Az antik mítoszok és a pszichológia

Aki egy kicsit is jártas a kultúrában és a történelemben, az nagyon jól tudja, hogy lényegében
bármilyen téma felkonferálható az alábbi bevezetéssel: „Már a görögök is rájöttek arra, hogy...”
Ez azért sem annyira meglepő, mivel ma már szinte mindenki tudja, hogy Európa alapzatának
„márványoszlopait” az ókori hellének és latinok faragták ki. Így van ez a lélektan terén is!
Amint azt látni fogjuk: a pszichológusok számtalan olyan terminus technicust ismernek és
használnak, amelyek mindegyike egy igazán különleges, babérleveles-aranyfüstös múltra
tekinthet vissza. Lássuk hát, hogy melyek ezek, s hogy mik a mögöttük álló történetek!

Ki mással lehetne kezdeni egy efféle felsorolást, ha nem Sigmund Freuddal? A

mitikus pszichiáter tudniillik igen nagy kedvelője volt a régies kifejezéseknek. A
pszichoanalízis irányzata talán éppen ezért hemzseg az olyan ókori szavaktól, mint: id
(='az'),ego (='én'), katexis (='megszállás') vagy katarzis (='megtisztulás'). A legismertebb freudi
fogalom mégis a hírhedt Ödipusz-komplexus vagy ödipális konfliktus, amelynek névadója egy
thébai herceg, Oidipusz (='Dagadt Lábú') volt. Ennek az elátkozott hősnek ugyanis az a szörnyű
sors rendeltetett, hogy tudtán kívül megölje apját és nőül vegye anyját. Mindez Freud szerint
nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan a kisfiúk óvodás korukban tudattalanul vonzódni kezdenek
édesanyjukhoz, s veszélyes ellenfelet vélnek felfedezni édesapjukban. No de mi a helyzet a
lányokkal? Nekik milyen konfliktusuk van? – tehetjük fel a politikailag igencsak korrekt
kérdést. A pszichoanalízis atyja természetesen róluk sem feledkezett meg. Úgy vélekedett, hogy
a kislányok 3-5 éves korukban az úgynevezett Elektra-komplexuson esnek át, ami
tulajdonképpen az előző probléma fordítottja. S hogy ki volt Élektra? Nos, őt már kevesebben
ismerik, pedig a mükénéi hercegnő története a trójai háborúhoz is kapcsolódik. A lánya apja,
Agamemnón ugyanis a Trója ellen harcoló görög sereg egyik hadvezére volt, akit hazatérte után
felesége és unokaöccse közösen meggyilkoltak. Élektra erre bosszúból rávette bátyját, hogy
együtt öljék meg saját anyjukat, s annak szeretőjét. Így lett a hajadon Freud számára a kislányok
apjuk iránti szerelmüknek és anyjuk iránti gyűlöletüknek a szimbóluma.

A pszichoanalízisnek ugyanakkor van még két figyelemreméltó koncepciója: az élet- és a halál-

ösztön, vagyis: Erósz és Thanatosz. Az előbbi az emberek azon vágyait sűríti magába, hogy
szeressenek és teremtsenek. Míg az utóbbi pedig mindezek ellentettjét, azokat a szükségleteket,
hogy gyűlöljenek és pusztítsanak. Freud legalábbis ilyen végleteket képzelt el az emberek

1
legbensőbb és legősibb motivációi kapcsán (szex és agresszió). De vajon honnan vannak ezek
a nevek? Hát persze, hogy a mitológiából! Erószt (latinul: Amort vagy Cupidot) tudniillik a
vágy, a szexualitás és a teremtés fehérszárnyú istenségeként tisztelték. Thanatosz (latinul:
Mors) ezzel szemben nem más volt, mint maga a feketeszárnyas Halál. Az ő
emlékeiket egyébként ma olyan szavaink is őrzik, mint például az erotika vagy a tanatológia.

Aki az összes eddigi kifejezés hátterével tisztában volt, az koránt se csüggedjen még el, mert
most jön csak a java! Szakadjunk hát el Freudtól, s nézzünk szét egy kicsit másfelé is! De ha
egyszer már szóba került Thanatosz, a halál istene, akkor mindenképpen meg kell említenünk
annak ikertestvérét, Hüpnoszt (latinul: Somnust) is. Ő ugyanis az alvás és az álmok ura volt, aki
minden éjjel egy faággal küldött álmot a halandók szemére. Róla nevezték el a pszichológiában
a hipnózis módszerét, kezdetben ugyanis úgy vélték, hogy az egyfajta alvásszerű állapotot idéz
elő bizonyos embereknél. Hüpnosz azonban Somnusként is igencsak népszerű maradt, hiszen
ő lett a névadója az inszomniának, vagyis a kóros álmat-lanságnak, illetve a
szomnambulizmusnak, vagyis az alvajárásnak /holdkórosságnak is. Az ő fia volt egyébként
Morpheusz (latinul: Morpheus), az egyik alakváltó álomisten is, akiről pedig a morfiumot
keresztelték el – annak bódító, fájdalomcsillapító hatása miatt.

Az alvilági istenek és a lélektani kórképek találkozásánál maradva mindazonáltal semmiképp

sem szabad kihagynunk három mitikus alakot. Az első Phobosz (latinul: Timor), aki Árész
hadisten fiaként a félelem és az iszonyat oroszlánfejű istensége volt. Az ő egykor rettegett neve
ma fóbiaként, vagyis a kóros és értelmetlen félelem klinikai címkéjeként ismeretes. Ha azonban
az említett szótő elé egy másik görög vagy latin szót illesztünk, akkor azáltal különféle fóbia-
típusokat kaphatunk, úgy mint: agorafóbia, klausztrofóbia, hidrofóbia vagy aerofóbia. Egy
efféle szóösszetétel szolgál ugyanakkor az egyik legelterjedtebb félelmi zavar, a kóros
pókiszony jelölésére is. Ez az ún. arachnofóbia, amelynek előtagja Arakhné hercegnő nevéből
eredeztethető. Ő egy rendkívül tehetséges, ám kissé gőgös hajadon volt, aki szövő-versenyre
hívta ki Athénét, a mesterségek bölcs istennőjét. Arakhné veresége miatti szégyenében
felakasztotta ugyan magát, halhatatlan ellenfele ellenben megsajnálta őt, s a világ első
pókjaként ismét életet adott neki, hogy az ily módon folytathassa művészetét.

2
Phobosz és Arakhné mellett mindazonáltal Mania, a beteges megszállottság és a dühöngő őrület
istennője az a harmadik hatalom, akiről még érdemes szót ejtenünk. A rövid hajú öregasszony
alakjában elképzelt istenség a „keresztanyja” ugyanis a különféle mániáknak, illetve a mániás
depressziónak (vagy bipoláris zavarnak). Az utóbbi patológiától szenvedő emberek ennek
megfelelően valóban úgy viselkednek a depresszív időszakaikat követő mániás epizódjaik
során, mintha egy szörnyű hatalom tartaná sakkban őket: nem esznek, nem isznak, nem
alszanak, ellenben rendkívül hiperaktívak, impulzívak és destruktívak.

Az egyik mánia-fajtát ugyanakkor az utóbbi időben igencsak felkapta a média. Ez

természetesen nem más, mint az egzotikus hangzású nimfománia, vagyis a hiperszexualitás,
amelynek középpontjában egyfajta kényszeres nemiség áll. Ez a zavar a mítoszok játékos,
cserfes és buja természet istennőiről, a nimfákról kapta ugyan a nevét, ennek ellenére az a nőket
és a férfiakat egyformán utolérheti. Nem úgy, mint a szexuális zaklatás és az erőszakos
magamutogatás furcsa elegyének viselkedésmintázata, amely inkább csak a férfiakra jellemző.
Igen, a hírhedt szatírokról van most szó, akik találó nevüket a nimfák maszkulin megfelelőiről,
a szatüroszoktól (latinul: faunoktól) örökölték. Ők tudniillik az erdők és a mezők mindig vidám,
gyakran viszont túlságosan is pajzán kisistenei voltak, akiket jellemzően lófarokkal,
kecskelábbal és túlméretezett pénisszel ábrázoltak.

De ha már a rendellenes társas viselkedésformák témakörénél járunk, akkor egy mitikus

párossal is illik megismerkednünk: Narkisszosszal (latinul: Narcissusszal) és Ekhóval (latinul:
Echoval). Ők ketten ugyanis a reménytelen szerelem archetípusai, de most mégsem ezért
lényegesek. A hagyomány szerint ugyanis Ekhó a többi nimfához hasonlóan, maga is
menthetetlenül beleszeretett a szépségéről híres, ám különösen öntelt Narkisszoszba, aki
önmagán kívül lényegében senkiért sem lelkesedett. Az egyébként elátkozott nimfa (aki
büntetésből csakis mások szavait ismételgethette) viszonzatlan szerelme miatt Nemesziszt, a
bosszú istenasszonyát kérte meg arra, hogy torolja meg a jóképű vadász hiúságát. Narkisszosz
büntetése mindezeknek megfelelően az lett, hogy olyannyira beleszeretett saját tükörképébe,
hogy képtelen volt otthagyni azt a tavat, amelynek víztükrében utoljára megpillantotta önmagát.
A fiú végső soron a parton enyészett el, s vált nárcisszá, míg egykor haragos szeretője pedig az
ő halála okozta fájdalomban sorvadt el, s lett visszhanggá.

3
Narkisszosz nevét azóta nemcsak egy virágféle örökölte meg, hanem egy személyiségvonás:
a nárcizmus, és egy patológia: a nárcisztikus személyiségzavar is. Az ezekkel a szavakkal
jellemezhető emberek ugyanis az elátkozott ifjúhoz nagyon hasonlóak: a saját szükségleteiken
és vágyaikon kívül senki és semmi nem érdekli őket, csakis önmagukkal törődnek. Ekhóról
ehhez hasonlóan szintén nem feledkezett meg az utókor, ő ugyanis az autizmus és a Tourette-
szindróma két igen ritka tünetének lett a névadója: az echoláliának és az echopraxiának. Az
előbbi arra a jelenségre vonatkozik, amikor a beteg mindenféle cél és szándék nélkül ismétli
meg mások szavait, míg az utóbbi pedig ennek mozgásos változata – amikor is az egyén mások
mozdulatait hajtja végre újra meg újra.

Végül, de korántsem utolsó sorban azért vessünk még egy pillantás a pszichológia talán leg-
fontosabb szavára: a pszichére! Elvégre ez a kulcsfogalom is a mitológiából eredeztethető,
egészen pontosan Pszükhé (latinul: Psziché) hercegnő megható történetéből. A világ egykor
legszebb nőjébe ugyanis maga Erósz, a vágyak istene szeretett bele, s kezdett el vele éjjelente
találkozgatni – persze inkognitóban. A hajadont azonban idővel egyre jobban kezdte izgatni
kedvese valódi kiléte, így egy éjjel olajlámpása fényénél nézte meg magának a csodálatos
idegent (annak szigorú tiltása ellenére). Erósz erre felébredt, s dühében magára hagyta
áruló szeretőjét. A halandó azonban ekkor nemcsak azt tudta meg, hogy szerelme halhatatlan,
hanem azt is, hogy ő maga pedig várandós. Kétségbeesésében útra kelt hát, hogy felkutassa
élete elveszített gyönyörét. Végül a szépséges Aphroditéhoz fordult segítségül, aki azonban
féltékenységéből fakadóan nemhogy segített volna a lánynak, inkább életveszélyes próbák elé
állította őt. Az utolsó, alvilági küldetése során érte utol Pszükhét a halál. Ekkor azonban az
időközben észhez tért Erósz kedvese segítségére sietett, s nemcsak hogy feltámasztotta, de az
istenek közé is emelte őt. Pszükhé ily módon válhatott a pszichévé, vagyis az emberi lélek
jelképévé, amely a hibái és a gyengeségei ellenére még a biztos halállal is hajlandó felvenni a
küzdelmet, csak azért, hogy a sok-sok harc árán végül meglelje élete értelmét,
megvalósítsa önmagát, s ezzel elnyerje a földöntúli boldogság jutalmát.

Trencsényi-Waldapfel Imre Görög regék c. könyvét olvastam a napokban, amely a görög

mitológia történeteit foglalja össze. Lenyűgöző és zavarba ejtő az a kimeríthetetlen gazdagság,
amivel a könyv lapjain találkozhatunk, és az olvasó beleborzong: nem véletlen az, hogy az
európai kultúrában minden korszak megtalálta a maga arcának tükörképét a görögségben, és
hogy olyan sok alkotó lelte fel a maga emblematikus történetét az ógörög mítoszok közt,

4
amelyben a saját létértelmezését érezte kifejeződni. Ezen szerzők közül én itt Freudról
szeretnék beszélni, és egy kicsit Freud felől tekinteni a görög mitológiára.

Ami az említett gazdagságot illeti, ennek két aspektusát fogom kiemelni, bár ezek közül
igazából csak a második kapcsolódik Freudhoz.

Először is elképesztő, a történeteknek micsoda sokasága burjánzik előttünk. Az egyes

cselekményszálak kereszteződnek, egymásba szövődnek, a hősök újabb és újabb kalandokban
bukkannak fel, az egyes epizódok mellékszereplői főhősökké válnak más elbeszélésekben. Az
az egyik történet cselekményének apró mozzanatai újabb történetek csíráivá lesznek, és
ágbogas elbeszélésekké terebélyesedve hintik el az őket követő mégújabb történetek magvait.
Így például Agamamnón, akire jól emlékszünk az Iliászból mint Akhilleusz ellenlábasára, a
mitológia más epizódjaiban főszereplőként lép elő a saját drámáiban: a háború megkezdése
előtt kénytelen saját lányát, Iphigeniát feláldozni Artemisz istennek, a harc után pedig
hűségesnek hitt, de álnok felesége, Klütaimnésztra (Heléna testvére) keze méri rá a halált. Ám
Oresztész, a fia bosszút áll érte: kioltja anyja életét – így viszont ő válik gyilkossá, akit az
Erinnüszek, a bosszú istennői üldöznek, ezzel pedig egy új történet veszi kezdetét, és így
tovább. Az istenek, félistenek, hősök, csodalények generációi követik egymást, melyek a lehető
legkuszább, alig-alig áttekinthető rokonságban állnak egymással.

De nem csupán az isteneknek vagy az embereknek, hanem az állatoknak is megvan a maguk

kalandos sorsa a történeteknek ebben az őserdejében. Xanthosz és Baliosz, Akhilleusz
halhatatlan lovai például, akik egyike az Iliász egy híres jelenetében megjósolja a hős közelgő
halálát, előzőleg Poszeidónt és Péleuszt (Akhilleusz apját) szolgálták, Akhilleusz halálán pedig
annyira elkeserednek, hogy nem akarnak több gazdát, ám a sors istennői rendelkezése alapján
Pürrhoszt, Akhileusz fiának birtokába jutnak. Akhilleusz csodálatos fegyverei szintén külön
utat járnak be: a harcos halála után Odüsszeuszhoz kerülnek a Thetisz által rendezett
versenyjátékok fődíjaként, ő pedig aztán Pürrhosznak ajándékozza azokat. Egy másik
hasonlóan nagy jelentőségű tárgy Héraklész íja. Miután Héraklész halálos égési sebeket
szenved a Nesszosz vérébe mártott ingben, a fegyvert Philoktétsznek adományozza.
Philoktétész magával viszi az íjat, amikor a görögök Trója elfoglalására indulnak. Ám útközben
kígyó marja meg, és sebe olyan iszonyú bűzt terjeszt, hogy társai kiteszik egy lakatlan szigeten,
és ott is hagyják, hiába könyörög, hogy vigyék magukkal. A görögök azonban a háború tizedik
évében jóslatot kapnak, hogy csakis Héraklész íjával arathatnak győzelmet az ostromlottak

5
felett. Odüsszeusz és Akhilleusz fia, Pürrhosz elmennek Philoktétészhez az íjért. Ekkor
megjelenik Héraklész szelleme, és arra kéri őket, hogy vigyék vissza a sebesült embert a
fegyverrel együtt a görögökhöz, ahol majd Aszklépiosznak, a gyógyító istennek a két fia
orvosolja a betegséget. Így is történik, és az erejét visszanyert Philoktétész ezzel a nyíllal sebzi
halálra Pariszt. De amikor az Odüsszeiában Pénelopé a hős híres íjáról ejt szót, akkor is biztosan
lehetünk abban, hogy ez a tárgy sem nélkülözi a saját sztorit – és ezt rögvest el is olvashatjuk a
Huszonegyedik ének elején.

Psziché-Logosz

A „pszichológia” szóban a psziché és a logika, illetve a logosz ősrégi kifejezései ismerhetők

fel. A psziché a lélekre utal, más szóval az élet lélegzetére. A „lélek” szó pedig az ősi bölcsesség
szerint a szellem járművére való utalás. A logika a görög logosz szóból származik és egy olyan
tudományra vonatkozik, ami a gondolkodás alkotó-szabályaival foglalkozik. A helyes
okfejtésre törekszik.

A logosz szó másik jelentése „ige”. Ige a „titkos szó” értelmében, egy elvont teremtő elvre
utalva. Ebben az értelemben minden megnyilvánulás, legyen az egy atom vagy a világegyetem,
rendelkezik logosszal, azaz szellemmel. Amikor a lelket teljes mértékben a logosz lelkesíti,
akkor a lélek ezt továbbadja a személyiségnek. Így a lélek közvetítő szerepet játszik az elvont
dolog és a személyiség között. A lélek az ok és okozat közötti működés.

A következő mítosz megmutatja, hogy mi a különbség a logosz-lélek-személyiség hármas,

valamint a mi valóságunk között.

A mítosz

A görög mitológiában Psziché egy királylányként jelenik meg, aki olyan gyönyörű, hogy senki
sem meri feleségül kérni, ezért az orákulum azt jövendöli neki, hogy egy halhatatlannak lesz a
menyasszonya, aki egy hegy tetején vár rá.

Ennek a hegynek a tetején egy csodálatosan szép kastély állt, de Psziché ott csak éjszaka,
sötétben találkozhatott a szerelmével. Mivel a testvérei azt mondták Pszichének, hogy a
szeretője egy szörnyeteg, ezért Psziché arra kérte őt, hogy maradjon, amíg a nap felkel, hogy

6
megláthassa. Amikor azonban a kérése nem nyert meghallgatást, elhatározta, hogy egy
olajlámpa segítségével győződik meg az igazságról. A lámpa fényénél az istenek legszebbikét
fedezte föl maga mellett. Egy olajcsepp azonban rácseppent a szeretője testére, amitől az
fölébredt és azonnal elröpült mondván: „Szerelem nem létezhet ott, ahol nincs bizalom.”
Psziché pedig egyedül találta magát a testvéreivel egy pusztaságban, ahol a testvérei meghaltak,
mivel megpróbáltak újra felmászni a hegy tetejére.

Psziché étlen-szomjan vándorolt mindaddig, amíg Aphrodité három lehetetlenül nehéz feladat
elé nem állította. Érosz, a szerelme, minden alkalommal megjelent, hogy a segítségére legyen.
A végső bukásakor is azzal segített neki, hogy megérintette az egyik nyilával. Végül Zeusz
elküldte Hermészt a földre, hogy Pszichét elhozza onnan. Amikor Psziché megérkezett az
Olümposzra, Hermész egy csésze ambróziát adott neki inni, ami a lányt halhatatlanná tette.
Psziché és Érosz újra egymásra találtak, melynek során Hermész megjegyezte, hogy Érosz
sohasem kerülheti el a reá váró problémákat, de a házassága örök érvényű marad.

Nyugtalanság

A mítosz itt rövidített formában szerepel, egy isteni szeretőről és a hihetetlenül szép Pszichéről
szól, aki a földről származik. Pszichét egy halhatatlan szeretőnek szánták mivel oly szép volt,
hogy halandó nem merte feleségül venni.

Psziché nyugtalansága végül is a logosz közelségének a jele, amit Érosz képvisel, akinek
szánták. Csak mellette találhat nyugalmat. És itt nyilvánvalóvá válik a számunkra, hogy Psziché
még nem ismeri a halhatatlan szerelem szabályait. Éroszt az „énjén” keresztül, az ego
segítségével akarja megismerni, aminek során elveszíti őt. A mítosz elmondja, hogy Psziché
annyira szeretné megismerni a szerelmét, hogy a testvérei által ajánlott valóság útján szerzett
tapasztalathoz folyamodik, és ezáltal egy reménytelennek tűnő helyzetben találja magát. A
mítoszban, a sorok között olvasva, egy másfajta pszichológiát, valójában a „lélek tudományát”
fedezhetjük fel. Ez nem az általunk ismert pszichológia, hanem az, amelyik képes
meggyógyítani a lélek, és ezáltal a személyiség „mélységes nyugtalanságát”. Míg a személyiség
az „én” hitében szenved, Psziché görög mítosza elmondja nekünk, hogyan lehet kigyógyulni
ebből a képtelen „betegségből”, mivel az ego uralma nehéz terhet jelent a személyiség
számára.

Szerelem

7
Mindez arról szól, hogy Psziché és Érosz egyesülése hogyan hoz létre egy valódi emberi lényt.
Más szóval: ennek a pszicho-lógiának (lélektudománynak) más a kiindulópontja. Többé nem
az az elsődleges kérdés, hogy hogyan lehet az öntudatot az öntudat segítségével helyreállítani.
Az észbeli logika lámpafényében a logosz eltűnik a színről és az én-állapot csak kismértékben
változik, miközben a valódi betegség érintetlen marad.

A lélek nyugtalansága az embert lehetetlen helyzetbe hozza, ha az én-gondolkodást az öntudat

segítségével próbálja megnyugtatni. A halhatatlan szerető az öntudat számára végülis sötétben
marad. Az ismeretlen dolog az, ami a nővéreket megrémíti. A félelem különös tanácsadó, ami
Pszichét a hegy tetejéről a terméketlen pusztaságba veti, ahol éhezik. Ezzel szemben a
láthatatlan isteni szerető az, aki megszünteti Psziché tehetetlenségét és csillapítja az utána való
éhségét és szomjúságát. Psziché jelenlegi (halandó) állapotában nem erőltetheti az egyesülést,
a testvérei pedig meghalnak, amikor megpróbálnak újra felmászni a belső hegyre.

Az átalakuláshoz szükséges pszichológia azonban már jelen van. Érosztól származik, aki
rávilágíthat a személy és az ismeretlen között lévő valóságra és ezáltal megmutatja, hogy
lényegében mi az ember. Érosz azonban a maga sajátos módján mutatja meg ezt a léleknek. A
szeretet az énen kívül, ezen a különleges, hegyen lévő találkozó helyen ég.

Hedonizmus

A görög „logosz” szó a „rejtett szón” kívül mást is jelent: „elveszett szót”. A szerető elveszett
szava ösztönzi Pszichét ismét egy új, végtelen útra. Ezért említi a mítosz vége Hedonét (amiről
itt nem esik szó).

Psziché és Érosz egyesüléséből egy gyermek születik, aki Hedoné istennőként ismert. Hedoné
élvezetet és örömöt jelent, ami természetesen fordítható úgy is, mint „valakinek” az örömérzete.
Végül is a hedonizmus azt a kérdést veti fel, hogy mi nyújtja a legnagyobb örömöt. De a világi
örömmel szemben, amire az emberek általában a „hedonizmus” szóval utalnak, itt a végtelen
örömről van szó. A mítosz nagyon világosan beszél erről: a házasság örök érvényű. Ennek a
mítoszbeli egyesülésnek a gyümölcse, Hedoné, nem egy átmeneti örömöt jelent. Tehát itt nem
egyfajta etikus életforma gyakorlásáról van szó. A „pontos meghatározás” a nem- énben jelenik
meg. Ez egy feltétlen „csendes öröm”, nem pedig egy személyes érzelem. Ez egy ok és okozat
nélküli szabad lény. Ez az, amit a szanszkrit nyelv úgy hív, hogy ananda. Ezért Pszichét, Éroszt
és Hedonét a sat-chit-anandában éppúgy felfedezhetjük, ahogy az ősegyiptomi Ozirisz-Ízisz-

8
Hórusz, a latin animus-anima-persona és a keresztény atya-fiú-szent szellem háromságban. A
valódi ember szellem, lélek és test egyben.