BÁBU VAGY, VAGY JÁTÉKOS…?

A nagy társasjáték zajlik. Magunkban épp úgy, mint a

családban, rokonok, osztály- évfolyam, vagy munkatársak,
barátok, ismerősök és ismeretlenek között. Zajlik tanulás,
munka, pihenés és szórakozás, sírás és nevetés közben.
Erdőben, réten tűzben és jégben. Faluban, városban,
országban, világban, univerzumban. Azaz, mindig és
mindenhol. Mi pedig a részesei vagyunk. Persze az is igaz,
hogy a „játékmester”eredetileg nem ezt akarta. Ő, maga mellé
teremtett minket. De mi, szokásos ostoba és alaptalan
nagyképűségünkkel, azt mondtuk neki, hogy unatkozunk
mellette. És ezt mondjuk azóta is rendületlenül,pedig
számtalanszor szembesülünk vele,hogy mekkora marhaság.
Hogy akkor miért mondjuk mégis újra és újra? Rejtély…
Mindenesetre,ha így gondoljuk, kimondjuk, és főleg,ha ennek
szellemében cselekszünk,az nagyon messzire sodor minket a
TŐLE. Ami Neki persze nem tetszik. Egyrészt, mert szeret
minket és szeretne maga mellett tudni. Másrészt,mert tudja. A
saját érdekünk, hogy visszatérjünk hozzá, hiszen oda
tartozunk, így csak ott lehetünk igazán boldogok. Ezért Ő,
hogy visszacsábítson minket,és egyben segítsen visszajutni,
kitalálta nekünk ezt a játékot. Mi pedig azóta játszunk…
Ebben szerencsénkre nincs választási lehetőségünk. A
lehetőségek és velük a felelősség itt kezdődnek… Méghozzá
egy elsőre zavarba ejtően egyszerűnek tűnő kérdés
eldöntésével.

A külön,külön személyesen és csapatban egyaránt

mindannyiunkhoz szóló, és időről időre ismétlődő kérdés
„csak” ennyi:
Bábu vagy, vagy játékos…?
A játékmester játékosokat keres, bábuk helyett! Mert tudja:
Bábu ként nem veszünk részt a játékban csak a fejünk fölött
zajlik. Mi pedig csak zavartan forgunk ide-oda, mert nem
tudjuk, mi történik körülöttünk. Játékosként viszont először is
kíváncsiak vagyunk a szabályokra. aztán, ha megértettük őket,
akkor, persze csak bizonyos keretek között, de akár
alakíthatunk is rajtuk. Ezen kívül, ha nem tetszik a játék és
mégis játszanunk kell, akkor azért, ha pedig teszik, akkor azért
leszünk kíváncsiak az alkotóra, aki játszani hív minket. Ha
pedig rájöttünk, ki az, sokkal szívesebben Játszunk. Neki
pedig pont az a célja, hogy „játék” közben saját magunk
fedezzük fel, milyen jó ,és főleg,hogy mennyire megéri
játszani. Játsszunk hát! S, ha lehet, élvezzük!!! De sose
felejtsük el, ki a játékmester.
Az említett körülmény akkor sem mellékes,ha jól megy a játék
gondoljunk csak bele, mennyire képesek lennénk elszállni
magunktól,és ezzel mennyire el tudnánk rontani a legtutibb
nyert meccset is. Ha nem kapnánk olykor a saját érdekünkben
1,2 baráti”tockost” TŐLE.
Arról nem is beszélve, hogy illenék néha megköszönni neki,
hogy JÁTSZHATUNK. (Ugye, milyen hajlamosak vagyunk,
erről elfelejtkezni…?)
Ha pedig nem megy a játék…? Ha „rossz lapot
húztunk ,sárga,netán piros lapot kaptunk, nem megy be a
hetes,vagy csak egyszerűen„másik poszton szeretnénk
játszani…? Nos, akkor szerintem egyértelmű, hogy az a
legjobb,sőt gyakorlatilag az egyetlen logikus, megoldás,ha
miután körülnéztünk magunkban és magunk körül, tőle
kérdezzük meg,hol és mit hibáztunk. De akkor se ijedjünk
meg, ha nem érkezik rögtön válasz,vagy ha az érkező válasz
nem olyan,amilyet mi szeretnénk. Hiszen gondoljunk csak
bele: Ő az egész „pályát látja,ismeri és szereti, ahogy minket
játékosokat is. Nem csoda, hiszen egyben Ő a tulajdonos is .
Minden az övé. A „játékosok ”épp úgy, mint a pálya.
A .játékot is Ő találta ki. A szabályokat is Ő alkotta, de nem
kezeli őket túl szigorúan,mert ismeri a játékosokat.
Akiket,nem mellesleg, annyira szeret, hogy amikor látta, hogy
mennyit bénáznak játék közben, a saját fiát küldte
pályára,hogy megmutassa,hogy is kell játszani ezt a játékot.
A fiú, luxus „edzőtábor” helyett, egy istállóban kezdte, valami
Názáret nevű kis porfészekben, amiről mindenki azt gondolta,
hogy onnan, aztán sosem kerülhet ki élvonalbeli játékos. Talán
éppen ezért, a játékmester és a fiú (meggyőződésem szerint
közös döntéssel) mégis ezt a helyet választották. Mert úgy
gondolták,meg kell mutatniuk,hogy nehéz helyzetből is
lehet,sőt, hogy innen igazán szép nyerni. A fiú természetesen
sikerre vitte az egész csapatot. A csapatot, más szóval, az
akkor, azelőtt, vagy azután bármikor pályára léptetet összes
játékost,aki hajlandó követni Őt.
Azóta még többen tisztelik atyjukként a játékmestert.
Ugye, hogy ha felidézzük ezt a történetet, rájövünk, hogy
nekünk mai játékosoknak sincs miért aggódnunk.
Ha pedig nem olyan válasz érkezik a játékmestertől, amilyet
mi vártuk, vagyis nem értjük a választ, akkor próbáljuk észben
tartani, hogy valószínűleg a következő dolgok valamelyike
történik:
1. A játékmester eddigi posztunkon hagy minket, mert:
a; Nekünk kell még tanulnunk azon a „poszton”.
b; A csapatnak,vagy csak néhány játékostársnak van
szüksége a segítségükre.
2. Más poszton állít játékba minket:
a; Mert tudja,hogy ott majd tanulunk,valami fontosat.
b;Mert ott is„ki akar minket próbálni”Kíváncsi, hogyan
bírjuk a kihívásokat.
És így tovább…
Sokáig sorolhatnám még a különböző eseteket,de inkább a
fantáziádra bízom kedves olvasó. Szerintem neked is van
néhány történeted, amiből kiderül, mire is képes a mi
játékmesterünk. A nehéz meccseken is próbálj ezekre
gondolni. Persze tudom én, hogy ez csak papíron ilyen
egyszerű.
Élesben a játékból legtöbbször nehéz olykor verejtékes,
könnyes, sőt néha akár véres küzdelem is kialakulhat,de az
is sokszor megesik, hogy jól megy. Ilyenkor élvezzük. Így
pedig sokkal könnyebb folytatni az iménti ,a játékmesterről
és az Ő végtelen képességeiről szóló gondolatsort .Ha pedig
ez sikerül, akkor az utasításait is könnyebb követni. Ha
pedig ezt eléggé kitartóan tesszük, megnyerjük a játékot.
S,ha nyerünk,elvihetjük a fődíjat az ”utazást”vissza
„játékmesterhez”.Addig pedig a nagy játék közben,játsszuk
néha kicsiket is,stratégiait,logikait és mindenfélét, mert
élvezetes . És segít jobban”játszani”

Rusznák Emese