Borítószöveg

Leonie Beaumarchais köszöni, nem vágyik izgalmakra:

nagyon is elégedett meghitt kis lakásával, tanári állásával,
csinos ruháival és imádott könyveivel. Nem mondható hát
túlzottan lelkesnek, amikor a szomszédasszonya arra kéri,
fogadja be a macskáját, amíg ő Ischián vakációzik, ám a
fiatal lánynak végül nincs szíve visszautasítani a magányos
özvegy kívánságát. Egy kedves kis cica úgysem okozhat
akkora felfordulást!

Csakhogy Mimi, a macska korántsem olyan tündéri, mint

amilyennek látszik, és hamarosan pokollá teszi
vendéglátója életét. Leonie néhány nap után ráébred, hogy
segítségre van szüksége – és szerencsére pont kéznél van a
legjobb barátnője, aki egészen véletlenül óriási
macskarajongó. Maxie nemrég nyitotta meg saját
kávézóját, és bár a kávé mennyei, a sütemények pedig
egészen pompásak, a helyből hiányzik még valami, egy
kicsi plusz, amivel mosolyt csalhatna a rideg kölni
időjárástól fásult emberek arcára...
A Mimi kávézója bűbájos könyv a barátság fontosságáról,
az újrakezdés izgalmáról, és arról, hogy a szerelem
bármelyik sarkon a nyomunkba szegődhet.

A Charlie Jonas név írói álnév, de a szerzőről annyi

tudható, hogy imádja a macskákat, és Kölnben, a Lenau tér
közelében lakik. Rendszeres látogatója a világ számos
macskakávézójának, regényét leginkább a kanadai Otis
and Clementine's kávézó ihlette.
 Fordította
Farkas Tünde
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Charlie Jonas: Katzencafé
Thiele Verlag, Wien, 2020

© Thiele Verlag, 2020

All rights reserved by and controlled through Thiele Verlag.
This Agreement by arrangement with
Thiele Verlag and SalmaiaLit
Hungarian translation © 2021 Farkas Tünde
Magyar kiadás © 2022 Libri Könyvkiadó, Budapest
Borítógrafika © Rácz Evelin
Borítóterv © Szalkai Diána

ISBN 978-963-604-072-7

Felelős kiadó Gyuricza Eszter

Felelős szerkesztő Ferenczy Zsófia
A szöveget gondozta Kalocsai Judit
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu
 1

Órák óta esett. Susann Siebenschön az Eichendorff utca

zöld fáit kémlelte az ablakából, de semmi vigasztalót nem
talált bennük ezen a szeszélyes áprilisi napon. Mimi
mellette bámészkodott. Kiegyenesedve ült az
ablakpárkányon, akár egy kis szfinx, és mozdulatlanul
figyelte az ezüstös függönyként csillogó milliónyi
esőcseppet.
– Pocsék idő – jegyezte meg Susann.
Mimi semmit se mondott. Macska volt, és a macskák
köztudomásúlag keveset beszélnek.
– Hát meglehet, hogy Köln a világ legszebb városa –
folytatta Susann –, de azért kicsit túl sokat esik. Bertold is
mindig mondta, ez a Köln egy nagy vizes szivacs.
Aggodalmasan felsóhajtott.
Persze nem csak az időjárás miatt. Alaposan
elgondolkodtatta az a kurta beszélgetés, amit Kugelmann
doktor úrral, a piros arcú, vasmarkú ortopéd orvossal
folytatott aznap reggel.
– Nos, Siebenschön asszony – mondta az orvos, miközben
felcsíptette a röntgenfelvételeket az átvilágító táblára, majd
súlyosan lezöttyent egy székbe. – Előbb-utóbb be kell
szerezni azt az új csípőt. Ha romlik az állapota, én nem
halasztanám sokáig. A mozgás persze mindig segít, és hát,
hogy is mondjam… minél kisebb súly terheli azokat az
ízületeket, annál jobb nekik, ugyebár.
Ránézett, cinkos vigyor ült ki a képére, és a fehér orvosi
köpeny alatt domborodó pocakjára tette a kezét. Susann
bűnbánóan pislogott, és hirtelen túlságosan is élesen
villant eszébe annak a tízkilónyi súlyfeleslegnek a tudata,
amit pár éve szedett fel. Összébb húzta finom virágmintás
sálját, és elhatározta, hogy mostantól kevesebb süteményt
eszik.
Kugelmann hátradőlt a székén, és jóindulatúan
összekulcsolta a kezét.
– Tegyük még hozzá, a mi öreg csontjainknak a Kölni-
öböl időjárása sem tesz éppen jót. Melegebb éghajlaton
egyértelműen jobb állapotban lenne, de ugyebár ezt nem
mindig mi választjuk…
Susann tehetetlenül csóválta a fejét.
– Mennyi idős is? – pillantott a férfi a számítógép
képernyőjére. – Hetvenhárom? Nahát, akkor még előttünk
az élet, úgyszólván.
Bátorítóan nevetett, Susann pedig szinte már teljesen
eltűnt a székében.
– Jaj, Siebenschön asszony, ne legyen már olyan
nyuszika. Egy ilyen csípőműtét manapság már semmiség!
Pár hónap, és úgy ugrándozik, mint egy őzgida!
És mialatt Kugelmann doktor továbbra is lelkesen
ecsetelgette a titániumízület előnyeit – hiába, az ortopéd
sebész az ortopéd sebész marad –, Susannt mélységes
levertség kerítette hatalmába.
– Sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy mindjárt a
másik csípőt is el kéne intézni… hiszen a csontritkulás nem
szokott félmunkát végezni – tűnődött hangosan Kugelmann
doktor. – Nagyon jó eredményeink vannak ezzel az új
módszerrel. Figyeljen csak…
Örömteli izgatottsággal keresgélt a gépen, aztán Susann
felé fordította a monitort.
– Nézze csak meg ezt a háromperces videót! Leesik majd
az álla!
Susann elsápadt és tagadólag intett. Nem jó irányba
megy ez a beszélgetés, gondolta magában.
– Esetleg egy másik véleményt is meghallgatnék… –
lehelte.
– Csak tessék, csak tessék! – harsogta joviálisan az orvos,
és közben áttolt az asztalon egy információs brosúrát, amit
Susann jó mélyre süllyesztett a retiküljében.
– Gondolja át alaposan, nem kell mindjárt a jövő héten
kés alá feküdnie – mondta még búcsúzóul, miközben
majdnem szétmorzsolta páciense kezét, és kék szeme
bizakodva villogott a szemüveg lencséje mögött. – Én várni
fogom!
Amikor észrevette az asszony habozását, még
hozzáfűzte:
– Jobb, ha barátkozik a gondolattal. Úgysem kerülheti el.
Susann Siebenschön valósággal kimenekült a rendelőből.
Egy dacos ötlettől vezérelve azért sem lifttel ment, hanem
lépcsőzött. Na ugye, hogy megy, gondolta, és tisztán érezte,
hogy az égvilágon semmi kedve sincs mindenféle
titániumtüskéket a combcsontjába veretni. Úgy döntött,
hogy a Schneider pékség felé veszi az irányt, és vesz
magának egy nagy szelet vajtortát.
Amikor nem sokkal később hazaért, levetette a vizes
esőköpenyt, az esernyőt kint hagyta száradni az
előszobában, és úgy érezte, muszáj felhívnia legjobb
barátnőjét, Lót. Lo már előre megmondta, hogy az ortopéd
sebészek mindig azonnal műteni akarnak – „De hiszen ez
köztudott, mint a hentesek!” –, és mindjárt elővarázsolt a
kalapjából egy történetet egy barátjának a barátjáról, aki
pár éve hasonló diagnózist kapott, aztán csatlakozott egy
nordic walking-csoporthoz, és azóta is a saját csípőjével
menetel hegyen-völgyön.
„Csak az orrot nem szabad lógatni – szokta mondani Lo,
játékosan megfenyegetve a mutatóujjával. –
A boldogtalanságtól még senki sem lett boldog.”
Persze igaza volt. Senkin sem segít, ha búskomorságba
burkolódzik. Susann szórakozottan mosolyogva simogatni
kezdte Mimi bundáját. A macska dorombolása elvegyült az
eső surrogásával, és Susann arra gondolt, hogy Lóban
megvan az a különleges tulajdonság, hogy jókedvre tudja
deríteni a szomorú embereket. Amikor Bertold öt évvel
ezelőtt váratlanul meghalt, akkor is Lo támogatta.
Susann Siebenschön nagyot sóhajtott, amikor arra a
boldogtalan esztendőre gondolt: a férjével, mint minden
évben, akkor májusban is Ischiára utazott, és élvezték a
földközi-tengeri vulkanikus sziget virágpompáját, a finom
ételeket és a meleg vizű források gyógyító erejét.
Ám erről az utazásról az asszony egyedül tért haza.
Ugyanis Bertold, aki nyolc évvel volt idősebb nála, Bertold,
a kirándulások szerelmese ezen a nyaraláson távozott el az
élők sorából az Epomeo csúcsán, egy pohár vörösbor és egy
tányér finom bruschetta mellett, nagyon békésen.
Susann pontosan emlékszik még arra a pillanatra,
amikor Bertold eltolta a tányért, jóleső sóhajjal hátradőlt,
és azt mondta:
– Ilyen pomodoro tényleg sehol másutt nincs a világon! –
Végignézett a szelíd, zöld tájon, amely alattuk egészen a
tengerig nyújtózott. – Nézd csak, Susannchen, milyen
gyönyörű ez az egész. Hát nem olyan, mint a
paradicsomban?
Ezekkel a szavakkal behunyta a szemét egy kis evés utáni
szunyókálásra. Legalábbis Susann ezt gondolta. És csak egy
negyedóra elteltével vált világossá a számára, hogy a
férfinak ezek voltak az utolsó szavai. És amikor pár rémes
nap után visszarepültek Németországba – ő az Alitalia
gépének fedélzetén, Bertold meg a cinkkoporsóban –,
Susann megesküdött, hogy soha többé nem teszi a lábát
erre a szigetre, ahol oly sok gyönyörű nyaralásban volt
része a férje társaságában. Az éveken át biztosítási
ügynökként dolgozó Bertold volt olyan előrelátó, hogy az
utazási biztosítása magában foglalta a hazaszállítás
költségeit halálozás esetén is – ez most nagy áldásnak
bizonyult ebben az áldatlan helyzetben. És Susann minden
megrendültsége mellett is hálával vette tudomásul, hogy
milyen hozzáértéssel és milyen empatikusan bánnak vele
és Bertold földi maradványaival azok az emberek.
– Úristen, szívroham az Epomeón, micsoda rémálom! –
kiáltottak fel a barátnők, amikor meghallották a rossz hírt,
és összesereglettek Susann vigasztalására. – Másrészről
azonban… egy ilyen boldog pillanatban távozni… Milyen
szép halál! Hát nem ilyenre vágyunk mindannyian? –
Aztán meg: – Az idő begyógyítja a sebeket. Az élet megy
tovább…
És persze, az élet tényleg ment tovább. Pontosabban:
megyegetett, mivel Susann-nál, aki hűséges férjével vészelt
át sok jót és rosszat, bizony állandó vendéggé vált a
magány és a szomorúság. Néha még egy kicsit haragudott
is Bertoldra, hogy csak úgy ukmukfukk magára hagyta.
Gyermekük nem volt, ennek pedig az volt az oka, hogy
Susann fiatal korában igen hűvös nyári éjszakákat sétált át
nagy könnyelműen vékony öltözetben, ami aztán heves
altesti gyulladásokhoz vezetett. Bertold azonban nem
szerette kevésbé a feleségét amiatt, hogy nem lehetett
gyermekük. „Itt vagyunk mi egymásnak, ez a legfontosabb”
– mondogatta. És hát most éppen ez volt a baj. Mert már
nem voltak ott egymásnak. Véget ért a „mi” korszak,
Bertold eltűnt, és őt már senki sem nevezi
„Susannchennek”, és senki sem olvas fel neki reggelente
egy-egy vicces vagy elgondolkodtató részletet a Kölner
Stadt-Anzeigerből.
Lo abban az időben nagyon sokat segített: az a fajta
személyiség volt, aki rendbe hozza a dolgokat, és Susann
úgy gondolta, most is volna pár jótanácsa sajgó csípőjű
barátnője számára.
De Lo már nem létezett. „Eltávozott”, ahogy mondani
szokták, amikor valaki még a hatvanon innen hal meg.
Mintha egyszerűen csak helyet változtatott volna.
Akadtak persze egyéb barátnők és rokonok is. Egy ilyen
Köln-féle városban nem is lehetett ez másképp, a
„Negyedben” az emberek szóba elegyedtek egymással az
utcán, és a pék felesége reggelente nemcsak udvariasságból
kérdezte: „Na, Siebenschön asszony, minden rendben
mostanában?”, hanem tényleg komolyan érdekelte.
De Lo azzal a ragadós nevetésével… ő volt a
legkedvesebb mindnyájuk közül.
„Holnap új nap virrad”, szokta mondogatni, amikor sötét
felhők gyülekeztek a láthatáron, és az élet egyszerre
nehéznek bizonyult. „Holnap új nap virrad”: ez volt Lo
varázsigéje, amit Scarlett O’Harától kölcsönzött az Elfújta a
szél című filmből. És hát igen, tisztán elméletileg bármelyik
napon megvolt az esélye annak, hogy valami szép vagy
meglepő dolog történjen. Akárcsak azon a bizonyos estén,
pár héttel Lo halála után, amikor az az apró, fehér,
smaragdzöld szemű cica, mintha az égből pottyant volna,
egyszerre ott miákolt a tetőterasz ajtaja előtt, és apró
mancsaival dobolt az üvegen. Úgy tűnt, senkié, így aztán
Susann először csak a szobájába, majd az életébe is
beeresztette a váratlan kis vendéget. Az egy jó nap volt.
Mimi immár nagyjából egy éve lakott vele, a lábánál
aludt a franciaágyban, amelyet Susann még mindig túl
nagynak érzett. Egy cica persze nem férj, sőt a legjobb
barátnőt sem képes helyettesíteni, de élettel töltötte meg a
lakást, sőt Susann-nak néha határozottan az volt az érzése,
hogy Mimi nem véletlenül kötött ki éppen nála, hanem úgy
küldte őt egy jó lélek, akinek nagyon ragadós volt egykor a
nevetése…

Ahogy ott állt a tágas, régi lakás ablakában, nézte az esőt és

az életről elmélkedett, Susann egyszerre azon kezdte törni
a fejét, mikor is kezdődött az a szokása, hogy a napjait
jókra és rosszakra osztja. Pár éve még, amikor este letette a
könyvet, lekapcsolta az olvasólámpát és megcsókolta a
mellette fekvő Bertoldot, eszébe sem jutott volna olyasmit
mondani, hogy „Ez egy jó nap volt”, vagy „Na, ez egy
pocsék nap volt”. Talán az öregkor hozta ezt a
gondolkodásmódot? A halmozódó veszteségek? Az, hogy
éjszaka egyre rosszabbul aludt, és amikor reggel felébredt,
egyre gyakrabban fájlalta a csontjait? Susann érezte, hogy
mindjárt elpityeredik. A csípője megint sajogni kezdett,
Kugelmann doktor prognózisa is aggasztotta. És amikor
aggódunk, akkor úgy gondoljuk, hogy a dolgok nem úgy
alakulnak majd, ahogy terveztük. Susann ellépett az
ablaktól és kihúzta magát.
Mimi odafordította a fejét, kérdőn nézett rá.
– Tudod, mit, Mimi? Most először is főzünk egy finom
kávét, aztán teszünk egy próbát, hátha mégiscsak ki lehet
még hozni valamit ebből a napból.
Mimi nyávogott egyet és leugrott az ablakpárkányról.
Susann bevitte a kávét és a vajtortaszeletet a szobába, a
tálcát a dohányzóasztalra tette, majd a virágos kanapéra
telepedett. Mimi mellé ült, és várakozva nézte. Odakint
még mindig esett. Susann tekintete, míg a kávéját
kortyolta, a komódon álló kis ezüstkeretes képre siklott.
Bertold és ő voltak rajta Ischia Porto festői kikötőöble előtt,
egy kisvendéglővel a háttérben. Nézte a színes házak tarka
félkörét az öböl vonalában, az eperszín virágú
murvafürtbokrokat és a bársonykék klematiszokat,
amelyek buján kapaszkodtak felfelé a falakon, és árnyékot
vetettek a csinosan terített asztalokra. Mintha még a
virágok, a tenger és a faszéngrill illatának keverékét is
érezte volna. Egyszerre heves vágyat érzett arra, hogy
mindent itt hagyjon. No, nem az „eltávozás” értelemben,
hanem az elutazáséban. Még egyszer elmenni Ischiára.
Még egyszer ott lakni a Hotel Paradisóban, ahol mindig
olyan kedvesen fogadták őket, amikor Bertolddal
Nápolyból jövet megérkeztek oda. Még egyszer végigjárni a
régi utakat, Forio kikötőjében meginni egy Aperol Sourt,
Ischia Portóból a pompázatos Via Román átsétálni Ischia
Pontéba, el a fagyisbódék és a szép kis üzletek mellett
egészen a Castello Aragoneséig, át a keskeny kőhidacskán,
és ott letelepedve az olajfák árnyékában kapucsínót
kortyolgatni valamelyik teraszon, és élvezni a Vezúvig
nyúló tenger lélegzetelállító látványát…
Ezen a napon már harmadszor sóhajtott mélyet Susann,
most azonban a szép emlék miatt, amelybe némi
vágyakozás és sok melankólia is vegyült. És minél inkább
beleveszett az emlékeibe, annál jobban tetszett neki az az
ötlet, hogy megszegje akkori szent fogadalmát, és még
egyszer, legutoljára elutazzon Ischiára. Legkedvesebb
szigetére. Ahol a nap már tavasszal kellemes meleg, és a
klíma enyhe és száraz.
– Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy egyáltalán
elutazom valahová – mormolta. – Carpe diem, Susann, amíg
még lehet.
Odanézett, ahol mellette Mimi elégedetten
összegömbölyödött.
Igen ám, de mi lesz Mimivel?

Susann Siebenschön elgondolkodva kapta be az utolsó falat

vajtortát. Természetesen nem olyan egyszerű dolog
elhelyezni egy macskát. A kutyát el lehet vinni
kutyapanzióba, vagy akár magával is viheti az ember.
Azonban legjobb tudomása szerint macskapanziók nem
léteznek, az pedig, hogy Mimit valamiféle interneten
kikeresett macskaszitter-szolgálatra bízza, szóba sem
jöhetett. Megbízható személyt kellett keresni, olyat, akit
személyesen ismer. Lelki szemei előtt sorra vonultak el az
ismerősei, egyik lehetőséget a másik után vetette el,
mígnem egyszerre felbukkant előtte egy sötét hajú, hetyke
baszk sapkát viselő nő. Hogy nem jutott azonnal eszébe?!
Leonie Beaumarchais, a tanárnő, aki nemrég költözött pár
utcával lejjebb, az Otto utcába. Ő lesz a megfelelő jelölt!
Nem volt valódi „barátnőnek” nevezhető, ahhoz túl nagy
volt köztük a korkülönbség, de Leonie kezdettől fogva
rokonszenves volt neki, és egy sor olyan jelenet zajlott már
le közöttük, amelyek bizonyították, hogy igenis közel
kerülhetnek egymáshoz, mert sok bennük a közös.
Kezdetben csak az utcán futottak össze párszor, a
Landmann utcai hentesnél vagy a virágárusnál, és Susann
azonnal kiszúrta magának a rendkívül finoman, elegánsan
öltözött Leonie-t. Ebben az új szomszéd lányban megvolt az
a bizonyos plusz, bájos volt, és a nevetése egy árnyalattal
finomabb, mint az ittenieké. Ha találkoztak, kedvesen
üdvözölték egymást, elcsacsogtak apróságokról, ahogy a
szomszédok szoktak, és a két nő egyszer az Eichendorff
utcai kis sajt- és borszaküzletben, ahova mindkettőjüket a
jó vörösbor és a finom sajtok szeretete csalogatta be,
hosszasan elvitatkozott azon, hogy a házi készítésű
medvehagymás kenyérhez a huszonnégy hónapig érlelt
comté sajt illik-e jobban, avagy inkább a brie de meaux.
– Beaumarchais? Francia neve van? – érdeklődött
Susann, amikor Leonie odakint a bolt előtt, ahol még egy
kicsit megálltak, bemutatkozott.
Kiderült, hogy a baszk sapkás fiatal nő valóban félig
francia, és egész gyermekkorát Párizsban töltötte. Az apja a
külügyminisztériumban dolgozott, ő amúgy Lyonban
született. Leonie azonban német anyjának köszönhetően
mindkét nyelvben otthonosan mozgott. Akcentus nélkül
beszélt németül, és már majdnem két éve, hogy egy
neuehrenfeldi iskolában németet és franciát oktatott.
Tizennyolc évesen költözött vissza az édesanyjával
Düsseldorfba, itt érettségizett, és az egyetemet is itt végezte
el. Ezen a napsütéses vasárnap délelőttön nem akart arról
beszélni, hogy mi van most az apjával. Kis furcsa szünet
állt be, Susann pedig nem érdeklődött tovább. Elvégre
diszkrét hölgy volt!
– Hát akkor, további szép napot! Jó volt kicsit beszélgetni.
– Igen, szerintem is.
Felvették a zacskókat, és rájöttek, hogy egy irányba
mennek.
– Mondja csak, nem volt nehéz Párizsból… Düsseldorfba
költözni?
Éppen Düsseldorfba? Susann, akárcsak a legtöbb kölni
lakos, mélységes előítélettel gondolt a tartományi fővárosra
és annak lakóira.
Leonie Beaumarchais megcsóválta a fejét, miközben épp
átkeltek az Ehrenfeld körúton, és végighaladtak az
Eichendorff utca csendesebbik felén.
– Egyáltalán nem! Az egyebektől eltekintve nagyon is
kellemes volt. – Leonie felvonta a szemöldökét. – Tudja, mit
szoktak mondani Düsseldorfban? „Düsseldorf egy kis
Párizs!” – jelentette ki, és Susannban felébredt a gyanú,
hogy ez a kis pisze mademoiselle Beaumarchais egy kicsit
felvág arra, hogy az „elegáns” Düsseldorfból jött.
 – És azt tudja, hogy Kölnben mit szoktak mondani?
Leonie oldalra hajtotta a fejét, és kérdőn nézett rá.
– Nem! Miért, mit mondanak Kölnben? – kérdezte
gyanútlanul. Valószínűleg még sohasem hallott a két Rajna-
menti város örök rivalizálásáról.
– Köln egy érzés – mondta Susann, és nem tudta elrejteni
hangjában a büszkeséget.
– Ó! – Leonie vidáman felnevetett. – Ó, igen, már
észrevettem. Tudja, Siebenschön asszony, igazából örülök,
hogy éppen Kölnben sikerült állást szereznem, nem pedig
Düsseldorfban. Csak el ne árulja az anyámnak… – Cinkosan
Susannra kacsintott. – Köln olyan… olyan eleven, az
emberek pedig nyitottak és toleránsak. És ugyanúgy, mint
Párizsban, itt is megvannak a negyedek. A miénk például a
Quartier Latin-ra emlékeztet, ahol kislányként sokat
mászkáltam. Az a sok kis üzlet, a nagy tolongás! Itt olyan
fesztelen az élet! És még ha nincs is akkora tisztaság, azért
Kölnnek megvan a maga bája.
Susann Siebenschön lelkesen bólogatott. Szívesen
hallgatta az ilyen beszédet. Egyre jobban tetszett neki ez a
mademoiselle Beaumarchais: ahogy ott lépdelt mellette a
piros, pántos cipőjében, könnyű nyári ruhájában, ez a sötét
szemű, törékeny lány tulajdon régi énjére emlékeztette. És
Köln meg Párizs között azért jóval több hasonlóság van,
mint azt az első pillantásra hinnénk. Hát kiben volna meg,
ha nem a kölniekben, az a híres savoir-vivre?{1} És végül is,
nem olyan nagy a különbség a „C’est la vie” meg az „Et is,
wie et is”, vagy a „Chacun à son goȗt” és a „Jede Jeck es
anders” között…{2} És ugye, a kölni dóm! Legalább olyan
csodálatos, mint a Notre-Dame, ami ráadásul nemrég
részben le is égett, míg a dóm rendületlenül áll a helyén,
őrként vigyázva a Rajna-parti várost.
Egy pillanatra bele is veszett ezekbe a kellemes
gondolatokba, amelyekből Leonie kérdése riasztotta fel:
– És ön? Régóta lakik már Kölnben?
– Itt születtem – jelentette ki Susann. – „Home is where
my Dom is.”{3}

Egy másik alkalommal estefelé összefutottak a Pane e

Cioccolatában, ebben a kis olasz kávézóban az Otto
utcában, ahol egyszerű, de finom ételeket szolgáltak fel.
– Nahát, micsoda meglepetés! – kiáltott fel Susann,
amikor megpillantotta az ajtón belépő Leonie-t. – Mit keres
a kedvenc olaszomnál?
– Hát ez az én kedvenc olaszom – felelte Leonie
Beaumarchais. – Mondhatnám, a konyhám
meghosszabbítása: ugyanis itt lakom szemben.
Az út túloldalán álló többemeletes, régi bérházra
mutatott.
Susann nagyvonalú gesztussal invitálta a saját asztalához
újdonsült ismerősét.
– Ideül hozzám? Vagy találkozik valakivel?
– Nem én – csóválta a fejét Leonie, és hátrasimította a
haját. – Egyedül vagyok. – Leült, és zavartan mosolygott. –
Tudja, nemigen szeretek főzőcskézni. Viszont imádok jókat
enni.
– Ó, akárcsak én! – kiáltott fel Siebenschön asszony, és
felragyogott az arca. – Erre koccintunk.
Intett a pincérnek, hogy hozzon még egy poharat az
asztalhoz, és töltsön Leonie-nak.
 – A jó szomszédságra és a finom ételekre – mondta
Susann.
– A votre santé!{4} – vágta rá Leonie.

Ezen az éjfélen messze túlnyúló késő nyári éjszakán,

amelyre Susann még kiválóan emlékezett, elmesélte a
fiatalabb nőnek, hogy immár több éve özvegy, és ez
jelentősen visszavetette a főzési kedvét. A csinos Leonie
pedig elárulta, hogy sokkal szívesebben olvas, mint hogy
órákon át a tűzhely mellett álldogáljon, ráadásul épp
nagyon tele a hócipője a különféle szerelmi ügyletekkel –
általában a férfiakkal, és közülük is kifejezetten a
franciákkal.
– Hazugok, hihetetlenül hazugok! Az ujjuk köré csavarják
az embert, azt susogják, chérie, miközben már egy másik
nő melengeti az ágyukat – háborgott, miközben már a
tiramisujukat kanalazták. – Hát akkor inkább egyedül
maradok. – Az utolsó falat mascarponét is kikaparta a
tányérból. – Az én küszöbömet aztán nem lépi át többé egy
férfi sem!
Susann megragadta Leonie kezét.
– Ez butaság, kedvesem, hogy is mondhat ilyet? Persze
hogy át fogja lépni a küszöbét egy férfi. Hiszen még olyan
fiatal, és ugye nem minden férfi olyan hazug, akadnak
egész rendes példányok is, higgye el nekem!
Eszébe jutott Bertold, és fájdalmasan felsóhajtott.
– De úgy látszik, nem én találom meg őket – mondta
Leonie, szintén felsóhajtva.
Egy ideig hallgattak, mivel mindketten a gondolataikba
merültek.
 – Van egy kis cicám, Mimi… szóval azért nem vagyok
egészen egyedül a lakásban – mondta végül Susann, és
Leonie megértően bólogatott.
– Ez nagyszerű, a cicák olyan aranyosak!
– Talán önnek is be kéne szereznie egy kis állatot.
– Hát igen… talán.
– De kutyát ne, azzal túl sok a gond!
– Isten ments, dehogy! – nevetett Leonie. – Csak kutyát
ne! Úgy nézek ki, mint aki naponta háromszor sétálni viszi
a kutyáját? Örülök, ha a hétvégén kialhatom magam.

Susann-nak most mindez végigfutott az agyán, mialatt ott

ült a virágos kanapén, Mimi pedig csendesen dorombolt
mellette. Elállt az eső, Susann szíve pedig feldobogott az
örömtől, ugyanis egyszeriben mindent olyan egyszerűnek
látott. Meghívja a kis tanárnőt a Pane e Cioccolatába, és
egyszerűen megkéri, hogy vigyázzon Mimire két… nem,
inkább három hétig. Hogy elmehessen az utolsó ischiai
nyaralására. Talán egész élete legutolsó nyaralására. Lehet,
hogy kicsit nyafognia is kell majd, és elővenni a
„szívszorító” tekintetét, amelyről Bertold azt mondta, hogy
még a követ is meglágyítaná.
Leonie Beaumarchais nem is fog nemet mondani. Ez a
fiatal nő pontosan erre a feladatra termett. Nem lakik
messze, egyedül él, szereti a cicákat.
Ráadásul igazán bájos személyiség, Mimi is meg fogja
szeretni.
 2

Az igazán bájos személyiség épp a biciklijét tolta végig a

Subbelrather utcán, és szinte tüzet okádott dühében.
– Nem hiszem el! – kiabálta mérgesen a telefonjába,
miközben próbálta a vállán tartani épp lecsúszni készülő
táskáját. A másik kezével a kerékpárral ügyeskedett, hogy
nagyjából egyenesen tolja a járdán (nem sikerült). – Még
van képed felhívni és ilyeneket mondani nekem?
A történtek után? Hát van bőr a képeden? Takarodj már az
életemből, te… te… – És csak úgy záporoztak a nem túl szép
kifejezések, a connard és a salaud{5} a legfinomabbak közé
tartozott, és semmit sem javított a helyzeten, hogy Leonie
Beaumarchais franciául kiabálta ezeket a szavakat.
Egy ártatlan barna szemű, melegítős fiatalember épp
akkor lépett ki a dönerestől, és karba font kézzel,
kíváncsian figyelte a baszk sapkás nőt.
– Te aztán begurultál, csillagom – jegyezte meg. – Adj
csak neki, ne sajnáld! És ha végeztél vele, jöhetsz hozzám –
vigyorgott. Leonie megsemmisítő pillantást vetett rá.
A férfiak… néha borzalmasan beképzeltek.
– Chérie? Ott vagy még? – vartyogott egy hang a vonal
túlsó végén.
– Igen, még itt vagyok, de most már leteszem, mert
elegem van.
– Ha leteszed, felülök a következő vonatra, és indulok
Kölnbe.
Leonie nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna. Ez az
őrült tényleg képes lenne felbukkanni nála.
– Meg ne próbáld! – Igyekezett nyugodt maradni.
– De Leonie – hízelgett a férfi. – Ne légy már olyan
szigorú. Igen, tudom, nagyot hibáztam, de olyan messze
voltál, Élodie meg, hát igen, ő Párizsban volt, és én csak egy
magányos férfiember voltam…
Valószínűleg ő maga is elhitte ezt a tömény baromságot.
– Jean-Philippe, több mint egy éven át csaltál azzal a
nővel, és ha véletlenül nem derül ki, hát ma sem tudnék
róla. És én is magányos voltam. Egyedül ültem a kis
szobámban Düsseldorfban. De veled ellentétben én éjjel-
nappal tanultam. Megszereztem a pedagógiai minősítést, és
francia nyelvtant töltögettem a gyerekek fejébe.
Leonie lángoló orcával emlékezett vissza élete
legkínosabb pillanatára. Amikor a jelzettnél egy nappal
korábban érkezett vissza Párizsba, és már előre örült a
Jean-Philippe-pel eltöltendő hosszú hétvégének.
Meglepetésnek szánta. A barátja akkor egy hetilapnak
dolgozott szabadúszó újságíróként olyan
munkabeosztással, amely igen gyakran nyúlt bele az
éjszakába. Persze már ez is gyanús lehetett volna. És aztán
a szőke csaj az ágyában, ez az Élodie – micsoda ocsmány
egy név! –, aki csodálkozva, elkerekedett szemekkel meredt
rá.
– Mit keres itt a barátom ágyában? – kérdezte Leonie éles
hangon.
– Mit keres itt a barátom lakásában? – kérdezett vissza
Élodie.
 És amikor elfordult a kulcs a zárban és Jean-Philippe is
megjelent, kezében egy üveg vörösborral, azt harsogva,
hogy „Chérie, megjöttem, készülj fel az Éjszaka Urának
látogatására!”, akkor tetőzött a katasztrófa, és Leonie meg
Jean-Philippe románca csakhamar történelemmé vált.
Élodie azonban maradt, legalábbis egy darabig még, ami
Leonie-t nagyon idegesítette.
– No de chérie! Nem hiszem el, hogy még mindig
haragszol rám! Hiszen már olyan régen történt – susogta a
fülébe Jean-Philippe.
– 824 napja, ha pontosak akarunk lenni.
– Hát ezt mondom!
– És ne nevezz chérie-nek!
– Ahogy óhajtod, ma princesse. De tényleg, nem
lakhatnék nálad ebben a három napban? A hülye vásár
miatt egyetlen szabad odú sincs már Kölnben. Tényleg
nincs! Te vagy az egyetlen, akit ismerek ott, és hát, nagyon
fontos lenne nekem ez a sztori. Nagyon apróra
összehúzódzkodom!
Leonie felháborodottan szusszantott, amit Jean-Philippe
nyilvánvalóan a megadás jelének vélt.
– Egyáltalán: honnan szerezted meg az új
mobilszámomat?
– Apukádtól.
Ez jellemző a papára!
– Lassan kezd a dolog viccessé válni.
– Miért… hiszen mindig olyan jól kijöttünk az apukáddal!
– Miért is nem csodálkozom ezen?
Leonie összeszorította a száját. Az apja pontosan
ugyanilyen szépfiú volt, nem egyszer, nem is kétszer csalta
meg a feleségét, mert egyszerűen nem tudott ellenállni egy-
egy szép szempár csábításának. Leonie máig nem értette,
hogyan tudta az anyja az összes félrelépést megbocsátani.
Még amikor a papa végleg elhagyta őket és új családot
alapított, akkor is rendszeresen beszélgetett vele telefonon
– a régi szép időkre való tekintettel.
– Nem volt mindig minden rossz, Leonie, és apádnak
mindennel együtt nagyon nagy szíve van…
– Csak a régi szép időkre való tekintettel – mondta Jean-
Philippe, amitől Leonie-nak enyhe hányingere támadt. – És
tudod, mit? – szövögette tovább az álmait a férfi. – Talán fel
is éleszthetnénk azokat a régi szép időket. Olyan sokszor
gondolok rád, gyakran álmodom is veled… a szép szád, a
selymes bőröd… nem lehet azt csak úgy elfelejteni. –
Mintha megmámorosodott volna a tulajdon szavaitól,
felsóhajtott. – Mindig ott a helyed a szívemben, chérie, jól
tudod. És persze ha akarod, az ágyamban is.
– Az én ágyamban, ha már erről beszélünk… De erre
sohasem kerülhet sor. Ugyanis az ágyam már foglalt.
– Ja… tényleg? – bizonytalanodott el Jean-Philippe. Erre
nem számítottál, kis barátom, gondolta kárörvendőn
Leonie. – És megkérdezhetem: ki a boldog kiválasztott?
– Egy kölni ügyvéd – hazudott folyékonyan Leonie. –
Hamarosan összeházasodunk.
– Hogyhogy? Apukád azt mondta…
– Apámnak sejtelme sincs az életemről – felelte Leonie.
Ez nem is volt hazugság. – Attól tartok, Jean-Philippe,
hogy más fekhelyet kell keresned. De biztos vagyok
benne, hogy sikerülni fog. És megkérhetnélek még
valamire?
 – Minden kívánságodat teljesítem, chérie – kapott erőre a
remény a férfi hangjában.
– Soha többé ne hívj fel.
Kinyomta és eltette a telefont. Áttolta a kerékpárt a
rácsos kapun, majd a ház előkertjét körülölelő kovácsoltvas
kerítéshez láncolta. Kis kétszobás, erkély nélküli lakásban
lakott, ennyit engedhetett meg magának: a lakások ebben a
nagyvárosban is igen megdrágultak. Elgondolkozott:
tényleg, miért is nem fekszik egy jóképű ügyvéd az
ágyában… Egy kedves, komoly férfi, aki nem hazudik
annyiszor, ahányszor csak kinyílik a szája. Vajon miért
csak olyanok kerülnek az útjába, akik előbb vagy utóbb
megcsalják? Talán az apja miatt? Valami kisgyermekkori
beidegződés a kedves, hazug férfiakra kondicionálta?
Olyan mintára, amit követnie kell, mint alvajárónak a
holdat? Jean-Philippe is ilyen szédelgő alak volt. Meg
Marcel, aki külön élt a feleségétől, és aki fiatal
diáklányként elcsábította őt, amikor a mama unszolására
egyszer mégiscsak elutazott az apja kerek
születésnapjára… Persze ez a Marcel nem hagyta el végleg
a feleségét, egyszerűen nem volt képes dönteni, és amikor
Leonie határozottan választás elé állította, mégiscsak az
exe mellett maradt. És az édes Maximilian, az első nagy
szerelme, az angyalarcú, ő is rútul elárulta: egy este
meglátta őt a parkban, amint vadul csókolt egy másik lányt
az osztályból, sőt a szoknyáját is feltolta az esti
szürkületben… Tizenhat éves szíve akkor tört össze
először, csak romok és cserepek maradtak. És persze a
német férfiak se voltak jobbak. Leonie rosszkedvűen
kereste elő a kulcsait. Talán egy picikét ügyetlenebbül
hazudnak. Legalábbis Leonardon, a szőke, göndör,
lefegyverző mosolyú egyetemistán, aki úgy szórta szét a
telefonszámát, mint a konfettit, elég hamar átlátott.
– Nem gondoltam, hogy ilyen szűk látókörű vagy –
morogta a fiú a búcsúzáskor. – Azt hittem, a kapcsolatunk
inkább fizikai jellegű.
Leonie keserűen elmosolyodott. Nyilvánvaló: az ő sorsa
az, hogy elhagyják. Az őstapasztalatot már nagyon kicsi
korában megélte, amikor az egyik párizsi Monoprix-ben
elveszett. Mintha egy örökkévalóságig bolyongott volna
zokogva az élelmiszerrészleg folyosóin, mielőtt egy kedves
pénztárosnő megszólította, aztán bemondatta az apja
nevét. Ez a negyedórás tévelygés az áruház óriási polcsorai
között életre szóló traumát okozott neki. Talán ezért is
utálja a szupermarketeket, és jár inkább kisboltokba. Mivel
a franciák nem szívesen vásárolnak szupermarketekben,
ha az apjának hiszünk, akkor ez is a „francia örökség”
részét képezte – akárcsak a szépség szeretete és a csinos
cipők iránti vonzalom.
– El vagyok bűvölve. Egy igazi francia rejtőzik benned! –
mondta az apja egyszer, amikor Leonie meglátogatta
Párizsban. Egy kicsit eltolta magától a lányát, hogy jobban
megcsodálhassa. – Több van benned belőlem, mint
gondolnád.
– Remélem, nem így van – felelte akkor élesen Leonie,
mivel a már említett okok eléggé ambivalenssé tették
kettőjük kapcsolatát. De a tükörben felismerte apja lágy
pillantású barna szemét és a gödröcskéket az arcán,
amelyek akkor jelentek meg, amikor mosolygott.
Leonie fogta a táskáját és a folyosóra lépett. Egyszerre nagy
fáradtság fogta el. Jean-Philippe orcátlan kérése nélkül is
épp elég fárasztó volt a napja. Az 5. b aprócskái
megrohanták, mihelyt belépett a terembe, és mindent el
akartak mesélni neki. Hétvége után mindig nagyon zűrös
volt a helyzet. A szünetben, labdázás közben két fiú
összefejelt, egyiküknek felrepedt a bőre, az orvosi
szobában kellett kezelni, a másiknak a szüleit
agyrázkódásgyanú miatt fel kellett hívni. Stabil
idegrendszer kell az általános iskolához!
Amikor a zsebében rezegni kezdett a telefon,
szabályosan érezte, amint az adrenalin szétárad a testében.
Ez a pasi rosszabb, mint száz ötödikes együttvéve.
– Úristen, mit akarsz még? – sziszegte a telefonba. – Nem
megmondtam, hogy ne hívj többet?
A túlsó végen megrökönyödött hallgatás.
– Leonie? Maga az? – szólt bele aztán Susann
Siebenschön félénken. – Zavarom?
– Jaj, hát ön az, Siebenschön asszony! Dehogy, dehogyis,
egyáltalán nem! – szedte össze magát villámgyorsan
Leonie.
– Ó, de jó, drága Leonie! Ugyanis egy kis merényletet
akarok elkövetni ön ellen. – Siebenschön asszony zavartan
kacarászott. – Meghívhatnám holnap estére a Pane e
Cioccolatába? Olyan fél nyolc tájban?
– Igen, persze. Miért is ne? – Leonie elmosolyodott a
régimódi körülményeskedésen. Mondjuk, azt nem
tudhatta, hogy a kedves meghívás nem CSAK a
vacsorameghívást rejti. – Igazán nagyon kedves, persze,
szívesen megyek – mondta ezért, és nem is sejtette, hogy
ezzel a mondattal az életében új korszak kezdődik.
 3

Susann Siebenschön reszkető kézzel tette le a telefont. Hát

megtette, tényleg megtette! Miután Leonie-val beszélt, egy
lendülettel előkereste a régi jegyzetfüzetét, és feltárcsázta a
Hotel Paradisót. Öt év óta először.
– Hotel Paradiso, buongiorno! – jelentkezett egy komoly
férfihang, amely azonnal meghitten ismerősnek tetszett.
– Igen, halló… itt Susann Siebenschön… Kölnből – fűzte
hozzá a biztonság kedvéért. A Paradiso recepcióján
beszéltek németül, és ezt Susann mindig nagyon
kellemesnek találta. – Talán még emlékszik rám.
Egy kis szünet, aztán a túlvégen a másik hang
eksztatikusan felkiáltott:
– Ó, neeeem! Signora Siebenschön! – ordította a telefonba
Massimo. – Hát persze, hát persze hogy emlékezünk! Hogy
van, signora? Olyan rég nem hallottunk már önről, azóta,
amióta a szegény férje… mamma mia, micsoda
szerencsétlenség! – És Massimo egy pillanatra tisztelettel
elhalkult. – Mennyi idő is telt már el azóta?
– Öt év – felelte Susann, és a szálloda karácsonyi
üdvözleteire gondolt, amelyeket azóta is minden évben
megkapott.
– Ó, atyavilág, már öt éve! Mindig beszéltünk róla, hogy
vajon mit tetszik csinálni, és vajon hogy van abban a hideg
Németországban… Signora Siebenschönnel beszélek! – szólt
hátra valakinek, amire örömteli hangok reagáltak. – Hát
hogy van a signora?
Susann egészen meghatódott.
– Hát tudja, most, hogy beszélünk, sokkal jobban –
mondta az igazságnak megfelelően. – A csípőmmel
bajlódom egy keveset, és arra gondoltam, jó volna megint
elutazni Ischiára, még ha szegény Bertold nélkül is…
– Si, szegény Bertoldo úr… – Massimo részvéttel sóhajtott.
– De igen, signora, jöjjön csak, jöjjön, de nagyon fogunk
örülni! És annak a rossz csípőnek meg majd adunk egy
iszapkúrát, egy picikét mindennap tetszik úszni a jó kis
gyógymedencénkben, esténként egy pohárka vörösbor,
tutto bene, minden jóra fordul, majd meglátja!
Hát ez nagyon is jól hangzik, állapította meg Susann.
– Egyáltalán van még szabad szobájuk?
– Mikor jönne, signora Siebenschön? Mikor?
– Május végén… úgy… három hétre.
– Maggio… lássuk csak, lássuk csak… – Massimo mindent
megismételt, ha örült vagy egy kicsit izgatott volt.
A háttérben hallatszott az egér kattogása, ahogy a
számítógépben keresgélt.
– Hmm, hmm – hümmögött aggodalmasan. – Attól tartok,
nem túl rózsás a helyzet… – Megint csend. Aztán: – Ecco,
szerencsénk van, tudok adni egy szobát május
harmadikától három hétre, de később már nemigen lesz,
majd csak szeptemberben… De jöjjön mindjárt május
elején, akkor van még szabad szobánk. Az utolsó
kétágyasunk. A 225-ös… Nagyon szép sarokszoba, kilátással
a tengerre!
Susann mintha emlékezett volna a sarokszobára,
amelyből nemcsak a tengert lehetett látni, hanem a szép
medencés részt is a királypálmával.
– Lefoglalhatom akkor, signora? És elintézhetem a
repülőt? Meg a transzfert a nápolyi reptérről a kikötőbe,
aztán a kompot, aztán a mi sofőrünk elhozza Ischia
Portóból, mint mindig, igen?
Susann Siebenschön nagyot nyelt. Addig már csak két hét
van, és még meg se kérdezte Leonie-t Mimiről… Viszont
akkor ezt mindjárt holnap pótolnia kell. Szeptemberben
talán már kés alá kell feküdnie. Leonie biztosan megérti,
hogy ez bizonyos szempontból vészhelyzetnek is
tekinthető. És ugye, májusban iskolai szünet sincs, akkor
biztos, hogy a tanárok is otthon vannak. És csak nem
akkora megterhelés napjában kétszer bemenni egy
lakásba, megetetni egy aranyos cicát, és egy kicsit játszani
vele. Persze nem kéri ingyen, valamit ad majd Leonie-nak,
ez magától értetődő. Susann úgy döntött, hogy kész tények
elé állítja a fiatalabb nőt. „Ha megvannak a tények – szokta
volt mondogatni szegény Bertold –, akkor már minden
megy magától.”
– Mint mindig – felelte bátran. – Igen, lefoglalom azt a
szobát.

Susann Siebenschön másnap egész nap különös

izgatottságot érzett. Reggeli után – mint mindig, most is egy
kis mazsolás cipót evett vajjal, utána meg egy sajtos
kenyérszeletet – elővett a hálószobaszekrényből pár
könnyebb nyári ruhát, és a tükör előtt sorban fel is
próbálta őket. Elment a fodrászhoz hajtőfestésre, és a haja
újra sötéten hullámzott a vállára. Susann mindig is büszke
volt sűrű hajára. A vele egykorú nőkkel ellentétben nem
vöröses árnyalatúra festette a haját, és rövidre se vágatta.
Nemigen értette, miért gondolják azt a hajviseletet az
ismerősei könnyen kezelhetőnek, egyszerűnek. Hiszen
nyugdíjasként igazán ráért ilyesmivel bíbelődni. Több ideje
volt, mint bármikor. Persze minden egy kicsit lassabban
ment, mint régen. Meg is lepődött, hogy az a kevés
tennivalója valahogy mégis kitölti a napjait. Susann is
rákapott, hogy ebéd után szunyókáljon egyet a kanapéján.
Mihelyst lehevert, Mimi már ott is termett, és végigfeküdt
rajta. Egy kicsit dagasztott a mellkasán, majd elégedetten
elnyújtózott, és kis teste úgy hullámzott Susann
lélegzetvételétől, mint egy aprócska hajó. Így szunyókáltak
gyakran együtt, és mire Susann felébredt, lassan el is jött
az ideje a délutáni kávénak, amihez azért megint csak
dukált egy szelet sütemény. Mimi szintén kapott pár finom
falatot.
A mai napon azonban Susannt elkerülte az álom.
Elhatározta, hogy délután elintéz egy-két telefont. Volt
néhány ismerőse, akikkel rendszeresen beszélgetett.
Akadtak köztük olyanok, akik szerettek utazgatni, de
olyanok is, akik csak jajgattak az időjárás vagy a
betegségeik miatt. Marlene Kürten a múlt héten leesett az
elektromos kerékpárjáról és a karját törte. Petra férje pedig
átment a saját lábán a fűnyíróval… Te jó ég! Susann örült,
hogy nincs se elektromos kerékpárja, se kertje. És persze
voltak jó hírek is: Marianne Freimann lányának
megszületett a második kislánya. Sajnos meg kellett
császározni, de mindenki remekül van.
Susann mindent türelmesen végighallgatott. De ha
őszinte akart lenni, be kellett vallania magának: mindezzel
csak az időt akarta lerövidíteni estig. Hatkor felöltözött,
kirúzsozta a száját, megigazította a frizuráját, felkötötte a
virágos sálját, és elégedetten bólintott, amikor egy utolsó
pillantást vetett magára az előszobai tükörben. Indulás!
Lifttel ment, és odalent a lépcsőházban összefutott Franzen
úrral, egy idősebb, egyedülálló szomszéddal a földszintről,
aki morcosan tanulmányozta a házkezelőség plakátját.
– Jó estét, Franzen úr – köszönt jókedvűen Susann, jó
hangosan, mert Franzen úr egy kissé nagyothallott.
– Már májusban cserélni akarják az ablakokat és
renoválni a homlokzatot – morogta a férfi válaszképpen. –
Én úgy tudtam, csak augusztusban kerítenek rá sort. Na,
lesz is itt zaj meg mocsok. Utálom a mesterembereket –
pislogott sötéten.
– Micsodát… a homlokzatot? – Susann is odaállt a
hirdetmény elé, és figyelmesen végigolvasta. Egy kicsit
rosszul is lett, mire a végére ért. Halványan emlékezett,
hogy a legutóbbi tulajdonosi lakógyűlésen elhatározták,
hogy foglalkoznak a kissé leharcolt homlokzattal. No de
miért éppen most?
– Ó, te jószagú… – mondta, és már látta, amint ischiai
szép álma szappanbuborékként pattan szét. Mimi nem
maradhat a lakásban, ha itt a mesterek ki-be járnak,
felállványozzák a homlokzatot és ezen az állványon
reggeltől estig rohangálnak, kopácsolnak, vakolnak – és
persze az ablakoknak nyitva kell lenniük, ha lefestik őket.
Susann Siebenschönt az ájulás kerülgette.
– De ez… ez borzasztó – hebegte.
Franzen úr pedig, aki ezeket a szavakat érdekes módon
meghallotta, keserűen mosolygott a nem várt támogatáson.
– Hát mondom én. A házkezelőség azt csinál, amit csak
akar.
 4

– Úgy tűnik, jövő héttől lesz egy lakótársam – mondta

Leonie. Előredőlve ült az ágyán, a telefont a füléhez
szorította, és kedvenc lakkjával, a Chanel Rouge Noir Nr.18-
tel kenegette a lábujjain a körmöket.
– Nocsak, már albérlőket is fogadsz, hogy tovább
bővíthesd az iszonyatos cipőarzenálodat? – csúfolódott
Maxie.
Leonie vigyorgott. Maxie – Maximiliane Sommer – a
legjobb barátnője volt. Egy fiús, két lábbal a földön járó,
lobbanékony barátnő, aki nagyon más volt, mint ő.
Egyszerű lélek, sportos, talán kicsit nagyszájú, de a
nevetése szívből jövő és magával ragadó. Maxie tényleg az
a lány volt, akiért tűzbe tette volna a kezét. Kölnben
született, de majdnem fehérszőke hajával, amit általában
hanyag kontyba csomózott a tarkóján, akár egy Astrid
Lindgren-regényből is előléphetett volna. Ők ketten, hiába
laktak egy negyedben, valószínűleg sohasem találkoztak
volna, ha három évvel ezelőtt fel nem ülnek a hatórai
vonatra Párizs felé. És milyen nagy kár lett volna! Leonie a
köztük lévő különbségek ellenére is boldog volt, hogy ilyen
barátnője van, mint Maxie. Maxie-nak arany szíve van, bár
azt sohasem fogja tudni, hogy mi az a Rouge Noir Nr.18.
Ilyesmivel ugyanis nem foglalkozott. Nem volt hozzá
türelme. A Leonie apró fürdőszobájában sorakozó, nagy
becsben tartott Chanel körömlakkokat legföljebb
furcsaságnak látta. És amikor először járt Leonie
lakásában, megrökönyödve állt meg a plafonig érő
előszobapolc cipőáradata előtt.
– Atyaúristen! – kiáltott fel végül elképedten. – Mit
csinálsz ennyi cipővel? Hiszen neked is csak két lábad van!
– Hát, szeretem, ha van miből választani – felelte Leonie.
Ő maga azt nem értette, hogy lehet boldogulni mindössze
öt nyamvadt pár cipővel szörnyűséges hiányérzetek nélkül.
Leonie még mindig csodálkozva gondolt vissza arra,
milyen nevetségesen aprócska hátizsákot hajított Maxie az
ülés fölötti csomagtartóba, amikor pedig – ahogy az a
háromórás út alatt kiderült – tizennégy napot tervezett
Párizsban tölteni a város felfedezésével. Leonie hatalmas,
sötétkék Rimowa bőröndje, amit inkább a vagon végén
lévő csomagtérbe gurított, egyetlen hétvégére szólt az
apjával.
– Jó ég, hogy lehet ekkora bőrönddel utazni? Kettétörik a
gerinced – nyögött Maxie káromkodva, amikor a Gare du
Nord-on segített új ismerősének lecipelni a kofferszörnyet
a vagonból.
– Aha, fáj is mindig, amikor utazom – felelte Leonie.
– Hát akkor nem kéne változtatni valamit? – lihegte
Maxie.
– Ó, dehogynem. Már fél éve pilatesezek. Ez erősíti a
törzsizmokat – mondta Leonie, és megigazította baszk
sapkáját. – Tudod, az a trükkje, hogy mindig húzd be a
hasadat, amikor felemelsz valamit.
– Aha – felelte Maxie, és a törékeny Leonie-t méregette. –
Miféle hasról beszélsz?
Ez a Köln–Párizs vonatút jelentette kettejük barátságának
kezdetét. Amikor elköszöntek egymástól, címet és
telefonszámot cseréltek, és Leonie, aki akkoriban költözött
Kölnbe, örömmel vette észre, hogy a világoskék szemű,
hátizsákos lány nem is olyan messze tőle, a Chamisso
utcában lakik.
Leonie kicsit igazságtalannak érezte, hogy Maxie, akinek
nem sok köze volt a könyvekhez, és akkoriban
péksegédként dolgozott néhány abbahagyott egyetemi
szemeszterrel a háta mögött, épp egy költőről elnevezett
utcában lakhat, míg ő a prózai Otto utcában.
Megvigasztalta azonban, hogy amikor először látogatta
meg, útközben felfedezett egy Bagatelle nevű kedves,
franciás kisvendéglőt, ahol a sötét faasztalokra kellemesen
kicsi adagokat helyeztek a francia fogásokból, valamint az
olasz Pane e Cioccolatát, amely viszont a lakásával
szemben állt.
Ez pontosan az az olasz vendéglő volt, ahová pár napja
Susann Siebenschön meghívta vacsorázni, hogy piruló
arccal előhozakodhasson meglepő kérésével.
Leonie eleinte nem is értette, miről van szó. A kedves
Eichendorff utcai özvegyasszony egy kicsit zavarodottnak
tűnt aznap este. Mesélt a csípőjéről, amit hamarosan meg
kell majd operálni, mesélt az ingujjas ortopéd orvosról és
baljóslatú jövendöléséről. Hogy meglehet, hamarosan eljön
az idő, amikor többé nem tud majd utazni, és ez felrázta –
ezt magyarázta, és kicsit kétségbeesettnek tűnt. A férje
halála óta nem utazott sehová, és ezt most már nagyon
megbánta. Még egyszer, csak egyetlenegyszer, utoljára
elutazna Ischiára, a legkedvesebb szigetére, Leonie
megérti, ugye? És hogy mennyire kellemetlen, hogy a
házukat éppen most májusban fogják renoválni. Ezt csak
most tudta meg, ha tudta volna korábban, eszébe sem
jutott volna lefoglalni az utat, mert ez iszonyúan
bonyolulttá teszi az egész ügyet, hiszen a kicsi Mimi nem
maradhat egyedül a lakásban, azokkal a hangos
mesteremberekkel körülvéve.
– Lehet, hogy önnek is jót tesz majd, ha lesz egy kis
társasága, amikor úgyis mindig egyedül van. Biztos vagyok
benne, hogy nagyszerűen kijönnek majd Mimivel. Ugye
nem mond nemet?
Leonie Siebenschön asszonyra nézett, egy kukkot sem
értett az egész szózuhatagból, aztán rémülten vette észre,
hogy a hosszú, virágos selyemsálra könnycseppek
potyognak. Előrehajolt és egyenesen Susann szemébe
nézett:
– Siebenschön asszony, mi az, amire ne mondjak nemet?
– Ó, hát nem mondtam? Ó, te jóságos ég, bocsásson meg,
drága Leonie! Látja, már ennyire össze vagyok zavarodva!
Kikészít engem ez az egész história! – Siebenschön asszony
tekintete egy kősziklát is meglágyított volna. – Azt
szerettem volna kérdezni, hogy magához venné-e a kicsi
Mimit, amíg én Ischián nyaralok.
Leonie meghökkenten nézett a szomszédasszonyára, és
egy ideig csak hallgatott.

– Leonie? Ott vagy még? Miféle lakótárs? – Maxie hangja

visszazökkentette a jelenbe. Visszacsavarta a körömlakk
kupakját, és elégedetten nézegette sötét
cseresznyepirosban tündöklő lábujjkörmeit.
 – Sohasem találod ki – mondta aztán. – Mimi a neve, és…
és egy macska! A szomszédasszonyom elutazik, és három
hétig én fogok vigyázni rá.
Maxie elragadtatottan felkiáltott:
– Egy cica? Jaj, de édes!
A lánynak több évvel ezelőtt volt már macskája, de a kis
Lula szerencsétlen módon egy teherautó kerekei alatt
végezte. Ez még sok évvel a barátságuk kezdete előtt volt.
– Na persze, de én egyáltalán nem értek a macskákhoz.
Tudod, gyerekkoromban sem volt semmiféle állatom. Én
fuvolázni tanultam.
Leonie felsóhajtott. Őszintén szólva egyáltalán nem volt
elragadtatva, amikor Susann ott az olasz vendéglőben nagy
nehezen előállt az ötletével. De aztán az idős hölgy drámai
szavai és esdeklő tekintete megtették a hatásukat. Azt
mondta, talán ez lesz az utolsó utazása, mielőtt egy
hatalmas titániumízület formájában lesújt rá a végzet.
Végül aztán Leonie-nak egyszerűen nem volt szíve nemet
mondani a kedves szomszédnak, akinek szemlátomást ettől
az úttól függött a boldogsága. Siebenschön asszony aztán,
aki egy kicsit talán túl sok bort ivott ezen az estén,
boldogan ölelte át Leonie-t, és biztosította, hogy soha, de
soha nem fogja ezt elfelejteni neki.
– Maga olyan bájos leány, Leonie – dadogta nehezen
forgó nyelvvel. – És az én kicsi Mimim is roppantul bájos.
Nagyon jól meglesznek együtt!
Leonie rázogatta a lábujjait, és remélte, hogy
Siebenschön asszonynak igaza lesz. Nem szerette, ha
valami kizökkentette a napi rutinjából. Akkor sem, ha az a
valami egy macska. Lehet, hogy ő is kezd egy kicsit
bogarassá válni?
– Te jó ég, Leonie! Hát mit kellene tudnod? – Maxie jót
nevetett a telefonban, és ez egyből szétrebbentette a
rosszkedv fellegeit. – Ne légy már olyan rigolyás! Ez csak
egy kis macska, nem egy kobra! Meglátod, csodálatos
három hétnek nézel elébe! Egy ilyen állatka csak
megszépíti az ember életét. És ha elakadsz, tőlem mindig
kérdezhetsz!
– Mert macskasuttogó vagy – mondta Leonie.
– Pontosan!

Csak egy macska, igen. Mégis, amikor május első

vasárnapján előállt a taxi az Otto utcába, Leonie-t furcsa
érzés kerítette hatalmába. Mire is adta a fejét? Az anyja
szavai visszhangzottak a fülében a múlt hétvégi ebédről:
– Egy macska? Abban a kis lakásban? Meggondoltad te
ezt, Leonie? – kérdezte mama, amikor feltálalta a
vörösborszószban fürdő nyúlragut. Leonie-val ellentétben
az anyja ugyanis remekül főzött.
– Nos, hát az a macska is elég kicsike – felelte Leonie.
– Mindent szét fog kaparni – mondta az anyja, akinek jó
szokása volt, hogy mindig a legrosszabb eshetőségre
számított. Ráadásul előszeretettel avatkozott bele egy szem
lánya életébe. – Az a szép Grange bútor. Egyáltalán: ki ez a
te szomszédasszonyod? És miért pont te vigyázol a
macskájára? – Marie Beaumarchais rosszallóan csóválta a
fejét. – Én nem vállaltam volna.
– Majd vigyázok, mama. És hát, ez az én döntésem.
A ragu viszont lenyűgöző.
Most pedig Leonie ott állt kissé megilletődve a járdán, és
nézte, amint Susann Siebenschön a macskahordozóval, a
prémium minőségű macskakajával és az alomtálcával
kimászik a kocsiból. Pár nappal korábban még elment a
szomszédasszonyához, hogy egy kicsit összebarátkozzon
Mimivel. A csillogó smaragdzöld szemű, hófehér cica
békésen összegömbölyödve hevert az egyik fotelben,
álmosan Leonie-ra pislogott, engedte, hogy a vendég
megsimogassa, aztán felegyenesedett, egyetlen lendülettel
leugrott, és előkelő lépésekkel kivonult a gazdagon
beültetett tetőteraszra. Alaposan megélesítette karmait a
göbös olajfán, aztán eltűnt a mimózabokrok között,
miközben Susann Siebenschön eldarálta az utolsó
instrukciókat, és átadta az állatorvos címét is, bár mi is
történhetne? Leonie úgy érezte, az egész nagyon is
egyszerű. Siebenschön asszony felnyitott egy kis üveg sört,
egyfolytában Ischiáról áradozott, aztán Lo barátnőjéről, aki
sajnos két éve meghalt. Leonie elhárította a pénzes
borítékot, amit búcsúzáskor még a kezébe akart nyomni:
– Ugyan, hiszen szívesen csinálom.
– Akkor majd hozok valami szépet – ígérte Susann
Siebenschön.

Gyönyörű, ragyogó nap ígérkezett, a fény átszivárgott a

zöld lombokon, a levegő friss volt és tiszta, a
szomszédasszony libegő sállal, frissen sminkelve
közeledett. A nagy kaland ígérete egy csapásra tíz évet
fiatalított rajta.
– Te jó ég, hogy én mennyire izgatott vagyok! – kiáltotta
Siebenschön asszony. – Nagyon remélem, hogy semmit sem
felejtettem el!
 Letette a járdára a macskahordozót. Mimi halkan
nyávogott.
– Minden rendben, Mimikém, semmi gond. –
Siebenschön asszony Leonie-hoz fordult. – Érzi, hogy
történik valami. A macskák megérzik az ilyesmit.
Leonie bólintott.
– Hát, kedves, akkor még egyszer ezer köszönet és hála!
Meglátja, nem lesz semmi baj! Hiszen csak három hét az
egész, és már jövök is haza. Ma este felhívom. És néha
küldjön majd egy-egy képet az én drága kicsikémről, jó?
Most muszáj indulnom, a repülőgép nem vár. Ciao, Mimi,
jó legyél!
Susann Siebenschön beszállt a várakozó taxiba,
leeresztette az ablakot, és még kiintegetett búcsúzóul.
– Et hät noch immer jot jejange!{6} – kiáltotta
felvillanyozva, rémes kölni kiejtésével.
– Et hät… micsoda? – Leonie a taxit és Susann integető
kezét bámulta, amíg el nem tűntek a sarkon.
Mimi nyávogása hangosabb lett.
Leonie felemelte a macskahordozót, amelynek
szövetrácsa mögül egy kemény kis fej igyekezett
kinyomakodni.
– Csak nyugodtan, Mimi, csak nyugodtan! – Egy kicsit
önmagát is nyugtatta. – Nohát akkor, vágjunk bele!

Negyedóra elteltével Mimi teljes felszerelését felhurcolta a

második emeleti lakásba, és szépen elrendezett mindent.
Az alomtálca a fürdőszobába került, az etető- és a
vizestálka a parányi konyhában kapott helyet. Bevitte a
cicahordozót a szobába, a szőnyegre állította, és óvatosan
elhúzta a cipzárt. Mimi meg se nyikkant. Nyilvánvalóan
úgy döntött, hogy egyelőre jobb lesz, ha halottnak tetteti
magát. De pár perc múlva győzött a kíváncsiság, és
előbukkant a hegyes fülű fejecske. Mimi előóvakodott a
táskából, és figyelmesen körülnézett. Megszaglászta a
kanapét és a dohányzóasztalkát, majd átment az
étkezőasztalhoz, és a székekhez dörgölődzött. Pár perc
elteltével már sokkal bátrabban mászkált az ismeretlen
lakásban. Egy időre eltűnt Leonie ágya alatt a
hálószobában, aztán előjött, és az orrán porcicákkal
büszkén besétált a konyhába. Jól megnézte a két tálkát, de
nem evett, csak egy kis vizet ivott, aztán egyetlen ugrással
a mosogatón termett, és kíváncsian figyelte a csepegő
csapot.
Hát, meg kell adni, csinos volt ez a kis Mimi a hófehér
szőrével és a feltűnő zöld szemével. Leonie kuncogott,
amint a cica megpróbálta mancsával elkapni a lehulló
vízcseppeket. Tényleg roppant aranyos volt. Újra és újra
lecsapott, aztán amikor beleunt a játékba, bájosan leugrott
a mosogatóról, és bársonytalpacskáin visszatért a szobába.
Leonie követte, leült a kanapéra.
– Nos, Mimi – szólította meg, mivel a macska őt nézte
mereven a szőnyeg egy távolabbi pontjáról. – Tetszik neked
itt nálam?
Mimi nyújtózkodott, egy pillanatra behunyta a szemét,
aztán közelebb jött, és fejecskéjét Leonie harisnyás lábához
dörgölte. Leonie lehajolt hozzá és óvatosan megsimogatta a
puha bundát. Mimi dorombolni kezdett, és Leonie már
látta is lelki szemei előtt, ahogy Mimivel együtt reggeliznek,
a cica örömmel fogadja, amikor délután hazatér az
iskolából, este hozzásimul a kanapén, és együtt nézik a
filmet.
– Ez a Mimi tényleg elragadó kis jószág, már mellettem
hever a kanapén és dorombol – mondta a telefonba,
amikor Susann Siebenschön olyan hat óra tájban felhívta
és közölte, hogy épségben megérkezett Ischiára.
A szomszédasszony hangja egy kicsit rikácsolónak és
fémesnek hangzott, ez valószínűleg az ómódi
nyomógombos telefonja miatt volt, amitől nem akart
megválni.
– Ne aggódjon egy percet se, Siebenschön asszony, itt
minden a legnagyobb rendben van! És önnél mi újság?
– Ó, itt, mint a paradicsomban – kiabálta Susann a
telefonba. Nyilvánvalóan ő is azok közé tartozott, akik úgy
gondolják, hogy két ország között a telefon csak megfelelő
hangerővel kiegészítve működik. – Úgy örülök, hogy
rászántam magam és eljöttem!
– No, akkor csak élvezze ki a nyaralást!
– Az lesz, drága Leonie! Hamarosan újra jelentkezem… –
A vonal recsegett és sistergett, egy pillanatra meg is
szakadt. – És feltétlenül küldjön néha sms-t és képeket
Mimiről, rendben? Akkor megnyugszom. Viszhall, most
már mennem kell, vár a pincér a vacsorával! Ciao-ciao!
Leonie mosolyogva tette le a telefont, és újra az új
lakótárs felé fordult. Töltött magának egy pohár vörösbort,
elrágott pár sajtos rudacskát, aztán elővett egy könyvet, és
élvezte a békés együttlétet.
Ebben a boldog pillanatban még nem is sejtette, milyen
izgalmas korszak nyílik az életében. Hogy a varázslatosan
idilli helyzetek helyett minden egyes nap a maga egyéni
módján fogja majd sokkolni.
És azt sem sejtette, hogy Siebenschön asszony még
nagyon-nagyon soká ott marad majd Ischián.

Amikor Susann Siebenschön ezen az estén boldogan az

ágyába roskadt, szeme előtt még egyszer lepergett az
izgalmas nap valamennyi képkockája. Igen különös volt
Bertold nélkül útra kelni – a férje mindig nagyon gondosan
előkészített mindent, még a bőröndjét is ő vitte. A Köln-
Bonn reptér biztonsági ellenőrzésénél benne hagyta a
beszállókártyáját abban a szürke tasakban, amibe a
kézipoggyászt kell tenni, és nem kicsit csodálkozott el,
amikor a nevét hallotta a hangosbemondóból.
– Ó, te jóságos ég! – mondta, amikor a fickó visszaadta a
jegyet. – Tudja, öt éve most utazom először… egyedül – tette
még hozzá. – De a nápolyi reptéren hálistennek várni
fognak.
– Nos, akkor kellemes utat – felelte a biztonsági őr.
Az út békés volt. Susann, mint mindig, sós-borsos
paradicsomlét kért, ami egyszerre felfrissítette és
megnyugtatta, aztán egy darabig próbált szót váltani az
ablaknál ülő és mereven kifelé bámuló fiatalemberrel – ő
maga a folyosói helyet kapta, a középső ülés szerencsére
üresen maradt. A hatalmas fejhallgatót viselő fiatalember
nem méltatta válaszra, csak egyszer biccentett oda kurtán.
Nem úgy nézett ki, mint akit érdekel Susann élettörténete,
vagy egyáltalán bármilyen beszédtéma.
– Egyébként én továbbmegyek Ischiára a komppal – tett
még egy próbát Susann. – És ön?
– Én nem – felelte a fiatalember. Felhangosította a zenét
és behunyta a szemét.
Hát micsoda viselkedés ez?! Susann elhatározta, hogy a
továbbiakban rá se hederít modortalan szomszédjára,
ehelyett a légikísérőre összpontosított, aki mosolyogva
újabb paradicsomlét hozott neki. Aztán később egy Ray-
Ban napszemüveget is vett (a régit sehol sem találta), és azt
a Diorella parfümöt, amit a fedélzeti újság ajánlgatott, és
amit azonnal magára is fújt. Amikor még Bertolddal
utazott, a férfi először mindig vett neki valami parfümöt –
ez jelentette az út kezdetét, és Susann nem akart szakítani
ezzel a kedves hagyománnyal.
Amikor Susann szűk három órával később áttolta a
csomagoskocsit a Napoli-Capodichino reptér kijáratán,
finom gyöngyvirágillatot árasztott, és az új napszemüvegét
viselte, ami – legalábbis szerinte – nagyon „olaszos” volt.
A névtáblák között csakhamar megtalálta a saját nevét:
kedvesen mosolygó, hosszú hajú fiatal nő várt rá, kezében
egy kartonpapír táblát tartott Siebenschön felirattal.
A reptér előtt már várta a légkondis, fekete limuzin, ami
kivitte a kikötőbe, és a kompon alig fogyasztott el egy
Oranginát, már meg is pillantotta Procidát, az Ischia előtt
elterülő aprócska szigetet. Hamarosan kiszállt Ischia
Portón, s a szálloda egyterűje lélegzetelállító tempóban
hasított fel vele Forióba a meredek kanyarokon – balra az
Epomeo nyúlványai, jobb felől a csillogó tenger. Miközben
apró települések, sövények és pompás virágok suhantak el
mellettük, Susann leengedte az ablakot, és mélyen beszívta
az illatos, tavasziasan meleg levegőt.
A legszebb pedig a szálloda recepciója előtti fogadtatás
volt.
 Massimo és a felesége elébe siettek, és egyre-másra
rázogatták a kezét.
– Signora Siebenschön! – kiabálta Massimo. – Ó, de jó,
tényleg hétszeresen szép!{7} Örülünk, annyira örülünk,
hogy újra eljött hozzánk!
A feleség pedig, a sötét bubifrizurás, finom alkatú
Christina rögtön fel is jegyezte a kívánságait.
– Reggelre iszappakolás, vacsora előtt egy masszázs, és a
szobában mindig legyen friss ásványvíz, ugye, mint
mindig?
– Mint mindig – sóhajtott boldogan Susann.
Persze azért nem olyan volt ez, „mint mindig”, de azért
nagyon jó volt.
Még Luigi, a régi kedvenc pincére is előkerült. Esténként
ő szolgálta ki az asztalánál, elsütötte a kis tréfáit, és a
vacsora végén rábeszélte egy szeletke mandulatortára.
– Ó, Luigi, nem is tudom, talán inkább egy kis gyümölcsöt
kellene ennem. Vigyáznom kellene az alakomra –
szabadkozott.
– Ugyan, signora! – nevetett a pincér. – Maga most is
olyan gyönyörű, mint mindig. Kóstolja csak meg ezt a házi
tortát! Hiszen most nyaral!
Bizony, nyaralok, gondolta magában Susann, amikor
lekapcsolta az éjjeli lámpát, és a sok kedvességtől meg a
Luigi által kiválasztott ischiai vörösbortól, amelyből két
pohárkával is elfogyasztott, mámorosan jóleső álomba
merült.
Ezerötszázkilencvenhét kilométerrel északabbra a
helyzet már korántsem volt ilyen rózsás.
 5

Alvásról nyilvánvalóan szó sem lehetett. Éjfél már rég

elmúlt, és Mimi, az édes kicsi Mimi már több mint egy
órája randalírozott a hálószoba ajtaja előtt. Leonie
nyöszörögve borította a párnát a fejére, de persze azon át
is hallotta a felháborodott kaparást és nyávogást. Mimi,
ehhez nem fért kétség, bebocsátást követelt.
Pedig Leonie csoda szép hálókosárkát rendezett be neki
az előszobában, mindjárt a drága cipőspolca mellett, s a
bolyhos takaró mellé még egy plüssegeret is beletett.
Ám a macskát mintha sem ez, sem az nem érdekelte
volna.
– Mimi, figyelj, te itt fogsz aludni, a te kosárkádban –
mondta el neki többször is, és a hálószobaajtót kaparó cicát
visszacipelte az előszobába, aztán gyorsan beslisszolt a
hálószobába, és erőteljesen becsukta maga mögött az ajtót.
Csak nem fogja hagyni, hogy egy ilyen kis teremtmény
rákényszerítse az akaratát! Elvégre pedagógusként
pontosan tudta, milyen fontos a határok meghúzása.
Egyértelmű szabályok! A gyerekekre ez vonatkozott – és
nyilván a macskákra is. Meg kell nevelni őket, és kész.
Leonie sajnos elfelejtette megkérdezni Siebenschön
asszonytól, hogy odahaza Mimi hogyan szokott aludni, és
hogy esetleg felzaklatja-e a csukott ajtó látványa.
Pontosabban: ez a kérdés meg se fordult a fejében.
 Hallgatózott a sötétben. Már nem hallatszott a
kaparászás. Leonie elmosolyodott, és befészkelt a jó kis
pehelypaplanjába. Na végre felfogta. A lakásban csend
honolt.
Leonie behunyta a szemét, és már-már elaludt, amikor
falrengető zördülés riasztotta fel. Az ajtó kivágódott. Mimi
diadalmas nyávogással vonult be a hálószobába. Hát
sikerült felugrania a kilincsre, és valahogy le is nyomta!
Hihetetlen! Mostantól be fogja zárni az ajtót, határozta el
Leonie, aztán eszébe jutott, hogy nincs hozzá kulcs. Soha
nem is volt.
Mimi csendesen dorombolva közeledett. Elégedetten
mászkált fel-alá az ágy előtt, és Leonie hirtelen arra
gondolt, mintha azt hallotta volna, hogy a macskák éjszakai
állatok. Hiszen mindent látnak a sötétben. Talán Mimi
ilyenkor nem is szokott aludni, hanem a nagy tetőteraszon
őrjáratozik.
Leonie felsóhajtott, és érezte, amint gyengül az
ellenállása. A fenébe is, maradjon nyitva az az ajtó,
mászkáljon csak éjszakánként a cica. Ő mindenesetre
aludni fog. Most már muszáj lesz aludnia.
Holnap hétfő, a tanítás nyolckor kezdődik.
Leonie megveregette a párnáját és a fal felé fordult. Egy
pillanattal később Mimi helyből felugrott az ágy végébe.
Leonie felrettent.
– Az ég szerelmére, egész éjjel kínozni akarsz? – kiáltotta.
– Ez nem fog menni… sicc, lefelé!
Lábbal letolta a macskát a matracról, és visszahanyatlott
a párnára. Mimi három másodperccel később egy
tigrisugrással újfent az ágyban termett.
 – Na, így nem lesz jó – mondta Leonie, és határozott
mozdulattal megint letessékelte a macskát.
Mimi nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy ez egy új,
nagyszerű játék. Lelkesen nyávogott, és már ugrott is újra.
Óvatosan megközelítette az ágy fejvégét, mint egy apró
tigris, aki fehér felhőkön lépdel az alvajárók
magabiztosságával. Csendesen dorombolva közeledett,
kicsit megbökte az orrával Leonie-t, aztán
összegömbölyödött új macskamamája párnáján.
– Mon Dieu, hát ilyen nincs!
Mimi még közelebb fészkelődött, és kemény kis cicafejét
Leonie torkához szorította.
– De hát így nem tudok aludni! – kiáltotta
kétségbeesetten. – Értsd már meg!
Leseperte Mimit az ágyról, de a következő pillanatban a
cica újra ott termett a paplanon.
Leonie lassan úgy érezte magát, mintha a békakirályos
mesében lett volna, de biztos volt benne, hogy a macska
nem fog királyfivá változni, ha a falhoz keni. Valahol
lenyűgöző volt ez a kitartás, de ő most már tényleg csak
aludni szeretett volna. Egy további óra elteltével világossá
vált számára, hogy ezt a harcot sohasem nyerheti meg.
Legalábbis ezen az éjszakán nem. Majd idővel talán Mimi
is megszokja a rendet. Csak az átállás nehéz, vigasztalta
magát Leonie. Talán hiányzik neki Siebenschön asszony,
nem szabad rögtön olyan szigorúnak lenni vele.
Az első madarak már csicseregni kezdtek, amikor Leonie
kimerülten álomba merült – Mimivel együtt, aki az ágy
lábánál kaparintott meg magának egy jó kis helyet.
Leonie arra ébredt még a vekker csörgése előtt, hogy
valami finoman tapogatja az arcát. Kábultan, még
félálomban mormolt pár szót, és azon gondolkodott, ki
lehet az a férfi, aki ilyen gyengéden ér hozzá. De aztán
kinyitotta a szemét, és világoszöld cicaszemeket pillantott
meg.
– Jaj, Mimi – nyögött fel.
– Miau – válaszolta Mimi. Megbökte Leonie-t, aztán
leugrott az ágyról, és kérdő tekintetet vetett
vendéglátójára. Aztán megint nyávogott.
– Mi van, te kis hóhér? – Leonie ásítva indult a macska
után, aki már a konyhában járt. Mindkét tálkája üres volt,
Mimi valószínűleg ramadánt tartott, és kizárólag éjszaka
evett-ivott. Este legalábbis még tele voltak a tálak. Leonie
megtöltötte őket, Mimi pedig elégedetten figyelte, de nem
kóstolt bele, és Leonie-nak átsuhant a fején a gondolat,
hogy most vajon ki nevel itt kicsodát. Mimi bevonult az
előszobába, és leheveredett a kosárkájában, Leonie pedig
csinált magának egy nagy bögre tejeskávét. Úgy érezte
magát, mint akit ledaráltak, és rémülettel gondolt az eleven
hatodikosokra, akikkel az első két órában dupla
németórája lesz. Lehet, hogy egyszerűen tollbamondást
kellene íratnia, aztán valami kellemes csoportmunkát adni
– úgy érezte, ma semmi többre nem lenne képes.
– Na viszlát, Mimi! – szólt vissza már az ajtóból. – És ne
csinálj semmi butaságot, hallod-e!
Mimi nem válaszolt. A kosárkájában feküdt csigává
gömbölyödve, és pihent.

Leonie az iskolaudvar legtávolabbi sarkába húzódott, az

öreg gesztenyefa árnyékába. A dupla óra végül
kellemesebben telt el, mint gondolta. Persze a gyerekek
nyafogtak a tollbamondás miatt.
– Jaj, Beaumarchais tanárnő, ez nem szép dolog, már
megint tollbamondás, hiszen a múlt héten is írtunk egyet!
Leonie azonban csak felvonta a szemöldökét, és azt
felelte:
– Pontosan. És még mindig elkövetitek ugyanazokat a
buta hibákat, szóval gyakoroljuk.
Aztán kissé fejfájósan, sztoikus ábrázattal kiosztotta a
lapokat.
Ezen a napon ő volt az udvarfelügyelő. Amikor
beleharapott az almájába, és tekintetét már csak a
tisztesség kedvéért végigjártatta az udvaron, éles hang
hasított a fülébe.
Leonie összerezzent és önkéntelen mozdulattal
fájdalmasan lüktető homlokához kapott.
– Beaumarchais tanárnő, Beaumarchais tanárnő, tessék
gyorsan jönni!
A vörös hajú Maja rohant felé, a hatodik osztály
legharsányabbika, aki időnként összetévesztette magát
Harisnyás Pippivel.
– Beaumarchais tanárnő, Max meglökte Emmát, és
Emma visszalökte, de nagyon duuuurván, és Max mobilja
tönkrement. Tessék gyorsan jönni!
– Jövök már, de ne kiabálj olyan hangosan, Maja!
Leonie az iskola mögötti bodzabokrok közé dobta az
almacsutkát, és odament a veszekedők köré gyűlt kis
csoporthoz. Max a repedt előlapú okostelefonját
nyújtogatta bömbölve, Emma pedig a földön ült, és szintén
bömbölt.
Az egyik fiú beszélni kezdett, aztán már az egész bagázs
egymás szavába vágva magyarázott.
Leonie Beaumarchais felsóhajtott. Imádta a
foglalkozását, mert néha egyszerűen az egész életét ki
tudta tölteni, de néha, az ilyen szerencsétlen napokon,
mint a mai is, csak egy csendes irodát szeretett volna az
adóügynél, ahol a legzajosabb pillanat az lehet, amikor
valaki bekapcsolja a kávégépet.
Szigorú tekintettel mérte végig a gyerekeket, és kimondta
azt a mondatot, amelyet valószínűleg minden tanár több
ezerszer kiejt a száján:
– Tulajdonképpen mi folyik itt?
Fél óra elteltével sikerült mindent elsimítani, és Leonie
csendben gratulált magának az integratív képességeiért.
Max és Emma kibékült, kezet fogott, és kölcsönösen
bocsánatot kértek egymástól. Ehhez Leonie ragaszkodott.
Hát mégsem volt olyan hiábavaló az a békítő
továbbképzés, amit az elmúlt hónapban négy másik
kollégával együtt elvégzett. (Oké, Jean-Philippe esetében
nem annyira működött a konfliktuskezelés, de ő azért már
csak nem lehet összehasonlítási alap!)
Leonie bement a tanáriba a papírjaiért, aztán
összepakolt. Max egy nagyképű kölyök, aki otthon mindent
megkapott, és szerette csúfolni a többi gyereket. Őszintén
szólva egyáltalán nem rázta meg az összetört előlap. Eleve
nem lehetne nála telefon, így Leonie nyugodt szívvel
kobozta el azzal a megjegyzéssel, hogy a kisfiúnak nem is
lett volna szabad magával hoznia.
– Csak az órán nem vehetem elő, csak az órán! – ordította
felháborodva Max. – A szünet az enyém, akkor azt
csinálok, amit csak akarok!
– Álmodozz csak nyugodtan – felelte Leonie.
– Ez a jogaim csorbítása – tiltakozott Max.
– Hát persze. – Leonie nem hagyta magát kihozni a
sodrából. – Egyáltalán miért lökdösöd Emmát?
– Az a szemét azt mondta, hogy az új okostelómtól sem
leszek okosabb.
– De előtte te mondtad neki, hogy ne bámuljon olyan
hülyén – vetette közbe Maja.
Leonie elfojtott egy mosolyt. Max valóban nem a
legfényesebb gyertya volt a tortán, a csendes Emma viszont
az osztály jó tanulói közé tartozott.
– Azt a szót, hogy szemét, nem használhatod itt,
barátocskám – fordult vissza Maxhoz. – Most ezért
mindjárt újra bocsánatot is kérhetsz.
– Hogyhogy már megint? Még én kérjek bocsánatot? Az a
hülye liba tönkretette az okostelómat!
– Így van! – helyeselt pár osztálytárs, akik Max mögött
csoportosultak.
– De nem direkt – hüppögött Emma még mindig a földön
ülve. Kezével eltakarta az arcát.
– Nohát… akkor most először is szépen mindenki
megnyugszik – mondta Leonie. Csak annyit akart, hogy a
helyzet ne fajuljon tovább. – Ti ketten pedig velem jöttök a
titkárságra.

Leonie becsukta az iskolatáskáját, és kiment a tanáriból.

Persze valakinek ki kell fizetnie az okostelefon javítását. De
valószínűleg kötöttek rá biztosítást is. Felhívja Emma
szüleit – pontosabban az apját. De az igazi probléma nem a
törött telefon volt. Leonie amúgy is aggódott Emmáért.
Nem az iskolai teljesítménye miatt, Emma igazán eszes,
talpraesett kislány volt, jó jegyeket szerzett, de mintha egy
kicsit túlságosan is zárkózottá vált volna. A szünetekben
gyakran álldogált egyedül az iskolaudvar valamelyik
sarkában, és nézte, hogy játszanak a többiek. Leonie Emma
osztályfőnöke volt, és már többször megpróbálta bevonni a
félénk kislányt a játékba.
– Ó, nem, jó ez így, úgyis jobban szeretek festeni – felelte
Emma rendszerint, aztán leült, és elővett egy rajztömböt.
Leonie az egyik kollégájától tudta, hogy Emma szülei
nemrég elváltak. Emma az apjával élt. Az anyja egy
segélyszervezetnek dolgozott, és a hónapokig tartó kenyai
útjaik alatt beleszeretett egy orvosba. Leonie valamiért a
szívébe zárta Emmát. Ebben a zárkózott kislányban sok
minden rejtőzik, ebben egészen biztos volt.
Ezen a napon akadt még egy kis izgalom, amikor Emma
nem jelent meg az udvari veszekedés utáni órán.
– Tudjátok, hol lehet Emma? – kérdezte Leonie a többi
gyereket, és az egyik kislány elárulta, hogy Emma néha a
gesztenyefára épített rozoga faházikóban rejtőzik el, ha egy
kis nyugalomra vágyik. És Emma valóban ott gubbasztott, a
gondolataiba merülve rajzolgatott valamit.
– Emma, lejönnél? Az óra már elkezdődött, mind rád
várunk! – kiabált fel neki Leonie.
A kislány csak a fejét rázta.
– Rám úgyse vár senki, a többiek úgyis hülyének
gondolnak – mondta, és folytatta a rajzolást, szőke haja az
arcába hullott.
 – Micsoda ostobaság ez! Senki sem gondol téged
hülyének!
Emma szomorúan nézett rá a magasból.
– De mindenki Max mellé állt.
Leonie-nak mintha kést döftek volna a szívébe.
– Na gyere, mutasd meg inkább, mit rajzoltál – mondta.
Emma vonakodva nyújtotta le a tömböt. A kép Harisnyás
Pippit ábrázolta egy fehér ló hátán, de a kislánynak
egyértelműen derékig érő vörös fürtjei voltak, és nagyon
hasonlított Majára.
– Hű, de jó – mondta Leonie. – És ez Harisnyás Pippi akar
lenni? Vagy talán inkább Maja?
Emma arcán átsuhant egy kis mosoly.
– Azt hiszem, mindkettő. – Megvonta a vállát. – Úgy
szeretnék olyan lenni, mint Maja – mondta aztán
vágyakozva.
Leonie-nak támadt egy ötlete.
– Tudod, mit? Most visszamegyünk a terembe, és a suli
után odaadod Majának ezt a képet. Fogadni mernék, hogy
nagyon fog neki örülni. Hiszen tudod, Maja meg olyan
szeretne lenni, mint Pippi. – Emmára kacsintott. – Látod,
mind szeretnénk egy kicsit mások lenni, mint akik
vagyunk. De ez teljesen természetes.
Végül csak kicsalogatta Emmát a faházikóból. Maja pedig
boldogan elfogadta a képet.
– Azta, de király! Nem is tudtam, hogy ilyen jól rajzolsz! –
lelkendezett.
Hát ez egy aprócska siker volt mindenképpen. De azért
Leonie elhatározta, hogy rajta tartja Emmán a szemét.
 6

Amikor Leonie délután hazaért és kinyitotta a lakás ajtaját,

azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben. Enyhe
ammóniaszag csapta meg az orrát. Levette a cipőjét és
belépett a szobába, ahol merő káosz fogadta. A finom
szövetroló, amely az ablak melletti erkélyajtó előtt szokott
lógni, most féloldalasan letépve fityegett. A virágváza
eldőlt, és veszélyesen közel gurult az asztal széléhez.
A parkettán éktelenkedő víztócsában nyájas egyetértésben
úszkáltak a sárga nárciszok és a mélykék jácintok.
A hálószobából izgatott nyávogás hallatszott.
Leonie elképedve tette le a táskáját, aztán szapora
léptekkel megindult a bajok okozója felé.
Mimi a hálószoba függönyén hintázott, és szemrehányó
pillantásokat vetett rá. Mintha csak azt üzente volna a
tekintetével: Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egész
napra itt hagysz egyedül?!
Leonie az ágyra rogyott, de azonnal fel is pattant, mert
megpillantotta méregdrága piros cipőjét a szoba közepén.
Gyanús-nedvesen sötétlett. Két ujjal felemelte az egyiket és
megszaglászta. Szúrós szagot érzett.
– Pfuj, ez undorító! – kiáltott fel. – Miért nem mentél a
macskavécére? Hiszen állítólag szobatiszta vagy!
Undorodva felemelte a lábbeliket, szagolgatta a bőrt –
világos, hogy a macskapisiszag már soha nem megy ki
belőle.
– Mimi, mit műveltél? Ez volt a kedvenc cipőm!
Mimi eleresztette a függönyt, és egyetlen ugrással az
íróasztalon termett, az ablak előtt. Egy papírhalom
felkelthette az érdeklődését, mivel a legfelső lapot azonnal
elkezdte apró cafatokra tépkedni.
– Hé, megőrültél? Ezek az 5. b dolgozatai! – sikoltotta
rémülten Leonie, és lezavarta a macskát, aki most
szédületes hentergésbe kezdett a szőnyegen, fura
szögekben tekergetve a nyakát, a fejét mindig a nő felé
fordítva.
Leonie a fejét csóválta. A látvány annyira komikus volt,
hogy minden dühe ellenére is elnevette magát.
Mimi teljesen nekilendült, az egyszer biztos. Nyilván
hiányolta a tágas teret, ami Siebenschön asszony
tetőteraszán a rendelkezésére állt.
Leonie kizavarta Mimit a hálószobából. Az elkövetkező
órában azzal foglalatoskodott, hogy a rongálás nyomait
eltüntesse. Sajnálkozó pillantással dobta ki a szemetesbe a
piros cipőt. Kivitte a konyhába a vázát, összeszedte a
virágokat és feltörölte a tócsát. Aztán felmászott az
asztalra, hogy visszaerősítse a leszakadt szövetrolót. Mimi
egyenes háttal ült a szoba túlsó végében a kanapén, és
feszült figyelemmel követte az eseményeket.
Amikor Leonie kicsivel később egy csésze kávéval,
kimerülten leült a kanapéra Mimi mellé, a macska
izgatottan csapkodni kezdett a farkával.
Leonie ezt sajnos félreértette.
– Na, te kis vadmacsek? – kérdezte békülékenyen. –
Igen… igen, most már lesz rád is egy kis időm.
 Mimi felé nyúlt, hogy megsimogassa, de azonnal kapott is
egy ütést a kezére.
– Hé, most meg mi van? Tényleg elment az eszed?
Mimi válaszul hegyes kis fogaival belekapott a felé nyúló
kézbe, aztán leugrott a kanapéról. Magasra emelt farokkal
vonult át a szoba túlsó végébe, és behúzódott az
étkezőasztal alá, Leonie a véres nyomokat nézegette a
kézfején.
– Hát ez nem volt valami kedves tőled – mondta kicsit
sértődötten. – Jó nagyot tudsz harapni, tudod-e?
Mimi csak ült ott és tisztogatta a mancsait, mintha semmi
köze nem lenne a történtekhez.
– Hát jó, ha nem, hát nem – mondta Leonie, és elővette az
újságját, amit ma reggel szokásával ellentétben nem
lapozott át. Elnyúlt a kanapén, fejtámlaképpen használva a
karfát, és rögtön a kulturális rovathoz lapozott. Pár perc
múlva belemerült egy könyvismertetőbe, és nem vette
észre, hogy Mimi odalopakodik, és érdeklődéssel nézegeti
az újságot.
Helyből felugrott a kanapéra, majd onnan Leonie hasára.
Aztán egyre magasabbra nyomakodott, míg végül a
fejecskéje átbújt az újság alatt, és kérdő tekintettel nézett
Leonie-ra.
– Na, csak azt ne mondd, hogy te is a Stadt-Anzeigert
olvasod – szólalt meg Leonie.
Mimi a papírhoz dörgölte a fejét, párszor megfordult
maga körül, aztán teljes súlyával Leonie-ra nehezedett.
Csendesen dorombolni kezdett, és Leonie egyszerre azt
vette észre, hogy ő maga is nagyon álmos lett. Az első
macskás napja elég izgalmasra sikerült.
 Leeresztette az újságot, és egy pillanatra behunyta a
szemét.

Amikor felébredt, odakint már sötét volt. Mimi még mindig

rajta feküdt, és a mobiltelefon pittyenése jelezte, hogy
éppen egy sms érkezett.
Leonie óvatosan felemelkedett, miközben a cica a
karmaival belékapaszkodott, és nagy nehezen elérte az
éjjeliszekrényen a mobilját. Megnyitotta az üzenetet.

Kedves Leonie, mi újság Kölnben? Rendben van

minden Mimivel? Nekem csodálatos napom volt!
Üdvözletem küldöm Ischiáról: Susann Siebenschön
Ui.: Most jutott eszembe. Venne egy kis cicafüvet
Miminek? Mille grazie!

Leonie egy pillanatig elgondolkodott, mit is írjon, aztán ezt

pötyögte be:

Minden a legnagyobb rendben. Mimi jól van, ma

már felfedezte az egész lakást, délután együtt
újságot olvastunk és aludtunk is. Kép mellékelve.
Persze, megveszem a cicafüvet. Üdvözlet, és további
szép napokat Ischián! Leonie

Felkelt és lefényképezte Mimit, aki olyan békésen hevert az

újság mellett a csíkos kanapén, mint aki kettőig se tud
számolni. Aztán felhívta Maxie-t.
– Ez a macska feldúlta az egész lakásomat – mondta neki.
Maxie csak nevetett.
 – Olálá… úgy látom, élet költözik a kócerájba. Ne bánd,
úgyis túlságosan nagy nálad a rend!
Leonie felhorkant.
– Méghogy túl nagy? Ezzel mit akarsz mondani? –
kérdezte felháborodva.
– Nyugi, Leonie. Csak hadd szokja meg az új környezetet.
– Egész éjjel le se hunytam a szememet. Mimi egyáltalán
nem akart a kosarában aludni.
– Hát, a macska nem kutya. Ő maga dönti el, hogy hol
alszik.
– Már ha egyáltalán alszik – sóhajtott Leonie. – Ezenkívül
megkarmolt és megharapott.
– Talán rosszkor nyúltál hozzá.
– De csóválta a farkát!
– Jézusom, Leonie! Halvány sejtelmed sincs a
macskákról, igaz? A macska nem csóválja a farkát. És ha
mégis, akkor az semmi jót nem jelent.
– Vettem észre – felelte Leonie. – Mondd, szerinted hol
lehet macskafüvet venni?

Mimi ezen az éjszakán új hálóhelyet keresett. Felfedezte a

vászonzsákot, amely Leonie szekrényének tetején a téli
ruhákat rejtette. Felugrott az íróasztalra, onnan a
szekrényre, aztán ott trónolt fent, mint egy őrszem, és
gyanakodva nézett lefelé az ágyban fekvő Leonie-ra. Az
éjjeliszekrényen heverő könyv ma olvasatlan maradt:
Leonie túlságosan fáradt volt. Ásított, beállította a kis
utazóvekkert, és bizalmatlanul pislogott felfelé.
– Jó éjt, Mimi! Aztán ma éjszaka hagyj aludni, rendben?
Mimi háromkor vetett véget az éjszakának. Leugrott a
szekrény tetejéről, és amikor a kétméteres ugrás végén
nagy puffanással megérkezett a takaró közepére, Leonie
rémülten sikítva riadt fel. Az első pillanatban azt se tudta,
mi történt, de aztán megérezte a takarón közeledő, puha
talpacskákat.
– Mimi! Halálra rémítettél! – kiáltotta, amitől a macska is
megijedt, rémülten leugrott az ágyról, és végigszáguldott a
lakáson.
– Remek, most legalább már teljesen felébredtem.
Mimi szemrehányóan nyávogott.
– Hát ez így nem fog menni – siránkozott Leonie. – Hogy
fogom reggel tanítani a gyerekeket, ha éjjel nem alszom ki
magam?
Még sokáig forgolódott ébren, Mimi pedig jó melegen és
puhán a lábára nehezedett. Öt körül Leonie végre
nyugtalan álomba merült; álmában óriási fehér macskák
hintáztak mindenféle függönyökön, a lakást pedig méteres
magasságban benőtte a fű.
 7

Pár nap múlva Leonie Beaumarchais idegei felmondták a

szolgálatot. Napról napra egyre távolabbra tűnt az a
remény, hogy Mimi majdcsak beleszokik az új helyzetbe, és
kialakul egyfajta békés együttélés kettőjük között. Pedig ő
tényleg mindent megpróbált. Mimit azonban, úgy látszott,
felháborította a tény, hogy egy erkély nélküli, kétszobás
lakásban tartják fogva. Az a néhány békés óra nem engedte
elhalványulni az érzést, hogy a macska felettébb
elégedetlen a szállásadónőjével.
Leonie a második napon megvette a macskafüvet
Siebenschön asszony megbízása értelmében, és
megpróbálta Mimit apró jutalomfalatokkal kicsalogatni az
étkezőasztal alól. Mimi azonban csak fújt, és gyanakodva
szaglászta a zacskót. Később elcsórta a fél grillcsirkét, amit
Leonie a hentestől hozott, és egy fél percre felügyelet
nélkül a konyhapulton hagyott. A tulajdonképpeni
vacsoráját Leonie a konyhapadlón találta szétszórva. Mimi
elégedetten nyalogatta a száját, Leonie pedig száraz sajtos
kenyeret rágcsált boldogtalanul. Éjszaka a cica megint csak
tombolt a konyhában, és valahogy feltépte a jutalomfalatos
zacskókat. Leonie reggel mezítláb rálépett néhány darabra,
amiről azt mondta az állatboltos, hogy „minden macska
bukik rá”.
Mimi a harmadik napon rengeteg macskafüvet falt, aztán
kis idő múlva ijesztő hangok kíséretében kiöklendezett a
berber szőnyegre egy hatalmas, száraztápból és
macskaszőrből álló csomagot. Leonie pánikban hívta fel az
állatorvost.
– Tudna fogadni? Azt hiszem, a macska valami mérget
evett! – kiabálta a telefonba, és elhadarta, mi történt.
A vonal túlsó végén azonban a barátságos férfihang
biztosította, hogy nagyon is normális dolog, hogy a
macskák a szőnyegre hánynak. Ezért van szükség a
macskafűre, hogy meg tudjanak szabadulni attól a sok
szőrtől, amit lenyalogatnak magukról.
– Aha – mondta Leonie, és nagyon hülyének érezte
magát.
Amikor a negyedik nap hazaért, a megbontott üveg
vörösbor feldöntve hevert az éjjeliszekrényen. A szép
Cézanne- és Sorolla-képeskönyvei bíborvörös lében áztak,
az oldalak felhullámosodtak és örökre összeragadtak.
Az ötödik napon megjelent egy új hobbi: Mimi felfedezte
magának a drága francia kanapét, amit Leonie anyja
ajándékozott neki, amikor ide költözött.
– Jaj, ne! – sikoltotta Leonie, amikor rajtakapta a cicát,
hogy nagy odaadással kaparja a szövetet.
„Én megmondtam előre – mondta az anyja. – Nem való
macska a kis városi lakásba.”
„Vegyél neki kaparófát” – javasolta Maxie.
Hát, az együttélés a macskával izgalmas volt és sok idejét
lekötötte. Leonie igazán nem így képzelte. Sóhajtva vette
mindjárt másnap az útját az állatboltba, és beszerzett
Miminek egy szép nagy kaparófát, amit életveszélyes
manőverek árán tudott csak hazaszállítani a biciklijén.
A monstrum most ott állt az egész lakás gyalázatára a
nappaliban. Leonie gyűlölte ezt a bézs színű szizál és
műszőrme építményt. Mimi viszont imádta – habár nem
karomélesítésre használta, arra továbbra is ott voltak a
párnázott bútordarabok, hanem kilátónak és játszótérnek.
Másnap – a hatodik napon az új időszámítás szerint –
Leonie arra ért haza, hogy Mimi eltűnt. Ahelyett, hogy
dolgozatokat javított volna, órákon át kereste. Megnézte a
Grange komód alatt, elhúzta a kanapét, bemászott az ágy
alá és feldúlta a ruhásszekrényt, felforgatva a ruhákat és
pulóvereket. Kiáltozta Mimi nevét és zörgette a
jutalomfalatos zacskót. Rájött, hogy lassan elfogja a pánik.
Felhívta barátnőjét, a nagy macskaszakértőt.
– Mimi eltűnt – kiáltotta elcsukló hangon.
– Hát ja – felelte Maxie. – A macskák szeretnek elbújni.
Valahol csak meglesz.
– No de hol? Már mindenütt kerestem! – Leonie már
egészen magánkívül volt. – Ez a kis dög szétcincálja az
utolsó idegszálamat is. Mit fogok mondani Siebenschön
asszonynak?
– Semmit. Higgy nekem, elő fog kerülni – mondta Maxie.
– Nyugodj már le.
Könnyebb volt ezt mondani, mint megtenni. Leonie
másodszor és harmadszor is végigkutatta apró lakása
minden szegletét. Bekukkantott az alomtálcába, lehasalt a
kaparófa alján lévő barlanghoz, elhúzgálta a könyveket a
polcon, hogy lássa, nem rejtőzik-e mögöttük Mimi. Végül a
hálószobában felmászott az íróasztalnál álló székre, hogy
megnézze a téli holmik között a szekrényben, hogy nem
lapul-e ott egy fehér macska, aki remekül szórakozik rajta.
De Mimi ott sem volt. Mimi sehol sem volt.
– Hát ilyen nincs!
Leonie a hálószoba közepén állt és fülelt. Egy nyikkanást
se hallott. De hát Mimi nem oldódhatott fel a levegőben,
mint az Alice Csodaországban Vigyor kandúrja!
Kimerülten roskadt az ágyra, amelyre, mint mindig, ma
reggel is leterítette a finom rózsamintás ágytakarót.
Gyűlölte a bevetetlen ágyakat. A bevetetlen ágy a vég
kezdete, és óhatatlanul a káoszba vezet. És Leonie rettegett
a káosztól. A szépen elrendezett lakás, amelyben minden a
helyén van, azt a kellemes érzést keltette benne, hogy
minden mást is ő irányít az életében. És most ezt a
rendesen elrendezett rendet megzavarja egy ilyen
kiszámíthatatlan kis szörnyeteg, és mindent felforgat!
Leonie boldogtalanul bámult ki az ablakon. Most mit
tegyen? Hogy történhetett, hogy Mimi kisurrant a lakásból?
Persze felfigyelt rá, hogy az utóbbi napokban a macska
gyakran a bejárat környékén lapult, amikor ő hazaért az
iskolából. De szerencsére nem tudta kinyitni a súlyos
bejárati ajtót, amelynek kilincse sem volt, csak egy gomb a
túlsó oldalán.
Leonie tanácstalanul rázta a fejét.
– Hol lehet ez a kis szörnyeteg?
Reggel még nagyon békésen heverészett a kaparófa
legfelső emeletének kilátóján. Bizonyíték is volt erre, mert
a telefonnal lefényképezte Siebenschön asszonynak, és el is
küldte neki a képet. A hálószoba ablakának felső bukóján
pedig ki nem mehetett, ahhoz szárnyakkal kellene
rendelkeznie.
Leonie elgondolkodva dőlt hátra az ágytakarón. Ujjai
valami meleget, puhát érintettek. Az a valami lustán
megmozdult, Leonie pedig élesen felsikoltott.
– Mimi!
Visszahajtotta az ágytakarót és a macskára meredt, aki
kényelmesen elhelyezkedett az ágyában, és most olyan
méltatlankodva nézett rá, mintha azt kérdezné: Mi ez a
rikácsolás?

Este sms jött Siebenschön asszonytól:

Ó, de édes kép! Mikor vett neki kaparófát? Milyen

megható! Természetesen ki fogom fizetni!
Köszönöm, hogy olyan gondos gazdája Miminek,
drága Leonie. Boldog vagyok, hogy jól kijönnek
egymással. De Mimivel nincs is sok gond.
Én élvezem Ischiát. Az iszap jót tesz a csontjaimnak,
és ma hosszú sétát tettem Forióból Lacco Amenóba.
Ott az a híres tufagomba, hallott már róla? Küldök
majd képeslapot. Tanti saluti! Susann Siebenschön.

Leonie pedig a következőt válaszolta:

Nem, tufagombáról még nem hallottam. De még

Ischián se voltam. Örülök, Siebenschön asszony,
hogy annyira jól érzi magát! Mimi remekül
szórakozik nálam. Ma – és itt hosszabban
elgondolkodott – bújócskát játszottunk. Tudja, hol
bukkantam végül rá? Küldöm a képet! Üdvözlettel:
Leonie.
A hetedik napon Mimi felfedezte Leonie körömlakkjait.
Amikor Leonie hazatért, a cica elégedetten dorombolva
dörgölődzött a lábához. Orrocskáján fényes
cseresznyepiros pötty díszelgett. Leonie megdermedt, majd
berontott a fürdőszobába, ahol valamennyi körömlakkos
üvegcséjét a padlón találta, némelyiket törötten, másokat
épségben.
Leonie a foga között szitkozódva takarított össze, és arra
a végkövetkeztetésre jutott, hogy ő meg Mimi egyszerűen
nem illenek össze.

Minden egyes nap meghozta a maga meglepetését. Az

éjszakák rövidnek és kevéssé pihentetőnek bizonyultak.
Mimi kiszámíthatatlan volt, és szemmel láthatóan sem a
szállásával, sem a szállásadónőjével nem volt kibékülve.
Időközben Leonie kezdeti lelkesedése is elpárolgott.
Egyedül Siebenschön asszony volt elégedett, akiből szinte
bugyborékolt a boldogság, és nem győzött áradozni a
csodás nyaralásáról. Leonie úgy döntött, jó képet vág a
dologhoz, vidám hangú sms-eket és jól elkapott
pillanatképeket küldött Mimiről, nehogy elrontsa
Siebenschön asszony üdülését. De mi tagadás: számlálta a
napokat a visszaérkeztéig. Igen, legfőbb ideje volt, hogy az
idős hölgy hazatérjen a nyaralásból.
Ám a következő rejtélyes üzenet, amit Susann
Siebenschön küldött a nagygombos, időseknek kitalált
mobiljáról, a következőképpen hangzott:

Történt valami teljesen elképzelhetetlen – egy igazi

csoda! Azon gondolkodom, egy kicsit
meghosszabbítom a nyaralást, ha nem bánja, drága
Leonie. De hát Mimi a legjobb kezekben van önnél!
 8

Susann Siebenschön csodásan érezte magát. Úgy lebegett

Ischia kék ege alatt, mint egy elszabadult léggömb, minden
egyes nap a maga különleges módján volt csodálatos és
varázslatos.
A nyaralása első napján lesétált a szállodából Forióba,
késő délután a fehérre meszelt templom előtti téren
rendelt egy Caprese salátát, és engedélyezett magának egy
pohár fehérbort is. Számára a déltájban elfogyasztott
pohár bor volt a legbiztosabb jele annak, hogy épp nyaral.
Odahaza soha nem tenne ilyesmit! Egy darabig még
elüldögélt, lábát kinyújtóztatva figyelgette az embereket –
sok turista jött-ment még –, aztán kinyitottak az első boltok,
és Susann vett magának egy zacskó nagy, kerek szemű
citrombonbont, azt, amelyik olyan kellemesen szétolvad az
ember szájában. Kézbe vette az átlátszó fóliába csomagolt
fűszerkeverékeket, amelyeket hatalmas fűzkosarakban
kínáltak, olyan hangzatos nevekkel, mint Spaghetti Epomeo
vagy Pomodoro picante, és megszaglászta a sárga, citrom
alakú szappanokat, amelyeknek olyan finom illatuk volt,
hogy kis híján beléjük harapott az ember. Később vett egy
fagyit, végigsétált Forio főutcáján, a kedvenc kávézójában
leült egy asztalkához, és ivott egy kapucsínót. A nap
kellemesen melegített, Susann pedig elővette a mobilját, és
felhívta Mariannét.
 – Találd ki, hol vagyok! – rikkantotta diadalmasan,
amikor az ismerőse felvette.
A háttérből gyereksírás hallatszott. Marianne épp a lánya
kisbabájára vigyázott, és egy kicsit mintha túlterheltnek
tűnt volna. Susann-nak jólesett a barátnő meglepett
reakciója.
– Irigyellek – mondta Marianne, Susann pedig bólogatott.
Jó érzés volt, hogy végre ő lehet az, aki valami jóról számol
be. Aztán felhívta a cicaszitterét is. Mimivel minden
teljesen rendben volt, és Leonie úgy beszélt, mint aki
egészen el van ragadtatva a kis lakótárstól. Kölnben esett
az eső.
Susann fizetett, és lesétált a kikötőhöz. Maradt még némi
ideje, amíg a szálloda autója érte jön a Villa Carolinához.
Egy helyes butikban vett magának egy virágos, hosszú
ruhát és egy nagy szalmakalapot, bezsebelte az eladó
bókjait, végül beült a kikötői kis bárba a papírtáskákkal,
hogy megigyon egy Aperol Sourt. Az ég rózsás árnyalatokra
színeződött, elsuhant mellette néhány autó a pálmákkal
szegélyezett sétány mentén, a kikötőöbölben békésen
himbálóztak a fehér csónakok. Susann a szájához emelte a
hasas poharat a frissítő aperitivóval, és egy pillanatra
eszébe jutott Bertold, akivel olyan sokszor üldögéltek itt.
Kortyolt egyet és sóhajtozott az élet igazságtalansága miatt.
Aztán letette a poharat, és megfeddte magát, nehogy már
itt búskomorrá váljon. „Was fott es, es fott”,{8} mondták a
kölniek, beletörődve a megváltoztathatatlanba. A hely nem
tehet arról, hogy valami szörnyűség történt valakivel. Forio
ugyanolyan csodás volt, mint mindig. Susann tekintete
végigsiklott a kis kikötőn, amely most teljes egészében
rózsaszínbe burkolódzott, és elhatározta, hogy annak fog
örülni, amit a pillanat kínál. Mert mindennek ellenére is
nagyon jó volt itt üldögélni. Nagyon is jó és szép. És amint a
gondolataiba merülve egyre-másra a mogyoróval
megtöltött tálkába nyúlt, érezte, hogy szétárad benne
valami szinte derűs nyugalom.

Susann Siebenschön pár nap elteltével beletalált a

ritmusba. Először is tartott egy pihenőnapot a szállodában.
Aztán a reggeli készülődések – és persze a kiadós reggeli –
után lehevert az egyik kék napozóágyra a teraszon és
olvasott, vagy úszott a hűs vizű medencében, vagy több
más vendéggel együtt a forró, zöldes színű gyógyvízzel teli
medencében áztatta magát. Déltájban Luigi, a kinti bárban
felszolgáló pincér hozott neki valami apró harapnivalót, és
elnézegette – a nap állása szerint – vagy a távolban csillogó
tengert, vagy az Epomeót, amely a maga bársonyos
zöldjével mintha rögtön a csoda szép szállodai kert végéből
kezdett volna emelkedni, és a hegy fenséges látványa
különösen megnyugtatóan hatott rá.
Másnap megint csak kirándulni ment. Hosszú sétát tett
egészen Lacco Amenóig, átgyalogolt az erdős
domboldalakon és a fenyőligeteken, majd az út elvezetett a
zarói apró Mária-kegyhelyhez, amelyhez az ott lakók
virágokat és levélkéket hordtak. Amikor végre elérte a régi
kőkaput, és a kanyargós utcán lesétált a faluba, evett egy
fagylaltot a sétányon, majd újból megcsodálta a hatalmas
tufagombát, amely olyan elemi erővel emelkedett ki
közvetlenül a tengerből.
Elbuszozott az elegáns Sant Angelóba is, és átvitette
magát a Maronti-partra. Ischián még buszozni is jólesett,
mert annyira egyszerű volt. Igazából csak két vonal
létezett. Az egyik jobb felé ment körbe a szigeten, a másik
meg bal felé. Ischia éppolyan egyszerű felépítésű volt, mint
Ende Gombos Jim és Lukács, a masiniszta című regényében
Gyöngyélet Földje, így Susann-nak, aki nem volt valami
nagy tájékozódó, sohasem kellett attól tartania, hogy
eltéved. Forio legtúlsó végén helyezkedtek el az Apolló-
kertek, ami voltaképp egy hatalmas termálfürdő volt saját
tengerparttal. Itt állt egy aprócska, ám csinos butik, ő pedig
elkövette azt a merészséget, hogy vásárolt magának egy
leopárdmintás fürdőruhát, majd két nap múlva a kedvenc
tengeröblében fel is avatta. Cava Cabana picike strandja
annyira eldugott volt, hogy csak pár turista tévedt ide.
A legtöbb vendég amúgy is az Apolló-termált részesítette
előnyben, itt ugyanis sok gyógyvizes medence volt. Susann
azonban ezt a kis öblöt kedvelte a legjobban, ahol hét
közben szinte egyedül lehetett, és ahol még novemberben
is lehetett úszni. Christina a Paradisóból egyszer hosszasan
ecsetelte neki, hogy milyen sajátos az ischiai időjárás:
egészen más, mint a szárazföldi. November elején, amikor
a legtöbb helyi szállodához hasonlóan a Hotel Paradiso is
bezárt, a szigeten lakók számára kezdetét vette az
utószezon. A kis parti vendéglőben, amelynek terasza pár
méterrel a tenger fölé nyúlt, ingyen lehetett napozóágyat
kölcsönözni az ott étkezőknek. És jó volt ott enni, kiváló
volt a spaghetti vongole és a spaghetti pomodori,
mindkettőben a nyár ízét lehetett érezni.
Susann megint megállapította, hogy Olaszország
csodálatosan érzéki. Már-már ő maga is érzékinek érezte
magát. És aztán, az első hét végén történt valami, amire
Susann már soha életében nem számított volna.
Susann Siebenschön szerelmes lett.

Giorgio Pasininek kis antikvitásboltja volt a Via Román,

amely összeköti Ischia Portót Ischia Pontéval. Ezen a
napon, amelyen Susann, mint rendesen, megint kirándulni
indult, úgy határozott, hogy busszal elmegy Ischia Portóba,
a kis sziget fővároskájába. Pár nappal korábban ide futott
be vele a nápolyi komp, de ez már mintha hetekkel ezelőtt
történt volna. Ischia Porto a sziget túlsó végén feküdt, így
Susann rögtön reggeli után nekiindult, hogy még a déli
boltzárások előtt odaérjen – a déli országokban ugyebár az
ebédszünet sokkal hosszabb, mint Németországban.
Jókedvűen libegett le új, virágos ruhájában és
szalmakalapjában a Via Román, ahonnan ki voltak tiltva az
autók. Végignézte a kirakatok kecsegtető kínálatát, a
táskákat, a cipőket, felpróbált egy ezüstszínű szandált,
aztán haladt tovább Ischia Ponte felé. Úti célja a Castello
Aragonese volt, egy erőd, amely úgy magasodott egy
keskeny kőhíd végén, mint egy külön álló kis város. A híd
azt a benyomást keltette, hogy a tenger közepén át vezet. És
igen, tényleg kevéssel a tenger szintje fölött vitt, és olyan
alacsony építésű volt, hogy ha egy kis szél támadt,
felhordta a habot a hídra, és jól összefröcskölte a turisták
ruháját. Susann errefelé vette az irányt.
A castellót, amelyben ma egy kis múzeum, legfelül pedig
egy kolostor kapott otthont, régen csak gyalogszerrel
lehetett megközelíteni a tekervényes lépcsőkön és a
körülfalazott utacskákon, amelyek egyre-másra kilátást
engedtek a mélykék tengerre. De aztán beépítettek egy
felvonót, amely pillanatok alatt felrepítette a látogatót oda,
ahol két kávézó és néhány tágas kilátóterasz várta. Órákig
el lehetett itt időzni. A csípője ugyan napok óta alig fájt –
valószínűleg az egész testét elöntő szerotonin hatására –,
de azért Susann boldog volt, hogy ilyen komfortosan juthat
fel a várba. Vett is mindjárt pár képeslapot, amelyeket az
olajfák árnyékában akart megírni a kávézóban.
Ám erre nem került sor. Legalábbis ezen a napon nem.
A Via Roma jó hosszú volt, a nap emelkedett, lassanként
felforrósodott a levegő. Az első üzletek már bezártak a
szieszta idejére, és Susann lépései is lelassultak. És amint
elsétált egy antikvitásbolt kirakata előtt, megpillantotta a
Castello Aragonesét egy aprócska olajfestményen. Megállt,
és a következő pillanatban már bele is szeretett a parányi
műalkotásba, amelyet pompás aranyozott keret vett körül.
Susann benyitott, majd belépett a boltba egy kis, fényes
hangú csengő csilingelése kíséretében. Odabent hűvös
félhomály fogadta, akár Ali baba barlangjában; nagyon
szűk helyen rengeteg antik holmi volt egymásra zsúfolva,
legfőképpen aranyszínű tárgyak. Képek, csillárok,
üvegvitrinekben karkötők és gyűrűk, kis
márványasztalkákon mindenféle tálak és tégelyek,
szerelmeseket ábrázoló szobrocskák és bájos arcú római
tavaszistennők mellszobrai. Susann el volt bűvölve.
Óvatosan csusszant el a drága holmik mellett, és csak ekkor
vette észre a bolt tulajdonosát, aki kilépett a fapult mögül,
és lágy hangon buongiornóval köszönt.
Giorgio Pasini idősebb, nem túl magas, jóvágású
úriember volt még mindig dús, ősz hajjal. Egész tűrhetően
beszélt németül, s a bozontos szemöldök alól a valaha
látott legbarátságosabb tekintetű szempár nézett Susannra.
Mintha valami meleg fény áradt volna a férfiból, és amikor
mosolygott – mint ahogy most is –, nevetőráncok jelentek
meg a szeme sarkában, amiből Susann derűs kedélyre
következtetett.
Az üzlettulajdonos rátekintett és megkérdezte, mit
szeretne, Susannban pedig csak ekkor tudatosult, hogy egy
kicsit túlságosan is sokáig bámult a barátságos szempárba.
Megköszörülte a torkát, és a kirakatban látott kicsike
képről érdeklődött.
Giorgio Pasini egy párduc hajlékonyságával kígyózott át a
zsúfolt bolton, és kivette a sötétkék bársonyra helyezett
képecskét a kirakatból. Elmondta, hogy a nápolyi iskolából
származik, egy kicsit több mint százéves, és megdicsérte
Susann remek ízlését. Aztán megnevezte az árát:
egyáltalán nem volt magas egy ilyen ritkaságért, ami
ráadásul az imádott Castello Aragonesét ábrázolja.
– Csoda szép – mondta Susann. – Megveszem.
Signor Pasini megint felvillantotta ragyogó mosolyát,
Susann pedig érezte, amint a térde egy kicsit elgyengül.
Mintha elvarázsolták volna – megbabonázta a férfi
mosolya, a kis bolt, és természetesen a kép, amelyet dobogó
szívvel helyezett el a pulton.
– Ajándékba lesz? – kérdezte Signor Pasini, miközben
óvatosan selyempapírba csomagolta a képet.
Susann a férfi ápolt kezére nézett és bólintott.
– Igen… nem. Vagyis… nos, hát… szóval, saját magamat
ajándékozom meg vele – felelte, és elpirult, mint egy
kislány, remélve, hogy ezt a bolt félhomályában nem
lehetett észrevenni. Signor Pasini bólintott, aztán a kis
képet még egy ív borvörös, ügyesen hajtogatott
ajándékpapírba is becsomagolta, majd ellátta aranyszínű
záróragasztóval, és egy picike névjegykártyát is behelyezett
mellé. Aztán az egészet papírzacskóba tette és átadta
Susann-nak.
– Először itt Ischián, bella signora? – kérdezte, és a bella
signora mosolyogva válaszolta, hogy már sokszor járt
Ischián, nagyon is sokszor, és már az első alkalommal
beleszeretett a Castello Aragonesébe.
– Otthon az éjjeliszekrényem fölé fogom akasztani.
Emlékül – mondta. – Akkor mindig velem lesz Ischiából egy
kis darab.
Signor Pasini mosolyogva bólogatott.
– És… Várja valaki odahaza? – kérdezte, mintegy
mellékesen.
– Ó, igen – felelte Susann, és észrevette, hogy a férfi arca
elkomorul. Vagy csak képzelte? – De csak a cicám.
Mindketten nevettek, és Susann meglepődve vette észre,
hogy éppen flörtölni kezdett ezzel az idegen férfival.
Susann, ne gyerekeskedj, figyelmeztette magát. De olyan
nagyszerű érzés volt, egyszerre mintha ő maga lett volna
Audrey Hepburn valami régi hollywoodi vígjátékban,
mondjuk, a Római vakációban. És még ha némileg idősebb
volt is, mint az elbűvölő Audrey Hepburn, és persze
sohasem vágatná rövidre a haját, mégis hirtelen azt a
gondtalanságot érezte, amit Hepburn talán akkor érzett,
amikor Gregory Peck mögött ült a Vespán, s a menetszél az
arcukba fújt.
Kifizette a képet, a bolttulajdonos pedig úgy döntött,
mára épp elég bevételre tett szert, és legfőbb ideje, hogy
bezárja a boltot és ebédszünetet tartson. Odakint
megkérdezte, hogy a bella signora esetleg megtisztelné-e
azzal, hogy elkíséri egy pohár borra az egyik parti
vendéglőbe – „alig pár lépésre innen” –, ahonnan remek
kilátás nyílik a castellóra.
Susann kuncogott. Méghogy megtisztelné-e! Ilyesmit már
nagyon régóta nem hallott. Bizony, ez nagyon az ötvenes
évek hangvételét idézte. Elragadtatással bólintott. És
kevéssel később már ott ültek a tenger fölé nyúló
verandán, és koccintottak.
– A gyönyörű képre és a még gyönyörűbb tulajdonosára –
mondott gáláns pohárköszöntőt Giorgio. – Legyen benne
sok öröme, és mindig emlékeztesse erre a napra.
A poharak halkan összekoccantak, hangjuk Susannt a
bolti csengőcskék csilingelésére emlékeztette. Nézte a régi
erődöt, amely nem messze tőlük magasodott a déli
verőfényben, és egyetlen pillanatig sem sajnálta, hogy ezen
a napon már nem fog a castello teraszán ülni és
képeslapokat írni. Csak úgy repült az idő. Giorgio
szórakoztató mesélőnek bizonyult, és ezt nem csak a mókás
akcentusának köszönhette. Az egy pohár borból kettő lett,
majd a régiségkereskedő bazsalikommal töltött
aranydurbincsot rendelt kettőjüknek. Elvégre „ma
megkötötte élete legjobb üzletét”, ahogy mondta.
– Hogyhogy? Máskülönben senki se dugja be az orrát a
boltjába? – Susann nevetett, és hátradőlt a székén. Ilyen
felszabadultnak már rég nem érezte magát. A fehérbor
csillogott a poharakban, a dorade kiváló volt, és ez a sötét
szemű, rokonszenves mosolyú olasz igazán kedvére való
volt. Szinte kiesett az időből. A délután békésen ereszkedett
a tengerre, és a castello árnyékai egyre hosszabbak lettek.
Ebéd után Giorgio ragaszkodott hozzá, hogy piros Fiat
Cinquecentójában visszavigye Forióba, és a Hotel Paradiso
előtt kezet csókolva megkérdezte:
– Meghívhatom szombaton egy concertóra a Jardinieri
Mortellába, mia bella Ssussanna? – Susann nem mondott
nemet.
 9

Ez a nap épp ugyanúgy kezdődött, mint mostanában az

összes többi: kialvatlanul. Leonie a fülébe rikoltozó
ébresztőórára csapott. Aztán kitámolygott a konyhába egy
kávéért, és hogy vizet meg kaját adjon Miminek. Késő
éjszakáig ült a tizedik osztály franciadolgozatai felett –
Eric-Emmanuel Schmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai
című kisregényét kellett elemezniük. Nem lesz valami
remek az átlag, pedig tisztességesen felkészítette az osztályt
a szöveg központi problémafelvetéseiből. De a diákok
egyszerűen nem figyeltek. Koncentrált figyelmük
valószínűleg elszivárgott valahol az Instagramon
küldözgetett képecskék és a Netflix-sorozatok fogyasztása
között. Többen, akik igen dörzsöltnek vélték magukat,
rengeteg sületlenséget hordtak össze, csak hogy növeljék a
dolgozat terjedelmét, és ezzel csökkentsék a megadott
szószámra vonatkozó hiányosságaikat.
Leonie időnként irigyelte a testnevelést meg az éneket
tanító kollégáit. Igazán nem volt a legjobb ötlet, hogy két
olyan tárgyat választott, amelyekből sok a javítanivaló –
még ha akadtak is kellemes meglepetések, mint például
amikor az egyik tizenkettedik osztályos lány döbbenetesen
jó esszét írt a német romantika szerepéről és jelentőségéről
a mai fiatalok gondolkodásában. De ezek ritka kegyelmi
pillanatok voltak az életében.
 Már fél egy volt, mire Leonie végre befejezte a javítást.
Aztán nem tudott elaludni, mert Mimi úgy döntött, hogy
lovacska módjára dübörög végig a lakáson. Hihetetlen,
hogy egy ilyen apró teremtés mekkora zajt képes csapni!
Mimi teljesen felpörgött, és Leonie azon kezdte törni a
fejét, hogy vajon a macskáknál létezik-e túlmozgásosság.
Aztán a kis rontópál azzal kezdett foglalatoskodni, hogy
kinyissa a ruhásszekrényt, őrült módra kaparászva. Talán
Narnia végtelen erdőségeit sejtette az ajtó mögött. Leonie
végül bosszankodva egy párnát vágott hozzá, és azt
sziszegte: „Most már aztán elég!”. Akkor egy darabig újra
csend lett. Mimi visszatért ideiglenes gazdija ágyába, és
Leonie lábánál azonnal el is aludt, pedig nagy kerek
telihold sütött be a szobába, és a lábak tulajdonosa még
sokáig nyugtalanul forgolódott, míg végül altatót kellett
bevennie.
Leonie most a kis kihajtható asztalkánál ült a konyhában,
és álmosan kavargatta a tejeskávéját. Az utóbbi időkben
egyre nehezebben kelt ki az ágyból. Rászokott, hogy az
ébresztőóra csörgése után még egy kicsit lustálkodott, és
már az újságot sem olvasta ki reggelente. Sóhajtva vett ki
egy zabkekszet a csomagból, és belemártotta a kávéba. Az
órára vetett pillantás meggyőzte, hogy indulnia kell.
Elmosta a bögrét, csíkos ruhájára kék kardigánt vett. Aztán
fogta a táskáját és az előszoba felé indult, ahol Mimi már
panaszosan nyávogva ült az ajtóban.
Leonie igazán sejthette volna, de ezen a reggelen
egyszerűen túl fáradt volt a gondolkodáshoz.
Abban a pillanatban, amikor a kulccsal kinyitotta, majd
kitárta az ajtót, Mimi nyílsebesen kisurrant mellette.
 Leonie elejtette a táskát, és kirohant a folyosóra:
– Ne, Mimi, nem szabad! Mit csinálsz? Jössz vissza
azonnal?!
Miminek azonban esze ágában sem volt visszajönni.
A levélládáknál álldogált, és izgatottan szagolgatott egy
csomag reklámújságot.
– Mimi, azonnal idejössz! – parancsolta Leonie.
A macskát ez teljesen hidegen hagyta.
Amint Leonie fenyegetően közeledett felé, hogy
visszakergesse a lakásba, Mimi elszaladt mellette, le a
pincelépcsőn.
Leonie halkan káromkodva utánairamodott.
Odalent villanyt gyújtott, és még éppen látott valami
puha fehérséget a sarkon jobb felé befordulni és
végigszaladni azon a hosszú folyosón, amelyről az egyes
lakásokhoz tartozó pincerészek nyíltak. A farácsos ajtókon
lakatok lógtak. Egy macskát azonban az ilyesmi nem
tarthat fel. Mimi átpréselte magát az egyik faajtón – 3.
emelet, jobb old. lakás felirat állt rajta –, és eltűnt a
felhalmozott polcok, dobozok és gyermekjátékok között.
A harmadik emeleten jobbra Likowski úr lakott. Főorvos
volt az Amszterdami utcai gyermekklinikán, és kora
hajnaltól késő estig a munkahelyén tartózkodott.
Likowskiné pedig a tinédzser fiukkal egyetemben pár
hónapja költözött el a férjétől, főképp a hosszú munkaidők
miatt – meg biztos volt ott más egyéb is. Leonie éppen
Likowskiék alatt lakott, és nemcsak a Likowski tini
lélektelen zongorakalapálását kellett hogy hallgassa – a
gyereket nyilván mindennap rákényszerítették, hogy
Mozartot játsszon, ő pedig haragját a billentyűkön töltötte
ki –, hanem fültanúja volt a házaspár sok éjszakán
ismétlődő, hangos veszekedéseinek is. Így boldog volt,
amikor mind az egyiknek, mind a másiknak vége szakadt.
De most nem volt boldog. Kulcs nélkül nehezen fog bejutni.
Leonie leguggolt a rácsos ajtó elé, és átlesett a réseken.
Amikor a szeme hozzászokott a félhomályhoz,
megpillantotta Mimit, aki egy rossz bicikli alatt üldögélt, és
szikrázó szemmel figyelte őt.
– Gyerünk kifelé, Mimi! Elkések! – Leonie megrázta a
farácsot. Háromnegyed nyolc volt. Ha a macska méltóztatik
kifáradni, az utolsó pillanatban még épp beeshet az
iskolába.
Mimi összehúzta a szemét és nem mozdult. Az ő életében
nem játszott szerepet az idő.
Leonie elhatározta, hogy taktikát változtat. Akárcsak a
boszorkány a Jancsi és Juliskában, átdugta ujjait a rácson,
és ingerlően mozgatta őket, hogy odacsalja a szökevényt.
– Gyere, Mimikém, gyere csak! – fuvolázta mézédes
hangon.
A cica érdeklődése tényleg felé fordult, óvatosan
közelebb osont, ám amikor Leonie el akarta kapni,
sziszegve kitekergett a fogásából, és Leonie keze
végigszántotta a farácsot.
– Juj! A francba! – Leonie a mutatóujjára meredt,
amelybe beleállt egy szálka. Megpróbálta kihúzni, de ekkor
elaludt a villany.
Az a nyomorult időkapcsoló! Leonie káromkodva
egyenesedett fel, és végigtapogatózott a folyosón. Amikor
végre a kapcsolóhoz ért, megnyomta, és további három
percre fényárban úszott a pince.
 Leonie megkönnyebbülten fellélegzett.
Mimi viszont már nem a 3. emelet, jobb old. lakás
tárolójában kuksolt.
Leonie idegesen szaladt vissza a pincelépcsőhöz, és a
másik irányba pillantott. A bal oldali folyosó végén egy
kerékpártároló, a kazánház és a hulladéktároló volt. Az
utóbbi vasajtaja nyitva állt. Talán éppen most hozta le
valaki a szemetet. Lehet, hogy oda szaladt be a cica? Leonie
halk miákolást hallott a kukák mögül, és végigszáguldott a
folyosón. A tároló ajtaja általában zárva volt, csak
szerdánként nem, amikor megjött a kukás, és kitolta a
kukákat a kőlépcsőn át az utcára.
Leonie érezte, amint bukfencet vet a szíve.
Ma szerda van!
Amikor elérte a tárolót, Mimi már az utcára vezető,
nyitott ajtóban állt, és vágyakozva tekingélt kifelé a
szabadba.
– Ne, Mimi, neee!
Leonie egy ugrással mellette termett. A macska gond
nélkül kiszökött, és már szaladt is felfelé az utcára. Leonie
utána, de megbotlott a legfelső lépcsőfokban, és térdre
esett. Sebesen feltápászkodott, és még látta, amint Mimi
eltűnt egy parkoló Volvo alatt. Egy másodperccel később
odagördült a dübörgő kukásautó, s a Kölni Hulladékszállító
narancsszín egyenruhás emberei hatalmas zajjal
kigurították a szemeteseket a járdára.

Leonie egy óra múlva teljesen szétesve Hase asszonynál, a

szomszédjánál üldögélt, és a lakatosra várt. Jobb térde
lehorzsolódott, égszínkék ruháján koszcsíkok
éktelenkedtek, mert le kellett hasalnia az Otto utca
járdájára, hogy bekússzon a Volvo alá. Mimi mozdulatlanul
kuksolt az autó alatt, nyilván minden további menekülési
tervét feladta, amikor a Kölni Hulladékszállító kukásai
dübörögve végigtolták a nagy szemeteseket a járdán.
Szemrehányóan nézett Leonie-ra a félhomályból, és egy
centit se mozdult. A kinti világ hangos volt és veszedelmes.
Leonie egyre mélyebbre kúszott az autó alá. Végül
valahogy sikerült előhúznia a berzenkedő macskát a kocsi
alól. Olyan szorosan ölelte magához, hogy Mimi végül
feladott minden ellenállást, és már csak csendesen
morgott.
Most pedig Hase asszony székére telepedve tisztogatta
magát, mintha mi sem történt volna, csak felborzolt farka
mutatta, hogy még ő is izgatott.
Leonie kortyolt egyet a pohár vízből, amit a
szomszédasszonytól kapott.
– Ó, igazán nagyon sajnálom az ajtót – mondta Hase
asszony. – De nem is sejthettem, hogy még itthon van.
Leonie biccentett. Egy kicsit még rosszul volt. A vad
üldözés, az esés a lépcsőn, a méltatlan hason csúszkálás, és
a kukások nevetéssel kísért tapsvihara, amikor Mimivel
eltűnt a folyosón.
Amikor felért a lépcsőn, még éppen láthatta, amint Hase
asszony az ő lakása előtt áll, homlokát ráncolva nézegeti a
behajtott ajtót, aztán egy határozott mozdulattal becsukja.
– Jaj, ne, Hase asszony, mit csinál? A kulcsom belül
maradt! – Leonie, karján Mimivel megállt, és érezte, hogy
megszédül. – Most nem tudok bemenni!
– Ó, egek! – dadogta Hase asszony ősz fürtjeibe markolva.
– Beaumarchais kisasszony! Azt hittem… azt hittem…
Hogyan is gondolhatott volna arra, hogy szomszédjának
ajtaja nem csak véletlenül maradt nyitva? Főképp, hogy a
nehéz, régi ajtók néha tényleg nehezen csukódtak, ha nem
csapta be az ember elég erősen. Az idős asszony
összezavarodott, amikor megpillantotta a szemközti lakás
nyitott ajtaját. Csengetett, a lépcsőházban Leonie nevét
kiabálta, és amikor nem jött válasz, azt gondolta, hogy a
tanárnő elment, és nem is sejti, hogy ajtaja immár minden
betörő előtt nyitva áll.
– Ó, már saját magammal is megtettem – vallotta be Hase
asszony bűntudatosan, és teletöltötte Leonie poharát. –
Azóta mindig kétszer is rázárom, akkor is, ha csak a
pincébe megyek. Beaumarchais kisasszony, maga is csak
tegyen így! Különben a biztosító semmit sem fizet, tudta
ezt?
Hase asszony éppolyan félénk volt, mint ahogy a neve
sugallta.{9}
Leonie a szomszédasszonyára meredt, aztán tekintete a
nappaliban csendesen ketyegő órára siklott. Már kilenc óra
húsz volt.
– Jaj, ne! – kiáltott fel Leonie a homlokára csapva.
– De, de, bizony így van – bólogatott Hase asszony.
– Fel kell hívnom az iskolát! – mondta Leonie. –
Használhatnám a telefonját?
– Hát persze, ez a legkevesebb – felelte az idős hölgy.

– Beaumarchais kolléganő! Végre! Hol jár? Már háromszor

is hívtuk. – Meierné, az iskolatitkár hangjában neheztelés
csengett.
 – Hát igen, sajnos… kizártam magamat, mert a macskám,
vagyis hát a szomszédom macskája, aki éppen Ischián
nyaral, szóval ez a macska elszaladt, és akkor a
szomszédasszony, akinek nincs macskája, bezárta az
ajtómat, mert azt hitte, hogy már elmentem az iskolába, a
mobilom a táskámban van, az meg a folyosón, szóval az én
folyosómon, nem a ház folyosóján… No de mindenesetre
elkaptam a macskát, és most itt várok a
szomszédasszonyomnál, mármint a másiknál, aki az én
házamban lakik… – Itt elhallgatott, mert maga is hallotta,
mennyire zagyva a beszéde.
– És most… egy megint másik szomszédasszonyra vár? –
Meierné próbálta tartani a tempót.
– Jaj, dehogy. A lakatosra várunk. Hogy bejussak végre a
lakásba. Mármint a saját lakásomba.
– Értem – mondta óvatosan Meierné. – De az iskolába
azért bejön, ugye?

Amikor a lakatos végre távozott – drága mulatságnak

bizonyult, mivel a kulcs belülről ragadt a zárba, tehát az
egész szerkezetet le kellett szerelni –, Leonie átöltözött és
ellátta sérült térdét. Mimi mindeközben a nappaliba állított
kaparófán heverészett, kipihenve a nagy kalandot.
Valószínűleg gyűjtötte az erőt éjszakára.
Amikor Leonie sajgó térddel s enyhén szédelegve ma
immár másodszor is kilépett az utcára – a fekete Volvo még
mindig ott parkolt –, egyszerre úgy érezte, hogy rögtön
idegösszeomlása lesz. Már csak egy gondolat motoszkált a
fejében.
Ennek az egésznek véget kell vetni.
Mégpedig olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges.
 10

Maxie Sommer a huszonhatodik születésnapján mérleget

készített. Nem lett valami örvendetes. Egyébként teljesen
átlagos márciusi nap volt. Szerda. Semmi különös. Az égen
szürke felhők. A szülei reggel felhívták, pár barát
jelentkezett még napközben. Estére meghívta Leonie-t a
Bagatelle-be.
Régebben Maxie – eredeti nevén Maximiliane, de ezt
rühellte – még a Venloer utcai Backfrisch sütőipari lánc
fióküzletében dolgozott. No nem mintha kicsi korától az
lett volna az álma, hogy nagyüzemben készített kenyeret
meg süteményt áruljon. De az életében volt egynéhány
bukkanó. Sok mindenbe belekezdett már, amit aztán abba
is hagyott, és biztosan előkelő helyet foglalt el a legtöbb
egyetemet félbehagyók listáján.
Érettségi után ímmel-ámmal lenyomott két szemeszter
közgazdaságtant a bonni gazdaságtudományi egyetemen.
Elvégre közgázos végzettséggel mindig lehet valamit
kezdeni, és a pálya pénzügyi szempontból is előnyösnek
tűnt. A szülők el voltak ragadtatva, és „igen okosnak”
minősítették a döntését. Ám hamarosan kiderült, hogy az
életteli Maxie-nak egyáltalán nem való a közgazdaságtan,
vagy annak ő. Az előadásokon halálra unta magát, az
egészet csontszáraznak találta. A számvitel-szeminárium
egyenesen a mumusa volt. Pedig voltak olyan szaktársai,
akik el voltak ragadtatva a tanulmányaiktól. Például Leo,
az akkori barátja, aki úgy vetette magát a számokra és a
marketingmodellekre, mint idős hölgyek a morzsasütire –
arra a sütire, amit Maxie később a boltban árulhatott. Ez
elgondolkodtatta Maxie-t. Abbahagyta a közgazdaságtant.
És hamarosan a Leo-féle kapcsolatnak is vége szakadt.
Maxie ekkor legalább akkora lendülettel történelemre
iratkozott be – ezt a tárgyat mindig nagyon izgalmasnak
találta az iskolában. De sajnos már a második
szemeszterben elhasalt a Régi források fordítása kurzuson,
az pedig elengedhetetlen volt a BA-diplomához. Maxie
sohasem tanult latint, és bár az egyetemi teszten egy
kedves szaktársa segítségével átcsúszott, de ez bizony
semmit sem segített, amikor Altmann professzor csekély
létszámú szemináriumán rá került a sor, és ő a legjobb
akarattal sem tudta Cicero beszédeit lefordítani. Maxie
tehát lángvörös fejjel felállt, elnézést kért, és elhagyta a
termet. És hát, ennyi volt a la belle histoire, ahogy kedvenc
franciatanárnője, Raschke asszony ezt a tárgyat nevezni
szokta.
A kölni egyetemen aztán sporttanulmányokba kezdett. Ez
már inkább kedvére való volt: talajtornában és
könnyűatlétikában egyformán tehetséges volt, remekül
futott, és labdajátékokban is megállta a helyét. Aztán jött az
a hülye síbaleset a tiroli hegyekben a fakultációs program
teljesítése közben. Valaki nem tudott időben lefékezni és
beleszállt, amikor Maxie a felvonóra várt. Maxie eldőlt, de
a lassú esés miatt nem oldott ki a kötés, és amikor
meghallotta azt a zörgő hangot, amely elcsavarodott térde
legmélyéről jött, mintha valami elpattanó gumiszalag adta
volna ki, már tudta, hogy komoly a baj.
Unhappy Triad, vagyis szerencsétlen hármas – ez volt a
diagnózis. Ez egy valóban igen peches kombinációja a
belső oldalszalag, az elülső keresztszalag és a belső
meniszkusz szakadásának. Maxie majdnem egy teljes éven
át ugrándozott mankókon az egyetemre, letudta a
sportegészségügyi tárgyakat, sportorvosi előadásokat
látogatott táplálkozástudomány témában és anatómiát
tanult (a mindenki által használt kötelező irodalom még
mindig ott állt a könyvespolcán), de tanulmányainak
gyakorlati részét egyelőre hosszabb ideig nem folytathatta.
És amikor mindennek a tetejébe a koros Gert Haberland
professzor, a fiatal, szőke diáklányokat különösképp
kedvelő öregúr elkezdett utána koslatni, akkor Maxie a
sporttudományokat is otthagyta.
Egyik este látott egy lebilincselő dokumentumfilmet
Heinrich Schliemannról és Priamosz kincséről – ekkor új
remény ébredt benne. Egyszerre úgy érezte, hogy őt az
isten is régésznek teremtette. Igen, utazgatni, a friss
levegőn dolgozni, egy helyes kis csapattal az emberiség
számára fontos kincsekre bukkanni – ez nagyon csábítónak
tűnt. De az első előadásig el sem jutott, mert a kedvenc
nénikéje megbetegedett, és Maxie ápolni akarta. Heteken át
gondját viselte Paula néninek, aki csak nagyon lassan épült
fel egy súlyos tüdőgyulladásból.
A szülei növekvő rosszallással figyelték legfiatalabb
lányuk imbolygását a szakok és karok között, végül
elvesztették a türelmüket és leálltak az anyagi
támogatással, így Maxie-nak el kellett helyezkednie egy
pékségben kisegítőként. Paula néni volt az egyetlen, aki
mindig is hitt benne.
Paula Witzel, egy igazi régimódi vénkisasszony, aki még
idős korában is nagy súlyt fektetett a helyes megszólításra
(de kérem, Witzel kisasszony!), és a blúzáról sohasem
hiányozhatott egy szép bross, sok éven át egy professzor
mellett dolgozott, aki a denevérek viselkedését
tanulmányozta. Paula néni életében sohasem voltak férfiak
– legalábbis Maxie sohasem hallott egyről sem. Csak
amikor a néni halála után rengeteg, denevérekről és
koronavírusokról szóló könyvre bukkant, amelyeknek
lapjai között itt-ott forró szerelmes levelek rejtőztek, akkor
jutott eszébe, hogy az a kapcsolat, amely nénikéjét és a
professzort összefűzte, talán nem is volt annyira plátói.
Paula Witzel tanult nő volt. Hatalmas könyvtárral
rendelkezett és imádta az irodalmat – nyugodtan
kijelenthetjük, hogy a könyv és a sütemény volt a két nagy
szenvedélye. Persze, ha eltekintünk a denevérkutatóról, aki
már sok évvel korábban a túlvilágra költözött. Hányszor ült
Maxie a nagynénje szobájában egy-egy szelet
sárgabaracktortát vagy márványkuglófot majszolva „jóféle
vajjal” persze, amikor épp megint kudarcot vallott egy-egy
nekifutása után!
– Ne gyötörd magad, gyermekem! Majdcsak megtalálod
azt, ami neked való. Ebben biztos vagyok! – mondogatta
Paula néni. – Talán nem kellene egyetemre járnod.
Szerintem te ehhez túlságosan is gyakorlatias vagy, de
ebben nincs semmi rossz. Olyan sok mindenhez van
tehetséged!
– Igen? Mégis mihez? – kérdezte Maxie rosszkedvűen.
– Hát, például remekül bánsz az emberekkel, bátor vagy
és barátságos, ráadásul hatalmas kereskedői tehetség
szorult beléd. És szereted a süteményt, akárcsak én.
– Remek – jegyezte meg Maxie, és törte a fejét, hogy egy
ilyen kombináció vajon miféle szakmába illeszthető.
Így aztán nem is csodálkozott, amikor beragadt a
péküzletbe – a kisegítői állásból időközben teljes
munkaidős tevékenység lett. Már harmadik éve ott
dolgozott.
A huszonhatodik születésnapján, aminek már időközben
egy éve lesz, a főnöke, Stefan Kürten ragyogó arccal és egy
céges tortával toppant elé, és kijelentette:
– Kiváló munkát végez itt nálunk. Ha így folytatja, egy
szép napon még az egyik fióküzletünk vezetőjévé léphet
elő! Ugye milyen csodás lehetőség?
Akkor Maxie szeméről mintha hályog hullott volna le: ez
nem az az élet, amit akar! Nem tudja, és nem is akarja
ezt folytatni.
No, de akkor mit csináljon helyette? Mit lehet
kezdeni egy félbehagyott közgazdász, egy félbehagyott
történelem, egy félbehagyott sporttudomány, és egy el sem
kezdett régészet szakkal?
Paula néni erre is megadta a választ, méghozzá egészen
sajátos módon.
Ugyanis három hónappal később, pár nappal a
kilencvenharmadik születésnapja után Paula Witzel
kisasszony meghalt. Reggel a bejárónője talált rá a kedvenc
foteljében. A tévé még ment, az idős hölgy valószínűleg a
Napok romjai megfilmesítését nézte az Arte kulturális
csatornán, amikor elaludt – és nem ébredt fel többé. Nem
tudta volna senki megmondani, hogy még látta-e a film
végét, de mivel az egyik kedvence volt, sejthető, hogy tudta,
mi a vége. Mindenesetre az öltözéke makulátlan volt, mint
mindig, és a blúzát egy fehér kámea díszítette.
Paula Witzel mindig igen szerényen élt. Nem volt túl
nagy a nyugdíja. Élete utolsó évtizedében már csak
krumplipürét evett májas hurkával és almaszósszal – no
meg természetesen süteményt. Annál nagyobb volt Maxie
meglepetése, amikor megtudta, hogy nagynénje nemcsak
többezernyi könyvet és a kézzel írt süteményreceptes
könyvét hagyta rá, hanem egy egész tisztességes összeget
is, amit nyilván hosszú évek alatt kuporgatott össze.
A jegyző adta át a borítékot, benne a pénzzel és egy levéllel.
Maxie már rengetegszer elolvasta ezt a levelet. Kezdj vele
valamit – írta Paula néni. – Biztos vagyok benne, hogy jól
fogod felhasználni, drága kicsi Maxie-m.
Maxie pedig két kézzel ragadta meg a nagy lehetőséget,
és jól bele is kapaszkodott. A nénikéje pénzéből nyithatott
egy picike kávézót, miután kibérelte a lakása alatti, kissé
lepukkant üzlethelyiséget. Ez már régóta üresen állt, mivel
az illető, aki ott üzemeltette a kocsmáját, most
nyugdíjasként Dél-Franciaországban süttette a hasát.
Maxie nyelt egyet, amikor meghallotta a főbérlő
elképzeléseit a bérleti díjról, de végül le tudott alkudni
belőle egy kicsit. Ha pedig a kávézó beindul, akkor
nemcsak jövedelemre tesz szert, hanem olyan munkája is
lesz, amelyben igazán jól fogja érezni magát.
És Maxie hamarosan a renoválás kellős közepén találta
magát. A kávézó falai hárszöldek lettek, mert a zöld volt a
kedvenc színe, feltett néhány képet, és a majdnem négyzet
alapú helyiséget – ahol még ott állt az előző tulajdonos
bárpultja – a nagynénje bútoraival rendezte be. Még az
ezüst evőeszközök és a rózsás bögrék is helyet találtak itt.
A maradékért pedig Maxie valóságos rablóhadjáratokat
folytatott az ócskapiacokon. Egyedül a pulton csillogó
méregdrága, csodás olasz kávégépet szerezte be újonnan,
meg a három vidám, színes napernyőt, amelyeket a
meghitt belső udvarban állított fel. A magas, vörös
téglafalakra borostyán és vadszőlő futott, és Maxie tovább
zöldítette az udvart néhány dézsába ültetett hortenzia- és
vaníliavirág-tővel. Persze kicsit eklektikus stílusa lett, nem
volt olyan dizájnos, mint a modern, minimalista kávézók,
amelyek hatalmas faasztalokkal és óriási fekete ipari
lámpákkal dicsekedhettek, viszont hihetetlenül kellemes
hangulata volt. Az ember mintha a kedvenc nénikéje
otthonában üldögélt volna. És ez így volt rendjén.
Maxie a kávézót a nagynénje emlékére Paula
kisasszonynak nevezte el, és biztos volt benne, hogy a
névadó ennek nagyon örült volna. A régi, kék
receptkönyvet a pult feletti polcra helyezte, és ovális
fakeretben mellé akasztotta Witzel kisasszony fiatalkori
fényképét. Maxie elhatározta, hogy Paula néni valamennyi
receptjét elkészíti a leendő vendégeknek, és be is mutatja
őket azokban a magas üvegvitrinekben, amelyeket egy
ócskásnál szerzett be.
Sőt mi több: a nagynénje által hátrahagyott könyvek
miatt a Chamisso utcai kávézó afféle könyves kávézóvá is
előléphet. Maxie maga nem volt valami nagy könyvmoly,
ezért úgy gondolta, hogy a néni könyveit majd szép
apránként eladogatja. Három kategóriát állított fel: egy-,
két-, illetve háromeurós könyvek. És az a hanyagság,
amellyel Maxie a könyveket elrendezte a polcokon,
bizonyára az őrületbe kergette volna a könyvkereskedőket
– vagy legalábbis megmosolyogtatta volna őket. Voltak
ugyanis könyvek Kétségbeesett szerelmeseknek,
Elvágyódástól gyötörteknek, aztán Elajándékozni való
könyvek, Okostojásoknak, illetve Kertbarátoknak ajánlott
kötetek, aztán Történetek boldog befejezéssel, sőt még
Denevérkutatóknak szóló munkák is.
Maxie elégedett elragadtatással szemlélte munkája
eredményét. És amikor eljött a huszonhetedik
születésnapja, meghívta Leonie barátnőjét egy
sütikóstolóra az új kávézóba – a kirakatokat belülről még
újságpapír fedte. Leonie jóindulatúan nézett körül, és
megjegyezte: „Charmant, charmant.” Aztán megállt a
polcoknál, a tarkabarka gyűjtemény előtt, és
csúfondárosan nézte végig.
– Micsoda? Denevérkutatóknak? – kérdezte elképedve. –
Ezeket meg ki olvasná el?
Aztán kihúzott egy könyvet a Kétségbeesett
szerelmeseknek szóló sorból. Milan Kunderától A lét
elviselhetetlen könnyűsége volt az.
– Milyen jó ízlése volt a nénikédnek! Ezt elvihetem? Már
ezer éve el akarom olvasni.
És Leonie ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse az egy
eurót, amelyre a könyvet Maxie taksálta.
– Ez lesz a szerencsehozó euród – tette a vitrinre,
amelyben Maxie elhelyezte az első, nagynénje
receptkönyvéből sütött süteményeit. – De oh la la, micsoda
kalóriabombákkal akarod gyilkolni a vendégeidet? –
morgott helyes, fitos orrát ráncolva, miközben vadul
szemezett a márványkuglóffal, a sárgabaracktortával és az
egreses pitével. – Hát én bizony mást képzelek el, ha
kifinomult cukrászsüteményekre gondolok.
– Tudod, ezek derék, becsületes, egyszerű és jó
sütemények – felelte Maxie. – Nem afféle párizsi
nyiminyami. Majd meglátod: az emberek szeretni fogják.
Azt találtam ki, hogy a croissant-ok, toastok és reggeli
cipócskák mellett mindig háromféle süteményt fogok
kínálni. A nagynéném minden áldott nap evett sütit, és
megérte a kilencvenhárom évet – fejezte be diadalmasan.
– Hát ez meglepő – válaszolta Leonie, aki a kávéjához
legföljebb néha-néha engedett meg magának egy szeletke
citromtortát vagy egy Leonidas-féle pralinét. Gyanakodva
nézegette a hatalmas szelet süteményt, amelyet Maxie
ibolyamintás tányérkára helyezve szolgált fel neki. Ám
amikor belekóstolt, el kellett ismernie, hogy a régimódi
vaníliakrémes sárgabaracktorta egyáltalán nem
megvetendő jószág, még ha a fele után fel is kellett adnia,
és kedves mosollyal engedte le az ezüst süteményesvillát.
– Nagyon finom volt – mondta, Maxie pedig vigyorgott.
És most vasárnap, hat héttel a Paula kisasszony
megnyitása után baszk sapkás barátnője röviddel zárás
előtt megjelent a bolt előtt. Kutató tekintettel lesett át a
kirakatüvegen, és valahogy nagyon boldogtalannak
látszott. A térdén egy nagy sebtapasz. A kezében pedig egy
barna szatyor volt, amely fura módon mintha mocorgott
volna.
 11

– Nem fogadnád be? Nem hosszú időre, csak amíg a

szomszédasszonyom visszajön! Hiszen imádod a
macskákat!
Leonie mindent elmesélt. Tényleg elég kétségbeesettnek
látszott. Amikor Mimi szökését ecsetelte, a drámai
elbeszélés hallatán Maxie az ajkába harapott, nehogy
felnyerítsen, de Leonie így is észrevette.
– Ez egyáltalán nem vicces, Maxie! Lassan totál kész
vagyok. Nem alszom éjjel, újabb és újabb meglepetések
várnak napközben, Mimi legutóbbi akciója háromszáz
eurómba került, mert zárat kellett cseréltetnem, a térdem
meg még mindig pokolian fáj – panaszkodott. – Még
sántítok is, nézz csak rám!
Látványosan tett pár bicebóca lépést.
– Kérsz egy fahéjas csigát? – kérdezte Maxie, és letörölte
a vitrint egy darab szarvasbőrrel. – Vagy egy szelet
márványkuglófot, természetesen „jóféle vajjal”?
– Sem egyiket, sem másikat – rázta a fejét Leonie, és egy
fotelbe roskadt. – Kérlek, Maxie! Hiszen barátok vagyunk!
Mimi és énközöttem egyszerűen nincs meg a kémia.
Muszáj segítened rajtam!
– Hát… nem is tudom…
Maxie lenézett a fehér macskára, aki közben kimászott a
táskából, körbejárta a kávézót, és szép kényelmesen
elhelyezkedett Paula néni öreg kék bársonykanapéján.
– Úgy teszel, mintha legalábbis Godzilla lenne. Pedig nem
néz ki olyan veszedelmesnek.
– Nem hát – felelte türelmetlenül Leonie. – Persze hogy
nem. De nem szeret nálam. És úgy tiltakozik, hogy
mindenféle butaságot csinál.
– De hát hogyhogy?
– Gőzöm sincs, Maxie. Lehet, hogy kicsi neki a lakásom.
Vagy a rózsaparfümöm nincs az ínyére, vagy a levendulás
kézkrémem. Igen, azt kifejezetten utálja, mindig
undorodva elugrik, ha bekenem vele a kezemet. – Leonie
ápolt kezeire nézett, és boldogtalanul sóhajtozott. – Lehet,
hogy egyszerűen csak nem szokta meg, hogy egész nap
egyedül van. Unatkozik, mániái vannak, el akar szökni, ezt
világosan látom. És ha még egyszer meglóg, én
szívrohamot kapok.
– Nem lenne egyszerűbb szólni a
szomszédasszonyodnak?
– Siebenschön asszonynak? Nem, az végképp lehetetlen.
Szegény úgy tudja, hogy minden rendben van. Nem
akarom az öregasszony utolsó nyaralását elrontani, ezt
egyszerűen nem tehetem meg vele, szegény olyan boldog,
hogy visszatérhetett Ischiára. És hát milyen gyalázat lenne,
ha azért kellene félbeszakítani a nyaralást, mert nem bírok
el Mimivel.
– De ha jól értettelek, akkor már amúgy sincs sok hátra a
hazajövetelig. Nem gondolod, hogy addig kibírod?
Leonie sötét tekintettel nézett rá és a fejét csóválta.
– Addigra én már az ideg-elmeosztályon leszek. Megőrjít
ez a macska. Tegnap órákon át kerestem a kerékpárkulcsot,
pedig le se zártam. Érted? Örülhetek, hogy nem lopták el.
Tudnál csinálni egy kávét nekem?
Míg a kávé fortyogva készült a pulton álló
presszógépben, Leonie színpadiasan a kezébe temette az
arcát.
– No, ne drámázz már itt nekem. Majdcsak találunk
megoldást.
Maxie egy rózsás csészében letette barátnője elé a
tejeskávét, és mellételepedett.
Egy kicsit hallgattak, és Mimi, aki mintha megérezte
volna, hogy róla van szó, kecses mozdulattal leugrott a
kanapéról, majd bársonytalpakon odaosont a kis asztalhoz,
ahol a két barátnő ült.
Maxie kék farmernadrágjához dörgölte a fejét, aztán
megbökdöste a fejével és rányávogott.
– Nohát, milyen kis aranyos vagy! – örült meg neki
Maxie.
Leonie felnyögött.
Mimi dorombolt.
Hamarosan már a kávéház-tulajdonos ölében ült, és
Leonie mérges pillantással figyelte, amint fejét Maxie hóna
alá fúrta.
– Talán az izzadságszagodat ellenőrzi? – kérdezte Leonie.
– Ez a macska tényleg igen különös jószág.
– Ugyan, hagyd már. Szereti a szagomat. És nem büdös a
hónaljam. Egyszerűen jó szagom van… még rózsaparfüm
nélkül is – jelentette ki Maxie öntudatosan. – Lehet, hogy
jobban szereti a vanília- és a csokiillatot.
A macska úgy fészkelte be magát a karjába, mint egy
csecsemő.
 Maxie elragadtatással simogatta. Mimi felemelte a fejét,
és imádattal nézett rá. Pupillái egyszerre óriásira nőttek.
Szerelem volt ez első látásra.
– Nem tudom, mit akarsz. Ez a cica zabálni való –
jelentette ki Maxie. Már érezte, hogy ez a zöld szemű, fehér
macska elrabolja a szívét.
– Aha, veled, mert téged kedvel. De kettőnk közül te vagy
a macskasuttogó – hízelgett Leonie. – Maxie, könyörgök, ne
rázz le! Egyszerűen nem bírom tovább. Nálad Miminek
egész nap lesz társasága, biztos tetszeni fog neki. Ráadásul
a belső udvarban is sétálhatna. – És Leonie várakozva
nézett Maxie-ra. – Hiszen már látom rajtad, hogy egészen
beleszerettél. Ez mindannyiunk számára win-win helyzet
lenne, sőt win-win-win helyzet!
Maxie vigyorgott.
– Isten neki, úgyse hagysz békén. Próbáljuk ki. – Egy
percre elgondolkodott. – Holnap úgysincs nyitva a kávézó,
meglátjuk, hogy tetszik itt Miminek.
– Tökéletes. Már most látom, milyen pompásan érzi itt
magát.
Leonie-t valóságos örömmámor fogta el arra a
gondolatra, hogy hamarosan egyedül alhat az ágyában.
– De mit mondasz Siebenschön asszonynak? – vetette
ellen Maxie.
Barátnője boldogan mosolygott.
– Semmit. Minek nyugtalanítsam fölöslegesen? Mimi
csodásan fogja magát érezni nálad, és amikor Siebenschön
asszony hazajön Ischiáról, egyszerűen visszaszállítom neki
a kis kedvencét, és minden tökéletesen rendben lesz. –
Elfintorította az arcát. – Hidd el, ez a tökéletes terv.
Ugyan hamarosan kiderült, hogy Leonie terve azért nem
volt olyan tökéletes, mint ahogy eleinte gondolta, de
egyvalamiben tényleg igaza lett: Mimi azonnal jól érezte
magát a szobaméretű kávézóban és a növényekkel
beültetett belső udvaron. Láthatóan békésebbé vált,
körülsompolyogta a belső udvar hortenziabokrait,
ücsörgött a kis konyha tűzhelyének sütője előtt, és
érdeklődéssel nézte, hogy emelkedik odabent a sajttorta.
Felkísérte Maxie-t a kávézó feletti lakásába, aztán vele
együtt szaladt le a lépcsőn, az ablakpárkányon heverészett
és lustán nézte a kinti forgalmat, ám arra, hogy kimenjen a
Lenau tér ismeretlen világába, szemlátomást semmi
késztetést nem érzett. Valószínűleg még túlságosan élénken
élt az emlékezetében az Otto utcai kukások pokoli lármája.
A kis könyves kávézó pár nap elteltével Mimi területévé
változott, amit napközben többször is bejárt, mielőtt
felugrott volna a kék kanapéra egy kis szendergésre – ez
lett a kedvenc helye. Az első éjszakákon még Maxie-nál
aludt odafent a lakásban, de időnként este is egyszerűen
lent maradt az üzletben. Amikor pedig melegebb lett,
Maxie kinyitotta az udvar felé néző rácsos ablakot, Mimi
pedig átsurrant a rácsok között, amikor épp
holdfényfürdőre vagy éjszakai levegőre szottyant kedve.
Elégedetten gubbasztott a hortenziabokrok között, vagy
ráncigálta a téglafalra felkapaszkodott borostyánt. Az egyik
éjjel azonban – a két barátnő épp filmet nézett Maxie
lakásán a kávézó felett – nagy fújás, sziszegés, vernyákolás
hallatszott a belső udvarból: egy nagy fekete macska
sétálgatott fent a fal tetején. Mimi foggal-körömmel védte
kis területét, amíg csak a betolakodó el nem tűnt.
 Ettől az apró közjátéktól eltekintve Mimi bárányszelíd
lett, szinte egy lépést sem tágított Maxie mellől, egyre
többet hízelgett, és Leonie csak csodálkozott a macskalélek
kiismerhetetlen rejtélyein.
Így aztán Mimi a kávézóban maradt, Leonie meg
fellélegzett. Végre kialhatta magát, Maxie pedig, aki a kicsi
Lula tragikus elvesztése után nem akart több macskát,
határtalanul boldog volt a kecses jövevény miatt. És
ugyanilyen elragadtatottak voltak az idősebb és fiatalabb
vendégek is, akik hamarosan szállingózni kezdtek, és
mindig örömmel játszottak Mimivel kávézás,
könyvkeresgélés, vagy a „derék, becsületes” sütemények
fogyasztása közben. Bizony, Mimi volt a Paula kisasszony
attrakciója, ugyanúgy a kávézóhoz tartozott, mint a szőke
tulajdonos. Tudta is ezt, úgy ült ott, mint egy királynő, és
sütkérezett az általános figyelemben.

Múltak a napok, és Leonie szorgalmasan küldözgette a

beszámolókat és a fényképeket Siebenschön asszonynak,
amikor Mimiről érdeklődött. A képeket bölcs előrelátással
már régebben elkészítette. Mimi a francia kanapén
tévézik, Mimi iszik a virágvázából, Mimi a konyhában a
tálkája előtt, Mimi a kosarában a folyosón;
pamutgombolyaggal játszó Mimi, étkezőasztalon heverésző
Mimi, a Kölner Stadt-Anzeigert „olvasó” Mimi. Aztán Leonie
még készített pár csinos, közös szelfit magáról és Mimiről,
és úgy érezte magát, mint Gérard Depardieu és Andie
McDowell a Zöld kártya című filmben, ahol a szereplőknek
boldog házaspárt kell alakítaniuk az amerikai
Bevándorlási Hivatal emberei előtt. Siebenschön asszony
pedig le volt nyűgözve ember és állat ilyen tökéletesen
harmonikus együttélésén.

Olyan boldog vagyok, hogy ilyen nagyszerűen

megértik egymást – írta. – Ez mindent nagyon
megkönnyít.

Leonie pedig úgy érezte, kissé elvetette a sulykot, amikor

ezt írta vissza:

Minden napom csupa boldogság Mimivel. Nagyon

hozzászoktam, és hiányozni fog, ha már nem alszik
mellettem a heverőn.

Ó, csodás – írta Susann Siebenschön, Leonie pedig egy

kicsit csodálkozva nézett a telefon kijelzőjére. Az idős hölgy
mintha kicsit szétszórt lenne. No, de a legfontosabb, hogy
nem fogott gyanút.
Siebenschön asszony természetesen mit sem sejtett
abból, hogy Mimi átmenetileg otthont cserélt, Leonie-nak
pedig esze ágában sem volt, hogy felvilágosítsa. Úgyis
hamarosan hazajön Ischiáról, és ennek az egész
bolhacirkusznak vége lesz. Addig pedig semmi gond nem
lesz a cicával. És míg Leonie visszavárta
szomszédasszonyát, hogy újra minden visszatérjen a régi
kerékvágásba, addig Maxie szíve egyre inkább elszorult a
gondolatra, hogy vissza kell szolgáltatnia Mimit.
De ekkor Leonie egy szép estén sms-t kapott Ischiáról –
ez az eddigieknél is rejtélyesebb volt, és minden tervet
romba döntött.
 Drága Leonie, csodás híreim vannak. Ugye, már
jeleztem, hogy valami történt…

Leonie a homlokát ráncolta. Ugyan mi történhetett? Valami

derengett egy „csodáról”, így aztán tovább olvasott:

Megismerkedtem egy izgalmas olasz férfival, és mit

tagadjam, beleszerettem. Az én koromban!
Ki gondolta volna?! De hát hogy is szól a mondás:
„Öreg csűr nagy lánggal ég…” Én pedig égek, Leonie,
lángolok…

Leonie hüledezve bólogatott. Siebenschön asszonynak

nyilvánvalóan megbomlott az elméje. Gyorsan végigolvasta
az sms-t:

Giorgio csodálatos férfi! Egészen új oldaláról

mutatta be nekem Ischiát. Olyan sok felfedeznivaló
rejtőzik még itt! A következő hétvégén Procidára
fogunk áthajókázni (küldök levelezőlapot!).
És egyáltalán nem akar többé elengedni. Tehát
elhatároztam, hogy három héttel meghosszabbítom
a nyaralásomat. Vagyis: Mimi még egy ideig önnél
maradhat, és szórakoztathatja. Ne szomorkodjon!
Na, ehhez mit szól? Mille baci: Susann Siebenschön.

Leonie egy ideig meg sem tudott szólalni a döbbenettől.

Úgy látszik, a szomszédasszony teljesen nekiszabadult a
világnak, és összeállt valami olasz halásszal, aki ott
hajókáztatja, amikor Caprinál a vöröslő nap a tengerbe
süllyed – vagy éppen Ischiánál. Vagy Procidánál. Kiment a
konyhába, és felbontott egy üveg bort. Aztán összeszedte
magát, és gondolkodott.
Mi van abban, ha Mimi pár héttel tovább marad Maxie-
nál? Hiszen pompásan érzi magát a kávézóban. Rendkívül
elégedettnek tűnt, heverészett a kék kanapéján, vagy
éppen az asztalok között mászkált, és hagyta, hogy a
vendégek kényeztessék. Este pedig megkapta Maxie-tól a
finom vacsorát. A szőre csak úgy ragyogott, miután minden
reggel elnyalogatott egy tálka túrót, és szemmel láthatóan
kerekdedebbé vált.
– Ne etesd már annyit – mondta Leonie egyik nap,
amikor bekukkantott egy tejeskávéra –, még a végén
elhízik.
Maxie azonban nem törődött vele, és azonnal védelmébe
vette kis kedvencét.
– Azért, mert te állandóan a karcsúságodra ügyelsz,
másoknak még nem kell éhen pusztulni. – És megsimogatta
a hangosan doromboló Mimit. – Igen, drágám, te vagy a
legszebb cica a világon, ne is figyelj erre a gonosz
némberre – vigyorgott szemtelenül Leonie-ra.

Leonie ivott hát egy pohár bort és mosolygott, miközben

Maxie-t hívta. A barátnője ugyanis igazából boldog lesz, ha
meghallja, hogy Mimivel három héttel tovább lehet együtt.
– Hurrá! – kiáltotta Maxie a várakozásnak megfelelően,
amikor Leonie elújságolta neki a dolgok új állását. – Hát ez
nagyszerű! Ez a Siebenschön néni felőlem ott is maradhat
örökre Ischián!
– Hát, azt azért biztosan nem fog – felelte élesen Leonie. –
Egyszer biztosan észhez tér majd.
Aztán nekifeküdt, hogy válaszoljon Susann-nak.

Ezek igazán nagyszerű hírek, Siebenschön asszony!

Igen, ki gondolta volna? Az élet tele van
meglepetésekkel. És hát, mi lehetne szebb, mint a
szerelem? És igen – jó, hogy Mimi maradhat még egy
kicsit. Pillanatnyilag nagyon-nagyon jól érzi magát,
sokat játszik. Sok üdvözlettel Kölnből: Leonie.
 12

Susann Siebenschön tényleg sohasem gondolta volna, hogy

élete alkonyán még egyszer szerelmes lesz. A napjai édes
mámorban teltek, és amikor Giorgio Pasini piros Fiatját
megpillantotta, mindig bukfencet vetett a szíve.
Szórakozottan bámulta a Castello Aragonese kis
olajképét, amelyet az ágyával szemközti zöld fakomódra
állított. Kortyolt egyet a vörösborból – felhozta a szobájába
a félig teli poharat –, és magára mosolygott a komód felett
lógó tükörben. Mennyi minden megváltozott, mióta a Via
Román sétálva megpillantotta a kis képet Giorgio Pasini
antikvitásüzletében! Bizony, ez volt az az út szélén növő
virág, amit le kell szakítani, ha megpillantjuk.
Giorgio az első hét végén elvitte őt a Mortella-kertekbe.
Susann mindig is meg szerette volna nézni, de Bertold
jobban szeretett a természetben túrázni, mint botanikus
kerteket tanulmányozni, így aztán sohasem jutottak el oda,
pedig a Mortella nem is volt messze a Hotel Paradisótól.
La Mortella azt jelentette: „a mirtuszok helye”. Ezt
Giorgio magyarázta el neki, amikor azon a vasárnap
délutánon elhaladtak a park pénztárfülkéje előtt. Susann
„mítoszok helyének” hallotta, de ehhez a trópusi
csodakerthez az is tökéletesen illett volna. A parkot egy
angol házaspár létesítette a Forio-öböl felett a második
világháború után, amikor Ischiára költöztek. Sir William
Walton zeneszerző volt, nem túlzottan jelentős. Ám az,
amit itt a feleségével, Susanával létrehozott – a nőbe, egy
ifjú argentin szépségbe a férfi egy Buenos Aires-i útján
szeretett bele halálosan –, az maga volt a csoda. És amikor
a látogató belépett ebbe az édenkertbe, megérintette ez a
halhatatlan szerelem is, amint egyre magasabbra hágott a
kanyargós ösvényeken, és a lélegzete elakadt a sok szépség
és az ezernyi lépcsőfok hatására.
Amikor Susann végigment ezeken az elvarázsolt
ösvényeken Giorgio Pasini oldalán, egészen lenyűgözték a
világ minden tájáról származó bizarr formájú fák, a magas
pálmák, az egzotikus növények és ragyogó virágok
hihetetlen pompája, amit a Walton házaspár sok évtized
alatt hozott itt létre. Szinte elvarázsolva álldogált az arany
napszentély előtt: itt egy szökőkút csobogott, s a falakon a
görög mitológia fakuló képeit pillantotta meg. Giorgióval
együtt leült egy padra a tavirózsák tavánál, és mélyen
megérintette az a piramis alakú szikla, amelyet Susana
emeltetett a férjének, Williamnek örök emlékül. Az
emelkedő derekánál, egy árnyas teaházban kék csészéből
Earl Greyt ittak, enyhe szellő lengedezett, és közben
végtelenített szalagról szólt a zeneszerző mélyhegedűre írt
koncertje. Később továbbhaladtak a Nymphaeum felé – ez
egy zöld lugas volt, amelynek sekély kútjában az égbolt
kékje tükröződött, és Giorgio egy feliratra mutatott a kút
körül:
This green arbour is dedicated to Susana, who loved
tenderly, worked with passion and believed in immortality.

– „Ezt a zöld lugast Susanának ajánljuk, aki gyengéden

szeretett, szenvedélyesen dolgozott, és hitt az
örökkévalóságban” – fordította le a férfi, és a szeme
mosolygott. Aztán Susann kezéért nyúlt, és mentek tovább
felfelé. Ebben a világtól távoli paradicsomban úgy
bolyongtak, mint két alvajáró. A koncert csak este
kezdődött, a nápolyi zeneakadémia hallgatói játszottak egy
kis arénában a szabad ég alatt, de Giorgio még előtte
megmutatta a kedvenc helyét: egy kínai pagodát két
faragott támlás székkel, ahol kéz a kézben üldögéltek, és
lenéztek az ezüstös tengerre, amely végtelen tükörként
csillogott alattuk.
Szép nap volt ez, gondolta Susann, amikor Giorgio este
kitette a szálloda előtt, és felfelé bandukolt a lépcsőkön a
szobája felé. Nagyon is szép volt.
És a legjobb ebben az volt, hogy még sok ilyen szép nap
következett. Ugyanis új olasz lovagja, aki maga is több éve
volt özvegy, a sziget újabb és újabb szépségeit mutatta meg
neki. És a legfontosabb: visszahozta az asszony néhány éve
eltűnt életörömét.
Kiültek a Via Román egy fagylaltozóba, és piruló arccal
történeteket meséltek egymásnak az életükből, miközben a
fagylaltot kanalazták. Együtt kerestek az üzlet dobozkáiban
egy csinos arany szerencsekarkötőt, amit Susann Leonie-
nak szánt. Camparit ittak, aztán még egy Camparit –
Susann ezer éve nem csinált ilyet –, végül Giorgio feltett
egy lemezt, kinyitotta az ajtót, és Astor Piazzola vágyódó
hangjaira tangót táncoltak ott, az utcán.
– De Giorgio! – kiáltotta Susann nevetve, amikor a férfi
erős kézzel megforgatta az utca kövezetén. – Ez nem illik!
– És ugyan miért nem? – kérdezte Giorgio, aki legalább
két fejjel alacsonyabb volt az óriás termetű Bertoldnál, és
nevető szeme közvetlenül az asszony arca elé úszott. –
Minden illik, tutto è possibile, mia bella Ssussanna.
És ekkor Susann Siebenschön lerúgta az ezüstpántos
szandálját – új volt, egy kicsit szorított is –, és engedte, hogy
ez a fürge mozgású férfi, akinek semmi sem lehetetlen,
vezesse.
A következő hétvégén Giorgio Sant’Angelóba hívta meg
ebédelni, egy eldugott vendéglőbe, amelynek teraszáról egy
festői halászfalut és a tengert lehetett látni, innen
emelkedett ki a La Roia nevű sziklatömb, mintha csak egy
óriás hajította volna oda.
A helység határánál felszedte őket egy picike elektromos
járgány, szorosan egymáshoz simulva ültek az üléseken,
háttal a sofőrnek, aki nyaktörő tempóban tette meg a
meredek utat Barano d’Ischiába, és Susann a kanyarokban
rikoltozva és visongva kapaszkodott Giorgióba.
A vendéglő álomszerű volt. A fedett teraszt finom
halványkék csempékkel rakták ki, mintha a felhőtlen éggel
akartak volna vetélkedni, ezt régi fakerítés vette körül,
amely mellett pompázatos leanderek és ciklámenszín
murvafürtbokrok virítottak. A banáncserjék és a pálmák
mélyzöld leveleit megremegtette a déli szellő.
A vendégekre régi, fonott támlás székek vártak a fehérrel
terített asztalok körül. És mögöttük ott csillogott a tenger.
Susann a korláthoz lépett, szemével a messze távolt
kereste, és megpróbált minden szépséget magába szívni.
Mélyet lélegzett és egy pillanatra behunyta a szemét, aztán
Giorgio visszakísérte a fedett teraszra.
Órákon át nevetgéltek, csacsogtak az árnyékban a férfi
barátainak és rokonainak társaságában egy hosszú
asztalnál, itták a hűs fehérbort, dinnyét ettek sonkával és
spagettit tenger gyümölcseivel, rigatonit vaddisznóraguval,
és Susann életének talán legfinomabb tiramisuját. A fiatal
szakács csak jött és jött a konyhából, hozta a nagy tálakat
és lábasokat, és a vidám vendégsereg megannyiszor
hangos ujjongással és tapssal üdvözölte. A délutánt erős
feketekávé koronázta meg, amire a tartalmas étkezés után
szükség is volt. Fél öt környékén feloszlott a társaság, és
Giorgio levezette Susannt egy csendes kis teraszra, ahol fák
árnyékában nyugszékek várták a sziesztázni vágyókat.
Susann álmosan nyújtózott el, és elalvás előtt még arra
gondolt, hogy a dolce far niente igen kitűnő találmány.
Aztán amikor este kéz a kézben visszasétáltak
Sant’Angelóba és rácsodálkoztak az eget és a tengert egyre
vörösebbé festő nap csodálatos játékára, Giorgio
gyengéden magához vonta és megcsókolta.

A hétvégére a férfi Procidára akarta vinni, az Ischia

melletti kis szigetre, ahol egykor a Neruda postása című
filmet forgatták. Ez az a hétvége volt, amikor Susann
ischiai nyaralása tulajdonképpen véget ért volna, és fel
kellett volna ülnie a gépre Németország felé. Tétovázott,
vergődött. Igazából nem akarta, hogy vége legyen. Még
nem. Ezek a boldog napok – az egész túl szép volt ahhoz,
hogy félbeszakadjon.
– Signora Siebenschön, buongiorno, buongiorno! Ön
napról napra fiatalabb! – kiáltott rá Massimo minden
reggel, amikor lement az étterembe. – Ilyen jót tesz ez a mi
fangónk?{10}
 A szállodaigazgató rákacsintott, és Susann viszonozta a
kacsintást.
Valóban pompásan érezte magát. Csípőtáji fájdalmait
mintha elfújták volna, és Susann nem tudta volna
megmondani, hogy az iszappakolás az oka, vagy a
csipkebogyópor, amit Giorgiótól kapott az artrózisára (régi
házi recept a mammától, mondta a férfi), és amit minden
reggel a joghurtjába kevert; esetleg a meleg napsütés van
ilyen hatással rá, vagy a kellemes szívdobogás, ami mindig
elfogta, valahányszor a kis piros autó feltűnt a szállodához
vezető úton.
– Nem maradhatnál még egy kicsit, Ssussanna? Mi
dolgod otthon, itt annyival szebb minden – mondta Giorgio.
– Beülünk a hajómba, és átmegyünk Procidára. Szeretném
az Il Postino bárját megmutatni, és szeretnék tengeri sünös
spagettit enni veled lent a kikötőben, ez a különlegesség
csakis ott kapható! Ismerek egy kitűnő kis szállodát. Külön
szobában leszünk, ne aggódj, én úriember vagyok, de talán,
ha szeretnéd, meg is látogathatjuk egymást.
Elbűvölően mosolygott, és Susann hetvenhárom éves
szíve hevesen feldobogott arra a gondolatra, hogy a kedves
barna szemű régiségkereskedő este csendesen bekopog a
szobája ajtaján. Sürgősen be kell szereznie egy új hálóinget.
Valami szép csipkéset.
– Most mi van? Mire gondolsz?
Susann elvörösödött.
– Semmi, semmi… csak azon morfondírozom…
– Kérlek, ne utasíts el. A vendégem vagy.
– Jaj, Giorgio, nem hívhatsz meg mindig. – Susann
zavarba jött.
 – Dehogynem – felelte a férfi. – Én olasz vagyok, nekem
nagy-nagy szívem van.
És a nagyszívű kis ember emelkedett mozdulattal
szorította a kezét a szívére, Susann pedig tudta, hogy nem
képes neki ellenállni.

Végül három héttel hosszabbította meg a vakációját. Azt,

hogy az az élemedett házaspár, akiknek mostanra volt
foglalásuk a szállodában, egészségi okok miatt lemondta a
nyaralást, égi jelnek tekintette.
Persze egyszer vissza kell mennie Németországba, már
csak Mimi miatt is. De egyelőre három további napégette,
izgalmas hét állt előtte. És nem akarta tovább gondolni.
Az ablakhoz lépett, és beszívta az enyhe esti levegőt. Még
mindig meleg volt. Forio dombjai fölött keskeny holdsarló
lebegett, és megvilágította a távolban magasodó Torre
Toronét. Citrom- és rozmaringillatot hozott a szellő, ahogy
kihajolt az ablakon, és belenézett az éjszakába.
Egyszeriben nagyon könnyűnek érezte magát.
Ischián tavasz volt. És tavasz volt a szívében is.

Ám amíg Siebenschön asszony továbbra is szerelmes

ösvényeken sétálgatott az olasz nap alatt, és egyre
messzebbre tologatta a Giorgio Pasinitől való elválás
elkerülhetetlen napját, addig a Lenau tér közelében álló kis
kávézóban is figyelemre méltó események történtek.
 13

Mimi megkölykezett.
Leonie a barátnőjével együtt megbabonázva guggolt a
Maxie lakásának folyosóján álló gardróbszekrény előtt, és
bámulták az aprócska cicagyerekeket, akiket Mimi
odaadóan nyalogatott. Az egész macskasereglet egy kockás
pléden hevert a ruhásszekrény alján.
– Hát ez nem lehet igaz – mondta Leonie, miközben az
egyik kis szürke kölyök megpróbált az anyjára mászni, de
legurult és a testvérein landolt.
Vasárnap este volt, és Leonie épp kényelembe helyezte
magát egy könyvvel a kezében a kanapén, amikor
megszólalt a telefon.
– Meglepetés! – kiabálta Maxie izgatottan. – Át kell
jönnöd!
– Meglepetés? – kérdezett vissza Leonie, de Maxie
ekkorra már letette.
Úgy hangzott, mintha valaki betört volna a kávézóba – de
nem is, inkább mintha Maxie megnyerte volna a lottóötöst.
Vagy mégis egy kicsit másképp. Annyi mindenesetre biztos
volt, hogy a dolog sürgető. Leonie tehát sóhajtva letette
A lét elviselhetetlen könnyűségét, és átkerekezett a
Chamisso utcába. És most ott kuporgott a barátnőjével
együtt az öreg járólapokon, és elragadtatással vegyes
elképedéssel figyelte a ruhásszekrényben zajló családi
jelenetet. Öt kiscica virnyogott csendesen, próbált ügyetlen
lépéseket tenni, és esett vissza minduntalan az anyjára.
– Hát nem édesek? – kérdezte megilletődve Maxie. –
Láttál már ilyen aranyos pici lényeket?
Leonie csak a fejét csóválta.
– Én sem – lehelte tisztelettel Maxie. – Mimi egész napra
eltűnt, de eleinte nem is gondoltam semmire, hiszen szeret
elbújni, te is tudod.
– Az ám! – bólogatott Leonie. Még nagyon frissen élt az
emlékezetében a lakásában folytatott izgalmas kutatás.
– Aztán nekiálltam, és végigtúrtam az összes szekrényt…
És megtaláltam őket itt. Az egész bandát. Sejtelmem sem
volt…
– Látod, én egész idő alatt mondtam, hogy olyan
dundinak néz ki. És most itt a szép ajándék. Ki a boldog
apa?
– Gőzöm sincs.
Maxie-t az ilyen mellékes apróságok egyáltalán nem
érdekelték. Elbűvölten nézte, amint Mimi a nyakánál elkap
egy kis cirmost, aki épp ki akart gurulni a szekrényből, és
visszaemeli a helyére.
Leonie-nak eszébe jutott az az éjszaka, amikor az a fekete
macska megjelent a kávézó udvarán, és óriási lármát
csapott a nyávogásával.
– Talán az a fekete macska egy kandúr volt – vélekedett.
Maxie egy pillanatra elgondolkodott, aztán megrázta a
fejét.
– Nem, az nem lehetséges. Ilyen rövid idő alatt nem
születnek kiscicák – mondta. – Én inkább arra gondoltam,
hogy Mimit már akkor boldoggá tehette egy kandúr,
amikor a szomszédasszonyod tetőteraszán ugrándozott.
Leonie érezte, amint elönti a meleg és a hideg.
Siebenschön asszony! Ez az ügy egyre bonyolultabbá válik.
Azt végképp nem tudta, hogy ezt hogy mesélje el az idős
hölgynek. A halántékára szorított kézzel sóhajtozott.
– Mon Dieu! Mit mondjak Siebenschön asszonynak? –
jajgatott. – Keserves lesz a meglepetés, amikor visszajön!
– Persze, ha egyáltalán visszajön. De még nem tartunk ott
– felelte Maxie nyugodtan. – Az is lehet, hogy ez a te
szomszédasszonyod még tovább ott marad az olasz
hódolója mellett. Hadd élvezze már egy kicsit az életet.
Most már úgyis késő siránkozni. Ha pedig visszajön, akkor
majd tiszta vizet öntünk a pohárba.
Leonie-t már a puszta gondolatra kiverte a hideg veríték.
– És akkor majd egy macska helyett hatot kap vissza, mi?
Magánkívül lesz. Hiszen még azt sem tudja, hogy Mimi
nem nálam lakik. Tudod, küldtem neki azokat a képeket…
Leonie az alsó ajkát harapdálta, és a lába előtt nyüzsgő
kis állatkertet szemlélte. Két cirmos, egy fekete-fehér foltos,
egy kékes világosszürke és egy hófehér cica küzdött éppen
a mama melletti legjobb helyért.
– Majd kialakul.
Úgy tűnt, Maxie-t nemigen foglalkoztatja ez a „hogyan
mondjam meg Siebenschön asszonynak” kérdés.
– Nézd csak, milyen szépen gondoskodik a kicsinyekről –
szólt aztán. Olyan büszke volt rájuk, mintha ő lenne a
macskacsalád feje.
Leonie elhallgatott. Aztán felegyenesedett – a kőpadló
nem volt valami kényelmes.
– És most? – kérdezte a szoknyáját igazgatva.
 – Milyen „és most”?
– Mit fogunk csinálni ennyi macskával?
– Hát, egyelőre itt maradnak.
– Úgy gondolod, a kávézóban?
– Persze, miért ne? – Maxie boldogan mosolygott. –
Hiszen amúgy is az anyjukkal kell lenniük. És a kiscicák
egyáltalán nem zavarnak senkit. És később még mindig
elajándékozhatjuk őket. No, azért nem valamennyit. – A
szemében álmodozó kifejezés jelent meg. – Voltam egyszer
egy velencei könyvkereskedésben, ahol rengeteg macska
mászkált. Békésen elhevertek a polcokon és a
könyvkupacokon. Igazán elragadó volt! Tudtad, hogy a
macskáknak egészen különleges a viszonyuk a
könyvekhez?
– Nem, erről sejtelmem se volt – vonta fel a szemöldökét
Leonie.
– Pedig így van. Úgy tűnik, a macskákat nagyon
megnyugtatják a könyvek.
– Igazán? Hát nekem nem ez a tapasztalatom – vont
vállat Leonie, és felidézte, amikor Mimi egy szép napon
kirángatta egyik értékes, bibliofil Proust-kötetét a polcról,
és néhány lapját cafatokra szaggatta. – Persze az is lehet,
hogy nem a megfelelő könyveket tettem a polcomra. Talán
a denevérkutatást jobban szeretik Marcel Proustnál.
– Lehetséges – felelte Maxie szárazon. – A macskák
nagyon kíváncsiak. És az az unalmas Proust, ha jól
emlékszem, örök idők óta ott gubbasztott a polcodon. Mi
érdekes lehetne benne?
– Esetleg az irodalom? – ironizált Leonie.
– Hát ez az. Az irodalmat mérhetetlenül túlbecsülik. –
Maxie gyengéden visszatolta a pokrócra az egyik kis
cirmost. – Az irodalmat nem lehet megsimogatni. De a
kiscicákat igen.

Ami azt illeti, Maxie-nak igaza lett. A következő hetekben

kiderült, hogy a fürge kis macskahad, amely elfoglalta a
kávézót, határozottan lepipálta népszerűségben a polcokon
sorakozó könyveket. Maxie nem bánta. Szinte dagadt a
büszkeségtől, és mintha csak egyenesen neki szóltak volna
a vendégek elragadtatott felkiáltásai és kedveskedő szavai,
olyan piros arccal álldogált a pult mögött, és készítette a
kapucsínót, a presszókávét, a kakaót fahéjjal vagy cukorral,
vagy kívánságra akár régimódi filteres kávégépben a
hosszú kávét. Lendületes, kerek betűivel minden reggel
kiírta a napi kínálatban szereplő három süteményt a
bejárat mellett függő, hosszúkás palatáblára.
Nyilvánvalóan elterjedt a hír a kerületben, hogy a Paula
kisasszonyban nemcsak kávézni lehet, mint a nagyanyáink
idején, hanem édes apró cicákat is lehet simogatni és
csodálni. Leonie akármikor nézett be, a kávézó mindig tele
volt. Olyan új arcok is felbukkantak, akiket eddig sohase
látott.
Az egyik ilyen új törzsvendég Franzen úr volt, egy
egyedülálló idősebb úr, aki a kedvenc helyén, az ablaknál
iszogatta a nagy csésze kávéját, egreses pitét evett hozzá,
kiolvasta az újságot, és láthatóan nagy öröme telt a
kismacskákban, akik úgy lógtak rajta, mint a bogáncs, és
szálakat húzgáltak ki a pulóveréből. Franzen úr egy kicsit
nagyothallott, és amikor egyszer Leonie egy cicát kikerülve
az asztalának ütközött és elnézést kért, felnézett rá,
körülményesen elrakta a kabátját a másik székről, és
szívélyesen hellyel kínálta.
Elmesélte Leonie-nak, hogy az Eichendorff utcai
házukban folyó renoválási munkák elől menekült ide.
– Utálom a mestereket – jelentette ki morcosan, és Leonie
aggodalmasan azon kezdte törni a fejét, hogy Franzen úr
vajon nem ugyanabban a házban lakik-e, mint
Siebenschön asszony.
Leonie egy másik új vendéget is kiszúrt a kávézóban, egy
olyat, aki – ki tudja, milyen okból – nagyon nem tetszett
neki. Egy laza fiatal fickó volt, aki egész nap a nyitott
MacBookja mögött ült az egyik sarokban, néha irkált
valamit, és vágyakozó pillantásokat vetett Maxie-ra. Hosszú
szőke haját kontyba kötve viselte és egy ceruzát tűzött bele,
ami kétoldalt kilógott, mint egy gésának – vélhetően
roppant szexinek és menőnek hitte magát.
– Mondd, ki ez az alak? – suttogta Leonie, amikor a
pulthoz került Maxie mellé, aki épp egy méretes szelet
citromos süteményt vágott le, és helyezett el tányéron.
– Ó, ez a Florian – felelte Maxie mosolyogva.
– És mit művel itt egész álló nap? Mármint azonkívül,
hogy veled flörtöl? Valami íróféle?
– Környezettudományból írja a szakdolgozatát – felelte
Maxie, és egy adag tejszínhabot nyomott a tortára.
– Pont itt, egy kávézóban?
– Ugyan már, miért ne, Leonie? Néha igazán
begyöpösödött tudsz lenni. Hiszen tök cuki. Láttad a
szemét?
– Aha, láttam.
Leonie tekintete visszasiklott a ceruzafrizurás pasira, aki
elégedetten nyújtózott a fotelben. Aztán odanézett. Nyilván
észrevette Leonie gyanakvó tekintetét. Fölényesen
vigyorgott, aztán rájuk kacsintott, mintha valami titkot
osztana meg velük. Leonie felháborodva szívta be a
levegőt.
– Szép szeme van, de leginkább rád vet szép szemeket –
intette a barátnőjét. Maxie azonban csak nevetett, és
megkérdezte, vajon nem féltékeny-e Leonie.
– Hát ő nem a macskák miatt jött – felelte Leonie, Maxie
pedig a szemét forgatta.
– Nem bizony. Ha épp tudni akarod, az én citromos sütim
miatt jön – mondta, és felkapta a süteményt.
A legtöbb vendég azonban valóban a cicák miatt jött, és
Maxie-nak hamarosan fel kellett vennie egy egyetemistát,
aki részmunkaidőben kisegítette. A vörös hajú Anthony
Manchesterből jött, és úgy nézett ki, mintha Harry herceg
öccse lett volna. Egyelőre még bizonytalan volt a
szakválasztásban, és pénzre mindenképp szüksége volt.
Maxie azonnal megkedvelte. Anthony húszéves volt,
szeretni való figura, és egy kicsit őrült fazon. Nem rettent
meg az erős színektől, csíkos Paul Smith zoknit hordott,
piros, narancsszínű vagy zöld pólóin pedig olyan feliratok
álltak, mint Be nice or go away vagy I pretend to be normal.
Leonie, aki gyakran beszélgetett vele a pultnál, úgy vélte,
hogy Anthonyban megvan az a fajta angol humor, amit
első hallásra meg sem lehet pontosan érteni. A fiatal srác
imádta a süteményt és a cicákat, ahogy azt kifejezésre is
juttatta:
– Ja, szeretem a sütit meg a cicákat. – Aztán vigyorogva
hozzáfűzte: – Bár a sütik finomabbak.
 És mindenekfelett imádta az új főnökasszonyát, aki után
mindig csodálattal tekintett, ahogy ide-oda cikázott az
asztalok között, mindenkihez volt egy kedves szava és csak
úgy szikrázott belőle az életkedv, amely mindenkire
átragadt. Tökéletesen illett a kávézójához, gondolta Leonie.
Leonie tudta, hogy Maxie mögött nyugtalan időszakok
állnak, amelyek során gyakran megingott, és nem tudta,
mit is kezdjen az életével. Valahogy bármibe is fogott bele,
minden kudarccal végződött. És most Leonie annál jobban
örült annak, hogy barátnője mintha megtalálta volna az
igazi küldetését. Hatalmas elánnal vetette bele magát a
munkába, semmi sem fárasztotta ki, egyszerűen hihetetlen
energiákat termelt, és a kis kávézó a csendesebb kezdetek
után most már igazán virágzó üzletté alakult.
– Mimi hozott nekem szerencsét – mondta néha Leonie-
nak. – Mekkora mázlim van, hogy idehoztad! Talán a sors
akarta úgy, hogy tönkretegye a piros cipődet, talán
egyszerűen úgy kellett lennie, hogy hozzám kerüljön. Ide, a
kávézómba.
Mindketten a bársonykanapéra néztek, ahol a fehér
macska elégedetten üldögélt, akár egy szfinx, és mintha
valami misztikum vette volna körül.

Miminek és gyermekeinek hála, a Chamisso utcai könyves

kávézó a legjobb úton haladt afelé, hogy macskakávézóvá
váljon. Leonie-nak is el kellett ismernie, hogy egyszerűen
ellenállhatatlan volt az öt kiscica, ahogy anyjuk felügyelete
mellett miákolva átvonultak a kávézón, majd tanyát vertek
az ablakpárkányokon, fotelekben és könyvespolcokon.
Ennyi bájtól mindenkinek meglágyult a szíve.
 Különösen a kis Emma, akinek időközben szintén fülébe
jutott a macskakávézó híre, nem tudott betelni az édes
kiscicákkal. Iskola után majdnem mindennap megjelent a
Paula kisasszonyban, hogy fahéjas kakaót igyon, és Mimi
kölykeivel játsszon. Leonie igen gyakran ott találta a
visszahúzódó kislányt, és örült annak, hogy Emma milyen
nyitottnak és boldognak tűnt. Diákja felszabadultan
bohóckodott, hosszú szőke haja lobogott, amikor a kávézó
belső udvarán tornázott, és mindenféle mutatványokra
próbálta rávenni a cicákat. Legfőképp az ezüstszürke
kismacskát imádta. Néha órákon át a kávézóban volt.
Mindenről megfeledkezve ült a helyiségben, amint az az
este hat órás zárás előtt lassan kiürült.
– Emma, neked nem kellene hazamenned? – kérdezte
Leonie egyik este, amikor az utolsó vendégek is távoztak,
és Maxie a konyhában pakolta a mosogatógépbe az
edényeket, ugyanis Anthony éppen szabadnapos volt.
– Ó, hát nálunk senki sincs otthon – felelte a kis Emma. –
A nagymamám a gyomorfekélyét gyógyíttatja, papa pedig
sokáig dolgozik, majd csak nyolc körül jön haza. Aztán
megyünk az indiaiba, és banáncurryt eszünk.
Emma az ölébe vonta a szürke kismacskát.
– Nem maradhatnék még egy kicsit, tanárnő…
kééérem…? – könyörgött mohón.
– Ezt én nem dönthetem el – nevetett Leonie mosolyogva.
– A főnökasszonyt kell megkérdezned.
Maxie épp kilépett a konyhából, elkezdte törölgetni az
asztalokat, és vidáman nézett Emmára.
– Hát persze hogy maradhatsz – mondta. – Hiszen már
ismerjük egymást.
– Tényleg nagyon édes – mondta halkan Leonie-nak Maxie,
miközben Emma boldogan tovább simogatta a szürke cicát.
– Mi a neve? – kérdezte a kislány hirtelen. – És a
többinek?
Leonie és Maxie meghökkenten néztek egymásra. Eddig
nem adtak nevet a cicagyerekeknek.
– Hát ez megbocsáthatatlan – mondta Maxie. Leguggolt
Emmához. – Mondd, volna kedved elnevezni őket?
Emma szeme felragyogott.

Egy órával később minden macskakölyök nevet kapott.

Nagy muri volt! Egyet Leonie nevezett el, egyet Maxie, a
maradék háromnak Emma adott nevet. Sokat vitáztak,
sokat nevettek. Így aztán a macskák neve a következő lett:
Neruda (ahogy annak a márványos borítójú könyvnek a
szerzőjét hívták ott a polcon, aki annyi gyönyörű szonettet
írt: Leonie csukott szemmel húzta ki a verseit tartalmazó
gyűjteményes kötetet a polcról), aztán Tiramisu – a fekete-
fehér cica neve persze Maxie választása volt, Emma
javaslatára Tigris lett a második cirmos neve, aztán lett egy
Aphrodité, ő volt mind között a legcsinosabb a hófehér
bundácskájával, és Levendula. Ennél a kékesszürke
kandúrkánál Emma különösen sokat törte a fejét. Végül azt
mondta, hogy a színe emlékezteti azokra a hatalmas
franciaországi levendulamezőkre, ahol egyszer nyaraltak,
„amikor mama még velünk élt”.
– Mostanában mama leginkább Afrikában van az új
férjével, és az ottani gyerekeknek segít, hogy legyen mit
enniük, és hogy járhassanak iskolába, papa meg én pedig
egyedül vagyunk – mondta szomorkásan.
 Leonie és Maxie egy pillanatra döbbenten elhallgatott.
Aztán Leonie azt mondta:
– A Levendula igazán különleges, szép név, Emma.
Végül Maxie még egy szelet márványkuglófot nyomott a
kislány kezébe útravalóul, aztán Emma hazaindult.
– Viszlát, Maxie, viszontlátásra holnap az iskolában,
tanárnő – búcsúzott, és még a villamosmegálló felé vezető
úton is többször visszafordult, hogy integessen.

– Elmegyünk még egyet fagyizni? – kérdezte Leonie Emma

távozása után. Hirtelen elment a kedve a betervezett
dolgozatjavítástól. Meleg este volt, épp alkalmas arra, hogy
az ember csináljon valami kellemeset.
– Sajnos nem lehet – felelte Maxie, levette a kötényt, és
egy futó mozdulattal kivette a hajgumiját, mire hullámos
szőke haja a vállára hullt, mintha egyenesen a strandról
érkezett volna. Leonie nézte a barátnőjét, ahogy a kezével
végigszántotta a hajzuhatagot, és megint csak arra gondolt,
hogy ez a Maxie lenyűgözően jól néz ki kibontott hajjal.
Csak most vette észre, hogy a lányon merész kivágású,
sokgombos kék pamutruha volt, ami kiemelte formás
alakját.
– Nahát… csak nem készülsz valamire?
– Hmhm – morgott Maxie. A pult mögötti tükör elé állt, és
egy kis rózsaszín szájfényt kent fel. – Randim lesz. – Kicsit
zavartan vigyorgott.
– Kivel? Nem vettem észre valamit?
Maxie hallgatott.
– Na, mi van?! – sürgette Leonie. – Csak azt ne mondd,
hogy azzal a szörnyű, ceruzakontyos alakkal.
 Maxie megdermedt a mozdulat közepén, tekintetük
találkozott a tükörben.
– Hát bizony, attól tartok, hogy éppen vele. Egyébként
neve is van: Florian.
– Értem, Maxie, de nincs jó érzésem, ha arra a fickóra
gondolok. Túlságosan is jól néz ki, és valószínűleg úgy
gondolja, hogy ő a legélesebb kés a fiókban. Ilyenkor nálam
az összes vészcsengő megszólal.
– Igen? – feleselt Maxie. – Hát tudod, nálam nem
szirénázik semmi. Rémeket látsz, Leonie. És nem neked kell
tetszenie. – Megfordult, és ingerülten mosolygott. – Hidd el,
nagylány vagyok már. Nem tartozom a kisdiákjaid közé,
akiket szíved szerint nevelgethetsz.
Leonie egy apró szúrást érzett.
Amikor pár perccel később végigsétált az Eichendorff
utcai fák alatt, nem is tudta volna pontosan megmondani,
mi okozta azt a szúrást. Talán az a spontán irtózás, amit a
ceruzás férfival szemben érzett, valami nyilvánvalóan
irracionális érzés, amin a barátnője egyszerűen csak
túllépett? Vagy egyszerűen féltékeny lenne, ahogy Maxie
mondja? Vagy rosszul érzi magát, hogy mindenkinek jó
programja van, csak neki kell otthon kuksolnia egy rakás
kijavítandó dolgozat felett?
Amikor Leonie kinyitotta a postaládát, a
telefonszámlával együtt egy képeslap esett ki belőle,
amelyen ez állt: Saluti di Procida. Egy csomó színes ház volt
rajta egy kikötő előtt, felette meredeken felszökő szikla és a
kék égbolt. Leonie megfordította a lapot, amelynek
majdnem két hét kellett, hogy Kölnbe érjen. Sűrűn tele volt
írva, és Leonie rögtön felismerte a jobbra dőlő kézírást.
 Ez már a harmadik képeslap volt, amit Siebenschön
asszony küldött neki Olaszországból – az elsőn a Castello
Aragonese látszott, a másodikon az a bizarr tufagomba
Lacco Amenóból, ez a harmadik pedig egy nyilvánvalóan
álomszép hétvége bizonyítéka volt, amelyet elbűvölt
szomszédasszonya azzal az ischiai halásszal töltött.

Kedves Leonie!

Itt ülök Procida kikötőjében egy kis bárban, ahol azt

a csodálatos filmet, a Neruda postását forgatták.
Látta már? Mindjárt indulunk Giorgióval a
vendéglőbe, és életemben először spaghetti ai ricci di
marét fogok enni. Már teljesen elfelejtettem, milyen
izgalmas valamit először csinálni. Vagy olyan
helyekre menni, amiket nem ismerünk. És Procida a
maga egyedi módján nagyon izgalmas. Meglátjuk,
mit hoz még az este… Remélem, jól van, és élvezi az
utolsó heteket Mimivel.
Tanti saluti, hamarosan találkozunk, és még
egyszer hálás köszönet mindenért:
Susann Siebenschön.

Leonie a másik két lap mellé tűzte ezt is a konyhában a

parafa táblára. Meglátjuk, mit hoz még az este, írta a
szomszédasszony. És az a három pontocska utána
mindenféle izgalmas dolgokra engedett következtetni. Még
ennek az öreg hölgynek is több öröm jut az életből, mint
nekem, gondolta. Úgy látszik, mindenkinek több jut. Leonie
érezte, amint a pinceszint alá süllyed a hangulata. Miért
érzi magát most olyan árván, mindenkitől elhagyottan?
Hiszen szeret egyedül élni. Minden rendezett és szép,
pontosan, ahogy szereti. Nincs káosz, nincs senki, aki ebbe
a kiegyensúlyozott életbe zűrzavart hozna.
Leonie felsóhajtott. Ezen az estén szinte még annak is
örült volna, ha Mimi vele van. De a lakás üres volt. Mimi
jobb otthont talált. Változatos élete lett, és a lehető legtöbb
figyelmet kapta. Ráadásul most ott a saját kis családja is.
Milyen hülye hangulatingadozás ez, gondolta Leonie, és
lecsapta a dolgozatkupacot az íróasztalára. Most pedig
dolgozni fog. A munkába mindig bele lehet kapaszkodni.
A többit már nem olyan könnyű kézben tartani. Leonie
tehát felkattintotta az íróasztali lámpát, és olvasni kezdte
az első dolgozatot. A német érettségi tárgya ebben az évben
a német romantika volt.
Kicsit később Leonie már bele is merült Joseph von
Eichendorff Vágyódás című versének többé-kevésbé sikeres
elemzéseibe. És amikor órák múlva letette a piros tollat, ő
maga is érezte azt a meghatározhatatlan vágyódást ama
pompás nyári éjszaka után, amikor a két ifjú legény útra
kelt, és amely mégis elérhetetlen volt a lírai én számára.
Vágyódott a buja kertek után a holdfényben fürdő
palotákkal, az ablaknál várakozó lányokkal, és az
álmatagon mormoló szökőkutakkal.

Szombaton, a hétvégi bevásárlás után – ez sose volt nála

valami bőséges, elég volt hozzá egy vékony vászonszatyor,
ami mindig a táskájában lapult – úgy döntött, hogy benéz a
Paula kisasszonyba. Járt a Lenau téri zöldségesnél, vett
endíviát, paradicsomot és friss gyümölcssalátát, aztán
átment a pékségbe friss bagettért, a sajtosnál pedig egy
kevés sajtot és vaddisznószalámit vásárolt. Meg egy üveg
portugál vörösbort, a tulaj ajánlatát, ami még csak drága
sem volt. A sarki újságosnál vett egy francia nyelvű Elle-t, a
patikában fejfájás elleni tablettát. Kicsit habozva indult a
Chamisso utca felé, ahol Maxie kávézója állt.
Összeszólalkozásuk óta eltelt pár nap úgy, hogy a
barátnők nem is beszéltek egymással.
Leonie bekukucskált a nagy ablakon, ahol a kis
Aphrodité éppen egy zöld bársonypárnán nyújtózkodott.
Anthony lángvörös pólóban állt a pult mögött és a
kávégéppel babrált, Maxie épp egy tálca epres tortácskával
lépett ki a konyhából.
Az idős Franzen úr a kedvenc foteljában olvasta az
újságot, Mimi Nerudával és Tigrissel heverészett a
kanapén, és épp kegyesen megengedték két fiatal nőnek,
akik amúgy snidlinges rántottát reggeliztek, hogy
simogassák, vakargassák őket. Leonie nagy levegőt vett és
belépett a kávézóba.
Maxie azonnal észrevette, és örvendezve intett neki.
Nem látszott rajta neheztelés.
– Na, Leonie? Minden okés? Kérsz kávét? A cég állja.
Leonie mosolygott.
– Ha mindig mindent ajándékba adsz, drágám, akkor
sohasem jutsz egyről a kettőre.
– Nocsak! A pedagógusi mutatóujj ismét a magasba
lendült – felelte Maxie megjátszott kétségbeeséssel, és
csípőre tette a kezét. – Dugd csak el azt a mutatóujjat, drága
barátnőm. És most hadd kínáljalak meg egy finom kávéval.
Másképp tényleg morcos leszek.
 Leonie zavarba jött.
– Oké, rendben. Akkor egy tejeskávét, légy szíves, sok
tejjel.
– És egy friss epertortácskát.
Leonie megadóan bólintott. Az ellenállás értelmetlen
volt, és az epertortácska, amit Maxie elébe tett, tényleg
csábító látványt nyújtott. Betette hát a pult mögé a táskáját,
és nézte, amint Anthony elkészíti a tejeskávét.
A mai pólóján ez állt: She’s the boss. Vajon kire értette?
Leonie elmosolyodott.
– Nem láttalak mostanában – mondta Maxie, és közben a
vitrinbe rakta a süteményeket.
– Tudom, tudom – vont vállat Leonie. – Érettségi időszak
van, reggeltől estig a dolgozatokat javítottam.
– Ó! Én meg már azt hittem, Flo miatt.
– Flo? Ja, hogy Florian. – Leonie érezte, hogy elvörösödik.
Nagyon bosszantotta a dolog, ennélfogva egyre pirosabb
lett, és már biztosan vetekedett a színe a tortácskán lévő
eperével.
– Ó, nem, nem. Igazán sajnálom, hogy a múltkor úgy
túlreagáltam – mentegetőzött hevesen. – Milyen volt az
este?
Magában abban reménykedett, hogy totális kudarc volt a
randi, legalábbis ez a „Flo” ma nem mutatkozott itt a
kávézóban.
– Nem rossz – mondta Maxie.
De még mielőtt folytathatta volna a beszámolót, feltépték
az ajtót, és Emma viharzott be. Egy komoly ábrázatú férfit
vonszolt maga után.
– Nézd, nézd, papa! – csacsogott Emma izgatottan, és
körbehúzta az apját, amerre csak kismacskát látott. – Nézd,
milyen borzasztó cukik! És én nevezhettem el őket!
Neruda, Tiramisu, Tigris, Aphrodité és Levendula!
Emma úgy darálta le a kiscicák nevét, mint egy mantrát.
Leonie cinkos pillantást váltott Maxie-val, Emma apja
pedig szórakozottan bólogatott, és leült az egyik üres
asztalhoz.
– Ez Paul Felmy, Emma apja – suttogta Leonie a barátnője
fülébe. – Őt hagyta el a felesége.
A telefonos eset után azonnal felhívta Paul Felmyt, aki
rögtön elismerte a felelősségét az összetört kijelzőért, de
személyesen még sohasem találkoztak. A legtöbb szülő
akkor bukkant fel nála, amikor gyermekeik
igazságtalannak vélt osztályzatairól volt szó – ilyenkor
nagyon fárasztóak a szülők, és egyre ritkábbak lettek azok
az esetek, amikor a rossz jegyet egyszerűen tudomásul
vették, mint régen, amikor a tanárnak még volt tekintélye,
és az univerzum nem kizárólag a drága csemeték körül
forgott. Felmy azonban soha nem jelent meg egyetlen
fogadóórán sem. Persze Emma osztályzataiban nem is volt
kivetnivaló. És ez a Felmy, úgy tűnik, nem is igen érne rá.
– Ó, és az a nagy fehér cica, ő az anyjuk. Miminek hívják
– magyarázta Emma hangosan. A sötét hajú férfira
nyilvánvalóan nem tett semmiféle hatást kislánya
elragadtatása, amolyan igazi fapofa lehetett. Leonie
észrevette Felmy kényszeredett arckifejezését, és
legszívesebben rákiabált volna: „Jaj, örülj már egy kicsit, a
kislányod éppen olyasvalamit mutat neked, ami nagyon
fontos neki!”.
Hát nem csoda, hogy a kis Emma inkább itt töltötte a
délutánokat, mint ezzel a gyászhuszárral. És Emma
lelkesedése fékezhetetlen volt. Még nem ért véget az
idegenvezetés. Maxie az új vendég asztalához lépett, aki
kakaót rendelt a lányának, saját magának pedig egy
feketekávét.
– Szia, Maxie – mondta Emma, és bemutatta a lányt. – Ez
itt Maxie, övé a kávézó. És nagyon finom sütiket tud sütni!
Felmy szórakozottan biccentett.
– Hozhatok esetleg egy friss epertortácskát a kávéhoz? –
kérdezte Maxie.
– Jaj, köszönöm, nem szükséges – felelte Felmy, és az
órájára pillantott.
– De én kérek egy epertortácskát! – kiáltotta Emma. Ide-
oda csúszkált a székén, keresett valamit. – Hol van
Levendula? Nem látom!
– Ó, hát az a kis gazfickó biztos elbújt valahol – mondta
Maxie. – Nézd meg a könyvespolcokon.
Emma felpattant, átment a kávézó túloldalára, és
végigkúszott a könyvespolcok alatt. Végül az
Okostojásoknak szóló könyvek között bukkant rá.
A kandúrka Descartes összkiadásán talált pihenőhelyet,
ezüstös kék bundája beleolvadt a könyvek
vászonborítójának színébe. Emma magas hangocskáján
lecsalogatta a macskát, aztán óvatosan a karjába emelte, és
odavitte az apjának.
– Az összes cica közül Levendulát szeretem a legjobban.
Mindent megért, amit csak mondok neki. Hihetetlenül
okos!
Emma visszaült, Levendula az ölébe kucorodott. Leonie,
aki végig figyelt, elmosolyodott: naná, egy macska, aki
Descartes-on pihen, csak okos lehet!
A Búsképű Lovag pedig végre szintén megengedett
magának egy reakciót: elhúzta a száját.
– Aha, aha – mondta. – Nagyon örülök, drágám, hogy épp
egy ilyen okos cicát választottál. És a neve igazán eredeti.
A lányára mosolygott, és Leonie úgy látta, hogy abban a
kurta pillanatban, amikor átsuhant az arcán az a kis
mosoly, egész tűrhető lett az ábrázata.
Amikor pedig később a pulthoz léptek fizetni, Emma
felfedezte a tanárnőjét, aki még mindig ott iszogatta a
tejeskávéját.
– És nézd csak, papa, ez itt a tanárnőm, a Beaumarchais
tanárnő. Francia neve van – tette hozzá fölöslegesen.
Paul Felmy Leonie-ra nézett, és kipréselt magából egy fél
mondatot:
– Ó, hiszen telefonon már… örvendek. – Aztán megint az
órájára nézett. – Mennünk kell, Emma, még egy csomó
papírmunkám van!
– Sziasztok, cicák, viszlát, Beaumarchais tanárnő! –
kiáltotta Emma, és odaintegetett a tanárnőjének. Leonie
meghatottan intett vissza, és hosszasan nézett utánuk,
miközben átsétált az időközben felszabadult kék
kanapéhoz. Már csak Mimi feküdt ott, és amikor Leonie a
gondolataiba merülve simogatni kezdte, és várta, hogy
Maxie egy pillanatra felszabaduljon, a kávézó királynője
dorombolni kezdett.
Leonie már néha nem is értette, hogyan hozhatta ki őt
Mimi ennyire a sodrából. A mobilja halkan felzümmögött:
úgy gondolta, az anyja lesz az, akivel másnap együtt akart
ebédelni. Most Leonie akarta meghívni a mamáját,
méghozzá a Bagatelle-be, mivel úgy gondolta, biztos
tetszene neki. De nem ő volt az, hanem Siebenschön
asszony, megint sms-t küldött. Szokatlan volt ez a kora
délutáni időpont, mivel a szerelembe esett
szomszédasszony általában a kora esti órákban szokott
jelentkezni. Bár igaz, az utóbbi időkben nem is nagyon
jelentkezett. Úgy látszik, olasz Don Giovannijával sok
mindent csinált az „első alkalommal”. Leonie a kijelzőre
pillantott.

Drága Leonie, hogy van? És hogy van az én drága

Mimim? Már biztosan borzasztóan hiányzom neki…

Leonie lenézett Mimire. Ennek a macskának senki sem

hiányzik. Állati jól érzi magát. Vagy inkább macskajól.
Ahogy tovább olvasott, és szemöldöke a magasba szökött.

Lassan már tönkretesz a lelkifurdalás. De hát a

dolog így áll: tulajdonképpen a jövő hétvégén
akartam volna hazamenni, de közben kiderült, hogy
Giorgiónak júliusban születésnapja lesz… és… na
igen, ezt persze együtt szeretném ünnepelni vele. És
ő is nagyon boldogtalan lenne, ha nem lehetnék vele
ezen a napon. Ugye megérti, drága Leonie?

Leonie megértette. Ő mindent megért.

Mit gondol, nem baj, ha még tovább nyújtom a

nyaralást? De tényleg csak akkor, ha ez önnek
semmiféle kellemetlenséget nem okoz. Nem
 szeretnék visszaélni a nagylelkűségével. Ha nem
lehet, akkor jövő vasárnap természetesen repülőre
ülök…
Szívélyesen és izgatottan várom válaszát: Susann
Siebenschön.

Leonie felnevetett. Olyan hangosan hahotázott, hogy a

többi vendég is felfigyelt, Mimi pedig lemenekült a
kanapéról. Amikor Leonie megnyugodott, ezt válaszolta:

Kedves Siebenschön asszony, ne aggódjon! Nem

akarok a lelkébe gázolni, de úgy gondolom, Mimi
nem nagyon szenved a hiányától. Legföljebb csak
egy egész kicsit. Csodás, izgalmas élete van, és
nagyon elégedettnek látom. Úgy gondolom,
mostanában a macskája legalább annyi szeretetet és
figyelmet kap, mint ön.
Hosszabbítson csak nyugodtan!
Viszlát, üdvözlet Kölnből: Leonie

– Ez a nő valami milliomos? – kérdezte később Maxie,

amikor kicsit kiürült a kávézó, és odaülhetett egy percre
Leonie-hoz. – Annyi zsozsója van, hogy nyakló nélkül
hosszabbítgathatja a nyaralást?
– Gőzöm sincs – felelte Leonie, aki ezen még egy percre
sem gondolkodott el. Boldogan süppedt vissza a kanapéra,
amikor felfogta, hogy a Nagy Lebukás perce megint csak
kitolódott. – Az biztos, hogy nem szegény. És hát az is lehet,
hogy már be is költözött annak a halásznak a kunyhójába,
ki tudja? – Vállat vont. – Elég furcsa, hol fel nem bukkan a
szerelem. Ez a Siebenschön asszony egy művelt nő. Akkor
meg mi ez? A szerelem fészkei?{11} Nagyszerű tetőteraszos
lakása van az Eichendorff utcában, tisztességes nyugdíja.
Remélem, az a dzsigoló nem forgatja ki mindenéből a
végére. Hiszen kívánatos falat: gazdag özvegyasszony.
– De miből gondolod, hogy a férfi egy egyszerű halász?
– Hát azt írta, hogy ez a Giorgio állandóan a szigetek
körül furikázza őt a hajóján, nekem meg mindjárt
megjelent a szemem előtt egy halászcsónak.
– Jesszusom, tele vagy előítéletekkel, drága Leonie-m.
Miféle rossz klisé ez? Lehet, hogy az a csónak egy jacht, és
Giorgio meg valamiféle olasz Onasszisz. – Maxie szeme
csillogott.
– Mert ez most nem klisé, mi?
Maxie nevetett.
– Akárhogy van is – mondta aztán –, én minden napnak
külön örülök, amikor Mimi még itt van.
Lenézett a cicára, és megvakarta a nyakát. Mimi
kényelmesen elnyújtózott és fejét az előrenyújtott lábára
helyezte.
– Itt maradsz velem, igaz, Mimike? Ez a Siebenschön
asszony meg csak maradjon nyugodtan ott Ischián.
A szeretőjével együtt. És akkor mindenki boldog lesz.
– Azt azért ne várd – mondta rá Leonie mosolyogva,
miközben a kis Aphrodité ügyetlenül felugrott a kanapéra,
és az anyjára feküdt. – No, de most mesélj a te szeretődről!
 14

– Mi van azzal a macskakávézóval a Neuehrenfeld

városrészben? Nem lehetne kihozni belőle valami sztorit? –
kérdezte Burger.
Szerkesztőségi értekezleten ültek, hőség volt, és a Kölner
Stadt-Anzeiger helyi rovatvezetője kicsit duzzogva nézett
körül, aztán a tekintete megakadt Henry Brenneren.
– Na, Brenner, mit szólna? Ezt a nyári uborkaszezont
valamivel ki kell húznunk.
Henry Brenner épp máshol járt gondolatban, egész
pontosan az előző nap vásárolt versenykerékpárján, egy
Peugeot UO–9-es Super Sporton járt az esze. Most
összerezzent. Ajkáról mintha letörölték volna az álmodozó
mosolyt.
– Tessék? – riadt fel.
– Brenner, már megint nem figyel – korholta a főnöke. –
Egyáltalán hallotta, amit mondtam?
– Nem – felelte Brenner a valóságnak megfelelően.
– Pedig jó lenne, ha figyelne, mert ez bizony in-szub-or-di-
ná-ció,{12} megértette?
Robert Burger sokra tartotta kifinomult szókészletét.
És ez az inszubordináció a legújabb kedvence volt.
Brenner némán bólintott, és álma a könnyű
alumíniumról és a csillogó küllőkről szétfolyt, mint Dalí
órái.
 – Úristen, Brenner, mi van magával ma reggel? Ne
nézzen már úgy rám, mint borjú az új kapura, hanem
bökje ki inkább, mit tud erről az új macskakávézóról a
Lenau téren.
A megbeszélésen ülők közül páran felnevettek.
– Ööö… semmit – felelte Brenner. – Macskakávézó? Sose
hallottam róla…
Kisimított egy makrancos tincset szőke hajából, és
tanácstalan pillantást vetett a főnökére.
Robert Burger türelme végére ért.
– Pedig az ön területe, drága uram. Talán elvárhatom,
hogy a helyi témák riportere némi érdeklődést mutasson a
kerületi ügyek iránt? Vagy miért kapja a fizetését?
Keze a levegőben hadonászott, majd lecsapott az
asztallapra.
Henry Brenner csak most vette észre, hogy mennyire
ingerült lett maga is. Először is, a főnök nem a saját
zsebéből fizeti, másodszor pedig Henry nagyon is jól
ismerte a kerületét, és nem egy nagyszerű sztorit szállított
már. Talán nem a múlt héten derített fényt egy szuper
történettel arra a maffiózószerű vendéglősre, akinek
túlárazott üzletében pénzmosás folyt? De hát ilyen a
riporter élete. Ma megírod, holnapra elfelejtik. Igaz az ősi
zsurnalisztamondás: Nincs olyan régi dolog, mint a tegnapi
újság. És az internet korában szinte folyamatosan az
előzősávban kell haladni, hiszen a jelentések egyperces
ütemben avulnak el. De egy jó történet az akkor is egy jó
történet marad. Még akkor is, ha a szemetesben köt ki
végül. Lehet, hogy könyvet kellene írnia?
Henry nézte, amint Burger letörli a homlokát egy szövet
zsebkendővel. Persze a rovatvezető most is, mint mindig,
kifogástalan öltönyben ült a kegyetlenül tűző napon a
Kölner Stadt-Anzeigernek otthont adó magas
üvegépületben, az iroda hatalmas asztalánál.
Burger szuszogott.
– Kinyitna valaki egy ablakot, kérem? – szólt ingerülten. –
Vagy azt is csináljam egyedül?
A türelem nem tartozott a hatalmas termetű, lapátkezű,
vörösesszőke férfi erényei közé.
Valaki felállt és ablakot nyitott. Forró levegő áradt be
rajta. A klíma megadta magát. A hőségben mindenki ideges
volt.
– Egyáltalán mi a nyavalya az a macskakávézó?
Manapság már a macskák is kávézni járnak? – találta meg
a hangját Brenner.
– Haha, nagyot nevettünk, Brenner. A feleségem hallott
róla a fodrásznál. Állítólag már egész Neuehrenfeld erről a
régimódi nagymamakávézóról beszél. Hogyhogy maga
semmit se tud róla? A kávézóban állítólag hat macska
rohangál, és az emberek imádják őket. Bár én inkább
kutyás vagyok, de hagyjuk! Startoljon rá, Brenner. Nekem
úgy tűnik, ebből ki lehet hozni valami eredeti sztorit.
– Én már hallottam ilyen macskakávézókról – kotyogott
közbe Katja Sieger, Brenner kolléganője a kulturális
osztályról. – Mintha valami új trend lenne. Japánból ered –
tette még hozzá mint jól tájékozott ember. – Ott
nekocafénak nevezik őket. A neko macskát jelent. –
Diadalittasan nézett körül. – És már Münchenben is van,
ott Macskaszentély a neve. Az egyik ismerősöm járt ott
egyszer valami angol bestsellerírónő felolvasásán. – Egy
kicsit hallgatott, aztán egy hosszú szőke hajtincset csavart
az ujjai köré. – Düsseldorfban is volt egy, a Katz-Café. De az
már bezárt, úgy tudom. Érdekes lehet, legalábbis el tudom
képzelni…
És tovább fecsegett, Robert Burgerre mosolyogva.
Atyaég, ennek a nőnek szájmenése van, vagy mi?
Brenner a lelki szemeit forgatta, nehogy sikítani kezdjen.
Szerkesztőségi értekezletek tucatjain gyakorolta és
tökéletesítette ezt a technikát.
– Egy nő és hat macska? Mintha a legrosszabb
rémálmom válna valóra – mondta, amikor Katja végre
elhallgatott. – Valószínűleg minden tiszta macskahúgyszag,
és valami púpos vénség kávézaccból jósol. – Alattomosan
vigyorgott. – De talán Sieger kolléganő átvehetné ezt a
feladatot – javasolta aztán. – Úgy látom, igazi
macskabolond.
– Nem-nem, én maradok a kultúránál – vágta rá gyorsan
Katja Sieger. – De ha lesz ott egy felolvasóest, akkor persze
megyek. De amúgy…
Így aztán a történet szépen Henry Brenneren ragadt,
akármennyire forgatta lélekben a szemeit.
– Ne csináljak inkább sztorit abból a francia Le
Moissonnier-ről? – kérdezte Brenner. Nagyra becsülte a
francia Michelin-csillagos vendéglőt a maga szecessziós
gömblámpáival, ahol délben egész tisztességes áron hozzá
lehetett jutni egy könnyű, háromfogásos menühöz. –
Tudták, hogy Michael Caine is evett már ott? – Brenner
Michael Caine-t is nagyra becsülte. Úgy látta, hogy az angol
színész egyre jobb és elegánsabb lett, ahogy korosodott. –
Mindenhová kis emléktáblát tettek, ahol híres ember evett.
Jó kis sztori lenne.
Reménykedve nézett a főnökére. Annyira zseniális volt
ez az ötlet, és annyival jobb, mint egy ilyen kis büdös
állatos kávézóról irkálni! Macskakávézó – egyáltalán,
milyen idióta egy ötlet! Kinek jut eszébe ilyesmi? Nem
csoda, hogy éppen Japánban lett divat belőle. A japán
kultúra nagyon idegen volt Brennertől, sok mindent
furcsállt benne. Például, hogy az emberek órákat töltenek
teakészítéssel, vagy hogy sorban állnak csak azért, hogy
halálosan mérgező gömbhalat egyenek. Persze nem kell
mindent megérteni. Más országok, más szokások.
Valószínűleg azok a dögök jelentették valamelyik
kávézóban a különlegességet. Talán csökkent tőlük az
öngyilkossági mutató, ami Japánban a világon a
legmagasabb. De Kölnben? Nem, az aztán soha! Ez a
kávézó már eleve halálra van ítélve. Bezzeg a Le
Moissonnier! Brenner utólag is élvezettel emlékezett vissza
a pezsgőhabon tálalt szarvasgombás-scampis raviolira,
amit egy hónapja evett ott.
– Nem, nem, ne legyen már megint a Le Moissonnier! –
Robert Burger a fejét csóválta, arca lassan
paradicsomszínű lett. – Átlátok magán, Brenner, maga már
megint zabálni menne oda. De higgye el nekem, a Lenau
téri macskakávézó sokkal jobb sztori lesz. A zsigereimben
érzem.
Brenner undorodó fintort vágott.
– Ráadásul a Le Moissonnier séfje amúgy is külön rovatot
nyitott nálunk. Tennünk kell valamit a kerület kisebb
üzleteiért is.
Ezt minden oldalról helyeslő mormolás fogadta.
 – Bizony, én is így látom – harsogta Katja Sieger. – Sokkal
több független kis kávézó és vendéglő is lehetne itt, olyan,
amit a tulajok a szívükkel és nagy elkötelezettséggel
működtetnek.
Ja, a szívük és az elkötelezettségük. Brenner mindjárt
elsírja magát. Ez a Sieger egy igazi frázisdaráló. Burger
meg persze nem hajlandó észrevenni, mert elvakítják a
szőke tincsek és a hosszú lábak, amiket nem is lehetett
elrejteni a kurta szoknyák alatt. Most is kinyújtózott a
székén, és kinyújtotta a csápjait.
– Mindannyian tehetünk valamit ennek érdekében.
Legalábbis én így látom – fejezte be mondandóját Sieger, és
fennkölt mozdulattal karba fonta a kezét makulátlanul
hófehér, bubigalléros blúza előtt.
Brenner legszívesebben kitekerte volna ennek az álnok
kígyónak a nyakát. Talán az ő véleménye más? Hát ki az,
aki nem az Amazonról rendel, csak hogy erősítse a
kiskereskedelmet? És ki írta a legjobb cikkeket a fiatal kölni
vállalkozókról? Hát persze hogy ő. Ő, Henry Brenner.
Minden idők legjobb riportere. Na jó, Egon Erwin Kisch
talán megelőzi.
– Rendben, ránézek. Talán ki lehet hozni valamit belőle.
– Nem „lehet”: maga ki fog hozni belőle valamit, Brenner.
Csodás. – Robert Burger előrehajolt, és egy cetlit csúsztatott
oda neki. – Egy kicsit előre dolgoztam: itt a kávézó
telefonszáma.
Azzal Brennerre kacsintott. A legjobb ló az istállójában.

Henry Brenner elfogyasztotta a büfében az ebédjét. Amit

felszolgáltak, az nem volt világszám, a Le Moissonnier
konyhájával pedig még csak köszönőviszonyban sem volt,
mégis, a gyomor megtöltésére alkalmasnak bizonyult,
kivált, ha az ember elég sok kávét is ivott. Kiment egy kicsit
megmozgatni a lábát. Szürcsölte a kávét a visszaváltható
pohárkából – a cégnél adtak a környezetvédelemre –, és
arra gondolt, hogy csökkentenie kellene a
kávéfogyasztását. Már csak azért is, mert a kávéhoz
köztudomásúlag remekül passzol a cigaretta. Kávé és
cigaretta – az egyik feltételezte a másikat, maga volt a
tökéletes szimbiózis.
Hogy is mondta papa mindig, amikor kivette imádott
Gauloises-ját a csomagból, és észrevette felesége megrovó
pillantását? „Ne aggódj, szívem. Az adag nagysága lehet
mérgező”. Hát, igaza lehetett. Buta módon az apja ugyanis
olyan mértékben fogyasztotta a nikotint, hogy az egyszer
tényleg halálosnak bizonyult. Henry mindig letépte az
undorító képeket a frissen vásárolt cigarettásdobozokról.
Persze ez nem hosszú távú megoldás. Normális
mennyiségre kellene csökkenteni mindkettőt – a kávét és a
cigarettát is. Az utóbbi időkben gyakran megsajdult a
gyomra. Valószínűleg teljesen el volt savasodva. Lehet,
hogy át kellene szokni az e-cigire, ezt azonban nagyon
művinek érezte. Ahogy az emberek azokat a kis
fémcsöveket szopogatták és füstöltek velük, az olyan
majomkodás volt. Legalábbis szerinte. Nem volt ebben
semmi abból a méltóságból, amellyel Audrey Hepburn
tartja a cigijét az Álom luxuskivitelben című filmben.
Henry áprilisban töltötte be a harmincat, s a nulla előtti
hármas számjegy elgondolkodtatta. Elhatározta, hogy
mostantól egészségesebben él. Legalábbis egy kicsit. Hiszen
még nagy tervei voltak.
Feltépett egy újabb dobozt, és kirázott belőle egy újabb
szál cigarettát. Hétvégén az új Peugeot kerékpárján
végigsuhan majd a Rajna mentén – ha sportol, akkor
automatikusan kevesebbet fog cigarettázni. Talán majd
csak ebéd után egyet, a puszta élvezet kedvéért. Ennyi volt
a terv.
Rágyújtott, és mélyet szívott a cigiből. Kipöffentette a
füstöt, majd előkaparta a cédulát, amit Brennertől kapott.
Elszántan pötyögte be a számokat.
– Paula kisasszony.
Fiatalos, energikus és… férfias hang volt. Ez meg
micsoda?
Henry Brenner majdnem félrenyelte a következő slukk
füstöt. Hát ez, úgy látszik, tényleg valami rendkívüli
kávézó. Azonnal megjelent a lelki szemei előtt egy afféle
Conchita Wurst, vállán egy fekete macskával. Akárcsak
A Simpson család őrült macskás nője, aki úgy oldotta meg a
konfliktusait, hogy elhajigált néhányat a rengeteg macskája
közül. Hát ja, macskakávézó, férfias hangú kisasszonyok…
elvégre Köln liberális város. Itt mindenki boldog lehet a
maga módján. Hála istennek.
– Ki beszél? Paula kisasszony? – Henry magasra húzta a
szemöldökét, és cinikusan mosolygott. Nem volt már olyan
biztos abban, hogy a főnökének tetszeni fog a történet.
– Nem, Anthony vagyok, a Paula kisasszony a kávézó
neve. A főnökasszony nincs itt.
– Vagy úgy – mondta Henry, és égre meresztette a szemét.
Biztos a macskás öregasszonyt is Paula kisasszonynak
hívják. Vagyis valahol nyolcvan és a halál között lehet,
valószínűleg nagyothall… Vicces lesz!
– Nem azzal a bizonyos macskakávézóval beszélek? –
kérdezett tovább Brenner.
– De, de macskából van itt épp elég. Az emberek nevezték
el macskakávézónak, az igazi neve Paula kisasszony. Paula
néni után.
– Ééééértem – nyújtotta a szót Brenner. – Rendben.
– Mit tehetek önért? – kérdezte Anthony. – Asztalt
szeretne foglalni?
– Ööö… nem – felelte Brenner. – Nem asztalt. Szeretnék
egy… találkozót megbeszélni a főnökasszonnyal.
– Miért? – kérdezte Anthony, és hangjában egyszerre
gyanakvás csengett. – Ön egyáltalán kicsoda?
– Henry Brenner vagyok, a Kölner Stadt-Anzeigertől.
Cikket szeretnék írni a macskakávézóról.
 15

Reggel hétkor a világ még rendben volt. Maxie szerette a

korai órákat, amikor egyedül volt. Elfutott a hobbikertek
mellett, amelyek mindjárt itt, a Lenau tér mögött
kezdődtek. Frissen nyírt fű illata szállt, a levegő még friss
volt, egy szurokfekete macska surrant el egy kerítés
mellett. A keskeny aszfaltút magas fák alatt vitt, el egy
hosszan elnyúló mező mellett, majd egy házsor előtt véget
ért. Itt jobbra fordult, az út mentén fagyalsövények és
hógolyóbokrok illatoztak, amelyek mintha az égbe törtek
volna. Maxie balra kanyarodott, átvágott egy kis utcán, és
máris szeme elé tárult a hatalmas park. Érintetlennek és
békésnek tűnt, mint minden reggel. A fűszálakon
harmatcseppek csillogtak. Maxie Little Central Parknak
nevezte el. Ugyan még sohasem járt New Yorkban, de a
középen elterülő tágas mező, az öreg fák és a régi házak,
amelyek kissé távolabb magasodtak a sok zöld mögött,
nagyon emlékeztették az amerikai parkra, amelyet már sok
képen és filmben látott. Ha szigorúan nézzük, igazából
három parkról volt szó, amelyek pár utcával összekötve
egybefolytak. A legutolsónak kőkapuja volt, mögötte egy
leválasztott terület – Maxie-t ez egy ódon kastély elvadult
parkjára emlékeztette, amit mintha elvarázsoltak volna.
Maxie nagy levegőt vett, és lazán kocogott tovább. A friss
levegő megtöltötte a tüdejét. A kis játszótérnél, amely
tulajdonképpen csak egy hintából és egy csúszdából állt,
ráfordult az egyik, a parkot körülvevő útra. Ez a napi
futáspenzum még sporttanulmányainak idejéből maradt
meg. Szerencsére a térde már évek óta újra partner volt
ebben.
Maxie kinézett a csillogó mezőre. Ilyen kora hajnalban
még üres volt a park, pár kutya játszott csak kicsit arrébb a
fűben, a gazdáik utánuk sétáltak, egy fekete pólós idősebb
férfi pedig egy tölgyfa alatt tajcsit végzett. Maxie
elgyönyörködött a mozdulataiban, amelyek mintha
egymásba folytak volna, aztán rátért az egyik mellékútra a
bokrok közé. Kis idő elteltével már nem érezte a lábai
mozgását, lazán futott az erdei talajon, gondolatai
elkalandoztak.
Tegnap, miután az ebédszünetében letudta az évente
esedékes fogtisztítást a kedves Lilienberg doktornál, és
ragyogó fogakkal visszatért a kávézóba, Anthony szólt neki
valami újságíró telefonjáról. Brennernek hívják, és állítólag
riportot akar írni a kávézóról. Maxie elcsodálkozott – a
kávézó parányi volt, még sohasem járt ott újságíró.
Brenner a következő keddre jelentkezett be, egy órával a
nyitás előtt tervezett érkezni, kilenckor. És le akarta
fényképezni az első érkező vendégeket is.
– Felőlem – mondta Maxie nem különösebb lelkesedéssel,
amikor Anthonytól megtudta a látogatás részleteit. Hétfőn
akkor még lesz ideje, ha valamit rendbe kell tenni a
kávézóban. Picit azért izgult is a gondolatra, hogy a Kölner
Stadt-Anzeiger be akarja mutatni a kávézóját. De vajon
miért éppen a Paula kisasszonyra esett a választásuk?
– De miért ne? – felelte Anthony. – Ez a kávézó
éppenséggel nagyon menő.
Rajongó pillantást vetett a főnökasszonyra.
– Hát menőnek azért nem nevezném – vont vállat Maxie,
és a bársonyhuzatos bútorokra mutatott.
– Higgy nekem, tényleg nagyon extra – erősködött
Anthony, akinek a pólóján ma az I hate hate felirat
díszelgett és egy jól megcukrozott presszókávét tolt elé. –
A macskák miatt. Ez a szokatlan benne!
– Hmm – hümmögött Maxie, és egy kortyra lehúzta a
kávét. Közben eszébe jutott Leonie, aki egyszer azt mondta
neki, úgy issza a kávéját, mint a marseille-i dokkmunkások.
Letette a parányi csészét, és Anthonyra mosolygott. – Pedig
már azt hittem, hogy Köln-szerte a finom sütijeimről
beszélnek!
Maxie amúgy nem volt hiú, de a saját készítésű
süteményekre – Szívvel-lélekkel készítve, ez állt az
üvegvitrinen – azért mégiscsak büszke volt.
– A sütijeid isteniek, darling – mondta Anthony. –
Mindegyik egy falat mennyország. Meg tudnék halni a
fahéjas csigákért. És hamarosan fél Köln így lesz ezzel.
– Jaj, remélem, nem – tréfálkozott Maxie. – Akkor ki jön
kávézni?
– Komolyan. Ha bekerülünk az újságba, felpörög az üzlet.
Annyi kuncsaftod lesz, hogy nyakig leszel a munkában, és
éjjel-nappal szükséged lesz a kedves jó Anthonyra. – És
mintha esküdne, a mellére szorította a kezét. – Mármint
rám, ha nem jöttél volna rá.
Anthony még kacsintott is, Maxie pedig nevetett.
Kedvelte ezt a fiatal, vörös hajú angol fiút, aki úgy udvarolt
neki, hogy közben sohasem vált tolakodóvá, és mindig az
értésére adta, hogy nagyon csinosnak találja szőke
főnökasszonyát.
Maxie elfutott egy elárvult pad mellett, és azon törte a
fejét, hogy melyik három sütit süsse meg a következő
keddre. Fahéjas csigát mindenképpen. Mostanában
próbálta ki a receptet, és telitalálatnak bizonyult. Igazából
tartott a kelt tésztáktól, nem dolgozott gyakran élesztővel,
de Paula néni azt javasolta a receptkönyvében, hogy csakis
friss élesztőt használjanak. Maxie belevágott, és nagyot
nézett, amikor a tészta előírásszerűen a kétszeresére nőtt,
mire kivette a konyharuhával leterített tálból. Előtte az
előírásnak megfelelően fél órát kelesztette alacsony
hőmérsékleten a sütőben. Belisztezett kézzel még egyszer
átgyúrta a tésztát, a gyúródeszkára csapta, aztán
sodrófával kinyújtotta. A tökéletes négyzet alakú alapot
megkente vajjal, fahéjjal és cukorral, rászórt néhány szem
mazsolát, aztán feltekerte és feldarabolta, majd az egyes
csigákat sütőlapra helyezte. A fahéj- és élesztőillatú
csigákat szinte azon forrón kitépték a kezéből. Istenien
sikerültek.
Igen, fahéjas csiga biztosan lesz, aztán még? Esetleg
valami gyümölcsös – talán vaníliakrémes sárgabaracktorta,
és persze az a sáfrányos-citromos sütemény, amit Florian
úgy szeret.
Florian, vagy újabban csak Flo…
Maxie tovább rótta a köröket, és közben a lenyűgöző
egyetemista srácra gondolt, akinek éppolyan átható
smaragdzöld volt a szeme, mint Miminek, és aki éppúgy
csapta neki a szelet, mint Anthony. Mosolyogva félresöpört
a homlokából egy kicsusszant hajfürtöt, majd
megerősítette a hajgumit. Hát, amiatt nem panaszkodhat,
hogy a kutya se figyel rá. Mióta megnyitotta a kávézót,
minden oldalról sok figyelemben volt része.
Lehet, hogy ez együtt jár azzal, ha az ember huszonhét
éves, és kávézót vezet. Sokan veszik körül, Maxie pedig
szeretett emberek között lenni. Kedves szavak repkedtek
ide-oda, amikor felszolgálta a vendégeknek a kávét és a
süteményt, csacsogtak az időjárásról, az édes
kismacskákról, a finom sütikről, a mindennapi apró-cseprő
dolgokról. A kávézóban remek volt a hangulat, a vendégek
jól érezték magukat, szerettek beszélgetni és tréfálkozni
vele. Néha még egy kis flört is belefért, ami mindig feldobta
a napot. Anthony rajongott érte, Maxie pedig hagyta, mert
ártalmatlan játék volt, és mindketten örömüket lelték
benne. Maxie nagyon aranyosnak találta Anthonyt,
ugyanakkor túlságosan fiatalnak is – legalábbis őhozzá. És
persze ott volt Florian is – az ő nyomulása már kevésbé
volt ártalmatlan.
Florian Gerber az első pillanattól kezdve, mióta
betelepedett a kávézó sarkába a MacBookjával, figyelte
Maxie-t. A maga laza és provokatív módján olyan
szívdöglesztő volt, mint George Clooney, bár a kinézete
alapján – szőke haj, kék szem – inkább egy Santa Barbara-i
szörfösre emlékeztetett, aki a megfelelő hullámra vár.
Vigyorogva figyelte Maxie-t a foteljéből, sokatmondóan
húzogatta a szemöldökét, amikor a lány ránézett, és
minden, amit mondott, zavarba ejtően kétértelmű volt.
Fojtott hangon bókolt neki, és amikor Maxie kikérte
magának, csak vigyorgott nagy kitartóan, és úgy nézett rá,
mintha ezt mondaná: Ugyan már, hiszen te is akarod.
 Maxie eleinte csak nevetett, és a fejét csóválva ment
tovább, amikor Florian például beleharapott a citromos
süteményébe, és odasuttogta neki, hogy a citrommal tud
ám ő még pár izgalmas dolgot. És egyszerűen nem állt le,
mindennap megjelent a kávézóban, és egyáltalán nem
sietett a dolgozattal, amit szemlátomást teljes egészében
ott, az asztalkánál tervezett megírni. Leonie nem tévedett:
ez a fickó tudta, hogy hatással van a nőkre. Másrészről
viszont valóban nagyon vonzó volt a szűk pólók alatt
feszülő izmaival és a laza stílusával. Maxie nem tagadhatta
le ennek a vonzerőnek a hatását, és amikor a férfi
elgondolkodó pózba vágva magát őt figyelte, gyakran
érezte úgy, hogy Florian egészen a fehérneműjéig átlát
rajta.
A férfi az elmúlt héten úgy határozott, hogy most jött el
az ő pillanata. Kihasználta az adódó alkalmat, és szinte
lerohanta Maxie-t. Hat óra múlt pár perccel, a kávézó épp
zárni készült, Anthony már elment, Maxie leszedte az
asztalokat, Florian szintén a dolgait pakolászta. Amikor
azonban Maxie egy tányérhalommal a kezében megfordult,
hirtelen ott termett mögötte, és még mielőtt Maxie észbe
kapott volna, megcsókolta. És a következő pillanatban már
be is tolta a kezét a lány nadrágjába.
– Nana, egy pillanatra! – kiáltott fel Maxie, és kifordult a
fiú kezéből a tányérokkal együtt. – Nem vagy te egy kicsit
szemtelen, kedvesem?
– Dehogynem. Ilyennek születtem – felelte a férfi, és
kezét lefegyverző mozdulattal tárta szét. – De azért nem
volt ez egy rossz csók, ismerd csak el. Tudtam, hogy
összeillünk – vigyorgott. – És most mi lesz? – Tekintetével
szinte levetkőztette a haragtól egyre vörösebbé váló Maxie-
t. – Felmegyünk hozzád, vagy leeresztjük a rolettákat, és itt
csináljuk a bársonykanapén?
– Lehetetlen alak vagy, Florian – felelte a lány, és
igyekezett megőrizni a tartását, kezében még mindig a
tányérokat egyensúlyozva.
– Ugyan miért? Csak mert kimondom, amire gondolok? –
Florian szeme villogott. – Nagyon csinos vagy, Maxie. És
akarlak. Bármi másnál jobban akarlak. Te vagy álmaim
csajszija. Legszívesebben végigkufircolnám veled a kávézó
összes asztalát.
– Florian! Most már elég!
– Hívj csak egyszerűen Flónak. Minden barátom Flónak
nevez – mondta mosolyogva, és újra magához húzta.
Amikor újra megcsókolta, Maxie elejtette a tányérokat.
Csörömpölve értek földet, két rózsás tányér el is tört.
– Jó ég, nézd, mit műveltél, te tökfej! Paula néni szép
tányérkái!
Maxie tényleg megharagudott. De Flo lendületét nem
állíthatta meg.
– Ez csak porcelán – mondta a férfi, miközben
összesepertek. – És a cserepek közismerten szerencsét
hoznak.
Maxie előtt guggolt, megint veszedelmes közelségben.
Odanyújtotta az utolsó tányért.
– Nos?
– Nos… micsoda? Neked elment az eszed? Sem ez, sem az
természetesen. Most szépen húzzál haza, én meg
felmegyek, méghozzá egyedül.
– Nem tudod, mit szalasztasz el – mondta a férfi.
 – De még mennyire, hogy tudom – felelte Maxie, aztán
egyszerűen kitolta őt az ajtón.

Florian másnap megint csak ott ült a kávézóban és figyelte.

– Rólad álmodtam – mondta csendesen, amikor Maxie
elhaladt az asztala mellett. – Ne légy már olyan kegyetlen.
Három nap múlva meghívta a lányt vacsorázni. Hosszú
szárú rózsával és rengeteg bókkal jelent meg. Bort ittak, és
Florian azt mondta, Maxie annyira elcsavarta a fejét, hogy
már azt sem tudja, mit tesz. És a lány ellenállása csak még
inkább feltüzeli.
Vacsora után hazakísérte. A ház előtt megcsókolta – ez
elkerülhetetlen volt. Kiszívta a nyakát, amire Maxie
izgatott felkiáltással reagált, és megkérdezte, nem vámpír-e
véletlenül.
– Hát dehogynem, mi más lennék – dörmögte a férfi, és
egy pillanatra megint rászívott a nyakára.
És aztán mégis együtt mentek fel. Egy utolsó kávéra –
amire persze már nem került sor. Florian már a folyosón
kigombolta Maxie kék ruháját.
Maxie mosolygott, és érezte, milyen kellemes borzongást
okoz neki, ha elképzeli az előttük álló éjszakát. Még mindig
nem tudta biztosan, mit gondoljon Florianról. A férfi
gyakorlott szerető volt, és szinte fáradhatatlan. Ez pedig
tetszett Maxie-nak, igen, tetszett neki. Kora reggel, amikor
kimerülten az ágyba hanyatlott, Flo felkelt és hazament,
mivel, ahogy mondta, nem tud jól aludni, ha mellette
szuszog valaki.
– Ne félj, még látjuk egymást! – mondta.
Maxie csalódottan nézett rá. Hiszen egy szerelmes
éjszaka után az a legcsodálatosabb, hogy egymás karjában
alszanak el, és az első reggeli kávét is együtt isszák meg.
– Viszlát, álmaim csajszija!
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Maxie visszabújt és
jól betakarózott. Hosszú idő óta most volt először férfival –
azonnal mély álomba merült.

Maxie a gondolataiba merülve futott a kis ösvényen, és

éppen egy sűrű babérmeggybokrot került meg, amikor egy
headsettel telefonáló kerékpáros bukkant fel előtte, és kis
híján elgázolta.
Maxie ijedten hátraugrott. Még éppen ki tudta kerülni, de
mérgében az ezüstös sportkerékpár hátsó kereke felé
rúgott. Elhibázta, elcsúszott a nedves füvön, és durván a
földre huppant.
– Hé, majomarc! Nem tudsz vigyázni?! – kiabálta a
kerékpáros után.
Erre az is megingott, aztán megállt és visszafordult.
– Nocsak, mire fel ez az ordítozás? – kiáltotta. – Maga
bukkant fel hirtelen a bokorból, és körül se nézett,
egyenesen nekem szaladt.
– Csak nem? – kérdezett vissza felháborodottan Maxie.
Kék szeme szikrákat szórt. – Méghogy felbukkantam?!
Talán az egész park a tiéd, nem?
Utálta ezeket a harci kerékpárosokat az áramvonalas
tökfödőikkel, akik azt képzelték, hogy minden terület,
minden utca és füves rész kizárólag azért van, hogy Tour
de France-ot játszhassanak rajta.
– Lassan a testtel, drágám. Ön sem dicsekedhet a park
tulajdonjogával. – A fekete sisakos férfi a kormányra
támaszkodva nézett rá a magasból. – Amúgy meg nem
emlékszem, mikor tegeződtünk össze. Vagy talán ismerjük
egymást?
Alattomosan vigyorgott, és Maxie, ahogy még mindig a
földön ülve hunyorgott szemben a nappal, érezte, amint
elönti a forró düh. Mit képzel magáról ez a figura?
– Remélem, hogy nem – vágott vissza. – Ugyanis
undorítónak találom azokat az egohősöket, akik még
kerékpározás közben is a headsetjükbe vartyognak,
annyira fontosnak képzelik magukat.
– Na, akkor jobb, ha továbbmegyek, mielőtt megint
rázendít – felelte a kerékpáros közömbösen. – Én ugyanis
azokat a nőket nem kedvelem, akik a parkban okádják ki a
feszültséget. További szép napot!
Azzal fellendült a biciklijére, és tovasuhant a fák alatt.
Maxie-nak még a szava is elállt ekkora pofátlanság
láttán. Feltápászkodott, leveregette a földet a nadrágjáról.
A szíve dübörgött, a feneke sajgott. Biztos lesz majd rajta
egy jó nagy kék folt.
– Elképesztő – morogta a fák felé nézve, amelyek mögött
a kerékpáros eltűnt. – Telefonál a bicikliről, majdnem elüt
valakit, és még csak elnézést sem kér!
Sziszegett még utána pár átkot, aztán kicsit
nyugodtabban folytatta útját. Amikor fél órával később
kiért a parkból és átvágott a Lenau téren, ahol néhány
nyugdíjas üldögélt és beszélgetett, már majdnem el is
felejtette a kellemetlen közjátékot.
 16

Leonie egész nap fejfájástól szenvedett. Ezen a héten voltak

a szóbeli érettségik, amelyek nemcsak a diákoknak voltak
fárasztóak és izgalmasak (ahogy ők gondolták), hanem
bizony a tanároknak is. Szerencsére minden rendben
ment. Csak két diákot kellett ismétlésre utasítani, de jók
voltak az esélyeik arra, hogy még ők is megugorják végül a
szintet.
Leonie-nak most harmadik alkalommal volt érettségiző
osztálya, és lassan kialakított egy olyan rutint, amely
alapján a kérdéseivel tudta segíteni a diákok lehetőleg jó
válaszát. A vizsgák után mintha az egész iskolából egy
hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt volna fel. Az
érettségizők csoportokban álltak a napon, nevettek és
felszabadultan csacsogtak, a fiúk barátilag oldalba
bokszolták egymást, a lányok hisztérikus sikítozással
borultak egymás nyakába, amint valamelyikük kilépett a
vizsgateremből. Mindenki boldog volt, hogy vége, és most
már csak a közelgő bankettről beszéltek a Wolkenburgban,
meg az utolsó közös kirándulásról Loretta del Marba, ahol
tíz napot és éjszakát fognak együtt eltölteni – ez szinte
kötelező volt. Leonie nagy meglepetésére megtudta, hogy
már olyan utazási irodák is vannak, amelyek kifejezetten
az éjszakai életre és a diszkókra specializálódtak az
érettségizett osztályok számára.
 Bevett két aszpirint, amikor belépett a tanáriba a
táskájáért. Már a reggel is elviselhetetlenül forró volt, és
amíg a boldog érettségizettek valahol a Rajna-parkban
lógtak és pihentek, a fiatalabbak meg ernyedten olvadoztak
a padjaikban, és szinte szóra sem lehetett bírni őket, addig
a kicsikkel egyszerűen nem lehetett bírni. Papírrepülők és
szivacsok repkedtek a levegőben, amikor Leonie belépett a
rajzterembe. A 6. b egy falkában várta. Valakinél
vízipisztoly volt, és összevissza fröcskölt vele.
– Beaumarchais tanárnő, Beaumarchais tanárnő,
hőségszünetet akarunk! Adjon nekünk hőségszünetet! –
kiabálták, és vad indiántáncot jártak.
Leonie szeme elkerekedett. Nem értette, miért muszáj a
gyerekeknek egyfolytában ordítaniuk. Még amikor a
szünetekben egymás között beszélgettek, akkor is
ordítottak. Mintha folytonosan veszekedtek volna, pedig ez
egyáltalán nem így volt.
– Csend legyen! – szólt rájuk, és előrenyújtotta a karját,
mint egy közlekedési rendőr. – Most sajnos még festenetek
kell egy kicsit, hőségszünet csak harmincöt foktól jár.
Az egyik kislány megkérdezte, hogy legalább egy fagyit
vehet-e a mozgóárustól, aki kis kocsijával épp az iskola
előtt posztolt.
– Igeeeeen, fagyit, fagyiiiiit! Már szomjan halunk,
Beaumarchais tanárnő! – ordították valamennyien, de
Leonie határozottan megrázta a fejét, és kiosztotta a névvel
ellátott festőcuccokat, amelyeket ott a rajzteremben
tároltak.
Leonie-nak ezen a napon igazából csak kettőig volt órája,
de aztán kiderült, hogy helyettesítenie kell Baumann
kolléganőt, aki rajzot tanított, azonban most épp egy
csúnya gyomor- és bélfertőzéssel beteget jelentett.
Baumann tanárnő, aki roppant haladó szellemű
pedagógusnak szerette képzelni magát, úgynevezett
„felszabadító oktatást” vezetett be a kicsiknél. Egyszer
behozott egy porszívót, amellyel a gyerekek lufikat
fújhattak fel – csak hogy „valami kreatívat” csináljanak.
A legtöbb gyerek ujjongva elvágtatott a felfújt lufival, és
addig rohangáltak, amíg mindegyik szét nem durrant. Az
egész iskolaudvar tele volt a színes gumirongyokkal,
amelyek úgy néztek ki, mint egy óriás óvszerei. Máskor
agyagból kellett férfit és nőt gyurmázniuk, mezteleneket, és
fontos volt, hogy jól felismerhetők legyenek a nemi
szerveik – ez a gátlások feloldását erősítette volna. Leonie
eltöprengett, hogy vajon miféle gátlásokról lehet szó,
amikor a legtöbb alsó tagozatos gyerek már amúgy is
tökéletesen gátlástalan.
A legutolsó nyáron aztán Paloma Baumann (Leonie nem
volt biztos benne, hogy ez az igazi neve, ugyanis a
kolléganő forrón imádta Picassót) engedélyt kapott az
igazgatónőtől, hogy a diákokkal összegraffitizzék az iskola
belső udvarát. Dr. Helene Krause oktatási főtanácsos
nyilván nem akarta, hogy ódivatúnak vagy maradinak
tartsák, így aztán a projekthét után az egész udvar
pszichedelikus színekben pompázott – Leonie már a puszta
látványtól fejfájást kapott. Mindenesetre még az újságtól is
kijöttek akkor, készítettek pár fényképet, és Paloma
Baumann haladó pedagógiai munkásságát az egekig
magasztalták.
Amikor azonban ezek a gátlásoktól csodálatosan
felszabadított gyerekek végre megnyugodtak
valamennyire, és lehajtott fejjel ültek a rajztömbjeik felett
néha vízfestékkel fröcskölve egymást – hálistennek ezen a
napon nem volt semmiféle „felszabadító akció” betervezve,
így simán csak virágokat és káposztafejeket kellett
festeniük –, Leonie-nak feltűnt, hogy a kis Emma hiányzik.
Maja, aki egy kicsit összebarátkozott a félénk Emmával,
elmondta, hogy egész nap nem volt iskolában. Talán ő is a
gyomor- és bélfertőzés áldozatául esett.
Leonie érezte, amint lassan alábbhagy a fejfájás. Kitolta
az iskola parkolójából az utcára a kerékpárját. Munka után
tulajdonképpen azonnal le akart pihenni egy kicsit, de úgy
döntött, inkább átnéz Maxie barátnőjéhez, akit napok óta
nem látott. Maxie a jelek szerint igen elfoglalt lehetett.
Amikor Leonie belépett a kávézóba, azonnal érezte, hogy
valami történt. A Paula kisasszonyban ma délután
hatalmas volt az izgalom. Levendula eltűnt. Amikor Maxie
reggel kinyitotta a kávézót, már nem volt meg. Anthonyval,
aki a kis ezüstös kandúr minden búvóhelyét jól ismerte,
sokáig kutattak utána, de a cica mintha levegővé vált
volna. Franzen úr nyögve térdelt a kék kanapé előtt, és még
mintha az a szörnyeteg Flo is részt vett volna a kutatásban:
elhagyta az őrhelyét a sarokfotelben, és kicsit nyeglén
végiglépdelt a belső udvar bokrai előtt, felemelt pár gallyat,
összeráncolt homlokkal tekintgetett felfelé az indákkal
befutott tűzfalon, aztán rendbe tette a frizuráját, benne az
elmaradhatatlan ceruzával. Mimi is elhagyta a kanapét, és
felborzolt farokkal járt-kelt a kávézóban. Vajon tényleg
hiányzik neki Levendula? Vajon a macskák tudnak
gyászolni? – gondolkodott Maxie. Vagy csak a feszült
hangulat miatt vált nyugtalanná Mimi is?
Maxie aggodalmas arccal állt a pultnál. Ideges volt.
Leonie azonnal észrevette kiszívott nyakát, bár a barátnője
megpróbálta egy kis virágos kendőcskével eltakarni a
foltot. Felvonta a szemöldökét, de lenyelte a megjegyzést,
mert Maxie nagyon boldogtalannak tűnt, amikor
odafordult hozzá.
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy Levendula eltűnt.
Tegnap mindent bezártam, hol mehetett volna ki? A belső
udvar biztonságos, ezek a falak túlságosan magasak egy
ilyen kicsi macskának.
– Nem lehet valamelyik polcon? – kérdezte Leonie. –
A Proust mögött néztétek már?
Bátorítóan mosolygott, de Maxie csak a fejét rázta.
– Nem, ott nincs. Már minden kötetet megmozgattunk, de
nyoma sincs.
– A konyhában?
– Nincs, minden zugot felforgattam. És hát nem olyan
nagy az a konyha. Kétségbeesésemben még a sütőben is
megnéztem.
Maxie a homlokát ráncolta.
– Ugye nem lehet, hogy egy ajtónyitással kisurrant az
utcára, ugye nem lehet, hogy őt is…
Maxie rémülten a szája elé kapta a kezét, és Leonie tudta,
hogy a kicsi Lula tragikus sorsa jutott eszébe.
– Ugyan, dehogy – nyugtatta a barátnőjét. – Egyik kiscica
se ment ki innen. És még ha úgy is lenne, akkor se
feltétlenül… Úgy értem… Mikor láttad utoljára?
Maxie vállat vont.
– Nem is tudom pontosan. De igen, tegnap késő délután.
Emma a belső udvarban játszott vele.
Maxie egy pillanatra elgondolkodott.
– Igaz is, hol van Emma? Ma még nem is láttam. Neki
biztosan lenne ötlete, hol keressük Levendulát.
– Emma beteg – felelte Leonie. – Ma nem volt iskolában.
Valami hülye gyomor- és bélfertőzés söpör végig a
gyerekeken. – Elfintorodott, és végignézett a kávézón. –
A többi cica mind megvan? – kérdezte aztán, csak hogy
mondjon valamit.
Maxie bólintott.
– Igen. De miért éppen Levendula… – Aggodalmas
tekintettel nézett Leonie-ra. – Emma szíve megszakad
majd, ha megtudja, hogy a kedvenc macskája eltűnt.
– Ajjaj, az tuti – mondta Leonie. – De reméljük, még
előkerül. Visszajön, ne félj! Megnézem én is, én már
gyakorlott macskanyomozó vagyok.
Leonie egy órával később lépett ki a kávézóból.
Levendula nem lett meg, Maxie pedig szomorú arccal
bezárt. Aztán Floriannal együtt eltűnt odafent a lakásban.

Leonie vegyes érzelmekkel kerékpározott végig az

Eichendorff utcán. Még nem tudott hozzászokni a
gondolathoz, hogy Maxie nyilvánvalóan együtt van ezzel a
Floriannal. Egy ilyen napon neki kellene Maxie-val
felmenni a lakásba, inni egy pohár bort, Maxie főzne
valami finomat… És most ezzel a ceruzás emberrel beszéli
meg a gondjait. Persze Leonie akkor se ment volna fel
kettejükkel, ha Maxie megkéri – de nem is kérte meg.
Hogyan is beszélhetnének személyes dolgokról, ha ez a
Florian ott fülel? Leonie továbbra is kellemetlen érzésekkel
gondolt az egyetemistára, aki, mint közben megtudta,
éppannyi idős volt, mint ő maga.
Amúgy Maxie nemigen dicsekedett ezzel a fiúval.
Amilyen érzékeny volt, rögtön kiszagolta, hogy Leonie nem
túl boldog a kettejük kapcsolata miatt.
– Komoly ez a dolog? – kérdezte Maxie-t, aki kihúzott a
kontyából pár szálat, és tekergette, mint mindig, amikor
időt akart nyerni.
– Tudod, egyszerűen nem szállt le rólam – mesélte
nevetve. – Flo rettentően kitartó tud lenni. Azt mondta, én
vagyok álmai csajszija. És egész jól elvagyunk együtt.
Meglátjuk, mi lesz belőle.
– És te… szerelmes vagy belé?
– Akár még az is lehet – vigyorgott Maxie, és közben
nagyon elvörösödött. – Még nem gondolkodtam ezen.
Leonie eddig többé-kevésbé levegőnek nézte a ceruzás
embert, amikor a kávézóban összefutottak. Florian mindig
odasandított, amikor Anthonyval vagy Maxie-val
beszélgetett, és amikor a tekintetük találkozott, felvonta a
szemöldökét, és cinkosan elvigyorodott.
Leonie letette a kerékpárt és bement a házba. Ahogy
végigsietett a sötét folyosón, arra gondolt, hogy butaság
volt Florian ellen beszélni. Csak zavarba hozta Maxie-t, aki
aztán a végén majd semmit sem fog elmondani neki. És
még az is lehet, hogy nincs alapja a rossz előérzetének, és
ez a Florian tényleg normális fickó. Leonie el is határozta,
hogy a jövőben egy kicsit kedvesebb lesz hozzá. De ha
őszinte akart lenni, akkor még reménykedett, hogy ennek
az ügynek hamarosan vége szakad. Az első emeleti
házaspár jött vele szemben, köszöntötték egymást.
 A postaládában egy pizzafutárcég hirdetményét találta,
és mellette Siebenschön asszony képeslapját. Kis színes
házak lógtak fürtben egy meredek hegyoldalon, előtte
káprázatos naplemente, amely rózsaszínűre festette a
tengert. Üdvözlet Positanóból. Valószínű, hogy azokon a
vidékeken, amelyeken a szomszédasszony mostanában
tartózkodik, ezek a kis színes házak kötelező elemei a
tájnak. Átfutotta a lapot, amíg felért. Az előszobában
levette a cipőjét, a lapot pedig feltűzte a többi mellé a
parafa táblára.
Nem akaródzott most bort inni. Inkább teát fog főzni, és
megpirít pár szeletet abból a finom medvehagymás
kenyérből, feltétnek pedig a kecskesajttekercs maradékát
eszi meg. A polcon lévő kerámiatálkában volt még pár
szem kék szőlő. Ezt is a tányérra tette, és egy gőzölgő tea
kíséretében elvonult a kanapéra.
Ma már egy ujját sem mozdítja az iskoláért. Még egyszer
felkelt, kinyitotta az összes ablakot, hogy bejöhessen egy
kis levegő. Volt egy kevés huzat, jólesett. Leonie az ablaknál
állt, és élvezte, amint a szellő az arcát simogatja. Odakint
még mindig hőség volt. Az égre nézett: tejfehér lett, a nap
valami halvány vajszínt öltött. Biztosan leszakad még az ég
– legalábbis ebben reménykedett. Ez a nyomasztó idő
egyszerűen elviselhetetlen volt.
Fogta a mobilját és végignézte az értesítéseket. A jövő
héten elmarad a pilates. Egy kolléganő kerti partira küldött
meghívót. Egy régi párizsi iskolatársa kérdezte, nem
akarják-e viszontlátni egymást. Papa fényképeket küldött
egy ramatuelle-i kék zsalugáteres nagy házról – itt fogja az
egész nyarat (és az összes további nyarat) eltölteni az új
családjával. A ház egy píniafenyő-ligetben állt a tenger
partján, és papa arra kérte, hogy látogassa meg őket a nyári
szünetben – már az anyjával is megbeszélte. Lucas és
Clémence nagyon örülnének, ha újra láthatnák a
nővérüket, minden nagyon csodás, a ház elég nagy, bőven
elférnek mind – ilyesféléket irkált nagy elragadtatással.
Hát, nem szívbajos!
Leonie önkéntelenül elmosolyodott. Papa mindig is
imádta, ha összeterelhette minden báránykáját. Ezt az
anyja egyszerűen jópásztor-szindrómának nevezte. Pedig
az emberek nem birkák. Vagy mégis?
Leonie tovább olvasott. Hozhatod a barátnődet is, írta az
apja. Vagy a barátodat ☺ A ház tényleg hatalmas,
mindenkinek jut benne hely. Tök jó móka lenne!
Papa nyilván azt hiszi, hogy újra együtt van Jean-
Philippe-pel. Hát arra várhat. Leonie elnézően sóhajtott.
Hát igen, nagyvonalú ember ez az ő apukája. De neki
sajnos nincs barátja, és ez mostanában nemigen fog
megváltozni. Ami pedig a barátnőt illeti, neki is lesz jobb
dolga ezen a nyáron, mint hogy Leonie-val utazzon Dél-
Franciaországba, a Beaumarchais család birtokára. Persze
papának az ellen sem lett volna kifogása, ha Maxie
mindjárt Floriant is magával hozza. Imádta, ha mindenki
összegyűlt a nagy asztal körül. A főzést meg a szervezést
szívesen átengedte a nőknek, ő legföljebb a piacra ment el,
és hozott „csodás sajtot és friss fügét”, pár üveg blandoli
rozét, vagy „a legjobb aranydurbincsot, ami csak létezik”.
Ő csak a dicsőséget aratta le, és az egész társaságot szóval
tartotta: anekdotákat mesélt színes életéből. Amikor az
apja mesél, mindenki imádattal csügg az ajkán. Milyen kár,
hogy a legidősebb lánya ilyen szigorú természetű.
Amikor az utolsó falat kecskesajtos kenyeret vette a
szájába, eszébe jutott, milyen képet vágott az apja, amikor
kijelentette, hogy tanárnő akar lenni.
– Biztos vagy benne, ma petite, hogy ez neked való? –
kérdezte. – Olyan csinos vagy, olyan intelligens, akármi
lehetne belőled. Nem érdekelne egy hely a követségen?
Vagy valami a divatszakmában? Ne érts félre, én szeretem
a gyerekeket, de az, hogy éjjel-nappal idegen emberek
kölkeivel bajlódj, elég fárasztónak tűnik.
És papának igaza lett. Tényleg fárasztó volt. De Leonie
mégis éppen ezt a hivatást választotta.
Egy kicsit matatott még az okostelefonján, aztán úgy
gondolta, felhívja az anyját. Vajon mit gondol az exférje
franciaországi nyaralási terveiről? Mama persze afféle
jóindulatú birka. Felhívta hát, de csak a rögzítő kapcsolt be.
Ekkor jutott eszébe, hogy az anyja ma egy barátnőjével
színházba ment.
A két hölgy a színház előtt még egy sétát is betervezett a
Königsallén, ami ezeken a nyári estéken még őrizte régi
vonzerejét a vízköpőkkel díszített kőhidakkal a Düssel
felett, a csinos, öreg, zöld tetejű pavilonnal és a mellette
álló órával, ahol mama régen az udvarlóival találkozott.
Leonie letette a telefont, és fáradtan dőlt hátra a
kanapén. Hét óra volt, nem ígérkezett semmi izgalmas a
maradék időre. Legyen így. Épp elég fárasztó volt a nap.
Eszébe villant Levendula, és bízott benne, hogy a kiscica
hamarosan előkerül, remélhetőleg nem egy teherautó
kerekei alól. Aztán egy pillanatra lehunyta a szemét.
Amikor fél órával később megszólalt a telefonja, zavartan
riadt fel. Kétségtelenül elaludt, és az első gondolata az volt,
hogy Maxie hívja, mert Levendula megkerült. De a kijelzőn
megjelenő szám ismeretlen volt. És a telefonból hallatszó
idegen férfihang is.
A férfi elnézést kért a zavarásért, bemutatkozott, és
Leonie-nak egy pillanatig gondolkodnia kellett, hogy
kicsoda is az a Paul Felmy. Ja persze, Emma apja. Hangja
rekedtes volt, valami rejtett félelem bujkált benne.
– Emma miatt hívom – mondta.
– Felmy úr, mi történt? – Leonie-t rossz érzés kerítette
hatalmába. – Emma jól van?
– Nem tudom – felelte a férfi. – A lányom ma iskola után
nyilvánvalóan nem jött haza. Amikor fél hétkor
megérkeztem az irodából, nem volt itthon. És még mindig
nem érkezett meg. Aggódom. Ön az osztályfőnöke, megvolt
a száma a telefonomban, és csak azt akartam megkérdezni,
hogy Emma volt ma iskolában?
– Ó, hát nem beteg? – kérdezett vissza Leonie. – Maja, a
barátnője azt mondta, hogy szerinte beteg.
– Nem – mondta Felmy és felsóhajtott. – Úristen!
Remélem, semmi ostobaságot nem csinált.
– De hogyhogy? Miért? Történt valami?
Emma apja teljesen magánkívül volt.
– A miatt a nyomorult macska miatt van az egész.
Összevesztünk.
Leonie már egyenes háttal ült a kanapén.
– Mármint Levendula?
– Igen, azt hiszem, ez a neve annak a macskának, amit
Emma tegnap hazacipelt.
 Felmy ezek után elmesélte, hogy Emma az előző nap
hazacsempészett egy kiscicát, és elrejtette a
ruhásszekrényében. Este feltűnően korán eltűnt a
szobájában. A férfi éjszaka miákolást hallott, és kérdőre
vonta a lányát – aki éppen az ágyon ülve játszott a
macskával. Emma később azt állította, hogy a cica a
hazafelé vezető úton szaladt utána, és ő csak megmentette.
Csak lassan rukkolt elő az igazsággal. Kiderült, hogy Emma
vitte el a kávézóból a kismacskát. Amikor a belső udvaron
játszott vele, egy óvatlan pillanatban a tornazsákjába
rejtette és kisétált vele. Emma nyilvánvalóan a sajátjának
tekinti a kiscicát, és mindenképp meg akarja tartani.
– Nagyon jó gazdája leszek Levendulának, megígérem! –
fogadkozott elképedt apjának.
Paul Felmy először is rettenetesen összeszidta a lányát.
– Nem erről van szó. Neked teljesen elment az eszed?
Nem lophatsz el egyszerűen egy macskát! Ez borzasztó,
holnap reggel azonnal visszaviszed, és bocsánatot kérsz.
Megértetted?
Emma sírt és hisztizett.
– Olyan egyedül vagyok! Nagyon szeretném megtartani
Levendulát – zokogta.
– Nem, Emma, szó sem lehet róla, nem hagyom, hogy
megzsarolj – zárta le a beszélgetést Felmy, és becsukta a
gyerekszoba ajtaját. Számára a vita ezzel véget ért.
De most már bánta, és szemrehányásokat tett magának.
– Nem lett volna szabad ilyen szigorúnak lennem vele –
mondta. – De amióta Marie… mármint Emma anyja
elhagyott bennünket, egyáltalán nem könnyű az életünk.
Én próbálok a lehető legjobb apa lenni, de nem mindig
sikerül. Hiszen dolgozom, és néha nem tudom, hogyan
tarthatok mindent rendben. Az anyám, ha tud, segít, de
most éppen nincs velünk. Nekem már csak Emma van. –
Leonie hallotta, hogy mindjárt elcsuklik a hangja. – És most
eltűnt, ennek pedig én vagyok az oka! Ha történik vele
valami, életem végéig bánni fogom…
Leonie hallotta a férfi hangjában a pánikot, és érezte,
hogy neki magának is összeszorul a torka. Vajon Emma
tényleg világgá ment volna?
– Felmy úr, kérem, ne aggódja halálra magát.
A kislánnyal egész biztosan semmi rossz nem történik.
Hiszen még korán van. Biztos hamarosan hazamegy. Talán
csak fél, hogy megint leszidja, mert nem vitte vissza a
macskát a kávézóba.
Ugyanis ez valóban nem történt meg. Leonie egy
pillanatig gondolkodott.
– Megpróbálta felhívni? – kérdezte. – Biztosan van
mobiltelefonja.
Az apák fejéből, ha pánikba esnek, néha a legegyszerűbb
dolgok is kiszállnak.
– Hát persze – felelte Felmy. – De nem vette fel. Sőt, épp
az imént láttam, hogy itthon hagyta a mobilját.
Hát ez nem volt jó hír.
– Vannak esetleg olyan barátnői, szomszédok, akikhez
átmehetett?
– Emmának nincs sok barátja. Maját persze azonnal
felhívtam, de nem volt ott. És Maja nem tudott a macskáról
sem. A szomszédainkat is megkérdeztem.
Tanácstalanul hallgattak.
– Emmának van kulcsa?
 – Természetesen. És még sohasem vesztette vagy
felejtette el. Nagyon rendes kislány. És tulajdonképpen
eddig minden tökéletesen rendben volt vele. Mióta
gimnáziumba jár, villamossal megy az iskolába.
Leonie bólintott. A legtöbb tanulóval szemben, akiknek a
táskájában állandó káosz uralkodott, Emma kivételesen
pedáns volt. Talán azért volt szüksége a rendre, mert az
élete olyan zavaros volt mostanában.
– Az anyjához nem mehetett?
– Nem gondolom. A feleségem… mármint a volt
feleségem – javította ki magát Felmy – csak két napja tért
haza Kenyából. Emma látogatása a jövő hétvégén lett volna
esedékes. És Marie Bonnban lakik. Oda biztosan nem
utazott el Emma. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán tudja, hogy az anyja már hazajött.
– Nem akar azért odatelefonálni? – kérdezte óvatosan
Leonie. – Ez mégiscsak az egyik lehetőség.
Felmy habozott.
– Hát, most még inkább kihagynám az exnejemet ebből a
történetből. Marie gyakran szemrehányásokat tesz amúgy
is. Elég… nehéz. És ha megtudja, hogy Emma eltűnt, újabb
fejmosások jönnek. Lesz itt ribillió. És erre épp most
nagyon nincs szükségem. – Sóhajtott. – Apaként nem tart
valami nagyra – tette hozzá magyarázatként.
A volt feleséggel való kapcsolata nyilvánvalóan érzékeny
pontja volt. Leonie nem akarta tovább piszkálni Felmyt.
Csak elgondolkodott, hogyan tehet szemrehányást az, aki
maga hagyja el a családját, és az idő legnagyobb részét
Kenyában tölti, hogy más gyerekeken segítsen. A felnőtt
kapcsolatok rettenetesen bonyolultak tudnak lenni. És
persze mindig a gyerekek isszák meg a levét.
Felmy rosszul értelmezte a hallgatását.
– Elnézését kérem, Beaumarchais tanárnő – mondta. –
Nem akarnám a családi gondjaimmal fárasztani, hiszen
alig ismerjük egymást. Csak… Emma mindig olyan szépeket
mesél önről, azt hiszem, önben igazán megbízik. Csak…
csak abban reménykedtem, hogy valahogy tud majd
segíteni… Elnézését kérem… de nem tudom, hogyan
tovább.
Elhallgatott, és Leonie úgy érezte, Emma apja
pillanatokon belül elsírja magát. Amikor pedig egy férfi sír,
akkor rosszul állnak a dolgok. Leonie ledermedt Paul
Felmy tehetetlensége hallatán. Hallgatta a fojtott csendet a
telefonban, és érezte, amint a szíve megtelik részvéttel.
– Jaj, Felmy úr, miket beszél! Teljesen normális, hogy
engem hívott, és hogy elmagyarázta a helyzetet. Hiszen én
vagyok Emma osztályfőnöke, és igazán a szívemen viselem
a sorsát. Magától értetődik, hogy segítek! Tudja, mit? –
Leonie nem véletlenül volt pedagógus. – Jöjjön át hozzám,
együtt átgondoljuk az egész történetet, és megkeressük
Emmát. Biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk találni.
Megmondta még a címét.
– Tíz perc, és ott vagyok – mondta Felmy
megkönnyebbülten.
Aztán Leonie Maxie-t hívta. A barátnője nem vette fel.
Még egyszer hívta és megint, egészen, amíg Maxie végre fel
nem vette.
– Igen? Leonie, mi történt? – Mintha lihegett volna, és a
háttérből Florian hangja morgott valamit. – Flo… ne, hagyj
már!
 Maxie vihogott, és Leonie mintha dulakodás neszeit
hallotta volna. Nyilvánvaló: egy szerelmes együttlétet
zavart meg.
– Tudom, hol van Levendula – mondta Leonie. – Emma
elvitte. De a butaság a dologban az, hogy viszont most
Emma is eltűnt.
 17

Drámai este volt.

Paul Felmy teljesen kiborulva, szétizzadtan csengetett be
Leonie-hoz, miután megérkezett autójával a Belga
negyedből, és egy örökkévalóságig keringett az Otto utca
környékén, mire parkolót talált. Leonie azt javasolta neki,
hogy menjenek át a Paula kisasszonyba, és tanácskozzanak
Maxie-val. Végül is még az is megeshet, hogy Emma
odamegy sötétedés után, hogy visszavigye az ellopott
kismacskát. Emma tudja, hogy Maxie ott lakik a kávézó
felett. Majd együtt átgondolják, hová is mehetett a kislány.
Hová megy egy tízéves gyerek egy kölyökmacskával?
Összeültek tehát, és beszélgettek. Paul Felmy arca
egészen sápadt volt. Az az öltöny és fehér ing volt rajta,
amit a kancellárián viselt. Egyszer csak letépte
félrecsúszott nyakkendőjét, és levette a kék zakót is.
Idegesen hintáztatta a lábát.
– Elkezdenénk végre a keresést az üldögélés és csevegés
helyett? Egy óra múlva már sötét lesz – figyelmeztette a
nőket.
Leonie bólintott.
– Mindjárt elindulunk, de fel kell osztanunk a terepet –
mondta megnyugtató hangon. Maxie ijedtében az asztalra
tett néhány szelet márványkuglófot, de persze senki se
nyúlt hozzá. Aztán telefonált Anthonynak, aki a barátaival
épp a Lenau téri kioszknál iszogatott. Gyorsan elmondta
neki, hogy Emma eltűnt, Anthony pedig azonnal készen állt
a segítségnyújtásra. Csak pár lépésre volt a Chamisso
utcától.
– A kioszkos pasi azt mondta, késő délután látott egy
szőke kislányt egy macskahordozóval a Lenau téren –
kiáltotta, amint belépett.
– Tehát akkor itt járt – kombinált Leonie. – Lehet, hogy
először vissza akarta hozni Levendulát, de aztán
meggondolta magát. De honnan szerezte a
macskahordozót? Na mindegy, induljunk már!
Leonie gyorsan átvette a kis keresőcsapat felosztását.
Semmi értelme nem lenne, ha most valamennyien
vaktában nekilódulnának. Éppen a válsághelyzetekben kell
megőrizni a hidegvérünket. A stratégia a legfontosabb!
A többieknek azt a feladatot adta, hogy a Lenau tér
környéki utcákon kérdezősködjenek a járókelőktől, ő pedig
a biztonság kedvéért még egyszer le akart menni a ház
pincéjébe, és becsengetni a szomszédokhoz.
Egyik akciót sem koronázta siker. Senki se látott egy
szőke kislányt macskával.
Paul Felmy egyre inkább pánikba esett.
– De hol lehet? Hol lehet? – kérdezte sötét hajába túrva,
ami már amúgy is elég zilált volt. – Úristen, ha történt vele
valami…
Leonie megnyugtatóan szorította meg a karját, és
egyenesen a szemébe nézett.
– Felmy úr, legyen nyugodt, megtaláljuk Emmát.
Remélte, hogy be tudja tartani az ígéretét.
– Most a parkok jönnek – folytatta aztán. – Mi ketten a
Lenau tér mögötti parkban nézünk körül, Maxie és Florian,
ti a Blücher parkban keressétek. Lehet, hogy Emma
valamelyik kiskertben rejtőzött el. Anthony, te maradj itt, te
leszel a bázis. Aztán mind itt találkozunk.
Azzal kirajzottak.

Amíg Leonie sietve nézte végig a környéket Paul Felmyvel

egyre-másra Emma nevét kiáltozva, a nap lemenni készült
a párás égbolton. Amikor a parkba értek, a hinta lassú
mozdulatokkal lengett ide-oda, de a játszótér üres volt.
– Hát, itt nincs – jegyezte meg Leonie teljesen
fölöslegesen. Az volt az érzése, hogy ha nem szólal meg,
Paul Felmy biztosan becsavarodik. Hihetetlenül nyomasztó
volt az egész. Leonie látta, amint Felmy verejtékcseppeket
törölget a homlokáról. Az ő testére is rátapadt a vékony
nyári ruha. Befordultak, és egy kis ösvényre tértek, amely a
sűrűbe vezetett.
– Emma?! – kiáltotta hangosan. Felmy is egyfolytában a
lányát szólongatta, egyre kétségbeesettebben. Néha
megálltak, mert úgy vélték, hogy valami neszt hallanak. De
aztán csak egy madár rebbent fel, vagy mókus szaladt fel
fürgén egy fatörzsön. Tovább haladtak. A parkban lassan
besötétedett. A fák és bokrok elvesztették színüket, és az
eltűnő fényben félelmetes árnyaknak látszottak. Amikor a
harmadik parkhoz értek, megcsörrent Leonie mobilja.
Előkapta, és érezte, amint hevesebben ver a szíve.
Maxie volt az.
– Megtaláltátok? – kiáltotta Leonie a telefonba, és látta,
amint Paul Felmy szeme kitágul.
– Nem – felelte Maxie csalódottan. – Azt reméltem, ti
találtátok meg. Úgy látszik, itt nincs, lassan elindulunk
visszafelé.

Már sötét volt, mire visszaértek a kávézóba. Anthony

aggodalmas arccal várta őket. Az általános kedvetlenségtől
elnémultak.
– Felmy úr – szólalt meg nagyot nyelve Leonie. – Úgy
gondolom, ideje szólni a rendőrségnek. Van Emmáról
fényképe a mobilján?
Felmy bólintott és a kezébe temette az arcát.
Felhívták a rendőrséget, elmondták, mi történt. Az
ügyintéző felvette az adatokat, és meglehetősen nyugodt
maradt. Nem először fordult elő, hogy egy gyerek nem
ment haza időben. És a legtöbb esetben ennek valami
nagyon hétköznapi oka volt.
– Eddig rendben volnánk – mondta Leonie. – A rendőrök
felvették az adatokat és rádiós keresést indítanak. – Félig
megkönnyebbülten biccentett oda Maxie-nak. – Felhívnád
addig esetleg a sürgősségi osztályokat?
Maxie telefont ragadott, Anthony pedig kávét főzött
mindenkinek. Leonie Paul Felmyhez ment, aki teljesen
magába roskadva ült egy tonettszéken. Egy csésze dupla
presszókávét tett elé, és egy pillanatra átkarolta a vállát.
– Igya meg, Felmy úr, jót fog tenni. Feketén issza, ugye? –
Leonie maga is meglepődött, hogy emlékezett erre. –
A rendőrök biztosan gyorsan megtalálják Emmát, messzire
nem juthatott.
A férfi bólogatott, és gépiesen felhajtotta a kávét.
– Igen, biztosan – ismételte meg színtelen hangon.
Leonie nem szívesen mondta ki a gondolatát, de aztán
mégiscsak kibökte:
– Valószínűleg ideje lenne Emma anyját is értesíteni.
Felmy összeszorította a száját, és megint bólintott. Aztán
felkelt és kiment telefonálni a kávézó elé.
Leonie bentről figyelte, amint idegesen fel-alá járkált a
telefonnal, és csillapító mozdulatokat tett a kezével.
– Nem, egyáltalán nem így volt – hallotta a férfi hangját. –
Kérlek, figyelj már egy kicsit, Marie!
Florian kelletlen képpel állt a pultnál. A kibontakozó
dráma nyilvánvalóan nem illett hedonista életfelfogásához.
Amikor elfogyott a kapucsínója, még vetett egy pillantást
Maxie-ra, aki még mindig a sürgősségi osztályokat
hívogatta, aztán vállat vont.
– Hát, asszem, én most tiplizek – mondta. – Ahogy a dolog
kinéz, én ehhez már nem sokat tehetek hozzá. De ti tök jól
csináljátok!
Maxie-nak intett, Leonie-ra lefegyverző mosolyt
villantott, de ő csak a szemöldökét vonta fel. Nem is várt
többet ettől az alaktól.

– Nos, Emma nevű kislányt ma este sehol sem szállítottak

kórházba – mondta végül Maxie. – És ez is valami. Ez
pontosan annyit jelent, hogy legalább baleset nem érte.
Jó hír volt ez, de valahogy senkinek se volt kedve
ujjongani.
Csak Mimi érkezett dorombolva, és követelődzőn nyomta
a fejét Maxie lábához. Biztosan meglepte a sok ember a
kávézóban, amely ilyen tájban már csak az övé szokott
lenni.
– Persze, Mimi, rendben van – simogatta Maxie
szórakozottan a macska fehér bundáját. – Mekkora
felhajtás a semmiért! – morogta megrendülten. – Hiszen
Emma bármikor megkaphatta volna Levendulát. Úgyis el
akarok ajándékozni párat a kicsik közül.
Egy szót sem szólt senki.
– Ettől a várakozástól megőrülök – ugrott fel Felmy
hirtelen, közben majdnem megbotlott a széke előtt heverő
Aphroditéban és Nerudában. – Valamit tenni kell! – Egy
papírfecnire felírta a telefonszámát és Leonie kezébe
nyomta. – Tessék, hívjon, ha van valami újság. Én most
hazamegyek és megnézem, nem jött-e haza véletlenül.
– Nem akar inkább odatelefonálni? – kérdezte Leonie, de
Felmy ekkorra már kiviharzott a kávézóból.

Aztán egy kis idő elteltével visszatért. Amikor belépett,

mindenki ránézett, de ő csak a fejét csóválta és lehuppant a
kék kanapéra. Mimi ijedten ugrott le és biztos távolságból
méregette a rendbontót. Ez az ő kanapéja volt – de hát
honnan is tudhatta volna ezt Paul Felmy?
– Kér még valaki kávét? – kérdezte Anthony.
Mai almazöld pólójának felirata – Keep calm and drink a
coffee – tökéletes mottója volt ennek a napnak. A fiatal
angol srác titokban ásítozott.
– Talán inkább egy pohár vizet – mondta Leonie. –
Iszonyú melegem van.
A jegyzetfüzetével legyezgette magát. Már fél tizenegyre
járt, de a levegő egy cseppet sem hűlt le. Leonie kilökte az
ajtót, és kinézett a Lenau térre. A távolban villám cikázott,
halkan idehallatszott a mennydörgés robaja. Ó, Emma,
merre vagy? – sóhajtotta szavak nélkül a sötétségbe.
Remélhetőleg biztonságban van. Leonie nyitva hagyta az
ajtót. Aztán a kanapéhoz ment és Felmy mellé ült, aki
sötéten meredt maga elé.
Ennek a közös várakozásnak tulajdonképpen semmi
értelme nem volt, tehetetlenek voltak, de valamiért nem
akarta magára hagyni az apát, aki a rettegéstől már azt
sem tudta, hol van.
– A rendőrök meg fogják találni – szólalt meg Leonie. –
Egy ilyen kislány nem szívódhat csak úgy fel. Fogadni
mernék, hogy Emma besurrant valamelyik kiskerti
házikóba, és rég az igazak álmát alussza.
Elképzelni sem akart mást.
– Mindjárt leszakad az ég – mondta Maxie az ajtóban
állva, az eget kémlelve.
Odakint friss szél támadt fel.
Aztán, mintha végszóra érkezne, berontott valaki az
ajtón, szinte letaposva a kávézó tulajdonosát.

Marie Felmy feltűnő jelenség volt. Vállig érő vörös haja

lángnyelvekként lobogta körül, és mint egy fúria, rohanta
le Paul Felmyt.
– Hol van Emma? Hol van a lányom? – kiáltotta. –
Megtalálták már?
Felmy összerezzent, amikor megpillantotta dühös
exnejét. Megcsóválta a fejét, és bocsánatkérő gesztussal
tárta szét a karját.
– A rendőrség még keresi.
– A rendőrség még keresi? – A vörös nő szinte
keresztüldöfte tekintetével Felmyt. Sötét szeme fényesre
polírozott gombokra emlékeztetett. – Hát ez egyszerűen
nem lehet igaz! Ezt nem hiszem el! Egyáltalán, hogyhogy
Emma egyszerűen… eltűnt? Paul, te tényleg egy lúzer vagy.
Nyilván egész napra egyedül hagytad. Nem tudtál jobban
vigyázni rá? Te vagy az oka, ha valami történt vele, te
egyedül! Micsoda apa vagy te!
Mindenki ijedten hallgatta a szóáradatot.
Felmy úgy ült a kanapén, akár egy kivert kutya, még csak
nem is próbált védekezni.
Leonie azonban, akinek az igazságérzetét bántotta a sok
szidalom, úgy érezte, meg kell védenie.
– Felmy asszony, kérem, nyugodjon meg! Igen, Emma
valóban eltűnt. De senki sem hibás ebben. A férje dolgozott
– mondta.
Ez a nő ne tegyen már úgy, mintha Felmy egész idő alatt
egy függőágyban hintázva sörözgetett volna.
– Mire hazaért, Emma már nem volt ott. És csak tőlem
tudta meg, hogy már reggel se jött iskolába. Éppen úgy
aggódik Emmáért, mint ön. Legalább annyira.
Marie Felmy hátrafordult.
– Valóban? És ön meg kicsoda?
Tetőtől talpig végigmérte Leonie-t.
– Leonie Beaumarchais vagyok, Emma osztályfőnöke –
felelte Leonie. – Nos, a helyzet a következő: Emma titokban
elvitt egy Levendula nevű kiscicát innen a kávézóból, és
azért ment világgá, mert félt, hogy vissza kell adnia. Érti
már? Erről igazán nem tehet a férje.
– Úgy érti, a volt férjem. És ez a Levendula… micsoda
hülye név ez egy macskának, no de mindegy. – Idegesen
megrázta a fejét, vörös fürtjei csak úgy repkedtek finom
arca körül. – Paul, megmondanád ennek a… ennek a
tanárnőnek, hogy ne avatkozzon bele a magánügyeinkbe?
Az idegeimre megy.
Leonie elképedten felkiáltott. Annyira felháborodott,
hogy egyetlen csattanós válasz sem jutott eszébe. Barátnője
bezzeg felpattant, és úgy állt oda mellé, mint egy utcai
banda vezére. Karba fonta a kezét, a szeme vészjóslóan
villogott.
– És esetleg ön befejezné az üvöltözést? – kérdezte
metsző hangon. – Nem hagyom, hogy a barátnőmet
sértegesse. Ha nem tud megfelelően viselkedni, fel fogom
szólítani, hogy távozzon.
– Paul, ezt nekem el kell tűrnöm? Hiszen az én lányomról
van szó – sziszegte Marie, és kihívóan nézett a volt férjére.
Maxie-t ez egyáltalán nem hatotta meg.
– Igen, Felmy asszony, vettük észre. Elég hangosan
mondta el, mi pedig nem vagyunk nagyothallók.
– És ezek meg miféle emberek? Paul, ne ülj már ott, mint
a bolondgomba! Mondj már valamit!
Felmy próbálta menteni a menthetőt.
– Kérlek, kedves, ne izgasd fel annyira magad. Ők
valamennyien Emma barátai. Órák óta együtt keressük őt.
– Világos. És én miért csak most tudtam meg? –
dühöngött továbbra is Marie, és Leonie egyszeriben
megértette, miért nem hívta fel Paul Felmy azonnal a volt
feleségét. Ez a nő úgy robban, mint egy kézigránát. És nincs
is igaza. Felmy vajon miért nem rakja helyre? Leonie
bátorító pillantást vetett a férfira. Ne hagyja már magát,
üzente a tekintete.
Felmy azonban csak lesütötte a szemét.
– Sajnálom, Marie – dörmögte.
 – Sajnálod, sajnálod. Ezt megtarthatod magadnak, te
hülye. Ettől még nem jön vissza Emma. Egyszerűen jobban
kellett volna figyelned rá, akkor nem ment volna világgá.
– Felmy asszony, elég volt. Fejezze már be a férje
csepülését.
– Volt férjem, már mondtam az imént – vágott vissza
gúnyos fintorral Marie. – Na, látom, találtál egy buzgó
védelmezőt. Egy tanárnőt. De édes! – Aztán visszafordult
Leonie-hoz: – Tartogassa a bölcsességeit az iskolásoknak.
Mit tud maga? Semmit se tud.
– Épp eleget tudok – felelte nyomatékkal Leonie. – Annyit
mindenesetre, hogy a férje… bocsánat, az exférje legalább
itt van Emmával, míg…
Felmy legyintett.
– Hagyja, Beaumarchais tanárnő – mondta fáradtan. – Ne
erőltesse. Majd mi elintézzük egymás között. Gyere, Marie.
Karon fogta a volt feleségét, és gyengéden az ajtó felé
irányította.
Leonie utánuk nézett, ahogy kettesben ballagtak az
utcán. Felmy beszélt a feleségéhez, Marie Felmy pedig
mintha lassanként megnyugodott volna, hangja egyre
halkabban és halkabban hallatszott, míg Leonie már végül
nem is hallotta. De – ex ide vagy oda – úgy tűnt, hogy még
mindig igen nagy a hatalma Emma apja felett.
– Jó ég, micsoda fúria – jegyezte meg Anthony, aki az
egészet a pult mögül nézte végig. – Bár tény, hogy nagyon
szexi.
A szemét forgatta, és mindenki nevetett. Egy pillanatra
mintha megszűnt volna bennük a feszültség.
– Köszönöm a támogatást, Maxie – mondta Leonie.
 – Nincs mit, tudod, hogy nem hagyom, hogy bántsanak –
kacsintott Maxie. – Hiszen barátnők vagyunk, vagy mi.
Hirtelen visszatért a régi meghittség, és minden olyan
volt, mint régen.

Amikor Paul Felmy húsz perccel később egyedül visszatért

a kávézóba, elnézést kért a kellemetlen jelenetért.
– Marie nem úgy értette. Egyszerűen csak túlságosan
ideges Emma miatt. Ráadásul feszült is, mivel most
érkezett haza Kenyából. Talán az időeltolódás. Azt
mondtam neki, jobb, ha a lakásomban várakozik, mielőtt
még elszabadulnak itt az indulatok. És ha Emma előkerül,
azonnal felhívom.
Leonie kicsit pikírten bólintott. Úgy gondolta, Marie
pontosan úgy értette, amit mondott.
– Nos, én mindenesetre úgy gondolom, hogy az exneje
egy kissé túllőtt a célon – mondta kioktató stílusban. –
Mindent azért nem kellene eltűrnie tőle.
– Tudom – mosolygott keservesen Felmy. – De azt hiszem,
e pillanatban elég rosszul áll a szénám.

Kevéssel éjfél előtt telefonáltak a rendőrségtől. Találtak egy

szőke kislányt a főpályaudvaron, a kolbászosstand előtt.
Nem volt nála macska, viszont Emmának hívják.
Valószínűleg teljesen össze van zavarodva, csak zagyvált
összevissza. A keresztnevén kívül igazából semmi
értelmeset nem húztak ki belőle.
– Bevisszük az irodába – mondta az ügyintéző. – Oda
kellene jönni érte.
– Már indulok is – kiáltotta Felmy a telefonba. Felugrott,
felmarkolta a slusszkulcsot, és már rohant is kifelé a
kávézóból.
– Hálistennek vége! – sóhajtott fel Anthony, és ezzel
mindenki egyetértett.
– Várjon, jövök én is! – kiáltotta Leonie. Emma apja után
rohant, a többiek pedig szedelődzködni kezdtek.
– Atyaisten, épp a főpályaudvaron, ez iszonyú – nyögött
Felmy, amikor már a sötétkék Saabban ültek. – Ott
éjszakánként olyan borzasztó népek mászkálnak.
Egészen rosszul lett a gondolattól, ahogy elképzelte a
törékeny kicsi lányt a drogdílerek és a többi gyanús alak
között. Holtsápadt volt.
Leonie bólintott.
– Még szerencse, hogy semmi baj nem történt. Emmára
vigyázott az őrangyala.
Vajon a macskával mi lett? Leonie leeresztette az ablakot,
a haját összeborzolta a meleg szél.
Felmy végigszáguldott a körgyűrűn, tekintete
előremeredt. Az éjszakai város elsuhant mellettük.
– Figyeljen, itt harmincas korlátozás van – figyelmeztette
Leonie, amikor Felmy szédítő tempóban elszáguldott egy
kerékpáros mellett, aki világítás nélkül hajtott a Vilmos
császár körúttól a Rajna felé.
– Nem érdekel – morogta a férfi.
Leonie hátradőlt az ülésben, és lopva oldalra sandított.
A Búsképű Lovag, aki az imént még félénken összehúzta
magát a volt felesége előtt, most egyszeriben nagyon
határozottnak tűnt. Finom keze keményen markolta a
kormányt. Komor arccal ült a volánnál, láthatóan
pattanásig feszült idegekkel. Mint egy ugrásra készülő
puma, jutott a nő eszébe. Ilyen lehet Felmy a bíróságon,
amikor a beszédét tartja.
Párszor kicsengett a mobilja, de mintha észre se vette
volna. Leonie sem szólalt meg. Hiszen senki más nem lehet
az, csak az az őrült exfeleség.
Percekkel később már meg is álltak a főpályaudvar
épülete előtt. Végigszaladtak a bejárati csarnokon, ám
amikor beestek a rendőrség irodájába, szörnyű meglepetés
érte őket.
A műanyag széken egy szőke kislány ült, hosszú haja
függönyként takarta el az arcát. Tétován harangozott a
lábával, kezében narancsleves papírpohár.
Nem Emma volt az.
Egy rendőr odajött, és elnézést kért a tévedésért.
A kislány neve Emma Becker, nem pedig Emma Felmy.
– Sajnos mi is csak most szedtük ki belőle, elnézést –
mondta. – Próbáltam még elérni magukat telefonon, de
már úton voltak.
– Hát ez nem lehet igaz! – fakadt ki Felmy magánkívül.
Kicsin múlt, hogy nem borult ki teljesen, Leonie pedig
önkéntelenül megfogta a kezét.
– Tényleg őszintén sajnálom – mondta a rendőr. – Amikor
a kislány megmondta, hogy Emmának hívják,
megörültünk, hogy az önök kislánya. És most fölöslegesen
idejöttek. Micsoda buta helyzet!
Szánakozva nézett rájuk, nyilvánvalóan mindkettejüket
Emma szüleinek gondolta.
Felmy a fogát csikorgatta, de próbált higgadt maradni.
– Ha hallunk valamit, jelentkezünk – ígérte a rendőr. –
A legjobb lesz, ha most hazamennek. Semmi értelme sincs
az egész éjszakát virrasztással tölteniük. Próbálják
megőrizni a nyugalmukat, aludjanak egy kicsit, még ha
erőltetni kell is. Megtaláljuk a kislányukat. A szökevény
gyerekek kilencven százaléka épségben hazakerül.

Amikor visszaültek a kocsiba, Felmy a kormányra roskadt,

a válla reszketett.
Szánalom szorította össze Leonie szívét.
A kezét finoman Felmy vállára tette.
– Kérem, Felmy úr – rázta meg gyengéden. – Felmy úr?
Paul? – szólongatta, aztán megismételte: – Paul? Minden
rendben lesz. Emma még csak néhány órája tűnt el. Meg
fogjuk találni.
Felmy a fejét rázta, rá se nézett. Kurtán felzokogott.
– Úristen! Mit tettem? Bár megengedtem volna, hogy
megtartsa azt a nyavalyás macskát! – nyögte. – Akkor nem
szökött volna el.
– Jaj, Paul, Paul… – Leonie döbbenten ölelte át a síró
férfit. Szorosan tartotta: úgy ültek ott az autóban, mint egy
védelmező burokban, amely elválasztotta őket a világtól. –
Ezt még mindig megteheti.
A levegőt hatalmas mennydörgés rázta meg.
Leonie felnézett Felmy válla felett, ki a dóm előtti térre.
A pályaudvar egyik színes reklámja nyugtalanul villogni
kezdett. Aztán az első esőcseppek dobolni kezdtek az autó
tetején.
Esett… végre!
– Tényleg jó lenne, ha Emmát várná otthon egy kis állat,
amikor hazaér, akiről gondoskodhatna – mondta
csendesen Leonie. – Akkor nem lenne olyan egyedül,
amikor önnek dolgoznia kell. Majd amikor visszajön,
beszélje ezt meg vele.
Paul Felmy bólintott, és boldogtalan képpel nézett rá.
– Persze.
Leonie látta, amint a férfi arca fájdalmasan eltorzul.
– Persze… ha visszajön.
Végigsimított a haján, próbálta visszaszerezni a tartását.
– Ne haragudjon. Egek, annyira kétségbe vagyok esve!
Marie-nak igaza van: tényleg rossz apa vagyok.
– Micsoda butaság ez! – felelte Leonie. – Ne hagyja, hogy
telebeszéljék a fejét, Paul. Ön kiváló apa. És biztosan nem
önön múlt, hogy Emma talán még nem tudta feldolgozni a
válásukat. Higgye el, idővel ez is jobb lesz majd. A gyerekek
könnyen alkalmazkodnak az új helyzetekhez, legalábbis
könnyebben, mint mi, felnőttek. Emma még zárkózott egy
kicsit, de már jó úton jár. Annyira helyes kislány, rendbe
tudja tenni a dolgait, ebben biztos vagyok. Ne lásson
mindent olyan sötéten.
Paul Felmy bólintott.
– Hát, így kellene. – Felsóhajtott, és a szélvédőre szakadó
záport nézte. – Reméljük, hogy minden jóra fordul…
Indított, az ablaktörlők vadul ide-oda jártak.
– Köszönöm, Leonie, hogy velem jött. – Ránézett, és
felvonta a sötét szemöldökét. – Egyáltalán: megengedi,
hogy Leonie-nak szólítsam?
– Ó, persze – mosolygott Leonie. – Szívesen tartottam
magával. Hiszen ez csak természetes.
– Egyáltalán nem. – A férfi megrázta a fejét. – Egyáltalán
nem természetes. Legalább megengedi, hogy hazavigyem?
Hallgatagon suhantak az esőn át, amely most már
feltarthatatlanul szakadt le a városra. Az útpálya
elmosódott. Csak lassan jutottak előre, alig láttak ki az
ablakon.
Leonie érezte, hogy hatalmas fáradtság keríti hatalmába.
Egy pillanatra lecsukódott a szeme. Azonnal felbukkant
előtte Emma szív alakú kis arca. Látta maga előtt, ahogy a
kislány Levendulával játszik a kávézóban, hallotta csengő
kacagását. Jót tett neki az a kiscica. És egyáltalán, minden
jobb lett, mióta Emma összebarátkozott Majával, aki
nagyon népszerű lánynak számított az osztályban.
A Harisnyás Pippi-kép óta Emma Maja szárnyai alá került,
már jobban elboldogult, de olykor továbbra is a maga útját
járta. Leonie mosolyogva gondolt arra, amikor az után az
iskolaudvari veszekedés után Emma megbújt az iskolai
faházikóban, és úgy rajzolgatott, mintha a világ rajta kívül
megszűnt volna létezni.
Kinyílt a szeme. Hirtelen kiszállt a szeméből az álom.
– Paul! – kiáltott fel, és a férfihoz fordult, aki
gondolataiba merülve vezetett. – Azt hiszem, tudom, hol
lehet Emma!

Az iskola Ehrenfeld peremén egyáltalán nem volt messze.

Leonie mutatta az utat a szűk utcákon át, a víz felfröcskölt,
ahogy áthajtottak a pocsolyákon.
– Itt vagyunk!
Megálltak az iskolaépület előtt, ahol egy árva utcai lámpa
világított. Másodpercekkel később már a szakadó esőben
rohantak a főbejárat felé.
Leonie annyira izgatott volt, hogy elejtette a kulcsot.
Mindketten lehajoltak érte, és majdnem összeütötték a
fejüket. Egy pillanatra egészen közel került hozzá Felmy
arca. Összenéztek, és Leonie szívverése egy másodpercre
kihagyott a férfi sötét szemének pillantásától. Gyorsan
felkapta a kulcscsomót, és felegyenesedett, hogy kinyissa az
épületet.
Átvágtak az iskolaudvaron. Leonie halkan káromkodott,
amikor belelépett egy mély tócsába, de továbbrohant,
Felmyvel a nyomában, és az udvar végén álló hatalmas
fára mutatott.
Amikor lihegve a kőfalhoz értek, Leonie a szájára tette az
ujját, jelezve, hogy maradjanak csendben. Egymás mellett
álltak a nagy gesztenyefa víztől csepegő lombkoronája
alatt, és hallgatóztak.
Halk nyávogást hallottak a fejük felett, és egy
gyerekhangot, amely csendesen néhány szót szólt.
– Emma! – kiáltotta Paul Felmy.
Fent a faházban valami megmozdult. Egy kéz arrébb tolt
egy gallyat, aztán megjelent Emma sápadt arcocskája.
Levendulát magához szorítva nézett le rájuk.
– Papa?! – A kislány megkönnyebbülten elmosolyodott,
aztán elsírta magát. – Papa! – zokogta.
Paul Felmy sebesen felkapaszkodott a fatörzshöz
erősített létrán. Leonie látta, amint bemászik a faházba, és
magához szorítja a kislányát.
– Jaj, Emma – mondta, és ebben a két szóban minden
szeretete benne volt.
– Jaj, papa – felelte Emma.
Aztán egy darabig egyikük se szólalt meg, csak az eső
zuhogott a levelekre. Még Levendula sem nyávogott. Csend
lett.
– Minden rendben van odafent? – szólt fel Leonie pár
perc elteltével. A vizes ruha a testére tapadt, a szandálja
egészen elázott. De nem érdekelte, hiszen meleg volt.
– Beaumarchais tanárnő! – kiáltott le Emma,
csodálkozással a hangjában. – Ön is itt van?
Hatalmas dörrenés. Leonie összerezzent.
– Jöjjön fel gyorsan, Beaumarchais tanárnő, egészen
elázik!
– Már egészen eláztam – kiáltotta vissza Leonie. Levetette
a szandálját, és mezítláb felmászott a létrán a faházba.
Sötét volt odabent, mint egy barlangban, és meglepően
meleg. Leonie leereszkedett a durván ácsolt fapadlóra és
felhúzta a lábát. Így kucorogtak egymás mellett egy jó
darabig, Paul, Emma, ölében a cicával, illetve Leonie.
Odakint tombolt az ítéletidő, ők pedig egyszerűen csak
boldogok voltak, és hálásak, hogy véget ért a rémálom.
Lassan elvonult a vihar, és a gesztenyefára ácsolt
rejtekhelyre egyszerre nagy békesség ereszkedett.
Hallgatták az eső susogását, amely fokozatosan
alábbhagyott, és olyan meghitten üldögéltek együtt, mintha
ezer éve ismernék egymást.
Milyen kellemes is egy ilyen faház, gondolta Leonie. Nem
csoda, hogy Emma éppen ezt szemelte ki kedvenc helyéül.
Odanézett a kislányra, aki szüntelenül Levendulát
simogatta.
– Te jó ég, Emma! – szólalt meg. – Alaposan ránk
ijesztettél, tudod? Egyszerűen csak elszökni…
Emma lehorgasztotta a fejét.
– Nem tudtam, mit csináljak – motyogta alig hallhatóan. –
Én igazán vissza akartam vinni Levendulát, de egyszerűen
nem voltam rá képes. – A szeme ismét megtelt könnyekkel.
– Tehát vettem neki a Subbelrather utcai Fressnapfban
ennivalót meg egy macskahordozót, aztán újra idejöttem,
mert gondolkodni akartam. De aztán jött a vihar, én meg
féltem.
– Már minden rendben van, Emma – mondta Paul Felmy.
A mellkasára húzta a kislány fejét, gyengéden simogatta a
haját. – Én viszont majdnem meghaltam a rémülettől. Meg
kell ígérned, hogy soha többé nem szöksz el, világos? Az
életben adódnak néha gondok, ez így van rendjén. De
minden problémára találhatunk megoldást. A szökés
sohasem megoldás, érted?
Emma bólintott és az apjához simult.
– Még mindig haragszol rám? – kérdezte csendesen.
– Jaj, Emma, dehogyis. Végtelenül szeretlek. És akkor is
szeretlek, amikor veszekszünk. Mindig szeretlek, érted?
Mindig. Mindig. Mindig!
Leonie érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
– Én is mindig, mindig és mindig szeretlek téged, papa –
mondta Emma.
Levendula nyávogni kezdett, Emma pedig magához
szorította a kiscicát.
– És Levendulát is szeretem. Nem tarthatnám meg
mégis?
Paul Felmy megadó sóhajjal Leonie-ra pillantott: úgy
néztek össze, úgy mosolyogtak, mint a cinkosok.
– Tartsd meg, te kis tekergő – mondta Felmy. – Ha Maxie
Sommernek nem lesz ellenére, akkor nekem sem. De most
először is megmondjuk mamának, hogy megvagy. Otthon
vár bennünket.

Felmy tehát felhívta a volt feleségét, aztán hazaindultak.

Emma a macskahordozóval a Saab hátsó ülésére
telepedett. Igazából holtfáradtnak kellett volna lennie, de
szünet nélkül csacsogott a boldogságtól, hogy mégis
megtarthatja Levendulát, és hogy a mamája is hazajött
Afrikából, és most otthon várja őt.
Leonie is boldog volt, naná hogy az volt, de amikor Felmy
kitette a háza előtt, és még egyszer köszönetet mondott, egy
kicsit szerencsétlenül álldogált a járdán, és nézett a nagy
sötétkék autó után, amely hamarosan eltűnt az Ehrenfeld
körút irányában.
A nagy kaland szerencsés véget ért, de most fura érzése
támadt arra a gondolatra, hogy a sötét hajú ügyvéd szépen
hazamegy ahhoz a vörös nőhöz a lányukkal. Egyszerre úgy
érezte, kizárták valamiből, bár racionálisan nézve erre
semmi jogalapja nem volt.
Felmy a diákja édesapja volt. Semmi több. Nem is ismerte
ezt az embert. És az, hogy a kislányt az anyjához viszi,
teljesen természetes.
Leonie mégis hamisnak érezte az ügyet.
Az a sok izgalmas óra, amit együtt átéltek – Felmy első,
izgatott telefonja, a parkbeli közös kutatás, a feszült
várakozás a kávézóban, a nyaktörő autózás a körúton, a
kétségbeesés, hogy mégsem az „ő Emmájuk” az, akit a
rendőrség elkapott, aztán Felmy bizalmas pillantása,
amikor a leesett kulcsért nyúltak, a rohanás az
iskolaudvaron át a szakadó záporban, a pillanat, amikor
megtalálták Emmát, az éjszaka intim közelsége, ahogy
együtt üldögéltek kimerülten, de boldogan a kis faházban,
míg valódi őserdei eső verte a lombokat – mindettől valami
olyan érzése támadt, mintha közel került volna Paul
Felmyhez.
Általában elég sok idő kell ahhoz, hogy valaki
megismerjen egy másik embert. Néha akár évekig is
eltarthat. Csak ezután mutatkoznak meg a jellemvonások,
az, hogy az illető mit kedvel, mitől fél és mire vágyik. De a
különleges helyzetekben, létünknek bizonyos esszenciális,
kegyelmi pillanataiban a lélek köré emelt védőfalak
meginognak és megrepedeznek, és megismerhetünk egy
személyt teljes sebezhetőségében, megpillanthatjuk az
igazi arcát. Ilyenkor a hagyományos közeledési módok
minden formája érvényét veszti, és az ember
menthetetlenül beleszáguld a másik szívébe.
– Jelentkezem, még látjuk egymást – mondta Paul Felmy
halkan, a kocsi félhomályában felé fordulva, amikor
elbúcsúztak egymástól. – Nem tudom, hova lettem volna ön
nélkül, Leonie. Ön a védőangyalom.
Ránézett és megfogta a kezét, egy kicsit mindkettő
hosszabbra nyúlt annál, mint hogy közönséges
udvariassági gesztust lássunk benne.

Leonie még egy darabig gondolataiba merülve álldogált az

üres utcán, mintha így még tarthatná a kapcsolatot
mindazzal, ami aznap este történt. A Pane e Cioccolatában
rég kialudtak a lámpák.
A vihar után kellemesen kitisztult a levegő. A nyomasztó
hőség eltűnt. Leonie vett egy mély lélegzetet, és az éjszakai
égre pillantott.
 Bármi jöhet, annyit tudott, hogy egy létfontosságú
pillanaton osztozott Emma apjával. És azzal is tisztában
volt, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt az éjszakát.
Paul Felmy talán pontosan az a férfi lett volna, akit igenis
átenged a küszöbén, ahogy Siebenschön asszony olyan
szépen megjósolta, amikor először ettek együtt az olasznál.
Leonie azonban nem tudta, milyen szerepet játszik a vörös
nő Emma apjának életében.
 18

Susann Siebenschönnek minderről halvány sejtelme sem

volt. Nem tudott bájos macskaszitterének szívbéli
zűrzavaráról – persze arról sem, hogy már rég nem
macskaszitter –, sem arról, hogy Mimi időközben öt kedves
kis kölyöknek adott életet, akik közül az egyiknek
Levendula a neve, sem arról, hogy az egész macskafamília
egy Lenau téri kis kávézó látványosságává vált. Annyit
tudott csak, hogy csodásan telnek a napjai Giorgio
Pasinivel, és hogy sok izgalmas órát osztanak meg
egymással.
Elkirándultak az Amalfi-öbölbe egy régimódi gőzhajóval,
Positanóban kötöttek ki, és belevesztek a hegyre
meredeken felkúszó, keskeny utcák zűrzavarába. Susann
vett egy fehér, lyukhímzéses pamutruhát, ami Positanóban
évek óta nagyon divatosnak számított, és amikor kilépett
az öltözőfülke vékony szövetfüggönye mögül, Giorgio olyan
csodálattal nézett rá, hogy kétségei a korát és a ruhát
illetően azonnal szertefoszlottak. Nyaraláskor minden
lehetséges.
Késő délután leültek a Le Sirenuse teraszára – ez a régi,
előkelő szálloda már az ötvenes években is ott állt, amikor
Positano még csak egy nehezen megközelíthető, isten háta
mögötti halászfalucska volt, művészek és bohémek
Eldorádója magányos öblökkel és csendes zugokkal. Hideg
fröccsöt ittak és csodálták a lélegzetelállító tengeri kilátást.
Az időről tökéletesen megfeledkeztek. Giorgio egyszerre
felállt és lenézett az öbölbe, ahol egy fehér gőzös épp
felvonta a horgonyt.
– Mamma mia, attól tartok, hogy ez a mi hajónk volt.
– Ó, te jóságos ég! – kiáltott fel Susann. Felugrott, Giorgio
mellé állt, és két kézzel fogta a szalmakalapját, hogy le ne
repüljön.
– Most mit tegyünk?
– Hát, itt maradunk.
Giorgio valahogy elintézte, hogy kerüljön számukra
szoba a Sirenuse-ben. Aprócska, tengerre néző szoba volt, a
franciaágy szinte az egész szobát kitöltötte, az árától pedig,
amit a férfi el akart titkolni, de valahogy mégiscsak
kitudódott, egyszerűen elállt Susann lélegzete. De minden
centje megérte. Amikor Susann éjszaka halkan, nehogy
felébressze Giorgiót, felkelt és az ablakhoz lopódzott, az
öböl felett látta a hegy sziklás tömbjét, amelynek oldalában
az apró házacskákból áradó fény aranyszínű ragyogásba
borított mindent. Arra gondolt, hogy ilyen szépet még
életében nem látott.
Csak állt az ablaknál, megfeledkezve az időről.
A Bertolddal eltöltött nászútja óta nem voltak ilyen
könnyed, gyönyörű hetei. Mindegy már, hogy mi történik
még, hogy miképpen végződik ez az egész história – mert
valamikor sajnos vége lesz –, de egyetlen percét sem bánta
meg. Az élet utolsó ajándéka volt ez a számára.
A Hotel Paradisóban nem kellett szólnia. Mivel, bár ezt
nem árulta el Leonie-nak, már rég nem lakott ott. Amikor
ugyanis harmadszorra hosszabbította volna meg az ott-
tartózkodását, Massimo gondterhelt képpel ült le a
számítógépe elé, és összevont szemöldökkel, fejcsóválva
nézett Susannra.
– Ó, signora Siebenschön… attól tartok… attól tartok, nem
tehetek semmit.
Főszezon volt Ischián, odafent a Paradiso Therme
szállóban egyetlen szabad egérlyuk sem volt. A lenti
Paradiso Gardenben volt ugyan még hely, de minden
lármás család ott lakott, ráadásul a vacsorához fel kellett
volna mászni a meredek lejtőn a főépületig. Susann nem
akart odaköltözni.
Tehetetlenül töprengett, mitévő legyen. Aztán Giorgio
megkérdezte, nem akarja-e a maradék nyaralását
egyszerűen nála tölteni, az ő házában, amely Ischia Porto
erdős lankáin állt.
Susann eleinte habozott, de aztán már butának érezte
magát. Hiszen Giorgio Pasini maga volt a nyaralás végtelen
meghosszabbításainak oka.
– Hiszen már csak pár napról van szó, Ssussanna, amore
mia. Gyere, lakj nálam, annyira boldog lennék! Az én
házam nem egy palota, de van egy vendégszoba, saját
fürdővel, nyugodtan ellehetsz ott, és azt csinálsz, amit csak
akarsz. Én délelőtt bemegyek a régiségboltba, aztán
sziesztakor találkozunk, este meg bejössz Ischia Pontéba,
felmegyünk a castellóba, és elnézünk egészen Nápolyig.
Kérlek, mondj igent!
Susann nevetett, aztán tényleg igent mondott, és nem
bánta meg.
Persze voltak apróbb összekapások és veszekedések,
ahogy az szeretők között lenni szokott, de egészében és
főképp ahhoz képest, hogy már mindkettőjük mögött ott
állt egy élet, meglepően jól kijöttek egymással. Talán mivel
már mindketten toleránsak voltak, és nem akarták nevelni
a másikat. Amikor az ember idősebb lesz, rájön, hogy
senkit nem lehet csak úgy megváltoztatni. És ha elég
okosak vagyunk, akkor azokra a tulajdonságokra
összpontosítunk, amelyek tetszenek nekünk, a többin pedig
némi nagyvonalúsággal átsiklunk.
Giorgio a születésnapján felmászott Susann-nal az
Epomeóra, és ott, abban a vendéglőben, amelyben az
asszony egykor a férjével üldögélt, Giorgio megfogta a
kezét, és azt mondta:
– Ssussanna, én nem vagyok egy Bertold, én csak Giorgio
vagyok, de teljes szívemből szeretlek. Legyünk együtt
boldogok, maradj velem itt, Ischián. Nem fogod megbánni.
Susann életében először szerette volna, ha nem olyan
reménytelenül német.
– Giorgio, én is szeretnék veled lenni, de egyszer haza
kell majd mennem – felelte.
– De mit akarsz Németországban? Ott nagyon hideg van,
kellemetlen, az emberek halálra dolgozzák magukat,
ráadásul mindig esik. Az olasz dolce vita sokkal szebb.
Susann elmosolyodott.
– Bizony, gyakran esik, legfőképp nálunk, Kölnben. De
tudod, mit mondanak a kölniek? Köln a világ legszebb
városa!
Susann felsóhajtott és a Rajnára gondolt, amelynek
partján már kisgyerekként annyit sétált, meg a dómra, amit
feltétlenül meg akart mutatni Giorgiónak. Aztán meg a
fehér cicájára gondolt, aki most már túl hosszú ideje nem
sétálgat az Eichendorff utcai lakás tetőteraszán.
– És ott van még Mimi is – mondta.
– Mimi? Kicsoda az a Mimi? – Giorgio értetlenül nézett
rá. Nyilvánvalóan teljesen elfelejtette már első
beszélgetésüket ott a boltban.
– Hát a macskám, akinek már biztosan rettenetesen
hiányzom. Nem hagyhatom tovább a
szomszédasszonyomnál, tudod, most ő vigyáz rá.
Legkésőbb július közepén vissza kell mennem. De miért
nem jössz velem, Giorgio? Te is ellakhatsz nálam. Nincs
ugyan házam, de a lakásom épp elég nagy kettőnknek is.
Akár hármunknak is – tette hozzá nevetve, mert abban
biztos volt, hogy Mimi imádni fogja ezt a finom úriembert.
Giorgio arca elsötétült, és sajnálkozva csóválta a fejét.
– Sajnos ez teljesen lehetetlen, carissima – jelentette ki
aztán nagy zavarban.
Susann meghökkent. Lehet, hogy valamiről nincs
tudomása? Valami másik nő, akit Giorgio eddig eltitkolt?
Lehet, hogy nem is özvegy? És a Nápolyban élő szállodás
fia talán nem is a menyasszonyával, hanem az anyjával él
ott, aki hazavárja a férjét az ischiai szezon után? Susann
agyán hirtelen végigszáguldott minden rossz klisé, amit
csak az olasz férfiakról mondani szoktak.
– De miért, Giorgio? Miért lenne lehetetlen? Hiszen a
boltodat csak unaloműzésből vezeted, ha jól értettem.
Egyáltalán nem kellene dolgoznod.
Giorgio Pasini feszengett a székén.
– Nem, nem, nem, az üzlet úgyis csak az év felében van
nyitva.
– De akkor meg mi van?
 Susann döbbenten látta, ahogy olasz hódolója fülig pirul.
– Nem lakhatok nálad, Ssussanna, amíg az a Mimi ott
van. – Habozott. – Nagyon-nagyon kínos, de csúf
macskaallergiám van.
Susann Giorgióra meredt, és nem tudta, nevessen-e vagy
sírjon. Hát ezt nevezik a sors iróniájának.
De aztán mégiscsak nehéz lett a szíve.
 19

Susann Siebenschön bánatának oka mindeközben békésen

heverészett a Paula kisasszony kanapéján, és éppen csak
kinyitotta a szemét, amikor egy új vendég lépett a
kávézóba.
Henry Brenner, aki aznapra ütemezte a beszélgetést a
kávézó tulajdonosával, szokás szerint túlságosan is pontos
volt. „A pontosság a királyok udvariassága” – mondogatta
mindig a nagyanyja, ami persze fura volt, mivel a
nagymama egyszerű parasztasszony volt az Eifel vidékéről,
ahol egész életét leélte, és akinek a Kölnbe megtett
kirándulás már nagy kalandnak számított.
Háromnegyed kilenckor Henry elnyomta a cigarettáját a
Lenau téren – az aznapi elsőt, ilyen szempontból tényleg
haladt, ám mivel a reggeli füstölgés elmaradt a kávé mellől,
meglehetősen ingerültté is vált. A nikotinmegvonás
megkövetelte a maga áldozatát. Lehet, gondolta, hogy
egyszerűen véget kellene vetni ennek az egész agyrémnek,
folytatni a dohányzást, és legföljebb korábban a föld alá
költözni. Vagy akár nem is. Hiszen voltak reményt adó
ellenpéldák: Winston Churchill vagy Helmut Schmidt, akik
késő aggkorukig békésen elpöfékeltek.
No de, szólalt meg egy hangocska a fejében, amely egy
kicsit hasonlított Tabeáéra, a volt barátnőjéére, azért az
apukád sanyarú sorsát mégiscsak tekinthetnéd
figyelmeztetésnek, Henry. Tabea ugyanis, aki szívvel-
lélekkel elkötelezte magát a pilates szentsége mellett,
mélyen megvetette a dohányzást. Közben már meg is
nyitotta a saját stúdióját Rodenkirchenben, és az új
barátaival ezeket a menő bisztrókat látogatta, amelyek
gombamód nőttek ki a földből, és egészséges
vegaburgereket meg tofucurryket faltak rendkívül sok
gyömbérrel és korianderrel. Brenner viszont utálta a
gyömbért, és utálta a koriandert is. Amolyan tipikus „női
izé”-nek tartotta. „Ó, a gyömbér!” – sikoltoztak, és a szemük
is kifordult. Kösz, inkább nem. Ami pedig a koriandert
illeti, hát ahelyett akár egy darab szappant is a szájába
dughatott volna. Senki se gondolja, mondta el magában a
védőbeszédét, hogy valamely jelentős ember, például
Sartre vagy Camus lecserélte volna a cigarettáját erre a
gyömbér-koriander kombóra? Na ugye. Vagy Hemingway,
aki mind között a legnagyobb bagós volt? Az öreg „papa”
csak nevetett volna, és elment volna horgászni, vagy
felment volna az írótornyába San Francisco de Paula-i
birtokán, és megírt volna egy újabb Nobel-esélyes regényt.
A cigaretta az cigaretta, éppúgy, ahogy a rózsa az rózsa.
Brenner jót nevetett magában. Mennyire a humorodnál
vagy ma reggel, Henry. No de mindez mit sem ér: muszáj
lesz felkeresnie ezt a macskanőt, akihez igazából semmi
kedve nem volt. Mennyivel szívesebben megírta volna Az
utolsó cigarettám történetét a heti rovatában! Történet egy
férfiról, aki megpróbál leszokni. Ez érdekes lenne! És
amikor elég cikk összegyűlik, abból már egy könyvet is
össze lehetne barkácsolni. Manapság minden újságíró ezt
csinálja. De ez a hülye Burger betett neki a
macskakávézójával. Brenner tehát mélyet sóhajtott, és
átvágott a Lenau téren, amely fölé ma gyengédkék égbolt
borult. Megemelte a kezét, amikor az újságosstandot
rendezgető ember köszönt neki. Aztán az órájára nézett.
Kilenc lesz öt perc múlva.
Vágjunk bele! – adta ki magának a jelszót, és határozott
léptekkel a kis kávézóhoz sietett a Chamisso utca elején.
Minél előbb tudjuk le ezt az ügyet.
Bekukkantott az ablakon: ott bent egy cirmos macska
hevert olyan mozdulatlanul, hogy egy pillanatra
kitömöttnek vélte. Kinyitotta az ajtót.
Először is egy nagy fehér macskát pillantott meg, aki egy
ómódi kanapén aludt, lomhán kinyitotta a szemét, majd
újra becsukta. A Paula kisasszony hivatalosan csak tízkor
nyitott, de két asztal máris foglalt volt. Egy idősebb úr
nagyon elmélyülten olvasta az újságot, a hasán egy kis
fehér macska feküdt. Egy kontyos majompofa pedig az
egyik kis kerek asztalnál kucorgott a sarokban, fülében
vezeték nélküli fülhallgatóval a MacBookján pötyögött.
Előtte egy chai latte. Egy lángvörös hajú fiatalember háttal
az ajtónak a pult mögött állt és a kávégépet tisztogatta. Egy
további kiscica az egyik könyvespolcon szundikált, egyik
mancsát lazán lelógatta a hárszöld borítójú Goethe-összes
első kötetéről. Egy kissé ferdén felragasztott cetlin az egyik
polcon ez állt: 1 euró. De voltak 2 euró és 3 euró feliratok is.
Brenner felhúzta a szemöldökét. Ez volt a legkülönösebb
antikvárium, amit valaha látott. Kíváncsian ment át a
polcokhoz: az elrendezés elég hóbortos elvek alapján
történhetett. Voltak ott könyvek Kétségbeesett
szerelmeseknek, Történetek boldog befejezéssel, Könyvek
esős napokra – Johann Wolfgang von Goethe például itt
talált otthonra, olyan művek mellett, mint az Árvíz
Indiában vagy az Eső. Azon a polcon, amely kifejezetten a
kertbarátoknak szólt a felirata szerint, a kiskertekbe
ültetett árnyékkedvelő növények és vadvirágok telepítési
tanácsadója mellett helyet kapott Bassani Finzi-Continiék
kertje című könyve, valamint A rózsa nevének egy kopottas
kiadása. És aztán volt még egy polc: Könyvek
denevérkutatóknak.
Könyvek denevérkutatóknak? Brenner szája nevetésre
rándult. Egy lépést hátrált, mire a kis könyvcica álmos
szemmel nézett rá. Miféle állatkertbe került? Elvigyorodott,
aztán gyanakodva szimatolt körbe. De nem a várt
ammóniákszag csapta orrba, hanem a frissen kelt tészta és
a fahéj illata.
A konyha ajtaja kivágódott, és egy szőke, zilált hajú
teremtés viharzott ki rajta egy tálca frissen sült fahéjas
csigával. Henry érezte, hogy összefut a nyál a szájában.
Fahéjas csiga! Gyerekkorában ez volt a kedvenc süteménye
– ez a meghitt illat egy pillanatra visszarepítette őt a
nagymama konyhájába. Jóindulattal nézte a cukrászlányt,
aki épp a pultra helyezte a tálcát. Talán mégiscsak
kellemesebben alakul ez a dolog a kávéházzal, mint
gondolta. Ebből a csábítóan illatozó csigából mindenesetre
kérni fog egyet. A kisegítő épp kipakolta őket a vitrinbe.
Aztán a fiatal nő felnézett, Henry Brenner pedig kis híján
szívrohamot kapott.
Nagyon is jól emlékezett még ezekre a világoskék
szemekre, amelyek most rosszallóan méregették.
A nő összeráncolta a homlokát, egy pillanatra még a
szemét is összehúzta. Aztán a pult elé állt, és összefonta a
karját.
– Hát ezt nem hiszem el! Az egohuszár! – szólalt meg. –
Hát most mindjárt elmehet – az ilyenek számára nincs
helyünk.
Brenner nagyot nyelt, megfogta bőr válltáskája szíját, de
aztán összeszedte magát.
– Hát erről szerencsére nem ön fog dönteni.
– Nem? – A nő gúnyosan elmosolyodott. – De még
mennyire, hogy én fogok. Ugyanis enyém a kávézó.
– Mi… micsoda? Ön… Paula kisasszony? – makogta
Brenner zavarodottan, és egészen elsápadt. Ő lenne az
őrült macskás nő?
– Én Maxie Sommer vagyok. És ön kicsoda?
– Henry Brenner a Kölner Stadt-Anzeigertől. Én csak a
munkámat szeretném végezni itt.
Most a kávézó tulajdonosa váltott arcszínt. Gyengéd
rózsaszín ömlött szét rajta.
– Most csak viccel, igaz?
Maxie Sommer még mindig összefont karral és
ellenséges tekintettel állt Henry Brenner előtt, és
valószínűleg mindkettejüknek az a parkbeli kellemetlen
eset járt az eszében. Na igen, a férfi csúnyán kigúnyolta,
aztán otthagyta a földön ülve. Akkor nagyon frappánsnak
érezte magát, és a nagy diadaltól talán egy kicsit túl is lőtt a
célon. Brenner még pontosan emlékezett a saját szavaira.
De végül is ez az ostoba liba csak kilőtt a bokorból, és
egyszerűen beleszaladt az ő vadiúj Peugeot kerékpárjába.
És azt képzelte, hogy ocsmányul szidalmazhatja őt.
 Na, mindegy. Brenner megrázta a fejét, és elhatározta,
hogy profi módon áll a dologhoz.
– Nem viccelek, Sommer kisasszony – amúgy szép neve
van –, de ma reggelre megbeszéltünk egy interjút.
A lány nem foglalkozott a bókkal, és összevonta a
szemöldökét.
– Kedves próbálkozás. De mielőtt interjút adok önnek,
megvárjuk, míg a karácsony és a húsvét azonos napra esik
– vágta oda hetykén. – Sohasem állhattam az arrogáns
férfiakat.
Nos, rendben, a kicsike megmutatta, hogy van vér a
pucájában. No de ő sem most jött le a falvédőről, volt már
dolga komolyabb interjúalanyokkal is. Nem hagyja, hogy
provokálják.
– Ugyan, hagyjuk már, Sommer kisasszony. Ön isteni
süteményt tud sütni. Én meg jó cikkeket írok. És
mindketten szét tudjuk választani az üzletet a
magánéletünktől, ugye?
A lány továbbra is csak bámult rá.
– Hát jó – felelte hűvösen. – De előtte kérjen bocsánatot.
Azt hiszem, ez a legkevesebb.
Kék szeme úgy ragyogott, mint valami északi-sarki
jégtömb.
Ez a nő teljességgel megbuggyant.
– Én nem így látom a helyzetet – felelte Brenner
nyugodtan. – Teljesen egyértelmű, hogy az ön hibájából
történt. Ha nem arra néz, amerre szalad, az igazán nem az
én gondom.
Lassan magához tért a meglepetéstől. Oké, lehet, hogy a
macskakávézót illetően előítéletei voltak. A kávézó egész
kellemesnek bizonyult, és nem volt öreganyóka, akit koszos
kóbor macskák vesznek körül, és aki kávézaccból olvas, ezt
készséggel elismeri. De ez a lány annyira makacs! Nem
muszáj neki a Paula kisasszonyról írni. Az ő döntése.
Brenner elszántan a helyére igazította a kamerás táskáját.
Az a fahéjas csiga azért észbontóan illatozott. És az, aki
sütötte, átkozottul csinos volt, még úgy is, hogy haragudott.
Csak ne lenne ennyire öntelt…
– Hát ez tényleg hi-he-tet-len! – csattant fel most, és a
másik két vendég kíváncsian emelte fel a fejét. – Brenner
úr, mégis mit képzel magáról?
Mintha még a kávégéppel szöszölő vörös fiú is megérezte
volna a feszültséget. Neki nyilvánvalóan sejtelme sem volt
arról, miért is dühös a főnökasszony, ám arra – a lánnyal
ellentétben – pontosan ráérzett, hogy milyen reklám lenne
az üzletnek, ha megjelenne róluk egy cikk a helyi újságban.
– Üdv, Brenner úr! – kiáltotta örömmel. Henry azonnal
felismerte az angol akcentust. – Nemrég beszéltünk
telefonon, velem egyeztette az időpontot, emlékszik rám?
Én vagyok… Anthony.
Igen, ő volt Anthony, és a mai piros pólóján a következő
Shakespeare-bölcsesség állt: All’s well that ends well.
Brenner bizonytalanul biccentett.
– Nem foglalna helyet, Brenner úr? – buzgólkodott
Anthony. – Esetleg egy kávét? – És már izzította is a gépet. –
Egy fahéjas csigát? Egészen friss, most jött a sütőből!
Tányérra tett egy illatozó fahéjas csigát, és az asztalhoz
sietett. Na végre valaki, aki tudja, hogyan kell fogadni a
kultúrateremtőket.
Henry méltósággal vette át a tányért.
 – Ó, nem, Brenner úr nem szeretne helyet foglalni! –
kiáltott rá a fiatalemberre Maxie Sommer, és kiragadta a
tányért csigástól a kezéből. A szeme szikrákat szórt. – Ugye
nem gondolta komolyan, hogy még jutalmat is kap a
szemtelenségeiért!
Brennernek most lett elege. Annyira szerette volna azt a
fahéjas csigát!
– Tudja, mit? Tehet egy szívességet! – ordította magából
kikelve, és a szeme sarkából még látta, hogy a szőke
macbookos férfi meglepetten kikapja a füléből a
fülhallgatót, az ablaknál ülő öregúr pedig leereszti az
újságot.
– Tudja, egyáltalán nem kell nekem a Paula kisasszonyról
írni, épp elég kávézó van még ebben a városban, ahol
odáig lennének a boldogságtól, ha megjelenne róluk a
riportom az újságunkban.
– Hát menjen oda, az ég szerelmére! Én aztán nem
kértem, hogy jöjjön ide – kiáltotta Maxie. – Remekül
megvagyunk a firkálmányai nélkül is.
Valósággal villámokat szórt, ahogy ott állt Brenner fölé
magasodva.
– A firkálmányaim? Mit képzel maga, kicsoda? Talán Sába
királynője? Ez az egész egy nagy rakás szar itt. Maga is, a
hülye csigái, meg az egész hülye macskakávézója.
Egyáltalán, mi az, hogy macskakávézó? Életemben nem
hallottam még ekkora baromságot. És amúgy, ha már a
témánál vagyunk… ezek a könyvespolcok… hát ez egy rossz
vicc. Milyen tudatlan alak állította össze? Vagy netán
tudatlan nőszemélyt kellene mondanom?
Az ajtóhoz masírozott, és ott visszafordult, akár Columbo
felügyelő a régi szép időkben.
– Jaj, és volna még egy kérdésem… Maga szerint a Finzi-
Continiék kertje valóban a kiskertek gondozásába vezet be?
Vagy közben már kiderült, hogy Bassaninak ez a könyve az
olasz irodalom csúcsteljesítményei közé tartozik?
Brenner meglehetős elégtétellel vette észre, hogy a fiatal
kávézótulajdonos arca elvörösödik. A szava is elakadt, úgy
meredt a férfira. Remek!
– No de mit is locsogok itt, a macskáknak ez édes
mindegy – vont vállat lezseren Henry Brenner, és úgy
döntött, hogy rátesz még egy lapáttal. – Ja, és apropó:
mellesleg hova pisilnek ezek a jószágok?
Ártatlanul mosolygott Maxie-ra. A lány csak ennyit tudott
kiáltani:
– Kifelé!
 20

Susann Siebenschön biztosan azt mondta volna, hogy ez

egy rossz nap volt.
De Maxie nem ismerte Siebenschön asszonyt, így aztán, a
rémesen kezdődő keddi nap eseményeit a saját szavaival
foglalta össze:
– Micsoda tökéletesen telibeszart nap ez!
A kávézó feletti lakásban üldögélt a régi konyhaasztalnál,
későre járt, Leonie is hazament már. Az asztalon két üres
pohár és egy üveg bor állt.
– Ne húzd már fel maga emiatt. Hidd el, sok bosszúságtól
szabadultál meg. Egyszerűen engedd el az egész történetet
– mondta még búcsúzóul a barátnőjének Leonie.
Maxie kitöltötte a maradék portugál Reservát, amit a
vendége hozott. A vörösbor lágyan gördült le a torkán.
Kimerülten dőlt hátra a fonott székben. Az élet nem
mindig tartogat számára kellemes dolgokat. Alig történik
néha valami jó: beindulnának a dolgok, aztán fejre áll az
egész, és minden egyszeriben más lesz. Rosszabb. Mintha
odafent néhány féltékeny szellem tényleg irigykedne a
boldogságára.
Az antik istenek jutottak eszébe, akiket egy
szemináriumon ismert meg még a történelem szakos
tanulmányai idején. Akkor igen érdekesnek találta, hogy az
Olümposzon egy elég lökött, sőt akár diszfunkcionálisnak is
nevezhető istenfamília lakott, akik, bár halhatatlanok
voltak, egyáltalán nem azon munkálkodtak, hogy az
emberek életét jobbá tegyék – nem úgy, mint a „Jóistenke”,
akihez gyermekként annyit imádkozott. A görög istenek
pont olyanok voltak, mint az emberek, csak éppen több
erővel rendelkeztek és ismerték a jövőt. Legalábbis
némelyikük. Mint az a Kasszandra, aki látta a romlás
közeledtét, de senki sem adott hitelt a szavainak.{13} Az
Olümposz lakói gyakran veszekedtek, irigyek voltak,
önzők, hihetetlenül manipulatívak, ha az érdekeik
érvényesítéséről volt szó, halandókat tettek a
végrehajtóikká és háborúkat indíttattak velük, szerették és
megcsalták a párjukat, s a végén mi maradt? Bosszú,
pusztulás és kivájt szemek. A rossz hírek hozóit pedig rövid
úton megkurtították egy fejjel.
Hát éppen Maxie sem lett boldog, amikor Leonie
beállított hozzá azzal a hírrel, ami végül feltette a
gyászkoronát erre a szerencsétlen keddre. Ki is borult, és
úgy ráordított a barátnőjére, aki persze nem tehetett
semmiről, hogy utána nem győzött bocsánatot kérni.
Maxie még egyet kortyolt a borból. A nap rengeteg
izgalma után most üresnek érezte magát. Először az a
mocsok újságíró, akinek volt képe még idejönni és
provokálni őt. Ő meg sajnos túlságosan begurult, és úgy
kiabált, hogy még a nagyothalló Franzen úr is minden szót
hallott. Amikor Henry Brennert kidobta a kávézóból, az
öregúr odalépett hozzá, és azt mondta:
– De gyermekem, nem szabad ennyire felizgatnia magát,
ez nagyon-nagyon rosszat tesz a vérnyomásának. – Aztán
zavartan kifizette a kávéját. Flo is úgy vélekedett, hogy
túlreagálta a dolgot, mivel az a Stadt-Anzeiger-es pofa
egyáltalán nem volt olyan szemét.
– Te semmit sem értesz, igaz? – felelte Maxie. – Ez a fickó,
aki szerinted egyáltalán nem szemét, majdnem elütött a
hülye versenybiciklijével a parkban, aztán meg egyszerűen
cserben hagyott.
– Angyalkám, ezt ő valószínűleg egész másképp látja –
válaszolta Flo a maga higgadt stílusában. – Mindig meg kell
hallgatni mindkét felet.
– Mégis mi vagy te? Valami nyavalyás főbíró, vagy a
barátom? – kérdezte Maxie.
Florian kicsit zavartan kevergette a chai lattéját.
– Természetesen a barátod vagyok – dörmögte, de azért
ez a felpaprikázott barátnő egy kicsit mégis sok lett neki.
Fél füllel végighallgatta még Maxie kirohanását az
újságírók szemtelen falkája ellen, akik mind sokkal
különbnek képzelik magukat, de aztán hamarosan
összecsomagolt és elment, mondván, hogy most már
tényleg dolgoznia kell. Persze előbb még elcsomagoltatott
magának egy nagy darab citromos süteményt.
– Viszlát később, angyalkám – mondta. – Holnap
találkozunk. Ma összefutunk egy szaktársammal, biztos
sokáig tart. – Futólag puszit nyomott Maxie arcára. – És ne
izgasd fel magad, ez a firkász biztos, hogy visszajön.
Mintha azt hitte volna, hogy a kávézó léte az újságban
megjelenő riporttól függ.
– Tudod, ez egy profi. Egy ilyen sztorit nem fog kiengedni
a karmai közül.
– Nem jön vissza – csóválta a fejét sajnálkozva Anthony. –
Kár, pedig jót tett volna nekünk egy újságcikk. Miért nem
hagytad, Maxie, hogy csinálja, amiért idejött? Néha egészen
kifordulsz magadból.
– Hahó! Itt mindenki megbolondult? A kávézó nélküle is
kitűnően működik – mondta a lány, és eltűnt a konyhában.
Miért érezteti vele mindenki, hogy ő szúrta el? Miért nem
látja be senki, mennyire lehetetlenül viselkedett ez az
újságíró? Amikor eszébe jutott Brenner gúnyos
megjegyzése a Finzi-Continiék kertjéről és a saját
tehetetlensége, megint csak elöntötte a vér az agyát. Ez
szinte még jobban dühítette, mint a macskapisi kérdése,
amivel Brenner már csak egy utolsót rúgott belé.
Másrészről teljesen nyilvánvaló, hogy a kávézót a sok cica
ellenére is kínosan tisztán tartják. A cicaalmok hátul, a
folyosó egy fülkéjében álltak egy nagy szobanövény
takarásában, az etetőtálak a kaparófa mellett sorakoztak a
kávézó egyik sarkában. Gonzales asszony, a portugál
takarítónő minden reggel hatkor megjelent, és nemcsak a
régi kőpadlót súrolta fel, hanem minden más felületet is
letisztogatott, fertőtlenített, a párnákat pedig alaposan
kiporszívózta. A konyha asztalai a cicák számára amúgy is
tiltott területnek minősültek.
Maxie elhatározta, hogy süt egy márványkuglófot, hogy
egy kicsit lenyugodjon.
Mialatt egy nagy tálban habos masszává keverte a
tojásokat és a cukrot, aztán pedig hozzáadta a
vajdarabokat és egy kis tejet is, arra gondolt, mekkora
pech, hogy éppen ez a biciklis idióta az újságíró, akivel
megbeszélték az interjút. A sisakja nélkül, a sötétszőke
hajával és a barna hasított bőr zakóban meg sem ismerte,
amint a könyveket mustrálta. Sőt, az első pillanatban a
polcra támaszkodó férfi egész rokonszenvesnek tűnt.
Csak amikor a rá meredő világos szempárban némi
rémület villant fel, akkor esett le neki a tantusz. Aztán egy
pillanat alatt bekövetkezett a rövidzárlat. Brenner
alattomos mosolyától egyszerűen fehér izzásig hevült a
dühe. Na, és most nincs interjú. Anthonynak végül is igaza
van: tényleg kár. Nagyon is kár. Nem volt hülye, maga is
tisztában volt azzal, hogy egy újságcikk mindig feldobja az
üzletet. És a Stadt-Anzeiger nem akármilyen újság volt:
Kölnben szinte mindenki ezt olvasta.
Maxie sóhajtozva szitálta a lisztet a tálba.
Az első mérlegek azt mutatták, hogy a kávézó jó úton jár
ugyan, de egyelőre nem beszélhettek virágzó
üzletmenetről. Az étel-italárakat kordában tudták tartani,
de a bérleti díj, Anthony részmunkaidős fizetése, a
takarítónő és az adótanácsadó bére együttesen jókora
összeget tettek ki. Általában egy jó évre volt szükség ahhoz,
hogy kiderüljön, mire számíthat egy ilyen parányi
vállalkozás, és megéri-e fenntartani – ennyire még
emlékezett a kétszemeszternyi közgázból. De hamarosan
megkezdődik a nyári szünet, a vendégek elmaradoznak:
nem csak az újságírásban van uborkaszezon.
Maxie összekeverte a tészta felét a kakaóporral, aztán az
egészet kuglófformába öntötte, és a villát a tengelye körül
forgatva egyszer körbehúzta a masszában, hogy
kialakuljon a márványos minta.
Ó, ne már, gondolta. Ez a hajó már elment, Henry Brenner
is elmehet Kukutyinba zabot hegyezni. Elégedetten
elvigyorodott, amikor eszébe jutott, hogy ragadta ki a
kezéből a fahéjas csigás tányérkát. Brenner úgy nézett
utána, mint egy kisfiú, akitől elveszik a kedvenc játékát.
Maxie elmosta a botmixert és elhatározta, hogy nem
foglalkozik többet a reggeli eseményekkel. Nem szokott
sokat rágódni a múlton. Attól minden csak még rosszabb
lesz.
Mire nem sokkal később betette a sütőbe a kuglófformát,
már vissza is tért a jókedve. Végül is: egy kávézó
tulajdonosa, izgalmas éjszakákat tölt jóképű barátjával, aki
hamarosan lediplomázik környezettudományból, van egy
jó barátnője, itt van Mimi, aki megajándékozta egy csapat
cuki kismacskával, és itt vannak a kedves vendégei.
Kisimított egy szőke tincset a homlokából, és visszament
a kávézóba.
– Minden rendben, főnökasszony? – kérdezte Anthony.
Maxie csak bólintott, és a kötényébe törölte a kezét.
– Minden a legnagyobb rendben.
Mosolygott, és még sejtelme sem volt arról, hogy ma
beigazolódik az a hülye mondás, mely szerint a baj sosem
jár egyedül.

Délután egy régi kolléganő jött be a kávézóba. Ariane

Lindner és Maxie együtt dolgoztak a Backfrischben, még a
Venloer utcában. Kis kerek nőszemély volt kurtára nyírt
hajjal és frufruval, ami nem állt valami jól neki, mert
hangsúlyossá tette kidülledő gombszemeit. Maxie-val
ellentétben Ariane teljes szívvel rajongott a munkájáért a
Backfrischnél. Már ott volt, amikor Maxie elkezdte a
munkát, imádta a teendőit és a kuncsaftokat is, amint
reggelente sorban állnak a zsömlékért meg a mazsolás
kalácsért. Minél nagyobb volt a cirkusz, annál jobban
szerette. Fáradhatatlanul töltötte fel újra meg újra a
kenyeres- és süteményespultokat. Még azt a morzsasütit is
imádta, ami Maxie szerint édesen porízű volt, és néhány
óra alatt teljesen kiszáradt.
Ariane azonban mindig féltékeny volt egy kicsit Maxie-
ra, aki két évvel volt nála fiatalabb. A főnöke egyértelműen
előnyben részesítette a szőke egyetemista lányt, sőt később,
amikor már teljes állásban ott dolgozott, kilátásba helyezte
számára egy fióküzlet vezetését is. A két nő néha együtt
szendvicsezett és kávézott az ebédszünetben, de igazából
sosem melegedtek össze. Maxie mindig látta, milyen
rosszindulattal néznek rá a fekete szemek, amikor a főnök
tréfálkozott velük, bár sosem fajult összetűzésig a dolog.
Maxie sokkal talpraesettebben tudott visszavágni, mint
Ariane, nem hagyta magát sarokba szorítani, túlórákat sem
vállalt – mindezt a kolléganő valahogy rossz néven vette.
Féltékenységének legfőbb oka azonban inkább
magánjellegű volt. Ariane ugyanis egy kicsit belezúgott
Stefan Kürtenbe: ő volt az első, aki az elősütött zsömléket a
sütőgépbe helyezte, és ő hagyta el utolsónak a pékséget.
Telecsicseregte a főnök fülét, amikor csak felbukkant az
üzletben, ám Stefan Kürten minderről tudomást sem vett,
és inkább a szemtelen Maxie-t tüntette ki figyelmével, aki
ráadásul még csak nem is tervezte, hogy hosszú távon a
Backfrischben marad. Amikor aztán Maxie a nagynénje
halálát követően felmondott a pékségben, hogy megnyissa
a kávézóját, Arianénak az volt a véleménye, hogy túl
magasra tör.
– Hiszen még csak tapasztalatod sincs – mondta. –
Felmérted, hogy el tud-e tartani ez a negyed még egy
kávézót?
Maxie némi rosszindulatot vélt hallani a hangjában. De
Ariane ezzel együtt boldog volt, hogy végre eltűnik a túl
sok figyelemben részesülő kolléganő. A búcsúztatása
estéjén, amikor valamennyi munkatárs összegyűlt a Bier-
Eselben egy utolsó sörözésre, Maxie pontosan látta
Arianén, mennyire megkönnyebbült. Főképp, amikor
Kürten – akit amúgy nagyon elszomorított Maxie távozása
– valamely késői órán nyájasan megölelgette Arianét, és
kijelentette, hogy legalább a kedves Lindner kisasszony
nem lesz hűtlen hozzá. Ariane valószínűleg ezekbe a
szavakba kapaszkodott, de a vágyott fióküzlet-vezetőségből
akkor sem lett semmi, és Kürtent továbbra sem érdekelte
legodaadóbb munkatársa, hanem egyéb új kolléganők
kötötték le a figyelmét.
Maxie-t így kimondottan meglepte, amikor volt
munkatársa felbukkant a kávézóban, és irigy pillantásokat
lövellt mindenfelé.
– Na, hogy megy az üzlet? – kérdezte Maxie-t, és egy
kapucsínót meg egy ásványvizet rendelt. – Itt jártam a
közelben, gondoltam, megnézem a boltot.
– Ó, köszönöm, nem panaszkodom – felelte Maxie.
Ezen a délutánon épp kicsi volt a forgalom a kávézóban.
Franzen úr még egyszer visszajött, s a kanapé előtti
asztalkánál három barátnő csacsogott. A sarokban egy
égszínkék nyakkendős, öltönyös, idegen úr foglalt helyet,
akit eddig még sohasem látott itt. A férfi érdeklődve nézett
körül a kávézóban, Maxie pedig beszélgetett vele egy kicsit,
amikor kihozta neki a szűrt kávét és a nagy szelet
márványkuglófot. Aztán a férfi Franzen úrral elegyedett
beszélgetésbe, aki a szomszéd asztalnál ült.
Az öltönyös, barátságos úr elkapta Maxie tekintetét, és
intett neki, hogy fizetne. Maxie bólintott – végül is, ha
valakinek kávézója van, akkor gondja is legyen rá, hogy
minden igényt kielégítsen.
– Ugye nem bántad meg, hogy eljöttél a Backfrischből? –
faggatta Ariane.
– Dehogy, egyáltalán nem! – felelte Maxie gyanútlanul. –
Mindennap örülök, hogy saját kávézóm van. És te? Még
mindig a Venloer utcában dolgozol?
Ariane egy kicsit ferde mosolyra húzta a száját.
– Most még igen, de remélem, hogy hamarosan
üzletvezető leszek egy fióküzemben.
– Hú, szorítok neked – felelte Maxie, és sajnos nem tudta
leplezni a hangjában jól hallható kételyt.
Ariane is észrevette. Körülnézett, közben a homlokát
ráncolta.
– Neked pedig most egy ilyen macskakávézód van –
állapította meg elég lesajnáló hangon.
– Hát igen, eleinte könyves kávézó volt. A macskák csak
később jöttek a képbe. De ez egy hosszú történet – mondta
Maxie.
– Aha… értem. Hát, örülök, hogy minden olyan prímán
megy. Bár… mintha pillanatnyilag több macska lenne itt,
mint vendég.
Nem bírta abbahagyni a szurkálódást.
– Hát, ez nem jellemző – felelte Maxie. – Általában
nagyobb a forgalom. Sokan egyenesen a macskák miatt
jönnek.
– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Ariane. – Hát, én…
nem is tudom. – Cipője orrával óvatosan arrébb tolt egy
kismacskát, aki a széke mellett surrant el. – Szerintem az
ételt meg az állatokat azért külön kellene választani. Nem
éppen higiénikus.
– Nyugi, külön van minden – nyugtatta meg Maxie.
Érezte, hogy elege van ebből a fura társalgásból. – Kérsz
sütit? Nagyon finom egreses pitém van.
Ariane Lindner kegyesen beleegyezett. Ha sütiről volt
szó, nem tudott nemet mondani.
A nyakkendős úr fizetett Maxie-nak, megdicsérte a
süteményt, és nagy borravalót adott. Maxie pedig
elmesélte, hogy valamennyi sütireceptje a nagynénje
süteményeskönyvéből való, és hogy a kávézó a néniről
kapta a nevét.
A férfi aztán kiment, Maxie pedig kivitte az egreses pitét
Arianénak.
Ariane egy darabig turkálta a pitét, de aztán letette a
villát.
– Pfuj, macskaszőr van benne! – kiáltott fel hangosan és
undorodva. Pár vendég odakapta a fejét.
Maxie azonnal az asztalhoz sietett. Kiverte a víz. Már
csak ez hiányzott.
Belekukkantott a tányérba, aztán megkönnyebbülten
megrázta a fejét.
– De hiszen ez nem macskaszőr – magyarázta
mosolyogva. Fogta a villát és felemelte a szálacskát: a vak is
láthatta, hogy az egreshez tartozott, amiről nem szedték le
elég gondosan a szárát. A tányér szélére tolta a szálacskát. –
Az egresről való.
– Nem – felelte gonosz mosollyal Ariane. – Ez bizony
macskaszőr. – A hangja most már nagyon harsánnyá vált.
Maxie legszívesebben kitekerte volna a nyakát. Mit
cirkuszol ez az őrült nőszemély? Nyilván nagyon
fájdalmasan érinti, hogy Maxie-nak jól menő kávézója van.
– Ariane, te megőrültél – mondta, és elvette a nő elől a
tányért. – Ez nem macskaszőr, és ezt te pontosan olyan jól
tudod, mint én. Legjobb lesz, ha most szépen elmész. A ház
vendége voltál.
Ariane felmarkolta a retiküljét, elmorzsolt pár szitkot, és
még egyszer kifejtette, hogy a macskák nem valók a
kávézókba, aztán kivágtatott. Maxie fejét csóválva nézett
utána. Az ilyen támadások árthatnak az üzletnek.
Aggodalmasan körbepillantott az asztalok felett.
A vendégek azonban folytatták a beszélgetést – mintha mi
sem történt volna.
Kolléganője kellemetlen jelenete után Maxie boldog volt,
amikor este bezárhatta a kávézót. Amikor feltakarított,
talált még egy szétnyomott Gauloises cigarettásdobozt,
amelyben még volt pár szál. Ez biztosan azé a Brenneré
volt, azé a riporteré (bőrkabát, cigaretta, göndör frizura,
amit időről időre hátrasimít – akár egy rossz klisé).
Valószínűleg rengeteg kávét dönt magába, és hihetetlenül
intellektuális dolognak érzi, hogy cikkeket pötyög a
számítógépén.
Fogta a kék dobozt, és a szemétbe dobta.
Amikor visszaért a kávézóba, Leonie-t pillantotta meg,
aki az ablak előtt állt és integetett. Egy üveg bor volt a
kezében.
– Tudunk egy kicsit beszélni? – kérdezte, amikor a
barátnője kinyitotta az ajtót. Maxie meglepődött, mert
mintha egy kis zavarodottság látszott volna Leonie-n.
– Hát persze. Menjünk fel. Flo ma nem ér rá, magunkban
leszünk.

– Szóval – kezdte Maxie, amikor letelepedtek a

konyhaasztalhoz. – Lássuk, hol szorít a cipő?
Leonie az asztallapon nyugvó kezét bámulta. Egy kicsit
tétovázott. Aztán nagy levegőt vett. Maxie remélte, hogy
nem rossz hírt hozott. A mai napra kisebb és nagyobb
katasztrófákból is épp elég jutott.
– Valamit… valamit el kell mondanom, Maxie. – Leonie-n
látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Úgy gondolom,
tudnod kell. – Az alsó ajkába harapott. – Csak nem tudom,
hogyan kezdjek hozzá. Ugyanis… ugyanis…
Elhallgatott és egészen elsápadt.
– Te jó isten, Leonie, hát mi az? – Maxie megragadta
barátnője kezét. Egyszeriben mindenféle rettenetes dolog
jutott eszébe. – Orvosnál voltál? Valami rossz diagnózist
kaptál, vagy mi van?
Leonie a fejét csóválta, és nagy zavarban volt.
– Nem, dehogyis, nem betegség… Hanem… hanem egy
férfiról van szó. Jaj, Maxie… egész nap azon rágódtam,
hogy elmondjam-e neked. De úgy gondolom, tudnod kell.
Ez meg miről beszél? Maxie rég észrevette, hogy
beleesett abba a Felmybe. A drámai keresőakciójuk után
Leonie egyre többet beszélt erről a csendes, visszafogott
férfiról, aki a Belga negyedben lakott. Felmy azonban a
jelek szerint annyira visszafogott volt, hogy Emma
megtalálása óta egyszer sem jelentkezett Leonie-nál. Talán
a volt felesége továbbra is rövid pórázon tartja.
 Maxie megkönnyebbülten dőlt hátra. Leonie nyilván Paul
Felmyről akar mondani valamit. Talán megmozdult végre
az állóvíz.
– Paulról van szó? – kérdezte.
– Á, dehogy… Florianról.
Maxie homloka ráncokba szaladt. Mi van Floriannal?
– Miért, mi van vele?
Leonie kínjában valósággal tekergett a széken. De aztán
végül csak kibökte.
Florian az előző nap – Maxie még a kávézóban dolgozott
– egészen a Liliana fagyizóig követte őt. Leonie épp leült
odakint a teraszon, hogy ott egye meg az epres
fagyikelyhet, amikor Florian nagy magabiztosan
felbukkant, és vigyorogva engedélyt kért, hogy
odaülhessen. Leonie kissé meglepődött, de nem akart
udvariatlannak tűnni. Florian mellé ült, elcsent egy szem
epret a fagyijáról, és egyértelműen rányomult.
Maxie felnevetett, és derűsen pillantott szuperérzékeny,
hipergyanakvó barátnőjére.
– Jaj, Leonie, tudod te is, milyen Flo, mindenkinek
összevissza hízeleg. Valamit biztosan félreértettél.
Nyilvánvaló: barátnője rosszul értékelte a helyzetet.
Maxie mégis érezte, amint a kétely egy pillanatra megérinti
ragacsos ujjaival.
Látta, ahogy Leonie felegyenesedik ültében.
– Maxie, nem értettem félre semmit. Meg tudok
különböztetni egy bókot egy egyértelmű ajánlattól. Florian
ott ült, és arról beszélt, hogy amióta először látott a
kávézóban, azóta rólam álmodik. És már hetek óta várt egy
ilyen alkalomra. És aztán megkérdezte, hogy nem akarunk-
e egy szép estét magunknak.
– Hát ezt nem hiszem el! – mondta Maxie, mint akibe
villám sújtott.
– Én se nagyon hittem el. Megkérdeztem azt a jóvágású
barátodat, hogy kivan-e mind a négy kereke. Hiszen együtt
vagy Maxie-val, mondtam neki. Amire azt felelte, hogy hát
igen, te egy helyes kislány vagy, csak éppen nem…
Leonie elakadt.
– Nem… micsoda? – ismételte Maxie. – Bökd már ki, mit
mondott!
– De nem lehet egy olyan nővel összehasonlítani, mint
én. Én más kategória vagyok. És hogy a két dolog
egyáltalán nem zárja ki egymást.
Maxie érezte, hogy elakad a lélegzete. Ez az egész nem
lehet igaz!
– Ez aztán már mindennek a teteje! Tényleg, hát engem
csak hülyék vesznek körül? – kiabálta, felpattant, és érezte,
amint az adrenalin, ezen a napon már harmadszor,
végigszáguld az ereiben. Ha ez így folytatódik, meg fogja
ütni a guta.
– Nagyon sajnálom, Maxie – mondta elfogódottan Leonie.
– De tudod, én figyelmeztettelek. Florian egy
megbízhatatlan alak. Teljesen odáig van saját magától.
Örülj neki, hogy nálam próbálkozott be, nem valaki
másnál. Én legalább elmondtam neked az igazságot.
Maxie a barátnőjére nézett, aki ott ült előtte makulátlan,
rózsamintás ruhácskájában, és éppen két lábbal tiport
mindent, ami fontos volt – ja, és persze egy egészen más
kategóriát képviselt.
Megsebzett szíve hirtelen fellázadt, és minden haragját
megrökönyödött barátnője ellen fordította.
– Hát most erre mit mondjak, drágám? Tudod, mit? Egy
szavadat sem hiszem el! Mindig is utáltad Floriant, a
kezdettől fogva ellene voltál. Hogy miért, azt nem tudom,
talán már besavanyodtál, mert téged mindig megcsaltak a
férfiak. És most ilyen hajmeresztő históriákat vagy képes
kitalálni, csak hogy összeugrassz vele. Én vagyok álmai
csajszija, ezt épp tegnap mondta, érted? Minden szavad
hazugság! Utállak… gyűlöllek!
És zokogva két kezébe temette lehajtott fejét.
– De Maxie… Maxie! – Leonie felugrott és szorosan
megölelte. – Kérlek, ne mondj ilyet! A barátod vagyok. Igaz,
sohasem kedveltem ezt a Floriant, de ha boldogan élnél
vele, eszembe sem jutna elválasztani benneteket. Nézd,
tessék. Nem hazudok. Florian ma estére meghívott
vacsorázni. A lakására. Nagyon, de nagyon sajnálom! De
hogy hallgathatnám ezt el előled?
Maxie elé tartotta a telefonját. A szőke lány a könnyein át
nézte az sms-t:

Szépségem, szabad lesz számodra az estém, és ha

akarod, az egész éjszakám is. Készítettem egy kis
vacsit, a pezsgő be van hűtve, gyere, várlak! Aztán
meglátjuk, merre vezet a szerelem és a mámor…

– Nekem azt mondta, valami szaktársával találkozik –

mondta Maxie. – A seggfej!
Haragja egyszeriben elpárolgott.
Leonie bólintott.
– Csak nehogy még egyszer a közelembe jöjjön. Ha belép
a kávézóba, saját kezűleg hajítom ki.
– Pontosan.
– Ne haragudj, hogy úgy rád kiabáltam. Igazából nem te
voltál az ordítás címzettje. – Maxie elkeseredetten nézett a
barátnőjére. – És… Tudod, mit, Leonie? Jó, hogy elmondtad.
Remélem, ez a mocsok tróger belefullad a pezsgőjébe.
– Ugyan már! – Leonie szelíden elmosolyodott. – Hidd el,
szívesebben meséltem volna valami vidámabb történetet.
Nem kellemes rossz hír hozójának lenni.
– Tudom – mondta Maxie. – Szebb időkben az ilyen
pocsék hírért a fejedet is levágták volna.
Leonie nevetett.
– Hú, hálás lehetek, hogy még élek.
– Bizony, örülhetsz, hogy még életben vagy. Ez a nap
kimondhatatlanul rémes volt.
Végül aztán lefejezték a Portada Riserva palackját – mert
valamiféle fejnek hullnia kellett.

Maxie egy darabig Leonie távozása után is ott üldögélt az

asztalnál, és kitöltötte az utolsó pohárnyit az üvegből. Nem
volt kedve bebújni az ágyba, amelyben még ott volt Florian
alvós pólója. Nem volt kedve újra egyedül maradni. Végül
lement a kávézóba a cicákhoz, és kinyújtózott Paula néni
kék kanapéján. Elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmesen
elhelyezkedjen rajta. Mellette, mint egy árnyék, egy fehér
valami tűnt fel: Mimi érkezett bársonytalpain. Csillogó
szemmel ránézett, mintha mindennel pontosan tisztában
lenne. Felkapaszkodott Maxie-ra, végignyúlt rajta,
odaadóan ránézett, és puha mancsaival újra meg újra
megcirógatta az állát.
 – Jaj, Mimi! – Maxie meghatottan végigsimított a lágy
szőrzeten. – Miért olyan bonyolult mindig minden? Hát
nem lehet az ember egyszerűen csak boldog?
Mimi elégedetten dorombolt. Az ilyen kérdésekre nem
tudta a választ: a macskák boldogsága sokkal egyszerűbb
az emberekénél.
Maxie csak feküdt ott és a mennyezetet bámulta. Amikor
Leonie előrukkolt az esetéről Floriannal, és a vörösbor
jótékony hatása alatt megállapodtak abban, hogy egy ilyen
szemét alakot a legjobb mielőbb elfelejteni, Leonie is
kiöntötte a szívét, és elmesélte a „világrengető pillanatot”
Paul Felmyvel, majd hozzátette, hogy Emma apját azóta
sem tudja kiverni a fejéből. De fel nem hívta volna Felmyt.
Úgy gondolta, biztosan sok a gondja. Talán túlságosan is
sok ahhoz, hogy szóba álljon egy fiatal, félig francia nővel,
akinek ráadásul már többször összetörték a szívét olyan
férfiak, akik túl sok vasat tartottak a tűzben.
Maxie elgondolkodva kulcsolta össze a kezét a feje alatt.
Hát azt nem állíthatta, hogy Floriannal „világrengető
pillanatokat” élt volna át. Sőt, azt is kétségbe vonta, hogy
ennek az álszent élősködőnek az életében, aki arcátlan
módon kihasználta előnyös külsejét, és heteken át
potyázott a kávézóban, egyáltalán léteztek jelentőségteljes
pillanatok. Számára valószínűleg minden csereszabatos
volt. Még a barátnők is. Maxie egy pillanatig még azt is
kiszínezte magában, hogyan fogja másnap megsemmisíteni
a mit sem sejtő Flót, ha betévedne a kávézóba. Aztán az
jutott eszébe, hogy inkább felhívja és kérdőre vonja. De
végül ezt sem tette meg. Nem ér annyit ez az alak, hogy
foglalkozzon vele. Úgyis csak kitalálna valami újabb
hazugságot, ki akarná dumálni magát, próbálná
megbékíteni, és a végén csodálkozva megállapítaná, hogy
nem is sejtette, mennyire nyárspolgári gondolkodású a
lány.
Maxie határozottan a telefonjáért nyúlt. Egy sms, és
rövid úton kipenderíti az életéből. Nem érdemel több
figyelmet. Igya holnaptól a Holdon a kapucsínóját meg a
chai lattéját! Ő mindenesetre nem áll a rendelkezésére a
továbbiakban.

Florian Gerber, te utolsó szemét – írta. – Leonie

barátnőm nálam járt az imént, és mindent
elmondott. Hát rá aztán se most, se máskor ne
számíts. És rám se. Eszedbe ne jusson még egyszer
felbukkanni a kávézóban, mostantól ki vagy tiltva.
Egyszerűen kidoblak a vacak MacBookoddal együtt.
Ja igen, még valami. Sajnálom, ha nem vagyok „a te
kategóriád”. De tudod, mit? Te sem vagy az enyém.
Egy egyszerű kis tetű vagy, aki másokon élősködik.
Maxie.

Elküldte az üzenetet, át sem olvasta. Aztán blokkolta a

számát, és ki is törölte a névjegyzékéből. Vissza a
startvonalra, gondolta, amikor felhúzta magára a könnyű
gyapjútakarót a kanapé végéből. Végre el tudott aludni.
A cica halkan dorombolt mellette. Legalább Mimi itt van
vele. Az édes, hűséges Mimi.
De vajon meddig még?
 21

Henry Brennernek sem alakult valami fényesen a napja.

Amikor az a hisztérikus kávénéni nemcsak az interjút,
hanem még a fahéjas csigát is megtagadta tőle, egy darabig
még mászkált az utcákon. Még egy kávéval sem kínálta
meg az a liba. Pedig a fiatal Harry herceg-utánzat már
elkezdte főzni neki.
Nem jól kezdődött ez a nap. Korgott a gyomra, így a
legközelebbi pékségben vett egy kávét meg egy ragacsos
sonkás zsömlét. Kiszedte a csoffadt salátaleveleket. Soha
nem értette, mit keres a saláta a szendvicsben. Biztos azt
mondják, egészséges. Manapság mindennek egészségesnek
kell lennie, ezzel még a Backfrisch üzleteiben is tisztában
voltak.
Kedves mosolyú, kövérkés eladónő nyújtotta a kávét a
pult felett. Brenner harapott a zsömléből és kortyolt a
kávéból – ez legalább egész tűrhető volt. Indult a villamos
felé, tapogatta a dzsekije zsebét, kereste a cigarettáját. Hol
hagyta azt a nyavalyás dobozt? Csak nem a
macskakávézóban?
Délben összetűzésbe került a rovatvezetővel: Robert
Burger, akibe Brenner a szerkesztőség felé tartva
szabályosan belefutott, felhúzta magát, mert Brenner nem
szállította a megrendelt sztorit.
Brenner a kezét emelgette és a szemét forgatta.
 – Te jó isten, Burger úr, minden tiszteletem, de ez a
történet igazán nem nekünk való.
– Igazán? És ugyan miért? – igazgatta a főnök idegesen a
nyakkendőjét.
– Nos, hát… higgyen nekem, semmi nincs benne. Én ott
voltam ma reggel, de a kávézó tulajdonosa egy férfigyűlölő,
paranoiás őrült. Nem akart interjút adni, teljesen be volt
csavarodva. – Vállat vont. – Rondán nekem támadt, és azt
mondta, akkor ad interjút, ha a karácsony és a húsvét egy
napra esik. Hát én meg eljöttem.
Henry Brenner olyan ártatlanul nézett, mint a ma
született bárány.
Robert Burger felvonta egyik szemöldökét, és
aranykeretes szemüvege fölött sandított a riporterére.
– Micsoda? Eljött? Miket beszél, Brenner? Hiszen
megbeszéltek a hölggyel egy időpontot. Hát ez nem éppen
profira valló viselkedés.
Brenner erősen visszafogta magát, nehogy olyasmit
mondjon, amit aztán megbán. De óvatosnak kellett lennie.
Nem feltétlen akarta a főnöke orrára kötni, hogy miért is
utálja őt az a férfigyűlölő pszichopata.
– Sajnálom – bökte ki végül. – De attól tartok, itt nincs mit
tenni. Talán ha egy nőt küldene. Kérdezze csak meg Katja
Siegert, talán ő több szerencsével jár!

Szerencsétlenségére, és mert az élet néha roppant idétlen

tréfákra képes, a főnöknek épp aznap volt orvosi időpontja
a Lenau tér közelében. És amikor Burger
megkönnyebbülten távozott a belgyógyász rendelőjéből,
akitől megtudta, hogy emésztési problémáit csak a túl
nehéz ételek okozzák, nem pedig a hasnyálmirigy
rendellenes működése – e szerve olyan rózsaszín és
egészséges, akár egy újszülötté –, visszafelé a kocsijához
átvágott a Chamisso utcán, és eszébe jutott, hogy
bekukkant a Paula kisasszonyba. Abba a kávézóba,
amelyről a riportere azt állította nemrég, hogy egy vad
amazon lengeti benne a jogarát, és nem hajlandó interjút
adni a férfiaknak.
Burger kíváncsian lépett be a kávézóba. Nem is lett volna
újságíró, ha nem lett volna benne egy adag egészséges
kíváncsiság. Megigazította a nyakkendőjét, és helyet foglalt.
A mellette lévő asztalnál egy idősebb úr egy macskával az
ölében újságot olvasott.
Mit beszélt ez a Brenner? Hát ez nem női kávézó, az
egyszer már biztos.
Burger leült, és a legkedvesebb, legudvariasabb
kiszolgálásban volt része. A márványkuglófban pontosan
megfelelő arányban keveredett a csokis rész – Burger nem
szerette, ha túl kevés a csokoládé –, és annak a kedves
fiatal nőnek, aki felszolgálta, éppolyan szívből jövő
mosolya volt, mint az ő imádott lányának, Friederikének.
A macskák elragadóak voltak, és amikor szóba elegyedett
az idős úrral, ő a házukban zajló rémes renoválási
munkálatokról mesélt, amelyek már hetek óta folynak.
Meg arról, hogy mennyire magányos. Arról is biztosította
(jó hangosan, mert egy kicsit nagyothallott), hogy
tulajdonképpen ez a kávézó mentette meg az életét, és
hogy azt tervezi, örökbe fogadja az egyik kismacskát, név
szerint Aphroditét, aki úgyszólván már ki is választotta őt.
A pici fehér jószágra mutatott:
 – Egy ilyen kis élőlény szinte mindent megváltoztat –
bölcselkedett.
Hát mi ez, ha nem egy jó sztori?! Maga Burger is szinte
meghatódott. A kedves kis kávézó igen emberszabásúnak
bizonyult, ő pedig odaintette a bájos tulajdonosnőt, aki
szemlátomást mindent maga készített, még a süteményeket
is – igazán figyelemre méltó fiatal hölgy! Maxie hozta a
számlát, Burger fizetett. Komolyan el kell beszélgetnie
Brennerrel. Ez bizony in-szub-or-di-ná-ció!
Amikor másnap megérkezett a szerkesztőségbe, azonnal
előszedte Brennert.
– Brenner, nem tudom, mi ütött magába. A kávézónak
fantasztikus történetei vannak, a tulajdonos pedig
egyenesen elbűvölő.
– De…
Burger felemelte a kezét.
– Ne, ne is próbálkozzon kifogásokkal. Nincs időm az
efféle bohóckodásra. Elvárom, hogy szállítsa a sztorit.
Néhány kifejező fényképpel együtt. Mégpedig pronto, ha
nincs ellenére. Máskülönben mehet riportokat készíteni az
ingyenes kiadványokba.

Az ingyenes kiadványok természetesen nem tűntek

opciónak a jövő Egon Erwin Kische számára.
Henry Brenner némán bólintott, amikor Burger ott
hagyta a lépcső tetején, és bemasírozott az irodájába.
Tényleg nem úgy nézett ki, mint akinek tréfálkozni van
kedve. A főnök néha igazán apró hülyeségekbe képes
beleakaszkodni. Ha ellenállást szimatolt, rögtön felpörgött
– számára ez hatalmi kérdés volt. Igazából erre a cikkre
pontosan annyira volt szükség, mint egy púpra a hátán.
Brenner kedveszegetten állt az ablaknál és törte a fejét,
hogy csúszhatna ki valahogy mégis ebből a csapdából.
Mintha Burger beleszeretett volna ebbe a hülye kávézóba.
Valószínűleg elbűvölte a csinos tulajdonos – a szőkék a
gyengéi, ezt már Siegernél is megfigyelték.
Katja Sieger épp elhaladt a folyosón, amikor a főnök
lekapta őt a tíz körméről, és persze azonnal lelassított, hogy
minél többet elcsípjen. Csigatempóban tipegett a kis magas
sarkújában az italautomaták felé.
Most visszafelé billegett.
– Na, csak nincs valami baj? – kérdezte álszent képpel.
– Ugyan, miért is lenne? – felelte Brenner ugyanolyan
arccal.
– Csak azt gondoltam… – Zöld kockás, ujjatlan
ceruzaruha volt rajta, kezében amolyan igazi felvágós,
menő mappát tartott narancsszínű bőrből, szőke haja épp a
megfelelő hullámokban omlott a vállára.
– Ne is törje a fejét – mondta a férfi leereszkedően. –
Hiszen az írásért fizetik.
A nőnek eltartott egy darabig, amíg leesett a tantusz.
Aztán felháborodva fújtatott párat, majd elkopogott.
Brenner vigyorgott magában. Mintha egy jó öreg Doris
Day-komédiába csöppent volna. Persze az igazi gondját ez
sem oldotta meg. Maxie Sommernek jól felvágták a nyelvét.
Kemény dió volt akkor is, ha a főnök szerint „elbűvölő”. Ez
a macskanő nem ősöreg bácsikák történeteit fogja
felidézni, hanem azonnal kiereszti a karmait. Ha
megszimatolja, mit akar, rögtön nyeregben érzi majd
magát.
 Brenner sóhajtva ment a felvonóhoz, és levitette magát.
Igazi Canossa-járás lesz. A szerkesztőség előtt először is
rágyújtott. Míg kifújta a füstöt és lényegében
megnyugodott, arra gondolt, hogy nem is olyan nagy dolog
ez az egész. Csak meg kell változtatnia a stratégiáját.
Maradj békés és kedves, tedd fel a kérdéseidet, és ne rettenj
meg a kimeresztett karmocskáktól, mondta magának. Jaj,
Henry, csak nem lesz gond ez egy ilyen dörzsölt vén
rókának, mint te. Tudod, hogy jó vagy. Nagyon is jó.
Elnyomta a cigarettát, és amikor kora este még egyszer a
főnök útjába került, aki intő mutatóujját billegette felé, azt
kiabálva: „Brenner! Én bízom magában!”, akkor
elvörösödött és visszakiáltotta:
– Semmi gond, vegye úgy, hogy már kész is a cikk!

Henry Brenner így másnap reggel kilenc előtt megint csak

ott állt a kis kávézó előtt a Chamisso utcában. Idétlen
időkig, villant át a fején. Bekukucskált. Ezúttal nem voltak
korai vendégek. A kávéfőzős vörös fickó levett valamit a
pultról, és eltűnt a konyhában. Macskanő sehol sem
mutatkozott.
Brenner lenyomta a kilincset és beóvakodott a kávézóba.
Orrát azonnal megcsapta a vanília, a fahéj és a kelt tészta
illata. Leült a leghátsó sarokban, és először is elbújt az
újságja mögé. Átfutotta a Neptun fürdőről szóló cikket,
amelyet ő maga írt. Nem is olyan rossz. Aztán kaparászást
érzett a cipőjén. Egy kis cirmos felfedezte a cipőfűzőjét, és
játszani kezdett vele. Minden olyan békés volt. Még.
Pillanatokkal később Maxie Sommer kivágta a
konyhaajtót, és egy nagy tál fahéjas csigával lépett ki a
konyhából. Lendületesen letette a pultra és felnézett. Csak
akkor fedezte fel Brennert. Kék szeme felvillant.
Henrynek déjà vu-érzése támadt. Nyilván a pult mögött
álló lánynak is.
A férfi leeresztette az újságot, és bűnbánó képet vágott az
újság pereme felett.
Maxie leeresztette a karját, és a pultra támaszkodott.
– Nahát, kit látnak szemeim már megint?
– Csak a fahéjas csiga miatt jöttem – felelte Brenner, és
mosolyogni próbált.
– Hű, de izgalmas. Még valamit?
– Nem úgy értettem a macskapisit. – Brenner összeszedte
magát. – És bocsánatot szeretnék kérni.
– Aha. – A lánynak arcizma sem rezzent.
– Nos hát… ezt akkor tisztáztuk. Most volna ideje egy
interjúra?
– Attól tartok, nem.
Brenner a szemét forgatta. Persze csak gondolatban. Ez
az „elragadó ifjú hölgy” alaposan megnehezíti a dolgát, de
nem is számított másra. Önuralom, Henry, intette magát,
önuralom!
Felvillantott egy megnyerő mosolyt:
– No de miért? Hiszen még nincs itt semmi.
– Nagyon is sok minden van itt – vágta rá a lány
morcosan, és továbbra is mintha odaragadt volna a
pulthoz.
Brenner csak most vette észre szeme alatt a kék
karikákat. Nyilvánvaló: a kávézó tulajdonosának rossz
éjszakája volt. Maxie Sommer úgy nézett ki, mint aki
némiképp kikészült.
 – Valami gond van? – kérdezte. Nem szándékosan ugyan,
ez nem volt része a stratégiának, csak úgy kicsúszott.
– Miért? Netán segítene? Vagy csak szakmai kíváncsiság?
– Talán mindkettő… No, ne haragudjon már, nem vagyok
én olyan rossz, mint amilyennek kinézek.
A lány úgy méregette, mint a mesebeli farkast.
– Nem néz ki rossznak, Brenner úr. Csak éppen az –
vigyorodott el szemtelenül.
– Tudom – vigyorgott vissza a férfi. – Szóval: megkapom
az interjúmat?
Látta, amint a lány tétovázik.
Ebben a pillanatban felbukkant mögötte az angol fiú.
Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet.
– Ó, Mr. Brenner! Hát visszajött! Ez nagyszerű. Akkor
mégiscsak lesz sztori a mi szép macskakávézónkról?
Anthony vörös haja répaszínben csillogott, pink pólóján
ma ez állt: I’m a sex bomb.
Brenner szája megrándult. Ennek a fiúnak van humora.
– Hát, úgy tűnik – felelte. – Hacsak a főnökasszonyod ki
nem hajít megint.
– Ó, nem, nem. – Anthony lendületből a
főnökasszonyához fordult. Odatolta a berzenkedő Maxie-t
Brenner asztalához, és lenyomta az egyik székre. –
A főnökasszony nagy örömmel ad interjút. Kér kávét?
Fahéjas csigát?

– Na jó, isten neki – mondta Maxie kegyesen. A tonettszékre

ülve türelmetlenül lóbálta a lábát. – Negyedórám van, nem
több. Láthatja, hogy nyakig vagyok a munkában.
Brenner bólintott, és elővette a jegyzetfüzetét. Nem látta
ugyan a sok munkát, de tökmindegy. Úgyis ő a legmenőbb
cápa a pontyneveldében. Felteszi a kérdéseit ennek a
goromba pokrócnak, aztán hasta la vista, bébi! De amikor
Anthony egy pillanattal később letett elé egy frissen sült
fahéjas csigát, elgyengült. Mohón felkapta a süteményt, és
jóízűen beleharapott.
– Úristen, ez mennyei! – kiáltott fel tele szájjal, és egy
pillanatra az összes fenntartását elfelejtette. – Ennek
pontosan olyan íze van, mint amilyet az eifeli nagymamám
sütött gyerekkoromban.
– Aha – mosolygott visszafogottan Maxie. –
A nagymamája.
Úgy tűnik, meglepte, hogy egy ilyen szörnyetegnek van
nagymamája, sőt rendelkezhet emberi érzelmekkel.
– Bizony, a nagymamám – helyeselt a férfi, és tollat
ragadott. – Tehát a neve Maxie Sommer – kezdte. –
Gondolom, igazából Maximiliane.
Vigyorgott, Maxie elpirult.
– Szerintem önt sem Henrynek anyakönyvezték – vágott
vissza. – Fogadjunk, hogy az útlevelében Heinrich áll.
Henry, akit tényleg Heinrichnek hívtak, éppen az eifeli
nagymama férje után, összeszorította az ajkát és bólintott.
– Pontosan. Heinrich, akárcsak Heine vagy Kleist…
A titkos szenvedélyem pedig az, hogy fiatal nőket gázolok
el a parkban.
Látta, hogy a nő visszanyeli a nevetést.
– Bizony, Brenner úr, jobban is odafigyelhetett volna –
mondta szigorúan. Még mindig ott az a hatalmas folt a…
a…
– A hátsóján – egészítette ki a férfi. – Nyugalom, ezt nem
írom bele.
A szeme vidáman csillogott. Egy pillanatra megengedte
magának azt a luxust, hogy elképzelje a csinos popsit olyan
kék és zöld színekben, mint a tenger a CÔte d’Azurnél.
Maxie figyelmesen nézett rá.
– Nono, csak fogja vissza magát!
Netán gondolatolvasó?
– Még fájdalomdíjat is követelhettem volna. Hiszen az ön
hibája volt.
Nos, így semmi sem lesz ebből a cikkből. Brenner
elhatározta, hogy nem vitázik tovább a felelősség
kérdéséről. Hallgatott. Okos enged. Legalábbis az apróbb
dolgokban.
– Hát igen. Az első találkozásunk nem volt éppen
sikeresnek nevezhető, ezt készséggel elismerem.
Ezzel élét vette a helyzetnek.
– Most viszont meséljen arról, hogy miért hívják a helyet
Paula kisasszonynak. Elég szokatlan név ez egy kávézónak.
Maxie szemében gyengéd csillogás jelent meg.
– Paula kisasszony a legkedvesebb nénikém volt – kezdte.
– Sohasem ment férjhez, és mindig ragaszkodott hozzá,
hogy kisasszonynak szólítsák. – Maxie elmosolyodott. –
Persze ennek már sok éve. A nénikém ezzel együtt is
felvilágosult és emancipált nő volt, rendkívüli teremtés.
Nélküle nem létezne ez a kávézó. – A könyvespolcokra
nézett. – A könyvek is tőle származnak mind.
– Értem. – Brenner figyelt, és néha jegyzetelt. – És a
macskák is a néni elképzeléséhez tartoztak, vagy inkább
már az önéhez?
– Egyik sem, a macskák később kerültek a képbe. Leonie
barátnőmtől vannak, pontosabban a barátnőm
szomszédasszonyától, aki nyaralni ment, és nem jött vissza
azóta sem… Tehát először csak Mimi volt… de aztán
hirtelen megkölykezett…
Brenner próbálta követni a történetet.
– Úgy értem: az egészet nem így terveztem, a kávézómból
mégis macskakávézó lett – fejezte be Maxie, aztán a szája
elé kapta a kezét. – Ó, te jószagú… nem is tudom, el szabad-
e mondanom az egészet.
Ijedten nézett a riporterre, akiben ez csak felcsigázta az
érdeklődést.
Miféle titkok lapulnak itt?
– Sommer kisasszony, nyugodtan meséljen el mindent.
A cikkben majd csak azt jelentetjük meg, amivel ön is
egyetért. Rendben?
– Rendben. – Maxie láthatóan megkönnyebbült. –
A szomszédasszonyos részt inkább töröljük ki. Ott még sok
bizonytalanság van.
Nagyot sóhajtott, és egyszerre igen aggodalmas arcot
vágott.
Henry együttérzéssel bólintott, bár fogalma sem volt,
miről van szó.

Ettől kezdve gond nélkül folyt le az interjú. Maxie

elmesélte, régi álma volt, hogy saját kávézót nyisson. Aztán
a nagynénje, Paula Witzel kisasszony ráhagyta az összeget,
amellyel épp meg tudta valósítani ezt az álmát. Mesélt a
kezdeti nehézségekről és a süteményreceptekről, amelyek
mind a nénitől származnak. Meg arról a napról, amikor
hozzákerült egy Mimi nevű fehér cica, illetve arról a napról
is, amikor felfedezte a kicsiket a ruhásszekrényben. Beszélt
emberekről, akik ide járnak, történetekről, amelyek itt
estek meg. Egy szegény kislányról, aki eltűnt, majd meglett,
és megtarthatta a Levendula nevű kiscicát. És egy
magányos öregúrról is, aki nap mint nap itt olvassa az
újságját, és aki hamarosan szintén örökbe fogad egy
kismacskát. Anthonyról, a manchesteri diákról, aki
részmunkaidőben kisegít a kávézóban, és mindig vidám
feliratos pólót visel. Azokról a napokról, amelyek kora
reggel kezdődnek, és késő estig tartanak, hogy minden
munkát be tudjon fejezni. És hogy micsoda boldogság
számára, hogy vezetheti ezt a kávézót.
– És itt mindent többé-kevésbé egyedül csinál?
Magánéletre akkor nemigen marad ideje – jegyezte meg
Henry, aki jó néhány lapot teleírt már a füzetkéjében.
Maxie egy kicsit furán nézett rá, de lehet, hogy ezt csak
úgy képzelte.
– A magánélet egyelőre tabu – mondta aztán Maxie olyan
hangon, amely kizárt minden további kérdést. Pedig
Brennert igazán érdekelte volna, hogy van-e barátja vagy
férje… persze csak szakmai kíváncsiságból.
– Milyen kár – mondta tartózkodón.
– Itt van nekem a kávézó – válaszolta Maxie. – Meg
persze Mimi.
Mimi, mintha megértette volna, hogy róla esett szó,
közelebb jött, és dorombolva törleszkedni kezdett a férfi
lábához. Henry lehajolt és megsimogatta, mire Mimi olyan
átható pillantást vetett rá, hogy kezdte egészen
kellemetlenül érezni magát.
– Kedveli a macskákat? – kérdezte meglepetten Maxie.
 Brenner bólintott. Aztán egyszerre tüsszentenie kellett.
– Persze, ha százasával kerülgetik a púpos
vénasszonyokat, akik kávézaccból jósolnak, akkor nem… –
vigyorgott. – De amúgy igen.
– Miféle púpos vénasszonyokról beszél? – kérdezett
vissza Maxie, miközben Brenner tovább tüsszögött. – Hé,
csak nem macskaallergiája van?
Brenner a fejét csóválta.
– Nem, tudtommal nincs – krákogta.
– Itt minden reggel nagytakarítás van, porszívózással
együtt – helyezkedett védekező állásba Maxie.
– A macskák éjjel-nappal itt, a kávézóban tartózkodnak?
– kérdezte még Brenner.
– Persze. Itt mindenük megvan, amire csak szükségük
van. Még saját kis belső udvarral is rendelkeznek!
– Meg külön bejáratú macskavécével – csúfolódott
Brenner.
– Így van, pontosan.

Amikor másfél órával később Henry Brenner elköszönt,

már vendégek is ültek a kávézó asztalainál. Henry még
egyszer végigsétált a polcok előtt. Időközben nemcsak azt
tudta meg, hogyan kerültek a macskák a kávézóba, hanem
azt is, hogy a sokféle könyv milyen úton került oda.
– Kikereshetek egyet magamnak? – kérdezte. –
Természetesen kifizetem!
Céltudatosan leemelt egy karcsú kötetkét a Történetek
boldog befejezéssel feliratú polcról, és odatartotta Maxie
elé.
A lány meglepetten nézte a borítót, aztán furcsa
pillantást vetett Brennerre.
– Miért éppen ezt? – kérdezte.
– Gőzöm sincs – felelte, és a régimódi borítóra pillantott,
amely egy báli ruhás ifjú hölgyet ábrázolt.
– Tipsys sonderliche Liebesgeschichte.{14} Ez olyan…
különlegesnek hangzik. – Mosolygott. – Maga szerint nem?
Nos tehát, mivel tartozom?
– Semmivel, Brenner úr. Megkapja a könyvet ajándékba.
Maxie rejtélyesen mosolygott.
– De csak akkor, ha alkalomadtán beszámol, hogy
tetszett-e.
– Becsszóra beszámolok – felelte Brenner. – Hiszen már
tudom, hol keressem.

Maxie nem olyasvalaki volt, aki jelentőséget tulajdonított

volna a jeleknek. Amikor az újságíró nekiállt, hogy
keressen magának egy könyvet, le merte volna fogadni,
hogy az Okostojásoknak polcon fog keresgélni. Ám Brenner
meglepő módon a Történetek boldog befejezéssel polchoz
lépett. És ugyan tényleg nem tartotta fontosnak a jeleket,
de azt azért furcsállta, hogy a férfi épp a nénikéje egyik
nagy kedvencét választotta. Paula Witzel az idők során
megbékélt azzal, hogy az unokahúga nem egy könyvmoly.
Ám mégis, amikor csak nála járt, mindig felhívta a
figyelmét erre a könyvecskére, és a lelkére kötötte, hogy
egyszer majd feltétlenül olvassa el.
– Ez a kis könyv végigkísérte az életemet – mondta. –
Nagyon fiatal lányként került a kezembe először, és azóta
már többször is újraolvastam. Olyan zamatosan ómódi és
mégis imádni való, és biztos vagyok benne, hogy ez a Tipsy
tetszene neked. Ígérd meg, hogy egyszer elolvasod. Már
csak azért is, mert az öreg nagynénikéd legkedvesebb
könyve.
Maxie akkor nevetett, és megígérte. Aztán mégsem
tartotta be az ígéretét, mert túlságosan lefoglalta az élet.
Olvasásra nem maradt ideje.
Maximiliane Sommer elgondolkodva nézett Henry
Brenner után – akit igazából Heinrichnek hívtak.
Mosolygott. Nem is olyan rémes alak. Egy kicsit talán hiú és
beképzelt. De amit a nagymamájáról meg a fahéjas csigáról
mondott, az igazán kedves volt. A durva külső mögött
mintha megcsillant volna valami egészen megható.
Maxie visszament a kávézóba és elrakta a tányért.
Legalább azt elismerte Brenner, hogy ő volt a hibás a
parkbeli balesetért. Aztán ragyogó szemmel mesélt az új
Peugeot kerékpárjáról, amit azon a reggelen próbált ki
először.
– Micsoda mázli, hogy nem törte össze, amikor kirobbant
a bokor mögül! – tréfálkozott.
– Méghogy én?! – játszotta a felháborodottat Maxie. –
Majdnem maga tört össze engem!
A férfi ránézett és nevetett.
– Ha egyszer összejönnénk, amit nem nagyon hiszek,
akkor az mekkorát szólna! Mint a filmekben, amikor a pár
ül egy kanapén, és elmesélik a megismerkedésük
történetét. És a történetet persze két változatban mesélik
el…
– Mint a Mr. és Mrs. Smithben?
– Ja, de azért remélem, nem akarjuk megölni egymást,
vagy talán mégis? – kacsintott. – Kössünk békét, legalábbis
egy kis időre. A maga kávézójának ugyebár egy jó kis
történetre van szüksége, nekem meg… nekem meg
feltétlenül szükségem van még egy fahéjas csigára.
Az interjú jól sikerült. Kifejezetten kellemes volt. Ez a
Brenner egészen vicces is tud lenni, és hát Maxie-nak is
felvágták a nyelvét. Szórakoztatta az adok-kapok. Végül a
férfi még egyszer körbesétált, és csinált pár felvételt.
Maxie és Anthony a pultnál. Paula néni kék receptkönyve.
Mimi és gyermekei a bársonykanapén. Konrad Franzen,
amint egy hatalmas szelet tejszínhabos almatorta előtt ül.
Maxie nagyon izgatott volt, milyen lesz a cikk.
– Mikor jelenik meg? – kérdezte.
– Holnap, de legkésőbb holnapután – felelte Brenner.
Már pontosan összeállt a fejében a sztori, épp csak be
kell gépelnie. És mindenképp ódákat fog zengeni Paula
néni fahéjas csigájáról. A csigákat is lefényképezte. Meg
Maxie-t az ablak melletti nagy palatábla előtt, amelynek
lendületes betűi a nap három sütijéről tájékoztatták a
vendégeket.
A Stadt-Anzeiger riportere végül elégedetten távozott.
Maxie mégis bizalmatlan maradt. Brenner megjegyzése a
macskavécékről mégiscsak irritálta. Bármit el tudott
képzelni erről az emberről – még akár egy aljas,
rosszindulatú kritikát is.
 22

Az elkövetkező héten Maxie mindennap először az

újságoshoz ment, és megvette a Kölner Stadt-Anzeigert. Már
a Lenau téren átlapozta a helyi részt, és kereste Henry
Brenner cikkét. Aztán csalódott képpel tért vissza a
kávézóba.
– Megint semmi? – kérdezte Anthony.
– Semmi – rázta a fejét Maxie, és a pultra tette az újságot.
– Nem is értem. Először megveszett azért az interjúért,
azóta meg csend.
Anthony felvette és átlapozta az újságot.
– Fura – mondta aztán. – Pedig mennyire el volt
ragadtatva a kávézótól.
– Úgy látszik, nemcsak szereti a fahéjas csigát, hanem ő
maga is egy csigabiga – mondta Maxie durcásan. Aztán
bevonult a konyhába, hogy elkészítse Paula néni
potyogtatott almatortáját. Amíg a tésztát keverte, az
almákat negyedelte és késsel bevagdosta a szeleteket, az
jutott eszébe, hogy ez már megint annyira tipikus. Előbb
nagy felhajtást csinál, teletömi a hasát fahéjas csigával,
aztán… néma csend. Brennernek azóta valószínűleg
izgalmasabb témája akadt. Pedig azt mondta, hogy szinte
már kész is a sztori. És most igazán ráfért volna a reklám a
kávézóra. Megkezdődött az iskolai szünet, s a Paula
kisasszonyban már a hétvégén érezhetően kisebb volt a
forgalom. Kicsit sértőnek is találta, hogy az újságíró
ennyire eltűnt. Rossz előérzete volt.
– Jaj, ne légy már annyira türelmetlen – mondta neki
Leonie, aki délelőtt bekukkantott. Élvezte az első szünidős
napját, és a szokásostól eltérően igen kipihentnek látszott. –
Ne is haragudj, de szerintem a kávézód nem tartozik a nap
vezető hírei közé.
– Én is tudom – mondta Maxie kicsit náthás hangon. –
Nem is vezércikket várok a címoldalon. És tudod, azok a
cikkek, amik a helyi részben vannak, szintén nem túl
érdekfeszítőek.
– Mi lenne, ha egyszerűen felhívnád a szerkesztőséget, és
rákérdeznél?
Maxie odaadta a barátnőjének a tejeskávéját a pult felett.
– Megőrültél? Szó sem lehet róla. Csak nem fogok futni a
pasas után!
– Nem, csak éppen belefutsz – vihogott Leonie. – Lesd ki a
parkban a száguldó riporteredet, hátha megint
összetalálkoztok, és akkor rákérdezhetsz a cikkre.
Leonie kiválóan elszórakozott a tényen, hogy a riporter
azonos volt a parkbéli gázolóval.
– Tudod, ha ez nem égi jel…
– Nem hiszek a jelekben – vágta rá Maxie. – Egek, Leonie,
voltál te már viccesebb is ennél. Az lesz a legjobb, ha
elfelejtem az egész cikket. Szerintem soha nem fog
megjelenni.
– Csak várjuk ki a végét – kotyogott bele Anthony.
– Így van, várjunk türelemmel – tette hozzá Leonie.
Maxie a barátnőjére pillantott.
– És te? Még te is várakozol? Vagy esetleg a drága jó
Felmy úr jelentkezett azóta?
Leonie időnként megkeverte a kávéját.
– Sajnos nem.
– És… te fel fogod hívni?
– Nem.
– Nem? – Maxie vigyorgott, és megbökte Leonie-t. – Pedig
azt hittem, „világrengető pillanatot” éltél át vele. – Maxie
ujjával macskakörmöket rajzolt a levegőbe.
– Hát, nem is tudom. Lehet, hogy az egészet csak
képzeltem – felelte Leonie bizonytalanul. – Biztos
túlságosan elfoglalt.
– Annyira elfoglalt, hogy még csak köszönetet se mond? –
vonta fel a szemöldökét Maxie. – Pedig te igazán kitettél
magadért azon az estén.
– Igen, mert úgy akartam. Meg persze Emma miatt. Nem
azért, hogy bárki is köszönetet mondjon. Azonkívül…
– Azonkívül?
– Nem tudom, hogy egy elvált férfi, aki ráadásul még
mindig a felesége papucsa alatt lapít, megfelelő lenne-e.
Gondolkodtam a dolgon. Túl bonyolult az egész. És
valószínűleg Paul Felmy is így látja.
Leonie mosolygott, de Maxie látta, hogy barátnője
mélyen csalódott.
– Ajjaj. Te aztán gyorsan visszavonulót fújsz. Mi van,
drágám? Ismered Zorba mondását: „Az élet állandó
bonyodalom. Csak a halál nem az.” Táncoljunk?
Kitárta a karját, ujjaival csettintett, és dúdolni kezdte a
szirtaki első ütemeit.
Leonie nevetett.
– Jaj, ne már! Hagyd abba, a vendégek minket figyelnek!
 – Na és? Szerintem ők is szívesen bekapcsolódnának –
mondta Maxie. – Ez itt egy vidám kávézó. – Leeresztette a
karját. – Szóval én mindig úgy gondolom, hogy a dolog
akkor kezd érdekessé válni, amikor bonyolódni kezd.
Minden más dögunalmas.
Odabiccentett egy nőnek, aki a kislányával fizetni készült
az egyik asztalnál.
– Jövök! – kiáltotta, és keresztültáncikált a kávézón.
Elvette a pénzt, egy másik asztalnál pedig felvette a
rendelést.
– És Emmával mi újság? – kérdezte, amikor visszatért.
– Ó, nagyon boldog a kismacskájával! A suli utolsó
napjaiban semmi egyébről nem volt hajlandó beszélni –
mosolygott Leonie. – Úgy tűnik, legalább ő és Levendula
boldogok.
– Meg Franzen úr és Aphrodité.
– Meg Florian és az ő ceruzája – villant meg Leonie
szeme.
Maxie-t mindig meglepte, hogy a nagy őzikeszemek
mögött mennyi humor rejtőzik. Elvigyorodott. Érdekes
módon már szinte nem is fájt a Florian-ügy. Már csak az
bosszantotta, hogy csőbe húzta az a szélhámos.
– Na, azt hagyjuk – mondta.
– Hallottál azóta felőle?
Maxie megrázta a fejét.
– Valószínűleg nem volt ínyére a búcsúüzenet.
Leonie elgondolkodva ingatta a fejét.
– Azért nem volt egyszerű azzal a kis tetűvel. – Megitta a
kávéját, majd a csészét a pultra tette. – Tőlem akár sose
létezett volna.
 Aztán Leonie elköszönt, mert mint mondta, a Belga
negyedbe megy, hogy vásároljon egyet s mást. Van ott egy
remek kis bolt, ahol francia cuccokat is tartanak.
– Végre ezen a héten megint ráérek – sóhajtotta
boldogan. – Sürgősen szükségem van egy új cipőre.
– Nem hiszek neked – kacsintott Maxie.
– De, komolyan, hát nem emlékszel, hogy Mimi
tönkretette a szép piros cipőmet? Muszáj lesz pótolni!
– Hát, sok szerencsét! – mondta Maxie, aki mint
általában, most is a Birkenstock papucsát viselte.
Leonie bólintott.
– Azt csodálom, hogy ezekben a lapos vacakokban még
nem nőtt lúdtalpad – mondta még csodálkozva. – No, de ez
legalább az aranycsatos One Buckle-modell. Egyáltalán hol
szerezted? Már tavaly se lehetett kapni.
– Hát… na ja – mondta Maxie, akinek sejtelme sem volt
arról, hogy micsoda értékes darabot visel a lábán, mivel
csak kutyafuttában leemelte valami polcról és megvette.
Megölelték egymást búcsúzóul, és Leonie azt javasolta,
hogy találkozzanak este a Wackesben, és koccintsanak
egyet a lángos mellé egy jégborral a nyár tiszteletére.
– Hat hét szünet! – ujjongott Leonie. – El se hiszem!
Ellibegett, égszínkék nyári szoknyája úgy lebegett
körülötte, mint egy kis felhő.
Maxie mosolyogva nézett utána. Már előre örült a csajos
estének a Wackesben.
Ám amikor bezárt és elmenőben még bekukkantott a
postaládába, egy világosszürke borítékot talált, aminek
tartalmától szinte elállt a lélegzete.
 23

Leonie-nak roppant lendületesre sikeredett a délutánja.

Végigsétált a Belga negyeden, a Simon und Rinoldiban vett
egy csoda szép pamutbatiszt nyári ruhát, finom kék színűt,
picike pipacsmintákkal, hozzá egy remek kardigánt, Maxie-
nak pedig egy illatgyertyát. Elüldögélt a Cafedel előtt a
napon, a fák ritkás árnyékában, amelyen átszűrődtek a
napsugarak és megpöttyözték a járdát, ivott egy finom,
erős, de nem keserű tejeskávét, az aprócska kávézó
tulajdonosa rámosolygott, ő meg visszamosolygott. Nyár
volt, az élet hirtelen könnyűvé vált. Az itteni kicsi boltok
jókedvre hangolták. Annyi látni- és felfedeznivaló volt itt!
Fizetett és továbbsétált. A Brüsszel téren dübörgő rapzene
mellett vastag aranyláncokat viselő fiatalok hangoskodtak,
a taxisok lustán a kocsijaikra támaszkodva várták a
kuncsaftokat, két rövidnadrágos lány a Sankt Michael-
templom lépcsőjén ült és fagylaltot nyalogatott. Leonie
megnézte magát egy kirakatüvegben, amely visszatükrözte
kecses alakját, és megcsodálta a művészien elrendezett
virágokat egy varázslatos kis virágboltocska légies
drótpolcain. Elhaladt egy cipőbolt előtt, amelynek
kirakatában nagy örömére felfedezett egy pár
paradicsompiros, pántos cipőt, amelybe első pillantásra
beleszeretett. A cipő hamarosan már az ő tulajdonát
képezte.
 A nap még melegen sütött, amikor elindult a Wackes felé.
A vendéglő a kerületeket elválasztó körút túlsó végén volt.
Amint ott ment a szép nagy papírtáskáival a Brabanti
utcán, pár méterrel maga előtt megpillantott egy magas,
sötét hajú, öltönyös férfit. Paul Felmy volt az, épp most
lépett ki a kancelláriából. Leonie szíve nagyot dobbant.
Akaratlanul is meggyorsította lépteit, már majdnem
rákiáltott, amikor Felmy megállt egy sarkon, és egy vörös
hajú nő lépett oda hozzá, mögötte pedig egy kislány
ugrándozott a járdán. Hallotta Emma vékony hangját, és
látta, amint az egykori házaspár vitatkozni kezd valamin,
de sajnos nem hallotta, hogy min.
Talán jobb is így. Leonie feltette a napszemüvegét, és
gyorsan átsétált a túlsó oldalra – semmiképp sem akart
zavarni. Felmy úrnak és Felmy asszonynak nyilvánvalóan
még sok megbeszélnivalója volt.
Amint ballagott a körúton, majd folytatta útját az
üzletekkel és kávézókkal tarkított Ehren úton, magában
igazat adott barátnőjének. Paul Felmy nyugodtan
felhívhatta volna, ahogy azt meg is ígérte. Amikor a
hosszúra nyúlt keresőakció végén a szemébe nézett,
mielőtt Leonie kiszállt a kocsiból, úgy érezte, hogy történt
valami. De ezek szerint tévedett.
Az élet nem lányregény, gondolta, és egy kicsit
bosszankodott is a naivitása miatt. Valószínűleg hajlamos
rá, hogy többet lásson a helyzetbe, mint amennyi benne
van. De legalább annak a kísértésnek ellenállt, hogy
Emmát kérdezgesse az apjáról az iskolában. Emma persze
amúgy is csak a cicáról volt hajlandó beszélni. Az egyetlen
információ, amit a gyerek magától kotyogott ki, az volt,
hogy nem utaznak el nyaralni, mert a mama még itt van az
országban.
Leonie befordult a Benesis utcába, és máris ott állt az
elzászi vendéglő előtt, melyet a tulajdonosról, Romain
Wackról neveztek el. Leonie szerint ő csinálta a
legfinomabb lángost, és a krumplis-vinaigrette-es
madársaláta, amelyet rusztikus kerámiatálkában
szolgáltak fel, valóságos költemény volt.
Bekukucskált az ablakon a kis vendéglőbe, a piros-fehér
kockás abroszokkal leterített asztalok mind foglaltak voltak
– érezte, hogy megjön az étvágya.

Maxie már ott ült az egyik fal melletti kis asztalnál, és várt.
Leonie integetett neki, átverekedte magát a zsúfolt
vendéglőn, és meglengette a papírtáskáit.
– Kapitális fogás! – kiáltotta, és leroskadt a székre. – Még
piros cipőt is találtam!
– Remek – mondta Maxie minden lelkesedés nélkül.
Leonie csak most vette észre, milyen borús arccal néz rá a
barátnője.
– Maxie?! Csak nem történt valami?
– Hát, mondhatjuk. – És Maxie előhúzott a táskájából egy
újrahasznosított papírra nyomtatott levelet, és az asztalra
csapta.
Leonie összeráncolta a homlokát. Az ilyen papíron nem
jönnek jó hírek. Ezek vagy büntetések, vagy
adóinformációk – vagyis mindenképp kellemetlen hivatali
ügyek. Megnézte Köln városának pecsétjét a levélen.
– Mi ez? Adótartozásod van? Fizetned kell?
– Sokkal rosszabb! Valami idióta felnyomott a
Népegészségügyi Hivatalnál, mert a kávézóban macskák
vannak, és az nem elég higiénikus. Bejelentést kaptam,
hogy kijönnek ellenőrzésre. Be is zárhatok ennyi erővel.
Már csak ez hiányzott.
– Ó, jaj, Maxie! – Leonie elvette a levelet és átfutotta.
Elképedten csóválta a fejét. – De hát ez szörnyű. Ki tenne
ilyet?
– Gondolom, olyasvalaki, aki ártani akar nekem. Ez nem
fair. A kávézó igazán tiszta, a padlóról enni lehetne. –
Maxie elvörösödött haragjában.
A tulajdonos barátságos arccal lépett az asztalukhoz,
Leonie-t azonnal felismerte, kollégákkal vagy barátokkal
járt itt már máskor is. Egyszer az egyik felső emeleten
ünnepelte a születésnapját, felejthetetlen este volt,
mindenki a Menu surprise-t ette.
– Egy kis bort hozhatok a hölgyeknek? – kérdezte a férfi.
Rendeltek, és kicsivel később már ott is állt a nemes
jégbor a két pohárral.
– Nekem annyi – nyögött fel Maxie, miután a tulajdonos
bevonult a konyhába. – Ha ezt a vendégek megtudják, úgy
otthagynak, mint a pinty.
– De hiszen semmit se fognak találni!
– Mondod te… de valamit azért mindig találnak – morgott
Maxie. – Mint az adóellenőrök. Nem akarnak fölöslegesen
kiszállni. Valamit fel kell mutatniuk a végén.
– Butaság, csodásan vezeted a kávézót, semmi okod az
aggodalomra. Egy ilyen bejelentés persze kellemetlen, de
semmi alapja nincs. Én legalábbis még nem láttam nálad
egy csótányt sem.
Meg akarta nevettetni Maxie-t, de barátnője csak sötéten
meredt maga elé.
– Aha, nagyon vicces.
Leonie elhallgatott. Aztán kicsit tanácstalanul megrázta a
fejét.
– Hát én… én ezt az egészet nem értem. A vendégek jól
érzik magukat a kávézódban, és imádják a süteményeidet.
Még ha nekem személy szerint egy kicsit túl kiadósnak is
tűnnek. És a szeletek is túl nagyok. Kétszer ennyit is
kereshetnél.
– A macskák miatt van – mondta Maxie.
– De őket mindenki úgy szereti. Volt már, hogy valaki
panaszkodott rájuk?
Maxie elgondolkodott, közben a tulajdonos kihozta az
első lángost kecskesajttal, és hozzá nagy tál madársalátát
helyezett az asztalra.
– Bon appetit – mondta.
– Merci. – Leonie csodás mosolyt villantott a séfre.
Egyszer komolyan mérlegelte, hogy beiratkozik hozzá
főzőtanfolyamra. De aztán úgy döntött, sokkal kellemesebb
vendéglőben enni, mint a tűzhely mellett álldogálni.
Amikor Leonie Kölnbe költözött, az egyik udvarlója
meghívta a Wackesbe. Így ismerte meg a festett, keskeny
ház alján található vendéglőt a Benesis utcában. Az elzászi
konyhaművészet aztán sokkal izgalmasabbnak bizonyult,
mint az önsajnálatban dagonyázó pszichológus, aki órákon
át pityergett neki az exbarátnőjéről.
Leonie levágott egy darabot a lángosból, és kecsesen a
szájába tette.
– Remek, mint mindig – mondta, és kortyolt hozzá a
borból.
 Maxie csak ült a székén, hozzá sem ért a lángosához.
– Na, egyél már! – biztatta Leonie. – Az aggodalmaskodás
nem segít. A vendégem vagy, mára már úgyis alaposan
megcsapoltam a kártyámat.
Megpakolta Maxie tálkáját salátával. Talán
ajándékozhatna a barátnőjének egy főzőtanfolyamot,
akkor főzhetne neki ő ilyen finom elzászi kajákat.
Maxie tétován nyeszetelte a lángost, de aztán letette a
kést.
– Elképzelhető, hogy a volt kolléganőm volt az – jelentette
ki elgondolkodva.
– Miféle volt kolléganő?
– Az a backfrisches. Ariane Lindnernek hívják. – Maxie a
homlokát ráncolta. – Csodálkoztam is, hogy mit keres a
kávézómban. Világéletében utált, mert a főnök jobban
kedvelt engem, mint őt. – Villájával a tányérját kopogtatta.
– Mindenesetre ez a hülye tyúk bejött valamelyik nap, és
érdeklődött, hogy megy a macskakávézóm. Aztán meg azt
harsogta, hogy macskaszőrt talált a süteményben. Igen
kínos volt.
Maxie elmesélte Leonie-nak a jelenetet, még pontosan
emlékezett rá. Hiszen az a nap minden tekintetben egy
pocsék nap volt.
– De ehhez az Arianéhoz már semmi közöm. Úgy értem,
most már csak ő maradt a főnöknek.
Vigyorgott, és mégiscsak belekóstolt a lángosba.
– Lehet, hogy irigyli a sikeredet – felelte Leonie. – Az
irigység mindig jó mozgatórugó.
– Miféle sikerről beszélsz? A kávézó egyáltalán nem
megy annyira, hogy aranybányának nevezhetném.
 – Hát, én nem így látom. Ahhoz képest, hogy még csak
most nyitottál, szerintem szenzációsan sikeres.
Mindenekelőtt igen vonzó hely. Pláne, ha az a nagyszerű
interjú megjelenik a Stadt-Anzeigerben…
– Jaj, hagyj már, mintha csak Anthonyt hallanám. – Maxie
durván felnyársalt egy falat lángost a villájára. – Amúgy
meg úgy tűnik, ez a nagyokos zsurnaliszta mégsem volt
képes arra, hogy megírja a cikket a Paula kisasszonyról.
Nem kellett volna annyira igyekeznem…
– Hát azért aaaaannyira nem igyekeztél, ha hihetünk
Anthonynak.
– Valóban? Miért, mit mesélt Anthony? A kis majom
legszívesebben lábat csókolt volna annak a beképzelt
alaknak. Kávét, Brenner úr? Fahéjas csigát, Brenner úr? Ó,
kérem, foglaljon helyet. Igen, hozom a receptkönyvet a
polcról, kérem, azonnal, rögvest… És aztán semmi. Persze
abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán kedvemre való
lett volna az a cikk.
Maxie dühösen túrta a salátát, Leonie összevonta a
szemöldökét.
– Amilyen sznob, legjobb esetben is azt írta volna a
kávézómról, hogy bizarr – döfködte tovább a salátát. – A Le
Moissonnier-be jár, tudod?
– De Maxie! Wack úr még azt gondolja, hogy nem ízlik!
– Jaj, Wack úr, Wack úr – morogta Maxie ingerülten.
– Drága barátnőm, megtanulhatnál végre egy kicsit
finomabban bánni az emberekkel. – Leonie korholó
pillantást vetett Maxie-ra. – Nem lehet, hogy mondtál
valamit annak az újságírónak is, amit a szívére vett?
– Épp ellenkezőleg – felelte felháborodva Maxie. – Még
egy könyvet is elvehetett ingyen, és boldogan el is húzott
vele. És ha már udvariatlan… hát inkább ő volt az, mint én.
Ő kérdezősködött arról, hova pisilnek a macskáim, és
csúfolódott a macskavécéken.
Maxie durcás képpel rágott, majd eltolta a tányért. Aztán
hátradőlt, és tenyerével nagyot csapott az asztalra.
– Tudtam, hogy valami nem stimmel!
– Mire gondolsz? – nézett rá meghökkenten Leonie.
– Hát nem érted? Brenner volt az. Nem csoda, hogy nem
jelent meg a cikk. Nem is ez volt a szándéka. Épp csak
körbeszimatolt nálam, aztán gyorsan feljelentett. – Maxie
majdnem felrobbant. – Na, ember, véged van – jelentette ki
amazoni pillantással.
– Maxie, te megőrültél. Biztos, hogy nem Brenner volt.
Ő a Stadt-Anzeiger újságírója. Miért is tenne ilyesmit?
Leonie elég vadnak gondolta Maxie újabb elméletét.
Ő inkább a volt kolléganőre tippelt volna. Vagy valaki
egészen másra.
– Fogalmam sincs – sziszegte Maxie. – Talán csak azért
csinálta, hogy bosszantson. Az a pofa egyszerűen nem bírja
a kritikát. Ezt azonnal észrevettem. Mondjuk, elég
gorombán lehordtam a parkos incidens miatt… Lehet, hogy
egyszerűen csak bosszút akart állni? Akkor is csak az
érdekelte, hogy a drágalátos kerékpárjának nehogy baja
essék. Hallanod kellett volna!
– Mon Dieu, Maxie! Nem válthatnánk témát? Az a
parkbeli történet már ezeréves, már akkor is az volt,
amikor felbukkant nálad ez a Brenner. Figyelj, ne lovald
bele magad ilyen képtelenségekbe! Színtiszta paranoia,
amit összehordasz. Hidd el nekem, nem ő volt az.
Hatalmasat tévedsz!
– Én viszont pontosan úgy gondolom, hogy fején találtam
a szöget. Különben már rég hallottunk volna felőle. Vagy
megjelent volna a cikk. Vagy te talán meg tudod
magyarázni, miért nem jelent meg?
Maxie diadalmasan nézett rá, közben a tulajdonos újabb
lángost hozott és helyezett el az asztalon.
– Voilà! – mondta, és elégedetten dörzsölgette a tenyerét.
– Ez most szalonnacsíkokkal és tejföllel. Jó étvágyat hozzá!
Leonie hálásan biccentett.
– Mesésen néz ki!
A tulajdonos rugalmas léptekkel elsietett.
– Nos tehát… szerinted miért nincs még cikk? –
makacskodott Maxie.
Leonie hallgatott. Aztán vállat vont.
– Hát… fogalmam sincs. De ezer oka lehet. Brenner
elvesztette a jegyzeteit, vagy egyszerűen később akarják
lehozni. Vagy leesett a bicikliről és eltörte a kezét.
Maxie mérgesen bólogatott.
– Ja, persze. Vagy elrabolták a földönkívüliek.
 24

Henry Brenner egy pillanatig még elidőzött a billentyűzet

felett, aztán elégedetten kitette az utolsó mondat végére a
pontot. A szerkesztőségben ült. A földönkívüliek
természetesen nem rabolták el. Nem esett le a kerékpárról
sem, sőt a macskakávézó és annak tulajdonosa iránti
lelkesedése sem lohadt le. Ez utóbbi főleg nem. Mégis
megvolt a jó oka annak, hogy a Lenau téri kis kávézóról
szóló cikke még nem jelenhetett meg.
Brennert leterítette egy nyári influenza, mindjárt a Paula
kisasszony tulajdonosával készült interjúja után. Már a
kávézóban is tüsszögött. Ez intő jel is lehetett volna, mert
soha semmiféle allergiája nem volt. Aztán kaparni kezdett
a torka. Már a cigaretta sem kellett, ez pedig nem volt jó jel.
Másnap reggel hasogató fejfájással ébredt, az ízületei
pedig annyira sajogtak, mintha henteskampóra akasztva
vonszolták volna egész éjjel. A homloka tűzforró volt, a
lázmérő 39,2-t mutatott. Henry nem is emlékezett, mikor
volt utoljára lázas. Betelefonált a szerkesztőségbe és
kimentette magát. Aztán visszatámolygott az ágyba.
Zavaros álomba merült, amelyből csak pár konyhai
kibotorkálás erejéig támadt fel, olyankor reszketeg lábakon
állva pirítóst készített vagy teát főzött, esetleg bevitt egy
banánt. Szerencsére talált még pár konzerv húslevest.
A tyúkhúsleves mindig jót tesz, az eifeli nagymamája is
mindig azt főzött, ha valaki megbetegedett.
A fürdőszobában rábukkant egy doboz szopogatós
tablettára, két Ibuprofent is bevett. Aztán visszaroskadt az
ágyba és lázas álmokba merült, amelyekben sűrűn
felbukkant egy fehér macska és egy fiatal szőke lány.
A nőnek fahéjillata volt és gyönyörű keze. Egy mozdulattal
kibontotta hosszú haját, és szerelmes mosollyal nézett rá.
Brenner legkésőbb ekkor már biztos volt benne, hogy csak
lázálmot lát. Éjjeliszekrényén egy háromeurós könyv
hevert: Else Hueck-Dehio regénye a Tipsy nevű lányról.
Nem tudta, miért került ez a karcsú kötetke a fura
antikvárium legdrágább könyvei közé. Tapogatózva a
könyv után nyúlt, és beleolvasott. Szívmelengető, gondolta,
aztán elaludt.
Többé-kevésbé így telt az egész hét. A napok és az
éjszakák egymásba csúsztak, de legalább a fejfájás
csillapodott.
Egyszer megjelent a takarítónő, akinek kulcsa volt a
lakáshoz. Nagyon meglepődött, amikor Brennert ágyban
találta, körülötte teáscsészék, pirítósdarabok és beszáradt
levesmaradékokat őrző tányérok.
– Ó, te jó ég, Brenner úr! – mondta Elena. – Hát magát
aztán jól elkapta, igaz?
Henry kimerülten bólintott, és nyakig betakarózott, mert
akkor éppen a hideg rázta. Egész idő alatt ez ment: forró-
hideg-forró-hideg. A teste nem tudott dönteni.
Elena szellőztetett, felrázta a párnákat, óvatosan elpakolt
az ágy körül. Szerencsére nem tartozott azok közé, akiknek
minden mozdulatát hatalmas csinnadratta kíséri, mintha
ezzel akarnák bizonyítani, hogy ég a kezük alatt a munka.
Henry Brenner többnyire nem volt otthon, amikor Elena
ott járt, így nem is tudta, milyen módon tartja tisztán a
lakását. Most álmosan pislogva figyelte, amint az asszony
úgy libeg végig törlőruhájával a lakáson, mint egy balerina.
Kecses mozdulatokkal begyűjtötte a tányérokat és a
csészéket, odatett egy palack ásványvizet és egy tiszta
poharat. Aztán halkan betette az ajtót, és kitakarította a
lakást. Henry félálomban megnyugtató kopogást hallott a
konyhából. Elena, mielőtt elment volna, még az ágyhoz
hozott egy tányér krumplipürét és egy kis almaszószt. Evett
belőle pár kanállal, a szósz kellemes-hűvösen csusszant le a
torkán. Hálásan dőlt vissza a párnáira, és perceken belül el
is aludt.
Amikor később kiment a konyhába, a pulton két csomag
instant krumplipürét és több üveg almaszószt talált. Ezt
ette aztán egész héten. Az élet nagyon egyszerű tud lenni.
Hétvégére egy kicsit jobban lett. Még gyengének érezte
magát, ugyanakkor különösen békés és kipihent volt.
A betegség hozadéka, elmélkedett Henry. Néha jó egy kicsit
meglapulni. Kiolvasta Else Hueck-Dehio könyvét,
Maximiliane Sommeren törte a fejét, és friss fahéjas
csigákról ábrándozott. Vagy fordítva.
És tegnap visszatért a szerkesztőségbe. Átrágta magát a
millió e-mailjén, és végre megírta a Paula kisasszonyról
szóló cikket. Úgy érezte, egész jól sikerült a sztori. A főnöke
is úgy látta, amikor az ebédszünetben összetalálkoztak a
folyosón.
– Jó kis történet, Brenner! – kiáltotta Burger bólogatva. –
Úgy látom, az a férfigyűlölő paranoiás őrült mégsem volt
olyan veszélyes. – És kacsintott egyet arany
szemüvegkerete mögött.
Henry vállat vont.
– Á, ki lehetett bírni – mondta megjátszott közönnyel.
– Nono – mondta Burger, és nem szólt többet.

Ahogy Henry visszaült az asztalához, megszólalt a

telefonja.
– Egy Sommer nevű hölgy keresi – jelentette a központi
recepciós. – Kapcsolom.
Micsoda kellemes meglepetés! Tiszta gondolatátvitel.
Henry Brenner derűsen dőlt hátra a foteljében.
– Henry Brenner – szólt a telefonba, és apró
háromszögeket kezdett firkálgatni az írótömbjére.
– Maxie Sommer vagyok. A macskakávézós nő. Talán
még van rólam valami homályos fogalma. – A hangja
valahogy… ellenségesen csengett. Különös. De lehet, hogy
csak képzelődik.
– Hát persze hogy emlékszem – felelte jókedvűen. –
Éppen most…
De nem tudta folytatni.
– Tudja, mit, Henry Brenner? Maga egy utolsó
szemétláda! – sziszegte a hang a telefonból.
– De… most mi van? – Henry döbbenten kihúzta magát.
Hát ennek meg mi baja? Tényleg vele akar beszélni? – Most
meg mi ütött magába? Rosszul aludt, vagy mi?
– Igen, képzelje, szó szerint így volt. – Úgy hangzott,
mintha ő lenne a felelős ezért.
– És ez az én hibám? – húzta fel a szemöldökét. Ez a
nőszemély nagyon csinos, de tényleg őrült. Egy dilinyós.
Milyen kár. Pedig amikor találkoztak, milyen édesnek
találta. Nagyon is édesnek. Szinte már ellenállhatatlannak.
De a rajongásra most nem maradt ideje.
– Hát bizony maga a hibás, Henry Brenner, és jobb lenne,
ha nem tenne úgy, mintha fogalma se lenne, miről van szó.
Drámai hatásszünet következett – Brenner előtt megint
Sába királynője jelent meg, fölé magasodva, keresztbe font
karokkal.
– Aha – mondta Henry. Tényleg fogalma sem volt, miről
beszél a másik. – De most végre megtudhatom, hogy mivel
gyanúsít? – kérdezte. Aztán eszébe jutott valami, ami
egyidejűleg volt őrült és csábító. Túlságosan is csábító
ahhoz, hogy ne mondja ki. – Nehogy már azt mondja, hogy
azért nem tudott aludni, mert folyton csak rám gondolt –
mondta fölényesen.
Maxie dühösen kiáltott fel a vonal túloldalán.
– Lassan a testtel, Brenner úr – szólt a telefonba a hang,
aztán jött a végtelen szidalmak áradata, hogy önkéntelenül
is behúzta a nyakát. – Oké, hogy kiröhögi az én kis
kávézómat. Az is oké, hogy nem jelent meg a hülye cikke,
és valószínűleg sohasem fog megjelenni. Mit várhatna az
ember egy ilyen önelégült újságírótól, mint maga. Hiszen
állandóan csak saját maga körül forognak a gondolatai. De
azt, hogy a nyakamra küldte a Népegészségügyi Hivatalt,
azt sohasem fogom megbocsátani!
Henry Brenner egy pillanatra elnémult. Ez sem sűrűn
fordult elő vele. Ennek a nőnek teljesen elment az esze.
– A Népegészségügyi Hivatalt? – makogta. – Fogalmam
sincs, mit hord itt össze.
– Ugyan már, Brenner úr! Mégis ki gúnyolódott olyan
jóízűen a macskavécéken? Meg az egész kávézómon? Nem
értem, hogy lehet valaki ekkora szemétláda, de
valószínűleg ez a bosszú azért, mert lehordtam, és a macsó
egója ezt nem bírta megemészteni. És én még azt
gondoltam, én még azt gondoltam…
– Állj! – kiáltotta Henry, így sosem tudta meg, mit is
gondolt még Maxie Sommer. – Kész, vége, elég. Most fogja
be a száját, mélyen tisztelt hölgyem! Most én beszélek. Nem
tudom, ki az, aki keresztbe akar tenni önnek, de hogy nem
én vagyok, az tuti. Esküszöm. Esküszöm az eifeli
nagymamám életére – tette hozzá nyomatékkal.
Hallotta, amint a vonal végén Maxie mély levegőt vesz.
– Na igen, de … – Aztán zavarodottan elhallgatott.
A nagymamás érv igazán ütős volt. A férfi érezte, amint
Maxie egy pillanatra megingott.
– És a cikket miért nem írta meg? – kérdezte dacosan.
Henry az égre meresztette a szemét. Előbb vagy utóbb a
falnak fog menni e miatt a fehérnép miatt.
– Mert beteg voltam, talán azért. Nyári influenzám volt.
Hallott már róla? – Megerősítésképpen köhintett párat a
telefonba.
– És ezt el is higgyem?
Te jószagú, ez a lány makacsabb minden öszvérnél.
– Drága hölgyem, ha akarja, elhiszi, ha akarja, nem hiszi.
Úgyis azt gondol, amit akar. Én csak annyit mondhatok,
hogy tegnap jöttem be először a szerkesztőségbe. És az első
dolgom volt, hogy megírjam a cikket a hülye kávézójáról.
– A hülye kávézómról?
– Pontosan – felelte Henry. – Vegye meg a holnap reggeli
újságot, ha nem hiszi. És most bocsásson meg, kérem. Nem
tudom, maga mivel foglalkozik egész nap, de nekem nincs
időm az ilyen értelmetlen locsogásra.
– Tehet egy szívességet! – kiáltotta Maxie dühösen.
– Maga is.
És letette.

Egy perccel később cigarettára gyújtott az iroda ablakában.

A szerkesztőségben elvileg tilos volt a dohányzás. Mindegy.
Henry Brenner úgy felhúzta magát, mint már régen. Már
szinte megbánta, hogy megírta azt a cikket. Túl kedvesre
sikeredett ahhoz a gyalázatos perszónához képest. A kék
szeme, a nevetése, a fahéjas csigája – egyszerűen elbűvölte
mindez, pedig a valóság egészen más volt. Ez a sütibanya
imád balhézni, ez nyilvánvaló. Ahol csak megjelent, ott
valami zűr támadt. Igen, az elejétől fogva volt benne
valami provokatív. Jó érzékkel kereste meg a kényes
pontjait, ő pedig minden gombnyomásra engedelmesen
felrobbant, mint a rakéta.
Henry mélyet szippantott, és a füstöt kifújta a levegőbe.
Lassan megnyugodott. Az interjú óta túl sokszor jutott
eszébe a csinos lány a kávézóból, akivel olyan nagyszerűen
lehet veszekedni. Vele aztán sohasem lenne unalmas az
élet! És amikor reggel megírta a cikket és még egyszer
megnézte a képeket, egyenesen jókedve kerekedett. Úgy
tervezte, hamarosan újra ellátogat a Paula kisasszonyba.
Maxie Sommer, gondolta, oda meg vissza lesz attól a
dicshimnusztól, amit a kávézó köré kerekített – minden
bizonnyal így lesz. Meghívja majd kávéra és süteményre,
aztán megbeszélik a regényt, amit neki ajándékozott –
akkor úgy tűnt, jelentőségteljes mosoly kíséretében.
Henry Brenner felsóhajtott. Hát valahogy így képzelte el
a viszontlátást – de ez immár kútba esett. Maxie Sommer
dühös volt rá. Persze ok nélkül. Mint mindig.
Lépteket hallott a folyosóról, ezért gyorsan kipöckölte a
csikket, és be is csukta az ablakot.
A rovatvezető belépett, megállt Henry íróasztala előtt, és
összevonta a szemöldökét.
– Csak nem idebent dohányzott, Brenner?
Henry a fejét rázta. Elővette a legártatlanabb nézését.
– Ugyan, dehogy.
– Ne etessen, Brenner.
– Nem, tényleg nem, szerintem kintről jön – erősködött
Henry. – Nyitva volt az ablak. Kint valami égett szag van,
már korábban feltűnt. – Aggodalmasan tekintgetett kifelé,
mintha legalábbis erdőtűz lángolna odakint. Aztán
Burgerre nézett. – Ráadásul épp most próbálok leszokni. –
Megnyerően mosolygott. – Nem is mondta még, mit szól az
ötletemhez, hogy a frissen leszokott dohányosokkal
csináljunk egy sorozatot. Az utolsó cigarettám. Na, milyen
ötlet?
Burger a fejét rázta.
– És hány utolsó cigarettát fog még elszívni? – kérdezte.
– Ó, rengeteget, különben nem telik meg a rovat, és még a
végén nem áll össze könyvvé – vigyorgott Brenner. – Látja,
mindent feláldozok az újságért. Még az egészségemet is.
Jesszusom, itt vicceskedik, pedig igazán nincs tréfás
kedvében.
Burger nem is válaszolt. Nyilván nem találta olyan kiváló
ötletnek a leszokós sorozatot.
– Brenner, ha tönkre akarja tenni magát, az a maga dolga
– mondta. – De ne az irodában tegye, ha megkérhetem. És
most viccen kívül. – A főnök elegáns mozdulattal
felcsüccsent az íróasztal szélére, könnyű nyári nadrágját
térdben felhúzta. – Figyeljen, Brenner. Kaptam egy fülest:
egy marienburgi idősotthonban állítólag embertelen
körülmények uralkodnak. Utána kéne járni.
És Burger röviden elmondta, miről is van szó. Az egyik
idősotthonban szalmonellafertőzést állapítottak meg.
Nyilvánvalóan romlott volt az étel. Az otthon vezetősége
pedig túl lassan reagált, és eleinte megpróbálták a szőnyeg
alá söpörni az ügyet. A Népegészségügyi Hivatal pedig
felfigyelt.
Míg Henry Brenner a főnökét hallgatta, támadt egy
ötlete.
– Burger úr, vannak jó összeköttetései a Népegészségügyi
Hivatallal?
Burger bólintott.
– Természetesen. Mindenütt ott vannak az embereim. Az
én pozíciómban nem árt, ha megvan az embernek a
kapcsolati tőkéje. Miért kérdi?
Henry gondolkodott.
– Mit gondol, ki tudna a… ki tudna az embere szimatolni
nekem valamit? Már úgy értem, nem hivatalosan?
– Úgy beszél, mint James Bond. Miről van szó? – A főnök
figyelmes tekintettel fürkészte.
Henry mosolyogva dőlt hátra. Nem tudta, ki jelentette fel
a Népegészségügynél a macskakávézót. De egyvalamiben
biztos volt: hogy ha a főnök megtudja, hogy az az
„elbűvölő” ifjú hölgy, aki olyan isteni süteményeket készít,
bajba került, minden követ meg fog mozgatni az
érdekében.
 Egy óra múlva Henry Brenner kezében volt a cédula az
áruló nevével. Ezt a nevet még sohasem hallotta. Nagy
levegőt vett, aztán felhívta a Paula kisasszonyt.

A harmadik csengésre felvették. Az angol fiú volt az.

Amikor meghallotta Brenner nevét, túláradó kedvességgel
üdvözölte.
– Ó, üdv, Mister Brenner! De jó, hogy hallunk önről! –
mondta. – Hogy van? Nagyon türelmetlenül várjuk már a
cikkét!
– Tudom – felelte Brenner. – Beteg voltam. De a
holnapiban benne lesz.
– Ez nagyszerű! – kiáltotta Anthony, miközben a
kávégéppel csörömpölt.
– Mondja, ott van a főnökasszony? – kérdezte Henry. –
Sürgősen beszélnem kellene vele.
Csendes sutyorgás, aztán Anthony átadta a telefont, és
Maxie Sommer szólt bele. Hűvös hangon.
– Mi van? Nem tudna végre leszállni rólam, Brenner úr?
Lélegezz, lélegezz nyugodtan, biztatta magát a férfi.
– Boldogan megtenném. De nem szerettem volna, hogy
az a rettenetes vád rajtam száradjon. Nagyon
megdöbbentett, hogy ilyesmit feltételezett rólam.
– Mindjárt elsírom magam – jött a válasz, és szinte
jégcsapok csörömpölését is lehetett hallani.
Hallgattak.
– Nos, ennyi volt a történet? – kérdezte végül Maxie. –
Nem érek ám rá a jövő századig!
Nem hagyta magát provokálni.
– Nem, természetesen nem ennyi – válaszolta. – Új híreim
vannak az ügyben, emiatt kerestem meg.
– Ó, valóban? És miféle új hírek?
Most bekapta a horgot.
– Nos hát, hol is kezdjem… szóval, kiváló kapcsolataim
vannak a Népegészségügyi Hivatalnál, és kicsit
meghúzgáltam a szálakat… – mondta joviális hangon.
Igazából azok Burger kiváló kapcsolatai voltak, de az ötlet
végül is az övé volt. – Megtudtam, ki mószerolta be a
kávézót.
– Micsoda? – Maxie nem tudta elrejteni meglepetését.
Brenner kis hatásszünetet iktatott be.
– Na, ne kínozzon már tovább! Árulja el, ki volt az! –
türelmetlenkedett Maxie.
– Mond magának valamit a Florian Gerber név?
Maxie egy káromkodást morzsolt el a fogai között.
– Naná hogy mond valamit. Az a mocsok kis patkány! –
bökte ki végül felháborodva.
– Bizony – bólintott Henry. Jó volt tudni, hogy a szép lány
haragja ezúttal egy másik férfira irányult. – Ki az? –
kérdezte.
– A volt barátom. Megölöm – jelentette ki a lány. – Ekkora
egy mocsokládát!
– Hát bizony, a párválasztáskor jobb nyitva tartani a
szemünket – okoskodott Brenner. – „Kedvére tettem végre,
asszonyom? / Hálás ez egyszer?”{15}
– Na, csak ne olyan fellengzősen, Brenner úr. Ez nem
igazán az ön stílusa. Vagy mégis? – Mintha kuncogott volna.
– De amúgy köszönöm. KÖSZÖNÖM! Csupa nagybetűvel.
– Schiller, Stuart Mária – felelte Brenner. – Amúgy a
legalázatosabban elfogadom a köszönetét. – Elégedetten
mosolygott. – Egyébként pedig, ami a Népegészségügyet
illeti, nincs oka aggodalomra. Elrendeztem, nem fognak
kiszállni. Tartoztak nekem egy szívességgel. Tudja, hogy
megy ez… – Eldúdolta A keresztapa főcímdalának pár
ütemét. – Fontos, hogy az embernek legyen kapcsolati
tőkéje…
Robert Burger ugyanis teljes határozottságával rászállt
az ügyintézőre, akivel végül arra a közös elhatározásra
jutottak, hogy az ügyet eltemetik, nem foglalkoznak vele
többet.
– Vén lókötő – jegyezte meg Maxie Sommer. De a hangján
érezhető volt a megkönnyebbülés.
– A vén nem stimmel – felelte Brenner. – De elnézem
magának.
Egy pillanatra csend lett a vonal mindkét oldalán.
– Sajnálom, hogy meggyanúsítottam – mondta végül
Maxie szégyenkezve. – Attól tartok, az ital súgta az ötletet.
– Helyes felismerés – mondta rá Brenner, aki elhatározta,
hogy megtesz egy további lépést. – És… van valami ötlete,
hogyan tehetné jóvá?
A lány egy kicsit gondolkodott.
– Mondjuk, fahéjas csigával? – kérdezte aztán.
– Jól hangzik!
– Szombat délután?
– Tökéletes.
 25

Henry Brenner műve vezércikként jelent meg az újság

regionális részén.
– „A macskakávézó minden vendéget elvarázsol – a
neuehrenfeldi Paula kisasszony kávézóban mindenki otthon
érzi magát” – idézte Anthony büszkén. Nem bírta kivárni,
most ő volt az első vásárló az újságosnál. Rögtön három
példányt is vett a Kölner Stadt-Anzeigerből. – Ez az! –
rikoltotta elragadtatással. – Már a főcím is csodás!
Anthony a pultra támaszkodva felolvasta a cikket, Maxie
nyakig vörösödve hallgatta, Leonie áhítattal ült Mimi
mellett a kanapén, és itta az angol srác minden szavát.
Kora reggel volt még, de a macskakávézó története máris
a nap eseménye lett. A riporter igazán kitett magáért.
A cikk valóságos himnusz volt a Lenau téri kis kávézóhoz,
a csodás házi süteményekhez, az édes kiscicákhoz, a
„roppant eredeti” módon összeválogatott könyvekhez,
amelyek között ő maga, Henry Brenner is talált egy igazi
kincset. Ódákat zengett a régi bútorokról, Paula néniről és
az ő kék receptkönyvéről, ám mindenekelőtt a bájos Maxie
Sommerről, aki könnyű kézzel irányítja elbűvölő kávézóját,
mint afféle modern hősnő, aki megvalósította álmát az
önállóságról és az elkötelezettségről, és akinek minden
vendéghez van néhány jó szava.
Aztán pár megható kis sztori következett a Paula
kisasszony életéből. Hogy az idős Franzen úr a pici
Aphrodité segítségével visszanyerte életkedvét, vagy hogy
egy kislány hazavihetett egy Levendula nevű kismacskát.
Mimit is kiemelten említette a cikk. Maxie Sommer első
pillantásra beleszeretett a fehér macskába. Sorsszerű volt
ez a találkozás, és az is szerencsés körülmény volt a
kávézóra nézve, hogy Mimi váratlanul öt kiscicát hozott a
világra, akik által a kávézó macskakávézó lett, ami számos
vendégre terápiás hatást gyakorol. Ez állt a cikk további
részében:
„A könyvespolcon kutakodni, kényelmes fotelben üldögélni
és közben macskát simogatni, isteni kávét szürcsölni, hozzá
pedig friss fahéjas csigát eszegetni, amit a csodálatos
tulajdonosnő kedves mosollyal hoz ki az asztalhoz – hát ez
még a rossz napokon is maga a boldogság.”
Anthony leeresztette az újságot, és elismerően nézett
Maxie-ra.
– Wow! – mondta. – A csodálatos tulajdonosnő a kedves
mosolyával… hiszen ez te vagy! Good Lord, ez az újságíró
igazán kitett magáért. Ezt a szuper reklámot! El fognak
árasztani a vendégek.
– Quelle gloire enorme!{16} – biccentett Leonie
szeretetteljesen gunyoros mosollyal Maxie felé. – Tettél
valamit a kávéjába? Vagy van a nénikédnek valami
vágykeltő hatású sütije, amit mi még nem ismerünk? Azt
hittem, ez egy kiállhatatlan pasi. Ez viszont leplezetlen
szerelmi vallomás!
Maxie egy szót se szólt. A szíve vadul kalapált, az öröm
úgy áradt szét benne, mint egy hatalmas hullám, és teljesen
szétzilálta a gondolatait. Várt ezt vagy azt ettől a Henry
Brennertől, de nem egy ilyen cikket, amelyben egymást
érték a szuperlatívuszok.
– És milyen jól sikerültek a fényképek! Szerintem,
mondjuk… ez a legjobb.
Anthony megint belemélyedt az újságba, és rámutatott
egy képre, amelyen Maxie-val állnak a pult előtt. A képen
az I’m a sex bomb feliratú trikót viselte, átkarolta a nála két
fejjel alacsonyabb Maxie-t, és megnyerően mosolygott a
fotósra. Elégedetten nézegette önmagát.
– Most már mindenki tudni fogja itt Kölnben, hogy
micsoda csábos angol ifjú dolgozik itt. Milyen jó, hogy pont
ez a pólóm volt rajtam aznap!
Anthony szélesen vigyorgott, Leonie nevetett. Aztán
hallgatag barátnőjéhez fordult.
– Na mi az, elvitte a cica a nyelvedet? Ezt a cikket
nyugodtan bekereteztetheted és felakaszthatod itt a
kávézóban.
Maxie elfogódottan mosolygott a barátaira.
– Hát be kell vallanom, teljesen lehengerelt – mondta
aztán.

Az utóbbi hetek az érzelmi viharokról szóltak, gondolta

magában Maxie, amikor szombaton a konyhában
bekészített a sütőbe egy tálca fahéjas csigát. A hőség a
szemébe csapott, fellebbentve pár hajtincsét. Maxie
hanyagul visszalapította őket. A kávézó meglehetősen tele
volt – a cikk megjelenése óta mindig. Felvett egy második
kisegítőt is Lisa személyében, aki érettségire készült, és
közben dolgozott a szünetben. Volt már némi felszolgálói
tapasztalata. Anthony rajongása pedig, amit eddig a
főnökasszonyára zúdított, most Lisa felé fordult, erre a
colos, régimódi copfokat viselő lányra. „She is very British”
– súgta oda Maxie-nak mindjárt a bemutatkozáskor, és
elismerően kacsintott. Most lett csak vidám a hangulat a
kávézó kinti helyiségében! Szavak és tekintetek repkedtek
ide-oda, és Lisa tényleg jól végezte a dolgát.
Maxie mosolyogva felemelkedett, és ugyanazzal a
lendülettel a derekához kapott. Nagyokat nyögve
egyenesedett fel. Az utóbbi napokban úgy dolgozott, mint
egy igásló. De úgy látszik, végül minden jóra fordul.
Fogta a nedves mosogatórongyot, és elgondolkodva
törölgette vele a konyha összelisztezett pultját. Igazán
elképesztő, mennyi minden összeszaladhat egy héten.
Először az a szélhámos Florian, akinek ostoba módon
bedőlt, aztán a rettenet, amikor megérkezett a
Népegészségügyi Hivatal levele, a dühös telefon
Brennernek, ami miatt még most is szégyellte magát, a
megkönnyebbülés, amikor megtudta, hogy szőnyeg alá
söpörték a feljelentés ügyét. A harag Florian aljassága, a
kicsinyes bosszúja miatt. Izgatott telefonja Leonie-val,
akinek elmondta a „ceruzás ember” újabb disznóságát. És
most a boldogság, amikor Anthony felolvasta a cikket.
Anthony még aznap felakasztotta a bekeretezett
újságcikket a kék kanapé fölé. Amikor Maxie tiltakozott,
nevetve leintette.
– Dehogynem, kell ennyi hírverés!
És amikor már mindenki elment, Maxie elálldogált még a
cikk előtt, és nagyon, de nagyon büszke volt.
Az első cikk a kávézójáról, egy igazi mérföldkő. Oké, a
Kölner Stadt-Anzeiger nem a Guide Michelin, de akkor is. És
Henry Brenner nemcsak hogy kisegítette a bajból, hanem
ezzel a dicshimnusszal tényleg meg is lepte őt. Mindaz, ami
a cikkben megjelent, megörvendeztette, de egyszersmind
össze is zavarta Maxie-t. Vajon tényleg ilyennek látja? Vagy
ez csak a szokásos újságírói túlzás? Kicsit még mindig
szégyenkezett, amikor korábbi feltételezéseire gondolt,
amelyek aztán tévesnek bizonyultak. Másrészről viszont a
férfi tényleg végig provokálta őt, és egyetlen alkalmat sem
hagyott ki, hogy jókat mulasson rajta. Legalábbis Maxie
remélte, hogy valóban így volt, nem a képzelete akarja
ismét megtréfálni.
Egyszerűen nem tudta, hová tegye, hogy Brennert
megszállta a Szentlélek. Valahogy nem szeretett volna az
adósa maradni. Még egy hülye fahéjas csigával sem,
gondolta mérgesen. Aztán jót nevetett saját magán.
Mennyire gyerekes dolog volt ez! Mégis vegyes érzelmekkel
várta a találkozást. Brenner most majd nyilván hatalmas
hálálkodást vár, megjátssza a nagy jótevőt. Az is lehet, hogy
nem. Legnagyobb meglepetésére kellemes bizsergéssel
töltötte el a tudat, hogy hamarosan viszontlátja ezt a ravasz
fickót, aki úgy ki tudja hozni őt a sodrából, mint senki más,
és mégis olyan gyönyörű szép dolgokat írt róla a cikkében.
– Hát, ez izgalmas lesz – mormolta, miközben este
bezárta a kávézót.
Ezen a nagyon is különleges napon azt javasolta Leonie
barátnőjének, hogy menjenek el a Bagatelle-be, ahol
odakint üldögélhetnek, és élvezhetik a francia
finomságokat, a bort és a nyarat.
Ám az este tartogatott a számára még egy meglepetést.
Amikor a két barátnő végigsétált az utcán, és elhaladt a
Café Soleil előtt, Leonie egyszerre megtorpant, majd
visszament pár lépést.
– Nézd csak, ki van ott – mondta, és a kávézó üvegablaka
felé bökött. Odabent már csak egyetlen vendég üldögélt
magányosan a kései órán.
Maxie odanézett, és ráncok jelentek meg a homlokán.
Az ablak közelében, az egyik asztalnál magányos férfi ült
nagy lazán, szőke kontyában ceruzával. Ezüstös MacBookja
nyitva, éppen egy fekete hajú pincérnőt tüntetett ki
áthatónak szánt pillantásaival.
A fiatal felszolgálónő hátrasimította a fürtjeit, és
mosolygott, mint pék kutyája a meleg kiflire.
Maxie nagy levegőt vett. Igazából szerette volna
megfogadni barátnője tanácsát, aki azt mondta, hagyják a
Népegészségügyi Hivatalt a francba, és ne pazaroljanak
több energiát erre a pofátlan alakra. De most támadó
üzemmódba váltott, szeme valósággal villámokat szórt,
ahogy az ablak mögött ülő alakra nézett, aki zavartalanul
folytatta a bájolgást.
– Nos, Florian Gerber, most véged – morogta Maxie, de
Leonie visszatartotta.
– Ne, kérlek, inkább majd én – mondta, és cinkosan
rákacsintott.
Együtt léptek be a kávézóba, és céltudatosan
odamasíroztak az ablak melletti asztalkához.
Florian felnézett, a szeme rémülten tágra nyílt.
– Nézd csak, micsoda meglepetés – kezdte Leonie.
A hangja vészjóslóan csengett. Felvont szemöldökkel nézett
Florianra. – Hát itt a mi régi jó barátunk, Florian Gerber.
Vagy inkább azt kellene mondanom, itt ez a kis patkány,
aki sértett hiúsága miatt felnyomta a barátnőm csodás
kávézóját a Népegészségügynél? Ez igazán nagyon kedves
húzás volt, főleg, miután ez az undorító kis patkány előtte
heteken át az ő pénzén zabált és vedelt ott. – Aggodalmas
pillantással mérte végig Floriant. – Igen, úgy gondolom,
nagyon-nagyon rosszul áll a szénád. Ugyanis senki sem
szereti a besúgókat.
Maxie döbbenten állt. Leonie akár Spats Colombót is
eljátszhatta volna a Van, aki forrón szeretiben.
A fekete hajú pincérlány meglepetten pislogott a két
harcias tekintetű amazonra, akik láttán a fiatalember
arcából kiszökött a vér.
– No, de biztosan örülsz majd, ha meghallod, mennyire
mellélőttél. A Népegészségügy nem látott okot a vizsgálatra.
Helyette viszont egy egész tűrhető kis cikk jelent meg a
Paula kisasszonyról.
Leonie előkapott a retiküljéből egy példányt az újságból,
és az időközben mélyvörösre színeződött Florian elé
helyezte az asztalra.
– Olvasgasd egészséggel! És hát… igazán sajnálhatod,
hogy többé a közelébe sem jöhetsz ezeknek a csodálatos
sütiknek.
Aztán a pincérnőhöz fordult.
– Egyébként csak hogy tudja… ez a fickó minden
felszolgálót megkörnyékez, de ezt már biztosan észrevette.
Ugyanis ellenállhatatlannak hiszi magát. – Leonie
sajnálkozva csóválta a fejét. – A mi kávézónkból már
kitiltottuk. Sajnos nem lehetett másképp, a női vendégek
túlságosan tolakodónak érezték. – Vállat vont.
Florian tiltakozni próbált.
 – No de tényleg… ez… ez…
– Ez az igazság – szólt közbe Maxie, és kihívó tekintettel
meredt rá.
– Gyere, Maxie, menjünk – karolt bele a barátnőjébe
Leonie. – Mindent elmondtunk.
Még egy pillantást vetett a szőke egyetemistára, aki úgy
ült ott, mint akit hideg vízzel öntöttek nyakon.
– Te, Floooori, tudod, mi zavart még benned mindig is, de
irgalmatlanul? Ez a rémesen idióta frizurád. Ugye
megengeded? – Bájos mozdulattal kihúzta a férfi hajából a
ceruzát, és kettétörte. – Nos, lehet, hogy elgondolkodhatnál
valami új hajviseleten.
Florian úgy ledöbbent, hogy mukkanni sem tudott.
Elképedten bámult Leonie-ra, és közben zavartan
simogatta hosszú sörényét.
Leonie belekarolt Maxie-ba, s a két barátnő
méltóságteljesen kivonult a kávézóból.
Az utcára érve csak úgy dőltek a nevetéstől.
– Láttad azt a buta képét? – harsogta Leonie. – Csak ült
ott, mint egy zsák krumpli, és fel se fogta, hogy már megint
lebukott.
– Éljenek a csajok! – mondta Maxie, öklét az ég felé
emelve.

Maxie önkéntelenül is elvigyorodott, miközben kihúzta a

sütőből az illatozó süteményes tálcát: minden bizonnyal
ekkor látta utoljára a ceruzás embert. Florian Gerbert
immár végérvényesen elsodorta a történelem.
Futtában belepillantott a keret nélküli tükörbe a
konyhaajtó mellett, és visszatűzött egy hajtincset. Ma jön
Henry Brenner, hogy behajtsa a jóvátételi fahéjas csigáját.
Maxie izgatottan mosolygott a tükörképére, újrakötötte a
kötényét, helyreráncigálta karcsúsított, apró pöttyös
ruháját. És egyszerre éppolyan elragadónak látta magát,
amilyennek az újságíró a cikkében leírta.

És Henry Brenner el is jött. Megkapta a kávéját és a

kedvenc süteményét, és azután el se ment többé. A belső
udvaron üldögélt, cigarettázott, és azzal töltötte az időt,
hogy a munkában égő Maxie-t nézegette. Még kora este is
olyan sok volt a vendég, hogy néhány szón kívül nem
tudtak beszélni egymással.
Amikor fél öt felé Brenner végre felbukkant a kávézóban,
Maxie azonnal észrevette, pedig egy hatalmas késsel épp
jókora szeleteket vágott a diós almatortából. A délután
folyamán folyton ki-kilesett a nagy üvegablakon, amelynek
párkányán most Tiramisu hevert el egy napfényfoltban, és
nyalogatta fekete-fehér mancsait.
Henry Brenner bejött, körbekémlelt, aztán észrevette
Maxie-t, és utat fúrt magának a zsúfolt kávézóban. A lány
örömmel intett neki. De amikor összetalálkoztak, valami
elfogódottság vett rajtuk erőt. Olyan sok szópárbajt vívtak
már, hogy ez a közös akarattal létrehozott találkozás szinte
olyan volt, mint egy ismeretlen bolygó felfedezése – kellő
óvatosság szükségeltetett hozzá.
Brenner zsebre dugott kézzel megállt, üdvözölte Maxie-t,
és szemlátomást zavarban volt.
– Nos, hát itt vagyok – mondta.
– Aha, itt van – ismételte Maxie, és kicsit elkeseredett,
hogy miért is nem jutott eszébe szellemesebb válasz.
Brenner tekintete valahogy irritálta. Látta, hogy a férfi
felhúzott szemöldökkel nézi az óriási tortakést, amit még
mindig a kezében tartott.
– Ajjaj, csak nem akar meggyilkolni? Nyugodtan tegye le,
békés szándékkal jöttem.
– Az… mi? Ja! – Maxie elmosolyodott, letette a kést és
lesimította a kötényét. Mellette Anthony nagy zajjal két
tejeskávét készített, Lisa pedig a pultnál állt, állát a
tenyerébe támasztva, szerelmes pillantással kísérve az
angol fiú minden mozdulatát.
– Nem, nem, nyugi – mondta gyorsan Maxie. –
Biztosítom, hogy élve fog kijutni innen.
– Hű, megnyugodtam – felelte Brenner. – Magánál sosem
lehet tudni.
– No de semmiképp sem a fahéjas csiga előtt. Így szólt az
alku, nemde?
– Bizony, még tartozik nekem – kacsintott a férfi. – Hát
nem mondok nemet. Nem szívesen vallom be, de kissé
megszállottja lettem a fahéjas csigájának.
Maxie észrevette, hogy a férfi tekintete végigsiklik a
köténye alól kikandikáló pöttyös ruhán.
– Nahát, szevasztok, pöttyök!… Ma ilyen elegánsan? –
Elismerően vigyorgott. – Csak nem az én kedvemért csípte
ki magát?
– Szeretné, mi? – vágott vissza Maxie, de érezte, amint az
arca átforrósodik. Örült, hogy Brenner észrevette a ruhát,
ugyanakkor bosszantotta is. – Nehogy kombinálni kezdjen!
A férfi kisimította a szokásos makrancos fürtöt a
homlokából, és kisfiús ártatlansággal mosolygott.
– Eszembe nem jutna! Hiszen ismer!
 – Hát éppen ez az – vágta rá Maxie gúnyosan. – Leül kint
az udvaron? Épp felszabadult egy asztal.
És kisvártatva hozta a kávét és a fahéjas csigát.
Henry Brenner egy kerek presszóasztalkánál ült a
hortenziabokor mellett, és az egyik tigriscsíkos
kismacskával játszott, aki nem akart tágítani az oldaláról.
– Mi a neve ennek a kislánynak? – kérdezte, amikor
Maxie letette elé a tányért és a kávéscsészét.
– Kandúrka amúgy – felelte a lány. – És Nerudának
hívják.
– Nerudának? Mint Pablo Nerudát? – kérdezte Brenner
rángatózó szájszéllel. – Igen nagyratörő név ez egy ilyen
kicsi cicafiúnak. Legalább verseket is ír?
Maxie úgy tett, mint aki erősen gondolkodik.
– Hát, ha költ, akkor is titokban tartja. Ami viszont a
nevét illeti, a barátnőmnél lehet panaszt tenni, ő találta ki.
Én nem vagyok irodalomértő, amint azt már olyan találóan
meg is jegyezte. Én csak a sütiket csinálom.
– Még mindig haragszik?
Maxie csípőre tette a kezét.
– Persze, miért, mit gondolt? – kérdezte. – Egyszerűen
tudatlannak nevezett. De mivel utána olyan szép cikket írt
a kávézómról, kivételesen megbocsátok.
Egész idő alatt azon törte a fejét, hogyan hozhatná szóba
a cikket anélkül, hogy mindjárt térdre kellene hullania a
hálától. Most kihasználta az alkalmat.
Henry Brenner Neruda ragyogó bundáját cirógatva
rásandított.
– Örülök, hogy elnyerte a tetszését a sztori – mondta.
– Igen, elnyerte – felelte Maxie, és érezte, hogy megint
elpirul. – Anthony azonnal kivágta és bekeretezve
felakasztotta a cikket.
– Rögtön láttam – bólintott Brenner. – Ott lóg a kanapé
fölött.
Ez tényleg mindent észrevesz.
– Hát, úgy tűnik, többen olvassák az újság helyi rovatát,
mint gondoltam – mondta Maxie megjátszott közönnyel. –
Hiszen látja, mi megy itt. Na, mennem is kell. Ha szüksége
van még valamire, szóljon. Nem tudom, miért, de ma
adakozó kedvemben vagyok.
Brenner örömmel bólogatott, és megragadta a fahéjas
csigáját.
– Brutálisan vissza fogok élni ezzel – mondta még,
amikor Maxie már félig elfordult. – A másik történetről
pedig még beszélünk.
– Milyen másik történetről?
– Hát a könyvről, amit nekem adott – paskolta meg a
barna bőrtáskát, amit a maga melletti üres székre tett. –
Tipsy történetéről. Ahogy megígértem, elolvastam.
Kíváncsi volt, nekem hogy tetszik. Már elfelejtette?
Maxie meglepődve nézett rá. Hát persze hogy emlékezett
a nagynénje kedvenc könyvére, amit Henry Brenner
kiemelt a Történetek boldog befejezéssel feliratú polcról.
Nahát, hogy még erre is gondolt! Rámosolygott, miközben
áthaladt a belső udvar mohos kockakövein, és leszedett
néhány asztalt.
– Később! – kiáltott még vissza, és eltűnt a kávézóban.

Később egy kerek, zöld fémasztalkánál ültek egy-egy pohár

bor mellett a belső udvar sarkában. Amikor hat után pár
perccel elment az utolsó vendég is, Maxie letette a
kötényét, felnyitott egy chardonnay-t és nyári
ruhácskájában, kezében a két pohárral odalibegett
Brennerhez, aki áhítattal nézte.
– Jesszusom, mi az? – kérdezte ijedten Maxie. – Ne
bámuljon már úgy rám, mint a nyolcadik világcsodára.
– Ne haragudjon, de ma igazán csodásan néz ki. Mindig
ilyen ruhákban kellene járnia. Ha szabad mondanom, épp
ruhához való alakja van.
– Jó, jó. – Maxie megrángatta a ruhája szegélyét, és kék
balerinacipős lábát hintáztatta. Kifejezetten ideges lett
attól, hogy Brenner hirtelen ilyen kedvesen szólt hozzá.
– Nem szereti a bókokat? – nézett rá nevetve a férfi.
– Attól függ. – És mint mindig, amikor zavarba jött,
hátranyúlt a kontyához, hogy megigazítsa a hajgumit.
A bók kétélű dolog, gondolta. Egyrészt jólesik, másrészt
azonban védtelenné teszi az embert.
Megint csak azt a fura mosolyt látta a férfi ajkán.
Felegyenesedett ültében.
– Mi van magával ma, Henry Brenner?
– Semmi – felelte a férfi, és ujjaival végigsimította a
száját.
– Semmi?
Az újságíró csak bólintott, és olyan ártatlanul nézett,
mint a ma született bárány.
– És most éppen mire gondolt?
– Semmire.
– Egy szavát sem hiszem el. Az ember nem tud semmire
gondolni. No, ki vele, mire gondolt?
– Nos hát… csak azon töprengtem…
 – Igen?
– Hogy vajon hogy nézhet ki, amikor kibontja a haját?
Megrándult a szája szöglete, és Maxie nem tudta, hogy
komolyan beszél, vagy csak csúfolódik.
– Brenner úr, nekem úgy tűnik, még mindig láza van.
Bontsam ki a hajamat? Tréfál? Milyen filmbe képzelte
éppen magát?
– Kibontja a haját a kedvemért? – kérdezte a férfi, és a
szeme lelkesen csillogott.
– Természetesen nem, maga macsó! – Maxie elnevette
magát.
– De kár! – Brenner nagy sóhajjal ereszkedett vissza a
székére. – De egy próbát megért.
Fogta a borospoharát, koccintottak.
– Igyunk a macskakávézóra – mondta. – És arra, hogy
megismerhettem az igen bájos tulajdonost – fűzte hozzá
lovagiasan.
– Nos hát… ehhez nem volt szükség a kávézómra –
mondta Maxie. – Már a parkban megtehettük volna.
– Jaj, menjen már… Ugye most nem akar megint
rázendíteni? – forgatta a szemét Brenner, a kezét meg
mintegy fohászkodva a magasba emelte.
Maxie vigyorgott.
– Nem, igazán nem – felelte.
Koccintottak, és Mimit figyelték, aki kecsesen
ugrándozott a belső udvarban, majd letelepedett az öreg
fapad alá a borostyánnal befutott tűzfal tövében. A levegő
enyhe volt, a szél feléjük sodorta a vaníliavirágok illatát.
– Annak azért örülök, ha a cikkem tényleg hozott egy kis
forgalmat a kávézónak – jegyezte meg Brenner. – Én
magam nagyon megkedveltem.
– A sütik miatt?
– Nem csak – mosolygott a férfi.
Maxie összefűzte az ujjait.
– Mondja, mindazt, amit leírt, őszintén úgy gondolta?
– Minden szót. De konkrétan mire gondol?
– Arra, amit rólam írt. Azt a… a csodálatos tulajdonost
meg a boldogságot… Komolyan így gondolta?
A férfi halkan nevetett.
– Gondoltam, hogy ez megnyeri a tetszését.
– Tehát csak ezért írta? – Maxie egy kis csalódást érzett.
– Miért, fontos, hogy mit gondolok magáról?
Brenner hátradőlt a székén, és az égen úszkáló
barackszínű felhőket tanulmányozta. Nagy csend
ereszkedett a belső udvarra. A nyírfán egy madárka dalolt,
Mimi élénken figyelte minden mozdulatát.
– Milyen meghitt is ez! Ha ez nem tökéletes díszlet egy
románchoz… – Az újságíró szája sarkában kis mosoly jelent
meg.
– Muszáj mindig csúfolódnia, Brenner?
– Nem csúfolódom. Legalábbis nem mindig – kortyolt
bele az italába, és a pohár fölött hosszan nézte a lányt,
amitől Maxie szíve vadul kalapálni kezdett.
– Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy kiégett
zsurnalisztalelke legmélyén egy romantikus lapul?
Brenner szórakozottan mosolygott.
– Még az is előfordulhat. A helyzeten múlik. –
A táskájáért hajolt, és elővette a kávézó polcáról elvitt
könyvecskét. – Ez a regény például kifejezetten romantikus
és szívmelengető… és ezt most minden irónia nélkül
mondom! Emellett kiválóan illik a pöttyös ruhájához.
– Hogyhogy?
– Mert a hősnő neve Tipsy, és ez a szó Észtországban,
ahol a történet játszódik, pöttyöcskét jelent.
– És mi történik ezzel a Tipsyvel? – Maxie kezdett
kíváncsivá válni.
Brenner mosolygott.
– Tipsy egy fiatal lány, egyetlen lány a sok fiútestvér
mellett. Lovagol, nagyon türelmetlen, és afféle igazi vadóc,
ahogy ezt akkoriban mondták. – Oldalra billentett fejjel
nézett Maxie-ra. – Ez a Tipsy valahogy magára
emlékeztetett. Pedig hát az egész történet a századforduló
táján játszódik egy észt farmon.
– És hogy van tovább?
A férfi meglepetten nézett rá.
– Miért érdekli, miről szól az a könyv?
– Mert a nagynéném kedvenc könyve volt!
Hát csak kibökte. Brenner felhúzta a szemöldökét.
– És még nem olvasta? Azt a pár oldalt? Már úgy értem…
ugye tud olvasni?
– Persze hogy tudok olvasni – felelte Maxie ingerülten. Ez
az ember mindig megpróbálja kihozni a sodrából. – Csak
éppen nem volt rá időm.
– És most? Én lázasan is fél óra alatt kiolvastam.
– Nyilván, hiszen maga egy hős.
– Nagyon aranyos történet. Tényleg kár lenne kihagynia.
– Tudom, tudom, Paula néni is mindig ezt mondogatta.
– A nénikéjének teljesen igaza volt. Olvasnia kellene.
Csak nem hagyja békén. Maxie érezte, hogy elönti a
forróság.
 – Istenem, abbahagyná végre az okításomat? Mesélje el
inkább, mi van abban a könyvben. Mi Tipsy különös
szerelmi története?
Henry Brenner megrázta a fejét.
– Nem.
– Mit nem?
– Nem fogom elmesélni… de… – Hirtelen magasba emelte
a kezét. – Vagy nem is, várjon csak! Jobb ötletem támadt. –
Fogta a könyvet, és kinyitotta. – Felolvasom magának ezt a
történetet. Ez az este tökéletesen erre való, és nagy kár
lenne, ha egyetlen szót is kihagyna. – Jelentőségteljesen
nézett rá. – Szerintem ezzel a nénikéje is tökéletesen
egyetértene.
– A nénikémet csak hagyja ki a dologból.
Brenner bólintott. Aztán olvasni kezdett.
– „Tipsy nem kanári volt. És nem is egy selymes bundájú
spániel. Nem volt csikó és nem volt kismacska sem…”
– Na igen! A Tipsy tényleg jó név lenne egy kiscicának! –
dőlt hátra a székén Maxie. De Brenner nem hagyta magát
kizökkenteni. Folytatta az olvasást, és kellemes hangja egy
réges-régi, messzi világba repítette Maxie-t.
– „Tipsy fiatal lány volt, és a századforduló előtti
Észtországban nőtt fel egy gazdaságban…”
Így aztán Maxie Sommer csak megismerte Paula Witzel
kisasszony kedvenc hősnőjének, Tipsynek a teljes
történetét, aki a barátnője esküvőjén egy igen kellemetlen
helyzetbe keveredik. Ugyanis a fényes bál után – amelyen
sajnos „Undor” Bodo gróf, egy kellemetlen szomszéd is
részt vesz – Tipsy észreveszi, hogy a naplóját a kastély
egyik távoli sarkában felejtette. Az éjszaka közepén felkel,
hogy megkeresse. Kióvakodik az ágyból, amelyen a
nénikéjével osztozik, elhagyja a vendégszobát, végül
megtalálja a naplót, de visszafelé eltéveszti az ajtót. És
egyszerre a gróf ágyában találja magát, aki felriad, és
természetesen el van ragadtatva az éjszakai látogatótól. És
aztán végül persze kiderül, hogy „Undor” Bodo egyáltalán
nem is undorító, hanem éppen az a férfi, akinek Tipsy
odaadja a szívét…

Brenner hangja rekedtté vált. Amikor besötétedett, Maxie

meggyújtott egy viharlámpást, amelynek fényénél folytatni
tudta az olvasást. A lány figyelte az újságíró jóvágású
profilját, ahogy lassan elmosódott a leereszkedő
sötétségben, és közben belemerült a történetbe. Újra és
újra a nagynénjére kellett gondolnia. Talán neki is ilyen
különleges szerelmi története bonyolódott a
denevérkutatóval? Maxie mosolyogva képzelt el egy
denevérkongresszust, ahol ajtók cserélődnek meg és szívek
találnak egymásra.
Amikor Brenner befejezte az olvasást, becsukta a
könyvecskét, és Maxie-ra nézett. Besötétedett, már csak a
viharlámpás fénye lobogott, és a hold valószínűtlen
ragyogással árasztotta el a belső udvart.
– Milyen varázslatos kis könyv – mondta a lány
elgondolkodva. – Nahát, most nagyon örülök, hogy
megtudtam, miről szól. Nagyon szépen köszönöm a
felolvasást.
Egy ideig csendben ültek. Egyikük sem akarta megtörni a
varázslatot, amely rátelepedett a kis udvarra, a karcsú
nyírfára, a halkan zörgő hortenziabokrokra, a sötétben
világító szemű macskákra és kettejükre is.
– Hát nem különös, hogy éppen a nénikéje kedvencét
húztam elő a könyvespolcról? – szólalt meg Henry egy idő
után.
Maxie bólintott. Azon a reggelen neki is éppen ez jutott
eszébe.
– De, nagyon különös – felelte, és egy ostoba pillanatig
azon törte a fejét, hogy léteznek-e „jelek”.
– És a mi történetünk hogyan folytatódik, Maxie? –
kérdezte csendesen Henry, és a kezéért nyúlt.
– Úgy gondolod, hogy az elragadó Maxie és az arrogáns
újságíró a végén mégiscsak egy pár lesznek-e, mint Tipsy és
a grófja? – kérdezte Maxie tréfásan, de a szíve úgy kalapált,
hogy biztos volt abban, hogy a férfi is hallja.
– Igen, pontosan úgy. – Odahajolt, és gyengéd mozdulattal
a lány füle mögé simított egy hajfürtöt.
– Várj csak! – Nem tudta volna megmondani, hogy miért
tette. Felnyúlt a feje tetejére, egy mozdulattal kiszedte a
hajgumit, és miközben a haja arany hullámokban a vállára
omlott, rezzenéstelen tekintettel, mosolyogva nézett a
férfira. Látta, amint Brenner szeme elkerekedik. Mélykék
szeme volt, amelybe, mint egy tengerbe, fejest kellene
ugrani.
– Hűha! – mondta a férfi.
Aztán sokáig semmit sem mondott.
Maxie nem tudta, hogy nyári influenzája lázas álmaiban
Brenner pontosan ilyennek látta. Csak annyit tudott, hogy
csókolni akarja, vadul és intenzíven.
És amíg csókolóztak, és Henry hevesen átölelte,
miközben a fémasztalka imbolyogni kezdett és a
könyvecske észrevétlenül lepottyant a földre, Maxie-nak
hirtelen az a meglepő gondolata támadt, hogy az élet és az
irodalom talán nem is áll olyan távol egymástól.
 26

Susann Siebenschön némi melankóliával abszolválta az

utolsó vásárlásokat. Délelőtt még egyszer bebuszozott
Ischia Portóból Forióba, a régi kedvenc helyére, míg
Giorgio épp az ellenkező irányba, Ischia Pontéba ment,
hogy kinyissa a boltját. A Forio kijáratánál lévő gyönyörű
kerámiaüzletben megcsodálta a kézzel festett csempéket,
tálakat és vázákat, és egy kicsit elbeszélgetett a
tulajdonossal. Álmodozva járkált a boltban, ezt-azt
felemelt, de aztán sajnálkozva újra letette. Sok minden
megnyerte a tetszését, de a bőröndje már így is rettentő
nehéz volt, és hát nem most jár utoljára Ischián. Végül vett
egy kék madaras tálkát a saját konyhájába, és egy festett
csempét, amelyen egy fehér macska volt, Leonie-nak.
Szintén neki szánta a Giorgio boltjában vásárolt
szerencsekarkötőt is, amely immár sok-sok hete hevert a
dobozkájában a bőrönd legmélyén.
Visszasétált a főutcán, egy szuvenírboltban vett két
csinosan díszített üveg limoncellót – ezt a likőrt nagyon
szeretik Ischián –, négy nagy citromszappant, és három
zacskóval abból a kerek citrombonbonból, amely
pezsgőporral van megtöltve, és szopogatás közben egyszer
csak kellemes roppanással szétomlik a szájban.
A Pasticceria Calisében, amely egy picike bár volt,
egyszersmind a sziget legjobb cukrászata, kávét ivott és
csodás mogyorófagylaltot evett, és még mielőtt elindult
volna, becsomagoltatott magának egy torta al limonét, amit
Kölnben akart elfogyasztani a barátnőivel a visszatérése
után.
Nagyokat sóhajtott, amint leballagott a kikötőbe, kettőre
beszélték meg Giorgióval a találkozót. Kiült egy kis bár
teraszára, Aperol Sourt rendelt, és elgondolkodva nézte a
himbálódzó csónakokat. Nagyon is jól emlékezett az első
alkalomra, amikor Ischiára érkezve megpillantotta őket –
sok év után először Bertold nélkül, egyedül a sok emlékkel,
amelyektől egy kissé melankolikusabbá vált, mégis boldog
volt, hogy újra itt lehet.
Vannak helyek, amelyek akkor is megőrzik sajátos
varázsukat és meghittségüket, amikor az ember maga már
rég elveszett az élet útjain.
A tenger, a pálmafák, az illatok, a színek, az Epomeo
lankás oldalában lapuló apró házak, a barátságos légkör, a
sziget festői szépsége – mindezek visszahozták Susannba a
lelket.
Ivott egy kortyot a hűs aperitifből, melynek nyár- és
narancsíze volt, és még mindig nem tudta egészében
felfogni mindazt, ami itt május eleje óta megesett vele.
A gondolat, hogy ez az utazás lesz életében az utolsó, már
szertefoszlott a levegőben. Susann előre elképzelte dr.
Kugelmann döbbent ábrázatát, amikor majd elmondja
neki, hogy az égvilágon semmi gond nem volt a csípőjével,
és hogy még az Epomeót is megmászta. Hát ezt azért nem
sűrűn fogja megtenni, mivel az utolsó métereken,
amelyeket kevésbé meredeknek hitt, erősen szuszogott, és,
ugye, hetvenhárom évesen már nem kell túlzásokba esni.
Susann úgy vélte, az Epomeo idelentről is gyönyörű.
Gondolatban bármikor fel lehet repülni a tetejére. Mégis
örült, hogy legalább egyszer felment. Magában gyengéden
elbúcsúztatta Bertoldot, aztán pedig Giorgio szerelmet
vallott neki.
Mindent megváltoztatott az a tény, hogy találkozott
Giorgio Pasinivel. Eleinte talán csak egy szép flörtnek
indult: izgalmas volt kellemes napokat tölteni egy gáláns
olasz férfival, aki megnevettette, körüludvarolta és azt
éreztette vele, hogy különleges. Ám öreg szíve hamarosan
hevesebben kezdett verni, bukfenceket vetett, felrepült az
égre, a könnyedség visszatért az életébe, és a nyomában
bársonytalpakon ott osont a szerelem. Megfogta Giorgio
kezét, és tudta, hogy többé nem akarja elengedni. De
Ischiát Kölntől több mint ezer kilométer választja el, és
mindkettejüknek megvolt a saját otthona, amit egyikük
sem akart feladni. Susann-nak ott volt Mimi, Giorgiónak
pedig a macskaallergiája. Hát ez valóban pech, és még
bonyolultabbá tett mindent. Susann az álmaiban (ahol
pedig minden lehetséges volt) sem tudta elképzelni, hogyan
ossza meg a hónapokat Ischia és Köln között – talán ha a
szezonnak vége Ischián, akkor Kölnbe költöznének,
tavasszal pedig visszamennének a szigetre. Vagy ha Giorgio
egy napon már nem tudná vagy nem akarná vezetni a
boltját, akkor akár fordítva is.
Susann fogta a poharát, italában a nap sugarai
tükröződtek. Mit is javasolna neki Lo, a legjobb barátnője?
Biztosan azt mondaná: „Hát komolyan, Susann, ha nekem
választanom kellene egy férfi és egy macska között, akkor
nem sokat gondolkodnék.”
 De Mimi nem egy akármilyen macska volt. Mimi
támogatta Susannt a legsötétebb órákban. Nem lökheti oda
ezt a drága kis doromboló lényt csak úgy valahová.
Másrészről persze Giorgio sem egy akármilyen férfi volt.
Az a férfi volt, akit szeretett, és akivel meg akarta osztani
az életét. És ez akkora boldogság volt, olyan ajándék,
amilyenre igazán nem számított így idős korára.
Susann kiitta az Aperolt. Nem szabad a homokba dugni a
fejét. Gondolkodni kell. Minden reményét egy baszk
sapkás, sötét hajú teremtés képviselte most, aki, úgy tűnt,
egészen belebolondult Mimi cicába. Leonie volt az
egyetlen, akinél Susann úgy vélte, Mimi méltó otthonra
találhat. Ám a dolog kényes téma, személyesen lehet csak
megbeszélni, és mielőtt még nem dőlt el a kérdés,
Giorgióban se kellene hamis reményeket elültetni. Vissza
kell mennie Kölnbe, másképp tényleg nem lehet, de percről
percre nehezebb lett a szíve, ahogy közeledett az utazás
pillanata.
Holnap a komppal áthajózik Ischia Portóból Nápolyba,
aztán pedig felszáll a repülőgépre, amely visszaviszi
Németországba, a kölni lakásába, Mimihez.
A jegyeket a bőröndre készítette, amelybe már majdnem
teljesen be volt csomagolva, és amelyet Giorgio aggodalmas
tekintettel járt körül, amikor csak bement a hálószobába.
Egész az utolsó pillanatig próbálta rábírni Susannt, hogy
maradjon vele, legalább még egy kis ideig, de a nő
határozottan megrázta a fejét.
– Nem, Giorgio, tényleg haza kell mennem, már rettentő
régen eljöttem. Tovább Mimit sem bízhatom Leonie-ra.
Most ő is szabadságon van, és minden további halogatás
felesleges. Át kell gondolnom, hogyan tovább Mimivel, a
lakásommal, mindennel. Hosszú távú megoldást kell
találnunk, igaz?
– No de mi lenne az a… hosszú távú megoldás? –
kérdezgette Giorgio kétségbeesetten. – Mintha sokáig nem
akarnál visszajönni. És azt én nem bírom ki.
– Bízz bennem, kérlek. El kell rendezni a dolgokat. Meg
fogom találni a módját.
Susann nagyon bizakodó volt, de amikor megpillantotta
Giorgio kis piros autóját, amint végigrobog a parti sétányon
és megáll a Villa Carolina előtt, ahol találkozniuk kellett,
összeszorult a szíve.

Este Susann kívánságára még egyszer felmentek a Castello

Aragonesébe. Fellépdeltek a keskeny, okkerszínű
kőlépcsőkön, amely a csak felvonóval elérhető kávézótól
vitt egyre feljebb, elhaladtak a narancsbokrok és
olajfaligetek mellett, és felérve leültek a teraszra, melyről
egészen a finomkék távolban emelkedő Vezúvig elláttak.
Ischiai vörösbort kértek és egy kevéske harapnivalót,
amihez azonban egyikük se nyúlt hozzá.
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy holnap már nem
leszel itt, Ssussanna – mondta Giorgio. Nápoly felé nézett a
csillogó tenger felett, és lopva egy könnycseppet törölt ki a
szeméből.
Susann is legszívesebben sírva fakadt volna, de próbált
bizakodó maradni.
– Hiszen hamarosan újra találkozunk, Giorgio – felelte.
– Persze, de az mikor lesz?
– Nemsokára. Pár dolgot muszáj elrendeznem, ezt meg
kell értened.
Giorgio a fejét csóválta, a tekintete egész sötét lett a
bánattól.
– Nem tudom, Ssussanna, ha hazaérsz, el fogsz felejteni.
– De Giorgio, hát hogyan felejtenélek el! Hiszen szeretlek!
– Megfogta a férfi kezét, és gyengéden megszorította.
– A szerelem nagyon törékeny – makacskodott Giorgio. –
Főleg, amikor már öreg vagy és minden nehezebben megy.
Most Ischiában szeretsz, de Coloniában ott vannak a
barátaid és Mimid és a dómod, és a te Giorgiód nagyon
messze lesz, és a végén már csak egy apró kis pont, és az
amore már csak szép emlék marad.
– Ez nem így lesz, soha nem így lesz. Az utolsó nagy
szerelmem vagy, és nem csak emléknek szeretnélek.
Temérdek emlékem van már az utóbbi évekből. – Mélyen
Giorgio szemébe nézett. – Tudod, lehet, hogy idősebb
korban minden nehézkesebb, de amikor valaki akkora
boldogságot talál, mint mi, óriási ostobaság lenne
elengedni. Viszont fogjuk látni egymást, Giorgio,
megígérem.
A férfi búcsúzóul egy Dolce & Gabbana selyemsálat adott
neki.
– Hogy ne fázzál… abban a te hideg Németországodban.
Susann megilletődve köszönte meg, és a csoda szép, kék-
sárga majolikamintás sálat még ott a teraszon a vállára
terítette.
És amikor Giorgio másnap reggel kivitte a komphoz, az
utolsó pillanatban, a legeslegutolsó ölelés közben még egy
kis ékszerdobozt is a kezébe csúsztatott.
– Ne felejtsél el engem, Ssussanna! – kérte elcsukló
hangon. – Telefonálj, amikor megérkezel Coloniába.
– Nemsokára találkozunk – mondta az asszony,
könnyekkel a szemében elfordult, és felszállt a kompra.
Integettek egymásnak, amíg Giorgio alakja egyre kisebb és
kisebb lett, és a végén már csak aprócska pontként állt
Ischia Porto színes házai előtt.
Amikor a kabinban leült a helyére az ablak mellé, s a
hajó himbálódzva útnak eredt, Susann kinyitotta a
skatulyát. Egy régi, rubinnal díszített aranygyűrű csillogott
a sötétkék bársonypárnácskán. Susann az ujjára húzta: úgy
illett rá, mintha neki készült volna.
 27

Ma este akkor véget ér az egész bujkálósdi. A Pane e

Cioccolatában, ott, ahol az egész elkezdődött.
Leonie belenézett a türkizszín virágokkal és levelekkel
keretezett velencei tükörbe az előszobában. A tükör az apja
ajándéka volt, ezt hozta a tizennégy éves lányának
Velencéből, amikor még mind együtt laktak Párizsban.
– Hiszen már ifjú hölgy vagy – kacsintott rá, mama pedig
elnézően mosolygott. Leonie teljesen odavolt ettől a
törékeny drágaságtól. És valóban: a tükör élete során eddig
még minden lakásában helyet kapott.
Újrarúzsozta az ajkát, és a szemét is megnézte. „Vész
bujkál a barna szemben, de őszinte a szerelemben”,
gondolta. Aztán meg arra gondolt, vajon miért jutott ez a
butaság az eszébe. Lehet, hogy őszinte vagy a szerelemben,
de mi a helyzet Siebenschön asszonnyal? Leonie
megpróbálta elhallgattatni a makacs kis hangocskát a
fejében. Fogta a kefét, és alaposan megdolgozta a haját. Úgy
tűnik, eljött az igazság pillanata. Végleg. Elő kell adnia a
szomszédasszonynak, hogy először is, az imádott Mimi rég
nem nála lakik, másodszor, a cica egy kávézóba költözött –
mellesleg a kicsinyeivel együtt –, és harmadszor, a
barátnője állandóan azt hajtogatja, hogy ő aztán nem adja
többet oda (se vissza) Mimit senkinek.
– Könyörgök, Leonie, egyszerűen muszáj meggyőznöd azt
a Siebenschön nénit, hogy Mimi maradhasson. Bármikor
odajöhet és találkozhat vele, felőlem holta napjáig ingyen
kávézhat a Paula kisasszonyban. Ez igazán tisztességes
alku lenne…
– Hát, Maxie, nem is tudom – habozott Leonie. – Hiszen
ott a sok kismacska, nem elég az neked?
– Nem. A kiscicákat még el bírnám ajándékozni, talán
Tiramisu kivételével, de Mimi marad! Nagyon a szívemhez
nőtt.
Leonie sóhajtva felvonta szemöldökét, mert látta, hogy
barátnője szeme máris gyanúsan csillog. Csak nem bőgi el
itt magát?
– Te jó ég, Maxie, nehogy már drámát csinálj ebből!
Hiszen Mimi egy macska!
Majdnem azt mondta, hogy „csak” egy macska… Persze,
Mimi csodás kis jószág, ha éppen nem függönyöket szaggat
le, nem döntöget fel vörösboros poharakat, nem cipőket
vagy bútorokat gyilkol – de ezeket a rémtetteket nyilván
csak Leonie lakásában követte el. A barátnőjénél az első
pillanattól fogva békés és barátságos volt.
Maxie szemrehányó pillantást vetett rá.
– Értesz is te ehhez! Téged nem érdekelnek a macskák.
Semmi érzéked nincs hozzájuk.
– Hát ezt azért nem mondanám. Kedvelem a macskákat,
Mimit is kedvelem – de nem egy kétszobás, erkély nélküli
lakásban.
Látta, hogy Maxie tekintete elsötétül.
– Na jó, meg fogom próbálni, úgyis mindent meg kell
gyónnom Siebenschön asszonynak. De azért légy vele
tisztában, hogy az idős hölgy legalább annyira imádja
Mimit, mint te magad.
Leonie félretette a hajkefét, és megnézte magát a
tükörben: rózsás arc, csillogó szem – és eszébe jutott az egy
héttel korábbi nap, amikor Susann Siebenschön hirtelen
újra hallatott magáról. Az utóbbi hetekben ugyanis csak
hébe-hóba jött tőle egy-egy üzenet. Szombat este volt,
Leonie épp asztalt terített. Vörösboros kakast készített
mama receptje szerint – ez valóságos hőstett volt a
részéről, amibe évi egynél többször sohasem vágott bele.
Már behűtötte a Crémant de Limoux-t,{17} felszeletelte a
baguette-et, és a telefonja pont akkor szólalt meg, amikor a
ropogós szeletkéket és a tálkát a sós vajjal épp bevitte a
szobába.
Leonie majdnem rosszul lett, amikor megpillantotta
Susann Siebenschön nevét a kijelzőn, kis híján elejtette a
telefont. A szomszédasszony ugyanis ahhoz a
nemzedékhez tartozott, amely csak a legvégső esetben
kockáztat meg egy távolsági hívást (ifjúkorában iszonyatos
összegekbe került egy ilyen beszélgetés), ez pedig nem
jelenthetett jót. Csakis azt jelenthette, hogy haza fog jönni.
És pontosan így is volt.
Susann Siebenschön jövő szombatra jelezte a hazatértét.
Határozottan. És a hangja nagyon izgatott volt.
– Este fél nyolckor találkozhatunk az olasznál – kiáltotta
a telefonba –, és megünnepelhetjük a viszontlátást ennyi
hét után. Hogy van Mimi? Jaj, Leonie, ha tudná, mennyi
minden történt itt… olyan sok minden történt, te jó ég, azt
hiszem, teljesen fejre állt az életem… – Az idős hölgy egy
pillanatra elakadt, de ezt Leonie, akinek szíve a torkában
dobogott, csak fél füllel érzékelte. Az utóbbi hetekben
valahogy sikeresen elfojtotta magában a kellemetlen
gondolatot, hogy merész szomszédasszonya nem örökre
távozott Kölnből.
– Nagyon sok mesélnivalónk lesz – ígérte kifulladva
Siebenschön asszony.
Hát igen, ebben is igaza volt. Leonie már most rosszul
volt, ha a sok leleplezésre gondolt.
– Mimi csodásan van – mondta. – Akkor csak óvatosan
azon a repülőn, Siebenschön asszony. Szombaton
találkozunk. Már várom!

Leonie e telefonbeszélgetés után némileg kétségbeesetten

ült le a heverőre. Meg kell nyugodnia, mielőtt még Paul
Felmy megérkezik. Most nem akart „az igazság pillanatára”
gondolni, Siebenschön asszony várhatóan felháborodott
reakciójára sem, és Mimire sem, aki Maxie-hoz költözött.
Ezen a csodás estén nem – ez az este Paulé és az övé lesz,
senki másé. Az asztalhoz lépett, és töltött egy pohár
vörösbort.
„Olyan sok minden történt”, mondta Susann Siebenschön.
Úgy tűnik, az utolsó vakációján még egyszer halálosan
szerelmes lett. Leonie kortyolt egyet a borból és hátradőlt.
De hát miért is ne? – gondolta aztán nagylelkűen. Lehet,
hogy az idős hölgy boldogsága megkönnyíti majd a
macskaszitterség körül kialakult zűrzavar elfogadását.
Hiszen Mimi életben van, nem szökött el, remekül érzi
magát. És hamarosan ott fog sétálni a megszokott
tetőteraszán, Maxie pedig megelégszik a többi macskával.
Leonie elgondolkodva bámulta a bort a poharában.
Nemcsak ott, a távoli Ischián, hanem itt, a nyárias Kölnben
is sok minden történt. Az ő élete is alapvetően
megváltozott. Kis ideje már együtt van egy férfival, abból a
rendes fajtából. Egy ügyvéddel, akinek komoly barna a
szeme, és akinek eszébe sem jutna, hogy megcsalja őt. Hát
ennek biztosan örülni fog Siebenschön asszony.
Leonie szíve megint gyorsabban kezdett verni, most már
az öröm előérzetétől. A karórájára pillantott, amelyen
éppen előreugrott a percmutató. És ha pont akkor nézel az
órádra, amikor a percmutató előremozdul, akkor
találkozni fogsz azzal az emberrel, akit szeretsz. Legalábbis
mama mindig ezt mondta, akit leendő férje a Königsallee
végén álló régi köztéri óra alatt szólított meg, amikor épp
egy másik férfira várt – aki azonban késett.
– Remélem, nem jövök túl későn – mondta Paul Felmy,
amikor két héttel ezelőtt egy déli időpontban egyszer csak
ott állt Leonie ajtajában, mellette Emma, kezében egy
akkora virágcsokor, hogy a láttára Leonie arca halvány
rózsaszínre pirult.
– Ó! – lehelte. – Micsoda meglepetés! De hát… miről késne
le?
– Hát… – Paul Felmy kicsit úgy festett, mint aki zavarban
van. – Tudom, hogy iszonyatosan elhúztam, de… meg
akartam köszönni… mindent – mondta, és elvörösödött. –
És ha rosszkor jöttünk, akkor nyugodtan mondja meg, de
arra gondoltunk, hogy én meg Emma…
És Paul Felmy még végig se mondta, Leonie már rávágta
az igent.
Elmentek a Landmann utcai bisztróba, ahol kint is le
lehetett ülni. Emma egyfolytában Levenduláról csacsogott,
no meg az anyjáról, aki időközben megint elutazott. Paul
Felmy ezen a ponton jelentőségteljesen Leonie-ra nézett,
mintha később még vissza akarna térni a témára.
Emma kimondhatatlanul élvezte, hogy apjával és
szeretett tanárnőjével együtt ülhet egy vendéglőben. Be
nem állt a szája, és már az előtte álló lovas táborról
fecsegett, amit az Eifelben fog eltölteni.
– Maja is jön – mondta, és izgatottan csúszkált a székén.
– Hát ez aztán remek! – kiáltott fel Leonie.
– És ön… ön is elutazik nyaralni? – kérdezte Paul Felmy,
amikor Emma a mosdóba szaladt.
– Még nem tudom – felelte Leonie. – A legjobb barátnőm
éppen fülig szerelmes – forgatta a szemét. – Neki most
nemigen lesz rám ideje. – Szalvétájával megtörölte a száját.
– Talán elmehetnék Franciaországba az apámhoz. Nagy
házat bérel Ramatuelle-ben, és mindig mondogatja, hogy
anyámmal menjünk oda mi is.
– Ramatuelle, azt ismerem – szólt Felmy. – Voltam már ott
én is… csodálatos vidék.
– Na igen… de az apám pár éve megnősült, két újabb
gyereke született az új feleségétől, és hát… na, nem is
tudom. – Elhallgatott. – Ó, bocsánat, nem akarom terhelni a
kaotikus családi életem részleteivel.
– Ugyan, egyáltalán nem terhel! – kiáltott fel Felmy. – Az
én családi viszonyaim sem… hát, nem kevésbé kaotikusak.
– Megköszörülte a torkát. – Ahogy azt láthatta is.
– Na igen. – Leonie elmosolyodott. Egy pillanatra
összenéztek, és mindkettejük előtt felsejlett a vörös nő
fúriaszerű megjelenése a macskakávézóban.
– Tudja, már rég eljöttem volna, de… – Paul Felmy
gondolkodott, hogyan is fogalmazza meg a mondanivalóját.
– Előbb tisztáznom kellett pár dolgot. A volt feleségemmel
nem mindig egyszerű az élet.
– Hát, azt élénken el tudom képzelni – mondta Leonie. –
És mindent tisztázni tudtak, Paul?
Felmy bólintott, és azt felelte:
– Azt hiszem, igen. – Tétovázott. – Leonie, amikor végig
mellettem volt azon a szörnyű estén, amikor Emmát
kerestük… az… az nagyon sokat jelentett nekem. Már egész
idő alatt meg akartam mondani, de nem akartam eljönni
addig, nem akartam addig…
– Amíg le nem zárta a múltat? – kérdezte csendesen
Leonie.
A férfi megkönnyebbülten bólogatott.
– Tudom, hülyén hangzik, de amikor ott ültünk
hármasban abban a kis faházban Emmával az esőben,
egyszerre olyan érzésem támadt, mintha…
Nem mondhatta végig, mert ebben a pillanatban Emma
visszaugrándozott az asztalhoz.
Leonie azonban úgy érezte, tudja, mit akart mondani
Paul Felmy.
– Egyáltalán nem hangzik hülyén – mondta ezért. – Mert
én is ugyanezt éreztem.
A férfi ránézett, a szemében hirtelen valami fény
gyulladt.
– Milyen érzést? – kérdezte Emma, aki épp elcsípte az
utolsó mondatot.
– Te csak ne kíváncsiskodj, Emma – intette le nevetve az
apja.
– Apukád meg én arra jutottunk, hogy eljött az idő, hogy
összetegeződjünk – mondta Leonie mosolyogva.
 – Bizony, legfőbb ideje – egészítette ki Paul, és ő is
mosolygott.

És az óta az ebéd óta gyakran találkoztak. Emma nélkül is,

aki ugye az Eifelben lovagolt. Sétáltak a parkban, ahol
olyan kétségbeesetten keresték a kislányt, és amikor
elhaladtak a hinta mellett, Paul Felmy megkérdezte:
– Emlékszel még?
– Hát persze – felelte Leonie, és felült a hintára. Egy kicsit
meglökte magát, fura érzés volt hintázni, gyerekkora óta
nem tette. Egyre nagyobb lendülettel hajtotta magát, végül
pedig, mint régen, felkiáltott:
– Vigyázat, ugrok!
A puha homokba huppanva elesett, és Paul, ahogy fel
akarta segíteni, elvesztette az egyensúlyát, és mellézuhant.
Feküdtek a homokban és nevettek, mint két iskolás gyerek,
az ég tágas és kék volt felettük. Aztán Paul odafordult
hozzá, felkönyökölt, és kérdő tekintettel nézett rá. Ő pedig
felnézett és mosolygott. Egy másodperccel később a férfi
megcsókolta.
Elmentek a Liliana fagyizóba, és rájöttek, hogy
ugyanazokat a fagyikat szeretik. Paul egy este a
Wolkenburgba vitte, és csak úgy áradozott a régi
franciaországi nyaralásairól. És egész tűrhetően beszélt
franciául, legalábbis ahhoz képest, hogy német volt az
anyanyelve, vélte Leonie. Máskor elkerékpározott a Belga
negyedbe, megvárta a férfit a kancellária előtt, és a városi
park egyik sörözőjében kötöttek ki. Üldögéltek az öreg
gesztenyefák árnyékában, az ágakra aggatott lampionok
olyanok voltak, mint egy-egy kicsiny hold. Leonie nem
mesélte el Paulnak, hogy korábban látta őt a volt
feleségével a Brabanti utcában. Azt viszont elmesélte, hogy
miképpen jutott Maxie-hoz az eredetileg őrá bízott Mimi
macska. És azt is, hogyan lett az egyszerű kávézóból
macskakávézó.
Paulnak még a könnye is potyogott a nevetéstől, amikor
Leonie beszámolt neki, mennyi rémtettet hajtott végre nála
Mimi, és hogyan kergette kis híján a kétségbeesésbe.
– Jó isten, de vicces! – kiáltott fel. – Hát azt hiszem, ezt én
se bírtam volna ki.
Leonie nagyon hamar rájött, hogy ennek a csendes
férfinak kiváló a humora.
– Egy hallgatag kölni? Létezik ilyen emberfajta? –
tréfálkozott. De igazából megszerette ezt a csendes modort,
mert ha a férfi mondott valamit, annak mindig súlya volt.
Paul azt mondta, szerinte az emberek között a legtöbb
félreértés abból adódik, hogy mindenki túl fontosnak tartja
magát. Márpedig ügyvédként biztosan volt erre rálátása.
– Túlságosan sok a fecsegés – mondta egyszer, amikor
egyik este hazavitte Leonie-t. Ő is kiszállt, kinyitotta a
lánynak az ajtót, és ahogy ott álltak az utcán, a fák alatt,
Leonie-nak az a viharos este jutott eszébe, amikor olyan
vágyakozva nézett ez után az elhajtó Saab után.
– Mire gondolsz? – kérdezte Paul, és megölelte.
– Semmire – felelte.
– Egy szavadat se hiszem. – Ajkai súrolták Leonie fülét, és
a lány háta végigborzongott. – És azt tudod, hogy én mire
gondolok? – kérdezte, aztán hosszasan nézték egymást.
– Igen – suttogta Leonie.
A szíve vadul kalapált, mert tudta, igen, pontosan tudta,
hogy élete meghatározó pillanatához érkezett.
– Szeretlek – mondta a férfi.

Leonie szó nélkül kézen fogta Pault, a férfi pedig egy

alvajáró magabiztosságával követte a sötét lépcsőházba, a
tiszta kis lakásba, a franciaágyba.
Másnap este munka után a férfi lakásába mentek, ez
kétszer akkora volt, mint Leonie-é, és erkélye egy zegzugos
hátsó udvarra nézett, melyet a szomszédos épületek
téglafalai zártak közre. Egy széles padra ültek, puha
párnák közé. Bort ittak, és figyelték, hogyan gyúlnak ki
fokozatosan a szomszéd házak lakásaiban a lámpák, míg az
egész olyanná nem vált, mintha egy hatalmas, kivilágított
akvárium repült volna az éjszakában.
Jóval éjfél után szörnyű éhség tört rájuk, és Paul spagettit
főzött vörös pestóval, amit az ágyban fogyasztottak el.
Reggel pedig Leonie kijelentette:
– Ma én főzök vacsorát.
Ez pedig, bár Paul Felmy nem tudott róla, hiszen francia
származása miatt valószínűleg született
szakácstehetségnek gondolta Leonie-t, a nő szerelmének
igen erős bizonyítéka volt.

Szombat este volt, csodás hétvége állt előttük – Emma csak

hétfőn jön haza a lovas táborból. Leonie az asztalhoz lépett
és meggyújtott egy gyertyát. Megpróbálta gondolataiból
kiűzni Siebenschön asszony hazatérésének fenyegető
közeledtét.
Hamarosan megérkezett Paul, rózsacsokorral a kezében.
Megcsodálta a szépen megterített asztalt a provence-i
edényekkel és a színes poharakkal, és azt mondta, már a
lépcsőházban is érezni lehetett a finom illatokat. Leonie
szórakozottan köszönte meg a virágot, s ez nem kerülte el a
férfi figyelmét.
– Na, mi történt? Valami gond van? – kérdezte.
– Most még nincs, de attól tartok, már közeleg – felelte
Leonie.
– Velünk van baj? – kérdezte a férfi. – Mert Emma hétfőn
hazajön?
– Jaj, dehogy – hárította el Leonie. – Dehogyis Emma
miatt. A szomszédasszonyom hívott az imént, egy hét
múlva hazajön, és visszakéri Mimit. És az egész sumák
banda lebukik, és én vagyok a főkolompos…
– In dubio pro reo{18} – mondta Paul vidáman. – Ha sor
kerül rá, szívesen vállalom a védelmedet.
– Köszönöm, de azt hiszem, ezt egyedül kell
megoldanom.

És íme, ütött az igazság órája. Leonie még egy utolsó

pillantást vetett a tükörbe. Mindjárt fél nyolc. Mindjárt
szemben fog ülni Susann Siebenschönnel. Lehet, hogy
mégiscsak el kellett volna fogadnia Paul ajánlatát…
– Na, gyerünk, essünk túl rajta! – biztatta a tükörképét.
Aztán fogta a retiküljét, becsukta az ajtót, és elindult, hogy
megtegye azt a néhány lépést, ami a Pane e Cioccolatához
viszi.
 28

Susann Siebenschön elképesztően nézett ki. A színes

lámpásokkal díszített teraszon ült, és a pincérrel
csacsogott. Miközben átvágott az úttesten, Leonie azonnal
kiszúrta őt az egész teraszt beborító vörös napellenzők
alatt.
Egy pillanatra megállt a bejáratnál, és átsandított a sötét
hajú nőre, aki mint egy díva, vörösre rúzsozott szájjal,
pompázatos, sárga-kék majolikamintás sálba burkolva
várta.
Az erőteljes színek jól mutattak napbarnított bőrén.
Susann Siebenschön szeme ragyogott, az áprilisi napok
fáradt fénye nyomtalanul eltűnt róla. Sőt, amint most
felállt és intett Leonie-nak, a körvonalai is sokkal
karcsúbbnak mutatták, mint régen volt.
Leonie annyira meglepődött, hogy egy pillanatra teljesen
ki is ment a fejéből az a kellemetlen igazság, amit mindjárt
közölnie kell Susann-nal.
– Üdv újra itthon, Siebenschön asszony! Milyen csodásan
néz ki! Alig ismertem meg!
Puszit adtak egymás arcára.
– Jó estét, drága Leonie-m! – Susann Siebenschön
mosolygott, tekintete elismerően pásztázott végig a
spagettipántos piros ruhától a Leonie fülében hintázó
gyöngy fülbevalókig.
 – Csak viszonozhatom a bókot! Maga valósággal ragyog!
Mi történt?
Leonie leült.
– Hát, sok minden – kezdte, és letette a retiküljét a székre.
– De maga hogy van? Jó volt az út? Milyen jó, hogy végre
visszatért!
Susann Siebenschönt azonban nem lehetett eltéríteni.
Odahajolt Leonie-hoz, és alaposan végignézte. Aztán
visszadőlt, és hetvenhárom évnyi élettapasztalatával
elmosolyodott.
– Látom, szerelmes…
Leonie zavarba jött.
– Nohát… – A szalvétáját babrálta. – Na igen, igaza van! –
ismerte be nyíltan. – Képzelje, tényleg megismerkedtem
egy rendes férfival. Pont, ahogy annak idején megjósolta.
Egy ügyvéd, akinek van egy kislánya, ráadásul épp az én
osztályomba jár.
– Hát ez csodálatos, kedvesem! Ez nagyon komolyan
hangzik… egy ügyvéd! – Siebenschön asszony elégedetten
bólintott. – És úgy látom, nagyon jót tett magának.
A pincér hozta az étlapokat. Kikerestek egy-egy
tésztaételt, és Siebenschön asszony proseccót rendelt.
– A szerelemre! – emelte fel a poharát. – És persze ránk!
– A szerelemre! – ismételte Leonie, a poharak
összecsendültek. Ivott egy kortyot. Aztán még egyet. Nem
árt egy kis bátorságra szert tenni.
Siebenschön asszony úgy itta a jégbe hűtött proseccót,
mintha limonádé volna.
– Hmmm… ez aztán finom! – jegyezte meg. – Bertold nem
szerette ezt a „puffogó szörpöt”, ahogy nevezte, pedig egy
pohárka proseccónak igazán inspiráló hatása van, és
jókedvünk kerekedik tőle, nem igaz?
Leonie bólintott. Mimire gondolt, és azon töprengett,
vajon meddig tart még ki a szomszédasszony jókedve. Úgy
döntött, megvárja a vacsora végét a nagy gyónással. Nem
kell mindjárt lerombolni a kellemes hangulatot.
– Nohát, hol is kezdjem – halkította le a hangját Susann
Siebenschön. – Szóval, engem is utolért a szerelem… És
éppen Ischián!
Üdvözülten nézett Leonie-ra, aki azonban kicsit tétován
nézett vissza,
– Igen. Tudom, az a halász a csónakjával ott Ischián…
– Miféle halász? – nézett nagyot Susann.
– Ó… hát nem azt írta, hogy beleszeretett egy halászba?
– Nem, nem, valamit nagyon félreértett! – Susann
Siebenschön bosszúsan nevetett. – Giorgiónak tényleg van
csónakja, de egyáltalán nem halász. Ischia Pontén van egy
csodás kis régiségkereskedése.
És mintegy bizonyítékképpen Leonie orra elé tartotta a
kezét, amelyen egy értékes rubingyűrű szikrázott.
– Ó! – Leonie csak ennyit tudott kinyögni, és nagyon
ostobának érezte magát. – Gyönyörű!
– Na igen. – Susann Siebenschön arcán árnyék suhant át.
– Búcsúajándék Giorgiótól.
Felsóhajtott, és egyszerre mélységes aggodalmat
tükrözött az arca.
Leonie diszkréten hallgatott. Nem akart belepancsolni a
szomszédasszonya érzelmeibe, de amikor Susann továbbra
is hallgatott, csak rákérdezett.
– Ez azt jelenti, hogy… nem látják többé egymást? Vagy ez
a Giorgio eljön és meglátogatja itt?
– Hát igen, az attól függ… – Susann Siebenschön még egy
korty proseccót vett magához. – Hát éppen erről szerettem
volna beszélni magával.
– Velem? – Leonie meghökkent. Mi köze lehet annak a
férfinak őhozzá? Csak nem tanácsot akar kérni tőle
Siebenschön asszony? Nem tudja, hányadán áll az
olaszokkal…
– Bizony, kedvesem, de erről majd később beszélünk. –
Susann legyintett. Már megint a régi volt, és mosoly
ragyogott az arcán. – Nos, most először is kap tőlem
valamit. Egy kis apróságot azért, amiért olyan nagyszerűen
gondoskodott az én Mimimről.
Izgatottan kotorászott nagy vászontáskájában, és két kis
csomagot szedett elő. Egy nagyobbat és egy kisebbet.
– Hát tessék. Remélem, elnyerik a tetszését.
Leonie ficergett a székén zavarában.
– Jaj, Siebenschön asszony, igazán nem kellett volna… –
nyögte ki a legrégibb közhelyet. – Én… hiszen én semmit se
csináltam – bökte ki végül az igazságnak megfelelően.
– Jaj, hát ne mondjon ilyet! Olyan sok héten át magánál
lakott Mimi, ezt sohasem fogom elfelejteni. És
természetesen minden kárát megtérítem.
Leonie megilletődve az asztalterítőre meredt, amit
Siebenschön asszony álszemérmességként értelmezett.
– Na igen, hát… én… – dadogta. Na, bökd már ki, te gyáva!
– Nyissa már ki őket – biztatta az idős hölgy.
Leonie rossz lelkiismerettel bontotta ki a két
csomagocska közül a kisebbiket, amelyen egy arany címke
hirdette a tárgy eredetét: Antichità Pasini. A sötétkék
bársonyzacskócskából egy régi szerencsekarkötő került elő,
különböző méretű, díszes szívecskékkel. Leonie-nak elállt a
szava.
– Tetszik? – kérdezte Susann Siebenschön.
– Csoda szép – lehelte Leonie. – De nem fogadhatom…
– Csitt! – szólt rá Susann. – Hát hogyne fogadná el. Tegye
csak fel! Várjon, segítek.
Leonie úgy ült ott, mint akit elkábítottak. A helyzet egyre
rosszabb lett. Siebenschön asszony minden bizonnyal
kiakad. És joggal. Most már bánta, hogy nem mondta meg
azonnal az igazat.
– Na, és most a másikat! – vezényelt Susann.
Leonie habozva nyúlt a második csomagért, ez elég
nehéz volt. Kibontotta a szép csomagolópapírt, és egy
kézzel festett azúrkék csempét pillantott meg, amelyen egy
fehér macska nyújtózott kényesen.
– Ó, gyönyörű, köszönöm – motyogta.
– Hát nem olyan, mint Mimi? – kérdezte a másik nő. –
Biztos nehéz lesz visszaadnia, igaz?
Furán nézett Leonie-ra, olyan vizslatón, és Leonie-nak
hirtelen az az érzése támadt, hogy Susann rég tud mindent.
– Hát… igen… – dadogta. – Mimi nagyon különleges
macska.
Arra gondolt, mikor kérdez rá a szomszédasszonya a
visszaadásra. Érdekes, de erről eddig még nem esett szó.
Megérkezett a tészta – egy kis haladékot jelentett ez is.
Susann Siebenschön a villájára tekerte a tenger
gyümölcseivel tálalt spagettijét, és Procidáról, Positanóról,
meg persze Giorgio Pasiniről áradozott.
– Ez nem egy olyan kis nyári flört ám, érti? Azt hiszem,
megtaláltam azt az embert, akivel együtt akarok
megöregedni… úgy értem, még öregebb lenni. Szeretem
Mimit, de egy férfi azért csak más, mint egy macska.
Leonie bólintott. Ezzel tökéletesen egyetértett. Örült az
asszony örömének, de amikor Mimi neve elhangzott,
mindig összeugrott a gyomra.
– Hát igazán örülök, Siebenschön asszony. – Érezte, hogy
a hangja olyan gépies, mint egy beszélő babáé.
Siebenschön asszony nem vette észre.
– Jaj, tudod, mit, kedvesem? Hagyjuk ezt a hülye
magázódást, nevezz egyszerűen Susann-nak! Hiszen
barátnők volnánk. S a te segítséged nélkül meg sem
ismertem volna az én Giorgiómat, az pedig igen nagy hiba
lett volna. – Susann megint felemelte a poharát. – Köln
legjobb cicaszitterére! Fogadni mernék, hogy Mimi már
egészen beléd szeretett!
Mosolygott. Vajon tényleg ott van az a gyanakvás Susann
tekintetében, vagy csak képzeli?
Leonie is felemelte a poharát és mosolygott. Most…
mindjárt jön a robbanás. Elszántan letette a poharat.
– Mimiről kellene beszélnünk – mondta helyette is
Susann.
– Bizony, azt kellene… – Leonie úgy szorította a poharat,
hogy az majdnem széttört.
Kínos csend következett.
– Mondanom kell neked valamit! – tört ki belőle hirtelen.
Susann meghökkenten nézett rá.
– Én is akarok neked mondani valamit, Leonie… én is.

Ők voltak az utolsó vendégek a Pane e Cioccolatában.

A pincér integetett a két spicces hölgynek, a signorának és
a signorinának, akik egész este izgatottan csevegtek, és
most kart karba öltve imbolyogtak ki a vendéglőből.
Éppen, ahogyan attól Leonie tartott, Susann egészen
ledermedt, amikor meghallotta, hogy Mimi bizony alig pár
nap elteltével elköltözött Otto utcai lakhelyéről.
– Micsoda? Ezt nem hiszem el! Ez alatt a hosszú idő alatt
nem is nálad volt? És a beszámolók meg a fényképek? Nem
is értem… – dadogta zavarodottan.
Leonie elmagyarázta a fényképes dolgot, és elég aljasnak
érezte magát. Így becsapni egy idős hölgyet!
– Tehát az egész csak hazugság volt? – kérdezte haragos
homlokráncolással Susann Siebenschön.
– Nos hát… minden azért nem – felelte megszeppenve
Leonie. – Mimi végig pompásan érezte magát.
A barátnőmnél lakott, aki egészen belebolondult. És amikor
Mimi kicsinyei megszülettek…
– Mimi… micsodái? – Susann Siebenschön egyik
ámulatból a másikba esett.
No és akkor Leonie elmesélte az egész történetet töviről
hegyire – a kismacskákat a szekrényben, a macskakávézót,
az újságcikket, és azt is, hogy a barátnője végtelenül
szomorú, amiért vissza kell szolgáltatnia Mimit.
– Valahogy kicsúszott a kezünkből az irányítás – mondta
végül Leonie. – Rögtön az elején észrevettem, hogy nem
boldogulok Mimivel. Nem érezte jól magát a kis lakásba
bezárva, és úgy viselkedett, mint egy fúria. Én meg nem
akartam elrontani a nyaralásodat. Ezért aztán nem neked
irkáltam, hanem kerestem egy jobb megoldást. És ugye,
minél tovább maradtál, annál nehezebb lett volna
bevallani az igazságot. Mindezt személyesen akartam
elmagyarázni, de tudom, hogy ettől még nem lesz
becsületesebb a történet. Nagyon sajnálom, Susann.
Susann Siebenschön hátradőlt a széken, úgy tűnt, erősen
töri a fejét valamin.
– És milyen ez a te barátnőd? – kérdezte aztán.
– Maxie? Hát, ő a legjobb. Aranyból van a szíve. Imádja
Mimit. És Mimi is imádja őt, ha szabad ezt mondanom, és
nem sértelek meg. A macskád nagyon jól érzi magát
a macskakávézóban. És máris olyan lett, mint egy kis helyi
híresség.
Siebenschön asszony hallgatott.
– És hol van most Mimi? – kérdezte kifejezéstelen arccal.
Leonie szíve összetört. Persze, sejthette volna, hogy
Susann nem áll készen arra, hogy átengedje Mimit.
– Hát igen, most még Maxie-nál van. De holnap reggel
mindjárt elmegyek érte, és elviszem az Eichendorff utcába.
Susann Siebenschön elmosolyodott.
– Szerintem nekem jobb ötletem van – mondta. – Tudod,
Leonie, én is szeretnék neked elmondani valamit.

Másnap reggel – vasárnap volt – Susann Siebenschön

felhívta Giorgio Pasinit, és elmesélte neki, hogy új otthont
talált Miminek. És hogy a szeretett régiségkereskedő legyen
szíves, amilyen gyorsan csak tud, repüljön ide Kölnbe, mert
máris nagyon hiányzik.
Maxie-t pedig a barátnője hívása tette boldoggá.
– Mimi nálam marad! – ujjongott táncikálva a
hálószobában, ahova épp besütöttek a nap első sugarai. –
Hát nem csodás?
 Felkapta a besétáló fehér macskát, és gyengéden
megsimogatta.
– De, nagyon csodálatos – morogta Henry Brenner
álmosan. – Máris látom, hogy komoly vetélytársam akadt.

Leonie elég komoly macskajajjal ébredt, de boldog volt és

elégedett, hogy a dolog ilyen szépen összeállt a végére.
Miután felhívta Maxie-t, egy szép, napsütéses napot töltött
Emmával és Paullal, majd amikor az apja estefelé felhívta,
Ramatuelle szépségéről áradozott, és azt mondta, hogy már
csak ő hiányzik a boldogságához, akkor Leonie így szólt a
telefonba:
– Papa, tudod, mit? Meggondoltam magam. Mégis
elmegyek. Hozhatok vendéget is?
 MINDEN JÓ, HA JÓ A VÉGE
Epilógus

A nyár végén vidám csapat gyűlt össze a

macskakávézóban. Gyönyörűen sütött a nap, s a Paula
kisasszony ajtaján egy táblácska lógott ezzel a felirattal:
Magánrendezvény miatt ma zárva!
Mimi úgy trónolt a kék bársonykanapén, mint egy
királynő, és szemmel tartotta kis udvartartását.
Az egyik asztalnál Susann Siebenschön asszony ült,
akinek mély hangjára még homályosan emlékezett.
Akárcsak a nagy tetőteraszra az olajfával és a
mimózabokrokkal, ahová egyszer egy merész ugrás után a
szomszéd tetőről megérkezett.
Az idős hölgy az utóbbi hetekben gyakran ellátogatott a
kávézóba. Ilyenkor mindig Mimi mellé ült és simogatta.
Egy kicsit sóhajtozott, és mondott valamit egy férfiról és az
ő macskaszőr-allergiájáról. Most épp nevetve szorongatta a
kezét egy jól öltözött idős úrnak, aki mögötte állt, és
egyszerre heves tüsszögésben tört ki. Abba se tudta hagyni,
még a szeme is tiszta vörös lett. Végül egy scusit mormolt,
és eltűnt a belső udvarban.
– Giorgio, szegény drágám, mindjárt jövök! – kiáltott
utána Susann Siebenschön.
Leonie, akinek párnáján Mimi néhány napon át
fekhelyet talált, és akinek mindig olyan finom rózsaillata
volt, kart karba öltve ült egy sötét hajú férfival az ablaknál.
Lent a földön előttük egy kislány játszott Tigrissel. Neruda
a pult körül settenkedett, Tiramisu a polcon aludt.
Kivágódott a konyhaajtó, és Maxie robogott be, a kávézó
szíve és Mimi nagy szerelme, kezében egy
csokoládétortával. Ujján arany eljegyzési gyűrű csillogott.
Sok „Á!” és „Ó!” felkiáltás közepette felvágta és tányérokra
adagolta a tortát, Anthony pedig már az újabb üveg pezsgőt
bontotta meg, és töltötte tele a poharakat.
Egy sötétszőke hajfürtös, karcsú férfi hátulról átölelte
Maxie-t, és belecsókolt a nyakába.
– Ha elveszlek, az csakis a macskák miatt lesz – jelentette
ki hetykén.
– Ja, én azt hittem, a fahéjas csiga miatt – mosolygott rá
Maxie.

Minden éppolyan harmonikus és szép volt, ahogyan azt

Mimi szerette az ő kis birodalmában. Pislogott, és közben
egyszerre Leonie tekintetét érezte magán. A nagy, barna
szemek egyenesen őt nézték, a fiatal nő félrehajtott fejjel
figyelte.
Leonie-nak eszébe jutott valami, pedig a jelenlévők közül
neki volt a legkevesebb köze a macskákhoz.
– Nézzétek csak, milyen fenségesen nézeget körbe Mimi!
Mintha ez az egész kávézó az övé lenne!
Nevettek, Mimi pedig elégedetten összegömbölyödött, és
a mancsára fektette a fejét. Mert a dolog pontosan így is
állt.
A kávézó az övé volt.
De hát mit tudhattak erről az emberek?
 AZ OLVASÓNAK

Nekem magamnak is van macskám, aki sok örömöt szerez

annak ellenére, hogy ki tudja nyitni az ajtókat. Amikor
elkezdtem ezt a könyvet, az volt a tervem, hogy
bemutatom, hogyan változtatja meg egy macska három nő
életét.
Tudom, hogy időközben egy csomó macskakávézó nyílt a
legkülönbözőbb városokban, ám azt, hogy Maxie
barátnőnk könyves kávézójából végül macskakávézó lett,
inkább a véletlennek köszönhetem. Pontosabban egy
ismeretlen kandúrnak, akivel Mimi egy holdfényes
éjszakán összeadta magát – igazából egyetlen kávézó sem
szolgált mintául a leírtakhoz.
Milyen szép is lenne, ha egyszerűen elmehetnénk a Paula
kisasszonyba kávézni, cicákat simogatni, régi könyveket
olvasgatni, vagy Paula néni finom süteményeit kóstolgatni!
De a Lenau tér környéki kis kávézó sajnos csak az én
fantáziám terméke, akárcsak e regény hősei és hősnői.
Persze a Kölner Stadt-Anzeiger, amit minden reggel
kiszedek a postaládámból, valóságos, akárcsak számos más
kávézó és vendéglő, amelyekről e könyv említést tesz.
Őszintén remélem, hogy nincsen Burger nevű úr a
szerkesztőségben, és Brenner nevű sem dolgozik ott – de ha
mégis, akkor kérem, tekintsék ezt a világban tapasztalható
számos véletlen egyikének. Kérem, uraim, biztosíthatom
önöket: a szereplőket nem önökről mintáztam!
A süteményreceptek viszont valódiak, és a legjobbakat
fel is jegyeztem e könyv végén, hogy ha kedvük szottyan az
olvasás után mindjárt megsütni őket, hát legyen módjuk rá.
Mialatt ezt a regényt írtam, feltűnt, hogy Kölnben – és
biztosan másutt is – számos olyan kis kávézó van,
amelyeket „nagyinak”, „néninek”, „kisasszonynak”
neveznek. Tetszik nekem az az elképzelés, hogy ezeket
talán szintén bájos, régimódi idős hölgyekről, elragadó
nagymamákról nevezték el, hogy megtiszteljék őket, és
hogy megőrizzék az emléküket. Hiszen a szeretteink
emléke hatalmas kincs, és csodálatos, ha valamennyit
sikerül belőle megőriznünk.
Nagy örömmel írtam ezt a könyvet, még akkor is, ha –
vagy éppen pont ezért – rendkívül nehéz időszakot éltünk
át. A három nő és a fehér cica története gyakran
megnevettetett, álmodozni késztetett a citromok honáról,
és főképp visszaadta azt a könnyedséget, amire ahhoz van
szükség, hogy megbirkózzunk a hétköznapokkal.
Hiszen a való élettel ellentétben egy regényben az író
minden szálat a kezében tart, és így megajándékozhattam
hősnőimet azzal, amit titokban valamennyien szeretnénk
elérni, és amit önöknek is tiszta szívemből kívánok: a
boldog befejezést.
 A LEGFINOMABB SÜTEMÉNYEK
PAULA NÉNI KÉK RECEPTKÖNYVÉBŐL

Márványkuglóf jóféle vajjal

Hozzávalók:
200-250 g jóféle vaj
150 g cukor
3-4 tojás
csipetnyi só
1 csomag vaníliás cukor
375 g liszt
125 g étkezési keményítő
1 csomag sütőpor
1,25 dl tej

A csokoládés tésztarészhez:
100 g cukor
50 g kakaópor
pár csepp keserűmandula-olaj
1-2 ek tej

Elkészítés:
A vajat a cukorral és a tojásokkal habosra verjük.
Hozzáadjuk a csipetnyi sót, a vaníliás cukrot, a lisztet, a
keményítőt, a sütőport és a tejet, jól összekeverjük.
 A tészta felét egy másik tálba öntjük, hozzáadjuk a
cukrot, a kakaóport, a keserűmandula-olajat és a tejet, s az
egészet sűrű tésztává keverjük.
A kizsírozott kuglófformába beleöntjük először a világos,
majd rá a kakaós tésztát.
Egy villát szúrunk a tésztába, és köröző mozdulattal (a
villát a saját hossztengelye körül forgatva) egyszer
körbevisszük a tésztában.
190 fokon 50-60 percig sütjük.
Kissé hagyjuk kihűlni. Utána tányérra borítjuk, és
porcukorral megszórjuk.
 Potyogtatott almatorta dióval

Hozzávalók:
125 g vaj
125 g cukor
2 tojás
250 g liszt
1 csomag vaníliás cukor
½ csomag sütőpor
1 kg savanykás alma
a tetejére dió
löttyintésnyi rum

A vajat, a cukrot és a tojásokat habosra keverjük.

Hozzáadjuk a lisztet, a vaníliás cukrot és a sütőport. Kevert
tésztát készítünk, beleöntjük egy kizsírozott csatos
tortaformába.
Az almát meghámozzuk, negyedeljük, s a negyedek felső
oldalát késsel hosszában megkarcoljuk. Az almadarabokat
belenyomkodjuk a tésztába. A diót is hozzáadjuk, kicsit
azokat is lenyomjuk.
200 fokon 35-45 percig sütjük. Akkor kész, ha a beleszúrt
késre nem ragad tészta.
Ha a dió barnulni kezd még a tészta elkészülte előtt,
takarjuk le alufóliával.
Kihűlés után kivesszük a formából és megszórjuk
porcukorral.
 Vaníliakrémes sárgabaracktorta

Hozzávalók:
150 g vaj
1 tojás sárgája
25 g cukor
2 ek víz
250 g liszt

A tetejére:
egy üveg sárgabarackkompót (vagy 700 g friss, kimagozott
sárgabarack)
200 g sűrű tejszín (Crème fraîche)
4 tojás
75 g cukor
½ citrom leve
2 csomag vaníliás cukor
½ csomag vaníliás pudingpor

A lisztet, a vajat, a tojássárgát, a vizet és a cukrot

összegyúrjuk, a tésztát 30 percre a hűtőbe tesszük. Majd
egy csatos tortaforma alját és oldalát kitapasztjuk a
tésztával, az alját villával megszurkáljuk.
220 fokon 20 percig elősütjük. Kivesszük a formát, és a
barackokat elrendezzük az alján.
A tejszínt, a tojásokat, a cukrot, a vaníliás cukrot és a
citromlét összekeverjük, és ráöntjük a barackokra.
190 fokon kb. 40 percig sütjük. A tésztára halmozott
massza ekkorra már megdermedt.
Megvárjuk, amíg kihűl, kivesszük a formából, és
megszórjuk porcukorral.
 Egreses pite habcsókbóbitával

Hozzávalók:
100 g vaj
150 g cukor
csipetnyi só
200 g liszt
2 tk étkezési keményítő
3 ek hideg víz
3 tojás fehérjéje
700 g egres

A lisztet a vajjal, csipetnyi sóval és három evőkanál hideg

vízzel összegyúrjuk. A tésztát 30 percre a hűtőbe tesszük.
Közben megtisztítjuk és megmossuk az egrest.
Egy csatos tortaforma alját és oldalát kitapasztjuk a
tésztával. Az alját villával megszurkáljuk. 220 fokon 20
percig elősütjük.
Kivesszük a sütőből és beleöntjük az egrest. A 100 g
cukrot összekeverjük a keményítővel, és ráöntjük az
egresre.
Visszatesszük a sütőbe, és még 20 percig sütjük.
A tojásfehérjét a maradék cukorral keményre verjük.
Ráöntjük az egresre. A sütőben további kb. 10 percig sütjük
250 fokon.
 Sáfrányos-citromos sütemény

Hozzávalók:
200 g liszt
230 g cukor
200 g tejföl
120 g olvasztott vaj
3 tojás
csipetnyi só
½ csomag sütőpor
2 csomag vaníliás cukor
1 nagy biocitrom
1 csomag sáfrány

A sütőt 180 fokra előmelegítjük.

A citrom héját lereszeljük, a reszeléket egy tálkában
összekeverjük a cukorral. Hozzáadjuk a citrom levét, a
vaníliás cukrot, a tejfölt és a tojásokat.
A lisztet a sütőporral, a sáfránnyal és csipetnyi sóval
összekeverjük. Utána hozzáadjuk a citromos keveréket, és
az egészet összedolgozzuk. Óvatosan hozzácsorgatjuk az
olvasztott vajat, és a tésztát sütőpapírral bélelt, magas falú
tepsibe öntjük.
A tetejét megszórjuk 2 ek cukorral.
180 fokon 50-60 percig sütjük.
Friss tejszínhabbal tálaljuk.
 Fahéjas csiga mazsolával

Hozzávalók:
500 g liszt
30 g friss élesztő
40 g cukor
1 tojás
csipetnyi só
1,25 dl tej
40 g vaj

A töltelékhez:
100 g olvasztott vaj
100 g cukor
2 csapott ek fahéj
a szóráshoz tetszés szerint mazsola

A mázhoz:
150 g porcukor
1 citrom leve

A lisztet kis heggyé púpozzuk. A közepébe mélyedést

nyomunk. Belemorzsoljuk az élesztőt, hozzáadjuk a cukrot
és két ek langyos vizet, összekeverjük. A lisztre szórjuk kis
darabokban a vajat. Amikor az élesztő megkelt, az egész
tésztát összegyúrjuk a tojással, a tejjel és a csipet sóval.
A tésztát konyharuhával letakart tálba tesszük, és 20 percig
kelesztjük a meleg (50 fokos) sütőben.
A megkelt tésztát még egyszer megszórjuk liszttel és
alaposan átgyúrjuk. Aztán tepsire sodorjuk, és az olvadt
vajjal megkenjük. A cukrot összekeverjük a fahéjjal, és ezt
is a tésztára szórjuk. Tetszés szerint szórjunk rá mazsolát.
Ezután a tésztát óvatosan feltekerjük. A tekercsből
háromujjnyi széles szeleteket vágunk, s a darabokat a
vágott felükkel felfelé a kikent sütőlapra helyezzük.
200 fokon kb. 20 percig sütjük.
A porcukrot összekeverjük a citromlével. A cukormázzal
megkenjük a kész csigákat.
 Tartalom
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
MINDEN JÓ, HA JÓ A VÉGE – Epilógus
AZ OLVASÓNAK
É É É É Ő
A LEGFINOMABB SÜTEMÉNYEK PAULA NÉNI KÉK RECEPTKÖNYVÉBŐL
{1} Illemtudás. (francia)
{2} Az „Ez van, ezt kell szeretni”, illetve az „Ízlések és pofonok” szólások
francia, illetve német (kölni) változatai.
{3} Ahol a dómom, ott az otthonom. (angol)
{4} Egészségére! (francia)

{5} Francia szitokszavak.

{6} Kölni szólás, körülbelül: „Minden rendben lesz!”.

{7} A Siebenschön név jelentése megközelítőleg „hétszer szép”.

{8} Kölni szólás, hozzávetőlegesen: „Ami történt, megtörtént.”

{9} A Hase németül azt jelenti, nyúl.

{10} Vulkáni földből származó gyógyiszap. (olasz)

{11} Egy 1992-es filmdráma, ami egy gazdag nő és egy szegény férfi
szerelméről szól.

{12} Fegyelmezetlenség, főképp a katonai nyelvben.

{13} Kasszandra nem isten, hanem halandó volt.

{14} Tipsy különös szerelmi története (német): Else Hueck-Dehio romantikus

regénye.

{15} Friedrich Schiller: Stuart Mária. Kálnoky László fordítása.

{16} Milyen hatalmas dicsőség! (francia)

{17} Francia bor.

{18} Kétség esetén a vádlott javára kell dönteni. (latin)