Weöres Sándor

Legszebb versei

Albatrosz, Bukarest, 1985

Tartalom:

ARS POETICA
MI VAN A HÉJ ALATT?
A GALAGONYA
CSIRIBIRI
A TERMÉSZET ÉVKÖNYVEI
ROBOGÓ SZEKEREK
ÖREGEK
DIÁKNOTESZ
FILIGRÁNOK
FŰ, FA, FÜST
MAJOMORSZÁG
KÍNAI TEMPLOM
ŐSZI ZÁPOR
DOB ÉS TÁNC
ÖNARCKÉP
ÖRÖK PILLANAT
BUDAI GYÜMÖLCSÖS
ÓDA A KISPOLGÁRHOZ
BUDA, FERENCHEGY
MUNKANÉLKÜLIEK
VÉNÜLŐ FÉRFI
TOCCATA
MEGHALNI
TÉMA ÉS VARIÁCIÓK
ECCE HOMO
JAPÁN TÁNCJÁTÉK
BOLDOGSÁG
A TAVASZ JÁTÉKAI
A KÉT NEM
FÉRFIAK TÁNCA
A MENYASSZONY ÉNEKE
FAMILIA
PASTORALE
ANYÁMNAK
HAZATÉRÉS
CANZONE
HÁLA-ÁLDOZAT
KODÁLY ZOLTÁN
DSIDA JENŐ EMLÉKÉNEK
ÜDVÖZLŐ KÁRTYA
HÖLDERLIN
JÓZSEF ATTILA UTOLSÓ FÉNYKÉPÉRE
FÜST MILÁN
MERÜLŐ SATURNUS
NOCTURNUM
PSYCHÉ
ELSŐ SZIMFÓNIA
NYOLCADIK SZIMFÓNIA
AZ ÉLET VÉGÉN 1969
AZ ÖRÖK HOMÁLY
CSEND
HŰS
DARÁLÓ
SZÓ
HÁRMAS
MAJDNEM SZONETT
SZÁZADVÉG
TAVASZVÁRÓK
FURULYASZÓ

----------------------------------------------------------------------

ARS POETICA

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.

Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.

Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:

táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

MI VAN A HÉJ ALATT?

Örök sötétség tapad a felszín belső felére.

Ez a fordított világ,
ez a pokol. Egyforma az éje,
mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete láng.

Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet,

a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat,

belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget,

a pokolból, mind, valahányon a fény elárad!

Mindennek külső és belső íve --

melyik a visszája, melyik a színe?
van-e harmadik ív: árny nélküli fény?

Rögtől szívig, minden dalol;

nem ésszel, lényével válaszol,
mint egy nő, vagy egy költemény.

A GALAGONYA
 Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

CSIRIBIRI

Csiribiri csiribiri
zabszalma --
négy csillag közt
alszom ma.
Csiribiri csiribiri
bojtorján --
lélek lép a
lajtorján.
Csiribiri csiribiri
szellő-lány
szikrát lobbant,
lángot hány.
Csiribiri csiribiri
fült katlan --
szárnyatlan szállj,
sült kappan!
Csiribiri csiribiri
lágy paplan --
ágyad forró,
lázad van.
Csiribiri csiribiri
zabszalma --
még mellettem
alszol ma.

A TERMÉSZET ÉVKÖNYVEI

Száll a kék
gömb körül
földre lejt
az idő

Éjre nap
tarka csík
perdülő
csigaház
Vált a jel
napra éj
pántra pánt
tűzkereszt

Fönn libeg
lenn suhog
-- el el el --
csak kering

Hegy körűl
sík vidék
tüske sás
égre szúr

Görbe menny
súly alatt
síma víz
visszanéz

Megszakadt
keblü hold
pára szűz
lépte hül

Puha sár
tekereg
zivatar
gomolyog

Angyala
hűs fehér
ingü szú
héj mögött

Szél fa kő
--- Om! Om! Om!
láncra lánc
elmerül

Holdra nap
körsugár
mély morajt
fölemel

Szikla függ
napra hold
csillagok
hideg űr

ROBOGÓ SZEKEREK

Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka -- a

tanyai kutyaugatásokon át, tova! s a falusi zárt kapuk álmain át,
tova! az uton a kétfele meredeken árny-hegyü jegenyesor innen is onnan
is árkai mentén.
A gyerekek alszanak, elviszi őket a fuvalom az égbe, hol érik a
csillag, e gömbölyü, de tövises alma, s a hold-fele kanyarog a hintafa
bársonya, cifra szalagja, de virrad, a kicsi öcsik és hugok álmai
hajnali légcsiga fonatain újra le, földre pörögnek.
Súlyos muraközi ló dobog, a kövön a pata kopog, a paripa fölnyihog
-- a falon a ló feje, hó-szinen a fekete, tovasuhan -- ablakon és puha
keszekusza mennyei álmokon átfut az árnyék.
Mennek a fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek -- az
uton a kikeleti lombokon a szekerek erezete iramodik -- ágyban a
kisfiu és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu, salátabokáju,
kakukkfejü tarka lovat lát.

ÖREGEK

`Kodály Zoltán mesternek`

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,

hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé --
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban --
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízüen --
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jónapot, bácsi."

A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük

játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.
És rabok ők már,
egykedvü, álmos, leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata --
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:

"No gyere, tedd le."

DIÁKNOTESZ

A szobában most egyedül vagyok

és ezen a határolt helyen
a Nap csak énnekem ragyog:
itt értem van a mozgás, nyugalom,
miattam száll a cigarettám füstje
s miattam van kampó a vas-fogason.

Sokan jönnek már életembe

gomolygó arcok
szeszélyes orrok összevisszasága
SZEMEK

Jönnek valahonnan
nem távoznak semerre már

Honnan
ez a tolongás
arcok bonyolult összevisszasága
ahogy az életembe záporoznak

Kérem hölgyeim és uraim

ez nem népgyűlés

Jönnek
kinálást se várnak
leülnek mély nagy bőrfotelokba
üresen nézik a falakat
csak ülnek

Nem távoznak semerre már.

Győr:
a nyár
az aszfaltot puhára nyalta,
tikkadtan füstölgött a gyár.

Fáj, hogy a rím meghal. A drága

beteg halotthalovány, hiába,
nincsen segítség, körme kékül
és tapadósak fakó ujjai.
És a vers se jár lábakon már
-- a háborúban amputálták --
repülőgépre ül
és repül:
táv-kendőzte
kicsi pont.

Vajon eléri-e még a Földet?

FILIGRÁNOK

`Önkarikatúra`

Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat

ki érti meg?
Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg.
Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon.
Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon.

`Az okos`

A fogyó Holdnak
kilopná félszemét,
hogy neki három is legyen.

`Körhinta`

A szoknya-örvény körbe-kavarog
nyári ruhák és meztelen karok
öreg kintorna fás melódiája
a forgás hívó kábult himnusza
és hallgatom mint a kusza
sellő-danát Goethe halásza.

`Füst`

Cigarettázom az árokparton.
Húsz fillér az összvagyonom.,
de az egész Föld a hamutartóm.

`Dzsessz`

Hol a dzsessz-muri lesz,

oda fut a dressz meg a fez,
dominó, kimonó meg a nyílt apacsing,
oda hol a dzsessz-zene lármáz,
oda csoda-sok boka csámpáz,
oda csoda-sok toka ring.

`Koratavasz`

A madár
elszáll,
a gally utána kiegyenesül.

`Osvát`

Már meghalt. Sose láttam.

Telefonon beszéltem vele.
A hangját majd akkor temetik,
amikor engem.

FŰ, FA, FÜST

Özönvíz-táj ez, tág és szédítő,

a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az uton --
Ekképp mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a hold kezemnél ült az almafán,
az "ee-ee" és "papa-mama" után
az első, amit kimondott a szám:
"fű, fa, füst".

Úgy tűnik, mintha látnám-hallanám:

fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd
mitől országok esnek szerteszét
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
"Ffü -- ffa -- fjtt --"

Fogatlan szájjal tátogattam és

érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,
multat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely mint a pont kiterjedéstelen
s mert kezdettelen így hát végtelen --
mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fű, fa, füst.

A tarka egység részekké szakadt,

rámzúdult a különbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és három-magvú tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
orr-fül, huszár-baka, fésű-kefe,
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fű-fa-füst.

Óriások közt telt az életem,

a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap -- tisztán emlékszem reá --
nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fű, fa, füst.

Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,

még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele,
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
Fű, fa füst.

Szép a való! szebb, mint minden mese,

kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban várd a végzeted.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon,
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
bucsuzóul még összeszámolom:
fű, fa, füst.

MAJOMORSZÁG

Hej de messze majomország,

ott terem majomkenyér,
majomablak majomrácsán
majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten
majomhősök küzdenek,
majomszanatóriumban
sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány
majomábécét tanul,
gaz majom a majombörtönt
rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,
lesz sok majommajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály
majomnyelven szónokol
egyiké majommennyország
másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,

pávián, orángután,
mind majomújságot olvas
majomvacsora után.

Majomvacsoraemléktől
zúg a majomreterát,
majombakák menetelnek,
jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot
vágnak majomkatonák,
majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ.

KÍNAI TEMPLOM

Szent fönn Négy majd

kert, lenn fém mély
bő tág cseng: csönd
lomb: éj Szép, leng,
tárt jő, Jó, mint
zöld kék Hír, hült
szárny, árny. Rang, hang.

ŐSZI ZÁPOR

zuhogó őszi zápor ablakra kopog

pereg kopog az elfüggönyzött szívre
beledobol a szoba ütemébe a bútorok dallamába
átlátszó gilisztasereg ereszkedik ablaküvegen
zörög
mocorog
zúg
sziszeg
lépdel az éberálom sivatagában
utazik idegen világ sivatag síkján
élő határtalan szívben vándorol
susog dünnyög
duruzsol
regél dalol
elvegyül a falióra énekébe
szövöget a magány csöndjébe a zugok félelmébe
a szögletek szorongásába a szőnyegek elsötétülő szinébe
üvegen át találkozik szemérmes csipkefüggönyökkel
nem ejti teherbe őket mint kinn a mezőket
hol iramától sebesül a föld és sóhajt a sár
kér libeg csillog sír
súg mosolyog remeg
dereng izen borong néz
megérinti az emberi sivatagot
ahol a gondok kaktuszai
az örömök pálmái tikkadoznak
megérinti az eleven medencét
ahol a társaslét és a magány
ahol az ébrenlét és az álom
uszonya váltva csillan
messze ázik ázik a
lábnyom szikla jegenye
tücsök veréb
domb nyúl nád fű őz

DOB ÉS TÁNC

csönd
béke
csönd
béke
fény
csönd fénye
béke csöndje
fény békéje csönd
fényes csönd béke
csönd béke fény
béke csöndes fénye
fény csöndje
csönd csöndje fény fénye béke
csönd fény

lombban kő
csönd köve
kövön fény csöndje
kőben csönd béke
kő békéje béke köve lombban
csönd fényes béke
kő lombban fény

kút csöndje fű
kútra hajló béke csönd
kút békéje inda
fű inda kő
lomb hintája kúton
fény ingája kútban
csönd dajkája
csepp
csepp
kút cseppje
cseppek csengő csöndje
csönd cseppje fény
kút habja kő lombja
fény csöndje béke

szél víz föld

kis patak irama
fény halmai
föld keblei
kút karjai
kő lábai
víztüdejü szél
lombtorkú csönd
fűruháju fény
kőarcú béke

reggel
dél
este
éj
hajnal karéja
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája
csönd
béke
fény hímzése
hab szövése
szél fonása
füst rovása
tűz írása
örökös szálak verejtéke
só
orsó
koporsó
kop
kop
harkály
óriási csönd órája
sok külön kis csönd ingája
kövön gyík
fénylő néma bálvány

béke veled
szeretőd lappang
virágzó ág rejtekében
párod rejlik
minden kapu hajlatában
rend
ünnep
béke
rend köve
ünnep lombja
csönd füve
béke kútja
szállj békés lomb csöndje
fényes ünnep ága lengj
ima irama
unalom fénye
csönd ünnep béke rend szállj
ima fény ünnnep lengj béke
fény csönd
béke
csönd
csönd
béke
béke

ÖNARCKÉP

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,

nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,

de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok.

Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.

Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

ÖRÖK PILLANAT

Mit málló kőre nem bizol:

mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,

bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal

súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,

és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

BUDAI GYÜMÖLCSÖS

Északra Rózsadombtól, nyugatra Óbudától,

a ferenchegyi kertben a fű ősszel se sárga,
fakó sziklák tövében galagonya-bozóton
sok bogyó pirul, mintha most szökkenne virágba.
A kert felső szögéből lelátni a Dunára
hol hidak emelkednek szónoki lendülettel,
s a túlsó, pesti parton a háztömbök sorára
hová ködöt borít vagy sziporkát szór a reggel[.]
Óriáskígyót vonszol, öntöz a feleségem,
nézem melyik kerül ki győztesen a csatából:
szárnyas bogár az asszony, és hét-öles a sárkány,
de hol a nő parancsol, a szörnyeteg cikákol.
ÓDA A KISPOLGÁRHOZ

Mikor a pásztornak, szántóvetőnek

gyökere már nincs
a fenol és a töf-töf korában,
egyetlen akinek gyökere van már,
te folyton gúnyolt,
aki sose én, mindig csak a másik:
gúnyoljalak én is? Inkább
néked dalolnék, egyetlen fülnek,
de hogy is jut hozzád dicséretem?
hiszen a szomszéd lakásra mutatsz:
a szoros bestia ott szorong;
s ha visszaküldöd a feladónak,
én elfogadom,
de hát tükörbe daloljak?

Nem gúnnyal, áldozatos

lélekkel szólok hozzád,
egyetlen eleven emberi valóság
korunkban, új nemes-osztály!
címered autó, zászlód miki-egér,
jelszód szerezni ami még nincs,
kardod fényes könyököd,
taposó talpad;
hajdani lovagok utóda te,
aki akarsz, aki hódítsz,
ha tágas léttel szemközt nem lehet,
szűk lehetőség kanyarjain át.

Megvallom, már gyerekkoromban

vonzottál: akarásod, erőd
az eszközök és tárgyak sürüjében.

Inkább, mint kutyabőrös

aluszékony pereputtyom,
vagy a lomha tempós
munkájú parasztok:
ámulatomra te voltál,
átszöktem Kefetéékhez, Szabikékhoz,
Varvácshoz és Kogához:
sose tétlenkedsz, folyton csavarsz valamit,
nem nézed a holdat, vagy ha mégis,
érzelmes gramofon-zene mellett;
haj de színes vagy! Csupa pumpa, motor
körülötted, és bohém kedélyed
az ellenlábas nemre vadító,
ha kirúgsz a hámból, szakadjon a húr,
de jósz[i]vü vagy, mint senki más,
csak ha megsértik önérzeted,
hű, micsoda rossz! nincs még egy ilyen
csodálatos ember a világon!

Feltalálsz mint Faust,

hódítsz mint Casanova,
és te vagy Byron is, alanyi költő,
csupa ábránd, zabolátlan képzelet,
dallal, mókával, nekibusulással
ontod önmagad nagyszerüségét!
Te vagy a lírai lélek;
a hivatásos poétákban
nyoma sincs költőiségnek.
Jártam Ungarettinél,
Babitsnál, Eliotnál:
hűvös, tiszta szeretet fogadott,
cifrátlan, unalmas.

De mindeniknél a házmester
motort berregetett,
két-három felesége volt,
öt-tíz szeretője,
rengeteg adóssága,
s este részegre itta magát
és sírt, mert senkije,
semmije a kerek érzéketlen
végtelenségben!

Hódolok előtted. Nem gúnyollak: irigyellek.

S mert irigységem alád-rendel:
belőled és jelenedből
bár szűkösen, részesülök én is.
Te: én vagyok; de hol a másik, a harmadik?
Hajdan Göcsej, a bugris vidék,
mindenhol a szomszéd falutól kezdődött.
Ha veled beszélni akarok,
csak magamhoz fordulhatok,
sokmillió lángeszű egyéniség közt
egyetlen kispolgár a világon.

BUDA, FERENCHEGY

Nagyvároson, mégis falun lakunk,

hol mindenki mindenkit ismer,
a láthatatlan eb hangjáról
tudjuk, hogy Bodri vagy Bagó,

hol elveszett kosár ezernyi szemmel

kérlel, segítsük vissza otthonába,
mivel rózsák közt lakni nem való,
nem is egészséges, ha köd közelget,

a gerlék illendőn köszönnek,

lyukas kulcs barátsággal ránk fütyül,
a hegy az ösvényt összegöngyölítve
kihengeríti lépteink elé,

minden éjfélkor lesben áll a postás

a nagyszakállú sarki fűszeressel,
szögletből hirtelen kiugranak,
hogy jó egészséget kívánjanak,

csak az a baj: hét végén, szombaton

az egész mindenség a semmibe
ugrik fejest, vasárnap ott időzik,
hétfőn fárasztó újra helyre-rakni.
MUNKANÉLKÜLIEK

Feléjük indulnak az utcák,

lassan testükbe gyökereztek,
szűk sorsuk beléjük fogódzik,
mint földbe a vásott keresztek,
vagy nők a levendula-szagba,
mikor már túl sokat szemeztek,

s a napjaik, bús libasorban,

hosszú kötélen lengedeznek,
mint kormos szélben rongyos ingek,
miket egyszer kiteregettek,
szekrénybe többé sose tesznek.

VÉNÜLŐ FÉRFI

Úgy élt szegény már,

mint puszta ház,
ki szétvigyáz
magába, némán,

s fösvény a gazda,
kaput se ád,
két ablakát
papír tapasztja,

s ha látja, retten
az út s ijedten
könyökbe fut --

árva, se párja...
de várva várja
az új kaput.

TOCCATA

`Bata Imre barátomnak`

Ahogy öregszem,
érezem:
mint forr a multba
életem,

lentebbre váj a
gyökerem,
a történelmet
viselem.

Gyerekkorom:
tündér, manó;
nem volt tévé,
se rádió,
kocogott sok-száz
ló, csacsi,
ritkaság volt a
gépkocsi,

mögötte gyors
kölyök-csapat
csodálkozón
loholt-szaladt.

Az ég üres volt,
kék mező,
még nem csíkozta
repülő.

Vasút, vagy villany:

távoli
kis állomások
lángjai.

Félszáz évem
merül tovább:
a nagyapát,
a dédapát

mendemondából
hámozom,
emlékeimből
toldozom,

Klapkát, Perczelt
rég ösmerém,
úgy szólítám:
uramöcsém,

mert már Rákóczi

vagy Drugeth
öreg koldusnak
nézhetett.

Oly vén vagyok hogy

borzalom!
Láthatott volna
már Platon,

de voltam fura
figura
s ő pislogott szebb
fiúra.

Amikor még
ember se volt,
páfrány-bokor
fölém hajolt,

apónak hívott
a bokor.
Mikor születtem?
Semmikor.
Két jó marék port
könnyedén
a teremtésből
hoztam én

kóválygó senki,
a nevem
Majtréja, Ámor,
Szerelem,

ős-kezdet óta
itt vagyok,
de a lepkével
meghalok.

MEGHALNI

Birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetű
s a hangja mint harang és messzi hegedű
s mind több és tétován sűrűdő lépteikre
felbődül és lerogy az űr sok-szarvú ikre,
átzudul a hideg, mindent elönt a kék!
Elönt a kék vonzás és villámló ekék
s égő tüskék fölött a Meztelen viharja
redőzve ráborúl a horpadó talajra,
megreng az édesség vad fészke, cifra tál,
s a mozdulatlanúl terjengő fénybe száll.

TÉMA ÉS VARIÁCIÓK

Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen

és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.
Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az árokszélek a
futkosásban és a nap nótával tölt mindenkit, még a hangzásból is
rabkocsi remekel.
Ma szép futkosás van, csupa mindenki, sugárzik az árokszél a
kutyákra és az idő remekül tölti a napot, még a hangban is nóta
rabkocsizik.
Ma szép kutya van, csupa futkosás, rabkocsi nótáz telten és
mindenki hangosan remekel az árokszélen, még a napból is idő sugárzik.
Ma szép árokszél van, csupa nóta, remek hangzás a kutyákból és
rabkocsiban tölti mindenki a napot, még az idő is sugarazva futkos.
Ma szép mindenki van, csupa remek, futkos a rabkocsi az árokszélen
és a kutyák hangosan sugárzanak az időbe, még a nap is nótázva tölt.
Ma szép remek van, csupa hang, futkosás az árokszéli napon és idős
rabkocsi sugárzik a kutyákra, még mindenki is töltésen nótázik.
Ma szép töltés van, csupa kutya, sugárzó nóta a napban és remekül
időz mindenki a rabkocsiban, még a futkosás is hangosan árokszélezik.
Ma szép idő van, csupa rabkocsi, remek hang a futkosásban és kutyát
tölt mindenki az árokszélen, még a nóta is sugárban napozik.
Ma szép rabkocsi van, csupa töltés, sugárzik a remek napba és
kutyás árokszélek hangzanak a futkosásba, még az idő is nótázva
mindenkizik.
Ma szép nóta van, csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen és
hangosan futkosva mindenki sugárzik, még a nap is rabkocsiban időz.
Ma szép hang van, csupa nap, futkos a nóta az árokszélen és remek
rabkocsi sugárzik az időben, még a töltésen is mindenki kutyázik.

ECCE HOMO

Szem: magány.
Lenn út, fenn pára,
át hegy cipel.

Koponya: cella.
Kinn zárt,
benn végtelen.

Nyitott szem
ködbe húnyt.
Csukott szem
befele tárt.

Test: határolt alak,

sas száll
maga fölé.

Fáklyátlan csillag
sötétben
kel sötéten,
a világosság királya

JAPÁN TÁNCJÁTÉK

`A gésának szánt lánygyerek egy fa-bábun gyakorolja a férfiakkal bánás

művészetét`

`Udvariasság`

Jó vagy és finom...
Mondd, a kedved mit kiván?
Eljátsszam neked,
hogy kering a pille-pár?
hó-szirommal hintselek?

`Dicsekvés`

Szép a lomb, ha új --
Nézd, de szép az új ruhám!
Hítt a dájmió,
mondta, ad majd szebbet is,
én nem mentem, nem bizony!

`Kacérkodás`

Nézd, hajlong a nyír:

párás szellő járja át.
Így hajlong a lány,
ha fülébe csöndesen
nótát dúdol a legény.
`Gyengédség`

Úgy szeretlek, úgy,

mint a nádzúgást az éj.
Hadd becézzelek,
ringatnálak hajnalig...
Nem mondod hogy rossz vagyok?

`Biztatás`

Szép vagy, mint a hold,

hogyha felhő folyja át.
Szép a holdvilág,
hogyha pára közt gurul,
még szebb hogyha meztelen!

`Józanság`

Ládd, szegény vagyok,

várj a kedvvel édesem!
Mindennek, tudod,
más-más útja-módja van,
minden csóknak ára van!

`Ajándék`

Ó mért nézel úgy

hogy szégyellni kell magam!
Jaj, nagyon szeretsz!
Jőjj, ne szenvedj... és ne mondd
hogy kis párod szívtelen!

`Sóhaj`

Ünnep-este volt --
Mennyi eltépett szalag!
Nézd, az én szívem
összeszabdalt pántlikád,
porba-hullott és fakó.

`Könnyek`

Már a hold se süt,

minden ajtó csukva rég.
Mit tettél velem?
hol legyek most reggelig?
jaj de megver az anyám!

`Kiábrándulás`

Én szegény bolond,
mit vesződöm itt veled?
Arcod porcelán,
kezed-lábad fa-cövek,
bábú vagy te, semmi más...

BOLDOGSÁG
`A férfi`

Szeretem ernyős szemedet,

etető puha kezedet,
mellém simuló testedet,
csókolnám minden részedet.

Ha minket földbe letesznek,

Ott is majd téged szeretlek,
őszi záporral mosdatlak,
vadszőlő-lombbal csókollak.

`A nő`

Hidd el, ha egyszer meghalunk,

föl a felhőbe suhanunk.
Vének leszünk és ráncosak,
de szívünkben virágosak.

Nagy felhő-hintánk csupa láng,

alattunk sürög a világ,
gurul a labda, sül a fánk,
mosolyog hetven unokánk.

A TAVASZ JÁTÉKAI

A tavaszi játszadozás
a partokon, a réteken!
Szerelmet hajszol a legény,
lányban szunnyad a szerelem.
Ó röpke labda, lenge tánc,
a tavasz gyilkos bársonyán
rosszul alszik a szerelem,
mocorog, ébredni kiván.

Lányban szunnyad a szerelem,

gomolygó hajfürtjeiben
melyekről pattogzik a fény
ahogy üllőn parázs terem,
ravasz varázs-lepleiben
miket cifrára fest a fény;
álomi tarkaság a lány,
mögötte árnyék a legény.

Lányban szunnyad a szerelem,

szénserpenyő szemeiben
hol felgyúl és kihúny a tűz
de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hol a toll-bábú üldögél,
hol a halál bilincse van.

Magányos éjek tőrei

vér-erek dörgő dobjai
két külön tűzvész kanyarog
egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé
kígyózik mint a gyűlölet
s az ősökkel telt temető
susogva bíztat, integet.

Ó a hináros férfi-szem
ó a homályos nő-sikoly
mikor tavasz indái közt
két test először összeforr,
ott a fehér kút angyala
vonaglik, meghal csöndesen
s jövendő koporsók hada
nyüzsög, sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej,
övé lesz konyha, kamara,
cukorral, dísszel telt fenyő,
fosztja férj, gyermek, unoka.
Lányban dereng az éjszaka
minden hulláma, csillaga,
csípője urna-íve közt
a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad
egyetlen cérnaszál-hidon
és a híd mindig leszakad!
Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad
és nem lehet és nem szabad!

A KÉT NEM

A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kisértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi -- akár bölcs, vagy csizmavarga --

a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék közt jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég a semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él -- vagy tán csak élni látszik --
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, eleven,

csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedőn fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

FÉRFIAK TÁNCA

Valaha, valaha
gyermekek voltunk.
Körülguggoltuk a tüzet,
hol kukorica pattogott.
Ágakon lógtunk fejjel lefelé.
Anyánkkal aludtunk.

Valaha, valaha
gonoszok voltunk.
Megrángattuk a cica farkát,
kihúztuk a bogarak lábát,
marokkal téptük a virágot.
Ma már csak akkor gyilkolunk, ha kell.

Valaha, valaha
tiszták voltunk.
És egy napon
tündért láttunk a hegy felett,
meztelen volt és nevetett
és két kitárt lába között
a Nap, a Nap emelkedett!
Lestük estig,
akkor szétszállt fekete köddé.
Mikor hazamentünk,
anyánk zokogott,
hogy nincs fia többé.

A MENYASSZONY ÉNEKE

Szép vőlegény
ajtóm előtt:
a szűz remény
igérte őt.
Ide igérte
-- kértem én --
idáig érte
éltem én.
Sóvár imám
őt hívta mind,
ágyasszobám
feléje nyílt.
Rámmondták: "Íme,
balgatag,
a földi színre
tompa, vak."

Ezüst edény!
fehér virág!
őrző erény!
való világ!
Az üdv a számon
föllobog:
ágyasszobámon
ő kopog!

Bensőmbe hő
villámlik át,
megtörte ő
az éjszakát --

és szív-szerelmét
szent csatán
szirom-lepelként
ontja rám.

Csókunk soha
véget nem ér:
a lélek a
lélekhez ér
s mint hajnal-lázban
fellegek,
örök-egy nászban
úgy lebeg.

FAMILIA

Édes bogyót, csorgó húsu gyümölcsöt,

sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok gyerekek! késő este van.

Tücsökdal szőttesén madárfütty kacskaringók, és ti álmodtok

illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt s tenger ragyog szivemben.

PASTORALE

Bőrödre zöld fényt lop a félhomály

s két szemgolyód egészen elsötétül.
Lehelleted a vállgödrömbe szédül,
nyakamra száll a pilleszárnyú száj.

A szíved lüktetése szíven üt,

feszes indák fonódnak derekamra,
te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,
élő koporsó, átfogsz mindenütt.

Oldalam bordás tengerpartja mellett

hogyan hullámzik a nyakad, a melled!
Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.

Megindulnak félelmes áramok

mint fellegárnyas föld felé a villám.
Aztán bokrot von a könny a pupillán.

ANYÁMNAK

Termő ékes ág, te,

jó anya,
életemnek első
asszonya,

nagy meleg virág-ágy,

párna-hely,
hajnal harmatával
telt kehely,

benned kaptam első

fészkemet,
szivem a sziveddel
lüktetett,

én s nem-én közt nem volt

mesgye-hegy,
benned a világgal
voltam egy.

Álmom öbleidbe újra

visszatér --
álmom öbleidbe újra
visszatér!

Alabástrom bálvány,
jó anya,
életem hatalmas
asszonya,

szemed Isis smaragd-dísze,

tiszta, szép,
hajad Pallas bronz-sisakja,
színe ép,

csak arcodon lett keményebb

minden árny,
mint a délutáni égen
vércse-szárny.

Első szép játékom,

jó anya,
gyermekségem gazdag
asszonya,

a kamaszkor tőled
elkuszált,
szemem a szemedbe
nem talált.

Így tűnődtem: "Mért szült,

mért szeret,
ha örökre élni
nem lehet?

Énmiattam annyi mindent

öl, temet!
Mért nem tett a hóba inkább
engemet!"

A kamaszkor tőled
elkuszált,
férfi-szívem újra
rád-talált,

férfi-szívem a szivedre
rátalált,
megköszön most percet, évet
és halált.

Álmom karjaidba
visszatér,
álmom karjaidba
visszatér...

Erős ház, szép zászló,

jó anya,
sorsomnak nyugalmas
asszonya.

Majd ha cseppig átfolyt rajtam

mind e lét,
úgy halok az ős-egészbe,
mint beléd.

HAZATÉRÉS

Anyám szemében kapzsi féltés.

Apám szemében görbe vád --
hogy megjöttem, fölhozta mégis
a legvénebb üveg borát.

Kutyánk bőrbeteg és öreg már,

csupa csont... nézni siralom.
Nemsokára, tudom, elássák
a lucernás domboldalon.

Vacsorázunk. Pár szó -- és csönd lesz.

És az a csönd úgy kiabál.
Mintha az étel sótlan volna,
mikor pupozva van a tál.

Rámnéz anyám, rámnéz apám is:

Nem az van itt már, aki volt?
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.

Annyit játszottunk a kutyánkkal

együtt, mind vad imposztorok!
Most, hogyha fejét megsimítom,
végigvonaglik és morog.

Miért nem tudunk már örülni,

ha étel és bor oly remek?
Miért vagyunk mi mind a Földön
olyan örök idegenek?

Miért nem tudok sírni, bőgni,

hogy megvénül anyám-apám
anélkül, hogy megsimogatnám
az arcukat, mint hajdanán?

Három holt idegent takar majd

a borostyános kriptabolt.
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.

CANZONE

`Feleségemnek`

Még nem tudom, hogy mennyi van nekem,

ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt

az én szivem s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden

szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
semmit se titkolok s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.
A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő, térdedhez buvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
s nem mond itéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.

HÁLA-ÁLDOZAT

Szememnek `Ady` nyitott új mezőt,

`Babits` tanított ízére a dalnak,
és `Kosztolányi`, hogy meg ne hajoljak
ezt-azt kívánó kordivat előtt.

Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak

mint csillagok, vezérlő tűzjelek.
Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek
érzi minden pompáját a daloknak.

De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre.

Három kanyargó lángnyelv sisteregne,
ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

Oltáromon vadmacska, páva, bárány:

három költő előtt borul le hálám.
Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

KODÁLY ZOLTÁN

Örvendj, Pannonia, szökkenj virágba:

ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked,
én állok kicsinyeid ágya mellett,
lépteiket az én dalom fogadja
és csalogatja folyton magasabbra
mint a sziklán vérnyom a vadászt. Ki engem
hallgat már bölcsőjében és tovább:
szándéka ellen is színig telik
szándékommal, s nem ád okot haragra.
Itt minden szívet én vettem magamra,
kezem között melengetem, és rátapad
nem-földi asszonyillat bélyege.
Itt minden lépést én vettem magamra,
alájagördül vérem szőnyege.
Árát megadtam. Örvendj, szökj virágba:
a kóbor széltől elragadtalak,
hogy tiszta szálból szőjjem a jövődet.
Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.

DSIDA JENŐ EMLÉKÉNEK

Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől.
Fájdalmas, ha a mű csonka lesz, abbamarad.
Csonkán is rege-kincs a Tiéd -- de kivánhat a lélek
porba-lökött hontól üdvöt a tiszta dalért?
Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset,
Téged, Széphangú! nem feled el sohasem.

ÜDVÖZLŐ KÁRTYA

`(Fülep Lajoshoz)`

A rétet lerókázza szakadatlan

ipar-csatorna, gyilkos áradat.
Sorvasztó gyalázatban megmaradtam,
satnya kóró, gesztenye-törzs alatt.
A fű kiégett, én csak elfakultam,
annyi vigaszra mégis van okom
hogy ész nélkül, nem-értőn, nyomorultan,
óriás lombjába nézek vakon.

HÖLDERLIN

míg lábon járok eszméletlen élek

elalszom és álmomban ébredek fel
a távolság gyűrűvé összezárul
nem világít nekem többé a reggel

a térben a fekete nap ragyog

nem tudom mikor dél és mikor éj
égi léggel öntöz külön időm
állandó boldogság és nincs veszély

JÓZSEF ATTILA UTOLSÓ FÉNYKÉPÉRE

A szemből, honnan minden ég kifolyt,

bánat, keserüség befele szédül.
Pókláb szalad péppé-vált teste nélkül
és egyhelyben kaszál a széttiport.

FÜST MILÁN

Régóta nem zörgettem ajtód. Mostan immár

homályba fordultál előlem.
Ki színtelen ragyogó karddá növekedtél,
mégis az évek párával beleheltek
-- mert van ám gyengédség is e goromba létben
és szánalom s mégtitkosabb finom tapintat,
avagy nem láttatok-e könnyezve rozsdásulni kardot? --
világolsz és engem hagytál sötétben.
Megbénult tested börtönébe dugaszolva,
palackba zárt dzsinn, kirobbantál,
légen túli légben mindened szabadon lebeg...
`"Vagy azt várod, hogy eljövök csörgetni a rudat ágyfejednél?
és kérkedhetsz, hogy szálló lelket láttál?
netán megállítsam neked a menny görgését,
medvebőrön hozzam a csillagot, benne a bölcsességet,
mi gyümölcs fakad a másvilágon --
Nem, fiam. Csak az a kérdés, honnan ered a sötétséged,
innen-e, ahol fény minden! felfoghatod? vagy onnan,
gyászodból és rádhagyott ravatalomból."`

A másvilágot, Mester! tőled tudakolni nem kivánom,

abban töltöttem eonokat, tán inkább ismerem,
mint itt a haldoklók tanyáit,
oly igen féltett apró kincseit
-- micsoda gúnyos hatalom a ragaszkodás! --
aztán maholnap úgyis követlek...

`"Ne merd gyalázni a ragaszkodást! Tudod-e mennyire tapadsz

a kis ehhez-amahhoz? hiába mondod: Mester!
Mégse kárpállak, én is igy valék,
mert az élet édes betegség, hol jégeső, hol száraz számum
a csontot rázza, s még kell! vacogtató a harapás!"`

De a táncost aligha irígyled. Báli cipőm

neked adnám, te ropd, én zenét horkolok --

`"Ne siess.Nézd: ablakodban a csonka Hold ereszkedik,

egy hét és elfogy. Majd újra növekszik, azt hiszed?
Tévedsz: ez a holdforduló nem újúl sohatöbbé.
Tehát ha dolgod van vele, addig kérj, perelj, vagy cselekedj,
míg behajlik ablakodon. Ha nem is felel panaszodra, néma,
ha szándéka és szabott útja egyként mostoha:
fölemelt két könyörgő tenyered, meg ő!
a háromban együttvéve semmi sincs,
csak a fény! ez nem fogy el soha."`

MERÜLŐ SATURNUS

`T. S. Eliot emlékének`

Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom,

nincs felelősség, menhelyen könnyű az aggnak élete.
Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt
deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta -- bolond! --
és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő
végtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset,
hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt,
minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe
a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.

Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.

Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj
nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot
kitúrja -- bánjam-e? -- már nem hivatásom,
agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant
szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk
bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból,
a kapuba rakott robbanásból --
Mint ha sínén a vonat
rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs --
bánjam-e? -- lehet, megállítják a végső percben;
vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;
talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül:
ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.
Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört,
könnyű szalmán heverni évezredek
fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban,
én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

NOCTURNUM

Végtelenül únom szünetlen

zártságomat egy férfi-testben,
percre sem múlik jelenléte,
közös ágyban kell hálnom véle,
érzem melegét, nyirkát, végig
lábujjától hajgyökeréig,
beleinek kacskaringóit,
hím-rönkjét, meddő mellbimbóit,
tüdő-tömlője tátogását,
változékony szívdobogását,
zsibbadt s hegyes fájásait,
gyönyöre villanásait,
szomjazását és éhezését,
zsákként telését-ürülését,
s benn ahány érzés, eszme kel,
tudnom kell, bár nem érdekel.
Állati mézes testmelegben
mint döngő piszkos ólban fekszem.
Únom ha ébersége harsog
vagy öntudata híján hortyog,
érzékei szűk ablakát,
értelme apró színpadát
hol emlékek s tanult jelek
összefogódzva lejtenek.
Únom dajkálni, dédelgetni,
szurkos hátulját törölgetni,
gondjainak időt áldozni,
s az ő fejével imádkozni;
szolgálom türelmesen, ingyen,
bár hozzá semmi közöm sincsen.
Nem hóhéra, de gyámola,
megölni nem fogom soha:
maholnap úgyis vége van,
vagy békésen, vagy kínosan.
Minden ízinkje, porcikája
örökre bakzana-zabálna
s a mohón izzó pöttöm elme
új tudnivalót mindig lelne:
de én a hús-kapcsokba róttan
szorongok mint egy koporsóban.
Míg él s lót-fut, halott vagyok,
s ha ő nincs, megszabadulok,
vissza, az Isten szerelmébe,
nem vagyok semminek se része,
önmagammal nem osztozom
testi vagy lelki koncokon,
vagyok a gát-nélkűli bőség,
az észrevétlen lehetőség
aki mindent magába-fogva
teljes kincsét szünetlen ontja.

PSYCHÉ

`Egy hajdani költőnő írásai`

`Emlék`

`Tállyán, 25. Octobris Anno 1809.`

Tsak keze vólt akkorka,

Mint ruhádon fodorka,
Tsak lába vólt akkorka,
Mint korai ugorka,
Tsak szeme vólt akkorka,
Mint gyullatlan sziporka,
Tsak szája vólt pitzurka,
Tsak haja vólt kunkorka --

Tsak törzse meg feje vólt,

De ő maga sohse vólt,
Álmodád, semmi se vólt.

`Dall`

Kis kertemet tiprod, féktelen lovatskám,

Tiéd vagyok, érts-meg, légy óvatos hozzá.
Nem örömest mondám,
De gonoszok
Szája morog
Reám vádaskodván.

Ha feléd gondolok, harmatos a testem,

Mint nyáron folyóban, gázolsz a véremben,
El-bágyasztol engem.
Mérd eszedre,
Ha kedvedre
Nem mindent tehettem.

Úgy el-aléltattál, most sebzetten élek,

Ha nem várlak, sírok; és ha várlak, félek;
De még is remélek.
Magam vagyok,
Meg is fagyok;
Véled el is égek.
`Tállya, Februarii 1811.`

`Szózat Katitzához a férfiak ügyiben`

Kátai Kata,
Menta illata,
Levendula harmata!

Halld kérésemet,
Hogy kedvesemet,
Ki engem híven szeret,

Te ne izgassad,
Ne háborgassad,
És kedvemre hagyhassad.

Keressed párod,
Meg is találod,
Ha szereted, imádod;

És ő is téged,
Tulipán szépet,
Rubintos ékességet.

Ha legény vólnék,
Reád omolnék,
Rajtad mindent tsókolnék;

De leány vagyok,
S ha lessz rája ok,
Várj, szemedbe-karmolok.

`Mádon, 1811 tavaszán`

`Klavier studium`

Brokat ablak-kárpit dupla szárnya

Nap-fényt enged a setét Salonba,
Ferde tsóva, át-látszó világos,
Benne kóválognak porszemetskék.
A homályos hátsó falon ráma
Őrzi eggy Rákóczi-Déd-anyámat,
Ott setétűl a Klavier alatta,
Mint nagy medve, Pleyel instrumentom,
S áll mellette a Mester Lavotta.
Nagy szag árad zsíros tsizmájárúl,
Széles arczát bibirtsesre itta,
Rekkent vatskos hangon ő vezérel.
Elsőként Christinka űl ijetten
A setétlő medve fog-sorához,
Melly naponta kis leányt ebédel.
Tejszín bőre, kássa szőkesége
Versent villog a gyér nap-sugárral,
Eggy könyörgés kövérkés alakja,
Szurkol, fél az óriás tehénke.
Lassan el-kezd hang sort pettyegetni,
Ám a Mester rőt vastag kezével
Ujjatskáit másként igazíttya:
-- La-sol, la-sol, Christina Comtesska,
Ez meg itten fa-re-mi, nem érti? --
Köny kút nyillik, tseppel, majd özönnel,
Gyász futás a harczbúl. Én jövök most,
És a do-re-mi-hez én sem értek.
Mit tehessek? Praeventiv haraggal
A mord medve fog-sorához vágok:
Bestye reszkess, itt a hős oroszlán!
Majd le nem rogy, még a fája is nyög,
A hogy móldva tánczot kalapálok,
Maior s minor mind eggy-másba frettsen.
Fejet tsóvál jó Lavotta Mester:
-- A kis-asszony a fekete ördög,
A kis-asszonyt én meg nem taníttom.

`Tállya, 1812.`

`A habozó türelmetlen`

Szájára tsókot adni,

Aztán belé karolni,
Ő véle kertbe futni,
Virág ágyásra vonni,
Hamar melléje dőlni,
Madár-zaj Edenében,
Magnolia rejtekében.
Tenném, de nem merem még.
Kissé ő tűle félek,
Talám mortzoska lenne;
Nagyon félek magamtúl,
Talám heveske lennék.

`Pátzinban, 1812. Julius.`

`Ifjú báró Vesseléni Miklóshoz`

`Széphalom, 1812. Oct. 21.`

Engedd jobb kezemet vas markodbúl, Mika lelkem,

Tíz sorom emlékűl véle rovom le neked,
Zúzhatod addig a bal mantsom, s a hajam szimatolhatd,
Ám de fülembe ne nyalj: benne Pythón tsavarog.
Dalla Kazinczy s Bersenyi hozzád, még piczi vóltál;
Im-már nagy buta mén, értsdd a Sibylla szavát!
Néhai tisztes Atyád bánatba veté feleségét,
Jobb s rosszabb te se léssz, senkit is el ne vegyél,
Bal kezemet tsókold ha tiéd, ne akarjad a jobbom,
Senkinek én nem adom, szebb ha szabad maradok.

`Illustrissime Kazinczy Ferencz úrhoz`

`Széphalomra Sáros-Patakrúl, 1. Novembris Anno 1812.`

Kegyes sugárú, nyájas fényű Sirius

Még ridegen alvó tengerünk hullámain,
S nékem (ha szabad így szóllanom) Elmém és Szivem!
Első hálám Desevffi Jósefé legyen,
Mert Kassárúl röpíte lovakkal, fellegen át
Engem Kegyelmed tárt atyai keblébe és
Sophie Asszony figyelő szemébe; szép tatár
Metszésű ferde szem. Jósef bátyám tanú,
Hogy sem Poppaea, sem Semiramis, tsupán
Gyermetske vagyok; lantot kezembe ő ada,
Bibliothecája kintseit mind meg-nyitá
Elöttem, hogy ne maradnék pusztai vad fakó;
Már tsets-szopó koromban ölben ringata
S ezért gyakran le vala pisilve általam,
Nem Respectus hiányábúl (hiszem ez tülem
Akkoron is távol álla s az olta is) hanem
Még gondtalan Necessitas vezérele.
Im-már kell vallnom ártatlan lelkembül és
Kisded, de igyekvő elmémbül: miként ama
Jó Kassai Böltset, a Széphalmi Szentet is
Úgy tisztelem, sőt még inkább, ha ugyan lehet,
És eggy-azon érzékeny kút-főmmel (ez szivem).
Habent sua fata libelli: eggy szép napon
A kis gubóbúl már a pillangó ki-kélt:
Hogy Uram ditső karjába emel, nagy dísz nekem,
És gyenge piczintűl tellhetőn viszonzom is,
Ha Sophie Asszony mesgyéjit nem sértem és
Kegyelmedet nem fárasztom túlságosan.

Utólagos hozzá jegyezésem: Ezen Epistolát Kazinczy Úrnak elkűldni

nem merészlém. Hiszem ő bizonnyal meg-botsájtná, mivel brillians
humora vagyon -- hanem a kik fel-tehetően szintén, de nem szintúgy
olvasandnák!

`Barátnéjaimnak`

`Bavariában, S. Catharina Convictusban, 14. Februarii 1813.`

Álmomban falumban
Jártam jeltelen,
Mint Elysiumban,
Psyche, nem tetem,
Szita-szárnya sintsen,
Könnyebb mint a moly,
Hogy árnyat se hintsen,
Láthattlan gomoly;
Ám de pillantásom
Még-is fogva volt,
Édes látomásom
Mind belé hatolt,
Tsak az férkőzött-be,
Mit vágyam viszen,
Szemeimre kötve
Nagy koloncz szivem.
Nem a Menny országot,
Tiszta ragyogást,
Tsak honni világot
Láthaték, mi mást:
Bodrog hídgya mellett
Vásáros sereg,
Álmomban se tellett
Hogy bábot vegyek,
Posztó újjasom van,
Vászon rokolám, --
Mit jó lesni rajtam,
Pislogatni rám?
Két kezembe pányva,
Eggyre pörgetem,
Fordúl fejre lábra,
Által szökdelem,
Eggy czigán a réten
Nékem hegedül;
Jó Atyám fut érttem,
Karja rám terül.
Botlik eggy sír kőbe,
Villog aranya,
Futunk temetőbe,
Neheztel Anya. --
Ekkor ébredek-fel,
Fejér zárda fal
Köztt ásít a reggel,
Szürke ravatal,
Áll egy vén beguina
Kamránk közepén,
Szeme mint ha rína,
Varnyú feketén,
Pöndölben mi sárga
Süldő malaczok
Térgyeplünk imára,
Fogunk is vaczog.

`Psyche Confessioja`

`Buda, 23. Oct. Anno Domini 1814.`

Bolond Atyám hívott Psychének,

Ez harmadik kereszt-nevem.
Mindég Amor karjában égek,
A Lélek és a Szerelem

Külön nem válható sohsem.

Míg másúlásibanreménylek,
Hívságos forgalomban élek,
Tarka s vidám az életem;

S ha majdan eggyszer tsendre térek,

Nem forgok többé: meg-lelem,
Hogy Szerelemre vált a Lélek
S Lélekre vált a Szerelem.
`Ungvár-Németi Tóth Lászlónak,`

a Poesisben Mentoromnak, de semmi egyébben nem.

`Pesten, 1814. esztendőben ősz-utó hava 10-dik napján`

Laczkó, ugyan hiába

Pislogsz-ki könyveidbűl
Tűzes szemekkel én rám.
Az ollyan nagy tudósnak,
A millyen vagy te Ficzkó,
Minden tudás a fejében,
Az-után alább se-mennyi.
Görbedt silány kukacczal
Horgássz keszeget toczóbúl,
Ne tengeri Sirenát.

Bármelly suttyó kölök tud

Lapos tsókot le-kenni,
Bármelly reves karó tud
Érzéstelen döfölni;
Könyvekbűl meg nem érted,
Mint kell nyakon lehellni,
Nyelv-tsútssal fülbe mászni,
Czimpák tsókolgatását,
Bimbók birizgatását,
Hajlások songatását,
S ha már a kis fazék forr
Véletlen bé-hatolni
Tsiklándva és tsavarva,
Hogy az el-bízott libuczka
Levegő után sepegjen,
Ismerve Herosára.

Maradgy nem illy igényes

Úrnőid szoknya-szélén:
Ágnes, jámbor lovatska,
Nem vet le a nyeregbül,
Akár mint nyargalod-meg;
És Klára, komolly kisasszony,
Hideg Pallas Athena
Se óhajtson külömbet.

Ha helettök engem áhítsz,

Ne Philosophiábúl,
Tanulj Empiriábúl
S Natúrábúl, barátom,
Hogy fűzőmet meg-oldhassd.
Ficzkó, engedd-meg: addig
Hypatiád lehessek,
Ki ha ifjait taníttá,
Hogy vágyódást ne keltne,
Arczát el-fátyolozta.

`Tükör előtt`

Rég, ha járkáltam zajogó piarczon,

Mint csudán ámúlt az egész közönség,
Dolgozó kézbűl kiesett a szerszám:
Imhol a legszebb.

Testesűlt álom vala földi képem,

Lázas örvénylés kerekűlt köröttem:
Venus Istennő lerepült az Égbűl,
Minden elolvad.

Most, a harminczad telemet taposván,

S látva tükrömben, szaporúl a ránczom:
Szinte meglep, milly csipetet törődöm
Kűl alakommal.

Ennyi bájt kegybűl ada? bűntetésbűl?

Mit tudom hogy ki; s jöve vissza szedni.
Úgy is ellen-tét vala női testem
S férfiu lelkem:

Kívül édes lágy simaság, de bévűl

Szikla görcsökben feszülő nehéz ércz,
Óriás műhely, veritékben ázó
Szomjas örök tűz.

Vad czigány vérem hamarébb megérlelt,

Mint a sok jámbort, s hamarébb lehervaszt,
Nincs segítség itt; ha talám akadna,
Úgy sem akarnám.

`Chramow, 1825.`

`Egy könyv árúshoz`

Kérdezi, tisztes uram, hogy versim mért nem adom-ki?

Mert a Hypocrisis nagy fene torka le-nyel.
Mit mindenki csinál, gyakran csak phantasiálom,
És lecsinált csúffá válhat a phantasiám.

II.

Írám hosszas rendjét sorsom verseinek

Mindég történetbűl, mindég valakinek,
Ki czímzettje vala, olvasója vala,
Bánom, rejtse aztán feledtség angyala.

`Pest, 1825.`

`Mariska leányom`

Nyakig a paplanyba takarva,

Szemei alvásra bevarrva,
Még ébren figyel az orrocska,
Már álom-tenger a hajacska.

`Johannisberg, 1826.`
ELSŐ SZIMFÓNIA

`-- A négy évszak --`

`Jubilus`

Ti rengeteg fényben remegő vidékek,

ti hallgatag erdők, hintái az égnek,
ti párolgó rétek,
kedvemet kék labdaként magasba vigyétek!

Te szinarany torony, tavaszi szerelem!

halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem?
kedvedet mint tegyem?
Hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem.

Íme, a madarak ismét dalba fognak,

a százlábuak a kő alatt mozognak,
paripák nyihognak,
láncolt óriások is odvukban forognak.

A pecsenyesütő közeleg a nyárssal --

siet a gazda a tavaszi szántással,
vizek apadással.
Proserpina kecsegtet kétszeres áldással.

Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke,

szánalommal tekints sziklákra, rögökre:
mért vannak örökre,
mikor csak a mulandó lelhet örömökre?

`Himnusz a Naphoz`

Lassú tűzzel guruló Nap,

gabonával vemhes hónap
templomában áldozópap!

Mit tudsz a tünő örömről,

ami a rügyön dörömböl,
hős-hűst váltó légbe bömböl?

Vasárnap van: ládd, a réten

lányok kergülnek középen,
mint a hattyúk, habfehéren.

Kebelükben lángok laknak.

Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,
meg se kérdik. Így mulatnak.

Áldd meg őket, bizsergető

arany-korbács, nedv-kergető
legmagasabb égi tető!
Csókold hajról-hajra őket
s a lócán a vén ülőket
és a tarka temetőket.

Pondró ébred zöld ereken,

görnyedt ember bottal megyen,
csontváz kattog fönn a hegyen.

Lompos farkú szél csatangol,

por-gubát varr, ágat hangol.
Tej csordul a nagyharangból.

Nap, ős-éjü forró csónak,

élettelen, maradj jónak,
kötözőnek, oldozónak.

`Valse triste`

Hűvös és öreg az este.

Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.

`Haláltánc`

Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Mindenfelé csupa hó.
Döcög a Hold, a fakó.
A fagyos fák kérge pattan,
a jég reccsen a patakban.
Hé-hahó,
hőhe! hó!
kocog a Hold, a fakó.
Nincs itt gyász, nincs itt láz,
lábszárunkon, gerincünkön
szerelem se citeráz.
Nincs kikapós, nincs erényes,
nincsen morcos, nincsen kényes,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, gazdag voltam,
parádésan furikoltam.
Osztozkodnak sok ruhámon,
nincs egy veszett pityke rajtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, szegény voltam,
répát faltam nyomorultan.
Egyszer csak a répadombról
az árokba legurultam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, leány voltam,
kötényemben almát hordtam.
Mind megették a legények,
csupa váz és bőr maradtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, legény voltam,
leányokat csiklandoztam.
Hegyes bajszom szálai közt
giliszta túr a homokban.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, kövér voltam,
sokat ettem és szuszogtam.
A lelkem mint nagy büdös szél
szállt el, mikor megpukkadtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, sovány voltam,
vékony árnnyal bandukoltam.
Mint a kidült komlókaró
olyan voltam, hogy meghaltam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Se szántások, se utak.
Mind hidegek a kutak.
Jégcsap lóg a kereszt-ágon.
Álom tesped a tanyákon.
Hé! Hó!
Mindenfele mély hó.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.

NYOLCADIK SZIMFÓNIA

`Krúdy Gyula emlékére`

I.

Valaki ül magasban s nézi

az itélet elfoszló képeit:
felhő-kúp a hegyet idézi,
ablak-sor a menny fényeit:
mind nyujtózik valami másért
s már postát küld a pusztulásért

Erkély lebeg mint léghajó

ég-föld szabdalt ürében:
tűzfalak, háztetők szögében
zöld-barna domb, kék úsztató,
s éjjel csatok-gombok ragyognak
testén az égi állatoknak.

Levegő alján, óriási pók,

magasból függ a székesegyház,
négy tornyán izzó fém-gumók,
a láthatatlan kötélzet-váz
ott kapcsolódik, s tört sovány
kőszobrok ülnek homlokán.

Valaki mozdul az erkélyen,

körötte virág, kő-kalit,
pamut-fonál fut a kezében,
sok kis emléket gombolyít
a kémények zsúfolt terébe,
felhő-rovátkás messzeségbe:

"Te karmazsin, a mennybolt ereszén

drótok mögé bukó repedt tál,
idegenül, mondd, mért fogadtál,
hisz jöttödnek örültem én
míg ajtóm szinte feléd lépett
vele én nyíltam volna néked

s a sok virág apró cserépben

mely a kékségnek integet,
én voltam, tarka udvarnépem
feléd száguldott, mind tied..."
Kondulnak a harangok sorba:
"Ő nem gondolta, nem gondolta."
Felkacag lentről a piac:
göröngyösen kent vegyes-lekvár,
sivít a síp s a kismalac,
a sorompón túl rengeteg sár,
mögötte lomb- és kő-sorok:
ott már a temető suhog.

A halottak mint nagy babák

vermükbe szúnynak láthatatlan,
nem forognak a forgatagban,
belőlük nyílik a virág
mely az erkélyre pirját ejti
s hogy honnan fakadt, elfelejti.

Magas az erkély, rajta állva

a lenti nép mind föld pora,
de aki a határon túlra látna,
itt nincs és nem lehet soha;
mert ha van: nem fönn-lebegőben,
már érkezéskor eltünőben.

II.

Régi táj rejtekén

lombba hulló völgy erén
a feltámadt álom ujja kószál
ernyedt húru hangszerén,

lapoz árnyék-bibliában
hol egy zergeszív lakott,
ódon patikában
mér bengáli balzsamot
ez a tornyos haju öregasszony,
régen meghalt ifju lány
bámul rája elhanyatlón
ingaóra homlokán

(és a vendég-hölgyek ott

bizalmatlan keblükön
megrázzák a lakatot
uzsonnáznak illatot
ezüst fényü kötőtűvel
szemelgetnek bánatot)

itt soká élek én

fecskefészek ereszén
pelyhek közt magányosan
kísértet-vadonban egymagam

bontogatva pecsétjét agg italoknak

ama vízre lépőn
mely a ház mögött ered
kettényílva kéklőn
mint szépasszony karjai
s fejest ugró emberek
csobbanását hallani:

itt, bár szárnyam sose lesz,

a denevér-multban hagytam,
hátam tollakat növeszt
s a viz elsüllyed alattam

(kár hogy sose láthatom

mi terem a hátamon:
pulykafüggők pávafarkak
szétterülnek sátoroznak)

és a tollak közepén
füstölő barna szén,
kettő, félig-húnyva mosolyogva
a ma behorpad alatta
csupán a tegnapi szél
kanyargat szén-füstöket
fon belőlük felleget
vágtató fodrokat
(holdsütésre várnak)
égi menyasszonyokat
(elmeszesítik a vágyat)

ó te messzi pára-lány
és te kis arany köd-isten
ki a szégyen alkonyán
elolvadsz a fürdővízben!

III.

De te mikor jössz el értem?

Idegen test ijedt szárnya

dong a négy fal közti térben,
forrás zúdul ablakrésen,
csengő érzékeny pohárra
fonja hűvös ujjait.
Habba fúlva fekszem itt
s kinn a kék légen keresztbe
ahol már a kora-este
gyökér nélkül szétültette
fülemüle-bokrait,
lentről függnek az egekbe.
Míg az alkony rám-csattanna,
zománcos doboz-fedél:
megelőztem rárohanva,
már e forgás bennem él,
menny-ívemben szabadon
leng a halvány Balaton
rajta lebeg két kalács
a Badacsony és Gulács
szempilláim ernyőjében.

De te mikor jössz el értem?

Két álom közt várok ébren,

pillantásom gömb-medrében
tó és part és ég forog
fogam közt kristály ropog
mosolyom völgy-teknőjében
szőke jegenyesorok
mosdanak az éj elé
koponyámban befelé
úsznak pára-szivarok
s tarka bolyhos parazsat
gyújt rájuk a pillanat
s az égaljon egy motor
mint túlérett gránátalma
bíbor dühhel szétrobbanva
messzi arcokat sodor
tegnapokból e tág űrbe
hol mind ujjá-melegűlne,
vagy ha élni nem lehet,
a perc horgán fönnakadva
egy zugolyban lógaszkodna
pókhálósan mosolyogva;
de széttágult a keret
pillantásom hűs szelében.

De te mikor jössz el értem?

Úgy érzem, már nem vagyok,

és tudom, hiába érzem;
mint ültessem el a fényben
összeláncolt keringésben
ezt az élő csont-magot
melynek feszítése láng
és hajtása e világ?
Szivemből a Nap ragyog,
mellkasomból csillagok,
bizonyos a boldogságom;
mért hagysz egyedűl örülni,
nélküled is fölhevülni
a belém-dobott világon?
Érzem ajkamon a kebled
és elsikló derekad,
vad fűzvessző-táncodat
ahogy suhog fülem mellett
s fekete hátam mögött
hol a sárkányt megölelted
s fellökted az ördögöt;
de nem nyugszol soha többet?
Előttem az asztalod,
rajta minden italod,
egyik édes másik mérges
ez mint égő kút lobog
az mint tenger hánytorog
amaz mint a pára kényes,
bármelyikből ihatom,
nincs szemernyi panaszom;
de te meg nem állsz, tudom,
hogy ez óceán felett
borba dugd a nyelvedet,
villám-kárpitod alatt
csepp hűsítse ajkadat,
kihalt szemgödröm előtt
szesszel mosd hevült csipőd,
és kiömlött rózsa-vérben
pihenjen táncos bokád,
míg a telt kristályon át
az ital vulkán-tüzében
új szemem szemedbe lát --

De te mikor jössz el értem?

AZ ÉLET VÉGÉN 1969

Átbóbiskoltam teljes életem.

A látványok, mint álmomban, forogtak,
semmit se tettem, csak történt velem,
ezernyi versemet fél-éberen írtam
dohányfüstben, nem is tudom hogyan.
Süvölvény-kortól fogva mostanig
asszony-kormány pólyált vattába és
elzsongított, nem bírtam tenni, élni,
szunnyadtam délben, írtam éjszaka,
sötétben szálltam, mint a denevér,
benső szemem nyílt a külső helyett.
Ha közben bölcsesség, vagy balgaság
felrázott volna, szenvedés, akármi:
kazánom túl-erős volt, sose robbant,
minden belül kavargott, forrt, feszített.
Dúlt két világvihar, százmillió
ember pusztult, meghalt anyám-apám:
álmomból serkentőnek mind kevés volt,
akárhogyan szégyenlem, így igaz.
Mindent vetítővásznon éltem át,
még akkor is, ha engem hajkurásztak
disznót őrizni, vagy sírt ásni, vagy
fejem körül fütyültek a lövések,
aludtam folyton, egykedvűn. De most,
hogy vénülés megrázza tagjaim
és bőrömben koccint a csontjaimmal:
végtére fölriadnék és szaladnék
szürcsölni elmulasztott kéjeket,
örülni, s örömöt megbánva, fájni,
késő gyönyörtől megrokkanva halni,
bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan,
mint trágyadombon a veszettkutya.
De, mint mindent, ezt is csak álmodom.
Ha mindeddig nem ébredtem: tudom,
most már halálig hortyogok. Talán
a haldoklás majd ébren szembesít
minden mulasztás terhével. Talán
az álmon túli csöndben ébredek.

AZ ÖRÖK HOMÁLY

Ülök a napsütött falon

s egy árnyékon gondolkodom.

Bokám körül hűs áradat

birtokba vette lábamat.

Ahogy növekszik, ő az éj,

mellemre és fejemre tér.

Terjed hamar, nincs semmi más,

csak ő, a teljes pusztulás.

Egykedvű, nem bő, nem szoros,

ősidő óta otthonos.

CSEND

A félig nyitott ablakon

behajol a szél a szobába,
a világűr csendje, magánya.

A bútor szögletétől
a légi fellegekig
és az égi csillagokig
a csend vonulása lakik.

Rozsdája
a lárma.

HŰS

Megül a csend a fán

a lomb közepén.
Alig súrolja
egy-két madár.

Az árny, az éj
beléje vágva áll.
A lomb közepén
megül a csend a fán.

DARÁLÓ

Jő a fecske tavasszal,
minden szívet vigasztal,
tavasszal
vigasztal,
csak engem nem nyugosztal.

Megterítve az asztal,
vendégeket marasztal,
az asztal
marasztal,
engem menni tapasztal.

Minden virág tavasszal

följebb nő egy arasszal,
tavasszal
arasszal,
tapasszák le tapasszal.

Szemben ennyi pimasszal

teli vagyok panasszal,
pimasszal
panasszal,
nem bírok a ravasszal.

Körben csupa kopasz fal,

följajdúl a panaszdal,
kopasz fal
panaszdal,
búbánatot magasztal.

SZÓ

Aki a szót megragadja

sugarát is ragyogtatja
árnyékát is megmutatja.

Aki a szót elcsépeli

fényét árnyát elkeveri
magasságát porba veri.

HÁRMAS

Mezítelen a jelenkorom.
Szakadt ruhák osztoznak multamon.
Jövendőm futkos a folyosón.

MAJDNEM SZONETT

Húszéveskori önmagunkkal
ha találkoznánk negyvenévesen:
irigyelnénk, vagy megpofoznánk.

Aki tegnap voltál:

ma már nem te vagy,
Aki holnap léssz:
ma még nem te vagy.

Csak az emlékezet csalása fűzi

egy életté a folyamatos halált.

Mert meghal szünetlen

az én, meg az énre az én,
a bennem sületlenebb én,
a velem okosabb én,
a rajtam kopottabb én, meg én...

SZÁZADVÉG

Huszadik század vége: az idősebb

fáradtan nyalogatja sérülését
mit háború és diktatúra ejtett,
s az ifjabb tombol emléktelenül.

Korszak-váltás. Tagolt beszéd helyett

néhány tucat indulatszó elég,
míg füst-gatyában és már ismerősen
s lomhán megérkezik az ismeretlen.

TAVASZVÁRÓK

Megládd, megint futunk a berken át,

feledve tél jegét.
A záros kert-ajtón s a kerten át,
ha felszikkadt a rét.
Most hűs estére hűsebb éjszakát
borít fehér sötét.
De majd megint futunk a berken át
s fogjuk köröskörűl az almafát,
feledve tél jegét,
ha felszikkadt a rét.

FURULYASZÓ

Mi fáj?
Mi volt
és elszökött,
emléke leng
a táj fölött.

A vándor-út,
a zsák,
a bot,
meg nem becsültem
s elhagyott.

-----------------------------------------------------