Katus László

Európa története
a középkorban
Vásárló neve: Bodnár Zsigmond

Rendelési szám: 3514204

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlõdni tudjon, a digitális

kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük

webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.

 Katus László

Európa története a középkorban

 Katus László

Európa története
a középkorban

pdf

Kronosz Kiadó
Pécs, 2021
 pdf

Jelen elektronikus kiadvány a Kronosz Kiadó gondozásában

2021-ben megjelent nyomtatott kötet változatlan kiadása
print ISBN 978-615-6339-01-0
pdf ISBN 978-615-6339-02-7

Szerkesztette és a mutatókat összeállította:

Erőss Zsolt

Olvasószerkesztő
Radics Melinda (2014), Wölfinger Kitti (2014), Bellus Ibolya (2021)

A kötetben szereplő térképeket készítette (2021)

Nagy Béla

A képeket válogatta (2014)

Katus László, Erőss Zsolt és Fedeles Tamás
A kötetben szereplő képek közkincs kategóriába esnek,
s szabad felhasználású forrásokból származnak.

A borító Hans Memling Jelenetek a Passióból (1470 körül)

című festménye felhasználásával készült.
A borítót Müller Péter terve alapján Erőss Zsolt készítette

A kötet kéziratát a szerző 2014-ben zárta le.

Második, javított kiadás

© Nagy Béla, 2021

© Katus László örököse, 2021
© Kronosz Könyvkiadó Kft., 2021
 Tartalom

Köszönetnyilvánítás ................................................................................................................................. 13

Bevezetés ................................................................................................................................................... 15

ELSŐ RÉSZ
E U R Ó PA S Z Ü L E T É S E : A KO R A KÖ Z É P KO R

Bevezetés ................................................................................................................................................ 21

I. Az antik örökség ............................................................................................................... 25

A Római Birodalom válsága és konszolidációja ....................................................................... 25
A keresztény császárság ............................................................................................................... 29
A Nyugatrómai Birodalom végnapjai ........................................................................................ 32
A késő római társadalom ............................................................................................................. 34
Az antik kultúra továbbadása ...................................................................................................... 38

II. A kereszténység és az egyház ................................................................................... 42

A korai kereszténység ................................................................................................................... 42
A birodalmi egyház ...................................................................................................................... 50
Egyház és állam viszonya ............................................................................................................. 53
Az egyház szervezete .................................................................................................................... 56
Az alapvető hittételek megfogalmazása ..................................................................................... 60
Az egyházatyák ............................................................................................................................. 65
Görög atyák ........................................................................................................................ 66
Latin atyák .......................................................................................................................... 67
A szerzetesség kezdetei ................................................................................................................ 69
Nyugat-Európa kereszténnyé válik ............................................................................................. 73

III. A barbárok .............................................................................................................................. 77

A kelták .......................................................................................................................................... 77
A germánok ................................................................................................................................... 80
A germánok a népvándorlás előtt ................................................................................... 80
A germánok vallása ........................................................................................................... 82
A germánok a népvándorlás idején ................................................................................ 84
6 ■ Tartalom

A hunok ......................................................................................................................................... 88
A germán népvándorlás ............................................................................................................... 91
Rómaiak és barbárok együttélése ............................................................................................... 96
A germán királyságok ................................................................................................................ 101
A Vizigót Királyság ......................................................................................................... 101
A Vandál Királyság .......................................................................................................... 104
A Burgund Királyság ...................................................................................................... 105
Odoaker, Itália királya .................................................................................................... 106
Az Osztrogót Királyság ................................................................................................... 106
A Langobard Királyság ................................................................................................... 109

IV. A Frank BIRODALOM ......................................................................................................... 115

A Frank Birodalom a Meroving-királyok idején .................................................................... 115
A Karoling Birodalom ................................................................................................................ 122
A Karoling-maior domusok ........................................................................................... 122
Kis Pippin királysága ....................................................................................................... 125
Nagy Károly hódításai ..................................................................................................... 126
A „keresztény császárság” felújítása .............................................................................. 130
A Karoling-állam szervezete .......................................................................................... 132
A Karoling-egyház .......................................................................................................... 138
Nagy Károly és munkatársai .......................................................................................... 141
A Karoling Birodalom felbomlása ................................................................................. 144

V. A kora középkor kultúrája. A Karoling-reneszánsz ............................... 150

Hanyatló kultúra ......................................................................................................................... 150
A Karoling-reneszánsz ............................................................................................................... 153
A kora középkor irodalma ......................................................................................................... 159
A kora középkor művészete ...................................................................................................... 161

VI. Anglia a kora középkorban ..................................................................................... 167

VII. Az iszlám és az arab birodalom ............................................................................ 173

Az iszlám születése ..................................................................................................................... 173
Az arab birodalom ...................................................................................................................... 176
A Córdobai Kalifátus .................................................................................................................. 180

VIII. Népesedés és gazdaság a kora középkorban ................................................ 183

Népesedés .................................................................................................................................... 183
A népesség alakulása ....................................................................................................... 183
Házasélet a középkorban ................................................................................................ 185
A kora középkori mezőgazdaság .............................................................................................. 191
A középkori nagybirtok és népei .............................................................................................. 192
Uradalom és földesuraság .............................................................................................. 192
Az uradalmak parasztsága ............................................................................................. 196
 Tartalom ■ 7

Kézművesség és kereskedelem .................................................................................................. 201

Uradalmi kézművesek .................................................................................................... 201
Kereskedelem és forgalom .............................................................................................. 203
A kereszténység és a gazdaság ................................................................................................... 206

IX. Bizánc a kora középkorban ..................................................................................... 209

A bizánci állam ........................................................................................................................... 209
Kísérlet a Római Birodalom visszaállítására ........................................................................... 212
Válság és gyökeres reform ......................................................................................................... 216
Bizánci nagyhatalom: a Makedón-dinasztia ........................................................................... 219

X. A szlávok ............................................................................................................................... 223

A balkáni szlávok ........................................................................................................................ 223
A nyugati szlávok ........................................................................................................................ 226
Az alpesi és dunántúli szlávok ....................................................................................... 226
A „Nagymorva Birodalom” ............................................................................................ 229
A csehek ............................................................................................................................ 230
A lengyelek ....................................................................................................................... 232
A keleti szlávok ........................................................................................................................... 232
A Kijevi Rusz .................................................................................................................... 235

XI. A vikingek ............................................................................................................................. 236

A vikingek elnevezései és megjelenésük Nyugat-Európában ............................................... 236
A vikingek megkeresztelkedése ................................................................................................ 237

M á sodik rész
AZ ÉRETT KÖZÉPKOR

Bevezetés .............................................................................................................................................. 243

I. A hűbériség ........................................................................................................................... 247

A hűbériség kialakulása ............................................................................................................. 247
A hűbéri társadalom ................................................................................................................... 250

II. Nyugat-európa „forradalmai” .............................................................................. 258

A demográfiai forradalom ......................................................................................................... 258
A mezőgazdaság átalakulása ..................................................................................................... 260
A műszaki forradalom ............................................................................................................... 264

III. Átalakuló társadalom ............................................................................................... 267

A három ordo és a lovagok ........................................................................................................ 267
A középkori közösségek ............................................................................................................. 270
8 ■ Tartalom

IV. A középkori város ........................................................................................................... 273

„A városi levegő szabaddá tesz” ................................................................................................ 273
Kereskedelem és hitel ................................................................................................................. 277
A céhek és a tőkés ipari vállalkozások ..................................................................................... 280

V. A kereszténység és az egyház ................................................................................. 283

A gregorián reform ..................................................................................................................... 283
A gregorián reform eredményei és következményei .............................................................. 287
Az egyházi rend .......................................................................................................................... 290
A keleti és a nyugati egyház szétválása .................................................................................... 292
A keresztes hadjáratok ............................................................................................................... 294
A szerzetesség megújulása és differenciálódása ...................................................................... 300
Az eretnekségek és az inkvizíció. A zsidók a középkorban ................................................... 305
Az eretnekségek és az inkvizíció ................................................................................... 305
Zsidók ............................................................................................................................... 308
Zarándoklatok és szentkultusz .................................................................................................. 311

VI. Az érett középkor kultúrája ................................................................................. 315

Oktatás, egyetemek ..................................................................................................................... 315
A tudomány: a skolasztika ......................................................................................................... 319
A skolasztika nagyjai .................................................................................................................. 322
A nemzeti irodalmak születése ................................................................................................. 328
A romanika és a gótika művészete ........................................................................................... 330

VII. Franciaország a 10–14. században ....................................................................... 335

A Nyugati Frank Királyság ........................................................................................................ 335
Az állam „privatizációja” ........................................................................................................... 338
A ország újraegyesítése .............................................................................................................. 341
A Francia Királyság virágkora .................................................................................................. 345

VIII. Németország és a Német-római Császárság ................................................. 352

A Keleti Frank Királyság ............................................................................................................ 352
A Német Királyság a szász dinasztia idején ............................................................................ 353
A Német-római Császárság születése ...................................................................................... 356
III Ottó, „a világ csodája” .......................................................................................................... 360
II. Henrik, a „szent császár” ...................................................................................................... 363
A száli dinasztia és az invesztitúraharc .................................................................................... 365
A Hohenstaufen-dinasztia ...................................................................................................... 368
Német terjeszkedés kelet felé .................................................................................................... 374

IX. Anglia a 11–13. században .......................................................................................... 378

A normann és a francia dinasztia ............................................................................................. 378
Az angol rendi monarchia kialakulása ..................................................................................... 382
 Tartalom ■ 9

X. A sokszínű Itália .............................................................................................................. 387

Az észak-itáliai városköztársaságok ......................................................................................... 388
Firenze és Velence ....................................................................................................................... 392
Dél-Itália ...................................................................................................................................... 395
A Pápai Állam ............................................................................................................................. 400

XI. Az IbérIAI-félsziget ......................................................................................................... 401

A spanyol visszahódítás ............................................................................................................. 401
A spanyol királyságok a reconquista után ............................................................................... 403

XII. A skandináv országok ................................................................................................. 408

A skandináv királyságok születése ........................................................................................... 408
Dánia ................................................................................................................................. 408
Norvégia ........................................................................................................................... 409
Svédország ........................................................................................................................ 410
Népesség és gazdaság ................................................................................................................. 410
A skandináv országok a 11–13. században .............................................................................. 412
Dánia ................................................................................................................................. 415
Norvégia ........................................................................................................................... 416
Svédország ........................................................................................................................ 418

XIII. Bizánc ...................................................................................................................................... 420

XIV. KELET-Közép-Európa ........................................................................................................ 427

Lengyelország .............................................................................................................................. 427
Lengyelország kormányzata, társadalma és gazdasága .............................................. 430
Magyarország .............................................................................................................................. 433
A magyar nép története az államalapításig .................................................................. 433
A magyar államalapítás .................................................................................................. 436
Szent István utódai .......................................................................................................... 437
A keresztény monarchia ................................................................................................. 441
Magyarország a 12. században ....................................................................................... 444
A 12. századi Magyarország gazdasági és társadalmi viszonyai ................................ 445
Magyarország a 13. században ....................................................................................... 447

Xv. Délkelet-Európa és Kelet-Európa ......................................................................... 454

A Balkán szláv „államai” ............................................................................................................ 454
A Kijevi Rusz története .............................................................................................................. 457
10 ■ Tartalom

H A R M A D I K rész
A KÉSŐ KÖZÉPKOR

Bevezetés .............................................................................................................................................. 467

I. Válság és átrendeződés .............................................................................................. 469

A 14. század népesedési katasztrófája ...................................................................................... 469
A népesedési katasztrófa következményei .............................................................................. 475

II. Franciaország nyomorúsága és felemelkedése ....................................... 479

A százéves háború ...................................................................................................................... 479
A Francia Királyság megerősödése .......................................................................................... 485
Burgundia felemelkedése és bukása ......................................................................................... 488

III. A Német-római Császárság a 14–15. században ............................................ 492

Habsburgok és Luxemburgok ................................................................................................... 492
A német hűbéri társadalom ...................................................................................................... 497
A városszövetségek ..................................................................................................................... 498
Svájc kialakulása ......................................................................................................................... 499
A Német Lovagrend ................................................................................................................... 500

IV. Anglia a késő középkorban ...................................................................................... 503

V. Itália ......................................................................................................................................... 506

A signoria ..................................................................................................................................... 506
Firenze .............................................................................................................................. 508
Dél-Itália ...................................................................................................................................... 516
A Pápai Állam ............................................................................................................................. 517

VI. Az Ibériai-félsziget a késő középkorban ........................................................ 518

Spanyolország .............................................................................................................................. 518
Portugália ..................................................................................................................................... 520

VII. Kelet-Közép-Európa ........................................................................................................ 522

Lengyelország .............................................................................................................................. 522
Magyarország .............................................................................................................................. 525

VIII. Délkelet-Európa és Kelet-Európa .......................................................................... 538

Balkán-félsziget ........................................................................................................................... 538
A Moszkvai Nagyfejedelemség ................................................................................................. 542
 Tartalom ■ 11

IX. Az egyház a késő középkorban .............................................................................. 543

A pápák Avignonban .................................................................................................................. 543
A zsinati mozgalom .................................................................................................................... 545
A huszitizmus .............................................................................................................................. 547
A vallási élet hanyatlása ............................................................................................................. 548
A devotio moderna ...................................................................................................................... 549
A reneszánsz pápák .................................................................................................................... 550

X. A késő középkor kultÚrája ...................................................................................... 554

Tudományok ............................................................................................................................... 554
A „humanizmus” ........................................................................................................................ 557
Reneszánsz művészet ................................................................................................................. 560

XI.
NŐK ÉS GYERMEKEK A KÖZÉPKORBAN ......................................................................... 565
Nemesasszonyok ......................................................................................................................... 565
Városi nők .................................................................................................................................... 574
Parasztasszonyok ........................................................................................................................ 576
Gyermekek .................................................................................................................................. 578

Tájékoztató irodalom ............................................................................................................................. 581

Források ....................................................................................................................................... 581
Irodalom ...................................................................................................................................... 582

Illusztrációk jegyzéke ............................................................................................................................ 589

Képek ............................................................................................................................................ 589
Térképek ....................................................................................................................................... 593

Személynévmutató ................................................................................................................................. 595

Településnév-mutató ............................................................................................................................. 611
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezzel a kötettel tisztelegni szeretnék egykori kedves tanáraim – Alföldi András, Deér József, Hajnal
István és Váczy Péter – emléke előtt. Ők szerettették meg velem a középkort és vezettek be csodá-
latos világába.
Köszönet illeti pécsi tanártársaimat és volt tanítványaimat, akik segítsége és könyveik nélkül
nem születhetett volna meg ez a könyv. Köszönettel tartozom Font Márta egyetemi tanárnak a kö-
zépkori Oroszországot és a Kijevi Ruszt, valamint Közép- és Kelet-Európa 10–12. századi történetét
tárgyaló könyveiért, volt tanítványomnak, Sashalmi Endre egyetemi tanárnak a skandináv orszá-
gok történetét áttekintő segítségéért és a nyugati, valamint a kelet-közép-európai és a kelet-euró-
pai államfejlődést tárgyaló könyveiért. Köszönet illeti volt tanítványaimat, Fedeles Tamás és Kiss
Gergely egyetemi docenseket, akiknek egyháztörténeti könyveiből és tanulmányaiból igen sokat
tanultam. Fedeles Tamásnak ezenkívül köszönöm a könyvem körüli bábáskodását is: a névmutató
ellenőrzését, a képek válogatásában és a szöveg javításában nyújtott segítségét. Radó Bálintnak,
egykori tanítványomnak, most főlevéltárosnak, egyháztörténeti könyvét és tanulmányait köszö-
nöm, amelyek igen tanulságosak voltak számomra. Köszönöm volt újkorász tanítványomnak, Nagy
Mariann egyetemi docensnek, hogy volt szíves elvállalni a kéziratom fejezetenkénti elolvasását, s a
hibák javítását. Végül, de nem utolsósorban, nem íródhatott volna meg a könyv Feleségem megér-
tő, áldozatos türelme nélkül, aki elviselte a szerző írás közbeni rigolyáit és bántásait.
Jelen kötet a 2000-ben megjelent A középkor története című egyetemi tankönyvem átdolgozott,
javított és jelentősen bővített, képekkel és térképekkel gazdagon illusztrált kiadása. Bízom benne,
hogy nem csak az egyetemi hallgatók, hanem a középkor iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség
is haszonnal forgatja majd.

Budapest, 2014. május 30.

Katus László
 BEVEZETÉS

A középkor elnevezés a 15. századi itáliai humanistáktól származik. Először Giovanni Andrea dei
Bussi pápai könyvtáros használta 1469-ben media tempestas formában. A 16. század elején már
gyakran találkozunk a media aetas, media tempore, media antiquitas kifejezésekkel, majd a 17. szá-
zadban megjelent a medium aevum elnevezés is. A humanisták számára a Nyugatrómai Birodalom
bukása és a saját koruk közötti ezer év a sötétség (tenebrae), a kulturális hanyatlás kora volt, egyfajta
sajnálatos közjáték a kulturális virágzás két nagy korszaka között. Figyelembe kell azonban vennünk,
hogy ők elsősorban filológusok voltak, akik az írott latin nyelv színvonala alapján ítélték meg az elő-
ző korokat, s a klasszikus latinhoz képest a középkor latinságát barbárnak minősítették. A középkor
minden szempontból negatív minősítést csak a felvilágosodás idején kapott, a 18. században. Ekkor
vált divatossá a „sötét középkor” elnevezés. A 19. század elején azután gyökeresen megváltozott a
helyzet: a romantika a középkorért lelkesedett, abban vélte megtalálni álmai korszakát.
A 17. század végén alakult ki a világtörténet hármas korszakbeosztása ókorra, középkorra és
újkorra. E korszakolás Cristoph Cellarius hallei professzor világtörténete nyomán vált általáno-
san elfogadottá. Cellarius 1685-ben megírta az ókor történetét (Historia antiqua), majd 1698-ban
látott napvilágot a középkor története: Historia medii aevi a temporibus Constantini Magni ad
Constantinopolim a Turcis captam címmel. Ezzel a középkor kronológiai határait is megadta: Nagy
Konstantintól (313) Konstantinápoly elestéig (1453). A 16. és a 17. század története Historia nova
címen 1702-ben jelent meg. A három kötet együtt is megjelent Jénában 1702-ben, háromkötetes
egyetemes történetként (Historia universalis breviter ac perspicue exposita, in antiquam, et medii
aevi ac novam divisa).
A 18. század végére azonban általánossá vált a 476-os és az 1492-es korszakhatár. Az utóbbit
napjainkig a történészek többsége elfogadta, bár akadnak, akik inkább a reformációt (1517) tekin-
tik a középkor végének, sőt újabban egyesek egészen a 16. század közepéig elmennek, amikor már
Európában minden téren mutatkoznak a nagy felfedezések és a reformáció következményei. Ami a
középkor kezdetét illeti, 476-ot ma már a szakemberek nem tekintik igazi korszakhatárnak, hiszen
akkor nem történt semmi lényeges, a Nyugatrómai Császárság formális megszűnését a kortársak
szinte észre sem vették. Ha egyetlen évszámhoz akarjuk kötni az új korszak kezdetét, akkor sok-
kal inkább szóba jöhetnek egyéb dátumok: Diocletianus trónra lépése (284), a keresztény vallás-
gyakorlatot engedélyező türelmi rendelet (313), Konstantinápoly alapítása (330), a kereszténység
kizárólagos államvallássá emelése (380), a Római Birodalom végleges kettéválása egy keleti és egy
nyugati császárságra (395), vagy a népvándorlás kezdetét jelző évszámok (375, 378, 406), esetleg
410, amikor a gótok, a kortársak nagy megdöbbenésére, elfoglalták és kirabolták Rómát. De van-
nak, akik a Római Birodalom restaurációját átmenetileg sikeresen végrehajtó I. Iustinianus császár
halálát (565), vagy Nagy Szent Gergely pápa megválasztását (590) tekintik az ókori civilizáció végé-
16 ■ Bevezetés

nek. Mindenesetre az utóbbi évtizedekben a jelentős középkortörténeti összefoglalások túlnyomó

többsége a 4. századot már a középkor részeként tárgyalja.
Akadtak jeles medievisták, főleg gazdaságtörténészek, akik szerint a népvándorlás és a
Nyugatrómai Birodalom összeomlása nem hozott gyökeres változást a gazdasági életben. „A kora
középkori gazdaság a késő ókori gazdaság közvetlen és egyenes folytatása, minden tekintetben ah-
hoz csatlakozik” – írta Alfons Dopsch bécsi professzor. Hasonló véleményen volt a jeles belga tör-
ténész, Henri Pirenne is, aki Mohamed és Nagy Károly című könyvében azt az álláspontját fejtette
ki, hogy a nagy korszakváltás, az ókorból a középkorba való átmenet a Mohamed halála és Nagy
Károly császárrá koronázása közötti időszakban, azaz a 7–8. században ment végbe. Könyvében
így foglalta össze tézisét, amely majdnem egy évszázad óta tartó nagy nemzetközi vitát váltott ki
a korszakkal foglalkozó történészek körében: „A germán népvándorlás nem vetett véget az antik
világ földközi-tengeri egységének, sem annak, amit a római kultúrában lényegesnek tekinthetünk,
úgy ahogy az még az 5. században megmaradt [...] 600-ban a világ képe minőségileg nem különbö-
zött attól, amilyen 400-ban volt. Az ókori hagyománnyal való szakítást az iszlám gyors és váratlan
előretörése eredményezte. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a Nyugat véglegesen elszakadt
a Kelettől, s ezzel véget ért a mediterrán egység [...] A történeti élet tengelye a Földközi-tengerről
észak felé helyeződött át”.
Diocletianustól és Nagy Konstantintól Nagy Károlyig terjed tehát azoknak a kiemelkedő tör-
téneti személyeknek a sora, akiket szimbolikusan az első középkori személyiségnek tekinthetünk.
Ebben a fél évezredes átmeneti időszakban hova is tegyük hát a középkor valódi kezdetét? Egy új ci-
vilizáció születése nemigen köthető egyetlen, mégoly jelentős évszámhoz sem. A változás a történe-
ti élet különböző területein nem egyszerre jelentkezik, nem egyforma ütemben megy végbe. Ezért
célszerű egy olyan szélesebb idősávot megjelölni, amelyben minden fontos területen sűrűsödnek a
változások. Így mára már általánosan elfogadottá vált az a nézet, hogy az ókor és a középkor közé
indokolt közbeiktatni egy önálló, átmeneti jellegű korszakot, amelyet a nyugati történészek késő
ókornak neveznek. Ennél azonban jobb és találóbb Váczy Péter névadása: antik középkor, mert jól
kifejezi, hogy a civilizáció átalakulása, a középkor fogantatása a késő Római Birodalom politikai
keretei között ment végbe. Ebben az átmeneti korszakban, amely a 3. századtól a 6. század végéig
tartott, egymás mellett él a régi és az új. Az előbbi halványul, gyengül, az utóbbi erősödik; az ókori
civilizáció elhal, de öröksége lényeges alkotóelemként beépül a középkor új struktúráiba.
Az európai történet e több mint ezeréves korszakát hagyományosan három alperiódusra szok-
ták tagolni: korai, érett és késő középkorra (németül Früh-, Hoch-, Spätmittelalter). Az első ce-
zúrát a legtöbben a 10–11. századra teszik, a másodikat általában 1300-ra, de újabban már sokan
előrehozzák 1250-re. Ha az egyes alkorszakoknak olyan nevet akarunk adni, amely utal lényeges
tartalmukra, akkor a mai történészek szinte egyöntetű véleménye szerint a késő középkor a vál-
ságok kora, amelyben már kirajzolódnak az újkori Európa jellemző vonásai. A középső periódus
elnevezései jelzik, hogy ez a középkori európai civilizáció kiteljesedése, virágkora: Európa ébredése,
fellendülése, felemelkedése, expanziója.
A korai középkort illetően már inkább megoszlanak a vélemények. Van, aki a korszak kettős
arculatát hangsúlyozza: az ókorból a középkorba való átmenetet. Mások inkább az újat, a jövőbe
mutató tendenciákat emelik ki az „Európa születése”, a „Nyugat születése” címadással. A két szem-
pont jól összeegyeztethető, ha a korai középkort két alperiódusra osztjuk. Az első a már említett
késő ókor, vagy Váczy Péter szavaival: antik középkor. A második alperiódusban már az új dominál:
 Bevezetés ■ 17

ekkor születik meg Nyugat-Európa, rajzolódnak ki az Occidens első határai, formálódnak ki struk-
turális jellemvonásai. Határnak a két korszak között többnyire a 7. századot tekintik.
Azok a humanisták, akik a 15. században az antik kultúra bukása és annak reneszánsza, újjá-
születése között eltelt mintegy ezer évet, amely az ő szemükben a barbárság és sötétség felesleges
időszaka volt, középkornak, azaz „köztes korszaknak” nevezték el, aligha sejtették, hogy a 20. és a
21. század történészei erre a korra úgy tekintenek majd, mint amelyben a sajátos európai civilizáció
és kultúra megszületett és felnövekedett. Ez az eredetileg semmitmondó, formális elnevezés nap-
jainkra olyan tartalmakkal telítődött, olyan egyedi történeti struktúrát jelöl, hogy tudományos
igénnyel csak Európa, sőt csak Nyugat-Európa esetében beszélhetünk „középkorról”. Nyugat-
Európa ebben az esetben nem földrajzi fogalom, hanem a történeti Occidens, a nyugati keresz-
ténység területe, amely a középkor folyamán fokozatosan bővülve, Lengyelország és Magyarország
keleti, illetve déli határáig terjedt. A középkorban ment végbe az a sokoldalú fejlődés a társadalmi
élet minden területén – a technikában, a gazdaságban, a társadalomszerveződésben, a politikai
intézményekben és a tudományban –, amelynek eredményeképpen az újkorban Európa lett a világ
vezető civilizációja, ő nyújtotta a világ többi része számára az átveendő gazdasági, társadalmi és po-
litikai modelleket, civilizációs mintákat, az európai technika és tudomány vált az egész emberiség
egyetemes tudományává és technikájává.
 E L S Ő R É S Z

EURÓPA SZÜLETÉSE:
A KORA KÖZÉPKOR
 Bevezetés

A középkori Európa kialakításában három tényező játszott meghatározó szerepet: az antik civi-
lizáció öröksége, a keresztény vallás és egyház, valamint a barbár népek, illetve az általuk kiala-
kított társadalmi-politikai szervezet. A kiváló lengyel történész, Oscar Halecki ezt legutóbb így
fogalmazta meg Európa millenniuma című könyvében: „Európa mint történelmi közösség két fő
pillérre épült, a görög-római humanizmusra és a kereszténységre. E kettő később is az európai
tradíció és örökség két legfőbb összetevője maradt. Ez nem túlzott leegyszerűsítés, mert egyáltalán
nem tagadja azoknak az úgynevezett barbároknak a szerepét, akik mellesleg csak azután integrá-
lódtak az európai közösségbe, hogy érintkezésbe kerültek a görög–római kultúrával és felvették a
kereszténységet”.
A 3. századtól a 6. századig tartó időszakot, amelyben végbement az ókorból a középkorba való
átmenet, az európai történetírás általában késő ókornak nevezi. Ezt az átmeneti kort egyik kiemel-
kedő francia kutatója, H. I. Marrou így jellemzi: „A késő ókor nem csupán egy folyamatos fejlődés
utolsó szakasza; ez már egy másfajta ókor, egy más civilizáció, amelyet meg kell tanulnunk a maga
eredetiségében elismerni, önmagában megítélni, s nem a korábbi korok mércéje szerint [...] Egy
új szellem nyilvánul meg a legkülönbözőbb területeken, a leginkább anyagi jellegű technikáktól és
a mindennapi lét legkülsődlegesebb formáitól kezdve a kollektív mentalitás legbelső struktúráiig,
addig az eszméig és eszményig, amelyet e kor emberei a világról és az életről kialakítottak”.
Váczy Péter az antik középkor elnevezést használja, s ezt azért tartjuk igen szerencsésnek, mert
a szóban forgó átmeneti korszakot a legtöbb medievista ma már a középkor kezdetének tekinti, de
hangsúlyozza, hogy a középkor a késő római civilizáció méhében, a Római Birodalom politikai kere-
tei között született meg. Váczy Péter így jellemzi ezt az időszakot: „A Földközi-tenger kultúrkörének
irányítása továbbra is római kézben maradt, mindezek ellenére a 3. század közepe a kultúra történe-
tében mégis az ókor halálának és egy új kor jövetelének epochája. Aki a korszakok határát a politikai
élet külszínén vonja meg, az bizonyára az ókori történelem zárókövének a Nyugatrómai Birodalom
bukását fogja tekinteni. A valóságban azonban az antiknak középkorrá alakulása a 3. század köze-
pére esik [...] A nagy Római Birodalom vérkeringése nem szakad meg a 3. század krízisében, hanem
még két századon keresztül »római szellemben« munkálkodhatott tovább. Ez nem jelent keveseb-
bet, mint azt, hogy az új világ megalapozása és összeácsolása Rómának jutott osztályrészül. Római
császárok, római hagyományok alapján, de már új szellemben egyengetik az utat a középkor felé, és
római polgárok azok, akik először gondolkoznak és éreznek középkori ember módjára”.
A kora középkor (4–10. század) során ment végbe a nyugati civilizáció három fő alkotóelemé-
nek – az antik kultúrának és az azt hordozó romanizált népességnek, a kereszténységnek, valamint
a népvándorlás során itt letelepült barbároknak (germánok, szlávok) – egybeolvadása egy teljesen új
civilizációs képletté. Ekkor alakultak ki a középkori struktúra fő elemei és intézményei (földesura-
ság, hűbériség, egyházszervezet, szerzetesség, lovagság), eleinte a késő Római Birodalom, majd a
barbár királyságok, elsősorban a frankok királysága keretei között.
22 ■ Bevezetés

A korai középkor első alperiódusára, a késő ókorra vagy az antik középkorra (4–6. század) a
Nyugatrómai Birodalom és az antik civilizáció felbomlását kísérő válságjelenségek nyomták rá
bélyegüket: Nyugat viszonylagos elszegényedése és elnéptelenedése Kelethez képest, a városok
hanyatlása, az áru- és pénzforgalom visszaesése. E válságtünetek azonban nem homályosíthatják
el e korszak igazán jelentős, a középkori Nyugat fejlődését megalapozó teljesítményeit, amelyek
közül különösen kettőt kell kiemelnünk: a keresztény latin műveltség és értékrend megszületését,
s a középkori gazdaság és társadalom egyik legfontosabb szervezeti keretének, a nagybirtoknak,
a földesuraságnak a kialakulását.
Nyugat új kultúráját a kereszténység alkotta meg a bibliai kinyilatkoztatás és az antik örökség
egybeötvözésével. A kereszténység maga is ekkor alakította ki középkori arculatát, ekkor hozta
létre egyházi szervezetét, s az egyetemes zsinatokon megfogalmazta a hit alapvető tételeit. A gö-
rög és latin egyházatyák munkássága nyomán az antik örökség szerves részévé vált a keresztény
kultúrának, természetesen tartalmában megrostálva, hogy megfeleljen a keresztény etika kívá-
nalmainak és hívő keresztények is olvashassák, s kifejezési formáiban leegyszerűsítve, hogy a
barbárok is elsajátíthassák. Az új keresztény kultúra ápolásában és terjesztésében kulcsszerepet
játszott a szerzetesség intézménye.
Ami a földesuraságot, a középkori nagybirtokot illeti, itt csak arra szeretnénk rámutatni, hogy
ez az intézmény önmagában nem azonosítható a feudalizmussal. Ez csak akkor indokolt, midőn
a 9. századtól kezdve – a hűbérbirtok, a feudum révén – szorosan összekapcsolódik a középko-
ri Nyugat másik alapintézményével, a hűbériséggel. Ekkor minden hűbérbirtok (feudum) föl-
desuraság, s az egész hűbéri rendszer a földesuraság szélesebb talapzatára épül. De Marc Bloch
joggal hangsúlyozza, hogy a két fogalmat világosan meg kell különböztetni. „A földesuraság a
9. és a 13. század között a feudális társadalom lényeges eleme, de önmagában véve annál régebbi
volt és sokkal tovább élt.”
A 7. századra Nyugaton szinte teljesen eltűntek az antik struktúrák, és felbomlott a germánok
nemzetségi társadalma is. Maradványaik azonban szervesen beépültek a születőben lévő új civili-
zációba. A trendvonalak hanyatló tendenciája is megállt. A népesség száma elérte a mélypontot,
s lassan emelkedni kezdett. Georges Duby szerint ekkor vette kezdetét az európai gazdaság első
fellendülése. A kultúra területén pedig a 8–9. században már Karoling-reneszánszról beszélünk.
A növekedés egyelőre minden téren még igen lassú volt, s csak a 10. század második felében és a
11. században vett nagyobb lendületet.
A korai középkor második szakaszában, a 7. és a 10. század között születik meg Nyugat-Európa
mint sajátos történeti képződmény, s ekkor körvonalazódnak az Occidens első határai. Ebben szere-
pe van a keleten és délen bekövetkező fejleményeknek is. A 7. század Kelet történetében jóval jelen-
tősebb törést jelent, mint Nyugaton. A Keletrómai Birodalom tovább él, de a túlélés ára gazdasági,
társadalmi és politikai szerkezetének alapos átalakítása (középbizánci korszak). A struktúraváltást
az kényszeríti ki, hogy Bizánc keleti és balkáni végein megjelenik két új „világ”, az iszlám és a szlá-
vok világa, amelyek meghatározó befolyást gyakorolnak a Nyugat további fejlődésére is. Az iszlám
térhódítása hosszú időre elvágja Nyugat-Európát Kelettől és a Földközi-tengertől.
Az Occidens centruma, magterülete nem a Mediterráneum partvidékén, hanem Észak-
Galliában, a Rajna és a Loire között alakul ki. Itt jön létre a kereszténység közvetítésével az an-
tik civilizáció és a népvándorlásból született barbár társadalom olyan kiegyensúlyozott szintézise,
amely a legtermékenyebbnek bizonyult új megoldások kiérlelése és új struktúrák kialakítása terén.
A középkori gazdasági, társadalmi és politikai intézmények itt fejlődnek ki legtisztább, legérettebb
 Bevezetés ■ 23

formájukban. E centrum köré építi Nagy Károly az Occidens első politikai és kulturális szintézisét.
Ettől délre (Dél-Galliában, Hispániában és Itáliában) elevenebben él az antik római örökség, észak
és kelet felé (az egykori limesen túl), valamint a brit szigeteken viszont a germánok, kelták, szlávok
eredeti jellegzetességei érvényesülnek erőteljesen.
A kereszténység és vele a középkori kultúra a 7. században lépi át az egykori Római Birodalom
határait. A Rajnán túli germán törzsek és az angolszászok megtérítésével, egyházszervezetük
kiépítésével jelentős új területek kapcsolódnak be a nyugati keresztény kultúrába. A Karoling
Birodalom államszervezete markánsan kirajzolja az Occidens keleti határait az Elba mentén és
Pannóniában. Nagy Károly kísérletet tesz arra is, hogy a nyugati keresztény civilizációt egységes
politikai keretbe foglalja. A kísérlet nem jár tartós sikerrel, de a Karoling-államszervezés mintául
szolgál a későbbi államok számára. Kultúrpolitikájával pedig megalapozta a középkori Európa
műveltségét, a nyugati kereszténység szellemi egységét.
Nagy Károly birodalma hosszú távon epizód, amely csak átmenetileg töri meg a korszak egyik
fő tendenciáját, a politikai dezintegrációt. A Nyugatrómai Birodalom után az utódállamok, a bar-
bár királyságok is felbomlanak, s végül erre a sorsra jut a Frank Birodalom is. Ezt a folyamatot az
állam, a közhatalom „privatizációjának” is nevezhetjük. A parancsolás, tiltás és ítélkezés hatalma,
a bannum kicsúszik a király kezéből, s a „területi fejedelmek”, vagyis a hercegek, grófok, majd
az egyes földesurak és várurak „magántulajdonába” megy át. A Karoling Birodalom „privatizá-
ciójában” nagy szerepe van az inváziók utolsó hullámának, az arabok, a vikingek és a magyarok
támadásainak. A hatalomnak ezt a felaprózódását régebben „feudális anarchiának” neveztük, s
történelmi balszerencseként könyveltük el. Ma azonban úgy látjuk, hogy mindez szükségszerű
alkalmazkodás volt a korszak technikai és kommunikációs viszonyaihoz, a külső támadások elleni
hatékony védekezés konkrét lehetőségeihez. A politikai és az azt követő társadalmi dezintegrá-
ció mintegy előfeltétele volt az egyik legeredetibb nyugati intézményes fejlődésnek. A középkori
monarchia ezekből a kisebb, emberibb léptékű, személyes kapcsolatokon alapuló politikai egysé-
gekből kiindulva, azok autonómiáját és szokásjogát a kialakuló nagyobb keretekbe integrálva épül
majd fel az érett és a késő középkorban.
Ebben a bomlási folyamatban a nagybirtok, a földesuraság az egyetlen szilárd és tartós keret,
a létbizonytalanság századaiban ekörül tömörül a társadalom. A szabad birtokosok vagy önként
menekülnek védelme alá, vagy a kezébe került hatalmi eszközök segítségével kényszeríti őket füg-
gésbe. Mert a kisebb-nagyobb földesurak, akik a 10. századtól már várurak is, magukhoz vonják
az uralkodó összes hatalmi jogosítványát, a bannum teljességét, s a maguk területén gyakorolják
annak minden funkcióját. A nagybirtok, a földesuraság ekkor válik komplex gazdasági, társa-
dalmi, közigazgatási, bíráskodási, katonai, sőt egyházi-vallási szervezetté, vagyis egy kis önálló
állammá a csak virtuálisan létező országban. A 11. századra az agrárnépesség nagyobb része már
betagozódik a földesúri szervezetbe, de azért még sokfelé megmaradnak a szabad kisbirtok ki-
sebb-nagyobb szigetei.
A 8. században megjelenik, a 10–11. századra pedig a politikai kormányzat, a társadalomszer-
veződés és a katonáskodás uralkodó intézményévé válik a hűbériség. A felbomló közhatalmat
a személyes hűségen alapuló kapcsolatrendszer váltja fel. A hűbériség kiemelkedése összefügg
a hadviselés átalakulásával és a nyugati társadalomban kialakuló új munkamegosztással. A ka-
tonáskodás és a termelőmunka elválik egymástól: a fegyverforgatás hivatásos harcosok, a lova-
gok feladata lesz, ennek fejében eltartja őket a függő helyzetbe kerülő parasztság, amely viszont
mentesül a katonáskodás terhei alól. Általánossá válik a társadalom három funkcionális rendre
24 ■ Bevezetés

– ordóra – való felosztása: az imádkozók (oratores) rendje a klérus, a harcolók (pugnatores, bella-
tores) rendje a lovagság, a dolgozók (laboratores) rendje pedig elsősorban a parasztság. A hűbéri-
ség összekapcsolódik a földesúri szervezettel: a vazallus katonai szolgálata fejében földbirtokot
(beneficium, feudum) kap, ahol nem a terület nagysága a fontos, hanem a telkek, illetve az azo-
kon ülő jobbágycsaládok száma. A földesúri birtokra mint alapstruktúrára épül a lovagi uralkodó
osztály – a hűbérurak és vazallusok – hierarchizált, többszintű kapcsolatrendszere, a maga sajátos
intézményeivel, szertartásaival és jogával.
A hűbériséget Martell Károly a katonai szervezet, Nagy Károly pedig az államszervezet alapjává
tette. Az állam „privatizációja” alatt voltaképpen azt értjük, hogy a közhatalom felbomlása során fo-
kozatosan a hűbéri szervezet vette át annak funkcióit. Ekkor beszélhetünk jogosan feudalizmusról,
vagy inkább feudális társadalomról, feudális monarchiáról, hiszen e rendszer meghatározó eleme a
feudum, a hűbérbirtok, amelyben összekapcsolódik a hűbéri és a földesúri szervezet. Ez a rendszer
a 10–12. században válik uralkodóvá. De csak akkor igazán jogosult a feudalizmus elnevezés, ha
e rendszer mindkét alapintézménye jelen van. A hűbériség a kora középkor utolsó századaiban
alakul ki, de virágkorát a középkor középső szakaszában, a 11–12. században éli, a 13. században
pedig – a földesúri szervezettel együtt – átalakul, felbomlik.
 I
Alfejezet ■ 25

Az antik örökség

A Római Birodalom válsága és konszolidációja

A Római Birodalom a 3. században történetének legsúlyosabb válságát élte át. Ebben külső és bel-
ső tényezők egyaránt szerepet játszottak. Keleten a parthusok uralmát felváltó iráni Szasszanida-
dinasztia agresszív fellépése jelentett veszélyt. Nyugaton a frankok és az alemannok a Rajna menti
limest áttörve feldúlták Galliát, s Hispániába és Észak-Itáliába is betörtek. A gepidák és a gótok pe-
dig Dáciába és a Balkán-félszigetre nyomultak be. De még ennél is súlyosabb volt a belső gazdasági
és politikai válság. 235 és 284 között a légiók kényük-kedvük szerint emeltek trónra és taszítottak
le onnan császárokat. Ez alatt az ötven év alatt húsz császára volt a birodalomnak, s ezek közül csak
kettő halt természetes halált. De hosszabb távon sem jobb a mérleg: a Marcus Aureliustól Nagy
Konstantinig eltelt 125 év során 47 császárt „fogyasztott el” a birodalom, átlagos uralkodási idejük
nem érte el a három évet.
A 3. század utolsó negyedében sikerült ugyan úrrá lenni a válságon, s némi területi veszteséggel
(Dácia és az Agri Decumates kiürítése) a limest is helyreállították, de a konszolidációért nagy árat
kellett fizetnie a késő római társadalomnak. Diocletianus (284–305) és I. (Nagy) Konstantin (306–
337) gyökeresen átszervezték a birodalom egész közigazgatását, államapparátusát és társadalmát.
A 4–5. század késő római állama már nem a régi res publica többé. Sokkal inkább hasonlít egy ke-
leti despotikus államra, vagy a középkori Bizáncra, sőt a 20. századi totalitárius rendszerekre, mint
1–2. századi elődjére. Augustus és utódai principatusa átalakult dominatusszá, az istencsászárok
abszolutisztikus, bürokratikus katonaállamává.
A császár korlátlan úr, sőt isten: „dominus et deus”, s minden, ami személyéhez kapcsolódik
„szent” (a palota sacrum palatium, az uralkodó hálószobája sacrum cubiculum, a császári tanács
consilium sacrum, majd később consistorium sacrum). A császárnak és az udvarnak ezt a termé-
szetfeletti, isteni jellegét fejezte ki a keletről, a perzsáktól átvett szertartásrend, amelyben a császár
személyét különleges hódolat (adoratio, görögül proszkünészisz, a proszküneó: ’leborulva imádni,
arcra borulni valaki előtt’ igéből) illette meg.
Diocletianus – a külső támadásokkal szembeni védelem érdekében szükséges decentralizáció
jegyében – gyökeresen átszervezte a birodalom kormányzati rendszerét. Maximianust maga mellé
vette társcsászárnak, s rábízta a nyugati provinciák kormányzását, míg ő maga a keleti területe-
ket tartotta meg. A két császár (augustus) egy-egy alcsászárt (caesar) vett maga mellé helyettes-
ként, utódlási joggal. Így jött létre a négyes hatalom, a tetrarchia rendszere. A négy császár egy-egy
praefecturát kormányzott: Orienset maga Diocletianus, Nicomedia székhellyel, Maximianus pe-
26 ■ Az antik örökség
 A Római Birodalom válsága és konszolidációja ■ 27

dig Itáliát (hozzá tartozott Afrika is), Mediolanumból (Milánó). A keleti caesar, Galerius Illyri-
cum ura volt (székhelye Sirmium), míg a nyugati caesar, Constantius Gallia praefecturát igazgatta
(idetartozott Britannia és Hispania is), székhelye Augusta Treverorum (Trier) volt. A praefecturák
dioecesisekre oszlottak, azok pedig provinciákra. A dioecesis élén a vicarius állt; a provinciákban
elkülönült egymástól a polgári és a katonai igazgatás, az előbbit a praeses, proconsul, vagy consularis
címet viselő helytartó, az utóbbit a dux gyakorolta. 4 praefectura – 12 dioecesis – 101 provincia: ez
volt a birodalom közigazgatási szerkezete a 3. század vége óta. Az új beosztással megszűnt mind
Itália, mind Róma különleges státusa. Róma nem volt főváros, császári székhely többé, hanem fo-
kozatosan átalakult vallási, egyházi központtá, ahol csak a senatus őrizte és ápolta még az ősi római
hagyományokat és kultúrát a 6. század közepéig.
Mind a négy császárnak külön udvartartása, központi kormányzati apparátusa volt, s a tarto-
mányi vezetők mellett is tekintélyes hivatali apparátus (officium) épült ki, élén a magister officio-
rummal. Az új rendszer egyik legszembetűnőbb jelensége a bürokrácia hatalmasra növekedése.
A tisztviselők szigorúan fegyelmezett, hierarchizált testületet alkottak, ranglétrával, s az ezen elfog-
lalt pozíciónak megfelelő fizetéssel és címekkel. A városok (civitasok) önkormányzatát felszámol-
ták, gazdálkodásukat, pénzügyeiket állami tisztviselők ellenőrizték.
Átszervezték, és létszámában jelentősen megnövelték a hadsereget is. A létszám a 3. század
végén elérte a 400 000-t, a 4. században pedig meghaladta a félmilliót. A hadsereg három csoportra
tagolódott: a határ menti provinciákban állomásoztak a helyi lakosságból toborzott, s a 4–5. szá-
zadban egyre inkább germánokból álló ripenses vagy limitanei elnevezésű határőr légiók. A négy
császár székhelyén és környékén helyezkedtek el a nagyobb harci értékű és szükség szerint bárhol
bevethető comitatenses, vagyis a császárok katonai kísérete (comitatus). A harmadik csoportot az
uralkodók személyes védelmét ellátó testőrség (protectores domestici, később schola) alkotta.
A felduzzadt államapparátus és a nagy létszámú hadsereg költségeinek fedezésére új adókat
vezettek be. Ezek közül legfontosabb volt az ún. iugatio-capitatio, amelyet a földtulajdonosokra
vetettek ki. Az adókivetés alapja egyfelől a föld, másfelől a munkaerő, az előbbinek adóegysége
a iugum, az utóbbié a caput. A iugumot a föld nagysága és minősége, valamint a termények alap-
ján határozták meg, ugyanez volt a helyzet a caput esetében is, ahol nemcsak az emberi és állati
munkaerő száma, hanem munkavégző képessége is számításba jött. Szíriában például 5 iugerum
(kb. 1,3 hektár, 1 iugerum = 2523 m2) szőlő, vagy a minőségtől függően 20, 40 vagy 60 iugerum
(5, 10, illetve 15 hektár) szántó tett ki egy iugumot. Egy birtok esetében a iugumok és a caputok szá-
mát összeadták, s így kapták meg az adóegységek mennyiségét. Hogy egy adóegység után mennyit
kell fizetni, azt évről évre és tartományonként külön császári rendelet írta elő. Az adót terményben
és pénzben fizették. Az adóegységek számát 15 évenként állapították meg (indictio). A 4. században
ehhez újabb adónemek járultak: a senatori rangú nagybirtokosok aranyban fizetendő földadója,
a városi decuriók, a kereskedők és a kézművesek ötévenként fizetendő adója.
Az állam mindenbe beavatkozott, mindent szabályozott. Diocletianus rendeletileg maximálta
az árakat és a béreket, de az inflációnak is véget akart vetni, s igyekezett stabil pénzt teremteni.
Az arany- és ezüstpénz mellett a mindennapi életben a bronz denarius játszott fontos szerepet,
a béreket és az árakat is ebben állapították meg.
Minden erőforrást mozgósítottak a birodalom túlélése érdekében. Nem elégedtek meg az egy-
re több és nagyobb adóval, hanem kiépítették a kényszerű közmunkák (munus, munera; munera
sordida: fizikai munkák; munera ordinaria: szervező, irányító munkák, elsősorban a városokban a
decuriók ellenszolgáltatás nélküli kötelezettségei) és a beszolgáltatások (annona) rendszerét. Az ál-
28 ■ Az antik örökség

lami terheket túlnyomórészt a társada-

lom jogilag szabad, de nem kiváltságos,
közvetlen termelőmunkát végző rétegei
viselték. Hogy ezek ne bújhassanak ki
a rájuk nehezedő terhek és szolgáltatá-
sok alól, egyre több csoportjukat kötöt-
ték lakóhelyükhöz és foglalkozásukhoz.
A kézműveseket kötelező collegiumok-
ba szervezték, ezekből nem léphettek
ki, nem költözhettek más városba. Szá-
mos iparágban a fiúnak is apja mester-
ségét kellett folytatnia. Hasonló volt a
helyzet a katonák esetében is: a vetera-
nusok erre alkalmas fiai kötelesek vol-
tak katonai szolgálatot vállalni.
Nagy Konstantin 332-ben megtil-
totta és büntette a colonusok önkényes
elköltözését és idegen colonus befoga-
dását. „A szökésre gondoló colonusokat
rabszolgamódra vasra kell verni, hogy a
szabadokhoz méltó munkát [a colonu-
sok jogilag szabadok voltak] rabszolgai
elítéltetésüknek megfelelően legyenek
kénytelenek elvégezni”. A rendelet ér-
telmezése kimondja a rendszer társa-
dalompolitikájának alapelvét: „Az pe-
A tetrarchák szobra Velencében (4. század eleje)
dig, aki nem akar az lenni, mint ami-
nek született, szolgasorba taszíttassék!
(Qui noluit esse quod natus est, in servitium redigatur)”. Nagy Konstantin ugyanakkor a rabszolgák
sorsát enyhítő törvényeket is hozott, például megtiltotta a rabszolgacsaládok szétszakítását.
Hasonlóan bántak a városi középosztállyal, a városokat vezető curiák tagjaival, a curialisokkal,
vagy decuriókkal is: sem más városba, vagy faluba költözéssel, sem katonai szolgálat, sőt colonusi
állapot vállalásával, de még remeteségbe vonulással sem szabadulhattak azoktól a terhektől, ame-
lyekkel városuknak tartoztak. Az ő kötelességük volt a város élelemmel és ivóvízzel való ellátása, az
utak és fürdők karbantartása, a közrend fenntartása, ünnepségek, játékok rendezése – mindezt sa-
ját költségükön, ráadásul az ő feladatukká tették az adók behajtását és a katonai sorozást is, s mind-
ezekért saját vagyonukkal feleltek. Aki a decurio censushoz előírt minimális vagyonnal rendelkezett
(például 25 iugerum, azaz 6,3 hektár földbirtokkal), annak vállalnia kellett a decurio státussal járó
terheket, sőt státusa öröklődött: fia is decurio lett. Városukat csak helytartói engedéllyel hagyhatták
el, s ha öt évnél tovább voltak távol, vagyonukat a kincstár elkobozta.
A 4. századi „totális” állam egy kasztszerűen megmerevedett társadalmat akart kialakítani,
amelyben mindenki beleszületik társadalmi csoportjába, státusába, s az abból való kiemelkedés,
kitörés elvileg lehetetlen. Ez volt a legnagyobb ára annak, hogy a Római Birodalom keleten túlélte a
népvándorlás viharait, s nyugaton is másfél évszázaddal meghosszabbíthatta létét. De, miközben a
 A keresztény császárság ■ 29

rendszer a társadalmat teljesen gúzsba kötötte és az

állam szolgálatába kényszerítette, a hadseregben és
az államapparátusban egyesek lehetőséget találtak
arra, hogy alacsony sorból a legmagasabb pozíciók-
ba emelkedjenek: írástudatlan parasztokból, fel-
szabadított rabszolgákból, germán kalandorokból
császárok, főparancsnokok, főtisztviselők lehettek.

A keresztény császárság

305-ben a két augustus, Diocletianus és Maximia-

nus önként lemondott a hatalomról, s helyükbe a
két caesar, Galerius és Constantius lépett. Constan-
tius azonban 306-ban meghalt, s helyét Severusnak,
a Diocletianus által kinevezett nyugati caesarnak
kellett volna elfoglalnia. A britanniai és galliai légiók
azonban Constantiusnak a húszas évei elején járó
fiát, Konstantint (Constantinus) kiáltották ki csá- Nagy Konstantin
szárrá. Erre Maximianus fia, Maxentius is császárrá (4. század, Palazzo dei Conservatori, Róma)
kiáltatta ki magát Rómában. A trónkövetelők között
kirobbant polgárháborúban végül is Konstantin
312-ben legyőzte Maxentiust, keleten pedig Galerius császár 311-ben bekövetkezett halála után Li-
cinius szerezte meg a hatalmat. A két győztes 313-ban Mediolanumban találkozott, s kölcsönösen
elismerték egymást augustusnak. A béke nem tartott sokáig: ismételt fegyveres összecsapások után
324-ben Konstantin végleg felülkerekedett, s ezzel megszerezte a birodalom feletti egyeduralmat.
Diocletianus és Maximianus a kereszténység kiirtásával vélte elérni a birodalom belső békéjét
és megerősítését, s 303-ban megindította a legvéresebb keresztényüldözést, amely egy évtizedig
tartott. Főleg Keleten volt különösen kegyetlen az üldözés, Nyugaton Constantius, majd Kons-
tantin csak látszatintézkedéseket hozott, s egyetlen keresztényt sem küldtek halálba. Az üldözés
eredménytelenségét először a keleti augustus, Galerius ismerte fel, s halála előtt, 311-ben türelmi
rendeletet adott ki. Ebben elmondja, hogy a keresztények oktalanul elhagyták őseik vallását, s ami-
kor rá akarta őket kényszeríteni, hogy térjenek vissza őseik hagyományához, akkor sokan vállalták
a halálbüntetést is. A császár, látva, hogy „igen sokan kitartanak elhatározásuk mellett”, megbocsát
nekik, s megengedi, hogy „legyenek keresztények és tömörülhessenek gyülekezetekbe”. Cserében
azt kívánja, hogy imádkozzanak istenükhöz a császár üdvösségéért és a közösségért, „hogy az állam
mindenfelől épségben maradjon, ők pedig biztonságban élhessenek otthonaikban”.
Konstantin már az üldözések idején jóindulatot tanúsított a kereszténység iránt. Midőn Maxen-
tius legyőzése után a keleti császárral, Liciniussal 313-ban Mediolanumban találkozott, közösen
rendeletet adtak ki, amelyben a keresztényeknek és mindenkinek megengedik, „hogy szabadon azt
a vallást kövessék, amelyiket akarják – hogy akármilyen istenség van az égi székhelyen, hozzánk
és minden alattvalónkhoz kegyes és jóindulatú lehessen”. Visszavonják az üldözési rendeleteket, s
elrendelik, hogy „bárki, aki a keresztények vallásának előírásait óhajtja követni, most szabadon és
nyíltan, minden zaklatástól és háborgatástól mentesen követhesse”. Ezt a jogot más vallások követői
30 ■ Az antik örökség

Nagy Konstantin 313-ban vert érméje, Nagy Konstantin 337-ben vert pénzérméje,
a pogány római vallás Napistenével rajta a Krisztus-monogrammal
(Sol Invictus) ábrázolva

számára is biztosítják. Elrendelik továbbá, hogy a keresztényeknek adják vissza elvett és más célra
használt gyülekezési helyeiket.
Konstantin tehát a dominatus rendszerét összekapcsolta a keresztény vallással, s Diocletianus
és Maximianus üldözési politikájával szakítva éppen a kereszténységre alapozva kívánta konszo-
lidálni a birodalmat. Gondolkodásától nem volt idegen a monoteizmus, hiszen fiatal korában a
Nap-kultusz (a Legyőzhetetlen Nap – Sol Invictus) és az Apollón-kultusz híve volt, s ezeket nem
volt nehéz összeegyeztetni egyfajta felületesen értelmezett kereszténységgel. A türelmi rendeletben
és egyéb dokumentumaiban ismételten hivatkozik a „Legfőbb Istenség”-re (Summa Divinitas), aki-
nek jóindulatát és kegyét el akarja nyerni, aki őt minden vállalkozásában támogatja és segíti, s „aki-
nek vallását szabad elhatározásból kötelezőnek ismerjük el”. Nem derül ki egyértelműen, hogy a
keresztények Istenét érti-e alatta, vagy a Napistent; valószínűleg ő maga sem tudta ezt magában el-
dönteni, hiszen nagyon sokáig tervezte egy szinkretisztikus Héliosz–Krisztus-kultusz bevezetését,
s Konstantinápoly főterén Héliosz (Napisten) monumentális szobrát állíttatta fel. Ilyen ambivalens
lépése volt 321-ben a vasárnapi munkaszünet bevezetése is: a vasárnap Jézus feltámadásának a
napja, de egyúttal a Nap napja (dies Solis) is. Vannak nyilatkozatai – igaz, hogy keresztény főpapok-
hoz írta őket –, amelyekben a kereszténységről mint igaz vallásról (vera religio) ír, a pogányságot
pedig néhol babonának (superstitio) minősíti. A hagyomány szerint csak halálos ágyán vette fel a
keresztséget, de a keresztényeket uralkodása alatt egyre több kedvezményben, kiváltságban része-
sítette. Környezetében, tanácsadói között voltak keresztény főpapok, mint Kaisareiai Euszébiosz,
vagy Ossius (Hosius) córdobai püspök. Uralkodása második felében intézkedéseket tett a pogány
kultuszok visszaszorítására: korlátozta a haruspexek tevékenységét, több pogány filozófust kivégez-
tetett, a pogány templomok kincseit elkoboztatta, az arany istenszobrokat beolvasztatta.
Korabeli keresztény források szerint a 312-ben Róma mellett a Milvius-hídnál vívott ütközet
előtt Konstantinnak látomása volt, s ez bírta rá a keresztények támogatására. Lactantius (De mor-
tibus persecutorum) szerint a csata előtti éjszakán álmában, Euszébiosz (Vita Constantini) szerint a
csata előtt az égen jelent meg a kereszt, vagy a Krisztus-monogram (XP, a görög Khrisztosz első két
betűje). A Krisztus-monogram 315-től pénzein is feltűnt, 324-ben pedig hadijelvényként a császári
zászlót is ez díszítette (labarum).
Konstantin nem tekintette magát istennek, mint elődei. A császárság és a hatalom „szent” jelle-
ge azonban továbbra is megmaradt: a császár hatalmát közvetlenül Istentől kapta, birodalma mint-
 Alfejezet ■ 31

A Milvius-híd (G. B. Piranesi, rézmetszet, 18. század)

egy az égi birodalom földi képmása, a császár Isten „barátja és kegyeltje”. A kora középkori felfogás
szerint nem a pápa, hanem a császár (később a királyok is) a vicarius Dei, Isten földi helytartója
(a pápa csak Szent Péter helytartója, vicariusa), s mint ilyen a birodalmi egyház feje is.
A kereszténység támogatása és az egyházzal való szövetség elsősorban Konstantin politikai céljait
szolgálta, mert úgy látta, hogy segítségére lehetnek a birodalom egységesítésében és központosításá-
ban. A kormányzásban a császár a consistorium sacrumra támaszkodott, vagyis a császári tanácsra,
amelyben részt vettek a központi kormányszervek vezetői, s a császár mindazon munkatársai, akiket
a comes címmel tüntetett ki. A központi apparátus legfőbb vezetője, a magister officiorum nemcsak
az udvar életét irányította, hanem a külügyek intézése és a tartományi közigazgatás felügyelete is az ő
feladata volt. A birodalom három praefecturára oszlott, élükön a praefectus praetoriók a császár telj-
hatalmú helyettesei voltak. A hadsereg élén három főparancsnok állt: a magister peditum a gyalogság,
a magister equitum a lovasság, a comes domesticorum pedig a testőrség parancsnoka volt. Időnként
egy-egy hadvezér a magister utriusque militiae címet viselte, vagyis a gyalogság és a lovasság egyaránt
az ő parancsnoksága alá tartozott. A hadsereget perzsa mintára páncélos-lovas alakulatokkal egé-
szítették ki. Konstantin alatt kezdett nagyobb méreteket ölteni a hadseregben a germánok jelenléte,
nemcsak közkatonaként, hanem a parancsnokok között is. Gazdasági téren legjelentősebb újítása
az arany solidus bevezetése volt (egy solidus 4,48 g aranyat tartalmazott), amely igen értékállónak
bizonyult a kora középkor évszázadai során. Alighogy megszerezte az egyeduralmat 324-ben, máris
megkezdte egy új főváros építését a Boszporusz északi partján, a régi Büzantion helyén. A 330-ban
felavatott város a császárról kapta nevét: Constantinopolis (Konstantinápoly), s Rómával minden
tekintetben azonos kiváltságokban részesült, senatusa a rómaival azonos jogkörrel bírt.
32 ■ Az antik örökség

Nagy Konstantin 337-ben bekövetkezett halála után fiai felosztották egymás között a biro-
dalmat: II. Konstantin (337–340), és Constans (337–350) kapta Nyugatot, míg Kelet II. Constan-
tiusnak (337–361) jutott. Az utóbbi halála után unokaöccse, Iulianus (361–363) került a trónra.
Ő megpróbálta a pogány vallást újjáéleszteni (ezért az apostata: ’hitehagyott’ melléknevet kapta),
de nem sok eredménnyel, mert 363-ban a perzsák elleni hadjáratban életét vesztette. 364-ben a
pannóniai származású I. Valentinianust (363–375) választották császárrá, aki a keleti tartományok
kormányzását öccsére, Valensre (364–378) bízta. Iulianus és Valentinianus sikerrel védelmezték a
rajnai limest a barbárokkal szemben, de Valens császár elesett a Balkánra benyomuló vizigótokkal
Hadrianopolisnál vívott ütközetben. Utóda, I. (Nagy) Theodosius (379–395) megkezdte a barbár
népeknek foederatiként (szövetségesek) való letelepítését a határtartományokban.
A keresztény Római Császárság belpolitikájában Nagy Konstantin óta egyre nagyobb szerepet
játszottak a keresztény egyház belső viszályai, szakadásai. Afrikában a donatisták okoztak problémát,
majd a 320-as évektől kezdve az arianizmus körüli viták fajultak a szembenálló pártok közötti elkese-
redett küzdelemmé. Nagy Konstantin száműzte Ariust, fiai viszont inkább az arianizmusnak kedvez-
tek. A különböző vallási nézetek, dogmatikai megfogalmazások közötti küzdelembe beleavatkozott a
hatalom: törvények, császári rendeletek születtek vallási kérdésekben, napirenden volt a császári ud-
var nézeteit el nem fogadó püspökök száműzetésbe küldése. Az ariánus vita a század végére elcsende-
sült. Ebben nem kis része volt Theodosius császárnak, aki 380-ban edictumban megparancsolta, hogy
„mindenki abban a vallásban éljen, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma
népének”, s azt a hitvallást vallja, „amelyet Damasus pápa és Péter, Alexandria püspöke is helyesnek
tart. Tehát: mindenkinek hinnie kell, az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében, az
Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármas-
ságát”. Akik ezt a hitvallást követik, azok a „katolikus keresztények” nevét viselhetik. Az eretnekek
gyülekezetei nem nevezhetik magukat egyháznak (ecclesia), s kilátásba helyezi megbüntetésüket.
Az ezt követő rendeletek súlyos büntetés terhe alatt megtiltották a pogány áldozatokat. Ezzel a ke-
reszténység vált a birodalom kizárólagos és kötelező vallásává. Theodosiust, aki nyugati társcsászárai,
Gratianus és II. Valentinianus halála után egy ideig ismét az egységes birodalom ura volt, 395-ben
két fia követte: nyugaton Honorius (395–423), keleten pedig Arcadius (395–408) lett a császár. Ezzel
véglegessé vált a Római Birodalom kettéoszlása egy nyugati és egy keleti birodalomra.

A Nyugatrómai Birodalom végnapjai

A végleges kettéválás után eltérően alakult a keleti és a nyugati birodalom sorsa. A Keletrómai Biro-
dalom Arcadius és fia, II. Theodosius (408–450) idején – a jeles francia bizantinológus, Louis Bréhier
szavaival élve – „felöltötte jellegzetes arculatát, amelyet egész történelme során visel majd: hagyomá-
nyaiban római, kultúrájában görög, kormányzati módszereiben pedig keleti, amely utóbbiak gyak-
ran túlzott szerepet biztosítottak az államban az uralkodó személyes környezetének, cubiculuma eu-
nuchjainak, a császárnőknek és a hercegnőknek, akik állandóan egymással versengtek a hatalomért”.
Itt folytatódtak még szenvedélyesebben az előző században elkezdődött dogmatikai viták, s
nagyvárosok (Antiochia, Alexandria, Konstantinápoly) pátriárkáinak hatalmi harcai, amelyek az
5. században már nyílt egyházszakadáshoz vezettek (a nesztoriánus és a monofizita kopt egyházak
kialakulása a keleti tartományokban és Egyiptomban). A birodalom egységét azonban a trónkö-
vetelők között ismételten fellángoló polgárháborúk ellenére is sikerült megőrizni. Megállították a
 A Nyugatrómai Birodalom végnapjai ■ 33

hadsereg barbárosodási folyamatát, bár egyes germán és alán származású parancsnokok időnként
meghatározó szerepet játszottak a politikában is. A Keletrómai Birodalom az 5. században túlélte a
germánok és hunok támadásait, meg tudta akadályozni azt, hogy barbár népek telepedjenek meg
területén, s a 6. században megerősödve kísérletet tehetett az elveszett nyugati területek visszaszer-
zésére, az orbis Romanus restaurációjára, a Római Birodalom helyreállítására. Bár ez a kísérlet nem
járt tartós eredménnyel, mégis elmondhatjuk, hogy a Római Birodalom keleten élt tovább struktú-
rájában, intézményeiben, szellemében, és az emberek tudatában is. Bizánc polgárai még több mint
ezer éven át „rómaiak”-nak érezték és nevezték magukat, az állam egyik hivatalos neve Rómania
volt, az uralkodóé a „rómaiak császára”, s mint ilyen elvben az egész egykori birodalom uralkodó-
jának tekintette magát a Nyugatrómai Birodalom megszűnése után is.
A végleges kettéválás után is maradtak még kapcsolatok a két birodalom között: mindkét biro-
dalom hivatalos nyelve a latin lett, s a 438-ban II. Theodosius keleti császár által kibocsátott Codex
Theodosianust, az első hivatalos római törvénygyűjteményt, amely összegyűjtötte a Nagy Konstantin
óta kiadott császári rendeleteket és elvi jelentőségű jogi döntéseket, mindkét birodalomban ünnepé-
lyesen közzétették, és mindkettőben meghatározta a további jogfejlődést és törvényhozást. Az össze-
gyűjtést az tette szükségessé, hogy az új abszolutisztikus hatalom a törvények és rendeletek tömegével
próbálta szabályozni a társadalom mindennapi életét és a mindenható állam szolgálatát.
Nyugaton már az 5. század elején kezdetét vette a birodalom összeomlása. A keleti és a nyu-
gati gótok betörtek Itáliába, s az utóbbiak 410-ben Rómát is elfoglalták és kirabolták. 406 utolsó
napján a vandálok, alánok, szvébek, majd a burgundok átkeltek a Rajnán és végigvonultak Gallián,
Hispánián, majd Észak-Afrikát is birtokukba vették. Britanniát és Pannóniát a rómaiak kiürítet-
ték. A császári udvar 402-ben Mediolanumból a jobban védhető Ravennába költözött át. Honorius
császár kénytelen volt nővérét, Galla Placidiát Athaulf vizigót királyhoz nőül adni. Sem Honorius,
sem unokaöccse, Galla Placidia fia, III. Valentinianus (425–455) nem volt képes a birodalom fel-
bomlását feltartóztatni.
A nyugati birodalom egyes tartományaiban germán népcsoportok telepedtek le: a burgundok
és a vizigótok Galliában, ahová északról megindult a frankok betelepülése is. Az alánok és szvé-
bek Hispaniában, a vandálok Afrikában települtek le és alakítottak királyságot. A betelepülők for-
málisan Róma szövetségesei (foederati) voltak, s elismerték a császár legfőbb szuverenitását, de
lényegében önálló királyságokat hoztak létre római területeken, amelyek felett a ravennai udvar
már semmiféle tényleges hatalmat, ellenőrzést nem gyakorolt. A vandálok már formálisan sem
tekintették magukat a birodalom alattvalóinak, s végül is mindkét császár kénytelen volt elismerni
teljes önállóságukat.
A tényleges hatalmat a katonai parancsnokok gyakorolták, s ők kísérelték meg a barbárokat fel-
tartóztatni, illetve a birodalomba beilleszteni. Az 5. század elején a vandál származású Stilicho Itáliát
meg tudta védeni, de a rajnai áttörést nem tudta megakadályozni, s 408-ban udvari összeesküvés
áldozata lett. Majd feleségét is, Serenát – aki pedig Nagy Theodosius császár unokahúga és örökbe
fogadott leánya volt – megfojtották. A század közepén Aëtius lett a magister utriusque militiae, s neki
a 430-as években hun segítséggel sikerült Galliában stabilizálni a római uralmat. Elfogadta a kialakult
helyzetet, elismerte a Galliába és Hispániába betelepült germánok szövetséges státusát, s az ő támo-
gatásukkal 451-ben a hunok támadását is sikerült visszavernie. III. Valentinianus azonban 454-ben
megölette őt, „az utolsó rómait”; a következő évben viszont Aëtius hívei a császárt gyilkolták meg.
A birodalom nyugaton ekkor már ténylegesen csak Itáliára és a szomszédos északi tarto-
mányokra korlátozódott. Az új főparancsnok, a germán Ricimer, tetszése szerint emelt a trónra
34 ■ Az antik örökség

császárokat, majd maga távolította el őket. 474-ben Orestes főparancsnok (Attila egykori titkára)
saját fiát, a kiskorú Romulust nevezte ki császárrá. A csaknem kizárólag barbárokból álló itáliai
hadsereg parancsnoka, a szkír származású Odoaker (Odovacar) azonban nem fogadta el az új
helyzetet, s 476-ban katonáival Itália királyává (rex Italiae) kiáltatta ki magát. Orestest elfogta és
kivégeztette, az utolsó császárt, Romulust pedig hazaküldte vidéki birtokára. A nyugati császári
jelvényeket elküldte Konstantinápolyba Zénón császárhoz. Ezzel megszűnt a Nyugatrómai Biro-
dalom. Amint az egykorú krónikás, Marcellinus Comes írta: „Ezzel az Augustulusszal (császár-
kával) a római nép nyugati birodalma elveszett (Hesperium Romanae gentis imperium [...] cum
hoc Augustulo periit)”.

A késő római társadalom

„A 3. századi válságból egy mélyen megrendült, alapjaiban megváltozott római társadalom lábalt
ki” – írja a korszak jeles kutatója, Alföldy Géza. Míg a késő római politikai intézmények, uralmi
formák keleten, Bizáncban éltek, fejlődtek tovább, addig nyugaton a gazdaságban és a társada-
lomban a 3–5. században végbement átalakulás a középkori viszonyokba és struktúrákba való
átmenetet alapozta meg.
A változás egyik legszembetűnőbb jelensége a demográfiai válság, a népesség csökkenése,
amely már a 2. század végén megindult. Ebben a birodalmat Afrika felől megtámadó pestisjárvány
mellett szerepet játszottak a lakosságot a népvándorlás során ért megpróbáltatások, valamint a tu-
datos születéskorlátozás is. Nyugaton a források tartós munkaerőhiányról tudósítanak: a korábban
művelés alatt álló, felszántott földek (ager) jelentős része megműveletlenül, elhagyottan parlagon
hevert (agri deserti), azaz erdős, bozótos, füves, gyomos saltusszá vált.
Az elnéptelenedéssel párhuzamosan megfigyelhető a Nyugat viszonylagos elszegényedése Kelet-
tel szemben. A termelés visszaesése azt eredményezi, hogy Nyugat kereskedelmi és fizetési mérlege
egyre passzívabb lesz Kelettel szemben, s a jó aranypénz egyre növekvő tömegben áramlik Keletre.
Nyugat elnéptelenedésének és elszegényedésének egyik jellegzetes tünete a városi élet és a vá-
rosi gazdaság hanyatlása, a városok összezsugorodása, a kézműipari és kereskedelmi tevékenység
visszaesése. Midőn a 3. században a barbárok a limest áttörve végigpusztították Galliát, Hispániát,
sőt Itáliába is betörtek, az addig nyílt városokat fallal vették körül. Ezek a falak igen szűk terüle-
tet fogtak körül, amelyen a városok korábbi lakosságának csak egy kis része élhetett. A viszony-
lagos béke helyreálltával a falakon kívül ismét visszatért az élet, a népesség száma megnőtt, de az
5. századi népvándorlás nyomán a legtöbb város népessége végérvényesen a korábbinak a töredékére
csökkent. A városok nem tűntek el, a legtöbb római város tovább élt, de lakossága jelentősen meg-
csappant, a gazdasági élet súlypontja vidékre, a nagybirtokosok villáiba helyeződött át. A kereske-
delmi forgalom és az ipari tevékenység sem szűnt meg, de a korábbihoz képest jelentősen visszaesett.
A 6. századra a nyugati városok (civitasok) egyházi központtá, püspöki székhellyé lettek.
A városok összezsugorodott méreteire következtethetünk abból, hogy mekkora volt a 3. szá-
zadban épült falak által védett terület. Rómának Aurelianus császár által a 270-es években épített
falai 19 km hosszúságúak és 1230 hektár területet zárnak körül. Ezzel szemben Verona falai mind-
össze 900 m hosszúak, Párizsban pedig az 1300 méternyi fallal körülvett terület mindössze 8 hektár.
Bordeaux 31, Orléans 25, Strassbourg 19 hektárral viszonylag nagy városnak számított, ezzel szem-
ben Tours falakon belüli területe csak 6 hektár volt. Rómán kívül a legnagyobb városok a Rajna
 A késő római társadalom ■ 35

mentén találhatók, ahová a késő császárkorban az ipari centrumok áthelyeződtek, s ahol a nyugati
császárok is tartózkodtak: a nyugati császári székhely szerepét nem egyszer betöltő Trier falai 285
hektárt fogtak körül, Mainzban 120, Kölnben 96 hektár volt a védett terület.
Claudius Rutilius költő a 4. században végigutazott Itálián, s benyomásait így összegezte: „Cer-
nimus exemplis oppida posse mori [példákon felismerhetjük, hogy a városok meghalhatnak]”. Egy
másik korabeli szerző „a félig rommá lett városok holttesteiről” ír (semirutarum urbium cadavera).
Ammianus Marcellinusnál olvassuk, hogy midőn I. Valentinianus császár 375-ben Pannóniába
jött, Carnuntum „lakatlan és elhanyagolt” volt (desertum quidem nunc et squalens).
Nemcsak a városokat, hanem a falvakat is fallal vették körül, megerődítették. Szent Jeromos
a Bibliában szereplő ’falu’ jelentésű görög kómé szót mindenütt castellumnak fordítja, ami fallal
körülvett települést jelent.
A késő római korban már kialakul leglényegesebb jellegzetességeivel a középkor egyik alapvető
intézménye, a nagybirtok, a földesuraság. Ez különbözik a rabszolgasereggel nagyüzemi módon mű-
velt ókori latifundiumtól. A késő római és a középkori nagybirtok lényegében kisüzemek együttese,
amelyet kisüzemi módszerekkel művelnek. A birtokot az egyre inkább csökkenő számú rabszolgák
mellett jogilag szabad állapotú kisbérlők, a colonusok művelik, s a rabszolgákat is egyre növekvő
számban ültetik telekre (servi casati). A colonus család egy gazdasági egységet birtokol, amely házte-
lekből és szántóból áll, s használhatja a legelőket, erdőket, vizeket, valamint a különböző földesúri be-
rendezéseket (malom, kemence, szőlő- és olajprés, stb.). A ház, a megművelt föld és a használati jogok
együttesét nevezik a korabeli források colonicának vagy sorsnak. A használati jog fejében a colonus
szerződésben megállapított bérleti díjat, járadékot fizet a birtokosnak, pénzben és/vagy terményben.
A terményszolgáltatás elég jelentős: a termés egyharmada vagy a fele. Ha ehhez hozzávesszük az ál-
lami adót, akkor azt mondhatjuk, hogy a colonusnak saját használatára kedvező esetben termése fele,
de elég gyakran csak egyharmada vagy egynegyede maradt meg. A munkajáradék, a robot viszont
nem túl nagy: általában évente hat nap. Azért ilyen csekély, mert a nagybirtokos a saját kezelésében
tartott földeket rabszolgákkal (mancipia) művelteti, a colonusok robotja ezt csak kiegészíti.
Ez a nagybirtok (fundus, praedium) és a colonatus már a Kr. u. 2. században megjelent, de igazán
nagy mértékben a 4–5. században terjedt el. A közbiztonság hiánya, az állami adó- és egyéb terhek,
az eladósodás a szabad kisparasztok egyre nagyobb tömegét késztette arra, hogy egy-egy nagybirto-
kos védelme, patrociniuma alá helyezkedjék. Számos esetben egész falvak (vicus) húzódtak egy-egy
nagybirtokos vagy magas rangú főtisztviselő vagy katonatiszt patrociniuma alá. A birtokos védelmet
nyújtott mind a rablóbandák és a barbárok ellen, mind az állami adószedőkkel és egyéb tisztvi-
selőkkel szemben, kifizette a colonus adóhátralékát, adókedvezményeket szerzett számára, rendezte
adósságát, vagy kölcsönt nyújtott neki. Cserében a colonus birtoka a nagyúr tulajdonába ment át, s
az visszaadta neki használatra, különféle szolgáltatásokkal terhelve. Számos esetben nagyobb terje-
delmű birtokot kapott használatra, mint amekkorát felajánlott az úrnak. Ennek az ügyletnek a jogi
formája, a precarium is kialakult már a késő római korban. Ezáltal a colonus egyfajta birtokjogot
(possessio) nyert a telekre, amely felett a birtokos rendelkezett tulajdonjoggal (proprietas, dominium).
Olyan szabadok is kérhettek colonicát, akiknek semmi földjük nem volt.
A colonus telke örökölhető volt, s nem lehetett tőle megfosztani. A colonus jogilag szabad volt
ugyan, de valójában egyre inkább elvesztette szabadságát. Nagy Konstantin 332-ben megtiltotta,
hogy elhagyja ura birtokát, ezzel a colonus „röghöz kötötté” (glebae adscriptus) vált; a nagybirtokos
büntető hatalommal is rendelkezett felette, s fia is csak colonus lehetett. A telek elidegenítése esetén
a colonus is az új tulajdonoshoz került, de annak be kellett tartania az eredeti bérleti szerződést.
36 ■ Az antik örökség

A colonusnak lehetett magánvagyona (peculium), de azzal is csak az úr engedélyével rendelkezhe-

tett, s házastársat is csak saját társadalmi köréből választhatott. A colonusok valóságos helyzetét
jól jellemzi Iustinianus Codexe: „Jóllehet állapotukra nézve szabadoknak látszanak, mégis szolgái
annak a földnek, ahol születtek (licet condicione videantur ingenui, servi tamen terrae ipsius cui nati
sunt aestimentur)”. A nagybirtok népei között tehát egyre inkább elmosódott a különbség a jogilag
szabad colonus és a telekre ültetett rabszolga (servus casatus) között. Mindkettő egyaránt az úr
potestasa, teljhatalma alá tartozott. A szabadság elvesztése, az egyre erősebb gazdasági és személyi
függés fejében viszont védelmet, lét- és anyagi biztonságot nyújtott számára a nagybirtok.
A késő római nagybirtok – elsősorban Nyugaton – fokozatosan egyfajta állammá vált az állam-
ban. A legtöbb birtokot kivették a helyi közigazgatás hatásköre alól, s némelyiknek sikerült adó-
mentességet (immunitas) is szereznie. A birtokos bíráskodási joghatóságot szerzett colonusai felett,
s embereiből magánhadsereget (bucellarii) szervezett. Ezek a magánhadseregek az 5. század zűr-
zavaros viszonyai között egyre inkább átvették az összeomló államhatalomtól a közrend fenntar-
tását, alattvalóik életének és vagyonának védelmét. A nyugati nagybirtokosok főleg a senatori rend
tagjai közül kerültek ki, akik különösen Galliában alakítottak ki hatalmas birtokkomplexumokat,
s a városokból kiköltöztek megerődített, magánhadseregükkel védett birtokközpontjaikba (villa).
Az 5. században a nagybirtokok egyre inkább a maguk szervezetébe integrálták a gazdasági tevé-
kenység egészét: ipari műhelyeket rendeztek be, s maguk kereskedtek terményeikkel. A korabeli
mezőgazdasági szakíró, Palladius azt ajánlja a nagybirtokok tulajdonosainak, hogy rendezkedjenek
be valamennyi szükségletük saját erőből való fedezésére, s a birtokon élő emberekkel végeztessék
el a szükséges ipari munkákat is.
A 4. században egy új társadalmi tagolódás körvonalai kezdtek kirajzolódni: az egyik oldalon
a kiváltságos, hatalmi helyzetben lévő csoportok (honestiores): a nagybirtokos senatorok, az állami
tisztviselők és a keresztény papság, a másik oldalon pedig a dolgozók, az egységes, függő helyzetben
lévő tömeggé nivellálódó alsóbb rétegek (humiliores): a mezőgazdasági munkát végző parasztok,
colonusok és rabszolgák, valamint a kézművesek, azaz a plebs rustica és a plebs urbana. A rabszolgák
helyzete javult, számuk is erősen csökkent. A korabeli források számos – némely esetben tömeges –
felszabadításról adnak hírt. Szent Melánia és férje, gazdag rómaiak birtokaikon egyszerre nyolcezer
rabszolgát szabadítottak fel az 5. század elején. A nagybirtokon élő rabszolgák egy része házat és
telket kapott, ahol a colonusokhoz hasonlóan önállóan gazdálkodott. A szabad és rabszolga közötti
jogi megkülönböztetés megmaradt, de a gyakorlatban elvesztette jelentőségét. A rabszolgamunka
helyét azonban nem a szabad munka foglalta el (bár szabad parasztok és kézművesek is maradtak,
s bérmunkásokat is alkalmaztak). A vidéken és a városban egyaránt az örökletes rendekbe, testü-
letekbe kényszerített, jogilag szabad, de az államtól vagy a hatalmasoktól függő dolgozók munka-
kényszere vált uralkodóvá.
A két szélső csoport között fokozatosan eltűnt, felmorzsolódott az a tehetős városi középré-
teg, amely a korábbi századokban a provinciák és civitasok közéletének hordozója, a közintézmé-
nyek fenntartója volt: a curiales, vagyis a városok vezetését ellátó testület, a curia tagjai, a decuriók.
Ez a tehetős, középbirtokos réteg a 4–5. században elszegényedett, tönkrement a rárótt közter-
hek és az anyagi felelősség következtében. Jelentős részük elmenekült a városból falura, katonának,
vagy papnak ment, esetleg remetének, s nem egy közülük inkább colonusi állapotot vállalt valamely
nagybirtokos patrociniuma alatt. Libaniosz írja a 4. század végén, hogy a szíriai Antiochiában ko-
rábban 600, vagy akár kétszer annyi curialis volt, most pedig 60-at sem lehet összeszedni.
 Alfejezet ■ 37

A társadalmi hierarchia csúcsán a senatori rend állt, a senatus tagjai és egyéb senatori rangú fő-
tisztviselők. Nagy Konstantin idején a római és a konstantinápolyi senatusnak egyaránt 2000 tagja
volt. A senatorok elvesztették korábbi politikai és katonai vezető szerepüket, de hatalmas birtokai-
kon egy újfajta magánhatalmat építettek ki. A közvetlen termelőmunkát végző társadalom jelentős
része – nemcsak a földművelők, hanem a kézművesek is – gazdasági és személyi függésbe került
velük szemben, betagozódott hatalmi szervezetükbe. Ezt a hatalmat át tudták menteni a Nyugatró-
mai Birodalom összeomlása utáni időkre is, s erre alapozva a barbár királyságokban is megőrizték
arisztokrata státusukat.
Miközben az 5. század elején a senatori rend tagjai birtokaikról évente 1500–4000 font arany
jövedelmet tudtak behajtani, a társadalom túlnyomó többsége fokozódó szegénységben, sőt nyo-
morban, a létminimum határán élt. Lactantius írja a 4. század elején: „Oly mértékben kezdte fölül-
múlni a fizetést húzók száma az adófizetőkét, hogy a mértéktelen adók következtében a parasztok
odahagyták földjeiket, mivel felélték már összes erőforrásaikat, s így a művelt területek vadonná
változtak”. A növekvő társadalmi feszültségek néhol nyílt elégedetlenségben, ellenállási mozgal-
makban robbantak ki. Galliában és Hispániában a 3. és 5. század között újra és újra fellángolt a
bagaudák mozgalma; ezek lényegében szabad parasztokból, szökött colonusokból és rabszolgákból
verbuválódott rablóbandák voltak, akikkel a reguláris katonaság sem tudott véglegesen leszámolni.
Az elégedetlenség azonban leginkább abban a folyamatban nyilvánult meg, amelyet Alföldy Géza
„a római társadalomnak saját államrendszerétől való elidegenedése”-ként határoz meg. A saját bü-
rokratikus és hatalmi apparátusának fenntartása érdekében a társadalomra egyre elviselhetetle-
nebb terheket rakó, s a társadalmi mozgást gúzsba kötő állam iránti közömbösség, majd ellenszenv
és gyűlölet egyre fokozódott, s a társadalom valamennyi rétege ellenséget látott az állami intézmé-
nyekben és közegekben. Ennek eredménye volt az, hogy igen sokan örömmel fogadták a barbáro-
kat, és hozzájuk szöktek. Salvianus 5. századi galliai egyházi írónál (De gubernatione Dei) olvassuk
erről a következőket: „Ami a gótok és vandálok életmódját illeti, mi az, amiben magunkat elébük
helyezhetnénk, vagy akár csak össze is hasonlíthatnánk velük? Hogy először az együttérzésről és
a szeretetről szóljak, csaknem minden barbár, ki egy néphez, egy király alá tartozik, szereti, közel
valamennyi római pedig üldözi egymást. [...] Ezenközben nyomorgatják a szegényeket, sanyargat-
ják az özvegyeket, eltiporják az árvákat, annyira, hogy közülük sokan – és nem is szegény családból
származók –, kik a szabad ember műveltségével rendelkeznek, az ellenséghez menekülnek, nehogy
az általános üldözés közepette meghaljanak. Ugyanis a barbároknál keresik a római emberiességet,
mert a rómaiak barbár embertelenségét elviselni nem tudják. És ámbár azoktól, kikhez menekül-
tek, életmódban is, nyelvben is különböznek, sőt, hogy úgy mondjam, a barbár testek és öltözékek
bűzétől is utálkoznak, mégis inkább elviselik a barbárok eltérő életformáját, mint a rómaiak ke-
gyetlenkedő igazságtalanságát. Így tehát vagy a gótokhoz, vagy más, bárhol uralkodó barbárokhoz
költöznek, és ezt meg nem bánják. Mert inkább akarnak a rabság színe alatt szabadon élni, mint
szabadság színe alatt raboskodni. A római polgár nevezetet tehát, melyet egykor nem csupán nagy-
ra becsültek, de drága pénzen vettek is, most elutasítják és futnak, menekszenek tőle, és nemcsak
hitvány dolognak, de csaknem undorítónak tartják”.
A fentiekben leírt válságtünetek elsősorban a birodalom nyugati felére voltak jellemzők. Ke-
leten kisebb mértékben csökkent a népesség, tovább virágzottak a nagyvárosok, élénk maradt az
ipari és kereskedelmi tevékenység. Keleten nem alakultak ki oly hatalmas senatori nagybirtokok,
mint Nyugaton, s nagyobb tömegben fennmaradt a szabad kisbirtokos parasztság.
38 ■ Az antik örökség

Az antik kultúra továbbadása

A késő ókor fordulatot jelent a kultúra történetében is. Ismét Váczy Pétert idézzük: „A 3. század
közepe táján beállott fordulat éles cezúrát von a Földközi-tenger kultúrájának történetében. A régi
istenek és ideálok romokban hevernek. Új ember lép a történelem színpadára. Az új ember új világ-
képet alkot magának, s a régi helyébe más értékeket emel. Természetesen az antik hagyományokból
csak annyit vesz át, amennyit benne továbbra is értékelni tud”.
A római császárkor legjelentősebb teljesítménye, a későbbi európai kultúra szemszögéből
nézve, a meghódított népek nyelvi és kulturális asszimilációja, romanizációja volt. Tegyük hozzá
nyomban, hogy ez csak a nyugati provinciákra érvényes. Keleten – Görögországban, Kis-Ázsiá-
ban, Szíriában, Egyiptomban – a latin nyelv és kultúra a görögöt sehol sem tudta kiszorítani – an-
nak ellenére, hogy a Keletrómai Birodalom hivatalos nyelve egy ideig a latin maradt. A nyugati
provinciák romanizációja az 5. század elejéig, a népvándorlás megindulásáig, befejeződött. Itá-
lia, Hispánia, Gallia, Észak-Afrika és a dunai provinciák lakossága nemcsak elsajátította a latin
nyelvet, hanem a kétnyelvűség időszaka után ez vált mindennapi élete beszélt nyelvévé. Ezekben
a provinciákban a korábbi nyelvek eltűntek, vagy csak a forgalomtól elzárt hegyvidékeken éltek
tovább (mint például a Pireneusokban a baszk). Kivételt képezett Britannia, ahol a római uralom
nem tartott elég hosszú ideig ahhoz, hogy a latin uralma teljessé és kizárólagossá váljék, így ott
a kelta nyelv is fennmaradt. Galliában a gall nyelvet a 3. században magánjogi okiratokban még
használták, s a 4. századból is maradtak fenn gall nyelvű feliratok. Az 5. században a gall nyelvnek
már semmi nyoma.
Az a nyelv, amelyre a nyugati provinciák lakossága felcserélte saját ősi nyelvét, nem volt azo-
nos a klasszikus latin irodalmi nyelvvel. Ezt a nyelvet a nyelvészek „vulgáris” latinnak nevezik.
A beszélt latin már a császárkor első századaiban eltért a klasszikus irodalmi nyelvtől, s ez az eltérés
még inkább fokozódott a 3. és 5. század között, midőn a provinciák lakossága, amely eredetileg
más nyelvet beszélt, s a klasszikus irodalmi nyelvet, a hagyományos nyelvi normákat nem ismerte,
elsajátította a latint. A vulgáris latin a késő ókorban területi változatokat is alakított ki, aszerint,
hogy az egyes provinciákban milyen nyelvi szubsztrátumra települt rá, átvéve annak egyes elemeit.
Szent Jeromos jegyezte meg a 4. század végén, „hogy maga a latinság is napról napra változik, mind
vidékek szerint, mind időben (ipsa latinitas et regionibus quotidie mutatur et tempore)”. A vulgáris
latinnak az 5. századi Galliában beszélt változatát a nyelvészek gallorománnak nevezik. A Nyu-
gatrómai Birodalom felbomlása után a vulgáris latinnak ezek a regionális változatai már önállóan
fejlődtek tovább, s így jöttek létre az újlatin (román) nyelvek (olasz, francia, provánszi, spanyol,
portugál, katalán, szárd, rétoromán, dalmát, román).
A latin nyelv az első évezred végére a nyugati egyház liturgikus nyelvévé, a hivatalos okiratok
nyelvévé, a klerikus értelmiség tanult, tudós nyelvévé vált, amelyet rendszeres oktatás keretében
kellett elsajátítani. A latin nyelv és az általa hordozott műveltséganyag elsajátítására az az oktatási
anyag szolgált, amely egy évezreden át az európai iskolázás alapját képezte: a hét szabad művészet
(septem artes liberales). Így nevezték a szabad emberhez egyedül méltónak tekintett szellemi, értel-
miségi tevékenységek szabályait, módszereit, technikáit. Ezzel szemben a „szennyes mesterségek”
(artes sordidae, de a középkorban inkább artes mechanicaenek nevezték őket) a kézműves tevé-
kenységek és a kereskedés voltak. A latin ars a görög tekhné fordítása. Mezey László írta az arsról:
„ismeretet, módszert, az alkotó munkában követendő előírásokat értettek rajta. Az ars szükségsze-
 Az antik kultúra továbbadása ■ 39

rűen egybefűzte mindazt, amit ma művészetnek, tudománynak, vagy egyszerűen mesterségnek

mondunk [...] Az ars fogalma és vele a fegyelmezett, módszeres alkotás igénye volt talán a legjelen-
tősebb darabja annak az örökségnek, ha tetszik útravalónak, amivel civilizációnk az antik világból
évezredes középkori vándorútjára elindult”.
Eredetileg kilenc artes volt, de a késő római korra az orvostudomány (medicina) és az építészet
(architectura) kimaradt a sorból. A hét szabad művészet – azaz a trivium (grammatica, retorica,
dialectica) és a quadrivium (aritmetica, geometria, astronomia, musica) – anyagát korszakunk vé-
gén foglalták rendszerbe, s hagyományozták a későbbi századokra. Az első ilyen összefoglalást az
afrikai Martianus Capella készítette az 5. század első felében, allegorikus keretbe foglalva: „Philolo-
gia és Mercurius házasságáról és a hét szabad művészetről (De nuptiis Philologiae et Mercurii et de
septem artibus liberalibus)”. A 6. század elején a római Boëthius (†524) írt könyveket a szabad mű-
vészetek egyes tárgyairól, majd az ő műveit felhasználva barátja, M. Aurelius Cassiodorus (†585 k.)
az általa alapított kolostor, a Vivarium szerzetesei számára foglalta össze a hét szabad művészet
anyagát (De artibus et disciplinis liberalium artium). Nála a hét szabad művészet már szerves része
a keresztény oktatásnak. A cél elsősorban a hibátlan latin beszéd és írás elsajátítása volt, s ehhez a
latin írók szövegeinek olvasása nyújtott segítséget. Szent Ágoston már a 4. század végén megálla-
pította, hogy a keresztény gondolkodás számára nélkülözhetetlen a hét szabad művészet ismerete,
mert aki ezeket elsajátította, annak értelme alkalmassá válik az isteni igazságok megismerésére.
A hispániai Isidorus, Hispalis (Sevilla) érseke (†636) visszatért a régi rendszerhez, mert a medicinát
és az architecturát is a szabad művészetek közé sorolta.
Az említett szerzők más téren is kiemelkedő szerepet játszottak az ókori kultúra ismeretanya-
gának továbbadásában. Boëthius görög filozófusokat fordított latinra, és kommentárokat, magya-
rázatokat írt hozzájuk. A középkor a 12. századig az ő fordításai és kommentárjai révén ismerte
Arisztotelész logikai műveit, és a neoplatonista Porphüriosznak Arisztotelész Kategóriáihoz írt be-
vezetését (Eiszagógé), amely a dialektika oktatásának egyik fő kézikönyve, s az általános fogalmak
(universale) problémájának felvetésével a középkor nagy filozófiai vitájának kezdeményezője volt.
De nemcsak fordításai és kommentárjai termékenyítették meg a középkori gondolkodást, hanem
a börtönben (az osztrogót Nagy Theoderich, akinek főtisztviselője volt, árulás vádjával börtönbe
vettette és kivégeztette) írt eredeti műve, A filozófia vigasztalása (De consolatione philosophiae) is,
amely a középkor egyik legolvasottabb könyve lett.
Boëthiushoz hasonlóan Nagy Theoderich szolgálatában állt a római senatori családból szár-
mazó Cassiodorus is. Egyik feladata az uralkodói rendeletek írásba foglalása volt, s az általa ele-
gáns latinsággal fogalmazott okiratok a későbbi hivatalos írásbeliség mintái lettek. Megírta a gótok
történetét, de ez nem maradt ránk, csak Iordanes által készített kivonatát ismerjük. A gót uralom
összeomlása után calabriai birtokán kolostort alapított Vivarium néven, s maga is itt töltötte éle-
te második felét. A nyugati szerzetesek itt részesültek először rendszeres oktatásban, tudományos
képzésben, s ennek anyagát maga Cassiodorus állította össze (De institutione divinarum et saecu-
larium litterarum), s ebben az antik örökség is helyet kapott. A kolostornak nagy könyvtára volt,
amely egyaránt tartalmazta az antik és a keresztény írók munkáit, s a szerzetesek egyik fő feladatát
a kéziratok pontos, hibátlan másolása képezte.
Sevillai Isidorus fő műve az Origines vagy Etymologiae, amelyben húsz részre osztva szómagya-
rázatok formájában (innen az Etimológiák cím) elmondja mindazokat a tudnivalókat, tudományos
ismereteket, amelyeket régi szerzők munkáinak olvasása során összegyűjtött. Ez az enciklopédikus
mű közvetítette a középkor számára az ókor által felhalmozott ismeretanyagot. Népszerűségét jel-
40 ■ Az antik örökség

zi, hogy mintegy ezer középkori kézirata is-

meretes. Számos egyéb írását is rendszeresen
használták a kora középkori oktatásban.
Ugyancsak a késő ókorban készült Dona-
tus és Priscianus latin nyelvtana, amelyeket
Cassiodorus is ajánlott a grammatica tanu-
lására. A középkori és kora újkori Európa
ezekből a kézikönyvekből tanult latinul.
A késő ókorban alakult ki az európai kul-
túra legfőbb hordozója, közvetítője: a könyv.
Ekkor foglalta el az addig használt tekercs, a
volumen helyét a codex. Ez nemcsak egyszerű
technikai változást jelentett, hanem az olvasá-
si szokások gyökeres átalakulását: a codex for-
mátum lehetővé tette a magányos olvasást, s
azt, hogy az olvasó sokkal intimebb, bensősé-
gesebb kapcsolatba kerüljön a szöveggel, mint
a nehézkesen kezelhető tekercs esetében.
A középkori Európára hagyományozott
Priscianus
(Luca della Robbia, 15. század, Firenze)
antik örökség fontos része a római jog, amely-
nek forrásait, a keresztény császárok rendele-
teit először II. Theodosius keletrómai császár
gyűjtette össze és adta ki 438-ban, értelmezésekkel (interpretatio) ellátva (Codex Theodosianus). A ró-
mai jog végső kodifikációjára száz évvel később, 529 és 534 között került sor Konstantinápolyban
I. Iustinianus császár rendeletére. A bizánci jogtudósok összegyűjtötték a fő jogforrásokat: a római
császárok rendeleteit (Codex), ezt később kiegészítették a legújabb rendelkezésekkel (Novellae). Ös�-
szegyűjtötték a 2. és 3. század jeles római jogtudósainak értekezéseit, jogértelmezéseit (Digestae vagy
Pandectae), s elkészítették a római jog kézikönyvét, tankönyvszerű összefoglalását (Institutiones). Így
állt össze a Codex Iuris Civilis, amely az európai jogfejlődés egyik meghatározó eleme lett, különösen
miután a 12. században újra felfedezték, s a bolognai egyetemen tanítani kezdték.
Gyökeres fordulat figyelhető meg az ókori művészetben a 3. századtól kezdve: az antik szép-
ségideál átadja helyét egy új szellemiségnek, egyfajta transzcendens esztétikának. A klasszikus
római művészet realizmusát felváltja egy új spirituális művészet. Nemcsak a keresztényeknél, ha-
nem a pogány alkotásokon is megfigyelhető ez a változás. Ismét Váczy Pétert idézzük: „Az anyag
kezelése és alakítása antik iskolára vall, ám a lélek és forma egyensúlya felbomlani látszik, hogy
a lélek hegemóniájának adjon helyet. A szellem elhagyja a test börtönét, függetleníti magát tőle,
szinte kiül az arcra. Maga a szellem válik a művészet igazi tárgyává. Az anyag formálását nem az
élet és a természet szabályainak vetik alá, hanem az eszmék és fogalmak érzékeltetésének szolgá-
latába állítják. Elhanyagolják az alakok és események tér- és időbeli természetes összefüggéseit, a
plasztikus érzék visszafejlődik”.
A művészek az antik technika és formanyelv segítségével új tartalmakat, új szellemiséget fejez-
nek ki. Ugyanezt figyelhetjük meg az irodalomban is: az ókeresztény írók nemcsak a görög és latin
nyelvet használják, hanem az ókoritól gyökeresen eltérő tartalmak kifejtésére az antik filozófia és
költészet kifejezési formáit alkalmazzák.
 Az antik kultúra továbbadása ■ 41

A Falakon kívüli Szent Pál-bazilika makettje

Már a római császárság művészetében kialakult az epikus, elbeszélő stílus, amely szinte filmsze-
rűen mutatja be valamely cselekmény egymás után játszódó mozzanatait: azonos keretben, cezúra
nélkül helyezi egymás mellé őket, miközben a főhős ugyanabban az alkotásban többszörösen jelen
van különböző helyzetekben. Ez lesz a keresztény nyugat jellegzetes stílusa, így mesélik el a közép-
kori festményeken és domborműveken a vértanúk, a szentek életét, de így pereg le előttünk egy-egy
hadjárat története Traianus vagy Marcus Aurelius császár híres római oszlopain is.
S végül, de nem utolsósorban az ókori civilizáció öröksége volt az építészeti forma, amely a kö-
zépkori Európa legfontosabb épületének, a keresztény templomnak az alaptípusává vált: a bazilika
(görög eredetű szó, jelentése: királyi csarnok). A római bazilikák eredetileg profán célt szolgáltak:
kereskedelmi és bíráskodási csarnokok voltak, amelyek rendszerint a város főterén, a forumon áll-
tak. Ezt vették át a keresztények a 4. században és alakították templommá. A bazilika hosszanti
elrendezésű épület, amelynek középtere (a főhajó) kiemelkedik a kétoldalt hozzácsatlakozó alacso-
nyabb oldalterek (mellékhajók) fölé. Az épület a főhajó falán, a mellékhajók tetőzete fölött nyíló
ablaksorból kapja a megvilágítást. A 4. századtól Rómában és a birodalom egyéb városaiban sorra
épültek az ókeresztény bazilikák.
Az antik kulturális örökség asszimilálásában, a kialakuló középkori kultúrába való beépítésé-
ben oroszlánrészt vállalt a középkori Európa másik alkotóeleme, a kereszténység. Ehhez termé-
szetesen szükséges volt e kultúra tartalmának megrostálása, hogy megfeleljen a keresztény etika
követelményeinek, s kifejezési formáinak leegyszerűsítése, hogy a barbárok is elsajátíthassák.
A középkori Európa harmadik komponensét alkotó barbárok azáltal váltak alkalmassá erre a sze-
repre, hogy felvették a kereszténységet, elfogadták Krisztus hitét, s ezzel betagolódtak az európai
keresztény népközösségbe.
 A KERESZTÉNYSÉG ÉS AZ EGYHÁZ

II
A korai kereszténység

Az ókorból a középkorba való átmenet évszázadaiban, a nyugatrómai állam és társadalom felbom-

lása után a keresztény egyház jelentette az intézményi folyamatosságot, s a görög–római kultúrából
örökölt, valamint a „barbárok” által hozott elemekből ő rakta le a sajátos európai civilizáció és
kultúra alapjait.
A keresztény vallás „alapítója”, a názáreti Jézus valószínűleg időszámításunk kezdete előtt,
azaz Kr. e. 6-ban született, midőn Nagy Heródes (Kr. e. 37. – Kr. u. 4) volt Júdea királya. Élete nagy
részét Galileában, Názáret városában töltötte. Egyik „életrajz”-írója, Lukács evangélista szerint
„mintegy 30 éves volt”, amikor a nyilvánosság elé lépett. Ez Lukács szerint „Tiberius császár ural-
kodásának 15. esztendejében” történt, „amikor Poncius Pilatus volt Júdea procuratora, s Galileá-
nak Heródes (Antipas, Nagy Heródes fia) volt a negyedes fejedelme (tetrarcha)”. Tiberius császár
uralkodásának 15. éve 27. október 1-jétől 28. szeptember 30-ig tartott. Jézus tehát valószínűleg
27 végén, vagy 28 elején kezdett tanítani Galileában, s hirdette Isten „örömhírét”, az evangéliumot
(görögül euangelion: ’jó hír’): „Beteljesedett az idő és már közel van az Isten Országa. Térjetek
meg, tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban”. Kr. u. 30-ban a zsidó főtanács (héberül
sanhedrin, görögül szünedrion) elfogatta, és Poncius Pilatus procurator a zsidók kívánságára – va-
lószínűleg április 7-én – keresztre feszíttette.
Jézus körül a tanítványok szűkebb és szélesebb köre alakult ki. A szűkebb kört a 12 általa
kiválasztott apostol (görögül aposztolosz: ’küldött’) alkotta, akiket azzal bízott meg: „Menjetek
el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Kereszteljétek meg
őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit
parancsoltam nektek”. Jézust az apostolok szavai és cselekedetei alapján – Péter apostol szavai-
val – Krisztusnak (görögül Khrisztosz: ’felkent’), azaz az Ószövetségi Szentírásban a zsidóknak
megígért Messiásnak tartották, „az élő Isten Fiának”, akit „Isten hatalmas csodákkal és jelekkel
igazolt, amelyeket általa vitt végbe”, s akit „a halál bilincseit feloldva, feltámasztott [...] Isten azt
a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá (Küriosz, Dominus) és Messiássá (Khrisztosz) tette”.
Az Újszövetségi Szentírás legkorábban keletkezett szövegeiből, Pál apostolnak az 50-es években
írt leveleiből kiderül, hogy a keresztények Jézust Istennek, Istennel egyenlőnek tekintették. Köve-
tőit és tanítványait a 40-es évek elején, a szíriai Antiochiában (Antiokheia) kezdték „krisztusiak-
nak” (Khrisztianoi, Christiani), azaz keresztényeknek nevezni.
A kereszténység a zsidó népi közösség körében keletkezett, és a zsidó vallásból sarjadt ki, de a
római világbirodalom keretei között lett univerzális világvallássá, katholikosszá, azaz egyetemessé.
 A korai kereszténység ■ 43

Jézus és a 12 apostol (4. század vége, Milánó, San Lorenzo)

Gyors elterjedését nagyban megkönnyítette a zsidó diaszpóra, annak a több millió zsidónak a kö-
zösségei, zsinagógái, akik Palesztinán kívül éltek, szétszóródva az egész birodalomban, de főként
annak keleti tartományaiban és városaiban. De ahhoz, hogy a kereszténység valóban egyetemes
világvallássá válhasson, ki kellett lépnie a zsidó nép és vallás szűk keretéből, s vállalnia kellett a
minden néphez szóló jézusi küldetést. Ezt a lépést már a keresztények első nemzedéke megtette.
Miután egyre több nem zsidó is kérte felvételét a keresztény közösségekbe, a 49-ben Jeruzsálemben
összegyűlt apostolok és preszbüterek (’öregek’) úgy határoztak, hogy annak, aki pogányból keresz-
ténnyé lesz, nem kell egyúttal zsidóvá is lennie, azaz nem kell körülmetélkednie és nem kell meg-
tartania a mózesi törvény rituális előírásait.
Az Apostolok cselekedetei szerint a pogányok térítésének kezdete Péter apostol nevéhez fűző-
dik. Az Apostolok cselekedetei ugyanannak a szerzőnek a műve, aki a Lukács-evangéliumot is írta,
ezt az előszóban világosan meg is írja. A híres protestáns egyháztörténész, Adolf Harnack meg-
győzően bizonyította be a 20. század első évtizedeiben, hogy ez a személy Lukács orvos volt, aki
pogányságból tért meg kereszténnyé, Jézussal soha nem találkozott személyesen, s aki később Pál
apostol kísérője lett. Erről a keresztény hagyomány már az 1. században tudott, és az egyházatyák
a 2. században írtak róla.
Az Apostolok cselekedetei leírja, Péter apostol hogyan keresztelte meg Cornelius századost (cen-
turio) Caesareában. Péternek Jeruzsálemben számot kellett adnia a zsidóból lett keresztényeknek,
hogy miért keresztelt meg egy pogány rómait. Péter égi látomásra hivatkozott, s ez a zsidó-keresz-
tényeket is meggyőzte.
Péter apostol kezdeményezését Pál apostol folytatta. Zsidó neve Saul volt, görög-római neve
pedig Pál (Paulosz, Paulus). Pál apostol így mutatja be önmagát: „Én zsidó ember vagyok, a ciliciai
Tarzusban születtem [...] A zsidók ugyanis mindnyájan ismerik életemet ifjúságomtól kezdve, mely
elejétől fogva népem körében folyt le Jeruzsálemben. Tudják rólam, kezdettől fogva vallásunknak
legszigorúbb felekezete szerint éltem mint farizeus [...] Eleinte én is azt gondoltam, hogy határozot-
44 ■ A kereszténység és az egyház

tan a názáreti Jézus ellen kell szegülnöm, s ezt meg is tettem Jeruzsálemben. A főpapok fölhatalma-
zásával sok szentet fogságba vetettem és kivégzésük mellett szavaztam. Zsinagógáról zsinagógára
jártam, sokszor megkínoztattam őket, így akartam őket káromlásra kényszeríteni [...] Egy alkalom-
mal a főpapok engedélyével Damaszkusz felé tartottam. Ekkor útközben déltájban napnál vakítóbb
fényt láttam, amely körülragyogott engem és útitársaimat. Mindnyájan földre buktunk. Ekkor egy
hangot hallottam, amely zsidó nyelven így szólt hozzám: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Hiába
rugdalózol az ösztöke ellen! Én erre megkérdeztem: Ki vagy Te, Uram? Én vagyok Jézus, felelte az
Úr, akit te üldözöl. De kelj föl, állj talpra. Azért jelentem meg előtted, hogy terjesztője és tanúja légy
annak, amit láttál, és amit még ezután mutatok neked. Megoltalmazlak népeddel és a pogányok-
kal szemben [...] Ezért hát, Agrippa király, nem voltam hitetlen a mennyei látomás iránt, hanem
hirdettem először a damaszkusziaknak, jeruzsálemieknek és egész Júdea lakosainak, majd a pogá-
nyoknak is, hogy tartsanak bűnbánatot és térjenek meg Istenhez a bűnbánat méltó tettei által [...]
Tanúságot tettem kicsinyek és nagyok előtt”.
Pál apostol három térítőutat tett, melyekről az Apostolok cselekedetei tudósít. Első térítőútján
(45–49 között) Barnabás kíséretében Ciprus, Kis-Ázsia, Pisidia és Pamphylia útvonalon haladt,
majd visszatért Antiochiába. A második útján (49 és 52 között) csatlakozott hozzá Lukács, aki
később megírta Pál térítőútjait. Útvonaluk Macedóniából Görögországon át – Athén érintésével –
Korinthoszba vezetett, ahonnan Pál megírta első levelét a thesszalonikai hívekhez, amely az Új-
szövetségi Szentírás első ránk maradt írása. Másfél év után visszatért Antiochiába, majd harmadik
útján (53 tavaszától 58-ig) keresztülment Kis-Ázsián, meglátogatta az általa alapított közösségeket.
Epheszosz és Korinthosz után Macedónián keresztül tengeren visszatért Jeruzsálembe. Pál igehir-
detése, térítő tevékenysége során minden városban bement a zsinagógába, és először a zsidóknak
hirdette az evangéliumot, azután kezdett csak beszélni a pogányoknak Jézus Krisztusról. Jeruzsá-
lemben a pogányok megkeresztelése miatt letartóztatták, és két évet töltött házi őrizetben. Mivel
 A korai kereszténység ■ 45

Szent Péter és Szent Pál apostol (mozaik, 9. század, Róma, Santa Prassede)

fellebbezett a császárhoz – Pál ugyanis római állampolgár volt –, Rómába szállították, ahol a csá-
szár a javára ítélt, így két év után szabadlábra helyezték. Pál életéről ezután nem sokat tudunk.
A hagyomány szerint Hispániába ment téríteni. Szent Péter és Pál a keresztény hagyomány szerint
ugyanazon a napon halt vértanúhalált 67-ben.
A kereszténység – ha szakított is a zsidó közösséggel – az Ószövetséget nem tagadta meg, a zsidó
valláshoz fűződő gyökereit nem vágta el. Zsidó és keresztény ugyanazt az Istent imádja, Jézus Atyja
azonos a zsidó ősatyák Istenével. Mindkét vallás legjellemzőbb vonása a teocentrikus, Isten-közpon-
tú szemlélet: a hit a személyes és transzcendens Istenben, aki a világot a semmiből hozta létre terem-
tő szavával, aki ura és irányítója a történelemnek, aki az ember számára az erkölcsi törvényeket adta
(Tízparancsolat). Az egyház eretnekként kitaszította közösségéből azokat (Markiont és követőit a
2. században), akik a kereszténység zsidó gyökereit megtagadták, s az Ószövetséget elvetették.
A zsidó vallási közösségről való leválás után egyre gyorsuló ütemben kibontakozott a keresz-
ténység új inkulturációja: egybeolvadása a görög–római kultúrával. Átvette annak nyelvét, gon-
dolkodásmódját, kifejezési formáit. A görög filozófia segítségével, görög nyelven fogalmazta meg
hitének alapvető tanításait. Midőn az 1. század második felében írásba foglalták Jézus tanítását és az
apostolok igehirdetését, az Evangéliumokat, erre már a görög nyelvet használták, bár a keresztény
közösség körében készült első, elveszett írásbeli feljegyzések még a palesztinai zsidók és Jézus által
beszélt arámi nyelven készültek. Görög nyelvűek a legkorábbi ránk maradt keresztény írások, Pál
46 ■ A kereszténység és az egyház

apostol levelei is. S ugyancsak görög, majd a 2. század végétől latin nyelven is írtak a keresztény
ókor vallási írói, az egyházatyák, akik közül már az egyik legelső, a 165-ben vértanúságot szen-
vedett Jusztinosz úgy vélte, hogy a görög filozófia előkészület az evangéliumra, s Platón számos
gondolata összhangban van a bibliai kinyilatkoztatással. Hasonló véleményen voltak a 2. és 3. szá-
zadban virágzó alexandriai keresztény iskola híres tanárai, Kelemen és Origenész is.
A kereszténység viszonylag gyorsan elterjedt a Római Birodalom egész területén. Az ifjabb
Plinius, Bithünia helytartója a 2. század elején már a keresztények „nagy tömegéről” panaszkodik
Traianus császárnak, s hozzáteszi, hogy „mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli em-
berek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerülnek vád alá” kereszténységük miatt.
Keresztény közösségek, egyházak (héberül kahal, görögül ekklészia: ’gyülekezet’) eleinte el-
sősorban városokban jöttek létre, s a 2. században kialakult ezeknek a helyi gyülekezeteknek a
végleges szervezete is. Eleinte a „ház-egyház” volt általános, később a monarchikus szervezet vált
uralkodóvá, vagyis a gyülekezetben egyszemélyes vezetés érvényesült. A püspök (görögül episzko-
posz, latinul episcopus, eredeti jelentése: ’felügyelő’) lett a közösség legfőbb papja és tanítója, aki-
nek feladata, hogy az apostolok tanítását maradéktalanul megtartsa, és hamisítatlanul továbbadja.
A püspököket az egész gyülekezet választotta a maga soraiból. Pál apostol Timóteushoz írt levelé-
ben így jellemzi a jó püspököt: „A püspöknek kifogástalannak, egyszer nősültnek, józannak, meg-
fontoltnak, mértéktartónak és vendégszeretőnek és a tanításra rátermettnek kell lennie. Ne legyen
iszákos vagy erőszakoskodó, hanem megértő és békeszerető, s nem kapzsi. Saját családjának legyen
jó gondviselője, aki gyermekeit fegyelemre és teljes tisztességre nevelje. Aki ugyanis saját házát nem
tudja rendben tartani, hogyan tudná gondját viselni Isten egyházának”. A 3. században keletkezett
Didaszkália (A tizenkét apostolnak [...] katolikus tanítása) című irat, amely először fogalmazza meg
részletesen a püspökkel szembeni elvárásokat, azt kívánja, hogy lehetőleg legalább 50 éves, házas
férfit válasszanak püspökké, akinek felesége hívő, aki fiait istenfélelemben nevelte, akit háza népe
tisztel, és akinek mindnyájan engedelmeskednek.
A püspököt a preszbütérek (’öregek’) segítették papi szolgálatukban, a diakónusok (görögül
diakonosz: ’szolga’) pedig a szegények, özvegyek és árvák ellátásában, s általában a közösség anyagi
ügyeinek vitelében. A preszbütér a 3. században már megfelelt a mai áldozópapnak, aki – ha arra
szükség volt – az istentiszteletet is elvégezhette a püspök helyett. A preszbütéreket és a diakónusokat
a közösség választotta, s a püspök kézrátétellel szentelte fel őket szolgálatukra. A püspök szentelése
is kézrátétellel történt, amelyet a szomszéd közösségek püspökei végeztek.
A gyülekezetek eleinte magánházakban jöttek össze, de a 2. században a nagyobb közösségek-
ben már külön gyülekezeti házakat (domus ecclesiae) alakítottak ki. Ezekben lakott a püspök, itt
tartották a keresztelést, az istentiszteletet és a szeretetlakomát (agapé). Keleten a 3. században egyes
nagyvárosokban már külön épületek is épültek keresztény istentiszteleti célokra. A falusi népesség
körében jóval lassabban terjedt a kereszténység, mint a városokban, ezért nevezték a keresztény
vallást nem ismerőket „pogányoknak”, azaz „falusiaknak, vidékieknek” (pagus: ’falu, vidék’, paga-
nus: ’falusi, vidéki’).
A kereszténység történelmi kinyilatkoztatáson alapuló vallás. Isten történelmi, vagyis ese-
ményszerűen térben és időben bekövetkezett kinyilatkoztatásának továbbhagyományozása írásban
történik. Mivel a keresztény felfogás szerint ez az isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban érte el
csúcspontját, s egyben le is zárult, az ember elsősorban a Szentírásból, a „Könyv”-ből, a Bibliából
ismerheti meg azt. A Szentírásban maga Isten szólt az emberekhez az emberi szerzők szavain ke-
resztül. A kereszténység elfogadta, az isteni kinyilatkoztatás hiteles áthagyományozójának tekinti
 A korai kereszténység ■ 47

a zsidó Bibliát, az Ószövetséget. Jézus tanítását, illetve az apostolok igehirdetését az Újszövetségi

Szentírás tartalmazza. A 2. század végére kialakult azoknak a könyveknek, írásoknak az együttese,
„kánon”-ja (görögül kanon: ’nádszál, bot, mérce, szabály’), amelyek hitelesen közvetítették ezt a
tanítást, s amelyeket a keresztények Isten által sugalmazottnak tekintettek. Ebbe beletartozik a négy
evangélium (Máté, Márk, Lukács és János szerint), az Apostolok cselekedetei című irat, Pál apostol
14 levele, Péter két levele, János három levele, Jakab és Júdás apostolok egy-egy levele és a Jelenések
könyve (János Apokalipszise). Valamennyi görög nyelven íródott, de már a 2. és 3. században latin,
sőt kopt fordítások is készültek.
Az újszövetségi kánonba nem került, istentiszteleti felolvasásra nem alkalmas, de vallásos tartal-
mú iratokat apokrifeknek nevezik (görögül apokrüphosz: ’elrejtett, titkos, homályos’). A 2. és 3. szá-
zadban nagy számban készültek álnéven írt, ismeretlen szerzőjű iratok (evangéliumok; egyes
apostolok aktái, cselekedetei; levelek, apokalipszisek, stb.), amelyek rendszerint egy-egy apostol
tekintélyére, titkos tanítására hivatkoztak. Némelyikük a hellénisztikus kor divatos szórakoztató
regényeinek keresztény változata. Vallási mondanivalójuk többnyire eltért az egyház hivatalos, az
apostoli hagyományra hivatkozó tanításától. Legtöbbjük magán viseli a kor igen divatos vallási
áramlatának, a gnoszticizmusnak vagy gnózisnak (’ismeret, megismerés’) bélyegét, s ezért a keresz-
tények eretneknek tartották őket. (A nagyrészt a 2. században keletkezett gnosztikus iratok párat-
lan gyűjteményét tartalmazza az a 13 kopt nyelven írt papiruszkódex, amelyeket 1945-ben találtak
meg Egyiptomban, Nag Hammadi közelében.)
A 2. és 3. században már több olyan irányzat jelentkezett a kereszténységen belül, amely eltért
Jézus és az apostolok eredeti tanításától. Ezeket nevezték eretnekségnek (görögül hairészisz: ’válo-
gatás, kiemelés’, latinul haeresis: ’eretnekség’, haereticus: ’eretnek’). Eretnek az, aki tévesen értelmezi
Jézus tanítását, aki „válogat” a hitigazságok között, bizonyos tételeket „kiemel” az egész összefüg-
géséből, másokat pedig tagad. Ilyen volt a 2. században a már említett markionizmus, továbbá a
karizmatikus jelenségek (elragadtatás, prófétálás) szerepét eltúlzó, szélsőséges aszkézist gyakorló és
Krisztus közeli újra eljövetelét hirdető montanizmus, de az egyház számára a legtöbb nehézséget a
különböző gnosztikus irányzatok jelentették.
Az eretnekségek jelentkezése tette szükségessé egyfelől a szentírási kánon megállapítását,
vagyis megjelölni azokat az írásokat, amelyek hitelesen közlik Jézus és az apostolok tanítását,
másfelől a keresztény hit lényeges tartalmának rövid, mindenki számára érthető összefoglalását.
Ez utóbbi célt szolgálta a hitvallás (görögül szümbolon, latinul symbolum, vagy credo: ’hiszek’),
amelyet „az igazság mércéjének” (canon veritatis) vagy a „hit szabályának” (regula fidei) is nevez-
tek. A hitvallás kérdés-felelet formájában a keresztelési szertartás fontos része volt. A 3. század
elején keletkezett Apostoli Hagyomány (Traditio Apostolica) című irat szerint a keresztelendő-
től megkérdezték: „Hiszel-e Istenben, a Mindenható Atyában? Hiszel-e Jézus Krisztusban, Isten
Fiában, aki a Szentlélek által Szűz Máriától született, Poncius Pilátus alatt megfeszíttetett, meghalt,
eltemettetett, aki harmadnap halottaiból feltámadt, felment a mennybe, ül az Atya jobbján, aki
újból eljön, hogy ítéljen élők és holtak felett? Hiszel-e a Szentlélekben és hiszed-e a szent egyházat
és a test feltámadását?”
A keresztelés – amely révén a hívő az egyház tagja lett – húsvét vigíliáján, azaz az ünnepet
megelőző éjszakán történt, háromszori vízbemerítéssel a keresztelőmedencében. Utána a püspök
megkente az új testvért szentelt olajjal, kezét a fejére tette és imádkozott, hogy elnyerje a Szentlélek
ajándékait. Ez a szertartás később elvált a keresztségtől és önálló szentséggé lett (bérmálás). Eleinte
csak felnőtteket kereszteltek, de a 3. századtól szokásba jött a gyermekek keresztelése is. A keresztség
48 ■ A kereszténység és az egyház

kiszolgáltatását 2–3 éves tanulás, próbaidő, ún. kateku-

menátus előzte meg, amely során a hitjelölt, a katekumen
(görögül katékhumenosz, a katékheó: ’tanítani, oktatni’
igéből) bevezetést nyert a keresztény életbe.
A keresztény istentisztelet központjában az a szer-
tartás állt, amelyet a legkorábbi források kenyértörés-
nek és hálaadásnak, görögül eukharisztiának neveznek.
A 2. század elején készült Didakhé, azaz a 12 apostol
tanítása című irat azt mondja: „Az Úr napján gyűljetek
egybe, törjétek meg a kenyeret és adjatok hálát, előtte
tegyetek bűnvallomást, hogy tiszta legyen áldozatotok”.
Szombatról vasárnapra virradó éjjel a hívők össze-
gyűltek, felolvastak a Szentírásból, zsoltárokat énekel-
tek, s előterjesztették kéréseiket. Ezután felajánlották
adományaikat, majd azok megáldása után következett
az eukharisztia: a püspök hálaadó imát mondott a ke-
nyér és a vízzel kevert bor felett. Ebbe az imádságba
A keresztelés egyik első ábrázolása (Szent
szőtték bele annak elmondását, hogy mit tett Jézus az
Callixtus-katakomba, Róma, 3. század)
utolsó vacsorán: „Kezébe vette a kenyeret, hálát adott
neked és így szólt: Vegyétek és egyétek, ez az én testem,
mely megtöretik értetek. Hasonlóképpen kezébe vette a kelyhet és mondta: Ez az én vérem, mely
kiontatik értetek. Valahányszor ezt teszitek, az én emlékezetemet ünneplitek”. Ezután minden hívő
kapott egy darabot a kenyérből és ivott a közös kehelyből. Jusztinosz, a vértanú filozófus és apolo-
géta így írja le a keresztény istentiszteletet a 2. század közepén: az eukharisztiát „mi nem úgy ves�-
szük, mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt, hanem mint a megtestesült Jézus Krisztus,
Megváltónk, az Isten Igéje által a mi üdvösségünkért felvett testet és vért, [...] és azt tanultuk, hogy
a megtestesült Jézusnak teste és vére ez [...] A Napról elnevezett napon (vasárnap) mindannyian, a
városokban és falvakban egyaránt összejövetelt tartunk, ahol felolvassuk az apostolok emlékiratait,
amelyeket evangéliumoknak nevezünk, és a próféták írásait. A felolvasó után az elöljáró beszédet
mond és arra buzdít, hogy amit hallottunk, tetteinkkel is utánozzuk. Majd mindannyian felállunk,
közösen imát mondunk, imánk befejezésekor kenyeret, bort és vizet hoznak oda, s az elöljáró imát
és hálaadást mond, és a nép ráfeleli az Áment. Az Ámen héber szó, és azt jelenti: »Úgy legyen«.
Ezután következik azoknak (kenyér, bor és víz) szétosztása, amelyek felett hálaadást mondott, a
távollevőknek is küldenek belőle a diakónusok által. A jómódúak, és aki akar, ki-ki szándékának
megfelelően adakozik, azt, amit jónak lát; az összegyűjtött adományokat az elöljáró elteszi, s belőle
gondoskodik az árvákról és az özvegyekről, azokról, akik betegség vagy más oknál fogva szükséget
szenvednek, továbbá a bebörtönzöttekről, az átutazó idegenekről; egyszóval mindenkin segít, aki
arra rászorul [...] Azért a Nap napján tartjuk összejöveteleinket, mert [...] Jézus Krisztus, a mi Meg-
váltónk, ezen a napon támadt fel a halottak közül”.
A keresztség eltörölte az addigi bűnöket, de ha a hívő ezután súlyos bűnt követett el, akkor bűn-
bánatot kellett tartania és vezekelnie kellett, s egy időre kizárták a közösségből, nem vehetett részt az
eukharisztián. Súlyos bűnnek számított a hittagadás, a gyilkosság és a házasságtörés. De a 3. század-
ban súlyos bűnnek tartották a rabszolgák sanyargatását, a szegények elnyomását, az állami hivatallal
való visszaélést, az adásvétel alkalmával elkövetett csalást, a rágalmazást is. Egyes szigorú nézetek
 A korai kereszténység ■ 49

szerint a legsúlyosabb bűnök alól az egyház már nem adhat feloldozást, az ilyet elkövetőket végleg ki
kell zárni a közösségből. Végül nyugaton az az álláspont kerekedett felül, hogy súlyos bűnök esetén is
van lehetőség egyszeri bűnbánatra és vezeklésre. Keleten azonban a többszörös visszaesők számára
is fenntartották a kiengesztelődés lehetőségét. A bűn bevallása lehetett nyilvános, az egész közösség
előtt, vagy titkos, csak a püspöknek. A bűnbánat és a vezeklés azonban mindenképp nyilvános volt, s
a bűn súlyosságától függően egy-két hét, de akár egy-két év is lehetett. A vezeklő visszavonult életet
élt, böjtölt, imádkozott, a templomba nem léphetett be. A vezeklés letöltése után következett a kien-
gesztelődés, a közösségbe való ünnepélyes visszafogadás.
A keresztény közösségek különösen nagy súlyt helyeztek a karitatív tevékenységre, a szegények,
betegek, özvegyek, árvák, utasok ellátására. Szegényházakat, árvaházakat és vendégházakat létesí-
tettek, s a szegényekről anyakönyvet vezettek. 251-ben a római egyházban 1500 szegény részesült
rendszeres ellátásban. A betegeket a szent olajjal megkenték, s imádkoztak gyógyulásukért és bű-
neik bocsánatáért.
A kereszténynek nem volt szabad kiprovokálnia az üldözést, de ha ez elkerülhetetlen volt, ak-
kor helyt kellett állnia. A hit megtagadása, a pogány isteneknek bemutatott áldozat súlyos bűnnek
számított. A keresztények üldözése pedig a 60-as évektől kezdve ismétlődően fel-fellángolt a bi-
rodalom valamely részén. Az egész birodalomra kiterjedő üldözésre a 3. század közepén került
sor, Decius császár idején 250–251-ben, majd Valerianus alatt 257 és 260 között. Utóda, Gallienus
viszont nemcsak beszüntette az üldözést, hanem az elvett épületeket és temetőket is visszaadta az
egyháznak. Ezután a keresztények több mint négy évtizedes békét élveztek.
Az utolsó nagy keresztényüldözésre Diocletianus és Galerius császárok rendeletére 303-ban
került sor. Megtiltották a keresztények összejöveteleit, lerombolták a templomokat, be kellett szol-
gáltatni a szent könyveket. Az üldözés először a papságot érintette, de hamarosan kiterjesztették
minden hívőre. Aki nem mutatott be áldozatot a pogány isteneknek, azt halálra vagy kényszer-
munkára ítélték. Ennek a tíz évig tartó üldözésnek esett áldozatul a legtöbb név szerint ismert
vértanú. Vértanúnak, mártírnak (görögül martür) nevezték azokat, akik életüket adták hitükért.
Őket különleges tiszteletben részesítették, sírjuknál istentiszteletet tartottak, haláluk napjáról meg-
emlékeztek. A vértanúk tiszteletéből fejlődött ki a szentek kultusza. Tisztelték azokat is, akik nem
haltak ugyan vértanúhalált, de hitükért börtönt, száműzetést és kínzásokat szenvedtek, őket hívták
hitvallóknak (latinul confessor).
Természetesen nem minden keresztény viselkedett vértanú módjára. Sokan voltak, akik gyen-
gének bizonyultak, nem voltak képesek elviselni a kínzásokat, s megtagadták hitüket, áldozatot
mutattak be a pogány isteneknek. Voltak, akik nem vettek részt az áldozatban, de megvesztegetéssel
vagy személyi kapcsolatok révén hivatalos bizonyítványt szereztek az áldozat bemutatásáról, vagy
felvétették magukat az áldozatot bemutatók jegyzékébe. Az üldözések elmúltával ezek túlnyomó
része vissza kívánt térni a keresztény közösségbe, amely a megfelelő vezeklés elvégzése után vis�-
szafogadta őket.
Az üldözések ellenére a 4. század elejére a kereszténység elterjedt az egész birodalom területén.
A keresztények száma ekkor 8–9 millióra becsülhető, vagyis a birodalom lakosságának 15–17%-át
tették ki. Egy 3. század eleji forrás, a Levél Diognétoszhoz így jellemzi a keresztényeket: „A keresz-
tényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni
a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, amelyekben mint sajátjukban laknának, nincs
külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk. Görög és bar-
bár városokban egyformán laknak, étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék
50 ■ A kereszténység és az egyház

szokásaihoz. Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgá-
rokként, de mindent elviselnek mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden
haza idegen számukra. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem
hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan,
de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmesked-
nek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek,
mindenki üldözi őket [...] Szidják őket, és ők áldást mondanak. Megalázzák őket, és ők tiszteletet
tanúsítanak. Jótevők, akiket gonosztevőkként büntetnek; amikor megkínozzák őket, örvendenek,
mint akik életre támadtak. A zsidók küzdenek ellenük, mint tőlük idegenek ellen, a görögök üldö-
zik őket; de akik gyűlölik őket, nem tudják megmondani a gyűlöletük okát. Egészen egyszerűen:
ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. A lélek áthatja a test minden tagját, ugyanúgy
jelen vannak a keresztények a világ városaiban. A lélek is a testben lakik, de nem a testből való;
a keresztények is a világban vannak, de nem e világból valók”.

A birodalmi egyház

Galerius, majd Konstantin és Licinius császárok türelmi rendeletei nyomán 311-ben és 313-ban
befejeződött a legutolsó és a legnagyobb keresztényüldözés a Római Birodalomban. A keresz-
tények ettől fogva szabadon gyakorolhatták vallásukat, visszakapták az üldözés idején elvett is-
tentiszteleti és közösségi épületeiket, temetőiket. A kereszténység már Nagy Konstantin idején
több volt, mint egyike a birodalomban megtűrt vallásoknak. Konstantin minden vonatkozásban
előnyben részesítette a keresztényeket, s maga is keresztény hitjelölt (katekumen) volt. Környeze-
tében meghatározó szerepet játszottak keresztény tanácsadói. Rómában, Jeruzsálemben, Betle-
hemben és a birodalom más városaiban keresztény templomokat építtetett. A keresztény papo-
kat mentesítette az adózástól, a katonáskodástól és egyéb állami terhektől, kivonta őket a világi
törvényszékek joghatósága alól. A papok pereit a püspöki vagy zsinati törvényszékek tárgyalták.
Ezt a bíráskodási kiváltságot nevezték privilegium forinak. A világi keresztények is lehetőséget
kaptak arra, hogy magánpereiket a püspök elé vigyék, aki ilyen ügyekben jogerősen ítélkezhetett.
A püspököknek joguk volt végrendeleteket megerősíteni, rabszolgát lehetett felszabadítani előttük.
A püspököket tehát a császár közjogi méltósággal ruházta fel, magas állami címeket viseltek, s uta-
zásaiknál igénybe vehették az állami postaszolgálatot. Az állami hivatalok betöltésénél Konstan-
tin előnyben részesítette a keresztényeket. Engedélyezte, hogy bárki végrendeletileg az egyházra
hagyhatja ingatlan és ingó vagyonát, s ezzel a lehetőséggel egyre többen éltek is. Az így kialakuló
egyházi vagyon is mentes volt minden állami tehertől, adótól. Elismerte a császár a templomok
menedékjogát, ami abban állt, hogy azt, aki a templomba menekült, nem lehetett onnan erőszak-
kal eltávolítani, s ott-tartózkodása alatt nem eshetett bántódása. Csak akkor adhatták ki őt, ha a
hatóságok megígérték, hogy sem halállal, sem testi csonkítással nem büntetik. Később bizonyos
nagyon súlyos bűnök elkövetőit kizárták a menedékjogból.
Nagy Konstantin fiai és utódai további kiváltságokkal halmozták el az egyházat és a püspököket.
Ugyanakkor egyre inkább korlátozták, tiltották a pogány áldozatokat, szertartásokat, bezáratták a
pogány templomokat, s végül 380-ban Theodosius császár előírta, hogy mindenkinek a „katolikus
keresztény” vallást kell követnie. Annak ellenére, hogy császári rendeletek szigorúan büntették a
pogány áldozatok bemutatását, a pogányság csak lassan és fokozatosan halt el a birodalom mindkét
 A birodalmi egyház ■ 51

felében. Az 5. században még magas állásokban is találkozunk pogányokkal. Rómában a senatus

ápolta sokáig a pogány hagyományokat. Keleten I. Iustinianus császár 529-ben megparancsolta,
hogy minden pogánynak meg kell keresztelkednie.
Ezek a kedvezmények és előnyök azt eredményezték, hogy sokan opportunizmusból lettek ke-
resztények, vagy legalábbis hitjelöltek. Szokássá vált ugyanis, hogy sokan csak életük végén, halálos
ágyukon keresztelkedtek meg, mert a kemény bűnbánati fegyelmet, illetve a keresztényektől megkö-
vetelt szigorú erkölcsi magatartást nem tudták vállalni. Ezért írta Szent Jeromos a 4. század végén:
„Mióta az egyház keresztény uralkodók alá került, megnövekedett hatalomban és gazdagságban, de
kisebb lett erényekben (potentia et divitiis maior, sed virtutibus minor facta est)”. A konstantini for-
dulat révén az üldözött egyházból felszabadult, majd hamarosan kiváltságokkal felruházott állam-
egyház lett; a keresztény vértanúk és hitvallók egyházából tömegegyház, és hamarosan keresztény
birodalom. A világ és az egyház egyre jobban összekapcsolódott. Az egyház világi, társadalmi, poli-
tikai és intézményes oldala egyre jobban kidomborodott. Kereszténnyé többé nem személyes döntés,
hanem születés révén lett valaki.
Nagy Konstantin hamarosan az egyház belső ügyeibe is kénytelen volt beavatkozni. Észak-Af-
rikában a karthágói püspökválasztás alkalmával – egyes püspököknek és papoknak az üldözés ide-
jén tanúsított magatartása miatt – nézeteltérés támadt a püspökök között. A numidiai püspökök
zsinata ellenpüspököt választott, s ezzel kezdetét vette a donatista egyházszakadás, amely az egyik
„ellenpüspök”-ről, Donatusról kapta nevét. Az ő vezetésével szerveződött Afrikában a megalkuvó-
nak tartott katolikusokkal szemben egy „ellenegyház”, amely radikális életszentséget követelt hí-
veitől, s úgy vélte, hogy az egyháznak minden tagjában igaznak és tisztának kell lennie, ezért azok
számára, akik az üldözések alatt gyengének bizonyultak, nincs bűnbocsánat.
A vitatkozó felek a császárhoz fordultak, aki először az egyházra, azaz Róma püspökére bízta a
rendezést. A pápa előbb Rómába, majd 314-ben a dél-galliai Arelate (Arles) városába hívott össze
zsinatot, amelyre a nyugati birodalomfél valamennyi tartományából érkeztek püspökök. Mindkét
zsinat a donatisták ellen foglalt állást, akik ezt nem fogadták el, s a császárhoz fellebbeztek. Kons-
tantin az afrikai helytartó jelentése alapján a donatisták ellen döntött, s erőszakkal igyekezett elfoj-
tani a mozgalmat. Ez sem neki, sem utódainak nem sikerült. Észak-Afrikában két egyház műkö-
dött egymás mellett, külön püspökökkel, papsággal, templomokkal. A katolikusokat az állami kar-
hatalom támogatta, a donatistákhoz pedig a társadalom alsóbb rétegei, a rabszolgák, a szegények, a
bennszülött berberek csatlakoztak. Az egymás elleni erőszakos fellépésektől sem visszariadó vallási
vitának csak az arab hódítás vetett véget.
Konstantinnak hamarosan nemcsak ilyen helyi viszályokba, hanem az egész egyházat érintő
súlyos hitelvi, dogmatikai vitákba is be kellett avatkoznia. A dogmatikai vitát egy alexandriai pap,
Areiosz (Arius †336) nézetei váltották ki. Az ellentétek feloldására a császár 325-ben zsinatot hívott
össze a bithyniai Nikaiába (Nicaea), amelyre a birodalom valamennyi püspöke hivatalos volt. Tény-
legesen csak a keleti birodalomfél görögül beszélő püspökei vettek részt rajta, mintegy háromszázan,
a latin Nyugatról csak néhányan jöttek el. Ennek ellenére már a kortársak „egyetemes zsinatnak”
(szünodosz oikumeniké) nevezték, s az egyháztörténet ezt tekinti az első egyetemes zsinatnak.
A zsinatot (görögül szünodosz: ’összejövetel, tanácskozás’, latinul concilium) maga a császár nyi-
totta meg. Latin nyelvű beszédében elmondta, hogy a zsinatot „Isten gyülekezetének belső meg-
hasonlása miatt” hívta össze. Azt óhajtja, „hogy lélekben egyesülve, valamennyien azt a közös,
békés egyetértést gyakoroljátok, amelyet nektek mint Isten papjainak, illő volna mások számára
is megszereznetek”. Ezután „az egyik párt vádakkal halmozta el a másikat, azok pedig védekez-
52 ■ A kereszténység és az egyház

tek és viszont gyalázkodtak. Miu-

tán mindkét részről sok mindennel
előhozakodtak, és így eleinte heves
vita lángolt fel, a császár türelmesen
hallgatta valamennyiüket, és feszült
figyelemmel fogadta az előadott
érveket, és részletesen válaszolván
a két párt nyilatkozataira, lassan-
ként közelebb hozta egymáshoz a
vitatkozó feleket. Kegyesen tárgyalt
mindegyikükkel és görögül beszélt,
mert ezt a nyelvet is ismerte. Mind-
nyájukat az egyetértés felé terelte,
míg végül is minden vitatott pont
tekintetében egy értelemre és egy
véleményre segítette őket. Így került
sor egyhangú hitvallás elfogadásá-
ra”. (Euszébiosz: Vita Constantini.)
Hasonló módon zajlott le a többi
egyetemes zsinat is, amelyet az első
évezredben tartottak, valamennyit
Keleten; mindegyiket a konstantiná-
polyi császár hívta össze, s ő hirdette
Nagy Konstantin császár az egyházatyákkal és a nikaiai hitvallás ki a határozatokat, és mindegyiken
szövegének részletével (ókeresztény ikon) majdnem kizárólag a görög nyelvű
püspökök vettek részt. A nyugati
kereszténység nyolc ilyen Keleten
tartott zsinatot ismer el egyetemesnek (csak azokat, amelyeknek határozatait a pápa elfogadta,
megerősítette): 325: Nikaia, 381: Konstantinápoly, 431: Epheszosz, 451: Khalkédon, 553: Konstan-
tinápoly, 680–681: Konstantinápoly (Trullanum), 787: Nikaia, 869: Konstantinápoly. Az ortodoxok
ez utóbbit nem fogadták el, ők a 879-es zsinatot tekintik egyetemesnek, ezt viszont a nyugatiak nem
ismerik el. Ugyancsak vita alakult ki a keleti és a nyugati egyház között a 691–692-ben a konstanti-
nápolyi császári palota kupolatermében (trullosz) tartott zsinat (az ún. Quinisextum, mert az 5. és
a 6. egyetemes zsinat kiegészítéseként hívták össze) kapcsán, mert ennek a zsinatnak a határozatait
Róma nem erősítette meg.
Számos olyan zsinatot tartottak, ahol egy-egy nagyobb terület püspökei jöttek össze, ezek
azonban nem voltak egyetemes jellegűek. Rendszeresen sor került egyháztartományi zsinatokra is.
A nyugati germán királyságokban – elsősorban a vizigótoknál és a frankoknál – szintén általános
gyakorlat volt, hogy az uralkodók országos zsinatokat hívtak össze, azon maguk is részt vettek, s a
zsinati döntéseket „állami” törvényként hirdették ki.
A császárok nemcsak a zsinati határozatok végrehajtását vállalták, hanem maguk is állást fog-
laltak a vitatott dogmatikai kérdésekben. A tőlük eltérő nézeten lévő püspököket, a zsinati határo-
zatokat el nem fogadókat száműzetésbe küldték. Sőt, midőn a 4. század végén egy hispániai zsinat
eretneknek bélyegezte Priscillanus avilai püspököt és követőit, s az elítéltek Maximus ellencsászár-
 Egyház és állam viszonya ■ 53

hoz fellebbeztek, a császári bíróság halálra ítélte és kivégeztette őket. Ez volt az első eset, hogy egy
egyházi fórum által eretneknek minősített személyekkel szemben a világi hatalom halálbüntetést
alkalmazott. A kor kiemelkedő egyházi személyiségei, többek között Ambrus milánói és Márton
tours-i püspök, sőt maga a pápa is tiltakoztak az ítélet ellen, megtagadták a közösséget az ügyben
vétkes hispániai püspökökkel, akiket végül is megfosztottak egyházi méltóságuktól.
Az elmondottak jól mutatják, hogy a keresztény császárság idején milyen nagymértékben azo-
nosult az egyház és a birodalom.

Egyház és állam viszonya

Az ókori és általában az Európán kívüli civilizációkra a vallási és a politikai közösség szoros kapcso-
lata, szinte teljes azonossága, szétválaszthatatlansága jellemző. A vallás rendszerint államvallás, az
uralkodó vagy papi funkciókat lát el, vagy maga is istenség, akinek kultusza kötelező az alattvalók
számára. A kereszténység elvileg gyökeres változást hozott az állam és a vallás viszonyában. Az ótes-
tamentumi zsidóságnál a vallási közösség teljesen azonos volt a népi és a politikai közösséggel. Jézus
viszont nem vállalta a politikai Messiás szerepét, a zsidó nemzeti törekvések szolgálatát, s nem alapí-
tott földi országot. Elismerte, hogy az ember két közösséghez tartozik, a vallásihoz és a politikaihoz,
s a kettő nem azonos. Az ő működése és tanítása nyomán egy olyan társaság – az egyház – jött létre,
amely nem esett egybe semmiféle politikai közösséggel, meghatározott állammal.
A keresztény vallás elterjedése, az egyház intézményrendszerének, szervezeti kereteinek ki-
alakulása azonban egy állam, a Római Birodalom keretében ment végbe. A 4. század végére a
kereszténység a Római Birodalom kizárólagos államvallásává lett, s így történt ez utódállamaiban
is. A konstantini fordulat után állam és egyház egyre szorosabban egybekapcsolódott, a római
császárság keresztény császársággá alakult át. Ezzel a kereszténység lényegében visszatért az ószö-
vetségi modellhez. A papság hosszú évszázadokon át állami funkciókat is ellátott, a világi hatalom
pedig beleszólt vallási kérdésekbe, az egyház ügyeibe. Keleten kialakult az ún. cezaropapizmus
rendszere, amelyben a császár magát nemcsak a politikai, hanem a vallási közösség fejének is
tekinti, főpapokat nevez ki, egyházfegyelmi, sőt teológiai kérdésekben dönt, zsinatokat hív egybe
s dogmákat hirdet ki.
Azt, hogy milyen helyet foglal el a császár az egyházban, először Euszébiosz kaiszareiai püspök
fejtette ki részletesen 335-ben, Nagy Konstantin 30 éves uralkodói jubileumán mondott ünnepi
beszédében. A földi császárság a mennyei birodalom képmása, s amint az utóbbinak csak egy ural-
kodója van, az Atyaisten, úgy az előbbinek is csak egy császára lehet, aki hatalmát és uralkodói
erényeit Istentől kapta. Az ő feladata, hogy az emberiséget kiszabadítsa a bálványimádásból és a
sokistenhitből, s elvezesse az igaz Isten megismerésére. A császár közreműködik Isten üdvözítő
tervének megvalósításában, ezért ő Isten földi helytartója. A császárság és az egyház mindketten az
égi birodalom képmásai, s a kereszténnyé lett Római Birodalomban gyakorlatilag teljesen azonosak
egymással. A keresztény császár Isten helytartója, s mint ilyen, egyúttal az egyház ura is, nemcsak
védelmezője, hanem „egyetemes püspök”, aki az egyházban mintegy papi hatalommal bír. A csá-
szár a püspökök felett áll, parancsokat adhat nekik, s döntőbíró vitáikban.
Nagy Konstantin püspöknek tekintette magát, legalábbis a „külső dolgokban” (episcopus in
externis, görögül episzkoposz tón ektosz), de valójában az egyház belső ügyeibe, hitelvi vitáiba is
beavatkozott. Fiai még rajta is túlmentek: Constantius a „püspökök püspöke” (episcopus episcopo-
54 ■ A kereszténység és az egyház

rum) címet igényelte magának. I. Leó pápa is a papi rendbe sorolta a császárt, aki „nem követhet el
tanbeli tévedést, mert a Szentlélek sugallata irányítja”.
A császár egyház feletti teljhatalmával már a 4. században szembefordultak egyes tekintélyes
nyugati püspökök. Ossius (Hosius) córdobai püspök így figyelmeztette Constantius császárt: „Ne
avatkozz az egyház ügyeibe [...] Rád Isten a császári hatalmat bízta, reánk pedig az egyházi ügye-
ket”. Hasonló véleményen volt Hilarius, Limonum (Poitiers) püspöke, Keleten pedig Athanasziosz
alexandriai pátriárka is. Még élesebben nyilatkozott Ambrosius (Szent Ambrus) milánói püspök, aki
megírta a császárnak, hogy a hittel kapcsolatos kérdésekben a keresztény császár sem ítélkezhet püs-
pökök felett, hanem éppen fordítva: püspökök ítélkeznek a császár felett. Vallási ügyekben a döntés a
püspökök zsinatát illeti meg. „A császár az egyházban van, nem az egyház felett. (Imperator enim intra
ecclesiam, non supra ecclesiam est)”. Ambrus ezzel azt az elvet fogalmazta meg, amit a latin egyház
a következő századokban képviselt a világi hatalommal szemben: az uralkodó nem ura az egyház-
nak, hanem támasza, segítője; a hit kérdései, a hit tételei, az egyházfegyelem, az istentisztelet rendje,
az egyházi javak kezelése olyan dolgok, amelyek még a keresztény államra sem tartoznak. Ambrus
ezeket az elveket egy olyan formátumú császárral szemben is érvényesítette, mint Nagy Theodosius,
akit a thesszalonikéi stadionban rendezett vérengzésért nyilvános egyházi vezeklésre kényszerített.
Az Ambrus által képviselt elvet, az ún. két hatalom elméletét I. Gelasius pápa fogalmazta meg
egyértelműen 494-ben Anastasius császárhoz írt levelében: „Két olyan intézmény van, amely el-
sősorban kormányozza ezt a világot: az egyik a legfőbb papok megszentelt tekintélye (auctoritas
sacrata pontificum), a másik pedig a királyi hatalom (regalis potestas). A papok viselte teher annyiban
nehezebb, amennyiben Isten ítélőszéke előtt az embereken uralkodó királyokért is nekik kell számot
adniuk. Hiszen [...] azok előtt, akik az Isten dolgaiban elöljárók, magad is alázatosan meghajtod a
fejedet, s te is tőlük várod saját üdvözülésed útját-módját, s az égi eredetű szentségek felvétele te-
kintetében, s azok illendőképpen való kiosztásában a vallás rendje szerint el kell ismerned azt, hogy
neked kell magadat alájuk rendelned, s nem te állsz az ő élükön; egyszóval: ezekben a dolgokban te
függsz az ő ítéletüktől, s nincs is szándékodban az, hogy te rendeld őket a saját akaratod alá. Ha pe-
dig, a közrendet illetően, az egyházi elöljárók, tudván azt, hogy hatalmadat felső rendelésből kaptad,
törvényeidnek maguk is engedelmeskednek, [...] akkor tehát milyen odaadással kell azoknak enge-
delmeskedni, akik a mindenekfelett tiszteletreméltó misztériumokkal vannak felruházva?”
Gelasius pápa a keresztény világ élén álló két hatalomra eltérő államjogi szakkifejezést használt.
A római államjogi és politikai elmélet szerint az auctoritas a nagyobb, az elsődlegesebb hatalom,
amely oszthatatlan, s a törvényhozó hatalmat jelenti. A pápa szerint ezzel az egyetemes keresztény
közösségben egyedül csak ő rendelkezik. A királyi hatalom, a potestas, ennek alá van rendelve, ez a
végrehajtó hatalom, amelyet többen is gyakorolhatnak.
Augustus császár mondja saját magáról: „Ezután tekintély (auctoritas) dolgában mindenkit
felülmúltam, hatalmam (potestas) viszont semmivel sem volt több, mint hivatalbeli társaimnak
(auctoritate omnibus praestiti, potestatis autem nihilo amplius habui, quam ceteri, qui mihi quoque
in magistratu conlegae fuerunt)”. (Res gestae divi Augusti).
A pápa tagadja a császár egyházfőségét, s bár elismeri hatalmának isteni eredetét, arra is rámutat,
hogy az uralkodó tetteiért is az egyháziak felelősek Isten előtt. Ez pedig azt jelenti, hogy ellenőrizhetik
a világi hatalmat abból a szempontból, hogy az isteni törvényeknek megfelelően gyakorolják-e azt.
Ettől kezdve évszázadokon át ez a hatalmi dualizmus a jellemző a nyugati egyház politikai gon-
dolkodására és törekvéseire: a keresztény társadalmat két hatalom – regnum et sacerdotium: ’király-
ság és papság’ – kormányozza. Az egyik hatáskörébe tartoznak az e világi élet dolgai (temporalia),
 Egyház és állam viszonya ■ 55

a másikéba pedig az élet lelki, vallási

vonatkozásai (spiritualia). Elvben egyik
sincs alárendelve a másiknak, függetle-
nek egymástól, de szorosan együttmű-
ködnek, egymásra vannak utalva. A két
hatalom között egy évezreden keresztül
folyt a vita arról, hogy a keresztény kö-
zösségben ki az igazi úr, kié az elsőség,
ki Krisztus igazi helyettese itt a földön:
a császár vagy a római püspök, a pápa.
Mindkét fél a főhatalomra törekedett, s
igyekezett maga alá gyűrni a másikat.
A gyakorlatban ez többnyire a világi ha-
talomnak sikerült, a pápák inkább csak
elméletben deklarálták elsőségüket.
Nyugaton azonban ennek ellenére nem
alakult ki a cezaropapizmus rendszere,
bár a kora középkori királyságokban az
uralkodók komoly mértékben beavat-
koztak az egyház ügyeibe.
A világi hatalom és az egyház viszo-
nyának a latin kereszténység területén
kialakult és a 11. század végéig érvény-
ben volt rendjét theokráciának, theok-
ratikus királyságnak nevezzük. Ebben a Nagy Károly és III. Leó pápa Szent Péter lábainál.
rendszerben az uralkodó szakrális sze- A világi és az egyházi hatalom megosztásának ábrázolása
mélyiség, a klérus tagja, quasi sacerdos: (790-es évek, Róma, Laterán)
’mintegy pap’. A kora középkori uralko-
dókat – a püspökökhöz és az ószövetségi királyokhoz hasonlóan – megszentelt olajjal kenték fel
püspökök által végzett vallási szertartás keretében, s ezt az egyház a 12. századig a szentségek közé
sorolta. Marc Bloch idéz egy imát, amely először Kopasz Károly lotaringiai királlyá koronázásának
történetében jelent meg, amikor Hincmar érsek hajtotta végre a felszentelést, és egy már létező
hagyomány értelmében a következő szavakat mondta: „Isten koronázzon meg téged a győzelem
koronájával [...] és tegyen téged királlyá a Szentlélek kegyelméből adatott szent olajjal való felkenés
által, azzal az olajjal, amellyel a papokat, a királyokat, a prófétákat és a mártírokat kenték fel”.
Az uralkodó hatalmát Istentől kapta, az ő kegyelméből (Dei gratia) kormányozta a reábízott né-
pet. Feladatai közé tartozik a hit megőrzése, az egyház és a klérus védelme, a pogányok és eretnekek
elleni harc. A korai középkorban nem a pápát, hanem a császárt, illetve a királyokat nevezték „vicarius
Dei”-nek, Isten földi helytartójának. A theokratikus királyság azonban nem volt korlátlan hatalom-
mal rendelkező abszolút monarchia. A klérus által megfogalmazott keresztény politikai elmélet az
uralkodást szolgálatnak, ministeriumnak tekintette, amelyet a hívő közösség üdvére kell gyakorolni.
Az egyházi vezetők, a püspökök igényt tartottak arra, hogy az uralkodót, aki maga is az egyház tagja
volt, ellenőrizzék, vajon alkalmas-e (idoneus) az uralkodásra, s hatalmát a Bibliában megfogalmazott
normák szerint – kegyes, igazságos és békeszerző (pius, iustus et pacificus) királyként – gyakorolja-e,
56 ■ A kereszténység és az egyház

nem viselkedik-e zsarnok, tyrannus módjára. Ha az uralkodásra alkalmatlannak, vagy zsarnoknak

bizonyult, akkor bűnbánatra, vezeklésre kényszeríthették, sőt meg is foszthatták trónjától.
A középkori keresztény népközösségben tehát a hatalom ellenőrzött, felelősségre vonható ha-
talom volt, amelyet bizonyos meghatározott erkölcsi normák figyelembevételével kellett gyakorol-
ni. Ezért értékeli úgy a kiváló magyar politológus, Bibó István, hogy az egyház által kidolgozott
politikai elmélet és gyakorlat „a hatalomnak egy olyan mértékű erkölcsi átitatódását eredményez-
te, ami mondhatjuk, hogy már az európai társadalomfejlődés középkori szakaszában is nagyobb
volt annál, mint amennyit bármelyik más kísérlet a világban el tudott érni a hatalomgyakorlás
moralizálása terén”.

Az egyház szervezete

A 4. és 5. században, a keresztény császárság keretében alakultak ki véglegesen az egyház szervezeti

keretei. Az alapsejt továbbra is egy-egy városi közösség, amelynek élén a püspök áll. Keleten ezt
általában paroikiának nevezik, ez Nyugaton is elterjed (paroecia, parrochia), de ott továbbra is gya-
kori az ecclesia elnevezés, s az 5. század elején a dioecesis szót is kezdik használni ’püspöki egyház’
értelemben. A környékbeli falvak és tanyák lakóit a városból jövő vándorlelkipásztorok gondozták.
A sűrű városhálózattal rendelkező tartományokban (például Itáliában és Észak-Afrikában) nagyon
sok kis területű püspökséggel találkozunk, míg máshol a ritkább és nagyobb területű püspökség
volt a jellemző (Gallia, Hispánia). Már a 3. században kialakultak – főleg keleten – több püspök-
séget összefogó egyháztartományok (eparkhia, provincia), amelyek központja rendszerint az álla-
mi tartomány székhelye, a metropolis volt, s a tartomány élén ennek püspöke, a metropolita állt.
Az egyháztartományok élén álló püspököt nevezték a latin Nyugaton archiepiscopusnak (szó sze-
rint ’főpüspök’), azaz érseknek. A metropolita hívta össze és vezette a rendszerint évente kétszer
tartott tartományi zsinatot, joghatóságot és bírói hatalmat gyakorolt a tartomány püspökei felett,
megerősítette és felszentelte az újonnan megválasztott püspököket. Egyes, apostolok által alapított
jelentős városok püspökei tekintélyben, majd joghatóságban is a többi püspök és metropolita fölé
emelkedtek, s őket nevezték pátriárkáknak. Alexandria, Antiochia és Róma ilyen előjogait már a
nikaiai zsinat elismerte, hozzájuk csatlakozott az 5. században Konstantinápoly és Jeruzsálem püs-
pöke. Az egyház legmagasabb szintű területi szervezeti egységei tehát az 5. században az egyenran-
gú, s a maguk területén teljes joghatóságot gyakorló pátriárkátusok (patriarchatus) voltak, amelyek
közül négy volt Keleten és egy (Róma) Nyugaton.
Az öt pátriárkátus között egyre inkább kiemelkedett Róma tekintélye. Ez azon a hagyomá-
nyon alapult, hogy a római egyházat Szent Péter apostol alapította. A római püspök tiszteletbeli
elsőbbségét Keleten is elismerték, Róma azonban ennél többre tartott igényt: az egész egyház feletti
legfőbb hatalomra. Igényét Jézusnak Máté evangéliumában feljegyzett kijelentésére alapozta: „Te
Péter vagy, és én erre a kősziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.
Neked adom a mennyek országa kulcsait, és amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve,
s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Máté 16, 18–19). (Péter görögül Petrosz,
petra: ’szikla’.) Erre első ízben I. István pápa (254–257) hivatkozott, midőn engedelmességet kívánt
az észak-afrikai püspököktől az eretnekek által kiszolgáltatott keresztség érvénye körüli vitában.
A pápa igényével nem értett egyet Szent Cyprianus karthágói püspök, aki szerint a római püspök
csak „első az egyenlők között”. A 2. század eretnekségeivel folytatott küzdelemben egyre inkább
 Az egyház szervezete ■ 57

Rómát tekintették az apostoli tanítás hiteles letéteményesének és őrzőjének. Irenaeus lugdunumi

(lyoni) püspök írta a 180-as években: Róma „a legnagyobb, a legrégibb, a mindenki által ismert
egyház, amelyet a két legdicsőségesebb apostol, Péter és Pál alapított [...] Ezzel az egyházzal annak
hatalmasabb fősége miatt (propter potentiorem principalitatem) minden egyháznak egyetértésben
kell lennie”, mert itt őrzik az apostoli hagyományt (apostolica traditio).
A római szék primátusát a konstantini fordulat után a 4. és 5. század pápái egyre határozottab-
ban kezdték érvényesíteni nemcsak hitbeli kérdésekben, hanem fegyelmi, joghatósági ügyekben
is. A kor heves krisztológiai, dogmatikai vitáiban az egyház – keleten is – azt ismerte el igaz hi-
tűnek, aki a római püspökkel egy véleményen volt. A pápai primátus erősítésén főleg I. Damasus
(366–384), Siricius (384–399), I. Ince (402–417), majd I. (Nagy Szent) Leó (440–461) és I. Gela-
sius (492–496) pápák munkálkodtak céltudatosan. Egyre határozottabban érvényesítették a római
püspök legfelső joghatósági hatalmát (primatus iurisdictionis), megkívánták, hogy minden fontos
ügyben (causae maiores) Róma döntsön. A pápa döntése ellen már sehová nem lehetett fellebbezni,
a római püspöki szék felett senki sem mondhatott ítéletet (prima sedes a nemine iudicatur). I. Leó
azt írta, hogy Szent Péter révén – akinek a római püspök a helytartója (vicarius) – „a szentséges
római egyház az egész világ összes egyháza felett főséget tart”. Vagyis igényt tartott az egész egyház
feletti teljhatalomra (plenitudo potestatis), mind a tanítás, mind a joghatóság terén. Midőn 451-ben
a khalkédoni zsinatra elküldte a vitatott kérdésekben vallott álláspontját kifejtő levelét, megtiltotta,
hogy afelett vitatkozzanak. Csak egyhangú elfogadásról lehetett szó: „Ez az atyák hite [...] Péter
szólott Leó által!” – kiáltották az összegyűlt püspökök a zsinat jegyzőkönyve szerint. I. Iustinia-
nus császár a római püspököt tekintette az egyház fejének (caput omnium ecclesiarum). 545-ben
törvénybe iktatta, „hogy az idősebbik Róma pápája a legelső valamennyi pap között, az új Róma,
azaz Konstantinápoly szentséges metropolitájáé pedig a második hely az idősebbik Róma apostoli
szentszéke mögött, viszont valamennyi többi főpapi szék elé helyezendő”. A pápai szék egyetemes
tekintélyét sikerrel érvényesítette I. (Nagy Szent) Gergely (590–604), aki a pápai tisztségnek nem-
csak teljhatalmát, hanem szolgálat jellegét is hangsúlyozta, midőn felvette az „Isten szolgáinak szol-
gája” (Servus servorum Dei) címet.
Ezzel azonban a kérdés még nem zárult le. A három keleti pátriárkátus a 7. században arab
uralom alá került, Konstantinápoly metropolitája pedig egyre inkább vitatta Róma teljhatalmát és
joghatósági primátusát. Róma primátusa a 6. századtól kezdve elsősorban Nyugaton érvényesült.
A római primátus azonban egyelőre még nem változtatta meg gyökeresen az egyház zsinati-episz-
kopális struktúráját, amely mellett a helyi egyházak Nyugaton is kitartottak. A püspöki kollegiali-
tás (communio episcoporum) tudata ekkor még erős volt: a püspökök rendjét (ordo espiscoporum)
az apostoli kollégium utódának tekintették, s úgy vélték, hogy ez a testület a hordozója az egész
egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak, de csak fejével, a római pápával együtt és egyet-
értésben. A korai középkorban a püspökök is használták a summus pontifex címet, az apostolicus
jelzőt, a legrégebbi püspökségek is „apostoli szék” (sedes apostolica) voltak, s ezek a kifejezések csak
fokozatosan szűkültek le a pápaságra. A papa (’apa, atya, apuka’) elnevezés is valamennyi püspököt
megilletett, s csak a 6. századtól kezdték kizárólag a római püspököt így nevezni. Bár Nyugaton
elismerték a római pápa primátusát, a 11. század előtt Róma tényleges adminisztratív hatalma a
nyugati kereszténység felett is meglehetősen csekély volt. A Római Birodalom összeomlása utáni
évszázadokban ezt a gyakorlatban igen nehéz volt érvényesíteni.
A kiváló angol medievista és egyháztörténész, R. W. Southern így jellemzi a 700 és 1050 közötti
helyzetet: „Róma az egyház ügyeit nagyon kevéssé irányította. Világi uralkodók monostorokat és
58 ■ A kereszténység és az egyház

püspökségeket alapítottak, püspököket, apátokat neveztek ki szabadon, ellenvetés nélkül; királyok

hívtak össze zsinatokat; királyok és püspökök hoztak törvényeket helyi egyházaik számára tizedek-
ről, istenítéletről, vasárnapi vallásgyakorlatról, penitenciáról; szenteket avattak – mindezt Rómára
való hivatkozás nélkül. Minden püspök úgy járt el, mint a hit és egyházi fegyelem független leté-
teményese. Amennyire lehetett, tanácsot kért tudósoktól vagy szomszédos püspököktől, de végső
fokon a saját kezdeményezéséből kellett cselekednie. Az eligazításukra összeállított törvénygyűjte-
mények helyi kompilátorok munkái. A pápai levelek többsége e korszakban egyszerűen megerősí-
tette és helyeselte azt, amit mások megtettek”.
Mint a többi püspököt, úgy a pápát is kezdetben a római klérus és a nép választotta. A 6. század-
ra a választók köre leszűkült a felsőbb papságra, a hivatalnokokra és a nemességre, a nép részvétele
pedig a választás tudomásulvételére korlátozódott. A pápa megválasztását bejelentette a konstanti-
nápolyi császárnak, akinek politikai fennhatósága alá Róma tartozott, majd a császári megerősítés
után került sor a beiktatásra és felszentelésre. Zacharias (741–752) volt az utolsó pápa, aki megvá-
lasztását közölte a császárral, s ezzel végleg megszakadtak a pápaság politikai kapcsolatai Bizánccal.
Rómában a pápa székhelye a lateráni palota volt, amelyet még Nagy Konstantin engedett át a
római püspököknek. A pápa közvetlen tanácsadói és munkatársai Róma 25, majd 28 főbb temp-
lomának, keresztelő egyházának (az ún. tituláris templomoknak) beiktatott, inkardinált (a latin
cardo: ’ajtósarok, sarokvas’ szóból) papjai voltak, akiket presbyter cardinalisoknak neveztek. Hoz-
zájuk csatlakoztak Róma közvetlen környékének püspökei. A római cardinalisoknak három rendje
alakult ki: a püspök-, a presbyter- és a diakónus-kardinálisok.
Ahogy növekedett a keresztények száma, úgy szaporodtak az elintézendő ügyek, s a 4. század-
tól kialakultak a központi pápai hivatalok, ahol diaconusok, subdiaconusok, jegyzők (notariusok),
jogi védnökök (defensores), és ügyhallgatók (auditores) dolgoztak. Fontos szerepet kapott az irattár,
hiszen minden ügyet írásban rögzítettek. A kialakuló pápai hivatalok élén a palotabírák (iudices
palatini) álltak. Megkezdték az egyházjog forrásainak – a zsinati határozatoknak (kánonoknak) és a
pápai dekretális leveleknek, rendelkezéseknek (decretumok) – összegyűjtését is. A legnevezetesebb
ilyen gyűjteményt Dionysius Exiguus (aki egyébként a keresztény időszámítást is megalapozta, Jé-
zus születési évének téves meghatározásával) állította össze a 6. század elején, a pápai levéltár iratai
alapján (Codex Canonum).
A római egyház a 4. századtól kezdve igen jelentős birtokadományokban részesült. „Szent Pé-
ter birtoka” (Patrimonium Sancti Petri) a 6. századra már tekintélyes méreteket öltött: mintegy 85
négyzetmérföldet tett ki. A birtokok többsége Róma környékén volt, de Szicíliában, Szardínián,
Korzikán, Dél-Galliában és Észak-Afrikában is voltak a pápának birtokai. Róma környékén, a ró-
mai ducatusban a pápa tényleges hatalmat gyakorolt – igaz, hogy a császár nevében. Az arabok
és szlávok által szorongatott császárok egyre kevésbé tudtak foglalkozni Rómával. A 8. században
Bizáncban kibontakozó képromboló mozgalom következtében igen feszültté vált a viszony a „két
Róma” között.
A püspököket a helyi közösség választotta a szomszédos püspökök részvételével. A megvá-
lasztott püspököt legalább három másik püspök közreműködésével kellett felszentelni. A püspöki
hivatal sajátos jelvényei valószínűleg csak később jelentek meg: a pásztorbot és a gyűrű a 7. század-
ban, a kétágú püspöksüveg (mitra, infula) pedig a 11. században. Az 5. században még nem volt
sajátos papi öltözet sem (még az istentisztelet alkalmával sem viseltek külön erre a célra szolgáló
öltözéket), a püspökök és papok úgy öltöztek, mint mindenki más. Midőn I. Celesztin (422–432)
pápa 428-ban arról értesült, hogy egyes galliai püspökök a többi embertől eltérő ruházatot viselnek,
 Az egyház szervezete ■ 59

figyelmeztette őket, hogy ne eltérő ruházatukkal tűnjenek ki, hanem igaz hitük és erényeik révén.
Az átlagos köznapi öltözködéstől eltérő papi viselet akkor alakult ki, midőn a népvándorlás során a
Római Birodalom területére betelepülő germánok viseletét lassan a római lakosság is átvette. Ekkor
a tartományi zsinatok előírták, hogy a papság ragaszkodjék a római viselethez.
A püspököket munkájukban a presbyterek és diakónusok segítették, akiket szintén az egész
gyülekezet választott és a püspök szentelt fel. A püspököt lelkipásztori feladataiban az első pres-
byter, az archipresbyter helyettesítette, egyházkormányzati és joghatósági ügyekben pedig az első
diakónus (archidiaconus), akit legtöbbször a püspök utódjául is megválasztottak.
A püspök feladata volt a szegények, özvegyek, árvák gondozása. Az 5. században kialakult az az
elv, hogy a püspök és általában minden gyülekezet jövedelmének egynegyede a szegényeket illeti
(a többi negyedet a püspök és a klérus kapta, illetve beruházásokra, építkezésre, az épületek karban-
tartására fordították). A püspök háza, vagy a templom mellett kórházak, szegényházak, vendéghá-
zak épültek, s a püspök vezette a rendszeres ellátásban részesülő szegények jegyzékét (matricula).
A szegények és betegek gondozása terén a püspökök mellé felzárkóztak a kolostorok is. Az egyhá-
zatyák véleménye szerint a keresztény ember csak kezelője javainak, s a szükségesen túli felesleg a
szegényeket illeti. Mindenesetre már ekkoriban hallatszanak – az egyházon belül – olyan hangok,
amelyek bírálják egyes főpapok és templomok fényűzését, mert ez a szegények rovására történik.
A 4. századtól a kereszténység vidéken is elterjedt, s megszaporodtak a falusi egyházak, gyü-
lekezetek. Ezek élén az ún. chorepiscopi, azaz kerületi vagy vidéki püspökök álltak, de fokozatosan
felváltották őket a városból a püspök által kiküldött papok. A különböző típusú falvakban (castella,
vici, villae) sorra épültek a templomok, amelyek közül a nagyobbakban kereszteltek is (ecclesia
baptismalis). A parrochia elnevezés lassan átment ezekre a falusi közösségekre, a gyülekezetet veze-
tő papot pedig kezdték a „nép papjának” (presbyter de plebe), vagy plebanusnak nevezni. Nyugaton
a 4. és 5. századtól kezdett kialakulni a plébániák hálózata. A plébánia lett a középkori nyugati tár-
sadalom alapsejtje, a mindennapi élet tartós, szilárd kerete. Az európai plébániahálózat kialakulása
csaknem egy évezredig tartott, s a 14. századra teljesedett ki. Ez lényegében párhuzamosan haladt
az állandó településhálózat kialakulásával. A középkor végére készen állt a nyugati kereszténység
sűrű településhálózata, a maga mintegy 130 000 plébániájával. A falusi plébániák létesítése általá-
ban az ún. magánegyházi rendszer keretében történt: a földesúr építette a templomot és biztosította
a plébános jövedelmét, tehát mindennel ő rendelkezett, ő nevezte ki a plébánost is. Általános szo-
kás volt, hogy a földesúr a birtokán élő jobbágyfiúk közül egyet neveltetett papnak.
A papok rendszerint a püspök mellett, az ő házában nevelkedtek, s így sajátították el a szükséges
elméleti és gyakorlati tudnivalókat. Nyugaton a népvándorlás után, a 6. században nagymértékben
csökkent a papság képzettsége, ezért rendelkeznek sorra úgy a helyi zsinatok, hogy a diakónusok és
papok tanuljanak meg írni-olvasni, s írástudatlan embert ne szenteljenek diakónussá. Nemcsak a
képzettséggel, hanem az életvitellel is voltak problémák: erre utalnak azok a zsinati rendelkezések,
amelyek tiltják fegyverek és vadászkutyák tartását, vadászatokon való részvételt. Nyugaton a 4. szá-
zad óta azt is megkívánták, hogy a püspökök, papok és diakónusok coelibatusban éljenek, ne legye-
nek házasok. Hogy ezt nem volt könnyű keresztülvinni, azt mutatják a következő évszázadokban
állandóan megismétlődő zsinati rendelkezések. Az 5. és 6. századi galliai zsinati aktákban gyakran
szerepel az episcopa, presbytera és diaconissa kifejezés: a püspökök és a papok feleségeiről van szó,
akik fontos szerepet játszottak a közösség életében, elsősorban a karitatív tevékenység terén. To-
vábbra is előfordult tehát, hogy házas embert választottak püspökké, presbyterré, az ilyeneknek
azonban meg kellett fogadniuk, hogy ezentúl különváltan élnek feleségüktől.
60 ■ A kereszténység és az egyház

A 306-ban, a hispániai Elvirában tartott zsinat 33. kánonja így rendelkezett: „Úgy határoztunk,
hogy a püspökök, papok és diakónusok meg az összes oltárszolgálatra rendelt klerikusok teljesen
tartózkodjanak feleségüktől, és ne nemzzenek gyermekeket. Aki pedig ezt megteszi, azt fosszák
meg a klerikusi tisztségtől”.
Keleten nem követelték meg a coelibatust: ha házasembert pappá szenteltek, az továbbra is élhe-
tett házasságban. Aki azonban nőtlenül vette fel a nagyobb papi rendeket, az később nem köthetett
házasságot. Püspök csak nőtlen férfi lehetett, s egy házas pap csak úgy lehetett püspökké, ha fele-
sége elvált tőle és kolostorba vonult. Ezért a keleti püspökök csaknem kivétel nélkül a szerzetesek
közül kerültek ki.

Az alapvető hittételek megfogalmazása

A késő ókor és a kora középkor egyetemes zsinatain a görög filozófia fogalomkészletének segítsé-
gével részletesen és szabatosan – mondhatnánk: tudományosan – megfogalmazták a hit alapvető
tételeit, dogmáit, elsősorban a Szentháromsággal és Jézus Krisztus személyével kapcsolatban.
A keresztények számára kezdettől fogva a „Jézus-jelenség” volt a legnagyobb kérdés: „ki ez
az ember?”. Az evangéliumok szerint Jézus úgy beszélt Istenről, mint Atyjáról, akivel bensőséges,
közeli viszonyban van. Már az első keresztény nemzedék „Krisztus”-nak tartotta Jézust, és Isten
Fiának. A Krisztus (görögül Khrisztosz) a héber masiah, messiás fordítása, s azzal, hogy Jézusra
alkalmazták, azt fejezték ki, hogy ő Isten Fölkentje, aki üdvösséget hoz. Egy őskeresztény himnusz,
amelyet Pál apostol őrzött meg a 60-as évek elején a Filippibeli hívekhez írt levelében (2, 6–10), azt
mondja Jézusról, hogy mielőtt emberi alakban megjelent, „Ő Isten alakjában volt”, és egyenlő volt
Istennel. Az első igazi teológus, Origenész (†254) ezt így fogalmazta meg: „A Fiú, bár másvalaki,
mint az Atya, maga is Isten”. Vagyis az Atya és a Fiú két külön önálló létező (görögül hüposztaszisz),
de mindkettő Isten. Amikor a 2. században sor került a keresztény hit részletes, tudományos kifej-
tésére, választ kellett keresni a kérdésre: ha Jézus valóban Isten, Isten Fia, akkor milyen a viszony
közte és az Atya között? S ehhez járult a másik nagy probléma: hogyan lehet Jézus Krisztus önál-
ló létét, különálló személyiségét és istenségét a monoteizmussal, az egyistenhittel összeegyeztetni.
Mindemellett a Szentírásban a Lélek, Szentlélek (görögül pneuma, Pneuma Hagion, latinul Spiritus
Sanctus) is önálló cselekvő alanyként működik, s szoros kapcsolatban van az Atyával és a Fiúval.
A keresztények Istene tehát valamiképpen három, s a 2. század végén meg is jelenik a keresztény
irodalomban a „Háromság” (görögül Triasz, latinul Trinitas) fogalma. Origenész ezt mondja erről
a Háromságról: „a Szentlélek valóságának oly nagy hatalma és méltósága, hogy az üdvözítő kereszt-
ség csak a mindenek közül legmagasztosabb hármasság tekintélyétől fogva, azaz az Atya, a Fiú és a
Szentlélek együtt történő megnevezése esetén teljes, ha a nem született Istenatya, az egyszülött Fiú
és a Szentlélek nevét összekapcsoljuk”.
A 2. és 7. század között lezajlott teológiai vitákban sokféle válasz született e kérdésekre. A zsi-
dó-arámi kultúrkörben élő zsidó keresztények a szigorú monoteizmus jegyében Isten egy-voltából,
egyedüliségéből indultak ki (ezt az irányzatot nevezték monarchianizmusnak). Ők Jézust pusztán
csak embernek tartották, akit Isten kiválasztott és fiává fogadott (adopcionizmus, latinul adoptio:
’örökbefogadás’). Mások szerint a Fiú és a Szentlélek csak az Atyaisten különböző megjelenési for-
mái, az Atya, Fiú és Szentlélek szavak csak az egyetlen Isten különböző működési módjait fejezik
ki (modalizmus). A gnosztikusok számára Krisztus egyike az Atyaistenből kiáradó, s nála alsóbb-
 Az alapvető hittételek megfogalmazása ■ 61

rendű, tiszta szellemi lényeknek (aiónok vagy eonok), aki a Jordánban való megkeresztelkedéskor
leszállt az ember Jézusra, s a keresztre feszítés előtt elhagyta őt.
A hellénisztikus műveltségű keresztények Krisztust azonosították a görög filozófia logosz fogal-
mával. A sztoikusok, valamint a közép- és újplatonizmus szerint a Logosz a világmindenséget átjáró
világértelem. Az alexandriai zsidó filozófus, Philón (†Kr. u. 45) szerint a Logosz Isten elsőszülött
Fia, a „második Isten”. A keresztények számára Krisztus Isten kezdettől fogva, már a teremtés előtt
is létező Logosza, Isten örök Fia, aki leszáll a földre és emberré lesz. A keresztény Logosz-tant már
az 1. század végén kifejti a János-evangélium prológusa: „Kezdetben volt a Logosz (latinul Verbum:
’Ige’), és a Logosz Istennél volt, és Isten volt a Logosz [...] Minden általa lett [...] És a Logosz testté
lett és közöttünk élt”.
Hogy Isten egységét megőrizzék, a korai keresztény gondolkodók közül többen a Logosz-Fiút
alárendelték Istennek: nem birtokolja teljesen az isteni lényeget, csak teremtmény, bár ő az Istenből
származó első és legmagasabb rendű szellemi lény. A 4. század elején egy alexandriai pap, Areiosz
(Arius, †336) nagy vitákat kiváltó elméletet fejtett ki. Csak egy örök, igaz Isten létezik, az Atya.
A Logosz-Fiú, aki Jézusban emberi testet vett fel, Isten legkiválóbb teremtménye ugyan, de a terem-
tett világhoz tartozik, nem örökkévaló. „Isten Fia a semmiből lett teremtve, volt olyan idő, amikor
nem létezett”. Lényege (uszia) végtelenül különbözik Istenétől: az Isten változatlan, a Logosz válto-
zékony. „Nem egyenlő Istennel, az Atyával, nem is egylényegű vele”, sőt „nem is hasonló hozzá [...]
A Fiú, aki megkísértetik, aki szenved és meghal, bármilyen magasztos is, nem lehet egyenrangú a
fájdalmon és halálon túl lévő, nem változó Atyával: ha különbözik az Atyától, akkor alacsonyabb
rendű”. Ezért nem ismeri, nem ismerheti meg az Atyát, nem hozhat üdvösséget.
Ariusszal szemben az ellentábor azt hirdette: a Fiú az Atyával egylényegű (homousziosz). Pon-
tos képmása az Atyának, semmiben sem tér el tőle, vele egy létszinten áll. Isten Fia csak akkor
hozhatja meg a világ számára a megváltást, hogyha ő lényege szerint különbözik a világtól, és nem
más, mint maga Isten.
A vita valóban a kereszténység lényegét, a Krisztus által hozott megváltást érintette. Ezért hívta
össze Nagy Konstantin 325-ben a nikaiai zsinatot, amely heves vita után elítélte Arius tanait, és
hitvallásában részletesen kifejtette a Jézus Krisztus személyével kapcsolatos keresztény hitet: „Hi-
szünk az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten Fiában; ő mint egyszülött, az Atyából, vagyis az Atya
lényegéből (uszia) született; Isten született az Istenből, Világosság a Világosságból, igaz Isten az igaz
Istenből; született, de nem teremtmény; ő az Atyával egylényegű (homousziosz) és minden általa
lett, ami az égben és a földön van”.
Ezzel azonban a vita korántsem zárult le, még egy fél évszázadon keresztül változatlan he-
vességgel folyt. A szélsőséges ariánusok azt hangsúlyozták, hogy a Fiú lényege nem is hasonló
(anomoiosz) az Atyáéhoz. A görög püspökök többsége azonban az arianizmusnak egy mérsékeltebb
változatát vallotta, amely szerint Krisztus lényege hasonló (homoiusziosz) az Atyáéhoz, ahogy a tö-
kéletes képmás hasonlít az ősképre. Ebben a vitában már jelentkeztek azok a nyelvi, megértésbeli
nehézségek, amelyek fontos szerepet játszottak a keleti és a nyugati kereszténység egymástól való
eltávolodásában. A gazdag filozófiai örökséggel rendelkező görög nyelven megfogalmazott teoló-
giai állításokat az ebben a vonatkozásban jóval szegényebb latin nyelven nem lehetett pontosan,
eredeti értelmüknek megfelelően visszaadni, s ebből számos félreértés született a keleti és a nyugati
püspökök között. A helyzetre jellemző, hogy Constantius császár 359-ben úgy próbált egyetemes
zsinatot tartani, hogy a nyugati püspökök az itáliai Ariminumban, a keletiek pedig a kis-ázsiai
Szeleukeiában ültek össze.
62 ■ A kereszténység és az egyház

A nikaiai zsinat ábrázolása egy vatikáni freskón (1590)

Aszerint, hogy az udvarban melyik irányzat hívei jutottak befolyáshoz, küldték a másik párt
püspökeit száműzetésbe, a keletieket Nyugatra, a nyugatiakat Keletre. Nagy Konstantin fiai ál-
talában az ariánusokat támogatták. A nikaiai álláspont legelszántabb védelmezője Athanasziosz
alexandriai püspök volt, akinek hosszú püspöksége (328–373) alatt öt ízben kellett száműzetésbe
mennie. De volt olyan római püspök is, akinek szintén száműzetés lett a sorsa. A 4. század közepén
a püspökök többsége az arianizmus valamely változata mellett foglalt állást. A 359-es zsinatok utáni
helyzetről írta Szent Jeromos: „A világ felnyögött, látván, hogy ariánussá vált”. A 360-as években
azonban fordult a kocka.
A heves viták egyik fő oka az volt, hogy a nikaiai zsinat nem adott végleges és teljes választ az
Istenség problémájára, ezzel kapcsolatban még újabb fogalmi tisztázásokra volt szükség. Többek
között tisztázni kellett, hogy az Atyának és a Fiúnak egy közös lényege miként egyeztethető össze
kettejük megkülönböztetésével. Emellett felmerült a Szentlélek kérdése is: vajon ő is egylényegű-e
az Atyával? Ez utóbbit sokan nem ismerték el, s tagadták a Szentlélek istenségét. A fogalmi tisztá-
zást Athanasziosz mellett elsősorban Baszileiosz ankürai püspök és a három kappadókiai egyház-
atya: Baszileiosz (Nagy Szent Vazul), Nazianzoszi Gergely és Nüsszai Gergely végezte el azzal, hogy
kidolgozta a pontos fogalmi megkülönböztetést az uszia (általános lényeg) és a hüposztaszisz (az
általános lényeg konkrét, egyedi megvalósulása, egyedi, különálló létező, latinul subsistentia) kö-
zött. Így jutottak el a keresztény Isten-fogalom végső meghatározásához: az egyetlen isteni lényeg
(mia uszia) három egyedi létezőben (treisz hüposztaszeisz) valósul meg, fejeződik ki. A kappadókiai
atyák arra is rámutattak, hogy a hüposztaszisz fogalmának pontosan megfelel a teológiában addig
is használt proszópon fogalom, amely a színházi nyelvből származott (a színész által a különböző
szerepekben használt álarcot jelentette), s latinra a persona (személy) szóval fordították. Ez meg-
könnyítette a görögök által megfogalmazott Isten-fogalom latinul való visszaadását, a nyugatiak
által való megértését, mert már a 2. század végén Tertullianus is úgy jellemezte az Istenséget, mint
amelyben egy lényeg (una substantia) és három személy (tres personae) van.
 Az alapvető hittételek megfogalmazása ■ 63

A Theodosius császár által 381-ben Konstantinápolyba egybehívott második egyetemes zsinat

megerősítette, és a Szentlélekre vonatkozó formulával kiegészítette a nikaiai hitvallást: „Hiszünk a
Szentlélekben, aki az Atyától származik; az Atyával és a Fiúval együtt őt is imádjuk és dicsőítjük;
ő szólt a próféták szavával”. Így tehát létrejött a Szentháromságról szóló végleges tanítás, amelyet a
nyugati püspökök a következő évben, Rómában tartott zsinatukon fogadtak el, amikor kimondták:
„A Szentlélek valóban és a szó szoros értelmében az Atyától, az isteni lényegből való, éppen úgy,
mint a Fiú. A Szentlélek valóságos Isten és nem teremtmény”. Ezzel a Római Birodalomban az
arianizmus végleges vereséget szenvedett.
A konstantinápolyi hitvallás Nyugaton az 5. században kiegészült azzal, hogy a Szentlélek
„az Atyától és a Fiútól (Filioque) származik”. Ennek alapja Augustinusnak (Szent Ágoston) a
Szentháromságról (De Trinitate) írt munkájában kifejtett teológiai érvelés volt (bár Ágoston maga
nem használta a Filioque kifejezést). A Filioque beiktatását a 809. évi aacheni zsinat kötelezővé
tette Nagy Károly birodalmában, de Róma csak a 11. században – a császár nyomására – vette fel
a hitvallásba. Keleten viszont nem fogadták el, s ez a 9. század óta egyik tényezője volt a keleti és
a nyugati egyház közötti viszálynak.
A Szentháromságra vonatkozó keresztény tanítás végleges megfogalmazásával azonban még
nem zárultak le a nagy teológiai viták, mert még nem tisztázódtak a krisztológia (a Jézus Krisz-
tusra vonatkozó tanítás) bizonyos alapkérdései. A megoldásra váró kérdés így hangzott: ha Jézus
Krisztus valóban Isten, akkor hogyan lehet ember is? Fönnállhat-e mindkettő együtt? És ha igen,
akkor hogyan képzelhető el a kettőnek egymáshoz való viszonya? Ezekre a kérdésekre is többféle
válasz született.
Az első keresztény nemzedékek Jézust Istennek, de valóságos embernek is tartották. Nehézsé-
gek akkor támadtak, mikor ezt a Jézus-jelenséget tudományosan, a korabeli hellénisztikus filozófia
és antropológia fogalmaival kellett leírni, meghatározni. A pogány görögök és rómaiak számára
megszokott dolog volt, hogy a mitológia istenei emberi alakban járkáltak a földön, de ez nem jelen-
tette azt, hogy valóságos emberré lettek volna. Az Isten emberré levése a zsidó vallási hagyománytól
is idegen. A 2. és 3. század gnosztikus irányzatai szerint Krisztus emberi teste, szenvedése és halála
csak látszat volt (dokétizmus, a görög dokein: ’látszani’ igéből).
Hogy a problémát megérthessük, egy pillantást kell vetnünk a kor emberképére. Eszerint az
ember (görögül anthróposz, latinul homo) három összetevőből áll: a testet alkotó húsból (szarx),
az érzékszervekkel, az érzékeléssel összefüggő lelki funkciókból (pszükhé) és a tisztán szellemi ter-
mészetű értelmes lélekből (pneuma). Tehát: anthróposz (homo) = szarx (caro) + pszükhé (anima) +
pneuma (spiritus).
A 4. és 5. században a problémára adott válaszok lényegében két csoportra oszthatók: a Lo-
gosz-test (szarx) és a Logosz-ember (anthróposz) modellre.
A Logosz-szarx modell szerint az égi Logosz-Fiú egy értelmes, de szellemi lélek (pneuma) nélküli
emberi testtel egyesült, Jézusnak tehát csak a teste és a pszükhéje volt emberi, a pneuma helyét a Logosz
foglalta el, vagyis embersége nem volt teljes és valódi. Ez a Logosz lehetett az Isten Krisztus, amint
egyes alexandriai teológusok vallották, de lehetett egy az Istennél alsóbbrendű, teremtett közvetítő
lény is, amint a gnosztikusok és Arius gondolták. Ez azonban kétségessé tette a megváltást, hiszen
amit az isteni Logosz a megtestesüléskor nem vett föl (ti. a pneumát, a szellemi lelket, az értelem és az
akarat székhelyét, vagyis éppen azt, ami által bűnös az ember), azt nem is gyógyíthatta, válthatta meg.
Ezért mondta ki a konstantinápolyi zsinat 381-ben, hogy Isten Logosza teljes emberi természetet vett
fel szellemi lélekkel (pneuma) együtt, hogy mindazt megváltsa, ami az embert emberré teszi.
64 ■ A kereszténység és az egyház

A Logosz-anthróposz modell szerint Jézusban az isteni Logosz teljes emberséggel egyesült, te-
hát Jézus valódi emberként szenvedett és halt meg. Ezt az antiochiai teológiai iskola dolgozta ki,
jól megkülönböztetve, de nem szétválasztva Jézus egyetlen személyében az isteni és az emberi
természetet (phüszisz). Ennek a szélsőségesen eltúlzott változatát képviselték a nesztoriánusok,
akik annyira szétválasztották Jézusban az isteni és az emberi természetet, hogy lényegében két
cselekvő alanyról, két személyről beszéltek. Ezt az irányzatot Nesztoriosz konstantinápolyi pát-
riárkáról nevezték el, aki maga ugyan nem volt „nesztoriánus”, de úgy vélte, hogy Máriát nem
lehet Isten-szülőnek (Theotokosz) nevezni, hanem csak Krisztus-szülőnek (Khrisztotokosz).
Az alexandriai teológusok szerint viszont Krisztusban az emberi elvegyül az uralkodó istenség-
ben, amelyik magába is szívja. Kürillosz alexandriai pátriárka szerint Krisztus „két természet”
az isteni Logosznak az ember Jézussal való egyesülése előtt, de „egy természet” (mia phüszisz) az
egyesülés után. Ezt a szemléletet kiélezve Eutükhész fogalmazta meg, aki szerint Krisztus ember-
ségét úgy magába szívta az istenség, mint ahogy a tengerbe esett mézcsepp feloldódik és eltűnik
abban. Tehát Krisztusban lényegében csak egyetlen, isteni természet van. Ezt a felfogást nevezték
monofizitizmusnak (azaz az „egy természet” tanának).
Az ellentétes nézetek 431-ben Epheszoszban, a 3. egyetemes zsinaton csaptak össze. Itt elítélték
és letették Nesztorioszt, s végül is az antiochiaiak és az alexandriaiak között létrejött kompromis�-
szum alapján a zsinat kimondta, hogy „Krisztus tökéletes Isten és tökéletes ember, akinek értel-
mes lelke és teste van, istenségében egylényegű az Atyával, ember voltában egylényegű velünk,
két természet egysége valósul meg benne; ezért valljuk, hogy Krisztus egy, Mária pedig Isten anyja
(Theotokosz)”.
A vita azonban ezzel nem ért nyugvópontra, mert Alexandriában a monofizita irányzat kere-
kedett felül. A császár által 449-ben összehívott epheszoszi zsinaton az alexandriai nézetek dia-
dalmaskodtak. A zsinatot azonban I. Leó pápa nem ismerte el, egyenesen latrociniumnak, azaz
„rablózsinatnak” nevezte. A konstantinápolyi udvarban történt változások sem kedveztek a mo-
nofizitáknak. Leó pápa egy tanító levélben (Tomus Leonis) fejtette ki álláspontját: Krisztus halála
csak akkor megváltó hatású, ha „aki valóságos Isten, az ugyanakkor valóban ember is, mert egyik a
másik nélkül nem lett volna elég az üdvösségünkhöz”. Krisztusban „mindkét természet sajátosságai
sértetlenül megmaradtak, és egyesültek egyetlen személlyé (persona)”.
451-ben Khalkédonban ült össze a 4. egyetemes zsinat, amelyen Nyugatról csak Leó pápa öt
követe és két afrikai püspök volt jelen. Felolvasták és elfogadták a pápa levelét, amely eldöntötte a
vitás kérdéseket. A zsinat megfogalmazta azt a krisztológiai dogmát, amelyet ma is vall a keresztény
felekezetek túlnyomó többsége.
Jézus Krisztus „tökéletes istenségében és tökéletes emberségében, [...] aki valóban Isten és va-
lóban értelmes lélekből és testből álló ember; aki az Atyával egylényegű istensége szerint, és velünk
egylényegű embersége szerint, minden szempontból hasonló hozzánk a bűnt kivéve, [...] akit két
természetben (phüszisz) [...] ismerünk meg; anélkül, hogy az egyesülés által a két természet különbö-
zősége bármi módon eltűnnék, hanem inkább úgy, hogy mindkét természet jellegzetessége épségben
marad, s egy személlyé (proszópon) és egyetlen létezővé (hüposztászisz) kapcsolódik össze”.
Khalkédon Nyugaton lezárta a krisztológiai vitát, Keleten azonban a monofizitáknak nagyon
erős pozíciói voltak, főleg Egyiptomban és Szíriában. A bizánci kormányzat politikai szempon-
toktól vezetve meg akarta nyerni a monofizitákat, ezért Akakiosz konstantinápolyi pátriárka ki-
dolgozott egy egységformulát, amelyet Zénon (474–475, 476–491) császár 482-ben törvényként
hirdetett ki (Hénotikon). A Hénotikon elítélte Nesztorioszt és Eutükhészt, de a khalkédoni döntést
 Az egyházatyák ■ 65

sem fogadta el, hanem lényegében a Kürillosz pátriárka által megfogalmazott alexandriai állás-
pontot tette kötelezővé. A Hénotikon egyik felet sem elégítette ki, sőt miután II. Félix (483–492)
pápa 484-ben kiközösítette Akakioszt, szakadás, skizma keletkezett be Róma és Konstantinápoly
között, ami 519-ig tartott. I. Iustinus és I. Iustinianus császárok visszatértek Khalkédon szellemé-
hez, s az utóbbi által 553-ban Konstantinápolyba egybehívott 5. egyetemes zsinat megerősítette az
előző zsinatok határozatait.
A krisztológiai vita utolsó szakasza a 7. században akörül zajlott, vajon Krisztus, két természe-
tének megfelelően, két akarattal rendelkezett-e, vagy személyi valóságának megfelelően csak egy
akarata volt? Az egy akaratot vallók, a monotheleták azt mondták, hogy az emberi természet csak
passzív eszköz az Ige szolgálatában, ezért Krisztusban csak egyetlen akarat létezik. A döntést ebben
a kérdésben a Konstantinápolyban 680–681-ben tartott 6. egyetemes zsinat hozta meg, kimondva,
hogy „az egy Jézusban két akarat, két tevékenység van összevegyítés nélkül, változatlanul, de nem
is megosztva vagy szétválasztva”. A megtestesült Fiú szabad emberi akarattal rendelkezett, s a meg-
váltást hozó kereszthalált szabad döntéssel, emberként is vállalta és végbevitte.
Látható, hogy a kereszténység alapvető hittételeinek rögzítése nem ment viták, éles szellemi küz-
delmek, belső válságok nélkül. Az egyetemes zsinatok többségi határozataival egyet nem értő püspö-
kök – az ariánusok, a monofiziták, a nesztoriánusok, hogy csak a legfontosabb ún. eretnek irányzato-
kat említsük – a hívek ezreivel, sőt millióival együtt elszakadtak az ortodox – vagyis a helyes tanítást
valló – keresztények közösségéből, s elkülönült egyházakat hoztak létre (Egyiptomban a kopt, Szí-
riában a jakobita, Perzsiában a nesztoriánus egyházat, s az örmények is elszakadtak Rómától.)

Az egyházatyák

A Római Birodalomban már az első századtól kezdve jelentős keresztény irodalom bontakozott ki.
E művek szerzőit nevezzük egyházatyáknak (patres), a kort, amelyben éltek és írtak, a patrisztika
korának, amely Nyugaton a 7. század közepéig, Keleten a 8. század közepéig terjed. A személyükkel
és írásaikkal foglalkozó tudomány a patrológia. Ez az irodalom elsősorban dogma- és teológiatör-
téneti szempontból jelentős, hiszen az egyházatyák fejtették ki tudományos igénnyel, s fogalmazták
meg koruk filozófiai nyelvén a kereszténység alapvető hittételeit. Az egyházatyák „az antik világ-
felfogással való állandó ismerkedés és vita során arra tesznek kísérletet, hogy a kultúrában és a
filozófiában szintézist hozzanak létre a kereszténység és az antik világfelfogás között [...] Az antik
filozófia különböző típusai (elsősorban az újplatonizmus) mindenütt nagy hatást gyakorolnak a
keresztény önfelfogás konkrét alakjára” – írja róluk korunk kiemelkedő katolikus teológusa, Karl
Rahner. A szorosan vett vallási gondolkodásra, a keresztény teológiára mindmáig igen nagy hatást
gyakorolnak. De szélesebb értelemben is meghatározó volt munkásságuk a középkori Európa kul-
túrája, világképe és gondolkodása szempontjából.
Az egyházatyák görög és latin nyelven írtak, ezért megkülönböztetünk görög és latin atyákat.
A két csoport között azonban nemcsak a nyelv tekintetében vannak különbségek. A keletiek első-
sorban a metafizikai kérdések: a dolgok léte és lényege, a lét értelme iránt érdeklődnek. Nyugaton
viszont az egyéni és közösségi élet jogi-erkölcsi rendje és gyakorlati kérdései állnak előtérben, a fi-
gyelem inkább a reális és a praktikus kérdések felé fordul. Gondolkodásuk középpontjában inkább
a valós keresztény élet elemzése áll, különösen az isteni kegyelem és az emberi természet összefüg-
géseinek vizsgálata. A sok száz író közül csak a legjelentősebbeket emeljük ki.
66 ■ A kereszténység és az egyház
A 2. századi írók elsősorban a keresztény hitet védelmezték a pogány és zsidó támadásokkal szem-
ben, ezért hitvédőknek, apologétáknak nevezzük őket. Ők értelmezték először az egyház hitét filo-
zófiai gondolkodási formákban. A legjelentősebb közöttük Jusztinosz (†165 k.). Ő volt az első, aki
Kaiszareiai Euszébiosz
Nagy Szent Vazul (mozaik a kijevi
Szent Szófia-székesegyházban)
Görög atyák
hidat vert a görög filozófusok és a kereszténység között, s
Krisztus lényegét azonosította a filozófiai Világ-Logos�-
szal. Irenaeus (†202) kisázsiai születésű volt, de a gal-
liai Lugdunum (Lyon) püspökeként halt meg. Görögül
írt, de művei csak latin fordításban maradtak ránk. Fő
műve: Az eretnekségek ellen, avagy a hamis gnószisz cáfo-
lata (Adversus haereses).
A 2. század végén kezdte meg működését az alexand-
riai iskola, ahol a Bibliát olvasták és magyarázták, va-
lamint a filozófusok írásaival foglalkoztak. Az iskola
mesterei: Kelemen (†215 k.) és Origenész (†254) alakí-
tottak ki először átfogó szintézist a kereszténység és az
ókori világismeret között. Kelemen szerint Isten nem
két, hanem három szövetséget kötött az emberiséggel:
a törvény Isten szövetsége a zsidókkal, a filozófia Isten
szövetsége a görögökkel. A Krisztusban kötött új szö-
vetség pedig magában foglalja és tökéletesíti az előző
kettőt. Origenész életműve az első kísérlet tudományo-
san kidolgozott teológiai rendszer alkotására. Fő műve:
Az alapelvekről (Peri arkhón, egészében csak latin fordí-
tásban maradt ránk De principiis címmel).
Euszébiosz (†339), a palesztinai Caesarea (Kaisza-
reia) püspöke írta meg először a keresztény egyház tör-
ténetét (Ekklésziasztiké Hisztoria) tíz könyvben, Jézus
korától 324-ig. Emellett fontos teológiai művek is fűződ-
nek nevéhez. Megírta Nagy Konstantin életét, s a császár
uralkodásának 30. évfordulóján mondott ünnepi beszé-
dében először fejtette ki a cezaropapizmus elméletét.
Az ariánusokkal vívott teológiai küzdelem kiemelke-
dő alakja volt Athanasziosz (†373), Alexandria püspöke,
akinek nagy szerepe volt a krisztológiai dogmák végső
formájának kialakításában. A Szentháromsággal kapcso-
latos fogalmak tisztázásában döntő szerepet játszottak a
kappadókiai atyák: Baszileiosz (Nagy Szent Vazul, †379)
a kappadókiai Kaiszareia (Caesarea) metropolitája, va-
lamint Nazianzoszi Gergely (†390) és Nüsszai Gergely
(†394). Baszileiosznak A Szentlélekről (Peri Pneumatosz
hagiou) című könyve az ókeresztény teológiai irodalom
 Az egyházatyák ■ 67

klasszikus alkotása. Fontosak levelei, amelyekből 365 maradt ránk. Ő készítette el a keleti szerzetes-
ség szabályait, s a keleti szerzetesek (akiket róla neveznek bazilitáknak) máig az ő regulája szerint
élnek. Joannész Khrüszosztomosz (Aranyszájú Szent János, †407), aki melléknevét ékesszólásáról
kapta, korának legnagyobb egyházi szónoka volt. Antiochiában működött, majd Konstantinápoly
püspöke lett, de életét száműzetésben fejezte be.
A középkorban Nyugaton is nagyon olvasott volt az az ismeretlen író, aki Dionüsziosz Areopa-
gita álnéven tette közzé írásait az 5. század végén. Főleg A misztikus teológiáról című írását olvasták,
de A mennyei hierarchiáról és Az egyházi hierarchiáról szóló művei is népszerűek voltak. A Párizs
melletti Saint-Denis kolostorában őrizték és fordították írásait, s a kolostor apátja, Suger az ő fény-
teológiáját kívánta építészetileg kifejezésre juttatni, midőn a 12. században elkezdte az első gótikus
katedrális kialakítását.

Latin atyák

A latinul író keresztény szerzők sorát az észak-afrikai Tertullianus (†220 k.) nyitja meg. Ő ügyvéd-
ként működött, s írásaiban is inkább jogász és szigorú moralista, mint filozófus. Heves, szenvedé-
lyes alkat, szereti a kiélezett fogalmazásokat, paradoxonokat. Az ő nevéhez fűződik a híres mondás:
„az emberi lélek természeténél fogva keresztény” (anima naturaliter christiana). Élete végén mon-
tanista lett. Ugyancsak észak-afrikai volt Cyprianus, Karthágó vértanú püspöke (†258). Az arianiz-
mus elleni küzdelem nyugati vezéralakja volt Hilarius (†367), Limonum (Poitiers) püspöke, akinek
az ariánusok ellen írt főműve A Szentháromságról (De Trinitate) címet viseli.
Ambrosius (Szent Ambrus, †397) magas rangú állami tisztviselő volt, midőn 374-ben megvá-
lasztották Mediolanum (Milánó) püspökévé, pedig még csak hitjelölt volt, nem volt megkeresz-
telve. Nyugat egyik legnagyobb egyházi szónoka, műveinek
nagy része élőszóban elmondott és lejegyzett beszéd. Nem
elvont teológiai kérdések foglalkoztatták, hanem azt vizs-
gálta, hogyan alkalmazhatók az egyes szentírási szövegek
a keresztények mindennapi életében. Ő honosította meg a
liturgiában az éneklést, s ő maga is írt himnuszokat.
Hieronymus (Szent Jeromos, †420) Rómában Damasus
pápa titkára volt és előkelő római hölgyek lelki vezetője.
A pápa őt bízta meg a Biblia latin fordításának felülvizsgá-
latával, kijavításával. Húsz évig dolgozott rajta, s az általa
elkészített szöveg lett az egyház hivatalos latin Bibliája, a
Vulgata. Szívesen olvasta a görög és latin írókat és filozó-
fusokat is, ezért lelkiismeret-furdalás gyötörte. Élete utolsó
részét egy betlehemi kolostorban töltötte, héberből fordí-
totta az Ószövetséget (addig a Septuaginta elnevezésű görög
fordítást vették alapul), s kommentárokat írt hozzá. Betle-
hemből szinte az egész római világgal levelezett. Számos
teológiai munkát fordított görögből latinra.
A legjelentősebb latin egyházatya, a latin Nyugat első Szent Ambrus
évezredének legnagyobb teológusa és filozófusa, aki meg- (mozaik, Milánó, Sant’ Ambrogio)
68 ■ A kereszténység és az egyház

határozó befolyást gyakorolt a következő évszázadok keresztény gondolkodására, Augustinus

(Szent Ágoston, †430) volt. Az észak-afrikai Tagastéban született. Karthágóban tanult, s ott a mani-
cheusok szektájának tagja lett. 383-ban Rómába, majd a következő évben Milánóba költözött, ahol
retorikát tanított. Filozófiával is foglalkozni kezdett, s különösen az újplatonikusok voltak rá ha-
tással. Szent Ambrus püspök beszédei vitték őt egyre közelebb a kereszténységhez, s 387-ben fiával
együtt megkeresztelkedett. Ezután hazatért Afrikába, szülővárosába, s barátaival aszketikus szer-
zetesi közösségben élt. 391-ben Hippo városában pappá szentelték, majd 396-ban a város püspöke
lett. Hatalmas irodalmi életművet hagyott maga után: 93 művet írt, melyek összesen 232 könyvet
tesznek ki. A kereszténységhez vezető lelki fejlődését Vallomások (Confessiones) című művében írta
meg. Legjelentősebb teológiai munkája A Szentháromságról (De Trinitate) szól.
A középkori gondolkodásra nagy hatást gyakorolt az Isten városáról (De civitate Dei) című ha-
talmas, 22 könyvből álló munkája, amely a keresztény történelem-teológia kifejtését adja, de hozzá-
járult az államelmélet fejlődéséhez is. A történelem két város küzdelme: Isten városáé (civitas Dei)
és a Sátán városáé (civitas diaboli). Egyik sem azonosítható egyedi államokkal és intézményekkel.
Mind az egyes államokban, mind az egyházban egymással keveredve élnek a két országhoz tartozó
emberek. A két város polgárainak cselekedeteit kétféle szeretet irányítja: az Isten iránti szeretet
és az önszeretet. Az ember végső célja Isten városa, s az államnak ezt a végső célt kell szolgálnia.
Az állam feladata elsősorban a béke és az igazságosság megvalósítása.
Ágoston mint a nyugati teológia megteremtője sokat foglalkozott a hit és az ész, a gondolkodás
és a tekintély viszonyával. Az igazságot nemcsak hittel szeretné megragadni, hanem értelemmel is.
„Higgy, hogy érts (crede ut intelligas)” – mondja, mert a megértés a hit jutalma, de ennek fordítottja
is igaz: „érts, hogy higgy (intellige ut credas)”, mert az értelem az, amely megmutatja, hogy kinek
kell hinni, s mit kell hinni.
Egész életében foglalkoztatta az emberi szabad akarat és az isteni kegyelem kérdése. Ezt legala-
posabban a Pelagiusszal folytatott vita során keletkezett írásaiban fejtette ki. Pelagius (†418 után)
szerint az ember képes szabad akarati döntéssel választani jó és rossz között, s pusztán a saját egyéni
erőfeszítésével a bűnt elkerülni és eljutni a tökéletességre, a megigazulásra. A bűn mindig tudatos
személyes döntés eredménye, ezért a csecsemőnek nem lehet bűne, tehát nem szükséges a kisgyer-
mekek megkeresztelése. A keresztséget érett fejjel, tudatosan kell vállalni. Ágoston ezzel szemben rá-
mutatott, hogy Ádám bűne (eredeti bűn) átterjed minden emberre (áteredő bűn), minden ember az
áteredő bűn terhével születik a világra, ezért szükséges a csecsemők megkeresztelése. Ágoston üdv-
történeti pesszimizmusa nyilatkozik meg abban az állításában, hogy az emberiség „kárhozatra ítélt
tömeg” (massa damnata). Az eredeti bűn következményeként az emberi természet sérült, értelme
elhomályosult, akarata meggyengült. Az áteredő bűn következménye a bűnre csábító, rosszra való
hajlam (concupiscentia), az önszeretet (amor sui). Az ember elfordult Istentől, nem az ő akaratát ke-
resi, hanem a saját magáét. Ágoston szerint az első ember bűne a nemzés útján terjed át az utódokra,
s ez a nézete a következő századokban meghatározta az egyház magatartását a szexualitással kapcso-
latban. A megromlott, sérült emberi természet következménye, hogy az ember önerejéből képtelen
jót tenni. Ezért van szükség a megváltásra, s ezért van szükség az isteni kegyelemre (gratia). Ágoston
hitt az isteni eleve elrendelésben (praedestinatio): Isten az egyes ember üdvösségre vagy kárhozatra
rendelését előre tudja. Akiket az üdvösségre választott ki, azoknak megadja az ehhez szükséges haté-
kony kegyelmet, amelynek nem lehet ellenállni, s ők megkapják a jóban való kitartás (perseverantia)
kegyelmét is. Mindezt adományként, feltétel és minden előzetes, személyes érdem nélkül. Az egy-
ház elítélte Pelagiust, de Ágoston kegyelemtanának szélsőséges megfogalmazásait sem hagyta jóvá.
 A szerzetesség kezdetei ■ 69

A karthágói (418), majd a II. orange-i zsinat

(529) csak azt szögezte le, hogy önmagától az
ember semmit sem tehet az üdvösségért, min-
dent a megelőző isteni kegyelemnek köszönhet.
Minden ember bűnös, tehát megváltásra szo-
rul, rá van utalva Isten kegyelmére.
I. (Nagy Szent) Gergely (pápa: 590–604) ró-
mai senatori családból származott, magas világi
funkciókat töltött be, de élete delén aszketikus
életre adta magát, s Szent Benedek regulája sze-
rint élt. Néhány évig a pápa követe volt Kons-
tantinápolyban, majd 590-ben őt választották
Róma püspökévé. A kora középkor legjelentő-
sebb pápája volt, aki – bár tökéletesen jártas volt
a klasszikus műveltségben – gondolkodásában,
szemléletében tudatosan szakított az antikvitás-
sal, s egy új szellemiség kialakítására törekedett.
Szent Ágoston mellett ő gyakorolt legnagyobb
hatást a következő századok keresztény gondol-
kodására. Ágostonhoz hasonlóan ő is pontosan
Nagy Szent Gergely pápa
tudta, hogy a rábízott nyáj már nem érti a klas�-
szikus latint, s olyan világban él, olyan századok
következnek, amelyben nem a rétorok elegáns stílusművészetével lehet eljutni az emberek szívéhez.
Az új szellemiséget igen találóan fogalmazta meg egyik levelében: „A beszédnek azt a művészetét,
melyet a klasszikus tudomány tanítói terjesztenek, lenézem. Nem kerülöm a barbarizmus használa-
tát; a prepozíciók alkalmazásának szabályát megvetem, mert szörnyen méltatlannak tartom, hogy a
mennyei kinyilatkoztatás igéit Donatus szabályai alá kényszerítsem”.
Megírta a lelkipásztorkodás kézikönyvét (Liber regulae pastoralis), amelyben bemutatta a közép-
kor papi eszményét. Kommentárokat írt Jób könyvéhez (Moralia in Iob). Párbeszédes formában feldol-
gozta az itáliai aszkéták, remeték és szerzetesek (többek között Nursiai Szent Benedek) életét Az itáliai
atyák életéről és csodáiról (Dialogi de vita et miraculis patrum Italicorum) című munkájában, amely
mintája lett a középkori legendairodalomnak. Ebben fogalmazza meg a kor szerzetesi eszményét: a jó
szerzetes „scienter nescius et sapienter indoctus”, azaz „tudósan tudatlan és bölcsen tanulatlan”, vagyis
nem könyvekből elsajátítható tudásra van szükség, hanem a Szentíráson való elmélkedéssel, szemlé-
lődéssel és imádsággal megszerezhető belső bölcsességre. Leveleinek gyűjteménye 854 darabból áll.

A szerzetesség kezdetei

A keresztény szerzetességhez hasonló életformával és intézményekkel, de lényegesen eltérő vallási

tartalommal más vallásokban is találkozunk: a buddhizmusban, az iszlámban, Indiában, sőt Jézus
korában a zsidóknál is (esszénusok). A keresztény szerzetesség célja a Krisztus által ajánlott három
evangéliumi tanács, a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség megtartása és gyakorlása, hogy
ezzel az ember egyre közelebb jusson Krisztushoz.
70 ■ A kereszténység és az egyház

Már az első keresztény nemzedékekben voltak olyanok, akik családjuk körében maradva, a
mindennapi élet keretei között törekedtek tökéletességre, s gyakorolták az önmegtagadás különféle
formáit: szüzességet fogadtak, böjtöltek, imádkoztak, jótékonykodtak. Őket nevezzük aszkétáknak.
A 3. században – főként az üldözések idején – egyre többen vonultak ki sivatagokba, hegyekbe, s ott
magányosan éltek, de egymás közelében, a legszigorúbb aszkézist, önsanyargatást gyakorolva. Őket
nevezték remetéknek, görögül anakhorétáknak (anakhórein: ’visszavonulni’). (A magyar remete szó
a görög erémosz: ’sivatag’, erémitész: ’sivatagban, pusztában élő’ szóból, illetve annak latinizált eremi-
ta változatából ered). Különösen Egyiptomban terjedt el ez a szokás, s egész remetekolóniák alakul-
tak ki a sivatagban. Az egyiptomi remeték közül legnagyobb hírre Remete Szent Antal (†356) tett
szert, aki körül népes remetetelep alakult ki. (Életrajzát kortársa, Athanasziosz alexandriai püspök
írta meg). Híres anakhoréta volt még Remete Szent Pál (†340) is.
Ezeket a remetetelepeket Pakhomiosz (†346) szervezte igazi szerzetesi közösséggé, aki Felső-
Egyiptomban több férfi és két női kolostort (latinul claustrum: ’bezárt’) szervezett. E közösségek
lakóit nevezzük koinobitáknak (latinosan coenobiták, a görög koinosz biosz: ’közös élet’ kifejezés-
ből). A koinobiták közös élete a Pakhomiosz által szerkesztett szabályzat (regula) szerint folyt, s
szigorú fegyelem, teljes szegénység, az elöljáró iránti engedelmesség jellemezte. A szerzetesek saját
munkájukból (főleg kézműiparból) éltek, mindegyiküknek külön cellája volt. Bár a szerzeteseknek
olvasniuk is kellett, de a tudományt, a filozófiát, „Origenész dőre fecsegését” megvetették. Papot,
klerikust nem vettek fel a kolostorba. A szerzetesség tehát indulását tekintve tisztán laikus mozga-
lom volt, a szerzetesek nem voltak a papi rend tagjai, s ezt a laikus jelleget a korai középkor szá-
zadaiban többnyire meg is őrizték. A szerzeteseket görögül monakhosznak, latinul monachusnak
(monacha: ’szerzetesnő, apáca’) nevezték, mert magányosan, egyedül éltek.
A szerzetesség a 4. században gyorsan elterjedt a Római Birodalom keleti tartományaiban.
A keleti szerzetesség végső formáját a nagy kappadókiai egyházatya, Baszileiosz (Nagy Szent Va-
zul) alakította ki, aki tapasztalatból maga is jól ismerte az egyiptomi remeteséget és a kolostorokat.
Az általa alkotott regula némi átalakítás után még ma is használatban van, s a keleti szerzeteseket
róla nevezik bazilitáknak. Baszileiosz szabályzata kerüli az aszkézis túlzásait, bölcs mérséklet és
rugalmasság jellemzi. A szerzetesek életüket imával, fizikai és szellemi munkával töltik. Baszileiosz
már súlyt helyezett a teológiával való foglalkozásra, a magasabb szellemi munkára is. A kolostorok-
nak kórházakat, árvaházakat, iskolákat kellett fenntartaniuk.
A 4. század második felében a szerzetesség Nyugaton is elterjedt, elsősorban Itáliában, Galliá-
ban és Hispániában. A galliai szerzetesség egyik központja a Tours melletti Marmoutier kolostor
lett, amelyet a savariai születésű Szent Márton (†397) tours-i püspök alapított. A másik központ dé-
len, Cannes közelében Lerinum (Lérins) szigetén fejlődött ki. A nyugati szerzetesség fejlődésében
fontos szerepet játszott Johannes Cassianus (†435), aki Massilia (Marseille) közelében alapított férfi
és női kolostort, s a keleti szerzetesek szabályairól (De institutis coenobiorum), valamint az egyipto-
mi szerzetesek tanításáról (Collationes patrum) írt könyvei segítségével megismertette a nyugatiak-
kal a keleti szerzetesi életformát és intézményeket. Észak-Afrikában Szent Ágoston gyűjtötte maga
köré papjait közös életre, és regulát is készített számukra, amely később (a 12. és 13. században)
nagyon népszerűvé vált.
A szerzetesség gyors elterjedését bizonyos torzulások, visszaélések is kísérték. Egyes szerzetes-
csoportok elöljáró és szabályok nélkül, teljesen a maguk kénye-kedve szerint éltek, mások pedig
állandóan kóboroltak, vándoroltak. A visszaélések megszüntetésére Nursiai Szent Benedek (†547)
vállalkozott, aki többévi szigorú remeteélet után 529 körül Monte Cassino magaslatán monostort
 A szerzetesség kezdetei ■ 71

(görögül monasztérion, latinul mo-

nasterium) létesített, s szerzetesei
részére a korábban készített sza-
bályzatok felhasználásával és saját
tapasztalatai alapján regulát szer-
kesztett. A 73 fejezetből álló Regula
útmutatásokat ad a lelki életre, s
részletesen, gyakorlatiasan sza-
bályozza a monostor szervezetét,
a szerzetesek mindennapi életét,
időrendjét, az étkezéseket, a ruhá-
zatot, stb. Az egész szabályzatra a
kiegyensúlyozott, bölcs mérsék-
let jellemző, s a gyakorlati életben
igen jól használhatónak bizonyult,
s fokozatosan szinte valamennyi
nyugati monostor átvette.
A szerzetes számára kötele-
ző a helyben maradás (stabilitas Szent Benedek mellett Desiderius, Monte Cassino apátja
loci), magántulajdona nem lehet (a későbbi III. Viktor pápa). Apátsága alatt átépíttette
(a monostornak azonban lehet tu- és kibővíttette a kolostort
lajdona, földbirtoka). A szerzetesi
élet vezérelve: imádkozzál és dolgozzál (ora et labora). A munka részben szellemi (lectio divina:
a Szentírás és lelki könyvek olvasása és másolása), részben fizikai. A szerzetes főtevékenysége azon-
ban az opus Dei, a közös imádság, a zsolozsma. Napközben hét alkalommal gyűltek össze a szerze-
tesek közös imára, s ehhez járult az éjszakai imaóra. Aki újonnan lépett a kolostorba, az egy évig
újonc, novicius volt, s csak ha ezt az időt sikeresen kiállta, ezután tehette le a szerzetesi fogadalmat.
A monostor élén az apát (abbas) állt, akit az egész közösség választott, s akinek engedelmességgel
tartoztak. Fontosabb ügyekben az apátnak meg kellett hallgatnia az egész közösség véleményét, de
döntési joga csak neki volt. Az apát helyettese a perjel (prior). A kolostor anyagi ellátásáért a gond-
nok (cellarius) felelt.
A bencés szerzeteseknek Nagy Szent Gergely pápa – aki a maga alapította kolostorban Benedek
regulája szerint élt – új, nagy jövőjű feladatkört adott: a hit hirdetését Európa még pogány népei
körében. 596-ban elküldte Ágoston római apátot negyven bencés szerzetessel a Kenti Királyságba,
ahol megkezdték az angolszászok keresztény hitre térítését. Egy évszázad múltán viszont az angol
bencések játszottak fontos szerepet a német törzsek térítésében.
A bencés szerzetességnek a 6. század végén versenytársa támadt: az ír szerzetesség. Írországban
Szent Patrik (†461) honosította meg a kereszténységet és a szerzetesi életmódot. A szerzetességnek
oly nagy sikere volt, hogy Írországban sajátos kolostori egyház alakult, monostorok voltak a püs-
pökségek székhelyei, a püspökök is a szerzetesek közül kerültek ki. Az ír kolostorokban buzgón ta-
nulmányozták az ókori klasszikusokat és ápolták az ókori kultúra hagyományait. A bencések ekkor
még nem foglalkoztak tudományokkal, szellemi munkájuk a Szentírás és némely latin egyházatya
olvasásából és másolásából állt, s inkább a scienter nescius et sapienter indoctus (tudósan tudatlan
és bölcsen tanulatlan) Szent Gergely-i eszményének feleltek meg.
72 ■ A kereszténység és az egyház

A Sankt Gallen-i kolostor a

9. század közepén (19. század
végén készült rekonstrukció)

Iona monostorának romjai

a 20. század elején

A 6. század végén az ír szerzetesek elkezdtek kirajzani a kontinensre. Szent Kolumbán (†615)

társaival 590 táján érkezett Galliába, s ott több kolostort alapított. Legjelentősebb Luxovium
(Luxeuil) volt közülük. Néhány év múlva átkeltek az Alpokon, és Észak-Itáliában létrehozták Bob-
bio kolostorát. Az ír kolostorok nemcsak egy új, mélyebb és lendületesebb vallásosság kisugárzó
központjai voltak, hanem könyvtáraik és iskoláik révén a klasszikusok tanulmányozásának tűzhe-
lyei is. Egyik kortársa írta Kolumbánról: „Mindenfelé szétszórta Krisztus tüzét, nem törődve a tűz-
vésszel, mely nyomában támadhat”. Luxeuilben egy sor leendő frank püspök nevelkedett. Innen ki-
indulva újabb kolostorokat alapítottak Kolumbán munkatársai és tanítványai (például Észak-Gallia
 Nyugat-Európa kereszténnyé válik ■ 73

egyik legjelentősebb monostorát, Corbie-t). Szent Gallus alapította Sankt Gallen kolostorát, a kö-
zépkori műveltség egyik fontos központját.
Az ír szerzetesség szabályai jóval szigorúbbak voltak, mint Benedeké. A kelta fantázia kimerít-
hetetlen volt a legkülönlegesebb vezeklési módok kiagyalásában. Az ír szerzetesek terjesztették el
a kontinensen az új bűnbánati gyakorlatot: a legsúlyosabb bűnök egyszeri és nyilvános bevallása
helyett a titkos fülbegyónást, amelyet annyiszor lehetett elvégezni, ahányszor bűnbe esett az ember,
s a kevésbé súlyos, ún. bocsánatos bűnöket is megvallották. A gyóntatók tájékoztatására kezdték
összeállítani a bűnbánati könyveket, a Poenitentialékat, amelyek felsorolták a bűnöket és a nekik
megfelelő vezeklést, jóvátételt. Az írek által alapított kolostorok később mind a bencés regulát vet-
ték át, s a szerzetesi élet és a tudomány virágzó központjai lettek.
Az ír szerzetesek nemcsak a kontinensen térítettek. A 6. században ők alapozták meg Skócia
kereszténységét. Szent Columba (†597) alapította 563-ban Iona monostorát, ahonnan kiindulva
ezután társai és tanítványai számos monostort létesítettek. A 7. század elején jött létre Northumbria
partjaival szemben Lindisfarne szigetén az a szerzetesház, amelynek kisugárzása fontos szerepet
játszott Észak-Anglia keresztény kultúrájának kialakításában.

Nyugat-Európa kereszténnyé válik

A kereszténység a 4. század végén a Római Birodalom államvallása lett, de akkor már a biroda-
lom határain kívül is éltek keresztény közösségek, főleg keleten: Örményországban, Mezopotá-
miában és Perzsiában. Nyugat felé az 5. században lépte túl Krisztus hite a birodalom határait,
midőn Szent Patrik működése nyomán az írek megkeresztelkedtek. Jelentős fejlemény volt a
4. században a Fekete-tenger északi partvidékén élő gótok megkeresztelkedése, akik a keresztény-
ség ariánus változatát vették fel. Tőlük átterjedt az arianizmus a többi germán népre is. A népván-
dorlás után a Nyugatrómai Birodalom területén letelepedett germán népek közül a vizigótok és a
burgundok a 6. században, a langobardok a 7. században áttértek a katolikus vallásra, ezzel meg-
szűnt az arianizmus (majd csak a 16. században éled újjá a különböző antitrinitárius vallásokban).
A jövő szempontjából igen nagy jelentőségű volt a frankok megtérése. A frankok még pogányok
voltak, midőn 486-ban elfoglalták Gallia északi részét. Tours-i Gergely (†594), Toronus (Tours)
püspöke a Frankok egyháztörténete (Historia ecclesiastica Francorum) című művében elmondja,
hogy Chlodvig frank király az alemannokkal vívott ütközet közben határozta el, hogy felesége, a
katolikus Klotild Istenéhez fordul: „Ha győzelmet adsz nekem ezen ellenségeim felett és megmu-
tatod hatalmadat [...], hinni fogok benned és megkeresztelkedem. Mert imádkoztam isteneimhez,
de azok, amint látom, cserbenhagytak, azért úgy vélem, hogy tehetetlenek, mert nem tudják meg-
segíteni azokat, akik nekik szolgálnak. Hozzád fordulok tehát és hinni akarok benned, de előbb
ragadj ki ellenségeim kezéből”. A győzelem után megtartotta szavát, és valószínűleg 496-ban (más
források szerint 498-ban vagy 499-ben) Szent Remigius püspök Reimsben megkeresztelte őt, kí-
séretének háromezer katonájával együtt. Mivel Chlodvig hamarosan megszerezte a vizigótoktól a
Loire-tól délre eső területeket is, egész Gallia katolikussá lett.
Az 511-ben Orléans-ban ülésező országos zsinat intézkedett a frank egyházszervezet kiépítésé-
ről. A Frank Királyságban gyakran tartottak országos és tartományi zsinatokat, amelyeket általában
a király hívott össze, vagy az ő engedélyével üléseztek. A zsinati döntéseket a királyok gyakran or-
szágos törvény (capitulare) formájában is közzétették. A püspöki székek betöltésében is nagymér-
74 ■ A kereszténység és az egyház
 Nyugat-Európa kereszténnyé válik ■ 75

tékben érvényesült a királyi befolyás. Az 549. évi zsinat kimondta, hogy a püspököt a klérus és a nép
választja, de a király akarata is érvényesüljön (cum voluntate regis iuxta electionem cleri ac plebis).
A Frank Királyság keleti terjeszkedése a frank uralommal együtt a kereszténységet is elvitte a
dél- és közép-német területekre. A 6. és 7. században váltak kereszténnyé a mai Svájc területén élő
alemannok, s ebben komoly szerepet játszottak az ír szerzetesek, Szent Kolumbán és társai. A bajo-
rok térítésében a frankoknak jutott hasonló szerep. Itt fontos volt az egykori augsburgi püspökség
újjáélesztése, majd a 7. század végén és a 8. század elején Szent Emmerám és Szent Rupert (†716)
püspökök működése. Türingiában a 7. században kezdett terjedni a kereszténység.
A német egyház végleges megszervezése az angolszász bencés misszionáriusok érdeme. Szent
Willibrord (†739) a frízek között térített és megalapította az utrechti püspökséget. Szent Bonifác
(eredeti nevén Winfrid, †754) Rómával együttműködve, a pápa által felszentelt missziós püspök-
ként, majd érsekként térített és szervezett Németországban: előbb Hessenben, majd Thüringiában
és Bajorországban. Ezeken a területeken ő építette ki az egyházszervezetet: püspökségeket ala-
pított Bajorországban Regensburgban, Passauban, Salzburgban és Freisingben, Hessen-Thürin-
giában pedig Würzburgban, Erfurtban, Eichstättben és Büraburgban. 744-ben Fuldában meg-
alapította az egyik legjelentősebb német kolostort. 754-ben a frízek között halt vértanúhalált
52 társával együtt.
A 8. század közepén a német törzsek közül már csak a szászok nem voltak keresztények.
A szászok térítése azonban nem missziós szerzetesek műve volt, hanem a fegyvereké. Nagy Károly
772-től kezdve harminc éven át szakadatlanul harcolt a szászokkal és erőszakkal térítette őket a ke-
resztény hitre, amiért egyik közeli munkatársa, Alkuin meg is rótta. A meghódított szász területen
számos püspökséget szervezett. Nagy Károly azzal tette teljessé a német egyház szervezését, hogy a
kölni, trieri, mainzi és a salzburgi érsekség felállításával létrehozta az egyháztartományi szerveze-
tet. Hozzájuk csatlakozott 831-ben a hamburgi érsekség, amelynek feladata a skandinávok között
folyó missziós tevékenység irányítása volt.
A Brit-szigeteken a kelta lakosság egy része már a római uralom idején keresztény lett. Az an-
golszász hódítók elől ők Walesbe és Cornwallba húzódtak vissza. Az 5. században az írek is keresz-
tényekké lettek, sőt a kora középkorban itt bontakozott ki a legvirágzóbb kereszténység. Az ír kolos-
torokban a mélyen átélt hit jól megfért az ókori klasszikusokat tanulmányozó tudományossággal, s a
„zöld szigetet” méltán nevezték „a szentek és a tudósok szigetének”.
A kelta kereszténység azonban nem foglalkozott a gyűlölt ellenség, az angolszászok térítésé-
vel. Ennek érdekében az első lépést Nagy Szent Gergely pápa tette meg, midőn 596-ban Rómából
Ágoston apát vezetésével bencés szerzeteseket küldött Angliába, Kent királyához, akinek katolikus
felesége, Berta frank királylány, már előkészítette a terepet. Aethelbert király kíséretével együtt a
Temzében megkeresztelkedett, s Ágoston apát, aki a pápától érseki palliumot (eleinte kör alakú,
később Y, még később T-alakú vállstóla hímzett keresztekkel, amely elöl és hátul lelógott) kapott,
megkezdte az angol egyház szervezését. Érseki székhelyévé Canterburyt tette. Még egy fél évszáza-
dig eltartott, mire a többi angolszász király is elfogadta a kereszténységet. Az angol egyházszervezet
kiépítésében fontos szerepet játszott a tarszoszi Theodórosz (†690), aki az arabok elől menekült
Nyugatra. 668 és 690 között volt Canterbury érseke. Mivel számos görög és latin kéziratot ho-
zott magával, az angol klérus és a szerzetesek körében fellendült az ókori műveltség ismerete. Egy
nemzedékkel később ezt írja Theodóroszról és munkatársairól Beda Venerabilis (†735), a yarrow-i
kolostor szerzetese, Az angol nemzet egyháztörténete (Historia ecclesiastica gentis Anglorum) című
művében: „Még ma is vannak tanítványaik között, akik a görög és latin nyelvet úgy tudják, mint
76 ■ A kereszténység és az egyház

anyanyelvüket”. Nem véletlen, hogy Alkuin a tours-i kolostori iskola számára Yorkból hozatott
könyveket. Yorkban létesült egyébként a második angol érsekség.
A 9. század elejére tehát Nyugat-Európa népei kereszténnyé lettek. A nyugati kereszténység
elterjedésének határa az Elba és a Saale folyók mentén húzódott a Dunáig, s onnan le délre Aqui-
leiáig. A 9. és 10. századra várt az ettől a határtól keletre és északra élő népek bekapcsolása a keresz-
tény kultúrközösségbe.
A Római Birodalom határain kívüli térítés gyökeresen eltérő minta szerint zajlott, mint a ke-
reszténység elterjedése a birodalomban az első három évszázadban. Nem belső meggyőződésből
vállalt személyes megtérésekről volt szó, hanem arról, hogy az uralkodó és környezete, többnyire
politikai belátásból, megkeresztelkedett, majd különféle hatalmi eszközökkel elérte, hogy az ural-
ma alá tartozó nép vagy népek is kövessék példáját. Szinte valamennyi új keresztény királyságban
állami törvények tilalmazták a pogány bálványok kultuszát és az áldozatokat, s kötelezték az alatt-
valókat az egyházi előírások betartására: a vasárnapok és ünnepnapok megünneplésére, a böjtök
megtartására, s szigorú szankciókkal büntették az előírások megszegését. Ezután még nemzedé-
keken, sőt évszázadokon keresztül szükség volt a papok és szerzetesek mindennapos fáradozásá-
ra, példamutatására, hogy ezek a népek valóban kereszténnyé is váljanak. De szükség volt bölcs
kompromisszumokra is. A pogány szentélyek lerombolása, a szent fák kivágása a legtöbb esetben
nem volt igazán célravezető eszköz. Sokkal hatékonyabb útnak bizonyult a pogány kultuszhelyek,
ünnepek, szokások „megkeresztelése”, keresztény tartalommal való megtöltése. Bálint Sándor, a
magyar vallási néprajz klasszikusa írja erről: „A primitív pogány szakralizmust az Egyház tövestől
nem tudván kiirtani – bár türelmetlenebb szolgái ezt olykor kíméletlenül megkísérelték – alkal-
mazkodott Mesterének tanításához, aki nem eltörölni, hanem betölteni jött a régi törvényt. Ezzel a
türelemmel, olykor kényszerű belenyugvással természetesen az archaikus világszemlélet fennmara-
dásához, tovább éléséhez is hozzájárult. Iparkodott a hagyomány kategóriáinak, emberi reflexeinek
bibliai szentesítést adni. Így rendelte egyebek között a téli napfordulat elragadtatott pogány áldozati
időszakának helyére a karácsonyt, az ősi tavaszi nagy ünnepek helyére a húsvétot és pünkösdöt.
A természet immanenciáját transcendens távlatokba állította. A szellemek idézése helyett ajánlotta
a szentek segítségül hívását, névünnepüknek megülését”.
Peter Brown, a kora középkori kereszténység jeles kutatója így jellemzi ezt a folyamatot a
6. században: „A kereszténység elterjedése szempontjából tanulságosak azok a keresztény források-
ban fellelhető elszórt utalások, amelyek egy sajátos kompromisszumkészség működését tanúsítják.
Nem esztelen „pogány csökevényekről” van itt szó, hanem sokkal inkább a 6. századi keresztények
megfontolt kísérleteiről, hogy új vallásgyakorlatukat »összehangolják« a megelőző kor szokásaival.
Ebben az alkalmazkodási folyamatban többnyire a kereszténység volt a kezdeményező: a pogány
közösségek vettek át keresztény jeleket és rítusokat. Keresztet vetettek az áldozati szertartásokon és
keresztény angyalok és szentek neveit kiáltották asztal körül mondott ünnepi pohárköszöntőkben.
Amuletteket és orvosságokat már nem a pogány jósoktól kértek, hanem a szerzetesektől és a vilá-
gi klérus tagjaitól [...] Az alapvető mezőgazdasági rítusok is sajátos keresztény színezetet nyertek.
A szenteltvíz hintésének szokása, amely az aszály sújtotta Észak-Afrikában és Provence-ban a ter-
més megerősítésére szolgált, lassanként áttevődött Keresztelő Szent János napjára, s e kicsiny vál-
toztatás révén a víz ősi erejét megsokszorozta a kereszténységnek tulajdonított hatalmas új erő.
A 6. századi Hispániában az életvidám városi klérus egyszerűen hozzácsapta a keresztény Alleluját
a januári évkezdet általános eufóriájához”.
 III
A BARBÁROK

A rómaiak barbároknak nevezték azokat a népeket, amelyek a birodalom határain kívül éltek. Ezek
közül a korai középkorban a germánok és a szlávok játszottak fontos szerepet Európa etnikai képé-
nek kialakításában. Mások rövid ideig megjelentek a színen, de egy idő után nyomtalanul eltűntek:
például a hunok, avarok. De nem szabad megfeledkeznünk arról a népcsoportról sem, amely a
középkori Európa etnikai sokszínűségének egyik legjelentősebb alaprétegét adta: a keltákról.

A kelták

A Krisztus születése előtti évezredben, főleg annak második felében létezett egy kelta Európa.
Az Ibériai-félszigettől és Észak-Itáliától fel egészen az Elbáig, Galliától a Kárpát-medencéig és az
Al-Dunáig, valamint a Brit-szigeteken mindenütt kelta népcsoportok, törzsek éltek, akiket az ókori
görög és latin írók Keltoi, Celtae, Galatai, Galatae, Galli néven emlegetnek; sőt még Kis-Ázsiába
is eljutottak (galaták). Kr. e. 200 és Kr. u. 100 között nagy részük római uralom alá került, s a
4. század végére – a nyugati szigeteken élők kivételével – többé-kevésbé romanizálódtak, átvették
a latin nyelvet, a római társadalmi-politikai intézményeket és kultúrát, majd a keresztény vallást is.
Galliában a 4. század második felében még lehetett kelta szót hallani: Szent Jeromos Szent Pálnak a
Galatákhoz írt levelét kommentálva megjegyzi, hogy a kis-ázsiai galaták hasonló nyelvet beszélnek,
mint Galliában a Trier (Augusta Treverorum) környékén lakó treveri törzs tagjai. Az 5. századra a
kontinensen eltűntek a kelta nyelvek és intézmények. Britanniában azonban túl rövid volt a római
uralom, ott a britek megőrizték kelta nyelvüket, szokásjogukat, hagyományaikat. Az angolszász hó-
dítók elől az 5–6. században a kelta brit lakosság a sziget nyugati és északi részébe húzódott vissza,
s Walesben, Cornwallban, Skóciában és Man szigetén, valamint a római uralom alá sohasem került
Írországban a közép- és újkorban is tovább éltek a kelta nyelvek és kultúrák. A kontinensen csak
az 5–6. században a brit szigetről Gallia nyugati félszigetére, Bretagne-ba menekült bretonok be-
szélték kelta nyelvüket egészen a 20. századig. Máshol csak a római feliratokon megőrzött kelta sze-
mélynevek és szavak, valamint a latinizált formában ránk maradt kelta helynevek őrzik emléküket:
Arrabona (Győr), Vindobona (Bécs), Singidunum (Belgrád), Virodunum (Verdun), Lugdunum
(Lyon), Rotomagus (Rouen), Geneva (Genf), Moguntiacum (Mainz), Tolosa (Toulouse), Londi-
nium (London), vagy olyan folyónevek, mint Sequana (Szajna), Rhenus (Rajna), Rhodanus (Rhône).
Általában a -dunum, -bona, -acum végződésű, valamint a briga (’magaslat, erőd’) elemet (például
Brigetio) tartalmazó helynevek kelta eredetűek. Ha nyelvük el is tűnt, Nyugat-Európa lakosságának
jelentős része génjeiben őrzi a kelta örökség bizonyos elemeit.
78 ■ A barbárok

A középkorban tovább élő – és részben még ma is beszélt – kelta nyelvek két nagy csoportra
oszthatók, aszerint, hogy az eredeti indoeurópai *kw hangból q (később c=k) vagy p lett: a q-kelta,
vagy gael, ez az archaikusabb, ezt beszélték az írek és az Írországból Skócia területére vándorolt
kelták (skót gael), és a p-kelta, amelyet a walesiek, a cornwalliak és a bretonok beszélnek, tehát az
egykori britek utódai (valószínűleg ebbe a csoportba tartoztak a galliai kelta nyelvjárások is). Pél-
dául latin quinque, s ebből lett az óír cóic, walesi pimp, gall pempe: ’öt’.
Az Európa nyugati végein tovább élő kelta nyelveken a középkorban gazdag szóbeli költészet
és mondavilág élt, amelyet a 6. századtól kezdve kolostorokban írásba is foglaltak. Különösen Ír-
országban, majd Walesben bontakozott ki igen sokszínű, változatos kelta nyelvű költői és prózai
irodalom. Ennek a költői és mondai anyagnak az őrzői, megfogalmazói, továbbadói azoknak a
kelta népekre jellemző, jól szervezett, hivatásos „értelmiségi” csoportoknak a tagjai voltak, akiket
a források druidának, filidhnek és bardnak neveznek. A bardok hivatásos énekmondók voltak, s
különösen Walesben örvendtek nagy tekintélynek. A druidák a kereszténység felvétele előtt a kelta
társadalmak legelőkelőbb, legnagyobb tiszteletnek örvendő, katonáskodás és adófizetés alól fel-
mentett tagjai, papok, jogászok, bírák, nevelők-oktatók és költők voltak egy személyben. Ők végez-
ték a vallási szertartásokat, ők értelmezték és alkalmazták a szokásjogot, tanították az ifjúságot, s
az ő feladatuk volt a szóbeli hagyományanyag, a mondakincs, a költészet őrzése, gondozása. Julius
Caesar szerint „tekintélyes számú verset kell megtanulniuk kívülről, s ezért jó néhányan húsz éven
keresztül folytatják tanulmányaikat. A versek írásba foglalását bűnös tettnek tartják, míg minden
más dologban a görög nyelvet alkalmazzák”. A filidh a druidához hasonló funkciókat végzett, de
alacsonyabb, alárendeltebb státusban. Midőn azonban a kereszténység terjedésével a druidák el-
tűntek, ők vették át azok szerepét mint költők, tanítók, jogi tanácsadók, s az ír szerzetesek mellett
elsősorban nekik köszönhető a kelta mondai és költői hagyomány írásba foglalása.
A kelták hittek a halál utáni életben, ezért a halottak mellé a sírba élelmet, fegyvert, ékszereket
helyeztek. Hittek egyfajta lélekvándorlásban: Julius Caesar írja a druidákról, hogy „tanításuk fő té-
tele az, hogy a lélek nem pusztul el, hanem a halál után egyik emberből a másikba költözik”. A kelta
túlvilág egy szigetcsoport a nyugati óceánon túl, ahol nincs halál, nincs betegség, nincs öregség,
és örökifjú lakói lakomával, zenével, játékkal boldogságban töltik végtelen idejüket. A kelta kultu-
szokban fontos szerep jutott a fáknak és a vizeknek: minden folyónak, forrásnak, kútnak megvolt a
maga női őrző szelleme, ezek emlékét többnyire helynevek őrzik.
Mit köszönhet a középkori Európa a keltáknak? Az anyagi kultúra terén elsősorban a fejlett
fémművességet. A két nagy vaskori kultúra – Halstatt és La Tène – főleg hozzájuk kapcsolható.
A mindennapi használati tárgyak, szerszámok, fegyverek tömegét készítették vasból. Tőlük örö-
költük a kerekes ekét, a vas ekepapucsot és valószínűleg a fazekaskorongot is. Szellemi kultúrájuk
öröksége még élőbb és gazdagabb. A kelta mondakör a 12–13. századi európai irodalom egyik
legkedvesebb témája lett: Artúr király és a kerekasztal lovagjai, a Grál keresése, Perceval/Parszifal,
Trisztán és Izolda története. Ez a mondakör a 12. században a normann-francia eredetű angol
királyok udvarának és történetíróinak közvetítésével került a kontinensre, ahol olyan költők dol-
gozták fel, mint Chrétien de Troyes, Wolfram von Eschenbach, Gottfried von Strassburg. Népsze-
rűségükre jellemző, hogy akkoriban magyar főurak is szívesen keresztelték fiaikat Tristan, Lance-
ret (Lancelot) és hasonló nevekre. A kelta mondavilágra és mitológiára, valamint az Írországban
kivirágzott kelta nyelvű költészetre a féktelenül és parttalanul csapongó, elképesztő túlzásokra is
hajlamos képzelet a jellemző. Egy angol irodalomtörténész szerint: „a kelta kész minden pillanat-
ban fellázadni a tények zsarnoksága ellen”.
 A kelták ■ 79

A legnagyobb kelta népcsoportról, a gallokról sokat

tudhatunk meg Julius Caesarnak a gall háborúról írt köny-
véből (Commentarii de bello Gallico). Különösen érdekes
adatokat közöl a gallok társadalmi és politikai szervezetéről.
Az egyik gall törzs királya mondta Caesarnak, hogy „hatal-
ma olyan természetű, hogy éppen annyi jogot ad a népnek
vele, mint neki a néppel szemben”. Adiatuanus, gall fővezér
egy alkalommal „hatszáz hívével, azaz, mint a helybeliek
mondják, solduriusával” érkezett a csatatérre. „A soldurius-
Kelta bronzsisak
viszony lényege az, hogy a soldurius az élet minden javát
együtt élvezi pártfogójával, akinek barátjává szegődött, vi-
szont ha pártfogóját valami balszerencse éri, akkor vagy vele
együtt vállalja ugyanazt a sorsot, vagy öngyilkosságot követ
el; és emberemlékezet óta egyikük sem vonakodott a halál-
tól, ha megölték azt az embert, akinek hűséget fogadtak”.
A germán kísérethez (comitatus) hasonló, személyes hű-
ségen alapuló társadalmi kötelékről van tehát szó, amely
erősebb a vérségi-rokonsági kötelékeknél. Sztrabón Geógra-
fikájában így jellemzi a keltákat: „Ez az egész néptörzs, ame-
lyet most gallnak vagy galatának neveznek, vitéz, bátor és
harcra kész, egyébként azonban egyszerű és nem rossz er-
kölcsű [...] Könnyű őket rábírni arra, amit hasznosnak talál-
nak, úgyhogy a műveltséget és a tudományokat is átveszik Kelta kőkereszt
[...] A kelták és a germánok természet és államszervezet te-
kintetében hasonlóak, egymással rokonok, egymással hatá-
ros területen laknak, amelyet a Rhénos [Rajna] folyó választ el egymástól [...] Köpenyt hordanak,
hajukat hosszúra növesztik, szűk nadrágot viselnek, khitón helyett pedig az alfélig érő ujjast hor-
danak [...] Nagy kúp alakú házaik vannak, deszkából és vesszőfonadékból; sűrű nádtetőt raknak
rá. A juh- és sertéstenyésztés olyan virágzó náluk, hogy köpenyeket és besózott húst nemcsak Ró-
mába, hanem Itália legtöbb részébe is nagy mennyiségben szállítanak. Államszervezetük legtöbb-
nyire arisztokratikus; hajdan évenként egy fejedelmet választottak, háborúk idején a nép választott
egy vezért [...] Majdnem mindnyájuknál három osztálya van a különleges tisztelettel övezetteknek;
ezek a bárdok, a jósok és a druidák. A bárdok énekesek és költők; a jósok az áldozatok bemutatói
és a természet búvárai, a druidák a természet búvárlatán kívül még az erkölcsbölcselettel is foglal-
koznak; nagyon igazságosnak tartják őket, s ezért mind a magán, mind a közös peres ügyeket rájuk
bízzák, úgyhogy azelőtt a háborúkat is ők intézték el békésen, az egymással ellenségesen szemben-
állókat lecsendesítették, s a gyilkossági perekben való ítélkezést is a legtöbbször rájuk bízták. Mind
ezek, mind a többiek is azt tanítják, hogy a lélek és a világ elpusztíthatatatlan, egykor azonban a tűz
és a víz fog föléjük kerekedni. Természetük egyszerűségéhez és harciasságához sok balgaság, di-
csekvés és cifrálkodás járul. Aranyékszereket hordanak, nyakláncokat, karpereceket, s az előkelők
festett és arannyal hímzett ruhát viselnek. E könnyelműségük folytán, ha győznek, kibírhatatlanok,
de ha vereség éri őket, letörnek. Balgaságukat tetézi az a barbár és különös szokás, ami az északi
népek legtöbbjénél is megvan, hogy a csatából visszatérve ellenségeik fejét lovuk nyakára akasztják,
s megérkezve a tornácra szögezik [...] Azt is beszélik, hogy a kelták valamennyien élvhajhászok,
80 ■ A barbárok

s náluk nem szégyen, ha az ifjak visszaélnek ifjúságukkal. Nagy gondot fordítanak arra, hogy ne
legyenek kövérek, sem előrenyúló hasúak, ha pedig valamelyik ifjú az övre nézve megállapított
mértéken túl megy, megbüntetik.”

A germánok

A középkori Nyugat-Európa etnikai képének kialakításában legnagyobb szerepe a germánoknak

volt. A germánok olyan társadalmi és politikai intézményeket hoztak magukkal, amelyek – bár a
római intézmények és a kereszténység hatására átalakulva – fontos szerepet játszottak a középkori
társadalom- és államfejlődésben, ezért részletesebben kell velük foglalkoznunk.

A germánok a népvándorlás előtt

A germánok a Krisztus születése előtti évszázadokban Skandináviában és a Balti-tenger déli part-

vidékén éltek. Már Krisztus előtt megindult a vándorlásuk dél felé. A Rajna és a Duna mentén a
római limesbe ütköztek. A Kr. u. 2–3. században a dél felé vándorló gótok már kénytelenek voltak
délkelet felé húzódni az Al-Duna és a Fekete-tenger partvidékére. A Római Birodalom területén
élő kortársak a Kr. e. 2. századtól folyamatosan azt tapasztalták, hogy egyre érkeznek a különféle
germán népcsoportok és törzsek észak felől. Ezt az élményt juttatja kifejezésre a gótok történetíró-
jának, Iordanesnek híres megállapítása: „Scandza insula (Skandinávia), quasi officina gentium aut
certa velut vagina nationum”, vagyis úgy látta, hogy ebben a műhelyben sorozatban készülnek a
népek, s ez a hatalmas anyaöl folyamatosan szüli a nemzeteket.
A népvándorlás előtti germánságot elég jól ismerjük az ókori görög–római írók műveiből. Elő-
ször Apameiai Poszeidóniosz említi a germán nevet a Kr. e. 1. század elején, majd néhány évtizeddel
később Iulius Caesar foglalkozik velük a gall háborúról írt könyvében, a Kr. u. 1. század végén pedig
Tacitus egész könyvet szentel nekik: A germánok eredetéről, lakóhelyéről, szokásairól és népeiről
(De origine situ moribus ac populis Germanorum), vagy röviden Germania címen. A népvándorlás
idején ismét egy sor latin nyelvű munka készült róluk (Cassiodorus és Iordanes a gótokról, Tours-i
Gergely a frankokról). A germánok társadalmára és szokásaira vonatkozóan fontos forrásaink az
5. és 9. század között írásba foglalt germán szokásjogok (elsősorban a Lex Salica).
Caesar és Tacitus szerint az állattenyésztés a legfontosabb gazdasági tevékenységük, s állati ter-
mékek alkotják fő táplálékukat. Legfontosabb vagyonuk a szarvasmarha. Foglalkoznak földművelés-
sel is, de ez a nők és öregek dolga. A művelés alatt álló föld a közösség tulajdona, de évente felosztják
az egyes nemzetségek, családok között. A felszántott területet évről évre váltogatják, mert bőven
áll rendelkezésre föld. Az újraosztást és a felszántott terület évenkénti váltakozását mindkét szerző
említi. Ez arra utal, hogy az ún. szabályozott talajváltó gazdálkodás egy fajtája volt náluk szokásban.
A bőven rendelkezésre álló föld egy darabját felszántották, bevetették, minden család, nemzetség
akkora területet kapott, amelynek megművelésére képes volt, majd a következő évben más helyen
jelölték ki a szántóföldet, az előző évit pedig parlagon hagyták, valószínűleg több évre, hogy vis�-
szanyerje termőerejét. Ilyen művelési rendszer mellett rendkívül ritka településhálózat és alacsony
népsűrűség volt lehetséges. A mai kutatók becslése szerint Kr. u. 500 körül a mai Németország terü-
letének mindössze 2%-a állt művelés alatt, s a népsűrűség nem haladta meg a 2 fő/km2-t. A régészeti
 A germánok ■ 81

feltárások azt mutatják, hogy általában igen kis területű szántóföld tartozott egy-egy településhez.
Ezen árpát, rozst és tönkölybúzát termeltek, de a gabonafogyasztás meglehetősen alacsony volt.
Tacitus természetesen a római fogalmakkal írja le a germánok viszonyait. Az egyes germán né-
peket, törzseket általában a gens szóval jelöli, területüket pedig civitasnak nevezi. A törzsi terület, a
civitas pagusokra (németül Gau: ’járás’) és vicusokra, falvakra oszlott. Ezek a falvak néhány elszór-
tan fekvő faházból álltak. Egy-egy pagus száz felfegyverzett gyalogost küldött hadba. Több forrás
utal arra, hogy a társadalom és a hadsereg a decimális rendszer szerint szerveződött: tízes, százas és
ezres egységekbe. A vöröses hajú, kék szemű, magas és erős testalkatú germán harcosok dárdával
és pajzzsal voltak felszerelve; kardja, érc- vagy bőrsisakja csak keveseknek volt.
Mind Caesar, mind Tacitus leírásából egy már differenciált társadalom képe tárul elénk. A tár-
sadalom alapját, a köznépet (plebs) szabad fegyverviselő férfiak (és családjuk) alkották, akik egyúttal
„parasztok” is voltak: évente részt kaptak a közös földtulajdonból, s állatokkal, elsősorban szarvas-
marhával rendelkeztek. Részt vettek a politikai döntésekben és a bíráskodásban. A fegyverviselő
szabad férfiak gyűlése, a törzsi gyűlés, vagy népgyűlés (concilium, placitum generale, thing) döntött
minden nagyobb ügyben, s ez ítélkezett főbenjáró vétségek esetén. Itt választották meg a királyt
(rex), akinek nem volt korlátlan hatalma, nem fenyíthetett, büntethetett tetszése szerint, itt válasz-
tották háború idején a hadvezért (dux), valamint a falvakban és pagusokban igazságot szolgáltató
bírákat is. E választott bírákat a közszabadok közül választott száz-száz férfi segítette az ítélkezésben.
Ezt a népes bírósági gyűlést nevezik a későbbi források mallumnak vagy mallusnak. Ebben a nem-
zetségi társadalomban természetesen élt a vérbosszú intézménye, de Tacitus már ennek szabályo-
zott formájáról, a vérdíjról (wergeld, wergild) is említést tesz: az emberölés is megváltható bizonyos
számú barommal és marhával. A vérdíj nagysága függött az áldozat, a sértett társadalmi állásától.
A népvándorlás után írásba foglalt germán népi jogok némelyikében magasabb vérdíja van a nemes-
nek, mint a közönséges szabadnak, sőt ez utóbbiak között is vannak már különbségek.
A közszabadok közül már a népvándorlás előtti századokban tekintélyben, befolyásban, s vagyo-
ni helyzetét tekintve is kiemelkedett az előkelők, a „nemesek”, a principes vagy nobiles rétege, a törzs-
és nemzetségfők, az előkelő nemzetségek tagjai, akik tekintéllyel (auctoritas) rendelkeztek, hadi ér-
demeik, származásuk, vagyonuk alapján. Tacitus szerint a közszabadok időnként ajándékokat vittek
nekik, a fiatal harcosok az ő kíséretükhöz csatlakoztak, ők osztották újra évenként a szántóföldeket.
Bár a germánok általában monogámok voltak, nekik több feleségük lehetett. Közülük választották a
királyt (rex, kunig, thiudans), vagy a vezért (dux), ők tárgyalták meg a kisebb, mindennapi ügyeket,
nagyobb ügyekben pedig ők tettek javaslatot a törzsi gyűlésnek. Nekik voltak rabszolgáik is, akiket
Tacitus szerint nem úgy használtak fel, mint a rómaiak. A germán rabszolga helyzete hasonló volt
a késő római servus casatuséhoz: saját gazdasága, otthona, családja volt, s az úrnak természetbeni
szolgáltatásokkal tartozott, mint a római colonus. Ez a törzsi, nemzetségi „nemesség” a népvándorlás
utáni forrásokban ethelingi, edilingi, adalingi (Adel) néven jelenik meg.
Tacitus részletesen leírja azt a sajátos germán intézményt, amely olyan nagy szerepet játszik a
népvándorlás idején, majd később a germán királyságokban: a kíséretet, comitatust (Gefolgschaft).
A férfivá lett fiatal harcosok egy-egy princeps vagy „nemes” kíséretéhez csatlakoztak, akitől ellátást,
felszerelést, fegyvereket, harci lovat kaptak, s akiért, ha szükséges, életüket is feláldozták. A kísé-
ret intézménye áttörte a hagyományos vérségi, törzsi kereteket, mert tagjai különböző törzsekből
toborzódtak, s számukra a vezérhez való személyes hűség már erősebb volt a vérségi kötelékeknél.
A kíséret nagysága jelezte az egyes előkelők rangját, gazdagságát. A kíséret ellátása, igényeinek
kielégítése volt a legfőbb ösztönzője az állandó háborúskodásnak, a szomszédok földjére indított
82 ■ A barbárok

rabló portyáknak. „A nagy kíséret csak háborúval tartható össze” – írja Tacitus, s valóban a kísére-
tek döntő szerepet játszottak a nagy népvándorlás harci eseményeiben.

A germánok vallása

A germánok vallási életére vonatkozóan már Tacitusnál sok információt találhatunk. A kora kö-
zépkori latin nyelvű történeti munkákban is említés történik germán istenekről és vallási szokások-
ról. A germán vallás legfontosabb, legrészletesebb forrásai azonban a skandináv szövegek, hiszen a
skandinávok csak a 10–11. században vették fel a kereszténységet. A legjelentősebb ilyen forrás az
izlandi Edda. A verses Edda 800 és 1200 között keletkezett énekek gyűjteménye, amelyet az 1270-
ben készült Codex Regius őrzött meg. Valamivel előbb prózai leírás készült az énekek tartalmáról,
ez a prózai Edda. Szerzője Snorri Sturluson (†1241) előkelő izlandi költő és politikus, aki az 1220-as
évek elején egy poétikai tankönyvet írt. A könyv első része az izlandi költészet műfajait és versfor-
máit tárgyalja, a harmadik része (Gylfaginning) elmeséli az Edda-dalokban megénekelt mítoszokat
a világ keletkezéséről és sorsáról, az istenek kalandjairól. A verses Edda első része mitologikus
énekeket tartalmaz, ezekből ismerhetjük meg a germánok hitvilágát. A második rész hősi énekek
gyűjteménye, amelyek a történeti időben játszódnak, s a burgundok 4–5. századi történetéhez kap-
csolódnak. Ugyanazoknak a hősöknek a viselt dolgairól szólnak, akikről a német Nibelung-ének
(Szigurg-Siegfried, Brünhild, Gudrún, Attila) is szól, s akiket napjaink zenebarátai jól ismernek
Wagner zenedrámáiból.
A germán kozmogonikus mítoszok szerint kezdetben vala a hatalmas űr, a Ginnungagap, ezt
köd, pára, víz és jég töltötte be. A tűz által megolvasztott jégből keletkezett Ymír, az ősóriás, akit
Adumla tehén táplált. Az ő leszármazottai az Aesir, az áz istenek, Odin és testvérei. Ők megölték
Ymirt és az ő testéből formálták a világmindenséget. Ők alkották meg az első emberpárt egy kőrisfa
és egy szilfa törzséből. Felépítették az istenek otthonát, Ázgardot és az emberek lakóhelyét, Midgar-
dot. E két világot hatalmas óceán veszi körül, ennek mélyére vetik az istenek a világot fenyegető
kígyót (Jörmungand), a másik szörnyet, Fenrir farkast pedig láncra verik. Az istenek harcban áll-
nak az óriásokkal, az ő világuk a Jötunheim. E világok közepén, azokat összekapcsolva áll az óriás
kőrisfa, az Yggdraszil. A világfa három gyökere a Midgardig, a Jötunheimig és Hélig nyúlik, ez
utóbbiban a közönséges halandók folytatják életüket a halál után (a kiválasztott hősöket a valkűrök
Odin várába, a Valhallába viszik). A világfa koronája az egekig ér. Tövénél két forrás fakad, a bölcs
óriás, Mimir őrzi a tudás forrásvizét (ezért a vízért Odin fél szemét hagyja zálogban), a végzet as�-
szonya, Urd pedig az élet forrását. A világfa csúcsán sas tanyázik, gyökerét kígyó rágja. Itt döntenek
a nornák az emberek sorsáról, és itt tartják tanácskozásaikat az istenek.
A germán istenvilág két csoportra oszlik: Aesir és Vanir, vagyis áz és a ván istenekre. Az Ázok
fegyverviselő, harcias istenek, a Vánok békeszeretők, jólétet és termékenységet biztosítanak az em-
berek számára. E két istencsoportban egy harcias, patriarchális pásztornép és egy matriarchális
földművelő társadalom vallási elképzelései olvadtak össze.
Az Ázok főistene Ódin (Wôden, Wodan, Wotan). Ő a királyok és a nemesség istene, némely
királyi nemzetség tőle eredeztette magát. Őreá utal Tacitus, mikor „a mindenen uralkodó istenről”
(regnator omnium deus) ír, akinek a semnonok törzse emberáldozatokat mutat be. Trónjáról az
összes világ belátható. Ő a Hadak Ura, a Győzelem Atyja, fegyvere a mágikus dárda. A harcban el-
esett hősök az ő várába, a Valhallába kerülnek, s boldogságban élve készülnek a világ sorsát eldöntő
 A germánok ■ 83

végső küzdelemre. De ő a költészet, az inspiráció, a mágikus cselekedetek istene is, aki sas képében
ragadta el az óriásoktól a költészet szent mézsörét, és vitte az istenek világába. A mágikus tudásért
áldozatokat is vállal: önmagán sebet ejtve kilenc éjen át csüng étlen-szomjan a világfa ágán, hogy
hozzájusson a mágikus írásjelekhez, a rúnákhoz; Mimirnek, a bölcs óriásnak félszemét adja zálog-
ba, hogy megkapja a bölcsesség és tudás forrásvizét. Felesége Frigg (Friia, Frea, Fricka).
Thor (Thór, Donner), Odin fia, az égi tűz őre, a mennydörgés, a vihar istene. Kultusza jóval
elterjedtebb volt, mint Odiné, elsősorban a közemberek tisztelték. Ő az istenek és az emberek
legfőbb védelmezője a gonosz erőkkel, az óriásokkal és szörnyekkel szemben. Fegyvere és szim-
bóluma a kalapács.
Loki (Loge), a tűz istene, a germán istenvilág legérdekesebb alakja. Barátja, testvére, szövetsé-
gese az isteneknek, de legfőbb ellenségük is egyben. Hol segíti őket, hol ellenük fordul, megtréfálja,
megcsalja őket. Odinnal együtt hozza létre az embert, s számos közös kalandjuk van. Mintegy
kiegészítője, második énje Odinnak. Alakját, nemét tetszés szerint váltogatja. Tulajdonképpen nem
is isten: apja egy óriás, gyermekei pedig az istenek és az emberek világának legnagyobb ellenségei:
Hel, a halál istennője, Jörmungand a kígyó, Fenrir a farkas. A végső harc eljövetelekor ő szabadítja
el a szörnyeket, és az óriásokkal együtt az istenek ellen fordul.
Tyr (Tîwaz, Tiw) a korai időkben fontos istenség volt, Zeuszhoz hasonló, az ég istene, a csata-
mező, a rend és a harci szerencse ura, ezért a rómaiak Marssal azonosították. Idővel Odin háttérbe
szorította.
A ván istenek közül a legfontosabbak Njörd és gyermekei: Freyr és Freyja. Őhozzájuk békés
tevékenységek kapcsolódnak, a mindennapi élet munkái, örömei és fájdalmai. Njörd a tenger és
a vizek, a hajósok és a halászok istene. Freyr neve annyit jelent: „Úr”. Yngvi, Ing néven is szerepel.
Ő biztosítja a földek és az asszonyok termékenységét, védi a vetéseket. A középkori svéd királyi
család mitikus őse és istene. A mítosz szerint az ő uralkodása idején béke és jólét uralkodott e tá-
jakon. Nővére Freyja, a szépség, a szerelem, a termékenység istennője, szereti az ékszereket és ért a
mágiához, amelyre Odint is megtanította.
Római források szerint a késő császárkorban a Rajna-vidéken igen elterjedt volt a germán anya-
istennők (matronae) kultusza.
Egyes germán istenek nevét az angol és a német nyelv máig őrzi, elsősorban a hét napjainak el-
nevezésében: Odin-Woden napja a szerda: Wednesday (óangol Wódnes daeg); Thor (Donner) nap-
ja a csütörtök: Thursday (óangol Thúres daeg), német Donnerstag; Tyr (Tiw) napja a kedd: Tuesday
(óangol Tíwes daeg), Friggé pedig a péntek: Friday (óangol Frigedaeg), német Freitag (a Frea, Friia
névalakból). A latin írók római istenekkel azonosították a germán isteneket (a napjuk is azonos):
Odint Mercuriusszal (az ő napja is a szerda: dies Mercurii, franciául mercredi), Thórt Zeusszal,
illetve Jupiterrel (csütörtök: Jovis dies, franciául jeudi), Tyrt Marssal (kedd: Martis dies, franciául
mardi), Frigget Venusszal (péntek: dies Veneris, franciául vendredi).
Az isteneken kívül az embereknek együtt kellett élniük a mitikus lények egész sorával: törpék-
kel, manókkal, démonokkal. Különösen fontos szerepet játszottak életükben a különféle, többnyire
nőnemű őrző szellemek, akik a forrásokat, a házat, a családot védelmezték.
A germánok isteneiknek és őrző szellemeiknek áldozatokat mutattak be, gyakran emberáldo-
zatot is. A kultuszhelyek többnyire erdők védett rejtekén, szent ligetekben voltak, de a késői forrá-
sok templomokról is tudnak, ahol az istenek faragott bálványai álltak.
A halál utáni életben való hit nem volt általános, de azért több adat utal arra, hogy hittek vala-
miféle túlvilági létben. Az elesett hősök Odin palotájában, a Valhallában éltek tovább, az egyszerű
84 ■ A barbárok

emberek a Hélben. Hogy a halott odaát ne legyen magányos, gyakran feleségét, férfiszolgáját és női
szolgálóját is eltemették vele együtt.
Az istenek és az emberek világának volt kezdete, de lesz vége is. Ez a Ragnarök, az „Istenek
végzete”, vagy Ragnarokkr, az „Istenek alkonya”. Az emberi és az isteni társadalom lassan elzüllik,
egyre súlyosabb bűnökbe süllyed. Az istenek sem feddhetetlenek, maga Odin is gyakran folyamo-
dik ravaszsághoz, álnoksághoz, sőt esküszegéstől sem riad vissza, hogy célját elérje. A vég kezdetén
Loki elszabadítja a pusztulás démonait: Fenrirt, a farkast, Jörmungandot, a tengeri kígyót, s maga
is az istenek ellen fordul, majd a küzdelembe bekapcsolódnak az óriások is. A harcban a szörnyek
és az istenek egyaránt elpusztulnak, a nap elsötétül, a csillagok lehullnak, tűz emészt el mindent, s a
föld a tengerbe süllyed. De majd megújulva és megtisztulva újra kiemelkedik, termőre fordul, s egy
méltóbb nép fog rajta új, boldogabb és örökké tartó életet élni.
Brémai Ádám a hamburgi egyház főpapjainak történetéről a 11. században írt könyvében (Gesta
Hammaburgensis ecclesiae pontificum) elmondja, hogy a svédeknek Uppsalában van egy arannyal
díszített templomuk, ahol három isten szobrának mutatnak be áldozatot. Thor, a leghatalmasabb,
középen ül, kétoldalt pedig Wodan és Fricco (Freyr).
„Thor – mondják – az ég ura, aki a mennydörgésnek és a villámoknak, a szeleknek és az esőnek
parancsol, derült időt és termést ad. A másik isten Wodan, azaz a düh (furor), hadat visel, s ő ad
bátorságot az embernek ellenségeivel szemben. A harmadik Fricco, aki bőkezűen békét és élvezetet
ajándékoz a halandóknak. Az ő képmását hatalmas hímtaggal (ingenti priapo) ellátva készítik el.
Wodant felfegyverezve ábrázolják, ahogy a mieink Marsot szokták, Thor pedig a jogarral Jupiterhez
tűnik hasonlónak [...] Ha pestis és éhínség fenyeget, akkor Thor bálványnak mutatnak be áldozatot,
ha háború, akkor Wodannak, ha lakodalmat ülnek, akkor Fricconak.”
Kultikus jellege volt a germánok ősi írásának, az ún. rúnaírásnak. Rúnákkal készült feliratok
maradtak fenn a Kr. u. 3. századtól Észak-Németországban és Dániában, az 5–6. századtól Angliá-
ban, majd a 8. századtól Skandináviában. Svédországban a 13. századig használták őket, de elvétve
egészen a 16–17. századig találkozunk rúnákkal sírköveken, ráolvasások lejegyzéseiben. A germá-
nok számára a rúnák mágikus jelek voltak, s mint ilyeneket szívesen vésték őket fegyverekre, éksze-
rekre, ajándéktárgyakra, sírkövekre. Az ógermán ru-, gót runa jelentése: ’titok, rejtély, misztérium’,
s a rúnák ismerete titkos, mágikus tudásnak számított.

A germánok a népvándorlás idején

Mikor megindul a germán népvándorlás, a római források általában „nationes et gentes” megjelö-
léssel illetik a birodalom határaira rázúduló népcsoportokat. A gótoknál thiuda, a frankoknál theod
a megfelelő elnevezés, ami egy ógermán *theudo alakra vezethető vissza. Ezek nem vérségi közös-
ség alapján létrejött vagy organikus képződmények voltak, hanem a vándorlások során különféle
törzs- és néprészekből mesterségesen integrált laza, gyakran és gyorsan változó politikai-katonai
kötelékek. A népvándorlásban részt vevő germán népek nem voltak túl nagyszámúak: többnyire
néhány tízezres nagyságrendekről van szó, a legnagyobbak létszáma is alig haladta meg a százezret.
Félelmetes erejüket az adta, hogy e népek egynegyede-egyötöde fegyveres volt, tehát létszámukhoz
képest nagy – 10–20 ezer fős – seregeket tudtak kiállítani.
A régebbi törzsek nagy része eltűnt, felbomlott, beolvadt a vándorlás során kialakuló új törzsi,
népi képződményekbe. A Tacitus által említett mintegy félszáz germán törzsnek a tizedével sem
 A germánok ■ 85

találkozunk már a népvándorlás kori forrásokban, amelyekben viszont új, a korábbiaknál nagyobb
törzsek, népek tűnnek fel, mint a 3. században az alemannok, a frankok, a szászok, majd 500 körül
a bajorok. Bár ezeknek az új képződményeknek a tagjait már nem kötötte össze vérrokonság, mégis
hittek egy közös mitikus ősben, a közös származásban. A rómaiak szerint a közös eredet (origo)
mellett a nyelv és a szokások (lingua et mores) azonossága e népcsoportok legfőbb összetartó ténye-
zője. Legszembetűnőbb tulajdonságuk azonban a szilárd politikai és katonai szervezettség. Ennek
megvalósítója a megerősödött királyság volt.
A germán királyság intézménye a népvándorlás során lényegesen átalakult. A korábbi, kis tör-
zsek felett uralkodó, korlátozott hatalmú, főleg kultikus feladatokat ellátó, az istenekkel való kap-
csolat révén a törzs üdvét biztosító szakrális legitimációjú királyok helyét elfoglalták a hadvezérből
(dux, rik, reiks lásd Athanarich, Alarich, Theoderich, Geiserich, stb.) lett királyok, akik harcos kísé-
retükre támaszkodva, s katonai sikereket aratva meg tudták szilárdítani hatalmukat a hosszú ván-
dorlás viszontagságai, próbatételei között. A törzsek eredeti, vérségi eredetű kultuszközösség jellege
a népvándorlás korára elhalványult, inkább a szervezett katonai és politikai képződmény jelleg a
szembetűnő. A népvándorlás során a történelem színpadára lépő nagy törzsek, törzsszövetségek,
népek uralmi formáját a német történetírás hadi királyságnak (Heerkönigtum) nevezte el. Ezeknek
a népvándorlás kori hadvezér-királyoknak a leszármazottaiból alakultak ki a letelepedés után a ger-
mán királyságok élén álló királyi nemzetségek. A letelepedés után – bár a katonai siker, a hódítás a
hatalom megszilárdításának továbbra is lényeges eleme maradt – ismét előtérbe került a királyság
szakrális karaktere. A királyi nemzetség (stirps regia) különleges karizmával – azaz természetfeletti
eredetű uralkodói képességekkel – rendelkezett, amely nemzedékről nemzedékre öröklődött, ezért
a királyt mindig ebből a nemzetségből választották. A király hosszan leomló haja jelezte ezt az őt
uralkodásra képesítő természetfeletti erőt. A kereszténység – az „Isten kegyelméből való” theokra-
tikus királyság eszméjével – megerősítette a királyság pogány eredetű karizmatikus jellegét. Ennek
a királyi hatalomnak, s az egész kora középkori politikai szervezetnek a személyes kapcsolatokon és
nem személytelen intézményeken nyugvó jellegét fejezi ki a kora középkori germán királyok elne-
vezése: rex Francorum, rex Langobardorum, vagyis egy politikailag szervezett, szabad harcosokból
álló nép (populus) uralkodói, s nem egy országé.
Nemcsak a királyi hatalom alakult át és szilárdult meg a vándorlás során, hanem a korábban
is meglévő „nemesség” helyzete, tekintélye is megerősödött a közszabadokkal szemben. A királyi
hatalom jórészt rájuk támaszkodott. Ez a nemesség – amelynek kiemelkedő pozícióját számos ger-
mán népnél a közszabadokénál többszörösen nagyobb vérdíj is kifejezi – az őrzője a törzsi hagyo-
mányoknak, a szakrális szférába emelt eredetmítosznak, a sajátos népi szokásjognak, a hitvilágnak,
s általában hordozója és képviselője annak a sajátos törzsi-népi tudatnak, amely ezeket a törzsi vagy
népalakulatokat összetartja, s amelyet a modern történetkutatás gentilizmusnak nevez.
A népvándorlás korának nagy germán törzsei és népei nagyrészt túlélték a politikai-hatalmi
viszonyok változásait, s betagolódtak a kialakuló nagy birodalmakba. A Frank Birodalomban az
egykori germán törzsek mint jogközösség éltek tovább egészen az ezredfordulóig, mint alanyai,
hordozói azoknak a népi szokásjogoknak, amelyeket a barbár államok királyai foglaltattak írásba,
s amelyek alapján az egyes germán törzsekhez tartozó személyek vétségeit, jogait megítélték (a sze-
mélyi jog elve a bíráskodásban).
A népvándorlás idején a törzs már nem tényleges vérségi, leszármazási közösség, a közös le-
származás már csak fikció. A törzsek azonban különböző nagyságú és erősen fluktuáló rokonsá-
gi csoportokból álltak, amelyeknek a tagjait vagy vérrokonság, vagy házassági kapcsolatok fűzték
86 ■ A barbárok

össze. Az ilyen rokonsági csoport neve a kö-

zépkori latin forrásokban: stirps, genealogia,
generatio, parentela, propinquitas, linea –
ezeknek ófelnémet megfelelője sibba (Sippe),
a langobardoknál fara, magyarul nemzetség-
nek lehetne nevezni. A rokonsági szolida-
ritás minden vonatkozásban igen erős volt.
A családi, nemzetségi vagyonnal, elsősorban
a földbirtokkal, az allodiummal senki sem
rendelkezhetett szabadon, arra a rokonság
minden tagja jogot formálhatott. Az örökség
éppúgy, mint a különböző kötelezettségek
teljesítése meghatározott rendben illette meg
a rokonság tagjait. Szabadon végrendelkezni
csak a szerzett birtok és az ingóságok felett
lehetett. Az ilyen rokonsági csoport békekö-
telék és jogi kötelék is volt: tagjai egymás kö-
zött békében éltek (nem folytattak vérbosszút,
magánháborút), s a rokonság kifelé védelmet
nyújtott számukra. A rokonság tagjai kötele-
sek voltak a bíróság előtt támogatni egymást
(esküsegítség, eskütársak). A vérbosszú joga
és kötelezettsége alapvetően az ilyen rokon-
sági kötelékhez kapcsolódott. Ha valakinek a
A Lex Salica egy lapja rokonát megölték vagy súlyosan megsértet-
(Sankt Gallen, apátsági könyvtár)
ték, köteles volt bosszút állni érte, s ha meg-
egyezés jött létre, akkor részesedett a vérdíj-
ból. Ha őt érte sérelem, akkor rokonainak kellett kiállniuk mellette. A rokonság bármely tagja által
elkövetett bűnért, vétségért az egész rokonság egyetemlegesen felelősséget vállalt. A száli frankok
törvénykönyvének (Lex Salica) LVIII. cikkelye (De chrene chruda) szemléletesen mutatja be a rokon-
ság kölcsönös felelősségvállalását: „Ha valaki embert ölt és egész vagyona árán sem tudja megfizetni
azt, amit a törvény követel, 12 társával együtt meg kell esküdnie, hogy sem a föld színén, sem a föld
alatt nincs már semmije, amit még odaadhatna. Azután menjen be a házába és annak négy sarkából
vegyen a kezébe földet, álljon a küszöbre úgy, hogy a ház belseje felé tekintsen, bal kezéből a válla
fölött dobjon arra, aki legközelebbi rokona anyai és apai ágról. Azután pedig ingben, öv nélkül, me-
zítláb, bottal a kezében ugorja át a sövényt, és a jóvátételből, ami még fennmaradt, olyan arányban,
ahogyan a törvény megállapítja, fizesse ama három az anyai ágról, és hasonlóképpen cselekedjék
az a három is, aki apai ágról következik. Ha pedig akármelyikük annyira szegény lenne, hogy nem
tudná megfizetni a ráeső adósságrészt, az a rokon következzék a földdobásban, akinek több van és a
törvény szerint az fizessen. Ha még annak sem lenne annyija, amiből az egészet kifizethetné, a gyil-
kosság elkövetőjét az, akinek a vérdíjjal tartozik, állítsa a törvénykező gyűlés [mallum] elé, és négy
egymás után következő gyűlés idejére adjon neki további hitelt. De ha ekkor sem lenne senki, aki
annyit hitelezne neki, hogy fizethessen, és így magát megválthassa, életével bűnhődjön.”
 A germánok ■ 87

Láthatjuk, hogy a kora középkor írástudatlan társadalmában a jogi eljárásoknál milyen fontos
szerepe volt a szemtanúk jelenlétében végzett különféle látványos gesztusoknak. Ezeknek a gesztu-
soknak az előírás szerinti elvégzése révén vált az ügylet jogérvényessé.
A germán társadalom alapsejtje a ház volt. A házat egy szűkebb vagy tágabb család, páros család,
vagy összetett család lakta, de a vérrokonokon kívül egyéb tagjai is voltak: szolgák, szolgálók, külön-
böző függő személyek, befogadottak. Az ilyen értelemben vett háznépet nevezik a korabeli források
familiának. A germán ház az egész uralmi, hatalmi struktúra alapja, mintája. A ház ura, a családfő
szinte korlátlan hatalommal rendelkezik a ház, a familia minden tagja felett, büntetheti, fenyítheti,
sőt – bizonyos súlyos vétségek (például házasságtörés) esetén – el is taszíthatja, ki is zárhatja, sőt meg
is ölheti őket, gyermekeit eladhatja rabszolgának (ínség idején). A ház urának ezt a hatalmát fejezi
ki a germán Munt szó (latinul mundiburdium, mundoburdium, mundiburg[i]um, franciául main-
bournie: ’védelem, gyámság, gondnokság, hatalom’). E hatalom alapja egy elemi védelmi szükséglet.
Ezt a védelmet nyújtja az úr háza, familiája tagjainak. Ez a középkori mentalitás egyik alapelve: véde-
lem és uralom, hatalom szoros, elválaszthatatlan kapcsolata. A ház alapvető békekörzet, békéje külö-
nös védelmet élvez, szent. Ebben a védelemben az istenek és a halottak is segítenek (ezért temetik a
család egyes elhalt tagjait a küszöb alá). A ház küszöbét senki sem lépheti át az úr engedélye nélkül.
Aki más házába belép, annak fegyverét a ház ajtajánál le kell tennie. A saját háza mindenkit, a ház
minden tagját megvédi az ellenségtől, a vérbosszútól. Vérbosszú esetén sem lehet senkit a saját há-
zában megtámadni. De ha valaki ellensége házába téved, őt sem érheti bántódás, védi a vendégjog.
A ház tűzhelye szent, menedékjogát a közösség nevében eljáró tisztségviselők sem sérthetik meg.
A házat védő béke áthágása, megsértése a szokásjog szerint a legsúlyosabb büntetést vonja maga
után. Ennek a békének a biztosítása, megőrzése a ház urának feladata, kötelessége, innen ered a ha-
talma is a ház lakói felett, akiket kifelé, a bíróságokon, a hatóságoknál és általában minden idegennel
szemben ő képvisel. Vérbosszú, magánviszály esetén viszont a ház minden tagja köteles őt támogat-
ni, a felnőtt férfiak vele együtt kötelesek kivonulni az ellenséggel szemben.
A germán népeket – nyelvi ismérvek alapján – általában három csoportra szokás osztani: az
északi germánok a skandinávok ősei (vikingek, normannok), a keleti germánok közé tartoztak a gó-
tok, a burgundok és a vandálok, valamint a szkírek, a herulok és a rugiak, a nyugati germánok közé
pedig a frankok, az alemannok, a langobardok, a bajorok, a frízek és az angolszászok.
A germánok a népvándorlás előtti évszázadokban már igen élénk kereskedelmi kapcsolatban
álltak Rómával. A Rajna menti városok ipari műhelyei nagyrészt a germán piacra dolgoztak. Nem
volt tehát számukra ismeretlen és idegen a római civilizáció, megszokták és meg is kívánták annak
anyagi termékeit. Különösen érvényes ez a Rajna jobb partján lakó frankokra és burgundokra, akik
a több évszázados szomszédság révén leginkább mutattak készséget a római civilizáció elemeinek
átvételére. A Fekete-tenger északi partvidékén élő gótok viszont a keleti, hellenizált római terüle-
tekkel álltak szoros érintkezésben, de jelentős hatást gyakorolt rájuk az iráni és a sztyeppei nomád
népek kultúrája is. Ők voltak azok, akik a 4. században, még a nagy vándorlás előtt felvették a
kereszténységet, mégpedig az akkor Konstantinápolyban átmenetileg felülkerekedett ariánus válto-
zatában. Ebben kezdeményező szerepet játszott Wulfila (Ulfila), egy gyermekkorában gót fogságba
került kappadókiai eredetű férfi, akit a gótok követségbe küldtek Konstantinápolyba, ahol 341-ben
ariánus püspökké szentelték. Wulfila a gótokhoz visszatérve megkezdte térítésüket, a görög betűk
felhasználásával ábécét alkotott számukra, s lefordította gót nyelvre a Bibliát. Ennek a gót Bibliá-
nak több részlete maradt fenn 5–6. századi kéziratokban. A gótoktól vette át a kereszténységet a
88 ■ A barbárok

többi germán nép. A Római Birodalomba betörő

Wulfila gót bibliafordításának egy lapja
(Codex Argenteus, 6. század)
vagy betelepülő germánok mind ariánusok voltak,
kivéve a még pogány frankokat.
Germánok már a népvándorlás előtti évtize-
dekben is elég nagy számban éltek a Római Biroda-
lom területén. Részben egyenként szivárogtak be,
részben a rómaiak telepítették le őket kisebb-na-
gyobb csoportokban Galliában a 3. század vége óta.
Ezek az ún. laeti többnyire hadifoglyok voltak, zárt
településeken éltek, a rómaiakkal nem házasodhat-
tak, s mezőgazdasági munkát végeztek, de adott
esetben fegyveres szolgálatra is felhasználták őket.
A 4. századtól már egész germán törzseket, néptö-
redékeket telepítettek le a limesen belül, s szövetségi
szerződést (foedus) kötöttek velük. A szövetségesek
(foederati) saját társadalmi-politikai szervezetüket
megtartva, saját vezetőik alatt, saját szokásjoguk
szerint élhettek a nekik átengedett területen. Szük-
ség volt rájuk az elnéptelenedő, munkaerőhiány-
ban szenvedő nyugati tartományokban. De szükség
volt rájuk a hadseregben is. A 4–5. században meg-
figyelhető a római hadsereg fokozatos germánoso-
dása. A magas rangú tisztek, parancsnokok között
is sok germánnal találkozunk ekkoriban.

A hunok

A kelták és a germánok mellett a 4. században egyéb barbár népek is megjelentek Európában. Ilye-
nek voltak az Ázsia felől érkező hunok, akiknek a betörése ténylegesen megindította a germán
népvándorlást, különböző germán népeknek a Római Birodalom területén való megtelepedését.
A hunok a 370-es évek közepén átkeltek a Volgán, legyőzték a Volga és a Don között lakó aláno-
kat, majd a keleti vagy osztrogótokra támadtak, akik a Don és a Dnyeszter között éltek. A keleti gótok
zöme behódolt, s a következő évtizedekben a hunok egyik legjelentősebb vazallus népe lett. A hunok
376-ban már a mai Románia területén élő nyugati vagy vizigótok ellen törtek. A vizigótok zöme Friti-
gern vezetésével az Al-Dunához vonult, és bebocsátást kért a Római Birodalomba. Csatlakozott hoz-
zájuk a keleti gótoknak a hunok elől elmenekült csoportja is, Alatheus és Saphrax vezetésével. Ezzel
kezdetét vette a germán népvándorlás és a germán népek letelepedése a Római Birodalom területén.
A germán invázió második hullámát szintén a hunok indították el. A 390-es években jelentő-
sebb hun sereg jelent meg az Al-Duna vidékén, a hunok nyugati szárnyának vezére, Uldin regulus
vezetésével. A balkáni római tartományok és Pannónia ellen intéztek támadást, sőt 406-ban már
Itáliában is feltűntek: Stilicho magister militum az ő segítségükkel győzte le Fiesole mellett a biro-
dalomba betörő germánokat. Egy másik hun csapat pedig a Kárpátokat megkerülve Sziléziába és
Morvaországba tört be. Ekkor menekültek nyugat felé a Kárpát-medencében lakó germán népek,
 A hunok ■ 89

az asdingi vandálok, a szvébek (quádok), valamint a hozzájuk csatlakozó, idemenekült alán csopor-
tok, majd a Szilézia területén élő silingi vandálok is. E népcsoportok 406. december 31-én Mainz-
nál átkeltek a befagyott Rajnán, és elözönlötték Galliát.
Bár a hunok és germán segédcsapataik már a 4. század végén megjelentek az Al-Dunánál és
a Kárpát-medencében, egyelőre nem szállták meg ezt a vidéket. A hun főerők továbbra is a Kasz-
pi-tenger és a Fekete-tenger közötti térségben tanyáztak. 412-ben a keletrómai követség itt kereste
fel Karaton hun nagyfejedelmet. A 420-as években azonban már Ruga (Rua) és Oktar nagyfeje-
delmek áttették székhelyüket a Kárpát-medencébe, a Duna és a Tisza vidékére, s innen vezették
hadjárataikat a Balkánra és Nyugat-Európába. A Keletrómai Birodalom egyre drágábban vásárolta
meg tőlük a békét: 422-ben évi 300, 434-ben 700 libra (kb. 350 kg) arany évi adó fizetésére köte-
lezték magukat. Míg a Keletrómai Birodalom ellen egyre pusztítóbb támadásokat intéztek, addig a
nyugatrómaiakkal békében és barátságban éltek. A nyugatrómai főparancsnok, Aëtius – aki koráb-
ban túszként a hunoknál tartózkodott, s ott sok jó barátra tett szert – az ő segítségükkel igyekezett
féken tartani a Gallia területére benyomuló, ott letelepülő germán törzseket. Így jutottak el hun
seregek a Rajna mentén egészen az Északi-tengerig. 437-ben – Aëtius kérésére – a burgundok ellen
támadtak, s ennek a véres küzdelemnek emlékét őrzi a Nibelung-ének. Közben Gallia felé vonulva,
a Rajnától keletre élő germán törzseket is hódoltatták.
434-ben meghalt Ruga nagyfejedelem. Utóda unokaöccse, Bleda lett, aki a hatalmat megosz-
totta öccsével, Attilával. 441–442-ben megtámadták a Keletrómai Birodalmat: elfoglalták és lerom-
bolták Singidunumot (Belgrád), Sirmiumot (Sremska Mitrovica), Naissust (Niš), Serdicát (Szófia),
Philippopoliszt (Plovdiv) és Arkadiopoliszt, s kikényszerítették az évi adó háromszorosra emelését
(2100 libra arany).
445-ben Attila megölte bátyját, s ettől kezdve ő lett a hatalmas birodalom egyeduralkodója. 447-
ben ismét betört a súlyos földrengés sújtotta Balkánra, s egészen Konstantinápolyig hatolt előre, de
a várost bevenni nem tudta. Ez volt a legpusztítóbb hun támadás: feldúlták a kolostorokat, templo-
mokat, legyilkolták a szerzeteseket és apácákat. Hasonlóképpen jártak el Galliában is, amikor Attila
451-ben a Nyugatrómai Birodalom ellen fordult. Seregében a hunok mellett a gepidák, osztrogótok,
szkirek, rugiak, herulok, szvébek és türingek segédcsapatai vonultak nyugat felé. Aëtius római serege
is nagyrészt germánokból állott. A korábban lázongó galliai germánok – a nyugati gótok, burgun-
dok, frankok – most Róma mellé álltak. A Mauriacum mellett kibontakozó ütközetben mindkét
részről nagyrészt germánok álltak egymással szemben. A rendkívül véres ütközet után– amely a for-
rások és a mai történeti irodalom szerint eldöntetlenül végződött – Attila visszavonult. A következő
évben Itáliába indult a hun sereg. Sorra bevették, hódoltatták az észak-itáliai városokat. A források
szerint I. Leó pápa vezetésével római követség kereste fel Attilát, és bírta rá a hadjárat félbehagyá-
sára. Valójában ennek igazi oka a seregben kitört járvány és éhínség, valamint az Al-Duna vidékén
bekövetkezett fordulat volt. A keleten trónra került új katonacsászár, Markianosz (450–457) ugyanis
beszüntette az adófizetést, s a Dunán átkelve saját otthonukban támadta meg és győzte le a hunokat.
Attila ismét Konstantinápoly ellen készült, de a hadjáratra már nem került sor. 453 tavaszán éppen
nászát ülte legújabb feleségével, mikor agyvérzés érte és meghalt.
Attila halálával a birodalom napja is leáldozott. Az örökösök, Attila főfeleségének, Arykannak
a három fia, egymással viszálykodtak a hatalomért; a vazallus germán népek, Ardarik gepida király
vezetésével fellázadtak, s 454-ben Pannóniában a Nedao folyónál legyőzték a hunokat. Attila leg-
idősebb fia, trónjának örököse, Ellák is elesett az ütközetben. A birodalom keleti végein pedig ha-
marosan feltűnt egy új nép, az ogur-törökök, akik a 460-as évek második felében átkeltek a Donon,
90 ■ A barbárok

Raffaello Santi: I. Leó pápa találkozása Attila hun királlyal

(1514, Vatikáni Palota, Stanza d’Eliodoro)

s meg sem álltak a pannóniai Sirmiumig. A következő években a hun birodalom teljesen szétesett,
a nép szétszóródott. Egy részük beolvadt a szteppén feltűnő új népi alakulatokba, államképződmé-
nyekbe. Mások Bizánc szolgálatába, a császár zsoldjába szegődtek.
A hunok az elsők voltak azoknak az altáji nomád lovas népeknek a sorában, amelyek a 4. szá-
zadtól kezdve csaknem egy évezreden át időnként kelet felől benyomultak Európa területére.
A forrásokból ismert hun személynevek alapján valószínű, hogy török nyelvet beszéltek. Eredetük
vitatott: a szakemberek máig sem tudták egyértelműen eldönteni, hogy volt-e közük a kínai forrá-
sokban a Kr. e. 4. századtól feltűnő hiung-nu, hsiung-nu törzsekhez vagy sem. Harmatta János így
foglalta össze a kérdés állását: „Az újabb kutatások az európai hunok és a hsiung-nuk között a tör-
téneti kontinuitást valószínűsítették, anélkül, hogy a két nép etnikai, nyelvi, társadalmi, szervezeti
vagy anthropológiai azonosságáról beszélhetnénk”.
A hunok nagyállattartó pásztorkodást folytattak. A görög és római írók nem győzik eléggé cso-
dálni lovas művészetüket. Ammianus Marcellinus úgy látja, „mintha oda volnának nőve lovaikhoz
(equis prope adfixi). Ennél a népnél mindenki éjjel-nappal lóháton ülve vásárol és elad, eszik és
iszik, s a ló keskeny nyakára hajolva mély álomba merül”. Még a diplomáciai tárgyalásokat is lovon
ülve folytatják. A bizánci Zószimosz szerint „a földön nem tudnak biztos lábon állni, s a lovaikon
élnek és hálnak”. Katonai sikereiket is a mozgékony, gyors lovas harcmodornak köszönhették. Sem
a germánoknak, sem a rómaiaknak nem volt ellenszerük a meglepetésszerűen támadó, gyorsan
mozgó, száguldó lovaikról mesterien nyilazó hun seregekkel szemben.
A korabeli források rendkívül vad, kegyetlen, külső megjelenésében visszataszító népként írják
le őket. Kis termetű, zömök, tagbaszakadt, vastag nyakú, széles vállú emberek rövid, görbe lábak-
 A germán népvándorlás ■ 91

kal, amelyekkel alig tudnak járni. Nincsenek állandó szállásaik. „Soha semmilyen épületet nem
használnak szállásul [...] Még náddal födött kunyhókat sem lehet találni náluk [...] Nincs állandó
lakóhelyük, saját házuk, hanem szekereiken kóborolnak, amelyek lakásul is szolgálnak” – írja Am-
mianus Marcellinus, aki sohasem látott hunokat, de azt is tudja, hogy az asszonyok a szekereken
szőnek, ott szülik és nevelik gyermekeiket.
A hunok laza politikai szervezetben éltek törzs- és nemzetségfők vezetése alatt. Az 5. század
elején a birodalom ún. szárnyakra tagolódott, amelyek katonai és politikai szervezetek voltak. Egy-
egy szárny élén a latin források által regulusnak nevezett részfejedelem állt (például Uldin a nyugati
szárny regulusa). Az akkor még a Dontól keletre lakó nagyfejedelem a bizánci forrás szerint csak
„az első a többi fejedelem között”. Ugyancsak regulusnak nevezik a források a hunoknak meghódolt
germán népek vezetőit is. Ruga alatt megszilárdult a nagyfejedelem hatalma a részfejedelmek és
törzsfők rovására, Attila idején pedig korlátlan hatalmú önkényuralommá vált. Az Attilánál követ-
ségben járt Priszkosz szerint tőle mindenki rettegett. „Királyok, különféle népek vezérei testőrség
módjára várták rendelkezéseit, és ha szemével intett, mindannyian mormogás nélkül, de rettegés és
félelem között álltak elő és bizton teljesítették azt, amit követelt tőlük” – írja Priszkosz nyomán Ior-
danes. Attila környezete tudatosan alkalmazta a megfélemlítés taktikáját: „a népek megrendítésére,
a földkerekség réméül jött a világra”. A Római Birodalom lakói „Isten ostorának” (flagellum Dei)
tartották, akit Isten büntetésül szabadított rá a bűnös világra. Attila maga is hitt isteni küldetésében.
Attila környezetében már alig említenek a források hunokat: görögök, hellenizált barbárok, ró-
maiak és a meghódolt germán népek királyai, vezetői (például a gepida Ardarik, a keleti gót Vala-
mer, a szkir Edika) vették körül, ők voltak a „kiválasztottak” (logadesz), a „hívek, barátok” (epité-
deioi). Hatalma rájuk, valamint saját kíséretére és az ő kíséretükre támaszkodott. Jellemző módon
a nagy uralkodónak még a neve is germán alakban maradt fenn, jelentése „Atyácska” (Atta: ’atya’
+ ila kicsinyítő képző). Etzel, illetve Atli néven egyik főhőse lett a germán hősmondáknak (Nibe-
lung-ének, Edda). Mindez azt jelzi, hogy a hirtelen hatalmasra nőtt birodalomban a hunok már
elenyésző kisebbséget képeztek a meghódolt germán és egyéb népek mellett. Nem véletlen, hogy a
félelmetes despota halála után ez a hirtelen nagyra nőtt birodalom oly gyorsan összeomlott.
Érdekes, hogy Attila kiválasztottai, barátai, munkatársai később milyen nagy szerepet játszot-
tak a Nyugatrómai Birodalom végnapjaiban. Attila szolgálatában római „titkárok” (secretarius) és
jegyzők (notarius) álltak, ők bonyolították diplomáciai levelezését. Egyik notariusa, Orestes később
római patricius és a hadsereg főparancsnoka lett, aki 475-ben az Itáliában állomásozó barbár csa-
patok segítségével saját kisfiát, Romulus Augustust ültette a császári trónra. Romulus Augustust, az
utolsó nyugatrómai császárt viszont Attila egyik kedvenc „kiválasztott”-jának, a szkir Edikának a
fia, Odoaker fosztotta meg trónjától, saját magát kiáltva ki „Itália királyává”.

A germán népvándorlás

A „népvándorlás” (migratio gentium) fogalma a reneszánsz idején jelent meg a 16. században,
egyértelműen negatív jelentéssel: a barbár germánok inváziója, amely elpusztította az antik kultú-
rát és a Római Birodalmat.
A germán népvándorlást a hunok indították meg, midőn a 370-es években átkeltek a Volgán,
majd a Donon. A Dontól a Kárpátokig és az Al-Dunáig terjedő területen a keleti vagy osztrogótok
(austro: ’fényes, ragyogó’), és a nyugati vagy vizigótok (vezu: ’derék, vitéz’) éltek, a két nép között a
92 ■ A barbárok

Dnyeszter folyó volt a határ. Használatos volt a grutungi (’puszták lakói, síkságiak’, osztrogótok), és a
tervingi (’erdőlakók’, vizigótok) elnevezés is. A hunok legyőzték az osztrogótokat, akik megtarthatták
szálláshelyeiket, sőt királyt is választhattak, de betagolódtak a hun birodalomba. Egy részük azonban
Alatheus és Saphrax vezetésével nyugatra menekült és a vizigótokhoz csatlakozott. A hunok elől a
vizigótok egy része Erdélybe húzódott, másik részük pedig Fritigern vezetésével 376-ban bebocsátást
kért a Római Birodalomba. Valens császár befogadta és Trákiában letelepítette őket. Élelmezési ne-
hézségek és a római hatóságok visszaélései miatt a gótok fellázadtak, s dúlva, rabolva vonultak végig
a Balkánon. Az ellenük felvonuló római sereg 378-ban Hadrianopolisnál súlyos vereséget szenvedett;
az ütközetben maga Valens császár is elesett. Végül azonban sikerült a vizigótokat a Dunától délre,
Moesiában, Alatheus és Saphrax keleti gótjait és a hozzájuk csatlakozott alánokat pedig Felső-Pannó-
niában letelepíteni, s velük 380-ban, illetve 382-ben foedust (szövetséget) kötni.
395-ben, amikor a hunok is megjelentek az Al-Dunánál, a vizigótok, akiknek vezére ekkor Ala-
rich (†410) volt, délebbre vonultak, Görögország területére. A keletrómaiak nyugat felé irányították
őket, s Illyricumon keresztül Itália felé indultak. A vandál származású Stilicho főparancsnoknak
(magister utriusque militiae) sikerült őket feltartóztatni. Stilichónak sikerült megállítania annak a
főleg osztrogótokból és hozzájuk csatlakozott egyéb néptöredékekből álló germán népcsoportnak a
támadását is, amely 405-ben Radagaisus vezetése alatt tört be Itáliába. Stilicho meggyilkolása (408)
után a vizigótok már akadálytalanul vonulhattak végig a félszigeten. Ravennát, amely 401-ben lett
a császári udvar székhelye a barbár támadásokkal szemben nehezebben védhető Milánó (Medio-
lanum) helyett, nem sikerült bevenniük, de 410. augusztus 24-én elfoglalták és kirabolták Rómát.
Róma elfoglalásának és kirablásának híre birodalomszerte sokkhatást váltott ki, hiszen Rómába
800 éve nem tette be a lábát ellenség. A gótok ezután Dél-Itáliába vonultak azzal a szándékkal, hogy
átkelnek Észak-Afrikába. Alarich útközben meghalt, s utóda, Athaulf a császár jóváhagyásával Gal-
liába vonult. A gótok végül is foederati státusban Aquitániában települtek le 418-ban, s királyuk
székhelye Tolosa (Toulouse) lett. Így jött létre – egyelőre a Nyugatrómai Birodalom keretében –
a szövetséges Vizigót Királyság.
Midőn a hunok a 4. és 5. század fordulóján megjelentek a Duna-tájon, a Kárpát-medencében
több germán nép élt. A Tiszán túl és Dáciában a gepidák, a Dunától északra a szvébek (quadok), a
Duna–Tisza közén az asdingi vandálok. A hun fenyegetés elől a vandálok és a szvébek elindultak
nyugat felé. Csatlakoztak hozzájuk a hunok elől már korábban idemenekült alánok, majd a Szilézia
területén élő silingi vandálok is. 406-ban ez a vandál–szvéb–alán népcsoport eljutott a Rajnához, s
december 31-én a befagyott folyón átkelve betört Galliába. Gallián végigvonulva 409-ben átkeltek a
Pireneusokon, és benyomultak Hispániába. A szvébek az Ibériai-félsziget északnyugati részén tele-
pedtek le, mint a rómaiak szövetségesei. A Szvéb Királyság központja Braga városa lett. A vandálok,
akiknek királya, Gunderich a rex Vandalorum et Alanorum címet viselte, két évtizednyi hispániai
tartózkodás után (itt-tartózkodásuk emlékét őrzi Andalúzia [Vandalusia] tartomány neve) 429-
ben átkeltek Észak-Afrikába. Ekkor már Geiserich (428–477) volt a királyuk. 430-ban elfoglalták
Hippo városát, melynek püspöke, Augustinus (Szent Ágoston) az ostrom alatt halt meg. 439-ben
Karthágó elfoglalásával végleg a Vandál Királyság birtokába jutott az egykor virágzó, sűrűn lakott
római tartomány. A Vandál Királyság volt a római területen létrejött első teljesen önálló barbár ál-
lam, amely már nem volt „szövetséges”, s névleg sem ismerte el a császár főségét. A vandálok ügyes
hajósnéppé váltak, és sikeresen terjeszkedtek a Földközi-tengeren is. Elfoglalták a Baleári-szigete-
ket, majd Szardíniát és Korzikát, a tenger felől ismételt támadásokat intéztek az itáliai szárazföld
ellen, s 455-ben Rómát is kirabolták.
 A germán népvándorlás ■ 93

Nyíllal és lándzsával
harcoló germánok.
Domborműjelenet
Marcus Aurelius
diadaloszlopán
(2. század vége, Piazza
Colonna, Róma)

A 406. évi vandál–szvéb–alán áttörést követően Gundahar királyuk vezetésével a burgundok –

akik évtizedek óta a Majna és a Neckar folyók völgyében éltek – is átkeltek a Rajnán, s a folyó jobb
partján, Mainz és Worms környékén telepedtek le. A Nyugatrómai Birodalom belső zavarait ki-
használva terjeszkedni próbáltak, ezért Aëtius 437-ben rájuk szabadította szövetségeseit, a hunokat.
A burgundok ezután a hunok elől Gallia belsejébe húzódtak, s Aëtius 443-ban a Rhône és a Saône
folyók völgyében telepítette le őket. Itt jött létre a rómaiakkal szövetséges Burgund Királyság.
A keleti vagy osztrogótok a Don és a Dnyeszter folyók közötti területen éltek, s tekintélyes biro-
dalmat hoztak létre az Amalok királyi nemzetségéből származó Ermanarich vezetésével. 375-ben a
hunok megsemmisítették Ermanarich birodalmát, s ekkor az osztrogótok és az uralmuk alá tartozó
kisebb keleti germán törzsek (herulok, szkírek, rugiak) hun fennhatóság alá kerültek. A következő
évtizedekben ők voltak a hunok legjelentősebb csatlósai, a hun seregek jelentős részét gót segéd-
csapatok alkották. Attila halála után ők is felkeltek fiai ellen, majd Pontus-vidéki szállásterületeiket
elhagyva nyugatra költöztek, és Marcianus császár 456-ban foederatiként Pannóniában telepítette
le őket. (A gótok betelepedése idején, 456. szeptember 7-én volt az a hatalmas földrengés, amely
romba döntötte Pannónia legnagyobb városát, Savariát). Ugyancsak a Duna-tájra költöztek keletről
a szkírek és a rugiak is. A gót törzsek élén három testvér állott: Valamer (ő volt a főkirály), Thiu-
dimer és Vidimer. 473-ban a gótok zöme, Thiudimer király és fia, Theoderich (Theodorik néven
is szerepel), aki túszként csaknem egy évtizedet Konstantinápolyban töltött, vezetésével elhagyta
Pannóniát, s a Száván átkelve benyomult a Keletrómai Birodalomba. Illyricumon keresztül előbb
Moesiába mentek, majd Makedónián átvonulva Epirusban telepedtek meg. 488-ban Zénón császár
Itália felé irányította őket, ahol az utolsó nyugatrómai császárt a trónjáról letaszító szkír Odoaker
volt az úr mint „Itália királya”. Az osztrogótok 489-ben betörtek Itáliába, s a következő évben Ve-
rona mellett legyőzték Odoakert, aki Ravennába vonult vissza. Miután Theoderich három évig
sikertelenül ostromolta, végül is megállapodtak abban, hogy közösen fognak uralkodni Itália felett.
Theoderich azonban néhány nap múlva családjával, rokonaival és híveivel együtt lemészároltatta új
„barátját” és szövetségesét. 493-ban Theoderichet a gótok Itália királyává kiáltották ki, s ezzel lét-
rejött a keleti gót vagy Osztrogót Királyság, amelynek hatalma nemcsak Itáliára és Szicíliára terjedt
ki, hanem Raetiára, Noricumra, Pannóniára és Illyricum északnyugati részére is.
A Hun Birodalom összeomlása után a Tisza vidéke és az egykori Dacia a Gepida Királyság
birtokában volt. 488-ban a Kárpát-medence északnyugati részén élő kisebb germán törzsek áttele-
pültek Itáliába, s helyüket az északnyugat felől benyomuló langobardok foglalták el, akik a 6. század
első felében kiterjesztették uralmukat Pannóniára is. 551-ben és 566-ban háborúba keveredtek a
94 ■ A barbárok
 A germán népvándorlás ■ 95

szomszédos gepidákkal. Első alkalommal a langobardok, második alkalommal a keletrómaiakkal

szövetséges gepidák arattak győzelmet. Alboin langobard király 567-ben szövetséget kötött Baján
avar kagánnal, s avar segítséggel legyőzte Kunimund gepida királyt, akinek lányát, Rosamundát fe-
leségül vette. A gepidák egy része a langobardokhoz csatlakozott, másik részük pedig a Kárpát-me-
dencébe benyomuló avaroknak hódolt meg. A langobardok avar szövetségesüktől félve 568-ban
elhagyták Pannóniát, és Itáliába vonultak. Ez volt a nagy germán népvándorlás utolsó hulláma.
A Kárpát-medence a langobardok elvonulása után avar uralom alá került.
A frankok betelepülése római területre más módon ment végbe, mint az eddig ismertetett népek
vándorlása. Ők már a 3. század végén szövetséget (foedus) kötöttek a rómaiakkal, s a továbbiakban
csendben, szinte észrevétlenül tolták előre településterületüket dél felé a Rajna bal partján, elsősorban
Toxandriában, a mai Hollandia és Belgium területén. Számosan töltöttek be közülük magas pozíció-
kat a római hadseregben. A Rajna bal partján élő frankok a rómaiak, a jobb partiak a hunok szövetsé-
gesei lettek, s a mauriacumi csatában mindkét oldalon frankok harcoltak egymás ellen. Az 5. század
második felében a középső Rajna mentén nyomultak előre, sorra megszállták a bal parti városokat:
459-ben Mainzot, 475-ben Triert és Metzet. A frank nép sok kisebb törzsből állott. E törzsek két cso-
portra oszlottak: a száli frankok a Rajna alsó folyásánál, a tenger közelében éltek, a ripuári frankok
pedig a Rajna középső folyása mentén. Nevük jelentése „bátor, merész, vad” (Sevillai Isidorus szerint
nevüket „a feritate morum” kapták). Az 5. század második felében a száli frankok között vezető szere-
pet töltött be a Meroving-nemzetség. Ennek őse a Tours-i Gergely által feljegyzett frank hagyomány
szerint az 5. század közepén élt Merovech volt. Az ő fia volt Childerich (458–481), az első történetileg
igazolható száli frank törzsfő, akinek sírját a 17. században megtalálták Tournai-ban. Fia, Chlodvig,
486-ban legyőzte Syagriust, aki a Nyugatrómai Birodalom végnapjaiban önálló királyságot hozott
létre a párizsi medencében. Chlodvig ezután sikeresen eltette láb alól a rivális frank törzsfőket és saját
rokonait is, egyesítette a frank törzseket, s a Rajna és a Szajna közötti területen létrehozta a Frank
Királyságot. 496-ban megkeresztelkedett, ezzel elnyerte a galliai püspökök támogatását. A frankok –
a többi germán néptől eltérően – a kereszténység katolikus változatát vették fel.
Végül meg kell emlékeznünk az angolok, szászok és jütök vándorlásáról, akik az 5. században
Észak-Németország partvidékéről kiindulva partra szálltak a rómaiaktól kiürített Britanniában.
A kelta nyelvű brit őslakosságot nyugat és észak felé szorítva, fokozatosan megszállták a sziget nagy
részét, s hét kis helyi királyságot hoztak létre. A germán hódítók és a kelta brit őslakosság közötti
küzdelmek emlékét őrzi Artúr király mondaköre.
Az alamannok vagy alemannok – akiket a források először a 3. század elején említenek – a Raj-
na és a Duna közötti ún. Agri Decumatest védő római limes mentén éltek. Több kisebb törzsből,
néptöredékből verbuválódtak, amint azt nevük is mutatja (Alamanni: ’minden ember’). A szvév
vagy szvéb népcsoporthoz tartoztak, ezért később „sváboknak” nevezték magukat. A 3. század végén
megszállták a Róma által feladott Agri Decumatest. Az 5. század elején a Rajnáig nyomultak, s egyes
csoportjaik áttelepültek a bal partra, Elzászba, mások pedig az 5. és 6. században a mai Svájc területét
szállták meg egészen a Jura-hegységig. A 6. század elején Alemannia frank fennhatóság alá került.
Csak a 6. század közepén tűnnek fel a forrásokban a bajorok (Baiovarii), akik a század első
felében lépték át a Duna vonalát – az egykori római limest – s nyomultak előre az Alpok lábáig.
Eredetükről, 6. század előtti történetükről semmit sem tudunk. A 6. század közepén frank uralom
alá kerültek. A pogány bajorok csak a 7. és 8. században vették fel a kereszténységet.
A bajoroktól északra éltek a türingek, akik először a 4. század végén bukkannak fel a római for-
rásokban toringi néven. A nép magját az idősebb Plinius és Tacitus által is említett hermundurok
96 ■ A barbárok

alkották, s idővel egyéb germán néptöredékek is csatlakoztak hozzájuk. Az 5. század első felében hun
uralom alá kerültek, majd önálló királyságot alkottak. A frank hagyomány szerint Chlodvig édesanyja
türing nő volt. 530-ban frank uralom alá kerültek, de kereszténnyé csak a 8. században lettek.

Rómaiak és barbárok együttélése

A népvándorlás során a Nyugatrómai Birodalom területén egy sor germán királyság jött létre:
Észak-Afrikában a vandáloké (429–534); Aquitániában (418), majd Hispániában (507–711) a vizi-
gótoké és a szvébeké (411–585); Galliában a burgundoké (443–534) és a frankoké (486), Itáliában
Odoaker királysága (476–493), majd az osztrogótoké (493–555), végül a langobardoké (568–774).
A Frankok Királysága kivételével egyik sem bizonyult tartósnak.
De nemcsak a királyságok tűntek le a történelem színpadáról, hanem az említett germán né-
peknek sem maradt nyoma. Nyelvük az első évezred végére eltűnt, emléküket csak tartománynevek
(Burgundia, Andalúzia) és helynevek őrzik. Az egykori germán királyságok területén ma különféle
újlatin nyelveket (olasz, spanyol, katalán, portugál, francia) beszélnek. A Római Birodalom terüle-
tére betelepült germánok elég hamar asszimilálódtak, nyelvileg beolvadtak a római lakosságba. Ez
azért történhetett meg, mert a római, illetve romanizált népesség sokszoros számbeli fölényben volt
a betelepülő germánokkal szemben. A barbár királyságokat alkotó gentes létszáma a legtöbb esetben
százezer alatt maradt, s csak a legnagyobb népek lélekszáma haladta meg ezt. A népvándorlásban
részt vevő valamennyi germán nép együttes létszáma nem érte el az egymilliót, míg a Nyugatrómai
Birodalom lakosságát 400 körül kb. 15–20 millióra becsülhetjük. Sűrűbb germán népesség csak a
két határfolyó, a Rajna és a Duna mellékén települt meg, délebbre csak elszórt szigeteket alkottak a
germán települések. Jól mutatja ezt a germán típusú temetkezések és a germán eredetű helynevek
sűrűsége. A Szajna és a Rajna között elég sok a germán eredetű helynév (kb. 30%), Burgundiában
azonban arányuk csak 2,3%, Aquitániában pedig 0,2%. A római időkben a latin–germán nyelvhatár
a Rajna és a Duna mentén húzódott. A korai középkorban a germán nyelv és etnikum csak ott tudott
felülkerekedni, ahol sűrű volt a germán település, s közvetlen érintkezésben voltak a Rajnán túli saját
népi területeikkel. Ennek következtében a Rajnától délre és nyugatra mintegy 100–200, a Dunától
délre, az Alpok előterében – az egykori Raetia és Noricum tartományok területén – mintegy 200–300
kilométert nyomult előre a germán nyelvterület. Az újonnan szerzett germán nyelvterületen belül a
9. századig éltek újlatin nyelvszigetek – főleg Brabantban, Trier és a Bodeni-tó környékén, valamint
Bajorországban és Felső-Ausztriában –, ezek azonban a középkor derekára felszívódtak. A 2. évezred
elejére kialakult a máig érvényes francia–német, illetve olasz–német nyelvhatár, ami nagyjából meg-
felel a mai országhatároknak. Ettől délre a germánok beolvadtak a római népességbe. Északról délre
haladva egyre inkább ritkul a germán elem az újlatin nyelvekben: a franciában mintegy 500 frank
eredetű szó mutatható ki, az olaszban 300 langobard, a spanyolban 60 vizigót, a portugálban pedig
4 szvéb eredetű szó őrzi az egykori germánok emlékét.
Bármilyen felfordulással, néhol (főleg a vandálok dúlta Észak-Afrikában) komoly pusztítással
járt is a germánok vándorlása és betelepülése a birodalom területére, az kétségtelen, hogy nem
azzal a szándékkal érkeztek, hogy megdöntsék Rómát. Éppen ellenkezőleg. Orosius 5. századi tör-
ténetíró szerint Athaulf vizigót királyt hosszú idő alatt gyűjtött tapasztalatai arra a felismerésre
vezették, hogy a birodalomnak fenn kell maradnia. A gótok fékezhetetlen barbárságuk miatt a tör-
vényeknek és az azokat megtestesítő magasabb állami életnek képtelenek magukat alávetni, pedig
Rómaiak és barbárok együttélése ■ 97
98 ■ A barbárok

törvények nélkül nincs igazi res publica. Ezért a ki-

rály célja, hogy gót erővel megújítsa a romanizmus
uralmát. Hasonlóképpen vélekedett Theoderich
osztrogót király is (aki fiatalkorában csaknem egy
évtizeden át élt Konstantinápolyban, s elsajátította
az antik műveltséget): „örvendezünk, hogy római
törvények alatt élhetünk, melyeket fegyvereinkkel
remélünk megoltalmazni”. Gyermekeit római mű-
veltségre nevelte, s Prokopiosz (†562) bizánci tör-
ténetíró szerint „gondosan vigyázott, hogy fenn-
tartsa az igazságszolgáltatást, szilárd alapon őrizte
a törvényeket, megvédte az országot és bizton-
ságban megőrizte a körös-körül élő barbárokkal
szemben”. Theoderich mindenütt helyreállítatta a
római épületeket, a fürdőket és a megrongálódott
vízvezetékeket, csatornákat, utakat, hidakat.
A római felfogás szerint a barbárok törvény
nélkül élnek (Barbari sine lege vivunt), s azáltal vál-
Népvándorlás kori germán viselet
nak barbár gentesből állami életre alkalmas néppé
(San Paolo-biblia, 9. század)
(populus), hogy joggal élnek, azaz alávetik magu-
kat a jognak, az írott törvényeknek. Ezt megvalósí-
tani: ez Róma hivatása a barbárokkal szemben. A keleti és a nyugati birodalom vezető szellemeiben
egyaránt élt az a hit, hogy Rómának a barbárokkal szemben kultúrmissziót kell teljesítenie, s a
birodalmat a barbárok bevonásával, az ő katonai erejük segítségével kell fenntartani, szervezetileg
átalakítani. A konstantinápolyi császári udvarban a 4. században fontos szerepet játszott Themisz-
tiosz (†388) filozófus szerint a császár feladata, hogy a limesen túli barbárokat beillessze az isteni
uralom földi rendszerébe, az impériumba. A barbárokat meg kell nyerni, meg kell őket téríteni a ró-
mai kultúra számára. A barbár királyoknak a császárok különféle római címeket (magister militum,
patricius, consul) adtak, kitüntető jelvényeket, díszruhákat küldtek nekik, s azok büszkén vallották
magukat a konstantinápolyi császár alattvalóinak, főtisztviselőinek, az ő nevében gyakorolták ha-
talmukat. Ezt az is kifejezésre juttatta, hogy a 6. század közepéig pénzeiken ott szerepelt a császár
képmása és neve, saját monogramjuk legfeljebb az érem hátán volt látható, okleveleikben pedig a
római datálást használták (a consuli évek szerint). Amíg csak a császár névleges, elvi felsőbbségéről
volt szó, addig nem volt probléma, de midőn ténylegesen érvényesíteni akarta hatalmát a barbár
királyságok területén (például I. Iustinianus), akkor fegyverrel ellenálltak. Egy idő után azonban a
császár hatalmának ez a szimbolikus, névleges elismerése is megszűnt.
A barbár királyok gondolkodását jól kifejezi Sigismund (516–523) burgund király levele Ana-
stasius keletrómai császárhoz, melyben trónra lépését jelenti be. Amikor a levelet írta, a császárnak
már semmi tényleges hatalma nem volt a Burgund Királyság felett, a foedust már fél évszázaddal
korábban felmondták. „Apám halálával, ki Felséged császári udvarának hűséges fia volt s nagy-
jai közé tartozott, kötelességemnek tartom, hogy szolgálatom legelső lépéseit Császári Felséged
védnöksége alá helyezzem [...] Népem Felségedé. Amikor népemnek parancsolok, igazában Felsé-
gednek engedelmeskedem [...] Enyéim között királynak mutatom magam, ám tudom, hogy csak
Felséged katonája vagyok. Általam igazgatja Felséged a székhelyétől távol eső vidékeket.”
 Rómaiak és barbárok együttélése ■ 99

Később azt írta a császárnak, hogy „őseim mindig hódolattal viseltettek a császárság iránt. Azo-
kat a méltóságokat és címeket, amelyeket a császár adott nekik, mindennél többre becsülték”.
A germán királyok nagy tisztelettel viseltettek a római kultúra iránt, amelynek utolsó őszi virá-
gai már az ő udvarukat díszítették. A keleti és a nyugati gót királyok udvara a római senatus mellett
az antik kultúra utolsó őrző tűzhelye. Az utolsó nagy latin költő, Sidonius Apollinaris a vizigót és
burgund Galliában él, az antik örökség már említett összefoglalói és továbbadói, Isidorus, Boëthius,
Cassiodorus, Ennodius a gót királyok barátai és munkatársai. „A gót uralom alatt a latin egyház a
régi antik formákban érez és gondolkodik. Az egyház vezető egyéniségei ugyanúgy részt vesznek a
klasszikus műveltség ápolásában, mint a profánok, ugyanúgy írnak, verselnek, ugyanúgy lelkesednek
a dicső múlt emlékein, akárcsak a legfelső hivatalnoki kar oszlopos tagjai” – írja Váczy Péter.
Az osztrogót Theoderich nagy csodálója az antik kultúrának, szívesen beszélget és levelez
tudós munkatársaival, „mert – írja Boëthiusnak – mindig kedves dolog szakértőkkel beszélgetni
a tudományokról”. Unokája, Athalarich 533-ban lelkére köti a római senatusnak, hogy a szabad
művészetek tanítóinak, a grammatica, a retorica és a jog oktatóinak az illetményeit levonás nélkül
utalják ki, hozzátéve, hogy a tanárok járandóságait nem megrövidíteni, hanem gyarapítani kell,
mert ez jobban ösztönzi őket a dicső tanulmányokra. S ugyancsak ő fontosnak tartja, hogy olyan
tisztviselői legyenek, akik igen tanultak (doctissimi). Az antik kultúrának ez az utóvirágzása a
6. század közepéig tartott.
A rómaiak „vendégként” (hospes) fogadták a barbárokat, akik általában szövetségesként (foede-
rati) telepedtek római területre. A „vendégjog” (hospitalitas) alapján a római birtokosok – első-
sorban a nagybirtokosok – megosztották földjüket, marháikat és a birtokukon dolgozó munka-
erőt (colonusokat és rabszolgákat), sőt házukat is a jövevényekkel. Az osztozás mértéke változó
volt: Itáliában Odoaker katonái, majd a keleti gótok mindenből egyharmad részt kaptak, a vizi-
gótok Galliában és Hispániában viszont kétharmad részt. A burgundok a szántók kétharmadát,
az erdők, rétek, legelők, gyümölcsösök és a curtis, azaz a birtokközpont felét, a colonusoknak és
a rabszolgáknak egyharmadát kapták meg. A germán telepesnek jutott részt sorsnak nevezték.
A sors csak bizonyos idő elteltével (a vizigótoknál ötven év után) vált a germán teljes tulajdonává.
A bíróság előtt a római birtokos képviselte az egész birtokot, s csak ő fizetett földadót, természete-
sen csak a saját része után. A felosztást római tisztviselők végezték (delegatores). A római birtokost
és germán „vendégét”, akik a javakon osztoztak, consortesnak nevezték. Egyes forrásokból úgy
tűnik, hogy főleg a germán előkelők (optimates) osztoztak a rómaiakkal, ők kaptak sorsot, s ők ül-
tettek birtokukra egyszerű germán katonákat, közszabadokat. Ily módon a római lakosság között
kis csoportokban szétszóródott germánok beilleszkedtek a római agrárrendszerbe, s ez megkön�-
nyítette asszimilációjukat. Az állami birtokok és a császári birtokok, valamint a lakatlan területek
a germán királyok tulajdonába kerültek.
Nem mindenütt történt ilyen békésen az osztozkodás: a vandálok Észak-Afrikában Karthágó
környékén kisajátították a római birtokokat, a birtokosokat elűzték (a colonusok és a rabszolgák
maradhattak), s kialakították a sortes Vandalorum elnevezésű területet, ahol csak vandál birtoko-
sok lehettek. Ugyancsak erőszakkal fosztották meg birtokaiktól a római nagybirtokosok egy részét
a langobardok. Ahol hospitalitas alapján történt a megtelepülés, ott is került sor incidensekre. Több
5. századi forrás megemlékezik a Dél-Gallián átvonuló vizigótok rablásairól, pusztításairól. Enno-
dius (†521) páviai püspök, Theoderich keleti gót király szolgálatában álló római viszont idilli képet
fest a rómaiak és az osztrogótok közötti osztozkodásról Észak-Itáliában: a közös birtoklás egyetértő
barátokká tette a két birtokost, s elősegítette a két nép közeledését, együttműködését. A Nyugatró-
100 ■ A barbárok

mai Birodalom nagybirtokosainak csak egy részét érintette a hospitalitas, osztozásra csak ott került
sor, ahol a germánok megtelepültek, az ilyen területek pedig meglehetősen ritkán, szétszórva fe-
küdtek a viszonylag sűrűn lakott római provinciákban.
Az együttélés természetesen nem volt problémamentes. A művelt, kifinomult ízlésű római bir-
tokos számára nem mindig jelentett nagy élvezetet a barbár szomszéd, illetve birtokostárs, mert
amint Sidonius Apollinaris (†479/486) galliai püspök és jeles költő írja: „Hosszú hajú horda [...]
kapzsi burgundok, akik avas vajjal kenik be hajukat... és bűzlenek a fokhagymától meg rohadt
hagymától”. A köznép azonban sok helyütt „felszabadítóként” fogadta a germánokat, annyira el-
viselhetetlenek voltak számára a késő római állam terhei, amelyek a germán királyok uralma alatt
nagyrészt fokozatosan megszűntek.
Kétségtelen, hogy a két eltérő életformájú, kultúrájú népesség együttélése sok problémával járt,
amit még a vallási ellentét is súlyosbított, hiszen a germánok ariánusok voltak, a rómaiak pedig
katolikusok. A legtöbb barbár királyságban úgy oldották meg a germánok és rómaiak együttélését,
hogy minden vonatkozásban elválasztották őket egymástól. Ez a dualizmus legteljesebben az itáliai
Osztrogót Királyságban és az afrikai Vandál Királyságban valósult meg. A germánok saját nemzet-
ségi, illetve katonai szervezetükben éltek, saját népi joguk szerint, saját vezetőik, bíráik alatt. Több-
nyire településeik is elkülönültek a rómaiakétól. A rómaiak számára továbbra is érvényben maradt
a római jog, tovább működtek a római intézmények és a római tisztviselők. Külön törvénykönyvet
adtak ki a rómaiak és külön a germánok számára. A legtöbb királyságban tilos volt a germánok
és rómaiak házasodása. A germánok katonáskodtak, s nem fizettek adót. A rómaiak viszont to-
vább fizették a régi adókat, de nem lehettek katonák. A római nagybirtokos arisztokrácia megőrizte
gazdasági hatalmát, s hamarosan politikai pozíciókra is szert tett a germán király szolgálatában.
Az egyházi vezetők, a püspökök csaknem kizárólag közülük kerültek ki.
Az uralkodó a rómaiak felett a császár nevében, az ő helytartójaként gyakorolta a hatalmat, a
germánok számára viszont király volt, akit megválasztása után pajzsra emeltek, s a lándzsa átadá-
sával ruházták rá a hatalmat. A germán királyok a letelepedés után igyekeztek megszabadulni a
hatalmukat korlátozó törzsi arisztokráciától, egy részüket kiirtották, más részüket szolgálatukba
kényszerítették. A királyi hatalom egyfelől a rendelkezésére álló, jövedelmet szolgáltató és elado-
mányozható földbirtokon alapult, másfelől a kíséretre támaszkodott. A királyi kíséret tagjai kiemelt
státussal bírtak, ezt jelzi a népi jogokban a kiemelt vérdíj.
A barbár királyságok egy része rövid életű volt. Azokban, amelyek hosszabb ideig fennálltak,
nem lehetett sokáig fenntartani a római és a germán népesség teljes elkülönítését. A 7. században
mindenütt megindult a két népesség összeolvadása. Ezt nagyban megkönnyítette, hogy a 6. század-
ban a burgundok és a vizigótok, majd a 7. században a langobardok is szakítottak az arianizmussal,
és áttértek a katolikus vallásra. A frankok az 5. század végén eleve a katolikus vallást vették fel.
A házasodási tilalmat és az egyéb elkülönítő intézkedéseket is feloldották. A 7. században a vizi-
gótoknál és a langobardoknál megszűnt a jogi dualizmus, s az egész ország területére érvényes
egységes törvénykönyvet adtak ki.
Az összeolvadás a hatalmi elit szintjén ment végbe leggyorsabban: a germán nemzetségi arisz-
tokrácia és a királyi kíséret tagjaiból, valamint a római nagybirtokosokból új, egységes vezetőréteg
alakult ki.
A katolikussá lett uralkodó legfőbb támasza és szövetségese az egyház volt, amelynek közre-
működésével a germán hadi királyság fokozatosan átalakult keresztény theokratikus királysággá.
Ez azt jelentette, hogy a király a helyi egyház fejének tekintette magát: zsinatokat hívott össze,
 A germán királyságok ■ 101

püspökségeket alapított és püspököket nevezett ki. A vallási életet és az egyházi viszonyokat a

király által kiadott törvények szabályozták. A germánok is hittek a királyi nemzetség karizmati-
kus voltában, s ezt megerősítette a katolikus egyház, midőn a király hatalmát közvetlenül Isten
kegyelméből származtatta.
A 7. században felgyorsult az etnikai egybeolvadás, a germánok átvették a túlnyomó számbeli
fölényben lévő római lakosság nyelvét. De nemcsak nyelvileg asszimilálódtak, hanem egy széle-
sebb körű általános romanizálódás is végbement: átvették a római intézményeket, az antik kultúra
elemeit. Terjedt a latin nyelv használata, a törvénykönyveket latin nyelven adták ki. De a római
lakosság is vett át egyet és mást a germánoktól. Elsősorban a viseletet, például a nadrágot, vagy a
hosszú hajat. A császárok a 4. század végén és az 5. század elején tiltották a germán nadrág és lábbeli
viselését Róma városában és tiltották a hosszú hajat is, de az új királyságokban már nem volt semmi
akadálya a barbár viselet átvételének.
A germán királyságokban a gazdasági élet folytonossága sem szakadt meg, ha a forgalom inten-
zitása mérséklődött is. A jeles belga gazdaságtörténész, Henri Pirenne így ír erről: „Nyugat-Európa
földjén az 5. században alapított barbár királyságok megőrizték az ókori civilizáció legszembeöt-
lőbb és leglényegesebb jellemvonását, a mediterrán jelleget. A Földközi-tenger, amely körül a régi
világ valamennyi civilizációja létrejött, amely elősegítette e civilizációk érintkezését, és közvetítője
volt eszméiknek és kereskedelmüknek, amelyet a Római Birodalom végül teljes egészében bekebe-
lezett, s amely felé Bretagne-tól az Eufráteszig valamennyi tartományának tevékenysége irányult,
a germán népvándorlás után sem vesztette el hagyományos szerepét. Az Itáliában, Afrikában, az
Ibériai-félszigeten és Galliában letelepült barbárok számára továbbra is a Földközi-tenger maradt
a bizánci császársággal való közlekedés főútvonala, s az utóbbival fennálló kapcsolatok lehetővé
tették annak a gazdasági életnek a folytatódását, amelyet nem tekinthetünk másnak, mint az ókori
gazdasági élet közvetlen meghosszabbításának. Ennek bizonyítására elegendő néhány tényre utal-
nunk: Nyugat, Egyiptom és Kis-Ázsia kikötői között az 5. századtól a 8. századig folytatódott a
szíriai hajózás tevékenysége; a germán királyok megtartották a mediterrán medence egységének
eszközét és szimbólumát, a római arany solidust; s végül: a kereskedelem mindenfelől a Földkö-
zi-tenger felé irányult, amelyet az emberek még mindig ugyanolyan jogosan nevezhettek volna
mare nostrumnak, mint a rómaiak.”

A germán királyságok

A Vizigót Királyság

A vizigótok az 5. század elején Gallia déli részén, Aquitániában hozták létre szövetséges királyságu-
kat, Tolosa (Toulouse) székhellyel. A hospitalitas alapján települtek le, a földek, állatok, colonusok,
rabszolgák kétharmad részét sajátítva ki maguknak. Jogi és vallási tekintetben egyaránt élesen elkü-
lönültek a római lakosságtól, az összeházasodás tilos volt. A római lakosság nem katonáskodhatott,
de egyébként élhette tovább a maga életét a római jog szerint, saját bírái és tisztviselői alatt.
A mauriacumi csatában a rómaiak oldalán harcoltak, s királyuk, I. Theoderich (418–451) el-
esett az ütközetben. Utódai, a birodalom gyengeségét, zűrzavaros belső viszonyait kihasználva
igyekeztek kiterjeszteni a gót uralom területét, elsősorban dél és kelet felé. Eurich király (466–
484) már a foedust is felmondta 466-ban, kinyilvánítva ezzel a gót királyság önállóságát. Ő fog-
102 ■ A barbárok

laltatta írásba a vizigót szokásjogot (Codex Euricius, vagy Lex Visigothorum, 475 k.). Ezt követte
II. Alarich (484–507) alatt a római lakosság jogainak kodifikálása (Breviarium Alaricianum, vagy
Lex Romana Visigothorum, 506).
A vizigótok a 6. század elején háborúba keveredtek északi szomszédaikkal, a frankokkal, s
507-ben Vocladis (Vouillé) mellett súlyos vereséget szenvedtek, maga II. Alarich király is elesett.
Dél-Galliát kénytelenek voltak átengedni a frankoknak, s Hispániába húzódtak, ahová már az
5. században megkezdődött a gótok áttelepülése. Ezután több mint fél évszázadon át belső válság,
a nemesség és a királyok harca, illetve az egyes trónkövetelők küzdelme gyengítette az országot.
Ez annál súlyosabb következményekkel járt, mert I. Iustinianus császár restaurációs politikája
Hispánia visszaszerzését is célul tűzte ki, 551-ben sikerült is elfoglalnia a délkeleti partszegélyt.
Belpolitikai konszolidációra, és a királyi hatalom megerősödésére Leovigild (568–586) király ide-
jén került sor, aki a Szvéb Királyságot végérvényesen bekebelezte a Vizigót Királyságba, amely-
nek uralma már csaknem az egész Ibériai-félszigetre kiterjedt. A rómaikkal szövetséges Szvéb
Királyság 411-ben jött létre Hispánia északi részén, Bracar (Braga) székhellyel. A belső viszályok
által gyengített királyság állandó harcban állt a vizigótokkal, akik 585-ben végleg kiterjesztették
uralmukat a szvéblakta területekre. Ekkor lett Toledo (Toletum) a Vizigót Királyság központja, a
bizánci szertartásrendet meghonosító udvar székhelye. A 7. század elején a bizánciakat is sikerült
kiszorítani Hispániából.
A politikai konszolidáció azonban nem lehetett teljes és végleges, amíg a királyság germán
és római lakosságát vallási ellentét állította szembe egymással. Miközben az ország lakosságának
95%-át kitevő rómaiak katolikusok voltak, a gótok az ariánus vallást követték. A letelepedés után
kialakult az ariánus tartományi egyház, amelynek feje a király volt: ő nevezte ki a püspököket,
zsinatokat hívott egybe, amelyen a világi előkelők is részt vettek. I. Rekkared király (586–601)
587-ben áttért a katolikus hitre, s 589-ben a III. toledói zsinat véglegessé tette a katolikus vallás győ-
zelmét. A katolikus vallás egyeduralma idején is fennmaradt az egyház és az állam szoros kapcsolata.
A püspököket a király nevezte ki, de ugyanakkor fontos állami feladatokat is bízott rájuk, elsősor-
ban a bíráskodás ellenőrzését. A püspökök fontos szerepet kaptak az államvezetésben mint a király
tanácsadói. A király hívta össze az országos zsinatokat, ő szabta meg a tárgyalandó témákat, s a
zsinati határozatok megerősítése is az ő joga volt. Évente kellett tartani zsinatokat az egyháztarto-
mányokban is. Az egyházi zsinatokon részt vettek a világi előkelők is, s a zsinatok nemcsak vallási,
hanem világi ügyekkel is foglalkoztak, szinte az országgyűlés szerepét töltötték be. Bizonyos ügyek-
ben a zsinatok bíróságként is működtek.
Az országos zsinat határozta meg a királyi hatalom gyakorlásának és legitimációjának feltételeit
is. A trónutódlás kérdése sokáig nem volt szabályozva, ezért állandó viszály tárgya volt a király és a
nemesség között. 633-ban a IV. toledói zsinat rendezte a kérdést. A zsinaton a kor kimagasló tudó-
sa, Isidorus, Sevilla (Hispalis) érseke elnökölt, s a királysággal kapcsolatban is az ő nézetei érvénye-
sültek. Kimondta, hogy nem a származás, hanem az alkalmasság (idoneitas) tesz valakit királlyá.
Azt pedig, hogy ki az alkalmas, a püspökök és az előkelők döntik el. A királyt tehát választják, de
nem az egész gót nép, hanem az egyházi és világi uralkodó elit. Megállapították a királlyá avatás
szertartását is: a püspökök az ószövetségi királyok mintájára a szent krizmával felkenik a megvá-
lasztott királyt, aki hatalmát Isten kegyelméből (Dei gratia) gyakorolja.
A gótok áttérése a katolikus vallásra nagyban meggyorsította a gót és a római társadalom ös�-
szeolvadását, s a 7. század közepén már sor kerülhetett a gótokat és a rómaiakat elkülönítő dualiz-
mus felszámolására. Rekisvinth király (653–672) a VIII. toledói zsinaton, 654-ben olyan egységes
 A germán királyságok ■ 103

Sevillai Izidor és Braulio, Zaragoza püspöke (miniatúra, 10. század második fele)

törvénykönyvet bocsátott ki, amely érvényes volt az egész királyság területére és minden lakójára
(Liber Iudiciorum).
A 7. században fokozatosan megerősödött a királyi hatalom, amely leszámolt a nemzetségi,
születési arisztokráciával. Egy új nemesség alakult ki a királyi szolgálat alapján.
A vizigót társadalomban a személyes függőségi kapcsolatok bonyolult rendszere alakult ki.
Az előkelők, a nagybirtokosok kis magánhadseregeket tartottak, amelyek részben felfegyverzett
szolgákból (manumissi), részben a késő római időkből örökölt bucellarii-ból álltak. A bucellarius
élethossziglani katonai szolgálatot vállalt, de ha minden fegyvert és felszerelést visszaadott, amit
szolgálatba lépésekor kapott, akkor más úr szolgálatába is állhatott. A bucellarii a 7. században
földbirtokot is kaptak, néhány rabszolga vagy colonus családdal. Ez nem vált tulajdonukká, csak a
fegyveres szolgálat fejében élvezték a birtok jövedelmét. Csak abban az esetben volt örökölhető, ha
az örökös is vállalta a szolgálatot.
A sajones olyan magánkatonák voltak, akiknek patronus-váltás esetén nem kellett visszaadniuk
azt a felszerelést, amelyet a szolgálatba álláskor kaptak (a később kapott adományokat vissza kellett
adniuk). Ők főleg tisztségviselők mellett teljesítettek szolgálatot, és nemcsak katonai feladatokat
láttak el, hanem a közigazgatásban és a bíráskodásban is segédkeztek.
104 ■ A barbárok

A leudes elnevezésű csoport tagjai személyes hűségkapcsolatban álltak a királlyal, az ő fegyve-

res kíséretét alkották. Egy részük az udvarban, a király környezetében tartózkodott, a többiek saját
birtokukon éltek.
A 7. század végén ismét fellángoltak a belső viszályok. Az arisztokrácia magánkatonaságára
támaszkodva szembefordult a királyi hatalommal. A Vizigót Királyság utolsó évtizedeit az arisztok-
rata családoknak a hatalomért vívott küzdelme töltötte ki. A meggyengült királyság nem volt képes
számottevő ellenállást kifejteni az Észak-Afrikából átkelő arabokkal szemben. 711-ben a Tāriq ibn
Zijād vezette arab sereg döntő győzelmet aratott a vizigótok felett. (Tārik adott nevet a Gibraltá-
ri-szorosnak, ahol az arab sereg átkelt az Ibériai-félszigetre: ğabal Tāriq: Gibraltár.) Maga Roderich
(710–711) király is elesett az ütközetben. A következő években az Ibériai-félsziget nagy része arab
uralom alá került.

A Vandál Királyság

A vandálok Geiserich (428–477) királyuk vezetésével 429-ben keltek át Hispániából Afrikába, s

439-ben a főváros, Karthágó elfoglalásával befejezték ennek a gazdag, termékeny és sűrűn lakott
tartománynak a meghódítását. A kikötőkben hajókhoz jutottak, erős flottát építettek ki, amelynek
segítségével ellenőrizték a Földközi-tenger forgalmát. Elfoglalták a Baleári-szigeteket, Korzikát,
Szardíniát és Szicíliát is, 455-ben pedig megtámadták és kirabolták Rómát. A keletrómai flották
eredménytelenül próbálkoztak a vandál tengeri hatalom megtörésével.
A vandálok sohasem ismerték el a római császárok uralmát, s végül előbb III. Valentinianus,
majd 474-ben Zénón keletrómai császár is kénytelen volt elfogadni az önálló Vandál Királyságot.
III. Valentinianus leányát, Eudoxiát hozzá is adta Geiserich fiához, Hunerichhez.
A vandálok nem a hospitalitas alapján települtek le, hanem Karthágó környékéről elűzték a
római birtokosokat (a colonusok és a rabszolgák maradhattak), s itt egy zárt vandál településterü-
letet alakítottak ki (sortes Vandalorum). Ezen a területen kívül meghagyták a római közigazgatást
és a római tisztviselőket. A római kultúra is tovább virágzott a vandál uralom alatt, s a hódítókon a
6. században már egy külsőséges romanizáció jeleit is meg lehetett figyelni: római ruhákban jártak,
s rendszeresen látogatták a fürdőket. A katolikus klérusnak viszont meg-megismétlődő üldözést
kellett elszenvednie, elsősorban politikai okokból, a római lakosságra gyakorolt befolyása miatt.
Különösen Hunerich (477–484) és Gunthamund (484–496) királyok alatt került sor nagyarányú
katolikusüldözésre. A vandálok ariánusok voltak, püspökeiket a király nevezte ki, s az istentiszte-
letek vandál nyelven folytak.
Geiserich erős királyi hatalmat épített ki, megtörte a nemzetségi arisztokrácia hatalmát. Csak
a király tarthatott fegyveres kíséretet. Pénzein a római császárok mintájára a dominus és augustus
címet használta. A trónutódlásban bevezette a senioratus elvét: a királyi nemzetség legidősebb tagja
örökölte a királyságot.
Az 5. század végén Thrasamund (496–523) király az Itáliát elfoglaló osztrogótokkal kötött szö-
vetséget, s feleségül vette Nagy Theoderich nővérét, Amalafridát. Halála után azonban utóda, Hil-
derich (523–530), Eudoxia fia lemészároltatta az özvegy királynét és gót kíséretét. Megszüntette a
katolikusok üldözését, s Konstantinápoly felé közeledett. Az ariánus vandáloknak ez nem tetszett, s
megfosztották trónjától. Helyébe Thrasamund fia, Gelimer (530–534) került, aki ismét a bizánciak
 A germán királyságok ■ 105

ellen fordult. A vandál kalózok veszélyeztették Konstantinápoly gabonaellátását és a Földközi-ten-

ger kereskedelmi forgalmát, ezért Iustinianus császár 533-ban expedíciós sereget küldött Afrikába
Belisarius vezetésével. Belisarius legyőzte Gelimert, elfoglalta Karthágót, s 534-ben Észak-Afrika
a vandálok uralta szigetekkel együtt ismét a keletrómai császár fennhatósága alá került, s maradt
egészen a 7. század végéig, az arab hódításig.

A Burgund Királyság

A burgundok királysága 443-ban a rómaiakkal kötött foedus alapján jött létre Gallia keleti-délkeleti
vidékein: a Rhône és Saône folyók völgyében és a Jura hegységben.
A király a rómaiak számára császári tisztviselő, magister militum és patricius volt, a germánok
számára pedig „a mi király urunk” (dominus noster rex). Gundowech király azonban már 466-ban
felmondta a foedust. Dél felé terjeszkedve elfoglalta Lyont (Lugdunum) és Viennét (Vienna). A bur-
gund királyok öccsüket vették maguk mellé társuralkodónak. A király Lyonban, a testvére pedig
Genfben (Genava) tartotta székhelyét.
A hospitalitas alapján a római birtokoshoz beszállásolt burgund a szántók kétharmad, a rab-
szolgák és colonusok egyharmad részét, a rétek, legelők, erdők és a házak felét kapta meg. A római
lakosság és a burgundok elkülönítését itt hajtották végre legcsekélyebb mértékben. A rómaiak is
katonáskodhattak, s a vegyes házasságot is engedélyezték. A burgund és a római vérdíja között
nem volt különbség. Bár külön törvénykönyv szabályozta a burgundok (Lex Gundobada, vagy
Lex Burgundionum) és a rómaiak (Lex Romana Burgundionum) jogviszonyait, a burgundok jo-
gában igen erősen érvényesültek a római jogi hatások. A burgund jog a frank uralom alatt is
érvényben maradt, s még a 11. században is akadtak olyanok, akik a professio legis alkalmával úgy
nyilatkoztak, hogy ők a „burgund jog” szerint élnek. A 31 grófság minden közigazgatási egysé-
gében (pagus) egy burgund és egy római gróf (comes) bíráskodott együtt, az előbbi a burgundok,
az utóbbi a rómaiak felett.
A törvénykönyv szerint a társadalom élén álló „nemesek” (nobiles) – akik között egyaránt vol-
tak burgundok és rómaiak – vérdíja 300 solidus volt. A tehetősebb szabadok, a jómódú birtoko-
sok (mediocres) vérdíja 200, a közszabadoké (minores, inferiores) és a királyi szolgáké (servi regis)
150 solidusra rúgott. A katonáskodó szolgákért (ministerialis) 60 solidust kellett fizetni.
A burgundok azok közé a germán népek közé tartoztak, amelyek viszonylag gyorsan roma-
nizálódtak. Már a 4. században a limes mentén éltek, közvetlen érintkezésben, kereskedelmi kap-
csolatban a rómaiakkal, s a tartós intenzív érintkezés fogékonnyá tette őket a római kultúra és
életmód iránt. A romanizációt megkönnyítette, hogy a 6. század elején áttértek az arianizmusról a
katolikus vallásra. A burgund társadalom előkelő, tehetősebb tagjai a városokban éltek a rómaiak
között, s földjüket bérlőknek adták ki. Germán nyelvük a 7. századig élt, nyelvi asszimilációjuk a
8. századra teljessé vált.
A 6. század elejétől egyre súlyosabb fenyegetést jelentett számukra a frankok szomszédsága.
Ezért Gundobad (473–516) király az osztrogót Theoderich-kel szövetkezett. Ez azonban nem se-
gített, a burgundok többször vereséget szenvedtek, s 534-ben országuk végérvényesen a frankoké
lett. A frankok tiszteletben tartották a burgundok jogát és intézményeit, s Burgundia regnumként
tagolódott be a Frank Királyságba.
106 ■ A barbárok

Odoaker, Itália királya

A szkír származású Odoaker, akit a germánokból álló hadsereg 476-ban Itália királyává kiáltott ki,
a római senatusszal a nyugati császári jelvényeket Konstantinápolyba küldette azzal, hogy nincs
szükség nyugati császárra, mert Itáliát Odoaker a keletrómai császár nevében fogja kormányozni.
Ezért a senatus a patricius címet kérte számára. Konstantinápoly azonban csak akkor ismerte el
királyságát, midőn 480-ban meghalt Iulius Nepos (476–480), az általuk legitimnek tartott nyugati
császár, akit Orestes (Romulus Augustus apja) elűzött; a kért patricius és magister militum címet
azonban nem adta meg neki. Odoaker lényegében érintetlenül hagyta a római közigazgatást, a jog-
rendszert, a politikai intézményeket és az adórendszert. A római tisztviselők a helyükön maradtak,
a senatust is tiszteletben tartotta. Ariánus létére türelmes volt a katolikusok iránt, sőt igyekezett is
kedvezni az egyháznak, de azért a pápavá-
lasztásba beavatkozott. Sikerült megszerez-
nie Szicíliát (a vandáloktól) és Dalmáciát is.
Konstantinápolyban nem nézték jó szem-
mel hatalmának növekedését, s az osztrogót
Theoderichet irányították ellene, aki 489-
ben betört Itáliába, legyőzte, majd megölte
Odoakert, s 493-ban a keleti gót hadsereg őt
Az Odoaker által Zénón nevében vert solidus kiáltotta ki Itália királyává.

Az Osztrogót Királyság

Az osztrogótok itáliai királyságát Nagy Theoderich (471–526) teremtette meg, aki népével 489-
ben benyomult Itáliába, legyőzte Odoakert, majd a főváros, Ravenna megszerzése után a hadsereg
Itália királyává kiáltotta ki. Odoakerhez hasonlóan ő is senatusi követséget küldött Konstantiná-
polyba azzal a kéréssel, hogy ismerjék el királyságát. Elődjéhez hasonlóan őt is évekig várakoz-
tatták, míg 497-ben megkapta az elismerést. A császár consul és patricius címet adományozott és
bíborruhát küldött neki, sőt fiává is fogadta. Pénzein a császár neve és képe szerepelt, „dominus
noster Anastasius” felirattal, de a hátoldalon ott volt saját monogramja is. Okleveleit római módra,
a consuli évek szerint datálta. Felvette a császári ház nevét is: Flavius Theodericus rex néven szignál-
ta hivatalos iratait. De szívesen használta az augustus címet is. Egy felirat „semper Augustus”-nak
mondta őt, s szerette magát „iunior Augustus”-nak, ifjabb császárnak nevezni. Midőn 500-ban Ró-
mába látogatott, bevonulása a császároknak kijáró szertartás szerint történt. Bár címeivel a távoli
császárral való egyenrangúságot sugallta alattvalóinak, nem tartotta magát feljogosítva törvények
(leges) alkotására (ez a császár joga volt), csak rendeleteket (edictum) adott ki. Uralmát kiterjesz-
tette Dalmáciára, Noricumra és Raetiára is, s 507-ben Délkelet-Galliát is megszerezte a frankok
által legyőzött vizigótoktól.
Theoderich nagyvonalú külpolitikát folytatott: a barbár királyokat egy szövetségi rendszer-
be próbálta összefogni. Ezt házassági politikával vélte megvalósíthatónak: ő maga feleségül vette
Chlodvig frank király nővérét, Audofledát. Saját nőtestvérét, Amalafridát Thrasamund vandál ki-
rályhoz adta feleségül, két ágyasoktól született leányát a vizigót és a burgund királlyal, unokáját a
 A germán királyságok ■ 107

thüringek királyával házasította össze. Ez a házasságokon alapuló szövetségi rendszer azonban nem
volt tartós. Előbb a frank és a vizigót király között tört ki háború, majd a burgundok és a vandálok
is Theoderich ellen fordultak.
Az osztrogótok a hospitalitas alapján települtek meg Észak-Itáliában, a Pó-síkságon, valamint
Rómától keletre Picenum és Samnium tartományokban. Dél-Itáliában, Campania, Latium és Et-
ruria területén egyáltalán nem voltak gót telepek. Ahol megtelepültek, ott a földek, állatok és a
munkaerő egyharmadát sajátították ki. A gót Itáliában következetesen megvalósították a római
és a germán népesség elkülönítését. A gótok katonaként éltek, saját joguk, szokásaik szerint, saját
katonai bíráik és tisztjeik, a millenarii (ezredesek) parancsnoksága alatt. A római lakosság számára
tovább működött a római hivatalszervezet, a hagyományos római tisztségekkel. Rómában megma-
radt a senatus, de hatásköre csak a városi ügyekre terjedt ki, a vidéki városokban, a civitasokban
tovább működtek a magistratusok. A senatus tagjai között már néhány gót névvel is találkozunk.
A római közigazgatási beosztás továbbra is érvényben maradt, de a provinciák és a civitasok
élére Theoderich gót comeseket nevezett ki. Ez a comes Gothorum katonai parancsnok, a polgári
közigazgatás feje és bíró is volt egy személyben, bár ez utóbbi minőségében elsősorban a gótok
felett bíráskodott, de ha vita támadt egy gót és egy római között, akkor is ő ítélkezett, római jogi
szakértők közreműködésével. A grófok a római közigazgatási apparátus működését is ellenőrizték.
A provinciák római közigazgatásának élén a tartományi bírák (iudices provinciarum) álltak, az egész
ország közigazgatását a praefectus praetorio irányította. Theoderich 500-ban kiadott edictumában
szabályozta királysága jogi viszonyait. Ebben hangsúlyozta, hogy nem ad ki külön törvénykönyvet
a gótoknak és a rómaiaknak, mert „miként egy szeretet érzelmében egyesíti őket, azt sem akarja,
hogy külön törvény alatt éljenek”.
A királyi udvar székhelye Ravennában volt. A királyi tanács tagjai túlnyomórészt gótok voltak,
de néhány római is akadt köztük. Az udvari tisztségek betöltőit is comesnek nevezték. Egyes művelt
rómaiak magas funkciókat töltöttek be a király körül. A legjelentősebb Cassiodorus volt közöttük.
Ő senatori családból származott, s sorra töltötte be a magasabb hivatali posztokat: volt quaestor
(a hivatalos levelezés intézője), patricius, majd consul, végül ő lett az egész központi hivatalszer-
vezet feje: magister officiorum. Theoderich halála után egy ideig egész Itália igazgatásáért felelős
praefectus praetorio volt. De a gót király munkatársai közé tartozott Boëthius, a kor kimagasló tu-
dósa, aki a consuli méltóságot viselte, s a kancellári tisztet is betöltötte. A főpapok közül Ennodius
páviai püspök, híres költő tartozott Theoderich környezetéhez.
Teoderich uralma három évtizedes békét jelentett Itália számára, amely a 19. századig ekkor
állott utoljára egységes politikai vezetés alatt. Theoderich igyekezett eltüntetni a megelőző zavaros
évtizedek nyomait: helyreállíttatta a középületeket, a fürdőket, az utakat, a vízvezetéteket, a csator-
nákat, kiszáríttatta az elmocsarasodott területeket. A társadalmi fejlődésben tovább folytatódtak a
késő császárkorban jelentkezett tendenciák: a kisbirtokosok betagozódása a nagybirtok keretébe.
A római lakosság tovább fizette az addigi adókat, bár Theoderich némiképp módosította az adó-
rendszert: csökkentette az egyenes adókat, s felemelte a fogyasztási adókat. A király bevételeinek
zöme azonban nem az adókból származott, hanem a hatalmas királyi birtokok jövedelméből. Itália
területének egyharmada a király birtoka volt.
A gótok ariánusok voltak, de Theoderich nagy türelemmel viseltetett a katolikus római lakosság
iránt, igyekezett őket kedvezményekkel megnyerni. „Miután az istenség több vallást megtűr egymás
mellett, nem merészelhetjük, hogy egyet erőszakoljunk rá mindenkire” – mondotta. Ravennában
ariánus és katolikus bazilikát és keresztelőkápolnát építtetett. A zsinati határozatok megerősítése a
108 ■ A barbárok

király joga volt, s a püspöki székek betöltésébe is beleszólt. Amikor 498-ban két pápát választottak
– Symmachust és Laurentiust –, őt kérték fel döntőbíróul. Theoderich zsinatot hívott össze, amely
Symmachus (498–514) mellett döntött, de a király csak hosszú habozás után, 506-ban ismerte el
őt pápának. Habozásának az volt az oka, hogy ebben a kérdésben két tűz közé került. Konstanti-
nápolyban Zénón császár helyre akarta állítani a krisztológiai viták nyomán megbomlott vallási
egységet, s kiadta a Hénotikont, amely a monofizita álláspontnak kedvezett. Rómában és Itáliában a
monofizitáknak tett engedményeket ellenezték, eretnekségnek tartották. A megválasztott két pápa
közül Symmachus ellenezte a Hénotikont, Laurentius (ellenpápa 498–507) viszont inkább Kons-
tantinápoly felé hajlott. Theoderich szerette volna fenntartani a jó viszonyt Konstantinápollyal, de
az itáliai katolikusokat sem akarta maga ellen fordítani. Symmachus melletti döntése feszültté tette
viszonyát Konstantinápollyal, sőt a római senatust is ellene fordította. Rómában a senatus volt a
római nemzeti hagyományok őrzője, s a senatus radikális tagjai közül kerültek ki a gót uralom
ellenzői, akik kapcsolatot tartottak fenn Konstantinápollyal. A pápa viszont Theoderichet támo-
gatta, mert benne látta az ortodoxia védelmezőjét az eretnek császárral szemben. 518-ban azonban
Konstantinápolyban fordulat következett be: hatályon kívül helyezték a Hénotikont, visszatértek az
ortodoxiához, s rendeleteket adtak ki az ariánusok ellen. Az itáliai katolikusoknak többé már nem
volt szükségük az ariánus gót király támogatására, mert helyreállt a jó viszonyuk a császárral. Ekkor
Theodorich valláspolitikája is megmerevedett, szembefordult a katolikusokkal, s I. János (523–526)
pápát be is börtönöztette. 526-ban határozottan beavatkozott a pápaválasztásba az ő híve és jelöltje,
IV. Félix (526–530) mellett. A római senatusi ellenzékkel is leszámolt, azzal az ürüggyel, hogy egyes
tagjai titkos levelezést folytattak Konstantinápollyal. A senatus által is elítélt „összeesküvőket”, töb-
bek között egykori barátját és munkatársát, Boëtiust is kivégeztette.
Theoderichnek nem volt fiúörököse, utóda leánya, Amalaswintha (Amalasuntha) fia, Atha-
larich (526–534) lett. A kiskorú király helyett régensként édesanyja vezette az államügyeket, Cas-
siodorus segítségével. A római műveltségű, neoplatonikus filozófusokat olvasó, költőkkel és mű-
vészekkel barátkozó Amalaswintha szembefordult apja utolsó éveiben követett politikájával, s a
római senatusi pártra támaszkodott és Konstantinápoly barátságát kereste. Fia korai halála után
unokaöccsével, a gót királyi ház utolsó férfitagjával, a filozófus Theodahaddal lépett házasságra.
A filozófus férj azonban hamarosan (535-ben) eltette őt láb alól. Ez ürügyül szolgált a Római
Birodalom restaurációjára törekvő Iustinianus császárnak arra, hogy a vandálokat legyőző Beli-
sarius vezetésével hadsereget küldjön Itáliába, arra hivatkozva, hogy a meggyilkolt királynő az ő
védelme alatt állt. A gót nemesség és katonaság – amely eddig is egyre nagyobb elégedetlenséggel
figyelte Amalaswintha Róma- és Bizánc-barát politikáját – erre letette és meggyilkolta Theoda-
hadot, s egy gót katonai parancsnokot, Witigist (536–540) kiáltotta ki királlyá. A bizánci–gót há-
ború csaknem két évtizedig elhúzódott, a nagy városok (Róma, Milánó) többször is gazdát cserél-
tek. Belisarius 540-ben Ravennát is elfoglalta, és Witigist foglyul ejtette. A gótok azonban ismét
erőre kaptak, s az új király Totila (541–552) sorra aratta a győzelmeket, és Rómát is elfoglalta.
Totilát és utódát, Teiát végül is az új bizánci hadvezérnek, Narsesnak sikerült legyőznie. 553-ban
a háború véget ért, s Itália ismét római (bizánci) uralom alá került. 554-ben Iustinianus kiadta a
Pragmatica Sanctiót, amellyel megszervezte a bizánci Italia praefectura közigazgatását. A bizánci
helytartó, az exarchosz székhelye Ravenna lett. A bizánciak azonban nem sokáig örülhettek új
szerzeményüknek, mert 568-ban megjelentek északon a langobardok.
Iustinianus azzal dicsekedett, hogy Itáliát kiszabadította a barbárok zsarnoki uralma alól, és
tökéletes békét teremtett. „Az igazság azonban az volt – írja a jeles francia bizantinológus, Louis
 A germán királyságok ■ 109

Nagy Theoderich palotája Ravennában (mozaik, San Apollinare Nuovo)

Bréhier – hogy Itáliát ez a háború hosszú időre elpusztította, elnéptelenítette, elszegényítette. A ter-
mő vidékek tönkrementek, romokban hevertek a műemlékek, utak, vízvezetékek, gátak, a városokat
összezsugorította és megtizedelte a pestis: ilyen képet festenek a kortársak Itáliáról.” Ezután hosszú
évszázadokig nem akadt senki, aki helyreállította volna az épületeket, a fürdőket, a vízvezetékeket,
kitisztíttatta volna a csatornákat. A római metropoliszok kis városokká zsugorodtak, Róma falai
között birkák és kecskék legelésztek, a csatornák eliszaposodtak, a folyóvölgyek elmocsarasodtak,
az erdő, a saltus mindenütt előretört. A római Itália romokban hevert. A 6. század végén I. (Nagy
Szent) Gergely pápa úgy látta, hogy „minden elveszett, a városok elpusztultak, a várak lerombolva,
a templomok romokban, s nincs már senki, aki újjáépítse őket [...] Róma egykor a világ úrnője volt,
és mi lett belőle? Hol van a senatus, és hol van a nép? A senatus szerteoszlott, a nép semmivé lett.
A fájdalom és a panasz kitörései azonban napról napra felhangzanak a lakosság még lézengő, nyo-
morult maradványai között. Így emészti magát egyre inkább ez az üressé vált város”.

A Langobard Királyság

A langobardok, akikhez a gepidák, szvébek és egyéb néptöredékek is csatlakoztak, 568-ban nyo-

multak be Itáliába. Néhány év alatt elfoglalták Észak-Itáliát, amely azóta is róluk van elnevezve
(Lombardia). 616-tól Pavia lett a langobard királyok székhelye. A 7. században fokozatosan előre-
nyomultak dél felé, megszállták Közép-Itália belső területeit, majd eljutottak délre is, ahol Bene-
ventumban létrejött az egyik legjelentősebb, legerősebb langobard hercegség. A „rómaiak császára”,
azaz Bizánc uralma alatt csak Ravenna és Róma környéke, a Ravennai Exarchatus és a Római Du-
catus maradt, s délen Calabria és Apulia, Nápoly, Amalfi és Gaeta kikötői, meg a szigetek: Szicília,
Szardínia és Korzika. Később a bizánciak a Pó-síkság délkeleti részén bizonyos területeket vissza-
110 ■ A barbárok
 A germán királyságok ■ 111

Agilulf király sisaklemeze (Firenze, Bargello)

szereztek, és Közép-Itáliában is sikerült összekapcsolni a Ravennai Exarchatust és a Római Duca-

tust, mintegy kettévágva ezáltal a Langobard Királyság területét.
A langobardok ellenségként, rabolva, pusztítva érkeztek Itáliába, megsemmisítették a római
közigazgatási intézményeket, sok előkelő rómait megöltek, s a főpapok is kénytelek voltak elmene-
külni előlük. Paulinus aquileiai pátriárka a lagunában fekvő Grado szigetére menekült, s ez tekint-
hető szimbolikusan Velence alapítási időpontjának, bár a sziget már korábban is lakott volt.
Alboin (560/65–572) király, aki a langobardokat a Kárpát-medencéből Itáliába vezette, hiába
próbálta a pusztítást és a szabad rablást megfékezni, 572-ben a felesége, Rosamunda gepida ki-
rálylány által szervezett összeesküvés áldozata lett. Így járt utóda, Cleph is 574-ben, s ezután egy
évtizedes király nélküli anarchia következett, midőn az egyes hercegek gyakorolták a hatalmat
a saját nemzetségi településterületükön, amelyek nagyjából megfeleltek az egykori római civi-
tasoknak. 584 után Authari (584–590), majd Agilulf (591–616) helyreállította a királyi hatalmat.
A királyt választották, s hatalmát többnyire kénytelen volt megosztani a hercegekkel. Az erős,
néha teljesen önálló hercegségek kialakulása volt a Langobard Királyság politikai rendszerének
egyik jellemző vonása.
A langobardok nemzetségek (farák) szerint települtek le Itáliában, s a nemzetségek vezetőiből
lettek a hercegek, a duxok. Mintegy 35 ilyen hercegség alakult ki, s a hercegek a maguk területén
közigazgatási és katonai vezetők és bírák voltak egy személyben. Északon sok kisebb területű her-
cegség volt, délen két nagy: a salernói és a beneventumi, ahol a királyoknak semmiféle befolyása
nem érvényesült, s a gyakorlatban szinte teljesen önállóak voltak. A királyok a 7. században nem
egyszer az avarok segítségével próbálták féken tartani az önállósuló, lázadó hercegeket, például
északkeleten Forum Iulii (Friaul) duxait.
A langobardok a városokba is betelepültek. A hercegek székhelye is egy-egy város volt, a kisebb
városokban állomásozó germán katonaság pedig a comes, vagy marchio parancsnoksága alatt állt,
aki egyúttal a közigazgatást is irányította.
A királyi tisztviselőket gastaldusnak hívták. Ők igazgatták a királyi birtokokat, bíráskodtak, s
ha a királyi hatalom elég erős volt, ellenőrizték a hercegeket. Olyan területeken, ahol nem alakult
112 ■ A barbárok

ki hercegi hatalom, ők gyakorolták a hercegek

funkcióit. A meghódított területek igazgatását
is gastaldira bízták.
A barbár királyságok közül a langobar-
doknál volt a legerősebb a politikai és társa-
dalmi szervezet germán jellege. A nemzetségi
szervezet itt élt legtovább, s a hercegségekben
politikai hatalomhoz jutva korlátozta a királyi
hatalmat. A király csak személyes kíséretére
(gasindi) és saját nemzetségére támaszkod-
hatott. Nagyon későn, csak a 8. században
A langobardok királyságának jelentek meg rómaiak a királyi udvarban, s
(később az Itálai Királyság) vaskoronája ekkor alakult ki a király körül egy etnikailag
kevert arisztokrácia. Az uralkodó elit másfél
évszázadon keresztül csak germánokból állt.
A 8. században a nagybirtokosok mind a langobard jogot vallották magukénak. A római közigazga-
tási szervezet teljes felszámolása miatt a római lakosság is a langobard tisztségviselők fennhatósága
alá tartozott. Csak a városokban maradtak alsóbb szintű római tisztviselők.
A római lakosság jogait nem foglalták törvénybe; a gyakorlatban egy nagyon leegyszerűsített,
vulgáris római jogot használtak, főleg a városokban, ahol tovább élt még a római világi, jogi írásbe-
liség. A katolikus egyház is a római jogot használta (lege Romana vivit ecclesia). A langobard népjog
írásbeli rögzítésére 643-ban került sor (Edictus Rothari). Erre a gyűjteményre kétségkívül hatással
volt a királyság alattvalóinak túlnyomó többsége által használt római jog. A langobard királyok
környezetében, a püspökök körül és a városokban ott találjuk a notariusokat, akik világi személyek
voltak, s akiknek – egy királyi rendelet szerint – mind a langobard, mind a római joghoz érteniük
kellett. A páviai királyi palotában a 8. században iskola működött, ahol az udvari főtisztviselők el-
sajátíthatták a klasszikus latin nyelvet, megismerhették az ókori kultúrát.
A romanizáció a langobardok körében lassabban haladt, mint Galliában, de kétségtelen, hogy
a 8. században már ők is a vulgáris latint beszélték. A germánokat ezentúl csak arról lehetett fel-
ismerni, hogy a bíróság előtt azt vallották: a langobard népi jog szerint élnek. Itáliában ugyanis a
12. századig érvényben maradt a személyi jog elve, vagyis a bírósági eljárás az ún. professio legisszel
kezdődött, azaz a pereskedő felektől megkérdezték, hogy milyen jog szerint élnek.
A romanizáció Itáliában is akkor gyorsult fel, midőn a vallási különbségek az ariánus germánok
és a katolikus rómaiak között eltűntek, ez pedig elég lassan ment. Authari király a 6. század végén
a katolikus Theudelinde bajor hercegnőt vette feleségül, aki megözvegyülvén a következő király,
Agilulf hitvese lett. Agilulf már áttért a katolikus vallásra, s feleségével együtt kolostorokat alapított
(Bobbio, Monza). A langobardok egyelőre nem követték a királyi családot, sőt Agilulf katolikus fiát,
Adaloaldot (616–626) elűzték, s utódai ismét ariánusok voltak. Rothari (636–652) alatt azonban
minden városban egyidejűleg ariánus és katolikus püspök is működött. A 7. század második felében
a királyok már mind katolikusok voltak, s ekkor vette kezdetét a langobardok tömeges áttérése is.
A langobardoknál nem került sor az állami és egyházi szervezet olyan szoros egybekapcsolódá-
sára, mint a vizigótoknál, vagy a frankoknál. A püspököknek nem voltak világi, politikai feladataik,
az egyház nem kapott különleges jogokat, privilégiumokat, viszont a király sem szólt bele az egyhá-
zi ügyekbe. Kivételes dolog volt, ha a király hívott össze zsinatot, a langobard püspökök általában
 A germán királyságok ■ 113

Paulus Diaconus 787 és 796 között született Historia Langobardorum című művének
egy fóliómásolata (Wolfenbüttel, Herzog August Bibliothek)

a pápa által egybehívott római zsinatokon vettek részt. A langobard királyok a pápát elismerték az
egyház fejének az „egész világon”. Az egyház elvilágiasodására sem került sor olyan mértékben,
mint a Frank Királyságban.
A langobard társadalom élén a nagy hercegi nemzetségek álltak, a kisebb farák vezetői alkották
a nemesek (adalingi) rétegét. A germán társadalom zömét a fegyveres szabadok tették ki, akik két
csoportra oszlottak, a teljes fegyverzettel rendelkező barokra, a magukat teljesen felfegyverezni
nem tudó faramannira. A legszegényebb szabadok és a felszabadítottak csak íjjal és nyíllal voltak
felszerelve. A szolgarendűek között a legelőkelőbbek a személyes szolgálatot teljesítő ministeriales
és a királyi szolgák (pueri regis) voltak. A mezőgazdaságban, a földeken dolgozó szolgarendűek
neve massarii volt.
A langobardokhoz csatlakozott kisebb germán néptöredékek tagjai nem vehettek részt a szabad
fegyveres langobardok népgyűlésén. A királyi birtokokon telepítették le, s arimanninak nevezték
őket. Az uralkodótól kapott föld fejében katonai szolgálatot teljesítettek, némi adót is fizettek, s
közmunkákat is kellett végezniük. Főleg a stratégiailag fontos helyekre, s a határvidéken telepítették
114 ■ A barbárok

le ezeket a katona-parasztokat. Jogilag szabadnak számítottak, de a birtokhoz tartoztak, amelyen

telkük volt, s a királyok azzal együtt adományozták el őket.
A Langobard Királyság a 8. század elején megerősödött – ebben nyilván szerepet játszott a
7. században bekövetkezett gazdasági fellendülés is –, s Liutprand (712–744) király kiterjesztette
hatalmát a spoletói és beneventumi hercegségekre, sőt az itáliai bizánci birtokokat is fenyegetni
kezdte. Aistulf (749–756) király 751-ben elfoglalta a bizánci helytartó székhelyét, Ravennát, s ez-
után már közvetlenül Rómára vetett szemet. Mivel Konstantinápolytól nem várhatott érdemleges
segítséget, II. István pápa a frank királyhoz, Kis Pippinhez fordult, aki frank sereggel 754-ben és
756-ban Itáliába jött és visszavonulásra kényszerítette Aistulfot. A langobard uralom alól felszaba-
dult egykori bizánci területek a pápa fennhatósága alá kerültek. Az utolsó langobard király, Desi-
derius (756–774) előbb a frankokkal létesített szövetségi kapcsolatot (leánya Nagy Károly felesége
volt), de midőn támadást intézett a pápai területek ellen, Nagy Károly átkelt seregével az Alpokon,
s ostrom alá fogta Páviát. A város eleste után 774. július 5-én Károlyt a langobardok királyává koro-
názták. Károly ezentúl a rex Francorum et Langobardorum címet viselte. Ezzel megszűnt az önálló
Langobard Királyság, illetve betagozódott a Frank Birodalomba.
 IV
A FRANK BIRODALOM

A Frank Birodalom a Meroving-királyok idején

A népvándorlás során a Nyugatrómai Birodalom területén létrejött barbár királyságok közül csak
a Frank Királyság (Regnum Francorum) bizonyult tartósnak, s ennek keretében alakultak ki azok
a politikai és társadalmi intézmények, amelyek mintául szolgáltak a latin kereszténység országai-
nak. A Frank Birodalom meghatározó szerepet játszott a középkori Európa kultúrájának megala-
pozásában is.
Chlodvig, vagy amint a korabeli források nevezték, Chlodovechus (481–511) Syagrius legyőzése
után a Loire folyóig terjesztette ki a frank uralmat. Ezután sorra leszámolt a száli és ripuári frank
törzsfőkkel, sőt saját nemzetségének számára nemkívánatos tagjaival is, s így ő lett a frankok egyedü-
li királya. Az uralom formájában bekövetkezett változást jól jellemzi az az epizód, amelyet Gergely,
tours-i püspök (†593) ír le A frankok egyháztörténete című munkájában a 6. század végén (Gregorius
Turonensis: Historia Ecclesiastica Francorum): Chlodvig serege számos egyházat kifosztott, s az egyik
templomból egy csodálatosan nagy és szép kelyhet raboltak el. A püspök azt kérte a királytól, hogy
legalább ezt az egy kelyhet kaphassa vissza az egyház. „A király így szólt a követhez: Gyere utánunk
Saxonaeba (Soissons), mert ott fogjuk szétosztani a zsákmányt. És ha a sors nekem juttatja ezt az
edényt, teljesítem a szentatya kérését. Ezután, mikor megérkeztek Saxonaeba és az egész zsákmányt
halomba rakták, a király így szólt: Kérlek titeket vitéz harcosaim, ne utasítsatok el, és részemen kívül
legalább ezt az egy edényt engedjétek át nekem. Mikor a király ezeket mondotta, a józanabb gondol-
kodásúak így válaszoltak: Mindaz, amit itt látunk, a tied, dicső királyunk, de még mi magunk is ural-
mad alá tartozunk. Most tehát tégy tetszésed szerint, hiszen senki sem szegülhet ellen hatalmadnak.
Mikor pedig ezek így beszéltek, egy könnyelmű, gyűlölködő, hirtelen haragú ember hangos kiáltással
magasba emelte harci bárdját, belevágta a kehelybe és így szólt: Ebből ugyan nem kapsz, csak amit
igaz úton kisorsoltunk. Erre mindenki elámult, de a király szelíd tűréssel magába fojtotta a sérelem
miatt érzett neheztelését. Fogta a kelyhet, visszaadta az egyházi küldöttnek, de lelke mélyén nem
feledkezett meg a sértésről. Egy év elteltével megparancsolta, hogy egész serege teljes fegyverzetben
vonuljon fel, és Mars mezején mutassa meg fegyvereinek csillogását. Miközben végigjárta a sorokat
és odaért a kehely széthasítójához, így szólt hozzá: Senki sem hanyagolta el fegyvereit úgy, mint te.
Nem is jó a te dárdád, kardod meg bárdod semmire! Ezzel kikapta kezéből harci bárdját és a földhöz
vágta. Mikor az egy kissé lehajolt, hogy felvegye, a király magasba lendítette karját, és csatabárdjával
széthasította a fejét. Ezt tetted te is Saxonaeban a kehellyel – mondotta.”
A történet jól kifejezi két világ, két szemlélet ütközését, s bemutatja, hogyan vált Chlodvig a
zsákmányon a többiekkel sorshúzás szerint egyenlően osztozkodó törzsfőből valódi, teljhatalmú
116 ■ A Frank Birodalom

királlyá. Frank törzsi királyból

és vezérből azonban csak akkor
lett igazán király, midőn – való-
színűleg 496-ban (más források
szerint 498-ban vagy 499-ben, de
506 is szóba került) – Reimsben
Remigius (†533) püspök, kísé-
retével együtt, megkeresztelte.
A germán törzsi királyokat is
megillető szakrális jelleg, az ural-
kodásban őket is segítő „karizma”
– amelynek szimbóluma a frank
királyoknál a hosszú haj volt
(a szabad férfiak, amint elérték a
felnőttkort, rövid hajat viseltek),
ha ezt levágták, elvesztették a ka-
rizmájukat – ekkor nyert keresz-
tény megerősítést, ekkor vált a
Chlodvig megkeresztelése (Grandes Chroniques de France, 1415 k.) keresztények szemében is „Isten
kegyelméből” való uralkodóvá.
A késői utódok a frank, majd
francia királyok az uralkodók e szakrális, karizmatikus karakterét szemléletes legendákkal is hang-
súlyozták. Hincmar (†882) reimsi érsek írta 878-ban, hogy Chlodvig keresztelésekor „egy a hónál
is fehérebb galamb csőrében egy ampullát hozott, tele csodálatos illatot árasztó balzsammal, ezután
a király, az új Konstantin kérte a keresztséget az új Szilvesztertől (Remigius püspöktől)”. Ezzel a
balzsammal kenték fel a későbbi királyokat. A 12. század elején tűnt fel először az a hiedelem, hogy
a francia (és angol) király keze érintésével a görvélykórt (scrofula, ez a nyirokcsomók tuberkolikus
eredetű gyulladása) gyógyítani tudja (ezt gyakorolták is a 19. század elejéig). A megkeresztelkedés-
nek volt egy közvetlen gyakorlati politikai haszna is: ezzel Chlodvig megnyerte a galliai püspökök
támogatását, ami igen fontos volt uralma megszilárdítása érdekében.
Tours-i Gergely azt is elmondja, hogy miután Chlodvig a vizigótok legyőzésével megszerezte
Gallia déli felét is, 509-ben Anastasius császártól consuli címet kapott, s Tours-ban római császárok
módjára bíbortunikát és köpenyt (chlamyst) öltött, fejét diadémmal övezte, majd a nép közé ara-
nyat és ezüstöt szórt. Ettől kezdve consulnak és augustusnak szólították. Ezzel az uralma alá került
római népesség is elismerte hatalma legitimitását. Egyébként a Meroving-királyokat germán mód-
ra, a lándzsa átadásával avatták fel.
A frankok, mint a többi barbárok, nem ismerték az állam elvont fogalmát, nem tudták az ál-
lamot úgy elképzelni, mint az uralkodó személyétől független intézményt. A király az országot
saját tulajdonának, családi örökségének, patrimoniumának tekintette, amely családjában öröklődik
(patrimoniális királyság). A frank királyok az országot felosztották fiaik között, a Frank Királyság
tehát minden király elhunyta után annyi külön országra, regnumra bomlott, ahány fiú volt a kirá-
lyi családban. Chlodvig hatalmának gyakorlásában nagyszámú, frank katonai kíséretére (trustis)
támaszkodott, amelynek tagjait személyes hűség fűzte hozzá, ez pedig a germánoknál erősebb volt
minden vérségi köteléknél.
 A Frank Birodalom a Meroving-királyok idején ■ 117

Chlodvig uralmát kelet és dél felé

is kiterjesztette: sikeres hadjáratokat
vezetett az alemannok és a thürin-
gek ellen. 507-ben Vocladis (Vouillé)
mellett legyőzte a vizigótokat, s ezzel
a Loire-tól délre eső területek is frank
fennhatóság alá kerültek (Septimania
és Provence kivételével).
Chlodvignak négy fia volt, akik
apjuk halála után négyfelé osztották
az országot. Ők sikeresen folytatták
tovább apjuk hódító politikáját: 534-
ben bekebelezték Burgundiát, 535-ben
Provence-ot. Végleg meghódították az
alemannokat, 555-ben pedig a bajo-
rokat kényszerítették adófizetésre. De
már ekkor megmutatkoztak a sajátos
frank öröklési rendből adódó prob-
lémák. A négy testvérkirály ugyanis
egymással is szüntelen harcban állt.
A többiek halála után ugyan I. Clothar
(511–561) ismét egy kézben egyesítette Tours-i Gergely frank krónikájának egy lapja
az egész birodalmat, de ez csak rövid (7. század második fele)
ideig (558–561) tartott. Mivel neki is
négy fia volt, halála után újra kezdődött az osztozkodás. Négy évtizedig tartó véres családi belvi-
szály bontakozott ki, amelyben a királynék (Brunichild, Fredegunde) is kiemelkedő szerepet játszot-
tak. Az egymással marakodó királyok többsége nem természetes halállal távozott az élők sorából,
de a méregkeverő és orgyilkosokat fogadó királynék sem ágyban, párnák között végezték életüket.
Végül is az arisztokrácia megelégelte az asszonyok véres hatalmi harcát, s Arnulf, metzi püspök
(a Karolingok egyik őse) vezetésével összefogott, s II. Clothar (584–629), Neustria királya mögé állt,
akinek végül sikerült megszereznie Austrasia és Burgundia királyságát is, s 613-ban a birodalmat
ismét egyesítette. Ezt az egységet fia, I. Dagobert (629–639) is megőrizte. Utána már egyetlen Mero-
ving-királynak sem sikerült tartósan uralma alatt egyesíteni az egész birodalmat.
E családi viszályok során a Frank Birodalom már a 6. század végén három királyságra (tria
regna) oszlott: Neustriára (nyugati királyság, fővárosa Párizs), Austrasiára vagy Austriára (keleti
királyság, fővárosa Metz), valamint Burgundiára (fővárosa Lyon). Aquitánia saját hercegei alatt a
7. században teljesen önállósult, s a belviszályok következtében a Rajnától keletre eső területek
felett is megszűnt a tényleges frank fennhatóság. Austrasiában a frankok többségben voltak, így
annak nagyobb részén a germán nyelv vált uralkodóvá, míg Neustriában a kisebbségben (20–30%)
lévő frankok beolvadtak a galloromán népességbe.
A szaktudomány gallorománnak nevezi azt a népességet, amelyet a Rajnán átkelő germánok
Galliában találtak. Lényegében romanizált gallok voltak, akik a latin nyelv vulgáris helyi változatát
beszélték. Ez már lényegesen eltért a klasszikus irodalmi nyelvtől. Tours-i Gergely írja a 6. század
végén, hogy „a filozófusok módjára beszélő rétort kevesen értik meg, de sokan azt, aki paraszti
118 ■ A Frank Birodalom

módon szól (rethorem intelligunt pauci, loquentem rusticum multi)”. Ez a galloromán népesség,
amelynek száma a 2. században elérte, sőt talán meg is haladta a tízmilliót, Chlodvig idejére keve-
sebb mint a felére csökkent, és a 7. században nemigen volt több 3 milliónál. A germánok száma
viszont nemigen haladta meg ennek 10%-át, csak északon érte el a 20–30%-ot. A Loire-tól délre
nem települtek frankok. A germánok a 6. és 7. század folyamán nyelvileg beolvadtak a galloromán
lakosságba. Ezt megkönnyítette az azonos vallás, hiszen a burgundok is áttértek a katolikus hitre.
Ekkor azonban Gallián belül, nagyjából a Loire folyó mentén kialakult egy újabb nyelvhatár, amely
elválasztotta egymástól az ezredvégre megszülető két újlatin nyelvet: a franciát és a provanszált
(vagy oc nyelvet, oc a provanszálban ’igen’, a franciában oui, ófrancia: oil). A francia nyelv erős ger-
mán hatás alatt fejlődött ki, míg a provanszált ilyen hatások nem érték. A legelső forrásszerű adat
arra, hogy a francia már elvált a latintól, a 813. évi tours-i zsinat egyik határozata, amely arra utasít-
ja a papokat, hogy szentbeszédeiket fordítsák le „a falusi római nyelvre vagy németre” (in rusticam
Romanam linquam, aut in Theotiscam), hogy mindenki könnyebben megérthesse, amit mondanak.
842-ben elkészült az az első francia szöveg (az ún. strasbourgi eskü), amely ránk is maradt.
A Frank Királyságban gyorsabban ment a romanizált és a germán népesség egybeolvadása, mint
egyéb barbár királyságokban, mert itt nem volt olyan szigorú elkülönítés, mint másutt, s az azo-
nos vallás megkönnyítette a házasságot. A 6. század végére az a különbség is eltűnt, hogy a gall-ró-
maiak fizették továbbra is a késő római adókat, de nem katonáskodtak, mert ez kizárólag a frankok
kiváltsága volt, akik viszont nem fizettek adót. A 6. század végére az adók megszűntek, s a rómaiak
is teljesítettek katonai szolgálatot. Leggyorsabban ment az egybeolvadás az arisztokrácia szintjén.
A római eredetű előkelő nagybirtokos réteg (potentes) a frank uralom alatt is megőrizte korábbi gaz-
dasági, társadalmi vezető pozícióit, legalábbis a Loire-tól délre eső területeken. A püspökök túlnyo-
mó része közülük került ki. A 6. századból név szerint ismert 477 püspök közül csak 68 viselt germán
nevet (14%). De helyet kapott a galloromán arisztokrácia az államvezetésben is: a helyi közigazgatási
egységek élén álló comesek közül a Loire-tól délre 28 viselt római (64%), s csak 16 frank nevet.
Észak-Galliában fordított volt a helyzet: ott a grófok háromnegyede frank volt. A 6. század második
felében már a királyok udvarában is találkozunk rómaiakkal. Idővel a római arisztokrata családok-
ban is divatba jött a germán névadás, átvették a germán viseletet, a frank előkelők viszont a ró-
maiak életmódját utánozták. Gyakori volt az összeházasodás, s a 6. század végére kialakult egy római
és frank vegyes eredetű új arisztokrácia (nobilitas). Ez az egybeolvadás azonban jelentős kulturális
színvonalcsökkenéssel járt. A galliai senatori családok az 5. században még őrizték, ápolták a klas�-
szikus műveltséget, s jeles latin írók és költők kerültek ki soraikból. A 6. században azonban mindez
hanyatlásnak indult. A régi iskolák megszűntek, a zsinatok panaszkodnak a papság írástudatlansá-
gáról. Tours-i Gergely is arról panaszkodik műve prológusában, hogy Gallia városaiban lehanyatlott,
sőt kiveszett a szabad tudományokkal való foglalatoskodás, s az egész országban nincs egy gramma-
tikus, aki prózában vagy mértékes versben meg tudná írni kora történetét. A királyi kancelláriában
sokáig világiak végezték az írásbeli munkát, mert délen a római arisztokrata családokban és a város-
lakók között bőven akadtak még írástudók, a 7. század közepén azonban klerikusok vették át ezt a
feladatot. A társadalom alsóbb szintjein, a falusi népesség körében a külön temetők megszűnése jelzi
az egybeolvadás befejeződését a 7. és 8. században. A populus Francorum így vált etnikai fogalomból
politikai fogalommá: most már nemcsak a frankokat, hanem a Meroving-dinasztia uralma alatt élő
egész népességet jelentette, etnikai származására való tekintet nélkül.
A frankok és burgundok nyelvi asszimlációja után már csak a jogszokás őrizte a különböző
etnikumok közötti különbséget. A gall-római lakosság a leegyszerűsített római jog szerint élt, a
 A Frank Birodalom a Meroving-királyok idején ■ 119

germánok pedig a saját népi joguk szerint. Chlodvig alatt került sor a száli frankok népi jogának
írásba foglalására (Lex Salica), majd valamivel később elkészült a ripuári frankok törvénykönyve is.
E törvénykönyveket a későbbi uralkodók a felmerült szükségleteknek megfelelően kiegészítették,
módosították, és ismételten közzétették.
Ezek a törvénykönyvek felsorolják a különböző vétségeket, és megállapítják a fizetendő bünte-
téspénzeket. A büntetés mértéke megfelelt a vétek súlyának és a sértett fél társadalmi pozíciójának.
Ezért a büntetéspénzek (vérdíjak) összegéből következtetni lehet a társadalmi hierarchiára. Ha pél-
dául valaki egy szabad frankot megölt, 200 solidust kellett fizetnie. Egy római birtokos vérdíja csak
ennek a fele volt, a szabad, de adófizető rómaiért pedig csak 62 és fél solidus volt a büntetés. Rabszol-
ga megöléséért 35 solidus járt. A királyi szolgálatot teljesítők vérdíja háromszorosa volt a közönséges
szabadokénak: tehát a király kíséretéhez tartozók megöléséért 600, a királyi udvarban élő rómaiért
300 solidust kellett fizetni. Ugyanilyen magas volt a királyi tisztviselők, a grófok és helyetteseik vér-
díja is. Igen súlyosan büntették a gyermekgyilkosokat (600 solidus) és a terhes asszonyok gyilkosait
(700 solidus). A gyilkosságért kiszabott büntetéspénzek igen nagy összegűek voltak, s ha sem a vét-
kes, sem rokonai nem tudták megfizetni, a vétkesre halálbüntetés várt. A rokonok felelősségét a
„földdobásról” (De chrene chruda) szóló cikkely (ld. II. 2. fejezet) részletesen szabályozta. A korban
végbemenő társadalmi változást tükrözi az a cikkely, amely a nemzetségtől való elszakadást szabá-
lyozza. A királyi szolgálat (servitium) hathatósabb védelmet jelentett és több előnnyel is járt, mint a
rokonsági kötelékkel járó jogok és kötelességek, ezért aki ezektől szabadulni akart, lehetősége volt
rá. A Lex Salica LX. cikkelye ezt mondja: „arról, aki nemzetségétől el akar szakadni. A törvénykező
gyűlésben járuljon a thunginus elé és ott három égerfa vesszőt törjön össze a feje felett, a darabokat
a gyűlés helyén négyfelé szórja szét és jelentse ki, hogy lemond az esküsegítségről, az örökösödésről
és mindarról, ami őt nemzetségéhez kapcsolja. És ha ezután valamelyik rokonát meggyilkolják, őrá
sem az örökség, sem a jóvátétel nem tartozik. Öröksége a fiscust illeti”.
A társadalmi hierarchiában a legmagasabb helyet a királyi szolgálatban állók foglalták el: a
kíséret (trustis) tagjai, akik vagy a király közvetlen környezetében éltek (trustio, antrustio), vagy
az országban szerteszét a király által nekik adományozott földbirtokon (leudes), továbbá a királyi
udvarban élő rómaiak és az egyéb királyi tisztségviselők (grófok, algrófok). A királyi szolgálat min-
dennél nagyobb tekintélyt és hatalmat adott, ezért ha egy szolgarendű ember a király megbízásából
járt el, annak mindenki engedelmeskedni tartozott.
A frank társadalom gerincét a szabad frankok (homo francus) alkották, akik katonáskodtak
és maguk művelték birtokaikat. A „frank” (francus) szó jelentése a 7. században átalakult, s a jogi
és társadalmi értelemben vett szabad állapot kifejezőjévé vált, az illető etnikai eredetétől függetle-
nül. Tehát ilyen értelemben homo francus lett a római kisbirtokos, vagy a nem frank származású
germán is.
Az elszegényedett szabadok közül egyre többen kényszerültek a hatalmas földbirtokosok (po-
tentes) védelme, patrociniuma vagy mundiburdiuma alá. Az ilyen gazdaságilag, vagy sokszor szemé-
lyükben is függő szabadok megőrizték jogképességüket, azaz pereskedhettek, tanúskodhattak, de
nem számították őket a teljesen szabadok közé. A félszabadok (litus) közé tartoztak a felszabadított
rabszolgák, és a Dél-Galliában nagy számban élő, röghöz kötött colonusok. A társadalmi ranglétra
legalján a rabszolgák voltak, akiket a servus és a mancipium mellett ekkoriban kezdtek a sclavus
szóval jelölni, mert a frankok többnyire a pogány szlávok közül szerezték rabszolgáikat (ebből lett
a francia esclave, és az angol slave: ’rabszolga’). A rabszolgák a nagybirtokosok villagazdaságait mű-
velték, és ház körüli szolgálatokat végeztek, de egyre többen voltak köztük olyanok is, akiket telekre
120 ■ A Frank Birodalom

ültettek, azon önállóan gazdálkodtak, házuk és családjuk lehetett, s terményjáradékkal tartoztak a

földbirtokosnak (servus casatus).
Rabszolgát felszabadítani a „király előtt”, vagy az „egyház előtt” lehetett. Az előbbi ún. dénárdo-
bással (per denarium) történt: a rabszolga a királyi tisztviselő előtt egy dénárt nyújtott át urának, aki
a rabszolga kezét megragadva a háta mögé dobta a dénárt. De történhetett a felszabadítás a püspök
előtt is. A felszabadított rabszolga nem vált teljesen szabaddá, továbbra is ura, illetve az egyház
szolgálatában maradt (libertinus, illetve tabularius).
A frank király hatalma személyes jellegű és elvben korlátlan volt, csak Istennek tartozott fele-
lősséggel. Ő rendelkezett a parancsolás, tiltás és büntetés hatalmával, amelyet a korabeli források
a bannum szóval fejeztek ki. Bizonyos esetekben ezt a bannumot, vagy annak egyes elemeit, jo-
gosítványait átruházhatta megbízott tisztviselőire, kíséretének tagjaira. A királyi hatalom a hatal-
mas földbirtokon alapult, amelyeket a királyi család Rómától örökölt, vagy hódítás útján szerzett.
A római állami birtokok, a császári magánbirtokok, valamint a lakatlan területek a barbár király
tulajdonába kerültek A királyi család magánbirtoka és az ország fogalma a kortársak tudatában
teljesen egybefonódott, mindkettő a király birtoka, patrimoniuma volt. Az ilyen uralmi formát ne-
vezzük patrimoniális királyságnak. Hóman Bálint ezt a királyságot így jellemzi: „Az állammal e kor-
ban egyértelmű királyság – a regnum – fogalmában a király közhatalmán kívül a patrimoniumban
gyökerező földesúri magánhatalom is bennfoglaltatik. A felségjogok és a király földesúri jogai, az
államháztartás és a királyi magángazdaság [...] szinte elválaszthatatlanul egybeforrva jelentkeznek.
Az egykorúak szemében a közhatalom erejének fokmérője a királyi magánhatalom terjedelme volt
[...] A király a maga közjogi akaratának csak akkor és addig szerezhetett érvényt, ha és amíg patri-
moniális magánhatalma meghaladta alattvalóinak földesúri hatalmát.”
Ez utóbbi tényben rejlett a rendszer gyengéje. A királyok – különösen a szüntelen családi vi-
szályok idején – állandó birtokadományozásokkal biztosították a szolgálatukban álló emberek hű-
ségét. Az egyház is hatalmas adományokban részesült. Ezek az adományok nem voltak feltételhez
kötve, s a megadományozott magántulajdonába mentek át. Az ilyen birtokokkal (allodium, patri-
monium) a tulajdonos szabadon rendelkezhetett. Ahogy a királyi család eladományozható birtokai
fogytak, úgy gyengült a királyi hatalom, s úgy erősödött a nagybirtokos arisztokrácia.
A kormányzat központja a királyi udvar volt, amelyet jellemző módon a király családjának
(familia regis), a király házának (domus regis) neveztek. Ez a familia a fegyveres kíséret (trustis)
tagjaiból (antrustio), és a különböző udvari főtisztviselőkből (optimates) állt. Ez utóbbiak között
eleinte a palotagróf (comes palatinus, comes palatii) volt a legelőkelőbb. Ő a király nevében bí-
ráskodott, s irányította az udvari szertartásokat. Fontos szerepet töltött be a referendarius, aki
az okleveleket szerkesztette és őrizte a király pecsétjét. Munkájában a cancellarius és az írnokok
(scribae) segítették. A királyi kincstárat a cubicularius (vagy thesaurarius) kezelte, azért nevez-
ték így, mert a kincstárat az uralkodó hálószobájában (cubiculum) őrizték. Az udvar mindennapi
életéért, ellátásáért a senescalcus (’öreg szolga’, ebből lett a francia sénéchal) felelt. Az étkezésekre,
főleg a borokra a pohárnok (pincernarus) felügyelt. Az istállógróf (comes stabuli, francia connétab-
le, constable) a lovakért, kocsikért felelt és az udvar utazásait szervezte a marsallok (marescalcus,
francia maréchal) közreműködésével. A király familiája rendszerint ide-oda vándorolt a királyi
birtokok között. Állandó székhely még nem volt, bár a királyok szívesen tartózkodtak egyes váro-
sokban, mint Párizs, Orléans vagy Soissons.
Idővel egyre fontosabb szerepet töltött be, s a központi kormányzat élére került a „háznagy”,
a maior domus. Ő eredetileg a főleg Neustriában fekvő királyi birtokok (fiscus) gazdálkodására
 A Frank Birodalom a Meroving-királyok idején ■ 121

felügyelt és bíráskodott az ott élő népek felett. A 7. században már ő volt az ország legfőbb tiszt-
ségviselője, a kíséret és a hadsereg parancsnoka, aki a kiskorú király nevében ténylegesen kormá-
nyozta az országot.
A területi közigazgatás alapegysége a grófság (comitatus) volt. Az egykori római területeken ez
az egykori civitasok területével volt azonos. A frank területeken, elsősorban Austrasiában az egyko-
ri germán szállásterületekből (gau) alakult ki. A grófság élén a gróf (grafio), vagy a főleg délen hasz-
nálatos latin elnevezéssel a comes állott, aki a maga területén a király nevében, az ő megbízásából a
bannumot gyakorolta. A közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az adószedés egyaránt az ő feladata
volt, de ő hívta hadba a grófság szabad, fegyverforgató férfiait is. A gróf saját familiája köréből maga
választotta ki és javadalmazta helyetteseit (obgrafio, vicecomes). A grófság kisebb területi egységek-
re oszlott: római területen vicariákra, élükön a vicariusszal, frank lakta területeken ennek alapja az
ősi germán tizedes rendszerű beosztás volt: a század (centena), élén a századossal (centenarius vagy
thunginus). A grófokat a király nevezte ki, nem egyszer a közrendű szabadok közül. A 6. században
az volt a gyakorlat, hogy a grófok olyan területen hivataloskodtak, ahol nem volt saját birtokuk.
A 7. században megfordult a helyzet: 614-ben II. Chlothar edictuma előírta, hogy a grófot az illető
megyében élő birtokosok közül kell kinevezni. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a grófi tiszt-
ség egy-egy családban öröklődjék, önállósuljon és területi hatalom kialakulásának alapjává váljék.
A király a grófokat időnként alkalmi küldöttekkel (missi ad hoc) ellenőriztette.
Alakultak több grófságra kiterjedő, nagyobb területi egységek is: a hercegségek (ducatus).
A duxot a király nevezte ki, de a 7. században már egy-egy családban öröklődött a tisztség.
A Rajnától keletre a hercegség egy-egy nép vagy törzs területére terjedt ki, így jöttek létre a ger-
mán törzsi hercegségek.
A grófság vezetői rendszeresen tartottak bírósági üléseket (mallus, mallum). (A bíráskodást
a Karoling-állam szervezeténél tárgyaljuk részletesen.) A gallorománok felett a római jog vala-
mely leegyszerűsített helyi változata szerint ítélkeztek. A Loire-tól délre fekvő területeken szinte
kizárólag a római jog érvényesült. A perekben az igazság kiderítésére kétféle eljárást használtak:
az esküt és az istenítéletet (ordalia). Valakinek egy perben tett esküje annál többet ért, minél több
eskütársat (coniuratores) tudott felvonultatni. A nemzetségek tagjainak kötelessége volt rokonaik-
nak ilyen esküsegítséget nyújtani. Az istenítéletnek több változata volt: tüzesvas-, hidegvíz-, vagy
forróvízpróba, de gyakran alkalmazták a bajvívást is, abban a hitben, hogy a viadalban Isten azt a
felet segíti, akinek igaza van.
Az uralkodó jövedelmeinek nagy része a királyi birtokokról származott. A 6. században még
szedték a római adókat, a fejadót és a földadót is. Ehhez járultak a vámok és vásári illetékek. A 7. szá-
zadtól a római adók szedése megszűnt, ettől kezdve a legfőbb pénzbeli bevételi forrás a bíróságoktól
kiszabott büntetéspénzek összege maradt. Ezeknek egyharmada a grófot illette, kétharmada pedig
a királyi kincstárba folyt be.
A királyság legfőbb támasza az egyház volt, s a családi viszályok és a széttagoltság idején az
egyházszervezet volt a Meroving-dinasztia uralma alatt álló területek összetartozásának, egysé-
gének legfontosabb köteléke. A teokratikus királyság eszméjének megfelelően a király az egyház
védője, de tényleges feje is. Zsinatokat hívott össze, határozataikat megerősítette, s gondoskodott
végrehajtásukról. Törvényeivel szabályozta a vallási életet, alattvalóit kötelezte a vasárnap és az
ünnepnapok megülésére, a böjtök és egyéb egyházi előírások betartására. A püspökválasztásoknál
is érvényesült az uralkodó akarata. A 7. században azonban a püspökök és apátok nagymértékben
önállósultak a királyi hatalommal szemben. Az egyházi birtokoknak egyre nagyobb része kapott
122 ■ A Frank Birodalom

immunitast, ami annyit jelentett, hogy arra a területre királyi tisztviselő nem tehette be a lábát,
ott a bannum összes jogosítványát a püspök vagy az apát gyakorolta, vagy saját maga, vagy világi
megbízottai (advocatus) útján.
A frank hadsereg – a királyi kíséret mellett – a szabad férfiak hadba vonuló egységeiből állt.
A hadköteles szabad férfi saját magát fegyverezte fel. A frank harcos gyalogos volt, fegyverzetét a
lándzsa, a kétkampós hajítódárda (ango) és a jellegzetes kétpengéjű bárd, a francisca alkotta, ehhez
esetleg rövid kard (spatha), majd íj is járult. A fegyverforgató férfiakat a király márciusban sereg-
szemlére, a „márciusi mezőre” (campus Martis) hívta össze. Ez volt a későbbi birodalmi gyűlés
előzménye, mert rendszerint itt hirdették ki az uralkodó rendeleteit, a törvényeket (capitulare).
Innen indultak a hadjáratok is.
A 6. és 7. században némi gazdasági fellendülés figyelhető meg a Frank Birodalomban. A Ke-
lettel való tengeri kereskedelem megélénkült, Marseille és Narbonne kikötőjének forgalma növe-
kedett. A távolsági kereskedelem szír, zsidó és görög kereskedők kezében volt, akiknek kolóniáival
Gallia több városában találkozunk. A pénzforgalom sem szűnt meg. A Meroving-királyok tovább
verették a római arany solidust. A szerényebb piaci áruforgalom szükségleteire ezüst dénárt veret-
tek (1 solidus = 40 dénár). A népesség növekedésére utal, hogy némely területen megindultak az
irtások, kezdetét vette az őserdők feltörése.
A 7. század második felében azonban az arabok megjelenése a Földközi-tenger keleti és déli
partvidékén, majd Bizánc meggyengülése a tengeri hajózás és a távolsági kereskedelem hanyatlá-
sához vezetett. A pénzforgalom visszaesett, az aranypénz verése hosszú időre megszűnt. A 8. szá-
zadra a Frank Birodalom gazdaságilag önmagába zárkózott, mediterrán kapcsolatai elsorvadtak, a
súlypont délről északra helyeződött át, ahol nem pusztított a pestis, s a megelőző két évszázadban
növekedett a népesség.

A Karoling Birodalom

A Karoling-maior domusok

I. Dagobert halála (639) után egyfelől tartóssá vált a birodalom részekre bomlása, másfelől a királyi
hatalom végzetesen meggyengült, mert a gazdasági alapját képező birtokállomány az adományozá-
sok következtében igen kicsinyre zsugorodott. Ezzel szemben mindhárom államban megerősödött
a nagybirtokos arisztokrácia, amely kezébe kaparintotta a helyi közigazgatást, a grófi tisztséget is.
A tényleges hatalom mindhárom királyságban a maior domusok kezébe került.
A 7. században már maior domus dinasztiák alakultak ki, amelyek átvették egy-egy regnum
irányítását, s egymással vetélkedtek az egész birodalom feletti hatalom megszerzéséért. Ebből a
vetélkedésből a Karolingok ősei, a Pippinidák, illetve az Arnulfingok (azért nevezik így őket, mert
Arnulf [†641] metzi püspök leszármazottai voltak) kerültek ki győztesen. I. Landeni Pippin (†640)
a 7. század első felében Austrasia maior domusa volt, őt fia, Grimoald (†662) követte. Pippin utó-
dainak férfiágon való kihalása után sikerült az Arnulfidáknak átvenni Pippin örökségét. I. Pippin
leányát, Beggát ugyanis Arnulf metzi püspök fia, Ansegisel vette feleségül. Ebből a házasságból
született II. Középső vagy Heristali Pippin (†714), aki a princeps Francorum címet is megszerezte.
A Pippinidák fő ellenfelei Neustria háznagyai voltak, akik közül a legkiemelkedőbb, Ebroin (†680)
saját kezében akarta egyesíteni mindhárom királyág maior domusi tisztségét, s ez átmenetileg si-
 A Karoling Birodalom ■ 123

került is neki. Az austrasiai szabad frank katonáskodó birtokosi réteg azonban nem tűrte a neust-
riaiak uralmát, s II. Pippin az ő támogatásukkal Austrasia maior domusa lett, majd 687-ben Tertry
mellett legyőzte neustriai riválisát, s ettől kezdve egészen 714-ben bekövetkezett haláláig ő irányí-
totta az egész birodalmat. Sikeres hadjáratokat vezetett kelet felé, s az alemannokkal és a bajorokkal
újra elismertette a frank fennhatóságot.
Ezt a korszakot, a maior domusok uralmának korát Einhard így jellemzi Nagy Károlyról írt
életrajzában (Vita Caroli Magni): „Valójában a királynak már régóta nem volt semmi hatalma, és a
puszta királyi címen kívül semmi más tekintetben nem volt tündöklő jelenség, mert az államkincs-
tár és az államhatalom a palotanagyok kezében volt, akiket maior domusoknak neveztek, és akik-
nek személyében a birodalom feletti legfőbb hatalom egyesült. A királynak nem maradt más hátra,
mint hogy csupán a királyi névvel megelégedve, hosszú hajjal, lecsüngő szakállal üljön a trónon és
úgy tegyen, mintha csakugyan ő volna az uralkodó, meghallgassa a mindenünnen érkező köve-
teket és távoztukkor közölje velük látszatra önálló elhatározását, valójában azt, amire kioktatták,
vagy éppen amit megparancsoltak neki. Pedig a haszontalan királyi címen és azon a kikönyörgött
életjáradékon kívül, amelyet a maior domusok tetszése szerint utaltak ki neki, nem volt semmi más
birtoka, mint egyetlen falusi jószága. Ez is alig járt valami jövedelemmel: egy ház volt rajta és cse-
kély számú szolgaszemélyzet, amely szükségleteiről gondoskodott és rendelkezésére állott. Bárhová
kellett mennie, ökörfogatos szekéren utazott, amelyet falusi módon egy pásztorember hajtott. Így
járt be a palotába, így ment a népgyűlésre, melyet az ország javára évenként hívtak össze. De a bi-
rodalom kormányzását a maior domus látta el, minden bel- és külügyet ő intézett.”
II. Pippin halála után – mivel a keresztény házasságból született két törvényes fia, Drogo 708-
ban, Grimoald pedig 714-ben meghalt – az austrasiaiak törvénytelen (a germán Friedelehe-ből szü-
letett) fiát, Károlyt kiáltották ki maior domusszá (714–741). Károly nemcsak jó katona és hadvezér
volt, hanem ügyes politikusnak is bizonyult. Előbb
Neustriát kényszerítette hatalma elismerésére,
majd a már teljesen önállósult és a királyi címet is
felvevő Eudo, aquitán herceget győzte le. Aquitánia
– amelynek lakóit a korabeli frankok mindig Ro-
maninak nevezik – azonban továbbra is megőrizte
tényleges önállóságát. Több hadjáratot vezetett a
Rajnától keletre: az alemannok és a thüringek felett
helyreállította a frank uralmat, s a bajor herceget is
hódolatra kényszerítette.
Közben dél felől új veszély fenyegette a Frank
Birodalmat. Az arabok Hispánia meghódítása
után, 719-ben betörtek Aquitániába és Septima-
niába. Kisebb betörések után, 732-ben maga a his-
pániai helytartó, Abdarrahmān indított támadást
Gallia ellen. Károly azonban útját állta, s 732. ok-
tóber 25-én, Poitiers mellett legyőzte őket. Károly
ezért a győzelméért kapta az utókortól a Martell
(’kalapács’) nevet.
A poitiers-i csatában fontos szerepet játszott Martell Károly síremléke
az az új fegyvernem, amelyet Károly hozott létre, (Saint-Denis-székesegyház, Párizs)
124 ■ A Frank Birodalom

Frank harcosok (11. századi miniatúra)

s amelynek megjelenése új korszakot nyitott a hadművészet történetében: a nehézlovasság. Károly

a Rajna-vidéki, kisbirtokos vagy birtoktalan szabad frankoknak szolgálat fejében birtokot adomá-
nyozott. Közülük kerültek ki a nehézlovasság tagjai, akik páncélozott bőrvértet (brunia), fémsisa-
kot (galea) és fém lábvédőt viseltek. Fegyverzetüket a lándzsa és a pajzs mellett még hosszú kard
(gladius) egészítette ki. A fegyverzetet, felszerelést és a lovat maguknak kellett kiállítaniuk az ado-
mányozott birtok jövedelméből.
E birtokok adományozásához Károly nagyrészt az egyházi birtokokat vette igénybe. Az egy-
ház a Meroving-királyok idején nagy birtokadományokban részesült, s tulajdonában volt a bir-
tokállomány egyharmada. Károly igénybe vette e birtokok nagy részét. E birtokok legfőbb tulaj-
donosa továbbra is az egyház maradt, de jövedelmét – mérsékelt cenzus fizetése ellenében – a har-
cos élvezte, aki a birtokot mintegy királyi precariumként (precarium verbo regis) kapta szolgálata
fejében. A Martell Károly által szekularizált birtokokért kárpótlásul rendelte el Nagy Károly az
egyházi tized fizetését.
Martell Károlyt két fia, Karlmann és III. Kis Pippin (741–768) követte a birodalom vezetésében.
Karlmann 747-ben kolostorba vonult.
Kis Pippin uralma elsősorban az egyházpolitika terén hozott változást. Martell Károly ugyanis
nemcsak az egyházi birtokok szekularizációját kezdte meg, hanem a püspöki és apáti székeket igen
gyakran olyan világiaknak juttatta, akik erre teljesen méltatlanok voltak, s nem is lettek az egyházi
rend tagjai, hanem teljesen nagyvilági életet éltek. Számos püspöki széket nem töltött be, mert jö-
 A Karoling Birodalom ■ 125

vedelmeiket addig a fiscus élvezte. Pippin rendezte az apja által szekularizált egyházi birtokok tulaj-
donjogának kérdését, majd elfogadva Bonifác, pápai legátus reformjavaslatait, birodalmi zsinatokat
(743 és 747 között) hívott össze, ahol komoly lépések történtek a klérus és a vallási élet reformjára.
Kis Pippin elérkezettnek látta az időt arra, hogy formálisan is eltávolítsa az utolsó Meroving-ki-
rályt. 749-ben megkérdezte Zacharias (741–752) pápát: „Ki legyen inkább a király, az-e, akinek
semmi hatalma sincsen, [...] vagy pedig az, aki az országot kormányozza?” A pápa erre azt vála-
szolta, hogy „helyesebb, ha a hatalom birtokosát nevezik királynak, nem pedig azt, aki királyi ha-
talom nélkül maradt.” 751-ben Pippint királlyá választották, majd Bonifác érsek, a pápa legátusa az
ószövetségi királyok mintájára a megszentelt krizmával felkente. Ezt a szertartást a következő pápa,
II. István (752–757) 754-ben a Párizs melletti Saint-Denis-ben megismételte, midőn személyesen
kereste fel a királyt. Az utolsó Meroving-királyt, III. Childericet (743–751), miután haját levágták,
s ezzel az uralkodásra alkalmatlanná tették, kolostorba küldték.
A pápa és a frank király közötti szövetség és együttműködés a kölcsönös érdekek alapján jött
létre. Pippinnek a királyi méltóság megszerzéséhez szüksége volt a pápa hozzájárulására. A pápá-
nak pedig hathatós védelemre volt szüksége a langobardokkal szemben, akik Ravenna elfoglalása
után már Rómát fenyegették. Mivel Bizánc segítségére nem számíthatott, Bonifác tanácsára Pippin
felé közeledett. Pippin 754-ben és 756-ban hadjáratot vezetett a langobardok ellen, s kényszerítette
Aistulf királyt arra, hogy a Bizánctól elfoglalt területeket, a Ravennai Exarchatust és a Pentapoliszt
adja át a pápának. A Római Ducatusból és az új területekből létrejött a „Pápai Állam”, amely 1870-ig
fennállott. Pippin küldötte az elfoglalt városok kulcsait elhelyezte Szent Péter sírján, ezzel mintegy
átadva azokat az apostolfejedelemnek. A pápa viszont Pippint a rómaiak patriciusává (patricius
Romanorum) nevezte ki, s ezzel a pápaság védnökévé tette.

Kis Pippin királysága

A 751-es és 754-es szentelési aktus révén Pippin – akit 751-ben a birodalmi gyűlésen frank szokás
szerint (secundum morem Francorum) pajzsra emelve királlyá kiáltottak ki – „Isten kegyelméből”
(gratia Dei) uralkodó keresztény király lett, vicarius Christi, azaz Krisztus földi helytartója. A Ka-
roling-dinasztia királyi uralma – eltérően a Merovingoktól – egyházi szertartással, az uralkodó
felavatásával kezdődött, s ezáltal az uralkodó a klérus tagja, „mintegy pap” (quasi sacerdos) lett.
Addig csak a vizigót és az angol királyok esetében alkalmazták a krizmával való felkenés szertar-
tását. II. István pápa 754-ben Pippin fiait is felszentelte, s ők is megkapták a római patrícius címet.
A források sem Pippin, sem fiai esetében nem utalnak a megszentelt krizmával való felkenésen
kívül egyéb királyavató szertartásra, koronázásra.
Pippin, immár királyként, a három regnumon kívüli országok felett törekedett visszaszerezni és
megszilárdítani a frank hegemóniát.
Az alemannok már a 6. században frank fennhatóság alá kerültek, de a Merovingok királysá-
gának meggyengülését kihasználva újra és újra jelentkeztek önállósági törekvéseik. 746-ban Pippin
leverte utolsó felkelésüket, s leszámolt az alemann törzsi arisztokráciával. A törzsi hercegséget
megszüntették, s bevezették a frank grófsági rendszert. Új, a Frank Királysághoz erősen kapcsolódó
arisztokrácia alakult ki, amelynek soraiban az alemannok mellett szép számmal találunk frankokat
és egyéb germánokat is. Nagyarányú frank betelepülés is történt, s ezen a területen (a későbbi Sváb-
földön) meghonosodtak a frank intézmények: a nagybirtok és a hűbériség.
126 ■ A Frank Birodalom

A bajorok szintén már a 6. században elismerni kényszerültek a frank fennhatóságot, de ők na-

gyobb mértékben megtarthatták belső önállóságukat, mint az alemannok. A 6. század közepén tűnik
fel az első bajor herceg, Garibald. Ő volt a megalapozója az Agilolfinger nemzetség örökletes hercegi
hatalmának. Az Agilolfingok lényegében királyként uralkodtak országuk felett. Szervezték az egyhá-
zat, önálló külpolitikát folytattak, s az ő kezdeményezésükre foglalták írásba a 8. században a bajor
népi szokásjogot (Lex Baiuwariorum). Odilo herceg (736–748) a bajor törzsi arisztokráciával szem-
ben a frankokra támaszkodott, s Martell Károly lányát vette feleségül. Fia, III. Tassilo (748–788) 757-
ben homagiumot, azaz hűbéri fogadalmat tett Pippinnek. Az így a frank király vazallusává lett bajor
herceg évi adót fizetett hűbérurának, és meghatározott számú katonával segítette őt hadjárataiban.
Pippin figyelme ezután dél felé fordult: 759-ben visszafoglalta Septimaniát és Narbonne városát
az araboktól, majd Aquitánia ellen indult, ahol Waifar herceg teljesen önálló uralkodóként visel-
kedett. Aquitánia hódoltatása azonban nem ment könnyen, az aquitánok nyolc évig ellenálltak,
s Pippinnek csak 768-ban sikerült úrrá lennie a hercegség felett.
Kis Pippin 768-ban meghalt, birodalmát két fia, a 26 éves Károly és a 17 éves Karlmann örököl-
te. A két testvér között hamarosan nyílt háborúval fenyegető ellentét alakult ki. Karlmann azonban
771-ben váratlanul meghalt, s ezzel Károly lett a birodalom egyedüli ura.

Nagy Károly hódításai

Nagy Károly (768–814) egyeduralkodóként folytatta elődei hódító, terjeszkedő politikáját. Hosszú
uralkodása szinte minden évében vezetett valamerre hadjáratot.
Aquitániát, amelynek népe újra és újra igyekezett szabadulni a „barbár” frankok uralmától,
már 769-ben elfoglalta, s ott is megkezdte a frank grófsági rendszer kiépítését. Ezután a langobar-
dokkal számolt le. Desiderius langobard király, akinek lányát Károly feleségül vette, Pippin halála
után ismét a pápai terület rovására kezdett terjeszkedni, s 772-ben sorra elfoglalta annak városait.
Károly megpróbált közvetíteni, de mivel nem járt eredménnyel, elűzte langobard feleségét, és 773-
ban hadseregével átkelt az Alpokon. Elfoglalta Veronát, majd hosszú ostrom után a langobard
királyok székhelyét, Paviát is. Paviában 774-ben a langobardok királyává koronázták. Uralkodói
címe ettől kezdve: „Károly, Isten kegyelméből a frankok és a langobardok királya és a rómaiak
patríciusa (Carolus gratia Dei rex Francorum et Langobardorum atque patricius Romanorum).”
A Langobard Királyság belső berendezését érintetlenül hagyta, bár a fontosabb városokba frank
grófokat nevezett ki. Spoleto és Beneventum langobard hercegeit meghagyta birtokukban, csak
évi adó fizetésére kötelezte őket.
Károly 774-ben Rómába is ellátogatott, s megerősítette apja területi adományát a pápának.
A Pápai Államot újabb területekkel (Viterbo, Orvieto, Bologna, Ferrara, Terracina) is kiegészítette.
Ekkor már Bizánc névleges fennhatósága is megszűnt Róma felett: addig a pénzeken a bizánci csá-
szár neve és képe szerepelt, s az okleveleket a császár uralkodási évei szerint datálták, I. Hadrianus
pápa (772–795) viszont 784-től kezdve a saját nevével és képével kezdett pénzt veretni, s okleveleit
saját pontifikátusa szerint datálta. Ezzel juttatta kifejezésre, hogy szuverén államfőnek tekinti ma-
gát. Ez a szuverenitás azonban csak Konstantinápollyal szemben érvényesült, Nagy Károllyal és
utódaival szemben viszont a pápa egyre inkább függő viszonyba került.
Károly még 781-ben és 787-ben is kénytelen volt Itáliába visszatérni, hogy a Bizánccal szö-
vetkező beneventumi herceget a frank hegemónia elismerésére kényszerítse. Ez alkalomból napi-
 A Karoling Birodalom ■ 127

rendre került a Bizánccal való viszony kérdése is. Károly elismerte a dél-itáliai bizánci birtokokat,
s egyik leányát eljegyezte a gyermek bizánci császárral, Konstantinápoly viszont tudomásul vette
a Rómában és a Pápai Államban történteket. A jó viszony azonban nem tartott sokáig: a bizánci
anyacsászárnő, Eiréné egyházpolitikája sértette Károlyt, aki 787-ben felbontotta a jegyességet, majd
elfoglalta Isztriát, melyet Bizánc a maga birtokának tekintett.
A Frank Birodalom déli szomszédja az Ibériai-félszigeten a Córdobai Emirátus volt. Az Emi-
rátusban jelentkező belső ellentéteket kihasználva Károly néhány mohamedán előkelő hívására
778-ban hadjáratot vezetett a mórok ellen. Pamplona és Gerona elfoglalása után azonban a frankok
Zaragoza ostrománál kudarcot vallottak. A visszavonuló frank sereg utóvédjét a Pireneusokban, a
roncesvallesi szorosban a baszkok tőrbe csalták és lemészárolták. Itt vesztette életét többek között
Hroudland breton őrgróf, aki később a híres lovagi eposz, a Roland-ének hőse lett. Ezután az arabok
állandóan betörtek a Frank Birodalom déli területeire. Ennek megakadályozására Vilmos, Toulouse
grófja, majd Károly fia, Lajos aquitániai alkirály szerzett területeket a Pireneusok déli előterében: el-
foglalták Geronát, Leridát, Barcelonát és Tortosát, és a 9. század elején a Pireneusok és az Ebro folyó
közötti területen megszerveződött a Hispániai Őrgrófság, Barcelona székhellyel.
772-ben kezdett Károly legnehezebbnek bizonyuló katonai vállalkozásába, a még pogány szá-
szok leigázásába, amellyel már nagyapja és apja is próbálkozott – nem sok eredménnyel. Erről a
vállalkozásról írta Einhard: „Nem volt még egy hadjárat, amely hosszasabban, kíméletlenebbül és
a frankok népére nézve nehezebb körülmények között folyt volna, mint ez [...] amelyet mindkét fél
páratlan elszántsággal viselt, egyfolytában harminc álló esztendőn keresztül.” Valóban: Szászföldön
csak 804-ben állt helyre a béke.
A szászok nem alkottak egységes államot, törzsekre tagolódva éltek. A legfőbb politikai hatal-
mat a népgyűlés testesítette meg, amelyet évente egyszer tartottak a Weser folyó melletti Markló-
ban. Minden területi egység, gau, 12 nemest, 12 közszabadot és 12 félszabadot küldött a gyűlésre.
A szász társadalom nagyrészt földművelő, állattenyésztő közszabadokból (frilinge, ingenui, liberi)
állt. Az uralkodó réteget a törzsek és nemzetségek vezetői, a „nemesek” (edelinge, nobiles) alkották,
akiknek vérdíja hatszorta nagyobb volt a közszabadokénál. A félszabadok (laten, liti, liberti) vérdíja
fele volt a szabadokénak. E társadalmi csoportok között szigorúan tilos volt az összeházasodás.
Központi kultuszhelyük a Weser folyó partján elterülő szent liget volt, ahol egy hatalmas fatörzsben
tisztelték Wodan istent, akinek papjaik és papnőik áldozatokat mutattak be. A papok nevezték ki
évente az egyes szállásterületek, a gauk elöljáróit.
A szászok szívós ellenállást tanúsítottak mind a frank hódítókkal, mind a keresztény hittérí-
tőkkel szemben. A frankok állandóan újra és újra hadjáratot voltak kénytelenek vezetni ellenük.
A szászok látszólag behódoltak és hűséget esküdtek, de amint a frank sereg elvonult, azonnal fel-
lázadtak. A lázadó szászok vezetője Widukind dux volt. A frank seregeket hittérítők követték, s az
elfoglalt területeken bevezették a frank grófsági rendszert, de az átmenetileg elért eredményeket
mindig elsodorta a szászok újabb felkelése. Károly türelmét vesztve 782-ben mintegy 4500 szászt
kivégeztetett, s erőszakkal kereszteltette meg a szász gyermekeket. Miután a kemény megtorlás
sem vezetett eredményre, Károly megegyezést keresett a szász vezetőkkel. 785 karácsonyán Wi-
dukind és kísérete megkeresztelkedett. Néhány év békesség után a 790-es években került sor az
utolsó nagyobb szász felkelésre.
A béke véglegesen csak a 9. század elején állt helyre. Károly sok ezer szászt széttelepített a biro-
dalom tartományaiba, helyükbe frank telepeseket ültettek. 802-re készült el a szász szokásjog írásba
foglalása, a Lex Saxonum. Szászföldön is kiépült a grófsági szervezet, a szászok lassan keresztén�-
128 ■ A Frank Birodalom

nyé lettek, templomok, kolostorok épültek, püspökségek (Münster, Paderborn, Osnabrück, Hildes-
heim, Halberstadt, Bréma) szerveződtek. A Frank Birodalom keleti határa ezentúl az Elba mentén
húzódott. A felkelések során nagyrészt megsemmisült törzsi vezetőréteg helyét új, vegyes eredetű
birodalmi arisztokrácia foglalta el.
A frankok ellen fel-fellázadó szászokat támogatták nyugati szomszédaik, a tengerparton élő
frízek is. Náluk angolszász misszionáriusok (Willibrord, Bonifác) dolgoztak a 7. század közepétől,
de nem tudtak jelentős eredményeket elérni. 785-ben Károly elfoglalta Frízföldet, grófságokra osz-
totta, s élükre frankokat állított. Itt is erőszakkal tudták csak elérni a lakosság megkeresztelkedését.
 A Karoling Birodalom ■ 129

A birodalomba való végleges betagolódás jelképe itt is a népi

szokásjog írásba foglalása volt 802-ben (Lex Frisonum).
A keresztény bajorokkal szemben, akik már a 6. század
óta kapcsolatban álltak a Frank Birodalommal, Károly tü-
relmesebb politikát folytatott. A bajor herceg, III. Tassilo
már Pippin iránt sem teljesítette a 757. évi hűségesküben
vállalt kötelezettségét, s igyekezett mindinkább függetle-
nedni a frank királytól, bár anyai ágon rokonságban állt
a Karolingokkal. Felesége langobard királylány volt, ezért
a frank uralommal elégedetlen langobardokkal keresett
kapcsolatokat. Károly figyelmeztetésére a herceg 781-ben a
wormsi birodalmi gyűlésen megújította hűségesküjét. 787-
ben azonban már nem volt hajlandó erre, ezért Károly had-
járatot indított ellene. Tassilo ellenállás nélkül behódolt, de
a frank sereg távozása után az avarokkal szövetkezett. Erre
Károly elfogatta és hűtlenségi pert indított ellene. Halál-
ra ítélték, családját pedig megfosztották minden birtoká-
tól. Károly kegyelmet gyakorolt, és a herceget családjával
együtt kolostorba záratta. Bajorország élére praefectusként
Geroldot állította. 798-ban Salzburgot érseki rangra emel- A Tassilo-kehely
ték. A bajor egyház, főleg a salzburgi érsekség és a passaui (Kremsmünster, 780 k.)
püspökség igen fontos szerepet játszott a kereszténység el-
terjesztésében a csehek és a magyarok között.
Bajorországnak a birodalomba való betagolódása után a frankok keleten érintkezésbe kerültek a
gyepűit nyugat felé kiterjesztő avar kaganátussal. Kisebb határincidensek és eredménytelen tárgyalá-
sok után 791-ben három frank hadsereg indult az avarok ellen, de jelentősebb eredményt nem sike-
rült elérniük a sajátos nomád harcmodort alkalmazó, s mindent felperzselve visszavonuló ellenféllel
szemben. Ez volt az utolsó hadjárat, amelyben Károly személyesen részt vett. 795-ben az avarok kö-
rében kitört belviszályt kihasználva már sikeresebbek voltak, mert elfoglalták és kifosztották a kagán
egyik székhelyét (hring), s kincsekkel megrakodva tértek haza. 796-ban a kagán meghódolt Pippin
itáliai király előtt, a következő évben azonban az avarok fellázadtak, s több évig tartó háborúskodás
következett. Ennek az vetett véget, hogy 803-ban a dunai bolgárok Krum kán vezetésével megtá-
madták a keleti avarságot. A nyugati (pannóniai) avarok főnöke, a tudun békét kért, Regensburgban
hódolt Károly előtt és megkeresztelkedett. Példáját hamarosan követte a bolgárok elől a frankokhoz
menekülő kagán is. Ezzel Pannónia is frank uralom alá került, a birodalom keleti határtartománya
lett. Einhard azt írja, hogy az avar háborúk után „Pannónia teljesen elnéptelenedett”. Egyébként a
frank források áradozva írnak az avaroktól zsákmányolt kincsekről. Az elfoglalt avar területek nyu-
gati részén, az Enns és a Lajta folyók között létesült az Avaria (provincia Avarorum) és a Sclavinia
(mert lakói a szláv karantánok voltak) nevű tartomány, amelyeket Bajorország praefectusa alá ren-
deltek. Az ettől délre eső területeket a friauli őrgrófság kapta meg. A Dunántúl (Pannonia Superior)
frank felügyeletét a 803-ban szervezett Oriens praefectura látta el.
Érdekesen alakult az 5. században az angolszászok elől Bretagne-ba költözött kelta bretonok
viszonya a Frank Királysággal. A keresztény bretonok már a 6. században a frankok adófizetői
lettek, de nem kerültek szorosabb kapcsolatba a frank állammal. Károly 786-ban hadjáratot in-
130 ■ A Frank Birodalom

dított a félszigetre, de csak kis részét sikerült elfoglalnia, s megszervezte a breton őrgrófságot
(marca Britannica). A bretonok évi adófizetés ellenében továbbra is megőrizték viszonylagos
önállóságukat.
Ugyancsak laza függő viszonyba (adófizetés) kerültek a Frank Birodalommal az Elba és az Ode-
ra között élő szláv törzsek közül az obodriták és a vilcek, míg a Saale és az Elba között lakó szorbok
földjén Károly őrgrófságot létesített. Ugyancsak adófizetői lettek a birodalomnak a csehek is.
A 9. század elején a dánok fosztogatni kezdték a Frank Birodalom nyugati partvidékét. A dán
hajók eljutottak egészen a Garonne folyó torkolatvidékéig. A frankok 808-ban és 810-ben hadjára-
tot vezettek a dánok ellen, és az Elbától északra megszervezték a dán őrgrófságot.

A „keresztény császárság” felújítása

Nagy Károly halálakor az uralma alatt álló terület mintegy 1,2 millió négyzetkilométerre, lakosai-
nak száma 15–18 millióra becsülhető. A hódítások nagyobb részét szervezetileg, közigazgatásilag
betagolták a birodalomba. Egyes újonnan szerzett területeken őrgrófságokat szerveztek. Végül a
birodalmat a tőle lazábban függő, adófizető, de saját szervezetüket, intézményeiket megtartó népek
(bretonok, elbai szlávok, csehek), illetve tartományok (Beneventumi hercegség, Pápai Állam) vet-
ték körül. Nagy Károly birodalma a Brit-szigetek és Északnyugat-Hispánia kivételével felölelte az
egész akkori nyugati, latin rítusú kereszténységet.
A korabeli krónikások Károly birodalmát Európával azonosították, Károlyt „Európa urának”
nevezték, a költő Angilbert pedig „Európa atyja”-ként (Pater Europae) magasztalta. A 754-ben ké-
szült Mozarab Krónika szerint Martell Károly az arabok visszaverésével az „európaiakat” (Europen-
ses) védelmezte meg a közös ellenséggel szemben. A középkori Európa-tudat megjelenése tehát a
Karolingokhoz, Nagy Károly birodalmához kapcsolódik. Ennek a keresztény Európának a keleti
határait Nagy Károly birodalmának kiterjedése húzta meg első ízben az Elba, Saale és a Duna fo-
lyása mentén.
Egy ilyen méretű birodalom ura, amely átfogja az egész populus Christianust, a „keresztény
népet”, már nem egyszerű király. Károly környezetében és Rómában egyaránt úgy gondolták, hogy
Nyugaton is elérkezett a római császárság felújításának ideje (renovatio Imperii Romani). Ezen ter-
mészetesen Nagy Konstantin keresztény császárságát értették. Károly egyik közeli munkatársa, Al-
kuin a királyhoz írt leveleiben már 796-ban imperiale regnumnak (’császári királyságnak’) nevezte
a birodalmat, s nála szerepel először az imperium Christianum elnevezés is. Alkuin szerint Károly
hatalmasabb és bölcsebb, s a kormányzatban kiválóbb, mint a világ másik két legfőbb méltósága,
a pápa és a konstantinápolyi császár, akik elvesztették tekintélyüket, ezért csak Károly lehet a „ke-
resztény nép” feje. Valóban: Konstantinápolyban éppen egy nő uralkodott: Eiréné császárné, aki
saját fiát, VI. Konsztantinoszt letaszította a trónról és megvakíttatta. A 795-ben frank támogatással
megválasztott III. Leó (795–816) pápa helyzete pedig igen ingatag volt Rómában. A rómaiak súlyos
bűnökkel vádolták, s tettleg bántalmazták. A római helyzet rendezése Károlyra várt, hiszen ő volt
az egyház védelmezője. A pápa ennek jeleként elküldte neki Róma város lobogóját és Szent Péter
sírjának kulcsát, s a rómaiak elől Károlyhoz menekült oltalomért.
Károly 800 őszén Rómába ment. A pápa elleni vádak ügyében vizsgálatot rendelt el, s miután ő
megesküdött, hogy ártatlan, visszahelyezte őt a pápai székbe. December 25-én került sor a császár-
koronázásra a Szent Péter-bazilikában.
 A Karoling Birodalom ■ 131

A korabeli pápai és birodalmi évkönyvek így emlékeznek meg az eseményről: „És mivel akkor
a görögöknél megszakadt a császárok dinasztiája és a hatalom felettük asszonyok kezében volt, az
látszott helyesnek az apostoli Leó pápa, a pápai tanácsban résztvevő összes szent atyák, valamint a
többi keresztény nép előtt, hogy a frankok királyát Károlyt császárnak nevezzék, hiszen ő tartja ha-
talmában Rómát, ahol mindig a császárok székhelye szokott lenni, de uralkodik a többi székvárosok
felett is végig Itáliában, Galliában és Germániában.” [...] „Az Úr születésének ezen a szent napján,
mikor a király mise közben Szent Péter apostol sírja előtt elmondott imádsága után felemelkedett,
Leó pápa megkoronázta, a római nép pedig ezt kiáltozta: ’Éljen és győzedelmeskedjék Carolus
Augustus, az Isten által megkoronázott nagy, békét teremtő császár!’ A magasztalások elhangzása
után a pápa olyan tiszteletben részesítette, mint a régi uralkodókat, Károly pedig a »patricius« név
helyett »felséges császárnak« (imperator et augustus) neveztette magát.”
Életrajzírója, Einhard szerint Károlynak nem tetszett a dolog. Ekkor „vette fel a császári és
augustusi nevet. De ettől annyira idegenkedett, hogy, amint később megerősítette, azon a napon
nem lépett volna be a templomba, ha a pápa szándékát előre tudja”. Többé nem is ment Rómába.
Nem nevezte magát a rómaiak császárának, mint a konstantinápolyi császár, hanem csak a Római
Birodalom kormányzójának, s a frank és langobard királyi címet viselte továbbra is. Császárrá ko-
ronázása után hivatalos címe így hangzott: „Károly, a legkegyelmesebb, felséges, Istentől megkoro-
názott nagy és békét hozó császár, aki a Római Birodalmat kormányozza, és aki Isten irgalmából a
frankok és langobardok királya. (Carolus serenissimus augustus a Deo coronatus magnus pacificus
imperator Romanum gubernans imperium, qui et per misericordiam Dei rex Francorum atque Lan-
gobardorum)”. Egyetlen életben maradt fiát, Lajost 813-ban Aachenban maga koronázta császárrá,
minden pápai közreműködés nélkül. Hasonlóképpen történt 817-ben Lothar koronázása is. Mind-
ez arra utal, hogy a császárrá koronázást másképp értelmezték Rómában, és másképp a császár
környezetében.
Rómában a 8. században készült a Konstantin-féle adománylevélnek (Donatio Constantini,
Constitutum Constantini) nevezett hamisítvány, amely szerint Nagy Konstantin, midőn áttette szék-
helyét Bizáncba, a lateráni palotát és a császári jelvényeket, valamint egész Itáliát és az összes nyu-
gati tartományokat átadta I. Szilveszter pápának, „mert nem jogos, hogy ott, ahová az égi császár
a papi fejedelemséget és a keresztény vallás fejét rendelte, világi császár is hatalmat gyakoroljon”.
A fiktív adománylevél arra szolgált, hogy alátámassza a pápai Kúriában kialakított elméletet, amely
szerint Nyugaton a pápa rendelkezik a császársággal, s ő ruházhatja át arra, akire akarja. Ezt akarta
kifejezni az a mozaik is, amelyet III. Leó pápa éppen 799-ben rakatott fel a lateráni palotában. Ezen
Szent Péter a pápának a lelki hatalmat jelképező palliumot, Károlynak pedig világi hatalmat és az
egyházvédői szerepet jelképező zászlót nyújtja át. Károly hatalma tehát nem közvetlenül Istentől,
hanem Szent Pétertől származik, az ő földi helytartója, vicariusa pedig a római pápa. A középkor
nagy politikaelméleti vitájában, hogy ki a valódi örököse a római császárságnak, a pápaság dolgozta
ki először a saját elméletét: a császárság Nagy Konstantin adományaként a pápára szállt (translatio
imperii ad papam).
Károly felfogása szerint viszont a császárságot, a „keresztény nép” kormányzását közvetlenül
Isten bízta reá, s ennek alapja kizárólag a saját politikai és katonai hatalma, a Frank Birodalom.
Császári pecsétjén a „RENOVATIO ROMAN(ORUM) IMP(ERII)” felirat olvasható, s már a koro-
názás előtti években az antik műveltség megújítójaként, helyreállítójaként ünnepelték. Saját magát
tekintette az imperium Christianum urának, s nem a pápát, akit ő helyezett vissza tisztségébe, s
akinek „alázatos engedelmességéről” ír egyik levelében. Ezért nem tetszett neki a pápa személyét és
132 ■ A Frank Birodalom

Az ún. konstantini adomány középkori ábrázolása (13. század, Santi Quattro Coronati, Róma)

a római nép szerepét előtérbe helyező koronázási szertartás, amely azt a látszatot keltette, mintha a
pápa iktatta volna őt be a császári méltóságba.
A császárkoronázás természetesen döbbenetet keltett Konstantinápolyban, ahol a római csá-
szárságot egynek és oszthatatlannak tekintették. Végül azonban tudomásul vették a Nyugaton
kialakult új helyzetet. I. Mihály (811–813) császár 812-ben követeket küldött Aachenbe, akik a
frankok által elfoglalt Velence és Dalmácia visszaadása fejében elismerték Károly baszileusz (csá-
szár) címét. Károly sohasem nevezte magát a „rómaiak császárának”, a konstantinápolyi császárok
viszont ettől kezdve hangsúlyozottan kiemelték, hogy ők viszont azok (baszileusz tón Rómaión).
Tény, hogy a keresztény világnak ettől kezdve két császára volt.

A Karoling-állam szervezete

A Karolingok a meroving politikai intézményeket fejlesztették, építették tovább. A király hatalma

elvben korlátlan, csak Istennek felelős. Övé az uralkodói hatalom – a bannum – teljessége: a pa-
rancsolás, a tiltás és a büntetés hatalma. Feladata a közbéke fenntartása, az egyház, az özvegyek és
árvák, s általában a gyengék védelme. Valamennyi felnőtt férfi alattvalója általános hűségesküt tett
 A Karoling Birodalom ■ 133

Károlynak, aki ezt az eskütételt többször megismételtette. Bár elvben mindenben a király döntött,
a szokásjog megkívánta, hogy döntései előtt meghallgassa az udvari tisztségviselők, a tanács és a
birodalmi gyűlés véleményét. Károly a birodalom egyes részeinek kormányzását felnőtt fiaira bízta.
781-ben Pippint Itália, Lajost Aquitánia alkirályává nevezte ki.
A trónutódlás nem volt pontosan szabályozva. Elvben a királyi család minden felnőtt férfi tagja
jogosult volt a trónra. A birodalom felosztását fiai között Nagy Károly és utóda, Jámbor Lajos már
életében maga elvégezte, többször is (mert egyes fiaik meghaltak). Károly 806-ban három fia között
osztotta fel a birodalmat (divisio regnorum). Azonban Pippin 810-ben, Károly pedig a következő
évben meghalt. Ezért legkisebb fiát, Lajost 813-ban Aachenben császárrá koronázta.
Az általános birodalmi gyűlés (placitum generale, generalis conventus) rendszerint az évi hadjá-
rat előtt gyűlt össze, s elvileg tagja volt minden szabad, fegyverforgató férfi, ezért rendszerint össze-
kapcsolódott a seregszemlével. Korábban márciusban tartották (’márciusi mező’, campus Martis),
755-ben áttették májusra (’májusi mező’, magiscampus, campus maii), mert a hadseregben megnőtt
a lovasok száma, ezért meg kellett várni a fű kizöldülését. Itt hirdették ki az uralkodó rendeleteit,
amelyek ezáltal törvényerőre emelkedtek. E törvények neve a leggyakrabban capitulare, de szere-
pelnek capitulum, decretum, edictum néven is. „A törvény a nép hozzájárulásával és az uralkodó
akaratából születik” – mondja az egyik capitulare. Nagy Károly gyakran egy második általános
gyűlést is tartott, amelyen csak a birodalom vezető tisztviselői és főpapjai vettek részt.
A központi kormányzatnak sokáig nem volt állandó székhelye. A királyi udvar vagy akkori „hi-
vatalos” nevén: a palota (palatium) állandóan járta a birodalmat, hol az egyik, hol a másik királyi
birtokon szállt meg egy-két hónapra. A Karoling-család birtokai több száz különböző birtoktestből
(fiscus, Pfalz) álltak, ezeken nagyszámú, nagyrészt fából épült palota állt. Ezek a családi birtokok
zömükben a Szajna és a Rajna közötti területen feküdtek (Heristal, Quierzy, Nimwegen, Köln, In-
gelheim, Thionville). Nagy Károly uralkodása vége felé az aacheni palota – amelynek kápolnája
ma is látható – egyre inkább állandó székhellyé vált. Ebben valószínűleg szerepet játszott a már a
rómaiak által is kedvelt gyógyvíz. Károly ugyanis „gyönyörűségét találta a természetes hévvizek
gőzében – írja Einhard – és gyakran edzette testét úszással. Ezért építtetett Aquae Graniban királyi
palotát, és életének utolsó éveiben megszakítás nélkül itt lakott haláláig. A fürdőbe nemcsak fiait,
hanem az udvari méltóságokat és barátait, sőt néha még kísérőinek és testőreinek csoportját is be-
hívta, úgyhogy akárhányszor százan vagy még többen is fürödtek egyszerre”.
A királyi udvar, a „palota” a király körül állandóan szolgálatot teljesítő, őt mindenhová elkísé-
rő tisztviselőkből állt. Az udvar rendjét a De ordine palatii című iratból ismerjük, amely Hincmar
reimsi érsek (†882) megfogalmazásában maradt ránk, de eredetében Nagy Károly korára nyúlik
vissza. Az udvari tisztségek elnevezése jól mutatja, hogy azok a királyi házban végzett valamilyen
konkrét feladatból, szolgálatból fejlődtek ki. Az udvartartás élén a palotagróf (comes palatii) állt, aki
a királyt a bíráskodásban is segítette, sőt helyettesítette is. A senescalcus (’öreg szolga’, később: séné-
chal) az ellátás, élelmezés főnöke volt; a pohárnokmester (magister pincernarum) az italokért volt
felelős; a kamarás (camerarius) a kincstárra felügyelt, az ő beosztottai voltak a sacellarii; az istál-
lógróf (comes stabuli, franciául connétable, constable) hatáskörébe tartoztak a lovak és a kocsik, s ő
szervezte az udvar utazásait, a marsallok (marescalcus, franciául maréchal) segítségével. A palotán
belül külön szervezetet alkotott a királyi kápolna (capella), tagjai a káplánok (capellani), vezetője
(capellanus palatii nostri, summus capellanus) magas rangú főpap, a király egyik főtanácsadója.
A kápolna klerikusai végezték a kormányzat írásbeli munkáit (notarius, cancellarius), a királyi kan-
cellár (cancellarius noster) irányításával. A kancellár őrizte a királyi irattárat (archivum palatii).
134 ■ A Frank Birodalom

A királyi tanács (consilium) ekkor még az

uralkodó informális tanácsadó testülete,
nincs állandó szervezete, azok a főtisztvi-
selők, arisztokraták, főpapok és nagyhűbé-
resek (vassi dominici) vesznek benne részt,
akik éppen az udvarban tartózkodnak.
Az uralkodót a hatalmas kiterjedésű bi-
rodalom kormányzásában a királyi küldöt-
tek (missi dominici) segítették: a király által
kiküldött és utasítással ellátott tisztviselők
bizonyos rendszeres vagy alkalmi feladatok
elvégzésére, a helyi kormányzatok (a gró-
fok) ellenőrzésére. Idővel kialakultak állan-
dó missus-párok (rendszerint egy gróf és
egy főpap), s ezek számára egy meghatáro-
zott, több grófságból álló működési terület
volt kijelölve (missaticum), amelyet évente
be kellett járniuk.
A király és az udvar fő jövedelmi for-
rása a királyi birtokok hatalmas komplexu-
ma (fiscus, villa) volt, amelyek kezelését a
Capitulare de villis szabályozta. Ezenfelül
a pénzverés, a vámok (teloneum) hoztak
némi jövedelmet, ehhez járult a bíróságok
Nagy Károly trónja az aacheni kápolnában által kiszabott bírságok kétharmad része
(8–9. század fordulója) (fredus). Rendszeres közadót már nem
szedtek. Az általános gyűlésen megjelent
előkelőknek ajándékot kellett hozniuk az
uralkodó számára (dona annualia). Végül számításba kell vennünk a függő országok és népek évi
adóját is, amelyet gyakran természetben róttak le (a szászok például lóval).
Károly fontos pénzreformot hajtott végre birodalmában. A 8. század elejére az aranypénz eltűnt,
kivonták a forgalomból, ahol nem volt rá szükség, s kincsképzésre használták. Helyét a csökkenő
áruforgalom számára megfelelőbb, kisebb értékű ezüstpénz foglalta el. Károly ezüst dénárokat és
féldénárokat (obulus) veretett. Egy font (libra, 491 gramm) ezüstből 240 dénárt vertek. 12 dénár ért
egy solidust, 20 solidus pedig egy librát. A solidus és a libra ún. számolópénz volt, vagyis ilyet nem
vertek, csak számoltak vele. A karoling dénár értékálló pénz volt, s a 13. századig ezen alapult egész
Európa pénzrendszere. Károly a pénzverő műhelyeket állami felügyelet alá helyezte. A dénárok és
az obulusok megfeleltek a helyi piacok és vásárok igényeinek, a távolsági kereskedelemben viszont
az arab és bizánci aranypénzeket használták. A pénz ebben az időben nem csupán fizetőeszköz
volt, hanem általános értékmérőül is szolgált. A különböző termékek, szolgáltatások, adók értékét
dénárban határozták meg, de többnyire terményekkel fizették, vagy ledolgozták.
Károly uralkodása második felében már némi gazdasági fellendülés is megfigyelhető: a forrá-
sok bizonyos területeken – elsősorban a Rajna és Loire között – irtásokról, új falvakról adnak hírt.
A kereskedelem is újra megélénkült, ha nem is a Mediterráneumban, de északon: a 9. század első
 A Karoling Birodalom ■ 135

felében Quentovic és Duurstede kikötői meglehetősen forgalmasak maradtak, a fríz folyami hajók
pedig továbbra is járták a Scheldét, a Meuse-t és a Rajnát, s az Északi-tenger mentén parti hajózást
folytattak. Az említett folyók mentén kereskedőtelepek (portus) jöttek létre. Ennek az átmeneti fel-
lendülésnek a 9. század közepén a vikingek és az arabok rablóhadjáratai vetettek véget.
A birodalom területi egységekre volt felosztva, amelyeknek neve a forrásokban: comitatus, pa-
gus, grafia, gawi, gowe (mai német Gau). Egy-egy grófság élén a comes vagy grafio állt, akit az ural-
kodó nevezett ki, s bármikor visszahívható volt. A forrásokból név szerint ismert grófok többsége
austrasiai volt, s mintegy fele rokonságban állt a Karolingokkal. A tisztség ellátásáért a gróf birto-
kot kapott (beneficium, honor), amely nem volt örökölhető. Ezenfelül őt illette a bírságok, vámok
egyharmada, valamint a beszállásolás joga (descensus), ami annyit jelentett, hogy utazásai során
kíséretével együtt kötelesek voltak őt ellátni. A gróf a király megbízottja, képviselője volt, s a grófság
területén a király nevében ő gyakorolta a bannumot, azaz kihirdette és végrehajtotta a törvényeket,
fenntartotta a rendet, bíráskodott, és hadba hívta a fegyverforgató szabad férfiakat. Helyettese volt
az algróf (vicecomes, obgrafio). A grófság kisebb területi egységekre, századokra (centena) és vica-
riákra oszlott, élükön a centenarius, thunginus vagy vicarius nevű, a grófnak alárendelt tisztviselők-
kel. A grófokat a központi kormányzat a missi dominici útján ellenőrizte.
A birodalom határvidékein létesült őrgrófságok (marca) élén álló grófok vagy őrgrófok
(comes marchae, marchio, Markgraf, márki) szélesebb hatáskörrel, különleges felhatalmazással bír-
tak a külső támadással szembeni hatékonyabb védekezés érdekében.
A források utalnak nagyobb területi egységekre, hercegségekre (ducatus) is, ezek élén a herceg
(dux) állt. Bretagne és Beneventum csak laza hűbéres viszonyban volt a birodalommal, s belső
autonómiával rendelkezett. A hercegségek a késő Karoling-korban, a 9. században jutnak jelentős
szerephez (lásd a Capet-ház őseinek, a Robertidáknak a hercegségét, a Ducatus Franciaet a mai Ile
de France területén). A 8. és 9. században fontos szerepet játszik a Neustria nyugati felében elterülő
ducatus Cenomanicus, amelyet az uralkodó fivére vagy legidősebb fia kapott hercegségül (789-ben
az ifjabb Károly), s a 9. században lényegében azonos volt a Szajna és a Loire közötti területtel.
A régebbi jelentős hercegségeket, Aquitániát és Gascogne-t Károly felszámolta, s 781-ben királysá-
got (regnum) alakított ki belőlük fia, Lajos számára. Az Itáliai Királyság élére pedig Pippint, majd
annak halála után unokáját, Bernhardot állította. A két királyság természetesen a birodalom része
maradt, s királyaik alá voltak rendelve Károlynak.
Mind az uralkodónak, mind a grófoknak az egyik legfőbb feladata volt az igazságszolgáltatás.
Ekkor még általában a „személyi jog” elve érvényesült, amely szerint mindenkit annak a népi közös-
ségnek a joga szerint ítélnek meg, amelynek tagja. Ezért foglalták írásba a népi szokásjogokat (száli
frank, ripuári frank, alemann, burgund, vizigót, bajor, langobard, szász, fríz). A bírósági eljárás első
lépése a professio legis, azaz a kérdés: milyen jog szerint élsz? Ez az eljárás azonban csak akkor volt
alkalmazható, ha abban a grófságban, ahol a per folyt, elég nagyszámú szabad ember élt a vádlott
által megnevezett népi jog szerint ahhoz, hogy a bíróságot az e jogot ismerő férfiakból össze lehessen
állítani. Ellenkező esetben a lakosság többségének a népi jogát alkalmazták, vagyis már érvényesülni
kezdett a „területi jog” elve, amely az ezredforduló után általánossá vált. Ha a pereskedő felek nem
azonos jog szerint éltek, akkor eleinte a frank jog, a 8. században pedig az alperes joga szerint ítéltek.
Nagy Károly gondot fordított arra, hogy az újonnan a birodalomba betagolódó germán népek (szá-
szok, frízek) szokásjogát írásba foglalják, illetve a már leírt jogok szövegét felülvizsgálják, kiegészít-
sék. A Loire-tól délre fekvő területeken és Észak-Itáliában a lakosság túlnyomó többsége a római jog
szerint élt, amelyet a Lex Romana Visigothorum és a Lex Romana Burgundiorum tartalmazott.
136 ■ A Frank Birodalom

A bírósági szervezet négy szintre tagolódott: a centenák bíróságai apróbb ügyekben ítélkeztek.
A fontosabb ügyeket a megyei bíróság (mallus) tárgyalta, melynek üléseit (placitum) hathetente
tartották a grófság különböző helyein. Elnöke a gróf vagy a centenarius (thunginus) volt; őt az íté-
lethozatalban az egyes ülésekre választott alkalmi bírák segítették (rachinburgi). Ezeket eleinte a
vidék szokásjogát ismerő tekintélyes férfiak (boni homines) közül választották ki. Nagy Károly ké-
sőbb alaposabb jogi ismeretekkel rendelkező állandó bírákat (scabini, échevins) rendelt a megyei
bíróságokra. A scabini mellett a vidék kiemelkedő státusú lakói és a gróf vazallusai is részt vettek
az ítélethozatalban. A mallus ülésein eleinte a vidék valamennyi szabad emberének meg kellett je-
lennie, ez azonban nagy terhet jelentett különösen a parasztok számára, ezért Nagy Károly évente
háromban állapította meg azoknak az üléseknek a számát (tria placita generalia), amelyen minden
szabad köteles volt részt venni.
A missi dominici bíróságai több grófság számára fellebbviteli bíróságul szolgáltak. Ez a gyakor-
latban úgy történt, hogy évente legalább kétszer a két missus elnökölt a malluson. Egyes fontosabb
ügyek már eleve ide tartoztak. A legfelső fellebbviteli fórum az udvari bíróság volt, ez ítélkezett a
legsúlyosabb ügyekben. Elnöke a király vagy a palotagróf, tagjai az előkelők (proceres vagy fideles),
azaz az udvarban tartózkodó grófok, püspökök, apátok.
A bírósági eljárás során a bizonyítás rendszerint a korábban is szokásos formák között történt.
A törvénykönyvek pontosan szabályozták, hogy az egyes bűnesetekben hány eskütársat (coniurato-
res) kell felvonultatni. A nemzetségek tagjainak kötelessége volt rokonaik számára ilyen esküsegít-
séget nyújtani. A burgundoknál divatos volt a bíróság előtti párbaj. Szívesen alkalmazták az igazság
kiderítésére az istenítéletet (ordalia, iudicia Dei). Nagy Károly idején azonban egyre fontosabbá vált
a tanúk szerepe, akiket a grófság szabad emberei közül kellett választani. Bizonyos esetekben – fő-
leg birtokperekben – írásos bizonyítékok használatát is előírta.
A germán társadalmak jogi és morális tudatában igen mélyen vert gyökeret a vérbosszú (faida)
joga és kötelezettsége. Károly a belső béke érdekében minden eszközzel igyekezett a faida gyakor-
latát korlátozni, s a szembenálló feleket arra kényszeríteni, hogy békés úton, kárpótlás fizetésével
(compositio) rendezzék az ügyet, vagy vigyék bíróság elé. Amelyik fél erre nem volt hajlandó, azt az
uralkodó száműzte, sőt később birtokait is elkobozta. A grófok és a missusok feladatává tette, hogy
az ellenfeleket vegyék rá a békés, törvényes rendezésre. A bosszúból történt emberölést ugyanúgy
ítélte meg, mint egyéb gyilkosságokat. Sok eredményt nem ért el, ezért többször visszatért a problé-
mára, egyre szigorúbb büntetést helyezve kilátásba. Még 813-ban kelt utolsó capitularéjában is szó
van a vérbosszút gyakorló emberekről (faidosi homines).
Nagy Károly idején még csak egyházi (püspöki, apátsági) birtokoknak nyújtott kiváltság volt az
immunitas (emunitas), ami annyit jelentett, hogy arra a területre királyi tisztviselő nem léphetett
be, s mentes volt minden közteher (adó, vám) alól, sőt a királyi, illetve a kincstári jövedelmeket
(például fredus) is a birtokos élvezte. Mivel egyházi személy bizonyos világi funkciókat nem gyako-
rolhatott, azért az ilyen immunitasszal rendelkező egyházi birtokokon ezeket az e világi funkciókat
(hadba hívás, bíráskodás, birtokkezelés, stb.) laikusokra bízták, ún. advocatusokra (németül Vogt,
franciául avoué), akik e funkcióik révén egyre nagyobb hatalomra tettek szert.
Nagy Károly a hűbériséget is beépítette az államszervezetbe, ezzel ezt az eredetileg magánjogi
viszonyt közjogi, államjogi tényezővé emelte. A hűbériség akkor már általánosan elterjedt a bi-
rodalom törzsterületein, sőt a nemzetközi kapcsolatokban is alkalmazták. Ahogy a birodalom a
hódítások nyomán növekedett, egyre inkább szükségét látta annak, hogy a kormányzásban segítő
munkatársait a személyes hűség kötelékeivel is magához kapcsolja. A királyi tisztviselők (grófok,
 A Karoling Birodalom ■ 137

missi), a püspökök és az apátok a király

hűbéresei, vazallusai (vassi dominici,
vasalli regis) lettek, akik homagiumot
(commendatio) és vazallusi hűséges-
küt tettek, s szolgálatukért – általában
30 telek (mansus) nagyságú – birtokot
(beneficium) kaptak. A királyi vazallu-
sok pedig a tőlük függő alacsonyabb
rangú tisztviselőkkel léptek hűbéri
kapcsolatba (vassi comitis). A hivata-
li hierarchia ily módon hűbéri lánccá
alakult át. A királyi vazallusok egy ré-
sze katonai szolgálatot (várőrség, kísé-
ret) teljesített ellátás ellenében. Károly
több capitularéban is szabályozta a
hűbéri viszonyt. 802-ben, midőn ismét
általános hűségesküt vett ki alattvalói-
tól, már a hűbéri fogalomtárat alkal-
mazta, s azt kívánta, hogy mindenki
olyan hűséggel viseltessék az uralkodó
iránt, mint a hűbéres hűbérura iránt
(fidelis sum sicut [...] debet esse homo
domino suo). Karoling-lovasság (9. századi miniatúra)
A frank hadseregben már Martell
Károly bevezette a hűbériséget: a ne-
héz páncélos lovasok a hűbérbirtok (beneficium) jövedelméből szerelték fel magukat. Nagy Károly
idején a hadsereg magját a király hűbéresei és azok vazallusai alkották. De még fennállt a szabad
férfiak általános hadkötelezettsége is (hostis, ost, lantweri). A gyakorlatban azonban nem lehetett
minden szabad férfit hadba hívni. A szabad parasztok jelentős része nem volt képes a szükséges
felszerelést és fegyverzetet beszerezni. Ezért sokan nem tettek eleget a király vagy a gróf hadba hívó
szavának. Az ilyeneknek igen nagy összegű bírságot (heriban) kellett fizetniük. Ez azonban nem
oldotta meg a problémát, s a 9. század elejére kialakult az a gyakorlat, hogy több szegényebb szabad
együttesen szerel fel és küld hadba egy katonát. A három, majd négy egész telekkel (mansus) bíró
parasztok kötelesek voltak magukat felszerelni és hadba vonulni. Az e minimum alatt lévők többen
álltak össze egy katona kiállítására. Egy páncélos lovas kiállításának alapja 12 mansus volt, mert a
felszerelés, a fegyverzet és az erre a harcmodorra alkalmas nagy testű ló igen sokba került. A ne-
hézlovasság létszáma Károly idejében nemigen haladta meg a háromezret.
Természetesen nem vonult minden alkalommal hadba az összes fegyverforgató férfi. A hadba
hívó parancs többnyire bizonyos területeknek szólt, s azon belül is csak meghatározott személyek-
nek kellett hadba vonulniuk. A 9. század elején a birodalomnak négy hadserege, illetve „hadki-
egészítési területe” volt. Mindegyik 6–10 000 gyalogost, és 2–3000 lovast állított ki (ebből kb. 800
volt a nehézpáncélos lovas). Az egész birodalom együttes hadereje elérhette az 52 000-es létszámot
(40 000 gyalogos, 12 000 lovas), de szükség esetén, ha „általános mozgósításra” került sor, ez a szám
felemelkedhetett 100 000 gyalogosra és 35 000 lovasra. Hogy ez az új típusú, részben páncélos ne-
138 ■ A Frank Birodalom

hézlovasságból álló hadsereg milyen hatást gyakorolt a kortársakra, arra jellemző a Sankt Gallen-i
szerzetes, ’Dadogó’ (Balbulus) Notker leírása a 773-ban Pávia ellen vonuló frank seregről: „Ha úgy
látod, hogy a mezőn annyi a vas, mint a kelő vetés a szántóföldön, és hogy a Pó és a Ticino vastól
feketéllő tengernyi hullámaikkal a város falaira rázúdulnak, akkor várható, hogy Károly az, aki
érkezik [...] És ekkor feltűnt maga a vasércből való Károly, fején vassisakkal, karján vaspántokkal,
vaspáncélban, amely befedte vasércből való mellét és széles vállát, baljában a magasra emelt vaslán-
dzsa, mert jobbját mindig győzhetetlen kardján nyugtatta, vaspikkelyek oltalmazták combja külső
oldalát [...] Szóljak-e még vas lábvértjeiről, amelyek az egész seregben vasból készültek? Pajzsán a
vason kívül semmi más nem volt látható. Paripájának heves vére és színe úgyszintén a vasra em-
lékeztetett. Hasonló volt a fegyverzetük mindazoknak, akik előtte haladtak, mindenkinek, aki két
oldalról körülvette, és mindnek, aki követte, és az egész sereg a lehető legjobban hasonlított hozzá.
Vassal voltak tele a mezők és az utak. A vas visszaverte a nap sugarait, a vas fénye mellett elhalvá-
nyult a föld alatti barlangok borzalma. Ó, vas! Jaj, vas – hangzott a polgárok ijedt lármája. A vastól
megrendült a falak és az ifjak szilárdsága, elhalt a vének okossága.”

A Karoling-egyház

Nagy Károly imperium Christianumában vallási, egyházi ügyekben éppúgy érvényesült az uralko-
dói hatalom túlsúlya, mint a késő ókori keresztény császárságban. A két hatalom közül a pápának
csak az imádkozás passzív szerepe jutott. Jellemző ebből a szempontból Nagy Károlynak III. Leó
pápához írt levele: „A mi tisztünk az, hogy Krisztus szent egyházát a külső támadásoktól: a pogá-
nyok betöréseitől és a hitetlenek pusztításaitól fegyverrel megoltalmazzuk, belsőleg pedig a kato-
likus vallás ismeretében megszilárdítsuk. A te tiszted, Szentatya viszont az, hogy hadseregünket
imára emelt kézzel támogasd”. A középkorban szokás volt az egyházat különböző allegóriákkal
megjeleníteni. Ilyen volt a hajó (navis), s felmerült a kérdés: ki az egyház hajójának kormányosa?
A Károly munkatársai által szerkesztett Libri Carolini szerint az uralkodó, Károly számára Róma
nem volt egyéb, mint a birodalom első püspöki széke. A Pápai Állam ügyeibe is minduntalan be-
avatkozott, a pápa tiltakozása ellenére. III. Leó pápa végül is saját pontificatusi évei mellett Károly
uralkodási éveit is feltüntette okleveleiben, elismerve ezzel őt legfőbb szuverén urának. Azt azon-
ban Károly és munkatársai is elismerték, hogy a hit ügyeiben Róma minden egyház felett áll, az ő
birtokában van „a hit normája” (norma fidei).
A Karoling-kor a theokratikus királyság virágkora. Egyház és állam nem választható szét egy-
mástól. A király magát tekinti a birodalmi egyház fejének. Püspökségeket és érsekségeket szervez,
beleszól a püspökök és apátok választásába, megerősíti és beiktatja őket, vagy éppen maga nevez ki
új püspököket. A püspökök és apátok a király hűbéresei, akik állami feladatokat is ellátnak. Az ural-
kodó birodalmi zsinatokat hív össze, ahol ő elnököl, s dönt a hit és az istentiszteleti rend kérdéseiben
is. A zsinati határozatokat állami törvényként hirdeti ki, s capitularékban szabályozza az egyház bel-
ső viszonyait. A püspöki zsinati gyakorlat teljesen egybeolvadt a birodalmi gyűléssel.
Az uralkodó feladata nemcsak a hit és az egyház védelme (defensio), hanem a hit terjesztése
(dilatatio) is. Ennek érdekében Károly – mint láttuk – erőszakos eszközök alkalmazásától sem riadt
vissza. Közeli egyházi munkatársa, Alkuin azonban ezért megrótta: „Krisztus nem azt mondta,
hogy menjetek és kereszteljetek, hanem azt, hogy menjetek, tanítsatok és kereszteljetek” – vagyis a
térítés egyetlen megengedett eszköze a prédikáció, a tanítás, a szóbeli meggyőzés. Mindenesetre, ha
 A Karoling Birodalom ■ 139

még pogány nép ellen viselt hadat, akkor

a katonák nyomában ott jártak a misszio-
náriusok, s a politikai berendezkedést az
egyházszervezés követte.
A Meroving-dinasztia utolsó évtize-
deiben a frank egyház siralmas állapot-
ba jutott. Megreformálásához már Karl-
mann és Kis Pippin hozzáláttak, Szent
Bonifác közreműködésével. Ez a reform-
folyamat Károly és utóda, Jámbor Lajos
idején vált teljessé.
Hadrianus pápa 774-ben elküldte
Károlynak az egyházi kánonok gyűjte-
ményét, a Collectio Dionysio-Hadrianát,
amelyet az aacheni zsinat kötelezővé
tett az egész birodalmi egyház számá-
ra. Károly ennek alapján szervezte újjá
és egységesítette az egyházi hierarchiát.
21 egyháztartományt, érsekséget szerve-
zett. Megerősítette a püspöki hatalmat,
előírta egyházmegyei zsinatok tartását
évente kétszer, s azt, hogy a püspökök
rendszeresen látogassák egyházmegyéjük Nagy Károly fejereklyetartója
plébániáit. A püspöki székek betöltésénél (14. század második fele, Aachen)
érvényesítette az uralkodó hozzájárulási
jogát (concessio regalis), ami azt jelentette,
hogy a kánoni előírások szerint megválasztott személy csak az uralkodó hozzájárulásával lehetett
püspök. De a királyi kegyúri jog (ius patronatus regius) alapján számos esetben – főleg az újonnan
szerzett és kereszténnyé lett területeken, mint például Szászföldön – maga alapított új püspökségeket
és maga nevezte ki a püspököket. A püspökségeket kisebb kerületekre, dékánátusokra (esperesség)
osztotta, amelyek élén a főesperes (archidiaconus) állt, aki felügyelte a plébániákat.
A Karoling Birodalomban alakult ki a püspök körül az őt feladatainak ellátásában segítő papok
testülete, akiket kanonokoknak (canonici) neveztek, mert életük normáit az egyházi kánonok szab-
ták meg. Ezt a testületet később, a 11. században kezdték káptalannak (capitulum) nevezni, a szá-
mukra készített szabályzat fejezetei (capitulum) nyomán. Ezt a szabályzatot (Regula canonicorum)
Chrodegang (†742), metzi püspök állította össze. Eszerint a püspök és papjai vagyonközösségben
éltek, közös imaórákon vettek részt, közösen étkeztek, s napi munkájuk után a közös hálóterem-
ben tértek nyugovóra. Bár a 816. évi aacheni birodalmi zsinat kötelezően előírta a vita communist,
a székesegyház körül tevékenykedő papok közös életét nem lehetett sokáig fenntartani. Először
a püspök vált ki a vagyon- és életközösségből, majd a kanonokok is felosztották egymás között a
káptalani birtokok jövedelmeit, s külön házat, háztartást kezdtek vezetni.
A kanonokok segítették a püspököt lelkipásztori és egyházkormányzati teendőinek ellátá-
sában, közösen végezték az ünnepélyes liturgiát, s a szerzetesekhez hasonlóan naponta hétszer
összegyűltek a karima vagy zsolozsma elmondására. Naponta kellett – meghatározott sorrend-
140 ■ A Frank Birodalom

ben – misét mondaniuk, s naponta összegyűltek a káptalanházban a szabályok felolvasására és

a káptalan ügyeinek intézésére. Fontos feladatuk volt az oktatás, a káptalani iskola fenntartása
és vezetése. A káptalan joga lett a püspök megválasztása is. A káptalan idővel funkciók szerint
tagozódott, s hierarchikus szervezetet nyert. A káptalan feje a prépost (praepositus) volt. Az olva-
sókanonok (lector), vagy a scholasticus vezette a káptalani iskolát, s az ő feladata volt a hivatalos
okiratok megfogalmazása. A liturgiát az éneklőkanonok (cantor) vezette, a templomot és felsze-
relését az őrkanonok (custos) felügyelte, s ő kezelte a káptalan vagyonát is. A főesperesek is tagjai
voltak a káptalannak.
Az egyházi reform a kolostorokra és a szerzetesi életre is kiterjedt. Helyreállították a fegyelmet,
és a birodalom minden kolostora számára kötelezővé tették Szent Benedek reguláját. A bencés
szerzetesség reformját Anianei Szent Benedek (†821) dolgozta ki az eredeti regulához való vis�-
szatérés jegyében, s a 817-ben kiadott Capitulare Monasticum rendelte el végrehajtását. Ekkor kap-
csolódott össze végérvényesen a bencés szerzetesség a papsággal. Károly halálakor már több mint
800 bencés kolostor volt a birodalomban.
A capitularék és a királyi rendeletek gyakran foglalkoztak az egyház belső ügyeivel, részletesen
szabályozták a klérus magatartását, működését. Különösen a papság erkölcseire és tanultságára for-
dított nagy figyelmet Károly. Mert – szemrehányásaiból kitetszően – mindkettő alaposan rászorult
a reformra. Különösen a falusi papság szellemi és erkölcsi színvonala volt igen alacsony. Azt is meg-
döbbenve tapasztalta, hogy több kolostor küldött az udvarba olyan írásokat, amelyekben „nemcsak
helyes gondolatokat olvashattunk, hanem faragatlan kifejezéseket is, mivel amit az istenes jámbor-
ság belülről híven diktált, azt kívülről a csiszolatlan nyelv a tanulmányok elhanyagolása miatt nem
tudta kifogástalanul kifejezésre juttatni”. Ezért biztatja a papokat és szerzeteseket, hogy ne csak a
vallás dolgaival foglalkozzanak, hanem mélyedjenek el a tudományok művelésében is, tanuljanak
és tanítsanak. Kétszáz évvel korábban Nagy Szent Gergely pápa úgy vélte, hogy az eszményi szer-
zetes „scienter nescius et sapienter indoctus”, azaz „tudósan tudatlan és bölcsen tanulatlan”. Nagy
Károly új eszményt állított a papok és szerzetesek elé: „Azt óhajtjuk, hogy ti – miként az egyház
katonáihoz (milites ecclesiae) illik – bensőleg ájtatosak, kifelé pedig tanultak (interius devoti, exte-
rius docti) legyetek, tiszta életet éljetek s művelt emberek módjára tudjatok beszélni”. Részletesen
előírta, hogy a papok mit tanuljanak, s a püspökökkel ellenőriztette felkészültségüket. Nagy Károly
reformjai tették alkalmassá a clericusokat arra a rendkívül fontos értelmiségi szerepre, amelyet a
középkor következő századai során betöltöttek.
Károly gondoskodott az egyház és a papság anyagi ellátásáról is. Azt, hogy a hívők termésük
egytizedét az egyháznak adják, már a 6. században előírta egy zsinat, de a gyakorlatban nem való-
sult meg. Károly most elrendelte és szigorúan végrehajtotta beszedését. Azt is előírta, hogy a falusi
plébánosoknak egy telek (mansus) jár, két rabszolgával. A püspökségek és apátságok egyébként
hatalmas birtokokkal rendelkeztek. 816-ban az aacheni zsinat három kategóriába osztotta őket: az
elsőbe a 3–8000 mansusszal, a másodikba az 1–2000 mansusszal, a harmadikba a 2–300 telekkel
bírók tartoztak. A kolostorok közül Sankt Gallen és Lorsch 4–4000, Fulda pedig 15 ezer mansus
tulajdonosa volt. Az egyházi birtokosokhoz képest „szegények” voltak a világi „hatalmasok”, akik
között a legfelső csoport 400 mansusnál végződött. Nagy Károly az összes egyházi birtok számára
immunitast adományozott.
A vallási élet további fejlődésére nézve nagy jelentőségű, hogy Károly a birodalomban köte-
lezővé tette a Nagy Szent Gergely pápa által kidolgozott római liturgiát, s elkészíttette az ennek
megfelelő új, jó latinságú szertartáskönyveket, Paulus Diaconusszal pedig prédikációgyűjteményt
 A Karoling Birodalom ■ 141

állíttatott össze az egyházatyák homíliáiból a papság számára. Rómában Károlynak annyira megtet-
szett az ottani egyházi ének, hogy a pápától elkérte „a római egyház legtanultabb énekeseit”, hogy
az egyházi éneklést a frankoknál is meghonosítsák.
A 8. század végén kiéleződött a viszony a bizánci és a frank egyház között. Nagy Károly és
püspökei nem fogadták el a 787-ben Nikaiában tartott 7. egyetemes zsinat döntéseit (jóllehet a
pápa elismerte a zsinat ökumenikus, azaz egyetemes jellegét), s egy vitairatban (Libri Carolini),
valamint a 794-ben Frankfurtban tartott birodalmi zsinaton a bizánciakat egyenesen eretneknek
nyilvánították, s kijelentették, hogy most már nem a konstantinápolyi császár az igaz hit védelme-
zője, hanem Károly. A vita a képrombolás, illetve képtisztelet körül folyt. A 2. nikaiai zsinat 787-
ben kimondta, hogy a képeket imádat (latreia) nem illeti meg, de tisztelet (proszkünészisz) igen.
Nyugaton, a téves latin fordítás (adoratio: ’imádás’) miatt félreértették a határozatot, s azt hit-
ték, hogy a zsinat jóváhagyta a képimádást. Ugyancsak növelte a feszültséget a keleti egyházzal a
809. évi aacheni zsinatnak az a határozata, amely előírta a Filioque szó beiktatását a hitvallásba
(ti. a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik). Ezt a keletiek nem fogadták el, sőt Rómában is
csak a 11. században toldották be a Credóba.
A Karoling Birodalomban végrehajtott egyházi reformok több vonatkozásban, főleg a kánonok,
a liturgia és a szerzetesi regula egységesítésével, mégpedig római elvek szerint történt egységesítésé-
vel előkészítették a talajt a 11. század nagy egyházi-vallási megújulása, a gregorián reform számára.

Nagy Károly és munkatársai

A hatalmas birodalom kormányzatához a királynak munkatársakra, segítőkre volt szüksége, akik

a birodalom különböző részein, ahol ő maga nem lehetett jelen személyesen, az ő nevében és az ő
megbízásából gyakorolták a bannumot, fenntartották a rendet és kiszolgáltatták az igazságot. Eb-
ben egyaránt igénybe vette a világi arisztokrácia, valamint a püspökök szolgálatait. A Karolingok
legfőbb segítője a birodalom igazgatásában a „birodalmi arisztokrácia”, amely elsődlegesen hivatali
arisztokrácia volt, bár tagjai túlnyomórészt előkelő, „nemesi” vérből származtak. A hercegek, gró-
fok, őrgrófok és egyéb helyi kormányzatot gyakorló főtisztviselők, a király közvetlen tanácsadói
és munkatársai az udvarban, a püspökök és a nagy királyi monostorok apátjai tartoztak ehhez a
birodalmi elithez, amelyet Kis Pippin és Nagy Károly tudatosan alakított ki maga körül. A hűbéri
intézményrendszer bevezetésével ők lettek az uralkodó közvetlen főhűbéresei (vassi dominici). Ere-
detére nézve igen vegyes társaság volt: a Meroving-kori potentes, a galloromán arisztokrata csalá-
dok mellett helyet kaptak benne az egyes regnumok vezető családjai, de a meghódított népek, főleg
a bajorok és szászok előkelői is, ha alkalmazkodtak a frank uralomhoz. Nagyobb részük azonban az
austrasiai szabad frank katonáskodó rétegből emelkedett fel az uralkodó szolgálatában. A király ha-
talmas birtokok adományozásával halmozta el őket a birodalom különböző részein. Ez a viszonylag
nem túl széles, néhány száz családból álló birodalmi arisztokrácia tarthatott igényt a birodalom
legfőbb tisztségeire, ők kerültek az egyes tartományok élére, ők töltötték be a főpapi székeket. Ki-
emelkedtek közülük azok a családok, amelyek rokonságban álltak a királyi családdal, például az
alemann Udalriching-rokonság, ahonnan Károly második felesége, Hildegard származott (valójá-
ban harmadik felesége volt, de első asszonyával, Himiltruddal nem kötött törvényes házasságot, ha-
nem germán módra Friedelehében élt, ami teljes jogú házasságnak nem minősülő tartós együttélés
volt), vagy a Welfek, akiknek családjából Jámbor Lajos házasodott.
142 ■ A Frank Birodalom

A birodalmi uralkodó eliten belül is volt bizonyos rétegződés: az egykorú források beszélnek
nobilesről és nobilissimiről, ez utóbbiak közül kerültek ki a grófok. De a grófok között is voltak
„erősebbek” és „közepesek”: comites fortiores és comites mediocres. Károly 780-ban a legelőkelőb-
bek (optimates) között három csoportot különböztetett meg birtokuk nagysága szerint: fortiores
(400-nál több mansusszal), mediocres (200–400 mansusszal) és minores (100–200 mansusszal).
A Karolingok idején, a 8. században kezdett kialakulni a birodalomban a közepes és kisebb
„nemesek” nagy jövőjű rétege: a hivatásos katonák (milites), a lovagok csoportja, akik katonai szol-
gálatuk fejében beneficiumot kaptak (minimum 12 mansus), amelynek jövedelméből felszerelték
magukat, és megfelelő életmódot folytathattak. A 8. században már ez a hivatásos nehézlovasság
alkotja a frank hadsereg ütőképes magját, bár még ott vannak mellettük a hagyományos „népfel-
kelők” is. A késő Karoling-korban egyházi íróknál megjelenik a társadalom három rend (ordo,
funkcionális társadalmi csoport, nem tévesztendő össze a későbbi politikai értelemben vett „ren-
dekkel”) szerint tagolódó koncepciója: az imádkozók (oratores), a harcolók (bellatores, pugnatores)
és a dolgozók (laboratores) rendje. A harmadikban különbségtétel nélkül benne vannak az összes
fizikai munkát végzők, a szabad kisbirtokos paraszttól a rabszolgáig.
Nagy Károly talán kultúrpolitikusként alkotta a legjelentősebbet, ezen a téren gyakorolt leg-
maradandóbb hatást az európai fejlődésre. A császárság felújításával az Imperium Christianumban
egységes politikai keretet akart adni a nyugati kereszténységnek, a populus Christianusnak, de ez a
törekvése kudarccal járt, birodalma hamarosan felbomlott. Kulturális alkotásaival viszont megala-
pozta a nyugati kereszténység kultúráját, középkori szellemi egységét. (Kultúrpolitikájával a kora
középkori Európa kultúráját tárgyaló fejezetben foglalkozunk.)
Életrajzírója és bizalmas munkatársa, Einhard (Einhart †840) Károlyt „magnus clericus”-nak
nevezi. Ez alatt nem azt értette, mintha Károly a klérus tagja lett volna – bár mint királyt annak
is tekintették –, hanem arra utalt, hogy
műveltségben versenyezhetett kora
clericusaival. Hiszen jól beszélt latinul, s
értett görögül is. Behatóan foglalkozott
a hét szabad művészet egyes tárgyai-
val, s palotájában tekintélyes könyvtá-
rat gyűjtött össze. Einhard így jellemzi
a császárt: „Megtermett izmos ember
volt, magas növésű, de nem rendkívü-
li termetű. Feje gömbölyű volt, szeme
nagy és eleven tekintetű, orra valami-
vel nagyobb a közepesnél, haja szépen
megőszült, arckifejezése vidámságot és
derűt árasztott. Határozott léptekkel
járt, egész testtartása férfias volt; hang-
ja tisztán csengett, de testi szépségéhez
mégsem volt fogható. Állandóan gya-
korolta magát a lovaglásban és a vadá-
szatban. Frank ruhákat viselt: lenvá-
Einhard, Nagy Károly krónikása szon inget és ugyancsak lenvászonból
(14. századi kódexminiatúra, Párizs) készült nadrágot öltött magára, majd
 A Karoling Birodalom ■ 143

egy selyemmel beszegett tunikát és nadrá-

got; azután lábszárát tekerte körül, s lábára
sarut húzott. Télen vidra- és cobolyprém-
ből készült bundával védte mellét és vállát.
Efölé kék köpenyt terített és mindig kardot
kötött. A külföldi ruhákat lenézte, és soha-
sem engedte, hogy ilyenekbe öltöztessék,
kivéve mikor egyszer Rómában Hadrianus
pápa kérésére, majd másodszor utódjának,
Leó pápának könyörgésére hosszú tunikát
és chlamyst öltött és római módra szabott
sarut húzott lábára.
Ételben és italban mértékletes volt, de
italban talán még mértékletesebb, mert az
ittasságot bárki másban, de leginkább ma-
gában és családja tagjaiban igen elítélte.
Már étel dolgában nem tudta magát ennyire
türtőztetni és nem egyszer panaszkodott,
hogy a böjtölés árt testi egészségének. La-
komákat fölöttébb ritkán rendezett, csakis
különös ünnepek alkalmából, de ilyenkor
sok embert meghívott. Napi ebédje mind-
össze négy fogásból állt, ha nem számítjuk
a sült pecsenyét, amelyet a vadászok nyársra
szoktak húzni. Ezt szívesebben fogyasztotta,
mint bármi más ételt. Étkezés közben vagy Nagy Károly lovas szobra
valami zenét, vagy felolvasást hallgatott. (9. század első fele, Párizs, Louvre)
Történeteket és a régiek viselt dolgait olvas-
ták fel neki. Örömét lelte Szent Ágoston mű-
veiben is, különösen az Isten országáról (De civitate Dei) szóló könyvében. A bor és minden egyéb
ital élvezetében annyira mértékletes volt, hogy ebéd közben ritkán ivott háromnál többször. Nyáron
a déli étkezés után némi gyümölcsöt evett és csak egyszer ivott, majd levetette ruháit és saruját, akár-
csak éjjelre, és pihent két-három órát. Éjszakáit úgy töltötte, hogy négyszer vagy ötször is felébredt,
vagy leszállt, és megszakította az alvást. Nemcsak barátait fogadta ilyenkor, miközben saruit felvette,
és öltözködött, hanem ha a palotagróf azt jelentette, hogy van valami per, amelyet az ő rendelkezése
nélkül nem lehet eldönteni, tüstént bevezettette a perlekedőket is, és mintha a bírói emelvényen ülne,
meghallgatta a tényállást és ítéletet mondott. De nemcsak ezt intézte ilyenkor, hanem azt is kiosztot-
ta, amit aznap el kellett végezni, vagy amivel egyik főemberét meg kellett bízni.
Gazdagon meg volt áldva az ékesszólással és akaratát könnyedén, világosan ki tudta fejezni. De
nem érte be csupán anyanyelvével, hanem nagy buzgalommal tanulmányozta az idegen nyelveket
is. Ezek közül a latint úgy megtanulta, hogy latinul és anyanyelvén egyformán tudott beszélni;
a görögöt inkább csak értette, de nem beszélte. A szabad művészeteket rendkívüli buzgalommal
ápolta, doktorait igen tisztelte és nagy megbecsülésben részesítette. A nyelvtan elsajátítása végett
Petrus Pisanus öreg diakónust hallgatta. A többi tudományban a Britanniából való szász nemze-
144 ■ A Frank Birodalom

tiségű Alkuin, ugyancsak diakónus, ez a rendkívüli ismeretekkel rendelkező férfi volt a tanítója.
Ennek vezetése alatt igen sok időt és fáradságot fordított a retorikának és dialektikának, különösen
pedig a csillagászatnak tanulására. Foglalkozott a számolás mesterségével is, és éles elméjével nagy
érdeklődéssel szokta vizsgálni a csillagok járását. Próbálkozott az írással is: e célból ágyának ván-
kosa alatt elrejthető viasztáblákat és kis jegyzőkönyveket szokott magával hordozni, hogy mikor
ráérő ideje van, kezét a betűvetéshez szoktassa. De ez a sokáig halogatott és későn kezdett munka
már nemigen sikerült neki.”
Károly udvari embereivel, barátaival és közvetlen munkatársaival Theodulf, a vizigót szárma-
zású orléans-i püspök ismertet meg bennünket egy udvari lakoma leírása során: „Most érkeznek
az udvari tisztségviselők. Ott van Maginfried, a kopasz kamarás, buzgó a hadi szolgálatban és
fáradhatatlanul serénykedik a királyi trón körül. Hildebald, a szelíd arcú és jóságos lelkű főkáplán
szintúgy jelen van. Ott áll, és megáldja a király ételét és italát, és amiből enni kíván, ugyanazt kéri
ő is. Alkuint, az uralkodó bizalmasát szintén itt látjuk. Lentulus édes gyümölcsöt hoz. Az esze
fürge, minden másban azonban lomha. Mint a hangya, szorgosan siet ide-oda a vézna »Einhar-
docska«. A kicsiny házikó azonban előkelő vendégnek ad otthont: nagy szellem lakozik soványka
mellének belsejében. Egyszer könyveket hoz, máskor művészi kézzel alkotott épületek modelljeit;
majd pedig nyilakat kovácsol. Homlokáról kezével törölve a gyöngyöző verejtéket, érkezik Me-
nalcas, de gyakran kisiet, hogy szakácsok és pékek rajától körülvéve ellássa tisztét. Nagy hozzá-
értéssel megterít, és hordja az ételeket a király feldíszített magas ülőhelye elé. Itt jön Eppinus, a
hatalmas testű pohárnok, és szép edényekben pompás bort kínál. Miután a felszólítás elhangzik,
gyorsan körülülik a királyi lakomát, utat engednek az élvezetnek. El veletek – kiáltják – ti kása- és
aludttejtömegek, ma fűszeres ételekkel legyen tele az asztal. Vesznek az étkekből és elfogyasztják a
finom fogásokat, bort isznak állva vagy ülve.”

A Karoling Birodalom felbomlása

Nagy Károly Imperium Christianuma nem volt tartós, halála után három évtizeddel végérvényesen
részeire bomlott. A nyugati kereszténység politikai egyesítése egyetlen birodalmi keretben nem járt
sikerrel. A birodalomban sokféle etnikum, civilizáció, mentalitás és nyelv élt egymással keveredve.
Nyelvileg a lakosság két nagy nyelvcsaládhoz, a latinhoz (lingua Romana) és a germánhoz (lingua
Theotisca) tartozott. A latin nyelvből ekkorra már kiváltak az újlatin nyelvek. A 9. században az
újlatin szövegek mellett megjelentek az első német nyelvemlékek is. A birodalom négy nagy sajátos
történelmi hagyományokkal, civilizációval és etnikai jelleggel bíró egységből állt: Francia (a frank
törzsterület), Germania, Aquitania (a Loire-tól délre fekvő területek) és Italia. A birodalmi egy-
ség inkább csak az egyházi írók és a kancelláriai tisztviselők képzeletében élt, a valóságban sokkal
kevésbé. A kor kezdetleges kommunikációs eszközeivel egy ilyen nagy kontinentális birodalom-
ban igen nehéz volt áthidalni a nagy távolságokat. Szükségszerű volt, hogy már Nagy Károly alatt
regionális kormányzati egységek, királyságok, alkirályságok, praefecturák, őrgrófságok alakultak
ki. Igen erős volt a regionalizmus: az egyes tartományok, regnumok a gyakorlatban önálló életet
éltek, s a központi hatalom gyengülésével a 9–10. század folyamán ténylegesen önállókká is váltak.
A frankok és a meghódított népek között erős etnikai és kulturális ellentétek feszültek, az egykorú
források egymás kölcsönös megvetéséről, gyűlöletéről tanúskodnak. A frank uralkodó-kormányzó
réteg túl vékony volt, a tisztségviselők természetbeni ellátmánya (hivatali és hűbérbirtok, a helyi
 A Karoling Birodalom ■ 145

bevételek egyharmada) lehetőséget adott arra, hogy helyi hatalmi poziciók révén tartományurasá-
gok, kiskirályságok alakuljanak ki, s idővel a hűbériség bomlasztó, felaprózódást elősegítő tenden-
ciái is érvényesültek. A birodalom gazdasága, amely a mezőgazdaságon és a nagybirtokon alapult,
szerény áru- és pénzforgalommal, szintén nem kedvezett ilyen nagy méretű politikai egység tartós
létének. Mindehhez járultak a Karoling-dinasztia állandóan megújuló belviszályai, amelyek a sajá-
tos öröklési rendből, a birodalom állandó újrafelosztásából származtak.
Mindezeket a bomlás irányába ható tényezőket egy erőskezű uralkodó, mint Nagy Károly,
ideig-óráig féken tudta tartani (például tiltotta katonai kíséretek tartását és magánvárak építését,
meghatározta az egyes nagyhűbéresek vazallusainak számát, keresztülvitte a helyi tisztviselők köz-
ponti ellenőrzését, nem engedte meg a szolgálati és hűbérbirtokok örökletessé válását, stb.), de
utódai alatt egyre inkább felszínre törtek. Mindehhez járult még a népvándorlás utolsó hulláma, az
arabok, a vikingek, majd a magyarok támadása, amely a védekezés hatékonysága érdekében szintén
a hatalom felaprózódását segítette elő.
Nagy Károlyt egyetlen életben maradt fia, I. Lajos követte a császári trónon (814–840). „Jám-
bor” (Pius) mellékneve is jelzi, hogy személyében más karakterű uralkodó került a birodalom élére,
mint apja. Alapos egyházi nevelésben részesült, s oly erősen élt benne a szerzetesi eszmény, hogy
komolyan foglalkozott a kolostorba vonulás gondolatával. Egyik legfőbb tanácsadója Anianei Be-
nedek, a szerzetesi reform harcosa volt. Lajos első dolga volt, „hogy az aacheni udvart megtisztítot-
ta az életvidám, könnyelmű elemektől és Nagy Károly leányait, akiket éppoly intim szálak fűztek a
tudomány és költészet múzsáihoz, mint a fecsegő, szerelmes udvaroncokhoz, egyszerűen kolostor-
ba küldte” – írja Váczy Péter.
Lajos trónra léptekor megszűntek a hódító
háborúk, a birodalom nem terjeszkedett tovább.
A belső fejlődés, átalakulás problémái kerültek
előtérbe. Lajos uralkodása első éveiben folyta-
tódott az apja idejében megkezdődött reform-
törvényhozás, elsősorban az egyházi viszonyok,
a szerzetesi élet további szabályozása. A belső
hatalmi viszonyok azonban gyökeresen meg-
változtak. Míg Nagy Károly idején a regnum és
sacerdotium közös kormányzatában egyértel-
műen az előbbié, a világi hatalomé volt az első-
ség, most a sacerdotium kerekedett felül. 829-
ben a párizsi zsinat a királyi szolgálattal (regale
ministerium) a főpapi tekintélyt (sacerdotalis
auctoritas) állította szembe. Egy másik zsinat
szerint a püspökök tiszte, hogy a királyokat, a
királyságok előkelőit és a rájuk bízott népet Isten
nevében kormányozzák, és ha szükséges, meg-
dorgálják és megjavítsák (regant et corrigant).
IV. Gergely pápa (824–844) megírta Lajosnak,
hogy „a lelkek kormányzata, ami a főpapok fel-
adata, nagyobb dolog, mint a császári hatalom,
amely csak az e világi dolgokra vonatkozik”. I. Jámbor Lajos (Fuldai kézirat, 9. század)
146 ■ A Frank Birodalom

Az új helyzetet jól jellemzi az a tény, hogy Lajos, akit apja már 813-ban Aachenban megkoroná-
zott, 817-ben I. Paschalis (817–824) pápával ismét megkoronáztatta magát Reimsben. A koronázást
követő megállapodásban (pactum Ludovici) a császár lemondott Róma feletti joghatóságáról és a
pápaválasztásba való beavatkozásról. A császári hatalom gyengülését mutatja, hogy Nagy Károly ha-
lálhírére Rómában a frankokat és a frankpárti nemességet, III. Leó pápa tudtával és beleegyezésével,
lemészárolták. Az eset 823-ban megismétlődött, de a bűnösök büntetlenül maradtak.
817-ben Lajos felosztotta a birodalmat három fia között (Ordinatio imperii). Lothart társcsá-
szárrá koronázta (a pápa 823-ban ezt a koronázást is megismételte, újra hangsúlyozva, hogy császár
csak az lehet, akit a pápa koronáz), Pippin (†838) Aquitániát, (Német) Lajos pedig Bajororszá-
got kapta. Itália Bernhardé (†818), Nagy Károly unokájáé maradt, de mivel ő fellázadt, elvesztette
királyságát, s Itáliát is Lothar kapta meg. Lotharnak más elképzelése volt regnum és sacerdotium
viszonyáról, mint apjának, s 824-ben kiadta a Constitutio Romanát, amelyben helyreállította a csá-
szári felügyeletet Róma felett. Egyfelől biztosította a szabad pápaválasztást a kánoni előírások és
a római szokások szerint, másfelől előírta, hogy a rómaiak tegyenek hűségesküt a császárnak, s a
megválasztott pápa „az én hozzájárulásommal ne szenteltessék fel mindaddig, míg le nem teszi az
esküt a császár követeinek és a népnek jelenlétében.”
Néhány év múlva Lothar apjával is szembefordult. Lajos ugyanis második feleségétől, a
sváb-bajor Welf-házból való Judittól született kiskorú fiának, Károlynak 826-ban részt adott a
birodalomból, majd 829-ben királyi címmel is felruházta. Lothar ezt nem fogadta el, majd a másik
két fiú is fellázadt apja ellen. A három testvér a 817-es Ordinatio imperii helyreállítását követelte.
Lajos engedett, s 831-ben új felosztás született, de nem volt hosszú életű. A fiúk 833-ban újra
felkeltek, s megszerezték a pápa támogatását is. Már majdnem ütközetre került sor, de a császárt
serege cserbenhagyta, s kénytelen volt fiai kezébe adni magát. Ekkor a püspöki zsinat (amely már
egyszer, 822-ben, vezeklésre kényszerítette a császárt) kimondta, hogy Lajos bűnös, s emiatt alkal-
matlan az uralkodásra. Lajos nyilvános bűnvallomás után kolostorba vonult, trónját pedig Lothar
foglalta el. A másik két fiú ek-
kor Lothar ellen fordult, s arra
kényszerítették, hogy eléged-
jék meg Itáliával. 834-ben a
püspöki zsinat Lajost vis�-
szavette az egyház közössé-
gébe, s visszahelyezte császári
jogaiba, majd 835-ben újra
megkoronázták. Jámbor Lajos
sorsa jól mutatja, hogy milyen
korlátai voltak a kora közép-
kori theokratikus hatalomnak.
Az uralkodó éppúgy, mint a
keresztény közösség többi tag-
ja, az egyház ellenőrzése, fe-
nyítő és büntető hatalma alatt
állott. Ezt pedig az ország püs-
pökei együttesen gyakorolták
Kopasz Károly (egy reimsi kódex címlapja, 870 k.) a püspöki zsinaton.
 A Karoling Birodalom ■ 147

838-ban meghalt Pippin, s a császár a birodalom nyugati felét, Aquitániával együtt legkisebb
fiának, (Kopasz) Károlynak adta. Ez nem tetszett Német Lajosnak, s fegyverrel fordult apja ellen,
aki 840-ben meghalt. Utóda, I. Lothar (817–840–855) erős és egységes császárságot akart, de Né-
met Lajos és Kopasz Károly szembefordult vele, s 841-ben Fontanetumnál (Fontenoy) legyőzték.
Lothar nem nyugodott bele a vereségbe, s ekkor Lajos és Károly 842-ben Strassburgban, seregeikkel
együtt esküt tettek egymás megsegítésére. Az eskü teuton (ófelnémet) és román (francia) nyelven
hangzott el, s foglaltatott írásba. Mindkét nyelvnek ez az első ismert írott emléke, kifejezve a biro-
dalom germán és romanizált felének nyelvi elkülönülését.
A feszültség végül is békekötéssel oldódott meg, s 843-ban létrejött a verduni szerződés, amely
a három testvér között felosztotta a birodalmat. Kopasz Károly (843–877) kapta a nyugati részt,
amelynek határa a Rajna torkolatától nagyjából a Maas (Meuse), Saône és a Rhône folyók mentén
húzódott. Német Lajos (843–876) a Rajnától keletre eső területek ura lett. A Nyugati és a Keleti
Frank Királyság között elterülő széles sáv, Frízföldtől az Alpokig, valamint Itália I. Lothar császáré
lett. A három testvér abban is megegyezett, hogy a három rész tovább nem osztható. A verduni szer-
ződést a kortársak még nem tekintették a birodalom végleges felosztásának. A császárság formálisan
fennmaradt, a határokat az egyházi és állami közigazgatási határok figyelembevételével húzták meg.
A birodalmi egyház volt az egység legfőbb letéteményese.
148 ■ A Frank Birodalom

A további bomlás azonban elkerülhetetlen volt. I. Lothar császár halála (855) után három fia
felosztotta egymás között apja részét. A császári trónt és az itáliai királyságot II. Lajos (855–875)
örökölte, II. Lothar (†869) az Alpoktól északra eső területeket kapta (Lotharingia, azaz Lothari
regnum, Lothar királysága), a legkisebb fiú, Károly (†863) pedig Provence királya lett. Provence-i
Károly 863-ban, II. Lothar 869-ben utód nélkül haltak meg. Lotharingiára mind Kopasz Károly,
mind Német Lajos igényt tartott. 870-ben a meerseni egyezményben kettéosztották az országot,
majd 880-ban a ribemont-i egyezményben egész Lotharingiát a Keleti Frank Királyság kapta meg.
Ebben az időben kezdik a források a birodalom két részére a Francia occidentalis és a Francia
orientalis elnevezést használni.
II. Lajos császár 875-ben bekövetkezett halálával Lothar ága kihalt, s a császári trónt a pápa tá-
mogatásával Kopasz Károly szerezte meg, de 877-ben meghalt. Ezután a Karolingok keleti ága kö-
vetkezett: a pápa III. (Kövér) Károlyt (†888), a keleti Frank Birodalom királyát fiává fogadta, s előbb
Itália királyává, majd 881-ben császárrá koronázta. Őt 885-ben a nyugati frank előkelők is királyukká
választották, s így Nagy Károly birodalmának egysége még egyszer és utoljára helyreállt egy utóda
kezén. III. Károly azonban teljesen alkalmatlan volt az uralkodásra, tehetetlennek bizonyult a nor-
mannok folyvást megismétlődő támadásaival szemben, ezért hamarosan lemondatták.
 A Karoling Birodalom ■ 149

A birodalom felbomlása végérvényesen befejeződött, felszínre tört a partikularizmus, a po-

litikai hatalom egyre jobban felaprózodott, mindenütt helyi dinasztiák vetették meg a lábukat.
Ezek a helyi uralkodócsaládok mind rokonságban álltak a Karolingokkal, s ezen a jogon igényt
tartottak a császárságra, amely ekkor már nem volt egyéb puszta címnél, tényleges hatalom nél-
kül. Közülük 891-ben Spoleto hercegének, Widónak sikerült elnyernie a császári koronát, majd
vele szemben a pápa Arnulf német királyt, Német Lajos unokáját hívta meg Rómába. Arnulf
(896–899) volt az utolsó császár, aki egyenes ágon a Karolingok leszármazottja volt. 911-ben ki-
halt a Karolingok német ága, a nyugati, francia ágban pedig már nem akadt épkézláb férfi, aki az
uralkodásra alkalmas lett volna.
A 9. század első kétharmadában a császári címért Itália és Burgundia Karoling-rokon dinasz-
tiái, valamint frank származású itáliai őrgrófok vetélkednek. Előbb mindegyik elérte, hogy Paviá-
ban a langobardok vaskoronájával Itália királyává koronázzák, majd, ha sikerült eljutnia Rómába,
valamelyik készséges pápa a császári koronát is a fejére tette. A sort Dél-Burgundia (Provence)
királya, Lajos (†928) nyitja meg, aki 901-ben lesz császár, de négy év múlva legyőzi őt Berengár
(†924), friauli őrgróf, az első itáliai „nemzeti” király, aki 915-ben elnyeri a császári címet, de
tényleges hatalma csak Észak-Itáliára korlátozódik. Őt a Welf II. Rudolf (†937), Felső-Burgundia
királya ütötte ki a nyeregből, de neki csak az Itáliai Királyságig sikerült eljutnia 922-ben. Ő ellene
behívták Itáliába Vienne-i Hugót (†948), Alsó-Burgundia urát, akit 926-ban királlyá is koronáz-
tak, de a császárságig nem jutott el, bár húsz évig tartani tudta magát Itáliában. Hugót II. Beren-
gár (†966), Ivrea őrgrófja űzte el, aki meghagyta Hugo fiának, Lotharnak a királyi címet, s csak
annak halála után, 950-ben koronáztatta meg magát Paviában a vaskoronával. Lothar özvegye,
Adelhaid (†999) I. Ottó német királyhoz fordult segítségért, aki át is kelt az Alpokon, feleségül
vette az ifjú özvegyet, s belenyúlt az itáliai darázsfészekbe. Ezzel új fejezet kezdődött Itália és a
nyugati császárság történetében.
 A kora középkor kultúrája
A Karoling-reneszánsz
V
Hanyatló kultúra

A késő Római Birodalomban az 5. századra megvalósult a kereszténység és a görög–római kultú-

ra szintézise. Ezután a népvándorlás során kialakult új európai társadalmakat kellett bekapcsol-
ni ennek a kultúrának a vérkeringésébe. Ezt a feladatot egyedül az egyház volt képes elvégezni,
csak ő rendelkezett az ehhez szükséges írástudó emberekkel és intézményekkel. Ezzel elkezdődött
az első évezred második felének nagy történelmi munkája: a késő Római Birodalomban kialakult
antik-keresztény kultúra elterjesztése az európai népek körében és továbbadása a későbbi korok
számára. Ez óhatatlanul színvonalcsökkenéssel, a kultúra vulgarizálódásával járt együtt, hiszen a
„barbárok” számára fogyasztható, befogadható formában, leegyszerűsítve kellett azt megfogalmaz-
ni. Az ókor és középkor határán élő és dolgozó keresztény kulturális elit tagjai vállalták ezt a fel-
adatot. Szent Ágoston, a retorika egykori professzora a milánói főiskolán, püspökként vulgáris latin
nyelven szólt észak-afrikai híveihez, noha birtokában volt a legtökéletesebb klasszikus irodalmi
nyelvnek. „Inkább vállalom a rétorok megrovását – mondta –, de fontosabb számomra az, hogy
híveim megértsék Isten igéjét.” Caesarius (†543), a dél-galliai Arelatum (Arles) érseke hasonlóan
nyilatkozik: „Az Úr nyája egyszerű nyelven kapja az égi táplálékot. A művelteknek le kell ereszked-
niük az egyszerűekhez, mert ők megértik azokat, de fordítva nem.”
A keresztény hit és az ókori kultúra egybeötvözése és kibékítése nem volt könnyű, hiszen az antik
alkotások egy része a kereszténységgel szöges ellentétben álló vallási és erkölcsi szemléletet sugárzott.
Az első keresztény írók ebből eredő belső konfliktusát jól mutatja az egyik jeles latin egyház-
atya, Szent Jeromos vallomása: „Mikor elhatároztam, hogy a mennyország kedvéért elhagyom há-
zamat, szüleimet, nővéremet és atyafiságomat, és jámbor életet élni Jeruzsálembe költözöm, még
mindig nem tudtam rászánni magam, hogy elhagyjam könyvtáramat is, melyet Rómában annyi fá-
radsággal gyűjtöttem össze. És böjtöltem, én szerencsétlen, de átböjtölt napomat Cicero olvasásával
fejeztem be; olyannyira behálózott engem amaz ősrégi kígyó.”
Végül a középkori gondolkodást nagymértékben meghatározó egyházatya, Szent Ágoston volt
az, aki a következő századok számára irányt mutatóan meghatározta az antik tudomány és iroda-
lom helyét a keresztény kultúrában: mindezek hasznosak és szükségesek, amennyiben elősegítik a
Szentírás tanulmányozását és megértését. „Ha az úgynevezett filozófusok olyat állítanak, ami igaz
és egyezik a mi hitünkkel, mint főképpen Platón hívei, azt nemcsak nem kell irtózattal nézni, ha-
nem el kell tőlük venni és a magunk hasznára fordítani [...] A pogány tudományokban nem csupán
megtévesztő és babonás mesék vannak, melyeket mindegyikünk, aki Krisztus nevében kivonult a
pogányok társaságából, utálni és kerülni tartozik, hanem megtaláltatnak náluk az igazság szolgá-
latára alkalmas szabad tudományok is, úgyszintén egyes nagyon üdvös erkölcsi szabályok. Ez az
 Hanyatló kultúra ■ 151

ő aranyuk és ezüstjük [...] Mikor a keresztény ember megválik boldogtalan társaságukból, ezt az
aranyat és ezüstöt el kell tőlük sajátítania, hogy az evangélium hirdetésében kellő hasznát lássa.” Ez-
zel legalább az antik tudomány és irodalom egy része létjogosultságot nyert a kialakuló középkori
keresztény műveltségben.
A 6. században véget ért az antik latin kultúrának az az utóvirágzása, amely Rómában és a fel-
bomló birodalom egyes provinciáiban kibontakozott, s amely még a barbár gót királyok udvarában
is kivirult. A 7. század elején a patrisztika kora is lezárult. Nagy Szent Gergely pápa már tudatosan
szembefordult a klasszikus latin kultúrával, s a barbárokhoz szólt. Ettől kezdve a 11. századig nem
volt önálló teológiai kutatás Nyugaton. A Szentírást és az egyházatyák írásait kivonatolták, kommen-
tálták, sőt idővel már nem is az eredeti művekhez nyúltak, hanem egy-egy korábbi kommentátort
magyarázgattak. A teológiai, filozófiai és bármilyen tudományos állítások bizonyításának uralkodó
módszerévé a tekintélyekre való hivatkozás vált. Kivonatokat, idézetgyűjteményeket készíteni, kom-
mentárokat kommentálni – „glossarum glossas glossare” – ebből állt a tudományos tevékenység.
Tiszteletre méltó kivételek azért természetesen akadtak, mint például Johannes Scotus Eriugena
(†877), a párizsi palotaiskola tanára, aki görögből is fordított (egyebek között Pszeudo-Dionüsziosz
Areopagita műveit, amelyek később jelentős hatást gyakoroltak a nyugati gondolkodásra), s a Szent
Ágoston és a skolasztika kezdetei közötti csaknem hét évszázad legeredetibb nyugati filozófusa és
teológusa volt. Auctoritas (tekintély) és ratio (értelem) vitájában ő az utóbbi mellett foglalt állást, és a
hittételek magyarázatánál az észt, az értelmes érvelést (vera ratio) a tekintély fölé emelte. Amint neve
is mutatja, az ír föld szülötte volt, s onnan hozta magával a görög nyelv és a görög atyák ismeretét.
A 6. században elsősorban a Frank Birodalomban
figyelhető meg az írásbeli kultúra gyors hanyatlása.
A zsinati akták a papság írástudatlanságáról panasz-
kodnak, s arról, hogy a vadászat jobban érdekli őket,
mint a könyvek. A hanyatlás még az elit szintjén is
megfigyelhető. A klasszikus latin, sőt görög nyelv isme-
rete, az antik kultúra őrzése és ápolása a 6. századtól a
kereszténység nyugati végeire szorult, az ír kolostorok-
ba, majd a 7. századtól az angolszász bencés monosto-
rokba. Angol földön olyan tudósok dolgoztak ekkori-
ban, mint Beda Venerabilis (†735), vagy a yorki iskola
mestere, Alkuin (†804), akit Nagy Károly udvarába
hívott. Történeti, teológiai és filozófiai műveik mellett
mindketten fontosnak tartották, hogy tankönyveket
írjanak a hét szabad művészet tárgyai számára. Az ír
és az angolszász szerzetesek hozták az antik írókat és
az artest a kontinensre, s az általuk alapított kolostorok
lettek a studium és az eruditio tűzhelyei.
A másik terület, ahol még éltek a római műveltség
elemei, Itália volt. Itt nemcsak Rómára, a pápai udvar-
ra kell gondolnunk, hanem a páviai udvarban működő
iskolára is, amelynek Nagy Károly másik munkatársa,
Paulus Diaconus (†799) „tökéletes klasszikus művelt- Paulus Diaconus
ségét, teljesen asszimilált antik ismereteit, biztos latin (egy kora középkori kéziratból)
152 ■ A kora középkor kultúrája. A Karoling-reneszánsz

Egy kolostori íróműhely (Jean Miélot miniatúrája, 1472 k.)

nyelvi készségét” köszönhette (Mezey László). Az itáliai városokban egy szűk világi értelmiségi réteg
őrizte és gyakorolta a római jogi írásbeliséget (notariusok, tabelliók). A frank királyi udvarokban is
folyt ilyen jogi-gyakorlati írásbeli adminisztrációs tevékenység, de az ún. formuláskönyvek hasz-
nálatának elterjedtsége mutatja, hogy a hivatalos dokumentumok írói maguk önállóan nem tudták
azokat megszerkeszteni, ezért folyamodtak kész mintákhoz, amelyekbe csak a neveket kellett beírni.
A latin írásbeliség legfőbb őrzője a 6. századtól az egyház, amelynek szüksége van írástudó
klerikusokra. A vallási műveltség fontos központjai – a püspökök familiái mellett – az egyre szapo-
rodó kolostorok. Szent Benedek regulája szerint egy szerzetesnek naponta négy órát, tehát évente
kb. 1500 órát kell olvasással foglalatoskodnia. Az ehhez szükséges könyveket meg kellett termelni,
ezért minden kolostorban előbb-utóbb helyet kapott a scriptorium, ahol a könyveket másolták, s ki-
alakult a könyvtár. A szerzetesek által másolt és olvasott könyvek szinte kivétel nélkül vallásos tár-
gyúak, hiszen a szerzetes kötelessége a lectio divina, azaz a Szentírás és az egyházatyák műveinek,
és főleg példaképeik, a szentek életének, legendáinak olvasása. A bencés kolostorok nem követték
Cassiodorus Vivariumának példáját, nem tartották feladatuknak az antik kultúra kincseinek őrzését
és ápolását. A hét szabad művészet oktatása és tanulmányozása sem szerepelt napirendjükben, bár
latinul olvasni és írni minden szerzetesnek meg kellett tanulnia. A bencés kolostorok a Karoling-re-
form nyomán váltak a keresztény tudományosság igazi központjaivá.
 A Karoling-reneszánsz ■ 153

A Karoling-reneszánsz

Nagy Károly felismerte, hogy a keresztény birodalomnak megfelelő írásbeli kultúrára és művelt
értelmiségre is szüksége van. Ő az első a nyugat-európai uralkodók között, aki nemcsak őszin-
tén érdeklődött a tudomány, művészet és irodalom iránt, hanem önálló kulturális programja volt.
E program megvalósításához saját birodalmában nem talált megfelelő embereket, ezért legfontosabb
munkatársait Írországból, Angliából, Itáliából és Hispániából hívta udvarába. Itáliából jött Aquileiai
Paulinus (†750) és Petrus Pisanus (†799), akik a latin nyelv és irodalom szakértői voltak, valamint
Paulus Diaconus, a langobard származású kiváló történetíró. Angliából hívta legközelebbi munka-
társát, Alkuint. Az írek közül Clemens Scotus és Dungal érdemel említést. Hispánia szülötte volt a
vizigót Theodulf (†821), aki jó teológus és jeles költő volt, s Károly Orléans püspökévé nevezte ki.
Károly öt ízben járt Rómában, s onnan mindig vitt magával haza szakembereket (a grammatica és
a computus mestereit, valamint énekeseket) és könyveket. A pápa már Kis Pippinnek küldött ókori
könyveket Rómából, latin szerzők mellett görögöket is, többek között az ál Dionüsziosz Areopagita
írásait. Ez utóbbiakkal a frank udvarban nem tudtak mit kezdeni, mert Nyugaton akkor már szál-
lóigévé lett a mondás: „görögül van, nem olvassuk” (Graeca sunt, non leguntur). A következő szá-
zadban II. Mihály (820–829) császár ismét elküldte Pszeudo-Dionüsziosz műveit Jámbor Lajosnak,
majd néhány év múlva megérkezett Írországból Scotus Eriugena, és lefordította őket latinra.
Nagy Károly elsődleges célja a klérus műveltségének fejlesztése, hogy megfelelhessen az impe-
rium Christianum igényeinek. A tudomány műveléséről a püspökökhöz és a szerzetesekhez intézett
híres levelében (Epistola de litteris colendis) a papoktól és szerzetesektől azt kívánja, hogy a regula
betartása és a vallás dolgaival való törődés mellett a tudományokkal is foglalkozzanak, tanulja-
nak és tanítsanak, s ne csak azzal nyerjék el Isten tetszését, hogy „helyesen élnek” (recte vivendo),
hanem azzal is, hogy „helyesen szólnak” (recte loquendo). Egyszóval: „interius devoti et exterius
docti” (belsőleg ájtatosak, külsőleg tanultak) legyenek. A tudományok tanulmányozása (litterarum
studia) azért fontos, hogy könnyebben behatoljanak a Szentírás titkaiba, s azt jobban megérthes-
sék. Capitularéiban, rendeleteiben állandóan visszatér a műveltség, az oktatás kérdéseire, pontosan
szabályozza, hogy a papok mit tanuljanak.
De nemcsak a klérus műveltségét kívánta magasabbra emelni, hanem a világiak oktatását is fon-
tosnak tartotta. 802-ben elrendelte, hogy „mindenki küldje fiát a betűk megtanulására”. A papok a
tanításért ne követeljenek, és ne fogadjanak el semmit, kivéve azt, amit a szülők önként felajánla-
nak – egészítette ki a királyi rendelkezést Theodulf püspök. Ugyancsak kötelességévé tette a plébá-
nosoknak, hogy mindenkit, a nőket és a gyermekeket is, tanítsanak meg a Miatyánk és a Hiszekegy
elmondására. A kolostoroknak meghagyta, hogy ne csak saját újoncaikat tanítsák, hanem tartsanak
külső iskolát is, a kívülről bejáró növendékek számára. Aachenben palotaiskolát létesített, ahol a biro-
dalom jövendő politikai és adminisztratív elitjét nevelték, nemcsak klerikusokat, hanem világiakat is.
Nagy Károly hozta létre azt az iskolarendszert, amely a következő századokban az egész nyugati
kereszténység területén elterjedt, s az európai iskolázás alapja lett: a plébániai, püspöki és kolostori
iskolák hálózatát. Azt is előírta, hogy ezekben az iskolákban mit tanuljanak: elsősorban a trivium
tárgyait, ezenkívül a computust, azaz a számolást és a musicát. Ezeket ő maga is tanulmányozta. Fon-
tosnak tartotta, hogy a klerikusok hibátlan latinsággal fejezzék ki magukat, s tudjanak okleveleket
és leveleket írni. Az oktatáshoz nem voltak megfelelő tankönyvek, mert a hét szabad művészet Gal-
liában feledésbe merült. Ezért Károly angol és itáliai munkatársait bízta meg a szükséges tanköny-
154 ■ A kora középkor kultúrája. A Karoling-reneszánsz

vek megírásával. Alkuin például írt

grammatikát, retorikát és dialektikát,
vagyis a trivium tankönyveit, mind-
egyiket párbeszédes formában. Al-
kuin a tours-i kolostorban létrehozta
a birodalom egyik mintaiskoláját, s
munkásságával méltán érdemelte ki
a „Frankhon tanítója” (praeceptor
Franciae) címet. A tours-i iskolában
tanult Hrabanus Maurus (†856), aki
viszont a fuldai kolostor apátjaként
„Németország első tanítója” (primus
praeceptor Germaniae) lett. Az Al-
kuin által Tours-ban kidolgozott tan-
anyag mintául szolgált a birodalom
többi iskolája számára.
Hrabanus Maurus és Alkuin A hét szabad művészet (septem
(miniatúra, 9. század közepe) artes liberales) eredeti késő ókori tan-
anyagát az új kor és az új társadalom
igényeinek megfelelően némiképp át-
alakították. A főhelyet a grammatica foglalta el, amely nemcsak a nyelvtani szabályok elsajátítását és
begyakorlását jelentette, hanem az antik auctorok olvasását és értelmezését is. Nemcsak puszta nyelv-
tani értelmezésről volt szó, hanem a szó és jelentés viszonyának, a jelentéstartalomnak a feltárásá-
ról. Az olvasott szöveget a tanulóknak saját szavaikkal is vissza kellett adniuk, természetesen latinul.
Ez rendszerint verses formában történt, s a verselés, a versfaragás hozzátartozott a diákok minden-
napjaihoz. A retorica sem a helyesen szólás tudománya volt csak, mint az ókorban, hanem elsősorban
a levélírás mesterségének (ars epistolandi) elsajátítása. Levél alatt itt nem csak magánlevelezést kell
érteni, hanem elsősorban oklevelet, azaz hivatalos iratot, ennek szerkesztését kellett elsajátítania a jö-
vendő értelmiségnek. E tárgy keretében tanulták meg a növendékek különböző témáknak kerek, jól
szerkesztett elbeszélés (narratio) formájában való előadását. Az oktatás fő formája tehát a dictamen,
vagyis a fogalmazás. A legmegfelelőbb témakört erre a historia szolgáltatta, „a megtörtént és emlé-
kezetre méltó dolgok előadása.” A dialectica keretében a formális logikával ismerkedtek a tanulók, s
elsajátították a meghatározás, a pontos fogalomalkotás szabályait és készségét.
A quadrivium tárgyai közül főleg a musicára fordítottak sok időt, elsősorban gyakorlati oktatás
keretében, hiszen az ének fontos szerepet töltött be a liturgiában. Az astronomia az egyházi év válto-
zó ünnepei (például a húsvét) idejének pontos kiszámítására képesített. Részben ezt a célt szolgálta
az aritmetica vagy computus is, amelynek tárgya a számtani alapműveletek elsajátítása volt, az ars
computatoria. A tanuló az első két évet bizonyos alapismeretek elsajátításával töltötte: megtanult
olvasni, írni, megismerkedett a zsoltárok szövegeivel és dallamaival, s néhány egyszerűbb himnusz
melódiájával. Ezután következett az artes tanulása, amelyre átlagosan 5–6 évet szántak, legtöbb időt
természetesen a grammatikára. Ebben a tananyagban a klasszikus latin irodalom elsősorban nyelv-
tani és retorikai mintákat, stíluspéldákat szolgáltatott. A Karoling-reform csak azt vette át az antik
örökségből, amire a klerikus kultúrának szüksége volt. A római írók közül főleg Cicerót, Pliniust,
Vergiliust, Ovidiust, Lucretiust és a történetírókat olvasták.
 A Karoling-reneszánsz ■ 155

A hét szabad művészet ábrázolása (miniatúra, 1180 k.)

Az iskolákban folyó oktatáshoz, az egyházban a liturgiához, a kolostorokban a lectio divinához

jó, hibátlan szövegekre volt szükség. A korábbi századokban, amikor latinul gyengén és hibásan
tudó szerzetesek másolták a kódexeket, a szövegekbe sok hiba csúszott. Ezért Nagy Károly mun-
katársaival helyreállíttatta a Szentírás, az egyházatyák és az oktatásban használt ókori írók szöve-
geit. A javított, megtisztított szövegeket gondosan lemásolták, majd további másolásra elküldték
a birodalom kolostoraiba. A régi szövegek helyreállításának kultúrtörténeti szempontból szinte
felmérhetetlen fontosságú munkája elsősorban a tours-i kolostorban folyt, Alkuin irányítása alatt.
156 ■ A kora középkor kultúrája. A Karoling-reneszánsz

A középkori Európa egysé-

ges latin tudományos és irodalmi
nyelvét – amely a klasszikus latin-
nál egyszerűbb, de nyelvtanilag
helyes és világos kifejezőeszköz
volt – szintén Nagy Károly mun-
katársai alakították ki. Ugyancsak
nekik köszönhető az az új, jól ol-
vasható, szabályos könyvírás, a
karoling minuscula, amelyet lé-
nyegében ma is használunk, s
amely felváltotta az addig használt
nagybetűs írást (maiuscula). Hogy
megérthessük, hogy mit jelentett
a Karoling-reneszánsz a közép-
kori latinság számára, elég ös�-
szehasonlítani Nagy Károly élet-
rajzírójának, Einhardnak hibátlan,
választékos és ókori mintáihoz
(elsősorban Suetoniushoz) méltó
latinságát a korábbi krónikákéval,
vagy akár Tours-i Gergelyével.
Ebben a kialakuló klerikus
Kódexlap karoling minusculával
műveltségben már komoly helyet
kapnak az egyházatyák mellett az
ókori írók munkái is, hiszen a grammaticaoktatás keretében a latin nyelvet az ókori auctorok ol-
vasásán keresztül sajátítják el. Most már a szerzetesnek sincs olyan lelkiismeret-furdalása, ha óko-
ri szöveget olvas, mint 2–300 évvel ezelőtt, bár némi formális mentegetőzés még mindig illendő.
Theodulf orléans-i püspök, Károly egyik közeli munkatársa mentegeti imígyen magát, amiért „fri-
vol” pogány dolgokkal (frivola) foglalkozik: „Sokszor olvassuk pogány bölcsek írásait, akik bizo-
nyos dolgokban igazán elsőrangúak. Írásaikban – bár sokhelyt, bizony, ördögiek – mégis hamis héj
alatt számos igazság lappang”.
Kulturális reformprogramjának gyakorlati végrehajtását Károly két intézményre, az episco-
piumra és a monasteriumra, azaz a püspökökre és a kolostorokra bízta. Ebből a szempontból igen
fontos volt az, ami e két intézményben a Karoling-korban történt: a püspökök körül a kanonokok
testületének, a káptalannak a kialakulása, a kolostorokban pedig a szerzetesség (amely eredetében
laikus intézmény volt) és a papság összekapcsolása, s a bencés regula kötelezővé tétele az egész bi-
rodalomban. Ettől kezdve a szerzetesek is clericusok lettek, az egyházi rend tagjai. Így jött létre az
a clericus-litteratus réteg, amely a középkori Európában az értelmiségi funkciókat évszázadokon
át betöltötte. A litteratus azonos értelművé vált a clericusszal. Persze a gyakorlatban nem minden
clericus volt litteratus, de fordítva évszázadokon keresztül igaz volt a tétel: litteratus = clericus
(egyedüli kivétel Itália, ahol világi értelmiségiek is akadtak). A litteratust a magyar később a „deák”
szóval adta vissza. Pápai Páriz Ferenc szótára (1708) szerint a litteratus: ’tudós, jó deák’, a litterae
jelentése pedig „mind az egész deáki tudomány”. A litteratus az, aki a litterarum studiummal fog-
 A Karoling-reneszánsz ■ 157

lalkozik, teszi ezt akár egy 8. századi ko-

lostorban, akár a 13. századi párizsi egye-
temen. Litteratussá azáltal lett egy clericus,
hogy megtanult jól latinul és elsajátította
a septem artes liberalest. Ahogy a clericus
és a litteratus szinte szinonimákká lettek,
úgy vált a laicus az írástudatlan, tanulat-
Nagy Károly aláírása
lan ember szinonimájává. Egy középkori
szótár, amely a laicus szót a laos, lapis: ’kő’
jelentésű szóval hozta összefüggésbe, ezt a meghatározást adja: „laicus, i.e. lapideus, quia durus est
et extraneus a scientia litterarum”, azaz „idegen a tudományoktól”. A laicus egyértelmű az idiota
szóval, amely ’tudatlant, írástudatlant’ jelent.
Ennek az új clericus értelmiségnek a kialakulása valószínűleg nem ment olyan gyorsan, ahogy
Károly szerette volna, mert egyszer állítólag így kiáltott fel: „Ó, bárcsak egy tucatnyi olyan tudós pa-
pom volna, mint Jeromos és Ágoston (akik a kedvenc olvasmányai voltak)”. Alkuin erre így intette
türelemre: „Még az ég és a föld teremtőjének magának sincs kettőnél több ebből a fajtából, te pedig
mindjárt egy tucatot akarsz?” Pedig Nagy Károlyt a nyugati kereszténység szellemi elitje vette körül
az aacheni palotában. Itt ült össze időnként az academia, amelyen ókori írókat olvastak fel, vitatkoz-
tak, ahol mindenki számára kötelező volt a versírás, s mindenki kiváló ókori férfiak nevét viselte:
Alkuin Flaccus volt (Horatius), Theodulf püspök, a jeles költő Pindarosz; Angilbert (†814) a másik
költő Homérosz. Károlynak természetesen az Augustus név járt, de ő jobban szerette, ha Dávidnak
szólították e körben, ahová egyébként az udvar hölgytagjai is bebocsátást nyertek.
De az aacheni udvaron kívül, a birodalom egyházi központjaiban és főleg híres kolostoraiban is
sok jeles tudóssal találkozunk a 9–10. században: a sváb Reichenauban Walafrid Strabo (†849), Ful-
dában Hrabanus Maurus (†856), aki később mainzi érsek lett, Ferrières-ben Servatus Lupus (†862),
Sankt Gallenban a két Notker, Balbulus (†912) és Medicus (†975). A püspökök között is akadtak hí-
res tudósok és írók, mint például Ionas (†843) orléans-i püspök, vagy Hincmar (†882) reimsi érsek.
Nemcsak az olvasmányokban éledt újjá a klasszikus ókor, hanem a művészetben is. Az aache-
ni palota és a kápolna építéséhez Károly antik márványoszlopokat és egyéb mozdítható építésze-
ti elemeket hozatott Ravennából. Méltán beszél hát a kultúrtörténet Nagy Károly környezetében
„Karoling-reneszánsz”-ról. Az aacheni palotakápolna a 6. századi ravennai San Vitale-templomot
vette mintául, s ez a tény is arra figyelmeztet, hogy ez a reneszánsz nem annyira a pogány ókort,
mint inkább a keresztény késő ókort tekintette követendő mintának. A császári építkezések és a
közmunkák felügyelője az életrajzíró Einhard volt, aki lelkesen olvasta Vitruvius munkáit, hogy
feladatának megfelelhessen. Einhard egyébként kiváló ötvös is volt.
A Karoling-reneszánsz jelentőségét a következőkben foglalhatjuk össze: kidolgozta, megállapí-
totta a középkori európai műveltséganyag tartalmát, s abban meghatározta az ókori örökség helyét.
Ez alapvetően keresztény műveltséganyag volt, az ókori kultúra hagyatékából csak az került bele, amit
a keresztény világképpel és morállal összeegyeztethetőnek tartottak. Létrehozta a középkori nyugati
kereszténység értelmiségét (litterati), s azáltal, hogy a tudományos, irodalmi tevékenységet (littera-
rum studia), a litteratus hivatást összekapcsolta a társadalom egyik kiváltságos rétegével, a clericusok
rendjével, szilárd anyagi alapot, társadalmi tekintélyt és presztízst biztosított az értelmiségi munka
számára. Végül létrehozta az e műveltség ápolására és továbbadására szolgáló intézményes infra-
struktúrát: a tudományos műhellyé emelt kolostorok, az iskolát fenntartó káptalanok hálózatát.
158 ■ A kora középkor kultúrája. A Karoling-reneszánsz

Nagy Károly után mintegy két évszázadon át a kolostorok lettek az európai kultúra legfonto-
sabb központjai, műhelyei. Ezen az sem változtatott, hogy Károly halála után, a 817. évi Capitulare
monasticum megszüntette a kolostorok külső iskoláját, s csak saját újoncaik (oblati) oktatását tette
feladatukká. Az európai kultúra történetében a 8. és a 11. század között kiemelkedő szerepet ját-
szó kolostorok zöme a Rajna és a Loire közötti területen helyezkedett el: Tours, Orléans, Fleury,
Luxeuil, Ferrières, Saint-Denis, Saint-Bertin, Saint-Riquier, Corbie, Prüm, Gorze; ezekhez járultak
a német kolostorok: délen Reichenau, Sankt Gallen, Hirsau, északabbra Fulda, Lorsch, Regens-
burg, Corvey, Hersfeld, Gandersheim; Itáliában Bobbio, Farfa, Cividale. Ezek a kolostorok egyúttal
művészeti központok is voltak. Kódexeiket gazdagon illusztrálták, a scriptoriumban a másoló ba-
rátok (scriptores) mellett festők (miniatores), iniciáléfestők (rubricatores), kalligráfusok (antiquarii)
is dolgoztak egy-egy kódexen. Foglalkoztak a szerzetesek építészettel, szobrászattal és festészettel
is, s igen fejlett volt körükben az ipar- és ötvösművészet, hiszen a bencés devotio a templomot és az
istentiszteletet minél gazdagabbá, ragyogóbbá kívánta tenni.
Ha ezekben a kolostorokban nem is nagyon születtek eredeti, a tudományos gondolkodást új
utakra vezető alkotások, a tudásanyag összegyűjtésével, rendszerezésével és továbbadásával, híres
iskolák kialakításával, és egy számottevő litteratus értelmiségi réteg kinevelésével előkészítették és
megalapozták a középkori európai kultúra nagy kivirágzását a 12. és 13. században. A skolasztika
„katedrálisa” csak az őáltaluk lerakott szilárd alapokon épülhetett fel.
A Karoling-reneszánsz nem ért véget Nagy Károly halálával. A párizsi palotaiskola még unoká-
ja, Kopasz Károly idején is működött. A birodalom keleti felében, Németországban a 10. században
figyelhető meg egy kulturális fellendülés, amelyet a kultúrtörténet Ottó-reneszánsznak nevez. Eb-
ben már a Bizánccal, sőt a hispániai mórokkal létrejött kulturális kapcsolatok is szerepet játszottak.
II. Ottó felesége bizánci hercegnő volt, akinek kíséretében görög tudósok jöttek a német udvarba.
I. Ottó még latinul sem tudott, unokája, III. Ottó már görögül is beszélt. Ennek a német irodalmi
fellendülésnek érdekes alakja egy nőíró, Hrotsvitha, aki a gandersheimi kolostorban verses legen-
dákat, majd Terentiust utánzó drámákat írt. A császár ugyan nem tudott latinul, de az unokahú-
ga által vezetett klastromban nevelkedő előkelő lánykák üres óráikban szívesen olvasták Terentius
vígjátékait, s az apáca-írónő ezeket akarta helyettesíteni keresztény szellemű művekkel. Versben
elmesélte I. Ottó császár tetteit is (Gesta Oddonis).
A kora középkori kultúrát egy nagy tudósegyéniség zárja le az ezredfordulón: Aurillaci vagy
Reimsi Gerbert (945 k.–1003), aki II. Szilveszter (999–1003) néven 999-ben pápa lett. Ő korának
legnagyobb természettudósa volt, aki a reimsi székesegyházi iskolában a retorica és a dialectica
mellett a quadrivium tárgyait tanította. A maga korában páratlan természettudományos és mate-
matikai ismereteit Katalóniában szerezte, ahol fiatalkorában néhány évig mozarab szerzetesektől
tanult, akik megismertették az arab tudomány eredményeivel. Itáliai útjai során megismerkedett
II. Ottó császárral, s ő lett III. Ottó legbizalmasabb tanácsadója. A hit és a tudomány szoros kap-
csolata mellett foglalt állást, s császári barátja kérésére kis könyvet írt Az értelem használatáról (De
rationali et ratione uti). Levelezése az első ezredforduló történetének legfontosabb forrása. Gerbert
tanítványa volt a kor másik híres tudósa, Fulbert chartres-i püspök (†1028), aki az ottani iskola
nagy hírét megalapozta, s aki szintén a profán tudományok és a Szentírással foglalkozó studiumok
közötti harmóniát hirdette. Mesteréhez hasonlóan neki is volt magyar kapcsolata: az első pécsi
püspöknek, Bonipertusnak elküldte Priscianus latin nyelvtanát, nyilván a pécsi püspöki iskolában
folyó grammaticaoktatás számára.
 A kora középkor irodalma ■ 159

A kora középkor irodalma

A kora középkori latin irodalom legnépszerűbb műfaja – a teológiai munkák mellett – kétségkívül
a történetírás volt. Természetesen nem az ókori vagy a modern értelemben vett történetírásról van
szó, mert e munkák szerzőinek legtöbbje a saját korának eseményeit mondja el. Az évkönyvek (an-
nales) évek szerint számolnak be a történtekről. A krónika már némi irodalmi köntösbe öltözteti az
eseményeket. A gesta viszont elsősorban a múltat akarja életre kelteni, s itt a szerkesztésben és az
előadásban már jobban érvényesül az író személyisége, alkotói szabadsága. A korban érthetően az
események puszta kronologikus előadása dominál, de azért akad néhány történeti munka, amely
nem méltatlan ókori mintaképeihez. Ilyen a korszak elején Cassiodorus, akinek a gótokról írt törté-
neti munkáját csak Iordanes kivonatos átdolgozásából ismerjük. Hasonló szintet majd csak kétszáz
év múlva, a 8. században az angol szerzetes, Beda Venerabilis és a langobardok történetének feldol-
gozója, Paulus Diaconus fog elérni. Közben Gergely tours-i püspök monumentális munkája, bár a
Historiae címet viseli, nem egyéb, mint a 6. századi frank történelem – iróniával és némi humorral
megírt – véres krónikája. Saját korának, a 9. század első felének történetéről számol be Nagy Ká-
roly unokája, Nithard (†845), kitűnő latinsággal, igazi történetírói igénnyel. A német történetírás
első kiemelkedő személyisége Widukind (†973 után), a corveyi kolostor szerzetese, aki a szászok
10. századi „viselt dolgairól” (res gestae) számol be. Gestája az antik történetírók ismeretéről tanús-
kodik. Fokozottabb mértékben elmondhatjuk ugyanezt a clunyi kolostor szerzeteséről, Rodulfus
Glaberről (†1047), aki az első ezredforduló történetét írta meg.
A középkori életrajzírás egyik legkimagaslóbb, sokáig utol nem ért alkotása Nagy Károly élete
(Vita Caroli Magni) Einhard tollából. A 9. század végén a Sankt Gallen-i kolostor egyik szerzetese,
Dadogó Notker (Balbulus) népszerű formában, anekdotákkal gazdagon teletűzdelve írta meg a
császár életét. A középkori életrajz igazi műfaja azonban a szentek élete: a vita, illetve a legenda.
Prototípusát Nagy Szent Gergely alkotta meg, s ő már félreérthetetlenül jelzi, hogy nem hiteles
életrajzot, hanem épületes lelki olvasmányt akar nyújtani jámbor szerzetesek számára.
A Karoling-kor jellegzetes terméke a „királytükör” (speculum regis), amely az ideális keresztény
uralkodó képét rajzolja meg. A kor jeles személyiségei írtak ilyeneket: Aquileiai Paulinus, Ionas
orléans-i püspök, Hincmar reimsi érsek és Sedulius Scottus, hogy a legkiemelkedőbbeket említsük
a sorból, amelybe beletartozik Szent István Intelmeinek (Libellus de institutione morum) szerzője is.
Irodalomtörténeti szempontból az első évezred utolsó két századának talán legfontosabb ered-
ménye a középkori latin nyelvű költészet megszületése, illetve inkább újjászületése és átalakulása.
A késő ókor, az 5. és 6. század a keresztény latin költészet nagy felvirágzásának tanúja: Aurelius
Prudentius Clemens, Sidonius Apollinaris (†479/486), Elpidius Rusticus, Venantius Fortunatus
(†600 k.). Ezután a múzsák – úgy tűnik – más tájakra távoztak. A 9. és 10. században visszatértek
és otthonra leltek a kolostorokban, püspöki palotákban, sőt a császári udvarban is. Ekkoriban min-
denki – aki írni tud – versel, és mindent megverselnek. Az artes tanulásában nagy szerepet játszik a
vers, a tankönyvek nagy része is verses formában készül. Walafrid Strabo Reichenauban versbe sze-
di a botanikát (De cultura hortorum), Sankt Gallenben Ekkehard (†973) eposzt ír a germán hősről,
Walthariusról. Hrabanus Maurus nemcsak tudós és teológus, hanem a kor legjelesebb himnusz-
költője is. S talán ez a legfontosabb új fejlemény: a líra, a vallásos himnuszköltészet újjászületése,
új formáinak kialakulása. Az antik időmértékes verselés helyébe ez a korszak alakítja ki az európai
költészet versformáját: a hangsúlyos, rímes, kötött szótagszámú költeményt.
160 ■ A kora középkor kultúrája. A Karoling-reneszánsz

Babits Mihály, aki maga is mintegy ötven középkori himnuszt fordított magyarra, így ír az
új költészet megszületéséről és irodalomtörténeti jelentőségéről: A 4–6. századi „virágkor után
többszázados hanyatlás jött a himnuszköltésben, küzdés és hebegés. Mégis zengettek a naiv éne-
kek templomokban, klastromokban [...] A népek térítői és tanítói, pápák és királyok, mainzi
érsek, cluny apát és Sankt Gallen-i szerzetes, mind egyúttal énekszerzők voltak, ha nem költői
hivatásból, pásztori ihletből [...]. Szerény együgyű hangok; de az irodalomtörténet búvárlója szá-
mára rendkívüli tanulságokat rejtenek. A kutató nyomon kísérheti itt egy fejlett, gazdag és színes
formavilág lassú fölbomlását, s a romláson át egy jövendő ragyogás ígéretes föl-fölcsillanását.
A jámbor költők már nem voltak művelt rómaiak. Még a nyelvet sem kezelték teljes biztonság-
gal; s bizonnyal nem csupán az egyszerűség bájáért kerülték a művészibb szerkezeteket. Annál
kevésbé hatoltak be a klasszikus prozódia finom titkaiba. A szótagok hosszúságát és rövidségét
nem jól érezte meg barbár fülük; lelkükben egy másik, vadabb zene zenélt, a saját durva nyelvük,
a gyermekkorukban hallott törzsi énekek zenéje. Időmértékes soraikon átüt egy másik ritmus,
mely tapogatódzva valami barbár anyanyelv hangsúlyába kapaszkodik [...] A liturgikus ének kö-
vetelményei is közrehatottak. Az egyházi szertartás voltaképpen dráma és párbeszéd oly értelem-
ben, hogy felváltva éneklik: pap és nép, karok és félkarok (antifóna és responsorium). Ez a válto-
gató éneklésmód magával hozza a strófaszerkezetet. A misébe illesztett sequentiák régibb típusa,
melyet Notker, Sankt Gallen-i szerzetes alkotott meg, a görög karénekekre emlékeztet. A fül az
egymásnak felelgető strófák zenei egyformaságát követelte, és a jámbor, dadogó, tanácstalan köl-
tők teljes buzgalommal igyekeztek legalább szótagszámban egyenlőre mérni megfelelő soraikat.”
És mindehhez járult „a versnek naiv s kissé talán barbár ékszere: a rím! [...] A rím új ékessége
nem a régi latin formákhoz kapcsolódott. A rím egészen új verselést fejlesztett ki, mely bizonyára
nem képzelhető el a nemzeti nyelvek hangsúlyos verslejtésének hatása nélkül [...] Mind, akik ma
verselünk, e naiv újlatin költők adósai vagyunk, legősibb formáinkkal, legmindennapibb eszkö-
zeinkkel. A versforma kialakulása szoros összefüggésben van a lírai tartalom gazdagodásával.
A modern verselés kifejlődése egybeesik a középkor lelkiéletének mélyebb bonyolódásával és
színeződésével [...] Csakugyan a lírának oly gazdagságáról van itt szó, mely nélkül a mi modern
költészetünk el sem képzelhető. Tudva vagy tudatlanul, mindannyian e jámbor középkori him-
nuszköltők örökösei vagyunk; formában, színben, érzésben, gondolatban egyformán tőlük füg-
günk, és koldusok lennénk őnélkülük.”
A kora középkor irodalma szinte kizárólag latin nyelvű. Számottevő anyanyelvi irodalommal,
amely írásban is fennmaradt, csak az ír szigeten, valamint az angolszászoknál találkozunk. Az írek-
nél gazdag kelta nyelvű költészet virágzott, amelyben eleven természetérzék jut kifejezésre. Az ír
költő így köszönti a daloló madárkát: „Kicsiny hang, kedves hang, a világegyetem gyöngéd muzsi-
kája, édes kakukkszó a lombok közt.” Az ír hőskölteményekről találóan mondja Szerb Antal, hogy
„a bennük rajzolt életforma sokkal régibb és kezdetlegesebb, mint a homéroszi hősöké, olyan, mint
a bibliai pátriárkáké. A királyok sátorban laknak, feleségük főz nekik és ellopják egymás teheneit.
A nagy tehénrablásról szól a leghosszabb ír hősköltemény [...] Olvasása közben az ember úgy érzi
magát, mintha néhány évvel volna Ádám és Éva után.” Nagy Alfréd, wessexi király latin szerzők
műveit fordíttatta le angolra, sőt maga is készített ilyen fordításokat. Az angolszászoknál jegyezték
le a 8. században a Boewulf című több mint háromezer soros hőskölteményt. A németeknél csak
töredékesen maradt fenn az ugyancsak az idő tájt a fuldai kolostorban leírt Hildebrandslied, ének
Nagy Theoderik egyik vitézéről. Einhard elmondja, hogy Nagy Károly leíratta az ősi barbár éneke-
ket (barbara et antiquissima carmina), amelyek a régi királyok tetteiről és háborúiról szóltak. Ezek-
 A kora középkor művészete ■ 161

ből azonban semmi nem maradt ránk. Károly ahhoz is hozzáfogott, hogy elkészítse anyanyelvének
grammatikáját, és a hónapoknak germán neveket adott.
Mint már említettük, az első írásban reánk maradt francia és német nyelvemlék 842-ből szár-
mazik. Nem irodalmi művek, a kor zord valóságát tükrözik: katonák kölcsönös esküje a két szöveg.
De alig telik el néhány évtized, és a század végén leírják az első ófrancia költeményt, Szent Eulália
kantilénáját. Ezt követte a 11. század elején egy nagyobb lélegzetű költemény, Szent Elek legendája.

A kora középkor művészete

A 4. és 5. századi keresztény császárság keretei között teljes gazdagságában kialakult a keresztény

művészet. Az ókeresztény művészet a római művészet formanyelvét, technikai megoldásait, kife-
jezőeszközeit vette át, de a régi formákat új tartalommal töltötte meg. Megváltozott a művészet
társadalmi funkciója, célja is. A klasszikus ókor számára a műalkotás elsősorban esztétikai értékek
hordozója, a kereszténység számára viszont a műalkotás elsődlegesen egy eszmei tartalmat fejez ki,
esztétikai értéke másodlagos. A keresztény művészet feladatát az egész középkorra szóló érvénnyel
Nagy Szent Gergely pápa határozta meg: „Ami az olvasni tudóknak az írás, a tanulatlan szem-
lélőnek ugyanaz a festészet, hogy azok, akik a betűket nem ismerik, legalább a falakon nézelődve
olvassák azt, amit a kódexekben nem tudnak elolvasni.” A 11. században ugyanezt írja Durandus,
moissaci püspök: „A templomi képek és díszítések az írástudatlanoknak szóló olvasmányok és
szentírási szövegek. (Pictura et ornamenta in ecclesia sunt laicorum lectiones et scripturae.)” A műal-
kotásban nem a forma a fontos, hanem az eszmei mondanivaló, amit az ábrázolás segítségével
kifejezésre akar juttatni. A művészetnek didaktikus, erkölcsi célzata van.
A korai keresztény művészet legjelentősebb alkotásai a katakombákban fennmaradt festmé-
nyek, valamint a szarkofágok domborművei. A konstantini fordulat nagy változást hozott, mert
kibontakozhatott a keresztény építészet. Meg kellett alkotni a keresztény templom típusát. Erre sem
a klasszikus görög-római templom, sem a zsidók jeruzsálemi temploma nem szolgálhatott mintául,
mert a keresztény templom ezektől gyökeresen eltérő funkciót töltött be. Az antik templom ese-
tében a belső tér kevésbé volt fontos, mint a külső megjelenés. A kultikus cselekmények általában
nem a templom belső terében zajlottak, a hívők, ha be is léptek a templomba, nem időztek ott so-
káig, közösségi cselekmények a belső térben nem voltak. Az antik templom tehát építészetileg „kül-
ső nézőpontra szervezett”. Még inkább áll ez a zsidó templomra, ahol a templom épületébe csak a
szolgálattevő papok léphettek be, a hívek csak az udvaron tartózkodhattak. A keresztény templom
esetében viszont csak a belső tér a lényeges. Ott folyik a liturgia, amely lényegénél fogva közösségi
aktus, tehát a templomnak nagyszámú hívőt kell befogadni hosszabb időre. Ha a hívő belép a temp-
lomba, akkor elhagyja a külső földi világot, s egy másik, a valóságon kívüli, vagy ha úgy tetszik: az
igazán valóságos világba lép. A templom belső terében ezt a másik világot kell kialakítani, a „men�-
nyei Jeruzsálem” mását, ahol ég és föld, Isten és ember találkozik. Ezért a keresztény templom épí-
tészetileg „belső nézőpontra szervezett”. Az ókeresztény bazilikák külseje szerény, semmitmondó,
egyszerű nyers téglaburkolat. Belül viszont drága, színes anyagok (márvány, arany, ezüst) borítják,
műalkotások (mozaikok, oszlopok, néha szobrok) gazdagítják.
A keresztény templomot egy profán célokat szolgáló római épületből, a bazilikából alakítot-
ták ki, s ez volt végig a középkoron át a fő alapforma. Mint már említettük, a bazilika mint épí-
tészeti forma hosszanti elrendezésű épületet jelent, amelynek középtere (a főhajó) kiemelkedik a
162 ■ A kora középkor kultúrája. A Karoling-reneszánsz

kétoldalt hozzá csatlakozó alacsonyabb oldal-

terek (mellékhajók) fölé. Az épület a főhajó
falán, a mellékhajók tetőzete fölött nyíló ab-
laksorból kapja a megvilágítást. Már a korai
időkben épültek centrális (kör vagy sokszög)
alaprajzú szentélyek is, ezek azonban speciá-
lis célt szolgáltak: síremlékek (mausoleum)
vagy keresztelőkápolnák voltak. A keresz-
tény templom három- vagy öthajós bazilika,
amelynek hosszházát rendszerint egy vagy
több félköríves apszis zárta le. Az apszis elé
a legtöbb esetben a főhajóval azonos magas-
ságú keresztház került. A hosszház másik vé-
gében, a főbejárat előtt előcsarnok (narthex),
és oszlopsorral körülvett atrium szolgált a
még meg nem keresztelt hittanulók (kateku-
menek) tartózkodási helyéül, mert ők még
nem léphettek be a templomba. A templo-
mot sík famennyezet vagy nyitott fedélszék
fedte. Tornya nem volt, harangtornyot csak a
Imádkozó alak 6. századtól kezdtek némely templom mel-
(Róma, Priscilla-katakomba, 3. század )
lé építeni. A keresztény templom „keletelt”,
vagyis hossztengelye kelet–nyugati irányú, s
a szentély, illetve az apszis a keleti oldalon van. A katakombákban még uralkodó festészet helyét
átvették az ókeresztény templomokban a mozaikok.
Ez a bazilika típusú templom a 4. és 5. században elterjedt az egész birodalomban. Az építtetésben
maga a császár járt elöl. Rómában a lateráni és a Szent Péter-bazilika voltak az elsők, de hamarosan
követte őket a Santa Maria Maggiore-, a Santa Sabina-, a falakon kívüli Szent Pál- és Szent Lőrinc-ba-
zilika. Az 5. századtól az új főváros, Ravenna lesz jelentős építkezések színhelye: az utolsó nyugati
császárok után Nagy Theoderich folytatja az építést, s a bizánciak fejezik be. Ravennában épülnek
bazilikák, keresztelőkápolnák (katolikus és ariánus), síremlékek (Galla Placidia és Nagy Theoderich),
s végül egy kis nyolcszög alaprajzú templom bizánci mintára: a San Vitale, csodálatos mozaikokkal,
amelyek többek között Iustinianus császárt és Theodora császárnét ábrázolják kíséretükkel.
A 4. századtól már teljes mértékben érvényesülnek az ókeresztény művészet leglényegesebb stí-
lusjegyei: a hajlam az elvonatkoztatásra, a kétdimenziós, testetlen, árnyszerű formák kedvelése, az
érzéki valóság helyett az eszmeire irányuló művészi törekvés. Nem veszik figyelembe a természetes
nagyságviszonyokat, a valóságos arányokat. Az alakok nagysága eszmei jelentőségüket juttatja ki-
fejezésre. Gyakori a fordított perspektíva: a nézőtől távolabb álló főalak nagyobbnak tűnik az előtér
mellékalakjainál. A csodálatos színekben ragyogó mozaikokon az alakok levegőtlen, fény nélküli
térben lebegnek, a térnek nincs mélysége, nincs perspektívája, nincs atmoszférája. A síkszerű ala-
kok ünnepélyesek, átszellemültek, élettelenek, nincs se súlyuk, se árnyékuk. Messze vagyunk már a
2. és 3. század realista portréitól, a művészet függetlenedett a valóságtól.
Az „elbeszélő stílus” főleg a szarkofágművészetben jelentkezik, ahol a domborművek egymástól
elválasztott, vagy többnyire egybefolyó képsorokban mesélnek el bibliai történeteket, legtöbbször
 A kora középkor művészete ■ 163

Agape (ókeresztény falfestmény, 3. század, Szent Marcellinus és Péter-katakomba, Róma)

a nagyheti eseményeket. A 6. században Nyugaton végéhez ért az ókeresztény művészet. A legtöbb

helyen még az épületek karbantartására, restaurálására sem futotta.
A barbárok egészen más jellegű művészetet hoztak magukkal. A barbár művészet hordozói
szinte kizárólag iparművészeti tárgyak: övcsatok, ruhakapcsok, nyakláncok, ékszerek, esetleg fegy-
verek, használati tárgyak. Mind a germánok, mind a kelták művészetére a geometrikus ornamen-
tika a jellemző: a sokszorosan összefonódó szalag-, fonat- és spirálminták. A keletről jövő sztyep-
pei népek és a vikingek kedvelték a stilizált állatornamentikát. Az elvont kelta geometrikus stílus
tovább él az ír szerzetesek miniatúrafestészetében. A geometrikus stílus formaelvét kiterjesztik az
állati és az emberi alakra is. A kelta-ír kolostorokban a 7. és 9. század között csodálatos kódexek
készültek fantasztikusan túlburjánzó díszítéssel, s Szent Kolumbán és társai ezek közül sokat elvit-
tek a kontinensre az általuk alapított kolostorokba. Az ír miniatúrafestészet az európai középkor
első nagy művészete; egyik elemzője, a jeles francia művészettörténész, Henri Focillon szerint: „az
emberiség egyik legbámulatosabb álma, az emberi lélek egyik legtitokzatosabb szeszélye.”
A Karoling-kor művészete a kódexfestészet terén hagyta ránk a leggazdagabb örökséget, s eze-
ken a kódexminiatúrákon „az épületeknél és domborműveknél erősebben jut szóhoz az európai
népek képzeletvilága.” Több jeles miniátorműhely működött a birodalomban, többek között Tours-
ban, Reimsben, Metzben, Trierben és nem utolsósorban az aacheni palotában. Ez utóbbiból került
ki a 8. század végén a királyi pár részére készült ún. Godescalco-evangeliarium. Kopasz Károly
164 ■ A kora középkor kultúrája. A Karoling-reneszánsz

A Godescalco-evangeliarium Egy ír evangeliárium szalag- és állatidomokkal díszített

(781–783, Bibliothèque Nationale, Párizs) lapja (8. század, Dublin, Trinity College)

részére három gazdagon díszített Biblia is készült. Az első a tours-i apátságban, s ebben azt is lát-
hatjuk, amint a szerzetesek átadják a királynak az általuk illusztrált kéziratot.
A kora középkori kódexművészetnek sajátos csoportját alkotják a hispániai mozarab miniatú-
rák, valamint az a 10. században keletkezett kéziratcsoport, amely Liébanai Beatus (†798 után) Apo-
kalipszis-kommentárjait tartalmazza gazdagon illusztrálva. Ezek a miniatúrák „az ezredfordulótól
a végítéletet váró keresztény világ lelkiállapotáról is vallanak”. E kódexminiatúrák alkotói között női
név is szerepel: Eude pictrix. Eude festőnő valószínűleg az első nő az európai művészet történetében.
Hispánia a középkori építészet történetében is komoly szerepet játszott: a preromán művészet
egyik jelentős provinciája volt. A 7. századi vizigót építészetnek is fennmaradt néhány emléke, de
a hispániai preromán művészet igazán az Asztúriai Királyságban bontakozott ki a 9. században.
I. Ramiro (842–850) király építtette Oviedo mellett a Santa Maria del Narancót, amely eredetileg a
római villák mintájára épült nyaraló volt, de templommá alakították át. Érdekes emlékei a hispániai
építészetnek a mozarab templomok, amelyeket a mór uralom alatt élő keresztények építettek León-
ban és Kasztíliában. Ők alkalmazták a vizigót eredetű patkóívet (ilyen például a leóni San Miguel
de Escalada), amelyet az iszlám építészet is átvett.
A Karoling építészet legjelentősebb ránk maradt alkotásáról, az aacheni palotakápolnáról,
amelynek építését a metzi Ottó mester irányította, már szóltunk. Ugyancsak áll még ma is az a
 A kora középkor művészete ■ 165

A ravennai San Apollinare Nuovo-bazilika apszismozaikja (6. század)

templom, amelyet Theodulf püspök építtetett Germigny-des-Prés-ben. A centrális elrendezésű, gö-

rögkereszt alaprajzú templom utal a püspök származására, mert patkóíveivel a vizigót építészetre
emlékeztet. Ma már nem látható a Saint-Riquier apátság temploma Centulában, amelynek mintá-
jára épült a 9. század végén a szászországi Corvey apátsági temploma. Fuldában a 9. század elején a
római Szent Péter-bazilika másolatát építették fel.
A Karoling építészet újítása volt az ún. Westwerk (‘nyugati építmény’), vagyis a bazilikához nyu-
gatról csatlakozó, négyszög alaprajzú, emporiumos zömök torony. Földszintjét a templomba vezető
előcsarnok foglalta el. Emelete a császár magánkápolnája volt, itt volt felállítva trónja is. A Westwerk
a császár jelenlétét érzékeltette akkor is, ha személyesen nem volt jelen. A tulajdonképpeni templom
a védőszent birtoka volt, az Ecclesia triumphans (‘a győzedelmes egyház’) jelképe, a nyugati építmény
az uralkodónak mint az egyház védelmezőjének a helye, az Ecclesia militans (‘a harcoló egyház’)
szimbóluma. A Westwerk német területeken volt divatos egészen a 12. századig.
A Karoling építészet szerves folytatása volt a 10. századi Németországban az Ottó-kori építé-
szet, amelynek legépebben fennmaradt emlékei a gernrodei Szent Cyriakus-apácakolostor templo-
ma, valamint a kölni Szent Pantaleon-templom.
Eközben Észak-Itáliában olyan építészeti iskola jött létre, amely később jelentős szerepet ját-
szott a román stílus kialakulásában. Ez a lombard iskola, s központja Como volt. A hagyomány
166 ■ A kora középkor kultúrája. A Karoling-reneszánsz

A kora középkori római Szent Péter-bazilika 20. századi rekonstrukciója

szerint a népvándorlás idején a római építőmesterek a Comói-tó egyik szigetén találtak menedéket,
s olyan szakmai titkok birtokában voltak, amelyeket mások nem ismertek. A langobard királyok
a 7. és 8. században különböző kiváltságokkal halmozták el a „comói mestereket” (magistri coma-
cini). Ezek a dokumentumok a különböző szakmunkák árait is tartalmazzák. A boltívek építéséért
tizennyolcszor nagyobb árat fizettek, mint egy hasonló méretű sima falfelület felhúzásáért, ez tehát
különleges tapasztalatot és szakismereteket igényelt. A lombard építőmesterek honosították meg
az Alpoktól északra a boltozás tudományát, valamint számos olyan építészeti elemet, amely szerves
részévé vált az ezredforduló után kibontakozó romanikának.
 VI
Anglia a kora középkorban

A római Britannia a 4–5. században szüntelen ostrom alatt állt. Először a kelta piktek és skótok
intéztek ellene sűrű támadásokat, az előbbiek északról, az utóbbiak nyugatról, az ír sziget felől.
A 4. század végén, a keleti partokon megjelentek a germán szászok. Az 5. század elején a rómaiak
kiürítették a szigetet, s magukra hagyták a briteket. Ez azonban – a brit történészek többségének vé-
leménye szerint – nem törte meg a római civilizáció kontinuitását. A romanizált kultúra és a városi
élet folyamatosságának számos jele van az 5–6. században. Közben a kontinensről germán törzsek,
angolok, szászok, jütök érkeztek és vetették meg lábukat a keleti és a déli partokon, majd fokozatosan
nyomultak előre nyugat felé. A keresztény kelta lakosság (britek) a nyugati és északnyugati peri-
fériákra (Wales, Cornwall, Skócia) húzódott vissza. A brit lakosság ellenállása eleinte átmenetileg
sikeres volt a hódítókkal szemben. Az 5. század végén vagy a 6. század elején zajlott az a csata egy
bizonyos Badon-hegyen (Mons Badonius), ahol a britek legyőzték a germánokat, és néhány évtizedre
megállították további térhódításukat. Valószínűleg ennek emlékét őrzi Arthur király mondaköre.
Az angolszászoknak csak a 6. század végére sikerült a sziget nagyobb részét meghódítaniuk.
A kelta nyelvű brit népesség legnagyobb tömbje Walesben élt tovább, ők a 6. századtól kezdve
Cymrynek nevezték magukat. Politikai egységet sohasem alkottak, számos kis törzsi jellegű állam-
alakulatra oszlottak. A britek egy része az 5. század második felében áttelepült Gallia északnyugati
részére, Bretagne-ba (bretonok).
Az írek (gaelek, középkori latin nevük: Scoti) már az 5. században kereszténnyé lettek. Meg-
térítésük Szent Patrik nevéhez fűződik. Írországban sajátos kolostori egyházszervezet alakult ki,
Armagh székhellyel: a kolostorok voltak az egyházi élet központjai, a püspökök is a szerzetesek
közül kerültek ki. Az ír kolostorokban fejlett kulturális tevékenység bontakozott ki (a görög és a
latin nyelv, valamint az ókori klasszikusok ismerete, könyvművészet, miniatúrák). A 7. századtól
kialakult egy gazdag ír nyelvű írásbeliség (vallásos munkák mellett az ír népköltészet alkotásai is:
lírai költemények, hősi énekek). Politikailag Írország (Eriu, latinul: Hibernia) több mint száz kis
törzsi államra (tuath) oszlott, amelyek élén királyok (ri) álltak. Az ír szerzetesek a 7. században
fontos szerepet játszottak a kontinens még pogány germán népeinek megtérítésében, s a frank és
észak-itáliai kereszténység megszilárdításában. Az ő művüket a 8. században angolszász bencés
szerzetesek folytatták (Willibrord, Szent Bonifác).
Ír szerzetesek (Szent Kolumba és társai) térítették meg a 6. században a Skóciában lakó pikteket.
A 8. századig a skóciai egyház is kolostori-szerzetesi egyház volt, s élén az Iona szigetén alapított
kolostor apátja állt. A forrásokban a 6. és 9. század között van nyoma a pikt királyságnak. Skócia
délkeleti partvidékén (Bernicia) angolok, nyugati partján pedig írek telepedtek meg, s létrehozták
a Dalriada Királyságot. A kelta gael nyelv fokozatosan elterjedt Észak-Skóciában is. Így alakultak
168 ■ Anglia a kora középkorban

ki Skócia nyelvi viszonyai: délen a Lowland lakói angolul, északon a Highland lakói gael nyelven
beszéltek. 843-ban Dalriada és a pikt királyság egyesítése révén létrejött az egységes Skót Királyság.
A 6. század folyamán az angolszászok letelepültek, s kis regionális politikai szervezeteket hoz-
tak létre. Hét helyi királyság alakult ki: délen Sussex, Kent, Wessex és Essex, keleten Kelet-Anglia,
tőle északra Deira és Bernicia egyesüléséből Northumbria, középen pedig Mercia. Ezek a kis király-
ságok állandó harcban álltak egymással.
 Anglia a kora középkorban ■ 169

Az angolszászok pogányok voltak, a helyén maradt brit őslakosság pedig keresztény. A 6. szá-
zad végén és a 7. század elején ír szerzetesek Skóciából kiindulva megkezdték az angolszászok
térítését. A missziós tevékenység központja előbb az 563-ban Szent Kolumba által alapított
Iona-szigeti kolostor volt, majd a 640 körül Aidan által a northumbriai partoknál létesített mo-
nostor: Lindisfarne. Az írek különösen Northumbriában és Merciában értek el sikereket. Közben
azonban délen megjelentek a Nagy Szent Gergely pápa által 597-ben odaküldött bencés szerze-
tesek, Ágoston apát vezetésével. Először Aethelbert kenti király keresztelkedett meg kíséretével
együtt. Kentben jött létre az angol egyház központja, a canterburyi érsekség. A 7. század első
felében a többi királyság is felvette a keresztény hitet. Közben azonban angol földön összeütközött
egymással a monasztikus szervezetű kelta-ír egyház és a bencések által képviselt római modell:
a hierarchikus püspöki egyház. Az angolszász püspökök 664-ben Whitbyben zsinatot tartottak és
a római szervezet mellett döntöttek. Az írek fokozatosan visszavonultak Angliából, s működési
területüket áttették Skóciába, illetve a kontinensre. A kelta-brit kereszténység – amelynek több
püspöksége és kolostora volt a szigeten (Bangor volt a legnagyobb Walesben) – a 7. század végétől
már nem foglalkozott az angolszászokkal, sőt a kelta hierarchia mintegy két évszázadon át mere-
ven elzárkózott minden kapcsolatfelvételtől az angol püspökökkel. Így a 9. századig két elkülönült
egyházszervezet élt egymás mellett.
Mivel az angolszász kereszténység születésénél a római szerzetesek meghatározó szerepet ját-
szottak, az angol egyház a középkorban igen szoros kapcsolatban volt Rómával: a római liturgiát és
joggyűjteményeket használták, s egyháziak és világiak egyaránt igen gyakran zarándokoltak Szent
Péter városába. Az angolszász egyházszervezet és a kereszténység kulturális arculatának kialakításá-
ban fontos szerepe volt a tarszoszi születésű görög Theodórosz érseknek (†690), aki nemcsak új püs-
pökségeket alapított, hanem fellendítette a görög és latin klas�-
szikusok tanulmányozását is. A második angol érsekség észa-
kon, York városában jött létre. Angolszász területeken igen sok
bencés monostor (minster) is létesült, amelyek közül elsősorban
Wearmouth és Jarrow vált fontos kulturális központtá. Ez utób-
biban élt és dolgozott Beda Venerabilis (†735), a kora középkor
legjelentősebb angol tudósa és írója, aki megírta az angol nép
egyháztörténetét (Historia ecclesiastica gentis Anglorum) is.
A sok kis helyi király közül kiemelkedtek azok, akiket a
források bretwaldának neveznek, s latinul rex Britanniaenak
fordítanak. Ők a szomszédos királyokat is hegemóniájuk el-
ismerésére kényszerítették, sőt uralmukat Anglia nagyobb
részére kiterjesztették. A 7. század első felében Northumbria
királyai voltak ilyenek, majd a 8. században Mercia emelkedett
ki, amelynek királya, Offa (757–796) jelentős lépéseket tett a
tényleges egyesítés felé. A canterburyi érsekkel megkoronáz-
tatta és felkenette, s „minden angolok királyának” (rex Angliae,
rex totius Anglorum patriae) címeztette magát. Ő már nem elé-
gedett meg azzal, hogy a többi királlyal elismertesse felsőségét,
hanem rexből herceggé (dux) lefokozva, saját hatalmi appará-
tusába illesztette be őket. A nemzetközi politikába is bekapcso- Offa merciai király (fent)
lódott: levelezett és szövetséget kötött Nagy Károllyal. és Hódító Vilmos (lent) ezüstpénzei
170 ■ Anglia a kora középkorban

Az angolszász királyságok tartós egyesítését azonban végül is Wessex királyai végezték el a

9–10. században. Közülük először Egbertnek (802–839) sikerült ez, de a dánok megjelenése miatt az
egységet csak a déli királyságokban tudták fenntartani. A dánok a 8. század végén tűntek fel a brit
partokon, s lerombolták Lindisfarne kolostorát. Ismételt rablóhadjáratok után 865-től kezdve tartó-
san megvetették a lábukat a szigeten. A keleti parton összefüggő dán településterület alakult ki, ahol a
dán szokásjog és társadalmi szervezet volt az uralkodó. Ez volt az ún. Danelaw, a „dán törvény földje”.
Az angolszász királyok hol fegyverrel harcoltak a dánokkal, hol rendszeres és növekvő összegű évi
adóval vásárolták meg a békét (danegeld: ‘dán pénz’, ami később rendszeres adóvá változott).
 Anglia a kora középkorban ■ 171

A dánokkal sikeresen vette fel a harcot Nagy Alfréd (871–899), Wessex királya, akit mint ne-
gyedszülött fiút papnak neveltek, de fivérei elhalálozása után uralkodóként is kitűnően megállta
helyét, s közben a kultúráról sem feledkezett el, hanem maga is fordított és fordíttatott keresztény
latin írókat angolra (Orosius, Boëthius, Nagy Szent Gergely, Beda) és iskolákat létesített. Alfréd,
majd fiai (Edward, Aethelstan) csaknem egész Angliát visszaszerezték a dánoktól, s közben fokoza-
tosan uralmuk alá vonták az egész országot. Aethelstan (924–939) már joggal nevezte magát „egész
Britannia királyának” (rex totius Britanniae). Alfrédnak azt is sikerült elérnie, hogy a dán király,
Guthrum felvette a kereszténységet. Az angolszász „reconquista” a 10. század közepére sikeresen
befejeződött. Edgar királyt (959–975) a többi fejedelem elismerte egész Anglia urának.
Az ezredvégen ismét kiújultak a dán támadások, s 1016-ban Nagy Knut (Kanut) dán király
– aki feleségül vette a megözvegyült angol királynét, Emmát, Normandia hercegének leányát –
szerezte meg Anglia trónját (1016–1035). Knut norvég király is volt, s valóságos Északi-tengeri
birodalmat kovácsolt össze, egymással civakodó fiai azonban nem tudták ezt megtartani. Ang-
liába 1042-ben visszatért az angolszász dinasztia. A normandiai száműzetésben felnőtt Hitvalló
Edwardot (1042–1066) azonban inkább érdekelte az imádság, mint az uralkodás, így az ország
tényleges irányítása 1052 óta Wessex earlje, Godwin, majd annak fia, Harald kezébe került. Ed-
wardnak nem volt gyermeke, ezért utódjául Vilmos normandiai herceget szemelte ki, aki anyai
ágon rokona volt. Ez azonban az angolszászoknak nem tetszett, s Edward utolsó éveiben megindult
a küzdelem Harald és Vilmos között az angol koronáért.
A 9–10. századi Angol Királyság jellegzetes kora középkori „Isten kegyelméből való” teokra-
tikus uralom volt: a királyt egyházi szertartás keretében kenték fel és koronázták, legfőbb táma-
sza az egyház volt, amellyel viszont szabadon rendelkezett: a püspököket és apátokat ő nevezte ki.
Az országot egyesítő wessexi királyok frank mintára szervezték meg Anglia kormányzatát. A ki-
rály a hatalomgyakorlásban kíséretére (hired) támaszkodott. A királyi udvarban hasonló tisztség-
viselőkkel találkozunk, mint a frankoknál. A királyt egy informális tanácsadói kör, a witan (‘böl-
csek’) segítette az uralkodásban. A királyi udvar székhelye előbb Winchester, a 11. századtól pedig
Westminster (London).
Az ország grófságokra (shire) oszlott, amelyekben a közigazgatás és igazságszolgáltatás élén az
ealdorman/aldorman (praefectus), majd később az earl állt (megfelelt a frank comesnek). Ezek a
király által kinevezett, elmozdítható tisztviselők voltak, tisztségük és a vele járó birtok nem öröklő-
dött. A 10. században egy ealdorman alá 3–4 shire tartozott, s a dán uralom alatt kezdték őket earl-
nek nevezni (a dán jarlból). Helyüket az egyes grófságok vezetésében a sheriffek (shire-reeve) vették
át. A shire szabad lakói évente kétszer gyűlésre (shire moot, shire court) jöttek össze, amely első-
sorban peres ügyekkel foglalkozott. A grófságok kisebb egységekre, századokra (hundreds) voltak
felosztva, amelyek lakói négyhetenként jöttek össze peres ügyeik elintézésére egy királyi tisztviselő
(reeve) elnöklete alatt. Még kisebb alegység volt a tized (tithing). A városok élén a király által ki-
nevezett wic-reeve, vagy a kikötők esetében port-reeve nevű tisztviselő állt, ő elnökölt a városlakók
gyűlésén, amely idővel városi tanáccsá (moot) alakult át.
A társadalmi struktúrára az angolszász királyok törvényeiből tudunk következtetni. A ranglét-
ra csúcsán itt is a király kísérete állt, amelynek tagjait eleinte gesithnek (többes száma gesithas, ‘tár-
sak’) nevezték, majd a 8. századtól a ‘szolga, szolgáló’ jelentésű thane(s), thegn elnevezést használták
rájuk. Őket személyes hűség fűzte az uralkodóhoz, fegyveres szolgálatukért többnyire földet vagy
teljes ellátást kaptak. Közülük kerültek ki az ealdormanek és earlök. Belőlük alakult ki a nagy- és
középbirtokos réteg, a manorok birtokosai, akiknek birtokai adómentesek voltak, s a 10. századra
172 ■ Anglia a kora középkorban

örökölhetővé váltak. Egy thegn legalább öt hide (=mansus) nagyságú birtokkal kellett, hogy bírjon.
Körülöttük is kialakult a kíséret, a szolgálatukban álló szabadok csoportja. Az úr (lord) felelős volt
kísérete tetteiért. A lord iránti hűség elsődlegessé vált, az ebből eredő kötelezettségek megelőzték a
rokonság, a nemzetség iránti kötelezettségeket. A lord elleni harcot még a vérbosszú kötelezettsége
sem tette jogosulttá.
A thegn vérdíja (wergild) Kentben háromszorosa, Wessexben és Merciában hatszorosa volt a
közönséges szabad emberének, akit a források ceorlnak vagy churlnak neveznek. A ceorl általában
szabad paraszt, aki önállóan gazdálkodik öröklött birtokán. A paraszti birtok egysége a hide (ami a
kontinensen a mansusnak felel meg), akkora terület, amelyet egy nyolcökrös ekével meg lehet mű-
velni, s elegendő egy család eltartására. Közép-Angliában ez kb. ötven hektár volt, de nyugaton en-
nél kevesebb, esetleg csak a fele. A ceorl részt vett a század és a grófság gyűlésein, katonai szolgálatot
teljesített (fyrd), s közreműködött az utak és hidak karbantartásában, erődítmények építésében. Ezt
a kötelezettségét azonban pénzben is megválthatta. Ha öt hide-nyi földet szerzett, akkor vérdíja
ugyanannyi lett, mint a thegné, s ugyanazokkal a jogokkal rendelkezett. Az angol társadalom tehát
már akkor sokkal nyitottabb volt, mint a kontinensen, az egyes rétegek között nem voltak merev,
formális választóvonalak.
A ceorl jogállásával bírtak olyanok is, akik jogilag szabadok voltak, de királyi vagy magánföl-
desúri birtokon éltek, s birtokuk használatáért földbért fizettek.
A gebur(as) olyan parasztot jelentett, aki a földesúr allodiális földjén, a geburlandon gazdálko-
dott, s azt nem hagyhatta el, tehát a földesúrtól való függése már személyesebb jellegű volt. A gebur
legalább egynegyed hide földet kapott a földesúrtól, ezenfelül házat, állatokat és felszerelést is, s
ezért munkaszolgáltatást, robotot teljesített (heti két nap, aratás idején három nap).
A földesúri birtokon élő népek közül a geneat(as) (‘társak’) voltak a legelőkelőbbek, akik föld-
jük használatáért bérleti díjat fizettek, s nem mezőgazdasági jellegű szolgálatot teljesítettek (testőr-
ség, kíséret, lovak gondozása).
A cotsetlanok (cottage-dwellers: ‘kunyhó-lakók’) kis, kb. két hektár területű földet kaptak,
s ezért különféle szolgálatokkal tartoztak.
A felsorolt társadalmi csoportok, amelyek mind földműveléssel foglalkoztak, jogilag szabadnak
számítottak, a forrásokban freemenként szerepelnek.
Találkozunk még a törvénykönyvekben félszabadokkal (laet) és rabszolgákkal. Ez utóbbinak
nem volt vérdíja, ha megölték, az értékét kellett megfizetni urának. Ez átlagosan egy font volt, azaz
nyolc ökör ára.
 VII
Az iszlám és az arab birodalom

Az iszlám születése

A középkori Európa történetére és kultúrájára a 7. századtól kezdve nagy hatást gyakorolt az iszlám
világa, az arabok birodalma és kultúrája. Ezért, legalább madártávlatból, egy pillantást kell vetnünk
erre a világra is.
Az Arab-félsziget belső, sivatagos részein vándorló, nomadizáló állattenyésztést folytató arab
(beduin) törzsek éltek nemzetségi-törzsi társadalomban, időnként rabló hadjáratokat vezetve egy-
más, valamint a nyugati és déli partvidék városai, államai ellen. Dél-Arábiában, Jemenben már
a Kr. e. 1. évezredben gazdaságilag és kulturálisan viszonylag fejlett államok alakultak ki: Mina
és Sába. Öntözéses földművelést folytattak, városok jöttek létre és bekapcsolódtak a nemzetközi
kereskedelembe. A Kr. e. 1. és a Kr. u. 6. század között a Himjarita Királyság lépett a korábbi álla-
mok örökébe. A 4. és 5. században elterjedt a keresztény és a zsidó vallás, s északon két keresztény
királyság is kialakult, a Gassānidáké és a Lahmidáké. A félsziget nyugati részén fontos nemzetközi
kereskedelmi út haladt Szíriából dél felé Adenig, az ún. tömjénút. Ezen az úton jutott el Szomáliá-
ból Bizáncba a tömjén, de az Indiával való kereskedelemnek is fontos útvonala volt. A 6. század-
ban Bizánc és a Szasszanida Perzsia harcolt a tömjénút ellenőrzéséért. Dél-Arábia abesszin, majd
perzsa uralom alá került, s Jemen elvesztette korábbi kiemelkedő szerepét. Ekkor került előtérbe a
Hidzsázon átvezető nemzetközi kereskedelmi út mentén fekvő városok közül Mekka, amely átvette
a karavánkereskedelem irányítását. A város környéke nem volt alkalmas a földművelésre, ezért
lakói elsősorban kereskedelemmel foglalkoztak.
Mekka nemcsak kereskedelmi központ volt ebben az időben, hanem a zarándokok ezreit is
odavonzotta a Kaba, vagyis az a kocka alakú építmény, amelyben a Fekete Követ őrizték; e kőben
a pogány arabok isteni lényt tiszteltek. Mekka a Quraiš (Kurajs) törzs városa volt. A kereskede-
lemben való részvétel alapján, a nemzetségeken belül vagyoni rétegződés alakult ki. Egyre éleseb-
bé vált az ellentmondás a hagyományos társadalmi keretek – a törzsi-nemzetségi szervezet – és az
új gazdasági tevékenység, a kereskedelem nyomán kialakuló vagyoni viszonyok (a kereskedelmi
tőke magántulajdona) között. A Quraiš törzsön belül szétváltak a gazdag kereskedő és a szegé-
nyebb nemzetségek.
Egy ilyen szegényebb nemzetség tagjaként született 570 körül Mohamed. 25 éves korában fe-
leségül vette egy gazdag kereskedő nála jóval idősebb özvegyét, Hadīğa/Hadidzsát, s így maga is
önálló, tehetős kereskedő lett. Hadidzsa hét gyermeket szült neki, de közülük csak egy leány, Fāti-
ma maradt életben. Mohamed 40 éves kora körül felhagyott a kereskedéssel, mert vallási élményei,
látomásai voltak, s visszavonult a Hira-hegy barlangjába. Innen isteni sugallat küldte az emberek
174 ■ Az iszlám és az arab birodalom
Mohamed a Kába előtt (Isztambul, 1595)
Korán kódex
közé hirdetni az egyetlen istent, Allāhot, s
a közelgő végítéletet. Keményen ostorozta
a gazdag kereskedők kapzsiságát, a szegé-
nyek nyomorgatását és kizsákmányolá-
sát. Első hívei a szegényebb nemzetségek
tagjai, a nők és a fiatalok közül kerültek
ki. Hamarosan összeütközésbe kerültek a
város vezetőivel, s 622. július 16-án áttele-
pültek a szomszédos Yathrib városába (a
későbbi Medīna/Madīnába, a Próféta „vá-
rosá”-ba). Ez az esemény a hiğra/hidzsra,
az iszlám időszámítás kezdete.
Medina földművelésre, kertgazdál-
kodásra alkalmas termékeny oázis, ahol
három zsidó és két pogány arab törzs élt
együtt, de keresztények is akadtak. Moha-
med itt dolgozta ki az új, közös hiten ala-
puló közösség, az umma alkotmányát és
szervezeti kereteit. E közösségben elvben
minden hívő egyenlő, s köteles egymást
testvérnek tekinteni. Az umma közösség
vette át a korábbi, vérrokonságon alapuló
jogi, társadalmi és erkölcsi kötelékek, a
nemzetségi-törzsi szervezet helyét. Moha-
med mintegy 50–150 hívével (muhāğirūn/
muhrádzsirún: ‘kivándorlók’) jött át Medi-
nába, ahol a város lakóinak többsége elfo-
gadta őt prófétának és vezetőnek. Éveken
át folytak Mohamed híveinek fegyveres
harcai a mekkai kereskedőkkel, s közben
terjesztették az iszlám tanait a sivatagi be-
duin törzsek között is. A mekkaiak végül
egyezkedni kényszerültek, fegyverszünetet
kötöttek, s 630-ban Mohamed híveivel be-
vonult szülővárosába. Mekka lakói felvet-
ték az iszlám vallást, amelybe viszont Mo-
hamed beiktatta a Kába tiszteletét, s az oda
irányuló zarándoklatot (hağği/haddzs),
a Kába hétszeri körüljárásával. Ezzel kez-
detét vette a vallási és a politikai terjesz-
kedés: midőn Mohamed 632-ben Mediná-
ban meghalt, már uralma alatt állt az arab
félsziget nagyobbik, nyugati fele: Hidzsáz,
Jemen, Hadramaut, a Nedzsd nagy része.
 Az iszlám születése ■ 175

Az iszlám (islām) szó jelentése: „teljes odaadás Istennek, belenyugvás az ő akaratába”. Az isz-
lám szigorú monoteizmust vall: Allāh szellemi lény, egyszemélyű istenség, aki egyedül van, nem
nemz, nem lehet fia. Elvetik a pogány bálványimádást, de a keresztény Szentháromságot is. Jézus
Mohamed számára nagy próféta, de csak Allāh követe, Mária fia. Az iszlám sok elemet kölcsön-
zött a zsidó és a keresztény hitből, a Bibliából. Allāh nemcsak teremtő és uralkodó, hanem segítő,
nemcsak büntető, hanem megbocsátó és engedékeny is. A világ végén Allāh ítéletet tart, jutalmaz
(paradicsom) és büntet.
A hit alapelveit és a hívők kötelességeit az iszlám „öt pillére” tartalmazza:
1. A hit (sahāda). „Nincsenek istenek, kivéve az egy igaz Istent, Allāhot és Mohamed az ő
prófétája.” A hit jócselekedetek nélkül mit sem ér.
2. Az ima (salāt). Lehetőleg közösségben történjen, naponta ötször, Mekka felé fordulva, ri-
tuális mosakodás után. Az ima idejét a mu’addin (müezzin) hirdeti a mecset tornyából.
A fő imanap a péntek. Áldozat, kultikus szertartás az iszlámban nincs.
3. Az alamizsna, vagy ínségadó (zakāt) a szegények javára a feleslegből. Ez a jövedelem vagy
az ingatlan vagyon 10%-a.
4. A böjt (şaum/şiyām) Ramadān hónap folyamán napkeltétől napnyugtáig (éjjel szabad enni).
5. A zarándoklat (hağği/haddzs): minden felnőtt férfi legalább életében egyszer menjen el
Mekkába, a Kábához.
Az iszlám hívőnek tilos a disznóhús és a szeszes italok fogyasztása. Négy felesége lehet, azoktól
el is válhat, s mellettük ágyasokat is tarthat. Mohamedán férfi elvehet keresztény és zsidó nőt (po-
gány nőt nem), de a gyermekek iszlám vallásúak lesznek. Mohamedán nő viszont csak igazhívőhöz
mehet feleségül. A föld az egész iszlám közösség, az umma tulajdona. Mohamed tiltja az uzsorát és
a kamatszedést.
Az életük feláldozására is hajlandó hívők kötelessége a ğihād/dzsihád, a „szent háború” (a szó
eredeti jelentése: ’harc, küzdelem’). A Korán szerint csak a védekező háború igazságos, kardot hasz-
nálni csak védekezésre szabad. A vallást nem szabad fegyverrel terjeszteni, csak békés eszközökkel.
A keresztények, a zsidók és az iráni Zoroaster/Zarathusztra követői (akik „szent iratokkal” rendel-
keztek) védett kisebbségek (dimmī), akik fejadó (ğizya/dzsizje) fizetése ellenében megtarthatják
vallásukat. A pogányokat azonban meg kell téríteni.
Az iszlám szent könyve a Korán (qurān: ’olvasmány’) Isten öröktől létező szava, amely a Mo-
hamednek adott kinyilatkoztatásokban tárult fel, Gábriel arkangyal közvetítésével. Mohamed ki-
nyilatkoztatásai, „koránjai” eleinte szóbeli hagyományozás útján terjedtek, apránként foglalták őket
írásba, s a könyv végleges szerkezetét Utmān/Oszmán kalifa idején, 650 körül nyerte el. A Korán 114
szúrára, fejezetre oszlik, ritmikus prózában írt, igen változatos szöveg. Az iszlám hit másik forrása a
sunna/szunna (’szokás, erkölcs, hagyomány’): nagyrészt Mohamednek a Koránt magyarázó szavai,
egyéb szóbeli megnyilatkozásai (hadīt/hadisz: ’elbeszélés’), illetve az ő vallási gyakorlataira, maga-
tartására vonatkozó hagyomány, „a próféta szent szokásai”. A 9. században gyűjtötték őket össze.
Az iszlámnak a szunnát elfogadó ortodox irányzata a szunniták. A Koránon és a Mohamed szavait
őrző hagyományon (hadisz) alapul az iszlám jog, a šarīa. Ennek alapján ítélkezik a qādī/kádi, a mo-
hamedán bíró. Az iszlám államokban európai értelemben vett világi jog nincs. A Koránt és a hadiszt
az alīm (többes száma: ulamā) magyarázza és oktatja. Az ulamā az iszlám tudósai, akik a madrasá-
nak nevezett felső iskolákban tanulnak és tanítanak. Az ulamā közé tartozott a muftī, aki jogi ügyek-
ben véleményt mondott. Az iszlám közösség vallási vezetője az imām. A szunnitáknál egybeolvadt a
kalīfa tisztségével, aki az iszlám közösség politikai és vallási vezetője volt egy személyben.
176 ■ Az iszlám és az arab birodalom

Az iszlámban is van a keresztény szerzetességhez hasonló aszkétikus, misztikus irányzat: a

szúfizmus (taşawwuf). A szúfi (‘gyapjúba öltözött’) különféle aszketikus gyakorlatok segítségével
törekszik az istenséggel való egyesülésre (dervisek). A zsidó Messiáshoz hasonló jelenség a mahdī
(‘a helyesen vezérelt’), a végső időkben Istentől küldött személy, aki helyreállítja a megromlott, el-
fajzott igaz hitet, legyőzi a hitetleneket.

Az arab birodalom

Mohamed halála után közmegegyezés, a hívők konszenzusa (iğmā/idzsma) alapján jelölték ki az

iszlám közösség világi és vallási vezetőjét, a kalīfát, azaz a „Próféta helyettesét, örökösét”. Az első
négy kalifa Mohamed mekkai hívei, barátai, rokonai (apósai, illetve vejei) közül került ki: Abū
Bakr (632–634), Umar/Omar (634–644), Utmān/Oszmán (644–656) és Alī (656–661). Uralmuk
alatt gyorsan haladt előre az iszlám hódítás az Arab-félszigeten kívül is, túlnyomórészt Bizánc és
a Szasszanida Királyság rovására. 634 és 641 között elfoglalták Palesztinát, Szíriát, Mezopotámiát,
642-re befejeződött Egyiptom, 651-ig Perzsia meghódítása. Észak-Afrikában Líbia és Tunisz került
arab uralom alá, a Földközi-tengeren Ciprus szigete. 636-ban Palesztinában, a Yarmūk folyó mel-
lett vívott csatában legyőzték az ellenük küldött bizánci sereget. Kezükre kerültek olyan városok,
mint Jeruzsálem, Damaszkusz, Antiochia, Alexandria, Ktésziphón.
Oszmán kalifa 656-ban – elődjéhez hasonlóan – gyilkosság áldozata lett. Utána a Próféta veje,
Fātima lányának férje, Alī lett a kalifa. Vele azonban szembefordult a Próféta özvegye, Āiša, valamint
Oszmán rokona, Muāwiya, Szíria helytartója. Alīt 661-ben meggyilkolták, s ekkor Muāwiyát kiál-
tották ki kalifának. Személyében a mekkai Omayya család került hatalomra. I. Muāwiya (661–680)
dinasztikus uralmat hozott létre: az Omajjádok
750-ig uralkodtak az arab birodalom felett.
Muāwiya a birodalom székhelyét Medinából
áthelyezte Damaszkuszba.
E hatalmi harc során az iszlám egymással
szembenálló irányzatokra bomlott. A szunni-
ták szerint a kalifa utódlását a hívők közössé-
gének közmegegyezése, az idzsma határozza
meg, a Prófétától való törvényes leszármazás-
nak ebben nincs szerepe. Alī pártja (šīa) sze-
rint viszont éppen ez utóbbi a döntő, tehát csak
Fātima és Alī leszármazottai lehetnek kalifák.
Ezt az irányzatot nevezik siítáknak. Őszerin-
tük nem a kalīfa az iszlám közösség vezetője,
hanem a Próféta családjából származó imām.
Az imámnak azonban az ellenséges dinasztia
uralma alatt rejtőzködnie kell. A hetedik rej-
tőzködő imámot, Ismāīlt a siíták egy része a
Próféta művét helyreállító mahdīnak tekintet-
Mohamed utódául nevezi ki Alit te, többségük azonban nem fogadta el őt. Is-
(miniatúra, 1307/1308) māīl hívei az iszmailiták vagy iszmaeliták.
 Az arab birodalom ■ 177

A Sziklamecset Jeruzsálemben (7. század vége)

Az Omajjádok alatt keleten és nyugaton egyaránt tovább folytatódott a hódítás. A 8. század

elejéig arab uralom alá került az Indus völgye, Horezm és Szogdiana. Észak-Afrikában elfoglalták a
Maghrebet, s eljutottak az Atlanti-óceán partjáig. 711 és 714 között meghódították az Ibériai-félszi-
getet, majd átmenetileg a Pireneusoktól északra is megvetették lábukat. Ismételten sikertelen táma-
dást indítottak Konstantinápoly ellen is (674–678, 717–718), ekkor a bizánciak az ún. „görög tűz”
segítségével megvédték fővárosukat. 747-ben a bizánci flotta győzelme az arabok felett egy időre
fenntartotta a keresztény hegemóniát a Földközi-tenger keleti medencéjében. Nyugat-Európában
pedig 732-ben Martell Károly állította meg az arab terjeszkedést.
750-ben a keleti tartományokban kitört felkelés megdöntötte az Omajjádok uralmát. A felkelők
a Próféta egyik leszármazottjának, Ibrāhīmnak a hívét, Abū Muslimot kiáltották ki kalifának, s
vele az Abbasida-dinasztia (750–1258, a Próféta nagybátyjától, Abbāstól származtatták magukat)
kezébe került a hatalom. Az Abbasida-mozgalom a keleti Horaszán tartományból indult ki, s fő tár-
sadalmi bázisát az iszlámra áttért iráni kliensek (mavali) alkották. Al-Mansūr (754–775) és Hārūn
ar-Rašīd (786–809) kalifák idején élte fénykorát az arab birodalom. 762-ben a kalifák áttették szék-
helyüket a Tigris partján felépült új fővárosba, Bagdadba.
A meghódított területek lakosságának viszonyai lényegesen nem változtak. A régi tisztviselők
is helyükön maradtak, az arab tartományi beosztás pedig alkalmazkodott a korábbi közigazgatá-
si egységekhez. Az arabok a meghódított népektől elkülönülve, megerődített katonai táborokból
(amszár) vigyázták a rendet, és indultak további hódításokra. A hódolt népek földadót (harāğ/
haradzs) fizettek, ennek fejében megtarthatták birtokaikat. Ezt az iszlámra áttérteknek is fizetniük
kellett (az arab hódítók leszármazottai nem fizettek adót, csak a vallási jellegű zakātot). Arábiában
178 ■ Az iszlám és az arab birodalom
 Az arab birodalom ■ 179

mindenkinek muszlimmá kellett lennie, máshol viszont az ún. dimmīk, azaz a keresztények, zsidók
és az irániak szabadon gyakorolhatták vallásukat, de ezért még külön fejadót (ğizya/dzsizje) fizettek
(ezt a papok, nők, gyerekek, fogyatékosok és szegények nem fizették). A 8. században egyre nagyobb
méreteket öltött a meghódított lakosság áttérése az iszlámra, főleg Perzsiában és a városokban.
Az áttérni szándékozók egy-egy arab nagyúr támogatását kérték, annak kliensei (maulā, többes
számban mawālī) lettek. A mawālī a 9. században már egyenrangúak az arabokkal. Az Abbaszida
kalifátus idején a perzsák egyre nagyobb szerepet kaptak a birodalom irányításában. A perzsákat
egyéb népek fiai is követték, s így a sok népet és kultúrát összefogó birodalom egyre inkább elveszí-
tette arab etnikai jellegét, bár hivatalos nyelve az arab lett.
A fő jövedelmi forrást az első évtizedekben a hadizsákmány jelentette, majd az egyre növekvő
adókra helyeződött át a hangsúly. A 7. század végétől bizánci mintára saját pénzt vertek: az arany
dinárt és az ezüst dirhamot/dirhemet. A meghódított földek egy része a kalifa (az állam) tulajdoná-
ba került, de zömüket magánszemélyeknek engedték át birtoklásra. Emellett voltak földek családok
magántulajdonában is (milk/mulk), amelyek után a zakāt nevű adót fizették. Az ún. kegyes alapít-
ványok számára átengedett föld volt a waqf. A hadsereg zsoldosokból és rabszolgákból állt, majd a
9. században bevezették az iqtā/iktá-rendszert, ami annyit jelentett, hogy a katonák megkapták egy
bizonyos terület felett az állami adók behajtásának a jogát.
Az államszervezésben eleinte bizánci, majd az Abbaszidák alatt főleg perzsa hatások érvénye-
sültek, s jelentkezett a központosításra való törekvés. A közigazgatást a hivatalok (dīwān) bonyolult
rendszere és nagy létszámú hivatásos bürokrata réteg (kātib, tsz. kuttāb ‘jegyző, írnok’) végezte, élén
a wazīrnek (vezír) nevezett főminiszterrel. A kalifák a 9. század második felétől kezdve egyre inkább
csak vallási szerepet töltöttek be. A tényleges hatalmat a vezír, vagy a hadsereg élén álló emīr gya-
korolta. Emírek álltak az egyes tartományok élén is. A hadseregben az arabok helyét más etnikumú,
túlnyomórészt török zsoldosok, majd egyre inkább rabszolgák foglalták el.
A hódítások befejeztével igen jelentős kulturális fejlődés bontakozott ki. Az arabok átvették és
továbbfejlesztették a meghódított népek – görögök, szírek, zsidók, egyiptomiak, perzsák, indiaiak
– kultúráját. A korábbi kultúrák legjelentősebb alkotásait lefordították arabra (különösen fontosak
a görög művek fordításai, amelyet többnyire az őslakos szír keresztények végeztek). A tudomá-
nyok közül elsősorban a természettudományok, az orvostudomány, a matematika, a csillagászat
és a földrajz, valamint a történetírás és a filozófia volt fejlett. A meghódított népek is művelhették
tovább saját kultúrájukat. Az utolsó jelentős görög egyházatya, Jóannész Damaszkénosz (Damasz-
kuszi Szent János, †753) pénzügyi tisztviselő volt a kalifa udvarában, mielőtt kolostorba vonult
Jeruzsálemben.
A művészetben az iszlám tiltotta az emberábrázolást, de ezt a gyakorlatban csak a vallásos
művészet terén tartották be szigorúan; profán épületeken, használati tárgyakon, s világi témákban
egyre gyakoribbá vált emberek és jelenetek ábrázolása. A szépirodalom vezető műfaja a lírai költé-
szet volt: legnépszerűbbek a szerelmes versek (gazal) voltak.
Az anyagi és szellemi kultúra fejlettsége tekintetében az arab birodalom és utódállamai a
12. századig Európa felett álltak. Megőrizték és továbbfejlesztették, majd Európa felé közvetítették
a görög és az ókori keleti kultúrák tudományos eredményeit, lefordították a görög orvostudomány
és a filozófia kiemelkedő műveit. Ugyancsak igen fejlett volt a gazdasági élet: az öntözéses földmű-
velés, a kézművesség és főleg a kereskedelem.
A 9. században kezdetét vette a birodalom részállamokra bomlása. Az egyes országok, tarto-
mányok vezetői (emīr/amīr) – a helyi hadseregre és a maguknak megtartott adókra támaszkodva
180 ■ Az iszlám és az arab birodalom

– fokozatosan önállósultak, helyi dinasztiákat alapítottak. A kalifa főhatósága névlegessé vált, vagy
éppen teljesen elszakadtak tőle. Ilyen volt a túlnyomóan berber lakosságú Marokkóban az Idrisi-
dák dinasztiája (789–974), Algériában és Tuniszban az Aglabidák (800–909), Egyiptomban a török
származású Tūlūnidák (868–905), majd a Fātimidák (969–1171), akik 909-től Tunisz urai voltak,
s uralmukat Palesztinára, Szíriára és Hidzsázra is kiterjesztették. A horasszáni Būyidák (Buwayhi-
dák) 945-ben, Bagdadban is magukhoz ragadták a tényleges hatalmat (emīrek emīrje), a kalifának
csak a vallási vezető szerepét hagyva. A Būyidák hatalmát a keletről érkező szeldzsuk/selğuq törö-
kök döntötték meg, akik 1055-ben elfoglalták Bagdadot. Vezérük, Tugrul bég a kalifától szultán
címet és tényleges teljhatalmat kapott. A szeldzsukok hamarosan uralmuk alá vonták Mezopotá-
miát, Palesztinát, Szíriát. 1071-ben Manzikertnél legyőzték a bizánciakat, s ezután hatalmukat ki-
terjesztették Kis-Ázsia nagyobb részére. A szeldzsuk birodalom hamarosan önálló szultánságokra
bomlott. Közülük az 1077-ben létrejött rūmi (a bizánci állam egykorú nevéből: ’Rómania’), vagy
ikoniumi szultánság tartotta kezében Kis-Ázsiát, állandó harcban a bizánciakkal. Egyiptomban a
kurd származású vezír, Salāhaddīn (Szaladin †1193), 1171-ben megfosztotta hatalmától a Fātimi-
da kalifát, s megalapozta a saját dinasztiája, az Ayyūbidák uralmát. Elfoglalta Szíriát, Hidzsázt,
Mezopotámiát, majd miután 1187-ben Hattīnnál legyőzte a keresztesek seregét, Jeruzsálemet és
Palesztinát is. A mongolok 1243-ban legyőzték a rumi (ikoniumi) szeldzsukokat, majd Perzsia és
Mezopotámia elfoglalása után 1258-ban bevették és lerombolták Bagdadot, és ezzel véget vetettek
az Abbaszida kalifátusnak.
Egyiptomban az Ayyūbidák uralmát 1250-ben a mamlūkok/mamelukok döntötték meg. Ezek
eredetileg különböző népekből származó rabszolgák voltak, akikből az egyiptomi kalifák, majd
szultánok testőrsége verbuválódott. A mameluk szultánok 1516–1517-ig uralkodtak Egyiptomban,
amely ekkor az Oszmán Birodalom része lett.

A Córdobai Kalifátus

Az arabok a 8. század elejére befejezték egész Észak-Afrika meghódítását. Ifrīqiya (Afrika) tarto-
mány Kairavánban (Kairouan) székelő helytartója, Mūsā ibn Nusair 710-ben már az Ibériai-félszi-
getre küldte kliensét Tāriqot. 711-ben Tāriq ibn Ziyād kelt át egy túlnyomórészt berberekből álló
sereggel Ibériába (Gibraltárnál: Ğabal Tāriq, ’Tāriq sziklája’), s legyőzte Roderik nyugati gót ki-
rályt. A következő évben maga Mūsā ibn Nusair is átjött új sereggel, s néhány év alatt meghódította
az egész félszigetet. Az új tartomány, Al-Andalus (Andalúzia) fővárosa Córdoba lett. Az arabok
hamarosan átkeltek a Pireneusokon, elfoglalták Narbonne-t, Carcassonne-t és Nîmes-t. Európai
előnyomulásukat Martell Károly állította meg Poitiers-nél 732-ben.
Midőn Abū Muslim 750-ben megdöntötte az Omajjádok uralmát, s elfoglalta Damaszkuszt, az
Omajjád-dinasztia minden ott talált tagját legyilkoltatta. A vérfürdőt egyedül túlélő Abdarrahmān
híveivel Nyugatra menekült, elfoglalta az Ibériai-félszigetet, s 756-ban Córdoba emírje lett. Így jött
létre a nyugati Omajjád-dinasztia, amely 1031-ig uralkodott Andalúziában. Már I. Abdarrahmān
(756–788) szakított az Abbaszida Kalifátussal, s teljesen önálló iszlám államot hozott létre ibér föl-
dön, a kalifa címet azonban csak III. Abdarrahmān (912–961) vette fel 929-ben.
A 11. században a córdobai Omajjád Kalifátus több mint húsz kis területi fejedelemségre, emī-
rátusra bomlott fel. Az egymással torzsalkodó emírek nem tudtak hatékony ellenállást kifejteni a
diadalmasan tért hódító keresztény reconquistával (’visszahódítás’) szemben. Az Ibériai-félsziget
 A Córdobai Kalifátus ■ 181

A córdobai Nagymecset (Mezquita)

A córdobai Nagymecset (Mezquita) belső tere

182 ■ Az iszlám és az arab birodalom

muzulmánjait egymás után két ízben is az Észak-Afrikában a berberek körében kibontakozó szigo-
rú iszlám integralista mozgalom egyesítette átmenetileg a keresztények elleni sikeres harcra. Az első
ilyen mozgalom prófétája a 11. század közepén Abdallāh Ibn Yāsīn (†1059) volt, nagyrészt a szaha-
rai berber nomádok (a mai tuaregek ősei) közül kikerült híveit pedig almurābitūnnak, azaz a ribāt
lakóinak nevezték (a ribāt a hitetlenek ellen emelt kolostorerőd volt); ebből lett Andalúziában az
Almoravida elnevezés. Ibn Yāsīn tanítványa és utóda Yūsuf ibn Tašfin (†1106) Marokkóban alapított
dinasztiát, majd 1086-ban átkelt Andalúziába, legyőzte a keresztényeket, eltávolította az emíreket
és egyesítette az iszlám uralom alatti területeket. Az Almoravida Birodalom központja Afrikában
Marokkó, Európában Sevilla volt. Az Almoravida Birodalom azonban nem volt tartós.
Az elfajzott, a hit „eredeti tisztaságától eltért” dinasztiával szemben a Szaharából új integralista
mozgalom indult, amelynek prófétája Ibn Tūmart (†1130) volt, az igaz hit helyreállítására küldött
mahdī, híveit pedig al-muwahhidūnnak (‘az Isten egy voltát hirdetőknek’) nevezték. Innen az új
dinasztia andalúziai neve: Almohádok. Ibn Tūmart tanítványa és utóda, Abdalmumin (†1163) az
1140-es években legyőzte az Almoravidákat, elfoglalta Észak-Afrikát, majd Andalúziát is. Az Al-
mohádok ismét egyesítették az ibériai iszlám tartományokat, s egy fél évszázadon át feltartóztatták
a keresztény előnyomulást. 1212-ben azonban Las Navas de Tolosánál súlyos vereséget szenvedtek,
s birodalmuk részeire bomlott. A keresztények a 13. században egymás után foglalták el Andalúzia
jelentős városait: Córdobát (1236), Valenciát (1238), Murciát (1243), Sevillát (1248), Cádizt (1265).
A század közepére az Ibériai-félsziget túlnyomó része felszabadult az iszlám uralom alól. Csak Gra-
nadában és környékén tartotta magát a mór Naszrida-dinasztia 1492-ig.
Ibéria földjén az iszlám uralom fél évezrede alatt egy sajátos kevert társadalom és civilizáció ala-
kult ki. Andalúzia közvetítette az iszlám-arab világ anyagi és szellemi kultúrájának eredményeit és
alkotásait a keresztény Európa felé. Az iszlám és a keresztény civilizáció itt századokon keresztül
intenzív érintkezésben és kölcsönhatásban volt egymással. A különböző fajok és etnikumok keve-
redéséből, összeolvadásából egy sajátos etnikai képlet alakult ki. A mór Hispániában az arab-berber
uralkodó réteg mellett élt egy meglehetősen nagyszámú iszlám hitre tért keresztény népesség (vizigót
nemesek, ibér parasztok), őket nevezték muwalladoknak. A bennszülött lakosság többsége megma-
radt kereszténynek, de nyelvében és életformájában elarabosodott, ők voltak a mozarabok (must’arib:
‘arabizálódott keresztények’). Elég nagyszámú zsidóság is élt a mór városokban. A reconquista során
visszafoglalt területeken a spanyol–portugál uralom alatt is sok mohamedán a helyén maradt és meg-
őrizte iszlám vallását, saját bíróságait (ők voltak a mudéjarok, ejtsd: mudehárok, az arab mudağğan-
ból). Ugyancsak háborítatlanul élhettek a 15. század végéig a zsidó közösségek is.
A mór Hispániában a 8. századtól igen fejlett városi civilizáció bontakozott ki, nagy (százez-
res) városokkal, pompás építészeti alkotásokkal (córdobai Nagymecset, granadai Alhambra, sevillai
Alcazar), fürdőkkel, iskolákkal, könyvtárakkal. A jeles írók, tudósok és gondolkodók sorából csak
azokat emeljük ki, akiknek művei, a latin fordítások révén, jelentős hatást gyakoroltak a középkori
európai keresztény és zsidó kultúrára is: elsősorban az Arisztotelész-kommentárokat író Ibn Rušd
(Averroës, †1192), valamint a két zsidó filozófus: Salomon ben Jehuda ibn Gabirol (Avicebron,
Avencebrol †1057/58) és Mūsā ibn Maimūn (Moses Maimonides, Moses ben Maimon †1204).
 VIII
Népesedés és gazdaság
a kora középkorban

Népesedés

A népesség alakulása

A történeti demográfusok becslései szerint Európa lakossága 1000 körül ugyanannyi volt, mint
időszámításunk kezdetén, vagyis ezer év alatt semmit sem növekedett. Ez a tény is jelzi, hogy Eu-
rópa szegénységben és nyomorban született meg a korai középkor századaiban. Fames et caristia
– éhínség és nélkülözés –, ezek a korabeli évkönyvekben leggyakrabban előforduló szavak, s bízvást
adhatnánk ezt a címet az európai történelem e fejezetének, az 5. századtól az első ezredfordulóig
tartó időszaknak. E századok embereinek naponta kellett megbirkózniuk a puszta létfenntartás
gondjaival, s többségük fiatalon elbukott e reménytelen küzdelemben. A népesség zöme évszáza-
dokon keresztül a létminimum határán élt. Az első ezredfordulóig Nyugat-Európa volt az eurázsiai
kontinens elmaradott, szegény peremvidéke.
A puszta demográfiai tények is jól jelzik, hogy mekkora volt a zuhanás a római császárság
fénykorától, a Pax Romana századaitól a 7. századi mélypontig. A 2. században Európa lakossága
30–36 millióra becsülhető, ebből a Római Birodalom területén élt 26–28 millió. Itália népessége
7–8 millió, Hispániáé 5–6 millió lehetett, Galliáé 7–8 millió, de újabban egyes francia történé-
szek már 10 millióról, vagy annál többről írnak. A népsűrűség 10 és 20 fő/km2 között váltakozott.
A 2. század végén azonban a birodalom nyugati felében kezdetét vette a népesség csökkenése, amely
több mint négy évszázadon keresztül tartott. A 7. századra Európa lakossága legalább a felére, de
egyes történészek szerint ennél is kevesebbre csökkent. Gallia lakossága nemigen haladhatta meg a
3 milliót, a népsűrűség a 4–5 főt négyzetkilométerenként. A Rajnától keletre fekvő német területek
még ritkábban lakottak voltak: itt két ember jutott egy négyzetkilométerre.
A késő római források hemzsegnek az elnéptelenedésre utaló adatoktól: mindenütt elhagyott,
megműveletlen földek (agri deserti), növekvő munkaerőhiány. Az 5. században a keresztény császá-
rok szigorú „népesedéspolitikai” rendelkezéseket hoznak: a nők 40 éves koruk előtt nem vehetik fel
a fátylat, azaz nem vonulhatnak kolostorba, nem léphetnek a fogadalmas szüzek sorába; a fiatalabb
özvegyasszonyok öt éven belül kötelesek újra férjhez menni, mert különben javaik felét elkobozzák.
De mindez mit sem használt: a népesség csökkenése nem állt meg, sőt a 6. században fel is gyorsult.
A népvándorlás megpróbáltatásai és a gyakran jelentkező éhínségek mellett a népességpusztulás
legfőbb oka a pestisjárvány volt, amely ekkoriban Afrikából, Etiópia felől Egyiptomon keresztül
érkezett. A járvány első rohama a 2. század végén söpört végig a birodalmon, majd különösen nagy
halálozást okozva visszatért a 6. században. Az 542–543. évi pestisnek Konstantinápolyban mint-
egy 300 000 ember esett áldozatul. A pestis támadásai a 8. századig rendszeresen megismétlőd-
184 ■ Népesedés és gazdaság a kora középkorban

1. táblázat. Európa különböző részeinek lakossága Josiah C. Russel szerint (millió lakos)

Év 500 650 1000 1340 1450

Brit-szigetek 0,5 0,5 2 5 3
Franciaország, Németalföld 5 3 6 19 12
Németország, Skandinávia 3,5 2 4 11,5 7,3
1. Nyugat- és Közép-Európa 9 5,5 12 35,5 22,5
Itália 4 2,5 5 10 7,3
Hispánia 4 3,5 7 9 7
Balkán 5 3 5 6 4,5
1. Dél-Európa 13 9 17 25 19
2. Kelet-Európa 5,5 3,5 9,5 13 9,3
Európa 27,5 18 38,5 73,5 50
(Forrás: Late Ancient and Medieval Population. Philadelphia, 1958)

2. táblázat. Európa lakossága Colin McEvedy és Richard Jones szerint (millió lakos)

Év 200 600 1000 1300 1400 1500

Nyugat- és Közép-Európa 13 10,3 14,7 36,6 25,6 36
Dél-Európa 17,5 10,5 13,5 23,8 17,5 22,3
Kelet-Európa 5,5 5 7,8 18,3 16,5 22,3
Európa 36 25,8 36 78,7 59,6 80,6
(Forrás: Atlas of World Population History. Penguin Books, 1985)

3. táblázat. N. J. Biraben és Massimo Livi-Bacci becslése Európa lakosságára,

összehasonlítva a világ népességével (millió lakos)

Év Európa Világ Európa, %

1 31 252 12,3
200 44 257 17,1
600 22 208 10,6
1000 30 253 11,9
1200 49 400 12,3
1340 74 442 16,7
1400 52 375 13,9
1500 67 461 14,5
(Forrás: A világ népességének rövid története. Budapest 1999)

tek, majd minden emberi beavatkozás nélkül fokozatosan megszűntek. A járványokat rendszerint
éhínség kísérte. A korabeli krónikák és évkönyvek szerint a nagy éhínségek idején nem volt szokat-
lan az emberhús fogyasztása sem.
Rodulfus Glaber, clunyi szerzetes így írja le az egyik utolsó nagy éhínséget a 11. század elején:
„A mardosó éhség arra kényszerítette az embereket, hogy emberhúst egyenek; az úton járókat a
náluk erősebbek elragadozták, darabokra vágták, és tűzön megsütve felfalták. Olyanokat, akik az
 Népesedés ■ 185

éhség elől menekülve egyik helyről a másikra vándoroltak, és valahol szállást kaptak, vendéglátóik
éjjel legyilkolták és megették, sokan mások pedig almával vagy tojással félreeső helyre csalták a
gyermekeket, ott meggyilkolták és elfogyasztották őket; sok helyen a földből ásták ki a holttesteket,
így akarták éhségüket csillapítani [...] Minthogy már szokásba jött, hogy emberhúst esznek, valaki
sült húst vitt eladni a tournusi vásárra, mintha ez valami állat húsa lenne; mikor felfedezték, nem is
tagadta ezt a borzasztó bűnt; végül is agyba-főbe verték és megégették. Földbe temetett maradvá-
nyait valaki más kiásta, és éjjel elfogyasztotta; azt is hasonló módon megégették.”
Az éhező, teljes nyomorúságra jutott embereknek sokszor nem volt más lehetősége az életben
maradásra, mint hogy élelemért eladták magukat rabszolgának. Tours-i Gergely írja, hogy az 585.
évi éhínség idején a kereskedők csak ilyen feltételekkel adtak élelmiszert az éhhalál küszöbén állók-
nak. Ez olyan gyakori lehetett, hogy az ún. formuláskönyvek (formulae) mintaszövegeket kínálnak
az ilyen szerződések megfogalmazásához.
Egy 9. századi formulában ezt olvashatjuk: „Testvér uramnak, N-nek én, N. Mindenki tudja,
hogy a nagy szükség, amelyben vagyok és súlyos gondjaim annyira tönkretettek, hogy már sem-
mim sincs, amiből táplálkozhatnám, vagy ruházkodhatnám. Ezért te kérésemet meg nem tagadtad,
hanem nagy szükségemben ezüstben, vagy amactusban érvényes solidusokat adtál nekem kölcsön,
nekem azonban semmim sincs, amiből ezt visszafizethetném. Ezért szabadságomról lemondva, a
magam elkötelezését határoztam el, és ehhez kérem hozzájárulásodat oly módon, hogy mindazt,
amit született rabszolgáiddal (mancipium), azok eladása, elcserélése, megbüntetése tekintetében
tenni szoktál, ugyanazt cselekedni a magam személyét illetőleg is a mai naptól kezdve korlátlan és
rendíthetetlen hatalmad legyen. Ha pedig, amit fel sem szabad tételezni, akár magam, akár örö-
köseim, esetleg más személy, ezen elkötelezés ellen valamit cselekedni megkísérelne, neked vagy a
fiscusnak büntetésül N. uncia aranyat fizessen, e kötelezvény azonban épségben maradjon.”
A 8. századtól bizonyos területeken – elsősorban a Szajna és a Rajna között és Közép-Németor-
szágban, Bajorországban, valamint az Ibériai-félsziget északi részén – már lassan ismét gyarapodni
kezdett a népesség. Erre mutat a művelt terület lassú kiterjedése, az erdőirtásokra utaló kifejezések
(exsartium, stirps, stirpatum, comprehensio, aprisio, és a germán eredetű bifangus) elszaporodása a
forrásokban. A 8. és 9. században telepítésekről, új falvak alapításáról számolnak be a dokumentu-
mok mind a Karoling Birodalomban, mind az Asztúriai Királyságban. Nagy Károly birodalmában
mintegy 1,2 millió km2-en 15–18 millió ember élt, tehát már 10–15 ember jutott egy négyzetkilo-
méterre. A kolostorok birtokösszeírásai szerint a népsűrűség néhol már 20–30 fő között mozgott
négyzetkilométerenként. A népességnövekedés a 10. század végétől felgyorsult, s kibontakozott az
a folyamat, amelyet joggal neveznek középkori demográfiai forradalomnak.

Házasélet a középkorban

A népesség alakulását jelentősen befolyásolták a házasélettel kapcsolatos egyházi előírások. A kö-

zépkori európai emberek túlnyomó többségének mindennapjait nagymértékben meghatározta a
házasságnak az a szemlélete és a házaséletnek az a gyakorlata, amelyet az egyház alakított ki, és
amely a bűnbánati fegyelem révén az egyház rendszeres ellenőrzése és irányítása alatt folyt.
A középkori keresztény civilizáció egyik legjelentősebb akkulturációs teljesítménye volt a há-
zasság és a szexuális élet keresztény modelljének kidolgozása és elfogadtatása a Római Birodalom
bukása és a népvándorlás nyomán létrejött európai társadalmakkal. Ez a folyamat nagyjából egy
186 ■ Népesedés és gazdaság a kora középkorban

évezredet vett igénybe. A 12. század végére vált általánosan elfogadottá a keresztény házasság mint
társadalmi, jogi és vallási intézmény, amelynek lényeges vonásai a monogámia, a felbonthatatlan-
ság és a szentségi jelleg, továbbá a felek szabad beleegyezése és a vérfertőzés, azaz a rokonok közötti
házasság tilalma. Ezzel párhuzamosan el kellett fogadtatni azt is, hogy a házasság, illetve az együtt-
élés kereszténység előtti formái, s azokhoz kapcsolódó szokások (ágyasság, többnejűség, nőrablás,
a feleség eltaszítása, a válás és újraházasodás), valamint a házasságon kívüli szexuális tevékenység
valamennyi esete nem fér össze a kereszténységgel és a bűn fogalma alá tartozik. A germánoknál
sokáig szokásos volt a házasság kereszténység előtti formája, az ún. friedel-házasság (ófelnémet
friedila: ’szerető, feleség’, Nagy Károly is ilyet kötött első feleségével), vagy az ún. munt-házasság
(ófelnémet munt: ’védelem, hatalom’).
E folyamat szerves része volt a házasságon belüli viselkedés, elsősorban a szexuális magatartás
keresztény normáinak kialakítása és meggyökereztetése a társadalom mindennapi életének gyakor-
latában. Ennek érdekében az egyháznak tulajdonképpen „kétfrontos” küzdelmet kellett folytatnia.
Egyfelől meg kellett védeni a házasság és a szexuális élet létjogosultságát olyan túlzottan aszké-
tikus vallási irányzatokkal szemben, amelyek mindezt elutasították (például a gnosztikusok, ma-
nicheusok vagy a katharok). De a keresztények között is akadtak időnként, akik „káromolták a
házasságot, és azt állították, hogy senki, aki házasságban él, nem remélheti Istentől az üdvösséget”.
Gyanakodva és megvetéssel tekintettek a házasságban élőkre sokan azok közül is, akik szüzességi
fogadalmat tettek, elsősorban a szerzetesek. Őket már Szent Ágoston figyelmeztette az 5. század
elején, „hogy a házasságot ne ítéljék valamiféle rossznak [...] Aki a házasságtól ment marad, ne
azért fusson tőle, mintha az valamiféle rossz lenne, hanem hogy magasabbra törjön”. Egy 4. századi
püspöki zsinat pedig egyenesen kiközösítette azt, „aki a házasság iránti megvetésből él szűzi, vagy
önmegtartóztató életet, nem pedig azért, mert a szüzesség jó és szent dolog”, de azt is, „aki szüzes-
ségével kérkedik és a házasságban élők ellen fordul”.
Másfelől a híveket kellett meggyőzni arról, hogy a házasság keretei között folytatott nemi élet-
nek is vannak szabályai, ott sem szabad minden, s a házasságon belül is helye van az önmegtartóz-
tatásnak. Amint a bibliai Prédikátor mondja: „Mindennek megvan az órája és minden szándéknak
a maga ideje az ég alatt [...] van ideje az ölelkezésnek és van ideje az öleléstől való tartózkodásnak”.
A házasságon belüli nemi élet keresztény megítélésében a fő problémát az okozta, hogy a gyer-
meknemzés – ami a házasság elsődleges célja – érzéki gyönyörrel jár, s ezt némelyek önmagában
bűnösnek tartották. Az egyik legnagyobb tekintélyű nyugati egyházatya, Nagy Szent Gergely pápa
írta egyik lelkipásztori levelében, hogy „a megengedett házastársi egyesülés sem lehetséges a test
kívánsága nélkül, ez pedig semmiképpen sem lehetséges bűn nélkül”. A nemi aktus tehát a házassá-
gon belül sem mentes bűntől, legalábbis bocsánatos bűn. Annál is inkább, mert Szent Ágoston óta
általános volt a vélemény, hogy az áteredő bűn, azaz Ádám és Éva vétke a nemzés útján származik
át egyik nemzedékről a másikra. Akadtak egyházatyák, akik szerint a gyermeknemzés adott módja
a bűnbeesés következménye, s az ártatlanság állapotában nem így volt. Velük szemben már Szent
Ágoston leszögezte, s véleményét a 13. századi skolasztika nagyjai is megerősítették, hogy a házas-
ságot és a nemiséget Isten ajándékozta az embernek még a bűnbeesés előtt. A gyermekek nemzése
az ártatlanság állapotában is a férfi és a nő egyesülése útján történne, s ez az egyesülés ott is az érzé-
kek gyönyörével járna – mégpedig Aquinói Szent Tamás véleménye szerint – a mostaninál nagyobb
gyönyörrel. A bűnbeesés következménye tehát nem a nemek egyesülését kísérő érzéki gyönyör, ami
Isten adománya, hanem a mértéktelen és rendetlen vágyakozás, amely ellentétbe kerül „az értelem
rendjével” (ez a bűn lényege) és a nemi aktus természetes – tehát Istentől rendelt – céljával.
 Népesedés ■ 187

A házasságon belüli nemi élet nem

bűnös, ha általa megvalósulnak a „há-
zasság javai”, amelyek – Szent Ágoston
szerint – a gyermek, a hűség és a szentség
(proles, fides, sacramentum). A házassá-
gon belüli nemi aktusnak tehát többféle
indokolt motívuma lehet: elsősorban
gyermekek nemzése, másodsorban a
„házastársi kötelességek” teljesítése.
Szent Pál írta a korinthusi hívekhez in-
tézett levelében: „A férfi teljesítse házas-
társi kötelességét feleségével szemben,
hasonlóképpen az asszony is férjével
szemben. Az asszony testével nem maga
rendelkezik, hanem a férje, éppígy a férfi
testével sem ő rendelkezik, hanem a fe-
lesége”. A házasságon belüli nemi élet
egyúttal „orvosság” a paráznaság ellen, Szerelmespár (miniatúra, 1304/1305, Codex Manesse)
mert megakadályozza, hogy a felek a
házasságon kívül keressék szexuális vá-
gyaik kielégítését. Ha a nemi aktusnak ezek az indítékai, akkor semmiképp sem tekinthető bűnnek,
akkor sem, ha érzéki gyönyörrel jár, szögezik le a skolasztika tekintélyei. Bűnnek az számít, ha va-
laki az érzéki gyönyört önmagáért keresi, figyelmen kívül hagyva a házasság elsődleges célját. Ha
valakit annyira elragad a szenvedély, hogy „házastársában nem a feleségét látja, hanem csak a nőt,
s kész lenne ugyanezt művelni vele akkor is, ha nem lenne a felesége”.
Lássuk tehát, hogy a korabeli források – elsősorban a gyóntatói kézikönyvek, az ún. poeniten-
tialék, valamint a morális értekezések és prédikációk – tükrében mik voltak az egyház elvárásai a
házasélet gyakorlatát illetően a korai középkorban. A konkrét esetek megítélésében a fő szempont
a gyermeknemzés és a házastársi kötelesség teljesítése. Gyakran hivatkoznak Szent Pál tanácsára:
„Ne tartózkodjatok egymástól, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy az imádságnak élje-
tek”. Erre igyekeztek is a házaspárok számára minél több lehetőséget biztosítani. Feltűnően ritkán
idézik viszont Pál szép szavait az efezusi levélből a házastársak közötti szeretetről: „Férfiak szeres-
sétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat [...] Így a férj is köteles szeretni feleségét,
mint saját testét”. Jóval gyakrabban találkozunk Szent Jeromos mondásával, amely szerint „aki túl
hevesen szereti feleségét, az parázna. Más feleségével szemben mindenféle szerelem bűn, a saját
feleséggel szemben a túlzott szerelem”.
Mivel a házasság fő célja gyermekek nemzése, minden olyasmi tilos, ami ezt akadályozza.
Az abortuszért – amelyet már a legkorábbi keresztény szövegek határozottan elítéltek – igen súlyos
penitenciát szabtak ki, lényegében azonosat a gyilkos nők vezeklésével (a magzat korától függően
1-től 14 évig, de egy 8. századi angol poenitentiale megjegyzi, hogy nagy különbség, ha ezt egy sze-
gény asszony teszi a gyermek felnevelésének nehézségei miatt).
A népvándorlást követő századok viszonyait tükrözi a 7. századi angol poenitentiale, midőn
megengedi, ha valakinek a feleségét az ellenség elrabolta, s nincs remény a visszaszerzésére, akkor
új asszonyt vehet. Ha később az asszony mégis visszatér, s neki már van új felesége, akkor nem kö-
188 ■ Népesedés és gazdaság a kora középkorban

teles őt visszafogadni, de az asszony

is jogosult újra férjhez menni. Ha
bármelyik fél fogságba kerül, s nincs
esély a kiváltására, akkor egy-, illet-
ve ötévi várakozás után a másik fél
megházasodhat.
Az egyesülésre csak egyetlen
pozíciót tartanak természetesnek,
a többi „természet ellen való”. Nem
illett a házastársaknak együtt fürde-
ni, egymást mezítelenül látni. Ezért
a 11. században három napi böjtölés
járt kenyéren és vízen.
A legfontosabb és a házasfele-
ket leginkább érintő előírások a kü-
lönféle címeken megkívánt időszaki
Házasságkötés (miniatúra)
szexuális megtartóztatások voltak.
Ezek egyfelől a nő fiziológiai cik-
lusai, másfelől a keresztény naptár
szent időszakai, ünnepei szerint alakultak. E tilalmakat a 4. századtól a 11. századig fokozatosan
vezették be. Eleinte csak ajánlották, vagy előírták őket, majd egy idő után bevezették a szankciókat
is, a be nem tartásukért kirovandó penitencia formájában. A prédikációkban pedig azzal fenyeget-
ték e megtartóztatási tilalmak megszegőit, hogy torzszülötteket, leprás, epilepsziás és egyéb beteg-
ségektől sújtott gyermekeket fognak a világra hozni.
Menstruáció idején 3–6 napig tilos volt az érintkezés. Ennek megszegéséért tíz nap böjt járt.
A havi vérzéses nőt tisztátalannak tekintették az ószövetségi zsidóság körében is. Hiába mondta
Jézus és írta Szent Pál, hogy a keresztényt nem kötik a mózesi törvény tisztasági előírásai, s ítélte el
ezek betartóit a keresztény szokásjog egyik első írott emléke, a 3. századi Didaszkália, ez a tilalom
szívósan tovább élt a középkor folyamán. A másik, igen hosszú megtartóztatási periódust a terhes-
ség ideje jelentette. Eleinte ezt az egész időszakra értették, legalábbis attól kezdve, hogy a terhesség
nyilvánvalóvá lett, vagy amikor a magzat megmozdult. A 10–11. században a tilalom lecsökkent az
utolsó három hónapra, sőt bizonyos esetekben a szülés előtti 30–40 napra. Ehhez járult a szülést
követő tisztulási idő, ami leánygyermek esetén hosszabb volt, mint ha az újszülött fiú volt, de leg-
alább 30–40 napig tartott, sőt némely helyen elnyúlt 60–70 napra is.
A megtartóztatási időszakok másik csoportját a keresztény kalendárium szent napjai jelentet-
ték. A hét napjai közül ilyen volt mindenekelőtt a vasárnap, amikor szinte kivétel nélkül mindenütt
megkívánták a tartózkodást, s megszegését néhány napi kenyérrel és vízzel való böjtöléssel bün-
tették. Ehhez csatlakozott nagyon sok esetben a szerda és a péntek, mint hagyományos böjti nap
is, s ritkábban a szombat, de legalábbis a szombatról vasárnapra virradó éjjelen tilos volt a házas
érintkezés. A 8. században már megjelennek a megtartóztatási napok között az egyházi év jeles
ünnepei is. Idővel csatlakoznak hozzájuk az évben elszórt különleges böjti napok is. Ilyenek min-
denekelőtt a főünnepek: a karácsony, a húsvét, az áldozócsütörtök, a pünkösd, továbbá az újév, a
vízkereszt, a gyertyaszentelő, Keresztelő Szent János, Szent Mihály, Szent Márton és Szent András
ünnepe. Ez a minimum, de sok helyen idővel csatlakozik hozzájuk Szent István első vértanú, Szent
 Népesedés ■ 189

János apostol, az Aprószentek, Péter

és Pál apostolok, Mindenszentek ün-
nepe és Nagyboldogasszony napja is.
A 11. századra felkerül a listára a töb-
bi apostol napja, továbbá a búzaszen-
telés ünnepe, a három keresztjáró
nap, minden évnegyedben a három
kántorböjt, s általában a nagyobb ün-
nepek előestéje, vigíliája is. A legtöbb
vidéken ehhez járult még néhány he-
lyi szent és ott különösen tisztelt vér-
tanú napja. Ezeknek az év folyamán
eloszló megtartóztatási napoknak
a száma a 7–8. században még nem
volt több 11–15-nél, de a 11. századra
már elérte, sőt meghaladta a 60-at.
Ezeknek az új megtartóztatási
napoknak a beiktatásával azonban
Házasságkötés (Niccolò da Bologna, 14. század)
nem nőtt a tiltott napok összes szá-
ma, mert ugyanakkor lényegesen
csökkent a három nagy „negyvennapos” böjti időszak hossza. Ez a három időszak a 9. századig
szinte minden poenitentialéban szerepel. A legfontosabb közülük a nagyböjt, amely hamvazó-
szerdától húsvétvasárnapig tartott, s összesen 46 nap folyamatos megtartóztatást jelentett. Való-
jában többet, mert húsvétvasárnap ugyan böjtölni tilos volt, de házaséletet – vasárnap és főünnep
lévén egyszerre – nem lehetett élni. S forrásaink csaknem egynegyede ehhez még hozzávette
húsvét nyolcadát is, tehát a megtartóztatás ez esetben 56 napra terjedt ki. Hasonló volt a helyzet
a karácsonyt megelőző szent idő esetében is. Az advent a korai középkorban jóval hosszabb volt,
mint manapság, mert Szent Márton napján, november 11-én vette kezdetét. Az adventi megtar-
tóztatás sem fejeződött be karácsonykor, amikor a böjt véget ért, mert karácsonyt, s a közvetlenül
rá következő három ünnepnapot is megtartóztatással illett megülnie a keresztény házaspárnak.
Sőt akadt olyan ír kézikönyv, amely ezt az időszakot is meghosszabbította vízkereszt nyolcadáig,
tehát húsz nappal. Az ír hívek tehát karácsony előtt és után összesen 64 napot éltek megtartózta-
tásban, egyhuzamban.
A harmadik tartós „negyvennapos” böjti és megtartóztatási időszak a harmadik nagy ünnep-
hez, pünkösdhöz kapcsolódott. Ezt azonban nem sikerült tartósan meggyökereztetni, s a 10. szá-
zadi poenitentialékban már nincs nyoma. Ekkor rövidült le az adventi idő is 22–23 napra. Így ez a
három nagy megtartóztatási időszak – amely korábban legalább 130 napra rúgott – lecsökkent 69
napra. Igaz, hogy helyette ekkor szaporodott meg az év folyamán elszórt ünnepek és böjti napok
száma, de a házaspárok ezeket az 1–3 napra terjedő megtartóztatásokat könnyebben elviselték,
mint a 40–50 naposakat.
Tilos volt a házasélet azokban a napokban is, amikor a hívő szentáldozáshoz járult. Ez legalább
három napot jelentett, de a 10–11. században 5–7 napra bővült, s nemcsak előtte kellett tartózkodni
a házasélettől, hanem sok esetben utána is néhány napig. A házasságkötéssel kapcsolatos egyházi
áldás után három napig megtartóztatásban kellett élniük az új házasoknak.
190 ■ Népesedés és gazdaság a kora középkorban

Ha összegezzük azokat a napokat,

amikor vallási okokból nem lehetett
házaséletet élni, akkor meglepően nagy
számokat kapunk. Az első ismert poeni-
tentialéban, amely Írországban készült
a 6. században, ez 196 napot tesz ki, de
a következő évszázadokban többnyire
260–270 nap körül mozog évente. Tehát
átlagosan 90–100 nap maradt szabadon
„az ölelésre”, de a mérsékeltebb követel-
ményeket támasztó poenitentialék eseté-
ben is csak 180–185.
Ha ehhez hozzávesszük a menstruá-
cióval, a terhességgel kapcsolatos és a
szülést követő megtartóztatási napokat,
akkor – az asszony termékenységétől
függően – csak évente 21–44 napon ke-
rülhetett sor házastársi érintkezésre, ami
havi 2–4 napot jelent. Ez olyan nőkre ér-
vényes, akik nem szoptattak. A szoptató
anyák esetében – s ez volt a nagy többség –
e napok száma 50–70 között volt, azaz
Nászéjszaka (miniatúra, 1380 k.)
havonta 4–6 nap.
A történeti demográfia szempontjá-
ból az az érdekes kérdés, hogy ezek az egyházi előírások – amennyiben betartották őket – milyen
mértékben befolyásolták a házasságok termékenységét, s közvetve a népesség számának alakulását.
Ebből a szempontból elsősorban a három folyamatos „negyvennapos” (a gyakorlatban ennél hos�-
szabb) megtartóztatási időszaknak volt jelentős hatása, mert minden egyéb tényezőt is figyelembe
véve ezek kb. 30–40%-kal csökkentették a megtermékenyülés esélyeit: a házas nők termékeny pe-
riódusainak kb. ekkora hányada maradt kihasználatlanul. Ezért jogosult az a feltevés, hogy egyéb
tényezők – járványok, éhínségek, csecsemő- és gyermekhalandóság – mellett ez is egyik oka volt a
késő ókori és kora középkori demográfiai visszaesésnek.
Abban, hogy a 10. századtól kezdve felgyorsult a népesség növekedése, s kibontakozott a közép-
kori demográfiai forradalom, egyéb tényezők mellett szerepe volt a házasélettel kapcsolatos egyházi
előírások megváltozásának. A 10. században ugyanis a három negyvennapos megtartóztatási idő-
szak közül az egyik teljesen eltűnt, a másik a felére rövidült. Ugyanekkor az egyház a legtöbb he-
lyen feladta a szerdai, pénteki és szombati megtartóztatás igényét. Ezen változások együttes hatása
következtében a demográfusok számításai szerint a korábbi századokban kihasználatlanul maradt
termékeny periódusoknak mintegy a fele újra „aktivizálódott”.
A 11. század után „az öleléstől való tartózkodás” napjainak száma egyre csökkent: a 8. századi
átlagosan 270 napról a középkor végére (a 16. század elejére) 120–140 napra. A nagyböjti megtar-
tóztatás ekkor már nem kötelező, csak ajánlott. Később azt is elnézik, ha a tiltott ünnepnapokon
teljesíti valaki házastársi kötelességét, különösen akkor, ha ennek megtagadása esetén fennáll a
házasságtörés veszélye. A 15. század híres teológusa, a párizsi egyetem kancellárja, Jean Gerson
 A kora középkori mezőgazdaság ■ 191

(†1429) szerint „ha tudomásodra jut, hogy házastársadat házasságtörés veszélyével fenyegető vágy
emészti, akkor a házastársi kötelességet minden időben és helyen (még szent helyen is) teljesíteni
kell”. Ez alól csak komoly egészségi ok adhat felmentést. Ennek hiányában a visszautasítás halálos
bűnnek számít. Ekkor már a korábban természetellenesnek tartott pozíciókat is elnézik, lényeges
az, hogy a megtermékenyülést ne akadályozzák.
Ez volt tehát az elvárás, az egyház igénye a házas hívőkkel szemben. Kérdés, hogy milyen volt a
valóságos gyakorlat, a hívek mennyiben tettek eleget ezeknek az előírásoknak. Pusztán a peniten-
ciás könyvek elemzése is jelzi azt, hogy bizonyos esetekben nem sikerült az igényeknek érvényt sze-
rezni, nyilván a hívek ellenállása miatt, s ilyenkor a klérus bölcsen visszavonult, s feladta a kivihe-
tetlennek bizonyult elvárást. Ilyen volt a pünkösdi negyvennapos megtartóztatási időszak kísérlete,
s ilyen a minden heti szerdai, pénteki és szombati tilalom, amelyek a 10. századra már eltűnnek.
De a terhesség teljes időszakára kiterjedő tilalom sem bizonyult tarthatónak, ez is három hónapra,
illetve negyven napra csökkent.
Közvetlen forrásunk a hívek magatartására vonatkozóan igen kevés van. A 6. században
Caesarius arles-i püspök, miután figyelmezteti híveit, hogy a tilalmi időszakok be nem tartása ese-
tén azt kockáztatják, hogy leprás és epilepsziás gyermekeket hoznak a világra, hozzáteszi: „A leprá-
sok rendszerint nem a tanult emberektől születnek, akik a tiltott napokon megőrzik tisztaságukat,
hanem főleg a falusiak között, akik nem tudják magukat megtartóztatni”.
A 9. században Jónás orléans-i püspök elégedetten írja, hogy „azok többsége, akik házasság-
ban élnek, igen szemérmes módon igyekszik megkülönböztetni azokat az időket, amikor szabad,
és amikor nem szabad egyesülni házastársukkal”. Igaz, hogy aztán így folytatja: „Vannak azonban
olyanok is, akik nemcsak megtagadják ennek betartását, hanem még szemérmetlenül ellent is
mondanak a tisztáknak és az őket elítélőknek. Feleségeinket – mondják – a törvény köti hozzánk,
tehát ha tetszésünk szerint élünk velük, amikor és ahogy akarunk, nem vétkezünk. Sőt nagyobb
bűnt követünk el, ha feleségünk ölelésétől tartózkodunk, és nem nemzünk gyermekeket, amire
kötelezve vagyunk. Ezt az ellenvetést gyakran hallottam [...] Mások azt állítják, hogy szabad terhes
asszonnyal közösülni, s nevetnek, mikor ezért megróják őket [...] Sokak szerint minden időben
eleget kell tenni a házastárs kívánságának, s nem különböztetik meg a közösülés és a megtartóztatás
idejét, nem kímélik sem a terhes asszonyt, sem a menstruálótól nem tartózkodnak. Némelyek ezt
tudatlanságból teszik, de vannak, akik tudatosan”.
A 15. század jeles ferences hitszónoka, Sienai Szent Bernardin (†1444) már jóval pesszimistább,
midőn – természetesen erős szónoki túlzással – így nyilatkozik: „ezer házaspár közül – úgy vélem –
999 az ördögé”. Ezzel arra utal, hogy milyen nehézségekkel járt a házaspárok számára a házasélettel
kapcsolatos egyházi előírások betartása, pedig azok akkorra már sok tekintetben enyhültek a korai
középkorhoz képest.

A kora középkori mezőgazdaság

A mezőgazdaság és a népesség fejlődése egymással párhuzamosan és kölcsönhatásban haladt.

Az elérhető népsűrűség maximuma egy adott területen mindig az alkalmazott mezőgazdasági
technika függvénye. A korai középkorban az Alpoktól északra az ún. hosszú távú parlagolás rend-
szerében (szabályozatlan talajváltó rendszer vagy irtásos-égetéses gazdálkodás) művelték a földet.
Ez a rendszer megfelelt az adott helyzetnek, midőn föld volt bőven, a munkaerő viszont igen szű-
192 ■ Népesedés és gazdaság a kora középkorban

kösen állt rendelkezésre. A frissen felégetett, feltört terület az első évben jó termést adott, de hamar
kimerült, ekkor elhagyták, s máshol törtek fel egy földdarabot. Ebben a rendszerben, ahol a föld
10–30 évig parlagon hevert, mielőtt újra bevetették, egy adott népesség számára rendelkezésre álló
területnek csak kis része állt tényleges művelés alatt, s az eltartható, élelmezhető népesség nem le-
hetett több mint 3–4 fő/km2. A 8. századtól kezdve Nyugat-Európában fokozatosan áttértek a rövid
távú parlagolásra, vagy ugarolásra (a két- vagy háromnyomásos rendszerre), amelyben a föld csak
egy évig marad ugaron, tehát a művelhető terület kétharmada-fele hoz termést. Ez a rendszer ug-
rásszerűen megnövelte az eltartható népesség számát: Európa természetföldrajzi adottságai mellett
ez 30–50 fő/km2. A Földközi-tenger partvidékén a kétnyomásos gazdálkodás uralkodott, mert itt a
nedvesség hiánya miatt nem vethettek tavaszi gabonát.
A háromnyomásos rendszerben a szántóterületet három részre, nyomásra (calcatura) osztot-
ták: az egyikbe őszi, a másikba tavaszi gabonát vetettek, a harmadik egy évig pihent (ugar). Hogy
mindenki egyformán részesüljön a jobb vagy rosszabb minőségű, közelebbi vagy távolabbi földek-
ből, a falu határát dűlőkre osztották, s a földeket időnként újraosztották. Minden család mindegyik
dűlőben és mindkét nyomásban kapott egy-egy parcellát. Egy-egy család szántóföldje tehát sok kis
darabban szétszórva feküdt a falu határában. Sok esetben a földesúr saját kezelésű földje is betago-
lódott a nyomásrendszerbe. A nyomásrendszer megkövetelte bizonyos szabályok szigorú betartá-
sát, ezeket a faluközösség szabta meg és ellenőrizte. A mezőgazdasági munkákat minden dűlőben
és minden nyomásban egy időben, közösen kellett végezni, s egy nyomáson belül minden gazdá-
nak ugyanazt kellett vetnie (nyomáskényszer). Az ugart legeltetésre használták, de aratás után a
szántót is megnyitották az állatok előtt közös legeltetésre (tarlószabadítás).
A Karoling-korban Európának az Alpoktól északra fekvő vidékeit kétharmad-háromnegyed
részben még feltöretlen erdőség, illetve bozót (saltus) borította, s a ritka népesség az egymással ös�-
sze nem függő, szétszórt tisztásokon és a folyóvölgyekben élt. A megművelt és lakott terület (ager)
kiterjedése nem volt nagyobb, mint a római korban, sőt néhol ahhoz viszonyítva össze is zsugoro-
dott. Németországban az összterületnek mindössze 1,5%-a volt szántóföld, de a viszonylag sűrűb-
ben lakott területeken sem haladta meg a 3–4%-ot a szántó aránya. A primitív termelési viszonyok
között a saltus is igen fontos szerepet játszott a népesség ellátásában: tüzelő- és épületfát adott,
kiválóan alkalmas volt állatok legeltetésére, s végül a vadászat és a gyűjtögetés révén jelentősen
kiegészítette a lakosság étrendjét.
A terméshozamokra a 9. századi kolostorok leltárainak adataiból lehet következtetni. Georges
Duby számításai szerint a gabonatermés az elvetett mag 1,6–1,8-szorosa volt, az árpa esetében ki-
vételesen emelkedett a kétszeres arány fölé. Ez azt jelentette, hogy a termésnek több mint a felét
félre kellett tenni a vetéshez. Mivel a gabonatermés az időjárás függvényében rendkívül ingadozott,
gyakoriak voltak az olyan évek, amikor az elvetett mag sem térült meg.

A középkori nagybirtok és népei

Uradalom és földesuraság

A középkori Európa egyik legjellegzetesebb intézménye, a mindennapi élet legáltalánosabb, leg-

átfogóbb kerete, a nagybirtok, a földesuraság volt. Fejlődése csúcspontján, a 11. században keretei
között élt az európai népesség háromnegyede. Ekkor nemcsak gazdasági szervezetként működött,
 A középkori nagybirtok és népei ■ 193

hanem – a hűbériséggel összekapcsolódva – a maga területén a felbomló közhatalom valamennyi

funkcióját gyakorolta.
A középkor a nagybirtokot a késő római társadalomtól örökölte. Szerte a birodalomban, de
főleg Galliában a 3–5. században elszaporodtak a szenátori családok latifundiumai (villa, fundus).
E birtokok nagyobb részét olyan telkek foglalták el, amelyeken függő paraszti családok (colonusok)
önállóan gazdálkodtak. Emellett a birtok egy kisebb részét az úr saját kezelésében tartotta (ezt ne-
vezi a magyar majorságnak) és rabszolgákkal műveltette.
A késő ókori nagybirtok kialakulása olyan viszonyok között ment végbe, amikor a Nyu-
gat-római Birodalom elnéptelenedése következtében föld volt bőven, de hiány volt munkaerőben.
A nagybirtokos tehát földjeire munkás kezeket kívánt telepíteni. Hogy juthatott munkaerőhöz?
Egyfelől ott voltak saját rabszolgái. Ezeket földre ültette, s a klasszikus ókori rabszolga fokozatosan
átalakult „házas” vagy „kiházasított” rabszolgává (servus casatus), akinek családja, háza és telke
van, ahol önállóan gazdálkodik, bár jogilag megmarad rabszolgának. A munkaerő másik részét
olyan szabad parasztok adták, akik bekerültek a nagybirtok keretébe, függő, szolgáltató parasztok-
ká váltak, de továbbra is önállóan gazdálkodtak saját telkükön. Ezeket nevezik az ókori és a kora
középkori források colonusoknak. Személyükben jogilag szabadok, de hozzá vannak kötve telkük-
höz, s termésük egy részét beszolgáltatják a tulajdonosnak.
A 4. és 5. században a szabad parasztok egyenként vagy egész falvanként nagy tömegben hú-
zódtak egy-egy nagybirtokos védelme, patronatusa, patrociniuma alá. Elsősorban azért, mert a
nagybirtokos védelmet tudott nyújtani a rendkívül nagy állami terhek ellen, de a népvándorlás
okozta zűrzavaros viszonyok között is szükségük volt egy hatalmas, magánhadsereggel rendelke-
ző úr védelmére. Már ekkor kialakult az a középkorban is használatos jogi forma, amellyel egy
szabad paraszt bekerült a nagybirtokszervezet keretei közé. Ez a precarium vagy precaria. A pa-
raszt megkéri (precare: ’kérni, könyörögni’) a szomszédos nagybirtokost, hogy fogadja el a földjét.
Az elfogadja, majd visszaadja neki, de szolgáltatásokkal terhelten (precaria oblata), s erről egy ado-
mányozó okiratot (prestaria) állít ki. Azonban rendszerint több földet ad vissza, mint amennyit a
paraszt felajánlott (precaria remunerata). Így a túl kevés földdel rendelkező parasztcsalád megfelelő
méretű birtokhoz jut, a földesúr pedig munkaerőhöz, aki a terményjáradékon kívül saját kezelésű
földje megművelésében is közreműködik (robot, bár ez a késő római korban még igen kevés). Az is
gyakori, hogy olyasvalaki fordul kérésével a nagybirtokoshoz, akinek semmi saját birtoka nincs, ő
minden földjét az úrtól kapja (precaria data).
A nagybirtok kialakulási folyamatának lényege tehát nem a kisparaszt földjének kisajátítása,
hanem éppen ellenkezőleg: a földnek a dolgozóra való ráruházása, a munkaerő ellátása földdel.
A saját földtulajdonnal (allodium) rendelkező kisparaszt földjét továbbra is megtarthatja, sőt még
kap is hozzá, a földhöz való jogcíme azonban megváltozik: tulajdonosból birtokossá válik. A római
jog a 2. századtól megkülönbözteti a proprietast (tulajdon) és a possessiót (birtoklás). A föld tulaj-
donosa a földesúr (dominus, senior), de a paraszt birtokolja, neki és örököseinek szilárd joga van a
birtoka használatára. Tulajdon és használat szétválnak: a tulajdonos, a nagybirtokos rendelkezik a
„felső tulajdonnal” (dominium directum, dominium superius), a birtokos pedig a „használati tulaj-
donnal” (dominium utile, dominium inferius).
A nagybirtok fejlődése folytatódott az új barbár királyságokban is. A 7. századra kialakult és
megszilárdult a paraszti birtoklás alapegysége, a telek, a mansus (manere: ’lakni’, eredetileg csak a
lakóházat és telkét jelentette). Factus, sors és colonica néven is szerepel a forrásokban (ófranciául:
colonge). Német területeken hoba, huba, az angoloknál hide a neve. Beda Venerabilis meghatáro-
194 ■ Népesedés és gazdaság a kora középkorban

zása szerint: portio unius familiae,

vagyis akkora földterület, amelyet
egy család meg tud művelni. Frank
területen a források azt hangsú-
lyozzák, hogy akkora terület, ame-
lyet egy ekével 120 napi munkával
meg lehet művelni. Egy mansus
tényleges területe vidékenként vál-
tozó, de nem több 50 hektárnál.
Az idő múlásával egyre inkább
elméleti egységgé vált, mert a pa-
rasztcsaládok zöme töredék man-
suson ült. A 9. századi forrásokban
gyakori a fél vagy negyed mansuson
ülő paraszt, a 12–13. században
Karoling-kori birtokközpont (rekonstrukció) pedig már általános a negyed telek.
Németország északnyugati részén
és Bajorországban a földesurak til-
tották a telkek felosztását, ezért kialakult az ún. törzsöröklési rendszer (Stammerbe), amelyben egy
fiú (rendszerint a legidősebb) örökölte a telket. A belső telken kívül a szántó és a rét (kaszáló), s
esetleg szőlő tartozott a mansushoz, s ez a germán törvénykönyvek szerint már a népvándorlás után
az egyes családok magánbirtoka. A mansus birtoklása jogot adott a faluközösség osztatlan birtoká-
ban lévő legelők, erdők és vizek használatára.
A tulajdonos saját kezelésében lévő birtok és a függő parasztok telkeinek szoros összekapcso-
lódása révén a 7. századra kialakult a jellegzetes középkori nagybirtok, az uradalom (dominium,
franciául domaine, seigneurie, angolul manor, németül Grundherrschaft). A majorság, az „úri telek”
(mansus indominicatus, indominicatum, dominium) művelését a számban egyre csökkenő rabszol-
gáktól átvették a telken ülő parasztok. Ez azt jelentette, hogy a függő parasztok addigi termény-
szolgáltatása mellé munkaszolgáltatás, robot (corvada, franciául corvée) is járult. Ez a munkaszol-
gáltatás többféle lehetett. Voltak, akik különféle szállítási feladatokat végeztek, de legnagyobbrészt
mezőgazdasági munkákból állt, a birtokos majorsági földjének megműveléséből. Néha a parasztok
bizonyos napokon csapatosan végezték az esedékes munkákat a majorságban saját eszközeikkel,
kézzel vagy fogattal. A Karoling-korban már általános a heti három nap robot, de a földesúr sok
esetben akkor és annyi munkát vett igénybe, amennyit jónak látott. A majorsági földek azonban
többnyire nem alkottak összefüggő gazdaságot, hanem szétszórva feküdtek az uradalom falvaiban,
s betagozódtak a faluközösség nyomásrendszerébe. Ebben az esetben minden telkes gazda kapott
egy-egy parcellát a majorsági földből, s azt a magáéval együtt művelte. Vetőmagot az úr adott, de a
parcella egész termése is az övé lett. Ezért mondhatjuk: a középkori nagybirtok kisüzemi termelé-
sen alapuló nagygazdaság, mert a tényleges termelőmunka a kis paraszti üzemekben folyt, amelyek
betagolódtak az uradalom szervezetébe. A források arra is utalnak, hogy több függő parasztnak
voltak rabszolgái, s azokat küldte robotra.
Ez az új típusú, két szorosan egybekapcsolódó részből álló uradalom elsősorban a Loire és a
Rajna közötti területen terjedt el. Innen elsősorban az egyházi birtokok révén került át Német-
országba és Észak-Itáliába. A Loire-tól délre többnyire a régi rendszer élt tovább: az úr rabszol-
 A középkori nagybirtok és népei ■ 195

gákkal műveltette saját birtokát, a colonusok

pedig termény- és pénzjáradékot fizettek. Szá-
mos déli villában nem is volt az úrnak saját ke-
zelésű földje, az egész birtok mansusokból állt.
Az Ibériai-félsziget északi részén is sokáig a ha-
gyományos forma élt, csak a 11. században ala-
kult ki az élet minden vonatkozására kiterjedő
földesúri hatalom.
A középkori nagybirtok történetében új sza-
kaszt jelentett a Karoling Birodalom felbomlásá-
nak időszaka, a 9–11. század. Ekkor ment végbe
a nagybirtok átalakulása senioratusszá (fran-
ciául seigneurie), földesurasággá, vagyis komp-
lex közigazgatási, bíráskodási, katonai és adóz-
tatási szervezetté. A nagybirtokok immunitast
Egy földesúr és földművesei
szereztek, ami annyit jelentett, hogy területükre
királyi tisztviselő nem tehette be a lábát, ott min-
den közfunkciót a birtokos látott el, vagyis a maga birtokán ő gyakorolta a bannumot (ezért nevezte
el Duby ezt a földesuraságot seigneurie banalénak). Ez a hatalma, főleg a bírói jogköre, kiterjedt
olyan területekre is, ahol nem volt földbirtoka, elsősorban a birtokai közé ékelődő kisbirtokos sza-
badokra, akik ezáltal függésbe kerültek tőle. A földesúri bíráskodás nem terjedt ki a súlyosabb
bűnügyekre, amelyek a grófi bíróság elé tartoztak, de idővel egyre több nagybirtokos ennek jogát
is megszerezte, sőt számos immunitasszal rendelkező birtok pallosjogot is kapott. A legtöbbször
valamely Karoling-tisztviselő (comes, vicecomes: várkapitány) önállósította magát, s immár nem a
király, hanem saját nevében gyakorolta a közhatalmi jogosítványokat, a saját számlájára szedte be
az ezekért járó jövedelmeket. A földesúri jogszolgáltatás hatásköre különböző országokban attól
függött, hogy az államhatalom felbomlása során a bannum milyen mértékben ment át a hűbérurak,
a helyi birtokosok kezébe. Ennek megfelelően maximumát Franciaországban érte el, minimumát
pedig Angliában, ahol mindvégig erős volt a királyi bírósági szervezet.
A bannum (franciául ban, németül Bann) kisajátítása révén alakultak ki a „banalitások”, azaz
a földesúri monopóliumok, amelyek szerint az uradalom parasztjai gabonájukat csak a földesúr
malmában őröltethették, s ugyancsak a földesúri kemencét és szőlőprést kellett igénybe venniük,
természetesen megfelelő illeték fejében.
A közhatalom „privatizációja” eredményezte olyan, a középkori francia jogászok szerint is
„nevetséges” földesúri jogok (droits ridicules) kialakulását, mint például a grenouillage (franciául
grenouille: ’béka’), amely arra kötelezte a jobbágyokat, hogy éjszakánként a kastély körüli vizeket
bottal ütögessék, hogy elriasszák az uraság álmát brekegésükkel zavaró békákat. Vagy a sokat vita-
tott (de a forrásokban kétségkívül szereplő) „első éjszaka joga” (ius primae noctis), szelídített válto-
zatában „droit de jambage” (franciául jambe: ’láb’): a földesúr jelképesen betette a lábát az újdonsült
menyecske ágyába, jelezve ezzel, hogy ennél többre is volna joga, de nem él vele.
Még hosszasan sorolhatnánk azokat a vidékenként változó „jogokat”, amelyeket a földesurak
a kisajátított közhatalom segítségével erőszakoltak ki a maguk javára. Ezeket a túlzott földesúri
követeléseket, indokolatlan jogokat nevezte a nép a 11. századtól „rossz szokások”-nak (malae con-
suetudines), s amint erre lehetősége volt, kezdte keresni velük szemben a királyi hatalom védelmét.
196 ■ Népesedés és gazdaság a kora középkorban

Az uradalmak parasztsága

A középkori francia jogászok szerint a paraszti függésnek három fajtája volt: a személyi függés,
a gazdasági függés (a birtoklott föld tekintetében) és a bíráskodási függés (az immunitas vagy a
bannum következtében). Voltak, akik csak az utóbbi kettő tekintetében függtek egy vagy több úr-
tól. De idővel egyre gyakoribbá, egyre általánosabbá vált, hogy valaki mindhárom vonatkozásban
ugyanattól az úrtól függött.
Az uradalom függő paraszti népessége a korai középkorban két nagy csoportból állt: a sza-
bad jogállapotú colonusokból és a földre ültetett rabszolgákból (servi casati). A kettejük közötti
jogi különbség megmaradt, de egyre inkább elvesztette jelentőségét, mert a két csoport tényleges
gazdasági helyzete, életszínvonala lényegében azonos volt. Egy felvilágosítást kérő missus Nagy Ká-
roly udvarából azt a választ kapta, hogy a birodalomban nincs más, csak szabad és szolga (non
est amplius nisi liber et servus), a gyakorlatban azonban nem volt könnyű szétválasztani a ket-
tőt, s a tiszta „szabadság” és a hagyományos rabszolgaság között egy sor átmeneti állapot létezett.
A forrásokban szerepelnek például „félszabadok” is (litus, lidus). A telkeket is aszerint osztályozták,
hogy eredetileg milyen állapotú ember ült rajtuk: vagyis voltak szabad, félszabad és szolga man-
susok (mansi ingenuiles, mansi lidiles, mansi serviles), s mindegyiknek a birtoklásáért különböző
jellegű és nagyságú szolgáltatásokat kellett teljesíteni. Idővel a birtok és a rajta ülő személy jogállása
elszakadt egymástól. Előfordult, hogy szabad ember, sőt akár egy nemes jobbágyi jogú földet (man-
sus servilis) birtokolt, ekkor ugyanazokat a szolgáltatásokat kellett teljesítenie, mint a jobbágynak.
De fordítva is lehetett: a jobbágynak is lehetett szabad birtoka. Ezért írja Philippe de Beaumanoir,
a francia szokásjog egyik híres írásba foglalója a 13. században, hogy „a személy szabadsága nem
teszi a jobbágybirtokot szabaddá”.
A kora középkor évszázadaiban a rabszolgák helyzete kétségtelenül javult: telekre ültették őket,
s egyre nagyobb részüket felszabadították. A 9. századi birtokösszeírásokban szereplő családok
10–15%-a volt rabszolga állapotú. Nyugat-Európában a 11. századra eltűnt a rabszolgaság. A rab-
szolga felszabadítása többnyire az „engedelmesség fenntartásával” (cum obsequio) történt, vagyis
az illetőt továbbra is szoros személyi kötelékek fűzték urához, s ez utódaira is átöröklődött. A fel-
szabadított rabszolga tehát nem vált „szabaddá” (liber), valószínűleg rá vonatkozik a forrásokban
szereplő lidus, litus (félszabad) elnevezés, de találkozunk a homo de corpore (’testi ember’, lásd né-
metül Leibeigen: ’jobbágy’) elnevezéssel is, ami az úrhoz fűződő szoros személyi kapcsolatra utal.
Az első évezred vége felé az ilyen felszabadított rabszolgákra és ivadékaikra kezdték használni a
servus szót, amely eredetileg rabszolgát jelentett, most azonban jelentésváltozáson megy át: szolgai
állapotú, tehát nem szabad embert jelent, de aki már nem rabszolga. A servust (franciául, angolul
serf) ebben a jelentésben a „jobbágy” szóval szoktuk magyarra fordítani. Tulajdonképpeni jobbágy-
nak az az ember számított, aki mind személyében, mind gazdaságilag (a föld tekintetében), mind
bíróilag ugyanazon úrtól függött. A hangsúly a személyi függőségen volt. De ez csak elvben volt így,
a forrásokban nem egyszer szabad jogállású embereket is servusként emlegetnek. Angliában ennek
a teljes függőségben lévő jobbágynak a neve villanus, villein.
A servus jelentésváltozására és az ezzel kapcsolatos bizonytalanságra jellemző az az átmeneti
állapot, amely számos dokumentumban tükröződik, ahol a servus régi értelemben rabszolgát, és
új értelemben jobbágyot is jelent. Például 768–769-ben valaki két méhészkedő jobbágyot (servus)
adományoz az egyháznak, az egyik szabad (liber), a másik rabszolga (servus), a feleségek pedig
 A középkori nagybirtok és népei ■ 197

mindketten rabszolgák (dono cidlarios II servos, unus est liber et alter servus, uxores vero eius ambo
ancillas). 1062-ben a clunyi apátságnak adományoztak egy villát „cum servis at ancillis qui [...] sive
sint liberi, sive sint servi”, azaz olyan jobbágyokkal és jobbágynőkkel, akik vagy szabadok, vagy
rabszolgák. Tehát van olyan servus, aki liber, s van olyan, aki servus. Az egyik esetben a servus az
uradalomban elfoglalt helyzetét, szolgáltatásainak, terheinek természetét jelöli, a másik esetben
pedig jogi állapotát.
A jobbágyi állapotú paraszt (servus) nem rendelkezett jogképességgel, nem viselhetett fegy-
vert, a bíróságok nem fogadták el tanúskodását és esküjét szabad emberrel szemben, nem lehetett
clericus, engedély nélkül nem hagyhatta el a birtokot, nem rendelkezett szabadon javaival, fejadót
(capaticum, franciául chevage, az ófrancia chief: ’fej’ szóból) fizetett, halálakor öröksége egy része az
urat illette (mortuarium, manus mortua: ’holt kéz’), s ha nem a birtokról házasodott, ún. kiházaso-
dási illetéket (forismaritagium) kellett fizetnie. Ilyen esetben kárpótolni kellett azt a földesurat, aki
egy jobbágyát ezáltal elvesztette, az utódokat pedig rendszerint megosztották a két földesúr között.
Elég gyakran előfordult, hogy valaki önként vállalta a szolgai jobbágy állapotot, hiszen a nagy-
birtok bizonyos létbiztonságot jelentett. Ekkor végre kellett hajtania egy szertartást: a harangkötelet
a nyakára tekerve háromszor megkondította a harangot, majd a fejéről az oltárra helyezte a szolgai
státus elismerését jelentő pénzdarabot.
Mivel a servus szó jelentése megváltozott, az úr háztartásában, saját kezelésű gazdaságában
dolgozó rabszolga neve – az ókor óta használt mancipium mellett – sclavus lett, mert a rabszolgák
ekkor nagyrészt a még pogány szlávok közül kerültek ki.
Miközben a rabszolgák helyzete fokozatosan javult, a colonusoké egyre romlott: az uradalmi
rendszer kiépülésével mind több szolgáltatás terhe nehezedett rájuk. Nagy Károly idejében még
katonai szolgálatukat is igénybe vették, a bírósági gyűlésbe is meghívták őket, de aztán ezek a kö-
telezettségek – ami a szabad állapot legfőbb jele volt – elenyésztek (a katonáskodást közmunkával,
pénzzel megválthatták, s idővel ez a megváltási összeg is a földesúr kasszájába került). Szabadságuk
a gyakorlatban egyre kevesebbet ért, s helyzetük lényegében hasonló lett a szolgákéhoz. 864-ben
Kopasz Károly elrendelte, hogy a colonust éppúgy hatvan korbácsütéssel kell büntetni, ha megszegi
a királyi rendelkezéseket, mint a rabszolgát. A tulajdonképpeni telkes parasztoktól kissé különböz-
tek a cotarii vagy bordarii névvel jelölt, egy-egy talpalatnyi földdel rendelkező jobbágyok, akik mint
mezőgazdasági munkások a földesúr vagy a telkes parasztok szolgálatába szegődtek.
A rabszolgák helyzetének javulásával, felszabadításukkal, a colonusok és egyéb szabadok ál-
lapotának romlásával a függő parasztság különböző csoportjainak helyzete kiegyenlítődött, s az
ezredfordulóra kialakult egy gazdasági-társadalmi viszonyaiban nagyjából egységes, földesúri ha-
talom alatt álló, függő uradalmi népesség. Ezt nevezzük egységes jobbágyságnak. Az első ezredfor-
duló agrárviszonyainak egyik legkiválóbb kutatója, Georges Duby úgy jellemzi a 8. és a 11. század
között lezajlott folyamatot, hogy végbement „a falusi népesség általános jobbágysorba süllyesztése”
(un asservissement générale de la population rurale). Ez a folyamat akkor vált teljessé, midőn az ura-
dalmak a bíráskodási jogot is megszerezték alattvalóik felett. De, ha a jobbágyi státus „egységes” is
volt, a jobbágyok szolgáltatásai vidékenként és uradalmak szerint nagyon különböztek egymástól.
A Karoling-korban főleg a birodalom központi vidékein, a Rajna és a Loire között igen sok
szabad kisbirtokos került függő viszonyba az uradalmakkal szemben. A korabeli forrásokban a sze-
gény (pauper) szinte egyértelmű a szabad emberrel (liber), mert a szabad kisbirtokosnak a katonai
szolgálat és a malluson való rendszeres részvétel nagy anyagi terhet jelentett, ha pedig kivonta magát
e kötelezettségek alól, súlyos pénzbüntetésre ítélték. Ezért inkább valamely hatalmas úr (potentes)
198 ■ Népesedés és gazdaság a kora középkorban

Robotoló parasztok egy uradalomban

védelme alá menekült, hogy e terhektől szabaduljon. Erre a jelenségre már Nagy Károly felfigyelt, s
több capitularéban igyekezett elejét venni a szegény szabadok függőségbe kényszerítésének.
Egy 811-ben kelt capitularéban ezt olvashatjuk: „a szegények panaszkodnak, hogy kiforgatják
őket tulajdonukból; és egyformán panaszkodnak a püspökökre és az apátokra és azok advocatu-
saira, és a grófokra és azok centennariusaira. Azt is mondják, hogy ha valaki nem akarja átadni
tulajdonát a püspöknek, az apátnak, a grófnak, a bírónak vagy a centennariusnak, akkor keresik az
alkalmat, hogy elítélhessék őt és mindig hadba vonulásra kényszerítik egészen addig, míg az elsze-
gényedve tulajdonát át nem adja vagy el nem adja; azok viszont, akik tulajdonukat átadják, minden
háborgatás nélkül ülhetnek otthon”. Arra is utal a rendelet, hogy főleg a szegényebbeket kényszerí-
tik hadba vonulni, akik viszont tudnak nekik valamit adni, azokat hazaengedik.
Tehát éppen az állami tisztviselők és a főpapok éltek vissza hatalmukkal annak érdekében, hogy
a szabad kisbirtokosokat földjük átadására, s ezáltal függő viszonyba kényszerítsék. Ha ez volt a
helyzet Nagy Károly erős uralma idején, akkor elképzelhető, miként mentek a dolgok gyengekezű
és egymással civakodó utódai alatt. A szabad földtulajdon átalakítása függő birtokká rendszerint a
precaria – prestaria jogi aktusa formájában történt.
Katalóniában 920-ban 12 szabad kisbirtokos ezzel a kéréssel fordult a grófhoz: „Mi mindnyájan
átadjuk neked összes allodiumainkat jóakaratunk jeléül, és hogy legyél a mi jó földesurunk (senior)
és védelmezőnk a te grófságodban élő minden emberrel szemben”.
A precaria – prestariára egy 9. századi formulás könyvben a következő mintát találjuk: „Mivel
tudjuk, hogy te napokkal ezelőtt N. pagusban N. helyen fekvő birtokodat Szent Mária monos-
torának átadtad és erről tőlünk, illetőleg a monostortól precariát kértél, ezért jelen levelünkkel
biztosítunk téged, hogy míg élsz, a jószág haszonélvezetét megtarthatod és rendelkezhetsz is vele,
úgy azonban, hogy azt elidegeníteni már nincs jogod, és ha ezt megkísérelnéd, magát a jószágot is
azonnal elveszted”.
A Pireneusoktól délre ez a folyamat csak a 11. században bontakozott ki, addig a szabad kisbir-
tokosok többé-kevésbé háborítatlanul élhettek. Katalónia (a Barcelonai Őrgrófság) ebben az időben
 A középkori nagybirtok és népei ■ 199

Európa legjobban dokumentált régiója: a 10–11. századból mintegy 15 ezer oklevél maradt ránk,
többek között végrendeletek. Ezekből kiderül, hogy a 10. században az örökül hagyott birtokoknak
80%-a még szabad családi birtok (allodium) volt, de arányuk a 12. század elejére 10%-ra csökkent.
A szabadok függőségbe kényszerítésével párhuzamosan haladt a parasztok felett közigazgatási és
bírói hatalmat gyakorló uradalmak kialakulása. Ugyanebben az időben hasonló folyamat játszó-
dott le Leónban és Kasztíliában is.
Itália északi felében az uradalmak kialakulása és a szabad parasztok függőségbe kényszerítése
valamivel korábban, a 9. században vette kezdetét. Itt azonban a fejlődés hamarosan sajátos irányt
vett. A majorsági földet a házi rabszolgák mellett itt is telekre ültetett rabszolgák művelték, de a
birtokon élő telkes parasztság nagyrészt szabad állapotú volt, sokuknak volt saját tulajdonú földje,
allodiuma is. Ezek az idegen birtokon élő szabad parasztok (liberi in terra aliena) bérleti viszonyban
voltak az uradalommal. A bérlet feltételeit írásbeli szerződésben (libellum) rögzítették, ezért ezeket
a parasztokat libellariusnak nevezték. A bérleti szerződést meghatározott időre, általában 29 évre
kötötték, s nem volt örökölhető. A bérletnek egy másik fajtája (emphyteusis) három generációra
szólt. A bérlők a szerződésben meghatározott bért fizették, rendszerint természetben. Bresciában
a gabonatermés egyharmada, a bor fele volt a bér, Bobbióban a különböző termények 25–50%-a,
munkakötelezettség és egyéb szolgáltatás viszont nem terhelte őket. De Itáliában korán kibontako-
zott a pénzgazdaság, s már a 10. században sok helyen pénzben fizették a bérleti díjat.
Itáliában és általában a Földközi-tenger partvidékén az ezredfordulón megélénkült a kereske-
delem és az árutermelés, s a gazdaságban egyre nagyobb szerepet játszott a pénz. Amint a korabe-
li Itália gazdaságtörténetének jeles szakértője, Pierre Toubert megállapította: a 10–12. században
„a mediterrán világ a pénz, a piac, a városok világa. A Mediterraneum a középkorban fürdik a
pénzben” (persze ez a „fürdés” viszonylagos: az Alpoktól északra eső vidékekhez képest). Mindez
természetesen hatással volt az agrárviszonyokra is, ez magyarázza a bérleti viszonyok és a pénzben
fizetett bérleti díj korai és általános elterjedését Itáliában.
Georges Duby szerint a klasszikus, két részből álló, robotoltató uradalom nem terjedt el álta-
lánosan Nyugat-Európában, sőt tulajdonképpen ez volt a kivétel. Igazi hazája a Rajna és a Loire
közötti terület. Ezenkívül sok helyen megjelenik német földön, Angliában, Észak-Itáliában és az
Ibériai-félszigeten is, de különösen a déli vidékeken nem válik uralkodóvá. A Loire-tól délre nem
voltak telkes parasztok robotjával művelt majorságok, s a rabszolgákkal műveltetett majorságok is
eltűntek az ezredforduló táján.
A kora középkori nagybirtokról a 8. század végéről és a 9. századból maradtak ránk a legkorábbi
részletes források. Ezek szinte kivétel nélkül egyházi birtokok. Kivételt képez a Capitulare de villis,
amely a Karoling-királyi birtokok kezelését szabályozza. A legérdekesebbek a Rajna és a Szajna kö-
zött fekvő hét kolostornak a birtokösszeírásai (polypticha). A hét kolostornak összesen 275 uradal-
ma (villa) volt, nagy területen szétszóródva. Ezek egyharmadában nem volt majorság, csak telkek.
18 olyan villa is szerepel, ahol viszont telkek nem voltak, csak rabszolgákkal műveltetett majorság.
A párizsi Saint-Germain-des-Prés apátság birtokainak összeírását Irmion apát készítette el.
A kolostornak 25 villája volt 936 mansusszal. A mansusok területe 3 és 33 hektár között szóródott,
az átlag 9 hektár volt. A többi kolostor birtokain is 10–15 hektár között volt a mansus átlaga. A bir-
toknagyságban lényeges különbségek voltak: volt olyan colonus, akinek két telke volt, de volt olyan
mansus is, amelyen öt colonus osztozkodott. „Szent Germánus emberei” túlnyomórészt colonusok
voltak és szabad telkeken ültek. A kolostor uradalmaiban nagyjából azonos területet foglaltak el a
parasztok telkei és a majorsági föld, amelynek csak egyharmada állt művelés alatt, kétharmada erdő
200 ■ Népesedés és gazdaság a kora középkorban

és parlag volt. A mansi serviles kisebb terjedelműek voltak és súlyosabb szolgáltatásokkal voltak
terhelve, mint a mansi ingenuiles. A prümi kolostor 42 villában összesen 2118 mansust birtokolt.
Az augsburgi püspökség birtokain 1006 szabad és 421 szolga mansust írtak össze, 80 pedig lakatlan
volt. A kolostorok még ennél is nagyobb birtokállománnyal rendelkeztek: Fuldának 15 000 mansusa
volt. Lombardiában a bresciai San Giulia apátság 800 parasztja évente 60 000 munkanapot dolgozott
a majorsági birtokon, egy családra átlagosan 75 nap jutott. Párizs környékén „Szent Germánus embe-
rei” éppen kétszer ennyi munkanapot teljesítettek évente az apátság saját kezelésű birtokain.
A jobbágyok terhei és szolgáltatásai vidékről vidékre, uradalomról uradalomra eltérőek voltak.
Mértéküket a szokásjog szabályozta. A legsúlyosabb teher kétségkívül a munkaszolgáltatás volt, a
robot, amely általában legalább heti három napot tett ki, de a legtöbb helyen a földesúr és tisztviselői
többé-kevésbé korlátlanul igénybe vehették a jobbágy munkaerejét. Ezenkívül a gabonatermésből,
valamint állatainak szaporulatából is egy (helyenként erősen változó nagyságú) részt kellett leadnia.
Ehhez járultak a különböző ajándékok (baromfi, tojás) a földesúri konyhára. Már a Karoling-korban
szólnak a források pénzben fizetett járandóságokról is. Ezek közül a legsúlyosabbá a tallagium, tallia
(franciául taille) nevű személyi adó vált, amelynek összege nem volt rögzítve, s így a földesúr teljesen
önkényesen vetette ki jobbágyaira. A bannumból származó földesúri jogokról már szóltunk.
A Saint-Germaine-des-Prés apátság palaiseau-i uradalmában Walafredus colonusnak két sza-
bad mansusa volt, kb. 22 hektár szántóval, réttel és szőlővel, vagyis tehetős parasztnak számított, s
ő volt a falu vezetője (major). Mindegyik mansus után egyik évben egy ökröt, a következő évben
egy sertést adott az uradalomnak, ezenkívül 4 dénárt és 104 liter bort, egy birkát és egy bárányt,
három csirkét és tizenöt tojást. Munkajáradéka egy bizonyos terület felszántása, valamint igás és
kézi robot és favágás annyi, amennyit parancsolnak neki. Ugyanennyivel tartoztak azok a colo-
nusok is, akiknek egy szabad mansusa volt, függetlenül attól, hogy 10 vagy 17 hektár földjük volt-e.
Nadalfredus, Electulfs és Theodoinus, mindhárman rabszolgák (feleségeik viszont szabad állapotú
colonák) közösen birtokoltak egy mansus servilist, mindössze 3,2 hektár földdel; ők az apátság sző-
lőjében kilenc aripennis (kb. egy hektár) szőlőt voltak kötelesek megművelni, s adtak 156 liter bort
és 468 liter mustot.
Egy nagybirtok átlagos mérete, Pirenne szerint, háromszáz telek (mansus), azaz kb. négyezer
hektár lehetett, ennél nagyobb birtokai az egyháznak, a püspökségeknek és a kolostoroknak voltak.
A világi birtokosok között a száz mansusszal bíró már a legelőkelőbbek (optimates) közé tarto-
zott. A lovagi életvitelhez 12 mansus jövedelmére volt szükség. A földek ritkán voltak egy tagban,
szétszórva feküdtek nagy területen. Gyakran előfordult, hogy egy falu két vagy három földesúrtól
függött, sőt az is, hogy egyetlen parasztnak több földesura volt, s mindegyiknek különböző jellegű
szolgáltatásokkal tartozott.
A nagybirtok központjában volt a földbirtokos lakhelye, ott volt a templom, apátság vagy a vár.
A birtok kisebb körzetekre tagolódott, s ezek mindegyike egy vagy több villát foglalt magában.
A körzet központjában volt az udvarház, curtis (franciául cour, németül Hof, angolul manor), ahol
a gazdasági épületek csoportosultak, s ahol a szolgálatukra rendelt szolgaszemélyzet (servi quoti-
diani, dagescalci) lakott. Itt lakott az igazgatással megbízott alkalmazott, a villicus vagy major is, akit
a különleges bizalmi feladatokkal megbízott szolgarendűek, a ministerialisok közül választottak, s
kezdetben elmozdítható volt, de idővel tisztsége örökletessé vált. A nagybirtokon a legkülönfélébb
iparosok éltek és dolgoztak, az ő szolgáltatásuk ipari készítmények, szerszámok, mindennapi hasz-
nálati tárgyak előállítása és javítása volt. Az asszonyok a görög eredetű szóval gynaeceumnak vagy
genitiának nevezett műhelyekben fontak és szőttek.
 Kézművesség és kereskedelem ■ 201

Minden uradalomnak megvoltak a maga földesúri törvényszékei, amelyek parasztokból álltak

a major vagy a villicus elnöklete alatt, s a földesuraság saját szokásjoga alapján ítélkeztek. Ezeknek
a jogszokásoknak emlékezetben tartása érdekében időnként egybehívták az uradalom lakosságát,
s ilyenkor az idősebb férfiak szóban elmondták a nemzedékek óta uralkodó szokásokat, amelyeket
a 12. századtól kezdve gyakran írásba is foglaltak (recordum, recordatio, Weistümer). A szokásjog
rögzítette mind a parasztok, mind a földesúr jogait és kötelezettségeit, ezért ezek az idő múlásával
nemigen változtak.
Az uradalmi körzetek mindegyike nemcsak bíráskodási, hanem vallási egységet is alkotott.
A földesurak főbb udvarházaik közelében kápolnát vagy templomot építettek, azt földadományok-
kal látták el, s maguk nevezték ki a plébániai teendőket ellátó papokat, akiket gyakran saját jobbá-
gyaik fiai közül neveltettek, miután felszabadították őket jobbágyi állapotukból (mivel servus nem
lehetett clericus). Jámbor Lajos elrendelte, hogy falusi papot csak a püspök tudtával és beleegyezé-
sével lehet kinevezni és eltávolítani. Ekkor alakult ki az a rendszer, hogy a földesúr az általa javasolt
clericust „bemutatta” a püspöknek, s ha az megfelelt, a püspök kinevezte.
A középkori nagybirtok patriarchalis jellegű intézmény volt A földesúr nemcsak dominus, azaz
úr, hanem senior (francia seigneur), vagyis az „idősebb”, a „család” legidősebb tagja, akinek hatalma
kiterjed az általa oltalmazott familiára. Ennek megfelelően a birtokon élőket nevezték iunioresnak,
„fiatalabbaknak” is, mert mintegy fiai voltak a birtokosnak. Ők voltak a „fiatalabb” családtagok,
akik védelemre szorultak. A senior háborús időkben megvédte őket az ellenségtől és menedéket
nyújtott nekik várai falai között. Ennek a védelemnek jellegzetes példája az itáliai „raktárvár”
(castello deposito), amelyben a földesúr már nem lakott, mert a városban élt, de a parasztok köteles-
sége volt a várban lévő raktárakat rendszeresen feltölteni, azokban élelmiszereket és bort elhelyezni
(incanevare: ’raktározni’) arra az esetre, ha a lakosságnak a várban kellett menedéket keresnie.
Pirenne írja: „Az a kép, amelyet a földesúri kizsákmányolásról szoktunk alkotni magunknak,
egy kissé leegyszerűsített. A középkori nagybirtokon az egyes személyek jogait és kötelességeit a
mindenható szokásjog határozza meg, s ezáltal megakadályozza azt, hogy a kizsákmányolás oly
könyörtelen szigorral nyilvánuljon meg, mint amilyenre a profit ösztönzése hajtaná.”
Az uradalmi szervezet nem terjedt ki a falusi népesség egészére. Nagy Károly idejében a föld
nagyobb része még szabad kisbirtokosok tulajdonában volt. Ezek száma a következő három évszá-
zad folyamán erősen lecsökkent, de a virágzó középkorban is voltak Nyugat-Európában is olyan
vidékek, ahol elég gyakoriak voltak a szabad parasztok falvai (vicus). S azok száma sem volt je-
lentéktelen, akik felett a senior csak a bíráskodási jogot, vagy egyéb közfunkcióból eredő jogokat
gyakorolt, de személyileg és gazdaságilag azonban nem függtek tőle.

Kézművesség és kereskedelem

Uradalmi kézművesek

A középkori nagybirtokon nemcsak mezőgazdasági termelés folyt, hanem a 10. század előtt az ipa-
ri termelés üzemi szervezete is létezett. A nagybirtokon nagy számban éltek olyan emberek, akik
nem terményszolgáltatással és robottal tartoztak a földesúrnak, hanem kézműipari termékekkel.
Őket ministerialisnak nevezték, feladatukat pedig ministeriumnak. A ministerialis általában olyan
nem szabad (gyakran rabszolga állapotú) személyt jelentett, aki nem mezőgazdasági termeléssel
202 ■ Népesedés és gazdaság a kora középkorban

foglalkozott, hanem különféle speciális feladatokat látott el az úr „szolgálatában”. Ilyen speciális

feladatkör volt a kézműipari munka is.
Hogy hány különféle ipari szakember élt és dolgozott egy nagybirtok keretében, azt megismer-
hetjük a 800 körül kiadott Capitulare de villis, azaz a királyi uradalmak kezelőinek adott utasítás
49. fejezetéből: „Minden bíró (iudex) működése területén tartson jó mesterembereket (artifices),
azaz vaskovácsokat, aranyműveseket, ezüstműveseket, esztergályosokat, vargákat, asztalosokat,
ácsokat, pajzskészítőket, halászokat, madarászokat, szappanfőzőket, szeszfőzőket, azaz olyanokat,
akik sört, alma- vagy körtepálinkát, vagy bármi más ivásra alkalmas italt tudnak készíteni, pékeket,
akik használatunkra zsemlét sütnek, hálókészítőket, akik mind vadászatra, mind halászatra, mind
madarak fogására alkalmas hálókat készítenek, hasonlóképpen más ministerialisokat is, akiket fel-
sorolni hosszadalmas lenne.” Külön rendelkezett a nők ipari tevékenységével kapcsolatban: „a nők
műhelyei (genitium) jól legyenek rendezve. Legyenek lakó-, sütő- és fonóházaik, mindezek jól kö-
rülkerítve és erős kapukkal ellátva, hogy zavartalanul végezhessék munkájukat [...] A genitiumokba
a szükséges dolgokat idejében adják ki, azaz: vásznat, gyapjút, kék festéket, piros festéket, kártolót,
bogáncsot, szappant, kenőcsöt, edényeket és egyéb kisebb dolgokat, amik ott szükségesek”.
Látható, hogy a nők a genitiumban főleg fonással, szövéssel, textilanyagok festésével és varrással
foglalkoztak. Egy svábföldi királyi uradalomban, ahol nyolc kohó volt, minden ember, aki vassal
dolgozott, köteles volt egyhatod részt az uradalomnak átadni.
A nagy apátságokban is találkozunk ilyen ipari munkát végző ministerialisokkal, s középkori
bencés kolostorokban fontos helyet foglaltak el a különböző ipari műhelyek. Szent Benedek regulá-
jában is szó van a kolostorban élő kézművesekről, sőt arról is, hogy termékeiket esetleg eladják. Szá-
mos uradalomban kifejezetten kézműves mansusokat említenek a források, jelezve, hogy az ipar-
űzőket telekre ültették, de szolgáltatásaik ipari jellegűek voltak.
Saint-Riquier monostorában egész negyede volt a kovácsoknak, a pajzskészítőknek, a nyerge-
seknek, a pékeknek, a vargáknak, a gyapjúkártolóknak és -ványolóknak és a szűcsöknek. A Saint-
Germain-des-Prés apátságban bizonyos jobbágyok iparcikkekkel adóztak a kolostornak: len- és
gyapjúingekkel, kapákkal, szőlőkarókkal, hordókkal, hordódongákkal, üstökkel, kerékabronccsal,
zsindellyel, deszkával, fáklyákkal, szappannal, különböző vaseszközökkel: ekevassal, kaszával, csá-
kánnyal, sőt még a használt vaseszközöket is be kellett szolgáltatni, hogy a hámorban újra feldol-
gozzák őket. A jobbágyasszonyok pedig fontak, szőttek és ruhákat készítettek a monostor számára.
A bresciai San Giulia apátság egyik uradalmában nyolc kőműves kapott telket, hogy „falakat, háza-
kat és kunyhókat építsenek”; ők némi természetbeni szolgáltatáson kívül (gabona, bor, sertés, bá-
rány, csirke) 90 nap munkával tartoztak az apátságnak. Hasonló formában üzemeltették mindenütt
a malmokat és a sörfőzőket. Szükség esetén bérmunka alkalmazására is sor került: Corbie apátja
például bért fizetett mesterembereknek, akiknek szolgálatait igénybe vette.
Egyes, később nagy jelentőségű exportiparok kezdetei is visszanyúlnak a korai középkorba.
A 9. században gyakran emlegetik a források a „fríz posztót” (pallia fresonica), amely eljutott a bi-
rodalom távolabbi vidékeire is, s oly kiváló minőségű és ragyogó színű volt, hogy Nagy Károly sem
talált jobb ajándékot Hārūn ar-Rašīd kalifa számára. Ez valószínűleg flandriai posztó volt, s azért
nevezték fríznek, mert fríz hajósok és kereskedők forgalmazták. Arra is van adat, hogy az angol
gyapjút már ekkor Flandriába szállították feldolgozásra.
Az uradalmi ministerialisok és műhelyek mellett a 10. században jelennek meg a kézművesek
az akkor születőben lévő városokban. Ezzel új fejezet kezdődik az európai iparűzés történetében.
 Kézművesség és kereskedelem ■ 203

Kereskedelem és forgalom

Amióta a kiváló belga medievista, Henri Pirenne az 1920-as és 1930-as években kifejtette nevezetes
tézisét az ókorból a középkorba való átmenet gazdasági folyamatáról, a történészek között élénk
vita folyik arról, hogyan is történt ez az átmenet. Pirenne érvelésében a Kelet és Nyugat közötti
távolsági kereskedelem, a Földközi-tengeri hajózás és a római arany solidus használata játszott köz-
ponti szerepet. Kétségtelen, hogy a népvándorlás következtében mindez nem szűnt meg, ha a for-
galom intenzitása csökkent is. Az újabb kutatások annyiban módosították Pirenne nézeteit, hogy
az átmenet fokozatosabb volt, s a 650 és 750 közötti visszaesés nem volt olyan általános és drámai,
s nem kizárólag az arab hódítás számlájára írható, mint Pirenne feltételezte. Az azonban igaz, hogy
a 8. században megszűnt a Földközi-tengeri egység, és a Mediterráneum központi szerepe. Nyugat
hosszú időre elszakadt Kelettől, s Nagy Károly birodalma szárazföldi birodalom lett.
Az ókorból a középkorba való átmenet jelentős része már a 3. és 5. század között, a késő római
gazdaságban és társadalomban végbement: a népesség csökkenése, Nyugat elszegényedése, a váro-
sok hanyatlása, a gazdasági élet súlypontjának áthelyeződése a városokból a nagybirtokokra, s egy
általános „visszaagrárosodás” ennek a legfőbb tünetei. A kereskedelem és a pénzforgalom azonban
nem tűnt el teljesen. A Földközi-tengeren az 5. században nem szűnt meg a hajó- és áruforgalom,
ha élénksége, volumene csökkent is.
A gazdasági konjunktúra, a forgalom emelkedésének és csökkenésének ritmusa eltérően alakult
a Nyugat különböző vidékein. A 6. század második felében a langobard hódítás megbénította az
észak-itáliai kikötőket, s a forgalmat átirányította a frank Galliába, ahol ekkor egy körülbelül egy
évszázadon át tartó gazdasági fellendülést figyelhetünk meg. Marseille, Narbonne, Arles kikötőibe
rendszeresen érkeztek hajók és áruk Keletről. E kikötőkből a Rhône és a Saône folyók mentén veze-
tett tovább az áruk útja észak és nyugat felé, a Szajna, Maas és Mosel völgyébe. A források a Meroving
Gallia városaiban keleti kereskedők jelenlétéről tudósítanak, akik keleti luxuscikkekkel kereskedtek.
A vezető szerepet a szírek – akik Szent Jeromos szerint „minden halandók között a legkapzsibbak” –
játszották, de mellettük görögökről és zsidókról is történik említés. Tours-i Gergely elmondja, hogy
midőn Guntram király 585-ben Orléans-ba ment, a lakosság nagy lelkesedéssel ünnepelte, s szír és
zsidó nyelven is hallatszottak dicsőítő énekek. A 7. század elején, a Csatorna partján Quentovic és az
Alsó-Rajna egyik ága mentén Duurstede (Dorestad, Dorestatus) kikötők létesítését az Angliával való
kereskedelem megélénkülése tette szükségessé. Az Északi-tenger partja mentén és a tengerbe ömlő
folyókon fríz kereskedők hajói jártak. A Meroving Birodalom legfontosabb piaca a 7. század elején a
Saint-Denis-i királyi kolostor mellett alapított vásár (foire du Lendit) volt, ahol a frízek mellett ang-
liai, itáliai és provence-i kereskedők is megfordultak. Maga a kolostor is áruba bocsátotta termékeit
e vásárokon. A nemzetközi rabszolga-kereskedelem központja Verdun lett. A korabeli forrásokban
egyébként gyakran szerepel vámhelyek említése, vámjövedelmek adományozása.
A 7. század második felében, a Frank Birodalomban visszaesett a kereskedelmi forgalom, a
Kelettel való kapcsolatok egy időre csaknem teljesen megszűntek. Az aranypénz is eltűnt a for-
galomból több mint egy fél évezredre. Mindebben kétségkívül szerepet játszott az arab hódítás,
de nem kizárólag, mert a frank királyokat és maior domusokat sem érdekelte igazán a tenger.
A Frank Birodalom a szárazföld felé fordult, s hátat fordított a Földközi-tengernek. Ezt betetőzték
az arabok, midőn a 9. században elfoglalták Szicíliát, Szardíniát, Korzikát, a Baleári-szigeteket, s
hídfőállásokat szereztek a szárazföldön is: Dél-Itáliában (Bari, Brindisi, Taranto, Garigliano) és a
204 ■ Népesedés és gazdaság a kora középkorban

provence-i partokon (Fraxinetum). Ezzel a Földközi-tenger

nyugati medencéje teljesen arab ellenőrzés alá került. Jogo-
san írta az arab történetíró, Ibn Haldūn (†1406), hogy „a
keresztények többé egy szál deszkát sem úsztathattak ezen
a tengeren”.
De éppen a Frank Birodalom gazdasági hanyatlása ide-
jén – 650 és 750 között – figyelhető meg gazdasági pros-
peritás a langobard Észak-Itáliában, elsősorban a Bizánccal
fennálló kereskedelmi kapcsolatok következtében.
Nagy Károly kora ismét némi fellendülést hozott a bi-
rodalom kereskedelmében. Ebben fontos szerepet játszott a
Nagy Károly ezüstpénze már ismertetett pénzreform. Nagy Károly egyéb intézkedé-
sekkel is igyekezett a forgalom növekedését elősegíteni: el-
rendelte a mértékek és súlyok egységesítését, helyreállíttatta
az utakat, járhatóvá tette az Alpok hágóit. A 9. században a Karoling Birodalomban elszaporodtak a
vásárok (mercatus) és a heti piacok (nundinae), ahol az adásvétel kis tételben (per denaratas) folyt,
s e célra nagyon jól megfelelt az új, kis értékű ezüstdénár. Az uradalmak és a kistermelők egyaránt
e piacokra vitték feleslegeiket. A Capitulare de villis említi, hogy a királyi uradalmak rendszeresen
áruba bocsátották termékeiket, s hasonlókat olvashatunk a nagy kolostorok dokumentumaiban
is. Minden uradalomban voltak olyan ministerialisok, akik az uradalom termékeinek eladásával,
illetve a szükséges cikkek beszerzésével foglalkoztak. 829-ben a mainzi és a párizsi zsinat kimondta,
hogy a függő paraszt, miután a földesúrnak lerótta járandóságát, a felesleget szabadon értékesítheti.
Ilyen hatalmas birodalomban nélkülözhetetlen volt az interregionális kereskedelem, hiszen
bizonyos termékek (például a só, a bor, a bányatermékek) nem mindenütt álltak rendelkezésre.
Ez a kereskedelem többnyire vízi úton folyt, s vezető szerepet játszottak benne a fríz kereskedők.
A folyókon megélénkült a hajóforgalom, partjukon, főleg a Szajna, Rajna, Maas és Mosel mentén
kereskedelmi telepek, portusok létesültek.
Kétségtelen, hogy a Frank Birodalom központi területeinek kapcsolatai a Földközi-tenger vi-
dékével ha nem is szakadtak meg teljesen, de jelentéktelenné váltak. A keleti luxuscikkek lassan
eltűntek, illetve más, kerülő úton érkeztek. Az elsorvadó mediterrán kereskedelem helyett fontossá
vált a belső forgalom és az északi vizeken és a keleti végeken kibontakozó távolsági kereskedelem.
Quentovic és Duurstede ekkor élte virágkorát. Egy 805. évi capitulare a szlávokkal és avarokkal
folyó kereskedelemről tesz említést, s felsorolja azokat a helyeket, amelyek e kereskedelem központ-
jai: Bardowick, Schesel, Magdeburg, Erfurt, Bamberg, Regensburg, Lorch.
E változás fontosságát kiemeli az a tény, hogy míg a földközi-tengeri kereskedelem drága és
szűk körnek szánt keleti luxuscikkeket forgalmazott, addig mind a belső, mind az északi kereskede-
lem a mindennapi fogyasztás számára szükséges súlyos tömegárukat juttatott el a termelés helyéről
a fogyasztókhoz: gabonát, bort, sót, mézet, posztót, prémeket, vasat, fémet, stb.
Északon ekkoriban kezdenek kiemelkedő szerepet játszani a nemzetközi kereskedelemben – a
frízek mellett – a vikingek. A vikingek hol fosztogató kalózokként, hol békés kereskedőkként je-
lentek meg a frank partokon és a brit szigeteken. A svédek kiépítik a híres keleti kereskedelmi út-
vonalat a délkeleti fejlett civilizációk, Bizánc és az arab birodalom felé: a Balti-tengertől Novgoro-
dig, onnan a Dnyeperen vagy a Volgán a Fekete-tengerig, illetve a Kaszpi-tengerig, e tengereken át
pedig Konstantinápolyig és Bagdad felé. A svédeket a bizánci források Rósz néven említik, a keleti
 Kézművesség és kereskedelem ■ 205

szláv források varégoknak (var-

jágok, görög Varangoi, latin Va-
rangi) nevezik őket, ami valószínű-
leg az óskandináv vaeringi átvétele,
s jelentése: esküszövetségen alapu-
ló, harcos kereskedő közösség.
Bíborbanszületett Konstantin
(Konsztantinosz Porphürogenné-
tosz) bizánci császár A birodalom
kormányzásáról szóló művében le-
írja, hogy a Rószok minden évben
áprilisban, midőn a Dnyeper folyó
jege felenged, lemennek Kijevbe,
megveszik és felszerelik a szlávok
által készített fatörzsből vájt hajó-
kat, majd júniusban útnak indul-
nak dél felé. Részletesen elmeséli,
hogyan kerülik meg a Dnyeper
9. századi tengeri hajó
folyó zátonyait, hajóikat a parton
vontatva, sőt néhol a hátukon ci-
pelve. A Dnyeper torkolatától a part mentén hajózva eljutnak Rómaniába, azaz Bizáncba, ahol ér-
tékesítik a magukkal hozott borostyánt, mézet, prémeket és rabszolgákat.
A svéd kereskedelem központja Birka volt (a mai Stockholm közelében), ahová a fríz kereske-
dők is eljártak. A svéd, a fríz, frank és angol kereskedők fő találkozási helye azonban a 9. században
Dánia déli részén létesített Haithabu volt. Fontos szerepet játszott ebben a Balti-tengeren folyó
nemzetközi kereskedelemben Gotland szigete. Az említett helyekről a svédek által orosz földről,
valamint Bizáncból és az arab birodalomból hozott áruk eljutottak a Brit-szigetekre és a Frank Bi-
rodalomba. Fontos szárazföldi út vezetett Kijevből Krakkón és Prágán át Mainzba is.
Szent Ansgar (†865) hamburgi érsek, a skandinávok apostolának életrajza (Rimbertus: Vita Ans-
karii) elmondja, hogy Ansgar fríz kereskedőkkel eljutott a svéd kereskedelem központjába, Birkába,
ahol sok gazdag kereskedő van és bővelkedik mindenféle javakban és pénzben (vicus Birca, [...] ibi
multi essent negotiatores divites et abundantia totius boni atque pecunia thesaurorum multa). Itt a vicus
szó nem a megszokott értelemben szabad parasztok által lakott falut jelent, hanem a germán wik latin
visszaadása, ami olyan helyet jelöl, ahol kereskedők laknak (wik, vicus ubi mercatores morantur –
mondja egy ószász szójegyzék). A wik tovább él olyan helynevekben, mint Narvik, Norwich, Ipswich.
Kétségtelen, hogy ez a kereskedelem a forgalom intenzitását, a szállított áruk mennyiségét és ér-
tékét tekintve nem közelítette meg sem a Római Birodalom, sem az ezredforduló utáni időszak ke-
reskedelmét. De volt annyira jelentős, hogy a kora középkori Nyugat-Európában nem indokolt sem
„naturális gazdálkodásról”, sem önellátó, zárt gazdaságról, sem „piacok nélküli gazdaságról” beszélni.
A Mediterráneumban a 9–10. században vette kezdetét Velence kiemelkedése, az ezredfordu-
lóra már fontos kulcspozíciókhoz jutott Bizánc kereskedelmében. Dél-Itália nyugati partvidékének
városai, Nápoly, Amalfi, Salerno és Gaeta ekkor élik virágkorukat: formálisan a konstantinápolyi
császár alattvalói, de gyakorlatilag önállóak, s egyformán kereskednek Bizánccal, valamint a szicí-
liai és afrikai arabokkal, akikkel meglehetősen jó kapcsolatokat építenek ki.
206 ■ Népesedés és gazdaság a kora középkorban

A Karoling-kor gazdasági fellendülésének a 9. század közepén véget vetettek északon a nor-

mannok, délen az arabok támadásai, s hozzájuk csatlakoztak a 10. század első felében a magyarok
is. A normannok lerombolták Quentovic és Duurstede kikötőit, s rendszeresen fosztogatták a nyu-
gat-európai tengerpart és a folyók mentén fekvő portusokat, városokat. Az arabok ugyanezt tették
Itáliában és Provence-ben, sőt az Alpokon átmenő forgalom útját is elvágták. Joggal állapítja meg
a jeles francia gazdaságtörténész R. H. Bautier, hogy „a 9. század közepétől a 10. század közepéig a
nyugat-európai gazdaság teljesen összeomlott, a szaracénok, a vikingek és a magyarok támadásai
következtében.” Midőn e támadások elcsendesedtek, a 10. század második felében egy új világ kez-
dett kiemelkedni az általános káoszból.
A kora középkorban nemcsak a kereskedelem volt az egyetlen módja a javak áramlásának,
cseréjének, újraelosztásának. Háborúban és békében egyaránt általános volt a fosztogatás, a
zsákmányszerzés, amelynek elosztása a szokásjog által meghatározott szabályok szerint történt.
A nemzetközi kapcsolatokban is gyakori volt a rendszeres adófizetés. Bizánc veszélyes szom-
szédait, ellenségeit rendszeres adókkal tartotta féken, s barbár szövetségeseinek is jelentős ös�-
szegeket juttatott. Az angolok a dánoknak fizettek ilyen rendszeres adót („dánpénz”). A korabe-
li társadalomban a kölcsönös ajándékozási kötelezettségek sűrű hálózata kapcsolta egymáshoz
az embereket: az alattvalók a királynak, a vazallusok a hűbérúrnak meghatározott alkalmakkor
ajándékkal tartoztak, s azt viszonozni is kellett. De a rokonsági viszonynak is megvoltak az ilyen
kötelező ajándékozási alkalmai (például házasságkötés). S végül, de nem utolsósorban a legfon-
tosabb keresztényi kötelesség: az alamizsna. Már utaltunk rá, hogy ez korán intézményesült.
Az egyház jövedelmeinek meghatározott része a szegényeket illette. A püspökségek és a kolos-
torok több száz szegényt élelmeztek, ruháztak rendszeresen, s az ellátásra jogosult családokról
anyakönyvet (matricula) vezettek.
Igaza lehet Georges Dubynek, midőn azt mondja, hogy e kereskedelmen kívüli formák kere-
tében sokkal nagyobb mennyiségben cseréltek gazdát az anyagi javak, mint a kereskedelem révén,
s a kora középkor gazdaságát „a fosztogatás, az ajándékozás és a bőkezűség gazdaságának (une
économie du pillage, du don et de la largesse)” nevezi.

A kereszténység és a gazdaság

A középkori ember életének mindennapjait, gondolkodását, magatartását a kereszténység hatá-

rozta meg. A gazdasági tevékenységet tehát számottevően befolyásolta az, hogy a kereszténység
tekintélyei és az egyházi előírások miként vélekedtek az anyagi javak rendeltetéséről, a haszonról, a
kereskedésről, a hitelről, s egyéb, gazdasággal kapcsolatos jelenségekről.
A keresztény világkép sok tekintetben kedvezett a gazdasági fejlődésnek, elsősorban a techni-
kai újításnak, az innovációnak. A zsidó-keresztény hit szerint Isten abszolút transzcendens, azaz
teljesen kívül van a világon, az anyagi világot Ő hozza létre, teremti a semmiből. A bibliai Törvény
első lapjain ott áll az isteni megbízás az ember számára: „Töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok
alá”. A látható világ, amelyben nincsenek istenek, sem egyéb természetfeletti lények, mindenestől
az ember szabad kutató, alakító, alkotó tevékenységének a színtere. A természetnek ez a mítosz-
talanítása, szakrális jellegétől, isteni varázsától való megfosztása előfeltétele volt annak, hogy az
európai értelemben vett természettudomány és technika kialakulhasson. A keresztény világképnek
ez a hatása a középkor második felében érvényesült is.
 A kereszténység és a gazdaság ■ 207

Ehhez járult a fizikai munka felértékelődése a klasszikus ókori szemlélettel szemben. Jézus és az
apostolok fizikai munkát végeztek. „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék” – hagyta meg Pál apostol
a thesszaloniki híveknek, s ő maga is kézműves munkával kereste kenyerét. A szerzetesi közösségek
napirendjében kezdettől fogva fontos helyet foglalt el a fizikai munka.
Az is tény, hogy az evangéliumokban kemény szavak olvashatók a gazdagok túlvilági sorsát
illetően. Szent Ágoston a De civitate Dei című művében ezt írja: „Ha van mit ennünk és fedél van a
fejünk felett, akkor ezzel megelégszünk. Mert aki gazdag akar lenni, az kísértésbe és csapdába esik,
és sok ostoba és ártalmas kívánság zsákmánya lesz, amelyek halálát és vesztét okozzák. Minden
rossznak a gyökere a kapzsiság (avaritia)”. Az egyházatyák már az ókorban kifejtették, hogy a földi
javaknak nem tulajdonosai, hanem csak haszonélvezői vagyunk, s amire nincs szükségünk, az a
szegényeket illeti. (Ez volt a véleménye a középkori iszlám tudósoknak is.)
Sok vitára adott okot az egyház állásfoglalása a kamatszedéssel kapcsolatban. Itt nem a mai
értelemben vett uzsoráról van szó. A latin usura szó eredetileg kamatot jelent, minden pejoratív
felhang nélkül. De mivel az egyház minden kamatszedést tiltott, az usura már önmagában is bűnös
dolognak, visszaélésnek számított. A római jog szerint a maximális kamat 12% lehetett, s tiltotta a
kamatos kamat szedését.
Az egyház álláspontját Jézus kijelentése határozta meg: „Adjatok kölcsön, semmit sem várva
érte” (Lukács 6,35). Ez azonban nála nem valamiféle gazdasági szabály, hanem a keresztény alap-
magatartást, a felebaráti szeretet gyakorlását bemutató példa, annak érzékeltetése, hogy viszonzás
elvárása nélkül kell jót tennünk mindenkivel.
A 4. század elején az elvirai zsinat mondta ki először a tilalmat: „Ha egy klerikusról kiderül,
hogy kamatot szed, úgy határoztunk, hogy fokoztassék le és zárassék ki. Ha valakire, akár egy vi-
lágira is, rábizonyosodik, hogy kamatot szedett, de feddés után megígéri, hogy felhagy ezzel, és
többé nem követel kamatot, úgy határoztunk, hogy meg kell neki bocsátani. Ha pedig kitart ebben
a méltánytalan követelésben, ki kell vetni az egyházból”. Ezt azután számos zsinat megismételte,
bár elsősorban a klerikusok esetében. Nagy Károly az egyházi rendelkezésekre hivatkozva több
capitularéban megtiltotta a kamatszedést. Kölcsönt csak úgy adhatott valaki, ha ugyanannyit kért
vissza, mint amennyit adott.
De Nagy Károly ennél is tovább ment: elítélt minden olyan tevékenységet, amikor valaki speku-
lációval hamis haszonra akart szert tenni. „Mindazok, akik aratás vagy szüret idején szükség nélkül,
kapzsiságból vásárolnak fel gabonát vagy bort, például ha valaki 2 dénárért vesz egy modius gabo-
nát, s azt elteszi, míg lehetősége lesz eladni 4 vagy 6 dénárért vagy még drágábban, akkor hamis
haszonra (turpe lucrum) tett szert. Ha szükségből vásárol, hogy neki magának legyen, vagy szétossza
másoknak, azt negotiumnak nevezzük”. Vagyis a kereskedelmi tevékenységet (negotium) nem lehet
nyerészkedés céljából (lucrandi causa) folytatni, legalábbis ilyen méretű nyereség nem megengedett.
A capitularékból kiderül, hogy éhínség idején súlyos visszaélések történtek: aratás előtt kölcsönt ad-
tak a parasztnak, s később annak kétszeresét, háromszorosát kérték vissza. Az is gyakori volt, hogy
aratás előtt felvásárolták a gabonát olcsón, mert a parasztnak szüksége volt pénzre, s később többszö-
rös áron eladták. Ezeket a spekulációs visszaéléseket Károly szigorúan büntette.
Az egyház és nyomában a világi hatalom a kamatszedés tilalmával a szegényeket, a kisembe-
reket védelmezte. Ekkoriban ugyanis nemigen vettek fel kölcsönt beruházásra, vagy vállalkozás
finanszírozására. A kölcsönök szinte kivétel nélkül fogyasztási hitelek voltak, pénzben vagy ter-
mészetben, amelyet valamely éhező, tönk szélére jutott kistermelő vett fel a túlélés érdekében. S az
ilyen kölcsönöknél általános volt a rossz értelemben vett uzsora, az 50 vagy 100%-os, vagy ennél
208 ■ Népesedés és gazdaság a kora középkorban

is nagyobb kamat. Az ilyen ínségkölcsön volt az egyik leggyakoribb eszköze a kisemberek függő-
ségbe kényszerítésének: mivel nem tudta visszafizetni, átadta kis birtokát a hitelezőnek, valamely
szomszédos nagybirtokosnak. Nagy Károly rendelkezéseiből az is kiderül, hogy állami tisztviselők,
grófok és helyetteseik, valamint püspökök és apátok is éltek ilyen eszközökkel.
Hogy az egyház is ismerte a törvényes kamat fogalmát, arra jó példát találunk Tours-i Gergely-
nél, aki elmeséli, hogy a verduni püspök hétezer arany solidus kölcsönt kért Theodeberttől, Austra-
sia királyától, hogy segíthessen városa ínségbe jutott lakóin, s megígérte, hogy a király az összeget
törvényes kamattal (cum usuris legitimis) fogja visszakapni.
A kamatszedés és általában a haszon (lucrum) tilalma nehéz helyzetbe hozta a hivatásos ke-
reskedőket. Igaz, hogy a 10. század előtt ilyenek igen kevesen voltak, s ők is nagyrészt zsidók.
A 10. századtól azonban a kialakulóban lévő városokban egyre nagyobb számban találkozunk ke-
resztény hivatásos kereskedőkkel (negotiatores), akik számára komoly problémát jelentett az egyhá-
zi tilalom. Természetesen kidolgoztak olyan formákat, amelyek segítségével meg lehetett kerülni a
tilalmat, illetve el lehetett rejteni a tényleges kamatot, a hasznot. Ennek ellenére még sokáig találko-
zunk a forrásokban azzal a mondással, hogy „a kereskedő ember alig, vagy sohasem lehet Istennek
tetszésére (Homo mercator vix aut nunquam potest Deo placere)”.
 IX
Bizánc a kora középkorban

A bizánci állam

A Nyugatrómai Birodalom megszűnése után a római császárság keleten élt tovább. Ennek a to-
vábbélő Római Birodalomnak a lakói mindvégig „rómaiknak” (Rómaioi) nevezték magukat, ural-
kodójuk a „rómaiak császára” (baszileusz Rómaión) volt. Az állam megjelölésére gyakran hasz-
nálták a Rómania szót, de „Bizáncnak” sohasem nevezték, mert ezen ők legfeljebb csak a fővárost
(Büzantion) értették. Az eredetileg csak a fővárosra vonatkozó Bizánc szót az itáliai humanisták
terjesztették ki az egész birodalomra a 15. században, s ezt vette át az újkori európai tudomá-
nyosság is. Ilyen értelemben beszélünk mi is a továbbiakban Bizáncról, Bizánci Birodalomról,
bizánciakról.
Bizánc városát maguk a lakói inkább Konstantinápolynak (Kónsztantinupolisz), azaz „Konstan-
tin városának” nevezték. Ahogy a rómaiak számára Róma volt „a város” (urbs), úgy a „bizánciak”
számára is Konstantinápoly volt „a polisz” (ez élt tovább az araboknál Bulin formában, s ebből jött
a város arab, majd oszmán neve: Istan Bulin – Istanbul). A bizánciak már a 4. században szívesen
nevezték „Új Rómának” (Nea Rómé). A középkorban Konstantinápoly volt a keresztény oikumené
legnagyobb városa, igazi világváros. Lakossága fél millió körül ingadozott. Kedvező földrajzi hely-
zete révén kiválóan alkalmas volt egy-két, sőt három kontinensre kiterjedő birodalom központjául.
Három oldalról a tenger védte, a szárazföld felé pedig háromszoros védőfallal vették körül, gyakor-
latilag bevehetetlen volt. Rajta kívül a Keletrómai Birodalomban az 5. század közepén még kettő
százezres (Alexandria, Antiochia) és mintegy harminc több tízezres nagyságrendű város volt.
Ha ezt az ezer éven át fennálló birodalmat, amelynek öröksége máig elevenen él Európa keleti
felében, jellemezni akarjuk, akkor érdemes idéznünk néhány kiváló bizantinológus véleményét.
August Heisenberg úgy látja, hogy „Bizánc a kereszténnyé lett görög nemzetiségű Római Biro-
dalom”. Louis Bréhier szerint Bizánc „hagyományaiban római, kultúrájában görög, kormányzati
módszereiben pedig keleti.” Georg Ostrogorsky pedig így fogalmazza meg Bizánc lényegét: „Római
államiság, görög kultúra és keresztény hit a főforrásai a bizánci fejlődésnek.”
A Római Birodalom 395. évi kettéosztásakor a Balkán-félsziget keleti fele jutott Bizáncnak.
A határt a két birodalom között a Drina folyó képezte, Illyricumot tehát a nyugatiak kapták.
Észak-Afrikában Libya Keleté lett, Tripolitana a Nyugaté. Később Bizánc kiterjesztette fennható-
ságát az egész Balkánra és egész Észak-Afrikára. A birodalom lakosainak száma 400 és 600 között
18–20 millió körül volt. Keleten nem volt olyan méretű elnéptelenedés, mint Nyugaton, a városi
élet, az ipari termelés, a kereskedelmi forgalom és a tengeri hajózás szinte töretlenül folytatódott.
Bizánc az évezred végéig megőrizte tengeri hegemóniáját a Mediterráneum keleti medencéjében.
210 ■ Bizánc a kora középkorban

Bizánc látképe (rekonstrukció)

Kereskedelmi kapcsolatban állt Indiával, Kínával. Mivel a Közép- és Távol-Keletre vezető utak
többnyire ellenséges szomszédja, Perzsia területén mentek át, új utakat próbáltak törni Kelet felé:
vagy Arábián és az Indiai Óceánon keresztül délről, vagy Fekete-tenger északi és keleti partvidéké-
ről kiinduló selyemúton északról megkerülve Perzsiát. A 6. század közepén sikerült selyemhernyót
kicsempészni Kínából, s erre egy nagyon virágzó exportiparágat felépíteni. Évszázadokon át szi-
lárd, jó aranypénzzel is rendelkezett a birodalom.
A balkáni politikai határ nem felelt meg pontosan a latin–görög nyelvhatárnak, amely a mai
Albánia északi részén lévő Lissustól húzódott Serdicáig (Szófia), s onnét a Haemus (Balkán) hegység
északi lábánál a tengerpartig. E vonaltól délre görögül, északra latinul beszéltek. A 7. század elejéig
Bizánc hivatalos nyelve is a latin maradt, s a lakosság jelentős része még ezután is értett latinul. A Bi-
záncban beszélt görög nyelv a hellenisztikus köznyelv, az ún. koiné továbbfejlődése során alakult ki, s
lényegesen eltért a klasszikus görögtől. Az eltérések közül kultúrtörténeti szempontból talán a hang-
súly változása a legjelentősebb. A korábbi görög nyelvben zenei hangsúly volt, amely a kvalitáson
alapult, vagyis a hangsúlyozott szótag magasabb volt, mint a nem hangsúlyozott, s ezen alapult az
antik verselés is. A koinéban az eredeti hosszú és rövid magánhangzók közötti különbség megszűnt,
s minden hangsúlyos szótag hosszúvá és minden hangsúlytalan röviddé vált, vagyis az új dinamikus
hangsúlyozás a kvantitáson alapszik, amelynek megfelelően a keresztény korban (a 4. századtól) a
ritmust a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozása adja meg. Hasonló változás ment végbe
Nyugaton a latin himnuszköltészetben is.
 A bizánci állam ■ 211

Bizáncban sajátos kétnyelvűség uralkodott, mert igen nagy különbség volt a beszélt köznyelv és
az irodalmi nyelv között. Az 1. és 2. században kibontakozott az ún. atticizmus, ami annyit jelentett,
hogy a művelt görögök felújították a klasszikus attikai nyelvjárást, s annak már nem élő formáit és
szókincsét. A beszélt vulgáris nyelvnek a 12. század előtti időkből nem is maradt fenn írott emlé-
ke, mert az értelmiség minden ilyen barbár szöveget tudatosan megsemmisített. Az íráshasználat
nagyjából úgy alakult, mint Nyugaton (természetesen görög betűkkel): a 9. századig a hagyomá-
nyos nagybetűs írás (maiuscula) divatozott, ezután áttértek a kisbetűs írásra (minuscula).
Görögül többé-kevésbé a birodalom minden lakója beszélt. Emellett Kis-Ázsiában az őslakos-
ság körében sokan még régi nyelvüket is őrizték, például Mysiában, Phrygiában, Isauriában, vagy
Lykaoniában. Szíria lakossága nagyrészt kétnyelvű volt, Egyiptomban pedig a parasztság a kopt
nyelvet beszélte.
A bizánciaknak saját időszámításuk volt, a keresztény időszámítást nem vették át, csak a 15. szá-
zadban kezdték szórványosan használni. Az éveket a világ teremtésétől számították, ami szerintük
Kr. e. 5509. szeptember 1-jén történt. Konstantinápoly elestének (1453. május 29.) dátuma tehát: 6961.
A bizánci állam egyenes örököse, folytatása volt a késő római császárság, a dominatus állam-
szervezetének. A császár abszolút uralkodó, hatalma isteni eredetű, ő Isten képmása és helytartója
a földön, személye „szent” (hagiosz). Megválasztása többnyire kikiáltással történt, s ténylegesen
bárki lehetett császár. Gyakori volt, hogy a császár társuralkodóként maga mellé vette testvérét
vagy fiát. Császárkoronázásra először 457-ben került sor. A bizánci császár az egész keresztény
oikumené urának tekintette magát, aki az összes többi uralkodó felett áll. Ő volt az „uralkodók csa-
ládjának” a feje, aki a többieket „testvéremnek”, „fiamnak” vagy „barátomnak” szólította, s külön-
féle címeket, rangokat, kitüntetéseket, sőt fejedelmi koronákat is adományozott nekik. A császár
körül minden pontosan előírt szertartások szerint, szigorú formaságok között történt. Liudprand,
cremonai püspök, aki a 10. században két ízben is járt követségben Konstantinápolyban, így írja le
a császári fogadást: „A császár trónja előtt egy rézből készült, de bearanyozott fa állott, amelynek
ágai közt mindenféle fajtájú madarak ültek, amelyek szintén rézből valók voltak, de bearanyozva s
különféle hangon énekeltek. A császár trónja pedig olyképpen volt elkészítve, hogy egyik percben
alacsonynak, a másikban magasabbnak, majd emelkedettebbnek látszott és hatalmas oroszlánok
őrizték; nem tudom, fából vagy ércből voltak-e, de be voltak aranyozva. Farkukkal verdesték a
földet s tágra nyitott szájukkal s mozgó nyelvükkel ordítást hallattak. Belépésemkor bőgtek az
oroszlánok és énekeltek a madarak. Midőn tiszteletem jeléül harmadszor borultam le a császár
előtt és utána a fejemet felemeltem, láttam, hogy ő, aki azelőtt mérsékelt magasságban ült a föld-
szint felett, most majdnem a terem mennyezete alatt van, sőt, hogy más ruha is van rajta. Hogy
ez miképp történt, el sem tudtam gondolni, legfeljebb azt sejtettem, hogy olyanforma gépezet
emelhette, mint amilyen a borsajtó gerendája. A császár ez alkalommal egy szót sem beszélt, mert
ha akart volna is beszélni, a nagy távolság miatt nem tehette volna azt a kellő méltósággal, s csak
főembere útján érdeklődött Berengár élete és egészsége felől”.
Rómához hasonlóan Konstantinápolyban is volt senatus, de politikai szerepe a 8. századra már
formálissá vált. A főváros és a nagyobb városok lakossága démoszokba szerveződött (például esze-
rint teljesítettek őrszolgálatot a város falain), amelyeknek eleinte szintén fontos politikai szerepe
volt. A démoszok ugyanis a „cirkuszi pártok” körül csoportosultak, amelyeket az után a szín után
neveztek el, amilyet kedvenc kocsihajtójuk viselt. A cirkuszi pártok néha kifejezésre juttatták a
lakosság nemtetszését, ellenzékiségét. Később a démoszok politikai szerepe megszűnt, s tevékeny-
ségük arra korlátozódott, hogy az udvari ünnepségeken ők adták a lelkesen éljenző tömeget.
212 ■ Bizánc a kora középkorban

Bizánc a késő római császárságtól hatalmas bürokratikus gépezetet örökölt és fejlesztett to-
vább. A tisztviselők rangosztályok szerint voltak besorolva, s eszerint kapták fizetésüket, s ez szab-
ta meg, hogy milyen címzés illeti meg őket. A császári udvarban fontos szerepet játszottak az
eunuchok, akik nem egyszer magas állami, egyházi vagy katonai posztot töltöttek be. Mivel egyre
inkább szokásba jött a hivatalok vásárlása, a tisztviselők minden igyekezetükkel azon voltak, hogy
a befektetés minél előbb megtérüljön. Joggal írta egy korabeli forrás, hogy a hivatalnokok „úgy
falták a népet, mint a kenyeret”.
Bizánc ezeréves fennmaradását nem kis részben diplomáciájának köszönhette, amely a maga
nemében páratlan volt a középkorban. A diplomáciát a bizánciak valóságos művészetté fejlesztették.
Követeik rendszeresen felkeresték a külföldi uralkodók udvarait, a császári udvarban pedig hivatalos
tolmácsok szolgálták az idegen uralkodókkal és népekkel való kapcsolattartást. Igyekeztek alapo-
san megismerni a környező népek és államok belső viszonyait, szokásait, kipuhatolni gyengéiket
és erejüket, s gondosan mérlegelték, hogy hol és mikor, milyen eszközökkel tudják a leghatéko-
nyabban elérni céljaikat. Ennek a szorgalmasan összegyűjtött, hatalmas információanyagon alapuló
bizánci államművészetnek jellegzetes alkotása Bíborbanszületett Konstantin (Kónsztantinosz Por-
phürogennétosz, 913–959) császárnak a 10. század közepén írt munkája A birodalom kormányzá-
sáról. A bizánci diplomácia módszerei igen sokrétűek voltak: például szívesen játszották ki egymás
ellen a rájuk nézve veszélyt jelentő népeket. Leggyakrabban alkalmazott és leghatékonyabb diplo-
máciai „fegyverük” azonban a pénz volt. Rendszeresen fizettek évi adókat a szomszédoknak a béke
fenntartása érdekében, s gyakran ajándékokkal igyekeztek megszerezni idegen népek jóindulatát.
Az arany legalább olyan fontos szerepet játszott a bizánci állam védelmében, mint a hadsereg.

Kísérlet a Római Birodalom visszaállítására

Az ún. „kora bizánci” időszakban, azaz 395 és 610 között a késő római társadalmi és politikai struk-
túrák éltek tovább. Miután Attila meghalt és a gótokat sikerült Nyugat felé irányítani, egy időre eny-
hült a Bizáncra nehezedő barbár nyomás, s mivel keleten, a perzsa határon is béke volt, polgárai tel-
jes szenvedéllyel átadhatták magukat kedvenc dogmatikai vitáiknak. Mert az ismert szentháromság-
tani és krisztológiai problémák nem képezték néhány szakteológus magánügyét, hanem a császári
udvarban is ezekkel foglalkoztak, sőt a városok utcáin és terein is mindenki ezekről beszélt, ezekről
vitatkozott. Nüsszai Gergely meglepetten tapasztalta, mikor a fővárosba érkezett, hogy az utcákon
mindenki „érthetetlen” teológiai kérdésekről fecseg: „ha megkérdezel valakit, hogy hány obulusba
kerül ez vagy az a dolog, akkor a »született és nem teremtetett« dogmájával válaszol. Ha a kenyér ára
után érdeklődsz, azt válaszolják, hogy az Atya hatalmasabb, mint a Fiú, és a Fiú alá van Néki rendel-
ve. Ha megkérdezed, kész van-e a fürdőd, így válaszolnak: »A Fiú a semmiből keletkezett«”. Krisztus
isteni és emberi természetének problémája nemcsak teológiai kérdés volt, hanem politikai is, hiszen
nagyobb veszélyt rejtett magában a birodalom számára, mint a barbárok támadásai. A Khalkédoni
zsinat után ugyanis Szíriában és Egyiptomban a monofizitizmus ősi „nemzeti” érzelmekkel, szepara-
tista törekvésekkel ötvöződött, külön nemzeti egyházak létrejöttével, s e tartományok elszakadásával
fenyegetett. E veszély elhárítása és a monofiziták megbékítése érdekében adta ki 482-ben Zénón
császár (474–491) a Hénotikont, vagyis az Akakiosz pátriárka által kidolgozott közvetítő egységfor-
mulát. Hasztalan, mert a monofiziták nem fogadták el, Róma és a nyugati katolikusok pedig egye-
nesen megszakították a kapcsolatot Konstantinápollyal. 35 évig tartott a szakadás (skizma) Róma és
 Kísérlet a Római Birodalom visszaállítására ■ 213

Iustinianus császár, Maximianus ravennai püspök és kíséretük (mozaik, 6. század, Ravenna, San Vitale)

Konstantinápoly között, mígnem 518-ban az írástudatlan makedóniai parasztból katonai parancs-

nokká, majd császárrá lett I. Iustinus (518–527) hatályon kívül helyezte a Hénotikont, s visszatért a
khalkédoni formulához. A gyermektelen császár unokaöccsét tette meg utódául.
I. Iustinianus (527–565), nagybátyjától eltérően, igen művelt volt, teológiai értekezéseket írt, s
mindenféle tudományokhoz és művészetekhez alaposan értett. Miután nagyobb veszteségek nélkül,
békekötéssel befejezte a perzsákkal folytatott háborút, figyelmét Nyugat felé fordította, s nekilátott dé-
delgetett álma, a recuperatio imperii, azaz a Római Birodalom visszaszerzése megvalósításához. Előbb
azonban úrrá kellett lennie egy súlyos belpolitikai válságon, amelybe kis híján belebukott. Ez volt
az ún. Nika-felkelés 532-ben (Nika: ’győzz!’ kiáltással buzdították a kocsihajtókat a Hippodromban,
a kocsiversenytéren). A konstantinápolyi démosz elégedetlen volt némely magas rangú hivatalnok
tevékenységével, s eltávolításukat követelte. A két nagy cirkuszi párt, a kékek és a zöldek összefogtak,
s a Hippodromban felkelést robbantottak ki. A felkelők több középületet felgyújtottak. Miközben a
felkelők a szent palotát ostromolták, a császár már menekülésre és lemondásra gondolt, de felesége,
Theodóra kitartásra buzdította. Néhány nap múlva megérkezett a Belisarius parancsnoksága alatt
álló katonaság, s lemészárolta a felkelőket.
A felkelés leverése után elkezdődhetett a Nyugat visszahódítása. 533-ban Belisarius 15 000 fő-
nyi sereggel átkelt Afrikába, s megsemmisítette a Vandál Királyságot. Észak-Afrika másfél évszá-
zadra a „második Róma” birtoka lett. Itália visszahódítása már korántsem ment ilyen könnyen.
Csaknem húsz évig tartott (535–554) míg Belisarius, majd Narses seregeinek sikerült megtörnie a
214 ■ Bizánc a kora középkorban
Theodóra császárné és udvarhölgyei (mozaik, 6. század, Ravenna, San Vitale)
Iustinianus és az építész a Hagia Szophia makettjével
gótok ellenállását. A bizánciak azonban nem so-
káig élvezhették a visszaszerzett Itália birtoklá-
sát, mert 568-ban észak felől megérkeztek a lan-
gobardok, s a félsziget északi részét (Lombardia)
és belső területeit elfoglalták, Bizáncnak pedig
meg kellett elégednie Ravenna és Róma környé-
kével és Dél-Itáliával. 554-ben néhány évtizedre
sikerült visszahódítani Hispánia délkeleti-déli
partvidékét is. Közben Keleten a perzsákkal is
fel-fellángolt a háború, s Iustinianus adófizetés-
sel vásárolta meg a békét.
A germán veszély elmúltával keletről és
északról újabb barbár támadások fenyegették a
birodalmat. A Kárpát-medencét megszállták az
avarok, a Balkánon megjelentek a szlávok és a
bolgárok. Iustinianus a Balkán északi részén egy
erődrendszert épített ki, ez azonban nem tudta
megakadályozni az avarok, a szlávok és a bolgá-
rok rabló hadjáratait.
 Kísérlet a Római Birodalom visszaállítására ■ 215

A Hagia Szophia (grafika, 1876)

A Római Birodalom restaurációja tehát csak részleges sikerrel járt. A belpolitikában Iusti-
nianus legjelentősebb és legmaradandóbb alkotása a római jog kodifikációja volt. A császár ál-
tal kinevezett bizottságok, Tribonianus (†542), quaestor sacri palatii vezetésével, 529 és 542 kö-
zött dolgoztak a nagy művön: összegyűjtötték az előző császárok és Iustinianus rendelkezéseit
(Codex), kivonatolták a legjelesebb római jogászok munkáit (Digestae seu Pandectae), s elkészí-
tették a római jog összefoglaló kézikönyvét (Institutiones). Ehhez később hozzátették Iustinianus
újabb rendeleteinek gyűjteményét (Novellae). Az így összeállt gyűjteményeknek a 13. században
adták a Corpus Iuris Civilis nevet.
Iustinianus igyekezett megreformálni, hatékonyabbá és olcsóbbá tenni a birodalom közigaz-
gatását is. Megtiltotta a hivatalok vásárlását, intézkedéseket hozott a korrupció ellen, a szegényebb
lakosságot igyekezett megvédeni a hatalmasok túlkapásaival szemben. A legtöbb sikert az állami
bevételek növelése terén érte el, hála egyik közeli munkatársa, Kappadókiai János kifogyhatatlan
leleményének. Pénzre ugyanis nagy szüksége volt, nemcsak a háborúk miatt, hanem nagyszabású
építkezéseihez is. A fővárost egy sor új templommal gazdagította, közülük az 532 és 537 között
épült Szent Bölcsesség (Hagia Szophia), Milétoszi Iszidórosz és Tralleszi Anthemiosz alkotása, a
bizánci építészet legcsodálatosabb remeke.
Mivel maga is jeles teológus volt, érthető, hogy a dogmatikai darázsfészekbe is belenyúlt, annál
is inkább, mert a birodalom oly hőn óhajtott egysége érdekében szükséges volt a monofiziták meg-
nyerése. Ez neki sem sikerült, pedig 553-ban, Konstantinápolyban egyetemes zsinatot is tartott.
Több dokumentumban kinyilvánította, hogy a római egyház „minden egyház feje”, amellyel min-
den kereszténynek egységben kell lennie.
216 ■ Bizánc a kora középkorban

A 20. század egyik legkiválóbb bizantinológusa, Louis Bréhier így értékeli Iustinianus uralkodá-
sát: „Gyarlóságai ellenére is nagy uralkodóhoz méltóan cselekedett, s olyan szilárd szerkezetet bizto-
sított a birodalomnak, ami lehetővé tette, hogy hosszú időn át el tudja viselni a barbárok támadásait,
és civilizációjával beragyogja a világot. Neki köszönhető, hogy újból szabadon lehetett hajózni a
Földközi-tengeren, hogy örökre fennmaradt a rómaiak jogi munkássága, hogy a keleti egyház olyan
fegyelmi törvénykezéssel rendelkezik, amelyet mindmáig őriz, hogy oltalmazta misszionáriusait,
ösztönzést adott az irodalomnak, az oktatásnak, a bizánci művészet kialakításának”.
Iustinianus utódai a Balkánon nem tudták feltartóztatni a szlávok tömeges betelepülését. 582-ben
Sirmiumot is kénytelenek voltak átengedni a Kárpát-medencében megtelepülő avaroknak. Itáliában
és Afrikában új közigazgatási rendszert vezettek be: a ravennai és a karthágói exarchátusban egy kéz-
ben, az exarkhosz kezében egyesítették a polgári és a katonai hatalmat. A perzsa fronton is kiújultak
a hadműveletek. A 7. század elején a perzsák elfoglalták Szíriát és Egyiptomot, hatalmukba kerítettek
olyan városokat, mint Antiochia és Jeruzsálem, s mélyen benyomultak Kis-Ázsiába is. Előbb a per-
zsák, majd az avarok Konstantinápoly falaiig nyomultak előre, sőt ostrom alá is vették a várost.

Válság és gyökeres reform

Az összeomlás előtt álló birodalmat I. Hérakleiosz (610–641) mentette meg, aki újjászervezte a
hadsereget, majd felszabadította Kis-Ázsiát és északnyugat felől benyomult perzsa területre. 627-
ben Ninivénél döntő győzelmet aratott a perzsák felett. Ezzel a szasszanidák állama harcképtelenné
vált. Hérakleiosz – akit Georg Ostrogorsky „a bizánci történelem legnagyobb uralkodójának” ne-
vez – hozzáfogott a birodalom konszolidálásához, közigazgatási, katonai és társadalmi szervezeté-
nek újjáalakításához. Ő csak megkezdhette azt a reformot, amelyet utódai tettek teljessé. 634-ben
Bizánc délkeleti határain megjelentek az arabok, s rohamos gyorsasággal hódították meg Szíriát,
Palesztinát, Egyiptomot. Kezükre került Jeruzsálem, Damaszkusz, Antiochia, Alexandria. 636-ban
Szíriában, a Yarmūq folyónál legyőzték az ellenük küldött bizánci sereget. Az ázsiai és afrikai tar-
tományok néhány évtized leforgása alatt elvesztek, a birodalom Kis-Ázsiára és Konstantinápoly
környékére zsugorodott. Az arabok 668/669-ben, 674–678-ban és 717/718-ban a fővárost is ostrom
alatt tartották, a Balkán pedig teljesen a szlávok birtokába került. 679-ben a bolgárok átkeltek a
Dunán, s megkezdték államuk kiépítését.
Bizáncot tehát nagy veszteségek érték a 7. században: korábbi területének nagyobb részét elvesz-
tette, lakossága 17–18 millióról 6–7 millióra olvadt. A Római Birodalom örökre elveszett, ekkor vált
a megmaradt terület „bizáncivá” és göröggé. Hérakleiosz császár a görögöt tette hivatalos nyelvvé,
s az addig használt latin imperator, augustus, caesar helyett felvette a görög baszileusz címet. Bizánc
ekkor alakítja ki saját belső struktúráját, fennmaradása érdekében alkalmazkodva a megváltozott
erőviszonyokhoz. Hérakleiosz és utódai végrehajtották az új helyzet igényelte gyökeres reformokat.
A késő római császárságtól örökölt közigazgatási beosztás helyett az egyes tartományokat nagyobb
közigazgatási egységekbe, themákba fogták össze. A thema eredetileg katonai egységet, hadtestet
jelentett, de később jelentése átment annak a területnek a megjelölésére, melyen az illető csapat-
test állomásozott. A thema élén a császár által kinevezett sztratégosz állt, akinek a kezében egyesült
a polgári és a katonai hatalom. Az első themák Kis-Ázsiában létesültek: Opszikion, Armeniakon,
Anatolikon, majd sor került a Balkán megszervezésére is. A hadszervezet alapja a parasztkatonaság
lett. A parasztkatona, a „sztratióta” (sztratiótész) szabad tulajdonú földbirtokkal bírt, s ennek fejében
 Válság és gyökeres reform ■ 217

katonai szolgálatot látott el. A pa-

rasztság állami terhei a 6. század
végén és a 7. században csökkentek:
a római eredetű adók (iugatio-cap-
tatio, epibolé), valamint a Iustinia-
nus által bevezetett monopóliumok
megszűntek. Ugyancsak megszűnt
a falusi lakosság, a colonusok, illet-
ve geórgoszok röghöz kötöttsége is.
A szabad parasztok igen sok új te-
lepülést hoztak létre, elsősorban a
birodalom határvidékein, ahol az
arabok és más szomszédok táma-
dásai nyomán sok volt az elhagyott,
üresen álló föld. Még inkább meg-
gyorsult a szabad falusi települések
keletkezésének folyamata azáltal,
Hérakleiosz előtt hódol a perzsa király
hogy a szomszédos népek kön�-
(plakett, 1160–1170 k.)
nyűszerrel hatoltak be a birodalom
földjére és ott letelepedtek.
A kiváló orosz bizantinológus, A. P. Kazsdan így értékeli a Bizáncban a 7. században végbement
átalakulást: „Megállapíthatjuk, hogy a 8. században az új típusú hadsereg – a paraszti népfölkelés
– biztosította a bizánci sereg eredményes hadműveleteit, sőt Bizánc fennmaradását. Más szavakkal
azt mondhatjuk, hogy Bizánc csupán társadalmi rendjének a 7. században véghezvitt gyökeres át-
alakításával tarthatta fenn magát. Többek között ezek az átalakulások eredményezték a sztratióta
hadsereget [...] Az átalakulások lényegét abban foglalhatnánk össze, hogy a rabszolgák és földhöz
kötött geórgoszok kizsákmányolásán alapuló nagybirtokrendszert a szabad faluközösségek tömege
váltotta fel. A hadügy gyökeres átszervezése (vagyis a sztratióta népfelkelésre való áttérés a nagy-
részt idegenekből álló hivatásos zsoldos hadsereg helyett) annak következtében vált lehetségessé,
hogy a birodalom életében mezőgazdasági fordulat ment végbe a 7–8. század folyamán, amikor
kialakult a szabad faluközösségi parasztok széles rétege”.
A bizánci faluközösség és a parasztság életviszonyait a 8. században keletkezett Földműves
Törvényből (Nomosz Geórgikosz) ismerjük. Ebből kiderül, hogy a bizánciak nem ismerték a nyu-
gati mezőgazdaságban akkoriban elterjedő technikai újításokat: a nyomásos gazdálkodást és az
aszimmetrikus, eketaligás nehéz ekét. A hagyományos római túró vagy karcoló ekével (aratrum)
szántottak. Igásállatnak ökröt, szamarat és öszvért használtak. A ló drága és ritka jószág volt, csak-
nem kizárólag katonai célokra használták. A faluközösség tagjai szabad parasztok, akik szabadon
költözködhetnek, s teljes jogú tulajdonosai telküknek (sztasz), azt szabadon eladhatják vagy bérbe
adhatják. A szántók, kertek és szőlők gazdaságilag különálló egységek voltak, a paraszti telek részei-
nek számítottak. A faluközösség közös tulajdonában voltak a művelés alatt nem álló, még felosz-
tatlan földek, valamint az erdők és a legelők, amelyeket a közösség tagjai szabadon használhattak.
A források gyakran beszélnek nagycsaládokról, vagy összetett családokról (szüngenia), amelyek
egy fedél alatt éltek és közösen gazdálkodtak. Rendszerint a házas fiúk éltek együtt szüleikkel, de
gyakori volt házas testvérek együttélése és közös gazdálkodása is. A faluközösség védelmét szolgál-
218 ■ Bizánc a kora középkorban

ta az „előnyben részesítés”, a protimiszisz, ami annyit jelentett, hogy ha egy paraszt eladta földjét,
akkor rokonai, szomszédai, végül pedig az egész falu lakói elővételi joggal bírtak. A faluközösség
megtilthatta idegenek letelepedését a falu területén. A szabad parasztok között különleges helyet
foglaltak el a már említett sztratióták, akiknek parancsra lóval és fegyverzettel be kellett vonulniuk.
A sztratióta birtokok valamivel nagyobbak voltak a közönséges paraszt birtokánál, s tulajdonosaik
a katonai szolgálat fejében mentesültek az állami adók alól, sőt gyakran készpénz- és természetbeni
juttatásokban részesültek, hogy „jó lovakat és különféle fegyvereket szerezhessenek”.
A 7. században a parasztok kivívták szabadságukat, a városok viszont pusztulásnak indultak.
A szíriai és egyiptomi nagyvárosok arab uralom alá kerültek, a kis-ázsai városok is összezsugo-
rodtak. Egy 9. századi arab földrajzi író szerint Kis-Ázsiában csupán öt város van, a többi tele-
pülés vagy erődítés, vagy falu. A városi kézműipar helyzetéről a 10. század elején készült Epar-
khoszi Könyv nyújt tájékoztatást. Az eparkhosz állami tisztviselő volt, aki a kézműves testületeket
ellenőrizte. Konstantinápolyban 23 ilyen kézműves testület működött. A kézműves műhelyekben
(ergasztérion) a tulajdonos és a szakmát tanuló inasok mellett bérmunkások és rabszolgák is dol-
goztak. Az önálló kézművesek műhelyei mellett voltak állami műhelyek is, amelyek az udvar és a
hadsereg igényeit elégítették ki.
A gyökeres reformok eredményei a 8. században értek be, midőn Bizánc már jelentős katonai
sikereket ért el mind az arabok, mind a bolgárok ellen. A 7. század végén és a 8. század elején
trónviszályok gyengítették a birodalmat, de 717-ben Anatolikon thema sztratégosza, az észak-szí-
riai származású III. Leó (717–741) lett a császár. Sikeresen visszaverte a 717/718-ban Konstanti-
nápolyt ostromló arabokat, majd 740-ben jelentős győzelmet aratott felettük, megszabadítva ezzel
Kis-Ázsiát az állandó arab betörésektől. Leó jelentős törvényhozói munkát végzett, elkészíttette
a Corpus Iuris Civilis görög fordítását, és a kor igényeinek megfelelő átdolgozását (Eklogé, 726).
Fia, V. Konsztantinosz (741–775) már támadásba ment át Szíriában és Arméniában az arabokkal,
a Balkánon pedig a bolgárokkal szemben. Itáliában viszont összeomlott a bizánci uralom: 751-ben
elveszett Ravenna, majd hamarosan Róma is kikerült a bizánci fennhatóság alól.
Alighogy a 7. század végén elcsendesültek az évszázados krisztológiai viták, a 8. században Bi-
zánc belső nyugalmát ismét egy vallási viszály bolygatta fel: a képrombolás. A keresztények között
kezdettől fogva vita volt arról, hogy szabad-e Istent, s főleg Krisztust ábrázolni. Ezt a zsidó vallás
és az iszlám egyaránt tiltotta. A kereszténységben, különösen Keleten, mindazonáltal igen elterjedt
Jézus, Szűz Mária és a szentek képeinek, az ikonoknak a tisztelete. A képrombolók, az ikonoklaszták
szerint ez azonos a bálványimádással. A képtisztelők, az ikonodulok viszont arra hivatkoztak, hogy
ők nem imádják, hanem csak tisztelik a képeket, mert emlékeztet arra, akit ábrázol. Az ikonok
ugyanis nem azonosak az ábrázolt személlyel, hanem azoknak csak képmásai, s azért lehet tisztelni
őket, mert a tisztelet nem a képeknek szól, hanem az ábrázolt személyeknek. Arra is hivatkoztak,
hogy aki a képek ellen harcol, az tagadja Krisztus valóságos emberségét.
III. Leó 726-ban kiadott rendeletében elítélte a képek tiszteletét, majd 730-ban elrendelte azok
eltávolítását is. A képrombolás egyúttal ürügyül szolgált az ellenszegülő kolostorok birtokainak sze-
kularizálására. A sztratióták számának szaporítása érdekében az államnak szüksége volt új földekre.
A képromboló császárt az állami és a katonai vezetőkön kívül még a világi felső papság is támogatta,
a képtisztelet legelszántabb harcosai viszont a szerzetesek voltak, de mögöttük állt a lakosság nagyobb
része, amelynek vallási életében a szentképek fontos szerepet játszottak. Elítélték a képrombolást a
nyugati keresztények is, s emiatt a császárok éles ellentétbe kerültek a pápákkal. V. Konsztantinosz
még elszántabban folytatta a képek és a képtisztelők üldözését, mint apja: egyenesen halállal büntet-
 Bizánci nagyhatalom: a Makedón-dinasztia ■ 219

te a képtiszteletet. A század
végén azonban enyhült az
üldözés, s mikor a kiskorú
VI. Konsztantinosz (780–
790) helyett édesanyja, Eiré-
né kormányozta a birodal-
mat, sor került a képtisztelet
helyreállítására. A 787-ben
Nikaiában tartott VII. egye-
temes zsinat hatályon kívül
helyezte a képromboló ren-
deleteket, s kimondta, hogy
jogos a képek tisztelete.
Az imádás (latreia) egyedül
Bizánci képrombolás (miniatúra, 9. század közepe)
Istent illeti meg, a szentek-
nek és a képeknek pedig
tiszteletadás (proszkünészisz, szó szerint ’leborulás, térdhajtás’) jár. (Ezt Nyugaton az adoratio: ’imá-
dás’ szóval fordították, s úgy vélték, hogy a zsinat a képek imádása mellett foglalt állást.) Ezzel azon-
ban az ügy még nem zárult le. A 9. század első felében újra megerősödött a képromboló irányzat.
843-ban ismét egy anyacsászárnő lépett közbe (a nők szinte kivétel nélkül képtisztelők voltak): a kis-
korú fia, III. Mihály (842–867) helyett kormányzó Theodóra teljes mértékben helyreállította a képek
tiszteletét. Ezzel véget ért a több mint egy évszázadon keresztül dúló képháború, amely jelentősen
hozzájárult a keleti és a nyugati kereszténység közötti szakadék elmélyítéséhez
A 9. században egyéb súlyos belső problémákkal is meg kellett küzdenie a bizánci vezetésnek.
821–823-ban Kis-Ázsiában nagyarányú parasztfelkelésre került sor Szláv Tamás vezetésével, tilta-
kozásul az előző években bevezetett új adók ellen. Ugyancsak fegyveres harcot folytattak a fennálló
rend ellen az ún. paulikiánusok. Ez a manicheus gyökerű, az iráni eredetű dualizmust valló vallási
szekta az államot és a világi intézményeket a Sátán alkotásainak tekintette, amelyeket meg kell sem-
misíteni. Közben az arabok elfoglalták Krétát, Máltát, Szicíliát, s ezzel veszélyeztették a bizánciak
eddig nagy erőfeszítésekkel fenntartott tengeri hegemóniáját.

Bizánci nagyhatalom: a Makedón-dinasztia

Új korszakot nyitott Bizánc történetében a Makedón-dinasztia (867–1025) hatalomra kerülése.

A dinasztia alapítója, I. Baszileiosz (867–886) paraszti sorból került a császári trónra (mint előt-
te II. Iustinus és III. Leó). Végleg leszámolt a paulikiánusokkal és jelentős kodifikációs munkát
végzett (Prokheiron, Epanagógé), majd a bizánci jogrendszer hatvan könyvre tagolódó nagysza-
bású összefoglalását fia, VI. (Bölcs) Leó (886–912) adta ki (Baszilika). A hadsereg létszámának
fenntartása érdekében megtiltották, hogy a sztratióták elhagyják birtokaikat, a parasztok pedig fa-
luközösségeiket. Visszaállították az epibólét is (a szomszédok felelőssége az elhagyott földek adó-
jáért). Ugyanakkor azonban a makedón császárok védelmezték a faluközösségeket és a parasztokat
a nagybirtokosok (dünatoszok) törekvéseivel szemben: ismételten megerősítették a parasztok és a
faluközösség tagjainak elővásárlási jogát. Ezzel kívánták megakadályozni, hogy a nagybirtokosok
220 ■ Bizánc a kora középkorban
 Bizánci nagyhatalom: a Makedón-dinasztia ■ 221

paraszti földeket szerezzenek meg, s behatoljanak a faluközösségekbe. Ha mégis megtörtént, hogy

paraszti föld jogellenesen nagybirtokos tulajdonába jutott, azt visszamenő hatállyal vissza kellett
szolgáltatni. Mivel Bizáncban is elterjedőben volt a nehézfegyverzetű lovasság, a sztratióta birtok
jövedelmi határát felemelték, hogy a drága fegyverzetet beszerezhessék. A 9. és 10. századi Bizáncra
jellemző az a társadalmi és politikai küzdelem, ami egyfelől a hatalmukat a faluközösségekre ki-
terjeszteni és a parasztokat függőségbe kényszeríteni törekvő nagybirtokosok (dünatoi), másfelől
a parasztokat, s ezzel a hadsereg társadalmi alapjait védelmező császári kormányzat között folyt.
A Makedón-dinasztia császárainak, elsősorban II. Baszileiosznak (976–1025) a parasztvédő ren-
delkezések sorozatával sikerült megvédeniük a kisparaszti birtokot és a faluközösséget. Nagyrészt
ennek köszönhették katonai sikereiket és azt, hogy újra sikerült kiterjeszteni uralmukat az előző
évszázadok folyamán elvesztett területek egy részére. Bizánc az ő uralkodásuk idején élte legtartó-
sabb virágkorát, s a bizánci hatalom ekkor érte el tetőpontját.
A keleti fronton, az arabokkal szemben a 10. század második felében Bizánc egyértelmű kato-
nai fölénybe került. Niképhorosz Phokasz (963–969) és Joannész Tzimiszkész (969–976) császá-
rok a 960-as években visszafoglalták Krétát, Ciprust, Antiochiát, Aleppót és a főníciai partvidéket.
A Balkánon az időközben kereszténnyé lett bolgárok a 9. század végén és a 10. század elején kiterjesz-
tették uralmukat a félsziget nagy részére. A bolgár kán, Simeon (893–927), aki Konstantinápolyban
tanult, s jól ismerte Bizáncot, egye-
nesen a császári trón megszerzését
tűzte ki céljául, s Drinápoly elfogla-
lása után ez már nem is tűnt olyan
lehetetlennek. Simeon 919-ben
felvette a „bolgárok és a rómaiak
császára” címet, a bolgár egyházat
pedig a pátriárkátus rangjára emel-
te. Utóda, Péter (927–969) cár alatt
azonban belső viszályok és a ma-
gyarok támadásai meggyengítet-
ték Bulgáriát, amelyre a bizánciak-
kal szövetséges kijevi fejedelem,
Szvjatoszlav is szemet vetett. A bi-
zánciaknak végül is 970-ben és
972-ben sikerült felülkerekedniük,
de sikerük nem bizonyult tartós-
nak. Nyugaton, Ohrid környékén
hamarosan kialakult egy új bolgár
hatalmi centrum, Sámuel vezeté-
sével, aki uralmát a keleti bolgár
területekre is kiterjesztette. II. Ba-
szileiosz – a „Bolgárölő” – végül
is 1014 és 1018 között kíméletlen
hadjáratban megsemmisítette a
bolgár önállóságot. A Balkán egé- II. Baszileiosz győzelme a bolgárok felett
szen a Dunáig és a Száváig ismét (miniatúra, 1345–1346)
222 ■ Bizánc a kora középkorban

bizánci fennhatóság alá került, a dalmát városok kivételével. Ebben a hadjáratban Baszileiosz szö-
vetségese volt Szent István magyar király, s a háború eredményeképpen Magyarország lett Bizánc
északi szomszédja. Valószínűleg ezzel a szövetséggel kapcsolatosan jött létre Imre magyar trónörö-
kös házassága egy bizánci hercegnővel. Midőn II. Baszileiosz 1025-ben meghalt, Bizánc hatalma
tetőpontján állt, mind keleten, mind a Balkánon felülkerekedett ellenfelein.
A nyugati uralkodókhoz hasonlóan a bizánci császárok is fontos feladatuknak tekintették a ke-
reszténység terjesztését, s ennek köszönhető, hogy a 9–10. században a szláv népek egy része a keleti
vagy bizánci rítusú kereszténységhez csatlakozott. Bár érdekes, hogy mind a bolgár, mind az orosz
uralkodók részéről történt kísérlet a nyugati kereszténységgel való kapcsolatfelvételre is. Az ortodox
szláv népek kulturális fejlődése szempontjából nagy jelentőségű volt a bizánci testvérpár, Kürillosz
és Methodiosz (Cirill és Metód) működése a 9. században. Midőn Rasztiszláv morva fejedelem 863-
ban a bizánci császártól kért térítőket, III. Mihály császár és Photiosz (†893/4) pátriárka a testvé-
reket küldte el hozzá. Ők készítették el a Szentírás első szláv fordítását a Thesszaloniké környékén
élő makedón-bolgárok nyelvén. Ezt nevezik óbolgárnak, vagy ószlávnak, vagy ó-egyházi szlávnak.
Hogy a lefordítandó szöveget le is írhassák, a görög betűk alapján megalkották a szláv ábécét, a glago-
licát. Ennek alapján fejlesztették ki tanítványaik a cirill írást. A testvérek Rómába is elmentek, hogy
a pápától is felhatalmazást kérjenek missziójukhoz. A pápa Methodioszt Sirmium érsekévé szentelte
és Pannónia apostoli legátusává nevezte ki. Kürillosz Rómában meghalt 869-ben, de testvére 885-
ben bekövetkezett haláláig fáradozott a pannóniai szlávok és a morvák térítésén.
 X
A szlávok

A szlávok először az 1. és 2. századi latin és görög íróknál (Plinius, Tacitus, Ptolemaiosz) tűnnek fel
Venedi, Veneti néven. Ezek a szerzők a Balti-tenger és a Kárpátok közötti területre helyezik őket.
A 6. században megjelennek a bizánci forrásokban is, Szklavinoi, Szklavoi Antoi néven. Saját ma-
gukat Slovene elnevezéssel illették. A névben rejlő slow- tő többféleképpen értelmezhető, a legvaló-
színűbb feltevés a „mocsár” jelentéssel hozza összefüggésbe a szlávok nevét, ami annyit jelentene:
„mocsarak között lakó”. Prokopiosz is azt írja a szlávokról, hogy „erdőkben és mocsarakban élő”
nép. A szlávok őshazájukból a 6. és 8. század között vándoroltak szét nyugati, déli és keleti irány-
ban. Szétvándorlásuk valószínűleg összefüggésben volt az avarok megjelenésével e tájon. A bizánci
források azt írják, hogy a szlávok az avarok szövetségesei és szolgái.
Az avarok az általánosan elfogadott álláspont szerint azonosak a kínai évkönyvekben szereplő
zsuan-zsuan néppel. A bizánci forrásokban az 5. század második felében tűnnek fel uar-hun néven.
Mikor 558-ban Európa területére érkeztek, a bizánciak szövetséget kötöttek, mert alkalmasnak lát-
szottak a sztyeppei nomád népek féken tartására. 568-ban költöztek a Kárpát-medencébe, sokféle
egyéb népelemet hozva ide magukkal (utigurok, kutrigurok, szlávok). A következő évtizedekben az
avarok folytonosan harcoltak a bizánciakkal, akiktől 582-ben Sirmiumot sikerült elfoglalniuk. 617-
ben már Konstantinápoly falai alatt portyáztak, majd 626-ban a perzsákkal együtt megkísérelték a fő-
város elfoglalását. Ezután az avar támadások alábbhagytak, lassan bezárkóztak a Kárpát-medencébe.

A balkáni szlávok

A Balkánon a 6. században tűntek fel a szlávok, akik észak felől be-betörtek a Bizánci Birodalomba,
s a század végén már Konstantinápoly falai alatt is megjelentek. Miután az avarok szétzúzták a Bal-
kán északi részén húzódó bizánci védelmi rendszert, a szlávok nagy tömegben vándoroltak be és
települtek le a Balkán területén. A bizánci források számos szláv vezér és nemzetségfő nevét őrizték
meg. A 7. században már nagyobb szerveződések, törzsszövetségek alakulásáról is történik említés.
A 7. században jelentek meg a színen az ogur etnikumú, török nyelven beszélő bolgárok. 679-
ben Aszparuch vezetésével átkeltek a Dunán és uralmuk alá hajtották a Dunától délre élő szláv
nemzetségeket. Azonban a kisszámú bolgár uralkodó réteg viszonylag rövid idő alatt beolvadt
a jóval nagyobb létszámú szlávságba, átvette annak nyelvét. A bolgárok voltak az elsők, akik a
balkáni szlávok körében középkori „államnak” nevezhető politikai képződményeket hoztak lét-
re. A 8. században Bizánc ismételten hadat viselt ellenük és szerződéseket kötött velük. Krum
kán (803–814) a Kárpát-medence keleti felére is kiterjesztette a bolgár uralmat. 811-ben maga
224 ■ A szlávok
 A balkáni szlávok ■ 225

I. Niképhorosz (803–811) császár is elesett a bolgárokkal vívott ütközetben. A kialakulóban lévő

bolgár állam központja Pliszka volt. Krum kán, majd Omurtag kán (814–831) bizánci mintára
reformokat vezettek be: erősítették az uralkodó hatalmát, csökkentették a bolgár nemesség befo-
lyását, ezzel elősegítették a bolgárok szlávosodását. Borisz kán (852–889) nevéhez fűződik a bol-
gárok megkeresztelkedése. Ő egyszerre kért misszionáriusokat Konstantinápolyból és Rómából,
de végül 864-ben a császárvárosban keresztelkedett meg, s a konstantinápolyi pátriárkátushoz
csatlakozott. Ekkor jött létre a bolgár érsekség hét alárendelt püspökséggel. Borisz befogadta Me-
tódiosz sirmiumi érsek Morvaországból elűzött tanítványait, s ők honosították meg a bolgárok
között a szlávok apostolai által létrehozott glagolita írást. A korai bolgár állam fénykorát Simeon
(893–927) alatt élte, aki a császári (cári) címet is felvette, s uralmát a Balkán nagy részére kiter-
jesztette. Simeonnak, aki görög neveltetésben részesült, célja az volt, hogy Bizáncot meghódítsa
és megújítsa. E célból négy háborút indított Bizánc ellen. Bölcs Leó császár szövetséget kötött az
Etelközben élő magyarokkal, és a magyarok megtámadták a bolgárokat. Erre Simeon a besenyőket
uszította – a főerők távollétében – az Etelközben maradt magyarokra. Simeon székhelyét áthe-
lyezte Preszlávba, s az új fővárost pompás épületekkel ékesítette. Bulgária baszileioszának címét
Bizáncban is elismerték, s fia, Péter cár (927–968) bizánci hercegnőt kapott feleségül. A bolgár
püspökök szinódusa felállította a bolgár patriarkátust, amely 972-ig állt. Bulgária Simeon fia Pé-
ter alatt lehanyatlott és meggyengült. Terjedt a bogumilizmus, amelynek nagyon sok híve volt. Ez
a vallási szekta, amely a paulikiánusok utóda volt, tagadta az egyházat és harcot indított ellene.
Az első bolgár cárságot a bizánciak 972-ben felszámolták, de Nyugat-Balkánon, Ohrid környékén
hamarosan újjáéledt a bolgár állam, Sámuel (997–1014) vezetésével. 1014 és 1018 között azután
II. Baszileiosz – a magyarokkal szövetségben – megsemmisítette a kora középkori bolgár állami-
ság ezen utolsó kísérletét, s a Balkán egész területét bekebelezte birodalmába.
A Balkán-félsziget nyugati részén szerb törzsek települtek meg a 6. században. A 9. században
már kisebb területi szervezetek alakultak ki köztük: a župak/zsupák, amelyek több nagycsaládot
(zadruga) fogtak össze, élükön a zsupánokkal. A 10. században némely zsupán már több ilyen terü-
letet egyesített uralma alatt, s a Drina és a Lim folyók között kialakult a későbbi szerb állam csírája,
Raška, valamivel később tőle északra Duklja. A szerbek a 9. és 10. században keresztelkedtek meg,
egyházuk a konstantinápolyi pátriárka joghatósága alá tartozott.
A szerbektől nyugatra, a dalmát partokon, illetve a Száva és a tengerpart közötti területen te-
lepültek meg a 7. és 8. században a horvátok. Először a Frank Birodalommal kerültek kapcsolatba,
így ők a kereszténység latin rítusú változatát vették fel, s a frankok szervezték meg az első horvát
püspökséget Ninben (Nona). A dalmáciai városok, ahol szinte töretlen folytonosságban élt tovább
a késő római népesség, Bizánc fennhatósága alatt voltak. A horvátok körében a 9. században kez-
dődött az államszerveződés. A horvát fejedelmi, majd királyi család, a Trpimiridák (Tprmirovići)
őse, Trpimir (845–864), akit a légrégebbi horvát oklevél dux Chroatorum és a Spalato mellett ta-
lált režinicei kőfelirat dux Trepim(erus) néven említ, még elismerte a frank főhatóságot, de egyik
utódát, aki nem a Tprmirovići családból származott, Branimirt (879–892) már teljesen önálló
fejedelemnek tekintik a horvát történészek. A fejedelmek mellett már ekkor megjelenik a második
legfontosabb horvát méltóság, a bán (horvát: ban, latin: banus), aki a Száva vidéki, akkor Szlavó-
niának nevezett térség ura (a bán név valószínűleg az avar bajan névből alakult ki). I. Tomiszláv
(910–928) 914-ben felvette a királyi címet (a pápai levelek mindig rex titulussal emlegetik, ámbár
azt nem említik, hogy a pápa elküldte volna a királyi jelvényeket neki). A Horvát Királyság 11 zsu-
pánságból és három báni kerületből állt.
226 ■ A szlávok

A nyugati szlávok

Fredegarius krónikája, amelyet 660 körül írtak, említ egy bizonyos Samot, aki a 7. században élt
a mai Csehország területén és 623/624-ben – mint negucians, azaz kereskedő – jelent meg ezen a
tájon a szlávok között. Sikeres felkelést vezetett az avarok ellen, amelynek befejezése után a szlávok
„királyukká” választották őt. Fredegarius elmondja, hogy midőn I. Dagobert frank király 630/631-
ben serviciumot követelt tőle, akkor „pogány büszkeséggel” utasította vissza. Nem lehet tudni, hogy
Samo szláv volt-e, vagy sem. Samo 658/659-ben halt meg. Halála után „birodalma” szertefoszlott és
eltűnt a történelem színpadáról.
Samo „királyságától” északra éltek az elbai szlávok, akik a Saale, az Elba és az Odera folyók között
laktak: (délről észak felé haladva) a dolemicek (glomaci), a szorbok (sorbi, sorabi), a hevellerek, a luticok
vagy liuticok, más néven vilcek és északon, a Balti-tengernél az obodriták vagy abodriták. Már Nagy
Károly megkezdte az elbai szlávok alávetését és őrgrófságok szervezését területükön, de ez csak a keleti
Német Királyságban vált teljessé. A Középső és az Északi Elba mentén lakó szlávok 983-ban fellázadtak
a német uralom ellen, és ez a terület csaknem két századra elveszett a Német Királyság számára.

Az alpesi és dunántúli szlávok

Az egykorú írott források a Dunántúl lakosságát éppúgy karantánoknak nevezik, mint a Keleti-Al-
pok népességét, egészen a Dunáig. Ezek a „karantánok” a mai szlovénok ősei, s településterületük
akkoriban minden irányban jóval nagyobb kiterjedésű volt a mainál. A Dunántúl nyugati része a
9. században a Frank Birodalomhoz tartozott. Az itt élő szláv népesség ekkor már keresztény volt,
s a salzburgi érsekség egyházkormányzata alatt állott.
Egy igen fontos egykorú történeti irat – amelyet 871 táján Salzburgban szerkesztettek és a
A bajorok és a karantánok megtérése címet viseli – részletesen tájékoztat bennünket a 9. századi
Dunántúl viszonyairól.
Nagy Károly császár 796-ban legyőzte az avarokat. A hadjáratot vezető fia, Pippin „Alsó-Pan-
nóniának a Balaton tava környékén elterülő része fölé, amely a Rába nevű folyón túl terül el a Dráva
folyóig, és egészen addig, ahol a Dráva folyó a Dunába ömlik, Arno salzburgi püspököt nevezte ki,
hogy gondoskodjék tanítással és egyházi gondozással a népről, amely a hunokból (avarokból) és
szlávokból ezeken a részeken maradt. [...] Arno püspök papokat szentelt fel és elküldte őket Szlavó-
niába, vagyis a karantánok vidékére és Alsó Pannóniába. [...]
Az Úr születésének 798. évében történt, hogy Arno érsek elnyerte Leó pápától az érseki pal-
liumot. [...] Ezután a császár meghagyta Arno érseknek, hogy menjen a szlávok vidékére, és vegye
gondjaiba ezt az egész vidéket, gyakorolja egyházi tisztségét püspök módjára, és prédikálásával
erősítse meg e népeket a hitben és a kereszténységben. [...]
Ekkor a császár parancsára Arno salzburgi érsek püspökké szentelte Deoderikot, és maga Arno
meg Gerold gróf elvitték őt Szlavóniába és a főemberek kezébe adták, rábízván mint püspökre a
karantánok vidékét és a vele határos részeket a Dráva folyótól nyugatra, egészen addig, ahol a Dráva
a Duna folyóba ömlik. [...]
Miután tehát Károly császár a hunok (avarok) visszaszorítása után (e terület) püspöki tisztsé-
gét a salzburgi egyház irányítójára bízta, azaz odaadományozta Arno érseknek és utódainak, hogy
A nyugati szlávok ■ 227
228 ■ A szlávok

mindörökre rendelkezzenek felette és kormányozzák, a szláv és bajor népek kezdtek megtelepedni

és elsokasodni ezen a földön, ahonnan a hunok (avarok) elűzettek. Ekkor a császár határőrgrófot
nevezett ki”, sorrendben ötöt. „Eközben pedig, amíg ezek az említett őrgrófok igazgatták e keleti
tájat, néhány herceg lakott ezeken a részeken, amelyek az említett püspöki székhelyhez tartoztak.
E hercegek a császár szolgálatában alá voltak rendelve az említett őrgrófoknak; nevük a következő:
Priwizlauga, Cemicas, Ztoimar.” [Ezek a karantánok népi főnökei, „kenézei” voltak; neveik azono-
sak a mai szlovén Pribislav, Semika, Stojamir nevekkel.]
Ratbod őrgróf idejében „egy bizonyos Priwina, akit Moimar (Mojmír), a Duna feletti mor-
vák hercege száműzött, Ratbodhoz jött. Ratbod őt azonnal bemutatta a mi urunknak, Hludowik
(Német Lajos) királynak, és az ő parancsára a hitbe beavatva megkeresztelkedett. Ő ezután is Rat-
bod gondjaira volt bízva, és egy bizonyos ideig csakugyan vele is volt. Közben valami viszály tá-
madt közöttük, s emiatti félelmében Priwina elmenekült, övéivel együtt a bolgárok földjére ment.
Vele együtt ment a fia, Chozil (Kocel) is [...] (Német Lajos) „király hűbérbirtokul Priwinának adta
Alsó-Pannóniának egy részét a Sala (Zala) nevezetű folyó környékén. Itt kezdett akkor lakni és egy
erődítményt kezdett építeni a Sala folyó egy mocsaras berkében és elkezdte körös-körül összegyűj-
teni a népeket és elkezdett terjeszkedni azon a földön [...]
Azután mintegy két vagy három év elteltével (Liupram érsek) Salapiuginnál (Zalabér) szent
Hrodbert tiszteletére felszentelt egy templomot, amelyet Priwina az összes föntebb említettel
együtt Istennek adományozott [...] Utóbb pedig Liupram érsek Salzburgból mesterembereket
küldött neki, kőműveseket meg festőket, kovácsokat és ácsokat, akik Priwina városában egy tisz-
teletre méltó templomot építettek, amelyet maga Liupram érsek építtetett és elintézte, hogy ott
egyházi tevékenységet folytassanak. Ebben a templomban Adrianus vértanú pihen eltemetve.
Ugyanebben a városban van Keresztelő Szent János temploma, továbbá a városon kívül” még
14 helységet sorol fel, köztük van „Quinque basilicae” (Pécs), és „Bettobia” (Pettau), „ahol Priwi-
na és népei templomot építettek. Mindezeket Priwina idejében építették, és a salzburgi érsekek
szentelték fel [...]
A kegyes Hludowicus királynak tehát tudomására jutott, hogy Priwina jószándékú az Isten
szolgálatában és az ő szolgálatában is. Ezért teljes tulajdonába engedte át neki azt, amit előbb csak
hűbérként birtokolt [...]
Az Úrnak tehát a 865. esztendejében Adalwinus, tiszteletre méltó salzburgi érsek Krisztus
születését Chezilónak (Kocel) a várában ünnepelte, amelyet újabban Mosaburcnak hívnak, amely
atyjának, Priwinának a halálával őreá szállt. Priwinát a morvák ölték meg [...]
Egy bizonyos Methodius nevű görög az újonnan feltalált szláv írásaival kiszorította a latin nyel-
vet, a római tanítást és a hiteles latin szent iratokat, és a nép előtt megvetette azoknak a miséjét,
evangélium hirdetését és egyházi tevékenységét, akik azt latin nyelven végezték”.
Methodioszt 869-ben találjuk Kocel udvarában, aki a pápánál elérte egy önálló sirmiumi püs-
pökség alapítását, Methodiosz vezetésével és szláv nyelvű liturgiával. Az önálló egyházkormányzat
létrehozása mögött valószínűleg a politikai függetlenségre és a frank uralom lezárására való törek-
vés húzódik meg. Ez azonban csak néhány évig járt sikerrel. Végül is a bajor papság kerekedett felül,
s Methódot bebörtönözték. 874-ben pedig ismét frank őrgrófok igazgatták ezt a területet.
Az újabb magyar régészeti kutatások egyik legjelentősebb eredménye Priwina/Pribina és Che-
zilo/Kocel várának, s még néhány más 9. századi szláv településnek feltárása a Dunántúl területén.
Az ásatások napvilágra hozták a mai Zalavár község határában az egykori Mocsárvár (Mosaburg)
maradványait. A feltárás arra mutat, hogy e helyen a kor viszonylatában jelentős megerősített te-
 A nyugati szlávok ■ 229

lepülés, egyházi és hatalmi központ, s a Keszthely környéki kultúra egyik virágzó centruma állt.
Előkerültek egy 21,5 x 12 m-es, háromhajós kőbazilika alapfalai is a 9. századból.
A zalavári 9. századi temető nagy fakoporsós temetkezései kétségtelenül szláv lakosságra utal-
nak. A temetkezés vagyoni-társadalmi különbségeket mutat, bár még nem oly nagyokat, amelyek
teljesen elkülönülő temetkezésben nyilvánultak volna meg. A sírok egy csoportja frank-bajor ere-
detű sarkantyúkat, rövid frank kardokat tartalmaz. Ezek tulajdonosai lehettek frank-bajor katonák,
de talán inkább a Pribinával együtt idetelepült morva-szláv uralkodó csoport, a herceg katonai
kíséretének tagjai. Az anyagi kultúra fejlettségére utal a 9. századi rétegben talált vas ekepapucs
és vasfogó. Határozott nyomai vannak a késő római kézműves hagyományok továbbélésének, s az
idetelepülő szlávság is ezeket fejlesztette tovább.
Viszonylag nagy népességű és megerősített szláv települések nyomaira bukkantak a régészek
még a Dunántúl számos helyén. E települések régészeti anyaga egyrészt a Keleti-Alpokban, más-
részt a Balkán-félsziget északi részén feltárt szláv kultúrákkal mutat rokonságot, s valószínű, hogy
a Dunántúl szláv népességének jelentős része ezekről a területekről vándorolt be az avar uralom
bukását követő évtizedekben.

A „Nagymorva Birodalom”

822-ben megjelentek a frankfurti birodalmi gyűlésen a „Marvani” (morvák) követei. Ezzel kez-
dődött a morvák történelme. A morva „állam” első fejedelme Mojmír (830–846) volt, a Mojmi-
ridák dinasztiájának alapítója. Ő már meg is keresztelkedett. Mojmír elűzte Priwina/Pribinát,
a dunántúli szlávok fejedelmét Nyitráról, és megvetette a morva állam alapjait. A morva állam
nem Morávia területén jött létre, hanem a mai Nyugat-Szlovákiában, a Morva, a Duna és a Ga-
ram folyók közt.
Kezdetben a morvák a Frank Birodalom adófizetői voltak, de a sikeres frankellenes felkelést
vezető Rostislav/Rastislav (846–870) már önállósult, és megszilárdította a morva államot. A Frank
Birodalom belső viszályait ügyesen kihasználva a morva állam a nyugati szlávok körében és a Frank
Birodalom keleti határán vezető pozícióra tett szert. Rostislav ellensúlyozni akarta a Keleti Frank
Birodalom hatalmát és a bajor egyház befolyását, ezért Bizánchoz közeledett, és meghívta a szláv
apostolokat, Kürilloszt és Methodioszt, hogy a morva államban fejtsék ki térítő tevékenységüket.
A morva államban a régészek sűrűn lakott vár-városokat tártak fel (némelyiküknek a falakon
belüli területe ötven hektárnál is nagyobb volt): Mikulčice, Pohansko, Dévény-Devín, Uherské
Hradiště templomokkal, földesúri udvarházakkal, sírokkal (bennük arany és ezüst ékszerekkel).
A morva államban fejlett kézművesség virágzott.
A morva állam virágkorát I. Svatopluk (Swentopluk, 870–894) uralkodása idején élte. Hatalmát
kiterjesztette a cseh-morva és a sziléziai területre, valamint a szorbokra, wisłanokra és a történel-
mi Magyarország nyugati és középső részeire. Svatopluk igyekezett terjeszteni a kereszténységet:
a cseh fejedelem, Bořivoj (†894 körül) – Cosmas (†1125) cseh történetíró krónikája (Chronica
Boemorum) állítása szerint – az ő udvarában keresztelkedett meg. VIII. János (872–882) pápa 880-
ban és V. István (885–891) pápa 885-ben keltezett oklevele szerint a morva állam nem függ sem-
miféle világi uralkodótól. Svatoplukról megoszlik a korabeli történetírók véleménye: egy részük
hűtlenséget vet szemére, és azzal vádolja őt, hogy minden nép iránt ellenséges érzülettel viseltetik,
más részük ezzel szemben kiemeli intelligenciáját és bátorságát, s kora félelmetes uralkodójának,
230 ■ A szlávok

„Magnus”-nak nevezi őt. Svatopluk halála után ismét érvényesült a keleti frank befolyás. 895-ben
Csehország elszakadt a morva államtól. Svatopluk fiát, II. Mojmír (894–906) morva fejedelmet a
magyarok legyőzték, és ezzel végleg megsemmisítették a „Nagymorva Birodalmat”. Ezzel egy idő-
ben pogánylázadás is kitört Moráviában. 959-ben I. Boleslav cseh fejedelem megszerezte Moráviát,
amelyet meghódított 1017-ben a lengyel uralkodó, I. Bolesław Chrobry.

A csehek

Középkori latin nevük Bohemi. Cseh nevük valószínűleg a Ceši (Čechy) közép-csehországi törzs
nevéből származik, amelynek vezető családja, a Přemyslidák lettek később egész Csehország uralko-
dói. 845-ben Regensburgban 14 cseh duces megkeresztelkedett. A cseh kereszténység erősödésében
döntő szerepet játszott az ómorva hatás. Cosmas (†1125) cseh történetíró krónikájában (Chronica
Boemorum) azt írja, hogy a cseh fejedelem, Bořivoj Svatopluk udvarában keresztelkedett meg.
I. Bořivoj (†894 körül) volt kétségtelenül az a közép-csehországi fejedelem, akit már keresz-
tényként tart számon a cseh hagyomány; feleségét, Ludmilát (†921), mártír szentként tisztelik.
Bořivoj után fia, I. Spytihněv (894–915) lett Közép-Csehország fejedelme. Ő 895-ben, a regensbur-
gi püspökség keretében, Prágában archidiakonátust létesített, miközben a többi cseh fejedelemség
pogány maradt. 911 után a cseh fejedelmeket a Přemyslidák uralmának elfogadására kényszerítette.
I. Spytihněv, s utóda és öccse, I. Vratislav (915–921) már kénytelenek voltak elfogadni a Német
Királyság befolyását.
I. Vratislav után idősebb fia, (Szent) Wenzel/Václav (921–929 v. 935) következett a fejedelmi
trónon. Mivel ő még kiskorú volt, helyette anyja, Drahomira kormányozta az országot. Wenzelt
testvérével, Boleslavval együtt nagyanyja, (Szent) Ludmila nevelte keresztény szellemben. Ez nem
tetszett anyjának, „az istentelen pogányok nemzetségéből (ex genere gentilium ignominium Deum)”
származó Drahomirának, aki egy, a kereszténységet elutasító irányzattal szövetkezett. A konfliktus
Ludmila meggyilkolásával végződött. Wenzel 923/924-ben lett nagykorú, és átvette az uralkodást.
929-ben Wenzel – I. Henrik német király betörése után – elismerte a német király legfőbb hatal-
mát, és Csehország a Német Királyság adófizetője lett. Ezért és a fejedelem mély vallásosságáért
nyílt ellenségeskedés nyilvánult meg ellene. Valószínűleg 929-ben (vagy 935-ben) Boleslav várá-
ban testvére megölte őt. „A figyelemre méltó gyorsasággal fölemelkedő kultusz leglátványosabb
bizonysága a Vencelt dicsőítő rendkívüli gazdagságú hagiográfiai irodalom: több mint egytucatnyi
középkori legendája közül négy vagy öt a 10. század második felére datálható – nincs még egy kora
középkori szent Európában, akinek az életét ilyen rövid idő alatt ennyi legenda örökítette volna
meg” – írja Klaniczay Gábor.
I. Boleslav (929/935–967/973) miután megölte bátyját, Wenzelt, fejedelem lett. 936-ban konflik-
tusba keveredett I. Ottó német királlyal, a háború 14 évig tartott. A 950-ben megkötött béke Bo-
leslavot adófizetésre és a német királynak nyújtandó katonai segítségre kötelezte (ez meg is történt:
955-ben a magyarokkal vívott augsburgi csatában és az elbai szlávok ellen indított hadjáratban).
965-ben Boleslav lánya, Dobrawa feleségül ment a lengyel Mieszko fejedelemhez, ez végül Mieszko
megkeresztelkedéséhez és a lengyelek kereszténnyé válásához vezetett.
II. Boleslav (967–999) alapította 973-ban a prágai püspökséget, amelynek püspöke 983-ban
Szent Adalbert (Vojtěch, †997) lett, aki a Slavnikidák családjából származott, apja Slavník (†981)
– Libice ura – volt. A Slavnikidák rokonságban voltak a Přemyslidákkal. Slavník halála után fia,
 A nyugati szlávok ■ 231

Soběslav önállóságra törekedett, s a szászok és a lengyelek felé közeledett. Ezért II. Boleslav 995-
ben megtámadta Lidicét, és a Slavnikidák minden ott tartózkodó tagját legyilkoltatta. A hat testvér
közül csak Soběslav és Adalbert maradt életben. Adalbert kétszer is otthagyta a prágai püspökséget,
és Rómába ment, s ott beállt szerzetesnek (987 és 992 között, s 994/995-ben). 996-ban végleg eltá-
vozott Prágából, s néhány hónapot a magyar fejedelem, Vajk/István udvarában töltött. Innen Bo-
lesław lengyel fejedelemhez ment, és a pogány poroszok között halt – egy sikertelen térítőút közben
– mártírhalált 997-ben. A lengyel fejedelem megvette a mártír Adalbert holttestét a poroszoktól, és
Gnieznóban/Gnesenben temettette el.
II. Boleslavot fia, III. Boleslav (999–1002/1003) követte a fejelemségben. III. Boleslav képte-
len volt kormányozni az országot, s uralma belső viszályokat okozott. Boleslav üldözte testvéreit:
Jaromírt kiheréltette, Oldřich anyjával Heinrich bajor herceghez menekült. Midőn Boleslav ellen
a fejedelmi kíséret fellázadt, Heinrich bajor herceg elfogatta őt és kiszolgáltatta Bolesław Chrobry
lengyel fejedelemnek. Eközben a csehek Vladivoj/Wlodoweit, aki rokonságban állt a Přemyslidák-
232 ■ A szlávok

kal, fejedelemmé választották. Erre Bolesław Chrobry – mivel Jaromír meghalt – visszavitte Bo-
leslavot Csehországba, és hatalomra segítette. Boleslav megölte vejét, erre a kíséret ismét fellázadt.
Ez alkalmat adott Bolesław Chrobrynak, hogy maga vegye át Csehország kormányzását. Bolesław
Chrobry megvakíttatta Boleslavot, és börtönbe záratta. Ott halt meg 1037-ben.

A lengyelek

A 10. század elején a későbbi Lengyelország területén nagytörzsek éltek, amelyek szállásterületei
később az állam közigazgatási beosztásának alapjává váltak. A wisłánok és a lengyanok Kis-Len-
gyelországban (Polonia Minor, Małopolska), a mazoviánok Mazoviában (Mazowsze), a polánok
Nagy-Lengyelországban (Polonia Maior, Wiełkopolska), a goplánok Kujáviában (Kujawy), a sle-
zánok Sziléziában (Śląsk), a pomoránok Pomerániában (Pomorze). E nagytörzsek közül a polánok
területén képződött a lengyel állam, Gniezno környékén. A lengyel államot és annak első uralko-
dódinasztiáját, a Piastot megalapító I. Mieszko fejedelmet (960–992) egy arab utazó a legnagyobb
kiterjedésű szláv állam uralkodójának nevezte. Ez az állam a később Nagy-Lengyelországnak neve-
zett területen helyezkedett el, központja Gnieznóban volt. Mieszko hatalma valószínűleg kiterjedt
a szomszédos területekre is. Mieszkót a szomszédos német források először 963-ban említik. 966-
ban megkeresztelkedett, s feleségül vette a cseh Dobrawa hercegnőt. 968-ban létesült az első lengyel
püspökség Poznańban, ez a magdeburgi érsekségnek volt alárendelve.
A lengyel középkori „állam” szervezése Mieszko fia, Vitéz (Chrobry) Boleszław (992–1025)
uralkodása alatt vált teljessé. Az önálló lengyel egyházszervezet akkor jött létre, midőn 1000-ben
III. Ottó császár Gnieznóban érsekséget alapított, három alárendelt püspökséggel (Krakkó, Vratis-
lav/Wrocław, Kołobrzeg/Kolberg). Bolesławot 1025-ben Gnieznóban királlyá koronázták.

A keleti szlávok

A szlávok szétvándorlása során egy részük kelet felé települt. A keleti szlávok földműveléssel fog-
lalkoztak. Fokozatosan vették birtokukba a földművelésre alkalmas földeket, ahol a telepeik nem
alkottak összefüggő etnikai területeket. Sűrűbb telepeik a Dnyeper középső folyása mentén jöt-
tek létre. Más csoportjaik a Nyugati-Bug felé vándoroltak, Pszkov-Novgorod környékére csak a
10. században kerültek el. A keleti és északkeleti irányba elmozduló csoportok között egészen az
államszervezésig nem jött létre szorosabb kapcsolat.
A régészeti adatok tanúsága szerint a kis létszámú – néhány családból álló – csoportok a
folyók közelében, egy-egy szigeten telepedtek le. A déli régióban földbe mélyített, északon pedig
fából készült házakat építettek. A folyók mentén élő, földet művelő szláv lakosság e térségben
a balti és finnugor népek egyes csoportjait találta, de ezek nem alkottak szorosan zárt etnikai
tömböt. Halász-vadász életmódot folytattak. Különálló csoportjaik megmaradtak egészen a
12. századig. A déli szomszédságban élő lovas-nomád sztyeppei népekkel szemben védekezni
kényszerültek. Nem véletlen, hogy a legkorábbi megerősített szláv telepeket a szláv lakóterület
déli sávja mentén találjuk. A lovas-nomád népek közül a kazárok, rövid ideig a magyarok is
adóztatták a földművelő szlávokat.
 A keleti szlávok ■ 233

A 7–10. század közötti időben – igaz, csak későbbi források alapján – már lehetséges a keleti
szláv tömbön belül differenciálni. A keleti szlávok egyes csoportjaira értendő megkülönböztető
neveket általában törzsneveknek tartják. A 12. század elejéről származó orosz krónika, a Poveszty
vremennih let (Régmúlt idők elbeszélése, Nyesztor-krónika, továbbiakban PVL) a következő törzsne-
veket sorolja fel: poljanok, szeverjanok, ulicsok, tivercek, drevljanok, dregovicsok, krivicsek, radi-
micsek, szlovének, fehér horvátok. Kijev környékét a poljanok („mezei lakók”) lakták. A poljanok-
234 ■ A szlávok

tól északkeletre, a Deszna folyó mentén laktak a szeverjanok („északiak”). A Novgorod környéki
szlovén törzs neve más szlávok lakta területen (például a Balkánon) ugyancsak előfordul, jelzi a
közös eredetet. A felsoroltakon kívül ismerjük még a buzsanok („Bug mentén lakók”) és a volinya-
nok („Volhínia lakói”) elnevezéseket, valamint a tőlük keletebbre lakó fehér horvátokat. A fehér
horvátoktól délkeletre élő tivercekről és ulicsokról többen állítják, hogy csak némi fenntartással
lehet őket a szlávok közé sorolni. A dregovicsok, krivicsek, radimicsek és vjaticsok az eredeti szláv
„központból” az elvándorlásnak egy külön útját választó csoportból alakultak ki. A törzsneveket
a 12. század elején még ismerték, de a 12. század folyamán a törzsnevek eltűnnek a forrásokból.
Szerepüket átvette a település szerinti névadás: például kijeviek, szmolenszkiek, halicsiak.
A keleti szlávok terjeszkedéséről és egyéb népekkel való találkozásáról Font Márta a követ-
kezőket írja: „A keleti szlávok megtelepedése a 10. században a Dvina és a Volga felső folyásánál
nem terjedt északabbra. A kisebb szláv csoportok nem lakatlan területre érkeztek, hiszen az északi
régióban, az Uraltól a Baltikumig kisebb-nagyobb finnugor eredetű népek éltek, akik a finnugor
népcsoport finn ágához tartoztak, és ezt a régiót Krisztus születése körüli idők óta lakták. Ilyenek
voltak például a merják és a muromák, akikről a korai keleti szláv források még hírt adtak, de ké-
sőbb sorsuk az asszimiláció lett. Valószínű, rajtuk kívül más finn népcsoportoknak is hasonló sors
jutott, még mielőtt létükről egyetlen forrás is tudósított volna. A muromák nevét a »Murom« hely-
név őrizte meg, a merjáknak ennyi nyoma sem maradt. A keleti szlávok északkeleti terjeszkedése
a 12. század végéig töretlenül folytatódott, ekkor találkoztak az első államalakulattal a térségben,
a Volgai Bulgáriával és török etnikumú csuvas lakóival. Ugyancsak ekkor kerültek kapcsolatba az
errefelé élő finnugor népekkel (mordvin, cseremisz) is. Finn csoportokat (például vót) asszimilál-
va terjeszkedtek tovább a Novgorod környéki szlávok – a 10. századot követően. A 10–15. század-
ban eljutottak a Fehér-tengerig, a Pecsora torkolatvidékéig, sőt egészen az Urálig. A novgorodiak
találkoztak finnugor népekkel a Baltikumban is, az ún. livóniai részeken, ahol a mai észtek és
lettek elődei éltek. A sztyeppei népek közül a szlávok elsőként a Kaukázus előterében szerveződött
kazár birodalommal léptek érintkezésbe, amelynek befolyása Kijev térségéig terjedt. A kazárok a
déli régióban élő földművelő szlávokat adóztatták. A 9. század vége felé a kazár adóztatók helyébe
a magyar törzsszövetség lépett, majd miután a magyarok a Kárpát-medencébe költöztek, a be-
senyők foglalták el helyüket a sztyeppén. Velük a keleti szlávoknak szintén számos összeütközésük
volt. Délen, Kijev környékén, illetve Kijevtől délkeletre az erdős sztyeppén felbukkanó nomád
népekkel nemcsak harcokat vívtak, hanem az ott maradt töredék népcsoportokat (úzok, torkok,
besenyők) a kijevi fejedelmek nemegyszer szolgálatukba fogadták. A kunokkal például a harcok
mellett házasodtak is, így bizonyos fokú asszimilációt itt is feltételezhetünk. A kelet, északkelet
felé mozgó szláv csoportok finn és török elemeket is magukba olvasztottak vándorlásuk során,
tehát etnikai sokféleség jellemezte már az államot létrehozó populációt is. [...] Ennél viharosabb
szerep jutott a keleti szlávok lakta térségben megjelenő vikingeknek, vagy normannoknak, akiket
a keleti szláv területen varégoknak neveztek”.
A varégok felfegyverzett távolsági kereskedőkből álló csoportokban érkeztek a kelet-európai
térségbe. A folyók mentén, amerre kereskedelmi útjaik vezettek, telepeket létesítettek. A varé-
gok először Novgorod környékén telepedtek le, ahonnét elágazott a volgai és a dnyeperi útvonal.
A varégok megjelenése nagyobb mobilitást hozott gazdasági, társadalmi és politikai értelemben
egyaránt. Ma már nem képezi vita tárgyát, hogy a Kijevi Rusznak egyik fontos etnikai összetevőjét
alkották. A kelet-európai térségbe érkezett varégok asszimilálódtak, elszlávosodtak, ami jelzi a két
népcsoport egymáshoz viszonyított arányát, azaz a szlávok túlsúlyát.
 A keleti szlávok ■ 235

A Kijevi Rusz

A keleti szláv államalapítás vitás kérdései közé tartozik az állam nevének (Rusz) etimológiája is.
Biztos az, hogy a 9. századi nyugati források a varégokra alkalmazták ezt az elnevezést (Rhos =
Suoenes). VII. Bíborbanszületett Konstantin – a 10. század közepén írt munkája, A birodalom kor-
mányzásáról – is rósznak nevezi a varégokat, akik minden évben, áprilisban, midőn a Dnyeper
folyó jege felenged, lemennek Kijevbe, megveszik és felszerelik a szlávok által készített fatörzsből
vájt hajókat, majd júniusban útnak indulnak dél felé, Romaniába, azaz Bizáncba. Azt is írja, hogy a
Dnyeper menti szlávok a rószok adófizetői.
„A normann-varégok kelet-európai jelenlétét és államalkotó részvételét a Kijevi Rusz létrejöt-
tében nem lehet tagadni, hiszen a források ezt egyértelműen igazolják. Ugyanúgy a szlávok sem re-
keszthetők ki az államszervezés folyamatából. Hozzátennénk, a jelenleginél több figyelmet érdemelne
a balti, a finn és a török elemek szerepe a Kijevi Rusz etnikai rétegződésében, bár a varég és a szláv
etnikai összetevőknél nyilvánvalóan kisebb súllyal. A Kijevi Rusz a keleti szlávok, a normann-varégok
és a fent említett kisebb etnikumok összeolvadásából keletkezett államalakulat volt” – írja Font Márta.
A Kijevi Rusz lakói önmagukat „russzkij”-nak nevezték, és a szomszédos államok 11–13. szá-
zadban is így nevezték őket. A Ruszt alkotó etnikumokat a szlávok asszimilálták. A Kijevi Rusz
magában foglalta mindazt a népességet, amelyből a ma ismert három keleti szláv nép, a belorusz
(fehérorosz), a (nagy)orosz és az ukrán (kisorosz) kialakult.
A PVL-ben megőrzött hagyomány szerint a Kijevi Rusz Novgorodban kezdődött. 862-ben a
viking-rósz Rurik (Hrørikr/Roderick) két testvérével a Ladoga-tó vidékére érkezett, Rurik nem-
zetségével Novgorodban letelepült és Novgorod fejedelme lett. A hagyomány 879-re teszi Rurik
halálát, aki az orosz fejedelmi dinasztia ősatyja. Fia, Oleg, a PVL szerint, 882-ben Novgorodból
a Dnyeperen lehajózva elfoglalta Kijevet, megölte az ott uralkodó Aszkoldot és Dirt, és átvette az
uralmat. Ezzel ellenőrzése alá vonta a Baltikumból Konstantinápolyig vezető kereskedelmi utat.
Az államszervezés irányába mutató lépések egy évszázad elteltével, Vlagyimir (978–1015) fejede-
lemsége idején kezdődtek el. Az Oleget követő fejedelmek (Igor, Olga, Szvjatoszlav) csak zsák-
mányszerző hadjáratokat vezettek, adót szedtek. Tudatos változtatási szándékot Vlagyimir nagyfe-
jedelem lépéseiben láthatunk, aki előbb a pogány kultuszok egységesítését akarta elérni, majd fel-
vette a keresztséget. Font Márta – a középkori orosz történelem szakértője – azt írja: „Véleményünk
szerint a Kijevi Rusz mint állam csak Vlagyimirtól kezdve létezett; az Oleg és Vlagyimir uralkodása
közötti időszakban a Kijevi Ruszról csak mint törzsszövetségről beszélhetünk.”
Vlagyimir fejedelem apja, Szvjatoszlav halálakor (972) Novgorod irányítója volt. A keresztény-
ség felvételét közvetlenül megelőző időre sikerült a Rusz egészét uralma alá vonni. Vlagyimir a
terület gerincét alkotó novgorod–kijevi vízi utat személyesen ellenőrizte, másutt fiai révén érvé-
nyesítette nagyfejedelmi jogait. Vlagyimir 988-ban keresztelkedett meg, s a Kijevi Rusz népét is
„fejedelmi parancsra” megkeresztelték. A Kijevi Rusz egyházszervezete a konstantinápolyi pátriár-
kátus joghatósága alá tartozott, és kezdetben görög volt a konstantinápolyi pátriárka által kineve-
zett kijevi metropolita is. Vlagyimir bizánci minta szerint fejlesztette az orosz kultúrát: katedráli-
sokat és templomokat építtetett görög és örmény építőmesterekkel, városokat és iskolákat alapított.
Kapcsolatot létesített Nyugat-Európával és Rómával is. A törzsi-nemzetiségi alapon szerveződő
társadalomban a szeniorátus rendje uralkodott: az elhunyt családfő helyébe a nemzetség legidősebb
tagjának kellett lépnie. Ez rokonok közti trónharcokat eredményezett. Vlagyimir halálát követően
a trónharcokból Bölcs Jaroszláv (1019–1054) került ki győztesen.
 XI
A vikingek

A vikingek elnevezései
és megjelenésük Nyugat-Európában

A skandinávok ősei a nyugat-európai forrásokban a 8. század végén tűnnek fel, amikor 793-ban
váratlanul megjelennek Anglia északkeleti partjain, és elpusztítják a híres lindisfarne-i kolostort.
Amikor a hír eljutott Nagy Károly udvarába, Alkuin megdöbbenve írta: „Mi és atyáink majd 350
éve élünk ezen a szépséges földön, és soha azelőtt ilyen rémség nem történt Britanniában, mint
amit most egy pogány népségtől elszenvedtünk, de azt sem gondolta volna senki, hogy egy ilyen
tengerről érkező támadás lehetséges”. Hamarosan azonban hozzá kellett szokniuk az ilyen tengerről
jövő támadásokhoz, mert a következő évszázadban ezek a hajósok szinte évente felkeresték a Frank
Birodalom és a Brit-szigetek partjait.
A nyugati források általában Normanni, Nordmanni, Nortmanni: ’északi emberek’ néven em-
legetik őket, a német krónikákban gyakran használják az Ascomanni: ’kőrisfa-emberek’ kifejezést
is. Ritkán, de a viking név is előfordul. Brémai Ádám például Dánia és Svédország leírásakor ezt
mondja: „azok a kalózok, akiket ők vikingeknek neveznek, a mieink pedig Ascomanninak, a dán
királynak adót fizetnek (Ipsi enim pyratae, quos illi Wichingos appellant, nostri Ascomannos)”. Ezek
a kalózok a Balti-tengeren rabolnak, és rengeteg aranyat hordtak össze. Úgy látszik tehát, hogy ők
maguk vikingnek nevezték magukat. A viking szó eredetére vonatkozóan többféle elmélet született.
Vannak, akik az öböl jelentésű skandináv vik szóval hozzák kapcsolatba. Mások a skandináv és
angol helynevekben gyakran szereplő wic, vik szót látják benne, ami tábort, megerősített helyet,
kereskedelmi települést jelent (a korabeli latin források a vicus szóval adták vissza).
Korábbi történetükről csak a régészeti kutatások alapján sejthetünk valamit. Svearben, a későb-
bi Svédország központjában, Stockholm környékén 5. és 6. századi hatalmi központ maradványai
kerültek napvilágra. Hasonlókat tártak fel a régészek Dániában is. Egy 9. századi krónikás szerint
a „dánok a tengeren élnek”, s a vikingek valóban elsősorban mint kiváló hajósnép tűnnek elénk a
középkori forrásokban. A régészek elég sok viszonylag épségben megmaradt viking hajót találtak, s
ezeken nyomon lehet követni a hajózási technika fejlődését. A korai hajók még tőke és árbóc nélkü-
liek, tehát csak evezőkkel lehetett őket mozgatni, s elsősorban part menti hajózásra voltak alkalma-
sak. A 8. századra azonban kifejlődött a hajógerinc, a tőke, az erős árbóctalp, a komoly vitorlázat,
s ezzel készen állt az a viking hajó, amellyel már az óceánnak is neki lehetett vágni. A vikingek a
9–10. században el is jutottak Izlandra, Grönlandra és Észak-Amerika partjaira.
A skandinávok a 11. századig közös nyelvet beszéltek, a dánt (vox Danica), amelyet mindenki
megértett. A korábban délre vándorolt germánok nyelvétől azonban már sok tekintetben különbö-
 A vikingek megkeresztelkedése ■ 237

zött. A forrásokban a 9. századtól már elkülöníthetők a

norvégok, a dánok és a svédek. Az első kettő működési
tere Nyugat, a svédeké Kelet volt. Működés alatt egyaránt
érthetünk kalózkodást és rablást, de kereskedést is. Ezek
a hajósok a kínálkozó lehetőségek szerint könnyen átved-
lettek rablóból kereskedővé, vagy megfordítva. A norvé-
gok a 8. század végétől Skóciában és Írországban nemcsak
fosztogattak, hanem le is települtek. A dánok ugyan-
ezt tették Angliában és a Nyugati Frank Királyságban.
A 9. század elején a nyugati forrásokban már feltűnik egy
dán király, Gotfrid/Gotfred (804–810), aki Nagy Károly
szövetségeseként harcolt a szlávok ellen. Ő létesítette
Haithabu (Hedeby) kikötőjét, amely a következő két év-
században a balti kereskedelem egyik legfontosabb köz-
pontja lett. Utóda pedig már a kereszténységet is felvette.
A svédek ugyanekkor az oroszországi folyókon elju-
Viking sisak
tottak a Fekete- és a Kaszpi-tengerig, onnan pedig Kons-
tantinápolyba és Bagdadba. A bizánci források rósz né-
ven említik őket, a keleti szlávok pedig varégnak, varjágnak nevezik azokat a harcos kereskedőket,
akik az első orosz államokat megszervezték. Gazdag arab és bizánci aranypénzleletek sora jelzi
Oroszországon és a Baltikumon át a svéd kereskedők útvonalait, s tömegével kerültek elő e pénzek
skandináv területeken is.

A vikingek megkeresztelkedése

A 9–10. században a vikingektől nemcsak a pusztítás miatt félt a keresztény Nyugat-Európa, hanem
„agresszív pogányságuk” miatt is. A 10. században a nyugati kereszténységet a pogány magyarok
mellett a vikingek fenyegették elsősorban. Nemhiába hangzott fel sokszor e két könyörgés: „A ma-
gyarok nyilaitól ments meg Uram minket!”; „A vikingek haragjától ments meg Uram minket!”
A 10–11. század fordulójára azonban a kereszténység egykori ellenségei a nyugati keresztény
kultúrkör részeivé váltak. A dánok és a norvégok két évszázados kapcsolata a Brit-szigetekkel és a
Karoling Birodalommal, illetve annak két utódállamával, éreztette hatását Skandinávián belül is.
Egy lassú asszimilációs folyamat ment végbe, melynek során az otthoni vikingek megismerkedtek
a pénzhasználattal, és lassacskán részévé váltak az északnyugat-európai területek kezdetleges pénz-
és áruforgalmának. Georges Duby a 10–11. század európai pénzforgalmának (a nyugati dénárok
elterjedésének) vizsgálata alapján úgy látja, hogy a 10–11. század fordulója táján, amikor Kelet-Kö-
zép-Európa országai, valamint Skandinávia felvették a kereszténységet, e két térség már a nyugati
gazdaság vonzásába került.
De a vikingek megismerkedtek a keresztény Nyugat intézményeivel is, melyek közül a legfon-
tosabb az egyház volt. A folyamat végeredményeként Skandinávia a nyugati kereszténység részévé
vált. A kereszténység skandináviai térnyerése három szakaszra osztható. A 820-as években a dá-
nokhoz és a svédekhez irányuló missziók – amelyeknek irányítója a 831-ben alapított hambur-
gi érsekség és Szent Ansgar, „Észak apostola” volt – jelentették a kezdetet. A második szakasz a
238 ■ A vikingek

9. század második felében

bontakozott ki, amikor tole-
rálni kezdték a keresztény-
séget Dániában és Svearban
(Svédország keleti részén):
engedélyezték a keresztelést
és az igehirdetést, sőt templo-
mok építését is. Ennek ered-
ményeként 948-ban, Dániá-
ban már püspökségek is lé-
teztek. A harmadik szakasz az
uralkodók végleges áttérése
volt. Dániában ez 965 körül,
míg a másik két országban
a 10–11. század forduló-
Viking hajó korai ábrázolása (Gotland)
ján következett be. Amikor
965 körül Kékfogú Harald
(kb. 945–986) dán király felvette a kereszténységet, erről egy későbbi krónikás így írt: „a dánok már
régen keresztények voltak, de mégis bálványokat tiszteltek, pogány kultuszokkal”.
A kereszténység sikere Skandináviában, Kelet-Közép-Európához hasonlóan, az uralkodói ha-
talom szándékától és erejétől függött. Nem véletlen, hogy a nyugati kereszténység északi és keleti
perifériáin olyan uralkodószentekkel találkozunk, mint például Szent Olaf (1015–1030) Norvé-
giában, vagy Szent István Magyarországon, akiket elsősorban egyházszervező munkájukért avattak
szentté. Bár Szent Olaf egyúttal egy másik kora középkori uralkodószent típusát is képviseli, a már-
tírszentét. Norvégiában és Svédországban a térítés párhuzamosan haladt a királyi hatalom kiter-
jesztésével, mivel Dániával ellentétben ezeken a területeken később történt meg az, hogy a politikai
hatalom egy uralkodó kezében összpontosult volna. Dánia földrajzi helyzetének tudható be, hogy
itt győzött először a kereszténység, következésképp Dánia egyházszervezete volt a legfejlettebb a
11. században. Dánia földrajzi helyzete ugyanis nemcsak azt jelentette, hogy könnyebben elérhető
volt a missziók számára, de azt is, hogy a skandináv országok közül rá nehezedett a legerősebb
politikai nyomás a kereszténység felvételét illetően: Dánia ugyanis, Magyarországhoz, Lengyelor-
szághoz vagy Csehországhoz hasonlóan, a 10. században megerősödő Német Királyság szomszédja
volt, melynek uralkodói 962-től a császári címet is viselték, s mint ilyenek, feladatuknak tekintették
a kereszténység terjesztését.
Bár mind Kelet-Közép-Európában, mind Skandináviában felülről történt a kereszténység
felvétele, a hasonlóságok mellett fontos különbségek is megfigyelhetők ennek folyamatában.
A 11. században a „nyugati kereszténység igazi peremvidéke” Skandinávia volt: részben földrajzi
adottságai (különösen Norvégiában voltak nehezen elérhető helyek), részben pedig a pogányság
szívós ereje miatt. Ennélfogva Skandináviában a hit terjesztése több mártírt követelt, mint az an-
golszászoknál, és az uralkodók áttérése után csak igen lassan tűntek el a pogányság maradványai.
1080-ig a svéd uralkodók eltűrték, hogy Uppsalában, amely a legfontosabb skandináv pogány
kegyhely volt, áldozatokat mutassanak be Thornak, Wotannak, Freyrnek: állat- és – némely szerző
szerint – emberáldozatok tetemei rothadtak a fákon. A dán királyt pedig VII. Gergely 1080-ban
levélben figyelmeztette a pogány szokások elhagyására.
 A vikingek megkeresztelkedése ■ 239

Viking hajó a 10. századból (rekonstrukció, Gokstad)

A skandináv országok egyházszervezetének kiépítésében a 11. században erős angol hatás érvé-
nyesült, annak ellenére, hogy a hamburg-brémai érsekség alá tartoztak. Bizonyára az angol hatás-
nak – Szent Edward király példájának (†978) – tudható be a mártír király szenttípus skandináviai
erőssége. Mindhárom királyság védőszentje ugyanis egy-egy mártír király lett: Norvégiáé Szent
Olaf, Dániáé Szent Kanut (†1086), Svédországé pedig Szent Erik (†1160). Talán ugyancsak angol
hatás tükröződik abban, hogy az eredetileg csak Anglia által fizetett „Szent Péter filléreinek” neve-
zett adó idővel Skandináviára is kiterjedt. (Kelet-Közép-Európában Magyarország és Lengyelor-
szág fizette.) A pápasággal való szoros viszony eredményezte azt, hogy az 1215-ben tartott IV. La-
teráni zsinat rendelkezése az istenítéletek megszüntetéséről, Angliához hasonlóan hamar átkerült
a skandináv országok jogába. A skandináv országok egyházszervezete sokáig „csonka” volt, mert
a hamburg-brémai érsekség alá tartozván, a 12. század előtt nem rendelkeztek önálló egyháztarto-
mánnyal. Skandinávia 1104-ben került ki az említett érsekség joghatósága alól, amikor Dániában
érsekség jött létre Lund központtal, és ezentúl az északi területek ez alá tartoztak. Norvégiában
1152-ben, Svédországban 1164-ben állítottak fel érsekséget Nidaros (Drontheim, ma: Trondheim),
illetve Uppsala székhellyel.
Az egyháztartományok szerepet játszottak a királyságok politikai határainak kijelölésében is:
azt mondhatjuk, hogy a norvég, illetve svéd egyháztartományok a 13. századi norvég, illetve Svéd
Királyság területi előfutárai. Izland és Grönland ugyanis 1152-től a norvég érsekség alá tartozott,
és bár norvégok kolonizálták e két szigetet, hivatalosan csak az 1260-as években váltak a norvég
monarchia részévé. A svéd érsekség pedig magában foglalta a finnek 13. században alapított püs-
pökségét is, még mielőtt Finnország svéd uralom alá került volna.
 MÁSODIK RÉSZ

AZ ÉRETT KÖZÉPKOR
 Bevezetés

A 10. század közepétől a 13. század végéig terjedő korszak legszembetűnőbb sajátsága Nyugat-Eu-
rópa expanziója és dinamizmusa, amelynek következtében helyzete a világban alapvetően megvál-
tozik. Ekkor bontakozik ki az a sokoldalú fejlődés az élet minden területén, amelynek eredménye-
képpen az újkorban Európa lett a világ vezető civilizációja.
A 10. században az Occidens még az eurázsiai kontinens elmaradott, szegény perifériája, amely
semmilyen vonatkozásban nem veheti fel a versenyt sem a közeli, sem a távoli Kelet kultúráival.
Az utolsó fénykorát élő Bizánchoz képest Nyugat-Európa ekkor még az elmaradottság, a barbárság
világa, a létminimum határán tengődő, éhséggel küszködő falusi civilizáció. De a Nyugat számára
kedvezőtlen mérleggel zárul az összehasonlítás a déli szomszéddal, az iszlám világával is.
A 9–10. században Nyugat-Európa olyan, mint egy ostromlott vár: délről az arabok, északról
a normannok, keletről a magyarok támadják, s pusztítják, rabolják keresztül-kasul. Közben dél-
keleten Bizánc – amely méltán tekinti magát a Római Császárság folytatójának, továbbélésének –
a Makedón-dinasztia kiemelkedő katonacsászárai alatt utolsó virágkorát éli. Jelentős katonai si-
kerek révén nemcsak Krétát és Ciprust szerzi vissza az araboktól, hanem Kilikiát, Szíria és Arme-
nia egy részét is, a Balkánon bekebelezi a bolgár cárságot, s megerősíti uralmát Dél-Itáliában is.
Konstantinápolyhoz hasonló nagyvárost Nyugat még évszázadokig nem ismer, s a nyugati ember
számára Bizánc a fényűzés és kifinomult életvitel mesés világa.
De ekkor szélesednek áthidalhatatlan szakadékká a nyugati latin rítusú és a keleti görög rítusú
kereszténység között már a késő ókor óta jelentkező eltérések, s 1054-ben sor kerül a nyílt, formális
egyházszakadásra is. A kereszténység két felének fejlődési útja ettől kezdve még inkább elválik egy-
mástól, eltérő kultúrát és mentalitást alakítva ki Európa nyugati és keleti felében. A Balkán-félsziget
és az orosz földek a keleti kereszténységbe tagolódnak be. A nyugati és a keleti kereszténységnek
a 11. századra kialakult a határvonala, amely Lengyelország keleti, Magyarország keleti és déli ha-
tárán húzódott. Igen fontos határ az európai kultúrtörténetben is: eddig terjedt el a nyugati, latin
keresztény kultúra minden alapvető jelensége, intézménye, mozgalma. Az építészet és a képzőmű-
vészet terén ez volt a romanika és a gótika, majd a reneszánsz elterjedésének keleti és délkeleti ha-
tára, eddig terjedt a humanizmus, majd a reformáció, eddig voltak nyugat-európai típusú iskolák,
itt vált a műveltség és az iskolai tananyag szerves részévé a klasszikus latin kultúra öröksége, eddig
terjedtek el a szellemi munkának – a görögök nyomán – a skolasztika által kidolgozott jellegzetesen
nyugat-európai, racionális módszerei.
A 11. században fordult a történelem kereke. Bizánc elérte fejlődése zenitjét, s a következő két
évszázad számára már a gazdasági-társadalmi válság, a politikai-katonai gyengülés, a kulturális
megmerevedés időszaka, amelyben előbb gazdasági, majd politikai téren is függő helyzetbe kerül
az itáliai városállamokkal szemben.
A népvándorlás hullámai, melyek a 3. századtól ismételten végigsöpörtek Európán, a 10. század
második felében elültek. Nyugat-Európát nem éri többé külső invázió. Sőt kelet és dél felé egyaránt
244 ■ Bevezetés

megindul a Nyugat expanziója. A 10–11. században a csehek, lengyelek, magyarok és a skandináv

népek megkeresztelkedése révén az Occidens határai messze kitolódnak kelet és észak felé.
Az ezredforduló táján fordult a kocka délen, a Földközi-tengeren is. A Nyugat fokozatosan
ellentámadásba ment át az iszlámmal szemben. Az Ibériai-félszigeten kezdetét vette a reconquista,
a Földközi-tengeren az itáliai városok flottái vették át a kezdeményezést, s a 11. század végétől, a
keresztes hadjáratok során a hadszíntér áthelyeződött a Mediterráneum keleti partvidékére. A ka-
tonai sikereknél azonban fontosabb volt, hogy kibontakozott az a békés kereskedelmi és kulturális
cserekapcsolat az arabokkal, amely az anyagi és szellemi javak egész sorával gazdagította Európát.
A konszolidáció fontos része volt a belső béke és közbiztonság megteremtése. Ebben nagy sze-
repe volt a középkori békemozgalomnak, az „Isten békéjének” (pax Dei, treuga Dei), amely sike-
resen fékezte, korlátozta a fegyvertelenek és a termelőmunkát végzők elleni fegyveres erőszakot.
Georges Dubynek a 11. századi forrásokat olvasva az a benyomása támadt, hogy ekkoriban szinte
egész Európa útra kelt. A korábban néptelen utak egyszerre megteltek kereskedőkkel, zarándokok-
kal, vagy csak egyszerűen más tájakon szerencsét próbálókkal.
A történetírásban az utóbbi évtizedekben szinte már divattá vált minden téren forradalomról
beszélni a 10–13. századi Európában, jelezve ezzel a bekövetkezett változások viszonylag gyors üte-
mét és radikális voltát. Ha a „forradalom” megjelölés alkalmazása némely esetben túlzás is, annyi
kétségtelen, hogy a 950 és 1250 közötti három évszázad Európa történetének egyik legdinamiku-
sabb, legtöbb újat hozó időszaka, amelyhez csak a 18–19. századi ún. „kettős forradalom” nyomán
kibontakozó modern fejlődés mérhető.
A 10–13. századi Európában forradalomról legteljesebb joggal a népesedés és a mezőgazdaság
területén beszélhetünk. Európa lakossága az első évezredben stagnált, 1000 körül ugyannyi volt,
mint a 2. században. Ezután viszont 300 év alatt több mint megkétszereződött. A népesség növe-
kedése szoros kölcsönhatásban volt a mezőgazdaságban bekövetkezett változásokkal. Bizonyos –
részben már korábban is ismert – technikai újítások tömeges elterjedése, a háromnyomásos műve-
lési rendszer meghonosodása következtében emelkedtek a hozamok, s némely kedvező adottságú
vidéken a 13. században olyan termésátlagokat jegyeztek fel, amelyeket csak a 19. században tud-
tak túlszárnyalni. Még fontosabb volt az extenzív terjeszkedés: az Európa területének 50–70%-át
kitevő őserdők és szűzföldek feltörése, a belső kolonizáció, majd a nyugati parasztság és vele
együtt az intenzívebb művelési módok fokozatos előnyomulása kelet felé. Mindennek következ-
ményeképp kialakult Európa végleges településhálózata, lényegesen javult a parasztság gazdasági
és jogi helyzete, s a kontinens nyugati felében a 14. századra megszűnt a hagyományos, személyi
függésen alapuló jobbágyság.
A mezőgazdaság feleslegei tették lehetővé a differenciáltabb társadalmi munkamegosztást, a
kézműipar és a kereskedelem fellendülését. Flandriában és Itáliában már a 13. században kapita-
lista módon szervezett exportiparágak fejlődtek ki, elsősorban a textiliparban. Ennek a gazdasági
fellendülésnek talán legfontosabb eredménye – a parasztság helyzetében bekövetkezett kedvező
változások mellett – az egyik legsajátosabb nyugat-európai intézmény, a középkori város kialaku-
lása. A városok polgárai a 11–13. században sorra kiharcolták, vagy egyéb módon megszerezték a
jogot az önkormányzatra, s kialakult a városi szabadságnak az a sajátos szférája, amellyel más ci-
vilizációkban nem találkozunk. A középkori Nyugat-Európában nem voltak olyan nagy városok,
mint Konstantinápoly, vagy az arab országok városai. A városhálózat azonban sűrűbb volt, mint
más civilizációkban.
 Bevezetés ■ 245

A nyugati társadalomfejlődés egyik legfontosabb újdonsága az volt, hogy az addig uralkodó

vertikális, függőségi kapcsolatok (földesúr–jobbágy, hűbérúr–vazallus) mellett a 11. századtól egyre
inkább előtérbe került a horizontális társadalmi szerveződés. Ez azt jelenti, hogy tömegesen alakul-
tak ki az azonos helyzetű és érdekű csoportok autonóm közösségei, területi vagy szakmai alapon
szerveződve: faluközösség, plébánia, városi communa, kereskedő gilde, kézműves céh, tanárok és
diákok egyeteme, stb. A fraternitasok, communitasok, universitasok, korporációk változatos világa
ez, amelyben e „felsőbb engedély nélkül” létrejött közösségek maguk intézték saját ügyeiket. Minden
ilyen közösségnek megvoltak a maguk „szabadságai”, meghatározott jogai és kötelességei. A hatalom
nem telepedett rá a társadalomra, hanem érvényesülni hagyta annak önszerveződését. Ezek az elvek
a politikában is érvényesültek: a nagyobb, átfogóbb politikai keret a szabadság e kis autonóm köreire
épült, azokat integrálta. Végül ilyen közösségnek (communitas regni) fogták fel az államot is.
E századokban az európai politikai gondolkodásban egy kopernikuszi fordulat ment végbe.
A kora középkori teokráciát felváltotta a népfelség elve, amely szerint minden hatalom és jog
forrása a nép, az uralkodó a nép megbízásából gyakorolja hatalmát, a népnek felelős. Ezt az elvet
a 12–14. század teológusai, filozófusai és kánonjogászai igen sokoldalúan kifejtették. A gyakor-
latban a rendiség intézményeiben valósult meg, természetesen tökéletlenül. A „nép” (populus)
fogalmába csak a politikai jogokkal rendelkező társadalmi csoportok – a klérus, a nemesség, a
polgárság – viszonylag szűk csoportját értették bele, ők tárgyalhattak képviselőik útján az uralko-
dóval, s ellenőrizhették, korlátozhatták hatalmát.
A politikai elmélet és gyakorlat ilyen fejlődéséhez hozzájárult a lelki és a világi hatalom körének
elhatárolása, a vallási és a politikai közösség elvi szétválasztása, amit a 11–12. században a grego-
rián reform hajtott végre, az egyház belső erkölcsi és lelki megújulásával együtt. Minden más civi-
lizációban, így a keresztény keleten is a vallási és politikai közösség szorosan összefonódott, szinte
teljesen azonosult. Nyugaton már a korai középkorban kidolgozták a „kettős hatalom” elméletét, de
a gyakorlatban állandóan folyt a harc akörül, hogy ki a keresztény közösség igazi feje, a pápa vagy
a császár. A küzdelem a gregorián reformmal sem zárult le, de az elvi szétválasztás és elhatárolás
akkor is nagy horderejű lépés volt, ha a felek a továbbiakban sem mondtak le a másik feletti hege-
móniáról. A gregorián reform nemcsak az egyház szabadságát vívta ki, hanem az államot is kibon-
totta a kora középkori teokrácia vallási burkából, a világi hatalmat megfosztotta szakrális jellegétől
s ezzel megnyitotta az utat a politikai szféra autonóm fejlődése számára.
Végül, de nem utolsósorban szólnunk kell arról, hogy Európa a 12–13. században jutott el a
kultúra minden ágában – a művészetben (gótika), a filozófiában, a teológiában és a tudományok-
ban (skolasztika), a költészetben – arra a szintre, hogy képes volt eredeti, a klasszikus ókortól gyö-
keresen eltérő, de azzal színvonalban, minőségben egyenértékű alkotásokat létrehozni.
 A hűbériség

I
A 8. században megjelenik, a 10–11. századra a politikai kormányzat, az igazságszolgáltatás, a ka-
tonáskodás és általában a társadalomszerveződés uralkodó intézményévé válik a hűbériség, amel�-
lyel a felbomló közhatalmat a személyes hűségen alapuló kapcsolatrendszer váltja fel. A hűbériség
kiemelkedése összefügg a hadviselés átalakulásával és a nyugati társadalomban kialakuló új mun-
kamegosztással. A katonáskodás és a termelőmunka elválik egymástól: a fegyverforgatás hivatásos
harcosok, a lovagok feladata lesz, ennek fejében eltartja őket a függő helyzetbe kerülő parasztság,
amely viszont mentesül a katonáskodás terhei alól. A fejlődés döntő mozzanata, midőn a hűbériség
összekapcsolódik a földesúri szervezettel: a vazallus katonai szolgálata fejében földbirtokot kap,
ahol nem a terület nagysága a fontos, hanem a telkek, illetve az azokon ülő és szolgáltató, jára-
dékfizető jobbágycsaládok száma. A földesúri birtokra mint alapstruktúrára épül a lovagi uralkodó
osztály, a hűbérurak és vazallusok hierarchizált, többemeletes kapcsolatrendszere, a maga sajátos
intézményeivel, szertartásaival és jogával. A 11. és a 13. század közötti időszakot Nyugat-Európá-
ban joggal nevezhetjük a hűbéri társadalom korának.

A hűbériség kialakulása

A hűbéri intézmény gyökereit valószínűleg a Meroving-időszak Frank Királyságában, a Rajna

és a Loire között kell keresnünk. A 6–7. században gyakran uralkodtak itt anarchikus állapotok.
A közhatalom kevés eszközzel rendelkezett ahhoz, hogy hatékony legyen, képtelen volt a lakos-
ságnak biztonságot teremteni. Így sokan valamely helyi hatalmasságnál kerestek oltalmat. A vé-
delemért cserébe mindig valamilyen szolgálat járt. A hatalmasok ezt hatalmi pozícióik kiépítésére
használták fel, ugyanakkor rá voltak utalva olyan férfiakra, akik személyükben kötődnek hozzájuk,
és akiket magánhadseregükben alkalmazhatnak.
A folyamat leglényegesebb mozzanata, hogy sok szabad más szabadok védelme alatt és szolgá-
latában feladja önállóságát. Korabeli források „függő szabadok”-nak (ingenui in obsequio) hívják
az ilyeneket. A jelenség nem volt újdonság, hiszen a késő római Galliában a nagyurak gyakran
vették körül magukat saját katonáikkal (buccellarii). A másik előzmény a comitatus intézménye a
germánoknál, amelyet Tacitus Germániájából ismerünk. Ez azt jelenti, hogy szabad harcosok egy
csoportja szabad akaratából egy úr szolgálatába áll, és szoros személyes kapcsolatban harcol vele és
érte. De hivatkozhatunk a gallok hasonló intézményére, a soldurius-viszonyra is.
A 6–7. századi Frank Birodalomban nagyon különböző szociális helyzetű férfiakat találunk az
ilyen függő személyek között. A legelőkelőbbek, az antrustiók voltak közülük, akik a király, illetve a
királynő fegyveres kíséretét (trustis) alkották, s így a király különleges védelme alatt álltak. A nagy-
248 ■ A hűbériség

uraknak is volt fegyveres kíséretük (gasindi). Ezek többnyire alacsony származásúak voltak, így néha
a vassus szóval is jelölik őket, amelyet a nem szabadokra használnak. Ez a kelta *gwas szóból szárma-
zik, amely fiatalembert (a puer: ’ifjú’ szó is használatos), szolgát jelent. Az egész Meroving-időszak
során a nem szabadokat hívják így, de a 7. századtól a függő szabadokra is használják.
Egy szabad férfi egy másik védelme alá, vagyis patrociniumába – germán szóval: munt, mun-
dium, mundeburdis (franciául mainbor, mainbornie, maimbour, latinul mithium, defensio, jelentése:
’védelem, gyámság, gondnokság, hatalom’), – egy commendatiónak nevezett jogi aktus révén ke-
rült. A szó a ’se commendare’ igéből származik, amelynek jelentése: ’valakinek a védelme, hatalma
alá helyezkedni’. A kommendáció mindkét szerződő fél számára kötelességeket jelentett. A kom-
mendálónak szolgálnia és engedelmeskednie kellett urának (dominus), azzal a kitétellel, hogy a
szolgálat (servitium) összeegyeztethető szabad állapotával. Az úrnak pedig élelemhez és ruhához
kellett hozzásegítenie, megélhetést és védelmet kellett biztosítania számára. A szerződés megszűnt
a kommendáló halálával, és ugyanez történt az úr halálakor is. Ez egyfajta keretszerződés volt, ame-
lyen belül aztán nagyon eltérően alakult, hogy milyen szolgálatot vártak a kommendálótól: szolga,
házicseléd, harcos, küldönc, jószágkormányzó vagy mindez egyszerre legyen. Ugyanígy az úrnak
is nagyon sokféle lehetősége volt arra, hogy eltartási kötelezettségét lerója. Vagy közvetlen módon
gondoskodott a kommendálóról, vagy olyan helyzetbe hozta, hogy eltarthassa saját magát.
A tours-i formuláskönyvben (8. század) megtaláljuk egy ilyen szerződés mintaszövegét: „Aki
más hatalmába ajánlja magát (Qui se in alterius potestate commendat). Mivel mindenki tudja, hogy
semmim sincs, amiből táplálkozhatnám vagy ruházkodhatnám, ezért elhatároztam, hogy kegyes-
ségtektől kérni fogom, hogy magamat védelmetekbe (mundoburdum) adhassam és ajánlhassam; ezt
ezennel meg is teszem, mégpedig oly módon, hogy élelem és ruházat dolgában, amint azt neked
szolgálván megérdemlem, segíteni és könnyíteni fogsz rajtam; én pedig, amíg élek, a szabad emberek
sorában (ingenuili ordine) neked szolgálok és engedelmeskedem (tibi servitium vel obsequium inpen-
dere debeam), hatalmadból vagy védelmed alól magamat ki nem vonom mindaddig, amíg élek, sőt
ellenkezőleg: életem minden napján a te hatalmadban és védelmed alatt fogok megmaradni. Ezért
helyénvaló, hogyha bármelyikünk ezt a megállapodást meg akarná változtatni, ennyi solidust fizessen
a másik félnek (pari suo) bírságképpen, azonban a megállapodás változatlanul érvényben maradjon;
ugyanezért e megállapodásról két azonos szövegű levél készüljön, és ezt aláírásukkal erősítsék meg”.
A magát kommendálónak egy darab földet engedtek át, hogy létfenntartásáról gondoskodhas-
son. A leggyakoribb az volt, hogy az úr hosszabb időszakra, többnyire élethossziglan átengedte a
föld használatát és jövedelmét. Az ilyen földátengedésnek voltak olyan formái is, hogy nem kellett
dolgozniuk az úr saját kezelésű földjén vagy háztartásában, sem termény- vagy pénzszolgáltatást
nem adtak. Az ilyen formában átengedett földet nevezték beneficiumnak, ’jótéteménynek’. A benefi-
cium átadása rendszerint egy szerződés formájában történt. Két okiratot állítottak ki: egyet az úr, a
másikat a kedvezményezett számára. Hogy a Meroving-korban mennyire volt általános gyakorlat a
beneficium-adományozás, azt források hiányában nehéz megállapítani, de a 8. század közepe előtt
nem lehetett nagyon elterjedt.
A frank társadalom a Meroving-korszakban ismerte mind a vazallitás, mind a beneficium in-
tézményét. Ezek azonban ekkor még teljesen különállóak, csak ritka esetekben találkoznak. A Ka-
roling-időszakban viszont egyesülnek, és közös intézményrendszert alkotnak. A Frank Birodalom
a 7. század végén és a 8. század első felében állandó belső harcok és külső támadások színtere.
Ilyen körülmények között szükségessé vált egy nagyszámú, jól felfegyverzett, hűséges harcosréteg
kiállítása. Martell Károly találta meg a megoldást: a vazallusok számának növelését. Földet osz-
 A hűbériség kialakulása ■ 249

tott szabad frank parasztoknak, hogy eltarthassák magukat, és felszerelésüket előteremthessék.

A földosztás egyrészt a Karoling-birtokokból, másrészt koronabirtokokból, de legnagyobb rész-
ben egyházi birtokokból történt. Az egyház tiltakozása miatt az uralkodó visszavette a földeket,
aztán beneficiumként visszaadta azoknak, akik már egyébként is birtokolták. A földért semmiféle
adót nem kellett fizetniük, csak katonai szolgálattal tartoztak érte. A tulajdonjogi problémát pe-
dig úgy rendezték, hogy a vazallusok cenzust fizettek érte az egyháznak. Mivel a későbbiek során
még inkább nőtt a vazallusok száma, többször szükségessé vált az egyházi birtokok igénybevétele.
Cserébe, az egyház kárpótlásául, Nagy Károly bevezette az egyházi tizedet, amelyet a birodalom
valamennyi lakójának fizetnie kellett.
Mindezek következményeként jelentős változás állt be a vazallusok társadalmi rangját illetően.
A 7. században még szabad, de alacsony társadalmi rangú férfi a vassus. A 8. században a bir-
tokadományok miatt társadalmi rangjuk emelkedik. Nagy Károly általában 30 mansus nagyságú
beneficiumokat adományozott, s ennek haszonélvezője már tehetős középbirtokosnak számított
(mint tudjuk, egy páncélos nehéz lovas kiállításához 12 mansus jövedelmére volt szükség). Sokan
maguk is vazallusokat tarthattak.
A 8. század végén és a 9. században a vazallusok száma erősen növekedett. A legrangosabbak
közöttük a király vazallusai (vassi dominici). Nagy Károly a hadsereg után a közigazgatásba is be-
vitte a hűbériséget: a grófok és a püspökök az ő vazallusai lettek. A vazallus ekkor már lovas katona,
akit a források a 10. századtól kezdve gyakran lovagnak, milesnek is neveznek.
A 8. századi források már leírják a vazallusi viszonyt létrehozó szertartást is: ez a homagium,
majd ezt követi a hűségeskü. 757-ben Tassilo bajor herceg tett homagiumot Kis Pippinnek. A hűbéri-
ség ezzel a nemzetközi kapcsolatoknak, az országok közötti viszonynak is uralkodó formájává vált.
A beneficiumok nagysága sokféle lehetett. Néha akkorák voltak, mint egy falusi birtok, máskor
csak ennek egy részét foglalták magukban, megint máskor ennek többszörösét is kitették. Voltak
olyan beneficiumok, amelyeket grófi, hercegi, őrgrófi hivatalokhoz kötöttek (honor), s így hamaro-
san maguk a hivatalok is beneficiumokká váltak. A beneficium tulajdonjogilag a hűbérúré volt, de
közvetlenül a vazallus rendelkezett felette, ő élvezte jövedelmeit.
877-ben Kopasz Károly beleegyezett a hűbérbirtokok örökölhetőségébe. Egyre gyakrabban
megesett, hogy egy-egy vazallus több hűbérúrnak is homagiumot tett, s így próbált minél több
beneficiumhoz jutni. A beneficium eredeti célja az volt, hogy segítse az úr iránti szolgálat teljesítését
azzal, hogy anyagi bázist biztosít számára. Ez a felfogás a 9. században megváltozott: a beneficium
egyre inkább a szolgálatteljesítés feltételévé vált.
A Karolingok a vazallusi rendszer segítségével akarták az államszervezet gyengeségeit kiküszö-
bölni. Hatalmuk megerősítése érdekében grófokat, őrgrófokat és más állami tisztségviselőket lép-
tettek be vazallusaik közé. A grófokat pedig arra kötelezték, hogy az alájuk rendelt, őket helyettesítő
tisztviselőket (vicecomes, vicarius) kapcsolják magukhoz hűbéri kötelékkel. Kialakult tehát a hűbéri
lánc: a grófok a király hűbéresei voltak, az alsóbb tisztviselők pedig a gróf vazallusai. Az algrófok
és vicariusok idővel a területükön emelt várak kapitányait (castellanus) kényszerítették homagium-
ra. Ez a rendszer kezdetben, Nagy Károly idején erősítette, hatékonyabbá tette a király hatalmát,
később azonban a visszájára fordult. A vazallus ugyanis jobban kötődik közvetlen hűbérurához,
akitől a beneficiumot kapta, mint a királyhoz, s mindig elsősorban közvetlen felettese iránti köte-
lességeit teljesíti. A hűbérúr így minden szinten vazallusa és a király közé állt. A király egy idő után
már közvetlenül nem is érhette el a hűbéri lánc alsó fokait, az alvazallusokat, mert a hűbéri szokás-
jogban kialakult az az elv, hogy „a vazallusom vazallusa nem az én vazallusom”.
250 ■ A hűbériség

A hűbéri társadalom

A hűbéri társadalom korának a 10–13. század tekinthető, a hűbéri intézményrendszer ekkor fej-
lődött ki teljes egészében. Nemcsak a Frank Birodalom utódállamaiban (Franciaország, Németor-
szág, Burgund Királyság, Itália) találkozunk vele, hanem 1066 után Angliában, a keresztes hadjára-
tok nyomán a Jeruzsálemi Királyságban, a reconquista eredményeként Spanyolországban is megje-
lenik a hűbériség intézménye.
Nézzük meg tehát, milyen volt a hűbériség fejlődése csúcspontján, a 11–13. században. A hűbérurat
általában seniornak (franciául seigneur), ritkábban dominusnak nevezték, Németországban a Herr
volt használatos, Angliában a lord. A hűbéresnek többféle elnevezése volt: a leggyakoribb a vasallus
(a 10. századig inkább vassus formában) és a homo (németül Mann).
A hűbéri viszony elsősorban két szabad ember közötti személyes kapcsolat, amely egy ünne-
pélyes szertartással jött létre, ez volt a hominium vagy homagium (franciául hommage). A leen-
dő vazallus fegyvertelenül és hajadonfővel letérdelt a hűbérúr elé, annak kérdésére: „Akar-e az
én emberem (homo) lenni?”, azt felelte: „Akarok (volo)”, majd összekulcsolt kezét a hűbérúr ke-
zébe téve kijelentette, hogy az ő „embere” lesz. A szertartás lényeges eleme a szimbolikus gesz-
tus, a kezek összekulcsolása (inmixtio manuum), a szóbeli akaratnyilvánítás el is maradhatott.
A homagiumot gyakran kiegészítette, különösen Franciaországban, a csók (osculum). A szertar-
tás azt fejezte ki, hogy a hűbéres saját magát, egész személyét átadja urának (traditio personae).
A homagiumot követte a hűségeskü vallási szertartása (fides, sacramentum fidelitatis, iuramentum,
iusiurandum). Ha magas rangú személyről volt szó, vagy a szerződésnek politikai jelentősége volt,
a szerződés megkötéséről oklevelet is kiállítottak, amelyben rögzítették a két fél kötelezettségeit.
A hűbéri kapcsolat a felek élettartamára szólt, ha bármelyik fél meghalt, akkor a homagiumot
meg kellett ismételni.
A vazallusi szerződés következményeként a hűbérúr közvetlen hatalmat (dominatio, domi-
nium, potestas) gyakorolhatott hűbérese felett, de csak olyan szolgálatot kívánhatott tőle, ami ös�-
szeegyeztethető volt a szabad ember méltóságával és a király iránti köteles tisztelettel. A vazallus
tisztelettel (reverentia) tartozott urának, amely bizonyos külső gesztusokban is kifejezésre jutott.
Lovászi szolgálatot teljesített, például: a kengyelnél fogva tartotta ura lovát, amikor nyeregbe szállt,
vagy vezette a lovát (ezt a szolgálatot kívánták a pápák a császároktól), ünnepélyes alkalmakkor
díszkíséretet adott. A hűbéri kapcsolat mindkét fél számára kötelezettségekkel járt.
A hűbéres kötelezettségeit Fulbert, Chartres püspöke, V. Vilmoshoz, Aquitánia hercegéhez
1020-ban írott levelében így foglalja össze: „Annak, aki urának hűséget esküszik, a következő hat
dolgot kell mindig emlékezetben tartania: sértetlenség, megbízhatóság, becsületesség, hasznosság,
könnyedség, lehetőség. Sértetlenség (incolume), hogy ura testében kár ne essék. Megbízhatóság
(tutum), azaz, hogy a rábízott titokkal vagy azokkal az intézkedésekkel kapcsolatban, amelyek ura
biztonságát szolgálják, hiba ne legyen. Becsületesség (honestum), hogy az igazságszolgáltatás terén
vagy más ügyekben, melyek becsületét érintik, kára ne essék. Hasznosság (utile), hogy birtokain
kár ne érje. Könnyedség vagy lehetőség (facile vel possibile), azaz, hogy az a jó dolog, amit ura
könnyen megtehetne, őmiatta ne legyen nehézzé, sem az, amit meg lehet tenni, ne váljék lehetet-
lenné. Méltányos legyen, hogy az, aki a hűbéres, ezeket az ártó dolgokat elkerülje, de ezért még
nem érdemelné meg a hűbérbirtokot (casamentum): mert nem elegendő a rossztól tartózkodni, ha
nem teszünk jót is. Fontos tehát, hogy a hat fent említett dologban híven álljon ura rendelkezésére
 A hűbéri társadalom ■ 251

tanáccsal és segítséggel (consilium et auxilium), ha a hűbérbirtokhoz (beneficium) méltónak akar

látszani, s teljesíteni akarja a hűséget, amelyre esküt tett. A hűbérúr pedig szintén tartozik mind-
ezeket megtenni (in his omnibus vicem reddere debet) hűbéresével szemben. Mert ha valaki ezt nem
teszi, joggal tekintik hűtlennek és esküszegőnek”.
A hűbéres elsősorban hűséggel (fidelitas) tartozik urának, másrészt bizonyos szolgálatokkal.
A hűségnek elsődlegesen negatív jellege volt: tartózkodni kellett minden olyan cselekedettől, ami
árthat a hűbérúrnak. A szolgálatokat két szóban lehet összefoglalni: „auxilium et consilium”, azaz
segítség és tanácsadás.
Az auxilium elsősorban lovas katonai szolgálatot (militare servitium) jelentett. A hűbéres kö-
teles volt teljes felszereléséről gondoskodni, kivéve a jelentéktelen hűbérbirtokkal rendelkező kis-
hűbéreseket (vavassores), akik csak a legfontosabb fegyverekkel kellett, hogy rendelkezzenek. Egyes
vazallusok csak a maguk személyében teljesítettek szolgálatot, mások egy meghatározott számú
lovag, a saját hűbéreseik kíséretében érkeztek szolgálatba. Flandria grófja például a 12. században
csak húsz lovaggal csatlakozott a francia király seregéhez, az angol királyt azonban ezer lovassal
kellett megsegítenie Angliában és Normandiában, s ötszáz lovaggal Franciaország más területein.
Angliában, ahol a király ellenőrzése alatt tartotta az egész hűbéri rendszert, a hűbérúr csak a király
szolgálatában hívhatta fegyverbe vazallusait.
A fegyveres szolgálat lehetett szabályszerű hadi vállalkozás (expeditio, hostis), vagy egyszerű
lovas kíséret (equitatio, cavalcata). Németországban a korona vazallusai kötelesek voltak a királyt
Rómába, a császárrá koronázásra elkísérni (Römerzug: ’római út’). A fegyveres szolgálat egy for-
mája volt az őrszolgálat (stagium, custodia) a hűbérúr várában. A vazallus gyakran köteles volt a
saját várát is a hűbérúr rendelkezésére bocsátani. A hűbéresek igyekeztek a szolgálat időtartamát
korlátozni. A 11. század második felétől Franciaországban általánossá vált, hogy a hűbéres csak
bizonyos számú napot, általában negyvenet köteles szolgálni, és ha a hűbérúr ennél többre tart
igényt, zsoldot kell fizetnie.
A lovas katonai szolgálaton kívül még más formái is voltak az auxiliumnak, például: a hűbérúr
birtokának kezelése, hírvivői szolgálat, különféle udvari feladatok ellátása. Az újonnan felszentelt pá-
rizsi püspököt például főhűbéreseinek kellett a vállukon bevinni a székesegyházba. Németországban
az ilyen szolgálatokat a 12. században a hűbéri kötelékbe felvett ministerialisok látták el. A katonai
szolgálatot bizonyos esetekben meg lehetett váltani pénzfizetéssel (scutagium: ’pajzspénz’). Angliában
már korán megengedték a megváltást, kezdetben csak a hűbéri hierarchia alsó fokán lévők, később
már a közvetlen koronahűbéresek számára is. Ebből a pénzből zsoldoshadsereget lehetett felállítani,
amely sokkal használhatóbb volt az uralkodó számára, mint egy hűbéres sereg. A 13. században Fran-
ciaországban is elterjedt a katonai szolgálat pénzen való megváltása.
Az auxilium másik formája volt a pénzbeli segítség, mégpedig általában négy alkalommal: ha
a hűbérúr fogságba esett, s váltságdíjat kellett érte fizetni; ha legidősebb fiát lovaggá avatták; ha
legidősebb leánya férjhez ment; s ha a hűbérúr a Szentföldre indult.
A vazallus köteles volt tanácsadással (consilium) is segíteni hűbérurát. Ez abban állott, hogy el
kellett mennie a hűbérúr udvarába (curtis, curia), ha az hívta, s bizonyos ideig ott kellett tartóz-
kodnia. Vagyis „udvarolnia” kellett a hűbérúrnak. A hűbérúr néha összehívta a vazallusok tanácsát,
hogy megbeszélje velük különféle ügyeit. Fontos gazdasági, politikai, de még családi kérdésekben
sem dönthetett a vazallusok véleményének, tanácsának kikérése nélkül. Mivel a hűbérurak általá-
ban egy terület felett bannumot gyakoroltak, a vazallusoknak segíteni kellett őket közigazgatási és
bírói feladataik ellátásában. A bíráskodás a hűbérúr által e célra összehívott gyűlésen a vazallusnak
252 ■ A hűbériség

A hűbéri kapcsolatot megteremtő homagium (miniatúra, 13. század)

elengedhetetlen kötelessége volt, de a hűbérúr sem vonhatta ki magát azon kötelezettség alól, hogy
vazallusai felszólítására a törvényszéket összehívja.
A hűbéri kapcsolat a hűbérúr számára is jelentett kötelezettségvállalást. Egyrészt hűséget, azaz
ő sem tehetett semmit a másik fél ellenére, másrészt védelmet (protectio, defensio) és ellátást tarto-
zott nyújtani vazallusának. A bíróság előtt is ki kellett állnia érte, s ellenséges támadás esetén fegy-
veres segítséget kellett nyújtania. Egyébként minden téren ugyanolyan segítséggel és tanácsadással
tartozott hűbéreseinek, mint ők neki.
A hűbérúr kötelezettségei közé tartozott gondoskodni hűbérese megélhetéséről. Vagy saját ud-
varában biztosított számára ellátást (ezek voltak a baccalarii, vagy Angliában a household knights),
vagy birtokot adományozott neki. A birtok nélküliek száma az idők folyamán egyre csökkent;
a 11. század óta szabállyá vált, hogy a hűbéresnek birtokot kell kapnia. Rendszerint az történt, hogy
a leendő vazallus már igen fiatalon, apródként bekerült a hűbérúr udvarába, ott nevelkedett, ott
tanulta ki a lovagi „szakmát”. Lovaggá avatása után még egy ideig a hűbérúr környezetében tartóz-
kodott, majd idővel, rendszerint akkor, midőn megházasodott, hűbérbirtokot kapott.
A vazallusnak eredetileg nem volt joga a hűbéri szerződést egyoldalúan felbontani, legfeljebb
csak akkor, ha a hűbérúr visszaélt hatalmával. A 11. század végétől Franciaországban és Lotarin-
giában lehetséges volt, hogy egy vazallus felbontsa a szerződést, feltéve, ha döntését ünnepélyesen
bejelentette és lemondott a hűbérbirtokról. Ez volt a diffidatio, diffiduciatio aktusa. Erre került
sor akkor is, ha egyik fél nem teljesítette kötelezettségeit. Ha a vazallus esett a hűtlenség vétké-
be, akkor elvették tőle a hűbérbirtokot. A birtok visszavétele (commissum) nem ment mindig si-
 A hűbéri társadalom ■ 253

mán, ezért a leggyakrabban csak egy időre foglalták le a birtokot (saisa, saisimentum). A hűbérúr
szerződésszegése is birtokhoz kapcsolódó szankciót vont maga után. Ezután nem ő, hanem saját
hűbérura számított a birtok adományozójának. Ha nem állt felette hűbérúr, akkor minden továb-
bi nélkül a vazallus tulajdonába került a birtok. A hűbéri kapcsolat felmondása is meghatározott
formák között történt: ez volt az exfestucatio, azaz egy szalmaszál, vagy pálca (festuca), vagy egyéb
jelképes tárgy elhajítása.
Még a 9. században Franciaországban kialakult az a szokás, hogy egy vazallus több hűbérúrnak
is tett homagiumot. A 11–12. században más országokban is általánossá vált, hogy egy vazallusnak
több hűbérura volt, néha 10–20 is. Ilyenkor nem volt könnyű eldönteni, hogy a hűbéres melyi-
küknek tartozik hűséggel. Kezdetben az számított első hűbérúrnak, akitől a vazallus a legnagyobb
hűbérbirtokot kapta. A 11. században kialakult a ligantia (francia ligesse) intézménye. Ez azt jelen-
tette, hogy egyik homagium a sok közül jogilag erősebb volt a többinél, s a vazallus (homo ligius)
annak a hűbérúrnak (dominus ligius, seigneur lige) tartozott teljes hűséggel és szolgálattal, akinek
ilyen hominium ligiumot tett. Idővel ez is inflálódott, s előfordult, hogy egy vazallusnak több do-
minus ligiusa volt. Franciaországban a 13. században homagium ligiumot csak a királynak lehe-
tett tenni, s ugyanígy volt ez Angliában is. Németországban viszont Barbarossa Frigyes nem tudta
ezt keresztülvinni. A többszörös homagium mögött az a törekvés állt, hogy a vazallus minél több
hűbérbirtokhoz jusson.
A hűbérbirtokot a hűbérúr ingyenesen bocsátotta a vazallus rendelkezésére azért, hogy ezáltal
létfenntartását biztosítsa, s lehetővé tegye a hűbéri kötelezettségek teljesítését. A szolgálat felté-
telével adott, nem örökölhető hűbérbirtokot a kezdetben beneficiumnak nevezték, s ez a szó Né-
metországban a 12. századig használatban maradt. A 10. századtól kezdve egyre inkább elterjedt
a germán eredetű feudum vagy feodum szó (feum, fevum, feu, feo, fee formában is szerepel). A szó
eredetére vonatkozóan többféle magyarázat született. Az egyik szerint a germán fëhu: ’marha, jó-
szág’ (lásd németül Vieh) és az ôd: ’birtok’ összekapcsolódásából született (*fehu-ôd). Valószínűbb
azonban, hogy a szintén germán feohu, faihu szóból származik, amely az első rúnát jelölte (mint a
görögben az alfa) és az ajándékozás, a személyes elköteleződés szimbóluma volt. Ezt a rúnát vésték
olyan értékes tárgyakra, például bronz vagy ezüst melltűkre, övcsatokra, amelyeket ajándékul adtak
valakinek. Az ásatásoknál előkerültek ilyen tárgyak ilyen feliratokkal: „Hariberga adja Liubónak,
szeretettel”, vagy „Boso írta a rúnákat neked, Diotha”. Ez több volt, mint egyszerű ajándék, szemé-
lyes kapcsolatot, hűséget fejezett ki, s a másikat is erre kötelezte. Nemcsak szerelmesek adtak ilyet
egymásnak, hanem a harcosok közötti barátságot, a nemzetségek között létrejött békét is ilyen
ajándékok cseréjével pecsételték meg. A feoh-ôd>feudum tehát olyan birtokadományt jelent, amely
hűségre, viszonzásra kötelez.
Mivel a hűbéresek lovagok voltak, ezért igen gyakran a feudum militis kifejezéssel jelölték a
hűbérbirtokot. A beneficium szóval azonos értelemben használták, annak népies változata volt,
amint egy korabeli oklevélben olvashatjuk: „beneficium, quod vulgo dicitur feodum”. A hűbér megje-
lölésére még más kifejezéseket is használtak, így például: casamentum, tenementum, tenura, liberum
tenementum. A feudumba való beiktatás volt az investitura. Ez egy pálca, jogar, lándzsa, zászló, gyű-
rű, vagy valamilyen egyéb jelképes tárgy átadásával történt, általában a homagium szertartása után.
Bár a hűbéri kapcsolat dologi eleme leggyakrabban a földbirtok volt, de emellett más objek-
tumokat (például várat) vagy jövedelmi forrást (hivatalt, vámot, vásárjogot, pénzverési jogot vagy
évjáradékot) is adhattak feudumként. Különösen a késő középkorban vált gyakorivá jövedelmek
és járadékok hűbérként való adományozása. Ez volt a „kamarai hűbér” (feodum de bursa). Példa
254 ■ A hűbériség

erre egy 1087-ben létrejött szerződés Saint-Bertin apátja és a kolostor intézője, Gerboldo, valamint
annak testvére, Arnulf között: „miután hűbéreseim lettek, az év meghatározott időpontjában, azaz
Mihály-napkor két ezüstöt kapnak feudumként”. A kamarai hűbér fizetése sehol nem vált olyan
rendszeres gyakorlattá, mint Angliában. Az egyik legrégebbi példa erre az az 1101-ből származó
szerződés, amely szerint I. Henrik II. Robertnek, Flandria grófjának évi 500 fontot köteles fizetni
hűbér címén. Ilyen eszközök felhasználásával, főleg a 12. és 13. században, az Angol Királyságnak
sikerült meglehetősen sok francia és német fejedelmet és más nagyurat hűbéresévé tennie. A kama-
rai hűbér több formában létezett. A hűbéres kaphatott egy bizonyos pénzösszeget, amivel ő maga
vásárolt javakat vagy jogot valamire, és ez biztosította megélhetését. A hűbér lehetett egy ponto-
san megállapított összeg, jövedelem is, például évi járadék. Laikusok gyakran kaptak feudumként
templomokat, kolostorokat, kápolnákat, vagy egyéb egyházi jövedelemforrásokat, például egyházi
tizedet. Mind Franciaországban, mind Németországban a különböző területi fejedelmek, hercegek,
grófok, őrgrófok, birodalmi püspökök hatalmukat is hűbérként gyakorolták.
A 12. század második felében Barbarossa Frigyes megpróbálta az államot hűbérjogi alapon
újjászervezni, és ettől kezdve az új birodalmi fejedelmeknek, a püspökök és apátok nagy részének, a
hercegeknek, a legtöbb őrgrófnak és néhány grófnak a „hatalma” a király kezéből származó hűbér-
nek számított. Ezen magas méltóságok mellett számtalan hivatal és jog volt hűbérként adható.
A várnagyok, ispánok, bírák hivatalai is mind hűbérként szolgáltak. Igaz, hogy maga a hűbér ezek-
ben az esetekben nem egy bizonyos földterület volt, de általában ezekkel a jogokkal, hivatalokkal
mégis járt egy-egy kisebb birtok.
A hűbér egy másik fajtája volt a honor; ebben az esetben a hűbéres valamilyen tisztséget, köz-
hivatalt kapott. Angliában a honor a 12–13. században egészen sajátos értelmet nyert. Több olyan
hűbér együttesét jelentette, amelyek egy báró birtokában voltak, és ennek alapján birtokosa köteles
volt jelentős katonai segítséget nyújtani az uralkodónak.
A privilegizált hűbér sajátos formája volt a szabad hűbér. Az a vazallus, aki ilyennel rendelke-
zett, nem volt másra kötelezve, mint arra, hogy hűségét megtartsa, és ha a hűbérhez vár is tartozott,
akkor azt szükség esetén ura rendelkezésére bocsássa.
A feodum loricae az után a hosszú páncéling után kapta nevét, amely a lovag felszerelésének
lényeges részét képezte. A hűbérnek ez a fajtája Franciaország területén, elsősorban Normandiában
fordult elő. A fegyveres szolgálatról történt megállapodás alapján a vazallust kötelezhették hűbér-
ura várában végzendő őrszolgálatra is. Ez volt a várhűbér (beneficium castrense vagy beneficium
castellanum.)
A feodum vavassoris vagy terra vavassoris a vavassor hűbérét jelölte. A vavassor vagy valvassor
(vassus vassorum) kezdetben kishűbérest, később általában alacsonyabb társadalmi rangú hűbérest
jelentett, olyan lovagot, akinek már nem volt vazallusa, tehát a hűbéri hierarchia legalsó szintjén
állt. Észak-Itáliában a korona alhűbéreseit nevezték így, Franciaország nagy részében pedig azt a
vazallust, akinek a katonai szolgálathoz nem kellett teljes felszerelést kiállítania.
Néhány hűbértípus különlegessége keletkezésének körülményeiből fakadt. Ilyen a feudum ob-
latum, amely a 9–10. században nagy számban fordul elő. Ez a fajta hűbér többnyire úgy jött létre,
hogy egy allodium tulajdonosa birtokát ünnepélyes keretek között másnak adta át. Ezután a szokott
szertartás szerint annak hűbérese lett és így jogosulttá vált hűbér szerzésére.
A záloghűbér dologi biztosítékként szolgáló hűbért jelentett. Főleg a középkor utolsó száza-
daiban volt gyakori, hogy egy adós bizonyos birtokokkal vagy egyéb jövedelemforrásokkal elégítet-
te ki hitelezőit, így azok kezébe mozdíthatatlan és jövedelmező zálog került. Záloghűbérként vagy
 A hűbéri társadalom ■ 255

allodiumot adományoztak, vagy egy olyan értéket adtak tovább, amit az adós maga is hűbérként
birtokolt. Ebben az esetben szükséges volt a hűbérúr hozzájárulását is megszerezni.
Amint a hűbéri kapcsolat is csak a felek életében volt érvényes, úgy a hűbérbirtok átengedése is
csak a vazallus életére szólt, s utódaira nem volt átörökíthető. Ennek ellenére a 9. században Fran-
ciaországban és Itáliában már egyenes férfiágon öröklődött a hűbér, s ezekben az országokban a
11. század végére már általánossá vált a feudum öröklése. Németországban ez a fejlődés lassabban
ment végbe. A 11. század elején a feudum örökölhetősége még korántsem volt olyan elterjedt, mint
Franciaországban, főleg nem az alacsonyabb rangú hűbéresek körében. II. Konrád a kishűbéresek
(valvassores) nyomására 1037-ben Észak-Itáliában olyan rendeletet hozott (Constitutio de feudis),
amely törvényesítette az egyenes ági örökösödést, és ez a korona vazallusaira is érvényes volt. Né-
metországban is hasonló szabályozást vezetett be, amely biztosítékot adott arra, hogy az elhunyt
hűbéresek birtokait utódaik kapják meg, és ne kerüljenek idegen kézbe. Ennek ellenére Német-
országban még a 12. és a 13. században is számos olyan hűbér akadt, amely nem volt örökölhető.
A 12. század második feléig a mellékági örökösödés is kivételt jelentett.
Mivel a hűbérért cserébe a vazallus bizonyos szolgálatot végzett, a vazallus halálakor az adomá-
nyozás érvénytelenné vált. Ilyen esetben meg kellett ismételni mind a homagiumot és a hűségesküt,
mind az invesztitúrát. A valóságban ez úgy zajlott, hogy az örökös birtokba vette az örökségül hát-
rahagyott hűbért és kéréssel fordult a hűbérúrhoz, hogy elődje nyomába léphessen. Ezt bizonyos
határidőn belül kellett megtennie, amely területenként változó volt (többnyire 40 nap). A hűbérúr
nem tagadhatta meg a hűbér átadását az örökösnek, de beleegyezését meg kellett fizetni (relevium).
A 12. és 13. században jelentősebb birtokok esetén hatalmas összegeket kellett fizetniük azoknak az
örökösöknek, akik nem egyenes ági leszármazottak voltak. Így például 1212-ben Portugál Ferrand
50 000 fontot fizetett, hogy hozzájusson Flandriához, és engedélyt kapjon az örökösnővel, Johan-
nával kötendő házasságra. A relevium francia területen a hűbérből származó egyévi jövedelemnek
felelt meg. 1192-ben Baudoin flandriai gróf 5000 márka ezüstöt fizetett Fülöp Ágostnak pro relevio.
Németországban az örökségért fizetett díj kevésbé volt elterjedt, mint Franciaországban és Angliá-
ban, ahol elsősorban a királyok számára fontos bevételi forrást jelentett.
A hűbérbirtokot elvileg nem lehetett felosztani, ezért csak egy fiú örökölhette. Kívánatos volt,
hogy az örökösök, akik azonos igényeket próbáltak érvényesíteni, megegyezzenek a legitim utód
személyében. Csaknem mindenhol kialakult egy bizonyos szokás, amely véget vetett a hűbérúr
önkényes választásának, és ez többnyire a primogenitura volt. Angliában ezt törvényerőre is emel-
ték. Az oszthatatlanság törvénye mégsem maradhatott érintetlen. Minél inkább saját tulajdonaként
tekintett hűbérére a vazallus, annál erősebb volt az a kívánsága, hogy ez a birtoka is hasonló legyen
saját tulajdonú birtokához (allodium), tehát halála után valamennyi gyermeke részesüljön az örök-
ségből. Különböző megoldásokkal próbálkoztak. Észak-Franciaországban sikerrel alkalmazták a
paragiumot, amely szerint a hűbérbirtokot a fiútestvérek között felosztották, de a hűbérúr szem-
pontjából osztatlan maradt. A testvérek a legidősebbtől kapták az örökség egy részét, azzal a felté-
tellel, hogy segítik vazallusi kötelezettségeinek teljesítésében. Németországban nem osztották fel a
hűbért, hanem az örökösök közösen birtokolták. Homagiumot is közösen tettek.
Ha az örökös kiskorú volt, gyámot jelöltek ki mellé, rendszerint rokonát, vagy pedig a hűbérúr
ideiglenesen visszavette a birtokot addig, amíg az örökös el nem érte a nagykorúságot. A gyám
élvezte a birtok jövedelmét, de gondoskodnia kellett az örökös neveltetéséről. A nőket eleinte ki-
zárták az öröklésből, de végül erre is találtak megoldást. Az örökösnő helyett egy – rendszerint a
hűbérúr által kijelölt – férfi látta el a hűbéri kötelezettségeket. Férjes asszonyok esetében ez termé-
256 ■ A hűbériség

szetesen a férjük volt. Arra is volt azonban példa, hogy asszonyok kormányozták a hűbért, elnököl-
tek a hűbéri törvényszék ülésein, sőt még hadba is mentek.
A vazallus továbbadhatta a hűbérbirtokot, illetve annak egy részét másoknak, a saját hűbére-
seinek. Sőt idővel adni-venni is lehetett feudumot, de csak a hűbérúr egyetértésével és közreműkö-
désével. Ilyen esetben a hűbér értékének egyötödét kellett a hűbérúrnak fizetni.
A hűbérbirtok felett kettős tulajdonjog érvényesült: a hűbérúré és a vazallusé. Az előbbié volt
az elsődleges tulajdonjog (dominium directum, ius eminens), az utóbbié a használati, haszonélve-
zeti jog (dominium utile, ius utendi et fruendi). A hűbéri lánc esetén e jogok bonyolult szövevénye
alakult ki. Lényeg az, hogy sem a hűbérúr, sem a vazallus nem rendelkezhetett szabadon a birtok-
kal, kötötte őt a másik fél joga. Sőt, ha hozzávesszük, hogy minden hűbérbirtok egy kisebb vagy
nagyobb földesuraság volt, ahol függő parasztok művelték a földet, akiknek szintén szilárd joguk
volt telkük (mansus) birtoklásához, akkor egyetérthetünk Marc Blochhal abban, hogy „a feudális
korban a tulajdon szó meg van fosztva minden jelentésétől.” A fejlődés során a hűbérúr tulajdonjo-
ga (proprietas) egyre gyengült, a vazallus használati és rendelkezési joga pedig erősödött. A hűbéri
viszony eredetileg személyes hűségkapcsolat volt, de egyre inkább eldologiasodott, s a feudum vált
lényeges elemévé: ezért tettek homagiumot, ennek fejében teljesítették a kötelezettségeket.
Már utaltunk arra, hogy a hűbéri viszony a nemzetközi kapcsolatoknak is megszokott formája
volt a 8. századtól kezdve. Amint Franciaországban a 11. és 12. században nem egyszer előfordult,
hogy a király egy birtok vagy egy bizonyos terület feletti bíráskodási jogok után saját koronavazallu-
sának hűbérese volt, úgy az sem volt ritkaság, hogy az egyik uralkodó a másiknak tett homagiumot.
Ez legtöbb esetben olyankor fordult elő, ha hűbérura országában birtokai voltak. Legtipikusabb esete
ennek az angol és a francia királyok hűbéri kapcsolata abban az időben, midőn a normann, majd a
Plantagenet-dinasztia ült az angol trónon. De a 11. századi császárok is ilyen formában próbálták
érvényesíteni hegemóniájukat Lengyelország és Magyarország felett. Igen gyakori volt az is, hogy
egy-egy uralkodó a pápának ajánlotta fel országát hűbérként. Ez természetesen jelképes aktus volt,
amelyre olyan esetben került sor, ha az illetőnek szüksége volt a pápai tekintély támogatására. Egyes
középkori pápák, mint VII. Gergely és III. Ince, igyekeztek minden királyságot hűbéresükké tenni.
A pápai hűbéruraság volt a legjobb módja, hogy egy tényleges uralmat legitimmé tegyenek. Legtipi-
kusabb esete ennek a normannok dél-itáliai uralma: a normann hercegek a pápa hűbéresei voltak, s
ez lehetővé tette számukra, hogy egy alkalmas pillanatban a királyi méltóságot is elnyerjék.
A hűbéri viszony és a feudum körül gazdag szokásjogrendszer alakult ki, amelyet a 12. századtól
írásban is rögzítettek. A hűbérjog fejlődése Európa különböző országaiban lényegesen eltért egy-
mástól. Franciaországban és Angliában a 12. században az uralkodók ügyesen ki tudták használni
a hűbérjogot hatalmuk erősítésére és kiterjesztésére. Németországban ez nem sikerült. A hűbériség
egyébként jelentős hatást gyakorolt a sajátos európai politikai intézmények, a politikai gondolkodás
és a hatalomgyakorlás módszereinek fejlődésére. A hűbéri kapcsolat kölcsönös kötelezettségek-
kel járt, s ha bármelyik fél megszegte ezeket, a kapcsolatot fel lehetett mondani. Az uralkodó is
része volt a hűbéri rendszernek, így ez az elv vele szemben is érvényesült. Amiként az is, hogy a
hűbérúrnak minden fontos döntése előtt ki kell kérnie a vazallusok tanácsát, s nem dönthet az ő
véleményük ellenére. A consilium hűbéri kötelezettségének fontos szerepe volt a francia parlamen-
tek (legfelső és tartományi bíróságok), valamint a rendi képviseleti intézmények kialakulásában.
Számos politológus joggal hangsúlyozza, hogy Európa modern politikai intézményei, elsősorban a
képviseleti demokrácia, nem jöhettek volna létre a hűbériség mint előzmény nélkül.
 A hűbéri társadalom ■ 257

A hűbéri rituálé bizonyos maradványai szinte napjainkig tovább élnek: a középkori ember min-
den személyes kapcsolatot a hűbéri viszony módjára fogott fel. Így Istenhez is úgy fordult, mint
hűbérurához, akinek hűséget fogad, de akitől védelmet, segítséget is vár. A gesztus is ugyanaz: a
keresztény ember máig a homagium gesztusával, összekulcsolt kezekkel imádkozik Istenhez. Mi-
dőn a 11–12. századi hercegi és grófi várakban kialakul egy kifinomultabb viselkedési normákkal
szabályozott udvari kultúra, amelyben már nem illik az asszonyokat verni, a lovagok a hűbérúrnak
kijáró tiszteletadással veszik körül a nőket: ezentúl nemcsak a hűbérúrnak jár homagium, hanem
asszonyának is, a lovag nemcsak a seniornak „udvarol”, hanem szíve hölgyének is, s ha arra kerül
a sor, akkor térden állva vallja meg szerelmét. A hűbériség eltűnt a történelem süllyesztőjében, de
mentalitásának bizonyos elemei, egyes gesztusai máig részei az európai civilizációnak.
A hűbéri intézményrendszer és jog nem egyformán terjedt el a középkori Európában, nem
egyforma intenzitással hatotta át az egyes társadalmakat. Szülőhazája a Frank Birodalom szíve, a
Rajna és a Loire közötti terület volt. Innen a Karoling-uralom vitte Észak-Itáliába, és a Rajnától
keletre eső német vidékekre, Hódító Vilmos normannjai pedig Angliába. Dél-Franciaország bizo-
nyos vidékein és az Ibériai-félsziget északi részén csak a 12. században terjedt el igazán. A német
hűbériség megkésett és lassú fejlődésére már utaltunk. Igaza van Marc Blochnak, midőn azt írja,
hogy a hűbériség „a Rajnán túli német földön, különösen északon, sohasem hatotta át oly mélyen a
társadalom szervezetét, mint az ősi frank területeken”. A Német-római Császárságtól keletre pedig
egyáltalán nem jutott el a hűbériség a maga klasszikus formájában.
Az állam „privatizációja” alatt voltaképpen azt értjük, hogy midőn a közhatalom felbomlott,
akkor a hűbéri szervezet vette át annak funkcióit. Ekkor beszélhetünk jogosan feudalizmusról: hi-
szen e rendszer központi eleme a feudum, a hűbérbirtok, amelyben összekapcsolódik a hűbéri és
a földesúri szervezet, vagyis a föld és az azt művelő emberek feletti hatalom. Ez a rendszer a 9. és
a 12. század között vált uralkodóvá. A hűbériség a korai középkor utolsó századaiban alakult ki,
de virágkorát a középkor középső szakaszában, a 11–13. században élte, utána pedig – a földesúri
szervezettel együtt – átalakult, felbomlott.
Henri Pirenne így jellemzi a „feudalizmust”: „A feudális rendszer nem egyéb, mint a közha-
talom felaprózódása e hatalom közegei között, akik annak következtében, hogy a földnek egy-egy
részét birtokolják, függetlenekké válnak, és a reájuk ruházott hatáskört családi birtokuk egy részének
tekintik. Mindent összevéve, a feudalizmus megjelenése Nyugat-Európában a 9. század folyamán
nem egyéb, mint annak a ténynek visszahatása a politikai rendben, hogy a társadalom visszatért egy
tisztán mezőgazdasági civilizációba, ahol a föld a megélhetés egyetlen forrása és a gazdagság egye-
düli feltétele [...] Gazdasági szempontból e civilizáció legszembeötlőbb és legjellegzetesebb jelensége
a nagybirtok [...] Azt a politikai rendszert, amely Európában a Karolingok eltűnése után uralkodott,
feudálisnak szokás nevezni. Ez az elnevezés a francia forradalomra megy vissza. A francia forrada-
lom a feudalizmus terhére írta különbségtétel nélkül mindazokat a jogokat, kiváltságokat, szokáso-
kat és hagyományokat, amelyek a modern állam alkotmányával és a modern társadalom felépítésé-
vel ellentétben álltak. Ha azonban ezt a szót pontosan akarjuk értelmezni, feudalizmus és feudális
rendszer alatt csak azokat a jogi vonatkozásokat érthetjük, amelyek a hűbérből vagy a hűbérúr és a
vazallus közötti kapcsolatból adódnak. Visszaélünk a nyelvvel, ha a szó tartalmi jelentését oly szé-
lesre kiterjesztjük, hogy a feudalizmus és a feudális rendszer fogalmakba egy egész politikai rendet
beleértünk, amelyben a feudális elem ténylegesen csak egy másodlagos tényezőt alkotott”.
 Nyugat-európa „forradalmai”

II
A történetírásban az utóbbi évtizedekben szinte már divattá vált minden téren forradalomról be-
szélni a 10–13. századi Európában. Ebben a fejezetben három forradalomról lesz szó: a demográfiai
forradalomról, a mezőgazdasági forradalomról és a műszaki forradalomról.

A demográfiai forradalom

A történeti demográfusok becslései szerint 1000 és 1300 között Európa lakossága megkétszere-
ződött (lásd a 246. oldalon közölt táblázatokat!) Különösen nagyarányú volt a népességnöveke-
dés Nyugat- és Közép-Európában, ahol három évszázad alatt csaknem megháromszorozódott a
lakosság száma. Ebben az időszakban az európai népesség jóval gyorsabb ütemben növekedett,
mint a világ többi részének lakossága, ennek következtében Európa részesedése a világ népessé-
gében 12%-ról 17%-ra emelkedett. A 13. század végén Európa népessége 75 és 80 millió közé te-
hető, az 1000 körüli 30–38 millióval szemben. Ennél gyorsabb ütemű népességfejlődéssel csak a
19–20. században találkozunk, az ipari forradalmat követő „demográfiai átmenet” idején.
A lakosság abszolút számát pontosan megállapítani természetesen nem tudjuk, mert a közép-
korban még nem voltak a mai értelemben vett népszámlálások. A népességet csak becsülni lehet
olyan birtok- és adóösszeírások alapján, amelyek csak a lakosság egy részére terjedtek ki, s csak
az adózó vagy szolgáltató háztartások számát adják meg. Ahhoz, hogy ezekből a teljes népességre
következtethessünk, meg kell becsülnünk, hogy a népességnek mekkora része maradt ki az össze-
írásból, s mekkora volt a háztartások átlagos létszáma. A becslések ezért meglehetősen tág határok
között ingadoznak. Angliában például két ilyen országos szintű összeírás áll rendelkezésünkre: az
Utolsó Ítélet Könyve (Domesday Book) 1086-ból és a Poll Tax jegyzékek 1377-ből. Az előbbi alapján
a lakosságot a 11. század végén minimálisan 1 és 1/4 millióra, maximálisan 2–3 millióra lehet be-
csülni, míg az utóbbi alapján a 14. század első felében (a nagy pestisjárvány előtt) elért népességi
csúcs minimálisan 3,7 millió lehetett, de elérhette akár a 6–8 milliót is. Az angol történészek és
demográfusok nagy többsége mindkét esetben az alacsonyabb értéket látja valószínűbbnek. Ha
az abszolút népességszámot pontosan nem is tudjuk megállapítani, annyi ezekből az adatokból
kétségtelenül kitűnik, hogy Anglia népessége két és fél évszázad alatt kb. megháromszorozódott.
Hasonló ütemben növekedett Franciaország lakossága is.
A népesség gyorsuló növekedésére, a demográfiai nyomás fokozódására, sőt bizonyos terüle-
teken viszonylagos túlnépesedésre utalnak a 11–13. század nagy népmozgásai: a paraszti telepíté-
 A demográfiai forradalom ■ 259

sek, a keresztes hadjáratok, a hispániai reconquista. II. Orbán pápa egyértelműen utalt erre az első
keresztes hadjáratot meghirdető beszédében 1095-ben: „Semmi se tartson vissza benneteket, sem
vagyon, sem család. Országaitok minden oldalról körül vannak zárva, magas hegyek veszik körül
őket távol a tengerektől, és túl szűkek egy ilyen nagy lakosság számára”. Különösen a kishűbéresek
nem tudtak mit kezdeni a fiatalabb fiaikkal, mert a hűbérbirtok csak a legidősebbre szállhatott.
E fiatalabb fiúk közül kerültek ki az ún. „kóbor lovagok”, akik seniort keresve járták az országot, ők
kísérték Vilmos herceget Anglia meghódítására, ők alkották az első keresztes hadjárat katonáinak
zömét, s ők voltak azok a normann kalandorok, akik meghódították Dél-Itáliát. Ez utóbbi törté-
net valóban egyértelműen utal a demográfiai robbanásra. Míg Georges Duby vizsgálatai szerint a
8–10. században a nemesi családok zöme a harmadik generációban kihalt, addig a 11. században
egy közepes normandiai lovagnak, Hauteville-i Tankrédnak 12 felnőtt fia volt, akik egymás után
mentek Dél-Itáliába, s ők (többek között Guiscard Róbert) hozták ott létre a normann hercegsé-
geket, majd a Szicíliai Királyságot.
1300 körül a népsűrűség Itáliában, Flandriában, Franciaország északnyugati részén és a Rajna
vidéken meghaladta a 30 fő/km2-t, sőt néhol a 40-et is. A francia történészek kedvenc szavajárása
szerint Nyugat-Európában „bekövetkezett a teli világ (le monde plein) állapota”, vagyis a népsű-
rűség elérte azt a kritikus értéket, amely az adott mezőgazdasági technika mellett még megfelelő
életszínvonalon eltartható volt. Franciaország lakossága (a korabeli területen) 4–5 millióról 13–15
millióra, Itáliáé 5 millióról 10-re nőtt 1000 és 1300 között. A nyugat-európai népesség növekedé-
sének értékelésekor figyelembe kell vennünk azt is, hogy a természetes szaporulat nagyobb volt a
ténylegesnél, mert korszakunkban a népfelesleg elég jelentős méretű elvándorlása figyelhető meg a
nyugati területekről. A német népesség nagy számban települt át keleti területekre, Franciaország-
ból pedig az ibériai reconquistát követő újratelepítés vont el népességet.
Mint már korábban utaltunk arra, a népességnövekedés minden jel szerint már az ezredfordu-
ló előtt, a 8. század második felében kezdetét vette. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a
pestis, amely 541-től folyamatosan pusztította Európa lakosságát, a 8. század végén minden emberi
beavatkozás nélkül megszűnt (a korabeli orvoslás nem állt azon a szinten, hogy a pestis ellen bár-
mit tehetett volna, a pestis kórokozóját csak a 19. század végén fedezték fel). 767 után nincs olyan
adat a forrásokban, amely egyértelműen pestisre utalna. A 10. század közepén megszűntek – mint
népességcsökkentő tényező – a külső támadások is. Mindezen összetevők együttesen kétségkívül
hozzájárultak az átlagos halandósági ráta csökkenéséhez.
Korabeli adatokból és mai hasonló agrárjellegű társadalmakból vett analógiák alapján felté-
telezhető, hogy a nyers születési arányszám 40–45 ezrelék körül mozgott (vagyis ezer lakosra egy
évben 40-45 születés jutott). A születési arány emelkedéséhez az egyház által előírt házassági visel-
kedési szabályok enyhítése hozzájárulhatott. A halálozási ráta ennél valamivel alacsonyabb lehetett,
s ritkábban adódtak halálozási többletek, mint a kora középkorban. A becslések szerint a természe-
tes szaporodási ráta hosszú távon három ezrelék körül volt, s ez biztosította a népesség megfelelő
ütemű reprodukcióját.
A középkori demográfiai robbanás – mert történeti távlatban annak minősíthetjük – legfőbb
ösztönző tényezőjét azonban a jobb táplálkozásban és a javuló életkörülményekben kell keresnünk.
A népesség gyors növekedése szoros kölcsönhatásban volt a mezőgazdaságban végbement kedvező
változásokkal.
260 ■ Nyugat-európa „forradalmai”

A mezőgazdaság átalakulása

Mint már korábban utaltunk rá, Nyugat-Európa egyes vidékein, elsősorban a nagy monostori ura-
dalmakban a 8. századtól kezdve áttértek a két- vagy háromnyomásos művelési rendszer alkalma-
zására. Természetesen évszázadokig eltartott, míg ez a termelékenyebb művelési rendszer minde-
nütt elterjedt. Európa keleti felébe csak a 13. és 14. században jutott el. A nyomásrendszerre való
áttéréssel az eltartható népesség négyzetkilométerenként 3–10 főről 30–50 főre emelkedett.
A nyomásrendszerre való áttérés mellett új, hatékonyabb eszközök elterjedése – vagyis a tech-
nika fejlődése – is hozzájárult a mezőgazdasági termelés fellendüléséhez. Ezek közül a legfontosabb
volt egy újfajta eke, a carruca, azaz a fordítós eke megjelenése. (A carrucából lett a francia charrue,
német neve Pflug, s ebből a szláv plug.) A hagyományos könnyű, szimmetrikus eke, az aratrum
(franciául araire, a szláv nyelvekben ralo) – amelyet a Földközi-tenger vidékén a legújabb időkig
használtak – nem szánt mélyen, inkább csak karcolja, túrja a földet, s vontatása nem igényel sok
energiát. Éppen ezért szükséges a talajt időnként (4–10 évenként) ásóval vagy kapával mélyebben is
megforgatni. Ez az eke csak könnyű talajok művelésére alkalmas, az Alpoktól északra eső területek
nehéz, kötött, erdei talajainak feltörésére viszont nem. Erre a carruca a megfelelő, az aszimmetrikus
ekevassal ellátott, csoroszlyás, kormánydeszkás, eketaligás fordító- vagy ágyeke, amely a felszíni
gyeptakaró felhasítása után mélyen megforgatja a talajt, s az ekevas által lenyesett földdarabot az
egyik oldalra veti ki. Mozgatásához négy, de gyakran 6 vagy 8 ökörre volt szükség. Középkori for-
rások szerint egy ilyen ekével 60–70 hektár földet lehetett megművelni.
Egyre nagyobb mértékben alkalmazták igavonó állatként a lovat, amely gyorsabb az ökörnél. Ezt
elsősorban az újfajta, szügyhám segítségével történő fogatolás elterjedése tette lehetővé. A szügy-
hám alkalmazása a szállításban is jelentősen megnövelte a ló teljesítményét. A korábban használt
nyakhám ugyanis akadályozta az állat légzését, s ezáltal csökkentette húzóerejét. A ló igavonó ál-

Fordítós eke és szügyhám (egy angol zsoltároskönyvből, 1330 k.)

 A mezőgazdaság átalakulása ■ 261

latként való elterjedése és a nyomásos gazdálkodásra való áttérés kölcsönösen feltételezte egymást,
mert a ló takarmányozásához szükség volt zabra, ennek termelése pedig csak a nyomásrendszerben
volt lehetséges. A carrucával való szántás nagyállatok (ökör, ló) tartását tette szükségessé, kialakult
tehát az Európára jellemző gabonatermelő–nagyállattartó vegyes gazdaság a növénytermelés és az
állattenyésztés megfelelő arányával, egyensúlyával. Ez a gazdálkodás lehetővé tette a jobb táplálko-
zást: az európai ember jóval több húst, fehérjét fogyasztott, mint más földrészek lakói. Energiával
is jobban el volt látva: az ökör és a ló vonóereje mellett egyre hatékonyabban ki tudta használni a
víz és a szél energiáját is: a 10–13. században ment végbe a vízimalom, majd a szélmalom tömeges
elterjedése. Mindennek eredményeképpen az európai paraszt háromszor – a középkor végén már
ötször – annyi energiával rendelkezett, mint egy kínai.
A mezőgazdasági termelés növekedése mindenekelőtt extenzív terjeszkedés eredménye volt: a
művelt terület többszörösére növekedett az addig meg nem művelt szűzföldek, az őserdők és a bo-
zótos, füves területek feltörésével, a mocsarak lecsapolásával. Eleinte a régi falvak körüli tisztások
határait tolták ki, irtás útján létesített új telkekkel, majd az addig lakatlan erdőségekben létesültek
új irtásfalvak. Franciaországban főleg belső telepítés folyt, de igen sokan települtek át a móroktól
visszafoglalt spanyol területekre is. Németalföld és Németország parasztsága az addig gyéren lakott
keleti erdőségeket, majd a Balti-tenger déli partvidékét kolonizálta, és sokezres hullámokban ván-
dorolt lengyel, cseh és magyar területekre is. Sok helyen mocsarak lecsapolásával, ármentesítéssel
szereztek művelhető földterületet. Flandriában és Észak-Németalföldön a tengertől kezdtek elhó-
dítani területet, gátak építésével.
Németalföldön és Franciaországban százával létesültek új falvak, az alapító oklevélben ponto-
san meghatározott jogokkal. A 12. század második felében a Lorris alapítólevelében foglalt jogot
83, a beaumont-i jogot pedig több mint 500 új településnek adták meg. A normandiai Breteuil
alapítólevele pedig Angliában és Walesben terjedt el igen széles körben.
Az extenzív terjeszkedés mellett érvényesült az intenzív irányú fejlődés is: új, nemesített növény-
fajták megjelenése, s a termésátlagok számottevő emelkedése. A 9. századi forrásokból arra követ-
keztethetünk, hogy a különböző gabonafajták termése nem haladta meg az elvetett mag 1,5–2,2-sze-
resét, a 13. század második felében viszont már 4–6-szoros, vagy ennél is nagyobb hozamokkal talál-
kozunk. Ez részben annak köszönhető, hogy nemesebb gabonafajták szorították ki a hagyományos
gabonaféléket (például a búza a tönkölyt). A francia történészek vizsgálatai szerint a 13. században
olyan gabonahozamokat értek el, amelyeket a 19. századig nem tudtak túlhaladni. Ha a növekedés
nem is volt mindenütt olyan látványos, mint Franciaország termékeny síkságain (ahol 8–10-szeres
hozamokra is van adat), Nyugat-Európa egészét tekintve azt állíthatjuk, hogy a gabonafélék ter-
méshozama a 9. és a 13. század között legalábbis megkétszereződött. Több száz évi hallgatás után
a 12–13. században megújult a mezőgazdasági szakirodalom. Jeles skolasztikus filozófusok és teo-
lógusok írnak mezőgazdasági szakkönyveket, mint Nagy Szent Albert, vagy Robert Grosseteste.
A kor legteljesebb agronómiai szakkönyve az itáliai Petrus de Crescentiis 1305 táján írt Opus rura-
lium commodorumja (magyarul így adhatnánk vissza: A mezőgazdaság előnyeiről).
A korszerű mezőgazdasági módszerek elterjesztésében igen nagy szerepet játszott a 11. század
végén alapított szerzetesrend, a ciszterciek. Ők mindenütt feltöretlen, szűz földeken létesítették új
kolostoraikat, s mellettük korszerű mezőgazdasági nagyüzemeket alakítottak ki (grangia). Nem al-
kalmaztak jobbágymunkát, hanem egy tagban lévő, 200–300 hektáros gazdaságaikat egy hozzáértő
szerzetes (grangiarius) irányításával saját, laikus testvéreik (conversi) művelték, ha ez nem volt ele-
gendő, akkor bérmunkásokat fogadtak. A ciszter gazdaságok mindenütt a legkorszerűbb agrotechni-
262 ■ Nyugat-európa „forradalmai”

kát alkalmazták. Ha tekintetbe vesszük, hogy

a 13. század végére a ciszterci kolostorok szá-
ma elérte a hétszázat, akkor megértjük, hogy
mindez mit jelentett a korszerű mezőgazda-
ság térhódítása szempontjából.
A mezőgazdasági termelés növekedése
következtében lényegesen javult a lakosság
élelmezése. A 11. században már ritkulnak
az éhínségekről szóló híradások. Az embe-
rek több és jobb minőségű kenyeret, több
húst, zöldséget és gyümölcsöt fogyasztot-
tak, mint a kora középkor századaiban, s ét-
rendjük változatosabb lett. A mezőgazdaság
képes volt ellátni a gyors ütemben növekvő
városi lakosságot is. A városok fejlődése vi-
szont ösztönözte a mezőgazdasági áruter-
melés kialakulását.
Ez a mezőgazdasági prosperitás tette
lehetővé a 12–13. század hallatlanul gazdag
kulturális és művészi alkotótevékenységét.
Georges Duby így ír erről: „A katedrálisok
művészete mint városi művészet a környező
vidékekből merítette fejlődésének legfonto-
sabb táplálékát, és – a hatalmas agrárhódítás
eredményeként – megszámlálhatatlan föld-
Gazdálkodó szerzetesek (miniatúra, 12. század eleje)
munkás, erdőirtó, szőlőtelepítő, árokásó és
gátépítő erőfeszítése nyomán jött létre. Az új
termés és a zsenge szőlőskertek hátteréből törnek az ég felé Laon katedrálisának tornyai, melyeket
kőből faragott igavonó ökrök koronáznak; minden katedrális oszlopfőin szőlőindák virágzanak;
Amiens és Párizs katedrálisának homlokzata paraszti munkák képein keresztül mutatja be az év-
szakok változását. Méltán: a kaszáját fenő aratómunkás, a szőlejét metsző, kapáló vagy bujtató sző-
lősgazda emelte ki a földből ezt a műalkotást a munkája által”.
A laoni katedrális tornyait díszítő nyolc pár ökör valóban jól szimbolizálja a mezőgazdasági
forradalom és az új művészet, a gótika kapcsolatát: az építtetők mintegy így rótták le hálájukat
négylábú munkatársaiknak, mert nem kis részben az ő közreműködésüknek köszönhették a ka-
tedrális felépítését lehetővé tevő jövedelmeket. Az első gótikus templomot építtető Suger apát nem
véletlenül kezdi a híres Saint-Denis-i apátsági templom átépítésének leírását az apátság jövedel-
meinek részletes felsorolásával, mert – mint írja – „jövedelmeink növekedése” tette lehetővé az
építkezés megkezdését. S azt, hogy milyen hatalmas beruházás volt egy gótikus katedrális felépíté-
se, hadd érzékeltessük a 12. és 13. század fordulóján épült chartres-i katedrális példáján. Egy ameri-
kai művészettörténész – John James – kiszámította, hogy a katedrális felépítése az 1970-es években
annyiba került volna, amennyibe Párizs 70 emeletes, 280 méter magas felhőkarcolójának, a Tour
Maine-Montparnasse-nak az építési költsége volt. Az utóbbi mögött egy 50 milliós ország ötmilliós
fővárosa állt, a chartres-i katedrális mögött pedig egy 8–10 milliós ország 15–20 000 lakosú püs-
 A mezőgazdaság átalakulása ■ 263

A laoni katedrális tornyai az ökrökkel

pöki városa, igaz, hogy – ismét Duby szavaival –„a világ legtermékenyebb földjeit művelték meg e
vidék szívében, a Párizs körül elterülő síkságokon”.
A kolonizációs mozgalom során új falvak és egyéb települések ezrei jöttek létre. Ezekben a
telepes parasztok (hospes) jóval kedvezőbb feltételek mellett jutottak telekhez, mint a régi jobbágy-
falvakban: nem kellett robotolniuk, s rendszerint a terményszolgáltatás helyett is pénzbeli censust
fizettek. Ezek az új települések – amelyeket sokszor „új város”-nak (villa nova, ville neuve) nevez-
tek – a városokhoz hasonló önkormányzatot élveztek. Az újonnan feltört területeken kialakultak a
paraszti szabadság széles zónái, s ezek kedvezően hatottak vissza a régi területek jobbágyságának
helyzetére is.
A mezőgazdasági fellendülést segítette a kedvező klímaváltozás, amely a lakosság létfeltételeit is
jelentősen javította. A 8. századtól a 13. századig Európában a korábbinál és a későbbinél melegebb
és kevésbé csapadékos időjárás uralkodott, az évi átlaghőmérséklet kb. egy fokkal magasabb volt a
20. századi átlagnál. Mindez kedvező volt a mezőgazdaság számára, mert olyan területeket is rend-
szeres szántóföldi művelés alá lehetett vonni, amelyek a 20. században nem álltak művelés alatt (egy
Celsius-fok évi hőmérséklet-emelkedés azt eredményezte, hogy a hegyoldalakon a földművelés
300 méterrel magasabbra nyomulhatott).
A mezőgazdaságban végbement átalakulás, a szűzföldek feltörése, a nagy telepítési mozgalom
átalakította a középkori nagybirtok, az uradalom hagyományos struktúráját, megváltoztatta a füg-
gő parasztság helyzetét. A kereskedelem fellendülése és a pénzgazdaság kibontakozása is változ-
264 ■ Nyugat-európa „forradalmai”

tatásra ösztönözte a földesurakat. A 12–13. században fokozatosan feladták a majorsági gazdál-

kodást, saját kezelésű földjeiket vagy telkekké alakították, vagy meghatározott időre szóló bérlet
formájában adták ki a parasztoknak. A majorsági földek csökkenésének üteme vidékenként változó
volt, s a konjunktúra, a terményárak alakulásának függvényében hol felgyorsult, hol lelassult, sőt
arra is volt példa, hogy a folyamat átmenetileg visszafordult, de a fejlődés alaptendenciája egyértel-
mű: a 14. századra Nyugat-Európában eltűnt a majorsági gazdálkodás. A 14. századra a földesurak
zöme átalakult járadékossá, aki maga nem gazdálkodott, hanem parasztjai termény- vagy pénzjára-
dékából élt. A jobbágyok vagy pénzen megválthatták, vagy termény- és pénzjáradékká alakíthatták
át munkaszolgáltatásaikat, a személyes függés értelmében vett jobbágyság pedig Nyugat-Európa
legtöbb vidékén megszűnt.

A műszaki forradalom

Az iparűzés területén az ezredforduló után a legfontosabb változás, hogy az ipari tevékenység kivá-
lik az uradalmak keretéből és a kialakuló városokban koncentrálódva önállósul. A 11. és 12. század-
ban sorra megszűntek a hagyományos uradalmi műhelyek. Számos ciszterci kolostori gazdaságban
találkozunk ugyan ipari műhelyekkel, de ezek egészen mások, mint a korábbi uradalmi műhelyek,
ezek a kor „gyárai”, korszerűen „gépesített” üzemek.
A középkori iparban az ezredforduló után egy nagy horderejű műszaki fejlődés bontakozott
ki, amelyet ha „középkori ipari forradalomnak” nem is, de „műszaki forradalomnak” bátran ne-
vezhetünk. Elsősorban a már az ókoriak által is ismert vízikerék sokoldalú felhasználása miatt.
A vízikerék a középkornak éppolyan univerzális erőgépe volt, mint a 19. század ipari forradalma
idején Watt gőzgépe.
Nézzük csak meg, hogy milyen munkákat is végzett el a víz egy jól felszerelt ciszterci ipari üzem-
ben. A clairvaux-i apátság egyik szerzetesének köszönhetjük az alábbi szemléletes leírást 1200 tájáról:
az apátságon átvezetett folyócska vize „először hevesen a malomra veti magát, megőrli a gabonát, a
kövek súlya által, és megmozgatja a finom szitát, hogy elválassza a lisztet a korpától. És máris a szom-
szédos épületben van, ahol az üstbe ömlik, és a tűznek adja át magát, hogy megfőve a szerzetesek sö-
rét készítse elő, majd a közeli kallók vannak soron. Az imént még a barátok élelmével volt elfoglalva,
most a ruházkodásukról gondoskodik. Semmit sem tagad meg, amit tőle kérnek. Emeli és süllyeszti
a nehéz kölyűket, ezeket a kalapácsokat vagy jobban mondva, e falábakat, és nagy fáradságot takarít
meg a barátoknak [...] innen távozva a tímárműhelybe ömlik, ahol a szerzetesek cipőjéhez való bőrt
készíti ki, majd sok ágra bomlik, hogy különböző szolgálatokat láthasson el, legyen az főzés, szitálás,
öntözés, mosás vagy őrlés, s végül, hogy teljessé tegye munkáját, elhordja a szennyet”.
S a szerzetes még nem említette a vízikerék hajtotta fűrész, fújtató, érc-, kender- és csertörő
berendezéseket. A felsorolt műveletek mind a munkavégző szerszámok váltakozó irányú egye-
nes mozgatását igényelték. A vízikerék a víz egyenes, egyirányú mozgását körforgássá alakítja át.
Ahhoz, hogy a forgótengelyről átvitt energiával a vizet az egyenes síkban mozgó szerszámoknak,
gépelemeknek közvetíthessük, forgattyúra, tengelyből kiálló bütyökre van szükség. Az ókorban
már ismerték ezeket a transzmissziókat, de nem alkalmazták. Vitruvius a De architectura című
munkájában le is írja ezeket. A kolostorokban pedig a 9. század óta olvasták és másolták ezeket a
kéziratokat. Hogy ki volt az újító, aki ezeket először alkalmazásba vette, nem tudjuk. Lényeg az,
hogy a 10. századtól kezdve már alkalmazzák ezeket az energiát átvivő, mozgást közvetítő megoldá-
 A műszaki forradalom ■ 265

Vízikerék (kódexlap,
13. század első fele)

Vitruvius vízikerekének
rekonstrukciója
(Terrassai múzeum, Spanyolország)

sokat, s a vízszintes főtengelyre csapolt bütyöksor, vagy forgattyúrendszeres közlőmű segítségével

alkalmassá tették a vízikereket arra, hogy őrlő, törő, hántoló, zúzó, fűrészelő, sajtoló berendezéseket
működtessenek. A katedrálisok építésénél a követ vízi fűrésszel vágták fel a szükséges méretre, s
természetesen a faipar is hasznosította deszkák készítésére. Az élelmiszeriparban a malmon kívül
az olajütők, a sörfőzők és a cukornádsajtolók alkalmazták. A tímárok számára fontos volt a cser-
törő, az értelmiségi munka nyersanyagát a papírmalmok készítették. A textiliparban kallózásra,
kendertörésre használták a vízikereket. A bányászatban és kohászatban érczúzók, kohófújtatók,
fémmegmunkáló kalapácsok mozgatásánál játszott szerepet. Endrei Walter számításai szerint egy
vízikerék 40–50 ember munkáját látta el.
Angliában a Domesday Book szerint 1086-ban 5600 vízimalom működött. Ugyancsak Endrei
Walter becslése szerint a korabeli Európában kb. 200 000 vízikerék volt használatban, s ezek leg-
alább 10 millió ember nehéz testi munkáját látták el. S ehhez járultak a szélmalmok, amelyek a
12. századtól kezdve szintén megjelennek a forrásokban, s amelyek szintén univerzális erőgép sze-
repét látták el. A „vízimalom” tehát nemcsak lisztet őrlő malmot jelent, hanem fűrészmalmot, kal-
lómalmot, zúzómalmot, stb. (Nem véletlen, hogy Angliában az ipari forradalom idején a géppel
dolgozó ipari műhelyek és gyárak a mill: ’malom’ nevet kapták.)
A vízikerék akkor vált igazán univerzális energiaforrássá, amikor több bütykös tengely alkal-
mazásával sokszerszámos munkagéppé alakították át, s egyetlen vízikerék egy egész sor munkaesz-
közt tudott egyszerre mozgatni. E technika virtuozitásig fokozott kihasználását jelentették a késő
középkori programozott harangjátékok.
Nemcsak az univerzális erőgép megalkotása jelentett műszaki forradalmat a középkori Euró-
pában. Az egyes iparágakban is a maguk területén hasonló horderejű újítások születtek. A tex-
266 ■ Nyugat-európa „forradalmai”

tiliparban a fonókerék, majd

a lábítós vízszintes rendszerű
szövőszék meghonosodása
emelte jelentősen a termelé-
kenységet. A lábítót (pedált)
eredményesen alkalmazták
az eszterga kifejlesztésénél is.
A kommunikációs eszközök
terén a papírgyártás techni-
kájának kidolgozása, majd a
15. században a könyvnyomta-
tás feltalálása hozott forradal-
mi változást. De tulajdonkép-
pen idesorolhatnánk a Velen-
cében a 13. század óta gyártott
szemüveget is. A kohászatban a
14. században kifejlesztett ma-
gas kohó és a frissítési eljárás
eredményezett jól kovácsolha-
Építkezés taposómalommal (miniatúra, 13. század) tó vasat. A magas kohó viszont
nem jöhetett volna létre, ha a
vízikereket nem alkalmazták
volna a szükséges nagy teljesítményű fújtatók működtetésére. A puskapor és a lőfegyverek felta-
lálása a hadtörténetben nyitott új korszakot. Végül a nagy felfedezések nem történhettek volna
meg a hajózás terén a középkorban végbement technikai forradalom nélkül, amely lehetővé tette,
hogy az evezős gályákról áttérjenek az emberi erő nélkül mozgó vitorlás hajókra, amelyek közül a
Hanza-városok koggéja és a portugálok karavellája volt igen fontos.
Társadalmi szempontból igen fontos tény, hogy e találmányok nem néhány uralkodó szórakoz-
tatását szolgálták, mint ókori elődeik, hanem az átlagemberek mindennapi nehéz fizikai munkájá-
nak kiváltását eredményezték.
 III
Átalakuló társadalom

A három ordo és a lovagok

A 11. század elején két francia főpap, Adalbero, laoni és Gerard, cambrai-i püspök fejtette ki azt
a társadalomszemléletet, amely a következő évszázadokban általánossá vált elsősorban a klérus és
a nemesség körében. Eszerint az emberiség kezdettől fogva három ordóra (rend) oszlik, aszerint,
hogy kinek mi a feladata. Vannak, akik imádkoznak (oratores), vannak, akik harcolnak (pugnato-
res), s vannak, akik dolgoznak (laboratores, agricultores). Ez a világ Istentől alkotott rendje. Indok-
lásul hivatkoznak Nagy Szent Gergely pápára, aki kifejtette, hogy a teremtésben nincs egyenlőség,
mert a földi viszonyok tükörképei az égi viszonyoknak, s ott is hierarchia van az angyalok között,
nem egyenlők a hatalomban (potestas), hanem az angyalok alá vannak rendelve a főangyaloknak.
Az ordo tehát a világ Istentől megszabott rendje, amelyben mindenkinek megvan a helye, megvan
a maga feladata, funkciója (officium, servitium).
Az imádkozás az egyházi rend (ordo clericalis, ordo clericorum) feladata. Ez már Nagy Kons-
tantin kiváltságai révén elkülönült a laikusok rendjétől, s ez a rendi különállása csak erősödött az
idők folyamán, különösen a 11. században a gregorián reform idején. Saját bíróságai vannak, világi
bíróság nem ítélkezhet felettük, mentesek a közterhektől, s még öltözékükben is elkülönülnek. Ren-
di öntudatuk éppen ekkoriban erősödik meg, minden szempontból magasabb rendűnek tartják
magukat a laikusoknál. A harcolók rendje is kialakult már a 11. századra: a lovagság. A dolgozók
rendje pedig a földművelők, de éppen a 10. század végén tűnnek fel a forrásokban másféle dolgo-
zók is: a burgenses, a burgusok lakói, a majdani városi polgárok, akik kereskedők és kézművesek.
A társadalom statisztikai eloszlása a három rend között is egyértelmű: 90–95% a dolgozók rendje,
s mintegy 5–10% a másik kettő, de az ő kezükben van a hatalom, a potestas. A földművelőkről már
szóltunk, a városi polgárokról és a klerikusokról másutt fogunk szólni. Itt csak azt kell hangsúlyoz-
nunk, hogy a dolgozók rendje éppen ezekben a századokban jelentős átalakuláson megy át: egyfelől
differenciálódik, másfelől jogi státusa, gazdasági-társadalmi helyzete átalakulóban van. Most néz-
zük meg közelebbről a harcolók rendjét, a lovagokat.
A harcolók rendje akkor kezdett kialakulni, midőn Martell Károly, majd Kis Pippin és Nagy Károly
megteremtették a hivatásos nehézlovas katonát, a lovagot, akit a források a 10. században már egyön-
tetűen milesnek neveznek, bár használatos emellett a caballarius elnevezés is. Nyugat-Európában a
8. századtól kezdve lassan elválik egymástól a termelőmunka és a katonáskodás (miközben Bizáncban
a hadsereg a sztratiótákon, a parasztkatonákon alapul, ott csak a 11–12. század folyamán alakult ki a
lovagság). Ez a munkamegosztás kétségtelen előnyökkel jár: mindkét fél a saját hivatására fordíthatja
268 ■ Átalakuló társadalom

teljes munkaidejét. A lovagnak egyetlen feladata

van, hogy jó katona legyen, s ennek fejében el-
tartják a parasztjai. Mert minden lovag legalább
12 mansusnyi birtokot kap. A paraszt hadkötele-
zettsége lassan feledésbe merül, s minden idejét
birtokára fordíthatja. Az eredmény nem marad
el: egyfelől a hivatásos lovagsereg győzelme az
arabok és a magyarok felett, másfelől a mező-
gazdasági forradalom.
A lovag nemcsak katona, hanem földesúr
is, bár maga nem műveli a földjét, nem gaz-
dálkodik. De a jövedelemre szüksége van,
mert lovagnak lenni nem olcsó mulatság. Az a
speciális nagytestű, erős ló (dexterius), amely
képes egy páncélos lovast harcba vinni, lénye-
gesen drágább, mint egy közönséges ló, s leg-
A három ordo (miniatúra, 1285 k.) alább kettő kell belőle, hogy tartalék is legyen.
A 11. századi Franciaországban egy ilyen ló
25–30 solidusba került (egy ökör 6–10 soli-
dusba), a páncélozott öltözék még többe: 100
solidusba. Minimum egy 150 hektáros birtok
jövedelme kell ahhoz, hogy valaki lovagként
felszerelje magát. A lovagok nincsenek sokan.
Egy közepes grófság, amelyben 200–250 falu
van, 150–200 lovagot állít ki. Vannak köztük
gazdagok, nagyurak (milites maiores), de sze-
gényebbek is (milites minores).
Lovagnak lenni szakma (officium), készül-
ni kell rá. A leendő lovag 6–7 éves korában
bekerül egy nagyúr, rendszerint apja hűbérura
udvarába, s apródként kezdi tanulni a szakmát.
Később fegyverhordozó, pajzshordozó lesz, s
harcba is elkísérheti urát. 18–20 éves korban
kerül sor a lovaggá avatásra. Ez eleinte teljesen
Lovagok felövezése karddal (14. századi francia kódex) profán ceremónia: lényeges eleme a fegyverek
átadása, a karddal való felövezés, ehhez járul a
váll- és nyakérintés. Az egyház a 12. századra
ezt beiktatta egy vallási szertartásba, amelyre nagy ünnepek előtt került sor. A jelölt meggyónt,
majd megfürdött, s az éjszakát a kápolnában töltötte virrasztással és imádsággal. Másnap a szent-
misén megáldozott, majd mise után történt a fegyverek átadása. Ezután az avatást végző lovag
karddal a vállára és a nyakára ütött, felöltöztették lovagi díszbe, majd esküt tett. A nyakérintés,
ami kezdetben kézzel történt, valószínűleg eredetileg egyfajta érintési mágia maradványa, az avató
ezzel adja át erejét, vitézségét, lovagi erényeit. Ha az illető méltatlanná vált a lovagi névre, akkor
hasonló szertartással történt a megfosztás is.
 A három ordo és a lovagok ■ 269

Ramón Llul (†1315), a híres katalán

lovag-író A lovagi rendről szóló könyvé-
ben (Libre del orde de cavayleria) így so-
rolja fel a lovag tíz kötelességét: az egyház
tanainak megtartása; az egyház védelme;
a gyöngék és elesettek védelmezése; a szü-
lőhaza szeretete; nem hátrálhat meg az
ellenség elől; szüntelenül harcol a hitetle-
nek ellen; eleget tesz hűbéri kötelezettsé-
geinek; adott szavát megtartja; a rászoru-
lókkal szemben irgalmas, bőkezű, jószívű;
a jog és a jóság bajnokaként harcol az
igazságtalanság és a rossz ellen.
Az egyház tehát igyekezett megszelí-
díteni, és a keresztény társadalom szolgá-
latába állítani ezeket a kemény, erőszakos
férfiakat. Az új, keresztény lovagi esz-
ményre való nevelés mellett a monogám
és felbonthatatlan keresztény házasság
igájába is igyekszik őket betörni. Egyik
sem volt könnyű dolog, de a 12. század-
ban már számottevő változások figyelhe-
tők meg a lovagi életformában és menta-
litásban. A legfőbb lovagi erény immár Keresztény lovag ábrázolása (13. század második fele)
nem az erőfitogtatás, hanem az udva-
riasság (courtoisie), amely egy egész jól
kidolgozott magatartáskódexet jelent. A lovagok megtanulnak írni-olvasni, s a fejedelmi udvarok-
ban saját költeményeiket dalolják szívük hölgyének, azaz a hűbérúr feleségének, s közben – ha ép-
pen arra járnak – odahaza is ritkábban verik feleségüket, mint korábban. Megszületik a nőkultusz,
a lovagi szerelem, a lovagi költészet, s ez utóbbi már nem latinul, hanem édes hazai – provanszál,
francia vagy német – nyelven. A fegyverzet is átalakul: a lovagi tornákon hosszú nyelű lándzsával
ütik ki a nyeregből a tetőtől talpig összefüggő páncélba öltözött ellenfelet. Ha igazi háború éppen
nincs, akkor vadászatokon és lovagi tornákon gyakorolják magukat. De egyre több gondot okoz a
hűbérbirtok is, amelynek jövedelmei nincsenek arányban a megnőtt igényekkel.
A lovag eddig is nemesnek számított, de a 12. századig nem volt semmi formális kritériuma an-
nak, hogy ki nemes. A nemesség életforma és mentalitás volt, nem jogi kategória. A nemesi titulust
nem örökölni kellett, hanem kiérdemelni. A 12. században – Marc Bloch kifejezésével élve – ez a
„ténybeli nemesség” (noblesse de fait) átalakul „jogi nemességgé” (noblesse de droit), s bezárkózik
öröklött kiváltságai sáncai mögé. Kialakul a gyakorlat, s nem egy uralkodó ki is mondja, hogy lovag
csak az lehet, akinek az apja is lovag volt. IX. Lajos óta a nemesítés kizárólag a király joga. A német
Heerschild rendszer is lezárult, miután a ministerialisok még éppen el tudtak helyezkedni a hierar-
chia alsó szintjein. Mint sok minden másban, Anglia ebben is kivétel: ott egy bizonyos jövedelmi
szint felett mindenki automatikusan lovagnak számít. A kiskaput előbb-utóbb Franciaországban is
megtalálják: Szép Fülöpnek semmi pénz nem elég, s 1302-ben a nemesítést is áruba bocsátja.
270 ■ Átalakuló társadalom

A középkori közösségek

Az európai középkor folyamán lényegében a társadalomszerveződés két alapmodelljével találko-

zunk: a kora középkorban a függőségi viszonyok szerinti vertikális szerveződéssel, majd az ezred-
forduló után egyre inkább előtérbe került a horizontális irányú, érdekvédelmi jellegű szerveződés.
A kora középkorra a vertikális irányú társadalomszerveződés volt jellemző, azaz függőségi
viszonyok szerint rendeződött a társadalom. A római, majd a frank állam felbomlása, a népván-
dorlás ismételt hullámai általános létbizonytalanságot eredményeztek. Ilyen viszonyok között
az emberek egy hatalmasabb személy védelmét keresték. Ezt a védelmet, a nagyúr által nyújtott
viszonylagos biztonságot meg kellett fizetni: különféle anyagi vagy személyes szolgáltatásokkal,
szükség esetén akár a személyes szabadság feladásával. Ilyen vertikális, függőségi kapcsolat volt
a földesúr és a függő parasztok közötti viszony a nagybirtok keretében, s ilyen volt a magasabb
társadalmi körökben, a szabad emberek között a hűbériség. Érdekes, hogy a középkori nyelvhasz-
nálat a függőségi kapcsolatban felül lévő, erősebb felet mindkét esetben seniornak (idősebb) vagy
dominusnak (úr) nevezte, a másik félre pedig gyakran a homo (ember) elnevezést alkalmazta,
mert a hűbéres és a jobbágy egyaránt az úr ’embere’ volt, akinek védelmet, anyagi létalapot nyúj-
tott, s akitől cserében szolgálatot kapott.
Az európai társadalomszervezésnek lényeges és jellegzetes eleme volt „az alárendeltségben is
megőrzött emberi méltóság” (Szűcs Jenő), ami annyit jelentett, hogy az alárendelt nem volt az úr
kényére-kedvére kiszolgáltatva, kapcsolatukat a szokás szabályozta, s megvoltak a szerződésszerű-
ség és kölcsönösség bizonyos elemei.
A kiváló magyar medievista, Szűcs Jenő „társadalom és állam szétválasztását” tekintette a ke-
resztény Nyugat egyik legfontosabb eredeti karaktervonásának, a „nyugati értelmű társadalomfej-
lődés” egyik gyökerének. Az első ezredforduló előtt végbement politikai dezintegráció, a politikai
alakulatok szétfoszlása eredményezte ezt, aminek következtében a nyugat-európai társadalom fölül
szinte eltűnt az „állam” és a közhatalom mint társadalomszervező tényező. Míg más civilizációk-
ban az állam és a közhatalom formálta a maga képére és igényei szerint a társadalmat, Európában
fordítva történt: a társadalom formálta a maga képére az „államot”. A magára hagyott társadalom
maga szervezte önmagát, a középkor a társadalmi önszerveződés aranykora.
A 12–13. századtól kezdve nemcsak a nagybirtok alakul át, hanem a hűbériség is alaposan
megváltozik. Ez azt jelenti, hogy a vertikális struktúrák, a függőségi viszonyok, ha fennmarad-
nak is, de fokozatosan elveszítik korábbi szinte kizárólagos, a társadalom szervezetét alapvetően
meghatározó jellegüket. Már az első évezred végén jelentkeznek az új szerveződési formák. A ver-
tikális szerveződés mellett kialakul, és egyre fontosabb szerepet játszik a társadalom horizontális
szerveződése. Ez annyit jelent, hogy a társadalmi hierarchia azonos szintjén álló, azonos pozí-
ciójú, azonos helyzetű és érdekű, de egymással vérrokonságban nem álló emberek szerveződnek
önkéntesen különböző célok elérésére csoportokká, közösségekké. Modern szóval érdekvédelmi
szervezeteknek is nevezhetjük ezeket, de talán helyesebb a korabeli kifejezések valamelyikét hasz-
nálni. A társadalmi kapcsolatrendszer rendező elvévé a függés és az uralom helyett az önkéntes
társulás, a szerződéses viszony válik.
A forrásokban legkorábban ghildonia, gilde névvel jelölik ezeket a szövetségeket, majd általá-
nossá válnak az olyan elnevezések, mint: universitas, communitas, communio, fraternitas, corpus,
corporatio, societas, coniurati, iuramentum. Az utóbbi két elnevezés arra utal, hogy ezek a társulá-
 A középkori közösségek ■ 271

sok „esküszövetségek”, vagyis tagjaik esküvel fogadják meg, hogy a közös cél érdekében közösen
fognak eljárni, illetve, hogy a közösség szabályait betartják.
Ilyen közösségek, testületek vagy lokális, területi alapon jönnek létre: az egy településen vagy
adott – rendszerint szűkebb – területen élők közösségei, vagy szakmai alapon, az azonos foglalko-
zásúak, valamilyen azonos tevékenységet folytatók, azonos feladat elvégzésére vállalkozók szövet-
ségei. A lokális közösségek közül a legáltalánosabb és legjellegzetesebb a faluközösség és a városi
communa, de a nagyobb városokban negyedenként, utcánként is létrejönnek szomszédsági közös-
ségek. Idővel aztán szélesebb területekre is kiterjed az ilyen szerveződés: a 12. században létrejön a
lombard városok szövetsége, a német városszövetségek, a spanyol hermandadok, a svájci Eidgenos-
senschaft, vagy számos regionális szövetség, s a század végén már megjelenik, s a következő század-
ban egész Nyugat-Európában elterjed az „ország közössége” (communitas Regni) fogalma.
Sajátos területi alapú szerveződés egyes – rendszerint telepített – etnikai csoportok közössé-
ge, például Erdélyben a „szászok közössége”, az Universitas Saxonum. A szakmai szerveződések
közül a leggyakoribbak a kereskedők gildéi és hanzái, a kézművesek céhei, vagy „a tanárok és
diákok egyeteme”. Ez utóbbi végül is máig hatóan kisajátította a maga számára az universitas
kifejezést, amely pedig a középkorban mindenféle ilyen horizontális érdekvédelmi szerveződést
jelölt, többek között a céheket is.
Létrejönnek ilyen szervezetek valamiféle konkrétabb, szűkebb cél elérésére: például a közbiz-
tonság fenntartására falvakban, városokban, rablók megfékezésére, egy folyó mentén vagy völgy-
ben települt falvak összefognak a folyó szabályozására, s a 14–15. században igen elszaporodnak
a különféle vallási célú közösségek, a confraternitások.
Nagyszámúak és sokfélék tehát az ilyen típusú közösségek, s a 12–13. században már sűrűn
behálózzák egész Európát. Már a 8. század végén feltűnnek a forrásokban az első gildék, s azután
a 10. században már tömegessé válik említésük. A legkorábbi, jól szervezett ilyen társulások a
kereskedők gildéi és hanzái. A 10. század második felében Észak-Itáliában megjelennek a városi
communák is.
A 12–13. században végül kánonjogászok és teológusok kidolgozzák e közösségek elméletét, az
ún. korporációs tant, vagy communitas elméletet. Ehhez felhasználják az akkor újjáéledő római jog
nyújtotta elemeket is. A sokat emlegetett kiinduló alapelv, amely megadja a létjogosultságát az ilyen
szerveződésnek így hangzik: „Quod omnes tangit, ab omnibus comprobari debet”. Vagyis az olyan
ügyeket, amely mindenkit érint, mindenki részvételével és jóváhagyásával kell intézni. Más szó-
val a közösség minden tagjának joga van személyesen, vagy választott képviselői útján véleményt
nyilvánítani. Ilyen közösségek a felsőbbség engedélye nélkül (sine licentia superioris) létrejöhetnek,
de azért fontos megszerezni a hatalom jóváhagyását, ami általában a közösség „szabadságait”, azaz
jogait és kiváltságait meghatározó és megerősítő ünnepélyes oklevélben (charta) történik.
Az universitas az állam mintájára (ad exemplum reipublicae) rendelkezhet közös vagyonnal,
közös pénztárral, lehet saját pecsétje, s fontos, hogy legyen közös jogi képviselője (actor, syndicus).
Tehát az universitas vagy communitas jogi személy. Bár a közösségek jogai, „szabadságai” sokfélék
– a középkorban nincs általános „szabadság”, csak „szabadságok” vannak – bizonyos alapjogok
minden ilyen közösséget megilletnek: megválaszthatja vezetőit, bíráit, belső működésének szabá-
lyozására jogszabályokat, statutumokat hozhat. Aquinói Szent Tamás így határozza meg a com-
munitast: „szabad sokaság, amely törvényt alkothat a maga számára”. Tehát az ilyen közösségek
belső autonómiával bírnak, egyébként bármilyen legyen is a viszonyuk a hatalomhoz. S itt meg kell
mondanunk, hogy a hatalom nemigen kedvelte alattvalóinak ilyen önkéntes érdekvédelmi társulá-
272 ■ Átalakuló társadalom

sait, amelyek tőle függetlenül jöttek létre, s amelyek felett nem gyakorolhat megfelelő ellenőrzést.
Ezért az uralkodók Nagy Károlytól Szép Fülöpig ismételten tiltják gildék, coniuratiók, fraternitasok,
societasok alakulását, de az ilyen szerveződések tömegéből ítélhetően nem sok sikerrel.
A gildéknek és hasonló szövetségeknek voltak közös ünnepei. A legkorábbi források egy való-
színűleg pogány eredetű rituális ivászatot (libatio) emlegetnek, amely aztán jól beleilleszkedett a
keresztény környezetbe is. Igen gyakoriak voltak a már valódi keresztény kultuszok: misemondatás
az elhunyt tagokért, körmeneteken való részvétel. A középkor vége felé az egyes céheknek, confra-
ternitasoknak saját oltárai vannak, s oltáros papjai, akik naponta mondják az esetleg már évtizedek
óta felhalmozódott fogadalmi miséket. Igen fontosak e közösségek szociális és karitatív feladatai:
beteg tagjaik ápolása, az özvegyek és árvák segélyezése, stb. Tulajdonképpen önsegélyző egyletek-
nek, társadalombiztosítási pénztáraknak is tekinthetők, mert a tagok rendszeres összegeket fizet-
nek ilyen célokra. A kereskedő gildék pedig az első biztosító intézetek, mert a tagok befizetéseiből
pótolják a hajótörés vagy rablás miatt bekövetkezett veszteséget. Az igen gyakori békeszövetségek
pedig a közrend, közbiztonság, köznyugalom fenntartásához járultak hozzá.
Ezek az elvek, amelyek alapján az említett társadalmi közösségek szerveződtek, érvényesültek a
politikában is. A nagyobb, átfogóbb politikai keretek a szabadság kis autonóm köreire épültek, azo-
kat integrálták. Ebben a politikai struktúrában az egyén nemcsak egy felsőbb hatalom alattvalója,
hanem valamely autonóm közösség teljes jogú tagja, polgára is. Végül az egész országot is ilyen kö-
zösségnek fogták fel, communitas regninek, ahol szintén érvényes a „quod omnes tangit, ab omnibus
comprobari debet” elve. Az ország közösségének is joga van beleszólnia az ország ügyeibe képviselői
útján. A középkor végén a rendiség intézményei ezeket az elveket ültették át a politikai gyakorlatba.
(De csak a populus tagjai – tehát, akik a késő középkori rendeknek is tagjai voltak – részesülhettek
ebben a kiváltságban, hogy beleszólhattak az ország dolgaiba.)
Az önszerveződő társadalom formálta a maga képére az államot az érett középkori nyugati
kereszténység területén. Ez a középkori latin keresztény európai társadalmi-politikai fejlődés egyik
„eredeti jellegzetessége”.
 IV
A középkori város

„A városi levegő szabaddá tesz”

A 11. és 13. század közötti időszak egyik legszembetűnőbb jelensége a középkori európai város
megszületése. Városok természetesen korábban is voltak, de az a város, ami az ezredforduló után
megszületik, az teljesen új képződmény, sehol más kultúrában nincs hozzá hasonló, de nem hason-
lít az antik vagy a modern városra sem. Lényegében a kereskedők és kézművesek autonóm közös-
sége, a környező területektől, a vidéktől eltérő sajátos jogrenddel és mentalitással. Hogy mi teszi a
várost, azt frappáns rövidséggel megfogalmazta már Szent Ágoston: „non muri sed mentes”, azaz
nem a falak, hanem a mentalitás, lakóinak gondolkodásmódja.
A középkori Európában a városfejlődésnek három földrajzi zónájával találkozunk. Itáliában és a
Földközi-tenger partvidékén lényegében a római városok élnek tovább, nemcsak a település, hanem a
lakosság, a társadalom kontinuitása is megfigyelhető. A többi egykori római területen, a provinciák-
ban is voltak római alapjai a középkori városfejlődésnek, de a városi élet teljes kontinuitásáról ott nem
beszélhetünk. Végül, ahol nem volt római uralom, ott alapított, telepített városok jöttek létre.
A 10. század második felében megjelenik a forrásokban egy új társadalmi csoportot jelölő nagy
jövőjű szó: burgensis, azaz a burgus lakója. (Ennek egyenes leszármazottja a mi „burzsoá” szavunk.)
Mi is hát a burgus? Valamely püspöki székhely (civitas), kolostor vagy földesúri vár (castrum,
castellum), tehát valamely hatalmi-igazgatási központ körül kialakult nyílt település, ahol kereske-
dők és kézművesek laknak. Később a burgusokat fallal körülvették, vagyis külvárosok lettek. Egyes
vidékeken nevezték portusnak, suburbiumnak, vagy germán szóval wiknek (vicus) is. Némely jelen-
tősebb városban több burgus is kialakult, s idővel ezeket is körülzárta a városfal. Már egy 4. századi
pannóniai felirat azt mondja, hogy burgusban olyan emberek laknak, akik kereskednek: burgus
cui nomen commercium. A burgusok lakói közül először a kereskedők hoztak létre érdekvédelmi
szervezeteket, gildéket (9–10. század), a kézművesek céhei jóval későbbiek (12. század). Így érthető,
hogy kereskedők szervezték meg az egész város közösségét, a communát, azért, hogy a földesúrtól
kivívják a város autonómiáját, „szabadságait”.
A communa a polgárok esküszövetsége (coniuratio), amelyet minden évben megújítanak.
A communa mozgalom a 11–12. században bontakozott ki. Néhol nyílt összecsapásra került sor
a polgárok és a város ura (rendszerint a püspök) között (Milánó, Laon, Cambrai), de a legtöbb
esetben békés megegyezéssel végződött a dolog, mert a földesurak is hamar rájöttek, hogy az ő
anyagi érdekeik szempontjából is hasznos a város jelenléte birtokaikon. Idővel már egyenesen ők
kezdeményezték városok alapítását, s ruháztak fel városi kiváltságokkal olyan településeket is, ahol
esetleg nem voltak meg a városi funkciók kifejlődésének lehetőségei. A város-mozgalom méreteire
274 ■ A középkori város

Középkori város (Carcassonne)

jellemző, hogy Norman J. G. Pounds szerint a 10. század végén Európában mintegy száz település
minősíthető városnak, a 15. században pedig már hatezer a városi jogállással bíró települések szá-
ma, bár ezeknek legalább a fele ténylegesen nem tölt be városi funkciókat, s nem egyéb, mint kivált-
ságos agrártelepülés. Az uralkodók általában támogatták a városi polgárok autonómiatörekvéseit,
de elvárták, hogy a polgárok pénzzel és fegyverrel támogassák őket.
Melyek voltak az európai városok legfontosabb „szabadságai”? A városi charták eléggé változa-
tosak ebből a szempontból, bár voltak sikeres városjogok, amelyek elég nagy területen elterjedtek
és városok tucatjai, sőt százai vették át őket. Ilyen volt például Kelet-Közép-Európában Magde-
burg, Nürnberg és Eger (északnyugat-csehországi város) városjoga, a Baltikumban pedig Lübecké.
A kiváltságlevél mindenekelőtt békét biztosított a város számára. A pax urbana értelmében a város
területén tilos volt a vérbosszú, a párbaj. A város mint közösség állt szemben földesurával vagy a
királlyal. A közterheket a közösség osztotta fel a polgárok között.
A városi jog legfontosabb eleme a városi polgár személyes szabadsága volt. Ha faluról egy job-
bágy betelepült a városba, s ott egy évig és egy napig háborítatlanul élt, akkor már nem lehetett
visszavinni arra a birtokra, ahonnan megszökött, hanem szabad polgárrá lett. „Die Stadtluft macht
frei” – „a város levegője szabaddá tesz”, tartja a régi német szólásmondás.
A városokban az ország többi részétől eltérő tulajdonjog volt érvényben: a városi polgár szaba-
don rendelkezett ingó és ingatlan javaival. Minden polgárnak joga volt részt venni a városi népgyű-
lésen (ezt nevezték először parlamentnek, parliamentumnak), s ott elmondani a véleményét. Ahogy
a városok nőttek, az ilyen teljes népgyűlések egyre ritkábbak lettek, s szűkebb testületek vitatták
 „A városi levegő szabaddá tesz” ■ 275

Egy középkori város (Hans Memmling: Jelenetek a Passióból, 1470/1471)

meg rendszeresen a város ügyeit, de még a 15. században, s olyan nagyvárosban is, mint Firenze,
előfordult, hogy a nagyharang szavára minden felnőtt férfi polgár a városháza előtti térre sietett.
A hagyományos jog és a szokásjogon alapuló bíráskodás a mereven formalista eljárásaival, is-
tenítéleteivel, jogi párbajaival, a falusi lakosságból toborzott bíráival nem felelt meg a kereskedők
és az iparűzők igényeinek. Nekik egy gyorsabban intézkedő bíróságra, objektívebb bizonyítási
eljárásokra volt szükségük, s olyan bírákra, akik maguk is jártasak az ítélkezésük alá eső szemé-
lyek szakmájában, s az ügy ismeretében dönthetnek jogvitáikban. A 11. század elejére a gyakorlat
során keletkezett jogszokások együtteséből kialakult egy kezdetleges kereskedelmi jog (ius merca-
torum), egyfajta nemzetközi szokásjog, amelyet a kereskedők alkalmaztak egymás között ügyle-
teikben. A kereskedők maguk közül választottak döntőbírákat. Ez az alkalmi jogszolgáltatás idő-
vel állandó és a közhatalom által elismert igazságszolgáltatássá vált. Nyugat-Európában a városok
sorra elnyerték a bíráskodási önkormányzatot, s ezáltal megannyi, a területi szokásjogtól függet-
len kis törvénykezési szigetté váltak.
A bíráskodási önkormányzat elnyerését hamarosan követte a közigazgatási autonómia kivívá-
sa. A várost a polgárok által választott tanács (tagjai az esküdtek, iurati) és magistratus irányítot-
ta, élén a polgármesterrel (major, maire). Itáliában és Dél-Franciaországban római elnevezéseket
használtak: a városi tanácsot senatusnak, a város vezetőit consuloknak nevezték, akik rendszerint
többen voltak, s elég rövid időközönként váltották egymást. A városvezetésnek jogában állt a pol-
gárokat a város szükségleteinek fedezése (például városfal építése és fenntartása) érdekében meg-
adóztatni. Szükség esetén a város védelmét is a polgároknak kellett ellátniuk, ezért a parasztoktól
276 ■ A középkori város

eltérően a polgárok viselhettek fegyvert. Fontos részei voltak a városi jogállásnak a különféle gaz-
dasági jogok: vásártartás, árumegállító jog.
A kiváló belga középkori várostörténész, Henri Pirenne így ír a középkori városi polgár jogál-
lásáról: „A középkori polgár minőségileg különbözik mindazoktól, akik a városfalon kívül élnek.
Amint valaki átlépi a kapukat, egy másik világba, pontosabban szólva egy másik jogterületre lép
be. A polgárjog megszerzése a lovaggá ütéssel vagy a papi tonzúrafeladással azonos következmé-
nyeket von maga után, olyan értelemben, hogy sajátos jogi státust ad. A polgár, akárcsak a pap vagy
a nemes, mentesül az általános jog hatása alól, s azokhoz hasonlóan egy sajátos rendhez (status)
tartozik – ahhoz, amelyet később a »harmadik rend« kifejezéssel jelölnek.”
A középkori európai városok népessége a 11. századtól a 13. század végéig folyamatosan és
gyors ütemben növekedett. Ezt jelzi az a tény is, hogy a legtöbb városban ismételten új és új falakat
kellett építeni, hogy magukba foglalhassák a gyorsan növekvő külvárosokat. A legtöbb város ter-
jeszkedése a 14. század elején megtorpant, s majd csak a 16. században indultak újra növekedésnek.
Nyugat-Európában nem találunk olyan nagy népességű – nem egy esetben milliós – városokat,
mint az egykori Római Birodalomban, Bizáncban vagy az arab birodalomban. Nyugat-Európára
inkább a kisebb városok igen sűrű hálózata a jellemző. A 13–15. század között biztosan csak Párizs
 Kereskedelem és hitel ■ 277

lakossága haladta meg a 100 000 főt, s talán a 200 000-t is. Európa két leginkább urbanizált vidéke
Flandria és Észak-Itália volt. Flandria két nagyvárosa, Brugge és Gent meghaladta az 50 000-es la-
kosságszámot a 13. század végén (sőt egyes becslések szerint a 14. század elején Brugge a 100 000-et
is). Itáliában Bologna, Firenze, Genova, Milánó és Róma lakossága 50 és 100 000 között ingadozott,
a százezres lélekszámot a középkorban azonban valószínűleg csak Velence érte el. Délen Palermo
és Nápoly időnként több lakossal bírt, ezek azonban nem voltak igazán európai típusú városok.
Amint az Ibériai-félsziget déli részének mór nagyvárosai, Córdoba, Granada és Sevilla sem, bár la-
kosságuk a mór uralom idején meghaladhatta a százezret. Németország legjelentősebb városainak
(Köln, Augsburg, Nürnberg) lakossága 30–40 000 között mozgott a 13. század végén. S hasonló volt
a helyzet Angliában is.
Polgárjoggal csak az rendelkezett, aki saját ingatlannal bírt a városban. Nagyobb városokban
az ilyenek a lakosság kisebb részét alkották. A polgárjoggal nem rendelkezőknek nem volt semmi
beleszólásuk a város ügyeibe. A polgárság idővel társadalmilag és vagyonilag erősen differenciáló-
dott. A város vezetése néhány tucat gazdag kereskedőcsalád (patríciusok) birtokába került, min-
den vezető tisztséget ők töltöttek be, s ők voltak a tanács és a különféle önkormányzatok tagjai.
A 13. század végére vagy a 14. század elejére sok városban a polgárság alsóbb rétegei kivívták, hogy
képviselőik útján részt vehessenek a város vezetésében. Így került Flandriában vagy Itáliában né-
mely jelentős városban a céhek kezébe a város irányítása.
Jan de Vries számításai szerint 1500-ban Európában (a Németországtól és Ausztriától kelet-
re fekvő országok nélkül) a lakosság 5,8%-a élt a 154 tízezernél népesebb városban. Németalföl-
dön 18,5%, Itáliában 12,4% volt e városok lakóinak aránya, Franciaországban viszont csak 4,2%,
Németországban 3,2%, Angliában 3,1%. Viszonylag magas volt az arány Spanyolországban: 6,1%.
A városlakók fele a mediterrán országokban (Itália, Spanyolország, Portugália) élt. Paul Bairoch
adatgyűjtése szerint Európa összes városában 1300-ban a lakosság 10,8%-a élt (Oroszország nél-
kül). Ez az arány 1400-ban 13,6%-ra emelkedett, 1500-ban viszont visszaesett 11,2%-ra. Szerinte
1300-ban a három leginkább urbanizált területen, Flandriában, Itáliában és Spanyolországban 21–
22% volt a városi lakosság aránya, Franciaországban és Németországban 8–8%, Angliában 4,4%.
Tízezernél nagyobb népességű város (Oroszország nélkül) összesen 256 volt, 5,5 millió lakossal.
Ebből 50 és 100 000 közötti lakossal nyolc (Firenze, Sevilla, Nápoly, Córdoba, Köln, Gent, Palermó,
Siena), 100 000 vagy annál több lakossal öt (Párizs, Granada, Velence, Genova, Milánó).

Kereskedelem és hitel

Az arabok, majd a normannok és a magyarok támadásai következtében minimálisra zsugorodott

kereskedelem a 11. században látványosan újjáéledt.
Az újjáéledés először a Földközi-tengeren jelentkezett, majd a 12. században követte az Észa-
ki- és a Balti-tenger is. A 11. században Pisa és Genova sorra visszavették az araboktól a nagy szi-
geteket, s megszerezték a hegemóniát a Földközi-tenger nyugati medencéjében. A Mediterráneum
keleti felében, a Levantén már előbb kezdett pozíciókat szerezni Velence. A keresztes hadjáratok
újabb lendületet adtak az itáliai kikötővárosok hajózásának és kereskedelmének. A kibontako-
zó mezőgazdasági prosperitás Nyugat-Európában növelte a vásárlóerőt és a levantei luxuscikkek
(fűszerek, selyem, brokát és egyéb drága kelmék, drágakövek, stb.) iránti keresletet, a fejlődésnek
induló európai ipar pedig lehetővé tette, hogy a hajók visszárut is vigyenek, elsősorban gyapjú-
278 ■ A középkori város

Párizs püspöke megáldja a vásározókat (miniatúra, 14. század)

szövetet, lenvásznat, fémárukat. Sorra létesültek az itáliai városok kereskedelmi telepei, lerakatai,
a fondacok a szíriai, egyiptomi és kisázsiai partokon. Az itáliaiak, elsősorban a velenceiek teljesen
kezükbe kaparintották Bizánc kereskedelmének és gazdasági életének ellenőrzését és irányítását.
Korán kialakultak a kereskedelmi vállalkozás társas formái is. A velencei commenda társaságok
(Genovában societas maris) esetében egy vagy több, már befutott, de a kockázatos utazásra már
nem szívesen vállalkozó kereskedő tőkét bocsátott egy vállalkozó szellemű fiatalabb rendelkezé-
sére, aki aztán ténylegesen útnak indult Keletre. A hasznot megosztották, általában háromnegyed
részt kapott a helyben maradó tőkés, egynegyedet pedig az aktív partner. Ezáltal egy kezdő is tőkét
gyűjthetett, és idővel vállalkozóként beszállhatott az üzletbe. Gyakori volt, hogy egy hajóba többen
fektettek tőkét, illetve egy-egy vállalkozó több hajóba fektetett, hogy ezáltal megosszák a kocká-
zatot. A kommendát később kiszorította a vera società, amely már igazi nagyvállalkozás volt, sok
 Kereskedelem és hitel ■ 279

Zsidó pénzváltók Velencében (miniatúra, 15. század)

partnerrel, s ebből nőttek ki a 13–14. század nagy nemzetközi üzleteket és hitelezéseket lebonyolító
kereskedő- és bankházai. Hasonlóan működtek a szárazföldi kereskedelmet bonyolító társaságok
(compagnia, societas terrae).
Északon a skandinávok (rószok) már a 9. századtól kiépítették a tengeri kereskedelmi útvonala-
kat és a kapcsolatokat a bizánci és arab Kelettel, Oroszországon keresztül. Róluk azonban sohasem
lehetett biztosan tudni, hogy mikor érkeznek békés kereskedőkként, s mikor fegyveres rablókként.
A 12. században azután a skandinávoktól a német kereskedők vették át az északi kereskedelem
irányítását. Visby, majd Lübeck lett a központ, s a 13–14. században kialakult a Hanza-városok szö-
vetsége, amelyhez közel 200 város csatlakozott, s lerakatai, érdekeltségei Novgorodtól Stockholmon
és Bergenen át Londonig és Brugge-ig íveltek.
A 11. századra már egyértelműen Brugge lett Északnyugat-Európa nagy forgalmi központ-
ja. Itt érintkezett egymással a két nagy európai „gazdaságvilág”: a mediterráneumi és a Balti- és
Északi-tengeri. Az itáliai kereskedők Brugge-be szárazföldi úton mentek, a Rhône és a Saône völ-
gyében. Ugyancsak jelentős forgalom bonyolódott Itáliából Észak felé az Alpok hágóin. Az itáliai
kereskedők nemcsak az északi régió termékeiért (prémek, méz, viasz, borostyánkő, stb.) mentek
Flandriába, hanem az ott nagy tömegben gyártott nyersposztóért, amelyet azután odahaza (főleg
Firenzében) finomítottak és színeztek, majd vitték a keleti piacokra.
280 ■ A középkori város

Észak-Itália és Flandria között félúton, Champagne-

ban alakult ki a 12. században a középkori Európa legje-
lentősebb vására. Champagne grófjai közbiztonságot te-
remtettek, speciális kereskedelmi bíróságokat állítottak
és kereskedelmi kedvezményeket adtak, s ezek az előnyök
odavonzották a kereskedőket. A champagne-i vásárok az
egész évet kitöltötték: az öt város közül Troyes-ben és Pro-
vins-ben kétszer, Bar-sur-Aubéban, Lagnyban és Sézanne-
ban egyszer volt vásár, amely hat-hat hétig tartott. Ha vé-
get ért, a kereskedők átmentek a szomszédos városba és
ott folytatták a kereskedést. E vásárokon cserélt gazdát a
Fiorino d’oro flandriai posztó a levantei árukért. Az Európa különböző
országaiból és városaiból való kereskedőknek fogadóik,
áruraktáraik, sőt egész negyedeik voltak a városokban, s
egy idő után állandó ügynökségek is kialakultak. Sőt, a champagne-i vásárok váltak Nyugat-Európa
pénz- és hiteléletének is a központjává. Itt alakultak ki a nagybani kereskedelemnek és a hitelezés-
nek azok a formái és technikái, amelyek egész Európában elterjedve évszázadokra meghatározták
az üzleti tevékenységet. Itt alakult ki a váltó (cambium), és a folyószámlán történő átutalások (giro)
rendszere. Mivel Európa minden valamirevaló kereskedője és üzletháza megjelent a vásáron, le-
hetővé vált a fizetések teljesítése tényleges pénzmozgás nélkül, hiszen a nagy súlyú aranypénzek
szállítása mind szárazföldön, mind tengeren kockázatos volt.
A pénz körül egyébként igen nagy zűrzavar uralkodott, mert annyiféle pénz volt forgalomban,
hogy abban csak a szakemberek, a pénzváltók tudtak eligazodni. A hitelezés területén kezdetben
a zsidók játszottak fontos szerepet, de a 12. századtól kiszorították őket a lombardoknak nevezett
itáliai bankárok. A legtöbb európai ország a Karoling-pénzrendszert, illetve annak valamilyen vál-
tozatát használta, vagyis a fontot, a shillinget és a dénárt (libra, solidus, denarius), de a különböző
libráknak és fontoknak az értéke lényegesen eltért egymástól. Csak a 13. század második felében
jelent meg újra stabil, jó fizetőeszköz az európai pénzpiacon: a IX. Lajos által veretett tours-i garas,
valamint a Firenze által 1252-ben kibocsátott aranyforint (fiorino d’oro). Más olasz városok is veret-
tek aranypénzt, például Velence a dukátot vagy zecchinót.
A távolsági kereskedelem mellett rendkívül elszaporodtak a helyi piacok és a vásárok, amelyek
a helyi és a tartományi hatóságok szigorú ellenőrzése alatt bonyolították forgalmukat.

A céhek és a tőkés ipari vállalkozások

A középkori városban nemcsak maga a polgárok közössége, a communa volt horizontális érdekvé-
delmi szervezet, hanem többfajta kisebb hasonló szervezet is létrejött részben területi (városnegyed,
szomszédság), részben szakmai, részben vallási (confraternitások) alapon. A legtipikusabb városi
szervezetek a kereskedők és az iparosok szakmai közösségei voltak. A kereskedők gildéi és hanzái
már az első évezred végén elég nagy számban léteztek. Érthető, hogy a kereskedők szervezkedtek
először, hiszen az utazás sem szárazföldön, sem tengeren nem volt biztonságos, az ő foglalkozásuk
többfajta kockázattal járt, tehát nekik volt leginkább szükségük a gilde nyújtotta kölcsönös segítségre
(közös utazás fegyveres csoportokban, betegek, özvegyek, árvák segélyezése, rakománybiztosítás).
 A céhek és a tőkés ipari vállalkozások ■ 281

A 11. század végén, s a 12. században megjelennek a kézművesek testületei, amelyeket eleinte
fraternitasnak vagy caritasnak neveznek, jelezve, hogy elsősorban jótékonysági és vallásos jellegű
csoportosulásokról van szó, majd általánossá válik a céh elnevezés (latinul officium, ministerium,
franciául métiér, németül Zunft vagy Innung, olaszul arte, angolul craftgild). A céhek alakulását a
12. században a városi hatóságok is ösztönözték, mert fontosnak tartották a városban piacra kerülő
élelmiszerek és egyéb iparcikkek minőségének és árának ellenőrzését és szabályozását. Erre pedig
az iparűzők szakmánkénti szervezetei voltak a legalkalmasabbak.
A céhek azonban igyekeztek szabadulni a városi hatóság túlzott gyámkodásától, és a 13. szá-
zadtól követelték az önigazgatás jogát, hogy tanácskozhassanak érdekeikről, hogy saját pecsétjük és
harangjuk legyen, sőt a városi kormányzatban – amely a gazdag kereskedők, a patríciusok kezében
volt – is szavuk legyen. A legtöbb városban a 14. századra sikerült is elérniük, hogy maguk válas�-
szák a dékánokat és az esküdteket, akik a céh ügyeit vezetik, sőt azt is, hogy politikai testületként
ismerjék el őket, s részesedjenek a város vezetéséből.
Pirenne így határozza meg a középkori céhet: „olyan testület, amely egy meghatározott mes-
terség kizárólagos gyakorlásának kiváltságát élvezi a hatóság által jóváhagyott szabályok szerint”.
Az adott ipari szakmát tehát csak a céh tagjai űzhették. Ezzel megszabadultak a céhen kívüliek, a kon-
tárok konkurenciájától. De nemcsak a külső konkurencia ellen védte a céh a kézművest, hanem saját
szaktársai versenye ellen is. A céhszabályok teljesen egyenlő feltételeket teremtenek tagjaik számára,
s igyekeznek megakadályozni, hogy a szakma egyetlen tagja se gazdagodhasson meg a többiek kárá-
ra. Ezért szigorúan előírják az alkalmazható technikai eljárásokat, rögzítik a munkaidőt, megszabják
az árakat és béreket, megszabják a műhelyekben a dolgozók és a szerszámok számát, megtiltanak
mindenféle hírverést. Önálló kezdeményezés, technikai újítás nem lehetséges, senki sem alkalmaz-
hat olyan eljárásokat, amelyek révén gyorsabban és olcsóbban termelhet, mint a többiek.
De gondoskodtak a céhszabályok a fogyasztó védelméről is. A hamisítást, a csalást, de még a
szakmai hanyagságot is igen szigorúan büntették. A városi felügyelők bármikor beléphetnek a kéz-
műves műhelyébe és ellenőrizhetik munkáját. De a lakosságnak is lehetősége van erre, mert úgy kell
dolgoznia az ablakban, szinte a kirakatban, hogy bárki figyelemmel kísérhesse a mester munkáját.
A céhek önálló tagjai a mesterek, ők a műhely, a szerszámok és a nyersanyag tulajdonosai, s
övék a gyártott termékek értékesítéséből származó bevétel is. Minden műhely egyben bolt is, ahol
a vásárló közvetlenül érintkezik a termelővel. A mester többnyire egy-két legénnyel dolgozik, aki
már kitanulta a szakmát, de még nem érte el a mesteri ragot, hiszen a mesterek száma korlátozott, s
szigorú feltételekhez van kötve az önállósulás. Az inasok a mester irányításával tanulják a szakmát,
meghatározott ideig (általában hét évig), s a szülő és a mester között létrejött megállapodás – sok
esetben írott szerződés – által meghatározott feltételek között. A tanulás szerves része a vándorlás,
azaz más városok hasonló céhei körében való tapasztalatszerzés. A szakma sikeres elsajátítását „re-
mekmű” elkészítésével kell bizonyítani.
A céhes mesterek a helyi piacra – azaz a városban és a közvetlen környéken élő fogyasztók
szükségleteinek kielégítésére – termeltek. A középkori Európa egyes vidékein azonban viszony-
lag korán kialakultak olyan ipari központok, amelyek távoli piacokra, exportra dolgoztak. Ilyen
exportiparág volt elsősorban a textilipar: a flandriai posztógyártás, Itáliában a luccai selyemipar.
A flandriai posztóipar angol gyapjút dolgozott fel. A nyers posztót azután nagyrészt Itáliában (Fi-
renzében) finomították, színezték, s itáliai kereskedők exportálták az akkor ismert világ minden
tájára, így a Közel-Keletre vagy a novgorodi vásárokra is. Az itáliai kereskedők a 12–13. században
a híres champagne-i vásárokon vásárolták meg a posztót a flandriai kereskedőktől, a 14–15. szá-
282 ■ A középkori város

zadban viszont már a nagy itáliai kereskedőházak megbízottai (factores) települtek le a flandriai
városokban, elsősorban Brugge-ben, s kezükbe vették a posztókereskedelem irányítását.
Az exportiparok nem céhes alapon szerveződtek, s itt figyelhetjük meg az ipari termelés tőkés
szervezetének kialakulását. A posztókészítés összetett folyamat, amelynek során a nyersanyag több
szakmunkás kezén megy át. Az egész folyamatot a nagykereskedő szervezi meg: ő importálja a nyers
gyapjút Angliából, ő adja ki a nyersanyagot, majd a félkész terméket az egyes kézműveseknek, akik
a kész terméket neki adják át, s ő értékesíti azt. Az exportiparokban tehát már különválik a tőke és
a munka. A mester, bár saját műhelye van, s a szerszámok is az övéi, már lényegében a vállalkozó, a
nagykereskedő alkalmazottja. Ezt a rendszert nevezik „kihelyezéses” vagy „kiadási” rendszernek (né-
metül Verlagssystem), mivel a vállalkozó kiadja a nyersanyagot vagy a félkész terméket feldolgozásra
az egyes mestereknek, de nevezik „tőkés háziiparnak” is, mivel a mester saját házában, saját műhe-
lyében dolgozik, de a tőkés vállalkozó, a nagykereskedő megbízásából. Az exportiparok méreteire
jellemző, hogy Gentben a 14. század közepén több mint 4000 takács, és jóval több, mint 1200 ványoló
dolgozott. A firenzei textiliparban a munkások száma ennek is többszöröse volt.
A textilipar után az építőiparban találkozunk nagyszabású, sokféle szakmunkást foglalkoztató
vállalkozásokkal. Egy-egy nagy katedrális építkezésén 200–300 fős csapat is dolgozott egy építő-
mester irányítása alatt: kőfaragók, ácsok, üveg- és fémművesek, festők, nem beszélve a segédmun-
kásokról.
 A kereszténység és az egyház

V
A gregorián reform

A 9. és a 10. század újabb fontos szakaszt jelentett a kereszténység elterjedésében, mert a csehek, a
lengyelek, a magyarok, a skandináv népek, a Balkánon pedig a bolgárok, a szerbek és a horvátok,
majd végül az oroszok megkeresztelkedésével csaknem teljessé vált az európai keresztény népkö-
zösség. A 12. századra maradt az Elba és az Odera között élő szlávok, a 13. századra a poroszok,
a balti népek és a finnek megtérítése, s végül a sort a litvánok zárták, akik a 14. században vették
fel a kereszténységet.
Az első évezred végének legjelentősebb pápája I. Miklós (858–867) volt, aki erőteljesen kép-
viselte a pápai primátus és a római püspök egyetemes főhatalmának elvét, elsősorban Konstan-
tinápollyal szemben. Ekkor a nyugati és a keleti egyház vezetése között szakításra is sor került.
Az okot az adta, hogy a konstantinápolyi császár 858-ban száműzte Ignatiosz (†877) pátriárkát, s
a laikus Phótiosz (†893/894) személyében új pátriárkát nevezett ki. I. Miklós ezt nem fogadta el,
s Phótioszt 863-ban megfosztotta méltóságától. Erre Phótiosz eretnekséggel vádolta meg a pápát,
akit a 867-ben Konstantinápolyban tartott zsinat letettnek nyilvánított és kiközösített. A szakadást
I. Baszileiosz császár, a Makedón-dinasztia alapítója számolta fel, aki – közvetlenül trónra lépése
után, 867-ben – visszahelyezte Ignatioszt, s a VIII. egyetemes zsinaton 869–870-ben helyreállt a
kereszténység egysége.
Ebben az időben szerkesztették az ún. álizidori dekretális gyűjteményt (Collectio Pseudo-Isido-
riana), amelyben hiteles okiratok mellett nagyon sok hamisítvány is található. Célja az volt, hogy a
pápai hatalmat megerősítse, s ezért azt bizonyította, hogy a zsinatok a pápa alá vannak rendelve, s
a fontosabb ügyekben (causae maiores) a pápa jogosult dönteni. Erre a gyűjteményre majd sokszor
hivatkoznak a következő évszázadokban.
A következő másfél század ún. „sötét korszak” a pápaság történetében, amely teljesen a római
nemesi családok hatalmi ambícióinak játékszerévé vált. Különösen Theophülaktosz senator és csa-
ládjának nőtagjai, valamint a tőlük származó Crescentiusok gyakoroltak nagy befolyást a pápa-
ságra. A 10. század végétől pedig a német-római császárok töltötték be a pápai trónt. A püspöki és
apáti székekkel is a világi uralkodók és a területi fejedelmek rendelkeztek, s a főpapokat hol kisebb,
hol nagyobb mértékben bevonták világi, állami feladatok intézésébe. Az egyház tehát a világiak
uralma alá került, s teljesen betagolódott a hűbéri struktúrába. Általánossá vált a simonia, az egyhá-
zi tisztségek és jövedelmek adásvétele, s a coelibatust sem nagyon tartották be. A főpapok – néhány
tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – világi feudális urakként éltek.
284 ■ A kereszténység és az egyház

Ezt az egyházhoz méltatlan helyzetet felszámoló moz-

galmat gregorián reformnak nevezzük, a reformokat ener-
gikusan végrehajtó VII. Gergely (1073–1085) pápáról.
A gregorián reform fontos előzménye volt a 10. században
végbement kolostori reform, amely a burgundiai Clunyből
és a lotaringiai Gorzéból indult ki. Cluny bencés kolosto-
rát Vilmos aquitániai herceg alapította 910 körül, s a helyi
püspök joghatósága alól kivéve, közvetlenül a római pápa
védelme alá helyezte, azaz exemptiót biztosított számára.
Biztosította a szabad apátválasztást is, s általában kizárta a
kolostorból a világi hatalom, a nagy hűbérurak befolyását.
A kezdeményezésnek nagy sikere volt, Clunyhez több mint
ezer bencés monostor csatlakozott, s létrejött az ún. clunyi
kongregáció, amely szilárd szervezetben fogta össze az ad-
dig egymástól független bencés kolostorokat a clunyi apát
vezetése alatt. A kolostori reformból nőtt ki a 11. század-
ban az egész egyház reformja, megújulása. Azt sem szabad
figyelmen kívül hagynunk, hogy a reformmozgalom nem
lehetett volna ily sikeres, ha nem támogatja egy szélesebb
társadalmi igény: a feudális hatalmi struktúrába betagoló-
dott, gazdag és erkölcstelen életű főpapsággal elégedetlen
laikus tömegek mozgalma „az evangéliumi és apostoli egy-
VII. Gergely házhoz” való visszatérés jelszavával.
(11. századi kéziratból) A gregorián reform elsősorban a papság belső, erkölcsi
megújulását, megtisztulását tűzte ki céljául, felvette a harcot
az egyházi tisztségek vásárlása, a simonia, valamint az ágyasokat tartó és nős papok ellen. Másik célki-
tűzés az „egyház szabadságának” kivívása volt, vagyis kivonása a világi hatalmak gyámsága, befolyása
alól, akiknek döntő szavuk volt a pápai széktől kezdve a püspöki és apáti tisztségek, valamint a falusi
plébánosi feladatkörök betöltésében is, s akik a maguk világi céljai érdekében használták az egyház
anyagi javait. Ennek érdekében kimondták és keresztülvitték, hogy minden egyházi tisztséget kánoni
választással kell betölteni. Ez annyit jelent, hogy a püspök megválasztására kizárólag a káptalan jogo-
sult. A papság számára kötelezővé tették a coelibatust, a szexuális önmegtartóztatást, s megtiltották,
hogy egyháziak homagiumot és hűségesküt tegyenek, s ezáltal hűbéri függésbe kerüljenek világiakkal
szemben. Végül célul tűzte ki a reform a római pápa primátusának fokozottabb érvényesítését.
A reform elveinek kidolgozásában, elméleti megalapozásában fontos szerepet játszottak olyan
személyiségek, mint Humbertus de Silva Candida (†1061) bíboros, aki könyvet írt a simonia ellen
(Adversus simoniacos) és Damiani Szent Péter (†1072), aki szerzetesként, majd pápai legátusként
prédikációiban és leveleiben fejtette ki a reform szükségességét, s a gyakorlatban is sokat tett ke-
resztülviteléért. A kánonjogászok fontos szerepet játszottak a reform előkészítésében és végrehajtá-
sában: Burchard wormsi püspök (†1025), aki kánonjogi gyűjteményt állított össze a reform alátá-
masztására, vagy Anzelm (†1086) luccai püspök, aki rendszerezte az áthagyományozott egyházjogi
anyagot és könyvet írt VII. Gergely pápa védelmében III. Kelemen ellenpápával szemben (Liber
contra Wibertum). Ivo (†1115/1116) chartres-i püspök műveivel meghatározó befolyást gyakorolt
a kánonjog és a skolasztika fejlődésére.
 A gregorián reform ■ 285

Már a 11. század elején sorra születtek a zsinati határozatok a simonia ellen, s a coelibatus érde-
kében. A reformokat, amíg az egyház belső, erkölcsi megtisztulásáról volt szó, a császárok – főleg
II. és III. Henrik – is támogatták, sőt a kánoni választás ellen sem emeltek kifogást. III. Henrik
1046-tól német püspökökkel, a reform híveivel töltötte be a pápai trónt, akik sorra az ókeresztény
pápák nevét vették fel, jelezve, hogy ezzel az egyház kezdeti apostoli tisztaságához akarnak vissza-
térni. A század közepén került a pápai udvarba diakónus bíborosként a szerzetes Hildebrand, aki
a reformmozgalom legaktívabb irányítója lett. II. Miklós (1059–1061) pápasága alatt, az 1059-es
Lateráni zsinaton szabályozták a pápaválasztás rendjét. Eszerint a pápát kizárólag a bíborosok vá-
lasztják, a papság többi részének és a római népnek csak utólagos hozzájárulási joga van. Azt is ki-
mondták, hogy a pápát lehetőleg a római papság köréből és Rómában kell megválasztani. A zsinat
ismételten elítélte a simoniát, a nős papoktól megvonta az egyházi hatalom gyakorlásának jogát, s
megtiltotta, hogy bárki is a laikusok kezéből egyházi hivatalt fogadjon el.
A reformfolyamat akkor bontakozott ki igazán, midőn 1073-ban Hildebrandot választották
pápává, aki VII. Gergely néven foglalta el a pápai trónt. Már bíboros korában megkezdte a pápaság
igényeit alátámasztó jogforrások gyűjtését és rendszerezését. Ennek alapján fogalmazódott meg az
új pápa programja, amelyet 27 tételben foglalt össze. Ez az ún. „Dictatus papae”, amelyet érdemes
szó szerint idézni:

1. Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr.

2. Egyedül a római pápát mondják joggal egyetemesnek.
3. Püspököket egyedül ő tehet le és helyezhet székükbe vissza.
4. Követe a zsinaton minden püspököt megelőz, még ha ő maga alacsonyabb rendű is; ugyancsak
a püspökök elmozdítására ítéletet is hozhat.
5. A pápa távollevőket is letételre ítélhet.
6. Az általa kiátkozottakkal egyebek közt még ugyanabban a házban sem tartózkodhatunk.
7. Egyedül neki szabad a korszükségletnek megfelelően új törvényeket hozni, új püspökségeket
alapítani és fordítva, gazdag püspökségeket felosztani és szegényeket egyesíteni.
8. Egyedül ő használhat császári jelvényeket.
9. Egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni.
10. Egyedül az ő nevét említik az egyházakban.
11. Az egész világon csak őt illeti meg a pápa név.
12. Jogában áll császárokat letenni.
13. Jogában áll, ha a szükség úgy kívánja, püspököket az egyik püspöki székből a másikba áthelyezni.
14. Bármely egyház klerikusát tetszése szerint felszentelheti egy másik részére.
15. Az, akit a pápa szentelt fel, bármelyik egyház elöljárója lehet, és nem bízható rá alacsonyabb
tisztség; azt, akit a pápa szentelt fel, más püspök magasabb rendre nem szentelheti fel.
16. Rendelete nélkül nem lehet egyetemes zsinatot összehívni.
17. Tekintélyének támogatása nélkül semmiféle capitulum és semmiféle könyv nem tekinthető ká-
noninak.
18. Ítéletét senki meg nem változtathatja, míg ő egyedül minden ítéletet megmásíthat.
19. Senki fölötte nem ítélkezhetik.
20. Senki ne merészelje az Apostoli Székhez fellebbezőt elítélni.
21. Minden egyház fontosabb ügyeit eléje kell terjeszteni.
22. A római egyház még soha nem tévedett, az Írás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz.
286 ■ A kereszténység és az egyház

23. A római pápa, ha a kánonoknak

megfelelően választották, Szent Pé-
ter érdemeire való tekintettel két-
ségkívül szent lesz, mint ezt Szent
Ennodius paviai püspök bizonyítja,
kivel ebben sok szentatya egyetért,
és amint Szent Symmachus pápa
dekrétumaiban található.
24. Az ő parancsára és felhatalmazásá-
val az alacsonyabb rendűek is vádat
emelhetnek.
25. Püspököket zsinat egybehívása nél-
kül is letehet, vagy visszahelyezhet.
26. Nem tekinthető katolikusnak az, aki
a római egyházzal nincs egységben.
27. A gonoszoknak tett hűségeskütől az
alattvalókat feloldozhatja.

A konfliktus a császárral akkor tört ki,

amikor VII. Gergely az 1074. és 1075.
évi Római böjti zsinatokon megismétel-
te elődei reformrendelkezéseit, s szigo-
rúan megtiltotta a laikus invesztitúrát,
vagyis azt a már két évszázados gyakor-
latot, hogy a püspököket a császár vagy
a király iktatta be hivatalába és a vele
A „Dictatus papae” egy kézirata (Vatikáni Könyvtár) járó világi javakba, a gyűrű és a pász-
torbot átadásával. (Az invesztitúraharc
lefolyását majd a Német-római Csá-
szárság tárgyalásánál ismertetjük.) Látszólag a császár győzött, hiszen elfoglalta Rómát, s a pápát a
pápai hűbéres Guiscard Róbert katonái mentették ki az Angyalvárból. VII. Gergely száműzetésben,
Salernóban halt meg 1085-ben.
A császár végül is nem tudta megőrizni az egyház feletti jogait és hatalmát. A pápák és a császá-
rok közötti több évtizedes küzdelem olyan kompromisszummal zárult, amely mindkét fél érdekeit
figyelembe vette. A kérdés rendezését megkönnyítette, hogy időközben a teológusok és főleg a
kánonjogászok a püspöki tisztségben szétválasztották a lelki-vallási (spiritualia) és a világi hatal-
mat (temporalia), hiszen akkor a püspökök és apátok nagy része valamilyen világi hivatalt is viselt.
Az invesztitúra eszerint csak a temporaliára, a világi tisztségre és a vele járó földbirtokra vonatko-
zott. Hosszadalmas és időnként meg-megszakadó tárgyalások után 1122-ben, Wormsban létre-
jött a megegyezés V. Henrik (1106–1125) császár és II. Callixtus (1119–1124) pápa követei között.
Eszerint a császár lemondott a gyűrűvel és pásztorbottal való invesztitúráról, de továbbra is joga
volt arra, hogy a kánoni választás után a püspököt a jogar átadásával beiktassa a világi hivatalával
járó birtokokba. Hasonló megállapodások jöttek létre a többi uralkodóval is, akik szintén lemond-
tak a gyűrűvel és a pásztorbottal való invesztitúráról.
 A gregorián reform eredményei és következményei ■ 287

A gregorián reform eredményei és következményei

Hogy modern történészek és szociológusok milyen jelentőséget tulajdonítanak a gregorián reform-

nak az európai történelemben, arra néhány kiragadott példát idézünk. Rosenstock-Huessy német
történész az európai forradalmakról írt könyvében 1789 és 1917 mellett a gregorián reformot tekinti
a három igazi európai forradalom egyikének. Az egyik vezető angol középkortörténész, R. W. Sou-
thern A nyugati társadalom és az egyház a középkorban című (magyarul is olvasható) könyvében így
ír VII. Gergely pápa programjáról: „Amikor összehasonlítjuk ezeket a megállapításokat más nagy
akcióprogramokkal, a Magna Chartával, a Bill of Rightsszal, az amerikai alkotmánnyal, a Kommu-
nista Kiáltvánnyal, arra kell gondolnunk, hogy e dokumentumok közül csak az utolsónak volt ilyen
nagy és mindenre kiterjedő hatása sok nemzet mindennapi életére”. A történészekével egybecseng
a szociológus (Tomka Miklós) véleménye is: „Ez volt az az innováció, ami megnyitotta a zsilipet az
európai típusú modernizáció folyamata előtt. Társadalomszervezeti kategóriákban mérve e moder-
nizáció első látványos lépése az invesztitúraharc, pontosabban a vallási és a politikai hatalom külön-
válása volt, amit szinte szükségszerűen követett az egyházi és a világi rend elkülönülése, a vallási és a
profán tudományok önállósulása, a társadalom új- és legújabb kori differenciálódása”.
Az európai politikai gondolkodás történetével foglalkozó szakemberek már sokszor nyomaté-
kosan hangsúlyozták ennek a szétválasztásnak, megkülönböztetésnek, a két hatalom elméletének
rendkívüli jelentőségét: ezzel a szabadságnak egy olyan új koncepciója jelent meg az európai gondol-
kodásban, amely mint előzmény nélkül a modern politikai intézmények létrejötte nem érthető meg.
Az a tény, hogy kialakult és elfogadottá vált az elv, hogy az emberi életnek van olyan szférája, területe,
amely nincs alávetve az állami hatalomnak, hanem a maga területén független és autonóm, igen nagy
jelentőségű még akkor is, ha a tiszta dualizmus, azaz a két hatalom tökéletes egyensúlya a gyakorlat-
ban alig valósult meg, s mindkét fél igyekezett az elvet a maga javára magyarázni és alkalmazni.
A reform megerősítette, kiteljesítette a nyugati latin szertartású kereszténység egységét, univerza-
lizmusát, nemzetek feletti jellegét, mert meggátolta, hogy – a Nyugattól épp akkoriban elszakadt ke-
leti ortodox kereszténységhez hasonlóan – önálló nemzeti egyházakra bomoljon szét. Ezt elsősorban
azzal érte el, hogy a korábbinál jobban kiemelte és érvényesítette, s az akkoriban rendszerbe foglalt
egyetemes egyházi jog, a kánonjog segítségével megerősítette a római pápa primátusát. A pápa tekin-
télyben és hatalomban messze a többi püspök fölé emelkedett, joghatósága, legfőbb bírói hatalma ki-
terjedt az egész nyugati egyházra. A reform következtében a pápa tekintélye, hatalma oly mértékben
megerősödött, hogy a 12–13. század pápái joggal tekinthették magukat az európai latin szertartású
keresztény népközösség fejének. A pápa egyetemes joghatósága és legfelsőbb bírói hatalma kiterjedt
az egész nyugati kereszténységre, s minden fontosabb ügyben őt illette meg a döntés. A püspökök
megerősítését, elmozdítását, sokszor megválasztását a pápák maguknak tartották fönn, s az egy-
házmegyék létesítését, határainak kijelölését, vagy módosítását szintén Róma hatáskörébe utalták.
Az érsekek hatalmuk jelvényét, a palliumot a pápától kapták, s ezért Rómába kellett menniük. A pápa
legátusai útján rendszeresen ellenőrizte, irányította a helyi egyházi közösségeket.
Az egész nyugati latin szertartású kereszténységre kiterjedő központi irányítás megerősödését
jelzi az a tény, hogy míg 1000 körül évente átlagosan csak tíz pápai levél hagyta el Rómát, addig
1200 körül már 280, a 14. század első felében pedig több mint 3600. A 12. század elejére kialakult
a pápai ügyintézés hivatali szerve, a római kúria (Curia Romana). A reform során befejeződött a
nyugati latin kereszténység szertartásrendjének, liturgiájának már Nagy Károly által kezdeménye-
288 ■ A kereszténység és az egyház

zett egységesítése, a római liturgia kizárólagos uralma jegyében. A 12. századtól kezdve Nyugaton
is rendszeressé váltak az egyetemes zsinatok, amelyeket korábban kizárólag Keleten tartottak. Nyu-
gaton a 12. és 13. században a következő egyetemes zsinatokat tartották: 1123-ban, 1139-ben, 1179-
ben és 1215-ben Rómában, a Lateránban, 1245-ben és 1274-ben Lyonban. Ezeken a zsinatokon az
egész latin kereszténység képviselve volt. Az I. Lateráni zsinaton 1123-ban még csak 300 püspök és
egyéb főpap vett részt, 1215-ben a IV. Lateráni zsinaton már több mint 1200. A 11–12. századtól
növekedett a bíborosok testületének a szerepe az egyház kormányzatában: ők választották a pápát,
aki velük tanácskozott meg minden fontos ügyet. A bíborosi kollégium kialakulásával háttérbe
szorult a római zsinat szerepe, amely korábban a pápa legfőbb tanácsadó testülete volt.
A gregorián reform fordulatot jelentett a politikai és a vallási szféra, a világi és a lelki hatalom,
egyház és állam viszonyában is. A reform véget vetett a teokratikus királyság rendszerének. A pá-
pák ettől kezdve nemcsak a vallási-egyházi ügyekben igényeltek maguknak teljhatalmat, hanem
világi ügyekben is. A teokrácia elvét felváltotta a hierokrácia, vagyis az a rendszer, amelyben a pápa
auctoritása az egyetemes keresztény közösségben minden téren érvényesül: ő a közösség feje, leg-
főbb törvényhozója, elvben ő a császári hatalom birtokosa, s a világi uralkodók az ő közvetítésével
kapják Istentől hatalmukat. Az elmélet teológiai alapját az a felfogás képezi, hogy mivel a keresztény
közösség végső célja a túlvilági üdvösség elérése, s az e világi dolgok, így az államok és a politikai
hatalom is, csak eszközök e cél eléréséhez, ezek az eszközök is az emberiséget az üdvösség felé ve-
zető úton irányító lelki hatalom illetékessége alá tartoznak.
A keresztény közösségben elismert két hatalom közül ettől kezdve az egyházi írók egyértel-
műen a pápai hatalmat tartják elsődlegesnek, magasabb rendűnek, mint ahogy a lélek méltósága
nagyobb a testénél, a fejé a tagokénál. A 11. századtól kezdve egyedül a pápa használja a „Krisztus
helytartója” (vicarius Christi) címet. A két kard elmélet is úgy módosul, hogy mindkét kard bir-
tokosa a pápa, mindkettőt ő kapta Krisztustól, de az anyagi, világi kardot nem maga használja,
hanem átadja az arra alkalmasnak tekintett uralkodóknak, akik az ő megbízásából, az ő parancsára
forgathatják azt. Amint Clairvaux-i Szent Bernát megfogalmazta: az anyagi kardot az Egyházért
(pro Ecclesia) használják, a lelki kard pedig az Egyház által (ab Ecclesiae) használtatik. A legfőbb
világi hatalom birtokosa is a pápa: a pápák vitték át a császárságot a görögöktől (vagyis Bizáncból)
a germánokra, Nagy Károly császárrá koronázása révén, tehát a császársággal is ők rendelkeznek
(translatio imperii – a császárság „átvitele”).
A hierokratikus elvet, a pápai teljhatalom elméletét legradikálisabban VIII. Bonifác pápa fejtet-
te ki 1302-ben kiadott „Unam Sanctam” kezdetű bullájában. „Az egy és egyetlen egyháznak egy a
teste, egy a feje, nincs két feje, mint valami szörnyszülöttnek. Krisztus tudniillik ez a fej és Krisztus
helytartója: Péter, és Péter apostol utóda [...] Ezen az egyházon belül s annak birtokában két kard
van: a lelki hatalom kardja és a világi hatalom kardja [...] Mindkét kard, a lelki is, az anyagi is az
egyház hatalmában van. Ámde az utóbbit az egyházért kell forgatni, az előbbit pedig maga az egy-
ház forgatja; azaz: a lelkit a papok forgatják, az anyagit a királyok s a katonák ugyan, de csak akkor,
ha a papok azt helyeslik vagy megengedik. Mert egyik kardnak a másik alatt kell lennie, s a világi
hatalmat alá kell rendelni a lelki hatalomnak. A lelki hatalom mind méltóságban, mind nemesség-
ben minden földi hatalomnál előbb való, amennyivel a lelki dolgok megelőzik az e világiakat [...]
A lelki hatalomnak van joga arra, hogy a földi hatalom rendjét vigyázza, s ha az nem bizonyulna
jónak, ítélkezzék is felette”.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a pápa valóságosan a gyakorlatban is élni kíván a
világi hatalommal, s ténylegesen kormányozni akarja a keresztény közösséget. Elvi felsőbbségről
 A gregorián reform eredményei és következményei ■ 289

van szó, arról, hogy a pápa határozza meg azokat az alapelveket, amelyeknek a keresztény közösség
kormányzatában érvényesülniük kell, s ezek alapján elbírálhatja, megítélheti az uralkodók maga-
tartását, eldöntheti a királyok és országok között felmerült vitás ügyeket. Az egyes országok kor-
mányzatába, helyi viszályokba, hűbéri vitákba nem szól bele, csak akkor gyakorolja teljhatalmát,
ha valamelyik császár vagy király magatartása az egyetemes keresztény közösség érdekeit sérti,
békéjét, biztonságát veszélyezteti. Amint a középkor egyik legnagyobb tekintélyű pápája, III. Ince
megfogalmazta: a pápa „a bűn miatt” (ratione peccati) rendelkezik teljhatalommal e világi ügyek-
ben is, hiszen az uralkodók is emberek, az ember pedig az ősszülők vétke óta nincs bűn nélkül.
A bűn, a bűnös elítélése vagy feloldozása a lelki hatalom körébe tartozik. Ezt az egyetemes, a világi
ügyekre is kiterjedő hatalmi igényt természetesen csak a kor legnagyobb pápái, például III. Ince
tudták érvényesíteni. Őket valóban elfogadták legfőbb döntőbírónak (arbiter mundi).
Az új elméletnek megfelelően a gregorián reform megfosztotta a világi uralkodót addig elismert
szakrális jellegétől, kizárta őt a klérus rendjéből, s mindenestül a laikusok rendjébe, az e világi szfé-
rába utalta. Az uralkodói hatalom e szekularizációja igen nagy jelentőségű kezdeményezés a sajátos
európai politikai fejlődés történetében. A királyi hatalom új elméletét éppen az invesztitúraharc
idején, 1085 körül fejti ki egy Manegold (†1103 után) nevű szerzetes a lautenbachi kolostorban
a pápai politika mellett, a császár ellen írt könyvében (Liber ad Gebehardum). Megállapítja, hogy
a világi uralkodó a néptől kapja a hatalmat azzal a megbízással, hogy jó kormányzatot valósítson
meg. Ha ezt nem teszi, akkor a nép elbocsáthatja. A királyi hatalom eredetét és természetét a disz-
nópásztor hasonlatával világítja meg: amint a faluközösség felfogadja a pásztort sertései őrzésére,
s ha munkáját nem jól végzi, akkor elbocsátja, ugyanígy van a királyokkal is. Egy olyan fontos po-
litikai eszme van e sorokban megpendítve, amelyet a 12–13. század egyházi írói, a kánonjogászok,
a skolasztikus filozófusok és teológusok részletesen kifejtenek, s amely majd a modern európai
politikai intézmények alapelve lesz: a társadalmi szerződés (pactum) és a népfelség elve.
A világi uralkodók természetesen nem mindig fogadták el minden további nélkül a pápai fő-
hatalom elméletét. Vele szemben Barbarossa Frigyes a római császáreszmét támasztotta fel a bo-
lognai egyetem jogászainak segítségével, s a császári hatalom abszolút voltát hirdette, amelynek a
pápa is alá van rendelve. Midőn koronázásra Rómába ment és találkozott a pápával, megtagadta a
IV. Hadrián (1154–1159) pápának a császárok részéről hagyományosan kijáró tiszteletadás teljesí-
tését, ti. a pápa lovának vezetését, és leszálláskor a kengyeltartást. Csak miután a pápa megértette
vele, hogy ez csak formális szertartás, semmi köze sincs a hűbéres viszonyhoz, volt hajlandó erre.
Ennek ellenére igen feszült maradt közöttük a viszony. Midőn Hadrián pápa meghalt, a bíborosok
többsége III. Sándort választotta meg (1159–1181), a császár hívei viszont ellenpápát választottak,
IV. Viktor személyében. Az egyházszakadás 17 évig tartott, s nyílt háborúhoz vezetett. III. Sándor
pápa Frigyes ellenfeleivel, a lombard városokkal szövetkezett, amelyek végül is legyőzték a császárt.
1177-ben a velencei békében a császár visszaadta az egyház elfoglalt javait és jogait, s lemondott
arról, hogy a pápaságot saját hatalma alá kényszerítse.
A III. Lateráni zsinat 1179-ben kimondta, hogy az érvényes pápaválasztáshoz a szavazatok két-
harmadának megszerzése szükséges. 1241 és 1243 között, majd 1268 és 1271 között több mint
20 hónapig üresen állt a pápai szék, mert a bíborosok nem tudtak megegyezni a választandó pápa
személyében. Ezért az 1274-ben ülésező II. Lyoni zsinat elrendelte konklávéban (a clavis: ’kulcs’
jelentésű latin szóból; konklávé – cum clave – azt jelenti, hogy „kulcsra zárt”) történő választást.
A választás idejére a bíborosokat a minimális kiszolgáló személyzettel együtt elzárják a külvilágtól,
amellyel egyáltalán nem érintkezhetnek. A Lyoni zsinat úgy rendelkezett, hogy a bíborosoknak
290 ■ A kereszténység és az egyház

annál szűkebb ellátást kell adni, minél tovább tart a választás, és a széküresedés alatt semmi jöve-
delmet nem húzhatnak.
A pápaság és a császárság küzdelme Barbarossa Frigyes kudarcával még nem zárult le. A 13. szá-
zadban II. Frigyessel, a 14. század első felében pedig Bajor Lajossal kellett a pápáknak hosszasan
viaskodniuk.
A megreformált pápaság tekintélye és hatalma csúcspontját III. Ince (1198–1216) pontifikátusa
idején érte el. Ő volt az első pápa, aki valóban teljes szuverenitással uralkodott az egyházi államban,
s teljesen függetlenné vált a császárságtól. Ő hívta össze az érett középkor legjelentősebb zsinatát,
a IV. Lateráni (XII. egyetemes) zsinatot 1215-ben. A zsinat számos egyházfegyelmi és szervezeti
intézkedés mellett dogmatikus döntést is hozott: összefoglalta az egyház tanítását a szentségek-
ről, s az Oltáriszentségről szólva először használta hivatalosan az átlényegülés (transsubstantiatio)
kifejezést. A zsinat elrendelte, hogy a világiak évente egyszer, a húsvéti időszakban, végezzék el a
szentgyónást és szentáldozást.

Az egyházi rend

A 11. század elején két francia püspök fejtette ki az ordo-elméletet, amely a következő évszázadok-
ban általánossá vált. A gregorián reform az imádkozók (oratores) rendjét a többi rend (ordo), a
harcolók (pugnatores), s a dolgozók (laboratores) fölé emelte.
Az egyháziak igen népes és összetett társadalmi rendet alkottak a középkori Európában.
Az imádkozók rendje – ahogy a második évezred elejétől kezdve nevezték őket, szembeállítva a har-
colók és a dolgozók rendjével – sokféle, egymástól lényegesen eltérő műveltségű, életformájú, anyagi
és társadalmi helyzetű csoportot fogott egybe. A püspökök, a felszentelt áldozópapok és szerpapok
(diaconusok) mellett az egyháziak többsége egész életében megmaradt a papi rend alsóbb fokozatain
(vagyis nem szolgáltathatta ki a szentségeket). De idetartoztak a különféle szerzetesrendek tagjai,
valamint különösen a 12. századtól igen gyorsan növekvő létszámú diákok is. E heterogén csoportok
közös ismérve a tonzúra volt, jelentős kiváltságokkal és jogokkal rendelkeztek, s összefoglalóan kleri-
kusoknak nevezték őket. Számuk mai szemmel nézve hihetetlenül nagy volt. A 15. században, egyes
városokban arányuk a 10%-ot is elérte. A jeles magyar egyháztörténész, Szántó Konrád becslése
szerint 1500 körül Nyugat- és Közép-Európa, vagyis a latin szertartású kereszténység 50–60 millió
lakosa közül 1,5–3 millióra tehető az egyházmegyés papság száma. A szerzetesekkel és a diákokkal
most nem foglalkozunk, ők sajátos, önmagában is változatos csoportot és életformát képviseltek az
egyházi társadalmon belül. Figyelmünket ezúttal a világi papságra összpontosítjuk.
A 4. századtól kezdve, a konstantini fordulat óta az állam, a világi hatalom rótt egyre több köz-
feladatot a püspökökre és a képzett papokra. A középkor második felében, s főleg utolsó századai-
ban nagy számban találkozunk olyan egyházi személyekkel, akik, bár igen magas egyházi tisztséget
– püspökséget, érsekséget, prépostságot – töltöttek be, s annak javadalmából éltek, egyházi-vallási
feladatokat ténylegesen nem végeztek, hanem az államigazgatásban, diplomáciában dolgoztak.
A papság életmódja akkor kezdett szembetűnőbben eltérni a társadalom többi részének min-
dennapi életétől, midőn a nyugati, latin rítusú kereszténység körében elterjedt a papi nőtlenség, a
cölibátus gyakorlata. A keleti, görög rítusú kereszténység sohasem lépett erre az útra, s mindmáig
pappá szentel nős férfiakat. A szentelés után azonban már nem lehet házasságot kötni, s házas pap
nem lehet püspök.
 Az egyházi rend ■ 291

A papi nőtlenség követelményét nem

volt könnyű a gyakorlatban érvényesíteni.
Nem véletlen, hogy a 11. században, ami-
kor az ún. gregorián reform célul tűzte
ki az egyház erkölcsi megtisztítását, a si-
monia megszüntetése mellett elsősorban
a papi nőtlenség megvalósítására töreke-
dett, amely ekkor elvben kötelezővé vált a
latin szertartású kereszténység területein.
A cölibátus érvényesítése különösen
lassan és nehezen ment a latin keresz-
ténység perifériáin, a frissen megkeresz-
telt népek körében. A 12. század elején az
Esztergomi zsinat határozataiban a püs-
pökök feleségeiről és fiairól olvashatunk.
A 13. századi magyarországi oklevelekben
is gyakran találkozunk papok – nem egy
esetben magas rangú papok: főesperesek,
prépostok – fiaival, akik sokszor maguk is
papok lettek, esetleg éppen apjuk pozíció-
ját örökölték. III. Ince pápa 1198-ban ho-
zott rendelkezését – hogy a házas papok
küldjék el feleségüket, s ha azt nem teszik,
meg kell őket fosztani javadalmuktól – a
következő században a pápai legátusok és
a zsinatok többször megismételték.
A papi cölibátus kérdésével azért fog- Klerikusok oktatása (a képen Szentviktori Hugo skolasztikus
lalkoztunk viszonylag részletesen, mert teológus; miniatúra, 1190 k.)
a világi papok és egyéb klerikusok min-
dennapi életét lényegesen meghatározta
az, hogy hivatalosan vagy nem hivatalosan házasságban éltek-e vagy sem, volt-e családjuk vagy
sem. A nőtlenséget őszintén vállaló és megtartó papok számára nem volt egyszerű és könnyű min-
dennapi életkörülményeik elrendezése, hiszen saját háztartást kellett vezetniük. Nagyobb jövede-
lemmel rendelkező papok megfelelő számú szolgaszemélyzetet tarthattak, ám kis jövedelmű falusi
papok számára, ha nem tudták valamelyik közeli nőrokonukat (anya, nővér, nagynéni) magukhoz
venni, alig maradt más választás, mint a házasság vagy együttélés. Ezért már az 5. század elejétől
találkozunk olyan törekvésekkel, hogy a világi papok is a szerzetesekéhez hasonló közösségekben
éljenek együtt, természetesen azokétól eltérő feltételekkel, hiszen lelkipásztori feladataik miatt nem
vonulhattak ki a világból.
A kanonokok alkották a középkori egyházi társadalom középosztályát, s belőlük alakult ki a
klerikus értelmiségi elit derékhada. Nyugaton a 13. században már megkövetelték a kanonokok
és főesperesek egyetemi végzettségét. Magyarországon ilyesmiről természetesen nem lehetett szó.
A 14. század elején még előfordult, hogy egy káptalan kanonokjainak többsége nem tudta saját
kezűleg aláírni a nevét. Mindazonáltal a kanonokok növekvő jövedelme lehetővé tette, hogy anyagi
292 ■ A kereszténység és az egyház

gondoktól mentesen szellemi munkával foglalkozzanak, s magasabb tanulmányokat végezzenek,

esetleg valamelyik külföldi egyetemen. Ezzel a lehetőséggel egyre többen éltek, főleg a 14. és 15. szá-
zadban, midőn a közeli Bécsben, Prágában és Krakkóban is létesültek egyetemek. 1183 és 1543
között az esztergomi káptalan 690 tagja közül 136, vagyis pontosan egyötödük fordult meg külföldi
egyetemen. Ez persze messze elmarad a németországi átlagtól, ahol a 15. században már csaknem
minden kanonok egyetemi végzettséggel rendelkezett.
A magyar klerikusok szinte kivétel nélkül jogot tanultak. A 13. század közepén IV. Ince (1243–
1254) pápa szemükre is hányta, hogy „elhanyagolják a bölcselet és a teológia tanulását, és a római
jog tanulására adják magukat, mert csak a világi ügyekben jártasak kerülhetnek Magyarországon
egyházi méltóságokba, akiknek azután fő céljuk a meggazdagodás”. A 14. század közepén a ma-
gyarországi klérusban egyetlen teológiai egyetemi fokozattal rendelkező személy (magister) sem
volt, jogi végzettségűek viszont bőven akadtak.
Az egyházi társadalom másik végletét az alsó papság alkotta. Ennek zömét a falusi papok, plé-
bánosok, káplánok tették ki. A korai időszakban, a magánegyházi rendszer idején teljesen ki vol-
tak szolgáltatva a földesúrnak, aki szabadon rendelkezett a templommal, az egyház jövedelmével
és a pappal. Rendszerint saját szolgái, rabszolgái közül neveltetett valakit papnak. Képzettségük
ezért minimális volt, csak a betanult imaszövegeket, formulákat tudták elolvasni, írni nem tudtak.
A földesúr sokszor rövid időre, egy évre, fél évre alkalmazta őket, így teljes létbizonytalanságban él-
tek. Megélhetésük biztosítására földműveléssel, kereskedéssel, kupeckedéssel foglalkoztak, gyakorta
érte panasz őket iszákosságuk, erőszakosságuk, szerencsejátékok iránti szenvedélyük miatt. Magyar-
országon a középkorban egy-egy plébánia tizedének csak tizenhatod része jutott a plébánosnak.
Ebből fizette segítőit, a káplánokat is, akik az ellátás mellett évi 3–4 forint javadalmazást kaptak.
IX. Gergely (1227–1241) pápa követe, Jakab prenestei püspök még 1232-ben is azt írta Ma-
gyarországról a pápának, hogy a falusi papság megélhetési viszonyai igen szegényesek, ezért alig
található az országban más, mint szolgaállapotú pap. De Nyugaton sem volt sokkal jobb a helyzet,
a püspökök egyházlátogatási irataiból hasonló kép tárul elénk ott is.
Valamivel jobb helyzetben voltak a külföldi (többnyire német) telepesek papjai, akiket maguk
választottak, valamint a 14–15. században a nagyobb falvak, mezővárosok és városok plébánosai, akik
közül jövedelme, műveltsége és életmódja alapján nem egy az egyházi középréteghez sorolható.

A keleti és a nyugati egyház szétválása

Miközben Nyugaton teljes lendülettel kibontakozott az egyház belső reformja, bekövetkezett a keleti
és a nyugati egyház végleges szétválása. A keleti és a nyugati kereszténység fejlődése már az ókor
óta eltérő úton haladt. A lényeges különbségek nem a hit alapvető tartalmában voltak, hanem an-
nak kifejezésmódjában, megélésében: a nyelvben, a rítusban (liturgia), az egyházi fegyelemben, az
egyházszervezetben, az egyházról mint intézményről vallott eltérő felfogásban. A nyelvi különbségek
– mint láttuk – már az ókorban problémákat okoztak, s ezek idővel csak fokozódtak. Már utaltunk
a képtisztelet, illetve képimádat körüli nyelvi félreértésekre. Nyugaton az ezredforduló táján az volt
a vélemény, hogy a görög „a hazugság és az eretnekség nyelve”, s az agyafúrt görögök kiforgatják a
hitigazságokat. „Graeca fides nulla fides” – mondogatták Nyugaton, azaz a görögök hite nem is hit.
Keleten pedig a latinokat barbároknak tekintették, akiknek szegényes nyelve alkalmatlan a teológiai
igazságok kifejtésére. A rítusbeli eltéréseket Nyugaton, ahol a liturgia a római rítus jegyében egysé-
 A keleti és a nyugati egyház szétválása ■ 293

gesülőben volt, már „az igaz hit botrányának” tekintették. A képrombolás, majd a Phótiosz-skizma
nagyban hozzájárult az ellentétek elmélyítéséhez. A 11. század közepén éles vita folyt a két fél között
a papi házasság kérdésében: a keletiek kifejtették, hogy a cölibátus ellentétben van a Szentírással, a
nyugati reformirányzat egyik vezetője, Humbertus bíboros viszont válaszában a papok házasodását
eretnekségnek minősítette. A vita mindkét részről egyre türelmetlenebb, durvább hangnemben folyt.
A legfontosabb probléma azonban a pápai primátus kérdése volt: a Róma által igényelt legfőbb
joghatóság az egész egyház felett, ami a 11. századra Nyugaton már elfogadottá vált. A keletiek sze-
rint Róma püspökét megillette a legfőbb döntési jog a hit kérdéseiben, s elismerték tiszteletbeli el-
sőségét is, a primatus honorist, de a joghatósági primátust, az egész egyház feletti főhatalmat nem.
A keletiek szerint az öt pátriárka egyenrangú, a maga területén mindegyik teljhatalommal rendelke-
zik, s Róma csak az első az egyenlők között. Konstantinápoly ragaszkodott önállóságához.
A 11. században konkrét joghatósági vita is felmerült Róma és Konstantinápoly között
Dél-Itáliával kapcsolatban, ahol nagy számban éltek görög rítusú keresztények. Az itáliai zsina-
tokon támadták a görög szertartást, IX. Leó (1049–1054) pápa pedig Szicíliába latin érseket ne-
vezett ki. Erre válaszul Kerullariosz Mihály (†1059) pátriárka bezáratta a konstantinápolyi latin
templomokat. Leó ochridai érsek egy itáliai püspökhöz intézett nyílt levelében a latinokat vallási
szokásaik miatt judaizmussal vádolta, Humbertus bíboros viszont a görögöket eretneknek minő-
sítette. A hitelveket érintő egyetlen vita a Filioque körül folyt, amelyet Róma éppen ekkor iktatott
be hivatalosan is a hitvallásba, a görögök pedig erre nem voltak hajlandók.
1054-ben felmerült annak a lehetősége, hogy a Dél-Itáliát hatalmukba kerítő normannokkal
szemben a pápa és a bizánci császár között együttműködés, szövetség jön létre. Ennek előfeltétele

Kerullariosz Mihály (miniatúra

egy 11. századi krónikából)

IX. Leó pápa

(11. századi kéziratból)
294 ■ A kereszténység és az egyház

lett volna a két egyházfő közötti nézeteltérések tisztázása. Leó pápa levelet írt a pátriárkának, amely-
ben kifejtette igényét az egyház feletti főhatalomra, sőt a konstantini adománylevélre hivatkozva a
világi hatalomra (terrena dominatio) is. Ilyen előzmények után, 1054-ben pápai követség utazott
Konstantinápolyba, Humbertus bíboros vezetésével. Sem a bíboros, sem a pátriárka nem volt alkal-
mas arra, hogy a kiélezett helyzetben megegyezést hozzanak létre. Humbertus támadólag lépett fel
és éles vitákat provokált, erre a pátriárka elzárkózott a további tárgyalások elől. Humbertus viszont
1054. július 16-án a Hagia Szophia oltárán elhelyezte a pátriárkát és támogatóit kiközösítő bullát.
Kerullariosz sem maradt rest: zsinatot hívott össze, amely Humbertust és támogatóit közösítette
ki. Ilyesmi már korábban is előfordult, s akkoriban senki nem gondolta, hogy ez a kereszténység
végleges kettészakadását jelenti. Annál kevésbé, mert Rómában a kölcsönös kiközösítések idején
nem is volt pápa: IX. Leó meghalt, utódját pedig még nem választották meg.

A keresztes hadjáratok

A gregorián reform szellemiségéből született meg a keresztes hadjáratok eszméje és terve. Ezt az
tette szükségessé, hogy a 11. században a Közel-Keleten olyan változások történtek, amelyek meg-
nehezítették, sőt lehetetlenné tették a keresztények szentföldi zarándoklatait. A helyzet akkor vált
kritikussá, midőn az 1070-es években Palesztina és Kis-Ázsia nagy része a szeldzsuk-törökök
uralma alá került, akik ellenségesen viselkedtek a keresztény zarándokokkal szemben. Ezért már
VII. Gergely felvetette egy keresztes hadjárat tervét. Ezt végül is II. Orbán pápa (1088–1099) való-
sította meg, többek között I. Alexiosz bizánci császár kérésére, akinek birodalmát nagyrészt meg-
szállták a szeldzsukok.

II. Orbán pápa Clermont-ba érkezik és meghirdeti a keresztes hadjáratot (miniatúra, 14. század)
 A keresztes hadjáratok ■ 295

II. Orbán 1095 őszén a franciaországi Clermont-ban tartott zsinaton meghirdette a hadjáratot.
Nyugat keresztényeitől kért segítséget „Keleten lakó testvéreik” számára, mert a „Rómania”, azaz
Bizánc keleti tartományait dúló „turkok” az egész kereszténységet fenyegették. A keresztes hadjá-
rattól a keresztény egység helyreállítását is remélték. A lelkesedés nagy volt, a szervezés azonban
korántsem volt tökéletes.
1096-ban először rosszul felfegyverzett, egyszerű emberek, többnyire parasztok, nők és gyere-
kek szervezetlen csoportjai indultak útnak a remete vándorprédikátor Petrus Eremita (Amiens-i
Péter, †1115) és Nincstelen Walter (†1096) vezetésével. A fegyelmezett lovagseregek több úton vo-
nultak. Bouillon Gottfried (†1100) Lotaringiából Magyarországon és a Balkánon át vezette seregét.
Toulouse-i Rajmund (†1105) Dalmácián át érkezett Konstantinápolyba, ahol a seregek gyülekez-
tek, Tarentumi Bohemund (†1111) pedig Itáliából hajózott át. Konstantinápolytól már egyesülve
ment a három sereg. A szeldzsukokat Nyugat-Kis-Ázsiában legyőzték, majd elfoglalták Edesszát és
Antiochiát. Jeruzsálem ostromát 1099-ben kezdték meg, s július 15-én elfoglalták a várost. Az ezt
követő vérfürdő és rablás nem vált a keresztes eszme dicsőségére. A jelenlévő krónikás így számol
be erről: Salamon templomában „mintegy tízezer embert fejeztek le. Ha ott lettetek volna, bokáig
vérben gázoltatok volna, mint mi. Mit is beszélek erről annyit? Egyikük sem mentette meg életét,
de még a nőknek és a gyermekeknek sem kegyelmeztek”.
A meghódított területeken a győztes keresztes seregek vezérei európai típusú hűbéres államokat
hoztak létre. A Jeruzsálemi Királyság élére Bouillon Gottfried került, mint advocatus Sancti Sepulcri,
majd egy év múlva, az ő halála után öccse, I. Balduin (1100–1118). A királyság hűbéres államai az
Antiochiai Fejedelemség, az Edesszai Grófság és a Tripoliszi Grófság voltak. A meghódított területek
lakói jobbágyokká lettek. A szent
helyek védelmét a 12. században a
lovagrendek vállalták.
A 12. században megindult
a mohamedánok ellentámadása.
1144-ben elfoglalták Edesszát. Ez
váltotta ki a második keresztes
hadjáratot 1147 és 1149 között.
Ennek létrehozásában nagy sze-
repe volt Clairvaux-i Szent Bernát
(†1153) prédikációs körútjának.
Az első hadjárattól eltérően eb-
ben már uralkodók vettek részt:
III. Konrád német és VII. Lajos
francia király. A hadjárat teljesen
eredménytelen volt: a sereg je-
lentős része már Kis-Ázsiában el-
pusztult, s Damaszkusz sikertelen
ostroma után a hadjárat véget ért.
Hamarosan megpecsételő-
dött Jeruzsálem sorsa is. Salā-
haddīn (Szaladin †1193) egyip- Királyi tanács Damaszkusz ostromáról: III. Konrád, VII. Lajos
tomi szultán elfoglalta Szíriát és és III. Balduin (miniatúra, 12. század vége)
298 ■ A kereszténység és az egyház

Templomos lovagok sakkoznak (miniatúra, 1283)

Mezopotámiát, majd a Jeruzsálemi Királyság ellen indult. 1187-ben a hattíni csatában a keresztény
lovagsereg megsemmisítő vereséget szenvedett, s ezután a szent város is elesett. A keresztények
birtokában csak egy keskeny tengerparti sáv maradt. Ennek hírére ismét összefogtak Európa ve-
zető államainak uralkodói: Barbarossa Frigyes, II. Fülöp Ágost és Oroszlánszívű Richárd. Frigyes
Ikoniumnál legyőzte a szeldzsukokat, de váratlan halála miatt serege feloszlott, s Akkon vára alatt
csak néhány ezer német harcos várta hajón odaérkező francia és angol bajtársait. Richárd útköz-
ben elfoglalta Ciprus szigetét, azután együttes erővel bevették Akkon várát. A keresztesek egy-
más közötti viszálya is gyengítette a vállalkozást, amely több eredményt már nem is tudott elérni.
A francia király és Lipót osztrák herceg hazatért, az angol király maradt, de katonai sikert már nem
tudott felmutatni. Diplomáciai tárgyalásokkal azonban sikerült elérnie, hogy Szaladin engedélyezte
a szent helyek szabad, de fegyvertelen látogatását.
A negyedik hadjárat 1202 és 1204 között már teljes mértékben komprommitálta a nyugati ke-
reszténységet és a keresztes eszmét. A főleg franciákból álló sereg hajón készült Egyiptomba, de
nem tudta megfizetni a szállítási költségeket. Ezért a velenceiek azt kívánták tőlük, hogy foglalják
el a magyar király birtokában lévő Zárát. Ezt meg is tették, de utána nem a Szentföldre mentek, ha-
nem megostromolták és elfoglalták Konstantinápolyt. Megalapították a Latin Császárságot (1204–
1261), élén I. Balduinnal (1204–1205), Flandria grófjával. A város elfoglalását követő fosztogatás és
erőszakoskodás a későbbiekben végképp lehetetlenné tette a keleti és a nyugati keresztények közötti
közeledést. A szétválás tulajdonképpen ekkor vált véglegessé.
A középkor mentalitására jellemző, ami ezek után történt. Egyszerű, naiv emberek úgy gon-
dolták, hogy ami nem sikerült a bűnös és önző felnőtteknek, az sikerülni fog az ártatlan, tiszta lel-
 A keresztes hadjáratok ■ 299

kű gyermekeknek. Így került sor – az egyház tiltakozása

ellenére – 1212-ben a gyermekek keresztes hadjáratára.
A francia gyermekeket szállító hajók egy része útköz-
ben elsüllyedt, az életben maradt gyermekek pedig mo-
hamedán rabszolga-kereskedők karmai közé kerültek.
A német gyermekek szerencsére nem jutottak túl Itálián,
ahonnan a hatóságok hazairányították őket.
A pápák azonban még ennyi kudarc után sem adták
fel, s 1217-ben útnak indult az ötödik hadjárat, amelyben
II. András magyar király is részt vett. A magyarok Bet-
szaidánál megverték az egyiptomi szultán seregét, de a
táborhegyi erődöt sikertelenül ostromolták. A hadjárat-
ban szintén részt vevő VI. Lipót (†1230) osztrák herceg
és Brienne-i János (1210–1225) jeruzsálemi király 1219-
ben Egyiptomban bevette Damiette várát, de azután sú-
lyos vereséget szenvedtek, és így az 5. keresztes hadjárat
is eredménytelenül ért véget.
II. Frigyes császár is fogadalmat tett keresztes had-
járat vezetésére. Ezt úgy oldotta meg, hogy 1228-ban kis
flottával Keletre hajózott, s 1229-ben az egyiptomi szul-
tánnal kötött szerződéssel és megfelelő számú aranyak-
kal sikerült egy időre biztosítania a keresztények számá-
ra Jeruzsálem, Betlehem és Názáret birtokát, valamint a
zarándokút szabad használatát. A 6. keresztes hadjárat Templomos medál és pecsét
tehát harc nélkül több eredményt hozott, mint az elő-
zőek. 1244-ben azonban a keresztesek Gáza mellett ve-
reséget szenvedtek, és ezzel Jeruzsálem végleg elveszett. Csak egy keskeny tengerparti sáv maradt
meg, Joppe, Akkon és Antiochia városokkal.
Utoljára IX. Lajos, francia király próbálkozott. Először 1248-ban Egyiptomba vezetett hadjá-
ratot, de bekerítették és seregével együtt fogságba esett. Csak több év után, hatalmas váltságdíj
ellenében kapták vissza szabadságukat. 1270-ben Tunisz ellen vonult, de Karthágó elfoglalása után
táborában járvány tört ki, amelynek ő maga is áldozatául esett.
Eztán már csak az epilógus volt hátra: előbb Joppe, majd Antiochia és Tripolisz, s végül 1291-
ben Akkon is elesett. A keresztes hadjáratok tehát két évszázados rengeteg véráldozat után ered-
ménytelenül befejeződtek.
A hadjáratoknak volt egy szomorú kísérőjelensége. Mikor egy hadjáratra készülődve prédiká-
torok járták a vidéket és buzdították az embereket, hogy fogjanak fegyvert a hit ellenségeivel szem-
ben, az egyszerű nép, amely az első hadjárat szerencsétlen kísérlete után már a lovagokra hagyta
a szentföldi kalandot, de lelkesedésében maga is ki akarta venni részét az ellenség megsemmisí-
téséből, muszlimot a közelben nem találván, a zsidók üldözésével, pogromokkal vezette le szent
buzgalmát. Az ilyen kilengéseknek sokszor a hatóságok sem siettek elejét venni.
Steven Runciman, aki monumentális munkában megírta a hadjáratok történetét, így értéke-
li a középkori Európa történetének ezt a különös fejezetét: „Történelmi perspektívából tekintve az
egész keresztes mozgalom történte egyetlen óriási kudarc [...] A keresztény seregeket elsősorban a
300 ■ A kereszténység és az egyház

hit sodorta Keletre [...] Ez az őszinte vallásos hit gyakran szégyentelen pénzsóvársággal, mohósággal
párosult. Csak nagyon kevés keresztény gondolta úgy, hogy nem illő Isten művét az anyagi előnyök
megszerzésével párosítani [...] A keresztes hadjáratok diadalai a hit diadalai voltak. A hit bölcsesség
nélkül azonban veszedelmes dolog [...] Az oly nagy bátorság kevés tisztességgel, az oly sok áhítat
kevés megértéssel párosult. A fennkölt eszményeket bemocskolta a kegyetlenség és a kapzsiság, a
vállalkozó szellemet és kitartást a vak és korlátlan önelégültség. A Szent Háború nem volt más, mint
az Isten nevében évszázadokon át tanúsított vallási türelmetlenség, vétek a Szentlélek ellen”.
Kemény szavak, de a mozgalom értelmét kereső francia egyháztörténész, Daniel-Rops sem
talált más pozitívumot, mint azt, hogy „a keresztes hadjáratok lehetővé tették, sokkal inkább, mint
a középkori történelem bármely más eseménye, hogy a nyugati kereszténység egysége tudatára
ébredjen”. Runciman utal az anyagi előnyökre. Az európai fejlődésre gyakorolt pozitív hatásokat ke-
resve valóban ezekre kell rámutatnunk: a keleti kereskedelem és hajózás fellendülése, a keletről be-
áramló fényűzési cikkek ízlésformáló hatása, az itáliai kikötővárosok virágzása. Európa, elsősorban
Itália 12–13. századi gazdasági prosperitásához kétségkívül hozzájárultak a keresztes hadjáratok.

A szerzetesség megújulása és differenciálódása

A keleti és a nyugati keresztény társadalom és mentalitás közötti különbséget jól érzékelteti a két-
féle szerzetesség sorsa. Keleten a 4. század óta nincs változás: az ortodox szerzetesek ma is Szent
Vazul szabályai szerint élnek, innen a nevük is: baziliták. Nyugaton már a késő ókorban sokféle
szerzetesi irányzat jött létre, még a legsikeresebb szerzetesi közösségek is minduntalan megrefor-
málták magukat, s az idők folyamán számtalan új, szabályaiban, célkitűzéseiben, életformájában
eltérő szerzetesrend alakult, eleget téve a változó társadalom új elvárásainak, igényeinek.
A Karolingok birodalmi politikája a szerzetesi mozgalmat is egységesíteni akarta, s kötelezővé
tette minden kolostorban a bencés regulát. A bencés szerzetesség a 9. és a 10. században jelentős
reformokon ment keresztül (Anianei Szent Benedek, Cluny), de már nem tudott maradéktalanul
megfelelni az átalakuló társadalom igényeinek. A 11. századtól kezdetét vette a nyugati szerzetesség
differenciálódása.
Az új szerzetesrendek közül különösen fontosak a ciszterciek, akik nemcsak a keresztény asz-
kézis új formáit alakították ki, hanem nagy szerepet játszottak a korszerű mezőgazdasági és ipari
technika elterjesztésében is. A 12. században elsősorban lelkipásztorkodással foglalkozó új ren-
dek alakultak: a premontreiek és egyéb, az ágostoni regulát követő közösségek. Ekkor jöttek létre
a Szentföldön a lovagrendek is, amelyeknek a tagjai szerzetesek és lovagok is voltak egyszerre, s
feladatuk a szent helyek és a zarándokok védelme volt. A 13. század pedig a kolduló rendek (fe-
rencesek, domonkosok) létrejöttének és látványosan gyors elterjedésének korszaka: ők elsősorban
a városi népesség lelki gondozásával és az eretnekek visszatérítésével foglalkoztak, de kimagasló
szerepet játszottak a kor tudományos életében, az egyetemi oktatásban is.
Az első új rendek a bencés szerzetességből ágaztak ki. Szent Benedek reguláját a maga erede-
ti tisztaságában akarták megélni. A clunyi kongregáció monostoraiban a kórusimára, a liturgia
minél gazdagabb végzésére helyezték a hangsúlyt. Ezenfelül a kor aszkétikus hajlamai számára a
bencés kolostorok túl gazdagok, templomaik túl fényűzőek voltak, nem sugározták az evangéliumi
szegénység és egyszerűség szellemét. Kölni Szent Brúnó (†1101) reimsi kanonok alapította a kart-
hauziak igen szigorú rendjét, Franciaországban, Grenoble mellett Chartreuse (Carthusium) ren-
 A szerzetesség megújulása és differenciálódása ■ 301

getegében. Ez a rend, amelynek tagjai

csaknem állandó hallgatást fogadtak,
összekapcsolta a kolostori közösségi
életet a remeteséggel.
A ciszterciek is az ősi, szigorú ben-
cés regulához kívántak visszatérni. Ro-
bert (†1111), molesmes-i bencés apát
1098-ban néhányadmagával visszavo-
nult Citeaux vadonába, s ott új kolos-
tort alapított. A rend akkor virágzott
fel igazán, mikor egy ifjú burgundiai
nemes, Szent Bernát (†1153) harminc
rokonával és barátjával felvételét kér-
te. Új kolostorokat alapítottak, s ezek
egyikének Clairvaux-nak Bernát lett
az apátja. A rend szabályzatát, a Char-
ta Caritatist 1119-ben hagyták jóvá.
Ez az első igazi szerzetesrend köz-
ponti kormányzattal, évenként tartott
egyetemes káptalannal. Visszatértek Clairvaux-i Szent Bernát (miniatúra)
a szegénységhez, az egyszerűséghez,
a fizikai munkához. Szent Bernát így
bírálja a bencés kolostorok és templomok fényűzését: „Az egyház falai ragyognak, és szegényei szű-
kölködnek. Köveit arannyal borítja, és fiait mezítelenül hagyja. Szűkölködők költségén szolgálják ki
a gazdagok szemeit. A kíváncsiak megtalálhatják, amiben gyönyörködjenek, és a nyomorgók nem
találják meg, amiből eltarthatnák magukat.” Már szóltunk arról, hogy milyen fontos szerepe volt a
rendnek a korszerű mezőgazdasági módszerek és az ipari újítások, és általában a racionális gazdál-
kodás elterjesztésében. A 13. század végén a rendnek 700 férfi és 900 női kolostora volt, némelyikben
több száz szerzetessel.
Nagyon elterjedtek a 11–13. században az ágostonos rendek, amelyek szabályzatukat Szent
Ágoston alapján dolgozták ki. Két csoportjuk volt, a szabályozott kanonokok rendje és az ágosto-
nos remeték rendje. A szabályozott kanonokok világi papok voltak, akik közösségben éltek, s lelki-
pásztorkodással foglalkoztak. Az újabb kutatások szerint 4000–5000 házuk volt szerte Európában.
A legismertebb közülük a premontreiek kongregációja, amelyet Szent Norbert (†1134) alapított
1121-ben a Laon melletti Prémontré völgyében. Ők voltak az első rend, amely fő feladatának tar-
totta a prédikálást és a lelkipásztorkodást. Ők szerveztek először világiak számára ún. harmadik
rendet. Az ágostonos remeték közé tartozik az egyetlen – ma is létező – magyar alapítású rend, a
Remete Szent Pálról elnevezett pálosok rendje. A Mecsekben (1225 körül), a Bakonyban (1260 kö-
rül) és a Mátrában (az 1290-es években) élő remetéket a helyi püspökök, a Pilis hegységben élőket
pedig Özséb (Eusebius, †1270) esztergomi kanonok szervezte közösségbe 1250 körül (Pilisszentke-
reszt). Fontos központjuk volt az 1382-ben alapított lengyelországi kolostor, Częstochowa.
Számos olyan szerzetesrend alakult, amely szociális gondozással, betegek ápolásával, rabok ki-
váltásával foglalkozott. A betegápoló rendek közül a Lázár-rend a leprásokat gondozta. Az 1175 kö-
rül alapított Szentlélek Ispotályos Rend több száz kórházat (hospitium) tartott fenn egész Európában.
302 ■ A kereszténység és az egyház

A rabkiváltó rendek közül az 1198-ban alapított

trinitáriusok voltak a legfontosabbak, akiknek
közel egymillió, nagyrészt a mohamedánok fog-
ságában sínylődő rab köszönhette szabadulását.
A keresztes hadjáratokhoz kapcsolódott
a különböző egyházi lovagrendek létrejötte,
amelyek összekapcsolták a szerzetesi és a lovagi
eszményt, s a Szentföld és a zarándokok védel-
me mellett ez utóbbiak gondozásával, a betegek
ápolásával is foglalkoztak. A lovagok szerzetesi
fogadalmat tettek. A lovagok mellett e rendek-
nek voltak klerikus tagjai is, valamint elég nagy-
számú altiszti szolgálatot végző személy segítette
a lovagokat feladataik ellátásában. A lovagren-
dek tagjainak jelentős része az egész Európában
megtalálható rendházaikban élt, vagy a rend
által fenntartott kórházakban teljesített szolgála-
tot. A lovagrendeknek szigorúan központosított
szervezete volt. Élükön a nagymester állt, akinek
a generális káptalan segített a rend vezetésében.
Laikus testvérek (dombormű, 12. század, Saint A rendek tartományokra, ezek pedig perjelsé-
Étienne- katedrális, Bourges) gekre oszlottak.
A johanniták a Jeruzsálemben 1080 körül
alapított Alamizsnás Szent János kórház beteg-
ápoló közösségéből alakultak lovagrenddé 1137 körül. Sok kórházat létesítettek a Szentföldön és
Európában. Akkon eleste után előbb Ciprusra, majd Rhodosz szigetére települtek át, majd miután a
törökök miatt ezt is el kellett hagyniuk, 1530-ban V. Károlytól hűbérként megkapták Málta szigetét.
Fekete köpenyt viseltek villásvégű fehér kereszttel.
A templomosok rendje 1119-ben jött létre, midőn kilenc francia lovag Jeruzsálemben szer-
zetesi közösséget hozott létre a zarándokok fegyveres védelmére. Nevüket azért kapták, mert első
rendházukról (tévesen) azt hitték, hogy azon a helyen állt egykor Salamon temploma. A rend idő-
vel igen meggazdagodott, s az európai pénzforgalomnak egyik fő közvetítője lett. Vörös kereszttel
ellátott fehér köpenyt viseltek. Szép Fülöp francia király szemet vetett vagyonukra, s koncepciós
pert indított a rend vezetői ellen. A rendet a pápa 1312-ben feloszlatta.
A Német Lovagrend az Akkon ostromakor felállított tábori kórházból fejlődött ki, előbb be-
tegápoló, majd harcos lovagrendként, de tevékenységét elsősorban nem a Szentföldön, hanem Né-
metországban és a Baltikumban fejtette ki, ahol fontos szerepet játszott a poroszok és a balti népek
térítésében, s önálló államot is létrehozott. A Német Lovagrend teljes neve a következő volt: a Jeru-
zsálemi Német Ház Áldott Szűz Máriának Ispotályos Rendje. 1198-ban lovagi rendként újjáalakult,
központja először Accra, majd Velence lett. A lovagok szolgálatait bármelyik fejedelem igénybe
vehette, aki hajlandó volt finanszírozni a hitetlenek elleni hadviselést.
Az érett és a késő középkor legjellegzetesebb szerzetesi közösségei a kolduló rendek voltak.
A 11. századtól kibontakozó viszonylag gyors gazdasági és népességnövekedés új, addig nem is-
mert szociális problémákat szült, új társadalmi rétegeket alakított ki, amelyekkel az ún. monasz-
 A szerzetesség megújulása és differenciálódása ■ 303

tikus rendek nemigen tudtak mit

kezdeni. A szegénység jellege és ar-
culata is átalakult. A 12. században
Nyugat-Európában kibontakozott
egy ún. „szegénységi mozgalom”,
amely az evangéliumok és az őske-
resztények szegény egyházához való
visszatérést hirdette. Mindez kap-
csolódott a gyors ütemű urbanizá-
cióhoz. Érthető, hogy az őserdőt fel-
törő ciszterek és premontreiek kies
völgyekben megbúvó kolostoraik-
ból nem tudtak a városi népesség-
hez hozzáférni, problémáikkal fog-
lalkozni. Ezeknek az új kihívások-
nak feleltek meg a kolduló rendek,
amelyek közül a két legjelentősebb
szinte egy időben keletkezett. Ne-
kik köszönhető, hogy a szegénységi
mozgalmak, amelyek egy része a Templomosok megégetése (miniatúra, 14. század)
12. században az eretnekség felé
sodródott, megtalálták helyüket az egyház keretei kö-
zött. A korábbi, ún. monasztikus rendek tagjai is tet-
tek szegénységi fogadalmat, de ez csak azt jelentette,
hogy az egyes szerzetesnek nem lehet magántulajdo-
na, a kolostoroknak viszont lehettek birtokai, lehetett
vagyona. A kolduló rendek radikálisabban kívánták
megélni az evangéliumi szegénységet: a közösségnek
sem lehetett vagyona, földbirtoka, semmiféle rendsze-
res jövedelmi forrása. A kolduló rendek élén általában
a generális állt, a tartományok élén pedig a provinciá-
lisok. A provinciálisok gyűlése alkotja a generális káp-
talant, amelynek törvényhozó hatalma van.
A ferencesek, vagy a Kisebb Testvérek Rend-
jét (Ordo Fratrum Minorum) Assisi Szent Ferenc
(†1226) alapította. Ő mindvégig laikus maradt, s egy
kisebb közösséget hozott létre szülővárosa környé-
kén, amelynek tagjai járták a vidéket, és prédikál-
tak a népnek, megosztották életüket a szegényekkel.
III. Ince pápa 1209-ben szóban jóváhagyta a kis kö-
zösség működését. A rend írott szabályzatát III. Ho-
norius pápa (1216–1227) 1223-ban erősítette meg.
Assisi Szent Ferenc kezdeményezésének óriási sikere Assisi Szent Ferenc
volt: halálakor a rend tagjainak száma már megköze- (Cimabue festménye, 1278–1280)
304 ■ A kereszténység és az egyház

Dominikánus szerzetesek (Tommaso da Modena freskójának részlete, 1352, Treviso)

lítette a tízezret. A század végén pedig 1300 rendházban mintegy 35 000 ferences élt. Ahogy a rend
rohamosan növekedett, úgy okozott mind több problémát annak a radikális szegénységnek a megé-
lése, amelyet Ferenc testvéreitől megkívánt. Ezért a rendben már az alapító életében kibontakozott
a szegénységi vita, ami akörül folyt, hogyan kell értelmezni, miként kell megélni a szegénységet.
A következő évtizedekben a rend bekapcsolódott az egyetemi oktatásba, püspökök, sőt pápák
kerültek ki soraiból. Sokan úgy vélték, hogy ez ellentétben van az alapító eredeti szándékaival. Ők
voltak a spirituálisok, a gyakorlati élet igényeihez alkalmazkodók pedig a konventuálisok. Ezek
a viták végül is szakadáshoz vezettek a renden belül: 1517-ben szétváltak a konventuálisok (mi-
noriták) és a szegénységet az alapító szellemében értelmező obszervánsok. Végül 1525-ben egy
harmadik irányzat is önállósult: a kapucinusok.
A domonkosok, vagy a prédikáló testvérek rendjét (Ordo Fratrum Predicatorum) egy kasztíliai
pap, Guzman Domonkos (†1221) alapította. Úgy látta, hogy a dél-franciaországi kathar eretne-
kekkel csak olyanok tudnak párbeszédet folytatni, akik szegényen közöttük élnek. Első rendházát
Toulouse-ban létesítette. A pápa a rendet 1216-ban hagyta jóvá. A ferencesekhez hasonlóan ez a
rend is gyorsan elterjedt egész Európában. A 14. század elején már több mint ötszáz rendházuk
volt. A domonkosok – a ferencesektől eltérően – komoly studiumokat folytattak, hogy az eretne-
kekkel vitatkozni tudjanak. Ezért nem véletlen, hogy a 13. században sorra alakuló egyetemeken a
teológia oktatását az első évtizedekben főleg domonkosok végezték (Nagy Szent Albert, Aquinói
Szent Tamás), s az inkvizíció kialakulása után rájuk bízták az eretnekek kivizsgálását.
Mindkét kolduló rendnek létesült ún. harmad rendje, amelynek keretében a világban élők csat-
lakozhattak a rendhez, élhették annak lelkiségét. A kolduló rendekhez soroljuk még a 13. század-
ban keletkezett karmelitákat és a szervitákat is.
Az ismertetett szerzetesrendek közül mindegyiknek volt női ága is, s tömegével létesültek a női
kolostorok és rendházak. Olyannyira, hogy a 12. és 13. században ez már gondokat is okozott.
A 13. században annyira elburjánzott a szerzetesség, olyan tömegben jöttek létre új közösségek,
hogy az 1274-ben tartott Lyoni egyetemes zsinat már tilalmat rendelt el: „A jelentkezők tomboló
 Az eretnekségek és az inkvizíció. A zsidók a középkorban ■ 305

lelkesedése erőnek erejével elérte, hogy a szerzetesrendek megszaporodjanak, és e különböző ren-

dek néhányának vigyázatlansága, meggondolatlansága, főleg azoké a kolduló szerzeteseké, akiknek
saját alapítása sem nyert még jóváhagyást, az ilyen rendek féktelen tömegét bocsátotta szabadjára.
Ezért tehát nagyobb szigorral ismételjük meg a korábbi tilalmat: a mai naptól senki nem veheti fel
semmiféle új szerzetesi élet szokásait, és kijelentjük, hogy az fent említett (IV. Lateráni) zsinat óta
alapított minden kolduló rend vagy szerzetesi szervezet, amely nem nyerte el a pápa jóváhagyását,
mindörökre betiltatik, függetlenül attól, hogy mennyire fejlődött ki”.
Különösen a női kolostorok és közösségek nagy száma okozott gondot egyes rendeknek. A pre-
montreiek például több mint tízezer nőt fogadtak be a rendbe. Létrejöttek az ún. kettős kolostorok,
ahol gyakran az apátnő kormányozta mind a női, mind a férfi rendházat. Ezért a premontrei rend
egyetemes káptalanja úgy döntött, hogy több nőt ne vegyenek fel. Ezt az egyik apát így indokolta
meg: „Mi és a teljes kanonoki közösségünk, felismerve, hogy a nők gonoszsága nagyobb a világ
minden más gonoszságánál, hogy semmiféle harag nem mérkőzhet a nők haragjával, és hogy a
darazsak és sárkányok mérge gyógyíthatóbb és kevésbé veszedelmes a férfiak számára, mint a nők-
kel való bizalmaskodás, egyhangúlag határozatba hoztuk, nem kevésbé lelkünk épségéért, mint
testünk és javaink biztonsága kedvéért, hogy semmi esetre sem fogadunk be több nővért kárhoza-
tunkra, hanem úgy fogjuk őket kerülni, mint veszedelmes állatokat”.

Az eretnekségek és az inkvizíció
A zsidók a középkorban

Eretnekségek és az inkvizíció

A virágzó középkorban Európa egyes területein már tömegméreteket öltöttek az egyházon kívüli
vallási mozgalmak és szerveződések, amelyeket összefoglalóan eretnekségeknek nevezünk. Ezeket
két csoportra lehet osztani: az egyik a tulajdonképpeni eretnekség, amely a kereszténység keretei
között maradva, annak valamely részaspektusát eltúlozva, kiemelve fordult szembe az egyház taní-
tásával vagy intézményes szervezetével; a másik csoport valójában nem eretnekség, hanem más, a
kereszténységtől idegen vallás megjelenése az európai társadalomban.
Az első csoportba tartozó eretnekségek közül különösen a 12. században a gazdag egyház re-
formját és az evangéliumi szegénységhez való visszatérést követelő mozgalmak a legszembetűnőb-
bek. Ezek közül a legjelentősebbek a lyoni szegények, vagy más néven valdiak, valdensek, nevüket
Valdes (Valdo) Péter (Petrus Valdesius,†1207) gazdag lyoni textilkereskedőről kapták. Ő gyökeres
megtérést hajtott végre: a Szentírást lefordíttatta a nép nyelvére, 1173-ban szétosztotta vagyonát,
és néhány társával vándorprédikátorként járni kezdte a vidéket, bűnbánatot és szegénységet hir-
detve. Sokan csatlakoztak hozzá, s szintén prédikálni kezdtek. A lyoni érsek megtiltotta nekik a
prédikálást. Erre Valdes Rómába ment, s megkérdezte a pápát, hogy szabad-e világinak az evan-
géliumot hirdetnie a nép nyelvén. III. Sándor pápa jóindulattal fogadta őt, megadta a felhatalma-
zást az igehirdetésre azzal a feltétellel, hogy csak bűnbánatot hirdethetnek és megszerzik a városi
egyházi hatóság beleegyezését is. Az érsek azonban fenntartotta a tilalmat. Mivel ennek ellenére
folytatták tevékenységüket, s prédikációikban egyre inkább az egyházat kezdték bírálni, III. Lucius
pápa (1181–1185) 1184-ben Ab abolendam kezdetű decretumában a lyoni szegényeket is eretnek-
nek nyilvánította és kiátkozta. Valdest száműzték, ezért előbb Itáliába, majd Csehországba ment.
306 ■ A kereszténység és az egyház

Tételeit 1184-ben fogalmazta meg: az Írás a hit egyetlen szabálya, ezért mindenkinek olvasnia kell a
Bibliát; az istentiszteletet a nép nyelvén kell tartani; az ember a hit által, Krisztus érdeméből igazul
meg. Valdes és követői végül elvetették a misét, a gyónást, a szentek tiszteletét, s szembefordultak
az egyházi hierarchiával. Főleg Dél-Franciaországban, Itáliában és Csehországban terjedt el Valdes
tanítása és mozgalma. A valdensek később a reformációhoz csatlakoztak.
A IV. Lateráni zsinat 1215-ben elítélte Joachim (†1202) fiorei (Kalábria) ciszterci apát tanait,
amelyeknek a középkor utolsó századaiban számottevő hatása volt. Joachim műveiben a történel-
met három korszakra osztotta föl: az első az Atyáé, a második a Fiú korszaka. A harmadik és utolsó
korszak a Szentléleké, a szerzetesek kora, mely 1260-ban kezdődik, amikor egy új szerzetesrend
hirdeti majd az igazi evangéliumot, és a romlott, testi egyház helyébe egy megreformált, tökéletesen
lelki egyház lép. Ezeket a nézeteket a ferencesek egyik ága, a spirituálisok magukra vonatkoztatták,
mert szerintük a Joachim által megjövendölt új rend a ferencesek spirituális ága. A spirituális moz-
galmat az egyház az 1310-es években erőszakkal számolta föl. Teljesen azonban nem sikerült elfoj-
tani, mert a mozgalom a spirituálisok legszélsőségesebb ágazatát alkotó és az egyháztól elszakadó
fraticellik eretnekségében még tovább élt.
A másik csoportba az iráni eredetű, ún. dualista eretnekségek tartoznak. Az iráni vallási dua-
lizmus már az ókorban nagy hatást gyakorolt a Római Birodalom vallási életére, s magára a keresz-
ténységre is. Első megjelenési formája a gnoszticizmus volt, majd a 3. századtól a manicheizmus
terjedt el. A perzsa Mani (†277) egy szinkretista jellegű vallást dolgozott ki, amelynek alapját az
iráni Zarathusztra tanai adták, de belevegyítette Buddha és Jézus tanításának egyes elemeit is. Szent
Ágoston, aki ifjúkorában maga is manicheista volt, így foglalja össze tanításának lényegét: „Mani
két princípiumról tanít, amelyek egymástól különböznek, egymással ellenségesek, örökkévalók,
egyszerre léteznek és mindig is voltak. Azt gondolta, hogy két természet és két lényeg létezik, a jó
és a rossz”. Jó és rossz, fény és sötétség, szellem és anyag áll szemben és harcol egymással, és a sötét-
ség az embert is hatalmába kerítette. Hogy az anyag rabságába került szellemet kiszabadítsuk, meg
kell tagadni a testet, tartózkodni kell a húsételtől, a házasságtól és szigorú aszkézist kell gyakorolni.
A manicheizmus elemei éltek tovább Kis-Ázsia keleti tartományaiban a 8. században feltűnt
paulikiánusok között. Valószínűleg tőlük szivárogtak át a dualista eszmék a Balkánra, ahol a
10. századi Bulgáriában tűntek fel a bogumilok (Isten barátai) körében. A 11–12. századi Észak-Itá-
liában hasonló tanokat hirdettek a patarénusok.
A dualista irányzat legerőteljesebben Dél-Franciaországban jelentkezett, a katharok vagy tisz-
ták mozgalmában, akiket egyik központjukról, Albi városáról, albiaknak is neveznek. Szent Ber-
nátnak írta róluk az egyik apát 1145-ben, hogy teljes szegénységben élnek, nem esznek húst, és
semmiféle közösülésből eredő táplálékot (tej, tejtermék, tojás). Nem ismerik el a házasságot, eluta-
sítják a gyónást, az eucharisztiát, a liturgiát, s azt mondják, hogy két keresztség szükséges. A hitet
vándorprédikátorok hirdetik. A tiszta katharizmus a világ dualizmusát hirdette, a mérsékelt vál-
tozat már igyekezett ezt összebékíteni a kereszténységgel, mert az egyetlen teremtő Istent vallotta,
akinek a művét a sátán állandóan zavarja. A katharok tagadták a Szentháromságot és a szentsége-
ket, elvetették az egyházat, bár érdekes módon létrehozták a maguk egyházi szervezetét. A vezetők,
a „tiszták”, vagy a „tökéletesek” (perfecti) szigorú aszkézisben éltek, nem házasodtak, nem lehetett
semmiféle vagyonuk, s rájuk voltak érvényesek az említett étkezési tilalmak. Ők a consolamentum
(vigasztalás) nevű szertartás révén teljesen bűn nélkül maradtak. Az átlagos „hívővel” (credentes)
szemben nem támasztottak ilyen nagy követelményeket, ők bűneiktől az apparellamentum nevű
szertartással (egyfajta bánat) szabadulhattak meg.
 Az eretnekségek és az inkvizíció. A zsidók a középkorban ■ 307

A katharizmus a 12. század vé-

gére és a 13. század elejére Dél-Fran-
ciaországban annyira elterjedt, hogy
a hivatalos egyházi szervezet szinte
teljesen felbomlott. Sem a hatóságok,
sem a ciszterci szerzetesek nem bol-
dogultak velük. Ezért III. Ince pápa
keresztes hadjáratot hirdetett elle-
nük, amely 1208-tól végbe is ment
Simon de Montfort (†1218) gróf ve-
zetésével. A katharizmust teljesen ki-
irtani azonban ezzel sem lehetett, az
inkvizíciónak még száz év múltán is
foglalkoznia kellett vele (erre jó példa
Montaillou).
A keresztények között a 4. század
óta állandó vita tárgyát képezte a kér- A katharok kiűzése Carcassonne-ból, 1209-ben
dés, hogyan kell bánni az eretnekek- (Grandes Chroniques de France, 1415 k.)
kel. Egyaránt voltak hívei az erőszak-
nak és a türelemnek is, s mindkét fél
igyekezett találni a maga álláspontjára
igazolást a Bibliában. Az egyházatyák
többsége elítélte a fizikai erőszak al-
kalmazását. A 4. századtól már vol-
tak, akik a testi fenyítést vagy a szám-
űzetést megengedhetőnek tartották,
de a halálbüntetést ők is elvetették.
Az utóbbit először az állami hatósá-
gok kezdték alkalmazni a donatisták
és a manicheusok ellen. Ezt jogilag
azzal indokolták, hogy az eretnekség
felségsértés, mert a császár az egyház
feje, ezért bármiféle vallási eltévelye-
dés őt sérti. A felségsértésért pedig a Eretnekek égetése (miniatúra, 14. század)
római jog szerint halálbüntetés járt.
A 11. század elején Nyugaton már
fel-fellobbantak a máglyák az elítélt és makacs eretnekek alatt, de egyelőre még az volt a gyakoribb,
hogy az eretnekeket a nép meglincselte. Már csak ezért is szükségessé vált az eretnekek felkutatásá-
nak és az eretnekség megállapításának feladatát hivatalos intézményre, szakemberekre bízni.
A 11–12. században ismét fellángolt a vita arról, hogy milyen kényszert lehet alkalmazni a más
véleményen lévőkkel szemben. Számos teológus ekkor is elutasította a fizikai kényszert. „A konkoly
nőhet a búza mellett az aratásig” – hivatkozott a jézusi parabolára Waso lüttichi püspök. Az eretnek
csak egyházi büntetésben részesülhet. Hasonló véleményen volt Szent Bernát is: „Fides suaden-
da, non imponenda”, azaz a hitet rábeszéléssel, meggyőzéssel kell terjeszteni, s nem kényszeríteni.
308 ■ A kereszténység és az egyház

Az eretnekekkel szembeni magatartás éppen a katharizmus nagyarányú elterjedése miatt keménye-

dett meg a 12. században. A kánonjogász Rufinus (†1192) úgy vélte, hogy az eretnekek fegyverrel
is kényszeríthetők az igaz hit elfogadására. Mások felújították a késő római tézist, mely szerint az
eretnekség felségsértés, ezért a megátalkodott eretnek halállal büntetendő. De az egyházjogászok
zöme is hangsúlyozta, hogy az eretnekekkel szemben nem „zelo ultionis, sed amore correctionis”,
azaz nem a bosszúállás dühével, hanem javító szeretettel kell eljárni.
Egyfelől a hit és a keresztény közösség önvédelmének, másfelől az egyéni lelkiismeret kötelező
erejének kettőssége tükröződik III. Ince pápa magatartásában, aki igyekszik az eretnekekkel szót
érteni, s hangsúlyozza, hogy a hit kérdéseiben elsődleges a személyes lelkiismeret. Lelkiismerete el-
len még az eretnek sem tagadhatja meg objektíve téves hitét. Súlyosabban vétkezik, ha akár fizikai,
akár erkölcsi kényszer hatására megtagadja eretnek nézeteit, mint ha lelkiismerete szavára megma-
rad szubjektíve igaznak vélt, bár objektíve téves hitében, s vállalja az egyházból való kiközösítést
és a büntetést. (Hasonló nézetet fejt ki később Aquinói Szent Tamás is a Summa Theologicában.)
A 12. század végén egyházmegyei, majd egyetemes zsinatokon és pápai nyilatkozatokban kör-
vonalazódik a hivatalos álláspont: az eretnekség sérti a közjót, tehát veszélyes mind az egyházra,
mind az államra, ezért mind az egyházi, mind a világi hatóságok kötelesek hivatalból felkutatni
és üldözni az eretnekeket. A papságnak vádemelés nélkül is, hivatalból, ex officio fel kellett lép-
nie az eretnekek ellen. Az 1184. évi Veronai zsinat szabályozta a felkutatási (inquisitio) eljárást.
Ezt III. Ince 1199-ben megerősítette, s az eretnekséget a felségsértéssel azonosította, amelyre Ius-
tinianus császár kódexe máglyahalált írt elő büntetésül. Ezt a IV. Lateráni zsinat is jóváhagyta,
II. Frigyes pedig birodalmi törvénnyé tette. Ettől kezdve tűzhalál várt az eretnekekre. IX. Gergely
pápa (1227–1241) dolgozta ki a végleges jogi eljárást. 1252-ben az egyház is engedélyezte a világi
hatóságok által már régebben alkalmazott kínvallatást. Közben kialakult az inkvizíció központi
szervezete. Az eretnekek felkutatását és kivizsgálását a domonkosokra bízták. A megtérő eretnek
kegyelmet kapott, de elvesztette esetleges hivatalát és ruháján kék keresztet kellett viselnie.

Zsidók

A Kr. u. 1. században körülbelül ötmillió zsidó élt a Földön, számuk a 14. század végére mint-
egy másfél millióra csökkent. Az európai zsidóság két csoportra oszlott: az askenáziakra és a sze-
fárdokra. Az askenáziak mindenütt éltek Európában. A szefárdok az Ibériai-félszigeten éltek, a
11–12. századig mór, azután spanyol uralom alatt. A szefárd zsidók nagy tömegben vándoroltak át az
arab birodalomból és Észak-Afrikából, mikor az arabok elfoglalták az Ibériai-félsziget nagy részét.
A mór Hispániában, Al-Andalusban élték a középkori zsidók „aranykorukat” (legalábbis a későbbi
visszaemlékezések szerint).
Az európai zsidók helyzete a 11. század közepéig viszonylag jó volt, azzal együtt, hogy kö-
zösségeiket a keresztény Európában idegen testnek tekintették. Ipart űztek, kereskedtek, nem egy
helyen földet műveltek és fegyvert is hordhattak. A távolsági kereskedelemben jelentős szerepet
játszottak. Az egymással kapcsolatokat tartó hitközségek hálózata Európa nagy térségeit lefedte.
Ekkor – a klerikusokon kívül – a zsidóság volt az írásbeliség letéteményese, hiszen vallási előírá-
suk az írni-olvasni tudás.
A 11. század végétől azonban helyzetük fokozatosan romlott: a keresztes hadjáratoknak ezrével
estek áldozatul, az egyház is ellenségesen tekintett rájuk. Lépésről lépésre kiszorították őket a föld-
 Az eretnekségek és az inkvizíció. A zsidók a középkorban ■ 309

művelésből és az iparból, csak a kereskedelmet, és elsősorban a pénzügyleteket hagyva meg nekik.

A IV. Lateráni zsinat döntéseinek értelmében 1215 óta megkülönböztető viseletet (csúcsos süveget
és sárga foltot) voltak kötelesek hordani, és eltiltották őket a közhivataloktól is. A keresztények
szemében különös zsidó szokások táptalajt biztosítottak az olyan babonáknak, melyek szerint a zsi-
dók keresztény gyermekek vérét használják fel szertartásaikhoz. A középkori Európa első vérvádja
az angliai Norwichban ütötte fel a fejét. Egy másik gyakran hangoztatott vád volt, hogy a zsidók
ellopják a megszentelt ostyát, amely a keresztény hit szerint Jézus testét jelképezi, és döfködik, szur-
kálják, hogy „újrajátsszák” Krisztus megölését. Az ún. ostyavád abból a keresztény vélekedésből
fakadt, hogy a zsidók mint nép egyetemesen felelősek Krisztus haláláért.
Az Ibériai-félszigeten a visszahódított területeken keresztény államok jöttek létre. Itt a zsidók
az egyre erősödő királyi hatalom „szolgái” lettek. A zsidók az uralkodóval kötött szerződés értel-
mében közvetlenül neki fizettek adót, ennek fejében autonómiát és védelmet kaptak. A királyok-
nak szükségük volt a zsidó elitre. A mohamedán területeken szerzett közigazgatási és diplomá-
ciai tapasztalatuk, nyelvtudásuk a keresztény uralkodók nagy segítségére volt államaik megszer-
vezésében, és a muszlimokkal folytatott tárgyalások során. A zsidókat ellenségnek tekintő, térítő
katolicizmus egyre erősödött, ezzel nőtt a tömegek zsidóellenessége és az uralkodókra nehezedő
nyomás is, hogy bánjanak szigorúan a zsidókkal. Ráadásul a városi középrétegek kialakulásával az
uralkodó számára fontos, már említett zsidó ismeretek is vesztettek értékükből, hiszen egyre több
keresztény is el tudta látni ezeket a feladatokat.
A zsidók elkülönülő, jól megkülönböztethető kisebbséget alkottak, tehát az erőszak céltáblájává
váltak. Ez igaz volt a mohamedánokra is, bár őket bizonyos értelemben védte a granadai mohame-
dán állam. Fennállt ugyanis a veszélye, hogy ha a keresztény vidékeken legyilkolják a muzulmá-
nokat, Granadában ugyanezt fogják tenni az ottani keresztényekkel. A zsidókat nem oltalmazta
semmilyen politikai alakulat.
A spanyol zsidók helyzete egyre romlott, végül az 1391-ben kirobbanó erőszakhullám több tucat
közösséget pusztított el. A pogromsorozat Sevillában indult. A mintegy 20–30 000 főnyi zsidó közös-
séget megsemmisítették: a legtöbb embert megölték, a túlélők nagy részét eladták a mohamedánok-
nak. Mások, hogy mentsék az életüket, megkeresztelkedtek. Az erőszakhullám végigsöpört a térségen
és átterjedt az Aragón Királyságra is. Összesen mintegy hetven közösség semmisült meg, sok ezer em-
bert mészároltak le. Az uralkodók és a helyi vezetők sikertelenül próbálták megfékezni az erőszakot.
A pogromsorozat alatt és után a zsidók tömegesen keresztelkedtek meg, mivel ezzel általában
el tudták kerülni a halált. A megkeresztelt zsidókat marranóknak nevezték (arab eredetű szó, az
arabban muharram, a spanyolban ’disznó, tisztátalan’, a spanyolok így nevezték a zsidókat és a mo-
hamedánokat, amiért nem ettek disznóhúst). A több tízezer „új keresztényt” gyanakodva figyelték.
A halálfélelem diktálta hitváltás nyilván nem fakadhatott valódi katolikus meggyőződésből, sokan
titkokban továbbra is a zsidó hitelvek szerint éltek. A marranók természetesen fenntartották csalá-
di, baráti kapcsolataikat, azaz részei maradtak a zsidó társadalomnak. Ez kitermelte a zsidók első
„faji” alapú, azaz a vallási hovatartozástól elszakadó hátrányos megkülönböztetését. A spanyol te-
rületeken döntő szempont lett a limpieza de sangre, azaz a vér tisztasága. 1449 és 1492 között több
spanyol városban is (például Sevillában, Toledóban, Valladolidban) zavargások törtek ki, melynek
során megtámadták, kifosztották és legyilkolták az „új keresztényeket”.
A spanyol zsidók sorsa 1492-ben teljesedett be. Granada elfoglalásával az egyesített Spanyol
Királyság az utolsó mohamedán államot is megsemmisítette az Ibériai-félszigeten. Még ebben
az évben az összes zsidót kiűzték Spanyolországból. Az „új keresztények” maradhattak, de hatal-
310 ■ A kereszténység és az egyház

mas nyomás nehezedett rájuk. Az 1478-ban felállított, az uralkodónak alárendelt inkvizíció ez-
rével vonta kínpadra és küldte máglyára a marranókat azzal a – gyakran megalapozott – váddal,
hogy titokban a zsidó vallást követik. Nem csoda, hogy 1492 után „új keresztények” tömegei hagy-
ták el Spanyolországot és Itáliába mentek. Sokan letelepültek Ferrarában, ahol a herceg, I. Ercole
d’Este (†1505) kiváltságokat adott nekik. Hamarosan a félsziget másik államában, Portugáliában
is kiűzetés vagy megkeresztelkedés lett a zsidók sorsa. A marranókat sújtó üldöztetés itt sem ma-
radt el: 1506-ban a felbőszült csőcselék kétezer kényszerkereszteltet mészárolt le Lisszabonban. Bár
I. Mánuel (1495–1521) portugál király keményen megtorolta a tömegmészárlást, 1516-ban kezde-
ményezte az inkvizíció felállítását Portugáliában is, és – mivel szüksége volt a marranók szakértel-
mére, kapcsolataira és tőkéjére – lezárta előttük a határt.
A 11. századtól Európa más területein is rosszra fordult a zsidók helyzete. Az erőszakhullám
kezdetét az első keresztes hadjárat jelentette 1096-ban. A Szentföld visszahódítására indított vállal-
kozás első áldozatai nem a mohamedánok, hanem a Krisztus gyilkosainak tekintett zsidók voltak.
Hasonló pusztításokra került sor a második hadjárat (1146–1148) során is, amikor a keresztesek
német és északfrancia zsidó közösségekre rontottak. Carentanban szabályos utcai harc alakult ki
a zsidók és a keresztesek között, de a zsidó ellenállást véresen leverték. A harmadik keresztes had-
járat (1189–1192) előestéjén a felkorbácsolt zsidó- és mohamedánellenes érzelmek Londonban
gyilkosságsorozattá fajultak. A frissen megkoronázott király, Oroszlánszívű Richárd kivégeztette
a főkolomposokat, ám miután elhagyta Angliát, hogy csatlakozzon a hadjárathoz, a támadások
újraindultak. A norwichi és stanfordi zsi-
dó közösségek elpusztítása után a yorki
zsidók lemészárlása következett. A várba
húzódó túlélők a tömeges öngyilkosságba
menekültek. Néhányan hajlandóak voltak
megkeresztelkedni, ám az ostromlók őket
is megölték.
Európában 1347 és 1350 között pestis
pusztított. Bár a zsidókat éppúgy pusztí-
totta a „fekete halál”, mint a kereszténye-
ket, hamar lábra kapott a vélekedés, hogy
a járványt a zsidók okozták. A kínpadra
vont zsidók „bevallották”, hogy valóban
ők mérgezték meg a kutakat. A cél állítólag
a keresztények kiirtása lett volna. Ehelyett
majdnem az európai zsidóságot irtották
ki. Hiába hangoztatta VI. Kelemen pápa
(1342–1352), IV. Károly német-római
császár, (1346–1378, császár 1355-től),
IV. Péter aragóniai király (1336–1387) és
mások, hogy a kútmérgezés vádja kohol-
mány. A végítéletszerű időkben a józan
szó süket fülekre talált, és a zsidók házai
Zsidók lemészárlása a Rajna-vidéken lángra lobbantak. Mintegy 350 zsidó kö-
(kézirat, 11. század vége) zösség pusztult el Európa-szerte, főleg
 Zarándoklatok és szentkultusz ■ 311

Ausztriában, Németországban, Spanyolországban és Franciaországban, de lemészárolták a zsidó-

kat Svájcban is. A megkeresztelkedés gyakran megmentette az üldözötteket, de viszonylag kevesen
maradtak életben ilyen áron.
A helyi hatóságok sokszor megpróbálták megfékezni az őrjöngő, fosztogató, gyilkoló tömeget,
hiszen más sem hiányzott nekik a vészterhes időkben, mint a zűrzavar, de tehetetlenek voltak.
Máshol éppen a hivatalos vezetők álltak az öldöklés élére. Strassbourgban például a polgárok le-
cserélték a zsidókat védő városi tanácsosokat, az új vezetés máglyára küldött kétezer helyi zsidót.
A kivégzéssel kapcsolatban fontos tényezőre világított rá egy korabeli történetíró: „A pénz ölte
meg a zsidókat. Ha szegények lettek volna és az urak nem tartoztak volna nekik, nem égették volna
meg őket.” A támadások természetesen fosztogatással jártak, de a meggyilkoltak javainak elrablása
mellett az anyagi haszonszerzésnek volt egy másik aspektusa is. A zsidók legnagyobb adósai gyak-
ran a nemesség soraiból kerültek ki. A befolyásos, ám eladósodott nemesek sokszor a zsidóellenes
megmozdulások élére álltak, hogy megszabaduljanak nemkívánatos hitelezőiktől.
A középkori Európában sajátos viszony alakult ki az uralkodók és a zsidók között. A zsidók
védelmet kaptak a központi hatalomtól az egyre ellenségesebb környezetben, cserében tőkéjüket,
szakértelmüket és nemzetközi kapcsolataikat bocsátották az uralkodó rendelkezésére. Amikor a
centrum hatalma meggyengült és a közrend felbomlott (keresztes hadjáratok, fekete halál), a zsi-
dókra rendszerint üldöztetés, kényszerkereszteltetés, kifosztás és halál várt. A király a szokásos
„zsidóadó” mellett gyakran további anyagi előnyöket csikart ki a védelmére szoruló közösségek-
től. Teljes kifosztásuk azonban nem állt az uralkodó érdekében, hiszen akkor egyik legfőbb jöve-
delemforrását vesztette volna el. Az általános tendenciák sem kedveztek a zsidóknak: a katolikus
egyház fokozatos térnyerése éppúgy hátrányos helyzetbe hozta őket, mint az, hogy egyre erősödtek
a keresztény kereskedői csoportok, sőt a sokáig szinte kizárólag zsidó területnek tekinthető pénz-
piacokon is megjelentek a keresztények Az uralkodó és a zsidók közötti alkuegyensúly felborult.
A királyra egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy lépjen fel „védenceivel” szemben, ugyanakkor a
zsidók egyre kevesebbet tudtak nyújtani az uralkodóknak. A folyamat logikusan torkollott a zsidók
kifosztásába és kiűzésébe. 1290-ben Angliából, 1394-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolor-
szágból, 1496/1497-ben Portugáliából kellett távozniuk.

Zarándoklatok és szentkultusz

A középkori keresztények életének nagy eseménye volt a zarándoklat (peregrinatio, peregrinus:

’zarándok’). Zarándoklatra három okból mentek az emberek: szabad elhatározásból, fogadalomból
vagy vezeklésből. A zarándoklat szorosan összefüggött a népi vallásosság másik alapélményével, a
szent- és ereklyekultusszal.
A szentek kultusza még az ókorban a vértanúk tiszteletével kezdődött. A 4. századtól a vér-
tanúk földi maradványait rendszerint átvitték a katakombákból, ahol eltemették őket, valamelyik
templomba (translatio). A szentek maradványainak ez a translatiója később is nagyon gyakori volt,
a középkori szentek láthatóan szerettek „utazni”. Az ereklyekultusz mögött az a hit állt, hogy Isten
csodát tesz a szent közvetítésével, az ő közbenjárására. Ezt persze imával is el lehetett érni, de az
átlagember jobban szeretett közvetlen kapcsolatba kerülni a szenttel, megérinteni, vagy látni az erek-
lyéjét, imádkozni előtte. Ezért az ereklyéket úgy helyezték el az oltáron, vagy az oltár alatt, hogy látni
lehessen őket. Az ereklyéknek óriási forgalma volt. A keresztes hadjáratok idején nem illett hazatérni
312 ■ A kereszténység és az egyház

Canterburyi zarándokok (minatúra, 1455 k.)

a Szentföldről ereklye nélkül. A szentek földi maradványait és a velük kapcsolatos használati tárgya-
kat (ruha, stb.) feldarabolták, hogy minél többen hozzájussanak. Igen általános volt az ereklyék adá-
sa-vétele, bár ezt a zsinatok tiltották. Ereklyét lopni nem számított bűnnek. Gyakori volt az ereklyék
hamisítása, hiszen a jámbor zarándoknak bármit el lehetett adni. A 12. század elején írta Guibert
de Nogent (†1125), hogy Keresztelő Szent János fejét két helyen is mutogatják, ez azt jelenti, hogy a
szentnek vagy két feje volt, vagy az egyik hamisítvány. A középkorban jöttek szokásba a körmenetek,
amikor a szent ereklyéit ládában körülhordozták a városban. Az ereklyekultusz jegyében alakult ki
a zarándokutak mentén a zarándoktemplom típusa, amelyben szentélykörüljáró könnyítette meg a
zarándoktömegek zavartalan mozgását.
A zarándok sajátos jelvénye volt a bot és a tarisznya, de legtöbbször ruházatáról is fel lehetett
ismerni. Mielőtt útnak indult, végrendelkezett, hiszen a zarándokokra útközben sokféle veszedelem
leselkedett, annak ellenére, hogy már az első évezred végén jogi védelemben részesültek. Az első
évezred elején kialakult ugyanis a sajátos zarándokjog, az ordo peregrinorum, vagy lex peregrinorum.
A veszedelmek elkerülése érdekében többnyire csapatosan utaztak. A zarándokok túlnyomó része
gyalog ment, sokan mezítláb, az előkelőbbek, egyháziak lovon, öszvéren. Gondot jelentett a zarán-
dokok ellátása, elszállásolása a hosszú úton. A 11–13. században a fő zarándokutak mentén kialakult
 Zarándoklatok és szentkultusz ■ 313

Zarándokok Hitvalló (Szent) Edward sírjánál (miniatúra, 1250 k.)

a szálláshelyek (hospitium) láncolata, ezeket kolostorok és különféle kegyes alapítványok létesítették

és tartották fenn, s a vendégek ellátást is kaptak. A nagy forgalmú zarándokútvonalak mentén külön
erre a célra szerzetesrendek is alakultak. A 14–15. században elszaporodtak a fizető vendéglátóhe-
lyek. Egy korabeli feljegyzés szerint a 15. században, Rómában 1022 vendégfogadó működött.
A zarándok nagy élménye az volt, amikor a szent hely közelébe érve egy dombról megpillantot-
ta a szent várost vagy a templomot. Ezeket a magaslatokat nevezték „örömhegynek” (mons gaudii,
francia montjoie). A késő középkorban kialakult a helyettesítés gyakorlata is: ha valakire vezeklésül
zarándoklatot róttak, akkor azt más is elvégezhette helyette. Voltak hivatásos zarándokok, akik
megfelelő összeg fejében bárki helyett megtették a zarándokutat.
A középkor legnépszerűbb zarándoklata Szent Jakab sírjához vezette a peregrinust, Santiago
de Compostelába. Az apostol földi maradványait a 8. század végén vagy a 9. század elején vél-
ték megtalálni az Ibériai-félsziget északnyugati partján. Az ezredforduló után a clunyi kolostor
krónikása, Rodulfus Glaber már zarándoktömegekről ír. Több jól kiépített zarándokút vezetett
arrafelé Franciaországon át. Róma, az apostolfejedelmek és annyi vértanú sírja is népszerű úti
cél volt, de sokáig nem vetélkedhetett Szent Jakabbal. Róma igazán azóta vált a zarándokok fő
célpontjává, mióta a pápák meghirdették a szentéveket. Az első nagyarányú szentévi zarándoklat
1300-ban volt, amikor állítólag 2 millió zarándok kereste fel a várost. A sikerhez az is hozzájárult,
hogy a szentévi zarándoklat – gyónás után – teljes búcsúval járt, azaz a túlvilági büntetések tel-
jes elengedésével. Népszerű volt az egész középkoron át a jeruzsálemi és szentföldi zarándoklat.
A mohamedán uralom sem akadályozta ezt, mert eltűrték a zarándokokat. A középkor utolsó
századaiban a ferenceseknek rendháza is volt a Sion hegyén. Sőt a 15. században már velencei és
genovai konzul is volt a városban.
314 ■ A kereszténység és az egyház

A zarándokoknak szóló útmutatót is tartalmazó Codex Calixtinus címlapja (12. század, Santiago de Compostela)

Franciaország legnépszerűbb zarándokhelye Tours volt, Szent Márton sírja. Sokan keresték fel
Mont Saint-Michelt, ahol Szent Mihály főangyalt tisztelték. Ugyancsak Szent Mihályhoz zarándo-
koltak Dél-Itáliában Monte Garganóba. A 12. századtól, midőn a ciszterciek elterjesztették a Má-
ria-kultuszt, egyre többen keresték fel azokat a kegyhelyeket, amelyek Máriának voltak szentelve.
Mivel a hit szerint Mária testével együtt vétetett fel a mennybe, testi ereklyéi nem maradtak, de
sok helyen vélték őrizni körmét, haját, tejét, vagy egy-egy ruhadarabját, mint Chartres-ban vagy
Aachenban. Loreto egyenesen Mária házával büszkélkedhetett. A legnépszerűbb Mária-zarándok-
helyek Chartres, Aquitániában Le Puy és Rocamadour voltak.
A zarándoklat egyúttal lehetőséget adott a középkori embernek arra, hogy kalandvágyát, világ-
látási igényét is kiélje. A késő középkorban már nem egy zarándok gyanúba keveredett, hogy uta-
zásának „turisztikai” jellege van, s némelyek nem is tagadták, hogy útközben szívesen ismerkednek
az érdekes látnivalókkal.
 VI
Az érett középkor kultúrája

Oktatás, egyetemek

A 11. századdal minden vonatkozásban új korszak kezdődik Európa kultúrtörténetében. Ekkor

kezd az európai kultúra önálló alakot felvenni, saját arculatot ölteni. Nem tagadja meg antik előz-
ményeit, de már nem pusztán utánozni kívánja őket, hanem a számára használható antik elemeket
beépíti egy kialakulóban lévő új kultúrába, amely már az európai Nyugat, a latin kereszténység
sajátja. A 12. és 13. század már a legtöbb vonatkozásban ennek az új európai keresztény kultúrának
egyik csúcspontja.
Az alap a Karoling-kultúra, az ott kialakult litteratus műveltség. A kultúra intézményes hordo-
zóinak területén azonban végbemegy egy váltás a 11. században. „Még az egyház tartóoszlopának
számító clunyi apátság is ellenséges a tudománnyal szemben” – írja Georges Duby. „Odilon főapát
a Karoling-reneszánsz elleni tiltakozásul száműzte a kolostorokból az irodalmi humanizmust, s
a főapát megátalkodott bűnösnek bélyegezte azokat, akik a klasszikus latin szerzők olvasásában
tobzódnak.” Alig hunyta le szemét Nagy Károly, máris elrendelték a kolostorok külső iskoláinak
bezárását. A kolostorok helyét a kultúra fejlesztésében és továbbadásában a 11. században átvették a
városi, székesegyházi, káptalani iskolák. A püspöki székhelyeken kialakuló és differenciálódó káp-
talanon belül az egyik kanonok, a scholasticus gondja és feladata az iskola létesítése és felügyelete.
Mindez összefügg a városok fejlődésével. A városok lesznek a litteratus műveltség központjai.
Clunyben a liturgián van a hangsúly, a kórusban való éneklés tölti ki a szerzetes minden idejét.
De Cluny éppen azzal járul hozzá a civilizáció fejlődéséhez, hogy alkotásra ösztönzi a zenészeket,
építőmestereket, kőfaragókat, ötvösöket. A ciszterek is hasonló véleményen vannak, mint a clunyi
bencések. Szent Bernát számára Párizs a „modern” (ez nagyon divatos szó a 12. században) Babi-
lon, ahonnan a kolostor menedékébe hívja a fiatalokat. „Sokkal többet találhatsz az erdőben, mint
a könyvekben. Többre tanítanak majd a fák és a kövek, mint akármelyik mester”. Vagy hallgassuk
a bencés Pierre de Cellét (†1183): „Ó, Párizs, milyen nagy értője vagy te a lelkek elbűvölésének és
megtévesztésének! [...] Mennyire boldog iskola ellenben az, ahol maga Krisztus tanítja szívünket
erénye szavával, ahol tanulás és olvasás nélkül sajátíthatjuk el az örök élet titkát! Könyvet itt nem
vásárolnak, írástanárt sem fizetnek, semmi sincs itt a világ zűrzavarából, sem a szofizmák intrikái-
ból, itt minden probléma megoldása egyszerű, itt rájöhetsz mindennek az értelmére”.
Pierre de Blois (Petrus Blesensis) a 12. század második felében dacosan szegezte szembe ezekkel a
véleményekkel a „modernek” (moderni) álláspontját: „A tudatlanság sötétjéből csak akkor juthatunk
el a tudomány világosságához, ha egyre elevenebb szeretettel olvassuk újra a Régiek munkáit. Ugas-
sanak csak a kutyák, röfögjenek csak a disznók! Én akkor is a Régiek töretlen híve maradok! Övék
316 ■ Az érett középkor kultúrája

minden gondolkodásom, és az ő műveik felett pirkad rám a hajnal ezentúl is. Mi olyanok vagyunk,
mint a törpék az óriások vállain, akiknek jóvoltából messzebbre látunk, mint ők maguk. (Nos quasi
nani super gigantum humeros sumus, quarum beneficio longius, quam ipsi, speculamur)”.
A párizsi Notre-Dame-székesegyház iskolájának kancellárja, Petrus Comestor (†1187) 1170-
ben megállapította: „Vannak, akik inkább az imádságra adják magukat, mint az olvasásra, ők a ko-
lostorok lakói; mások viszont minden idejüket olvasással töltik, s ritkán imádkoznak, ők a scholares”.
A 11–12. századtól a székesegyházi iskolák az oktatás, a tudomány központjai, s belőlük nő ki a
középkori nyugati kultúra egyik legsajátosabb intézménye, az egyetem. Ezekben az iskolákban már
újra élő a klasszikus örökség, olvassák az auctorokat, s nem érzik úgy, hogy ezáltal hitük veszélybe
kerülne. A 12. században keletkezett az a híres mondás, amelynek egyik változatát már olvashattuk.
Lássuk, hogy fogalmazta meg ezt a híres chartres-i iskola mestere, Bernard (†1130 k.): „Olyanok
vagyunk, akár az óriások vállára felkapaszkodott törpék. Többet és messzebbre látunk, mint ők;
nem mintha látásunk élesebb, vagy termetünk nagyobb lenne, mint az övék, hanem azért, mert ők
a levegőben hordanak bennünket, felemelnek az ő gigászi magasságukba”.
A leghíresebb iskolák Tours, Orléans, Laon, Reims és a természettudományos érdeklődéséről
híres Chartres. A század második felében mindnyájukat túlszárnyalja Párizs, ahol több híres isko-
la is működik: a Cité szigetén a székesegyházi, a bal parton pedig a Saint-Victor apátság iskolája,
és Szent Genovéva hegyén több szabad iskola. Párizs Szent Bernát számára a Babilon, az ártatlan
lelkek elveszejtője. Mások számára viszont ez Jeruzsálem, Dávid és a bölcs Salamon lakóhelye. Phi-
lippe de Harvengt (†1183) premontrei apát írta egyik tanítványának: „Hajtott téged a tudomány
szeretete, most hát elérkeztél Párizsba, rátaláltál erre a Jeruzsálemre, melyre annyian vágyakoznak.
[...] A klerikusok olyan sokadalma, olyan tömege áramlik e helyre, hogy számban hamarosan ma-
guk mögött hagyják a laikusok népes táborát is. Minő boldog város, hol ilyen buzgósággal forgat-
ják a szent könyveket, és a Szent-
lélek adta csodás képességgel
megfejtik bonyolult rejtélyeiket,
boldog város, ahol annyi kitűnő
professzor él, ahol olyan fejlett a
teológiai tudomány, hogy joggal
nevezhetnénk a filozófia és az
irodalom városának! [...] Semmit
sem tartok méltóbbnak a papi
rendhez, mint ha klerikus ember
a tudományokba merül, könyvet
tart a kezében, s a lehető leggyak-
rabban foglalkozik olvasással”.
Salisburyi János (Johannes
Saresberiensis, †1180), a jeles an-
gol tudós így írt párizsi élményé-
ről barátjának, Becket Tamásnak
1164-ben: „tettem egy kis kitérőt
Párizsba. Amikor megpillantot-
Oktatás Párizsban a 14. század végén tam ott az élelmiszerek bőségét,
(miniatúra, Grandes Chroniques de France) az emberek víg kedélyét, a kle-
 Oktatás, egyetemek ■ 317

rikusokat övező tekintélyt, az

egész egyház fenségét és dicső-
ségét, a filozófusok változatos
tevékenységét, az egész olyan
csodálatos benyomást keltett
bennem, mintha Jákob lajtorjá-
ját láttam volna, melynek csúcsa
az égboltig ér, és rajta szüntelen
áramlásban angyalok hada ka-
paszkodik fel, vagy ereszkedik
lefelé. Fellelkesülvén e boldog
zarándoklaton, be kellett lát-
nom: itt lakozik az Úr”.
Párizsban úgy vélik, hogy a
tudományos munka nincs ellen-
tétben a hittel. Autuni Honorius
(Augustodunensis) a 12. század
Joghallgatók Bolognában a 14. század közepén
első felében így írt erről: „Nincs
(dombormű, Johannes Legano [†1383] szarkofágján)
más tekintély, csak az értelem-
mel bebizonyított igazság: amit
a tekintély nekünk hinni tanít, azt az értelem erősíti meg bizonyítékaival. Amit a Szentírás nyilván-
való tekintélye kihirdet, azt be is bizonyítja a következtető értelem. Mert ezt a világot az Úr az ember
számára hozta létre, és ha világot mondok, beleértem a földet, az eget és az egész világegyetemet is”.
Ezekből az iskolákból a 13. századra kialakul a studium generale, az egyetem. Párizsban a schola-
res 1200-ban királyi védelemben részesülnek. 1205-től már gyakran szerepel a dokumentumokban
az universitas kifejezés, 1215-ből való Robert de Courçon, az egyház által kinevezett kancellár sta-
tutuma. Végül 1231-ben a pápai megerősítés zárja le a kialakulási szakaszt. A párizsi egyetem törté-
netét feldolgozó Jacques Verger szerint 1212-től kétségkívül joggal beszélhetünk párizsi egyetemről:
Universitas magistrorum et scholarium, azaz a tanárok és a diákok autonóm közössége, amely a pápa
közvetlen védelme alatt áll. A pápa garantálja a diákok és a tanulás szabadságát (libertas scholarium).
A párizsi egyetemmel szemben – amely a párizsi püspök felügyelete alatt állt – a 12. század végén
Oxfordban az illetékes lincolni püspöktől tekintélyes térbeli távolságban alakult ki a studium genera-
le a különböző apátsági iskolákból, amelyet 1214-ben III. Ince pápai kiváltságban részesített.
A párizsi egyetem sok kis műhelyből állt, ahol egy-egy tanár tanított. Tulajdonképpen iskolák fö-
derációja volt, s ezek túlnyomó részében az artes oktatása folyt, természetesen a legmagasabb szinten.
Mert a facultas artiumot mindenkinek el kellett végeznie, s csak ezután folytathatott teológiai, jogi
vagy orvosi tanulmányokat. Aki elvégezte az artest, az licentiatus lett, azaz licentiát, engedélyt kapott
arra, hogy a nyugati kereszténység területén bárhol oktasson (ius ubique docendi), s megkapta a ma-
gisteri kalapot. A facultas artiumon tanító tanárok nagy része közben végezte a magasabb facultaso-
kat, ezért az órák mindig reggel voltak, hogy a tanár időben átalakulhasson diákká. Az artes tanulását
legkorábban a 13. év betöltésével már el lehetett kezdeni, s 20 éves kor táján fejezték be. A hangsúly
a dialektikán volt, ahol elsősorban Arisztotelészt olvasták és Porphüriosz Eiszagógé című munkáját,
amely jó bevezető volt a „Filozófus” logikájához. Ha valaki teológus akart lenni, akkor legalább 16 évi
tanulás után lehetett a teológia doctora, tehát legkorábban 36 éves korában. A teológia tananyaga a
318 ■ Az érett középkor kultúrája

Biblia mellett Petrus Lombardus (†1160), párizsi püspök 1155 és 1158 között készült nagy összefog-
laló munkája: a Szentenciák négy könyve (Libri quattuor Sententiarum), amely az egyházatyák alapján
dolgozza fel a teológia alapkérdéseit, „modern” dialektikus módszerrel.
A karok élén egy-egy dékán állt, az egyetem élén a rector, akit mindig a facultas artium vá-
lasztott a maga tanárai közül. A diákok mind clericusok voltak, tehát tonzúrát viseltek, és élvezték
a clericus rend jogi kiváltságait. A diákság natiók szerint csoportosult: francia, picard, normann
és angol natio volt. A magyarok, a németekkel, csehekkel és lengyelekkel együtt az angol natióba
tartoztak, az olaszok és spanyolok a franciába. A vizsga (examen, determinatio) részben bizottság
előtti vizsgából, nyilvános előadásból, s előre megadott kérdések kifejtéséből, illetve róluk való vi-
tatkozásból (disputatio) állt. Az előadások a tankönyv szövegéből indultak ki (lectio), ahhoz ad-
tak magyarázatot. Minden főgondolathoz megfogalmaztak egy kérdést (quaestio), ismertették a
lehetséges ellenvetéseket, felsorolták az ellenük vagy mellettük szóló érveket, majd az ellenvetések
 A tudomány: a skolasztika ■ 319

cáfolata után kifejtették a felvetett kérdés megoldását. Tehát a lényeg auctoritas és ratio összhangja,
a tekintélyek állításainak kritikai vizsgálata. Alapkövetelmény volt a fogalmak pontos meghatáro-
zása, és az érvelésben a logika szabályainak alkalmazása.
A 13. század közepétől a domonkosok és a ferencesek is nyitottak iskolát Párizsban. Ők diákjaik
számára kollégiumokat létesítettek, amelyek eleinte csak szállást adtak, majd az előadásokat is ide
helyezték át. A kollégiumi rendszer elterjedt, s a 15. században már majdnem az egész egyetem
kollégiumokból állt. Hasonló volt a szervezet Oxfordban és Cambridge-ben is.
Párizs volt a mintája a többi egyetemalapításnak, amelyek általában ad instar studii Pari-
siensis (a párizsi studium mintájára) történtek. Franciországban a középkor végéig még 16 egyetem
létesült. A 13. században létesültek egyetemek az Ibériai-félszigeten (Palencia, Salamanca, Sevilla,
Lisszabon – Coimbra). A Német-római Császárságban csak a 14. században került erre sor (Prága,
Bécs, Erfurt, Heidelberg, Köln), hasonlóképpen Lengyelországban és Magyarországon is. Itáliá-
ban híres volt a bolognai egyetem, amely a jogi oktatásra specializálódott. Itt oktatták először – a
12. század elejétől – a római jogot a Corpus iuris civilis alapján, azután, 1140-től a kánonjogot a Dec-
retum Gratiani alapján. Salernóban és Montpellier-ben elsősorban orvosi képzéssel foglalkoztak. Jó
hírű, nagy vonzáskörű egyetemmé lett az 1222-ben alapított padovai egyetem.
A 12–13. század nagy szellemi megújulása során ezekben az iskolákban alakultak ki az európai
tudományosság és intellektuális munka sajátos módszerei, a gondolkodás, az érvelés és vitatko-
zás technikái. Ezekben az iskolákban nevelődött az európai egység legfőbb hordozója, a nyugati
kultúrközösség megvalósítója: az új klerikus értelmiség, amely a 12. századtól mindenütt betöl-
tötte a különböző társadalomszervező és államirányító funkciókat. Az iskolákban a Karoling-írás-
ból fejlesztették ki a mindennapi gyakorlat, az oklevélírás új szükségleteinek megfelelő gyors, de
mégis fegyelmezett, tisztán olvasható folyóírást. Az iskolákban, elsősorban a párizsi egyetemen,
tehát kialakult a keresztény Európa egységes kommunikációs eszközrendszere: a latin nyelven való
írás és fogalmazás. S ezt a kommunikációs technikát a diákok ezrei, sőt tízezrei vitték szét a latin
kereszténység egész területén a perifériákig. „Az írásfejlődés egyes fokozatai egészen lényegtelen
időbeli eltéréssel jelentkeztek Franciaország után Magyarországon is” – állapította meg az európai
hivatásos értelmiségi réteg kialakulásának kiváló kutatója, Hajnal István. Az egyházi szervezetre
támaszkodva kialakult egy egységes európai intellektuális réteg, amelynek jelenléte „a magyar ha-
tároktól keletre és délre hirtelen megszakad”.

A tudomány: a skolasztika

Az egyetemekhez kapcsolódott a középkori tudomány kibontakozása. Erre jelentős hatást gyakorolt

az arab tudománnyal való érintkezés, mert ennek közvetítésével jutottak hozzá a görög filozófia és
természettudomány addig Európában nem ismert alkotásaihoz. Ebből a szempontból fontos volt a
mohamedánok és a keresztények együttélése Hispániában és Dél-Itáliában, főleg Szicíliában, mert
mindkét helyen nagyon sok keresztény volt, aki tudott arabul. Toledóban és Szicíliában, majd Itá-
liában többfelé és Konstantinápolyban is fordítóiskolák alakultak, ahol tömegével fordították az arab,
majd a görög munkákat latinra. Így ismerte meg a Nyugat Arisztotelész addig nem ismert logikai mű-
veit, amelyek nagy hatást gyakoroltak a középkori tudományosság, a skolasztika létrejöttére. Arisz-
totelész műveit többségükben Moerbeke Vilmos (†1280) – aki domonkos szerzetes volt és élete nagy
részében a görög Keleten tartózkodott – fordította görögből latinra és javította a korábbi fordításokat.
320 ■ Az érett középkor kultúrája

„A sic et non, a lectio és a disputatio eljárását alkalmazó arisztotelészi-skolasztikus módszer

már mintegy száz évvel korábban kialakult az iszlám jogban [...] A Summa theologiae szerkezetét
Aquinói Szent Tamás sem önállóan ötlötte ki: az arab világban már széles körben elterjedt okta-
tási sémával találkozunk nála” – írja Ulrich G. Leinsle. 1142-ben a clunyi apát, Petrus Venerabilis
(†1156) is összehozott egy kis csoportot azzal a megbízással, hogy fordítsák le latinra a Koránt.
Ő már sajnálta, hogy elpusztult az antik kultúra.
Az arisztotelészi pogány gondolkodás, különösen Averroës értelmezésében, természetesen ko-
moly problémát jelentett a középkori kereszténység számára. Averroës legfőbb követője a párizsi
facultas artiumon Brabanti Siger (†1283 k.) volt. (Dante Isteni színjátékában a Paradicsomba helye-
zi őt, Aquinói Tamással és Albertus Magnusszal együtt. Azt mondja róla: „kinek egykor ajkán sok
gyűlöletes igazság kirebbent”). Brabanti Siger szerint az arisztotelészi filozófia Averroës értelme-
zésében a világ racionális magyarázatát nyújtja, mely nyilvánvalóan több pontban ellentétes a ke-
resztény hittel. Ez a tény azonban nem teszi kétségessé a kinyilatkoztatás igazságát. A kettős igazság
tanát – melyet neki tulajdonítani szoktak – Siger nem hirdette. Kijelentései szerint előtte csak egy
igazság van, a kinyilatkoztatás.
A Pierre de Corbeil (†1222) érsek elnökletével 1210-ben tartott Párizsi zsinat Párizs területén
kiközösítés terhe mellett megtiltotta Arisztotelész metafizikájának és természettudományi műveinek
(libri de naturali philosophia), valamint a commenta olvasását. A Commentán elsősorban Averroës
arab nyelvű kommentárjait kell értenünk. A tilalom helyi érvényű volt, nem vonatkozott tehát Ox-
fordra, ahol később lefordították és kritikai igénnyel feldolgozták az arisztotelészi természetfilozófiát.
IX. Gergely pápának (1227–1241) 1228-ban a párizsi egyetemhez intézett levele óv attól, hogy
bárki is behatóbban foglalkozzon filozófiával. A filozófia iránti rendezetlen vonzalom egyenértékű
a házasságtöréssel és a bálványimádással. Párizsban több teológiai magiszter is letért a régiek ös-
vényéről, „profán újításoknak”, és természetfilozófiai tanoknak (doctrina philosophica naturalium)
adta meg magát.
Averroës művei és Arisztotelész – 1252-től, illetve 1255-től a facultas artium előadásainak hiva-
talos programjába felvett – természettudományos írásai intézték az első komolyabb kihívást a teo-
lógiához. Ezzel magyarázható, hogy 1270. december 12-én Etienne Tempier (†1279) párizsi püspök
elítélt tizenhárom tételt. Az elítélt tételek közül legalább négy Brabanti Siger ellen irányul. Az 1270-es
elítélés még csak felsorolta az újfajta arisztotelizmus teológiai szempontból elfogadhatatlan filozófiai
tanait, az 1277-ben egy nagy tekintélyű teológusokat is tömörítő bizottság részvételével összeállított,
219 elítélt tételt tartalmazó listának viszont már elvi jelentősége volt. A lista megjelentetése előtt
súlyos konfliktusokra került sor a facultas artiumon és a teológiai fakultáson. A teológiai fakultással
kapcsolatban is felmerült az eretnekség gyanúja. Ezért az 1277-es elítélés nem tekinthető egyszerűen
a teológusok részéről az arsok tanárai ellen hozott intézkedésnek, kivált, hogy az elítélés és a kiközö-
sítés vele járó veszélye teológusokat is érintett, Aquinói Szent Tamást (három évvel a halála után) és
Aegidius Romanust (†1316). A tévedéseket felsoroló 1277-es lista forráskritikai vizsgálatából kitű-
nik, hogy a szöveg csak hellyel-közzel találja célba a két magiszter, a keresztény hit fő ellenségeinek
tartott Brabanti Siger és a dániai származású Boëthius de Dacia tanait, és olykor a filozófia és a teoló-
gia viszonyát helyesen meghatározó tételeket is elítélt. „Arisztotelész ismert »tévtanain« és Aquinói
Tamás elítélt nézetein kívül [...] a teológia önértelmezése és fejlődése szempontjából elsősorban az
értelem és a hit, a filozófia és a teológia, az isteni mindenhatóság és a természetes okok, az isteni és
az emberi megismerés viszonyával elítélt tételek jártak súlyos következményekkel [...] Ezért Etienne
Tempier-ben óhatatlanul a »kettős igazság« híres gyanúja merült föl, amelynek a prológusban adott
 A tudomány: a skolasztika ■ 321

hangot. Így hát tulajdonképpen nem is az úgynevezett »averroisták«, hanem maga a püspök az atyja
a »kettős igazság tanának«” – írja Ulrich G. Leinsle.
Az érett középkor tudománya a skolasztika, vagyis az a tudomány, amelyet az iskolákban, az
egyetemeken tanítanak. A skolasztika szó jelentését így foglalja össze a középkori skolasztika jelen-
kori kutatója, Ulrich G. Leinsle premontrei szerzetes tudós: „A szkholasztikosz kifejezés filozófiai
összefüggésben először Arisztotelész Poétikájában bukkan fel. A szkholé főnévből (jelentése: pi-
henés, nyugalom, mentesség a munka kötelességétől, másrészt a tudományoknak szentelt, illetve
egy tanár előadása) eredő kifejezés szabadon választott tevékenységet jelöl, amelyet az ember saját
magáért végez, végső soron a szkholé kifejeződéseként felfogott theóriát, annak az embernek az élet
alapvető szükségleteitől nem korlátozott cselekvését, aki azzal foglalkozik, ami lényeges”.
A keresztény ókorban a scholasticus jelzővel a műveltséget és a tudományos felkészültséget fe-
jezték ki. A hivatalnokokat még a Meroving-korban is scholasticusként emlegették, a Karoling-kor-
tól pedig a székesegyházi, városi vagy kolostori iskolák vezetőit is. A korai és az érett középkorban
a scholasticus egyszerűen csak annyit jelentett, hogy „tudományos” vagy „iskolás”.
A skolasztika meghatározott módszerrel és értekezési formával iskolás módon, tudományos és
racionális síkon dolgozta fel a filozófiát, a hit tartalmait és a különböző tudományokat. Viták bonta-
koztak ki e módszerek ellenfeleivel, akik szerint csupán pogány eredetű „frivol újításokról” van szó.
Ismét Ulrich G. Leinslét idézzük: „Az iskolai oktatás jellegénél fogva a teológia és a filozófia el-
sődlegesen normatív szövegek értelmezésével és kommentálásával foglalkozott, glosszák, szöveg-
elemző kommentárok, parafrázisok vagy quaestiókra tagolódó kommentárok formájában. Szö-
vegek alapján merülnek fel a kérdések (quaestio), amelyeket azután kidolgozott értekezésekben,
illetve a 13. századtól fogva disputatiók során tovább elemeznek [...] Alapvető igény az igazság
lényegi tisztázása, főként abban az esetben, ha a tekintélyek ellentmondani látszanak egymásnak.
Éppen ezért a legfontosabb eszköznek a logika számít [...] Pontosan a látszólag sehol meg nem
torpanó kérdezés jellemzi a skolasztikus teológiát mint racionális, tudományos teológiát, más-
részt viszont támadásoknak is kiteszi: egyesek szerint »komoly problémák híján is előszeretettel
bocsátkozik érvelésbe«”.
Lényege a dialektikus módszer, az arisztotelészi logika alkalmazása a hit problémáinak meg-
értése céljából. Ezt világosan megfogalmazta már az első igazi skolasztikus, Szent Anzelm canter-
buryi érsek, akinek alapelve a fides quaerens intellectum, azaz a megértést kereső hit. „Hanyagság-
nak tartom, ha szilárdan hiszünk, s nem igyekszünk fel is fogni azt, amit hiszünk.” A ratio rangját
Anzelm egyértelműen biztosítja: a ratiónak kell lennie az összes emberi létmozzanat fejedelmének
és bírájának (ratio [...] et princeps et iudex debet omnium esse quae sunt in homine).
A középkori skolasztika kialakulásában nagy szerepet játszott a filozófiai universale vita.
Az universale vita kiindulásához Porphüriosz a középkorban sokat használt Eiszagógéjának a nemi
és faji fogalmakról (ezek az általános, vagy egyetemes fogalmak) szóló része adott alkalmat. Ebben
Porphüriosz azt a kérdést veti fel, vajon a nemek és a fajok a valóságban is léteznek-e, vagy csak
elménk alkotásai? Testi vagy szellemi természetűek-e? Az érzéki dolgoktól különváltan, vagy azok-
ban léteznek-e?
Erre a középkorban három választ találunk:
1. A realizmus Platónt követve, az általános fogalmak tartalmát képező egyetemességnek
mind a gondolkodástól, mind az egyedi léttől önálló tárgyi, szubsztanciális létet tulajdo-
nított, amely az egyedi lét előfeltétele (universalia ante rem). Az emberi lélek például nem
önálló szubsztancia, hanem „az ember” tulajdonsága csupán.
322 ■ Az érett középkor kultúrája

2. A mérsékelt realizmus Arisztotelész alapján oldja meg a kérdést. Az egyetemesnek tárgyi

(reális) léte van, amennyiben az egyedi valók lényegét alkotja (universalia in re), azonban
azoktól önállóan nem létezik.
3. A nominalizmus szerint az egyetemesnek csak fogalmi léte van, illetve az egyetemesség
csak a szavakban áll, melyek a tárgyak egy bizonyos csoportjának jelzésére alkalmasak (uni-
versalia post rem).
A korai középkor Platón szellemében válaszolta meg ezt a problémát. A realisták és antirealis-
ták közötti voltaképpeni harc a 11. században tört ki. Előidézője Roscellinus (†1120) mester volt.
Azt állította, hogy csak az egyedi létezők reálisak, az általános fogalmak merő hangok (flatus vocis),
legfeljebb puszta nevek (nomina).

A skolasztika nagyjai

Szent Anzelm (1033–1109) Aostában született, a normandiai Becben belépett a bencés rendbe,
és 1078-ban a beci monostor apátjává választották. II. Vilmos angol király 1093-ban Canterbury
érsekévé nevezte ki. A canterburyi érseki székből a gregorián reformot törekedett Angliában meg-
valósítani. Mesterének Szent Ágostont vallotta. Filozófiai művei közül jelentősek a De grammatico
(logikai alapvetés) és a De veritate (az igazság elmélete). A dialektika a lényegek ismeretére ve-
zet. Gondolatainak szabatos kifejtésével emelkednek ki Szent Anzelm művei, a szavak értelmének
pontos meghatározására törekszik. Eszmerendszerének áttekinthető felosztását adja, nagy gondot
fordít tételei bizonyítására, s az ellenvetések cáfolatára. Megállapítása szerint az igazság minden
vonatkozásban bizonyos normához való viszonyt fejez ki. A kijelentés igaz, ha az értelmet kifejezi.
A gondolkodás igaz, ha olyannak fogja fel a dolgot, amilyen a valóságban. A dolog igaz, ha meg-
felel az isteni értelemben levő ideájának. Az igazság tehát mindig valami helyességet (rectitudo),
megegyezést jelent, amit csakis az értelem ismerhet meg. Az igazság meghatározása: az a helyesség,
amelyet kizárólag az értelem foghat fel (rectitudo sola mente perceptibilis). A gondolkodás során
maga az ész, a ratio fedi fel a dolog belső szükségszerűségét, s jut el az objektív értelemben vett ratio
szükségszerűségéhez (ratio necessaria).
Szent Anzelm nem a hithez keresi az értelmet, hanem a hit alapján kívánja a megértést (Neque
enim quaero intelligere ut credam, sed credo ut intelligam). Az „intellectus fidei”, a hitben rejtőző igaz-
ság megértéséhez az elemi képzést a grammatika adja, amely nála a formális logika szerepét tölti be.
A dialektikát már azért is nagyra tartja, mert a hívő ember optimizmusával vallja, hogy a hit egész
tartalma felfogható az ész számára, s még olyan misztériumok mellett is, amilyenek a Szentháromság
vagy a megtestesülés tana, kényszerítő észokok (rationes necessariae) szólnak.
Szent Anzelm teológiai gondolatainak legkiemelkedőbb pontja Isten létének a bizonyítása,
amellyel két művében foglalkozik. Mindkettőt a beci apátságban írta 1077–1078-ban. A Monolo-
gium (eredeti címe: Exemplum meditandi de ratione fidei) istenbizonyítékai a tapasztalati rendből
kiindulva az oksági elv alkalmazásával bizonyítják Isten létét. A Proslogiumban (eredeti címe: Fides
querens intellectum) egy olyan érvet állít fel, mely Isten fogalmából következtet Isten létére. Isten az
a lény, akinél nagyobb nem gondolható. Arról, aminél nagyobb nem gondolható el, el sem gondol-
ható, hogy ne létezzék a tudaton kívül is, mert akkor nem az volna, aminél nagyobb nem gondol-
ható el. (Ez az ún. ontológiai istenérv.)
 A skolasztika nagyjai ■ 323

Anzelm még a monasztikus kultúra jellegze-

tes irodalmi formáit, az értekezést, a dialógust és a
levelet használja, a laoni iskolánál (11. század vége,
12. század) viszont már a skolasztika iskolás formá-
jával találkozunk. A laoni iskola sajátos műfajai a
glosszák és a szentenciagyűjtemények. A laoni szen-
tenciagyűjtemények nagy hatással voltak a párizsi
Szent Viktor kolostor iskolájára, amelyben első teo-
lógiai tanárától, Champeaux-i Vilmostól (Guillelmus
de Campellis, 1070–1120) fogva egységet alkotott az
iskolás skolasztika és az Ágoston-rendi reformkano-
nokok kolostori élete. Ez a szintézis jól megfigyelhető
Szentviktori Hugo (1097–1141) tudományokról alko-
tott felfogásában: „Tanulj meg mindent, s hamarosan
belátod, hogy nem haszontalan”. Hugo már lényege-
sen szabadabban használja és önállóbban dolgozza fel
a patrisztikus anyagot, mint a laoni teológusok. Szent Anzelm
A realizmus és a platonizmus erős bástyája volt
a 12. században a chartres-i iskola, amely a trivium
és a klasszikus tudományok mellett a matematika és a természettudományok felkarolásával a tudo-
mány egyik legjelentősebb középkori központjává fejlődött. Az iskola első mestere és vezetője Ber-
nard (†1130 k.) volt. Állítólag ő százada legjelentősebb platonikusa (perfectissimus inter Platonicos
seculi sui). Öccse, Theodoricus (Thierry, †1155/1156), dialektikus, matematikus és természettudós
volt. Heptateuchonja a hét szabad művészet tankönyve. A chartres-i iskola platonizmusát mérsékli
Gilbertus Porretanus (Poitiers-i Gilbert, †1154), Bernard után a chartres-i iskola vezetője. Salis-
buryi János „kora legtudósabb emberének” nevezi őt. Az egyetemes és az egyedi lények közötti
reális különbséget erősen hangsúlyozta. Fő műve a Liber sex principiorum a hat utolsó arisztotelészi
kategóriáról szól.
Salisburyi János (Johannes Saresberiensis, †1180), a chartres-i iskola angol származású egykori
diákja, később chartres-i püspök, a mérsékelt realizmust pszichológiai alapon igyekszik igazolni.
A dialektikus módszert teljes alapossággal Pierre Abélard (Petrus Abaelardus, †1142) dolgozta
ki, midőn kritikai vizsgálatnak vetette alá az egyházatyák szövegeiben található ellentmondásokat.
Ő az egyházjogászok által az esetek (casus) mérlegelésénél alkalmazott ,,sic et non” (pro et contra)
módszert a filozófiai és a teológiai gondolkodás szolgálatába állította. Abélard Párizsban a Notre
Dame iskolájában tanított. Messze földről kereste fel őt a tanítványok serege. Elcsábította, majd
titokban feleségül vette tanítványát, Héloïse-t, ezért a lány kanonok nagybátyja megfosztatta őt
férfiasságától. Mindketten kolostorba vonultak. Életét megírta a Szerencsétlenségeim történetében
(Historia Calamitatum). Egyes teológiai kérdésekben vallott nézetei miatt két tartományi zsinat is
elítélte. Petrus Venerabilis clunyi apát befogadta a kolostorba, s ott halt meg 1142-ben.
Az universaliák kérdésének a megoldásánál Abélard a nyelvlogikára támaszkodik. Arisztote-
lészt követő meghatározása szerint universale (általános fogalom), egyetemes az, ami alkalmas arra,
hogy több egyedről állítsuk. Platón és Szókratész két különböző egyed, de az emberség állapotában
megegyeznek. Ez a közös mozzanat a hasonlóságon alapuló megegyezés, amelyet elvonás (abstrac-
tio) útján tesz magáévá az értelem.
324 ■ Az érett középkor kultúrája

Abélard a dialektikus készség fej-

lesztésével a teológia elmélyítését kí-
vánta szolgálni, a dogmák racionalista
magyarázata nem volt szándékában.
Abélard fontos szerepet játszott a ke-
resztény etika továbbfejlesztésében is.
Ő azt hangsúlyozza, hogy a cselekedetek
önmagukban közömbösek, a szándék
(animi intentio) határozza meg erkölcsi
minőségüket.
Újból Ulrich G. Leinslét idézzük:
„Abélard Párizsban [...] olyan értelmisé-
gi miliőben mozgott, amelyben a diákok
csupán »emberi és filozófiai érveket«
(humanas et philosophicas rationes) kí-
vánnak a teológiai igazságok megérté-
séhez, s kizárólag az intelligentiát tartják
lényegesnek, a Biblia érthetetlen szavait
nem. Semmi olyanban nem akarnak
hinni, amit még nem értettek meg. Ezért
Abélard azt a célt tűzi ki maga elé, hogy
Abélard és Heloïse (14. századi miniatúra) az emberi, filozófiai érvekkel operáló in-
telligentiát az Írás autoritatív szövegének
talaján dolgozza ki, vagyis az írás rejtett
értelmét nem csupán patrisztikus idézetek felsorakoztatásával, vagy spirituális exegézissel kívánja
bemutatni, hanem racionális vizsgálódással próbálja feltárni, s ily módon igazságát is megvizsgálja.
Abélard módszere nem tekinthető jellegzetesen teológiainak, hanem általánosságban valamennyi
tudományra jellemző. A felmerülő kérdések eldöntésére itt a ratio hivatott [...] Abélard racionális
érvei mindig a hit szolgálatában állnak, még ha bizonyos tanait eretneknek nyilvánították is”.
A skolasztika tetőpontját a 13. század nagy rendszerezőinél érte el, a domonkos Nagy Szent
Albertnél (Albertus Magnus, †1280) és tanítványánál, a szintén domonkos rendi Aquinói Szent
Tamásnál (†1274).
Nagy Szent Albert azt vallja, hogy Platón és Arisztotelész tudományának szintézise viszi előbb-
re a filozófiát. Az universaliák kérdésében is közvetít Platón és Arisztotelész között. A faji lényeg
(eidosz) megelőzi a dolgokat, és független konkrét megvalósulásuktól (universale ante rem). Álta-
lános fogalmaink gondolati tartalmak, s ilyenképpen a dolgok után vannak (post rem). Az indivi-
duális dolog a faji lényeg konkretizálódása (universale in re). A létezőket a lényeg és az existentia
alkotja. Albert az arisztotelészi filozófiából sok korábban be nem fogadott tant vitt be a skolaszti-
kába. Filozófiai működésének javát Arisztotelész írásainak a magyarázata képezi. Nagy Albert a
skolasztikus teológia tárgyát próbálja meghatározni, a tudomány arisztotelészi koncepcióját alapul
véve. A megoldásban Albert nyomatékosan hangsúlyozza a teológia tudományosságát: a teológia a
legmagasabb rendű tudomány. Nagy Albert kiváló természettudós volt; nagyra értékelte a termé-
szet megfigyelését és pontos leírását. Tisztában volt a kísérletezés (experimentum) jelentőségével.
„Háromszáz éves kerülőúttól szabadult volna meg a természettudomány, ha az Albert kijelölte úton
 A skolasztika nagyjai ■ 325

halad tovább” – mondja H. J. Stadler, állattani

művének (De animalibus) kiadója.
Aquinói Szent Tamás Nápoly közelében
született 1224/1225-ben. 1239-ben a nápolyi
egyetemre ment, itt ismerkedett meg Ariszto-
telész tanaival. 1244-ben belépett a domonkos
rendbe. 1245-ben Párizsba ment, ahol Nagy
Albert tanítványa volt. Tamás 1256 és 1259
között, valamint 1268 és 1273 között a pári-
zsi egyetemen tanított. Közben Orvietóban,
Rómában és Viterbóban is tanár volt. A pápa
meghívására a Lyoni zsinatra készült, útköz-
ben halt meg 50 éves korában, 1274-ben. Spa-
nyolországban az arabok térítésén fáradozó
rendtársai kérésére készült a kereszténység
filozófiai igazolását fejtegető Summa Contra
Gentiles 1264-ben. Legterjedelmesebb és leg-
későbbi műve a teológiát kifejtő háromrészes
Summa Theologiae, amelyen 1266-tól élete vé-
géig dolgozott. A nagy művet Tamás nem tudta
befejezni, a III. rész nagyrészt a szerző mun-
kája, a hátralevő részt iratai alapján tanítványa,
Pipernói Reginald adta közre. Aquinói Tamást Carlo Crivelli: Aquinói Szent Tamás (1476)
1323-ban szentté avatták, az ellene hozott ítéle-
teket 1325-ben visszavonták.
Aquinói Tamás a filozófia teológiától különböző sajátos jellégének felismerésével igyekezett
elmélyedni a különböző rendszerekbe. Értékelésénél az a szempont volt mérvadó előtte, hogy a
nézetek elfogadásánál nem az állítók tekintélye, hanem érveik a döntők. S mivel úgy találta, hogy
e követelménynek Arisztotelész tapasztalaton alapuló egységes rendszere felel meg a legjobban,
mesterénél, Nagy Albertnél nagyobb határozottsággal foglalt állást Arisztotelész mellett anélkül,
hogy a kritika jogáról vele szemben is lemondott volna. A maga elé tűzött célt nagy határozottság-
gal követte, noha kívülről az avërroistákkal, a skolasztikán belül pedig a platonikusokkal kemény
küzdelmet kellett vívnia. Ő páratlan koncentrálóképességének megfelelően szimultán egyszerre
több írnoknak is tudott diktálni különböző műveket. Aquinói Tamás párját ritkítóan világos, át-
gondolt, a legkisebb részletet is felölelő szintézisét – mint a korabeli katedrálisokat – a páratla-
nul merész konstrukció szilárd eleganciája jellemzi. A tudomány feladata nem merül ki a teológia
szolgálatában. Önálló célja és feladata, „hogy beírja az emberi lélekbe az univerzum egész rendjét,
valamennyi okát és elvét”. Aquinói Tamás az érzékelésből eredezteti a megismerést. Az anyagi dol-
gok mivolta az elsőként és önmagában ismert. Az érzéki benyomásból kialakított képzet nem teljes
megismerés. Az „alkotó ész” (intellectus agens) megvilágítja a képzetet, absztrahálja belőle a fogal-
mat. Az intellectus agens az emberi szellem spontán és aktív képessége, ő „alkot mindent”.
Aquinói Tamás hitt abban, hogy hit és ész, filozófia és teológia egymással harmóniába hoz-
ható. A filozófián alapuló természetes teológia (theologia naturalis) és a kinyilatkoztatott teológia
(theologia revelata) egyetlen összefüggő rendszert alkotnak. Nagy összefoglaló művében, a Summa
326 ■ Az érett középkor kultúrája

Theologicában egy-egy tétel tárgyalását gyakran e szavakkal kezdi: „ezt nemcsak a hit véli, hanem
az értelem is bizonyítja (Quod non tantum fides tenet, sed etiam ratio demonstrat)”. Aquinói Tamás
világnézetére jellemző következő állítása: „A folyóknak a forrásukhoz történő visszatérése a meg-
testesülés titkára utal [...] Ezek a folyók ugyanis azok a természeti javak, amelyekkel Isten eltöltötte
a teremtményeket: a lét, az élet, az értelem [...], az a forrás pedig, ahonnan ezek előtörnek, maga
Isten [...] Ezek a folyók az egyéb teremtményekben elszórtan vannak meg, az emberben azonban
összegyűjtve találhatóak meg, mert az ember mintegy az a horizont, az a határ, ahol összetalálkozik
a szellemi és az anyagi természet [...] éppúgy részesedik a testi, mint a szellemi javakból [...] Éppen
ezért, amikor a megtestesülés titka által az emberi természet egyesült Istennel, a természeti javak
összes folyója visszatért forrásához”.
A domonkosok után hamarosan a ferencesek is bekapcsolódtak a tudományos munkába. Kö-
zülük Szent Bonaventura (†1274) és Johannes Duns Scotus (†1308) a legjelentősebbek.
Szent Bonaventura a ferences szellemiségnek megfelelően nem becsüli sokra a filozófiát.
Az ideákat Istenbe helyezi, de nem csupán logikai, hanem teremtő valóságként. Az érzéki valókról
elvonás útján szerzett, Istenről és önmagáról pedig közvetlen intuitív ismerete van a léleknek. Mivel
a szellemi valóság nem merülhet el az anyagban, a szellemi dolgok ismeretére az érzéki ismerettől
függetlenül jut a lélek. Önmaga létét, tulajdonságait, önmagára reflektálva, önszemléletben ismeri
meg. De önmagában Isten képmását is felismeri, s így önmaga lelkén át megismeri a felette álló
szellemi valóságot, az Istent. Isten, aki mint végső ok minden tevékenységünkkel közreműködik,
biztosítja – Bonaventura szerint – az ismeret igazságát.
Az isteni megvilágosítás következményének kell tekintenünk hit és tudás, teológia és filozófia
oly szoros kapcsolatát, amely a kettő közötti határvonalat elhomályosítja. Ha már a természetes
ismeret is isteni megvilágosításra vezetendő vissza, az ismeretforrás azonossága révén a filozófia
önállósága megszűnik. Bonaventura szerint a kinyilatkoztatás derít fényt a tudás egész területére.
Duns Scotus előbb Oxfordban, majd Cambridge-ben és Párizsban tanított, 42 éves korában
Kölnbe hívták, ahol egy év múlva meghalt. Fogalmai találóbbak, megkülönböztetései finomabbak,
érvei súlyosabbak a többiekénél, s náluk jóval több problémát lát meg. Méltán kapta a doctor subtilis
jelzőt. Duns Scotus kritika alá vette Aquinói Tamás és társai intellektuális optimizmusát. Szerinte
nem az értelem segítségével, hanem a szeretet tüzében edzett akarat révén juthatunk el Istenhez.
A tudás területét leszűkíti a hitével szemben. A természetes tudás csak akkor biztos, ha érzékelhető
benyomásokra nyúlik vissza. Az érzékfeletti dolgokról nincsenek tiszta fogalmaink. Istent nem a
filozófiával, hanem a hittel és teológiával ismerjük meg. Az erkölcsi parancsok nem észbeli tartal-
mak, hanem az isteni akaratban gyökereznek. A filozófián alapuló természetes teológia (theologia
naturalis) és a kinyilatkoztatott teológia (theologia revelata) nem hozható összhangba. A teológia
és a filozófia útjai szétválnak, mindkettő a maga sajátos tárgyával foglalkozik. Georges Duby írja:
„Az emberi értelem, Duns Scotus szerint, mindent szemügyre vehet, ami nem a kinyilatkoztatott
igazság, és ami ennélfogva nem haladja meg szellemi képességeit. Sőt: mivel nem a hitről van szó,
az ember teljes szabadsággal vizsgálhatja ezeket a dolgokat. A tudósok érdeklődése a tapasztalattal
igazolható tények felé fordul”. Duns Scotus az újkori individualizmus egyik előfutára: az indivi-
dualitás (egyediség) értelemmel megragadható, pozitív léttartalom. Az egyed a fajiság léttartalmán
túlmenő pozitív határozottsággal, önállósággal rendelkezik.
Érdekes megjegyezni, hogy számos nyugati történész szerint az európai késő középkor és kora
újkor tulajdonképpen Duns Scotusszal kezdődik; ha eszmetörténeti szempontból nézzük a kér-
dést, akkor ebben sok igazság van, s különösen ha még hozzávesszük, hogy nem sokkal Duns
 A skolasztika nagyjai ■ 327

Scotus halála után kezdődik az a nagy válságidőszak, amely tulajdonképpen felbomlasztja a kö-
zépkori Európa struktúráit.
A skolasztika természettudományos vonala a 13. században, Oxfordban bontakozott ki. Robert
Grosseteste (†1253) „párját ritkító tudós, értett a matematikához és optikához, s annyi nyelven
tudott, hogy eredetiben olvashatta az egyházatyákat s a múlt filozófusait és bölcseit” – írta mesteré-
ről Rogerius Bacon. Természettudományos érdeklődésről tanúskodnak a fényről, a fénytörésről és
visszaverődésről, a szivárványról, a színekről, a Nap melegéről írt művei. Kísérletet tett arra, hogy
matematikai-kvantitatív módon írja le a természetet. Galilei empirikus-matematikai módszere erre
az „oxfordi Platón”-ra támaszkodik. Rogerius Bacon (†1292) a középkor egyik legeredetibb gon-
dolkodójaként messze megelőzte korát. A visszásságokat felfedő, de kíméletlen bírálataiért jótevője,
IV. Kelemen pápa (1265–1268) halála után élete utolsó húsz esztendejét kolostori fogságban töltöt-
te, tudományos munkában. Fő műve, az Opus maius tudományelméleti kérdésekkel foglalkozik, s
arra törekszik, hogy a tudományt a gyakorlati élet szolgálatába állítsa. Másik forradalmi gondolata
a tudományos kísérletezés. Még inkább felkavarta a kedélyeket, hogy a korabeli studium bűnéül
rótta fel a méltatlan tekintélyek bálványozását, a megszokást, a közvélemény előítéleteit, a tudatlan-
ságunkat elfedő látszattudás fitogtatását. Autók, repülőgépek és olyan járművek tervezésén törte a
fejét, amelyek „biztonságosan közlekedhetnek a tengerfenéken és a folyamok mélyén”.
A skolasztika ölén született meg a politikatudomány, amit ők politikai teológiának neveztek.
Ez szorosan kapcsolódott a gregorián reformhoz, a pápa és a császár közötti küzdelemhez. Lau-
tenbachi Manegoldról, a szerződéselmélet első megfogalmazójáról már volt szó. Utána a politi-
kai elmélet következő jelentős műve a már említett Salisburyi János angol származású chartres-i
püspök nevéhez fűződik, aki 1159-ben kiadott Policraticus című könyvében az államot az emberi
organizmushoz hasonlítja, amelyben a lélek szerepét az Egyház tölti be. Ha az uralkodó megsérti
az igazságosság és méltányosság elvét, akkor zsarnok, s a népnek jogában áll őt eltávolítani, sőt
megölni. „A zsarnokot legtöbbször meg kell ölni (Tirannus plerumque occidendus)” – állapítja
meg Salisburyi János.
Az ellenállás, a zsarnokká váló fejedelem (a társadalom, de nem egyének által való) elűzésének
jogosultsága Aquinói Tamásnál is szerepel, aki politikai teológiáját a Summán kívül elsősorban De
regimine principum (A fejedelmek kormányzatáról) című munkájában fejtette ki. Másrészt a ter-
mészetjoggal kapcsolatos fejtegetéseivel megalapozta az emberi jogok elméletét, amellyel a tételes
pozitív jog nem kerülhet ellentmondásba. Aquinói Tamás szerint az állam a természet produktu-
ma, tökéletes társadalom, amelynek célja az emberek földi jólétének biztosítása. Ideális kormány-
formának az alkotmányos monarchiát tekinti, amelyben az egész népet illeti meg a törvényhozás és
a fejedelem választásának joga, „ezt isteni törvény rendelte így” – teszi hozzá. A fejedelem hatalma
korlátozott, mert a nép megbízásából a köz javára gyakorolja azt. A zsarnokká váló fejedelem ural-
ma erőszakkal is megdönthető, ez nem tekinthető bűnös lázadásnak. Elismeri az állam autonó-
miáját a maga területén.
A népfelség elvét legteljesebb mértékben William Ockham (†1349), és különösen Padovai
Marsilius (†1343) fejtette ki a Defensor Pacis (A béke védelmezője) című, 1324-ben írt munkájában.
A 12. század másik jelentős tudományos teljesítménye, a skolasztika kialakulása mellett, az
európai jogtudomány megszületése. A középkor első felében a római jogot a leges Romanae barba-
rorum leegyszerűsített, vulgáris formájában ismerték. A 11. század végén fedezték fel a Digestákat,
s ez lendületet adott a római jog tanulmányozásának és oktatásának. Ennek megalapozása Irnerius
nevéhez fűződik, aki a 12. század elején Bolognában működött. Az egyházi jog, a kánonjog kiala-
328 ■ Az érett középkor kultúrája

kulásához és rendszerbe foglalásához nagymértékben hozzájárult a gregorián reform, amely szük-

ségessé tette a jogforrások összegyűjtését, rendszerezését és értelmezését. Ezen a téren Burchard,
wormsi püspök, Anzelm luccai püspök és Ivo chartres-i püspök munkássága volt úttörő. Ilyen előz-
mények után, szintén Bolognában készítette el Gratianus (†1150 k.) a kánonjog klasszikusnak szá-
mító rendszeres feldolgozását és kifejtését, 1140 körül befejezett Concordia discordantium canonum
című művében. Ebben a skolasztika dialektikus módszerét és a civiljog magyarázatában kialakult
módszereket alkalmazza a kánonjog területén. A jogtudomány kialakulása azért volt fontos, mert a
középkori és kora újkori európai politikai gondolkodás elsősorban a jog fogalmaiban fejeződött ki.

A nemzeti irodalmak születése

A latin nyelvű irodalom lényegében az ezredforduló előtt kialakult műfajok nyomán fejlődik to-
vább és teljesedik ki. A középkor legendakincsét Jacobus de Voragine (†1298) foglalta össze és
közvetítette a későbbi korok felé az Aranylegendában (Legenda Aurea). A himnuszköltészet ekkor
éri el csúcspontját Hildebert de Lavardin, Celanói Tamás (Dies irae) és Jacopone da Todi (Sta-
bat Mater) munkásságában, de a nagy teológus, Aquinói Szent Tamás is írt himnuszokat (Pange
lingua). A Gesta Romanorum a legnépszerűbb középkori példázatgyűjtemény, számos kézirata
van. Valószínűleg Angliában vagy Németországban állították össze a 14. század közepén. 250
példázatot, legendát, novellát és mesét tartalmaz, mindenféle forrásból. A kódexírók is merítet-
tek belőle, prédikációknál nagyon sokszor használták. A latin nyelvű költészetben érdekes szín-
foltot képviselnek a vándordiákok (vagantes), a
goliardok, akik a tavaszi természet, a bor és a sze-
relem örömeit éneklik meg (Carmina Burana).
A kor igazi nagy eseménye azonban a nem-
zeti nyelvű irodalmak megszületése. Ebben nagy
szerepet játszottak a különböző fejedelmi udva-
rok. A politikai széttagolódásnak ez volt a pozi-
tív oldala: a sok kisebb-nagyobb udvar jelenléte,
amelyek legtöbbje a lovagi kultúra egy-egy tűzhe-
lye lett. A nemzeti nyelvű irodalom első jelentős
műfaja a franciáknál a hősi ének, a chanson de
geste, amelynek ciklusai a frank történethez, főleg
Nagy Károlyhoz kapcsolódnak. A több mint száz
ránk maradt francia hősi ének közül a leghíre-
sebb a Roland-ének (Chanson de Roland), amely
a 11. században keletkezett, de az Oxfordban őr-
zött legrégibb kézirata csak 1130 és 1170 között
íródott. A hősi éneknek mindjárt a 12. században
a szatírája is megszületett: Nagy Károly zarándok-
lata (Pèlerinage de Charlemagne).
Német területen váltotta ki a lovagi epika a
Roland-ének legnagyobb hatást. A 13. század folyamán osztrák
(kézirat, 11. század vége 12. század eleje) és bajor földön számos költemény keletkezett,
 A nemzeti irodalmak születése ■ 329

amely a lovagi eposz modorában ősi

germán mondakincset ad elő. A 19. szá-
zadi tudomány az ismeretlen szerzőktől
való műveket népeposzoknak keresz-
telte el. A németeknél a hősi énekhez
hasonló a Nibelungenlied, amely a nép-
vándorlás korába visz vissza bennünket,
s amely a 19. században német nemzeti
eposszá vált. A Nibelungenlied 1200 kö-
rül keletkezett. A spanyol hősi ének a
Poema de Mio Cid. Ez Rodrigo Díaz de
Vivar hősi életéről mesél. A spanyol hősi
ének 1140 körül íródott, tehát közvetle-
nül az események után (1092–1099),
amelyeket elbeszél.
A lírai költészet legpompásabban
Dél-Franciaországban virágzott ki, occi-
tán vagy provanszál nyelven: ez a truba-
dúrok költészete, amely elsősorban az
udvari, lovagi szerelmet énekli meg. Kö-
zel félezer trubadúrt ismerünk név sze-
rint. A legjelesebbek: Vilmos aquitániai
Rózsaregény (kézirat, 1405 k.)
herceg, Jaufré Rudel, Bertrand de Born,
Bernard de Ventadorn, Peire Vidal (aki
Magyarországon is járt). Andreas Capellanus, VII. Lajos francia király és Aquitániai Eleonóra leányá-
nak, Marie de Champagnenak udvarában a 12. század végén, vagy a 13. század elején megírta a De
amorét (A szerelemről), a lovagi-udvari szerelem kézikönyvét. Ezt a lírát a németeknél Minnesangnak
hívták, s a minnesängerek közül a legnagyobb költő, a közvetlen és őszinte Walter von der Vogelweide,
aki 1190-ben tűnt fel és 1230-ig élt.
A lovagság udvari kultúrájának kedvenc témái voltak a trójai hősök és Nagy Sándor kalandjai, s
még inkább a kelta mondakör: a Trisztán-monda, Artúr király és a kerekasztal lovagjainak története,
a Szent Grál keresése, valamint a balga szent, Parszifál, Parzival, Perceval. Mindegyiküket többször
feldolgozták francia, német, vagy angol nyelven. Az angol udvarban élt és költötte verses novelláit
(lais) a legnagyobb középkori költőnő, II. Henrik angol király féltestvére, Marie de France (†1200
k.). Novellái lovagtörténetek a hűségről, megpróbáltatásról (Fresne, Elidue), a halandókba szerelmes
tündérekről (Lanval). A franciák közül Chrétien de Troyes, aki Aquitániai Eleonóra és Marie de
Champagne pártfogoltja volt. Őt a lovagvilág külsőségei érdekelték. Művei: A szégyentaligán ülő
lovag, Lancelot (Lancelot le Chevalier á la charrette), Érec et Énide, Cligés, Yvain le Chevalier au lion,
Perceval ou le Roman du Graal. A németek közül Wolfram von Eschenbach és Gottfried von Strass-
burg a legjelentősebbek. Wolfram von Eschenbach Parzivalját a 13. század első évtizedében írta.
Kétségkívül igen sokat vett át Chrétien de Troyes-tól. Gottfried von Strassburg Tristan und Isoldját
szintén a 13. század első évtizedében írta. Ő a rímet, a ritmust, a nyelvet csodálatosan kezeli.
A késő középkor legolvasottabb irodalmi műve – „bestsellere” – a szimbolikus verses Rózsare-
gény, amelynek első részét Guillaume de Lorris, a másodikat Jean de Meung írta a 13. században.
330 ■ Az érett középkor kultúrája

Közel 300 kéziratban maradt ránk. Guillaume de Lorris még tiszteletben tartja az udvari szerelem
konvencióit, de meg akarja írni a szerelem tankönyvét, allegóriába öltöztetve. Allegorikus alakjai
mély gyökeret eresztettek a kor tudatába: Remény, Édes Gondolat, Csúnya Száj, Kedvező Fogad-
tatás és társaik alkotják a késő középkor mitológiáját. Jan de Meungöt, aki továbbírta a szerelem
tankönyvét, a szerelemnél jobban érdekelte a tankönyv. A szerelemről általában nem volt nagy
véleménye, benne már a józan polgár megvetése lakott az efféle lovagi hóbortokkal szemben, és a
nőket igen-igen kevésre becsülte.
Itáliában már a 13. században polgári jellegű költészet bontakozott ki. A lírában „az édes új stí-
lus” (dolce stil nuovo), amelynek halhatatlan remekműve Dante Alighieri (1265–1321) Új élete (Vita
nuova). De Dante igazi nagy teljesítménye a Divina Commedia, a középkori világkép és mentalitás
hatalmas költői szintézise.

A romanika és a gótika művészete

A művészetekben az ezredforduló, a népvándorlás utolsó hullámának pusztításai után új alko-

tó lendület bontakozik ki. A clunyi kolostor krónikaírója, Rodulfus Glaber (†1047) így ír erről:
„Az ezredik éven túl, mintegy a harmadik év beálltával, szerte az egész földkerekségen, főleg azon-
ban Itáliában és Galliában, hozzákezdtek az egyházak építéséhez [...] Mindegyik keresztény nép
abban versengett, hogy szebbel rendelkezzék, mint a másik. Úgy látszott, mintha a világ maga is
lerázta volna régi ruhájának porát, s mindenütt templomok fehér ruhájába öltözködnék. Ekkor te-
hát majdnem valamennyi püspöki székhely templomait és a különböző szentek többi monostorát,
a kisebb falvak templomait a hívek jobbal cserélték fel”.
Az ezredforduló táján kialakuló és egész Európában viszonylag gyorsan elterjedő művészetet a
tudomány romanikának nevezi. Ha e művészet legáltalánosabb jellemzőit, a mögötte vagy benne
rejlő szemléletmódot jellemezni akarjuk, akkor legjobb, ha szakemberhez fordulunk. Marosi Ernő
így ír a romanikáról: „A romanikát egyaránt jellemzi a tartalmi irracionalitás és az elvont forma-
rend. Művészetelméletének jellemző képviselői [...] a világban és a műalkotásban egyaránt egyetlen
elvont, hieratikus rend megnyilvánulását látják, számukra a szép és a jó egyet jelent, mindkettő az
isteni tökéletesség megnyilvánulása”.
A romanika művészetének hordozója, az ókeresztény művészethez hasonlóan, amelynek építé-
szeti alapformáját, a bazilikát is átvette, a templom: ez az egységes műalkotás, amelynek létrehozásá-
ban egyaránt részt vesz az építészet, a szobrászat, a festészet, s a belső díszítés kialakításában az ipar-
művészet. Az építészet a meghatározó, a többi művészeti ág annak van alárendelve. A legnagyobb
technikai probléma, amelyet a kor építészeinek meg kellett oldaniuk, a boltozás volt. A korai bolto-
zatok sokszor beomlottak, a faszerkezetes, kazettás mennyezetű, vagy nyitott fedélszékű megoldások
pedig tűzveszélyesek voltak. Ennek ellenére megfigyelhető a boltozás elterjedése, előbb a heveder-
ívekkel tagolt dongaboltozaté, majd a keresztboltozaté, sőt a 12. század első felében már a bordás ke-
resztboltozat is megjelenik, ami majd lehetővé teszi a gótika megszületését. A román templomokra a
tömbszerű, súlyos formák jellemzőek, a hatalmas, zárt falfelületek, kicsiny ablakokkal. A zárt, nagy
falfelületeket párkányokkal, lizénákkal, vakárkádokkal, emeleti galériákkal tagolták. A boltozat meg-
követelte a négyzethálós tagolást, a különböző nagyságú négyzet alakú térszakaszok alkalmazását.
A tér tagolását igyekeztek áttekinthetőbbé, egységesebbé tenni. Ebben a tekintetben különböző
regionális típusok alakultak ki. Francia területekre jellemző a szentélykörüljárós, kápolnakoszo-
 A romanika és a gótika művészete ■ 331

Román stílusú bazilika makettje

A pisai dóm
332 ■ Az érett középkor kultúrája

rús zarándoktemplom. Német-

országban a kétszentélyű, két-
apszisú, két keresztházú alapraj-
zokat kedvelték. Jellemző a ro-
manika építészetére a váltakozó
támrendszer, amellyel a belső
tér egyhangúságát kívánták fel-
oldani, de az épület statikája, a
boltozat is megkívánta a tömö-
rebb, vaskosabb és a karcsúbb
pillérek váltakozását. A szobrá-
szat szorosan alkalmazkodik az
épület kínálta lehetőségekhez:
a kapuzat domborművei, az
épületbe szervesen beágyazódó
oszlopszobrok, a pillérfők gaz-
dag plasztikai kiképzése jelzi e
lehetőségek realizálását.
A román építészetnek szá-
mos regionális változata alakult
ki. Francia területen Burgundia
(Cluny, Dijon, Tournus, Vézelay,
Autun), Languedoc (Moissac,
Toulouse), Provence (Arles),
vagy Normandia (Caen) mind
sajátos provinciát alkotnak. Né-
met területen a kolostortemplo-
mok (Hildesheim, Maria Laach,
Lorsch) mellett a Rajna menti
A chartres-i gótikus katedrális
nagy császári bazilikák (Speyer,
Worms, Mainz) jelentik a ro-
mán építészet csúcspontját.
Itália román épületei közül csak Verona, Parma, Lucca, Milánó, Pavia bazilikáit emeljük ki a sok
közül, s mindenekelőtt a legcsodálatosabbat: a pisai dóm épületegyüttesét, a keresztelőkápolnával
és a harangtoronnyal. Spanyol földön a nagy zarándokközpont, Santiago de Compostela bazilikája a
romanika reprezentatív alkotása. De eljutott ez az építészet a keresztény Európához akkoriban csat-
lakozó új népek földjére: Magyarországra és Lengyelországba is. A romanika építészetében külön
csoportot képeznek a ciszterci rend templomai, amelyek minden külső és belső díszítést elutasító
egyszerűségükkel tűnnek fel.
A gótikus építészet a 12. században egy jól körülhatárolható területen született meg: Île-de-
France-ban, a francia királyi család birtokterületén. Az 1140-es években a kor kiemelkedő személyi-
sége, Suger apát átépíttette a Saint-Denis-apátság román templomát. Suger leírta a templom építésé-
nek történetét, így tudjuk, hogy egy sajátos eszmei koncepciót akart építészetileg kifejezésre juttatni:
a Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita műveiben – amelyek kéziratát az apátságban őrizték – kifejtett
 A romanika és a gótika művészete ■ 333

A gótikus Saint-Denis-apátság belső tere

fénymisztikát. Az 1144-ben felavatott, átépített Saint-Denis-székesegyházat követte a környék többi

hasonló stílusban épített katedrálisa: Laon, Noyon, Párizs, majd a 13. század első felében a klasszikus
gótika három nagy reprezentatív alkotása: a chartres-i, a reimsi és az amiens-i katedrális.
A legfontosabb új szerkezeti elemek: a csúcsíves bordás keresztboltozat, a támpillér és a támív.
Ezek lehetővé tették a korábbi kötött boltozási rendszer (négyzetes boltszakaszok) feloldását, a fa-
lakat mentesítették a boltozat súlyától, s ezzel megengedték ablakokkal való akár teljes áttörésüket,
s a magasság szinte korlátlan növelését. A falak szinte feleslegessé váltak, statikai funkcióikat a
pillérkötegek és a külső támpillérek vették át. A romanika vízszintes tagolása helyett uralkodóvá
vált a vertikális, függőleges tagolás. Az egész épület jól áttekinthető, racionális szerkezetet nyert,
felépítésében ugyanazok az elvek érvényesültek, mint egy skolasztikus Summában. Az építészeti
megoldások forradalmi átalakulása alkalmat adott a hatalmas felületű színes üvegablakok alkal-
mazására. A gótikus templomépítészet a 13. században elterjedt az egész nyugati kereszténység
területén, mindenütt sajátos regionális változatokat alakítva ki. A gótikus művészet igen szívósan
továbbélt: még Párizsban is épült gótikus templom a 16. század elején. A 16. században többfelé, így
Magyarországon is, egymás mellett él a gótika és a reneszánsz.
A gótika korából rengeteg nem vallási célú építészeti emlék maradt ránk: várak, kastélyok, pol-
gárházak, városházák, s néhol egész városnegyedek, vagy éppen sértetlen városok (Carcassonne,
Rothenburg).
A gótikában megváltozott a művészeti ágak egymáshoz való viszonya. A romanikában a szob-
rászat és a festészet alárendelődött az építészetnek, az adott számukra keretet, érvényesülési le-
334 ■ Az érett középkor kultúrája

Az amiens-i katedrális timpanonja

hetőséget. Most a különböző művészeti ágak egymás mellé rendelődnek, sőt önállóvá is válnak.
A gótikus katedrális kapuzatán elhelyezett szobrok kilépnek a falból, körüljárható, teljes alakokká
lesznek, feloldódik merev tartásuk, s egymás felé fordulnak, kommunikálnak egymással. A fest-
mény is lelép a falról, s táblaképpé lesz, amely önálló életet is élhet. A freskófestészet természete-
sen továbbra is fontos szerepet játszik (például Itáliában). A legnagyobb változás azonban a gótika
szobrászatában a romanikához képest a realizmus és a humanizmus érvényesülése. Az alakok újra
felveszik reális arányaikat, arcvonásaik, gesztusaik érzelmeket, lelkiállapotokat fejeznek ki; nem
szimbólumok és típusok többé, hanem élő, valóságos emberi személyek.
A 14–15. században egész Európában egy nagyjából egységes, azonos formanyelvet beszélő
festészeti stílus terjedt el, amelyet a művészettörténészek „internacionális gótikának” neveznek.
Mesterei között rangos helyet foglal el a magyarországi művész, Kolozsvári Tamás is. A gótika a
kisművészetek és az ötvösművészet gazdag felvirágzását hozta magával, s külön ki kell emelnünk
a késő középkor könyvművészetét, gazdagon, művészien illuminált kódexeivel.
 VII
Franciaország a 10–14. században

A Nyugati Frank Királyság

A verduni szerződésben végrehajtott osztozkodás után a Nyugati Frank Királyságban (Francia

Occidentalis) kezdetét vette az a folyamat, amelyet a francia történészek „az állam privatizációjának”
neveznek. A királyi hatalom felségjogainak gyakorlása fokozatosan átment a magukat önállósító
főtisztviselők, nagyhűbéresek kezébe. Az első nyugati frank király, II. (Kopasz) Károly (843–877)
mindjárt uralkodása első éveiben kénytelen volt elismerni a breton őrgrófság és Aquitánia tényle-
ges önállóságát. A központi hatalom gyengüléséhez a Karolingok szüntelen családi háborúi mellett
nagymértékben hozzájárultak a fiatal királyságra minden irányból rázúduló külső támadások is.
A dánok, vagy ahogy a korabeli források nevezték őket, a normannok (latinul nordmannus, nort-
mannus: ’északi ember’) a 840-es évektől rendszeresen megjelentek a francia partokon, kirabolták
a part menti városokat, kolostorokat, majd a folyókon felhajózva a szárazföld belsejében lévő tele-
püléseket is. Gyakran télre sem tértek haza, hanem frank földön letáboroztak. A korabeli források
egy-egy normann támadás alkalmával többtucatnyi hajóról írnak, Párizs ellen 845-ben 120 hajó
vonult, egy-egy hajóban 30–40 harcossal. A fél évszázadon keresztül szinte évenként megismétlő-
dő normann támadások egyetlen folyó menti várost sem kíméltek. Délen, Provence partjainál az
araboknak voltak hídfőállásaik, ahonnan rendszeresen indítottak rabló portyázásokat a környékre.
S mire a 10. század elejére a normann nyomás alábbhagyott, megjelentek kelet felől a magyarok,
akik 911 és 954 között legalább fél tucatszor végigszáguldottak Gallián is. Mindhárom támadó főleg
a kolostorok és egyházak kincseit rabolta, s rabszolgákat szedett.
A frank királyi évkönyvek 9. századi folytatásában, az Annales Bertinianiban évente találunk
híradásokat a normannok és a mórok rabló hadjáratairól: „842. Mór kalózok a Rhône folyón
Arles-ig jutottak, útközben mindent elpusztítottak, majd megrakott hajóikkal büntetlenül hazatér-
tek. 843. Normann kalózok megtámadták Nantes városát, és miután a püspököt, és sok papot és
mindkét nembéli világit megölve a várost kirabolták, Aquitánia alsó vidékei felé indultak, hogy azt
is elpusztítsák. Végül egy bizonyos szigetre jutottak, ott házakat építettek és télre állandó szállásra
letelepedtek. 845. A normannok március hónapban 120 hajóval, mindkét parton mindent elpusz-
títva, feljöttek a Szajnán egészen Párizsig, anélkül, hogy bármiféle ellenállásra találtak volna. Károly
fel akarta velük venni a harcot, de mivel látta, hogy nem győzheti le őket, egyezséget kötött velük és
7000 font ezüstöt adott nekik, hogy ne menjenek tovább és vonuljanak vissza.”
A frankok (de ekkor már joggal nevezhetjük őket franciáknak) eleinte nem voltak képesek
komoly ellenállást tanúsítani, mert nehéz fegyverzetű lovagseregük tehetetlen volt mind a rend-
kívül gyors arab és magyar könnyűlovassággal, mind a vikingek és mórok hajóival szemben.
336 ■ Franciaország a 10–14. században

A gyengülő és nehezen, lassan mozduló központi hatalom teljesen tehetetlennek bizonyult, csak
a kisebb területi egységek urai tudták hatékonyan megszervezni a védekezést. A legjobb védelmet
a megerősített falak és a várak nyújtották. A 9–10. században százával épültek Nyugat-Európában
a várak, s ekkoriban vették körül új, erősebb falakkal a városokat. Egy-egy gróf vagy földesúr vára
menedéket nyújtott nemcsak saját famíliájának, hanem szükség esetén a környék parasztjainak
is. Ismét az Annales Bertinianit idézzük: „Károly megparancsolta a királyság minden főurának,
hogy jelenjenek meg a pîtres-i általános gyűlésen, s hozzanak magukkal tengernyi munkást és
szekeret azon erődítmények építéséhez, melyek meggátolnák a normannokat a folyón felfelé és
lefelé hajózásban”. A normannoknak időnként fizetett sarcok, az erődítési rendszer 869-től egyre
teljesebb kiépítése, valamint a legenergikusabb hadvezérek (köztük Erős Róbert, a Capetingek
őse) megjelenése azt eredményezte, hogy csökkentek a betolakodók okozta károk, ám maguk a
betörések még korántsem értek véget. A skandinávok szinte megszakítás nélkül Franciaország
földjén állomásoztak, ami azzal járt, hogy némiképp rendeződtek a viszonyok a helybéliek és a
normannok között. A normannok 881-ben megnyitották elsloo-i megerősített táborukat, egész
tömeg kereste fel őket, „hogy kereskedjék velük”. Azt is tudjuk, hogy a frankok közül ki lovakat,
ki fegyvereket árult a normannoknak. Hincmar arról számol be, hogy a normannok 873-ban
engedélyt kérnek, hogy vásárt rendezhessenek a Loire egyik szigetén. A normannok közül sokan
szerettek volna tartósan letelepedni. Megegyezést kezdeményeztek a frank királyokkal, azaz haj-
landók voltak felvenni a kereszténységet, és hűbéresküt tenni az uralkodónak. Ezt tette Weland
viking vezér is. Követte példáját Rollo, akinek vezetésével a normannok letelepedtek azon a terü-
leten, amely később a Normandia nevet kapta.
Kopasz Károly csak birtokadományokkal tudta biztosítani hívei hűségét. Uralkodása alatt
négyszer annyi birtokot adományozott el, mint nagyapja. Különösen érzékenyen érintette a királyi
hatalom gazdasági alapjait a nagy királyi apátságok elidegenítése. A királyi birtokállomány töredé-
kére olvadt, a nagyhűbéresek viszont óriási birtokokra tettek szert. A hivatalviseléshez vagy szolgá-
lathoz kötött birtokok kezdtek örökölhetővé válni, a hatalmukat egykor a király nevében gyakorló
grófok, algrófok, missusok kezdtek önállósulni, s hivatali területüket családi birtoknak tekinteni.
A király egyre több magánbirtoknak is immunitast adományozott. Kopasz Károly már uralkodása
kezdetén megállapodást (foedus concordiae salubris: ’üdvös egyetértés szövetsége’) kötött országa
egyházi és világi előkelőivel (coulaines-i szerződés), s kötelezte magát arra, hogy hatalmát velük
együtt gyakorolja. A király korlátozott hatalmát ismerte el, midőn a 864. évi Edictum Pistensében
kinyilvánította, hogy a törvényt a nép egyetértése és a király rendelkezése alkotja (lex consensu po-
puli et constitutione regis fit). Népen (populus) itt a birodalom egyházi és világi előkelői értendők,
az ő hozzájárulásuk, beleegyezésük (consensus) teszi törvénnyé a király rendeletét. Fontos további
lépést tett ezen az úton 877-ben, mikor immár császárként Itáliába indult, hogy főhűbéresei és az
ország nagyjai (primores regni) hűségét és támogatását biztosítsa. A Quierzy-sur-Oise-i palotában
kiadott capitularéban megígérte, hogy csak vazallusai, azaz az egyházi és világi előkelők egyetérté-
sével és tanácsával fog kormányozni, továbbá engedélyezte a grófi tisztségek, valamint a hűbérek
öröklését, s megparancsolta, hogy a grófok, püspökök és apátok is engedélyezzék ugyanezt a saját
hűbéreseiknek. Úgy tűnik, hogy a rendelet csak a már meglévő gyakorlatot hagyta jóvá. Károly
még abban az évben meghalt, s fia, II. (Dadogó) Lajos (877–879) koronázásakor a főhűbéresek ho-
magiumot tettek az új királynak, aki beiktatta őket hűbérbirtokaikba és tisztségeikbe. Ezzel a köz-
hatalom és a hűbériség teljesen egybefonódott. A quierzyi capitulare engedményei csak azoknak
szóltak, akik Károlyt elkísérték az itáliai hadjáratra, de a folyamatot már nem lehetett visszafordíta-
 A Nyugati Frank Királyság ■ 337

Capet Hugó koronázása (14. századi miniatúra, Párizs)

ni, s a 10. században általánossá vált a hűbérbirtokok és a különböző hercegi, grófi, őrgrófi, algrófi
címek, tisztségek és a velük járó birtokok örökölhetősége. A 9. század végén mintegy 29-re rúgott
azoknak a báróságoknak a száma, amelyek többé-kevésbé különálló hatalmi területet alkottak, és
ez a szám a következő század végére megkétszereződött.
A Karoling-család francia ágának ekkoriban nem voltak uralkodásra alkalmas tagjai, ezért a
nyugati frank előkelők 888-ban Odót (franciául Eudes, 888–898), Párizs grófját választották királ�-
lyá. Odo Erős Róbertnek (†866), Anjou és Blois grófjának volt a fia, s tekintélyét annak köszönhet-
te, hogy sikereket ért el a normannokkal szemben. A család Párizs környékén, a mai Île-de-France
területén épített ki szinte önálló hercegi hatalmat (akkoriban ezt a vidéket nevezték Franciának).
Odo a Karoling Együgyű Károlyt (898–922) tette meg örökösének. Ellene azonban főúri felke-
lés tört ki, Odo öccsének, Róbertnek vezetésével, akit a lázadók 922-ben királynak kiáltottak ki.
A döntő ütközetre Soissons előtt került sor: Róbert életét vesztette ugyan, Károly és hívei azonban
kénytelenek voltak visszavonulni. A főurakat nem tántorította el vezérük halála, és 923-ban Bur-
gundia hercege, Raoul (923–936) személyében új királyt választottak. Együgyű Károlyt az egyik
338 ■ Franciaország a 10–14. században

területi hatalomra törő főúr, II. Vermandois-i Heribert (†943) elfogta és börtönbe zárta. Károly a
fogságban halt meg 929-ben. Raoul halála után ismét visszatértek a Karolingok, míg végül 987-ben
I. (Capet) Hugo (987–996) királlyá választásával végleg a Robertidák birtokába került a trón. A csa-
ládot, amelyben 987 és 1328 között apáról fiúra szállt a Francia Királyság, később Hugó mellékneve
nyomán Capetingeknek nevezték. (Csak jóval Hugó halála után tűnik fel a forrásokban a Capet
név, amelyet a cappa szóból származtatnak, ami rövid köpenyt jelent.) A 11. század elején – egy
évszázaddal a keleti ág kihalása után – egyenes ágon kihalt a Karoling-család nyugati ága is.
Capet Hugó megválasztása alkalmával az ország nagyjai (akik ténylegesen csak Francia, Norman-
dia és Burgundia előkelői és egyházfői voltak) tudatosan az alkalmasság (idoneitas) elvét szegezték
szembe a Karolingok örökösödési jogával. „A trónt nem lehet örökségként megszerezni – mondta
Adalberon reimsi érsek – csak azt emelhetjük fel oda, aki kitűnik nemcsak a test nemességével, ha-
nem szellemének bölcsességével is.” A francia királyokat elvben választották, de minden Capet-ural-
kodó még életében megkoronáztatta fiát, s olyan szerencsések voltak, hogy mindegyiküknek volt fia,
s mindegyikük abban a korban szokatlanul hosszú ideig uralkodott. 996 és 1270 között nyolc Capet
ült a francia trónon, átlagos uralkodási idejük 34 év volt. (Ugyanezen idő alatt Magyarországon az
Árpád-háznak 19 királya volt, átlagos uralkodási idejük csak 14 év.) Fontos új fejlemény volt, hogy a
trónöröklés ekkor már az elsőszülöttség elve alapján történt, s nem került sor az ország felosztására az
elhunyt uralkodó fiai között, mint a Merovingok és a Karolingok idején.

Az állam „privatizációja”

A Capet-dinasztia első királyai alatt folytatódott a 9. században megindult folyamat: a feudális te-
rületi széttagolódás. A királyi hatalom minimálisra zsugorodott, a közhatalom valamennyi ágának
birtoklása, funkcióinak gyakorlása felaprózódott a területi fejedelmek között. Az ország ténylegesen
önálló területi egységek laza halmazává alakul át, amelyet csak a hűbéri kötelékek tartottak össze.
A területi szétaprózódás három szakaszban ment végbe. Először a több grófságot felölelő na-
gyobb területi egységek – a regnumok és ducatusok – önállósultak, főleg a birodalom perifériá-
in. Ezek többnyire sajátos etnikai jelleggel, önálló történeti múlttal bírtak. Ilyenek voltak: Fland-
ria, Burgundia, Provence, Bretagne, Aquitánia, amelyből később kivált a gascogne-i hercegség, a
toulouse-i grófság és Auvergne. Itt mindenütt örökletes grófi, illetve hercegi dinasztiák alakultak
ki már a 9. században, sőt uraik közül többen a királyi címet is felvették. A 10. század elején a nor-
mannok több csoportja is megkeresztelkedett és letelepült francia területen. Rollo normann vezér
911-ben a francia király hűbérese lett, s hercegséget kapott (Normandia).
A második szakaszban ment végbe az egyes grófságok önállósulása a 10. század második fe-
lében és a 11. század elején. Végül a 11. században a grófságok is felbomlottak kisebb területi egy-
ségekre. A Burgundiai Hercegség területén lévő Mâconi Grófságban a gróf 980 körül már teljes
egészében rendelkezett a bannummal. Várakat építtetett, s ezeket helyetteseire (vicarius) és egyes
nagybirtokosokra bízta. Ezek a várurak (castellanus) fokozatosan kisajátították s örökletessé tették
a bannumot a maguk körzetében. Hasonlóképpen járt el néhány kolostor is a maga birtokán, s 1000
után a grófság kilenc kisebb önálló közigazgatási-bíráskodási egységre bomlott. Ezeknek urai mind
a gróf hűbéresei voltak, a gróf a hercegé, a herceg pedig a király vazallusa, azaz koronavazallus volt.
A felaprózódási folyamat a 11. században válik teljessé: ekkor a legtöbb földesuraság, várura-
ság, grófság, püspökség, sőt apátság is teljesen autonóm politikai egység, amely a királyi hatalom
 Az állam „privatizációja” ■ 339

(bannum) valamennyi elemét kisajátítja, s a maga területén önállóan gyakorolja a közigazgatást,

a bíráskodást, a katonai parancsnokságot, a pénzverést, a vámszedést, vagyis az összes ún. regále
jogot. A nagyobb területi egységek fejei közül csak a normandiai herceg őrzi meg hatalmát a her-
cegség egész területe felett, csak itt él tovább viszonylag erős hercegi hatalom.
A király tényleges hatalma csak saját családi birtokára, hercegségére korlátozódik, amely Or-
léans és Párizs környékén szétszórva fekvő birtoktestekből áll, s az ország területének 10%-át sem
teszi ki. Csak itt függenek közvetlenül a királytól a várurak, itt vannak kisebb vazallusai, itt rendel-
kezik bíráskodási jogokkal, s itt terjed ki földesúri hatalma a parasztokra is. Az uralma alatt álló te-
rület nagyságát, katonai erejét tekintve a király csak közepes tartományúrnak számít, vannak nála
sokkal hatalmasabbak is (a flandriai gróf kb. 50%-kal nagyobb hűbéri sereget tud kiállítani, mint
a király). Saját birtokain kívül a király hatalma csak névleges, ténylegesen azonban nem gyakorol-
hatja. Tekintélyének alapja nem tényleges hatalma, hanem a királyság szakrális jellege: a legenda
szerint Chlodvig keresztelésekor az égi galamb által hozott megszentelt olajjal kenik fel, mint az
ószövetségi királyokat, érintésével görvélykórt gyógyít. A király koronázása és a felkenés összekap-
csolódott, a szertartást a reimsi érsek végezte, s a 12. században Reims lett a koronázó város.
Az állam fogalma teljesen szétfoszlik, a hűbériség veszi át szerepét. A király nem uralkodó
(souverain), hanem legfőbb hűbérúr (suzerain), aki csak saját közvetlen vazallusainak hűségére
tarthat igényt. A „vazallusom vazallusa nem az én vazallusom” elv alapján, saját tartományán kívül
csak a hűbéri láncolatban közvetlenül utána következő koronavazallusokkal léphet közvetlen kap-
csolatba. A hűbéri lánc alsóbb fokai közvetlenül már nem érhetők el számára, a parasztok pedig
mindenütt saját földesuruk hatalma alatt állnak minden tekintetben. A 11. században a távolabbi
területeken, főleg a Loire-tól délre élő koronavazallusok (hercegek, grófok) már nem újítják meg a
homagiumot, nemzedékeken át semmiféle személyes kapcsolatot nem tartanak a királlyal. 884 és
1155 között nincs országos érvényű törvény (mint a Karoling-capitularék), vagy királyi rendelet,
csak egyes konkrét esetekben intézkedő oklevelek, de ezek is csak egy szűk területre, a közvetlen
királyi birtokokra vonatkoznak. Franciaország a királyi hűbérek és a teljesen önálló tartományura-
ságok tarka kaleidoszkópja a 11. században. Azonban ezekben a tartományurakban, akik a maguk
területén tényleges uralkodói hatalmat gyakorolnak, s a királlyal esetleg semmiféle személyi kap-
csolatot nem tartanak, él annak tudata, hogy „országukat” királyi hűbérként bírják, hatalmukat a
korona vazallusaként gyakorolják.
A királyi udvarból fokozatosan elmaradnak a hercegek, majd a grófok és a püspökök is. Az udvar
különböző feladatait, funkcióit kisebb nemesek, a király kis vazallusai, ministerialisai, a 12. századtól
pedig növekvő mértékben az ún. legisták, azaz szakképzett és gyakran polgári származású jogászok
látják el. Az ő soraikból szerveződik az az új típusú központi adminisztráció, amelyre támaszkodva a
királyok a 12. században fokozatosan újra közvetlen hatalmuk alá vonják és egyesítik az ország terü-
letének nagy részét. A királyi hatalom legfőbb támasza az egyház: a Loire-tól északra négy érsekség
és 20 püspökség függ a királytól, s 32 apátságnak ő a patronusa.
A várurak és földesurak birtokai között szétszórva élő szabad parasztok fokozatosan nagyrészt
szintén függőségbe kerültek, legalábbis közigazgatási-bíráskodási tekintetben. A szabadok sajátos
ősi intézményei és jogai (a bírósági gyűlésen való részvétel, személyes katonáskodási kötelezettség)
eltűntek (ezen jogok gyakorlása többnyire a paraszt számára is terhessé vált).
A ténylegesen önálló területi fejedelmek szabályszerű magánháborúkat viselnek egymás, s nem
egyszer a király ellen is. Ez a „feudális anarchia” időszaka. A 10. század második felében megszűn-
nek a külső támadások, s fokozódó erőfeszítések történnek a belső béke biztosítására, a feudális
340 ■ Franciaország a 10–14. században

anarchia korlátok közé szorítására is. A déli és burgundiai püspökök kezdeményezésére kibonta-
kozik az „Isten békéje” (treuga Dei, pax Dei) mozgalom, s ez a 11. században országos méretűvé
növekszik. Egyházi büntetések terhe alatt tilos a fegyvertelenek (nők, parasztok, klerikusok, ke-
reskedők) elleni erőszak, korlátozzák a magánháborúkat, szabályozzák a menedékjogot; a lovagok
egymás elleni fegyverhasználatát is tilalmazzák bizonyos napokon (szerda estétől hétfő reggelig és
az egyházi ünnepnapokon és ünnepi időszakokban). A békegyűléseken a hűbérurak és a lovagok
kölcsönös esküt tesznek a béke megtartására. A király jogot kap arra, hogy megfékezze a békeeskü
megszegőit. A hűbérurak közötti viszályokban egyre inkább a hűbéri bíróságok, a pairek (pares)
bíróságai döntenek a hűbéri szokásjog alapján.
Capet Hugo 11. századi utódainak uralkodását többnyire a szomszédos tartományurakkal és
nagyhűbéresekkel folytatott küzdelmek töltik ki. Hol az egyikkel, hol a másikkal szövetkeznek egy
harmadik ellen, s ügyesen ellensúlyozzák az egyik hűbéressel a másik túlerejét. A közvetlen befo-
lyásuk alatt álló szerény területen elejét veszik a közhatalom további felaprózódásának, megszi-
lárdítják hatalmukat, a birtokaik közé ékelődő váruraságok megszerzésével kikerekítik birtokállo-
mányukat, s igyekeznek azt a királyi hatalom későbbi kiterjesztésének bázisává tenni. Házasságok
útján próbálnak befolyást szerezni a ténylegesen önálló hercegségekben, grófságokban.
II. (Jámbor) Róbert (996–1031) igen művelt, ami nem csoda, hiszen Reimsi Gerbert (a későbbi
II. Szilveszter pápa) tanítványa volt. I. Henrik (1031–1060) aktívabb, energikusabb személyiség,
a koronauradalmak kikerekítése és azokon a királyi
hatalom megszilárdítása nagyrészt az ő és fia, I. Fü-
löp (1060–1108) érdeme. Fülöpről igen negatív ké-
pet festenek a korabeli források („az asztal és az ágy
örömeinek élt”, lusta volt a harcra és az uralkodásra),
ez részben annak köszönhető, hogy házasságai miatt
konfliktusba került a reformpápasággal. Többször is
egyházi átokkal sújtották, s VII. Gergely tyrannus-
nak, tehát uralkodásra alkalmatlannak minősítette.
A francia püspökök ebben a konfliktusban a király
mellé álltak. A pápák ekkoriban többször jártak Fran-
ciaországban, s 1095-ben Clermont-ban hirdette meg
II. Orbán pápa az első keresztes hadjáratot. 1107-
ben létrejött a kompromisszum: Fülöp és fia, Lajos
Saint-Denis-ben találkozott II. Paschalis pápával, s
kölcsönös egyetértésben szabályozták az invesztitúra-
kérdést: a király lemondott a pásztorbottal és a gyűrű-
vel történő invesztitúráról, s a kánoni választás után
egyszerű, hűbéri eskü nélküli királyi concessióval adta
át a hivatalával járó világi javakat (temporalia) az új
főpapnak. Az északfrancia püspökségek betöltésénél
továbbra is érvényesülhetett a király befolyása.
Érdemes néhány szót szólni a Francia Király-
ság legfontosabb hűbéres területi fejedelemségeiről a
Plantagenêt (V.) Gottfried, Anjou grófja 11–12. században. Északon a Flandriai Grófság a
(1151 k., Le Mans-i katedrális) Francia Királyság gazdaságilag legfejlettebb, legurba-
 A ország újraegyesítése ■ 341

nizáltabb vidéke. A gróf maga is egy tucat grófság hűbérura (székhelye: Brugge). Normandiában volt
legerősebb a hercegi hatalom, amely meg tudta akadályozni a további részekre bomlást. A hűbéri
struktúrát és az egyházat a hercegek (székhelyük Rouen) erősen kézben tartották, s jól képzett, ütő-
képes hadsereggel rendelkeztek. Ez utóbbinak köszönhetően (Hódító) Vilmos (1035–1087) herceg
1066-ban megszerezte Anglia trónját. Bretagne (Britannia) lakói kelta nyelvet beszéltek. Az addig
ténylegesen önálló hercegség a 12. században Normandiától, majd az angol királyoktól került függő
viszonyba. A francia királyok leghatalmasabb szomszédai és riválisai Anjou grófjai, akik megszerez-
ték a szomszédos Maine és Touraine Grófságot is, majd Plantagenêt Gottfried 1144-ben házasság út-
ján a normandiai hercegséget. Fia, Henrik, szintén házasság révén előbb Guyenne Hercegség ura lett,
majd az angol trónt is ő örökölte. Délnyugat és kelet felől Blois és Champagne grófjai voltak a királyok
szomszédai és sokáig ellenlábasai. A 12. század második felében és a 13. században ismételt házassá-
gokkal sikerült szorosan a királysághoz kapcsolni. Burgundiában a Capet-házból való hercegek ural-
kodtak (székhelyük: Dijon), így a királyi befolyás könnyebben érvényesülhetett. Aquitánia korábban
a Loire-tól délre eső egész területre kiterjedt, de a 11. században a hercegi hatalom névlegessé vált.
A hercegek tényleges hatalmat csak egy-egy grófságban, többnyire Poitou-ban gyakoroltak. Aquitá-
nia 1154-ben az angol király hűbérbirtoka lett. A bonyolult hűbéri kapcsolatok és az állandó magán-
háborúk világát azonban az angol királyok sem tudták igazán kézben tartani. A Toulouse-i Grófság
fokozatosan kiterjesztette hatalmát a déli területek nagy részére. A 12. században ez volt a kathar
eretnekség fő fészke. A déli területek – amelyek lakossága nem francia, hanem provanszál (vagy
más néven occitan/okszitán) nyelven beszélt – csak a 13. században kerültek szorosabb kapcsolatba
a Francia Királysággal. A Pireneusoktól délre a Barcelonai Őrgrófság a 10. századtól gyakorlatilag
teljesen önállósult, ezt fejezte ki a gróf által használt cím is: „gratia Dei comes”.

Az ország újraegyesítése

A 12. században kezdetét vette az ország politikai egységének helyreállítása, a területi fejedel-
mek önállóságának megtörése. Energikus uralkodók, jogvégzett tisztviselők (legisták), püspökök,
apátok és jelentős részben a városok támogatásával több nemzedék szívós erőfeszítésével hajtották
végre ezt a feladatot. Az erős királyi hatalom elméleti és jogi alapjait az egyházi írók és a legisták
dolgozták ki. E téren fontos a 12. század legjelentősebb francia politikai és kulturális személyiségé-
nek, Suger apátnak (†1151), a Saint-Denis-i királyi apátság fejének szerepe (az ő nevéhez fűződik a
gótikus művészet megszületése is).
A királyság ideológiájában fontos helyet kapott a Karoling-hagyomány, Nagy Károly kultusza.
Ebben az időben virágzik a francia hősi ének, a chanson de geste divatja. Ezek az epikus költemé-
nyek, amelyekből közel száz maradt ránk, mind a Frank Királyság korában játszódnak, s többnyire
Nagy Károly és lovagjai dicsőségét éneklik. Ezekben jut először irodalmi formában kifejezésre a ha-
zaszeretet: „francia föld, igen édes ország vagy” – így sóhajtanak a lovagok, mielőtt meghalnak, „ne-
hogy miattunk gyalázat érje az édes Franciaországot (la dulce France)”. Ez a hazaszeretet nyilvánult
meg, midőn 1124-ben V. Henrik német-római császár betört az országba és Reims környékét dúlta.
VI. Lajos ekkor Saint-Denis-ben imádkozott Szent Dénes sírjánál, majd Suger apáttól átvette Szent
Dénes lobogóját, amelyet később azzal a zászlóval azonosítottak, amelyet Nagy Károly a pápától
kapott (oriflamme), s eddig nem látott hatalmas sereggel vonult a császár ellen. A nagy hűbérurak –
Aquitánia és Burgundia hercegei, Flandria, Anjou és Blois grófjai, akik eddig tudomást sem vettek a
342 ■ Franciaország a 10–14. században

királyról, vagy nyíltan hadat viseltek ellene – félretették ellentéteiket, s mind felsorakoztak a király
mögé. A császár ennek láttán harc nélkül visszavonult. Nagyjából ugyanebben az időben kezdik a
korabeli források a Francia, Regnum Franciae kifejezésékkel már nemcsak Párizs környékét vagy
Észak-Franciaországot jelölni, mint korábban, hanem a Capet-dinasztia uralma, legfőbb hűbérura-
sága alatt álló összes területeket, tehát lényegében egész Franciaországot.
A királyok jól ki tudták használni a belső anarchia megfékezésére indított békemozgalom, a
treuga Dei nyújtotta lehetőségeket. A hűbérurak és a lovagok esküt tettek a béke megtartására, s a
király joga és feladata volt a békeeskü megszegőinek megfékezése, megbüntetése. A hűbériséget,
amely a megelőző századokban a politikai szétaprózódás egyik fő tényezője volt, most hozzáértő
elmék (Suger apát és a jogászok) a királyi hatalom megerősödésének és egységesítő törekvéseinek
szolgálatába állítják. Míg eddig a hűbériség a közhatalom szétaprózódásának eszköze volt, most
centripetális elemei kezdenek érvényesülni. A 11–12. század francia királyai ritkán házasodnak
külföldről: ha egy hercegi vagy grófi dinasztia férfiágon kihal, feleségül veszik az örökösnőt (pél-
dául VII. Lajos Aquitániai Eleonórát). Ha egy koronavazallus család kihalt, vagy hűtlenség miatt a
hűbéri bíróság megfosztotta hűbérbirtokától, a királyra mint főhűbérúrra visszaháramló birtokot
nem adták ki újra hűbérként, hanem saját birtokállományukhoz csatolták. Ezt a német uralkodó
nem tehette meg, de a francia jogászok a hűbéri jogot – amely állandóan formálódó, helyi válto-
zatokat kialakító szokásjog volt – ügyesen az uralkodó és a központi hatalom érdekeinek megfe-
lelően alakították. Ily módon kimondatott, hogy minden területi fejedelemség közvetlen királyi
hűbér; a királyra nem érvényes a „vazallusom vazallusa nem az én vazallusom” elve; az alvazallusok
hűbéruraik ellen a királyhoz fordulhatnak panaszukkal; a király nem tartozik senkinek sem ho-
magiummal; a hűbéri segítség kötelezettsége a király ellen nem érvényes. A király mint legfőbb
hűbérúr (suzerain) egy idő után már nemcsak a hűbéri láncolat élén állt, hanem egyre inkább
felette, illetve kívüle is. A király a hercegeket és grófokat sorra homagiumra kényszerítette, s az or-
szág távolabbi területein is egyre több gróf, várúr került közvetlen hűbéri függésbe tőle. A francia
királyok ezekben az egységesítő törekvéseikben elsősorban az egyházra, a királyi család kegyurasá-
ga alatt álló észak-francia püspökségekre és apátságokra s a városokra támaszkodtak. A megerősö-
dő polgárság készségesen támogatta a királyt pénzzel és katonával a nagy hűbérurakkal szemben.
A 12. századi királyok pedig bőven osztogatták a városi és mezővárosi szabadságokat biztosító
chartákat, s támogatták a communa mozgalmakat. Az akkoriban kibontakozó gazdasági fellendülés
is az uralkodónak kedvezett, mert birtokában voltak az ország legtermékenyebb területei. Mindez
azt eredményezte, hogy a király jövedelmei többszörösen felülmúlták a területi fejedelmek bevéte-
leit. Közben ők is hozzáfogtak a maguk területén a központi hatalom kiépítéséhez, aminek hasznát
majd a monarchia fölözi le, midőn e területek birtokába jut.
A királyi hatalom megerősítésében az első komoly sikereket VI. (Kövér) Lajos (1108–1137)
érte el, aki életrajzírója, Suger apát szerint előnytelen testalkata ellenére szinte egész életében le sem
szállt a lóról, de sikerült engedelmességre kényszerítenie a békét megszegő kiskirályokat, rablólo-
vagokat, s kiterjesztette a királyi bíráskodás területét. Jelentősen megnövelte a királyi birtokokat, s
a királyság tekintélyét. Midőn fiát összeházasította Aquitánia örökösnőjével, Eleonórával, átmene-
tileg délen is érvényesíteni tudta a királyság befolyását. VII. Lajos (1137–1180) legfőbb tanácsadója
és munkatársa kezdetben szintén Suger apát volt, aki a régensi teendőket is ellátta, míg a király
1147 és 1149 között keresztes hadjáraton vett részt. A király házasságát azonban a pápa 1152-ben
rokonság címén semmisnek nyilvánította. Így Aquitánia elveszett a királyság számára. Súlyosbítot-
ta a helyzetet, hogy Eleonóra férjhez ment Anjou grófjához és Normandia hercegéhez, Plantagenêt
A ország újraegyesítése ■ 343
344 ■ Franciaország a 10–14. században

Henrikhez (†1189), aki 1154-ben angol király is lett. Ezzel létrejött az ún. „Plantagenet-birodalom”,
amely a következő évszázadban sok gondot okozott a francia királyoknak. Franciaország területé-
nek kétharmad része ugyanis az angol király hűbérbirtoka volt.
Mint ismeretes 1066-ban a normann herceg, Hódító Vilmos szerezte meg Anglia trónját.
A 12. században a normann dinasztia férfiágon kihalt, s női ágon Plantagenêt Henrik örökölte az
angol trónt, mert anyja, Matild Hódító Vilmos unokája és I. Henrik angol király leánya volt. Az an-
gol trón mellett apai örökségként bírta Anjou, Maine és Touraine Grófságokat, anyai örögségként
Normandiát és Bretagne-t, felesége hozományaként pedig Aquitániát. Az angol király e birtokok
után a francia király hűbérese volt, s II. Henrik és fiai ismételten homagiumot is tettek, s buzgón
részt vettek a franciaországi hűbéri háborúskodásokban.
II. Fülöp Ágost (1180–1223), aki a döntő lépéseket tette az ország egyesítése és a királyi hata-
lom megerősítése terén, a hűbéri jog nyújtotta lehetőségek kihasználásával visszaszerezte a Plan-
tagenêt-birtokok nagy részét. 1202-ben az udvari hűbéri bíróság (a pairek bírósága) elmarasztalta
és megfosztotta hűbérbirtokaitól a vazallusa menyasszonyát elcsábító, s ezzel a kölcsönös hűséget
megszegő Földnélküli János angol királyt. A bíróság ítéletét mint legfőbb hűbérúr a király hajtotta
végre. Ez természetesen nem ment harc nélkül. Mivel az angol király a német Welf-dinasztiával állt
rokonságban és szövetségben, Fülöp a Hohenstaufokkal szövetkezett, s sorra visszahódította János

II. Fülöp Ágost győzelme Bouvines-nál (15. század eleji miniatúra)

 A Francia Királyság virágkora ■ 345

hűbérbirtokait. A döntő összecsapásra 1214-ben Bouvines-nál került sor. A nagyrészt városi milí-
ciákból és zsoldosokból álló francia sereg döntő győzelmet aratott az angol–német lovagsereg felett.
E csatával hosszú időre eldőlt az európai hegemónia és Németország sorsa is. A következő évszá-
zad vezető európai hatalma a megerősödő és ellenőrzését az ország egész területe felett visszaszer-
ző Francia Királyság lett, szemben a teljes felbomlás és felaprózódás útjára lépő Németországgal.
A bouvines-i csata után kapta II. Fülöp az „Augustus” (Ágost) melléknevet. A csatát követő béké-
ben Földnélküli János lemondott a Loire-tól északra fekvő hűbérbirtokokról. A következő években
az egykori Plantagenêt-hűbérek – Guyenne kivételével – a francia király birtokába kerültek. 1259-
ben a párizsi béke zárta le az első angol–francia „százéves háborút”. II. Fülöp Ágost négyszeresére
növelte a király közvetlen hatalma alatt álló területet.
Az egyesítés fontos mozzanata volt Dél-Franciaország meghódítása. Délt, a Midit (ahogy a fran-
ciák nevezik) múltja, hagyományai, eltérő nyelve (oc vagy okszitán, másnéven provanszál nyelv), a
római jog és írásbeliség továbbélése, valamint a hercegi-grófi udvarokban virágzó magasabb szín-
vonalú kultúra (ez a középkori népnyelvi világi líra, a trubadúrköltészet szülőföldje) szembeállí-
totta az észak-francia területekkel. A 12. században ez a vidék volt a manicheus eredetű kathar
(albigens) eretnekség fő fészke. A helyi hűbérurak nagy része tűrte, sőt támogatta is a katharokat,
akik önálló egyházi szervezetet építettek itt ki, s a lakosság nagyobb része is az ő hívük volt. 1209-
től a pápa által a katharok ellen meghirdetett keresztes hadjárat ürügyén az északi lovagok seregei,
Simon de Montfort (†1218) vezetésével, meghódították Délt, s tűzzel-vassal irtották az eretnekeket.
Dél betagolódott a Francia Királyságba, de az egykori különállás maradványai még sokáig éltek.

A Francia Királyság virágkora

A katonai sikerek megnövelték a királyság tekintélyét és hatalmát, s lehetővé tették a központosított

közigazgatás kiépítését. A II. Fülöp által megkezdett művet utódai, VIII. Lajos (1223–1226), s főleg
IX. (Szent) Lajos (1226–1270) fejezték be. E reformok következtében a hűbériség elvesztette politi-
kai szerepét, teljesen kiiktatódott a közigazgatásból és az igazságszolgáltatásból, s helyét elfoglalta a
szakszerű bürokrácia. Még a hadszervezetben is visszaszorult a hűbéres csapatok szerepe, az ural-
kodók előnyben részesítették a katonai kötelezettségek pénzbeli megváltását, és inkább zsoldosokat
fogadtak, illetve a városi milíciákra támaszkodtak.
A 13. században már általánosan elismert elv, hogy az ország minden lakója engedelmesség-
gel tartozik a királynak, aki legfőbb hűbérúrból (suzerain) uralkodóvá (souverain) válik. Semmiféle
más hatalmat nem ismer el maga felett, a császárt sem, érvényesíti az elvet, hogy „a király császár a
maga országában” (rex est imperator in regno suo). 1202-ben III. Ince pápa is tudomásul veszi, hogy
a francia király e világi ügyekben nem ismer el maga felett senkit. A jogi szakértők leszögezik, hogy
„mindenki, aki Franciaországban él, alá van rendelve a király iurisdictiójának és hatalmának. A ki-
rálynak mindenki engedelmeskedni tartozik, ha a köz javáért (pro communi bono) fegyverbe hív”.
1155-től kezdve ismét találkozunk olyan uralkodói rendeletekkel, amelyeknek hatálya az egész
országra kiterjed. Érdekes megfigyelni, hogyan erősödik a király törvényhozó és rendeletadó jog-
köre: 1155 és 1223 között a király mindig vazallusai egyetértésével rendelkezik, mert a maguk terü-
letén ők birtokolják a bannumot, ezért a királyi oklevelekben a királyi vazallusok mind név szerint
fel vannak sorolva. 1223 és 1285 között már csak a legnagyobb bárók egyetértésére hivatkozik a
király, de név szerint nem sorolja fel őket. 1285 után az az elv érvényes, hogy a királynak joga
346 ■ Franciaország a 10–14. században

Sainte-Chapelle
 A Francia Királyság virágkora ■ 347

van rendeleteket hozni, de csak a „nagy tanács” közreműködésével. A 13. században válik Párizs
egyértelműen az egységesülő monarchia fővárosává. II. Fülöp Ágost kezdi építtetni a Louvre-t, de
a királyok nem itt laknak, hanem a Szajna szigetén, a Citében lévő királyi palotában, amely mellé
Szent Lajos emelteti a gótika csodálatos gyöngyszemét, a Sainte-Chapelle-t.
A királyi udvarból, az egykori királyi famíliából a 13. századra kialakul a központi kormányzat
intézményrendszere az írásbeli adminisztrációt végző jegyzők és titkárok hadával, a pénzügyeket
intéző kamarával, s a jogi képzettségű szakemberekből álló, rendszeresen ülésező királyi tanáccsal.
A királyi tanács (Conseil) a főtisztviselőkből, egyházi és világi előkelőkből állt össze, de fokozatosan
egyre nagyobb szerepet kaptak benne a magas képzettségű szakemberek, a legisták. IX. Lajos már
ritkán hívta össze a nagy létszámú teljes tanácsot, inkább egy főleg legistákból álló szűkebb testület-
re támaszkodott döntéseinek meghozatalában. Ezt „magán tanácsnak” (conseil privé), vagy „titkos
tanácsnak” (conseil secret) nevezték. Szép Fülöp hozta létre a „nagy és titkos tanácsot” (Grand et
Secret Conseil), amelyben már szinte kizárólag csak szakértők ültek. Ez 1318-ban átalakult „havi
tanáccsá” (Conseil des Mois), mert havonta rendszeresen ülésezett.
A királyi udvarban az egykori frank tisztségek neveivel találkozunk ugyan, de funkciójuk időköz-
ben átalakult. Az udvartartás vezetője, a király helyettese a 12. század végéig a sénéchal, ezt a tisztsé-
get azonban Fülöp Ágost 1191-ben megszüntette, s szerepkörének nagy részét a connétable vette át,
aki elsősorban a hadsereg főparancsnoka volt, de a politikai ügyekre is befolyást gyakorolt. Eredeti
istállómesteri feladatkörét a marsallok örökölték. A főpohárnok, vagy pincemester a pénzügyek irá-
nyításában is részt kapott, mert a korona jövedelmeinek jelentős része a bortermelésből származott.
A központi apparátus legfontosabb emberévé a Capet-dinasztia idején a kancellár (chancelier) vált,
aki szükség esetén a királyt is helyettesítette. Ő irányította az írásbeli adminisztrációt, az oklevéladást.
A 13. század végéig egyházi emberek töltötték be ezt a funkciót. A kancellária személyzete (titkárok,
jegyzők) az írásbeli ügyek szaporodtával erősen megduzzadt. A királyi udvar (Cour) mellett kialakult
a „király házának” (L’ hôtel-le-roi) nevezett szervezet, amelynek feladata az udvar ellátása volt.
A helyi igazgatást a koronabirtokokon a 11. század elejétől kezdve a prévôt (praepositus) nevű
tisztviselők látták el. Eredetileg a királyi jövedelmek beszedése volt a feladatuk, de ez fokozatosan
kibővült a bírói tevékenységgel, majd a rájuk bízott terület (prévôté) katonáit is ők vezették a királyi
hadseregbe. Idővel kialakult a prévôté-k bérbeadásának rendszere. A királyi hatalom megerősödé-
sével párhuzamosan, a 12. század végén új királyi tisztviselők jelentek meg, a baillik (baillif, latin
baiulus, baiulivus). Eleinte a prévôt-kat ellenőrizték, majd a 13. században kialakultak a baillage-ok,
azaz olyan kerületek, amelyek egy-egy bailli igazgatása alá tartoztak. Baillik északon, a királyi
törzsterületen működtek, az újonnan megszerzett déli területeken ugyanazt a feladatot betöltő
királyi tisztviselőt sénéchalnak nevezték, működési körzetét pedig sénéchaussénak. A bailliket és
sénéchalokat, ezeket a többnyire kisnemesi vagy polgári származású tisztviselőket a király nevezte
ki, fizetést kaptak, hivatali körzetükben nem lehetett sem birtokuk, sem anyagi és családi érdekelt-
ségük, s időnként áthelyezték őket egy másik kerület élére. Feladatuk a királyi jövedelmek besze-
dése mellett elsősorban a bíráskodás volt. A földesúri bíróságoktól hozzájuk lehetett fellebbezni.
Átvették a prévôt-k katonai feladatait is, s az ő felügyeletük alá tartoztak a kerületükben lakó királyi
vazallusok is. A baillik előkelő tisztviselők voltak, részt vettek a királyi tanácsban. A király rajtuk
keresztül tartotta kezében és intézte az ország különböző régióinak ügyeit. Ezt fejezte ki a korabeli
mondás: „ahol a bailli van, ott jelen van a király is”.
A királyi tisztviselők egyik fő feladata volt a királyt megillető jövedelmek beszedése. Egye-
nes adó nem létezett, de a király a legkülönbözőbb jogcímen húzott jövedelmeket alattvalóitól. A
348 ■ Franciaország a 10–14. században

szorosan vett földesúri jövedelmeken kívül azokon a területeken, ahol közvetlenül gyakorolta a
felségjogot, vámokat vethetett ki. Minden hivatali, bírói ténykedés után, valamint különböző jo-
gok engedélyezéséért illetéket kellett fizetni. Ehhez járultak a fő hűbérurat megillető segélypénzek,
valamint az örökösödési díjak. A király által adományozott hűbérek öröklésekor ugyanis az örö-
kösnek a hűbér egy évi jövedelemét kellett befizetni illeték gyanánt, a hűbér elidegenítése esetén
pedig értékének egyötödét. A királyi kincstárat a templomosok kezelték, s minden királyi tisztvi-
selőnek a párizsi Temple-ba kellett beszolgáltatnia az összegyűjtött pénzt. A kincstárat Szép Fülöp a
13. század végén áthelyezte a Louvre-ba. A pénzügyi elszámolásokat a Számvevő Kamara (Chamb-
re des Comptes) ellenőrizte.
A királyi bíráskodás a 13. század második felében kiterjedt az egész országra: a helyi bíróságok-
tól a királyi bíróságokhoz lehetett fellebbezni. A legfelső bírói fórumot a curia regis alkotta. Később
részben átvette helyét a párizsi királyi palota kertjében tartott Plaids de la Porte (’a Kapu bírósága’).
IX. Lajos kezdte kialakítani a parlamentet (curia in parlamento), amelynek szakértő, jogvégzett tag-
jai évente kétszer tartottak ülésszakot. Ebből fejlődött ki a 14. század elejére a rendszeresen ülésező
párizsi Parlament. (Franciaországban tehát a parlament nem rendi képviseleti gyűlés, mint Ang-
liában, hanem egyfajta „legfelső bíróság”.) A központi bíróságok közül a pairek bírósága (cour des
pairs) elé a hűbéri perek tartoztak, amelyekben hat egyházi és hat világi koronavazallus ítélkezett.
Funkcióját a 13. század végén átvette a Parlament.
A régi területi önállóság bizonyos elemei a központi intézményeit kiépítő monarchiában is to-
vábbélnek: minden grófságnak, vidéknek megvan a maga szokásjoga, a királyi bírák is e szerint
ítélnek. Ez az önkormányzat azonban a királyi tisztviselők felügyelete alatt áll. A legtöbb tarto-
mányban ezek a királyi tisztviselők gyűjtik össze és foglalják írásba a helyi szokásjogot, például
Philippe de Beaumanoir (†1296) a Beauvais környékit. A 13. században az is szokásba jött, hogy a
nagy hűbéresektől visszaszerzett tartományokat a királyok kisebb fiaiknak adták apanázsként. Így
kapta például Szent Lajos öccse, Károly Anjout, ezért nevezték Anjou Károlynak, de természetesen
semmi köze nem volt a korábbi Anjou grófi dinasztiához.
A király elismerte az egyes tartományok sajátos „szabadságait”, kiváltságait, szokásjogát. Külö-
nösen a magánjogba nem avatkozott be a központi hatalom, ez a regionális „szabadságok” szférája
volt. A király egyfelől garantálta és védelmezte ezeket a helyi jogszokásokat, de egyúttal ellenőrizte
is őket abból a szempontból, hogy nem sértik-e az ország „közjavát”. A királynak joga volt eltörölni,
hatályon kívül helyezni a „rossz szokásokat” (malae consuetudines), amelyek nem egyeztethetők
össze az igazságosság követelményeivel (például IX. Lajos eltörölte a seniorok „rossz szokásait”,
amelyeket a tőlük függő parasztok rovására gyakoroltak). 1298 óta a párizsi parlament feladata a
helyi szokásjogok ilyen irányú felülvizsgálata, szükség esetén a királyi jog érvényesítése. A később
kialakuló tartományi parlamenteknek viszont jogukban állt felülvizsgálni a királyi rendeleteket ab-
ból a szempontból, hogy nem sértik-e az illető terület jogszokásait, s ha sérelmesnek ítélték őket,
vétót emelhettek. A királyi hatalom helyreállítása tehát nem jelentette az ország felülről történő
erőszakos egységesítését, hanem inkább a helyi autonómiák integrációja volt a királyság rendszeré-
be. Franciaországban a királyi hatalom jelentős megerősödése és az ország egységének helyreállítá-
sa ellenére erősen érvényesült és egészen a nagy francia forradalomig fennmaradt a regionalizmus,
a régióhoz való kötődés, ami egyébként a 18–19. századi „kettős forradalom” előtti ún. „régi Euró-
pa” egyik jellegzetes vonása volt.
Hasonló módon ment végbe a rendi intézmények kialakulása is. Az egyes hercegségekben és
grófságokban még a területi széttagoltság idején, a 12. században kialakultak a hűbéresek gyűlé-
 A Francia Királyság virágkora ■ 349

sei, amelyeken azután fokozatosan nemcsak a bárók

és főpapok vettek részt, hanem a kisnemesség, az alsó
papság és a városi polgárság küldöttei is, így a 13. szá-
zadban ezek a gyűlések már az illető tartomány kö-
zösségét (universitas, tota communitas) képviselték.
Mikor a király kiterjesztette közvetlen hatalmát ezekre
a tartományokra, a királyi tisztviselők (baillik) is ös�-
szehívták ezeket a gyűléseket, amelyekből a 14. szá-
zadban kialakultak a tartományi rendek, amelyeknek
feladata elsősorban az adók és a király által igényelt
alkalmi pénztámogatások megajánlása volt. Ezeknek
a tartományi rendeknek a szerepe olyan erős maradt,
hogy mellettük az angliaiéhoz hasonlóan erős orszá-
gos rendi intézmények nem alakulhattak ki. Szép Fü-
löp ugyan 1302-től ismételten összehívta az országos
rendi gyűlést (états généraux), ezt azonban kivételes
alkalomnak tekintette, mert különösen kényes poli-
tikai ügyekben (konfliktus a pápával, a templomosok
pere) ily módon akarta megnyerni a „politikai társa-
dalom” egyetértését.
A középkori Francia Királyság virágkorát a 13. szá-
zadban, IX. (Szent) Lajos (1226–1270) hosszú ural-
kodása idején élte. Ő elsősorban a belső nyugalom és
közbiztonság megteremtésén fáradozott. Korlátozta
a fegyverviselést és a vérbosszú alkalmazását, tiltotta
a párbajt, s intézkedéseket hozott a társadalom sze- IX. Lajos szobra
gény rétegei, elsősorban a jobbágyok védelmében. a Sainte-Chapelle-ben
A helyi tisztviselőket az országot járó vizsgálóbiztosok
(enqueteur) ellenőrizték. Szilárd, jó pénzt is teremtett:
a tours-i, majd a párizsi garast, mindkettő gyorsan elterjedt egész Európában. Érthető, hogy a nép
megőrizte emlékezetét, alakja köré anekdoták, legendák fonódtak, s halála után hamarosan szentté
avatták. Élete nagy kudarca volt két keresztes hadjárata: az elsőt 1249-ben a Nílus-deltába vezette, de
seregét járvány tette harcképtelenné, s maga is fogságba esett. Második hadjárata 1270-ben Tuniszba
irányult, s ő maga is ott halt meg.
A középkori francia királyi hatalom IV. (Szép) Fülöp (1285–1314) uralkodása alatt érte el te-
tőpontját. Ő elsősorban a bevételeket kívánta növelni és rendszeres adókká átalakítani. Ezért hív-
ta össze az első rendi gyűlést. S ugyancsak ezért indított pert az igen gazdag templomos lovag-
rend ellen, amelynek javait elkoboztatta. A papság megadóztatása miatt Fülöp konfliktusba került
VIII. Bonifác pápával, aki végül is hozzájárult, hogy a francia főpapok önkéntes adományokat jut-
tassanak a királynak. Egyéb egyházpolitikai kérdések miatt azonban az ellentét kiújult, s a pápa
1302-ben reformzsinatra Rómába rendelte a francia püspököket, a királyt pedig törvényszéke elé
idézte. A rendi gyűlés a király mellé állt, aki megtiltotta, hogy a főpapok elmenjenek Rómába.
A pápa válaszul kiadta híres „Unam Sanctam” kezdetű bulláját, amelyben kifejtette, hogy a keresz-
tény közösségben a legfőbb világi hatalom is a pápa kezében van, ezért joga van a világi uralkodó-
350 ■ Franciaország a 10–14. században

IV. Szép Fülöp és családja (miniatúra, 14. század)

VIII. Bonifác pápa 1302-ben kiadja az Unam Sanctam bullát (miniatúra, 14. századi)
 A Francia Királyság virágkora ■ 351

kat irányítani és felettük ítélkezni. A francia bárók és főpapok Fülöp által összehívott gyűlése erre
a pápát eretnekséggel, istenkáromlással, simoniával és egyéb súlyos bűnökkel vádolta, s egyetemes
zsinat összehívását kívánta, hogy az ítélkezzen az egyház vezetésére alkalmatlan, bűnös pápa fe-
lett. A pápa ekkor egyházi átokkal sújtotta Fülöpöt és Franciaországot. Erre 1303 szeptemberében
Guillaume de Nogaret (†1313) francia kancellár egy kis csapattal Itáliába ment, és Anagniban fog-
lyul ejtette a pápát, akit állítólag tettlegesen is bántalmaztak. A konfliktusból végül is a francia király
került ki győztesen, mert Bonifác még abban az évben meghalt, s utóda, XI. Benedek (1303–1304)
feloldotta az egyházi átkot. 1305-ben pedig V. Kelemen (1305–1314) személyében francia főpap
foglalta el a pápai trónt. Kelemen be sem tette a lábát Rómába, s 1309-ben Avignonba helyezte
át a pápai kúria székhelyét. A 13. században Franciaország egyre nagyobb befolyást gyakorolt az
egyház vezetésére: 1245-ben és 1274-ben Lyonban tartották a XIII. és a XIV. egyetemes zsinatot, s
1311–1312-ben is a franciaországi Vienne-ben került sor a XV. egyetemes zsinatra.
Nem volt ilyen sikeres Szép Fülöp politikája Flandria tekintetében, ahol a városokban (Brugge,
Gent, Douai) éles politikai küzdelem bontakozott ki a patrícius oligarchia és a céhekben szerve-
ződő polgárság között. Az előbbiek a francia királyhoz fordultak támogatásért. Fülöp 1300-ban
megszállta Flandriát, a grófot elfogatta, s a tartományt királyi igazgatás alá helyezte. A céhek szem-
befordultak a francia uralommal, s a gyalogos polgársereg 1302-ben Kortrijknál súlyos vereséget
mért a francia lovagseregre. A felkelőket Anglia támogatta, így a flandriai kérdés egyik oka lett a
hamarosan kirobbanó angol–francia konfliktusnak.
Fülöp fiainak rövid uralkodása után 1328-ban egyenes ágon kihalt a Capet-dinasztia. Franciaor-
szág bárói ekkor IV. Fülöp unokaöccsét választották királlyá, a korona ezzel az oldalági Valois-házra
szállt. A trónra azonban III. Richárd angol király is igényt tartott, mert édesanyja IV. Fülöp francia
király leánya volt. Ez a trónviszály szintén egyik kirobbantó oka volt a „százéves háborúnak”.
Franciaország a 12. és 13. században minden tekintetben – nemcsak politikai, hanem gazdasági
és kulturális téren is – Európa vezető hatalmává vált. A francia gazdaság és társadalom dinamiz-
musát jól érzékelteti a népesség növekedése: az 1000 körül (a mai területen) 6 millióra becsülhető
népesség a 14. század elejére 18–19 millióra növekedett, sőt egyes becslések szerint a 20 milliót
is meghaladta, a népsűrűség elérte a 40 főt négyzetkilométerenként. (Magyarország a 19. század
közepén érte el ezt a népsűrűséget.) Az irtások, földfeltörések és a nagyarányú belső kolonizáció
nyomán ezrével keletkeztek új falvak, amelyekben a parasztság szabadabban és jobb körülmények
között élt, mint a hagyományos uradalmi falvakban. A városok száma és lakossága is jelentősen
megszaporodott. A 14. század elején Párizs volt Európa legnagyobb városa. A 12. és 13. században
Franciaország vált a latin keresztény kultúra legfontosabb központjává. Az ekkor divatos mondás
szerint „Itáliáé a pápaság, a németeké a császárság, a franciáké a studium”, azaz a tudomány és az
oktatás. A felsőoktatás terén vitathatatlan a párizsi egyetem vezető szerepe: egész Európából oda-
áramlanak a diákok, a híres professzorok. Franciaországban, a királyi birtokon születik meg a latin
kereszténység gyökeresen eredeti, új művészeti stílusa, a gótika. A gótikus székesegyházat a kortár-
sak joggal nevezik „francia műnek”, opus francigenumnak. Franciaországnak a nyugati keresztény-
ség kultúrájában elfoglalt kimagasló helyét a 13. század közepén találóan így jellemezte egy bíboros
pápai legátus: „Franciaország az a kemence, ahol az emberiség szellemi kenyerét sütik”.
 VIII Németország
és a Német-római Császárság

A Keleti Frank Királyság

A középkori Német Királyság gyökerei a Frank Birodalomba nyúlnak vissza. A 6. és a 8. század

között a Rajnától keletre lakó, német nyelven (Theodisca lingua) beszélő törzsek (gentes) fokoza-
tosan frank uralom alá kerültek, a frank államban területi-politikai szervezetet nyertek, s felvet-
ték a kereszténységet. A Frank Birodalom, s különösen Nagy Károly öröksége a továbbiakban év-
századokon át meghatározó szerepet játszott mind a Francia, mind a Német Királyság sorsának
alakulásában. Nagy Károlyt, „Európa atyját”, egyaránt ősüknek, középkori államuk létrehozójának
tekintik a franciák (Charlemagne) és a németek (Karl der Grosse). Érdekes viszont, hogy ugyanarra
a Karoling-örökségre alapozva mennyire eltérő volt a középkor századaiban a francia és a német
államfejlődés útja.
843-ban a verduni osztozkodáskor a birodalom német nyelvű területeit Német Lajos (843–876)
kapta, akinek halála után három fia, frank szokás szerint, felosztotta egymás között az országot.
Lothar ágának kihalása után, a 880. évi ribemont-i szerződésben a keleti frank királyok megszerez-
ték Lotaringiát, s ezzel kialakult a Keleti és a Nyugati Frank Királyság közötti végleges határ, amely
az egész középkoron át érvényben maradt.
A 9. század folyamán a németek (főleg a szászok) is ugyanúgy szenvedtek a normannok rab-
lótámadásaitól, mint a franciák. De alighogy sikerült felettük 891-ben végleges győzelmet aratni,
néhány év múlva feltűntek a magyarok, akik fél évszázadon keresztül jóval több gondot okoztak a
német uralkodónak, mint korábban a normannok. A magyarok kezdetben a keleti frankok szövet-
ségesei voltak a morvák ellen, de Pannónia elfoglalása után ellenségesre fordult a viszony. 907-ben
német sereg indult Pannónia visszafoglalására, Luitpold őrgróf vezetésével, de Braslauespurchnál
(valószínűleg Pozsony) megsemmisítő vereséget szenvedett. Luitpold őrgróf, a salzburgi érsek és
még két püspök is elesett a csatában, amely után a magyarok megszállták az Enns folyótól keletre
fekvő területeket. Ettől kezdve szinte évente „kalandozott” magyar sereg német területen.
A 9. század végén volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy Nagy Károly birodalma újra egy kéz-
ben egyesül: III. (Kövér) Károly (879–887) keleti frank királyt 881-ben, Rómában császárrá koro-
názták; közben fivérei is meghaltak, s országrészük reá szállt, majd 885-ben a nyugati frank előkelők
is őt választották meg királyuknak. Ez az egységes császárság azonban mindössze két évig tartott:
Károly alkalmatlan volt az uralkodásra, ezért 887-ben a keleti frank előkelők megfosztották a trón-
tól, s unokaöccsét, Arnulfot (887–899) választották királlyá. Károly ezután hamarosan (888-ban)
meg is halt, s ezzel ténylegesen véglegessé vált a Birodalom részekre szakadása. Ezen az sem változ-
tatott, hogy Arnulfot 896-ban, Rómában császárrá koronázták. Egy korabeli forrás szerint ekkor
 A Német Királyság a szász dinasztia idején ■ 353

„a teuton frankok és a latin frankok” elváltak egymástól és így „a Rajnán túli törzsek” külön fejlő-
dési útra léptek. Midőn Arnulf fiának, IV. (Gyermek) Lajosnak (899–911) halálával 911-ben kihalt
a Karolingok német ága, fel sem merült, hogy a Karoling nyugati frank uralkodót hívják meg a
trónra, hanem a német törzsi hercegek közül választottak királyt. 921-ben a keleti és a nyugati frank
király bonni találkozójukon kölcsönösen elismerték egymást, s ezzel hivatalosan is megpecsételték a
végleges szétválást. A frank elnevezés még a szétválás után is sokáig tovább élt: a Német Királyságot
hivatalos iratokban a 10. és 11. században is általában „regnum Francorum”-nak nevezték. Igaz, hogy
már 919-ben felbukkant a „regnum Teutonicorum” elnevezés is, de ez csak a 11. század végétől vált
általánosan használatossá. A „német” (deutsch, ófelnémet diutisc, theodisk, latin theodiscus) népnév
latinosított formában már a 9. századtól szerepel a forrásokban (gens theudisca, Teutisci, Theodisci),
a 12. század elején pedig egy német nyelvű elbeszélő költeményben (Annolied) is feltűnik: Diutschi
(németek), Diutschiu lant (német föld, ld. Deutschland), Diutschiu liute (német emberek).
Bár a királyi hatalom felaprózódása nem öltött oly méreteket, mint a nyugati frank területeken,
német földön is meggyengült a királyság, s kialakultak a területi fejedelemségek. Az egykori királyi
tisztviselők, a grófok, őrgrófok és palotagrófok hivatali területükön önállósították magukat, örök-
letessé tették hatalmukat és hivatali birtokaikat, s magukhoz ragadták a király uralmi jogosítvá-
nyainak (bannum) tekintélyes részét. Saját hadsereggel rendelkeztek, saját területükön bíráskodtak,
önálló külpolitikát folytattak és a helyi egyházat is hatalmuk alá vonták. Ebben szerepet játszott a
külső támadás is: a 9. század második felében a normann rablóhadjáratok, majd kelet felől a ma-
gyarok portyázásai, amelyekkel szemben a védelem szintén a helyi hatalmakra hárult.
Ez a folyamat német földön sajátos formát öltött: törzsi hercegségek alakultak ki, a törzsi terü-
letek vezetése egyes kiemelkedő családok, nagyrészt az egykori Karoling-birodalmi arisztokrácia
leszármazottainak kezébe került, akik megszerezték maguknak a hercegi (dux) címet. Négy ilyen
törzsi hercegség alakult ki a 10. század elejére: a szász, a frank, a sváb és a bajor. Hamarosan fel-
zárkózott melléjük Lotaringia, Türingia viszont nem tudott önállósulni, hanem a szász hercegek
uralma alá került. Ezek a hercegségek a 10. század elején laza hűbéri kapcsolatban álltak a királlyal,
s igyekeztek önállóságukat bővíteni. Ebben a rendszerben a királyi hatalom elsősorban három pil-
léren nyugodott: a király saját hercegségének erőforrásain, a Karoling-korból örökölt királyi birto-
kokon, valamint a birodalmi egyház feletti rendelkezésen.
A Karoling-dinasztia kihalása után ezek a törzsi hercegek választottak maguk közül királyt,
mégpedig Ottó szász herceg javaslatára a frank I. Konrádot (911–918), aki sikertelenül igyekezett a
törzsi hercegek hatalmát korlátozni, s a portyázó magyarokkal szemben is tehetetlennek bizonyult.
I. Konrád okult saját kudarcából, s halála előtt nem öccsét javasolta utódjául, hanem a legnagyobb
hatalmú herceget, a szász Liudolfing-családból való I. (Madarász) Henriket (919–936).

A Német Királyság a szász dinasztia idején

A szász dinasztia (919–1024) trónra kerülése fordulatot jelentett a német történelemben: kezdetét
vette az a folyamat, amelynek során a Keleti Frank Királyságból, a törzsi hercegségek laza szövetsé-
géből megszületett a német „állam”, majd létrejött a Német-római Császárság. A család névadó őse,
Liudolf gróf, a Karoling-állam tisztviselőjéből lett a „keleti szászok hercege”, fia, Ottó pedig már az
egész szász törzsi terület feje. A szászok tagolódtak be legkésőbb a Frank Birodalomba, ők vették
fel legkésőbb a kereszténységet, érthető tehát, hogy náluk éltek legelevenebben a germán hagyomá-
354 ■ Németország és a Német-római Császárság

nyok. A szász hercegek képviselték leginkább Nagy Károly örökségét: az ország egész területe feletti
közvetlen királyi hatalom elvét.
I. Henriket 919 tavaszán a szászok és a frankok királlyá választották. A svábok és a bajorok
azonban egyelőre másképp döntöttek: Arnulf bajor herceget választották a „Német Királyság”
(regnum Teutonicorum) uralkodójává, de két éven belül ők is behódoltak a „szász” királynak.
Henriknek uralkodása végén nemcsak azt sikerült elérnie, hogy utódjául fiát válasszák meg, ha-
nem szakított a Meroving és a Karoling frank államban egyaránt szokásban volt gyakorlattal
is, hogy az uralkodó felosztotta a birodalmat fiai között. Másodszülött fiát, I. Ottót (936–973)
jelölte ki egyetlen örököséül, s ezzel biztosította a királyság egységét és oszthatatlanságát. Ottó
két fivére természetesen nem nyugodott ebbe bele, a régi rendszernek megfelelően részt kért a
királyi hatalomból, de a kitört küzdelemben vereséget szenvedtek. Thankmart menekülés közben
megölték, Henrik azonban kétszeri lázadás után is kegyelmet nyert bátyjától, s a törzsi hercegi
család kihalása után megkapta Bajorországot. A legfiatalabb testvér, Bruno egyházi pályára ment,
s bátyja kölni érsekké tette meg őt. I. Ottó még életében megválasztatta és megkoronáztatta fiát,
II. Ottót (973–983), s ugyanígy járt el ez utóbbi is, az alig hároméves III. Ottó (983–1002) eseté-
ben. III. Ottónak nem volt gyermeke, de a szász dinasztia hatalma és tekintélye már annyira meg-
szilárdult, hogy utódát is e család oldalágából választották: a már említett Henrik bajor herceg
unokáját, Gizella magyar királyné bátyját, aki II. Henrik néven foglalta el a trónt. Vele azonban
1024-ben végleg kihalt a család férfi ága, de az ezután trónra kerülő száli (frank) dinasztiára
(1024–1125) is azért esett a választás, mert női ágon rokonságban volt az Ottókkal: II. Konrád
I. Ottó leányának dédunokája volt.
Miután a trónutódlás folyamatosságát és a királyi hatalom egységét sikerült biztosítani, a szász
uralkodók legfőbb törekvése a királyi hatalom megerősítése, a törzsi hercegségek különállásának
megszüntetése volt. Igyekeztek őket integrálni a megerősödött királyság keretei közé. I. Henrik és
I. Ottó fenntartották a békés viszonyt a hercegekkel, házasságok révén családi kapcsolatot építet-
tek ki velük, az egyes törzsi hercegek halála, családjuk kihalása, vagy éppen levert felkelése ese-
tén hercegségükbe a királyi család tagjait, rokonait vagy kipróbált híveiket ültették. I. Ottó elérte,
hogy 949-re mindegyik hercegség az ő családja kezébe került. Persze ez sem jelentett abszolút biz-
tosítékot a hercegek esetleges önállósági törekvéseivel szemben, hiszen 953-ban saját fia, Liudolf
sváb herceg, és veje, Vörös Konrád lotaringiai herceg kelt fel ellene. Miután a felkelés összeomlott,
Liudolf és Konrád kegyelmet kapott, de elvesztette hercegségét. Lotaringiát Ottó ekkor öccsére,
Bruno kölni érsekre bízta. II. Ottónak unokatestvérével, Civakodó Henrik (†995) bajor herceggel
(Szent István királyunk apósával) gyűlt meg a baja, aki az utókortól méltán kapta a „Civakodó”
melléknevet. 976-ban meg is fosztották hercegségétől, de 985-ben visszakapta azt.
Családtagoknak és rokonoknak a hercegségek élére helyezése tehát nem mindig hozott meg-
nyugtató megoldást, de ezeket a változásokat I. Ottó jól kihasználta arra, hogy a hercegségekben is
fokozottabb mértékben érvényesítse a királyi felségjogokat, elsősorban a bíráskodás és az egyház
feletti rendelkezés terén. A hercegekkel és a világi előkelőkkel kapcsolatos tapasztalataik ugyanis
meggyőzték Henriket és Ottót, hogy a királyi hatalmat elsősorban az egyházzal szövetségben, arra
támaszkodva építhetik ki és erősíthetik meg. Ezért vált a 10–11. századi Német Királyság egyik leg-
főbb jellegzetességévé a királyi hatalom, az államszervezet és az egyház szoros összekapcsolódása.
A szász és a száli dinasztia hatalmának legfőbb támasza a birodalmi egyház volt.
Henrik és Ottó igyekezett megakadályozni azt, hogy a hercegek tartományi egyházakat épít-
senek ki, s végül sikerült megszerezniük valamennyi hercegségben az egyház feletti rendelkezést.
 A Német Királyság a szász dinasztia idején ■ 355

A király mint szakrális személyiség, a

krizmával való felkenés révén a klérus
tagja, a birodalmi egyház feje is volt, aki
érvényesíteni tudta befolyását a püspö-
ki és apáti székek betöltésénél, s ő ren-
delkezett az egész ország területén az
invesztitúra jogával, vagyis a pásztorbot
és a gyűrű átadásával ő iktatta be az új
főpapot tisztségébe és birtokaiba. Míg
Franciaországban a 11. században a püs-
pökségeknek csak egyötödével rendel-
kezett a király, addig Németországban
minden püspökség a király főkegyura-
sága alá tartozott. Az egyházat nagy bir-
tokadományokkal látták el, s az egyes
püspökségek és apátságok immunitast
is kaptak, ami azt jelentette, hogy bir-
tokaik területére királyi tisztviselő nem
tehette be a lábát, mert ott minden „álla-
I. Ottó és felesége (szobor, 13. század, Magdeburg)
mi” funkciót maga a főpap gyakorolt az
ezzel megbízott tisztviselő, a Vogt közre-
működésével. A központi kormányzat, sőt fokozatosan a helyi közigazgatás is teljesen az egyhá-
ziak kezébe került. Ők voltak a király tanácsadói, ők töltötték be a legfontosabb udvari pozíciókat,
ők álltak a legtöbb grófság élén, Itáliában pedig ők voltak a városok urai. Az udvari kápolna volt az
az intézmény, ahol a főpapi utánpótlás nevelkedett, itt ismerkedtek meg az államügyekkel, s sajátí-
tották el azok intézésének technikáit. A királyi kápolnában nevelkedett klerikusok közül kerültek
ki a püspökök és a nagy birodalmi apátságok vezetői. A főpapok kötelesek voltak ellátni a ki-
rályt és kíséretét, ha területükön tartózkodott, s ők adták a birodalmi hadsereg zömét is. 982-ben
több mint kétezer páncélos lovas (loricata) egység állt II. Ottó rendelkezésére, ebből az egyháziak
1510-et állítottak ki, míg a világi előkelők csak 534-et. A mainzi és a kölni érsek, az augsburgi és a
strassburgi püspök 100-100 páncélos lovast állított ki, a trieri érsek 70-et, a reichenaui apát 60-at,
míg a legerősebb világi kontingens létszáma csak 40 lovag volt.
A császárság megszerzése után ez a birodalmi egyházi rendszer Rómára is kiterjedt. I. és
III. Ottó, valamint III. Henrik pápákat tett le és nevezett ki. Így került a 990-es években a pápai
székbe az első német (V. Gergely), majd az első francia pápa (II. Szilveszter). A gregorián reform,
a világi invesztitúra tilalmával ezt a birodalmi egyházat és az egész reá épülő hatalmi struktúrát
alapjaiban rendítette meg. Érthető tehát, hogy az invesztitúraharc a Német-római Császárságban
bontakozott ki leghevesebben.
A királyság hatalmának és tekintélyének megnövekedéséhez hozzájárult az országot dúló ma-
gyarok felett aratott győzelem. Henrik jól kihasználta a magyaroktól 926-ban évi adófizetés elle-
nében vásárolt kilencévi békét, megszervezte a védelmet, átalakította a hadsereget (különösen a
lovasság létszámát növelte), s az adófizetés felmondása után, 933 tavaszán Riadénál (Merseburg)
nagy győzelmet aratott felettük. I. Ottó Augsburg melletti (Lechfeld) győzelme 955-ben egyszer s
mindenkorra véget vetett a magyar „kalandozásoknak” német földön.
356 ■ Németország és a Német-római Császárság

I. Henrik és I. Ottó a külpolitika irányítását is kivette a törzsi hercegek kezéből. Az Elba és Ode-
ra között élő szláv törzsek a német király adófizetőivé váltak, területükön őrgrófságokat szervez-
tek. A politikai szervezéssel párhuzamosan haladt a német kolonizáció és a keresztény hittérítés az
I. Ottó által létrehozott, s 968-ban érseki rangra emelt magdeburgi püspökség irányításával. Az Elba
és Odera között püspökségek létesültek, s német papok vezetésével folyt a cseh és a lengyel misszió
is, amelynek előrehaladását jelzi a poznańi (968) és a prágai püspökség (973) alapítása. Mindkettő
a német egyházszervezetbe tagozódott: a magdeburgi, illetve a mainzi érsekségnek voltak aláren-
delve. Az Elba és az Odera közötti területek azonban a 983. évi nagy szláv felkeléskor elvesztek, s
ismételt sikertelen próbálkozások után csak a 12. századtól sikerült Németország szerves részeivé
tenni őket. A cseh hercegség nemcsak egyházszervezetileg kapcsolódott a Német Királysághoz,
hanem politikailag is: a cseh herceg a német király hűbéreseként a birodalom területi fejedelmei
között előkelő helyet foglalt el. Az Ottók keleti politikájának legjelentősebb eredménye azonban az
önálló lengyel és magyar egyházszervezet létrejötte volt az ezredfordulón. Ez a két ország politikai-
lag is önálló egységként kapcsolódott be az európai keresztény népközösségbe.
II. Ottó alatt került sor a magyar támadások nyomán összeomlott délkeleti végek újjászerve-
zésére: 976-ban felújították az Ostmarkot (Ostarrichi), s megszervezték a Karantán Hercegséget,
amelyből az ezredforduló után kihasították a Krajnai és Stájer Őrgrófságokat. Nyugaton a szász
és a száli uralkodók külpolitikájának legjelentősebb eredménye a Burgund Királyság megszerzése
volt 1033-ban.

A Német-római Császárság születése

Midőn I. Henrik meghalt, a korabeli szász krónikás, Widukind (†973 után) joggal nevezte őt az
európai királyok között a legnagyobbnak. Még inkább megillette ez a cím I. Ottót, akit a hadsereg
az augsburgi győzelem után imperatorként ünnepelt, s uralmát a korabeli közvélemény „imperiale
regnum”-nak minősítette. (Emlékezzünk vissza, hogy a császárkoronázás előtt, 796-ban Alkuin is
így minősítette Nagy Károly királyságát.) Érthető tehát, hogy Ottó előbb-utóbb igényt tartott arra,
hogy Itáliát és Rómát, s ezzel a császári koronát is megszerezze. Annál is inkább, mert úgy vélte,
hogy a magyarok feletti győzelemmel és a szláv misszió sikereivel mint „a pogány barbárok legyő-
zője, a kereszténység terjesztője és az egyház védelmezője” kiérdemelte a császári méltóságot. Al-
kalom is kínálkozott, midőn 950-ben meghalt Lothar, aki az Itália királya címet viselte, s özvegyét,
Adelhaidot, az új király, Berengár ivreai őrgróf fogságba vetette. Adelhaid segélykérésére Ottó át-
kelt az Alpokon, s a „langobardok királyává” koronáztatta magát, majd követeket küldött Rómába,
hogy az esetleges császárkoronázás esélyeiről tárgyaljanak. Kérése elutasításra talált, mert Róma
ura, Alberich patrícius nem kívánt vele osztozkodni a város felett. Ottó – kárpótlásul – feleségül
vette a fiatal özvegyet, s hazatért.
A Karoling-császárság meggyengülése, majd névlegessé válása után Rómában a helyi arisztok-
rácia kezébe került nemcsak a város vezetése, hanem a pápaság sorsa feletti döntés is. A 10. század
elején a görög származású senator, Theophülaktosz (†924/925) és családja ragadta magához a hatal-
mat. Az ügyek irányításában fontos szerephez jutottak a család nőtagjai: a senator felesége, Theodóra
(†914 után) és két leánya, Marozia (†936 előtt) és az ifjabb Theodóra. Marozia senatrix et patricia
928-ban letette X. János pápát (914–928) és börtönbe vetette, majd a börtönben 929-ben megölette.
931-ben saját fiát, a házasságtöréséből III. Sergius pápától (904–911) született XI. Jánost (931–936)
 A Német-római Császárság születése ■ 357

ültette a pápai trónra. Mikor megözvegyült,

feleségül ment Itália királyához, Provence-i
Hugóhoz. Első házasságából származó fia,
Alberich spoletói herceg azonban 932-ban
fellázadt ellene, elűzte Hugót, bebörtönözte
anyját, s átvette az uralmat Róma és környéke
felett. Alberich 954-ben bekövetkezett halála
után 17 éves fia, Octavianus lett a város ura, s
egyúttal pápa is, XII. János (955–964) néven.
A korántsem papi életet élő ifjú, a Rómára is
szemet vető Berengárral szemben most már
maga kérte Ottó segítségét, és felajánlotta neki
a császári koronát. Ottó 961-ben ismét Itáliá-
ba jött, s a pápa 962. február 2-án a római
Szent Péter-templomban császárrá koronázta
őt. Ezzel létrejött a Német-római Császárság,
amely csaknem ezer évig (1806-ig) fennállt.
A császári címet ettől kezdve a német királyok
nyerhették el, ha Rómába mentek a koroná-
A Szent Római Birodalom császári koronája
zásra (azaz császár csak német király lehetett,
de nem minden német király lett császár).
Ez alkalommal adta ki Ottó azt a nevezetes oklevelet, az ún. Ottonianumot, amelyben szabá-
lyozza a császárság és a pápaság viszonyát. Mindenekelőtt megerősíti Szent Pétert és helyettesét, a
pápát mindazon területek birtokában, amelyeket elődei, Pippin és Nagy Károly adományoztak neki,
biztosítja a pápák törvényes, azaz az egyházjogi előírásoknak megfelelő szabad választását, de azt is
előírja, hogy a megválasztott pápa beiktatása előtt köteles hűségesküt tenni a császárnak, akinek kül-
döttei (missi) jelen lesznek a pápai fennhatóság alatt álló területeken, s ellenőrzik a kormányzást és a
bíráskodást. De mivel a következő évben maga a pápa is ellene fordult, kiegészítette az Ottonianumot
azzal, hogy a rómaiak tegyenek esküt, hogy a jövőben a császár előzetes hozzájárulása nélkül senkit
sem választanak pápává. A lázadó pápát a császár által összehívott római zsinat megfosztotta méltó-
ságától, és helyébe a világi (laikus) VIII. Leót (963–965) ültette a pápai székbe. XII. János 964 elején
visszatért Rómába, de hamarosan meghalt. A császár 964 nyarán visszahódította Rómát, és az általa
összehívott zsinat letette a XII. János halála után megválasztott V. Benedeket (964).
A római koronázás és Ottó itáliai tartózkodása napirendre tűzte az új nyugati császár és a kons-
tantinápolyi császár egymáshoz való viszonyának kérdését. Az Itáliát fenyegető arab veszéllyel
szembeni fellépés érdekközösséget hozott létre a két császár között. Bizánc végül is elismerte Ottó
és utódai császárságát, s Ottó kérésére Theophanu személyében császári hercegnőt küldött fia szá-
mára feleségül. III. Ottó is részesült ugyanebben a kegyben, de ő meghalt, mire a bizánci hercegnő
Itáliába érkezett.
Itáliában és Rómában nem volt könnyű feladat a császár uralmát biztosítani. A római nemesség
ismételten felkelt ellene, s Észak-Itáliában is zűrzavaros viszonyok uralkodtak. I. Ottó a császári
koronázás és halála között eltelt 12 évből kilencet kénytelen volt Itáliában tölteni. Ez a tény már
előrevetíti a jövő képét: a német királyok figyelmét és erejét egyre növekvő mértékben lefoglalja a
császárság és az itáliai hegemónia megszerzése, ezért elhanyagolják a szorosan vett német ügyeket,
358 ■ Németország és a Német-római Császárság

s a királyi felségjogokat egyre inkább átengedik a területi fejedelmeknek. A császári ambícióknak

és az itáliai politikának a 12. és 13. században döntő szerepe lesz abban, hogy Németországban
a partikularizmus kerekedik felül, a szász dinasztia erős Német Királysága a 14. századra önálló
kisállamok laza szövetségévé alakul át.
973-ban Quedlinburgban bizánci, dán, cseh, lengyel, kijevi és a korabeli Európa egyéb fejedel-
mei által küldött követek jelenlétében ünnepelte Ottó császár a Húsvétot. A vendégek között ott
voltak Géza magyar fejedelem követei is, akik a császár segítségét kérték a kereszténység elterjesz-
téséhez a magyarok között. A császár, aki hamarosan meghalt, ekkor valóban úgy érezhette, hogy ő
az európai fejedelmek családjának (familia regum) atyja.
Utóda, II. Ottó korántsem volt olyan sikeres uralkodó, mint apja. Hatalmát ki akarta terjesz-
teni Dél-Itáliára is, de 982-ben Calabriában súlyos vereséget szenvedett az araboktól. A következő
évben a szláv felkelés nyomán az Elbán túli területek is hosszú időre elvesztek. Mikor 983-ban, alig
28 éves korában meghalt, Ottó fia mindössze hároméves volt.
A 20. század első felének egyik legjelentősebb középkorkutatója, Marc Bloch azt írta, hogy a
10–12. századi német viszonyok jellemzésére leginkább az „archaikus” jelző alkalmas. Franciaor-
szággal vagy Itáliával összehasonlítva a német fejlődés minden téren egy-két évszázados késésben
volt. A 10. századi Német Királyság archaikus jellegét még inkább kiemelik a korszakkal foglal-
kozó mai német történészek. Gerd Althoff az Ottó-kori hatalmi struktúrát „államelőtti” képződ-
ménynek minősíti, s úgy véli, hogy minden vonatkozásban kezdetlegesebb volt a Karoling-állam-
szervezetnél. A tulajdonképpeni államiság legfontosabb kellékei hiányoztak, a hatalomgyakorlás
intézményes keretei nem alakultak ki, központi kormányzatról alig lehet beszélni. Az írásbeliség
minimális volt, az ügyintézés ténylegesen szóbelileg történt, s normául nem írott szabályok, ha-
nem a szokások szolgáltak. Az „állam” lényegében azonos volt a király személyével, aki körül az
informális személyi kapcsolatok bonyolult hálózata épült ki. A szokásjog arra kötelezte az ural-
kodót, hogy döntéseinél hallgasson tanácsadóinak, bizalmasainak véleményére. Ennek a király
körüli személyi körnek azonban nem volt meghatározott struktúrája, nem voltak körülhatárolt
reszortok és funkciók. Nagy többségükben egyházi emberek voltak, de helyet kaptak benne roko-
nok és világi előkelőségek is. A királyságnak nem volt állandó székhelye, az udvar állandóan uta-
zott (Reisekönigtum) az egyik királyi birtokról a másikra, de egyre gyakrabban szállt meg püspöki
székhelyeken vagy a nagy birodalmi monostorokban is.
Ezek között az archaikus viszonyok között a szász uralkodók egy viszonylag erős királyi hatal-
mat építettek ki, s ebbe be tudták integrálni a törzsi hercegségeket is. Miközben Franciaországban
végbement az állam teljes privatizációja, s a királyok tényleges hatalma csak családi hercegségük
kis területére terjedt ki, a német király fenn tudta tartani közvetlen hatalmát az ország területének
jelentős része felett. A 12. században azonban fordult a kocka. Franciaországban fokozatosan meg-
erősödött a királyi hatalom, s az ország területének egyre nagyobb részét vonta közvetlen ellenőrzése
alá. Németországban viszont éppen ekkor indult meg az önálló területi fejedelemségek kialakulása,
a központi államhatalom fokozatos felbomlása. Ebben szerepet játszott az a tény is, hogy a német
területek nagy részén nem fejlődött ki teljes mértékben a hűbéri struktúra. A hűbéri jog és a hűbéri
intézmények itt elsősorban a területi fejedelmek javára szolgáltak, a királyság viszont nem tudta ki-
használni a maga javára a hűbériségben rejlő lehetőségeket, mint az Franciaországban történt.
Németországban a 11. század második felében veszi kezdetét az a folyamat, amely Franciaor-
szágban már a 9–10. században végbement: a királyi hatalom fokozatos gyengülése, a közhatalom
felaprózódása, területi fejedelemségek kialakulása, majd teljes önállósulása. Az invesztitúraharc so-
 A Német-római Császárság születése ■ 359

Német választófejedelmek (miniatúra, 14. század)

rán a világi invesztitúra megszűnésével, a kánoni választás jogrendjének kialakulásával összeomlott

a szász királyoknak az egyházra és az „állami” funkciókat is betöltő főpapságra épülő királyi hatalma.
A császár és a pápa viszálya, az ismételt pápai kiátkozás (ez felment az alattvalói és vazallusi hűség
alól) nagyban elősegítette a területi fejedelmek, hercegek önállósulását. A francia királyoktól elté-
rően a német királyok sem a városokra nem tudnak támaszkodni (mert azok gyengék és szegények
voltak) a fejedelmekkel szemben, sem a hűbériségben rejlő lehetőségeket nem tudják a maguk javára
fordítani. A német hűbéri jogban nem figyelhető meg a francia királyok számára kedvező irányú fej-
lődés: nem alakul ki az uralkodó legfőbb hűbérurasága, az alvazallusokkal nincs semmi kapcsolata,
a visszaháramló hűbéreket ismét tovább kell adományoznia (Leihezwang), nem csatolhatja őket saját
birtokához. A német hűbéri fejlődés a nagyvazallusoknak kedvezett, s teljes mértékben érvénye-
sültek a hűbériség – különösen a többszörös vazallitás – állambomlasztó tendenciái. A különböző
dinasztiák uralkodói csak saját birtokaikra, uradalmaikra, váraikra támaszkodhattak. Németország-
nak nem alakult ki központja, uralkodói székhelye, mint Párizs vagy London. A királyok várról vár-
ra, uradalomról uradalomra vándoroltak. Közben a területi fejedelemségek fokozatosan örökletessé
váltak, tartós hercegi és grófi dinasztiák alakultak ki: Hohenstaufen (Svábföld), Welf (Szászország,
Bajorország), Askani (Brandenburg), Habsburg (Elzász, Svábföld, Ausztria), Wittelsbach (Bajoror-
szág), Babenberg (Ausztria, Stájerország), Luxemburgi (Luxemburg, Csehország). Itáliában (főleg
Lombardiában) a városi polgárok communa mozgalma a császárt képviselő feudális hatalmakkal
(püspökök, grófok, őrgrófok) szemben fokozatosan kivívta a városok önkormányzatát, majd a
12. század végére teljes önállóságát, a császár pusztán névleges legfelső hatalma alatt.
360 ■ Németország és a Német-római Császárság

III. Ottó, „a világ csodája”

III. Ottó (980–1002, király 983-tól, császár 996-tól) kiskorúsága idején anyja, a bizánci Theophanu,
majd ennek halála után nagyanyja, Adelhaid császárné vezette a kormányzatot. A gyermek király
gondos nevelésben részesült. Az igen tehetséges és fogékony ifjú korán kitűnt a tudományok iránti
érdeklődésével, széles körű, a bizánci kultúra elemeit is felölelő irodalmi műveltségével. Nevelői
989-től 993-ig (amikor Hildesheim püspöke lett, ő építtette a hildesheimi Szent Mihály-templo-
mot) Bernward (†1022) és 993-tól a görög Johannes Philagathos (†1001), piacenzai érsek jól felké-
szítették őt feladataira. Egyaránt nagy hatást gyakoroltak rá az ókori kultúráért rajongó tudósok,
mint Leó (†1026), Vercelli püspöke, vagy Reimsi Gerbert, korának legkiválóbb természettudósa,
de a tökéletességre törekvő keresztény élet bajnokai is, mint a vértanúságot kereső prágai püspök,
Adalbert, vagy olyan aszkéta remeték, mint a dél-itáliai görög Szent Nilus (Neilosz, †1004) és Szent
Romuald (†1027), a kamalduli remeterend alapítója. Rövid élete során egyik nap zsinatokon elnö-
költ, érsekségeket, püspökségeket alapított, pápát nevezett ki, vagy országok sorsa felett döntött,
máskor viszont vezeklőruhába öltözve, mezítláb zarándokolt Szent Mihály kegyhelyére, Monte
Garganóba vagy Gnieznóba, Szent Adalbert sírjához, s többször is elhatározta, hogy élete hátralévő
részét bűnbánó remeteként önsanyargatással tölti.
Az ambiciózus fiatalember azonban 994-ben, 14 éves korában, elérve az akkori szokásjog sze-
rinti nagykorúságot, saját kezébe vette a hatalmat. 996-ban Rómába ment, ahol a német császárok
ellen minduntalan felkelő helyi nemesség vezetője, II. Crescentius János (†998) volt az úr – az
ő családjából került ki a pápa, XV. János (985–996) is. Ottó éppen útban volt Róma felé, midőn
Ravennában hírt kapott a pápa haláláról. Helyébe 23 éves unokatestvérét, Brunót nevezte ki, aki
V. Gergely (996–999) néven foglalta el a pápai széket. Ő volt az első német pápa Szent Péter trónján.
Az új pápa császárrá koronázta Ottót, aki itt, Rómában ismerkedett meg Adalbert prágai püspök-
kel, valamint a kor leghíresebb tudósával, Reimsi Gerberttel. Amikor 996 őszén Ottó visszatért
Németországba, Adalbert is vele ment, s életrajzírója szerint napokon keresztül éjjel-nappal beszél-
getett a császárral. Adalbert hamarosan elhagyta ifjú barátját, s a pogány poroszok földjére ment,
ahol 997-ben vértanúságot szenvedett.
Ottó 997-ben udvarába hívta Reimsi Gerbertet, aki a kortárs történetíró, Thietmar (†1018)
merseburgi püspök szerint „tökéletes megfigyelője volt a csillagok pályájának és minden kortársát
meghaladta a legkülönbözőbb tudományágakban szerzett ismereteivel”. A császár felkérte, hogy
legyen a tanítója: „műveld ki bennünk az eleven görög szellemet, tanítsd nekünk az aritmetika
könyveit, hogy a tanulás révén felfoghassunk egy keveset a régiek kifinomult gondolkodásából [...]
Azt akarjuk, hogy szabadságunk korlátozása nélkül nyesd ki belőlünk a szász durvaságot (rusti-
citas), de kiváltképp azt, hogy hívd életre a bennünk lakó görög finomságot (subtilitas)”. Arra is
felkérte, hogy legyen tanácsadója az államvezetésben. Gerbert el is jött hozzá, s élénk filozófiai
vitákat folytattak egymással, amelyeken „nagy számban voltak jelen tanult emberek, nemesek és
tudósok, köztük bölcs és ékesen szóló püspökök”. Gerbert kis könyvecskét is írt tanítványa számára
Az észszerűről és az ész használatáról (Libellus de rationali et ratione uti)”.
Ottó 997 végén ismét Itáliába indult, s Gerbert is elkísérte. Az előző évben ugyanis, amint a csá-
szár elvonult Rómából, Crescentius elűzte V. Gergely pápát, s vele szemben ellenpápát állított Ióan-
nész Philagathosz (†1001) piacenzai érsek személyében (XVI. János). Mesterét, Gerbertet Ottó 998
tavaszán Ravenna érsekévé nevezte ki, majd amikor V. Gergely 999 februárjában váratlanul meghalt,
 III. Ottó, „a világ csodája” ■ 361

őt ültette Szent Péter széké-

be, II. Szilveszter (999–1003)
néven. Az első német pápát
követte az első francia pápa,
mindkettő az ifjú császár ke-
gyéből. Ottó ezúttal csaknem
két évig, 999 végéig maradt
Rómában, majd rövid len-
gyelországi és németországi
tartózkodás után, 1000 nya-
rán ismét visszatért az Örök
Városba. A német földet nem
látta viszont többé.
I. Ottó tisztában volt csá-
szári hatalmának tényleges
kiterjedésével, határaival: a
rómaiak és a frankok császá-
rának nevezte magát, s róma-
iak alatt ténylegesen Róma és
környéke lakóit értette. Uno-
kája, III. Ottó viszont egy
univerzális, nemzetek feletti
keresztény birodalomról áb-
rándozott. Ez a zseniális fia- III. Ottó (miniatúra a müncheni evangeliariumban, 1000 k.)
talember barátja, a kor legna-
gyobb tudósa, a francia Ger-
bert hatására és sugallatára meghirdette a „római császárság felújításának” programját (renovatio
imperii Romanorum). Természetesen a keresztény császárok, elsősorban Nagy Konstantin és Nagy
Károly birodalmára gondolt, s koncepciójában a keresztény misszió központi szerepet játszott. Ezt
fejezte ki azzal, hogy római császári titulusát kiegészítette a „Jézus Krisztus szolgája”, majd később
az „apostolok szolgája” címmel. Székhelyévé Rómát tette, s onnan kívánta irányítani II. Szilveszter-
rel, a pápai trónra emelt barátjával együtt azt az egyetemes keresztény birodalmat, amelynek az ő
szemében Itália, Gallia és Sclavinia Germániával egyenrangú tagjai.
Minden jel arra mutat, hogy III. Ottó 998-tól kezdve Rómában akarta állandó székhelyét beren-
dezni: a régi római császári palota romjain, a Palatinuson építtetett palotát magának. Udvarát bizánci
mintára szervezte meg: tisztségviselőinek görög címeket adott, sőt néhány régi római címet is felújí-
tott. 998 áprilisától a császár ólompecsétjén megjelenik a „Római Birodalom megújítása” (Renova-
tio imperii Romanorum) felirat, a pecsét hátlapján pedig Róma szimbolikus ábrázolása. A császár a
10. század zűrzavarai, a helyi nemesség családjainak egymást váltó uralma után rendet akart teremte-
ni Rómában, hogy a város méltó legyen a „caput mundi”, a keresztény világ feje címre.
Ottó terveinek és szándékainak megértéséhez figyelembe kell vennünk, hogy hasonló pecsét-
feliratot már Nagy Károly is alkalmazott. A Nagy Károlyra és az ő birodalomkoncepciójára való
utalás tehát kétségtelen. Vegyük ehhez még hozzá, hogy 1000 tavaszán Ottó felkereste Aachenban
Nagy Károly sírját, és felnyittatta azt. Ahogyan Nagy Károly saját magát tekintette „az egyház ha-
362 ■ Németország és a Német-római Császárság

jója” kormányosának, a ke-

resztény világ igazi fejének,
s számára Róma nem volt
egyéb, mint a birodalom első
érseki széke, úgy rendelke-
zett Ottó is a pápai székkel,
tetszése szerint ültetve abba
rokonát vagy tanítómeste-
rét. Nagy Konstantinra, a
keresztény császárság hatal-
mi rendjének a kialakítójára
utal az a tény, hogy Gerbert
pápaként – Ottó tanácsára –
Konstantin pápájának, Szil-
veszternek a nevét vette fel.
Ha ehhez még hozzávesszük,
hogy Ottó nem újította meg
nagyapja adománylevelét, az
Ottonianumot, s a pápához
intézett levelében hazug ko-
Sclavinia, Germania, Gallia és Róma hódol
III. Ottó császárnak (reichenaui evangeliarium, 1000 k.)
holmánynak minősítette az
ún. konstantini adományle-
velet is (amely szerint Nagy
Konstantin a pápának adta át Rómát és a nyugati császári jelvényeket), akkor kibontakoznak előt-
tünk Ottó elképzeléseinek körvonalai. Nagy Konstantin és Nagy Károly keresztény birodalmának
renovációja volt a célja. Az új mozzanat nála az, hogy amióta Nagy Konstantin átengedte a pápának
a várost és a lateráni palotát, a császárok nem tartották székhelyüket a városban, Ottó viszont Ró-
mát tette saját székhelyévé, s a pápával együtt innen kívánta irányítani az univerzális keresztény
birodalmat. Itáliai tartózkodása alatt Ottó mindig a pápával együtt elnökölt a zsinatokon. „Valljuk,
hogy Róma a világ feje (caput mundi), és a római egyház minden egyháznak az anyja” – jelenti
ki egyik oklevelében. Ennek az egyetemes keresztény birodalomnak egyenrangú tagjai az egyes
királyságok. Ezt fejezi ki a reichenaui evangeliarumban látható Ottó-ábrázolás, amelyen négy szim-
bolikus nőalak hódol a császárnak, a felettük olvasható felirat szerint: Roma, Gallia, Germania,
Sclauinia (a szláv területek, elsősorban Lengyelország).
III. Ottó álma a nemzetek feletti keresztény császárságról nem volt megvalósítható, hiszen
1001-ben még székvárosából is elűzték őt és Szilveszter pápát a fellázadt rómaiak. Ekkor intézte
Ottó híres beszédét Róma népéhez, amelyet egy korabeli forrás – természetesen átstilizálva – meg-
őrzött. Szemrehányást tesz nekik, amiért elárulták, megtagadták őt: „Miattatok hagytam el hazá-
mat, családomat, az irántatok érzett szeretet nem engedte, hogy törődjek a szászokkal, az összes
némettel, akik a véreim. Eljuttattalak benneteket birodalmam legtávolabbi vidékeire, oda, ahová
őseitek, amikor hatalmuk alá vetették a világot, sem tették a lábukat. És miért cselekedtem vol-
na ezt, ha nem azért, hogy dicsőségeteket kiterjesszem a világ végéig. Gyermekeimmé fogadtalak,
mindenki másnál jobban szerettelek benneteket; miattatok támadt köröttem irigység és gyűlölet,
mert vesztemre titeket karoltalak fel”.
 II. Henrik, a „szent császár” ■ 363

A felkelésen sikerült úrrá lenni, de a császár és a pápa hamarosan elhagyták a várost, amely nem
volt biztonságos számukra. Az év hátralévő részében főleg Ravennában tartózkodtak. Ottó csak télen
indult seregével Róma felé, de mielőtt bevonulhatott volna a városba, megbetegedett. 1002. január
22-én, 22 éves korában meghalt a császár, akit a kortársak a „világ csodájának” (mirabilia mundi)
neveztek. Mestere, Szilveszter pápa egy év múlva követte kedves tanítványát. A Róma székhelyű,
univerzális keresztény birodalom ábrándja ezzel szertefoszlott. A kortársak, köztük tisztelői és mun-
katársai is, úgy vélekedtek, hogy III. Ottó elhanyagolta hazáját, Németországot, Itália és Róma miatt.
Arra azonban ez a rövid, de kivételes történelmi pillanat elég volt, hogy az ezredfordulón a csá-
szárnak nemcsak beleegyezésével, de személyes közreműködésével létrejöhessen az önálló, a biro-
dalmi egyháztól független lengyel és magyar egyházszervezet, s a Német Királyságtól független Ma-
gyar Királyság és Lengyel Hercegség. III. Ottó 1000-ben elzarándokolt Gnieznóba (Gnezda), hogy
imádkozzék barátja, Szent Adalbert sírjánál. Itt önálló lengyel érsekséget alapított, három alárendelt
püspökséggel. Emiatt a német egyházi vezetők meg is nehezteltek rá, valamint azért is, mert ez al-
kalommal I. Vitéz (Chobry) Bołeszlawot (992–1025) önálló uralkodóként kezelte, ha királlyá nem
is emelte, amint azt a 12. századi lengyel krónika állítja. Az eseményről tudósító egyetlen egykorú
forrás, Thietmar merseburgi püspök krónikája csak annyit jegyez meg, hogy a császár ez alkalommal
Bołeszlawot „adófizetőből úrrá emelte” – s ezért Isten bocsásson meg neki –, tette hozzá a német kró-
nikás (Deus indulgeat imperatori, quod tributarium faciens dominum). Itáliába visszatérve, valószínű-
leg még ugyanabban az évben a pápával együtt fogadta Vajk magyar fejedelem követét, Anastasius
apátot, s ekkor – ugyancsak Thietmar szavai szerint – „Vajk, aki országában püspökségeket alapított,
a császár kegyéből és bíztatására koronát és áldást kapott (Imperatoris [...] gratia et hortatu [...] Waic
in regno suimet epicopales cathedras faciens, coronam et benedictionem accepit)”.

II. Henrik, a „szent császár”

III. Ottónak nem volt gyermeke, így vele a szász dinasztia egyenes ága kihalt. A trónt végül is a
legközelebbi rokon, Ottó másodfokú unokatestvére, a dinasztiát megalapító I. (Madarász) Henrik
dédunokája, Henrik bajor herceg nyerte el. Ő már 29 éves, élete delén járó férfi volt, s uralkodói
tapasztalatokkal is rendelkezett, mert 995 óta a Bajor Hercegség élén állt. Apja, Civakodó Henrik
még harcolt a magyarokkal, ő azonban jó viszonyt alakított ki a keleti szomszéddal, s 996-ban nőül
adta húgát, Giselát (†1060) Géza fejedelem fiához, Istvánhoz, akit a következő évben Koppánnyal
szemben fegyverrel is megsegített.
III. Ottó halála után utóda, II. Henrik (1002–1024) lemondott az egyetemes birodalmi ambí-
ciókról, s a Keleti Frank Királyság, azaz Németország megújítását tűzte ki céljául, hiszen a megelőző
években, a Német Királyságban az erőviszonyok a területi fejedelmek javára tolódtak el a királ�-
lyal szemben. Henrik uralkodása első hónapjaiban a hivatalos okiratokat hitelesítő ólompecsétjét
a Renovatio Regni Francorum (Frank Királyság Megújítása) felirattal látta el, jelezve, hogy ő első-
sorban a német királyi hatalom helyreállítására és megerősítésére törekszik. Henrik egyelőre nem
foglalkozott Rómával és a császársággal. 1004-ben csak azért ment sereggel Itáliába, mert ott Ottó
halála után az ivreai őrgrófi házból való Arduint (1002–1004) választották királlyá. Arduin nem
tanúsított ellenállást, s Henriket a milánói érsek Paviában a vaskoronával Itália királyává avatta.
Keleten ismételten az egykori hűbéressel, a lengyel I. Bołeszlawval kellett harcolnia, aki az Ode-
ra és az Elba közötti területet, Lausitzot igyekezett megszerezni, sőt átmenetileg Csehországot is
364 ■ Németország és a Német-római Császárság

meghódította. Éveken át folyt a háború a

lengyel fejedelemmel, aki Csehországot
feladta, de Lausitzot és Meissent – né-
met hűbérként – az 1018-ban megkötött
bautzeni béke után is megtarthatta.
Miután a hercegek és grófok önálló-
sulási törekvéseit megtörte, s Bołeszlawot
hűbéresi hódolatra bírta, sor kerülhetett
a római útra és a császárkoronázásra. Ró-
mában 1002 után III. Crescentius János
(†1012) lett az úr, az ő halála után a Cres-
centiusok uralma összeomlott, és tusculu-
mi grófok vették át a hatalmat a városban.
Alberich (†1037) gyakorolta a világi hatal-
mat, a pápai trónra pedig egymás után két
unokaöccsét, majd fiát ültette. Mind Cres-
centius, mind Alberich és unokaöccse,
VIII. Benedek pápa (1012–1024) jó vi-
szonyt tartott fenn Henrikkel, aki elődjétől
eltérően nem avatkozott Róma belügyeibe,
akkor sem, amikor 1014-ben odaérkezett,
hogy a pápa császárrá koronázza.
II. Henrik császár két püspökkel II. Henrik talán a legjellegzetesebb
(korabeli ábrázolás, Bamberg) megtestesülése volt a kora középkori teok-
ratikus királyeszmének. Fiatalkorában
több székesegyházi iskolában tanult, jár-
tas volt kora tudományában, elsősorban teológiai, liturgiai ismereteivel tűnt ki. Magát Krisztus
helytartójának (vicarius Christi) tartotta. A püspökök püspöktársuknak (coepiscopus) tekintették.
Több székeskáptalannak tagja volt, s a kanonokokkal együtt részt vett a közös imában. A királyi
akaratot minden eszközzel érvényre juttatta mind a világi urakkal, mind legközelebbi munkatár-
saival, a főpapokkal szemben, mindenkitől feltétlen engedelmességet kívánt. Kortársa és mun-
katársa, Thietmar merseburgi püspök írja róla, hogy „minden ellenfelét megalázta és meghajtott
nyakkal hódolatra kényszerítette”. Egyik modern életrajzírója szerint a keresztény király erényei
közül a szelídséget és az irgalmasságot hiányolták nála.
A birodalmi egyház elődei által megkezdett kiépítése az ő uralkodása alatt vált teljessé. Kor-
mányzatában a püspökökre és a birodalmi apátokra támaszkodott, akiket szinte kivétel nélkül maga
nevezett ki, jelentős részben az udvari kápolnában nevelkedett klerikusok közül. Gyakran tartott
zsinatokat, amelyeken ő elnökölt. A püspökségeket és apátságokat gazdagon ellátta javadalmakkal.
Kötelesek voltak ellátni a királyt és kíséretét, s ők állították ki a birodalmi hadsereg túlnyomó ré-
szét. Nagy gondot fordított a szerzetességre, s erős kézzel végrehajtotta a kolostorok reformját az
eredeti bencés regula szellemében.
II. Henrik kezdeményezésére indult meg az az egyházi reformfolyamat, amely a század máso-
dik felében az ún. gregorián reformban teljesedett ki. Harmadik itáliai útján, 1022-ben a pápával
együtt Paviában zsinatot tartott, amely határozatokat hozott az egész egyház reformjára (az egyházi
 A száli dinasztia és az invesztitúraharc ■ 365

fegyelem helyreállítására, a simonia megszüntetésére, az egyházi javak védelmére) vonatkozóan.

A következő évben Róbert francia királlyal történt találkozóján is az egyházi reform kérdését vitat-
ták meg. 1007-ben megalapította a bambergi püspökséget, amelynek fontos szerepet szánt a keleti
misszióban. Az új püspökséget hatalmas birtokokkal látta el, székesegyházát a pápa szentelte fel.
A bambergi székesegyház mellett királyi palota is épült, s uralkodása második felében ez volt ked-
venc tartózkodási helye, itt is temették el.
Sógorával, István magyar királlyal mindvégig jó viszonyt tartott fenn, s hozzá hasonlóan ő is
abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a bambergi püspökség kezdeményezésére a pápa 1146-
ban szentté avatta, majd 1200-ban feleségét, Kunigundát is. II. Henrik az egyetlen német király és
német-római császár, akit az egyház a szentek sorába iktatott. Henriknek nem volt gyermeke (fel-
tételezések szerint szűzi, ún. József-házasságban élt feleségével).
Vele végképp kihalt a szász dinasztia férfiága. A számba jöhető legközelebbi rokonok leányágon
I. (Nagy) Ottó ükunokái voltak: két száli frank úr a Felső-Rajna vidékéről, mindkettőt Konrád-
nak hívták. Végül Aribo (†1031) mainzi érsek támogatásával az idősebbik (ő is csak 34 éves volt),
II. Konrád nyerte el a királyságot. Személyében egy évszázadra a száli uralkodóház (1024–1125)
került a német és a császári trónra.

A száli dinasztia és az invesztitúraharc

II. Konrád (1024–1039) személyisége lényegesen különbözött két elődjétől. Míg III. Ottó és
II. Henrik birtokában voltak koruk legmagasabb műveltségének, addig ez Konrádról nem mond-
ható el. A 19. század végi jeles magyar történész, Pauler Gyula szerint „igazi német volt, mégpedig
a közönségesebb és brutálisabb fajtájából”. Váczy Péter lényegében ugyanezt mondja róla, más
szavakkal: „Konrád a nyers, de harcos, kardforgató, tagbaszakadt grófi gyermekek közt nőtt fel a
vidéken”. Tőle távol állt az univerzális császáreszme, ő német birodalmi politikát folyatott, hatal-
mi eszközökkel. A német király hatalmát igyekezett megszilárdítani mind Itáliában, mind kele-
ten. Kormányzatában ő is elsősorban a birodalmi egyházra támaszkodott. Folytatta az elődje által
megkezdett kolostori reformot, s támogatta az egyházi reformtörekvéseket. De azt is felismerte,
hol kell új utakra lépni.
1025-ben elődjéhez hasonlóan körbejárta Németországot, s mindenütt elismerték királyságát.
A következő évben Itáliába ment, ahol az észak-itáliai nagyhűbéresek ismét el akartak szakadni a
Német Királyságtól, s a francia királynak, majd az aquitániai hercegnek kínálták fel a vaskoronát.
Konrád hódoltatta Lombardiát, majd a milánói érsek 1026-ban Paviában Itália királyává koronázta.
A császárkoronázásra a következő évben került sor Rómában. Békés körülmények között, mert
Henrikhez hasonlóan Konrád is óvakodott attól, hogy belenyúljon a római darázsfészekbe. Haza-
térve tízéves fiának, Henriknek adta a bajor hercegséget, majd 1028-ban Aachenban német királlyá
koronáztatta, ezáltal biztosítva családja zavartalan trónutódlását.
Keleten neki is I. Bołeszlaw lengyel fejedelemmel kellett megküzdenie, aki – kihasználva Hen-
rik halálát – felmondta a hűbéri kapcsolatot, és 1025-ben felvette a királyi címet. Bołeszlaw még
abban az évben meghalt, s fiát, II. Mieszkót (1025–1034) csak többévi háborúskodás után sikerült
rákényszeríteni arra, hogy lemondjon az apja által elfoglalt Odera és Elba közötti területekről, Lau-
sitzról és Meissenről, valamint a királyi címről, s elismerje a császár hűbéruraságát. Nem volt ilyen
sikeres az a kísérlete, hogy István magyar királyt is hűbéri hódolatra kényszerítse. 1030-ban Ma-
366 ■ Németország és a Német-római Császárság

gyarországot is megtámadta, de eredménytelenül kellett visszavonulnia, sőt még egy kis területet át
is kellett engednie a magyaroknak.
A száli uralkodók az Ottók politikáját folytatták tovább, de a királyságot új társadalmi erők be-
vonásával igyekeztek megerősíteni. Az egyház mellett főleg a nemesség alsóbb rétegeire, a kishűbé-
resekre (valvassorok) és ministerialisokra (azaz földesúri függésben élő, eredetileg nem szabad, de
udvari és katonai szolgálatuk révén az uradalmi népek sorából kiemelkedő és a nemességhez köze-
ledő csoportra) támaszkodtak. II. Konrád elsősorban az itáliai valvassorokat akarta megnyerni, mi-
dőn 1037-ben megengedte a hűbérbirtokok öröklését. 1032-ben megszerezte a Burgundiai Király-
ságot. Burgundia királyának, III. Rudolfnak (993–1032) nem volt gyermeke, ezért a császárt tette
meg örökösévé. 1032-ben bekövetkezett halála után Konrád lett Burgundia királya. Ettől kezdve
a császárság alapját három királyi tisztség alkotta: Németország, Itália és Burgundia királya lett a
császár, ha Rómában a pápa megkoronázta.
Konrád Speyerben építtetett székesegyházat, amely mintaképe lett a híres Rajna menti „császár-
dómoknak” (Worms, Mainz). 1039-ben bekövetkezett halála után ebbe az épülőfélben lévő temp-
lomba temették. Fiára, III. Henrikre (1039–1056) megerősödött királyi hatalmat hagyott. A csehek
és a lengyelek elismerték Henrik hűbéruraságát. Sőt, 1045-ben Székesfehérvárott Péter magyar király
is hódolt neki, s cserében hűbérként kapta vissza az országot. Péter azonban 1046-ban megbukott, s
Henrik 1051–1052-ben sikertelenül próbálta a magyar királyt ismét hűbéri hódolatra kényszeríteni.
III. Henrik 1046-ban ment Rómába, ahol igen zűrzavaros viszonyok uralkodtak, mert hárman
is igényt tartottak a pápai trónra. Henrik mindhármat letette, s német püspököt ültetett helyük-
be. II. Kelemennel (1046–1047) kezdődött azoknak a német származású reformpápáknak a sora,
akiknek nagy szerepük volt a gregorián reform előkészítésében. A kibontakozó egyházi reform-
mozgalmat a császár is támogatta, s az általa egybehívott
sutri zsinat intézkedéseket hozott a simonia ellen és a papi
cölibátus megvalósítása érdekében.
A kora középkori Német Királyság III. Henrik ural-
kodása idején élte virágkorát, az I. Henrik és I. Ottó által
kezdeményezett fejlődés ekkor teljesedett ki. De ekkor je-
lentkezett a rendszer válsága is. III. Henrik támogatta az
egyházi reformot, különösen amíg az egyház belső megtisz-
tulásáról volt szó, de hamarosan kiderült, hogy ez a reform-
mozgalom bizonyos határon túl már nem egyeztethető
össze a birodalmi egyház rendszerével, ami pedig a Német
Királyság alappillérét jelentette. A reformmozgalom során
kibontakozó invesztitúraharc alapjaiban rendítette meg a
Német Királyságot.
IV. Henrik (1056–1106) mindössze hatéves volt, mi-
kor édesapja meghalt. Ezt kihasználva a világi és egyházi
nagyok a királyság rovására igyekeztek erősíteni saját ha-
talmukat. Midőn Henrik 1065-ben átvette a kormányzást,
előbb az elbai szlávok felkelésével kellett szembenéznie,
amelynek során az Elba és az Odera között újra kiépíteni
IV. Henrik ábrázolása kezdett közigazgatási és egyházszervezet ismét veszendőbe
egy 1106 utáni kódexben ment. 1073-ban pedig a szászok lázadtak fel. Henrik ugyan-
 A száli dinasztia és az invesztitúraharc ■ 367

is Szászországban és Türingiában akart a királyság számára szilárd területi bázist kiépíteni, ezért ott
várakat építtetett, s mindenhol saját ministerialisait ültette a szászok nyakára. Henrik seregei 1075-
ben Homburgnál legyőzték a felkelőket. Ekkor azonban kibontakozott az a több évtizedes küzdelem,
az invesztitúraharc, amely végleg megpecsételte a kora középkori erős Német Királyság sorsát.
Az első összeütközés az 1073-ban megválasztott VII. Gergely pápával az itáliai püspöki székek
betöltése miatt robbant ki, mert Henrik a régi kinevezési gyakorlatot követte. A pápa egyelőre
csak a király tanácsadóit átkozta ki, s az 1075. évi böjti zsinaton megtiltotta, hogy a német király az
invesztitúrát gyakorolja. Ennek ellenére Henrik újabb püspököket nevezett ki. Erre a pápa szigorú
korholó levelében most már magát Henriket fenyegette meg kiközösítéssel. Válaszul 1076 elején
a wormsi birodalmi zsinaton a német püspökök felmondták az engedelmességet a pápának, akit
Henrik lemondásra szólított fel. VII. Gergely természetesen nem mondott le, hanem az 1076-os
böjti zsinaton kiközösítette Henriket, s alattvalóit, hűbéreseit feloldotta a hűségeskü alól. A német
területi fejedelmek éltek a kedvező alkalommal, s azt kívánták, hogy a király engedelmeskedjék
a pápának, mert különben megfosztják méltóságától. A pápát pedig meghívták Németországba,
a birodalmi gyűlésbe. Henrik szorult helyzetében nem tehetett mást, mint a Németország felé
tartó pápa elé sietett, Canossa várában bocsánatát kérte, s háromnapi vezeklés után meg is kapta.
A pápa feloldotta az egyházi átkot.
A német fejedelmek ennek ellenére letették Henriket, s Forchheimben, Rheinfeldeni Rudolf
(1077–1080) sváb herceg személyében ellenkirályt választottak. Csaknem kétszáz év után ekkor ér-
vényesült először a Német Királyságban a szabad királyválasztás elve. A kitört polgárháborúnak az
vetett véget, hogy 1080-ban Rudolf halálos sebet kapott egy egyébként győztes ütközetben. A területi
fejedelmek ekkor Hermann von Salmot (1080–1088) választották királlyá. Az ő 1088-ban bekövet-
kezett halála után már nem kellett új ellenkirályt választani, mert az 1090-es években saját fiai, akiket
időközben királlyá koronáztatott, szintén Henrik ellen fordultak.

VII. Gergely és IV. Henrik IV. Henrik Matild canossai grófnő előtt,
(egy 12. századi krónikából) és Cluny apátja (miniatúra, 1115 k.)
368 ■ Németország és a Német-római Császárság

VII. Gergely 1080-ban ismét kiátkozta Henriket, de ő most már nem sokat törődött ezzel. A né-
met és az itáliai püspökök nagy része – akik nem nézték jó szemmel a római reformirányzatnak a
pápai hatalom megerősítését célzó lépéseit – mögötte állt, s a ravennai Wibert érsek személyében
ellenpápát – III. Kelemen (1080/84–1100) – választatott. 1081-ben – immár nem mezítláb és vezek-
lőruhában, hanem sereggel – Itáliába ment, Rómában ostrom alá vette az Angyalvárba menekült
pápát, s 1084-ben ellenpápájával császárrá koronáztatta magát. A pápa segítségére siető Guiscard
Róbert elől azonban kénytelen volt visszavonulni, s hazatérni Németországba. 1090-ben ismét Itá-
liába ment, innen azonban hét éven át nem tudott hazatérni.
Közben ugyanis odahaza megerősödtek ellenfelei, akik összefogtak a császári hatalom észak-itá-
liai ellenzékével és a reformot támogató püspökökkel. A császár fiai is csatlakoztak az elégedet-
lenekhez, s Henrik igen szorult helyzetbe került, amelyből csak a nagy arisztokrata családoknak
(Welfek) tett engedmények árán szabadult. Az 1103. évi birodalmi gyűlésen négy évre birodalmi
békét hirdetett, felhívása azonban süket fülekre talált, s alig egy év múlva ismét kitört ellene a fel-
kelés, amelynek élén ezúttal Henrik nevű fia és kijelölt utóda állt. A fiú legyőzte apját, s lemondásra
kényszerítette. Az öreg császár azonban még most sem adta fel, s új harcra indult trónja visszaszer-
zésért, de 1106-ban meghalt.
V. Henrik (1106–1125, 1111 óta császár) idején folytatódott a harc, bár közben újra és újra
eredménytelen tárgyalások folytak a császár és II. Paschalis (1099–1118) pápa között. Miután Hen-
rik hiába próbálta erőszakos eszközökkel engedményekre bírni a pápát és a római reformereket,
újabb hosszas tárgyalások után 1122-ben Wormsban, a német fejedelmek közreműködésével, lét-
rejött a megállapodás V. Henrik és II. Callixtus (1119–1124) pápa követei között.
A wormsi konkordátum értelmében a császár lemondott a gyűrűvel és pásztorbottal történő
invesztitúráról, az egyházi hivatalba való beiktatásról, s megengedte a kánoni választást. A meg-
választott püspököt a lelki hatalomba az érsek vagy a pápai legátus iktatta be. A pápa viszont meg-
engedte a császárnak, hogy (képviselői útján) jelen legyen a püspökválasztáson, s vita esetén a
józanabb párt mellett foglaljon állást. A világi javakba és tisztségekbe, valamint a hűbérekbe való
beiktatást az uralkodó a kormánypálca átadásával gyakorolhatta, Németországban a püspök fel-
szentelése előtt, Itáliában és Burgundiában a felszentelés után.
A wormsi egyezmény megadta a kegyelemdöfést az Ottók által kiépített birodalmi egyháznak.
A német érsekekből és püspökökből hamarosan az uralkodótól többé-kevésbé független egyházfe-
jedelmek lettek, akik a maguk területén szinte teljes államfői jogokat gyakoroltak. Annál is inkább,
mert Henrik utódai a császári korona elnyerése érdekében újabb engedményeket voltak kénytele-
nek tenni az invesztitúra kérdésében.

A Hohenstaufen-dinasztia

V. Henrikkel kihalt a száli dinasztia, birtokait a sváb herceg, Hohenstaufi Frigyes örökölte, aki a trón-
ra is igényt tartott. A királyválasztásnál érvényesült a területi fejedelmeknek az a taktikája, amely a
későbbi választásokra is jellemző volt: ti. nem a leghatalmasabb társukat választották királlyá, hanem
a kisebb hatalommal rendelkezők közül valakit. Ezúttal Supplinburgi Lothar szász hercegre esett a
választás, aki III. Lothar (1125–1137) néven foglalta el a trónt. Az ő halála után a Welf-családból
való X. (Büszke) Henrik (†1139) bajor herceg örökölte a szász hercegséget, s így ő lett a leghatal-
masabb a területi fejedelmek között. Ezért most nem őt, hanem a Hohenstaufen-család egy tagját,
 A Hohenstaufen-dinasztia ■ 369

III. Konrádot (1138–1152) választották királlyá. Ezzel ismét

egy új dinasztia került a Német Királyság trónjára: a Hohen-
staufen-család, vagy röviden a Staufok (1138–1254).
III. Konrád részt vett a 2. keresztes hadjáratban (1147–
1149). Közben odahaza az északi német urak, Welf Oroszlán
Henrik (†1195) vezetésével az Elba és az Odera között élő, még
pogány szlávok ellen folytattak keresztes hadjáratot. Ennek
nyomán került sor e terület végérvényes közigazgatási és egy-
házszervezetének kiépítésére, és a Német Királyságba való in-
tegrálására. Nagyarányú német paraszttelepítés is folyt, s német
városokat alapítottak (Lübeck, Schwerin) ezeken a területeken,
amelyek szláv lakossága idővel nyelvileg teljesen asszimiláló-
dott, beolvadt a németségbe.
Konrádot unokaöccse, I. (Barbarossa, Rőtszakállú) Frigyes
követte a trónon (1152–1190). A legerősebb területi fejedel-
met, Welf Oroszlán Henriket engedményekkel próbálta meg-
nyerni. Átengedte neki a bajor hercegséget, Szászországban
pedig a királyi hatalom minden jogosítványáról lemondott. I. Barbarossa Frigyes
Oroszlán Henrik szinte önálló királyként uralkodott északon: bronz fejszobra
telepített, városokat alapított, püspököket nevezett ki, hadjára-
tokat viselt és fogadta a szomszédos szláv, illetve pomerán feje-
delmek hűbéri hódolatát. Nemzetközi politikát is folytatott: az angol király lányát vette feleségül, s
ezzel komoly támaszra tett szert a Staufokkal szemben, akik viszont a francia királlyal szövetkeztek.
Frigyes modern hivatalnok államot szeretett volna kiépíteni, ehhez viszont pénzre volt szüksége.
Ezért úgy gondolta, hogy az új típusú királyi hatalom anyagi, gazdasági bázisát az észak-itáliai váro-
sokban találhatja meg. Ezért kapott olyan nagy hangsúlyt uralkodása alatt az itáliai politika. Hat ízben
járt Itáliában, s uralkodási ideje több mint egyharmadát ott töltötte. Hogy Itáliában szabad kezet nyer-
jen, egyre több engedményt volt kénytelen tenni Németországban a területi fejedelmeknek.
Első itáliai útja során a bolognai egyetem jogászaival került kapcsolatba, s a római jog segítsé-
gével megújított császáreszmét szembeszegezte a pápai koncepcióval, amely szerint a császársággal
a pápa rendelkezik. Frigyes a régi római császárok jogutódjának tekintette magát, s az ő példájuk
nyomán abszolút hatalommal szeretett volna uralkodni. Elvben magát tekintette az egész világ urá-
nak, környezetében az európai uralkodókat csak regulinak, „királyocskáknak” titulálták, a pápát
pedig csak a birodalom első püspökének tekintették. A pápa viszont a császárt saját hűbéresének
tartotta, ennek elismeréseképpen lovászi szolgálatot kívánt tőle, s IV. Hadrián pápa (1154–1159)
(az egyetlen angol származású a pápák sorában) 1157-ben, egy levelében a császárságot a pápák ál-
tal adományozott beneficiumnak (beneficium – non feudum sed bonum factum) minősítette. Frigyes
erre ünnepélyesen kijelentette, hogy a császárságot a fejedelmek választása révén egyedül Istentől
(per electionem principum a solo Deo) kapta.
A birodalom restaurációját (Restauratio Imperii) – amelyben legfőbb munkatársa Rainald von
Dassel (†1167) kölni érsek és kancellár volt – Frigyes Itáliában kezdte meg. Már első útján, 1154–
1155-ben kiderült, hogy nem lesz könnyű dolga. Rómában éppen köztársaság volt, élén a senatusszal
és Bresciai Arnold, volt ágostonos kanonokkal, néptribunnal. Frigyes Arnoldot elfogatta és kivégez-
tette, de a császárkoronázást csak katonai erővel tudta keresztülvinni. Ezután a dél-itáliai norman-
370 ■ Németország és a Német-római Császárság

nok ellen akart hadjáratot viselni, de

serege megtagadta az engedelmessé-
get, arra hivatkozva, hogy a hűbérjog
szerint csak a római koronázásra kell
elkísérniük az uralkodót (Römerzug),
egyéb hadműveletekben nem köte-
lesek részt venni. A pápasággal való
konfliktusa még inkább kiéleződött,
midőn Hadrián pápa halála után a bí-
borosok többsége III. Sándort (1159–
1181) választotta meg, Frigyes hívei
pedig IV. Viktor (1159–1164) mellett
foglaltak állást. Ismét egyházszakadás
és 17 éves küzdelem következett a
pápa és a császár között.
III. Sándor az észak-itáliai váro-
sokkal szövetkezett, amelyeknek már
kivívott autonómiáját sértették Fri-
gyes intézkedései. A császár ugyanis
közvetlen hatalmat kívánt gyakorolni
a városok felett, teljhatalmú német
tisztviselőket, podestákat nevezett ki
élükre, s kíméletlenül kezdte behaj-
tani a különböző adókat és regalé-
kat. 1158-ban a roncagliai birodalmi
gyűlésen hozott határozatok teljes
mértékben helyreállították az invesz-
I. Barbarossa Frigyes a fiaival
titúraharc során veszendőbe ment
(miniatúra, 12. század vége)
királyi jogokat. A városok ellenálltak,
elsősorban Milánó. Frigyes egyévi
ostrom után bevette a várost, és leromboltatta. Milánó azonban hamar újjáéledt, az addig egymással
civakodó városok összefogtak, s 1167-ben létrehozták a „Lombard városok ligáját”, s 1169-ben köte-
lezték magukat Milánó újjáépítésére. A szövetkezett városok – amelyeket a pápa „Itália szabadsága”
(libertas Italiae) nevében buzdított harcra – végül 1176-ban Legnanónál döntő győzelmet arattak
Frigyes felett. Frigyes 1177-ben, Velencében a pápával kötött békét, majd 1183-ban, Konstanzban
a városokkal is. Ebben elismerte a Lombard Ligát és a lombard városok önkormányzatát, a városok
pedig elismerték, hogy a császár alattvalói, de az nem szól bele belső ügyeikbe.
Frigyes 1179-ben pert indított Oroszlán Henrik ellen, aki a lombardiai háború idején megta-
gadta tőle a fegyveres támogatást (a hűbéri jog alapján). Mind az országos jog, mind a hűbérjog
alapján elmarasztalták és megfosztották hercegségeitől. Henrik csak családi birtokait tarthatta meg,
s száműzetésbe ment apósához, Angliába. A szász és a bajor hercegségeket mint hűbéreket azonban
Frigyes újra kénytelen volt kiadni. Csak annyit tehetett meg, hogy felosztotta őket kisebb területi
fejedelemségekre. Ekkor jutott a Wittelsbach-család a bajor hercegség birtokába. Frigyes egyéb-
ként is az által igyekezett a nagy, etnikai alapon álló hercegségek hatalmát gyengíteni, hogy kisebb
 A Hohenstaufen-dinasztia ■ 371

I. Barbarossa Frigyes a keresztesek élén (miniatúra, 15. század, Velence)

területi egységekre bontotta őket. Így a hagyományos törzsi hercegségek lassan eltűntek, illetve
átalakultak új, hűbéres területi fejedelemségekké.
Barbarossa Frigyes élete végén felvette a keresztet, s egyéb európai uralkodókkal (II. Fülöp
Ágost, Oroszlánszívű Richárd) együtt elindult a Szentföldre (3. keresztes hadjárat). Oda azonban
sohasem jutott el, mert útközben Kis-Ázsiában fürdés közben belefulladt a Saleph folyóba. Vele
együtt sok évszázadra elsüllyedt az egységes és erős Német Királyság reménye is.
Barbarossa Frigyes még halála előtt igyekezett biztosítani, hogy családja kezére jusson egész
Itália. Megszállta az egyházi állam egyes területeit, s Henrik fia számára megszerezte a Szicíliai Ki-
rályság uralkodója, II. Vilmos nagynénjének, II. Roger posztumusz (halála után született) lányá-
nak, Konstanzénak (†1198) a kezét. A szicíliai normann uralkodóház utolsó férfi tagjának halála
után, 1194-ben VI. Henriket (1194–1197) Palermóban királlyá koronázták, ezzel Szicília és Nápoly
a Staufok birtokába került. Henrik azzal is megpróbálkozott, hogy a Stauf-ház örökösödési jogát
jelentős királyi jogok átengedése fejében elismertesse a német fejedelmekkel, de visszautasításra ta-
lált. Henrik már az egész keresztény világ feletti uralomról ábrándozott, mikor keresztes hadjáratra
készülődés közben meghalt. Korai halála súlyos következményekkel járt Németországra nézve. Fia,
II. Frigyes még csak hároméves volt, s bár 1196-ban királlyá koronázták, a német trón betöltésénél
szóba sem került. VI. Henrik hiába békült ki Oroszlán Henrikkel, aki hazatérhetett a száműzetésből,
halála után újra teljes erővel fellángolt a Stauf–Welf küzdelem a trónért. 1198-ban az északnémet fe-
372 ■ Németország és a Német-római Császárság

jedelmek Oroszlán Henrik fiát, Ottót (1198–

1215) választották királlyá, míg a Stauf-pár-
tiak az elhunyt császár öccsét, Sváb Fülöpöt
(1198–1208). A területi fejedelmek többsége
és a ministerialisok Fülöpöt támogatták, a
nagy tekintélyű pápa, III. Ince viszont Welf
Ottó mellett döntött. Ez érthető, hiszen ki
akart szabadulni a Staufok szorongató gyű-
rűjéből. A pápa hangsúlyozta, hogy az ő joga
a német királyválasztás megerősítése, mert a
német király igényt tarthat a császárságra, az-
zal pedig a pápa rendelkezik. Ince kihasználta
az alkalmat és visszaszerezte a VI. Henrik és
apja által elfoglalt pápai területeket, s Kons-
tanze halála után átvette a kiskorú II. Frigyes
gyámságát és a Szicíliai Királyság kormány-
zását. A pápa gyámfiával megígértette, hogy
nem fogja egy kézben egyesíteni a Német és a
Szicíliai Királyságot.
A két király híveinek küzdelme egy év-
tizeden át folyt, mígnem 1208-ban Fülöp
személyes bosszú áldozata lett, s Ottó egye-
II. Frigyes (miniatúra, 13. század vége, dül maradt a porondon. 1209-ben a pápa
Vatikáni Könyvtár) császárrá koronázta, de két év múlva ki is
átkozta, mert az új császár is szemet vetett a
pápai területekre és Szicíliára. A pápa ekkor
az időközben felserdült II. Frigyest küldte Németországba, s őt újra meg is választották és meg-
koronázták. 1214-ben a bouvines-i csata végleg eldöntötte a német trónviszály kérdését is. Mint
ismeretes, a Staufok a győztes francia király, Fülöp Ágost szövetségesei voltak, Welf Ottó pedig a
vesztes angol királyé. Ezután Ottót minden híve elhagyta, Németországban II. Frigyes lett a helyzet
ura, akit 1215-ben Aachenban immár harmadszor, de most már véglegesen királlyá koronáztak,
majd Rómában 1220-ban császárrá. Ekkor Németországot fiára, Henrikre bízta, ő maga pedig élete
hátralévő részét Itáliában töltötte, ott érezte igazán otthon magát. A Szicíliai Királyságban modern,
központosított államot épített ki, s három évtizeden át harcolt a pápákkal hol fegyverrel, hol tollal,
vitairatokat írva ellenük. Niederhauser Emil így jellemzi őt: „II. Frigyes talán a legérdekesebb és
legszínesebb német uralkodó, aki valaha is élt, s egyúttal a legkevésbé német. Atyja még német
nyelven írt szerelmes verseket. Frigyes inkább normann anyjára ütött, ami ekkor már azt jelentette,
hogy olasz volt. A solymászatról latin nyelven írt könyvet, s olaszul verselt”. Öntudatban sem szen-
vedett hiányt: magát Isten helytartójának, a világ urának, legfőbb törvényhozónak (lex animata),
a római császárok utódának tartotta, aki elhozza a világnak a béke birodalmát. Hivatalos iratai-
ban szinte Messiásként magasztalja önmagát. Ellenfelei viszont cinikus hitetlennek, eretneknek,
az Antikrisztus előfutárának tekintették. Nem csoda, hogy a pápák ismételten kiátkozták, s 1245-
ben a Lyoni egyetemes zsinat megfosztotta őt trónjától. A német területi fejedelmek kihasználták
a lehetőséget, s a főpapok kezdeményezésére 1246-ban új királyt választottak Heinrich Rampe,
 A Hohenstaufen-dinasztia ■ 373

türingiai gróf személyében, majd mivel ő hamarosan meghalt, Hollandi Vilmost (1247–1256) ül-
tették a trónra. II. Frigyes 1250-ben meghalt, fia, IV. Konrád (1250–1254), bár apja már korábban
megkoronáztatta, meg sem kísérelte a Német Királyság megszerzését, Itáliában próbált szerencsét,
de 1254-ben őt is elragadta a halál.
Ekkor veszi kezdetét az a két évtizedes időszak, amelyet interregnumnak neveznek a német tör-
ténészek. Névleg természetesen volt király, de meg sem próbált uralkodni. Az is megszokottá vált
már, hogy Vilmos halála után, 1257-ben két királyt is választottak, az viszont újdonság volt, hogy
egyiknek sem volt Németországban semmiféle saját birtoka, tehát hatalma kizárólag hívei jóindu-
latán múlott. Kettejük közül X. Alfonz, Kasztília királya el sem ment Németországba, Cornwalli
Richárdnak (1257–1272), az angol király testvérének pedig néhány év után elege lett a Német Ki-
rályságból, s hazatért.
A Stauf és a Welf királyok küzdelme súlyos következményekkel járt a Német Királyságra nézve,
mert mindkét fél a királyi jogok, jövedelmek és birtokok terhére tett engedményekkel igyekezett
híveket szerezni. II. Frigyes pedig itáliai ambíciói érdekében Németországban feladta a királyi ha-
talom még megőrzött jogosítványait is. 1220-ban lemondott az uralkodói regále jogok (pénzverés,
adó- és vámszedés, telepítés, várépítés, városalapítás, bíráskodás) gyakorlásáról az egyházi fejedel-
mek területén. Lemondott a ius spoliiról is, vagyis arról a jogról, hogy a végrendelet nélkül elhunyt
egyházfő hagyatéka a királyt illeti. Már a dokumentum címe is jelzi a jövőt: Confoedaratio cum
principibus ecclesiasticis, a Német Királyság a ténylegesen önálló fejedelemségek konföderációjává
van átalakulóban. 1231-ben ugyanezen jogokat megadta a világi fejedelmeknek is (Statutum in
favorem principum), s ezáltal elismerte őket tartományaik önálló uralkodóinak (domini terrae).
A folyamatot felgyorsította az interregnum, amikor – király nem lévén – a fejedelmek zavartalanul
munkálkodhattak területi uralmuk kiépítésén. S a következő két évszázadban sem akadt olyan ki-
rály, aki ezt a folyamatot megállította, vagy éppen visszafordította volna.
E fejedelmek (princeps, Fürst) részben egyháziak (érsek, püspök, apát), részben világiak (her-
ceg, gróf, őrgróf) voltak. Területükön (terra, Land) gyakorolták az összes királyi felségjogot, azaz
a „föld és az emberek feletti” uralmat: bíráskodtak, adót szedtek, önálló hivatalnokszervezetet épí-
tettek ki, saját hadsereget tartottak. A 13. század második felében már 20–30 világi és 90 egyházi
fejedelemség osztozott Németország területén, s számuk a következő két évszázadban egyre növe-
kedett. A „föld és az emberek” feletti hatalom különösen Németország nyugati felében aprózódott
fel, ahol sok kis államocska alakult ki a középkor végére. Ahogy haladunk kelet felé, úgy egyre
nagyobb területű fejedelemségekkel találkozunk.
A rendi intézmények, majd a modern bürokratikus állam kialakulása Németországban nem
birodalmi szinten, hanem az egyes területi fejedelemségek szintjén ment végbe. A már a 13. szá-
zadban is meglévő tartományi gyűlésekből a 15. században kifejlődtek a tartományi rendek. A bi-
rodalmi curia 1231-ben, midőn a fejedelmeket megerősítette uralkodói jogaik gyakorlásában, azt is
kimondta, hogy rendeleteket vagy új jogokat (constitutiones vel nova iura) csak a tartomány jobb-
jainak és nagyjainak (meliores et maiores terrae) beleegyezésével (consensus) hozhatnak. A tarto-
mányuraságok kiépítésében a fejedelmek legfontosabb munkatársai azok a ministerialisok lettek,
akikre korábban a királyi hatalom támaszkodott. A birodalmi városok is területi fejedelemségekké
alakultak, a többi város pedig képviselői útján részt kapott a tartományok kormányzatában. A fo-
lyamat a 14–15. századra vált teljessé: ekkor a hercegségek, grófságok, őrgrófságok, érsekségek, püs-
pökségek és a birodalmi városok megannyi külön kis államnak tekinthetők, a birodalom pedig ál-
lamok szövetségének, konföderációjának (Bund). A király (császár) hatalma csak névleges, az egyes
374 ■ Németország és a Német-római Császárság

részállamokra nincs befolyása, csak a saját területi hatalmára, hercegségére vagy grófságára támasz-
kodhat. A birodalomnak a középkor végéig nem volt központja, fővárosa, minden megválasztott új
király máshol tartotta udvarát, székhelyét. A központi, birodalmi intézmények csak csökevényesen
fejlődtek ki, igen korlátozott hatáskörrel (birodalmi gyűlés, birodalmi bíróság).
A birodalmi gyűlés (Reichstag) a korábbi curia generalisból fejlődött ki, amelyen elvileg minden
fejedelem köteles volt megjelenni. Amint Gerics József megállapítja: „A birodalmi curia a 13. szá-
zadban éppúgy, mint előbb, fejedelmek, tartományurak és bárók szigorúan hűbéri gyülekezete volt.
Rajta minden fejedelem a saját külön jogállása alapján mint egyedileg érdekelt személy vett részt,
organikus képviseleti funkció nélkül [...] A német birodalmi gyűlés a 13. században nem lépett
előre a rendi fejlődés útján”. Végleges szervezetét, rendi képviselet jellegét a 15. században nyerte
el. Három kollégiumból állt: az elsőben a választófejedelmek, a másodikban a világi és egyházi fe-
jedelmek, a harmadikban az 51 birodalmi város küldöttei tanácskoztak és szavaztak. A birodalmi
gyűlést a császár hívta össze. Az érvényes döntéshez az uralkodó és a három kollégium egybehang-
zó akarata volt szükséges, a kollégiumokban a többségi szavazat érvényesült. Az üléseket a mainzi
érsek vezette. Ha létre is jött az egyhangú döntés, a meghozott birodalmi törvények végrehajtására
már nem létezett hatékony birodalmi szintű központi kormányzat.
A 15. század végén állították fel a Birodalmi Kamarai Bíróságot (Reichskammergericht), amely-
nek tagjait – nyolc nemest és nyolc jogi szakértőt – a császár nevezte ki. Ez a testület egyfelől felleb-
bezési bíróság volt, másfelől a birodalmi szintű ügyekkel foglalkozott.
A 13. század második felétől a királyt hét választófejedelem (Kurfürsten) választotta: a mainzi, a
trieri és a kölni érsek, a cseh király, a pfalzi (rajnai) palotagróf, a szász herceg és a brandenburgi őr-
gróf. A választási eljárást 1356-ban a német Aranybulla szabályozta. „Megállapítjuk és elrendeljük,
hogy a mainzi érsek [...] mikor a császár vagy a rómaiak királyának [a német királyt a császárrá ko-
ronázás előtt a rómaiak királyának nevezték] halálhíre a mainzi egyházmegyében bizonyossá válik,
a halálhír vételétől számított egy hónapon belül ezt az összes választófejedelmeknek nyílt levélben
adja tudtára; ha azonban az érsek ennek végrehajtásában és a hír közlésében hanyag volna, vagy
késedelmesnek mutatkoznék, ugyanazon fejedelmek saját maguktól, minden további meghívás be-
várása nélkül, három hónapon belül [...] Frankfurt városában gyűljenek össze a rómaiak királyá-
nak választására, kiből egykor császár lesz. A választás szavazattöbbséggel történik. Az újonnan
megválasztottnak azonnal meg kell erősítenie a választófejedelmek hűbéreit, privilégiumait, jo-
gait és szabadságát”. Az érvényes választáshoz legalább négy választófejedelem jelenléte szükséges.
Az Aranybulla előírja, hogy a választófejedelmek minden évben a királlyal együtt tanácskozzanak
a birodalom helyzetéről.

Német terjeszkedés kelet felé

A középkori Európa népesedési és mezőgazdasági forradalmának egyik igen fontos részjelensége

volt a német településterület nagyarányú kiterjedése kelet felé a 11. és a 14. század között. Ez a kelet
felé nyomulás (Drang nach Osten, Ostbewegung, Ostsiedlung) nemcsak a német nép története szem-
pontjából fontos, hanem jelentős szerepet játszott a szomszédos országok és területek történetében
is. E nagyarányú népmozgásnak három iránya és formája volt.
Az első esetben a német népesség és a német nyelv terjedése párhuzamosan haladt a német ura-
lom kiterjedésével, illetve követte azt. Ezek a területek a Német Királyság részeivé lettek, s lakossá-
 Német terjeszkedés kelet felé ■ 375

guk a 13. század végére elnémetesedett. Ez történt a mai Ausztria területén, a keleti Alpok völgyei-
ben, Alsó- és Felső-Ausztriában, Stájerországban, Karintiában, Tirolban. A szláv (szlovén) lakosság
csak délkeleten, a Drávától délre maradt meg. Északabbra az Elba és a Saale folyók vidékén – mint
láttuk – már a 10. században határgrófságok létesültek, és püspökségek szerveződtek, de az ottani
szláv lakosság ellenállása, ismételt felkelései miatt ezeket a területeket még két évszázadon át nem
sikerült szervesen a birodalomhoz kapcsolni. A német uralom folyamatos és tartós kiterjesztése és
megszervezése csak a 12. század közepén vette kezdetét a helyi fejedelmek, mint a Welf Oroszlán
Henrik, Wettini Konrád meisseni őrgróf, vagy az Askaniai Medve Albert és mások irányításával.
A „központi hatalom”, a király ebbe nem avatkozott bele. Itt párhuzamosan folyt a pogány szláv
és porosz lakosság keresztény hitre térítése, a politikai-közigazgatási szervezet kiépítése, valamint
német parasztok tömeges betelepítése és városok alapítása szintén német lakossággal. E folyamat
során alakult ki a Brandenburgi Őrgrófság, a Mecklenburgi és a Pomerániai Hercegség, majd a Né-
met Lovagrend állama. Volt, ahol fegyverrel kellett megtörni a szlávok ellenállását, de sok esetben
éppen a szláv fejedelmek (például az obodrita Pribislaw és utódai, a pomerán hercegek, Sziléziában
a lengyel Piast-házból való hercegek) kezdeményezték a német parasztok betelepítését és német
jogú városok alapítását. A telepítésben a hűbérbirtokot kapó német lovagok mellett nagy szerepet
játszottak a kolostorok is. Ezen a területen a kereszténnyé lett, hagyományos agrárviszonyok között
élő ritka szláv népesség nyelvileg beolvadt a nagy tömegben betelepülő német lakosságba. Néhol
azért a 21. századig megmaradtak egyes szláv szigetek, mint például Lausitzban a szorbok.
Helmoldus (†1177) bosaui plébános 1167/1168-ban e szavakkal fejezte be a Szlávok krónikáját
(Chronica Slavorum): „A szlávok egész területe, amely Dánia határánál kezdődik, s a Balti-ten-
ger és az Elba között hosszan elnyúlik egészen Schwerinig, s amelyet korábban a rablók betörései
elvadulttá és csaknem lakatlanná tettek, most Isten segítségével szinte egyetlen nagy szász tele-
pülésterületté szerveződött (tota redacta est veluti in unam Saxonum coloniam), ahol városok és
falvak épültek, s megszaporodtak a templomok és Krisztus szolgáinak a száma.” A helyi fejedelmek
többfelé szláv parasztokat is telepítettek német jog (ius Teutonicum) szerint a feltörésre váró terü-
letekre, ezek azonban idővel elnémetesedtek. A Balti-tenger és a Szudéták között a német telepü-
lés- és nyelvterület a 12. és 13. században mintegy 300–400 kilométert nyomult előre kelet felé, az
Elba–Saale vonaltól az Oderáig, illetve még azon túl is. Legmesszebbre nyúlt előre kelet felé a német
nyelvterület a Balti-tenger déli partján, Kelet-Poroszországban.
Ettől északkeletre, a Baltikumban, másképp alakult a helyzet. Ez a táj a 13. században a Német
Lovagrend uralma alá került, itt is német városokat alapítottak, nagyarányú német paraszttelepí-
tésre azonban nem került sor. A litván, lett, lív és észt lakosság a német lovagi birtokosok jobbágya
lett, de nyelvét megtartotta, nem asszimilálódott. Az uralkodó osztály és a városi lakosság német
volt, a lakosság nagy részét kitevő parasztság viszont nem német.
A német keletre nyomulás harmadik formája ott valósult meg, ahol a németek már kialakult ke-
resztény államok területére települtek be: Lengyelországba, Magyarországra vagy Cseh- és Morvaor-
szágba. Itt általában ezeknek az országoknak az uralkodói, helyi földesurai kezdeményezték a néme-
tek betelepítését országuk még feltöretlen, ritkán lakott vidékeire. Így jöttek létre a 12–13. században
a „német jogú” falvak ezrei magyar, lengyel és cseh földön, s így létesültek városok, amelyeknek
német lakói szintén magukkal hozták az odahaza jól bevált (lübecki, magdeburgi, nürnbergi, hallei,
iglaui, stb.) városi jogokat. Ezek a telepítések néha kisebb csoportokban, falvanként történtek, de az
is előfordult, hogy egyszerre telepítettek be nagyobb tömeget, s külön területet, önkormányzatot,
saját intézményeket engedélyeztek számukra (például az erdélyi szászoknak).
376 ■ Németország és a Német-római Császárság
 Alfejezet ■ 377

A keletre vándorló németek telepítése meghatározott szervezeti keretek, jól körülhatárolt jogi
formák között történt. A telepítést a helyi fejedelem vagy a földesurak megbízásából, az általuk ki-
állított kiváltságlevél alapján nemesi vagy polgári származású vállalkozók, az ún. locatorok (német
Schultheiss, ebből lett a Felföldön a magyar soltész; az erdélyi szászok telepítői a gerébek) végezték,
akik összetoborozták a telepeseket, új hazájukba vezették, s ott letelepítették őket a tervszerűen
megépített falvakban. A locatorok munkájuk fejében örökös bírói tisztséget, az átlagosnál nagyobb
telket, adómentességet és egyéb kiváltságokat kaptak. A telepesek, akiket legtöbbször „vendégek-
nek” (hospes) neveztek, szintén kedvezőbb helyzetbe kerültek, mint az őslakos parasztság: az irtá-
sért évekig mentesek voltak a földesúri terhek alól, majd többnyire pénzjáradék formájában rótták
le a telepítési szerződésben pontosan rögzített szolgáltatásaikat, telküket szabadon adhatták-vehet-
ték, falvaik pedig bizonyos önkormányzatot élveztek. A telepesek által magukkal hozott „német
jog” azután kiterjedt a nem német telepesekre is. Ugyanígy terjedtek el a városalapító németek
által magukkal hozott német városi jogok is lengyel, cseh és magyar területen, biztosítva a városi
polgárság részére a teljes belső önkormányzatot.
A német paraszti és polgári telepesek új hazájukba a mezőgazdaság, a kézművesség és a bányá-
szat korszerű, fejlett technikáit vitték magukkal és honosították meg. Ezáltal nem kis mértékben
hozzájárultak ahhoz, hogy a befogadó országok felzárkózhassanak az európai centrum színvonalá-
hoz, vagy legalábbis fokozatosan egyre inkább megközelíthessék azt.
 IX
Anglia a 11–13. században

A normann és a francia dinasztia

1066-ban meghalt Hitvalló Edward, s mivel gyermeke nem volt, Harald, Wessex earlje foglalta el a
trónt. Két trónigénylő is jelentkezett. Harald Hardrada, norvég király, expedíciós seregével partra
szállt Northumbriában, Harald azonban Stamford Bridge-nél legyőzte őt. Azután sietett délre, ahol
Vilmos, Normandia hercege szállt partra. Hastingsnél ütköztek össze, s Vilmos győzött, Harald
maga is elesett a csatában. I. Vilmost 1066-ban királlyá koronázták, s ezzel kezdetét vette a nor-
mann-francia uralom Angliában. Eltartott még öt évig, míg Vilmos legyűrte az angolszász ellen-
állást és ura lett az egész országnak. I. Vilmost (1066–1087) fiai, II. (Rufus) Vilmos (1187–1100),
majd I. Henrik (1100–1135) követték a trónon.
A normann hódítás nem volt népvándorlás, csak egy vékony harcos uralkodó réteg telepe-
dett rá az angol társadalomra: Vilmos mindössze 5000–6000 lovaggal vette birtokába Angliát.
A normannok mindenütt várakat emeltek, s onnan tartották szemmel új alattvalóikat. Az uralko-
dó osztályt, a nagybirtokosokat és a főpapokat kicserélték: az angolszász arisztokrácia birtokaiba
normann lovagok ültek. Az angol föld 20%-a a király, 24%-a az egyház, 48%-a normann lovagok
birtokába került. Az egyház is „normannizálódott”: normann-francia papok foglalták el az érse-
ki, püspöki és apáti székeket. Az ország gazdasági és politikai irányítását teljesen átvette a nor-
mann-francia világi és egyházi arisztokrácia. Az angolszászok parasztok voltak és a kialakulóban
lévő városok polgárai. Az angol nyelv és kultúra átmenetileg háttérbe szorult. Előbb a latin, majd

Normann harcosok az angol invázió előtt (a Bayeux-i szőnyeg részlete, 11. század második fele)
 A normann és a francia dinasztia ■ 379

a francia volt az udvar, az arisztokrácia és a kultúra nyelve, az angol csak a 14. században kezdett
újjáéledni és irodalmi nyelvvé válni.
Vilmos átültette angol földre a normann-francia hűbériség intézményeit és szokásait. Arra
azonban vigyázott, hogy ne járjon úgy, mint francia hűbérura, I. Fülöp. A normann uralkodók
jól össze tudták egyeztetni a hűbériséget az erős királyi hatalommal, igaz, hogy e téren már sze-
reztek tapasztalatokat odahaza, Normandiában. Angliában kimondatott az elv, hogy minden föld
tulajdonosa elvben a király, csak neki lehet allodiuma, a többi birtokos csak hűbérként bírja földjét
a királytól, akinek mindenki hűséggel tartozik. A lovagok (miles) hűbérbirtokuk ellenében kato-
nai szolgálatot teljesítettek a király számára. Közülük mintegy ezren a király vazallusai, közvetlen
hűbéresei voltak (köztük kb. 160–200 báró, mintegy 50 főpap); ezek mindegyike hűbérbirtokának
nagysága arányában meghatározott számú lovagot állított ki. A 12. századtól a katonai szolgálat
megváltható, vagy helyettes állításával is ellátható volt. Ez lehetővé tette, hogy a király ne a hűbére-
sek korlátozott katonai szolgálatától függjön, hanem zsoldosokat fogadhasson.
A hűbéri intézmények teljesen kiépültek Angliában is, de francia típusú feudális partikulariz-
mus, hűbéri széttagolódás nem alakult ki, nem ment végbe az állam „privatizációja”. A normann
hercegek odahaza, Normandiában is szilárdan a kezükben tartották a hatalmat, s nem engedték meg
a további széttagolódást. A királyi hatalom Angliában az ország egész területére kiterjedt. A király
minden alattvalóhoz közvetlenül hozzáférhetett, az alvazallusokhoz is, neki mindenki engedelmes-
séggel tartozott. A nagy hűbérbirtokok nem alkottak összefüggő területi egységet, hanem szétszórva
feküdtek több grófságban, így nem alakulhattak ki francia típusú területi fejedelemségek, a nagy
hűbérurak nem tudták kezükbe kaparintani a közigazgatást, bíráskodást, és egyéb királyi felségjo-
gokat. A nagyhűbéresek saját vazallusaikat csak a király parancsára, az ő szolgálatában hívhatták
fegyverbe. A királyi bírósági szervezet hatásköre kiterjedt az egész országra.
Az egyházi és világi nagybirtokok nem rendelkeztek
immunitasszal, kötelesek voltak beengedni területükre
a királyi tisztviselőket. A királyt az egyes grófságokban
(shire) az általa kinevezett elmozdítható, felelősségre
vonható sheriff képviselte, akinek tisztsége nem öröklő-
dött. A sheriff elnökölt a megyei bíróságok ülésein és ő
mondta ki az ítéletet.
A normann királyok az egyházat is erősen kézben
tartották: a főpapok mind királyi vazallusok voltak. 1107-
ben Henrik az invesztitúra kérdésében megállapodást
kötött II. Paschalis pápával. A király lemondott a gyűrű-
vel és pásztorbottal való invesztitúráról, de lényegében ő
nevezte ki a püspököket és apátokat, akiket a felszentelés
előtt oklevéllel iktatott be a temporaliába, majd homa-
giumot és hűségesküt tettek neki. A klerikusok pereiben,
bűnügyekben is külön egyházi bíróságok ítélkeztek.
Hódító Vilmos rendeletére 1086-ban összeírták
Anglia birtokait, falvait és a bennük lakó népeket. Ez a
maga korában egyedülállóan részletes összeírás később
az Utolsó Ítélet könyve (Domesday Book) nevet kap- Hódító Vilmos ábrázolása
ta (mert úgy vélték, hogy olyan teljes és minden apró egy 12. századi kéziratban
380 ■ Anglia a 11–13. században

részletre kiterjedő, mint az a könyv, amelyet majd az utolsó ítéletkor előhoznak, s amelybe min-
denkinek minden tette fel van jegyezve). Ennek alapján képet alkothatunk a korabeli angol társa-
dalomról. Az angol történeti demográfusok a Domesday Book alapján a korabeli Anglia népességét
1,3 –1,5 millióra becsülik (bár vannak, akik szerint a 2 milliót is meghaladhatta). A kiváló angol
gazdaságtörténész, M. M. Postan szerint 1086-ban a szántóföldi művelés alatt álló terület legalább
akkora, sőt egyes közép-angliai grófságokban nagyobb volt, mint a 19. században. A korabeli felfo-
gás szerint az első- és másodrangúnak minősített földek már mind művelés alatt álltak.
A társadalmi hierarchia élén 3000–4000 báró és lovag állt, ők voltak a hűbérek birtokosai.
A szabad parasztok száma meglehetősen nagy volt, különösen Kelet-Angliában, a „dán törvény
földjén” (Danelaw). Ők minden szempontból szabadon rendelkeztek földjükkel: feloszthatták, el-
adhatták, örökbe hagyhatták. Sok grófságban már kialakultak a földesúri uradalmak (manor), s
ezek keretében is éltek szabad birtokosok (sokemen), de ők már kötődtek az uradalomhoz, járadé-
kot fizettek a földesúrnak, s az ő bíráskodása alá tartoztak. De szabadon elköltözhettek, s telküket
el is adhatták (a vevő természetesen vállalta a járadékfizetést). Egyéb vonatkozásban, a király felé is,
a szabadok jogai és kötelességei voltak rájuk érvényesek. Az uradalomban élő parasztok többsége
(vilanus, vilein) már jobban függött a földesúrtól, személyében is, természetbeni és pénzjáradékkal
tartozott neki és telke nagysága arányában robotolt. Találkozunk olyanokkal is, akik, bár esetleg
volt egy kis földjük, főleg bérmunkából éltek (cottars, bordars), és sokszor saját házuk sem volt.
A 12. századig rabszolgákat is emlegetnek a források az uradalmakban.
I. Henrik fia és örököse balesetben meghalt, vele 1135-ben kihalt a normann dinasztia férfiága.
I. Henrik leánya, Matild – V. Henrik császár özvegye – számára szerette volna biztosítani a trónt,
akinek második férje Anjou grófja, Geoffroi Plantagenêt volt (a sisakdíszként viselt rekettyeágról
kapta melléknevét). Vele szemben azonban fellépett unokatestvére, Blois István (1135–1154), s ő
szerezte meg a trónt. Matild sem hagyta annyiban a dolgot, s a trónviszály csaknem két évtizedes
zűrzavaros, polgárháborús időket hozott Angliára. Végül 1153-ban megállapodás született: István
halála után Matild fia, Plantagenêt Henrik kapta meg a trónt, aki közben apja halálával Anjou,
Maine és Touraine grófságok és a normann hercegség birtokába jutott, sőt felesége, VII. Lajos
francia király elvált neje, Eleonóra révén Aquitániát is megszerezte. Blois István a következő év-
ben meghalt, így II. Henrik (1154–1189) Anglia királya lett. A tőle kiinduló Anjou–Plantagenet-
dinasztia 1399-ig ült a szigetország trónján.
II. Henrik és fiai, I. (Oroszlánszívű) Richárd (1189–1199) és (Földnélküli) János (1199–1216)
hatalmas franciaországi birtokaik után a francia király hűbéresei voltak, akinek annak rendje és
módja szerint homagiumot is tettek. Mint francia hűbérurak, életük jelentős (sőt Richárd a legna-
gyobb) részét a kontinensen töltötték.
II. Henrik betetőzte azt a művet, amelyet már dédatyja, Hódító Vilmos elkezdett: megerősítette
a polgárháború éveiben meggyengült királyi hatalmat, továbbfejlesztette a központi intézményeket.
A megye élén álló sheriff megmaradt királyi tisztviselőnek. A lovagi hűbérbirtok és a grófi (earl) cím
örökölhetővé vált ugyan, de a címet ez utóbbi esetekben csak a legidősebb fiú örökölte, nem a család
minden tagja. Az angol társadalom sajátos vonása, hogy a nemesség nem alakult zárt renddé, mint
a németeknél, hanem lefelé nyitott maradt. A szabad paraszt és a városi polgár a lovagság soraiba
emelkedhetett, ha bizonyos évi jövedelmet hozó birtokot szerzett. Henrik lehetővé tette a katonai
szolgálat pénzen való megváltását (scutagium: ’pajzspénz’), s az így a kincstárba befolyó pénzen in-
kább zsoldosokat fogadott. A 13. században a lovagok zöme már nem volt katona, a szolgálatot meg-
váltotta, sőt nem is avattatta magát lovaggá, de élt a lovagok jogi-politikai státusával járó jogokkal
 A normann és a francia dinasztia ■ 381

és kötelezettségekkel (részvétel a
shire ügyeinek intézésében, a bí-
rósági üléseken). A lovagságból
alakult ki a késő középkorban a
gentry, a közép- és kisbirtokos
nemesség, amely a helyi önkor-
mányzatokat irányította.
Henrik uralkodása idején,
az ő reformjai eredményekép-
pen fejlődött ki lényeges voná-
saiban a Common Law, az egész
Angliára és minden alattvalóra
érvényes „közös jog”. A Com-
mon Law tulajdonképpen bírói
döntéseken alapuló szokásjogi
rendszer, amely a 12. és 13. szá-
zadban létrejött királyi bírósá- II. Henrik és felesége, Eleonóra bíráskodása
gok gyakorlata alapján alakult (12. századi kódexábrázolás)
ki. A középkori királyok egyik
legalapvetőbb felségjoga a bí-
ráskodás volt. A kontinensen ezt a legtöbb országban idővel átengedték hűbéreseiknek, a területi
fejedelmeknek. Az angol fejlődés ezzel ellentétes utat járt: a központi királyi bíróságok kialakulása
jó példa arra, hogy bizonyos királyi jogok és funkciók hogy váltak ki a királyi udvarból (curia regis)
és intézményesültek. Már I. Henrik alatt kialakult a curia regis keretében egy hivatal, az Exchequer,
amely a királyi jövedelmek adminisztrációjával foglalkozott. Nevét arról a sakktábla mintázatú asz-
talterítőről kapta, amelynek mezőire az évente kétszer elszámoló királyi tisztviselők, elsősorban a
sheriffek a beszedett jövedelmeket elhelyezték. Ennek a hivatalnak a szakembereiből alakult ki az
első központi királyi bíróság, az Exchequer Bírósága (Court of Exchequer), amely elsősorban a ki-
rályi jövedelmekkel kapcsolatos perekkel foglalkozott. Magánszemélyek vitáinak eldöntésére hozta
létre II. Henrik a Court of Common Pleast, azaz a közönséges peres ügyekkel foglalkozó bíróságot,
amely állandóan Westminsterben ülésezett, függetlenül attól, hogy az udvar éppen merre tartóz-
kodott az országban. A király személyes bíráskodásából alakult ki a 13. században a Court of King’s
Bench, a „királyi ítélőszék bírósága”, amely főleg büntetőügyekkel foglalkozott, s az összes többi
bíróság felett ellenőrzést gyakorolt. Ez a három bíróság alkotta a Courts of Common Lawt, vagyis a
„Common Law bíróságait”. A királyi bíráskodás szervei voltak az „utazó bírák” (circuit judges), akik
kiszálltak az ország egyes vidékeire, s ott szolgáltattak igazságot.
Sajátos angol fejlemény volt az equity, a „méltányossági jog”. Ugyanis sem a Common Law, sem
a tételes törvényhozás nem rendelkezett egyértelműen minden esetben, ezért gyakran joghézagok
alakultak ki, s bizonyos ügyekben a felek hiába fordultak a rendes bíróságokhoz. Hogy mégis érvé-
nyesülhessen valamilyen formában az igazság, erre szolgált az equity. Ezt a méltányossági bírásko-
dást kezdetben a király és a királyi tanács, majd az ő nevében a kancellár gyakorolta, s ebből alakult
ki a Court of Chancery, a „kancellár bírósága”.
A Common Law lényegét tekintve íratlan szokásjog volt, de a bíróságok munkájának meg-
könnyítésére a 12. század végén Ranulf de Glanvill (†1190), a királyi bíróság tagja írásba fog-
382 ■ Anglia a 11–13. században

lalta. Majd a következő században Henry de

Bracton (†1268), a King’s Bench bíróság tagja
De legibus et consuetudinibus regni Angliae
című munkájában a római jog elvei alapján
rendszerezte is.
A királyi bíróságok sok tekintetben át-
vették a helyi, grófi bíróságok szerepét, hi-
szen minden ügyben ezekhez a központi
bíróságokhoz lehetett fordulni, fellebbezni,
vagy megvárni az utazó bírák érkezését, akik
szintén a grófi bíróságok ülései keretében
szolgáltattak igazságot. A grófi bíróságok
természetesen megmaradtak, főleg kisebb
büntetőügyekben játszottak szerepet (bir-
tokpereket kizárólag a királyi bíróságok előtt
lehetett folytatni), s folyamatosan átalakultak
esküdtbíróságokká (jury). A helyi szabad pa-
rasztokból, lovagokból vagy polgárokból álló,
választott jury feladata volt a tényállás feltá-
rása, a bizonyítékok és vallomások mérlege-
lése, s ennek alapján a döntés a vádlott bű-
nösségéről vagy ártatlanságáról. Az uradalmi
Becket Tamás meggyilkolásának legkorábbi ismert
ábrázolása egy 13. századi kéziratból bíróságok csak saját függő népeik felett bírás-
kodtak kisebb ügyekben, de tőlük is a királyi
bíróságokhoz lehetett fellebbezni.
II. Henrik igyekezett megszüntetni a klérus igazságszolgáltatási kiváltságait, ezért korlátozta
az egyházi bíróságok hatáskörét. Világi természetű és bűnügyekben a klerikusokat is a királyi bí-
róságok elé utalta (Clarendoni Konstitúciók, 1164; Clarendoni Assisa 1179). Az egyház jogait meg-
nyirbáló reformjai miatt Henrik szembekerült egykori barátjával és munkatársával, Becket Tamás
canterburyi érsekkel is, akit a király túlbuzgó hívei 1170-ben az oltár előtt meggyilkoltak. Ezért
II. Henriket egyházi átok alá helyezték, s nyilvános vezeklést is kénytelen volt vállalni.

Az angol rendi monarchia kialakulása

I. Richárd uralkodásának tíz évéből fél évet sem töltött Angliában: francia birtokain hadakozott
hűbéreseivel, s keresztes hadjáratba is elment. A Szentföldön összekülönbözött Lipót osztrák her-
ceggel, aki hazatérőben elfogatta, s kiszolgáltatta a császárnak. Az angol népnek óriási váltságdíjat
kellett kinyögnie szabadon bocsátásáért. Ezt követte János szabályszerű „rémuralma”. János ellen
II. Fülöp francia király hűbéri pert indított, s a bíróság ítélete alapján sorra foglalta el az angol
király franciaországi hűbérbirtokait. 1214-ben János Bouvines-nál súlyos vereséget szenvedett, s
ráadásul a canterburyi érseki szék betöltése miatt konfliktusba került III. Ince pápával is, aki nem-
csak őt, hanem az egész országot egyházi átok alá helyezte. János végül is úgy nyert bocsánatot,
hogy elismerte a pápa hűbérúri felsőbbségét. Mindezek és az országra kivetett súlyos adók miatt
 Az angol rendi monarchia kialakulása ■ 383

az elégedetlen bárók nyíltan szembefordultak a

királlyal, s 1215-ben rákényszerítették a Magna
Charta Libertatum aláírására.
A 63 cikkelyből álló dokumentum biztosítja a
bárók, a nemesség, a városok jogait, és az egyház
szabadságát. Kimondja, hogy a király csak a kirá-
lyi tanács jóváhagyásával vethet ki adókat. Szabad
embert törvényes ítélet nélkül nem lehet elfogni,
bebörtönözni, száműzni, birtokait elvenni. Fontos
az ellenállási záradék, amely szerint 25 választott
báróból álló testület ellenőrzi a jogok megtartá-
sát, s „az egész ország közössége (communa totius
terrae) nevében” kényszerítheti a királyt – akár
fegyverrel is – a sérelmek orvoslására.
János fia, III. Henrik (1216–1272) francia
tanácsosaira és zsoldosaira támaszkodva igyeke-
zett visszaállítani a korlátlan királyi hatalmat, s
emiatt állandó konfliktusban volt a bárókkal,
akik az idegenek távozását követelték. Henrik a
hagyományos felfogásnak megfelelően az orszá-
got saját háztartásaként, tulajdonaként kezelte.
Vele szemben a bárók a nép (populus) jogaira
hivatkoztak, s a főtisztviselők (kancellár, iusticia-
rius) választását követelték.
1258-ban létrejött a bárók konföderációja:
kölcsönös esküt tettek a reform kikényszerítésé-
re, „Anglia közössége” (commun de Engleterre;
communitas, universitas regni) nevében fegyverrel
A Magna Charta egy III. Henrik által kiadott,
kényszerítették a királyt, hogy engedélyezze egy 1225-ös példánya
24 tagú bizottság megalakítását, hogy reformja-
vaslatokat dolgozzon ki. A tagok felét a Királyi
Tanács, másik felét a bárók delegálták. A 24 tagú bizottság Oxfordban ült össze. Határozatában
(Oxfordi Províziók) kimondta, hogy évente háromszor, meghatározott időpontban parlamentet kell
tartani, amelyen a király tanácsosai és a közösség (le commune) által választott „12 derék ember”
fog részt venni, s megtárgyalják a királyság helyzetét. A 24 tagú bizottság négy embert választott
azzal a feladattal, hogy jelöljék ki azt a 15 férfit, akik a király tanácsát alkotják.
Parliamentumot, vagy colloquiumot már korábban is összehívott Henrik, de saját tetszése sze-
rint válogatta meg, hogy kiket hív meg és mikor. Ugyancsak maga választotta ki tanácsosait is.
Az Oxfordi Províziók újdonsága abban van, hogy rendszeressé teszi a parlamentet, és előre meg-
határozza az ülések időpontját. Meghatározza azt is, hogy kik ennek a parlamentnek a résztvevői:
a királyi tanács tagjai és a közösség, vagyis az ország politikai elitje (gyakorlatilag a bárók) által
választott 12 képviselő. De mivel a tanács tagjait sem az uralkodó választja tetszése szerint, hanem
a bizottság által kiküldött négytagú albizottság jelölte ki őket az ország előkelői közül, a parlament
végeredményben a „közösség” képviselője az uralkodóval szemben.
384 ■ Anglia a 11–13. században

Az Oxfordi Províziók alapján

az 1259-ben, Westminsterben ös�-
szeült (27 ta-gú) parlament úgy
határozott, hogy a két parlament
között mindig legyen felváltva
két-három tanácsos a király körül,
s az ő tevékenységüket a követke-
ző parlament vizsgálja felül (fele-
lősség elve!). Ha valami nagyon
fontos ügy merül fel, akkor mind a
15 tanácstagot meg kell hívni. Ezek
voltak a Westminsteri Províziók.
A király ugyan hangsúlyozta, hogy
a parlament összehívása az ő joga,
s ezt akkor teszi, midőn neki tet-
szik, de már nem állt módjában
visszafordítani a fejleményeket.
Az ország közösségéhez (com-
munitas) a lovagok és a szabad
parasztok is csatlakoztak, majd a
városok is. A mozgalom vezetője
Simon de Montfort (†1265), Lei-
cester earlje, az egyik legnagyobb
birtokos báró volt. A király dip-
lomáciai ellenakcióba kezdett,
megnyerte a pápa és a francia ki-
Anglia királyai: II. Henrik, Oroszlánszívű Richárd, Földnélküli János rály támogatását. A döntőbírául
és III. Henrik (miniatúrák, 12–13. század fordulója) felkért és a báróktól is elfogadott
francia király, IX. Lajos 1264-ben
Amiens-ben Henrik javára, s az
1258 előtti állapot visszaállítása mellett döntött. A bárók és lovagok egy része nem fogadta ezt el,
s nyílt fegyveres felkelésre került sor. Simon de Montfort Lewesnél legyőzte a királyt, és fogságba
ejtette. Vezetésével háromtagú kormányzótanács alakult, ami a király nevében összehívta a par-
lamentet. A bárók és főpapok személyes meghívót, a grófságok sheriffjei pedig utasítást kaptak,
„hogy a nevezett grófságból két lovagot, ugyanazon grófság minden városából két városi polgárt,
minden mezővárosból két lakost válasszanak ki és a jelzett napra és helyre küldjenek el úgy, hogy
a nevezett lovagok a maguk és a nevezett grófság közössége nevében, és a nevezett polgárok és
lakosok a maguk és a nevezett városok és mezővárosok közössége nevében, azoktól távol teljes
és elegendő hatalommal rendelkezzenek, hogy intézkedéseket foganatosíthassunk azon veszedel-
mek ellen, amelyek ezekben a napokban fenyegetik a királyságot”. Ez az angol parlament, a rendi
képviselet születésnapja.
A pápa és a francia király elítélte a történteket és beavatkozásra készülődött. A bárók egy ré-
sze is a király mellé állt, s Edward trónörökös, akinek sikerült megszöknie a fogságból, 1265-ben
Eveshamnél legyőzte a felkelőket. A csatában Simon de Montfort is életét vesztette.
 Az angol rendi monarchia kialakulása ■ 385

Simon de Monfort halála és megcsonkítása az eveshami csata után

(kézirat-illusztráció, 14. század eleje)

Az 1258–1265. évi mozgalom

veresége azonban nem akasztot-
ta meg az angol rendiség kifejlő-
dését. Henrik két év múlva újra
kiadta és megerősítette a Magna
Chartát. I. Edward (1272–1307) –
II. Henrik mellett az angol közép-
kor legjelentősebb uralkodója –
pedig gyakran, szinte évente ös�-
szehívta a parlamentet. Ez persze
– különösen kezdetben – még nem
volt kialakult rendi képviselet, de
az a tény, hogy uralkodása alatt 51
parliamentumot tartott, jelzi, hogy
minden fontosabb intézkedése előtt
ki akarta kérni alattvalói vélemé-
nyét. Az 51 parlament közül 21-en
jelen voltak a közösségek képviselői
is, másik 21 esetben csak a mágná-
sokból álló Nagytanács (magnum
consilium) tagjai, 13 esetben pedig
a szűkebb királyi tanács (consilium
regis) tagjai vettek részt a tanács-
kozáson. 1275-ben került sor a
közösségek képviselőinek összehí-
vására, s ez a következőkben egyre
gyakrabban megismétlődött, majd
1297-től rendszeressé vált.
A rendi képviselet kialakulása
terén a 13. és 14. század fordulóján I. Edward elnököl a parlamentben
bekövetkezett gyors fejlődést jel- (miniatúra, 16. század)
386 ■ Anglia a 11–13. században

zi, hogy míg egy 1290 körül keletkezett forrás (Fleta) szerint a király parlamentjein a prelátusok,
grófok, bárók, előkelők és jogi szakemberek vesznek részt, addig az 1320 körül keletkezett Modus
Tenendi Parlamentum (Hogyan kell parlamentet tartani) szerint: „a király tarthat parlamentet or-
szágának communitasával a püspökök, grófok és bárók nélkül is, ha meghívták őket a parlamentbe,
jóllehet egyik sem [...] jön el a meghívásra, [...] de másként van az ellenkező esetben: semmiféle
parlament se legyen, bár az érsekek, püspökök, grófok és bárók, meg az összes pares jelen lenne is
a királlyal, amikor a communitasok – egyháziak és világiak – nem volnának hajlandók bizonyos
okokból [...] eljönni [...] noha parlamentre hívták őket, ahogyan de iure kell. Ezért helyes, hogy
minden dolgot, amelyet a parlamentnek kellene jóváhagynia vagy elvetnie, helybenhagynia vagy
megtagadnia, vagy tennie, azt a parlament kommunitása hagyja jóvá, amely a parlament három
fokozatából vagy osztályából áll, azaz a papságnak a prokurátoraiból, a megyebeli lovagokból, pol-
gárokból és burgensesből, akik Anglia egész kommunitását képviselik (ex procuratoribus cleri, mili-
tibus, comitatuum civibus, et burgensibus qui repraesentant totam communitatem Angliae), és ne az
előkelők, mivel mindegyikük csak a saját személyéért jön a parlamentbe.”
Lényeges dolog volt, hogy az angol parlament nem meghatározott társadalmi csoportokat, ha-
nem lokális közösségeket (commons) képviselt.
A 14. század elején tehát készen áll a kétkamarás angol rendi gyűlés végleges szervezete: a
Lordok Házába (House of Lords) a király név szerint hívta meg a főpapokat, az earlöket, a bárókat
és a királyi tanács tagjait. A Közösségek Házát (House of Commons) a grófságok és a városok vá-
lasztott küldöttei alkották. A parlament legfontosabb feladata az adók megszavazása volt, de idővel
egyéb ügyekre is kiterjedt hatásköre, elsősorban a törvényhozásra. A parlament petíció formájában
terjesztette elő törvényjavaslatait az uralkodónak, aki azokat szentesítette, s így lett belőle törvény
(bill). A királyi rendeletek akkor emelkedtek törvényerőre, ha a parlament hozzájárulását adta.
A parlamentnek bíráskodási jogköre is volt.
I. Edward a parlamenttel együttműködve jelentős törvényhozói tevékenységet fejtett ki, ezért
angol Iustinianusnak is nevezték. E munkájában nagy segítségére voltak a „király klerikusainak”
(King’s clerk) nevezett szakképzett, hivatásos tisztviselők, akik nagy számban, s reszortok szerint
specializálódva dolgoztak a király szolgálatában. Edward tette kötelezővé az esküdtszéki eljárást
büntetőügyekben.
Ugyancsak a 14–15. században terjedt el egész Angliában az ún. „békebírák” (Justice of the
Peace) intézménye. Ezeket a király nevezte ki a megyei kisnemesség (gentry) köréből. Rendőri ha-
talmat gyakoroltak és bírósági gyűléseket tartottak, amelyek lassanként a korábbi megyei bíróságok
helyébe léptek. 1363-ban újabb törvény rendelkezett jogkörükről, melybe a hagyományos, kiszálló
királyi vándorbíróságok által nem tárgyalt peres ügyek kivizsgálása, elbírálása, a jogsérelmek or-
voslása, a bűnözők letartóztatása, a piacok ellenőrzése, az árak és bérek megszabása és megtarta-
tása is beletartozott. Háborús időkben a védelemről is gondoskodniuk kellett. Eredetileg ennek a
grófságonként hat vagy több lovagnak, illetve gentrynek az adott grófságban kellett laknia, 1439-
ben pedig évi 20 fontos freehold-minimumot írtak elő számukra. 1500 táján grófságonkénti számuk
20–35-re emelkedett. Jelentőségük abban állt, hogy a királyi hatalmat képviselték vidéken.
 X
A sokszínű Itália

A Római Birodalom, majd a rövid életű osztrogót állam felbomlása után, azaz a 6. század közepétől
1860-ig Itália sohasem állt egységes politikai hatalom alatt. A félszigetnek a középkor egész idősza-
kára jellemző három részre szakadása a 8. században következett be, pontosabban 774-ben, midőn
Nagy Károly legyőzte a langobárdokat, és országukat birodalmához csatolta. A félsziget északi fele
ettől kezdve a Karoling Birodalom, majd a Német-római Császárság – többnyire csak névleges –
fennhatósága alá tartozott. A félsziget közepén, Róma és Ravenna között Kis Pippin és Nagy Károly
adományából létrejött az Egyházi Állam, ahol ténylegesen a pápa gyakorolta a politikai hatalmat,
annak ellenére, hogy formálisan ez a terület is a Birodalom része volt, legalábbis a 12. század vé-
géig. Dél-Itálián a királyság bukását túlélő langobárd hercegségek (Beneventum, Capua, Salerno)
és Bizánc osztoztak, a szigeteket pedig a 9. században az arabok foglalták el. Míg Észak-Itália az
Alpokon túli területekkel állt élénk gazdasági és kulturális kapcsolatban, addig délen elsősorban
bizánci görög és iszlám-arab gazdasági és műveltségi hatások érvényesültek.
Észak-Itáliát Nagy Károly – birodalma egyéb területeihez hasonlóan – grófságokra és őr-
grófságokra osztotta, s élükre többnyire frankokat, s egyéb germánokat (alemannok, bajorok)
helyezett. 781-ben fiát, Pippint, majd annak halála után unokáját, Bernhardot tette Itália kirá-
lyává. Jámbor Lajos idején legidősebb fia, a társcsászárrá is koronázott Lothar lett Itália kirá-
lya, s 843-ban, a verduni osztozkodásnál is ő kapta Itáliát a császári koronával együtt. Fiának,
II. Lajos császárnak az arabok okoztak sok gondot, akik hídfőket (Bari, Taranto) létesítettek az
itáliai szárazföldön, s 846-ban Rómát is kifosztották. Halála után előbb a nyugati frank uralko-
dó, II. (Kopasz) Károly, majd a keleti frank király, III. (Kövér) Károly próbálkozott a császárság
és Itália megszerzésével, de egyik sem tudta itt tartósan megvetni a lábát. 888 után egyes helyi
grófi és őrgrófi dinasztiák építették ki önálló helyi hatalmukat (Friaul, Ivrea, Tuscia, Spoleto).
Ezeknek a helyi dinasztiáknak a tagjai (Wido spoletói herceg, majd I. és II. Berengár őrgrófok),
valamint a szomszédos Alsó-Burgundia (Provence) uralkodói (Lajos és Hugo), valamennyien a
Karoling-ház oldalági rokonai, próbálták megszerezni az Itáliai Királyság vaskoronáját, valamint
a császári címet is. Végül 951-ben I. Ottó német király avatkozott be a rendkívül zűrzavaros itáliai
helyzetbe, s 962-ben Rómában császárrá koronáztatta magát. Itália nagyobbik, északi fele ekkor a
Német-római Császárság része lett. I. Ottó a kormányzatban Itáliában is a püspökökre támaszko-
dott, akik között a helyi langobárd és frank előkelő családok fiai mellett egyre több, az Alpokon
túlról frissen érkezett németet is találunk.
388 ■ A sokszínű Itália

Az észak-itáliai városköztársaságok

A 10–11. században a császársághoz tartozó északi területeken a már jelentős fejlettségi szintet elé-
rő városok püspökei egyúttal a közigazgatást és bíráskodást irányító grófok is, hatáskörük kiterjed a
város körül az egész grófság (comitatus, olaszul contado) területére. Így jön létre szoros kapcsolat a
város és a környező terület, a grófság, a contado között, s később ez a szoros kapcsolat lesz az alapja
a városállamok kifejlődésének. Az Alpokon túli fejlődéstől eltérően Itáliában a város uralma alá
hajtja a környező vidéket, a contado falvait.
A városokban székelő püspök-grófok körül alakul ki a hűbéri kapcsolatrendszer: a nagyhűbé-
reseket capitaneinek (ők a milites maiores), a szerényebb birtokú kisvazallusokat valvassoroknak
(ők a milites minores vagy secundi milites) hívják. Ezek a hűbéres lovagok – akiknek birtokai a
contadóban fekszenek – bent laknak a városokban, s ők alkotják azoknak vezető társadalmi réte-
gét. Bekapcsolódnak a különböző városi jellegű tevékenységekbe, vállalkozásokba, elsősorban a
kereskedelembe, s a meggazdagodott polgárokkal, a kereskedőkkel együtt ők alkotják a városok
vezetőrétegét.
Az a tény, hogy a nemesi, lovagi réteg benn él a városokban, a városképre is rányomja bélyegét:
a városokban nemesi lakótornyok (torre) épülnek, ahol a nemesség – mint máshol vidéki váraiban
– egész széles értelemben vett familiájával, vagyis rokonokkal, vazallusokkal, szolgákkal él együtt.
Az arab és zsidó utazóknak ez tűnik
fel leginkább a 11–12. századi itá-
liai városokban. Benjamin de Tude-
la zsidó utazó az 1160-as években a
tornyok erdejét látja mindenütt, s a
nagyobb városokban – erős túlzással
– egyenesen tízezer toronyról ír. (Fi-
renzében 1180-ban a helyi források
csak 135-ről tudnak. A mai utazó is
láthat még belőlük néhányat a tos-
canai kisvárosban, San Gimignanó-
ban.) Ehhez járulnak a nemesi élet-
vitel egyéb velejárói is: a vérbosszú, a
családi háborúk, a lovagi tornák.
A 10. század végén és a 11. szá-
zadban feltűnnek a forrásokban a
városi polgárok közösségei, a coniu-
ratiók, communák. Kezdetét vet-
te a harc a város feletti hatalomért.
A püspök-grófot fokozatosan meg-
fosztották bírói, közigazgatási hatal-
mától, s csak az egyházi funkciókat
hagyták meg neki. A többinek gya-
korlását átvette a városi közösség.
San Gimignano lakótornyai Ez a változás a legtöbb esetben vi-
 Az észak-itáliai városköztársaságok ■ 389

Ambrogio Lorenzetti: A jó kormányzás hatása a városra

(freskórészlet, 1338–1340, Palazzo Pubblico, Siena)

szonylag békés úton ment végbe. A fellendülőben lévő kereskedelem révén a polgárok meggaz-
dagodtak, s készségesen kölcsönöztek a püspöknek, akinek viszont gyakran volt pénzre szüksége.
E kölcsönök fejében aztán a püspök kénytelen volt átengedni a világi hatalom jogosítványait a pol-
gároknak. A polgárok egyébként is munkatársai voltak, hiszen tanácsának (consultà) tagjai, akik-
nek véleményét ki kellett kérnie, nemcsak a hűbéres lovagok közül kerültek ki, hanem polgárok is
voltak köztük. Így a püspök tanácsadó testülete, a consultà, lassanként átalakult városi tanáccsá,
amely kezébe vette a világi ügyek intézését. A polgárok jól kihasználták a gregorián reform nyújtot-
ta lehetőségeket, elűzték a simoniás, feleséget, ágyasokat tartó püspököket, papokat. A lombardiai
városok érthetően lelkes hívei voltak a reformnak, és az invesztitúraharcban a pápa mellett álltak.
Cserében ők is komoly támogatást kaptak az egyháztól. A reformerek, akik a spiritualia és a tempo-
ralia, azaz a lelki és a világi hatalom szétválasztását hirdették, nem szívesen vették, ha a püspökök
világi funkciókat is viselnek. Nyílt összeütközésre az érsek és a polgárság között elsősorban Milánó-
ban került sor. Ebben a városi lakosság alsóbb rétegei is részt vettek (pataria). A 11. század végén,
a 12. század első felében a legtöbb város megszerezte a belső autonómiát.
A városi communáknak az önkormányzatért vívott küzdelmében a városban élő lovagok is
részt vettek. 1037-ben rávették II. Konrád császárt a Constitutio de feudis kiadására, amelyben en-
gedélyezte a hűbérbirtokok öröklését. A polgári öntudatot mutatja, hogy a külső feudális hatalma-
390 ■ A sokszínű Itália

kat nem szívesen tűrték meg a városban. Ahol a terület felett világi gróf állt, annak nem lehetett
palotája a városban. Paviában 1024-ben lerombolták a királyi palotát is, s II. Konrád seregével csak
a városon kívül üthetett tábort. Lucca 1081. évi kiváltságlevelében szerepel, hogy a királynak nem
lehet palotája a városban, sőt a város körül hatmérföldes körzetben sem épülhet várkastély, s sem-
miféle megerődített épület.
A communa legfőbb szerve a városi polgárok népgyűlése (arengo, concio, assemblatorium, par-
liamentum). Ők választják a városi tanács (senatus, consiglio) tagjait és a város ügyeit ténylegesen
intéző consulokat. A consulok száma városonként változó: 4, 8, 12 (ez a leggyakoribb), vagy még
ennél is több. A consulok többnyire felosztják egymás között a feladatokat. Genovában hat consul
végzi a közigazgatást, négy bíráskodik, de külön consulok foglalkoznak a hajózással, a vásárok, pia-
cok ellenőrzésével, vagy a katonai ügyekkel. Milánóban a consuli testület társadalmi csoportonként
tagolódik: tíz tag képviseli a nagy nemesi családokat (capitanei), nyolc a kisebb lovagokat (valvasso-
res) és öt a tehetősebb kereskedő polgárokat. A hatalom tehát ekkor még a nemesség kezében van.
A népgyűlésen a polgárság alsóbb rétegei (kézművesek, földművelők) is részt vehettek (ők
a popolo minuto, az ’apró nép’), vagyis mindazok, akiknek háza, ingatlana volt a városban, de a
szolgák, alkalmi munkások, napszámosok nem. A tanácsban (amely némely városban igen népes,
több száz tagú volt), csak a nemesek és a gazdagabb polgárok (popolo grasso: ’zsíros, kövér nép’)
kaptak helyet. Külön problémát jelentettek a klérus tagjai, akiknek sajátos jogállása volt: nem ka-
tonáskodtak, nem fizettek adót és külön egyházi bíróságok ítéltek felettük. Egyházi személyek
és intézmények e kiváltságos jogállást kihasználva gyakran folytattak gazdasági tevékenységet,
sőt egyes kereskedők még az alsóbb egyházi rendeket is felvették, hogy a klérus kiváltságaiban
részesülhessenek. Ezt természetesen a többi polgár nem nézte jó szemmel, emiatt állandó volt a
konfliktus az egyháziak és a polgárság között.
A városi polgárok kötelessége volt a katonáskodás. A nemesek adták a lovasságot, míg a po-
polo, a kézművesek, kiskereskedők, stb. gyalogosan szolgáltak. A fegyverzetet részletesen meg-
határozták a városi statutumok, amelyek nagyon részletesen és szigorúan szabályozták a polgá-
rok mindennapi életét: az öltözködést, a tornyok magasságát, a fegyverviselést, tiltották a túlzott
luxust, s különböző politikai jellegű szövetségek (consorziere) létrehozását, amelyek elsősorban a
nemesség körében voltak divatosak.
Ahogy a városok növekedtek, kialakultak a különféle kisebb területi, szomszédsági szerveze-
tek is (contrade, vicinanze, quartini, sesti), s idővel ezek képviselői is helyet kaptak a tanácsban,
éppúgy, mint a szerveződő kézműves céhek (arti) vezetői. A környező vidék (contado) is a város
közigazgatási és bírói hatalma alá került. A falusiak földjáradékot fizettek a városban lakó bir-
tokosoknak, vagy magának a városnak. Néhol az északi jobbágysághoz hasonló állapotban vol-
tak, de Itáliában, különösen a városi contadókban gyakori volt a szabad bérleti viszony, 19 vagy
29 évre, a termés egyharmada, vagy fele fejében. A falusi (contadino) sokáig másodrendű ember-
nek számított a városban lakó polgárral (cittadino) szemben. A contado parasztjai azonban nagy
számban települtek be a városokba. Ezt a városok legtöbbje igyekezett fékezni, nehogy contadójuk
elnéptelenedjék, hiszen ez látta el a várost élelemmel, onnan jöttek a katonák és az adó. Sienában,
ha a betelepülő paraszt nem sienai földesúr embere volt, akkor négy hónap alatt szabad ember és
polgár lehetett, de ha földesura sienai volt, akkor – amellett, hogy elveszítette telkét – csak 10 év
múlva lehetett szabad polgár. A 12. század folyamán azonban a legtöbb helyen a contado is kivívta
jogait: sorra alakultak az ún. szabad községek (borghi franchi), amelyek lakói ugyanolyan jogokkal
bírtak, mint a városlakók.
 Az észak-itáliai városköztársaságok ■ 391

A püspökökkel és egyéb helyi urakkal szemben a városok már a 12. század közepére kivívták
az önkormányzatot. Ekkor kerültek összeütközésbe a császárral. Barbarossa Frigyes a császári ha-
talmat az itáliai városok gazdasági erejére támaszkodva szerette volna megújítani és megerősíteni,
ezért meg akarta szilárdítani a városok feletti hatalmát. 1158-ban a roncagliai mezőn tartott biro-
dalmi gyűlésen visszakövetelte a városoktól a megelőző évtizedekben kisajátított regále jogokat.
A városok élére királyi megbízottakat, német podestákat helyezett. Fellobbanó ellenállásukat fegy-
verrel törte meg. 1162-ben elfoglalta Milánót és leromboltatta a várost. Erre az addig egymással
viszálykodó városok összefogtak: megalakult a lombard városok ligája (societas civitatum Lom-
bardiae), s szövetkeztek Frigyes fő ellenfelével, III. Sándor pápával. A pápa ekkor „Itália szabadsá-
gáért” (pro libertate Italiae) biztatta a császár elleni küzdelemre a városokat. A szövetségesek 1176-
ban Legnanónál döntő győzelmet arattak a császár felett, aki előbb Velencében 1177-ben a pápával
kötött békét, majd a konstanzi békében (1183) szabályozta az Itáliai Királyság helyzetét. A városok
gyakorlatilag teljes önállóságot kaptak, ennek fejében elismerték a császár névleges főhatalmát, te-
hát Észak-Itália a Német-római Császárság része maradt.
A 12. század második fele a nagy gazdasági fellendülés időszaka. A tengerparti városok a levan-
tei kereskedelem megélénküléséből és a keresztes háborúkból húztak hasznot. Pisa már a 11. század
első felében fölénybe került az iszlám flottákkal szemben a Földközi-tengeren, elfoglalta Szardí-
niát és Korzikát. Utána kibontakozott Pisa és Genova küzdelme a tengeri hegemóniáért, amely-
ben végül is Genova kerekedett felül. Firenze, Lucca és Milánó fontos ipari központokká fejlődtek.
A 12. században és a 13. század elején mindenütt új falak épültek, jelezve a városok növekedését.
Miután kivívták és a császárral szemben megvédték az önállóságot, nagy hévvel lángoltak fel
a belső társadalmi és pártküzdelmek. A városnegyedenként és céhekben szervezett szegényebb,
kézműves polgárság (popolo minuto) szembefordult a nemesség és a gazdag kereskedő polgárság
soraiból (popolo grasso) kikerülő városvezetéssel, és részt kért a hatalomból. A 13. században is-
mét nyílt háborúvá fajult a császárok (elsősorban II. Frigyes) és a pápák közötti ellentét. A pártok
aszerint alakulnak, hogy a pápát (guelfek) vagy a császárt (ghibellinek) támogatják-e. A ghibellinek
általában a nemesek közül toborzódtak, míg a polgárság inkább guelf volt.
A popolo minuto a 13. század folyamán a legtöbb városban kiharcolta a részvételt az önkor-
mányzati szervekben. A kézműves kispolgárok először Milánóban kaptak részt a város vezetésé-
ben: az 1198-ban alakult szervezetük, a credenza di Sant’ Ambrogio is küldött egy consult a város
vezetésébe, ahol már ott voltak a főnemesség (nobili, az egykori capitanei leszármazottai) és a kis-
nemesség (motta) képviselői, majd 1214-től a kereskedők (mercanti) gildéje is kapott erre jogot.
A 13. század közepén kialakult egy sajátos intézmény, a popolo érdekeinek képviseletére, védelmé-
re: a népkapitányok (capitanei del popolo), akik igen gyakran nemesi családokból kerültek ki, ame-
lyek a nép segítségével szerették volna megőrizni pozícióikat, a városok vezetését a legtöbb helyen
kezébe vevő gazdag kereskedő polgársággal szemben. A belső társadalmi harcok lecsillapítására
hozták létre a podesztaság intézményét is. A podestà kívülről hívott személy volt, mintegy semleges
döntőbíró, aki meghatározott ideig (fél, egy, maximum három évig) állt a város élén. A városban
semmiféle személyi, rokoni, társadalmi kapcsolata, sem földbirtoka vagy háza nem lehetett, felesé-
gét sem vihette magával, magánlátogatást nem tehetett. Megbízása lejártakor részletes számadással
tartozott és felelősségre lehetett vonni. Ha eredményesen működött, gyakran meghosszabbították
megbízatását. Rendszerint jó hírű nemesi családokból hívtak podesztákat. Egy-egy sikeres podesz-
tát egymás után több városba is meghívtak. A pármai Matteo Gerardi de Corrigia kilenc város-
ban viselte a tisztséget, néhol többször is. Voltak híres podeszta-családok, mint a pármai Rossiak:
392 ■ A sokszínű Itália

a család 12 tagja viselt podesztaságot, köztük III. Ugolino nyolc városban összesen 13 alkalommal.
Az is gyakori volt, hogy a püspököt kérték fel döntőbírónak, vagy a pápa küldött legátust, pacifica-
tort, rendszerint egy-egy kolduló barátot.
A legdélibb város, ahová a communa-mozgalom és az autonóm városi intézmények eljutottak,
Róma volt, ahol az 1143. évi felkelés nyomán létrejött a polgárok választott képviseleti szerve, a
senatus. A felkelést ugyan Barbarossa Frigyes leverte, de a polgárság autonóm intézményei – pápai
felügyelet alatt – részben megmaradtak. A nemesség és a popolo harca a 13. században Rómá-
ban is oda vezetett, hogy Bolognából Brancaleone degli Andalót hívták senatorként a város élére.
Ő békét teremtett, 140 nemesi tornyot leromboltatott, s biztosította a popolo minuto részvételét az
önkormányzatban.

Firenze és Velence

A 13. századi társadalmi küzdelmek során kialakuló városi alkotmány legjellegzetesebb példájával
Firenzében találkozunk. Firenze a 13. század végén Velence és Milánó mellett Itália északi felének
harmadik nagyvárosa. Lakóinak száma 1300-ban 90 ezer körül volt, s ebből 30 ezren dolgoztak
a textilipar különböző ágaiban. Mintegy 300 cég foglalkozott részben posztókészítéssel, részben a
flandriai nyersposztó finomításával és festésével. A posztókészítés a nyers gyapjútól a finom színes
szövetig 25 részműveletből állt, s szinte mindegyikre külön szakma fejlődött ki. Firenze gazdagságá-
nak másik forrása a banküzlet volt: több mint 70 bankház működött a városban, s némelyikük üzleti
tevékenysége szinte az egész korabeli Európát behálózta. A bankárok számára a legjobb és legbiz-
tosabb üzlet a pápaság jövedelmeinek kezelése volt. A világi uralkodók háborúinak finanszírozása
már jóval kockázatosabb volt, s a 14. század közepén a legnagyobb firenzei bankházak bele is buktak
abba, hogy hatalmas összeget hiteleztek az angol királynak, aki végül is fizetésképtelenné vált. Firen-
ze volt az első európai állam, amely – több mint egy félévezredes szünet után – 1252-ben aranypénzt
kezdett veretni, a forintot (fiorino d’ oro), amelyet a város címerében szereplő liliom díszített.
III. Henrik császár 1055-ben Firenzét kivette a grófi hatalom alól, s közvetlenül a császár jogha-
tósága alá rendelte. 1068-ban a püspököt, Róma egyetértésével, simonia miatt elűzték, s utódja már
csak tisztán vallási funkciókat gyakorolhatott. A firenzei polgárság a 13. század második felében
– II. Frigyes halála után, az interregnum idején, amikor nem volt császár – kiszorította a nemesi
családokat a hatalomból. A firenzei polgárok 21 céh (arte) keretében szerveződtek. Először a hét
nagyobb céh (arti maggiori) kaparintotta kezébe a város vezetését, s lényegében meg is tartotta.
A nagyobb céhek tagjai, illetve vezetői nagykereskedők és ipari vállalkozók voltak: gyapjú-, se-
lyem-, szövet-, bőr- és prémkereskedők, hozzájuk csatlakoztak a bankárok, a jogászok, valamint
az orvosok és gyógyszerészek céhei. A kézműiparosok 14 kisebb céhben (arti minori) tömörültek.
Érdekes megfigyelni a városvezetés fokozatos „demokratizálódását”: 1281-ben a kisebb céhek kö-
zül ötöt bevettek a különböző városi önkormányzati szervekben képviselt nagyobb céhek közé.
A folyamat 1292-ben vált teljessé, amikor a még megmaradt kilenc kisebb céh képviselői is helyet
kaptak a városi testületekben.
Az új helyzetet az 1293-ban kiadott városi alkotmány, az Ordinamenti di Giustizia kodifikálta.
Eszerint a polgár jogaival csak az élhetett, aki valamely céhnek a tagja volt. A legmagasabb tiszt-
ségekre csak a nagyobb céhek tagjait választhatták. A választás úgy történt, hogy a nagyobb céhek
30 éven felüli tagjainak nevét, akik a hivatalra választhatók voltak – összesen mintegy hatezren
 Firenze és Velence ■ 393

Firenze a 15. században (Hartmann Schedel krónikájából, 1493)

voltak ilyenek – nyolc bőrzsákba (borsa) tették, azokat kéthavonta elővették, s neveket húztak ki
belőlük. Így választották a várost vezető Signoria tagjait: a Zászlótartót (Gonfaloniere) és a hat, majd
nyolc priort. Ők két hónapra beköltöztek a Palazzo della Signoriába, s erre az időre szerény fizetést
kaptak. Ragyogó vörös köpenyt viseltek, hermelinbéléssel, hermelingallérral és fejfedővel. Munká-
jukban a választott testületek, tanácsok egész sora segítette őket. Súlyosabb problémák, általában
a város autonómiáját fenyegető veszély esetén a városháza harangtornyában lévő nagyharang, a
Vacca (’tehén’) összehívta a 14 éven felüli férfipolgárok gyűlését, a parlamentót, a városháza előtti
térre. Ha a polgárok kétharmada összejött, akkor felállítottak egy szükségbizottságot (balia), amely
teljhatalmat kapott az ügyek intézésére.
A lakosságnak több mint háromnegyede – a textilipari munkások, napszámosok, szolgák, fuva-
rosok, stb., akiknek nem volt a városban saját háza – nem tartozott egyik céhhez sem, nekik semmi
szavuk nem volt a város ügyeiben. De nemcsak ők voltak kirekesztve, hanem a gyakorlatban a
polgárok nagyobb része, a popolo minuto is, s a nemesek sem vehettek részt a köztársaság választott
szerveiben, amelyeket teljesen a gazdag kereskedő- és bankárcsaládok kis csoportja tartott ellen-
őrzése alatt. 1378-ban a textilipari munkások, az ún. ciompók megkísérelték kivívni, hogy részt
vehessenek a város vezetésében, felkelésük azonban végül is kudarcot vallott.
Sajátos színt képviselt az észak-itáliai városok sorában Velence. Az 5. században a hunok elől a
lagúna szigeteire menekült a környező területek lakossága, amely formálisan elismerte a konstan-
tinápolyi császár fennhatóságát. Az ezredforduló táján Velence fokozatosan ellenőrzése alá vonta
előbb az Adria, majd a Földközi-tenger keleti medencéjének hajózását. A 11. században a bizán-
ci császárok által kapott privilégiumok segítségével kezébe kaparintotta a Keletrómai Birodalom
egész kereskedelmét.
Ha Velence politikai szervezetét minősíteni akarjuk, akkor „nemesi köztársaságnak” mond-
hatjuk. A város élén álló herceg, a doge (dux) először a 7. század végén tűnik fel a forrásokban, a
394 ■ A sokszínű Itália

Velence a 15. században (Hartmann Schedel krónikájából, 1493)

12. században azonban kialakulnak a városi communa választott szervei és intézményei, egyre in-
kább korlátozva a doge hatalmát, amely végül is csak reprezentációra szorítkozott. 1172-ben meg-
alakult a „doge tanácsa” (consilium ducis), majd a Senatus, végül a 13. század elején a Nagy Tanács
(Maggior Consiglio). A doge tanácsába minden kerület (sestiere) egy-egy tagot küldött, akiknek
megbízatása egy évre szólt. A Nagy Tanács választotta meg a magisztrátus és a többi tanács tag-
jait, törvényeket szavazott meg, kegyelmi jogkört gyakorolt. Idővel átvette a népgyűlés szerepét
is, amelynek legfontosabb feladata a doge megválasztása volt, a jelölési bizottság javaslata alap-
ján. 1297-ben a Nagy Tanács, amelynek eredetileg 300–400 tagja volt, bezárult: tagjai – ekkor már
több mint ezren voltak – ezentúl csak a legelőkelőbb nemesi családokból kerülhettek ki, akiknek a
neve az „aranykönyvben” szerepel. Peter Burke találóan állapítja meg: „Azt szokták mondani, hogy
Velencét kevesen kormányozták, de ezek a kevesek szokatlanul sokan voltak. A Nagy Tanácsnak
(Maggior Consiglio) tagja volt minden felnőtt patrícius, és ez a 16. század első felében több mint
2500 főt jelentett. Ezért volt olyan hatalmas a Nagy Tanács terme és ezért is kellett akkora freskó
oda”. A Nagy Tanács funkcióit fokozatosan különböző kisebb bizottságok vették át. Ezek közül
a Negyvenek Tanácsa (Quarantia) volt a legfontosabb, amely elsősorban fellebbviteli bíróságként
működött, s ez a tanács terjesztette a törvényjavaslatokat a Nagytanács elé. A város kormányzását
ellátó testületet, a Serenissima Signoriát a doge, a hat hercegi tanácsos és a Negyvenek Tanácsának
három vezetője alkotta. A megválasztott doge tisztsége élete végéig szólt, de ha nem tartotta be a
hercegi tanács vagy a Nagy Tanács döntéseit, akkor a hercegi tanács javasolhatta visszahívását.
1310-ben jött létre a félelmetes, szinte korlátlan hatalommal rendelkező Tízek Tanácsa (Consi-
glio dei Dieci), amely afféle állambiztonsági szerv volt, tagjai bárkit ellenőrizhettek, még a dogét is.
A 14. századtól kiépítették a besúgórendszert, bárki tehetett feljelentést bárki ellen (névtelen felje-
lentéssel nem foglalkoztak), s minden eszközzel igyekeztek megóvni az állam biztonságát. Ugyanez
volt a helyzet a külpolitikában is: Velence tartott először állandó követeket külföldi országokban,
akiknek rendszeres jelentéseket kellett hazaküldeniük.
Velence a 13–14. században a másik nagy kikötővárossal, Genovával versengett a tengeri hege-
móniáért. Egy évszázadig tartó változatos küzdelem után végül is Velence kerekedett felül a 14. szá-
zad végén. A városállam ekkor építi ki szárazföldi hátországát: megkezdi a terjeszkedést a mögöttes
 Dél-Itália ■ 395

szárazföldön (terra ferma), elfoglalja Padovát, Veronát, Bresciát, Bergamót és egy sor kisebb várost.
Így alakul ki Velence szárazföldi tartománya: Veneto. A szárazföldön nyugati irányú terjeszkedése
során azonban összeütközésbe került a kelet felé terjeszkedő Milánóval, s ez hosszú háborúsko-
dásra vezetett a két városállam között. Közben Velence kiépítette tengeri „birodalmát” is: a magyar
királyokkal viaskodva a középkor végére végleg uralma alá hajtotta Dalmáciát, majd az Adria, az
Ión- és az Égei-tenger szigeteit, valamint Krétát és Ciprust is.
A 14–15. század folyamán egyébként sok észak-itáliai város elvesztette függetlenségét: a há-
rom sikeresen terjeszkedő városállam, Firenze, Milánó és Velence fennhatósága alá kerültek. Most
hagyjuk el Északot, s menjünk Délre, s menjünk vissza időben fél évezredet.

Dél-Itália

999-ben Salernót egy arab csapat szorongatta. Éppen arra járt egy normann hajó, negyven harcos-
sal, állítólag zarándokúton jártak errefelé. A zarándokok gyorsan átvedlettek katonákká, s a saler-
nóiak az ő segítségükkel visszaverték az arabokat. Egy korabeli forrás szerint így jelentek meg a
normannok Dél-Itáliában, ahol akkoriban elég zűrzavaros viszonyok uralkodtak. A szárazföldön
a királyság bukását túlélő langobárd hercegségek: Beneventum, Capua, Salerno; a tengerparton,
Apuliában és Calabriában Bizánc az úr, Szicília, Szardínia és Korzika a 9. század óta arab uralom
alatt áll. A kikötővárosok – a nyugati parton Amalfi, Nápoly és Gaeta, a keletin Bari – bár név-
leg elismerik a konstantinápolyi császár uralmát, gyakorlatilag önálló kis városállamok, amelyek
élénk tengeri kereskedelmet folytatnak az arabokkal is. Időnként a német-római császárok serege is
megjelent e tájon, ahol egymás mellett, sőt egymással keveredve élt a latin és görög rítusú és görög
nyelvű keresztény, valamint Szicíliában az Észak-Afrikából betelepült mohamedán lakosság. Ideá-
lis érvényesülési lehetőség a szerencsét próbáló normann lovagoknak.
A normannok a 10. század elején megkeresztelkedtek és megtelepültek Franciaország észak-
nyugati partvidékén, ahol létrejött a francia hűbéres normann hercegség. A normann harcosok
azonban továbbra is járták fürge hajóikon a tengereket, s bárkinek a zsoldjába szívesen elszegőd-
tek. Így jutottak el egyre többen Dél-Itáliába is. 1030-ban egy bizonyos Rainulf már Aversa grófja,
a capuai herceg hűbéreseként. Ezt követően egyre több normann lovag kapott a langobárd her-
cegektől grófságokat. A legsikeresebbek egy szerény vagyonú, de nagycsaládos normann nemes,
Hauteville-i Tankréd fiai, akik egymás után érkeztek Dél-Itáliába (utánpótlás bőven volt, mert
Tankrédnak – abban a korban szokatlanul – 12 fia volt). Közülük Drogo (†1051) a 11. század kö-
zepén már hercegi rangot és Italia magister milituma címet kapott a konstantinápolyi császártól.
Közben ő és testvérei fokozatosan kiterjesztették hatalmukat a bizánciak és a langobárd hercegek
rovására. Drogo halála után Tankréd hatodik fia, Róbert (†1085) lett az apuliai és calabriai nor-
mannok hercege, aki kortársaitól a „Guiscard” (’Ravasz’) melléknevet kapta. Róbert – miután
uralmát kiterjesztette egész Apuliára és Calabriára, s elfoglalta a kikötővárosokat: Barit, Brindisit,
Tarentót – 1077-ben megszerezte Salernót is, s ezzel megszűnt az utolsó langobárd hercegség
Dél-Itáliában. IX. Leó pápa nem nézte jó szemmel a normann térfoglalást, s személyesen vezetett
sereget ellenük, de vereséget szenvedett, s maga is fogságba esett. Végül Hildebrand (a későbbi
VII. Gergely pápa) javaslatára II. Miklós pápa 1059-ben elismerte a normann hódítást, s Róbert
a pápa hűbérese lett. 1084-ben, midőn IV. Henrik elfoglalta Rómát, Guiscard Róbert normann-
jai mentették ki az Angyalvárba szorult VII. Gergelyt, s vitték Salernóba, miközben a Szent Pé-
396 ■ A sokszínű Itália

Guiscard Róbert II. Miklós pápa hűbérese lesz (14. századi krónikaábrázolás)

ter-bazilikában az ellenpápa császárrá koronázta Henriket. Guiscard Róbert egyik fia, Bohemund
(†1111), Taranto grófja részt vett az első keresztes hadjáratban, s Antiochiában saját hercegséget
alapított.
Dél-Itáliában hasonló helyzet alakult ki, mint Angliában a normann hódítás után. A normann
lovagok szűk uralkodó rétegként telepedtek rá a helyi lakosságra, a helyi langobárd hercegi és grófi
családok leányait vették feleségül, s udvaraikban a francia nyelvet és a francia-normann lovagi kul-
túrát honosították meg.
Guiscard Róbert már 1059-ben felvette a „Szicília hercege” címet, de a sziget visszahódítását
az araboktól csak két év múlva kezdte meg öccse, I. Roger (†1101) gróf. 1061-ben elfoglalta Mes-
sinát, de még három évtizedes szakadatlan küzdelmet folytatott, mire 1091-ben az egész sziget az
ő birtokába került. I. Roger (nevét szokták így írni franciásan, vagy olasz változatban: Ruggiero)
csak Szicília ura volt, fia II. Roger (1101–1154, király 1130-tól), Guiscard Róbert ágának kihalása
után, 1127-ben már megörökölte Dél-Itáliát is. Így jött létre a Nápoly-szicíliai normann királyság,
mert a II. Honorius (1124–1130) halálát követő skizmát (1130–1138, kettős pápaválasztás miatt)
kihasználva, II. Anaklét (1130–1138) ellenpápa engedélyével II. Rogert 1130 karácsonyán Paler-
móban királlyá koronázták. 1139-ben II. Ince pápával (1130–1143) is kibékült.
II. Roger Szicíliában és Dél-Itáliában a korabeli Európa egyik legerősebb, gazdaságilag legfej-
lettebb és „legmodernebb államát” építette ki. Szicíliában nem engedte meghonosodni a normann
hűbéri viszonyokat, s a szárazföldön is megfékezte a feudális anarchiát, az egymással végeláthatat-
lan vérbosszúharcokba merült normann lovagokat. A középkorban szokatlan türelemmel rendez-
 Dél-Itália ■ 397

te a többnyelvű és vallású népesség együttélé-

sét. Békében élt egymás mellett a katolikus és
az ortodox hierarchia, és a mohamedánok és
a zsidók is szabadon gyakorolhatták vallásu-
kat. Ez utóbbiak semmiféle hátrányos megkü-
lönböztetésben nem részesültek. A hivatalos
okleveleket három nyelven – latinul, görögül
és arabul – állították ki. Görögök, mohame-
dánok és zsidók magas pozíciókat töltöttek
be az államigazgatásban és a hadseregben.
A görög és arab szakembereknek köszönhe-
tően igen mintaszerű volt a pénzügyi admi-
nisztráció. Kora uralkodói közül II. Roger ren-
delkezett a legnagyobb bevételekkel. Ennek
alapját az igen fejlett gazdasági élet alkotta.
Tovább virágoztak az arabok által meghono-
sított gazdasági tevékenységek: az ültetvényes
gazdálkodás, a selyemtermelés és néhány fon-
tos exportiparág. Roger erős flottát építtetett
arab és görög-szír „admirálisok” (a szó maga
is az arab ’emírből’ származik) vezetése alatt, s
ellenőrzése alá vonta a Földközi-tenger keleti II. Roger (mozaik, Martonara, Palermo)
és nyugati medencéje közötti hajóforgalmat,
amit megkönnyített az, hogy Málta is az ő birtokában volt. Sőt, az afrikai partokon, Tuniszban és
Líbiában is szerzett támaszpontokat. 1140-ben az egész országra érvényes egységes törvényköny-
vet adott ki, amely a maga nemében az első volt a középkori Európában (Arianói Assisák).
II. Roger palermói udvarában egy igen sajátos, eklektikus kultúra virágzott, amelyben érde-
kes együttessé ötvöződtek a normann-francia lovagi kultúra, valamint a görög-bizánci és az isz-

Tabula Rogeriana. Muhammad al-Idrīsī világtérképe II. Roger udvarából (1154)

398 ■ A sokszínű Itália

A Cappella Palatina belső tere, Palermo

 Dél-Itália ■ 399

lám-arab hatások elemei. E kultúra egyik legszebb emléke a palermói királyi palota kápolnája, az
1140-ben felszentelt Capella Palatina. A keresztény és az arab keleti művészet díszítmény-kelléktá-
rának a legjavát adta itt. A Roger által építtetett cefalùi (1131–1148) katedrális is a szicíliai építészet
remekműve. II. Roger bőkezű mecénás is volt: al-Idrīsī-vel (†1165 k.) egy földrajzi művet (Kitāb
Ruğār) íratott (térképekkel), udvarában összegyűjtette az arab költők verseit és a bizánci ortodox
homiletikusok műveit. A latin tudósok közül a történetíró Telesei Alexandert (†1143, műve az
1127 és 1135 között írt De rebus gestis Rogerii Siciliae regis) támogatta.
II. Roger halálát különböző fajú és vallású alattvalói megsiratták, a külföldiek számára viszont
„tyrannus” és „usurpator” volt, jogtalan birtokosa a hatalomnak.
II. Roger halála után – fia és unokája, I. Vilmos (1154–1166) és II. Vilmos (1166–1189) alatt –
az általa létrehozott „modern” mintaállam hanyatlásnak, bomlásnak indult. Egyre inkább érvé-
nyesültek a normann hűbériség bomlasztó erői, az egyes bárók fokozatosan önállósultak a maguk
területén. Komnénosz Manuél bizánci császár vissza akarta szerezni egykori dél-itáliai birtokait,
ezért II. Vilmos Barbarossa Frigyessel szövetkezett. Mivel gyermeke nem volt, nagynénjét II. Roger
posztumusz (halála után született) lányát, Konstanzét feleségül adta a császár fiához, a későbbi
VI. Henrikhez. II. Vilmos halála után, 1190-ben Tankrédet, II. Roger törvénytelen unokáját vá-
lasztották királlyá. Tankréd (1190–1194) szövetséget kötött II. Iszaakiosz bizánci császárral, akinek
lánya, Iréné 1193-ban Tankréd fiának, Rogernak felesége lett. Tankréd után kiskorú fiát, III. Vil-
most (1194) választották királlyá. II. Vilmos helyett anyja volt a régens, aki hódolt VI. Henrik előtt.
Ezzel szabaddá vált az út VI. Henrik számára a Szicíliai Királyság trónja felé. 1194 karácsony napján
megkoronázták. VI. Henrik (1194–1197) lett Szicília királya, s így Dél-Itália a Hohenstaufen-ház
birtokába került.
VI. Henrik 1197-ben fiatalon meghalt, új országát alig hároméves fiára, II. Frigyesre (1198–
1250) hagyva. A gyermek király gyámságát, anyja, Konstanze halála után a pápa, III. Ince vállalta.
II. Frigyes a nagykorúságot elérve, 1208-ban vette át országát a pápától, de egyelőre figyelmét a né-
metországi viszonyok kötötték le, ahol évek óta folyt a küzdelem a hatalomért a két rivális dinasztia,
a Staufok és a Welfek között. A küzdelem 1214-ben a bouvines-i csatában a Staufok javára dőlt el.
A III. Ince által restaurált és teljesen önállóvá lett egyházi államot ezzel délről és északról egyaránt
a Hohenstaufen-család királyságai vették körül. Frigyes a pápa kérésére ünnepélyesen lemondott
arról, hogy a Német és a Szicíliai Királyságot egy kézben egyesíti, de ígéretét nem tartotta be, sőt
igyekezett a császári hatalmat Közép- és Észak-Itáliában is ismét érvényesíteni. Emiatt ismét több
évtizedes elkeseredett harc bontakozott ki a pápák, a lombardiai városok és a császár között.
II. Frigyes 1220 után főleg Dél-Itáliában tartózkodott, s dédapjának, II. Rogernek nyomdo-
kaiba lépve erős, központosított királyi hatalmat épített ki. Letört minden hűbéri partikularizmust,
a magánvárakat leromboltatta, s nem tűrte a városi önkormányzatokat sem. Állandó hadsereget
hozott létre és királyi várakat építtetett szerte az országban. Vazallusok helyett szakszerű, bürokra-
tikus hivatalszervezetre támaszkodott, a nagyrészt polgári vagy kisnemesi származású, jogvégzett
hivatalnokokra, a iustitiariusokra. Semmiféle magánérdek nem köthette hivatali körzetükhöz: nem
lehetett ott birtokuk, nem köthettek üzleteket, nem létesíthettek rokoni kapcsolatokat, még fele-
ségüket sem vihették magukkal. Az állami tisztviselő nem hűbérbirtokot, hanem fizetést kapott,
s hivatalából bármikor elmozdítható, áthelyezhető volt. Frigyes 1224-ben Nápolyban állami egye-
temet létesített jogász-hivatalnokok képzésére. Ugyancsak szigorú állami felügyelet alá helyezte a
gazdaságot is; a külkereskedelem állami monopólium volt, s erős flottát építtetett tengeri pozíciók
megszerzésére és védelmére. Elődeitől eltérően ő nem Szicíliában, hanem a szárazföldön, főleg
400 ■ A sokszínű Itália

Apuliában tartózkodott szívesen, ahol királyi várak és kastélyok sorát építtette fel. Dél-Itália Frigyes
uralkodása idején az akkori Európa bürokratikus, központosított mintaállamává lett, az első „mo-
dern” állammá, s uralma mintegy előképe volt a későbbi „felvilágosult abszolutizmus”-nak.
A pápával nyílt háborúba keveredő Frigyest a Lyoni egyetemes zsinat 1245-ben megfosztotta
trónjától. 1250-ben bekövetkezett halála után a dél-itáliai birtokokat törvénytelen (később törvé-
nyesített) fia, Manfréd (1250–1266) kormányozta, aki 1258-ban a „Szicília királya” címet is felvette.
A pápa azonban 1245 óta megüresedettnek tekintette a trónt, s végül is úgy döntött, hogy IX. Lajos
francia király öccsének, Anjou Károlynak adja a Szicíliai Királyságot. Anjou Károly be is vonult
Itáliába, 1266-ban Beneventónál legyőzte Manfrédet (Manfréd elesett a csatában), majd 1268-ban
Tagliacozzónál Frigyes unokáját, Konradint (1266–1268) is kivégeztette, s ezzel Dél-Itália ura lett.

A Pápai Állam

Az északi városállamok és a déli normann, majd Anjou Királyság között fekvő Pápai Állam sajátos
színfoltja volt az itáliai politikai palettának. Az állam elvileg Szent Péter birtoka volt, mert annak
idején Kis Pippin és Nagy Károly az apostolfejedelemnek adományozták. 962 óta a Német-római
Császárság része volt, de ténylegesen a pápák kormányozták. Ez viszont igen instabillá tette a rend-
szert, minden pápaváltozás után az új egyházfő hozta magával a maga rokonait, s állandóan új
emberek kerültek a különböző vezető pozíciókba. A pápák pedig rendszerint idősebb korukban
kerültek hatalomra, s uralkodásuk viszonylag rövid ideig tartott.
A Pápai Állam hat provinciára volt felosztva, mindegyikben egy rector in temporalibus intézte
a világi ügyeket, s mellette egy magas rangú főpap az egyháziakat. A rectorok többnyire a pápák
unokaöccsei, kegyencei közül kerültek ki, s legtöbbjüknek csak a jövedelmek élvezése volt a célja.
A bárók hűségesküt tettek a rectornak mint főhűbérúrnak, aki a hadsereg vezetője és főbíró is volt.
Mindegyik provinciának volt általános gyűlése (parlamentum generale), amelyen kötelező volt a
jogosultak részvétele, aki nem ment el, azt pénzbüntetéssel sújtották. Az egész államnak összpar-
lamentje nem volt. Az északi területeken jelentős városi communák is voltak pápai uralom alatt.
Rómának külön státusa volt: ott a pápa abszolút módon uralkodott, míg a popolo 1143. évi felkelése
létre nem hozta a senatust. Az egyházi államban igen nagy befolyással bírtak az ősi római neme-
si családok, akik sorából számos pápa is kikerült (Colonna, Caetani, Conti, Frangipani, Orsini,
Savelli, Pierleoni, Annibaldi).
 XI
Az Ibériai-félsziget

A spanyol visszahódítás

A Hispániát 711 után fokozatosan megszálló araboknak nem sikerült uralmuk alá vetniük az Ibé-
riai-félsziget egészét. A keresztények az északi hegyek között sikerrel védekeztek, s a 8. század
első felében Asturia, Cantabria és Galícia tartományok területén létrejött az Asztúriai Királyság.
Asztúria királyai a 9. században déli irányban egészen a Duero folyóig terjesztették ki uralmu-
kat. Székhelyükké előbb Oviedót, majd León városát tették, s ettől kezdve az ország neve is León.
A kis ország északkeleti részét, Burgos körül Kasztíliának kezdték nevezni, mert ezen a területen
sok vár (castellum) épült a mórok féken tartására. Burgos grófjai lassanként egyre inkább önálló-
sították magukat, s 1035-ben I. Ferdinánd (1034–1065) a királyi címet is felvette. 1037-ben Ferdi-
nánd uralma alatt egyesült a Kasztíliai és a Leóni Királyság. Az egyesült királyságokban – amelyek
majd időnként újra szétváltak – a súlypont egyre inkább áthelyeződött Kasztíliára. A Pireneusoktól
délre fekvő területeken, Katalóniában a Karoling Birodalom őrgrófsága (később Barcelonai Gróf-
ság) szerveződött. A baszkok lakta Nyugati-Pireneusokban, Pamplona körül még a 8. század végén
egy grófság létesült, amelyből a 10. században kifejlődött a Navarrai Királyság. Barcelona és Navar-
ra között, a Középső-Pireneusokban jött létre az Aragóniai Grófság. A 11. század elején III. Nagy
Sancho (1000–1035) navarrai király Aragóniát és Kasztíliát is uralma alá vonta, majd három király-
ságát szétosztotta fiai között. Így mind a navarrai, mind a kasztíliai, mind az aragóniai uralkodóház
Sancho leszármazottja volt.
A mór Andalúzia (Al-Andalus), amely 929 óta Bagdadtól teljesen független kalifátus volt, Kór-
doba székhellyel, a 11. században teljesen szétaprózódott kis helyi államocskákra (ezeket nevezték
taifának). Körülbelül harminc ilyen kis tartományúri hatalom alakult ki. Ezt a helyzetet kihasználva
a keresztény uralkodók nekiláttak a mór uralom alatt álló területek visszahódításának (reconquista)
és újranépesítésének (repoblación). Hiába avatkoztak közbe két ízben is az észak-afrikai berberek
– előbb az almoravidák, majd az almohádok –, a reconquistát csak lassítani tudták, feltartóztatni,
megállítani nem. A reconquistában Kasztília játszott vezető szerepet, amelynek királya, VI. Alfonz
(1072–1109) egészen a Tajo folyóig nyomult előre, és 1085-ben elfoglalta Toledót, amelyet nyomban
meg is tett országa fővárosává. Ezután az almoravidák átmenetileg megállították a keresztény előre-
nyomulást. Velük szemben a legendás Cid (El Cid, arabul ’úr’), azaz Rodrigo Diaz de Vivar (†1099)
kasztíliai nemes harcolt sikeresen, aki átmenetileg Valenciát is elfoglalta. A 12. században elsősorban
Aragónia ért el sikereket a keleti partvidéken: 1118-ban elfoglalták Zaragózát, és megvetették a lábu-
kat az Ebro folyótól délre, majd Katalóniával egyesülve felszabadították Tortosát és Leridát.
A félsziget nyugati partvidékén a portugál grófság fokozatosan önállósult, s a bragai érsekség
alapításával 1104-ben egyházszervezetileg is önállóvá vált. Egy, a mórok ellen vívott győztes csata
402 ■ Az Ibériai-félsziget
 A spanyol királyságok a reconquista után ■ 403

után I. Alfonzot (1139–1185) királlyá kiáltották ki. Portugália akkor vált nemzetközi jogilag is ön-
álló királysággá, midőn III. Sándor pápa 1179-ben ezt elismerte. Fővárosa eleinte Coimbrában volt,
majd 1147-ben elfoglalták Lisszabont, s ez lett a királyság székhelye.
A 12. század második felében az almohádok ismét lefékezték a keresztény előrenyomulást, s
1195-ben Alarcosnál súlyos vereséget mértek Kasztília királyára. A félsziget addig egymással ál-
landóan viszálykodó keresztény uralkodói végre összefogva 1212-ben Las Navas de Tolosánál dön-
tő győzelmet arattak az Almohádok felett. Ezzel újra lendületet vett a reconquista. A portugálok
II. Sancho (1223–1248) és III. Alfonz (1248–1279) vezetésével lenyomultak egészen a déli tenger-
partig. III. Ferdinánd (1217–1252) León és Kasztília királya az 1230-as és 1240-es években sor-
ra vette be a jelentős mór városokat: Kórdobát, Murciát, Sevillát. Kasztília és Portugália határa a
Guadiana folyó lett. A keleti parton az aragóniai I. Jakab (1213–1276) nyomult előre, s elfoglalta
Valenciát (1238), majd a Baleári-szigeteket. 1250 után már csak a déli parton Granada maradt mór
uralom alatt. A reconquista egyelőre befejeződött, az utolsó felvonásra, Granada elfoglalására több
mint két évszázadot kellett még várni.

A spanyol királyságok a reconquista után

Az Ibériai-félszigeten a visszahódítás után sajátos politikai, népességi és társadalmi viszonyokkal

találkozunk. Az első szembetűnő vonás a különböző etnikumok, vagy helyesebben vallási színe-
zetű kultúrák együttélése, keveredése. A mohamedán lakosság zöme ott maradt a visszahódított
városokban, s a keresztények eleinte türelemmel kezelték őket. A mór uralom örökségeként több
százezer zsidó is élt spanyol földön, amelyen négy keresztény királyság osztozott. A politikai egy-
ségesítést megnehezítette, hogy az Ibériai-félsziget földrajzilag nem egységes, hanem két teljesen
különböző jellegű területre tagolódik: Kasztília elszigetelt, terméketlen fennsíkjára, valamint a gaz-
dag, termékeny peremvidékekre, amelyek azonban hátat fordítanak a kasztíliai fennsíknak, azzal
nem alkotnak szerves egységet.
A visszahódítás során elért sikerei révén, de területe és lakosságszáma alapján is Kasztília lett
a félsziget vezető hatalma. 1300 körül a félsziget 5,6 millió lakosának háromnegyede, mintegy
4,5 millió Kasztíliában élt. Gazdasági és társadalmi fejlettség tekintetében azonban Aragónia lé-
nyegesen felülmúlta, hiszen hozzá tartoztak a virágzó Földközi-tengeri kikötők, s hozzá tartozott
a félsziget legfejlettebb része, Katalónia is, ahol jelentős textilipar virágzott. Barcelona az itáliai
kikötővárosokkal versengő kereskedelmi központ volt, egészen a Levantéig terjedő kapcsolatokkal.
Aragónia figyelmét a 13. század vége óta egyre inkább lekötötte Itália, mert III. Péter (1276–1285)
1282-ben Anjou Károlytól megszerezte Szicíliát. Északon a kis Navarrai Királyság a 13. század vé-
gén a champagne-i grófok birtokába került, s teljesen Franciaország felé fordult.
Kasztília, a terméketlen fennsík országa, a nagy pestisjárvány után még kopárabbá vált. Az el-
néptelenedett vidékeket birkatenyésztésre fordították, annál is inkább, mert egyre nőtt a kereslet
a nyersgyapjú iránt. A visszafoglalt területeken egyes főnemesi családok (grandok), lovagrendek
és kolostorok hatalmas birtokokat kaptak. A harcok elcsendesülésével kialakultak a későbbi ma-
gyarországi hitbizományokhoz hasonló birtokkomplexumok, a señoriók vagy mayorazgók, a majo-
rátusok, amelyeket a család elsőszülöttje kormányzott, s elidegeníthetetlenek és feloszthatatlanok
voltak. Ezeken a birtokokon nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő (délre már nem jutott ele-
gendő telepes), ezért a földművelés rovására a juhtenyésztés került előtérbe.
404 ■ Az Ibériai-félsziget

Spanyol katonák (freskó, 13. század vége, Barcelona)

A mórokkal vívott sok évszázados, állandó harc, a félsziget fokozatos visszahódítása sajátos tár-
sadalmi és politikai viszonyokat fejlesztett ki Ibéria kis államaiban. A főnemesség itt hatalmasabb,
a kisnemesség pedig népesebb volt, mint bárhol Európában. Az állandó háborús állapot az erős és
nagy kiváltságokkal rendelkező arisztokrácia mellé egy nagy létszámú és öntudatos lovagi-kisne-
mesi réteget hívott életre (infanzon, caballero, hidalgo). Állandó utánpótlást kaptak a Pireneusoktól
északra eső területek örökségben nem részesülő ifjú lovagjai sorából. A kisnemesek, valamint a
nagy családoknak a majorátus intézménye miatt föld nélkül maradt kisebb fiai természetes foglal-
kozásnak tekintették a katonáskodást, s mivel viszonylag szegények voltak, ezért minden kalandos
vállalkozásra készen álltak. Ők harcoltak a reconquistában, s annak egyenes folytatásaként a fel-
fedezések és gyarmatosítások kalandorhadjárataiban, de belőlük került ki az itáliai és a flandriai
háborúk hadseregének zöme is. A visszafoglalt területek benépesítésének igénye a parasztság és a
városi népesség számára teremtett kedvező viszonyokat. A parasztság szabadabb volt, mint a Pire-
neusoktól északra. A falusi és városi települések, valamint a mór világban kialakult, keresztény ura-
lom alá került etnikai csoportok (zsidók, mozarabok, mudejárok) sajátos jogokat, szabadságokat,
önkormányzatot kaptak (fuero – e szabadságokat biztosító oklevél). Erős és szabad falusi és városi
közösségek fejlődtek ki, a lakosok gyűléseivel (concejón), s létrejöttek a falvak és városok, sőt az ő
mintájukra a kisnemesek szövetségei, uniói, testvériségei (hermandadok). Egyes területeken (Kata-
lónia, Valencia) itáliai típusú kereskedővárosokkal találkozunk.
 A spanyol királyságok a reconquista után ■ 405

Harc a mórok ellen (1400 k.)

A királlyal a kormányzatban való együttműködésre jogosított rendi gyűlések (cortes) spanyol

földön alakultak ki a legkorábban Európában (Leónban 1188-ban, a többi államban a 13. század
közepén), s ezeken a bárók, főpapok, lovagok és városok mellett a kisebb helyek küldöttei, a népi
közösségek képviselői is szóhoz jutottak. A rendek Aragóniában voltak a legerősebbek, ahol 1247-
ben alakult meg a cortes, amely a 14. században évente háromszor ülésezett. Az ülések közötti
időben egy állandó bizottság vigyázott a cortes határozatainak megtartására, ez egyben felsőfokú
bíróság is volt. Katalóniában is volt hasonló: a generalitat, amelynek hét tagját a cortes választotta
(két egyházi, két nemesi, három városi képviselő). Látható, hogy az Aragóniai Királyság tulajdon-
képpen egy föderáció volt, mert a hozzá tartozó Katalóniának és Valenciának is volt saját cortese.
Az aragóniai politikai szemlélet a király és a rendek közötti viszonyt megegyezés-, paktumjellegű-
nek tartották (pactismo), s ebből a szempontból igen jellemző az eskü, amelyet az aragóniai rendek
a trónra lépő új királynak tettek: „Mi, akik éppen olyan jók vagyunk, mint te, esküszünk neked, aki
nem vagy jobb nálunk, hogy királyunkul elfogadunk, feltéve, hogy megőrzöd összes szabadságun-
kat és a törvényeket, de ha nem, akkor nem (fogadunk el)”.
Kasztíliában a cortes korántsem képviselt ilyen erős hatalmat. Eleinte minden várost meghív-
tak, de képviseletük fokozatosan csökkent, a 15. századra már csak 18 város küldöttei vettek részt a
cortesen. A városok egyre növekvő része betagolódott a kialakuló latifundiumokba, majorátusok-
ba. Az arisztokrácia növekvő hatalmával szemben a kisnemesek és a városok hermandadokba tö-
406 ■ Az Ibériai-félsziget

León gótikus katedrálisa

 A spanyol királyságok a reconquista után ■ 407

mörültek, de adott esetben tiltakoztak

a királyok pénzpolitikája ellen, vagy
gazdasági érdekeiket igyekeztek vé-
delmezni és előmozdítani. Míg Aragó-
niában a rendiség érvényesíteni tudta
erejét, addig Kasztíliában egyre inkább
érvényesültek a királyság központosító
törekvései. Kasztíliában 1260 és 1320
között a társadalmi feszültségek robba-
násai és a polgárháború az árak megál-
líthatatlan növekedését vonták maguk
után. Aragónia és Navarra valamivel
jobban viselték az inflációt. Katalóniá-
nak kivételesen – vegyes gazdaságának
és a mediterrán világgal fenntartott
kapcsolatainak köszönhetően – sike-
rült viszonylag sikeresen átvészelnie a
X. (Bölcs) Alfonz egykorú ábrázolása
válság időszakát.
A gazdasági válság súlyosbodása
olyan nagy mértékű Kasztíliában, hogy X. (Bölcs) Alfonz (1252–1284) végül olyan gazdaságpolitika
folytatására kényszerül, mely serkentőleg hat a termelésre és a kereskedelemre, visszatartja az árakat,
és elősegíti a tőke felhalmozódását a termelők kezében. A valladolidi cortes korlátozza a hivatalok
költségeit, évi 33,3%-ban rögzíti a kölcsönök törvényesnek tekinthető maximális kamatait, és csök-
kenti a kereskedelmet sújtó adók számát. Végül a jerezi cortes (1268) szentesíti a korona korlátlan
beavatkozását a gazdaságba. Attól fogva a súlyok és a mértékegységek egységesek lesznek a királyság
egész területén, a pénz stabilizálódik, és bizonyos fogyasztási cikkeknek megszabott áruk lesz. A tes-
tületi érdekek megszüntetése céljából betiltják a kereskedők és kézművesek társulatait, és kárpótlásul
befagyasztják a fizetésüket. Azért, hogy érvényt szerezzenek a közszükségleti cikkek kiviteli tilalmá-
nak, kijelölik a külkereskedelem bonyolítására jogosult kikötőket. X. Alfonz utódai is jóváhagyják
ezeket az intézkedéseket, viszontszolgáltatásként a városi polgársággal fenntartott tartós szövetségért.
A városok panaszai a rossz termésről, a biztonság hiányáról az utakon vagy az adótúlkapásokról
nyitott fülekre találtak az udvarnál, de az ott uralkodó állandó pénzszűke és a cortes szolgálatkész
beleegyezése az újabb adók kivetésébe a kasztíliai városok gazdaságának igazi rákfenéi lesznek.
A hasonló problémáktól gyötört aragóniaiak is bevezetik a kemény kéz politikáját II. Jakab
(1285–1327) idejében, azzal a különbséggel, hogy a királyt a cortesnek rendelték alá, így elkerülték
a pénzek szabálytalan kezelését és a rendkívüli adókkal való visszaélést. Ezekkel az intézkedésekkel
stabilizálták a gazdaságot, és megalapozták a katalán kereskedőpolgárság felvirágzását.
 XII
A skandináv országok

A skandináv királyságok születése

Dánia

Dánia dán neve, Danmark (a dánok markja) arra utal, hogy földrajzilag az ország magját képező
terület (Jütland-félsziget) déli része Nagy Károly birodalmának őrgrófsága volt. A 9. század elején
a dán király a frank terjeszkedés megakadályozására építtette azt a földsáncot, amelyet ma Dane-
virkének hívnak. A 9. század végén Nagy Alfréd angol király egyik írásában fordul elő először a
Denemearcan elnevezés, immár az egész országra vonatkoztatva. Dánia felett a 8. század végére
már egy ember uralkodott, szemben a későbbi Norvégiát és Svédországot alkotó területekkel, me-
lyeken több hatalmi centrum osztozott. Dánia uralkodójának hatalma a 9. században már túlnyúlt
a dán szigeteken és magában foglalta a mai Svédország déli részét, azaz a Skåne-félsziget nyugati
szeletét. (Az itt levő területeket csak 1658-ban vesztette el Dánia.)
Kékfogú Harald dán király (kb. 945–986) volt az első egész Skandináviában, aki királyi pénzt
veretett, az első nehéz dénárok pedig fia, Hegyesszakállú Sven (986–1014) alatt jelentek meg. Kék-
fogú Harald tovább építette az elődei által megkezdett
Danevirkét a Jütland-félszigeten átvezető kereske-
delmi utak védelmére a délről jövő támadások ellen.
Kékfogú Harald 965 körüli megtérésével Dánia belé-
pett a keresztény országok sorába, és a térítés előretolt
bástyája lett Skandináviában. Sven alatt – 986-ban egy

Nagy Knut dán király Hegyesszakállú Sven által veretett pénzérmék

 A skandináv királyságok születése ■ 409

csatában legyőzte apját, aki a csatában meghalt – a hatalmi központ a Jütland-félszigetről Roskildé-
be és Lundba helyeződött át. Sven Norvégiára is kiterjesztette uralmát. Ez magyarázza az Anglia el-
leni támadások erősödését, melynek folytán II. Ethelred (979–1016) kénytelen volt bevezetni az ún.
dánpénzt (Danegeld). Sven fiát, Nagy Knutot (1018–1035) először nem akarták elismerni királynak
a dánok, de angliai sikerének folytán – 1016-ban a szigetország királya lett – 1018-ban elfogadták
uralkodójukként, 1028-ban pedig Knut még Norvégiát is megszerezte.

Norvégia

Norvégia norvég neve, Norge, nem sok eligazítást ad az ország megnevezésének eredetét illetően, de a
német Norwegen és az angol Norway (’északi út’) névalakokból világosan kiderül, hogy az ország észa-
ki partjainál futó tengeri kereskedelmi út már kezdettől fontos szerepet játszott a norvégok történeté-
ben. A norvég területekből az Yngling-család hatalmának megszilárdulása formálta ki Norvégia kon-
túrjait Széphajú Harald (†930) idején, aki már majdnem Norvégia egésze felett uralkodott. (Harald
Haarfager, Széphajú Haraldként vonult be a köztudatba, annak ellenére, hogy a hajához kapcsolódó
legenda nem tartalmaz olyan utalást, mely szerint Harald haja szép lett volna. A fáma szerint Harald
ágyasává akart tenni egy norvég hercegnőt, de az nem állt kötélnek, csakis a házasságra volt hajlandó,
de arra is csak azután, ha Harald egész Norvégia felett megszerzi az uralmat. Ezért Harald fogadalmat
tett, hogy amíg nem lesz Norvégia ura, nem vágja le, és nem fésüli a haját.)
I. Jó Haakon (935–960), Széphajú Harald fia volt az első keresztény király Norvégiában. Haa-
kon nevéhez fűződik a nagyobb territóriumok (lag) gyűléseinek (lagthing) létrehozása, illetve to-
vábbfejlesztése. E nagyobb területeket grófságokra osztották, és ezek gyűlései (thing) választották
ki azokat, akik a grófságot a lagthingen képviselték. Haakon uralkodásának másik fontos fejlemé-
nye az ún. leidang (hajók és a hozzá szükséges
legénység biztosításának kötelezettsége) rend-
szeressé tétele volt.
A 10. század végén I. Olaf Tryggvason
(995–1000) rövid uralkodásától eltekintve
Norvégia a dán király uralma alatt állt. I. Olaf
otthon partra szállt, Mosterben megalapította
Norvégia első keresztény templomát. Rövid
uralkodásának igazi jelentősége Tröndelag
meghódításában állt, mivel e terület urai csö-
könyös pogányok voltak. Olaf Tryggvason hit-
térítőket küldött a norvégok által kolonizált
Izlandra (kb. 50 000 norvég élt itt a 11. század-
ban), s e távoli sziget az Althing döntése nyo-
mán 1000-ben elfogadta a kereszténységet.
Az igazi egyházalapítónak II. Olaf Harald-
son, más néven Szent Olaf (1015–1030) tekint-
hető. 1024-ben Mosterben gyűlést hívott össze,
ahol lefektették a norvég egyház szabályzatát:
mindazonáltal az egyes területek gyűléseinek Szent Olaf, „Norvégia örökös királya”
410 ■ A skandináv országok

(thing) joguk volt ezt módosítani és e joggal éltek is. Olaf 1028-ban Novgorodba menekült Nagy
Knut agresszív politikája miatt. 1030-ban visszatért, de meghalt abban a csatában, amelyet egy
parasztokból álló pogány csapattal vívott. Halála után csodákról kezdtek beszélni, s 1041-ben a
norvég egyház szentnek nyilvánította, csontjait Nidarosban helyezték el. Ő lett „Norvégia örökös
királya” és az ország védőszentje, már egy évszázaddal azelőtt, hogy hivatalosan szentté avatták
volna (1164). Szent Olaf kultusza halála után hamarosan Norvégián kívül is elterjedt: Rómában és
Londonban is emeltek templomot a tiszteletére, sőt ő volt az utolsó „ökumenikus” nyugati szent,
azaz olyan, akit a keleti egyház is elismert. Halálának napja lett a legkorábbi norvég ünnepnap.
Olaf államszervező munkássága is jelentős volt, a középkorban például az ősi norvég jogot „Olaf
törvényei” néven emlegették.

Svédország

A svéd területek szerveződtek a legkésőbb állammá a skandináv országok közül. Svédország svéd
neve, Sverige, annak a hatalmi centrumnak a nevéből ered, amely Svédország keleti részén feküdt
és Svearnak nevezték. Olaf Skötkonung (994–1021 k.) volt az első svéd király, aki kb. 995-től
pénzt veretett „Svear királya” felirattal (ezek a pénzek már a kereszténység hatását mutatják), és
hatalmát a másik hatalmi központ (Götar) is elismerte. Olaf áttérését általában 1008-ra teszik.
Olafnak el kellett menekülnie, mivel nem volt hajlandó elvégezni azokat a pogány szertartásokat,
amelyek tisztségével együtt jártak. Svédországban, ahol a pogányság a legerősebb volt, a királyok-
nak kompromisszumot kellett kötniük. Ők maguk keresztények lehettek, de nem léphettek fel
erőszakosan a germán istenek kultusza
ellen. Különösen Uppsala volt nagy tisz-
teletnek örvendő kegyhely, amely sokáig
érinthetetlennek bizonyult. Valószínűleg
itt ölték meg 1030 körül azt a Wilfred
nevű angol misszionáriust, aki összetört
egy Thor istent ábrázoló képet. 1055 kö-
rül a svéd király lebeszélte arról a hitté-
rítőket, hogy lerombolják az uppsalai
szentélyt, mert saját trónját féltette egy
Olaf Skötkonung által veretett pénzérmék esetleges pogánylázadástól.

Népesség és gazdaság

A 9–10. századi viking inváziók egyik okát több történész abban látja, hogy az adott területek el-
tartóképessége és a népesség közötti egyensúly a népesség növekedése miatt felborult. Ez a feltevés
elsősorban Norvégia (különösen a part menti területek) esetében tűnik valószínűnek, hiszen a nor-
végok még Grönlandon is megtelepedtek, de nem általánosítható a térség egészére. Részint azért,
mert Dániában, úgy tűnik, nem volt népességnövekedés, részint mert nagy lehetőségek voltak a
belső kolonizáció számára.
 Népesség és gazdaság ■ 411

A kereszténység felvétele előtt rendkívül drasztikus népesedést szabályozó eljárással találko-

zunk, azaz a nem kívánt gyermekek kitételével. Ez elsősorban a testi fogyatékos gyermekeket sújtot-
ta, de valószínűsíthető, hogy általában a lánygyermekek jobban ki voltak téve ennek az eljárásnak.
A kereszténység felvételével a helyzet alapvetően megváltozott az emberi élet felértékelődése miatt.
Mindazonáltal ez a gyakorlat csak lassan múlt ki, mert még a 12–13. században is találkozunk az
említett szokást tiltó törvényekkel – e törvények azonban kivételeket is tartalmaztak, például a testi
fogyatékos gyermekek esetében.
Skandináviában a népesség változása a 10–15. században alapvetően a nyugat-európai de-
mográfiai trendek szerint alakult. Jelentős különbség volt azonban az, hogy Skandináviában a több
évszázados növekedést csak a 14. század közepén jelentkező pestis törte meg, szemben a legfejlet-
tebb nyugat-európai területekkel, ahol a növekedés már a 13. század végére megtorpant. Skandiná-
via lakossága 1000 körül egymillió, a 14. század elején pedig kb. kétmillió volt, és ezt a csúcspontot
nem sikerült elérni a középkor hátralevő részében. A népesség fele Dániában élt. Norvégia lakossá-
gát 300–500 ezer főre tehetjük, míg Svédországét 500–700 ezerre. Az uralkodó családtípus a nukle-
áris család volt, melyben ritkán fordult elő 3–4-nél több gyermek.
A mezőgazdaságban a 11. század előtt az állattartás volt a meghatározó, a kereszténység felvé-
telével viszont megnőtt a földművelés jelentősége, s az új földek feltörésével rohamosan nőtt a tele-
pülések száma. Norvégia földrajzi viszonyai nem kedveztek a falvak kialakulásának, így a különálló
családi gazdaságok voltak többségben. Az ellenpóluson a sík Dánia állt falvaival. Svédország lan-
kásabb részeire a kis falvak voltak jellemzőek, a hegyvidékeken viszont szintén a különálló családi
gazdaságok terjedtek el. A legfőbb gabonaféle a zord éghajlat miatt nem a rozs vagy a búza, hanem
az árpa volt (Izlandon és Grönlandon még ezt sem lehetett termeszteni, így ezek a területek teljesen
a gabonaimporttól függtek), búzát csak Dániában és Norvégia déli részén termesztettek.
A városok száma Skandináviában a középkor végén is csekély volt, és emellett igen kis lélek-
számmal bírtak. Svédországban a 13. században alapított Stockholm volt a legnagyobb kb. hétezres
népességével, és ugyanennyi lehetett Bergené is Norvégiában. A földrajzi viszonyok, Dánia kivéte-
lével, gátolták a belkereskedelem és a belső piac fejlődését. A jelentősebb városok – még Dániában
is – a távolsági kereskedelemnek köszönhették létüket.
Kezdetben az Angliával való kapcsolatok domináltak a külkereskedelemben (különösen Nor-
végia esetében). A 12–13. század fordulójára azonban ez a kapcsolat erősen meggyengült, majd a
13. században teljesen háttérbe szorult.
A Dánia birtokában levő Sund-szoros volt a kulcsa a 12–14. században kialakuló észak-európai
gazdasági világ két pólusa, Nyugat-Európa és a Baltikum közti árucserének. Ezt az áruforgalmat
Lübeck irányította, már hosszú idővel a Hanza Szövetség 1358. évi hivatalos megalakulása előtt.
A nyersanyagokért (fa, vas, bőrök, viasz), prémekért, de főleg a sózott heringért cserébe baltikumi
gabonát és nyugati iparcikkeket, főleg posztót, valamint bort és luxuscikkeket szállítottak a skandi-
náv államoknak. A Sund-szoros két oldalán jöttek létre a jelentős dán városok: Koppenhága, Malmö,
Helsingborg. A 14. századra a német városok Hanzája valósággal rátelepedett a skandináv külkeres-
kedelemre. Különösen igaz ez Norvégiára, ahol Bergenben a Hanza északi lerakata (kontor) műkö-
dött, mivel a jelentős tengerparti norvég városok a Lübeck által szállított gabonától függtek. Maga a
„német Hanza” kifejezés a norvég király egy 1343. évi kiváltságlevelében fordul elő először, melyet
az uralkodó a városszövetségnek adott. A Hanza erejét mutatja az is, hogy amikor háborúba keve-
redett a dán királlyal és legyőzte őt, akkor a stralsundi békében (1370) a dánok kénytelenek voltak
átengedni egy időre a Hanzának a Sund-szorost védő erődök ellenőrzését is.
412 ■ A skandináv országok

A skandináv országok a 11–13. században

Skandinávia a kereszténység felvételével része lett a nyugati keresztény kultúrkörnek, de az egyete-

mes egyházi intézmények mögött a nyugat-európaitól eltérő társadalmi és politikai struktúra állt.
Skandinávia egy sajátságosan különálló egységet alkotott a nyugati kultúrkörön belül a 11–12. szá-
zadban, amit még a közös nyelvi örökség is erősített. Ha Nyugat-Európa nagy részének megkülön-
böztető vonása ebben az időben a hűbériség állam- és társadalomszervező szerepében, valamint
a földesuraság domináns voltában rejlett, akkor Skandináviában a hűbériség hiányát és a szabad
parasztok nagy számát, valamint gyűléseik (thing) politikai szerepét kell kiemelnünk. Bár nem volt
ismeretlen a feltételhez kötött adománybirtok, az legtöbbször csak életre szólt, tehát nem vált örö-
kölhetővé; nem beszélhetünk továbbá sem vazallitásról, sem hűbéri láncról.
A thing (Dániában ting) jogai igen széles körűek voltak. Mindenekelőtt a gyűlések választhatták
meg a királyt. Bármi volt is a jogigény alapja (öröklés, választás, csatában való győzelem, hódítás),
azt el kellett ismertetni a gyűlésekkel. Dániában Vyborg gyűlésének elsősége volt a választásban, de
a többi terület gyűlése is elvárta, hogy jóváhagyás céljából megjelenjen előtte az uralkodó. A 12. szá-
zadi Norvégiában a választás bárhol történhetett, de az elismerésben hagyományosan az Eyrathing
(Tröndelag területén) élvezett elsőséget. Svédországban Svear gyűlése követelte magának a királyvá-
lasztás jogát, a 14. században pedig az egyes gyűlések képviselőiből álló testület választotta a királyt.
Svédországban a 12. században a királynak körül kellett járnia az országot, ez a 13. században már
Finnországot is magában foglalta. Ezt a körutat Eriksgatának hívták; az Erik név uralkodót jelent,
így az elnevezés jelentése az „uralkodó útja”. A 12. század végére azonban e gyakorlatot Szent Erik
(1156–1160) nevéhez kapcsolta a hagyomány, s így „Erik útja” néven lett ismert.
A gyűlések nemcsak megválasztották, illetve elismerték a királyt, hanem a korai időszakban le
is tehették, ha az illetővel elégedetlenek voltak, sőt esetenként meg is ölték. A gyűlések kezdetben
szinte teljesen kezükben tartották az igazságszol-
gáltatást. A király jogköre ekkor csak a főbenjáró
bűnökre (szent helyeken elkövetett emberölés,
kalózkodás, gyújtogatás, stb.) terjedt ki. Csak
igen lassan terjedt el az a felfogás, hogy aki bár-
milyen bűnt követ el, az megsérti a király békéjét.
A 13. század folyamán viszont már az az elv vált
uralkodóvá, hogy a király legfontosabb funkció-
ja a bíráskodás. Még inkább korlátozott volt a ki-
rály szerepe a törvényhozás terén, ami szintén a
gyűlések előjoga volt. Norvégiában elvben csak
a thingnek állt jogában törvényt előterjeszteni.
A királyok szerepe inkább a törvények írásba
foglalásában, rendszerezésében, néha új törvény
előterjesztésében merült ki. Minden esetben el
kellett azonban fogadtatni ezeket a gyűlésekkel,
illetve azzal a gyűléssel, amely elsőséggel bírt.
A gyűlések csak a 12. században kerültek egy-
Szent Erik (†1160) egy helyi hatalmasság befolyása alá.
A skandináv országok a 11–13. században ■ 413
414 ■ A skandináv országok

A másik hatalmi pólust a király és kísérete képezte. A királyoknak a pogány vikingek karizma-
tikus képességet tulajdonítottak: a 960-as években a norvég Szürkebundás Haraldnak a kedvezőt-
len időjárás okozta rossz termések miatt kellett meghalnia, és valószínűleg így járt még legalább
két svéd király is a kereszténység felvétele előtt. (Ezek egyike, egy Domald nevű király volt, akit
Uppsalában megöltek a germán isteneknek bemutatandó áldozat idején: mivel az előző évben az
ököráldozat nem hozta meg a jó időt, így a király került sorra, akinek vérével megkenték az istenek
oltárát. Ez aztán hatásosnak bizonyult, mert utóda alatt nem volt ilyen gond.) A királyok pozíció-
jának ingatag volta nemcsak ebben, valamint a gyűlések választási előjogában rejlett, hanem abban
is, hogy a leszármazásnak a 12. század előtt nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget. A század végé-
re viszont elfogadottá vált, hogy király csak a királyi család rokonságából kerülhet ki. A 12. század
közepe előtt Svédországban nem volt előfeltétel a korábbi királyokkal való vérrokonság, 1163 előtt
pedig Norvégiában a királyi család törvénytelen gyermekei is jogot formálhattak a trónra. Ekkor
törvényileg kizárták őket.
A királyok tehát arra törekedtek, hogy a monarchiát örökletessé tegyék, illetve, hogy az egyház
segítségével szakrális legitimációt biztosítsanak maguknak és utódaiknak a koronázási szertartás-
sal. Koronázásra először Norvégiában került sor 1163-ban, de csak 1247-től lett szokásossá; ezt kö-
vette Dánia 1170-ben, majd Svédország 1210-ben. A királyi hatalom az egyház sokrétű támogatása
mellett kiaknázhatta a leidang által kínált lehetőséget is hatalmának kiterjesztésére. Ehhez járult
még a királyi birtokokkal való rendelkezés, a bíráskodás és a törvényhozás terén meglevő jogosít-
ványai, végül pedig a királyi kíséret. A kíséret megjelölésére a 11. században vált elfogadottá a hird
elnevezés (angol eredetű szó jelentése ‘család’). A hird eredetileg az uralkodók csak harcosokból
álló kíséretét jelentette, de idővel beletartoztak a püspökök is, és a kíséret egyre inkább adminiszt-
ratív funkciót nyert: belőle kerültek ki az egyes igazgatási egységek elöljárói. Ahhoz, hogy valaki a
hird tagjává válhasson, esküre volt szükség, Norvégiában pedig a hird meg is tagadhatta az új tag
befogadását. A hird a 13. században királyi tanáccsá alakult át.
A 11–12. századi skandináv politikai struktúra tehát alapjaiban (ingatag királyi hatalom – har-
cos kíséret – szabadok nagy száma, szabadok gyűlései) a 6–7. századi germán királyságok rendsze-
rére emlékeztet. A 12–13. századi változások eredményeként azonban a 13. században már kezdett
új alapokra helyeződni a politikai struktúra a társadalmi differenciálódás és a nyugati hatások kö-
vetkeztében. A változások üteme természetesen eltérő volt: e téren Dániának jutott az úttörő szerep
a térség országai közül.
A 11. században még a gyűlések voltak a hatalom fő letéteményesei. A 12–13. században a ki-
rályság fokozatosan átvette a gyűlések jogainak nagy részét. A 13. századra egy privilégiumokkal
bíró erős arisztokrácia fejlődött ki (különösen Svédországban), amely a szintén kiváltságolt egyház-
zal karöltve korlátozta az uralkodó hatalmát. A városok gazdasági és politikai szempontból nem
jelentettek számottevő tényezőt.
A 12–13. században következett be, hogy Skandinávia nemcsak egyházszervezetileg, hanem
strukturálisan (politikai és társadalmi struktúráját tekintve) és intellektuálisan is részévé lett a nyu-
gati latin keresztény világnak. A változás lényegét jól szemlélteti Lübecki Arnold, aki 1200 táján azt
írta, hogy a dánok „alkalmazkodtak a többi natióhoz”. Nemcsak azt jegyezte meg, hogy átvették
a német viseletet és a nehézpáncélos lovagi harcmodort, de azt is, hogy a nemesek fiaikat Párizs-
ba küldik tanulni – részben az egyházi pályán való előrejutás, részben pedig a világi dolgokban
való jártasság megszerzése végett –, valamint hogy kiválóak a logikában, a civil- és a kánonjogban.
1477-ben Uppsalában, 1478-ban pedig Koppenhágában jött létre egyetem.
 A skandináv országok a 11–13. században ■ 415

Dánia

Földrajzi fekvésénél fogva Dánia volt kitéve leginkább a külföldi hatásoknak. A királyok a 11. szá-
zad végén szorosabbra fűzték kapcsolatukat az egyházzal. Ebben része volt IV. (Szent) Knut (1080–
1086) rövid uralkodásának. Knut túlhajtotta királyi felségjogait és keményen behajtotta az őt és
kíséretét megillető ellátmányt. Emellett még rendszeres adójövedelmet is akart teremteni a kincstár
számára. Ugyanezt akarta elérni az egyház vonatkozásában is: megkísérelte a tized bevezetését.
Intézkedései miatt olyan népszerűtlenné vált, hogy lázadás tört ki ellene, és amikor Odensében
Szent Alban templomába menekült, a lázadók ott végeztek vele. Halála után ínséges esztendőket
élt át Dánia, és a nép ezt Isten büntetésének tulajdonította. Tekintetbe véve a pogány korszakból
örökölt hiedelmet, hogy a királyok felelősek a jó és a rossz termésért, teljesen természetes volt, hogy
IV. Knutot hamarosan szentként kezdték tisztelni. I. Erik (1095–1103) politikai tőkét kovácsolt
testvére halálából. 1101-ben szentté avattatta IV. Knutot, és az egyház mint szentségtörést elítélte a
királyi hatalom elleni lázadást. Erik Jeruzsálembe is elzarándokolt, és ezen az úton érte utol a halál.
Utódja, Niels (1103–1134) folytatta Erik politikáját: az egyház rendszeres tizedjövedelem-
hez jutott, és az egyháziak mentesültek a királyi bíróságok hatásköre alól. Cserében a dán egyház
hangsúlyozta a király jogát a büntetéspénzekre, valamint azt, hogy a kincsleletek és a hajótörésből
származó javak őt illetik meg. IV. Knutot Dánia védőszentjének kezdték tekinteni. 1134-ben már
kimutatható a nyugati nehézpáncélzatú lovasság jelenléte.
A 12. század közepét követő majdnem száz év meghatározó volt Dánia történetében, mivel
mindössze három uralkodó ült a trónon: I. (Nagy) Valdemar (1157–1182) és fiai, VI. Knut (1182–
1202), majd II. Valdemar Sejr (’Győztes’ 1202–1241). I. Valdemar tipikus 12. századi reformural-
kodó volt. Uralkodása alatt jelentős előrelépés történt az államigazgatásban, és kezdetét vette a
városalapítások korszaka. A „Danevirkének” nevezett földsáncot megerősíttette. Mivel a Barba-
rossa Frigyes császár által favorizált ellenpápát támogatta, ezáltal összeütközésbe került Eskillel
(†1181/1182), a lundi érsekkel, aki viszont III. Sándor pápa támogatója volt. Lund érseke Francia-
országba ment száműzetésbe. Később visszatért, kiegyezett Valdemarral, sőt hozzájárult Valdemar
hatalmának megerősödéséhez. A király elérte Eskilnél, hogy az érsek királlyá koronázza (1170)
kiskorú fiát, Knutot. III. Sándor pápa is elismerte, hogy a Dán Királyságban öröklődik a trón.
II. Valdemar alatt 1231-ben az egész országra kiterjedő földösszeírás történt (Liber Census
Daniae), 1241-ben pedig a király az igazságszolgáltatást egységesítette azzal, hogy dán nyelven tör-
vénykönyvet állíttatott össze a létező jogokból (Jyske Lov), s ez az egész országban érvénnyel bírt
azután, hogy Vyborg gyűlése jóváhagyta, majd a király kihirdette.
A Valdemarok királysága idején Dánia gazdasági konjunktúrát élvezett: a mezőgazdaság fel-
lendült. Minden háztartásnak egy meghatározott összeggel és természetbeni beszolgáltatásokkal
kellett hozzájárulni a hadsereg fenntartásához. Ennek a rendszernek egyik társadalmi következmé-
nye egy új nemesi réteg kialakulása volt, amely adómentesség fejében ellátta a katonai szolgálatot
(frælsæ). A frælsi, illetve frelsi Svédországban és Norvégiában is megvolt, és ott is adómentes, új
katonanemességet jelentett.
Nagy Valdemar és fiai expanziós politikát kezdeményeztek a Balti-tenger térségében. 1169-ben
elfoglalták Rügen szigetét, majd Pomerániában és Mecklenburgban kezdtek terjeszkedni, hódoltat-
va az ottani szláv hercegeket. Uralmukat egészen az Elbáig kiterjesztették, s Knut felvette a „Dánok
és a Szlávok királya” címet. 1202-ben Lübeck dán uralom alá került, megtarthatta azonban jogi
416 ■ A skandináv országok

önállóságát. A Baltikumban is megvetették a lábukat: 1218-ban II. Valdemar erődöt emelt a legjobb
észt kikötőnél, amit az észtek taani liin (Tallinn), azaz a „dánok erődjé”-nek hívtak, míg maguk a
dánok Revalnak, illetve Revelnek nevezték. Az itt alapított püspökséget pedig a lundi érsekség alá
rendelték. Tallinnról és környékéről 1346-ban egy nagy pénzösszeg ellenében a dán király lemon-
dott a Német Lovagrend javára. 1227-ben az egyesült északnémet fejedelmek a bornhövedi csatá-
ban legyőzték a dánokat, akik ezután kénytelenek voltak feladni észak-németországi hódításaikat.
A II. Valdemar halálát követő trónviszályok meggyengítették a királyságot, és erősítették a ne-
messég pozícióit, amely az 1250-es évektől rendszeresen összegyűlt Nyborgban (ezt nevezték ké-
sőbb Danehofnak). 1256-ban a Lund érseke által Vejleben kiadott dekrétumok kinyilvánították az
egyház szabadságát. 1282-ben a dán „Magna Chartában” a királyt az országgyűlés, a Danehof éven-
kénti összehívására kötelezték. Meghatározták a nemesség jogait: a király nem börtönöztethetett be
senkit az illető vallomása és érvényes bírói ítélet nélkül, hacsak nem tettenérésről volt szó; a királyi
bíróságok nem szabhattak ki nagyobb büntetést, mint amit a tartományi jog előírt; korlátozták
a király vagyonelkobzási jogát olyan esetekben, ha valaki nem engedelmeskedett a parancsának;
a királynak el kellett ismernie az ún. „Valdemari törvényeket”.

Norvégia

A 11. századi norvég uralkodók közül Harald Hardrada (Keménykezű) (1046–1066) nevét kell
elsősorban megemlítenünk. Ő alapította Oslót, de az ország legjelentősebb városává, a nemzetközi
kereskedelem kikötőjévé Bergen vált. Melléknevét azzal érdemelte ki, hogy kegyetlenül letörte a
szeparatista előkelők ellenállását. Megpróbálta megszerezni az angol trónt is, de 1066-ban Stam-
ford Bridge-nél meghalt a Harold Godwinsonnal vívott csatában. 1130-ig Harald Hardrada vona-
lán öröklődött a királyi tisztség. Az utódok figyelmet szenteltek a királyi birtokok igazgatásának és
a bimbózó városoknak is.
1130–1240 között Norvégia történetének meghatározó vonása a dinasztikus küzdelmek soro-
zata volt, melyet társadalmi konfliktusok, valamint az invesztitúraharc színeztek. A dinasztikus el-
lentét alapja az volt, hogy nemcsak a királyi család legitim tagjai, de a törvénytelen fiú utódok is
igényt formálhattak a trónra. 1130–1162 között nyolc király ült a trónon, és egyikük sem halt meg
természetes halállal. 1163-ban Nidaros érseke királlyá koronázta V. Magnust (1162–1184). A koro-
názás a királyság nagyjainak jelenlétében, a nyugati kereszténységben szokásos latin formulákkal
történt, és a király személyének szent és sérthetetlen voltát, az uralkodó elleni lázadás elítélését volt
hivatott kifejezni. A koronázás mellett ugyanakkor törvény született a trónöröklés szabályozásáról
is, a lagthingek jóváhagyásával. Eszerint csak egy király lehet, tehát a királyi hatalom oszthatatlan; az
örökösnek törvényes fiúnak kell lennie, a trón pedig a legközelebbi örököst illeti meg, hacsak nincs
olyan ok, amely ezt lehetetlenné teszi; ebben az esetben az érsek, a püspökök és 12 előkelő (akiket a
püspökök választanak ki) összegyűlik Nidarosban Szent Olaf sírjánál, és kiválasztja a legmegfelelőb-
bet az örökös jelöltek közül. A részletes szabályozás a kánonjog hatását tükrözi. A törvényt azonban
nem sikerült érvényesíteni, mivel túl nagy törést jelentett a korábbi szokásjoghoz képest: kizárta a
törvénytelen gyerekeket a trónöröklésből, és megszüntette a gyűlések szerepét.
Magnus kinyilvánította, hogy Istentől és Szent Olaftól bírja királyságát. 1164-ben volt Szent
Olaf hivatalos szentté avatása. Magnusnak kemény ellenállással kellett szembenéznie az egyre-más-
ra fellépő trónkövetelőket támogató „nyírfalábasok” (Birkebeiner) személyében. A nyírfalábasok
 A skandináv országok a 11–13. században ■ 417

– akiket ellenfeleik hívtak így, de büszkén vállalták e nevet – zöme földönfutó paraszt volt. A he-
gyekbe visszavonuló lázadók elnevezése onnan eredt, hogy a nagy szegénység miatt nyírfakéreggel
tekerték be a lábukat. 1177-ben a nyírfalábasok energikus trónkövetelőre leltek a Feröer-szigeteken
élő Sverri Sigurdsson (1184–1202) személyében. 1179-ben döntő győzelmet aratott Magnus és apja
felett. Norvégia gyakorlatilag kettészakadt, mert Sverri erősen befészkelte magát Tröndelag tarto-
mányba. Magnus hatalmát azonban csak 1184-ben tudta megtörni, amikor legyőzte a király dán
csapatokkal megerősített seregét, és maga Magnus is meghalt a csatában.
Sverri nem volt híján az uralkodói talentumnak. Uralkodása alatt a leidang állandó adó lett, és
arra törekedett, hogy saját kezébe vegye a kezdeményezést a törvényalkotásban, a bíráskodásban
pedig törvénytudó emberek kijelölésével akarta kikapcsolni a gyűléseket a törvénykezésből. Mi-
vel a kíséret, a hird igen felduzzadt a háborúskodás miatt, ezért tagjai közül sokat letelepített, akik
a földbirtok fejében katonai szolgálattal tartoztak. Sverri reformjai azonban csak a 13. században
teljesedhettek ki, mivel összetűzésbe került az új norvég érsekkel, aminek eredménye Norvégia
legvéresebb polgárháborúja, az ún. pásztorbot háború (1196–1217) lett. Az új norvég érsek, Eirik
a párizsi egyetemről hozta magával a hierokratikus tanokat. Két kérdés, a püspökválasztás és
Sverri koronázása körül csúcsosodott ki kettejük nézeteltérése. Sverri a régi elvet vallotta, misze-
rint a püspököt a nép és a klérus választja, a királynak pedig, mint ezek képviselőinek, joga van
jelen lenni a választáson és beleszólni abba. A koronázást az érsek azért tagadta meg, mert Sverrit
törvénytelen gyereknek tartotta, és az ügyet a pápa elé utalta. A szakításhoz végül az vezetett,
hogy vita alakult ki arról, mekkora kísérete lehet az érseknek. Az érsek öt napot kapott, hogy
elbocsássa kíséretének feleslegessé vált tagjait, azonban helyette Dániába hajózott. A püspökök
megkoronázták Sverrit (1194), de ezért a pápa kiközösítette őket, és így egyre-másra hagyták el a
királyt. 1196-ban Oslo püspöke előállt egy trónörökössel, akit Magnus fiának mondtak, és meg-
kezdődött a harc Sverri ellen.
Norvégia két szembenálló területre szakadt: Sverrit régi bázisa, Tröndelag, valamint a nyugati
területek támogatták, míg a többi a „pásztorbot párt” alá tartozott. A küzdelem nemcsak a fegyverek,
hanem az eszmék küzdelmét is hozta. Amikor 1198-ban III. Ince került a pápai trónra, kiközösítette
Sverri támogatóit. Ez Sverrit arra késztette, hogy határozottan megfogalmazza a királyi hatalomról
és ezen belül főként a királyi hatalomnak az egyházzal való viszonyáról vallott felfogását. „A ki-
rály védelme a püspökökkel és a klérussal szemben a kánonjogból (Gratianus Decretumából)” című
ónorvég nyelven írt munkája (1199 körül) a bolognai jogásziskola hatásának iskolapéldája. Érvelé-
sének gerincét a Decretumból vett latin idézetek képezik, és ezt kommentálta saját álláspontjának
megfelelően. Norvégiában a latin mellett az ónorvég is az írásbeliség nyelvének számított.
A küzdelem időlegesen lezárult Sverri halála után, s az érsek is visszatért. Tartós megoldást
azonban csak Sverri unokájának, IV. (Öreg) Haakonnak az uralkodása (1217–1263) hozott. 1217-
ben a „pásztorbot párt” királya meghalt, és Norvégia nagyjai elismerték Haakont. IV. Haakon ko-
moly eredményeket tudott felmutatni. Stabilizálódott a királyi tisztség, azokon az alapokon, ame-
lyek 1163-ban fogalmazódtak meg. 1247-ben a pápa legátusa új koronázási ordót alkotva Bergen-
ben királlyá koronázta IV. Haakont. Haakon legidősebb fiát jelölte örökösnek, az ifjú Haakon is
megkapta a királyi címet. Az ifjabb király korai halála után Magnus lett az örökös.
VI. Magnus (1263–1280) uralkodása után a Lagabøtir (’Törvényjavító’) melléknevet kapta, mi-
vel uralkodása fő feladatát a jogalkotásban látta. 1273-ban törvényt adott ki a trónöröklésről, amely
sorrendben 12 örököst jelölt meg, hiányuk esetén pedig a legközelebbi férfi rokon öröklését írta elő.
VI. Magnus eltörölte a régi vérdíjrendszert, 1274–1276 között pedig kivette a bűncselekményeket
418 ■ A skandináv országok

a gyűlések hatásköre alól. Uralkodása alatt a kancellár lett az államigazgatás legfontosabb embere.
1277-ben Magnus konkordátumot kötött az egyházzal, amely rögzítette a királyi hatalom és az egy-
ház viszonyát Norvégiában. A püspökök immunitast szereztek a leidang alól, viszont a király kezébe
került az egyházi tisztségekre való jelölés joga. 1290-ben egyezmény született arról, hogy az egyház
semmiféle olyan jövedelemre nem tart igényt, amelyre 1277 után tett szert.
Öreg Haakon udvarában az 1250-es években született az a „királytükör”, amely a királyságról
alkotott új felfogást képviselte: a királyok isteni jogalapjának elvét. A trón a primogenitura alapján
öröklődik. A gyűlések szerepe tehát eltűnt a „királycsinálásban”, és jelentősen meggyengült jogi
téren is. „A király tulajdona az egész királyság, csakúgy, mint benne minden ember, ezért min-
denki, aki a királyságában van, szolgálattal tartozik neki, amikor csak szükségletei úgy kívánják” –
a királytükör ezen sorai jól visszaadják a változások szellemét.
Norvégia nemzetközi presztízse soha nem volt nagyobb, mint Öreg Haakon idején. Norvé-
gia királya Angliával, Skóciával, Franciaországgal, a Német-római Császársággal, Kasztíliával állt
diplomáciai kapcsolatban, sőt követei még a tuniszi szultánhoz is eljutottak. Ennél is többet mond
azonban az, hogy a Haakont koronázó pápai legátus 1247-ben Haakont mint lehetséges német-ró-
mai császárt említette.
A 13. században nagyjából rögzült a norvég monarchia területe. A Hebridák, azaz a Skócia
nyugati részén levő szigetek, valamint a Shetland-szigetek és az Orkney-szigetek hivatalosan is a
norvég monarchia részei voltak. Más volt a helyzet Grönland és Izland esetében, amelyek bár egy-
házilag a norvég érsekség részét képezték, hivatalosan csak 1266-ban, illetve 1267-ben fogadták
el a norvég uralkodó főségét, mivel gazdasági szempontból teljesen az anyaországra voltak utalva.
A Hebridák szigetcsoportja és a Man-sziget ugyanakkor az 1266-os perthi egyezmény alapján Skó-
ciáé lett egy nagyobb összeg, valamint egy évenként fizetendő jelképes összeg fejében. A 15. század
második felében a Shetland- és Orkney-szigetek is Skóciához kerültek. 1326-ban szerződés szüle-
tett Norvégia és Novgorod között a határ kérdésében.

Svédország

Svédország mutatta a legkisebb tiszteletet a királyi tisztség iránt: a királyságról még a 13. században
is a viking kor elvei szerint gondolkodtak, mintsem a nyugati kereszténység kortárs monarchiáiban
bevett eszmék jegyében. Ezt az mutatja, hogy 1060 és 1250 között a trónért egymással viaskodó két
család nem tudott folyamatosan, azaz több generáción át trónon maradni. A királyi pozíció insta-
bilitását mutatja, hogy több uralkodót is letettek trónjáról ebben az időben. A jelenség oka abban
rejlett, hogy a 12. század közepe előtt az uralkodónak nem kellett szükségszerűen rokonságban
állnia valamely korábbi királlyal. A szakrális megerősítés eszközéhez is csak igen későn nyúltak az
uralkodók: a koronázást először Szent Erik unokája alkalmazta 1210-ben.
Svédországnak is megvolt a maga királyszentje, az imént említett Szent Erik, aki nem termé-
szetes halállal halt meg, és akiből végül a svédek patrónusa lett – annak ellenére, hogy az egyház
sohasem avatta szentté. Svédországnak viszont nem volt Nagy Valdemarhoz vagy Öreg Haakon-
hoz hasonló királya.
A 13. század első felében a valódi hatalom egy főúri dinasztia, a Folkunger-család kezében
koncentrálódott, akinek feje 1250-ben saját fiát, Valdemart (1250–1275) emelte trónra. Bár maga
a család meggyökeresedett a trónon, ez nem jelentette azt, hogy az egyes királyok trónja is stabil
 A skandináv országok a 11–13. században ■ 419

lett volna: a királyok letétele tovább folytatódott Svédországban. A politikai helyzet kedvezett a
főúri hatalom megerősödésének, akik befolyásuk alá vonták a tartományi gyűléseket. A 13. század
utolsó harmadában az arisztokrácia privilégiumok formájában erősítette meg pozícióit. 1279-ben
adómentességet kaptak azok, akik lóháton harcoltak, 1284-től pedig az egyházi és világi főurak
évente gyűlést tartottak.
Svédország számára a finn területek kínáltak jó lehetőséget a területi terjeszkedésre, mivel 1105
körül a pápaság missziós területté nyilvánította a pogány finnek földjét. Ellenük vezetett hadjáratott
Szent Erik 1157–1158-ban. A 13. században létrehozták a finnek püspökségét, s az uppsalai érsek-
ség alá rendelték. A 13. századi svéd hadjáratoknak köszönhetően Közép-Finnország, valamint
Kelet-Finnország egy része svéd uralom alá került.
1240-ben a svédek Novgorod elleni támadását Alekszandr Nyevszkij visszaverte, 1323-ban pe-
dig meghúzták a határokat Svédország és Novgorod közt.
 XIII Bizánc

Bizánc a 11. század közepén érte el legnagyobb kiterjedését az arab hódítás óta. A belpolitikai
válság, a gyakori trónváltozások azonban jelezték, hogy ez a hatalmi pozíció nem lesz sokáig fenn-
tartható. Annál is inkább, mert a 7. században kialakított rendszer, amelyen Bizánc katonai ereje
alapult, a 11. század folyamán összeomlott, illetve átalakult a nyugat-európaihoz hasonló feudális
rendszerré.
Georg Ostrogorsky kiváló bizantinológus a következőket írja a Makedón-dinasztia utáni kor-
szakról: „II. Basileios gyenge utódai már nem képesek folytatni a küzdelmet a feudális hatalmasok
ellen. A parasztok és katonák birtokainak felbomlása egyre nagyobb gyorsasággal haladt tovább, és
a bizánci állam védelmi potenciáljának és kormányzati erejének hanyatlásához vezetett. A biroda-
lom gazdasági és társadalmi struktúrája alapvető változáson ment keresztül. A bizánci császárság
nemcsak feladja a feudális arisztokrácia elleni harcot, de maga is a mindenkori erősebb nemesi
csoport egyik tényezőjévé, összetevő elemévé válik. A játszmát a nagybirtokos nemesség nyeri meg,
és már csak az kérdéses, hogy ennek az osztálynak melyik rétege kaparintja majd meg a legfőbb ha-
talmat: a hivatalnoki vagy a katonai nemesség. A következő századok bizánci történetét, amely első
pillantásra csak udvari intrikák szövevényének tűnik, a fővárosi civil arisztokrácia és a provinciák
katonai arisztokráciájának versengő hatalmasai közti harc határozza meg”.
A nagybirtokosok, akiket addig féken tartottak a központi kormányzat parasztvédő törvényei,
sorra felvásárolták vagy egyéb úton megszerezték a paraszti földeket, patronátust szerveztek a fa-
luközösségek felett. A nagybirtokosok (dünatosz) birtokaikra parasztokat (paroikosz) telepítettek,
akik a föld használatáért termény- és pénzjáradékot fizettek és robotoltak, egyébként azonban
személyileg szabadok voltak, szabadon költözhettek. A 11. század második felében a nagybirto-
kok immunitast szereztek, azaz maguk szedhették be az adókat, és bíráskodási jogot is kaptak.
A szabad paraszti faluközösségek tagjainak megtiltották a közösségből való kilépést, ezzel egyfajta
állami jobbágyokká lettek. A hagyományos kisparaszti sztratióta elem eltűnt, mert a sztratióta
birtokminimumot háromszorosára emelték. Erre azért volt szükség, mert a korábbi gyalogos had-
sereggel szemben a nehézfegyverzetű lovasságra helyeződött a súlypont, az ilyen felszereléshez
pedig nagyobb jövedelemre volt szükség. Eleinte 2–3 család állított ki egy felfegyverzett sztra-
tiótát, majd a végleges megoldást a hűbériség bevezetése hozta. Mint Nyugaton, itt is kialakult a
hivatásos páncélos lovas katonaság.
A 11. század közepén jelent meg a forrásokban a pronoia és a pronoiariosz szó. A pronoia hűbér-
birtokot jelent, amelyet egy sztratióta élethossziglani használatra kapott katonai szolgálat fejében.
Ez a sztratióta már nem azonos az első évezred katonaparasztjával, aki maga művelte a földjét. Ez
már hivatásos lovag, aki a hűbér jövedelméből él. Ugyanúgy, mint Nyugaton, a pronoia nemcsak
 Bizánc ■ 421

földbirtok lehet, hanem bármiféle jövedelemforrás, többnyire az államot illető különféle bevételek,
szolgáltatások. Tehát Bizáncban is megjelent a feudalizmus, a 11. században, s nem előbb. A Nyu-
gattal szemben lényeges különbség, hogy itt a rendszer felett van egy viszonylag erős államszer-
vezet, amely kézben tartja például a bíráskodás felsőbb szintjeit. A paroikosz a földesúri bíróság
ítéletével szemben fellebbezhet az állami bíróságokhoz.
A 11–12. században a hivatali nemesség és a katonai nemesség küzdött a hatalomért, s a csá-
szárok hol az egyik, hol a másik csoport képviselői közül kerültek ki. IX. Konsztantinosz Mono-
makhosz (1042–1055) a magas rangú tisztviselők soraiból került a császári trónra, s közülük való
volt X. Konsztantinosz Dukasz (1059–1067) is. Az 1057-ben I. Iszaakiosszal (1057–1059), majd
I. Alexiosszal 1081-ben trónra került Komnénosz-dinasztia viszont a kis-ázsiai katonanemesség
képviselője volt.
1071-ben bekövetkezett a katasztrófa: a birodalom keleti határán feltűntek a szeldzsuk-törökök,
s Alp Arslān (1063–1072) szultán vezetésével Manzikertnél megsemmisítették a bizánci hadsereget.
IV. Rómanosz Diogenész császár (1068–1071) is fogságba esett. Ezután a szeldzsukok Kis-Ázsia
nagy részét elfoglalták, s már a fővárost fenyegették. A Balkánon a lázadó bolgárokkal szövetke-
ző besenyők és úzok mértek csapást a bizánci seregekre, s utána végigdúlták az egész félszigetet.
A magyarok is be-betörtek a birodalomba. IV. Péter Krešimir horvát király (1058–1074) utódját, Dé-
métrios Zvonimirt 1076-ban VII. Gergely pápa legátu-
sainak jelenlétében pápai vazallusként királlyá koronáz-
ták. Még ennél is érzékenyebb csapást jelentett Bizánc
számára az a körülmény, hogy 1077-ben a zetai Mikhaél
is Rómától kapott királyi koronát. Dél-Itáliában pedig
Guiscard Róbert normannjai foglalták el a bizánci bir-
tokokat. 1090-ben a besenyők a szárazföldről, a smyrnai
emír tengerről ostromolták Konstantinápolyt. Bekerít-
ve 1090–1091-ben komoly telet élt át Konstantinápoly,
nélkülözéssel és aggodalommal telve. A besenyők ellen
I. Alexiosz a kunokat hívta segítségül. A kunok 1091-
ben egy rendkívül véres csatában megsemmisítették a
besenyőket. Erről a csatáról írja Anna Komnéné: „egy
egész népet semmisítettek meg egyetlen nap alatt, mely
tízezernyi főt számlált”. A birodalom európai részében
elhárultak a nagyobb veszélyek, és a hadi helyzet hason-
lóképpen keleten is kezdett már javulni. A következő
években a birodalmat új, sokkal komolyabb nehézségek
elé állították: közeledtek a keresztesek.
Korábban I. Alexiosz Komnénosz (1081–1118) a
Nyugathoz fordult segítségért, és II. Orbán pápa meg
is hirdette az első keresztes hadjáratot. A vállalkozást,
mely a bizánci birodalomra nagy veszélyt jelentett,
I. Alexiosz megpróbálta önmaga és állama számára el-
fogadható irányba terelni. Megkövetelte a keresztes lo-
vagoktól, hogy nyugati szokás szerint hűségesküt tegye- I. Alexiosz Komnénosz
nek neki, és adjanak át számára minden olyan területet, egy korabeli miniatúrán
422 ■ Bizánc

amely korábban a Bizánci Birodalomhoz tartozott. A császár megígérte, hogy élelmiszerrel és harci
eszközökkel látja el a keresztes lovagokat, és kilátásba helyezte azt is, hogy ő maga is felveszi a ke-
resztet, és minden hadi erejével a keresztesek élére áll. A keresztesek végül is elfogadták a császár
követelését. Az egyesült keresztes és bizánci seregek legyőzték a szeldzsukokat, s ezáltal a kis-ázsiai
birtokok nagy részét visszaszerezték. 1104-ben azonban Harrannál a szeldzsukok megsemmisítő ve-
reséget mértek a keresztesekre, és ezt követően a császári hadsereg előtt lehetővé vált fontos kilikiai
erődítmények: Tarszosz, Adana és Mamisztra elfoglalása. A bizánci flotta bevette még Laodikeiát
és a többi tengerparti várost egészen Tripoliszig. Alexiosz császár utódját, Ióannészt egy magyar
hercegnővel jegyezte el, Szent László király leányával, Árpád-házi Szent Piroskával, aki Bizáncban
az Eiréné nevet kapta, és a görög egyház szentként tiszteli. II. Komnénosz Ióannész (1118–1143) a
besenyőket győzte le 1122-ben, s helyreállította a birodalom határát a Dunánál.
I. Komnénosz Manuél (1143–1180) kiváló képességű és sokoldalúan képzett uralkodónak bi-
zonyult. Született hadvezér és bátor harcos volt, aki nem rettent vissza semmi személyes veszély-
től, mindenekelőtt azonban találékony diplomataként, nagy és merész gondolatokat megvalósítani
kész államférfiként ismerjük. Manuél nyugati típusú lovagcsászár volt. Georg Ostrogorsky ezt írja
Manuélről: „A Komnénoszok blachernai palotáját a derű és az életöröm új atmoszférája töltöt-
te meg. Lovagi tornákat rendeztek, és maga a császár is részt vett a bizánciak számára szokatlan
és idegen látványosságokon. Az udvart egyre jobban a Nyugatról érkezett külföldiek uralták, és
a görögök nem kevés bosszúságára a birodalom magas méltóságaiba ültette be őket a császár [...]
Manuél nyugati irányultságát kora tendenciái határozták meg, nem csupán saját akarata, hiszen
ekkor kezdődött az európai politikának az a korszaka, melynek szálai a Földközi-tenger medencé-
jében futottak össze. Földközi-tengeri hatalomként Bizánc sem maradhatott távol az eseményektől.
Hogy aktívan bekapcsolódott ebbe a politikába, annak alapja nagyhatalmi helyzete a Földközi-ten-

II. Komnénosz Ióannész, bizánci császár és felesége, Piroska–Eiréné, Szent László magyar király leánya
(mozaik a Hagia Szophia-székesegyházban)
 Bizánc ■ 423

geren [...] Programját minden lényeges

elemében a mértékletes és megfontolt
Jóannés már előre felvázolta. Azonban
Manuél végzetes hibája abban rejlett,
hogy túlságosan siettette az eseménye-
ket, és az álmodozásból azonnal a tet-
tek mezejére lépett. Mindezt anélkül
tette, hogy figyelembe vette volna: cél-
jai elérésére elégtelenek a rendelkezésé-
re álló eszközök”.
Manuél uralma alatt állt Bizánc
utoljára az európai nagypolitika köz-
pontjában. A Német-római Biroda-
lommal kötött szövetséget, amelynek
alapját atyja vetette meg, Manuél meg
akarta erősíteni. Amint már Ióannész
uralkodása alatt elhatározták, az új
császár III. Konrád sógornőjét, Bertha
von Schulzbachot (†1158/1160) vette
feleségül. A két uralkodó együttműkö-
dése elsősorban a normann király ellen
irányult, amit azonban meghiúsított a
második keresztes hadjárat megindulá-
sa, amelyen nemcsak a francia, hanem
Manuél Komnénosz és felesége, Antiókhiai Mária
a német uralkodó is részt vett. A ke- (12. századi kéziratból)
resztes hadjárat a nyugati érdeklődésű
Manuél számára legalább oly fontos
volt, mint egykor nagyapja számára. A keresztesek átvonulása a birodalom területén – a szokásos
rendzavarástól kísérve – nagymértékben megzavarta a németek és a bizánciak közötti viszonyt.
Még sajnálatosabban alakult a császár kapcsolata a francia királlyal, VII. Lajossal, II. Roger barátjá-
val. Alexioszhoz hasonlóan Manuél is mindent megtett azért, hogy a jövevényeket a lehető leggyor-
sabban Kis-Ázsiába segítsék, és így nagyapjához hasonlóan Manuél is megkövetelte a keresztesek
vezetőitől a hűbéreskü letételét és a meghódított területek átadását. Míg Manuélt lefoglalták Kele-
ten a keresztesekkel való viták, addig II. Roger 1147 őszén támadást intézett a Bizánci Birodalom
ellen, megszállta Korfut, Korinthoszt és Thébait.
Ióannész idejéhez hasonlóan Manuél korában a bizánci–normann ellentét állt az előtérben.
Megpróbálta Itáliát visszaszerezni, de nem ért el maradandó eredményeket. I. Vilmos, a norman-
nok királya gyors ellentámadásba lendült, 1156-ban Brindisi mellett súlyos csapást mért a bizánci-
akra, és nemsokára az egész meghódított terület hatalma alá került. Manuél 1158-ban békét kötött
I. Vilmossal. A normannokkal való békekötés és a bizánci csapatok kiutasítása Itáliából a bizánci
uralom végét jelentette.
Míg Manuélt lefoglalták Keleten a keresztesekkel való csatározások, addig II. Roger 1147 őszén
nyílt támadást intézett a Bizánci Birodalom ellen, magához ragadta Korfut, megszállta Korinthoszt
és Thébait, az egykori Görögország leggazdagabb városait.
424 ■ Bizánc

Bizánciak és arabok összecsapása (Ióannész Szkülitzész krónikájának 11. századi kiadásából)

1149-ben kitört a háború Magyarország ellen, amely a bizánci–magyar háborúskodások hos�-

szú sorát nyitotta meg. A háború oka az volt, hogy Manuél – atyjához, Ióannészhez hasonlóan – be-
avatkozott a magyar trónviszályokba. Szeme előtt végső célként az ország meghódítása és a Bizánci
Birodalomhoz való kapcsolása lebegett. II. Géza király halála 1161-ben adta meg az alkalmat a
magyar viszonyokba való beavatkozásra. III. István, II. Géza fia és utóda ellenében Manuél pénzzel
és fegyverrel támogatta Géza testvéreit, IV. Istvánt és II. Lászlót. Hosszú és változatos harcra került
sor. 1164-ben jött létre az a szerződés, amely komoly előnyöket ígért a bizánci császárnak: III. Ist-
ván öccsét, Bélát, akit Bizáncban a magyar trón várományosaként ismertek el, Konstantinápolyba
küldték. Mégis újabb harcokra volt szükség ahhoz, hogy megvalósuljanak a szerződés előnyei. Dal-
mácia, Horvátország, Bosznia és Sirmium vidéke a bizánci császár jogara alá került (1167). Béla
Konstantinápolyban az Alexiosz nevet kapta, eljegyezték a császár lányával, és utódjává tették, mi-
vel Manuél így akarta megvalósítani Magyarország Bizánccal való egyesítését. A trónvárományos
megkapta a deszpotész címet, amely eddig csak magát a császárt illette. Manuél fiának a születése
azonban a császárt arra a tervre ösztönözte, hogy III. István halála után kedvencét, Béla-Alexioszt
a magyar trónra emelje, s ezáltal befolyását megerősítette Magyarországon.
A magyarországi küzdelmek mellé a Szerbiával való harcok is társultak. A bizánci uralommal
szemben a szerbeket támogatták a magyarok. Rácországban az egyik felkelés követte a másikat. Bár
Manuél mindig le tudta törni ezeket a lázadásokat, de véget vetni mégsem tudott nekik, bármilyen
gyakran cserélte is a hűtlenné vált zsupánokat. 1166-ban vagy 1167-ben Nemanja Istvánt a rácok
nagyzsupánjává emelte. De nemsokára ő is fellázadt a bizánci császár ellen, és súlyos csapást mért a
bizánciakra. Közben azonban Manuél sikerei Magyarországon megfosztották a szerbeket a magyar
támogatástól. Amikor a császár nagy sereg élén behatolt Szerbiába, Nemanja feladta a kilátástalan-
ná vált ellenállást. A Nemanja-dinasztia őse és a szerb állami függetlenség későbbi megalapítója
Manuél császár haláláig megőrizte vazallusi hűségét.
A bizánciak támadása Ancona ellen a normannokkal szemben a Velencével való együttműkö-
dés végét jelentette. Manuél megkísérelt kapcsolatot teremteni és kiépíteni más itáliai tengeri ki-
 Bizánc ■ 425

Bizánciak és szerbek összecsapása (Ióannész Szkülitzész krónikájának 11. századi kiadásából)

kötővárosokkal: 1169-ben Genovával, 1170-ben pedig Pisával kötött szövetséget. Így egyre inkább
kiéleződött a viszony Velencével. 1171-ben súlyos konfliktus alakult ki. Egyetlen nap lefolyása alatt
a velenceieket az egész birodalomban elfogták, javaikat, hajóikat és áruikat lefoglalták. Velence vá-
lasza nem sokat váratott magára. Erős flotta jelent meg a bizánci tengerparton, és felégette Khiosz
és Leszbosz szigetét.
Az 1170-es évek végén minden oldalról ingadozni kezdett Manuél hatalmi pozíciója. A Rómá-
val való együttműködés reményei csalókának bizonyultak: az egyház egységéhez mindkét részről
hiányoztak a feltételek. Kiirthatatlan volt Nyugaton a gyanú a szakadár görögök ellen, mint ahogy
Bizáncban is az ellenszenv a latinok iránt. Nikétasz Khoniatész így adja vissza a bizánciak általános
hangulatát: „Az átkozott latinok [...] javaink után epekednek, és fajtánkat szeretnék megsemmisí-
teni [...] Köztünk és köztük a gyűlölet szakadéka tátong, képtelenek vagyunk lelki egységre lépni
velük, és mindenben teljesen más állásponton vagyunk”.
Manuél 1176-ban óriási haderővel vonult fel Ikonion ellen. Müriokephalonnál a phrygiai hegy-
szorosokban 1176. szeptember 17-én azonban rettenetes katasztrófa érte: a bizánci hadsereget a
szeldzsukok bekerítették és lemészárolták. Manuél maga azzal a csapással hasonlította össze ezt a
vereséget, amely Bizáncot 105 évvel ezelőtt Manzikertnél érte. Kis-Ázsia nagy része végleg elveszett
a birodalom számára.
A bizánci kultúra – az irodalom, a művészet és a jog – utolsó virágkora volt a Komnénosz-di-
nasztia időszaka, a bizánci történészek méltán nevezik ezt „protoreneszánsznak”. A Komnénoszok
korszakát a bizánci historiográfia virágkoraként jelölhetjük, és ez mindenekelőtt Anna Komnéné,
Ióannész Kinnamosz (†1203) és Nikétasz Khoniatész (†1217) műveinek köszönhető. I. Alexiosz csá-
szár legidősebb lánya, az okos és művelt Anna Komnéné (†1153/1154), az Alexiaszban apja törté-
netét írta meg. A nyugati kortársak szemében Bizánc volt akkoriban Európa legjobb módú országa.
Az 1082-ben megkötött szerződésben a velenceiek, akik Bizánc szövetségesei voltak, kereske-
delmi kiváltságokat kaptak. A velenceiek ettől kezdve a Bizánci Birodalom minden részében, még
magában Konstantinápolyban is szabadon kereskedhettek mindenféle áruval anélkül, hogy vala-
milyen összeget fizetniük kellett volna, tehát sokkal előnyösebb helyzetbe kerültek, mint maguk a
bizánci kereskedők. A velenceiek szinte területen kívüli jogokat élveztek, s teljesen kezükbe kerí-
426 ■ Bizánc

tették Bizánc kereskedelmét és gazdasági életét. Ez Manuél halála után, 1182-ben nagy latinellenes
felkeléshez vezetett Konstantinápolyban, ahol a latinokat legyilkolták.
A bizánci állam repedései világosan megmutatkoztak akkor, amikor Manuél halála után
12 éves fia, II. Alexiosz (1180–1182) lépett a trónra, és a császár özvegye, Antiokhiai Mária vette át
a régensséget. II. Alexiosz után I. Andronikosz Komnénosz (1183–1185) lett a császár. Androni-
kosz a feudális arisztokrácia ellensége és a nyugati irányzat könyörtelen ellenzője volt. A birodalom
regenerációjára törekedett.
Manuél után a birodalom gyorsan közelgett az összeomláshoz, s ezt az 1185-ben II. Iszaakios�-
szal (1185–1195) trónra kerülő Angelosz-dinasztia sem tudta feltartóztatni. Az állam és az egyház
szétválása és a keresztes hadjáratok kezdete óta állandóan növekedett Nyugaton a Bizánc-ellenes
hangulat. Manuél agresszív politikája Keleten és Andronikosz latinellenessége hozzájárult ahhoz,
hogy a hangulat nyílt ellenségeskedéssé fajuljon. Konstantinápoly elfoglalásának ötlete már a máso-
dik keresztes hadjárat során, VII. Lajos környezetében kísértett. Barbarossa, és a normann királyok
örököse, VI. Henrik politikai terveinek középpontjába állította ezt. A keresztes háború gondolatá-
nak egyre mélyebb elvilágiasodása elérte célját: a keresztes hadjárat hódító eszközzé lett, és a keleti
keresztény birodalom ellen fordult. 1204-ben – Velence biztatására, mivel nem tudták megfizetni a
városnak a bért a szállításért – a keresztesek elfoglalták és kifosztották Konstantinápolyt. Geoffroy de
Villehardouin (†1212/1218), Champagne marsallja, aki a negyedik keresztes hadjárat egyik vezetője
volt, a Konstantinápoly megvétele (La conquête de Constantinople) című művében a város kifosztásá-
ról szemtanúként pontosan beszámol: „A többi keresztes elárasztván a várost, nagy zsákmányra tett
szert, s oly nagy volt ez a zsákmány, hogy senki nem tudná elsorolni: arany, ezüst, arany- és ezüstne-
műk, drágakövek, atlaszkelmék, selyemruhák, mókusprém és hermelin bundák, s mindenféle drága
holmi, melyekhez foghatót sehol másutt nem találni. És Geoffroy de Villehardouin, Champagne
marsallja az igazsághoz híven tanúsíthatja, hogy mióta a világ világ, egyetlen városban sem tettek
még szert ekkora zsákmányra. Mindenki abban az épületben szállt meg, amelyik néki tetszett, és
igen sok ház közül lehetett választani [...] És joggal dicsérhették az Urat: mert együttvéve nem több
mint húszezer harcossal és Isten segítségével négyszázezer vagy még ennél is több embert kerítettek
hatalmukba a föld legnagyobb és legjobban megerősített városában”.
A keresztesek megalakították a Latin Császárságot, amely 1261-ig állt fenn. A császári trónt
I. Balduin (1204–1205), Flandria grófja foglalta el, a keresztes lovagok hűbéres fejedelemségeket
alakítottak, Velence pedig magának foglalta le a stratégiai szempontból fontos szigeteket. I. Bal-
duin 1205-ben a bolgárokkal és a kunokkal Adrianopolisz mellett vívott csatát elvesztette és bolgár
fogságba esett, további sorsa nem ismertes. Utódjává öccsét, Henriket (1206–1216) választották.
I. Theodórosz Laszkarisz (1205–1221) Konstantinápoly elfoglalása után Kis-Ázsiába menekült
és létrehozta a Nikaiai Császárságot, ahol lényegében a bizánci állam élt tovább. I. Theodórosz
Laszkarisz volt a Laszkaridák dinasztiájának alapítója.
VIII. (Palaiologosz) Mihály (1259–1282) Velencével szemben Genovával szövetkezett. 1261-
ben visszafoglalta Konstantinápolyt, s ezzel helyreállította a Keletrómai (Bizánci) Császárságot.
Ettől kezdve mindvégig az ő leszármazottai ültek a császári trónon. 1274-ben a Lyoni egyetemes
zsinaton a pápai primátus elismerésével elfogadta az uniót a latin egyházzal. A bizánciak többsége
azonban az unió ellen volt, különösen a szerzetesek (zelóták). A pronoia-birtokok örökölhetővé vál-
tak, a központi hatalom meggyengült, gazdaságilag pedig a maradék birodalom teljes függőségbe
került az itáliai kereskedővárosoktól, elsősorban Velencétől.
 XIV
KELET-Közép-Európa

Lengyelország

A lengyel „államot” és annak első uralkodódinasztiáját, a Piastot megalapító I. Mieszko fejedelmet

(960–992) egy arab utazó a legnagyobb kiterjedésű szláv állam uralkodójának nevezte. Ez az állam
a később Nagy-Lengyelországnak nevezett területen helyezkedett el, központja Gnieznóban volt.
Mieszko hatalma valószínűleg kiterjedt a szomszédos területekre is. Mieszkót először a corveyi
szerzetes, Widukind (†973 után) 963-ban említi rex Misaca néven Rerum Gestarum Saxonicarum
című művében, amely 967/968 körül íródott. Mieszko 966-ban megkeresztelkedett, s feleségül vette
a cseh Dobrawa hercegnőt. 968-ban létesült az első lengyel püspökség Poznańban, ez a magdeburgi
érsekségnek volt alárendelve.
A lengyel középkori „állam” szervezése Mieszko fia, I. Vitéz (Chrobry) Bolesław (992–1025)
uralkodása alatt vált teljessé. Az önálló lengyel egyházszervezet akkor jött létre, midőn 1000-ben
III. Ottó császár Gnieznóban érsekséget alapított, három alárendelt püspökséggel (Krakkó, Vratis-
lav/Wrocław, Kołobrzeg/Kolberg). A császár Adalbert féltestvérét, Radimot (Gaudentius, 1006–
1022 között) nevezte ki első érseknek. A Bolesławot 1025-ben Gnieznóban királlyá koronázták.
Bolesław Chrobry halála után, 1035–1037-ben az egyház egész működését megbénította egy
hatalmas pogányfelkelés, amely az egész államot és az egyházat is anarchiába taszította. I. (Megújí-
tó) Kázmér (1034–1058) a következő évtizedekben azonban türelmes munkával helyrehozta a ká-
rokat. Amikor egy-egy új tartomány a lengyelek vonzáskörzetébe került, a püspöki szervezetet oda
is kiterjesztették. Az egyházközségi hálózatot a 12. században hozták létre. A szerzetesség, amely
először a 11. század elején tűnt fel, amikor Benedek-rendi szerzetesek telepedtek meg Międzyrzecz-
ben (Meseritz), Poznań közelében és Tyniecben, Krakkó közelében, tovább erősödött, amikor a
12. században ciszterciek, a 13. században pedig kolduló rendek érkeztek. A lengyelek Csehország-
tól vették fel a kereszténységet, s egészen a 11. század végéig a Cirill és Metód hagyományait követő
szláv liturgia a cseh földeken együtt létezett a németek által támogatott latin egyházzal. A lengyel
egyházi szókincsbe a cseh és a szláv formák kerültek be, nem pedig a német vagy a latin kifejezések.
Jó példa erre a hhrzest (keresztség), a kokiól (egyház), és a ksiadz (pap) kifejezés. Mind Adalbert,
mind féltestvére, Gaudentius a Slavnik-család tagjai voltak, akik a szláv liturgiát követték, és felte-
hetően Lengyelországban sem tagadták meg ezt.
I. Bolesław utódai állandó harcban álltak a hegemóniájukat lengyel területekre kiterjeszteni
törekvő német-római császárokkal, akiknek hűbéruraságát időnként kénytelenek voltak elismerni.
II. (Merész) Bolesław (1058–1079) a németekkel szemben VII. Gergely pápát támogatta, s ezért a
pápa legátusa királlyá koronázta. De hamarosan összeütközésbe került az egyházzal, és Magyaror-
428 ■ Kelet-Közép-Európa

A lengyelek veresége a tatároktól a liegnitzi csatában (miniatúra a Hedvig-kódexből, 14. század közepe)

szágra kellett menekülnie. A királyi hatalmat III. (Ferdeszájú) Bolesławnak (1102–1138) átmene-
tileg sikerült megerősítenie, aki végrendeletében felosztotta az országot fiai között. A Krakkóban
székelő „legfőbb fejedelem” (princeps) uralma alatt maradt Kis-Lengyelország, Nagy-Lengyelor-
szág és Pomeránia, testvérei pedig Szilézia, Kujávia és Mazóvia, valamint Sandomierz urai voltak.
Ez a felosztás azonban nem sokáig maradt érvényben. Kis- és Nagy-Lengyelország a következő két
évszázadban nem tartozott egy fejedelem alá. A 12. század második felében a széttagolódás tovább
folytatódott, s a 13. század elején már 23 részfejedelemségből állt az ország. A főfejedelem (dux
maximus) Krakkóban tartotta székhelyét. Őt ekkor már Kis-Lengyelország nemzetségei választot-
ták a Piast-dinasztia tagjai közül.
A fejedelmi hatalmat II. (Igazságos) Kázmér (1177–1194) kezdte megszilárdítani, aki kelet felé
próbált terjeszkedni, de Halicsban a szintén arrafelé hódító magyar királlyal, III. Bélával találta
magát szemben. A 13. század elején II. Andrással folytatódott a viszály.
Nagy-Lengyelországban és Sziléziában ebben az időben erősen érvényesült a német és a cseh
befolyás. Mazóvia pedig a pogány poroszok állandó betöréseitől szenvedett. Ezért Konrád (†1247)
fejedelem 1226-ban a Német Lovagrendet hívta be és telepítette le országa határvidékén. Két évvel
később Hermann von Balk (†1239) vezetésével megérkeztek a lovagok. A német lovagok ötven
éven keresztül tűzzel-vassal üldözték a poroszokat. 1288-ra a porosz területek keresztény hitre tér-
tek. Ezt követően a rend kicsúszott eredeti pártfogója kezéből, európai léptékkel mérve is számot-
tevő erővé vált és saját államot hozott létre. Az elfoglalt területeken a Német Lovagrend megkezdte
 Lengyelország ■ 429

a kolonizációt: a telepeseket főleg Németországból hívta be. Több száz falut és számos várost ala-
pított, például Malborkot vagy Königsberget, továbbfejlesztett olyan, már meglévő településeket,
mint Chelmno vagy Toruń.
A tatárjárás Lengyelország déli területeit is végigpusztította. 1241-ben a tatárok Halicson és
Kis-Lengyelországon keresztül Sziléziába nyomultak, és a legnicai (liegnitzi) csatában megsemmi-
sítő vereséget mértek II. (Kegyes) Henryk (1238–1241) sziléziai fejedelem seregére.
A 12. század második fele és a 13. század az egyesítési törekvések jegyében telt. Kezdetben a
principatus eszméjének fennmaradásáért és a korai Piast központi hatalom helyreállításáért har-
colt az uralkodó a főurak kisebb csoportjai és az egyház támogatásával. Ezt az irányt képviselte
III. (Öreg) Mieszko (1173–1177 és 1194–1202), akitől a nagy-lengyelországi Piast-ágak eredtek,
és fia, III. Władysław, azaz Vékonylábú Ulászló (1228–1231). I. (Szakállas) Henrik sziléziai fejede-
lemnek sikerült egyesítenie a krakkói területet, Sziléziát és Nagy-Lengyelország déli részét. Nagy
reményeket fűztek II. Przemysl (1280–1296) törekvéseihez, aki Nagy-Lengyelországra támaszkod-
430 ■ Kelet-Közép-Európa

va akarta helyreállítani a Lengyel Királyságot. II. Przemysl Jakub Świnka, gnieznói érsek támogat-
ta. 1282-ben II. Przemysl megkötötte a gyermektelen Mściwój gdanski részfejedelemmel a kepnói
egyezséget, melynek értelmében Mściwój halála után Przemysl megkapja Kelet-Pomerániát. 1295-
ben, Msciwój halála után Przemysl egyesítette Kelet-Pomerániát Nagy-Lengyelországgal, és még
ugyanebben az évben Gnieznóban Lengyelország királyává koronázták. Egy évvel később azonban
a brandenburgi őrgrófok felbujtására meggyilkolták.
Ezzel megkezdődött Władysław Łokietek, azaz Könyöknyi Ulászló több mint húsz évig tartó
harca Lengyelország egyesítéséért. II. Przemysl halála után Łokietek nagy-lengyelországi részfejede-
lem lett. Átvette a hatalmat Kelet-Pomerániában is, de a főurak támogatása hiányában kénytelen volt
átengedni II. Vencel (1282–1305) cseh királynak, aki Mazóvián és Szilézián kívül 1300-ban a lengyel
területeket is megszerezte, és Gnieznóban Lengyelország királyává koronáztatta magát. II. Vencel
1305-ig uralkodott. 1306-ban Morvaországban meggyilkolták fiát és utódát, III. Vencelt (1305–
1306), aki magyar király is volt 1301 és 1305 között. Ekkor Łokieteknek magyar segítséggel sikerült
megszereznie Kis-Lengyelországot, Kujáviát, Sieradzot és Lęczycát. Miközben Kelet-Pomerániában
a közigazgatást megszervezte, magára vonta a Swięca nevű főúri család haragját. A Swięcák össze-
esküvést szőttek a brandenburgiakkal, ennek következtében Łokietek elvesztette ezt a részfejede-
lemséget. Łokietek, akit lefoglaltak a kis-lengyelországi ügyek, nem tudta megvédeni Pomerániát.
III. Vencel halála után a Přemyslidák örökösei jelentették be igényüket a lengyel trónra. 1311-ben
Krakkóban lázadás tört ki Łokietek ellen. A lázadás elfojtása után Łokietek elfoglalta Nagy-Lengyel-
országot és megszerezte a társadalom támogatását. Poznańt 1314-ben vette be.
Minthogy ekkor már Lengyelország jelentős részét megszerezte, Łokietek XXII. János pápa
(1316–1334) beleegyezésével 1320-ban Krakkóban királlyá koronáztatta magát II. Władysław
(1320–1333) néven.

Lengyelország kormányzata, társadalma és gazdasága

Az országot fejedelmek patrimoniumának tekintették és a szokásjog alapján kormányozták. A helyi

méltóságokat, akiket latinul comesnek (gróf), lengyelül pedig kezdetben pannak (úr), majd kaszte-
lannak (várnagy) hívtak, az uralkodó nevezte ki vagy mozdította el. Saját gródjaikból – váraikból
– ők irányították a megyék katonai és törvénykezési ügyeit. A királyi birtokok igazgatása is az ő
feladatuk volt, akárcsak a sokféle szokásjogon alapuló szolgálat és adó behajtása. A fejedelem mel-
lett ekkor jelenik meg a wojewoda nevű főtisztviselő (vajda), az „udvar feje”. A hercegi rada, azaz a
fejedelmi tanács (consilium) egy tucatnyi világi és egyházi méltóságból állt, de önálló előjogai nem
voltak. A megosztottság időszakában a tartományokat kormányzó hercegek ezeket a hivatalokat
minden egyes udvarban létrehozták. Ezért a wojewoda tisztsége, amelyet eredetileg csupán egyet-
len ember viselhetett, minden tartományban megjelent, és az elkövetkező évszázadokban is a re-
gionális hatalom központja maradt. A centrifugális erőket kiküszöbölve III. (Ferdeszájú) Bolesław
(1102–1138) kiépítette a megyei hivatalok új és a korábbinál sűrűbb hálózatát. Az új megyefőnök a
starosta (capitaneus, várbíró, várkapitány) volt. A politikai életben, mind a helyi ügyekben, mind a
fejedelmi tanácsban a starosta képviselte a király előtt a nemesség kívánságait. A helyi méltóságok
„colloquiuma” széles körű törvénykezési feladatokat látott el.
A társadalmi ranglétra tetején kezdetben a drużyna, azaz a király kísérete állt. Ennek tagjai
heredes (dziedzic) osztályából kerültek ki, akik a fejedelemtől kapott földért cserébe katonai szol-
 Lengyelország ■ 431

gálattal fizettek. Később możnowładztwo, azaz a „főnemesi osztály” vette át a helyét, amely a 11. és
12. században ún. „jobb és nemesebb” (meliores, nobiliores) családokból, később bárókból (barones)
állt, amelyeket a vérrokonság vagy hivatali viszony fűzött a fejedelemhez. Noha hűséget fogadtak az
uralkodónak, mégis a legtöbb lázadást ők szították, és ők álltak a hátterében azoknak az intrikák-
nak, amelyeket a részfejedelmek szőttek a regnáló Piast fejedelmek ellen.
A 13. század elejétől a „harcoló rend” élére egy milesből (ryczerz), azaz lovagokból álló osz-
tály állt. Ők elegendő földdel és emberrel rendelkeztek ahhoz, hogy lóval, páncéllal és szolgákkal
szerelkezzenek fel. A heredes nagy többsége valószínűleg csak egy-két gyalogost tudott kiállítani, s
gyakran ezt is csak több család vagy földtulajdonos együttesen. Ezek az emberek azonban magukat
mind a szlachta, azaz a „harcos osztály” tagjainak tartották. Kis-Lengyelországban egy féllovagi
osztály nyomait is felfedezhetjük; ezeket włodkának, azaz köznemesnek nevezték, és megélhetésü-
kért kénytelenek voltak megművelni saját földjeiket.
A társadalmi ranglétra alján a szolgák álltak. Eredetileg hadifoglyok voltak, akik később saját
földet kaptak, vagy a nagyobb birtokokon dolgoztak. Adni és venni lehetett őket. A 13. században
a rabszolgaság már visszaszorulóban volt. Az egyház ellenezte a megkeresztelkedett rabszolgák
adásvételét, a rabszolgák pedig igyekeztek felvenni a keresztséget. Addigra már hosszú ideje létez-
tek szabad és félszabad parasztokból álló csoportok is, és ezek a vidéki munkaerő egyre növekvő
hányadát képviselték.
A 13. században a betelepülések hatására alapvető társadalmi változások mentek végbe. A te-
lepesek részben külföldi bevándorlók voltak, részben helyiek, akik a már meglévő településeket
új elvek szerint szervezték újjá. A betelepüléseknek két fő formája volt: egyfelől a régi falvakat
népesítették be, másfelől a telepesek új községeket hoztak létre. A folyamatot a lengyel fejedelmek
is bátorították, mivel földjeiken komoly emberhiány mutatkozott. Egy energikus fejedelem néhány
év alatt fellendíthette örökségbe kapott gazdaságát, ha a Németországban szokásos bérleti feltéte-
leknél jobbat ajánlott, s ráadásul még egy zasadźcat (locator) is megbízott az új telepesek felkutatá-
sával és a telepítés megszervezésével. A falusi települések esetében az iramot a sziléziai fejedelem,
I. (Szakállas) Henrik (1231–1238) diktálta, aki 1205-ben 10 000 parasztcsaládot telepített 400 új
faluba. Mindegyik család egy łan, azaz egy „udvarháznyi” művelhető földet kapott, míg a legelők
és az erdők közös használatban maradtak. Az alapítást követően előre megszabott ideig minden
szolgálatot és adót is elengedett. De még ezt követően is csak katonai szolgálatot, részben pénzben,
részben terményben kifizetett bérleti díjat és dézsmát, valamint évi 2–4 napra rúgó majorsági és
erődítésjavítási robotot kért. A továbbiakban a lengyel vidékre betelepülők az 1227-ben Szakállas
Henrik és a wrocławi püspök között létrejött, részletes szerződést tekintették mintának. Az új fal-
vakban a telepesek jelentős autonómiát élveztek. Az ún. „német jog” alapján csupán a földesúr által
örökletes címmel felruházott sołtys (Schultheiss), a falusi bíró parancsolt nekik, és csak az általa
vezetett faluszék ülhetett törvényt felettük. Sokkal jobb helyzetben voltak, mint a vidéki lakosság
többi része, akiknek továbbra is a ius ducaléban, azaz a hercegek által érvényesített „lengyel jogban”
megszabott adókat és kötelezettségeket kellett teljesíteniük.
1264-ben a krakkói fejedelem, V. (Szemérmes) Bolesław (1243–1279) egy általános kiváltság-
levélben jogokat adott a zsidóknak. A 13. század közepéig nem volt szükség jogi rendelkezésekre,
mert a frissen alapított városok hatóságai csak ekkor kezdték zaklatni, sőt egyes esetekben elűzni
a zsidókat. A kiváltságlevélben külön is leírták, hogy a zsidóknak joga van zaklatás nélkül utazni
az országban, kereskedni, saját vallási előírásaikat követni, valamint nem lehet őket rabszolgaságba
vagy jobbágyságba taszítani.
432 ■ Kelet-Közép-Európa

Ebben a korban a gazdasági élet is gyors fejlődésnek indult. A birtokgazdálkodási forrada-

lom, amelyet először a cisztercita szerzetesek vezettek be, gyorsan elterjedt a világi birtokokon is,
és elősegítette az egybefüggő földek koncentrációját. A püspökök, a bárók és a királyi tiszttartók
próbálták birtokaik termelését növelni. A gabonatermelés 1000 és 1300 között mintegy 100%-kal
növekedett és elérte (Nagy-Lengyelországban, Kis-Lengyelországban és Mazóviában) a mintegy
félmillió tonnát. Ez fele részben a szántóterület (mintegy 33%-os) növelésének, fele részben pedig a
munkatermelékenység növelésének volt köszönhető. Általánossá vált a háromnyomásos gazdálko-
dás. Minthogy a jobbágyi szolgáltatások a pénz- és terményjáradékon alapultak, a paraszt – aláve-
tett jobbágyi helyzete ellenére – hasznot húzott a nagyobb szabadságból.
A királyi fennhatóság alatt működő wieliczkai sóbánya, az olkuszi ólom- és ónbánya és a kielcei
vasércbánya is egyre többet termelt. Az ősi pénzrendszert megreformálták. Az első lengyel denarit
(ezüst dénárt) a 980-as években verték I. Mieszko uralkodása alatt. A korai Piastok „vastag dénár-
jait” a későbbi fejedelmek új, „vékony dénárokkal” váltották fel. Krakkó a Balti-tengertől a Balkán
felé vezető észak–déli kereskedelmi útvonal mentén feküdt. Ezen az ősi „borostyánúton” a közép-
korban a magyar rezet szállították északra, míg a szövetárut és a sózott heringet délre.
A mezőgazdasági termelés növekedése ösztönözte a városok fejlődését, melyek a kereskedelem
és a kézműipar központjai lettek. Korábban a növekvő árucsere színhelyéül a vásárhelyek szolgáltak
(számuk 12. század végén mintegy 250 volt). A falvakhoz hasonlóan a városok fejlődése is olyan
szervezeten alapult, melyet főleg a német telepesek hoztak Lengyelországba, akik a gyors ütem-
ben növekvő városi lakosság körében a legnépesebb csoportot alkották. A németek a „német jog”

Szent Adalbert püspökké avatása (részlet a gnieznói székesegyház bronz kapujáról)

 Magyarország ■ 433

alapján szerveződtek, melyet aztán fokozatosan kiterjesztettek a város egyéb részeire is. Csak kevés
olyan város volt, melyet korábban lakatlan területen alapítottak; kezdetben a kezdeményezés a fe-
jedelemtől vagy a főuraktól indult ki. A városok alapítása Lengyelországban rendszerint a magde-
burgi vagy (Pomerániában) a lübecki jog szerint történt. A városokat (főleg a nagyobb városokat)
rendszerint fallal vették körül.
A Piast-Lengyelország kulturális életéről a források hiánya miatt nem tudunk sokat. A világi
társadalom túlnyomó része írástudatlan volt. Az építészetben a legkorábbi lengyel épületek román
stílusú templomok voltak, például a 11. századi krakkói Szent András-székesegyház vagy a płocki
katedrális a 12. századból. A gótikus stílus elsőként a sulejówi és a wąchocki ciszterci apátságnál
jelenik meg. A gnieznói székesegyház 1175 körülire datált csodálatos bronzkapuját, amelynek dom-
borműves tábláit Szent Wojciech (Adalbert) mártíromságának jelenetei díszítik, valószínűleg Fland-
riában készítették. Az irodalomban a latin nyelvű szövegek a 13. század végéig uralkodók voltak.
Anonymus Gallus (műve: Cronicae et gesta ducum sive principum Polonorum, ezt a 12. század elején
írta) és Vincentius Kadłubek (†1223), krakkói püspök (műve: Chronica Polonorum) krónikái a latin
hagyomány része. Mivel Lengyelországnak nem volt saját egyeteme, a magasabb szintű oktatásra vá-
gyó fiatalok kénytelenek voltak külföldre utazni, különösen Franciaországba és Itáliába. Több ilyen
külföldön tanuló diák neve fennmaradt – a Párizsban tanuló történészé, Lengyel Martiné, vagy az
orvosé, Montpellier-i Lengyel Miklósé. A legismertebb közülük egy sziléziai filozófus, Witelo, más
néven Vitellion (†1280) volt, aki munkatársa volt mind Moerbecke Vilmosnak, mind Aquinói Szent
Tamásnak. Az optika tudományáról írt értekezésében, a Perspectivában meg tudta különböztetni a
szem mechanikai működését az agy tudat alatti koordinációs funkcióitól.

Magyarország

A magyar nép története az államalapításig

A magyar nép kialakulásának, őstörténetének és Kárpát-medencei honfoglalásának története ke-

vés biztos adatra támaszkodik. A magyar nyelv az összehasonlító nyelvészet megállapítása szerint a
finnugor nyelvcsalád keleti, ugor ágához tartozik, legközelebbi nyelvrokonai a vogulok és osztjákok.
A magyar szókincs túlnyomó része ma is finnugor eredetű. A magyar nyelvben már a honfoglaláskor
is voltak török, iráni és szláv jövevényszavak. A magyar lakosságra vonatkozó embertani adatok a
keleti népcsoportokkal való kapcsolatok mellett, nagy arányban európaiak jelenlétét mutatják.
A magyarok a Kr. e. I. évezred folyamán leszakadtak a finnugor népek tömbjéről, és azóta iráni,
majd török lovas népek társaságában tartózkodtak. Amikor az írott forrásokban felbukkannak,
már különböztek északon maradt rokonaiktól. Kultúrájuk időközben a sztyeppe lovas népeiéhez
hasonult, elsősorban a türkökéhez; ezért nevezték őket türknek a bizánciak. Az ugor népek közös-
ségéből kiszakadó magyarok az Irtis-Isim-Tobol folyókat övező ligetes sztyeppei övezetben éltek.
Itt tértek át a vándorló-legeltető állattartásra. Az ősmagyarok valószínűleg ettől az időtől nevezték
magukat magyarnak.
A Volga és az Urál közötti őshazába (Magna Hungaria) az 5. században költöztek át. Ez te-
kinthető a magyar őstörténet tényleges kezdetének. A magyarok a 8. századig éltek Magna Hun-
gariában. Levedi vezetésével ekkor tovább vándoroltak délnyugati irányba (Levédia), és ezzel a
kelet-európai sztyeppe török népei közé kerültek. A legerősebb török hatás az onogurok részéről
434 ■ Kelet-Közép-Európa

érte őket. A magyar nyelvben mintegy 300 ótörök jövevényszó tanúskodik az onogurok nyelvi és
kulturális hatásáról.
A Magna Hungariából délnyugatra vándorló magyarság a 8. század végén kerülhetett a Kazár
Kaganátus érdekszférájába. A Kazár Kaganátus 558-ban alakult meg a Kaukázustól északra fekvő
területeken. A kazár török nép volt, a kaganátus hatalma csúcsán Kelet-Európa legjelentősebb poli-
tikai alakulatának számított. Lakosságát sokféle eredetű nép alkotta. A vezető réteg fölvette a zsidó
hitet. Kazária régészeti hagyatéka Kelet-Európa legfejlettebb anyagi kultúrájáról tanúskodik. Ez az
egész kelet-európai sztyeppén elterjedt kultúra a sztyeppei és a bizánci elemek keveredését mutatja.
A szomszédsági kapcsolat meghatározó volt. A magyar nyelv bolgár-török típusú jövevény-
szavai éppúgy erről tanúskodnak, mint a kazár mintára kialakult kettős fejedelemség intézménye.
A törzsek élén a vallásos tisztelettel övezett főfejedelem (kende vagy kündü) és a tényleges hatalmat
gyakorló fejedelem (gyula) állt. A 840-es években kazár fennhatóság alá kerültek. A Kazár Kaga-
nátusban 860 körül lezajlott lázadás résztvevői (kabarok) később az ősmagyarokhoz csatlakoztak.
Etelköz (’folyamköz’) a Don és a Duna közötti sztyeppe régiót takarta, ahová 830–850 körül költöz-
tek az ősmagyarok. A 9. század közepétől 895-ig a magyar törzsek főfejedelme Álmos, őt követően
Árpád volt.
Ibn Rusta arab földrajztudós 930 körül és Gardīzī perzsa történetíró a 11. század közepén
al-Ğayhānī khorászáni tudós 920 körüli feljegyzései nyomán így ír a 870 körüli magyarokról:
„A magyarok a turkok egyik fajtája. Főnökük 20 000 lovas élén vonul. Főnöküket k.dn.h-nek (ken-
de) nevezik. Ez a név királyuk címe, mert annak az embernek a neve, aki királyként uralkodik
rajtuk, Ğ.l.h (Gyula). Minden magyar a Gyulának nevezett főnökük parancsát követi a háború
dolgában, védelemben és más dolgokban. Sátraik vannak. Együtt vándorolnak a friss és bőséges fű-
vel. Országuk egyik határa a Rūm-tenger (Fekete-tenger), amelybe két folyó ömlik. Szállásaik a két
folyó között vannak. Amikor eljönnek a téli napok, mindegyikőjük annál a folyónál telepszik meg,
amelyhez közelebb van. Ott marad télre, halászik a folyóból. A téli szállás ott alkalmasabb nekik.
A magyarok országa fában és vízben gazdag. Talaja nedves. Sok szántóföldjük van. A két folyó közül
az egyiket Āt.1-nak (Atil–Don),
a másikat Dūbā-nak (Duna) hív-
ják [...] Az összes velük szomszé-
dos saqāliba (szláv) fölött győzel-
met aratnak. Súlyos élelmiszer-el-
látmány nyújtására kötelezik őket,
és úgy kezelik őket, mint rabokat.
Megrohanják a szlávokat és addig
viszik a tengerparton a foglyokat,
amíg a Rūm országának (Bizánc)
egy kikötőjébe nem érnek, amely-
nek K.r.h (Kercs) a neve. Amikor
a magyarok Kercsbe érnek a fog-
lyokkal, a rūmok (bizánciak) elé-
jük mennek és ott vásárt tartanak.
A rabszolgákért cserébe bizánci
Hátrafelé nyilazó, kalandozó magyar lovas brokátot, gyapjúszőnyegeket és
(freskó, aquileiai dóm, 10. század) más bizánci árukat vesznek [...]
 Magyarország ■ 435

A magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel
vannak kiverve és gyönggyel berakottak.”
A nyugatra vándorlás okai a kazároktól való függetlenedés szándéka és keletről a besenyők
meg-megújuló támadásai voltak. A magyar törzsek mintegy 20 ezer lovas harcost tudtak mozgósí-
tani, ami igen jelentős katonai erőt képviselt. Összlétszámuk ennek alapján mintegy 200–300 ezer
főre becsülhető.
Az Annales Bertiniani szerint 862-ben a keleti frankokat egy Ungrinak nevezett, „korábban isme-
retlen” ellenség támadta meg. Ez a legelső hír magyarokról a nyugati forrásokban. A magyarok első
csoportjai 895-ben jelentek meg a Kárpát-medencében. A honfoglalás tényét a kutatók háromféle-
képpen magyarázzák. Az egyik szerint a 895. évi újabb besenyő támadás által megtizedelt etelköziek
maradékának meneküléséről lehetett szó. Bölcs Leó bizánci császár szövetséget kötött az Etelközben
élő magyarokkal és a magyarok megtámadták a bolgárokat. Erre Simeon bolgár cár a besenyőket
uszította – a főerők távollétében – az Etelközben maradt magyarokra. A másik nézet szerint viszont
tervszerű betelepülésként, esetleg a vereséget követő tudatos bevándorlásként magyarázható az ese-
mény. A harmadik szerint klímaváltozás – Európa-szerte kimutatható meleg periódus – okozta a
vándorlást: a kiszáradás a vizekben gazdagabb régiók felé irányította a népcsoportokat.
A honfoglalás menete pontosan nem, csak körvonalaiban rekonstruálható. Az évszázadokkal
későbbi magyar krónikák és Anonymus saját koruk viszonyait vetítették vissza, míg az egykorú
frank források szűkszavúak. A beköltözés főiránya a Vereckei-hágón át vezetett. A honfoglaló ma-
gyarok hét törzsből álltak: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, akikhez a kabarok
csatlakoztak. A magyarok először a morvákat akarták megtámadni. Álmos egykor Szvatoplukkal
szövetséget kötött. Ahhoz, hogy a morvákat megtámadják, Álmosnak távoznia kellett. Örökébe fia,
Árpád lépett, aki 900 után halt meg.
Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár A birodalom kormányzásáról című, 948 és 952 kö-
zött írt művében a 40. fejezetben így ír a magyarokról, akiket türköknek nevez: „A türköknek ez a
nyolc törzse nem hunyászkodik meg a maga fejedelmei előtt, de megegyezésük van arra nézve, hogy
a folyóknál, bármely részen üt ki a háború, teljes odaadással és buzgalommal együtt harcolnak. Első
fejük az Árpád-nemzetségből sorban következő fejedelem, és van két másik is, a jila (gyula) és a
karcha (horka), akik bírói tisztséget viselnek, de van fejedelme minden törzsnek is”.
A magyarok érkezésekor a Kárpát-medence nem volt lakatlan. A honfoglalók a Kárpát-me-
dence nyugati felében előbb a morvákat győzték le. A Dunántúl teljes birtokbavétele 907 után, a
bajorokkal Brezalauspurcnál (Pozsony) lezajlott csata után történt. Keleti szokás szerint a határ-
vidéket mindig lakatlanul hagyták (gyepű), s a magyarság csak az alföldi dombos területeket, és a
folyóvölgyeket szállta meg. Ami a székelyeket illeti, eredetük problémája ma sem tekinthető lezárt-
nak. Erdély délkeleti szegletébe 12–13. századi királyaink telepítették őket, előzőleg az ország más
határvidékein volt a szállásuk.
Az új hazából az első hadjáratot 899-ben vezették, az utolsót 970-ben. A hazai kutatás „kalan-
dozásoknak” nevezi ezeket a hadjáratokat. Ezek a katonai akciók egyértelműen rablóhadjáratok
voltak. A nem túl nagy létszámú csapatok portyáik során többször bejárták a keleti és a nyuga-
ti frankok országát, a Balkánt és Itáliát, s eljutottak az Ibériai-félszigetre is. 955-ben elszenvedett
Lech-mezei vereség után megszűntek a nyugat felé indított hadjáratok, de a Balkánon még 970-ig
voltak „kalandozások”.
A kereszténység fölvétele a 10. század közepén indult meg. A magyar vezetők közül először
948-ban Bulcsú járt Konstantinápolyban, akit maga a császár keresztelt meg és patrikioszi cím-
436 ■ Kelet-Közép-Európa

mel tüntetett ki. Az erdélyi Gyula 952-ben keresztelkedett meg, és „Turkia” felszentelt püspökével,
Hierotheosszal tért haza. Ióannész Szkülitzész elmondja, hogy az említett püspök „a barbár tévely-
gésből sokakat kivezetett a kereszténységhez”. A bizánci rítusú püspökök még a 11. században is
gyakorolták hivatásukat.

A magyar államalapítás

III. Ottó Itáliába visszatérve 1000-ben a pápával együtt fogadta Vajk magyar fejedelem követét,
Anastasius apátot, s ekkor – Thietmar (†1018), merseburgi püspök szavai szerint – „Vajk, aki or-
szágában püspökségeket alapított, a császár kegyéből és biztatására koronát és áldást kapott (Im-
peratoris [...] gratia et hortatu [...] Waic in regno suimet epicopales cathedras faciens, coronam et
benedictionem accepit)”. Így írja le az egyetlen korabeli forrás a magyar állam alapítását.
A nyugat felé „nyitás” nem választás, hanem kényszer szülte lépés volt. Géza fejedelem, Árpád
dédunokája követeket küldött Quedlinburgba I. Ottó császárhoz, és lemondott azokról a bajor és
morva területekről, amelyeket addig a magyarok tartottak megszállva. Az első térítő a Bruno néven
ismert Sankt Gallenből származó szerzetes volt, akit I. Ottó a „magyarok püspökévé” szenteltetett
föl. Géza sok ezer „nemesebb” magyarral együtt megkeresztelkedett, és „megfogadta, hogy minden
alattvalóját a keresztény név viselőjévé teszi”. Gézáról írta egy nyugati krónika: „elég gazdag vagyok
ahhoz, hogy két úrnak is szolgáljak”.
996-ban alapították a Szent Márton-hegyi bencés monostort (később Pannonhalma). 996-ban
történt Vajk/István házassága Gizella (†1060) bajor hercegnővel. Ő lett Gizella, a magyarok első ki-
rálynéja. Géza ekkor lemondott Bécsről és környékéről is, és ettől kezdve a legújabb korig a Morva
és a Lajta képezte az ország nyugati határát.

Koronázási palást (1031)

 Magyarország ■ 437

Géza utóda 997-ben Vajk lett, aki megkeresztelése után az István nevet vette fel. Koppány, So-
mogy ura, Árpád ükunokája a senioratus elve alapján magának követelte a fejedelmi trónt, emellett
– a leviratus szokására hivatkozva – Géza özvegyének kezét is. István 998-ban a Veszprém melletti
csatában legyőzte Koppányt, holttestét felnégyeltette. Gyula országát, Erdélyt István már 1003-ban
bekebelezte.
István jó viszonyra törekedett szomszédaival. A bizánci II. Baszileioszt 1018-ban segítette a
bolgárok legyőzésében, sógorával, II. Henrik császárral pedig barátságban élt. A szász dinasztia
kihalásakor azonban örökösödési igénnyel lépett fel, részt követelve fiának a bajor hercegségből, s
emiatt háborúba sodródott az új császárral, II. Konráddal. Konrád 1030-ban Magyarországba nyo-
mult. Az altaichi kolostor egykorú évkönyvei szerint „Konrád császár visszatért Magyarországról,
katonaság nélkül és haszontalanul, mivel a sereg éhínségtől szenvedett és Bécsben a magyarok által
elfogatott”. Az 1031-ben megkötött békében a császár a Lajta és a Fischa folyók közötti területet
átengedte a magyaroknak.
A gondot a trónöröklés kérdése jelentette István számára, miután utolsó fia, Imre 1031-ben
vadászbaleset áldozata lett. A trónörökös unokatestvére, Vazul lett volna, Géza Mihály nevű testvé-
rének a fia, őt a király azonban nem látta alkalmasnak az uralkodásra. Helyette nőági unokaöccsét,
Pétert (1038–1041, 1044–1046) jelölte ki utódául, az elűzött velencei doge, Otto Orseolo fiát. Vazult
megvakították, három fia Lengyelországba menekült. István 1038. augusztus 15-én halt meg, mint-
egy hatvanéves korában.

Szent István utódai

Pétert 1041 őszén elűzték, és egy előkelő magyar nemzetség fejét választották királlyá, Abát, ke-
resztény nevén Sámuelt (1041–1044). Aba István nőági rokona volt. 1042-ben III. Henrik császár
védelmébe fogadta az elűzött Pétert. 1043-ban, amikor a császár Győrig nyomult, Aba kénytelen
volt békét kérni, és lemondani az István által megszerzett bajor területekről. 1044-ben Henrik újból
megjelent, hogy Pétert uralomra segítse, Aba Sámuel Ménfőnél csatát vesztett, menekülés közben
elfogták és kivégezték.
Aba bukásával ismét Péter vette át az uralmat. 1045-ben Székesfehérvárra hívta Henriket, s ott
átadta kezébe a királylándzsát, amivel országát birodalmi hűbérré nyilvánította. A keresztény urak
és főpapok 1046-ban visszahívták Lengyelországból Vazul fiait, a pogányok viszont úgy látták, hogy
a fordulat a régi rend visszatérését is jelenti, és hozzáfogtak a papok és szerzetesek legyilkolásához.
Ekkor vesztette életét a velencei származású, 1083-ban szentté avatott Gellért csanádi püspök, akit
a Duna pesti révénél öltek meg két püspöktársával együtt.
I. András (1046–1060) helyreállította a keresztény államrendet, és a pogányokat engedelmes-
ségre szorította. III. Henrik nem könnyen mondott le a hűbérúri fennhatóságról. 1051-ben benyo-
mult az országba, de kénytelen volt ütközet nélkül visszafordulni, mert a magyarok megfosztották
utánpótlásától. 1052-ben Henrik Pozsonyt próbálta meg elfoglalni, de kudarcot vallott. A gondokat
a trónutódlás kérdése okozta. A királyság örökösének Vazul harmadik fia, Béla számított, aki ke-
véssel a trónváltozás után szintén hazatért, és hercegi címmel az ország keleti harmadát kapta meg
a bátyjától kormányzásra. A hercegség (ducatus) 1107-ig fennálló intézménye az ország kormány-
zásának területi megosztását jelentette. A herceg a Tiszától keletre eső országrészt és Nyitra vidékét
kormányozta. Tartományában uralkodói jogokat gyakorolt, így pénzt is veretett.
438 ■ Kelet-Közép-Európa

András király eleinte zavartalanul működött együtt Béla herceggel, de 1053 körül fia született,
Salamon, és azóta azon fáradozott, hogy számára biztosítsa a trónt. Még életében királlyá koro-
náztatta, és 1058-ban eljegyezte a nemrég meghalt III. Henrik kiskorú leányával, Judittal. Öccsét
is megpróbálta rábírni, hogy mondjon le öröklési jogáról, de Béla Lengyelországba menekült, és
1060-ban csapatokkal tért vissza. András csatát vesztett, és az ott kapott sebeibe hamarosan bele is
halt. Salamont a hívei Németországba menekítették, míg Bélát megkoronázták.
I. Béla (1060–1063) uralkodását a pogányság utolsó nyílt fellépése tette emlékezetessé. 1061-
ben Székesfehérvárott, ahol törvénynapot tartott, közrendűek óriási tömege sereglett össze, és
valamennyi pap megkövezésére, karóba húzására óhajtották elnyerni a király felhatalmazását.
Béla három nap gondolkodási időt kért, ezalatt összeszedte hadait, majd szétverte a gyülekezetet.
A kereszténység győzelme végleg biztosítva volt. 1063-ban IV. Henrik császár támadást indított,
hogy sógorát, Salamont uralomra juttassa. Béla állítólag kész volt önként lemondani, de a támadás
előestéjén baleset áldozata lett. Fiai, Géza, László és Lampert Lengyelországba menekültek, és Sa-
lamon (1063–1074) akadálytalanul elfoglalta a trónt. Hamarosan kibékült unokatestvéreivel, áten-
gedte Gézának apja hercegi tartományát, és ezután egy darabig egyetértésben uralkodtak. 1068-ban
közösen vertek vissza az erdélyi Kerlésnél egy besenyő betörést, és 1071-ben együtt ostromolták
Nándorfehérvárt a bizánciaktól. Az esedékes testvérharcot az itt szerzett zsákmány elosztása rob-
bantotta ki. Gézáék cseh segédcsapatokat hoztak, míg Salamont német sereg támogatta. A király
1074-ben Mogyoródnál csatát vesztett, és nyugatra menekült.
Mivel Salamon magával vitte kincstárát, I. Géza (1074–1077) a Szentszékhez fordult új ko-
ronáért, de VII. Gergely pápa eleinte az elűzött királyt tekintette törvényes uralkodónak, később
pedig azt kívánta Gézától, hogy elismerése
fejében fogadja el a pápa hűbéruraságát.
Géza ehelyett a VII. Mihály (1071–1078)
császártól kapott új koronát tétette a fejére,
amely utóbb a Szent Korona része lett.
I. László (1077–1095) István mellett a
korai magyar történelem másik legismer-
tebb alakja. Nem is annyira tetteivel ma-
gasodik ki az első évszázadok homályából,
hiszen nem tudunk sokkal többet róla, mint
Istvánról. 1192-ben őt is szentté avatták.
A késő középkorban ő volt a legtöbbet emle-
getett magyar szent. László fiatal és vitéz har-
cosként maradt meg a magyarság emlékeze-
tében. Sikerült rábírnia az elűzött Salamont,
hogy mondjon le jogáról és térjen haza, de
aztán kénytelen volt elzáratni. István király
szentté avatása alkalmából szabadon enged-
te, mire Salamon az Al-Duna mellett élő be-
senyőknél húzta meg magát.
László minden törekvése arra irányult,
Szent László hermája hogy az István által megalapozott beren-
(15. század, Győr, Székesegyház) dezkedést megszilárdítsa. Ennek érdekében
 Magyarország ■ 439

hozta meg szigorúságukról nevezetes törvényeit, és evégett járta ki VII. Gergely pápánál István,
Imre herceg és Gellért püspök szentté avatását, annak ellenére, hogy az István által megvakított
Vazul a nagyapja volt. István király testének „felemelése” 1083. augusztus 20-án történt. Jobb ke-
zét nem találták, de hamarosan teljes épségben előkerült, azóta a Szent Jobb külön kultusz tárgya.
László legmaradandóbb tette Horvátország meghódítása volt. Dmitar Zvonimir (1075–1089)
király, aki nem volt a horvát uralkodóház tagja, és választással került a trónra, 1075-ben VII. Ger-
gelytől kapott koronát, és viszonzásul országát a Szentszék hűbérének nyilvánította. Halála után a
magyar király emelt igényt az örökségre nővére jogán, aki Zvonimir özvegye volt, és 1091-ben vette
birtokba az országot. Élére királyi címmel unokaöccsét, Álmost nevezte ki, és amikor ezt az ország
hűbérura, II. Orbán pápa sérelmezte, átpártolt annak ellenfeléhez, IV. Henrik császárhoz.
Horvátország meghódításakor vált Magyarország szerves részévé Szlavónia, amely a Drávától a
Kapela-hegységig terült el. Zágrábban megalapította a kilencedik magyar püspökséget, élére a cseh
eredetű Duh püspököt állította, aki értette a lakosság nyelvét.
Lászlónak nem maradt fiörököse. Életben maradt unokaöccsei közül az ifjabbat, Álmost jelölte
utódának. Halála után mégis az idősebb fivér, a művelt, de előnytelen külsejű Kálmán (1095–1116)
lett a király. Kálmánt eredetileg papnak nevelték, és a püspöki székből lépett a trónra. A kortárs
lengyel krónikás szerint „az írás tudományában legműveltebb volt” kora összes uralkodója közül,
és itthon később a „Könyves” jelző ragadt rá. Öccse, akit a hercegséggel kárpótoltak, képtelen volt
belenyugodni a mellőzésbe. 1098-tól ötször lázadt fel bátyja ellen német és lengyel segítséggel.
Kálmán eleinte megbocsátott neki, de végül elvesztette a türelmét, és 1113 táján kisfiával, Bélával
együtt megvakíttatta. Álmos bukásával megszűnt a hercegség intézménye. Az ifjú királyfiakra ezen-
túl Horvátország és Dalmácia, a 13. században néha Erdély kormányzását bízták.
A nyolc évszázadon keresztül fennállott magyar–horvát államközösség László utóda, Kálmán
alatt jött létre. Kálmán menyasszonyát, I. Roger szicíliai gróf leányát 1097-ben már magyar sereg fo-
gadta Biograd kikötőjében. A magyar krónika szerint ezzel a sereggel vívott harcban esett el Péter, a
horvát király, és az ütközet helyét, a Gvozd-fennsíkot azóta nevezik Petrova Gorának. 1102-ben maga
Kálmán jött Horvátországba, és
Biogradon (Tengerfehérváron)
Horvátország királyává koro-
názták. Egy késői dalmát szöveg
szerint ekkor egyezményt kötött
a 12 vezető horvát nemzetség fe-
jével. A megegyezés értelmében
a horvát nemzetségfők elismer-
ték Kálmánt királyuknak, s a
király biztosította számukra ös�-
szes korábbi kiváltságaik további
élvezetét, így nemzetségi birto-
kaik szabad birtoklását, s min-
den adófizetés alóli mentességet.
Az országot ért támadás esetén a
Dráváig saját költségükön, azon
túl a király költségén vonultak Álmos herceg és fia, Béla herceg megvakítása
hadba. Ezen a szövegen – ame- (Képes Krónika, 14. század második fele)
440 ■ Kelet-Közép-Európa

lyet a 14. században csatoltak Tamás spalatói főesperes 13. századi történeti munkájához (Historia
Salonitanorum atque pontificum Spalatensium) – alapul a horvát közjogi elmélet: a magyar–horvát
államközösség alapja a magyar király és a horvát nemzetségfők közötti szerződés (pacta conventa).
Erre a megegyezésre hivatkozott 1527-ben a Habsburg Ferdinándot horvát királlyá választó cetini
horvát országgyűlés, midőn kinyilvánította: „szabad akarattal csatlakoztunk a magyar koronához”.
Horvátországot a király nevében és megbízásából a bán kormányozta. A 12. század végétől
külön bánja volt Szlavóniának, s külön a tengerparti Horvátországnak. A század végétől az volt
szokásban, hogy a király öccse vagy fia kormányozta Horvátországot és Dalmáciát. A horvát kor-
mányzat élén álló hercegek, „ifjabb királyok” és bánok fejei voltak a közigazgatásnak és a bírásko-
dásnak, parancsnokai a horvát hadseregnek, és saját pénzt is verettek. A horvát nemesség országos
gyűléséről, a saborról a 13. század vége óta van tudomásunk.
1105-ben a dalmát városok is a magyar király uralma alá kerültek. Kálmán először Zárába vo-
nult be, majd innen Šibenikbe és Trogirba ment. Spalato polgárai bezárkóztak falaik mögé, s fegy-
veres ellenállásra készültek. „Idő múltán azonban megtudták, hogy a magyarok is keresztények és a
király jól akar velük bánni” – írja a város történetírója. „Erre Crestentius érseket küldték Kálmán-
hoz, hogy kérjen békét. A király kegyesen fogadta a főpapot és hajlott a városiak minden kérésére.
Írásba foglalták mindazt, amit megállapítottak, s a király és jobbágyai esküvel is megerősítették a
szerződést. Másnap aztán megesküdtek a polgárok, előbb az öregek, aztán a fiatalok, végre az egész
köznép, hogy Kálmán királynak és utódainak és a magyar birodalomnak mindenkor alattvalói és
hívei maradnak. Ezután a király bevonult a városba, nagy tisztességgel fogadtatva a papságtól és a
néptől és dús ellátásban részesülve a község által.”
A magyar királyok ettől kezdve a 13. század végéig minden harmadik évben személyesen meg-
látogatták Horvátországot és Dalmáciát. 1108. évi itt-tartózkodása alkalmával erősítette meg Kál-
mán Trogir, Zára és Spalato városi kiváltságait. Ezek a kiváltságlevelek a korabeli Délkelet-Európá-
ban egyedülállóan széles önkormányzatot és belső szabadságot biztosítottak ezeknek a városoknak.
Kálmán uralkodásának kezdetére esett az első keresztes sereg átvonulása. 1096 folyamán több
hullámban érkeztek seregek. Bouillon Gottfriedot a király személyesen fogadta Sopronban, és a
Duna bal partján kísérte a Nándorfehérvárral szemben álló határvárig, Zimonyig. Néhány csapat-
nak, amely garázdálkodni próbált, nem sikerült átjutnia, Kálmán szétverette őket.
A tengerpart meghódítása óta Kálmán, elődeitől eltérően, akik „a magyarok királyai” voltak,
„Magyarország, Dalmácia és Horvátország királyának” címezte magát (1108). A címváltozás fontos
szemléleti változást tükrözött. Azt, hogy a királyi fennhatóság tárgyaként a pogány kori gens kép-
zetét kezdte felváltani a regnumé, azaz a személyek feletti uralom átalakulóban volt territoriális jel-
legűvé. A meghódított területek nem váltak a Magyar Királyság részeivé, hanem továbbra is külön
országokként tartották számon őket, amelyeket az uralkodó személye – később pedig a koronája
– fűzött össze. A regnum Hungariae mind tartalmilag, mind területileg kezdett körvonalazódni.
Horvátország és Dalmácia meghódítása új korszakot jelent a magyar külpolitikában, a terjesz-
kedés korszakáét, amely azóta mintegy három évszázadon át tartott, 1390-ig az első oszmán-török
betörésig. Magyarország ezalatt Kelet-Közép-Európa vezető hatalma volt, és míg idegen támadástól
nem kellett tartania, ő maga szünet nélkül támadta szomszédjait. A terjeszkedés nem tényleges
hódításokban nyilvánult meg, mint inkább szüntelen háborúskodásban, és a királyi cím folyamatos
bővülésében. Az utolsó Árpádok már nyolc szomszédos ország, Dalmácia, Horvátország, Ráma,
Szerbia, Halics, Lodoméria, Bulgária és Kunország királyának címezték magukat, és ezek a magyar
korona névleges alkotórészei maradtak 1918-ig.
 Magyarország ■ 441

A keresztény monarchia

Az államalapítás Szent István műve volt, de az új rend megszilárdítása még eltartott három nem-
zedékig. Egy pogány népet és még félnomád társadalmat kellett ugyanis keresztény életmódra és
a tulajdon tiszteletére szoktatni. A 11. század leglátványosabb fejleménye a keresztény vallás és
intézmények és az ezekre épülő keresztény monarchia meghonosítása volt. Az új, „Isten kegyelmé-
ből” gyakorolt hatalom szilárdabb volt, mint elődje. A vallásból a keresztény király olyan tekintélyt
származtathatott, amelyre elődei nem is gondolhattak. Szent István királysága a legtekintélyesebb
és a legerősebb államalakulat volt mindazok között, amelyek a 10. század folyamán létesültek Kö-
zép- és Észak-Európában.
István koronázása után megkezdődött az egyházszervezés. István két érseki egyházmegyét is
alapított: az esztergomit és a kalocsait (ez I. László idejében Bácsra települt), és nyolc püspök-
séget: Veszprémben, Pécsett, Győrött, Egerben, Vácott, Csanádon, Biharban – ez nemsokára Vá-
radra került át – és az erdélyi Gyulafehérvárott. Ezekhez 1100 körül a zágrábi és nyitrai, majd a
13. században két Dráván túli, a szerémi és a Diakováron székelő boszniai járult. Az esztergomi
érsek kezdettől a magyar egyház rangban első főpapjának, prímásának számított, és különböző
előjogok illették meg, köztük a király megkoronázásáé.
István Székesfehérvárra helyezte át székhelyét Esztergomból, azontúl itt koronázták a királyo-
kat és feleségüket. A középkorban a fehérvári káptalan őrizte a királyi ház legféltettebb kincseit,
köztük a 15. század elejéig a Szent Koronát is. Az egyházszervezet kiépítésével megjelentek az első
kolostorok. A bencés rend leggazdagabb magyarországi apátsága, a pannonhalmi Géza alapítása
volt. István görög apácák részére alapította a veszprémvölgyi kolostort, amelynek alapítólevele a
magyarországi görög oklevéladás egyetlen fennmaradt emléke. A 11–12. században a görög rítus
sem volt idegen Magyarországon.
István úgy rendelkezett, hogy tíz falu építsen egy templomot. A kezdetleges földművelés –
a vadtalajváltó rendszer – miatt külön tiltani kellett, hogy a falvak „elvándoroljanak” a templom
közeléből, azaz a faluhatár más részére költözzenek. A halottakat csak a templom kertjében, a cin-
teremben (cimiterium, temető) szabad elföldelni. Bizonyos fajta boszorkányok üldözését Kálmán
megtiltotta, „mivel ilyenek nincsenek”. Elítélték a nőrablás hagyományát és a házasságtörést; jogos
volt viszont az in flagranti kapott asszonyt megölni. Már István kénytelen volt büntetni azokat, akik
„a feleségük elől külföldre szöknek”, és akadt, aki, hogy a házasságból meneküljön, inkább rabszol-
gának adta el magát.
„Magyarország főurai megesküdtek, hogy a tolvajt nem kímélik, és el nem rejtik” – olvassuk
Szent László törvényeiben A rendelkezések embertelen szigorral büntették az „orvokat”, azaz a tol-
vajokat. László idején minden lopásért kemény megtorlás járt, és a büntetések szigora idővel még
fokozódott, mert az eredmény túl lassan mutatkozott.
Az egyház egyik létalapja a tizedjövedelem volt, aminek szedését már István elrendelte. Hatal-
mas földterületek jutottak az egyház tulajdonába. A legnagyobbakat Szent István ajándékozta az
általa alapított püspökségeknek, káptalanoknak és monostoroknak, de példáját a 13. század elejéig
sokan követték. Emellett a leggazdagabb világi urak is alapítottak monostort, mert oda kívántak
temetkezni. Az egyházi személyek nálunk is ki voltak véve a világi bíróság illetékessége alól.
Az egyházi vagyon új elemet hozott a magyar társadalomba: az uradalmi szervezetet, amelynek
keretében különböző állapotú, „kondíciójú” népek, hajdani szolgák és szabadok éltek együtt egy
442 ■ Kelet-Közép-Európa
 Magyarország ■ 443

közös szervezetben. Az egyházi birtok oszthatatlan és elidegeníthetetlen volt, a terjedelmét, majd

a határait is írásban rögzítették. Az államalapítás során az ország messze legnagyobb földesura az
Árpádok királyi nemzetsége lett.
István politikájának fő támaszai a német földről és máshonnan bevándorolt „jövevény” (adve-
na) lovagok voltak. Ők is hatalmas birtokadományokban részesültek, és leszármazottaikat később
egyenrangúnak tekintették az őshonos magyar nemzetségekkel. Később, a 11–12. század folyamán
számos lovag érkezett még, legtöbbször az idegen származású királynék kíséretében.
A királyság az országegyesítés óta elvben az egész Kárpát-medencét magában foglalta, de ekkor
még jórészt lakatlan volt. A magyarság az ország szívében, lehetőleg sík vidéken, folyók és patakok
mentén telepedett meg. A határvidéken csak szórványosan élt némi szláv lakosság. Az ország hatá-
rát gyepűk alkották, így nevezték azokat a természetes vagy mesterséges akadályokat, amelyeket az
ország szélein alakítottak ki. A gyepűket és a rajtuk átvezető, kapunak nevezett átkelőhelyeket szé-
kelyek, besenyők és magyar etnikumú őrök telepei védték. A kapukon túl lakatlan terület, a gyepű-
elve következett. A mai Szlovákia hegyvidékei és Erdély jókora határterületei néptelenek voltak.
A királyi hatalmat várak biztosították. A vár a kora középkorban ugyanazt jelentette, mint ké-
sőbb a város, azaz fallal körülvett lakott helyet. Az István-kori várakat, Esztergomot vagy Fehérvárt
kezdettől kőfalak védték, de a zömük földvár volt. Az új várakra épült a királyság katonai szerve-
zete. A kalandozó harcos jobbágyság és a közrendű magyarok társadalmi funkciója és megkülön-
böztetése a régi maradt, de falvaikat a király a várak szolgálatára rendelte, élükre (vár)ispánnak
nevezett tisztségviselőt állított. A várhoz tartozó várföldek nem összefüggő területként, hanem el-
szórtan feküdtek.
A harcosból lett várjobbágyok jelentették az új hatalom fő támaszát. Ők adták a hadsereg ge-
rincét. Közülük kerültek ki a várszervezet tisztségviselői: a századosok, a hadnagy és a várnagy.
A közrendű eredetű várnép jogi tekintetben megőrizte szabad állapotát, de örökösen a vár szolgá-
latához volt láncolva. A szolgálat számukra pénz- és terményadót jelentett. A társadalmi állapot
öröklődő volt, a hadakozó parasztból éppúgy nem lehetett nemes, mint a szolgából szabad ember.
A várnépből várjobbágyi szolgálatra kiemelt jobbágyfiúkat még a 13. században is megkülönböz-
tették az „igazi és nemes” várjobbágyoktól, azoktól, akik Szent Istvántól eredeztették jogállásukat
és ezért a „szent király szabadjainak” nevezték magukat.
A várakat egy területi szervezet tagolta bele a kormányzás rendszerébe: a vármegyék (comi-
tatus) intézménye. „A vármegyeszervezet egy várakon felépülő hatalmi apparátus volt, amellyel
az uralkodó a kerületekbe szervezett egész nép felett törvénykező és végrehajtó hatalmat gya-
korolt.” (Györffy György) A szlávoktól átvett „megye” szó eredetileg „határt” jelentett. A vár-
megye összefüggő terület volt, amelynek határain belül nemcsak várnépek, hanem mindenféle
egyéb népelemek, királyi, egyházi és világi birtokosok alattvalói éltek. A várispánságok száma a
12. században 72 körül volt, a vármegyéké Szent István korában 45 lehetett. Ez Györffy György
álláspontja. Kristó Gyula eltérő eredményre jutott a vármegyék számát illetően. Györffy Szent
István-korinak gondolta a királyi vármegyék zömét, Kristó pedig mindössze 25–30-at. Ő újabb
megyék folyamatos megszervezésével az 1070-es évekre vélte elérni a 45–50-es megyeszámot,
majd a 12. század közepére a 70-et.
A vármegye megfelelt a frank grófságnak, és az élén álló megyés ispán ugyanazt a funkciót látta
el, mint a frank államban a gróf. A magyar ispán a szláv zsupán szóból származott, és nemzetségfőt
jelentett. A királyság vezető tisztségviselői az esztergomi érsek, valamint a nádorispán (comes pala-
tinus, később röviden nádor, palatinus) voltak.
444 ■ Kelet-Közép-Európa

Magyarország a 12. században

Kálmánt a fia, II. István (1116–1131) követte a trónon. Midőn a király megtudta, hogy Álmos herceg
fiát, a vak Bélát Magyarországon rejtegetik, szálláshelyet utalt ki neki és összeházasította a szerb feje-
delem, a nagyzsupán leányával. II. (Vak) Béla (1131–1141) helyett a szerb Ilona királyné uralkodott,
akinek első teendője volt, hogy férje megvakítása miatt bosszút álljon. Aradra országos gyűlést híva-
tott össze, és a tömeg 68 előkelőt legyilkolt. Ekkor Kálmán állítólagos fiát, az orosz Boriszt hívták meg
a trónra. Amikor a trónkövetelő 1132-ben megjelent Magyarországon, Béla a Sajó mellett legyőzte.
Az ő uralkodása alatt, 1137-ben került először Bosznia magyar fennhatóság alá. A trónon legidősebb
fia, az alig 12 éves II. Géza (1141–1162) következett. Gyámja és a kormány feje anyai nagybátyja, a
szerb Belos bán volt, aki befolyását a király nagykorúsága után is megtartotta. 1147-ben, amikor a
második keresztes háború megindult, a magyar–német viszony feszült volt, és III. Konrád jóformán
ellenségként vonult át hadaival Magyarországon. A másik keresztes sereg fővezérével, VII. Lajossal
szívélyes volt Géza kapcsolata. Géza 1148 és 1152 között hatszor küldött hadat Oroszországba, hogy
felesége, Eufrozina királyné testvérét, a kijevi nagyfejedelmet megsegítse.
1150 körül egy arab világjáró úgy találta, hogy a magyar király „birodalma sokszorosan ha-
talmasabb, mint Bizánc uralkodójáé, és hadai megszámlálhatatlanok”. Ahogy a szemtanú, Ottó
freisingi püspök írta: „mindnyájan úgy engedelmeskednek a fejedelemnek, hogy bűnnek tartanák
nemcsak nyílt ellenkezéssel felizgatni, hanem szinte még titkolt suttogással sérteni is”. A következő
évtizedet a nemzetközi diplomácia új eseményei alakították. A bizánci császár ekkor Komnénosz
Manuél volt, aki ismét programra tűzte a birodalom régi hatalmi állásának visszaszerzését. Az Ár-
pádok családi viszályai lehetővé tették Manuélnek, hogy beavatkozzék a magyar belügyekbe. Géza
1149-ben megtámadta Bizáncot. A háború megszakítással 1155-ig elhúzódott. Géza uralkodásá-
nak vége felé a szilárd belső rend felborult, egy évtizeden át trónviszályok következtek, amelyek
Manuél terveinek kedveztek. A világi és egyházi nagyok egy csoportja inkább a közeledést javasolta
Bizánchoz. Királyjelöltként Géza egyik öccsét, Istvánt léptették fel, aki 1157-ben külföldre szökött
és Manuél támogatását keres-
te. A példáját nemsokára báty-
ja, László is követte. 1159-ben
a kettős pápaválasztás kapcsán
kirobbant a császár és a pápa
konfliktusa. A magyar egyház
élén ekkor Lukács esztergomi
érsek állt, aki elérte, hogy Ma-
gyarország III. Sándor táborá-
hoz csatlakozzon. Lukács Pá-
rizsban tanult, és a műveltség
európai tájékozottsággal és az
egyház új eszméi iránti elköte-
lezettséggel párosult benne.
Géza 1162 tavaszán meg-
VII. Lajos francia király és II. Géza halt. Az utóda fia, III. István
(Képes Krónika, 14. század második fele) (1162–1172) lett, de bizánci
 Magyarország ■ 445

támogatással érkező nagybátyjai elől hat

hét múlva Ausztriába kellett menekülnie.
A trónt először II. László (1162–1163),
majd korai halála után IV. István (1163–
1165) foglalta el. Lukács egyiküket sem volt
hajlandó királynak tekinteni, s a koronázást
a kalocsai érsek végezte el. IV. István hóna-
pok alatt népszerűtlenné tudta magát ten-
ni, így III. Istvánnak nem volt nehéz meg-
buktatnia. Annak fejében, hogy Manuél el-
ismerte királynak, III. István öccsét, a gyer-
mek Bélát, a király belement, hogy Béla
Konstantinápolyba kerüljön neveltetésre.
A császár Alexiosznak keresztelte át és saját
örököseként kezelte, eljegyezte leányával.
Nemsokára megváltozott Béla helyzete,
mert Manuélnek 1169-ben fia született. III. Béla magyar király és első feleségének, Antiokhiai
A magyar hercegtől megvonta trónörökösi (Châtillon) Annának sírja (ma Budapesten, a Mátyás-
jogait, és saját lánya helyett a sógornőjét, templomban)
Châtillon Annát adta hozzá nőül.
III. István fiú utód nélküli halálával III. Béla (1172–1196) lett a királyság örököse. III. Béla
végig lojális maradt Manuélhez, de független királyként és a római egyház hű fiaként uralkodott.
Béla Manuél halála után birtokba vette Dalmáciát és a Szerémséget. A szövetséget azonban az új
Angelosz-dinasztiával is fenntartotta és a leányát II. Iszaakiosz császárhoz adta nőül. Ő maga első
felesége halála után, 1186-ban VII. Lajos francia király leányát, Margitot vette el. A királyi pár
1189-ben vendégül látta esztergomi palotájában a harmadik keresztes hadjáratra vonuló Barbaros-
sa Frigyes császárt. Ezekben az években Béla figyelmét elsősorban Haliccsal kapcsolatos tervei kö-
tötték le. 1188-ban egy belviszály ürügyén beavatkozott az ország ügyeibe, és ifjabbik fiát, Andrást
ültette a fejedelmi székbe.
Bélát 1196-ban első felesége mellé temették a székesfehérvári bazilikába. A királysírokat a török
időkben széthányták, az övék épségben maradt és 1848-ban napvilágra került. Innen tudjuk, hogy
Béla az akkori fogalmak szerint óriás termetű, 190 cm magas volt. Halálával a Kálmán utáni kor-
szak legnagyobb formátumú uralkodója szállt a sírba. Az Árpádok magyar királysága ekkoriban
állt hatalma tetőpontján, a következő század már a lassú szétesés és a nagy átalakulások időszaka.

A 12. századi Magyarország gazdasági és társadalmi viszonyai

A 12. század közepének Magyarországáról több egykorú külföldi leírás is tájékoztat, segítségükkel
szemléletes kép rajzolódik ki gazdasági és társadalmi viszonyairól. Mind az arabok, mind a bizán-
ciak a föld gazdagságát dicsérték, a szépen művelt földeket, a dús legelőket, ménesek és gulyák
sokaságát, halban és vadban bővelkedő vizeket és erdőket. Magyarországot ekkoriban elkerülte az
éhínség. Ennek az volt az oka, hogy az ellátás nagyobb mértékben függött az állattenyésztéstől és a
halászattól, tehát kevésbé volt kitéve az időjárás szeszélyeinek.
446 ■ Kelet-Közép-Európa

Freisingi Ottó püspök azt írta, hogy „a falvak-

ban és helységekben igen silány, azaz csak nádból,
ritkán fából és még ritkábban kőből való lakásaik
vannak, ezért az egész nyári és őszi idő alatt sátrak-
ban laknak”. A régészet az említett faházak cölöp-
nyomait, valamint földbe mélyített és náddal fedett,
ezért nádépítménynek látszó, ablaktalan, földpad-
lós kunyhók maradványait tárta fel, ezek lehettek
a falusi népesség, szabadok és szolgák szállásai.
A kőépület ritka volt, a templomok egy része, né-
hány udvarház és palota épült kőből. A városok
inkább nagyméretű falvak benyomását keltették.
Városias jelleget legfeljebb az a néhány település öl-
tött, amelybe nyugati jövevények költöztek.
A 12. században erősödött fel a nyugati tele-
pesek kirajzása kelet felé. Magyarországon bőven
volt még hely a számukra, különösen a Felvidék
Királyfej (Kalocsa, 1210 körül) és Erdély lakatlan tájain. Mindenütt szívesen látott
vendégek voltak a hospesek. Elsőként a franciák és
vallonok érkeztek. Itt olasz volt a nevük, ami ekkor
latin nyelvű népet jelentett. Sokkal jelentősebb volt a német bevándorlás. Magyarországon az első
nagy csoportot, amely még Flandriából jött, II. Géza telepítette le Dél-Erdélyben 1150 körül, de
hamarosan Rajna-vidéki és más németek is érkeztek, és nemsokára a Szepességben is megjelentek.
Ezek a telepesek, akiket itt szásznak neveztek, megyényi vagy még nagyobb összefüggő területeket
népesítettek be és máig megőrizték nyelvüket és városias kultúrájukat. Az erdélyi szászok később hét
székbe szerveződtek, amelyeknek II. András 1224-ben különleges kiváltságokat adott (Andreanum).
A 12. század eseményeivel kapcsolatban meg kell említenünk az erdélyi románság eredetét. Köz-
ismert, hogy ebben a kérdésben régóta két nézet ütközik, az egyik a románokban őslakosokat lát,
a másik középkori bevándorlóknak tartja őket. Az első elmélet mellett az szól, hogy a románok a
latin nyelvcsaládhoz tartoznak. Másrészt viszont a korainak minősülő helynevekben nincs nyomuk.
Nincs nyoma ortodox népnek sem a 13. századnál korábbi forrásokban. Jóval valószínűbb a másik
elmélet, amely a románság balkáni eredetét vallja. A Balkánon a 10. század óta emlegetnek bizánci
források hegyi pásztorkodó életmódot folytató román csoportokat, a vlachokat, sőt román nyelv-
járást beszélő vlachok máig élnek a görög és horvátországi hegyvidéken. Balkáni eredetük mellett
szól számos nyelvészeti érv, különösen a román nyelv albán kapcsolatai. Erdélyben a 12. században
jelentek meg, mert 1200 körül már zárt közösségben lakták a Fogarasi-havasok északi lejtőit.
A 12. századi telepítések alaposan átformálták az ország etnikai és gazdasági képét. Addig la-
katlan területek kerültek eke alá, jelentősen megnövelve a királyság erőforrásait. Ezekről III. Béla
korából van először átfogó képünk. Egy párizsi kéziratban fennmaradt egy kimutatás arról, hogy
milyen forrásból mekkora bevételek illették meg ekkoriban a magyar királyt.
A pénzverés mindenütt regálejog, azaz uralkodói felségjog volt, nyugaton azonban igen korán
szétaprózódott. Magyarországon ez nem következett be, itt az érméket mindvégig a királyi kincstár,
a kamara nevében verték. A pénzmonopóliummal együtt járt a nemesérclelőhelyek monopóliu-
ma. Közép-Európa hegyvidékei igen gazdagok voltak ezüstlelőhelyekben, így a Magyar Királyság
 Magyarország ■ 447

is, amely részint a Felvidéken, részint

Erdélyben birtokolt nagy hozamú bá-
nyákat. A kibányászott fémet, vagy
annak egy részét a királyi kamara
pénzzé verte. Pénzújítás esetében az
új pénz 50%-kal drágább volt, mint
a régi, és az árkülönbözetet a kamara
hasznának (lucrum camerae) nevez-
ték. A 11–13. századi kamarabérlők
a jelek szerint főleg keleti kereskedők
III. Béla dénárja, hátlapján a kettős kereszttel
voltak: horezmi eredetű muszlim ká-
lizok, böszörmények (kikeresztelke-
dett muzulmánok) és zsidók. A pénzjövedelem volt a legjelentősebb III. Béla bevételei között, és
azoknak mintegy 36%-át tette ki. Hasonló módon királyi monopólium volt a sóbányászat, amely
termeléséből a bevételek 10%-a eredt. A bevételek nagyobbik fele, 54%-a különböző forrásokból
tevődött össze: a vásárok és vámok jövedelméből, a 72 ispánság adójából, továbbá Horvátország és
az erdélyi szászok pénzbeszolgáltatásából. Magyarországon a 13. századig az érménél elterjedtebb
volt a „rúdvaluta”, azaz a veretlen fémben történő fizetés.
III. Béla korának újításaként szokás számon tartani a kancellária felállítását, ez azonban már
elődei alatt megtörtént. Addig a kevés számú oklevelet a királyi kápolna mellett működő papok
állították ki, a 12. század második felében erre a célra külön testület alakult, amelyet kancelláriának
neveztek. „Mivel az emberi természet fogyatékossága folytán az idők múlásával könnyen belopózik
a feledés az elmúlt dolgok emlékezetébe. Méltó írással védelmezni és megerősíteni mindazt, ami-
ben a jogi személyek szerződést kötöttek, azért, hogy ez sértetlenül és háborítatlanul megmaradjon
az írás erejével és alkalmas férfiak tanúbizonyságával” – olvassuk Béla egy 1181. évi oklevelében.
Ettől kezdve mutatkoznak sűrűsödő jelei annak, hogy a jogok írásos rögzítése nemcsak az egyház,
hanem a világiak számára is szükségessé vált. Erre a célra 1200 táján egy sajátosan magyar jogintéz-
mény született meg, az ún. hiteleshelyek. Ezek egyházi testületek – káptalanok, bencés apátságok,
premontrei prépostságok – voltak, ahol mindig volt megfelelően képzett személy iratok kiállítására.
A reform eredményeként 1200 körül a szóbeliséget felváltja az írásbeliség időszaka.

Magyarország a 13. században

III. Béla idősebb fia, Imre (1196–1204) uralkodását elsősorban öccse, András herceggel folyó viszá-
lyai tették emlékezetessé. András csak pénzt örökölt apjától, de szeretett volna önállóan uralkodni.
1198-ban Dalmáciát és Horvátországot kapta meg bátyjától, majd a trón után is kinyújtotta a kezét.
Harmadik lázadása után kibékültek, sőt Imre őt jelölte ki halála előtt kiskorú fia, III. László (1204–
1205) gyámjául. Amikor a gyermek nemsokára elhunyt, András végre a fejére tétethette a koronát.
II. András (1205–1235) külpolitikájában Halics megszerzésére tett kísérletet. 1205 és 1233 kö-
zött legalább tízszer jártak magyar hadak Galícia földjén. Felvette a „Galícia és Lodoméria királya”
címet. 1214-től saját fiait, Kálmánt, majd Andrást próbálta az „orosz” trónra ültetni. Amikor az
ifjabb András 1234-ben meghalt, a háborúk sorozata véget ért, anélkül, hogy eredményt hozott
volna azon kívül, hogy a halicsi „orosz király” a Magyar Királyság vazallusa lett.
448 ■ Kelet-Közép-Európa

A kunok Kárpátokon túli földjére

először II. András vetett szemet. 1211-
ben betelepítette Erdély déli határára,
a Barcaságba a Szentföldről érkező
Német Lovagrendet. Fő feladatukká
a fegyveres térítést tette, és hűbérül
nekik adta mindazt a területet, amit
a Kárpátokon túl az Al-Dunáig meg
tudnak hódítani. A rend hozzálátott,
hogy a még lakatlan erdélyi végvidé-
ket gyarmatosítsa. Várakat épített, fal-
vakat alapított, és néhány év alatt füg-
getlenségre törekedett. András 1225-
ben hadsereggel vonult Erdélybe és a
rendet kiűzte az országból. A lovagok
ezután a mazóviai herceg meghívásá-
ra Mazóvia északi határára költöztek.
1227-ben a kunok egy része megtért,
és a Kárpátokon túl, a dél-moldvai
Milkóban missziós püspökség létesült
részükre. A hatalmas kun szállásterü-
let nyugati részét magyar fennhatóság
alá helyezték, az élére báni címmel
helytartó került, akinek székhelye Szö-
rény vára lett. András örököse, Béla
herceg 1233-tól Kunország királyának
II. András és felesége, Gertrúd korabeli ábrázolása
egy zsoltároskönyvben címezte magát.
Imre király egy szerbiai beavat-
kozás után felvette a „Szerbia királya”
címet (1202). Azóta megvolt a „jogalap”, hogy az Árpádok és örököseik beleártsák magukat déli
szomszéduk dolgaiba. Bosznia, Ráma néven II. Béla óta Magyarország melléktartománya volt. La-
kosai között túlsúlyban volt a bogumil szekta. A bosnyák bánt tehát bármikor vádolni lehetett
azzal, hogy az eretnekeket pártolja. Imre meg is próbálkozott Bosznia meghódításával. Ehelyett
András a térítést kísérelte meg. Térítő munkáját itt is, az ortodox szerbek között is a kolduló bará-
tokra bízta, és evégett két új püspökséget alapított, a szerémit (1229) és a boszniait (1233).
II. András három házasságot kötött, és egy sereg gyermekről kellett gondoskodnia. Első felesé-
gét, Gertrúdot a meráni őrgrófok családjából választotta. Gertrúdtól három fia született, elsőként
Béla, és számos leány, akiket bolgár, lengyel, német és orosz uralkodókkal házasított össze. II. And-
rás leányai közül Magyarországi Szent Erzsébet, Lajos türingiai őrgróf fiatalon, 1231-ben elhunyt
felesége a legismertebb. Ő a világias udvartól elfordulva vezekléssel és a betegek ápolásával töltötte
az életét. Már 1235-ben szentté avatták.
A 13. században bomlott fel az a berendezkedés, amelyet Szent István teremtett, és adta át a
helyét valami gyökeresen újnak. A társadalom, a gazdaság, a politikai szervezet változásokat élt
át. A világi főméltóságoknak II. András idejében új nevük jelent meg: országbárók vagy röviden
 Magyarország ■ 449

bárók. Egy sor új udvari tisztség is feltűnt: az országbíró, a tárnok-, az asztalnok-, a pohárnok- és
lovászmester, az erdélyi vajda, a déli tartományokat kormányzó bánok. A középkori báróknak sem
a címe, sem a hivatala nem volt öröklődő, a király nevezte ki őket a visszavonásig. A tanács tagjait
illette meg az a jog, hogy háború esetén a csapatukat saját címeres zászlajuk alatt vezessék hadba.
A püspökök és bárók voltak tehát a királyság „zászlósurai”.
András bárói rávették királyukat „új intézmények” (novae institutiones) bevezetésére. A király
hozzáfogott a várföldek és az udvarnokföldek eladományozásához. „Örök adományként” adta oda
híveinek, hogy leszármazóikat is megillesse. „Az adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség”
– állította. Hatalmas földterületek jutottak magánkézre az ország minden táján, részben a „gyepű-
elve” lakatlan erdőségei, vár- és udvarnokföldek sokasága is, a rajtuk élő népességgel együtt.
Szó sem volt azonban a hűbéri rendszer meghonosításáról. Sem András, sem utódai nem hűbér-
birtokokat adományoztak, hanem örökbirtokot; a földet nem feltételesen, a szolgálat kötelezettségé-
vel engedték át, hanem feltétel nélkül. Az egész középkorban ez maradt Magyarországon a királyi
birtokadományok jellemző vonása, tehát a hűbériség Magyarországon sohasem vert gyökeret.
Az „új intézmények” alapjában rendítették meg az addigi politikai berendezkedést, és sokféle
ellenkezést váltottak ki. A várföldek eladományozása „szabadokból” földesúri alattvalókká sül�-
lyesztette a várnépeket, és tönkretette a várszervezetet, amin a várjobbágyság tekintélye nyugodott.
Különös népszerűtlenség övezte az idegen jövevényeket, Gertrúd királyné német rokonait, akik
valósággal elárasztották az udvart, s magas méltóságokhoz és nagy földbirtokokhoz is jutottak.
1213-ban, mialatt a király Halicsba tartott, egy bárói összeesküvés a pilisi erdőben végzett a ki-
rálynéval és kíséretével. András kellemetlen helyzetbe került, mert legfőbb támaszait kellett volna
megbüntetnie. Így karóba húzatta Péter ispánt, az egyik főkolompost, de a többi résztvevőt megkí-
mélte. Bánk bánt, a másik értelmi szerzőt eltávolították az udvarból, de később megint részt kapott
az ország kormányzásából. Nem növelte a király népszerűségét 1217. évi keresztes hadjárata sem,
ami dicsőséget nem hozott, viszont rengeteg pénzbe került.
A királyi szerviensek, a majdani nemesség 1222. évi mozgalmából született az Aranybulla.
A királyi szerviens (serviens regis) „a király szolgáját” jelentette, ténylegesen szabad birtokost, a
társadalom legfüggetlenebb elemét. A korai Árpád-kor rendszerében a szabad eredetű népesség
zöme földesúri alattvaló volt. Rajtuk kívül volt az Árpád-kori társadalomnak olyan rétege, amely
„teljesen” szabad volt. Tagjai földbirtokkal és részben alattvalókkal rendelkeztek, és semmilyen föl-
desúrnak nem voltak alávetve. Ők nevezték magukat a 13. század elejétől a „király szolgáinak”, arra
utalva, hogy senki másnak nem tartoznak szolgálattal és engedelmességgel, mint egyedül a király-
nak, neki sem mint földesuruknak, hanem mint az ország legfőbb urának. Kizárólag a király maga
bíráskodhat felettük, szolgálatuk nem lehet más, mint a katonáskodás. A szerviens, a „(királyi)
szolga” ugyanazt jelentette, mint a későbbi nemes, és ugyanazt a kört ölelte fel: minden olyan birto-
kost, kicsit és nagyot, aki nem tartozott a bárók közé. A szolgabíró az autonóm nemesi közösségek
választott bírója volt. A szerviensi mozgalom tömegét kisbirtokosok alkották, akiknek nem csekély
része paraszt volt, vagyis a saját házán és néhány hold földön kívül nem volt semmije.
Ilyen előzmények után került sor 1222-ben a szerviensek mozgalmára, amely megbuktatta a
kormányzatot, és kikényszerítette a 30 pontból álló szabadságlevél, az Aranybulla kiadását. A leg-
több cikkely a király és a bárók túlkapásai ellen irányult, és leszögezte, miféle káros jelenségeknek
nem szabad a jövőben előfordulniuk. Megtiltotta „egész ispánságok” eladományozását, és korlá-
tozni igyekezett az idegenek befolyását. Ekkor mondták ki, hogy a nemes birtoka mentes min-
den királyi adó és beszállásolás alól, vagyis hívatlanul sem az uralkodót, sem embereit nem kell a
450 ■ Kelet-Közép-Európa

házában vendégül látnia; hogy a nemes nem köteles ingyen hadba vonulni, még a királlyal sem,
csak akkor, ha az országot külső támadás éri; hogy személyében nem tartozik a megyés ispán bí-
rósága alá, hanem csak a király vagy a nádor ítélhet felette; hogy érvényes bírói ítélet nélkül nem
tartóztatható le. Ezek olyan kiváltságok voltak, amelyek a szervienseket minden más társadalmi
rétegtől megkülönböztették. Az Aranybulla záradéka nevezetes szankciót tartalmazott, amelyet ké-
sőbb ellenállási jogként emlegettek. Ha a király vagy utódai az előzőekben foglaltakat nem tartanák
meg, felhatalmazta mind a püspököket, mind a világi nagyokat, hogy a királyi felségnek bármikor
„ellenállhassanak és ellentmondhassanak a hűtlenség vétke nélkül”. Az Aranybullát azóta, hogy
Nagy Lajos a nemesség kívánságára 1351-ben újból törvénybe foglalta és megerősítette, a nemesi
kiváltságok foglalatának tekintették.
II. András halála után a fia, IV. Béla (1235–1270) elüldözte vagy börtönbe vettette apja tanács-
adóit, elkobozta birtokaikat, majd hozzálátott, hogy a változások következményeit helyrehozza.
A határozott stílus megszilárdította az uralkodó tekintélyét, de társadalmi feszültséget idézett elő
a mongol támadás előestéjén. 1235-ben Julianus Domonkos-rendi barát elindult, hogy felvegye a
„Szkítiában” maradt magyarokkal a kapcsolatot, és rájuk is bukkant a Volgán túl, a Baskíria vidéki
Magna Hungáriában. Nyelvi nehézségek állítólag nem merültek fel, és Julianus tudomást szerzett
az Európát fenyegető tatár veszély nagyságáról. Batu kán hadai időközben megindultak Oroszor-
szág ellen, és útközben megsemmisítették a keleti magyarokat is.
1239-ben bebocsátást kért Magyarországba a mongolok elől menekülő Kötöny, kun fejedelem
és népe. Béla az Alföldön jelölt ki szállást a számukra. 1241-ben a mongol hadak megindultak Ma-
gyarország ellen. A jobbszárny északról tört az országba, a balszárny az erdélyi hágókon át nyomult
be. A derékhad, amelyet Batu személyesen vezetett, az ország szívét vette célba. Március 12-én
nehézség nélkül törte át a Vereckei-szoros gyepűit, előőrsei öt nap múlva már Vácot prédálták
fel. A királyi sereg Pest mellett gyülekezett. Pesten pogrom tört ki a kunok ellen, akiket árulással
vádoltak. A tömeg meglincselte Kötönyt és kíséretét, mire népe otthagyta a tábort és kivonult az
országból. Béla még így is tekintélyes haderővel rendelkezett. A magyarok sík terepen, szekereiktől
körülvéve foglaltak állást, Batu szerint „nyáj módjára szűk akolba zárkóztak”. Reggelre a tatárok
átúsztattak a folyón, minden oldalról körülfogták a tábort és a bennrekedteket egyszerűen halomra
nyilazták. Ott pusztult csaknem az egész magyar sereg és vele az ország „vezérkara”: a nádor, az
országbíró, mindkét érsek és számos egyházi és világi úr. Maga a király váltott lovakon menekült
nyugatra, végül a dalmát tengerparton, Trogir falai mögött pihente ki az izgalmakat.
A mongol vihar amilyen gyorsan érkezett, olyan hamar ült el. Bélát egészen Dalmáciáig ül-
dözték, de hamarosan visszafordultak, és nyárra az egész sereg elhagyta az országot. 1241 végén
meghalt Ögödej nagykán, és Batu jelen akart lenni utóda megválasztásánál. A tatárok kegyetlen-
kedéseiről Rogerius váradi kanonok hagyott ránk eleven beszámolót Siralmas énekében. „Ebben
az évben Magyarországot, amely háromszázötven éven át fennállt, elpusztította a tatárok hada
(Hoc anno regnum Ungarie, quod 350 annis duravit, a Tartarorum gente destruitur)” – jegyezte fel
egy német szerzetes.
A tatárjárás meggyorsította a korszerűtlen társadalmi szerkezet felbomlását és az azokat át-
alakító folyamatokat, amelyek már II. András korában jelentkeztek. A következő évtizedek gyors
„modernizációt” hoznak, amelynek során a Magyar Királyság társadalmi és politikai berendezke-
dése sok tekintetben kezdett a nyugatiakéhoz hasonulni. A modernizáció egyik tünete a nagybir-
tokos arisztokrácia megerősödése, ami viszont szükségszerűen vezet az 1270-es években a királyi
hatalom meggyengüléséhez és az ország széteséséhez.
 Magyarország ■ 451

Tatárok Magyarországon (miniatúra a Thuróczy-krónikából, 1488)

Arról ma is vita folyik, hogy a tatárjárás mekkora emberveszteséget jelentett. A pusztítás első-
sorban a ritkán lakott alföldi régiót érte, míg a legsűrűbb népességű országrészek – a Dunántúl és a
Kisalföld – aránylag kevéssé voltak érintve. Van olyan, némileg túlzó vélemény, hogy a teljes népes-
ségnek közel a fele esett áldozatul, mások a veszteséget 15–20%-ra becsülik. Az ország bámulatosan
hamar magához tért a csapásból. 1269-ben a nápolyi követ úgy jelentette, hogy „hihetetlen hatalma
van a magyar királyi háznak, akkora hadereje, hogy a keleti és északi részeken nem akad senki, aki
moccanni merne, ha a király hatalmas seregét mozgósítja”.
A helyzet ilyen alakulásában szerepe volt IV. Béla rugalmas és józan politikájának. Államférfiúi
nagysága abban nyilvánult meg, hogy képes volt szakítani konzervatív elveivel, tudomásul venni
a viszonyok változását és törekvéseit hozzájuk igazítani. A híveit ő is most gazdag adományokkal
árasztotta el. A 13. század második felének feltűnő jelensége a bárók családi vagyonának nagymér-
vű gyarapodása.
A változások nyilvánvaló jele a kővárak építése volt. Mire Béla meghalt, közel száz vár emelke-
dett az ország különböző pontjain, 1300 körül már több százzal számolhatunk. Az erődítmények
másik típusát a városok képviselték, amelyekből két-három volt csak Béla trónra léptekor, és vagy
húsz a század végére. Magyarországon először IV. Béla idején találkozunk tudatos várospolitiká-
val, a városi önkormányzat meghonosításával. Ezt a politikát fia, V. István is folytatta. Magyaror-
szágon a „fehérvári jog” lett a minta. Ez volt az a kiváltság, amellyel Székesfehérvár vallon eredetű
polgárai rendelkeztek.
Megerősödött az a társadalmi réteg, amely megengedhette magának a lovagi felszerelést: a pán-
célt, sisakot, pajzsot, lándzsát, kardot. A Felvidék királyi erdőségeiben szabad embereket juttatott
452 ■ Kelet-Közép-Európa

földhöz olyan feltétellel, hogy hadjárat esetén meghatározott számú páncélost állítanak ki. Előírt szá-
mú páncélos hadba küldése az új alapítású városoknak és kiváltságos falvaknak is kötelessége volt.
A könnyűlovasságot a székelyek és a kunok képviselték a hadseregben. A megsértett kun népet Béla
1245 körül visszahívta, és az Alföld néptelenné vált tájain jelölte ki végleges szállásterületüket.
A birtokadományozási politika a tatárjárást követő évtizedekben is folytatódott. Az ország
újjáépítését és a birtokadományokat nagyarányú telepítő munka kísérte. A nemességen belül ki-
alakulóban volt egy vékony „főnemesi” réteg, amelynek nem voltak megkülönböztető kiváltságai,
de vagyonánál fogva igényt tartott a bárói hivatalok betöltésére. Ekkor alakul ki Magyarországon
a kíséretnek egy sajátos, késő középkori formája, amelyet a modern történetírás familiaritásnak
nevezett el. Nálunk a hűbériség nem honosodott meg, a kíséret megtartotta hagyományos jelle-
gét. A latin familiaris szó a nemes születésű „cselédet” jelentette, aki az úr háztartásához tartozott,
de csak a társadalmi állásához illő „munkára” volt kötelezhető, elsősorban fegyveres szolgálatra.
A nemes familiáris szabad akaratából szegődött el olyan úr szolgálatába, aki társadalmilag ma-
gasan felette állt. Tagja lett ura háztartásának, többnyire egy asztalnál étkezett vele, „tartást”, azaz
teljes ellátást és egyéb kialkudott juttatást kapott tőle, aminek fejében hűséggel tartozott neki és
állandó szolgálatára volt kötelezve. A magyar familiaritást úgy emlegetik, mint a hűbériség ittho-
ni változatát, ez a párhuzam azonban félrevezető. A familiáris nem tekinthető hűbéresnek, mert
nem volt hűbérbirtoka.
A Balkán szomszédos területein sikerült helyreállítani, sőt kiterjeszteni a magyar fennható-
ságot. István herceg, aki előbb Erdélyt kapta meg kormányzásra, nem érte be ennyivel. Háborúra
került sor, és Béla 1262-ben kénytelen volt engedni. István megkapta az „ifjabb király” címet,
az országot kettéosztották úgy, hogy neki jutott a keleti rész a Dunáig. Béla 1264-ben fegyverrel
támadt fiára, de hadai csatát vesztettek. Az ifjabb király ellentámadásba ment át, Isaszegnél újból
győzött (1265) és apját békére kényszerítette. 1267-ben az ország nemeseinek esztergomi gyűlé-
se kivívta a két királytól kiváltságaik megerősítését. Ebből a kezdeményezésből született meg a
nemesi önigazgatás szerve, a nemesi vármegye, amely a század végére az egész ország területén
meghonosodott.
V. István (1270–1272) rövid uralkodására már rávetette árnyékát a főúri pártok elkövetkező
harca, s korai halálával véget ért a viszonylagos stabilizáció időszaka. A trónt a tízéves IV. (Kun)
László (1272–1290) foglalta el, aki mellett nagykorúságáig anyja, a kun Erzsébet lett a régens.
Valójában bárói klikkek vetélkedtek a politika irányításáért. Az egyik pártot eleinte Héder Henrik,
a másikat Csák Péter vezette. A püspöki kar 1277 májusában gyűlést hívott össze a Pest melletti
rákosi mezőre, amelyen néhány bárón kívül nemesek vettek részt. Nagykorúvá nyilvánították a
királyt, és kötelezték, hogy lépjen fel a béke helyreállítása érdekében. A rákosi gyűlés volt Ma-
gyarországon az első országgyűlés a szó igazi értelmében. Ekkor éreztette hatását nálunk először
a rendi parlamentarizmus eszméje, amely egyes nyugati országokban már terjedőben volt. Ab-
ban, hogy ez magyar földön európai viszonylatban meglepően korán jelentkezett, döntő szerepe
volt annak a tudós főpapi csoportnak, amely a mozgalmat kezdeményezte, s amelynek tagjai a
bolognai egyetemen tanultak jogot, és ott magukba szívhatták a kor legmodernebb politikai
gondolatait. Az 1277-ben megindult „rendi fejlődés” néhány évtized múlva elakadt, és csak a
15. század első felében kezdődik majd újra.
László az új német királlyal, Habsburg Rudolffal lépett szövetségre. Rudolf ekkoriban szállt harc-
ba II. Ottokár cseh királlyal Ausztria és Stájerország birtokáért. A két tartomány sorsáról 1278-ben a
Morvamezőn, Dürnkrut mellett vívott ütközet döntött, amelyben Rudolf szerezte meg a győzelmet.
 Magyarország ■ 453

II. Ottokár maga is a csatatéren maradt. A Přemysl-ház rövid életű „birodalma” megszűnt. Magyar-
ország nyugati szomszédja ettől kezdve a Habsburg-család osztrák-stájer hercegsége volt.
Központi kormány már nem létezett, amikor Lászlót „kedves kunjai” 1290-ben meggyilkol-
ták. Mivel Lászlónak nem volt gyermeke, sokak számára úgy tűnt, hogy személyében kihalt az
Árpádok fiága. Volt ugyan még a dinasztiának egy állítólagos sarja, a „velencei” András, II. And-
rásnak utolsó házasságából származó unokája, de az ő törvényes eredetét többen vitatták. Az or-
szágnagyok zöme elfogadta III. Andrást (1290–1301) királyul. 1290-ben az óbudai országgyűlés
egy hitlevelet fogadtatott el a királlyal, amelyben köteleznie kellett magát az ország törvényeinek
és a rendek szabadságjogainak épségben tartására. III. András minden jó szándéka ellenére tehe-
tetlennek bizonyult a bárókkal szemben, és nem tudta megakadályozni, hogy tovább szilárdítsák
megszerzett hatalmukat.
Šubić Pál horvát bán 1290-ben az Anjou-házbeli Martell Károlyt, II. Károly nápolyi király fiát
ismerte el magyar királynak. Amikor Martell Károly 1295-ben meghalt, hétéves fia, a Carobertó-
nak (Károly Róbert) becézett Károly lett a magyar trónkövetelő, aki 1300-ban a Šubićok és más
horvát nagyok hívására partra szállt Dalmáciában. III. András nem sokkal ezután, 1301. január
14-én fiú utód nélkül meghalt, Magyarországot válságos helyzetben hagyva hátra. Ákos István or-
szágbíró, III. András király leghívebb barátja írta: „S az ország főpapjai, bárói, nemesei és minden
rendű lakosa elsiratván Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai
ágon kisarjadt utolsó aranyágacskáját, sokat tépelődve gondolkodának, Isten kegyelméből hol s
mikép találnának maguknak a szent királyok véréből sarjadt új királyt”.
 XV
Délkelet-Európa
és Kelet-Európa

A Balkán szláv „államai”

A 12. század végén a Balkán politikai földrajza néhány év alatt végleg átalakult. Szerbia független
országgá vált Nemanja István nagyzsupán (1166–1196) vezetése alatt, akinek utódai 1217 óta ki-
rályi címmel uralkodtak a 14. századig. Nemanja István 1180-ig lojális volt Bizánchoz, de Manuél
halála után ellene fordult. 1183-ban magyar segítséggel szabadította fel országát végleg a bizánci
fennhatóság alól. Életiratában is azt mondja: „megszilárdítottam és megújítottam és fölemeltem
hazámat, Raškát, a görög császártól megerőszakoltat, a magyar király segítségével”. A Nemanja
visszavonulását követő trónviszályok idején Imre király Vukant segítette a nagyzsupáni székbe,
aki ennek fejében letette a vazallusi hűbéri esküt. A magyar királyok ettől (1202) kezdve visel-
ték a „Szerbia királya” címet. Tényleges uralmukat azonban tartósan csak Szerbia északi részére
tudták kiterjeszteni, ahol létrehozták a közel
300 évig fennállt macsói bánságot.
Nemanja István lemondása után a fia,
István örökölte a nagyzsupáni széket (1196–
1227). Bizánc és Magyarország között laví-
rozva ügyes politikával sikerült megőriznie
országa önállóságát. Nyugati kapcsolatainak
köszönhetően 1217-ben III. Honorius pápa
(1216–1227) koronát küldött neki, és a pápa
legátusa királlyá koronázta. Szerbia ez időtől
fogva királyság lett. István király ezután egy-
háza újjászervezésébe fogott és testvére, Szent
Száva (†1236) a nikaiai pátriarkátus engedé-
lyével autokefál (önálló) szerb érsekséget ala-
pított. István király utódai igyekeztek meg-
őrizni államuk önállóságát. István utódát,
István Radoszlávot (1227–1234) saját testvé-
re, István Vladiszláv (1234–1243) fosztotta
meg a trónjától, őt meg testvére, István Uroš
(1243–1276) űzte el. István Uroš uralkodása
A kolostorba vonult Nemanja István alatt kezdődött a centralizáció, amelynek a
(freskó, 13. század) jövőben mutatkoztak eredményei, és gazda-
A Balkán szláv „államai” ■ 455
456 ■ Délkelet-Európa és Kelet-Európa

sági fellendülés következett be. A szerbiai bányák hozamának növelésére szászokat hívtak be az or-
szágba, aminek eredményeképp a király ezüstdénárokat veretett.
A magyar és szerb uralkodók ezekben a századokban hol háborúkat vívnak egymással a Duná-
tól és a Szávától délre elterülő területek (Macsói, Kucsói és Barancsi bánság) birtokáért, hol családi
kapcsolatokra lépnek. Dragutin István szerb király (1276–1282) felesége, Katalin V. István magyar
király lánya volt. Midőn 1282-ben testvére, II. Uroš Milutin (1282–1321) elűzte Dragutin Istvánt,
az Magyarországra jött, s hercegi rangban kormányozta a Szávától délre fekvő Bánságokat.
1186-ban Bulgária rázta le a bizánci uralmat és lett ismét számottevő hatalom a kun eredetű
Asen testvérek alatt. I. Ivan Asen (1187–1196) 1187-ben a cári címet is felvette, de megölték. Test-
vére, Péter (1196–1197) követte a trónon, de egy év múlva őt is megölték. Ezután az ifjabb testvér,
Kalojan (1197–1207) következett. III. Ince pápához közeledett és uniós szerződést kötött Rómával.
A Latin Császársághoz próbált meg közeledni, de elutasítás lett a vége. Háborúra került sor, amely-
ben Kalojan Adrianopolisznál 1205-ben megsemmisítette a Latin Császárság hadseregét. Kalojan
1207-ben Thesszaloniké ostrománál meghalt. Utóda unoköccse, Boril (1207–1217) lett, aki elvette
Kalojan kun származású özvegyét, hogy a Duna bal partján élő kunok katonai támogatását biztosítsa
a maga számára. Boril háborúba kezdett a konstatinápolyi latin császárság és Magyarország ellen,
ami nyílt elégedetlenséget keltett és lázadáshoz vezetett. Boril uralmát I. Asen cár fia, II. Ivan Asen
(1218–1241) döntötte meg. 1221-ben feleségül vette Máriát, II. András magyar király lányát, ezzel az
északnyugati határon béke született. 1230-ban legyőzte Theodórosz Dukasz thesszalonikéi császárt
a klokotnicai csatában. Ezután Bulgáriát délen és délnyugaton az Égei- és az Adriai-tenger határolta.
Ivan felmondta a nagybátyja uniós szerződését, és bolgár pátriarkátust alapított. II. Ivan Asen korá-
nak egyik kimagasló uralkodója volt. Uralkodása alatt Bulgária lett Délkelet-Európa vezető politikai,
katonai és gazdasági hatalma. Ivan bőkezűen pártfogolta a kultúrát és a művészetet. Uralkodása
után trónviszályok és belső harcok következtek. Közben 1242/1243 telén a tatárok pusztították el
Észak-Bulgáriát. III. Ivan Asen cár (1279–1280, †1302) elvette Eirénét, VIII. (Palaiologosz) Mihály
bizánci császár leányát, s ezzel megalapította a bizánci Asen-családot. Bulgáriában csak a 14. század
elején, Theodor Szvetoszlav cár (1300–1322) alatt jöttek rendbe a dolgok.
A 12. század első felében kerültek kapcsolatba a magyarok Boszniával, amely akkoriban kezdett
önálló politikai egységként szerveződni. Ez lett a központja a középkor egyik jelentős vallási mozgal-
mának, a bolgár eredetű bogumilok szektájának, amely a 10. század óta volt terjedőben. Az egyház
azért látott bennük veszélyes eretnekeket, mert elvetették a papi hierarchiát, a szentségeket és a há-
zasság intézményét. A raškai szerb nagyzsupánnal létrejött szövetség tette lehetővé II. Béla számára,
hogy az 1130-as években kiterjessze fennhatóságát Bosznia északnyugati részére, az Orbász, Boszna
és Ráma folyók völgyére. II. Béla felvette a „Ráma királya”, fia, László pedig a „Bosznia hercege”
címet. 1150 körül Boric bán kormányozta Boszniát a magyar király hűbéreseként. Ott volt Boric a
magyarok és szerbek oldalán a Bizánc elleni háborúkban is.
A 13. századtól Bosznia a magyar királyok balkáni expanziós törekvéseinek egyik fő célpont-
jává vált. A bogumil eretnekek ellen viselt keresztes hadjárat címén ismételten támadást indítottak
ellene, de az országot tartósan és teljesen nem tudták uralmuk alá hajtani. A bosnyák bánok, majd
királyok lényegében önállóan kormányozták országukat. A magyar fennhatóságot tartósan csak
Bosznia északi és északnyugati vidékeire sikerült kiterjeszteni, ahol a 13. század folyamán megszer-
vezték a Szlavóniához, illetve Horvátországhoz tartozó Szana, Dubica és Orbász vármegyéket, és az
Ozorai és Sói bánságokat.
 A Kijevi Rusz története ■ 457

A Kijevi Rusz története

A törzsi-nemzetiségi alapon szerveződő Kijevi Rusz társadalmában a szeniorátus rendje uralko-

dott: az elhunyt családfő helyébe a nemzetség legidősebb tagjának kellett lépnie. Ez rokonok kö-
zötti trónharcokat eredményezett. Vlagyimir halálát követően a trónharcokból Bölcs Jaroszláv
(1019–1054) került ki győztesen. Bölcs Jaroszláv fiai segítségével kormányozta országát. 1050 tá-
ján hozott döntést a trónöröklés kérdésében. Fiai közül hárman (Izjaszlav, Szvjatoszlav és Vsze-
volod) kaptak hasonló nagyságú körzeteket, a fiatalabbaknak lényegesen kisebb körzeteket jutta-
tott. Két fia követte őt a nagyfejedelmi trónon: Izjaszlav (1054–1073, 1076–1078) és Szvjatoszlav
(1073–1076). Miután testvérei meghaltak, Vszevolod (1078–1093) jutott a nagyfejedelmi trónra.
A 11. század végére, illetve a 12. század elejére a fejedelmi dinasztián belül a hatalom gyakorlása
csaknem teljes egészében Bölcs Jaroszláv e három fiától született utódai kezén szilárdult meg.
Vszevolod leszármazottai a 12. század során különböző körzeteket (voloszty) irányítottak, úgy,
mint Szvjatoszlav utódai is. Izjaszlavnak csak egyetlen utóda jutott lényeges szerephez, Szvjato-
polk, aki 1093–1113 között kijevi nagyfejedelem volt.
A 12. század első harmadában II. Vlagyimir Monomah (1113–1125) és fia, „Velikij” (Nagy)
Msztyiszlav (1125–1132) idejében sikerült a kijevi nagyfejedelem uralmát újra biztosítani a Kije-
vi Rusz egész területén. 1132-ig Nagy Msztyiszlav volt az utolsó nagyfejedelem, aki ténylegesen
tudott uralkodni a Rusz területén. A 12. század a részfejedelemségek kialakulásának időszaka.
A helyzet alapját a szeniorátus rendje jelentette: fejedelemnek számított mindenki, akinek az apja
is fejedelem volt; ezzel jogot formálhatott akár a nagyfejedelmi cím megszerzésére is, de joga volt
ahhoz, hogy részesüljön a dinasztia rendelkezésére álló javakból. Ez nem birtok formájában tör-
tént, hanem egy adott területről befolyt adók megszerzését jelentette. Az ilyen módon kialakult
területet nevezte a korabeli szóhasználat volosztynak. Csak a voloszttyal rendelkező fejedelmek-
nek volt saját jövedelmük, amiből egy kíséretet el tudtak tartani. A voloszty átörökítésére 1097-ben
tettek kísérletet, amikor Ljubecsben összegyűltek a fejedelmek, és megállapodtak abban, hogy
mindenki megtarthatja azt a volosztyot, amivel az apja is rendelkezett. Ezt nevezték otcsinának,
azaz apai birtoknak, ebből alakult ki később a votcsina (örökbirtok). Az új politikai egységek a
következők voltak: Peremisl-Tyerebovl, Volhínia-Szmolenszk, Vlagyimir-Szuzdal, Csernyigov,
Novgorod-Szeverszkij, Novgorod és Pszkov.
Vernadsky 7,5 millió, Cserepnyin 5–9 millió közöttire becsüli a korai Rusz lakosságát. A né-
pesség vándorlása a déli részeken a 12. század óta megnőtt létbizonytalanság miatt északkelet felé
irányult.
A gazdálkodásban etnikai különbségek is jelentkeztek. A szlávok földművelést űztek, a va-
rég-ruszok kereskedelemmel foglalkoztak. A finnugorok lakta területen az erdő adta termékek
összegyűjtésének, délen, a nomádok lakta részeken az állattenyésztésnek volt nagyobb szerepe.
A Rusz déli tájainak talaja kedvezett a földművelésnek. Északon, az erdőségek miatt, irtással és ége-
téssel kellett a művelhető területet növelni. A keleti szlávoknak megvoltak az ekés földműveléshez
szükséges eszközeik. Az eketípusok közül ismerték a könnyű túróekét (ralo), a vaspapuccsal ellátott
nehézekét (plug) és a karcolóekét (szoha). Kezdetben a túróeke terjedt el, majd a 11–13. században
az erdős sztyeppén és a szürke erdei talajon a vaspapuccsal ellátott ekefajta lett az uralkodó, míg az
erdős zónában a kétágú, karcoló véggel ellátott eke dívott.
458 ■ Délkelet-Európa és Kelet-Európa

A 11–12. században nincs nyoma a két-, majd háromnyomásos gazdálkodásnak. Északon több-
nyire lovat, délen pedig ökröt fogtak az eke elé. Északon a kevesebb napfényt igénylő, rövidebb te-
nyészidejű növények terjedtek el (köles), de beérett a búza és az árpa is. Délen az őszi vetésű rozzsal
és borsóval találkozunk. A terméshozamok alacsonyak voltak, az elvetett mag kétszerese termett.
Ez így volt még a 14–15. században is. A paraszti népesség számára egy-egy év rossz termése éhín-
séget okozott. Az évkönyvekben 1024–1332 között 47 „éhségesztendőt” említenek. Megtermelték
a ruházkodáshoz nélkülözhetetlen lent és kendert is. A gazdaságok része volt a kézműipar, amely a
 A Kijevi Rusz története ■ 459

Az 1117-ből, Novgorodból származó Msztyiszlav-evangélium

gazdaság számára szükséges eszközöket állította elő, ami azt jelenti, hogy a paraszti gazdaság önel-
látásra volt berendezkedve.
A folyókban, erdőkben gazdag Kelet-Európa a halászat és a vadászat űzésére is alkalmas volt.
A kis prémes állatokra vadásztak, a szőrme keresett cikk és könnyen értékesíthető volt. Erdei fog-
lalatosság a méhészkedés. Az erdei termékek a kereskedelem (és az adók) fontos részét alkották.
Fontos kereskedelmi cikk volt a só is, amit Kijevbe Halicsból szállítottak.
A Kijevi Rusz létrejöttét a távolsági kereskedelmi utak fölötti ellenőrzésnek köszönhette. A tá-
volsági kereskedelmi út két végpontját a Varég-(Balti-)tenger és a Rusz-(Fekete-)tenger alkotta.
Fontos volt a Novgorodból a Volgán át a Kaszpi-tenger és az arab világ felé vezető kereskedelmi út
is. A hajókat az egyik folyóról a másikra a legrövidebb szárazföldi szakaszon vitték át. Így kellett
eljárni a Dnyeper zuhogóinál (porogi) is. A legértékesebb a ladjának nevezett hajótípus volt, amely
evezőkkel vagy vitorlával volt felszerelve. A közönséges ladjánál értékesebb volt a bárka (sztrug).
A legegyszerűbb vízi jármű a fatörzs-
ből kivájt csónak (cseln) volt.
A Kijevi Ruszban a grivna szolgált
általános értékmérőül. A 11–12. szá-
zadban a kijevi grivna egy hatszög ala-
kúra formált, veretlen ezüsttömb volt,
a leletek átlagos súlya szerint 168 g-ot
nyomott. A novgorodi grivnát rúd ala-
kúra formálták, és átlagosan 204 g-ot
tett ki. A 13. századtól kezdve kezdi fel- Novgorodi grivnák
460 ■ Délkelet-Európa és Kelet-Európa

váltani a grivnát a rubel. A grivnánál kisebb összegek nevei arról tanúskodnak, hogy a veretlen ezüs-
tön kívül a különböző prémek töltötték be a pénz szerepét: a kuna (coboly- vagy hermelinprém), és a
veverica (mókus vagy menyét bundája). A kettő között a prém nagyságában van különbség: egy kuna
három vevericával volt egyenlő. Nehezebb magyarázni a rezan és a nogata eredetét; mindkettő a vál-
tópénz szerepét töltötte be. A következő értékviszonyok állapíthatók meg: 1 grivna = 20 nogata, vagy
25 kuna, vagy 50 rezan, vagy 75 veverica. A távolsági kereskedelemben a Rusz határain kívül vert ér-
mék voltak forgalomban. Kezdetben az arab dirhemek, majd a bizánci érmék, de megjelentek nyugat
felől az ezüstdénárok is. A 12. század folyamán az érmék beáramlása fokozatosan csökkent, illetve
megszűnt. Az érmeforgalom csökkenése egy „pénztelen” korszak kezdetét jelentette, amely egészen a
14. századig tartott. Kijevi Ruszban az idegen kereskedőket gosztynak nevezték. Az egy helyről szár-
mazó kereskedők egymás közelében telepedtek le, a városon belül sajátos negyedeket alkottak.
A fejedelem és kísérete legfőbb jövedelmi forrása az adó (dany) volt. Az adó behajtását kezdet-
ben a fejedelem személyesen végezte: kíséretével együtt körbejárta az uralma alatti területeket, és
begyűjtötte járandóságát. A fejedelmek másik jelentős jövedelmi forrása a kereskedelem haszná-
ból való részesedés volt. Bevételeik származtak az igazságszolgáltatásból is. Az első törvénykönyv
(Pravda) Bölcs Jaroszláv idején készült, amit fiai a 11. század második felében, majd Vlagyimir
Monomah a 12. század elején kibővített.
A földet művelő szlávok folyó közelében lévő településeken éltek, amelyeket később farönkök-
kel megerősített földsánc, a gorogyiscse védett. A varégok vagy a rószok a fontosabb folyók mentén
létesítettek telepeket. A kereskedőtelepek vonzották az újabb megtelepedőket, így ezek váltak a
városiasodás alapjává.
A keleti szláv törzsek élén már a legkorábbi adatok alapján is a fejedelem (knyaz) állt. Ezek kö-
zül emelkedik ki Kijev nagyfejedelme (velikij knyaz). Az első nagyfejedelmek a varég-ruszok közül
kerültek ki, de a 10. század folyamán szláv neveket viseltek. A fejedelmeknek csak trónra ültetése
van, nincs koronázása. A „trónra ültetés” kísérő szövege (apja és nagyapja trónjára ült) csak az
uralom családi szálon való jogosultságát bizonyítja. Jogilag elismerték, hogy a fejedelmi dinasztián
belül minden felnőtt férfi jogosult a dinasztia hatalmából (jövedelméből, presztízséből) részesülni,
de ténylegesen a távolabbi rokonság kiszorítására igyekeztek. A jog szerinti elv a dinasztia felnőtt
férfi tagjai között a legidősebb joga (szeniorátus) szerint tett különbséget; azonban igyekeztek az
elsőszülöttséget (primogenitura) megvalósítani.
A társadalom csúcsán a vérségi-nemzetségi előkelők egy csoportja állt, amelynek differenciáló-
dása igen lassan halad előre. A fejedelmek kiemelkedését a törzsi-nemzetségi előkelők közül a kísé-
ret (druzsina) segítette elő. A varég-rusz harcos elemek beépülése a keleti szláv knyazok kíséretébe
a fejedelmi hatalom létrejöttét gyorsította meg. A kíséret volt az, amely legkönnyebben fogadta be
és tudta asszimilálni a különféle etnikai környezetből érkezőket. A kíséreten belül a származás már
nem volt lényeges, sorsuk a fejedelemtől nyert juttatásoktól függött. A fejedelmek számára az ide-
gen származású kísérettagok fontosabbak voltak a helyieknél, mivel a fejedelem szolgálatában nem
jelentett visszahúzó erőt saját nemzetségük. A szolgálatok fejében a fejedelemnek gondoskodnia
kellett kíséretének tagjairól (élelem, ruházat, fegyver). Az adók nem mindig voltak elegendők erre.
A hiányzó jövedelmek pótlására indítottak zsákmányszerző hadjáratokat. A nagyobb jövedelem
nagyobb számú kíséret eltartását tette lehetővé.
Kezdetben a fejedelem közvetlen környezetében élt minden kísérettag: együtt laktak, közösen
étkeztek. Nem egyenlően részesültek a jövedelmekből, a kíséreten belül kialakult egy hierarchia.
A kísérettagok közül azok emelkedtek ki, akik lehetőséget kaptak egy-egy fontos feladat ellátására.
 A Kijevi Rusz története ■ 461

A fejedelem a voloszty igazgatásával a kísérettagok közül bízott meg valakit, akit namesztnyiknek
vagy poszadnyiknak neveztek. Ha hadat toborzott a fejedelem, a vojevoda (hadvezér) és a tiszjackij
(ezredes) voltak segítségére. A poszadnyik és a vojevoda elsősorban nem a fejedelem környezetében
teljesített szolgálatot, a feladat kiemelte őket a kísérettagok közül. A fejedelemtől nagyobb juttatás
járt nekik. A PVL a fejedelmi helytartókat bojároknak nevezi. A bojárok eredetileg a kíséret tagjai
voltak, azonban hamar leváltak onnan.
A bojár szó etimológiája vitatott, hogy szláv vagy török eredetű-e. Bármelyik etimológiából in-
dulunk ki, a bojárokat a kísérettagok leggazdagabbjai között találjuk. Sem a PVL-ben, sem a Pravdá-
ban nincs utalás arra, hogy a bojárok földbirtokosok lettek volna. A bojári földbirtoklást bizonyító
adataink csak a 14–15. századból vannak. A 12. században a fejedelmek „diplomatái” is a bojárok
közül kerültek ki. Végleges leszakadásuk az egykori kíséretről a 13. század végére következett be.
A kíséret másik része megtartotta szoros kapcsolatát a fejedelemmel. A kíséretek a 9–10. században
varég elemekkel töltődtek fel, a 12. századtól a sztyeppei törökök kerültek túlsúlyba.
A társadalmi különbségeket – mint a germánoknál – a törvényekből ismerhetjük meg: a gyil-
kosság esetén kiszabható vérdíjakból. A szabad ember (muzs) vérdíja 40 grivna volt. Megjelent a
dupla vérdíj (80 grivna) is, ha a gyilkosságot a fejedelem szolgálatában álló személy ellen követték
el. Szabad nő megöléséért csak fél vérdíj járt. Ha szolga a gyilkosság áldozata, akkor csak 6 grivna
volt a vérdíj. „Dupla szolgavérdíj”, azaz 12 grivna volt fizetendő, ha az illető fejedelmi szolgálat-
ban állt. A szolgák által okozott kárért uruknak kellett fizetnie. Ha holttestet találtak és nem volt
megállapítható a gyilkos kiléte, akkor annak a falunak kellett kifizetnie a vérdíj összegét, amelynek
közelében a holttestet meglelték. A törvények alapján a társadalom szélső rétegeit lehet könnyen
elkülöníteni: a fejedelem szolgálatában álló személyeket, a dupla vérdíjasokat; a holopokat, akikért
vérdíjat sem kellett fizetni, csak az árukat megtéríteni.
A társadalom zömét a jogilag szabadok alkották, akikért 40 grivna vérdíj járt. Az egységesen
szabadnak mondottak között lényeges gazdasági különbségek mutatkoztak, őket fenyegette az el-
adósodás veszélye, ami szabadságuk elvesztésével is járhatott.
A nem szabad rétegek között a legalsó fokon a holopok álltak. A holop a bíróság előtt nem ta-
núskodhatott. A bővített Pravda szerint a holoppá válásnak három útja létezett: ha valakit eladtak,
illetve megvásároltak; ha valaki rabnőt vett feleségül, és ha valaki szolgálatba szegődött szerződés
(rjad) nélkül. További nem szabad rétegeket is találunk a Kijevi Rusz területén. Idetartozik a csel-
jagy. Mivel adták-vették, a cseljagy helyzete lényegében azonos volt a holopnak nevezett szolgáéval.
Az izgoj kategória nemcsak a társadalom alsó, hanem a felső rétegében is megtalálható. Az izgoj
kóborló, a nemzetségből kiszakadt személy volt. A puscsennyiki, proscsennyiki csoportok a rabszol-
gaságból felszabadítottak. Eredetileg a szmerdek a leigázott keleti szláv törzsek adófizető szabad pa-
rasztjai. A szmerd jelentése később: az államnak adózó paraszt. A szmerdek Pravda-beli helyzetéből
kitűnik, hogy nem azonosak a közszabad réteggel (muzsi). A szmerdek fejedelemtől függő helyzetét
mutatja, hogy haláluk után a fejedelemre szállt a vagyonuk.
A vecse a városoknak nevezett településeken működő testületként jelenik meg a forrásokban.
A vecse véleményt nyilvánított a háború és béke kérdésében, támogatta egyik vagy másik fejedelem
megválasztását a gyűlésen vagy akár fegyveresen, és feltételeket szabott a hívott fejedelem számára.
A vecse működése a 11. század második fele és a 13. század első fele közötti időszakban az egész
Rusz területén általános volt. A vecsén megjelentek nemcsak a központban lakók voltak, hanem
a voloszty szabad lakossága is. A vecse nem nyilvánított véleményt egyetlen alkalommal sem jogi,
bírósági, gazdasági vagy adminisztratív kérdésekben. Hiányzott belőle az önkormányzati jelleg.
462 ■ Délkelet-Európa és Kelet-Európa

A Kijevi Rusz egyházszervezete a konstantinápolyi pátriárka joghatósága alá tartozott. „Kijev

és az egész Rusz metropolitája” a tatárjárás előtt a keleti szláv (óorosz) régió egyházfője volt; kine-
vezése a konstantinápolyi pátriárkától függött. A metropolita alá tartoztak a püspökségek. Az első
püspökségek a kereszténység felvétele után szerveződtek. A kereszténység felvétele után a kijevi
egyházmegye (eparchia) léte biztosnak tekinthető. Ezt követően a déli területeken, Kijev közvetlen
közelében szerveződtek az újabb egyházmegyék. A 12. században püspökségek alapításának sora
történik: Polockban (1105), Szmolenszkben (1136), Halicsban (1153), Rjazanyban (1198). A világi
papság a 12. században nemcsak püspökökből és görögökből állt. A központi településeken már
nemcsak egy-egy, hanem több templomot is találunk. A világi papság (beloje duhovensztvo) testü-
letei a kliroszok és a szoborok voltak. Klirosznak nevezték a nagyobb templomokban működő papok
összességét. Szobornak nevezték a püspökök és a metropolita részvételével tartott tanácskozásokat,
de léteztek papi szoborok is.
Az egyház világi hierarchiája mellett megjelent a szerzetespapság (csornoje duhovensztvo).
Az óorosz korszakban a legtöbb kolostor a centrumban, Kijevben jött létre, ahol a 11–12. század
folyamán szinte mindegyik nagyfejedelem alapított kolostort. Golubinszkij orosz egyháztörténész
számításai szerint Kijevben legalább 17, Novgorodban 18, Vlagyimir-Szuzdalban 8, Szmolenszk-
ben és Halicsban 5–5 kolostor létezett a tatárjárás előtt.
A keresztény és pogány vallás egymás mellett, egymással kölcsönhatásban létezett évszázado-
kon keresztül. Vlagyimirtól kezdve a fokozatosan kiépülő egyházszervezetnek évszázadokon át
meg kellett küzdenie a folytonosan ható pogány képzetekkel. A pogány hitvilág bizonyos elemeit
maga az egyház emelte be a keresztény gondolatkörbe. A fejedelem és kíséretének világi összejöve-
telein, lakomáin elhangozhattak a skandináv sagák és a sztyeppei hősi mondák. Akik ezeket az ősi
énekeket előadták (szkomorohi), megtalálhatók a kijevi Szófia-székesegyház egyik freskótöredékén
is. A hősi énekek tartalmukban számtalan pogány elemet őrizhettek, a papság szemében nem volt
kívánatos a szkomorohi jelenléte.
Azok a papok, akik kezdetben a tömeges kereszteléseket elvégezték, Bizáncból érkeztek. De
görög volt a Kijevi Rusz fennállása idején – néhány kivételtől eltekintve – a főpapok zöme. A koráb-
ban megkeresztelkedett szláv területekről (bolgárok, csehek) is érkeztek papok, akik szláv nyelvet
beszélvén, közreműködtek a térítésben.
Elsőként a kereszténységet felvevő Vlagyimir fejedelemnek két mártírhalált halt fiát, Boriszt
és Glebet (†1015) avatták szentté. Testük felemelése és újratemetése 1072-ben történt. Ismerjük a
Barlangkolostor egyik 11. századi alapítójának, Magyar Mózesnek az életét is. A kereszténységet
felvevő Vlagyimir fejedelmet csak a 13. század közepén avatták szentté.
A keleti szlávoknál az írásbeliség a kereszténység felvételével egyidejűleg jelent meg. A Balkán-
ról érkeztek az első írott emlékek a Rusz területére: a szláv nyelvre lefordított liturgikus irodalom.
Az első keleti szláv bibliarész-fordítás az Osztromir evangélium, amelyet 1056–1057 táján másoltak.
1083-ból való az Arhangelszkoje evangelije. A Rusz saját írásbelisége a 11. században alakult ki.
Ezt követően vannak olyan források, amelyek informálnak a Ruszban történtekről. Az elbe-
szélő források és az évkönyvek alkotják a legfontosabb forráscsoportot. A legkorábbiak: a Lav-
rentyjev-évkönyv (letopisz) 1377-ből, az Ipatyjev-évkönyv a 15. század elejéről, valamint az első
novgorodi évkönyv a 14. századból.
A 19. és a 20. század fordulóján a forráskritika állapította meg annak a legelső évkönyvnek a
létezését, amellyel minden későbbi kódex szövege kezdődik. Ez a már többször idézett PVL (Po-
veszty vremennih let). Korábban Nyesztor-krónikaként is ismerték, mivel Nyesztor volt a PVL egyik
 A Kijevi Rusz története ■ 463

szerzője. A PVL szövegét rekonstruálták. Kimutatható, hogy a PVL a 12. század elején keletkezett,
és rövid időn belül két alkalommal is átdolgozták.
Bölcs Jaroszláv idején épült a kijevi Szent Szófia-székesegyház, amely szakított a bolgár területen
meghonosodott építészettel, és inkább a konstantinápolyi építkezéseket vette mintául. Ezt a stílust
monumentális historizmusnak nevezik a művészettörténészek. A kijevi Szent Szófia-székesegyházat
valószínűleg görög mesterek építették. Hasonló stílusban, bár kisebb méretben épültek Rusz-szerte a
püspöki székhelyek templomai is. A 12. század második felében és a 13. század elején a Rusznak több
pontján épültek „kocka formájú” négyoszlopos templomok, amelyeknek csak egy kupolája volt.
A 11–12. században bizánci mesterek keze nyomát viseli a Kijevi Rusz festészete és szobrászata,
amely az építészet kiegészítőjeként jelent meg. A legelső nagyméretű székesegyházak freskóinak és
mozaikjainak jellemzésére szintén a monumentális historizmus fogalmát használják a művészet-
történészek.
1169-ben Andrej Bogoljubszkij (†1174), Vlagyimir-Szuzdal fejedelmének csapatai megtámad-
ták Kijevet. Andrej hadának támadása akkora pusztulást eredményezett, amelyet Kijev nem is tudott
többé kiheverni. A perifériákon formálódó politikai egységekkel összehasonlítva Kijev hátrányo-
sabb helyzetbe került, lényegesen kisebb területre zsugorodva. A 12. század második felében Kijev
voloszttyá válását a címek viselése is jelezte: a regionális központok fejedelmei közül többen is fel-
vették a nagyfejedelem címet, kifejezve, hogy nincsenek Kijevnek alárendelve. Kijev és a perifériák
közötti egyensúly-eltolódás és Kijev jelentőségének csökkenése mögött gazdasági változások álltak.
A 11. század végén a kunok megjelenése és nyomukban az állandósuló háborúk károsan befolyásol-
ták a dnyeperi vízi út forgalmát. A vízi út új útvonalra helyeződött át, a Dnyeszterre, amely biztonsá-
gosabb volt a Dnyeperhez képest. A másik ok, ami Kijev és a perifériák viszonyának megváltozását
eredményezte, a demográfiai változásokban keresendő. A perifériák egyes részein megnövekedett a
lakosság. A kunok a 11. század utolsó harmadától a 13. századi tatár (mongol) támadásig a Kijevi
Rusznak, illetve részfejedelemségeinek sztyepp felőli szomszédai voltak.
A tatárok 1223-ban az Azovi-tengerbe ömlő Kalka folyó mellett mértek először jelentős csa-
pást a kunokra, ahol a Rusz fejedelmeinek egy csoportja is a kunok oldalán harcolt. Dzsingisz kán
(1206–1227) halála előtt a mongol birodalom nyugati részét Dzsocsi nevű fiának szánta, aki azon-
ban még előtte meghalt. Örökébe fia, Batu (†1255) lépett. A mongol birodalom nyugati fele Batu
ulusza (részbirodalma) lett, amely Batu szervezése alatt vált Arany Hordává. Az „ordu/orda” szó
az uralkodó szállásterületét jelentette, az „arany” jelző a nagykán rezidenciáját. 1229-től Ögödej
(1229–1241) került Dzsingisz örökébe. A további hódításokról 1235-ben döntött a kurultaj: keleten
Dél-Kínát és Koreát, nyugaton Kis-Ázsiát és az európai országokat kell meghódítani!
A Rusz területét két jelentősebb tatár támadás érte: az első 1237/1238-ban a volgai bolgárok
felől indult, a másik 1240 őszén Csernyigov irányában. A tatár támadás egy addig ismeretlen erejű
és más szokások szerint harcoló nomád csoport megjelenését hozta magával. A nyugat felé forduló
tatárok 120–140 ezer harcossal rendelkeztek. Technikai fölényben is voltak: ostromgépekkel voltak
felszerelve és a görögtüzet is használták. Az 1237/1238 telén elszenvedett nagy vereség után Jurij
Vszevologyics (Vlagyimir Monomah unokája) a menekülőkből új hadsereget állított össze, és a
Szity mellett felvette a harcot a tatárokkal, de vereséget szenvedett. 1238-ban a tatárok Szuzdalt is
lerombolták. Északon a tatárok hosszabban jelen voltak, délen gyorsan továbbvonultak.
Johannes Piano Carpini (†1252) ferences szerzetes 1246-ban keresztülutazott a tatár dúlta Rusz
déli részein. Jelentése szerint öt évvel a tatár dúlás után Kijevben és környékén mindössze kétszáz
ház állt. A templomok viszont működtek, pedig ez a terület közvetlenül a tatárok uralma alá került.
464 ■ Délkelet-Európa és Kelet-Európa

A tatárok tartós berendezkedését az adószedők és népesség-összeírók jelentették. 1245-től a fe-

jedelmek rendszeresen vittek „ajándékokat” a nagykán udvarába. A tatár-mongol birodalom egész
területére Möngke kán vezette be a népesség- és adóösszeírást. 1257-ben a Rusz területén is meg-
jelentek a baszkakok, a tatár adószedők, akiknek biztonságáról Alekszandr (1236–1263) novgorodi
fejedelem gondoskodott. A Rusz számára az utolsó adóösszeírást 1273–1275 körül hajtották végre.
A regisztrálás és az adóösszeírás alól mentesült minden egyházi intézmény. Az ortodox egyház
által kapott első káni kiváltságlevél, a jarlik 1267-ben keletkezett. A regisztrálás a paraszti népesség
(családfő és háza népe) összeírására terjedt ki, amire a kiróható cenzus mértéke miatt volt szükség.
A regisztrálás másik célja katonai: a lakosságot tized, század, ezred, tízezred (tümen, oroszul: tyma)
szerint sorolták be. Vernadsky számításai szerint a Rusz területe 27 tüment állított ki. A tatárok a
déli terület egy részét (Kijev, Csernyigov, Perejaszlavl), azaz a Kijevi Rusz egykori magját tényle-
gesen uralmuk alá vonták. Az északkeleti részeket, Vlagyimir-Szuzdalt vazallus területükké tették.
Novgorodot némi adóra, Halics-Volhíniát adóra és katonaállításra kötelezték.
A tatárok nyugati birodalmának, az Arany Hordának a központja, Szaraj a Volga mellett helyez-
kedett el, Asztrahanytól 100 km-nyire északra. Itt kellett a Rusz fejedelmeinek „tiszteletüket tenni”,
egyúttal a káni kinevezést (az erről szóló okmányt jarliknak nevezték) is itt vehették át. Szarajból
tovább kellett menniük a fejedelmeknek a nagykán Orkhon környéki központjába, Karakorumba
is. A Rusz fejedelmeit lényegileg Szarajból irányították 138 éven keresztül.
Novgorodot nem támadták meg a tatárok. Alekszandr novgorodi fejedelem 1240-ben a Néva
melletti csatában legyőzte a Jarl Birger vezette svéd sereget, ezért kapta a Nyevszkij melléknevet.
1242. április 5-én pedig a Csúd-tó jegén a Német Lovagrend seregét semmisítette meg. (Erről ké-
szült Szergej Eizenstein híres filmje 1938-ban, a „Jégmezők lovagja”.) Alekszandr Nyevszkij 1252-
ben Vlagyimir-Szuzdal nagyfejedelme is lett.
 HARMADIK RÉSZ

A KÉSŐ KÖZÉPKOR
 Bevezetés

A középkori Európa nagy századainak alkotó lendülete a 13. század végére a legtöbb területen
kifulladt. A mezőgazdaság fejlődése megtorpant, a népesség növekedése már a nagy pestisjárvány
előtt megállt. A városok munkás hétköznapjainak nyugalmát heves társadalmi küzdelmek zaja ver-
te fel. A térbeli horizont egyelőre minden irányban lezárult. Európa középkori expanziója befeje-
ződött. A mezőgazdaság termelékenysége csökkent, extenzív terjeszkedésre pedig már nem volt
lehetőség. A keresztény Nyugat világa telítődött, s egyelőre nem talált sem kiutat népfeleslegének
levezetésére, sem technikai újításokat a föld eltartóképességének növelésére.
Európa keleti felét nem érintette annyira a pestis, mint a nyugati felét, s nem érintette demo-
gráfiai visszaesés sem. A késő középkor Kelet-Közép-Európa virágkora. De azután az oszmán hata-
lom elnyelte a balkáni államokat és a bizánci császárságot is. Végül a középkori Magyarországot is
megsemmisítette. A lengyel–litván unió viszont kelet-európai nagyhatalom lett.
A 14–15. század a válságok kora, s a krízis a gazdasági-társadalmi szférából átterjedt más terü-
letekre is. Az egyház, amely az előző korszakban meg tudott újulni, s alkalmazkodni tudott a válto-
zó társadalmi és lelki igényekhez (például új szerzetesrendek alapításával), most nem volt képes a
szükséges reformokat végigvinni.
Ezek a válságok növekedéssel, strukturális átalakulással járó krízisek voltak, amelyek már az
újkor Európáját készítették elő. A válságtüneteknél fontosabbak voltak azok a jelenségek, amelyek a
jövőbe mutattak: a humanizmus, a reneszánsz; a vallásosság új, személyesebb formái (devotio mo-
derna); a modern állam kialakulása felé tett lépések, a tudományok fejlődése, a technikai fejlődés
az iparban, a bányászatban, a hajózásban; a nagy felfedezések előkészületei, stb. A 16. század elején
egy fiatal, életerős Nyugat-Európát látunk, amely készen áll immár az egész világ felfedezésére, az
egész földkerekség gazdasági, majd politikai meghódítására.
 Válság és átrendeződés

I
A 14. század népesedési katasztrófája

A 14. század közepén – félévezredes távollét után – ismét visszatért Európába a pestis, mégpedig
legveszedelmesebb, legnagyobb halandósággal járó változatában (bubópestis). Ezúttal nem Afri-
kából jött, mint az ókor végén, hanem – a mongolok közvetítésével – Belső-Ázsiából. Megjele-
nése egyébként a biológiai hadviselés legkorábbi – s mindmáig legsikeresebb – esete. 1347-ben a
Krím-félsziget déli partján lévő genovai telepet és kereskedelmi lerakatot, Kaffát tatárok ostromol-
ták, midőn a seregben kitört a pestis. Mielőtt szétoszlottak volna – ez volt az egyetlen lehetséges vé-
dekezés – a pestises hullákat katapulttal belőtték a városba. A mit sem sejtő genovaiak jó keresztény
módjára illően eltemették a halottakat, ámde hamarosan rajtuk is jelentkeztek a járvány tünetei.
Sietve hajóra szálltak tehát, s betegeiket, halottaikat – és a pestis kórokozóit is – magukkal vitték
és hazahajóztak. Az így behurcolt járvány néhány év alatt legalább 20–25 millió halálos áldozatot
szedett az európai népességben.

Pestisben elhunytak temetése (flamand miniatúra, 1352)

470 ■ Válság és átrendeződés

A történeti demográfusok ma már egyetértenek abban, hogy a népesség dinamikus fejlődését

nem a „fekete halál” törte meg. Igaz, hogy az 1348 és 1351 között Európát lerohanó nagy pes-
tisjárvány óvatos becslések szerint is a lakosságnak legalább egynegyedét-egyharmadát (némely
vidékeken 40–50%-át) elpusztította, de a népesség növekedése a legtöbb országban már korábban,
valamikor a 14. század elején megtorpant. 1315 és 1317 között ismét szörnyű éhínség tizedelte
Nyugat-Európa lakosságát. A mintegy 20 000 lakosú flandriai Ieper (Ypres) városában 1316 májusa
és októbere között 2794 embert temettek el. Ekkor Nyugat-Európa egyes vidékein már félreért-
hetetlen jelei mutatkoztak a relatív túlnépesedésnek. A legsűrűbben lakott tájak telítődtek, vagyis
elérték azt a maximális népsűrűséget, amelyet a mezőgazdasági technika és termelékenység adott
szintje mellett el tudtak tartani (40–50 fő/km2).
A 13. század végére megtorpant a mezőgazdasági termelés növekedése is. Az extenzív terjeszke-
dés lehetőségei kimerültek, minden művelhető földet feltörtek, a kolonizációs mozgalom határai le-
zárultak, az agrotechnikában pedig lényeges, hozam- és termelékenységnövelő újítások a 18–19. szá-
zadig nem jelentkeztek. Számos adat arra mutat, hogy Nyugat-Európában már a 13. század második
felében stagnáltak, sőt sok helyen csökkentek a gabona terméshozamai.
A folyamat jól végigkövethető Angliában, amelynek középkori agrártörténete forrásokkal jól
dokumentált. A Domesday Book tanúsága szerint a 11. század végére Anglia földjének túlnyomó ré-
szét már művelés alá fogták. A szántóterület kiterjedése akkora volt, mint a 19. században. Nemcsak
az elsőrendű, azaz a legjobb minőségű és legkönnyebben művelhető földeket szántották fel, hanem
 A 14. század népesedési katasztrófája ■ 471

Szénakaszálás (Berry herceg hóráskönyvéből, 15. század)

a nehezebb, másodrendű talajok nagy részét is. A további terjeszkedés során egyre inkább az ennél
gyengébb minőségű, nehezen művelhető, alacsony termőképességű, ún. marginális földek kerültek
feltörésre. Mivel a talajerő visszapótlásának (trágyázás) lehetőségei korlátozottak voltak, a korábban
művelés alá vett első- és másodrendű földek hozama időközben csökkent, lassan kimerültek, egy
részük művelésével fel is hagytak. A kieső jó minőségű földeket viszont az újonnan feltört, gyenge
termőképességű marginális földek nem pótolhatták, s ezek még hamarabb kimerültek. Érvényesült
tehát a „csökkenő hozadék” törvénye. A növekvő népesség élelmiszerigényének nyomására egyre
472 ■ Válság és átrendeződés

Őszi vetés (Berry herceg hóráskönyvéből, 15. század)

több legelőt törtek fel, s vetettek be gabonával, ezáltal felborult az az egészséges szántó–legelő arány,
amely az ún. vegyes gazdálkodás rendszerében szükséges a növénytermelés és állattenyésztés egyen-
súlyának fenntartásához. (Az állattenyésztésnek azonos kalóriamennyiség előállításához öt-hatszor
nagyobb területre volt szüksége, mint a gabonatermelésnek.) A 13. századra a legelőterület annyira
megcsappant, hogy a legelő ára, vagy a bérleti díja magasabb volt, mint a szántóföldé. A legelő-
hiány miatt csökkent az állatállomány, ez pedig visszahatott a növénytermelésre is: nem volt elegen-
 A 14. század népesedési katasztrófája ■ 473

dő igaerő a növekvő szántóterület rendszeres megművelésére, s egyre kevesebb trágya állt rendelke-
zésre. Mindezen folyamatok együttes hatásának eredményeképpen a 13. század második felében és a
14. században mind a művelt terület, mind a termésátlagok csökkenő tendenciát mutattak. Klíma-
történeti adatok szerint ekkoriban az időjárásban is kedvezőtlen változás állott be: hűvösebb és csa-
padékosabb évtizedek következtek a középkori meleg maximumra.
A 14. század elejére tehát mind a mezőgazdasági termelés, mind a népesség növekedése meg-
torpant. Bekövetkezett a „telített világ” állapota, vagyis a népsűrűség elérte azt a kritikus értéket,
ameddig az adott agrotechnikai színvonal mellett a népességet normálisan el lehetett tartani. Mind
feltörték és megművelték az erre egyáltalán alkalmas földterületeket, jelentősen kiterjesztve a szán-
tóföldek nagyságát, és nem utolsósorban erősen megélénkült a kereskedelem. Európa nyugati fele
nemcsak „befelé” terjeszkedett, hasznosítva valamennyi rendelkezésre álló területet, hanem „kife-
lé” is expanzívan viselkedett: ennek az expanziónak a körébe sorolhatjuk a keresztes hadjáratokat, a
mórok fokozatos kiűzését az Ibériai-félszigetről, és a német telepesek keletre irányuló mozgalmait
is. Európa nyugati részein és a Mediterráneumban érett középkori struktúrák alakultak ki. Mintegy
70–80 millió ember élt itt 2,5 millió km2-en, ahol 130 000 templomtorony volt található. Ha valaki
felment az egyikre és körülnézett, 5-6 másikat látott.
Ez a „telített világ” azonban kimerítette az adott technikai feltételek mellett rendelkezésre álló
lehetőségeket, és sem belső, sem külső expanzióját nem tudta tovább folytatni. A külső expanzió
megtorpanásának látványos jelei a keresztes hadjáratok megszűnése, a reconquista befejeződése és a
német telepesek hullámainak az elapadása. De hogyan érzékelhetjük a „belső” megtorpanást? Meg-
állt a népesség növekedése, újabb telepesek nem rajzottak ki, és így nem keletkeztek újabb községek.
(Franciaországnak, Angliának és a nyugati német területeknek úgyszólván minden 19. századi falva
létezett már 1300 körül). Nem volt újabb művelésbe fogható terület, gyakorlatilag minden lehet-
séges földdarabot művelésbe vettek. A megművelt földek tengerében már csak szigeteket képeztek
az erdők és a megműveletlen földek, tehát éppen fordítva, mint a Karoling-korban volt. Telített, de
egyenlőtlenül telített világ alakult ki; a rosszabb adottságú vidékeken kisebb volt ugyan a népsűrű-
ség, de itt is elérték terjeszkedési lehetőségeik határát. Az embereken olyan érzés vett erőt – egykorú
krónikák ennek hangot adtak –, hogy „túl sokan vagyunk”, elbátortalanodtak, pesszimistává váltak,
még a nagy pestis előtt. Érezhetően csökkent a kereskedelmi forgalom is.
A sűrűn lakott területen élő emberek nem tudnak élelmet, gabonát, vágómarhát importálni
nagy távolságokról, Európa ritkábban lakott vidékeiről, ahol képesek élelmiszer-felesleget megter-
melni. Az adott technikai, termelési színvonalat nem voltak képesek áttörni, jelentősen javítani.
A 14. század első felében ez a helyzet állt fenn: még nem alakult ki a Kelet-Közép-Európával való
nemzetközi méretű árucsere-forgalom, és még nem tudtak számottevően javítani a mezőgazdasági
termelés technikáján, a nyomásrendszert még nem haladták meg.
A „telített világban” nagyfokú élelmiszer-kereslet alakult ki. Ez természetesen az élelmiszerárak
nagyfokú emelkedését vonta maga után. De nem mindennek emelkedett egyformán az ára, hanem
az életben maradáshoz legfontosabb tápláléknak, a gabonának az ára szökött fel a legjobban, erre
fordították pénzük legnagyobb részét az emberek. Ezért kevesebb maradt egyéb cikkek vásárlására,
vagyis csökkent azon áruk iránti kereslet, amik viszonylag lemaradtak az áremelkedésben. A luxus-
cikknek számító húsárak kevésbé emelkedtek, és az ínséges időkben nem létfontosságú iparcikkek
árai még ennél is kevésbé. Az árstruktúrák is átalakultak, éspedig a mezőgazdasági termékek javára
és az iparcikkek kárára. Ennek a hosszú korszakon át tartó tendenciának messze ható gazdasági és
társadalmi következményei lettek.
474 ■ Válság és átrendeződés

Így alakult ki a hagyományos gazdálkodás első krízise a 14. században: mivel a kis paraszti
gazdaságok nem tudták tökéletesíteni a technikát, nem tudtak pénzt fektetni földjeik javításába,
és a mezőgazdaság válságba került, csökkent a vásárlóerejük, ami a céhekbe szorított városi iparra
is fékezően hatott. A 14. század eredetileg agrárjellegű válsága így a rendszer általános válságává
szélesedett.
A lakosság növekvő része élt a létminimum határán vagy az alatt. A 14. század közepéig már
több nemzedék fehérjeszegényen táplálkozott, és kenyérrel-kásával is csak szűkösen tudott jóllakni.
Az eredmény általános biológiai leromlás volt. A mortalitás egyes vizsgálatok szerint néhol 52 ezre-
léket ért el; a nagy gyermekhalandóság és a rövid felnőtt életkor miatt a születéskor várható átlagos
élettartam 20 év körül járt. Az alultáplált, s egyre gyakrabban éhező népesség körében a járványos
betegségek fokozott mértékben pusztítottak. A halandóság emelkedett, s a század közepén ismét
megjelent Európában a pestis, első támadása idején a védtelen, nem immunizált népességben ka-
tasztrofális pusztítást okozva, főleg a sűrűbben lakott, urbanizált vidékeken. A 11–13. század páratlan
dinamizmusa és prosperitása után a 14. század a nagy gazdasági, társadalmi és népesedési válságok
időszaka. Milliók, sőt tízmilliók gyors pusztulása meghatározóan rányomta bélyegét a következő
másfél évszázad európai mentalitására, amelyen a halál víziója uralkodott. „Nincs még egy korszak,
amelyik annyit foglalkozott volna a halál gondolatával, mint a késő középkor” – írja Huizinga. Ez a
haláltánc-ábrázolások és leírások kora a képzőművészetben és az irodalomban.
A nagy pestisjárvány után Európa lakossága mintegy harmadával csökkent. Az Île-de-France
népessége 1348 és 1444 között a felére csökkent. Toulouse 1335. évi 30 000 lakosa helyett száz év
múlva is csak 8000 főt találunk. Firenze 80 000 lakosa 30 000-re csökkent, a sienai 50 000 lakosból
25 000 maradt, San Gimignanóban 13 000-ből 4000. De a pestisjárványok a 14. század közepe után
szinte évtizedenként megismétlődtek, ha már nem is ennyire nagy pusztítást okozva. 1347 és 1534
között 17 nagyobb járvány vonult végig Európán, tehát átlagosan 11 évenként tért vissza a pestis
(6 és 13 év között szóródtak az egyes intervallumok). J. N. Biraben kutatásai szerint 1347 és 1670
között nem volt Európában egyetlen olyan év sem, amikor valahol ne lett volna pestis.
A pestis egészen a 17. század végéig, a 18. század elejéig jelen maradt Nyugat-Európában
(a kontinens keleti felében a 19. századig). 10–20 évenként megújult erővel lobbant fel a járvány, s
bár már nem járt olyan katasztrofális arányú halandósággal, mint első megjelenésekor, az európai
népesség növekedése közel két évszázadra megtorpant. Csak a 15. század második felében mu-
tatkoztak a regenerálódás jelei. Európa lakossága a 16. század közepén érte el újra az 1300 körüli
népességszámot.
A demográfiai válság idején, a 14–15. században kialakult a késő középkori és kora újkori Nyu-
gat-Európára jellemző népesedési modell, amelynek egyik legfőbb eleme a rendszeresen visszatérő
demográfiai katasztrófák, azaz olyan évek sorozata, amikor többen halnak meg, mint születnek,
sőt a járványok és éhínségek következtében a halandóság a születések többszörösére emelkedik.
A járvány- és éhínségmentes években a rugalmatlan élelmiszer-termelésnél gyorsabban növekvő
népesség 10–20 éves rendszeres időközökben beleütközött a stagnáló vagy lassan fejlődő mező-
gazdaság által igen alacsonyan megszabott élelmezési, népsűrűségi plafonba. Hogy a demográfiai
katasztrófák visszatérését késleltessék, hatásukat enyhítsék, szükségessé vált a népességnövekedés
lelassítása. A középkor végére kialakult tehát a nyugati társadalmakra egészen a 20. század elejéig
jellemző házasodási modell: egyre később kötöttek házasságot, s a népesség jelentős része sohasem
házasodott meg. A nők átlagos életkora az első házasságkötéskor 25 és 30 év között mozgott (Ma-
gyarországon 18 év körül), s az 50. életévüket betöltött nők 15–20%-a még hajadon volt (nálunk
 A népesedési katasztrófa következményei ■ 475

csak 2–3%-a). Mivel így a szülőképes korban lévő – 15–50 éves – nők többsége nem élt házasság-
ban, ennek következtében csökkent a születések száma (a születési arányszám Nyugat-Európában
ritkán haladta meg a 40 ezreléket, míg nálunk a 18. század második felében és a 19. század elején
is 50 ezrelék felett volt), s lelassult a népesség szaporodásának üteme. Kialakult az a szokás, ame-
lyet több országban törvények, jogszabályok is szankcionáltak, hogy csak az és akkor köthetett
házasságot, alapíthatott családot, aki és amikor egy önálló gazdasági termelőegység (gazdaság vagy
műhely) birtokába jutott (öröklés, házasság, vagy vásárlás útján).

A népesedési katasztrófa következményei

A 14. század közepének nagy járványa idején zsidópogromok törtek ki: a kortársak egy része bű-
neik büntetéseként értelmezte a járványt, mások azonban a zsidók (e részben megvagyonosodott és
irigyelt népcsoport) mesterkedésének tulajdonították. Nyugat- és Dél-Európából tömegesen űzték
ki őket, ahonnan Lengyelországba és Litvániába települtek.
A pestisjárvány után világvége-várás hatalmasodott el az embereken. Úgy érezték, hogy a világ
elöregedett. Flagelláns mozgalmak léptek fel, főleg Németországban, ennek résztvevői önmagukat
ostorozva városról városra vonultak. Az emberek a halál bűvöletében éltek, sok írás foglalkozott az
ars moriendivel, a keresztény emberhez méltó halállal; szélesen elterjedt a haláltáncmotívum, főleg
Franciaországban, de máshol is, festmények révén. A bűnbánó aszkéták csoportjai mellett azonban
a sátánimádók is megjelentek, mások viszont az élet örömeit habzsolva igyekeztek szabadulni az
egész társadalmat átható kollektív félelmektől.
A pestisjárvány következtében nemcsak egyes településeken belül pusztult ki a lakosság jelentős
hányada, hanem egész falvak váltak elhagyatottá. Középkori oklevelekben szereplő, s később nem lé-
tező falvak tömegéről már régóta tudott a történetírás, de a pusztásodás hatalmas méreteit csak a légi
fényképezésen alapuló modern régészeti kutatások segítségével sikerült feltárni. Az egykori emberi
települések nyoma még évszázadok múlva is felfedezhető megfelelő rálátással, alacsony napálláskor
akkor is, ha közben betemették, legelővé vagy akár szántófölddé alakították az elhagyott települése-
ket. Így például Németországban a középkori településeknek mintegy 26%-a vált pusztává (Wüstun-
gen), Angliában is kb. 20% volt az elpusztult falvak aránya (lost villages), Franciaországban is nagy
számú elhagyott települést találunk (villages désertés). A falvak elhagyása nem feltétlenül jelentette
azt, hogy teljes lakosságuk kihalt a pestis miatt, hanem az összességében jelentősen megcsappant
népesség átcsoportosulásáról is szó volt. A korábbi „telítettség” idején rossz hatásfokkal művelt mar-
ginális földeket, s a kedvezőtlen helyen fekvő, csak kényszerből elfoglalt településeket elhagyták a
túlélők, akik most már sokkal kevesebben voltak, és újra megengedhették maguknak, hogy csak a
jó földeket műveljék, a kedvező fekvésű településeket lakják. Sokan beköltöztek a városokba, ahol
ugyancsak nagy pusztítást végzett a járvány. A 14. és 15. században nem alapítottak új városokat, s a
meglévők lakossága sem növekedett (néhány kivételtől eltekintve).
Az európai népesség növekedése közel két évszázadra megtorpant. Csak a 15. század második
felében mutatkoztak a regenerálódás jelei. Európa lakossága a 16. század közepén érte el újra az
1300 körüli népességszámot.
A nagy halálozási katasztrófát túlélők átmenetileg ismét kedvezőbb viszonyok közé kerül-
tek: megszűnt az a nagy nyomás, feszítettség, amelyben korábban éltek. Megváltozott a föld és az
emberkéz viszonya: most a munkaerő lett kevés, viszonylagos földbőség támadt. A túlnépesedés
476 ■ Válság és átrendeződés

Michael Wolgemut: Haláltánc (metszet, 1493)

megszűnt, sőt munkaerőhiány lépett fel, s a földesurak különböző kedvezményekkel csalogatták

birtokaikra a jobbágyokat. A helyben maradottaknak is kedvezményeket kellett adni, hogy el ne
vándoroljanak: Európa nyugati felében és Itáliában gyakorlatilag megszűnt a középkori típusú job-
bágyság. Ez betetőzte a 12–13. századi nagy kolonizációs hullám idején kibontakozott társadalmi
folyamatot: Nyugat-Európában a 14–15. században megszűnt a klasszikus értelemben vett job-
bágyság, s a parasztság átalakult szabad bérlővé.
Hirtelen megszűnt a gabona és egyéb élelmiszerek iránti nagy kereslet, ennek következtében
csökkentek a gabonaárak. Most fordított irányban változott meg az árstruktúra: a mezőgazdasági
árak estek vagy stagnáltak, az ipari árak viszont emelkedtek. Mindez a földesúri járadék csökke-
nését is eredményezte. A földesurak felhagytak saját kezelésű majorságaik művelésével, és gaz-
dag parasztoknak adták bérbe az általuk művelt földeket. Észak-Itáliában kialakult a feles művelés
(mezzadria) rendszere, vagy pedig pénzszolgáltatás lépett a korábbi jobbágyi terhek helyébe.
Az élelmiszerárak csökkentek, a munkabérek viszont a munkaerőhiány következtében emel-
kedtek, s a 15. századi Angliában bekövetkezett az az állapot, amelyet az angol történészek „az angol
mezőgazdasági munkások aranykorának” neveznek. A reálbérek ekkor magasabbak voltak, mint
 A népesedési katasztrófa következményei ■ 477

azelőtt bármikor, de még azután is egészen a 19. századig. A piaci erők Nyugat-Európában másutt
is megszüntették a még megmaradt jobbágyterheket, és növelték a béreket és a parasztok életszín-
vonalát. A feleslegessé vált szántókat újra legelővé alakították, vagy takarmánynövényeket termeltek
rajtuk. A 15. században az emberi táplálkozásban megnőtt a hús és a tejtermékek aránya.
A kisebb nemesek belerokkantak ezekbe a változásokba, elszegényedtek, egyeseknek a minden-
napi kenyér előteremtése is gondot okozott. Belőlük lettek a korban elszaporodó „rablólovagok”,
de mint társadalmi osztály nagyrészt kihaltak, akik tehették, katonának álltak, majd később ez a
réteg adta a felfedezések kalandjában résztvevőknek nem kis részét. Kelet-Közép-Európában és
Spanyolországban az agrárdepresszió nem volt elég erős ahhoz, hogy a kisnemeseket anyagilag
tönkretegye, sőt, az újkor elején még további jelentős nemesedések történtek, így ezekben a társa-
dalmakban a nemesség (azon belül a kisnemesség) aránya sokkal magasabb maradt, mint a legfej-
lettebb nyugati országokban.
Ha a 14. század folyamán tendenciáiban ilyen kedvezően alakult a parasztság sorsa, akkor mi
az oka annak, hogy mégis éppen ekkor voltak a nagy parasztfelkelések? Bizonyosan az, hogy a régi
földesúr–paraszt viszony felszámolása, valamint az emberkéz és a föld arányának a megváltozása
nem érvényesítette automatikusan a hatását. Legtöbbször ott keltek fel a parasztok, ahol a földesúr,
mit sem törődve a megváltozott viszonyokkal, régi vagy mindenesetre már méltánytalannak érzett
szolgáltatásokat akart behajtani, vagy a parasztokat korlátozni igyekezett újonnan megszerzett jo-
gaik gyakorlásában. De a háborús terhek és pusztítások, valamint új adók bevezetésének a kísérletei
is hozzájárultak egyes parasztmozgalmak kitöréséhez.

Lovagok és parasztok összecsapása Meaux váránál (miniatúra Jean Froissart krónikájából, 15. század)
478 ■ Válság és átrendeződés

A legjelentősebb parasztmegmozdulások az 1358-as Jacquerie Franciaországban, majd az angol

felkelés voltak. Az 1381-es, Wat Tyler vezette angliai parasztfelkelés forrásai igen jók, ezért itt lehet
a legvilágosabban nyomon követni a parasztok sérelmeit, célkitűzéseit. Új adónemet, egyfajta fejen-
kénti adózást akartak bevezetni a korábbi rendszerrel szemben, amely tekintettel volt a parasztok
eltérő anyagi teherbírására. A földesurak robotszolgáltatásokra is próbálták kényszeríteni tehető-
sebbé és szabadabbá vált parasztjaikat. Ők – John Ball egyenlőségről szóló prédikációiból merítve
ideológiai érveiket – megtagadták e méltánytalannak érzett szolgáltatások teljesítését.
Európa legfejlettebb részeinek a válsága a 14. század kezdetétől a 15. század közepéig tartott.
A mezőgazdasági depresszió mélypontja kb. 1450-re tehető, a század második felében előbb lassú,
majd egyre gyorsuló ütemű javulás következett be. Újra növekedni kezdett a népesség száma, las-
san, majd egyre gyorsabb ütemben emelkedtek a gabonaárak, és élénkült a kereskedelmi forgalom.
Megint elkezdődött az a folyamat, amely a 14. század elején a „telített világot” válságba vitte, de
most már nem ugyanolyan körülmények között. Immár nagyobb területek között jött létre munka-
megosztás; az ipari centrumok szélein pásztorövezet alakult ki, így Spanyolországban, Dél-Itáliában,
Magyarországon, Lengyelország egyes részein és Dániában; az alpesi tehenészet is ekkor indult vi-
rágzásnak. E kis népsűrűségű országok területigényes állattenyésztést tudtak folytatni, éspedig saját
szükségletükön felül, exportálásra is. Mindez a 16. század folyamán öltött igazán nagy méreteket, de
már a 14. század végén, a 15. században elkezdődött. Tehát területileg fokozatosan áttörték a válsá-
got okozó bűvös kört. De áttörték technikailag is: Németalföldön, Közép- és Észak-Itáliában nem a
régi típusú gabonatermelést erőltették, hanem áttértek az intenzívebb mezőgazdaságra: felvirágzott a
kertgazdálkodás, gyümölcsöt, zöldséget, virágot, ipari növényeket termeltek, takarmánynövényeket
iktattak a vetésforgóba, ezzel belterjesebbé tehették saját területük állattenyésztését is, ami viszont
földjeik feljavítását segítette elő. Itáliában hagyományosan bort és olajbogyót is termeltek. Mindeh-
hez jelentős tőkét kellett befektetni a mezőgazdaságba. A nagybirtok helyett immár a város vette át a
parasztság szabályzójának a szerepét, éspedig olyan formában, hogy Németalföldön piacra termelő,
jómódú szabad parasztság alakult ki, Itáliában viszont a város alávetette magának a parasztokat,
a vidéket, a contadót. Mivel e nagy népsűrűségű, fejlett területeken értékesebb, munkaigényesebb
terményeket állítottak elő, a kenyérgabona egy részét távolabbi vidékekről kellett importálni. Ez a
nemzetközi munkamegosztás erőteljes fejlődéséhez vezetett. Minél jobban egységesült gazdaságilag
Európa nyugati és keleti fele, annál inkább fokozódott gazdasági kétarcúsága.
 FranciAország nyomorúsága

II
és felemelkedése

A százéves háború

Az 1258. évi párizsi béke után az angol király franciaországi hűbérbirtokaiból csak Guyenne ma-
radt meg. Igen kényes volt Flandria helyzete, amely a francia koronához tartozott, de a gróf bizo-
nyos területek után hűbérese volt a német királynak is, sőt hűbérese lett Angliának is. Az angol
nyersgyapjút ugyanis a flamand szövőnők és takácsok dolgozták fel, így a két ország gazdasága a
legszorosabban egymásra volt utalva. A francia királyok viszont Flandriában is érvényt kívántak
szerezni hűbéri felsőbbségüknek, hűbéri perekkel, tisztviselők kiküldésével, városok elfoglalásá-
val. Az angolok attól féltek, hogy Brugge-nek és Calais-nak, az angol–flamand kereskedelem e két
fontos kikötőjének a megszállásával a franciák bármikor megbéníthatják az angol gazdasági életet.
A flandriai érdekellentét volt a százéves háború kitörésének a legfőbb oka. Az angol érdekek meg-
védését nemcsak a király, hanem az angol nemesség és polgárság, az angol rendek is támogatták,
ezért nagy anyagi áldozatokat hoztak, súlyos adókat szavaztak meg. E támogatás nélkül nem hú-
zódhattak volna ilyen sokáig a harcok.
Ezen alapvető érdekellentét mellett újabb ürügyet adott az angol igények érvényesítéséhez a
Capet-dinasztia férfiágának kihalása 1328-ban. III. Edward angol király leányági örökösödésre hi-
vatkozva magának követelte a francia trónt. A franciák azonban a nőági örökösödést semmisnek
nyilvánították, és végül egy unokatestvér, a Valois-dinasztiát megalapító VI. Fülöp (1328–1350) ke-
rült ki győztesen a választási küzdelemből. III. Edward kénytelen volt elismerni az új francia uralko-
dót és az ő kezébe is letenni a hűbéri esküt. Azonban szövetségi rendszert épített ki Fülöp ellen, nem
utolsósorban a flandriai polgársággal is összefogva. Fülöp viszont az angol király dél-franciaországi
hűbérbirtokait kezdte elfoglalni azzal az ürüggyel, hogy Edward nem tesz eleget hűbéri kötelezett-
ségeinek. Edward kinyilvánította, hogy ezután már nemcsak hűbéri jogait fogja védelmezni, hanem
franciaországi koronájáért is küzd. Ezentúl már nem hűbérúr és vazallusa vitájáról volt többé szó,
hanem két rivális királyi dinasztiának a harcáról Franciaország birtoklásáért.
Jellemző a középkori mentalitásra a következő történet: hogyan lehetett eldönteni, hogy melyi-
küknek van igaza, ki Franciaország „valódi” királya? A háború kezdetén az angol király, III. Edward
levelet írt a francia királynak, VI. Fülöpnek. Ebben – el akarván kerülni oly sok keresztény pusz-
tulását, mellyel a háború járna – javaslatot tett a viszály megoldására: a két király vívjon egymással
párbajt, vagy mindketten válasszanak ki maguknak hat vagy nyolc lovagot, s ezeknek a harca dönt-
se el a vitás kérdést, hiszen az ég annak adja majd a győzelmet, akinek igaza van. Ez a hagyományos
istenítélet, a bírósági párbaj nemzetközi szintre emelt változata. Még jellemzőbbek a középkori
mentalitásra a további javaslatok: „Ha Fülöp valóban Franciaország királya, akkor igazolja azt az-
480 ■ Franciaország nyomorúsága és felemelkedése

zal a próbatétellel, hogy kiáll kiéheztetett

oroszlánok elé, mert az oroszlánok soha-
sem bántanak egy valódi királyt, vagy pe-
dig vigye végbe a betegek gyógyításának
csodáját, amiként más igazi királyok meg
szokták tenni. Ha ezt nem teszi, méltatlan-
nak minősíti magát Franciaország trónjá-
ra”. Fülöp a javaslatokat gőgösen visszauta-
sította, az angol király pedig követei útján
ezt az európai udvarok és kormányok
tudomására hozta. A királyok kölcsönös
párbajra hívása általános szokás volt a kö-
zépkorban, de nem tekinthető egyébnek,
mint egy „diplomáciai” formulának, mert
a gyakorlatban sohasem került sor ilyen
párbajra. Ugyancsak általános volt a fran-
cia és az angol királyok mint karizmatikus
személyiségek gyógyító erejébe vetett hit.
III. Edward 1338-ban átkelt a csa-
tornán, Brabantban ütötte fel székhelyét,
és 1340-ben felvette a francia királyi cí-
met. Ugyanebben az évben az egyesült
VI. Fülöp (miniatúra, 14. század) angol–flamand hajóhad nagy győzelmet
aratott Sluys mellett, a Schelde torkolatá-
nál, a francia hajóhad fölött. Az angolok
Bretagne-ban is meg tudták vetni a lábukat, ahol a herceg fiúörökös nélkül bekövetkezett halála
után ketten tartottak igényt az örökségre: a francia király unokaöccse és az elhunyt herceg fivére,
aki az angol királyhoz menekült.
Edward 1346-ban ismét partra szállt, s Crécynél döntő győzelmet aratott a francia lovagi sereg
felett: 1500 francia és 4 angol lovag esett el az ütközetben. Ennek az óriási egyenlőtlenségnek az
volt az oka, hogy a középkori feudális francia lovagi sereggel szemben egy sokkal mozgékonyabb,
ütőképesebb, modernebb angol sereg harcolt. Crécynél a francia lovagok a tradicionális lovagi eti-
ka szerint, egyéni büszkeségből, egyéni hősiességgel harcoltak, fegyelmezetlenül, irányíthatatlanul.
Parancs ellenére sem fordultak vissza, mert azt szégyennek tartották volna, a súlyos páncélzattal
különben is nagyon bajos lett volna gyorsan manőverezni. Ha harcmódjuk nem is, de fegyverzetük
azért némileg javult. A korábbi sodronypáncélzatot most már csuklókkal ellátott vaslemezekből
készült páncél váltotta fel, ami a továbbiak során 60–80 kg súlyú lett. A lovagot be kellett öltöztetni,
lovára kellett emelni, majd szerencsés esetben leemelni róla. Ha kilőtték alóla lovát vagy kivetették
a nyeregből, tehetetlenül vergődött, fel sem tudott kelni magától. Ha hátulról támadták meg moz-
gékonyabb ellenfelek, vagy kampós alabárdokkal földre rántották, hamar megtalálták a páncélza-
tán azokat a réseket, amelyeken át tőrrel megölhették a lovagot.
Az angol ellenfél ezzel szemben egész más típusú katonaságot állított ki. A franciák megdöb-
benve tapasztalták, hogy az angolok nem tartják be a középkori lovag részére kötelező harcmodort,
„szabálytalanul” küzdenek. Az angol királyok minden 16 és 60 év közötti szabad embert hadba hív-
 A százéves háború ■ 481

tak, és közülük választották ki a harcra legalkalmasabbakat. Zsoldosvezérek vezetésével a háború

foglalkozássá, szakmává vált. Az angol hadseregben döntő szerepe volt a kitűnően nyilazó gyalog-
ságnak; a számszeríj (íjpuska) négyélű nyílvesszeje átütötte a lovagi páncélokat. De az egyszerű kézi
íjat is nagy pontossággal és gyorsan kezelték, percenként 10–12 nyilat tudtak kilőni, míg a genovaiak
csak négyet. Edward a nyilazás tudományának előmozdítására betiltott Angliában minden egyéb
játékot, helyettük mindenütt íjászversenyeket kellett tartani, melyek láthatóan eredményre vezettek.
Az angolok egyfajta vállalkozásnak tekintették ezt a háborút, befektettek, és nyereséget akartak elérni.
A katonák bevételei: a zsold, a nemesek részére bizonyos hűbéri járandóságok, ajándékok. De ennél
sokkal lényegesebb volt a zsákmány. Egy-egy sikeres csata után kocsirakományok kígyóztak az össze-
harácsolt holmival. A legfontosabb mégis a váltságdíj volt. Az egyszerű közembert minden további
nélkül megölték, előkelő lovagot soha, hiszen nagy értéket képviselt, súlyos váltságdíjat fizetett érte a
család. A lovag úgy tartotta illendőnek, hogy a követelt váltságdíjra még ráígérjen, ezzel is kihangsú-
lyozva méltóságát. Egyes zsoldosvezérek szinte meggazdagodtak ezen. Mivel azonban az összecsapás
után a fosztogatással és fogolyejtéssel volt elfoglalva a győztes fél, nem üldözte és nem semmisítette
meg az ellenséget, tehát nem volt döntő győzelem, ezért is húzódtak el a végtelenségig a harcok.

A crécyi csata (Jean Froissart krónikájából, 15. század)

482 ■ Franciaország nyomorúsága és felemelkedése

A zsoldosokkal viszont az volt a probléma, hogy békeidőben szélnek eresztették őket, s nem
kaptak zsoldot. Ilyenkor rendszerint továbbra is bandákba tömörülve, sarcolásból, fosztogatásból
éltek. Nekik a katonáskodás volt a foglalkozásuk, ha ezt nem gyakorolhatták, akkor sem tértek át
valamilyen más békés foglalkozásra. Emiatt a békeévekben szinte többet szenvedett a lakosság,
mint a háborúk idején. A hadseregek létszáma ugyanis ekkor még nem volt magas, az ostromok
sokáig tartottak, és akkor a hadseregek egy helyen tömörültek. A békeidőben szétszéledő 15–30
fős fegyveres bandák garázdálkodása jelentette a nagy terhet a lakosságra. Mindez 5–6 nemzedé-
ken át tartott.
A crécyi csata után az angolok ostrom alá vették Calais városát, amely csak egy év után kapi-
tulált. Ezért igen szigorú feltételeket szabtak ki rá. A város 1559-ig angol uralom alatt maradt, a
lakosokat elűzték, s angolokat telepítettek be.
1349-ben Dauphiné hercege utód nélkül meghalt, s a tartomány a királyra szállt, aki örökös
hűbérként a mindenkori trónörökösnek adta. Azóta nevezik a francia trónörököst Dauphinnak.
1348-ban a kereskedelmi utak mentén terjedve Franciaországot is elérte a nagy pestisjárvány. En-
nek következtében évekig szüneteltek a harcok. 1350-ben Fülöp meghalt, s a korona tapasztalatlan,
sem személyes uralkodásra, sem tanácsadóinak megválasztására nem alkalmas, teljesen a közép-
kori lovagi eszmék világában élő fiára, II. Jánosra (1350–1364) szállt. János összehívta tartományai-
nak rendjeit, hogy szavazzák meg az adókat. Ezt azonban csak azzal a feltétellel tették meg, hogy
ha ellenőrizhetik a pénzügyi kormányzatot. A korona fizetésképtelenné vált. A francia uralkodó
osztály meghasonlott, nemesi ligák alakultak. Egy királyi unokaöcs, Gonosz Károly, a navarrai ki-
rály, aki leányágon Capet-leszármazott volt, s aki Normandiában is nagy birtokokkal rendelkezett,
III. Edward mellé állt. II. János elfogatta ugyan Gonosz Károlyt, de Normandia fellázadt, s a főne-
mesek egy része is ellene fordult. Edward (†1376), az angol trónörökös, a Fekete Herceg 1355-ben
Bordeaux-ból kiindulva végigdúlta Dél-Franciaországot, majd 1356-ban északnak fordult. Poitiers
mellett, Maupertuis-nél találkozott a francia király seregével, amely a csatában megsemmisítő ve-
reséget szenvedett, s maga a király is fogságba esett. A király fogsága idején a Dauphin (a leendő
V. Károly) vette át helyét. A francia nemesség egy része Gonosz Károly mellé állt.
Súlyos válsághelyzet következett: a katonai vereség és az elégtelen vezetés következtében meg-
hasonlott az uralkodó osztály, ez viszont felkelésekre bátorította az adóterhet viselő középrétegeket.
A csatavesztést követően a trónörökös kénytelen volt összehívni a rendi gyűlést, amelyen a kirá-
lyi politikát bíráló ellenzék vezetői, Étienne Marcel párizsi posztókereskedő, a kereskedőtestület
elöljárója (prévôt des marchands), valamint Robert Le Coq püspök, Gonosz Károly híve az adózás
drasztikus csökkentését, az igazgatás megreformálását és egy állandó parlamenti tanács felállítását
követelték. A rendek 1357-es gyűlésükön elfogadták a Grande Ordonnance-ot (nagy rendelkezést),
amely szerint a király mellé tanácsot kell állítani a klérus, a nemesség és a polgárság választott
képviselőiből, s az jelölje ki a királyi tisztviselőket. Gondoskodni kell a rendek rendszeres összeülé-
séről, s azoknak kell dönteniük a háború és béke, valamint a pénzverés kérdéseiről. A trónörököst
teljesen megbénította a Gonosz Károly párti főurak, a reformokat követelő rendek és a felkelő pá-
rizsi polgárok összefogása, el kellett menekülnie Párizsból. Fokozta a nehézségeket, hogy 1358-ban
a meggyötört parasztok is felkeltek a Párizstól északra fekvő tartományokban.
A legnagyobb francia parasztmegmozdulás, a Jacquerie, 1358 májusában tört ki. Nevét a fran-
cia parasztok gúnynevéről, együgyű Jakabról (Jacques Bonhomme) kapta. Vezetőjük, Guillaume
Caillet (Carle), kapcsolatba lépett a párizsi polgárok vezetőjével, Étienne Marcellal, aki felhasználta
a parasztok tömegtámogatását, de ugyanakkor Gonosz Károllyal is szövetkezett. Ez utóbbi tárgya-
 A százéves háború ■ 483

lásra hívta, majd elfogta a parasztok vezérét, és utána leverte a parasztfelkelést; a vezért kivégezték,
és 20 000 parasztot lemészároltak.
A trónörökös és a koronára törő Gonosz Károly egyaránt Párizsba akart bevonulni. Étienne
Marcel hajlandó lett volna bebocsátani az angolbarát navarrai királyt, de a párizsi nép inkább a
trónörökös mellé állt. Ő felhasználta az alkalmat, elfoglalta Párizst és leszámolt a polgári felkelők-
kel. 1360-ban megkötötték Brétignyben a békét, III. Edward lemondott a francia trónról, de meg-
tartott több fontos tartományt (Poitout, Guyenne-t, Gascogne-t, Calais-t és Guines-t), hűbéri köte-
lezettségek nélkül. A trónörökös tehát kénytelen volt elismerni az angol hódításokat.
V. (Bölcs) Károly (1364–1380) tehetséges uralkodónak bizonyult. Igaz, hogy a nemesek támo-
gatták, mert megrettentek a parasztfelkeléstől, de a nép is mellé állt, mert az angolok ellen csak tőle
484 ■ Franciaország nyomorúsága és felemelkedése

remélhetett védelmet. Adóreformokkal és a pénzügyek megszilárdításával megteremtette a további

harcok gazdasági alapjait. Újjászervezte a hadsereget, ő is íjászokat, tüzérséget és zsoldosokat al-
kalmazott, a hajóhadat is megerősítette. Intézkedései eredményt hoztak: sikerült levernie Gonosz
Károly hadseregét, majd visszafoglalta az angoloktól a dél-franciaországi birtokokat. 1369-ben is-
mét háború kezdődött, s a franciák délen visszaszerezték Poitout. V. Károly sok eredményt ért el,
de uralkodása végére már nagyon terhessé vált a háború, a társadalomban a kimerülés jelei mutat-
koztak. 1380-ban a százéves háború első szakasza lényegében lezárult.
VI. Károly (1380–1422) 11 évesen került a trónra, majd hamarosan az idegbaj tünetei mutat-
koztak rajta. Ez lehetőséget adott arra, hogy helyette hercegi nagybátyjai kormányozzanak. Fran-
ciaországban a 13. században szokássá vált, hogy a királyi hercegek hűbéri fejedelemségeket kaptak
apanázsként. Ezek hatalmas tartományok uraiként saját dinasztiákat alapítottak. A leghatalmasabb
Merész Fülöp burgund herceg volt, de Lajos (†1384), Anjou hercege, János (†1416), Berry hercege,
Lajos (†1415), Guyenne hercege, valamint a király testvére, Orléans hercege megannyi hatalmas úr
volt, mindegyik a saját érdekeit kereste, külföldi, angol, német vagy itáliai orientáció segítségével.
A királyi család tagjai nemcsak a gyenge uralkodó kezéből ragadták ki a kormányzást, hanem egy-
más között is torzsalkodtak: az Orléans-i és a Burgundi-ház hívei egymást gyilkolták, vérbosszúk
sorát követve el a 15. század elején. A bajokat tetézte, hogy Félelemnélküli János, burgundi herceg
az angolokkal szövetkezett, s azok ismét partra szálltak. V. Henrik (1413–1422) angol király 1415-
ben nagy győzelmet aratott Agincourt-nál az orléans-i párthoz tartozó nemesekből álló francia
seregen, amely négyszeres túlerőben volt. Az angolok elfoglalták Normandiát, Párizsba pedig a
burgundi herceg vonult be, aki elismerte V. Henriket francia királynak. Henrik már véglegesen meg
akarta hódítani Franciaországot, angol igazgatással és angol telepesekkel. 1419-ben Félelemnélküli
János burgundi herceget, miközben a Dauphinnel tárgyalt a montereau-i hídon, meggyilkolták, s
ez végleg az angolok táborába vitte Burgundiát.
Franciaország tragikus helyzetbe került, az 1420. évi troyes-i békében Károly lemondott örök-
ségéről, s a rendek is készek voltak V. Henriket elismerni francia királynak. 1422-ben meghalt mind
VI. Károly, mind V. Henrik. A gyermek VI. Henrik (1422–1470) angol királyt Párizsban francia
királlyá kiáltották ki, Károly trónörököst pedig, a majdani VII. Károly (1422–1461) francia királyt
Bourges-ban ugyancsak francia királlyá választották, de nem tudták megkoronázni, mert a francia
királyok ősi koronázó városa, Reims angol megszállás alatt volt.
Franciaország tehát három részre szakadt: az északi részeket Bedford hercege, aki az angol ki-
rály nevében kormányzott, tartotta ellenőrzése alatt; a burgundi herceg Burgundián kívül Cham-
pagne-t és Picardiát tartotta megszállva, a megkoronázatlan francia király pedig délen rendezkedett
be. Övé volt ugyan a legnagyobb terület, a nemesség nagyobbik része is őt támogatta, de mindenütt
az anarchia jelei mutatkoztak. Országszerte éhínség dúlt. Minél inkább elhúzódott a háború, annál
erősebbé vált vele szemben a népi ellenállás. Az angol katonákat öldösték, azok meg tömegesen
akasztották fel a francia parasztokat. A közvéleményben elterjedt az a nézet, hogy a francia király
védi meg legjobban a népet az ellenségeitől. Lojalitást éreztek a dinasztia iránt, nem szívesen vetet-
ték alá magukat idegen uralomnak.
Az éppen születő nacionalizmus és a monarchiához, a királyi családhoz való hűség ébredésé-
nek az idején egyedülálló jelenségként lépett fel Jeanne d’Arc (†1431), a kelet-champagne-i Dom-
rémyben született parasztlány. E terület igen sokat szenvedett az angol inváziótól, sok paraszt,
akinek a földesúrtól való függősége lazult, a francia királyban látta egyetlen reményét. 1429-ben
Jeanne Szent Katalin és Szűz Mária hangját vélte hallani, akik arra biztatták, hogy koronázzák meg
 A Francia Királyság megerősödése ■ 485

a királyt, verjék ki az angolokat, szabadítsák fel

Franciaországot. A férfiruhában katonák között
forgolódó Jeanne megnyert magának egy kisebb
csoport harcost, akik előbb hóbortosnak tartották,
de azután 200 főnyi csoportjuk – egy hozzáértő
kapitány vezetésével – felszabadította Orléans-t az
ostrom alól, Jeanne innen nyerte „Orléans-i Szűz”
nevét. Ezután siker sikert követett, szinte vallásos
lelkesedés szállta meg a katonákat, meg voltak róla
győződve, hogy ahol Jeanne megjelenik, ott győz-
nek. Szentnek tartották, az angolok pedig boszor-
kánynak. Ha megtudták, hogy valahol jelen van, az
már fél vereség volt a számukra. A nagy várakozá-
sok beteljesültek, a franciák önbizalma visszatért,
Károlyt megkoronázták Reimsben. Sikeresen foly-
tak tovább a harcok, Jeanne fő törekvése az volt,
hogy kiűzzék az angolokat, majd békét kössenek
velük, és a franciák is békében éljenek. A közvé-
lemény nemzeti hősnek és az egyház szentjének
tartotta. A politikusoknak hasznos, de kissé terhes
személyiség volt. Pályafutása azonban nem tartott Jean d’Arc (táblakép, 1485 k.)
soká: 1430-ban burgundi csapatok elfogták, és jó
pénzért kiszolgáltatták őt az angoloknak. Inkvizí-
ció elé állították, és 1431 májusában, Rouenben nyilvánosan elégették mint eretneket. (1456-ban
perújrafelvétellel megsemmisítették az ítéletet, 1920-ban pedig szentté avatták.)
Jeanne d’Arc halála azonban már nem állította meg a francia sikereket. Ezek elérésében igen
nagy szerepe volt annak, hogy Burgundia elpártolt az angoloktól. A flamand–angol gazdasági ér-
dekközösségen túlmenően a Flandriát is birtokoló burgund herceget egyéb célok is vezették. Azért
támogatta az angolokat, hogy a francia király és a német császár rovására – akiknek hűbérese volt –
terjeszkedhessék. Most azonban elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy szerzeményeit ne hűbéri
jogon, hanem szuverén módon birtokolja. Ehhez pedig a francia uralkodó hozzájárulása kellett.
Ezért távolodott el az angoloktól, s az 1435. évi béketárgyalásokon cserbenhagyta őket. Jutalma
nem is maradt el: a francia király elismerte a burgund területek teljes szuverenitását. Jó Fülöp bur-
gundi herceg ezzel megszűnt a francia király vazallusa lenni. 1436-ban a franciáknak sikerült Pá-
rizst is visszafoglalniuk.

A Francia Királyság megerősödése

A francia monarchia különben meglepően gyorsan épült újjá. VII. Károly újjászervezte a hadse-
reget, majd átszervezte az adórendszert is, éspedig oly módon, hogy ne kelljen a rendek hozzájá-
rulását kérnie az adókivetéshez. Megtiltotta magánhadseregek tartását. A királyi abszolutizmus a
katonai győzelmekkel és a nemzeti érzés kibontakozásával párhuzamosan erősödött. De senki nem
tiltakozott ellene: az volt az általános vélemény, hogy a király évről évre annyit vesz el alattvalóitól,
486 ■ Franciaország nyomorúsága és felemelkedése

amennyire szüksége van ahhoz, hogy megvédje őket. 1438-ban nemzeti zsinatot tartottak, amelynek
határozatait a bourges-i Pragmatica Sanctio tartalmazta. Ez szabályozta Franciaország és a Szentszék
viszonyát. Biztosította a püspöki székek kánoni választással való betöltését, de fenntartotta a király
javaslattevő jogát. Ugyanakkor a gallikán szabadságok védelmében korlátozták a pápa jogait, s a
Rómába küldött pénzküldeményeket negyedére redukálták. A háború idején részben a nemesség
is kicserélődött: a régi nemesi familiák közül sokan elszegényedtek, tönkrementek, s kialakult egy
új nemesség. Az ő nemességük ellenkezett azzal a hagyománnyal, hogy csak nemesember fia lehet
nemes. A király a meggazdagodott polgároknak nemesi levelet adományozott, vagy magas hivatalt
bízott rájuk, amely viselőjükre nemesi rangot ruházott. Emellett VII. Károly idején kezdetét vette az
állami hivatalok áruba bocsátása, s ennek révén „a kard nemessége” (noblesse d’épée) mellett kezdett
kialakulni egy új, hivatali nemesség, „a talár nemessége” (noblesse de robe).
1439-ben zsoldosok fogadására állandó egyenes adót vezettek be, a taille royale-t. A nemesség és
a papság adómentességet kapott. XI. Lajos alatt ennek az adónak az összege négyszeresére emelke-
dett. 1444-ben pedig sor került a hadsereg újjászervezésére: 15 lovas ordonnance-kompániát állítottak
fel, mindegyik 100 „lándzsából” állt, egy lándzsa pedig egy nemesből és öt neki alárendelt íjászból.
A kompániákat nemesi kapitányok vezették, akiket a király nevezett ki. Ezzel létrejött egy kilenc-
ezer fős állandó hadsereg, amelyet néhány egyéb alakulat (gyalogos íjászok) egészített ki. Az elfoglalt
területek sorra visszakerültek francia fennhatóság alá. Végül Guyenne visszafoglalásával 1453-ban
békekötés nélkül lett vége a százéves háborúnak, csak Calais maradt angol kézen (1558-ig).
A százéves háború minden nagy csatájában az angolok fölényesen győztek, a háború „nyerte-
sei” – ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről – mégis a franciák voltak. Az angolok a háború végére
kénytelenek voltak lemondani minden korábban birtokolt területükről. Anglián évtizedekre belső
anarchia lett úrrá, Franciaországban viszont megerősödött a monarchia, úrrá lett a hercegek tarto-
mányi partikularizmusán, s a kibontakozó nemzeti érzésre alapozva megkezdte központi hatalmá-
nak kiépítését, abszolutisztikus eszközöktől sem riadva vissza. A 15. század végén ismét Franciaor-
szág Európa vezető hatalma, amellyel csak a látványos gyorsasággal felfelé ívelő Habsburg-hatalom
kelhet hamarosan versenyre.
Az újjáépülés nagy lendületet vett Franciaországban. A 15. század közepén megszűnt az év-
százados gazdasági depresszió, az európai konjunktúrának egy újabb felfelé ívelő szakasza indult
meg, először lassan, majd az 1500-as évektől egyre gyorsuló ütemben. A politikai szeparatizmust is
nagyrészt sikerült felszámolni. A háború véget ért, de a királyi hatalomnak az országon belül erős
ellenfelei voltak a nagy tartományurak, többnyire a királyi család oldalágai: Orléans, Burgundia,
Anjou, Bourbon, Alençon, Bretagne. Mindegyiknek saját udvara, saját kormányzata volt.
Ennek a helyzetnek a felszámolása azonban már XI. Lajosra (1461–1483) várt, aki tovább foly-
tatta a központi hatalom kiépítését. Növelte a hadsereg létszámát, s különösen a tüzérség fejleszté-
sére fektetett súlyt. A városok támogatták központosító politikáját, bár autonómiájukat korlátozta.
1474-ben IV. Edward angol király végérvényesen lemondott a francia trónra való igényéről. 1477-
ben Merész Károly halála után francia sereg szállta meg országát, s Burgundia ismét francia hűbé-
res lett. Burgundi Mária azonban Habsburg Miksához ment feleségül, s így a burgundi örökség
egy része elveszett. További királyi hercegek halálával a koronára szállt Anjou, Maine és Provence
is, a francia királyok örökségi igényt szereztek a nápolyi Anjouk trónjára is (ami később majd az
itáliai hadjáratok megindítására szolgáltatott ürügyet). Franciaország lényegében egységes terüle-
tű, minden korábbinál központosítottabban kormányzott ország lett, Európa akkori legnagyobb
hatalma, mintegy 15 millió lakossal. (Annyival, mint a százéves háború előtt volt). Kulturális té-
 A Francia Királyság megerősödése ■ 487

Jean Fouquet: XI. Lajos elnököl a Szent Mihály-rend káptalanjának ülésén

(Illusztráció a rend statútumkönyvéből, 1470)
488 ■ Franciaország nyomorúsága és felemelkedése

ren is előrehaladt az egységesülés, a párizsi nyelvjárás vált a francia irodalmi nyelvvé. A Francia
Királyság szakrális jellegét a kora középkor óta elismerték, úgy tartották, hogy a király mint Isten
kiválasztottja kézrátétellel gyógyítani tudja a golyvát. Az állam léte, állandósága a köznép szemé-
ben a király személyében testesült meg.
Az országos rendi gyűlést (états généraux) a 15. század végén két ízben hívták össze: 1468-ban
és 1484-ben. Ekkor nevezték először „harmadik rendnek” a városok küldötteit. Ezután hetven évig
nem került sor az országos rendek összehívására.

Burgundia felemelkedése és bukása

A 15. században a mai Franciaország középső-keleti részén fekvő Burgundia, valamint a későbbi
Németalföldnek megfelelő területek a burgund állam keretében egyesültek. Ez az érdekes államala-
kulat az egykori Európa gazdaságilag legfejlettebb részét képezte, még Itáliát is megelőzte városainak
sűrűségével, virágzó posztóiparával. A tengerpart biztosította kedvező fekvése, valamint fontos szá-
razföldi kereskedelmi utak révén árui könnyűszerrel kapcsolódhattak be az európai gazdaság vér-
keringésébe. Flandria és Brabant a korabeli Európa legurbanizáltabb vidéke volt. Brugge a hajózás
központja lett, ide futottak be a Hanza kereskedőhajói, dél felől pedig a genovai és velencei hajók.
A németalföldi városoknak két típusát különböztethetjük meg ekkor: az egyik részük keres-
kedőváros, ahol a kereskedő patríciusok voltak hatalmon, akik kora kapitalista vállalkozói rend-
szerben szervezték a híres finom posztó előállítását és értékesítését, s kereskedő gildéi teljhata-
lommal rendelkeztek a posztócéhek felett. A városok másik csoportjában a posztócéhek vezetői
beleszólást nyertek a kommunális ügyek intézésébe, őket is beválasztották a városi tanácsba. Ezek
voltak Flandria „jó városai”, ahol a céhek gyakorolták a hatalmat a patríciuskereskedők helyett.
Ez a céhuralom azonban éppen olyan féltékenyen igyekezett biztosítani a saját kizárólagos érde-
keit, mint a patríciusok: szigorúan tiltotta a posztókészítés több részműveletének az egyesítését
(tehát a vállalkozói rendszert), és igyekezett megakadályozni, hogy a szomszédos kisvárosokban
és falvakban is posztókészítés folyjék (tehát a céhek megkerülésével kialakuló bedolgozórend-
szert próbálták lehetetlenné tenni). Ez a céhtagok közötti egyenlőség, „posztós demokrácia” ter-
mészetesen nem a jövő fejlődési útja volt, e városoknak szükségképpen le kellett hanyatlaniuk
akkor, amikor az ízlés és a kereslet változása nyomán vidéken kialakult a könnyebb és finomabb
kelméket készítő „új posztóipar”.
A németalföldi városok a 13. században kivívták ugyan a kommunális önkormányzatukat az
egyházi főhatósággal szemben, a hercegektől és grófoktól azonban – ellentétben az itáliai városok-
kal – nem függetlenedtek teljesen, a legtöbbjüknek „ura” volt. A városok vezetése a gazdag pol-
gárok által választott képviselők, valamint a tartományúr megbízottja (bailiff) között oszlott meg.
A városokon belül éles volt már a társadalmi tagozódás és a társadalmi feszültség. (Egyedül Gent-
ben négyezer szövőmunkás dolgozott a 14. században.)
A németalföldi tartományurak a 13. században megszilárdították hatalmukat saját nemességük
és városaik felett: mindegyiküknek saját udvartartása, adminisztrációja, jogszolgáltatási és adóz-
tató apparátusa volt. De a 14. században itt is sor került a rendek megerősödésére: Brabantban
1356-ban az uralkodó osztály biztosította saját jogait a herceggel szemben, amikor leszögezte, hogy
Brabantot nem lehet felosztani, s hazaiakkal kell az egyes méltóságokat betölteni. Flandriában a
gróf legfőbb ellensúlya a három nagy város: Brugge, Gent és Ieper (Ypres) volt.
Burgundia felemelkedése és bukása ■ 489
490 ■ Franciaország nyomorúsága és felemelkedése

Amennyire nem volt egységes az egyes hercegségek és grófságok, s azon belül az egyes városok
arculata, annyira bonyolult kapcsolatok fűzték őket valamely nagyobb politikai egységhez. Francia-
ország, a Német-római Császárság, valamint időnként Anglia vazallusai voltak, néha két, vagy akár
mindhárom országhoz is egy időben fűzték őket hűbéri kötelékek.
A flamand gazdasági élet szorosan összefonódott az angollal, mivel a flamand takácsok az
Angliából importált nyersposztót dolgozták fel. Ugyanakkor Franciaország is igyekezett megsze-
rezni ezt a gazdag területet, amely a champagne-i vásárok közelében feküdt. Az Anglia és Fran-
ciaország között dúló hosszú háborúskodás során a flamand tartományok az angol király mellé
álltak, különben az egyetlen rendelettel letilthatta (néha le is tiltotta) a gyapjúszállítmányokat,
s ez azonnali munkanélküliséget, felkeléseket eredményezett. A franciák 1300-ban megszállták
Flandriát, de nem sokáig tudták megtartani, mert a flamand polgári hadsereg 1302-ben Kortrijk-
nál (Coutrai) megverte a francia lovagok seregét, és ezzel megszabadult a Franciaországba való
beolvadás veszélyétől.
A Burgund állam annak köszönhette létrejöttét, hogy a francia királyi házban 1225 óta szokássá
vált az apanázs-rendszer, azaz a király testvéreinek hatalmas hercegségekkel való megadományozá-
sa, hogy azok rangjuknak megfelelően élhessenek. Ezek a királyi rokonok azután gyakran dinasz-
tiákat alapítottak. Házasságokkal újabb tartományokat lehetett eredeti apanázsukhoz hozzászerez-
ni (örökösödéssel egyben szét is lehetett darabolni már kialakult nagyobb egységeket); a politikai
szövetségek családi kapcsolatokban testesültek meg. V. Károly francia király testvére, Merész Fülöp
(1363–1404) 1363-ban apjuktól, Jó Jánostól megkapta a Burgundiai Hercegséget. 1369-ben Fland-
riai Margittal (†1405) kötött házasságot, s ezáltal Flandria grófja is lett, és Antwerpent, valamint
a Franche Comté-t (Szabad Grófságot) is megsze-
rezte. Új dinasztiát alapított, amely négy nemzedé-
ken át tartott, és megalapította a burgund államot.
Az első két burgundi uralkodó azonban még nem
volt egészen tudatában ennek az önállósodásnak,
hanem továbbra is francia hercegnek tartotta ma-
gát, részt vett a francia politikában. Az új államala-
kulat egyes területei kettős vazallussággal Francia-
országhoz (egyre lazuló szálakkal) és a Német-ró-
mai Császársághoz is kapcsolódtak. Ténylegesen
azonban egy köztes állam létesült Franciaország és
a Német-római Birodalom között, a Valois-k Bur-
gundiája, amely megvetette a későbbi egyesült Né-
metalföld alapjait. Burgundia és Flandria eleinte
két különálló, össze nem függő terület volt. Együt-
tesen olyan nagy gazdasági erőt képviseltek, hogy
ez alapja lehetett egy nagy államnak, amely azon-
ban lazán kapcsolódó területek, s köztük függet-
lenségre törő városok együttese volt. Az új államot
hűbéres módon szervezték és irányították. Máso-
dik uralkodója, Félelemnélküli János (1404–1419)
Jó Fülöp burgundi herceg Franciaországtól is megszerzett egyes városokat.
(Rogier van der Weyden, 1450) Fia, Jó Fülöp (1419–1467) alatt vált Burgundia egy
 Burgundia felemelkedése és bukása ■ 491

megnagyobbodott hercegi apanázsból önálló állammá, amely még Holland és Hainaut grófságok és
Luxemburg hercegségének területével is bővült. Fülöpnek sikerült saját kezében egyesítenie a Raj-
na-torkolat körüli, addig független hercegségeket és grófságokat, amelyeket Németalföldnek neve-
zünk. A közel fél évszázadig uralkodó herceg, Jó Fülöp a százéves háború második szakaszában az
angolokkal szövetkezett, de miután újabb területek megszerzésével elérte célját, már fontosabbnak
tartotta, hogy a francia királlyal független államnak ismertesse el országát és megszűnjön a francia
uralkodó vazallusa lenni. Az arrasi békében (1435) elérte területének megerősítését és a Franciaor-
szágtól való függetlenséget. Jó Fülöp idején az udvar már nagyrészt Dijonban tartotta székhelyét, de
néha Brüsszelben, Brugge-ben, és időnként másutt is. Európa legfényűzőbb udvara lett, az európai
divatot ekkor innen diktálták. (A következő évszázadban majd a burgund divatot és etikettet veszik
át és fejlesztik tovább a spanyol uralkodók.) Burgundia uralkodója alapította 1430-ban az Arany-
gyapjas rendet, Európa mindvégig legelőkelőbb lovagi rendjét. A burgundi udvar a 15. század máso-
dik felében Európa vezető hatalmának a szerepére törekedett.
De nem volt könnyű ezt a távolról sem homogén államalakulatot kormányozni. A fényűző ud-
var felügyelete alatt álló igazgatási szervezet földrajzilag is szükségképpen megoszlott: a németal-
földire és a burgundira. Mindkét helyen központi adminisztrációt rendeztek be, Lille-ben az északi,
Dijonban a déli területek részére. Négy provinciális központot is kialakítottak: Dijonban, Gentben,
Brüsszelben és Hágában. Ezenkívül minden politikai egységnek, nemcsak Burgundiának és Bra-
bantnak, hanem Namurnak és Limburgnak is megvoltak a maga „rendjei”. Jó Fülöp egységes rendi
gyűlést akart létrehozni, hogy azzal is elősegítse a területek egységesülését, de azok rendi előjogaik
erősítésére használták azt fel. Mindez erősen korlátozta a hercegi hatalmat.
Fülöp utóda, Merész Károly (1457–1477)
Liège, Köln, Trier, Nancy és Strasbourg elfoglalá-
sával tovább növelte Burgundia területét. Mikor
Elzászt is megszerezte Habsburg Zsigmondtól, a
sváb és a svájci városok ligát hoztak létre ellene.
1475-ben Merész Károly Lotaringiát is elfoglalta;
ekkor volt Burgundiának legnagyobb a területi
kiterjedése. Immár összefüggő területet alkotott,
nem állt többé két különálló részből. De ezt Ká-
roly nem tudta megtartani. 1477-ben a lotaringiai
herceg, Strasbourg városa és a svájciak egyesült
erői megverték Nancynál, ahol Károly az életét
vesztette. Ezzel megbukott az a terve, hogy Fran-
ciaország és a Német-római Birodalom között
egy nagy köztes államot hozzon létre.
E két hatalom között lángolt fel a harc a zsák-
mányért. A franciák nagy területeket foglaltak vis�-
sza Franciaország számára. Flandria és a Franche
Comté szállt a német-római császárra. Merész
Károlynak nem volt fia; leánya, Burgundi Mária
(†1482) Habsburg Miksához ment feleségül, így
szállt a burgund örökség egy része Miksa unoká- Merész Károly burgundi herceg
jára, V. Károly császárra. (Rogier van der Weyden, 1460)
 III
a Német-római császárság
a 14–15. században

Habsburgok és Luxemburgok

Az interregnum után a választófejedelmek lehetőleg a másodrendű jelöltek, a kisebb tartomány-

urak, grófok közül választottak királyt, aki nem veszélyeztette önállóságukat, s vigyáztak arra, hogy
ne alakulhassanak ki tartós királyi dinasztiák. Így került a királyi trónra 1273-ban I. Habsburg
Rudolf (1273–1291), akinek családi birtokai Elzász, Svájc és Svábföld területén voltak, s a közepes
birtokkal és hatalommal rendelkező grófok közé számított. Rudolfot nem érdekelte Itália, ehelyett
Németországban igyekezett rendet teremteni, az elidegenített birodalmi javakat visszaszerezni, s
erősíteni a királyi hatalmat. Legnagyobb sikere a magát ön-
állósító Přemysl II. Ottokár (1258–1278) cseh király legyő-
zése volt a magyarok támogatásával, 1278-ban Dürnkrut-
nál (Morvamező).
Csehország már a 10. század óta a Német Királyság ré-
sze volt, de azon belül jelentős önállósággal bírt. Az Elba és
az Odera között élő szlávoktól eltérően a csehek nem néme-
tesedtek el, bár a 12. századtól kezdve sok német paraszt és
városi polgár települt le cseh területen. A cseh hercegek egy
legendás Přemysl nevű törzsfőtől származtatták magukat.
Már II. Vratiszláv királyi koronát kapott 1086-ban IV. Hen-
riktől, majd 1158-ban II. Ulászló Barbarossa Frigyestől.
II. Frigyes 1212-ben a cseh uralkodónak megadta az örök-
letes királyi címet. Ottokár az interregnumot kihasználva,
a Babenberg-család férfiágának kihalása (1246) után rátet-
te a kezét Ausztriára és Stájerországra, majd Karintiára és
Krajnára is. Rudolfnak megtagadta a hódolatot, s maga is
a német királyi méltóságra aspirált. A dürnkruti csatában
Ottokár életét vesztette.
Az Ottokártól megszerzett Babenberg-örökséget,
Ausztriát és Stájerországot Rudolf saját fiainak adomá-
nyozta, s ezzel megalapozta a Habsburgok területi fejede-
lemségét. A választófejedelmek most már a Habsburgoktól
Habsburg Rudolf síremléke is kezdtek tartani, ezért Rudolf halála után nem fiát, Alber-
a speyeri dómban tet választották meg, hanem egy szerény közép-rajnai gró-
 Habsburgok és Luxemburgok ■ 493

fot, Nassaui Adolfot (1292–1298). De mivel ő is serényen hozzálátott saját területi fejedelemsége
kiépítéséhez, 1298-ban letették, s mégis inkább I. Habsburg Albertet (1298–1308) választották
királlyá. Adolf ragaszkodott a trónhoz, de a göllheimi csatában vereséget szenvedett és életét vesz-
tette. Albertet viszont 1308-ban saját unokaöccse ölte meg. A választók ekkor új család után néz-
tek, s meg is találták az alkalmas egyént Henrik, Luxemburg grófja személyében. Rómában már
csaknem száz éve nem koronáztak császárt, ezért az itáliai császárpártiak (ghibellinek), köztük
Dante, nagy lelkesedéssel és várakozással üdvözölték VII. Henriket (1308–1313), midőn végigvo-
nult a félszigeten, hogy 1312-ben császárrá koronázzák, ám Henrik a következő évben Toscaná-
ban meghalt. Uralkodásának legfontosabb eredménye az volt, hogy a Přemysl-ház kihalása (1306)
után megszerezte fiának a cseh koronát. I. János cseh királyként (1310–1346) épített ki területi
hatalmi bázist a Luxemburg-ház számára.
1314-ben kettős királyválasztásra került sor: a Luxemburgi-párt Wittelsbach IV. Lajos bajor her-
ceget (1314–1347), a Habsburg-párt I. Albert fiát, Szép Frigyest (1314–1322) választotta meg. A két
király közötti háborúban 1322-ben Mühldorfnál Lajos győzött, Frigyes pedig visszavonult családi
hercegségébe. A Habsburgok ideje még nem jött el, több mint száz évet kellett várniuk, míg újra a
Német Királyság trónjára ülhettek, hogy azután csaknem négyszáz évig le se szálljanak onnan.
Bajor Lajos uralkodása alatt került sor a császárság és a pápaság utolsó nagy összecsapására.
Az első összetűzést az Avignonban regnáló XXII. János pápával (1316–1334) 1323-ban az váltotta
ki, hogy Lajos egy vikáriust, császári helynököt küldött Itáliába. A pápák a megelőző évtizedekben
az Anjouk segítségével igyekeztek a németeket kiszorítani Itáliából, s megszüntetni a német kirá-
lyok császárságát, ezért Avignonban rossz néven vették Lajos lépését. A pápa kiátkozta a királyt,
aki viszont egy összehívandó egyetemes zsinathoz fellebbezett. Heves elméleti harc, röpiratháború
kezdődött, amelyben Bajor Lajost olyan neves filozófusok támogatták, mint a ferences William
Ockham és Padovai Marsilius. Marsilius ekkor írta a pápai álláspont cáfolatára híres politikaelmé-
leti művét, a Defensor pacist.
A pápa szerint ő – mint vicarius Dei – mindkét (az egyházi és a világi) hatalom birtokosa, s a
világi hatalmat ő ruházza át a császárra; a pápa joga megerősíteni a német király választását, kettős
választás esetén ő a döntőbíró, üresedés esetén ő kormányozza a birodalmat, s leteheti az alkalmat-
lan uralkodót. A császár viszont tagadta a pápa világi hatalmát és előjogait, s azt állította, hogy a
királyi és császári hatalom közvetlenül Istentől ered, nincs szükség a pápa közvetítésére; az állam
a maga területén szuverén, a választott királynak nincs szüksége pápai megerősítésre. 1328-ban
Bajor Lajost Rómában egy senator császárrá koronázta. A német fejedelmek eleinte támogatták a
császárt a pápa elleni harcban. A választófejedelmek 1338-ban nyilatkozatot tettek közzé, amely
szerint az általuk többségi szavazattal megválasztott király pápai megerősítés nélkül gyakorolhatja
hatalmát. 1346-ban azonban már Lajos ellen fordultak, letették trónjáról, és Luxemburgi Károlyt,
János cseh király fiát választották királlyá. Károly hamarosan cseh király is lett, mert a franciák
szövetségeseként apjával együtt részt vettek a crécyi csatában, ahol János elesett.
IV. Luxemburgi Károly (1346–1378, 1355-től császár) a késő középkor legjelentősebb német
uralkodója, műveltségével is kiemelkedett a kortárs fejedelmek közül. Ifjúkorában éveket töltött
a francia udvarban, s székvárosát, Prágát a korabeli Európa egyik vezető kulturális és művészeti
központjává tette. Prágában alapította 1348-ban az első német egyetemet (Prága lakossága akkori-
ban jórészt német nyelvű volt), amelyet 1365-ben követett a bécsi, majd a század végén az erfurti,
heidelbergi és a kölni egyetem. Károly minden téren ügyes, hajlékony, konfliktusokat kerülő poli-
tikát folytatott. Jó viszonyt tartott a pápákkal, az itáliai ügyekbe nem avatkozott bele. A koronázá-
494 ■ A Német-római Császárság a 14–15. században

IV. Károly (korabeli falfestmény részlete Zsigmond német-római császárrá koronázása idején,
a karlsteini várból) egy 1433 körüli festményen

son kívül csak azért ment 1368/1369-ben Itáliába, hogy támogassa a pápa hazatérését Avignonból.
A birodalom politikai konszolidációját célozta a királyválasztást szabályozó Aranybulla kiadása
1356-ban. A birodalmi birtokállományt Szilézia egy részével, Lausitzcal és a Brandenburgi Őr-
grófsággal gyarapította. Kisebb fiát, Zsigmondot összeházasította Lajos magyar király leányával, s
ezzel megszerezte számára a magyar koronát. Az idősebbik fiút, IV. Vencelt (1376–1400, cseh király
1363–1419), aki a cseh koronát is örökölte, még apja életében megválasztották római királynak.
Az egyre jobban elharapódzó belháborúkon és feszültségeken azonban Vencel nem tudott úrrá len-
ni, ezért négy választófejedelem 1400-ban letette őt (a Cseh Királyságot megtartotta), és I. Ruprecht
(1400–1410) rajnai palotagrófot választotta királlyá. Az ő halála után, 1410-ben ismét visszatértek
a Luxemburgok, de nem Vencel, hanem öccse, Zsigmond, aki egyúttal brandenburgi őrgróf és ma-
gyar, majd cseh király is volt.
I. Zsigmondnak (1410–1437) több mint két évtizedet kellett várnia, míg római királyból csá-
szárrá lehetett 1433-ban. Őt erősen lekötötték a Magyar és a Cseh királyság, majd pedig a pápa-
ság problémái, ezért uralkodása nagy részében nem tudott elég figyelmet szentelni a németországi
ügyeknek. A Német Királyság és a császárság tekintélyét azonban sikeres nemzetközi politikai sze-
replésével helyreállította. Ügyes diplomata volt, s jelentősen hozzájárult a kor európai problémá-
inak rendezéséhez. Legnagyobb sikere a Konstanzi zsinat összehívása és lebonyolítása volt 1414
és 1418 között, ahol megszüntették a nyugati egyházszakadást, s megkezdték az egyház belső re-
formját. Nehezen boldogult viszont Csehországban a huszitákkal, akik 1419-ben nyíltan felkeltek,
s a következő években Jan Žížka és Nagy Prokop vezetésével többször súlyos vereséget mértek az
 Habsburgok és Luxemburgok ■ 495

ellenük vonuló birodalmi „keresztes” seregekre, majd hadműveleteiket a szomszédos országokra

is kiterjesztették. Végül is 1433-ban bizonyos engedmények árán sikerült megegyezni a husziták
mérsékelt szárnyával, a kelyhesekkel (Prágai Kompaktátumok), akik a következő évben Lipanynál
legyőzték a radikális táboritákat.
Zsigmond uralkodása idején már sürgetővé vált a birodalom reformja. 1422-ben a nürnbergi
birodalmi gyűlésen meghatározták az egyes tagok katonai kötelezettségeit, majd szóba került a had-
sereg fenntartása érdekében egységes birodalmi adó bevezetése is. Maga Zsigmond is kidolgozott egy
tervezetet, ennek gyakorlati keresztülvitelére azonban nem került sor (Reformatio Sigismundi).
Zsigmond halála után ismét a Habsburgok kerültek a német trónra, akik időközben csalá-
di birtokállományukat Tirol megszerzésével gyarapították. 1438-ban Zsigmond vejét, II. Albert
(1438–1439) osztrák herceget választották királlyá, aki a magyar és a cseh koronát is megszerez-
te. A következő évben bekövetkezett váratlan halála után unokaöccsére, Frigyes stájer és karintiai
hercegre esett a választás. III. Frigyes (1440–1493) volt az utolsó császár, akit Rómában koronáz-
tak 1452-ben. Miután sikerült megszereznie Ausztriát is, Bécsből kormányozta a birodalmat, már
amennyiben ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet. A tulajdonképpeni Németországba, a saját családi
birtokain kívüli területekre 1444 és 1471 között, tehát 27 évig be sem tette a lábát. A legtöbb ered-
ményt egyházpolitikájában érte el. A pápával 1448-ban konkordátumot kötött, amely szabályozta
a birodalom és a Szentszék viszonyát, a püspöki székek betöltését, s a 19. század elejéig érvényben
maradt. A pápa és az 1431 óta ülésező Bázeli zsinat közötti konfliktust azzal zárta le, hogy a pápa
mellé állt, s a zsinatot elűzte Bázelből. Frigyest 1471-ben a török veszély késztette arra, hogy érdek-
lődést mutasson a birodalom ügyei iránt, s elmenjen a birodalmi gyűlésre, ahol ezzel a problémával
is foglalkoztak. A törökök ugyanis már a császár családi birtokára, Stájerországba is betörtek. Egye-
lőre azonban a töröknél közelebbi fenyegetést jelentett számára Hunyadi Mátyás magyar király, aki
Stájerország és Alsó-Ausztria után 1485-ben Bécset is elfoglalta.
Közben a Cseh Királyság ténylegesen elszakadt a birodalomtól. Csehországot, Albert fia, V. László
(1453–1457) kiskorúsága idején egy cseh arisztokrata, Podjebrád György (1458–1471) kormányoz-
ta, akit László halála után 1458-ban királlyá választottak. Mivel a huszitákat támogató Podjebrádot
a pápa kiátkozta, s ellene keresztes hadjáratot hirdetett, Hunyadi Mátyás magyar király a császárral
szövetségben hadat üzent a cseh királynak, és elfoglalta Morvaországot és Sziléziát. A morva katolikus
rendek 1469-ben királlyá választották Mátyást, de Podjebrád György halála után a lengyel II. Ulászló
is igényt tartott a cseh koronára. Egy évtizedes küzdelem után végül 1479-ben Mátyás lemondott
II. Ulászló javára, de Morvaországot és Sziléziát megtartotta.
Frigyes az 1470-es években azon fáradozott, hogy Miksa fia számára megszerezze Merész Ká-
roly burgundiai herceg leányának, Máriának a kezét, s vele a korabeli Európa legfejlettebb, leggaz-
dagabb országát. A házasság létre is jött 1477-ben, miután Merész Károly Nancy mellett, a sváj-
ciakkal vívott csatában elesett. A burgundi örökséget ugyan meg kellett osztania a francia királlyal,
de nagyobb része, a birodalmi hűbérek, a leggazdagabb területek (Németalföld) Miksának jutottak.
I. Miksa (1493–1519), akit még apja életében királlyá választottak (1486), folytatta a Habsburg-ha-
talom kiépítését. 1491-ben szerződést kötött II. Ulászló magyar és cseh királlyal, amelynek értelmé-
ben, ha Ulászlónak nem születik törvényes fiúutóda, akkor a magyar és a cseh trónt a Habsburgok
öröklik. Ezt megerősítette az 1506-ban kötött családi szerződés (Miksa unokái, Ferdinánd és Má-
ria összeházasodtak Ulászló gyermekeivel, Annával és Lajossal), amelynek alapján Miksa unokája,
Habsburg Ferdinánd 1526-ban igényt tarthatott a Magyar és a Cseh Királyságra. Miksa Nyugatot
sem tévesztette szem elől, s 1496-ban hasonló kölcsönös házassági és örökösödési szerződést kötött
496 ■ A Német-római Császárság a 14–15. században

a spanyol királyi párral, Aragóniai

Ferdinánddal és Kasztíliai Izabellá-
val: Don Juan, a spanyol trón örö-
köse feleségül vette Miksa leányát,
Margitot, Miksa fia, Szép Fülöp
pedig a spanyol királyi pár leányát,
(Őrült) Johannát. A fejlemények
tökéletesen igazolták a híressé vált
szállóigét, amellyel állítólag Hunya-
di Mátyás jellemezte a Habsburgok
politikáját: „Mások csak háborúz-
zanak, te, boldog Ausztria, háza-
sodj, mert amit másoknak Mars
ád, neked Venus adja az országokat
(Bella gerant alii! Tu, felix Austria,
nube! Nam quae Mars aliis, dat tibi
regna Venus!)”. Mindkét szerződés
nyertesei a Habsburgok lettek, mert
a Habsburg hercegnők férjei (Don
Juan és II. Lajos) kellő időben el-
haláloztak, s velük egyúttal kihalt
I. Miksa és családja (Bernhard Strigel olajfestménye, családjuk férfiága. Így Miksa uno-
16. század első negyede) kái, Károly és Ferdinánd, a Német
Királyság és a császárság mellé a
Magyar és a Cseh Királyságot, va-
lamint Spanyolország trónját, s vele az újonnan felfedezett amerikai birtokokat is megszerezték.
1527-ben készen állt a Habsburgok világbirodalma.
Miksa már kénytelen volt több gondot fordítani a birodalmi ügyekre, mint apja, mert a biro-
dalmi gyűlés 1486-ban napirendre tűzte a birodalom reformját. Általában a 15. századi Németor-
szág hangos volt a reformok követelésétől mind az egyházban, mind a birodalomban. Mi tagadás,
mindkét intézmény alaposan rászolgált a reformra. Sokféle reformterv született, ezek közül talán
a legjelentősebb Nicolaus Cusanus (†1464) bíboros írása (De concordantia catholica, 1434), amely-
ben a késő középkor legkiválóbb teológusa és filozófusa, aki pápai legátusként igen sokat tett a
birodalomban az egyház reformjáért, a birodalom reformjára vonatkozóan is fontos javaslatokat
tett. Az 1495. évi wormsi birodalmi gyűlésen meg is születtek az első fontos reformdöntések: meg-
hirdették az örökös országos békét, azaz megtiltották a tartományurak egymás közötti magánhar-
cait, létrehozták az állandóan ülésező Birodalmi Kamarai Bíróságot, s elrendelték az egész biroda-
lomra érvényes adó szedését. Ennek tényleges beszedésére azonban nem került sor, mert nem volt
meg hozzá a szükséges birodalmi apparátus. Felállítottak ugyan egy birodalmi kormányt, sőt egy
birodalmi hadsereg létesítését is kimondták, de ezek sem valósultak meg a gyakorlatban, elsősor-
ban megfelelő anyagi fedezet híján. A birodalmat Barbarossa Frigyes óta „szentnek” titulálták, a
15. században már azt is hangsúlyozták, hogy ez a birodalom a „német nemzeté”, s így alakult ki
a 15. század végére az a hivatalos elnevezés, amelyet 1806-ig használtak: a „Német Nemzet Szent
Római Birodalma (Heiliges Römisches Reich Deutscher Nation)”.
 A német hűbéri társadalom ■ 497

A német hűbéri társadalom

Miközben a birodalmi reform csak a 15. század végén vette kezdetét, s igen szerény eredményeket
ért el, az egyes fejedelemségekben folyamatosan kialakultak a rendi társadalmi és politikai intéz-
mények, s végbement a helyi szokásjogok írásba foglalása is. A joggyűjtemények közül az egyik
legjelentősebb a Szásztükör (Sachsenspiegel), amelyet Eike von Repkow (†1233 után) foglalt írásba
a 13. század elején, s az északi területeken volt használatos. Első része a tartományi köz-, magán- és
büntetőjogot, második része pedig a hűbéri jogot tartalmazza. A dél-német területeken használatos
jogot a 13. század második felében, Augsburgban keletkezett Svábtükör (Schwabenspiegel) foglalta
össze, amelyen már erősen érződik a római jog és a kánonjog hatása. A számos területi szokásjogi
gyűjtemény közül említést érdemel még a 14. században készült Franktükör (Frankenspiegel).
A Szásztükör adja az első részletes leírá-
sát annak a sajátos hierarchikus, már szinte
kasztszerű szervezetnek, amelyet a német
hűbéri társadalom kialakított. Ez az ún.
„hadipajzsrendszer” (Heerschildordnung).
„Hadipajzsnak” nevezték a királyt megille-
tő hűbéres katonai kontingenst. A rendszer
mindenkinek kijelölte a hűbéri hierarchiá-
ban elfoglalt helyét, s a hierarchia egyes szint-
jeinek határait csaknem lehetetlen volt átlép-
ni. A király is csak a legfelső szinttel érint-
kezhetett, az alsóbb szintekhez közvetlenül
nem férhetett hozzá. A magasabb rangban
lévő úr nem fogadhatott el hűbért az alacso-
nyabb szinten állótól. Az első pajzs a királyé
volt, aki (eltérően a 11–12. századi francia
és angol királyoktól) senkinek sem lehetett
vazallusa. A második pajzs az egyházi feje-
delmeket, a harmadik a világi fejedelmeket
(princeps, Fürst) illette. Ők közvetlenül a ki-
rály hűbéresei voltak. Világi fejedelem kap-
hatott hűbért egyházitól, de egyházfejede-
lem nem lehetett hűbérese világi hercegnek.
A negyedik szintet az egyházi és a világi feje-
delmek hűbéresei, a grófok, bárók és a bizo-
nyos nagyságú birtokkal rendelkező szabad
urak alkották. Az ötödik pajzshoz a közön-
séges nemeseket, a hatodikhoz a ministeria-
lisokat sorolták. A hierarchia legalján az egy-
pajzsosok (Einschildige) álltak, akik senkinek
nem adhattak hűbért, tehát csak egymaguk A királyválasztás ábrázolása
vonultak hadba. a heidelbergi Szásztükörben (1300 k.)
498 ■ A Német-római Császárság a 14–15. században

Láthatjuk, hogy a 13. században a német feudális társadalom hierarchiájában már helyet kaptak
a ministerialisok is. Mint arra már utaltunk, ők a király és a fejedelmek birtokain élő nem szabadok
(jobbágyok) soraiból kiemelt, különféle szolgálatokat (katonáskodás, birtokigazgatás, bíráskodás,
közigazgatás, gazdasági feladatok) végző emberek voltak, akik fontos szerepet töltöttek be előbb a
királyok, majd az egyes területi fejedelmek környezetében, s idővel maguk is jómódú birtokosok,
hűbérurak lettek, a nemesség, a lovagság soraiba emelkedtek.

A városszövetségek

A 13. században, főleg az interregnum zavaros hatalmi viszonyai idején, a megerősödő városok is
igyekeztek beleszólni a birodalmi politikába. A késő középkori német történelem sajátos jelenségei
a különböző városszövetségek, amelyek rendszerint regionális szinten alakultak ki, de nem egy
közülük több tartományra, fejedelemségre is kiterjedt. Ilyen volt az 1254-ben alakult Rajnai Város-
szövetség, amelyhez Aaachentől Zürichig több mint hetven város csatlakozott. Céljuk a belső béke
és közbiztonság megteremtése volt. Birtokos urak, sőt fejedelmek is csatlakoztak a szövetséghez,
amellyel Hollandi Vilmos király is együttműködött. A német városok azonban nem tudtak tartó-
san a királyra támaszkodni a feudális urakkal szemben, mint ez Franciaországban történt. Néha
éppen a király túlzott pénzügyi követeléseivel szemben alakultak városszövetségek. Így volt ez pél-
dául 1376-ban a Sváb Városszövetség esetében, amelyhez 1381-ben az Elzászi és az újabb Rajnai
Városszövetség is csatlakozott. Időnként (1388–1389-ben és
1449–1450-ben) ún. városháborúra is sor került a városok és
a fejedelmek között. Ezekben végül is az utóbbiak kerekedtek
felül, s a kisebb városok függőségbe kerültek velük szemben,
betagolódtak a területi uralom szervezetébe. Csak a nagyobb
és jelentősebb városok tudták megőrizni önállóságukat, s bi-
rodalmi városokként a fejedelmekkel egyenrangú tagjai let-
tek a birodalmi politikai struktúrának.
Egyébként a városszövetségek mintájára a kisebb nemes-
ség, a hierarchia alsóbb szintjein álló lovagok is létrehoztak
ilyen szövetségeket, hogy megvédjék érdekeiket hol a feje-
delmekkel, hol a birodalmi városokkal szemben. 1488-ban a
Sváb Szövetségben városok, kisnemesek, fejedelmek fogtak
össze a túlságosan megerősödő bajor hercegség ellen.
A városszövetségek közül a legjelentősebb az északné-
met Hanza-szövetség volt. Az ófelnémet hanse szó ‘társa-
ságot, testületet’ jelent, s a 11. századtól így nevezték egyes
városokban a kereskedők érdekvédelmi testületeit, majd az
északnémet kereskedővárosok szövetségét is. A Balti-ten-
geren tevékenykedő német kereskedők első központja és
szövetsége 1161-ben Gotland szigetén, Wisbyben alakult ki.
A Balti-tengeri kereskedelem központjává azonban hama-
Lübeck Hanza-város pecsétjei rosan az Oroszlán Henrik által 1158-ban alapított Lübeck
(13. század közepe) városa lett. Ahogy a német előrenyomulás haladt kelet felé,
 Svájc kialakulása ■ 499

úgy létesültek sorra a 13. században a városok a Balti-tenger partján: Wismar, Rostock, Stralsund,
Stettin, Kolberg, Danzig, Königsberg, Riga, Reval és Dorpat. Miközben Itália kereskedő- és kikö-
tővárosai szüntelen háborúskodásban voltak egymással, a Balti- és az Északi-tenger városai össze-
fogtak, s konföderációt alkottak. 1358-ban alakult meg formálisan is a Hanza-városok szövetsége,
amely az évente tartott Hanza-gyűlésen (Hansetag) hozott határozatokat a résztvevők kereskedelmi
érdekeinek összeegyeztetésére és védelmére vonatkozóan. A szövetség elsősorban gazdasági társu-
lás volt, amelyben minden város megőrizte politikai önállóságát és belső autonómiáját, de szükség
esetén közös fellépéssel, fegyverrel is megvédték gazdasági érdekeiket. Különösen a Balti- és az
Északi-tenger közötti átjárást biztosító tengerszorosokat ellenőrző Dániával került sor időnként
fegyveres összeütközésre. A részt vevő városok száma a 14. és 15. században kétszáz körül járt:
nemcsak tengeri kikötők voltak közöttük Revaltól, Dorpattól és Stockholmtól az észak-németal-
földi partokig, hanem nagyon sok szárazföldi város is a folyók mentén, különösen Észak-Német-
országban. A szövetség vezető városainak Lübeck mellett Köln, Bréma, Braunschweig, Danzig és
Riga tekinthetők. Lerakatai, kontorjai voltak a Hanza-szövetségnek Novgorodban (Peterhof), Ber-
genben, Brugge-ben és Londonban (Stalhof). A Hanza-kereskedők nagy befogadóképességű, ne-
héz hajóikon (kogge) a mindennapi élethez szükséges tömegárukat forgalmaztak: gabonát, fát, sót,
mézet, nyersvasat, prémeket, gyapjút, kátrányt, posztót.
A másik táj, ahol jelentős gazdasági fejlődés figyelhető meg a 14. és 15. században, Dél-Né-
metország. Itt nemzetközi piacra termelő, tőkés módon szervezett textilipari központok alakultak
ki, valamint jelentős vas- és fémipari centrumok és bankházak (Nürnberg, Augsburg [Fuggerek],
Ulm, Konstanz). A délnémet tőke a szomszédos kelet-közép-európai országokra, így Magyaror-
szágra is kiterjesztette befolyását.

Svájc kialakulása

A középkori európai távolsági kereskedelem igen fontos útvonalai vezettek az Alpok hágóin ke-
resztül, ezek védelmével felfegyverzett, szabad parasztokat bíztak meg a későbbi Svájc területén.
A 13. század közepén Uri és Schwyz kantonok elnyerték azt a kiváltságot, hogy nem tartoztak terüle-
ti fejedelem joghatósága alá, hanem közvetlenül a „birodalomtól” függtek. Habsburg Rudolf igyeke-
zett joghatóságát erre a családi birtokai szomszédságában fekvő területre is kiterjeszteni, s a szabad
svájci parasztokat függőségbe kényszeríteni. A parasztok ragaszkodtak autonómiájukhoz, s a három
őskanton, Schwyz, Uri és Unterwalden 1291-ben „örök szövetséget” kötött, azaz esküvel megfo-
gadták, hogy nem tűrnek el idegen bírát és egyéb tisztviselőt maguk felett. Kiváltságaikat a nem
Habsburg-házi királyok (Nassaui Adolf, VII. Henrik) elismerték és megerősítették, a Habsburgok
viszont fegyverrel próbálták érvényesíteni tartományúri hatalmukat. A svájciak 1315-ben Morgar-
tennél legyőzték Habsburg Lipót seregét, majd megújították az esküszövetséget (Eidgenossenschaft),
amelyhez a 14. és 15. században sorra csatlakoztak a többi kantonok, sőt városok is kérték felvéte-
lüket (Luzern, Zürich, Bern). A svájci parasztok és polgárok 1386-ban Sempachnál, 1388-ban Nä-
felsnél ismét legyőzték a Habsburgok lovagseregét. A 15. században a szövetség kezdett terjeszkedni
és hódítani, s a 16. század elejére a kantonok (akkori nevükön Ort: ‘hely’) száma 13-ra emelkedett.
1475-ben a burgundi herceggel is háborúba keveredtek, s Murtennél legyőzték Merész Károlyt, aki
1477-ben a svájciakkal Nancynál vívott újabb ütközetben maga is életét vesztette. 1499-ben a Habs-
burgok elismerték a svájci kantonok és városok szövetségének önállóságát.
500 ■ A Német-római Császárság a 14–15. században

A 16. század elején lényegé-

ben mai területével kialakult Svájc,
amely 13 kis állam (Ort) szövetsége
volt, ezért Dreizehnörtige Eidgenos-
senschaftnak nevezték (szó szerint
„tizenháromhelyű esküszövetség”),
s egyes részeit igen bonyolult jog-
viszonyok kapcsolták egymáshoz.
A 13 kantonon kívül voltak csatlako-
zott tartományok (Zugewandte Orte),
amelyek a szövetségi üléseken csak
tanácskozási joggal vehettek részt, s
voltak „alattvalók” (Untertanen), azaz
olyan területek, amelyek nem ren-
delkeztek önkormányzattal, hanem a
kantonok uralma alatt álltak.

A Német Lovagrend

A német keleti terjeszkedésben, a

Balti-tenger délkeleti-keleti partvidé-
kének betelepítésében és németesíté-
sében a 13. századtól kezdve irányító
szerepet játszott a Német Lovagrend.
A rend, amelynek tagjai fehér köpenyt
viseltek, rajta fekete kereszttel, 1198-
A morgarteni csata ban létesült a Szentföldön, Akkon
(miniatúra egy svájci krónikából, 1470 k.) ostroma idején. Már a 13. század ele-
jén Európában is szereztek birtoko-
kat, s létesítettek házakat. Hermann
von Salza nagymester (†1239) vezetésével 1211-ben Erdély délkeleti sarkában telepedtek meg, de
önállósulási törekvéseik miatt II. András 1225-ben elűzte őket. II. Frigyes ekkor a porosz földek
meghódítását és a pogány poroszok megtérítését tűzte feladatukul, s az 1226-ban kiadott rimini
Aranybullában ugyanolyan jogokkal ruházta fel őket a meghódítandó területeken, mint amilyenek-
kel a területi fejedelmek rendelkeztek. A nagymester birodalmi herceg lett. Konrád mazóviai fejede-
lem meghívta őket országába, hogy legyenek segítségére a poroszok ellen, s Kulm várát és környé-
két adta nekik. A rend tehát hozzáfogott a porosz területek meghódításához. 1237-ben egyesültek
az 1202-ben alapított kardtestvérek rendjével, amely északabbra, a Baltikum területén, Lívlandban
működött. A 13. század folyamán fokozatosan kiterjesztették uralmukat egész Poroszországra, Lív-
landra, Kurlandra, lett, litván és észt területekre. Novgorod ellen intézett támadásukat Alekszandr
Nyevszkij 1242-ben a Csúd-tó jegén vívott csatában visszaverte. Az elfoglalt területeken városokat
létesítettek (Thorn–Toruń, Elbling, Königsberg, Memel, Marienburg, ahová a nagymester 1309-ben
áthelyezte székhelyét), s megindult a paraszti telepítés is. Ennek következtében Poroszország keleti
 A Német Lovagrend ■ 501

része a középkor végére teljesen elnémetesedett. A 14. században Brandenburgtól Kelet-Pomerániát

(Pomerellen) is megszerezték.
A rend tagjai papok, lovagok és laikus testvérek voltak. A lovagok letették a hármas szerzetesi fo-
gadalmat. A rend élén a nagymester állt, akit élethossziglan a rendi főkáptalan választott. A nagymes-
tert öttagú vezető testület segítette a rend irányításában. A rendnek szerte Európában, főleg Német-
országban és Itáliában több száz háza volt, ezek külső rendtartományokba voltak szervezve, élükön
komturokkal és területi káptalanokkal. A rend igen gazdag volt, földbirtokaiból származó jövedelmei
mellett maga is kereskedett, tagja volt a Hanza-szövetségnek, s területén gazdag és virágzó városok
voltak. Kölcsönöket is adtak német fejedelmeknek. A német nemes ifjúságra nagy vonzerőt gyakorolt
a rend, ahol viszonylagos jólétben lehetett élni, ezért a létszám gyorsan gyarapodott. A lovagok idővel
szívesen kivonták magukat a személyes hadviselésből, s zsoldosokat alkalmaztak.
A rend arra törekedett, hogy egyesítse déli porosz és északi balti területeit (Kurland, Lívland),
amelyeket litván föld választott el egymástól. Ezért a 14. század folyamán szinte szüntelen harcban
álltak a litvánokkal, s 1382-ben sikerült is egyesíteni országuk két részét. A lengyel–litván per-
502 ■ A Német-római Császárság a 14–15. században
A grünwald–tannenbergi csata (15. század végi krónikából)
szonálunió létrejötte 1386-ban ko-
moly fenyegetést jelentett a rend
számára. 1410-ben Jagelló Ulászló
vezetésével lengyel–litván sereg
vonult ellenük, s augusztus 15-én
a Grünwald és Tannenberg között
lefolyt csatában a lovagok meg-
semmisítő vereséget szenvedtek.
A nagymester és a vezetők jelentős
része holtan maradt a csatatéren.
Ezzel a lovagrend további terjesz-
kedését sikerült megállítani, a ko-
rábban elfoglalt litván területeket
visszavenni. Sőt, az 1454-ben ki-
tört újabb háborúban elszenvedett
vereség után 1466-ban, a második
toruńi békében a nagymesternek
Kelet-Pomerániáról, Danzigról és
Marienburgról is le kellett monda-
nia, s a lengyel király hűbérese lett.
 IV
Anglia a késő középkorban

I. Edward nevéhez fűződik Wales meghódítása (1277–1284) és az angol koronához csatolása. 1301
óta az angol trónörökösök viselik a „walesi herceg (Prince of Wales)” címet. Az új szerzeményt
Angliához hasonlóan grófságokra osztották, egyébként a lakosság megtarthatta etnikai különállá-
sát, nyelvét, jogszokásait. Nem volt ilyen türelmes a zsidókkal szemben, akiknek a hitelezői tevé-
kenységét korlátozta, megkülönböztető jelvény viselésére kötelezte, majd 1290-ben kiűzte őket az
országból, ahová csak a 17. században térhettek vissza.
I. Edward belekeveredett a skót trónviszályba is, s átmenetileg el is foglalta Skócia egy részét, de
végül is I. Robert Bruce (1306–1329), a skótok királya 1314-ben Bannockburnnél legyőzte az ango-
lokat. I. Robert testvérét, Edward Bruce-t 1316-ban Írország királyává választották, de 1318-ban a
faugharti csatában legyőzték és elesett.
III. Edward (1327–1377) idején kez-
dődött a százéves háború Franciaország-
gal. A háború miatt növelték az adókat,
s ez volt a fő kirobbantó oka 1381-ben a
Wat Tyler és John Ball nevéről ismert pa-
rasztlázadásnak. A mozgolódás Essexben
és Kentben kezdődött május végén, ahol
a parasztok a már harmadik alkalommal
kivetett poll tax fizetését megtagadták.
A robot eltörlését és a jobbágyság meg-
szüntetését kívánták. Az elmúlt évtize-
dekben nagyobb szabadságra szert tett
parasztok nem akarták többé vállalni a
régi szolgáltatásokat. Ball és radikális
társai, a lollardok az Ádámtól való közös
származásra hivatkozva (ezért nevezték
őket adamitáknak) a teljes társadalmi
egyenlőséget hirdették. A katonai vezető
Tyler lett. A felkelés egész Kelet-Angliára,
majd az északi grófságokra is kiterjedt.
A templomokat, kolostorokat kifosz- III. Edward kinevezi fiát, a Fekete Herceget Aquitánia
tották. III. Edward helytállt a nehéz he- helytartójává (miniatúra, 1390 k.)
504 ■ Anglia a késő középkorban
Wat Tyler halála (miniatúra, 14. század vége)
IV. Henrik (miniatúra, 1402 k.)
tekben. Sikerült leválasztania az emberek többségét Ty-
lerről, akit London polgármestere orvul meggyilkolt.
Ez olaj volt a tűzre, de a király megígérte a parasztoknak
követeléseik teljesítését. Később a Parlament felmentette
ígéretei alól, a lázadók vezéreit kivégezték. A poll tax sze-
dését viszont elhagyták.
A felkelés után erős ellenzéki mozgalom bontakozott
ki, amely II. Richárd (1377–1399) király fő tanácsadói-
nak leváltását kívánta. Az 1386 októberében összeült ún.
Csodálatos Parlament követelésére a király néhány vezető
tisztviselőt elbocsátott. A királyi háztartás kiadásait ezen-
túl egy tizennégy tagú bizottság ellenőrizte. A király bírái
viszont felségárulással vádolták a bizottságot. Nyílt fegyve-
res összecsapásra került sor, s 1387-ben Oxfordshire-ben
a királyi csapatok alulmaradtak a lázadó lordok seregével
szemben. A következő év elején összeülő ún. Irgalmatlan
Parlament kíméletlenül eltávolította a király minden tény-
leges párthívét. 1399-ben II. Richárdot, a Plantagenêt-ház
utolsó egyenes ági tagját a Parlament megfosztotta trónjá-
tól, amelyet a család oldalágából, a Lancaster-házból való
IV. Henrik (1399–1413) foglalt el.
 Anglia a késő középkorban ■ 505

A középkori Anglia története a „rózsák háborújával”

ért véget (1455–1485). Az elnevezés Walter Scott nyomán
ment át a köztudatba, és a két rivális dinasztia címerére,
a Lancasterek piros és a Yorkok fehér rózsájára utal. Té-
ves azt állítani, hogy a harminc éven át tartó rózsaháború
csupán a két ház közötti dinasztikus konfliktus lett vol-
na. Valójában a korábban feltételezettnél sokkal nagyobb
szerepet kaptak a különböző udvari frakciók, melyeknek
nyílt összeütközéseire jobbára vidéken került sor. A kró-
nikások mindenképp túlhangsúlyozták a harcok kiterje-
dését és hosszúságát. A tényleges hadi események, min-
dent egybevéve, nem tettek ki többet egy esztendőnél.
Ugyanakkor a halottak számát és a pusztítás mértékét
javarészt alábecsülték. Az angol történészek tizennégy
nagy csatát és számos kisebb ütközetet tartanak számon.
A harcoknak összesen 38 főúr (peer) esett áldozatául, de
feltűnő az is, hogy ezeknél jóval több főúri család halt ki
ez idő alatt magtalanság, illetve a magas gyermekhalan-
dóság következtében. Az időszak mindenképp a pusztu-
lás és rombolás kora. A városokat a fosztogatás fenyeget-
te, a kereskedelem sokfelé megbénult, a gentry sokszor
maga vett elégtételt sérelmeiért. IV. Edward (ismeretlen festő, 1520 k.)
A York-házbeli IV. Edward (1461–1483) 1461-ben
Towton Moornál legyőzte a Lancesterek seregét, s ezzel a
York-ház került trónra. A Lancasterek visszatérési kísér-
letét Tewkesburynél 1471-ben aratott újabb győzelmével
elhárította. Halála után öccse, Gloucester hercege megölte
az elhunyt király kiskorú fiait és III. Richárd (1483–1485)
néven maga foglalta el a trónt. Országos és nemzetközi
híre olyan rossz volt, hogy felesége 1485-ös halálakor hi-
vatalos közleményben jelentette ki, hogy nem mérgezte
meg. Henry Stafford, Buckingham hercege viszont föl-
kelést szervezett ellene. Kapcsolatot keresett Richmond
grófjával, Henry Tudorral, aki anyja révén rokonságban
volt a Lancaster-házzal, s igényt tartott a trónra. Richárd-
nak sikerült elfojtania Buckingham lázadását. Tudor
Henrik viszont a VIII. Károly francia királytól kapott se-
gítséggel Milford Haven közelében partra szállt, és 1485.
augusztus 22-én Market Bosworth-től mintegy két mér-
földre, Ambien Hillnél megütközött York III. Richarddal,
akit serege cserbenhagyott, és akit lova elpusztulta után
megöltek. Richmond earlje VII. Henrik (1485–1509) né-
ven alapította meg a Tudorok dinasztiáját. Feleségül vette
York Erzsébetet, IV. Edward leányát. VII. Henrik (ismeretlen festő, 1505 k.)
 V Itália

A signoria

A 13. század végén és a 14. század első felében az észak-itáliai városállamok belső életében fontos
változás ment végbe. A polgárság autonóm intézményeit felváltotta az egyeduralomnak egy sajátos
formája: a signoria (a signore: ’úr’ szóból). Ez annyit jelentett, hogy egy személy vagy egy család –
ügyesen kihasználva a belső társadalmi feszültségeket, politikai küzdelmeket – egyeduralomra tesz
szert a város felett. Néha ez csak a sikeres személy életére, vagy csak néhány évre korlátozódott, de az
esetek többségében sikerült ezt az egyeduralmat örökletessé tenni, dinasztiát alapítani. A signoriának
semmi törvényes jogalapja nem volt, a puszta erőszakon, hatalombitorláson alapult. Némely esetben
utólag sikerült legitimálni azáltal, hogy a német-római császár – akinek névleges fennhatósága alá
tartozott Észak-Itália – birodalmi hercegi vagy helytartói címet adományozott a sikeres signorénak.
Az egyeduralom megszerzésére lehetőséget nyújtottak bizonyos önkormányzati tisztségek: a
signoria sok város esetében egy sikeres podesztaság vagy népkapitányság folytatása volt azáltal,
hogy az illetőre élethossziglan ráruházták az ere-
detileg csak néhány évre szóló tisztséget. Igen sok
signore került ki a zsoldosvezérek, a condottierék
közül. A 14–15. században a polgárok már nem
szívesen fogtak fegyvert, s a városi milíciákat fel-
váltották a zsoldosseregek. Egy zsoldosvezér hol az
egyik, hol a másik város szolgálatába szegődött –
arra is volt eset, hogy egyik évben Milánó zsoldjá-
ban harcolt Velence ellen, a következő évben pedig
fordítva –, s kedvező pillanatban magához ragadta
valamelyik város felett a hatalmat. Az ilyen signorék
azután rendszerint nem elégedtek meg egy város
feletti hatalommal, hanem ki akarták terjeszteni
uralmukat más városokra is, s területi fejedelemsé-
get törekedtek létrehozni. Ez tartósan azonban csak
néhányuknak sikerült.
A signorék között bőven akadtak véreskezű, ha-
talmukkal visszaélő zsarnokok, de olyanok is, akik
a társadalmi és pártküzdelmek évtizedei után békét
Az itáliai condottiere tipikus képviselője: teremtettek városukban, amely kormányzatuk alatt
Farinata degli Uberti (Andrea del Castagno gazdaságilag felvirágzott, udvaruk pedig a reneszánsz
freskója, 15. század közepe) kultúra fontos központja lett. A tartós és jó emlékű –
 A signoria ■ 507

a podesztaságból kifejlődő – signoriák közé tartozott a d’Este-család (ősei Nagy Károly idején jöttek
Itáliába) uralma Ferrarában, Modenában és Reggióban. Ők elsősorban a gazdaságfejlesztés terén
tűntek ki, s kis államuk – amelyet a császár hercegség rangjára emelt – a 15. század végén 120 000
arany dukát évi jövedelemmel a 6. helyen állt Itália államai között Velence, Milánó, Nápoly, Firenze
és a Pápai Állam után. A vidéki kisnemesi származású Gonzaga-család a népkapitányi tisztségre
alapozva szerezte meg a signoriát a 14. század elején Mantovában. Ők is hercegi címet kaptak a csá-
szártól. Udvaruk a reneszánsz kultúra egyik legragyogóbb központja volt. Szintén jelentős kulturális
központtá fejlesztette városát, Urbinót és udvarát Federigo da Montefeltro (†1482), aki híres condot-
tiere volt. Ugyancsak sikeres zsoldosvezér volt Castruccio Castracane, Lucca, Pisa, Pistoia, Prato és
Volterra ura, a ghibellinek egyik vezére, akit Bajor Lajos császár birodalmi helytartóvá és herceggé
nevezett ki, s akinek életrajzát Machiavelli írta meg. Már a 13. század végén Verona élére került a
della Scala (Scaliger) család, amelynek leghíresebb tagja, Cangrande (†1329) a környező városokat
is uralma alá hajtotta. Dante, akit száműzetésében Verona fogadott be, benne vélte fölfedezni azt,
aki majd üdvöt és szabadulást hoz Itáliának. Genovában a popolo minuto juttatta hatalomra a Boc-
canegra-családot az egymással torzsalkodó nemesi klánokkal (Doria, Fieschi, Grimaldi) szemben.
A legjelentősebb személyiség köztük a Verdi által egyik operája hőséül választott Simone Boccaneg-
ra (†1363) volt a 14. század közepén. A század végén Genova Milánó uralma alá került.
Kiemelkedő uralkodókat, s patologikus, szadista zsarnokokat egyaránt találunk a Visconti-csa-
lád tagjai között, akik Milánó felett szerezték meg az uralmat. Milánóban a 13. század második
felében a della Torre (Torrigiani) családnak sikerült signoriához jutnia. Velük szemben végül is a
14. század elején VII. Henrik császár támogatásával a Viscontiak szerezték meg a várost. A család

Milánó a 15. század végén (Hartmann Schedel krónikájából, 1493)

508 ■ Itália

hatalmát Ottone Visconti érsek alapozta meg, aki VII. Henrik császárnál elérte, hogy unokaöc�-
cse, Matteo Visconti (†1322) 1311-ben birodalmi vicariusként megkapja a város feletti uralmat.
A Viscontiak a 14. században fokozatosan kiterjesztették uralmukat a környékbeli városokra, s így
jelentős területi fejedelemséget hoztak létre. A család legkiemelkedőbb, legtehetségesebb tagja,
Gian Galeazzo Visconti (†1402) volt, aki megszerezte Bolognát, Pisát és Perugiát, s akit a huma-
nista írók már új Caesarként ünnepeltek és már-már az Itáliai Királyság feltámasztását várták tőle.
1447-ben kihalt a család férfiága, s rövid köztársasági közjáték után, Firenze támogatásával a híres
condottiere, a hol Velence, hol Milánó szolgálatában álló Francesco Sforza (felesége Visconti-lány
volt) lett Milánó hercege (1450–1466). Ez a paraszti származású kiváló katona jó uralkodónak is
bizonyult. II. Pius pápa így jellemezte őt, mint a condottieréből lett herceg jellegzetes típusát: „Na-
gyon magas volt és méltósággal viselkedett. Arckifejezése komoly, beszéde nyugodt, modora kel-
lemes, egész jelleme herceghez illő. Korunkban ő látszott az egyetlen embernek, akit Fortuna a
kegyébe fogadott. Kiváló testi és szellemi képességekkel rendelkezett. Nagyon szép, magas rangú és
erényes hölgyet vett feleségül, akitől nyolc gyönyörű gyereke született [ezenkívül volt 11 törvény-
telen gyereke is]. Ritkán betegeskedett. Nem akadt, amit ne tudott volna megszerezni, ha nagyon
vágyott rá”. Fiai már korántsem voltak ilyen kiváló emberek. Egyikük, Lodovico il Moro (†1508)
volt az, aki 1494-ben a franciákat behívta Itáliába nápolyi ellenségeivel szemben, s ezzel a félévszá-
zados háborúk poklát szabadította a már negyven éve békét élvező félszigetre.

Firenze

Egészen sajátos formában valósult meg egy család uralma Firenzében, ahol a látszatra demokrati-
kusnak tűnő intézmények mellett a 14. században néhány gazdag oligarchacsalád kezébe került a
város tényleges irányítása. A városban, amely időközben kiterjesztette uralmát Arezzóra, Pistoiára,
Pisára és Livornóra is, a 15. század elején az Albizzi-csa-
lád jutott döntő befolyáshoz. Velük szemben az ellenzék
a Medici-ház körül csoportosult, akik a pápa bankárja-
ként nagy vagyonra tettek szert, s a rivális oligarchacsa-
ládokkal szemben a popolo felé orientálódtak. Az Al-
bizzi-pártnak 1433-ban sikerült száműzetésbe küldeni
a Medici-ház fejét, az akkor 44 éves Cosimót, aki egyéb-
ként nem nagyon avatkozott nyíltan a politikába, ha-
nem visszavonultan élt, és az üzletvezetés mellett, sza-
bad idejében humanista tanulmányokkal foglalkozott
(az olaszon kívül beszélt latinul, franciául és németül,
olvasott görögül, héberül és arabul). A következő évben
Cosimót visszahívták és az Albizzieket száműzték.
Ettől kezdve haláláig, 1464-ig Cosimo de’ Medici
(1434–1464) volt Firenze tényleges ura, jóllehet sem-
miféle formális hatalommal nem rendelkezett, semmi-
féle tisztséget nem viselt. Ahogy a pápa írta róla: „úgy
Cosimo de’ Medici uralkodott mintha nem is uralkodnék [...] A politikai
(Jacopo Pontormo festménye, 1518–1519) kérdések az ő házában dőlnek el. Azok kapnak hivatalt,
 A signoria ■ 509

Firenze a 15. század végén (Francesco di Lorenzo Rosselli festménye, 1490 k.)

akiket ő választ. Ő dönt béke és háború ügyében, és ő ellenőrzi a törvényt [...] Minden tekintetben
király, csak nevében nem az”. Egyik barátja szerint „ha el akart érni valamit, úgy intézte, hogy a
kezdeményezés látszatra mástól származzék, ne tőle”. A pápának írt levelében maga Cosimo így
szerénykedik: „Szentatyám, ön úgy ír nekem, mintha én nem csupán szerény magánember lennék,
aki beéri a polgár közepes méltóságú rangjával, hanem uralkodó herceg volnék [...] ön nagyon jól
tudja, hogy milyen korlátozott egy magánember hatalma egy népi kormányzás alatt álló szabad
államban”. Mivel Firenze diplomáciai levelezését ő maga intézte, gondot jelentett, hogy milyen mi-
nőségben írja alá ezeket a leveleket. Végül is ezt a megoldást találták: „a köztársaság feje (capo della
repubblica)”. Halála után sírjára azt írták: „Pater patriae – a Haza Atyja”.
A hivatali tisztségeket barátai, párthívei töltötték be, ő maga lényegében hatalmas vagyoná-
val, bőkezű adományaival tartotta kezében a polgárságot. Cosimo és fia, Piero idején, 1434 és
1471 között a Medici-család 664 ezer arany forintot költött a városra. Csak összehasonlításul:
a Medici-palota értéke 5000 arany forint volt, egy szerényebb városi palota 1000 forintba került,
a Medici-bankház külföldi fiókjaiban a pénztárosok évi 40 forintot kerestek, a segédek évi húszat.
Legnagyobb diplomáciai sikere az volt, hogy Firenzét kibékítette Milánóval, s ott hatalomra
segítette Francesco Sforzát. Mikor megérkezett Konstantinápoly elestének híre, az ő kezdeménye-
zésére jött létre a béke Milánó és Velence között (Lodi, 1454), s alakult meg a törökellenes Szent
Liga, Firenze, Nápoly és a pápa csatlakozásával. Ezzel beköszöntött a pax Italiae negyvenéves idő-
szaka, amikor a félsziget vezető hatalmai viszonylagos békében éltek egymással, s ez lehetővé tette
a reneszánsz páratlan kulturális kivirágzását.
Cosimo Medici „uralma” alatt Firenze egyre jelentősebb várossá vált: a kibontakozó reneszánsz
művészet első központja itt alakult ki, a városban működő tudósok, a Cosimo által összegyűjtött
hatalmas könyvtár és egyeteme révén a humanista tudományok kiemelkedő műhelyévé vált. Nem-
zetközi tekintélye is számottevően emelkedett. Ehhez hozzájárult, hogy két pápa is hosszabb ideig
tartotta székhelyét a városban: V. Márton 1418 és 1420 között, IV. Jenő pedig 1434-től kilenc éven
át. A pápák a Santa Maria Novella-kolostorban laktak.
510 ■ Itália

Pisanello rajza a zsinatra érkező bizánci követekről (1440 k.)

1439-ben világra szóló esemény színhelye volt a város. 1438-ban Ferrarában ült össze a
XVII. egyetemes zsinat, amelyet a keleti és a nyugati egyház újraegyesítése céljából hívtak össze.
A török már Konstantinápolyt fenyegette, ezért a görögök hajlottak az unióra, természetesen ennek
fejében hatékony segítséget vártak nyugati keresztény testvéreiktől. A Ferrarában kitört járvány mi-
att a zsinatot 1439-ben Firenzébe helyezték át. A zsinatra a városba érkezett VIII. Palaiologosz János
bizánci császár (1425–1448), a konstantinápolyi pátriárka, s kíséretükben mintegy 700 magas rangú
pap, teológus és tudós, akik számos, Nyugaton addig ismeretlen görög kéziratot hoztak magukkal.
E főpapok és tudósok közül többen a zsinat után is Firenzében maradtak, s munkásságuk, kézira-
taik nagyban hozzájárultak a humanista tudományosság fellendüléséhez. A zsinat idején – hála
Cosimo bőkezűségének – fényes ünnepségek zajlottak a városban. Hosszas tárgyalások és viták
után 1439 júliusára elkészült az uniós dekrétum. Bár mindkét fél aláírta, mégsem volt tartós hatása,
mert a remélt nyugati segítség elmaradt, s a török hamarosan elfoglalta Konstantinápolyt. Ilyen
körülmények között az unió gyakorlati megvalósulására nem került sor.
Cosimót élete vége felé egyre jobban kínozta a „Medici-betegség”, a köszvény, néha teljesen
megbénult. Careggi-beli villájában órák hosszat ült némán. A felesége szerette volna megtudni,
hogy miért tölt olyan sok időt szótlanul. Cosimo így válaszolt: „Ha elutazunk, neked legalább két
hétre van szükséged az előkészületekhez. Mivel e világból a másvilágra készülök, megérthetnéd,
hogy rengeteg gondolkodnivalóm van ezzel kapcsolatban”. Élete 76. évében, 1464-ben halt meg.
Közeli barátja, Vespasiano Bisticci írta Cosimóról: „Ha tudóst fogadott, irodalomról vitatkozott
vele; a teológus társaságában kimutatta a teológiában való járatosságát, amely olyan tudomány,
amellyel mindig szívesen foglalkozott. Ugyanezt lehet elmondani a filozófiáról is. Az asztrológusok
megállapíthatták, hogy igencsak ismeri a tudományukat. A zenészek ugyanígy megtudhatták, hogy
mestere a zenének, amelyben nagy örömöt talál. Ugyanez áll a festészetre és a szobrászatra: mind-
két művészethez tökéletesen értett, és igen sok kitüntetésben részesítette az összes arra érdemes
 A signoria ■ 511

művészt és mestert. Megbízható ítész volt építészeti kérdé-

sekben, véleménye és tanácsa nélkül egyetlen fontosabb köz-
épületet sem emeltek vagy fejeztek be”.
Cosimo halála után fia, Piero de’ Medici (1464–1469)
lett a család feje. Ő ugyanabban a betegségben szenvedett,
mint apja, ezért kapta a „Köszvényes” melléknevet. A firenzei
polgárok zöme hajlandó volt neki is megadni azon előjogo-
kat és tiszteletet, melyeket atyja élvezett. Felesége, Lucrezia
Tornabuoni kiemelkedő személyiség volt: szellemes társal-
gó, jeles költő, aki átlagon felüli műveltséggel rendelkezett.
Két fiuk (Lorenzo és Giuliano) és három leányuk született.
A fiúk nevelését kiemelkedő humanisták irányították: Gen-
tile Becchi, Cristoforo Landino és Marsilio Ficino. Lorenzo
már 15 évesen diplomáciai küldetést teljesített különböző
itáliai városállamokba, majd Rómába.
Firenzében Cosimo unokája, Lorenzo „il Magnifico”
alatt érte el a reneszánsz csúcspontját. Midőn Piero 1469-
ben meghalt, Lorenzo 20 éves, Giuliano pedig 16 éves volt. Leonardo rajza Lorenzo de’ Mediciről
(1480 k.)
Lorenzo feljegyzései szerint az atyja halála utáni második na-
pon „a város főemberei házunkhoz jöttek, hogy vigasztalja-
nak bennünket, és biztassanak, vegyem a vállamra az állam gondját, amint azt atyám és nagyatyám
is tették”. A firenzei viszonyokat jól jellemzi Lorenzo válasza: „Javaslataik természetesen ellenkeztek
ifjúi ösztöneimmel, és mivel szem előtt tartottam, hogy a teher és a veszély nagy. Akaratom ellenére
beleegyeztem kérésükbe. Azért cselekedtem így, hogy megvédjem barátainkat, mert Firenzében
nem jó annak, aki gazdag, de nem részesül a hatalomban”. Lorenzót bevették a Százak Tanácsába, a
baliába, s fontos államügyeket, főleg diplomáciai feladatokat bíztak rá. Fontos szerepe volt a külön-
böző tanácsok döntéseinek meghozatalában.
A Firenzei Köztársaság informális vezetője 1469-ben – immár a harmadik nemzedékben – is-
mét egy Medici lett: Lorenzo de’ Medici (1469–1492), aki az „il Magnifico” (a Nagyszerű) mellék-
nevet kapta. Nevelője, Marsilio Ficino szerint „születésétől örömteljes természete” volt. Szerette az
akkoriban divatos labdajátékokat, a vadászatot és a solymászatot. Nagyon kedvelte az állatokat, kü-
lönösen a lovakat. Szívesen énekelt, többnyire maga szerzette dalokat. Verseket írt, lanton játszott,
rajzolt, rendkívül sokoldalú és művelt volt. De szerette a durva beszédet, a sikamlós történeteket
is. Igen művelt édesanyjához nagyon ragaszkodott, tanácsait mindig figyelembe vette. Előkelő és
gazdag római nemes család lányát, Clarice Orsinit vette feleségül. Tíz gyermekük született, közülük
három fiú és négy leány maradt életben. A fiúkat – atyjukhoz hasonlóan – jeles humanisták (Landi-
no, Ficino, Poliziano) nevelték.
Lorenzo uralmának első éveit mulatságok, ünnepek sora jellemezte: parádék, tornák, álarcos-
bálok, látványosságok, zenei rendezvények, lakomák, táncestek követték egymást. Firenzében ak-
koriban egy évben csak 275 munkanap volt, így a nép is élvezhette a látványosságokat. Különösen
nagyszabásúak voltak a lovagi tornák (giostra), amelyeken természetesen Lorenzo vagy Giuliano
győzött, s vette át a díjat a „torna királynőjétől”, a szépséges Lucrezia Donatitól.
Összeesküvések a Mediciek hatalmának megtörésére többször voltak Cosimo, Piero és Lorenzo
idején, de valamennyi kudarcot vallott. A helyzet megváltozott, amikor Francesco della Rovere
512 ■ Itália

A Medici-palota Firenzében (1440–1460)

lépett a pápai trónra, IV. Sixtus néven. Hat unokaöccsét bíborossá tette, és azok számára, akik nem
egyházi pályára léptek, jövedelmező birtokokat igyekezett szerezni. Két unokaöcs, Girolamo Riario
(†1488) és Giovanni della Rovere firenzei birtokokra vetett szemet. 1477-ben Girolamo Riario és
Francesco Salviati (†1478) pisai érsek a Medici-bank legnagyobb firenzei riválisával, a Pazzi-család
tagjaival összeesküvést szőttek a Mediciek eltávolítására. A pápa tudott az akcióról, helyeselte is,
csupán azt kívánta, hogy senkit ne öljenek meg. „Menj és tedd, amit tenni kívánsz, csak öldöklés ne
legyen” – mondta unokaöccsének.
1478 áprilisában Firenzébe érkezett a pápa 17 éves unokaöccse, Raffaele Riario (†1521) bí-
boros, aki akkoriban a pisai egyetemen tanult. A tiszteletére április 26-án rendezett ünnepélyes
szentmisét az összeesküvők jó alkalomnak találták a merénylet végrehajtására. Úgy tervezték, hogy
úrfelmutatáskor ölik meg a testvéreket. Gian Battista da Montesecco zsoldosvezér, akinek Lorenzót
kellett volna megölnie, nem vállalta a feladatot, mondván „lelkiismerete nem engedi meg, hogy a
gyilkosságot szentségtöréssel tetézze, nem képes arra, hidegvérrel megöljön egy embert olyan he-
lyen, ahol Isten láthatja”. Erre két pap vállalkozott arra, hogy leszúrja Lorenzót. Az Úrfelmutatást
jelző csengőszóra Giulianót lekaszabolták, Lorenzónak azonban, akit a papok tőre a nyakán sebe-
sített meg, sikerült a sekrestyébe menekülnie. Az összeesküvők ezután a Palazzo della Signoriába
siettek, hogy átvegyék a város feletti hatalmat. A priorok azonban az őrség segítségével letartóztat-
ták őket, kötelet kötöttek a nyakukra, és kidobták őket a palota ablakán. Salviati érsek, Francesco
Pazzi és kísérőik holtteste napokig himbálózott a levegőben a városháza homlokzatán. Lorenzo
kérte híveit, hogy ne legyen öldöklés, de nem hallgattak rá, mindenkit megöltek, akit összeeskü-
vőnek véltek. Mintegy nyolcvan ember lelte halálát a véres bosszúhadjáratban, köztük ártatlanok
is. Raffaele Riario bíborost, aki nem tudott az összeesküvésről, Lorenzo álruhában szöktette ki a
városból és kísértette Rómába. Salviati érsek és a merénylő papok ártatlan rokonait is sikerült Lo-
renzónak megmentenie a tömeg bosszújától. Viszont a tényleges bűnösöket, akik elmenekültek a
városból, kíméletlenül üldöztette. Mindegyiküket elfogták és kivégezték. Giuliano egyik gyilkosa
Konstantinápolyba menekült, de a szultán Lorenzo kérésére kiadta őt.
 A signoria ■ 513

Lorenzo idejében a Medici-palota és a környékbeli Medici-villák a reneszánsz művészet, iro-

dalom és tudomány legragyogóbb műhelyei voltak. Nagyatyjához hasonlóan maga köré gyűjtöt-
te a művészeket, írókat és tudósokat, akik firenzei palotájában, vagy a város környéki villáiban –
Fiesoléban, Cafaggiolóban, Careggiben és Poggio a Caianóban – vele együtt fennhangon felolvas-
tak, zenét hallgattak, klasszikus szövegeket vitattak meg és a filozófia titkait kutatták. Ezeknek az
összejöveteleknek állandó vendége volt a költő Angelo Poliziano (†1494) és Luigi Pulci (†1484),
a filozófus Marsilio Ficino (†1499) és Giovanni Pico della Mirandola (†1494). A városban dolgo-
zó jeles művészeket, Filippino Lippit (†1504), Sandro Botticellit (†1510), Domenico Ghirlandaiót
(†1494) és Antonio Pollaiuolót (†1498) Lorenzo elhalmozta megrendelésekkel, a tehetséges fia-
tal művészek számára iskolát létesített és fizetést folyósított. A legtehetségesebbet, Michelangelót
(†1564) palotájába fogadta és saját gyermekeként kezelte. Az üzlethez azonban nem nagyon ér-
tett: a Medici-bankház, amelynek már apja idejében nehézségei voltak, őalatta hanyatlásnak indult,
több külföldi fiókja csődbe jutott, a család eladósodott.
1477-től Firenze nemzetközi helyzete válságosra fordult. Nemzetközi koalíció alakult a Me-
dici-család hatalmának megtörésére, melyben részt vett IV. Sixtus pápa és rokonsága, I. Ferrante
(1458–1494) nápolyi király, Federigo da Montefeltro, Urbino hercege, s csatlakozott hozzájuk a
Mediciek belső ellenzéke is. A Pazzi-összeesküvés meghiúsulását és a firenzeiek kemény bosszúját
haraggal fogadták Rómában. A pápa kiközösítette Lorenzót, a priorokat, majd az egész várost egy-
házi átok alá helyezte. Ezután hadat üzent Firenzének, s ezt tette szövetségese, a nápolyi király is.
A Signoria büszkén válaszolt: „Azt állítod, hogy Lorenzo zsarnok, és azt parancsolod, hogy kerges-
sük el. A firenzeiek többsége azonban védelmezőjének tartja őt [...] Firenze szilárdan védelmezni
fogja szabadságát, bízni fog Krisztusban, aki ismeri ügye igazságos voltát, és aki sohasem hagyja
el azokat, akik Benne bíznak”. A toscanai püspökök a pápát közösítették ki. Firenze nehéz helyzet-
be került. Szövetségesei, a francia király és Milánó érdemleges katonai segítséget nem nyújtottak.
A pápai sereg parancsnoka pedig a jeles hadvezér, Federigo da Montefeltro volt. Lorenzo úgy dön-
tött, hogy maga megy Nápolyba az ellenséggel tárgyalni. Már hosszabb ideje titkos kapcsolatban
állt a nápolyi udvarral, és biztosította magát afelől, hogy odaérkezését nem fogják rossz szemmel
nézni. Ferrante nápolyi királyt nyugtalanította a török terjeszkedése és a francia király igénye a
nápolyi trónra. Így létrejött a béke. 1480 augusztusában török sereg szállt partra Otrantónál, s ve-
szedelmes hídfőállást létesített. Erre Ferrante közvetítésével a pápa is hajlandó volt békülni, és fel-
oldotta az átkot. 1484-ben meghalt Sixtus pápa, s utódjával, VIII. Ince pápával (1484–1492) Loren-
zónak sikerült jó viszonyt kialakítania. Firenze római követe ezt írta neki: „Egész Itáliában tudják,
hogy mennyire befolyásolja ön a pápát, és hogy Rómában gyakorlatilag a firenzei követ irányítja a
politikát”. Ince pápa Lorenzo 13 éves fiát, Giovannit bíborossá nevezte ki, Lorenzo lánya, Madda-
lena pedig férjhez ment a pápa egyik fiához.
Az 1480-as években Lorenzo fő törekvése az itáliai béke fenntartása volt. Létre akart hozni
egy olyan egységes és erős Itáliát, amely távol tudja tartani a törököt, és meg tudja hiúsítani Fran-
ciaország, Spanyolország és a császárság Itáliával kapcsolatos hatalmi törekvéseit. Lorenzo 1480-
ban átszervezte a város kormányzatát. A baliával felállíttatta a Hetvenek Tanácsát, amely ezentúl
megválasztotta a Signoriát. Ettől kezdve erősen korlátozottá vált mind a Signoria, mind a Százak
Tanácsának a hatalma; gyakorlatilag a Hetvenek Tanácsa volt Firenze kormánya. Lorenzo tovább-
ra is hangsúlyozta, hogy ő „nem Firenze ura, hanem csak egyszerű polgára”. Befolyása azonban
általában döntő volt az ügyek alakulására. Joggal állapította meg róla a történetíró Francesco
Guiccardini: „Ha Firenzének zsarnok kellett, akkor sohasem találhatott volna nála jobbat vagy kel-
514 ■ Itália

lemesebbet”. Lorenzót már viszonylag fiatalon sokat

kínozta a „családi betegség”, a köszvény. Szorgalmasan
látogatta a gyógyfürdőket, de ez sem segített: 43 éves ko-
rában, 1492. április 8-án careggibeli villájában elhunyt.
Legidősebb fia, Piero de’ Medici (1492–1494,
†1503) ekkor 21 éves volt. Nem volt népszerű, az ál-
lamügyekhez nem értett, s nem is szívesen foglalko-
zott velük. A Medici-család, amely négy nemzedéken
keresztül egymás után kiemelkedő tehetségeket és al-
kalmas vezetőket adott Firenzének, a „Magnifico” ha-
lálával láthatóan kimerült. Ekkor már a tüzes szavú
domonkos barát, Girolamo Savonarola (†1498) ural-
kodott a polgárok lelkén. A barát nagy hatású prédi-
kációiban egyre élesebben támadta a Medici-családot
és az általa képviselt rendszert. 1494-ben VIII. Károly
francia király bevonult Itáliába, hogy érvényesítse igé-
nyét a Nápolyi Királyságra. Midőn a francia sereg Fi-
renzéhez közeledett, 1494. november 9-e éjjelén Piero a
családjával elmenekült Firenzéből. Hamarosan követte
Girolamo Savonarola
őt öccse, Giovanni bíboros is. Távozásuk után a Signo-
(Fra Bartolomeo olajfestménye, 1498)
ria örökre száműzte a Medici-családot a Firenzei Köz-
társaság területéről.
1494 novemberében a Mediciek száműzése után néhány nappal VIII. Károly francia király se-
regével bevonult Firenzébe. Savonarola Károly király elé ment Pisába, s úgy üdvözölte, mint Isten
küldöttét és az igazság szolgáját, s kegyelmet kért a város számára. A király megkímélte a várost,
majd néhány nap múlva továbbindult Nápoly felé. A franciák távozása után igyekeztek helyreállíta-
ni a köztársaság korábbi intézményeit. A városban egyre inkább Savonarola lett az úr, aki Firenzé-
ből „szent várost” akart csinálni. Szenvedélyesen ostorozta a gazdag polgárok fényűzését, a karne-
váli ünnepségeket, a különféle játékokat, az érzéki, buja festményeket, a klasszikus tudományokat,
a pogány filozófusokat; bűnbánat tartására s az ősegyház egyszerűségéhez, szegénységéhez való
visszatérésre szólított fel. Szükségesnek tartott politikai reformokat is, egyfajta teokratikus köztár-
saságot kívánt megvalósítani. Nemcsak a várost, az egyházat is meg akarta tisztítani. Az évek múl-
tával prédikációi egyre radikálisabbak lettek, nyíltan támadta a Medicieket és híveiket, ostorozta a
papságot, nem kímélte a főpapokat, sőt a pápát sem. A barát prédikációinak hatására a polgárok
bűnbánatot tartottak, elégették a „hívságos dolgokat”: a drága ruhákat, luxustárgyakat, képeket és
a „pogány könyveket”. A Firenzében székelő mantovai követ azt írta, hogy „egy dominikánus barát
úgy megfélemlítette az összes firenzeit, hogy mindenki kegyes életre adta magát. Egy héten három
nap böjtölnek kenyéren és vízen”. Savonarolát azonban VI. Sándor pápa kiátkozta az egyházból,
erre a közvélemény ellene fordult, és 1498 áprilisában letartóztatták, megkínozták, s eretnekként –
két rendtársával együtt – halálra ítélték. Előbb felakasztották őket, majd testüket máglyán elégették.
Savonarola kivégzése után Firenzébe nem tért vissza az a vidám, életteli légkör, amely Lorenzo
il Magnifico idején jellemezte a várost. Politikai és gazdasági jelentőségének már nyoma sem volt.
Az aranykor után a pénzügyi válságok sora köszöntött Firenzére. 1502-ben élethossziglani gonfa-
lonierévé nevezték ki Piero Soderinit (†1524), akinek a következő években fő tanácsadója Niccolò
 A signoria ■ 515

Savonarola felakasztása és máglyahalála (ismeretlen, 1498)

Machiavelli (†1527) volt. Ezekben az években néhány kiemelkedő művész munkássága még egy-
szer a reneszánsz művészet központjává tette Firenzét. Michelangelo, aki a Mediciek száműzése
után elhagyta a várost, 1501-ben – immár híres művészként – visszatért, s a Signoria megbízásából
egy régebbi szobrász által elfaragott, heverő márványtömbből kifaragta Dávid monumentális szob-
rát, amelyet végül is a városháza előtt állítottak fel. Ugyancsak visszatért a városba Leonardo da
Vinci, ekkor festette meg egy firenzei polgár feleségének arcképét, a titokzatos mosolyú Mona Lisát.
1504-ben ideérkezett az ifjú Raffaello is. Ekkor tehát a reneszánsz három legnagyobb művésze Fi-
renzében dolgozott. 1506 és 1508 között azonban mindhárman távoztak a városból.
Piero de’ Medici többször próbálkozott visszatérni – sikertelenül. 1503-ban bekövetkezett ha-
lála után a család feje Giovanni de’ Medici (†1521) lett, akit X. Leó néven 1513-ban pápává válasz-
tottak. Giovanni azon próbálkozott, hogy a Medici-család visszaszerezze a hatalmat Firenze felett.
1512 szeptemberében spanyol csapatok segítségével Giovanni bíboros és öccse, Giuliano bevonult
a városba. Ezután több mint egy évtizedig – a köztársasági alkotmány látszólagos megtartásával –
a Medici-család valamelyik tagja volt Firenze tényleges ura.
516 ■ Itália

Dél-Itália

Az Anjou-ház alatt Nápoly lett a királyság fővárosa. II. Roger és II. Frigyes államszervezeti újításai,
gazdasági eredményei hamarosan veszendőbe mentek. A mohamedán, zsidó és görög népesség irán-
ti türelmes politika megszűnt, sőt visszájára fordult. Az országban mindenütt francia arisztokrata
családok kaptak nagy hűbérbirtokokat. Dél-Itália és Szicília, amely a 12. században és a 13. század
Bölcs Róbert ábrázolása
az Anjou-Bibliában (1340. k.)
Nápolyi Johanna (miniatúra, 15. század)
elején nemcsak Itália, hanem egész Európa egyik
legfejlettebb, gazdaságilag legvirágzóbb területe
volt, lassan elmaradott, szegény perifériává sül�-
lyedt, az újkori Itália Mezzogiornójává, amelynek
elmaradottsága és szegénysége kiáltó ellentétben
volt az iparosodott, gazdag Északkal.
Szicília nem is tűrte sokáig a francia uralom
túlkapásait és az elviselhetetlenné váló pénz-
ügyi kizsákmányolást: 1282-ben felkelés tört ki
(ez volt a szicíliai vecsernye, mert a felkelésre
a jelet a vecsernyére szólító harang adta meg),
elűzték az Anjoukat, s Manfréd vejét, Aragónia
uralkodóját, III. Pétert (1282–1285) hívták meg
a trónra. Ettől kezdve a szárazföld, a Nápolyi Ki-
rályság az Anjou-dinasztia, Szicília – amelyhez
1326-ban megszerezték Szardíniát is – pedig
az Aragóniai-ház uralma alatt állt. Az Anjouk
természetesen nem nyugodtak bele Szicília el-
vesztésébe, s csaknem egy évszázadon keresztül
próbálkoztak visszaszerzésével, de sikertelenül.
Végül 1372-ben, az aversai békében a pápa és
Nápoly elismerték a Szicíliai Királyságot, ahol
1296 óta az Aragóniai-ház mellékága uralko-
dott. 1412-ben a sziget visszakerült az aragóniai
király közvetlen uralma alá. Ettől kezdve egé-
szen 1712-ig alkirályok kormányozták Szicíliát,
majd a Nápolyi Királyságot is.
Nápoly Anjou uralkodói közül Bölcs Róbert
(1309–1343) volt a legkiemelkedőbb. Művelt
ember, tudósok és költők barátja, kiváló politi-
kus és katona is. Uralmát szinte az egész félszi-
getre kiterjesztette. A pápától megkapta az egy-
házi állam főkapitánya címet, a császár Toscana
birodalmi vikáriusává tette meg. Fiai nem voltak,
ezért leányunokája, Johanna (1343–1382) lett az
örököse, akit még gyerekkorában összeházasí-
tottak a magyarországi Anjou-ház tagjával, And-
 A Pápai Állam ■ 517

rás herceggel, Nagy Lajos király öccsével. Andrást nem kedvelték Nápolyban, s – állítólag felesége
tudtával – meg is gyilkolták. Mint a magyar történelemből tudjuk, Lajos emiatt hadjáratot vezetett
Itáliába. Ezek nem jártak maradandó eredménnyel, bár Lajos Nápolyt is elfoglalta, ahonnan Johanna
Avignonba menekült, hogy a pápa előtt bizonyítsa ártatlanságát. Johannát végül is a pápa 1378-ban
megfosztotta a királyságtól. Johanna, nem lévén gyermeke, adoptálta a francia király öccsét, Lajost,
aki nem tudott ugyan Itáliába jönni, de utódaira hagyta a nápolyi trónigényt. Johanna trónfosztása
után az itáliai Anjou-ház egy másik ágából való III. (Kis) Károly (1380–1386), durazzói herceg sze-
rezte meg a trónt, aki tanult András tragédiájából és a biztonság kedvéért 1382-ben megölette Johan-
nát. Ez azonban nem segített rajta, mert a magyar koronára is igényt tartott, s eljött Magyarországra,
ahol meg is koronázták, de röviddel ezután, 1386-ban a királynők (Erzsébet anyakirálynő és Mária
királynő, Nagy Lajos özvegye és leánya) budai házában egy merénylet során halálos sebet kapott. Fia,
László (1386–1414) ismét reményeket keltett a kortársakban, mert tehetséges uralkodónak bizonyult.
Elűzte francia rokonait, akik megpróbáltak érvényt szerezni trónigényüknek, majd bevonult Rómába
és Toscanába. De 1414-ben fiatalon meghalt, s mivel gyermeke nem volt, a trónt nővére, II. Johanna
(1414–1435) kapta meg. Mivel neki sem volt gyermeke, előbb V. Alfonzot (1416–1458), Aragónia
és Szicília királyát fogadta örökbe, majd ezt hamarosan megbánva egyik francia rokonát, Anjou La-
jost. Johanna halála után, 1435-ben V. Alfonz tudta érvényesíteni trónigényét, s 1442-ben Nápoly
királyává koronázták és így a két királyság, Szicília és Nápoly egyesült az aragóniai király kezében.
Alfonz halála után 1458-ban II. János (1458–1479) fia örökölte Aragóniát és Szicíliát, törvénytelen fia,
I. Ferrante (1458–1494) pedig Nápolyt. (Ferrante leányát, Beatrixet vette feleségül Hunyadi Mátyás).
Ferrante halála után, a francia uralkodóház érvényesíteni akarta trónigényét, s 1495-ben VIII. Károly
el is foglalta Nápolyt, de a szövetkezett itáliai hatalmak „Szent Ligájának” nyomására kénytelen volt
visszavonulni. A franciák végül is 1504-ben lemondtak trónigényükről a spanyol király javára.

A Pápai Állam

A 14. században, midőn a pápák Avignonban tartózkodtak, a Pápai Állam szétzüllött. A szomszé-
dok szemet vetettek területeire, s védelme igen sokba került. XXII. János idején az igen jelentős
pápai bevételek 64%-át (átlagosan évi 230 000 arany forintot) felemésztették az itáliai háborúk.
Róma mintegy 30 000 lakosú kis város volt, ahol az ókori romok között birkák legelésztek, a Szent
Péter- és a lateráni bazilika teteje beszakadt. A pápák Bajor Lajossal szemben a nápolyi Bölcs Ró-
bertre támaszkodtak, akit senatorrá, a Pápai Állam főkapitányává neveztek ki, s ő 1341-ben be is
vonult Rómába, de két év múlva meghalt.
1347-ben egy Cola di Rienzo (†1354) nevű nótárius „néptribunnak” kiáltotta ki magát, s meg-
szerezte a város feletti hatalmat, elűzte a nagy arisztokrata családokat, s kiáltványaiban felszólította
az „egész szent Itáliát”, hogy egyesüljön Róma vezetése alatt.
1353 és 1360 között Aegidus Albornoz (†1367) bíboros, Toledo érseke, Itália pápai legátusaként
és az Egyházi Állam vikáriusaként helyreállította a rendet, restaurálta a helyi önkormányzatokat és
reformokat kezdeményezett. 1357-ben összehívta Fanóba az egyházi állam összes provinciáinak
Parlamentum generaléjét, s kiadta Liber constitutionum Sanctae Matris Ecclesiae (ismertebb nevén
a Constitutiones Aegidianae) című törvénykönyvet, amely egészen 1816-ig érvényben volt. Hogy a
római nemesség túlzott befolyását ellensúlyozza, a város élére egy kívülről jövő senatort állított, akit
a pápa nevezett ki, s fél évig volt hivatalban. 1377-ben a pápa végleg visszatért Rómába.
 VI
Az Ibériai-félsziget
a késő középkorban

Spanyolország

Az Ibériai-félszigetet láthatóan messze elkerülték az 1315–1317 között Európa-szerte dúló éhínsé-

gek, de igencsak érintette a „fekete halál”. Kasztília, a terméketlen fennsík országa, a nagy pestis-
járvány után még kopárabbá vált. Az elnéptelenedett vidékeket birkatenyésztésre hasznosították,
annál is inkább, mert egyre nőtt a kereslet a nyersgyapjú iránt. A késő középkorra a gyapjú vált
az egyik legfontosabb kiviteli cikké. A gyapjút feldolgozatlanul exportálták, a jó minőségű hazai
nyersanyagra alapozva nem alakult ki számottevő textilipar.
Roberto Lopez úgy véli, s teljesen egyetért vele Fernand Braudel is, „hogy a pásztorkodás dön-
tőbb hatást gyakorolt az Ibériai-félsziget gazdaságára, mint az olajbogyó, a szőlő, a réz, vagy akár
Peru minden kincse”. A 14. századtól elterjedt a spanyol és az Észak-Afrikából behozott juhok
kereszteződéséből származó merino. A finom gyapjút adó juh minden évben vándorolt, s miu-
tán a nyarat a hegyekben töltötte, átköltözött a királyság déli vidékei, La Mancha, Estremadura és
Andalúzia meleg legelőire. Ezt a juhfajtát a spanyolok „vándorló juhnak” nevezik. Ezek a juhok
Kasztíliában sokszor 800 kilométeres távolságot is megtesznek. A pásztorkodásnak ezt a módját
nevezzük transzhumálásnak, azaz legelőváltásnak, mert a nyári és a téli legelőket felváltva használ-
ják. Egyébként a legelőváltó juhtenyésztés a középkorban (és azóta folyamatosan szinte napjainkig)
nemcsak Kasztíliára volt jellemző, hanem Dél-Franciaországra, Itáliára és – mint jól tudjuk – a
Déli- és Keleti-Kárpátok román lakosságára is. Braudel hangsúlyozza, hogy „nem nomadizálásról
van szó, mert a juhokat hivatásos juhászok, és csak ők kísérik, a rabadanok, a számadók és segítőik;
kezükben ott a parittya és a pásztorbot, magukkal viszik öszvéreiket és néhány lovat, főzőedényei-
ket és kutyáikat”. A finom gyapjút adó juhok télen a magas északi vidékekről a déli sík vidékekre
vonulnak. A nyájak és tulajdonosaik (gazdagok és szegényebbek) északi, elsősorban a négy nagy
juhtenyésztő városhoz, Leónhoz, Segoviához, Soriához és Cuencához tartoznak. Az egész rendszer
az északi, a nyári legelők befogadóképességétől függ, mert délen a lakatlan területek korlátlan nö-
vekedést tennének lehetővé.
A hatalmas, több tízezres juhnyájak vándorlása természetesen rengeteg konfliktus forrása egy-
felől a parasztok és a pásztorok között, másfelől az egyes nyájak között. Ezek méreteit elképzel-
hetjük, ha szem előtt tartjuk, hogy az egész rendszerben sokmillió juh teszi meg évente kétszer a
nyári és a téli legelő közötti sokszor több száz kilométeres távolságot. Ennek a hatalmas mozgásnak
a szabályozására, a konfliktusok kezelésére nagyon jól szervezett, szigorúan kézben tartott intéz-
ményt kellett létrehozni. Ez volt a juhtenyésztők társasága, érdekszövetsége, a Mesta, amely első
kiváltságait 1273-ban kapta, s később komoly gazdasági és politikai hatalomra tett szert.
 Spanyolország ■ 519

A kasztíliai gyapjúexport 14. századi nagy fellendüléséhez hozzájárult az is, hogy ekkor
(a százéves háború miatt) lelassult az angol gyapjúkivitel, s az itáliai városokban ekkor született meg
a posztóipar (eddig főleg a flamand posztót finomították és festették). Genovai kereskedők előre
megvették a gyapjút és a firenzeiekkel együtt gyapjúmosókat tartottak fenn. A gyapjúbálákat Bil-
baóban rakták hajóra és szállították Flandriába. Itália felé Málaga és Alicante kikötőjéből indultak
a szállítmányok. S míg a gyapjú eljutott idáig, többek között olyan „apró” mindennapi gondokat is
meg kellett oldani, hogy a sokmillió juh számára nélkülözhetetlen sót a legelőkre szállítsák. Érthető
tehát, írja Braudel, „hogy a legelőváltó pásztorkodás erősen intézményesített, mentességei, szabályo-
zásai és kiváltságai vannak, és némileg a társadalmon kívül áll”. S teszi érthetővé azt a fontos szerepet
is, amelyet a Mesta a késő középkori és a kora újkori spanyol történelemben játszott.
A városok egyre növekvő része betagolódott a kialakuló latifundiumokba, majorátusokba.
Az arisztokrácia növekvő hatalmával szemben a kisnemesek és a városok hermandadokba tö-
mörültek, de adott esetben tiltakoztak a királyok pénzpolitikája ellen, vagy gazdasági érdekeiket
igyekeztek védelmezni és előmozdítani. A 15. században viszont a bortermelő vidékek városi és
falusi közösségei alkottak hermandadot a hidalgók ellen, s valóságos belső háborúra (guerra ir-
mandiña) került sor.
Míg Aragóniában a rendiség érvényesíteni tudta erejét (a katalán generalitat például szabálysze-
rű háborút viselt a király ellen a 15. század végén), addig Kasztíliában egyre inkább érvényesültek
a királyság központosító törekvései. Létrejött egy legfelső központi bíróság, az audiencia, a váro-
sok vezetését a király által kijelölt regidorokból álló tanács vezette, s a városok élére mindenütt ki-
rályi kormányzók (corregidor) kerültek. A király
mellett tanácsok alakultak az egyes kormányzati
szektorok ügyeinek intézésére (Titkos Tanács, az
Igazságszolgáltatás Tanácsa, a Lovagrendek Ta-
nácsa, az Inkvizíció Tanácsa). A királyi hatalom
fő támaszai az Inkvizíció és a lovagrendek voltak.
A lovagrendekben főleg a hidalgók tömörültek, s
e rendek óriási birtokokkal rendelkeztek (a Ca-
latrava-rend például 350 falu és mintegy 200 000
ember ura volt).
Az 1350-től 1474-ig terjedő időszak a vál-
ságok kora volt az Ibériai-félszigeten. A kasztí-
liai polgárháborúban Kegyetlen Pétert (1350–
1369) 1369-ben törvénytelen féltestvére meg-
ölte, és II. Henrik (1369–1379) néven elfoglalta
a trónt: ezzel létrejött a Trastamaran-dinasztia,
amely V. Aragóniai Ferdinánd 1516-ban bekö-
vetkezett haláláig uralkodott. Még a polgárhá-
ború alatt is, amely pedig majdnem az egész
15. században gyötörte Kasztíliát és Aragóniát,
mindkét királyság egyre szilárdabb gazdagságra
tett szert. Amíg a királyok és a nemesek egymás
ellen harcoltak, a kézművesek és néhány vál-
lalkozó lassan fölépítették a gazdaságot, vagyis Katalán cortes (miniatúra, 1495)
520 ■ Az Ibériai-félsziget a késő középkorban

A „Katolikus Királyok”: Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella (ismeretlen festő, 15. század vége)

kialakították azt az ekkor még gyöngécske alapot, amelyen a 16. századi spanyol birodalom és ten-
gerentúli gyarmatai nyugodhattak. A probléma mind a leendő Spanyolországban, mind Portugá-
liában az volt, vajon sovány mezőgazdasági tartalékaik elegendőek-e ahhoz, hogy erős gazdasági
alapot biztosítsanak az elkövetkezendő világméretű terjeszkedéshez.
Kasztíliában a 15. század közepén polgárháború dúlt, s ebből Izabella (1474–1504) került ki győz-
tesen, aki már 1469 óta II. Ferdinánd (1479–1516) aragóniai trónörökös felesége volt. A két uralkodó
házassága még nem jelentette a két ország egyesülését, mindkettő megőrizte különállását, saját intéz-
ményeit. Sőt a két ország egyike sem volt még igazán egységesnek tekinthető. A házasság azonban
lehetőséget nyitott arra, hogy a királyságok meginduljanak az egység útján. Délen még állt az utolsó
mór királyság, Granada, a Naszridák dinasztiája alatt. A Reyes Católicos (a katolikus királyok), ahogy
Izabellát és Ferdinándot nevezték (VI. Sándor pápa adományozta nekik ezt a címet) egy évtizedig
tartó, súlyos harcokkal járó háborúban 1492-ben elfoglalták Granadát, s ezzel végleg megszűnt a mór
uralom Hispánia földjén. Ugyanebben az évben indult el Cádiz kikötőjéből három hajóval Kolumbus
Kristóf (Christophoro Colombo, †1506), az Atlanti-óceánon Nyugat felé hajózott, hogy felfedezze az
Indiába vezető tengeri utat... és három hónapig tartó hajóút után rátalált Amerikára.

Portugália

Ferdinánd, aki Izabella halála után egymaga uralkodott mindkét királyságban, 1515-ben megszerezte
Kasztília számára Navarrát is. Az Ibériai-félsziget túlnyomó része tehát egyetlen uralkodó kezében
egyesült. A nyugati parton csak Portugália maradt önálló királyság. 1256-ban ott is sor került a cor-
tes összehívására. Dinis vagy Dénes király (1279–1325) 1288-ban Lisszabonban egyetemet alapított,
amelyet később Coimbrába helyeztek át. (Kasztíliában is alapítottak három egyetemet a 13. század-
ban: Palenciában, Salamancában és Sevillában. Ezeket a 14–15. században még nyolc újabb alapítás
 Portugália ■ 521

Lisszabon látképe (1572)

követte.). Ekkoriban vált az ország hivatalos nyelvévé a porti dialektus, amelyből a portugál irodalmi
nyelv kifejlődött. A portugál társadalom földrajzilag három egymástól eltérő régióra tagolódott. Észa-
kon a hűbéri viszonyok váltak uralkodóvá. Középen a városok játszottak fontos szerepet, s a polgárság
komoly politikai befolyáshoz is jutott. Délen a reconquista során a lovagrendek kaptak óriási birtoko-
kat, amelyeken mohamedán rabszolgák és keresztény telepesek dolgoztak.
1383-ban I. Ferdinánddal (1367–1383) kihalt az uralkodóház. A kibontakozó zűrzavarban Don
João de Avis szerezte meg a trónt I. János (1385–1433) néven. Angol segítséggel legyőzte az ellene
támadó kasztíliai sereget. A portugál királyok már a század eleje óta szövetségi viszonyban voltak
Angliával, ezt most megerősítették azzal is, hogy János angol hercegnőt vett feleségül.
I. János alatt vette kezdetét a portugálok afrikai terjeszkedése, midőn 1415-ben elfoglalták a Gib-
raltári-szoros túlpartján Ceutát, amely az afrikai kereskedelem fontos központja volt. Az észak-afri-
kai terjeszkedés V. Alfonz (1438–1481) idején folytatódott 1471-ben Tanger és Arcila elfoglalásával.
Közben az óceánra is kimerészkedtek a portugálok: elfoglalták és kolonizálták az Azori-szigeteket,
Madeirát, a Zöldfoki-szigeteket és a Kanári-szigeteket (ezt azonban később át kellett engedniük Kasz-
tíliának). A portugál tengeri hajózás fejlesztésében és a felfedezések előkészítésében főleg Tengerész
Henrik (†1460) királyfi szerzett nagy érdemeket. Sagresben tengerésziskolát létesített és támogatta a
nyugat-afrikai partvidék feltárására irányuló expedíciókat. Az afrikai arany lelőhelyeihez akartak el-
jutni, s az 1460-as években megerősített kereskedelmi állomást létesítettek az Aranyparton. Az arany-
kereskedelem királyi monopólium volt, s az afrikai szállítmányok révén évente mintegy fél tonna
arany jutott Portugáliába. Kezdetét vette a rabszolga-kereskedelem is. Délen, ahol a nagybirtokosok
afrikai rabszolgákat dolgoztattak, hamarosan a lakosság 10%-a a feketék közül került ki.
1487/1488-ban Bartolomeu Diaz (†1500) expedíciójának a Jóreménység foka megkerülésével
sikerült elérnie a kelet-afrikai partokat. A század eleje óta folyó afrikai felfedező utakat végül is
1497/1498-ban koronázta átütő siker: Indiába nem Kolumbusz, hanem Vasco da Gama (†1524)
jutott el először az óceánon keresztül, igaz, hogy ő nem nyugat felé próbálkozott, hanem Afrika
megkerülésével az Indiai-óceánon át. Csaknem 11 hónapos hajóút után, 1498. május 20-án ért az
expedíció India kikötőjébe. Vasco da Gama vállalkozását Luis de Camões (†1580) örökítette meg
1572-ben Os Lusiadas (A luziádák) című eposzában.
 VII
KELET-Közép-Európa

Lengyelország

Lengyelország akkor kezdett komolyabb szerepet játszani az európai politikában, mikor II. Wła-
dysław Łokietek (1320–1333), aki Sandomierz fejedelme volt, végrehajtotta a lengyel fejedelemsé-
gek egyesítését. 1305-ben megszerezte Krakkót, 1315-ben Nagy-Lengyelországot. II. Władysławot
1320-ban XXII. János pápa engedélyével Krakkóban királlyá koronázták. Ugyancsak a pápa közve-
títésével jött létre a házassági kapcsolat Magyarországgal: az újdonsült lengyel király leányát, Erzsé-
betet Károly Róbert magyar király vette feleségül. Az egyesítést elősegítette a gazdasági fellendülés,
amelyen az ország keresztülment.
II. Władysławot fia, III. Nagy Kázmér (1333–1370) követte a trónon. A magyar szövetség fon-
tos volt, mert a Lengyel Királyságra a Luxemburgok is igényt tartottak. Az ellentéteket 1335-ben
a visegrádi királytalálkozón simították el. Károly
Róbert, Luxemburgi János cseh király és Nagy Káz-
mér lengyel király találkozóján a cseh király jelentős
összeg fejében lemondott a lengyel trónigényről, a
Német Lovagrend pedig visszaadta az elfoglalt kuja-
viai területeket. Kétségtelen, hogy Lengyelországnak
jelentős területi engedményeket kellett tennie a bé-
kéért. Közös gazdasági intézkedéseket is hoztak Bécs
árumegállító joga ellen. 1339-ben újabb találkozóra
került sor Visegrádon, ahol a Luxemburgokat Ká-
roly képviselte. Itt került először szóba Lajos magyar
trónörökös igénye a Lengyel Királyságra, Kázmér
gyermektelen halála esetén. Mivel Kázmérnak is-
mételt házasságaiból sem született fia, 1355-ben
létrejött a megállapodás Lajos trónöröklésére vonat-
kozóan. Kázmér célja az erős fejedelmi hatalom ki-
építése volt, s Lengyelország végleges egyesítése tu-
lajdonképpen Kázmér uralkodása alatt ment végbe.
A régi részfejedelemségi igazgatási szervek átadták
helyüket a központi szerveknek, amelyek lassanként
III. (Nagy) Kázmér szobra a krakkói Collegium kiterjesztették hatáskörüket az egész országra. A leg-
Maiusban első országos tisztség a kancellár lett. Kázmér mellett
 Lengyelország ■ 523

királyi tanács működött, ennek tagjai nagy részben még csak kis-lengyelországi nemesek és városi
polgárok voltak. A helyi közigazgatás ebben az időben mindenütt a király által kinevezett sztarosz-
ták kezébe került, akik a király akaratának végrehajtóivá váltak, sokszor nem vették figyelembe a
helyi főnemesség kívánságait. Egyre nagyobb szóhoz jutott a helyi köznemesség (szlachta), amely
rendszerint a királyt támogatta. Kázmér alatt átszervezték az igazságszolgáltatást is. Mindenütt
megjelentek a királyi bíróságok, amelyek élén a király távollétében a sztaroszta állott. Kázmér
egyesítő törekvéseinek megfelelően 1346–1347-ben sor került két tartománygyűlésre, melyek cél-
ja éppen a régi jogok egyesítése volt. A nagy-lengyelországi nemesség Piotrkówban, a kis-lengyel-
524 ■ Kelet-Közép-Európa

országiak pedig Wislicán üléseztek. Az eredmény két terjedelmes törvénykönyv lett. A wislicai és
piotrkówi statútumok egyesítették a két országrész büntető- és magánjogát. A következő időkben
már csak e két törvénykönyvet kellett kiegészíteni, hogy megszülessék az egész Lengyelországra
kiterjedő jog. Kázmér erőskezű politikát folytatott az egyházzal szemben is. Bár támogatta a hali-
csi térítési akciót, de felhasználta az egyházat a királyi hatalom megerősítésére. A főpapi székekbe
személyes híveit ültette, s nem riadt vissza az egyházi birtokok elvételétől, a pápai jövedelmek
csökkentésétől sem. A tizedkérdést is a lakosság érdekeinek megfelelően rendezte. Kázmér erő-
teljes gazdasági tevékenységbe kezdett. E korban a királyi hatalom alapját még a királyi birtokok
jelentették. Kázmér azokat az egyházi és világi kézbe került uradalmakat, amelyeknek eredetét
tulajdonosaik nem tudták igazolni, elvette birtokosaiktól, és így a királyi birtokokat jelentősen
megnövelte. További jövedelemforrást jelentett a bányaregálé. A királyi vámpolitika kiemelte a
hazai kereskedőket, akik vámmentességet kaptak, és így érthető, hogy a városok kölcsönökkel
és más eszközökkel is szívesen támogatták a király egységesítő politikáját, amely a gazdasági élet
fellendülését és a városi polgárság érdekeit szolgálta.
Nagy Kázmér előbb a Német Lovagrenddel, majd a litvánokkal állt harcban, ez utóbbiakkal
Halics birtokáért. 1366-ban aztán sikerült is megszereznie Halicsot. A sikert a jól szervezett had-
seregnek köszönhette: 20 000 páncélos lovast tudott felvonultatni. Nemzetközi tekintélyét jelezte
az 1364. évi krakkói fejedelmi találkozó, amelyen IV. Károly császár és Lajos magyar király is részt
vett féltucatnyi más uralkodóval együtt. Kázmér alapította a krakkói egyetemet 1364-ben. Halá-
lakor Lengyelország területe mintegy 230 000 km2-re rúgott, a lakosság száma pedig 2,3–3 millió
volt, azaz egy négyzetkilométerre nyolc lakos jutott (1000 körül kb. 1 millió volt az ország lakos-
sága, az akkori területen 4 fő/km2 népsűrűséggel). Az egyesítést szolgálta a különböző területek
jogának kodifikációja.
1370-ben Kázmér halálával kihalt a Piast-uralkodóház, s a lengyel trónt Lajos (1370–1382) ma-
gyar király örökölte. Nagy Lajos lengyel királysága nem volt népszerű: nem sokat tartózkodott az
országban, s nem is védelmezte sikeresen a lengyel területeket. A lengyel nemességgel kötött komp-
romisszum eredménye volt az 1374. évi kassai privilégium, amelyben Lajos csökkentette az adót,
kötelezte magát arra, hogy csak lengyel tisztségviselőket nevez ki. Lajosnak sem volt fiú utóda, ezért
leányát, Máriát jelölte a lengyel trónra. Mária azonban a magyar koronát örökölte, így a lengyel
korona húgáé, Hedvigé (Jadwiga, 1384–1399) lett. A lengyel nemesség szabta meg, hogy ki legyen
Hedvig férje. A választás a litván fejedelemre, Jagellóra esett, aki 1385-ben vállalta, hogy megke-
resztelkedik. 1386-ban Lublinban Jagellót királlyá választották, megkeresztelték és megkoronázták,
a keresztségben a II. Władysław (Ulászló, 1386–1434) nevet kapta. A lengyel–litván unió révén a
két ország komoly tényezővé vált az európai politikában. A két országot perszonálunió fűzte össze,
egyéb kapcsolat nem volt köztük. A térítést Litvániában a Jagelló által alapított vilniusi püspökség
végezte. Jagelló Lengyelországban társuralkodó volt felesége mellett, de annak halála után, 1399-ben
teljes jogú király lett. 1410-ben a grünwaldi csatában legyőzte a német lovagokat.
II. Władysław utódául kiskorú fiát, III. Władysławot (1434–1444) választották meg, akit 1440-
ben I. Ulászló néven magyar királlyá is koronáztak, de elesett a várnai csatában. III. Władysław
utódát, IV. Kázmért (1447–1492) nehéz tárgyalások után választották meg. 1453-ban megerősítette
a lengyel nemesség eddigi privilégiumait, és Podoliát Lengyelországhoz csatolta. Kázmér 1457-ben
elfoglalta a Lovagrend székhelyét, Marienburgot, s az 1454 és 1466 közötti háborút követő máso-
dik toruńi békében (1466) a lengyelek megszerezték Nyugat-Poroszországot és Gdańsk kikötőjét
– ezzel kijutottak a Balti-tengerre. A belpolitikában a köznemesség politikai súlya a 15. század-
 Magyarország ■ 525

ban növekedett, megszerezték az ellenőrzést a tartományi igazságszolgáltatás és a pénzügyek fe-

lett, kialakult a két házból álló rendi országgyűlés, a szejm, valamint a tartománygyűlések (sejmik).
A központi kormányzatot a királyi tanács (senatus) irányította. A 15. század végére Lengyelország
rendi monarchiává alakult.
A késő középkor lengyel kultúrájából ki kell emelnünk Nagy Lajos kortársa, Czarnkówi János
(†1387) történeti művét, mely kora eseményeit 1384-ig tárgyalja. A polgári származású író alkan-
cellári hivatalában sok értékes anyaghoz jutott, és így műve fontos forrás mind Lengyelország, mind
Magyarország története szempontjából. Jan Długosz (†1480) krakkói kanonok nevelte IV. Kázmér
gyermekeit. Krónikája, amelyen 1455-től haláláig dolgozott, a lengyel történetet már az egyetemes
történet részeként tárgyalja. Długosz is ahhoz a körhöz tartozott, amelynek tagja volt Veit Stoss
(Wit Stwosz, †1533) nürnbergi festő és szobrász, valamint Sanoki Gergely (†1477) érsek, akinek a
Lwówhoz közeli Dunajówban lévő palotája mágnesként vonzotta a vezető európai humanistákat.
A legkorábbi lengyel nyelvű próza, a töredékes Kazania świętokrzyskie, a Świętokrzyski pré-
dikációk egy częstochowai szerzetes munkája, 1350 körül keletkezett. Teljes egészében liturgikus
szöveg, erősen keveredik benne az egyházi latin és a lengyel.
Az építészetben ebben az időben a gót stílusnak már egy sajátos helyi válfaja is kialakult Len-
gyelországban. Különösen nagyot fejlődött a városi építkezés, melynek nem egy emléke napjainkig
fennmaradt, s a lengyel városok nagyságáról és gazdagságáról tanúskodik.

Magyarország

Az Árpád-ház kihalása után VIII. Bonifác pápa annak a középkori jogszokásnak szellemében,
hogy a királyi trónok betöltése körül támadt viszályokban a pápáknak döntő szavuk van az új
király személyének kijelölését illetően, a nápolyi Anjou-ház fiatal tagját, Károly Róbertet akarta
a magyar trónra juttatni. Károly Róbertet 1301 tavaszán egy csapat Esztergomba kísérte, és ott
Bicskei Gergely (†1303) érsek gyorsan megkoronázta. A magyar rendek többsége azonban nem
akarta elfogadni a Szentszék jelöltjét. A közfelfogás szerint ugyanis ha kihal a férfiág, a királyvá-
lasztó jog visszaszáll a nemzetre. A hirtelen megválasztott és megkoronázott Vencel (1301–1305),
II. Vencel cseh király 12 éves fia, majd annak utóda Bajor Ottó (1305–1307) alkalmatlannak bi-
zonyultak az ország vezetésére. A Szentszék jelöltjének, Károly Róbertnek esélyei megnőttek.
A magyar rendek az ország függetlensége megóvása érdekében kimondták, hogy a választást nem
a pápa rendelkezésére ejtik meg, hanem az a nemzet szabad elhatározásából történik. 1307-ben
a rákosi országgyűlés I. Károlyt ismerte el királynak. 1310. augusztus 27-én a Szent Koronával
I. Károlyt végérvényesen királlyá koronázták.
I. Károly Róbert (1308–1342) erélyes kézzel felszámolta a tartományurak hatalmát, új, hozzá hű-
séges nagybirtokosi, bárói osztályt hozott létre, és a központi hatalmat megszilárdította. A 13. század
végén kibontakozó rendi ideológia Károly tetszését nem nyerte el. Nem tartott országgyűléseket.
A királyság „teljhatalma” a tartományuraktól annak idején elhódított várakon és a hozzájuk tartozó
uradalmakon nyugodott. Károly magának tartotta meg a hódítások nagyobbik hányadát. 1382 kö-
rül az ország váruradalmainak fele még királyi birtoknak számított, a földterületnek 15–20%-ával.
A ténynek elsősorban politikai jelentősége volt. Azáltal, hogy a király megbízható híveit állíthatta a
várak élére, szilárdan kezében tartotta az egész ország feletti ellenőrzést. A hivatalok és a velük járó
honorbirtokok zöme a királyi tanács vezető személyeinek jutott. A nádori és országbírói méltóság-
526 ■ Kelet-Közép-Európa

gal terjedelmes hivatali jószágok sora

járt együtt, a vajdák az erdélyi, a bánok
a szlavóniai, horvátországi és délvidé-
ki várakat kapták meg honorbirtokul.
Az ország kormányzásának szálai a ki-
rályi udvarban (aula vagy curia) futot-
tak össze. Az állandó székhely Visegrád
lett, ahol Károly a Fellegvár tövében fé-
nyes palotát emeltetett.
„A királyság, nagysága miatt, va-
lósággal üresnek látszik” – állapította
meg egy francia domonkos szerzetes,
aki 1308-ban beutazta Kelet-Európa
országait. Az ország népsűrűsége egyes
becslések szerint 5–7 fő/km2-re tehető
a 14. század elején, és 10 fő/km2 körül
lehetett száz év múlva, az 1430-as évek-
ben. A ritka népesség azonban jobban
ellenállt a Fekete Halál pusztításának.
A megtelepedés addig elért fokát a
XXII. János pápa adószedői által ös�-
szeállított pápai tizedjegyzékek (1332–
Károly Róbert ábrázolása a Thuróczy-krónikában (1488) 1337) tükrözik. Kiderül belőlük, hogy
csupán az ország közepe volt viszony-
lag sűrűn benépesítve, és hatalmas fe-
hér foltok terültek el mind Kelet-Magyarországon, mind a Felvidéken. A Felvidéken a szervező
munkát külföldi, elsősorban német vállalkozók, soltészek végezték, akik leszerződtek a magyar
földesúrral egy-egy lakatlan terület benépesítésére, lakosokat toboroztak rá és megállapodtak a te-
lepítés feltételeiben. A jövevények tartós adómentességet kaptak. Majdani szolgáltatásaik pontosan
rögzítve voltak, főleg pénzben kellett ezeket teljesíteniük, de robotról már szó sem volt. A „német
jogú” telepítések nyomán megváltozott az északi országrész arculata. Olyan vidékeken, ahol koráb-
ban szinte senki sem élt, irtásfalvak sokasága keletkezett. Hasonló telepítési folyamat ment végbe a
keleti országrészben. Kárpátalján az 1330-as évektől öltött nagyobb méreteket a ruszin bevándorlás
és ekkortól fogva lepték el a románság mind nagyobb tömegei Erdélyt, a máramarosi erdőségeket
és a Szörény felé eső végeket. A román bevándorlók kizárólag juhtenyésztéssel foglalkozó hegyi
pásztorok voltak, akik saját elöljáróik, kenézeik vezetése alatt álltak.
Mialatt a Nyugatot csapás csapást követve sújtotta, Kelet-Európa népei viszonylagos nyugalom-
ban gyarapodtak. Ugyanebből az okból kifolyólag kevésbé hatott a fejlődés is. Ennek legszembetű-
nőbb jele, hogy a városiasodás a 14. és a 15. században megtorpant. Kezdett kialakulni egy előny-
telen munkamegosztás a két régió között, amelynek hatásai majd az újkorban mutatkoznak meg.
A városiasodás IV. Béla idején indult meg, az Anjouk alatt még fellendülőben volt. Mind Ká-
roly, mind fia fontos jövedelemforrást láttak a királyi városokban és igyekeztek növelni a számukat.
Az Anjou-kor végére már alig volt az országban népesebb királyi falu, amely ne nyerte volna el a
„szabad városok” (libera civitas) vagy „szabad falvak” (libera villa) jogállását. „Igazi” városnak azt
 Magyarország ■ 527

tekintették, amely nemcsak kivált-

ságokkal, hanem falakkal is meg
van erősítve, belőlük alakult ki a
15. századra a szabad királyi váro-
sok kiváltságos csoportja. Legfőbb
bírájuk és feljebbviteli törvényszé-
kük 1378-tól a tárnokmester ítélő-
széke volt, amelynek munkájában
polgárok is részt vettek.
Magyarország a külföldi pia-
con csak agrártermékekkel je- Károly Róbert aranyforintja
lenhetett meg, amelyek között a
14. század óta – a jó hírű hazai,
főleg szerémségi bor mellett – az állatbőr és az élőállat állt első helyen, az Európában addig ismeret-
len magyar szarvasmarha. A külkereskedelem egyensúlyát a bányakincsek biztosították. Szerepet ját-
szott a réz is, döntő tényező a nemesfémkészlet gazdagsága volt. Magyarország ezüsttermelése már
régóta egyike volt a legjelentékenyebbeknek a kontinensen, mellé a 14. század elejétől az arany társult.
Egyes becslések szerint Magyarország szolgáltatta ez idő tájt a világ aranytermelésének egyharmadát.
I. Károly legfontosabb gazdasági reformjai a bányászathoz és a pénzveréshez kapcsolódtak. For-
rásaink 1326-ban említik először az új magyar aranyforintot, amely ettől fogva századokon át Euró-
pa elterjedt aranyvalutája maradt. Az Anjouk idején tárták fel Máramarosban azokat a sóbányákat,
amelyek kiaknázása révén a 15. század elejére a sóregále válik majd a legnagyobb királyi jövede-
lemforrássá. Károly és Lajos újítása volt a külkereskedelmi forgalom megvámolásának új rendszere,
amely a harmincadvám újjászervezésében és megnövelésében nyilvánult meg. A kamara haszna, az
urbura (bányailleték), a pénzverésből származó nyereség, a sómonopólium, a harmincad és a városi
adók tekinthetők a 14–15. századi magyar uralkodók állandó jövedelemforrásainak.
Már I. Károly a szokásjoggal szemben világosan megfogalmazta, hogy „az ország nemesei, va-
lahányszor hadat vezetünk, kötelesek saját pénzükön és költségükön velünk együtt hadba vonulni”.
Az Anjouk tehát a nemesi felkelést kötelezővé tették. Jóval fontosabb volt az udvari lovagság és a
bárók katonai szerepe. S mindig kéznél voltak a kunok, jászok és székelyek hadai, amelyek elsősor-
ban a könnyűlovasság szerepét töltötték be.
A tartományuraságok bukásával helyreállt az ország politikai egysége, sőt a királyság hatal-
masabb lett, mint valaha. Egyvalami hiányzott még: a balkáni tartományok visszaszerzése. A fő
cél a szerb határvidék visszaszerzése volt. 1317-ben elfoglalta Macsó várát, 1319-ben pedig Nán-
dorfehérvárt. 1334-ben országához csatolta Galambócot. A Szerbia elleni háborúkban a magyar
király mindvégig élvezhette a bosnyák bán támogatását. Boszniát az 1300 körüli években Šubić Pál
(†1312) tengermelléki bán vonta a függésébe, majd 1322-től Kotromanić István bán uralkodott
felette, aki az 1463-ig uralkodó dinasztia megalapítója lett.
Amilyen szívósan ragaszkodott Károly Macsó birtokához, olyan könnyen vette tudomásul
Horvátország és Dalmácia önállósulását. Itt 1312 óta Šubić Mladen (†1322 után) tengermelléki
bán uralkodott, az Anjouk nevében, de gyakorlatilag függetlenül. Károly 1322-ben Horvátországba
is ellátogatott, leváltotta Mladent, és fogolyként magával vitte. A Šubićok hatalma leáldozott, a dal-
mát városok Velence védnöksége alá húzódtak, a Šubićok várain a horvát urak osztoztak. 1326-ban
Ákos Mikes (†1343) szlavón bán megpróbálta engedelmességre szorítani őket, de vereséget szen-
528 ■ Kelet-Közép-Európa

vedett, és Károly életében több magyar sereg nem ment horvát földre. Egyedül az északon, Zengg
környékén birtokos modrusi grófok, a Frangepánok ősei maradtak hívek a magyar királyhoz, biz-
tosítva számára a kijárást az Adriára.
Barátokat Magyarország északon talált, a Luxemburgok cseh és különösen a Piastok lengyel
dinasztiájában. A magyar–lengyel szövetség mindvégig az Anjouk politikájának pillére volt. 1320-
ban Károly elvette II. Władysław (Ulászló) leányát, Erzsébetet (†1380). Tőle összesen öt fia szüle-
tett. A sógorságnak volt köszönhető, hogy III. (Nagy) Kázmér 1339-ben a magyar királyra hagyta
országát arra az esetre, ha nem születnék örököse.
Károly Róbert 54 éves korában, 1342-ben halt meg. Utóda 16 éves fia, I. Lajos (1342–1382)
lett. A több nyelven beszélő, magas műveltségű király Szent Lászlót választotta eszményképévé.
A nevelését irányító mesterek igazi középkori lovagkirállyá formálták. Nem sokkal a halála után
először külföldi szerző illette „Nagy” jelzővel. Lajos egész életműve arra épült, amit apja teremtett:
a karddal egyesített és bölcsességgel megreformált országra.
Nyomban trónra lépte után a nápolyi kérdés került a magyar udvar érdeklődésének középpont-
jába. Károly Róbert kisebb fiának, Andrásnak Bölcs Róbert nápolyi király feleségül adta leányát,
Johannát (†1382). András herceget 1345-ben megfojtották Aversában. Erre Lajos személyesen két
hadjáratot vezetett a Nápolyi Királyság ellen 1347/1348-ban és 1350-ben. Nápolyt elfoglalta, királ�-
lyá is koronázták, de végül belátta, hogy a Nápolyi Királyságot nem tudja megtartani, és 1352-ben
békét kötött Johannával.
Az eleve bukásra ítélt nápolyi kalandnál reálisabb cél volt Horvátország és Dalmácia visszaszer-
zése. 1345-től kezdve ismét magyar bárók (egyelőre 1357-ig a szlavón bánok) kormányozták Hor-
vátországot. 1358-ban Dalmáciát is visszahódította. Az újabb velencei háború kitörésekor, 1356-
ban Lajos szükségesnek látta, hogy a szomszédos boszniai területeket országához csatolja.
Szerbiával szemben jó ideig nem merült fel a magyar szupremácia érvényesítésének gondo-
lata. A helyzet 1355 után változott meg. Lajos 1359 nyarán mélyen benyomult szerb területre, és
Kruševacnál legyőzte Uroš cárt. Észak-Szerbiában ekkortájt Lázár kenéz jutott hatalomra, aki el-
ismerte a magyar király fennhatóságát és vazallusa lett. Lajos ennek fejében átengedte neki Macsó
legnagyobb részét, úgyhogy 1380 táján a közvetlen magyar uralom nem állt többől, mint három
határvár, Bitva, Nándorfehérvár és Galambóc birtoklásából.
1345-ben a székelyek ispánja, Lackfi András (†1359) a Kárpátokon átkelve legyőzte a tatá-
rokat, és földjük egy részét magyar uralom alá vonta. Lajos 1347-ben azt kérte a pápától, állít-
sa helyre a megszűnt milkói püspökséget, és egy magyar ferences barátot nevezzen ki az élére.
A meghódított, jórészt románok lakta terület kormányzását a máramarosi nemes családból szár-
mazó Dragoşra bízta, akit a terület vajdájává nevezett ki. Dragoşt 1359 után az ugyancsak Má-
ramarosból kicsapó Bogdán eltávolította, s ezzel megteremtette az önálló moldvai vajdaságot.
A Dragoş-család visszatért Magyarországra, s az ország mágnásai közé emelkedve Drágffy néven
vonult be a magyar történelembe.
Ekkoriban virágzott fel a magyarországi alapítású szerzetesrend, a pálosoké. Lajos lengyelor-
szági uralma idején ott is meghonosodtak, és 1382-ben létesült Częstochowában az a közösségük,
amely ma a rend központja. Elsősorban a ferencesek hatásának tudható be az a vallási türelmetlen-
ség, amely a király uralkodásának hosszú szakaszát jellemezte. A szerbek lakta déli határvidéken él-
tek ortodoxok, Erdélyben és szomszédságában is megnőtt a számuk. A király 1366-ban a délvidéki
szerbek és a románok katolizálását tűzte ki célul. A térítést a ferencesek vállalták magukra. Alighogy
Lajos meghalt, az ortodoxok „visszaestek korábbi tévelygésükbe, sőt rosszabbak lettek, mint előtte”.
 Magyarország ■ 529

I. (Nagy) Lajos és udvara a Képes Krónika címlapján (Tull Ödön rekonstruált másolata)

Ugyanezekre az évekre esik az egyetlen magyarországi kísérlet a zsidók kiűzésére. Kisebb-nagyobb

zsidó közösségek a korai Árpád-kor óta éltek a királyság számos városában. Helyzetük a 13. század
végére sokat romlott, de még mindig kedvezőbb volt az európai átlagnál. Védelmükről 1371 óta
az országos zsidóbíró (iudex Iudaeorum regni) gondoskodott. Később, az 1470-es évektől külön
elöljáró, a praefectus Iudaeorum állt az élükön, akit a király nevezett ki a budai zsidó Mendel-család
tagjaiból. Lajos ragaszkodott ahhoz, hogy a püspöki székeket belátása szerint töltse be.
Lajos csak egyszer hívott össze országgyűlést, 1351-ben. Ez „örök időkre” megerősítette
II. András 1222. évi Aranybulláját. Másfelől ennek az országgyűlésnek törvényeiben volt olvas-
ható, hogy az ország összes „igazi” nemese „egy és ugyanazon szabadságot élvezze”. Ez az ország-
gyűlés előírta, hogy halott nemes földjének „testvéreire, rokonaira és nemzetségére” kell szállniuk.
A történetírás sokáig ezt a kijelentést tekintette az „ősiségi elv” első megfogalmazásának. Valójában
már régóta tudjuk, a cél az volt, hogy a fiág kihaltával uratlanná vált vagyonok ne maradjanak ma-
gánkézben, hanem „királyi kézre” háramolva az udvart erősítsék. Az oldalági vagyont a rokonság
harmadízig igényelhette.
A Nagy Lajos halálát követő két évtized fordulópontot jelent a magyar történelemben. A ki-
rályi földbirtok hegemóniáját a mágnásvagyonoké váltotta fel. 1390 körüli években formálódnak
ki a megkaparintott királyi uradalmakból a hatalmas főúri vagyonok, amelyek léte a továbbiakban
meghatározza az ország társadalmi, gazdasági, sőt kulturális arculatát, és ezzel együtt a politikai
530 ■ Kelet-Közép-Európa

erőviszonyokat is. A korszak másik „újdonsága” a török veszély, amely alapjában változtatta meg
Magyarország bel- és külpolitikai helyzetét. A Magyar Királyság még hosszú időn át az Oszmán
Birodalom közel egyenrangú ellenfele maradt, sőt erejéből időnként ellentámadásokra is futotta.
Az Oszmán Birodalom 1390 körül elérte az ország határát, nemcsak a balkáni magyar hegemónia
ment veszendőbe, hanem a királyság támadóból védekezővé vált.
Nagy Lajos végakarata szerint mindkét trónját idősebbik leánya, Mária (†1395) örökölte volna, de
a lengyel nagyok ragaszkodtak hozzá, hogy új uralkodójuk náluk tartsa a székhelyét. Az anyakirályné,
Erzsébet, aki a régens volt kiskorú leánya helyett, Mária húgát, Hedviget (†1399) küldte Lengyelor-
szágba. 1385-ben tartották meg Zsigmond, IV. Károly császár fia és Mária esküvőjét. A nápolyi király,
Durazzói (Kis) Károly Horvátiék meghívására 1385-ben partra szállt Dalmáciában és nemsokára Bu-
dán volt. Bejelentették Mária lemondását, és Székesfehérvárra kísérték Károlyt, ahol 1385. Szilveszter
napján Demeter bíboros érsek fejére helyezte a koronát. II. Károly (1385–1386) uralkodása mindös�-
sze 39 napig tartott. Már 1386 februárjában meggyilkolták. A királynékat Horvátiék foglyul ejtették és
Novigrádba hurcolták, ahol az anyakirálynét 1387 első napjaiban megfojtották.
Zsigmond (1387–1437) a bárók kegyéből lett királlyá, és ezért magas árat kellett fizetnie. Meg-
választása fejében szerződést csikartak ki tőle, amely minden hatalmat a királyválasztó liga tagjainak
juttatott. A tisztségeket és honorbirtokokat a tagok egymás között osztották szét. Öt év alatt a királyi
uradalmaknak közel a felét szétkapkod-
ták. Várak, uradalmak és mezővárosok
tucatszámra kerültek a liga vezéreinek
örökös tulajdonába, és az Anjouk hatal-
mas királyi birtokállományának romjain
egyszeriben mágnásvagyonok tucatjai
keletkeztek. Az ország mindazon tájain,
ahol eddig a király és ispánjai voltak az
urak, mostantól fogva főúri dinasztiák
fejei parancsoltak.
Mire azonban az ország egysége új-
ból helyreállt, az Oszmán Birodalom
fenyegető közeledése árnyékolta be.
1390-től rendszeresen török martalócok
dúlták Magyarország déli határvidékeit,
majd 1394-ben feltűntek Erdélyben is.
Az érintett megyék földje néhány évti-
zed alatt sivataggá változott, az Anjouk
idején még virágzó falvai és mezővárosai
szinte nyomtalanul tűntek el a föld szí-
néről, és a rohamosan pusztuló magyar
ajkú lakosság helyére a Balkánról me-
nekülő szerb telepesek özönlöttek. 1396
augusztusában Zsigmond impozáns ke-
resztes haderővel kelt útra az I. Bajezid
Zsigmond király csapatai élén (Kolozsvári Tamás, szultánnal való leszámolásra. A csata a
a garamszentbenedeki oltár részlete, 15. század) keresztes had katasztrofális vereségével
 Magyarország ■ 531

Lovas csapatok összecsapása (Thuróczy-krónika, 1488)

végződött 1396. szeptember 25-én a bulgáriai Nikápolynál. A vezérek legtöbbje ott veszett vagy fog-
lyul esett. Kitűnt, hogy a török birodalom olyan erőt képvisel, amellyel szemben az országnak még
nemzetközi támogatással sem ajánlatos támadóan fellépnie. Meg kellett tanulni „együtt élni” a török
betörések fenyegetésével, és a balkáni nagyhatalmi törekvések kora végleg lezárult.
A bárók felkelésének elfojtása után megszilárdult a királyi hatalom és egészen Zsigmond halálá-
ig biztos alapokon nyugodott. „Ettől kezdve a királyt élete végéig nem háborgatta országában belső
zavargás: nyugodtan viselhette uralkodói jogarát” – írta Thuróczy. A belső stabilitás lehetővé tette,
hogy a király hódoljon külpolitikai ambícióinak. Igazi császár akart lenni, amilyen apja, IV. Károly
volt. A legelső Európában, olyan, aki egyedül képes, sőt hivatott megoldani a kor olyan egyetemes
gondjait, mint az egyházszakadás, az egyházi és társadalmi reform, és az oszmán fenyegetés.
Uralmát elsősorban a hozzá hű bárókra, az általa teremtett új arisztokráciára alapította. Ke-
mény kézzel ragadta magához a magyar egyház fölötti ellenőrzést. Szerepet kaptak a királyi váro-
sok Zsigmond politikai koncepciójában. A számuk erősen megcsappant az 1387 utáni birtokado-
mányozások során, de a legfontosabbakat a király uralta. Zsigmond nagy erőfeszítéseket tett a vá-
rosok politikai és gazdasági súlyának növelésére. Minden királyi várost pallosjoggal ruházott fel,
felmentette kereskedőiket a belföldi vámok fizetése alól, eltörölte velük szemben Buda árumegál-
lító jogát. Szorgalmazta a sok helyütt még hiányzó városfalak felépítését. 1397-ben a temesvári or-
szággyűlés törvénybe iktatta az ún. telekkatonaság felállítását, azaz a birtokosokat arra kötelezte,
hogy a törökök ellen folyó háború tartamára 20–20 jobbágytelek után egy-egy könnyűfegyverzetű
lovas íjászt állítsanak ki. 1435-ben az intézkedés annyiban módosult, hogy a fegyverest 33 jobbágy
után kellett felszerelni.
Lazarević István felvette a bizánci eredetű despota címet és Zsigmond vazallusának nyilvání-
totta magát. 1408-ban a magyar bárók egyikeként Magyarországon hatalmas uradalmakat kapott
adományul. A két új ütközőállam – Havasalföld és Szerbia – kialakítása nem kevesebbet jelentett,
mint hogy az oszmán pusztításokat éveken át román és szerb területek fogták fel, és Magyarország
déli végei ezáltal mentesültek a rettegett csapástól.
532 ■ Kelet-Közép-Európa

Zsigmond jelentős erőket mozgósított a husziták leverésére, de az ellenfél taktikai fölényével

és forradalmi lelkesedésével szemben minden támadása kudarcot vallott. Velence már egy ideje
feszült viszonyban volt Zsigmonddal. 1410-ben Velence ostrom alá fogta Traut és Sebenicót, és a
háború megindult. A Velence elleni háborúk kevés sikert hoztak a magyar királynak. Sebenico már
1412-ben elesett, 1418-ban a szigetek kerültek sorra, 1420-ban pedig az utolsó magyar támaszpon-
tok, Spalato és Trau. Amikor 1433-ban a pápa közvetítésével létrejött a béke, Zsigmond kénytelen
volt tudomásul venni a tartomány elvesztését.
1404-ben a pozsonyi országgyűlésen a rendek hozzájárulásával magának tartotta fenn minden
egyházi javadalom betöltését és a kegyurak által bemutatott főpapok megerősítését, és a placetum
regiumot (királyi tetszvényjog, azt jelentette, hogy a pápai bullákat csak a király hozzájárulásával
lehetett kihirdetni) törvényben mondta ki. Az azonban tévedés, hogy a Konstanzi zsinat megadta
volna a főkegyúri jogot Zsigmondnak.
A 15. század legnagyobb magyarországi parasztmozgalmát, az 1437. évi erdélyi felkelést, az er-
délyi püspök jogtalan tizedkövetelése és a földesurak magatartása robbantotta ki, amellyel gátolták
a szabad költözést. A felkelő parasztok az erdélyi magyar és román „országlakosok közösségének”
(universitas regnicolarum) címezték magukat, és hat kapitány állt az élükön, akik között első helyen
Budai Nagy Antalt nevezik meg. Az 1437. július 6-i kolozsmonostori egyezményben mérsékelték
az egyházi tizedet, végleg eltörölték a földesúrnak járó kilencedet, kimondták a szabad költözés-
hez való jogot, és lehetővé tették, hogy a jobbágy szabadon végrendelkezzék javairól. Szeptember
16-án Kápolnán unióra lépett egymással Erdély három „rendje”: a magyar nemesség, a szászok és
a székelyek. Zsigmond halának hírére 1437 decemberében a nemesi hadak ellentámadásba mentek
át. Ostrom alá fogták Kolozsvárt, amely a felkelőkhöz állt, és mozgalmuk középpontja lett. A város
1438. január végén esett el, és megtorlásul elveszítette kiváltságait, lakói pedig jobbágyokká lettek.
Az elfogott parasztvezéreket Tordán kivégezték, a közembereket pedig csonkítással büntették. Feb-
ruár 2-án a győztesek megújították kápolnai uniójukat. A nemesség uralma helyreállt.
Zsigmond utóda veje, Habsburg Albert (1437–1439) lett. Albert – aki apósának a cseh és né-
met trónon is utóda lett – rövidesen külföldre távozott, a kormányt pedig ezalatt felesége, Erzsébet
vezette. Albert hazatérése után, 1439 májusában kénytelen volt országgyűlést összehívni Budára.
A gyűlésen a kormány fölötti ellenőrzést a rendek kezébe adták. A mozgalom jelszava „az ország
régi szokásainak helyreállítása” volt, ennek jegyében intézkedett a Zsigmond által bevezetett „új
szokások” ellen. Az 1439. évi rendi mozgalom nemcsak Zsigmond reformjait tette semmivé, ha-
nem a megmaradt királyi birtokállományra is végső csapást mért.
Albert utóda a 15 éves lengyel király, III. (Jagelló) Ulászló lett, aki I. Ulászló (1440–1444) né-
ven uralkodott Magyarországon. I. Ulászló megígérte, hogy nőül veszi Erzsébetet, Albert özvegyét.
Időközben azonban az özvegy fiúgyermeket (V. Lászlót) szült, s a csecsemő megkoronáztatásá-
val kész helyzet elé állította I. Ulászlót. II. Murád szultán hadai 1440-ben hónapokon keresztül
ostromolták a magyar határvédelem legfontosabb erősségét, Nándorfehérvárt. A Zsigmond király
által létrehozott védelmi szervezet azonban külső támogatás nélkül is jól vizsgázott. Hunyadi János
1441-ben mélyen benyomult Szerbia területére. Viszonzásként Mezid bég 1442 márciusának köze-
pén Gyulafehérvárig fosztogatta Erdélyt. Hunyadi, amikor március 22-én utolérte a sietve hazafelé
igyekvő törököket, a Vaskapunál megsemmisítő vereséget mért rájuk. Hunyadi győzelme meg-
győzte a szultánt: Magyarország közvetlen megtámadására egyelőre még nem jött el az idő.
Hunyadi 1443. július közepén indult el az ún. hosszú hadjáratra. Bár a Balkán-félszigeten je-
lentős győzelmeket ért el, valójában azonban egyelőre még semmi sem dőlt el. Hunyadiék egyetlen
 Magyarország ■ 533

török erősséget sem foglaltak vissza, a

szultánt nem sikerült megmérkőzés-
re kényszeríteni, a leigázott keresz-
tények általános felkelése elmaradt.
A törökök békét kértek. 1444. au-
gusztus 15-én Nagyváradon Hunyadi
esküvel szentesítette a békeszerző-
dést „a király, a maga és az egész nép
nevében”. Szeptember vége felé a bé-
kekötés ellenére Ulászló és Hunyadi
újabb támadásra indult. Kezdeti si-
kerek után, Várnánál a magyar sereg
csatára kényszerült a több mint két-
szeres túlerőben levő török sereggel,
mely 1444. november 10-én súlyos
vereséggel végződött. A király holtan
maradt a csatatéren.
1445-ben az országgyűlés úgy dön-
tött, hogy V. Lászlót ismerik el királyul,
feltéve, ha III. Frigyes hajlandó őt és a
szent koronát kiadni. Az országgyű-
Hunyadi János (Thuróczy-krónika, 1488)
lés addig is hét főkapitányt rendelt ki
a belső béke fenntartására. Hunyadi
1448-ban úgy határozott, hogy újból megkísérli döntő ütközetre kényszeríteni a szultánt. Az egyen-
lőtlen erők összecsapására október 18–19-én került sor Rigómezőn, s magyar vereséggel végződött.
Vállalkozásainak legjelentősebb eredménye a Török Birodalomba egyszer már bekebelezett Szerbia
helyreállítása, és az ország déli és keleti előterében lévő balkáni államok (Bosznia, Havasalföld, Mold-
va) magyar orientációjának fenntartása és megerősítése volt. Európa ekkortájt „tüntette ki” Magyar-
országot a „kereszténység védőbástyája” címmel. Akkoriban született meg az az elmélet, amely szerint
a magyar nemzetet (natio Hungarica) a nemesek – beleértve a nem magyar nemzetiségű nemeseket
is – összessége alkotja, s választás útján ez ruházza át a hatalmat az uralkodóra.
1446-ban az országgyűlés a király kiskorúsága idejére kormányzóvá választotta Hunyadi Já-
nost, aki nem élhetett a legfelsőbb bíráskodás jogával, csak korlátozottan rendelkezett a királyi jö-
vedelmek felett. Hunyadi az 1450-es években már 28 vár, 57 mezőváros, mintegy ezer falu, összesen
mintegy 4 millió hold felett rendelkezett. Befolyása sok familiárisa és lekötelezettje révén messze
túlterjedt birtokai határain. III. Frigyes 1452 szeptemberében kiadta V. Lászlót. Hunyadi lemondott
a kormányzóságról, de országos főkapitányként továbbra is ő rendelkezett az ország haderejével, a
királyi várak többségével és a királyi jövedelmekkel. Joggal írta Aeneas Silvius Piccolomini, hogy
„három ember kormányozza” László király örökségét: „János Magyarországot, György [Podjebrád
György] Csehországot, a gróf [Cillei Ulrich] pedig Ausztriát”.
II. Mehmed szultán 1456-ban az egész birodalom seregével fogott Nándorfehérvár ostromá-
hoz. III. Callixtus pápa elrendelte, délben harangszó figyelmeztesse a híveket: imádkozzanak Ma-
gyarországért. Hunyadi legfőbb segítője a ferences Giovanni da Capestrano (Kapisztrán János,
†1456) volt. V. László Budáról Bécsbe menekült. Hunyadi tízezret el nem érő magánhadseregére és
534 ■ Kelet-Közép-Európa

az alája tartozó területek nemességére maradt Nándor-

fehérvár megvédésének feladata, meg arra a húszezernél
is több önkéntes keresztesre, akik a péterváradi tábor-
ban várták Hunyadi megérkezését. A török július 21-én
indított döntő rohamot a vár bevételére, de a rohamot az
ostromlottak visszaverték. Másnap a keresztes csapatok,
harcvágytól égve, kitörtek a várból. A véres küzdelem
belenyúlt az éjszakába. Mire megvirradt, a török sereg
táborát hátrahagyva elmenekült. A nagy diadal hetven
esztendőre vetette vissza az ország határaitól a török hó-
dítást. A győzelmet azonban Hunyadi nem tudta kiak-
názni, mert ő és nemsokára Kapisztrán is pestisjárvány
áldozata lett.
Hunyadi János halála után a Hunyadiak ellenfelei
végérvényesen le akartak számolni a Hunyadi-párttal. De
hiába végeztették ki Hunyadi idősebb fiát, Lászlót, Má-
tyást pedig hiába hurcolták Prágába, V. László 1457-ben
Matthias Corvinus mellképe
bekövetkezett váratlan halála után a magyar köznemesség
(lombard szobrász alkotása)
Szilágyi Mihály vezetésével az alig 15 éves Hunyadi Má-
tyást (1458–1490) emelte az ország trónjára.
Az ifjú uralkodó nagy eréllyel kezdett hozzá a rendteremtéshez. Főpapok és nagyurak helyett
alacsonyabb származásúak kerültek a központi bíróságok, a kincstartóság és a királyi uradalmak
igazgatására, az újonnan létrehozott budai udvarbíróság élére, akiken keresztül Mátyás, a királyi
tanács kikapcsolásával, szabadon rendelkezhetett e fontos kormányszervekkel. A csalódott bárók
III. Frigyeshez fordultak segítségért, aki 1459 kora tavaszán haddal tört Nyugat-Magyarországra,
s Németújvárott magyar királlyá választatta magát. III. Frigyes kísérletének meghiúsulta után a
királyi hadak 1460–1461-ben Jan Jiškrát (†1470) is kifüstölték váraiból, mire 1462 májusában ki-
egyezett Mátyással. Ezzel a felvidéki cseh uralom egyszer s mindenkorra megszűnt. Jiškra emberei
királyi zsoldba álltak (ezek vetették meg Mátyás idegen zsoldosseregének alapjait).
Az immár ismét egységessé vált országban Mátyás rögtön hozzákezdett az arisztokrácia sorai-
nak átrendezéséhez. Abba olyan személyeket emelt be, akik neki köszönhették felemelkedésüket, s
feltétlen hűséggel kötődtek hozzá. Itt indult azoknak az arisztokrata családoknak – a Szapolyaiak-
nak, a Báthoriaknak – a karrierje, akiket a következő fél században az ország kormányrúdjánál lá-
tunk majd. Szapolyai Imre (†1487) nádor hatalmas birtokokat szerzett, nagy vagyonra is szert tett.
1463-ban elbukott a független Bosznia. A szultáni had elvonulása után még az év telén Mátyás
személyesen vezetett hadjáratot a tartományba, elfoglalta Jajcát, Kljucsot, Banja Lukát. A boszniai
várak megszerzésével Mátyás kikerekítette és befejezte a Zsigmond által megalapozott határvédel-
mi rendszert. E határvédelmi rendszer gerincét a két, egymással párhuzamosan, egymástól mint-
egy száz kilométernyi távolságban húzódó végvárlánc alkotta. Ennek a rendszernek legszilárdabb
pontja a Nándorfehérvár körüli centrum, a leggyengébben védett Erdély volt. A végvárak között és
mögött a legkülönbözőbb eredetű és harcértékű mozgó alakulatok helyezkedtek el. Nagy szerepet
játszottak a határvédelemben a Magyarországra menekült, s a Délvidéken letelepített szerb urak.
A szerb parasztok adták az egyre nagyobb szerephez jutó huszárság és a dunai-szávai naszádos
flottilla emberanyagának zömét.
 Magyarország ■ 535

III. Frigyes és kísérete (illusztráció a berni krónikából, 1470)

III. Frigyessel 1463-ban Bécsújhelyen kötöttek békét. Ennek értelmében Frigyes a Szent Koro-
nát és Sopron városát 80 000 forintért visszaadta Mátyásnak. Kikötötték, hogy abban az esetben, ha
Mátyás törvényes utód nélkül halna meg, Frigyes vagy utódai öröklik a magyar trónt. A koroná-
zásra a bosnyák hadjárat miatt csak 1464-ben került sor. A koronázás után azonnal megkezdődött
az igazgatás átfogó reformja. Az új rendszerhez új támogatók kellettek, visszatértek a kormányba a
régi bárói családok eddig mellőzött tagjai. Az új adórendszer miatt 1467-ben Erdélyben lázadás tört
ki a király ellen. Mátyás a felkelést leverte.
536 ■ Kelet-Közép-Európa

1464 után néhány évvel a külpolitikában is új kor-

szak kezdődött. Ez szinte szakadatlan háborúskodást
jelentett. A pápa 1466-ban eretneknek nyilvánította
és kiközösítette a huszita Podjebrád Györgyöt. Mátyás
1468-ban hadat üzent a cseh királynak. A cseh ko-
rona országai közül Morvaország, Szilézia és Lausitz
mindig megmaradt katolikusnak, az itteni rendek és
a cseh katolikus kisebbség Mátyásnak ajánlották fel a
cseh koronát. 1469-ben Olmützben megválasztották
Mátyást cseh királynak. Mátyás a cseh korona orszá-
gainak kétharmadát uralma alá hajtotta, Csehországot
azonban sohasem tudta meghódítani. 1471-ben meg-
halt Podjebrád György. A cseh rendek IV. Kázmér len-
gyel király fiát, II. Ulászlót (1471–1516) választották
meg cseh királynak.
A király távollétében számos magyar főúr zred-
Zrednai Vitéz János portréja nai Vitéz János (†1472) esztergomi érsek, a Hunya-
a Tribrachus-kódexben (1465–1470)
di-család egyik legrégibb támogatója vezetésével ös�-
szeesküvést szőtt Mátyás ellen. A szervezkedés okát
a kortársak a nagy adóterhekben, az egyházi jövedelmek lefoglalásában látták. Az összeesküvők
a koronát a lengyel király második fiának, Kázmér hercegnek ajánlották fel. 1471-ben Mátyás a
belső összeesküvésen és a külső támadáson gyorsan úrrá lett. Vitéz János fogságban halt meg,
Janus Pannonius pécsi püspököt menekülés közben érte a halál. Az összeesküvés résztvevőinek
nagyobbik része idővel kegyelmet nyert. Egy jó évtized múlva pereket indított ellenük és birto-
kaikat elkobozta. Újlaki Miklós (†1477) hűsége jutalmául bosnyák király lett. Bosznia legfonto-
sabb vára, Jajca 1527-ig magyar kézen maradt.
A Cseh Királyságért 1474-ben indult meg a harc III. Frigyessel. Mátyás a cseh–lengyel csapa-
tok elől Boroszlóba zárkózott, a város ostroma alatt itt hirdették ki Beatrixszal való eljegyzését is.
Frigyes császár 1477-ben II. Ulászlót iktatta be a Cseh Királyságba, azonban a magyar hadi sikerek
után ugyanebben az évben Mátyásnak adta a cseh hűbért. Ulászló és Mátyás 1479-ben Olmützben
békét kötött: kölcsönösen elismerték egymás jogát, hogy viselhetik a cseh királyi címet, minde-
gyikük megtartotta saját országrészét. Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot Ulászló csak Mátyás
halála után válthatta magához.
A déli határokon papírforma szerint béke volt. Az 1460-as évek közepétől 1521-ig nyílt török–
magyar háború csak ritkán zajlott. A béke gyakorlatilag állóháborút jelentett. Szultáni sereg nem
indult az ország ellen, csak a szomszédos bégek vezettek hadmozdulatokat. Mivel a végvárak között
nagy volt a távolság, ezért a török csapatok betörtek Magyarországra. 1474-ben Váradig jutottak,
1479-ben Erdélyt pusztították. Mátyás 1475-ben hadat viselt Szabács vára ellen. A várat súlyos
véráldozatok árán sikerült csak bevennie. Az 1479-es erdélyi betörés folyamán Kinizsi Pál (†1494)
és Báthori István (†1493), erdélyi vajda Kenyérmezőnél legyőzték a törököket. 1483-ban, csaknem
negyvenesztendős szünet után, a status quo alapján Mátyás és II. Bajazid szultán békét kötöttek.
A viszony III. Frigyessel rögtön az olmützi szerződés után ellenségessé vált, a háború azon-
ban csak 1482-ben kezdődött. Katonai téren a magyar király volt fölényben. Ekkortájt Mátyás
10–15 ezer idegen zsoldost tartott fegyverben. A zsoldossereg gerincét a cseh nehézlovasság al-
 Magyarország ■ 537

kotta. Bécs 1485-ben történt bevételével Mátyás szinte teljes Alsó-Ausztriát megszerezte, Bécsbe
helyezte át székhelyét.
A Hunyadi-család nem tudott dinasztiát alapítani. Mátyás első felesége, Podjebrád Katalin
1464 februárjában szülésben gyermekével együtt meghalt. 1474-ben házasságot kötött Aragónai
Beatrixszal (†1508), a nápolyi király, Ferrante leányával. A házasság gyermektelen maradt, ezért
a király utolsó éveinek minden erőfeszítésével arra törekedett, hogy az udvarban nevelt törvény-
telen gyermeke, a bécsi polgárlánytól született Corvin János számára biztosítsa az öröklést. A ki-
szemelt trónörökös megkapta a hatalmas Hunyadi-birtokokat, övéi lettek a hűtlenség miatt vagy
más módon a király kezére háramló jószágok is. Corvin János a hunyadi grófság mellé a liptói
hercegi címet is megkapta. Mátyás király 1490. április 6-án, Bécsben úgy távozott az élők sorából,
hogy akár szerzett tartományai, akár a trónutódlás dolgát megnyugtatóan rendezni tudta volna.
A jelek szerint agyvérzés végzett vele.
Mátyás halála után a rákosi országgyűlés 1490. július 15-én a lengyel II. Ulászló (1490–1516)
cseh királyt választotta királlyá. Utóda fia, a 10 éves II. Lajos (1516–1526) magyar és cseh király lett,
aki alatt a mohácsi csatatéren 1526. augusztus 29-én a középkori Magyarország elbukott.
 VIII
Délkelet-Európa és Kelet-Európa

Balkán-félsziget

Szerbia Dečanski III. Uroš István (1321–1331) szerb király és utóda, Dušan István (1331–1355)
idején virágkorát élte és a Balkán-félsziget vezető hatalmának számított. Dušan az 1340-es években
dél felé terjeszkedett, leigázta Makedóniát, Albániát, Thesszáliát, és 1346-ban Skopjéban cárrá, azaz
császárrá koronáztatta magát. Ezután a szerb metropolitát pátriárkai rangra emelte. Államát bizán-
ci mintára rendezte be. Két törvénykönyvet is kiadott 1349-ben és 1354-ben, amelyekben a bizánci
jogban járatos tudósok közreműködésével a szerb szokásjog hiányait szándékozott kiküszöbölni.
A helyzet Dušan István halálával, 1355
után változott meg. Szerbia néhány
év alatt félig független tartományokra
esett szét. Lajos 1359 nyarán mélyen
benyomult szerb területre, és Kruše-
vacnál legyőzte Uroš (1355–1371)
cárt. Észak-Szerbiában ekkortájt Lazar
Hrebeljanović (1362–1389) kenéz ju-
tott hatalomra, aki elismerte a magyar
király fennhatóságát és vazallusa lett.
I. Murad szultán 1389. június 15-én
a Rigómezőn megsemmisítő győzel-
met aratott Lázár szerb fejedelmen és
szövetségesein, aminek következtében
Szerbia török vazallus állammá vált a
harcmezőn kivégzett Lazar fia, Laza-
rević István (1389–1427) uralkodása
alatt. II. Mehmed 1459 nyarán befejez-
te Szerbia meghódítását. Ezzel Szerbia
négyszáz esztendőre megszűnt létezni.
A szomszédos Bosznia a Šubićokat
követő új bán, II. Kotromanić István
(†1353) uralkodása alatt az Anjou-ház
megbízható vazallusállama lett. I. La-
jos 1353-ban nőül vette II. Kotromanić
A posadai csata (Képes Krónika, 14. század második fele) István bosnyák bán leányát, Erzsébetet
 Balkán-félsziget ■ 539

(†1387). 1377-ben István utóda, I. Tvrtko bán „Isten kegyelméből Szerbia, Bosznia, a Tengermellék
és a nyugati részek királya” (1377–1391) címet vette fel, ez Lajos jóváhagyásával történt. A 15. szá-
zadban Bosznia három részre szakadt: a nyugati területeken Hervoja Vukčić uralkodott, aki meg-
kapta Nápolytól a hercegi címet. 1415-től a területi fejedelmek a török évi adófizetői lettek. Az utolsó
bosnyák király, Tomašević István (1461–1469) 1462 telén felmondta az engedelmességet a Portának.
A szultáni hadaknak 1463-ban egy hónap sem kellett a gyenge királyság legázolására.
Havasalföld a 14. század első évtizedeiben szerveződött állammá a kun származású Basarab
(1317–1352) vajda uralma alatt. Basarab, miután Havasalföldön megszilárdította hatalmát, a Szöré-
nyi bánságot megkísérelte elfoglalni a magyar királytól. Károly Róbert 1330-ban hadjáratot indított
ellene a régi hűbéri viszony helyreállítására, hazatérő seregét azonban a vajda hadai a posadai hegy-
szorosban teljesen elpusztították. Bár az elkövetkező két évszázadban a magyar király hűbérurasá-
gát névlegesen megtartotta Havasalföld fölött, ez valójában független állammá fejlődött. 1359-ben
Konstantinápoly áldásával megalapítják „Ungro-Vlahia” érsekségét, az önálló ortodox egyházszerve-
zetet, kolostorokat építenek, sor kerül az első román ezüstpénz kibocsátására. Mircea cel Bătrîn (Öreg
Mircsea, 1386–1418) uralkodása alatt Havasalföld belviszonyai megszilárdultak, területe is megnőtt
Dobrudzsával. A tehetséges uralkodó jó
közigazgatást teremtett, értékálló pénzt
veretett, tudatosan támogatta a kereske-
delmet, kolostorokat alapított, amelyek
nemcsak a kultúra, hanem a fejlettebb
gazdálkodás műhelyei voltak. 1394-ben
a betörő I. Bajazid serege ellen ugyan
több kisebb győzelmet aratott, de Er-
délybe volt kénytelen menekülni, ahol
Zsigmond királynak hűségesküt tett.
A király csapatai visszahelyezték vajdai
székébe. Mircea Zsigmonddal együtt
ezután több törökellenes háborúban is
részt vett. Miután Dobrudzsában is úrrá
lett a török, Mircea 1417-től a béke fenn-
tartása érdekében évi adót fizetett a szul-
tánnak. A török nyomás Hunyadi János
hadjáratai nyomán egy időre enyhült.
Vlad Dracul (1435–1446) havasalföldi
vajda többször közreműködött ezekben
a harcokban. S különösen kitűnt a Hu-
nyadiak pártfogoltja, az ugyancsak ha-
vaselvei Vlad Ţepeş (1465–1462, 1476)
– az ő személyéhez kapcsolódik a Dra-
kula-legenda –, aki vakmerően szembe-
szegült a törökkel, 1459-ben megtagadta
az adófizetést, végigdúlta a Duna török
kézen lévő jobb partját, 1462-ben pedig Német pamflet a karóba húzott és feldarabolt holttestek között
visszaverte a szultán seregét. A kemény- étkező havasalföldi vajdáról, 1500 k.
540 ■ Délkelet-Európa és Kelet-Európa

kezű uralkodó súlyos gazdasági és politikai konfliktusba keveredett a szász városokkal, kereskedőik
közül számosat karóba húzatott, s amikor a török elől Erdélybe menekült, a szászok Mátyás előtt
törökbarátsággal, árulással vádolták meg. A király elfogatta. Később, 1476-ban visszaültették a vajdai
székbe, de a töröktől támogatott ellenvajdával vívott harcban hamarosan életét vesztette.
Moldva Nagy Lajos tatárellenes háborúi kapcsán máramarosi román vajdák vezetése alatt 1359-
ben jött létre. Moldva kiváló uralkodója volt Alexandru cel Bun (Jó Sándor, 1400–1432), aki meg-
fontolt politikával biztosította a virágzás belső és külső feltételeit. Formailag a lengyel király hűbérese
volt, a Lengyelország és Magyarország közötti egyensúlyi állapotot azonban jól fel tudta használni
függetlensége megőrzésére. Értékes támogatást nyújtott a lengyeleknek a Német Lovagrenddel foly-
tatott harcukhoz. Halála után negyedszázadig súlyos trónvillongások voltak, amelyek következtében
1456-tól Moldva adót fizetett a töröknek. Ştefan cel Mare (Nagy István, 1457–1504) volt a török elleni
védelmi harcok, az államépítés kiemelkedő alakja. Új katonaelemek fölemelésével hadseregét meg-
erősítette. Ştefan 1474-ben az adófizetést is megtagadta, a következő évben ellene vonuló török felett
nagy győzelmet aratott Vasluinál. 1476-ban ismét harcol a törökökkel, ettől kezdve Mátyás erdélyi
segédcsapatai is támogatták. Kapcsolatokat épített ki a moszkvai fejedelemmel, maga kijevi hercegnőt
vett feleségül. Ekkorra azonban már a tengerparti Kilia és Akkerman török kézre került, s az erőfor-
rásaiban megfogyatkozott ország uralkodója kénytelen volt ismét felemelt adót fizetni a töröknek.
A nagy fejedelem élete végéig meg tudta őrizni Moldva egyre korlátozottabb függetlenségét.

Konstantinápoly eleste (illusztráció Jean Chartier krónikájában, 1450–1470 között)

Balkán-félsziget ■ 541
542 ■ Délkelet-Európa és Kelet-Európa

Bulgáriában II. Terter György (1322–1323) utód nélkül halt meg, ezzel kihalt az Asen-dinasz-
tia. Ezután Bulgária két részre bomlott: az egyiknek Vidin volt a központja, a másiknak pedig
Trnovo. Mindkét részben a Šišman-dinasztia uralkodott. Ivan Stracimir (1360–1396) vidini cár
önállóvá tette Vidint féltestvérével, a másik részben, Trnovóban uralkodó Ivan Šišman (1371–1393)
cárral szemben. A törökök 1393-ban elfoglalták Trnovót, 1396-ban pedig egész Bulgáriát. Ezzel
Bulgária – Szerbiához hasonlóan – négyszáz esztendőre megszűnt létezni.
Az oszmán-törökök – akiknek az állama a kis-ázsiai Bursa (Brussza) körül alakult ki 1324 táján
– a következő két évtizedben teljesen elfoglalták Bizánc kis-ázsiai birtokait, s 1354-ben megjelentek
Európa földjén is. 1370-ben Adrianopolisz elfoglalásával teljessé vált Konstantinápoly bekerítése
a szárazföldön. A bizánci császár az oszmánok adófizető vazallusa lett. A császárok ismételten a
Nyugathoz fordultak segítségért, még a vallási unióra is készek voltak, de a nyugati lovagsereg
1396-ban Nikápolynál teljes vereséget szenvedett. 1402-ben Timur Lenk (†1405) Ankaránál le-
győzte az oszmánokat, ami fél évszázad haladékot jelentett Bizáncnak. 1453. május 29-én II. Meh-
med (1451–1481) szultán 54 napi ostrommal bevette Konstantinápolyt, az utolsó bizánci császár,
XI. Konstantin Palaiologosz (1449–1453) kézitusában elesett. Ezzel több mint ezerévi fennállás
után megszűnt a „Rómaiak Császársága” Keleten is. Ez lett a sorsa a Balkánon azoknak a délszláv
államoknak is, amelyek a 12. századtól kivívták önállóságukat Bizánctól.

A Moszkvai Nagyfejedelemség

A mongol hódoltság korában a legnagyobb gazdasági-politikai fejlődést mutató terület Novgorod

mellett a vlagyimir-szuzdali (később moszkvai) nagyfejedelemség volt. Moszkva városát a 12. század
közepén alapították. A vlagyimir-szuzdali nagyfejedelmek jó viszonyt ápoltak az Arany Horda tatár
kánjaival, és a kijevi metropolita Vlagyimirbe tette át székhelyét. A nagyfejedelemségben megerő-
södött a korábban jelentéktelen Moszkva. Ebben nagy szerepe volt Jurij Danyilovics (1303–1325)
fejedelemnek és öccsének, Ivan Kalitának (1325–1341), akinek „Pénzeszsák” mellékneve volt. Ő az
első moszkvai nagyfejedelem, 1328-ban kapott erre vonatkozó jarlikot a tatároktól. Dmitrij Iváno-
vics (1359–1389) nagyfejedelem 1380-ban a kulikovói mezőn legyőzte az Arany Horda tatárjait.
1382-ben Tohtamyš (1376–1399) kán Moszkvát is elfoglalta és felégette, és az adófizetés a tatárok-
nak egy évszázadig, egészen 1480-ig fennmaradt. Dmitrij felosztotta birtokait gyermekei között, s
a moszkvai nagyfejedelemség egy fél évszázadra újra megosztottá vált. I. Vaszilijnak (1389–1425)
sikerült – káni engedéllyel – néhány részfejedelemséget moszkvai uralom alá hajtani. A 15. század
derekán II. (Vak) Vaszilij (1425–1462) uralkodása alatt a moszkvai nagyfejedelemségen belül is újra
indult a széttagolódás. 1448-ban vált az orosz egyház önálló, autokefál egyházzá.
Az egyesítés, vagy ahogy az évkönyvíró nevezte, az orosz területek egybegyűjtése III. Iván
(1462–1505) nagyfejedelem idejére tehető. Iván volt az, aki végérvényesen megtagadta az adó fize-
tését a tatároknak, s ezzel lerázta Oroszföldről a „tatár igát”. Sorra foglalta és csatolta Moszkvához
a különböző fejedelemségeket: a nagy ellenlábas Novgorodot (1478) és Tvert (1485), majd Cser-
nyigovot és Novgorod-Szeverszkijt (1503). Fia, III. Vaszilij (1505–1533) folytatta a hódításokat:
Pszkovot (1510), Szmolenszket (1514) és Rjazanyt (1521) foglalta el. Ugyanakkor jelentős területek
maradtak még az Arany Horda utódállamainak, a Krími, Kazanyi és az Asztrahanyi kánságoknak a
birtokában, és az egykori Kijevi Rusz nyugati területeit is a litván állam birtokolta.
 IX
Az egyház a késő középkorban

A pápák Avignonban

VIII. Bonifác alig egy évvel azután, hogy meghirdette a pápaság egyetemes uralmi igényét, kényte-
len volt megtapasztalni, hogy a valóság nincs összhangban a meghirdetett elmélettel. Ezúttal nem is
a császárral került szembe, mint a megelőző két évszázad pápái. Az „egyház legidősebb leányának”,
Franciaországnak a királya, IV. Szép Fülöp kijelentette, hogy lelki ügyekben kész alázatosan enge-
delmeskedni a pápai szék intéseinek és parancsainak, de országának világi ügyei csak rá tartoznak,
s ezek tekintetében senkit nem ismer el maga felett. Sőt, mint legkeresztényibb királynak, köteles-
sége az egyház védelme, ha veszély fenyegeti. Bonifác világuralmi eszméit „rossz és veszedelmes
újításnak” minősítette, sőt eretnekségnek, s ily esetben a francia király kötelességének tekintette
összehívni az egyetemes zsinatot, amely elítéli és leteszi majd a bűnös és eretnek pápát. Szép Fülöp
kezdeményezését a francia püspökök többsége és a párizsi egyetem is támogatta, s így került sor
1303-ban arra, hogy francia katonák Anagniban fogságba ejtették a pápát, s a király kancellárja,
Guillaume de Nogaret (†1313) állítólag tettleg is bántalmazta. A pápát csak rövidesen bekövetke-
zett halála mentette meg attól, hogy a francia király által összehívott egyetemes zsinat bírósága elé
állítsák, s mint eretneket megfosszák tisztségétől.
Ez az esemény is jelzi, hogy a 14. század elejére véget ért az európai egyetemes keresztény
népközösség virágkora, s megindult e közösség felbomlásának folyamata. Lazultak a keresztény
egység kötelékei, s az univerzalizmus épületén repedések kezdtek mutatkozni. Az egyházi élet leg-
különbözőbb területein komoly válságtünetek jelentkeztek. Érthető tehát, hogy az 1311/1312-ben
Vienne-ben tartott XV. egyetemes zsinat óta a nyugati egyházban egyre gyakrabban hangzott fel
a jelszó: reform szükséges „mind a főben, mind a tagokban (tam in capite, quam in membris)”.
VIII. Bonifác halála után Rómában ismét fellángolt a két rivális arisztokrata család, a Colonna- és
az Orsini-család nyílt háborúskodása. A francia király nyomására az akkor már francia többségű
bíborosi testület V. Kelemen (1305–1314) személyében francia pápát választott, aki vonakodott a
bizonytalanná vált Rómába vonulni, és 1309-ben Avignonba helyezte át a pápai kúriát. Avignon ek-
kor nem tartozott a Francia Királysághoz, hanem a német-római császáré volt, melyet az a nápolyi
királynak adott hűbérbe, ez utóbbi pedig a pápa hűbérese is volt.
A pápai kúriát XXII. János (1316–1334) szervezte újjá, igen hatékonnyá téve ezt a sajátos, állam
nélküli államigazgatási rendszert. A legfőbb végrehajtó hatalom a kancellária volt, ebből különítet-
ték el a Poenitentiariát, olyan bűnök elbírálására, amelyek alól a püspökök nem adhattak feloldo-
zást. A másik pápai főbírói szerv a Sacra Romana Rota volt, ez volt a legfelsőbb fellebbezési bíró-
ság. A Signatura (mely később keletkezett) az egyházi állam világi bírósági ügyeivel foglalkozott.
A pénzügyek a Camera Apostolica hatáskörébe tartoztak.
544 ■ Az egyház a késő középkorban

Az avignoni pápai palota homlokzata

XXII. János a különféle egyházi adók egész rendszerét fejlesztette ki. A pápai bevételeknek három
fő csoportja volt: egyrészt a census beati Petri, a helyi egyházaktól a pápához befizetendő összegek.
Reservatiónak nevezték azt, midőn a pápa egy bizonyos egyházi tisztség, javadalom betöltését magá-
nak tartotta fenn. Ezek száma a 14. században nagyon megnövekedett. Minden betöltés után az illető
püspökség vagy kolostor egész évi jövedelmének egyharmada a Kúriához került (ez volt a servitium,
illetve kisebb javadalmak esetében az annata). Széküresedés esetén az illető püspökségek jövedel-
me a pápát illette, úgyszintén az elhunyt főpapok jussa is (spolia). A jövedelmek másik csoportját a
nemcsak egyháziak által fizetett adók alkották: elsősorban a denarius beati Petri (a Péter-fillér), amit
Angliában, Skóciában, Lengyelországban és Magyarországon évente minden porta után fizettek. De
egyéb pápai adók is idetartoztak. Végül az egyházi államból származó jövedelmek, az egyházi birto-
kok és pénzintézetek jövedelmei, a hivatalok eladásából származó jövedelmek, az egyházi államban
kivetett adók, és a pápai hűbéres Nápolyi és Szicíliai Királyságok hűbéradói. De jelentős jövedelem
származott a búcsúcédulák árusításából, valamint az eretnekek vagyonának az elkobzásából is.
A 15. század közepén a bíborosok konzisztóriuma (a pápa elnökletével) vált az egyházkor-
mányzat döntő szervévé; a zsinatok megritkulása idején ez a szerv foglalta el az egyetemes zsinat
helyét. A kancelláriától és az egyéb hivataloktól a bíborosok konzisztóriuma igyekezett egyre több
hatalmat megszerezni. A pápai akarat keresztülvitelét pedig az biztosította a legegyszerűbben, ha a
bíborosok között lehetőleg minél több olyan ember volt, aki a pápa elkötelezettje, lehetőleg rokona
 A zsinati mozgalom ■ 545

(unokaöccse, azaz neposa, innen a „nepotizmus” kifejezés). Mivel a pápaság nem volt dinasztiához
kötött, örökletes méltóság, minden újonnan megválasztott pápának újonnan kellett olyan szemé-
lyek körét megteremtenie, akikre támaszkodhat; ezt legkönnyebben családtagjainak főpapi méltó-
ságokba emelésével érhette el.
A pápák Avignonban tartózkodása ártott a pápaság egyetemességének (politikailag túlságosan
alárendelődött a francia hatalomnak), ugyanakkor a végső kibontakozás és hatalomgyarapodás éveit
jelentette. Az egyház a korabeli Európa legjobban működő, legerősebben centralizált állama lett,
s mint ilyen, mintaképül szolgált az újkori abszolutista államok számára. A pápai kúria a nyugati
egyházak fölött addig soha el nem ért adminisztratív ellenőrzést szerzett, az egyház bevételei pedig
messze felülmúlták az akkori Európa bármelyik uralkodójának a jövedelmét. E pénzügyek kezelésé-
ből származtak a legnagyobb bankárvagyonok, előbb a Medicieké, majd később a Fuggereké.
A pápai udvar 1377-ben, XI. Gergely (1370–1378) idején tért vissza Rómába, de ő hamarosan
meghalt. Gergely halálakor a francia bíborosok egy része még Avignonban volt, a többiek két pártra
oszlottak. Így vált lehetségessé, hogy a kisszámú olasz kardinális, valamint a római nép nyomása
alatt itáliait, Bari püspökét választották pápává, aki a VI. Orbán (1378–1389) nevet vette fel. A fran-
cia bíborosok azonban érvénytelennek minősítették a választást, s a francia VII. Kelement (1378–
1394) választották pápává, aki Avignonban telepedett le. Ezzel létrejött a nyugati egyházszakadás
(1378). Mindkét pápa teljesen meg volt győződve a saját megválasztásának érvényességéről, és
kiátkozta ellenfelét. Az egyházszakadást az is elősegítette, hogy az európai uralkodók is saját poli-
tikai érdekeik szerint támogatták az egyik vagy a másik pápát, nem sokat törődve az egyház egysé-
gének a kérdésével. Két pápai kúria alakult ki, két központi adminisztrációval, az egyik főleg fran-
ciákból, a másik nagyrészt itáliaiakból állt. A római pápa egyre inkább a nápolyi, az avignoni pedig
a francia királytól került függőségbe, a hívek meg egyre szkeptikusabban figyelték, hogy Krisztus-
nak immár egyszerre két földi helytartója van.
Az egyház ügyéért felelősséget érző személyek és testületek, így az egyetemek is, követelték e tart-
hatatlan helyzet megszüntetését. Végül 1409-ben 9 római és 6 avignoni kardinális Pisában összegyűlt,
és javasolta, hogy ugyanitt tartsanak egyetemes zsinatot. 1409 augusztusában került sor a Pisai zsinat-
ra (ami nem volt egyetemes zsinat), több száz püspök, apát, és az európai uralkodók laikus kiküldöt-
teinek a részvételével. A zsinat pert indított a két pápa ellen, és mindkettőt megfosztotta méltóságá-
tól. V. Sándor (1409–1410) személyében új pápát választottak, aki Bolognában ütötte fel székhelyét.
A másik két pápa – XII. Gergely (1406–1415), a római pápa és XIII. Benedek (1394–1417), az avigno-
ni pápa – azonban nem kívánt távozni, s így kettő helyett immár három feje lett az egyháznak.

A zsinati mozgalom

Az egyházszakadás idején rendkívül megerősödött az ún. konciliarizmus, azaz a „zsinati mozgalom”.

Az elvet párizsi ferences teológusok dolgozták ki, három forrásból merítve: a római jogból, amely az
alattvalók egyenlő alávetettségét hirdette, a rendi ellenállás jogából és a városi önkormányzat elemei-
ből. A 13–14. században kidolgozott politikai elméleteket, elsősorban a népfelség elvét, az egyházban
is alkalmazták. William Ockham szerint az egyházban sincs korlátlan hatalom, ott is érvényesülnie
kell az egyes hívők szabadságának. A pápa hatalmát Krisztustól kapta, de ezért az még lelkiekben
sem korlátlan. Nem parancsolhat mindent, csak ami okvetlenül szükséges, mert különben az evan-
gélium törvénye a szolgaság törvénye lenne. A pápai hatalom nem uralkodói hatalom (dominativus),
546 ■ Az egyház a késő középkorban

hanem szolgáló hatalom (ministrativus).

A pápa felett áll az egyetemes egyház, az
ecclesia universalis. Tanulmányok jelen-
tek meg arról, hogy az egyházat jogilag
korporatív testületnek kell tekinteni,
amelynek a pápa csak időlegesen feje,
nem pedig valamilyen egyházi egye-
duralkodó, monarcha. A pápák és a ki-
rályok a nép megbízásából uralkodnak,
de ha visszaélnek vele, meg lehet foszta-
ni őket hatalmuktól.
A zsinati elmélet szerint a keresztény
közösségben is a nép egésze, a populus
Christianus a legfőbb hatalom birtoko-
sa, a pápa és a római kúria az ő meg-
bízásából gyakorolja a végrehajtó hatal-
mat. Szükség esetén azonban az egyete-
mes zsinat mint a populus Christianus
képviseleti szerve átveheti a hatalom
gyakorlását, mert a zsinat a pápa fe-
lett áll. Ilyen szükséghelyzet állott elő a
15. század elején, ezért Zsigmond király
mint a császárság várományosa a pisai
pápával, XXIII. Jánossal egybehívatta a
Konstanzi zsinatot (1414–1418). A zsi-
Zsigmond és felesége, Cillei Borbála bevonul naton mindhárom pápa megjelent, to-
a konstanzi zsinatra (miniatúra, 1440 k.) vábbá 3 patriarcha, 29 bíboros, 33 érsek,
150 püspök, valamint a szerzetesrendek
és az egyetemek képviselői, még a kele-
ti keresztények közül is sokan eljöttek. Mindhárom pápát letették, és egy negyediket választottak
meg: V. Mártont (1417–1431), aki a Colonna-családból származott. A zsinat 1415-ben Haec sancta
synodus kezdetű dekrétumában ünnepélyesen kinyilvánította, hogy a katolikus egyházat képviseli, s
hatalmát közvetlenül Krisztustól bírja, ezért mindenki, a pápa is, engedelmeskedni tartozik a zsinat
határozatainak. A zsinat fő feladatának az egység helyreállítása mellett az egyház általános reformját
(generalis reformatio) tekintette. Ennek érdekében számos reformintézkedést hozott, többek között
kimondta, hogy a jövőben gyakran, legalább tízévenként kell egyetemes zsinatokat tartani. Így ült
össze 1431–1445 között a XVII. Bázeli Egyetemes zsinat, amely a zsinati mozgalom tetőpontjának
tekinthető. Itt intézkedéseket fogadtak el a simonia (a papi méltóságok vásárolhatósága) ellen, igye-
keztek magasabb szintre emelni a papság életvitelét, elítélték a papi ágyasságot, a misetartás és zso-
lozsmamondás kötelezettségének a pontos betartását követelték, stb. A nemzeti egyházak követelé-
seinek tettek eleget akkor, amikor a pápai jövedelmeket is meg akarták nyirbálni.
Zsigmond halálával (1437) azonban a zsinati mozgalom legfőbb világi támasza veszett el. 1438-
ban nyílt meg a Ferrarai zsinat, amely a XVII. Bázeli Egyetemes zsinatnak jogszerű folytatása volt.
Ezt 1439-ben Firenzébe helyezték át, és kimondták az uniót a keleti ortodox egyházzal (gyakorlati
 A huszitizmus ■ 547

eredménye Bizánc bukása miatt nem lett). A Filioquénak a hitvallásba való felvételére nem kötelezték a
görögöket. A primátus kérdésében nehezen született megegyezés. A pápai joghatóságnak a Kelet pát-
riárkái fölé való maradéktalan kiterjesztésébe a bizánci császár nem ment bele. Az új javaslatot, amely
szerint a pápa megkívánja joghatóságának kiterjesztését Kelet egyházaira, de Kelet történelmi privi-
légiumainak és jogainak tiszteletben tartásával akarja azt gyakorolni, a görögök szabadon elfogadták.
Ezt tükrözi az a formula, melyben kemény tárgyalások után megegyeztek: „Az Apostoli Széknek és
a pápának elsősége (primátusa) van az egész földkerekségen; a pápa mint Péter utóda és Krisztus
helytartója az egész Egyház feje, minden keresztények atyja és tanítója, aki az egész egyház vezetésé-
nek hatalmával rendelkezik, a régi zsinatok határozatai és kánonjai szerint”. A Bázelben tovább ülé-
sező főpapok viszont egyre radikálisabbak lettek. IV. Jenő (1431–1447) pápát is felfüggesztették, és
leszögezték, hogy a pápának nincs joga feloszlatni a zsinatot. Még egy utolsó ellenpápát (V. Félixet,
1439–1449) választottak, de a zsinati mozgalom már erejét vesztette, és 1449-ben feloszlott. A pápaság
és a zsinati mozgalom harcainak igazi győztese a modern állam lett, amely az egyház feletti hatalmát
megerősítette, de nem sikerült keresztülvinni a hőn óhajtott reformot sem a főben, sem a tagokban.
A 15. század közepén a zsinati mozgalom elgyengült, s a pápai főhatalom kerekedett felül a zsinattal
szemben. A reform végrehajtása így a 16. század nagy vallási mozgalmára maradt: a protestáns és a ka-
tolikus reformra. Amint korunk egyik jeles katolikus egyháztörténésze, Karl August Fink frappánsan
írja: „Róma megakadályozta a reformot, s ezért kis idő múlva megkapta a reformációt”.

A huszitizmus

A Konstanzi zsinatnak az eretnekség problémájával is foglalkoznia kellett. A nyugati egyházsza-

kadás idején a huszitizmus vált a legjelentősebb eretnekmozgalommá, amely Csehországban né-
metellenes nemzeti színezetet is öltött. A mozgalom John Wycliff (†1384) oxfordi egyetemi tanár
tanaihoz kapcsolódott, aki azt hirdette, hogy a királyi hatalom független a pápától, és a királynak
joga van az egyházi vagyon felett rendelkezni. Az őskeresztény egyház egyszerűségét és demok-
ratizmusát tartotta követendőnek, s hogy ezt széles körben megismerhessék, kezdeményezésére
lefordították a Bibliát nemzeti nyelvre. A Szentírást tartotta a hit egyedüli forrásának. Az egyházat
a predesztináltak láthatatlan közösségének tartotta, s tagadta az egyházi hierarchia isteni eredetét.
Ő maga megmenekült ugyan az inkvizíciótól, de követői, a lollardok súlyos üldözéseket szenved-
tek. Wycliff írásait Prágai Jeromos (†1416), aki 1399–1400-ban Oxfordban tanult, vitte Prágába.
Jan Husz (†1415) prágai magiszter Wycliff tanait fejlesztette tovább, de németellenes és mélyebb
szociális színezetet adott tanainak. Az egyházi visszaélések ellen prédikált, elvetette az ál-keresztes-
hadjáratok fejében nyújtott bűnbocsánatot, tiszta életű és szegény papságot kívánt, el akarta törölni
az egyházi hierarchiát, követelte a két szín alatt való áldozást (kenyérrel és borral), és a Bibliának
mindenkihez való eljuttatását, ezért le is fordította azt cseh nyelvre. Élete vége felé egyre élesedett
szociális bírálata is. Midőn a kibontakozó cseh nyelvi-nemzeti mozgalom nyomására a német diá-
kok elhagyták a prágai egyetemet, Husz lett a cseh oktatási nyelvűvé vált intézmény rektora. A pápa
Huszt is eretneknek bélyegezte, és zsinat elé idézte. Menlevelet kapott biztonsága szavatolására, de
amikor nem vonta vissza tanait, mégis elfogták és megégették (1415), arra hivatkozva, hogy a men-
levél csak az odajövetelkor ígért sértetlenséget, a távozáskor már nem.
Halála után nemzeti hőssé vált. Barátját és első tanítványát, Prágai Jeromost is máglyán éget-
ték meg Konstanzban 1416-ban. Husz eszméi tovább terjedtek, igen jó talajra leltek a kb. 35 ezer
548 ■ Az egyház a késő középkorban

lakosú Prágában is, ahová özönlöttek a vi-

Husz János megégetése
(miniatúra Ulrich Richental krónikájából, 1464 k.)
dék szegényei. A huszita háborúk idején
(1419–1434) két irányzat alakult ki: a ne-
mesek a mérsékelt „kelyhes” mozgalmat
követték, míg a „táboriták” nagyrészt sze-
gény, talajtalan emberekből verbuválódtak,
akiknek a körében vándorprédikátorok
millenáris hiedelmeket, várakozásokat ter-
jesztettek. Hradištĕ közelében egy hegyen
(amit a bibliai Tábor hegyének kereszteltek
el) telepedtek le, s itt kezdték építeni Tábor
városukat. Abban a meggyőződésben éltek,
hogy Krisztus a közeljövőben ismét el fog
jönni városukba. Itt megszűnt a különbség
pap és laikus között, elvetették az egyhá-
zat, a szentségeket, a szentekhez segítségért
való imádkozást, a tisztítótűzben való hitet,
a zarándoklást. Eltörölték maguk között a
magántulajdont, a dézsmát és a földesúri
szolgáltatásokat. A közeli jövőben várták
a boldog Ezeréves Birodalom eljövetelét,
amikor mindenki egyenlő és testvér lesz, s
az emberi szenvedések meg fognak szűnni.
Vezéreik Jan Žižka (†1424) és Nagy Prokop
(†1434) voltak. A Bázeli zsinat küldöttei vé-
gül is 1433-ban megegyeztek a kelyhesekkel
(prágai kompaktátumok). A táboritákat a
kelyhesek és a katolikus nemesség összefog-
va verte le Lipany mellett, 1434-ben.

A vallási élet hanyatlása

A késő középkorban a városi plébánia ismét olyan jelentőséget kapott, mint az ókorban. Már nem
a katedrális volt az egyetlen plébániatemplom. A szerzetesek, rendházak is rendelkeztek plébániai
jogokkal, saját plébániával. A polgárok is saját plébánost akartak. A plébánosok a városi tisztvi-
selők sorába tartoztak, őket is gyakran választották. Bár ez utóbbi nem általános. A városi polgárok
gyakran megszerezték a patronátust a városi templomok felett (kinevezési vagy bemutatási jog),
a város építtette, javíttatta, tartotta fenn a templomot. Ilyen címen a templomgondnok gyakran
laikus volt, aki a befolyó adományokkal, jövedelmekkel rendelkezett. A városnak befolyása volt az
alapítványokra, a misejavadalmak betöltésére is. A városi egyházi élet elvilágiasodása kiterjedt az
iskolára, a kórházra, a szegényellátásra. Ezek egyre inkább a világiak vagy a városi hatóságok kezébe
kerültek. A szoros kapcsolat a kórház és a kolostor között megszűnt. A kórházak önállóak lettek, s
a fenntartásukat kórházi fraternitasok vették át.
 A vallási élet hanyatlása ■ 549

Rengeteg új ünnep keletkezett a 14. és a 15. században. Minden püspök és rendfőnök jogosult
volt új ünnepet kreálni. A szentek ünnepei elnyomták a vasárnapokat. Flandriában 95 ünnepnap
volt: 52 vasárnap, 43 szentek ünnepe. Már nem úgy fogták fel a liturgiát, mint az egész egyház szol-
gálatát, hanem az a klérus feladatává vált. Az Eucharisztia közösségi jellege egyre inkább háttérbe
szorult, a magánmisék váltak uralkodóvá. A 13. századtól az addig a kórus által énekelt részeket is
a pap maga imádkozta, s a leckét és az evangéliumot is ő olvasta, ami korábban a kisegítők feladata
volt. Az olvasmányokból is kizárták a népet. Nem fordították le őket, s gyakran közben az orgona is
szólt. A plébániatemplomokban is válaszfal épült a papi kórus és a laikusok hajója közé. A szöveget
nem értették, így megnőtt a ritus jelentősége, a külső szertartásoké. A liturgia önmagában széppé és
komplikálttá lett, de némajátékká. A hívők közben mást imádkoztak, magánájtatosságot folytattak.
Így a mise csak igen korlátozottan lehetett a népi vallásosság számára termékeny. A hallás helyett a
látás került előtérbe: az ostya látása, szemlélése. Egyik oltártól a másikhoz szaladtak az Úrfelmutatást
látni. A megszokás és a mennyiségi szempont érvényesült: minél több szertartásra, látványosságra
törekedtek. Nicolaus Cusanus bíboros mondta: „Az Eucharisztia étel, nem látványosság”.
Ritkán áldoztak, a klerikusok is (akik nem voltak felszentelt papok). A szentség értelmét nem
értették. A mise eseményből dolog lett. Minden céh, testvériség, család saját misét akart saját ol-
tárnál. Ezért sok oltár volt a templomokban, és sok altarista, akik csak misét mondtak. A boroszlói
székesegyházban 47 oltár, 122 javadalom volt. Alapítványok tömege jött létre. A mise gyümölcsei
mennyiségileg meghatározottak, oszthatók voltak a résztvevők között. Voltak missae bi-, trifacitae:
több igeliturgia egy kánonnal. Volt missa sicca is, kánon nélküli mise. 1470-ben Türingiában bú-
csúprédikátorok jártak, ha a kánon előtt kiderült, hogy kevés búcsúpénz jött össze, akkor csak szá-
raz misét (missa sicca) mondtak. A misében önkényes változtatások, elhagyások is voltak, ugyanab-
ban a templomban nem egyforma misét mondtak. A hívek a templomban sétálgattak, beszélgettek,
sőt udvaroltak szívük hölgyének, főleg Itáliában. Prédikáció sokszor volt, mise előtt és alatt, sőt
délután is. A katekézis nem volt rendszeresen. A gyermekek tanítása a szülők feladata volt.

A devotio moderna

A pápát Rómában 20–30 állandóan ott tartózkodó világias szellemű, pompában élő bíboros vette
körül; nem is egyedül a pápa, hanem ez az udvartartás együttesen adta meg a római kúria világias,
reneszánsz jellegét. Rendszerint fiatalon kinevezett bíborosokról volt szó, akik járatlanok voltak
egyházi ügyekben, egyesek soha nem gyóntattak, nem prédikáltak, viszont különös előszeretettel
vettek részt tornajátékokon, karneváli mulatságokon. Egy 1497. évi rendelkezés mindezt tiltja, és
azt is előírja, hogy egy-egy bíboros ne tartson háztartásában nyolcvannál több személyt, és ezeknek
legalább egynegyede szerzetes legyen, ne tartsanak harmincnál több lovat és fiatal szolgafiúkat. Sok
jámbor szándékkal Rómába érkező zarándok mélyen megbotránkozott a főpapok e fényűzésének
láttán. Az egyházon belül is ostorozták a visszaéléseket, de nem tudták azokat megszüntetni. Mind
több joggal érte az egyházat az a vád, hogy a szegényekből pénzt présel ki, ahelyett, hogy hatéko-
nyan hirdetné nekik Krisztus tanításait.
A középkor végének sok tekintetben külsőségessé váló vallásosságával szemben szép számmal
jelentkeztek olyan törekvések, amelyek a hangsúlyt a hit titkaiba való bensőséges elmélyedésre és a
mindennapi élet megszentelésére helyezték. Egyik ilyen kezdeményezés volt a németalföldi „Közös
élet testvéreinek társasága”, amelyet Gerhard Groote (†1384) alapított. Ők kolostorszerű közös-
550 ■ Az egyház a késő középkorban

ségekben laktak, önként vállalt szegénység, tisztaság és imádság közepette, de az elmélkedést és a

tisztes életet, valamint munkát és a tevékeny felebaráti szeretet gyakorlását a vallási ceremóniáknál
sokkal fontosabbnak tekintették.
Arnold, a Benedek-rendi Dickeninge apátja így írt róluk: „Különböző helyen sok ember közös
életet kezdett, papok módjára, egyetlen házban, ahol könyveket másolnak eladásra; és azok, akik nem
tudnak írni, azt a kézműves mesterséget gyakorolhatják, amihez értenek. Vagy más kétkezi munkát
végezhetnek valamelyik szomszédos házban, fizetségért. Ezek az emberek a két kezükkel dolgoznak,
és abból élnek, amit fáradságos munkájukkal megkeresnek, vagy magánjövedelmükből. Mindent
megosztanak egymással, és azzal próbálják életüket harmonikusabbá tenni, hogy mindenük közös.
Együtt esznek, és nem koldulnak. Maguk közül az egyikre rábízzák a házat, követik tanácsait, és
engedelmeskednek neki, ahogy a tanítványok engedelmeskednek mesterüknek. Ezt az életmódot
azért folytatják, hogy az élethez szükséges dolgokat kényelmesen biztosíthassák, főleg azonban azt
remélik, hogy ilyen módon élve, inkább tetszésére vannak Istennek, és jobban szolgálják Őt”.
Ezt az elmélyült, spirituális vallási irányzatot nevezték devotio modernának. A devotio moderna
szellemét leginkább a Krisztus követése című könyv tükrözi, amelyet általában Thomas Kempisnek
(†1471) tulajdonítanak. A következő századokban a Biblia mellett ez lett a katolikusok legnépsze-
rűbb olvasmánya. Ennek az eszmevilágnak a képviselője volt Rotterdami Erasmus is, a keresztény
humanizmus kimagasló alakja.

A reneszánsz pápák

Az első reneszánsz pápának a polgári származású V. Miklós (1447–1455) tekinthető, akinek a

pontifikátusa alatt került sor Bizánc elfoglalására (1453), ezért törökellenes keresztes hadjáratot
akart szervezni, de nem sikerült nemzetközi koalíciót összehoznia. Sokkal sikeresebbek voltak
Róma felvirágoztatására irányuló törekvései. Az 1450-es szentév alkalmából zarándokok tömegei
keresték fel Rómát, amelyet V. Miklós céltudatosan épített, és Firenze után a reneszánsz máso-
dik központjává emelte. Ő alapította a vatikáni könyv-
tárat, ahol ókori és humanista szerzők műveit gyűjtötte
össze és másoltatta. Templomok sorát építtette újjá, s
terveztetni kezdte a Szent Péter-templomot. Az Angyal-
várat, mely eredetileg Hadrianus császár síremléke volt,
átépíttette. Utódja, a mindössze néhány évig uralkodó
III. Callixtus 1455–1458) volt az első Borgia pápa; e
spanyol család még sok híres-hírhedt egyházfejedelmet
adott a következő évtizedekben. Ezt Callixtus azzal ala-
pozta meg, hogy rövid uralma alatt rokonait és katalán
híveit tette a legfontosabb pozíciókba az egyházi állam-
ban és a kúriában. Javára írandó viszont, hogy elődjénél
sikeresebb erőfeszítést tett a törökellenes harcok támo-
gatására; Hunyadi János hadjáratát anyagilag és pápai
legátus küldésével is támogatta, nemzetközi összefogást
azonban neki sem sikerült létrehoznia. Sőt, halálakor
V. Miklós Rómában zavargások törtek ki a Borgia-dinasztia ellen.
 A reneszánsz pápák ■ 551

III. Callixtus II. Pius II. Pál

II. Pius (1458–1464), családi nevén Aeneas Silvius Piccolomini magas műveltségű humanista
tudós és költő volt, aki mozgalmas előélet után került a pápai trónra. A zsinati mozgalom lelkes
híveként az utolsó ellenpápát is támogatta, majd a császár szolgálatában fél Európát beutazta ki-
váló diplomataként. Az egyházszervezet, elsősorban a kúria megreformálása érdekében a legki-
válóbb főpapokból reformbizottságot hozott létre, reformtervezeteket készíttetett, melyek közül
a legalaposabb Nicolaus Cusanus Reformatio generalisa volt. Részben ezekre a tervezetekre tá-
maszkodva készítette el a reformprogramját tartalmazó („Pastor aeternus”) bullát, melynek kihir-
detésében a halál megakadályozta. Ő is sikertelen kísérletet tett egy nagy törökellenes keresztes
hadjárat szervezésére.
Utóda II. Pál (1464–1471), akinek ígéretet kellett tennie, hogy mint pápa megtart bizonyos
választási pontokat. Ezek közé tartozott, hogy egyetemes zsinatot hív össze, csak egyetlen rokonát
nevezi ki bíborosnak, a bíborosok kinevezésénél, a javadalmak adományozásánál, hadüzenetnél és
békekötésnél kikéri bíborosai tanácsát, stb. Trónra lépése után a megválasztása előtt vele elfogad-
tatott választási pontokat megtagadta, mivel azok korlátozták a pápai hatalmat és ezért jogtalanok.
Emiatt súlyos ellentétbe került a bíborosi testülettel. Velencével és a francia királlyal szemben az
egyház szabadságának védelmére kelt. A kelyheseket támogató és huszita tanokat valló Podjebrád
György cseh királyt mint visszaeső eretneket letette, ellene keresztes hadjáratot hirdetett és az ítélet
végrehajtásával Mátyás magyar királyt bízta meg. Mátyásnak a cseh- és a törökellenes háborúk
céljaira kb. 100 000 aranyat adományozott.
IV. Sixtus (1471–1484) volt az első pápa a Rovere-családból. Unokaöccseivel, rokonaival már
nemcsak a legfőbb vatikáni posztokat töltötte be, hanem egy-egy itáliai fejedelemség megszer-
zéséhez is hozzásegítette őket. Ezzel párhuzamosan az előző pápa neposait, rokonait ki kellett
mozdítani a kulcspozíciókból. Így került szembe IV. Sixtus, családi politikája miatt, a Mediciek-
kel, és egyik unokaöccse, valószínűleg a pápa tudtával, így szervezte meg a firenzei Pazzi-család
segítségével a Medici testvérek elleni merényletet. A törökellenes harcokra kivetett és továbbra is
befolyó adókat immár leplezetlenül a Rovere-család hatalmának a növelésére, valamint a rene-
szánsz pompára fordította, noha Hunyadi Mátyásnak is küldött 200 000 aranyat a törökellenes
harcokra. Sixtus pontifikátusa alatt minden korábbinál nagyobb méreteket öltött a simonia, azaz
552 ■ Az egyház a késő középkorban

IV. Sixtus VIII. Ince VI. Sándor

az egyházi méltóságok adásvétele. Sixtus kora legnagyobb művészeit gyűjtötte maga köré, az ő
megrendelésére készült el a Vatikán legszebb része, a „Sixtus-kápolna”. Ettől kezdve itt tartották a
legünnepélyesebb pápai rendezvényeket.
A Borgia- és a Rovere-családok vetélkedése során kompromisszum jött létre, így a Cibo-család-
ból való személyt választották meg a következő pápának, aki a VIII. Ince (1484–1492) nevet vette
fel. Csak felesége halála után lett pap. Békés és jószívű ember volt, akit a rómaiak szerettek, és mint
pápát a „haza atyja” címmel tüntették ki. Elődjéhez hasonlóan egyik fő hibája rokonpártolása volt.
A legszerencsétlenebb tette a boszorkánybulla (Summis desiderantes) kibocsátása volt (1484), mel�-
lyel bár a boszorkányüldözés őrületének akart határt szabni, sajnos, az ellenkezőjét érte el. A bulla
igen sok kárt okozott, mert a legfőbb egyházi tekintély hozzájárulását adta ahhoz a hiedelemhez,
hogy léteznek boszorkányok.
A pápaság intézménye az ugyancsak Borgiák közül származó VI. Sándor (1492–1503) pontifi-
kátusa alatt hanyatlott a legmélyebbre. Szinte természetes, hogy őt is simoniával választották meg;
nagy tehetségű, ügyes diplomata, és állítólag hódítóan szép férfi volt. A reneszánsz államférfi meg-
testesítője: uralkodásra és dicsőségre vágyott, céljait gátlástalanul valósította meg, a földi élvezete-
ket végletesen szerette. Ennek ellenére egyházi kötelességeinek igyekezett megfelelni. Egyházkor-
mányzati teendőit ellátta, sokat buzgólkodott a missziók érdekében, s néhány erőtlen lépést tett a
reformok irányában. Spanyolország és Portugália őt kérte föl döntőbíróul az új gyarmati területek
közötti határvonal eldöntésére. Ez a határvonal, mint a pápa 1493. május 4-én kiadott bullájában
megállapította, az a hosszúsági kör, délkör (meridián) volt, amely a legkülsőbb Azori-szigetektől 100
spanyol mérföldre húzódott. A délkörtől nyugat felé eső rész a spanyoloké, a kelet felé eső rész pedig
a portugáloké lett. Uralma éveiben már folytak az itáliai háborúk, és Sándor pápa az egyházi államot
egyértelműen az egyik, lehetőleg a leghatalmasabb itáliai államnak tekintette, amelyet örökletessé
kívánt tenni családjában. Ehhez jelentős hadsereget kellett szerveznie. 5–6 gyermeke közül kettőt,
Cesarét (†1507) és Lucreziát (†1539) használta fel céljai megvalósításához. Cesarét egész fiatalon
érsekké, majd bíborossá nevezte ki. A pápai hadsereg vezéreként sorra hódította meg a Pápai Állam
területén fekvő Riminit, Imolát, Faenzát, Forlit, s Itália egységesítését az egyházi államból kiindulva
akarta végrehajtani. Lucreziát háromszor adták férjhez. Második férjét Cesare gyilkoltatta meg.
 A reneszánsz pápák ■ 553

A Medici pápa, X. Leó

(1513–1521) mondta: „Isten
adta nekünk a pápaságot, tehát
élvezzük azt”.
A reneszánsz pápák élet-
vitelét és a keresztény hit késő
középkori romlását látva igazat
kell adnunk a németalföldi szü-
letésű VI. Hadrián (1522–1523)
pápának, aki jogosan azt írta
Francesco Chieregatinak, az
1522/1523-as nürnbergi biro-
dalmi gyűlésre (ahol a lutheri
reformációt tárgyalták) induló
követének: „Mondd meg azt is,
hogy nyíltan beismerjük: Isten
az emberek, különösen a papok
és prelátusok bűnei miatt en-
gedte meg az egyház üldözését,
mert az Úr biztosan nem azért
nem menthetett meg minket,
mert megrövidült a keze, ha- Pinturicchio: A feltámadás jelenete
nem azért nem hallgat meg VI. Sándor pápa portréjával (1492–1494)
bennünket, mert a bűn elválaszt
tőle. Jól tudjuk, hogy néhány év
óta a római szentszéknél is sok undorító dolog történt, visszaélések egyházi ügyekben, a parancsok
áthágása, sőt minden a visszájára fordult. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy a betegség a fejtől a
tagokra, a pápáktól a prelátusokra terjedt át.
Mi papok és prelátusok, valahányan csak vagyunk, mindnyájan letértünk az igazság útjáról, és
sok idő óta nem akadt közöttünk egy sem, aki jót cselekedne. Ezért mindannyiunknak tisztelettel
kell adóznunk Isten iránt és meg kell előtte alázkodnunk; közülünk mindegyik vegye fontolóra, miért
bukott el, és inkább ítélje meg saját magát, mint Isten ítélje meg őt haragjának a napján. Ezért ígérd
meg a nevünkben: minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy a római udvart, amelyből talán a baj
szerteáradt, megreformáljuk. Így legalább onnan indul ki a gyógyulás, ahol a baj elkezdődött”.
 A késő középkor kultÚrája

X
Tudományok

Duns Scotus gondolatait a nominalizmusról a másik angol, szintén ferences filozófus és teológus,
William Ockham (†1349) fejlesztette tovább. Ő az ún. via modernát kiteljesítette az előző század
skolasztikusai által képviselt via antiquával szemben. Nála a teológia már teljesen elválik a filozó-
fiától. A tudományos vizsgálódás tárgyai szerinte csak az egyedi dolgok, az egyedi létezők lehetnek.
Ezzel megnyílik az út az empirikus tudományok, a természettudományok előtt.
Ockham követői szélsőséges nominalisták voltak: az általános fogalom a dolgok egy csoport-
ját megjelölő puszta név (nomen) csupán. A via moderna kiemelkedő képviselője volt Nicolaus d’
Autrecourt (†1350). Szerinte „maga a dolog” (a faj, a lényeg, a szubsztancia) nem ismerhető meg.
Az egyetlen biztosan megismerhető szubsztancia kinek-kinek a saját lelke. Mérsékeltebb nézeteket
vallott Marsilius van Inghen (†1396), Pierre d’ Ailly (†1420), a párizsi egyetem kancellárja, később
cambrai püspök és bíboros tanítványa, a párizsi egyetem kancellárja, Jean Gerson (†1429), és az
„utolsó skolasztikus”, Gabriel Biel (†1495).
A skolasztika nem érthető a misztika nélkül. A legnagyobb bizonyíték erre Eckhart (†1327)
mester. A Domonkos-rendi Eckhart kiváló lelki vezető volt: a misztika nem elmélet, hanem
gyakorlat. Eckhart mester írta: „Az elmélkedésnél többet ér enni adnunk az éhezőnek. Aki pe-
dig éppen elragadtatásba esnék, mint Szent Pál, de tudja, hogy egy kis leveske kellene az egyik
betegnek – sokkal többre tartom, ha a szeretet végett hagynád az elragadtatást, s annál nagyobb
szeretettel szolgálnád a beteget”. A 14. századi misztikusok közül említést érdemel Heinrich Suso
(Seuse, †1366), aki hálás tanítványként védte meg Eckhartot – akinek latin írásaiból 28 tételt ítélt el
XXII. János pápa – támadói ellen. A mester másik követője Johann Tauler (†1367). Körükből eredt
a „Német teológia”, amit Eckhart legnagyobb tisztelője, Luther Márton nyomtatott ki. Eckhart
misztikáját folytatja a németalföldi Jan van Ruysbroeck (†1388).
A jelentős középkori teológusok és filozófusok sorát Nicolaus Cusanus (†1464) zárja, aki elő-
ször kérdőjelezte meg a középkorban uralkodó arisztotelészi világképet a véges és zárt kozmoszról,
középpontjában a Földdel. Bár Cusanus humanista volt, s a skolasztika sok tekintetben idegen volt
számára, ő maga a skolasztika folytatójaként értelmezte gondolkozását. A Docta ignorantia (Tudós
tudatlanság, 1440) foglalja össze a filozófiára vonatkozó nézeteit és világlátását. Híres állítása az „el-
lentétek egysége (coincidentia oppositorum)”, amely a legnagyobb mértékben Istenben valósul meg.
A Docta ignorantia harmadik könyve az emberről szól. Az ember célja a végtelen, felfoghatatlan és
elrejtett Isten (Deus absconditus). Az ember Istenre vágyakozik: a végtelen és a tökéletesség utáni
vágy formájában. Filozófiai spekulációi a természettudományos gondolkodást is gazdagították. Mi-
 Tudományok ■ 555

vel minden, ami van, individuális és megis-

mételhetetlen, mivel az univerzum végtelen,
a Föld nem a világ közepe; egyáltalán nincs
középpontja a világnak; az állócsillagok köre
nem a világ határa, a Föld csak egy csillag
a sok közül. Cusanus két korszak határán
állva, mindkettőből a legjobbat egyesíti gon-
dolkodásában: skolasztikából azt, hogy egy-
általán lehetséges igaz megismerés, az újkor-
ból azt, hogy éppen az igazság követeli meg
a kritikus gondolkodást.
Az Oxfordban megkezdett természettu-
dományos kutatásokat a 14. században Pá-
rizsban folytatták. A természettudományok
fellendülése a nominalizmusnak volt kö-
szönhető. Az Ockham által felállított empiri-
kus-induktív tudomány eszméje ösztönzőleg
hatott a megfigyelésre, a természetvizsgálat-
ra. Az új természettudomány első úttörőit a Hölgyek geometriát tanulnak
nominalisták sorában találjuk. Johannes Bu- (miniatúra, 1309–1316 k.)
ridanus (†1358), a párizsi egyetem tanára és
rektora, Questiones Octavi Libri Physicorum
című könyvében elveti a mozgás arisztotelé-
szi értelmezését, s helyette az impetusra veze-
ti azt vissza. A mozgó test a mozgásba hozott
testtel bizonyos erőt közöl, melyet az a hatás
megszűntével is megtart, s a levegő és a föld
vonzásának ellenállása folytán fokozatosan
veszít el. Buridanus gondolataiból kiolvasha-
tóan ezt az impetust arányosnak veszi a test
tömegével és a test sebességével. Tehát az im-
petus, ha homályosan és bizonytalanul is, de
a mai fizika impulzusfogalmának csíráját rejti
magában. Buridanus a csillagmozgató intelli-
genciák teóriáját feladja és az égitestek moz-
gását a mozgás egyetemes törvényei alapján
magyarázza. Buridanus tanítványa Albert de
Saxonia (†1390), a bécsi egyetem első rektora
a nehézkedés központjának a világ központ-
ját tartotta, s ebből arra következtetett, hogy
a Föld mozdulatlansága nem olyan abszolút,
mint azt a korábbiak tartották.
A 14. században néhányan azt gondol- Egyetemi oktatásban használt kézirat, geomatriai
ták, hogy a Föld nem mozdulatlan, de Nico- ábrákkal, számításokkal (1300 k.)
556 ■ A késő középkor kultúrája

Henricus Martellus Germanus világtérképe (1490 k.)

laus Oresmius (†1382), a párizsi egyetem keretében működő Collège de Navarre tanára, későbbi
lisieux-i püspök volt az, aki először hirdette kifejezetten az ég mozdulatlanságát s a Föld naponkén-
ti forgását a tengelye körül. Oresmius ezt írja: „Nekem azonban úgy tűnik, hogy a Föld és nem az
égbolt az, ami a napi mozgást végzi”. Oresmius 1350-ben megjelent Tractatus de Configurationibus
Qualitatum et Motuum című munkájában foglalkozott az egyenletesen változó mozgás (motus uni-
formiter difformis) vizsgálatával. Megszerkesztette az egyenletesen gyorsuló mozgás grafikonját, és
ezzel közel jutott a függvény fogalmához, és a függvénynek a koordináta-rendszerbe vitt ábrázo-
lásához. Ezért tekintik őt a koordináta-geometria (analitikus geometria) egyik előfutárának. Azt a
törvényszerűséget, hogy a megtett út a közepes sebességtől függ, az oxfordi Merton College kutatói
már ismerték Oresmius munkájának megjelenése előtt fél évszázaddal. Ezt az összefüggést ma is
Merton-szabálynak nevezik.
A Merton College-hoz tartozó Thomas Bradwardine (†1349), későbbi canterburyi érsek, 1328-
ban megjelent Tractatus Proportionum című munkájában éles kritika alá veszi az arisztotelészi di-
namika alaptörvényét, amely szerint a sebesség az erő és az ellenállás hányadosával arányos.
A 14. század végén és a 15. században Filippo Brunelleschi igen jó matematikus volt. Vasari sze-
rint csak azért kezdett festeni, hogy a geometriát alkalmazza. Piero della Francesca De Prospettiva
Pingendi című művével kiérdemelte kora legjobb geométerének megtisztelő titulusát. Leon Battista
Alberti Della Pittura (1435) és Ludi Mathematici (1450) című munkáiban leírja a perspektíva tör-
vényeit, a két szem szerepét a sztereolátásban. A csillagászatban a következő évszázad nagy áttöré-
séhez a szakasztronómusok nyújtják a legnagyobb segítséget. A 15. század két kiemelkedő csillagá-
sza Georg Peuerbach (†1461) és tanítványa, egyben munkatársa, Johannes Regiomontanus (†1476)
 A „humanizmus” ■ 557

volt. Peuerbach Theoricae novae planetarum című művében nagyon szemléletes új bolygóelméletet
dolgozott ki. Ez a mű a következő idők legfontosabb csillagászati tankönyve volt: 56 latin kiadást
ért meg, de lefordították olasz, spanyol, héber és francia nyelvre is. Regiomontanus a Kopernikusz
előtti idők legkiválóbb matematikusa és csillagásza volt. Több évet töltött Mátyás király udvarában.
Meg kell emlékeznünk arról is, hogy milyen ismeretei voltak a középkori Európának a távo-
li földrészekről, elsősorban Ázsiáról. Piano Carpini utazásával már megismerkedtünk. Willelmus
Rubruk minden elődjénél hosszabban, részletesebben és pontosabban számolt be keleti utazásáról
(1253–1255). Marco Polo (†1324) „leírása Európában elsőként mutatta be Ázsia távoli országait,
tartományait: Kínát, Tibetet, Indiát, Japánt, Jávát és Szumátrát, Indokínát és Ceylont, hírt adott
Zanzibárról és Madagaszkárról, de még Szibéria sarkkörön túli vidékeiről is” – írja Csukovits Enikő.
Ismét Csukovits Enikőt idézzük: „A 15. századra megérett az idő az addig szerzett geográfiai,
történeti ismeretek összegzésére. Az új évszázad nem csak a földleírásban, de a térképészetben is új
korszakot nyitott. [...] Aeneas Sylvius először Ázsia leírását készítette el, második, Európa ismerte-
tését tartalmazó részén haláláig dolgozott. [...] A De Asia először 1477-ben, Velencében jelent meg
nyomtatásban, a De Europa első nyomtatott kiadása 1490-ből maradt fenn; a két részt együtt, Cos-
mographia címen először a 16. század elején adták ki. [...] A Cosmographia óriási hatást gyakorolt
az európai geográfiai műveltségre, gondolkodásra. [...] A Cosmographia nem hiányzott Kolumbusz
Kristóf könyvtárából sem, hozzájárult ahhoz, hogy legnevesebb olvasójuk a Santa Maria fedélzetén
elindult világtörténelmi jelentőségű útjára”.

A „humanizmus”

A Humanismus szót 1808-ban alkotta meg egy német pedagógus, F. J. Niethammer, mégpedig a
középiskolai oktatásban a görög és latin klasszikusokra eső hangsúly kifejezésére, mintegy védeke-
zésül a gyakorlatibb, természettudományosabb oktatás követelései ellen. A szót számos 19. századi
történész ebben az értelemben alkalmazta a reneszánsz tudósaira, akik szintén a klasszikusoknak
a tananyagban elfoglalt központi helye mellett kardoskodtak. A 15. század első felében sokkal el-
terjedtebb volt a studia humanitatis fogalom, amely a tudományterületek világosan meghatározott
körét jelentette: a grammatika, a retorika, a történelem, a költészet és az erkölcsfilozófia tartozott
ide. Tehát a humanizmus olyan kulturális és oktatási program, mely a tudománynak egy fontos,
de lehatárolt területét hangsúlyozta és fejlesztette tovább. Ennek a területnek a középpontjában az
irodalom állt. Ez a sajátosan irodalmi érdeklődés szabja meg annak a rendkívül intenzív figyelem-
nek a jellegét, amit a humanisták a görög, és kiváltképp a latin klasszikusok tanulmányozásának
szenteltek. A studia humanitatis magában foglal egy filozófiai tudományterületet is, nevezetesen
az erkölcstant, de kizár olyan területeket, mint a logika, a természetfilozófia és a metafizika, de a
matematikát, asztronómiát, orvostudományt is.
A humanisták meggyőződése szerint jól írni és beszélni csakis az antik szerzők tanulmányozása
és utánzása révén lehet megtanulni. A legtöbb figyelmet a középkor során ismeretlen vagy elhanya-
golt klasszikus latin szerzők felfedezésének szentelték. A humanisták kialakították a történeti és a
szövegkritika módszereit, tanulmányozták a latin helyesírást és nyelvtant, a retorikát, az antikvitás
történetét és mitológiáját, a régészetet, az epigráfiát és különféle régiségekkel kapcsolatos tárgyakat.
A humanisták görög tanulmányaira hatással voltak a tudományos kapcsolatok bizánci kollégáikkal.
1439-ben az uniós zsinatra Firenzébe érkezett VIII. Palaiologosz János bizánci császár, a konstan-
558 ■ A késő középkor kultúrája

Raffaello Santi: Az athéni iskola (freskó, Vatikáni Múzeum, 1509)

tinápolyi pátriárka, s kíséretükben mintegy 700 magas rangú pap, teológus és tudós, akik számos,
Nyugaton addig ismeretlen görög kéziratot hoztak magukkal. E főpapok és tudósok közül többen a
zsinat után is Firenzében maradtak, s kézirataik nagyban hozzájárultak a humanista tudományos-
ság fellendüléséhez. Nyugat-Európában a humanisták beiktatták a görögöt az összes egyetem és a
jobb középiskolák tanrendjébe. Fokozatosan latinra fordították az akkoriban ismert görög iroda-
lom szinte teljes korpuszát, s így bekapcsolták azt a nyugati gondolkodás fő áramába. Az új fordítá-
sok anyaga a teljes görög költészetet, történetírást, ékesszólást, a görög patrisztika teológiájának és
a nem arisztotelészi filozófiának a java részét, sőt további matematikai és orvostudományi tárgyú
írásokat is tartalmazott. A kéziratkeresés láza fogja el a lelkeket. Klasszikusa a sokat utazó, német
kolostorokba is bejáratos Poggio Bracciolini (†1459).
A humanisták bírálták a skolasztikusok rossz stílusát, a klasszikus forrásokban való járatlansá-
gukat, rögeszmés érdeklődésüket bizonyos, a bírálók szerint lényegtelen kérdések iránt, de semmi
pozitívummal nem járultak hozzá azoknak a filozófiai és természettudományos ágaknak a fejlesz-
téséhez, amivel a skolasztikusok foglalkoztak. A reneszánsz platonizmus nem volt olyan anti-arisz-
toteliánus, mint sokan gondolják. Legbefolyásosabb képviselőire Platón és Arisztotelész újplato-
nikus szintézise hatott, sőt befolyást gyakorolt rájuk a középkori arisztotelianizmus is. Marsilio
Ficino egyaránt követi Platónt és Arisztotelészt, Pico della Mirandola pedig kifejezetten védelmébe
veszi a középkori arisztoteliánusokat Ermolao Barbaro támadásai ellen. Arisztotelész tekintélyét a
legkülönbözőbb okokból érte kihívás a reneszánsz során, de ez a tekintély mindvégig erős maradt,
különösen a természetfilozófia területén.
 A „humanizmus” ■ 559

A humanisták Platónt görög eredetiben tanul-

mányozták, és sok dialógusát a 15. század első fe-
lében elsőként fordították le latinra. A reneszánsz
platonizmus legfontosabb és legnagyobb hatású
képviselője Marsilio Ficino. Platonikus teológia
című munkájában a platonikus filozófiáról adott
összefoglalást. Firenzei Platonikus Akadémiája, az
ott folyó előadás-sorozatokkal és vitákkal néhány
évtizedre olyan intézményes centrummá vált, mely-
nek hatása Ficino levelei és írásai nyomán egész
Európára kiterjedt. A platóni értelemben vett lelki
szerelemről szóló tanítása, melyre egyébként ő al-
kalmazta először a „plátói szerelem” kifejezést, a
későbbi reneszánsz irodalom egyik legnépszerűbb
gondolata lett. Szoros szálakon kapcsolódik a fi-
renzei Akadémiához, ugyanakkor sok tekintetben
különbözik Ficinótól a fiatalabb kortárs, Giovanni
Pico della Mirandola. A humanista platonikusok
közül a legjelentősebb volt a német filozófus és bí-
boros, Nicolaus Cusanus.
Az ünnepélyeken felvonuló pogány istenek ne
tévesszenek meg bennünket. A középkor kereszté-
nyi értékrendszere nem veszett el, változatlan erővel
uralkodott a szélesebb néprétegek fölött. A Malleus
Maleficarum, a boszorkányégetés humanista latin- Francesco Petrarca
ságú kézikönyve 1487-ben jelent meg. (Andrea del Castagno freskója, 1450 k.)
Az első humanista író Francesco Petrarca
(†1374) volt. Kéziratokat kutatott fel, megalapította
a klasszikus filológiát. Kortársai latin művei alapján a nagy antik írók egyenrangú utódának te-
kintették. Halhatatlanságát mégis olasz verseinek köszönheti. Petrarca nagy újítása az volt, hogy
a szonettjeinek Laurája már nem elvont égi lény, hanem valóságos földi asszony volt. A trecento
itáliai humanista irodalmának másik képviselője Giovanni Boccaccio (†1375) volt. Ő írta az első
Dante-életrajzot. Nevét novellagyűjteménye, a Decamerone tartotta fenn. Benne Boccaccio évszá-
zadokra rögzítette a novella formáját. Elmondja a nagylelkűség, hűség, hűtlenség vagy ostobaság
példázatát, vagy egyszerűen a sors valami kiszámíthatatlan fordulatát. A Decamerone főképp ero-
tikus meséiről, mulatságos és fordulatos házasságtörési históriáiról nevezetes, ezeknek köszönheti
nem múló népszerűségét. A quattrocentóban, vagyis az olasz 15. században semmi nevezetes olasz
nyelvű alkotás nem jött létre. Annál termékenyebb és gazdagabb a latin nyelvű irodalom. A quatt-
rocento a latin írók fénykora, általuk nyeri el Itália a vezetést Európában. Művelői között akadnak
igazi nagy költők is, mint a nápolyi Pontano (†1503) és a firenzei Angelo Poliziano (†1494).
Magyarországon is érvényesült a humanizmus hatása. Az Itáliában nem járt, művelt zrednai Vi-
téz János környezete kezdte terjeszteni az új irányzatot. Váradi, majd esztergomi székhelyén gyak-
ran összejöttek a humanista műveltséggel rendelkezők. Számukat itáliai taníttatással ő is igyekezett
növelni. Unokaöccse, a Ferrarában tanult Janus Pannonius volt a korszak élvonalbeli, külföldön is
560 ■ A késő középkor kultúrája

jól ismert humanista latin költője. Mátyás, Vitéz hatására felismerte a humanizmus jelentőségét,
maga is gyűjtött könyveket. Mátyás híres könyvtárában, a Bibliotheca Corvinában klasszikus auk-
torok írásait gyűjtette össze, de teológiai, történeti, hadtudományi munkák sem hiányoztak gyűjte-
ményéből. A könyveket miniatúrákkal díszíttette. A címerek és könyvkötések utalnak a tulajdonos-
ra. A könyvtár 2000–2500 kötetet tartalmazott, amelyből kb. 170 maradt ránk.

Reneszánsz művészet

A „reneszánsz” újjászületést (olaszul rinascità) jelent. „Az irodalomnak és a művészeteknek az an-

tikvitás újrafölfedezésével bekövetkező föltámadását jelölő fogalom először az itáliai humanisták-
nál bukkant föl, akiktől aztán Vasari is átvette. Kétségkívül termékenynek bizonyult: fiatalságot,
erőt, megújítási szándékot jelenített meg [...] A »reneszánsz« szónak azonban esztétikai csengése
is van, s ez a kor humanistáinak és művészeinek köszönhető” – írja Jean Delumeau Reneszánsz
című könyvében.
Giorgio Vasari (†1574) Le Vite de’ piu eccellenti Architetti, Pittori e Scultori Italiani (A legkiválóbb
olasz építészek, festők és szobrászok élete) című híres könyvében (1550) három korszakot különböztet
meg. Az első a 13. század közepén a toscanai művészekkel vette kezdetét, akik „elhagyván a régi
stílust, lendülettel s szorgalommal fogtak a régiek utánzásába”. A második periódus a 15. századnak
felelt meg, s olyan művészek neve fémjelezte, mint Brunelleschi, Masaccio és Donatello, akik első-
sorban a természetet igyekeztek utánozni, „de nem akartak semmi mást”. Ezt követte aztán a 16. szá-
zad, a tökéletesség kora, amikor is „teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a művészet megvalósította
mindazt, amit a természet utánzójaként megtehetett, s immár oly magasságokba emelkedett, hogy
mostanság inkább lehanyatlásától kell tartanunk, mintsem újabb fejlődését várnunk” – írja Vasari.
Marsilio Ficino nem minden sovinizmus nélkül hirdette: „Kétségkívül aranykor kellett ahhoz, hogy
újra fényesen tündökölhessenek a korábban csaknem elpusztult szabad művészetek: a nyelvtan, az
ékesszólás, a festészet, az építészet, a szobrászat és a zene. S mindannyian Firenzében”.
„Az olasz reneszánsz központi problémája a tökéletes arányok fogalma. Ez a kor nemcsak az em-
beri alak, hanem az épület megkomponálása terén is önmagában harmonikus, tökéletes egész kiala-
kítására törekedett. Minden formát zárt egységgé képezve, szabadon kapcsolták egymáshoz ezeket az
önállóan lélegző részeket” – írja Heinrich Wölfflin Művészettörténeti alapfogalmak című könyvében.
Az itáliai reneszánsz kultúra megkülönböztető jegye abban állt, hogy a középkorival ellen-
tétben világi jellegű volt. Peter Burke, aki a festmények témáiban bekövetkezett mennyiségi vál-
tozásokat mintegy 2000 kép számítógépes statisztikai elemzése alapján állapította meg, azt írja
Az olasz reneszánsz című könyvében: „A statisztikai vizsgálat alapján úgy tűnik, hogy a világi témát
ábrázoló itáliai festmények aránya az 1420-as évekbeli 5 százalékról az 1520-as évekre 20 százalékra
emelkedett. Ebben az esetben tehát a »világiasodás« csupán annyit jelent, hogy a kisebbséget alkotó
világi témájú képek aránya némi emelkedést mutat.”
Az új stílus legnagyobb mestere a firenzei Giotto di Bondone (†1337) volt. Egyike volt an-
nak a kevés nagy festőnek, akiről már életében felismerték, hogy forradalmasította a művészetet,
és aki ezzel sikert is aratott. Giotto sikere azzal magyarázható, hogy irányzata a háromdimenziós
realizmus felé mutatott, és ezt szívesen fogadták a korábbi, síkszerű bizánci stílusú ábrázolás után.
Az emelkedett hang, a tartózkodó mozdulatok, a monumentális csoportok nem gátolják abban, hogy
alaposan megfigyelje a mindennapi dolgokat. „Lám, festészetben Cimabue tartott minden teret, és
 Reneszánsz művészet ■ 561

ma Giottót kiáltják [...]” – mondja

Dante a Purgatóriumban. Egészen
Masaccióig nem talált Giotto méltó
örökösre és versenytársra.
A bizánci-gótikus forma, a „ré-
gi stílus”, melyből Giotto kitört, Sie-
nában tovább élt, és nemcsak az
első nagy sienai festőre, Duccióra
(†1318/1319) hatott, hanem majd-
nem két évszázadon át tovább for-
málta a sienai művészetet. A de-
korativitás iránti érzék és a vonal
hangsúlyozása a kiterjedéssel szem-
ben, ez jellemzi a sienai mestereket.
Ambrogio Lorenzetti (†1348) fes-
tette a sienai Palazzo Pubblico Jó és
a Rossz kormányzat című hatalmas
freskóját. Fivére, Pietro Lorenzet-
ti (†1348), lírai és epikus hajlamú
testvérénél drámaibb alkat volt, leg-
megrendítőbb hatású freskói csak Giotto: Szent Ferenc kiűzi az ördögöket Arezzo városából
Assisiben maradtak fenn. Simone (1297–1299 k.)
Martini (†1344) is dolgozott a Pa-
lazzo Pubblico számára, Nápolyba
és Avignonba is eljutott. Vele, aki
Petrarca barátja volt, indult el az
avignoni kulturális központon ke-
resztül a trecento festészetének ex-
portja észak, sőt kelet felé is.
Firenze és Siena mellett Pisa a
protoreneszánsz festészet egyik leg-
kiemelkedőbb alkotását produkálta.
A Campo Santo falán a 14. század
egy tartalmilag hármas egységet
képező monumentális kompozíció,
„A halál diadala”, az „Utolsó ítélet”
és a „Remeték élete”, a pisai Frances-
co Traini festői felfogásában és előa-
dásában, az 1348-ban Itália-szerte
pusztító pestis hatását megrendítő
erővel juttatta kifejezésre.
A quattrocento kezdetén Firen-
ze székesegyháza lett az építészeti
stílus korszakváltásának szimbólu- Brunelleschi: A firenzei dóm kupolája
562 ■ A késő középkor kultúrája
Masaccio: Jézus és Péter apostol az Adógaras című képről
(1425, Brancacci-kápolna, Firenze)
Andrea Verrocchio és Leonardo da Vinci: Jézus megkeresztelése
(1475 k., Uffizi Galéria, Firenze; az előtérben bal felől térdelő
angyal, valamint a hátteret alkotó táj Leonardo alkotása)
ma. Andrea da Firenze az 1360-as évek
második felében készült freskóján a
Santa Maria Novellában lévő A domi-
nikánus rend diadalán a firenzei dóm
még a régi kupolájával van ábrázolva.
Az új kupola megépítésére hirdetett pá-
lyázaton Filippo Brunelleschi (†1446),
az ötvösből, majd szobrászból lett épí-
tész került ki győztesen. Brunelleschi-
nek a 42 méteres átmérőjű kupolát áll-
vány nélkül kellett felépítenie. 1420-ban
kezdett hozzá a tervezéshez, s e csodá-
latos remekművet 1436. március 25-én
ötórás szertartással szentelték fel.
Az „igazi” reneszánsz művészet a
quattrocentro első évtizedeiben szüle-
tett meg a „nagy triász” firenzei mun-
kássága során. Az építészetben Filippo
Brunelleschi alkotásai, a szobrászatban
Donatello (†1466) művei, a festészetben
pedig Masolino da Panicale (†1440) és
Masaccio (†1428) freskói a Santa Maria
del Carmine-templom Brancacci-ká-
polnájában jelzik egy új korszak elér-
keztét a művészet történetében. Firenze
a század folyamán mindvégig a legje-
lentősebb központja maradt az itáliai
reneszánsznak. Az úttörő négyes nyo-
mába a művészet minden ágában egy
sor kiemelkedő alkotó lépett. Az építé-
szetben a Mediciek „udvari” építésze,
Michelozzo di Bartolommeo (†1472)
és Leon Battista Alberti (†1472), aki-
nek hírnevéhez tervezői praxisa mellett
elméleti munkássága is hozzájárult, a
század második felében pedig Giulia-
no da Sangallo (†1516) és Benedetto da
Maiano (†1497), aki a szobrászatban is
kitűnt. A szobrászatban a Mediciekhez
közel álló Donatellóval egy időben dol-
gozott Lorenzo Ghiberti (†1455), Luca
della Robbia (†1482) és az építésznek
is kiváló Bernardo Rossellino (†1464)
is. A második nemzedék legnagyobb
 Reneszánsz művészet ■ 563

Piero della Francesca: Federico da Montefeltro urbinói herceg és Sandro Botticelli (részlet a Háromkirályok
felesége, Battista Sforza (1472–1474, Uffizi Galéria, Firenze) imádása című képről, 1475 k., Uffizi
Galéria, Firenze)

szobrásza, Andrea Verrocchio (†1488) jeles festő is volt, műhelyében inasoskodott többek között
Leonardo da Vinci (†1519) és Perugino (†1523). Hozzá hasonlóan e század alkotóinak többsége
egyetemes művész volt, a művészet több ágában is maradandót alkotott.
A festészetben Masaccio hatása hosszú távon érvényesült: nemcsak kortársai, Filippo Lippi
(†1469), Fra Angelico (†1455) és Andrea del Castagno (†1457) követték őt az emberábrázolás-
ban, hanem a reneszánsz csúcspontjának nagy mesterei, Leonardo, Michelangelo és Raffaello is
őt vallották ősüknek és legfőbb mesterüknek. Lippi és Fra Angelico sokat dolgoztak a Mediciek
számára, hasonlóképpen Paolo Uccello (†1475), Benozzo Gozzoli (†1497) és Antonio Pollaiuolo
(†1498) is. A második nemzedék nagy firenzei festői, Domenico Ghirlandaio (†1494), Sandro
Botticelli (†1510) és Filippino Lippi (†1504) is szorosan kötődtek Lorenzo de’ Medici baráti kö-
réhez. Ghirlandaio műhelyéből került a Medici-házba az ifjú Michelangelo Buonarroti (†1564).
A Mediciek nemcsak maguk halmozták el munkával a városukban élő művészeket, hanem kap-
csolataik révén megrendeléseket szereztek számukra Itália egyéb városaiban, beajánlották őket a
baráti hercegeknél és pápáknál. Firenzében nemcsak a Mediciek pártfogolták a művészeket, ha-
nem a többi gazdag kereskedő és bankárcsalád (Pitti, Pazzi, Strozzi, Rucellai, Sassetti, Tornabuo-
ni) is bőkezű mecénás volt. Foglalkoztatták őket a nagyobb céhek is, amelyekre egy-egy templom
vagy szociális intézmény felügyelete, gondozása volt bízva. Nagyobb szabású feladatok esetében
pályázatot írtak ki, s a beérkezett pályamunkák alapján a zsűri döntötte el, hogy kivel kötnek szer-
ződést a műalkotás kivitelezésére.
A 15. század közepén és második felében Firenze mellett kialakultak a reneszánsz művészet egyéb
központjai is. A festészetben kiemelkedő volt az umbriai iskola (Perugino, Pinturicchio (†1513), s
innen nőtt ki Raffaello Santi (†1520) is). Urbinót Piero della Francesca (†1492) munkássága fémjelzi.
Észak-Itáliában a mantovai Gonzaga-udvar fejlődött jelentős művészeti központtá, itt dolgozott Janus
Pannonius barátja, Andrea Mantegna (†1506). Sajátos színt jelentett az itáliai reneszánsz művészet-
ben Velence, amely a század végére Firenzével egyenrangú központtá nőtte ki magát. Az építészet-
ben Mauro Coducci (†1504) és Pietro Lombardo (†1515) alkotásai emelhetők ki, az utóbbi a szobrá-
564 ■ A késő középkor kultúrája

szatban is jeleskedett. Ugyanezt

lehet elmondani Antonio Riz-
zóról (†1498) is. A cinquecen-
to híres velencei festészetének
kezdetei is Leonardo kortársai-
hoz köthetők: Carlo Crivellihez
(†1493), a Bellini-családhoz (Ja-
copo [†1470/71] és fiai, Gentile
(†1507) és Giovanni [†1516]),
Vittore Carpaccióhoz (†1526).
A 16. század első éveiben pedig
elindul pályáján a velencei festé-
szet két zseniális nagymestere:
Giorgione (†1510) és Tiziano
Vecellio (†1576). Rómában so-
káig nem alakult ki helyi mű-
vészekből álló jelentős központ.
A reneszánsz pápák azonban
szerte Itáliából meghívták a leg-
kitűnőbb művészeket, hogy dol-
Donatello: Gattamelata lovas szobra (Padova, 1443–1447) gozzanak a városban. Az 1480-
as évek elején IV. Sixtus pápa hét
kiváló itáliai festőt bízott meg
azzal, hogy a róla elnevezett vatikáni kápolna oldalfalain fessék meg Mózes és Jézus életének egyes
jeleneteit. Róma igazán akkor vált a reneszánsz művészet fő központjává, midőn a cinquecento elejé-
nek nagy művészei – Michelangelo, Donato Bramante (†1514), Raffaello – végleg letelepedtek vagy
éveken keresztül dolgoztak a városban.
Meg kell emlékeznünk az északi reneszánszról (vagy egyes művészettörténészek szerint az
északi késő gótikáról), amely a burgundi hercegek idejében virágzott. A burgundi szobrászat
mestere és atyja a 14. század végén Claus Sluter (†1405 körül), akinek szobrai csak töredékesen
maradtak fenn. A champmoli karthauzi kolostorban állt Merész Fülöpnek Sluter által készített
síremléke, mellette pedig Félelemnélküli Jánosnak és feleségének, Bajor Margitnak kettős sírem-
léke, Jean de la Huerta és Antoine Le Moiturier alkotása. Philippe Pot síremlékét Antoine Le
Moiturier-nek tulajdonítják, aki a 15. század végén élt. Ő volt az utolsó azon flamand-burgundi
szobrászok sorában, akik Sluter modorát egészen a reneszánsz időkig életben tartották. Az északi
reneszánsz festészet csúcspontját a 15. századi flamand festők – Melchior Broederlam (†1409), Jan
van Eyck (†1441), Robert Campin (†1444), Rogier van der Weyden (†1464), Hugo van der Goes
(†1482) és Hans Memling (†1494) – művészetében érte el. Ők a vallásos témakörű kompozicióik-
ban teljes részletességgel dolgoznak, és a képek hátterében csodálatos gazdagságban mutatják be
a korabeli urbanizált flamand tájat is.
 Nők és gyermekek A középkorban

XI
A 11. század elejétől kezdve a társadalmat a korabeli írók három osztály (ordo) képződményének
írják le: papok, katonák és dolgozók (oratores, bellatores, laboratores), akik együttesen alkotják az
isteni akaratot kifejező keresztény társadalmat. A 12. századtól azonban a nagy társadalmi-gaz-
dasági átalakulásokkal kísérve – nem teljesen elvetve a három rendre tagolódó társadalmat –
az újfajta társadalomábrázolásokban és egyéb írásokban a nőket csaknem mindig külön kategó-
riába sorolják. Shulamith Sharar – a középkori nők történetének jeles szakértője – szerint ezek az
írások arról tanúskodnak, hogy a nőket a középkori társadalom külön rendjének tekintették.
A nők jogai egyik társadalmi osztályban sem voltak azonosak a férfiakéival. A nemesasszony élet-
vitele eltért a nemesemberétől, a polgárasszonyé a polgárétól, és hasonló volt a falusi nők helyzete is.

Nemesasszonyok

A nyugat-európai társadalomban a kiváltságos osztály (lovagok, nemesség) leányai részére két élet-
út kínálkozott: vagy megházasodtak és várúrnők lettek, vagy kolostorba vonultak és apácaként
élték le életüket. A legtöbb nemesasszony mindkét életformát átélte: leánykorában egy részük ko-
lostorban nevelkedett, majd megházasodva várúrnőként éltek férjük mellett; megözvegyülve „fel-
vették a fátylat”, s kolostorban, apácaként fejezték be életüket.
A nemes családok leányainak nevelése többnyire nem otthon történt, hanem a hűbérúr udva-
rában, vagy valamelyik női kolostorban. Nemcsak sajátos „női” tevékenységekre (varrás, szövés,
hímzés) oktatták őket, hanem – egyes korabeli források szerint a fiúknál alaposabb – szellemi kép-
zésben is részesültek: megtanulták a hét szabad művészet elemeit: írni-olvasni, énekeket előadni,
történeteket mesélni, s elsajátították a latin nyelvet is.
A legtöbb középkori szokásjog szerint a lány 12 éves korában vált nagykorúvá, vagyis a házas-
ságra alkalmassá. A legtöbben 14 éves korukban már ténylegesen házasságban éltek, valamely vár,
lovagi háztartás, familia úrnői, azaz dámák (dame) voltak. Egy ilyen, szinte még gyereklány várúrnő
életéről, személyes élményei alapján színes leírást nyújt Lambert, az ardresi vártemplom plébánosa,
aki a 12. század végén ura megrendelésére megírta Guînes grófjainak és Ardres urainak történetét.
A Péronnelle nevű fiatal grófné idejét az ájtatosságokon kívül gyermekjátékokkal töltötte: a többi
kislánnyal körtáncot járt, „babázott és más hasonló szórakozásai voltak”. Gyakran előfordult, hogy
„nyáron nemes egyszerűséggel és könnyed mozdulattal ingre vetkőzött, beugrott a medencébe,
nem azért, hogy megmosakodjék, vagy fürödjék, hanem hogy felfrissüljön és mozogjon, hol háton
úszott, hol mellen, hol a víz alatt, hol a felszínen, látni lehetett hófehér bőrét, máskor meg száraz,
566 ■ Nők és gyermekek a középkorban

fehér ingben mutatkozott a lányok, de

éppúgy a lovagok előtt is, ártatlanul, a
férjével, a katonákkal és a néppel egya-
ránt bájos és kedves volt”.
A korán házasodó úrnő 20 éves kora
táján már többgyermekes anya volt, 30
éves kora körül pedig már nagymama, s
igen gyakran özvegy. Hacsak időközben
nem halt bele valamelyik szülésbe. Mert
a Lambert-család történetében szereplő
asszonyok közül minden harmadikkal
ez történt. Némelyik már az elsőt sem
élte túl, de volt olyan is – mint például
II. Balduin gróf felesége, Chrétienne –,
aki a tizedik gyermeke szülésébe halt
bele (s ami ritkaság akkoriban, mind
a tíz gyermek megérte a felnőttkort).
A fiatal várúrnő életét sűrűn egymást
követő terhességek és szülések töltöt-
ték ki. Az imént említett grófnő menye,
Christine 12 gyermekkel ajándékozta
Nők egy 15. századi itáliai breviáriumban meg férjét, átlagosan másfél évenként
szült, s ez nem számított ritkaságnak
abban az időben. A fiatal, még kívánatos özvegyet saját vagy férje rokonai, vagy a hűbérúr újra
férjhez adták, az idősebb, esetleg már többszörös özvegyek kolostorba vonultak. A vazallusok özve-
gyeivel általában a hűbérúr rendelkezett, hiszen számára nem volt közömbös, hogy ki teljesíti majd
a továbbiakban az elhunyt hűbéres kötelezettségeit. Idővel arra is lehetőség nyílt, hogy az özvegy
a hűbérúrtól pénzen megválthassa szabadságát, s maga döntse el, meg akar-e újra házasodni, s ha
igen, kihez menjen hozzá kérői közül.
A 12. században már nem volt szokás a feleséget egyszerűen eltaszítani, ami az előző század-
ban még elég gyakran előfordult, még akkor sem, ha nem produkálta a várva várt fiú örököst.
A házasságok felbontására egyébként viszonylag tág lehetőséget biztosított a rokonság, amelyet az
egyház akkor igen szigorúan kezelt: ha sikerült kimutatni a házasfelek között a legalább hetedfokú
rokonságot, akkor elválasztották őket. Ez pedig egy-egy régió viszonylag nem nagyszámú nemes-
ségét tekintve nem volt nehéz dolog. Ahhoz azonban hozzá kellett szokniuk az úrnőknek, hogy
osztozniuk kell férjük ágyasaival, akik ott éltek körülöttük a várban. Az említett családi krónikában
Lambert pap (akinek magának is több gyermeke volt: leányai és pap fiai) dicsérettel emlékezik meg
a grófok ágyasairól, akik nem akárkik voltak, hanem gyönyörű, érintetlen nemes szüzek. A törvé-
nyes feleség vigaszául szolgált, hogy ekkor már csak az ő gyerekei örökölhettek, a fattyúk ki voltak
zárva az örökségből, bár általában róluk is megfelelően gondoskodtak. Az említett II. Balduin gró-
fot halálakor 10 törvényes gyermeke mellett 23 törvénytelen utóda siratta.
A fentiekből is kitetszik, hogy az egyháznak a hagyományos szokásokkal vívott kemény küzde-
lem után a 12. századra – legalábbis jogi vonatkozásban – sikerült elfogadtatnia a keresztény házas-
ságot, amelynek lényeges elemei: a házasság szentségi jellege és felbonthatatlansága; a nyilvánosság
 Nemesasszonyok ■ 567

(pap és tanúk jelenléte); a rokonok

közötti házasság tilalma (a 8. szá-
zadtól a negyedízigleni, a 11. szá-
zadban a hetedízigleni rokonság
házassági akadály, majd 1215-ben
a IV. Lateráni zsinat ismét a negye-
dik nemzedékben állapítja meg a
kritikus határt); mindkét fél szabad
beleegyezése (ha sikerült meggyő-
zően igazolni a kényszerítés tényét,
akkor a házasságot semmisnek
nyilvánították), sőt a nagykorúság
elérése után (az egyházi jog szerint
a fiúknál 20, a lányoknál 18 év, de
a korabeli szokásjogok szerint csak
14, illetve 12 év) a szülők hozzájá-
rulására sem volt szükség.
A valóságban az utóbbi két fel-
tétel nemigen érvényesült. A házas-
ság akkoriban nem a két érdekelt
Nemesasszonyok kedvenc időtöltése, a solymászat
fél személyes ügye, hanem az egész (holland faliszőnyeg részlete, 1430 k.)
családot, nemzetséget, sőt az egész
hűbéri társadalmat érintő gazda-
sági és politikai jellegű aktus. Családok közötti kibéküléseket, szövetségkötéseket pecsételtek meg
házasságkötéssel, ezzel biztosították a vazallusok hűségét, szorosabb kapcsolódását a hűbérúrhoz,
ez volt a családi vagyon és presztízs növelésének legfőbb eszköze. Hatalmi tömörülések, birodal-
mak létrejöttének megalapozója lehetett az ügyes házasságpolitika. Közismert a szerencsés házas-
ság szerepe a Habsburgok világbirodalmának létrejöttében. Ez érvényes számos középkori hercegi,
grófi, várúri dinasztiára is. A házasság ügyében a szülők, a rokonok, számos esetben a hűbérurak
döntöttek, ők választották ki a házastárs személyét érdekeik szerint. A többnyire tizenéves fiatalok
ezt engedelmesen elfogadták, annál is inkább, mert számos esetben az eljegyzés (sőt a házasságkötés
is) már születésük után, vagy egészen kisgyermekkorban megtörtént, sőt mire a házasság tényleges
létrejöttére, elhálására sor került, esetleg már többször cserélődött is a kiszemelt házasfél személye,
szintén a változó családi, hűbéri érdekeknek megfelelően. A házasság elsődleges célja törvényes utó-
dok, örökösök világra hozása volt, a család fennmaradásának, továbbélésének biztosítása, a nemes
vér átörökítése, s a legtöbb esetben két nemes nemzetség összekapcsolása.
Arra is volt példa, ha ritkán is, hogy a fiatal leány nem fogadta el a számára kiszemelt férjet, el-
lenállt minden rábeszélésnek, kényszerítésnek, s inkább örökös szüzességet fogadott és kolostorba
vonult. Az egyház támogatta az ilyen személyes döntéseket, különösen az újraházasodást elutasító
özvegyek esetében (mert általában nem nézte szívesen az özvegyek újraházasodását).
Ilyen esetekben, amikor a házasság nem kölcsönös szerelem alapján jött létre, s a felek sokszor
csak az esküvőn látták egymást először, létrejöhetett-e szoros és meleg érzelmi kapcsolat, kötő-
dés a házasfelek között? A korabeli „udvari szerelem” szabályai szerint, amelynek bőséges tárházát
nyújtja a trubadúrok és a Minnesängerek költészete – nem. „Nem lehetséges szerelem házastársak
568 ■ Nők és gyermekek a középkorban

között” – írja András, a káplán (Andreas Capellanus) a szerelemről szóló értekezésében. Pártfo-
gója, Mária, Champagne grófnője (Marie de Champagne [†1198], a híres Aquitániai Eleonóra és
VII. Lajos francia király leánya) pedig kijelenti, hogy „házasság és szerelem két egymástól idegen
világ”. Az „udvari szerelem” azonban csak költői játék – bár kétségkívül fontos szerepe volt a nőkkel
szembeni civilizált, „udvarias” viselkedés kialakításában –, a valóságról pedig a források szűkszavú-
sága miatt szinte semmit sem tudhatunk. Mindenesetre vannak hiteles példáink a komoly házas-
társi szerelemre, együvé tartozásra, és az ellenkezőjére is.
A már említett II. Balduin, Guînes grófja éppen Angliában tartózkodott, amikor felesége szül-
ni készült. Hírt kapott, hogy az asszony rosszul van, erre két orvossal rohant haza, de hiába, az
asszony meghalt. A krónika szerint szinte eszelős lett a bánattól, „nem tudván magáról, nem is-
mert meg senkit, nem tudta megkülönböztetni a jót és a rosszat, a becsületest és a tisztességtelent”,
úgyhogy az orvosok két hónapig nem engedtek senkit a szobájába. Vagy a középkori Odüsszeusz
és Pénelopé története: Vaudémont-i Hugo a Szentföldön fogságba esett, s csak 16 év múlva szaba-
dult és térhetett haza. Felesége, Lotharingiai Anna rendületlenül várta, bár családja nagy nyomást
gyakorolt rá, hogy házasodjon újra. Nancyban őrzött sírkövük azt a pillanatot örökíti meg, midőn
az asszony átöleli 16 év után hazatérő férjét. A híres írónő, Christine de Pisan (†1431), aki 15 éves
korában ment férjhez, s 24 évesen özvegyen maradt három gyermekkel, verseiben éveken át sirat-
ta korán eltávozott férjét.
A feleség értékét az adta, hogy jelentős vagyont, birtokot hozott magával. Különösen kere-
settek voltak az örökösnők, midőn egy nemes családban nem volt fiú örökös, s a leány egy egész
váruradalmat, grófságot, esetleg hercegséget vitt magával a házasságba. Georges Duby megfigye-
lése szerint a 11–12. században általában az asszony származott előkelőbb, gazdagabb családból.
Ez a „házassági piac” alakulásának következménye volt: a hűbérjog korlátai miatt kevés volt a
házasságképes férfi (csak az elsőszülött házasodhatott a hűbérbirtok oszthatatlansága miatt), s vi-
szonylag sok volt az eladó lány. A házasságkötés alkalmával a férj családja szerződésben biztosítot-
ta a feleség számára az özvegyi ellátmányt, általában a férj birtokának egyharmadát. Megözvegyü-
lése, vagy a házasság felbontása esetén nemcsak saját örökségével, hozományával rendelkezhetett
szabadon, hanem ezzel az özvegyi ellátmánnyal is, sőt a házasság idején közösen szerzett javak egy
részére is joga volt.
Milyen volt a középkori nemes asszony helyzete a házasságban? A francia történészek egyön-
tetű véleménye szerint szabadabb volt, mint az újkorban (amikor örökös kiskorúságra ítéltetett,
s apja, majd férje gyámsága alatt állt), szélesebb jogképességgel és nagyobb cselekvőképességgel
rendelkezett, mint a 16. századtól a 20. századig bármikor. Javaival, vagyonával nagyobb mérték-
ben rendelkezhetett, nagyobb gazdasági szabadságot élvezett. Házassága alatt férje kezelte javait, de
nagyobb tranzakciót csak felesége jóváhagyásával hajthatott végre, s annak örökségét, valamint az
özvegyi ellátmányt véglegesen nem idegeníthette el. Ahogy Vincent de Beauvais (†1264), 13. szá-
zadi enciklopédiaszerző kifejezte: „a feleség sem úrnője, sem szolgálója férjének, hanem társa (nec
domina, nec ancilla, sed socia)”. A különböző adományozásokról kiállított oklevelekben rendszerint
együtt szerepel férj és feleség.
A várakban rendszerint igyekeztek a férfiak és a nők életterét elválasztani egymástól. A nők szá-
mára fenntartott rész volt az úrnő igazi birodalma: itt éltek vele együtt kiskorú gyermekei, valamint
a várúr hűbéreseinek, papjainak az udvarban nevelkedő leányai, a szolgálók, s előkelőbb családok
esetében az udvarban élő nemesasszonyok. A várúrnő elsődleges feladata az utódok, örökösök biz-
tosításán kívül a reprezentálás volt: ünnepségek, jeles események, vendégek fogadása alkalmával
 Nemesasszonyok ■ 569

fényes ruhában pompázni – leá-

nyaival, női kíséretével együtt –
férje oldalán. Az úrnő dolga volt
a szorosan vett háztartás irányí-
tása: gondoskodás az élelemről,
ruházatról, a szolganép felügye-
lete. Rendszerint ő adta férjhez a
szolgálólányokat, jobbágylányo-
kat. Speciális feladata volt az ura-
dalomban élő asszonyok, lányok
védelme. Egy penitenciás könyv
azt ajánlja, hogy a dámák szünte-
lenül járjanak közbe férjüknél a
birtokon élő alattvalók érdekében,
mert „senki sem tudja náluk job-
ban meglágyítani egy férfi szívét”,
mégpedig az ágyban „ölelésekkel
és simogatásokkal”. Lambert több-
ször említett családi krónikája el is
mesél egy esetet, mikor egy háza-
sulandó lány, akin a gróf emberei
egy megszégyenítő járandóságot
akartak behajtani, a grófnéhoz for-
dult. A grófné, mikor leszállt az éj,
„átölelte férjét”, és a „megpuhított”
gróf meghallgatta a kérést, s eltö-
rölte ezt a méltatlan adót.
Várvédő nők
A várúrnőre akkor hárult iga- (Walter de Milemete miniatúrája, 1326–1327 k.)
zán sokféle feladat és felelősség,
amikor férje nem volt otthon. S ez
volt a gyakoribb eset, mert a lovagok hol hadakoztak valahol, hol hűbéruruk vagy a király udvará-
ban időztek, hol lovagi tornákon szórakoztak, esetleg fogságba estek, vagy felvették a keresztet, s
hosszabb időre elmentek a Szentföldre. Ilyenkor az úrnő minden tekintetben helyettesítette férjét,
még olyan teendők terén is, amelyek egyébként nem tartoztak a nőkre, vagy éppenséggel tilos volt
számukra. Ilyen volt a parancsolás és büntetés joga, mert ez fegyverfogással járt, ami pedig nőnek
elvileg tilos volt. De ha ez a hatalom a nő öröksége volt (mivel nem volt fiörökös), s férje az ő nevé-
ben gyakorolta, akkor általában az asszony jelen volt férje mellett.
A férj távolléte idején az úrnő kezelte az uradalmat, irányította a gazdálkodást, ellenőrizte az
intézőket, ő tartotta karban a várat, szükség esetén meg is védte azt, s nem egyszer kellett fegyver-
rel védekeznie az agresszív szomszédokkal szemben. Férje nevében jogi aktusokat is kezdeményez-
hetett, adásvételi szerződéseket írhatott alá, birtokügyekben pereskedhetett. Ha férje hűbérúr volt,
akkor fogadhatta a hűbéresek homagiumát. Ha férje fogságba esett, rendszerint ő gyűjtötte össze
a váltságdíjat, ő tárgyalt szabadon bocsátása feltételeiről. Ha pedig férje meghalt, ő volt végrende-
letének végrehajtója. Tudunk olyan asszonyokról, akik páncélinget húztak, kardot fogtak és lovon
570 ■ Nők és gyermekek a középkorban

harcoltak a feudális anarchia csetepatéiban, mint Montfort Izabella, sőt olyanokról is, akik seregeket
vezettek, háborút viseltek, mint Matild (†1167), Hódító Vilmos unokája, I. Henrik angol király leá-
nya, V. Henrik császár özvegye, II. Plantagenêt Henrik angol király édesanyja. Voltak olyanok, akik
a nagypolitikában játszottak irányító szerepet, mint Matild (†1113) toscanai őrgrófnő, VII. Gergely
és utódainak egyik legfőbb szövetségese az invesztitúraharcban, vagy a kiskorú fiaik nevében régens-
ként országokat kormányzó asszonyok, mint Theophanu (†991) III. Ottó, Ágnes (†1077) IV. Henrik,
vagy Kasztíliai Blanka (Blanche de Castille, †1252) IX. Lajos francia király édesanyja.
Georges Duby, aki több száz középkori nemes úrnő életútját próbálta felgöngyölíteni a korabeli
források szűkszavú híradásaiból, szemléletesen így jellemzi e nők életkörülményeit: „Aki valóságos
képet akar kapni arról, milyen volt a nők élete akkor és ott, annak figyelembe kell vennie a háborúk
és a színlelt háborúk, a lovagi tornák állandó közelségét, oda kell képzelnie melléjük vagy tíz heves,
lovát táncoltató, páncélját tisztogató, csatakos, lószerszám- és húgyszagú férfit, akik több figyelmet
szentelnek lovaiknak, mint a nőknek, a nőknek, akik a veszedelem tetőfokán a várba bezárva nyug-
talankodtak, olykor arra kényszerítve, hogy egyedül kezeljenek egy-egy vereséget, és maguk indul-
janak útra, hogy előteremtsék a szomszédoktól a váltságdíjhoz szükséges dénárokat, és ugyancsak
ők kaptak szemrehányást, ha nem tudták ügyesen kialkudni a fogságban lévő hitves kiszabadulását.
Rosszul mérjük fel az úrnő valódi hatalmát, ha elfelejtjük, hogy férje legtöbbször másfelé lovagolt,
és elérhetetlen volt. Igaz, hogy ilyenkor a nemesasszonyok szabadabban éltek, de nagy felelősség
nyomta a vállukat, és ahogy akkor mondták, »vigasztalanul«, egyedül, támasz nélkül, ki voltak
szolgáltatva saját gyengeségeiknek”.
De valóban gyengék voltak? Egyetérthetünk a kiváló francia történésszel, Régine Pernoud-val,
aki könyvet írt a katedrálisok korának asszonyairól, hogy „ha olvassuk e kor krónikáit, és elmerülünk
a feudális civilizáció első századai történetének részleteiben, akkor szinte kényszerítően kínálkozik
egy észrevétel: az asszonyok legtöbbjének erőteljes személyisége hímnemű partnereikkel szemben”.
Nem minden nemes lány ment férjhez. Nem mindenki számára akadt megfelelő parti. A hűbér-
jog szigorúan előírta a hűbérbirtok oszthatatlanságát, ezért a másod-, harmadszülött fiatal lovagok
zöme nem köthetett házasságot, legföljebb csak akkor, ha sikerült olyan hűbérurat találnia, aki bir-
tokot adott neki, s hozzáadta saját, vagy valamelyik vazallusának lányát. Különösen az ezredforduló
után kibontakozó demográfiai robbanás után hemzsegett Nyugat-Európa a nőtlen fiatal férfiaktól
és a pártában maradt lányoktól. Ez utóbbiak egy része arra is vállalkozott, hogy valamely előkelő
lovag ágyasa legyen, de legtöbbjük számára nem volt más lehetőség, mint felvenni a fátylat, azaz
kolostorba vonulni. Ugyancsak kolostorban fejezte be életét az özvegyen maradt nemesasszonyok
zöme is, vagy azok, akiket férjük eltaszított, vagy valamilyen ürüggyel (rendszerint rokonság cí-
mén) elvált tőlük. Végül, szép számmal akadtak olyan házaspárok is, akik egy idő után közös meg-
egyezéssel különváltak, s mindkettőjük kolostorba vonult. A 11. században Hugo (†1109), clunyi
apát kolostort alapított azon házas nők számára, akiknek férje – részben az ő rábeszélésére – beállt
a híres burgundiai monostor szerzetesei közé.
Női kolostorokkal találkozunk már a szerzetesség kialakulásának kezdetén. A 4. századi
Egyiptomban az első szerzetesi közösségek alapítója, Pakhomiosz házat épített Mária húga és
társnői számára is a férfikolostor mellett. A 6. században Nyugaton is megjelentek az apácako-
lostorok. Ezek a közösségek általában Szent Benedek regulája szerint éltek, az apácák által vá-
lasztott, de időnként az alapító család által kijelölt apátnő (abbatissa), vagy kisebb kolostorokban
perjelnő (priorissa) vezetése alatt. Ez a regula pontosan megszabta a napi tevékenység ritmusát,
időbeosztását: közös imádság váltakozott szellemi munkával (olvasás, másolás), fizikai munkával
 Nemesasszonyok ■ 571

és pihenéssel. A szerzetesnők között semmiféle különbségtétel nem volt, senkinek nem lehetett
személyes tulajdona, egyforma ruhában jártak, közös hálóteremben aludtak, közösen étkeztek.
Az apácák szinte kivétel nélkül nemesi származású hölgyek voltak. Szegényebbek nemigen kerül-
hettek be, legfeljebb a szolgálók közé, mert a belépéskor jelentős hozományt kellett adni a kolostor
javára. A kolostorok egyébként jelentős vagyonnal: földbirtokkal, uradalmakkal, jobbágyokkal
rendelkeztek. Idővel gyakorlattá vált, hogy a fizikai munkákat alacsonyabb származású „laikus
nővérek”, az ún. conversae végezték.
A női kolostorok alapításának virágkora a 12. században következett be, midőn az új szerzetes-
rendek – főleg a ciszterciták, a premontreiek, és az ágostonos rendek – nagy számban fogadtak be
nőket is soraikba. Százával létesültek új női kolostorok, mégsem tudtak eleget tenni a növekvő igé-
nyeknek. E kolostorok feladata, mint egy korabeli írás kifejti, hogy „olyan helyekké legyenek, ahol
érett asszonyok, akik belefáradtak a házasság szabadosságaiba, megtisztulhassanak múltbeli tévely-
géseiktől, és méltókká váljanak arra, hogy elnyerjék Krisztus ölelését. A házasságtól megszabadult
nemes asszonyok választották ezt a helyet, annál türelmesebben nyugodva bele a házasság örömei-
nek elvesztésébe, mivel ráébredtek, hogy milyen rövidek és szomorúsággal teltek annak gyönyörei”.
A női kolostorok számának gyors növekedése idővel visszahatást szült a férfi szerzetesek körében.
A 12. század végén a premontrei rend egyetemes káptalanja úgy határozott, hogy „mostantól kezd-
ve több nővért nem veszünk fel”.
A női kolostorok sajátos változatát képviselték az ún. kettős monostorok, ahol egymás mellett,
vagy egy épületegyüttesben (rendszerint a templom két oldalán) volt elhelyezve egy női és egy férfi
szerzetesház. A férfi szerzetesek feladata ebben az esetben az apácák lelki gondozása, és a kolostor
együttes anyagi szükségleteinek ellátása volt. A női monostorba nem léphettek be. Nagyon sok ket-
tős monostor létesült a frank és az angolszász királyságok területén a 6–8. században. Ezek élén az
apácák által választott apátnő állt, akinek a férfi szerzetesek is engedelmességgel tartoztak. A kettős
monostorok a 9. században eltűntek, majd a 11. században jelentek meg újra. Ekkor már ritka a ket-
tős monostorokban a női vezetés, többnyire férfi apátok és perjelek állnak az intézmények élén. Ki-
vételt képezett Franciaországban a fontevrault-i közösség. Alapítója Robert d’Arbrissel (†1117) nagy
hatású vándorprédikátor, aki nagyszámú követőjét és tanítványát – akik között többségben voltak a
nők – 1099-től kettős monostorokban telepítette le. Az anyakolostor Fontevrault-ban négy monos-
torból állt, három a nők, egy a férfiak számára. Mivel a rend az alapító szándéka szerint a nőkért, a
nők számára létesült, végrendelete értelmében minden kettős monostor élén apátnő, illetve perjelnő
állt, mégpedig olyan, aki nem szűz, hanem élt már házasságban, vagyis özvegy. A kezdeményezésnek
nagy sikere volt: a 12. század közepén ötezerre becsülték a közösség tagjainak számát. Fontevrault
első apátnője egy előkelő fiatal özvegy volt, Petronille de Craon, Chemillé urának felesége, aki 20
éves korában megözvegyült, belépett a kolostorba, s 22 éves korában apátnő lett. Ő 35 évig állt a
közösség élén. Utódává 1149-ben Anjou Matildot választották, V. Fulco (†1143) gróf (majd 1131
és 1143 között jeruzsálemi király) leányát, Plantagenêt II. Henrik angol király nagynénjét, az angol
trónörökös özvegyét, aki már 29 éve, 15 éves kora óta volt a kolostor lakója.
R. W. Southern, a kiváló angol medievista és egyháztörténész így jellemzi e középkori kolosto-
rok apátnőit: „Parancsoló természetű, félelmetes hölgyek voltak, nem feledkeztek meg róla, hogy az
uralkodó osztályhoz tartoznak. Apácakolostoraikhoz általában férfi szerzetesek közösségeit csatol-
ták, hogy ezek kiszolgáltassák a szentségeket és a világi adminisztráció szükséges teendőit elvégez-
zék, és az előkelő apátnő olyan szellemben kormányozta az egész szervezetet, mint aki hozzászokott
a parancsoláshoz. A sötét középkor e hölgyeinek nevéhez néhány kiemelkedő vallásos és irodalmi
572 ■ Nők és gyermekek a középkorban

A kettős kolostor szimbolikus ábrázolása (1300 k.)

 Nemesasszonyok ■ 573

alkotás fűződik, de ragyogó függetlenségük nem tartott sokáig. Ahogy a társadalom szervezettebbé
vált és egyházi vonatkozásban megszilárdult, előtérbe került a férfi uralom szükségessége”.
A férfi uralom megvalósítása a gyakorlatban nem volt könnyű dolog. A ciszterci rend vezetői
például a 12. század végén és a 13. században kemény küzdelmet vívtak a spanyolországi arisztokra-
tikus monostorok apátnőivel, akik teljes függetlenséget élveztek, s nem sokat törődtek az egyetemes
káptalan határozataival. A pápa is megbotránkozva értesült róla, hogy ezek az apátnők prédikálnak a
szószékről, gyóntatják apácáikat. Hiába próbálták meg korlátozni a női kolostorok számát, azok gom-
ba módra szaporodtak, s német nyelvterületen, Németalföldön és az Ibériai-félszigeten többszörösen
meghaladták a férfiakét. A rendi vezetés hasztalan próbálta meg az apácákat a férfi apátok fennható-
sága alá kényszeríteni. Az apácakolostorokban zavargások törtek ki, s végül is az egyetemes káptalan
kénytelen volt visszavonni, illetve enyhíteni a női kolostorok szabadságát korlátozó rendelkezéseket.
Érthető tehát, hogy számos nemesi származású, előkelő hölgy úgy érezte, hogy kolostorba lépve,
s idővel annak élére kerülve nagyobb szabadságot élvez, több lehetőséggel, mozgástérrel bír, mint há-
zasságban, várúrnőként, ahol alá volt rendelve férjének. Az apácák jelentős része nem a tökéletességre
törekedve lépett kolostorba, hanem azért, mert nem kínálkozott számára más alternatíva. Természe-
tesen igen sokan voltak, s számuk a 12–13. században egyre növekedett, akik teljes meggyőződéssel
és odaadással vállalták a Krisztusnak szentelt szüzek állapotát. Közülük kerültek ki a kor nagy női
szentjei (például IV. Béla leánya, Szent Margit), vagy kiemelkedő misztikus írói (Bingeni Hildegard,
Magdeburgi Mechtild, Hackeborni Mechtild). Voltak azonban elsősorban az előkelő özvegyek kö-
zött, akik a kolostort valamiféle menedéknek tekintették, ahol – ha szerényebb körülmények között
is – folytathatják korábbi életvitelüket. Ők szolgálóik, udvaruk nemesasszonyai kíséretében vonultak
be a monostorba, látogatókat fogadtak, s kijárogattak. Bár a regulák előírták a klauzúrát, a kolostor
teljes elzárását a külvilágtól, a legtöbb kolostorban ezt nem vették szigorúan. Mivel e téren egyre több
visszásság mutatkozott, VIII. Bonifác pápa 1298-ban kötelezővé tette minden kolostorban a szigorú
klauzúrát. Ennek azonban nem volt tartós hatása. A késő középkorban gyakran találunk arra is uta-
lást, hogy a kolostorokban divatos ruhákban jártak, ékszereket viseltek, kutyákat, majmokat tartottak,
táncoltak, s egyéb világias szokásoknak hódoltak. Mindez nagyban aláásta a kolostori fegyelmet.
A világi életben forgolódó várúrnő és a világtól elvonult apáca kettős életformájának jellegzetes
példáival találkozunk Anjou grófjainak családjában a 12. században. IV. Fulco (†1109) gróf első há-
zasságából (volt vagy féltucat) született leánya, Ermengarde igen előkelő házasságot kötött: első férje
Vilmos (†1127), Poitiers grófja, Aquitánia hercege, a híres trubadúr volt (az első, akinek versei fenn-
maradtak). A kicsapongó természetű, botrányos szerelmeiről hírhedt férj egy idő után eltaszította, s
elvette Toulouse-i Philippát. Ermengarde-ot újra férjhez adták, ezúttal Bretagne hercegéhez, IV. Alan
Fergant-hoz (†1114). Miután gyermekeik felnőttek, a herceg Bretagne-t unokájára, III. Conanra
(†1148) hagyva beállt szerzetesnek, Ermengarde pedig felvette a fátylat és bevonult Fontevrault-ba.
Hamarosan érdekes társaság verődött össze a kolostorban. 1114-ben megjelent mostohaanyja,
apjának sorban 5. felesége, a hírhedt Bertrada de Montfort, akit jól ismerhetünk Georges Duby
A lovag, a nő és a pap című könyvéből, s aki miatt 1095-ben a Clermont-i zsinaton maga II. Orbán
pápa vetette egyházi átok alá a francia királyt, I. Fülöpöt. A király ugyanis eltaszította első feleségét,
Flandriai Berthát, s feleségül vette hűbéresének, Anjou grófjának feleségét, Bertradát, aki ráadásul
még rokona is volt, tehát nemcsak házasságtörésről volt szó, hanem vérfertőzésről (incestus) is.
Az újdonsült pár nem zavartatta magát emiatt, sőt idővel az egykori férj is megbékült a helyzettel,
mert 1106-ban Fulco gróf Angers-ben vendégül látta a királyt és Bertradát. Fülöp király két év
múlva meghalt, s Bertrada – mintha mi sem történt volna – visszatért Fulcóhoz. Ez a Bertrada
574 ■ Nők és gyermekek a középkorban

vette fel a fátylat 1114-ben Fontevrault-ban, s a következő évben maga az alapító, Robert iktatta be
egy másik kolostor perjelnői tisztébe. Hogy megtérése őszinte volt, arra látszik utalni egy korabeli
krónika híradása, amely szerint teste, amely még mindig „fiatalos volt, s megőrizte teljes szépségét”,
nem bírta a szigorú aszkézist, s hamarosan belehalt a szerzetesi élet megpróbáltatásaiba.
Bertrada nem jött egyedül Fontevrault-ba. Vele volt húga, Isabella is, aki szintén felvette a fátylat,
miután férje, Raoul de Toesny (aki Hastingsnál Hódító Vilmos zászlóvivője volt, s mint ilyen látható
a híres bayeux-i kárpiton) meghalt. Isabellát egyébként a korabeli források az ókori amazonokkal
hasonlítják össze, mert nem átallott páncélinget ölteni és lovon harcba szállni, midőn egy szomszé-
dos grófnővel folytatott elfajult szóváltásából a két család három évig tartó háborúskodása lett.
A következő évben, 1115-ben újabb jeles nőszemély kérte felvételét a kolostorba: Philippa, akit
Aquitániai Vilmos Ermengarde eltaszítása után feleségül vett. Ő is megunta a jeles trubadúr kalan-
dozásait (akinek egyébként hat gyermeket szült), s beállt apácának. Követte őt leánya, Audéarde is.
1120-ban érkezett Ermengarde unokahúga, Matild, V. Fulco gróf (majd 1131 és 1143 között
jeruzsálemi király) leánya. Az ő sorsa is a korra jellemzően alakult: 11 éves korában lépett be a ko-
lostorba, de néhány hónap múlva apja kihozta onnan, mert eljegyezte Vilmos angol trónörökössel,
I. Henrik fiával. Az 1118-ban történt házasságkötéskor Matild 13, férje 16 éves volt. Az ifjú férj két
év múlva kíséretével együtt hajótörés áldozata lett, s a 15 éves özvegy most már végérvényesen vis�-
szatért Fontevrault-ba, amelynek 1149-ben, 44 éves korában apátnőjévé választották.
Matild visszajövetelét azonban Ermengarde nem várta meg. 1119-ben két haláleset nyomán
úgy gondolta, hogy ideje visszatérni a világba. Ebben az évben ugyanis meghalt második férje, a
bretagne-i herceg, akivel együtt vonultak kolostorba, s ugyanekkor távozott az élők sorából első fér-
jének második felesége, Philippa is. Ekkor Ermengarde a Reimsi zsinat előtt bepanaszolta Vilmos
herceget, amiért elhagyta őt. Az akció nem járt sikerrel: a herceg nem fogadta őt vissza. Egyelőre a
kolostorba se volt kedve visszamenni, hanem néhány évig fia, III. Conan, bretagne-i herceg udva-
rában élt. Hamarosan megismerkedett a kor nagy hatású egyházi szónokával, a ciszterci rend fel-
virágoztatójával, Clairvauxi Szent Bernáttal, s az ő hatására ezúttal egy cisztercita kolostorba lépett
be, sőt magánvagyonából maga is alapított monostort. Közben féltestvére, V. Fulco gróf 1131-ben
Jeruzsálem királya lett, s az ő hívására 1132-ben néhány cisztercita apáca kíséretében a Szentföldre
ment. Három évig élt ott, majd hazatérve abba a redoni kolostorba vonult vissza, ahol második
férje, Alan herceg utolsó éveit töltötte. Midőn 1147-ben meghalt, férje mellé temették el.
Ermengarde a kor jellegzetes előkelő asszonya volt, kapcsolatban állt, levelezett a század vezető
szellemeivel, Robert Arbrissellel, Clairvaux-i Szent Bernáttal, a jeles költő Marbod (†1123) ren-
nes-i püspök pedig verses levélben magasztalta testi és lelki szépségét.

Városi nők

A városi nők semmiféle szerepet nem játszottak a városvezetésben, ugyanakkor fontos szerepet töl-
töttek be a városok gazdasági életében, helyet kaptak a kézművesek és kiskereskedők céheiben. A nők
városi tulajdonuk révén lehettek polgárok, de a férfiaktól eltérően a városi kiváltságoknak csak töre-
dékét élvezhették (nem választhattak és nem képviselhettek). A legtöbb angol városban elismerték a
nem elsőszülött fiúk és leányok városi kiváltságokhoz való jogát is. Ha nem születtek fiúk egy család-
ban, akkor a leányok is örökölhettek. A legtöbb flamand városban viszont a lányok örökösödési joga a
fiúkéhoz hasonlított. Az itáliai városokban és Avignonban azonban drasztikusan korlátozták: a férjhez
 Városi nők ■ 575

menő (hozományban részesülő) lányok

semmit sem kaptak apjuk örökségéből.
Ez részben a családi vagyon szétapró-
zódásának megakadályozását szolgálta,
részben abból a félelemből fakadt, hogy
a lány olyan férfihez megy feleségül, aki
a városon kívül lakik.
A városi nők házasságába nem
avatkoztak be külsőleg, a családok dön-
töttek gazdasági érdekek vagy politi-
kai számítások alapján. A városokban
a férfiak többnyire akkor házasodtak
(27–32 évesen), amikor megszilárdí-
tották gazdasági helyzetüket. Céhbeli
tanoncok és mesterlegények nem is
nősülhettek, amíg önállóvá nem váltak.
A gazdag városi családok lányai na-
gyon fiatalon mentek férjhez (az itáliai
városokban 13 évesen). A késő közép-
korban a toszkán városokban 16–17,5
évesen, Londonban 17 éves korukban Fonó és szövő nők (francia miniatúra, 1400 k.)
házasodtak a lányok. Egy vagyonosabb
városi családban az átlagos gyermek-
szám (Pistoia 1427. évi anyakönyve szerint 2,26, a környező vidéken 3,21, egy szegény városi család-
ban 0,86, vidéki szegény családban 1,47 volt). A különbség oka az lehetett, hogy a városokban na-
gyobb volt a gyermekhalandóság, a 15. századi járványok jórészt a városokban szedték áldozataikat.
A városi gazdag asszonyok szoptatós dajkákat fogadtak csecsemőik mellé, hamarabb estek teherbe
és sok gyermeket szültek (akár 17 gyermeket is), akik közül azonban többen meghaltak. A városi
szegényebb nők nem alkalmaztak szoptatós dajkákat, így ők ritkábban estek teherbe. A városokban a
lányok a gyermekkor több évét (néha teljes gyermekkorukat) töltötték anyjukkal, míg sok fiút 7 éves
korától már otthonától távol neveltek. A lányokat is városi vagy zárdai iskolákba küldték, de sokuk
otthon tanult házi tanítókkal. Ők tanulmányaikat 12 éves korukban befejezték és otthon maradtak,
amíg férjhez nem mentek. Léteztek koedukált városi elemi iskolák, némelyiket beginák vezették. Ezek
az iskolák olvasást tanítottak népnyelven, valamint a vallás, az imák és az illemszabályok alapjait.
A középkori város termelésében nagyon fontos szerepet játszottak a nők. Egyes foglalkozásokat
szinte női mesterségeknek tekintettek, bár férfiak is végezték őket. Léteztek kizárólag női céhek is,
amelyekben a szabályzatot maguk a nők alkották meg. Párizsban például a 13. században a céhes
szabályzatok száz mesterséget sorolnak fel, melyek közül hattal csak női céhek foglalkoztak: selyem-
fonással, ékszerekkel és aranyszállal díszített elegáns fejfedők vagy erszények készítésével. A többi
női mesterség is általában az öltözködéssel függött össze. De más európai városokban is hasonlóan
alakult a helyzetük: Sienában fonó- és takácsnők, Kölnben, a flamand városokban, Frankfurtban
takácsnők, míg Firenzében szíjgyártók is működtek. A londoni adófizetők 1319. évi nyilvántartása
szerint a nők az összes adófizetők 4%-át tették ki. A nők valamennyi európai városban dolgoztak
mosónőként, kapusként, fürdőházi alkalmazottként, de sokan tartottak albérlőket, vezettek kocs-
576 ■ Nők és gyermekek a középkorban

mát vagy fogadót, tartottak fent patikát, dolgoztak felcserként. Különösen sokan tevékenykedtek
az élelmiszer-kereskedelemben, boltokban, bódékban, piacokon, heti vagy időszaki vásárokon. Vá-
rosonként eltérően néhány foglalkozást nem űzhettek nők: Párizsban például nem lehettek súly-
mérők, Norwichban egy bizonyos kelmefajtát nem szőhettek. Általánosságban elmondható, hogy
a női munkával szemben csak akkor emeltek kifogást, ha konkurenciát jelentett a férfiak számára.
A 14. században, amikor a flandriai és német városokban élő nők munkalehetőségei beszűkültek
a gazdasági válság következtében, sok szegény nő csatlakozott a beginák mozgalmához. A városi
dolgozók legkisebb presztízzsel rendelkező rétege a szolgálóké volt. Bérük – a városi munkásokéval
összevetve – alacsonyabb volt, a mezőgazdaságban dolgozó bérmunkásokénál viszont magasabb.
A szolgálólányok néhány év alatt össze tudták gyűjteni a hozományra valót, férjhez mehettek, ezért
is növekszik meg a középkori városokban a női lakosság száma, mert vidékről is sok fiatal nő keresi
ott a megélhetést. Az alkalmazottként dolgozó nők alacsonyabb munkabérben részesültek, mint a
férfiak (egyes kutatások szerint a 14. század első felében a férfiak bérének 68%-a), a darabbérben
fizetett nők azonban nem szenvedtek hátrányt a férfiakkal szemben.
„A szolgálókhoz hasonlóan a prostituáltakat is külön »társadalmi-szakmai« osztálynak tekin-
tették. Ez az ősi mesterség a középkorban a városok nagyarányú terjeszkedését megelőzően is és
vidéken is létezett. A városokban ugyanolyan foglalkozás lett, mint bármelyik másik” – írja Shula-
mith Sharar. A középkori társadalom engedélyezte, tehát hivatalos volt és jogszerű, de megvetette
és alantasnak tartotta. Ettől függetlenül jelentős kereslet és kínálat övezte. Az igénybe vevők között
nős férfiakat, soha meg nem házasodókat, világi klerikusokat, egyetemi diákokat, s a városokon
átutazó kereskedőket, zarándokokat, csavargókat vagy a terményeiket a városban értékesítő pa-
rasztokat egyaránt találunk. A 14. századi gazdasági visszaesés sem csökkentette sem a kínálatot,
sem a keresletet. Mivel a céhek elzárkózása elsőként a nőket érintette, sokukat a begina mozgalom
felé terelte, más részüket a prostitúcióhoz sodorta. A városokban hivatalos bordélyházak működ-
tek, a hatóságok meghatározott utcákra korlátozták az örömlányok működését. Megkülönböztető
viseletre kötelezték őket: feltűnő ruhadarabot, például vörös kalapot vagy ruhájuk ujján szalagokat
kellett hordaniuk. Az egyházi rendeletek szerint tilos volt a prostituáltat megakadályozni a temp-
lomba járásban vasárnap és ünnepnapokon.
Milyen szórakozási lehetőségük volt a városokban élő nőknek? Városi ünnepségekre és szín-
házba jártak, ahol a női szerepeket is férfiak játszották. Birkózóversenyek, kakas- vagy medveviada-
lok nézői között találjuk őket. A városi közfürdők (a gazdagoknak magánfürdőik voltak) amellett,
hogy lehetővé tették, hogy a városi férfiak és nők könnyebben ügyeljenek személyi tisztaságukra,
mint a vidéken élők, egyben szintén szórakozási lehetőséget jelentettek.

Parasztasszonyok

„Az, hogy egy nő közfeladatot lásson el a paraszti társadalomban, még inkább kivételszámba ment,
mint az, hogy egy nemes nő hivatalt töltsön be birtoktulajdona révén.” Az egyik ilyen kivételt a
Birmingham melletti Halesowenből ismerjük a 15. század elejéről, ahol nőket választottak meg sör-
kóstolónak, ami rangos hivatalnak számított a faluközösségben. Valószínűleg ez a korabeli népes-
ségfogyásnak köszönhető, mivel a nőknek válságos időszakban mindig kedvezőbb volt a helyzete.
A parasztcsaládokban a legtöbb vidéken a leányok is örököltek (a hozomány mellett), de a fiúk
jogai mindig elsőbbséget élveztek. Gyakran előfordult, hogy a legidősebb vagy a legfiatalabb fiú
 Parasztasszonyok ■ 577

Nyúlvadászat (kézirat illusztráció, 1310–1320 k.)

örökölte a családi vagyont, a lányok pedig csak hozományt, a fiúk javadalmat kaptak. De voltak
olyan vidékek is, ahol egyetlen gyermek örökölt, a többiek pedig elhagyták a házat. Toscanában
viszont a 15. században például nagycsaládokban éltek, nem osztották fel a vagyont, közösen mű-
velték a földet a szülők, a megházasodott fiúk, esetleg az apa fivérével együtt.
A parasztok házassága – a többi osztályhoz hasonlóan – alapvetően családi, társadalmi és gaz-
dasági ügylet volt. A férj volt a ház és vagyon ura, még akkor is, ha javarészt a feleség örökségéből
származott. Le Roy Ladurie szerint az Haute Ariège vidékén az idősebb asszonyok társadalmi rang-
ja emelkedett, felnőtt gyermekei adtak a szavára, tisztelték, míg a férfiak tekintélye negyven fölött
fokozatosan hanyatlott.
A lányok 14–18 éves korukban mentek férjhez, a férfiak 25 évesen nősültek. A jómódú pa-
rasztok fiai és lányai korábban házasodtak, a szegényeké később. A falusi lányok nagy többsége
férjhez ment, s akik nem, azok a legszegényebbek közé tartoztak. Ők többnyire elhagyták a falvakat,
és szolgálólányként dolgoztak a városokban vagy mezőgazdasági bérmunkásként más falvakban.
A vagyonosabb családokban falun is, a városokhoz hasonlóan, több gyermeket neveltek fel, mint
a szegény családokban. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a gazdagok jobban kihasználták a
termékenység időtartamát, másrészt a gyermekeknek nagyobb esélyük volt az életben maradásra a
jobb életkörülmények miatt.
A középkori paraszti társadalomban a nők végezték a mezőgazdasági munkák java részét.
A lányok és feleségek a családi földeken dolgoztak, az özvegyek és a hajadonok saját földjeiket
igazgatták. Sok nő szolgálóként vagy mezőgazdasági munkásként dolgozott földesurak vagy a
vagyonosabb gazdák házában. A nők bére falun is kivétel nélkül alacsonyabb volt a férfiakénál.
A történeti irodalom valaha csak a háztartási és konyhakerti munkát tulajdonította a falusi nőknek.
Ma már tudjuk, hogy rengeteg mezei munkát is a nők végeztek el, a legelő azonban valóban a fér-
fiak fennhatósága alá tartozott. A nők takarítottak, főztek, vizet hordtak, elszállították a malomba
az őrlendő búzát, sajtot készítettek, vajat köpültek, ellátták a jószágot (baromfit, malacokat), művel-
ték a zöldségeskertet, sört főztek házi fogyasztásra és eladásra. A nők fontak és szőttek, mivel a leg-
gazdagabbak kivételével mindenki házi készítésű ruhát hordott. A földeken kapáltak, gyomláltak,
részt vettek a betakarításban. Ha nyomtatással tisztították a gabonát, a nő ösztökélte a barmokat.
Piacokra, vásárokra vitték a terményfölöslegüket.
578 ■ Nők és gyermekek a középkorban

Vidéken, falun a szórakozá-

si lehetőségek gyérebbek voltak,
mint a városokban. A falusi nők
szerettek ráérősen beszélgetni
akár munkavégzés közben is, ha
szőttek-fontak, vagy a malomba
vitték a búzát. A fiatal lányok
szabad idejükben együtt sétál-
tak, beszélgettek. A férfiak sak-
koztak, kockáztak, énekeltek.
Időnként vándor énekesek vagy
színészek érkeztek a falvakba,
de főleg a piacokra, vásárokba,
Fejő nő (13. századi angol miniatúra)
ahová a férfiak és a nők is el-
mentek. A falusi nők a férfiak-
hoz és a városi nőkhöz hasonlóan együtt ittak a férfiakkal otthon vagy a kocsmákban.
Az iskolázottságban jelentősen különböztek a városi nőktől: legfeljebb néhány parasztfiú járt a
plébánosok által vezetett iskolákba, akik így vagy az uradalmak irányításában kaphattak szerepet,
vagy papok, szerzetesek lettek. A paraszti társadalomban ugyanis a férfiak túlnyomó többsége is
tanulatlan volt.

Gyermekek

A római gyakorlattal ellentétben, mely szerint a gyermekek jogilag az apák tulajdonát képezték,
s még életben maradásukról is ők dönthettek az apa korlátlan hatalma „patria potestas” értel-
mében, a keresztény felfogás szerint a világra jött gyermeket Isten a szülők megőrzésére bízta.
A teológusok és prédikátorok pedig kiterjesztették e szülői kötelezettséget azzal, hogy tartsák el
és védjék meg gyermekeiket, neveljék és keresztény szellemben oktassák őket. Isten színe előtt
ugyanis felelősek voltak gyermekeikért. Feltételezések szerint az ókorban gyakori volt a csecse-
mőgyilkosság, mert a fogamzásgátlás modern változatai előtt ez a születésszabályozás azon kevés
módjának egyike volt, amely hatékonynak és az anya szemszögéből biztonságosnak számított.
Az egyházatyák azonban jelentős lépést tettek a gyermekek iránti részvét és könyörület vonat-
kozásában, mikor azt állították, hogy a gyermekeknek lelkük van, Isten számára fontosak: „a
gyermek Isten halhatatlan lélekkel megáldott teremtménye, tehát figyelmet, együttérzést, gon-
doskodást, oktatást, nevelést érdemel”.
Philippe Ariès – neves francia demográfus – 1960-as években írt híres könyvében azt állította,
hogy a középkori ember a gyermeket kicsinyített felnőttként tekintette, a gyermekkor ekkoriban
nem létező dolog, és a gyermekek iránti szeretet majd csak a középkor vége felé alakul ki. Ariès ké-
sőbbi kritikusai, köztük Shulamith Shahar viszont azt állítják, hogy a középkor gyermekképe ennél
differenciáltabb, sok érv szól amellett, hogy a gyermekkor megítélése pozitív volt, mivel a keresztény
tanítás értelmében Isten a gyermeket a szülőre bízta nevelés céljából. Shulamith Sharar ugyanakkor
hivatkozik Abélard prédikációjára is, melyben a kiváló filozófus és bölcselő a szerzetesrendbe belép-
ve azt kérdezi: „Miféle élet lehet annál keservesebb, mint azé a férfié, aki nap mint nap végigszenvedi
 Gyermekek ■ 579

a feleség és az utódok ellátásával

együtt járó megpróbáltatásokat?
Van-e olyan élet, mely kevésbé
szolgálja Isten imádatát, mint azé
az emberé, akit sok-sok érzelmi
szál köt a földi világhoz?” Abélard
kortársa, Clunyi Bernard aggoda-
lommal vélekedett korának nagy-
arányú népességnövekedéséről:
„Egyre csak szaporodik az embe-
ri horda, az emberekből kiveszett
a vallásos áhítat, s a féktelen testi
vágy házasodáshoz és mértéktelen
szaporodáshoz vezet”. A 13. szá-
zadban élt ferences szerzetes, Bar-
tholomeus Anglicus ugyanakkor
hangsúlyozta, hogy a szülőknek
kötelessége a rájuk bízott gyermek Játszó és pillangót kergető gyerekek
felnevelése, tanítása. A középkori (14. századi angol miniatúra)
gyermekségről kialakított nega-
tív gyermekképre, mely különö-
sen a kisgyermekkor végétől kezdődő, 7–12 éves időszakra vonatkozik, erőteljesen hatottak Szent
Ágoston nézetei. Születésekor a gyermek még testileg-lelkileg tökéletlen lény, fizikai és intellektuális
fejlődésével azonban növekszik hajlama a rosszra, és ez a serdülőkorban (lányok 12 évesen, fiúk
14 évesen) éri el csúcspontját. Szent Ágoston azonban nem csak arról ír, hogy minden gyermek bűn-
ben születik, hanem arról is, hogy megkeresztelése után ártatlanabb a nála idősebbeknél.
A 12. század a Szűz Mária-kultusz virágba szökkenésének kora. A társadalom szélesebb réte-
geihez szóló művészeti alkotások és a prédikációk a Szent-anyát az odaadó anya példaképeként
ábrázolták: várandós állapotában, amint fiát szoptatja, dédelgeti, játszik vele. Több szerzetesrend
jogszokásgyűjteményében találkozunk olyan záradékkal, mely engedélyezi a világtól elvonulni és
szerzetesrendbe lépni szándékozó szülőknek, hogy gyermekeiket magukkal vigyék.
 Tájékoztató irodalom
Források
A három Villani krónikája. Máriabesnyő–Gödöllő,
2011, Attraktor.
Amor sanctus. Középkori himnuszok. Ford. Babits Mi-
hály. Budapest, 1984, Officina.
Aquinói Szent Tamás szemelvényekben. Magyarul és
latinul. Kivál. ford. Schütz Antal. Budapest, 1943,
Szent István Társulat.
Aquinói Szent Tamás: A létezőről és a lényegről. Buda-
pest, 1990, Helikon.
Aquinói Szent Tamás: A Summa Theologiae kérdései a
jogról. Budapest, 2011, Szent István Társulat.
Aquinói Szent Tamás: Az értelem egysége. Budapest,
1993, Ikon.
Arab filozófia. Szöveggyűjtemény. Bőv. kiadás. Pilis-
csaba, 2000, PPKE BTK.
Az első és második keresztes háború korának forrásai.
Budapest, 1999, Szent István Társulat.
Az isteni és az emberi természetről, I. Görög egyház-
atyák. 2 köt. Budapest, 1994, Atlantisz.
Bolsakov, O.G. – Mongajt, A.L. (kiad.): Abu-Hámid
al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában
1131–1153. Budapest, 1985, Gondolat.
Canterburyi Szent Anzelm összes művei. Teológiai, böl-
cseleti írások. Budapest, 2007, Szent István Társulat.
Compagni, Dino: Krónikája korának eseményeiről.
Bukarest, 1989, Kriterion.
Dante összes művei. Budapest, 1962, Helikon.
Edda. Óészaki mitologikus és hősi énekek. Vál., szerk.
Balogh Anikó. Budapest, 1985, Európa.
Einhard: Nagy Károly élete. Budapest, 1902, Athe-
naeum.
Freisingi Ottó Krónikája. Budapest, 1912, Athenaeum.
Garas Klára (vál.): Kortársak a németalföldi festőmű-
vészetről. Budapest, 1967, Gondolat.
II. Piusz pápa feljegyzései. 2 kötet. Budapest, 2001,
Balassi.
IV. Károly császár önéletrajza – Karoli IV imperatoris
Romanorum vita ab eo ipso conscripta. Budapest,
2010, Eötvös.
Iordanes: Getica. A gótok eredete és tettei. Közreadja
Kiss Magdolna. Budapest, 2005, L’Harmattan.
Jacobus de Voragine: Legenda aurea. Budapest, 1990,
Helikon.
Jónás Ilona Sz. (szerk.): Középkori egyetemes történeti
szöveggyűjtemény. Európa és Közel-Kelet. Buda-
pest, 1999, Osiris.
Johannes Cassianus: A keleti szerzetesek szabályai. Pan-
nonhalma–Tihany, 1999. Magyar Bencés Kong-
regáció.
Johannes Cassianus: Az egyiptomi szerzetesek tanítá-
sa. 2 köt. Pannonhalma–Tihany, 1998–1999, Ma-
gyar Bencés Kongregáció.
Kardos Tibor (vál.): Dante, Petrarca, Boccaccio. Mű-
vészéletrajzok. Budapest, 1963, Gondolat.
Kardos Tibor (vál.): Petrarca levelei. Budapest, 1962,
Gondolat.
Kmoskó Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről.
Budapest, 2000, Balassi.
Kulcsár Zsuzsanna (vál.): A középkori élet. Budapest,
1964, Gondolat.
Liudprand történeti munkái. Budapest, 1908. Athe-
naeum.
Marosi Ernő (összeáll.): A középkori művészet világa.
Budapest, 1969. Gondolat.
Mezey László (vál.): Deákok és lovagok. Budapest,
1961, Gondolat.
Mezey László (vál.): Középkori krónikák. 2 köt. Buda-
pest, 1969, Gondolat.
Nagy Szent Gergely: Moralia. Bibliakommentár a Jób
könyvéhez. Budapest, 2000, Terebint.
Nótári Tamás: A salzburgi historiográfia kezdetei. Sze-
ged, 2007, Szegedi Középkorász Műhely.
Órigenész: A principiumokról. 2 kötet. Budapest,
2003, Kairosz.
Paulus Diaconus: A langobárdok története. Budapest,
2012, L’Harmattan.
Petrus Abaelardus: Szerencsétlenségeim története. Bu-
dapest, 1985, Helikon.
Prokopios: Titkos történet. Budapest, 1984, Helikon.
Róna-Tas András (szerk.): Források a korai magyar
történelem ismeretéhez. Budapest, 2001, Balassi.
Salisbury, John of: Policraticus. Budapest, 1999, At-
lantisz.
582 ■ Tájékoztató irodalom
Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai
557-től 806-ig. Budapest, 1998, Balassi.
Szántó Konrád: A katolikus egyház története. 3. köt.
Az egyháztörténet forrásai. Szöveggyűjtemény. Bu-
dapest, 1987, Ecclesia.
Szent Ágoston: A boldog életről. A szabad akaratról.
Budapest, 1989, Európa.
Szent Ágoston Vallomásai. 2 köt. Budapest, 1944,
Parthenon. (Latin és magyar nyelven).
Feldolgozások
A középkor általában
Bloch, Marc: Gyógyító királyok. A királyi hatalom ter-
mészetfeletti ereje Franciaországban és Angliában.
Budapest, 2005, Osiris.
Butlin, R. A. – Dodgshon, R. A. (szerk.): Európa tör-
téneti földrajza. Budapest, 2006, Akadémiai Kiadó.
Csató Tamás és mások: Egyetemes történeti kronoló-
gia. 1. köt. Az őstörténettől 1789-ig. 4. kiad. Buda-
pest, 1984, Tankönyvkiadó.
Davies, Norman: Európa története. 2. kiadás. Buda-
pest, 2002, Osiris.
Elias, Norbert: A civilizáció folyamata. Budapest,
1987, Gondolat.
Font Márta (szerk.): Dinasztia, hatalom, egyház. Régiók
formálódása Európa közepén (900–1453). Pécs, 2009.
Földi András – Hamza Gábor: (Brósz Róbert és Pólay
Elemér tankönyvének alapulvételével): A római jog
története és institúciói. 4. átdolg. és bőv. kiadás. Bu-
dapest, 1999, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Gunst Péter (szerk): Európa története. Debrecen,
1993, Csokonai.
Halecki, Oscar: Európa millenniuma. Budapest, 1993,
Századvég.
Gurevics, Aron: Az individuum a középkorban. Buda-
pest, 2003, Atlantisz.
Gurevics, Aron J[akovlevics]: A középkori ember vi-
lágképe. Budapest, 1974, Kossuth.
Gurevics, Aron Jakovlevics: A középkori népi kultúra.
Budapest, 1987, Gondolat.
Jónás Ilona, Sz.: Sokszínű középkor. Természet – társa-
dalom – kultúra a középkori Európában. Szerkesz-
tette: Nagy Balázs – Novák Veronika. Budapest,
2010, Eötvös.
Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve. A középkor.
2 kötet. Budapest, 2004, Osiris.
Larousse Panteon: Kezdetektől a középkorig. I. e.
1800–1492. Budapest, 2002, Kossuth.
Tours-i Gergely: Korunk története. A frankok történe-
te. Pozsony, 2010, Kalligram.
Villehardouin, Geoffroy de: Bizánc megvétele. Buda-
pest, 1985, Európa.
Widukindus Corbeius: A szász történet három könyve.
Budapest, 2009, Eötvös.
Zimonyi István: Muszlim források a honfoglalás előtti
magyarokról. A Gayháni-hagyomány magyar feje-
zete. Budapest, 2005, Balassi.
Le Goff, Jacques: Európa születése a középkorban. Bu-
dapest, 2003, Atlantisz.
Le Goff, Jacques: Középkori hősök és csodák. Budapest,
2013, Európa.
Katus László: A középkor története. Budapest, 2000,
Pannonica–Rubicon.
Makkai László: Az európai feudalizmus jellegzetessé-
gei. Budapest, 1987, Tankönyvkiadó.
Matthew, Donald: A középkori Európa atlasza. Buda-
pest, 1983, Helikon.
Pounds, Norman J. G.: Európa történeti földrajza. Bu-
dapest, 1997, Osiris.
Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Budapest, 1987, Tan-
könyvkiadó.
Sashalmi Endre: A nyugat-európai államfejlődés váz-
lata (1000–1700). Budapest, 2006, Pannonica.
Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról.
Budapest, 1983, Magvető.
Váczy Péter: A középkor története. Budapest, 1936,
Magyar Szemle Társaság.
Kora középkor
Alföldi András: Keresztény császárok, pogány Róma.
Máriabesnyő – Gödöllő, 2005, Attraktor.
Angenendt, Arnold: A kora középkor. A nyugati ke-
reszténység 400-tól 900-ig. Budapest, 2008, Szent
István Társulat.
Baán István: Justinianus császár teológiája. Budapest,
1997, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány.
Bárány Attila: Britek, angolszászok, vikingek. Mária-
besnyő–Gödöllő, 2008, Attraktor.
Bóna István: A hunok és nagy királyaik. Budapest,
1993, Corvina.
Brandt, Hartwin: Nagy Konstantin, az első keresztény
uralkodó. Budapest, 2007, Gabo.
Brøndsted, Johannes: A vikingek. Budapest, 1983, Cor-
vina.

Brown, Peter: Az európai kereszténység kialakulása.
200–1000. Budapest, 1999, Atlantisz.
Brown, Peter: Szent Ágoston élete. Budapest, 2003,
Osiris.
Chadwick, Henry: A korai egyház. Budapest, 1999,
Osiris.
Daniel-Rops, Henri: Az apostolok és vértanúk egyhá-
za. 2 kötet. Budapest, 1989, Ecclesia.
Dawson, Christopher: Európa születése. Budapest,
é. n. , Athenaeum.
Dixon, Philip: Britek, frankok, vikingek. Budapest,
1985, Helikon.
Epperlein, Siegfried: Nagy Károly. Budapest, 1982,
Gondolat.
Ferdinandy Mihály: III. Ottó, a szent császár. Buda-
pest, 2000, Balassi.
Félegyházy József: Az egyház a korai középkorban.
Budapest, 1967, Szent István Társulat.
Gönczi Katalin és mások: Egyetemes Jogtörténet. 1.
köt. Budapest, 1997. Nemzeti Tankönyvkiadó.
Graham-Campbell, James: A viking világ atlasza. Bu-
dapest, 1997, Helikon.
Hamman, A.: Így éltek az első keresztények. Budapest,
1987, Szent István Társulat.
Kákosy László: Fény és káosz. A kopt gnósztikus kó-
dexek. Budapest, 1984, Gondolat.
Kelly, J. N. D.: Szent Jeromos élete, írásai és vitái. Buda-
pest, 2003, Kairosz.
Kendeffy Gábor: Az egyházatyák és a szkepticizmus.
Budapest, 1999, Áron.
Krawczuk, Aleksander: Nagy Konstantin. Budapest,
1981, Gondolat.
Markus, Robert A.: Nagy Szent Gergely és kora. Buda-
pest, 2004, Kairosz.
Meyendorff, John: Birodalmi egység és keresztény sza-
kadások. Az egyház 450 és 680 között. Budapest,
2001, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány.
Németh Gyula (szerk.): Attila és hunjai. Budapest,
1940, Magyar Szemle Társaság. Reprint: Budapest,
1986, Akadémiai Kiadó.
Orosz István (szerk.): Európa a korai középkorban (3–
11. század). 2. átdolgozott kiad. Debrecen, 1999,
Debrecen U. P.
Papp Imre: Nagy Károly és kora. Debrecen, 1997, Cso-
konai.
Riché, Pierre: II. Szilveszter, az ezredik év pápája. Bu-
dapest, 1999, Balassi.
Roesdahl, Else: A vikingek. Budapest, 2007, General
Press.
Schneider, Theodor (szerk.): A dogmatika kézikönyve.
1. köt. Budapest, 1996, Vigília.
Špidlík, Tomaš: Két Melánia. Budapest, 2009, Szent
István Társulat.
Tájékoztató irodalom ■ 583
Tóth Imre: Konstantin-Cirill és Metód élete és működé-
se. Budapest, 1991.
Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma. Bu-
dapest, 1980. Szent István Társulat.
Trapé, Agostino: Szent Ágoston. Budapest, 1987, Szent
István Társulat.
Az érett középkor
Angi János és mások: Európa az érett és kései közép-
korban (11–15. század). Debrecen, 2001, Debrecen
U. P.
Bartlett, W. B.: Az utolsó keresztes hadjárat – A hetedik
keresztes hadjárat és a Szentföldért vívott utolsó üt-
közet története. Debrecen, 2008, Hajja és Fiai.
Davis, R. H. Q.: A normannok. Mítosz és valóság. Bu-
dapest, 2002, Osiris.
Deér József: A pápaság és a normannok. Máriabes-
nyő–Gödöllő, 2010, Attraktor.
Duby, Georges: A katedrálisok kora. Budapest, 1984,
Gondolat.
Gerics József: A korai rendiség Európában és Magyar-
országon. Budapest, 1987, Akadémiai Kiadó.
Gunst Péter: Barbarossa Frigyes. Budapest, 1976,
Akadémiai Kiadó.
Jónás Ilona, Sz.: A középkor nagy császárai. Budapest,
1993, Kossuth.
Molnár Máté: A templomos lovagrend alkonya. Buda-
pest, 2010, Miles Christi.
Rowley, Trevor: A normannok. Debrecen, 2008, Hajja
& Fiai.
Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története.
Budapest, 1999, Osiris.
Runciman, Steven: A szicíliai vecsernye. Budapest,
1999, Balassi.
Szántó Richárd: Anglia társadalmi és politikai struktú-
rái (11–15. század). Szeged, 2004, JATEPress.
Székely György: VII. Gergely. Budapest, 1984, Akadé-
miai Kiadó.
A késő középkor
Braudel, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapita-
lizmus. XV–XVI. század. A mindennapi élet struk-
túrái: a lehetséges és a lehetetlen. Budapest, 1985,
Gondolat. – Budapest, 2004, Gutta.
Burckhardt, Jacob: A reneszánsz Itáliában. Budapest,
1978, Képzőművészeti Alap.
Delumeau, Jean: Reneszánsz. Budapest, 1997, Osiris.
Diederiks, H. A. és mások: Nyugat-európai gazdaság
és társadalomtörténet. Budapest, 1995, Osiris.
Duby, Georges – Duby, Andrée: Jeanne d’Arc perei.
Budapest. 1989. Európa.
584 ■ Tájékoztató irodalom
Franzl, Johann: I. Rudolf. Az első Habsburg a német
trónon. Budapest, 2002, Corvina.
Gillingham, John: A Rózsák háborúja. Budapest,
1985, Kossuth.
Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Bu-
dapest, 1987, Gondolat.
Hamann, Brigitte: Habsburg lexikon. Budapest, 1990,
Új Géniusz.
Hankiss Elemér – Makkai László: Anglia az újkor kü-
szöbén. Budapest, 1965, Gondolat.
Hibbert, Christopher: A Medici-ház tündöklése és bu-
kása. Budapest. 1993, Holnap.
Holmes, Georg: Hierarchia és lázadás (1320–1450).
Szeged, 2003, Szukits.
Huizinga, Johan: A középkor alkonya. Az élet, a gon-
dolkodás és a művészet formái Franciaországban és
Németalföldön a XIV. és XV. században. Budapest,
1976, Magyar Helikon.
Kristeller, Paul Oskar: Szellemi áramlatok a rene-
szánszban. Budapest, 1980, Magvető.
Palacký, František: A huszitizmus története. Budapest,
1984, Európa.
Paravicini, Werner: Merész Károly. Budapest, 1989,
Akadémiai Kiadó.
Pernoud, Régine: Jeanne d’Arc – ön- és tanúvallomá-
sok. Budapest, 1991, Ecclesia.
Szvet, J.: Kolombusz. Budapest, 1977, Kossuth.
Tuchmann, Barbara: A szerencsétlen XIV. század. Bu-
dapest, 1987, Európa.
Wallerstein, Immanuel: A modern világgazdasági
rendszer kialakulása. Budapest, 1983, Gondolat.
Wittman Tibor: Németalföld aranykora. Budapest,
1965, Gondolat.
Országtörténeti összefoglalók
Ardagh, John – Jones, Colin: A francia világ atlasza.
Budapest, 1999, Helikon.
Braudel, Fernand: Franciaország identitása. I. köt.
A tér és a történelem. II. köt. Az emberek és a dol-
gok. Budapest, 2003, 2004, Helikon.
Duby, Georges (szerk.): Franciaország története I.
A kezdetektől a Bourbon-restaurációig. Budapest,
2005, Osiris.
Duby, Georges – Mandrou, Robert: A francia civilizá-
ció ezer éve. Budapest, 1975, Gondolat.
Price, Roger: Franciaország története. Budapest, 1994,
Maecenas.
Pósán László: Németország a középkorban. Debrecen,
2003, Debrecen U. P.
Tokody Gyula – Niederhauser Emil: Németország tör-
ténete. Budapest, 1972, Akadémiai Kiadó.
Hearder, Harry: Olaszország rövid története. Buda-
pest, 1992, Maecenas.
Szántó György Tibor: Anglia története. Budapest,
1987, Maecenas.
Vincent, Mary – Stradling, R. A.: A spanyol és portu-
gál világ atlasza. Budapest, 1997, Helikon.
Anderle Ádám: Spanyolország története. Budapest,
1992, Móra.
De Cortázar, Fernando García – Vesga, José Manuel
González: Spanyolország története. Budapest, 2001,
Osiris.
Vilar, Pierre: Spanyolország története. Budapest, 1984,
Gondolat.
Birmingham, David: Portugália története. Budapest,
1998, Pannonica.
Moberg, Vilhelm: Népem története. Svédország a kö-
zépkorban. Budapest, 1984, Gondolat.
Gazdaság, társadalom
Benevolo, Leonardo: A város Európa történetében.
Budapest, 1994, Atlantisz.
Bloch, Marc: A feudális társadalom. Budapest, 2002,
Osiris.
Cameron, Rondo: A világgazdaság története. Buda-
pest, 1994, Maecenas.
Endrei Walter: A középkor technikai forradalma. Bu-
dapest, 1978, Magvető.
Duby, Georges: Emberek és struktúrák a középkorban.
Budapest, 1978, Magvető.
Livi-Bacci, Massimo: A világ népességének rövid törté-
nete. Budapest, 1999, Osiris.
Macfarlane, Alan: Az angol individualizmus eredete.
A család, a tulajdon és a társadalmi átmenet. Buda-
pest, 1993, Századvég.
Makkai László: A technika századai. Válogatott tanul-
mányok. Budapest, 1997, Akadémiai Kiadó.
Mollat du Jourdin, Michel: Európa és a tenger. Buda-
pest, 1996, Atlantisz.
Montanari, Massimo: Éhség és bőség. A táplálkozás
európai kultúrtörténete. Budapest, 1996, Atlantisz.
Pirenne, Henri: A középkori gazdaság és társadalom
története. Budapest. 1983, Gondolat.
Spufford, Peter: Hatalom és haszon. Kereskedők a kö-
zépkori Európában. Budapest, 2002, Scolar.
Szkazkin, Sz. D.: A parasztság a középkori Nyugat-
Európában. Budapest, 1978, Gondolat.
Wrigley, F. A.: Népesedés és történelem. Budapest,
1973, Gondolat.
Zombori István: Lovagok és lovagrendek. Budapest,
1988, Kozmosz.

Egyháztörténénet
Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve. Mün-
chen. 1975, Aurora.
Brown, Péter: A szentkultusz. Budapest, 1993, Atlantisz.
Chadwick, H. – Evans, G. R. (szerk.): A keresztény vi-
lág atlasza. Budapest, 1993, Helikon.
Csóka J. Lajos: Szent Benedek fiainak világtörténete.
2 köt. Budapest, 1969, Ecclesia.
Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története.
2–3. kötet. Budapest, 1995–1996, Osiris.
Gárdonyi Máté: Bevezetés a katolikus egyház történe-
tébe. Budapest, 2006, Jel.
Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, 1982,
Kossuth.
Glasenapp, Helmuth von: Az öt világvallás. 4. kiad.
Budapest, 1984, Gondolat.
Heussi, Karl: Az egyháztörténet kézikönyve. Budapest,
2000, Osiris.
Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkor-
ban. Budapest, 2000, Balassi.
Nigg, Walter: A szerzetesek titkai. Budapest, 1984,
Szent István Társulat.
Papadakis, Aristeides – Meyendorff, John: A keresz-
tény Kelet válsága és a pápaság felemelkedése. Az
egyház 1071 és 1453 között. Budapest, 2002, Bizan-
tinológiai Intézeti Alapítvány.
Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége. Szerzetesség-
és művelődéstörténeti enciklopédia. 2 köt. Buda-
pest, 1998, Dinasztia.
Radó Polikárp: A megújuló istentisztelet. Múlt – jelen
– jövő. Budapest, 1975, Ecclesia.
Ruh, Kurt: A nyugati misztika története. I. kötet:
A patrisztikus alapok és a 12. század szerzetesi teo-
lógiája. II. kötet: A 12. és a 13. századi női misztika
és az első ferencesek misztikája. Budapest, 2006,
Akadémiai Kiadó.
Sigal, Pierre: Isten vándorai. Középkori zarándoklatok
és zarándokok. Budapest, 1989, Gondolat.
Southern, R. W.: A nyugati társadalom és az egyház a
középkorban. Budapest, 1987, Gondolat.
Szántó Konrád: A katolikus egyház története. 1. köt.
Budapest, 1983, Ecclesia.
Timkó Imre: Keleti kereszténység, keleti egyházak. Bu-
dapest, 1971, Szent István Társulat.
Zimmermann, Harald: A középkori pápaság. A közép-
kori pápák története a historiográfia tükrében. Bu-
dapest, 2002, Gondolat.
Oktatás, tudomány, értelmiség
Bayer József: A politikai gondolkodás története. Buda-
pest, 1998, Osiris.
Tájékoztató irodalom ■ 585
Bolberitz Pál – Gál Ferenc: Aquinói Szent Tamás filo-
zófiája és teológiája. Budapest, 1987, Szent István
Társulat.
Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyu-
gat és Közép-Európában. Budapest, 1972, Akadé-
miai Kiadó.
Borbély Gábor: Civakodó angyalok. Bevezetés a közép-
kori filozófiába. Budapest, 2008, Akadémiai Kiadó.
Canning, Joseph: A középkori politikai gondolkodás
története 300–1450. Budapest, 2002, Osiris.
Chenu, M. D.: Aquinói Szent Tamás és a teológia. Bu-
dapest, 1999, Szent István Társulat.
Dér Katalin: Szépséges értelem. Canterburyi Szent
Anzelm teológiája és filozófiája. Budapest, 2001,
Szent István Társulat.
Fináczy Ernő: A középkori nevelés története. Buda-
pest, 1926, Egyetemi Nyomda. Reprint: Budapest,
1985, Könyvértékesítő Vállalat.
Fináczy Ernő: A renaissancekori nevelés története. Bu-
dapest, 1919, Hornyánszky.
Hajnal István: Technika, művelődés. Tanulmányok.
Budapest, 1993, História.
Jakó Zsigmond – Manulescu, Radu: A latin írás törté-
nete. Budapest, 1987, Európa.
Kecskés Pál: A bölcselet története. Budapest, 1981,
Szent István Társulat.
Kenny, Antony: Aquinói Szent Tamás. Budapest,
1996, Akadémiai Kiadó.
Kneale, William – Kneale, Martha: A logika fejlődése.
Budapest, 1987, Gondolat.
Láng Benedek: Mágia a középkorban. Budapest, 2007,
Typotex.
Le Goff, Jacques: Az értelmiség a középkorban. Buda-
pest, 1979, Magvető.
Leinsle, Ulrich G.: A skolasztikus teológia története.
Budapest, 2007, Osiris.
Mezey László: Deákság és Európa. Budapest, 1979,
Akadémiai Kiadó.
Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. 6. kia-
dás. Budapest, 2001, Szent István Társulat.
Seligmann, Kurt: Mágia és okkultizmus az európai
gondolkodásban. Budapest, 1987, Gondolat.
Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete a kezdetektől
a huszadik század végéig. 5. jav. és bővített kiadás.
Budapest, 2011, Akadémiai Kiadó.
Strauss, Leo: Természetjog és történelem. Budapest,
1999, Attraktor.
Strauss, Leo – Cropsey, Joseph (szerk.): A politikai
filozófia története. 1. köt. Budapest, 1994, Európa.
T. Tóth Sándor – Szabó Árpád: Matematikai művelt-
ségünk keretei. Középkor és reneszánsz. Budapest,
1988, Gondolat.
586 ■ Tájékoztató irodalom
Torrell, Jean-Pierre O.P.: Aquinói Szent Tamás élete és
műve. Budapest, 2007, Osiris.
Irodalom, művészet
A művészet története: A korai középkor – A gótika és
a Távol-Kelet – A korai reneszánsz – Az érett rene-
szánsz. Budapest, 1988, 1992, 1991, 1986, Corvina.
Babits Mihály: Dante. Budapest, 1930, Magyar Szem-
le Társaság.
Burke, Peter: Az olasz reneszánsz. Budapest, 1994,
Osiris.
Entz Géza: A gótika művészete. Budapest, 1973, Cor-
vina.
Eörsi Anna: Az internacionális gótika festészete. Buda-
pest, 1984, Corvina.
Focillon, Henri: A formák élete. A nyugati művészet.
Budapest, 1982, Gondolat.
Gülke, Peter: Szerzetesek, polgárok, trubadúrok. A kö-
zépkor zenéje. Budapest, 1979, Zeneműkiadó.
Hauser Arnold: A művészet és irodalom társadalom-
története. 1. köt. 2. kiad. Budapest, 1980, Gondolat.
Jantzen, Hans: Francia gótikus székesegyházak. Buda-
pest, 1989, Corvina.
Kulcsár Péter – Németh G. Béla: Az európai irodalom
képeskönyve. A kezdetektől Shakespeare-ig. Buda-
pest. 1989, Helikon.
Levey, Míchael: A festészet rövid története. Giotto –
Cézanne. Budapest, 1972, Corvina.
Marosi Ernő: A középkor művészete. 1. köt. 1000–
1250. 2. köt. 1250–1500. Budapest, 1996, 1997,
Corvina.
Marosi Ernő: A román kor művészete. Budapest, 1972,
Corvina.
Panofsky, Erwin: Gótikus építészet és skolasztikus gon-
dolkodás. Budapest, 1986. Corvina.
Panofsky, Erwin: Idea. Adalékok a régebbi művészetel-
mélet fogalomtörténetéhez. Budapest, 1998, Corvina.
Pevsner, Nikolaus: Az európai építészet története. Bu-
dapest, 1972, Corvina.
Rescigno, Eduardo – Garavaglia, Renato: A keresztény
és világi ének a középkorban. Budapest, 1987, Ze-
neműkiadó.
Seibert, Jutta (szerk.): A keresztény művészet lexikona.
Budapest, 1986, Corvina.
Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete. 1. köt.
Budapest, 1980, Képzőművészeti Alap.
Takács Imre (szerk.): Sigismundus rex et imperator.
Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korá-
ban 1387–1437. Kiállítási katalógus és tanulmá-
nyok. Budapest, 2006, Szépművészeti Múzeum.
Végh János: Németalföld festészete a XV. században.
Budapest, 1977, Corvina.
Warnke, Martin: Udvari művészek. A modern művész
előtörténetéhez. Budapest, 1998, Enciklopédia.
Wölfflin, Heinrich: Művészettörténeti alapfogalmak.
A stílus fejlődésének problémája az újkori művészet-
ben. Budapest, 2001, Magyar Könyvklub.
Bizánc
Bicskov, Viktor: A bizánci esztétika. Budapest, 1988.
Gondolat.
Bréhier, Louis: Bizánc tündöklése és hanyatlása. 2 köt.
Budapest, 1997, Bizantinológai Intézeti Alapít-
vány.
Floss, Clive – Magdalino, Paul: Róma és Bizánc. Buda-
pest, 1990, Helikon.
Kádár Zoltán: Bizánci művészet. Budapest, 1987, Cor-
vina.
Kazsdan, A. P. – Litavrin, G. G.: Bizánc rövid történe-
te. Budapest, 1961, Gondolat.
Moravcsik Gyula: Bevezetés a bizantinológiába. Buda-
pest, 1966, Tankönyvkiadó.
Obolensky, Dimitri: A Bizánci Nemzetközösség. Buda-
pest, 1999, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány.
Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története. Buda-
pest, 2003, Osiris.
Iszlám, arabok
Benke József: Az arabok története. Budapest, 1987,
Kossuth.
Brett, Michael – Forman, Werner: A mórok. Az iszlám
Nyugaton. Budapest, 1985, Gondolat.
Cahen, Claude: Az iszlám. A kezdetektől az Oszmán
Birodalom létrejöttéig. Budapest, 1989, Gondolat.
Goldzieher Ignác: Az iszlám kultúrája. 2 köt. Buda-
pest, 1981, Gondolat.
Mazahéri, Aly: A muszlimok mindennapi élete a kö-
zépkorban a 10-től a 13. századig. Budapest, 1989,
Európa.
Robinson, Francis: Az iszlám világ atlasza. Budapest,
1996, Helikon.
Rogers, Michael: A hódító iszlám. Budapest, 1987,
Helikon.
Simon Róbert: Az iszlám keletkezése. Budapest, 1967,
Kossuth.
Simon Róbert: A Korán világa. Budapest, 1987, He-
likon.
Közép-Kelet-Európa
Font Márta: A keresztény nagyhatalmak vonzásában.
Közép- és Kelet-Európa a 10–12. században. Buda-
pest, 2005, Balassi.

Lengyelország
Topolski, Jerzy: Lengyelország története. Budapest,
1989, Gondolat.
Davies, Norman: Lengyelország története. Budapest,
2006, Osiris.
Magyarország
Benda Kálmán (főszerk.): Magyarország történeti kro-
nológiája I. A kezdetektől 1526-ig. 3. kiadás. Buda-
pest, 1981, Akadémiai Kiadó.
Engel Pál: Magyarok Európában. I. Beilleszkedés Euró-
pába, a kezdetektől 1440-ig. Budapest, 1990, Háttér.
Engel Pál: Szent István birodalma. A középkori Ma-
gyarország története. Budapest, 2001, História.
Engel Pál – Kristó Gyula – Kubinyi András: Magyar-
ország története 1301–1526. Budapest, 1998, Osiris.
Fehér Katalin (főszerk.): Magyar ipar- és technikatör-
ténet. Budapest, 2000, Kertek.
Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve.
Budapest, 1996, Magyar Egyháztörténeti Enciklo-
pédia Munkaközösség.
Magyarország története I. Székely Gyögy (főszerk.) –
Bartha Antal (szerk.): Előzmények és magyar tör-
ténet 1242-ig. 2 köt. Budapest, 1984, Akadémiai
Kiadó.
Mályusz Elemér: A konstanzi zsinat és a magyar fő-
kegyúri jog. Máriabesnyő – Gödöllő, 2005, Attrak-
tor.
Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet.
(5. átdolg. kiadás. Budapest, 2004, Osiris.
Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. 3. átdolg.
kiad. Budapest 2004, Osiris.
Szakály Ferenc: Magyarok Európában. II. Virágkor és
hanyatlás, 1440–1711. Budapest, 1990, Háttér.
Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Budapest, 1993, His-
tória.
Nők és gyermekek a középkorban
Duby, Georges: A lovag, a nő és a pap. A házasság a
középkori Franciaországban. Budapest, 1987, Gon-
dolat.
Duby, Georges: A nő a középkorban. Budapest, 2000,
Corvina.
Shahar, Shulamith: A negyedik rend. Nők a középkor-
ban. Budapest, 2004, Osiris.
Tájékoztató irodalom ■ 587
Shahar, Shulamith: Gyermekek a középkorban. Buda-
pest, 2000, Osiris.
Kelet-Európa és Délkelet-Európa
Niederhauser Emil (szerk.): A kelet-európai népek tör-
ténete. 1. rész. A kezdettől a XVIII. század végéig.
Budapest, 1988, Tankönyvkiadó.
Niederhauser Emil: Kelet-Európa története. Budapest,
2001, História.
Sashalmi Endre (szerk.): „Kelet-Európa” és a „Balkán”,
1000–1800. Intellektuális történeti konstrukciók
vagy valós történeti régiók? Pécs, 2007, PTE Ke-
let-Európa és a Balkán Története és Kultúrája Ku-
tatási Központ.
Balkán
Hegyi Klára – Zimányi Vera: Az oszmánok Európá-
ban. Budapest, 1986, Corvina.
Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Buda-
pest, 1990, Akadémiai Kiadó.
Niederhauser Emil: Bulgária története. Budapest,
1959. Gondolat.
Oroszország
Berki Feriz: Az orthodox kereszténység. Budapest,
1975, Magyar Orthodox Adminisztratúra.
Font Márta: Oroszország, Ukrajna, Rusz. Fejezetek a
keleti szlávok korai történetéből. Budapest, 1998,
Balassi.
Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil –
Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest,
1997, Maecenas.
Heller, M. – Nyekrics, A.: Orosz történelem. 2 kötet.
Budapest, 1996, Osiris, 2000.
Lazarev, Viktor: Középkori orosz festészet. Budapest,
1975, Corvina.
Lihacsov, D. S.: Oroszország kultúrája a reneszánsz
hajnalán. Budapest, 1971, Gondolat.
Szvák Gyula: A Moszkvai Oroszország története. Bu-
dapest, 1997, Magyar Ruszisztikai Intézet.
Vásáry István: Az Arany Horda. Budapest, 1986, Kos-
suth.
 Illusztrációk jegyzéke

Képek
old.
28. A tetrarchák szobra Velencében (4. század eleje) 93. Nyíllal és lándzsával harcoló germánok. Dom-
29. Nagy Konstantin (4. század, Palazzo dei Conser- borműjelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán
vatori, Róma) (2. század vége, Piazza Colonna, Róma)
30. Nagy Konstantin 313-ban vert érméje, a pogány 98. Népvándorlás kori germán viselet (San Paolo-bib-
római vallás Napistenével (Sol Invictus) ábrázolva lia, 9. század)
30. Nagy Konstantin 337-ben vert pénzérméje, rajta a 103. Sevillai Izidor és Braulio, Zaragoza püspöke (mi-
Krisztus-monogrammal niatúra, 10. század második fele)
31. A Milvius-híd (G. B. Piranesi, rézmetszet, 18. szá- 106. Az Odoaker által Zénón nevében vert solidus
zad) 109. Nagy Theoderich palotája Ravennában (mozaik,
40. Priscianus (Luca della Robbia, 15. század, Firenze) San Apollinare Nuovo)
41. A Falakon kívüli Szent Pál-bazilika makettje 111. Agilulf király sisaklemeze (Firenze, Bargello)
43. Jézus és a 12 apostol (4. század vége, Milánó, San 112. A langobardok királyságának (később az Itálai Ki-
Lorenzo) rályság) vaskoronája
45. Szent Péter és Szent Pál apostol (mozaik, 9. szá- 113. Paulus Diaconus 787 és 796 között született Histo-
zad, Róma, Santa Prassede) ria Langobardorum című művének egy fóliómáso-
48. A keresztelés egyik első ábrázolása (Szent Callix- lata (Wolfenbüttel, Herzog August Bibliothek)
tus-katakomba, Róma, 3. század) 116. Chlodvig megkeresztelése (Grandes Chroniques
52. Nagy Konstantin császár az egyházatyákkal és a de France, 1415 k.)
nikaiai hitvallás szövegének részletével (ókeresz- 117. Tours-i Gergely frank krónikájának egy lapja
tény ikon) (7. század második fele)
55. Nagy Károly és III. Leó pápa Szent Péter lábainál. 123. Martell Károly síremléke (Saint-Denis-székesegy-
A világi és az egyházi hatalom megosztásának áb- ház, Párizs)
rázolása (790-es évek, Róma, Laterán) 124. Frank harcosok (11. századi miniatúra)
62. A nikaiai zsinat ábrázolása egy vatikáni freskón 129. A Tassilo-kehely (Kremsmünster, 780 k.)
(1590) 132. Az ún. konstantini adomány középkori ábrázolása
66. Kaiszareiai Euszébiosz (13. század, Santi Quattro Coronati, Róma)
66. Nagy Szent Vazul (mozaik a kijevi Szent Szófia-szé- 134. Nagy Károly trónja az aacheni kápolnában
kesegyházban) (8–9. század fordulója)
67. Szent Ambrus (mozaik, Milánó, Sant’ Ambrogio) 137. Karoling-lovasság (9. századi miniatúra)
69. Nagy Szent Gergely pápa 139. Nagy Károly fejereklyetartója (14. század második
71. Szent Benedek mellett Desiderius, Monte Cassino fele, Aachen)
apátja (a későbbi III. Viktor pápa). Apátsága alatt 142. Einhard, Nagy Károly krónikása (14. századi kó-
átépíttette és kibővíttette a kolostort dexminiatúra, Párizs)
72. A Sankt Gallen-i kolostor a 9. század közepén 143. Nagy Károly lovas szobra (9. század első fele, Pá-
(19. század végén készült rekonstrukció) rizs, Louvre)
72. Iona monostorának romjai a 20. század elején 145. I. Jámbor Lajos (Fuldai kézirat, 9. század)
79. Kelta bronzsisak 146. Kopasz Károly (egy reimsi kódex címlapja, 870 k.)
79. Kelta kőkereszt 151. Paulus Diaconus (egy kora középkori kéziratból)
86. A Lex Salica egy lapja (Sankt Gallen, apátsági 152. Egy kolostori íróműhely (Jean Miélot miniatúrája,
könyvtár) 1472 k.)
88. Wulfila gót bibliafordításának egy lapja (Codex 154. Hrabanus Maurus és Alkuin (miniatúra, 9. század
Argenteus, 6. század) közepe)
90. Raffaello Santi: I. Leó pápa találkozása Attila hun 155. A hét szabad művészet ábrázolása (miniatúra,
királlyal (1514, Vatikáni Palota, Stanza d’Elio- 1180 k.)
doro) 156. Kódexlap karoling minusculával
590 ■ Illusztrációk jegyzéke
157. Nagy Károly aláírása
162. Imádkozó alak (Róma, Priscilla-katakomba, 3. szá-
zad )
163. Agape (ókeresztény falfestmény, 3. század, Szent
Marcellinus és Péter-katakomba, Róma)
164. A Godescalco-evangeliarium (781–783, Biblio-
thèque Nationale, Párizs)
164. Egy ír evangeliárium szalag- és állatidomokkal dí-
szített lapja (8. század, Dublin, Trinity College)
165. A ravennai San Apollinare Nuovo-bazilika apszis-
mozaikja (6. század)
166. A kora középkori római Szent Péter-bazilika
20. századi rekonstrukciója
169. Offa merciai király és Hódító Vilmos ezüstpénzei
174. Mohamed a Kába előtt (Isztambul, 1595)
174. Korán kódex
176. Mohamed utódául nevezi ki Alit (miniatúra,
1307/1308)
177. A Sziklamecset Jeruzsálemben (7. század vége)
181. A córdobai Nagymecset (Mezquita)
181. A córdobai Nagymecset (Mezquita) belső tere
187. Szerelmespár (miniatúra, 1304/1305, Codex Ma-
nesse)
188. Házasságkötés (miniatúra)
189. Házasságkötés (Niccolò da Bologna, 14. század)
190. Nászéjszaka (miniatúra, 1380 k.)
194. Karoling-kori birtokközpont (rekonstrukció)
195. Egy földesúr és földművesei
198. Robotoló parasztok egy uradalomban
204. Nagy Károly ezüstpénze
205. 9. századi tengeri hajó
210. Bizánc látképe (rekonstrukció)
213. Iustinianus császár, Maximianus ravennai püspök
és kíséretük (mozaik, 6. század, Ravenna, San Vi-
tale)
214. Theodóra császárné és udvarhölgyei (mozaik,
6. század, Ravenna, San Vitale)
214. Iustinianus és az építész a Hagia Szophia makettjével
215. A Hagia Szophia (grafika, 1876)
217. Hérakleiosz előtt hódol a perzsa király (plakett,
1160–1170 k.)
219. Bizánci képrombolás (miniatúra, 9. század közepe)
221. II. Baszileiosz győzelme a bolgárok felett (minia-
túra, 1345–1346)
237. Viking sisak
238. Viking hajó korai ábrázolása (Gotland)
239. Viking hajó a 10. századból (rekonstrukció, Gok-
stad)
252. A hűbéri kapcsolatot megteremtő homagium (mi-
niatúra, 13. század)
260. Fordítós eke és szügyhám (egy angol zsoltáros-
könyvből, 1330 k.)
262. Gazdálkodó szerzetesek (miniatúra, 12. század
eleje)
263. A laoni katedrális tornyai az ökrökkel
265. Vitruvius vízikerekének rekonstrukciója (Terras-
sai múzeum, Spanyolország)
265. Vízikerék (kódexlap, 13. század első fele)
266. Építkezés taposómalommal (miniatúra, 13. szá-
zad)
268. A három ordo (miniatúra, 1285 k.)
268. Lovagok felövezése karddal (14. századi francia
kódex)
269. Keresztény lovag ábrázolása (13. század második
fele)
274. Középkori város (Carcassonne)
275. Egy középkori város (Hans Memmling: Jelenetek
a Passióból, 1470/1471)
278. Párizs püspöke megáldja a vásározókat (miniatú-
ra, 14. század)
279. Zsidó pénzváltók Velencében (miniatúra, 15. szá-
zad)
280. Fiorino d’oro
284. VII. Gergely (11. századi kéziratból)
286. A „Dictatus papae” egy kézirata (Vatikáni Könyv-
tár)
291. Klerikusok oktatása (a képen Szentviktori Hugo
skolasztikus teológus; miniatúra, 1190 k.)
293. Kerullariosz Mihály (miniatúra egy 11. századi
krónikából)
293. IX. Leó pápa (11. századi kéziratból)
294. II. Orbán pápa Clermont-ba érkezik és meghirdeti
a keresztes hadjáratot (miniatúra, 14. század)
295. Királyi tanács Damaszkusz ostromáról: III. Kon-
rád, VII. Lajos és III. Balduin (miniatúra, 12. szá-
zad vége)
298. Templomos lovagok sakkoznak (miniatúra, 1283)
299. Templomos medál és pecsét
301. Clairvaux-i Szent Bernát (miniatúra)
302. Laikus testvérek (dombormű, 12. század, Saint
Étienne-katedrális, Bourges)
303. Templomosok megégetése (miniatúra, 14. század)
303. Assisi Szent Ferenc (Cimabue festménye, 1278–
1280)
304. Dominikánus szerzetesek (Tommaso da Modena
freskójának részlete, 1352, Treviso)
307. A katharok kiűzése Carcassonne-ból, 1209-ben
(Grandes Chroniques de France, 1415 k.)
307. Eretnekek égetése (miniatúra, 14. század)
310. Zsidók lemészárlása a Rajna-vidéken (kézirat,
11. század vége)
312. Canterburyi zarándokok (minatúra, 1455 k.)
313. Zarándokok Hitvalló (Szent) Edward sírjánál (mi-
niatúra, 1250 k.)
314. A zarándokoknak szóló útmutatót is tartalmazó
Codex Calixtinus címlapja (12. század, Santiago
de Compostela)
316. Oktatás Párizsban a 14. század végén (miniatúra,
Grandes Chroniques de France)

317. Joghallgatók Bolognában a 14. század közepén
(dombormű, Johannes Legano [†1383] szarkofág-
ján)
323. Szent Anzelm
324. Abélard és Heloïse (14. századi miniatúra)
325. Carlo Crivelli: Aquinói Szent Tamás (1476)
328. Roland-ének (kézirat, 11. század vége 12. század
eleje)
329. Rózsaregény (kézirat, 1405 k.)
331. Román stílusú bazilika makettje
331. A pisai dóm
332. A chartres-i gótikus katedrális
333. A gótikus Saint-Denis-apátság belső tere
334. Az amiens-i katedrális timpanonja
337. Capet Hugó koronázása (14. századi miniatúra,
Párizs)
340. Plantagenêt (V.) Gottfried, Anjou grófja (1151 k.,
Le Mans-i katedrális)
344. II. Fülöp Ágost győzelme Bouvines-nál (15. szá-
zad eleji miniatúra)
346. Sainte-Chapelle
349. IX. Lajos szobra a Sainte-Chapelle-ben
350. IV. Szép Fülöp és családja (miniatúra, 14. század)
350. VIII. Bonifác pápa 1302-ben kiadja az Unam
Sanctam bullát (miniatúra, 14. századi)
355. I. Ottó és felesége (szobor, 13. század, Magdeburg)
357. A Szent Római Birodalom császári koronája
359. Német választófejedelmek (miniatúra, 14. század)
361. III. Ottó (miniatúra a müncheni evangeliarium-
ban, 1000 k.)
362. Sclavinia, Germania, Gallia és Róma hódol
III. Ottó császárnak (reichenaui evangeliarium,
1000 k.)
364. II. Henrik császár két püspökkel (korabeli ábrázo-
lás, Bamberg)
366. IV. Henrik ábrázolása egy 1106 utáni kódexben
367. VII. Gergely és IV. Henrik (egy 12. századi króni-
kából)
367. IV. Henrik Matild canossai grófnő előtt, és Cluny
apátja (miniatúra, 1115 k.)
369. I. Barbarossa Frigyes bronz fejszobra
370. I. Barbarossa Frigyes a fiaival (miniatúra, 12. szá-
zad vége)
371. I. Barbarossa Frigyes a keresztesek élén (miniatú-
ra, 15. század, Velence)
372. II. Frigyes (miniatúra, 13. század vége, Vatikáni
Könyvtár)
378. Normann harcosok az angol invázió előtt (a
Bayeux-i szőnyeg részlete, 11. század második fele)
379. Hódító Vilmos ábrázolása egy 12. századi kézirat-
ban
381. II. Henrik és felesége, Eleonóra bíráskodása
(12. századi kódexábrázolás)
382. Becket Tamás meggyilkolásának legkorábbi is-
mert ábrázolása egy 13. századi kéziratból
Illusztrációk jegyzéke ■ 591
383. A Magna Charta egy III. Henrik által kiadott,
1225-ös példánya
384. Anglia királyai: II. Henrik, Oroszlánszívű Richárd,
Földnélküli János és III. Henrik (miniatúrák,
12–13. század fordulója)
385. Simon de Monfort halála és megcsonkítása az
eveshami csata után (kézirat-illusztráció, 14. szá-
zad eleje)
385. I. Edward elnököl a parlamentben (miniatúra,
16. század)
388. San Gimignano lakótornyai
389. Ambrogio Lorenzetti: A jó kormányzás hatása a
városra (freskórészlet, 1338–1340, Palazzo Pubb-
lico, Siena)
393. Firenze a 15. században (Hartmann Schedel kró-
nikájából, 1493)
394. Velence a 15. században (Hartmann Schedel kró-
nikájából, 1493)
396. Guiscard Róbert II. Miklós pápa hűbérese lesz
(14. századi krónikaábrázolás)
397. II. Roger (mozaik, Martonara, Palermo)
397. Tabula Rogeriana. Muhammad al-Idrīsī világtér-
képe II. Roger udvarából (1154)
398. A Cappella Palatina belső tere, Palermo
404. Spanyol katonák (freskó, 13. század vége, Barcelo-
na)
405. Harc a mórok ellen (1400 k.)
406. León gótikus katedrálisa
407. X. (Bölcs) Alfonz egykorú ábrázolása
408. Nagy Knut dán király
408. Hegyesszakállú Sven által veretett pénzérmék
409. Szent Olaf, „Norvégia örökös királya”
410. Olaf Skötkonung által veretett pénzérmék
412. Szent Erik (†1160)
421. I. Alexiosz Komnénosz egy korabeli miniatúrán
422. II. Komnénosz Ióannész, bizánci császár és felesé-
ge, Piroska–Eiréné, Szent László magyar király le-
ánya (mozaik a Hagia Szophia-székesegyházban)
423. Manuél Komnénosz és felesége, Antiókhiai Mária
(12. századi kéziratból)
424. Bizánciak és arabok összecsapása (Ióannész Szkü-
litzész krónikájának 11. századi kiadásából)
425. Bizánciak és szerbek összecsapása (Ióannész
Szkülitzész krónikájának 11. századi kiadásából)
428. A lengyelek veresége a tatároktól a liegnitzi csa-
tában (miniatúra a Hedvig-kódexből, 14. század
közepe)
432. Szent Adalbert püspökké avatása (részlet a gniez-
nói székesegyház bronz kapujáról)
434. Hátrafelé nyilazó, kalandozó magyar lovas (freskó,
aquileiai dóm, 10. század)
436. Koronázási palást (1031)
438. Szent László hermája (15. század, Győr, Székes-
egyház)
592 ■ Illusztrációk jegyzéke
439. Álmos herceg és fia, Béla herceg megvakítása (Ké-
pes Krónika, 14. század második fele)
444. VII. Lajos francia király és II. Géza (Képes Króni-
ka, 14. század második fele)
445. III. Béla magyar király és első feleségének, Antiok-
hiai (Châtillon) Annának sírja (ma Budapesten, a
Mátyás-templomban)
446. Királyfej (Kalocsa, 1210 körül)
447. III. Béla dénárja, hátlapján a kettős kereszttel
448. II. András és felesége, Gertrúd korabeli ábrázolása
egy zsoltároskönyvben
451. Tatárok Magyarországon (miniatúra a Thuróczy-
krónikából, 1488)
454. A kolostorba vonult Nemanja István (freskó,
13. század)
459. Az 1117-ből, Novgorodból származó Msztyi-
szlav-evangélium
459. Novgorodi grivnák
469. Pestisben elhunytak temetése (flamand miniatúra,
1352)
471. Szénakaszálás (Berry herceg hóráskönyvéből,
15. század)
472. Őszi vetés (Berry herceg hóráskönyvéből, 15. szá-
zad)
476. Michael Wolgemut: Haláltánc (metszet, 1493)
477. Lovagok és parasztok összecsapása Meaux váránál
(miniatúra Jean Froissart krónikájából, 15. század)
480. VI. Fülöp (miniatúra, 14. század)
481. A crécyi csata (Jean Froissart krónikájából, 15. szá-
zad)
485. Jean d’Arc (táblakép, 1485 k.)
487. Jean Fouquet: XI. Lajos elnököl a Szent Mi-
hály-rend káptalanjának ülésén (Illusztráció a
rend statútumkönyvéből, 1470)
490. Jó Fülöp burgundi herceg (Rogier van der Wey-
den, 1450)
491. Merész Károly burgundi herceg (Rogier van der
Weyden, 1460)
492. Habsburg Rudolf síremléke a speyeri dómban
494. IV. Károly (korabeli falfestmény részlete a karl-
steini várból)
494. Zsigmond német-római császárrá koronázása ide-
jén, egy 1433 körüli festményen
496. I. Miksa és családja (Bernhard Strigel olajfestmé-
nye, 16. század első negyede)
497. A királyválasztás ábrázolása a heidelbergi Szásztü-
körben (1300 k.)
498. Lübeck Hanza-város pecsétjei (13. század közepe)
500. A morgarteni csata (miniatúra egy svájci króniká-
ból, 1470 k.)
502. A grünwald–tannenbergi csata (15. század végi
krónikából)
503. III. Edward kinevezi fiát, a Fekete Herceget Aqui-
tánia helytartójává (miniatúra, 1390 k.)
504. Wat Tyler halála (miniatúra, 14. század vége)
504. IV. Henrik (miniatúra, 1402 k.)
505. IV. Edward (ismeretlen festő, 1520 k.)
505. VII. Henrik (ismeretlen festő, 1505 k.)
506. Az itáliai condottiere tipikus képviselője: Farinata
degli Uberti (Andrea del Castagno freskója, 15. szá-
zad közepe)
507. Milánó a 15. század végén (Hartmann Schedel
krónikájából, 1493)
508. Cosimo de’ Medici (Jacopo Pontormo festménye,
1518–1519)
509. Firenze a 15. század végén (Francesco di Lorenzo
Rosselli festménye, 1490 k.)
510. Pisanello rajza a zsinatra érkező bizánci követek-
ről (1440 k.)
511. Leonardo rajza Lorenzo de’ Mediciről (1480 k.)
512. A Medici-palota Firenzében (1440–1460)
514. Girolamo Savonarola (Fra Bartolomeo olajfestmé-
nye, 1498)
515. Savonarola felakasztása és máglyahalála (ismeret-
len, 1498)
516. Bölcs Róbert ábrázolása az Anjou-Bibliában
(1340. k.)
516. Nápolyi Johanna (miniatúra, 15. század)
519. Katalán cortes (miniatúra, 1495)
520. A „Katolikus Királyok”: Aragóniai Ferdinánd és
Kasztíliai Izabella (ismeretlen festő, 15. század
vége)
521. Lisszabon látképe (1572)
522. III. (Nagy) Kázmér szobra a krakkói Collegium
Maiusban
526. Károly Róbert ábrázolása a Thuróczy-krónikában
(1488)
527. Károly Róbert aranyforintja
529. I. (Nagy) Lajos és udvara a Képes Krónika címlap-
ján (Tull Ödön rekonstruált másolata)
530. Zsigmond király csapatai élén (Kolozsvári Tamás,
a garamszentbenedeki oltár részlete, 15. század)
531. Lovas csapatok összecsapása (Thuróczy-krónika,
1488)
533. Hunyadi János (Thuróczy-krónika, 1488)
534. Matthias Corvinus mellképe (lombard szobrász
alkotása)
535. III. Frigyes és kísérete (illusztráció a berni króni-
kából, 1470)
536. Zrednai Vitéz János portréja a Tribrachus-kódex-
ben (1465–1470)
538. A posadai csata (Képes Krónika, 14. század máso-
dik fele)
539. Német pamflet a karóba húzott és feldarabolt holt-
testek között étkező havasalföldi vajdáról, 1500 k.
540. Konstantinápoly eleste (illusztráció Jean Chartier
krónikájában, 1450–1470 között)
544. Az avignoni pápai palota homlokzata
546. Zsigmond és felesége, Cillei Borbála bevonul a
konstanzi zsinatra (miniatúra, 1440 k.)
 Illusztrációk jegyzéke ■ 593

548. Husz János megégetése (miniatúra Ulrich Richen- 562. Masaccio: Jézus és Péter apostol az Adógaras című
tal krónikájából, 1464 k.) képről (1425, Brancacci-kápolna, Firenze)
550. V. Miklós 562. Andrea Verrocchio és Leonardo da Vinci: Jézus
551. III. Callixtus megkeresztelése (1475 k., Uffizi Galéria, Firenze;
551. II. Pius az előtérben bal felől térdelő angyal, valamint a
551. II. Pál hátteret alkotó táj Leonardo alkotása)
552. IV. Sixtus 563. Piero della Francesca: Federico da Montefeltro
552. VIII. Ince urbinói herceg és felesége, Battista Sforza (1472–
552. VI. Sándor 1474, Uffizi Galéria, Firenze)
553. Pinturicchio: A feltámadás jelenete VI. Sándor 563. Sandro Botticelli (részlet a Háromkirályok imádá-
pápa portréjával (1492–1494) sa című képről, 1475 k., Uffizi Galéria, Firenze)
555. Hölgyek geometriát tanulnak (miniatúra, 1309– 564. Donatello: Gattamelata lovas szobra (Padova,
1316 k.) 1443–1447)
555. Egyetemi oktatásban használt kézirat, geomatriai 566. Nők egy 15. századi itáliai breviáriumban
ábrákkal, számításokkal (1300 k.) 567. Nemesasszonyok kedvenc időtöltése, a solymászat
556. Henricus Martellus Germanus világtérképe (1490 (holland faliszőnyeg részlete, 1430 k.)
k.) 569. Várvédő nők (Walter de Milemete miniatúrája,
558. Raffaello Santi: Az athéni iskola (freskó, Vatikáni 1326–1327 k.)
Múzeum, 1509) 572. A kettős kolostor szimbolikus ábrázolása (1300 k.)
559. Francesco Petrarca (Andrea del Castagno freskó- 575. Fonó és szövő nők (francia miniatúra, 1400 k.)
ja, 1450 k.) 577. Nyúlvadászat (kézirat illusztráció, 1310–1320 k.)
561. Giotto: Szent Ferenc kiűzi az ördögöket Arezzo 578. Fejő nő (13. századi angol miniatúra)
városából (1297–1299 k.) 579. Játszó és pillangót kergető gyerekek (14. századi
561. Brunelleschi: A firenzei dóm kupolája angol miniatúra)

Térképek
old.
26. A Római Birodalom a tetrarchia korában, 293– 231. A nyugati szlávok a 9–11. században
305 233. A keleti szlávok, 10–11. század
44. A korai kereszténység, 1–3. század 276. Európa városai 1300 körül
74. A kereszténység elterjedése a 4–9. században 296 Keresztes hadjáratok (11–15. század)
94. A népvándorlás és a Nyugatrómai Birodalom fel- 318. Egyetemek Európában 1517-ig
bomlása, 375–476 343. A Francia Királyság a 11–13. században
97. Európa politikai képe, 493–526 376. A Német-római Császárság (12–13. század)
110. Európa politikai képe, 532–626 402. Az Ibér-félsziget 1088 körül
128. A Karoling-hatalom felemelkedése, 710–814 402. Az Ibér-félsziget 1196–1292 között
147. A verduni szerződés, 843 413. A balti-térség, 11–13. század
148. A ribemont-i szerződés, 880 429. Lengyelország, 12–13. század
168. Kereszténység a Brit-szigeteken, a 9. század elejé- 442. Várispánságok és megyék a 11. században
ig, a vikingek betörése előtt 455. Balkáni szláv államok, 12–13. század
170. Az angolszász királyságok a 6–9. században 458. A Kijevi Rusz, 12–13. század
178. Az iszlám világ az első ezredfordulóig, 7–10. szá- 470. Pestisjárvány Európában, 1346–1351
zad 483. A százéves háború, 1337–1453
220. A bizánci birodalom a Makedón-dinasztia idején, 489. Burgundia, 1363–1477
867–1025 501. A Német Lovagrend, 13–15. század
224. A balkáni szlávok, 7–11. század 523. Lengyelország és Litvánia, 14–15. század
227. Az alpesi és a dunántúli szlávok, 8–9. század 541. Balkáni államok, 1330–1463
 Személynévmutató
A–Á
Aba Sámuel magyar király 437
Abbās, Mohamed nagybátyja 177
Abdallāh Ibn Yāsīn iszlám próféta
182
Abdarrahmān hispániai helytartó
123
Abdarrahmān, I. a Cordobai Emirá-
tus emírje 180
Abdarrahmān, III. a Cordobai Kali-
fátus kalifája 180
Abélard, Pierre (Petrus Abaelardus)
francia skolasztikus filozófus, teo-
lógus, himnuszköltő 323, 324, 578,
579
Abū Bakr muszlim kalifa 176
Abū Muslim muszlim kalifa 177,
180
Adalbero laoni püspök 267
Adalberon reimsi érsek 338
Adalbert (Szent, Vojtěch/ Wojciech)
prágai püspök 230, 231, 360, 363,
427, 432, 433
Adaloald langobard királyfi, Agilulf
fia 112
Adalwinus salzburgi érsek 228
Adelhaid német-római császárné,
I. Ottó felesége 149, 356, 360
Adiatuanus gall fővezér 79
Adolf, Nassaui német király 493,
499
Adrianus (Szent Adrián) nikodé-
miai vértanú 228
Aegidius Romanus francia teológus
320
Aegidus Albornoz spanyol bíboros,
Toledo érseke 517
Aethelbert kenti király 75, 169
Aethelstan wessexi király 171
Aëtius nyugatrómai katonai pa-
rancsnok 33, 89, 93
Agilulf langobard király 111, 112
Ágnes (Poitoui) német-római régens
császárné, IV. Henrik anyja 570
Ágoston (Szent, Augustinus) hippói
püspök, egyházatya, filozófus 39,
63, 68–70, 92, 143, 150, 151, 157,
169, 186, 187, 207, 273, 301, 306,
322, 323, 579
Ágoston római apát 71, 75
Aidan (Szent) angolszász szerzetes
169
Ailly, Pierre d’ francia teológus, bí-
boros 554
Āiša, Mohamed felesége 176
Aistulf langobard király 114, 125
Akakiosz konstantinápolyi pátriár-
ka 64, 65, 212
Ákos István magyar országbíró 453
Ákos Mikes szlavón bán 527
Alarich, I. nyugati gót király 85, 92
Alarich, II. nyugati gót király 102
Alatheus keleti gót vezér 88, 92
Alberich, I. Spoleto hercege 356, 357
Alberich, III. tusculumi gróf 364
Albert (Nagy, Szent, Albertus Mag-
nus) német skolasztikus filozófus
261, 304, 320, 324, 325
Albert de Saxonia német filozófus 555
Albert, I. (Askaniai, Medve) szász
herceg 375
Albert, I. (Habsburg) osztrák herceg,
német király 492, 493
Albert, II. (Habsburg) osztrák her-
ceg, német, magyar és cseh király
495, 532
Alberti, Leon Battista itáliai mű-
vész, polihisztor 556, 562
Albertus Magnus lásd Albert (Nagy,
Szent)
Albizzi család 508
Alboin langobard király 95, 111
Alekszandr Nyevszkij vlagyimiri
nagyfejedelem és novgorodi fejede-
lem 419, 464, 500
Alexiosz lásd Béla, III. magyar ki-
rály
Alexiosz, I. (Komnénosz) bizánci
császár 294, 421, 422, 423, 425
Alexiosz, II. (Komnénosz) bizánci
császár 426
Alfonz, I. portugál király 403
Alfonz, III. portugál király 403
Alfonz, V. Aragónia és Szicília kirá-
lya 517
Alfonz, V. portugál király 521
Alfonz, VI. kasztíliai király 401
Alfonz, X. (Bölcs) kasztíliai király
373, 407
Alföldi András magyar régész, ókor-
történész 13
Alföldy Géza magyar ókortörténész
34, 37
Alfréd, Nagy wessexi király 160
Alī (ibn Abi Tálib) muszlim kalifa 176
Al-Ğayhānī khorászáni tudós 434
Alkuin angol teológus, Nagy Károly
munkatársa 75, 76, 130, 138, 144,
151, 153–155, 157, 356
Al-Mansūr Abbasida kalifa 177
Álmos magyar fejedelem 434, 435
Álmos magyar királyi herceg, I. Gé-
za fia 439, 444
Alp Arslān szeldzsuk szultán 421
Althoff, Gerd német történész 358
Amalafrida vandál királyné, Thra-
samund felesége, Nagy Theodorich
nővére 104, 106
Amalaswintha (Amalasuntha) ke-
leti gót királynő, Nagy Theoderich
lánya 108
Ambrosius lásd Ambrus (Szent)
Ambrus (Szent) milánói püspök,
egyházatya 53, 54, 67, 68
Ammianus Marcellinus késő római
történetíró 35, 90, 91
Anaklét, II. ellenpápa 396
Anastasius apát 363, 436
Anastasius, I. bizánci császár 54, 98,
116
András („velencei”), II. András állí-
tólagos unokája 453
András (Szent) apostol 188
András magyar királyi herceg,
596 ■ Személynévmutató
I. (Nagy) Lajos öccse 517, 528
András, I. magyar király 437, 438
András, II. magyar király 299, 428,
445–450, 456, 500, 529
András, III. magyar király 453
Andreas (András), Capellanus, fran-
cia udvari káplán 329, 568
Andrej Bogoljubszkij Vlagyimir-
Szuzdal fejedelme 463
Andronikosz, I. Komnénosz bizánci
császár 426
Angilbert költő, kancellár 130, 157
Anjou Lajos, I. Johanna nápolyi ki-
rálynő fogadott fia 517
Anna (Jagelló), II. Ulászló lánya 495
Anna (Lotharingiai), Vaudémont-i
Hugo felesége 568
Anna Komnéné bizánci hercegnő,
történetíró 421, 425
Annibaldi család 400
Anonymus Gallus lengyel krónika-
író 433
Anonymus magyar királyi jegyző és
krónikás 435
Ansegisel, Arnulf metzi püspök fia
122
Ansgar (Szent) hamburgi érsek 205,
237
Anthemiosz, Tralleszi bizánci épí-
tész 215
Antiokhiai Mária bizánci császárné,
I. Mánuel felesége 423, 426
Anzelm (Szent) canterburyi érsek,
teológus 321–323
Anzelm luccai püspök 284, 328
Apameiai Poszeidóniosz sztoikus fi-
lozófus, történetíró 80
Aquitániai Eleonóra francia és angol
királyné, VII. Lajos francia király,
majd II. Henrik angol király felesé-
ge 329, 342, 380, 381, 568
Aragóniai János asztúriai herceg 496
Arbrissel, Robert vándorprédiká-
tor, a fontevrault-i kolostor alapító
apátja 571, 574
Arcadius, Flavius keletrómai császár
32
Ardarik gepida király 89, 91
Arduin ivreai őrgróf, itáliai király
363
Areiosz (Arius) alexandriai diakó-
nus 51, 61
Aribo mainzi érsek 365
Ariès, Philippe francia demográfus
578
Arisztotelész ókori görög filozófus
39, 182, 317, 319–325, 558
Arius lásd Areiosz
Arno salzburgi érsek 226
Arnold, Dickeninge apátja 550
Arnulf bajor herceg 354
Arnulf keleti frank király, római csá-
szár 149, 352, 353
Arnulf, a Saint-Bertin-kolostor inté-
zője 254
Arnulf metzi püspök 117, 122
Árpád magyar nagyfejedelem 434–
437
Arykan, Attila hun király főfelesége
89
Asen, I., Ivan bolgár cár 456
Asen, II., Ivan bolgár cár 456
Asen, III., Ivan bolgár cár 456
Aszkold kijevi varég–rusz vezér 235
Aszparuch bolgár kán 223
Athalarich keleti gót király 99, 108
Athanarich nyugati gót fejedelem 85
Athanasziosz alexandriai pátriárka
54, 62, 66, 70
Athaulf nyugati gót király 33, 92, 96
Attila hun király 34, 82, 89–91, 93,
212
Audéarde, Ermengarde aquitániai
hercegné lánya 574
Audofleda keleti gót királynő, Nagy
Theoderich felesége 106
Augustinus lásd Ágoston (Szent,
Augustinus)
Augustus (Octavianus) római csá-
szár 25, 54
Aurelianus, Lucius Domitius római
császár 34
Authari langobard király 111, 112
Autrecourt, Nicolaus d’ francia filo-
zófus, skolasztikus teológus 554
Averroës (Ibn Rušd ) arab filozófus,
tudós 182, 320
B 169, 171, 193
Babits Mihály magyar költő, író, iro-
dalomtörténész 160
Bacon, Rogerius angol gondolkodó,
ferences szerzetes 327
Bairoch, Paul belga gazdaságtörté-
nész 277
Baján avar kagán 95
Bajazid, I. oszmán szultán 539
Bajazid, II. oszmán szultán 536
Balduin, I. edesszai gróf, jeruzsálemi
király 295
Balduin, I. Flandria grófja, latin csá-
szár 298, 426
Balduin, II. Guînes grófja 566, 568
Balduin, III. jeruzsálemi király 295
Bálint Sándor magyar néprajzkutató
76
Balk, Hermann von, a Német Lo-
vagrend nagymestere 428
Ball, John angol pap, lollard eretnek
478, 503
Bánk magyar bán, nádor 449
Barnabás (Szent) apostol 44
Bartholomeus Anglicus ferences
szerzetes 579
Bartolommeo, Michelozzo di itáliai
reneszánsz szobrász, építész 562
Basarab havasalföldi vajda 539
Baszileiosz (Nagy Szent Vazul) egy-
házatya 62, 66, 70,
Baszileiosz ankürai püspök 62
Baszileiosz, I. bizánci császár 219,
283
Baszileosz, II. („Bolgárölő”) bizánci
császár 221, 222, 225, 437
Báthori család 534
Báthori István erdélyi vajda 536
Batu tatár kán 450, 463
Baudoin flandriai gróf 255
Bautier, Robert-Henri francia gaz-
daságtörténész 206
Beatrix (Aragóniai), magyar király-
né, I. Ferrante nápolyi király lánya,
Hunyadi Mátyás felesége 517, 536,
537
Beatus liébanai presbiter 164
Beaumanoir, Philippe de francia
jogtudós 196, 348
Beauvais, Vincent de domonkos
szerzetes, enciklopédia író 348, 568
Becchi, Gentile firenzei püspök, hu-
manista 511
Becket Tamás (Szent) canterburyi
érsek, mártír 316, 382
Beda Venerabilis angolszász bencés
szerzetes, író, tudós 75, 151, 159,
Begga, I. (Landeni) Pippin lánya 122
Béla, I. magyar király 437, 438
Béla, II. (Vak) magyar király 439,
444, 456
Béla, III. (Alexiosz) magyar király
424, 428, 445–447
Béla, IV. magyar király 448, 450,
452, 526, 573
Belisarius bizánci hadvezér 105,
108, 213
Bellini család 264
Bellini, Gentile velencei reneszánsz
festő 564
Bellini, Giovanni velencei reneszánsz
festő 564

Bellini, Jacopo velencei reneszánsz
festő 564
Belos szerb bán 444
Benedek (Anianei, Szent) bencés
apát 145, 300
Benedek (Nursiai, Szent) bencés
rendalapító 69–71, 73, 140, 152,
202, 300, 570
Benedek, V. pápa 357
Benedek, VIII. pápa 364
Benedek, XI. pápa 351
Benedek, XIII. ellenpápa 545
Berengár friauli őrgróf 149
Berengár, II., ivreai őrgróf, itáliai ki-
rály 149, 211, 356, 357, 387
Bernard (Cluny) bencés szerzetes
579
Bernard, a chartres-i iskola tanára
316, 323
Bernardin (Sienai, Szent) ferences
hitszónok, egyháztanító 191
Bernát (Clairvaux-i, Szent) ciszterci
apát 288, 295, 301, 306, 307, 315,
316, 574
Bernhard, Itália királya, Nagy Ká-
roly unokája 135, 146, 387, 496
Bernward (Hildesheimi, Szent) Hil-
desheim püspöke 360
Berta frank királylány, a kenti király
felesége 75
Bertha, Flandriai, I. Fülöp francia
király első felesége 573
Bertrand de Born francia trubadúr
329
Bibó István magyar jogász, politi-
kus, társadalomtudós 56
Bicskei Gergely esztergomi érsek 525
Biel, Gabriel német skolasztikus filo-
zófus 554
Biraben, J. N. francia történész, de-
mográfus 184, 474
Birger, Jarl svéd államférfi, hadvezér
464
Bisticci, Vespasiano firenzei könyv-
kereskedő, humanista 510
Bleda hun nagyfejedelem 89
Bloch, Marc francia történész 22, 55,
256, 257, 269, 358
Blois, Pierre de (Petrus Blesensis)
francia költő, diplomata 315
Boccaccio, Giovanni itáliai író, köl-
tő, humanista 559
Boccanegra család 507
Boccanegra, Simone genovai doge
507
Boëthius de Dacia filozófus 320
Boëthius római író, filozófus 39, 99,
107, 171
Bogdán, I. moldvai fejedelem 528
Bohemund, Taranto grófja 295, 396
Boleslav, I. cseh fejedelem 230
Boleslav, II. cseh fejedelem 230, 231
Boleslav, III. cseh fejedelem 231, 232
Bołeszlaw, I. (Chobry, Vitéz) len-
gyel fejedelem, uralkodó 230–232,
363–365, 427,
Boleszław, II. (Merész) lengyel ural-
kodó 427
Boleszław, III. (Ferdeszájú) lengyel
uralkodó 428, 430
Boleszław, V. (Szemérmes) lengyel
uralkodó 431
Bonaventura (Szent) teológus író
326
Bonifác (Szent, Winfrid) hittérítő,
érsek, pápai legátus 75, 125, 128,
139, 167
Bonifác, VIII. pápa 288, 349–351,
525, 543, 573
Bonipertus pécsi püspök 158
Borgia család 550, 552
Borgia, Cesare VI. Sándor pápa fia,
kardinális, hadvezér 552
Borgia, Lucrezia VI. Sándor pápa
leánya, modenai hercegné 552
Boric boszniai bán 456
Boril bolgár cár 456
Borisz (Szent), vértanú, I. Vlagyimir
kijevi nagyfejedelem fia 462
Borisz, I. bolgár kán 225
Borisz, Kálmán magyar király állító-
lagos fia 444
Bořivoj, I. cseh fejedelem 229, 230
Botticelli, Sandro firenzei rene-
szánsz festő 513, 563
Bouillon Gottfried flamand lovag,
jeruzsálemi király 295, 440
Brabanti Siger filozófus 320
Bracciolini, Poggio itáliai tudós, hu-
manista 558
Bracton, Henry de angol jogtudós
382
Bradwardine, Thomas angol tudós,
canterburyi érsek 556
Bramante, Donato itáliai reneszánsz
építész 564
Brancaleone degli Andalo római se-
nator 392
Branimir horvát fejedelem 225
Braudel, Fernand francia történész
518, 519
Braulio Zaragoza püspöke 103
Bréhier, Louis francia történész 32,
209, 216
Brémai Ádám német teológus, törté-
netíró 84, 236
Személynévmutató ■ 597
Bresciai Arnold ágostonos kanonok,
római néptribun 369
Brienne-i János jeruzsálemi király
299
Broederlam, Melchior németalföldi
reneszánsz festő 264
Brown, Peter angol történész 76
Bruce, Edward Írország királya 503
Bruce, I. Robert skót király 503
Brunelleschi, Filippo itáliai rene-
szánsz szobrász, építész 556, 560–
562
Brunichild frank királyné 117
Brúnó (Kölni, Szent) reimsi kano-
nok 300
Bruno kölni érsek, I. Ottó testvére 354
Bruno Sankt Gallen-i szerzetes 436
Bruno, III. Ottó unokatestvére lásd
Gergely, V. pápa
Budai Nagy Antal erdélyi kisnemes
532
Buddha 306
Bulcsú magyar törzsfő 435
Burchard wormsi püspök 284, 328
Buridanus, Johannes skolasztikus
filozófus, a párizsi egyetem tanára
555
Burke, Peter brit történész 394, 560
Bussi, Giovanni Andrea dei pápai
könyvtáros 15
C
Caesar, Julius római császár 78–81
Caesarius (Szent) arles-i püspök, ér-
sek 150, 191
Caetani család 400
Caillet (Carle), Guillaume francia
paraszt, a Jacquerie vezetője 482
Callixtus, II. pápa 286, 368
Callixtus, III. pápa 533, 550, 551
Camões, Luis de portugál költő 521
Campin, Robert flamand festő 564
Cangrande, della Scala itáliai signo-
re 507
Capestrano, Giovanni da (Kapiszt-
rán János) ferences teológus,
hitszónok, inkvizítor 533
Carpaccio, Vittore itáliai reneszánsz
festő 564
Carpini, Johannes Piano ferences
szerzetes, utazó 463, 557
Cassianus, Johannes ókeresztény
szerzetes, teológus 70
Cassiodorus, M. Aurelius római ál-
lamférfi, történetíró 39, 40, 80, 99,
107, 108, 152, 159
598 ■ Személynévmutató
Castagno, Andrea del itáliai festő
506, 559, 563
Castracane, Castruccio itáliai zsol-
dosvezér 507
Celesztin, I. pápa 58
Cellarius, Cristoph német történész
és nyelvész 15
Cellet, Pierre de bencés apát, püspök
315
Cemicas karantán törzsfő 228
Champeaux-i Vilmos (Guillelmus
de Campellis) párizsi teológiai ta-
nár 323
Chartier, Jean francia festő, illuszt-
rátor 540
Châtillon Anna antiókhiai hercegnő,
magyar királyné 445
Chieregati, Francesco itáliai püs-
pök, pápai nuncius 553
Childeric, III. Meroving király 125
Childerich, I. frank törzsfő 95
Chlodovechus lásd Chlodvig
Chlodvig, I. frank király 73, 95, 96,
106, 115–119, 339
Chozil (Kocel), Priwina nyitrai
szláv fejedelem fia 228
Chrétien de Troyes francia költő 78,
329
Chrétienne, Guînes-i grófné, II. Bal-
duin felesége 566
Christine, Guînes-i nemesasszony
566
Christine de Pisan francia írónő 568
Chrodegang metzi püspök 139
Cibo család 552
Cicero, Marcus Tullius ókori római
író, filozófus, politikus 150, 154
Cillei Borbála német-római császár-
né, Luxemburgi Zsigmond máso-
dik felesége 546
Cillei Ulrich magyar főúr 533
Cimabue itáliai festő 303, 560
Cirill (Szent, Konsztantínosz, Küril-
losz) bizánci filozófus, hittérítő,
nyelvtudós 222, 229, 427
Clemens Scotus ír grammatikus 153,
159
Cleph langobard király 111
Clothar, I. frank király 117
Clothar, II. frank király 117
Coducci, Mauro itáliai reneszánsz
építész 563
Cola di Rienzo nótárius, római nép-
tribun 517
Colonna család 400, 543, 546
Columba (Szent) ír szerzetes 73
Comestor, Petrus francia teológus
316
Conan, III. Bretagne hercege 573, 574
Constans, Flavius Iulius nyugatró-
mai császár 32
Constantius, I. nyugatrómai császár
27, 29
Constantius, II. keletrómai császár
32, 53, 54, 61
Conti család 400
Corbeil, Pierre de francia érsek 320
Cornelius caesareai centurio 43
Corrigia, Matteo Gerardi de itáliai
podeszta 391
Corvin János, horvát–szlavón bán,
Hunyadi Mátyás fia 537
Cosmas cseh történetíró 229
Courçon, Robert de a párizsi egye-
tem kancellárja 317
Craon, Petronille de Chemillé-i
grófnő, fontrevault-i apátnő 571
Crescentiis, Petrus de bolognai jo-
gász, mezőgazdasági író 261
Crescentius család 283, 364
Crescentius, II. János római nemes
360
Crescentius, III. János római nemes
364
Crivelli, Carlo itáliai festő 325, 564
Cusanus, Nicolaus német bíboros,
teológus, filozófus 496, 549, 551,
554, 555, 559
Cyprianus (Szent) karthágói püspök
56, 67
Czarnkówi János lengyel történetíró
525
Cs
Csák Péter magyar báró 452
Cserepnyin, L. V. orosz történész 457
Csukovits Enikő magyar történész
557
D slav felesége 230
Dagobert, I. frank király 117, 122,
226
Damasus, I. pápa 32, 57, 67
Dante, Alighieri itáliai költő, filozó-
fus 320, 330, 493, 507, 559, 561
Decius, Caius Traianus római csá-
szár 49
Deér József magyar történész 13
Delumeau, Jean francia történész
560
Demeter esztergomi érsek 530
Démétrios (Dmitar) Zvonimir hor-
vát király 421
Dénes (Dinis), I. portugál király 520
Dénes, Szent 341
Deoderik karantán püspök 226
Desiderius lásd Victor, III. pápa
Díaz de Vivar, Rodrigo kasztíliai ne-
mes 329, 401,
Diaz, Bartolomeu portugál hajós,
felfedező 521
Diocletianus, Caius Aurelius Vale-
rius római császár 15, 16, 25, 27,
29, 30, 49
Dionüsziosz Areopagita görög nyel-
ven író teológus, filozófus 67, 151,
153, 332
Dionysius Exiguus ókeresztény író
58
Dir kijevi varég–rusz vezér 235
Długosz, Jan lengyel, kanonok, dip-
lomata, történetíró 525
Dmitrij Ivánovics moszkvai nagyfe-
jedelem 542
Dobrawa cseh hercegnő, lengyel ki-
rályné 230, 232, 427
Don João de Avis lásd I. János por-
tugál király
Don Juan lásd Aragóniai János asz-
túriai herceg
Donatello firenzei szobrász 560, 562,
564
Donati, Lucrezia firenzei nemes-
asszony 131, 511
Donatus karthágói püspök 51
Donatus, Aelius késő római gram-
matikus 40, 69
Dopsch, Alfons osztrák társadalom-
és gazdaságtörténész 16
Doria család 507
Dracul, Vlad havasalföldi vajda 539
Dragoş/Drágffy család 528
Dragutin (IV.) István szerb király,
szerémi herceg 456
Drahomira, cseh királyné, I. Vrati-
Drogo itáliai herceg 123, 395
Duby, Georges francia történész 22,
192, 195, 197, 199, 206, 237, 244,
259, 262, 263, 315, 326, 568, 570,
573
Duccio sienai festő 561
Duh zágrábi püspök 439
Dungal ír szerzetes, tudós, költő 153
Duns Scotus, Johannes ír skolasz-
tikus filozófus 151, 153, 326, 327,
554
Durandus moissaci püspök 161
Dzsingisz tatár kán 463

Dzsocsi mongol hadvezér, Dzsingisz
kán fia 463
E Capetingek őse 336, 337
d’Este, Ercole, I. ferrarai herceg 310
Ebroin neustriai háznagy 122
Eckhart keresztény misztikus, gon-
dolkodó 554
Edgar, I. angol király 171
Edika szkír törzsfő, Attila udvari fő-
embere 91
Edward (Fekete Herceg) walesi her-
ceg, III. Edward fia 482, 503
Edward, I. (Nyakigláb) angol trón-
örökös, király 385, 386, 503
Edward, I. wessexi király, Nagy Al-
fréd fia 171
Edward, II. (Szent) angol király 239
Edward, III. (Hitvalló, Szent) angol
király 171, 313, 378
Edward, III. (Plantagenet) angol ki-
rály 479–483, 503
Edward, IV. (Plantagenet) angol ki-
rály 486, 505
Egbert wessexi király 170
Einhard (Einhart) frank történetíró
123, 127, 129, 131, 133, 142, 144,
156, 157, 159, 160
Eiréné bizánci hercegnő, bolgár cár-
né, III. Asen Ivan felesége 456
Eiréné bizánci régens, császárnő, VI.
Konsztantinosz anyja 127, 130,
219
Eiréné lásd Szent Piroska
Eirik norvég érsek 417
Eizenstein, Szergej orosz filmrende-
ző 464
Ekkehard, Sankt Gallen-i szerzetes
159
Electulfs rabszolga 200
Ellák hun hadvezér, Attila hun feje-
delem fia 89
Elpidius Rusticus keresztény költő 159
Emma normann hercegnő, angol ki-
rályné 171
Emmerám (Szent) vértanú püspök 75
Endrei Walter magyar technikatör-
ténész 265
Ennodius (Szent) páviai püspök 99,
107, 286
Eppinus frank pohárnok 144
Erik (Szent) svéd király 239, 412,
418, 419
Erik, I. dán király 415
Ermanarich keleti gót király 93
Ermengarde, IX. Vilmos aquitániai
herceg felesége 573, 574
Ermolao Barbaro itáliai tudós 558
Erős Róbert Anjou és Blois grófja, a
Erzsébet (Kotromanić) magyar ki-
rályné, I. (Nagy) Lajos második
felesége 517, 530, 538
Erzsébet (Kun), régens, IV. (Kun)
László anyja 452
Erzsébet (Luxemburgi), magyar ki-
rályné, régens, Habsburg Albert fe-
lesége 532
Erzsébet (Magyarországi, Szent) ma-
gyar királyi hercegnő, II. András
lánya 448
Erzsébet (Piast), magyar királyné,
I. Károly Róbert felesége 522, 528
Erzsébet (Yorki) angol királyné 505
Eschenbach, Wolfram von német
költő 78, 329
Eskil lundi érsek 415
Ethelred, II. angol király 409
Étienne Marcel francia posztókeres-
kedő 482, 483
Eude miniatúra-festőnő 164
Eudo aquitán herceg 123
Eudoxia vandál királyné, III. Valen-
tinianus lánya 104
Eufrozina magyar királyné, II. Géza
felesége 444
Eurich nyugati gót király 101
Euszébiosz, Kaisareiai püspök, tör-
ténetíró 30, 52, 53, 66
Eutükhész konstantinápolyi kolosto-
ri elöljáró 64
Eyck, Jan van németalföldi festő
564
F Fritigern nyugati gót vezér 88, 92
Farinata degli Uberti itáliai nemes,
zsoldosvezér 506
Fātima, Mohamed lánya 173, 176
Fedeles Tamás magyar történész 13
Félix, II. pápa 65
Félix, IV. pápa 108
Félix, V. ellenpápa 547
Ferdinánd, I. (Habsburg) magyar és
cseh király 440, 495, 496
Ferdinánd, I. kasztíliai király 401
Ferdinánd, I. portugál király 521
Ferdinánd, II. (Aragóniai) aragó-
niai és (V.) kasztíliai király 496,
519, 520
Ferdinánd, III. leóni és kasztíliai ki-
rály 403
Személynévmutató ■ 599
Ferenc (Assisi, Szent) ferences rend-
alapító 303, 561
Fergant, IV. Alan Bretagne hercege
573
Ferrand portugál herceg 255
Ferrante, I. nápolyi király 513, 517,
537
Ficino, Marsilio itáliai orvos, filozó-
fus, humanista 511, 513, 558–560
Fieschi család 507
Fink, Karl August német egyháztör-
ténész 547
Firenze, Andrea (di Bonaiuto) da
itáliai festő 562
Focillon, Henri francia művészet-
történész 163
Folkunger család 163
Font Márta magyar történész 13,
234, 235
Fra Angelico firenzei festő 563
Francesca, Piero della itáliai rene-
szánsz festő, matematikus 556, 563
Frangipani család 400
Fredegarius frank történetíró 226
Fredegunde frank királyné 117
Freisingi Ottó püspök, történetíró
446
Frigyes, Hohenstaufeni sváb herceg
368
Frigyes, I. (Barbarossa, Rőtszakál-
lú) német-római császár 253, 254,
289, 290, 298, 369–371, 391, 392,
399, 415, 445, 492, 496
Frigyes, II. német-római császár
290, 299, 308, 371–373, 391, 392,
399, 400, 492, 500, 516
Frigyes, III. (Szép) osztrák herceg,
német (ellen)király 493
Frigyes, III. német-római császár
495, 533–536
Froissart, Jean francia történetíró
477, 481
Fuggerek augsburgi bankár- és ke-
reskedőcsalád 499, 545
Fulbert chartres-i püspök 158, 250
Fulco, IV. Anjou grófja 573
Fulco, V. Anjou grófja, jeruzsálemi
király 571, 574
Fülöp (Merész) burgundi herceg
484, 490, 564
Fülöp (Sváb) német király 372
Fülöp (Szép) spanyol trónörökös,
I. Miksa császár fia 496
Fülöp, I. francia király 340, 379, 573
Fülöp Ágost, II. francia király 255,
298, 344, 345, 347, 371, 372, 382
600 ■ Személynévmutató
Fülöp, III. (Jó) burgundi herceg 485,
490, 491
Fülöp, IV. (Szép) francia király 269,
272, 302, 347, 348, 349, 351, 543
Fülöp, VI. (Valois) francia király
479, 480, 482
G bert) skolasztikus filozófus 323
Galerius, Maximianus római csá-
szár 27, 29, 49, 50
Galilei, Galileo itáliai tudós 327
Galla Placidia nyugati gót királyné,
I. Theodosius lánya 33, 162
Gallienus, Publius Licinius Egna
tius római császár 49
Gallus (szent) ír szerzetes, misszio-
nárius 73
Garibald bajor herceg 126
Geiserich vandál király 85, 92, 104
Gelasius, I. pápa 54, 57
Gelimer vandál király 104, 105
Gellért (Szent) csanádi püspök 437,
439
Geoffroi Plantagenêt Anjou grófja
380
Gerard cambrai-i püspök 267, 391
Gerbert (Aurillaci vagy Reimsi)
lásd Szilveszter, II. pápa
Gerboldo apát 254
Gergely (Toursi) toursi püspök, tör-
ténetíró 73, 80, 95, 115–118, 156,
159, 185, 203, 208
Gergely, I. (Nagy, Szent) pápa 15,
57, 69, 71, 75, 109, 140, 151, 159,
161, 169, 171, 267
Gergely, IV. pápa 145
Gergely, V. pápa 355, 360
Gergely, VII. pápa 238, 256, 284–
287, 294, 340, 367, 368, 395, 421,
427, 438, 439, 570
Gergely, IX. pápa 292, 308, 320
Gergely, XI. pápa 545
Gergely, XII. pápa 545
Gergely, Nazianzoszi görög püspök,
egyházatya 62, 66
Gergely, Nüsszai (Szent) görög egy-
házatya, teológiai író 62, 66, 212
Gerics József magyar történész 374
Gerold bajor praefectus 129
Gerold pannóniai őrgróf 226
Gerson, Jean francia tudós, a párizsi
egyetem kancellárja 190, 554
Gertrúd (Meráni) magyar királyné,
II. András felesége 448, 449
Géza magyar fejedelem 358, 363,
436, 437
Géza, I. magyar király 438, 441
Géza, II. magyar király 424, 444,
446
Ghiberti, Lorenzo itáliai reneszánsz
szobrász, ötvösművész 562
Ghirlandaio, Domenico firenzei
freskófestő 513, 563
Gilbertus Porretanus (Poiters-i Gil-
Giotto di Bondone firenzei festő,
szobrász és építész 560, 561
Gizella (Gisela) bajor hercegnő, ma-
gyar királyné 354, 436
Glaber, Rodulfus clunyi szerzetes,
történetíró 159, 184, 313, 330
Glanvill, Ranulf de angol jogtudós
381
Gleb (Szent) vértanú, I. Vlagyimir
kijevi nagyfejedelem fia 462
Godwin Wessex earlje 171, 416
Goes, Hugo van der flamand festő,
grafikus 564
Golubinszkij, E. orosz történész 462
Gonzaga család 507, 563
Gotfrid (Gotfred) dán király 237
Gottfried (V.) Plantagenêt Anjou
grófja 340, 341
Gozzoli, Benozzo firenzei festő 563
Gratianus itáliai teológus, kánonjo-
gász 328, 417
Gratianus, Flavius római császár 32
Grimaldi család 507
Grimoald, Austrasia maior domusa,
I. (Landeni) Pippin fia 122
Grimoald, Austrasia maior domusa,
II. Pippin fia 123
Groote, Gerhard németalföldi pap
549
Grosseteste, Robert oxfordi tudós
261, 327
Guiccardini, Francesco itáliai törté-
netíró 513
Gundahar burgund király 93
Gunderich vandál király 92
Gundobad burgund király 105
Gundowech burgund király 105
Gunthamund vandál király 104
Guntram burgund király 203
Guthrum dán király 171
Guzman Domonkos kasztíliai pap,
a domonkos rend alapítója 304
Gy
Györffy György magyar történész
443
György, II. Terter bolgár cár 542
H
Haakon (Magnus) norvég királyi
herceg 417
Haakon, I. (Jó) norvég király 409
Haakon, IV. (Öreg) norvég király
417, 418
Hackeborni Mechtild német apáca,
misztikus író 573
Hadīğa/Hadidzsa, Mohamed első fe-
lesége 173
Hadrián, IV. pápa 289
Hadrián, VI. pápa 369, 370, 553
Hadrianus római császár 550
Hadrianus, I. pápa 126, 139, 143
Hajnal István magyar történész 13,
319
Halecki, Oscar lengyel történész 21
Harald (Haarfager, Széphajú) nor-
vég király 409
Harald, I. (Kékfogú) dán király 238,
408
Harald II. (Ericsson, Szürkebundás)
norvég király 414
Harald, II. (Godwinson) Wessex
earlje, angol király 171, 378
Harald, III. (Hardrada, Keményke-
zű) norvég király 378, 416
Harmatta János magyar történész 90
Harnack, Adolf német teológus, tör-
ténész 43
Hārūn ar-Rašīd Abbaszida kalifa
177, 202
Harvengt, Philippe de premontrei
apát 316
Héder Henrik magyar báró 452
Hedvig (Jadwiga, Szent) magyar
hercegnő, lengyel királyné 524, 530
Heisenberg, August német történész
209
Helmoldus bosaui plébános, törté-
netíró 375
Héloïse, Abélard tanítványa és sze-
relme 323, 324
Henrik I. (Madarász) német király
230, 353, 354, 356, 363, 366
Henrik, I. (Szakállas) sziléziai feje-
delem 429, 431
Henrik, I. angol király 254, 344,
378–381, 570, 574
Henrik, I. francia király 340
Henrik, I. konstantinápolyi latin
császár 426
Henrik, II. (Civakodó) bajor herceg
354, 363
Henrik, II. (Plantagenêt) angol ki-
rály 329, 341, 342, 344, 380–382,
384, 385, 570, 571

Henrik, II. (Szent) bajor herceg, né-
met király, német-római császár
285, 354, 363–365, 437
Henrik, II. kasztíliai király 519
Henrik, III. (Oroszlán, Welf) szász
és bajor herceg 369–372, 375, 498
Henrik, III. angol király 383–385
Henrik, III. bajor herceg, német-ró-
mai császár 285, 355, 366, 392,
437, 438
Henrik, IV. angol király 504
Henrik, IV. német-római császár
366, 367, 395, 396, 438, 439, 492,
570
Henrik, V. angol király 484
Henrik, V. német király, német-ró-
mai császár 286, 341, 368, 380, 570
Henrik, VI. angol király 484
Henrik, VI. szicíliai és német király,
német-római császár 371, 372, 399
Henrik, VII. angol király 505
Henrik, VII. német király, német-ró-
mai császár 426, 493, 499, 507, 508
Henrik, X. (Büszke) bajor herceg
368
Henryk, II. (Kegyes) sziléziai fejede-
lem 429
Hérakleiosz, I. bizánci császár 216,
217
Heribert, II. vermandois-i gróf 338
Heródes Agrippa, II. zsidó király 44
Heródes Antipas galileai tetrarcha
42
Heródes, I. (Nagy) Júdea királya 42
Hervoja Vukčić horvát bán, bosnyák
herceg 539
Hieronymus lásd Jeromos (Szent)
Hierotheosz ortodox szerzetes, ma-
gyar püspök 436
Hilarius Limonium (Poitiers) püspö-
ke 54, 67
Hildebald frank püspök 144
Hildebert de Lavardin francia him-
nuszköltő 328
Hildebrand bíboros lásd Gergely,
VII. pápa
Hildegard római császárné, Nagy
Károly második felesége 141
Hildegard, Bingeni, Szent német
misztikus apáca 573
Hilderich vandál király 104
Himiltrud, Nagy Károly első felesége
141
Hincmar reimsi érsek 55, 116, 133,
157, 159, 336
Hóman Bálint magyar történész 120
Honorius (Autuni, Augustodunien-
sis) német származású teológus 317
Honorius, Flavius római császár 32,
33
Honorius, II. pápa 396
Honorius, III. pápa 303, 454
Horváti család 530
Hrabanus Maurus fuldai apát, tu-
dós, teológus 154, 157, 159
Hrotsvita német kanonissza, írónő
158
Hroudland breton őrgróf 127
Huerta, Jean de la spanyol rene-
szánsz szobrász 564
Hugo (Vienne-i, Povence-i) Al-
só-Burgundia ura, itáliai király
149, 357, 387
Hugo clunyi apát 570
Hugó, I. (Capet) frank király 337,
338, 340
Hugo, II. (Vaudémont-i) vaudé-
mont-i gróf, keresztes lovag 568
Huizinga, Johan holland történész
474
Humbertus da Silva Candida fran-
cia bencés apát, bíboros 284, 293,
294
Hunerich vandál király 104
Hunyadi család 534, 536, 537
Hunyadi János magyar hadvezér,
kormányzó 532–534, 539, 550
Hunyadi László, Hunyadi János id.
fia 534
Husz, Jan cseh pap, tanár, vallásre-
former 547, 548
I István, V. pápa 229
Ibn Haldūn arab történetíró 204
Ibn Tūmart iszlám próféta 182
Ibrāhīm omajjád kalifa 177
Ignatiosz konstantinápolyi pátriár-
ka 283
Igor rusz fejedelem 235
Ilona szerb királyné 444
Imre (Szent) magyar királyi herceg
222, 437, 439
Imre magyar király 447, 448, 454
Ince, I. pápa 57
Ince, II. pápa 396
Ince, III. pápa 256, 289–291, 303,
307, 308, 317, 345, 372, 382, 399,
456
Ince, IV. pápa 292
Ince, VIII. pápa 513, 552
Inghen, Marsilius van nominalista
filozófus 554
Ióannész, I. Tzimiszkész bizánci
császár 221
Személynévmutató ■ 601
Ióannész, II. (Szép) Komnénosz bi-
zánci császár 422, 423
Ióannész Szkülitzész bizánci törté-
netíró 424, 425, 436
Ionas orléans-i püspök 157, 159
Iordanes későantik történetíró 39,
80, 91, 159
Irenaeus lugdunumi (lyoni) püspök
57, 66
Iréné bizánci hercegnő, II. Iszaakiosz
lánya 399
Irnerius itáliai jogász 327
Isidorus (Sevillai) ókeresztény író,
Sevilla érseke, egyházatya 39, 95,
99, 102
Ismāīl (rejtőzködő) imám 176
István, (II.) Kotromanić bosnyák
bán 527, 538
István (Szent) vértanú 188
István, Blois angol király 380
István, I. (Szent, Vajk) magyar király
159, 222, 231, 238, 354, 363, 365,
436–439, 441, 443, 448, 453
István, I. pápa 56
István, II. magyar király 444
István, II. pápa 114, 125
István, II. Vladiszláv (Ulászló) szerb
trónkövetelő, szerémi király 454
István, III. (Ștefan cel Mare) mold-
vai fejedelem 540
István, III. magyar király 424, 444,
445
István, IV. magyar király 424, 445
István, V. magyar király 451, 452,
456
Iszaakiosz, I. bizánci császár 421
Iszaakiosz, II. (Iszaakiosz Angelosz)
bizánci császár 399, 445
Iszidórosz (Milétoszi) bizánci épí-
tész 215
Iulianus, Flavius római császár 32
Iustinianus, I. bizánci császár 15, 36,
40, 51, 57, 65, 98, 102, 105, 108,
162, 213–217, 308, 386
Iustinus, I. bizánci császár 65, 213
Iustinus, II. bizánci császár 219
Ivan I. (Kalita, „Pénzeszsák”) moszk-
vai fejedelem 542
Iván, III. moszkvai nagyfejedelem
542
Ivo chartres-i püspök 284, 328
Izabella, I. (Kasztíliai, Katolikus)
kasztíliai királynő 496, 520,
Izjaszlav (I.) Jaroszlavics kijevi nagy-
fejedelem 457
602 ■ Személynévmutató
J Jeromos (Szent) ókeresztény teoló-
Jacobus, de Voragine itáliai érsek,
történetíró 328
Jacopone, da Todi itáliai költő 328
Jakab (Szent) apostol 47, 313
Jakab prenestei püspök, pápai legá-
tus 292
Jakab, I. (Hódító) aragóniai király 403
Jakab, II. aragóniai király 407
James, John amerikai művészettör-
ténész 262
János (Aranyszájú, Szent, Joannész
Khrüszosztomosz) prédikátor, teo-
lógus, egyházatya 67
János (Damaszkuszi, Szent; Jóan-
nész Damaszkénosz) teológus,
szerzetes 179
János (Félelemnélküli ) burgundi
herceg 380, 484, 490, 564
János (Földnélküli) angol király 344,
345, 380, 382–384
János (Jó) burgundi herceg 490
János (Keresztelő, Szent) vértanú
76, 188, 312
János (Szent) apostol, evangelista
47, 189
János Berry hercege 484
János, I. (Brienne-i) jeruzsálemi ki-
rály, konstantinápolyi latin társcsá-
szár 299
János, I. (Luxemburgi) cseh király
493, 522
János, I. pápa 108
János, I. portugál király 521
János, II. (1458–1479) aragóniai ki-
rály 517
János, II. (Jó) francia király 482
János, VIII. (Palaiologosz) bizánci
császár 510, 557
János, VIII. pápa 229
János, X. pápa 356
János, XI. pápa 356
János, XII. pápa 357
János, XV. pápa 360
János, XVI. pápa 360
János, XXII. pápa 430, 493, 517,
522, 526, 543, 544, 554
János, XXIII. pápa 546
Janus Pannonius pécsi püspök, költő,
humanista 536, 559, 536
Jaromír cseh fejedelem 231, 232
Jaroszláv, I. (Bölcs) kijevi nagyfeje-
delem 235, 457, 460, 463
Jeanne d’Arc katolikus szent, francia
nemzeti hős 484, 485
Jenő, IV. pápa 509, 547
gus, egyházatya 35, 38, 51, 62, 67,
77, 150, 157, 187, 203
Jézus 30, 42–48, 53, 56, 58, 60, 61,
63–65, 66, 69, 175, 188, 207, 218,
306, 309, 562, 564
Jiškra, Jan cseh-morva származású
zsoldosvezér 534
Joachim fiorei ciszterci apát 306
Johanna, I. flandriai grófnő 255
Johanna, I. nápolyi királynő 516,
517, 528
Johanna, II. (Őrült) kasztíliai király-
nő 496
Johanna, II. nápolyi királynő 517
Jones, Richard brit demográfus 184
Judit frank királyné, Jámbor Lajos
második felesége 146
Judit, (Sváb) német hercegnő, ma-
gyar királyné 438
Julianus domonkos rendi szerzetes
450
Jurij Vszevologyics vlagyimir–szuz-
dali nagyfejedelem 463
Jurij, I. Danyilovics moszkvai fejede-
lem 542
Jusztinosz (Szent) vértanú, filozófus
46, 48, 66
K Károly, VIII. francia király 505, 514,
Kadłubek, Vincentius krakkói püs-
pök 433
Kálmán magyar királyi herceg,
II. András fia 447
Kalojan bolgár cár 456
Kapisztrán János lásd Capestrano,
Giovanni da
Kappadókiai János bizánci prefectus
215
Karaton hun nagyfejedelem 89
Karlmann austrasiai maior domus 124
Karlmann, I. frank király 126, 139
Károly (Anjou, Martell) calabriai
herceg, II. Károly nápolyi király fia
Károly (Ifjabb) frank király, Neustra-
sia kormányzója 135
Károly (Martell) frank maior domus
24, 123, 124, 126, 130, 177, 180,
248, 267, 453
Károly (Provence-i) provence-i ki-
rály, I. Lothár fia 148
Károly, I. (Anjou), szicíliai és nápo-
lyi király 348, 400, 403
Károly, I. (Károly Róbert) magyar
király 453, 522, 525–528, 539
Károly, I. (Nagy) frank király, római
császár 16, 23, 24, 55, 63, 75, 114,
123, 126–146, 148, 151, 153, 155–
161, 185, 186, 196–198, 201–204,
207, 208, 226, 236, 237, 249, 267,
272, 287, 288, 315, 328, 341, 352,
354, 356, 357, 361, 362, 387, 400,
408, 507
Károly, II. (Anjou) nápolyi király
453
Károly, II. (Gonosz) navarrai király
482–484
Károly, II. (Kis, Durazzói) magyar
és (III.) nápolyi király 517, 530
Károly, II. (Kopasz) nyugati frank
király 55, 146–148, 158, 163, 197,
249, 335–336, 387
Károly, III. (Együgyű) nyugati frank
király 337–338
Károly, III. (Kövér) keleti frank ki-
rály, római császár 148, 352, 387
Károly, IV. (Luxemburgi) német-ró-
mai császár 310, 493–494, 522,
524, 530, 531
Károly, V. (Bölcs) francia király 482,
483, 490
Károly, V. német-római császár, spa-
nyol király 302, 491, 496
Károly, VI. francia király 484
Károly, VII. francia király 484–486
517
Kastiliai Blanka (Blanche de Cas-
tille) régens, IX. Lajos francia ki-
rály anyja 570
Katalin (Árpád-házi) magyar kirá-
lyi hercegnő, szerb királyné 456
Katalin (Szent, Alexandriai) vérta-
nú 484
Kázmér (Szent) lengyel herceg 536
Kázmér I. (Megújító) lengyel fejede-
lem 427
Kázmér, II. (Igazságos) lengyel feje-
delem 428
Kázmér, III. (Nagy) lengyel király
522–524, 528
Kázmér, IV. lengyel király 524, 525,
536
Kazsdan, A. P. orosz történetíró 217
Kelemen (Alexandriai) görög teoló-
gus, egyházi író 46, 66
Kelemen, II. pápa 366
Kelemen, III. ellenpápa 284, 368
Kelemen, IV. pápa 327
Kelemen, V. pápa 351, 543
Kelemen, VI. pápa 310
Kelemen, VII. pápa 545

Kempis, Tamás német teológus, ke-
resztény misztikus, egyházi író 550
Kerullariosz Mihály konstantinápo-
lyi pátriárka 293, 294
Khrüszosztomosz, Joannész lásd Já-
nos (Aranyszájú, Szent)
Kinizsi Pál magyar hadvezér 536
Kinnamosz, Jóannész bizánci törté-
netíró 425
Kiss Gergely magyar történész 13
Klaniczay Gábor magyar történész
230
Klotild frank királyné, Chlodvig,
I. felesége 73
Knut, II. (Kanut, Nagy, Szent) dán,
angol és norvég király 171, 408–410
Knut, IV. (Szent) dán király 415
Knut, VI. dán király 415
Kolozsvári Tamás magyar festő 334,
530
Kolumbán (Szent) ír szerzetes, apát
72, 75, 163
Kolumbus Kristóf (Christophoro
Colombo) tengerész, felfedező 520,
521, 557
Konrád, (Mazoviai) lengyel fejede-
lem 428, 500
Konrád, (Vörös) lotaringiai herceg
354
Konrád (Wettini) meisseni őrgróf
375
Konrád, I. keleti frank király 353
Konrád, II. német-római császár
255, 354, 365, 366, 389, 390, 437
Konrád, III. német király 295, 369,
423, 444
Konrád, IV. német király 373
Konradin sváb herceg, jeruzsálemi
és szicíliai király 400
Konstantin, I. (Nagy, Constantinus)
római császár 15, 16, 25, 28–33,
35, 37, 50–53, 58, 61, 62, 66, 130,
131, 267, 361, 362
Konstantin, II. római császár 32
Konstantin, VII. Bíborbanszületett
(Konsztantinosz Porphürogenné-
tosz) bizánci császár, író 205, 212,
235, 435
Konstantin, XI. Palaiologosz bizán-
ci császár 542
Konstanze szicíliai királynő, né-
met-római császárné 371, 372, 399
Konsztantinosz Porphürogennét-
osz lásd Konstantin, VII. Bíbor-
banszületett
Konsztantinosz, V. bizánci császár
218
Konsztantinosz, VI. bizánci császár
130, 219
Konsztantinosz, IX. Monomakhosz
bizánci császár 421
Konsztantinosz, X. Dukasz bizánci
császár 421
Kopernikusz, Nikolausz lengyel csil-
lagász 557
Koppány magyar vezér 437
Könyves Kálmán magyar király
439–441, 444, 445
Kötöny kun fejedelem 450
Kristó Gyula magyar történész 443
Krum bolgár kán 129, 223, 225
Kunigunda (Luxemburgi, Szent)
német-római császárné, II. Henrik
felesége 365
Kunimund gepida király 95
Kürillosz alexandriai pátriárka 64,
65, 222, 229
L 533, 534
Lackfi András székely ispán 528
Lactantius ókeresztény író 30, 37
Lajos türingiai őrgróf, Magyarorszá-
gi Szent Erzsébet férje 448
Lajos, Guyenne hercege, VI. (Őrült)
Károly fia 484
Lajos, I. (Jámbor) Aquitánia kor-
mányzója, frank király és római
császár 127, 131, 133, 135, 139,
141, 145, 146, 153, 201, 387
Lajos, (I.) Anjou hercege 484, 517
Lajos, I. (Nagy) magyar és lengyel
király 450, 494, 517, 522, 524, 525,
527–530, 538–540
Lajos, II. (Dadogó) nyugati frank
király, római császár 336
Lajos, II. (Ifjabb) itáliai király, római
császár 148, 387
Lajos, II. (Német, Hludowik) kele-
ti frank király 146–148, 149, 228,
352
Lajos, II. (Jagelló) magyar és cseh
király 495, 496, 537
Lajos, III. (Vak) provence-i, itáliai
király, római császár 149, 387
Lajos, IV. (Bajor) német és itáliai
király, német-római császár 290,
493, 507, 517
Lajos, IV. (Gyermek) keleti frank
király 353
Lajos, VI. (Kövér) francia király
340–342
Lajos, VII. francia király 295, 329,
342, 380, 423, 426, 444, 445, 568
Személynévmutató ■ 603
Lajos, VIII. (Oroszlán) francia ki-
rály 345
Lajos, IX. (Szent) francia király 269,
280, 299, 345, 347–349, 384, 400,
570
Lajos, XI. francia király 486, 487
Lambert ardres-i plébános 565, 566,
569
Lampert magyar királyi herceg, I. Bé-
la fia 438
Landino, Cristoforo itáliai huma-
nista író 511
László nápolyi király, magyar trón-
követelő 517
László, I. (Szent) magyar király 422,
438, 439, 441, 528
László, II. magyar király 424, 444,
445, 456
László, III. magyar király 447
László, IV. (Kun) magyar király 452,
453
László, V. magyar király 495, 532,
Laura, Petrarca kedvese 559
Lazar, I. (Hrebeljanović, Szent)
szerb fejedelem 538
Lazarević (VI.) István szerb fejede-
lem, despota 531, 538
Le Coq, Robert francia püspök, kan-
cellár 482
Le Moiturier, Antoine francia szob-
rász 564
Le Roy Ladurie, Emmanuel francia
történész 577
Legano, Johannes bolognai jogtudós
317
Leinsle, Ulrich G. német egyháztör-
ténész 320, 321, 324
Lengyel Martin diák, történetíró 433
Lengyel Miklós montpellier-i diák,
orvos 433
Lentulus, Nagy Károly udvari embe-
re 144
Leó bizánci (ochridai) érsek 293
Leó, Vercelli püspöke 360
Leó, I. (Nagy Szent) pápa 54, 57, 64,
89, 90
Leó, III. pápa 55, 130, 131, 138, 143,
146, 218, 219
Leó, IX. pápa 293, 294, 395
Leó, VI. (Bölcs) bizánci császár 219,
225, 435
Leó, VIII. pápa 357
Leó, X. (Giovanni de’ Medici) pápa
513–515, 553
Leonardo da Vinci itáliai művész,
polihisztor 511, 515, 562–564
Leovigild nyugati gót király 102
604 ■ Személynévmutató
Levedi magyar fejedelem 433 Magdeburgi Mechtild begina, misz-
Libaniosz görög szónok, szofista filo- tikus író 573
zófus 36 Maginfried, Nagy Károly kamarása
Lipót (I., Habsburg) osztrák és stájer 144
herceg 499 Magnus, V. norvég király 416
Lipót (V.) osztrák herceg 298, 382 Magnus, VI. norvég király 417, 418
Lipót, (VI.) osztrák herceg 299 Maiano, Benedetto da itáliai rene-
Lippi, Filippino firenzei festő 513, szánsz szobrász 562
563 Maimūn, Mūsā ibn (Moses Maimo-
Lippi, Filippo firenzei festő 563 nides, Moses ben Maimon) zsidó
Liudolf sváb herceg, gróf 353, 354 rabbi, orvos, filozófus 182
Liudprand cremonai püspök 211 Manegold (Lautenbachi) szerzetes,
Liupram salzburgi érsek 228 egyházi író 289, 327
Liutprand langobard király 114 Manfréd szicíliai király 400, 516
Livi-Bacci, Massimo olasz történész, Mani iráni vallásalapító 306
demográfus 184 Mantegna, Andrea itáliai rene-
Llul, Ramón katalán lovag-író 269 szánsz festő 563
Lodovico il Moro (Maria Sforza) Manuél, I. (Nagy) Komnénosz bi-
Milánó hercege 508 zánci császár 399, 422–426, 444,
Lombardo, Pietro itáliai reneszánsz 445, 454
szobrász és építész 563 Mánuel, I. portugál király 310
Lombardus, Petrus párizsi püspök 318 Marbod rennes-i püspök 574
Lopez, Roberto olasz történész 518 Marcellinus Comes történetíró 34,
Lorenzetti, Ambrogio itáliai rene- 35
szánsz festő 389, 561 Marcianus bizánci császár 93
Lorenzetti, Pietro itáliai reneszánsz Marco Polo velencei kereskedő, uta-
festő 561 zó 557
Lorris, Guillaume de francia költő Marcus Aurelius római császár 25,
329, 330 41, 93
Lothar, I. itáliai király, római császár Margit (Árpád-házi, Szent) 573
131, 146–148, 352, 387 Margit (Bajor, Hainaut-i) grófnő,
Lothar, II. itáliai király 149, 356 Félelemnélküli János burgundi her-
Lothar, II. a középső Frank Királyság ceg felesége 564
uralkodója 148 Margit (Capet) magyar királyné,
Lothar, III. (Supplinburgi) szász III. Béla felesége 445
herceg, német-római császár 368 Margit, Flandriai Merész Fülöp bur-
Lucius, III. pápa 305 gundi herceg felesége 490
Lucretius, Carus Titus ókori római Margit, Habsburg savoyai hercegné,
költő, filozófus 154 I. Miksa lánya 496
Ludmila (Szent) cseh vértanú, I. Bo- Mária (Habsburg) magyar királyné,
řivoj felesége 230 II. Lajos felesége 495
Luitpold bajor őrgróf, herceg 352 Mária magyar királyi hercegnő,
Lukács esztergomi érsek 444, 445 II. András magyar király lánya 456
Lukács evangelista 42–44, 47 Mária magyar királynő, I. (Nagy)
Lupus, Servatus bencés szerzetes, fer- Lajos lánya 517, 524, 530
rières-i apát 157 Mária, I. burgundi hercegnő, német-
Luther Márton német lelkész, refor- római császárné 495
mátor 554 Mária, Szent Pakhomiosz egyiptomi
Lübecki Arnold német püspök, tör- remete húga 570
ténetíró 414 Marie de Champagne grőfnő, Aqui-
tániai Eleonóra és VII. Lajos fran-
cia király leánya 568
M Marie de France költőnő, II. Henrik
angol király testvére 329
Machiavelli, Niccolò itáliai író, filo- Márk evangelista 47
zófus, politikus 507 Markianosz bizánci császár 89
Maddalena firenzei nemesasszony, Markion kis-ázsiai eretnek hitszó-
Lorenzo de’ Medici lánya 513 nok 45
Marosi Ernő magyar művészettörté-
nész 330
Marozia itáliai nemesasszony, Theo-
phülaktosz pápai kincstárnok, se-
nator lánya 356
Marrou, Henri-Irénée francia törté-
nész 21
Martellus, Henricus német térké-
pész 556
Martianus Capella késő ókori kar-
thágói író, jogász 39
Martini, Simone sienai festő 561
Márton (Szent) tours-i püspök 53,
70, 188, 189, 314
Márton, V. pápa 509, 546
Masaccio firenzei reneszánsz festő
560–563
Máté evangelista 47, 56
Matild (Anjou) fontevrault-i apát-
nő, V. Fulco lánya 571, 574
Matild angol hercegnő, német-római
császárné 344, 380, 570
Matild toscanai őrgrófnő 367, 570
Mátyás, I. (Hunyadi) magyar király
495, 496, 517, 534–537, 540, 551,
557, 560
Maxentius, Marcus Aurelius Vale-
rius római császár 29
Maximianus ravennai püspök 213
Maximianus, Marcus Aurelius Va-
lerius római császár 25, 29, 30
McEvedy, Colin brit történész, de-
mográfus 184
Medici család/ház 508, 509, 511–
515, 545, 551, 562, 563
Medici, (I.) Piero de’ firenzei signore
509, 511
Medici, (II.) Piero de’ firenzei signo-
re, Lorenzo de’ Medici fia 514, 515
Medici, Cosimo de’ firenzei állam-
férfi 508–511
Medici, Giovanni de’ bíboros lásd
Leó, X. pápa
Medici, Giuliano de’ (I.) firenzei si-
gnore 511, 512
Medici, Giuliano de’ (II.) firenzei
signore, Nemours hercege 515
Medici, Lorenzo de’ („il Magnifi-
co”) firenzei államférfi 511–514,
563
Mehmed, II. oszmán szultán 533,
538, 542
Melania (Szent) római nemesas�-
szony 36
Memling, Hans flamand festő 564
Menalcas, Nagy Károly udvari em-
bere 144
Mendel budai zsidó család 529

Merész Károly burgundi herceg 486,
491, 495, 499
Merovech száli frank törzsfő 95
Metód (Szent, Methodiosz) görög
szerzetes, hittérítő 222, 225, 427
Meung, Jean de francia költő 329,
330
Mezey László magyar irodalomtör-
ténész 38, 152
Mezid oszmán bég 532
Michelangelo Buonarroti itáliai re-
neszánsz képzőművész 513, 515,
563, 564
Mieszko, I. lengyel fejedelem 230,
232, 427, 432
Mieszko, II. lengyel fejedelem 365
Mieszko, III. (Öreg) lengyel fejede-
lem 429
Mihály (Szent) 188, 314, 360
Mihály, Géza magyar fejedelem test-
vére 437
Mihály, I. bizánci császár 132
Mihály, II. bizánci császár 153
Mihály, III. bizánci császár 219, 222
Mihály, VII. bizánci császár 438
Mihály, VIII. (Palaiologosz) bizánci
császár 426, 456
Mikhaél zetai (dukljai, diokleiai) fe-
jedelem 421
Miklós, I. pápa 283
Miklós, II. pápa 285, 395, 396
Miklós, V. pápa 550
Miksa, I. (Habsburg) német-római
császár 496, 491, 495, 496
Milemete, Walter de angol tudós, il-
lusztrátor 569
Mircea, I. (cel Bătrîn, Öreg) havas-
alföldi fejedelem 539
Moerbeke Vilmos domonkos szer-
zetes 319
Mohamed iszlám próféta 16, 173–
176
Mojmír, II. morva fejedelem 230
Mojmír/Moimar, (I.) morva fejede-
lem 228, 229
Montefeltro, Federigo da Urbino
hercege, hadvezér 507, 513, 563
Montesecco, Gian Battista da zsol-
dosvezér 512
Montfort, (I.) Izabella de lotaringiai
hercegnő 570
Montfort, Bertrada de I. Fülöp fran-
cia király második felesége, fontev-
rault-i perjelnő 573
Montfort, Simon de francia gróf
307, 345
Montfort, Simon Leicester earlje
384, 384
Möngke tatár kán 464
Mściwój gdański részfejedelem 430
Msztyiszlav „Velikij” (Nagy) kijevi
nagyfejedelem 457
Muāwiya, I. Omajjád kalifa 176
Muhammad al-Idrīsī arab térké-
pész, földrajztudós, utazó 397, 399
Murád, I. oszmán szultán 538
Murád, II. oszmán szultán 532
N vezér, itáliai király 34, 91, 93, 96,
Nadalfredus rabszolga 200
Nagy Mariann magyar történész 13
Nagy Szent Gergely lásd Gergely,
I. (Nagy, Szent) pápa
Nagy Szent Leó lásd Leó, I. (Nagy,
Szent) pápa
Nagy Szent Vazul lásd Baszileiosz
egyházatya
Narses bizánci hadvezér 108, 213
Nemanja (I.) István szerb fejedelem
424, 454
Nemanjics, (II.) István szerb fejede-
lem, király 454
Nepos, Julius római császár 106
Nesztoriosz konstantinápolyi pátri-
árka 64
Niederhauser Emil magyar törté-
nész 372
Niels dán király 415
Niethammer, F. J. német pedagógus
557
Niképhorosz, I. bizánci császár 225
Niképhorosz, II. Phokasz bizánci
császár 221
Nikétasz Khoniatész bizánci króni-
kás 425
Nilus (Szent, Neilosz) keresztény író,
remete 360
Nithard frank krónikás, Nagy Károly
unokája 159
Nogaret, Guillaume de francia kan-
cellár 351, 543
Nogent, Guibert de bencés történet-
író, teológus 312
Norbert (Szent) német szubdiakó-
nus 301
Notker, Balbulus (Dadogó) Sankt
Gallen-i szerzetes, író, költő 138,
157, 159, 160
Notker, Medicus Sankt Gallen-i
szerzetes, orvos 157
Nusair, Mūsā ibn Afrika arab hely-
tartója 180
Személynévmutató ■ 605
O
Ockham, William angol ferences
szerzetes, skolasztikus filozófus
327, 493, 545, 554, 555
Octavianus lásd János, XII. pápa
Odilo bajor herceg 126, 315
Odilon clunyi főapát 315
Odo (Eudes) Párizs grófja, nyugati
frank király 337
Odoaker (Odovacar) germán had-
99, 106
Offa merciai király 169
Oktar hun nagyfejedelem 89
Olaf (Szent) lásd Olaf, II. (Haraldson)
Olaf, I. Tryggvason norvég király
409
Olaf, II. Haraldson (Szent) norvég
király 238, 239, 409, 410, 416
Olaf, III. Skötkonung svéd király 410
Oldřich lengyel részfejedelem, III.
Boleslav testvére 231
Oleg kijevi rusz fejedelem, Rurik fia
235
Olga (Szent) kijevi rusz fejedelem-
asszony 235
Omar, I. (Umar) iszlám kalifa 176
Omurtag bolgár kán 225
Orbán, II. pápa 259, 294, 295, 340,
421, 439, 573
Orbán, VI. pápa 545
Oresmius, Nicolaus párizsi tanár,
lisieux-i püspök 556
Orestes (Flavius) Attila titkára, ró-
mai főparancsnok, Romulus Au-
gustulus apja 34, 91, 106
Origenész ókeresztény teológiai író
46, 60, 66, 70
Orosius gall történetíró 96, 171
Orseolo, Otto velencei doge 437
Orsini család 400
Orsini, Clarice firenzei nemesas�-
szony, Lorenzo de’ Medici felesége
511
Ossius (Hosius) córdobai püspök 30,
54
Ostrogorsky, Georg szerb bizantino-
lógus 209, 216, 420, 422
Oszmán (Utmān) iszlám kalifa 175,
176
Ottó (Bajor, Wittelsbach) bajor her-
ceg, magyar király
Ottó metzi építőmester 164
Ottó, (I., Nemes) szász herceg 353
Ottó, I. (Nagy) német-római császár
149, 158, 230, 353–358, 361, 365,
366, 387
606 ■ Személynévmutató
Ottó, II. német-római császár 158, Péter (IV., Nagy) Krešimir horvát
354–356, 358, király 421
Ottó, III. német-római császár 158, Péter (Orseolo) magyar király 366,
232, 354, 357, 360–363, 365, 427, 437
436, 570 Péter (Remete, Amiens-i) prédiká-
Ottó, IV. (Welf) német-római csá- tor 295
szár 372 Péter (Svačić) horvát király 469
Ottokár, II. (Přemysl) cseh király Péter (szent) apostol 31, 32, 42, 43, 45,
452, 453, 492 47, 55–58, 125, 130, 131, 169, 189,
Ovidius, Naso Publius ókori római 286, 288, 357, 361, 400, 547, 562
költő 154 Péter alexandriai püspök 32
Péter magyar ispán 449
Péter, I. (Kegyetlen) kasztíliai király
Ö 519
Péter, I. bolgár cár 221, 225
Ögödej tatár nagykán 450, 463 Péter, II. bolgár cár 456
Özséb (Boldog, Eusebius) esztergo- Péter, III. aragóniai és szicíliai király
mi kanonok 301 516
Péter, IV. aragóniai király 310
Petrarca, Francesco itáliai humanis-
P ta költő 559, 561
Petrus Venerabilis teológus, clunyi
Padovai Marsilius skolasztikus teo- apát 320, 323
lógus, filozófus, író 327, 493 Peuerbach, Georg német tudós 556,
Pakhomiosz (Szent) egyiptomi re- 557
mete 70, 570 Philagathos, Johannes piacenzai ér-
Pál (Szent) apostol 42–47, 57, 60, 77, sek lásd XVI. János 360
187, 188, 189, 207, 557 Philippa (Toulouse-i) aquitániai
Pál, II. pápa 551 hercegné 573, 574
Palladius, Rutilius Taurus Aemilia- Philón alexandriai zsidó filozófus 61
nus római mezőgazdasági szakíró Photiosz bizánci teológus és termé-
36 szettudós, konstantinápolyi pátri-
Panicale, Masolino da itáliai rene- árka 222, 283, 293
szánsz festő 562 Pico della Mirandola, Giovanni itá-
Pápai Páriz Ferenc evangélikus re- liai humanista filozófus 513, 558,
formátus lelkész, író 156 559
Paschalis, I. pápa 146 Pierleoni család 400
Paschalis, II. pápa 340, 368, 379 Pilatus, Quintus Pontius Júdea pro-
Patrik (Szent) ír keresztény térítő 71, curatora 42, 47
73, 167 Pinturicchio itáliai reneszánsz festő
Pauler Gyula magyar jogász, levéltá- 553, 563
ros, történész 365 Piperno, Reginald itáliai domonkos
Paulinus aquileiai pátriárka 111, teológus 325
153, 159 Pippin (Púpos) frank herceg, Nagy
Paulus Diaconus langobard szár- Károly elsőszülött fia 226
mazású történetíró 113, 140, 151, Pippin, I. (Landeni) frank maior do-
153, 159 mus 122
Pazzi család 512, 551, 563 Pippin, I. aquitániai király, Jámbor
Pazzi, Francesco firenzei nemes, Lajos fia 146, 147
bankár 512, 513 Pippin, II. (Középső vagy Heristali)
Pelagius ókeresztény író 68 frank maior domus 122, 123
Pernoud, Régine francia történész Pippin, III. (Kis) frank király 114,
570 124–126, 129, 133, 135, 139, 141,
Péronnelle guînes-i grófné 565 146, 153, 249, 267, 357, 387, 400
Perugino, Pietro itáliai reneszánsz Piranesi, Giovanni Battista itáliai
festő 563 rajzművész, rézmetsző, építész 31
Péter (Damiani, Szent) bíboros, egy- Pirenne, Henri belga történész 16,
háztanító 284 101, 200, 201, 203, 257, 276, 281
Piroska (Szent, Eiréné) magyar ki-
rályi hercegnő, I. László lánya, bi-
zánci császárné 422
Pisanello reneszánsz festő 510
Pisanus, Petrus diakónus, latin
grammatikus 143, 153
Pitti család 563
Pius, II. (Aeneas Silvius Piccolomi-
ni) pápa 508, 551
Plantagenêt család/dinasztia 256,
344, 345, 504
Platón ókori görög filozófus 46, 150,
321, 322–324, 327, 558, 559
Plinius, id. római író, polihisztor 95,
154, 223
Plinius, ifjabb római író, Bithünia
provincia helytartója 46
Podjebrád (I.) György cseh király
495, 533, 536, 551
Podjebrád Katalin magyar királyné,
I. (Hunyadi) Mátyás első felesége
537
Poliziano, Angelo humanista költő
511, 513, 559
Pollaiuolo, Antonio itáliai festő 513,
563
Pontano, Giovanni itáliai humanis-
ta 559
Pontormo, Jacopo itáliai freskófestő
508
Porphüriosz görög neoplatonikus fi-
lozófus 39, 317, 321
Postan, M. M. angol gazdaságtörté-
nész 380
Pot, Philippe burgund nemes, had-
vezér, diplomata 564
Pounds, Norman J. G. brit földrajz-
tudós, történész 274
Prágai Jeromos cseh vallási reformer
547
Přemysl cseh dinasztia 230, 231,
430, 453, 493
Pribislav karantán törzsfő 228
Priscianus késő antik latin gramma-
tikus 40, 158
Priszkosz keletrómai diplomata, tör-
ténetíró 91
Priwina (Pribina) nyitrai és dunán-
túli szláv fejedelem 228, 229
Priwizlauga lásd Pribislav
Prokop, Nagy cseh (huszita) vezető
494, 548
Prokopiosz (Kaiszareiai) bizánci
történetíró 98, 223
Prudentius, Aurelius Clemens óke-
resztény költő 159
Przemysl, II. lengyel herceg, király
429, 430

Ptolemaiosz görög csillagász 223
Pulci, Luigi humanista költő 513
R Robbia, Luca della itáliai reneszánsz
Radagaisus germán hadvezér 92
Radim (Gaudentius) gnieznói püs-
pök, lengyel érsek 427
Radó Bálint magyar történész 13
Radoszláv (III.) István szerb király 454
Raffaello Santi itáliai reneszánsz fes-
tő 90, 558, 563
Rahner, Karl német teológus 65
Rainulf Aversa grófja 395
Rajmund, (IV., Toulous-i) Toulouse
grófja 295
Ramiro, I. asztúriai király 164
Rampe, Heinrich türingiai gróf 372
Raoul Burgundia hercege 337, 338
Raoul de Toesny normann nemes,
hadvezér 574
Rasztiszláv (Rostislav/Rastislav) mor-
va fejedelem 222
Ratbod pannóniai őrgróf 228
Regiomontanus, Johannes német
matematikus, csillagász 556, 557
Rekisvinth nyugati gót király 102
Rekkared, I. nyugati gót király 102
Remete Szent Antal keresztény re-
mete 70
Remete Szent Pál sivatagi remete 70,
301
Remigius (Szent) reimsi püspök 73,
116
Repkow, Eike von német hivatalnok
497
Riario, Girolamo itáliai báró, IV. Six-
tus pápa unokaöccse 512
Riario, Raffaele itáliai bíboros, IV. Six-
tus pápa unokaöccse 512
Richárd (Cornwalli) Poitou grófja,
német király
Richárd, I. (Oroszlánszívű) angol
király 298, 310, 371, 380, 382, 384
Richárd, II. angol király 504
Richárd, III. angol király 351, 505
Ricimer nyugatrómai hadvezér 33
Rimbertus hamburg-brémai érsek,
történetíró 205
Rizzo, Antonio itáliai építész, szob-
rász 564
Róbert („Guiscard”) normann her-
ceg, hadvezér 259, 286, 368, 395,
396, 421
Robert molesmes-i bencés apát 301
Róbert, I. (Anjou, Bölcs) nápolyi ki-
rály 516, 517, 528
Róbert, I. francia király 365
Róbert, II. (Jámbor) francia király
340
Robert, II. flamand gróf 254
szobrász 40, 562
Roderich nyugati gót király 104
Roger, I. szicíliai gróf 396
Roger, II. szicíliai király 371, 396,
397, 399, 423, 439, 516
Rogerius váradi kanonok, történet-
író 450
Rollo normann vezér, Normandia
hercege 336, 338
Rómanosz Diogenész, IV. bizánci
császár 421
Romuald (Szent) remete, a kamal-
duli rend megalapítója 360
Romulus Augustulus nyugatrómai
császár 34, 91, 106
Rops, Daniel francia egyháztörté-
nész 300
Rosamunda gepida királylány 95,
111
Roscellinus francia filozófus, teoló-
gus 322
Rosenstock-Huessy, Eugen német
történész 287
Rossellino, Bernardo itáliai rene-
szánsz szobrász, építész 562
Rossi család 391
Rothari langobard király 112
Rovere család 551, 552
Rovere, Francesco della lásd IV. Six-
tus pápa
Rovere, Giovanni della itáliai zsol-
dosvezér 512
Rubruk, Willelmus ferences misszio-
nárius, utazó 557
Rucellai család 563
Rudel, Jaufré francia trubadúr 329
Rudolf, I. Habsburg német király
452, 492, 499
Rudolf, II. felső-burgund király 149
Rudolf, III. burgund király 366
Rudolf, Rheinfeldeni sváb herceg
367
Rufinus bolognai kánonjogász 308
Ruga (Rua) hun nagyfejedelem 89,
91
Runciman, Steven angol történész
299, 300
Rupert (Szent) türingiai püspök 75
Ruprecht, I. rajnai palotagróf, német
király 494
Rurik (Hrørikr/Roderick) varég ve-
zér, óorosz fejedelem 235
Rušd, Ibn lásd Averroës 182
Személynévmutató ■ 607
Russel, Josiah C. amerikai történész,
demográfus 184
Rusta, Ibn arab földrajztudós 434
Rutilius, Claudius késő római költő
35
Ruysbroeck, Jan van németalföldi
misztikus 554
S
Salāhaddīn (Szaladin) egyiptomi és
szíriai szultán 180, 295
Salamon zsidó király 295, 302, 316
Salamon I. magyar király 438
Salisbury János (Johannes Saresbe-
riensis) chartres-i püspök, teológus
316, 323, 327
Salm, Hermann von német ellenki-
rály 367
Salomon ben Jehuda ibn Gabirol
(Avicebron, Avencebrol) zsidó
költő, filozófus 182
Salvianus galliai egyházi író 37
Salviati, Francesco pisai érsek 512
Salza, Hermann, von, a Német Lo-
vagrend nagymestere 500
Samo szláv kereskedő 226
Sámuel (Nagy) bolgár cár 221, 225
Sancho, II. portugál király 403
Sancho, III. (Nagy) navarrai király 401
Sándor, (III. Alexandrosz, Nagy) ma-
kedón király 329
Sándor, I. (Alexandru cel Bun, Jó
Sándor) moldvai fejedelem 540
Sándor, III. pápa 289, 305, 370, 391,
403, 415, 444
Sándor, V. pápa 545
Sándor, VI. pápa 514, 520, 552, 553
Sangallo, Giuliano da itáliai szob-
rász, mérnök 562
Sanoki Gergely lengyel humanista
író, lembergi érsek 525
Saphrax keleti gót vezér 88, 92
Sashalmi Endre magyar történész 13
Sassetti család 563
Saul lásd Pál (Szent) apostol 43, 44
Savelli család 400
Savonarola, Girolamo domonkos
szerzetes 514, 515
Scaliger család 507
Schedel, Hartmann német orvos, po-
lihisztor és történetíró 393, 394, 507
Schulzbach, von Bertha, III. Konrád
sógornője 423
Scotus Eriugena, Johannes ír neo-
platonista filozófus, egyházi író
151, 153
608 ■ Személynévmutató
Sedulius Scottus ír grammatikus 159
Serena nyugatrómai nemesasszony,
Stilicho felesége 33
Sergius, III. pápa 356
Severus, Flavius Valerius római csá-
szár 29
Sforza, Battista urbinói hercegné 563
Sforza, Francesco itáliai hadvezér,
Milánó hercege 508, 509
Sharar, Shulamith izraeli történész
565, 576, 578
Sidonius Apollinaris galliai püspök,
költő 99, 100, 159
Sigismund (Szent) burgund király
98
Silvius Piccolomini, Aeneas lásd
II. Pius pápa
Simeon, I. bolgár cár 221, 225, 435
Siricius (Szent) pápa 57
Šišman dinasztia 542
Šišman Ivan bolgár cár 542
Sixtus, IV. pápa 511–513, 551, 552,
564
Slavník dinasztia 230, 231, 427
Slavník cseh nemes, Libice ura 230
Sluter, Claus burgund szobrász 564
Soběslav (I.) cseh herceg 231
Soderini, Piero firenzei gonfaloniere
514
Southern, Richard William angol
történész 57, 287, 571
Spytihněv, I. cseh fejedelem 230
Stadler, H. J. német történész 325
Stafford, Henry Buckingham herce-
ge 505
Stilicho vandál származású nyugat-
római hadvezér 33, 88, 92
Stracimir Ivan vidini cár 542
Strassburg, Gottfried von német
költő 78, 329
Strozzi család 563
Sturluson, Snorri izlandi költő, poli-
tikus 82
Šubić család 453, 527, 538
Šubić Mladen horvát bán 527
Šubić Pál horvát bán 453, 527
Suetonius, Tranquillus Caius római
történetíró 156
Suger apát bencés szerzetes, teológus
író, politikus 67, 262, 332, 341, 342
Suso, Heinrich (Seuse) német domi-
nikánus, misztikus 554
Svatopluk, I. (Swentopluk) morva
fejedelem 229, 230
Sven I. (Haraldsson, Hegyesszakál-
lú) dán király 408, 409
Sverri Sigurdsson norvég király 417
Świnka, Jakub gnieznói érsek 430
Syagrius Gallia római helytartója
95, 115
Symmachus (Szent) pápa 108, 286
Sz
Szántó Konrád magyar egyháztörté-
nész 290
Szapolyai család 534
Szapolyai Imre magyar főúr, nádor,
horvát–szlavón bán 534
Száva (Szent) a szerb ortodox egyház
megalapítója, metropolita, író 454
Szentviktori Hugo skolasztikus filo-
zófus 291, 323
Szerb Antal magyar író, irodalom-
történész 160
Szilágyi Mihály magyar hadvezér,
kormányzó 534
Szilveszter, I. pápa 131, 362
Szilveszter, II. (Reimsi Gerbert)
pápa 158, 340, 355, 361, 363
Szláv Tamás bizánci parasztfelkelés
vezetője 219
Szókratész ókori görög filozófus 323
Sztrabón ókori görög földrajztudós
79
Szűcs Jenő magyar történész 270
Szűz Mária 47, 64, 175, 218, 314,
484
Szvetoszlav Theodor bolgár bojár,
cár 456
Szvjatopolk, II. Izlaszjavics kijevi
nagyfejedelem 457
Szvjatoszlav (I.) Igorjevics kijevi fe-
jedelem 221, 235
Szvjatoszlav (II.) Jaroszlavics kijevi
nagyfejedelem 457
T szettudós 323
Tacitus, Publius Cornelius római
történetíró 80–82, 84, 95, 223, 247
Tamás spalatói főesperes, történetíró
440
Tamás, Aquinói, Szent domonkos
szerzetes, teológus, filozófus 186,
271, 304, 308, 320, 324, 325–328,
433
Tamás, Celanói ferences szerzetes,
költő 328
Tankréd (Hauteville-i) normann
nemes 259, 395
Tankréd szicíliai király, II. Roger
törvénytelen unokája 399
Tarentumi Bohemund, Taranto gróf-
ja, keresztes hadvezér, antiochiai
herceg 295, 396
Tāriq ibn Zijād arab hadvezér 104,
180
Tassilo, III. bajor herceg 126, 129,
249
Tauler, Johann német misztikus 554
Teia keleti gót király 108
Telesei Alexander itáliai krónikás,
történetíró 399
Tempier, Étienne párizsi püspök 320
Tengerész Henrik portugál herceg,
felfedező 521
Ţepeş, Vlad havasalföldi vajda 539
Terentius, Varro Marcus római köl-
tő, író 158
Tertullianus, Quintus Septimius
Florens ókeresztény teológus 62, 67
Thankmar német herceg, I. Ottó fi-
vére 354
Themisztiosz görög szónok, filozófus
98
Theodahad keleti gót király 108
Theodebert, Austrasia királya 208
Theoderich (Nagy) keleti gót király
39, 85, 93, 98, 99, 104–109, 162
Theoderich, I. nyugati gót király 101
Theodoinus rabszolga 200
Theodóra bizánci császárné, I. Iusti-
nianus felesége 162, 213, 214
Theodóra bizánci császárné, régens,
Theophilosz bizánci császár felesé-
ge, III. Mihály császár anyja 219
Theodóra, (ifjabb) Theophülaktosz
pápai kincstárnok, senator lánya
356
Theodora, Theophülaktosz pápai
kincstárnok, senator felesége 356
Theodoricus (Thierry) chartres-i
dialektikus, matematikus és termé-
Theodorosz canterburyi érsek 75,
169
Theodorosz Dukasz thesszalonikéi
császár 456
Theodórosz, I. Laszkarisz nikaiai
császár 426
Theodosius, I. (Nagy) római császár
32, 33, 50, 54, 63
Theodosius, II. bizánci császár 32,
33, 40
Theodulf orléans-i püspök, költő
144, 153, 156, 157, 165
Theophanu bizánci hercegnő, né-
met-római császárné 357, 360, 570
Theophülaktosz pápai kincstárnok,
senator 283, 356

Thietmar merseburgi püspök, törté-
netíró 360, 363, 364, 436
Thiudimer keleti gót király 93
Thrasamund vandál király 104, 106
Thuróczy János magyar történetíró
531
Tiberius, Iulius Caesar Augustus ró-
mai császár 42
Timur Lenk mongol fejedelem 542
Tiziano Vecellio velencei reneszánsz
festő 564
Tohtamyš tatár kán 542
Tomašević István bosnyák király
539
Tomiszláv, I. horvát király 225
Tomka Miklós magyar vallásszocio-
lógus 287
Tornabuoni család 563
Tornabuoni, Lucrezia firenzei ne-
mesasszony, Piero de’ Medici fele-
sége 511
Torrigiani család 507
Totila keleti gót király 108
Toubert, Pierre francia történész
199
Traianus, Marcius Ulpius római csá-
szár 41, 46
Traini, Francesco pisai festő 561
Tribonianus, Flavius bizánci hiva-
talnok, jogász 215
Trpimir, (I.) horvát fejedelem 225
Tudela, Benjamin de zsidó utazó
388
Tugrul szeldzsuk bég, szultán 180
Tvrtko, I. boszniai bán 539
Tyler, Wat angol parasztlázadás ve-
zetője 478, 503, 504
U–Ú
Uccello, Paolo firenzei reneszánsz
festő 563
Ugolino, III. itáliai podeszta 392
Újlaki Miklós magyar főúr, macsói
bán, erdélyi vajda, bosnyák király
536
Ulászló, I. (Jagelló) magyar és (III.
Władysław) lengyel király 502,
524, 532, 533
Ulászló, II. (Jagelló) magyar és cseh
király 495, 536, 537
Ulászló, II. lengyel fejedelem 492
Uldin a hunok nyugati szárnyának
regulusa 88, 91
Uroš (Dečanski) III. István szerb
király 538
Uroš (I.) István szerb király 454
Uroš (II.) István (Milutin) szerb ki-
rály 456
Uroš/Dušan, IV. István szerb király,
cár 528, 538
V Viktor, III. pápa 71
Váczy Péter magyar történész 13, 16,
21, 38, 40, 99, 145, 365
Vajk lásd István, I. (Szent) magyar
király
Valdemar (Birgersson ) svéd király
418
Valdemar, I. (Nagy) dán király 415,
418
Valdemar, II. (Sejr, Győztes) dán ki-
rály 415, 416
Valdes (Valdo) Péter (Petrus Valde-
sius) lyoni textilkereskedő, refor-
mátor 305, 306
Valens, Flavius római császár 32, 92
Valentinianus, I. római császár 32,
35
Valentinianus, II. római császár 32
Valentinianus, III. római császár 33,
104
Vasari, Giorgio itáliai reneszánsz
építész, manierista festő, művészeti
író 556, 560
Vasco da Gama portugál tengerész,
felfedező 521
Vaszilij, I. moszkvai nagyfejedelem
542
Vaszilij, II. (Vak) moszkvai fejede-
lem 542
Vaszilij, III. moszkvai nagyfejedelem
542
Vazul magyar herceg 437, 439
Veit Stoss (Wit Stwosz) nürnbergi
építész 525
Venantius Fortunatus frank költő,
püspök 159
Vencel, I. (Wenzel/Václav, Szent)
cseh fejedelem 230
Vencel, II. (Přemysl) cseh király 430
Vencel, III. (Přemysl) cseh király
430, 525
Vencel, IV. (Luxemburgi) cseh király
494
Ventadorn, Bernard de francia tru-
badúr költő 329
Verger, Jacques francia történész
317
Vergilius, Maro Publius ókori római
költő 154
Vernadsky, George orosz-amerikai
történész 457, 464
Személynévmutató ■ 609
Verrocchio, Andrea itáliai rene-
szánsz szobrász, ötvös és festő 562,
563
Vidal, Peire francia trubadúr 329
Vidimer keleti gót király 93
Viktor, IV. ellenpápa 289, 370
Villehardouin, Geoffroy de Cham-
pagne marsallja 426
Vilmos (Adelin) angol herceg, I. Hen-
rik fia 574
Vilmos Toulouse grófja 127
Vilmos, (II.) (Hollandi) Holland
grófja, német király 373, 498
Vilmos, I. (Hódító) normann her-
ceg, angol király 169, 171, 257, 259,
341, 344, 378–380, 570, 574
Vilmos, I. (Jámbor) aquitániai her-
ceg 284
Vilmos, I. (Rossz) szicíliai király
399, 423
Vilmos, II. (Jó) szicília király 371, 399
Vilmos, II. (Rufus) angol király 322,
378
Vilmos, III. szicíliai király 399
Vilmos, V. (Nagy) aquitániai herceg
250
Vilmos, IX. (Trubadúr) aquitániai
herceg 329, 573, 574
Visconti család 507, 508
Visconti, Gian Galeazzo milánói
herceg 508
Visconti, Matteo milánói vicarius
508
Visconti, Ottone milánói érsek 508
Vitéz János, zrednai bíboros, eszter-
gomi érsek, humanista 536, 559
Vitruvius, Marcus Pollio római épí-
tész, hadmérnök, szakíró 157, 264,
265
Vladivoj/Wlodoweit cseh fejedelem
231
Vlagyimir, I. (Szent) kijevi nagyfeje-
delem 235, 457, 462
Vlagyimir, II. Monomah kijevi nagy-
fejedelem 457, 460, 462
Vogelweide, Walter von der német
költő (Minnesänger) 329
Vojtěch (Szent) lásd Adalbert
(Szent)
Vratislav, I. cseh fejedelem 230
Vratislav, II. cseh fejedelem, király 492
Vries, Jan de holland történész 277
Vszevolod (I.) Jaroszlavics kijevi
nagyfejedelem 457
Vukan (Nemanjić ) szerb nagyzsu-
pán 454
610 ■ Személynévmutató
W Władysław, II. Łokietek (Könyök-
Waifar aquitániai herceg 126
Walafredus colonus 200
Walafrid Strabo reichenaui szerze-
tes, költő, diplomata 157, 159
Walter, Nincstelen francia nemes,
prédikátor 295
Waso lüttichi püspök 307
Watt, James skót feltaláló és mérnök
264
Weland viking vezér 336
Weyden, Rogier van der németalföl-
di festő 490, 491, 564
Wido spoletói herceg, itáliai király,
római császár 149, 387
Widukind corveyi szerzetes, króni-
kaíró 127, 159, 356, 427
Wilfred angol misszionárius 410
Willibrord (Szent) misszionárius,
utrechti püspök 75, 128, 167
Winfrid lásd Bonifác (Szent)
Witelo (Vitellion) sziléziai szerzetes,
filozófus 433
Witigis gót katonai parancsnok, ki-
rály 108
nyi, II. Ulászló) lengyel király 430
Władysław, II. Jagelló lengyel király
524, 528
Władysław, III. (Vékonylábú) len-
gyel fejedelem 429
Władysław, III. Jagelló lengyel ki-
rály lásd I. Ulászló magyar király
Wojciech (Szent) lásd Adalbert
(Szent)
Wolgemut, Michael német festő,
grafikus 476
Wölfflin, Heinrich svájci művészet-
történész 560
Wulfila/Ulfila ariánus püspök, bib-
liafordító 87, 88
Wycliff, John angol teológus, egyházi
reformer 547
Y
Yngling család 409
Yūsuf ibn Tašfin marokkói szultán
182
Z
Zacharias (Szent) pápa 58, 125
Zarathusztra/Zoroaster iráni böl-
cselő, pap, vallásalapító 175, 306
Zénón, I. bizánci császár 34, 64, 93,
104, 106, 108, 212
Žižka, Jan huszita hadvezér 494, 548
Zószimosz bizánci történetíró 90
Ztoimar karantán törzsfő 228
Zs
Zsigmond (Habsburg) osztrák fő-
herceg 491
Zsigmond, I. (Luxemburgi) magyar
és cseh király, német-római császár
494–495, 530–532, 534, 539, 546
 Településnév-mutató

A Autun 332 Braga (Bracar) 92, 102, 401

Aversa 395, 516, 528 Braslauespurch 352
Aachen 63, 131–134, 139–141, 145, Avignon 351, 493, 494, 517, 543– Braunschweig 499
146, 153, 157, 163, 164, 314, 361, 545, 561, 574 Bréma 128, 499
365, 372, 498 Brescia 199, 200, 202, 395
Accra 302 Breteuil 261
Adana 422 B Brétigny 483
Aden 173 Brigetio 77
Agincourt 484 Bagdad 177, 180, 204, 237, 401 Brindisi 203, 395, 423
Akkerman 540 Bamberg 204, 364, 365 Brugge 277, 279, 282, 341, 351, 479,
Akkon 298, 299, 302, 500 Bangor 169 488, 491, 499
Alarcos 403 Banja Luka 534 Brussza lásd Bursa
Albi 306 Bannockburn 503 Brüsszel 491
Aleppo 221 Barcelona 127, 401, 403, 404 Buda 517, 529–532, 533, 534
Alexandria 32, 46, 56, 63–66, 176, Bardowick 204 Burgos 401
209, 216 Bari 203, 387, 395, 545 Bursa (Brussza) 542
Alicante 519 Bar-sur-Aube 280 Büraburg 75
Amalfi 109, 205, 395 Bázel 495, 546–548
Ambien Hill 505 Beauvais 348
Amiens 262, 333, 334, 384 Bec 322 C
Anagni 351, 343 Bécs (Vindobona) 77, 292, 319, 436,
Ancona 424 437, 493, 495, 522, 533, 537, 555 Cádiz 182, 520
Angers 573 Bécsújhely 535 Caen 332
Ankara 542 Belgrád (Singidunum) (lásd még Caesarea (Kaiszareia) 43, 66
Antiochia (Antiokheia) 32, 36, 42, Nándorfehérvár) 77, 89 Cafaggiolo 513
44, 56, 64, 67, 176, 209, 216, 221, Benevento 400 Calabria 39, 109, 358, 395
295, 299, 396 Bergamo 395 Calais 479, 482, 483, 486
Antwerpen 490 Bergen 279, 411, 416, 417, 499 Cambrai 273
Aosta 322 Bern 499 Cambridge 319, 326
Apulia 109, 395, 400 Betlehem 50, 67, 299 Cannes 70
Aquae Grani lásd Aachen Betszaida 299 Canossa 367
Aquileia 76, 434 Bihar 441 Canterbury 75, 169, 312, 322, 382
Arad 444 Bilbao 519 Capua 387, 395
Arcila 521 Biograd (Tengerfehérvár) 439 Carcassonne 180, 274, 307, 333
Arelate lásd Arles Birka 205 Careggi 510, 513, 514
Arelatum lásd Arles Bitva 528 Carentan 310
Arezzo 508, 561 Bizánc (Büzantion) lásd Konstanti- Carnuntum 35
Ariminum lásd Rimini nápoly Centula 165
Arkadiopolisz 89 Bobbio 72, 112, 158, 199 Ceuta 521
Arles 51, 150, 203, 332, 335 Bologna 40, 126, 277, 289, 317, 319, Chartres 250, 262, 314, 316, 323,
Armagh 167 327, 328, 369, 392, 417, 452, 508, 327, 328, 333
Arrabona lásd Győr 545 Chartreuse (Carthusium) 300
Assisi 561 Bordeaux 34 Chelmno 429
Augsburg 75, 200, 230, 277, 355, Bourges 302, 484, 486 Citeaux 301
356, 497, 499 Bouvines 344, 345, 372, 382, 399 Cividale 158
Augusta Treverorum lásd Trier Bracar lásd Braga Clermont 294, 295, 340, 573
612 ■ Településnév-mutató

Cluny 159, 197, 284, 300, 313, 315, Ferrara 126, 310, 507, 510, 546, 559 Hersfeld 158
320, 323, 330, 332, 367 Ferrières 157, 158 Hildesheim 128, 332, 360
Coimbra 319, 403, 520 Fiesole 88, 513 Hippo 68, 92
Como 165, 166 Firenze 275, 277, 279, 280–282, Hirsau 158
Constantinopolis lásd Konstantiná- 388, 391–393, 395, 474, 507–515, Hispalis lásd Sevilla
poly 519, 546, 550, 551, 557–563, 575 Homburg 367
Corbie 73, 158, 202 Fleury 158 Hradištĕ 229, 548
Córdoba 180–182, 277 Fontenoy (Fontanetum) 147
Corvey 159, 165 Fontevrault 571, 573, 574
Crécy 480, 481, 482, 493 Forchheim 367 I
Cuenca 518 Forli 552
Częstochowa 301, 528 Frankfurt 141, 229, 374, 575 Ikonium (Ikonion) 180, 298
Freising 75 Imola 552
Fulda 75, 140, 154, 157, 158, 160, Ingelheim 133
Cs 165, 200 Iona 72, 73, 167, 169
Ipswich 205
Csanád 441 Isaszeg 452
Csernyigov 457, 463, 464, 542 G Ivrea 387

Gaeta 109, 205, 395

D Galambóc 527, 528 J
Gandersheim 158
Damaszkusz 44, 176, 180, 216, 295 Garigliano 203 Jajca 534, 536
Damiette 299 Gáza 299 Jarrow 169
Danzig lásd Gdańsk Gdańsk 524 Jéna 15
Dévény (Devín) 229 Genf (Geneva, Genava) 77, 105 Jeruzsálem 43, 44, 50, 56, 150, 161,
Diakovár (Djakovo) 441 Genova 277, 278, 313, 390, 391, 394, 176, 177, 179, 180, 216, 250, 295,
Dickeninge 550 425, 426, 469, 481, 488, 507, 519 299, 302, 313, 316, 415, 574
Dijon 332, 341, 491 Gent 277, 282, 351, 488, 491, 511 Joppe 299
Dorpat 499 Germigny-des-Prés 165
Douai 351 Gerona 127
Dunajów 525 Gniezno (Gnesen) 231, 232, 360, K
Duurstede (Dorestad, Dorestatus) 363, 427, 430, 432, 433
135, 203, 204, 206 Gorze 158, 284 Kaffa 469
Dürnkrut (Morvamező) 452, 492 Götar 410 Kairaván (Kairouan) 180
Granada 182, 277, 309, 403, 520 Kaiszareia lásd Caesarea
Grenoble 300 Kápolna 532
E Grünwald 502, 524 Karakorum 464
Karthágó 51, 67–69, 92, 99, 104,
Edessza 295 105, 216, 299
Eger (Csehország) 274 Gy Kenyérmező 536
Eger (Magyarország) 441 Kerlés 438
Eichstätt 75 Győr (Arrabona) 43, 77, 437, 441 Khalkédon 52, 57, 64, 65, 212, 213
Elbling 500 Gyulafehérvár 441, 532 Kijev 66, 205, 233–235, 457, 459–464
Elvira 60 Kilia 540
Epheszosz 44, 52, 64 Kljucs 534
Erfurt 75, 204, 319 H Klokotnica 456
Esztergom 291, 292, 441, 443, 445, Kolberg (Kołobrzeg) 232, 427, 499
452, 525, 559 Hadrianopolis (Edirne) 32, 92 Kolozsvár 532
Evesham 384, 385 Hága 491 Konstantinápoly (Constantinopolis,
Haithabu (Hedeby) 205, 237 Bizánc, Büzantion) 15, 30–32, 34,
Halberstadt 128 40, 52, 56–58, 63–65, 67, 69, 87, 89,
F Harran 422 93, 98, 104–106, 108, 114, 127, 130,
Hastings 378, 574 132, 177, 183, 204, 209–211, 213,
Faenza 552 Hattín 180, 298 215, 216, 218, 221, 223, 225, 235,
Fano 517 Heidelberg 319, 493 237, 243, 244, 283, 293–295, 298,
Farfa 158 Helsingborg 411 319, 421, 424–426, 435, 445, 462,
Faughart 503 Heristal 133 463, 509, 510, 512, 539, 540, 542
 Településnév-mutató ■ 613

Konstanz 370, 391, 494, 499, 532, Lyon (Lugdunum) 66, 77, 105, 117, Murten 499
546, 547 288, 289, 304, 305, 325, 351, 372, Mühldorf 493
Koppenhága 411, 414 400, 426 Münster 128
Korinthosz 44, 423 Müriokephalon 425
Kortrijk (Coutrai) 351, 490
Köln 35, 75, 133, 165, 277, 319, 326, M
354, 491, 493, 499, 575 N–Ny
Königsberg 429, 499, 500 Macsó 454, 456, 527, 528
Krakkó 205, 232, 292, 427–433, Magdeburg 204, 232, 274, 355, 356, Näfels 499
522, 524, 525 375, 427, 433 Nag Hammadi 47
Kruševac 528, 538 Mainz (Moguntiacum) 35, 75, 77, Nagyvárad 533
Ktésziphón 176 89, 93, 95, 204, 205, 332, 355, 356, Naissus lásd Niš
Kulikovo 542 366, 374 Nancy 491, 495, 499, 568
Kulm 500 Málaga 519 Nándorfehérvár (lásd még Belgrád)
Malbork 429 438, 440, 527, 528, 532–534
Malmö 411 Nantes 335
L Mamisztra 422 Nápoly 109, 205, 277, 325, 371, 395,
Mantova 507, 563 399, 507, 509, 513, 514, 516, 517,
Lagny 280 Manzikert 180, 421, 425 528, 539, 561
Laodikeia 422 Maria Laach 332 Narbonne 122, 126, 180, 203
Laon 262, 263, 273, 301, 316, 323, Marienburg 500, 502, 524 Narvik 205
333 Market Bosworth 505 Navarra 401, 407, 520
Las Navas de Tolosa 77, 92, 101, Marklo 127 Názáret 42, 299
182, 403 Marseille (Massilia) 70, 122, 203 Németújvár 534
Le Puy 314 Massilia lásd Marseille Nicomedia 25
Lęczyca 430 Maupertuis 482 Nidaros lásd Trondheim
Legnano 370, 391 Mauriacum 89, 95, 101 Nikaia (Nicaea) 51, 52, 56, 61–63,
Leicester 384 Medīna (Madīna) 174, 176 141, 219
León 164, 199, 401, 403, 405, 406, 518 Meersen 148 Nikápoly 531, 542
Lerida 127, 401 Mekka 173–176 Nîmes 180
Lerinum (Lérins) szigete 70 Memel 500 Nimwegen 133
Lewes 384 Ménfő 437 Nin (Nona) 225
Libice 230 Merseburg 355 Ninive 216
Liège 491 Messina 396 Niš (Naissus) 89
Lille 491 Metz 95, 117, 163 Nona lásd Nin
Limonum lásd Poitiers Międzyrzecz (Meseritz) 427 Norwich 205, 309, 310, 576
Lindisfarne 73, 169, 170, 236 Mikulčice 229 Novgorod 204, 234, 235, 279, 281,
Lipany 495, 548 Milánó (Mediolanum) 27, 67, 68, 410, 418, 419, 457, 459, 462, 464,
Lisszabon 310, 319, 403, 520, 521 92, 108, 150, 273, 277, 332, 363, 499, 500, 542
Livorno 508 370, 389–392, 395, 506–509, 513 Novigrád 530
Ljubecs 457 Milford Haven 505 Noyon 333
Lodi 509 Milkó 448, 528 Nürnberg 274, 277, 375, 495, 499,
Londinium lásd London Modena 304, 507 525, 553
London (Londinium) 77, 171, 279, Moguntiacum lásd Mainz 77 Nyborg 416
310, 359, 410, 499, 504, 575 Mogyoród 438 Nyitra 229, 437, 441
Lorch 204 Moissac 332
Loreto 314 Mons Badonius 167
Lorris 261, 329, 330 Mont Saint Michel 314 O
Lorsch 140, 158, 332 Montaillou 307
Lublin 524 Monte Cassino 70, 71 Odense 415
Lucca 281, 284, 332, 390, 391, 507 Monte Gargano 314, 360 Ohrid 221, 225
Lugdunum lásd Lyon Montpellier 319 Olmütz 536
Lund 239, 409, 415, 416 Monza 112 Orange 69
Luxeuil (Luxovium) 72, 158 Morvamező lásd Dürnkrut Orléans 34, 73, 120, 153, 158, 203,
Luzern 499 Mosaburg (Mosaburc) lásd Zalavár 316, 339, 484–486
Lübeck 274, 279, 369, 375, 411, 414, Moster 409 Orvieto 126, 325
415, 433, 498, 499 Moszkva 542 Oslo 416, 417
Lwów 525 Murcia 182, 403 Osnabrück 128
Oviedo 164, 401
614 ■ Településnév-mutató

Oxford 317, 319, 320, 326–328, 383, Quierzy 133, 336 Saxonae lásd Soissons
547, 555, 556 Quinque basilicae lásd Pécs Schesel 204
Oxfordshire 504 Schwerin 369, 375
Sebenico 532
R Segovia 518
P Serdica lásd Szófia
Ravenna 33, 92, 93, 106–109, 111, Sevilla (Hispalis) 39, 102, 182, 277,
Paderborn 128 114, 125, 157, 162, 165, 213, 214, 309, 319, 403, 520
Padova 319, 395, 564 216, 218, 360, 363, 368, 387 Sézanne 280
Palaiseau 200 Regensburg 75, 129, 158, 204, 230 Šibenik 440
Palencia 319, 520 Reggio 507 Siena 277, 390, 474, 561, 575
Pamplona 127, 401 Reichenau 157–159, 355 Sieradz 430
Pannonhalma 436 Reims 73, 116, 146, 158, 163, 300, Singidunum lásd Belgrád
Párizs 34, 67, 117, 120, 125, 145, 316, 333, 338, 339, 341, 484, 485, Sirmium 27, 89, 90, 216, 222, 223,
151, 157, 158, 190, 199, 200, 204, 574 225, 228, 424
262, 263, 276, 277, 315–317, 319, Reval (Revel) lásd Tallinn Skopje 538
320, 323–326, 333, 335, 337, 339, Ribemont 148, 352 Sluys 480
342, 345, 347, 348, 351, 359, 414, Riga 499 Soissons 115, 120, 337
417, 433, 444, 479, 482–485, 488, Rigómező 533, 538 Sopron 440, 535
543, 545, 554–556, 575, 576 Rimini (Ariminum) 61, 552 Soria 518
Parma 332, 391 Rjazany 462, 542 Spalato 225, 440, 532
Passau 75, 129 Rocamadour Speyer 332, 366
Pavia 109, 112, 114, 126, 138, 149, Róma 15, 27, 29–34, 37, 41, 45, 49– Spoleto 114, 126, 149, 387
151, 186, 332, 363–365, 390 51, 56–59, 63, 65, 67–69, 75, 79, Stamford Bridge 378, 416
Pécs (Quinque basilicae) 228, 441 81, 92, 98, 99, 101, 104, 106–109, Stettin 499
Perejaszlavl 464 114, 125–127, 130, 131, 138, 141, Stockholm 205, 236, 279, 411, 499
Perugia 508 143, 146, 149–151, 153, 162, 164– Stralsund 411, 499
Pest 450, 452 166, 169, 209, 211, 214, 218, 222, Strassbourg (Strassburg) 34, 78, 147,
Pettau (Bettobia, Ptuj)) 228 225, 231, 251, 277, 283, 285–289, 311
Pilisszentkereszt 301 293, 294, 305, 313, 325, 349, 351,
Piotrków 523, 524 352, 356, 357, 360–368, 372, 387,
Pisa 277, 331, 332, 391, 425, 507, 392, 395, 400, 410, 486, 493, 495, Sz
508, 512, 514, 545, 561 511–513, 517, 543, 545, 549, 550,
Pistoia 507, 508, 575 564 Székesfehérvár 366, 437, 438, 441,
Pliszka 225 Roncaglia 370, 391 445, 451, 530
Plovdiv (Philippopolisz) 89 Roskilde 409 Szeleukeia 61
Poggio a Caiano 513, 558 Rostock 499 Szmolenszk 234, 457, 462, 542
Pohansko 229 Rothenburg 333 Szófia (Serdica) 89, 210, 214
Poitiers (Limonum) 54, 67, 123, 180, Rouen (Rotomagus) 77, 341, 485 Szörény 448, 526
482, 573
Poitou 341, 483, 484
Polock 462 Zs T
Poznań 232, 356, 427, 430
Pozsony (Brezalauspurc /Braslaues- Saint-Denis 67, 125, 158, 203, 262, Tagaste 68
purch) 352, 435, 437, 532 332, 333, 340, 341 Tagliacozzo 400
Prága 205, 230, 231, 292, 319, 356, Saint-Bertin 158, 254 Tallinn (Reval) 416
493, 495, 534, 547, 548 Saint-Riquier 158, 165, 202 Tanger 521
Prato 507 Salamanca 319, 520 Tannenberg 502
Preszláv 225 Salapiugin lásd Zalabér Taranto (Tarento) 203, 387
Provins 280 Salerno 111, 205, 286, 319, 387, 395 Tarszosz (Tarzus) 43, 422
Prüm 158, 200 Salzburg 75, 129, 226, 228 Terracina 126
Pszkov 232, 457, 542 San Gimignano 388, 474 Tertry 123
San Giulia 200, 202 Tewkesbury 505
Sankt Gallen 72, 73, 138, 140, 157– Thébai 423
Q 159, 160, 436 Thesszaloniké 54, 222, 456
Santiago de Compostela 313, 314, Thionville 133
Quedlinburg 358, 436 332 Toledo (Toletum) 102, 309, 319,
Quentovic 135, 203, 204, 206 Savaria 93 401, 517
 Településnév-mutató ■ 615

Toletum lásd Toledo V W

Tolosa lásd Toulouse
Torda 532 Vác 441, 450 Wearmouth 169
Toronus lásd Tours Valencia 182, 401, 403–405 Whitby 169
Tortosa 127, 401 Valladolid 309, 407 Winchester 171
Toruń (Thorn) 429, 500, 502, 524 Várad 441, 450, 536, 559 Wisby 498
Toulouse (Tolosa) 77, 92, 101, 127, Várna 524, 533 Wislica 524
304, 332, 338, 341, 474, 573 Vaslui 540 Wismar 499
Tournai 95 Vejle 416 Worms 93, 129, 286, 332, 366, 367,
Tournus 185, 332 Velence 111, 132, 205, 266, 277– 368, 496
Tours (Toronus) 34, 70, 73, 76, 116, 280, 289, 298, 302, 370, 391–395, Wrocław (Vratislav) 232, 427
118, 154, 155, 158, 163, 164, 314, 424–426, 506–509, 527, 532, 557, Würzburg 75
316 563, 564
Towton Moor 505 Verdun (Virodunum) 77, 147, 203,
Trau 532 335, 352, 387 Y
Trier (Augusta Treverorum) 27, 35, Verona 34, 93, 126, 308, 332, 395,
75, 77, 95, 96, 163, 491 507 Yathrib 174
Tripolisz 295, 299, 422 Veszprém 437, 441 York 76, 151, 169, 310, 505
Trnovo 542 Vézelay 332 Ypres (Ieper) 470, 488
Trogir 440, 450 Vidin 542
Trondheim (Drontheim, Nidaros) Vienna (Vienne) 105
239 Vindobona lásd Bécs Z
Troyes 78, 280, 484 Virodunum lásd Verdun
Tunisz 176, 180, 299, 349, 397, 418 Visby 279 Zágráb 439, 441
Tuscia 387 Visegrád 522, 526 Zalabér (Salapiugin) 228
Tver 542 Viterbo 126, 325 Zalavár (Mosaburg) 228
Vlagyimir 542 Zára 298, 440
U Volterra 507 Zaragoza 103, 127, 401
Vouillé (Vocladis) 102, 117 Zengg 528
Uherské Hradiště 229 Vyborg 412, 415 Zimony 440
Ulm 499 Zürich 498, 499
Uppsala 84, 238, 239, 410, 414, 419
Urbino 507, 513, 563
 A Kronosz Kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

A Kronosz Kiadó a Szakkiadók Társulásának tagja,

könyveink elektronikusan elérhetők, olvashatók és kereshetők
az Arcanum Adatbázis Kiadó által létrehozott
www.szaktars.hu
adatbázisban

Nyomdai előkészítés: Erőss Zsolt

www.kronoszkiado.hu