Veda Sylver

TÖRÉKENY BOLDOGSÁG

GYÉMÁNTFELHŐ
Kiadó
Budapest, 2017
 © 2017 Veda Sylver

ISBN 978-615-80427-6-5

Felelős kiadó: Gyémántfelhő Kft. ügyvezetője

© Gyémántfelhő Kft.

Szerkesztő: N. Fülöp Beáta

Segédszerkesztők: Tomcsik Nóra

Borító szerkesztés: Pongrácz Edit

Fotó: Rimóczi Imre
Modell: Kovács Anikó

Nyomda: Stanctechnik Kft., Budapest

 Becca (1.)

Egy lakásnak még jóindulattal is alig nevezhető odú piciny

konyhájában üldögéltem, és próbáltam a reggeli tejeskávémtól
magamhoz térni. Borzalmas álmom volt. Az a fajta, amelyiknél
ahányszor felriad az ember, majd nagy nehezen sikerül
visszaaludnia, ott folytatódik, ahol az ébredés előtt abbamaradt.
Lenéztem a bögrét tartó kezemre. Még mindig remegett.
Felpattantam, s miközben ittam egy újabb kortyot, kibámultam az
ablakon. El akartam terelni a gondolataimat, ám a tűzfalat mutató
kilátás nem segített. Már majdnem négy hónapja laktam ott, de
még mindig nem szoktam meg. Három barátnőmmel osztoztunk
azon a másfél szobás, lepukkant albérleten. Helyesbítve két
barátnőmmel és egy lakótárssal. Cinthyával egyikünk sem jött ki
túl jól, de szükségünk volt rá a költségek miatt. New York
belvárosában csak horror áron tudtunk lakást bérelni.
Összébb húztam magamon a kedvenc szürke, kötött
kardigánomat. Szinte már dideregtem a hidegben. A fűtésünk
ismét elromlott és csak hétfőre ígérte magát a szerelő. Közölte,
hogy hétvégén nem dolgozik. Eszembe jutott, mennyivel könnyebb
lenne a Jersey-i házunkban anyával és apával. Nem voltunk
gazdagok, de szegények sem. Átlagos kertvárosi családnak
számítottunk. A szüleim igyekeztek mindent megadni nekem.
Búrokban nőttem fel. A pár utcára lévő suliba biciklivel jártam,
délutánonként pedig a szomszédban lakó barátnőimmel töltöttem
az időt. Általában vagy a kertben nevetgéltünk, vagy moziztunk.
Aztán történt néhány váratlan esemény, sok dolog megváltozott,
mígnem a tizennyolcadik szülinapom után két nappal odaálltam
anyuék elé, és bejelentettem, hogy elköltözöm; a fősulira már nem
otthonról fogok járni. Volt egy pillanatnyi döbbent csend, pár
héttel később egy családi nyaralás, majd augusztus közepén hosszú
sírás-rívás és ölelkezés után felszálltam két barátnőmmel a New
Yorkba tartó buszra, és elkezdődött új, közös életünk.
Az emlékeken való merengésnek az előszobából jövő
kulcscsörgés vetett véget. A hatalmas, begurított bőrönd után
felbukkant barátnőm alakja. Lerúgta a cipőjét és két lépéssel már
a konyhában is volt.
– Képzeld, mi történt! Nem találom a pénztárcámat. Annyira
elegem van már ezekből a hosszú buszozásokból. Unalmas,
rengeteg ember összezsúfolva, minden csupa bűz és mocsok. Azt
hiszem, most egy darabig én sem megyek haza látogatóba. Ja,
amúgy benéztem hozzátok is. A szüleid hiányolnak – ömlöttek ki a
szavak belőle.
– Szia, Kate! – sóhajtottam.
– Mi a baj? – kérdezte, és füle mögé tűrte hosszú, barna tincseit,
majd elmosolyodott. – Csak nem túl korán lépett le a pasi?
– De, persze! – A kérdése úgy hangzott, mintha nem ismert
volna ezer éve. Pontosan, az általános iskola első osztálya óta.
– Tudom ám én, hogy játszod itt a szende szüzet, miközben
egyik pasit fogyasztod a másik után – kacsintott rám.
Elfintorodtam. Neki könnyen ment az ismerkedés. Jennifer
Lopez fenekével, eredeti, nagy, álló cicijével és vastag, csókolni való
szájával bárkit az ujja köré csavart.
– Pontosan – motyogtam.
– Na, jól van, elég ebből! Ne lógasd tovább az orrod! Csinálok
valami reggelit, aztán lenézhetnénk a jégre korizni. – Ahogy
kinyitotta a konyhaszekrényt, egy csótány igyekezett fedezékbe
vonulni. Lecsapta, majd kiürítette a hűtőt és felütött pár tojást
miközben tovább csicsergett. – Hívott Audrey. Jövő szombaton
érkezik haza a tánctanfolyamról.
 Audrey-ék New Jersey-i háza közvetlenül a miénk mellett állt.
Együtt nőttünk fel, és tizenhárom év szomszédság után
elválaszthatatlanok lettünk, így mindketten természetesnek vettük,
hogy együtt költözünk New Yorkba, ő a tüchtig, és én, a szétszórt
lány. Ha Kate Stone volt a szexi, akkor Audrey Jones a szép. Magas,
vékony alkatú, nagy, barna szemű és hosszú szempillájú. Mellettük
mindig csak szürke egérkének tűntem, mint a filmekben a csúnya
lány. Leszámítva, hogy soha nem viseltem szemüveget. Velük
ellentétben a cicomázáshoz, frizurákhoz, divathoz nem értettem,
és feleslegesnek is tartottam. A smink nálam egyet jelentett a
rózsaszín szájfénnyel és a fekete szemceruzával.
– Becca, rázd már fel magad! – szólt rám Kate miközben elém
tolta a szalonnás rántottát. – Egyél, és menjünk! Jó lenne még a
vasárnapi tömeg előtt kiérni a jégre!
Szót fogadtam, és enni kezdtem.
Hiába siettünk. Kígyózó sor állt a jégpályánál. Fáztam, pisilnem
kellett, az egészhez nem volt semmi kedvem. Szívesebben bújtam
volna be egy takaró alá és néztem volna egy filmet pattogatott
kukoricát majszolva. Ráadásul korcsolyázni sem tudtam. Kate
ezzel az ötletével nem lopta be magát a szívembe. Homlokomba
húztam a sapkámat és durcásan bámultam magam elé.
– Na, mosolyogj már! Jó lesz, hidd el! – nógatott, mire
rávicsorogtam.
– Így jobb?
Elnevette magát, aztán én is. A végén úgy belejöttünk a
beszélgetésbe, hogy észre se vettük, és a sor elfogyott.
Kate remekül mozgott a jégen. Vidáman suhant körbe-körbe. Én
sajnos képtelen voltam maradéktalanul vele örülni ennek a közös
programnak. Néha megpróbáltam elindulni, de az
egyensúlyérzékem pocséknak bizonyult. Barátnőm időnként
odajött hozzám és a kezemet fogva huzigált, de aztán úgy
döntöttem, nem kínozom és röhögtetem ki tovább magamat. A
korlátba kapaszkodva elindultam a kijárat felé. Már csak pár centi
volt hátra, mikor valaki nagy erővel nekem jött. Kizuhantam a
pályáról, egyenesen egy idegen karjába. Szerencsémre ő stabilan
állt, így nem estünk el a lendületemtől. A kabátjainkon keresztül is
éreztem erejét. Szorosan tartott. Bódultan szívtam be az őt
körüllengő citromos, fűszeres illatot.
– Minden rendben? – kérdezte mély baritonjával.
Az álláig értem, így lassan felnéztem rá, pedig szívesen
maradtam volna még mellkasára borulva az ölelésében. Ahogy
belenéztem gyönyörű kékeszöld szemébe, hirtelen nem találtam a
szavakat.
– Mh – nyögtem. – Én… nem is tudom… sajnálom!
– Nem történt semmi – engedett el az ismeretlen, ahogy
megérezte, hogy elhúzódom. El akartam indulni, de még kevésbé
sikerült, mint a jégen. Fenékre huppantam, mire gyorsan leguggolt
hozzám. – Jól vagy?
– Jól vagyok – hajtottam a kezembe a fejem. – Ezt nem hiszem
el, ez egyre kínosabb! – nyafogtam halkan.
Szerettem volna, ha megnyílik alattam a föld, hogy
elsüllyedhessek és véget érjen megaláztatásom az álompasi előtt.
Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam felkelni, de nem ment.
Azt sem tudtam, hogyan kezdjek neki.
– Hadd segítsek! – nyújtotta egyik kezét, a másikkal pedig a
derekamat fogta, amíg óvatosan, de lendületesen felhúzott. Én
csak mereven bámultam az arcát. Nem bírtam levenni a
tekintetemet róla. Úgy saccoltam, húszas évei végén járhat.
Ördögien vonzó, férfias, markáns vonásaival, az állán lévő
bemélyedéssel és az erős arcélével megbabonázott. Biztosra vettem,
hogy bármelyik nőt megkaphatja, akit csak akar. Fogalmam sincs,
mi ütött belém, korábban nem éreztem még hasonlót.
Legszívesebben beletúrtam volna dús, szőkésbarna hajába és
megcsókoltam volna.
– Ha most elengedlek, meg tudsz állni a lábadon?
Lassan bólintottam, de szinte fizikai fájdalmat éreztem, ahogy
eltávolodott a testünk.
– Köszönöm – szóltam megigézve.
– Nincs mit – felelte, miközben az aggodalommal és
csodálkozással vegyes ábrázattal mellém érkező Kate-re
mosolygott.
– Sziasztok! – Elköszönt és elment.
Én pedig sírtam belül, hogy soha többé nem látom. – Hahó! Föld
hívja Beccát! – integetett az arcom előtt Kate.
– Mi van? – Egy pillanat alatt visszatértem a valóságba hiú
ábrándjaimból. Mi üthetett belém? Miben reménykedtem? Ki
vagyok én egy ilyen férfihez?
– Azt mondtam, hogy helyes a pasi!
– Aha, igen, elmegy. – Hiába tetettem, hogy nem érdekel,
barátnőm átlátott rajtam. – Jól van, igen, igen, borzasztóan helyes!
Láttad azokat a gyönyörű szemeket? – sóhajtottam. – Na, mindegy,
hagyjuk az álmodozást! Nekem elérhetetlen.
– Látom, amikor az önbizalmat osztották, te a legutolsó helyen
álltál és neked már nem maradt. Nem veszed észre mekkora
mázlista vagy? A sors szó szerint eléd sodorta.
– Óh, igen! Mázlista vagyok. Úgy beégtem előtte, ahogy más
akkor se tudna, ha akarna.
– Dehogyis! Nem láttad, hogy mosolygott?
– De, azt láttam! Már hogyne mosolygott volna? Az a csoda,
hogy nem röhögött a bénázásom láttán.
– Akármit mondasz, szerintem lenne esélyed nála.
– Persze! Figyelj, Kate – néztem rá nagyon komolyan –, mind a
tíz ujjára akad egy szőke cicababa. – Én ezzel lezártnak tekintettem
a témát. Kate természetesen nem. A nap hátralévő részében
próbált meggyőzni, hogy lenne jövője egy újabb találkozásnak, és
terveket is szőtt, hogy fogja megtalálni nekem a vonzó idegent.

***

Másnap nyűgösen ébredtem. Útban a suli felé levontam a

konzekvenciát a korizásunkról. Az egész két dologra volt jó. Egy,
szokásomhoz hűen sikerült totál idiótát csinálnom magamból.
Kettő, összeszedtem egy jó kis vírust. Fájt a fejem, az orrom
eldugult, alig kaptam levegőt. Az utolsó előadásomról ellógtam,
mert úgy rázott a hideg, hogy a fogaim koccanásait még a tőlem
méterekre állók is hallották. Két napig kúráltam magamat, de nem
javultam. Sőt, a hét közepére már olyan beteg lettem, hogy semmi
sem maradt meg bennem. Amikor Kate épp nem iskolában volt, és
nem is a kávézóban dolgozott, odaadóan ápolt. Egyik délután
megsütötte a kedvenc tortámat – merthogy cukrásznak készült, –
de alig két falatot tudtam lenyomni a torkomon. Rögtön utána azt
is kiadtam magamból.
Barátnőm a fürdőszoba ajtó előtt állt és folyamatosan kopogott.
– Becca, tudok segíteni valamit? Ne menjünk dokihoz? Most
már nagyon aggódom!
Nem hittem a fülemnek, komolyan azt mondta, hogy most? Ezt
biztos viccnek szánta. Reggel, mielőtt elment, felhívta Audrey-t,
hogy nagyon beteg vagyok, valahogy intézze el, hogy eljöhessen az
egyhetes tánctanfolyamról. Utána én győzködtem fél órán át
Audrey-t, nehogy meg merje tenni, mert a Juilliardon táncot
tanulni kiváltság. Nehezen került be. Nem akartam, hogy miattam
valami hátrány érje.
 – Mi a fenét csináltok? – hallatszott az előszobából Cinthya – a
„kedves” lakótársunk – hangja. – Mit kiabálsz itt, Kate? Szeretnék
tanulni. És fürödni is – dörömbölt be nekem.
– Normális vagy? Itt hisztizel, amikor Becca beteg?! Inkább
segítenél valamit – háborgott Kate, majd ahogy kinyitottam az
ajtót, rám nézett. – Te pedig, nincs több kifogás! Öltözz és
megyünk az orvoshoz! Hozom a ruhád.
Próbáltam leállítani Kate-et, de hajthatatlan volt. Úgyhogy
röpke két órával később egy kórházi ágyon, infúzióra kötve
feküdtem. Kétségbeesetten pislogva bámultam a plafont.
Gyűlöltem a kórházakat. Már a szaguk is beteggé tett. Szédültem,
a kezem jéghideg és izzadt lett, kivert a víz, a vérnyomásom és a
pulzusom az egekbe szökött. Győzködtem én a fiatal doktornőt,
hogy adjon valami gyógyszert és engedjen haza. Még sírtam is, de
ellentmondást nem tűrve közölte, hogy ki vagyok száradva, bent
kell maradnom. Kate meggyőzött, hogy legalább egy estét bírjak ki.
Bekísért a kórterembe, megígérte, hogy reggel korán bejön, majd
hazament.
Miután lecsöpögött az infúzió, felkeltem: Muszáj volt
megkeresnem a mosdót. Belenéztem a tükörbe, és felnyögtem a
nyúzott ábrázatom látványától. Kicsit megmostam az arcom, majd
lassan kicsoszogtam. Pár lépés után a doktornőmbe botlottam, aki
a felvételi pultnál egy magas, szikár, tekintélyt parancsoló,
öltönyös férfivel társalgott. Ahogy megláttak, odajöttek hozzám.
– Róla beszéltem – állt meg szemben velem a doktornő, és
bemutatott a beszélgetőpartnerének, Dr. Gregory Daniellsnek, a
főorvosnak.
Egyből lesápadtam. Rögtön az ugrott be, mi bajom lehet, ha
egyenesen a főorvosra van szükség? Ijedten néztem a férfi
barátságos, barna szemébe, ami körül már gyülekeztek a
szarkalábak. Nagyrészt ősz haja semmit nem vont le a sármjából.
Jelenléte nyugalmat árasztott, én mégis ideges voltam.
– Hogy érzi magát, Rebecca? – kérdezte, miközben megfogta a
csuklóm, és a pulzusom számolta.
– Ha azt mondom, jól, hazamehetek? – kérdeztem vissza, mire
ő elnevette magát.
– Azt még megbeszéljük, hogy mikor mehet haza. Bocsásson
meg! – mondta és hirtelen a hátam mögé intett. – Matt, gyere egy
percre!
Ahogy ez a Matt mellém ért, ismerős, fűszeres-citromos illat
csapta meg az orromat. Oldalra néztem és a szívem kihagyott egy
ütemet.
Álltam a kórházi folyosón betegen, sápadtan, szemem alatt
fekete karikákkal, zsíros hajjal, miközben ő tőlem egy
karnyújtásnyira ismét Adoniszként ragyogott. Nem értettem, hogy
lehetséges ilyen rövid idő alatt kétszer egymás után ennyire
abszurd helyzetbe kerülni?!
– Igen? – Szerencsémre Dr. Daniells-szel volt elfoglalva, rám
sem nézett.
– Muszáj elrohannom az étterembe a megbeszélésre. Ha
megkérlek, hazavinnéd Tinát?
– Persze – felelte ő, és akkor megtörtént. Hiába próbáltam
minél kisebbre, észrevehetetlenebbre összehúzni magam, felém
pillantott, és felismert. – Szia! – köszönt rám. Arcára döbbent
mosoly ült ki.
Szóra nyitottam a számat, de megelőztek.
– Ti ismeritek egymást? – figyelt minket felváltva Dr. Daniells.
– Futólag – felelt a kérdésre Matt. A fejét megrázva jelezte, hogy
nem érdekes.
Nem tudom, miért, de csalódott lettem. Talán naivan azt
gondoltam, mélyebb nyomot hagytam benne. A főorvos telefonja
megcsörrent. Megkérte Matt-et, hogy kísérje el a kocsijához, majd
távozott. Engem pedig ágyba parancsolt a doktornő.
Visszatámolyogtam a kórterembe. Ültem a paplan tetején vagy
tíztizenöt percig, aztán kivettem a szekrényből a kardigánom és
kimentem a mobilommal az épület elé. Szenvedtem, de piszkosul.
Haza akartam menni. Hívtam Kate-et, de ki volt kapcsolva a
telefonja. Magamban morogva szidni kezdtem a barátnőmet,
amiért berángatott oda, aztán egyedül hagyott, majd hangosan
folytattam azzal, hogy én mennyire gyűlölöm a kórházakat és
utálom az orvosokat.
– Ezért inkább kapsz egy tüdőgyulladást itt kint?
Matt hangját hallva megpördültem és elbotlottam a saját
lábamban. Ő rögtön felém nyúlt, hogy segítsen, de végül sikerült a
korlátban megkapaszkodnom.
– Nem akarok bemenni – suttogtam.
– Hallottam minden szavad, de muszáj lesz. Gyere, segítek! –
átölelt és elindult velem befelé.
– Mattnek hívnak, ugye?
– Igen.
– Mondd, hogy nem itt dolgozol! – kértem. Mivel nem felelt,
rosszat sejtettem. – Akkor legalább azt, hogy nem orvos vagy! –
Megálltam a kórterem előtt és szembefordultam vele. Az arca és a
némasága válaszolt helyette. – Oh, ne! Igazából én nem is utálom
annyira az orvosokat, csak…
– Semmi baj! – vágott a szavamba és megfogta a homlokomat.
Lázam volt, én is tudtam. Össze-vissza beszéltem. A gyomrom
felkavarodott. Fohászkodtam, nehogy hányni kezdjek. A
korcsolyás bénázásom, meg a szakmájának szidalmazása után úgy
döntöttem, ha még le is hányom, eret vágok.
– Nem érzem túl jól magam – nyögtem fel, aztán minden
elsötétült.
 Matt (2.)

A korcsolyapályás találkozás után napokig csak a szeplős, szív

alakú babaarcra, a pisze orra és a sapka alól kilógó, két oldalt
befont, vörös hajra tudtam gondolni. Szerettem volna újra látni, de
mekkora esélye lehetett egy újabb véletlen találkozásnak egy
akkora nagyvárosban, mint New York?! Szinte semmi. Épp azért,
amikor megéreztem az ismerős vanília illatot a kórház folyosóján,
azt hittem, képzelődöm. Aztán hirtelen ott állt mellettem teljes
valójában, majd nem sokkal később a karomba ájult.
Bevittem a kórterembe és beadtam neki egy lázcsillapítót.
Leültem az ágya melletti székre és vártam. Zaklatottan forgolódott
álmában. Odaléptem és kisimítottam a homlokából csapzott
tincseit. Halkan beszélni kezdtem hozzá, mire lassan
megnyugodott. A láza fokozatosan lejjebb ment, nekem pedig
hirtelen beugrott, hogy elfelejtettem valamit. Vagyis inkább valakit.
Odaszóltam a nővérnek, hogy figyeljen a betegre, majd gyors
léptekkel az orvosiba siettem. Benyitottam az ajtón és
ledermedtem.
– Martina Daniells, neked elgurult a gyógyszered? – néztem
végig a fekete, tupírozott, félhosszú hajú, fekete rúzsos, mellé zöld
szemhéjú bohócon.
– Ha nem emlékeznél rá, elmúltam tizennyolc, és évek óta
festem magamat.
– Ahogy most kinézel, simán beutaltathatnálak a zárt osztályra.
– Azért annyira nem durva! – nézett bele a kis piperetükrébe. –
Unatkoztam.
– Ennyire? – Martina válaszként megrántotta a vállát. – Na,
mosd le, mert így nem jössz velem!
 Mikor Martina újra emberi külsőt öltött, elindultunk hazafelé.
Egy kocsiút vele általában fárasztóbb volt, mint egy éjszakai
ügyelet. Azt már megszoktam, hogy a rádiót minden alkalommal
újra kellett programoznom utána az autómban, mert percenként
más zenét keresett, az éneklésével azonban lehetetlennek tűnt
megbirkózni. A hangja úgy szólt, mintha egyszerre több macskát
kínoztak volna. Mindig próbáltam valami másra koncentrálni,
elterelni a figyelmemet, de nem szokott sikerülni. Kivéve aznap.
Rutinszerűen leálltam a luxus toronyház mélygarázsába és csak
akkor vettem észre, mennyire elkalandoztak a gondolataim,
amikor Martina kiszállt a kocsiból, és türelmetlenül pillantott
felém.
– Matt, te nem jössz? – kérdezte karba tett kézzel a táskáját
lóbálva, miközben engem bámult a nyitott kocsiajtón át.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Muszáj még elintéznem pár
dolgot, amit félbehagytam. – Amint Tina becsukta az ajtót,
visszarohantam a kórházba.
Másnap hajnalban ébredtem. A szokás hatalma miatt. Ha csak
tehettem, futással indítottam a napomat, így arra a korai kelésre
állt be a szervezetem. Alig bírtam mozdulni, minden tagom fájt, a
nyakam elgémberedett. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.
Aztán beugrott. Visszamentem megnézni a betegünket és sikerült
az ágya mellett, a legkényelmetlenebb széken elaludnom.
Rápillantottam. Ő még békésen szunyókált. Elmosolyodtam. Jó
érzés volt a közelében lenni. Feltápászkodtam, s közben
összehajtottam a plédet, amit valószínűleg valamelyik nővér
terített rám az éjjel.
Az orvosiban főztem egy kávét, majd kimentem meginni a
betegfelvételi pultnál ücsörgő kedvenc nővérkéinkhez. Gondoltam,
ha már úgyis bent vagyok, legalább megcsinálom az elhanyagolt
papírmunkáimat, és hogy ne unjam közben halálra magam,
hallgatok némi friss pletykát. Az ötlet jónak tűnt, a megvalósítás
kevésbé. Az én életem került terítékre. Úgy kellett hárítanom, hogy
közben senkit ne sértsek meg, ami nehéz meló ám, főként ennyi nő
között.
Szerencsére elérkezett a gyógyszerosztás és lázmérés ideje, így
egyedül maradtam. Ismerős neszt hallottam a hátam mögül, mire
továbbra is a papírokat bámulva megszólaltam.
– Ezzel a kézzel meg ne próbáld, Sly!
– Mi az, neked hátul is van szemed, Matt? – állt mellém
vigyorogva, mire felé fordultam.
– Nem. Csak ismerlek – céloztam jó szokására. Úton-útfélen
bezselézett haját igazgatta, majd előszeretettel vágott hátba
ragadós kezével.
Sylvester Walsh-t négyévesen ismertem meg. A szüleink együtt
dolgoztak. Mivel egyazon évben és napon születtünk, szerveztek
nekünk egy közös szülinapi ünnepséget. Az azt követő huszonnégy
évben minden jót és rosszat, az összes gondolatunkat
megosztottuk egymással. Szó nélkül kiálltunk a másikért. Ha
kellett, szembe mentünk bárkivel. Nem egyszerű barátként, a
testvéremként tekintettem rá, és tudtam, hogy ez fordítva is igaz.
– Helyes – húzta maga elé a heti beosztást Sly.
– Mi? – firkantottam alá háromszor egymás után a nevem.
– Nem mi, hanem ki. A kis vörös – biccentett a szemben lévő
kórterem felé.
Miután a nővérek leléptek mellőlem a dolgukat intézni,
időnként elkalandozott a figyelmem a munkától, és Sly ezt
természetesen egyből kiszúrta.
– Nem értem, miről beszélsz.
– Tetszel neki.
– Mi vagy te, gondolatolvasó?
 – Nem, csak van szemem és használom is. Bámul téged, de ha
ránézel, lesüti a szemét, te meg úgy teszel, mint aki nagyon
dolgozik. Nem vagy már egy kicsit öreg ehhez a játszadozáshoz? Őt
még megértem. Elmúlt már tizenöt?
Elevenembe talált, de nem mutattam. Továbbra is mereven
lefelé fókuszáltam az iratokra.
– Tizennyolc – vágtam rá a kelleténél talán magabiztosabban.
Megnéztem a kartonját előző este, mert én is kételkedtem azt
illetően, mennyi idős lehet, de ezt inkább nem említettem.
– Hűha, ez ám a kor! – ironizált, mire felé kaptam a fejem. – Jól
van, na! Megértelek, hidd el! El kell ismernem, nagyon mutatós,
sőt kifejezetten szép lány, de…
– Sly! – állítottam le. Aztán nem folytattam. Nem tudtam
eldönteni, neki akarok-e hazudni, hogy nem érdekel, vagy
magamnak?!
– Látod? Felkeltette a figyelmedet, viszont te is rájöttél, ő nem
való hozzád.
A beszélgetést lezártnak tekintve, belekortyoltam a kávéba. Sly
csak kimondta, amit gondoltam. Más típusú nőket kedveltem. A
naiv, érzékeny, jó kislányok soha nem vonzottak. Azt reméltem, az
egész csak egy röpke fellángolás a részemről. Tudtam, hogy a
munkám, a családom, a korkülönbség, mind ellene szólnak, és
hogy érte változnom kellene, nekem is és az életemnek is. Biztos
voltam benne, hogy a kórteremben fekvő lány és én teljesen mást
várunk egy kapcsolattól, abban viszont nem, hogy azt képesek is
vagyunk megadni a másiknak.
 Becca (3.)

Hajnali háromkor valami neszre felébredtem. Ahogy

kinyitottam a szemem, először azt hittem, még álmodom. Matt ott
aludt az ágyam melletti széken. Nem értettem, miért törődik velem.
Igazából nem is érdekelt. A puszta jelenléte is nyugtató hatással
volt rám. Még a helytől való pánikbetegségem is elmúlt. Erőt adott
nekem. Egy megkönnyebbült sóhaj után, amiért nem hagyott
magamra, visszaaludtam.
Reggel a nővér hangjára ébredtem. Szólongatott, hogy meg kell
mérni a lázamat és be kell vennem a gyógyszeremet. Rögtön feltűnt
a lovagom hiánya, de nem kérdeztem meg, merre van. Épp
megkaptam a kórházi reggelit, amihez hozzá sem nyúltam, amikor
Kate úgy robbant be a szobába, akár egy atombomba. Letekerte a
sálját, levágta az ágy végébe a kabátját, majd szorosan magához
ölelt. Előadta, hogy mennyire hiányoztam neki, és össze-vissza
puszilgatott. Mondtam, hogy gyanús nekem a viselkedése, mire
földöntúli mosollyal rám nézett, és alig észrevehetően a háta mögé
mutatott, az üvegajtó irányába.
– Becca, ne túl feltűnően, de nézz mögém! – utasított. – Ott a
koris pasi. Már egy ideje itt vagyok az épületben, csak aztán
megláttam, és úgy gondoltam, nyomozok utána egy kicsit, mielőtt
bejövök hozzád. Emlékszel, hogy lehülyéztél, amikor azt mondtam,
ismerős nekem? Mond neked az a név valamit, hogy Daniells?
– Ő… nem lehet – habogtam.
– De bizony! – vágott a szavamba. – Ő Matthew Daniells. – Az
orrom alá tolta a mobilját, és egyik cikkről a másikra kattintott. A
szövegekbe beleolvasni sem volt időm, de a képek magukért
beszéltek. – Akkora családfája van, hogy beleszédülsz. Rettentő
gazdagok. Szerte a világon több cégcsoport fő részvényesei.
– Ez nem lehet igaz – ráztam a fejem. – Hihetetlen, de Gregory
Daniells – bólogatni kezdtem, ahogy beugrott a főorvos neve. –
Hát persze, így már értem!
Kate hunyorítva és tátott szájjal méregetett.
– Te találkoztál vele – jegyezte meg.
– Nem – tiltakoztam.
– És beszéltél is vele – folytatta.
– Nem!
– Minek strapálom én itt magam? – kérdezte szemrehányóan.
– Jó, igaz! Találkoztunk – ismertem be. – Viszont fogalmam
sem volt róla, kicsoda. Amúgy meg semmi jelentősége. Őrültség ez
az egész! Egy hozzá hasonló férfi nem vesz észre egy olyan lányt,
mint én.
Amíg Kate-nek magyarázkodtam, nem bírtam megállni és néha
lopva Matt felé pislogtam. Mindent, ami a számat elhagyta,
komolyan gondoltam. Egyáltalán nem illettünk össze. Két külön
világnak számítottunk, a szó minden értelmében. Az agyam tudta,
de a szívemet ez mind nem érdekelte. Elkaptam és lehajtottam a
fejem, ahogy egy bőrdzsekis férfi bukósisakkal a kezében oda lépett
Matt mellé. Amennyire egy pillanat alatt meg tudtam állapítani,
nagyon hasonlítottak, az arcvonásaik, a testalkatuk, a magasságuk.
Csak a motoros fekete hajú, és borostás volt. Külsejük alapján akár
testvérek is lehettek. Óvatosan újra odanéztem. Beszélgetés
közben néha a kórtermem felé biccentgettek. Lehet, hogy én
vagyok a téma, hasított belém. Aztán váratlanul a tekintetem
találkozott az övékével. Behunytam a szemem, és legnagyobb
mázlimra Kate elém állt.
– Szóval észre sem fog venni? – tette csípőre a kezét. – Akkor ez
mi?
 Pár órával később sikerült Kate segítségével rávennem a
túlbuzgó rezidens doktornőmet – ezért kellett mindenről
beszámolnia a főorvosnak –, hogy engedjen haza, pihenni otthon
is tudok. Megígértem, nem maradok egyedül, és ha bármi baj lenne,
rögtön visszasietek a kórházba. Különben is, egy vírusba csak nem
halok bele, gondoltam. Amint megkaptam a zárójelentésemet, már
rohantam is ki az épületből, ahol egyenesen beleszaladtam a befelé
igyekvő Mattbe. Rettentő zavarban voltam, még a köszönését sem
viszonoztam. Nem tudtam, mit mondjak, mit tegyek, hogyan
viselkedjek. Egyik lábamról a másikra álltam, míg ő kifejtette,
hallotta, hogy hazaengednek, és szívesen hazavinne, de egy fontos
konzultációja lesz. Végül felajánlotta, hogy hív egy sofőrt.
– Már a barátnőm intézi a taxit – szólaltam meg végre. Kate
szavai jártak a fejemben, és akaratlanul kicsúszott a számon. – Te
tényleg Matt Daniells vagy? Úgy értem az a…
Elnevette magát. Azt hittem, nem lehet már szexibb, ám ahogy
előttem állt, mosolyától az arcán két oldalt megjelenő
gödröcskéivel rájöttem, tévedtem.
– Igen, Matthew Daniells vagyok – nyújtott kezet fesztelenül,
mintha örült volna, hogy nem ismertem fel már az első percben.
Lassan fogtam meg a kezét. Ujjainak érintésétől szinte az egész
testem bizsergett. Az járt a fejemben, lehetséges-e egyáltalán, hogy
egy olyan pici érintés is akkora hatással legyen rám?
– Rebecca Deborah Dewitt. – Úgy mutatkoztam be apránként,
szótagolva, mint egy óvodás. Kínosnak éreztem a viselkedésem.
Biztosra vettem, hogy totál idiótának gondol. – Általában csak
Becca – folytattam laza hanghordozással. Igyekeztem enyhíteni
merevségemen. – Én csak azért kérdeztem rá a nevedre… –
kezdtem bele a magyarázkodásba. Tudnia kellett, hogy nem egy
anyagias liba vagyok, aki gazdag pasikra vadászik, de egy
legyintéssel elhallgattatott.
 Pár mondatot váltottunk még, majd elköszöntem, és a felém
integető Kate irányába siettem. Kinyitottam a taxi ajtaját, és
mielőtt barátnőm megszólalt volna, beültem, majd behúztam őt is
magam mögött.
Az albérlet ajtaján belépve a levegőbe szagoltam. Gyömbéres tea
illata terjengett a lakásban. Audrey kiáltott ki a konyhából.
Megágyazott nekem, hogy le tudjak feküdni, pihenni. Átöltöztem
és be is bújtam a paplan alá, Kate benézett a szobába, betakargatott,
s mivel nem kellett egyedül hagynia, elment a kávézóba dolgozni.
Kézbe vettem egy újságot, de az olvasásig már nem jutottam.
Audrey lépett be két csészével. Leült az ágy szélére, s elegánsan
keresztbe fonta hosszú, vékony lábait. Meglazította középen
elválasztott, állig érő, fekete haját, miközben rám emelte
sötétbarna, őzike szemeit, és megrebegtette dús, fekete szempilláit.
Tudtam, hogy arra vár, mikor szidom már le, amiért két nappal
hamarabb lépett le a táncpróbákról.
– Ne kímélj! – nógatott, ám én túl gyengének éreztem magam a
vitához, így csak megcsóváltam a fejem. – Ha nem, hát nem. Azért
ne aggódj, nem ellógtam, elengedtek! Mondtam, hogy a legjobb
barátnőm beteg. Kate jól rám ijesztett, amikor felhívott a kórházból.
Apropó, Kate! Említett valamit egy bizonyos pasiról.
– Jaj, Audrey! Kate mindig túloz! Majd elmesélem.
– Mindig azt mondod, hogy majd.
– Nem fontos – rántottam meg a vállam. Szokás szerint
hárítottam.
– Azt hadd döntsem el én! Hogy hívják? – kíváncsiskodott
tovább.
Beadtam a derekam, és elmeséltem neki mindent szóról szóra.
Azt az apróságot kifelejtettem, hogy Matt Daniells elkérte a
telefonszámomat. Jókedvűen beszélgettünk, amikor egyszer csak
betoppant Cinthya.
 – Mi az, már itthon is vagy? – szólt flegmán az ajtófélfát
támasztva. – Azt hittem, legalább egy hétig bent tartanak.
– Neked nincs valami dolgod? – fordult hátra Audrey.
– Képzeld, épp nincs! Különben meg semmi közöd hozzá!
– Miért kell neked állandóan hallgatóznod és kötözködnöd?
– Tudjátok mit? Nem érdekeltek! – Cinthya vágott egy grimaszt,
majd ránk csapta az ajtót.
Egyszerűen nem tudtunk rájönni Cinthya utálatos
viselkedésének az okára, amikor mi soha nem bántottuk.
Legnagyobb örömünkre ideje nagy részét házon kívül töltötte. Ám
ha épp megörvendeztette jelenlétével az albérletet, mindig valami
gonoszság fröcsögött ki a száján.

***

A következő két hetem pihenéssel indult, majd tanulással

folytatódott. Közben állandóan a telefonomat lestem. Feleslegesen,
mert Matt se nem hívott, se nem üzent. Nem értettem, miért. Ha
meg nem is akart beszélni velem, miért kérte el az
elérhetőségemet?! Tiszta ideg voltam. Pont azért nem említettem
Kate-éknek, hogy Matt elmentette a számomat a mobiljába. Épp
eléggé rágörcsöltem magamtól is, nem hiányzott még pluszban az
ő faggatózásuk is.
Karácsony előtt négy nappal a csajokkal már teljes lázban
égtünk. Sokáig tanakodtunk, állítsunk-e fát az albérletben,
maradjunk-e végig New Yorkban, vagy utazzunk haza? Egyikünk
sem tudta az ünnepet elképzelni a családja nélkül, így úgy
döntöttünk, teljesen feldíszítjük szánalmas lakásunkat, majd
huszonharmadikától huszonhetedikéig elmegyünk Jersey-be, de
az év utolsó napjait már New Yorkban fogjuk átmulatni. Kate és
Audrey fergeteges szilveszterre készült, én meg úgy gondoltam,
csak hagyom magamat úszni az árral. Nem elmélkedem, nem
stresszelek, csak szórakozok. Ezt ők persze rettentően élvezték, és
rögtön elrángattak az egyik karácsonyi vásárra.
Eleinte követtem az elhatározásom, vidáman gyönyörködtem a
hóesésben, a fényekben, díszekben, élveztem a kürtöskalács, sült
gesztenye és az egyéb gyömbéres, ánizsos illatok kavalkádját. Az
egész város tökéletes pompában ragyogott. A Bryant Parkban lévő
kézműves vásár egyszerűen elvarázsolt. Ajándékokat válogattam,
végigszagoltuk a lányokkal az illatgyertyákat és közben
versenyeztünk, kinek hullik nagyobb hópihe a tenyerére. Minden
csodálatosan alakult addig a pillanatig, amíg be nem mentünk egy
közeli kávézóba és meg nem álltam gőzölgő italommal a cukor és
fahéj mellett. Biztos, hogy hirtelen az összes érzelem kiült az
arcomra, mert mialatt Kate fizetett, Audrey aggódva lépett oda
hozzám.
– Becca, mi történt? Mi a baj?
– Matt… – rebegtem halkan, aztán nem foglalkozva barátnőm
izgatott kérdéseivel, igyekeztem a tömegben láthatatlanná válni, és
kisurranni az utcára. Úgy éreztem, Matt csak játszott velem. Nem
akartam látni, beszélni vele meg még kevésbé. De már késő volt.
 Matt (4.)

Sly-al és néhány kollégánkkal ültem egy kávézóban a Bryant

Park közelében. A helyszín jó volt, mégsem tudtam lazítani. Nehéz
időszak állt mögöttem. A sürgősségi összes problémás esetét
kifogtam. Az egyik betegem, akit vert a férje, a kórházban lett
öngyilkos. A másik terhes, kiskorú páciensem a szüleitől való
félelmében szexuális erőszakkal vádolt meg. Szerencsére gyorsan
észhez tért, és egy hét után visszavonta a vallomását, még mielőtt
a sajtó rákapott volna a sztorira. A felfüggesztés után annyi munka
szakadt a nyakamba, hogy szinte semmi másra nem maradt időm.
Ezt nem is bántam túlzottan, mert legalább nem Beccán kattogtam
állandóan.
Bámultam kifelé az ablakon és figyeltem a szállingózó
hópelyheket. Nem tudtam rájönni, miért mondtam igent Sly-
éknak. Az eredeti tervem az volt, hogy a kórházból egyenesen
hazamegyek, és végre kipihenem magam, de Sly addig nyaggatott,
hogy üljünk be valahová beszélgetni, kiengedni a fáradt gőzt, míg
végül beleegyeztem. Habár a karácsonyi láz akkor még egyáltalán
nem kapott el. Sőt! Az asztalunk mellett egy nagyobb női, baráti
társaság „csilli-villi” csomagolópapírokról áradozott, miközben a
háttérben a Jingle Bells szólt, engem meg rosszullét kerülgetett.
Bárhova néztem, bárhova mentem, már mindenhol az ünnepet
megelőző édes ömlengés volt a középpontban.
Azon gondolkodtam, hogy lehetne kihagyni a szokásos Los
Angeles-i utat. A rokonság ott gyűlt össze minden jeles eseményen
az apai nagyszüleimnél. Évekig éltem velük azonban nagyapámmal
nem tudtuk megtalálni a közös hangot. Így, ha csak tehettem,
igyekeztem kihagyni a nagy találkozásokat. Próbáltam ügyeletet
vállalni a karácsonyi időszakra. Nem sikerült. Mivel a családom
tulajdonában állt a kórház, simán megvétózták a döntésemet. Még
jó, hogy Sly támogatását élveztem. Úgy döntött, ő is velem tart L.A-
be és meglátogatja a szüleit. Arra számítottunk, hogy legalább
alkalmunk nyílik majd találkozni az ottani, régi barátainkkal.
Kávézói kiruccanásunk közben még egy másnapi
ajándékvásárló Macy's látogatásra is sikerült rávennie.
Gyanítottam, hogy a kávézóban produkált túlzott lelkesedése
főként a mellette ülő új nővérkének szólt. Sly semmit nem változott
az évek alatt, minden huszonöt és negyven közötti nőt meg akart
kapni. Őket néztem, mire Sly rám sandított és alig észrevehetően
kacsintott. Megcsóváltam a fejemet. Felkeltem és felvettem a
kabátomat. Elköszöntem, mondván el kell még intéznem pár
dolgot. Ennek a társaság nagyobb része nem örült, de barátom
vidáman ajánlotta fel, hogy elkísér az ajtóig. Azalatt a tíz lépés alatt
bravúros gyorsasággal hadarta el, micsoda vad, fergeteges éjszaka
vár rá. Nem bírtam megállni, felnevettem, de a következő
pillanatban elment a kedvem a vigyorgástól.
– Rebecca! – szóltam döbbenten az ajtó félé menekülő lány után.
Talán hagynom kellett volna elsétálni, de képtelen voltam rá.
– Sziasztok! – Miután felénk fordult egy természetellenes
mosolyt erőltetett az arcára.
Egy pillanatig némán néztünk egymás szemébe. A csend kezdett
kínossá válni. Végül Sly-ra mutattam.
– Azt hiszem, ti még nem találkoztatok. Ő itt egy régi barátom
és kollégám, Sylvester Walsh, ő pedig Rebecca…
A szavamba vágott és kezet nyújtott Sly-nak.
– Becca. Örülök, hogy találkoztunk.
– Én is. – Sly végigmérte Beccát, majd felém fordult, és
miközben elköszönt, odaköhintette, hogy legyek észnél.
 Rebecca zsebre dugott kézzel, lábain hintázva toporgott. Én épp
szóra nyitottam volna a számat, amikor rezegni kezdett a
telefonom.
– Egyedül vagy? – kérdeztem tőle. Nem néztem rá, elővettem a
mobilomat és a kijelzőt figyeltem.
– A barátnőimmel – felelt.
– Ne haragudj, ezt muszáj felvennem, de utána megkeres…
– Hát persze! – vágta rá, majd faképnél hagyott.
Egy levegővételnyi ideig csak meglepetten álltam ott, majd
kinyomtam a hívót és Rebecca után siettem az utcára. Jobbra-balra
forogtam, aztán észrevettem a tömegben és követtem.
– Becca, várj! – Gyorsítottam a lépteimen és végre sikerült
utolérnem. – Kérlek! – Megfogtam a karjánál, s ahogy megpördült,
mintha áramütés ért volna. Arra gondoltam, mindjárt magamhoz
húzom és megcsókolom. – Nem akartalak lerázni.
– Nem is gondoltam.
– Nem? – Megkockáztattam egy félmosolyt.
Meg akartam fogni a kezét, de ő elrántotta és dühösen keresztbe
fonta maga előtt.
– Na és ha igen? Nem lenne rá okom azután, hogy nem hívtál
fel? – Sértődötten beszélt.
Pont azért nem hívtam, mert olyan gyerekes és elszámoltató
viselkedésre számítottam tőle, mint amit produkált. Amiatt voltak
kétségeim, és időt akartam hagyni magamnak eldönteni,
belevágok-e egy olyan kapcsolatba, ami valószínűleg rengeteg
macerával fog járni, és amihez hatalmas türelemre lesz szükségem.
Ugyanakkor tetszett az a vehemencia, amivel védte magát. Izgatott
a kettőssége, és kezdtem azt hinni, egyedül Sly az oka a
tétovázásomnak. Miután megtudta, hogy elkértem Rebecca számát,
fél órás előadást tartott arról, mekkora hibát követtem el.
 – Sok dolog jött össze az elmúlt hetekben. – Az igazat mondtam.
– Sajnálom, ha akaratlanul is megbántottalak!
Becca még mindig durcásan nézett rám, amikor hirtelen egy
kutya pórázának fogságába kerültünk, mert az játékból
körbeszaladt minket. Becca nekem esett, és belekapaszkodott a
vállamba, majd megszeppenve pillantott fel rám. Az ajkaink szinte
súrolták egymást. Ugyanazt a vágyat láttam a tekintetében, amit én
is éreztem. Mégse lépte át egyikünk sem a képzeletbeli határt.
Elhúzódott tőlem. Nézte a közöttünk elrohanó kutyát és a kissé
ideges gazdáját, majd megköszörülte a torkát.
– Bocsánat, nem tudom, mi ütött belém! Nem tartozol
magyarázattal.
– Mi lenne, ha sétálnánk egyet?
Rebecca bólintott, de két lépés után a kabátomat megragadva
visszahúzott.
– Egy perc, csak szólok a barátnőimnek.
Beszaladt a kávézóba, én pedig egy pillanatra lehunytam a
szemem. Minél kevésbé akartam, annál inkább megkedveltem. Ha
valaki anno azt mondta volna nekem, hogy jön majd egy lány, aki
a karomba esik, és én első látásra belezúgok, biztos kiröhögtem
volna. Nem hittem a rózsaszín mesékben. Egy kapcsolat alapjainak
a bizalmat, kölcsönös megbecsülést és az odaadó szeretetet
tekintettem, meg persze a működő kémiát. Azonban bármennyire
megdöbbentett a tény, be kellett vallanom magamnak, hogy akkor,
ott a jégpályán első pillantásra szerelembe estem.

***

Sikerült túlélnem a szokásos Daniells karácsonyt. Sőt, a kisebb

vitákat és összezörrenéseket leszámítva kifejezetten jó
hangulatban teltek a napok. Még az állandó „Mikor állapodsz már
meg?”, „Miért szakítottál Donnával?”, „Van új barátnőd?” és
hasonló kérdések sem idegesítettek. Segítettem fát díszíteni,
játszottam a gyerekekkel, mesét olvastam nekik, és mindeközben
meglepően jól éreztem magam. Persze hazudnék, ha azt állítanám,
nem örültem, mikor visszaindultunk New Yorkba Sly-al, és egy
potyautassal, Martinával. Addig rimánkodott, hogy ne hagyjuk ott,
míg beleegyeztünk, hadd töltse velünk a szilvesztert. Tökéletesen
megértettem őt, amiért az unalmas családi parti helyett egy igazi
metropolisi bulit választott. Bár azért az ujjongását hallgatva kissé
elbizonytalanodtam, mennyire fogok tudni lazítani, ha közben rá
is figyelnem kell.
De hamar túl is léptem rajta, mert egyre jobban kezdett
foglalkoztatni egy másik dolog: Becca. El akartam hívni szilveszter
estére. Naponta többször fogtam a telefonomat, kikerestem a nevét,
de képtelen voltam rákattintani.
Egyik délután, épp hazafelé igyekeztem a kórházból, és ugyanezt
a szokásos játékomat játszottam, amikor Sly kikapta a kezemből a
mobilt.
– Mivel szenvedsz itt napok óta? – kérdezte, majd amikor
meglátta Becca nevét, a tarkóját kezdte vakargatni. Elmeséltem
neki a Bryant Parkban történteket. A beszámoló után felkiáltott. –
Ezt nem mondod komolyan! Kétszer ígérted meg, hogy hívod, és
egyszer sem tetted meg?! Szórakozol vele?
– Hé! Ha jól emlékszem, te mondtad, hogy ne kezdjek bele!
– De azt nem mondtam, hogy kérd el a számát és hitegesd! Erről
jut szembe, Pameláról tud?
– Pamela és köztem nincs semmi!
– Akkor az a heti három-négy találka mégis mi?
– Két felnőtt kölcsönösen jól érzi magát egymással.
– Értem én. De ez már egy éve tart.
 – Ugye nem épp kérdőre vonsz? Pont te? – kérdeztem vissza. Sly
kezdte átlépni azt a határt, ami a beszélgetés és elszámoltatás
között húzódott, és azt nehezen viseltem.
– Én mindig mással érzem jól magam kölcsönösen – felelte
pimasz vigyorral. Szokás szerint humorral próbálta oldani a
feszültséget, de egyáltalán nem volt vicces.
– Igazad van, ez tényleg sokkal jobban hangzik – húztam el a
számat.
– Jól van, ironizálj csak! De azért szakíts Pamelával, mielőtt
komolyabbra fűződ Rebeccával a dolgokat! Tudod milyenek a nők!
Miután Sly besétált a kórházba, én a kocsimhoz mentem és
hazaindultam. Egész út alatt a beszélgetésünk járt a fejemben.
Ültem a dugóban és egyre feszültebb lettem. Felhívtam Pamelát,
hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Érdekelt a saját véleménye a
kapcsolatunkról. A vonal túloldalán egy férfihang jelentkezett,
aztán Pamela nevetve szólt bele. Nem is kellett semmit sem
kérdeznem, magától közölte, hogy a fickó a vőlegénye, és engem
úgy említett előtte, mint egy egyszerű kollégát. Végül is igaza volt.
A lakásba már vidáman léptem be. Lezuhanyoztam, átöltöztem
egy kényelmesebb ruhába, és közben arra az elhatározásra
jutottam, hogy beszélek Beccával.
– Ki az új jelölt?
A hátam mögül szóló hangra ijedten megugrottam. Arra
készültem, egyedül leszek otthon. Lassan megfordultam.
– Tina, mit keresel már megint az én lakrészemben? És mi a
fenét csinálsz a mobilommal? – néztem a kezében lévő készülékre.
– Milyen új jelölt?
– Mond neked az a név valamit, hogy Rebecca?
Mivel nem akartam veszekedni, igyekeztem figyelmen kívül
hagyni azt a tényt, hogy szokás szerint felvette a telefonomat, ő már
csak ilyen volt, minden lében kanál. Egyébként pedig jobban
izgatott Rebecca említése.
– Hívott?
– Előbb áruld el, ki ő!
– Titok – feleltem határozottan. Kinyújtottam a kezem és
intettem, adja oda a Blackberrymet.
– Azért bemutatod majd?
Figyeltem az arcára kiülő mindentudó vigyort, amitől
borsódzott a hátam. Tinának elmesélni valamit felért egy világgá
kürtöléssel, nem elmondani még veszélyesebb volt, mert olyankor
beindult a fantáziája.
 Becca (5.)

Mindig is a karácsony volt a kedvenc ünnepem. Amint a nyár

kezdett őszbe fordulni, és jött az esős, szeles idő, hullottak a
falevelek, én egyre jobban vártam a decembert. Ha a közelgő hó
illata terjengett a levegőben, lehunytam a szememet és szinte
láttam magam előtt a színpompás adventi napokat. Ám a Matt-tel
való Bryant parki séta után, ami túl rövidre sikerült, mert egy
betege miatt vissza kellett rohannia a kórházba, kicsit szomorúan
tekintettem a hazaút elé. Tudtam, hogy ő sem New Yorkban tölti
az ünnepet, mégis úgy éreztem, minél több nap telik el távol tőle,
annál kisebb az esélye egy új találkozásnak. Pedig semmit sem
szerettem volna jobban, mint újra látni.
Amíg a forgatagban andalogtunk és beszélgettünk, helyesbítve
főként én beszéltem magamról, a barátnőimről, a bohókás
hétköznapjainkról és a fényképészeti tanulmányaimról, terveimről,
olyan felszabadult voltam, mint utoljára talán gyermekkoromban.
Mielőtt elsietett, megígérte, hogy amint újra a városban lesz,
jelentkezni fog, de az előzmények fényében én kissé szkeptikusan
álltam a dologhoz. Épp azért, amikor Audrey másnap reggel
beugrott az ágyba Kate és közém, hogy úgy verjen fel minket a jóízű
alvásból, majd faggatni kezdett előző esti „randimról”, megkértem
drága barátnőimet, hogy amíg otthon leszünk, ne is hozzák szóba
Matt-et. Nem akartam rá gondolni és szomorkodni miatta. Békés,
meghitt percekre vágytam a családdal.
Meg is kaptam. Ahogy szoktuk, apuval kettesben indultunk fát
venni. Szerettem a fenyő illatát, mely olyankor belepte az egész
várost, különleges elegyet alkotva a frissen sült gyümölcskenyér
illatával. Kislányként folyton összeragasztottam az ujjaim a fenyő
gyantájával, sőt egyszer meg is kóstoltam. Borzalmas íze volt.
A karácsonyfa árusnál hosszú időt töltöttünk. Valahogy egyik
sem nyerte el a tetszésünk. Mindegyikre találtunk kifogást, túl kicsi,
túl nagy, ritka, ferde. Végül megpillantottam egy gyönyörűt,
hatalmasat. Végigsimítottam sötétzöld tüskéit, majd nagyra nyílt
szemekkel fordultam apuhoz.
– Ezt, kérlek! Ez olyan szép! – álltam meg egy hatalmas példány
mellett.
– Jól van, életem! – ölelt magához. – Azt vesszük, amelyiket
szeretnéd.
Ahogy csodás szerzeményünket betuszkoltuk a kocsiba, majd
elindultunk hazafelé, én az utcákat figyeltem. Némelyik ház előtt
hóember állt, máshol épp akkor építették hangosan nevetgélő
gyerekek. Pár sarokkal arrébb egy idős néni rakta ki az ablakba
hűlni a friss süteményt, és én hirtelen megkívántam a gyömbéres
kekszet. Tovább nézelődtem figyelve, ahogy a boltokban villództak
a fények, s a hentesnél sorban álltak a pulykáért.
Apa egyszer csak lefékezett egy üzlet előtt.
– Jaj, ne! – bámultam ki az ablakon nevetve. – Emlékszel?
– Életem, szerinted miért jöttem erre? – és nyomott egy puszit
a fejem búbjára. – Na, szeretnél bemenni?
– Nem is tudom – megrántottam a vállam.
– Valami baj van, drágám? Azelőtt elvonszolni is alig tudtalak
innen.
Mióta megtudtam, hogy a fát nem a Jézuska hozza, minden
évben én mentem édesapámmal megvenni azt. Utána pedig
rendszerint benéztünk a kedvenc lakberendezési üzletembe egy-
egy újabb díszért. A sok szebbnél szebb üveggömb és égő teljesen
magával ragadott. Legszívesebben felvásároltam volna az összeset,
és gyerekként általában sírva hagytam ott a boltot.
 – Nincs semmi baj!
– Rebecca, kislányom! – paskolta meg a kezem. – A szemed
boldogan csillog, de a hangod szomorú. Minden rendben, az
albérletben Kate-tel és Audrey-val? Jól kijöttök?
– Persze, apu! – mosolyogtam rá. – Minden szuper! Ne aggódj!
Inkább menjünk be! – szálltam ki a kocsiból.
Mire hazaértünk az egész házban süteményillat terjengett.
Halkan osontam a konyhába, és belenyaltam a csokikrémbe.
– Rebecca! – kiáltott rám anyu, de aztán nevetve törölte le
maszatos arcomat. – Ilyenkor eszembe jut, milyen aranyos, pici
kislány voltál! Mintha csak tegnap lett volna, hogy a szoknyám
körül ugráltál! – Könnybe lábadt a szeme. – Most meg már külön
laksz, távol tőlem!
– Jaj, anyu! Nem vagyok messze!
– Hiányzol, és aggódom érted. Kate és Audrey vigyáz rád?
– Vigyázok én magamra.
– Tudod, hogy értem!
– Igen, tudom! Nem kell féltened! Minden rendben.
Egy darabig méregetett.
– Különlegesen csillog a szemed. Láttam már hasonlót. Csak
nem új fiú van a láthatáron? Örülnék neki, Becca. – Forgatni
kezdtem a szemeimet, de ő folytatta. – A te boldogságod a
legfontosabb számomra. Én csak nem akarom, hogy újra sérülj és…
– Anya! Ne rontsd el a mai napot!
– Jól van, szívem! Majd máskor megbeszéljük! Menj, segíts
apádnak!
Míg apuval feldíszítettük a fenyőt, anyu szuper finom vacsorát
készített. A főztjének nem volt párja. Vissza kellett fognom magam,
ha nem akartam plusz kilókkal gazdagabban indítani az újévet.
A szenteste csendesen, hármasban telt. Vacsora után
beszélgettünk, kibontottuk az ajándékokat, majd megnéztünk
néhányat a szokásos ünnepi filmek közül. Egyfolytában kerülgetett
a sírás, olyan lélekmelengető nap volt. Nem is éreztem át addig
igazán a hiányukat, csak akkor, ott, újra velük a nappalinkban, a
kanapén. A film végén jóleső fáradtsággal pusziltam és öleltem át
szüleimet, majd a szobámba botorkáltam és bezuhantam az
ágyamba. A pihe-puha kis fészkemben, amin végre nem kellett
osztoznom, azonnal elaludtam.
Első nap a rokonság jött látogatóba, a másodikon pedig Audrey
ebédelt nálunk a szüleivel. A sok együtt töltött idő után még mindig
nem untuk meg egymást. Teljesen összehangolódtunk, gyakran
befejeztük a másik mondatát. Bár az asztalnál legszívesebben
ráöntöttem volna a forró levest a barátnőmre. Megállapodásunk
ellenére majdnem szóba hozta Matt-et. Pedig akkor még nem
akartam anyuéknak mesélni róla, illetve, ha jobban belegondoltam,
nem is történt semmi említésre méltó.
Amikor a szüleink leültek a nappaliban egy kis borozgatásra, mi
Audrey-val kimentünk az utcára sétálgatni. Élvezettel hallgattuk a
hó ropogását a talpunk alatt. Audrey belém karolt és a tőle
megszokott szempilla rebegtetésbe kezdett.
– Ne haragudj! Nem direkt említettem Matt…
– Nem haragszom, de ne kotyogj össze-vissza! – vágtam a
szavába. – Már épp kezdtem örülni, hogy nem gondolok rá minden
percben. Csak minden tizedikben.
– Sajnálom, de holnap végre visszamegyünk – dörzsölgette a
kezét –, és az albiban már nem úszod meg a témát!

***

A fenyegetését beváltotta. A bérelt lakásunk küszöbének

átlépése után nem sokkal később kezembe nyomta a telefonomat,
és Kate-el karöltve rágni kezdték a fülemet, csörögjek én Matt-re,
hisz egy mai, modem nő nyugodtan lehet kezdeményező. Másnap
délutánig tartottam a frontot, amikor is Kate közölte, ha nem
hívom fel végre Matt-et, azt úgy értelmezi, hogy nem is érdekel
igazán, és akkor megteszi ő. Rányomul helyettem.
– Nem hiszed? – nézett rám kihívó tekintettel. Nemet intettem,
mire hátravetette a fejét. – Pedig ismersz.
Nem ijedtem meg, pont azért, mert ismertem. Jobban szeretett
annál, mintsem kikezdjen azzal, akibe beleszerettem. Ugyanis rá
kellett döbbennem, őrülten szerelmes lettem. Kate szavai és a vágy,
hogy megtudjam, mi van, vagy lesz köztünk Matt-tel, megtették a
hatásukat. Telefonáltam.
Pár szót váltottam egy felettébb kíváncsi női hanggal, majd
semmivel sem okosabban megrántottam a vállam és odavetettem
a lányoknak, mint akit nem érdekel, hogy nincs telefonközelben.
– Kivel beszéltél? – Audrey arcán rögtön látszott, mikor
beindult a kombinálás.
– A húgával – feleltem nyugodtan.
Én pánikoltam volna legjobban, amiért egy idegen lány vette fel
Matt telefonját, ha nem mutatkozott volna be. Martina Daniells
neve ismerősen csengett a kórházból.
– A húgával? – kérdezett vissza Kate elképedve. – Becca, neki…
– A homlokához kapott. – Ó, a fenébe! El kell rohannom. Már fél
órája a kávézóban kellene lennem a szilveszteri buli miatt. –
Kapkodva kereste a táskáját és a kabátját a csomagjaink között,
majd egy puszit dobva kirohant. Pont mielőtt becsapta az ajtót,
csörögni kezdett a mobilom. Természetesen rögtön visszafordult.
Épp eléggé zavarban voltam Matt számát látva a kijelzőn, hát
még a közben izgatottan rám meredő két szempártól. Hebegtem-
habogtam össze-vissza a vonalban. Tény, én kerestem először, de
nem számítottam rá, hogy vissza fog hívni. Kate és Audrey beállt
mellém, összedugták a fejüket és úgy hallgatóztak. Egyre szélesebb
vigyor terült el a képükön, s a beszélgetés végére ugrándozni
kezdtek.
– Igazi belvárosi, elit szilveszteri partira vagyunk hivatalosak! –
kiáltott fel Audrey.
– Igen, igen! – lelkendezett Kate. – Te jó ég! Mit vegyek fel?
– Állj, állj, állj! – csillapítottam őket. – Mi lett a kávézós kollégás
bulival?
– Neked elmentek otthonról Becca? – rázott meg Kate. – A Fifth
Avenuen egy olyan lakásban tölthetjük az év utolsó napját, ahol
csak a csillár többet ér, mint ez az egész kégli, és a Times Square-
en számolhatunk vissza a tömeggel, miközben megnézhetjük a
gömb leengedését. Kit érdekelnek most a kollégáim?
Ahogy leültem, Audrey mellém telepedett és megfogta a
kezemet.
– Mi a baj, csajszi?
– Nem tudom, akarok-e menni – válaszoltam halkan a kezemet
bámulva.
– Ó, nagyon is akarsz! – huppant le a másik oldalamra Kate. –
Túlságosan ráparázol erre az egészre, és ezzel fogod elszúrni, mint
általában mindent. De most nem engedem.
– Mit keresnénk ott, Kate? Nem illünk oda.
– Csak a saját nevedben beszélj! Audrey és én igenis odavalók
vagyunk. Különben meg megfosztanál minket a lehetőségtől, hogy
találjunk egy olyan jóképű és gazdag pasit, mint te?
– Lejáratnám Matt-et.
– Na, jó – sóhajtott fel Kate, – akkor másként fogalmazok.
Kapsz két percet, hogy felemeld a segged és elinduljunk valami
göncöt venni.
Számtalan jobbnál jobb kifogás állt még rendelkezésre a
fejemben, miért ne tegyek eleget Matt meghívásának, de nem
soroltam fel őket. Nagyon vágytam rá, hogy találkozzunk, csak épp
jobban örültem volna, ha akkor majd kettesben leszünk. Féltem
egy nyilvános visszautasítástól, hisz mégiscsak én erőltettem rá
magam.

***

Szilveszter éjszaka a petárdáktól, trombitáktól hangos, vidáman

éneklő, nevető, bulizó tömegtől zsúfolt, fényárban úszó Fifth
Avenue-n az egyik felhőkarcoló bejárata előtt állva gyomorgörccsel
küzdöttem, s izzadó tenyeremet törölgettem. Valahogy eljutottam
a portáig, de ott aztán vettem egy határozott hátraarcot. Kate elém
lépett, erőteljesen a lift felé tolt, és betuszkolt. Tudott a
félelmemről, mert az úton beavattam őt és Audrey-t. Nagy
egyetértésben felvilágosítottak róla, hogy micsoda szamárságokat
beszélek, hisz Matt egy felnőtt férfi, nem pedig egy taknyos kölyök.
Nem hívott volna randira, ha nem akarna tőlem semmit. Még úgy
sem, hogy én tettem meg az első lépést.
– Azt meg végképp verd ki a fejedből, hogy itt, mindenki előtt
fog lapátra tenni! – jelentette ki kategorikusan Kate, miközben
megnyomta a harmincadik emelet gombot.
Mire felocsúdtam, barátnőim már végigvonszoltak a szűk,
szürke folyosón, becsöngettek és behúztak a lakásba. A
személyzetnek nyújtották a kabátjaikat, én pedig kicsit irigykedve
néztem végig a szürke és piros kisestélyiken, a tökéletes
frizurájukon és a sminkjükön. Ők tényleg rögtön be tudtak
illeszkedni a gazdagok és szépek világába. Intettek, hogy én is
vetkőzzek, majd lassan beljebb indultak. Néha hátrapillantottak,
nehogy idő előtt kereket oldhassak, majd hamarosan eltűntek két
jóképű férfival a táncparketten.
A pufi dzsekimben úgy festhettem, mint egy hóember az
előszoba közepén, de még nem olvadtam fél a kinti hideg után. A
sapkámtól és a sálamtól azért megszabadultam. Igyekeztem
felrakni a fogasra, ám az túl magasnak bizonyult. Az egyik
pincérfiú a segítségemre sietett, miközben hirtelen valaki más is
mögém lépett és kivette a kezemből a bolyhos anyagot. Amint
megszólalt, rögtön felismertem. Sly volt az.
– Minden rendben, megoldjuk! – szólt a srácnak és utasította,
hogy vigyen még pezsgőt a nappaliba, mert már fogytán van.
– Kösz – fordultam Sylvester felé –, és a meghívást is.
Sly bólintott és egyik karját kitárva előre mutatott.
– Örülök, hogy eljöttél. Matt épp az erkélyen van. Gondolom,
szeretnél kimenni hozzá. Ha viszont inkább ennél, vagy…
Aprókat lépkedtem előre. Teljesen másra számítottam.
Unalmas, klasszikus zenés, visszafogott bálra. Ám helyette egy
modern fény- és hangtechnikával rendelkező, éjszakai klubokat
idéző házibuliba csöppentem. A DJ fején a fülhallgatóval, a pult
mögött élvezettel váltogatta a különböző ritmusokat. Előtte igazi
harc zajlott. Néhány lány azon versengett, melyikük tudja jobban
rázni magát a srác előtt. Szinte már vicces volt, ahogy riszálták
magukat a csillámló miniruhájukban. A vendégek nagy része a
zenével eggyé válva táncolt középen, de páran még a háttérbe
húzódva kortyolgatták a szivárvány minden színében játszó
koktéljaikat.
– Nem? Igen! – vágtam rá és Sly-ra mosolyogtam. – Úgy értem,
megkeresem… – Sarkon fordultam és folytattam utam az erkély
felé, s közben azon morfondíroztam, vajon jól láttam-e, Sly tényleg
megbámulta a fenekemet? Eszembe jutott, hogy a feszes, fekete
nadrágomhoz talán egy hosszabb kabátot kellett volna felvennem,
nem a rövid rózsaszínt.
Az üvegajtó előtt megálltam egy pillanatra. Matt nekem háttal a
korláton támaszkodott, és a nyüzsgő, fényárban úszó utcát
kémlelte. A szívem hevesebben kezdett dobogni. Vettem egy mély
levegőt, és a kilincsnél fogva eltoltam az ajtót, mire ő felém fordult,
én pedig átestem a küszöbön.
Nevetve elém lépett és elkapott.
– Pedig még korcsolya sincs a lábadon – jegyezte meg tréfás, de
egyáltalán nem bántó hangon.
– A te hibád. Zavarba hozol.
– Zavarba, én? Mégis mivel? – kérdezett vissza Matt játszott
méltatlankodással, még a szemöldökét is felvonta kissé.
A puszta jelenlétével is képes volt rá, de ezt nem állt
szándékomban a tudtára adni.
– Azzal, ahogy nézel rám – kacérkodtam vele.
– Miért, hogy nézek? – dobta vissza a labdát megejtve egy
pimasz félmosolyt.
Némán álltam perzselő tekintetét, ami lassan a számra siklott.
Reménykedni kezdtem, hogy talán arra gondol amire én, és végre
beteljesül a vágyam. Elepedtem egy csókjáért. És akkor hirtelen a
fohászom meghallgatásra talált. Az ajka az enyémhez ért. Majd
elolvadtam. De a következő pillanatban el is húzódott. Kérdés
csillogott a szemében, mire egyből azt vettem számításba, mit
csinálhattam rosszul. Esetleg félreérthető jeleket küldtem?
– Nem… nem tudom, mit mondjak – suttogtam reszkető
hangon.
– Akkor ne is mondj semmit! – fogta két kezébe az arcomat, és
újra a számhoz hajolt. Rögtön megszűnt körülöttem a világ. Senki
és semmi más nem létezett csak mi ketten. Eleinte finoman
cirógatva, ismerkedve kért bebocsátást, aztán ahogy a nyelve utat
talált elmélyítve a csókunkat, teljesen elvesztem. A fekete
szövetkabátjának gallérjába kapaszkodva húzódtam még közelebb
hozzá, ha ez egyáltalán lehetséges volt, hogy többet és többet kérjek
belőle. Nem ismertem magamra, mikor lettem ilyen szexuálisan
túlfűtött, szemérmetlen vadmacska?!
 – Hiszen te reszketsz! – szólított finoman vissza a valóságba.
A szemem csukva tartottam, de érzékeltem a hangjában bujkáló
nevetés és aggódás elegyét. Örültem, hogy átölelt, mert a lábaim
nem bírtak el. A szavai igaznak tűntek, remegtem. Pedig belül forrt
a vérem. Milyen abszurd érzés! – gondoltam. Azelőtt nem történt
még hasonló velem.
– Jól vagyok – rebegtem, miközben belenéztem gyönyörű
szemeibe.
– Be kellene mennünk, mielőtt megfázol. – Mire a mondat
végére ért, hirtelen elkomorodott – Jaj, ne! – nyögött fel.
Megvakarta a fejét, és ha jól láttam, zavarba jött. Hátrafordultam,
amerre ő, de visszahúzott. Megköszörülte a torkát és a fekete
bőrcipőjét bámulva odasúgta. – Előre bocsánatot kérek! Ha jót
akarsz, meg se szólalj, bár nem is nagyon fogsz tudni. – Felemelte
a fejét – Tina!
– Sziasztok! Hát itt bujkáltok! Martina Daniells vagyok, te pedig
biztosan Rebecca. Végre megismerhetlek! Annyi szépet hallottam
rólad! – ölelt át egy nagyon, szinte hihetetlenül vékony, alacsony
lány, akinek a bőre még az én porcelán színemnél is fehérebb volt.
Óvatosan megszorítottam. Féltem, nehogy összetörjem a
madárcsontját.
– Felismerem a hangod a telefonból.
– Tényleg? Már most olyan, mintha a tesóm lennél. Milyen szép
a hajad! – húzta végig kezét a két fonott copfomon.
– Köszönöm – rebegtem.
Matt pont közbeavatkozott Martina újabb szóáradatába, amikor
megpillantottam Audrey-t, aki az egyik asztal tetején táncolt.
Elnézést kértem és berohantam. Leszedtem barátnőmet a
pódiumáról és az egyik fürdőbe mentem vele. Nem szokott inni, így
egyből megártott neki. Lassan sikerült rendbe szednem, mire Kate
megjelent egy kávéval. Beleerőltettük Audrey-ba, aki egy idő után
visszanyerte józanabb, emberi formáját.
– Láttalak ám, züllött nőszemély! – bökött a mellkasomra
Audrey.
– Te beszélsz? – fogtam le a kezét.
– Miért, mit csinált? – kérdezte Kate.
– Az erkélyen szégyentelenül smárolt Matt-tel.
– Oh, te kis cafka! – nevetett fel Kate. – Na de úgy látom, jól
megvagytok nélkülem is. Én megyek vissza, felmérem még a
kínálatot.
– Te csak arra tudsz gondolni, kivel gyere össze? – forgattam a
szemeimet.
– Viccelsz? Ennyi jó pasi láttán? Naná! – tárta szét a kezét, majd
kiriszált a fürdőből.
Audrey rám kacsintott és kiküldött, mondván, pihen még pár
percet, aztán ő is csatlakozik Kate-hez, én meg menjek nyugodtan
vissza az udvarlómhoz. Rákérdeztem, tényleg nem bánja-e, mert,
ha szeretné, maradok. Válaszként kilökött a fürdőből.

***

Másnap reggel, azaz délután egykor varázslatos álmok után,

jókedvűen ébredtem. Rögtön nekiálltam reggelit készíteni. Előbb
az egyik, majd a másik barátnőm bukkant fel a konyhában.
Borzasztóan néztek ki. A szemük be volt dagadva, és álmosan
pislogtak, miközben a halántékukat dörzsölgették. Velem
ellentétben nagyon morcosnak tűntek. Ugrattam őket a szokásos,
aki éjjel nagy legény – vagyis lány –, az nappal is legyen az, de
egyből lehurrogtak.
– Az a fránya másnaposság, mi? – tettem le eléjük egyegy bögre
kávét.
 Üzenetem érkezett, ám hiába ugrottam a telefonomért, Kate
elhalászta előlem.
– Ó, Dr. Daniells az!
– Jaj, de cuki! – állt mellé Audrey olvasni. – Azt írja: „Kicsim,
alig várom, hogy újra…”
Sikerült elvennem, és végre én is elolvashattam Matt üzenetét.
Játékosan leszidtam őket, amiért beleolvastak a privát levelembe,
és leültem enni. Nagyon vissza kellett fognom magamat.
Legszívesebben rögtön felhívtam volna, de legalábbis írtam volna
valamit Mattnek, ám Kate arra tanított mindig, hogy ne ugorjak
azonnal. Büszke is volt rám, amiért kibírtam. Fél óra után végül
feladtam, és az ujjam önálló életre kelt. Egész nap sms-eztünk.
Másnap reggel úgy döntöttem kihasználom a suli előtti utolsó
vasárnapot és felhívom, hogy megkérdezzem, van-e kedve velem
moziba menni. Öt perccel később egy világ omlott össze bennem.
– Mi történt, Becca? – csukta be az ajtót Kate Audrey után, aki
táncpróbára sietett.
– Elment – szótagoltam. – Matt elment a barátnőjével.
– Ezt ki mondta?
– Otthon maradt a telefonja. Szerintem az édesanyja vette fel –
feleltem magam elé révedve.
– Az anyja? Becca, te nem olvastad el a cikkeket Mattről? –
bámult rám döbbenten.
– Nem érdekelnek azok a hülye cikkek! Meg már ő sem! –
pattantam fel mérgesen a székről. – Muszáj járnom egyet! –
Felkaptam a kabátomat, és kirohantam a lakásból, mert úgy
éreztem, menten megfulladok. Minden hazugság volt, és én
besétáltam a csapdába. Elhittem, hogy vár még rám boldogság.
 Matt (6.)

Nem fordult elő sokszor, de kivételesen jó ötlete támadt Sly-nak,

amikor felajánlotta, szervez ő egy szilveszteri bulit a lakásán. A
másik, amire meghívtak minket, unalmasnak ígérkezett, és nem
szívesen vittem volna el oda Beccát. Így viszont minden tökéletesen
alakult, remek társaság gyűlt össze, bár miután Becca megérkezett,
én már csak őt láttam.
Először arra gondoltam, hogy talán túl korán letámadtam és
hirtelen csókoltam meg, de nem bírtam ellenállni, érezni akartam,
milyen ízű az ajka. Hagytam neki egy lélegzetvételnyi időt, hogy
visszavonulót fújhasson, ám a szemében egy szemernyi kételyt sem
láttam. Olyan hévvel viszonozta a közeledésemet, ami teljesen
meghazudtolta a róla kialakított képemet. A szende, kislányos
külső mögött egy érzéki, szenvedélyes nő bújt meg, csak tudni
kellett előcsalogatni.
Sajnos nem lehettem vele annyit kettesben, mint szerettem
volna. Elsőként Martina zavart meg minket a teraszon, aztán Sly
akarta feltétlenül megosztani velem két nő közti őrlődését, végül
Becca cserfes, barna hajú barátnője bukkant fel a konyhában,
akinek nem állt szándékában nélkülünk nézni a gömb leeresztését.
Becca rögtön bemutatott minket egymásnak.
– Kate Stone vagyok – nyújtott kezet, majd összehúzta
kabátjának zipzárját.
– Matt Daniells – biccentettem felé. – Már találkoztunk.
– Igen, a korcsolyapályánál.
– És a kórházban is – emlékeztettem. Ahogy lehajtott fejjel állt,
meglepettség suhant át az arcán. Azt hitte, nem vettem észre,
amikor nyomozott utánam?!
 – Igaz! – bólintott vidámságot imitálva. – Indulhatunk? A
többiek már az utcán vannak. A végén semmit sem fogunk látni. –
Megragadta Becca kezét és hamarosan már kinn is voltunk a téren.
Az éjjel további részében lehetetlen volt elválasztani őket. Kivéve
azt a fél percet, amikor az éjféli nagy üdvrivalgás közepette Rebecca
megcsókolt.
Még álmomban és másnap ébredéskor is az ajkai érintésére
vágytam. Mi sem bizonyította azt jobban duzzadtan feszülő
alsónadrágomnál.
Amint kinyitottam a szemem, azonnal írtam Beccának egy
üzenetet. Aztán épp eldöntöttem, ideje felkelnem, amikor Martina
még pizsamában, kezében a reggeli turmixommal átjött és
befeküdt mellém az ágyba. Ódákat zengett az új barátnőmről,
miközben fejét a vállamra hajtotta. Hízelgett és én rosszat
sejtettem.
– Mit szeretnél, Tina?
– Semmit! Baj, hogy átjöttem a lakrészedbe? – Jól játszotta a
sértődöttet. – Jön ma Sly?
Ez még rosszabb, mint gondoltam – hasított belém. Akkor már
egy ideje túl sokat érdeklődött Sylvester után.
– Miért?
– Csak úgy kérdeztem.
Mielőtt feleltem, megittam az italt, majd kissé összehúzva a
szemöldököm ránéztem.
– Elvileg jön, de felejtsd el őt! – válaszoltam. Tina arcáról rögtön
lehervadt a mosoly. – Még mielőtt egyáltalán csak eszedbe jutna,
hogy lehet köztetek valami!
– De…
– Nincs de! Ha szeretnél valamit, lent az edzőteremben
megtalálsz. – Otthagytam, nehogy jobban belelovalja magát a
témába.
 Sly kitűnően értett a csajozáshoz, nagyon is tisztában voltam
vele, mivel az évek alatt együtt fejlesztettük tökélyre a tudásunkat,
és még csak erőlködnünk sem kellett nagyon. Így egyáltalán nem
csodálkoztam, sőt, már régóta vártam a napot, amikor Tina majd
túlértékeli barátom kedvességét és játékos bókjait.
Úgy éreztem, jót fog tenni egy kis futás és súlyemelés, az mindig
kikapcsolt. Egy-egy stresszes nap után az épület aljában lévő, jól
menő fitneszterembe vonultam vissza, így a munkahelyem után a
legtöbb időt ott töltöttem.
Már két órája izzadtam a kondi és kardio gépeken, amikor Sly
becammogott és elfeküdt az egyik padon. Dörzsölgette a
halántékát és hatalmasakat ásított. Eszében sem volt mozogni,
kivéve annyit, ami ahhoz kellett, hogy a körülötte elhaladó nők
fenekét és mellét megbámulja.
Leszálltam a futópadról és fehér törölközőmmel dörzsölve az
arcomat, mellé léptem. Épp együtt mértünk végig egy hosszú,
formás combot, amikor Martina jókedvűen beszaladt a plüss
szabadidőnadrágjában, a nevemet kiáltva. Társaságomat
megpillantva még feldobottabb lett.
– Sziasztok, fiúk!
– Szia, cica! – ült fel lassan Sly. – Te még így is gyönyörű vagy,
de tegnap csodálatosan néztél ki. Akartam is mondani, de nem
sikerült a közeledbe jutnom attól a sok konkurenciától.
– Sly, túlzol! – vinnyogta Tina cérnahangon, miközben
megsimogatta Sly karját.
Nem bírtam tovább. Megköszörültem a torkom.
– Ha jól hallottam, engem kerestél.
– Igen – sziszegte Tina szúrós szemmel. – Átmegyek egy
barátnőmhöz, és ott is alszom. Ha reggel apáék hamarabb
hazaérnek, mint én, megmondod, hogy Jessnél vagyok?
– Jess? – szólt közbe Sly. – Ő nem az exed tesója?
 – Ne is említsd az exem! Még jó, hogy síelni van.
Túl sokáig nézték egymást csendben, én pedig azon kaptam
magam, hogy a törölközőt gyűrögettem feszülten.
– Megmondom apádnak. Van még valami?
– Nem, nincs. – Bokán rúgott, majd egy „Na, pá” és egy flegma
intés kíséretében kivonult a konditeremből.
– Tudod min gondolkoztam? – bámult Tina után Sly.
– Te azt is szoktál?
Erőltetetten felnevetett.
– Egész jó kis csaj az unokahúgod.
Felé kaptam a fejem. Vissza kellett fognom magam. Meredten
néztem, miközben az arcomon remegett egy ideg. Igyekeztem arra
gondolni, valószínűleg csak ugrat.
– Inkább nem mondok semmit.
– Azt nem állítanám, hogy járnék is vele… – kezdte, még mindig
abba az irányba bámulva, amerre Tina távozott.
– Nem akarom hallani! – vágtam a szavába.
– Ismersz, hosszú távon egy nővel sem bírom. Túl nagy a
kísértés.
– Akkor felejtsd el Tinát!
– Mi a bajod?
– Az unokahúgom, és mellesleg, ha elfelejtetted volna, a
főnököd lánya. Hadd ne emlékeztesselek, milyenek a lányos apák!
Sly nyelt egyet. Valószínűleg az az emlék ugrott be neki, ami
nekem is. Egy kissé vadul sikerült buli, még a középiskolás időkből,
amikor az egyik évfolyamtársunk apja majdnem eltörte az orrát,
miután rajtakapta a lányával.
– Meggyőztél. – Egy rövid csend után felvillanyozódva fordult
felém. – A jó nőkről jut eszembe. Ki az a lány, akit tegnap Becca
magával hozott? Aki a kórházban is vele volt.
– Szerintem Kate-re gondolsz. A lakótársa.
 – Hosszú, barna haj, vakítóan fehér fogak? – kérdezte, és
közben egy hatalmas női mellet formázott kezével.
– Ő az – feleltem. Sly egy pillanatra elmélázott, nekem pedig
muszáj volt megjegyeznem. – Hirtelen két barna? Azt hittem, a
szőkékre utazol.
– Változatosság, haver! De ha már itt tartunk, te inkább maradj
csendben! Becca, a kis vörös, eléggé kilóg a sorból a
megszámlálhatatlan szőke cicamicád után.
– Irigykedsz, Sly? – Véletlen, de tényleg minden lány és nő, aki
addig megfordult az életemben, vagy az ágyamban, szőke volt.
– Ne légy nevetséges! – horkant fel, és ahogy kihívásként álltam
a tekintetét, egyre dühösebb lett az ábrázata. Mielőtt nagyon
felhergeltem volna, megszólaltam.
– Menjünk fel a lakásba! Lefürdők, aztán kapsz egy kávét, elég
szarul nézel ki. – Vállamra csaptam a törölközőt és elindultam az
ajtó felé.
– Veled ellentétben másnapos vagyok – lihegte, miközben
loholva próbált utolérni a folyosón.
– Velem ellentétben eléggé sokat is vedeltél – jegyeztem meg rá
se pillantva, majd hívtam a liftet.

***

Miután Sly elment, úgy döntöttem, megnézek egy filmet, mert

akkor már vagy ezer éve nem tévéztem. Eldőltem a kanapén. Végre
csend volt és nyugalom. Sikeresen bealudtam. Mire felébredtem,
már besötétedett, és az egész napos sms-parti eredményeként
újabb két üzenet várt Beccától. Arra gondoltam, egyszerűbb, ha
felhívom, és megkérdezem, nincs-e kedve találkozni másnap. Ám
a munka megint közbeszólt… Valami rémes tömegbaleset történt
az egyik autópályán.
 Egész éjjel dolgoztam. Rengeteg sérültet hoztak. Senkinek nem
kívánok hasonló éjszakát, hiába küzdöttünk erőnkön felül, nem
tudtunk mindenkit megmenteni, pedig a legjobb csapat állt össze
a sürgősségin és a műtőben is. Már felkelt a nap, amikor az utolsó
hozzátartozótól elköszöntem, és külön mappákba tettem a
papírmunkát.
Tősgyökeres Los Angeles-iként egy dolgot utáltam New Yorkban,
a hideg teleket. Számtalan év alatt sem sikerült megszoknom, de a
kórház ajtaján kilépve kivételesen örültem az arcomba csapódó
hópelyheknek, mert magamhoz térítettek. Igazából bármi
boldoggá tett volna, ami az életről és nem a halálról szól.
Elgondolkozva kerestem zsebem mélyén a slusszkulcsomat,
mikor hirtelen valaki nekem ütközött.
– Hé-hé! – fordultam utána.
– Matt?! – ugrott a nyakamba felkiáltva a tettes.
– Donna! – sóhajtottam, és viszonoztam ölelését. Fürödtem a
belőle áradó ismerős melegben. A találkozásunk volt a legjobb
dolog, ami azon a kegyetlen reggelen történhetett velem. – Itt vagy
New Yorkban és nekem nem is szólsz?
– Szerinted mit keresek itt a kórháznál? Már három üzenetet
hagytam neked, pedig nemrég szállt le a gépem, épp csak
kipakoltam a hotelben.
– Azt hittem, lelépnél úgy, hogy nem is találkozunk.
Donna játékosan a vállamra csapott.
– Hogy mondhatsz nekem ilyet, Matthew Daniells? Te vagy a
nagybetűs férfi az életemben – hízelgett a szempilláit rebegtetve.
– Még mindig? Mi van azzal a Pierre-el, meg Ennio-val? És hogy
is hívják az utolsót, Pedro?
– Pablo! – Újra rám ütött, mire közelebb húztam és
megpusziltam. Ő fejét felszegve helyesbített. – De már csak hívták.
Egy seggfej volt és dobtam.
 Elnevettem magam. Muszáj volt újra megölelnem.
– Annyira jó, hogy itt vagy! Meddig maradsz?
– Sajnos holnap este indulok Párizsba. Most viszont ráérek.
Reggelizünk együtt?
– Haza kell ugranom, de gyere velem! Utána beülhetünk
valahová.
– Remek! – csapta össze tenyerét. – Legalább találkozom
Tinával.
– Nem biztos, hogy otthon lesz.
Donna csalódottan lebiggyesztette a száját, de a kocsiban már
vidáman csacsogott, ahogy nálunk, majd a reggeliző bárban is.
Hosszú időn keresztül csak néztem és hallgattam. Férfiként kissé
untatott és akárhogy is igyekeztem, nem jutott el minden szó a
tudatomig a legújabb trendekről, a következő divatbemutatókról
és a borzalmas vetélytársakról. Viszont a felszabadult kacajai
gyógyírként hatottak rám. Őt figyelve rengeteg szép és boldog
emlék rohant meg. A szomszéd szőke kislány, akivel együtt nőttem
fel, aki az évek alatt belopta magát a szívembe és az egyik
legfontosabb ember lett az életemben. A vele töltött nappalok és
éjszakák csodás percei belém égtek, és ha olykor hónapokig nem is
találkoztunk, jó volt visszagondolni rájuk.
– Matt, figyelsz te rám? – kérdezte, miközben az arcom előtt
integetett.
– Tessék? – Összerezzentem, ahogy kissé számon kérő hangja
visszarántott a merengésből. – Bocs! Kicsit elkalandoztam.
– Vettem észre – kavarta meg teáját, majd fújni kezdte. – Apáék
mondták, hogy kerestél az ünnepek alatt. Pont elkerültük egymást,
te már elutaztál L.A-ből, mire én hazaértem. Sajnos elhúzódtak a
naptárfotózások.
– Szólt a munkamániás – kacsintottam rá.
 – Miről beszélsz? Kettőnk közül te vagy az. Ja, bocs, a tied az
nem munka, az hivatás – ismételte színpadiasan a kedvenc
mondatom, s hozzá a kezével is gúnyosan gesztikulált. Evett két
falatot, majd a még tőle kapott Longines karórámra meredt.
Elkapta a csuklómat és gyorsan pislogott párat. – Lassan mennem
kell. A város másik felén lesz a délutáni megbeszélésem – ivott egy
kortyot, és kitolta a székét. – Viszont van egy ötletem. Most te
hívtál meg, este meg én viszlek el vacsorázni.
– Jó lenne, de…
– Rebeccával találkozol?
– Te honnan tudsz róla? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel,
de végül egyszerre mondtuk ki a nevet – Tina!
– Igen, és meg kell mondanom, csalódott vagyok – tette karba a
kezét, miközben felállt. – Nem ezt vártam tőled. Eddig meséltél a
kapcsolataidról, pláne a komolyakról.
– Most is akartam, csak úgy gondoltam, majd személyesen –
mentegetőztem.
– Hozd el őt is vacsorázni! Persze csak, ha nincs más
programotok. Szívesen megismerném. Biztos különleges, ha
sikerült téged meghódítania – szólalt meg könnyed mosollyal.
Gyorsan számításba vettem, mennyire lenne jó egy közös
vacsora. Végül arra jutottam, majd Rebecca eldönti, mit szól hozzá.
– Beszélek vele. – Keresni kezdtem a telefonomat, ahogy
elindultunk kifelé. Sehol nem találtam, és hirtelen bevillant.
Martináék lakrészében hagytam a konyhapulton.
Megegyeztünk Donnával, hogy később egymásra csörgünk az
estével kapcsolatban. Majd ő két puszi után taxiba ült, én pedig
hazasiettem.

***
 Rebecca felé tartva a lehető legrosszabb irányt választottam. Egy
váratlan sávlezárás miatt a szokásosnál is nagyobb dugó alakult ki.
Percről percre egyre idegesebb lettem, legszívesebben a kormányt
püföltem volna tehetetlenségemben. Még a sors is ellenem
esküdött, pont, amikor tényleg nagyon igyekeztem volna. Újra és
újra próbáltam hívni Beccát, de mindig kinyomott. A negyedik
után feladtam. Biztos voltam benne, hogy valami lányos hiszti van
a dologban, de csak sejtéseim voltak arról, mi lehet a duzzogás oka.
Megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet, visszafordulok
és elfelejtem őt. Aztán eszembe jutott a mosolya, a csókja, a szende
pillantásai és jobbra fordulva egy járhatóbb utat kerestem. Egy
fatális félreértés nem állhat közénk, döntöttem el.
Mire a bérház elé értem, elméletben már nyolcfélé
válaszreakciót is számításba vettem Becca részéről az érkezésemet
illetően. Ő talált egy kilencediket, rám csukta az ajtót.
Köszönhetően a gyors reflexemnek, még időben tettem be a lábam
a küszöbön belülre.
Az előszobában dühösen fordult felém.
– Minek jöttél? – kérdezte. Szeme villámokat szórt. Nem úgy
tűnt, mint aki beljebb fog invitálni.
– Nem mindennap csapják rám négyszer a telefont anélkül,
hogy meghallgatnának.
– Szia! – lépett ki a konyhából Kate halkan köszönve.
Leakasztotta az előszobafalról a kulcsát. – Én… átnézek a szomszéd
nénihez, hátha szeretne valamit a boltból. Aztán elmegyek és
megveszem neki.
Alig észrevehetően egy „köszönöm”-öt biccentettem neki.
Miután elment, nagyot sóhajtva Beccára pillantottam.
– Nem beszélhetnénk meg, mint két felnőtt? – kérdeztem. Ő
csendben a konyhába lépkedett és leült. Követtem. Kihúztam egy
széket és a háttámlájával szembe, két kezemet rajta pihentetve
elhelyezkedtem. – Becca, ha nem mondod el, mi történt…
– Hívtalak.
– Mondták. Elmentem…
– Elmentél a barátnőddel – vádolt meg, és közben lesütött
szemekkel az asztalterítőt babrálta.
Megdörzsöltem az állam. Igaza volt Susan-nak – hasított belém.
Kétségbeesve fogadott otthon, hogy akaratlanul, de valószínűleg
okozott nekem egy kis problémát. Kerestek telefonon, ő pedig
félreérthetően a barátnőmnek nevezte Donnát.
– Szóval elmentem a barátnőmmel. Értem. – Csak ennyit
tudtam kinyögni.
– Az anyukád csak nem hazudik.
– Az a lány nem a barátnőm, legalábbis nem úgy, ahogy azt te
most gondolod. Susan pedig nem az édesanyám, de ez meg egy
hosszú történet.
– Nekem van időm – felelte, és végre a szemembe nézett.
Eltökéltségét látva világossá vált, nem menekülhetek. Őszinte
embernek tartottam magam, általában kimondtam, amit
gondoltam, és bármilyen kérdésre habozás nélkül feleltem. Amit ő
várt tőlem, arról viszont nehezemre esett mesélni, mert mindig is
az életem fájó pontja volt.
 Becca (7.)

Miután azt az információt kaptam, hogy Matt elment a

barátnőjével, sokáig róttam a környező utcákat. Csak nehezen
sikerült annyira megnyugodnom, hogy vissza tudtam térni az
albérletbe. Épp csak beléptem, és kifújtam magam, mire Matt már
meg is jelent az ajtóban. Hamar világossá vált, hogy nem lehet
egyszerűen lerázni, és úgy tűnt Kate sem lesz a segítségemre benne,
mert egy pillanat alatt olajra lépett. Nem maradt más hátra, mint
előre, és ahogy Matt mondta, megbeszélni mindent.
A konyhában ültünk és én meredten csak a mintás asztalterítőt
gyűrögettem. Tudtam, ha ránézek Matt-re, elgyengülök. A
társaságában általában elhagyott a józan ítélőképességem, amire
nagy szükségem volt. Ám amikor közölte, hogy a nő, akivel
beszéltem, nem az anyja, akivel pedig elment, nem a barátnője,
teljesen elvesztettem a fonalat. Összezavarodva kaptam fel a
fejemet.
Mielőtt beszélni kezdett, egy pillanatig habozott. Láttam, hogy
az állkapcsa megfeszült. Idegesen a szemébe néztem. A tekintete
ugyanolyan higgadt és barátságos maradt, mint lenni szokott,
amitől kicsit megnyugodtam, de azért éreztem a levegőt betöltő
feszültséget.
– Tíz éves voltam, amikor a szüleim meghaltak egy
autóbalesetben – kezdte, és én önkéntelenül a keze után nyúltam,
majd ahogy folytatta, egyre erősebben szorítottam. – Legalábbis
azt hittük, baleset történt, de a nyomozás során kiderült, hogy
gyilkosság. Az apámat a saját bátyja ölette meg. A híres Daniells
fiúk! – Elfintorodott és elhúzta a kezét. Felállt, odasétált a
konyhapulthoz, és néhány másodpercig csak leszegett fejjel
támasztotta, majd sóhajtott egyet és folytatta, de még mindig nem
nézett rám. – Az ötből egy meghalt, a másik börtönben, a harmadik
a szerencsejáték rabja. Egy maradt, aki átvette a nagyapámtól az
általa felépített üzleti birodalom vezetését. A legidősebb
nagybátyámat, Gregory-t már ismered. Ő mindig is igyekezett
távol maradni a család zűrös ügyeitől. A szüleim temetése után
másnap magával hozott New Yorkba a feleségével Susannel az
akkor öt éves fiuk Mark, és az egy éves lányuk, Martina mellé.
Annyira szerették apámmal egymást, hogy senki másnál nem
hagyott volna. Egy szót sem szólhatok, mert sajátjukként neveltek,
annyi szeretetet és törődést kaptam, amit soha nem fogok tudni
meghálálni nekik, de mégis hiányzott az otthonom, Los Angeles és
a barátaim.
Hirtelen felpattantam, odamentem és fejemet a hátához hajtva
átöleltem. Szerettem volna valahogy vigaszt nyújtani, cserébe,
amiért fel kellett idézze miattam a szörnyű emlékeket.
– Nagyon, nagyon sajnálom! – suttogtam.
Megfordult, és ahogy egymásra néztünk, olyan gyengédséggel
simította meg az arcom, hogy azt hittem, menten elsírom magam.
– Amikor középiskolás lettem – folytatta –, visszaköltöztem a
nagyszüleimhez L.A-be. Donna, akivel ma találkoztam, akárcsak
Sly, egy ottani, gyerekkori barátom és gimnáziumi osztálytársam.
– Én… én – dadogtam zavartan, de valahogy nem jöttek a
számra a szavak. Mégis mit mondhattam volna? Úgy viselkedtem,
mint egy buta, kamasz liba, mégis milyen magyarázatot adhattam
volna rá?! – Sajnálom! – ismételtem. – Ha tudnád, hogy most
mennyire szörnyen érzem magam, attól esetleg jobb lenne
valamivel?
– Szerinted? – fonta össze a karját a mellkasa előtt és mérges
pillantással tekintett le rám. – Tényleg azt hiszed, jó nekem, mikor
téged bánt valami? – Válaszul alig láthatóan megráztam a fejem. –
Rebecca, azért vagyok itt, mert szeretlek. Különben nem
magyarázkodnék.
Levegő után kaptam. Talán még a szívem is kihagyott egy
ütemet. Nem tudtam eldönteni, hogy csak képzeltem-e, vagy Matt
tényleg kimondta-e az „sz” betűs szót.
– Tessék? – Halványan elmosolyodtam, és az ő arca is ellágyult.
– Mit mondtál?
– Mikor?
– Az előbb.
– Hogy nem magyarázkodnék.
– Előtte – nógattam.
– Nem emlékszem – vigyorodott el. Magához húzott és
megcsókolt.
Hatalmas kő esett le a szívemről, amiért mégsem sikerült
mindent elrontanom. Átöleltem a nyakát és élveztem ajkának
szenvedélyes érintését, beletörődve a ténybe, miszerint nem fogja
újra megismételni azt a bűvös szót. Helyette tettekkel fejezte ki az
érzéseit.
A felforrósodott levegő egy pillanat alatt jéghideg lett
körülöttünk, amikor meghallottam Cinthya hangját. Szokásához
híven bevágta a bejárati ajtót, majd arcán tömény undorral közölte,
hogy igazán választhatnánk egy másik helyszínt az enyelgésre,
mert szeretné használni a konyhát. Azzal besasszézott mellettünk
a hűtőhöz.
– Ő a legbarátságosabb lakótársunk, Cinthya – súgtam oda
Mattnek, majd kézen fogtam és kihúztam a konyhából.
– Négyen laktok itt lányok? Hogy fértek el? Az unokahúgom
ruháit és cipőit számításba véve ez nem kis teljesítmény. –
Hangjában őszinte döbbenettel vegyes elismerés csengett. –
Ráadásul egy fürdővel?
 – Varázslók vagyunk – feleltem könnyedén, majd betessékeltem
a szobába. – Ugye maradsz még? – kérdeztem nagy szemeket
meresztve rá, és nem álltam meg, hogy fel ne tegyem a kérdést, ami
akkor már percek óta motoszkált bennem. – Honnan tudod a
címemet?
– Nem épp legálisan, kikerestem a kórházi nyilvántartásból. És
maradhatunk itt is, de ha esetleg lenne kedved eljönni, vacsorázni
velem…
– Persze! – vágtam a szavába.
– És Donnával.
A befejezéstől félrenyeltem a nyálam és köhögni kezdtem.
Ahogy általában oly sokszor gyorsabban járt a szám, mint az agyam.
Én pizzázásra, vagy hamburgerezésre számítottam, de volt egy
olyan érzésem, hogy a meghívás más típusú vacsorára szólt.
Végignéztem a kopott farmeremen és a fekete pulóveremen. Sajnos
az összes többi holmim mosásban volt. A lányok ruhái ugyan a
szekrényben sorakoztak, ám Audrey XS-es mérete a fél fenekemre
se jött volna fel, Kate szexi felsőiben pedig úgy festettem volna,
mint akinek a melle befelé nőtt.
– Oké – feleltem, de a hangom nem tűnhetett túl meggyőzőnek.
– Becca, csak kérdeztem. Nem kötelező.
– Tudom, persze! Mehetünk, csak adj két percet! – Berohantam
a fürdőbe, megfésülködtem, egy tincsbe fontam a hajam,
felkentem egy leheletnyi szájfényt, és fújtam magamra pár csepp
parfümöt. Buta, buta Becca! – mondogattam a tükörképemnek.
Minden jobb programnak tűnt az édes hármasban töltött esténél.
Egy filmnézés, összebújva, kínai kaját rendelve. Ám biztosra
vettem, hogy Mattnek fontos a találkozó, nekem pedig ő volt fontos,
és vele akartam menni.
 Matt a lépcsőházban várt rám, és telefonált. Amikor kiléptem,
már épp köszönt el, de a szófoszlányokat hallva nem kellett nagy
ész, hogy kitaláljam, Donnával egyeztetett.
– Mehetünk? – kérdezte.
Szó nélkül baktattam le az elsőről. Kilépve a kapun azt hittem,
káprázik a szemem. Gyorsan megdörzsöltem, majd szájtátva
követtem Matt-et a bérház előtt parkoló csodához.
– Ez… ez a tied? Egy valódi Lamborghini Veneno?
– Te ismered a kocsikat? – nézett felém zavartan. – Csupa
meglepetés vagy!
– Az édesapám autószerelő. A műhelye a második otthona. Én
pedig nagyon apás vagyok, így rengeteg időt töltöttem ott –
meséltem miközben ámulatba ejtve jártam körbe az előttem álló
gyönyörűséget, amiből az egész világon alig néhány példány
készült. Lassan kinyújtottam a kezemet. – Megérinthetem?
Matt hangosan felnevetett, majd mögém lépett és a szemem
előtt meglengette a kocsikulcsot.
– Még vezetheted is.
– Komolyan? – Földöntúli öröm járt át, aztán visszatértem a
valóságba. – Ezer éve nem ültem volánnál. Majd egyszer egy
kietlen vidéken – visszakoztam. Matt kitárta előttem az ajtót, én
pedig mindent végigsimítva szálltam be. – Ezt el sem hiszem! Apu
teljesen odalesz, amikor ezt elmesélem.
Hallottam, hogy Matt megint elnevette magát. Vigyorogva
átment a túloldalra és beszállt mellém.
Az út alatt ömlöttek a szavak belőlem. Nem tudtam megálljt
parancsolni a nyelvemnek. A kocsik képezték szenvedélyem
tárgyát, természetesen a fotózás után. Egyedül a belvárosba érve
hallgattam el, de csak egy pillanatra. Gyermeki lelkesedéssel
mutattam az üzlet felé, ami előtt elhaladtunk, hogy ott lehet a világ
legfinomabb forrócsokiját kapni. A következő másodpercben Matt
egy bravúros mozdulattal leparkolt és kiszállt a kocsiból. Nem
sokkal később egy elviteles pohárral a kezében ült vissza, a nyitott
dzsekijéből kilátszó foltos inggel. Próbáltam nem elröhögni
magamat, és figyelemelterelésképp a lámpánál siető gyalogosokat
bámultam.
– Meg se szólalj! – szótagolta Matt. Úgy tűnt, észrevette bujkáló
mosolyomat. – Az elsőt a pultban álló lány rám borította – adta a
kezembe az italt.
Már fuldokolva tartottam vissza a nevetést, ami rögtön ki is
bukott belőlem.
– Ne haragudj! – simítottam végig a karján szánakozva, majd az
ablak felé fordulva kortyolgatni kezdtem a forrócsokit. –
Köszönöm, nagyon finom – dicsértem meg, de nem mertem újra
ránézni.
– Akkor legalább megérte.
Tovább indultunk, de alig pár száz métert haladtunk, amikor
Matt lassítani és indexelni kezdett.
Már az előtt a felhőkarcoló előtt is apró hangyának éreztem
magamat, amelyben Sly lakott, és úgy hittem, azt nem lehet
felülmúlni. Azonban az előttem tornyosuló nyolcvanemeletnyi
üveg monstrumon végignézve rá kellett jönnöm, hogy tévedtem.
– Hol vagyunk?
– Nálam. Át kell öltöznöm – kanyarodott be a mélygarázsba. –
Feljössz? – Rögtön a szülők által rongyosra használt „Ne ülj be
idegen kocsijába” és „Ne menj fel idegen lakásába” figyelmeztetés
ugrott be. Az elsőt már lekéstem, és Matt amúgy se tűnt baltás
gyilkosnak. Miután ezt tisztáztam magamban, azon kezdtem
agyalni, hogyan adjam a tudtára, nem akarok még ágyba bújni vele.
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban. – Öt perc az egész.
– Úgy sejtettem, a szex dolog ezzel kiesett. – Vagy megvársz itt –
ajánlotta a másik lehetőséget.
 Amint leállt az autó, kipattantam. Egyedül egy sötét garázsban
mindennél rosszabb ötletnek tűnt.
– Menjünk! – bólintottam. Kézen fogva siettünk a lépcsőház félé
jobbnál jobb autókat kerülgetve. Beszálltunk a liftbe. – Hányadik?
– Nyolcvan.
Remegő kézzel választottam ki az emeletet. Idegesen gyűrögetni
kezdtem a kabátom alját.
– Soká érünk fel?
– Klausztrofóbiás vagy? – pillantott rám Matt összeráncolt
homlokkal.
– Csak ha sokáig kell zárt helyen…
Belém fojtva a szót hatalmas hévvel csókolni kezdett. A lift
oldalához szorított és két kezével a vállaim mellett
megtámaszkodott. Egyik térdét a combjaim közé fúrta. Amint
reagálni tudtam és a hajába túrtam, szétnyitotta a kabátomat,
fürge ujjaival picit megemelte a pulóveremet, alá nyúlt és a
hasamat kezdte cirógatni. Eleinte lassú, nyugtató mozdulatokkal
simogatott, majd érintései egyre sürgetőbbek, már-már birtoklóak
lettek, amitől kéjes érzés kezdett elhatalmasodni rajtam. Miközben
tovább csókolt, keze felfelé kalandozott és már a melltartóm
pántjánál járt, mikor a lift megállt. Zihálva húzódott hátrébb tőlem.
A tekintete elsötétülve izzott a vágytól.
– Azt hiszem, ezt nem gondoltam át jól – szólalt meg rekedten.
Tágra nyílt szemmel meredtem rá, s miközben ujjaimmal a
számat tapogattam, követtem őt a lakásig.
A küszöbön átlépve a pazar látványtól még pislogni is
elfelejtettem. Matt körbe mutatott, majd közölte, hogy máris jön,
csak átveszi az ingét, de addig is érezzem otthon magam. Ahogy
eltűnt, beléptem az előszoba melletti fürdőbe. Le kellett ülnöm a
hatalmas jakuzzi szélére, mert rettenetesen szédültem. Azt hittem,
menten elájulok. Túl sok és intenzív élmény ért meglehetősen
rövid idő alatt, a luxusautó, a luxuslakás, megspékelve a liftben
történtekkel.
Amint már nem forgott velem a világ, elindultam Matt
keresésére.
– Hahó! – A hangom visszhangzott a labirintusban. Eltévedtem.
– Matt, merre vagy? Kezdek félni.
Benyitottam egy szobába, aztán egy másikba, és megint egy
másikba. Nagyjából Alice érezhette magát hasonlóan
Csodaországban, mint én, miközben felfedeztem a lakást. A
gyönyörű és a csodálatos szavak jutottak eszembe, de egyik sem
fejezte ki a szépségét. Minden helyiség egy hozzáértő, remek
ízléssel rendelkező és valószínűleg nő keze munkáját dicsérte. A
kő- és faburkolatok harmonizáltak a bútorokkal, a függönyök a
falak színével, a komódok a felettük lógó festményekkel. A
domináns barna és pasztell árnyalatok igazi mediterrán meleg
otthon érzetét árasztották.
Botladozva jutottam el a nappali egyik ablakáig, ahonnan
fenséges panoráma nyílt a kivilágított városra. Az üvegre tapadtam,
úgy bámultam kifelé, majd hajamat hátratűrve fordultam meg.
Kate szavai jutottak eszembe, s a több ágú csillárra néztem. Kate
tévedett. Nem egy, több lakás árába kerülhetett. A hatalmas
márványkandalló is kész vagyont érhetett. A rojtos szőnyeg épp
csak nem repült, mint a mesében.
Matt még a sötétkék ingjét gombolgatta, amikor belépett a
helyiségbe. Elkaptam a tekintetemet, de úgy is láttam sima, barna,
izmos mellkasát. Ruhán keresztül is éreztem az erejét, és hasonló
látványra számítottam, de a valóság minden képzeletemet
felülmúlta.
– Miért vagy ilyen csendben? Baj van? – lépett oda hozzám.
Igyekeztem nem foglalkozni dübörgő szívemmel, s a közelsége
okozta hőhullámommal.
 – Tudtad, hogy akkora az egyik szobátok, mint a mi egész
albérletünk? És valószínűleg az a legkisebb hálótok. Nem viccelek,
lemértem, körbelépkedtem faltól falig. Nekem ez nem fog menni.
– Lehajtottam a fejem. – Te nem csupán gazdag vagy! A lakás, a
kocsi… – Egyre gyorsabban beszéltem. – Én nem illek a képbe.
Nézz rám! Most is biztos egy puccos étterembe…
– Becca! – fojtotta belém a szót, és ahogy szokta, két kezébe
fogta az arcom. Nem kerülhettem a szemkontaktust. – A pénz, a
vagyon nem számít, csak az, ami köztünk van, a kapcsolatunk. És
ne aggódj, nem egy puccos helyre megyünk, hanem egy csendes,
olasz étterembe!
– Szóval kapcsolatunk? – csúsztattam kezeimet a nyakára. Mint
mindig, már megint tudta, mit kell mondania, hogy levegyen a
lábamról. – Akkor megváltoztathatom a közösségi oldalakon a
státuszom? – kérdeztem incselkedve.
– Képet is tölthetsz fel, ha nem zavar, hogy esetleg pár napig a
sajtó is intenzíven érdeklődni fog utánad. – Gyors csókot lehelt a
számra. Kézen fogott és egy másik útvonalon az ajtóhoz siettünk.
A folyosón odakint zavarodottan forogni kezdtem.
– Mintha a másik ajtón mentünk volna be, vagy tévedek? –
kérdeztem csodálkozva, mire Matt csak sejtelmesen mosolygott. –
Tiétek az egész emelet? – Még jobban elhűltem. Hát ezért
számolhattam a hat szoba mellett három fürdőt és két konyhát. Két
külön lakás, ami átjárható volt.
– Nem egészen – szólt mögülem Martina a folyosó végén
felbukkanva. – A teljes épület a mienk.
Résnyire szűkült szemekkel Matt-re bámultam, de ő
figyelmeztetően felemelte a mutatóujját, mielőtt újra kezdhettem
volna az előbbi aggályoskodást. Habár amúgy se lett volna esélyem
megszólalni. Tina, kezében három nagy zacskóval karon ragadott
és mi hiába próbáltuk mondani, hogy vacsorára hívtak bennünket,
visszavonszolt a nappaliba, mondván tíz percünk még biztos van.
Kiborította a reklámszatyrokban lévő ruhákat a dohányzóasztalra,
miközben egy Jess nevű barátnőjénél töltött estéről tartott
pillanatnyi élménybeszámolót.
Matt a hatalmas hófehér sarokgarnitúra egyik karfájára ült, és a
karórájának lapját kocogtatta jelezve, hogy mennünk kellett volna.
Rákacsintottam, és némán eltátogtam, adjon öt percet, mire egy
beletörődő sóhaj után visszavonult saját lakrészébe.
Amíg Martina a szobájából újabb halom ruhát hordott ki a
nappaliba, én a vitrines szekrényen és a kandallón lévő képeket
kezdtem el nézegetni. Fél füllel hallottam, ahogy lelkesen hadart a
február közepére tervezett jótékonysági ruhavásárról mesélve, és
kérlelni kezdett, segítsek be nekik a szervezésbe. Egy kivágott és
bekeretezett újságcikk azonban annyira lekötötte a figyelmem,
hogy megfeledkeztem a válaszadásról. A rövid cikk a
prímabalerina Susan Daniells utolsó előadásáról szólt. A képen egy
vékony, rózsacsokrot tartó fiatal nő állt, fekete tütűben. Tartása
egyenes és méltóságteljes volt, sötét haját kontyba tűzve viselte,
mely szigorúvá tette hosszúkás arcának vonásait. Mosolygott, de a
szeme szomorúnak tűnt.
– Ő a te…? – fordultam volna hátra Martina felé, de ijedtemben
a mellkasomhoz kaptam, mert addigra már mellettem állt.
– Az édesanyám. Itt már a bátyámmal, Markkal a hasában lépett
fel. Mark külföldön tanul, de egyszer majd biztos találkozhatsz vele.
Nem tudom, mit és mennyit mesélt a családról Matt neked.
– Azt igen, hogy a szüleid nevelték az autóbaleset után –
mondtam, miközben egy újabb fényképért nyúltam. Legalább
harmincan voltak lefotózva rajta egy villaépület kertjében, a
medence mellett.
 – Jaj, ez Matt tizennyolcadik szülinapján készült. Megismered
őt? – mutatott rá. – És a szűk család a nagyapámék Los Angeles-i
házában. Illetve Matt házában.
– Hogy? – kérdeztem vissza döbbenten, és gyorsan visszatettem
a képet, mielőtt kiejtettem volna remegő kezemből.
Hű, hol is kezdjem? – vakarta meg a fejét Tina. Egyáltalán nem
tűnt fel neki, vagy csak nem foglalkozott vele, hogy engem szinte
sokkolt az ő gazdagságuk. Látszott, hogy a pletykák éltették, ez volt
igazán az ő terepe. – Na, amit én is hallottam. Nagyapa kedvence
Matt édesapja volt, a legfiatalabb Daniells fiú. Ő rendelkezett a
legjobb üzleti vénával. Megkapta a részvények nagy százalékát és a
huszonhárom szobás ingatlant is a nevére íratta. Az édesapja
halála után Matt örökölt mindent. Mikor Matt visszaköltözött Los
Angelesbe, nagyapa nagy reményeket fűzött hozzá, azt hitte a
középiskola után ott fog tovább tanulni és átveszi a cég vezetését.
Még a sok balhét is elnézte neki, amibe Sly-jal és a másik barátjával
David-del belekeveredett. Aztán Matt elé állt azzal, hogy orvos lesz,
és Sly-jal visszajönnek New Yorkba. A Daniells birodalom alapítója
ebbe belebetegedett. Hónapokig szóba sem álltak. Még manapság
is sok vitájuk van. Végül is a vagyon nagy része Matt-é. Az ügyvédje
kezeli.
– Aha – bólogattam, mintha a hallottak amolyan természetes,
mindennapos problémák lettek volna az én életemben is.
– Ó, ez meg miért maradt itt? – kapott le egy fotót Tina a
kandallópárkányról.
– Mi az? – kérdeztem értetlenkedve. Valahogy zavart, hogy el
akarta rejteni a képet.
– Csak egy régi kép Matt-ről és az exéről, Donnáról.
Azt hittem, rosszul hallok, bizonyára hallucinálok, de azért félve
visszakérdeztem.
– Azt mondtad Donna?
 – Ja – bólintott, és unott képpel felmutatta a fényképet. Matt és
a világ legszebb, legszexibb szőke nője ölelkezett rajta szerelmesen.
– Félre ne érts, Donna nagyon kedves lány. Kedvelem őt, de az
egész kapcsolat olyan meseszerű volt. Akárcsak Sly-jal, kicsi
gyerekkoruk óta ismerték egymást, aztán a gimiben összejöttek. A
suli legjobb csaja és legjobb pasija. Mindenki szerint a tökéletes
szerelmes pár, tudod, akiket az ég is… – hadonászott színpadiasan.
– Az összes ismerős, rokon már az esküvőre készült.
– Esküvőre? – kérdeztem, bár nem voltam biztos benne, hogy
egyáltalán jött-e ki hang a torkomon.
– Tíz évig voltak együtt, kisebb-nagyobb kihagyásokkal. –
Hirtelen megfogta a két karomat. – Becca, nagyon sápadt lettél!
Nem akarsz leülni? – kérdezte aggódva. Közben betoppant Matt is,
mintha nem lett volna úgy is elég rémes az egész, mielőtt azonban
bármelyikünk bármit mondhatott volna, egy női hang szólalt meg
az ajtóból.
– Martina, mi ez a rendetlenség?
Mindhárman a hang irányába fordultunk. Gregory Daniells állt
az előszobában, mellette egy negyvenes évei végén járó elegáns
hölggyel. A képről egyből felismertem. Padlizsán színű haja rövidre
lett vágva, de az arca pár ráncot leszámítva nem változott.
– Anya, apa! Tegnap Jessnél aludtam, tőle kaptam ezeket. Máris
beviszem a szobámba – felelte sietve Martina, és védekezésképp
szinte a szülei elé rántott. – Ti még nem is találkoztatok Matt új
barátnőjével.
Szédelegve pillantottam hátra Matt felé, aki cseppet sem
barátságos arccal meredt unokahúgára, miközben lassan odasétált
mellém.
– Rebecca, jó újra látni! – köszöntött kedvesen Gregory, mire a
felesége és lánya döbbenten pillantottak rá.
 – Köszönöm – feleltem. – Nagyon szép az otthonuk. – Nem
tudtam többet kinyögni, túlságosan össze voltam zavarodva.
Matt bemutatott a nagynénjének, megmagyarázva az
ismertséget a kórházból. Susan táncos múltjához illő kecses
mozdulattal fogta meg a kezemet.
– Ne haragudjatok, de már így is késésben vagyunk! – kért
elnézést Matt és a derekamat fogva kivezetett a lakásból. Azt még
hallottam a becsukódó ajtónál, amint Martinát megkérdezték a
szülei, miről maradtak le, mióta vagyunk együtt.
Szinte transzba estem. Az étterem felé időnként csak mereven
bambultam magam elé, máskor meg a torkomban lévő, fojtogató
gombóccal küzdöttem, miközben azt kérdeztem magamtól, miért
megyek egyáltalán, ahelyett, hogy kiszállnék a kocsiból és haza
sietnék.
Belépve a vendéglő tényleg hangulatosnak tűnt, halk élőzenével,
romantikus megvilágítással. Ahogy az asztalunkhoz vezettek
minket és leültünk, körbefuttattam a tekintetemet az embereken.
Hozzám hasonlóan egyszerű ruhát viseltek. Ha már minden
összedőlni látszott, legalább nem ríttam ki a tömegből. Nem úgy,
mint a bártól felénk közelítő félelmem. Legalább száznyolcvan
centi magas volt, és egy ránézésre iszonyú kényelmetlen, de annál
dögösebb tűsarkút viselt. Életemben nem láttam még olyan hosszú
lábakat, mint amiken ő járt. Térdig érő, elől-hátul kivágott,
felsliccelt, csillogó, szürke ruhája úgy tapadt minden
négyzetcentiméterében tökéletes vonalaira, mintha csak a bőre lett
volna. Vastag, vörösre festett szájáról képtelen lettem volna
megmondani, hogy eredeti-e. Ovális arcának a vékonyra szedett,
ívelt szemöldöke adott keretet.
Kifutói léptekkel sétált az asztalunkhoz, s közben csábításból
jeles mozdulatokkal rázta meg fejét, amitől dús haja lágyan omlott
a vállára. Üdvözölte Matt-et, aki Donna Woodwardként mutatta be
a szőke jelenséget.
Mire kettőt pislogtam, már át is ölelt. Émelyítő parfümillat
lengte körül. Adott két puszit, aztán elhúzódva, negédes hangon,
fehér fogsorát rám villantva megszólalt.
– Szia, Rebecca! Hogy te milyen édes vagy! Remélem, jó
barátnők leszünk! – foglalt helyet Matt mellett, és odafordult hozzá,
hogy letörölje az arcát egy zsebkendővel. Közben kuncogva
megjegyezte:
– Összekentelek a rúzsommal.
Még hogy jó barátnők? Hogy viselkedne, ha az ellenségem
akarna lenni?! – gondoltam magamban. Úgy éreztem, menten
felrobbanok. Se köpni, se nyelni nem tudtam. A testem nem
engedelmeskedett, nem voltam ura a mozdulataimnak, a
hangomnak. Némán, a szék karfáját markolászva néztem végig,
ahogy rámászott a szeretett férfira. Beszélgetés közben a finom
érintések, a pillantások minden kétséget kizáróan tükrözték a
köztük működő kémiát. Szomorúan kellett tudomásul vennem,
hogy nekem jutott a felesleges harmadik szerepe.
– Mit hozhatok inni? – A pincér letette elénk az étlapot. Gyorsan
elkaptam és mögé akartam rejteni csalódott arcom, de Donna
megfogta a kezem.
– Sajnos, Matt vezet, de mi lenne, ha mi azért koccintanánk egy
jó kis koktéllal? – Megjátszott együttérzéssel a szája elé kapta a
rúzsával megegyező vörösre festett körmeit. – Jaj, édesem, el is
felejtettem, hogy te nem ihatsz, hisz még nem vagy huszonegy. De
biztos van alkoholmentes is. – Ahogy elégedetten hátradőlt, zöld
macskaszemében kihívás és fölényesség villant.
– Persze! – szólt vidáman a pincér. Neki egyáltalán nem tűnt fel,
hogy az egész rég nem az italokról szólt.
 – Ha lehetne, se innék. Köszönöm, de csak egy ásványvizet
kérek – álltam Donna tekintetét, s közben azon tűnődtem, jól
emlékszem-e, és Martina tényleg kedvesnek jellemezte ezt a nőt.
Vajon ő látta már ezt az énjét? Mert az a személy, akit nekem
Donnaként bemutattak egy kifejezetten szívtelen, beképzelt
dögnek tűnt.
A szemében barátságosság helyett csak rideg önzés csillogott.
– Úgy hallottam, new jersey-i vagy – kezdeményezett újból
beszélgetést. – És fotósnak tanulsz, ugye? Talán tudsz róla, hogy
modellkedem. Egyszer eljöhetnél velem egy fotózásra, ha van
kedved.
– Persze! – mosolyogtam, holott legszívesebben elküldtem
volna melegebb éghajlatra, Matt-tel együtt, aki csendben követte
figyelemmel a csevejünket. Nem bírtam tovább. Ki kellett
szabadulnom. – Bocsánat, elmegyek felfrissíteni magamat. –
Felpattantam a székről, mire Matt aggódva kérdezte, jól vagyok-e.
Csak kurtán bólintottam.
Lassú léptekkel indultam, de végül szinte berontottam a női
mosdóba. Kapkodva szedtem a levegőt, s idegesen járkáltam fel-
alá. Hiába koncentráltam erősen arra, hogy az egész helyzet nem
éri meg a kiborulást, nem sikerült megnyugodnom. Csupa
megaláztatás, csalódás. Piszkosul fájt a szívem. Nem találtam rá
magyarázatot, miért tette ezt velem Matt? A csókjai igaznak tűntek.
Csak meg akart fektetni? Ahhoz nem próbálkozott eléggé.
Felhívtam Kate-et és megkértem, hogy tíz perc múlva csörögjön
rám. Faggatni kezdett, mi történt, de könyörögtem, hogy majd
otthon beszéljük meg, és kinyomtam a telefont.
Bejött egy lánytrió, én pedig gyorsan a tükör elé léptem.
Letöröltem kicsordulni készülő könnyeimet, majd mikor újra
egyedül maradtam, kivettem a gyógyszeremet a táskámból és
lenyeltem egy pirulát. Kezemet a csap alá tartva ittam rá egy
kortyot, majd a még hideg vizes tenyeremet a homlokomra
nyomtam.
– Fáj a fejed? – lépett be Donna.
– Kicsit, de már jobb – feleltem kelletlenül. Szólni akart, de
ügyet sem vetve rá, kisiettem mellette.
Az asztalnál ülő Matt továbbra is aggódva méricskélt.
Őszintének tűnt a féltése, az érdeklődése, ám én túlságosan sebzett,
és gyenge voltam egy bonyolultnak ígérkező kapcsolathoz.
Kate tökéletesen időzített. Pont akkor hívott, amikor Donna
visszaért és a pincér is megjelent felvenni a rendelést. Úgy tettem,
mintha a barátnőmnek valami hatalmas problémája lett volna.
Megígértem a telefonba, hogy azonnal megyek, és pattantam is.
Matt nem hitt nekem, a tekintete elárulta. Mégis felkelt az asztaltól
és belement volna a játékba, ha hagyom. Rögtön a kocsi kulcsáért
nyúlt, de én elé álltam és egy pillanatra megérintettem a karját.
Aztán el is kaptam, nehogy újra elgyengüljek. Kértem, maradjon
csak, mert nem szeretném az ő estéjüket is elrontani, majd fogok
egy taxit, vagy hazamegyek metróval. Azzal kihúztam magam, hogy
valamelyest megőrizzem a méltóságomat, és kisétáltam az
étteremből.
 Matt (8.)

Amikor Becca beleegyezett a Donnával közös vacsorába, jó

estére számítottam. A hangja ugyan elárulta, hogy nem igazán
dobta fel őt a program, pár perccel később mégis vidáman mesélt
a kocsik iránti rajongásáról és az édesapja autószerelő műhelyéről.
Ismét megismerhettem egy másik arcát. Tündéri volt és humoros.
Elbűvölt az, hogy még egy forró csokinak is gyermeki lelkesedéssel
tudott örülni. Kihívó ruhák és sminkek, női praktikák nélkül a
természetes szépségével, az egyszerűségével és őszinteségével
csavart az ujja köré. Báját a kedvessége és a jóindulata adta.
Az otthoni kitérőtől kezdve Rebecca percről percre változott.
Először tanácstalan lett, mert felhívtam a lakásba. Biztosra vettem,
hogy hátsó szándékot sejtett szavaim mögött, pedig csak nem
szívesen hagytam volna a sötét garázsban.
A liftbe már feszülten lépett be. Nem tudtam nem észrevenni,
mennyire idegesen gyűrögette a kabátját. Nem jutott jobb ötlet az
eszembe, hogy eltereljem a figyelmét, mint egy csók. Meg akartam
nyugtatni, ellazítani, de helyette tüzet szítottam. Szerintem észre
sem vette, miközben sóhajtva visszacsókolt, hogy mennyire
kihívóan, ugyanakkor engedelmesen fogadta a combomat lábai
közé. Minden mozdulatomra egyre fokozódó hévvel reagált, amivel
egyenes arányban csökkent az önuralmam. Éreztem, ha nem ér fel
hamarosan a lift, vagy ő nem állít le, megnyomom a piros vészjelző
gombot és ott helyben magamévá teszem.
Szerencsére, vagy nem, felértünk az emeletre. Amilyen gyorsan
lehetett a hálómba siettem. Amikor felinvitáltam, még tényleg nem
jutott eszembe, ám a történtek után eljátszottam a gondolattal, mi
lenne, ha lemondanánk a vacsorát és maradnánk. Üres volt a lakás
és biztosra vettem, ha kicsit megerőltetem magam, be tudom
csalogatni az ágyamba. Ám többet jelentett nekem annál, mint
hogy olyanra vegyem rá, amit másnap, vagy akár már pár óra
múlva megbánhat.
Szende pillantásait látva egyre erősebb késztetést éreztem, hogy
megpróbáljam előcsalogatni belőle azt a vadmacskát, mely a
szilveszteri partin már egyszer megmutatta magát, de féltem, nem
fogok tudni leállni. Aztán amint szép lassan befutott a család, már
örültem, hogy nem kísérleteztem. Viszont az, hogy Martinát
kettesben, hagytam Beccával, nagyon rossz döntésnek bizonyult a
részemről.
Az út alatt és az étteremben Rebecca ismét szomorúvá,
csalódottá és visszahúzódóvá változott, melyhez Donna érkezése
után nem kevés féltékenység is társult. Az arcáról és a tekintetéből
igyekeztem kitalálni, miket mondhatott neki az unokahúgom.
Sajnos egyik verzió sem tűnt jobbnak a másiknál. Ráadásul Donna
is a rosszabbik énjét vette elő, egyáltalán nem könnyítve a
helyzeten. Az étteremben ülve már nem tudtam, miért gondoltam,
hogy jó ötlet őket összeengedni egymással.
– Valami rosszat mondtam? – rebegtette a szempilláját Donna,
mint egy ártatlan, ma született bárány, miután Becca kiviharzott a
mosdóba.
– Nem tudom – sóhajtottam felé fordulva. – Mondtál?
– Én csak kedvesen beszélgetést kezdeményeztem, hogy ne
legyen olyan kellemetlen…
– Hány éve ismerjük egymást? – vágtam a szavába. Sok
mindent elnéztem, de a hazugság nem tartozott közéjük. Főként,
ha nyilvánvalóan hülyének akartak nézni.
– Jó, feladom. – Egy pillanatra feltette a kezét, majd
belekortyolt a piros koktéljába. – Figyelj, Matt! Őszinte leszek.
– Kérlek!
 – Cuki, de mit akarsz tőle? Ez még egy kislány!
– Ő – javítottam ki.
– A külsejével még lehetne mit kezdeni, egész helyeske, de nem
a te súlycsoportod. Te szenvedélyre, kalandra, izgalomra vágysz.
Egy ízig-vérig nőre van szükséged. Értem én, hogy hajt a
vadászösztön. Ő végre egy igazi kihívás még neked is, de hamar rá
fogsz unni, ha már megkaptad. Elcicázol vele pár hétig, aztán
dobod? Akkor össze fog törni. Vagy vele maradsz szánalomból?
– Befejezted, vagy van még esetleg más is?
– Oké, felejtsd el! – rántotta meg sértődötten a vállát.
– Donna, tudod mennyire kedvellek! – tettem az asztalra a
karomat. Nem voltam mérges rá, de azért bántott a viselkedése. –
Épp ezért örültem volna, ha ti ketten jól kijöttök. Lehet, hogy van
némi igazság abban, amit rólam mondtál, bár azért ennyire talán
mégsem vagyok felszínes. Rebecca viszont egy izgalmas lány, csak
esélyt sem adtál rá, hogy megismerd a valódi arcát.
– Szereted? – kérdezte a szememet fürkészve. Látszott, hogy ő
is furcsállotta a saját kérdését. Bólintottam. Felhajtotta a koktélját,
aztán felállt. – Na jó, megerőltetem magam a kedvedért. Utána
megyek.
Donna szinte épp csak odaérhetett a mosdóba, Rebecca már jött
is vissza, és ez semmi jóval nem kecsegtetett. Aztán pár perccel
később, amikor Donna is visszaért, tökéletes időzítéssel, mintegy
véletlenszerűen, Kate telefonált. Állítólag hatalmas gondja akadt,
amit a barátnője nélkül lehetetlen volt megoldani. Erre pedig
Rebecca villámgyorsan faképnél hagyott minket.
– Én… most… – mutattam Becca után.
– Menj csak! – legyintett Donna. – Én iszok még egy koktélt.
Az utcára kifelé sietve kaptam magamra a kabátomat. Rögtön
megtaláltam Rebeccát, aki dacolva a lehetetlennel, igyekezett taxit
fogni.
 – Rebecca, ha szeretnél hazamenni, elviszlek – mondtam, de
nem figyelt rám. – Kérlek! – kezdtem, mire ő lelépett az úttestre.
Nem sokon múlt, hogy nem ütötte el egy autó. Épp, hogy vissza
tudtam rántani. – Miért csinálod ezt?
– Mit?
Rám sem nézett, csak elővette egyre hangosabban csörgő
telefonját, nekem pedig egyre inkább fogyott a türelmem.
Kikaptam a kezéből és felvettem.
– Kate, megtennéd, hogy tíz percig nem hívogatod Beccát?
Nincs semmi baja, nemsokára hazaviszem. – Letettem. – Mire jó
ez a színjáték?
– Te rányomtad a barátnőmre a mobilt? – A hangja egyszerre
szólt haragosan és döbbenten, én mégis figyelmen kívül hagytam a
kérdést.
– Elég lett volna, ha csak annyit mondasz, hogy szeretnél
hazamenni, és én elviszlek.
– Szeretnék hazamenni, egyedül. Te meg menj vissza a
barátnődhöz, ex-barátnődhöz, menyasszonyodhoz, vagy
akárkicsodádhoz!
Még jó, hogy zsebre tettem a telefonját, mert ha a kezemben
maradt volna, biztos földhöz vágom. Csak egyszer az életben tudná
Martina befogni a száját – dühöngtem magamban. Néztem, ahogy
Rebecca vacogott a jeges szélben, a szája kékült és a kezeit próbálta
lehelve melegíteni. Az agyamra köd telepedett, ő és Tina kezdett az
őrületbe kergetni.
– Na jó, ezt nem itt kint, ebben a rohadt hidegben fogjuk
megbeszélni! – mondtam idegesen, és nem törődve a
tiltakozásával, karon ragadtam és magammal vonszoltam.
Az autóban tettem egy gyenge kísérletet a probléma
megvitatására, ám közölte, hogy kiszáll, ha folytatom. Bántóan
néma csend telepedett ránk. Végig az ablakon bámult kifelé még
mindig dideregve, hiába járattam maximumon a fűtést. Már csak
egy sarokra voltunk tőlük, amikor nem bírtam tovább idegekkel.
Megálltam. Mivel nem maradt más választásom, lenyomtam a
gyerekzárat. Azt akartam, hallgasson végig, utána elszaladhat, ha
akar. Meglepetésemre dacosan felém fordult.
– Miért hazudtál?
– Nem hazudtam, csak nem meséltem róla – feleltem.
– Azt mondtad, Donna nem a barátnőd – folytatta
szemrehányón.
– Ez így igaz. Nézd, Rebecca – engedtem el a kormányt és
kikötöttem a biztonsági övemet, hogy teljesen felé fordulhassak, –
általában nem szokásom az előző kapcsolataim és az egy éjszakás
kalandjaim ecsetelése. Téged sem faggattalak a régi barátaidról.
– Tíz évig jártatok – emlékeztetett keresztbe font karral. Úgy
tűnt, nem hagyta nyugodni a téma.
– Tény, hogy sokáig voltunk együtt, de annak már évek óta vége.
– A menyasszonyod volt.
Megfogadtam magamban, hogy megfojtom Tinát, ha hazaértem.
– Oké – vettem egy mély levegőt. – Ha szeretnénk ezt –
mutattam kettőnkre, – ami kezdett kialakulni közöttünk, a jövőben
ne adj hitelt Tina szavának! Szereti kiszínezni a dolgokat. Szóba se
került esküvő.
– Melyikőtök szakított?
Nevetés és ordítás között őrlődtem, végül egy darabig csak
szótlanul fürkésztem a szép arcát. Azt kívántam, bárcsak ne
vonzódnék annyira hozzá. Ám ahogy dühösen összeszorította
vékony ajkait, barna szemei tűzzel teltek meg, fehér bőre kipirult,
és rájöttem, pont az a vesztem. A mérges Becca észvesztően csábító
volt. Amennyire idegesített, annyira akartam is, még többet és
többet belőle.
– Miért fontos ez? – kérdeztem.
 – Szerintem te, mert ő még nincs túl rajtad. Szeretne
visszaszerezni. – Nyugodtabb lett, úgy is beszélt. – Elhiszem, hogy
nincs köztetek semmi, de akkor sem értem, miért nem meséltél
róla.
– Mert nem számít. Donna része az életemnek, a múltamnak, de
te vagy a jelen, és ha szeretnéd, a jövő is.
Halvány mosoly jelent meg az arcán, én pedig végre egy kicsit
fellélegezhettem.

***

Szellemileg teljesen lestrapálva értem haza. Kicsit más estére

számítottam, és mivel a vacsora is meghiúsult, éhes maradtam.
Amíg nyitottam az ajtót, számításba vettem, mi található a
hűtőmben. Úgy gondoltam, bekapok pár falatot, aztán bezuhanok
az ágyamba. Semmi más nem fog érdekelni. Tinával majd másnap
számolok.
Fény szűrődött ki a nappaliból. Ledobtam az előszobafalra a
kulcsom, és beljebb lépkedtem.
– Milyen volt az este? – ült keresztbe vetett lábakkal a fotelben
a nagybátyám.
– Lehetne, hogy holnap beszéljük meg? Fáradt vagyok.
– Persze! – felelte, majd felállt és az ajtó felé indult. –
Mindenesetre hívd fel Donnát! Engem keresett, mert azt mondta,
téged nem ér el, mióta hirtelen távoztatok az étteremből. Aggódott.
Szóval ezért várt rám éjfélkor Greg a lakrészemben – értettem
meg. Donna hívása után ő is aggódni kezdett. Utoljára az egyetemi
éveim alatt játszottunk hasonlót, de akkor elég sűrűn. Legtöbbször
ébren virrasztott, amíg haza nem értem, persze mindig készült
valami átlátszó kifogással. Akkor nevetségesnek tartottam túlzott
féltését, később azonban megértettem. Nem akart valamelyik éjjel
olyan telefonhívásra ébredni, mint a szüleim halálakor, félt az
újabb veszteségtől.
– Rendben – válaszoltam. Hirtelen nem tudtam, mit mondani.
Túlságosan fáradt voltam. Ahogy elindult kifelé, még utána
szóltam. – Greg, van valami normális kaja a hűtőtökben?
Felnevetett, majd biccentett a fejével, hogy kövessem. Finoman
próbált érdeklődni Becca felől, amíg én ettem, de miután nem
tűntem túl beszédesnek, inkább elment aludni. Küldtem még egy
üzenetet Donnának, hogy ne aggódjon, aztán beájultam az
ágyamba.
Reméltem, hogy a következő találkozásunk Rebeccával jobban
fog alakulni, ám hetekig csak a telefonálgatás maradt. Ha én épp
nem dolgoztam, ő suliban volt, vagy rengeteg tanulnivalója akadt.
Amikor nagy nehezen leegyeztettünk egy mozit, az egyik kollégám
lebetegedett és nekem kellett helyettesíteni egy kétnapos orvosi
konferencián. Miután újra New Yorkba értem, vettem két
koncertjegyet Becca kedvenc együttesének a fellépésére. Péntek
este már épp úton voltam érte, mikor lemondta a programot.
Váratlanul betoppantak a szülei és magukkal akarták vinni a
keresztanyja házassági évfordulójára. Elfelejtette, hogy
elígérkezett rá.
Ismét egy becsődölt este elé néztem, haza pedig nem mehettem.
Greg és Susan elutaztak egy romantikus hétvégére kettesben, így
Martinának megengedtem, hogy áthívja egy-két barátját. Sly-t meg
nem értem el, így unalmamban benéztem a kórházba.
Épp csak betettem az épületbe a lábam, máris két nővérke
rohant meg. Egyszerre sírták el nekem a bánatukat, amiért Sly az
utóbbi időben hanyagolta őket, én pedig fellélegeztem, mikor
meghallottam telefonom dallamát. Aztán jött a hideg zuhany, a
rendőrségtől kerestek. Az alattunk lévő lakó csendháborítást
jelentett nekik, de Greg és a parancsnok barátságára való
tekintettel először a nagybátyámat keresték. Mivel őt nem érték el,
engem értesítettek, hátha rendet tudok tenni.
A szokásostól eltérően fele idő alatt tettem meg a lakásunk és a
kórház közti távot. Lemondóan konstatáltam már a liftben, hogy a
szomszéd az igazat mondta. A zene messziről üvöltött és már a
folyosón is füstszag terjengett. Amikor benyitottam, megfordult a
fejemben, hogy mégiscsak jó lenne a rendőri segítség.
Átverekedtem magam az előszoba félhomályában csókolózó
párokon, közben megmértem a fürdőben egy kiterült lány pulzusát.
Fellocsoltam, mire öklendezni kezdett. Időben ugrottam arrébb,
különben a kedvenc Armani szerelésem landolhatott volna a
kukában. A nappali felé vettem az irányt, ahol a sarokban pont
akkor törték össze Susan kedvenc vázáját. Tudtam, hogy amit ezért
az anyja adni fog Tinának, azt nem teszi zsebre, ha túléli, amit
tőlem kap majd előtte. A tomboló tömeget pásztázva kerestem
unokahúgomat, de sikertelenül. Leszedtem még két táncoló, vagy
inkább vonagló szöszit a konyhapultról, mire a körülöttük álló fiúk
hörögni kezdtek. Majd a zenének nevezett borzalmas hang forrása
felé menet finoman visszautasítottam három „azt tehetsz velem,
amit csak akarsz” éjszakára szóló felkínálkozást. Végül pedig
kikapcsoltam a laptopot, így a hangfalak elhallgattak.
Abban a pillanatban mindenki egyszerre kapta felém a fejét. Egy
percnyi döbbent csend után nagy elégedetlenkedés és morgolódás
támadt. Elhordták mindennek, amiért szabotáltam a partit. Hogy
sikerüljön túlharsognom őket, számba téve két ujjamat
füttyentettem egyet.
– A bulinak vége! – álltam fel a kanapéra a cipőmet lerúgva, bár
úgy láttam, a fehér színnek már úgyis mindegy. – A helyzet a
következő – ordítottam túl a társaság morajlását –, azért én vagyok
itt és nem a rendőrök, mert megígértem, hogy szépen hazamentek.
Nagyjából ismerem mindenkinek a szüleit, akiét mégsem, azt majd
megismerem. Ha valakit öt perc múlva még itt találok, arról
gondoskodom, hogy a kórházban kapjon büntetőmunkát, ahol
napokig ágytálat cipelhet és hányást takaríthat. Világos!?
A fenyegetés hatott. Lassan mindenki összeszedelőzködött, én
pedig fáradtan átsétáltam a lakrészembe. A hálómba lépve az
idegeim pattanásig feszültek, amikor megláttam, hogy az
ágyamban két lány és egy srác épp édes hármast játszott. Amint
észrevették, kapkodni kezdték a ruháikat. Visszatartottam a
nyelvemre toluló, nyomdafestéket nem tűrő szavakat, s bevágtam
az ajtót.
Martina végre megkerült egy barátnőjével.
– Te mi a fenét csinálsz? – kérdezte toporzékolva.
Háromig számoltam magamban, mielőtt válaszoltam.
– Hogy én mit csinálok? Mi a franc ez itt?
– Egy buli volt, amíg tönkre nem tetted!
– Na nehogy még neked álljon feljebb! – kiabáltam rá. – Azt
mondtad, áthívsz pár ismerőst, ellesztek itt csendben, ehhez képest
a szomszédok feljelentettek!
– Mert nem bírják elviselni, ha más jól érezi magát!
Odajött pár évfolyamtársa elköszönni, így addig kissé sikerült
lenyugodnom. Végül hárman maradtunk Tinával és a Jessica nevű
barátnőjével. Próbáltam felmérni a károkat. Közben újra és újra
összeakadt a tekintetünk Tinával. Csak úgy vibrált köztünk a
levegő.
– Szerencséd van, amiért apádat nem érték el – jegyeztem meg,
miközben a helyére tettem néhány dísztárgyat. Tina arcán őszinte
rémület tükröződött.
– De te nem mondod el neki, ugye?
– Még meggondolom – feleltem kimérten. Fel-alá járkáltam a
nappali romjai között. – Most viszont nekiállhatsz rendet tenni.
– Nem lehetne szólni a takarítónőnek?
 – De, persze! Most rögtön, az éjszaka közepén felkeltjük. Hol a
száma? – vágtam rá szarkasztikusan. Tina szeme felcsillant, de
mielőtt megszólalhatott volna, egy szigorú pillantással leintettem.
– Nem! Szépen megtanulod használni a kezeidet!
– Én… akkor – Jessica finoman megütögette Martina vállát,
jelezvén, indulna. Természetesen az unokahúgom kiverte a hisztit,
és nem engedte lelépni a takarítás elől.
– Gyerekek! Mi söpört itt végig, tájfun? – Sly elhűlve lépkedett
be a nappaliba. – Tárva-nyitva volt az ajtó, gondoltam… – kezdett
bele a magyarázkodásba, miközben elhűlve nézett végig az elé
táruló romhalmazon.
– Sly, sajnálhatod, hogy kimaradtál az évszázad bulijából –
mosolygott Tina.
– Úgy érzem, cserébe viszont részt vehetek az évezred
takarításán.
– Nem, nem! – ráztam meg a fejemet. – Azt a lányok
megcsinálják. Mi addig lemegyünk a bárba dumálni. – Az ajtó felé
menet egy pillanatra még visszakiáltottam. – Ja, és Tina, húzd át
az ágyneműmet!
Sly horkantva röhögni kezdett, de amint ránéztem, befejezte.
Körülbelül tíz percig bírta kérdezősködés nélkül, amíg be nem
ültünk az épület aljában lévő bárba, és meg nem kaptuk a két
tequilánkat.
– Csak nem akcióztak a hálódban?
Becsuktam a szemem, annyira tudtam, hogy nem lesz képes
hanyagolni a témát.
– De.
– Ha te mostanában már nem is, legalább valaki még tudja, mire
lehet használni az ágyat az alváson kívül.
– Miről beszélsz, Sly?
 – Tudod… – hajolt közelebb, mintha titkot súgott volna –, szex.
Rémlik még valami? – A fejemet csóváltam, mire felhajtotta a piát.
– Na, hallgatlak. Mi a gond? Várj, kitalálom! Becca. – Rendelt még
egy kört. – Mit vársz tőle? Félig még gyerek!
– Ezt csak azért mondod, mert nem voltál percekig összezárva
vele egy liftben.
– Te meghúztad egy liftben? – szökött magasba a szemöldöke.
Aztán lemondóan legyintett. – Á, nem! A szűz kislányokkal az nem
a te stílusod. Gyertyafény, rózsával körbehintett…
– Sly, tudd, kiről és hogyan beszélsz! – figyelmeztettem. Ha
belelendült, képtelen volt megválogatni a szavait, és sokszor igazi
tapló vált belőle.
– Csak szívatlak! Az a helyzet, hogy a dolog ragadós – jegyezte
meg a pult felett sorakozó üvegeket bámulva. Értetlenkedve
pillantottam rá, mire ő folytatta. – Megfertőztél. Nem tudok
szabadulni a szilveszteri bulin táncoló Kate emlékétől. Meg kell
ismernem közelebbről. Épp ezért, ne légy dühös… – eltüntette a
második italt is –, de nemrég felhívtam Beccát és megkérdeztem,
nincs-e kedvük eljönni velünk jövő szombaton a fotókiállításra. Ha
már a nagybátyád miatt ott kell senyvednünk, eltölthetjük
kellemesen is az időt.
Villámgyorsan cikáztak a gondolatok az agyamban. Miért a
hátam mögött szervezkedett, honnan tudta, hogy Becca fotózni
tanul, és egyáltalán mióta van meg neki az elérhetősége? Ám végül
csak egy dolog érdekelt igazán.
– Mit felelt?
– Fényképész akar lenni, nem? Majd kiugrott a bőréből, ahogy
hallottam.
Kíváncsian és vegyes érzelmekkel tekintettem a közelgő dupla
randink elé.
 Becca (9.)

Amikor Matt hazafuvarozott a meghiúsult vacsoráról és

elbúcsúztunk, nem csókoltam meg, csak megpusziltam az arcát.
Pedig vágytam rá, a pillangókra a gyomromban, az édes
borzongásra, ami a közelében mindig elkapott. A villámcsapásra az
érintésétől. Szerettem, ahogy csók közben cirógatta az arcomat az
ujjaival. Egyszerre volt gyengéd és férfias, amitől nekem
menetrendszerűn elgyengült a lábam.
Ám az este másképp alakult, mint vártam, így maradt az égető
vágy és szomorúság. Amint beléptem az albérletbe, Audrey a
nyakamba vetette magát és csak azt hajtogatta, mennyire idegesek
lettek a hívásom után. Kate a falnak támaszkodva bámult rám. Az
aggódáson túl dühösnek is látszott.
– Elárulod, mi volt ez az egész? – kérdezte.
Amíg levettem a cipőmet, röviden elmeséltem mindent.
– Mekkora egy szemét! – bukott ki Audrey-ból.
– Várj csak, Becca! Ha jól értem, úgy viselkedtél, mint egy
betegesen féltékeny gimnazista. Elszaladtál, s közben te magad
kínáltad fel tálcán a pasit a másik nőnek. Igaz?
Kate szavai elgondolkodtattak.
– Azt hiszem, igen, nagyjából – feleltem.
– Én nem értek egyet veled – húzta fel az orrát Audrey. – Mégis
mit kellett volna tennie? Versengenie Matt kegyeiért?
– Miről beszélsz? Matt utána ment, őt akarja. Egyébként pedig
pontosan, ahogy mondtad, felvenni a kesztyűt és megmutatni
annak a nőnek, hogy ne is próbálkozzon, mert ők ketten egy pár, és
nem állhat közéjük senki sem. Muszáj kicsit talpraesettebbnek
lennie, mert egy olyan férfi, mint Matt, nem fogja hosszú távon
bírni a kamaszlányos stílust. Egyébként sem vagyunk már tinik.
– Én is itt vagyok – próbálkoztam halkan közbe szólni a lányok
vitájába. Hasztalanul.
– Szóval szerinted egyből omoljon a karjába, mert utána ment?
– tette karba Audrey a kezeit.
– Dehogyis! Én csupán annyit mondtam, hogy egy ilyen pasira
tapadnak a csajok, és Becca nem hagyhatja magát, ha meg akarja
tartani.
– Hahó! – integettem előttük. – Ti nem láttátok Donnát! Inkább
vele illik össze, mint velem. Ő egyszerűen tökéletes. Gyönyörű.
– Jaj, már! – Kate az előszobái tükör elé rántott. – Szerinted
mindenki szép, csak te nem. Nézd meg! Tök jó alakod van!
– Alacsony vagyok.
– Pont normális a magasságod. Pisze orr, babapofi, barátságos
barna szemek és szexi szeplők. Irigylem a dús, hosszú, vörös hajad.
Nem látod? A tükörből nem egy olcsó mű nő, hanem egy valódi,
bájos szépség néz vissza.
Cinthya lépett ki a fürdőből köntösben, arcpakolással,
törülközőbe csavart hajjal. Felkacagott.
– Ne hülyítsétek már, hisz minél jobban beleéli magát ebbe a
rózsaszín mesevilágba, annál nagyobbat fog koppanni! Még egy
bolondnak is látnia kell, hogy ez a kapcsolat – mutatott idézőjelet
– halálra van ítélve. Reméljük, nem szó szerint!
Legszívesebben felpofoztam volna, ám a lányok betuszkoltak a
szobába, de azt még hallottam, ahogy Kate a fogai közt odaszúrt
neki.
– Ne merészelj előtte még egyszer ilyeneket mondani, vagy
velem gyűlik meg a bajod! – lépett be és maga mögött úgy bevágta
az ajtót, hogy azt hittem, az menten kiesik a helyéről. – Mindig
felidegesítem magam Cinthy-án, pedig nem kellene, és neked sem
– rázott meg finoman a két karomnál fogva és biztatóan
elmosolyodott. Majd tartott egy kiselőadást arról, miként
hozhatom helyre, amit a féltékenységi jelenetemmel elrontottam.
Én jó tanítványként igyekeztem is betartani minden szavát.
Nem vettem fel a telefont rögtön, ha Matt keresett, pedig
ahányszor hívott a szívem repesni kezdett. Küldtem neki egy
„suliban vagyok” üzenetet, vagy egyszerűen csak hagytam, hadd
csörögjön. Néha azért éjszakánként, amikor épp bevállalt egy-egy
ügyeletet, volt, hogy fél órát is beszélgettünk, amíg nem kellett
beteghez mennie. Még egy mozit is leegyeztettünk, amit aztán
lemondott. Cserébe vett két jegyet a kedvenc zenekarom
fellépésére. Futólag említettem őket, és megjegyezte.
Napokig dúdoltam a legfülbemászóbb dalunkat, amivel
csütörtök estére Kate-et és Audrey-t az őrületbe kergettem. Nem
bírtam magammal, alig vártam a másnapot. Aztán a koncert előtt
pár órával, mint egy csapás, beestek a szüleim. Reménykedtem,
hogy csak egy villámlátogatásra érkeztek, de sajnos nem. Matt már
az albérlet felé tartott, mikor fájó szívvel, kitalált ürüggyel,
lemondtam a találkozót. Eszem ágában sem volt bemutatni őt a
szüleimnek. Túlzottan óvtak, ami sokszor abban nyilvánult meg,
hogy kifaggatták a körülöttem lévőket, rólam pedig olyasmiket
fecsegtek ki, amiket magánügyemnek tartottam. Ha pedig úgy
éreztem, mégis megosztanám valakivel azokat, azt én szerettem
volna megtenni.
A szüleim órákkal később hazaindultak, így Kate-tel kettesben
maradtunk. Audrey a legújabb kiszemeltjénél töltötte az éjszakát,
Cinthya szerencsére egész hétvégére lelépett, az albérlet csak a
mienk volt. Barátnőm rövid időn belül keresett némi ropogtatni
valót a konyhában, főzött egy mézes, citromos teát, én addig
kiválasztottam három DVD-t, aztán betakarózva a kanapéra
kuporodtunk. Amint elindítottuk a filmet, egy ismeretlen számról
hívtak.
– Halló? – szóltam bele a telefonba.
– Szia, Rebecca! Sly vagyok. – Mivel csendben maradtam, azt
hihette, nem kapcsoltam, kicsoda. – Walsh… tudod, Matt…
Rettegve nyúltam Kate keze után, aki felült és intett, hogy
tegyem a telefont az asztalra és hangosítsam ki.
– Valami baj történt Matt-tel? – kérdeztem reszketve. A szívem
kihagyott egy ütemet és a legvadabb rémképek villantak fel a
fejemben.
– Milyen baj? – kérdezett vissza aggódva.
– Ezt kérdezem. Miért te keresel?
– Jaj, nem! – nevetett fel. – Nincs gond, semmi baj! Csak arra
gondoltam, megkérdezem, nincs-e kedvetek a barátnőddel, Kate-
tel jövő szombaton eljönni velünk a Sotheby's-be. Lesz egy…
– Fotókiállítás! – Az izgatottságtól és az örömtől szinte
sipítoztam. – Persze… au! – Kate belém csípett és szigorúan
összehúzta a szemöldökét. Mutatta, hogy lassan, kimérten
beszéljek. – Úgy értem, persze, az remek lenne! Egyeztetek vele
és… – bólogatott Kate további nyugalomra intve –, üzenek majd,
ráér-e.
– Rendben. Remélem, jövő szombaton találkozunk. Szia!
Amint Sly vonalat bontott hangosan kacagni kezdtünk. Kate
már többször célozgatott rá, hogy megtetszett neki Sly, csak épp
nem úgy tűnt, mintha kölcsönös lett volna a dolog. A telefonhívás
után egy hétig teljes lázban égett. Nem ismertem rá. A mindig
céltudatos, határozott, nagyszájú, mediterrán temperamentumú
lány tanácstalan és szétszórt lett.
A dupla randi délelőttjén leugrottam a boltba, mivel üres volt a
hűtőnk. Hazaérve a lépcsőházban, kezemben két papírzacskóval
hallgatózni kezdtem. Nem kellett nagyon erőlködni, szinte zengett
az emeletünk. A három lakótársam odabent ordibált az
előszobában.
– Hahó! Ingyen cirkuszt tartotok a szomszédoknak? – beléptem
és átverekedtem magam köztük a konyháig. Ők tovább kiabáltak,
míg lepakoltam a szatyrokat. – Mi történt? – dugtam ki a fejem.
– Ez a hülye elrontotta a hajszárítót! – mutatott Kate Cinthyá-
ra.
– Ki a hülye? És most mondom el ötödször, nem elrontottam,
hanem zárlatos lett. Audrey használta tegnap reggel, és este már
szikrázott nálam.
– Ezzel arra célzol, hogy én tettem tönkre? – háborodott fel
Audrey.
– Nálam már nem működött!
– Nálam meg még működött! – harsogta túl. – Úgyhogy
egyértelmű, ki a hibás!
– Leszarom, ki a hibás! Szólnod kellett volna már este, Cinthya!
– bökött a mellkasára Kate, miközben tovább drámázott. – Hogy
fogok most hajat mosni?
– Időt, időt! – léptem közéjük a fociból jól ismert jelet
mutogatva. – Cinthya, Audrey, segítsetek kipakolni! Kate, te menj
és mosd meg a hajad! Én addig valamelyik szomszédtól kérek
kölcsön egy hajszárítót.
– Te nekem ne parancsolgass! – lökött arrébb Cinthya és levette
a kabátját a fogasról.
– Ne segíts, de a kajából sem kapsz! – szólt utána Audrey!
– Kit érdekel?! – kérdezett vissza undok hangon Cinthya, majd
csapkodva elviharzott.
Mintha mi sem történt volna, Audrey ment a konyhába, Kate a
fürdőbe, én meg a szomszédokhoz és pár órával, vagyis inkább
soksok órával később, barátnőmbe karolva álltam a Sotheby's előtt.
 Az ő kis lelki békéje addigra már helyreállt, újra a vagány,
talpraesett Kate lett, engem vele szemben a hosszadalmas
készülődése teljesen kiidegelt. Mire megcsinálta a vadító
szempillákat, simára húzta, majd befésülte a tincseit, és a
megfelelő, de nem közönséges dekoltázst villantó ruhát
kiválasztotta, én kész idegronccsá váltam. A tökéletes tűsarkú
megtalálásában azonban már Audrey segített neki, különben
nekem még a szabadidőruhámat lecserélni sem maradt volna időm.
A kapkodva feltűzött hajammal, a fekete kosztümömben amúgy is
úgy festettem mellette, mint egy tanító néni. Ám engem a
külsőmnél sokkal jobban izgatott a kiállítás.
Maga az épület is lenyűgözött, de a fotók egyszerűen
csodálatosak voltak. Csak úgy ittam magamba a látványt és közben
sóhajtoztam, bárcsak egyszer én tudnék hasonlóan káprázatos
képeket készíteni. Mindegyiknél elidőztem és kiselőadást
tartottam Matt-nek a kompozícióról, beállításokról, hogy
szerintem hogyan világították meg a helyszínt, milyen blendét,
záridőt használhattak, vagy arról, mennyire nehéz lehetett olyan
sötétben fotózni, mígnem rápillantva észrevettem, hogy halkan
nevetett.
– Ó, biztos sokat beszélek…
– Nem! – ölelte át a derekamat magához húzva. – Rettentően
aranyos vagy, amikor így lelkesedsz – csókolt meg.
– Azt mondod? – húztam végig vastag száján az ujjamat,
szerettem annak nőket megszégyenítő szépségét. Jobban jártam,
ha arra fókuszáltam, mert a zöldes szemétől nem forgott rendesen
a nyelvem. – Akkor a következő műre áttérve el kell magyaráznom,
hogy ez a beállítás és a kompozíció erőteljesen szimbolizálja a…
Tarkómra csúsztatva kezét újra megcsókolt, így hallgattatva el.
– Ilyenkor még aranyosabb vagy – suttogta a számba.
 – Aranyos? – húzódtam el picit, kérdő tekintettel. – Nem biztos,
hogy pont erre a jelzőre vágynék jelen esetben.
– Nem? – évődött velem. Újra közelített, de nem engedtem neki
– Akkor helyes? – adott egy puszit orromra. – Édes? – futtatta
végig nyelvét a felső ajkamon. – Kívánatos? – és az alsón, majd
kihasználva a pillanatnyi elgyengülésemet, a számba hatolt.
Pár másodperccel később diszkrét torokköszörülésre
rebbentünk szét. A mellettünk álló művésznőt látva ledermedtem.
Matt két puszival köszönt neki, bemutatott minket egymásnak, és
mondván, megkeresi Susant és Greget, kettesben hagyott
bennünket. Ámulva csüngtem példaképem, Felicity Grant minden
szaván, és csodálattal tekintettem rá kedvességéért és
közvetlenségéért, és amiért a hatalmas tehetsége mellett
megmaradt egyszerűnek és alázatosnak.
Elkísért egy-egy képéhez és elmesélte a készítésük hátterét. A
szegénység, a háborúk, a katasztrófák adták a fő témát. Majd mivel
Matt-től hallotta, hogy fotózni tanulok, felajánlotta, hogy megnézi
pár munkámat. Megadta a címét és kérte, látogassam meg
valamikor.
– Becca, drágám! Nagyon örülök, hogy találkoztunk – fogta meg
a kezemet és megpaskolta, majd megigazgatta hatalmas fülbevalóit,
ami a rövidre nyírt szőke haja mellett kiemelte erős arccsontját.
Elmúlt ötven, de szuperül nézett ki. – Most viszont, sajnos el kell,
hogy köszönjek, mert muszáj még beszélnem pár ismerőssel.
Remélem, hamarosan újra látjuk egymást!
Miután elment, egyedül álldogáltam a tömeget pásztázva, Matt-
et kerestem. A termeken átsétálva kutattam utána, míg végül az
egyik sarokban pillantottam meg. A nagybátyjáékkal beszélgetett.
Amint észrevett, a túloldal felé intett, ahol Sly és Kate turbékolt.
Aznap sokadszor nevettünk össze kettőjükön.
 Sly-t teljesen másnak gondoltam. A megismert, nagy nőcsábász
macsónak híre-hamva nem volt, mióta a ruhatárnál lesegítette
Kate kabátját. Attól kezdve minden mozzanatát leste, a tekintetével
követte, dicsérte a szépségét, és az összes lehetőséget megragadta,
hogy hozzá érhessen. Na persze, az én drága Kate-emet sem kellett
félteni. Ringó csípővel sétálgatott mellette, s közben búgó hangon
szórakoztatta őt vicces történetekkel. A lépcsőknél belekarolt, mint
akinek nehezére esett a tűsarkúban járás. Ha megálltak, a
sampontól kókuszillatú haját rángatta és a dekoltázsába lógó
láncát birizgálta.
A fejemet csóváltam, és magamban mulatva indultam Matt felé,
amikor csipogott kettőt a telefonom. A szokásos, idegesítő jelzés,
amivel ott és akkor nem akartam foglalkozni. Azért kutatni
kezdtem a ridikülömben, s ahogy felnéztem, barátnőm állt előttem.
– Csak nem ezt keresed?
– Te megbolondultál? – kaptam ki a kezéből a fiolát és a
zsebembe rejtettem. – Én se mutogatom a… fogamzásgátlódat –
nyögtem be. – Amúgy véletlen otthon felejtettem, mikor a
kulcsomat keresve mindent kirámoltam a táskámból.
– Remélem is, hogy tényleg csak véletlenül.
– Ne játszd az anyámat, Kate, kérlek! Megyek a mosdóba és… –
Értetlenül pillantottam rá. – Te mit csinálsz?
– Nem látod? Jövök veled.
– De, azt látom. Elárulnád miért?
– Mert vigyázok rád.
Választ, reakciót nem várva tőlem, tolt maga előtt egészen a
mosdóig.
 Matt (10.)

Sly egy hétig adta nekem a nagy macsót, aztán amikor a

kiállításon meglátta Kate-et az előnyös formáit hangsúlyozó kis
ruhácskájában, bedobta a törülközőt. Kikerekedett szemekkel
kérdezte meg tőlem, hogy szerintem elkérje-e a számát, és az egész
este alatt igazi papucsként viselkedett. Leszámítva egy-egy finom
nyomulást, amin Beccával jókat derültünk.
Tulajdonképpen hálás voltam Sly-nak, amiért eszébe jutott,
hogy elhívja őket, még ha önös érdekből is tette. Az utolsó
félresikerült találkozás, és az azt követő befuccsolt kísérletek után
nem tudtam, hányadán álltunk Rebeccával. Kezdetben döcögősen
indult a beszélgetésünk, majd a hangulat oldódni látszott, amikor
rátértünk a szívének oly kedves fényképek témára. Végül még a
kissé pimaszabb és provokatívabb oldalát is megismerhettem.
Sajnos az idill nem tartott sokáig. Próbáltam nem túl nagy
jelentőséget tulajdonítani neki, de mintha feszültség támadt volna
Kate és közte, majd elég hosszú időre eltűntek.
Greg és Susan közben elköszönt, mert már úgy is késésben
voltak egy operaelőadásról. Kérték, adjam át üdvözletemet
Beccának, aztán elsiettek. Nem maradtam sokáig egyedül.
– Mi ez a világfájdalmas arckifejezés? – ütögetett hátba Sly, de
szerencsére nem zselés kézzel, mint általában.
– Semmi, nem fontos. A lányok?
– Szerintem a mosdóban. Gondolom a szokásos női dolgok,
sminkigazítás, frizura. Esetleg épp minket beszélnek ki.
– Mióta vagy te ezekben ennyire jól tájékozott? Kezdek
megijedni.
 – Haha! Azt mondd meg inkább, nem túl korai, ha áthívom
magamhoz Kate-et? Mit szólsz hozzá?
– Megkérdezted, hogy elkérd-e a számát, most meg ez. Sly, te
beteg vagy? Mióta kell neked az engedélyem?
– Nem az engedélyedet kértem, csak a véleményedet – rántotta
meg a vállát.
– Fogalmam sincs. Nem ismerem… – Elhallgattam, ahogy az
emlegetett megjelent, de azt nem értettem, miért egyedül.
– És most mi a terv, fiúk? Maradunk, vagy elmegyünk
valamerre enni, bulizni?
– Te mit szeretnél? – kérdezte Sly, bár ő teljesen más irányba
gondolkodott. Ezt meg is értettem egy olyan szexi csaj jelenlétében,
mint Kate, aki ráadásul e ténynek teljes tudatában volt. Ám engem
másvalaki foglalkoztatott.
– Hol van…? – kezdtem érdeklődni Becca után, de már láttam
is, hogy felénk közelített.
– Hazavinnél, Matt? – állt meg mellettem.
– Mi? Ne csináld már! – szuggerálta barátnőjét Kate. A szeme
és az arca elárulta, hogy történt valami köztük, de mégsem
számított egy ilyen válaszreakcióra.
Sly is igyekezett győzködni Rebeccát, sajnos hasztalanul. Ő
fejfájásra hivatkozott és mindenképp menni akart. Adott nekik két-
két puszit és vidámságot színlelve egy „ti csak mulassatok jól”
megjegyzéssel kézen fogott és a ruhatárhoz húzott. Szinte
menekült. Úgy látszott, hozzá kell szoknom, hogy a találkozásaink
rohanós végre lettek kárhoztatva. Ám a kocsiban meglepetés ért.
Épp csak elindultunk, amikor jókedvűen felém fordult.
– Mit csinálunk? Mihez lenne kedved?
– Azt mondtad, fáradt vagy.
Bűnbánatot imitálva lehajtotta a fejét. Lebiggyesztette azt az
édes kis száját és hozzá szendén pislogott.
 – Füllentettem.
Mosolyogva megcsóváltam a fejemet és viccesen megfeddtem.
– Rossz kislány.
– Éhes rossz kislány – helyesbített nevetve, amikor megkordult
a gyomra, és a hasát kezdte dörzsölgetni.
– Azt hiszem, ezt könnyen orvosolhatjuk. – Ráfordultam a
hetedik sugárútra. Ismertem a közelben egy olyan helyet, amiről
úgy gondoltam egyáltalán nem puccos, így még neki is megfelelhet.
Az étteremben hosszan beszélgettünk, s közben örömmel
figyeltem. Jóízűen evett. Végre valaki, aki nem csak csipeget az
alakját féltve, miközben folyamatosan azt ecseteli, mennyire nehéz
a fogyókúrája, és hány kilótól akar még megszabadulni. Nem
kapkodott, minden falatot kiélvezett. Amikor a krumplit
félretettem, rámutatott.
– Azt már nem kéred? – Megráztam a fejem. – Akkor
megehetem? – De választ már nem várt, egyből maga elé húzta a
tányért.
– Mikor ettél utoljára? – dőltem hátra a székben.
Sűrűn pislogva elgondolkodott.
– Tegnap este – felelte, és nyelt egy nagyot.
– Ugye tudod, hogy ez nem egészséges?
– Zűrös napunk volt a csajokkal, nem gondoltam az evésre.
Adta magát a téma, persze egyáltalán nem bántam, hogy az estét
kettesben folytathattuk, hála a váratlan fordulatnak, de motoszkált
bennem a kérdés, mi okozta a hirtelen nézeteltérést a lányok között
a kiállításon. A pillanatnyi csendet kihasználva szóba is hoztam.
– Min vesztetek össze Kate-tel?
– Hogy? – kérdezte zavartan. Abbahagyta az evést, még a
tányért is arrébb tolta.
– Becca, félre ne érts! Nagyon jó végre kettesben veled – fogtam
meg az asztalon átnyúlva a kezét –, de miért akartál eljönni?
 Nem válaszolt, csak némán bámulta összekulcsolt ujjainkat.
Már épp szólni készültem, hogy hagyjuk a témát, ám hirtelen
megérkezett a válasz.
– Nem vesztünk össze, csak kicsit felidegesített. Időnként
anyáskodik felettem és azt utálom. Főleg, amikor túlzásba viszi, de
nincs semmi baj. Néha előfordul ilyesmi, aztán pár nappal később
nevetünk rajta. – Elhúzta a kezét.
– Annyira nem végzi jól a dolgát, ha nem vette észre, hogy egész
nap nem ettél. Majd figyelmeztetem.
Állta a fürkésző tekintetem és én tudtam, közben épp azt
próbálta kitalálni, vicceltem-e.
– Rosszabb vagy, mint a szüleim. Szerintem nincs még egy
ember, akit nálam jobban féltenek.
– Egyedüli gyerek vagy? – Kérdésemre bólintással válaszolt. –
Azért. Erről jut eszembe, jól sikerült a nagynénéd házassági
évfordulója?
– Milyen évforduló? – A szájához emelte a narancslét, de ivás
nélkül letette, ahogy beugrott neki. – Ja, az! – A haját igazgatta és
a száját harapdálta, pont, mint Martina, mikor lebukott egy-egy
hazugságon és a magyarázaton törte a fejét.
– Nem is volt semmiféle családi programod, igaz? Vagy
tévednék? – Némán rázta a fejét. – Ha nem akartál eljönni a
koncertre…
– De, nagyon akartam! – vágott a szavamba. – Váratlanul
beestek a szüleim. Vártam, hátha elmennek, de estig maradtak.
– Értem.
– Nem, nem érted! – fakadt ki. – Nem akartam, hogy találkozz
velük, mert… – elhallgatott.
– Mert? – Karba tett kézzel várakozó álláspontot vettem fel.
Egyre jobban érdekelt a válasz, ahogy láttam, mennyire ideges lett.
– Csak… mert – nyögte ki végül a nagy semmit.
 – Oké – vágtam rá dacosan és azzal a témát lezártnak
tekintettem. Eldöntöttem, békén hagyom, nem fogom erőltetni, ha
ő nem akar beszélni róla. Bántott, de nem állt szándékomban
belemenni egy gyerekes huzavonába.
Később mégis ő hozta szóba a házuk előtt az autóban.
– Matt – suttogta. Akkor már vagy tíz perce szótlanul, előre
bámulva ültünk, s a kabátzsebének zipzárját huzigálta, ami egyre
jobban idegesített. Végre abbahagyta.
– Hm?
– Haragszol? – Nem akartam ránézni, mégis megtettem.
Bűnbánó, barna, bociszemeket meresztett rám, esélyem sem volt
haragudni. – Ahogy említettem, a szüleim nagyon féltenek…
– És azt gondolod, tőlem is óvnának? Nem lennék elég jó nekik?
– Pont fordítva. Attól félek, én nem lennék elég jó neked, ha az
ő szemükkel látnál.
– Ne beszélj butaságokat, Becca! – kértem. A legfájóbb az volt,
hogy láttam rajta, komolyan úgy érezte, kevés hozzám.
– A faggatózásukhoz képest az inkvizíció egy kellemes
üdülésnek tűnne – grimaszolt egyet, mire elmosolyodtam. – Ez azt
jelenti, van rá mód, hogy kiengeszteljelek?
– Talán – koppintottam a pisze orrára.
– Mondjuk így? – adott egy puszit a számra, majd várakozva
rám nézett.
– Kezdetnek jó – úgy tettem, mintha morfondíroznék –, de azt
hiszem, párszor még meg kellene ismételni, mire túl tudok lépni a
dolgon.
– Ó, igen? Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? – Lassan feltérdelt,
átölelte a nyakamat, és olyan csigatempóban, direkt ingerelve
hajolt hozzám, hogy majd belepusztultam.
Amikor végre az ajkaink egymásra találtak, eluralkodott rajtunk
a szenvedély. Finom, puhatolózó közeledése fokozatosan vált egyre
magabiztosabbá és irányítóvá. A hajamba túrt, teljesen hozzám
simult, s közben véletlenül kioldotta a kéziféket, mire a kocsi
elindult, ő meg kezdett elhúzódni tőlem, de eszem ágában sem volt
hagyni, hogy visszatérjen a valóságba. Ügyelve rá, nehogy
megszakítsam a csókunkat, jobb kezemmel behúztam a kéziféket,
míg a másikkal az ölembe vontam Beccát. Ám rögtön rájöttem,
megint gondolkodás nélkül cselekedtem. A vállamat markolva
ficánkolt rajtam, amitől a nadrágom egyre szűkebb lett.
Megcsókoltam a szája szélét, az állát, majd ahogy hátra hajtotta a
fejét, a nyakát. Puha és illatos volt a bőre. Nem akartam egy
kocsiban magamévá tenni, de a kezem önálló életre kelt.
Kihámoztam a kabátjából, kigomboltam a kosztümfelsőjét és az
alatta lévő inget. Végigcsókoltam a kulcscsontját, egyre lejjebb
haladtam a melltartó felé, majd belenyaltam a két kis halmocska
közé.
Egy szempillantás alatt eltolta magát, és visszaült az anyósülésre,
felöltözött és rám sem nézve egy „Szia”-val már el is tűnt. Épp csak
próbáltam továbblépni, máris visszavonulót fújt, ahogy a
következő hetekben is tette minden randink után, amikor
hazavittem. A kísérleteim, hogy közelebb jussak a bugyijához,
sorra kudarcba fulladtak, s ettől egyre feszültebb lettem. A sokszor
bizonyított, embert próbáló türelmem egyre inkább fogytán volt. A
munkámra is alig tudtam koncentrálni.
Egyik délután a műszakom végén a kórházzal szemközti
büfében ültem, előttem egy sonkás szendvics és egy kávé pihent.
Magam elé bámulva sokadszor futtattam le fejben, mi történhetett,
miért állhatott le olyan hirtelen a beteg keringése, mit nem vettem
észre. Dörzsölgetni kezdtem a homlokomat, mintha attól
megvilágosodhattam volna, de csak a bőröm fájdult meg.
– Ramatyul festesz – huppant le a velem szemközti piros bőrre
Sly. Nem vágytam társaságra, bár az ilyen apróságok általában
nem szokták túlzottan zavarni őt. Egy darabig méregetett, majd
újra megszólalt. – Túlélte.
– Kómában van.
– De él – erősködött. – Ha nem te látod el, már halott lenne.
– Lehetne, hogy egy kicsit ne beszélgessünk?
– Ja, oké – bólintott. Egy másodpercig sem bírta. – Elárulod, mi
az igazi bajod? – Nem feleltem, csak kibámultam az ablakon. –
Mikor szexeltél utoljára? – Ismét néma maradtam. – Hűha, ez
hosszú távon nem mehet. Ki kell találnod valamit! – Kért egy kávét
a pincérnőtől, majd szánakozva ismét felém fordult. – Rossz lányt
választottál. Ha tudnád, hogy Kate milyen bevállalós az ágyban…
– Nem akarom hallani! – tettem egy kósza kísérletet a
leállítására.
– És mire képes azzal a gyönyörű szájával…
– Ha még két szót szólsz, egyeztetni fogok a beosztásról, hogy
túl sok szabad estéd van.
– Erről jut eszembe, a múltkor bejött az ügyeletre és az
orvosiban… – Felkeltem és a kabátom után nyúltam, mire gyorsan
lezárta a témát. – Jól van, befejezem.
– Hazamegyek. Holnap találkozunk.
– Hozzá sem nyúltál a szendvicsedhez! – kiáltott utánam.
– Edd meg! Elment az étvágyam.
Igazából a kedvem is elment mindentől. Egy kis csend és
nyugalom, csak annyit akartam. El is döntöttem, amint hazaérek
az első utam a konditerembe vezet. Erre mondják, ember tervez…
Az ajtón belépve rögtön halk komolyzene ütötte meg a fülem. Ez
nem Martina, azt biztosan tudtam. Beljebb mentem, majd
mosolyogva az ajtófélfának dőltem. Rebecca a combja közepéig érő,
fehér, hosszú ujjú szabadidő felsőmben és egy frottír zokniban ült
a lakrészemben lévő sötétbarna kanapén unokahúgom laptopján
dolgozva. Akkor már egy ideje gyakori vendég volt nálunk.
Gőzerővel szervezték a divatbemutatóval egybekötött ruhagyűjtést
az egyik segélyszervezetnek. Minden szabad percüket az utolsó
simítások végzésével töltötték.
Ahogy térdét felhúzva elmélyülten figyelte a gépet, a formás
vádliját és combja egy részét fedetlenül hagyó bő ruhában úgy
festett, mint egy talált gyerek, mégis életemben nem láttam még
nála szexisebbet. Rögtön tettre kész lettem.
Megérezhette, hogy bámultam, mert hirtelen felnézett és
összerezzent.
– Megijesztettél! – Leállította a zenét és az asztalra tette a
laptopot. Ahogy ledobtam a kabátomat és mellé telepedtem,
megsimította az arcomat. – Fáradtnak tűnsz!
– Te meg irtó szexinek! – húztam végig kezemet a lábán.
– Csikis vagyok – tolta arrébb az ujjaimat és zavarában nyújtani
kezdte a felsőmet, hogy jobban takarja. – Tina leöntötte a ruhámat,
már szárad. Gondoltam, nem zavar, ha kölcsönveszem.
– Egyáltalán nem.
Őszintén megvallva, még kevésbé zavart volna, ha semmi sincs
rajta. Vágyakozva néztem rá. Végigsimítottam a szemöldökén és
eljátszottam a gondolattal, hogy kibontom a mindig befont haját,
de helyette az orrán folytattam az utat le a szájáig. Kezemet
felváltották az ajkaim és közben az ölembe húztam. Végre az ő ujjai
is életre keltek és bekalandoztak a pulóverem alá. Már annyi elég
volt hozzá, hogy nehezebben vegyem a levegőt. Próbáltam nem túl
hirtelen mozdulatokat tenni, mialatt cirógattam az engem
közrefogó combjait, megmarkoltam egy pillanatra a kellően
gömbölyded fenekét, majd felcsúsztatva hátára a jobbomat, a
ballal mellette támaszkodva hanyatt döntöttem, s közben egyszer
sem szakítottam meg a csókunkat remélve, ha megosztom a
figyelmét, nem fog megállítani. Abból, ahogy homorítva igyekezett
közelebb simulni hozzám, míg nyelvünk őrült játékot játszott a
másikéval, tudtam jó úton járok. Ismét combjaival
foglalatoskodtam, de a belső felével ismerkedtem. Egy leheletnyit
elidőztem csipke bugyiján is, de akkor a tétovázását, ideges
összerezdülését érezvén rögtön továbbsiklott a kezem a hasára és
még feljebb. Örömömre nem viselt melltartót. Elkezdtem puhán
köröket rajzolni a mellére és alig vártam, hogy a számmal
folytassam a becézgetését, és nem is láttam akadályát, amint a
csókunkba nyögve beengedte csípőmet a lábai közé. Valamivel
azonban nem számoltam, az ölének feszülő keménységemmel.
Leszegte a fejét, és kezét a mellkasomnak támasztva eltolt
magától.
– Ne! – suttogta lefelé rángatva magán a ruhát.
– A francba! – fordultam a hátamra. Ahogy Rebecca felpattant
mellőlem és a fürdőbe rohant, döbbentem rá, hogy nem csak
gondoltam, ki is mondtam. – Becca! – szólítottam. Piszkosul
szenvedtem, halni készültem. Egy vödör jégre, vagy hidegzuhanyra
lett volna szükségem. Utána totyogtam és kopogtatni kezdtem. –
Kérlek, ne haragudj! – A homlokomat az ajtónak támasztottam.
Dühös voltam magamra, amiért megbántottam és féltem a
reakciójától. – Sajnálom, kérlek, beszéljük meg! – Hátra hőköltem,
ahogy hirtelen kitárta az ajtót. Fekete hosszú szoknyájában, nyakig
begombolt inggel, komoly arccal állt előttem. Kezembe nyomta a
felsőmet és a kijárat felé lépkedve húzta fel a kabátját. Az útjába
álltam kihúzva magam, bár még mindig fájt az ágyékom. – Most ne
menekülj el, könyörgöm!
– Én csak szeretnék egyedül… – kezdte.
– Hahó! – bukkant fel a legjobbkor Martina. – Matt, te is
hazaértél? Pont időben. Gyertek, anya szólt, hogy kész a vacsi!
Látom, megszáradt a ruhád is – nézett Rebeccára.
 – Én… én… – dadogott. – Mondd meg anyukádnak, hogy
nagyon kedves, de muszáj mennem! Elfelejtkeztem egy
találkozómról a csoporttársammal. Hülye jegyzetek – legyintett.
– De… – tátogott unokahúgom.
– Majd holnap befejezzük a szervezést. – Már a kilincset nyomta
lefelé, amikor a keze után kaptam. Felém fordult, egy másodpercig
farkasszemet néztünk, végül halványan elmosolyodott mielőtt
elment, és ettől egy kicsit megkönnyebbültem.
 Becca (11.)

Zaklatottan vágtam át a városon. A kusza gondolataimat, az

összemosódott múltamat és jelenemet próbáltam a helyére tenni.
Hiába mondogattam gyaloglás közben magamnak, hogy a tizenhét
éves Becca nem ugyanaz volt, mint a mostani, aki erős és bátor, az
emlékeim a démonjaimmá váltak és gyengének bizonyultam
leküzdeni őket. A metrón ülve reszkettem a félelemtől. Kate-et
akartam. Borzasztóan bántott, hogy a kiállítás óta nem rendeztük
a dolgokat. Ugyan nem volt az valódi veszekedés ott a mosdóban,
egyszerűen csak rákiabáltam, hogy hagyjon már végre békén.
Persze rögtön meg is bántam, mert valójában jól esett az aggódása,
törődése. Mindig mindenben mellettem állt, segített. De akkor szó
nélkül elsétált. Nem mutatta, de én láttam, megbántódott kicsit és
tényleg nem érdemelte meg a viselkedésemet. Azóta ő ideje nagy
részét Sly-jal töltötte, én pedig Matttel, de ha véletlenül épp mind
a ketten az albérletben tartózkodtunk, akkor is alig beszéltünk.
Mire beléptem az ajtón, katasztrofális állapotba kerültem.
Fohászkodtam halkan, legyen otthon valaki, még az se zavar, ha
csak Cinthya, de ne kelljen egyedül lennem. Sajnos kihalt lakás
fogadott. Dübörgő szívvel, levegő után kapkodva álltam percekig
az előszobában. Fáztam, még a kabátom sem tudott átmelegíteni.
Épp a zsebembe nyúltam a telefonomért, amikor Kate hazaért.
Felsóhajtva bújtam hozzá, és bőgni kezdtem a
megkönnyebbüléstől. Szorosan ölelt magához, mindig érezte, mire
volt szükségem. Nem kérdezett semmit, csak hagyta, hogy
belekapaszkodjak és kisírjam magam. Amikor már csak
hüppögtem, betolt a nagyobbik szobába, leültetett a kanapéra,
levette rólam a kabátomat, majd a sajátját is és hozott a konyhából
egy pohár vizet.
– Elmondod mi bánt? – állt az ülőgarnitúra előtt.
Lassan felnéztem rá.
– Meg tudsz nekem bocsátani, amiért a múltkor a kiállításon…?
– Szívem, te ne haragudj, amiért ennyi ideig duzzogtam! – ölelt
újra át mellém huppanva. – Igazad volt, te érzed, mi a jó neked. De
most már elmondod végre, mitől borultál ki ennyire?
– Össze vagyok zavarodva.
– Ha nem szeretnél, nem kell beszélned róla, de talán jobban
leszel, és esetleg segíthetek.
Gyűrögetni kezdtem a szoknyámat. Ahogy felidéztem a Matt
kanapéján történteket, szinte éreztem a csókját a számon, a
perzselő érintését a bőrömön és az arcom lángolni kezdett.
Akartam őt, nagyon, de nem ment. Még nem.
– Nem tudom, mit tegyek. Egyszer azt érzem, igen, aztán meg,
hogy ne. Félek, hogy elveszítem, de egyszerűen képtelen vagyok rá.
– Te most arról beszélsz, amire gondolok? – Bólintottam, mire
ő sóhajtva folytatta. – Figyelj, Becca! Ha úgy érzed, készen állsz rá,
hajrá! De semmiképp se feküdj le vele kényszerből, csak mert nem
akarod elveszíteni. Ha igazán szeret, várni fog rád.
– Meddig? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Ameddig kell – felelt eltökélten.
– Én azt hittem, menni fog – álltam fel és járkálni kezdtem. –
Tévedtem. Szinte az utolsó pillanatban szó nélkül leléptem. Most
biztos tiszta hülyének néz. – Felé fordultam. – Te most nevetsz? –
Fájt a vigyora.
– Igen… vagyis nem. – A díszpárnába temette az arcát, aztán
újra komoly lett. – Bocs, csak elképzeltem Matt… hagyjuk! –
legyintett. – Beszélned kell vele! Őszintén.
– Mi? – kaptam levegő után. Ezt nem mondhatta komolyan?!
 – Jól hallottad. Ha fontos neked…
– Kate, ezt nem kérheted! Képtelen lennék rá! Azzal vége lenne
mindennek.
– Becca – felkelt ő is és felém lépett, de elhúzódva rákiabáltam.
– Nem! Van róla fogalmad, hányszor akartam, de még azt se
tudtam kimondani neki, szeretlek?! Nem veszíthetem el őt is! Abba
belehalok! – Fulladni és szédülni kezdtem.
– Szívem, nyugodj meg! – dörzsölgette a hátamat. – Nincs
semmi baj! Te kötöd csak fejben össze ezt az egészet. Nem lesz
semmi gond. Ő nagyon szeret téged, ezt látni rajta.
Hirtelen Audrey hangja hallatszott a bejárat felől.
– Gyere be nyugodtan, Sly! Hahó, Kate! Vendéged jött. –
Döbbenten meredtünk négyen egymásra, én gyorsan törölgetni
kezdtem a szememet, de már késő volt. Audrey a földre ejtette a
táskáját és aggódva szaladt hozzám. – Cica, te sírtál? Mi a fene
történt?
– Butaság, nem érdekes az egész.
Kate adott egy csókot a pasijának, akinek a tekintetét még
mindig magamon éreztem, majd suttogni kezdett.
– Nem lenne nagy gond, ha ezt a mai mozit eltolnánk? Szeretnék
inkább Beccával…
– Nem! – feleltem én a kérdezett helyett. – Arról szó sem lehet!
– Nekem nem probléma – szólalt meg Sly.
– Semmi szükség rá. Nem fogom tönkretenni a randitokat.
Majd elleszünk itthon Audrey-val.
– Persze, – bólogatott bőszen az említett – de azért
megtudhatom…?
– Semmi! – vágtam rá határozottan.
Hirtelen csend támadt, melyet néhány pillanattal később Sly
csipogójának hangja tört meg. Telefonálni kezdett, és amikor
beleszólt, Matt nevét mondta, mire önkéntelenül felé léptem.
Ahogy meghallottam a baleset szót, rettegve nyitottam szóra a
számat, de pont rám nézett, kezével és fejével egyszerre intve
nemet. Vonatszerencsétlenség történt és a sok sérült miatt minden
orvost behívtak. Így el kellett rohannia.
Miután hárman maradtunk, lerogytunk a kanapéra. A sors más
estét tervezett nekünk, mint amire számítottunk. Maradt a
palacsintasütögetős, lelkizős, csajos este a romantika helyett.

***

Másnap kómásan ballagjam ki a suliból. A visszavisszatérő

rémálmoktól való félelmem miatt a lányok beleegyeztek, hogy
hárman aludjunk egy ágyban. Iszonyú kényelmetlen volt, egész
éjjel forgolódtam és reggel fáradtabban ébredtem, mint ahogy
lefeküdtem. Az összes előadásom alatt nagyokat ásítottam és
állandóan elbóbiskoltam, de a két gyakorlat miatt nem hagyhattam
ki a napot.
Nem nagyon barátkoztam össze senkivel, így négykor
magányosan léptem ki az épületből. Az utcára érve füttyszót
hallottam, s ahogy a hang irányába fordultam, megpillantottam a
felém integető Martinát az út túloldalán. Körülnéztem és
átszaladtam hozzá.
– Hát te?
– Felhívtam Audrey-t, ő mondta, meddig vagy ma. Tegnap azt
ígérted, segítesz befejezni a készülődést, de bevallom, nem bíztam
benne, hogy magadtól átjössz hozzánk. – A szavaira néma csenddel
feleltem. – Szóval jól sejtettem. Összevesztetek Matt-tel? Mit
csinált?
– Semmit. Ő nem csinált semmit. Az én hibám, rosszul
reagáltam le valamit.
– Értem, de azért átjössz?
 – Tudod mit? Inkább igyunk egy kávét, mert állva elalszom.
Ismerek a közelben egy jó helyet.
Lassan, beszélgetés közben elsétáltunk a suli és az albérlet közt
félúton lévő kávézóhoz. Leültünk az egyik asztalhoz és egyszer csak
felbukkant Kate. Akkor jutott eszembe, mennyire rossz ötlet volt
pont azt a helyet ajánlanom, ahol ő dolgozott.
Martina az első perctől remekül kijött Audrey-val, miután
bemutattam őket egymásnak. Többször csavarogtunk együtt a
városban. Ezzel szemben Kate-tel csak a kötelező udvarias köröket
futották, de nem szimpatizáltak. Barátnőmről tudtam, hogy ő
egyszerűen ilyen, bizonyos embereket zsigerből elutasított, de
gyanítottam, hogy Tina ellenszenvének konkrétabb oka volt. Sly.
Láttam a tekintetén, a mozdulatain, még a lélegzetvételén is,
mennyire nem közömbös iránta. Érdekes, hogy az ember milyen
jól átlátja mások szerelmi életét, de ha a sajátjáról van szó, csődöt
mond.
– Biztos nem meséled el, mi történt köztelek az
unokatesómmal? – faggatott tovább Martina, ahogy tette az egész
út alatt.
– Inkább nem – intettem a fejemmel. – Megyek, veszek egy
kávét. Neked mit hozzak?
– Egy zöldteát, köszi – felelte, miközben elővette a laptopját.
Mire a pulthoz értem, Kate már elkészített és elém rakott egy
nagy adag koffeint.
– A hercegnőnek mi lesz? – kérdezte tömény gúnnyal a
hangjában.
– Egy zöldtea, de ne hívd így, kérlek!
– Oké.
– Nagyon rendes.
– Ha te mondod – rántotta meg a vállát. – Készítem a teát.
 – Elvitelre, légyszi! – pattant mellénk Tina. – Nincs nálam a
töltőm. El kell mennünk hozzánk. Kint megvárlak – mondta, és
már sietett is az ajtó felé.
Miután megkaptam a két elviteles italt és egy grimaszt,
követtem. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de mire kiértem, már
sikerült taxit fognia. Betuszkolt, bediktálta a sofőrnek a címet,
aztán a szokásos dugóban várakozva idegeskedni kezdett rajta,
mennyi dolgot kell még elintéznünk. Félt, mi lesz, ha nem
készülünk el mindennel, így rögtön nekiállt megfűzni, hogy aludjak
náluk. Én figyelmen kívül hagyva a szavait csendben kortyolgattam
a kávémat, s közben keresztbe tett ujjal abban reménykedtem,
kivételesen mellém áll a sors és Matt nem fog otthon tartózkodni.
Ő nem is volt a Daniells lakásban, helyette viszont Susan
főzőcskézett jókedvűen a konyhában Donnával. Ahogy megláttam
a szőke rémálmomat, megfordult velem a világ. Egyik gondolat jött
a másik után, mit keres ez a nő itt, mikor jött? Lehet, hogy már
tegnap, miután én elmentem? Vajon Matt vele töltötte az éjszakát?
– Sziasztok, lányok! Mi ez a halk lopakodás? – köszönt Susan. –
Gyertek, segíthettek, ha van kedvetek! Paradicsomos, csirkés
lasagnét és tiramisut készítünk. Ez a szépség fantasztikus olasz
recepteket tud.
– Ne túlozz, Susie! – lépkedett felém a modellek királynője. –
Örülök, hogy újra látlak, Rebecca! – ölelt át. Remekül adta a
bűbájost.
– Nincs időnk, de megenni majd segítünk – vett ki Martina egy
falat reszelt sajtot, majd belenyalt a krémbe, mire az anyja
rácsapott a kezére.
– Na, ne nyúlkálj!
– Csak megkóstoltam – fordult Donnához. – Köszönöm, hogy
eljöttél!
 – Ez természetes. Ki nem hagynám a holnap estét.
Összeszedtem pár profi lányt, akik holnap bemutatják a ruhákat.
Velük repültem ide a reggeli géppel.
A szavaira megkönnyebbülés járt át.
– Szuper! – csapta össze a kezét Tina. – Mi is befejezzük még a
dolgunkat a gyűjtéssel kapcsolatban – mutatott a szobája felé. –
Majd jövünk.
Lassan vonszoltam magam a lakás legcsajosabb helyisége felé.
Tény, hogy örültem, amiért Matt nem töltötte az exével az éjszakát,
de nem nyugodtam meg. Egyáltalán nem. Az a nő maga volt a két
lábon járó kísértés. Bárhogy igyekeztem pozitív lenni, nem ment.
Amikor beértünk a szobába, mintha Tina mondott volna valamit,
de a szavak nem jutottak el az agyamig.
– Tessék? – Egy pillanatra megtorpantam és kérdőn bámultam
felé.
– Azt kérdeztem, mi a baj? Bánt valami? – ismételte meg.
– Nem, nem igazán, csak… – feleltem tétován. Végül nem
bírtam. Ki kellett mondanom, ami percek óta nyomasztott. – Nem
is szóltál Donnáról.
– Mégiscsak ő a profi divatbemutatók terén – legyintett, és szája
megnyugtató mosolyra húzódott.
– Persze, igaz – bólogattam beleegyezően, s közben zsebre
tettem a kezem.
– Várjunk csak! Te féltékeny vagy? – lépett elém. Olyan
hangsúllyal kérdezte, mintha őrültségnek tűnt volna pusztán a
feltételezés is. – Felesleges! Matt téged szeret – nyomott le az ágyra
a vállamnál fogva. – Hidd el, én látom rajta, ahogy rád néz!
– Tudom, csak olyan sokáig alkottak egy párt, és Donna
annyira…
– Ők ketten már csak egy régi történet – szakított félbe Tina,
még mindig a vállamon pihentetve a kezét.
 – Ahol tűz volt, ott parázs is marad – motyogtam inkább csak
magamnak.
Nem akartam még jobban elmerülni a gyötrő érzelmi válságban,
inkább a laptopba temetkeztem. Kiszámoltam nagyjából hány kiló
ruha gyűlt össze addig, és csináltam egy előkalkulációt a
belépőkből várható pénzösszegről. Martina kiküldte az
emlékeztető e-maileket, majd a kintről jövő egyre finomabb
illatokat érezve kirángatott az étkezőbe.
Az édesanyja akkor kezdte kihordani a konyhából a terítéket. Én
épp elhatároztam, hogy indulok haza, és már szedelődzködtem
volna, de hallani sem akartak róla, hogy vacsora nélkül
elengedjenek, így elvettem Susantól az evőeszközöket, a poharakat
és hajtogatni kezdtem a piros szalvétát. Mire megterítettünk,
betoppant Matt és a nagybátyja. Nevetve nyitották az ajtót, ám
amikor Matt meglátott, arca hirtelen elkomolyodott. Némán
néztünk egy pillanatra egymásra.
– Nahát, micsoda időzítés! – hozta az asztalhoz a tepsi lasagnét
Donna. – Ilyenek a férfiak! Messziről kiszagolják a vacsorát.
Amíg Gregory szívélyesen üdvözölte Miss Szöszit, Matt továbbra
is földbegyökerezett lábbal állt, annyi változással, hogy már
felváltva bámult rám és az exére. Tettem felé két lépést, mire
sarkon fordult és a lakrészébe ment. Lemerevedve zuhantam
magamba, lehet mindent elrontottam? Fogalmam sem volt, mit
tegyek, maradjak, vagy menjek?
– Becca, segítenél kihozni a vizet és a kólát? – intett Susan, és
már indult is a konyhába.
Követtem őt. Ha csak pár percre is, de elrejthettem a
csalódottságomat. Hálásan mosolyogtam rá, ahogy a kezembe adta
az üdítőt és megsimogatta a hátamat. Lenyűgöző empátiával
rendelkezett. A távolságtartó, hűvös külső ellenére egy nagyon
kedves nőt ismertem meg a személyében.
 Mire együtt visszamentünk az étkezőbe, már mindenki az
asztalnál ült. Bizonytalanul foglaltam el a helyemet Matt mellett.
Hosszú időn keresztül a tányéromra fókuszáltam, pedig nem is
kívántam az ételt, csak piszkálgattam, majd egyszerre nyúltunk a
só után. A kezünk szinte össze sem ért. Épp hogy csak súrlódott. Ő
gyorsan elhúzta, átengedve nekem a fűszertartót. Szomorúan
erőltettem magamba még néhány falat lasagnét, és hallgattam a
többiek felszabadult beszélgetését. Miért kell, hogy Kate-nek
mindig igaza legyen? – tűnődtem rajta. Rájöttem, ha nem
változtatok, el fogom veszíteni Mattet, ha nem veszítettem el máris.
– Miért vagy ilyen csendes, Rebecca? Csak nincs valami baj?
Donna negédes hangjától kirázott a hideg. Lassan felemeltem a
fejemet, de Martina beelőzött a válasszal.
– Az én hibám – jelentkezett, majd cinkosul rám kacsintott. –
Hetek óta minden szabad percében nekem segít. Ma is egész nap
suliban volt, aztán épp csak kilépett a kapun, én ott vártam rá és
iderángattam. Már akkor is fáradtnak tűnt. Sajnos nem boldogulok
nélküle, hihetetlenül ért a számokhoz. Nem is gondolnád a kis
művészlélekről. – Dicsérte még egy kicsit a könyvelési tudásomat,
majd mintegy mellékesen, kész tények elé állítva megemlítette,
hogy úgy beszéltük meg, náluk alszom.
Matt köhögni kezdett a félrenyelt ásványvíztől, én meg hirtelen
nem tudtam zavaromban merre nézzek. Tiltakozni akartam, de
aztán találkozott a tekintetem Donnáéval. A szeme szinte párbajra
hívott. Fölényes és lekezelő vigyora kiverte a biztosítékot.
Eldöntöttem, nem fogom tálcán átadni újra a pasimat, hiába is vár
rá. Ha harc, hát legyen harc.
– Persze, csak ha nem baj – fordultam Mrs. Daniells felé.
– Jaj, dehogyis! Örömmel látunk, Becca, drágám! Te is maradsz,
Donna?
 Matt még mindig köhögve a konyhába ment, miközben Susan
kérdése nyomán Donna halkan felnevetett.
– Nem Susie, köszönöm, édes vagy, de már megbeszéltem egy
ismerősömmel, hogy nála alszom – felelt cukormázas hangon. –
Megyek, el is köszönök Matt-től. – kitolta a széket, vetett felém egy
lenéző pillantást, majd a csípőjét ringatva Matt után vonult.
Nem tehettem róla, nem bírtam megkedvelni. Sőt, egyre inkább
gyűlöltem. Ellenszenvet váltott ki minden mozdulatával,
megnyilvánulásával, pusztán a jelenlétével is. Senkit nem utáltam,
mindenkivel kedvesen és barátságosan viselkedtem, de vele nem
ment.
Ahogy puszit adott búcsúzáskor, eltöprengtem egy percre, vajon
az én hibám-e, amiért nem sikerült összebarátkoznunk, hogy talán
csak rosszul értelmeztem addig a szavait és a tetteit. Aztán
váratlanul a fülembe súgta, hogy a kis szende szűzike szerepe eddig
bevált, ám azt tudnom kell, az ágyban már kevés leszek. És ne
értsem félre a szavait, mert ő csak engem akar megkímélni a
csalódástól.
Nem értettem félre, teljesen világossá vált. Ez a nő rühell
engem! – tudatosítottam magamban. Sem hülye, sem naiv nem
voltam. Egyértelműen a féltékenység beszélt belőle és emiatt
próbált idegesíteni. A bogarat azért csak sikerült elültetnie a
fülemben. A saját bizonytalanságomat használta ki és fordította
ellenem. Egyszerű dolga volt, hisz eleve stresszeltem ahányszor
belegondoltam, hogy Matt hány lánnyal bújhatott már ágyba.
Bizonyára mind dögös testtel és technikával rendelkezett. Én
egyikkel sem, és attól tartottam, csalódást fogok okozni neki.
Majdnem éjfélig virrasztottam. Először segítettem Susannak
mosogatni, aztán hosszú időre bezárkóztam a fürdőbe, még hajat
is mostam, hogy minél tovább tartson az esti készülődés, végül a
félig alvó Martinát próbáltam szóval tartani egyre kevesebb
sikerrel. A lakás teljesen elcsendesedett. Halkan kiosontam a
nagyobbik nappaliba és hosszú percekig az üvegajtónál állva
csodáltam a soha nem alvó New York látványát. A Daniells
családban senkit nem láttam még a kilátásban gyönyörködni.
Valószínűleg hozzászoktak, természetesnek vették és fel sem tűnt
nekik, mekkora mázlisták.
Miközben mereven előre néztem, úgy éreztem mintha lebegtem
volna. Ha hunyorítottam, a fekete éjszakában a kivilágított
reklámok és épületek sokasága szédítő fénycsóvává állt össze.
Amikor már kezdett megfájdulni a fejem ettől a játéktól,
körbesétáltam lábujjhegyen a lakásban. Újra megcsodáltam a
fotókat, dísztárgyakat és végig húztam ujjamat a polcokon
sorakozó könyveken. Egyre álmosabb lettem és egyre jobban
fáztam. Martina adott kölcsön egy régi, kinyúlt cicanadrágot,
amibe sikerült belepréselnem magam és Matt egyik pólóját húztam
fel, de egyik sem melegített túlzottan.
A lábam önálló életre kelt és tiltakozásom ellenére Matt hálójáig
vitt. Hallgatóztam, alszik-e már. Halkan bekopogtam és
benyitottam. Akkor ugrott be, még nem jártam a szobájában.
Ugyanolyan egyszerű, letisztult volt, mint a nappalija, és férfias
hangulatot árasztott. Szekrényt hiába kerestem, ám a jobbról nyíló
gardróbszobát egyből észrevettem. Tekintetem végigfutott a
világosszürke falon lógó két művészi akton, a hatalmas plazma
tévén és végül megállapodott az óriási ágyon, ami az otthoni,
Jersye-i szobámba sem fért volna be. Matt a háttámlának dőlve
olvasott valamit a notebookján. Amikor beléptem, összecsukta és
kérdőn pillantott fel rám.
– Valami baj van?
– Nem, csak… – Hátamat az ajtónak vetettem, és lassan
becsuktam, miközben azon gondolkodtam, mit is kerestem ott.
 – Horkol Tina? Szeretnél a nappaliban aludni? Esetleg itt, és
menjek ki én?
– Megtennéd? – fürkésztem az arcát az éjjeli lámpa fényében.
– Vicceltem – válaszolt Matt.
Lassan odalépkedtem és bemásztam mellé az ágyba. Derékig
bebújtam a sötétzöld, pamut takaró alá. A kellemes melegben már
nem reszkettem annyira.
– Lehetne, hogy…? – kezdtem, de keresnem kellett a szavakat.
– Hogy?
– Matt, figyelj, én még nem… – Ismét elakadtam. Lehajtottam a
fejemet és a mellkasának beszéltem tovább. – Nem is sejted, mit
szeretnék mondani?
– Tudom, mit akarsz mondani, hogy még nem voltál senkivel.
Csak szerettem volna tőled hallani. – Az állam alá nyúlva
kényszerített, hogy ránézzek, így hiába igyekeztem lesütni a
szememet, nem kerülhettem a tekintetét. – Rebecca, te félsz
tőlem? – A hangja szemrehányónak hangzott, de az arca inkább
aggódást és őszinte érdeklődést tükrözött. Megráztam a fejem. –
Nem bízol bennem?
– Nem, erről szó sincs! – vágtam rá.
– Rendben. Akkor elárulod, miért nem mersz őszinte lenni
velem, elmondani, amit érzel, gondolsz, vagy ha bánt valami? –
Átható tekintettel fürkészte az arcomat. Választ várt, amit nem
kapott meg, így folytatta. – Miért csinálod ezt velem, Becca? Én
mindent megpróbáltam, hogy ez működjön közöttünk, viszont
nélküled nem megy. Sajnos nem tudok olvasni a gondolataidban.
Igyekeztem megértő és türelmes lenni, talán még soha nem voltam
ennyire…
– Tudom – tettem a szája elé az ujjamat attól rettegve, hogy épp
egy szakítás felé igyekeztünk. Ki akartam mondani, a tudtára adni,
szeretem. A nyelvem hegyén volt a szó, mégsem ment. Így csak
megcsókoltam. Apró öröm járt át, mert viszonozta. Nem veszett
még el minden. – Sajnálom, ha néha furcsán viselkedem, mint
most is, de azt hiszem, nem állok még készen, kell egy kis idő. Csak
félek, hogy elveszítelek. Baj lenne, ha ma csak aludnánk? Fázok és
álmos vagyok.
Megfogta a jéghideg kezemet és dörzsölgetni kezdte, miközben
a mellkasához vont. Feljebb húzta rajtunk a paplant és megpuszilta
a homlokomat.
– Miért lenne baj? – kérdezte halványan elmosolyodva. A
hangja őszintén döbbentnek tűnt. – Nem fogok hazudni, nagyon
szeretnék veled lenni, de soha nem erőltetnék rád semmit. Nem
kérnék tőled olyat, amit te nem akarsz igazán, és csak remélni
tudom, te se gondolod komolyan, hogy ez az egész kizárólag a
szexre irányul, és hogy csak emiatt képes volnék elhagyni téged. Ha
csupán kalandot kerestem volna, nem veled kezdek. Azt máshol
könnyedén megkaphatom.
– Tudom – motyogtam. Még szorosabban bújtam oda hozzá.
Hallgattam a szívdobogását és ütemes légzését. A szemem lassan
lecsukódott. Az ölelésében végre nyugalomban és biztonságban
éreztem magam. Csupán egy dologról feledkeztem meg.
 Matt (12.)

Becca az ölelésemben aludt és én szinte áhítattal figyeltem az

ütemes szuszogását. Nem bírtam megállni, megsimogattam az
arcát, mire picit közelebb bújt. Figyelmeztettem magam, jó lesz, ha
nyugton maradok, különben megismételhetem az előző esti
hidegzuhanyt. Nem tudom, hogy a vonatbaleset sérültjeit ellátni
volt-e nehezebb, vagy őt a karomban tartani, miközben nem
érhettem hozzá. Úgy éreztem, kezdtek kicsúszni a dolgok az
irányításom alól, és azt nagyon nem szerettem.
Miután Sly-jal és Greggel végigtoltunk egy majdnem
huszonnégy órás, fárasztó műtétekkel teli műszakot, lestrapáltan
indultunk haza nagybátyámmal. Az út alatt felhívta őt a baráti
társaságukhoz tartozó egyik házaspár. Széles vigyorral hallgattam,
mint próbálta finoman visszautasítani a másnap esti
vacsorameghívást, és áttolni azt a következő hétre. Ahogy
felidéztem néhány találkozásomat a pár hölgy tagjával, köhögéssel
igyekeztem elrejteni nevetésemet. Évek óta bolondult Gregory-ért,
és ezt a férjén kívül már mindenki észrevette. Bármennyire is
fáradt voltam, azt a ziccert nem hagyhattam ki, és ugratni kezdtem
a nővel. Eleinte idegesítette a téma, de mire a lakáshoz értünk, már
ő is velem nevetett.
Amikor azonban beléptünk az ajtón, elszállt a jókedvem.
Megdöbbentő és kissé rémisztő jelenet tárult elém. Susan, Tina,
Becca és Donna együtt főzték a vacsorát és terítették az asztalt. Az
unokahúgom összeeresztette az új és a volt barátnőmet. Valamiért
nagyon utálhat engem, csak erre tudtam gondolni. Aztán amikor
az asztalnál közölte, hogy Becca nálunk alszik, félrenyeltem az
ásványvizet. Rögtön az ugrott be, nem fogok kibírni úgy egy
éjszakát, hogy nem nyúlhatok hozzá. Egyértelmű, Martina meg
akar ölni – nyugtáztam. És a még morbidabb szituáció érdekében
Susan megkérdezte Donnát, nem marad-e ő is éjszakára. Ez már
túl sok volt. A konyhába mentem, miközben nem tudtam eldönteni,
rémálom-e, vagy vicc, ami körülöttem zajlott.
Láttam Beccán, hogy megbántottam a kimértségemmel, de nem
akartam szőnyeg alá söpörni a gondjainkat. Fárasztott a szeszélyes
viselkedése, hogy egyik nap elrohant, a másikon meg úgy tett,
mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Nem tudtam vele
mit kezdeni, és a helyzet egyre jobban idegesített. Valószínűleg
könnyebben kezeltem volna, ha legalább ad valamiféle
magyarázatot. Így viszont kezdtem úgy érezni magam, mintha egy
őrült hullámvasúton ültünk volna, amiből én egyre inkább ki
akartam szállni.
Amikor kettesben maradtunk és végre beszélni kezdett, attól
sem lettem okosabb. Hangjából félelem, bizonytalanság és
bizalmatlanság hallatszott ki, ám ezek miértjére nem kaptam
választ. Két választásom maradt, vagy véget vetek a szenvelgésnek,
vagy hagyok még egy kis időt neki megnyílni. Amikor megcsókolt
és kiscicaként hozzám bújt, az utóbbi mellett döntöttem.
A kavargó gondolataim sokáig nem engedtek aludni, aztán
mégiscsak elnyomhatott az álom, mert arra riadtam fel, hogy
valaki a bordámba könyökölt. Felnyögve felültem. Finoman
keltegetni kezdtem a mellettem zaklatottan forgolódó Beccát, aki
összefüggéstelen szavakat motyogott, és ahogy gyengéden
próbáltam felrázni, egyre hangosabb lett.
– Becca, kicsim! – igyekeztem megfogni, miközben
hánykolódott. – Ébredj, kérlek! Hallod? – kicsit erősebben
megráztam, mire felriadt és azzal a mozdulattal ijedten húzódott el
tőlem. – Csak én vagyok – nyugtattam csendesen. Felé nyúltam,
hogy magamhoz öleljem, de kiugrott az ágyból. Az ablakig hátrált
miközben a hajfonatából kiszabadult tincseit igyekezett kisöpörni
a szeméből. Zihálva ölelte át magán a takarót, és csak csendben
bámult kifelé az éjszakába. Az egyik eleve világító éjjeli lámpa
mellé felkapcsoltam a másikat is. Odasétáltam Beccához, s egy
pillanatig figyeltem, majd lassan kinyújtottam a kezem, hogy
megsimogassam, de arrébb lépett. – Jó, értem – engedtem le a
karom. – Elmondod mit álmodtál? – Megrázta a fejét, és továbbra
is a távolba meredt, nem nézett rám. – Nem tudok segíteni, ha nem
hagyod.
– Csak egy rossz álom volt – mormolta halkan, többször
ismételve.
– Ez nem igaz – állítottam le. – Akkor nem lennél még mindig
ennyire kiborulva. – A két karjánál fogva felém fordítottam.
– Ne kínozz! – könyörgött sírós hangon és újra elhúzódott,
miközben könnycseppek gördültek le az arcán.
Akkor láttam először sírni, és nagyon fájt, hogy nem tudtam
vigaszt nyújtani neki. Nem ment, mert nem engedte.
– Rendben. Megyek és öntök neked egy pohár vizet. Ha úgy
érzed, gyere utánam! – Kisétáltam.
A tarkómon összekulcsolt kézzel jártam körbe a lakrészemet.
Tanácstalan voltam és tehetetlennek éreztem magam. A kettő
együtt pedig dühített. Egy pohárba töltöttem vizet, de nekem
valami erősebb kellett. Felhajtottam egy vodkát. A konyhapultra
támaszkodtam és egy darabig csak néztem magam elé. Magyarázat
után kutattam. Tudni akartam, mi történhetett vele, és hogy miért
olyan elutasító?! Öntöttem még egy italt, s a pohárral a kezemben
megfordultam. Becca ott állt előttem elveszetten, kipirosodott
orral és szemmel. Letettem a piát.
– Van kakaód? – köszörülte meg a torkát.
 Idióta képet vághattam, de mentségemre legyen mondva, arra
sem emlékeztem, mikor ivott utoljára bárki is kakaót a közelemben,
nem, hogy volt-e otthon.
– Nem tudom. Nálam nincs, de…
– Mindegy – vette remegő kezébe a vizet és inni kezdte, de két
korty után be is fejezte.
– Gyere! – kinyúltam felé és oldalra biccentettem a fejem.
Eldöntöttem, ha ezen múlik a boldogsága, szerzek neki kakaót, ha
kell, a föld alól is, de nem bírtam tovább nézni a szomorú arcát.
– Hova? – fogta meg lassan a kezem.
– Susanék konyhájába – húztam magammal.
Nagybátyámék szekrényében és modem, két ajtós hűtőjében
általában minden megtalálható volt, így ahogy sejtettem, a
kisebbik gondunk megoldódott. A nagyobbal pedig egyelőre nem
akartam foglalkozni. Örültem, hogy végre kezdett megnyugodni,
nem állt szándékomban újra felzaklatni.
Az ébresztőig még maradt pár óra, amit sikerült nyugodtan
végigaludnunk. Míg reggel készülődtem, Beccát hagytam pihenni.
Épp végeztem, mikor valaki őrült módjára nyomni kezdte a
csengőt. Hatalmas lendülettel téptem fel az ajtót, mire Sly egyből
betolakodott.
– Jó reggelt! Hívott Tina és rengeteg dolgot felsorolt… –
elhallgatott és kigúvadt szemmel meredt Rebeccára, aki a fürdőbe
lépkedve ráköszönt. – Szia! – szólt végül döbbenten, aztán ahogy
ketten maradtunk felvette a szokásos, idegesítő vigyorát. – Jó kis
éjszakád lehetett. Úgy látom, eléggé kifárasztottad.
– Ne beszéljünk az éjszakámról!
Nem maradt ideje faggatni, mert Martina is betoppant, és
amikor meglátta Sly-t, sugárzó arccal ugrott a nyakába.
– Sly! Azt hittem, nem jössz!
 – Megígértem – vigyorodott el. Felemelte, megpördült vele,
majd megpuszilta. – Tudnék én nemet mondani neked, cica?
– Remélem is, hogy nem! – kacsintott rá kihívóan, mielőtt végre
felém fordult. – Hol van Becca?
– A fürdőben.
– Velünk reggeliztek? – A válaszomat már meg sem várta. Sly-
ba karolt. – Te is, ugye?
Kitettem eléjük a kezemet.
– Te menj előre, Tina! Nekünk még meg kell beszélnünk
valamit! – Megvártam, míg az unokahúgom vidáman elszaladt. –
Ezt ne! – szóltam oda Sly-nak a lehető legkomolyabb arccal, ami
nem esett nehezemre, tekintve, hogy egyáltalán nem volt jó
kedvem.
– Mit ne? Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül.
– Ne viselkedj úgy vele, mint a kis kalandjaiddal!
– Én csak kedves vagyok.
– Ne legyél! – dörrentem rá.
– Mi a franc bajod van? – kiáltott vissza.
Sóhajtva dörzsölgetni kezdtem az államat. A borostáim szúrtak.
Az emlékeztetett rá, hogy elfelejtettem borotválkozni. Kezdtem
szétesni.
– Figyelj, én tudom, hogy ez játék, nincs mögötte semmi, de
Tina félre fogja érteni, vagy már félre is értette. Nem tetszik, ahogy
néz rád.
– Szerintem te túldimenzionálod ezt. Ő egy értelmes lány.
– Ismerem az unokahúgomat, higgy nekem! Mindenki jobban
jár, ha tartod a három lépés távolságot.
– Hazaviszel? – lépett ki a fürdőből Rebecca.
– Most? – húztam fel a szemöldökömet. Nem értettem, mi az a
nagy sietség, de ő bólintott. – Persze – feleltem és közben
felkaptam a kocsikulcsot. – Sly, ne felejtsd el, amiről beszéltünk!
 – Igenis, uram! – szalutált, mire Rebecca a táskája után nyúlva
nevetni kezdett, ő pedig gyorsan rátett még egy lapáttal a
bohóckodásra. – Hölgyem, megmondaná Stone kisasszonynak,
hogy hétkor epedve fogom várni a Rockefeller előtt?
– Feltétlenül megmondom – intett, majd kilépett az ajtón.
Én még egy percre visszanéztem, majd követtem. A liftben, a
parkolóban és a kocsiút alatt is néma csend borult ránk. Többször
szerettem volna rákérdezni az álmára, aztán mégse tettem meg.
Vezetés közben időnként rápillantottam. Az ablaknál könyökölve
bámult kifelé. Néhányszor szóra nyitottam a számat, de végül
mindig csendben maradtam. Aztán amikor begördültünk a házuk
elé, rám mosolygott.
– Akkor este találkozunk – köszönt el, és már ki is szállt a
kocsiból.
Kipattantam és követtem a bejáratig.
– Becca! – fogtam meg a karját.
– Igen? – pördült meg. Még mindig jókedvűnek tettette magát.
Gyűlöltem, hogy előttem színlelt.
– Figyelj! – simogattam meg az arcát.
– Ne, ne kezdjünk most bele! – Megfogta a kezem és finoman
eltolta. – Hétkor találkozunk. – Belépett a lépcsőházba.
– Ne jöjjek érted? – szóltam után.
Visszakiáltott egy nemet, majd eltűnt az ajtó mögött.
Idegességemben az ujjaimat ropogtattam, miközben
visszasétáltam az autóhoz. Minden napra jutott a feszültségből.
Huszonnégy óra problémák nélkül maga lett volna a csoda.
– Szia, szépfiú! – hallatszott egyszer csak egy ismerős női hang.
Felnéztem. Nem tudtam elképzelni, mi hiányzott még a teljes
boldogsághoz.
– Cinthya! – szólaltam meg meglepetten, és már szálltam volna
be, de hirtelen elém állt.
 – Hogy bírod? Őszintén mondom, díjat érdemelnél, amiért
képes vagy elviselni.
– Miről beszélsz?
– Nem miről, hanem kiről. Rebeccáról. Nem tudom, egy olyan
férfi, mint te, mit eszik rajta. Ugyan semmi közöm hozzá, de én a
helyedben jó messzire futnék, sőt menekülnék! Az a csaj nem…
Már épp közbe szóltam volna, de valaki megtette helyettem.
– Cinthya! Mi a jó büdös francot csinálsz?! – rohant oda
hozzánk Audrey.
– Nem látod? Beszélgetek.
– De látom, hogy szokás szériát ontod magadból a hülyeséget.
– Fáj az igazság, mert…
– Oké, lányok! – léptem közéjük, mert kezdett kiéleződni a
helyzet. – Nyugalom!
– Én szóltam – nézett rám Cinthya megrántva a vállát –, de a te
dolgod. Azt csinálsz, amit akarsz!
Audrey nagyon dühösnek tűnt, ahogy ökölbe szorított kézzel
bámult a lakótársa után. Nem értettem, mi a fene zajlott a
háttérben.
– Bocsánat! – lazította el magát. – Úgy fel tud idegesíteni, hogy
majd felrobbanok. Pedig csak fecseg összevissza mindenféle
sületlenséget. Kavarás nélkül nem képes meglenni.
– Segítsek felvinni? – mutattam a bevásárlószatyorra.
– Jaj, nem! – Megemelte mutatva, hogy könnyű. – Csak egy kis
gyümölcsöt vettem, nem nehéz. Amúgy mit akart Cinthya?
– Ahogy te is megjegyezted, fecsegett össze-vissza – feleltem
elgondolkodva. Az órámra néztem, és kinyitottam a kocsit. –
Mennem kell.
– Persze, nem akarlak feltartani – lépett hátra. – Lehet, hogy én
is benézek este.
– Rendben. – Beültem és elhajtottam.
 Hazáig hiába igyekeztem másra gondolni, folyamatosan Cinthya
szavai jártak a fejemben. Nem tudtam hova tenni, és Audrey
viselkedése még gyanúsabbá tette az egész helyzetet. Egyre
biztosabb voltam benne, hogy Rebecca titkolt előlem valamit, csak
azt nem tudtam, hogy mit és miért nem mondta el.
Hívásom érkezett és a kijelzőn az ügyvédem neve villant fel.
Szétesésem újabb biztos jeleként döbbentem rá, hogy
megfeledkeztem a találkozónkról. Nem akartam felvenni, de
tudtam, úgysem úszhatom meg. Ha nem beszélek vele, rövid időn
belül a nagyapám fog helyette keresni, az pedig egy még rosszabb
forgatókönyv lenne, így az essünk túl rajta gyorsan verziót
választottam.
– Szia, James! Elnézésedet kérem, közbejött egy váratlan dolog
és teljesen kiment a fejemből a megbeszélés. Át tudjuk tenni a jövő
hétre? – Szinte be se fejeztem a mondatot, már hallottam is
családunk egyik legrégebbi, pocakos, kopaszodó jogi
képviselőjének morgó hangját. Igaza volt, akkor már a héten
harmadszor mondtam le az időpontot. Egy kicsit hagytam
dühöngeni, aztán leállítottam, mégiscsak jó pénzt keresett rajtunk,
némi kellemetlenség igazán beleférhetett. Megígértem, hogy
hétfőn reggel nála kezdek, és kikapcsoltam a telefonomat.
A mélygarázsba leállva egyből kiderült, milyen jól tettem. Felfelé
indulva megláttam nagybátyámékat, akik kiöltözve indultak
valahová. Greg is észrevett. Kiszállt az autóból, és a fejét csóválva
lépett oda hozzám.
– Hívott a nagyapád.
– Miért is nem lepődöm meg?! – Pont azért kapcsoltam ki a
mobilt.
– Ismered milyen az apám. Úgysem tudsz elbújni előle.
– Nekem azért elég jól szokott sikerülni.
– Holnap James átjön ebédre.
 Nevetve tettem karba a kezem, és nekidőltem az autónak.
– Tíz perce egyeztettem vele találkozót hétfőre. Ezzel rekord
született. Régebben azért legalább egy órát vártak a látszat
kedvéért, mielőtt információt cseréltek.
– Matt, rengeteg ember sorsa függ tőled – emlékeztetett Greg.
Utáltam, ha kioktattak, így mindig nagyon óvatosan, amolyan apa-
fia beszélgetésnek álcázva próbált hatni rám. Kivéve, ha régebben
nagy hülyeséget csináltam. – A hatalmad…
– Nem én kértem, sőt, de nem hagyott nekem választást! Te is
ott voltál, amikor visszaírattam rá a részvényeket, ő pedig minden
papírt széttépett. – Egyre idegesebb lettem. – Se időm, se energiám,
se kedvem a cég ügyeivel foglalkozni. Az ő tanácsára,
kompromisszumként bíztam meg Jamest.
– Jól van! – fogta meg a vállam. – Nincs a családban, aki nálam
jobban megértene, és büszke vagyok rád, amiért kiállsz az
elhatározásod mellett. Csupán annyit mondok, nem halsz bele, ha
időnként elolvasol egy-két oldalnyi kimutatást meg beszámolót.
– Pár ezer oldalra gondoltál, ugye? – kérdeztem vissza, és
összevontam a szemöldököm. A cég papírjai minden alkalommal
aktahegyekben szoktak érkezni.
Greg nevetve ölelt magához.
– Igaz. Elárulok egy titkot. Susan szokta helyettem is átfutni.
Neki van türelme hozzá.
Az emlegetett kikiáltott a kocsiból, hogy el fognak késni, ha nem
indulnak. Greg egy pillanatra behunyta a szemét. A sógornőjéhez
mentek ebédre, akivel nem jöttek ki túl jól, de azért lassan beszállt
a felesége mellé. Mielőtt elhajtottak, még rám kiáltott, hogy Sly
fent vár.
Amikor beléptem a szobába, úgy tűnt, mégsem várt annyira.
Elterülve feküdt a kanapén, tömte magába a chipset, miközben
üvöltött az egyik zenecsatorna. Miután észrevett, teli szájjal
mutogatott a képernyőre, hogy felhívja a figyelmem a jó seggű
táncoslányokra. Teljesen hidegen hagyott.
– Na, jó! – szólalt meg komoly hangon. Lekapcsolta a tévét, és
feltápászkodott. A pólójáról a szőnyegre söpörte a chips
darabkákat. – Éreztem Rebeccával köztetek a feszültséget. Szóval
mesélj csak!
Annyit szenvelegtem az utóbbi időben, mint egy szorongó
kamaszlány, és kezdtem unni saját magamat is, nem akartam még
Sly-t is terhelni, de addig erősködött, míg végül röviden meséltem
neki az éjjelről és a furcsa beszélgetésről Cinthyával.
– Azt hiszem, belefáradtam – fejeztem be.
– El kell döntened, mennyit ér a kapcsolatotok! Akarsz-e még
küzdeni, vagy… – Csengetés szakította félbe. Felhúzta a
szemöldökét és kérdőn pillantott rám. – Vársz valakit? – kérdezte,
majd mintha csak otthon lett volna, elment ajtót nyitni. – Kit
látnak szemeim? Csak nem a mi Donnánk ereszkedett le hozzánk?
– hallatszott az előszobából.
– Hiányoztál, Sly! – felelt Donna, miközben tűsarkújában
végigkopogott a nappaliig.
– Te is. Mikor jöttél? – kérdezett vissza Sly, mialatt
szemérmetlenül fixírozta volt barátnőm hátsóját.
– Tegnap. Matt nem mondta? – biccentett felém, és egyből
kiszúrta, hogy valami nem stimmelt. – Mi a baj? – bámult ránk
felváltva a beállt csendben.
– Rebecca titkol előle valamit.
Pont úgy beszéltek rólam, miközben az orruk előtt álltam, mint
régen, gyerekkorunkban. Már csak David hiányzott a négyesből.
– Ajaj, az gond – nyugtázta az információt Donna, aztán
összecsapta a kezét. – Viszont, amiért jöttem, fiúk! Írt David, hogy
látogassam meg. Lesz egy fotózásom Rómában a jövő héten, de
arra gondoltam, utána elmehetnénk együtt.
 Sly nevetésben tőrt ki.
– Mit keresnél te, a nagyvárosi nő Afrikában?! David a Szavanna
közepén lakik, nem egy ötcsillagos hotelben.
– Úgy hallottam, Matt tervez egy utat Kenyába.
– Mi? – kapta felém a fejét Sly.
– Mondjuk úgy – ültem le a karfára –, szóba került, hogy esetleg
meglátogatom valamikor.
– Aha. Nekem mindegy. – Visszahuppant a kanapéra és egy
flegma vállrándítással palástolta a hangjában bujkáló
sértődöttséget. – Beszéljétek meg, mi legyen, aztán majd
értesítsetek! Most viszont lépek, este találkozunk! – adott két
puszit Donnának, intett nekem és otthagyott minket.
Donna levette és mellém dobta a kabátját, majd átsétált a
nappali túloldalára a hűtőhöz. Öntött egy pohár ásványvizet,
vágott bele citromot és helyet foglalt az egyik bárszéken. Közben
folyamatosan Afrikáról beszélt, de nem értettem mit, annyira
máshol jártam.
– Matt, menjek el vagy maradjak?
– Dehogy menj! – vágtam rá egyből. Sóhajtva felkeltem, és egy
darabig fel-alá járkáltam a szobában. – Bocs, nem vagyok túl jó
táraság!
– Azt látom. Még a szakításunk sem vágott téged ennyire
földhöz, pedig elég hosszú ideig voltunk együtt.
– Az teljesen más történet. – Odasétáltam a bárpulthoz, majd
Donnával szemben megállva rátámaszkodtam. – Mi egyszerűen
csak közösen úgy döntöttünk, vége.
– Igen. Emlékszel mennyire megbotránkoztattunk mindenkit?
Eljegyzést vártak és szakítást kaptak – jegyezte meg olyan hangon,
mintha még akkor is élvezettel gondolt volna ismerőseink nagy
csalódására. Ivott egy kortyot és közben olyan szexin ért a szája a
pohárhoz, hogy megmozdult bennem valami.
 – Én azért tudnék neveket sorolni, akik örültek, hogy szabad
préda lettél.
– Ugye nem akarsz panaszkodni? Minden lány érted epekedett,
és két hét múlva már kavartál is valakivel.
– Te pedig Jack-kel jártál.
– Azt csak a barátnőim híresztelték. Egy szupermodell nem
lehet szingli, de én akkor még a csodában reménykedtem. Arra
vártam, hátha meggondolod magad, és újrakezdhetjük.
Egy hosszú pillanatig csak néztünk egymásra. A szemében
ismerős vágy csillogott, s kezdtem elveszni. Mire felocsúdtam,
annyira közel kerültünk, hogy az ajka az enyémet súrolta.
– Sajnálom – suttogtam lehajtva a fejem, majd távolabb
mentem a konyhapulttól.
– Jobb, ha megyek. – Miközben leszállt a bárszékről láttam rajta,
hogy megsértődött és kissé zavarba jött. Két lépést tett, mire a
karjánál fogva visszahúztam és megcsókoltam. Egyik kezemet a
derekára, másikat a tarkójára csúsztattam, úgy vontam még
közelebb. Egy másodpercbe sem telt, s máris újrakezdődött az
egész kapcsolatunkat átszövő, örök harc közöttünk a
dominanciáról. Próbálta átvenni az irányítást és fitogtatni a
hatalmát felettem, amit én készségesen engedtem is neki, de csak
hogy utána kiélvezhessem minden pillanatát, amikor behódol
nekem. Részegítő érzés volt a tudat, hogy bármit megtehettem
volna vele, amit csak akartam. Aztán egyszerre kitisztult a fejem,
és a varázs elmúlt.
– Hű! – fújta ki magát Donna. Levette a nyakamról időközben
odacsúsztatott kezét. Legyezni kezdte magát, a csókunktól teljesen
kimelegedett.
– Bocs – túrtam a hajamba.
Megrázta a fejét.
 – Az én hibám. Nem kellett volna kettőnkről beszélnem. Te
Rebeccát szereted, szóval ez meg sem történt. – Felkapta a kabátját
a kanapéról és elrohant a lakásból. Az ajtó hangos csattanással
csapódott be utána.

***

A Rockefeller előtt álltam. Sly-t hívogattam, de nem értem el.

Törtem a fejem egy normális kifogáson, hogy ne kelljen bemennem,
de Martina számított rám, így beléptem az épületbe. Kigomboltam
a kabátomat és igazgatni kezdtem a nyakkendőmet. Úgy éreztem,
megfojt, valójában azonban a felém sétáló Donna látványa
fullasztott. A szokásosnál is vonzóbb volt a szeméhez illő, zöld,
sokat sejtető estélyiben. Az én kiéhezettségem és az ő szépsége
egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet. El akartam
felejteni a lakásban történteket. Nem is értettem, miért csókoltam
meg. Illetve dehogynem, őrülten vágytam már egy bevállalós,
vérpezsdítő nőre, aki képes megadni nekem, amit akarok, és
elvenni, ami jár neki. Ám én tiszta lappal akartam játszani. Az
ágyban mindig is tökéletesen összepasszoltunk, de hiába működött
köztünk a kémia, nem állt szándékomban újrakezdeni vele.
Amint észrevett, odasietett, belém karolt és a színpadhoz húzott,
hogy bemutasson a modelleknek. Abból, ahogy fecsegett és
mosolygott, arra következtettem, hogy csak egy kis intermezzónak
tekintette a délutáni csókot. Valami mégis nyugtalanított a
viselkedésében. Elnézést kértem a lányoktól és finoman fogva a
derekát, arrébb sétáltam vele. Azonban megszólalni már nem
maradt időm, mert Becca sietett be a terembe.
Ahogy kettesben talált minket, egy pillanatra megtorpant, majd
lassan odalépdelt hozzánk.
– Sziasztok! Hívott Tina, tíz perc és itt vannak.
 – Ez remek! Amíg megérkezik, egyeztetek a DJ-vel – csapta
össze a kezét Donna, s közben már indult is a pulthoz.
Utána bámultam, majd visszafordultam Beccához. Figyeltem,
amint szemét lesütve a barna szövetkabátjának ujját igazgatta,
topogott a fekete, lapos csizmájában, majd felemelve szigorú
kontyot viselő fejét megfogta a kezemet.
– Matt, lehet, hogy…
– Becca! – vágtam a szavába. Biztosra vettem, ha nem zárom
rövidre, képtelen leszek megtenni, pedig hoztam egy döntést,
miután Donna elment tőlem, és tartani akartam magam hozzá. –
Elutazok.
– Hogy? Hova? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. Százféle
érzelem tükröződött az arcán a félelemtől kezdve a döbbeneten át
a zavarig. – Meddig maradsz?
– Nem tudom pontosan. Időre van szükségem, és szerintem
neked is, hogy átgondoljuk, hova tart a kapcsolatunk. Jobb lesz így.
Láttam, hogyan változott meg a tekintete, amint felfogta a
szavaim jelentését.
– Nekem, vagy neked jobb?
– Mind a kettőnknek.
– De miért? Donna miatt? Miatta ugye?
Fájt úgy látnom, és tudtam, a szavaimmal még inkább össze
fogom törni, de akkor sem hazudhattam.
– Megcsókoltuk egymást ma délután – mondtam ki, mire
sarkon akart fordulni, de elkaptam és az arcát a két kezem közé
fogva mélyen a szemébe néztem. Látnia kellett, hogy az igazat
mondom. – Most mégis azt mondom, Donnának ehhez semmi
köze.
– Tíz évig jártatok, és azt szeretnéd, ha elhinném, hogy semmi
jelentősége annak a csóknak és nincs okom féltékenynek lenni?
 – Igen. Tudom, hogy nem értesz, de hagyjunk időt, különben
vége!
– Mennyi időt? Egy hetet, kettőt, többet?
– Fogalmam sincs – feleltem megadóan. Elengedtem az arcát,
mire lassan bólintott és az ajtó felé indult. – Becca! – Három
lépéssel utolértem. – Hazamegyek én, te maradj nyugodtan! Ez a
ti estétek Tinával, a mi… – fogtam meg a karját, amit elrántva
hirtelen megpördült és igazi vadmacskává változott. Nem
ismertem rá.
– A mi micsodánk? Van olyan egyáltalán, hogy mi? Nem csak ti?
Te és Donna? – mutatott a pult felé. – Ő a tökéletes számodra, hogy
is versenyezhetnék vele? Gondolom most is alig várja, hogy
megvigasztalhasson, te pedig rohansz majd hozzá! Nem?
– Igazságtalan vagy!
– És még véded is?!
– Ez nevetséges!
– Az a nevetséges, hogy egy percig is elhittem, érdekellek téged!
– tajtékzott. Egyre hisztérikusakban kezdett viselkedni.
– Te bolond vagy! – A tenyere hatalmasat csattant az arcomon.
Egy pillanatig úgy maradtam, oldalra fordított fejjel. A szemem
sarkából azonban láttam, amint ijedten a szája elé kapta a kezét.
Dühösnek kellett volna lennem, de mikor ránéztem, nem tudtam
haragudni. – Most jobb?
– Nem! – sírta el magát és elrohant.
Donna aggódva, széttárt kézzel indult felém, de Sly-jal a
nyomában Kate beelőzte.
– Hogy tehetted ezt vele? Azt hittem, te más vagy! – támadt rám.
– Mi történt? – futott be Martina az apjáékkal. – Most rohant el
Becca mellettem. Követni akartam, mire ellökött.
– Szakítottak! – felelt Kate.
– Mi?
 Nem foglalkoztam az unokahúgom döbbent kérdésével. Ki
akartam kerülni Kate-et, de ő elém állt.
– Becca nagyon szeret téged és nem ezt érdemelte. Ő csak…
– Igazad van, Kate! – hallgattattam el, kicsit talán durvábban,
mint szándékoztam. – Igazad van – ismételtem meg –, de most
hagyjuk ennyiben! – Elléptem mellőle, kisiettem az épületből, és
hazáig meg sem álltam.
Egyenesen a gardróbba mentem, lekaptam az egyik bőröndömet
és sorba belepakoltam a polcokról és akasztókról a ruháimat. Épp
a fürdőből akartam összeszedni pár dolgot, mikor Sly kukucskált
be a szobaajtón.
– Sly, mit lopakodsz itt? – kérdeztem, miközben a bőröndöt
próbáltam lecsukni.
– Nyitva hagytad a bejárati ajtót. – A csomagjaimra pillantott.
– Váltottam pár szót Donnával és rögtön utánad jöttem. Mesélte,
mi történt, miután egyedül hagytalak titeket. Én a helyedben…
– Jaj ne, Sly! Csak tanácsot ne, azt ne!
– Matt, három hónapja együtt vagy Beccával és még nem
szexeltetek. Miért nem viszed ágyba, vagy ha meg Donna kell,
akkor őt?
– Vagy egyszerre mind a kettőt, nem? – kérdeztem tömény
cinizmussal a hangomban és eltűntem a fürdőben. Még oda is
követett.
– Miért is ne? – tárta szét a karját.
– Ha nem vetted volna észre, nem vagyok jó kedvemben.
– Te kezdted. – Elvette a kezemből, amiket összepakoltam. – Na,
figyelj, mi a fene ez az „idő kell” duma? Beccát vagy Donnát
szereted?
– Beccát, de…
 – Megcsókoltad Donnát. Kit érdekel? A pillanat heve volt. A
közös emlékekről dumált a szűk kis ruhájában, ha nem csókolod
meg, azt mondom meleg vagy.
– Befejezted? – morogtam, és kikaptam kezéből a holmijaimat.
– Nem! Mit csinálsz? Mi az a bőrönd ott? – mutatott be a
szobába.
– Elutazom.
– Francokat!
Elnevettem magam.
– Már szóltam, hogy készítsék elő a magángépet. Remélhetőleg
három óra múlva tudok indulni.
– Akkor megyek, összepakolok én is.
– Nem! – szóltam rá és a nyomaték kedvéért, figyelmeztetve
felmutattam az ujjamat. – Sly, egyedül kell lennem egy kicsit!
– Hova mész? – Egyszerre vált nagyon komollyá és szomorúvá.
– Davidhez?
– Egyelőre Los Angelesbe – feleltem. – Alá kell írnom néhány
papírt, egyeztetek a nagyapámmal, aztán majd meglátom.
Valójában egyre vonzóbbnak tűnt, hogy meglátogassam Davidét.
Pár hét, vagy hónap távol mindentől és mindenkitől, távol a világ
zajától. Úgy éreztem, pont erre volt szükségem.
 Becca (13.)

Patakokban folyt a könnyem hazafelé. Képtelen voltam elhinni,

hogy felpofoztam Matt-et. Gyűlöltem őt, Donnát és magamat is. Az
a hülye rémálom tehetett mindenről. A legrosszabbkor jött. Nem
beszélve arról az álnok kígyóról, Cinthy-áról. Miután Matt
hajnalban felébresztett és nagyjából sikerült megnyugodnom,
láttam az arcán, hogy nem tudta hova tenni a viselkedésemet, a
reakcióimat. Nem faggatott, de éreztem, hogy csak idő kérdése és
elő fog hozakodni a témával, ahogy másnap előttünk bele is kezdett
volna, ha hagyom. Én viszont magyarázat nélkül köszöntem el, és
Audrey szavai alapján Cinthya csak arra várt, hogy letámadja Matt-
et. Utána sokáig nem láttuk a kedvenc lakótársunkat, ám reméltem,
hogy mire hazaérek az albérletben lesz.
Idegességemben képtelen voltam kinyitni a bejárati ajtót. Már a
harmadik kulcsot próbáltam a zárba erőltetni, amikor Audrey
végre meghallhatta a neszezésemet, mert belülről kinyitotta és
meglepetten meredt rám. Én egyből becsörtettem mellette a
lakásba.
– Becca, hát te? Itt felejtettél valamit? Utánad vittem volna –
kérdezgette, és utánam sietett. – Most akartam indulni.
Meg sem hallottam, amiket mondott, csak az érdekelt, hogy
otthon találjam Cinthyá-t. Benéztem a fürdőbe, majd jobbra is,
balra is a két szobának nevezett lyukba, aztán a konyhában
pillantottam meg legutálatosabb lakótársam fekete, göndör fürtjeit.
Újságot olvasott, miközben a körmét lakkozta.
– Most boldog vagy?! – álltam elé és felkaptam előle a
Cosmopolitant.
– Miről beszélsz? – kérdezte flegmán.
 – Sikerült mindent tönkre tenned! Matt szakított velem! –
kiabáltam.
– Micsoda? – kérdezte Audrey elképedve.
– Nocsak! – húzta gúnyos vigyorra a száját Cinthya. – Máris
kiábrándult belőled?
– Vissza fog menni az exéhez. Az egész Donna hibája –
mondtam ki, és majd beleszakadt a szívem. Közben az épp
hazaérkező Kate hangja hallatszott az előszobából.
– Ez így, ebben a formában nem igaz, és ezt te is tudod, Becca!
– lépett be ő is a konyhába.
– Miért véded te is? – fordultam felé dühösen.
Tehetetlenségemben a kezemben lévő újságot kezdtem darabokra
szaggatni, mire Cinthya izzó szemmel pattant fel.
– Az az enyém! Ki fogod fizetni! Különben meg jó lenne, ha észre
vennéd, hogy nem kellesz senkinek!
– Fogd be, Cinthya! – szólt rá Kate. Kikapta a kezemből az
összegyűrt, megtépkedett lapokat és odaadta neki, majd kilökdöste
a konyhából. Levette a kabátját, kilépett a tűsarkú cipőjéből és
dühösen csípőre tette a kezét. – Nem védek én senkit, te viszont
nagyon rossz úton jársz. Az a nő vissza akarja szerezni Matt-et, ez
egyértelmű, de ki ne akarná? Jóképű, dúsgazdag és nagyon rendes.
Ha magadba nézel, rájössz, hogy te ártottál a legtöbbet a
kapcsolatotoknak és csak ugyanazt tudom mondani, amit a
múltkor is, beszélj vele őszintén!
Befogtam a fülemet és a szobába rohantam. Előkerestem az
egyik hátizsákomat és gyorsan belegyűrtem pár ruhát. Képtelen
voltam ott maradni. Nem akartam a barátnőimet hallgatni.
– Mit csinálsz, Becca? – követett Audrey.
– Hazamegyek – jelentettem ki, és indultam is az ajtó felé.
– Remek, menj csak! Menekülj el, azzal biztosan mindent
megoldasz! – kiáltotta Kate.
 – Azt hittem, legalább ti mellettem álltok!
– Én igyekeztem minden eszközzel segíteni, óvtalak, védtelek
még Matt-tel szemben is, de be kell látni, a végtelenségig nem lehet
szőnyeg alá söpörni a dolgokat.
Nem hallgattam tovább, kiléptem a lépcsőházba és úgy
bevágtam az ajtót, hogy én is összerezzentem. Azt éreztem, egyedül
maradtam az egész világgal szemben.

***

Négy napig – édesanyáin szerint hatig – a depresszió tüneteit

mutattam. Hazaérkezésem után felvettem egy pizsamát, egy
köntöst és ki sem mozdultam a szobámból. Legtöbbször csak az
ágyon feküdtem és a plafont bámultam. Enni alig ettem, inkább
csak ittam, és egyáltalán nem beszéltem. Anya szerint rémisztő volt
látni az állapotomat. Hiába próbáltak édesapámmal felváltva szóra
bírni, lelket önteni belém, semmi nem változott, kezdtem úgy
kinézni, mint egy élőhalott, mígnem egyik reggel betelt nála a
pohár.
A szobámba áramló, vakító fény kíméletlenül csapott le rám. A
fejemre húztam a takarót és nyöszörögve kértem anyut, hogy húzza
vissza a sötétítőt. Alig tudtam megfordulni, szédültem és minden
erőm elhagyott.
– Itt a vége, Rebecca! Elmegyünk Dr. Smith-hez.
A név hallatán méla undor járt át, amit fizikai fájdalom követett.
– Dehogy megyek.
– Akkor megkérem, hogy jöjjön el – jelentette ki eltökélten.
– Ne, nem kell! Nincs szükségem pszichológusra! –
könyörögtem. Csak annyit akartam, hagyjon mindenki békén.
Nem értettem, miért volt ez olyan nagy kérés.
 – De igen! Úgy festesz, mint egy hajléktalan. Büdös vagy, a
hajadon valószínűleg már csak egy olló segíthet, napok óta nem
eszel, teljesen le fogsz gyengülni és mindennek a tetejében nem
vagy hajlandó elmondani, mi történt.
– Miért nem hagysz békén? – dugtam ki a fejem a takaró alól, és
elkeseredetten pillantottam anyura.
– Mert az anyád vagyok és aggódom érted! – felelte kissé
megenyhülve.
Ezzel az érvvel hirtelen nem tudtam vitatkozni.
– Jó, ha nem kell elmennem Dr. Smith-hez, eszek valamit.
– Szedd össze magad és gyere le reggelizni! A többit majd
megbeszéljük, de én továbbra is nagyon szeretném, ha beszélnél
vele. – Azzal kiment a szobából, és az ajtót direkt nyitva hagyta.
Sóhajtoztam, fújtattam tehetetlenségemben, viszont mivel nem
maradt más választásom, kikászálódtam az ágyból. Kerestem a
szekrényemben egy kényelmes pólót és nadrágot, aztán a
fürdőszobába támolyogtam. A tükör előtt egyből megtorpantam.
Alig hittem el, hogy aki visszanézett rám, az én voltam. Az
arcomhoz kaptam és hatalmas, fekete karikákat tapogattam a
szemem alatt, majd a valamikor hajnak nevezett szénakazalt
mértem fel. Levettem a köntöst és az orromat befogva a mosógépbe
hajítottam, aztán a pizsamámat is. Tényleg büdös voltam.
Majdnem egy órába telt, mire sikerült emberi formát varázsolni
magamnak. Egyedül a hajammal nem jutottam dűlőre, úgy azt a
problémát későbbre hagytam. Felkötöttem és lesétáltam a
konyhába.
– És most? – dőltem a konyhaszekrénynek és anyut figyeltem,
aki kolbászos rántottát sütött.
– Vedd ki a narancslét a hűtőből, és ülj le az asztalhoz! Van kávé
és tej, hozom máris a tojást meg a pirítóst.
– Rendben.
 Amíg az étel elém nem került, észre sem vettem, mennyire éhes
voltam. Jóízűen faltam a rántottát, és megnyugtatott a tudat, hogy
legalább addig sem kellett beszélnem. Felvettem az asztalról a
mobilomat, amit több napja be sem kapcsoltam. Amint üzembe
helyeztem, megállás nélkül érkeztek az üzenetek. Nem kellett
elolvasnom, hogy tudjam, Kate és Audrey bombázott. Ahogy mégis
átfutottam, Martina és Sly neve is felbukkant. Nem éreztem még
késznek magam, hogy visszatérjek a valóságba, így újra
kikapcsoltam.
– Miért nem válaszolsz nekik? – ült le hozzám anyu. – A lányok
naponta háromszor, négyszer hívogatnak az itthoni telefonon is. A
struccpolitika nem megoldás.
– Nekem megfelel – vágtam rá rögtön. Eltoltam a tányért és
áttelepültem a nappali kanapéjára, ahol egy díszpárnát magamhoz
ölelve összekucorodtam, és hosszú ideig csak bámultam a szőnyeg
kusza mintáit.
Egyszer csak arra eszméltem, hogy valaki megölelt és egy puszit
nyomott az arcomra.
– Drága Életem! Hát lejöttél végre? – szorított magához apu.
Bólintottam, majd hozzábújtam, és kitört belőlem a sírás. A
karjában végre igazi melegségre leltem. Az illata, a szívverése, a
lélegzése egyet jelentett a biztonsággal és a feltétel nélküli, őszinte
szeretettel. – Jól van, kicsikém, sírj csak nyugodtan, hátha
megkönnyebbülsz utána!
Már rég kisírtam magam egy életre, még jóval azelőtt, hogy New
Yorkba költöztem, és akkor megfogadtam, a szüleim soha többé
nem láthatnak zokogni. Nem sikerült betartani, a könnyeim nem
engedelmeskedtek. Vettem pár mély levegőt, megtöröltem a
szemem, és ránéztem.
– Hogy-hogy nem dolgozol?
 – Csak délután megyek – válaszolt, és elsimított egy
könnycseppet az arcomról. – Elkísérsz? A fiúk a műhelyben mindig
kérdezgetnek felőled. Meglephetnénk őket.
Visszakucorodtam a karjába, mint régen, amikor kiskoromban
féltem, vagy bántott valami. Nem jutott eszembe egyetlen kifogás
sem, miért ne mehettem volna be vele az autószerelő műhelybe,
azon kívül, hogy nem volt semmi kedvem. Viszont anyu
faggatózását sem akartam egész délután hallgatni, és apu
alkalmazottjaival mindig jól kijöttem, szerettem a humorukat, így
beleegyeztem és az olajos, kipufogószagú munkahelyen töltöttem a
délutánt.
Este, amikor hazaértünk, anyu Dr. Smith-szel teázott a
nappaliban. Vissza kellett fognom magam, nehogy valami csúnyát
mondjak, miközben a kanapéra tessékeltek. A félig családtag,
vékony, szemüveges, rókaképű pszichológusom, aki mellesleg a
keresztapám sógora volt, persze rögtön igyekezett megnyugtatni,
ne aggódjak, csak egy baráti látogatásra érkezett. Majd folytatta,
hogy hallotta édesanyámtól, hogy nehéz időszakon megyek át, és
épp ráér, szóval szívesen meghallgat, ha szeretnék mesélni neki,
akár a szüleim jelenlétében, akár négyszemközt, vagy valamelyik
nap a rendelőjében. Illedelmesen, a fogamat csikorgatva
megköszöntem a lehetőséget és közöltem, feltétlenül benézek
hozzá, amennyiben nem sikerülne egyedül megbirkóznom a
problémámmal, amit csak a szüleim nagyítanak fel. Nem vártam
meg, hogy bárki reagáljon, gyorsan kimentettem magamat azzal az
indokkal, hogy fáradt vagyok, elnézést kértem, és a szobámba
siettem.
Biztosra vettem, hogy a hátam mögött az állapotomról
tárgyaltak. Sokáig azonban nem tarthatott, mert mire lefeküdtem,
anyu egy bögre édes, gőzölgő, krémes kakaóval lépett be a
kuckómba. Leült mellém. Már nem is haragudtam rá. A kedvenc
italommal sikerült lekenyereznie. Magához ölelt és a műhely
melletti fodrászatban helyrehozott hajamat simogatta.
– Szerencsére nem kellett túl rövidre vágni – kezdte. Csendben
vártam a folytatást. – A világon mindennél és mindenkinél jobban
szeretlek. Nem tehetek róla, ne haragudj rám, de rettentően
aggódom érted, mert anyaként borzalmas volt látni és átélni, ami
veled történt úgy, hogy nem segíthettem.
– Ne beszéljünk róla, kérlek! – suttogtam.
– Rendben, akkor mesélj a fiúról!
– Fiúról? – húztam fel a szemöldökömet.
– Az én pici babám vagy, ismerem minden rezdülésedet.
Szerinted nem vettem észre már az ünnepekkor is, hogy új fiú tűnt
fel a láthatáron?
– Nem épp fiú – szaladt ki a számon, mire meglepetés ült ki az
arcára. Egyszer csak megeredt a nyelvem. Kiben bízhatnék, ha nem
benne, aki az életet adta, aki felnevelt, virrasztott mellettem és
bármit megtenne értem? – gondoltam. Elmeséltem neki mindent
Matt-ről a legelejétől, a találkozásunkat, a randijainkat, a
gondjainkat, az érzéseimet. Egyedül a kórházat hagytam ki, csak
megszidott volna, amiért nem értesítettem őt rögtön.
Miután elhallgattam, egy ideig némán simogatott tovább, majd
megszólalt.
– Azt kell mondanom, Kate-tel értek egyet. – Méltatlankodva
kaptam felé fejem, de ő folytatta. – Szögezzük le, egyáltalán nem
örülök neki, hogy egy ennyivel idősebb emberrel kezdtél
kapcsolatot, és szerintem erre te még nem is állsz készen, de azt
látom, mennyire rajongsz érte. A szavaid alapján pedig Matt is
nagyon szerethet téged, különben már sokkal hamarabb feladta
volna.
– Hogy? – kérdeztem döbbenten, és kicsit távolabb húzódtam.
 – Becca, kislányom! Gondold csak át! Ő egy érett, komoly férfi,
akihez egy hozzá hasonló nő való. Mást vár egy kapcsolattól, mint
te, de ennek ellenére türelmesen kitartott melletted, amit
folyamatos hárítással és hazudozással háláltál meg. Te mit éreznél,
mit gondolnál a helyében? Nem lennél összezavarodva, nem
kételkednél? Ha igazán akarod őt, le kell győznöd a félelmeidet.
Bármilyen nehéz is, meg kell nyílnod előtte, muszáj, hogy tudja,
min mentél át, mert csak akkor fog megérteni, és utána másképp
lát majd mindent – mondta, és az ő szájából minden olyan
egyszerűen hangzott. Nem tudtam mit felelni, csak a
gondolataimba merülve néztem magam elé. Anyu megpuszilta a
homlokomat, megsimította az arcomat, és magamra hagyott.
Sokáig elmélkedtem a szavain. Még másnap reggel is, amikor a
forró kávémat kortyolgatva ültem az ablakban. Azon őrlődtem, mit
kellene tennem. Vajon tényleg én vagyok az egyedüli oka a
szakításunknak, és újra kezdhetünk még mindent egy őszinte
beszélgetéssel?
A madarakat figyeltem, ahogy a kezdődő tavaszt ünnepelve
énekeltek és kergetőztek a lombok között. Irigyeltem őket, a
boldogságukat, a szabadságukat: Én is szívesen elszálltam volna
egy messzi vidékre, magam mögött hagyva az emlékeimet.
Hirtelen torokköszörülés ütötte meg a fülemet. Kissé
összerezzenve fordultam hátra.
– Szia! – köszöntem döbbenten.
– Bejöhetek?
– Már bent vagy – feleltem a szoba közepén álló Sly-nak.
Érdekes volt egy mindig magabiztos, vagány férfit toporogni látni.
– Hát te?
Válaszul a telefonomra mutatott.
– Írtam neked, hívtalak is, de nem reagáltál, így nem maradt
más választásom, mint meglátogatni személyesen. Kate nagyon
aggódik érted, és ahogy látom, nem is ok nélkül. Nem nézel ki túl
jól.
– Ó, köszönöm a bókot. Remélem neki nem így udvarolsz.
– Tudod, hogy értem – sóhajtott fel, és leült mellém az
ablakpárkányra. – Miért nem beszélsz a barátaiddal?
– Mert egy kis magányra vágytam, hogy kitisztuljon a fejem.
– Ugyanazt nyomjátok Matt-tel – csóválta a fejét.
– Csak ő velem ellentétben nem egyedül elmélkedik.
– Rebecca…!
Mielőtt győzködni kezdett volna, felemeltem a telefonomat. Még
este beléptem a közösségi oldalra, ahol rögtön egy egész
cikksorozatot találtam, gyorsan le is töltöttem őket.
– „Az álompár kibékült?”, „A szupermodell és a milliárdos újra
egy pár?”, „Matthew Daniells és az exe együtt jelent meg az idei év
egyik legfontosabb divatbemutatóján” – olvastam sorban a
címeket. – Mutassam a képeket is? – néztem kérdőn rá. – Ó, de
buta vagyok, már biztosan láttad! – legyintettem és újra kifelé
bámultam az ablakon.
– Félreérted. Nincs köztük semmi.
– Tőlem akár lehet is – rántottam meg a vállamat. Ügyesen
eljátszottam, hogy nem érdekelt, de ahányszor felidéztem a
képeket, a szívemben újra és újra megfordult a beledöfött tőr.
– Ha őszinte akarok lenni, nem örültem a kettőtök közt
kialakuló érzelmeknek – kezdte Sly komoly hangon. – Biztosan
feltűnt, hogy nem voltam túl kedves veled, azonban ez nem
személyesen ellened szólt. Úgy éreztem, túl nagy a távolság
köztetek, nem fogtok együtt működni és végül sérülés lesz belőle.
Nem szeretem ezt hangoztatni, de én előre megmondtam. – Felkelt,
mielőtt folytatta. – Hidd el, ő most próbál kikapcsolni, de nem
fogja újrakezdeni Donnával, mert téged szeret! Matt-et a szülei
halála óta nem láttam olyan boldognak és felszabadultnak, mint
akkor, amikor veled lehet. Valamiért akadozik a kommunikáció
köztetek, ám ha igazán akarjátok, ezen tudtok változtatni, de nem
a menekülés a megoldás. Gyere vissza New Yorkba! Kate és Audrey
lent vár. Azt mondták, nem megyünk el nélküled.
– Téged küldtek az oroszlán barlangjába? – mosolyodtam el.
– Szívesen vállaltam. Időközben egész megkedveltelek – felelte.
A mély, barna szempárban őszinte elfogadás tündökölt. Egy
mély lélegzetvétellel meghoztam a döntésemet: a sebeim
nyalogatása helyett élnem kell az életemet, és ha úgy hozza a sors,
bele kell nyugodnom, hogy Matt nem lesz a része.
 Matt (14.)

Kifulladva próbáltam levegőt juttatni a tüdőmbe, miközben a

hátrahagyott napok képei peregtek szemem előtt onnantól, hogy
szünetet kértem Beceától. Fogalmam sincs, mi ütött belém, amikor
úgy döntöttem, hazamegyek Los Angelesbe. Negyvennyolc órán át
bírtam a cég ügyeivel foglalkozni és elviselni a nagyapámat. Újra
előkerült a régi lemez, hogy miért nem hagyom ott a kórházat és
kezdek végre értelmes munkába. Az értelmes neki azt jelentette,
hogy valamibe, amivel halálra kereshetem magam. A plasztikai
sebészettel még kiegyezett volna, de egy szinte ingyen, húsz órákat
robotoló sürgősségi orvos neki nem is létezett. Hogy elkerüljek egy
újabb durva vitát, felültem az első Rómába induló járatra.
– Azt hittem, eljutunk az ágyig – zihálta a fülembe Donna
visszarántva a valóságba, mire felnevettem.
– Én meg, hogy legalább a lakásig. – Meghúztam a háttámla
állítókarját, mire az ülés olyan gyorsan ugrott vissza fekvő
helyzetből ülőbe, hogy a felettem térdelő Donna beverte a tetőbe a
fejét. – Ne haragudj! – súgtam oda és megsimítottam a búbját,
ahogy a vállamra hajtotta a homlokát.
Egy pici női kocsit bérelt, amivel kijött elém a reptérre, és
amiben a sex minden volt, csak kényelmes nem, de nem tudtunk
parancsolni a vágynak, a ház előtti parkolónál tovább nem bírtuk.
Nem sokon múlt, majdnem idő előtt lett vége az együttlétünknek,
pedig tizenhárom éves korom óta mindig kínosan ügyeltem rá,
hogy a partnerem ne maradjon le mellettem. Szerencsére Donna
tudta tartani velem a ritmust, így az utolsó percben beelőzött és
sikítva omlott rám.
 – Mi lenne, ha bemennénk? – ült át a másik ülésre. Rángatva
igazgatta helyre a szoknyáját, ami percekkel azelőtt még a dereka
körül kanyargott. – Mielőtt még a szomszédok ránk hívják a
rendőrséget.
– Szerencse, hogy a sötét éjszakában nem sokat látni – húztam
fel a sliccemet és odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam a nyakát,
amit korábban még harapdáltam. – Félre gomboltad a blúzodat –
jegyeztem meg vigyorogva.
– De hallani lehet – mondta kacéran. Gyors csókot nyomott a
számra, és kiszállt a kocsiból. Én is követtem.
– Nem én hangoskodtam – kacsintottam rá pimasz vigyorral,
miközben a bőröndömet pakoltam ki a csomagtartóból. Ő válaszul
felém csapott, de még időben sikerült elugranom.
– Na várj csak, ezt még visszakapod! – fenyegetőzött, majd a
csípőjét dögösen riszálva elindult a ház felé.
Felsétált a négylakásos villaépület lépcsőjén és én az összes
mozzanatát, ahogy a kulcsát kereste, kinyitotta az ajtót és
beinvitált, mind nyálcsorgatva figyeltem. Az előszobában, a fal
mellett hagytam a csomagomat és lassan utána sétáltam.
Hangulatvilágítást kapcsolt, amiben az egész lakás borzalmasan
gejlnek tűnt a rózsaszín fallal, mintás padlólapokkal és a plüss
kanapé hatalmas díszpárnáival.
– Szép – nyögtem ki.
Donna egy pillanatig bámult rám, majd hangos hahotában tört
ki.
– Borzalmas!
– Az! – nevettem el magam én is.
– Az ügynökség bérelte nekem a bemutató idejére, szerencsére
már csak három napig kell kibírnom – legyintett. – Megnézed a
konyhát is? Van eper és tejszínhab – nyalta meg kéjesen az ajkát.
– Utána esetleg megmutatom a hálót is, ha szeretnéd.
 – Adj öt percet, vagy inkább tizenötöt!
– Amennyit csak akarsz – búgta hozzám simulva. Átölelte a
nyakamat és le-fel futtatta ujjait a tarkómon. – Miénk az egész
éjszaka és úgy látom, jól ki vagy éheztetve.
Megcsókoltam és a szájába suttogtam.
– Ne beszélj!
Nem akartam gondolkodni, nem akartam bűntudatot érezni,
csak vad, fékezhetetlen szenvedélyre vágytam, mindenféle
érzelemtől és bonyodalomtól mentes, kielégítő szexre. A vágy
hevében széttéptem a blúzát, hogy mielőbb a melléhez férjek. A
gombok szanaszét repültek, Donna pedig méltatlankodva húzódott
el.
– Ezt tegnap vettem.
– Kapsz tőlem helyette kettőt – vágtam rá. Nem érdekelt a blúz.
Végig csókoltam a nyakát és finoman a vállába haraptam,
miközben egy mozdulattal kikapcsoltam a melltartóját.
Felváltva kezdtem masszírozni a fedetlen két halmot. Egyre
erősebben gyúrtam, ahogy megéreztem kezét a nadrágomban.
Elém térdelt, lehúzta az alsómat és lassan kínozva előbb a
nyelvével ingerelt, majd a szájába vett. Nyögve a falnak
támaszkodtam és lehunytam a szememet. Mindig is tudta a dolgát.
Eszembe jutott az első alkalom, amikor bevezettem a testi
élvezetek világába. Már akkor is látszott a tehetsége, amit az idő
múlásával tökéletes szintre fejlesztett. Éreztem, ha folytatja, még
két pillanat és végem, így a karjánál fogva felhúztam és a falhoz
nyomtam. Számba vettem az egyik ágaskodó bimbóját. Hosszan
játszottam, incselkedtem vele, majd áttértem a másikra. Beletúrt a
hajamba, húzta, tépte, mialatt nagyon lassan ösvényt csókoltam a
lapos hasán le, egészen az öléig. Egyik lábát a vállamra vettem és
visszaadtam a kölcsönt. Fészkelődni próbált, de szorosan
tartottam és addig nem engedtem mozogni, míg remegve össze
nem esett. A puha süppedős szőnyegre döntve fölé kerültem, ám
akkor hirtelen széles vigyorral rám fonta ujjait. Vezetni akart,
csakhogy képtelen voltam lemondani az irányításról. Két kezét
megragadtam a csuklójánál, a feje fölé emeltem, és durván
beléhatoltam. Gyors tempót diktáltam az első mozdulattól fogva és
ő engedelmesen követett. Egy darabig. Aztán pillanatnyi
gyengeségemet kihasználva kirántotta a kezét és átfordultunk.
Rám ereszkedett és igazi kis bestiaként váltogatta az iramot, lépés,
ügetés, lépés, de a katarzis előtt mindig visszavett, ezzel elnyújtva
a gyönyört, míg végül egy vágtával egyszerre robbantunk.
Ezt a mutatványt még megismételtük a konyhában és a hálóban,
míg végül kifulladva, mint egy maratoni futó, kiterültem az ágyon.
Donna a mellkasomra dőlve nevetett.
– Még mindig jók vagyunk együtt, nemde?
– Igen, a kapcsolatunk ezen részével soha nem is volt baj –
erősítettem meg.
– Annyira hiányzott ez az egész! Már majdnem olyan, mint
régen, sőt… – Ásított egyet. – Mintha az elmúlt évek, amit külön
töltöttünk, nem is lettek volna.
Kivettem a karomat a feje alól és elhúzódtam, hogy lássam az
arcát. Szavai hirtelen észhez térítettek. Úgy éreztem, mintha pofán
vágtak volna, és csak magamnak köszönhettem.
– Donna, te miről beszélsz? – Kezdtem azt hinni, hogy Becca jól
látta, ő még nem zárta le teljesen a közös múltunkat. – Talán hibát
követtem el…
– Hibát? Ezt hogy érted? – nézett rám tágra nyílt szemmel. –
Egy alkalom lehet hiba, de négyszer egymás után?
– Azt gondoltam, a reptérről idefelé világosan megbeszéltük,
hogy barátok vagyunk, és ennyi. Nem lesz olyan, mint régen, nincs
mi ketten és nem fogjuk újrakezdeni.
 – Jól van! Megnyugodtál? – kérdezte türelmetlenül, és úgy
bámult rám, mint aki nem értette, mi bajom lett hirtelen. – Akkor
vissza is feküdhetsz. – Újra a mellkasomra dőlt. – Félreértettél.
Nem szövögetek én naiv álmokat kettőnkről, nem várok ígéreteket
és gyűrűt, csak hogy jól érezzük magunkat együtt, kötöttségek
nélkül. Hazudnék, ha azt mondanám, nem mennék vissza hozzád,
ha akarnád, de tiszteletben tartom a döntésed.
– Sajnálom, ha úgy érzed, félrevezettelek.
– Nem érzem úgy, csak nem értelek. Miért nem tudsz túllépni
Rebeccán? Nem hozzád való! Egy hisztis csitri, aki számtalan
lehetőséget kapott és nem élt vele.
– Ne beszélj így róla!
– Csak saját magát okolhatja a kialakult helyzetért!
– Donna! – szóltam rá ismételten.
– Jó, bocs! Aludjunk! – Elfordult és az ágy másik végébe
húzódott.
– Jó éjszakát! – Felvettem az alsómat és megkerestem a többi
ruhámat.
– Mit csinálsz?
– Átmegyek a vendégszobába – közöltem, és nem törődve a
sértődött szisszenésével, átsétáltam a hálója melletti kisszobába.
A bevilágító lámpa fényénél bámultam a plafont. Vívódtam. Az
agyam és a szívem teljesen mást diktált. Hiába a Róma – New York
távolság, nem tudtam teljesen magam mögött hagyni Beccát.
Hiába volt minden sokkal egyszerűbb Donnával, én nem őt
akartam, és a szavai rávilágítottak, mekkora hülyeséget csináltam.
Elkapott a pillanat heve, nem az eszem irányított és csak
reménykedtem benne, nem fognak még jobban összegabalyodni a
szálak és végül senki sem sérül. Az időeltolódás és a fejemben
cikázó gondolatok sokáig nem hagytak aludni. Már hajnalodott,
amikor végre elnyomott az álom.
 Reggel egy cetli várt a konyhában, amire Donna annyit írt, hogy
elment dolgozni. Szinte megkönnyebbültem, amiért végre egyedül
lehettem. Vettem egy frissítő fürdőt, és bementem a belvárosba.
Mivel sokadik alkalommal jártam Rómában, eszembe sem jutott
hosszú sorokat végigállni egy-egy nevezetesség előtt, inkább
sétáltam a szűk, macskaköves utcákon, és igyekeztem
kiszellőztetni a fejem. Hosszas bolyongásom közben egy árnyékos,
lugasos zsákutcába tévedtem. A frissen őrölt kávé illata már
messziről megcsapta az orromat és egyre közelebb vonzott egy
hangulatos, romos épülethez. Néhány perccel később a kávézó
előtt ültem egy fehér abroszos fa asztalnál, és egy csésze forró kávét
kevergettem. A mellettem álló asztalnál egy négy év körüli kisfiú
épp a mögötte lévő, zöld zsalus ablakból lefutó növényt igyekezett
élvezettel leverni, míg a másik két testvére pedig fagyitól maszatos
kézzel egy babán veszekedett. A szülők egyre kétségbeesetten
próbálták féken tartani csemetéiket. Érdeklődve figyeltem a turista
család jelenetét. A kemény, német szavakkal ők öten túlharsogták
a többi vendég olaszos temperamentumú morajlását. Hirtelen
egyszerre pattant fel a három gyerek, és engem vettek célba. Az
asztalom körül szaladgáltak, majd az egyik kislány a kezembe adta
a babáját. Az édesanyjuk bocsánatkérőn rám mosolyogott, mire
intettem neki, hogy hagyja csak őket.
Egészen sötétedésig ott maradtam, mert minél későbbre
igyekeztem tolni a találkozást Donnával. Amikor beléptem a
lakásba, ő úgy üdvözölt, mintha mi sem történt volna. Már talpig
sminkben és egy feszes kis ruhában állt a tükör előtt, miközben egy
gyémánt fülbevalót helyezett a fülébe.
– Szia! Hogy telt a napod? Én mindjárt éhen halok. Nem tudom,
te ettél-e, de foglaltam asztalt magunknak – fordult felém
mosolyogva.
 A hangulatgyilkos szerepét nem vállaltam, így rábólintottam. A
vacsora kellemesen telt és a következő két nap is, mígnem az utolsó
esténken a divatbemutatón kiszúrt minket a média. Gyűlöltem a
hasonló felhajtásokat, de már nem lehetett mit tenni. Igyekeztem
hát jó pofát vágni. Egy dolog vigasztalt csak, másnap várt minket
Kenya, így elmenekülhettünk a hírhajhász újságírók és lesifotósok
elől.
Nem tartottam jó ötletnek, hogy Donna is csatlakozni akart,
főként a köztünk történtek után. Habár egyikünk sem hozta fel a
témát, az ott lógott a levegőben. Viszont David neki is gyerekkori
barátja volt, nem beszélhettem le az utazásról.
A repülőút még nagyjából rendben zajlott. Amikor a Jambo
Kenyatta reptéren megpillantottuk Davidet, Donna még
viccelődött is azzal, hogy azokkal a tejföl szőke, göndör fürtökkel,
a kék szemével és a még hozzánk képest is világos bőrével biztosan
nehezen vegyül el a helyi lakosok között. Ám azután apránként
beütött a pokol.
David már második éve egy vadrezervátumban dolgozott és én
Afrika igazi arcát akartam látni, nem a nagyvárosokat, a
turistalátványosságokat. Hagytunk Donnának két napot
Nairobiban, hogy belerázódhasson és felkészülhessen a rá váró
kalandokra, de már a szállodában kezdődtek a gondok. Nem
tetszett neki a szobája és a kiszolgálás minősége. Végül a harmadik
napon nekivágtunk a szafarinak, és attól kezdve egyre több baja lett.
A „Los Angeles-i lány” nehezen viselte a meleget, hiába kenegette
magát, sikerült leégnie. A párától nem kapott levegőt, és a frizurája
is tönkrement. Az esti esőzések utáni sárban nem volt hajlandó
gyalogolni, bár amúgy se nagyon, mert száraz időben meg a lába
fájt és a porral küzdött. Amikor elmentünk egy elefánt árvaházba,
a szagoktól lett rosszul. A vidám őslakosoktól és a dzsipeket
megrohanó, kedvesen kiáltozó, kéregető gyerekektől ódzkodott.
Daviddel eleinte jókat szórakoztunk rajta, még ugrattuk is, ám
ahogy teltek a napok, úgy lett egyre idegesítőbb. Általában luxus
camp vagy lodge szolgált szálláshelyként, de kétszer valódi, falusi
kis agyagházban éjszakáztunk, hogy közvetlen közelről
megtapasztaljuk az ott élők igazi világát. Donna nem volt hajlandó
enni, és a bogarakat, csótányokat látva sikoltozni kezdett. A végső
ütést mégis egy kígyó vitte be neki. Attól fogva öt-hat centinél
távolabb nem merészkedett tőlem. Szerencsére három hét után
megérkezett a felmentő sereg Sly személyében.
Ők ketten legfeljebb az épület körül járkáltak néha, én pedig
Daviddel végre nyugodtan tudtam átélni a szavannák nyújtotta
kikapcsolódást. A hajnali ébredés áldott jól jött, így minden reggel
az eső utáni ázott föld illatát és a gyönyörű napfelkelte látványát
élvezve ihattam az ébresztő kávémat. Utána rögtön útra keltünk.
Nem zavart a por, a meleg és a hosszas zötykölődés, a táj szépsége
mindenért kárpótolt. A szélben lengedező, sárguló fűszálak, a
zöldellő fák és a sok, különleges állat, melyek közül néhányat
egészen közelről is sikerült megfigyelnünk. Páratlan élményekben
volt részem, aminek minden percét igyekeztem az emlékezetembe
vésni. Sokáig ültünk csendben a dzsipben, és kémleltük a közelben
lévő szebbnél szebb állatokat, vagy helyieket látogattunk, és David
hosszan mesélt az ottani emberek szokásairól, hagyományaikról.
– Úgy érzem, ahogy beszélsz, mintha már Afrikát tekintenéd az
otthonodnak. Nincs honvágyad? Nem szeretnél visszamenni L.A-
be? – kérdeztem egyik délután a szállás felé menet.
– Viccelsz, Matt? Honvágyam? Itt itthon vagyok. Nincs stressz,
nincs állandó nyomás és hajtás, az emberek mosolygósak, hálásak
egy kis kedvességért is – felelt David.
– Értelek – bólogattam.
– Téged elnézve úgy látom, neked sincs sok kedved visszamenni.
– Nem igazán.
 – Mesélsz róla? – nézett rám, miközben leállt a kocsival.
Válaszul megráztam a fejem. – Rendben, majd, ha akarod,
elmondod, de azt tudnod kell, örülök, hogy eljöttél és addig
maradsz, ameddig csak akarsz.
– Kösz – feleltem kissé fáradtan, és kiszálltam a kocsiból.

***

Vacsora után felmentem a teraszra, és lábamat a korlátra

támasztva hosszú ideig üldögéltem, és bámultam a csillagokat. A
tiszta égbolton fényesebben ragyogtak, mint ahogy valaha a
nagyvárosokban láthattam. Elmerültem a gondolataimban, s csak
akkor hallottam meg a neszt, mikor Sly már helyet foglalt
mellettem. Ő is feltette a lábát és felfelé emelte a tekintetét. Eltelt
néhány perc, mire megszólalt.
– Mit nézünk?
Felé fordultam, és kissé félrehúztam a számat.
– Összepakoltál?
– Ja. Donna is. És te? – kérdezte. Nem feleltem, csak újra a
csillagokra fókuszáltam, mire ő kiakadt. – Na már, Matt! Mi ez az
egész?
– Lefeküdtem Donnával. – feleltem. Hümmögéssel nyugtázta a
kijelentést, egyáltalán nem tűnt meglepettnek.
– Van ennek jelentősége? Úgy értem újrakezditek?
– Nem, de attól még van jelentősége.
– Francokat! – pattant fel dühösen. – Tulajdonképpen te és
Becca szakítottatok, külön vagytok. Ebben az esetben ez nem
számít megcsalásnak. Ő persze úgy érzi, vége köztetek mindennek,
főként miután látta a képeiteket a római kiruccanásotokról, de
nincs semmi veszve. Szeretitek egymást, gyere haza és beszéljétek
meg!
 – Hó-hó! – álltam fel én is. – Ezt értsem úgy, hogy te találkoztál
vele?
– Igen, képzeld! Kate és Audrey nagyon aggódott érte, mert a
vitátok után hazautazott és egy hétig nem adott életjelet magáról,
ezért elvittem a lányokat hozzá.
Sly szavai nyomán görcsbe rándult a gyomrom és még erősebb
bűntudatom lett, amiért én a barátaimmal búfelejtő nyaralással
vigasztaltam magam, és közben egyszer sem érdeklődtem Becca
felől.
– Jól van?
– Nagyjából. Hiányzol neki, és ahogy látom, te is piszkosul
szenvedsz nélküle. Feleslegesen kínozzátok magatokat.
– Igaza van Sly-nak – lépett a teraszra Donna. Sly kettesben
hagyott vele, ő pedig elém állt. – Mióta nem vagytok együtt
elveszett a vidámság a szemedből. – Tenyerével finoman
megsimogatta az arcomat. – Reméltem, képes leszek boldoggá
tenni téged. Nem sikerült. – Szóra nyitottam a számat, de rátette
az ujját. – Gyűlölöm ezt mondani, de azt hiszem, tényleg rá van
szükséged. Felejts el mindent, köztünk nem történt semmi!
Induljatok tiszta lappal! – mondta, majd adott egy csókot az
arcomra, és követte Sly-t.
Percekig álltam lefagyva. Hihetetlen volt, hogy mindazt Donna
mondta, ráadásul olyan egyszerűnek hangzott minden a szájából,
ám én mégis féltem. Féltem, ha visszatérek, minden ott folytatódik,
ahol abbahagytuk, és képtelenek leszünk lebontani a falat, amit
Becca húzott közénk. Megfutamodtam, és a maradás mellett
döntöttem. Két csodás hónapot töltöttem Afrikában. Végül
májusban, Martina születésnapjára indultam haza, de abban
egyáltalán nem voltam biztos, hogy maradni is fogok New Yorkban.
 Becca (15.)

Végül úgy döntöttem, visszamegyek Sly-jal és a lányokkal New

Yorkba. A szüleim ugyan aggódtak, de sikerült meggyőznöm őket,
hogy jól leszek, habár afelől nekem is voltak kételyeim. Legbelül
mégis úgy éreztem, meg tudok birkózni a rám váró jövővel.
Teljes erővel a sulira, a fotózásra koncentráltam. Elvállaltam egy
külön feladatot. Képeket kellett készítenem a szerintem legszebb,
a legcsúnyább és a legkülönlegesebb épületekről különböző
napszakokban, így rengeteg időt tölthettem egyedül. Szükségem is
volt rá, mert az albérletben a csajok kezdtek megfojtani a túlzott
kedvességükkel. Lesték minden kívánságomat, helyettem
vásároltak, takarítottak, még a reggelimet is ők akarták elkészíteni.
Aggódtak, értettem én, de pont a lényegről feledkeztek meg.
Valamivel le kellett foglalnom magam, akár a házimunkával is,
csak ne agyaljak állandóan.
Egyik alkalommal késő éjszakába nyúlóan fotóztam, és amikor
hazaértem, Kate szó szerint letámadott.
– Mondd, te normális vagy?? Szét akarod cincálni az
idegeinket? Audrey és a pasija most indultak el kocsival téged
keresni a környéken.
– Miért? – pillantottam rá kérdőn, miközben letettem a
fényképezőgépemet a nyakamból.
– Hogy-hogy miért? Vagy százszor hívtunk, de nem vetted fel!
Van róla fogalmad hány óra? Hajnali egy. Azt hittük, valami történt
veled. – Miközben tovább szidott, rácsörgött Audrey-ra, hogy
előkerültem.
 – Nincs semmi bajom, és reggel szóltam nektek az esti
projektemről. Úgy létezik, nem figyeltek rám eléggé – csitítottam
le, és kicsit megemeltem a hangom.
Kate tekintete megenyhült, már nem szórt szikrákat a szeme.
– Attól féltem, miután tegnap beszéltem Sly-jal, és kiderült,
hogy Donna is Afrikában van, hogy… – elakadt a hangja és én
szomorú ábrázatát látva hirtelen megértettem aggódása okát.
– Hogy? Hogy kárt teszek magamban? Jaj, Kate!
Felkapta a fejét.
– Mert nem beszélsz velünk! Úgy csinálsz, mintha nem
érdekelne, mintha nem fájna, pedig…
– Pedig fáj! – vágtam a szavába. – Nem az, hogy Donnával van,
vagy bárki mással. Azt csinál, amit akar, szakítottunk –
magyaráztam, és gyorsan felemeltem az ujjam, nehogy belekezdjen
a szokásos válaszba. – Igenigen, időt kért, de az ugyanaz, csak szép
csomagolásban. Az fáj, hogy, elveszítettem, hogy nincs velem. Úgy
érzem, belepusztulok, nem kapok levegőt nélküle. Túlélésre
játszom nap, mint nap, és itt a túlélésen van a hangsúly. Nem
akarok öngyilkos lenni.
Kate majdnem feldöntött, olyan lendülettel ugrott a nyakamba.
Nem sírtunk, csak némán öleltük egymást, míg pár perccel később
Audrey robbant be az ajtón és ő is odabújt hozzánk.

***

A következő hetekben többször került sor egy-egy hasonló

összezörrenésre. Hol Kate akart elcipelni magukkal moziba vagy
vacsorázni, hol pedig Audrey rángatott el balettelőadásra vagy
színházba. Nagy igyekezetükben azonban nem gondoltak bele,
hogy mennyire rossz lehetett nekem harmadik, esetleg épp ötödik
keréknek lenni. Audrey új barátja – a „jó testű színházi táncos”,
ahogy Kate hívta – még szimpatikus is volt, Sly-t azonban
igyekeztem kerülni. Nem ő tehetett róla. Egyszerűen csak Matt-re
emlékeztetett. Ahogy Martina is, aki rengetegszer hívott, üzent, de
én nem válaszoltam.
Magamban találtam rá a békére. Szerettem egyedül járni New
York utcáit, ahol rengeteg csodás épületet fedeztem fel, a modern
és letisztult felhőkarcolóktól kezdve a kétszáz éves, patinás
belvárosi házakig minden megtalálható volt a városban. Ha épp
nem céltalanul kóboroltam, akkor olvastam. Sokszor bele tudtam
feledkezni egy-egy könyvbe. Olyankor kiültem egy padra a Central
Parkban, fagyit nyalogattam, és élveztem a tavaszi virágok illatát,
a lágy szellőt, és olykor a körülöttem nyüzsgő embereket figyeltem.
Lassan eljött a május, egyben Tina születésnapja is. Sokat
gondoltam rá. Úgy éreztem, illendő lenne felköszöntenem.
Hiányoztak a találkozásaink is, de még nem voltam túl Matt-en.
Azonban úgy nézett ki, hogy a telepátia működött köztünk. Egyik
délután, amint kiléptem a suliból, megpillantottam Tinát, aki a
korlátnak dőlve várt rám. Amint észrevett, mosolyra húzódott a
szája, és odasietett hozzám.
– Szia! Ha a hegy nem megy… – adott két puszit.
– Jó látni téged! Olyan rég nem találkoztunk, hogy meg sem
ismerlek! – mondtam őszinte örömmel.
– Nem én tűntem el.
– Sajnálom! – szegtem le a fejem.
– Megértelek – karolt belém, és lassú lépésekkel elindultunk. –
Nyílt a közelben egy jó kis bolt. Nincs kedved velem szétnézni?
Szeretnék venni pár göncöt, elkísérsz?
– Persze – bólintottam.
– Hogy vagy? – kérdezte, és őt komolyan érdekelte a válasz, nem
csak udvariaskodott. Jól esett a figyelmessége, így nem játszottam
meg magam.
 – Megvagyok, bár lehetnék jobban is. És Matt? – A kérdés
reflexből kicsúszott a számon, de aztán rájöttem, felesleges lett
volna színlelni, úgy sem tudtam titkolni, hogy nem léptem túl rajta.
Hiába soroltam a hibáit, és győzködtem magam, mennyire
megbántott, nem is érdemel meg, nem segített. Sajnos a szerelem
nem úgy működik, hogy eldöntöm, holnaptól nem szeretem, és
kész. Neki adtam a szívemet és ő elvitte magával egészen Afrikáig.
– Még mindig Davidnél van, Kenyában. Nagyon hiányzik és a
szüleimnek is. Szerintem, ha beszélnél vele, ha kibékülnétek,
visszajönne.
– Tina, mi nem fogunk kibékülni – közöltem keményen. Úgy
gondoltam, minél előbb el kell fogadnia ezt.
– De miért? Hisz még mindig szereted őt és ő is téged –
értetlenkedett.
– Új életet kezdett és én is. Hagyjuk ezt a témát, kérlek!
– Jó, csak szeretném, ha barátok maradnánk.
– Azok maradunk! – szorítottam meg a kezét. Buta kis
kamasznak éreztem magam, amiért Matt miatt őt is hanyagoltam.
– Ez azt jelenti, hogy eljössz a szülinapomra? – állt elő a
lényeggel.
Egy kicsit húztam a számat, de tudtam, úgysem fog békén
hagyni, amíg igent nem mondok. Rábólintottam, így a nap további
részében nem hozakodott elő sem Matttel, sem a szülinapjával.
Helyette a fejébe vette, hogy vesz nekem egy jó ruhát. Nekem
viszont semmi kedvem nem volt próbálgatni. Beletelt egy kis időbe,
mire meggyőztem, halasszuk máskorra a vásárlást.
Két nappal később újra előkerült a ruha téma, csak akkor a
lányok kattantak rá. Miután Tina meghívta Audrey-t, Sly pedig
Kate-et a közelgő partira, folyton azzal nyaggattak, kell nekem
valami csajos cucc. Gyanúsak voltak nekem, összeesküvést
sejtettem a háttérben. Azzal igyekeztem elhessegetni a kételyeimet,
hogy Kate és Tina nem igazán szövetkezett volna, hisz még beszélő
viszonyban se nagyon álltak. Bár pont azért, még inkább
furcsállottam a helyzetet. Én ugyanis biztos nem örültem volna a
bulimon olyan valaki jelenlétének, akivel nem kedveljük egymást.
Minél többet elmélkedtem rajta, annál inkább vissza akartam
mondani a meghívást. Mérlegelni kezdtem, mi szólt mellette és
ellene. Három nap Long Island-en, pihenés, kikapcsolódás a
csajokkal, séta az óceánparton, jó idő. A másik oldalon viszont ott
volt a nagy felhajtás, meg hogy egy csomó idegennel kell majd
jópofizni, akik mind ismerték Matt-et, és bárhogy is igyekeztek
meggyőzni az ellenkezőjéről, Matt-et ismerve egyáltalán nem
tartottam kizártnak, hogy felbukkan imádott unokahúga
születésnapján.
Pénteken, egy gyors reggeli után a lányok hatalmas hévvel
vetették bele magukat a csomagolásba. Fel-le futkostak a szoba
meg a fürdő közt és dobálták a táskába a fürdőruhákat,
törölközőket, összevesztek a sminkkészleten és a hajszárítón. Már
épp kezdtem örülni a kanapén lustálkodva, amiért nem rám
irányult a figyelmük, de aztán Audrey csodálkozva rám kiáltott,
játszva a feledékenyt.
– Hát te még nem vagy kész?
– Sly már lent vár minket. El fogunk késni – folytatta Kate.
– Ne strapáljátok magatokat, csajok! Este már mondtam,
maradok.
– Ne már! – tette csípőre durcásan a kezét Audrey.
– Ti pihenjetek, bulizzatok egy jót…!
– Ha nem kapsz fel valamit azonnal – vágott közbe Kate –,
lehúzunk az ágyról és mi fogunk felöltöztetni, de abban nem lesz
köszönet!
– A barátnőim vagytok. Megérthetnétek, hogy semmi kedvem
találkozni Matt-tel.
 – Tina azt mondta, Matt nem említette, hogy hazajönne. Figyelj,
mi próbálunk megérteni, de már egyre nehezebb. Olyan lettél, mint
egy besavanyodott öregasszony, sőt még rosszabb – affektált
Audrey.
– Ne erőltessétek, mert nincs értelme! Szórakozzatok helyettem
is! – dacoskodtam, de láttam rajtuk a túlzott elszántságot.
– Na, azt már nem!
Egy pillanatra cinkosan összenéztek és mire megmozdulhattam
volna, elkezdtek lehúzni a kanapéról. Sikoltozva kapaszkodtam, de
kettejük ellen esélytelenül küzdöttem, hangosan nevetve, egymás
hegyén-hátán végeztük a földön. Akkor Cinthya rontott be vöröslő
fejjel, és undok hangján rögtön méltatlankodni kezdett.
– Nem tudnátok csendben maradni? Mi ez a gyerekes vinnyogás
már megint? Borzalmas!
Mi még jobban nevettünk, mire ránk csapta az ajtót.
– Oké, megadom magam! – ültem fel. – Egy perc és mehetünk.
– Jó, de hadd segítsek készülni! – ajánlotta fel Audrey
félelmetes lelkesedéssel.

***

Long Island legszebb óceánparti luxusszállodájának egyik

szobájában álltam a tükör előtt és jobbra-balra forogva
méricskéltem magamat. Kétségeim voltak a kinézetemet illetően.
A lányok vettek nekem egy szellős nyári ruhát, amit már indulás
előtt rám erőltettek. Sly, Audrey pasija John, Martina, a szülei és
mindenki szerint, akivel találkoztam a hotel recepcióján, nagyon
jól állt, de én nehezen barátkoztam meg vele. A fekete alapon sárga
virágmintás, lefelé bővülő, térdig érő szoknyarész még nagyjából a
stílusom volt, ám a derékban szűk és fent is tapadós, mindent
kihangsúlyozó, nyakba kötős pántos darab kifejezetten zavart és
feszélyezett. Ráadásul nem húzhattam hozzá sportcipőt, a balerina
cipőm meg dörzsölte a sarkam. A lányok semmiben sem adtak
szabadkezet, még a hajamat is ők fogták lófarokba, mert szerintük
az én módszerem nem volt elég divatos. A kissé túladagolt fekete
szemhéjfestékkel és a vörös rúzzsal pedig bármelyik sarokra
kiállhattam volna. Utóbbit szerencsére sikeresen lenyaltam az
utazás alatt.
Illegtem-billegtem még egy pillanatig, aztán rávettem a
ruhámra egy szürke kardigánt és anélkül, hogy kipakoltam volna,
lerohantam. Egy percet sem akartam tovább a szállodai
szobámban vesztegetni, ha már a vízparton állt a hotel épülete.
Kezembe fogtam kényelmetlen balerina cipőmet, és mezítláb
sétáltam végig a homokos parton. Élveztem, ahogy a nap meleg
sugarai lágyan simogatták a bőrömet, a hűsítő szellőt, és az óceán
friss illatát. Csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam kivel megosztani
az élményt.
Audrey az ő John-jával a wellness részleget vette be, míg Kate és
Sly a mellettem lévő szobában állítólag a ruháikat pakolták ki, de
az áthallatszódó hangok másra utaltak.
Leültem a homokba, egy fa árnyékában és a végtelen, hullámzó
vizet kémleltem. Hallgattam a sirályok hangját, miközben
végigfuttattam tekintetem az öböl oldalán és megpróbáltam
kitalálni, milyen formát öltöttek a vízből kiemelkedő sziklák. A
habos hullámok egyre magasabbra csaptak a part mentén.
Messziről úgy tűnt, mintha a sétányon sorakozó fák zöld leveléig
értek volna.
– Szia, szabad ez a hely? – mutatott mellém a sárgás, apró
szemű homoktengerre egy vékony, helyes, szemüveges fiú, akire
kezemmel napellenzőt formálva emeltem fel a tekintetemet.
– Az attól függ. Csendet és nyugalmat szeretnék – feleltem
kimérten.
 – Ó, én nagyon jól tudok hallgatni! – ült le vidáman.
Pár másodperccel később kiderült, hogy hazudott.
Be nem állt a szája, de meglepetésemre, élveztem a társaságát.
Vicces, rendes srác benyomását keltette, és bár eszem ágában sem
volt ismerkedni, mégis órákig sétálgattunk nagyokat nevetve a
parton, mielőtt visszaértünk a szálloda elé.
– Csak nem itt szálltál meg? – mosolygott rám, mire
bólintottam, ő pedig kitárta az ajtót előttem. – Ez remek! Akkor
nincs kedved meginni még valamit?
– Hát… – Sokkot kaptam. Két oldalt egy-egy fotelben a
barátnőim enyelegtek a pasijaikkal, a recepciónál egy nagyobb
társaság vette körbe Martinát és a szüleit, középen pedig ott állt
Matt. A testem elárult. A gyomrom remegett, a lábam lebénult, a
szívem majd kiugrott a mellkasomból. Semmit nem változott,
kivéve, hogy borostás lett, ami még vonzóbbá tette. A tekintetünk
egymásba fonódott hosszú pillanatokra, aztán gyorsan elfordultam.
– Szóval… – Kellett néhány pillanat, mire eszembe jutott, hogy az
italnál tartottunk. – Persze! Miért is ne? – Hirtelen ötlettől
vezérelve megfogtam a kezét, és kacéran vigyorogni kezdtem. –
Találkozzunk negyed óra múlva!
– Kint, a teraszon lévő bárnál foglak várni, öhm…
– Becca – segítettem ki.
– Mark – mutatkozott be ő is. – Akkor tizenöt perc múlva.
Elindultam a lift felé, s éreztem a lopva felém irányuló
pillantásokat, de döbbenetemre se Kate, se Audrey, se Tina nem
követett. Beszálltam egy idősebb pár után, ám mielőtt a lift
elindulhatott volna, Matt surrant be a csukódó ajtók között.
Csapdába kerültem, az állítólagos barátaim csapdájába.
– Szia, Becca! – állt mellém Matt.
– Matt – biccentettem, de nem néztem rá, mereven az ajtóra
fókuszáltam.
 A szemben álló házaspár felismerte Matt-et és ölelgetni,
puszilgatni kezdték. Dicsérték, milyen szép férfi lett, mennyire
hasonlít a nagyapjára. Lopva felé sandítottam. Az arca elárulta,
nem örült a távoli rokonok támadásának, de illedelmesen
viszonozta a kedvességüket, ám amikor az ő emeletükre értünk és
kiszálltak, megkönnyebbülten felsóhajtott.
Ugyan az én szobám három szinttel feljebb volt, úgy döntöttem
kihasználom az alkalmat, kisurranok és felsétálok a lépcsőn.
Sajnos Matt visszahúzott és az ajtó bezárult.
– Beszélhetünk? – állította meg a liftet két emelet között.
– Nincs miről – ráztam meg a fejemet, és hátrébb léptem.
– Kérlek!
– Nincs miről – ismételtem meg és karba tettem a kezem. –
Különben is, dolgom van. Várnak rám. – Nem tudom miért, jól
esett odavágni neki.
– Igen, láttam a kis jelenetet odalent. – A hangja furcsán
csengett.
Egy pillanatra ránéztem. Szívem szerint beletúrtam volna
napszítta, a szokásosnál szőkébb, kócos hajába. Elképzeltem,
amint megsimítom a borostáit. A rövid ujjú, félig kigombolt ing
láthatóvá tette barnára sült mellkasát és izmos karját, mire
nehezebben kezdtem szedni a levegőt. Elkaptam a tekintetem,
nehogy túlságosan elgyengüljek, és a végén még meginogjak a
közelségétől, a belőle áradó férfias erőtől.
– Csak nem féltékeny vagy? – kérdeztem.
– Lenne rá okom?
– Lenne rá jogod? – Csak egy gyors pillantást vetettem rá,
miközben behúzódtam a sarokba. Egyre jobban tudatosult bennem,
hogy be lettem zárva, és dühített, hogy még ő akart kérdőre vonni.
Elhatalmasodott rajtam az elmúlt időszak minden csalódása,
megbántottsága, és dühe, keveredve egy kis klausztrofóbiával.
 – Becca, beszéljük meg! – lépett felém.
– Nem! – tettem ki az egyik kezem védekezve magam elé. Azzal
sikerült megállítanom, mert nem mozdult tovább. – Nekem nincs
mondandóm, a tied meg nem érdekel! Csak indítsd el a liftet!
– Szeretném, ha nyugodtan válthatnánk pár szót és…
– De én nem vagyok nyugodt, mert bezártál ide! Indítsd már el
a liftet! – kiabáltam rá egyre inkább elvesztve a kontrollt.
– Jó, rendben – sóhajtott, és megnyomta a gombot. A vállamra
tette a kezét, de én elhúzódtam, majd amint zökkenve szabaddá
vált az út, kikerültem őt és a folyosóra ugrottam Szinte egyenesen
egy Matt-tel egyforma magas, vékony, de mégis erős, idős férfibe
ütköztem. Ahogy a pillantásunk találkozott, mintha Matt zöldes
szemébe néztem volna. Soha nem találkoztunk, de minden
kétséget kizáróan arra jutottam, hogy a legidősebb Daniells-szel
hozott össze a szerencse.
A férfi megköszörülte a torkát és egyből unokájához fordult, aki
sietve szállt ki utánam a liftből.
– Mi történt a lifttel?
– Semmi – felelt Matt. Úgy vakargatta a tarkóját, mint egy
gyerek, akit csínytevésen kaptak rajta. – Meg kellett beszélnünk
valamit.
– És jobb helyet nem találtatok?
– Rebecca – hagyta figyelmen kívül a kérdést és inkább
bemutatott –, ő a nagyapám, Peter Daniells.
– Örvendek, kisasszony! – paskolta meg a kezemet.
– Én is – motyogtam, majd elnézést kérve a szobám felé siettem.
Azt még hallottam, hogy Matt-et a nagyapja visszaszállította a
liftbe. Én pedig beléptem az ideiglenes fészkembe. Megfogtam a
bőröndömet és már nyúltam is a kilincs felé, aztán hirtelen
megtorpantam. Lehuppantam az ágyra és a térdemre könyökölve
megtámasztottam az államat. Úgy döntöttem, nem fogok újra
meghunyászkodva menekülni. Már csak azért sem, mert a
történtek ellenére ezerszer jobbnak tűnt ott maradni, mint az
albérletben egyedül megbirkózni Cinthya jelenlétével.
Vettem pár mély levegőt, és elhatároztam, azért is jól fogok
mulatni. Lesiettem a megbeszélt találkozóra, ám amikor a bár
teraszának lépcsőjére értem, lefagytam. Matt és az új ismerősöm a
bárnál beszélgetett. Mialatt lassan folytattam az utam feléjük, a
testbeszédüket elemeztem. Nem látszottak dühösnek, inkább csak
kicsit feszültnek. Matt-től távol állt az agresszió, tisztában volt az
erejével, ezért tudtam, nem kezdeményezne verekedést. Akkor mit
akarhat? – elmélkedtem.
– Mi folyik itt? – álltam meg mellettük.
– Rebecca! – fordult felém Mark. – Ne haragudj, amiért ilyen
szituációba kevertelek, de nem gondoltam, hogy pont beléd botlok.
Nem állt szándékomban bekavarni – mentegetőzött.
Martina szaladt ki hozzánk és belém karolt.
– Na jó, fiúk, vége a gyereknapnak! Nem sajátíthatjátok ki
Beccát, elvégre én lennék az ünnepelt. – Rám kacsintott. –
Remélem a hülye bátyám jól viselkedett veled!
– Hogy beszélsz, hugi? – vonta fel a szemöldökét Mark, majd
csiklandozni kezdte Martinát. Miközben ők nevetgéltek, engem
még sokkolt az információ, Mark Matt unokatestvére. Beugrott az
egyik fénykép, amit láttam a nappalijuk komódján. Talán a
szemüvege miatt nem ismertem fel, pedig úgy hasonlítottak
Tinával, mint két tojás. Egyforma fekete haj, sötét szem, fehér bőr,
ugyanolyan arcforma, keskeny állal és vékony orral. Még a
korkülönbség sem látszott.
– Azt… azt hiszem – dadogtam zavartan – én felmegyek.
– Nem, nem! – pattant elém bohóckodva Martina. – Megyünk
vacsorázni és nincs kifogás. A közelben található a part legjobb
étterme.
 Esélyem sem volt, ahogy elkapta a kezem és húzott maga után.
Beletörődtem a sorsomba és végigkínlódtam a vacsorát. Matt-et
igyekeztem messziről elkerülni. A vendéglőben Audrey és Tina
közé ültem, és rá se pillantottam. Útban vissza a szálloda felé pedig
legelöl sétáltam a parton és időnként hátralestem, vajon a
nagybátyja és a többi rokon szóval tartja-e még. Arra gondoltam,
hogy pár hónappal korábban milyen boldog lettem volna, ha
összebújva, kézen fogva andalog velem este az óceánparton, de az
egész hirtelen csak egy távoli, rózsaszín álomnak tűnt. Nem azért,
mert nem vágytam ugyanúgy a boldogságra mellette, hanem mert
féltem, hogy újra megégetem magam.
– Szia, vöröske! – Mark hangjára összerezzentem, mire
elnevette magát. – Ennyire félelmetes lennék?
– Ezzel a szemüveggel? Csak szeretnéd!
– Csúfolódsz?
– Te kezdted!
– A vöröskével? Épp ellenkezőleg. Matt-et is a szeplőid és a
hajad fogta meg az első percben. Aztán a többi. Nem is értem, miért
nem ismertelek fel egyből, amikor annyit mesélt már rólad.
– Ha az unokabátyádról akarsz beszélni, abban nem leszek a
partnered.
– Áh, értem! Szóval te is olyan nehéz eset vagy, mint a húgom?
Ugratni kezdett és mire a szállóba értünk, már egymásba
kapaszkodva nevettünk. Elkértem a kulcsot a recepción, majd a
szúró derekamat fogva ránéztem.
– A nevetésbe bele lehet halni?
– Nem hiszem – igazgatta meg a szemüvegét, ami a
bohóckodása miatt a haját összekócolva, teljesen kifordulva állt a
feje tetején. – Így jól nézek ki?
Összebújva mind a ketten újabb kacajban törtünk ki.
 – Oh, igen, ellenállhatatlanul! – Levettem a szemüvegét és az
orrára tettem, aztán megigazgattam a fürtjeit. A szemeit az
enyémbe fúrta.
– Nem lenne kedved kicsit még kiülni…? – kezdte.
– Nem lenne kedve – fogta meg a karom Matt, s közben komoly,
szigorú, majdnem dühös arccal nézett unokatestvérére.
– De én… – tettem egy erőtlen kísérletet a tiltakozásra.
– Jó éjt, Mark! – zárta rövidre Matt a dolgot és kivezetett az
épület saját strandjára.
A stégnél sikerült elrántanom a karomat.
– Ezt mégis miért csináltad? Mi ez az egész? – támadtam
indulattal neki.
– Ezt én is kérdezhetném. Mi ez az egész Mark-kal?
– Semmi közöd hozzá! Viszont a féltékenységed nevetséges és
jogtalan. – Megpróbáltam őt kikerülve elhagyni a stéget, de elém
állt egy lépéssel.
– Félreértesz. Engem egyszerűen csak zavar, ahogy
rámosolyogsz és hozzáérsz, ahogy igyekszel kihívónak tűnni és
csábítóan viselkedni az új ruhádban, – mért végig zavarba ejtően,
mire összébb húztam a kardigánom – és az új, rövidebb frizuráddal
– simította meg a lófarkam, még azt a pár centit is észrevette –, de
nem vagyok féltékeny. És tudod, miért nem? – lépett közelebb
fölém magasodva. A választ várva igyekeztem dacosan ránézni. –
Mert tudom, hogy ugyanúgy érzel, mint én. Összetartozunk.
Bárhogy küzdesz ellene és titkolod, látom rajtad. Elárul a szemed,
az ajkad remegése – végigsimított rajta –, a lélegzetvételed, a
tested minden rezdülése. – Miközben beszélt, egyre közelebb
hajolt, és én hirtelen úgy éreztem, meggyulladok.
– Ez… ez nem igaz – léptem hátra kettőt.
– Rendben. Mondd, hogy már nem jelentek neked semmit és
békén hagylak!
 – Ígéred? – kérdeztem suttogva. Közben persze egyáltalán nem
voltam biztos benne, valóban akartam-e, hogy békén hagyjon.
– Ígérem.
Hátat fordítottam, figyeltem a holdfényben megcsillanó
hullámokat, majd egy nagy sóhaj után megszólaltam.
– Már semmit sem érzek irántad – mondtam ki lassan, a
könnyeimet nyelve.
Matt szembeállított magával.
– Akkor ezt most ismételd meg felém fordulva!
– Már semmit… – kezdtem lesütött szemmel, a földet bámulva,
de ujjával az állam alá nyúlva felemelte a fejem. – Már semmit… –
megnyaltam az ajkamat, mintha attól kicsúsztak volna a szavak.
– Ezt ne csináld még egyszer, különben nem leszek képes
uralkodni magamon! – fenyegetett vággyal teli hangon, de végül
mégis én adtam fel a küzdelmet.
Lábujjhegyre álltam és szenvedélyesen megcsókoltam. Szinte
kétségbeesetten kapaszkodtam belé és simultam a karjába. Közben
döbbentem rá, hogy még annál is jobban hiányzott, mint hittem.
Az ölelésében újra kaptam levegőt, újra éltem. A kislábujjamtól a
hajszálaim végéig átjárt a melegség, sőt a forróság. Az ereimben
száguldani kezdett a vér és véget ért a fásult nyugalom. A nyugalom,
ötlött belém.
Hirtelen eltoltam és megtöröltem a számat, hátha azzal
semmisé tehetem az előző pillanatot.
– Nem! Ezt nem lehet! – ráztam a fejem.
– Becca…!
– Miért teszed ezt velem? – Eleredtek a könnyeim, és láttam,
hogy Matt összezavarodott. – Nem érted, igaz? Épp sikerült
nagyjából rendbe tennem az életemet, amikor megismertelek.
Megjelentél és feldúltad a világom, aztán leléptél.
 – Sajnálom! Türelmesebbnek kellett volna lennem, de én is csak
ember vagyok, aki követ el hibákat. Tudom, ez nem mentség. Hidd
el, ha lehetne, visszacsinálnám és…
– De nem lehet, Matt! Nem lehet! – szakítottam félbe. – Igazad
van, hibáztál és erre nincs mentséged, de én nem haragszom, sőt,
talán még meg is értelek. Az sem érdekel, mi történt, vagy mi nem
történt köztetek Donnával. Egyszerűen csak a nyugalmamat féltem.
Amikor elmentél, összetörtem. Azt hittem, belehalok. Nem élném
túl, ha még egyszer elhagynál. Nem kockáztathatok. Ezért kérlek,
ha valaha is fontos voltam neked, engedj el!
Matt némán lehunyta a szemét, aztán lehajtotta a fejét. Nem
szólt, csak alig láthatóan bólintott, és elsétált.
Reszketve álldogáltam a parton. Sok idő telhetett el, mert mire
aludni indultam, a szálloda már elcsendesedett. A szobám felé
vánszorogva Kate-et és Audrey-t pillantottam meg. Az ajtóban
toporogtak. Nem engedtek bemenni, rögtön faggatni kezdtek, mi
történt, ám mielőtt egyáltalán megszólalhattam volna, Martina
jelent meg a folyosó másik oldalán, és dühösen robogott felém.
– Mit mondtál Matt-nek? Összevesztetek?
– Micsoda? – Audrey felváltva nézett ránk.
– Nem, nem vesztünk össze – sóhajtottam.
– Akkor miért ment el?
Martina szavai egy percre lesokkoltak. Szóval elment.
– Így jobb lesz mindenkinek – feleltem, bár én sem hittem el.
– Hát képzeld, nekem nem lesz jobb. A szüleimnek sem, és
nektek sem. Szeretitek egymást.
– Becca, még felhívhatod és… – nyújtotta a telefonját Kate.
– Nem, nem, nem! Már épp eleget segítettetek! Tudom, hogy ezt
az egész találkozást előre elterveztétek, de nem jött be. Ennek vége!
– Bemenekültem a szobába, és rájuk csuktam az ajtót.
 Audrey nem adta fel. Hosszú percekig kopogott, elment egy
időre, aztán újra kezdte, míg végül beengedtem. Közölte, hogy
velem alszik, megbeszélte a pasijával. Alvás végül nem lett,
átbeszélgettük az éjszakát, közben néha sírtunk kicsit, néha
nevettünk.
Másnap a reggelit és az ebédet is lekéstük. Délután, mikor
felébredtünk, kerestünk a strandon egy csendesebb, kietlenebb
partszakaszt és ő kifeküdt napozni, én meg egy árnyékosabb részre
húzódva olvastam. Már ment le a nap, mikor Kate és Sly odajött
hozzánk. Figyelmeztettek minket, hogy ideje lenne készülődni. A
szálloda legnagyobb terme már díszben állt az esti szülinapi
ünnepségre. Audrey felpattant, hogy megkeresi John-t, mert
utoljára két órája látta, mikor vett nekünk egy-egy limonádét.
Nekem is eszembe jutott, hogy be kell csomagolnom az ajándékot,
amit még útban odafelé vettünk a lányokkal. Feltápászkodtam és
szorosan megöleltem Kate-et, mire felnyögött.
– Na, mi az, béke van?
– Persze, csak többet ne szervezkedj a hátam mögött!
– Nem egyedül csináltam – vágta rá duzzogást színlelve, de
amikor ránéztem, feltette a kezeit. – Oké, megértettem! Inkább
menjünk öltözni meg csomagolni!

***

Röpke két órával később – miután kibékültem Tinával, aki

megkapta az ajándékait, rengeteg ruhát, ékszert, a szüleitől egy
autót – mindenki boldogan bulizott, csak én üldögéltem a terem
egyik sarkában egy pohár narancslé mellett. Pont ásítottam egy
nagyot, amikor valaki befogta a szememet és közben táncolni
invitált. Rengeteg kifogást soroltam, de Mark egyiket sem fogadta
el és a parkettre vezetett. Már épp kezdtem volna jól érezni magam,
amikor Martina vidám kiáltására hátra fordultam. Matt
megborotválkozva, elegánsan, öltönyben állt a bejáratnál, mint aki
épp akkor lépett le egy újság címlapjáról. Felemelte a karjába
rohanó Tinát, ölelgette egy ideig, odaadta neki az ajándékát, aztán
hozzánk sétált.
– Lekérhetem? Adsz nekünk egy percet? – kérdezte Marktól,
majd miután kettesben maradtunk, felém nyújtotta a kezét.
Néztem az ujjait és hosszas gondolkodás után engedtem, hogy
magához húzzon. Pont egy lassú szám kezdődött. Bábuként
elernyedve hagytam, hogy vezessen. A mellkasára hajtottam a
fejem és mélyen beszívtam az ismerős fűszeres, citromos illatot. A
számat harapdáltam, nehogy sírni kezdjek, miközben beszélt. –
Nem hagyhattam ki Tina születésnapját, és el akartam búcsúzni.
Még ma éjjel visszamegyek Afrikába, de szeretném, ha tudnád,
hogy te vagy a legfontosabb ember az életemben. Semmit sem
szeretnék jobban, mint elölről kezdeni veled mindent. Viszont nem
akarok fájdalmat okozni neked, és mivel tegnap megkértél,
engedjelek el, megteszem. Megteszem, ha csak nem mondod most
azt, hogy maradjak. – Felpillantottam rá. Vívódtam. Végül
csendben maradtam. Közben elhalkult a zene, és nem táncoltunk
tovább. – Akkor vigyázz magadra! – Megpuszilta a homlokomat,
odament és elköszönt a családjától, majd kisétált.
Álltam a táncparkett közepén a kezemet morzsolgatva. A John-
nal táncoló Audrey-ra aztán a Sly-jal táncoló Kate-re pillantottam
és kirohantam Matt után a parkolóba. Ő beszállt a kocsijába, és én
csak némán hagytam. Oda akartam rohanni, mégse tettem meg.
Hallottam, ahogy felpörgött a motor.
 Matt (16.)

Ahogy leszállt a gép, egyenesen Long Islandre mentem. Ugyan

Martina azt mondta, Becca semmiképp nem lesz ott a
születésnapján, én erről nem voltam teljesen meggyőződve, és az
igazat megvallva, örültem is, amikor megpillantottam. A fél család
körülöttem állt, mindenki Afrikáról faggatott, miközben én
Rebeccát bámultam. Abban a percben senki és semmi nem
számított. Végre újra láthattam. Az új frizurája még jobban
kiemelte bájos arcát, a rajta lévő ruha pedig egyenesen valódi nővé
varázsolta az általában félénk kislányt. Hozzá akartam sietni, de a
szemében elutasítás villant, utána pedig nyíltan flörtölni kezdett
Markkal. Azt hittem, megbolondulok, így inkább visszafordultam
Gregékhez.
– Bocs, mi is volt a kérdés?
A nagybátyám és a felesége nevetni kezdett.
– Úgy látom, nem miattunk jöttél haza – jegyezte meg Susan.
– Azért ez ebben a formában nem teljesen igaz – helyesbítettem,
és közben a tekintetemmel a liftig követtem Beccát. – Mindjárt
jövök – szakítottam félbe egy másik rokon érdeklődését, s az utolsó
percben sikerült a lifthez sietnem.
Csak öt perc nyugalomra vágytam vele kettesben, hátha
rendezni tudjuk a dolgainkat, és eldönthetjük, hogyan tovább, mi
legyen velünk. Nem jött össze. Helyette viszont feldühítettem és
felzaklattam, amivel magamat is sikerült felidegesítenem. Fogalma
sem volt róla, ki Mark. A tudat, hogy simán flörtölt volna egy
idegennel is, kiborított. Az pedig, hogy a folyosóra lépve a
nagyapámba ütköztünk, csak a hab volt a tortán.
 Rebecca az alkalmat kihasználva a szobájába menekült, míg én
hagytam, hogy a családunk szent és sérthetetlen vezéregyénisége
magával rángasson. A közelében mindig úgy éreztem magam,
mintha egy taknyos kölyök lettem volna, amire a szavaival
általában rá is erősített.
– Ne vágj pofákat, muszáj beszélnünk! – szólt, miközben
becsukódott a liftajtó.
– Én vele szerettem volna beszélni.
– Az ráér. Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett gyerek.
Megállítod a liftet? – hangzott a költői kérdés. – Mi lesz a
következő? Az a kislány különben sem úgy tűnt…
– Őt ne keverd bele! – szóltam rá. – Inkább azt mondd, mit
akarsz! – Nem mintha nem tudtam volna. Csak az üzlet és a pénz
érdekelte. Szó nélkül léptem le L.A-ből Afrikába és hetekig nem
tudott elérni, amivel szerinte veszélyeztettem a cégeink működését.
Csak okot keresett a vitára, az ügyvédeink intéztek mindent. A
valódi baja én voltam, mert nem hagytam magam irányítani.
Mire leértünk a földszintre, már veszekedtünk. Igyekeztem halk
maradni, s közben próbáltam elkapni Greg tekintetét. Szuggerálni
kezdtem, csináljon valamit, mert ha nem száll le rólam az öreg,
nem nézem sem a helyet, sem az időt, óriási botrányt csinálok.
Amint nagybátyám hozzánk lépett, én távoztam a teraszra némi
friss levegőt szívni. Egy percig csípőre tett kézzel, összpontosítva
igyekeztem lehiggadni, aztán a bárnál észrevettem Markot. Ahogy
meglátta, hogy közeledem felé, leszállt a székről és mikor odaértem,
elém lépve átölelt.
– Matt, végre! Az előbb úgy eltűntél a recepcióról, pedig
reméltem, lesz egy kis időnk dumálni – lapogatta a hátam.
Gyanakodva méregettem, vajon ő sem ismerte fel Rebeccát?! –
Láttad azt a kiscsajt velem? Szívesen megfek…
 – Ezt most nem fejezném be a helyedben – vágtam fenyegetőn
a szavába.
– Nem értelek – csodálkozott. – Nagyon furcsa vagy.
Történt valami?
– Az a lány Becca.
– Igen, tu… – nyitva felejtette a száját. – A francba! Hallod, ez
most nagyon gáz! – Őszintén meglepettnek tűnt és valódi
mentegetőzésbe kezdett, én mégis kétkedve tekintettem rá.
Kedveltük egymást és igazából nem hittem, hogy valaha
rányomulna a barátnőmre, de belül valami nem hagyott nyugodni.
A beszélgetést azonban nem tudtuk folytatni, mert megérkezett
Becca, majd pillanatokkal később Martina is, és hamarosan egy
étteremben ülve bánatosan bámultam Rebeccát míg ő csak
figyelemre sem méltatott.
Egyszer csak Sly felállt mellőlem, megfogta az italomat, a
sajátját is, majd biccentett, hogy kövessem. Az épület előtt a
kezembe adta az üveget, majd helyet foglalt a lépcsőn. Ahogy
csatlakoztam hozzá, rám nézett, összekoccintotta az üvegeket,
aztán belekortyolt a sörbe. Egy szót sem szóltunk, némán
iszogattunk, míg a társaság szedelődzködni nem kezdett, és
Rebecca elsőként el nem húzott mellettünk. Egyből felpattantam,
s követni akartam, ám Sly elém tette a kezét.
– Mit csinálsz? Azt mondtad, nem akar veled dumálni.
– Téged nem szokott érdekelni, ki, mit akar.
– Engem nem is – rántotta meg lazán a vállát –, de téged igen.
Elvileg te vagy a jó fiú.
Elhúztam a számat, ám igazat kellett adnom neki.
Sereghajtóként bevártam Greget, és Sly-jal hárman utolsóként
indultunk a szálloda felé. Egy valami viszont biztatónak tűnt, az út
alatt Becca többször hátralesett. Végre nem nézett levegőnek.
Sajnos Markot sem. Egyre jobban kezdtek összemelegedni, ami
engem egyre jobban zavart. A recepcióra érve már összebújva
nevettek, nálam meg betelt a pohár. Markot leszerelve karon
ragadtam Beccát és a stégig meg sem álltam vele. Arra számítottam,
higgadtabb lesz, mint a liftben és meghallgat végre, de
megváltozott. Bátrabb lett és szókimondóbb, mint mielőtt
elutaztam, viszont bárhogy is igyekezett titkolni, az érzései nem
változtak irántam. Hiába sütötte le a szemét, az egész testével
vágyott rám, és ezt a csókjával be is bizonyította. Aztán teljesen
összezavarva engem, sírni kezdett. Az egyik pillanatban még olyan
szenvedélyesen csókolt, mint előtte soha, a másikban meg ellökött
magától és elutasított. Ráadásul a szavai nyomán az is
egyértelművé vált számomra, hogy képtelen volt teljesen
feldolgozni valamit a múltjából. Az vert éket közénk. Amit én
gyerekes viselkedésnek véltem, az valójában sokkal több volt annál.
Falat emelt, amit úgy tűnt, talán sosem fog lebontani. Szenvedett,
ahogy én is, így inkább úgy döntöttem, teljesítem a kérését.
Elengedem és visszamegyek Afrikába.

***

Másnap délután a saját fürdőmben álltam, és borotválkozás

helyett csak bámultam a tükörképemet. A két bőröndöm már ott
hevert az ajtó előtt. Egy áttöprengett éjszaka és a délelőtti
ügyintézések után indulni akartam a reptérre, de szörnyen éreztem
magam Martina miatt. Előző este sírva könyörgött, hogy ne menjek
el, vagy legalább a szülinapját várjam meg, a bulijáig maradjak.
Azonban ahelyett, hogy vigasztaltam volna, jól leszidtam, amiért a
hátam mögött hazudozással intézte el a Beccával való
találkozásomat. Bár sejtettem, hogy nem egyedül szervezkedett.
Végül a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, visszavezettem
Long Islandre. Meggyőztem magam, pár óra ide, vagy oda nem oszt
nem szoroz, Afrika megvár, de a kedvenc unokahúgom ünnepségét
nem hagyhatom ki, személyesen kell átadnom az ajándékot.
A szálloda különtermébe lépve rögtön a táncoló Markra és
Rebeccára esett a tekintetem. Martina sikongatva ugrott a
nyakamba, ami után egy rövid időre rá koncentráltam, viszont nem
bírtam megállni, és a szemem sarkából Beccát figyeltem. Minél
tovább néztem, egyre inkább éreztem, hogy még egyszer, utoljára
meg kell próbálnom, nem mehetek el úgy, hogy esetleg van esély a
kapcsolatunk megmentésére, az újrakezdésre.
Odamentem hozzájuk és lekértem Marktól. Mintha a sors is
mellénk állt volna, egy lassú szám kezdődött. Kinyújtottam a
kezemet felé és türelmesen vártam. Mikor a tenyerembe csúsztatta
az ujjait, lassan magamhoz húztam. Merev testtel bújt hozzám, de
tánc közben lassacskán ellazult a karomban. Finoman fogtam.
Szerettem volna megcirógatni, aztán lemondtam róla, hátha épp
ellenkező hatást váltok ki vele, és megint menekülőre fogja. A
mellkasomhoz simult. Lehajtottam a fejem és beszívtam az illatát.
Bárcsak ez a perc örökké tartana és soha nem kellene elengednem!
– azt kívántam.
A szavaim után nem mozdultunk tovább. Rám emelte a szomorú,
barna szemeit és én szó nélkül is tudtam a választ. Vívódott. Nem
tette volna, ha biztos lett volna magában, és bennem.
Megpusziltam a homlokát, majd egy gyors búcsú után kimentem a
kocsimhoz. Beültem és hosszú percekig a kormányt szorongattam,
aztán vissza se nézve elindultam. A következő pillanatban rögtön a
fékbe kellett taposnom, és közben hálát adtam az égnek, hogy nem
a szokásos tövig nyomott gázzal akartam kihajtani a parkolóból.
Miközben én egyszerre hordtam ki lábon egy szívinfarktust és
egy agyvérzést, Becca két tenyerével a motorháztetőn
támaszkodott, és zihálva nézett farkasszemet velem. Már a záron
volt a kezem, hogy kiszállok és leteremtem, amiért felelőtlenül a
kocsi elé ugrott, de ő gyorsabb volt, és behuppant mellém.
– Bocs, remélem, nem ijesztettelek meg! – fordult felém. –
Hivatalos vagyok itt a szállodában egy szülinapi bulira, de sajnos
nincs partnerem. Úgy láttam, te is ismered a társaságot és
gondoltam, megkérdezem, nem lenne-e kedved táncolni velem? –
mondta könnyedén. Igyekeztem az agyamat felpörgetni, ám
döbbent tátogásnál többre nem jutottam, így ő folytatta. – Ja,
amúgy Becca vagyok – mosolygott rám. És mivel még mindig nem
vettem a lapot, grimaszolva forgatni kezdte a szemét. – Azt
mondtad, szeretnél mindent újrakezdeni velem. Akkor induljunk
teljesen tiszta lappal! Mit gondolsz, menni fog? – Hirtelen
megértettem a játék lényegét. Némán mérlegeltem. – Persze, ha
meggondoltad magad… – Úgy tűnt, ahogy az ajtó felé nyúlt,
mindjárt kiszáll, mire a keze után kaptam.
– Te mit gondolsz, neked menni fog? Túllépni Donnán és…? –
elhallgattam, amint ujját a számra tette.
– Miről beszélsz, és ki az a Donna egyáltalán? – kérdezte tágra
nyíl szemmel értetlenséget színlelve.
Volt némi kétely bennem azt illetően, hogy ha kibeszélés helyett
szőnyeg alá söpörjük a dolgokat, vagy úgy teszünk, mintha meg se
történtek volna, akkor meddig bír kiállni az elhatározása mellett,
és mikor olvassa majd először a fejemre a bűneimet, de az
aggályaimat felül írta az öröm, amit azért éreztem, mert nem
veszítettem el.
– Nem lenne kedved sétálni a parton? – kérdeztem az ajkait
bámulva.
– Sétálni? Most valami egészen máshoz lenne kedvem – felelte
kacéran. A nyakkendőmnél fogva húzott magához és megcsókolt.
Kezdeményezett és attól mindig forrni kezdett a vérem. Olyankor
jobban elveszíthettem a fejem, mert ő is többet engedett, lazább
volt, kíváncsi és odaadó.
Hirtelen bekopogtak az ablakon és úgy rebbentünk szét, mint
két rajtakapott tini. Lehúztam az ablakot és Mark könyökölt be
vigyorogva.
– Na, mi újság, fiatalság? Békülős szex készül?
– Jössz már, édes?
A Mark mögül hallatszódó vékonyka női hangra oldalra
húzódtam, és megpillantottam egy pici, törékeny lányt, aki
unokatestvérem hátát végigsimítva lépett mellé. Hátravetette
barna haját és a vállára hajtotta a fejét. Beccával egymásra néztünk
és szinte egyszerre pattantunk ki a kocsiból. Karba tett kézzel
várakoztam.
– Bemutatom nektek Annie-t, a barátnőmet. Ma tudott csak
utánam jönni. – Markot láthatóan örömmel töltötte el meglepett
ábrázatunk. – Ő az unokabátyám, Matt, ő pedig Rebecca a… –
Hadonászni kezdett felváltva mutatva ránk. – Mi is most a helyzet,
együtt vagytok, vagy nem?
Annie hosszú ujjaival intett nekünk egy „hello”-t suttogva.
– Örülök, hogy megismerhetlek – üdvözöltem Annie-t, és
közben finoman meglegyintettem Mark fejét.
– Nem az én ötletem volt – ugrott arrébb nevetve.
– Gondolom. Az övé, mi? – bólintottam Tina felé, aki Kate és Sly
társaságában igyekezett hozzánk.
– Jó lenne – felelt a hallótávolságon belül lévő unokahúgom –,
de Kate-tel csak addig jutottunk, hogy titeket Beccával egy időben,
egy helyre csábítsunk.
– A nyerő terv Sly fejéből pattant ki – hangzott Kate büszkén
csengő válasza.
– Igen? – Én jobbról, Becca balról bámult Sly-ra.
 – A Föld nem hordott még a hátán két hozzátok hasonlóan
makacs embert. Be kellett valahogy segíteni, és úgy sejtettem,
Mark ezt meg tudja oldani.
– Én meg úgy sejtem, ezt még megbeszéljük később –
célozgattam Sly-nak.
– Bevált a terv, nem? Ez a lényeg – állt közénk Martina, aki
szintén büszkének tűnt.
– Ez a szerencséd! – öleltem át a vállát.
– Bocsi, de miről is van szó?
Annie kérdésére mind felnevettünk és legyintettünk, hogy nem
fontos. Audrey a távolban felbukkanva felénk kiáltott, hogy
menjünk a hátsó teraszra, mert mindjárt kezdődik a tűzijáték.
Bekapcsoltam az autó riasztóját, és Becca kezét fogva a többiek
után sétáltunk. Szép lassan gyűlt kint a tömeg. Egyre nagyobb lett
a hangzavar, körben csupa vidám arc, kezükben üvegpohárral,
vagy egy-egy szelet tortával azt taglalta, milyen jó ötlet volt a
tűzijáték és mennyire várták már. Becca rám kacsintott és húzni
kezdett befelé, hogy kövessem, szerezzünk mi is tortát. A lábam
épp a küszöböt készült átlépni, mikor Kate mellém állt.
– Matt, válthatunk pár szót?
Nem szívesen szakadtam el Beccától, ám a szokatlanul komoly
arc láttán éreztem, fontos ügyről lehet szó. Audrey egy „kísérj el a
mosdóba” felkiáltással elragadta Beccát, akinek csak annyi ideje
maradt, hogy a vállát felhúzva gyorsan felajánlotta, hoz nekem is
tortát.
– Valami baj van? – kérdeztem, miközben a terasz egy
csendesebb szeglete felé sétáltunk.
– Nem, még nincs – rázta meg a fejét Kate, és közben a korláton
huzigálta a kezét. – Szeretnék kérni valamit. Beccáról van szó,
csak… nem is tudom, hogy mondjam. – Elhallgatott, és egy darabig
a korlátnak dőlve bámulta a sötét partszakaszt.
 – Figyelj, Kate, ha úgy érzed, tudnom kell… – nógattam.
– Vigyázz rá, és ne bántsd meg újra, mert az végleg kicsinálná!
– pördült felém. – Ne siettesd! – Zavarában a hullámos tincseit
tekergette az ujjára, és kerülte a szemkontaktust. – Hagyj neki
annyi időt, amennyire csak szüksége van!
– Most pontosan miről is beszélünk?
Kate megköszörülte a torkát.
– Ha majd teljesen megbízik benned, tovább tudtok lépni a
kapcsolatotokban. – Kis szünetet tartott. – Minden téren. Azt is el
fogja mesélni neked, min ment át. Utána sokkal érthetőbb lesz a
viselkedése. Addig légy még egy picit türelemmel! Tudom, nem
egyszerű, amit kérek, és azzal is tisztában vagyok, ő sem egy
könnyű eset, de hidd el, jogos a bizonytalansága és a félelme.
A hallottak után a legvadabb képzelgéseimmel készült otthagyni,
de nem engedtem. Egy lépés után megfogtam a karját, és kérdőn a
szemébe néztem.
– Kate, ha már belekezdtél, be is fejezhetnéd! – Rühelltem a
félbehagyott beszélgetéseket. Semmi értelme nem volt, és tényleg
egyre rosszabb dolgok jutottak eszembe.
– Nem tehetem, neki kell.
– Kate! – Azt kértem, árulja el a legjobb barátnőjét, a titkát, de
az ő érdekében. Lesütött szemmel, a körmeit nézegetve mérlegelt.
– Bármennyire is szeretem Beccát, nem leszek képes segíteni neki,
ha nem tudom, mi történt vele.
– Jó. Viszont, ha kiderül, nem tőlem hallottál róla! – adta meg
magát, és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
– Nem derül ki – nyugtattam volna, ám ő az ígéretemre várt. –
Rendben.
Kate nagyot sóhajtott, és leült a kőpárkány szélére. Az ölébe
ejtette a kezét és alig hallhatóan beszélni kezdett. Közelebb kellett
mennem, ha érteni akartam minden szavát.
 – Becca nagyon kemény dolgokon ment keresztül, mielőtt
megismert téged. Sokat szenvedett. Néha még én is képtelen
vagyok felfogni és nem értem, miért pont ő. Mindig igazi jó kislány
volt, kitűnő tanuló, soha nem mondott ellent a szüleinek, nagyon
ritkán jött el bulizni, és még a fiúk sem érdekelték, csak a suli.
Aztán a gimi utolsó évében jött egy új srác az osztályba, Adam. –
Valószínűleg kedvelte, mert elmosolyodott, ahogy a nevét említette.
– Hasonlított az unokatesódra, vékony, szemüveges kis koca…
öhm, nem úgy értettem… – Legyintettem, hogy ugorjunk, nem
bántott meg. – Becca és Adam egyből megtalálta a közös hangot.
Nagyon cukin mutattak együtt és hamar elválaszthatatlanok lettek.
Csendben maradt. Vártam, hátha folytatja magától, de nem
tette.
– És mi történt? – kérdeztem rá feszülten.
– Adam meghalt – felelte elcsukló hangon. Mielőtt folytatta, egy
aprót köhögött. – Egy tanulmányi verseny győzteseiként pár diák
a suliból, köztük Beccáék, elutazhattak Párizsba. Azonban nem
jutottak tovább a reptérnél.
A gyomrom görcsbe rándult, ahogy egy rossz érzés kezdett
elhatalmasodni rajtam.
– Van ennek valami köze a tavaly előtti túszejtéshez a Kennedy-
n?
Élőben közvetítették az egészet és hetekig vezető hír volt, hogy
fegyveresek október 25-én túszul ejtettek negyven embert, köztük
egy diákcsoportot is a reptéren. A rendőrség nem állt a helyzet
magaslatán. Két napba telt és tizenöt halálos áldozatot követelt,
mire a kommandósok ártalmatlanná tették a túszejtőket.
Kate bólintott.
– Az első pár órában úgy tűnt, sikerül láthatatlanul megbújniuk,
de végül észrevették őket. Az egyik férfi kinézte magának Beccát. –
Akaratlanul ökölbe szorítottam a kezem és igyekeztem nem
elképzelni, miként érhetett hozzá az az ocsmány állat. Kate
folytatta. – Azután nem tudom pontosan, hogy történt, Adam
állítólag rögtön nekirontott annak a szemétnek, mire egy másik
habozás nélkül lelőtte őt és a saját társát is. Miután kiszabadították
őket, Becca sokkos állapotban került kórházba. Három napig
altatták, majd terápiára járt és… – megakadt. Úgy tűnt, mint aki
még szeretett volna valamit mondani, csak meggondolta magát.
– És? – kérdeztem, bár már nem voltam biztos benne, akartam-
e többet hallani.
– És hosszú időbe telt, mire úgy ahogy feldolgozta Adam halálát
és ezt az egészet. Sokáig a szokásosnál is visszahúzódóbb lett, majd
jött valaki… – újra elhallgatott. Felkelt és kicsit leporolta a fehér
nadrágját. Mióta mesélni kezdett, először nézett a szemembe.
Dühösen izzott a tekintete. – Egy srác. Jóképű, motoros,
bőrdzsekis. Mr. DeWitt műhelyében kezdett dolgozni. Hiába óvtuk
tőle Audrey-val mi is, és a szülei is Beccát, ő napról napra jobban
vonzódott hozzá. Úgy látszott, hogy ez kölcsönös és… – Két kézzel
idegesen és mérgesen hátra tette a haját. – Soha nem bocsátom
meg magamnak, hogy akkor nem maradtam vele! – mondta
indulattal és bűntudattal teli hangon. – Miattam nem képes a
szemedbe mondani, hogy szeret téged!
– Kate! – szóltam közbe halkan, és felé nyújtottam a kezem,
hogy megnyugtassam, de ő nagyon zaklatottnak tűnt.
– Mert az a szemét csak játszott vele, csak… – Hirtelen
elhallgatott, miután vetett mögém egy pillantást. Helyre rázta a
haját, kihúzta magát és jó kedvet imitálva elmosolyodott.
Ahogy én is hátra fordultam, egyből megértettem a viselkedését.
– Hát ti? Mi ez a nagy titkolózás? Miről beszélgettek? – bújt
hozzám Becca, átölelve a derekamat.
 – Mi csak… én megkértem Matt-et – kezdte Kate –, hogy ha van
kedve, segítsen nekünk jövő héten kifesteni az albérletet. Sly már
megígérte, hogy jön.
– És? – nézett fel rám Becca.
– Mi és? – kérdeztem vissza. Lassan esett le, mire kellett volna
válaszolnom, túlságosan a hallottak hatása alatt álltam. Ráadásul
nyugtalanított Kate kiborulása. Azon agyaltam, mi az, amit már
nem tudott elmondani. – Ja, hogy a festés. Persze! – erőltettem
vigyort az arcomra. Gyűlöltem neki hazudni.
– Emlegettél valami tortát – mentette Kate a menthetőt.
– Igen, hoztam. Az asztaloknál… – pördült a távozó barátnője
után – van.
– Gyere! – fogtam meg a kezét és a társaság felé indultam, de
megállított.
– Matt!
– Hm?
– Amikor azt mondtad tánc közben, hogy én vagyok a
legfontosabb ember…
– Ez így igaz – szakítottam félbe. Magamhoz húztam és a
homlokom a homlokához érintettem.
– Szeretném, ha tudnád, hogy én is, hogy… hogy nagyon sze… –
Összekapcsolódott a tekintetünk, és láttam, mennyire ki akarta
mondani. Éreztem a küzdelmét.
– Hidd el, tudom! Nem kell kimondanod, csak ha majd készen
állsz rá. Megvárom, amíg túljutsz… – hallgattam el hirtelen.
Miközben fellőtték a tűzijáték első rakétáit, én a tág pupillákba
nézve rájöttem, hogy hibáztam. Elszóltam magam.
Lélegzetvisszafojtva vártam a reakciót.
 Becca (17)

Levegő után kapkodva támaszkodtam a motorháztetőn. Ezer

gondolat kavargott a fejemben. Meghalhattam volna, de nem
érdekelt. Még a halál is vonzóbbnak tűnt, mint Matt nélkül élni.
Azt hittem, képes leszek elviselni a hiányát, de tévedtem. Heteken
át hazudtam magamnak. Ideje volt, hogy szembe nézzek az
érzéseimmel. Szükségem volt rá, kellett nekem, még akkor is, ha
veszélyeztette a törékeny nyugalmamat. Inkább a szenvedélyt, a
szerelmet választottam.
Mikor megcsókoltam a kocsiban, már tudtam, jól döntöttem. Az
ölelése volt a gyógyír minden bajomra. Szinte görcsösen
kapaszkodtam a vállába, miközben a nyelvem incselkedett az
övével. Eluralkodott rajtam egy furcsa érzés. Vágytam rá, de nem
úgy, mint addig. Végre teljesen az övé akartam lenni, és a
felismerés egyszerre töltött el félelemmel, izgalommal és örömmel.
Mark a legjobbkor kopogott az ablakon. Már épp kezdtem volna
elveszíteni a fejem, de mégsem egy kocsiban képzeltem az elsőt.
Igazából konkrétan sehogy sem képzeltem, döbbentem rá nem
sokkal később, miközben a szálloda mosdójában figyeltem Audrey-
t, amint a sminkjét igazgatta. Ahogy megmosta a kezét
szétfröccsentek a vízcseppek. Előkaptam egy papír zsebkendőt és
kényszeresen törölgetni kezdtem a márványpultot, mire csendben,
karba tett kézzel rám bámult.
– Te mit csinálsz?
– Én csak… – hebegtem, és kidobtam az átázott fehér
foszlányokat. – Semmit.
– Na, ki vele, mi a baj! – Mivel nem feleltem, találgatni kezdett.
– Haragszol, mert a hátad mögött szervezkedtünk? – Megráztam a
fejem. – Akkor az zavar, hogy Marknak van valakije? Csak nem
tetszett neked?
– Azt hiszem, készen állok rá.
– Mire? – kérdezte, és értetlenül, tágra nyílt szemmel meredt
rám. Mintha két külön nyelvet beszéltünk volna.
– Le akarok feküdni Matt-tel – mondtam határozottan, de
miután elhagyták a szavak a számat, picit elbizonytalanodtam. –
Azt hiszem.
– Na végre! – ölelt át mosolyogva. Igazán boldognak tűnt az
elhatározásomat hallva. Tőle nem is számítottam másra. Férfiakat
megszégyenítően szex-központú volt. Egy különleges radarral
egyből kiszúrta a számára tökéletes partnereket és pillanatok alatt
képes volt magára vonni a figyelmüket. – Várj csak! – húzódott el.
– A végén azt mondtad, hiszed?
– Igen – suttogtam.
– Olyan nincs. Akarod vagy nem?
– Igen, de félek is.
– Ugyan már! – legyintett. A tükörhöz fordult, elsimította
rakoncátlan tincseit, és rám kacsintott. – Ne rinyáld túl! Szerelmes,
felnőtt nő vagy! Mi kell még? Matt a tökéletes pasi. Keresve sem
találtál volna jobbat nála, hogy… hogy is mondjam – billegtette
jobbra-balra a fejét – bevezessen az ilyesfajta élvezetekbe – nevette
el magát.
– Azt mesélted az első után, hogy rémes volt és fájt – feleltem.
Fogalmam sem volt, milyen élvezetekről dumált.
– De később már annál jobb lett – simított végig erotikusan
magán. Vidáman felém fordult, de mivel komoly maradtam, ő is
elkomorult. – Figyelj, én az elsőt egy idióta, önző majommal éltem
át, aki csak a saját vágyaival foglalkozott. Neked ettől nem kell
félned. Kapcsold ki kicsit az agyad és koncentrálj a szívedre, az
érzéseidre! – Hatásszünetet tartott. – A többit meg bízd Matt-re! –
Még utoljára belenézett a tükörbe, majd az ajtóhoz indult. –
Menjünk bulizni!
Már a lépcsőnél jártunk, amikor beugrott a torta. Gyorsan
vágtam a csokisból meg a túrósból is, és kivittem a teraszra.
Letettem az egyik asztalra, nehogy kiejtsem a tányérokat a
kezemből, ha nekem jön valaki, azután a tömegben forgolódva
próbáltam Matt-et megkeresni. A korlátnál észrevettem Kate-tel.
Még mindig beszélgettek. Hálát adtam érte, hogy a barátnőim
ennyire jól kijöttek a pasimmal. Öt perccel később azonban már azt
kívántam, bárcsak inkább utálták volna egymást, és szóba sem
állnának.
Mezítláb szaladtam a parton, mintha elfuthattam volna a
múltam elől. Ahogy a lelkemben egyre jobban tombolt a vihar, úgy
erősödött az óceán felől érkező szél is. Homokot fújt a szemembe,
amitől alig láttam, és az orromba, amitől köhögni kezdtem.
Kénytelen voltam megállni. Tudtam, hogy Matt végig követett,
azért nem lepődtem meg, amikor mellém ért. Elfordultam. Nem
akartam ránézni, látni a szánakozását. Kate beszélt, kétség sem fért
hozzá, de vajon pontosan miről és mennyit mondott el? Végül is
azt már lényegtelennek tartottam, csak az számított, hogy elárult.
– Becca! – Matt lélegzetvételét a tarkómon éreztem, ahogy
szorosan mögöttem állt, de nem ért hozzám.
– Mit mesélt neked Kate? – kérdeztem halkan, lehunyt szemmel.
Nem felelt, csak hátulról szőrösem átölelt. Lassan kinyitottam a
szemem és a puffogó, színes tűzijátékkal díszített éjjeli égboltra
néztem. Odafent millió szikrázó darabra szóródtak és mintha az
összes piros, arany, ezüst és zöld csillám a lábunk elé hullott volna.
– Beszélt Adamről? Beszélt róla, igaz? – Vádló hangon ejtettem a
szavakat, bár az inkább Kate-nek szólt, amiért megfosztott a
jogomtól, hogy én mondhassam el a saját verziómat. – És a
túszejtésről is – tettem hozzá már inkább csak mélységes
szomorúsággal. – Azt azonban biztos nem említette, hogy Adam a
reptér felé vezető úton, a buszon mennyire boldog volt. Párizsról,
a látnivalókról olvasott fel nekem egy útikönyvből. Azzal viccelt,
költözzünk oda a suli után. Azt mondta, örökké együtt maradunk.
– Felnevettem, s csak ahogy közben az arcomhoz nyúltam, éreztem,
hogy kicsordultak a könnyeim is. – Emlékszem a szemére, a benne
lobogó vidám tűzre, ami örökre kialudt, amikor elvérzett a
karomban. Nem tudom, mennyi ideig tartottam az ölembe húzva.
Le akarták takarni, de nem hagyhattam. Győzködtem magamat és
őket is, hogy még él, csak alszik, hisz meleg a teste. Ráztam,
kérleltem, szólaljon meg, és közben én is csupa vér lettem. A kezem
– emeltem fel a tenyerem. – Soha nem fogom tudni teljesen
tisztára mosni.
– Becca, nem a te hibád! – suttogta a vállamon támasztva az
állát.
Megpördültem és hátrébb léptem.
– De igen! Miattam halt meg! Az a férfi a hajamnál fogva húzott
végig a földön, aztán hirtelen felrántott. Ocsmányságokat beszélt,
és közben a mocskos keze mindenhol ott volt – mondtam, és a
hangom újra dühös és kétségbeesett lett. Ahogy felidéztem a
történteket, forogni kezdett a gyomrom, az orromban éreztem
annak az embernek a szagát, a ruhám alatt, a bőrömön a durva
ujjait. – Próbáltam védekezni, rúgtam, haraptam. Valahogy
sikerült lehúznom a maszkját és megkarmoltam. Még ma is látom
álmomban az undorító arcát a körmöm nyomával. Úgy vágott
pofon, hogy a földre zuhantam. – Miután tele haraggal, indulattal
kikiabáltam magam, levegő után kapkodva egy pillanatnyi szüntet
tartottam. – Azután… azután Adam rávetette magát. Mire sikerült
felkelnem, már lőtt is az a másik. Előbb Adamet, majd azt a
szemetet.
– Nem a te hibád – szótagolta újra Matt, szemben velem.
 – Ne ismételgesd már! – kiáltottam rá. – Csak én tehetek róla.
Még ma is élne, ha nem akart volna segíteni nekem. Azt mondtam
neki, szeretem és fél óra múlva meghalt, ahogy Jamesnek is azt
mondtam, és pár perccel később… – elhallgattam. Villám cikázott
át az égen, amit hatalmas dörgés kísért. Megtöröltem a szememet,
de valószínűleg csak jobban elkentem az elfolyt fekete szemfestéket.
– Őt is örökre elvesztettem. Érted már? – Hozzá léptem és két
kézzel a felsőjébe kapaszkodtam. Fehéredő ujjakkal szorítottam. –
Ezért nem vagyok képes kimondani. Nem veszíthetlek el téged is!
Ha újra elmész… – bújtam sírva a nyakához.
Matt egyik kezével lassan átölelte a hátam, a másikkal a fejemet
simogatta meg, és homlokon csókolt.
– Nem megyek sehova – mondta, és szorosan átölelt. Végre
igazán biztonságban éreztem magam, ahogy odabújtam hozzá.
Kezdtem megnyugodni. – Jobb lenne, ha bemennénk – szólalt meg
néhány pillanattal később.
– Miért? – kérdeztem motyogva.
– Mert esik az eső – mosolyodott el.
Észre sem vettem, pedig már zuhogott. Nagy vihar készült.
Egyre sűrűbb villámlások és dörgések váltották egymást. A szél
hűvösen süvített.
Matt kézen fogott és a szálloda felé kezdett húzni. Alig tudtam
tartani vele a lépést. Végül már futottunk. A teraszra érve azonban
megálltam. Meglepetten fordult felém.
– Én nem akarok… – mutattam befelé a fejemet rázva.
– Mit? – pillantott rám kérdőn, és hátra simította a szemébe
lógó vizes tincseket.
– Képtelen lennék most Kate-tel találkozni.
– Akkor felmegyünk.
– Menjünk haza! – kértem.
– Rebecca! – szólt rám, mint egy engedetlen kisgyerekre.
 – Kérlek! – vetettem be a bociszemeket.
Ahogy felsóhajtott, tudtam, hogy nyertem. A kocsihoz
szaladtunk és pár perccel később már útban Matt-ék felé a vizes
úton tükröződő fénycsóvákat figyeltem. Pillanatokon belül el is
aludtam.
Matt karjában ébredtem, a liftben. Kiszálltunk és az ajtóig sétált
velem.
– Jó reggelt, álomszuszék! Letehetlek? Csak amíg kinyitom a
zárat.
– Mh – bólogattam. Ahogy földet ért a lábam, kezdtem feléledni.
Végignéztem magunkon és felnevettem. – Úgy festünk még mindig,
mint két ázott ürge! – Hirtelen a homlokomhoz kaptam. – Ott
maradt a táskám.
– Te akartál annyira sietni – engedett előre Matt. Követett a
lakásba, bezárta az ajtót, és elkezdte leszedni rólam a
kardigánomat. – Az úton, amíg aludtál, beszéltem Tinával és
megkértem, hogy holnap hozza el a holmijaidat.
– Az jó – feleltem szórakozottan. Túlságosan döbbenten
nézhettem rá, amiért vetkőztetni kezdett, mert kérdés nélkül adott
rá magyarázatot.
– Jobb, ha megszabadulunk a vizes ruháinktól.
– Ja, igen. Akkor… én beülök a kádba – mondtam, és éreztem,
hogy elpirultam. Megfogtam a hajam, szinte csavarni lehetett
belőle a vizet. – Azt hiszem, ezt is meg kell szárítanom –
állapítottam meg, miközben már Susanék lakrésze felé lépkedtem.
– Addig én is lezuhanyozom – indult a szobájába Matt.
Amíg a sarokkádat tele engedtem tűzforró, gőzölgő vízzel, a
fürdőszobaszekrényt végigkutatva sikerült találnom egy rózsaszín
frottír köntöst. Ideiglenesen megfelelt. Gyorsan lekapkodtam a
ruháimat, még a bugyim is tiszta víz volt. Bevágtam a
mosószárítógépbe, és miután elindítottam a gyors programot,
nyakig merültem a görögdinnye illatú habfürdőben. Pillanatok
alatt újra gyerekké váltam és a hófehér habhegyekkel kezdtem
játszani. Különböző formákat készítettem belőle, vagy egyre
nagyobb darabokat fújkáltam szanaszét. Amikor a tenyerem már
kellően ráncosra ázott, utoljára lemerültem még a víz alá, majd
kiszálltam. Amíg megszárítottam a hajam, lejárt a gép is, és a
köntösben kikukucskáltam. Vajon Matt mit csinálhat? A
keresésére indultam, és közben azon töprengtem, miért más
hirtelen kettesben lenni vele, mint eddig és miért van az a furcsa
érzés a gyomromban?
– Matt! – hívtam a nappalijába lépve, de nem érkezett válasz.
Bementem a szobájába, benéztem a zuhanyzóba, a gardróbba,
sehol nem találtam. Közben egy hatalmas dörgés és villámlás
kíséretében beért minket a vihar. Gyorsan becsuktam a bukóra
nyitott ablakot, leoltottam a villanyt, kivéve az egyik éjjeli lámpát
és a hálóból kifelé igyekezve hangosabban kiáltottam a nevét. –
Matt!
Az ajtóban beleütköztem.
– Mi a baj? – kérdezte aggodalmas hangon.
– Semmi – pislogtam jobbra-balra, ahogy félmeztelenül,
szabadidőnadrágban állt előttem. Miért kell neki ilyen zavarba
ejtően tökéletesnek lennie? Mint egy David szobor. A felsőtestéről,
kockás hasáról anatómiát lehetne tanítani – elmélkedtem. – Csak
nem tudtam, hol vagy.
– Megnéztem, mi található Gregék hűtőjében. Nem vagy éhes?
Főzhetünk, vagy rendelhetünk valamit.
Miközben beszélt, a számba harapva mégis rávettem magam és
végigmértem. Tökéletes testének látványától azonban nehéz volt
gondolkodni.
– Hogy?
Halkan felnevetett, mire gyorsan a szemébe néztem.
 – Azt kérdeztem, nem vagy-e éhes? – ismételte meg.
– Ö… nem, de ha te… – Ahogy megráztam a fejem, kicsúszott a
csat a frissen mosott hajamból. Mire lehajoltam volna érte, Matt
már felvette.
– Így sokkal jobb.
– Persze – grimaszoltam. – Visszakaphatom?
Nemet intett, miközben élvezettel fogta ujjai közé a tincseimet.
– Gyönyörű vagy! – búgta félreérthetetlenül érzéki hangon,
amit próbáltam figyelmen kívül hagyni.
– Add vissza! – A csat után kaptam, de elhúzta előlem.
– Miért tenném? – vigyorodott el.
– Kérlek! – nyújtottam felé a tenyerem.
– Vedd el!
Tettem egy szánalmas kísérletet, majd ugrándozva még egyet és
még egyet. Végül már az ágy tetején álltunk és minden erőmet
bevetve próbáltam Mattet kigáncsolni, aminek a következtében
sajnos én vesztettem el az egyensúlyomat. Ahogy igyekezett
megfogni miközben az ágyra estem, magamra rántottam őt is.
Először hangos nevetésben törtünk ki, azután hirtelen néma csend
állt be. A gyomrom összezsugorodott, a levegő fullasztóvá vált.
Matt a könyökét behajlítva, vágytól izzó tekintettel a számhoz
hajolt, én pedig az utolsó pillanatban a takarót szorongatva
megszólaltam.
– Azt hittem, éhes vagy. – Megállítottam, mire felült és háttal
fordult nekem. Nem értett engem. Nem is csodáltam. Én se
igazodtam ki a saját érzéseimen. Felkeltem és mellé csúsztam. –
Matt…!
– Gyere, menjünk és rendeljünk valamit! – Fel akart kelni, de
nem engedtem. Hozzásimulva megcsókoltam. Játékosan
ismerkedve előbb a karját simítottam végig felfelé a válláig, majd
onnan lefelé a mellkasát, azonban még mielőtt a hasáig érhettem
volna, rátette az ujjaimra az övét. – Becca, ugye tudod, hogy nem
ez a legjobb módja a visszautasításnak? – kérdezte suttogva.
Válaszul aprót bólintottam, és újra csókolni kezdtem, ő pedig nem
faggatott, nem kételkedett tovább. Visszadöntött az ágyra. A nyelve
és a mozdulatai is egyre szenvedélyesebbek és birtoklóbbak lettek.
Ugyan én biztattam, de túl gyors tempót diktált. Ahogy szétnyitotta
a köntösöm és ott feküdtem egy szál bugyiban, a keze pedig a
hasamon át lefelé indult, idegességemben újra a takaróba
markoltam. – Kezdek féltékeny lenni az ágyneműre – szakította
meg a csókunkat. Az arcomat fürkészte. Féltem. Szerettem volna
titkolni, bátornak mutatni magam, de nem ment. Mellém feküdt az
oldalára és a tenyeremet kezdte cirógatni. – Mi a baj, kicsim?
– Hány nővel voltál? – nyögtem ki egy rövid csend után. Nem
tudtam, hogy dühös lesz-e, vagy ki fog nevetni a kérdés miatt, de
muszáj volt feltennem A hangja leginkább döbbenetről árulkodott.
– Hogy?
– Én csak… – Végigsimítottam összeráncolt homlokán. Nem
örült a kíváncsiskodásomnak. – Nem akarok csalódást okozni.
Nem tudom, mit és hogyan kell tennem…
Ujját gyöngéden a számra tette, a vonásai ellágyultak.
– Sh! Semmit nem kell. Bármit lehet, de semmi nem kötelező.
Érted, ugye? – suttogta egyszerre vággyal teli, mégis megnyugtató
hangon, majd egy puszit nyomott az orromra, fölém támaszkodva.
– Csak ne nézz rám ilyen ijedten, mert úgy érzem magam tőle,
mintha épp bántani készülnék téged, nem pedig szeretni. Egy
szavadba kerül, és megállunk. Rendben?
A nyakát átölelve vontam magamhoz, miközben megemeltem a
fejem, hogy minél előbb újra érezhessem az ajkát az enyémen. A
szavai kicsit megnyugtattak. Sóhajtozva bámultam a villámok által
megvilágított mennyezetet, míg ő a nyakamtól kezdve, a
kulcscsontomon át lefelé folytatva az utat elindult bebarangolni a
testemet. Az ujjait a szája követte. Minden finom simítást,
csiklandozást egy újabb csók váltotta fel. Az első pillanatokban
feszélyezett – még az éjjeli lámpa halvány fényében is –, hogy
kitárulkozva feküdtem előtte. Mire azonban a köldökömhöz ért,
már vonaglottam a nyelvének érintésétől. A mellem sóvárgott,
hogy térjen vissza hozzá, de helyette hirtelen a térdemet, majd a
combomat vette kezelésbe. Csukott szemmel túrtam a hajamba és
túlziháltam az ablakon hangosan kopogó eső hangját. Egyre
intenzívebben éreztem valamit, amihez foghatót addig még nem
tapasztaltam. Egyre nedvesebb is lettem, ám amint Matt lehúzta a
bugyimat és puszit nyomott a helyére, a köd felszállt, és odakaptam
a kezem. A gyanta és én ugyan közeli ismeretségben álltunk, de
lelkileg mégsem álltam készen.
Matt elnevette magát, és újra fölém hajolt.
– Ha nem, hát nem. Majd legközelebb – vonta meg a vállát,
majd hosszú és ráérős csókot nyomott a számra, és közben a lábam
között kezdett simogatni. Megfogtam a csuklóját, de nem tudtam
eldönteni, hogy megállítani vagy biztatni akartam-e. – Nyugi! –
nézett rám, miközben tovább simogatott odalent. – Bízol bennem?
– kérdezte, mire gondolkodás nélkül, rögtön bólintottam. – Akkor
hunyd be a szemed!
– Én… – pislogtam rá zavartan. Túlságosan elveszettnek
éreztem magam.
– Ne gondolkozz, csak érezz! – utasított kedvesen. A fülemhez
hajolt és suttogva beszélt hozzám. A szavainak értelme nem igazán
jutott el hozzám, de a hangja megnyugtatott. Próbáltam
engedelmeskedni, és csak érezni. Libabőrös lettem, ahogy érzékien
a fülembe harapott, és rögtön utána magamban éreztem egy ujját.
Közelebb bújtam hozzá, kerestem a belőle áradó erőt, a biztonságot,
a férfias gyengédséget, mire szorosabban ölelt és még egy ujját
társította a másikhoz. Erre már felszisszentem, és megszorítottam
a csuklóját. Válaszul egy csókot lehelt a szemhéjamra. – Próbálj
lazítani!
Lazítani? Könnyű mondani – hasított belém. Főként miután
dörzsölgetni kezdett egy olyan ponton, amitől elvesztettem az
eszem. Azt sem tudtam, fiú vagy lány vagyok-e. Illetve de. Lány.
Sőt! Nő! Egy nő, aki egyre hangosabban nyüszített. Borzalmas
melegem lett, mintha vihar helyett kánikula tombolt volna kint. Fel
akartam robbanni, szédültem és görcsbe rándulva kapaszkodtam
Matt karjába.
– Ne! – nyúltam utána, amikor elhúzódott, de erőtlenül pihegve
visszahanyatlottam a párnára. Kényszerítettem az elnehezült
szemhéjamat, hogy ne csukódjon le és tátott szájjal néztem végig,
amint Matt lerúgta a nadrágját és a térdeimet felhúzva
elhelyezkedett köztük. A kezem önálló életre kelt. Végig
tapogattam a mellkasát, a hasát, lefelé egészen a férfiasságáig.
Nem bírtam megállni, óvatosan megérintettem, miközben ő a
gyógyszeremről érdeklődött. – Aha! – feleltem oda sem figyelve,
miközben finoman ráfontam az ujjaimat. Elbizonytalanodtam,
mennyire fogunk összeilleni. Audrey biztosan hazudott. Kizártnak
tartottam – bármennyire is figyelt rám Matt –, hogy nem fog fájni.
Matt elhúzta a kezem, a nyakára tette, és újra simogatni kezdett
odalent, miközben baloldalon a vállam mellett az alkarjára
támaszkodott.
– Még mindig ne gondolkodj, kicsim! – fúrta a tekintetét az
enyémbe. Tovább beszélt hozzám, és ujjai nyomán én sóhajtozva
vártam az újabb robbanást, helyette azonban égő feszítés érkezett,
amitől elakadt a lélegzetem. Matt rögtön megállt. Homlokán
gyöngyözött az izzadtság, a nyakán kidagadt egy ér. Kissé zihálva
szólalt meg ismét. – Levegő, ne felejts el levegőt venni! –
Engedelmeskedtem, ő pedig finoman kicsúszott, majd picit rögtön
beljebb. Hiába mozgott nagyon lassan, óvatosan, kiszakadt
belőlem egy fájdalmas nyögés. – Oké, várok, csak… te se mozogj! –
kért a párnába fúrva mellettem a homlokát, de már túl késő volt.
Picit arrébb húzódtam alatta, csak a fájdalmat igyekeztem
enyhíteni. Forró lehelete a nyakamat és a vállamat csiklandozta.
Nehéz zihálása a fülemben visszhangzott.
– Bocsánat – motyogtam halkan.
Egy sóhaj és nevetés keveréke közben két kezébe fogva az arcom
rám nézett.
– Annyira szeretlek, Becca, de képtelen vagyok tovább várni! Ne
haragudj! – Könnyed, ám határozott lökésekbe kezdett. A szavaival
kicsit még nyugtatott, azután szenvedélyes csókban forrtunk össze,
amivel sikerült annyira elterelnie a figyelmemet, hogy teljesen
belém tudott hatolni. A haját húztam-túrtam,
karmoltamszorítottam a vállát. El akartam húzódni, de ajkával
szép lassan elmosta a kellemetlen érzést. Teljesen átadtam magam
neki. Köré fonva a lábam, szorosabban kapaszkodtam belé, és
vártam, hogy csendesüljön. Aztán vége lett.
Levegő után kapkodva a karjába húzott és betakart a köntössel.
Az ölelésében tartott, a hajammal játszott, és én úgy éreztem,
mellette végre rám talált a boldogság.
– Szeretlek, Matt! – suttogtam lehunyva a szememet.
Amikor újra kinyitottam, egyedül feküdtem az ágyon. Hiába
tapogattam körbe, üres volt a helye. Gyorsan az éjjeliszekrényre
néztem. Elaludtam, az óra hajnali hármat mutatott. Keresni
kezdtem. Körbe-körbe rohangáltam a lakásban. A nevét kiáltoztam.
Hívogattam a telefonját, de csak az üzenetrögzítő válaszolt.
Sikoltozva lerogytam a nappaliban a szőnyeg közepére.
 Matt (18.)

Becca szájából hallani mindazt, amin keresztülment, sokkal

borzalmasabb volt, mint amikor Kate mesélt róla. Borzalmas.
Tehetetlenül néztem végig a kiborulását, ahogy arról a mocskos
állatról beszélt, aki meg akarta erőszakolni. Szerettem volna, ha
végre mindent elmond, de James nevének említése után, akárcsak
Kate, félbehagyta a történetet, én pedig nem erőltettem. Még úgy
sem, hogy benne volt a pakliban, többé nem lesz hajlandó erről
beszélni. Magát okolta Adam haláláért, és úgy is annyira zaklatott
lett, hogy féltettem.
Hazafelé az úton, vezetés közben szinte percenként őt figyeltem.
Szerencsére elaludt és nyugodtnak tűnt. Jobb szerettem volna a
szállodában maradni, hogy ha nagyon összezuhan, közel legyenek
a barátnői, ám ő hallani sem akart Kate-ről, aminek én voltam az
oka, és ami nagyon bántott. Felhívtam Sly-t, hogy mondja meg a
többieknek, ne aggódjanak, majd megkértem Tinát, hozza el
másnap Becca holmijait.
Amikor leálltam a garázsba, Becca még mindig
összegömbölyödve aludt az anyósülésen. Hosszú ideig csak néztem
őt. Azon gondolkodtam, hogy mi üthetett belém, amikor elhagytam.
Nem is értettem, hogy bírtam annyi ideig nélküle, még a
veszekedős, durcás énje is hiányzott. A kapcsolatunk minden
nehézsége ellenére rá kellett jönnöm, hogy ő jelenti számomra az
igazi boldogságot az életben.
Kinyújtottam a kezem és óvatosan megérintettem az arcát Nem
volt szívem felébreszteni, így a karomban fogva indultam el vele a
lakásba. A liftben azonban ébredezni kezdett. Akkor még meg sem
fordult a fejemben, hogy alvás helyett másképp is tölthetnénk az
éjszakát. Illetve ez nem teljesen igaz, mert amióta csak
megismertem, napról napra jobban kívántam, ráadásul Long
Islanden, a kocsiban olyan vággyal és eltökélten közeledett, hogy
valószínűleg nincs az az erő, ami akkor megállíthatott volna, ha
Mark nem zavar meg minket. A parton történtek után azonban úgy
gondoltam, jobb lesz, ha hagyom pihenni, mégis
elbizonytalanodtam, amikor egy szál köntösben megállt előttem,
és önkéntelenül az ajkába harapva végigmért. Élveztem a zavart
pillantásait. Az pedig csak olaj volt a tűzre, ahogy kibomlott a haja.
Irtó szexi lett. Eszembe sem jutott visszaadni a csatját. Küzdött,
mint egy kis vadmacska, míg az ágyra nem estünk. Ki akartam
használni a pillanatot, hozzá hajoltam, de megállított.
Egyre nehezebben értettem meg az egyet előre, kettőt hátra
játszadozást. Felültem, hátat fordítottam neki és egy pillanatra
lehunytam a szemem. Győzködtem magam, hogy nem
haragudhatok rá, hisz hosszú napunk volt, kemény érzelmi
hullámvasúttal. Bizonyára félreértelmeztem a jeleket. Mire
azonban megbékéltem a helyzettel, csókolni és simogatni kezdett,
amivel ismét teljesen összezavart. Élveztem finom ajkait, cirógató
mozdulatait. Naná, hogy élveztem, mégis megállítottam. Mielőtt
átengedtem volna az uralmat az eszem helyett valami másnak,
tudnom kellett, mennyire gondolta komolyan.
– Becca, ugye tudod, hogy nem ez a legjobb módja a
visszautasításnak? – Válaszul aprót bólintva újra csókolni kezdett.
Elengedtem a kételyeimet, és visszadöntöttem az ágyra. Egy
pillanatra megfeledkezve a tapasztalatlanságáról, túl nagy hévvel
indítottam. Rövid idő alatt másodszor markolt a takaróba, ami
nem kerülte el a figyelmemet. Elhúzódva az arcát fürkésztem. Félt.
Hazudnék, ha azt állítanám, nem számítottam rá. A kérdése ezzel
szemben nagyon is meglepett. A „hány nővel” egyike volt azon
témáknak, amiket amúgy se nagyon szerettem, hát még az adott
szituációban.
Magyarázatba fogott és hirtelen világossá vált, nagyon rossz
úron indultam el, valamit nem jól csináltam. Azt kellett volna
éreznie, hogy ő a fontos, hogy biztonságban van mellettem, nem
pedig azon stresszelnie, csalódást fog-e okozni. Igyekeztem a
szavaimmal megnyugtatni, de még mindig túlságosan riadtnak
tűnt. A kezébe adtam az irányítást, mondván bármikor megállíthat,
mire egy kicsit felengedett. Én persze vadul fohászkodtam, nehogy
éljen a lehetőséggel. El kellett csábítanom, és elérnem, hogy
minden porcikájával eszeveszetten vágyjon rám és arra, amit adni
tudtam neki. Lustán, ráérősen indultam el felfedezni az erogén
zónáit. Finoman végighúztam a kezem a nyakán, a vállán, apró
köröket rajzoltam és óvatosan megmarkoltam a melleit, majd
tovább siklottam a hasán. Az ujjamat az ajkam váltotta, s közben a
fülemet hegyezve figyeltem a reakcióit. Minél inkább sóhajtozott,
annál tovább időztem egy-egy pontján. Élveztem, ahogy elhúzódott,
ha olyan helyen értem hozzá, ahol csiklandós volt. Aztán hirtelen
áttértem a térdére, onnan pedig egyenesen a belső combján
haladtam felfelé. Szinte önkívületbe került. A haját túrta,
miközben zihálva ficánkolt, én pedig gyorsan kihasználtam az
alkalmat és lehámoztam a bugyiját, majd adtam egy csókot a
helyére. Próba szerencse ötlet volt, hátha tovább enged. Nem jött
be, mert idegesen odakapta a kezét.
Nem engedtem, hogy az a kis intermezzo elrontson mindent.
Másképp, a kezemmel igyekeztem gyönyört adni neki, mialatt
minden erőmet latba vetve küzdöttem, nehogy rávessem magam.
Tanácstalanul, kétkedve fogta a csuklómat, mire a füléhez
hajolva halkan biztattam, nyugtattam.
– Ne izgulj, csak neked akarok jót! Engedd el magad! –
pusziltam meg a szemhéját és tovább duruzsoltam neki. Az ágyban
jobb szerettem a szavak helyett máshogy kommunikálni, de úgy
tűnt, az ő esetében segített, ha beszéltem hozzá. Ellazította. Nekem
pedig a végéhez közeledett az önuralmam, így mihamarabb a
csúcsra kellett juttatnom. Azután kihasználtam a mámorban úszó
tekintetét és kifulladt zihálását. Levettem a nadrágom és
elhelyezkedtem a lába között. Kíváncsi arccal simított végig a
mellkasomon, a hasamon és egyre lejjebb. Azt hittem
megbolondulok, ha azonnal nem tehetem magamévá. Mintha
hallottam volna Kate-tel egyszer arról beszélni, gyógyszert szed, de
a biztonság kedvéért rákérdeztem. Döbbenetemre rám fonta az
ujjait. Elszakadt a cérna, a fogaimat csikorgatva, gyorsan
áthelyeztem a nyakamra a kezét, de közben nem tudtam nem észre
venni, milyen rémült lett újra. Más helyzetben biztos élveztem
volna, hogy megijednek a méretemtől, de abban a percben csak az
járt a fejemben, nehogy most állítson meg, mert abba biztos
belepusztulnék. Ismét simogatni kezdtem odalent. Esélyt sem
akartam adni rá, hogy gondolkodni kezdjen. Közben egy pillanatra
én is elbizonytalanodtam. Felmerült bennem a kérdés, vajon mi is
lenne a jó módszer. Lassan, vagy hirtelen? Szóljak, vagy lepjem
meg? Ezer éve volt, hogy valakinek én lehettem az első. Becca arca
kipirult, az ajka kinyílt, ismét sikerült felkorbácsolnom a vágyát,
eljött a pillanat, nem várhattam tovább. – Csak a szemembe nézz!
– kértem, amikor lehajtotta a fejét. – Lélegezz mélyeket! –
suttogtam rekedten, ám az első mozdulatomra elakadt a lélegzete,
így megálltam egy pillanatra. A következő levegővételénél újra
próbálkoztam kicsit mélyebben és határozottabban, mire
összeszorította a szemét, és fájdalmasan felnyögött. A poklok
poklát álltam ki, miközben izzadtan, remegve igyekeztem
visszafogni magam, és próbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy
teljes súlyommal lefogva, a saját tempómban kielégülést találjak.
Megkértem, ne mozduljon. Várni akartam, de ficánkolni kezdett.
Zihálva fúrtam a fejem a párnába, és az utolsó erőmmel adtam neki
még egy percet. Aztán nem bírtam tovább, elfogyott az erőm,
mozognom kellett. Hiába beszéltem hozzá, mondtam mennyire
fontos nekem, mennyire szeretem, el akart húzódni, így más
taktikát választottam, és szenvedélyesen csókolni kezdtem.
Gyűlöltem, hogy ami nekem öröm és élvezet volt, neki fájdalom, de
kitartóan ostromoltam, közben pedig hol vadul játszadoztam, hol
gyengéden becéztem az ajkait, hátha azzal elterelhetem a figyelmét,
és tompíthatom a kellemetlen érzést. Szép apránként elfelejtett
küzdeni, és végre teljesen az enyém lett.

***

Hajnali fél négykor jókedvűen szálltam ki a liftből. Képtelen

voltam abbahagyni a vigyorgást, akár egy szerelmes kamasz. A
lakásajtón belépve azonban egyből lehervadt a mosolyom. Becca
sírása ütötte meg a fülem, mire rögtön a hang irányába indultam.
A nappali szőnyegének közepén, a pólómban, az oldalán fekve
hangosan zokogott. Aggódva térdeltem le hozzá és óvatosan
felültettem.
– Becca, kicsim, mi történt? Mi a baj? – kérdeztem, és
gyengéden félrehúztam a haját az arcából. – Fáj valamid?
– Hol voltál? – nézett rám a könnyein át. A piros orrából és piros
szeméből arra következtettem, jó ideje sírt már. – Felébredtem és
sehol sem találtalak. Egy csomószor próbáltalak hívni, de a
telefonod…
Hirtelen mindent megértettem és félbeszakítottam.
– A telefonom ott van mögötted – mutattam a konyhapultra –,
a töltőn. Engem pedig áthívtak az egyik szomszédhoz, mert orvosra
volt szüksége. Megvártam a mentőt. Nem hittem, hogy felébredsz.
– Hátrébb húzódva a sarkamra ültem és összefontam magam előtt
a karom. – Mégis mit gondoltál? – Tanulmányoztam az arcán
végbemenő változást, mintha bűntudat suhant volna át rajta.
Vártam egy választ, de csak sűrűn pislogott.
– Én… hogy… – szipogott.
Felkeltem és kerestem egy zsebkendőt, A kezébe adtam.
– Azt, hogy miután lefeküdtünk, már le is léptem, igaz? A saját
lakásomból?
– Ne haragudj! – Felnézett rám és újra lebiggyesztette a száját.
– Nem haragszom, csak bánt – nyújtottam ki felé a kezem és
felhúztam. – Gyere, menjünk vissza aludni!
Aprókat lépve totyogott utánam a hálóba. Bebújt a takaró alá és
szembefordult velem.
– Sajnálom, de miután kimondtam, hogy szeretlek…
Ez a félelme már kezdett kényszeressé válni.
– Becca, hidd el, ez az összefüggés csak a te fejedben létezik!
– Olyan vagy, mint Kate. Ő is ezt szokta mondani.
– És milyen igaza van! – feleltem. Sértődötten háttal fordult
nekem. Egy igazi, tökéletes női reakciót mutatott be. Ő támadott le
egy butasággal, és mert hangot adtam a nem tetszésemnek, a végén
ő húzta fel az orrát. – Becca! – Közelebb csúsztam és hátulról
átöleltem. – Ugye nem sírsz? – Némán megrázta a fejét. Hozzám
simult és a feneke az ágyékomhoz préselődött. A testem egyből
reagált, és ő is. A hátára fordulva megcsókolt. A keze a felsőm aljára
siklott és lassan felfelé görgette. – Biztos, hogy…? – kérdeztem
meglepetten.
– Biztos – vágta rá, és lerántotta rólam a pólót.
Nekem sem kellett több biztatás. Mindig is szívesen voltam
partner az erotikával történő feszültségoldásban.
Másnap a konditeremben kezdtem a napot. Úgy sejtettem,
Rebecca sokáig fog aludni az eseménydús órák után, de azért
tanulva a történtekből, hagytam neki egy cetlit, hogy tudja, merre
talál. A futás elején még foglalkoztatott és kicsit meg is ijesztett a
hajnalban produkált gyors hangulatingadozása, de mire végeztem
a tíz kilométerrel, az egészet betudtam a sok múltbéli szörnyűség
felemlegetésének, és nem rágódtam rajta tovább. Másfél órával
később pedig egy kiegyensúlyozott, vidám lány fogadott, aki a
villásreggeli utolsó simításaként épp a tojást főzte és a mélyhűtött
kenyeret tette a sütőbe.
– Ha szeretnél forró, friss szendvicset enni, akkor van tíz perced
lefürödni – kacsintott rám mosolyogva, majd ügyes mozdulatokkal
nekiállt uborkát szeletelni.
Végignéztem a combján, a formás kis fenekén, ahogy a tányér
után nyújtózva kilátszott a felsőmből. Mögé mentem és a nyakába
csókoltam.
– Hozzá tudnék szokni, hogy minden reggel ez a látvány fogad.
– Akkor örülhetsz – fordult felém –, mert arra gondoltam –
lépkedni kezdett a mellkasomon az ujjaival –, mi lenne, ha pár
napot maradnék? – meredt rám kíváncsi, tágra nyílt szemmel.
Szóra nyitottam a számat, majd becsuktam. Azután
megismételtem, mint egy tátogó hal. Nem volt ellenemre, hogy
maradjon pár napot, sőt, akár sokat is, csak az zavart, hogy hirtelen
elhatározással döntött. Ráadásul egyértelműen inkább a Kate
iránti haragjáról szólt az ötlet, nem pedig rólunk, kettőnkről.
– Beszéljük ezt meg reggeli után, jó?
Elkomolyodott és összehúzta a szemöldökét. Valószínűleg arra
számított, hogy egyből igent mondok.
– Nem akarok ideköltözni, csak… – húzta fel meglepetten a
vállát és széttárta a karját.
– Tudom – mondtam, és adtam a szájára egy puszit – Elmegyek
fürdeni. Utána megbeszéljük.
Otthagytam és a forró víz alatt, a zuhanyban igyekeztem
kitalálni, miként vegyem rá, hogy szóba álljon Kate-tel. Furdalt a
lelkiismeret, mégiscsak miattam haragudott a legjobb barátnőjére,
és nem is volt igaza. Kate neki akart segíteni, nem pedig pletykálni.
– Figyelj, Becca! – kezdtem, miközben az órámat csatoltam fel
a nappali felé lépkedve. – Addig maradsz, amíg szeretnél. Ha van
kedved, költözz ide, de ne Kate…
– Nem akarok róla beszélni! Még a nevét sem akarom hallani! –
Leült és enni kezdett, mint aki azzal lezárta a témát.
– És akkor most mi lesz? – kérdeztem a konyhapultnak
támaszkodva.
– Nem tudom – sóhajtott Rebecca. A tányérra ejtette a
szendvicsét, felkelt és a hűtő felé indult, de elkaptam a kezét és
magamhoz húztam.
– Nézz ide! – nyúltam az álla alá. – Te is tudod, hogy butaság és
gyerekes, amit csinálsz. – Felháborodottan forgatta a szemeit. Két
kezembe fogtam az arcát és megpusziltam a mérgesen ráncolt
homlokát. – Csak arra kérlek, gondold át, mi miért történt, jó?
Nem felelt, de láttam rajta a hajlandóságot. Bíztam benne, ha
félreteszi a sértődöttségét, máshogy fog látni mindent, elvégre egy
okos, értelmes lány.
– Hahó! – hallatszott egyszer csak Martina hangja közelről. Túl
közelről. Épp csak szétrebbentünk, már ott is állt előttünk Rebecca
bőröndjével.
– Jaj, de jó! Végre! – ölelte meg Becca Tinát. – Köszönöm! –
nyúlt sietve a csomagja után. – Gyorsan megyek és keresek egy
kényelmes… – hirtelen elhallgatott, és ledermedt.
– Sziasztok! – sétált be lassan Donna. A kezét tördelte. Nem
emlékszem, láttam-e azelőtt valaha is hasonlóan bizonytalannak.
– Nem szeretnék zavarni, csak fel akartam én is köszönteni Tinát
és Susan mondta, hogy ma már itthon lesz.
 – A portán várt minket – kontrázott az unokahúgom és utána
elégedetten felmutatta Beccának a csuklóját, amit egy fehérarany
karkötő díszített. – Nézzétek, mit kaptam!
– Gyönyörű – bólogatott elismerően Rebecca, és megpróbált
mosolyogni.
– És ez még nem minden – ugrándozott tapsikolva Martina,
majd Donnához fordult. – Add már oda nekik!
Értetlenül és felcsigázva néztem felváltva rájuk, mire végre
előkerült pár jegy.
– A nagybátyádéknak már odaadtam. Jegyek a ma esti Giselle-
re a Metropolitanbe.
– Ugye eljöttök, ugye eljöttök? Anyu majdnem elsírta magát.
Már százszor láttuk, de ezt nem lehet megunni – hadart Tina
izgatottan. – Te láttad már, Becca?
– Nem, még nem – felelt halkan a fejét rázva. – Én most
beviszem a bőröndöt.
Hosszan néztem utána.
– Ne haragudj! – szólalt meg Donna. – Talán nem kellett volna
idejönnöm.
– Semmi baj! – csóváltam meg a fejem. Nem kérhettem, hogy
szakítson meg minden kapcsolatot a többiekkel miattam, és
igazából én sem akartam elveszíteni. Hülyeség volt a jól működő
barátságunkat kockára tenni. – Jobb lesz, ha utána megyek –
mutattam a háló felé, és követtem Beccát.
Az ágy mellett állt egy farmerben és épp a fehér, pántos felsőjét
igyekezett felvenni, amikor beléptem a szobába. Gyorsan a melle
elé kapta a kezét.
– Hé, fordulj el!
– De hát… – kezdtem volna bele az okfejtésbe, hogy az éjjel után
teljesen felesleges szemérmeskednie és zavarba jönnie, de
ismételten rám szólt, így hátat fordítottam neki, amíg befejezte az
öltözést.
– Kész vagyok – szólalt meg kis idő múlva. Behúzta a
bőröndjének a zipzárját, majd a fürdőbe indult.
Követtem és szomorúan néztem végig, amint a tükörbe bámulva
szoros lófarkot kötött. Megpusziltam a vállát, mire elhúzódott.
Kezdődik, hasított belém a gondolat. Túl szép lett volna az idill.
– De rég is volt tegnap – sóhajtottam. – Mintha megállapodtunk
volna valamiben.
– Igen, de… – nézett rám a tükörből, majd szembe állt velem.
– Azt hittem, tényleg túl tudunk lépni a múlton.
– Én próbálkozom is, csak nem egyszerű – szabadkozott.
Visszasétáltunk a szobába.
– Donna szinte már része a családnak. Nem lehet kivédeni a
találkozást – magyaráztam, és magamhoz húztam –, de téged
szeretlek! Senki és semmi sem fontosabb, mint te.
– Jó – mosolyodott el, majd megsimította az arcom és
megcsókolt.
Halk kopogás zavart be a békülésbe és Donna kukucskált be az
ajtón.
– Bocsi, beszélhetnék Beccával? – sétált beljebb.
Kellemetlen szituációval találtam szembe magam. Gyorsan
mérlegeltem, végül Rebeccára néztem, aki alig láthatóan bólintott.
Nem lettem nyugodt, de csak elindultam az ajtó felé.
– Persze – feleltem, majd egyedül hagytam őket.
Türelmesem várakoztam, és közben azt próbáltam kitalálni,
miről beszélhettek. Reméltem, nem lesz veszekedés, sírás vagy
hisztizés. Már épp úgy döntöttem, bemegyek és megnézem, mit
csinálnak, amikor teljesen higgadtan kiléptek és közölték, hogy
elmennek egy kis időre kettesben valahova. Becca adott a számra
egy puszit, és mire annyira magamhoz tértem, hogy egyáltalán
kérdezni tudtam volna, már el is tűntek.
Percről percre egyre idegesebb lettem, amiért összeengedtem,
őket. Attól féltem, nem lesz jó vége a dolognak. Két órával később
átugrottam Sly-hoz erősítésért, aki egyből megnyugtatott, hogy
biztos csak vásárolni mentek. Elég abszurdnak tartottam őket
ismerve. Két külön világ voltak. De aztán kaptam egy sms-t tőlük,
miszerint elhúzódik a program, és este ne várjunk rájuk, mert
egyenesen a Metropolitanbe jönnek, majd ott találkozunk.
– Na? – érdeklődött Sly.
– Igazad lehet, ez tényleg vásárlás lesz – helyezkedtem el
kényelmesen az erkélyén, a nyugágyban.
– Mondtam, hogy feleslegesen stresszeled magad.
– Hogy van Kate?
– Na, érte tényleg aggódom. Nagyon szomorú. Vagy hússzor
hívta csak ma reggel Beccát. Mi ez az egész? Tegnap még minden
rendben volt Long Islanden.
– Kate elmesélt nekem valamit, amit nem lett volna szabad. Én
is hibás vagyok. Szarul is érzem magam. Próbáltam beszélni
Beccával, de nem tudom, mikor fognak újra szóba állni –
magyarázkodtam.
– És mi az a valami?
Előre tudtam, hogy már megint egy dolog fogja megragadni a
figyelmét.
– Ezt most inkább hagyjuk, jó?
– De titokzatos lettél te is, akárcsak Kate – vonta meg a vállát.
Várt egy kicsit, hátha mégis sikerül kiszednie belőlem némi
információt, de végül feladta. – Na jó, ha nem, hát nem. – Hirtelen
elnevette magát. – Most, ha akarod, ha nem, elkapták a grabancod.
Együtt fogtok élni.
– Csak pár napig.
 – Ezzel nyugtatod magad?
– Őszintén? Nem is bánom a tegnap éjjel után – jegyeztem meg.
Aztán rájöttem, hogy végzetes információt adtam a kezébe, amin ő
természetesen egyből kapott is. Lehunytam a szemem, és vettem
egy nagy levegőt.
– Hé-hé, álljunk csak meg! Ha jól értem, te és Becca… –
vigyorgott rám.
– Igen. Ugorhatunk?
– Ezt hogy a fenébe csinálod? Te mindig mindenből jól jössz ki!
– A ma esti Giselle-re gondolva én nem vagyok ennyire pozitív.
Legalább, ha te is ott lennél.
– Valakinek dolgozni is kell.
Nem feleltem, de szívesebben mentem volna dolgozni Sly-jal.
Egyrészt aggasztott a Donna-Becca barátkozás, másrészt nem
szerettem a balettet. Kicsi korom óta minden évben legalább egy
előadást megnéztünk. Míg Susan játszott, sűrűbben jártunk a
szüleimmel. Később pedig a nagybátyámék hurcoltak magukkal a
kedvenc családi programjukra. Ahogy kezdtem felnőni, egyre
inkább igyekeztem Greg tudtára adni, mennyire nem az én világom
a rózsaszín tütük és harisnyás férfiak birodalma, de Susan miatt
azt az évi egy darabot hősiesen végigkínlódtam.
Még este a Metropolitan előtti szökőkútnál állva, a tömeget
pásztázva is azon gondolkodtam, miért nem jutott eszembe valami
halaszthatatlan dolog, ami miatt kihagyhattam volna az előadást.
Direkt sokáig ücsörögtem Sly-nál, és szóltam Gregnek, hogy
menjenek előre, aztán még hazaugrottam átöltözni, de mégsem
sikerült elkésnem. Bele kellett hát nyugodjak a sorsomba. Az
épület előtt állva a tekintetemmel Becca után kutattam az emberek
között. Nem találtam. Hamar kiderült azonban, hogy egyszerűen
csak nem ismertem fel, mert én egy szolid, helyes lányt kerestem,
nem pedig a legalább nyolc centis, fekete tűsarkún felém sétáló,
vadító szépségű nőt. A formás lábai kellően előtérbe kerültek a
combközépig érő, fekete, testhez simuló, de nem túlságosain szűk
ruhában. A dereka és a csípője minden lépésnél kihívóan ringott.
A ruhán, a két oldalon húzódó, vékony fehér csík automatikusan
felfelé vezette a szememet a pánt nélküli mellrészig, ami igazán
szexin, fedetlenül hagyta a hosszú, kecses nyakát, és kiemelte a
dekoltázsát. A hosszú ujjú csipke boleró pedig elegánssá tette a
megjelenését, de semmit nem vont le a vonzerejéből.
Ahogy találkozott a tekintetünk, széles mosolyra húzta
cseresznyeszínű ajkát. A szél az arcába fújta kiengedett,
göndörített tincseit, és miközben elém érve hátra igazította a haját,
szendén lesütötte a szemét. Rögtön ráismertem.
– Hűha! – Nem tudtam többet kinyögni.
– Nagyon szörnyű?
Lassan körbejártam. A ruha tökéletesen tapadt izgatóan formás
kis hátsójára. Szisszenve szívtam be a levegőt és gyorsan újra
szembeálltam vele.
– Észbontó vagy! – feleltem. Megsimogattam az arcát. A
sminkje erősre sikeredett, de még a jó ízlés határain belül maradt
és nem vált közönségessé.
– Én szóltam Donnának, hogy kicsit sok lesz, de…
– Tökéletes – nyugtattam meg és csókot nyomtam a szájára.
– Akkor legalább megérte véresre dörzsöltetni a sarkam a
cipővel – jegyezte meg némi szarkazmussal a hangjában.
Felnevettem és újra megcsókoltam, Gregék intettek, hogy ideje
befelé indulni. Megfogtam Becca kezét.
– Gyere, mennünk kell!
– Hadd karoljak beléd! Azok a lépcsők olyan ellenségesnek
tűnnek. Ne nevess ki! – szólt rám, és huzigálni kezdte lefelé a
ruháját a combján. – Nagyon kényelmetlen és fura nekem ez az
egész – kapaszkodott a karomba. – Idegesít a sok bámulás.
 Megértettem őt, elvégre teljesen más típus volt. Feszélyezte a
sok rá szegeződő férfi tekintet, a mustráló pillantásuk. Ezzel
szemben én büszkén vonultam befelé vele az oldalamon. Élveztem
az átható irigységet, amiért az este legszebb nőjét magaménak
tudhattam.
A többiek az aulában vártak be minket. Donna megállás nélkül
az eltöltött „csajos napjuk”-ról mesélt, és Beccát dicsérte.
– Mi a baj? – kérdeztem suttogva Rebecca füléhez hajolva, mert
csodálkozva forgott körbe.
– Még nem jártam itt. Valami csodaszép ez az épület!
– Gyere, megmutatom! – fogtam meg a kezét. Odaszóltam a
mellettem álló nagybátyámnak, hogy sétálunk egy kicsit, és majd a
páholyban találkozunk.
Épp csak pár lépést tettünk, mikor Becca telefonja csörögni
kezdett. Viccesen megdorgáltam, nehogy elfelejtse kikapcsolni,
mire félig nevetve szólt bele, de pár másodperccel később elsápadt,
és a kezem után kapott, amivel alaposan megijesztett.
– Máris indulok – suttogta, és a táskájába ejtette a mobilját.
– Mi történt, kicsim? – pillantottam rá aggódva.
– A… a… haza kell mennem. A nagymamám kórházba került –
hebegte, és már indult is az ajtó felé.
– Rendben, hazaviszlek – mentem utána a derekát fogva.
– Hova haza? – állt meg.
– Jersey-be.
– Ne! – tiltakozott. Döbbenten akartam megtudni az indokát,
ám mielőtt csak kinyithattam volna a számat, már folytatta is. –
Nem most kellene a szüleimmel találkoznod. Ugyan már tudnak
rólad, viszont szerintem nem ez az alkalmas időpont.
Először kicsit rosszul estek a szavai, pedig igaza volt. Jobban
átgondolva, már az is előrelépésnek számított, hogy legalább
beszélt otthon a kapcsolatunkról.
 – Rendben. Legyen, ahogy szeretnéd – egyeztem bele.
– Azért az állomásra elviszel?
– Persze – bólintottam, és a kijárat felé mutattam.

***

Miután Beccát kiraktam az állomáson, sokáig nem találkoztunk.

Hazaérkezése után két nappal meghalt a nagymamája és úgy
döntött, a temetésig otthon marad. Rögtön felajánlottam, hogy
indulok, számomra természetesnek tűnt, hogy mellette leszek a
nehéz időszakban, de hallani sem akart róla. Ismét azzal
magyarázta, hogy nem alkalmas. Nem erőltettem, elvégre még
mindig jobb helyzetben voltam, mint Kate, aki Audrey-val és a
szüleikkel elment a temetésre, ám Becca levegőnek nézte őket.
Utána az utolsó iskolai tesztje miatt ugyan visszatért velük az
albérletbe, ám továbbra sem békült meg.
A lányok közti feszültség rányomta a bélyegét Kate és Sly
kapcsolatára is. Egyre sűrűbben vitatkoztak. Próbáltam Sly-t
türelemre inteni, sajnos azonban elég jól ismertem és tudtam,
hamarosan robbanni fog. Igyekeztem több közös programot
szervezni vele, amíg Becca minden percét tanulással töltötte. Az
Afrikában töltött hetek után nehezen rázódtam vissza a New York-
i nyüzsgésbe. Folyton megcsúsztam, kiestem a szokásos napi
rutinból, és amiatt nehezen sikerült összeegyeztetnem a munkát a
magánélettel. Sly-jal azért lejártunk együtt kondizni, elmentünk a
Central Parkba futni, esténként beültünk valahova iszogatni, vagy
csak nála dekkoltunk a teraszán, és egy sör mellett az élet nagy
kérdéseiről diskuráltunk.
Egy pénteki délután az utolsó percben kért meg vállaljam át az
aznapi ügyeletét, mert Kate kapott egy szabadnapot és meg akarta
lepni egy romantikus vacsorával. Beugrottam helyette szívesen,
mert akkor még nem sejtettem, hogy este Becca ír egy üzenetet.
Délelőtt megcsinálta az utolsó vizsgáját és szeretett volna
találkozni velem. Rögtön felhívtam. Kicsit fásultan és furcsán
csengett a hangja. A kimerítő tanulásra fogta, de nem nyugtatott
meg vele. Kértem, hogy jöjjön be a kórházba, és beszélgessünk
kicsit, de azt mondta, inkább pihen, és majd másnap keressük
egymást.
A Beccával való telefonálás után nem sokkal kaptam Tinától egy
üzenetet, hogy ne keressem éjszaka, mert Audrey-val elmennek
kettesben bulizni. Rögtön tudtam, hogy ha Beccát egyedül hagyták
a barátnői, akkor még mindig nem békültek ki. Az egész ügyelet
alatt aggódtam miatta és Tináért is. Greg elutazott egy orvos
konferenciára, Susan meg elkísérte, így másnap estig megint rám
bízták a lányukat.
Reggel, ahogy megérkezett a váltás, egyből a lányok albérletéhez
indultam. Már a kapucsengőn volt a kezem, amikor Audrey
kilépett a zöld vasajtón. Ijedten hátrahőkölt, majd nevetni kezdett.
– Matt! Becca tudta, hogy jössz? Elment fotózni. Készül a
kiállítására.
– Akkor nincs nagy baj. Este írt, hogy szeretne találkozni, de
ügyeltem. Felhívtam, és olyan zaklatott volt a hangja.
– Öhm… Biztos fog ma keresni – mondta kissé zavartan Audrey,
miközben idegesen csavargatta a haját. Gyanúsnak tűnt a
viselkedése. – Vagy megvárhatod fent. Nincs itthon senki.
– Audrey, minden rendben?
Bólogatott, de az arca másról árulkodott.
– Persze. Végre kibékültünk. Átbeszélgettük az egész éjszakát
hármasban. – Gyorsan kikerült és a lépcső felé indult. – Bocs, de
most rohannom kell, az unokatesóddal találkozom.
 – Várj, várj! – szóltam utána. Teljesen összezavarodtam. – Én
úgy tudtam, hogy Kate és Sly tegnap egy romantikus vacsorát
tervezett.
– Ja, tervezték, csak összevesztek.
– Te pedig Tinával bulizni mentél.
– Nem! Kate-tel és Beccával hajnali háromig dumáltunk és
közben felfaltuk a közeli bolt csoki készletét – magyarázta Audrey.
– Értem. Tudod mit? Gyere, elviszlek kocsival!
– Öhm… jó – adta meg magát némi hezitálás után. – Tudod, hol
dolgozik Kate?
– Persze! – figyeltem, ahogy a kocsi felé sétált. Valamit titkoltak
Beccával, ám engem jobban idegesített Tina hazugsága.
Mi értünk előbb a kávézóhoz. Kate egy teli tálcával a kezében
ránk kacsintott, és odakiáltott, hogy máris jön. Épp csak helyet
foglaltunk a hátsó sarokban, kivirulva megjelent Martina is.
Engem megpillantva megtorpant, de azután boldog mosollyal ült
le hozzánk.
– Sziasztok! Hogy-hogy így együtt? Csak nem jössz vásárolni
velünk? – nézett rám.
– Nem szeretnéd te azt.
– Bocs, itt vagyok. Nem értem, mi ez az őrültek háza ma. Még
egy perc szünetet sem tudtam tartani – lépett az asztalunkhoz Kate.
– Mit kértek?
– Én egy capuccinót – bámult rá Tina fensőbbségesen.
– Én egy frissen facsart narancslevet – pattant fel Audrey és belé
karolt – És segítek megcsinálni.
– Matt? – fordult hozzám Kate.
– Egyelőre semmit – ráztam meg a fejem és komoly arccal
fordultam Tina felé azzal a szándékkal, hogy kérdőre vonom.
Azonban mielőtt megszólaltam volna, megjelent Sly.
 Döbbenten pislogott a még meglepettebb unokahúgomra,
miközben egy hatalmas rózsacsokrot adott át Kate-nek. Amíg ők
kibékülve egymást ölelgették, Martina egyre dühösebb lett.
– Ne haragudj, Audrey – állt fel megköszörülve a torkát –,
mégsem tudok shoppingolni ma veled. Ma este jönnek haza
anyuék, és elfelejtettem, hogy megígértem neki valamit.
– De azt mondtad, feltétlen el kell mennünk, mert kinéztél egy
szuper…
– Rájöttem, hogy nem is annyira szuper – szuggerálta
jelentőségteljesen Sly-t, aki kerülte a tekintetét. – Majd bepótoljuk.
– Kikapta a kocsikulcsot a kezemből. – Az autónál megvárlak.
Kate a csokrát szagolgatta, és kérdőn kapta fel a fejét, amikor
Tina elrohant majd feldöntve őt.
– Mi a baja?
Intettem, hogy ne foglalkozzon vele, holott legszívesebben
bevágtam volna Sly képét. Ő is érezte, túl messzire ment, mert
folyton engem figyelt a szeme sarkából. Félt a lebukástól. Akkor
sóhajtott csak fel, amikor a lányok elmentek vízbe tenni a virágot
és narancslevet facsarni.
– Sajnálom! – ült le velem szembe.
– Mit is? – kérdeztem szúrós tekintettel.
– Én nem akartam…
– Megerőszakolt? – Az asztalt markolászva igyekeztem
visszafogni magam.
– Sajnálom! – ismételte bűnbánó arccal, de nem hatott meg.
– Ezt már mondtad.
– Én szóltam neki, hogy nem kellene.
– Nem szólnod kellett volna, hanem otthagynod – vágtam rá
ingerülten.
– Megnézném, hogy hasonló helyzetben te, hogy mondasz
nemet – horkant fel. – Nem értem, miért csinálsz ekkora cirkuszt.
 – Baromira nem érdekelne, ha nem az unokahúgom lenne –
mondtam egészen közel hajolva hozzá.
– Felnőtt nő.
– Kihasználtad.
– Francokat! Jobban akarta, mint én – legyintett. Flegma
viselkedése egyre jobban felbőszített.
– Na, jó! – álltam fel lassan, és ökölbe szorult a kezem. – Most
inkább elmegyek, még mielőtt olyat mondok, vagy teszek, amit
később megbánok.
Kiviharzottam a kávézóból, és bevágtam magam az autóba. Nem
néztem Tinára miközben gyújtást adtam. Hallottam a szipogását,
tudtam, hogy sírt, mégsem kezdtem vigasztalni. Dühös voltam rá,
magának kereste a bajt. Ráadásul hazudott nekem.
– Miért csinálta ezt velem? Alig egy órája jött el tőlem és máris
Kate-hez rohan?
Nem akartam idegesen vezetni, így inkább félreálltam.
Mérgesen fordultam felé, ám a bánatos arcát látva képtelen voltam
leszidni.
– Tina, felejtsd el őt! Jobbat érdemelsz.
– Ennyire nem jelentett neki semmit a tegnap éjjel?
Lehunytam a szemem. Miért hiszik azt a nők, hogy a férfiaknak
érzelem kell a szexhez, vagy, hogy a szex után egyből beléjük
szeretnek? – értetlenkedtem magamban.
– Hazudhatnék, de nem fogok – sóhajtottam. – Mi másképp
működünk. Érzelmek nélkül is simán ágyba viszünk valakit. Sőt,
még jobb is, mert kevesebb a bonyodalom.
– De te szereted Beccát, nem?
– Az más.
– Engem miért nem szeret senki? Miért hagy el mindenki?
– Mert hülyéket választasz – adtam meg a kegyetlen, de őszinte
választ.
 Elnevette magát, mialatt előhalászott egy zsebkendőt a
táskájából.
– Nincs belőled véletlenül még egy, aki nem a rokonom?
– Sajnálom, de egyedi vagyok, és megismételhetetlen –
vigyorodtam el. – És hogy lásd, mennyire jó fej is, elviszlek
vásárolni. – A kijelentésemre ugrálni kezdett az ülésen. Gyorsan
lehűtöttem. – Ha viszont még egyszer hazudni mersz nekem,
megismered a kevésbé kedves énemet is.
– Oké – bólogatott hevesen, arcán megkönnyebbült mosollyal.

***

Fogalmam sincs, hogy a fenébe, de elment az egész napunk a

vásárlással. Fejfájással és tizenöt reklámszatyorral értünk haza.
Legszívesebben földhöz vágtam volna a csomagokat, olyan lassan
nyitotta Tina az ajtót. Repdesett a boldogságtól, én viszont alig
tudtam menni a fáradtságtól. Amint beléptünk, ő egyenesen a
nappali felé futott.
– Tina, nem segítenél a… – szóltam utána. Követtem és a
szerzeményeket letéve, elhallgattam a Greggel és Susannal teázó
Becca láttán. Öröm járt át, hogy végre három hét után vele lehetek.
Már a fáradtság sem érdekelt. – Sziasztok! Miért nem hívtál, hogy.
– kezdtem, de Becca egyből hozzám rohant és a nyakamba vetette
magát –, jössz? – Kérdőn néztem Gregékre, de ők, csak a fejüket
rázták és tapintatosan magunkra hagytak minket, mint akik
kíváncsiak voltak Tina új ruháira, bekísérték a szobájába.
– Rég találkoztunk, és én is örülök, viszont… – kezdtem.
– Hiányoztál – mormolta a nyakamba, miközben egyre
erősebben kapaszkodott belém.
– Te is – suttogtam a fülébe. Picit elhúzódtam, hogy
ránézhessek. – Mi a baj?
 – Semmi.
– Persze – csóváltam a fejem. Megfogtam a kezét és a
kanapéhoz sétáltunk. Leültem és az ölembe húztam. – Vegyél pár
mély levegőt, nyugodj meg és mondd el, mi bánt!
– Nem vagyok rá képes.
– Azért csak próbáld meg! – biztattam.
Felpattant és járkálni kezdett. Elképzelni sem tudtam, mi
történt.
– Matt… én… én… – kezdte dadogva. Oda akartam menni hozzá,
de épp csak megmoccantam, amikor rám szólt. – Nehogy felállj!
Terhes vagyok!
Kicsit lassabban, mint terveztem, de befejeztem a mozdulatsort
és feltápászkodtam az ülőgarnitúráról. Próbáltam értelmezni a
szavait. Bizonyára csak hallucináltam.
– Biztos vagyok benne, hogy jól hallottam, de megismételnéd a
kedvemért?
– Azt mondtam, gyereket várok.
Elakadt a szavam, a lélegzetem, hirtelen még a gondolataim is
cserben hagytak. Biztattam magam: gyerünk Matt! Akárcsak a
munkában… Nyugalom, a híres nyugalom és higgadtság kell,
amivel mindig, minden stresszhelyzetet megoldasz, és ez is biztos
csak valami tévedés lesz, ami mindjárt ki is derül.
 Becca (19.)

A nagymamám temetése után a szobám ablakában üldögéltem.

Az összes rokonunk, barátunk, szomszédunk odalent beszélgetett
a halotti toron, én viszont senkit sem akartam látni. Azon
elmélkedtem, vajon miért van az, hogy egy cseppnyi boldogságért
is hatalmas árat kell fizetni? Ahányszor megcsillant egy
reménysugár és úgy hittem, végre minden egyenesbe jön, az élet
rögtön megtörte valami kegyetlenséggel a varázst és visszarántott
a talajra.
Két nappal korábban még boldogan ébredtem Matt ágyában és
rózsaszín ködben úszva készítettem neki reggelit. Az eltűnése
miatti pánikrohamomat leszámítva csodálatos éjszakát töltöttünk
együtt. A bőrömön még mindig az ő illatát éreztem, a számon az
ajka ízét, és ha lehunytam a szemem, láttam magam előtt a
perzselő tekintetét, miközben örökre az övé lettem. Vidáman
vetettem fel, hogy esetleg néhány napra beköltözhetnék hozzá, de
Matt meglepően hűvösen fogadta az ötletet. Én mégsem hagytam
elrontani a kedvemet, de akkor felbukkant Donna és Martina.
Miután túlestem néhány percnyi kötelező bájcsevejen,
visszavonultam a hálóba duzzogni. Akárhogy próbálkoztam, nem
tudtam megkedvelni Donnát. Irigy voltam rá, és nagyon is érdekelt,
mi történt közte és Matt között, hiába hazudtam még magamnak
is az ellenkezőjét.
Végül Matt utánam jött, és ez jól esett, mert egyértelművé tette,
hogy én kellek neki.
– Bocsi, beszélhetnék Beccával? – kukucskált be Donna és
elegánsan mellém sétált.
 Matt kérdőn nézett rám, mire aprót bólintottam jelezve, hogy
nyugodtan hagyjon egyedül minket, csak nem fogjuk kikaparni
egymás szemét. Megvártam, amíg becsukta az ajtót, majd karba
tett kézzel Donnához fordultam, és hosszan méregettem.
– Hallgatlak! – próbáltam fensőbbséges hangot megütni, de ő
csak elmosolyodott a fejét csóválva, amitől ismét egy kis
szerencsétlenségnek éreztem magam.
– Nézd, Rebecca! Tudom, hogy nem kedvelsz, és meg is értelek.
Őszinte leszek veled. Szeretem Matt-et és bármit megtettem volna
azért, hogy visszakapjam. Amikor megismertelek, arra gondoltam,
te biztos nem leszel nekem vetélytárs. Egyszerűen azt sem értettem,
mit eszik rajtad – hangzott az őszinte vallomás. Kissé összevontam
a szemöldököm, mire megfogta a karom. – Ne haragudj, nem úgy
értettem! Te nagyon helyes lány vagy, csak ő eddig a bevállalósabb,
lazább nőket kedvelte – magyarázkodott. Nem reagáltam. Ő
közben elengedett és megköszörülte a torkát. – Aztán döcögni
kezdett a kapcsolatotok, ami engem igazolt. Amikor Matt szünetet
kért tőled, azt hittem, eljött az én időm, de tévedtem. Nem tudtam
boldoggá tenni. Nem engem akar, csakis téged. Ha csak egyszer is
úgy nézett volna rám, annyi szeretettel, féltéssel, odaadással, mint
rád, soha nem engedtem volna el – rántotta meg a vállát
lemondóan.
– Értem – bólintottam.
– Szóval a helyzet pont fordítva áll, és én nem vagyok neked
vetélytárs.
Egy pillanatig némán fürkésztem az arcát. Őszintének tűnt, csak
nem értettem az indokát.
– És azt is elárulod, miért mondtad ezt most el nekem?
– Mert szeretném, ha majd egyszer nem az ellenségedként,
hanem a barátodként tekintenél rám. Kérlek, adj egy esélyt, hogy
bizonyítsak! Mit szólnál egy igazi nőcis programhoz? Tudod,
shopping, szépségápolás, ilyesmik. Néhány pillanatig a számat
tátva gondolkodtam. Gyűlöltem vásárolni. Általában csak
berohantam a boltokba, gyorsan felmértem, mi tetszik és azt
megvettem. Főként a kényelmes és praktikus darabokat
részesítettem előnyben. Anyu sokszor amolyan költői kérdéssel
meg is jegyezte „milyen nő vagy te?”.
– Jó, miért is ne? – egyeztem bele végül Donna ötletébe. Hajtott
a kíváncsiság, hogy vajon tényleg lehetünk-e barátok. Őszintén
megvallva, nem hittem benne, de Matt miatt akartam adni egy
esélyt a dolognak.
Rövid idő alatt a vásárlás szó számomra teljesen új értelmet
nyert. Röpke másfél órát töltöttünk csak fehérnemű válogatással.
Soha életemben nem volt még annyi csipke rajtam. Azután egy óra
következett a cipőboltban, ahol megtanultam, hogy amelyik cipő
kényelmes, az nem szexi. Miután a sok ruhapróbálásban teljesen
kimerültem, Donna elrángatott egy szépségszalonba, onnan pedig
egyenesen rohantunk a Metropolitanhoz. Mire az operához értünk,
a sarkam kidörzsölődött, a bugyim bevágott, a mellem a
nyakamban volt, a műszempillától és a sok festéktől alig láttam és
úgy éreztem magam, mint egy kirakati majom, de Matt reakciója
kárpótolt minden szenvedésért. Zavarba jött. Egy pillanatra
megtapasztalhattam, milyen a valódi nőiesség hatalma. Csakhogy
engem nem igazán érdekelt. A rám szegeződő sok, kiéhezett férfi
szempárnál sokkal inkább elvarázsolt a gyönyörű épület, de annak
sem örülhettem sokáig. A szüleim telefonhívása a hírrel, hogy a
nagymamám kórházba került, megtörte az idillt.
Halk kopogás riasztott fel az elmélkedésből.
– Ki az? – fordultam az ajtó felé.
– Csak mi – dugta be a fejét Audrey, és Kate-tel a nyomában
besasszézott a szobába.
 Matt személyesen és telefonon is próbált rám hatni. Mondogatta,
hogy nem haragudhatok rájuk, amikor ők csak nekem akartak jót.
Persze, valahol meg is értettem, de akkor sem tetszett az elintézési
mód. Audrey egy „kísérj el a mosdóba” csellel elhívott Matt-től,
amíg Kate a hátam mögött kibeszélt neki. Ez nem volt barátnőhöz
méltó viselkedés.
– Mit akartok? – néztem rájuk.
– Nem beszélhetnénk meg? – állt meg Kate a szoba közepén.
– Elárultál.
– A te érdekedben. Tudtam, hogy magadtól nem fogod
elmesélni neki.
– Pont ez az, Kate! Az én életem, az én titkaim, az én érzéseim.
Jogom van eldönteni, kivel, mit osztok meg.
– Igazad van, de Matt előbb-utóbb újra lelépett volna, ha nem
nyílsz meg előtte legalább egy kicsit. Én csak féltettelek az újabb
csalódástól. És még mindig féltelek – mondta komolyan.
Láthatóan nem bánta, amit tett. Sőt!
– Kate! – Felálltam, és léptem egyet felé.
– Azt hiszed, nem tudom, miért nem engedted, hogy eljöjjön a
temetésre, miért nem mutattad be a szüleidnek? Te folyamatosan
rettegsz, Becca, és ebbe tönkre fogsz menni! – folytatta
könyörtelenül. – Nem értem, miért nem tudsz pont vele őszinte
lenni? Annyira szeret, csak hagynod kellene, hogy melletted tudjon
állni!
– Ma temettük el a nagymamám. Nem akarom ezt most tovább
hallgatni. Lemegyek a családhoz – mondtam, és elindultam az ajtó
felé.
– Becca! – fogta meg a kezem Audrey. – Ha megígérjük, hogy
többet nem beszélünk Matt-tel a hátad mögött, visszajössz velünk
holnap az albérletbe?
– Igen.
 – Ez azt jelenti, hogy szent a béke? – kezdett örülni.
– Még nem – feleltem. Láttam a döbbenetet az arcukon, amikor
kimentem a szobából. Nem adhattam be könnyen a derekam.
Hiába gyűlöltem haragban lenni velük, attól féltem, ha könnyen
megbocsátok, nem érzik majd át, mennyire fájt, amit tettek.

***

Az albérletbe visszatérve még hetekig fagyos maradt a hangulat.

Audrey egy bemutatóra készült, Kate rengeteget dolgozott, én
pedig minden erőmmel a tanulásra koncentráltam. Egyikünk sem
erőlködött nagyon a béküléssel. Cinthya viszont nagyon élvezte a
köztünk lévő mosolyszünetet. Lubickolt a piszkálódó szerepében,
és minden alkalmat megragadott, hogy emlékeztessen minket,
mennyire szánalmas volt a viselkedésünk.
Az utolsó vizsgám reggelén álig tudtam felkelni az ágyból. Már a
sokadik napom kezdődött szédüléssel és émelygéssel, pedig alig
ettem, annyira a tanulásra koncentráltam. Nyögve a fejemre
tettem a párnám. Mikor is kapnék be egy jó kis vírust, ha nem
akkor, amikor épp topon kellene lennem? Igyekeztem mélyeket
lélegezni, de nem segített. A fürdőhöz támolyogtam, de foglalt volt.
– Hahó! – kopogtam be.
– Mit akarsz? – szólt ki Cinthya kegyetlen hangon.
– Muszáj bemennem – rángattam a kilincset.
– Várj a sorodra! Eddig én vártam a barátnőid miatt. Ja, bocs,
csak volt barátnőid. Remélem, nem sírsz odakint, mert így, hogy
haragban vagytok, megvédeni sem fognak nagyon.
– Ha nem akarod, hogy az ágyadba rókázzak, azonnal engedj be!
– rúgtam bele az ajtóba, amitől még a lábam is megfájdult.
Cinthya hirtelen kinyitotta az ajtót, mire berohantam mellette.
– Undorító! – hallottam a vinnyogását.
 Sok időbe telt, mire rendbe szedtem magam. A vizsgámra az
utolsó percben estem be, de sikerült. Az volt a lényeg. Hazafelé újra
rosszullét kerülgetett. Reggel még reménykedtem, hogy a stressz,
a tanulás okozta kimerültség és valami vírus lesz az oka, ám ahogy
a suliban a papírra ráírtam a dátumot, beugrott valami. Valami,
ami félelemmel töltött el. Késett. Pedig a svájci órát hozzám
lehetett volna igazítani.
Mire beléptem a lakásba, már biztosra vettem, hogy babát várok
és vége mindennek. Sírva rogytam le a konyhában. A kintről jövő
kulcscsörgést és a lányok nevetgélését későn vettem észre. Nem
maradt időm eltüntetni a sírás nyomát az arcomról.
– Becca! Mi a baj? – ölelt át Audrey, majd rögtön utána Kate.
– Semmi – ráztam meg a fejem.
– Nem sikerült a vizsgád? – kérdezte szomorúan Kate.
– De – szipogtam. – Az jó lett… – elakadtam. Felváltva
pillantgattam rájuk, és újra elsírtam magam. – Ne haragudjatok
rám! Annyira szeretlek titeket! Nélkületek pocsék az élet.
Újra átöleltek egy „jaj” nyávogással, és egyszerre két oldalról
kaptam egy-egy cuppanós puszit tőlük, majd nevetve elhúzódtak.
– Becca, mondd el mi a baj! – komorult el Kate, miután látta,
hogy én nem nevettem velük.
Nem akartam beavatni őket, de úgy éreztem, megkönnyebbülök,
ha végre elmondhatom valakinek.
– Amikor eljöttünk Matt-tel Long Island-ről, én akkor… mi
akkor…
– Lefeküdtetek – fejezte be Kate helyettem. – Ugye ezen nem
kell most meglepődnünk?
– Majdnem egy hete késik – suttogtam bizonytalanul.
A lányok döbbenten néztek egymásra.
– Csináltál már tesztet? – Kate kérdésére megráztam a fejem. Ő
egyből indult az ajtó felé. – Veszek a sarkon a gyógyszertárban.
 – Ne!
– Hidd el, jobb tisztán látni! – erősködött Audrey.
– Én nem lehetek terhes.
– Dehogynem szívem, hisz lefeküdtél Matt-tel.
– Nem Audrey, én nem lehetek terhes! – ismételtem meg
minden szót megnyomva. – Nem vállalhatok babát. – Láttam az
arcán, hogy megértette végre. Az asztalba kapaszkodva visszaültem.
– Öt perc és itt vagyok – rohant el Kate.
Életem leghosszabb fél órája következett. Öt különböző tesztet
csináltam meg, miközben a lányok a fürdő előtt toporogtak, és
kopácsoltak. Percekig csak bámultam a tükörképemet. Képtelen
voltam megnézni az eredményt. Amikor Kate megfenyegetett,
hogy rám töri az ajtót, oldalra pillantottam. A két csík ott virított.
– Hallod, Becca? Nem vicceltem, ha… – elhallgatott, ahogy
kiléptem.
Nem szóltam, csak némán lesütöttem a szemem.
– Megoldjuk! Ne aggódj, ezt is megoldjuk! – Audrey kézen fogva
a konyhába húzott és leültetett. Elővette a teafőzőt, és amíg vizet
forralt, felszeletelt egy citromot. – Találjuk ki, mi legyen!
– Beszélned kell a szüleiddel! – kezdte Kate.
– Nem! – pattantam fel.
– Elsőnek azonban Matt-tel. Muszáj lesz őszintén mindent
elmondanod neki – folytatta Kate, meg sem hallva az előbbi
válaszomat.
– Nem! – sikoltottam, de ő rám se hederített. Audrey rezzent
csak össze.
– Becca, ez most nem játék! – kiabált rám Kate. – Térj már
észhez! Ezt a döntést nem hozhatod meg egyedül!
– Elmondom neki, csak…
– Az nem elég! Matt-nek tisztán kell látnia… – fordult utánam,
miközben én a szoba felé siettem, hogy egyedül tudjak gondolkodni.
Igaza volt és ezért gyűlöltem őt, magamat, mindenkit és az egész
életemet.
Kate elém ugrott.
– Most szépen visszamész és megiszod azt a teát, vagy én fogom
ebben a percben felhívni Matt-et – fenyegetett meg.
– Te ezt nem érted, Kate! – túrtam idegesen a hajamba. – Nem
tudod, milyen ez.
– Ez így igaz – szólt higgadtan. – Viszont a barátnőid vagyunk,
és segíteni akarunk. Mondd el, beszéljük meg és találjunk
megoldást! Rendben?
Semmi nem változott a tea után, sőt még másnap reggelre sem.
Akárhányszor beszéltük át a témát, nem lettünk okosabbak. A
szüleimet egyelőre nem avattam be, viszont, ha nem akartam, hogy
Kate tegye meg, Matt-hez el kellett mennem. Csengettem, de senki
nem nyitott ajtót. Már épp megkönnyebbültem, és indultam volna
a lift felé, amikor Susan és a férje megérkezett. Egyből beinvitáltak
és kedvesen végig kínáltak a konyhájukban fellelhető összes étellel
és itallal. Egy mosolyt kicsikarva utasítottam el az evést. Azt az
apróságot kifelejtettem, hogy a terhességtől rosszul voltam és nem
sok hiányzott hozzá, hogy elhányjam magam. Gregory Daniells
amúgy is aggódva fogta meg a homlokom.
– Jól érzed magad, Rebecca? Nem fáj semmid? – A hasamat
szorongató kezemre esett a tekintete.
– Csak a gyomrom… egy kicsit – válaszoltam. Rossz érzés volt
hazudni neki. Ahogy teltek a hónapok egyre inkább olyan lett
nekem, mint a második apám. – Biztos csak elrontottam. Össze-
vissza ettünk tegnap a lakótársaimmal.
– Értem – felelte. Azonban ahogy a szemembe nézett, esküdni
mertem volna, sejtette mi az igazság.
Amikor Matt hazaért, rögtön magunkra hagytak minket. Hosszú
ideje nem találkoztunk. Élvezni akartam kicsit az ölelését, a
szeretetteljes figyelmét, mert rettegtem a reakciójától. Ő persze
egyből kiszúrta, hogy valami nem stimmelt. Biztatott, áruljam el,
ám amikor megtettem, nem egyszerűen meglepett, vagy döbbent
lett, hanem sokkot kapott. Zsebre tett kézzel bámult rám,
miközben megkért, ismételjem meg.
– Azt mondtam, terhes vagyok – mondtam ki ismét, és a
kezemet tördelve vártam, mi lesz.
Visszakérdezett.
– Ez biztos?
– Én tudom, hogy ez nagyon váratlan. Megértem, ha látni sem
akarsz…
– Ne beszélj butaságokat! – hallgattatott el. Visszaültetett a
kanapéra és elém guggolt. – Figyelj rám egy kicsit! Biztos vagy
abban, amit az előbb mondtál? Voltál orvosnál?
– Kate-tel lakom. Öt különböző tesztet hozott nekem – feleltem,
és önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy buzgó barátnőmre
gondoltam.
– Értem. Csak amikor megkérdeztem, azt mondtad, gyógyszert
szedsz.
– Gyógyszert? Mikor? – kérdeztem vissza elkerekedett
szemekkel. A szívem a torkomban dobogott. A fülem zúgott.
Hirtelen beugrott. – Jaj, ne! – A kezembe temettem az arcomat. –
Én nem szedek fogamzásgátlót – motyogtam.
– De azt mondtad.
– Nem emlékszem, de nem szedek! – pattantam fel, és a
lendülettől majdnem fellöktem. Összefontam magam előtt a
karom és idegesen járkálni kezdtem. Miért pont szex közben jutott
eszébe a védekezésről beszélni, én pedig miért nem foglalkoztam
vele hamarabb? – hergeltem magam.
– Akkor miért feleltél igennel? – faggatott tovább kitartóan.
 – Nem tudom, nem tudom! – ráztam a fejem. Közel álltam az
őrjöngéshez. – Azt se tudom, mit mondtál, vagy kérdeztél ott az
ágyban. – Kiabálás helyett cérnahangon sipákoltam, és
reménykedtem, hogy nem hallott minket a családja.
– Jól van! – lépett elém. – Semmi baj, ne pánikolj! Minden
rendben lesz! Bemegyünk a kórházba és…
A kórház említésére hátrálni kezdtem.
– Ne most!
– Becca…!
– Ne! – kértem.
Megfogott és értetlenül nézett rám.
– Jó, akkor majd reggel. Rendben?
– Rendben – feleltem aprókat bólintva. – Ezek szerint nem
hagysz el?
– Tessék? – kérdezte. Hangjából döbbenet és harag hallatszott.
– Rebecca, ezt most komolyan kérdezted?
– Dühös vagy rám.
– Igen, mert ilyen hülyeségek jutnak eszedbe! Nem hagylak el,
se most, se később! Világos?
Matt szikrázó szemmel várta a választ. Nem láttam még addig
annyira ingerültnek, mint abban a percben. Végig erőlködött, hogy
nyugodt, higgadt maradjon, de úgy látszott, átragadt rá a
zaklatottságomból. Válaszul bólintottam és a mellkasához bújtam.
Akkor nyugodtam csak meg, amikor körém fonta a karját és adott
egy puszit a fejem búbjára.
Ugyan megígértem neki, hogy elmegyünk az orvoshoz, de
sikerült másnapra elodáznom a dolgot, ahogy a következő öt
napban is. Munka előtt, minden reggel eljött értem, de különböző
kifogásokkal otthon maradtam, míg végül megunta, és elcserélte
az egyik kollégájával a műszakját. Leült a konyhában és közölte,
hogy megvárja, amíg elkészülök. Kénytelen voltam vele menni a
kórházba, ahol a megérkezésünk után rögtön be kellett segítenie
egy betegnél. Egyedül ültem a váróban a kavargó gondolataimmal.
Egyik percben elképzeltem, ahogy Matt a kisbabánkat ölelgeti
boldogan, a másikban pedig magamat láttam a műtőasztalon,
ahogy a szüleim és az orvosom rá akarnak venni, hogy vetessem el.
A kézfejemet vakargattam. Már épp sorra kerültem volna, mikor
felpattantam és a kijárat felé menekültem. Az ajtó előtt Matt húzott
vissza.
– Becca, várj! Hova mész?
– Haza. Hazamegyek.
– De… már…
– Nem, még nem voltam bent, de felesleges is. Tudjuk az
eredményt.
– Attól még beszélned kell az orvossal, megcsinálni a vizsgá…
– Nem tudom végigcsinálni – vágtam a szavába és újra
nekilendültem a távozásnak.
– Várj! – kapott ismét a karom után.
– Nem kell aggódnod! Megoldom egyedül.
– Azt hittem, ezt már egyszer megbeszéltük. Nagyon szeretlek,
és melletted vagyok, bárhogyan döntesz – mondta nyomatékosan.
Hirtelen lepillantott, és megfogta a kezem. Aggódva nézett fel rám
újra. Csak akkor vettem észre, hogy véresre kapartam a kézfejem.
– Rebecca, van valami köze ennek a nagyfokú félelmednek a
kórházaktól ahhoz, hogy a reptéren történtek után…
– Kérlek, engedj!
Ott akartam hagyni, de megint előttem termett.
– Ne csináld ezt, kicsim! Ne lökj el magadtól!
Lassan ráemeltem a tekintetem. Azt kívántam, bárcsak olyan
lány lennék, akit Matt megérdemel.
– Kate elmondta?
– Csak annyit, hogy sokáig kórházban voltál.
 – Igen. Egyedül és magányosan. Szeretném elfelejteni,
hátrahagyni a többi rossz emlékkel együtt, de ez nem lehetséges.
Most elmehetnénk végre?
– Egy perc. Gyere! – Visszafelé kezdett tolni, mire ijedten
fordultam felé. Finoman átölelt menet közben. – Nyugi, csak
ellátom a kezed!
– Nem szükséges, nem vészes! – tiltakoztam.
– Azt hadd döntsem el én!
Leültetett az egyik csendesebb sarokban lévő vizsgálóba és
óvatosan kitisztította a sebet, majd legnagyobb örömömre
elhagyhattuk végre a munkahelyét. Megkértem, hogy vigyen be a
kávézóba Kate-hez.
– Sziasztok! – fogadott boldog mosollyal minket Kate a pultnál.
– De jó, hogy jöttök! Most kért meg az egyik lány, hogy a hétvégén
ugorjak be helyette, így a mai napom szabad lett. Elmehetnénk
kirándulni valamerre. Már hívtam Audrey-t, hagytam Sly-nak is
üzenetet és…
– Hello! – szaladt be Donna.
Kate kíváncsian lesett Donna mögé, majd egy pillanattal később
megszólalt.
– Sly? Nem veled van?
– Öhm… Már nem. Még elugrott valahova, de majd felhívjuk és
csatlakozik.
– Értem – szegte le a fejét szomorúan Kate.
– Na jó, nem tőlem tudod, de ajándékot vesz neked – tette az
ujját a szája elé Donna.
Kate egyből ujjongani kezdett, hogy mennyire édes a pasija, és
mire kettőt pisloghattam volna, már magával is húzott az öltözőbe.
Teljesen lázba jött, addig ugrabugrált, míg rájött, hogy a pultban
hagyta az öltöző kulcsát. Visszaszaladtam érte, és közben
megütötte a fülem Matt és Donna beszélgetése. A hallottak után
döbbenten meredtem rájuk.
 Matt (20.)

Miután Becca közölte, hogy terhes, hirtelen megvilágosodtam.

Azért volt előző este olyan furcsa a hangja a telefonban, amikor az
ügyeletből felhívtam, és Audrey is azért tűnt zavartnak reggel az
albérlet előtt. Lassan elmúlt az első sokkhatás, és megpróbáltam
tisztán látni. Nem sikerült, csak még jobban összezavarodtam.
Nem értettem, miért mondta, hogy gyógyszert szed, ha valójában
nem is, és miért tiltakozik rettegve az ellen, hogy elmenjen az
orvoshoz? Ugyan mielőtt hazament, megegyeztünk, hogy másnap
reggel eljön velem a kórházba, de nekem voltak kétségeim azt
illetően.
Amint egyedül maradtam, a lakrészembe sétáltam. A nappali
ablakánál megálltam és a hideg üveghez támasztottam a
homlokomat. Az estében kigyulladó fények látványa sem tudta
feledtetni a bennem kavargó vegyes érzéseket. Féltettem Beccát az
anyaságtól. Szerintem még nem állt készen rá. Ugyanakkor
örültem neki, hogy gyereket vár. Egy eleven kisfiút, vagy mint ő,
egy csodaszép, vörös kislányt. Eszembe jutott, milyen édesek
lennének együtt, és elmosolyodtam. A hátam mögül lépések
hallatszottak.
– Greg! – fordultam meg. Az órámra néztem. – Nem fogtok
elkésni az aukcióról?
– Holnap lesz – felelt karba tett kézzel. – Be kell még mennem
a kórházba, csak előtte beszélni akartam veled. – Leengedte és
zsebre dugta a kezét, mint aki nem tudott mit kezdeni vele. –
Figyelj, Matt! Nem vagyok az apád, de fiamként neveltelek és úgy
is szeretlek. Tudnod kell, hogy nekem bármit elmondhatsz, és ha
segítség kell…
 – Hallottál minket? – Biztosra vettem.
– Nem. Nem is kellett. Amint megláttam Beccát, tudtam, hogy
valami baja van. Azt mondta, elrontotta a gyomrát, de közben
önkéntelenül a hasát simogatta. Messziről látszott, mennyire
zaklatott és ideges. Most pedig te is elég feszültnek tűnsz.
Gondolom, nem így tervezted.
Gúnyosan elhúztam a számat. A hűtőhöz mentem, kivettem egy
sört, majd felnyitottam és Greg felé nyújtottam, de megrázta a fejét.
Én belekortyoltam, és csak azután szólaltam meg.
– Nem.
– Ez az, amit nem értek. A te felelősségtudatoddal… ráadásul
tisztában vagy vele, milyen következményei lehetnek egy nem várt
terhességnek…
– Hidd el, nem rajtam múlt! – vágtam a szavába. – És jelenleg
fogalmam sincs, mi legyen. Félre ne érts! Becca a mindenem.
Boldog vagyok, hogy a gyerekemet várja.
– De? – kérdezett vissza Greg, miközben odasétált az egyik
bárszékhez. Leült rá, és érdeklődve várta a válaszom.
– Aggódom miatta. Túl fiatal. Még annyi minden várna rá. –
Letettem a sört a konyhapultra. – Susan imádja a gyerekeit, ez nem
kérdés. Viszont ahányszor megnéz egy balettelőadást, végig sírja.
Igyekszik takargatni a könnyeit, meg a meghatottságra fogja, de…
– A karrierjét siratja – fejezte be helyettem Greg.
– Pedig ti házasok voltatok és terveztétek a családalapítást.
– Attól félsz, hogy egy idő után Rebecca úgy fogja érezni,
miattatok nem élheti azt az életet, amire vágyott?
Bólintottam.
– Vagy pedig a gyerek jobban fog kötődni a bébiszitterhez, mint
a saját anyjához.
 – Szerintem együtt, közösen megtalálnátok az összhangot, hogy
senkinek ne kelljen feladnia az álmait – sóhajtotta. – Vagy
szeretnéd, ha elvetetné?
Szótlanul néztem Gregre. Borzalmas volt, ahogy kimondta.
Szörnyetegnek éreztem magam tőle. Megráztam a fejem. A végső
döntés úgy is Beccáé lesz. Egy dologban biztos voltam, bárhogy
határoz, én mellette állok.

***

Egy álmatlan, forgolódós éjszaka után, másnap – ahogy

megbeszéltük – elmentem Beccáért. Beigazolódott a sejtésem. Egy
kifogással elhalasztotta az orvosi vizsgálatot, akárcsak a következő
napokon, amikor reggelente, menetrendszerűen megjelentem nála
munka előtt. Hol nagyon rosszul érezte magát, hol elaludt, aztán a
közelgő kiállítása miatt egy megbeszélésre kellett mennie Felicity
Granttel.
Susan és Felicity évek óta jó barátságot ápoltak, így amikor
felhívtam, elmesélte, hogy direkt Becca kért reggeli időpontot a
találkozóra. Akkor fogyott el a türelmem. Műszakot cseréltem és
megfogadtam, mindenképp becipelem a kórházba, ha kell a
karomban.
Amikor végre eljutottunk a váróig, azt hittem, célba értünk.
Tévedtem. Egy rövid időre egyedül kellett hagynom, és nem sokkal
később már a kijáratnál kaptam el. Először maradásra akartam
bírni, de amikor észrevettem, hogy véresre kaparta a kezét, már
nem is tűntek fontosnak azok a vizsgálatok. Sokkal jobban
foglalkoztatott a pszichikai állapota és annak oka. Finoman
rákérdeztem, de hárított. Nem akartam teljesen kiborítani, inkább
jegeltem a témát.
 Miután elláttam a kezét és kiléptünk az utcára, látszott rajta,
hogy megkönnyebbült. Mire a kávézóhoz értünk, ahol Kate
dolgozott, egész felszabadult lett. Vidáman lépett a pulthoz, ahol
barátnője épp pakolászott.
Kate rögtön felvetette, mi lenne, ha délután piknikezni
mennénk? Szerette volna kihasználni a szabadnapját. Alig egy
perccel később betoppant Donna is, mire Kate egy pillanatra
elkedvtelenedett. Mint kiderült, Sly-nak is Donnával kellett volna
érkeznie. A kissé felületesre sikerült magyarázat után egyből
tudtam, mi a helyzet. Amint Becca és Kate elment hátra, Donnához
fordultam.
– Hol van? Vagy inkább kivel?!
– Ki? – kérdezett vissza. Felvettem a „ne nézz hülyének”
pillantást, de ő tovább játszott. – Ja, Sly! Hát az előbb mondtam…
– Tinával? – vágtam a szavába.
– Te tudsz róla? – döbbent le.
– A francba! Hogy az a… – káromkodtam volna tovább is, ha
Donna nem teszi a szám elé a kezét.
– Figyelj, Matt! Ugye nem akarjuk, hogy Kate megtudja? Én
nem szeretnék ebbe beleavatkozni.
– Pedig pont azt teszed! – világosítottam fel. – Az imént falaztál
Sly-nak.
– Beszélj vele!
– Egy hét szabit vett ki, csak hogy ne kelljen találkoznia velem.
Egy idióta! De legalább Tinának lehetne több esze! Ezt a történetet
pár napja már átrágtuk. – Tina csak szerelmes – mentegette Donna
az unokahúgomat.
– Szerelmes, a fenéket! – legyintettem.
– Sly pedig egyszerűen csak önmaga. Neki egy soha nem elég.
– Majd akkor legyen önmaga, ha Kate megtudja!
 – Mit tud meg Kate? – Becca hangjára lehunytam a szemem.
Lassan hátra fordultam, de nem feleltem, mire ő Donnára nézve,
ingerülten újra megkérdezte. – Mit tud meg Kate?
Donna oldalra pillantott rám, majd vissza Beccára.
– Tőlünk semmit – felelte, majd megrántotta a vállát és kifelé
mutatott. – Megyek, megvárlak titeket a kocsinál – szólt, és mint
aki jól végezte dolgát, lelépett.
Rebecca úgy bámult rám, mintha valami megbocsájthatatlan
bűnt követtem volna el.
– Matt, Sly-nak van valakije?
Nem akartam elárulni a barátomat, de Beccának sem tudtam
hazudni. Bólintottam.
– Igen – feleltem halkan.
– Szegény Kate! – sóhajtott fel. A hajába túrt, majd a raktár felé
nézett.
– Ne! – szóltam rá. Tudtam, mire gondolt. – Ne tedd!
– Mi az, hogy ne? Muszáj elmondanom neki. Kate a legjobb
barátnőm. Gondolj csak bele a helyzetembe! Fordított esetben te
hallgatnál?
Igaza volt. Valami frappáns meggyőzésen törtem a fejem.
– Hahó! – szaladt előre Kate. – Hol van már az a kulcs?
– Öhm, …hozom, de előtte muszáj valamit… – kezdte Becca, ám
szerencsére Kate mobilja közbe szólt.
– Egy perc! Szavad ne feledd! – mutatta fel az ujját, és boldogan
szólt a telefonba. – Szia, szerelmem!
– De… – kezdte Becca, ám ahogy találkozott a tekintetünk,
csendben maradt. Láttam rajta, egy másodperc alatt megváltozott
a véleménye. Lehajtott fejjel várta végig a romantikus csevejt.
– Na, most már figyelek! – rázta magát vidáman Kate.
– El is felejtettem, mit akartam. Inkább menj, siess, öltözz át!
Megvárunk. – Mikor újra kettesben maradtunk, meg akartam
simogatni a karját, de elhúzódott. – Nyertél! Nem okozok
fájdalmat neki. Viszont tudnom kell, ki az! Ismered?
– Muszáj ezt?
– Szóval igen? Én is ismerem?
– Rebecca!
– Hadd találgassak! Martina.
– A kocsinál leszek én is – mondtam, és sietős léptekkel
indultam a bejárat felé. Addig igyekeztem elmenekülni egy újabb
vita elől, amíg még lehetett. Épp elég nézeteltérésünk volt ahhoz,
hogy ne akarjunk még mások miatt is marakodni.
Az autóban ülve Donnával némán megvártuk Beccáékat. Mielőtt
a Central Parkba indultunk volna, be kellett szereznünk a
kellékeket. Kate klasszikus pikniket álmodott meg, pléden
ücsörgéssel, frízbizéssel, fonott kosárba pakolt szendvicsekkel.
Épp csak a kutya hiányzott a képből.
Mire mindent megvettünk, Audrey és John már a parkban
heverészett a fűben. Ahogy megérkeztünk mindenki egyből beállt
frízbit dobálni, még Donna is lerúgta a magassarkúját. Egyedül én
nem játszottam. Hanyatt feküdtem a pléden, és a gyorsan úszó
felhőket bámultam. Becca nem sokkal később mellém bújt, és
hízelegni kezdett. Dörgölőzött, mint egy kismacska. Amikor
dorombolni kezdett, nevetve magamhoz húztam. Meg akartam
csókolni, mire Audrey elénk dobta a rózsaszínű műanyagot.
– Hé, szerelmesek! Inkább gyertek dobálni!
– Éhes vagyok! – kiáltott vissza Becca.
Kate, mint egy igazi tyúkanyó a pléden termett, és őrült
tempóban kezdte előpakolni a kajás kosár tartalmát, miközben
elhangzott tőle a bűvös mondat.
– Te most kettő helyett eszel. Miért nem szóltál hamarabb?
Vártam, hogy Becca ugrani fog a megjegyzésre, de nem tette.
 Az egész délutánt végig mosolyogta, jóízűen evett és nagyokat
nevetett a lányokkal. Felszabadultan szaladgált, és néha odarohant
hozzám, hogy kedveskedve megöleljen. Egészen addig minden
tökéletesen alakult, míg Sly meg nem érkezett. Rebecca árgus
szemmel figyelte minden lépését, és ahányszor Kate-hez ért, vagy
megcsókolta, grimaszokat vágott.
– Akkor jövő hétvégén elautózunk megnézni azt a jó kis
lovardát?
Audrey és John bőszen bólogattak Kate kérdésére, míg Sly a
fejét rázta.
– Nekem biztos nem jó. Mind a két nap dolgoznom kell. – Ne
már, szerelmem!
– Majd elmeséled, milyen volt, cicám! Engem valamiért amúgy
se nagyon szeretnek a lovak – vágta ki magát Sly hízelegve.
– Talán jó emberismerők – szúrta oda Becca, de a végére egy
tüsszentést imitált.
Sly felé pillantott, megszólalni azonban nem maradt ideje.
– Tényleg, és hol van az ajándékom? – rebegtette a szempilláit
Kate.
– Ajándék?
– Na, az engem is érdekel – kötözködött tovább Becca, és szája
gúnyos mosolyra húzódott.
– Tudod, amit a telefonban említettél – mentette Donna a
helyzetet.
– Ja, az egy eléggé személyes dolog – ölelte át Sly Kate-et. –
Majd ha kettesben leszünk, meglátod.
– Hazug! – tüsszentett Becca újra, amit már Sly sem hagyott szó
nélkül.
– Csak nem allergiás vagy?
 – De – felelte –, és valami a gyomromat is megfeküdte. – Felkelt
és leporolta magát. – Ha nem haragszotok csajok, én most
hazamegyek – ölelgette meg barátnőit. – Otthon találkozunk.
– Hazaviszlek – indultam utána.
Körülbelül két bokorral arrébb Sly utánunk szaladt.
– Hé, Matt! Beszélhetünk?
Hátrafordultam, majd vissza Beccához, aki karba tett kézzel,
felhúzott szemöldökkel várt. Két tűz közé kerültem. Nem állt
szándékomban se választani, se döntőbírónak lenni.
– Egy perc – kértem Beccát.
– Előre megyek addig – mondta a szemeit forgatva.
– Mondjad! – sóhajtottam szembe állva Sly-jal.
– Csak szeretném megköszönni, hogy nem szóltál Kate-nek.
– Nem miattad tettem.
– És Becca?
Milyen érdekes az élet. Egészen addig elképzelhetetlennek
tartottam, hogy Sly valaha is egy Beccához hasonló kedves, szolid
lánytól félni fog.
– Ő is hallgat. Neked kellene elmondanod.
– Tudom, hogy dühös vagy…
– Igen? – megvakartam a tarkómat. Próbáltam nem indulatból
felelni. – Nem intézed túl tisztességesen az ügyeidet, de a te dolgod,
hogy szúrod el. Viszont, ha Tinának bármi baja lesz…
– Ugyan már! – legyintett. Mint mindig, félvállról vette a
helyzetet. – Tudja, hogy Kate-et szeretem…
– Elég érdekesen mutatod ki.
– Véletlen volt. Épp véget akartam vetni ennek az egésznek,
csak annyira jól nézett ki és…
– Bocs, Sly – állítottam le –, de én erre most nem vagyok
kíváncsi.
 Rebecca után siettem. Másodszor lepett meg. Azt hittem egész
úton szidni fogja Sly-t és engem, amiért beszéltem vele.
Duzzogásra készültem, de helyette egész úton zenét hallgatott és
végig énekelt a házukig. Felhívott a lakásba, spagettit főzött,
megvacsoráztunk, és a fél estét összebújva átbeszélgettük. Csak
úgy sütött róla a boldogság. Végre minden rendben volt köztünk.
Majdnem éjfélre értem haza. Üres lakás fogadott. Gregék
aukcióra mentek, és valószínűleg utána beültek még valahova a
barátaikkal. De azt nem tudtam, vajon Martina merre lehetett épp.
Hajnali egykor még a nappalijukban ültem a sötétben. A falióra
kattogását hallgattam és vártam. Halkan kattant a zár, és Martina
lábujjhegyen osont a szobája felé. Már majdnem az ajtónál járt,
mikor felkapcsoltam a villanyt. Ijedten ugrott hátra, de amint
megpillantott, megkönnyebbülve sóhajtott fel.
– Ja, csak te vagy? Azt hittem, apa!
– Még nem jöttek meg az aukcióról.
– Az jó. Akkor én megyek is aludni. Jó éjt! – indult vidáman a
hálója felé.
– Állj csak meg! – szóltam utána.
Megdermedt és lassan megfordult.
– Igen?
– Hogy telt a napod?
– Jól – vonta meg a vállát.
– Igen? Ennek örülök. Az enyém ugyanis nem indult túl jól. És
tudod miért? Egyrészt, mert nem bírok Kate szemébe nézni,
másrészt kévésen múlt, hogy nem vesztünk össze megint Beccával.
– Miről beszélsz? – kiáltott rám.
– Arról, hogy én szégyellem magam helyetted! Donna próbált
falazni nektek délelőtt, de nem vagyok hülye! – feleltem ingerülten.
Nem szólt semmit, csak leszegte a fejét. Arra számítottam, hogy
hazudozni, vagy mentegetőzni kezd, de csak halkan motyogott egy
„Szeretem”-et az orra alatt. Odaléptem és megfogtam a két karját.
– De neki van valakije.
Rám nézett. Szemében nyoma sem volt bűntudatnak, csak a dac
csillogott benne, és hallatszott a hangjából is.
– Tudod mit? Nem érdekel! Egyszer az életben önző leszek. Én
már rég kinéztem magamnak, amikor Kate még nem is ismerte. –
Elrántotta a karját és a szobájába viharzott. Utána akartam menni,
de miután bevágta az ajtót, meggondoltam magam. Tudtam,
bármit mondanék, úgy sem hallgatna rám, így hagytam, csináljon,
amit akar. Majd tanul a saját kárán.

***

A következő időszakban Rebeccával egyre kiegyensúlyozottabb

lett a kapcsolatunk. Rengeteg időt töltött nálunk. Remek volt
köztünk az összhang, szinte már túl tökéletes is, kivéve, ha néha
szóba került a gyerek téma. Akárhányszor csak megpróbáltam
előhozakodni vele, Becca teljesen kifordult magából. A
hangulatingadozásai kezdtek megijeszteni.
A terhességet legalább jól viselte, leszámítva egy-két kisebb
rosszullétet. Persze olyankor Gregből és belőlem is egyből előbújt
az orvos, és máris pattantunk, hogy a segítségére legyünk. Arra
viszont nagyon ügyeltem, hogy másnak – főként Tinának – még
csak sejtése se legyen arról, hogy mi volt Becca baja.
Egyik délután kettesben tévéztünk a nappaliban. Századszor
néztük meg a Szerelmünk lapjait, kifejezetten az ő kedvéért. Már
kezdtem bealudni, amikor hirtelen úgy döntött, hogy mire
hazaérnek Gregék, süt nekik palacsintát – szerintem valójában ő
kívánta meg –, és már sietett is a hűtőhöz.
Eleinte a kanapén ülve figyeltem az ügyködését, de amikor már
nem bírtam tovább elviselni az égett olaj szagát, és a lassan az egész
nappalit betöltő füstöt, odasétáltam mögé. Még egy palacsinta sem
készült el. Vagy megégtek, vagy szétszakadtak. Átvettem a
serpenyőt, hogy segítsek neki.
– Hát… ez… te tudsz… – bámult rám dadogva.
– Palacsintát sütni? Ha akarom, feltalálom magam a konyhában
– kacsintottam rá. – Én csinálom, te ízesíted, jó?
Három tányért pakoltunk tele. Már az utolsókat kenegette,
amikor odaléptem mellé, keresztbe fontam a karom és
nekitámaszkodtam a pultnak. Egy darabig némán méregettem.
Arra gondoltam, hátha ez lesz a jó alkalom és előhozakodhatok a
kényes témával.
– Mi van? – pillantott rám mosolyogva.
– Beszélnünk kellene – sóhajtottam.
Egyből megmerevedett, mint aki karót nyelt.
– Tudom, csak ne most! – felelte távolságtartóan.
– Kicsim, nem halogathatjuk a végtelenségig.
– Tisztában vagyok vele! Még ha nem is hiszed! – mondta
idegesen. Kiejtette a kést a kezéből és arrébb lökte a tányért.
– Hé!
– Miért nem tudod élvezni, hogy végre boldogok vagyunk? –
pördült szembe velem. Miközben beszélt, hevesen gesztikulált. –
Miért kell állandóan szóba hoznod?
– Mert muszáj lesz döntést hoznod. Beavatnod végre a szüleidet
és…!
Szemei szikrákat szórtak felém. Már készültem a hisztire, de a
csengő közbeszólt. Elmentem ajtót nyitni, majd Donnát követve
visszasétáltam a harcmezőre.
– Szia! – köszönt kedvesen Donna.
– Szia! – viszonozta Becca. Még mindig dühtől kipirult arccal
bámult rám. Nem úgy tűnt, mint aki enyhülni készült.
 – Rosszkor jöttem? Megzavartam valamit? – pillantgatott
Donna hol Rebeccára, hol rám.
– Nem! Van egy csomó palacsinta, egyél csak! Nekem elment az
étvágyam – robogott el köztünk Becca a fürdő felé.
– Hát itt meg mi történt? – húzta fel a szemöldökét Donna, és
ledobta a székre a táskáját.
– Semmi – válaszoltam, és közben a konyhapulton doboltam.
– Matt!
– Tényleg.
– Ha nem akarsz beszélni róla, mondd azt, de ne hazudj!
Ismerlek. Látom, hogy valami nem stimmel.
– Becca gyereket vár! – nyögtem ki. Egyrészt azért, mert úgy
sem hagyott volna békén, amíg ki nem szedi belőlem, másrészt úgy
éreztem, megbolondulok, ha nem beszélhetek valakivel őszintén.
– Hát… – kezdte, majd egy pillanatig lemerevedve nézett maga
elé, aztán a kanapéhoz sétált és leült. – Erre most nem tudom, mit
mondjak. Mindenre számítottam, csak erre nem. A többiek tudják?
– Greg. És persze Kate meg Audrey – feleltem, majd megelőzve
a szemében már felvillanó kérdést, hozzátettem: – Szeretném, ha
egyelőre így is maradna.
– Azt hittem Sly-jal minden problémádat megbeszéled. Illetve
probléma ez egyáltalán?
– Ez jó kérdés.
– Akarod?
– Őszintén? Nem tudom. Részemről nincs akadálya, de neki kell
eldönteni…
– Nem, nem csak neki. Ez mind a kettőtök életét megváltoztatja.
Felsóhajtottam. Odasétáltam hozzá és leültem vele szemben a
dohányzóasztal tetejére.
 – Figyelj, Donna! Én tudom, milyen apa nélkül felnőni. Ha
lenne egy gyerekem, mindent megtennék érte. De hiába akarom
ezt a babát, ha Becca még nem áll készen.
Donna bólogatott egy darabig, majd keresztbe fonta a lábát, és
komoly hangon megszólalt.
– Biztos vagy az érzéseidben? Úgy értem hosszú távon, és nem
csak szavakban.
– Mire célzol?
– Sly szerint akár el is vennéd Beccát.
Behunytam a szemem és halkan elnevettem magam.
– Igen, mondtam neki hasonlót, és így is gondoltam, de nem a
közeljövőre céloztam.
– Aha! Szerintem csak kibújt belőled a független férfi. Beijedtél
az elkötelezettségtől – hagyta rám Donna.
– Nem – utasítottam el határozottan a nevetséges feltételezést.
– Nem? – vigyorgott rám.
– Nem – ismételtem meg. Felkeltem az asztalról, és felalá
kezdtem járkálni.
– Dehogynem – legyintett.
Egyszer csak Becca robogott ki az előszobába. Lerúgta a
papucsát, villámgyorsan felvette a szandálját és kezébe fogta a
táskáját. Döbbenten mentem oda hozzá.
– Becca… mi… – kezdtem, de rögtön a szavamba vágott.
– Haza kell mennem – adott a számra egy puszit, majd az ajtó
felé lépett, de a karja után nyúltam.
– Valami baj van? – kérdeztem aggódva. Zaklatottnak látszott.
– Igen. Nem! Vagyis nem tudom – rázta a fejét. – Audrey hívott,
hogy azonnal beszélnünk kell, és azt mondta, nem telefon téma.
– Értem – Donnára pillantottam, majd újra felé fordultam. –
Akkor haza viszlek.
– Nem szükséges.
 – Dehogynem! – kezdett kifelé terelni minket Donna. Menjetek
csak! Én megvárom Gregéket, és addig leellenőrzőm a palacsintát.
Vagy egy éve nem ettem.
Rebecca elmosolyodva nyitotta az ajtót.
– Jó étvágyat hozzá! – mondta, és kilépett a folyosóra.
Hamar megkerestem a kocsikulcsom, majd követtem. Láttam,
hogy mielőbb haza akart érni, így próbáltam én is sietni. Az út alatt
is végig sürgetett, hogy menjek gyorsabban, előzzem le a többi
kocsit, aztán a házuk előtt, mint egy űzött vad, kipattant az autóból.
Kettesével szedte felfelé a lépcsőket. Az emeleten szinte nekiesett
az ajtónak, kapkodva fordította el a kulcsot a zárban, és már épp
nyomta volna le a kilincset, amikor meghallottuk Audrey hangját a
hátunk mögött.
– De jó, hogy együtt vagytok! – kiáltott ránk felfelé rohanva a
lépcsőn. – Még mindig nem hiszem el, amit láttam. A táncpróba
után beültünk páran kávézni arra az új helyre a hatodik utca sarkán
– hadarta. – Először azt hittem, csak a szemem káprázik, de nem.
Sly ott smárolt Tinával – újságolta, majd értetlenül bámult ránk,
amikor Beccával összenéztünk. – Ti tudtok valamit? Csak mert
nem tűntök túl meglepettnek. – Vakargatni kezdtem a tarkómat,
Becca pedig a padlót bámulta meredten, mire Audrey felkiáltott. –
Mi a jó büdös franc folyik itt? Sly-nak és Tinának viszonya van?
Hirtelen kinyílt a bejárati ajtó. Kate állt előttünk, és döbbenten
méregetett mindhármunkat. Tekintetében megvetés és
csalódottság tükröződött.
 Becca (21.)

Miután Matt és a lányok megtudták, hogy terhes vagyok, még a

szokásosnál is jobban kezdtek óvni. A legkisebb rosszullétemet is
árgus szemmel figyelték, és ebben még Gregory Daniells is
partnerük lett. Szerencsére csak egyegy reggel émelyegtem, viszont
elég sűrűn szédültem. Ha épp Matt-éknél jött rám az ájulás, ő vagy
a nagybátyja egyből mellém pattant. Minden alkalommal aggódva
vizsgáltak és kérdezgettek, hiába kértem, hogy hagyják abba, mert
a végén Tina és Susan gyanút fog. Megbeszéltük, hogy egyelőre
nem mondjuk el senkinek. Kate-et is megkértem, még csak véletlen
se említse Sly előtt az állapotomat.
A titkolózás rövid időn belül újabb konfliktus forrássá vált.
Mindenki győzködött, hogy beszéljek a szüleimmel. Igazuk volt,
tudtam. De nem tehettem, amíg magam sem hoztam döntést.
Napról napra jobban akartam a babát, ugyanakkor féltem is.
Rettegtem, nehogy betegen szülessen. Nem akartam ártani a saját
gyerekemnek. El kellett volna mennem orvoshoz, de nem bíztam
bennük. Biztosra vettem, hogy végül rávettek volna az abortuszra,
így inkább a kivárásra játszottam. Ha elérek egy bizonyos időt,
onnan már nincs visszaút.
Matt persze minden alkalmat megragadott, hogy valódi
döntésre bírjon. Leszámítva az abból fakadó vitákat, jó irányba
haladt a kapcsolatunk. Végre megtaláltuk a közös hangot és
minden szabad percünket együtt töltöttük. Néha már kezdtem úgy
érezni, túlságosan is elhanyagoltam miatta a barátnőimet. Habár
őszintén megvallva, Kate-et amúgy is kerültem, miután
megtudtam, hogy Sly és Tina összegabalyodott. Hazug dög lettem.
Ahányszor otthon voltam az albérletben úgy kellett visszanyelnem
a szavakat. A szemébe néztem és figyelmeztetni akartam, de Matt-
ért hallgattam. Ráadásul nem volt szívem fájdalmat okozni neki.
Inkább beszéltem Martinával, aki megígérte, hogy lezárják a
viszonyukat. Hazudott. És a titok sem maradt az többé.
– Kate, kérlek hallgass meg! – könyörögtem, amikor
összetalálkozott a tekintetünk. Úgy mért végig minket, mint aki
gyilkolni készült.
– Mióta? – kérdezte halk, baljós hangon. Félelmetesen
visszafogta magát. Audrey épp csak megszólalt, próbált
mentegetőzni, és akkor elszabadult a pokol. – Mióta? –
visszhangzott Kate kiabálása a lépcsőház falai között. – Mióta
néztek totál hülyének?
– Beszéljük ezt meg bent! – simítottam meg a karját, de
elrántotta.
– Ne érj hozzám!
– Kate, Becca csak miattam… – kelt a védelmemre Matt.
– Te csak ne mentegesd, mert nem változtat semmin! Inkább
menj innen! – mutatott a lépcső felé.
– Megértelek, de…
– Gyerünk! Tűnj már innen!
Az újabb ordításra összerezzentem. A következő pillanatban
Kate beviharzott a lakásba, Audrey utána, én pedig Matt-hez
fordultam.
– Jobb, ha most elmész.
– Rendben – bólintott beleegyezve. – Ha bármi van, hívj!
Lesétált, én pedig bementem a lányokhoz. Hallottam, hogy
Audrey a szobában, kétségbeesetten próbált magyarázkodni, hogy
ő semmiről nem tudott. Kate kilépett az előszobába. Átrakta a
vállán a táskáját, majd az ajtó felé indult, miközben engem arrébb
lökött. Megértettem a haragját. Valószínűleg fordított esetben én
is utáltam volna magamat.
 – Most hova mész? Mit akarsz tenni? – kérdeztem, és követtem
őt az ajtóig.
– Semmi közöd hozzá! Ne is szólj hozzám! Nem vagy igazi
barátnő. Még te jöttél nekem árulással meg hasonlókkal? Hátba
szúrtál. Legalább jót röhögtetek rajtam?
– Ne mondd ezt! Én… – léptem utána, de ő becsapta az orrom
előtt az ajtót, s abban a percben összefolyt előttem a kép. A falnak
támaszkodtam.
– Becca! – fogott meg Audrey ijedten csengő hanggal. –
Gyorsan szólok Matt-nek. Hátha nem ment még el.
– Ne, nem kell! – kaptam utána. Sóhajtottam párat majd a
fürdőbe csoszogtam. Megengedtem a hideg vizet és alá tartottam a
kezem. Megmostam az arcomat, a tarkómat is hűtöttem kicsit.
– Biztos ne? Én nyugodtabb lennék.
Belenéztem a tükörbe. Sápadt voltam és kialvatlan, mégsem
éreztem fáradtságot. Állandóan pörögtem, pedig éjjelenként nem
aludtam többet három-négy óránál.
– Felesleges, ez csak egy múló rosszullét. – Elzártam a csapot.
Lehunytam a szemem, aztán elmosolyodva kinyitottam és szembe
álltam vele. – Látod? Már minden rendben. Gyorsan elszaladok
Kate után.
– Azt már nem! – rázta meg a fejét Audrey, és betuszkolt a
szobába. – Majd én utána megyek, te meg addig szépen lepihensz!
– Akkor menjünk együtt! – erősködtem.
– Nem, és erről nem nyitok vitát! Hallotta, amit beszéltünk. Őt
ismerve biztos elment a hatodik sarkára, hátha rajtakaphatja őket
– mondta, miközben a kanapén kiterített egy plédet és egymásra
tett két díszpárnát.
– És ha nem lesz ott? – kérdeztem, bár én is egyetértettem vele.
 – Akkor megnézem a kórháznál is. Majd telefonon tartjuk a
kapcsolatot – felelte. Leültetett és megfenyegetett, hogy ha fel
merek kelni, nem áll többet szóba velem. Aztán elment.
Negyedóránként helyzetjelentést adott, én pedig többször
próbáltam rácsörögni Kate-re, de minden alkalommal csak a
sípszó jelentkezett. Sötétedésig bírtam, utána már képtelen voltam
tovább tétlenül várni. Lerohantam az utcára, és közben pánikolva
felhívtam Matt-et, hogy segítsen. Elhadartam, hogy mi történt,
miután elment.
– És azóta Audrey már mindenfelé kereste. Sehol sincs. –
Hallottam, amint többször ismételte a nevemet, csak épp nem
foglalkoztam vele. – Megnézte a hatodik sarkán a kávézóban, a
kórházban is. Nincs a munkahelyén sem, és…
– Becca, Becca! – szólt rám erélyesebben. – Vegyél néha levegőt
is közben! És miért nem szóltál, amikor rosszul lettél?
– Mert elmúlt, már jól vagyok! – álltam meg az út közepén és
idegességemben egy nagyot dobbantottam a lábammal. Miért ezzel
foglalkozik, amikor megoldást várok tőle? – forogtam körbe, vajon
merre menjek. – Inkább azt mondd, mit csináljak? Nem hívod fel
Sly-t?
– Ha nem próbáltam ma már tízszer, akkor egyszer sem –
hallatszott a válasz. Egy pillanatnyi szünetet tartott. – Tudod, mit?
Felveszlek, és menjünk el hozzá együtt!
Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? – esett le.
– Ne! Én már az utcán vagyok. Találkozzunk ott, úgy gyorsabb!
– kinyomtam a telefont és szaladni kezdtem a metró felé.
Lihegve estem be az épületbe. A porta előtt a térdemen
támaszkodtam, és a szúró oldalamat fogtam, végül köhögve,
zihálva egyenesedtem fel, és akkor láttam, hogy sehol a portás.
Megrántottam a vállam és lifthez szaladtam. Lift, vagy lépcső, lift
vagy lépcső – vacilláltam. Végül a szememet és a kezemet
összeszorítva beszálltam a liftbe. Amint kiléptem a folyosóra,
meghallottam Kate hangját. Egy pillanatra megnyugodtam, de
rögtön utána el is hűltem. Habár nem tudom, miért, hiszen elég
régóta ismertem.
Amikor befordultam, döbbenetes látvány tárult elém. A portás
és néhány szomszéd igyekezett megfékezni a tomboló barátnőmet,
aki rugdosta és a táskájával csapkodta Sly lakásnak ajtaját.
– Gyere ki, te szemét! Hallod? Úgyis tudom, hogy itthon vagy!
Itt van veled, az a kis lotyó is? – ordítozta.
– Kérem, hölgyem! Ha nem fejezi be, ki kell hívnom a
rendőrséget! – esdekelt a fiatal portás fiú.
Utat törtem magamnak az emberek között, és a megfelelő
pillanatban a szememet behunyva beugrottam az ajtó és Kate közé.
– Légyszi', hagyd abba! Nincs itthon. Akkor már kijött volna.
Erre még a halottak is kijönnének a sírból – próbálkoztam.
Belenéztem a szemébe, és a fogamat kocogtatva vártam, mit reagál.
Vagy megüt, vagy lenyugszik. Szerencsére a második történt.
Elnézést kértem a szomszédságtól, jeleztem, hogy vége az
előadásnak, mire mindenki visszament a lakásába. Megígértem a
portásnak, hogy nem lesz több balhé és mindjárt távozunk.
– Azt már nem! – háborgott Kate. – Te mehetsz, de én itt
maradok, amíg az a szemétláda haza nem ér.
– Kérem, ki fognak rúgni, ha… – könyörgött a névtábla szerint
Aaron-nak nevezett fiú az egyenruhájában. A hangja azonban
elakadt, amikor találkozott Kate villámokat szóró tekintetével.
Védekezően felemelte a kezét, és hátrálni kezdett. – Ha megígérik,
hogy nem fognak rombolni, akkor esetleg maradhatnak, amíg Mr.
Walsh megérkezik.
– Persze – bólogattam. – Csendben megvárjuk.
Reméltem, hogy legalább addig féken tudom tartani barátnőmet,
mert biztos voltam benne, hogy egy kisebb tornádóval fog felérni,
ha Sly hazaér, és ők ketten összetalálkoznak. Az utolsó reményem
Matt maradt.
Árnyékként követtem Kate-et, aki fel-le sétált a folyosón, és
közben feszülten babrálta a csuklóján lévő arany karkötőjét. Már
harmadszor fordultunk, amikor Sly megérkezett.
– Hát ti, lányok? – kérdezte meglepetten, és őszinte vigyor
terült el a képén. Miközben előszedte a kulcsát, odahajolt Kate-hez,
hogy megcsókolja, de ő elhúzódott. – Valami baj van, édes? – húzta
fel a szemöldökét Sly.
– Hol voltál?
– Tessék?
– Megtudhatnám, hol voltál? – ismételte Kate karba tett kézzel.
Sly vonásai megkeményedtek. Felváltva pislogott ránk.
– Délelőtt a kórházban, azután találkoztam egy ismerőssel. Vele
ebédeltem.
– Az az ismerős Martina, ugye? És az ebéd is elhúzódott kissé,
nem gondolod?
– Beszélgettünk. Elmentünk sétálni…
– Aha. Egészen az ágyáig sétáltatok?
Sly felém kapta a fejét. Sötétbarna szeme vészjóslón villant.
– Na, én ezt nem hallgatom. Elmegyek aludni – lépett a lakás
felé.
– Nem, nem fogsz így itt hagyni! – kiáltott rá Kate.
– Ne kiabálj, Kate! – szólt rá Sly ingerülten. Ahogy Kate fölé
tornyosult, megijedtem, de aztán vett egy mély levegőt, és
nyugodtabban folytatta. – Most ideges vagy, majd holnap
nyugodtabban megbeszéljük.
Újra megpróbált bejutni a lakásba, de Kate még mindig nem
engedte.
– Ne merj így itt hagyni, mert…
 – Mert akkor mi lesz? – fordult felé. Láttam, hogy még egy szó
és nem fogja tovább visszafogni magát.
Kate mellé mentem, aki addigra már ordítani kezdett.
– Ha volt bátorságod megcsalni, legyen ahhoz is, hogy a
szemembe mondd! Gyerünk, nyugodtan! Semmi tisztesség nincs
benned? Vagy ilyen gyáva vagy?
Hiába próbáltam az üvöltöző barátnőmet csillapítani, miközben
már Sly is felemelte a hangját. Kétségbeesetten túrtam a hajamba
mialatt végignéztem az újra gyülekező szomszédokon. Fogalmam
sem volt, mit tehettem volna, de akkor hirtelen kilépett a liftből
Matt.
– Tudod mit? Igen, együtt voltam Tinával – ismerte be Sly
kiabálva. – És baromira élveztem.
– Egy utolsó szemét… – rontott neki Kate, és ütötte a karját, a
mellkasát, ahol csak érte. Végül Matt még időben ért oda hozzánk.
– Na jó, ebből elég legyen! – Hátrahúzta Sly-t és a kezébe
nyomta a kocsikulcsát. – Menj le!
– De én itt la… – elakadt, és döbbenten nézte, ahogy Kate
beslisszolt a lakásba, és kizárt minket.
– Hahó! – kopogtam be halkan.
Sly kényszeredetten felröhögött.
– Ilyen nincs! Szerinted erre majd kinyitja? – Rávágott az ajtóra.
– Kate, engedj be! Hallod? Nyisd ki ezt a rohadt ajtót!
– Sly! – állította le Matt.
Az első csörömpölésre egyszerre kaptuk fel a fejünket.
– Kate, mi a francot csinálsz? – ordított be Sly, mire bent újabb
üveg tört össze. – A barátnőd nem normális – sziszegte felém. – Mi
a fenét csinál?
Megrántottam a vállam.
– Úgy hallom, rendet rak.
 – Baromi humoros – húzta el a száját, majd újra bedörömbölt.
– Na jó, ide figyelj, Kate! Be fogok jutni és akkor… – Valami ismét
szilánkosra törhetett. – Nagyon remélem, hogy ez nem a Ming váza
volt!
– Nem – kiáltott ki. – Az ez lesz!
Földhöz vágott valamit, mire Matt-tel nem bírtuk tovább, és
egymásra nevettünk.
– Szerinted ez vicces? – kiáltott Sly ingerülten Matt-re.
– Ha szeretnéd nagyjából egyben látni a lakásod, akkor most
lehúzol a kocsimhoz – tolta a lift felé válaszul a barátját. Megvárta,
amíg a szomszédok és Sly is eltűnt, majd bekopogott. – Kate, csak
én vagyok és Becca. Engedj be minket! – Vártunk, de semmi válasz
nem érkezett. – Figyelj, nekem általában kötélből vannak az
idegeim, de most már kezd fogytán lenni az én türelmem is. Sly
hamarabb elveszti a fejét. Ne várjuk meg, amíg eszébe jut, hogy a
portás be tudja engedni!
Hirtelen kattant a zár, és a bejárat feltárult. Kate, kezében egy
pici, díszes porcelánnal állt az előszoba közepén. Belestem mellette.
Üvegdarabok hevertek szanaszét, Kate pedig lebiggyesztett szájjal
bámulta a kezében lévő, drága darabot.
– Nem volt szívem összetörni.
Lassan rám emelte a tekintetét. Egy percig farkasszemet
néztünk, majd nevetni kezdtünk. A következő pillanatban azonban
elsírta magát. Matt időben nyúlt a vázáért, én pedig gyorsan
magamhoz öleltem a legjobb barátnőmet. Végre egyszer én
nyújthattam vigaszt neki. Simogattam a haját, és elmeséltem,
milyen képet vágott Sly, amíg ő átrendezte a lakást. Néha a cipős
szekrénynek támaszkodó Matt-re pillantottam, aki arcán fél
mosollyal csóválta a fejét.
– Nők! – sóhajtotta, mire egyszerre fordultunk felé. Feltette a
kezét. – Nem szóltam. Én most beszélek vele, és közben hívok egy
taxit nektek. – Közbe akartam vágni, de leintett. – Sötét éjszaka
van, nem fogom hagyni, hogy az utcán járkáljatok! – adott egy
puszit a homlokomra. – Hívj fel, ha hazaértetek!
Amint Matt elment, beljebb sétáltam a lakásba. Tájkép csata
után. Megfordult a fejemben, hogy kicsit rendet rakok, de Kate
határozottan lebeszélt róla. A taxi is gyorsan megérkezett, így
behúztuk az ajtót, és hazaindultunk. A kocsiban vettem észre, hogy
a telefonom huszonöt nem fogadott hívást jelzett Audrey-tól.
Teljesen megfeledkeztem róla. Gyorsan üzentem neki.
A fél éjszakát átbeszélgettük az albérletben. Minden apró részlet
érdekelte, és jókat nevetett Kate bosszúján. Másnap reggel már
kevésbé volt vidám, amikor korán el kellett indulnia a buszhoz.
Pedig már napok óta izgatottan készült az első közös nyaralásra a
szüleivel és Johnnal.
– Na – pattant fel az étkezőasztaltól Kate, miután Audrey
lelépett –, most, hogy kettőnkké az albi, nincs itt a két fürdő bitorló,
végre csinálhatok egy jó kis habfürdőt magamnak.
Nekiálltam elrámolni a reggeli maradványait, amíg ő lazulni
kívánt a kádban. Már épp a mosogató felé fordultam, amikor
ijedtemben majdnem kiejtettem a tányérokat a kezemből.
– Normális vagy? Azt hittem, már rég a kedvenc újságod
lapozgatod, és áztatod magad – jegyeztem meg könnyedén, de
hamar lefagytam szúrós pillantásától.
– Te mégis mióta nézel hülyének? – Már a nyelvem hegyén volt
a kérdés, hogy miért, azonban a konyhapultra dobott üvegcse
mindenre magyarázatot adott. – Ezt a szennyes tartóban találtam.
Nem gondolsz a babára? – mutatott a hasamra.
– Pont rá gondolok! – feleltem magamból kikelve. Készültem a
hatalmas vitára, a győzködésre, fenyegetőzésre. Mázlimra
csengettek. Tudtam, hogy nem úsztam meg, csak egy kis időt
nyertem.
 Amíg Kate az ajtóhoz ment, folytattam a rámolást és mosogatást,
Kate dühödt hangjára azonban ledermedtem.
Rosszat sejtettem.
– Te hogy mersz idejönni?
– Beszélnem kell Beccával – ért el a fülemig Martina válasza.
– Szerintem itt senki nem akar beszélni veled.
– Nézd, Kate! Lehet, hogy szemétnek tartasz, de Sly és köztem
volt valami, csak te megjelentél és felforgattál mindent.
– Köztetek csak kezdett kialakulni valami, nem jártatok. Mi
viszont igen. Ő engem választott. És ezt nem bírtad feldolgozni –
vágott vissza Kate.
– Soha nem titkoltam, mit érzek iránta. Ezért nem voltunk mi
jóban.
Egyre hangosabban beszéltek, úgy éreztem, ideje
közbeavatkoznom. Lassan Kate felé közeledtem, aki akkor már a
lépcsőház felé lökdöste Tinát.
– És most már nem is leszünk. Szóval húzz el nagyon gyorsan,
még mielőtt kihozol a sodromból!
– Jobb, ha tudod, küzdeni fogok érte! – lökte vissza Tina.
– Tőlem a tied lehet! – kiabált vissza Kate, majd a következő
pillanatban teljes erőből húzni és cibálni kezdte Martina haját. Egy
másodperc sem telt el, egymásnak estek.
Bárhogy igyekeztem szétválasztani őket, könyörögtem,
rimánkodtam, fenyegetőztem, csapkodtam hol az egyiket, hol a
másikat, tehetetlen voltam. Végül, amikor a földre kerültek, és már
szó szerint birkóztak, feladtam.
 Matt (22.)

A liftben állva halkan nevettem, és a fejemet csóváltam. Kate

nem semmi, az egyszer biztos! – állapítottam meg. Nem voltam
biztos benne, hogy sikerül előcsalogatni, miután Sly elment. Végül,
miután kinyílt az ajtó, csak remélni tudtam, hogy a következő
üvegtárgy nem az én fejemen fog darabokra törni. A látottak után
kinéztem volna belőle, de szerencsére kicsit lehiggadt, a lakás
viszont romokban állt.
Az utcára siettem, és közben hívtam a lányoknak egy taxit. Már
messziről megpillantottam az autóm mellett haragosan járkáló
Sly-t. Hol a kezét lóbálta, hol az ökleit csapkodta össze. Még jó,
hogy nem a kocsimat rugdosta. Ha nagyon felidegesítették, tudott
tombolni, pedig sokszor csak saját magát okolhatta a gondjaiért.
Hozott egy döntést, csak épp nem számolt a következményekkel.
– Mondd, te teljesen meghibbantál? – állítottam meg.
– Matt, te vak vagy? Kikényszerítette, hogy kimondjam! –
kiabált dühösen.
– Az egy dolog, hogy beismerted, de még a szemébe is vágod,
mennyire élvezted? Már ne is haragudj, de komolyan azt hiszem,
valami nem stimmel nálad! Más normális ember, leígérné a
csillagokat az égről és esküdözne, hogy soha többé nem tesz ilyet,
ezt is megbánta, és csak őt szereti.
– És mi van, ha nem igaz? – kérdezte. A hangja már sokkal
nyugodtabban csengett. Hátra támaszkodott az autónak és
összefonta a karját maga előtt.
– Ezt hogy érted? – néztem rá meghökkenve.
– Mi van, ha nem akarom már Kate-et?
 A higgadtsága miatt komolyan vettem a szavait. Nem a hirtelen
indulat beszélt belőle. Megvontam a vállam.
– Akkor a szakítás nem éppen leggyengédebb módját
választottad, de nagyon hatásosat.
– Ennyi, azt hiszem.
– És Tina? – bukott ki belőlem gondolkodás nélkül. Tartottam
kicsit a választól, de amikor közölte, hogy másnap reggel az első
dolga lesz véget vetni az egésznek, megnyugodtam. Főként, mert a
szívére tette közben a kezét. Gyerekkorunktól úgy jeleztük, hogy ha
az igazat mondtuk.
– Hogy néz ki a lakás?
– Nyugi! Kell egy kis takarítás, de egyben van. Ahogy a
nagyanyád Ming vázája is.
Felsóhajtott, mire legszívesebben felröhögtem volna.
– Menjünk, és igyunk valamit! – csettintett. – Lehetőleg jó
sokat!
– Rendben – bólintottam.
– Merre vegyük az irányt?
Épp csak feltette a kérdést, megszólalt a csipogója. Egy
másodperccel később az enyém is.
– Azt hiszem, a kórház felé – szálltam be a kocsiba.
Egy hasonló napnak jobb befejezést elképzelni is nehéz –
ironizáltam magamban. Sly úgy fordult felém, mint akit halálra
ítéltek, és közben az útra mutatott, hogy induljunk.
Amint megérkeztünk, az elmúlt órák eseményei hirtelen
semmivé foszlottak, mintha meg sem történtek volna. Egy
kigyulladt ház sebesültjeihez riasztottak minket. A sok jajgató,
szenvedő égési sérült, és az aggódó családtagok ellepték az osztályt.
A mentők azonban folyamatosan érkeztek az újabb és újabb
sérültekkel. A betegfelvételi pult előtt Greg tartott villám-
eligazítást a kollégáknak. Odarohantunk hozzá, és pillanatokkal
később vállvetve vettük fel a harcot a halál ellen.
Reggel értem haza és szinte beszédültem az ágyba. Rögtön
lecsukódott a szemem, de abban a percben üzenetem érkezett.
Nyögve nyúltam az éjjeliszekrényen lévő telefonom után. Olvasás
közben az orrnyergem dörzsölgettem, mert a fáradtságtól már fájt
a fejem, a betűk meg összemosódtak a kijelzőn. Martina az sms-
ben elhordott mindennek, és engem okolt a „szakításért”. Nem
akartam foglalkozni a dologgal. Minden tagom pihenésért kiáltott.
Mégis felhívtam Sly-t, aki feldúltan mesélte el, hogy a változatosság
kedvéért, Tina várta az ajtóban, és borzasztó rosszul viselte a
visszautasítást, hisztériázott, amiért ő pontot tett a viszonyuk
végére. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam sajnálni Sly-t.
Több esze is lehetett volna. Amúgy is ismertem, általában
pillanatok alatt túljutott a nőkön. Egyik jött, másik ment.
Martináért kicsit jobban aggódtam. Főként, miután azt is
megtudtam, Sly-tól, hogy szóba került köztük az előző éjjeli Kate
incidens.
Hiába estem majdnem össze az álmosságtól, kikászálódtam az
ágyból és hívogatni kezdtem Beccát. Biztosra vettem, hogy ha
odamegyek, Tinát ott fogom találni. Nem is tévedtem. A bérház
egyik lakója épp kilépett a kapun, így csengetés nélkül egyből
indultam felfelé, de már a lenti lépcsőház is zengett a lányok
hangjától. Ahogy az emeletre értem, és megláttam amint a földön
fekve egymás haját tépték, elszakadt nálam a cérna. Nem
foglalkoztam a rúgkapálásukkal, szétszedtem őket, miközben egy
hajszálon múlt, hogy nem pofoztam fel valamelyiket. Pillanatok
alatt újrakezdték volna, de Becca sikeresen betolta Kate-et, én
pedig a vállamra vettem Martinát, és csak az utcán tettem le. A
karjánál fogva húztam a kocsiig, ott pedig magam elé rántottam,
mire gyorsan mentegetőzni kezdett.
 – Nem én tehetek róla! – kiabálta. – Nem bírta megállni, hogy
ne kössön belém.
– Nem kellett volna idejönnöd! – ordítottam túl.
Leszegte a fejét és halkan motyogott valamit arról, hogy őt senki
nem érti meg, mindenki csak azt látja, betolakodott egy
kapcsolatba, és közben az ő érzéseivel nem foglalkoznak. Végül
elsírta magát.
– Miért nem látja valaki az én szemszögemből is ezt az egészet?
Engem most mindenki utál – nyafogta.
Figyeltem, ahogy elesetten szipogott és hirtelen elszállt a
haragom. Beugrott a percekkel korábbi jelenet, és rögtön arra
gondoltam, hogy Sly mennyire jót szórakozott volna a két birkózó
lány látványán. Alig tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam.
– Én nem utállak – húztam magamhoz és megpusziltam a feje
búbját. – Menjünk haza! – nyitottam ki a kocsiajtót.

***

Egyre közeledett Becca születésnapja, ám néhány nappal előtte

mégis én kaptam tőle ajándékot. Egy délután, kérésére a Central
Parkba beszéltünk meg találkozót. A telefonban elmesélte, hogy
Kate-tel végre elment az orvoshoz, majd közölte, hogy másnap
meglátogatná a szüleit, és megkért, kísérjem el. Nem tudtam, mivel
bírta Kate jobb belátásra, de nem is érdekelt. Csak az számított,
hogy végre hajlandó volt tudomást venni a dolgokról. A műszak
után örömmel indultam a találkozóra. Eleinte kicsit aggódtam,
hátha éket ver majd közénk a Kate-Sly-Tina szerelmi háromszög,
ám simán átvészeltük és úgy tűnt, hogy lassacskán talán az önmaga
köré épített falat is sikerül majd lebontani. Ahogy leparkoltam, két
sarokra a parktól, pont egy ékszerbolt előtt vitt el az utam. Minden
szándékosság nélkül beléptem, hátha találok valami szép darabot,
amivel meglephetem a hétvégi meglepetés bulin, amit Audrey-ék
titokban szerveztek. Találtam is, és magamat is megdöbbentettem
a választásommal. Hirtelen ötlet volt és nem tudtam eldönteni,
mennyire jó, de ahogy a parkban megpillantottam egy padon,
amint felhúzott lábakkal, a fejét hátra hajtva élvezte a napsütést,
nem kételkedtem tovább.
Egy darabig direkt nem mentem oda hozzá. Ámuldozva
figyeltem, milyen jót tett neki a terhesség. Szinte ragyogott. Szebb
és nyugodtabb lett, mint azelőtt bármikor. Hirtelen egy pici lány
odaszaladt hozzá és huzigálni kezdte a szoknyáját. Ahogy odahajolt
hozzá, mosoly terült el az arcán, mire a két év körüli gyerek a
kezébe adta a játékát. Rögtön ott termett a kicsi anyja, akivel
vidáman váltottak pár szót, majd integetve elköszöntek tőle és
elmentek. Még a távolból lesve is láttam, hogy könny csillogott a
szemében, miközben óvón a hasára tette a kezét. Abban a
pillanatban tudtam, hogy már döntött, és mikor leültem mellé a
padra, nem is titkolta tovább.
– Szeretném. Szeretném megtartani – pillantott rám.
Tekintetéből eltökéltség sugárzott, és mintha a szerepek
felcserélődtek volna, én nem tudtam, mint mondjak.
– Hát… jó.
– Azt mondtad, dönthetek.
– Igen, persze – helyeseltem, végül is tényleg azt mondtam.
– Ja, – pattant fel, és dühösen, csípőre tette a kezét – persze
dönthetek, de csak úgy ahogy te akarod. Nem tartom meg, vagy
nem tartom meg, igaz?
– Nem, de… – Felnéztem rá, megfogtam a karját és az ölembe
húztam. Elhúztam a haját és a nyakába csókoltam, mire
sértődötten elhúzódott, de a következő percben már a vállamra
hajtotta a fejét. Megsimítottam az arcát. – Én csak azt szeretném,
hogy felnőtt megfontolással dönts, ne egy hirtelen fellángolás miatt,
mert az előbb itt állt előtted egy édes kislány.
– Te figyeltél? – emelte fel a fejét, összehúzta a szemöldökét, de
inkább kíváncsinak tűnt, semmint mérgesnek.
– Egy picit néztelek – ismertem be. – De hallottad, amit
mondtam?
– Igen – forgatta a szemeit. – Jaj, Matt! Én még nem vagyok
teljesen felnőtt, legalábbis nem egy ilyen döntéshez. Félek, bárhogy
is határozok, az nem lesz jó. Viszont a szívem azt súgja, ez a baba
nem véletlenül választott minket.
Annyi szeretettel beszélt, és olyan érzelemmel telve húzta a
kezemet a hasára a terhessége óta először, hogy hirtelen én is úgy
éreztem, egy család lettünk.
– Rendben.
– Akkor ez azt jelenti, hogy… hogy… – dadogta meghatott
hangon.
– Hogy anya leszel. Én meg apa. – Megcsókoltam és a
homlokom a homlokához támasztva suttogtam: – Annyira
szeretlek.
– Én is – ölelt át szorosan, miközben félig sírt, félig nevetett.
Hirtelen elhúzódott. Megtörölte a szemét, aztán lázasan kutatni
kezdett a táskájában. Épp meg akartam kérdezni, mit keres, de
ahogy előkapott egy ultrahang képet, megértettem. – Nézd! –
nyújtotta felém. – Mi lenne, ha nálad aludnék, és a vacsoránál
meglepnénk vele Susant és Tinát?
Bólintottam. Ugyan szinte magam előtt láttam Tina visongását,
amit majd a hírre produkál, mégis, ha már eldöntöttük, nekik is
meg kellett tudni. Akárcsak Rebecca szüleinek. Másnap a
megbeszéltek szerint korán elindultunk hozzájuk. Ritkán voltam
stresszes, de az út alatt egyre feszültebb lettem. Általában nem
érdekelt az emberek rólam alkotott véleménye addig, amíg én
nyugodt lelkiismerettel tükörbe tudtam nézni, ám Becca családjára
mindenképp jó benyomást szerettem volna tenni. Már eleve
hátránnyal indultam. Legszívesebben visszafordultam volna,
ahányszor csak eszembe jutott, hogy én miként reagálnék, ha az
egyetlen kislányom hazaállít egy ismeretlen férfivel, bemutatja, és
rögtön közli azt is, hogy terhes.
Kigomboltam az ingem felső két gombját, mire Becca a karomra
tette a kezét és rám mosolygott.
– Csak nem izgulsz?
– Nem – ráztam meg a fejem.
– Akkor jó, mert én rettegek. Még meggondolhatjuk magunkat.
– Ugyan már! Csak hozzátok megyünk – szorítottam meg
bátorítólag a kezét Átéreztem az idegességét, viszont feleslegesnek
tartottam, hogy tovább halogassuk a találkozót. Előbb-utóbb úgyis
beszélni kellett volna velük a babáról.
Becca megrántotta a vállát, feltette a napszemüvegét, majd
lehúzta a kocsi ablakát, és oldalra fordulva kikönyökölt rajta. Néha
annyira vágytam rá, hogy olvashassak a gondolataiban. Főként
hasonló esetekben, mikor beszéd helyett magába zárkózott.
Olyankor hiába fürkésztem őt, sokszor még a testbeszéde sem
árulta el, mit is érzett valójában.
Zenét kapcsoltam, hogy egy kicsit kiüríthessem az agyamat. Az
üresjárat nem tartott sokáig, mert ahogy egy csendesebb,
kertvárosi környezetbe értünk, egyszer csak egy idilli kép kezdett
motoszkálni a fejemben. A helyes kis házakat látva, elképzeltem,
milyen jó lenne Beccával, kéthárom gyerekkel és egy kutyával egy
ilyen helyen élni. Sokkal inkább el tudtam képzelni magam ott,
mint a Los Angeles-i hatalmas villában. Az nem az én világom volt.
Persze szerettem a luxus-t, a sok pénzt, és ki is használtam annak
minden előnyét, de én mindig is csendesebb, nyugodtabb és
egyszerűbb életre vágytam, mint a családunk nagyobb része. Ők
kinevették volna a gondolataimat. Megráztam a fejem, hogy
elhessegessem az amerikai álomképet, még messze jártunk tőle.
– Ide jártam suliba – mutatott Becca egy bordó, téglával borított
épületre, majd előre intett. – Itt fordulj balra!
Bekanyarodtam egy picike zsákutcába, ahol mintha egy
mesevilágba csöppentem volna. Egymás mellett sorakoztak az első
és hátsó kertes, fehér házak, melyek előtt háziasszonyok
beszélgettek, a férjeik füvet nyírtak, vagy locsoltak, a gyerekek
pedig egymással vagy a kutyájukkal játszottak. A járdák mellett
fiatal fák és dús bokrok sorakoztak.
– Melyik…? – kérdeztem volna, melyik az övéké, de megelőzött.
– Ez – felelte, amikor egy a két oldalt virágágyásokkal
szegélyezett, verandás épület elé értünk.
Leállítottam a kocsit és kifelé fókuszáltam. Vettem egy mély
levegőt, majd biccentettem neki, hogy menjünk be. Kiszálltunk, és
kézen fogva sétáltunk a teraszig. Fellépve rögtön az öreg
hintaszékre pillantottam. Valamiért biztosra vettem, hogy az volt
Becca kedvenc törzshelye a nyári, meleg estéken. Tettem egy fél
fordulatot felé. Megtörölte a kezét, és a csengőre tette, de nem
nyomta meg.
– Utolsó alkalom, még… – suttogta, ám az ajtó feltárult. – Anya!
– Kicsim, hát te… ti? – pislogott értetlenül rám egy fiatalos,
vékony, csinos nő.
Meglepetten és szemrehányón bámultam Beccára. Azt hittem,
szólt a szüleinek, hogy meglátogatjuk őket. Kellemetlen helyzetbe
hozott, és úgy tűnt, nem csak engem. Hogy némileg oldjam a
feszültséget, bemutatkoztam. Mrs. DeWitt a döbbenetből
felocsúdva, beinvitált minket, és elmondta, hogy épp a
szomszédhoz akart átmenni, majd egy legyintéssel közölte, hogy az
végül is nem olyan sürgős. Rögtön a konyhába sietett, és közben
anyához méltón megdorgálta a lányát, amiért nem jelezte előre az
érkezésünket, mert így nem is tudott készülni nekünk semmivel.
Becca azonban meg se hallotta, egyenesen a hátsó kijárat felé ment.
Lassan követtem a szúnyoghálós ajtóig. Ott lecövekeltem, és
figyeltem, ahogy sietve leszaladt a lépcsőn, egyenesen apja karjába,
aki lánya hangját hallva rögtön félbehagyta a kertben lévő autó
szerelését.
– Drága életem! – hallottam a férfi boldog köszönését,
miközben magához ölelte Beccát.
Ámulva néztem a jelenetet. Apák és lányaik! – sóhajtottam fel,
majd nyeltem egy nagyot. A vak is látta volna a kettejük között lévő
különleges kapcsolatot. Imádták egymást. Rebecca külsőleg is egy
az egyben az édesapjára hasonlított, a szakállt leszámítva.
Édesanyja a szőke hajával és kék szemével pont az ellentéte volt.
Viszont jellemben inkább őrá emlékeztetett.
Annak ellenére, hogy váratlanul rontottunk rájuk, Mrs. DeWitt
alig egy óra alatt csodás három fogásos ebédet dobott össze. Az idő
alatt Mr. DeWitt pedig kész autószerelőt faragott belőlem a kertben.
Rebecca persze jókat derült rajtam. Pont, amikor már ráéreztem az
ízére, és kellően olajos lettem, az ebéd előállt a kerti asztalon.
Gyorsan bementem kezet mosni, és közben sikerült jobban
szemügyre vennem a ház földszintjét. A mintás szőnyeg és hasonló
díszpárnák vidám hangulatot kölcsönöztek az amúgy komor, sötét
színű bútoroknak. A fehér csipkefüggönyök és térítők a
nagymamámat juttatták eszembe. Nálunk egyedül ő rajongott a
hasonló holmikért.
– Hahó! – lépett be Becca a nappaliba és egyből átölelt. – Azt
hittem, elvesztél. Pedig a te szobád nagyobb, mint az egész…
A szájára tettem az ujjam.
– Imádom a házatokat. – Kilestem, a feje fölött, és mivel a szülei
az asztalnál ültek, adtam neki egy csókot.
– Akkor jó – kacsintott rám, aztán kihúzott a kertbe.
 Evés után sokáig beszélgettünk, s végül szóba került a váratlan
látogatásunk oka is. Rebecca az asztal alatt a kezem után nyúlt és
megszorította. Beszélni kezdett, de elakadt. Folytatni akartam
helyette, ám akkor egy hazugsággal elintézte az egészet. Még este
hazafelé is bosszúsan vezettem. Nem találtam magyarázatot a
titkolózásra. Nem úgy tűntek a szülei, mint akik nem támogatták
volna bármiben. Belekezdett egy kesze-kusza magyarázatba,
aminek a végén azt hozta ki, hogy én nem értettem meg őt.
– Beszéljük ezt meg máskor! – kértem és felhangosítottam a
zenét. Próbáltam valahogy lehiggadni, mert nem szerettem
zaklatottan vezetni.
– Anyu tudja, és azt akarja, hogy vetessem el! – üvöltötte túl a
zenét.
Hirtelen a fékbe tapostam. A mögöttem jövő autó csikorogva állt
meg, majd a sofőr beelőzött és közben elhordott mindennek az
összes szitokszóval, amit szerintem ismert.
– Tessék? – néztem Beccára.
– Hagyjuk! – fonta össze maga előtt a karját.
– Nem, ne hagyjuk! Mégis miért? – erősködtem. Megrántotta a
vállát, amivel kiverte a biztosítékot. – Hallod, Rebecca! Mégis
miért? – ismételtem összeszorított fogakkal. Legszívesebben
kiabáltam volna.
– Csak.
– Ez nem válasz – csaptam a kormányra, mire összerezzent.
– Menjünk tovább!
– Majd, ha elmondtad végre…
– Mondtam, hogy ők másnak látnak engem – vágott idegesen a
szavamba.
– Ez hülyeség!
Kikötötte a biztonsági övét és ki akart pattanni, de nem
engedtem. Szemei szikrákat szórtak, amikor felém fordult.
 – Megyünk, vagy menjek busszal?
A fogamat csikorgatva hazavezettem. Egész úton nem szóltunk
egymáshoz. Még csak rá sem néztem. Akkor sem, amikor az
albérletük előtt leparkoltam. Köszönés nélkül kiszállt és bevágta az
ajtót. Ha bárki más vágta volna úgy rám, biztos helyre teszem az
illetőt, de addigra már csak arra vágytam, hogy minél messzebb
legyek tőle. Csikorgó kerekekkel hajtottam el. Ám két nappal
később, egy esti telefonhívás után, semmit nem akartam jobban,
mint visszaforgatni az időt.
 Becca (23.)

Képtelen voltam szétválasztani a földön birkózó Kate-et és

Martinát. Már épp arra készültem, hogy becsengetek valamelyik
szomszédhoz segítségért, amikor legnagyobb
megkönnyebbülésemre felbukkant Matt. Egy pillanat alatt leszedte
a barátnőmet Tináról, majd ahogy a lányok egymást ócsárolva újra
akarták kezdem a verekedést, beállt közéjük és végső
megoldásként magával cipelte Martinát. Látva Matt dühös arcát,
nem lettem volna az unokahúga helyében.
– Még neki állt feljebb! – dühöngött Kate. Felszisszent, ahogy a
karját tapogatta, aztán meg a szénakazallá tépkedett frizuráját
próbálta jajgatva lesimogatni.
– Azért te sem voltál semmi – indultam befelé.
– Ki mellett állsz? – kérdezte összevont szemöldökkel, és
követett.
– Én ebből kimaradok. Megvan a magam baja.
Azt reméltem, a kis incidens után megúszom a félbemaradt
beszélgetést, de sajnos tévedtem. Kate a konyhába lépett és a
gyógyszeres dobozra pillantva mérgesen felém fordult.
– Tudod, te mit csinálsz?
– Tudom – motyogtam.
– Tudod? – kiabált.
Jobbnak láttam, ha nem megyek bele a vitába, mert amúgy is fel
volt hergelve. Másrészt bizonyítékként ott virított az asztalon a
gyógyszerekkel teli fiola. Lehajtott fejjel hallgattam végig a
szidalmait, a kioktatását, de amikor felhívta az orvosát időpontért,
dühösen tiltakozni kezdtem. Magabiztos csendességgel
megfenyegetett, hogy ha nem leszek ott a megbeszélt időpontban,
mindent elmond a szüleimnek.
Őrjöngve rohantam a szobába. Tehetetlenségemben nekiestem
két pólómnak, és dühös elszántsággal vagdostam, majd tépkedtem
őket apró cafatokra. Épp egy újabb ruháért, talán szoknyáért
nyúltam, amikor Kate becsukta előttem a szekrényajtót és
magához ölelt.
– Hagyjál! – próbáltam ellökni magamtól.
– Nyugi, nem lesz semmi baj! – ölelt át szorosan. – Tudom, hogy
félsz és zaklatott vagy, de én majd segítek. Jobban fogok figyelni
rád.
Hagytam, hogy lecsillapítson. Szomorúan néztem végig a
darabokra szaggatott cafatokon. Össze akartam szedni, de nem
engedte. Bekísért a fürdőszobába, és nekiállt lemosni az elkenődött
sminket az arcomról. Attól kezdve, hogy Donna megtanított szépen
sminkelni, mindig volt rajtam egy pici festék. Jobban el tudtam
rejteni a szemem alatt lévő fekete karikákat, amik a korrektor
nélkül egyből előtérbe kerültek. Kate rögtön megcsóválta a fejét.
Közölte, hogy többet kellene pihennem. Megsimogattam a hasam.
Ahogy találkozott a tekintetünk, egymásra nevettünk. Abban nem
kételkedtem, hogy a baba egészsége ugyanolyan fontos volt neki,
mint nekem, csak épp másként vélekedtünk arról, mi a jó.
Az orvost nem úsztam meg, de végül már nem is bántam. A
vizsgálat után elköszöntem Kate-től, aki dolgozni indult a kávézóba,
én pedig a parkba siettem a találkámra Matt-tel. Még akkor is az
ultrahang hatása alatt álltam. Csak mosolyogni tudtam.
Egyfolytában az járt a fejemben, hogy percről percre növekszik
bennem egy élet. A fülemben csengett kis szívének dobbanása,
melynél nem létezett szebb hang a világon. Alig vártam, hogy
megmozduljon, hogy érezzem. Elképzeltem, milyen lesz először a
karomban tartani, látni a kis grimaszait, érezni az illatát.
Belesajdult a szívem, ha rágondoltam, hogy akárcsak egy
másodpercig is, de el akartam vetetni.
Lábamat felhúzva, kényelmesen elhelyezkedtem az egyik padon.
Lehunytam a szemem, és csak élveztem a napsütést. A madarak
versenyt csiviteltek, mintha csak nekem daloltak volna. Végre
meghoztam a döntést. Az életet választottam. Tudtam, hogy bármit
képes leszek megtenni és feladni érte, nem számít, kivel kell
szembe szállnom, meg fogom védeni a kisbabámat.
Hirtelen arra riadtam fel a nyugodt relaxálásból, hogy valaki a
szoknyámat huzigálta. Amint megpillantottam a tettest,
elolvadtam. Egy picurka, szőke kisangyal állt előttem. Pufi kis
pofija csak úgy ragyogott, a szeme csillogott a jókedvtől. A lágy
szellő időnként meglebegtette a csigákban lógó fürtjeit. Nekem
nyújtotta a játék babáját és én nem bírtam megállni, megpusziltam
a kezecskéjét. Az anyukája egyből odaszaladt hozzánk, de úgy tűnt,
nem haragudott. Sőt, még néhány szót is váltottunk.
Amikor elsétáltak és megérkezett Matt, én egyből előálltam a
döntésemmel. Eleinte izgultam, hogy nem fogja majd elfogadni.
Végül úgy láttam, velem örült, így boldogan kerestem elő neki az
ultrahangfelvételt.
– Ugyan még nem sok látszik, de már hallottam a szívverését, és
a doktornő elmondta, hogy a következő hetekben egyre
gyorsabban fog fejlődni.
Úgy meséltem el ezeket Mattnek, mint aki elfelejtette, hogy
orvos az élete párja. Ő viszont édesen úgy hallgatta végig, mintha a
világ legfontosabb információit osztottam volna meg vele.
A határtalan örömömet egy dolog árnyékolta be, a másnapra
tervezett látogatás a szüleimhez, amiről sajnos hamar kiderült,
hogy nem ok nélkül féltem tőle.
Matt-et egyből elfogadták, és már kezdtem azt hinni,
feleslegesen aggódtam. Az ebéd is jó hangulatban telt. Az asztal
alatt egy alkalmas pillanatban megfogtam Matt kezét és
belekezdtem.
– Anyu, apu, muszáj megbeszélnünk valamit!
Ijedten néztek rám.
– Valami baj van, életem? – kérdezte apu.
– Mi történet, Becca? – folytatta anya.
– Nem… nincs… – dadogtam idegességemben – vagyis… nincs
baj… csak… – segélykérően pillantottam Matt-re.
– Arról van szó… – kezdte Matt.
– A szülinapomról – vágtam közbe. Matt felém kapta a fejét és
elengedte a kezem. Mérges volt, de én akkor is beijedtem. – Szóval
csak annyi, hogy a szokásos családi nyaralást a keresztanyuékkal el
tudnánk tolni? Matt meglepett egy hosszú hétvégével egy
szállodában, de pont egyszerre lenne a kettő.
A szüleim egyszerre sóhajtottak fel megkönnyebbülve.
– Persze, drágám! – felelt apu.
Matt a továbbiakban rám sem nézett és egy szót sem szólt
hozzám. Amíg kávéztak, felmentem a szobámba összeszedni pár
ruhámat, amit már egy ideje el akartam vinni. Miközben dobáltam
ki az ágyra a felsőimet, megpillantottam egy babakori cipőcskémet,
ami az íróasztalom feletti lámpán lógott. Leakasztottam és
elhomályosult tekintettel forgattam. Önkéntelenül is a hasamat
simogattam, majd egyszer csak anya hangját hallottam az ajtóból.
– Becca, kérsz te is…? – elakadt a szava, és döbbenten nézett
rám.
Gyorsan leengedtem a kezem.
– Megtaláltam ezt a kis cipőt – mutattam fel, és csak
reménykedni tudtam, hogy nem fogott gyanút. – Mit kérek? –
kérdeztem.
Anyám bejött, behúzta az ajtót és összehúzott szemöldökkel
méregetett.
 – Mondd, hogy rosszul láttam!
– Nem tudom, mit láttál – pislogtam jobbra-balra. Képtelen
voltam a szemébe nézni.
– Ezt nem hiszem el! Szó sincs itt semmiféle nyaralásról. Te
terhes vagy! – borult ki. Idegesen toporgott, majd lerogyott az
ágyra. – Becca!
– Sajnálom! Sajnálom, hogy csalódást okoztam!
– Nem! Te is tudod, hogy nem erről van szó! Az orvos…
– Voltam orvosnál – vágtam a szavába.
– Értem, de el kell mennünk…
– Megtartom, ha akarod, ha nem! – fontam össze dacosan a
karom.
– Nem érted? Itt most nem rólam van szó, hanem rólad!
– És a babáról – egészítettem ki.
– Igen, pontosan. Mielőtt döntesz, tudnunk kell minden
részletet, hogy milyenek az esélyek…
– Nem fogom elvetetni! Tudom, hogy ezt akarod, de nem
fogom! – vágtam a földhöz tehetetlenségemben a kiscipőt.
– Nem ezt kérem, de elővigyázatosnak… – Az ajtó felé
iramodtam, de megfogta a karom. – Jól van, kislányom! Én
megértelek, hisz magam is anya vagyok – simogatta a hajam. –
Akkor legalább kérdezzük meg Matt-et…
– Nem! – Elhúzódtam és leszaladtam a lépcsőn. Odaálltam Matt
elé, hogy induljunk azonnal.
Pár perccel később már a kocsiban ülve próbáltam elmagyarázni,
miért nem akartam mégsem beavatni a szüleimet. Ám őt nem
érdekelte, amit mondtam. Végül összeugrottunk és szó nélkül,
haragban váltunk el.
A lányoknak azt hazudtam, minden rendben volt otthon.
Próbáltam mosolyogni, aztán amikor már nem ment, lefeküdtem
aludni és másnap ki sem mozdultam az ágyamból. A terhesség
miatti fáradtságra hivatkoztam. Nem zavartak, hagytak pihenni.
Este is csak a konyhából szállingózó pizza illat csalt ki az ágyból.
Épp csak leültem enni, amikor a szokásos esti figyelmeztetés
pittyegni kezdett a telefonomon. Legszívesebben földhöz vágtam
volna a mobilt, de Kate előtt nem tehettem. Kikapcsoltam, mint
minden este a pozitív terhességi teszt óta.
– Matt az? – kérdezte Audrey.
– Jaj, nem! El kellett utaznia pár napra valami orvos
konferenciára és csak este tíz után tudunk beszélni.
– Akkor holnap szabad vagy? – lelkesült fel.
– Audrey! – szólt rá Kate. – Becca gyereket vár. Nem neki való.
– Mi? – pillantottam kérdőn rájuk.
– Tudom, mennyire odavagy az autókért és holnap Brooklynban
lesz egy gyorsulási verseny. John egyik ismerőse is rajthoz áll. Kora
délutántól már lesz egy csomó program, és még az egyik kocsiba is
beülhetnénk – felelt Audrey.
– Ott a helyem!
– Nem jó ötlet! – igyekezett lehűteni Kate. – Inkább én is itt
maradok veled, csinálunk valami nyugis programot.
– Inkább elmegyünk! – jelentettem ki, és beleharaptam a
második szelet pizzámba. – Terhes vagyok, nem beteg!
A vitát lezártam. Eszem ágában sem volt kihagyni egy olyan
szuper lehetőséget. Ki akartam kapcsolni, és nem gondolni se
Matt-re, se anyura. Nem akartam, hogy mások mondják meg, mit
csináljak, hogyan éljem az életem.
Reggel a nap első sugaraival ébredtem. Megfőztem a lányoknak
a kávét, magamnak egy gyógyteát és felváltva próbáltam keltegetni
őket. Teljesen lázba jöttem, ami csak fokozódott, amikor
odaértünk a Brooklyn utcáin kialakított pályához. Csak kapkodtam
a tekintetemet a sok jobbnál jobb kocsi és motor láttán. A
benzingőz és a gumiszag keveredő elegye, és a felpörgő motorok
hangja elvarázsolt, amikor pedig John barátja felajánlotta, hogy
elvisz egy próbakörre, magamon kívül voltam. Kate persze
tiltakozott, ám én nem foglalkoztam vele. Már készültem beszállni,
de megszédültem, így végül ki kellett hagynom a lehetőséget.
Kikóvályogtunk a tömegből, leültünk egy csendesebb, távolabbi
részen és én szófogadóan ettem, ittam, de amint a kocsik a rajthoz
álltak, felpattantam, és a kordonhoz indultam. Kate kiabált,
próbált visszatartani, csakhogy nem sikerült neki. A lehető
legközelebbről akartam látni a száguldó csodákat. Audrey is velem
tartott. A kordonhoz érve észrevettük John-t a túloldalon, és
nevetve integettünk neki, hogy jöjjön át a mi oldalunkra. Aztán
hirtelen éles fájdalom nyilallt a hasamba. A következő pillanatban
hangos csattanást hallottam, majd minden elsötétült.
 Matt (24.)

Hasogató fejfájásra ébredtem. Fogalmam sem volt róla, mi

történt. Körbe pislogtam, és közben két dolgot sikerült
megállapítanom. A saját ágyamban feküdtem, és baromi másnapos
voltam. Az utolsó emlékeimet igyekeztem összerakni. Elmentünk
Becca szüleihez, a hazaúton összevesztünk, és elmentem piálni.
Ennyire futotta. Nagy nehezen feltápászkodtam és kibotorkáltam
a konyhába. Kerestem egy bögrét és épp főzni akartam egy kávét,
amikor csengettek. A konyhapultra könyököltem és befogtam a
fülemet. Borzasztó fájdalom járt át. Amíg az ajtóhoz ballagtam,
csak arra tudtam gondolni, nehogy újra megnyomják a csengőt.
Greg állt kiöltözve az ajtóban, kezében egy nagy adag kávéval a
szemközti kávézóból.
– Korán volt egy találkozóm itt szemben, és gondoltam, hozok
neked is egyet, hátha szükséged lesz rá – lépett be a szobába, és az
asztalra tette a poharat.
– Kösz – morogtam az orrom alatt, és rögtön belekortyoltam a
forró italba.
– Hogy érzed magad?
– Ha egy szóval kellene kifejeznem, szarul.
– Elhiszem.
– Az a helyzet, hogy a tegnapot illetően vannak hiányos foltjaim.
Például nem tudom, miként jutottam haza.
Greg leült a kanapéra, áttette egyik lábát a másikon és
kényelmesen hátradőlt.
– Hajnali kettő körül felhívott Derek, hogy taxiba ültetett, és
hogy iszonyatosan nézel ki.
 Derek a Blue Moon bár tulajdonosa volt. Ezek szerint az autóm
is ott lesz – következtettem.
– A kocsim… – mondtam volna ki hangosan is, de Greg
közbevágott.
– Már hazahoztam.
– Kösz – ittam újra a kávéból –, és sajnálom, ha
kellemetlenséget okoztam.
– Nem okoztál. Bár az elég meglepő volt, amikor négykézláb
másztál a folyosón és a vészkijáratot akartad kinyitni a lakás
helyett.
– Ne! – nevettem el magam kínomban. Azt hittem, csak viccelt,
ám ő komoly maradt.
– De.
Behunytam a szemem. Talán a középiskola végén rúghattam be
utoljára hasonlóan.
– Ez nagyon gáz – sóhajtottam. – Rémes napom volt.
– Szeretnél beszélni róla?
– Nem! Egy fájdalomcsillapítót szeretnék, meg egy zuhanyt.
Azután aludni – feleltem a halántékomat dörzsölve. – Tényleg,
dolgozom ma?
Greg a fejét csóválva felkelt.
– Azt hiszem, úgy mindenki jobban jár, ha nem. Pihend ki
magad! – utasított együtt érzőn. Megveregette a vállam, és az
ajtóhoz sétált.
Pár percig álltam még a szoba közepén, majd vettem be
gyógyszert, lefürödtem és visszafeküdtem aludni. Másnap munka
után a könyvelőnkkel kellett találkoznom. Este kilenckor értem
haza. Töltőre tettem a lemerült mobilom, és úgy döntöttem,
lemegyek a szomszéd ház aljában lévő sushi bárba. Már épp
átléptem a küszöbön, amikor csörögni kezdett a telefonom. Egy
pillanatig gondolkodtam, hogy hagyjam-e a fenébe, vagy inkább
vegyem fel. Az utóbbi mellett döntöttem.
– Szia, Greg! – szóltam bele. Amikor a nagybátyám közölte,
hogy próbáljak meg nyugodt maradni, de el kell mondania valamit,
rögtön tudtam, nagy baj történt. A garázsba indultam, miközben ő
közölte, hogy Beccát baleset érte. Remegő kézzel nyitottam ki a
kocsi ajtaját. – Hova vitték? Hozzánk? Súlyos? – záporoztak
belőlem a kérdések.
Pár pillanattal később, mint egy őrült száguldottam végig az
úton. Fogalmam sincs, mennyivel mentem, hány piroson haladtam
át, csak az érdekelt, hogy ne üssek el senkit. Pont a város másik
végében lévő kórháznak kellett az ügyeletesnek lennie. Majd
megbolondultam, mire végre odaértem. Szinte beestem a
bejáraton, elsodortam az utamba kerülőket, és egyenesen az
információs pulthoz léptem. Mialatt öten várakoztunk, két kórházi
dolgozó közül az egyik idősebb hölgy telefonon veszekedett
valakivel, míg a fiatalabb a számítógépet bújta. Idegességemben a
pult tetején doboltam. Amikor meghallottam, hogy a telefonáló nő
épp magánbeszélgetést folytat, eldurrant az agyam. Kikaptam a
telefont a kezéből és levágtam a helyére. Természetesen még neki
állt feljebb. Se kedvem, se időm nem volt vitázni, és szerencsére
nem is kellett, mert megpillantottam a folyosó túloldalán, az
automata előtt ácsorgó Kate-et és Sly-t. Ügyet sem vetve a még
mindig háborgó asszisztensnőre, odasiettem hozzájuk.
– Mi történt? Hol van Becca?
– Baleset. Figyelj, Matt, még a műtőben… – kezdte Sly.
– Matt!
A nagybátyám hangját hallva rögtön a hang irányába fordultam.
Elé mentem. Kate és Sly követett.
– Ki műti? – kérdeztem már magamon kívül. – Ismered?
 – Nem – válaszolt Greg. Megfogta a tarkómat és mélyen a
szemembe nézett. – De a főorvost igen. Beszéltem vele. A legjobb
kezekben van. Érted?
– Mióta van bent?
– Nem tudom pontosan. Én húsz perce érkeztem, de talán
másfél órája tolták be, amikor Sly hívott.
– Nem kellett volna elmennünk. Nem kellett volna – motyogta
Kate, és kivörösödött szemmel nézett fel rám. Teljesen magába
roskadt. – Nem tudtam semmit sem tenni. Nem hallgatott rám.
Annyira látni akarta a versenyt. Aztán egyszer csak kisodródott az
az autó… – elcsuklott a hangja. Az egész testét rázta a zokogás. Sly
csitítva magához ölelte, de ő folytatta. – Áttörte a kordont, és…
csak Sly számát tudtam… Én mondtam, hogy ne menjenek előre a
tömegbe. – Egyre összefüggéstelenebbül beszélt. – Összevesztünk
és otthagytak. Becca és Audrey otthagyott.
– Audrey? – kérdeztem vissza.
– Amikor a tömegbe hajtott a versenyautó őt épp csak súrolta,
így megúszta pár horzsolással meg enyhe agyrázkódással – felelte
Greg.
Sly-jal elkaptuk az összeesni készülő Kate-et és leültettük az
egyik fotelbe. Képtelen voltam tovább ott várakozni velük.
– Elmegyek a műtő elé.
Greg próbált visszatartani azzal, hogy ott sem fogok tudni többet
tenni, nekem viszont csak az számított, hogy közelebb legyek
Beccához. Mivel nem tudott meggyőzni, velem tartott. Hosszú-
hosszú, idegőrlő órák teltek el anélkül, hogy bárki is információval
szolgált volna. Megállítottam minden elhaladó orvost, ápolót,
műtőst, de a szokásos protokollt követve senki nem mondott
semmit. Mint aki kilométerhiányban szenvedett, egyfolytában
járkáltam. Egyszerűen képtelen voltam egyhelyben ülni. Amikor
Kate kicsit jobban lett, bement Audrey-hoz, Sly pedig engem
követett árnyékként. Pont rá akartam ordítani, hogy hagyjon kicsit
levegőhöz jutni, de akkor kilépett a műtétet végző orvos. Greggel
egyszerre ugrottunk elé. Amint megkérdezte, hogy a családhoz
tartozunk-e, hirtelen beugrott. Fel kellett volna hívnom a szüleit.
– Kate nem rég beszélt velük, már úton vannak – szólt közbe Sly.
– Hogy van? – kérdeztem. Esdeklő tekintettel vártam az orvos
megnyugtató válaszát.
– A lépét el kellett távolítanunk, súlyos belső sérüléseket
szenvedett, de a műtét jól sikerült. Ütés érte a fejét is, viszont az
szerencsére úgy tűnik, hogy nem súlyos. Jelenleg stabil az állapota.
Átvisszük az intenzívre. Meg kell várnunk, hogy magához térjen.
Huszonnégy óra múlva már biztosabbat tudok mondani –
tájékoztatott. Csak bólintottam, mert egyszerűen képtelen voltam
megszólalni. Az orvos megköszörülte a torkát, és egy kissé tétován
folytatta. – Lenne itt még valami. Gondolom, tud róla, hogy
Rebecca…
– Elvetélt? – kérdeztem halkan. Sly meglepetten felém kapta a
fejét. Biztosra vettem, hogy csalódott, mert nem avattam be, de
abban a percben egyáltalán nem érdekeltek az érzései.
– Igen. Sajnálom – felelte az orvos, összepillantott Greggel majd
magunkra hagyott minket.
Elég rosszul nézhettem ki, mert Greg és Sly felém lépett, de
kitettem a kezem és megállítottam őket. Nem vágytam
vigasztalásra, csak arra, hogy kicsit egyedül maradhassak.
Kimentem az utcára. Rosszul voltam. Az épület elhagyatott
oldalához támolyogtam. Próbáltam megnyugtatni felkavarodott
gyomrom, de nem sikerült. Minden, amit aznap ettem
kikívánkozott az idegességtől.
Amint jobban lettem, a falnak támaszkodva elsírtam magam, a
szüleim halála óta először. Hiába tartottam gyengeségnek és
férfiatlannak, nem bírtam tovább játszani az erőset. Meg kellett
könnyebbülnöm, mert tudtam, ha Becca felébred, és kiderül, hogy
elvesztette a babát, szüksége lesz rám.
Miután kissé összeszedtem magam, visszamentem és végre
sikerült elérnem, hogy beengedjenek Beccához. Számtalan beteget
láttam már az intenzív osztályon, élet és halál közt, mégis
megrázott, ahogy életem szerelme törékenyen feküdt ott,
miközben a gépek folyamatosan figyelték az életjeleit. Leültem az
ágya mellé és hosszú ideig simogattam a kezét. Beszéltem hozzá,
kérleltem, ébredjen fel, nyissa ki a szemét. Azután befutottak a
szülei, és bármennyire is nem akartam otthagyni, át kellett adnom
nekik a helyemet.
Hajnali háromkor a kórház lépcsőjén ültem. A térdemen
könyököltem, arcomat a tenyerembe rejtve. Már a lépéseiről
felismertem a mellém sétáló Sly-t, aki egy nagy sóhaj kíséretében
ült le mellém.
– Hazamegyek.
– Rendben – motyogtam a kezembe.
– Matt, jól vagy?
– Persze – válaszoltam, majd ránéztem. – Már amennyire jól
lehetek.
– Meg kellene próbálnod pihenni egy kicsit! Hazamehetnél,
amíg a szülei itt vannak vele.
– Nem megyek sehova – feleltem dacosan.
– Tudom, hogy aggódsz, de hidd el, hamarosan magához fog
térni.
– Mi van, ha nem? – csúszott ki a számon a kérdés, amitől
féltem, pedig még csak nem is gondolhattam volna rá.
– Nem hiszem el, hogy ezt tőled hallottam. Matt, te ebben nem
kételkedhetsz! – szólalt meg Sly döbbenten, és a vállamra tette a
kezét. – Erős lány, nem lesz semmi baj! Csak erre gondolj! –
biztatott kitartóan. Felállt és nyújtózott egyet. – Átveszem a
holnapi műszakod. Este majd megpróbálok bejönni, de ha bármi
változás lenne, hívj!
Bólintottam és intettem. Egy rövid ideig figyeltem távolodó
alakját. Sokáig ültem még kint. Az utolsó veszekedésünk járt a
fejemben Beccával, és az, hogy ha nem úgy végződik az a nap, akkor
talán az egész baleset nem történt volna meg. Magamat okoltam.
Dühösen pattantam fel, és hirtelen Audrey-ba ütköztem.
– Audrey! Neked még nem lenne szabad felkelni.
– Szeretném látni Beccát, de nem engednek be hozzá – szólt
kétségbeesetten.
– Majd pár nap múlva.
– Hogy van? – kérdezte. A pillantása jó hírért könyörgött.
– Jó… – tétováztam. Nem akartam hazudni, de felzaklatni sem.
– Bíztató az állapota, de még javulnia kell.
– Ezt hogy érted? Még nem ébredt fel a műtét után? – nézett
rám aggódó tekintettel. – De rendben jön? Ugye rendbe jön? –
kérdezgette, és közben belekapaszkodott a karomba. Önkéntelen
mozdulat lehetett, támaszt keresve.
Eszembe jutott, hányszor hallottam munka közben ezt a kérdést.
A legszélesebb korosztály bámult már rám egyegy bíztató szót
várva. Vettem egy mély levegőt.
– Igen.
– Ez nem volt valami meggyőző – suttogta Audrey.
– Gyere! – fordítottam az ajtó felé. – Bekísérlek.
– Szeretném látni Beccát!
– Most még nem lehet – ráztam meg a fejem. Átkaroltam a
derekát, és a kórterme felé vezettem.
– De én… – erőszakoskodott tovább, mintha nem lett volna elég
bajom.
– Nem lehet, Audrey! – szóltam rá kicsit erélyesebben, mire
elpityeredett.
 – Nem kellett volna elmennünk. Az én hibám!
Óvatosan, vigyázva a sérüléseire, magamhoz öleltem.
Megvártam, hogy megnyugodjon, majd bekísértem a kórtermébe,
aztán az intenzív osztály folyosóján kerestem egy padot. Csak egy
kicsit akartam pihenni, de végül arra ébredtem, hogy Greg próbált
keltegetni. Már indulnia kellett, de nem szívesen hagyott volna
magamra. Megdörzsöltem az arcomat és rögtön Becca után
érdeklődtem. A helyzet nem változott, se nem javult, se nem
romlott az állapota.
A nagybátyám, akárcsak előző este Sly, próbált rávenni, hogy
menjek haza egy kicsit, de én csak a fejemet ráztam.
Megköszöntem, hogy addig velem volt, aztán bementem Becca
szüleihez, akik a lányuk mellett végig virrasztották az éjjelt.
Napközben felváltva ültünk és sétáltunk az ágyánál. Mikor estefelé
Greg visszajött a kórházba, megkértem, hogy beszéljen velük,
vegye rá őket valahogy egy vacsorára, mert egész nap nem ettek
semmit és már kezdtem aggódni értük is. Nagy nehezen elcsalta
őket a kórház mellett lévő büféig.
Ahogy kettesben maradtunk, beültem a fotelbe és hosszú
percekig néztem Becca nyugodtnak tűnő, sápadt arcát. Akárcsak az
előző éjjel, fogadkoztam neki, hogy minden úgy lesz, ahogy neki jó,
ahogy ő szeretné, csak ébredjen végre fel, nézzen rám.
Megpusziltam a kezét, majd a lábára hajtottam a fejem. Egyszer
csak nyöszörgés ütötte meg a fülemet, majd rögtön utána alig
halhatóan a nevemet motyogta a világ legédesebb hangja.
– Becca, kicsim! – hajoltam fölé, és közben megnyomtam az
ágya felett lévő nővérhívó gombot.
– Matt! – suttogta. Lehunyta a szemét, majd lassan újra
kinyitotta.
– Itt vagyok, kicsim! Most már minden rendben lesz! –
mondogattam, miközben egyre jobban elhomályosult a tekintetem.
Gyengéden fogtam meg a kezét. Alig akartam elhinni, hogy tényleg
felébredt. Örömmámorban úsztam.
– Mi történt?
– Baleseted volt.
Benyitott az egyik nővér, és amint meglátott minket vidáman
közölte, hogy máris hívja az orvost.
– Kórházban vagyok? – kérdezte Becca. Hangjából félelem és
döbbenet hallatszott.
– Igen – bólintottam.
– Ne! Nem akarok…
– Sh! Semmi baj! – csitítgattam az arcát simogatva.
– Fáj a fejem – tapogatta meg a kötést.
Óvatosan lefogtam, nehogy kirángassa az infúziót.
– Tudom kicsim, de hamarosan hatni fog a fájdalomcsillapító,
amit nemrég kaptál és elmúlik. Csak pihenj nyugodtan!
Épp csak kimondtam, már vissza is aludt. Amint nyugodtan
szuszogott, kimentem és felhívtam Greget, hogy Becca végre
magához tért. Rögtön visszarohantak. Beszéltek az orvosával, majd
a nagybátyám ellentmondást nem tűrve hazaparancsolt. Megígérte,
hogy bent marad helyettem, amíg én otthon eszem valamit, veszek
egy fürdőt és alszom végre egy kicsit egy normális ágyban. Bár az
utóbbi igencsak vonzott az elmúlt két nap után, mégis késő estig
vitáztunk a dolgon. Végül meggyőztem saját magam, és ugyan
aggódva, de otthagytam Beccát velük egy kis időre. Szétesve úgy
sem tudtam volna a támasza lenni, pihennem kellett.
Hazaérve felcseréltem a sorrendet, és evés meg fürdés nélkül
estem be az ágyba. Másnap kipihenten indultam vissza a kórházba.
Már épp a kilincsre tettem a kezem, amikor Susan és Tina hangját
hallottam meg, akik a saját lakrészükből siettek felém.
– Jövünk mi is, Matt.
– Susan… – kérleltem, de leintett.
 – Már tegnap is mentünk volna, de Greg azt mondta, úgysem
mehetünk be az intenzívre. Viszont az este hívott, hogy Becca
magához tért – mondta, miközben a táskájában kotorászott.
– Nem baj, ha nem mehetünk be hozzá, csak legalább ott
lehetünk, veled – könyörgött Tina is. Láttam rajta, mennyire
megviselték a történtek.
– Jó, legyen – sóhajtottam.
– Írok Donnának – mosolyodott el Tina, és elsőként lépett a
lifthez. – Még a divatbemutató alatt is egy csomó üzenetet küldött.
Nagyon aggódik.
Csak bólintottam. Tina az út alatt meglepően csendben volt.
Nem mintha bántam volna, sőt! A kórházi folyosón egyből az aznap
hazaengedett Audrey-ba és az érte érkező Kate-be botlottunk. Nem
maradt időm azonban a helyzetet elemezni, mert hirtelen Becca
kórterme felé rohant az orvosa, nyomában egy nővérrel. Követtem
őket, és közben döbbenten pillantottam a lesújtva kint ülő Mr.
DeWittre. Odabentről Beccát hallottam, ahogy az édesanyjával és
Greggel kiabált. Rám akarták csukni az ajtót, de nem hagytam
magam.
– Mi folyik itt? – kérdeztem, amikor megpróbálták
benyugtatózni.
– Matt, kérlek! – sikoltotta. – Vigyél el!
– Becca, hidd el, senki nem akar neked rosszat! – próbálta
megnyugtatni Greg, de nem ért el eredményt. Becca teljesen
magán kívül volt. Még az orvossal és a nővérrel is küzdött.
Gyorsan magamhoz öleltem és az ő érdekében, nehogy kárt
tegyen magában, hagytam őt leszedálni.
– Vigyél el! Ne hagyj itt! Ne hagyj magamra! – könyörgött a
karomban sírva.
– Itt maradok, ne aggódj! – tartottam és vártam, hogy
elernyedjen.
 – Reméljük, amikor újra felébred, már nyugodtabb lesz! – ment
ki az orvos.
Greg és Mrs. DeWitt utána siettek, én meg a nővért
méricskéltem, amíg betakargatta Beccát. Közölte, ne aggódjak,
ahogy múlik a sokkhatás, jobban lesz majd a barátnőm. Nem
aggódtam, dühös voltam, amiért felzaklatták. Ahogy megígértem
neki, nem mozdultam az ágya mellől. Minden lélegzetvételét,
mozdulatát árgus szemmel figyeltem és vártam az ébredését.
Amikor lassan kinyitotta a szemét, közelebb húzódtam a székkel,
és megcirógattam az arcát.
– Hogy érezd magad?
– Itt maradtál – suttogta lehajtott fejjel.
– Persze, hogy maradtam. Nagyon megijesztettél.
– Már jól vagyok, csak… – Elhallgatott.
– Kicsim, mi a baj?
– Ne haragudj rám!
– Micsoda? Miért haragudnék? – kérdeztem értetlenül, és
próbáltam rámosolyogni.
Lassan a hasára csúsztatta a kezét és minden szavából fájdalom
csengett ki.
– Senki nem mondta még ki, de én tudom…
– Becca – tettem a kezem az övére –, semmi más nem érdekel,
csak hogy újra velem vagy. Rendbe kell jönnöd, most te is csak
ezzel foglalkozz! Minden más ráér.
– De lehet még gyerekem?
– Persze – mosolyodtam el.
– Ugye nem csak azért mondod, hogy ne izgassam fel magam?
– kérdezte zaklatottan.
– Annyi gyereked lehet, amennyit csak akarsz.
– Biztos? – Feljebb húzódott az ágyon.
 – Becca! – szóltam rá. Valahogy elejét akartam venni egy újabb
kiborulásnak. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű feldolgoznia, de
egy kis sírásra, letargiára számítottam, nem vitára.
– Nem is érdemlem meg, mert miattam vesztettük el a babát. Az
én hibám volt.
– Nem, ez nem volt senkinek sem a hibája, csak egy véletlen
baleset – győzködtem.
– De igen! Ha hallgatok Kate-re…
Olyan lendülettel ült fel, hogy alig bírtam visszanyomni az ágyra.
– Becca, semmit sem tehetünk és ezzel csak magadnak ártasz!
Ne csináld ezt, kérlek! Hidd el, túl leszel ezen, és amikor csak
akarod, lesz egy babánk! – emeltem meg a hangom.
– Te soha nem is akartad őt! – kiabált rám dühösen, és ellökte a
kezem. – Azért beszélsz így. Téged nem is érdekel az egész! Talán
még örülsz is neki! – vádolt indulatosan.
Lefagytam. Fogalmam sem volt róla, mit mondjak vagy tegyek.
Az előző napok engem is nagyon megviseltek. Hosszú időn
keresztül aggódtam érte, és a babát ugyanúgy elveszítettem én is.
Értettem, hogy nőként ezt ő teljesen máshogy élte meg, de fájt az
igazságtalansága.
 Becca (25.)

Klórszag marta az orromat és a torkomat. Fájt az egész testem

és szúrt minden levegővétel. Próbáltam kinyitni a szememet, de
csak sokadik kísérletre sikerült. A neon és a fehér plafonról
visszaverődő fény elvakított. Csipogó hangokat hallottam. Ahogy
körbe néztem, mindkét oldalamon gépek pittyegtek, a fejem fölött
infúzió lógott. Félelem fogott el. Kiáltani akartam, de csak
nyöszörögni tudtam. Felemeltem a fejem és akkor
megpillantottam Mattet. A nevét suttogtam, mire ő végre fölém
hajolt. Nem emlékeztem, mi történt, csak azt tudtam, hogy egy
kórházban ébredtem. Ott, ahol a legkevésbé szerettem volna. Meg
akartam kérni, hogy vigyen el, de nem figyelt rám. Hasogatott a
fejem, és ahogy odakaptam, megéreztem a kötést. Álmos lettem.
Azután ismét elsötétült minden.
Rossz álmok gyötörtek. Kisbabát vártam, de elvesztettem, mert
elütött egy autó. Anyu és apu hangjára ébredtem. Beszélgettek
valakivel. Nem értettem őket, túlságosan halkan suttogtak, de azt
tudtam, hogy rólam pusmogtak. Nem is álom volt, tényleg elütött
az autó. A szüleim pedig épp elárulják a titkom – ugrott be.
Dühösen és kétségbeesve kiáltottam fel.
– Ne!
– Becca, édesem! – sietett hozzám anyu. – Mi a baj?
– Hagyjál! – toltam el. – Hogy mondhattad el?
– Kislányom, a gyógyszerek miatt muszáj, hogy tudják az
orvosok…
– Rebecca, hidd el, az orvosodon kívül senkinek sem fogok
beszélni… – kezdte Gregory Daniells, de engem nem érdekelt.
 – Nem kell, nincs szükségem rá! – ordítottam, ahogy csak
tudtam. – És a baba miatt… – ki akartam tépni az infúziót, de akkor
berontott a nővér. Matt nagybátyja szólt neki, hogy hívja az orvost,
ő pedig lefogta a kezem.
– Rebecca, ezt csak a baleseted miatt kapod.
Küzdöttem, ahogy csak tudtam, mert megfogadtam, nem
hagyom, hogy bárki is árthasson a születendő gyermekemnek, ám
anyu szavai egy pillanatra ledermesztettek.
– Becca… a baba…
– Mi van a babával? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
Legbelül azonban már tudtam a választ. Senki nem felelt, így
megismételtem. – Mi van a babával? – kiáltottam kétségbeesve.
Apura néztem, de ő csak kiment a kórteremből.
Mire bejött az orvos egy injekcióval, én már teljes erőmből
sikoltoztam. Gyűlöltem mindenkit. Nem hittem nekik. Azt
mondták, az én érdekem, de az én érdekem Matt lett volna és a
közös gyerekünk. Az utolsó reményem a belépő Matt volt. Kértem,
vigyen el, mentsen meg tőlük. Nem tette. Elfogyott az erőm. A
szemébe néztem és már csak a könyörgés maradt, hogy ne hagyjon
el. Aztán újra elnyelt a sötétség.
Szomorúan, de nyugodtabban ébredtem, főleg, amikor
megpillantottam, hogy nem ment el, én mégis bántottam. Pont őt,
aki csak jót érdemelt volna, kedvességet, odaadást és őszinteséget.
Egy olyan nőt, mint Donna. De képtelen voltam lemondani róla. Ő
jelentette a támaszom és a boldogságom. Őrülten szerettem.
Jobban, mint az életem.
– Ne haragudj! – öleltem át. – Ilyenek még csak eszembe se
juthatnának! – suttogtam bocsánatkérőn. Nem értettem, mi ütött
belém, miért vádoltam meg azzal, hogy örült a vetélésemnek. Pedig
elég volt csak ránéznem, és láttam, mennyire megviselték őt is a
történtek.
 Szerencsére megértett, és nem haragudott. Végig kitartott
mellettem, egy nap sem hagyott magamra a kórházban. Sokat
segített vele, mert nehezen viseltem a bent létet. Alig vártam, hogy
haza engedjenek. Matt mellett Kate és Audrey tartotta bennem a
lelket, de a szüleim se mozdultak mellőlem, és amint gyógyulttá
nyilvánítottak, egyből Jersey-be akartak vinni magukkal, csakhogy
nem mentem. Besokalltam. Elegem volt abból, hogy mindig mások
mondták meg, mi a jó nekem, hogy éljek, mit csináljak, és mit ne
csináljak. Elegem volt a jókislány szerepből. Úgy döntöttem,
leszámolok a régi, kicsi, Beccával, és Rebecca leszek.
Ugyan minden nap minden percében rettegtem, mikor fog a
nagybátyja beszélni rólam Matt-tel, de belevetettem magam az
életbe. Soha azelőtt nem buliztam annyit, mint akkor nyár végén.
A suli kezdete után sem álltam le. Rendesen tanultam, ám minden
hétvégén partiztam. Ha Matt, Tina vagy a lányok épp nem értek rá,
akkor az évfolyamtársaimmal mentem el. A ruhatáramat is
végérvényesen lecseréltem, és annál jobban szerettem egy-egy
darabot, mennél kihívóbb és megbotránkoztatóbb volt.
Matt-tel állandóan vitatkoztunk. Szinte bármiről beszéltünk, az
kiabálásba torkollott, de szerencsére sokszor békülős szex-szel
végződött, amit nagyon élveztem. Egyik szombat délután is
hasonló történt. Egyből elfelejtettem még azt is, min ugrottunk
össze. Fölé hajoltam, és nevetve simítottam el a homlokába lógó
izzadt tincseit. Kifárasztottam, de nem tehettem róla, egyszerűen
nem bírtam betelni vele. Annyira tudta, mire vágytam, hogy mitől
akadt el a szavam. Jobb volt, mint egy terápia. Újra és újra akartam
őt. Végig cirógattam a mellkasát és szép lassan, ráérősen lefelé
vezettem a kezem az ágyéka felé, de megállított.
– Ohó, időt kérek! – kacsintott rám. Kacagva megcsókoltam, de
hirtelen beugrott valami. Felpattantam, és kapkodni kezdtem a
ruháimat. Ő rögtön felkönyökölt. – Most hova mész?
 – Muszáj elintézni még pár dolgot az esti buli előtt – feleltem.
Ahogy felé fordultam, miközben a szűk, piros szoknyám zipzárjával
szenvedtem, nem kerülte el a figyelmemet a fintora. – Ez meg mi
volt?
– Semmi.
– Láttam. Még a buli szóra is húzod a szádat. Mi a fene bajod
van már megint? – tettem csípőre a kezem.
– Azon kívül, hogy az utolsó után legszívesebben bevittem volna
Tinát a detoxikálóba? Semmi – felelt mogorván. Felkelt, felvette a
nadrágját, és karba tett kézzel bámult rám.
– Tina és Audrey kicsit elengedte magát. Ettől még nem dől
össze a világ – rántottam meg a vállam.
– Egy kicsit? – húzta fel a szemöldökét.
– Tudod mit? – pillantottam rá, és felkaptam a dzsekimet.
Nagyon kezdtem unni. Nem akartam tovább idegesíteni magamat.
– Szerintem hagyjuk ezt a témát! Elég másként vélekedünk
bizonyos dolgokról.
– Igen. Talán a korkülönbség.
– Na tessék! – csaptam a combomra. – Éreztem, hogy ez
következik. Te vagy a felnőtt, megfontolt férfi, én meg a butácska
kislány! – vágtam vissza ingerülten. Pár hónapja – talán a vetélés
óta – apáskodott felettem, és egyre inkább bosszantott vele.
– Miért forgatod ki a szavaimat mostanában?
– Nem tudom. Talán nem beszélsz elég világosan. Megváltoztál.
– A fürdőbe mentem, és nekiálltam megigazítani a sminkemet. Egy
pillanatig reménykedtem, hogy nem fog követni, de tévedtem.
Az ajtófélfának támaszkodott, és sóhajtott egyet.
– Nem, Rebecca, nem én változtam.
– Ja igen, én is változtam – pillantottam rá dühösen a tükörből.
– Elegem lett a szende lány szerepéből. Talán úgy jobban
tetszettem?
 – Őszintén? Ennél jobban.
– Sajnálom. És meg is lep – jegyeztem meg tárgyilagosan. A
neszesszerembe ejtettem a rúzsomat és a szemhéjtust, aztán
szembe fordultam vele, és álltam a vádló tekintetét – Azt hittem, a
Donna féle szexi, vagány lányokat kedveled.
– Ha azt hiszed, most olyan vagy, akkor nagyon tévedsz!
– Miért milyen vagyok?
– Sokkal inkább egy hisztérika.
Egy percre elnémultam. Nem értettem a viselkedését. Sehogy
sem voltam jó neki. Már nem tudtam, mit várt tőlem.
– Kösz szépen. Azt hiszem, jobb, ha megyek, mielőtt még
szebbeket is mondanál.
Arra számítottam, hogy marasztalni fog. Nem tette.
– Ha így gondolod.
– Igen, így! – bólintottam, majd elviharzottam.
Találkozni akartam az egyik évfolyamtársammal, megbeszéltük,
hogy elkísérem vásárolni, és én is megveszem magamnak a hetek
óta hőn áhított dögös magassarkút, de elment a kedvem tőle. Írtam
egy üzenetet, hogy tegyük át a shoppingolást, és egyenesen
hazamentem az albérletbe.
Ha nem lett volna elég a bajom, az előszobában Cinthya fogadott
fortyogva, amiért reggel használni mertem a fésűjét. Talált benne
három vörös hajszálat és egyből vége lett a világnak. Úgy
egymásnak estünk, hogy a végén a kezébe nyomtam a táskáját, és
kiraktam a lakásból. Percekig ordítozott, és püfölte az ajtót, aztán
elment.
Akartam egy kis fagyit enni, de ahogy az asztalra tettem a dobozt,
meghallottam, hogy valaki a zárral matatott. Odasiettem és
feltéptem az ajtót, hogy jól beolvasok Cinthya-nak, de hirtelen a
csajokkal néztem farkasszemet.
 – Nincs nálam fehér zászló, de békével jöttünk – tette fel a kezét
Kate.
– Ha-ha! – fintorodtam el, és visszamentem a konyhába.
Elővettem egy nagy kanalat, bekaptam egy púpozottal a csoki
fagyiból, amitől egyből szebb lett a világ.
– Összefutottunk Cinthya-val – ült le Audrey.
– Hagyjuk! – kértem fásultan, és újabb adag fagylaltért nyúltam.
– Szerintem is – csatlakozott Kate is. Kivett egy kanalat
magának és adott egyet Audrey-nak is. – Végre csak hármasban
vagyunk. Az utóbbi három hónapban már kezdtük feleslegesnek
érezni magunkat.
– Miről beszélsz?
– Miről, miről? – hadonászott Kate. – A kórházba nem tudtunk
úgy bemenni, hogy Matt ne lett volna ott. Amióta meg kiengedtek,
szinte együtt éltek.
Kissé viharosan – gondoltam, de nem mondtam ki, inkább
témát váltottam.
– És veletek mi a helyzet? Találkoztatok tegnap? – érdeklődtem
Sly felöl. Egyszerre indultunk el otthonról előző este, én Matt-hez
mentem, ő pedig a Plaza Hotel éttermébe.
– Igen, találkoztunk – bólintott Kate, és mintha csak olvasott
volna a gondolataimban, hozzátette: – Nem, nem történt semmi
olyan. Tény, egyszer-kétszer még összegabalyodtunk, de tegnap
leültünk normálisan átbeszélni a dolgokat, és úgy döntöttünk,
barátok maradunk. Vagy inkább ismerősök. Nekünk nem megy ez
úgy, mint nektek.
Nagyot nyelve csúszott le egy adag vanília. Hát nekünk aztán
nagyon megy – morgolódtam magamba.
– Ugye jöttök ma este? – kérdeztem.
Egész héten erre készültem, de ők csak a fejüket rázták. Kate-
nek másnap dolgozni kellett, Audrey meg a sok táncpróba miatt
fájlalta a lábát, így végül én sem mentem el bulizni. Jó lett volna,
de a lányok nélkül egyedül nem akartam egy koncert miatt átutazni
a fél várost.
Késő estig filmeztünk. Mint a régi szép időkben, összebújva
szorongattuk egymás kezét az Audrey által kiválasztott horror
közben. Az egyik legizgalmasabb pillanatban szólalt meg a csengő.
Sikoltva ugrottunk fel, majd rögtön elnevettünk magunkat, és
leállítottuk a filmet. Kate még mindig a rinyálásunkat parodizálva
ment ajtót nyitni. Cinthya csörtetett be némán. Megállt a tévé előtt
és rám mutatott. Vártam valami durva beszólást, de szó nélkül a
fürdőbe sétált és bevágta maga mögött az ajtót.
Összenéztünk, azután folytattuk a filmet. Lefekvés előtt még
megpróbáltam beszélni Cinthya-val, de figyelemre sem méltatott,
én meg úgy voltam vele, hogy akkor pukkadjon meg.
Másnap a szobába bekúszó kávéillatot érezve, ásítozva
lépkedtem a konyhába. Meglepetésemre Audrey és Cinthya
vidáman beszélgetett. Őket figyelve néha azt éreztem, hogy akár
barátnőkké is válhattak volna, ha nem együtt lakunk. A köztük
kialakult vitákat legtöbbször Kate déli temperamentuma generálta,
vagy épp miattam ugrottak egymásnak.
Amint Cinthya meglátott, lesajnáló pillantást vetett rám, aztán
a szobába sasszézott. Sóhajtottam egyet, és leültem Audrey-val
szemben.
– Kate?
– Már elment dolgozni – felelt, majd a sípoló vízforralóra
mutatott. – Levennéd, ha megkérlek?
– Persze. – A tűzhelyhez pattantam. Megcsináltam a teáját,
majd kivettem a hűtőből a tejet, és akkor hirtelen a naptárra esett
a tekintetem. Október 30, díszelgett pirossal bekeretezve. – Jaj, ne!
– nyögtem.
– Mi a baj? – kérdezte aggódva.
 Az ijedt Audrey felé pördültem és elé tettem a kedvenc, kék
bögréjét.
– Semmi, csak… ma este el kellene kísérnem Matt-et egy
vacsorára, de a tegnapi után nem tudom, akarja-e egyáltalán, hogy
ott legyek.
– Mi történt? – nézett rám a szokásos, „mi az már megint”
pillantásával.
– Összevesztünk. Tudom, ez mostanság nem újság – tettem
hozzá gyorsan. Őt mindig beavattam a vitáinkba. Kate-et azért nem,
mert úgysem nekem adott volna igazat, és nem akartam órákig
hallgatni a kioktatását. – De eddig azért nem váltunk el haraggal.
Vagy legalábbis este mindig küldött valamelyikünk egy üzenetet,
aztán kibékültünk.
– Talán csak arra vár, hogy mind a ketten lenyugodjatok –
jegyezte meg Audrey vigasztalón.
Reméltem, hogy neki lesz igaza, és végül estére összekapartam
magam. Pontban nyolckor már a Central Park nyugati oldalán
szaladtam végig a 62.utca felé. Rimánkodtam, nehogy kitörjön a
piros cipőm sarka a nagy rohanásban. Mikor megláttam Tinát és a
családját az egyik épület előtt beszélgetni egy fiatal párral és két
idősebb férfivel, átváltottam futásról sétára. Szorosabbra kötöttem
a fekete ballonkabátom övét, és beletúrtam a csigákba rendezett
fürtjeimbe, meglazítva a hullámokat.
Már épp indult befelé a társaság. Matt volt az utolsó. Az ajtónál
mellé ugrottam és belé karoltam. Döbbenten nézett rám, és ahogy
az előtérbe léptünk, megállt.
– Szia! – suttogtam a szemébe nézve.
– Szia! Hát te?
– Ha szeretnéd, elmegyek – feleltem döbbenten. – Még senki
nem vett észre.
– Miért mennél el?
 – Nem tudom – vontam meg a vállam. Összezavarodtam. Mit
akar, menjek vagy maradjak? – vacilláltam. – Összevesztünk és…
– Attól még az érzéseim nem változtak – szakított félbe.
– De nem hívtál, nem kerestél.
– Hagytam egy estét ülepedni a dolgot.
– Szóval akkor még mindig szeretsz? – vigyorogtam rá
magabiztosan.
Magához húzott és megcsókolt, miközben kioldotta a kabátomat.
Belesett a dekoltázsomba és egy pillanatra lehunyta a szemét, majd
pimaszul rám nézett.
– Kibírhatatlan egy nőszemély vagy! – fogta meg a kezemet, és
már indult volna, de nem engedtem.
– Matt!
– Hm?
– Tényleg annyira megváltoztam? – kérdeztem kissé félve a
választól.
– Igen, de ez nem feltétlen rossz. Tetszik, hogy bátrabb és
talpraesettebb vagy, felvállalod a véleményed, még akkor is, ha
emiatt sokszor balhézunk.
– Nem vagyok már olyan bénácska, mint amikor neked estem a
korcsolyapályán – kuncogtam az emléken.
– Örülök, hogy akkor a karomba zuhantál – mosolyodott el Matt.
– Ja! Biztos arra gondoltál, hogy ez meg melyik zártosztályról
szökött el?!
– Most, hogy mondod, pont ez volt az első gondolatom –
kacsintott rám, mire sértődést akartam színlelni, de újra
megcsókolt. – Figyelj, Becca! Visszatérve a kérdésre, sok dologban
pozitívan változtál, például tetszik, ahogy öltözöl… – ismét
elveszett a melleimben.
– Hé! – nyúltam az álla alá.
 – Szóval nem vagy annyira visszahúzódó, félénk, és ez jó, de
néha olyan, mintha teljesen más ember lennél. Történik veled
valami, ami néha megijeszt. Beszélned kellene valakivel – közölte
kíméletlenül. Gregék végre észrevettek minket. Tina odakiabált,
hogy menjünk már, mire egyből léptem egyet, de Matt elém állt. –
Nem kérem, hogy én legyek az a valaki.
– Értem – bólintottam. – Átgondolom és térjünk rá vissza
máskor! Rendben? – Gyors puszit nyomtam a szájára és előre
sétáltam.
Fent már gyülekeztek a vendégek. Állítólag harminc főt vártak a
vacsorára. A házigazda Matt-ék ügyvédje volt, aki valamiért az első
percben rám vetette magát. Gyanítottam, hogy a vörös estélyim
első és hátsó kivágása varázsolta el. Többször beszélt a melleimnek,
mint nekem, mialatt a derekamat fogva – néha kicsit lejjebb –
körbevezetett. Büszkén dicsekedett a modern, szerintem giccses és
ízléstelen műtárgyaival. Hát igen, a jó ízlés nem feltétlen pénz
kérdése – állapítottam meg, miután körbejártuk a közel négyszáz
négyzetméteres, kétszintes lakást. Az idegenvezetés végén kivitt a
teraszra és hadovált valamit a kilátásról, miközben a karomat
kezdte simogatni.
Matt kilépett hozzánk, kiszabadított az ügyvéd markából, és
magához húzott.
– Várnak a vendégeid, és valaki nagyon érdeklődik az olasz
szőlőbirtokod után.
– Jaj, el is felejtettem – igyekezett a férfi az ajtó felé, mire Matt
nyakához bújva, kuncogva megjegyeztem, hogy pont jókor jött, ám
akkor még egy pillanatra visszafordult. – Remélem, megtisztel
azzal Rebecca, hogy mellém ül az asztalnál!
– Öhm, persze… – bólintottam. Ahogy eltűnt a teraszajtó
mögött, kitört belőlem a nevetés. – Nyugtass meg, hogy jobb
ügyvéd, mint ahogy udvarol!
 – Nem tudom, nekem még nem udvarolt – vigyorodott el Matt,
és bevezetett a lakásba.
Lassan megérkezett az összes vendég. Mindenkinek bemutattak,
és én illedelmesen váltottam is velük pár szót. Igyekeztem udvarias
és elbűvölő lenni, mert a kórház jövője is múlt az estén, ugyanis a
társaság nagyobb fele vagy részvényes volt, vagy folyamatosan
támogatta anyagilag az intézmény működését. Időnként
találkozott a tekintetem Tináéval, aki a szemeit forgatta, de hozzám
hasonlóan magára öltötte az illedelmes mosolyát.
Elsétált mellettem az egyik pincérlány, és én gyorsan lekaptam
egy pohár pezsgőt a tálcájáról, mire ő megkérdezte, hogy
elmúltam-e már huszonegy.
– Ugye ez most vicc? – kérdeztem döbbenten.
– Sajnálom.
Épp belekezdtem volna egy okfejtésbe, hogy nem egy bárban
vagyunk, de Matt mellém lépett.
– Nekem lesz – közölte, mire a kekeckedő nőszemély tovább
suhant a vendégek között.
– Kösz. – Egy kortyra felhajtottam az italt.
– Gyere el velem a mosdóba! – termett hirtelen előttünk
Martina. Pont a legjobbkor, mert láttam Matt arcán, hogy hegyi
beszédre készült.
Martinával újra körbejártuk a lakást, és úgy már sokkal
izgalmasabb volt. Kifiguráztuk az összegyűlt társaságot, és közben
közösen megállapítottuk, hogy mi teljesen más bútorokkal
rendeztünk volna be a lakást. Vidáman tértünk vissza a mosdóból,
és én újabb pezsgőt emeltem le. A harmadikat Matt kikapta a
kezemből.
– Azt hiszem, ennyi elég lesz.
Megköszörültem a torkom és halkan odasúgtam neki.
 – Szóval szerinted szexelni elég nagy vagyok, de pezsgőt inni
már nem?
– Tudod mit? Csinálj, amit akarsz! – adta vissza a poharat és az
asztalhoz ment.
Már csak dacból sem ittam meg a harmadik pezsgőt. Az
asztalhoz mentem, és leültem mellé. Tüntetőleg rám sem nézett,
viszont a házigazda annál többet foglalkozott velem a vacsora alatt.
Mire kihozták a desszertet, én már teljesen lezsibbadtam agyilag.
Szerencsére egy idősebb hölgy „elrabolta” tőlem egy peres ügyük
miatt, én pedig Matt-hez fordultam, aki az egyik cégtársukkal
folytatott eszmecserét. Az asztal alatt simogatni kezdtem a combját,
és közben élvezettel hallgattam, hogy beszélt egyre nehezebben,
minél feljebb merészkedtem a kezemmel. A füléhez hajoltam.
– Gyere utánam egy perc múlva! – utasítottam. Azzal felkeltem
az asztaltól és lassan a lépcső felé sétáltam, majd a korlát mellett
megálltam.
Nem voltam száz százalékig biztos benne, hogy követni fog, de
azért nem lepett meg teljesen, amikor gyors léptekkel beért és a
kezemet fogva az emeletre húzott. A fenti folyosón a falhoz
szorított és vadul csókolni kezdett. A kezeinket összekulcsolta és a
fejem fölé tolta. Hiába próbáltam mozdulni, nem tudtam. Finoman
beleharapott az ajkamba, majd a nyakamat csókolta. Oldalra
döntöttem a fejem, hogy jobban hozzáférjen. Elengedte a kezem,
mert benyúlt a ruhám alá, és mire akár csak egyet is pisloghattam
volna, már félrehúzta a bugyim és bennem volt az ujja. A vállába
kapaszkodtam, és ráhajtottam a homlokomat. Pillanatok alatt
megőrjített. A kezemet haraptam, hogy ne kiáltsak fel, ahogy a
csúcsra vitt. Még szinte magamhoz sem tértem, de már fel is emelt
és egy mozdulattal a magáévá tett. Átkulcsoltam a derekát a
lábammal. Egyre jobban élveztem, mikor durván és hevesen
közeledett hozzám. Automatikusan érezte, hol volt a határ, meddig
lehetett vad és hol kellett visszavennie ahhoz, hogy az már ne
legyen nekem rossz.
A lebukástól való félelem sokkal intenzívebbé tette az élményt.
Nem bírtam néma maradni, de gyorsan befogta a számat, majd
csókba fojtotta mindkettőnk nyögéseit.

***

Beléptünk a decemberbe. Közeledett az egy éves évfordulónk.

Megbeszéltük, hogy majd Szilveszterkor elutazunk Párizsba pár
napra romantikázni. Túl akartam lépni a múlt árnyékain. Őszintén
hittem, hogy vele sikerülhet. Egyedül voltam otthon, és a francia
szótárt olvasgattam a kanapén. Audrey a szüleit látogatta meg,
aznapra vártuk vissza. Kate dolgozott. Cinthya meg fogalmam sem
volt merre járt, de nem is érdekelt.
Matt felhívott, hogy elvisz ebédelni, ha van kedvem, mert estére
ügyeletet vállalt, ami miatt nem tudtunk volna később találkozni.
Természetesen minden szabad percemet szívesen töltöttem vele.
Mire megérkezett, felöltöztem és vidáman nyitottam ki neki az
ajtót. Nem emlékszem már micsodán, de egy perc alatt
összevesztünk. Annyira felidegesített, hogy miközben az
előszobában kiabáltam vele, földhöz vágtam a kezemben lévő
poharat.
– Nem értem, miért vagy még mindig itt, ha csak a rosszat látod
bennem!?
– Hát ez elég világos volt – felelte feltépve az ajtót.
Abban a pillanatban, ahogy kimondtam már meg is bántam.
Tudtam, hogy túllőttem a célon, és talán örökre elhagy. Utána
léptem.
– Ne… nem úgy értettem!
– De, pont úgy értetted! – mondta, és elviharzott.
 Levegő után kapkodtam. Mit tettem és hogy tehettem?
Dühöngve a szekrényhez siettem és kikaptam a legelső kabátomat,
ami a kezembe akadt, majd kirohantam az utcára, de addigra már
elment. Sírva baktattam fel az emeletre. Elszúrtam. Hogy hozzam
helyre? – gondolkodtam a fejemet ütögetve és közben beöltözve
járkáltam a szobában. Észre sem vettem, hogy Audrey hazaért.
– Becca, jól vagy? – nézett rám ijedten.
– Igen, igen, csak… hagyjuk!
Hirtelen Audrey a szekrényhez rohant és szikrázó szemmel a
nyitott fiókra mutatott.
– Az mi? Becca, te nem szeded a gyógyszereidet?
– Én… én…
Felesleges lett volna tagadnom, azt a mennyiséget látva úgyse
hitt volna nekem. Minden a feje tetejére állt. Nem akartam
magyarázkodni, így elrohantam. Egész délután a városban
járkáltam. Éhes voltam, fáztam és rettegtem. Besötétedett, és
valahogy a kávézó sarkánál találtam magam, ahol Kate dolgozott.
Legnagyobb meglepetésemre Matt hangját hallottam meg, és
inkább nem fordultam be az utcára. Hirtelen Cinthya idegesítő
hangja is felharsant, majd rögtön Audrey-e, mire Kate csillapítani
próbálta őket, de addigra már megtelt az utca Cinthya „Miért nem
mondod el végre, hogy a kis szende Becca valójában egy gyilkos?”
mondatával.
Összeomlott az életem. Se szerelem, se barátok, se szülők. Nem
volt kiút, csak a végtelen sivárság. Az üres albérlet és a gyógyszerek
a fiókomban. Sarkon fordultam és haza indultam.
 Matt (26.)

Becca a vetélés után teljesen kifordult magából. Az addig

csendes, félénk lány hirtelen egy nagyszájú, vagány perszónává
változott, ami önmagában még nem is lett volna baj. Sőt, néha
kifejezetten élveztem a magabiztosságát, de a fékezhetetlen és
sokszor irracionális viselkedését annál kevésbé. Próbáltam az
egészet a gyászra fogni, azt magyaráztam magamnak, hogy csupán
a fájdalmát palástolja, és a veszteséget igyekszik feldolgozni. Hibás
voltam, mert homokba dugtam a fejem. Ráadásul rögtön az elején
tökéletes taktikát dolgozott ki, mielőtt egy-egy vita alkalmával
nagyon összevesztünk volna, elcsábított. Hatalma volt felettem.
Bármit tett, egyszerűen nem tudtam sokáig haragudni rá, és
amikor erre rájött, ki is használta rendesen.
A legtöbb nézeteltérésünknek a folytonos bulizása volt az oka,
meg az alkohol. De amit a legjobban utáltam, az az volt, hogy
számtalanszor flörtölt a szemem láttára. Nem tudom kinek és mit
akart bizonyítani, vagy csak a hiúságát legyezgette-e, de az őrületbe
kergetett vele. Egyik este egy étterem megnyitóján, amikor tánc
közben kihívóan cicázott egy vele korabeli kölyökkel, akit
legszívesebben orrba vágtam volna, nem bírtam tovább és
kimentem az épület elé lehiggadni. Ökölbeszorított kézzel
járkáltam a kocsim és az ajtó között. Már épp eldöntöttem, hogy
bemegyek és leválasztom róla azt a majmot, amikor Donna lépett
ki hozzám.
– Becca még mindig annak a hülyegyereknek rázza magát?
Donna kicsit megborzongott a hűvös, késő őszi szélben, összébb
húzta a kardigánját, majd bólintott.
 – Hagyd egy kicsit! Talán ez segít neki. Tudom, hogy nehéz
megemésztened, de attól, mert együtt van veled, még nő, aki vágyik
az elismerő pillantásokra. Egy kis flörtben még nincs semmi rossz.
– Ha te mondod! – forgattam a szememet.
– Menjünk be, és egy kicsit próbáld meg te is élvezni az estét! –
ragadta meg a karom Donna.
– Inkább maradj velem egy kicsit itt kint! – kértem. –
Beszélgessünk!
– Beszélgessünk? – mosolygott rám kacéran. – Az, ha jól
emlékszem, nálunk egyszer már kudarcba fulladt.
– Azóta sok minden változott.
– Oké – karolt belém. – És miről szeretnél beszélgetni?
– Bármiről, aminek semmi köze hozzám és Beccához.
Ha nem lett volna Donna velem aznap, biztos széttörtem volna
valamit Becca „udvarlója” fején, amikor a sétánk után belépve
meghallottam, amint azt ecsetelte az egyik haverjának, hogy azt a
kis vöröst még az éjjel biztosan megfekteti. Rebecca semmit sem
vett észre az egészből.
Hazaérve vidáman sétált a hűtőhöz és pár perccel később egy
üveg pezsgővel jött utánam a hálóba. Figyeltem, ahogy felpörögve
töltött mind a kettőnknek, amíg levettem a zakómat és a
nyakkendőmet. Amint a kezembe adta az egyik poharat, letettem
az éjjeliszekrényre.
– Nem kell – vettem ki a kezéből az övét is. – És neked sem
kellene.
– Hoppá! Látom már megint rossz voltam. Mi a büntetésem? –
ült le az ágyra és lóbálni kezdte a lábát, miközben nagy szemeket
meresztett rám.
– Csinálj, amit akarsz! – legyintettem, és a gardróbba mentem,
hogy átöltözzek.
Utánam jött.
 – Elárulod mi a bajod? Gondolom nem az, hogy ittam a
megnyitón két pohár pezsgőt…
– Hármasával számoltad? – fordultam felé.
– Kettő volt. Maximum három.
– Inkább hagyjuk. – Kikerültem és egy kispárnával meg egy
pléddel a nappaliba masíroztam.
Utánam trappolt és csípőre tett kézzel megállt előttem. Nem
foglalkoztam vele, mire karba tette a kezét és dobolni kezdett a
lábával.
– Elárulnád, mi zavar valójában?
– Az, hogy iszol és hülyeségeket csinálsz nem elég ok?
– Jaj, tudom már! Az a srác a gond! – szólalt meg fölényesen. –
Nem csináltunk semmit, csak táncoltunk. Vagy már az is baj?
– Nem, Becca, az égvilágon semmi nem baj! – sóhajtottam.
– Nehogy már előadd nekem a féltékenyt, mikor odakint
korzóztál Donnával! – vágta oda hirtelen. Egyre jobban hergelte
magát.
– Azt hittem, ezen már túlléptünk.
– Persze! Neked az lenne a jó. Elhiszem, hogy szeretnéd!
Zengett a lakás, valószínűleg nem csak Gregék, hanem az alsó és
felső szomszédok is élvezhették az előadást.
– Ne kiabálj!
– Miért? Képzeld, most épp ez esik jól!
– Mert, ha én is felemelem a hangom, az neked nagyon nem fog
tetszeni! – feleltem ingerülten.
– Ó, értem, te simán megcsalhatsz, én meg még csak nem is
kiabálhatok?
– Tudtam! Annyira tudtam, hogy ezt a kártyát még egyszer
előhúzod! – Tehetetlenségemben már én is ordítottam.
– Te vádoltál meg azzal, hogy egy olcsó nő vagyok!
– Tessék? Hallod ilyenkor egyáltalán, mit beszélsz?
 – Neked sehogy nem vagyok elég jó!
– Nem, te saját magadnak nem vagy elég jó, és én már
belefáradtam, hogy folyton bizonygatnom kell az érzéseimet!
– Már bizonyítottál, mikor elutaztál Donnával! – őrjöngött.
– Sajnálom! Már ezerszer elmondtam! Mit vársz még tőlem,
Rebecca? Mit tegyek még? – ráztam meg a két karjánál fogva.
Ijedten nézett fel rám, mire én rögtön megbántam a
kirohanásomat. Annyira kihozott a sodromból, hogy elvesztettem
a kontrollt. Bocsánatot akartam kérni, de hirtelen vadul csókolni
kezdett. Egy pillanatra elhúzódott és lerántotta a pólómat. A
nyakánál fogva magamhoz rántottam és miközben az ajkam az
övére nyomtam, ölbe kaptam. A fenekét markolászva a
konyhapultra ültettem. Egy pillanat alatt kihámoztam a ruhájából
és az ágaskodó mellbimbójával kezdtem játszani, de ő egyszer csak
leugrott és rám vigyorogva elém térdelt. Amint megéreztem a
nyelvét, nyögve markoltam a hajába. Igyekeztem visszafogni
magam, végül az utolsó pillanatban felrántottam.
Szembefordítottam a konyhapulttal, a fülébe haraptam, és hátulról
hatoltam belé. Új volt neki a helyzet szemkontaktus nélkül, mert
éreztem, hogy megmerevedett.
– Matt! – nyögte ki halkan a nevem.
– Mindjárt, kicsim! – Lassabban és mélyebben kezdtem
mozogni. – Csak élvezd! – Finoman megmarkoltam a mellét, aztán
lecsúsztattam a kezem, és segítettem neki a csúcsra jutni.
A kanapén feküdtünk összebújva a pléd alatt. Az összekulcsolt
ujjainkat néztem és azon törtem a fejem, vajon igaza lehet-e
azoknak, akik azt mondják, hogy ha a szex működik, akkor minden
más is?! Kételkedtem. Minél inkább küzdöttem a kapcsolatunkért,
annál messzebb kerültünk egymástól. Az sem tett túl jót, hogy az
utóbbi időben, egyre ritkábban találkoztunk. Neki beindult a
főiskola, én meg szokás szerint sokat dolgoztam. Decemberben
kitaláltam, hogy utazzunk el együtt Párizsba Szilveszterezni. Arra
gondoltam, jót tesz majd a környezetváltozás neki, és talán túl tud
lépni a múltján. Bele is egyezett, aztán egy hatalmas vita
keresztülhúzta a számításomat. Mikor azt mondta, hogy nem érti,
mit keresek még mellette, abban is kételkedni kezdtem, valaha ki
fogunk-e békülni. Úgy éreztem, nem is akarom látni a
közeljövőben.
Aztán este felhívott Kate, hogy Becca nem velem van-e
véletlenül, és én elmeséltem neki mindent. Azt mondta, hogy nagy
baj van, és megkért, menjek be hozzá a kávézóba. Nem akartam, de
addig könyörgött, míg végül megtettem.
Miután odaértem az épület elé, hosszú percekig csak ültem az
autóban és bámultam az utcát, meg a ki-be mászkáló embereket.
Hirtelen megpillantottam Audrey-t, amint sietve lépett be a
kávézóba. Az üvegen keresztül látszott, ahogy zaklatottan
társalogtak Kate-tel, aki a kezébe temette az arcát, míg Audrey
idegesen összefonta a karját. Kiszálltam és lassan besétáltam,
holott semmi kedvem nem volt már az egészhez.
– Matt! Te sem beszéltél Beccával? – lépett elém Audrey, amint
észrevett. – Nem keresett?
– Nem, összevesztünk – mondtam, és Kate-hez fordultam. – Mi
az a nagyon fontos, ami miatt ide kellett rohannom?
– A telefonban azt mondtad, nem vagy biztos benne, hogy
továbbra is Becca mellett szeretnél-e maradni – felelte. Szólni
próbáltam, de egy legyintéssel elhallgattatott és folytatta. –
Megértelek, hidd el! Csak arra kérlek, hallgass meg! Van valami,
amit már rég el kellett volna mondanom. Utána az összes
információ birtokában, úgy döntesz, ahogy akarsz.
Reménykedő szemeket meresztett rám, és mivel mindig is a nők
voltak a gyengéim, bólintottam. Egy nagy sóhaj kíséretében szóra
nyitotta a száját, ám akkor beviharzott a negyedik lakótárs egy
bőrönddel, és Kate kezébe nyomott egy kulcscsomót.
– Tessék! Tegnap már elvittem a cuccaim nagy részét. Ez az
utolsó adag ruhám.
– Mi van? – kérdezték Audrey-val egyszerre, és nem tudták
palástolni a döbbenetüket.
– Nem bírok tovább együtt lakni veletek! – Rám pillantott és
összecsapta a két tenyerét. – További sok sikert velük! De ahogy
egyszer már mondtam, a jó tanácsom továbbra sem változott, fuss!
És vissza se nézz!
Kate egyből magához tért és a tőle megszokott
temperamentumával az ajtó felé kezdte lökdösni Cinthyát.
– Na, ebből elég! Ha így döntöttél, akkor menj, ne is rontsd itt
tovább a levegőt!
Addig kiabáltak egymással, amíg fél pillanattal később az
üzletvezető kirakott minket az utcára.
– Fáj az igazság? – hangoskodott tovább Cintyha. – Mégis
meddig nézitek még hülyének szerencsétlent? – mutatott rám, és
hirtelen tényleg egy hülye szerencsétlennek éreztem magam. –
Miért nem mondod el végre, hogy a szende kis Becca valójában egy
gyilkos?
– Hogy micsoda? – bukott ki belőlem a kérdés, de egyikőjük
sem foglalkozott velem.
– Önvédelem volt – vágott közbe Audrey.
– Megölte Jamest, és csak azért nem került börtönbe, mert dilis
– fordult felém önelégülten Cinthya. – Skizofrén.
– Baleset történt és azért nem került börtönbe, mert önvédelem
volt – védekezett Kate szikrázó szemmel. – És nem skizofrén,
hanem bipoláris.
– Mániás depresszió – magyarázta Audrey is. Felesleges volt.
Pontosan tudtam, mit jelent a szó.
 Tarkóra tettem a kezem és arrébb sétáltam. Pofán vágott a
felismerés, ahogy összeállt a kép, csak egy dolgot nem értettem.
Hogy a francba nem jöttem rá, hamarabb?! – szidtam magamat.
Vissza kellett volna adnom az orvosi diplomámat. Annyira
szerettem Beccát, hogy teljesen elvesztettem a józan
ítélőképességem. Amikor újra feléjük fordultam, Cinthya már
eltűnt, Audrey telefonált, Kate pedig épp felém sietett.
– Ne, Kate, most ne! – állítottam meg.
– Kérlek, csak egy percet adj! Meg kell értened…
– Mit? – tártam szét a karomat. – Fogalmam sincs, kicsoda
valójában Rebecca! Kiderült, hogy nem is ismerem.
– Dehogynem! Ő ugyanaz a lány, aki egy éve a karodba zuhant
a jégpályáról. Aki imád téged, akinek te vagy maga az élet – nézett
rám szinte esdeklőn Kate.
– Igen? Akkor áruld el, miért hazudott a szemembe ennyi ideig?
Miért nem mondta el?
– Mert félt.
– Mégis mitől? – kérdeztem ingerülten. Még mindig sokkolt a
felismerés.
– Attól, hogy elhagyod! – kiáltotta. – A reptéren történtek után
kórházba került. Hosszú ideig kezelték a pszichiátrián. Rohamai
voltak, lekötözték, össze-vissza gyógyszerezték. Aztán előálltak
vele, hogy bipoláris és a trauma hozta elő a betegségét. Azóta retteg
a kórházaktól.
– És mi van azzal, amit Cinthya említett?
– James akkor kapott állást Mr. DeWitt műhelyében, amikor
Becca már épp kezdte kiheverni azt a szörnyű traumát. Betoppant
az életébe, és egyből kikezdett vele. Egyik este Becca megkért, hogy
kísérjem el James lakására, mert szeretné meglepni egy
romantikus vacsorával. Amikor minden készen állt, én magára
hagytam. Aznap éjjel Becca mesélt neki a betegségéről. – Kate
szeme könnybe lábadt, de vett egy mély levegőt és folytatta. – Az a
szemét, annak a másik mocsoknak az öccse volt, aki a reptéren
megtámadta. Tudott Becca betegségéről. Megtámadta, meg akarta
erőszakolni és késsel megvagdosni. Azt mondta, hogy tönkreteszi,
elcsúfítja egy életre. A szomszédok hallották a dulakodást, a
sikoltozást és hívták a rendőrséget. Mire kiértek, Becca leszúrta
Jamest.
Próbáltam feldolgozni a hallottakat, úgy, hogy ne őrüljek bele
magam is, amikor hirtelen kirontott Kate főnöke, és megfenyegette,
hogy ha nem megy be azonnal, kirúgja.
– Hallottad? – kérdezte tajtékozva a pasi.
– Igen, és tudod mit? – levette a kötényt és hozzávágta a férfihez.
– Felmondok.
– Ezt még nagyon megbánod! De ide akkor már nem jöhetsz
vissza! – azzal felkapta a kék kötényt, és visszavágtatott a kávézóba.
– A szüleit sem hívta – lépett oda hozzánk Audrey.
Felváltva pillantottam a két kétségbeesett lányra.
Teljesen lezsibbadtam. Megráztam a fejem és megpróbáltam
rácsörögni Beccára. Kisípolt. Nem tudtam és nem is akartam
kettőnkről gondolkodni, viszont a helyzet ismeretében én is
aggódni kezdtem. Intettem, hogy menjünk a kocsimhoz, és közben
felhívtam Tinát, meg Donnát is. Egyik se beszélt vele.
Hárman három felé akartunk menni, de végül első utunk az
albérlethez vezetett.

***

Két nappal később Sly-nál feküdtem a kanapén és századszor

futtattam le fejben a történteket. Ahogy beléptünk az albérletbe, és
megláttam Beccát eszméletlenül heverni a földön, rögtön vizsgálni
kezdtem, de semmi sérülés nem volt rajta. Audrey rögtön a
szekrényhez rohant és a fiókokat kezdte rángatni, majd remegve
közölte, hogy eltűntek a gyógyszerek. A két lány sokkot kapott és
alig tudtam kiszedni belőlük, hogy mennyi gyógyszert vehetett be.
Hívtuk a mentőket, de végül nem vártunk rájuk, a karomban
levittem a kocsihoz és behajtottunk vele a kórházba. Be akartam
menni, de a kollégáim nem engedtek. Idegességemben földhöz
vágtam a telefonom. Pont, amikor megjelent a nagybátyám, aki –
ha addig még nem lett volna elég – elárulta, hogy tudott mindenről.
Teljesen összeomlottam. Bementem az egyik irodába, magamra
zártam az ajtót és olyat tettem, amit soha azelőtt. Imádkoztam.
Nem hittem benne, hogy létezik egy felsőbb hatalom, aki irányítja
a sorsunkat. Ahhoz túl sok szenvedést láttam. Mégis könyörögtem
Becca életéért. És meghallgattattam. Amint kiderült, hogy életben
marad, leléptem a kórházból, és napokig Sly-nál csöveztem.
– Szevasz! – kiáltott be Sly az előszobából. Hallottam, ahogy
földre ejtette a táskáját, besétált, aztán megállt fölöttem. – Reggel
óta itt fekszel?
– Nem. Két napja itt fekszem, ha elfelejtetted volna. Néha azért
a fürdőt meglátogatom.
– Miért nem mész be hozzá? – kérdezte, miközben arrébb
lökdöste a lábam, és leült a kanapé végére.
– Nem tudok – kénytelen voltam felülni, amíg beszéltünk. –
Nem megy. Ugyanúgy szeretem, ő a mindenem, de képtelen
vagyok. Ha csak egyszer is látnám, nem tudnám elhagyni. Pedig
nem maradhatok vele.
– Akkor? – tárta szét a két karját Sly.
– Fogalmam sincs.
Még egy estét vendégeskedtem Sly-nál, aztán másnap
összeszedtem magam, és bementem dolgozni. Rebeccát átvitték a
pszichiátriára, én pedig olyan messze kerültem az osztályt,
amennyire csak tehettem. Még a liftbe sem szálltam be, nehogy túl
nagy legyen a kísértés, és megnyomjam a negyedik emelet gombját.
Csak a nagybátyámat nem sikerült túl sokáig elkerülnöm. A
folyosón botlottunk egymásba, és egy hosszú pillanatig
farkasszemet néztünk. Légy már végre férfi, ne egy lányosan
sértődékeny, taknyos kölyök! – szidtam magam.
Az orvosi felé biccentettem Gregnek, és előre indultam.
Reméltem, hogy nem lepték el a pihenésre vágyó kollégák, és
amikor benyitottam, a helyiség szerencsére üres volt. Beszélgetés
közben ugyan többször is ránk nyitottak, de azért át tudtuk rágni a
történteket. Én megérettem őt. Tisztában voltam vele, hogy nem
árulhatta el Rebeccát, főleg abban a labilis állapotban. Viszont arra
kértem, ő is értsen meg engem. Tudnom kellett volna, hogy ne csak
sodródjak az árral, hanem valamelyest kézben tarthassam a
dolgokat.
A beszélgetésnek egy sürgős eset vetett véget. Muszáj volt
mennem, de megígértem, hogy estére hazamegyek. És úgy is
tettem.
A lakásba lépve Mark és Martina fogadott. Nem vágytam
társaságra és hirtelen idegesíteni kezdett, hogy bár ott állt az ajtó a
két lakrész között, mégis bármikor beléphettek a magánszférámba.
Mivel idegileg még kellett egy kis idő, hogy újra a régi legyek,
egyáltalán nem volt kedvem a családi vacsorához, de addig
nyaggattak, míg átmentem. Követtem a „hagyd magad, előbb
szabadulsz” elvét.
Az asztalnál a gondolataimba merülve bámultam ki a fejemből,
és a többiek napi élménybeszámolóit zavaró morajlásnak
hallottam. Nem is bírtam sokáig. Evés nélkül eltoltam a
tányéromat és fáradtságra hivatkozva átmentem a saját
lakrészembe. Írtam Sly-nak egy üzenetet, hogy üljünk be valahova,
majd a kanapéra dobtam az új telefonom és a gardróbba mentem.
Leakasztottam az első zakómat, ami a kezem ügyébe akadt, és
felvettem. Az előszoba felé menet felkaptam a mobilom, ami abban
a pillanatban csörögni kezdett. Ismeretlen számról kerestek. Mrs.
DeWitt volt az. Könyörgött, hogy ne tegyem le. Erőt vettem
magamon és végighallgattam, habár semmi értelmét nem láttam.
Miután kinyomtam a telefonom, percekig csak álltam a sötét
szobában, és meredten bámultam ki az ablakon, a New York-i
éjszakába. Három nap múlva hazaengedik Beccát, ők pedig
egyenesen hazaviszik Jersey-be, és ha nem megyek el még előtte
hozzá, azzal csak a félelmét fogom igazolni, hogy a betegsége miatt
utasítom őt el, és megerősítem abban a hitben, hogy őt előbb-utóbb
mindenki elhagyja – összegeztem magamnak Mrs. DeWitt
mondandóját. Arra kért, látogassam meg a lányát, legalább pár
percre, és búcsúzzak el tőle. De ő könnyen kérte, mert nem
tudhatta, én mit éreztem, hogy milyen nehéz volt meghoznom a
döntést. A szüleim halálát leszámítva, Rebecca előtt egyszerű és
boldog életem volt, beleértve a kapcsolataimat is. Aztán egyszer
csak felbukkant a szeplőivel, a vörös hajával és felforgatta a
világom. Minden megváltozott, még én is, de nem bántam. Olyan
érzéseket hozott elő belőlem, amikről nem is tudtam, hogy léteznek.
Bármilyen rossz is történt, azt egy apró érintésével, egy mosolyával
feledtette. De túl sok fájdalmat okoztunk egymásnak és féltem,
hogy ha együtt maradunk, még többet fogunk. Amiatt akartam
elhagyni, és nem a betegsége miatt. Azért mondtam nemet az
édesanyja kérésére. Úgy tűnt, vannak olyan problémák, amiknek a
legyőzéséhez, még az olyan nagy szerelmek is, mint a miénk,
kevésnek bizonyulnak.
A zsebembe ejtettem a telefonomat, és közben hirtelen a
kezembe akadt valami. Valami, amiről az elmúlt hónapokban
teljesen megfeledkeztem. Az ajándék, a születésnapjára, amit a
baleset előtt vettem. Kihúztam a zsebemből az apró dobozt,
kivettem belőle a gyűrűt és egy darabig az ujjaim között forgattam.
Behunytam a szemem, és hagytam, hogy megrohanjanak az elmúlt
év emlékei, majd bezártam őket a dobozzal együtt, amit letettem az
asztalra, majd elindultam a találkozóra Sly-jal.
 Becca (27.)

Amikor a kórházban lassan kinyitottam a szemem, felnyögtem.

Hogy lehetek ekkora szerencsétlenség, hogy még meghalni sem
vagyok képes? – gondoltam, miközben a szüleim örömmel és
aggodalommal vegyes hangját hallgattam. Egy valaki tudott volna
csak életkedvet adni, de őt sehol nem láttam, amikor
körbepillantottam. Elhagyott, jól tudtam. Eleinte mégis
reménykedtem, aztán ahogy telt az idő, lassan belenyugodtam.
Nem beszéltem, nem sírtam, csak bámultam ki a fejemből,
miközben az órák, a napok összefolytak. Többször benézett egy
pszichiáternő, aki nagyon kedvesen előadta, mennyire megért
engem, pedig gőze sem volt semmiről. Nem is ismert, csak jártatta
a száját. Teljesen feleslegesen, mert nem érdekelt, amit mondott.
Senki és semmi nem érdekelt.
– Becca, kislányom! – ült le anyu az ágyamra, amikor végre se
egy orvos, se egy nővér nem ugrált éppen körülöttem. – Nem
akarsz enni? Csak pár falatot! – kérdezte a hátamat simogatva.
Megráztam a fejem, mire ő tovább erősködött. – De így nem fogsz
felerősödni.
– Nem is akarok. Minek? Mi értelme az egésznek? –
dacoskodtam.
– Ne mondj ilyeneket! – húzta elém a tálcát. – Tudom, hogy
most szomorú vagy, és mindent borúsan látsz, de ez is el fog múlni.
– És mi van, ha én nem akarom, hogy elmúljon? – kaptam felé
a fejem.
– Olyan sok nehézséget legyőztél már – cirógatta meg finoman
az arcomat. – Ezen is túl leszel, és hamarabb rád talál a boldogság,
mint hinnéd.
 – Én már soha nem leszek boldog – ráztam a fejem. – Selejtes
vagyok – eldőltem az ágyban, háttal neki, és magamra húztam a
takarót.
– Jaj, drágám! – sóhajtott. Hallottam a hangjában a
kétségbeesést. Nem szóltam semmit, csak figyeltem, ahogy kiment
a szobából.
Nem sokkal később egy nővér érkezett, aki szintén sopánkodni
kezdett, amiért hozzá sem nyúltam a vacsorához. Épp, hogy
egyedül hagyott, már meg is jelent a pszichiáter. Ha akartam, ha
nem, ismét faggatni kezdett. Belementem a játékba, csak hogy
minél előbb végezzünk. Amikor behúzta maga mögött az ajtót,
felkeltem az ágyból, és az ablakhoz sétáltam. Mindkét tenyeremet
és az orromat is a hideg üveghez nyomtam. Jól esett a fagyos érzés.
Nem tudom pontosan, mióta voltam bezárva, de ahogy kinéztem a
felhőkarcolókra és az utcai forgatagra, egy pillanatra szabadnak
éreztem magam, míg újból motoszkálást nem hallottam.
– Mi az már megint? – fordultam hátra. Aztán a szám elé
kaptam a kezem. – Végre!
Amennyire az erőm engedte, az ajtóhoz siettem, és a lányok
nyakába borultam.
– Soha többé ne csinálj ilyet! – sírt a vállamon Audrey.
– Nem fogok, de kérlek, mondjátok, hogy azért jöttetek, mert
megszöktettek! Elmegyünk egy messzi szigetre, kiveszünk egy
bungalót, és koktélokat fogunk keverni az óceán partján.
Sly a lányok mögött, az ajtófélfát támasztva halkan felnevetett,
de Kate elhúzódott tőlem, és komolyan nézett rám.
– Nem, Becca, ezt most nem tudod ennyivel elintézni! Van róla
fogalmad, hogy… hogy mit éreztünk, amikor rád találtunk? –
kérdezte szemrehányón, potyogó könnyekkel.
Ahogy a két zokogó barátnőmet figyeltem, elöntött a bűntudat.
Rájöttem, hogy mennyire önző voltam, mennyire csak magamra
gondoltam. A saját fájdalmamat dédelgettem, a sebeimet
nyalogattam, és közben észre sem vettem, hogy pont azokat
bántottam, akik a bajban mindig támaszaim voltak. Pedig kívánni
sem kívánhattam volna jobb szülőket, és csodálatosabb barátokat.
Mielőtt elmentek, megígértem nekik, hogy megváltozom,
meggyógyulok, és újra az a Becca leszek, aki voltam New York,
James, és a reptéren történtek előtt. Ahogy Kate és Audrey elindult,
egy pillanatra találkozott a tekintetem Sly-éval. Nem kellett
kérdeznem.
– Adj neki egy kis időt! Ha feldolgozza…
– Sly! – ráztam meg a fejem. – Köszönöm, de nem kell!
Megértem őt, komolyan! – bólintottam. – Elrontottam mindent.
De még, ha el is mondtam volna – sóhajtottam –, hogy várhatnám
el bárkitől is, hogy feláldozza magát velem egy bizonytalan
kapcsolatban?
– Rendben. – Elővett a farzsebéből egy levelet, és odanyújtotta
nekem. – Azért ezt olvasd el!
Remegő kézzel vettem át tőle. Észre se vettem, mikor ment el,
mert rögtön olvasni kezdtem. Ahányszor a végére értem, egyből
újra nekifogtam, legalább hússzor. Szinte már kívülről tudtam, és
még két nappal később is, amikor már hazafelé tartottunk a
kórházból, azokon a sorokon rágódtam. Azt írta, hogy nem a
betegségem miatt hagyott el, és nem is amiatt nem látogatott meg.
Az érzései nem változtak, csak épp nem bírna ki még egy olyan
alkalmat, mint azt, amikor élettelenül kellett bevinnie a kórházba.
Végig mellettem maradt, amíg ki nem derült, hogy minden
rendben lesz velem, de úgy érzi, be kell lássuk, hogy a kapcsolatunk
túl sok fájdalmat és sérülést okozott mind a kettőnknek.
Bármennyire is nehéz most, talán idővel boldogabb és erőseb
lehetek nélküle.
 Apu hirtelen lefékezett, mire Audrey kipattant a kocsiból,
megragadta a karom, és húzni kezdett kifelé. Kate közben pedig
türelmetlenül lökdösött a másik oldalról.
– Most mi van? – kérdeztem értetlenül.
– Gyere már! – rántotta ki majdnem a kezem Audrey.
– De hova? – pillantottam felváltva rájuk és a szüleimre.
– Majd meglátod. Mutatni akarunk valamit – taszigált kifelé
Kate, aztán együttes erővel vonszolni kezdtek egy közepesen magas
épület felé.
– Várjatok! Szakad a hó! – pislogtam sűrűn a szemembe
csapódó pelyhektől, miközben a hajamra húztam a kapucnimat.
– Micsoda meglepetés! Karácsony előtt két héttel esik a hó?!
– Haha! – grimaszoltam Kate-nek. – Hol vagyunk? – néztem
körbe. Azt láttam, hogy a Central Park mellett, de nem értettem,
mit kerestünk ott. – Ne már! – szóltam rájuk, miközben a lifthez
rángattak. – Velünk akartatok jönni ti is, haza, ezért megvártam,
hogy becsomagoljatok, de én szeretnék korán Jersey-be érni,
otthon kipakolni, és felkészülni lélekben a holnapi terápiámra. –
Hiába mondtam a magamét, szóra sem méltattak. Felmentünk a
legfelső szintre, ők előre szaladtak, én pedig kullogva követtem
őket. – Hahó, hozzátok beszélek, csajok! – Meg sem hallottak, csak
egy lakásban eltűntek a szemem elől. Lassan követtem őket. Egy
világos, hatalmas terekkel és üvegfelülettel rendelkező, lepukkant,
de valaha szebb napokat látott otthonba léptem. A visszhangzó
lépéseim mellett, valahonnan a felső szintről a lányok nevetését is
hallottam. – Na jó, most már áruljátok el, hol vagy… – Mögülem
határozott, férfias, kimért léptek hangja ütötte meg a fülem. A
levegő is megváltozott. A testem egyből felismerte Matt-et. Lassan
megfordultam. Elegánsan, keményített, fehér ingben, zsebre tett
kézzel sétált felém. A fekete bőrcipőjét bámultam, miközben ő
tisztes távolban megállt tőlem.
 – Nálam.
– Hogy?
– Azt kérdezted, hol vagyunk. Nálam. Illetve, még nem egészen.
Ma négyig van időm aláírni a szerződést. Arra gondoltam, előtte
kikérem a tanácsod. Remek helyen van, páratlan a kilátás, de fel
kell újítani. Kellene valaki, aki kitalálja, milyen színűek legyenek a
falak, a függönyök, milyen bútorok illenének ide, és…
– Barna – vágtam rá. – Úgy értem, gyönyörű a parketta, és jól
menne hozzá a barna függöny. A falak lehetnének világosak. –
Elhallgattam. Összefontam a karomat, és gyanakodva méregettem
őt. – Mit keresünk itt?
– Már mondtam – felelte, és átsétált a másik helyiségbe. –
Megnézed a konyhát is?
Semmit sem értettem, de nem maradt időm se kérdezni, se
tiltakozni, mert eltűnt egy ajtó mögött, én pedig követtem. Amikor
beléptem, Matt-et sehol nem láttam, de hirtelen megpillantottam
egy apró ékszeres dobozt az öreg konyhapulton. Nagyot nyelve
odatipegtem, felemeltem, és a számat összeszorítva lassan
felnyitottam.
– Istenem! – nyögtem, ahogy előbukkant egy gyönyörű
gyémántgyűrű.
– A születésnapodra vettem, a baleset előtt – termett mellettem
Matt. – Ezt most elteszem. – Kivette a kezemből, és én vágyakozva
nyeltem a könnyeimet, és figyeltem, ahogy zsebre rakta. Abban a
pillanatban megértettem, hogy végig én magam álltam a
boldogságom útjában. Senki más, csak én. – De van egy üzleti
ajánlatom – szólalt meg komolyan. – Ezt egyelőre megtartom,
zálogba. Aztán idővel, ha még mind a ketten úgy akarjuk, odaadom.
Felkaptam a fejem.
– Ezt úgy érted…?
 – Ezt úgy értem, hogy egyszerre csak egy dologra
koncentráljunk! Most az a legfontosabb, hogy te rendbe gyere.
– Hazamegyek a szüleimmel. Halasztok a suliban, és terápiára
fogok járni.
– Tudom – bólintott.
– De attól félek, egyedül nem fog menni – ismertem be.
– Ki mondta, hogy egyedül vagy? Ott vannak a szüleid, a
barátnőid – emlékeztetett Matt.
– Persze, és hálás is vagyok a támogatásukért – mondtam
gyorsan. – Örülnek, hogy végre komolyan veszem ezt az egészet, és
biztos, hogy sikerülni is fog, de nekem rád van szük…
– Tudom – vágott közbe. – De Rebecca, itt vagyok, nem? Csak
ne akard siettetni a dolgokat! Rendben? – pillantott rám felhúzott
szemöldökkel.
A szemébe néztem és bólintottam.
– Akkor?
– Egyszer valaki azt mondta nekem, kezdjünk tiszta lappal. Mit
gondolsz róla?
– Tiszta lappal? – ismételtem, miközben a szívem repesni
kezdett.
– Titkok és hazugságok nélkül, apránként, lépésről lépésre.
Arcomon széles vigyorral nyújtottam kezet.
– Rebecca Deborah DeWitt vagyok.
– Matthew Daniells – fogta meg a kezem, és ahogy az ujjaink
összefonódtak, ő is elmosolyodott. Én pedig tudtam, hogy most
már minden rendben lesz.

Vége