaszkodva
rajtolt, az első rajtgépét héthüvelyknyire tette le a
rajtvonaltól, a hátsót tizenkettőre. Az már kétfülenként
változik, hogy ki hová böki le a rajtgépet. Bobby Morrow –
három aranyat nyert az 56-os olimpián – huszonegy
hüvelykre tette az elsőt és attól tizennéggyel hátrébb a
másodikat. Mondom, változó. Armin Hary, aki először
futotta tíz másodpercen belül a száz métert, huszonhármat
és harminchármat állított magának. A rajtgépből ugyanis ki
kell robbanni, így mondják futóberkekben, kirobbanni.
Gyorsan rajtolni, azzal még nem lehet nagy versenyt nyerni.
Ki kell robbanni, ahogy a rakéta indul a silóból. Amikor
megnyertem a három aranyam – tizenöt éve, huszonnégy
éves fejjel –, úgy rajtoltam, mint a villám ... így kaptam a
becenevem. Villám. Még hogy elrobbanni! Én bizony
elvillámlottam, dzsumm, aztán jöjjön utánam, aki bír! A
fenébe is, három arany, azért az nem semmi! Száz, kétszáz
meg a négyszer százas váltó! A váltóban én voltam a
negyedik ember. Amikor átvettem a botot, a harmadik he-
lyen voltunk, öt yarddal lemaradva az olaszok mögött!
Jimmy fantasztikusan jött, nem mondom, hogy nem, de
amikor aztán nálam volt a váltóbot! Dzsumm! Nyolcegész-
hattized alatt futottam az utolsó százat! Fantasztikus, mi?
Ledolgoztam a hátrányt, megnyertem nekik az olimpiai baj-
nokságot! A francba is, mindent megnyertem az én időm-
ben! Középiskolás bajnokság, főiskolai bajnokság, AAU,
NCAA, meghívásos versenyek, olimpiai válogatók – min-
denütt győztem! Maguk nem tudnak olyan versenyt mon-
dani, ahol ne győztem volna.Tudják-e, mit tesz az,
győztesnek lenni? A legjobbnak lenni abban, amit csinál az
ember? Van maguknak fogalmuk? Sejtenek-e valamit abból
a kéjből, amit a győzelemért való futás jelent? Amikor az
ember a pályán van, nemcsak hogy le akarja győzni a
másikat, meg is gyilkolná legszívesebben, értik ezt? Bele
akarja taposni az ember az ellenfelét az anyaföldbe, azt
akarja, hogy rogyjon össze a nyomában, okádja ki a beleit,
ismerje el, hogy emberére akadt, hogy vesztett! Kimegy az
ember az arénába, ott járkál a rajtvonal mögött, a világ
leszűkül a versenypályára, az a keskeny salak- vagy fűcsík
lesz az egész világ és az ember képzeletben már villámlik is
végig rajta és szakítja át a szalagot, pedig még el se
kezdődött a verseny. És az ember ott táncolgat a vonal
mögött és a szöges cipő szurkálja a salakot, taptaptap, aztán
sípol az indítóbíró, az ember meg csak dzsiggel tovább,
nagy kortyokban issza az oxigént és forr felfelé az egész
teste, kifutni kész minden belsősége és akkor végre a
rajtvonalhoz szólítják az embert és beletérdel a rajtgépébe,
várva a rajtlövést – meg az aranyat! Igen. De elfelejtik az
embert. Elfelejtik, kik voltunk, mit tettünk. Az a tömérdek
reklám, amit vállaltam – istenkém, hogy én mi pénzeket
kerestem! –, mindenki Villám Lytelllel akarta
népszerűsíteni a portékáját. A fenébe, jegyzett még William
Morris is, tudják-e, kicsoda az a William Morris?
Tehetségkutató ügynökség New Yorkban és Los Ange-
lesben, a világon mindenütt vannak fiókjai, no és filmszi-
nészt akartak csinálni belőlem! És kicsi híján az is lettem,
az a sok reklámfilm, ha az ember bekapcsolja a tévét, olyan
nem létezhetett, hogy ne engem lásson meg, amint valami
hülye árucikket szorongatok, Villám Lytell. “Azt hiszik, én
vagyok gyors? Akkor csak figyeljék meg, ez a borotva mi-
lyen gyorsan megborotválja önöket!”, ilyen smoncák és
mennyi, te jó ég, hirdettem én a narancslétől a vitaminkap-
szuláig mindent. Örökké ott voltam a képernyőn,
közhasználatú szó volt a nevem. Ámde egyszer ... ugye ...
valahogy széthullik az egész. Az ember nem kap több
ajánlatot, túl lettem reklámozva, azt mondták, meg azt,
hogy túl hozzászoktak az emberek az arcomhoz. És
egyszercsak nem mozisztár többé az ember, de még csak a
tévének se kell, az ember újra csak Henry Lewis Lytell és
senki se tudja már, ki az ördög ez a fickó.
Elfelejtik az embert.
És az ember ... emlékeztetni akarja őket. Értik, nem?
Emlékeztetni őket.
K: Hát ezért követte el ezeket a gyilkosságokat, Mr. Lytell?
Hogy emlékeztesse az embereket?
F: Nem, nem.
K: Ezért akasztotta fel a halott lányokat? Hogy szenzációt
kavarjon fel, amivel ...
F: Nem, nem. Dehogyis.
K: ... eszébe juttatja az embereknek, hogy él még?
F: Én vagyok a leggyorsabb ember a világon!
K: Hát ezért?
F: A leggyorsabb.

A nyomozók szótlanul nézték. Lytell a három aranyérmet

nézte Byrnes hadnagy asztalán. Jenkins körzeti
ügyészhelyettes felvette, tenyerére fektette az egyiket és
elgondolkodva nézegette. Mikor újra Lytellre nézett, Lytell
szemlátomást el volt merűlve emlékeiben, talán egy
rajtpisztoly távoli hangjára fülelt, s a stadion morajlását
hallgatta, miközben végigvillámlott a pályán.
– Akar hozzátenni valamit az elmondottakhoz? – kérdezte
Jenkins.
Lytell megrázta a fejét.
– Valamit megváltoztatni vagy töröltetni?
Lytell megrázta a fejét.
Jenkins ránézett a gyorsíróra.
– Akkor hát ennyi – mondta.
Másnap délelőtt tizenegykor Eileen felhívta Annie Rawlest,
hogy megkérdezze, milyen taktikát javasol estére. Maradjon
otthon, vagy menjen el hazulról? Esett még mindig; az eső
talán elriasztja az emberünket. Annie azonban úgy vélte, a
férfi nem fog újra bemerészkedni a lakásba. Nyilvánvalóan
tudja, hogy legutóbbi bűntettét jelentették a rendőrségen és
akkor tudnia kell azt is, hogy valószínűleg figyelik a házat.
Annie úgy gondolta, hogy a férfi az utcán akar támadni és a
lakásba csak végső esetben hatol be.
– Szóval hogy menjek ki az utcára, igaz? Ebben az esőben.
– Állítólag estére még rosszabb lesz – mondta Annie. –
Egyelőre olyan szép szelíd, csendes eső esik.
– Magának mi a szép a csendes esőben?
– Jobb, mint a mennydörgés-villámlás, nem?
– Miért, az várható? – kérdezte Eileen.
– Az előrejelzés szerint igen.
– Félek a villámlástól – mondta Eileen.
– Gumitalpú cipőt tessék felvenni.
– Jó. És mégis, hova menjek? Még egyszer moziba?
Szerda este is ott voltam.
– Mit szólna egy diszkóhoz?
– Nem Mary stílusa.
– A pasas viszont ezt a heti két mozit talán furcsának talál-
ná. Mi lenne, ha elköltene egy korai vacsorát egy vendéglő-
ben? Ha a pasas csakugyan olyan rettentően akarja magát,
akkor lehet, hogy akcióba lendül, mihelyt besötétedik.
– Maga erőszakoltatta már meg magát tele gyomorral?–
Annie nevetett.
– Hívjon vissza később, rendben? Hadd tudjam, meg mi-
ként határozott.
– Jó, majd hívom – monda Eileen.
– Akkor hát ...
– Csak még egyet. Mi az, hogy AIM?
– Mi ez, találós kérdés?
 – Nem, hanem egy intézmény, amelynek Mary idén há-
romszor is fizetett hozzájárulást. Összesen kétszáz dolcsit és
mind a kétszáz hozzájárulásként van beírva a csekk-
könyvébe. Arra gondoltam, talán valami eszelős
pisztolyklub ...
– Értem, értem. Hadd futtassam le a számítógépen, jó?
– Ebben a városban is van egy irodájuk – jegyezte meg Ei-
leen. – Hívjon fel, ha megtudná, jó? Érdekel.
Annie egy óra előtt néhány perccel telefonált.
– Na – rnondta –, akarja hallani a listát?
– Rajta – mondta Eileen.
– De hosszú ám.
– Fél hétig úgy sincs mit csinálnom.
– Nos? Mit határozott?
– Vacsorázni fogok egy Ocho Rios nevű helyen, három ut-
ca hazulról. Mexikói konyha.
– Szereti a mexikói ételeket?
– Azt szeretem, hogy ez csak háromutcányira van hazulról.
Azazhogy mehetek gyalog. Ha taxiba szállok, esetleg eláll a
szándékától. Ide figyeljen, Annie, magának bevallom, jobb
szeretném, ha az utcán és nem fenn a lakásban támadna
meg. Több hely van védekezésre, támadásra s a többi.
– Ahogy gondolja.
– Délután majd kitapasztalom a terepet. Nem szeretném,
ha valami általam ismeretlen mellékutcából esne a nyakam-
ba.
– Jó – mondta Annie. – Na, itt van az AIM-anyag. Rém
hosszú lista, ne bajlódjék a leírásával. Egyszóval ...
figyel? ... Van egy olyan szervezet, hogy Angol Irodalmi
Műhely, aztán egy másik, Agg Irokézek Menhelye. Aztán:
Alkalmazott Ismeretek Mikroszámítógépre, Anatómiai
Intézet és Múzeum, Amerikai Indiánok Mozgalma.
– Annie, maga ugrat engem, igaz?
 – Dehogyis. Véresen komoly. Plusz itt van még az Ameri-
kai Ikebana és Művirágkészítés és még egy olyan nevű
intézmény, hogy aszondja Aktív Izomfejlesztés és
Mozgáskultúra.
– És ezek közül melyik székel a Hall Avenue-n? –
kérdezte Eileen.
– Azt hagytam a végére. Hall Avenue 832., igaz?
– Igen.
– Nna. Valami olyasmi, hogy Anyák, Irgalmazzatok Mag-
zatotoknak.
– Micsoda?
– Úgy, ahogy mondtam. Hall Avenue 832.
– Mi ez? Valami abortuszellenes klub?
– Amikor felhívtam őket, nem így mondták.
Életigenlőknek nevezték magukat.
– Aha. Van közük a Jog az Élethez mozgalomhoz?
– Nem hinném. Szigorúan helyi jellegű intézménynek gon-
dolom őket.
Hosszú csend.
– Mit gondol, a többi áldozat nem fizetett támogatást ezek-
nek? – kérdezte ekkor Eileen.
– Beszélek velük még ma délután, személyesen vagy
telefonon. És ha kiderül, hogy fizettek ...
– Akkor kezünkben egy fonál.
– Sokkal több annál. Tudja, Eileen, valamennyi sértett ka-
tolikus.
– Nem tudtam.
– Na, most tudja. A katolikusok pedig nem használhatnak
fogamzásgátló eszközöket.
– Csak a természetes, ciklusos védekezést. Bizonyos
katolikusok.
– Azt hittem, a legtöbben. Maga katolikus?
– Mi más lennék? Ezzel az ír névvel?
– Maga hogy védekezik?
 – Tablettával.
– Én is.
– Mi jár a fejében, Annie?
– Még nem tudom. Látnom kell, fizetett-e a többi áldozat
is. Mert ha mindnyájan támogatják ezt az AIM-et ...
– Ajjaj.
Újabb hosszú csend.
– Szinte azt remélem, hogy ...
– Nos?
– Hogy nem – mondta Annie. – Hogy Mary az egyetlen.
– Miért?
– Mert ha mégis úgy van, az igazán rettentő és kísérteties
lenne.

Teddyt aznap háromra várták az ügyvédi irodán. Húsz perc-

cel korábban érkezett, odalent várt kettő óra ötvenig, mivel
nem akart túl mohónak mutatkozni. Igen erősen kívánta ezt
a munkát, úgy vélte, éppen rá van szabva. Mértéktartóan, de
nem puritánul öltözött fel; csinos kosztüm, blúz,
csokornyakkendő, harisnyája harmonizált a kosztüm
barnájával, magas sarkú barna cipő. Az épület halljában
fullasztó volt a hőség a kinti hideg, szemerkélő eső után;
Teddy levette az esőkabátját, mielőtt beszállt a felvonóba.
Három óra nulla perckor jelenkezett a Franklin, Logan,
Gison és Knowles cég recepcióján és megmutatta a levelet,
amit Philip Logantől kapott. Mr. Logan néhány perc múlva
fogadja, közölte a titkárnő. Három óra tíz perckor a portás
felvette a kagylót – bizonyára csörgött a telefon, de hát
Teddy nem hallotta – és azt mondta Teddynek, hogy
fáradjon be Mr. Loganhez. Teddy, olvasva a titkárnő
szájmozgását, bólintott.
– Első ajtó a folyosón jobbról – mondta még a nő.
Teddy megtalálta az ajtót és kopogott.
 Várt néhány másodpercet, amíg odabentről
elmondhatták, hogy szabad és aztán benyitott. Az iroda
tágas volt. Terebélyes íróasztal, számos karosszék, egy
dohányzóasztal, három fal mentében könyvespolcok. A
negyedik fal szinte teljesen üvegből volt, s pompás kilátást
nyújtott a város épületeire. Esőcseppek mintázták a
terjedelmes táblaüveget. Az íróasztal lapjára ernyős lámpa
vetett sárga fénykört.
Logan felállt asztala mögött, amint Teddy a szobába lépett
Magas férfi volt, sötétkék öltönyt, fehér inget, csíkos
nyakkendőt viselt. Szeme egy árnyalattal világosabb volt,
mint az öltöny. A halántéka őszült. Ötvenegynéhány éves,
gondolta Teddy.
– Isten hozta, Miss Carella – mondta. – Foglaljon helyet.
Teddy egy karosszékbe ült, szemközt az íróasztallal. Logan
visszaült az asztal mögé és rámosolygott Teddyre. Meleg,
barátságos volt a tekintete.
– Gondolom, tud olvasni az ajkaimról ... a levele ...
Teddy bólintott.
– Igen becsülendő öntől, hogy jó előre megírta a
fogyatékosságát – mondta Logan. – Becsületes, őszinte
eljárás.
Teddy újfent biccentett, noha a fogyatékosság szó
megszúrta egy cseppet.
– Ön ... ugye ... ugye érti, amit mondok?
Teddy biccentett és jelbeszéddel elkérte az íróasztalról
tollat és a jegyzettömböt.
– Micsoda? Hja, persze, milyen ostoba is vagyok.
Logan átnyújtotta a tollat és a tömböt.
Tökéletesen értem önt, írta fel Teddy.
A férfi visszavette, elolvasta és így szólt: – Pompás. –
Habozott egy keveset. – Ööö ... talán közelebb hozhatnánk
székét – mondta – és akkor nem kell kézből kézbe adni ezt
papírt.
 Azzal felállt és odalépett Teddyhez. Teddy is felállt és
férfi odahúzta a karosszéket az íróasztal széléhez. Teddy
visszaült, s ölébe fektette az összehajtogatott esőkabátot.
– Úgy ni, sokkal jobb – mondta a férfi. – Kényelmesebben
beszélgethetünk. Oppardon, háttal voltam önnek? Értett
mindent, amit mondtam?
Teddy mosolyogva bólintott.
– Tudja, merőben új nekem ez a helyzet – magyarázta
Logan. – Szóval. Hol is kezdjük? Gyakorlott gépíróra van
szükségünk, mint tudja ... Látom, azt írja, percenként hatvan
szót tud leütni ...
Egy kissé talán kijöttem a gyakorlatból, írta Teddy.
– Persze, persze, de hamar vissza fog szokni, nem igaz?
Olyan ez is, mint a görkorcsolyázás, nem lehet elfelejteni.
Teddy bólintott, bár úgy vélte, hogy a gépírást nem lehet
összehasonlítani a görkorcsolyázással.
– És tud gyorsírni is ...
Teddy bólintott.
– Az iktatás, kartotékolás, az persze rutinmunka, azzal
biztosan nem lesz nehézsége.
Teddy várakozásteljesen nézett Loganre.
– Szeretjük, ha vonzóak a munkatársaink, Miss Carella – -
mondta mosolyogva Logan. – Ön igen szép.
Teddy biccentett köszönésképpen – remélte, hogy kellő-
képp szerényen – és felírta: Férjnél vagyok. Mrs. Carella a
nevem.
– Oppardon, elnézést. Theodora, ugyebár?
Legtöbben csak Teddynek hívnak, írta Teddy.
– Teddy? Elbűvölő. Illik önhöz. Teddy, maga rendkívüli
szépség, csakugyan. Gondolom, ezerszer hallotta már ...
Teddy megrázta a fejét.
– ... de hát a bók elbírja az ismétlést, nincs igazam? Rend-
kívüli szépség – mondta, egyenest Teddy szemébe nézve.
És egyre nézte, amíg kényelmetlenné nem vált a helyzet.
Teddy lesütötte a szemét. Amikor feltekintett, a férfi még
mindig őt bámulta. Teddy fészkelődött a székében. A férfi
kitartóan nézte.
– Nahát akkor – folytatta végre –, kilenctől ötig tart a mun-
kaidő, kezdőfizetés két és egynegyed, tudna-e hétfőn reggel
kezdeni? Vagy volna még egy kis elintéznivalója?
Teddynek tágra nyílt a szeme. Nem is álmodta, hogy ilyen
egyszerűen fog ez menni. Elállt a szava és nemcsak szó sze-
rint volt néma, hanem képletesen is: hirtelen minden gondo-
lat kifutott a fejéből, megdermedt valahogy a
kommunikációs készsége.
– Nos, akarja az állást? – nézte mosolyogva a férfi.
Hát persze, gondolta; istenem, de mennyire hogy
akarom! Bólintott, szeméből sütött az öröm, keze
önkéntelenül mutogatni kezdett, de le is hanyatlott, mivel
eszébe jutott, hogy itt ezt nem értik.
– Munkába áll hétfőn reggel?
Teddy bólintott.
– Pompás – mondta Logan. – Akkor hát szeretettel várjuk.
Előrehajolt ültében.
– Bizonyos vagyok benne, hogy jól megleszünk egymással
– mondta és hirtelen becsúsztatta kezét az asszony
szoknyája alá. Teddy rémülten felegyenesedett, annyira
meg volt hökkenve, hogy egy másodpercig moccanni sem
tudott. A férfi belemarkolt a combjába.
– Igaz-e, Miss Ca ...?
Teddy képen vágta teljes erejéből, s felpattanva, a férfi
felé lépett fogát vicsorítva, kezét újabb ütésre lendítve.
Logan az arcát fogta, kék szemében fájdalom és értetlenség.
Teddyben szavak burjánzottak fel, szavak, amiket nem
tudott kimondani. Csak állt és reszketett felháborodásában,
keze még mindig ütésre emelve.
– Annyi baj legyen – mondta mosolyogva a férfi.
 Teddy könnyes szemmel, már elfordulóban volt, amikor
meglátta, hogy Logan ajkai újabb szavakat formáznak.
– Ezt jól elszúrtad, te kis süketl
A szavak jobban megsebezték Teddyt, mint a férfi
gondolta volna, késként szaladtak bele az eleven húsba.
Sírt még akkor is, amikor kilépett az épületből a
csendesen szemező esőbe.

Annie telefonon nem tudott beszélni három sértettel, de a

többi öt azt vallotta, hogy rendszeres támogatója az AIM-
nek. Annie azzal töltötte a délutánt, hogy sorra járta a
három áldozat lakását. Kettő nem volt otthon, de Angela
Ferrari elmondta, támogatja az életigenlőket és nemcsak az
AIM-nek fizetett hozzájárulást, hanem a Jog az Életheznek
is. Majdnem hat óra volt már, amikor Annie csengetett
Janet Reilly ajtaján. Janet volt a sorozatos erőszakos
közösülések legújabb áldozata. Ő volt a legfiatalabb is,
mindössze tizenkilenc éves. Főiskolára járt, a szüleinél
lakott, s nemrég ért haza a Newmen Club üléséröl.
A szülei nem örültek Annie-nak. Aktív dolgozók voltak
mind a ketten, kevéssel a lányuk előtt értek csak haza és ne-
sze, már megint az Erőszakcsoport hekusnője csenget.
Lányukat szeptember 13-án erőszakolták meg először. Azt
hitték, egész életre elegendő borzalmat jelentett ez is, de
október 11-én újra megesett a dolog, fokozódott a
borzalom, állandósult a rettegés. Nem akarták, hogy
lányukat tovább faggassa a rendőrség. Békén akartak
maradni valahára. Kicsi híján rácsukták a lakásajtót Annie-
ra, s csak akkor engedték be, amikor megígérte, hogy ez
lesz az utolsó kérdése.
Janet Reilly pozitív választ adott a kérdésre.
Valóban adott egyszer némi csekély hozzájárulást az
AIM nevű abortuszellenes szervezetnek.
 Annie hat óra tízkor ment el Reillyéktöl. A sarki
telefonfülkéböl megpróbálta elérni Vivienne Chabrunt, az
egyetlen sértettet, akivel még nem beszélt. De a telefon
megint hiába csörgött. Igy is bizonyos lehetett abban, hogy
a kilenc áldozat közül legalább nyolc ilyen-olyan összeggel
segítette az AIM-et, s az információ, tudta, értékes lesz
Eileen számára. Újra bedobta az érmét és tárcsázta Mary
Hollings számát. Várt, míg tízszer kicseng a készülék.
Semmi.
Eileen elindult már vacsorázni.

Egy muzsikus asztaltól asztalig ténfergett, s gitárját

pengetve, mexikói dalokat énekelt. Amikor Eileen
asztalához ért, rázendített a “Cielito Lindo”-ra. Milyen
derülátó, gondolta Eileen. Amikor belépett az étterembe,
esőfelhőkkel terhes égboltot hagyott odakint. Az eső elállt
délután négy tájban, de alkonyatkor ismét meggyűltek a
felhők, s most fenyegetően tornyosultak a város felett.
Negyed hétkor, amikor elindult a vendéglőbe, a folyón
túlról, a szomszéd államból már áthallatszott a távoli
mennydörgés.
Eileen már a kávét itta – a falióra hét óra húszat mutatott
–, amikor az első villám megvilágította az utcára nyíló,
elfüggönyözött ablakot. Fülsiketítő mennydörgés követte,
Eileen előre összehúzódzkodott a dörgést várva, de így is
megrémült. És megjött az eső, nekiszabadult, a szélrohamok
az ablakhoz csapták, végigverték a járda kövén. Eileen
rágyújtott és cigarettafüstbe burkolózva fejezte be kávéját.
Fél nyolc volt majdnem, mikor fizetett és a ruhatárba ment
az esőkabátért meg az esernyőért.
Az esőkabát Maryé volt, lötyögött egy kissé Eileenen, de
remélte, a férfi rá fog ismerni, s ez fontos, mert esőben
amúgy elég rosszak a látási viszonyok; még csak az kéne,
hogy azért szalassza el a pasast, mert az nem veszi őt észre.
Maryé volt az esernyő is, kecses kis vörös holmi, dekoratív
inkább, mintsem hasznos; ebben az ítéletidőben végképp
nem sokat érő. Az esőcsizma viszont Eileen sajátja volt.
Gumiból készült, bő volt a szára. Éppen a bősége miatt
vette fel. A jobb lábashoz, belülről, a bokánál, fegyvertok
volt erősítve, egy apró Bowning 380-as automatával. Ez
volt Eileen tartalék fegyvere. A szolgálati fegyvert, a 38-as
Detective’s Specialt a válltáskájában hordta, a bal vállán,
hogy könnyen átnyúlhasson jobbjával a fegyverért.
Adott egy dollárt a ruhatáros lánynak (nem sok ez?, gon-
dolta), felvette az esőkabátot, vállára vetette a táskát és
kisétált a szűk előtérbe. Kétszárnyú üvegajtó nyílt az utcára,
az egyiken az Ocho, a másikon a Rios szó díszelgett,
esőcseppekkel tarkázva. Amikor Eileen kitaszította az ajtót,
villám hasított az égbe. Visszahátrált, kivárta, amíg elhal a
mennydörgés, s akkor, ernyőt nyitva, kilépett az esőbe.
Egy szélroham kis híján kitépte kezéből az ernyőt.
Szembefordult a széllel, birkózott vele, nem hagyta
kifordulni az ernyőt. Megbújva mögötte, akár egy pajzs
mögött, dacolva az ostoros esővel, elindult a sarok felé. Az
útvonal, amit még délután nézett ki magának, egysaroknyit
nyugatnak vezetett egy fényesen kivilágított avenue-n –
most persze az is néptelen volt a vihar miatt –, aztán
kétutcányit északnak, kevésbé megvilágított utcákon, Mary
lakásáig. Eileen tudta, az avenue-n nem kell támadástól
tartania. Hanem az a kétsaroknyi út hazáig ...
Hirtelen megbánta, hogy nem kért testőrt.
Butaság volt tőle.
Ámde ha itt lennének a testőrei, az egyik, mondjuk, a
túlsó járdán, ötven yarddal előtte, a másik ötvennel
mögötte, akkor a merénylő biztosan kiszúrná őket, nem?
Három nő az esőben, klasszikus háromszögalakzatban?
Persze hogy kiszúrná őket. Vagy ha kapualjakba,
mellékutcákba dugta volna őket a kiszemelt útvonal
mentén? de mi van, ha a férfi is végigjárja az útvonalat és
feltűnnek neki a titokzatos hölgyek? Kurva erre nem sok
van, a mellékutcákban pedig, ahol gyér a forgalom,
éppenséggel egy sincs. Szimatot kapna, elszelelne,
kicsúszna a kezeik közül. Jobb, ha nincs testőr. És mégis, de
jó lenne, ha volna.
Vett egy mélyebb lélegzetet és lefordult a sugárútról. Itt
már ritkább térközökkel követik egymást a keresztutcák.
A mellékutcákon többet kell menni a következö
keresztutcáig, mint a sugárúton. Talán kétszer annyit. Itt
aztán lesz alkalma a pasasnak. Két hosszú sarok.
A bő szárú gumicsizmába behullott az eső: Eileen érezte
jobb cipőjében a tartalék pisztolyt, markolata hűvösen
szorult a harisnyanadrág nylonjához. Bugyit viselt a
harisnyanadrág alatt; biztonságot ad a kés ellen, de még
mekkorát, pompás erényőv, egy nyisszantás és vége. Eileen
már két kézzel kapaszkodott az ernyőbe, viaskodott a
goromba széllel. Eszébe jutott, legjobb lenne odaadni az
ernyőt a szélnek, hogy jobb kézzel benyúlhasson a
táskájába és a 38-as markolatán nyugtassa a kezét – Ha kést
ránt, azonnal lőjön és csak utána kérdezősködjön. Annie
tanácsa. Nem mintha nem tudná magától is.
Keresztutca jobbról. Keskeny rés két magas épület
között, szemétládákkal volt szegve, amikor erre járt délután.
Túl keskeny lenne az akcióhoz? A fickó nem táncolni akar,
hanem csak kefélni, de a tér mintha ehhez is szűk lenne.
Erőszakolták-e meg már, asszonyom, egy szemétláda
tetején? – kérdezte magától. Azonnal lőjön és csak aztán
kérdezősködjön. A mellékutcán túl sötét kapualj. Fények a
szomszéd épületben és a rákövetkezőben. Lámpaoszlop a
sarkon. Az eget hirtelen kettéhasította egy villám. Hatalmas
dörrenés rázta meg az estét. Egy kemény szélroham
kifordította az ernyőt. Eileen bedobta egy szemétládába a
sarkon; fedetlen fejét azonnal megostromolta az eső.
Kalapot kellett volna venni, gondolta. Vagy egy ilyen kis
műanyag kendőt legalább. Keze a 38-as pisztoly agyára
csusszant a táskában.
Átvágott az úttesten.
Újabb lámpaoszlop a szemközti sarkon.
Azon túl a sötétség.
Tudta, újabb keresztutca közeledik. Szélesebb, mint az
iménti, egyautónyi széles legalább. Tangózni is elegendő
térség. Óriási hely. Keze megszorította a fegyvert. Semmi.
A keresztutcában lélek sem, s hogy túlhaladt rajta, nem
hallott lépteket sem a nyomában. Az épületek világos
ablakai meghitt melegséget árasztanak az esőben. Újabb
szűk keresztutca, az utolsó, kétháznyira Maryétől. Mi van,
ha mégis tévedtek? Ha az ismeretlennek esze ágában sincs
éppen ma támadni? Eileen ilyen gondolatok közepette
lépkedett tovább, keze a fegyver markolatán. Megkerült egy
pocsolyát a járdán. Újabb villám; Eileen összerándult; újabb
dörgés, Eileen megint öszszerándult. Ráásított az utolsó
keresztutca, sötéten, szélesen. Az előbbinél azért
keskenyebb volt valamivel. Szemétládák itt is. Egyiknek a
tetején csapzott macska ült, s egykedvűen bámulta az esőt.
Rég megugrott volna, ha valaki ott settenkedik, gondolta
Eileen. Majdnem túljutott már az utca torkolatán, amikor
valaki megragadta.
Hátulról fogta meg a férfi, bal karjával átölelte a torkát és
lerántotta a lábáról. Eileen testsúlya ránehezedett a férfira,
jobb kézzel kirántotta a táskából a revolvert. A macska
nyikkant egyet, leugrott a szemétládáról és elsurrant a
lábaik alatt.
– Helló, Mary – súgták a fülébe, miközben szabaddá tette
a fegyvert.
– Ez itt egy kés, nézd csak – mondta a támadó, hirtelen fel-
húzva jobb kezét és Mary a bordái között, közvetlenül a
szíve alatt megérezte a kés hegyét.
 – Dobd el a pisztolyt Mary. Még mindig megvan a piszto-
lyod? Mint a legutóbbi, ugyanaz? Na, dobd el szépen, ne
kelljen kétszer mondanom.
Megbökte a lányt a késsel. Az acélhegy az esőkabáton
meg a könnyű blúzon keresztül a bordájának szegeződött. A
férfi hátulról, továbbra is bal karja könyökhajlatában tartotta
áldozata nyakát. A pisztoly Eileen kezében volt, de
tehetetlennek érezte magát a férfi szorításában, s a kés egyre
sürgetőbben nyomta a bordáját.
– Na, mi lesz! – mordult rá a férfi és Eileen elejtette a
fegyvert.
A pisztolya csattogva szánkázott végig a kövön. Villámlás
hasított az éjszakába. Nyomban rá hatalmas mennydörgés.
A férfi beljebb cipelte Eileent a sikátorba, el a szemétládák
mellett, oda, ahol a sötétebb volt s egy rakodórámpa állt
vagy három láb magasan. A rámpa mögött rozsdás vasajtó.
Erre a rámpára lökte rá Eileent; a lány azonnal benyúlt a
gumicsizmába, s a Browning markolata után tapogatózott.
– Rá ne kényszeríts már, hogy megvágjalak – mondta a
férfi.
Eileen kirántotta cipőjéböl a kis pisztolyt.
Ráemelte a férfira, ám abban a pillanatban megvágták.
Elejtette a fegyvert, keze az arcához rebbent, amelyen mint-
ha tüzes ostorral vágtak volna végig. Nedves lett a keze, azt
hitte, az esőtől, csakhogy ez a nedvesség sűrű volt és
ragacsos. Megvágták, megvágták az arcát, értette meg, dől a
vér az arcából! Soha nem tapasztalt rettegés lett úrrá rajta.
– Jó kislány – dicsérte meg a férfi.
Villám, dörgés. A kés már Eileen ruhája alatt járt, Eileen
moccanni sem mert, a kés hegye a harisnyanadrágot kereste,
megtalálta és Eileen alsóteste iszonyodva rándult össze. Félt
a késtől, rettegett, hogy megsebzi ott is, ahol sokkal, de
sokkal védtelenebb. A kés hegye most beakadt a nejlonba;
szakadó nejlon hangja, a kés széthasította, együtt a
pamutbugyival. A férfi felnevetett, amikor meglátta a
bugyit.
– Alaposan bebugyoláltad, netalán erőszakra számítottál?
– mondta nevetve és széthasította a bugyit is. Eileen most
ott feküdt, kiteregetve az éjszakának, széttárt, reszkető
lábbal, s az arcát csapkodó eső elkeveredett a vérével és
mosta lefelé a vérét, égetően csípve friss sebét, a szeme
pedig óriásira tágult rémületében, mert a férfi most a kés
hideg lapját a nemi szervéhez szorította és megkérdezte: –
Megvágjalak ott is, Mary?
Eileen némán rázta a fejét. Ne, ne, kérem.
Összefüggéstelenül motyogott. Aztán kimondta értelmesen
is: – Kérem, ne! – és csak reszketett, amikor a férfi
elfészkelte magát a lábai között és a kést ismét a torkának
szegezte. – Kérem szépen ... meg ne vágjon még egyszer.
– Jobb szeretnéd, ha megdugnálak?
Eileen újra csak a fejét rázta. Ne!, gondolta. De csak
ennyit mondott: – Ne vágjon meg.
– Szóval hogy dugjalak meg inkább, igaz, Mary?
Nem! gondolta. – Igen – mondta. Meg ne vágj, gondolta.
Kérem szépen.
– Mondjad, Mary!
– Ne vágjon meg.
– Mondjad! Mary!
– Dugjon meg ... inkább.
– Gyereket akarsz tőlem, igaz?
Jajistenem, dehogy, nem, nem, gondolta. – Igen! –
mondta – gyereket akarok magától.
– Akarsz egy frászt! – mondta a férfi és nevetett.
Valahol a közelben csapott le a villám. Visszhangos nagy
mennydörgés görgött el közvetlenül a fejük felett.
Eileen elméletben mindent tudott, tudta, hogy kell kikar-
molni a szemét a nyomorultnak, tudta ő, hogy megy az. De
hiába tudta, ha kést tartottak a torkához.
 A kés hegye ott volt, abban a kis mélyedésben, ahol
vadul vert egy kis ér. Megszabták az arcát, érezte még most
is, hogy szivárog a vére és sajgott a seb teljes hosszában.
Arcát és combját eső verte, szoknyája felgyűrve a derekára,
alatta a rámpa nedves, hideg betonja, mögötte a rozsdás
vaskapu. És akkor, hirtelen, megérezte ott lent a férfi
merev, kíméletlen lökését, a pénisz nekiszorult az ellenkező
ajakaknak és Eileen úgy érezte, a beléje hatoló férfi
széjjeltépi, felhasítja, ahogy fent az arcát a kés hasította fel.
Reszketett félelmében, szégyenében és kétségbeesett
kiszolgáltatottságában; tűrte, mert tűrnie kellett a férfi
ritmikus lökéseit, most már zokogott, kérve-kérte, hagyja
már békén, de sikoltani nem mert, félve, hogy a kés
elmetszi a torkát, olyan bizonyosan, mint ahogy ott alul
hasogatják. És amikor végre görcsösen megremegett a férfi
– vele remegett a kés hegye is a torkánál – és még jó ideig
mozdulatlanul feküdt rajta, Eileen csak arra bírt gondolni;
hogy vége, kész, hál’ istennek és újra elöntötte a szégyen, ez
a végletes lealacsonyodás és még szívszaggatóbban
zokogott. Megértette ebben a pillanatban, hogy nem egy
szolgálatot teljesítő rendőr fekszik itt a sikátorban, szakadt
alsóneműben, szétvetett lábbal, idegen spermával a
hüvelyében. Nem, hanem csak egy rémült áldozat, egy
tehetetlen, megalázott, meggyalázott nő. És lehunyta szemét
az eső, a könnyek, a fájdalom miatt.
– Na most aztán mehetsz abortuszra – mondta a férfi.
Lehengeredett Eileenről.
Vajon hol a fegyverem, gondolta Eileen. A fegyvereim.
Az eső dobolásán keresztül hallotta a futó férfi távolodó
lábdobogását.
Fekve maradt, fent és lent fájdalom marcangolta.
Szorosan lehunyta a szemét.
Hosszú ideig feküdt így.
 Aztán kiszédelgett a sikátorból, keresett egy telefont és
bejelentette a bűntényt.
Elájult, amikor újra villámlott: a dörgést nem hallotta már.

Annie lobogó bosszúvággyal indult útnak.

Tudva, mi történt Eileennel az este, elképzelte a tépett,
vérző lányt az esőverte sikátorban, s csak arra gondolt, hogy
ezt a gazembert meg kell fékezni; imádkozott, hogy ha
talákozik vele, legyen annyi ereje, hogy keresztül ne lője,
mielőtt megkérdi a nevét. Azt nem tudta, hogy Teddy
Carellával mi történt Philip Logan irodájában; nem ismerte
Steve Carellát sem, csak annyit tudott róla, hogy ő az a
kínai képű nyomozó, aki ott ült az egyik asztalnál, mikor
Annie először volt a 87. körzet nyomozószobájában. De ha
ismerte volna őket, s ha tudta volna, hogy előző nap Teddy
is átesett a maga tűzkeresztségén, azt is csak ugyanazon
dolog kevésbé súlyos manifesztációjának tekintette volna,
mint ami Eileennel esett meg.
Nyolc előtt tíz perccel hívta fel Murchison őrmester, öt
perccel azután, hogy a 87. körzet egyik URH-kocsija
felszedte az utcai telefonfülke mellől az eszméletlen
Eileent. Annie némán hallgatta az esetet előadó Murchisont.
Köszönetet mondott, felvette esőkabátját, s kiment az
utcára. A dörgés-villámlás abbamaradt már, de az eső
tovább esett. Mire a kórházba ért; Eileen arca össze volt
varrva. Tizenkét apró öltéssel. Az orvos azt elmondta, hogy
Eileen nyugtatót kapott és alszik; megfigyelés végett benn
tartják éjszakára, ugyanis sokkos állapotban hozták be az
osztályra. Nem engedélyezte Annie-nak a látogatást, pedig
Annie felettes mivoltával is előhozakodott. Annie akkor
hazament és felhívta az AIM-et, hátha bent talál valakit.
Este tíz volt már kicsi híján. Nem vették fel a telefont.
Akkor fogta magát és felhívta az AIM elnökének, bizonyos
Polly Floydnak az otthoni számát. Előző nap ezzel a nővel
beszélt telefonon. Ám a hívott itt sem jelentkezett. Annie
éjfélig próbálkozott, hasztalan. Álmatlanul forgolódott
egész éjjel, a reggelt várva.
Reggel kilenckor ismét hiába hívta az AIM-et. Negyed,
majd fél tízkor újra próbálkozott. Semmi. Akkor újra Polly
Floyd otthoni számát tárcsázta. A készülék kitartóan
csöngetett. Annie tizenkét csörgetést számolt meg, s már
éppen le akarta tenni a kagylót, amikor végre jelentkezett
Polly. E1 akar menni az AIM-irodába, közölte Annie. Az
iroda szombaton zárva, közölte Polly. Nyissa ki, mondta
Annie. Lehetetlen, mondta Polly. Nyissa ki és ott legyen a
teljes személyzet tizenegy órára, mondta Annie. Esze
ágában sincs engedelmeskedni, mondta Polly. Annie akkor
mély lélegzetet vett.
– Nézze, Miss Floyd – mondta –, egy rendőrtisztem kór-
házba került az éjjel. Megkéselték, tizenkét öltéssel kellett
összevarrni az arcát. Megtehetem, hogy elmegyek a
belvárosba és házkutatási parancsot kérek maguk ellen a
bíróságtól, de meg kell mondjam, Miss Floyd, hogy ez
esetben igen komisz leszek magukkal. Azt javaslom tehát ...
– Erőszakot akar alkalmazni? – kérdezte Polly.
– Igen – felelte Annie.
– Nos, megnézem, mit tudok tenni. Összehívom őket.
– Köszönöm – mondta Annie és letette a kagylót.
Az AIM irodái – Hall Avenue 832. – egy csőd felé
tántorgó könyvesbolt felett voltak. Az AIM a hatemeletes
épület harmadik emeletén székelt. Annie néhány perccel
tizenegy előtt érkezett. A tejüveg ajtó mögötti kis
fogadószoba lerobbant magánnyomozói iroda várójára
emlékeztetett volna, ha a négy fal tele nincs ragasztva
plakáttal. Minden plakáton kinagyított fotók: magzatok a
fejlődés különböző stádiumaiban. Minden fotó felett vörös
betűkkel, amelyek mintha vértől csöpögtek volna: “Anyák,
Irgalmazzatok Magzatotoknak!” Maga Polly Floyd is olyan
volt, mint egy fejlett stádiumban lévő magzat: aprócska,
rózsaszín képű és öklű hölgy, rövid szőke hajjal és olyan
szájjal, amelyről virított, hogy soha meg nem csókolták, s
nem is akarta soha, hogy megcsókolják. Bár ki tudja,
gondolta Annie; tegnap éjfélig is hiába szólt a telefonja és
ma reggel fél tízkor se valami fürgén vette fel a kagylót.
Polly Floyd igen zabos volt, amikor Annie benyitott.
Azonnal rákezdte, hogy rendőrállam így meg úgy és hogy a
becsületes adófizető polgár mennyire ki van szolgáltatva ...
– Sajnálom – mondta Annie, noha látszott, hogy nem is
sajnálja. – De, mint mondottam, ez az ügy nem tűr
halasztást.
– Mi közünk a maga zsarujához? – méltatlankodott Polly.
– Ha egy férfember megkéselteti magát ...
– Női ember.
– Akkor sem értem, hogy ...
– Hol a személyzet? – vágott közbe Annie. Ketten voltak a
kis fogadószobában, embrióképek kereszttüzében. Pollyn
még rajta volt a kabátja. Nyilván rövid megbeszélésre
számított.
– Az irodámban várnak.
– Hányan?
– Négyen.
– Önnel együtt?
– Nélkülem.
– Van közöttük férfi?
– Egy.
– Szeretném látni azt az embert.
Legelsősorban akarta látni.
Félórája újra hívta a kórházat, közvetlen mielőtt elindult
hazulról, hogy érdeklődjék Eileen állapota felől, s hogy be-
széljen is vele, ha lehet. Eileen álmoskás hangon szólt bele
a telefonba és azt mondta, jól van, tekintve a tekintendőket.
A támadójáról adott személyleírása teljesen egyezett a
többiekével: Fehér, harmincas, hat láb magas, száznyolcvan
font súlyú. Barna haj, kék szem, különleges ismertetőjele
nincs.
A Polly Floyd irodájában várakozó férfi cingár volt és
feketebőrű, jó hatvanas, 175 centi magas, barna szemű,
teknőckeretes szemüvege volt, kopasz fejét körben, koszorú
gyanánt övezte némi ősz haj.
A másik három személy nő volt.
Foglaljanak helyet, kérte őket Annie.
Polly állva maradt az ajtónál, dúlt-fúlt az AIM
szuverenitását ért sérelem miatt, s azt még erősebben
fájlalta, hogy Annie ilyen könnyen átvette a
parancsnokságot az ő irodájában.
Annie akkor megkérdezte az egybegyülteket, ismerik-e
az alábbi neveket és azzal megkezdte a felolvasást. Lois
Carmody, Terry Cooper, Patricia Ryan, Vivienne Chabrun,
Angela Ferrari, Cecily Bainbridge, Blanca Diaz, Mary
Hollings és Janet Reilly.
A nevek mindenkinek ismerősnek tűntek.
– Valamikor mindegyik hozzájárulást fizetett az önök
szervezetének – mondta Annie. – Igy van?
Senki nem tudta, hogy emiatt érezte-e ismersnek a neveket.
– Miért, hány támogatójuk van? – kérdezte Annie.
Egy emberként néztek Polly Floydra.
– Sajnálom de ez a mi dolgunk –jelentette ki Polly. Ott állt
még mindig az ajtónál. Még mindig rajta az esőkabátja.
Keze karba fonva a mellén.
– Van-e névsoruk a támogatóikról?
– Van, de a névsor titkos.
– Ki férhet hozzá? – kérdezte Annie.
– Mi mindnyájan. A teljes személyzet.
– Akkor hogy lehet titkos?
– Úgy, hogy csak a személyzetnek van bepillantási joga.
– Nos – szólalt meg a fekete férfi –, ez így nem egészen ...
 – Akárhogy is – szakította félbe Polly –, a névsort rendőr-
ségi célokra nem adjuk ki.
Annie egyenesen a férfit szólította meg:
– Sajnos, rosszul értettem a nevét, uram.
– Eleazar Fitch – mondta a fekete férfi.
– Szeretem a bibliai neveket – mosolygott Annie.
– Apámat Eliahnak hívták – viszonozta Fitch a mosolyt.
– Mit is mondott, Mr. Fitch, erről a névsorról?
– Akármilyen ügyben nyomoz is – vágott közbe ismét
Polly–, semmiképpen nem akarunk involválódni.
– Involválódni? – csodálkozott Annie.
– Involválódni, úgy van. Nem akarjuk, hogy az AIM-nek
bármilyen köze is legyen egy rendőrnő megkéseléséhez.
– Ami, kedves Miss Floyd, C kategóriás bűntettnek számít
– mondta Annie – és háromtól tizenöt évig terjedő
börtönnel büntethető. Ezzel szemben a nemi erőszak ...
– Nemi erőszak? – fehéredett el Polly rózsaszínü arca.
– A nemi erőszak, Miss Floyd, B kategóriás bűntett és hu-
szonöt évig terjedő börtön a bére. Ezt a rendőrtisztet tegnap
este megerőszakolták. Megkéselték és megerőszakolták,
Miss Floyd. Jó okkal hisszük, hogy a tettes kilenc további
nő megerőszakolásáért is felelős, s ezek közül nyolc
pénzadománnyal támogatta vagy támogatja az AIM-et.
Amit mármost meg kell tudnom ...
– Adományainknak nyilván semmi köze a ...
– Hogy lehet ilyen bizonyos benne, Polly? – kérdezte
Fitch.
Polly Floyd visszarózsaszínesedett. Fitch őt nézte egy
darabig, aztán újra Annie-t.
– Eladjuk a postalistánkat, vagyis azoknak a címét, akik
adományokat küldenek nekünk – mondta.
– Kinek? – csapott le rá Annie.
– Minden olyan felelős szervezetnek, amelyik ...
 – De Polly. Hisz maga is tudja, hogy ez nem igaz – szakí-
totta félbe Fitch és ismét Annie-hoz fordult: – Megkaphatja
bárki, aki tisztességes összeggel támogat bennünket.
– Mekkora adomány tekintendő tisztességesnek?
– Minimum száz dollár.
– Ha tehát küldök száz dollárt és kérem a postalistájukat ...
– Minden további nélkül megkapja.
– Feltéve – fűzte hozzá Polly –, hogy elmondja, miként
szándékozik felhasználni.
– Igy van ez, Mr. Fitch?
– Megküldjük mindenkinek, aki érdeklődik életigenlő
mozgalmunk iránt – mondta Fitch. – Aki érdeklődik a
mozgalom iránt, igényli a postalistát és küld egy csekket
száz dolcsiról.
– Értem már – mondta Annie.
– Tudja, mi nem vagyunk a Jog az Élethez – mondta
védekezőleg Polly. – Mamutvállalatok, gazdag
alapítványok nem állnak a hátunk mögött. Újak is vagyunk,
két éve alakultunk mindössze, s minden lehetséges és etikus
módszerrel igyekszünk erősíteni a mozgalmat. Abban
nincsen semmi rossz, hogy érdeklődő hozzájárulóinknak
megküldjük a postalistát. Végtére az bármire
felhasználható!
– Hány postalistát küldtek szét az év eleje óta? – kérdez
Annie.
– Fogalmam sincs – mondta Polly.
– Tíznél nem többet – mondta Fitch.
– Mindet ide a városba küldték?
– A legtöbbjét. Néhányat a városon kívülre is.
– A városba hányat?
– Nem tudom, meg kellene néznem a nyilvántartásunkban.
– Ott megvannak a nevek és címek?
– Természetesen.
– Látni szeretném, kérem.
 – Ha kiadnánk a neveket – tiltakozott Polly –, azzal
megsértenénk mindazoknak a magánszféráját, akik ezt
valószínűleg egyáltalán nem óhajtanák.
Annie ránézett. Megmondani egy nőnek, hogy mit tegyen
és mit ne tegyen a terhességével, ezzel szintén megsérti
mindazoknak a magánszféráját, akik azt valószínűleg
egyáltalán nem óhajtják, akarta mondani.
Helyette azonban csak ezt mondta: – Látom már, mégis
csak kérnem kell azt a bírósági végzést.
– Adják oda neki a neveket – vetette oda Polly.

Eileen ült az ágyában, két karja a takarón nyugodott, amikor

belépett a kórterembe Kling. Eileen nem nézett rá. Az
ablakon esőcseppek, s túl a város szürke sziluettje.
– Szervusz – mondta Kling.
Amikor Eileen az ajtó felé fordult, Kling meglátta arcán
kötést. Vastag vattapárna, odaleukoplasztozva. Látszott,
hogy sírt nemrég: vörös és duzzadt volt a szeme. Most
azonban mosolyogva emelte üdvözlésre a kezét, s nyomban
ejtette vissza, sápadt-fehéren, a fehér takaróra.
– Szervusz – mondta ő is.
Kling odalépett az ágyhoz. Megcsókolta a lány szabad
orcáját.
– Jól vagy?
– Jól. Kösz.
– Most beszéltem az orvossal, azt mondja, hazamehetsz
még ma.
– Pompás.
Kling nem tudta, mit lehetne még mondani. Tudta, mi
történt Eileennel. Nem tudta, mit mondjon.
– Szép kis hekus vagyok, mi? – mondta akkor a lány. –
Hagyom, hogy elvegye mind a két pisztolyom; hagyom,
hogy ... – Megint elfordította az arcát. Eső verte az ablakot.
– Megerőszakolt, Bert.
 – Tudom.
– És most ... – Elakadt a hangja. – ... most mit érzel?
– Meg akarom ölni – mondta Kling.
– Igen, igen, de ... azzal kapcsolatban, hogy meg lettem
erőszakolva ... mit érzel azzal kapcsolatban?
Kling zavartan nézett rá. Eileen még most is az ablakot
nézte, mint aki a kötést szégyenli az arcán, s alatta a sebet,
ami arról tanúskodik, hogy megadta magát a támadójának.
– Hogy hát hagytam magam megerőszakolni.
– Nem hagytál te semmit.
– Hekus vagyok.
– De drágám ...
– Meg kellett volna ... – Tehetetlenül ingatta a fejét. –
Megijedtem, Bert – mondta nagyon halkan. Megbénultam
a félelemtől.
– Voltam úgy már én is.
– Féltem, hogy megöl.
Eileen most Kling felé fordította az arcát.
Találkozott a tekintetük. A lány szemébe könnyek
gyűltek. Széjjelpislogta őket.
– Egy hekusnak, Bert, nem szabad ennyire beijednie. Egy
hekusnak ... Eldobtam a pisztolyomat! Érted ezt? Amint
megbökte a bordám a késével, pánikba estem, Bert és
eldobtam a fegyveremet! Ott volt a kezemben és eldobtam!
– Én is csak azt tettem volna ...
– A csizmámban volt egy tartalék. Egy kis Browning. Elő-
szedtem, s már majdnem el is sütöttem, amikor ... amikor ...
megvágta az arcom.
Kling hallgatott.
– Nem hittem volna, hogy ennyire fáj, Bert. Ha megvágják
az embert. Megvágja magát néha az ember, amikor a
hónalját vagy a lábszárát borotválja, az is ég egy percig, de
ez az arcom volt, Bert, megvágta az arcom és hogy fájt, te
úristen! Nem vagyok egy szépség, tudom én azt, de ez az
egy arcom van és most ...
– Gyönyörű vagy – mondta Kling.
– Már nem – felelt a lány és megint elfordult. – Szóval
amikor ... megvágta az arcom és ... és elvesztettem a
második fegyveremet is ... akkor már tudtam, hogy ...
megteszek én neki mindent. Hagytam, hogy
megerőszakoljon, Bert! Hagytam!
– Ha nem hagyod, megölt volna.
– Olyan iszonyúan ki voltam szolgáltatva – ingatta újra a
fejét Eileen.
Kling hallgatott.
– Igy hát ... – Újra elakadt egy percre a hangja. – Gondo-
lom, most azt mondod magadban, hogy hiszen magam
kerestem a veszélyt.
– Jaj, miket beszélsz.
– Vagy talán nem erre gondolnak a férfiak, amikor a
feleségüket vagy a barátnőjüket el ...
– Te persze hogy kerested a veszélyt. Ezért mentél oda, ez
a munkád. A kötelességedet teljesítetted, Eileen és közben
megsérültél. És ez ...
– És közben megerőszakoltak! – fordult villámló szemmel
a férfi felé Eileen.
– Ez is része a sérülésednek.
– Nem! – kiáltott Eileen. – Te például megsebesültél a kö-
telességed teljesítése közben, de téged nem erőszakoltak
meg utána! Azért ez nagy különbség, Bert.
– Tudom én azt.
– Nem hiszem, hogy tudnád, mert akkor nem jönnél ne-
kem ezzel a kötelességteljesítősdivel.
– Eileen ...
– Nem is egy hekust, hanem egy nőt erőszakolt meg az az
ember! Engem erőszakolt meg, Bert! Mert nő vagyok, azért!
– Igen. Tudom.
 – Nem, egyáltalán nem tudod! Honnan is tudhatnád,
amikor férfi vagy és férfiakat nem szokás megerőszakolni.
– Férfiakat is szokás megerőszakolni – mondta ki kereken
Kling.
– Hol? A börtönben. De csak azért, mert nincsenek kéznél
nők.
– Férfiakat is meg szoktak erőszakolni – ismételte meg
Kling, de nem fejtette ki bővebben a témát.
Eileen ránézett. A férfi szemében olyan mély volt a fájda-
lom, mint az övében az este, amikor arcát felhasította a kés.
Eileen némán tanulmányozta Bert arcát, szemét. Elpárolgott
a mérge. Hiszen Bert az, aki itt ül vele, személyesen, nem a
Férfi nevezetű, közelebbről meg nem határozható
ősellenség, ez itten Bert Kling – és végtére nem az a férfi,
aki megerőszakolta.
– Sajnálom, na – mondta tehát.
– Semmi baj.
– Kár, hogy éppen a te fejedre kellett borítanom ezt az
egészet.
– Ki máséra boríthattad volna? – mondta mosolyogva
Kling.
– Sajnálom, de igazán.
És azzal a férfi kezéért nyúlt. Bert a két keze közé fogta a
lány kezét.
– Sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet velem –
mondta sóhajtva Eileen. – Még ha millió évet élek is. Félni
persze féltem máskor is, az ember mindig fél egy kicsit ...
– Úgy is van – mondta Kling.
– De hogy ez megtörténjék ... Emlékszel, hogyan szoktam
bolondozni a megerőszakolásos fantáziámmal?
– Persze.
– Akkor fantázia, amikor nem valóság – mondta a lány. – -
Sokszor elgondoltam ... úgy hittem ... akarom mondani,
sokszor féltem. Féltem én, Bert, még testőrökkel is. De soha
nem attól, hogy megerőszakolhatnak. Attól, hogy
megsérülhetek, igen, de hogy megerőszakoljanak ... Hogy
nézne az ki, hogy egy rendőrt? Hisz rendőr voltam.
– Most is az vagy.
– Jó, hogy mondod. Emlékszel, mit mondtam nemrég?
Hogy hát megalázónak tartom ezt a csalétekmunkát? És
hogy kérni fogom az áthelyezésemet?
– Emlékszem.
– Nahát, most meg azt mondom, hogy dinamittal sem ha-
gyom kirobbantani magam ebből a munkakörből!
– Pompás – mondta Kling és megcsókolta a kezét.
– Mert bizony ... valakinek csak-csak ott kell lennie, nem
igaz? Biztosítani, hogy más nőkkel ne történhessen meg.
Valakinek muszáj ott lennie? Nem?
– De – mondta Kling. – Neked.
– Igen, nekem – sóhajtotta egy mélyet Eileen.
Kling arcához szorította a kezét.
Hosszú percekig csendben voltak.
Akkor Eileen kicsi híján újra elfordította az arcát.
Aztán mégis állta a férfi tekintetét és megkérdezte:
– Mondd csak ...
Hangja megint felmondta a szolgálatot.
– Szeretni fogsz ilyen forradásos képpel is?

Van az úgy, hogy az embernek első nekifutásra szerencséje

lesz.
Nem volt tíz kérelem a postalistáért, ahogy Eleazar Fitch
állította, hanem csak nyolc. Ebből három vidéki volt, aki
saját helyi szervezetet akart alapítani, s a korábbi
adományozók közül szeretett volna támogatót keríteni. Öten
voltak a városból valók: egy csoport, amelynek tagjai
szigorú indexet akartak bevezetni a kölcsönkönyvtárakban;
egy másik csoport, amely ellenezte, hogy fiatal lányok a
szüleik beleegyezése nélkül nővédelmi szaktanácsadásra
járjanak; egy harmadik csoport, amely az euthanázia ellen
harcolt, szintén leszurkolt száz dollárt és szintén kérte a
névsort; egy negyedik szervezet, amely az Egyenlő Jogok
Alkotmánymódosítást kifogásolta, ugyancsak folyamodott a
postalistáért. A kérelmezők közül csak egy volt a
magánember. Az AIM-nek írt levelében kifejtette, hogy
cikket ír a Jogaink című folyóiratnak, s azért kéri az AIM-
támogatók címét, mert ki akarja kérni a véleményüket.
Az illetőt Arthur Hainesnek hívták.
Ma szombat, gondolta Annie; remélte, hogy Arthur
Hainest otthon találja. Majestába, egy családiház-övezetbe
jutott el a postalistán megadott címre. Még mindig szitált az
eső, amikor odaért. A járdán ázott falevelek. A lakások
többségében égett a villany, jóllehet még délután egy óra
sem volt. Annie megtalálta a címet – földszinti lakás egy
háromszintes, vöröstéglás házban. Becsengetett. A nappali
függönye nem volt behúzva. A lakásajtó elől Annie belátott
rézsút a szobába. Két kislány ült a padlón – hat- és
nyolcévesek lehettek – és valami rajzfilmet néztek a
tévében. Az idösebbik megbökte a húgát, amint meghallotta
a csengőszót, nyilván azért, hogy menjen ajtót nyitni. A
kisebbik grimaszt vágott, talpra állt és elindulva a lakásajtó
felé, eltűnt Annie látóteréből. Valahonnan a lakás mélyéről
harsány női hang: – Gyerekek! Nem halljátok, hogy
csengettek?
– Megyek már, mama – mondta a kislány. – Ki az? – kér-
dezte közvetlenül az ajtó mögül.
– Rendőrség – felelte Annie.
– Pillanat – mondta a kislány.
Annie várt. Hallotta bentről a hangokat, a kislányét, hogy
itt a rendőrség, meg az anyáét, aki rárittyentett a lányára,
hogy menjen vissza és nézze tovább a tévét.
Akkor kiszólt az asszony: – Ki az, kérem?
 – Rendőrség – mondta újra Annie. – Lesz szíves ajtót nyit-
ni?
Az ajtót nyitó asszony utolsó idős terhes volt. Délután
egykor még mindig hálóingben és fürdőköpenyben volt és
igencsak elhanyagolt benyomást tett; hatalmas hasa
közvetlen a melle alatt kezdődött és szörnyen dagadozott;
léggömbasszony, babaábrázatú, rózsasziromszájú, festetlen
arcú.
– Mi tetszik?
– Arthur Hainest keresem – mondta Annie. – Idehaza van?
– Lois Haines vagyok, a felesége. Miről van szó, kérem?
– Beszélnem kell vele.
– Miről?
Úgy elállta az ajtónyílást, mint egy harcra kész elefánt, s
homlokráncolva adott kifejezést rosszallásának e szombat
délutáni birtokháborítás miatt.
– Kérdeznem kell tőle egyet-mást.
– Miről?
– Beengedne, asszonyom?
– Mutassa előbb a jelvényét.
Annie kinyitotta a táskáját, s elővette a bőrtokos jelvényt.
Lois tanulmányozta egy ideig, aztán így szólt: – Szeretném,
ha megmondaná, hogy milyen ügyben ...
– Ki az, drágám? – hallatszott egy férfihang.
Lois mögött, aki továbbra is eltökélten elállta a bejáratot,
még vállát is előrenyomta és a hasát is kifeszítette, feltűnt
egy magas, sötét hajú férfi. Lois mozdult végre egy cseppet
és a férfi felé fordult. Annie jól szemügyre vehette
közeledőben: harmincegy-kétéves, gondolta, jó 180 magas.
Biztos megvan 80 kiló. Barna hajú. Kékszemű.
– Ez a nő akar beszélni veled. Azt mondja, a rendőrségtől
jött.
 Annie-t szórakoztatta az asszony stílusa, de komoly ma-
radt. Hainesre összpontosított, aki kellemes mosollyal most
lépett ki a szűk előszobába.
– Tessék befáradni – mondta. – Nem értelek, mi lelt, Lo.
Nem látod, hogy esik odakint? Jöjjön be csak, jöjjön –
nyújtotta a kezét, miközben a felesége arrébb lépett. – Mi
történt? – kérdezte, kezet fogva Annie-val. – Talán tilosban
parkolok? Tudtommal hétvégén szabad az utca mindkét
oldalán.
– Nem tudom, hol parkol, Mr. Haines – mondta Annie. – -
Nem a kocsija miatt jöttem.
Ott szorongtak hárman, felettébb kényelmetlenül, az elő-
szobában. A lakásajtót becsukták az eső miatt; a két kislány
már nem a rajzfilmet, hanem a nénit nézte, aki azt állította
magáról, hogy zsaru. Soha nem láttak női rendőrt. Ez se úgy
nézett ki, mintha az volna. Esőkabátban volt, szemüvegén
esőcseppek. Bőrtáska lógott a bal vállán. Lapos sarkú cipőt
viselt. Inkább a Maine-beli Josie tantira hasonlít, gondolták.
Josie tanti szociális gondozónő volt.
– Hanem? – szólalt meg Haines. – Miben állhatunk a ren-
delkezésére?
– Beszélhetnénk valahol négyszemközt? – tekintett Annie
a gyerekekre.
– Persze hogy, menjünk, mondjuk, a konyhába. Drágám,
maradt egy kis kávé a tűzhelyen? Megkínálhatjuk egy
csésze kávéval, Miss ... ejnye no, nem jegyeztem meg a
nevét.
– Annie Rawles, nyomozó.
– Nos, kerüljön beljebb.
Bementek a konyhába. Annie és Haines a
konyhaasztalhoz ült. Amikor Lois a tűzhely felé indult,
Annie így szólt: – Köszönöm, asszonyom, nem iszom
kávét.
– Reggel főztem.
 – Akkor sem, köszönöm szépen. Mr. Haines, írt-e ön egy
AIM nevű szervezetnek, a támogatóik névsorát kérve?
– Igen, miért? – nézett rá meglepetten Haines. Felesége
nézte a tűzhely mellől.
– Mire akarta felhasználni a névsort?
– Tanulmányt írtam az életigenlők elveiről és
vélekedéséről.
– Egy folyóiratnak, ugye?
– Igen.
– Ön író, Mr. Haines?
– Nem, tanár vagyok.
– Hol tanít?
– Az Oak Ridge középiskolában.
– Itt, Majestában?
– Igen. Egy mérföld innen.
– Gyakran publikál folyóiratokban, Mr. Haines?
– Hát ... – sandított Haines a feleségére, mint aki azon
tépelődik, hazudjon-e vagy sem. Az asszony most is éberen
figyelte. – Nem – mondta végül. – Nem rendszeresen.
– Ezt az egy cikket azonban mégis szerette volna
megírni ...
– Igen! Szeretem azt a folyóiratot, nem tudom, ismeri-e.
Jogaink, ez a címe és egy jótékonysági szervezet adja ki
és ...
– Egyszóval ön adományozott száz dollárt az AIM-nek és
kérte, hogy küldjék meg a postalistát, ugye?
– Igen.
– Száz dollárt adtál valakinek? – kérdezte Lois.
– Igen, drágám, mondtam is annak idején.
– Dehogy mondtad. Száz dollárt? – csóválta rosszallóan
fejét az asszony.
– Mennyi honoráriumot vár azért a cikkért? – kérdezte
Annie.
– Ó, nem is tudom, mennyit fizetnek.
 – Tudják egyáltalán a lapnál, hogy ön cikket ír nekik?
– Hát, nem. Úgy gondoltam, megírom, beküldöm és azzal
kész.
– Elküldi a szerkesztőségnek.
– Úgy van.
– Remélve, hogy leközlik.
– Igen.
– És megírta végül ezt a cikket, Mr. Haines?
– Ööö ... nem ... valahogy nem jutott rá időm eddig.
Erősen elfoglalnak a tanítás utáni iskolai elfoglaltságaim,
tudja. Angolt tanítok, szaktanácsadója vagyok az iskolai
újságnak, vitakört és színjátszócsoportot vezetek, úgyhogy
épp elég, megmondhatom magának. De még nem adtam fel
a tervet. Megírom én még azt a cikket.
– Teremtett kapcsolatot azokkal, akiknek a címét
megkapta az AIM-től?
– Még nem. Majd. Idővel. Ha egy kis lélegzethez jutok.
– Mit is mondtál, miről fog szólni a cikked? – kérdezte
hirtelen a felesége.
– Ööö ... az életigenlőkről ... az abortuszellenes
mozgalomról ... és azoknak a nőknek ... ööö ... a
hozzáállásáról, akik ... ööö ...
– Mondd csak, mikor lettél te ilyen nagy abortuszellenes?
– Mindig is érdekelt a téma – felelt méltósággal Haines. A
felesége szótlanul nézte.
– Régi vesszőparipám – mondta a férfi és megköszörülte a
torkát.
– Hát ez merőben új nekem – jelentette ki az asszony. –
Eddig mekkora felhajtást rendeztél e miatt ... – Lois átfogta
hasát, mint valami túlérett görögdinnyét.
– Lois ...
– Totál új, ha mondom – emelte égnek a szemét Lois. –
Azt hallani kellett volna, miket vágott a fejemhez, amikor
megtudta, hogy újból állapotos lettem – mondta Annie-nak.
 Annie figyelmesen nézte őket.
– Szerintem ez abszolúte nem érdekli Miss Rawlest – je-
lentette ki Haines. – Jut eszembe, nem bánja, hogy így
szólítom? Ne hívjam inkább Rawles nyomozónak?
– Teljesen mindegy.
– Nos, Miss Rawles, kíváncsi lennék, minek köszönhetjük
a látogatást. Talán az AIM-nek írt levelem okozott problé-
mát? Nem hinném, hogy egy ilyenfajta ártatlan kérelem ...
– Még mindig nem megy a fejembe az, hogy száz dollárt
képes voltál kidobni egy postalistára – mondta a felesége.
– Le lehet vonni az adóalapból – mondta Haines.
– És hogy éppen egy abortuszellenes társaságot támogass!
Lois megcsóválta a fejét. – Nem tudom elhinni. – Annie-
hoz fordulva folytatta: – Hiába élünk tíz évig együtt egy
emberrel, még mindig nem ismerjük, igaz?
– Úgy lehet – mondta Annie. – Mr. Haines, meg tudná
mondani, hogy rajta voltak-e ezek a nevek az AIM-től
kapott listán? – Kinyitotta noteszát és olvasni kezdett: –
Lois Carmody, Blanca Diaz, Patricia Ryan ...
– Nem ismerek ilyen nevű hölgyeket.
– Nem azt kérdeztem, hogy ismeri-e őket, Mr. Haines, ha-
nem hogy rajta voltak-e az AIM postalistáján.
– Hát azt meg kéne nézni. Ha még megvan egyáltalán.
– Vivienne Chabrun? – folytatta Annie. – Angela Ferrari?
Terry Cooper ...
– Nem ismerem őket. Egyet sem.
– Cecily Bainbridge, Mary Hollings, Janet Reilly?
– Nem.
– Eileen Burke?
A férfi arcán pillanatnyi meglepődés.
– Nem – mondta aztán. – Egyikükről sem hallottam.
– Mr. Haines – mondta Annie lassan, nyomatékkal –, meg
tudná mondani, hol járt tegnap este fél nyolc és nyolc óra
között?
 – Bent voltam az iskolában. Péntek este szedték ki a
srácok az iskolai lap új számát. Velük voltam. Az Oak
Ridge középiskola nyomdá ...
– Hánykor ment el hazulról, Mr. Haines?
– Az a helyzet, hogy haza se jöttem. Dolgozatot javítottam
a tanári szobában és onnan egyenesen az iskolai nyomdába
mentem. Találkozni az újságíró srácaimmal.
– Hánykor volt az, Mr. Haines? Hánykor találkozott a srá-
caival?
– Négykor. Négy-harminckor. Nagyon becsületesen dol-
goznak a srácok. Büszke is vagyok a lapjukra. Az a címe,
hogy Oak Ridge-i ...
– Hányra ért haza tegnap este, Mr. Haines?
– Ó, tíz perc alatt otthon van az ember. Mindössze egy
mérföld. Egy mérföld és még egy kevés.
– Szóval hányra jött meg?
– Nyolcra? Nyolc körül volt, nem Lo?
– Közelebb volt az a tíz órához – mondta a felesége. – Én
már ágyban voltam ...
– Hja, igen, úgy-valahogy – mondta könnyedén Haines. – -
Nyolc és tíz között valamikor.
– Kilenc óra ötvenkor volt, a pontosság kedvéért – szólalt
meg újra a feleség. – Tudom, mert megnéztem az órát,
amikor hallottam, hogy nyitod az ajtót.
– Szóval ön az iskolai nyomdában volt ...
– Ott, igen.
– Négytől, tegnap délután négytől ...
– Inkább fél öttől. Úgy-úgy, volt az fél öt is inkább.
– Fél öttöl kilenc óra negyvenig. Hazáig, ugye, tíz perc az
út és kilenc-ötvenre ért haza ...
– Már ugye, ha Lois nem téved. Érzésem szerint a nyolc
órához volt az közelebb. Már amire hazaértem, ugye.
– Az kevés híján öt óra – számította ki Annie. – Olyan so-
káig tart egy újság tördelése?
 – Az attól függ.
– És egész idő alatt a gyerekekkel dolgozott?
– Igen.
– Az újságot író és szerkesztő gyerekekkel.
– Azokkal.
– Volna szíves a nevüket, Mr. Haines?
– Minek?
– Beszélnem kell velük.
– Minek?
– Tudnom kell, hogy ön valóban ott volt-e tegnap, ahol ál-
lítja.
Haines ránézett a feleségére. Aztán vissza Annie-ra.
– Nézze ... nem értem, miért izgatja magát, hogy hol vol-
tam, hol nem. Még mindig nem tudom, mi dolga itten. Igaz-
ság szerint ...
– Mr. Haines, nem Isolában volt ön tegnap este? A Lara-
mie Crescent közelében, fél nyolc és ...
– Megmondtam, nem megmondtam, hogy ...
– Nem egy sikátorban volt, hogy egész pontos legyek ...
– Ne beszéljen hülyeségeket!
– ... kétháznyira a Laramie Crescent 1840-től ...
– Én, kérem, az isko ...
– ... ahol is megkéselt és megerőszakolt egy nőt, akit Mary
Hollingsnak vélt?
– Nem ismerek ilyen nevű ...
– Akit már korábban is megerőszakolt, június 10-én, szep-
tember 16-án és október 7-én?
Csend volt a konyhában. Haines a feleségét nézte.
– Az iskolában voltam tegnap este – mondta.
– Akkor lesz szíves megadni azoknak a gyerekeknek a ne-
vét, akikkel együtt dolgozott.
– Ott voltam, ha mondom, a szentségit neki! – kiáltotta
Haines.
 – Kimostam az inged ma reggel – szólalt meg igen halkan
Lois. Egyre a férjét nézte. – Véres volt a mandzsettád. –
Lesütötte a szemét. – Hideg vízzel tudtam csak kivenni a
vérfoltot.
Az egyik kislány jelent meg a konyhaajtóban.
– Mi baj? – kérdezte tágra nyílt szemmel.
– Mr. Haines – mondta Annie –, meg kell kérnem, hogy
jöjjön velem.
– Mi baj? – kérdezte újra a kislány.

Tudni akarja, hogy miért tettem? – mondta Haines a magnó-

ba. – Elmondom én. Nincs titkolnivalóm, nincs miért szé-
gyenkeznem. Ha többen lennének olyanok, mint én, már rég
elhallgattattuk volna ezeket az átkozott szervezeteket, akik
minden emberre rá akarják erőszakolni az eszelős ötleteiket.
Hozzájuk képest én igazán ártalmatlan jószág voltam. Ha
azt nézzük, hogy ezek hány embernek ártottak, hát én
valóságos szent vagyok. Kit bántottam én, meg tudná
mondani? Jó, most nem beszélek arról a kettőről, akiket
meg kellett vágnom, az bizonyos tekintetben önvédelem
volt részemről. De a többieknek, hogy úgy mondjam, a haja
szála sem görbült, csak rádöbbentettem őket, hogy
mennyire helytelen nézeteket vallanak. Hogy olykor bizony
elkerülhetetlen az abortusz. Mert ez az, ami nem megy bele
abba a szűk agyukba. Ezt akartam minden kétséget kizáróan
bebizonyitani. Azt akartam, hogy nemi erőszak által
essenek teherbe. Azt akartam, hogy muszáj legyen nekik
ábéra jelentkezniük – csak nem fogják kihordani az így
fogant gyermeket? Maga talán kihordaná? Bizonyos vagyok
benne, hogy nem. És abban is bizonyos voltam, hogy ők
sem tennék meg; ezért dolgoztam ki egy szisztémát,
amelyet alkalmazva előbb-utóbb bizonyosan teherbe
ejtettem volna őket. Ha elég gyakran kapom el őket, csak-
csak teherbe esnek. Hat a négyhez az esélye, hogy teherbe
esnek. Igy megy ez, ilyen egyszerűen.
Mondok én magának valamit. A gyerekeink közül egy
sem volt betervezve. A két kislány, akiket látott? Véletlenül
lettek. És akivel most várandós a feleségem, az is. Az
asszony katolikus, hallani sem akar más módszerröl, mint a
naptármódszer. Azt hinné az ember, rájöhetett volna már
eddig, hogy az a kurva módszer egyszerűen nem működik
minálunk – tizenhat hónappal az esküvőnk után
megszületett az első, két évre rá a második. Az ember, azt
mondják, okul a kárán, nem? De neki aztán mondhattam.
Hasztalan rimánkodtam, szedjél tablettát, használj
pesszáriumot, legalább én hadd húzzam föl a gumit. Nem és
nem. Hogy hát ellenzi az egyház. A naptármódszer, az igen.
Azt szabad. Ha nem tetszik, marad az önmegtartóztatás.
Nagy választék, mi? A naptár vagy a megtartóztatás. Har-
mincegy éves vagyok. Apa huszonhárom éves korom óta,
iszonyú, nem? És nesze, most útban a harmadik.
Februárban mondta meg az asszony. Drágám, megint
kisbabánk lesz. Rémes. De csakugyan. Pont ez kellett még.
Meg egy púp a hátamra. Kértem, menjen abortuszra. De
mintha azt kértem volna, hogy ugorjon a kútba. Még hogy
abortusz? Hát normális vagy te? Abortuszra, én? Miért, a
törvény nem tiltja, mondom. Nem a középkorban élünk,
vedd észre, mondom. Ha a gyerek csak teher, nem kell
végigcsinálni a terhességet. Egyszerűen nem muszáj.
Csakhogy az egyház tiltja az abortuszt, mondja ő. Sőt,
mondja, sok nem katolikus is ellene van az abortusznak és
meg akarja változtatni az abortusztörvényt. Aszondja, hogy
még az Egyesült Államoknak az az istenverte elnöke sem
helyesli az abortuszt! Na, erre én is megmondtam neki,
hogy az Egyesült Államok elnöke nem húszezret keres egy
évben, mint én; az elnöknek nem kell vérverejtékkel
előteremtenie nap nap után a betevőt az egész családnak és
egyáltalán, én nem az amerikai elnök vagyok, hanem Arthur
Haines! És nekem nem kell több gyerek! Harmincegy éves
vagyok, ötven, leszek majdnem, mire ez a legkisebb
gyerekem eljut a főiskoláig. Hát ez pech; mondta az
asszony, mert bizony ő megszüli ezt a gyereket, próbáljak
hozzászokni a gondolathoz.
Na, hozzá is szoktam. Csak nem az ő gondolatához. Ha-
nem az enyémhez. Régóta forgattam már a fejemben. Elő
azokkal az átkozott nőkkel, akik akkora lármát csapnak az
ábé ellen és olyan helyzetbe hozni őket, hogy kénytelenek
legyenek ábéra menni, hadd tudják meg, milyen az érem
másik oldala! Irtam a Jog az Élethez-nek, postalistát kértem
tőlük, de azt írták vissza, hogy csak szervezeteknek
küldenek és azoknak is csak akkor, ha megírják, hogy
milyen célra akarják felhasználni. Hát az nekem nem ment.
Már hogy is mehetett volna? Igy jutottam el ehhez a helyi
szervezethez, ehhez az AIM-hez. Anyák, Irgalmazzatok
Magzatotoknak, na mit szól? Jó kis elnevezés, mi?
Folyóiratcikket írok az abortuszellenes mozgalomról,
mondtam nekik és szeretnék kapcsolatot teremteni a
mozgalmuk női híveivel, meg akarom ismerni legmélyebb
érzéseiket a tárggyal kapcsolatban, s a többi, s a többi, mire
vissza is írtak, hogy csak annak küldenek postalistát, aki
leszurkol nekik legalább száz dollárt. Száz dollár, az nem
nagy pénz ahhoz képest, amit tervezek, gondoltam. Ahhoz
képest, amit tudom hogy tennem kell.
A postalistából nem derült ki a nők vallási hovatartozása.
Nekem ugyanis csak katolikus nők feleltek meg. Mert
teszem azt, egy protestáns nő, az is lehet abortuszellenes, de
azért vígan használja a pesszáriumot, tetszik érteni? Az volt
az ötletem lényege, hogy teherbe ejtsem őket. Ha
baptistákat vagy hindukat vagy tudom is én milyen
vallásúakat hajkurászok, akkor csak az időt pocsékolom,
mert mi a biztosíték, hogy nem szednek tablettát, vagy
nincs spirál bennük? Követtem tehát őket egy darabig – a
Kaplowitz vagy Cohen vagy hasonló nevűeket nem is
követtem, a nevük rögtön elárulta őket – és elég hamar
rájöttem, hogy ki jár vasárnap katolikus templomba és ki
nem. Kiválogattam a katolikusokat. Közülük is azokat, akik
fizettek az AIM-nek. A katolikusok voltak a céltábláim.
Meg akartam mutatni nekik először is azt, hogy szart ér a
naptármódszer, másodszor pedig azt, hogy mennyire nincs
igazuk az ábé tekintetében, mert bizony hogy ők is sza-
ladnak abortuszra, ha egyszer muszáj nekik, szaladnak és
nem is lassan.
Csupa véletlen, hogy az elsőt éppen Loisnak hívták.
Már úgy értve, hogy a nejem is Lois, de nem ezért
választottam Lois Carmodyt. Ez volt a véletlenség. Lois
Carmody – véletlenül hívták éppen így. Elég közel lakott,
eleinte nem akartam sokáig elmaradozni hazulról, nem
akartam száz meg száz mesét kiagyalni. Már úgy értve,
hogy később azért sokkal rafináltabb lettem; nem minden
nőm lakott félórányira és muszáj volt hihető kifogással állni
elő otthon. Szóval dörzsöltebb lettem. Hogy baj ne legyen
otthon. Munícióm, hál’isten, az mindig volt bőven és az
asszony soha rá nem jött, miket művelek – illetve egyszer
azzal vádolt meg, hogy viszonyom van, jó, mi? Még hogy
viszonyom. Marha jó, nem? Technikai szempontból nézve,
elég sok párhuzamos viszonyom volt. Bár, amikor
megvádolt, még nem volt olyan sok, az még a nyári vakáció
előtt volt. Szabad a júliusom és az augusztusom, fel
szoktunk utazni Maine-be, az anyósomékhoz és ott töltjük a
nyarat. Utálom, mint a bűnt, de hát telik nekem jobb nyara-
lásra? Elég az hozzá, hogy júliusban vágta a fejemhez, hogy
viszonyom van. Maryt és Janetet már csak az új iskolaév
kezdetén dugtam meg.
Egyikük rögtön az első alkalommal bekapta a legyet.
 Ő, gondolom, nem szerepel a maga listáján, maga nyilván
csak az ismétlőkre hajtott rá, nem igaz? Azokra, akiket
egynél többször kaptam el. Igazán óriási, hogy így le tudtak
fülelni! Irigylésre méltó teljesítmény! Maguk igen
szorgalmasan dolgozhatnak. Na, szóval, elkaptam ezt a nőt
– úgy hívják, hogy Joanna Little –, rajta van a postalistán,
elkaptam még márciusban, először és mint később kiderült,
utoljára. Egyedül nála jött be. Be volt tervezve, hogy újra
elkapom – a szisztéma csak úgy működik, ha az ember
figyeli a naptárt és rendszer alapján kapdoválja el őket –, de
amikor legközelebb a nyomá ba szegődtem, mit látok,
dudorodik a hasa! Elsőre bekapta a legyet! Megesik az is.
És tudom, hogy igenis művi abortusza volt, mert követtem
egy nap a klinikára, egy szombaton, és amikor újra láttam,
volt hasa, nincs hasa. Véghezvittem, amit el képzeltem!
Bevált az ötlet! Fölcsináltam és rákényszerítet tem, az
abortuszra. A nagy katolikus! A nagy ábé-ellenes Úgy
eldobta a gyerekét, mint egy lyukas zoknit! Aznap este jól
berúgtam. Tajt részegen mentem haza, Lois persze műsor
csinált, de Lois le van szarva, futószalagon potyogtatja
nekem a gyerekeit. Ámde jól tudom, hogy az csak mázli
volt. Hogy Joannát röptében felcsináltam. Nagy mázlim
volt.
A lényeg, kérem szépen, hogy mindent be kell írni a
naptárba és gondosan számon kell tartani, hogy kit mikor
kapunk el. Akarom mondani, jó előre ki kell jelölni. A
ciklusuk szerint, tetszik tudni. Tudja, kérem, én piszok nagy
szakértője vagyok a naptármódszernek, én, kérem, mindent
tudok a naptármódszerről. A nők menstruációs ciklusa –
nekem mindegy, hogy huszonnyolc vagy harminc- vagy
nem tudom hány napos, a lényeg az, hogy a nő ciklusának a
tizenkettedik napján van a peteérés. Ezek a kritikus napok, a
tizenkettedik, a tizenharmadik és a tizennegyedik. Ezt egy
kicsikét szabad tágítani, mondjuk, belefér a tizenegyedik
naptól a tizenötödikig, némelyeknél jó még a tizenhatodik
is. Én azonban, a biztonság kedvéért, a tizenegyedik és a
tizenötödik napban jelöltem meg a két határt. A pete kábé
tizenkét óra hosszat termékenyíthető meg, a sperma
huszonnégy óráig él, bár némely doktorok szerint elél
hetvenkét órát is. De ha az ember nem akar kockázatot
vállalni, el kell fogadnia, hogy a menstruációs ciklus
tizenegy-tizenötödik napja a legjobb. Akkor van a
legnagyobb esély a megtermékenyülésre – amikor éppen
ovulálnak, tetszik tudni.
Én mármost nem mehettem oda a nőkhöz, hogy mikor
tetszett utoljára menstruálni. Ez, ugye, képtelenség lett
volna. Idegenek voltak, nem ismertem őket. Nem olyan ez,
mint az embernek a feleségével vagy a szeretőjével, az
ember velük él, velük alszik, tudja, mikor jön meg nekik, de
ezek tökre idegenek voltak, tetszik érteni? Nekem kellett
kisütnöm, hogy mikorra érik be a petéjük és hogy hogyan
csináltam? Tessék megnézni a naptáramat.
Vegyük csak ... vegyük, mondjuk, augusztust, az lesz a
legjobb, mert elseje éppen hétfőre esett. Augusztusban nem
voltam itthon, odafent voltam Maine-ben. Szóval csak
példaként említem augusztust. Bár ... na, itt is van.
Augusztus elseje, hétfő. Az egyszerűség kedvéért tegyük
fel, hogy épp elsején kezdődik a szóban forgó hölgy
ciklusa. Oké, megerőszakolom ezen a hétfő estén. A
következő hétfő nyolcadika és a ciklusnak is a nyolcadik
napja, azért veszem ezt az egyszerű példát, hogy könnyebb
legyen követni. A következő hétfő tizenötödike. Értjük?
Elkapom szépen újra ezen a tizenötödik napon, az ovulációs
napok egyikén. És kész. Ilyen esetben negyedszer, ötödször
már nem is kell próbálkozni. De ha naptár szerint végezzük
a dolgunk, előbb vagy utóbb biztosan horogra akad a
madárka.
 Augusztusban, például, huszonkettedikén lesz a
vonatkozó hölgy ciklusának is a huszonkettedik napja. A
következő hétfő már huszonkilencedike, bizonyos nők
akkor már az új ciklust kezdik. Mondjuk ki, hogy augusztus
huszonkilencedikén, hétfőn kezdődik az új ciklus. Akkor
most átlépünk szeptemberbe, ugyebár ... itt van ni, ötödike a
következő hétfő. A nő ciklusának azonban ez már a
nyolcadik napja. A következő hétfő tizenkettedike, a ciklus
tizenötödik napja, úgyhogy újra itt vagyunk. Tűz, bele!
Tökéletes szisztéma, nemde? Már úgy értve, hogy ha ennek
a gondosan átgondolt szisztémának az alapján kapdossuk el
őket, elöbb-utóbb teherbe kell esniük, nem? És hacsak nem
akarják megszülni egy merénylőnek a gyerekét, bizony el
kell menniük abortuszra is.
Nna. Hát ilyen egyszerű ez.
Azért tettem, hogy rádöbbentsem őket a
tévedésükre.Hogy megmutassam, nem erőszakolhatják rá
másokra csak úgy a maguk akaratát.
Hogy megértsék, ha másként nem értik meg: ez egy
demokratikus ország és a demokráciában mindig mindenki
szabadon választhat.

Annie elolvasta Haines vallomását.

Aztán elolvasta még egyszer.
Haines úgy vélte, hogy a jogrend rossz.
A jogrend jónak vélte magát.
Annie úgy vélte, hogy téved Haines is, meg a jogrend is.
Elgondolkozott, mi lenne, ha az emberek végre békén
hagynák egymást.

Elült a szél, elállt az eső.

A Grover Park fái, szemközt a 87. körzet őrszobájával,
kopárak lettek, lombjuk ott hevert a talajon.
– Na – mondta Meyer –, legalább elállt az eső.
 Közeledik a tél, erre gondoltak mindnyájan.
Vegyes érzések közt hányódott a nyomozószoba azon a
szombat délutánon. Mindenki tudta, mi történt Eileennal.
Tudták azt is, hogy Annie Rawles lefülelte az erőszaktevőt.
Nem tudták viszont, hogyan érez Kling, nem tudták, milyen
óvatosan járkáljanak körülötte, amikor Eileen
megerőszakolásának híre nyilvánosságra került. Kling
éppen a kórházban időzött. Bent volt már kora reggel is és
most megint ott ül, most volt itt az ideje, hogy egyeztessék,
hogyan is viselkedjenek vele. Az ember nem mehet oda
csak úgy a kollégájához, akinek most erőszakolták meg a
barátnőjét, hogy aszondja, szevasz, Bert, mit szólsz, elállt
az eső, hallom, megerőszakolták Eileent! Valahogy
tapintatosan kéne megoldani a helyzetet, gondolták, csak
azt nem tudták, hogyan.
Ámde ekkor telefonált Dagadt Ollie Weeks.
– Hahó Sztivikém, hát hogy s mint? – harsogta a kagylóba.
– Csak-csak. Hát maga?
– Pompásan, pompásan, ideát a szokásos kupi az egész vo-
nalon. Hanem aszondom, pajtás, komolyan fontolgatom, ne
kéressem-e át magam a 87-esekhez. Nagyon jó magukkal
dolgozni, fiúk.
Carella hallgatott.
– Olvasta a reggeli lapokat? – kérdezte Ollie.
– Még nem.
– Tele mind az Ámokfutó Gyalogkakukkal. Azok a blikk-
fangos címek! “Kétszer sújt a Villám” meg a többi. Gondo-
lom, csórikám éppen ezt akarta, mi? Megint híres ember
lett.
– Ha ezt hírnek lehet nevezni – jegyezte meg Carella.
– Hja, igen, ezekkel a dilinyósokkal nem lehet tudni –
mondta O11ie és aztán, mintegy mellékesen, hozzátette: –
Hallom, Kling nőjét megkettyintették az este.
Óriási, végtelen szibériai csend.
 Aztán Carella: – Ollie, ezt ki ne mondja még egyszer.
– Mit?
– Amit az előbb mondott. Nyelvére ne vegye soha többé.
Hallja, Ollie? Senkinek a világon, megértette?! Még az édes
anyjának se. Vilá ... ?
– Az anyám meghalt – mondta Ollie.
– Világos? – mondta Carella.
– Mi ez a nagy felhajtás?
– Az a nagy felhajtás, hogy Eileen közülünk való.
– Nagy dolog, persze, ő is hekus. És?
– Nem erről van szó, Ollie. Hanem arról, Közülünk Való.
Nem fogja fel, Ollie?
– Dehogynem, fel van fogva, ne fosson már. Hallgatok,
mint a sír.
– Na azért – mondta akkor Carella.
– Hogy maga milyen szekánt máma – panaszkodott Ollie.
– Hívjon fel, ha összébb szedte magát egy kicsit, oké?
– Oké – mondta Carella.
– Ciao, paisan – szólt Ollie és bontotta a vonalat.
Carella gyengéden helyére tette a kagylót.
Arra gondolt, hogy ami Klingnek fáj, az mindnyájuknak
fáj. Ilyen egyszerű ez.
– Az a legjobb ebben a Villámban – jegyezte meg Hawes
–, hogy nem ő a Süket.
– Én is attól féltem, hogy ő az – mondta Meyer.
– Én is – vallotta be Carella.
– A stílusa mindenesetre hasonló volt – mondta Brown.
– Ki kér kávét? – kérdezte Meyer.
– Igy is elég rossz volt – szólt Hawes.
– Rosszabb is lehetett volna – mondta Brown.
– Akár a Süket is lehetett volna – mondta Carella.
Miscolo nyitott be a nyomozószobába, Miscolo az iktató-
ból, átnyomakodott a lécrács ajtaján és ment egyenest
Carella asztalához.
 – Éppen jókor – üdvözölte Meyer. – Mondja csak, főztek
máma kávét az iktatóban?
– Azt hittem, utálják a kávémat – mondta Miscolo.
– Afenét. Imádjuk – mondta Brown.
– Aki kávézni akar, menjen le az utcai kávézóba – mondta
Miscolo.
– De kint már olyan hideg van – mondta Hawes.
– Nem kellenek nekem szépidős kávézók – mondta Misco-
lo. – Ez magának jött, Steve. Egy perce küldte fel
Murchison őrmester. – És azzal letett az asztalra egy sima
fehér borítékot. – Feladó nincs rajta.
Carella megnézte a címzést. Neki szólt, a 87. körzetbe. A
pecsét isolai volt.
– Nyissa már fe1– mondta Miscolo. – Meghalok a kíván-
csiságtól.
– Teddy tudja, hogy ide irkál a szeretőd? – kérdezte
Hawes és rákacsintott Meyerre.
Carella feltépte a borítékot.
– Hová lett a parókád? – kérdezte Brown Meyertől. –
Amilyen idők vannak, nyugodtan hordhatnád.
Carella széthajtogatta a levelet. Megnézte. Meyer
meglátta, hogy az arca falfehér lett.
– Mi az? – kérdezte.
Elcsendesedett a nyomozószoba. Az emberek Carella
köré sereglettek, aki kezében tartotta a fehér lapot. Hawes
észrevette, hogy enyhén remeg a keze. Mind a papírt
nézték:
– Nyolc fekete ló – mondta Meyer.
– A Süket – mondta Brown. – Visszajött.