Jacques Derrida és Derek Attridge1

„Ez a különös intézmény, amit irodalomnak hívnak”

Derek Attridge. – 1980-ban ezt mondta (nagy)doktori értekezése

vizsgabizottságának: „A legkitartóbb érdeklődésem, magát a filozófiai érdeklődést is
megelőzve, ha ez lehetséges, az irodalomra, az irodalomnak nevezett írásra irányult.”
Számos szöveget publikált is, melyek irodalmi szövegek olvasatait javasolják,
amelyekről mindjárt beszélni fogunk. Eközben munkájának nagy része olyan irásokról
szól, amelyeket inkább filozófiainak minősítenénk. Megmagyarázná álláspontját az
irodalom iránti elsődleges érteklődését (your primary interest) illetően, és elmondaná,
hogy ez az érdeklődés miben kapcsolódik a filozófiai szövegeken végzett elmélyült
munkáihoz?

Jacques Derrida. – Mi lehet egy „primary interest”? Soha nem merném azt
mondani, hogy elsődleges érdeklődésem inkább az irodalomra irányult, mint a
filozófiára. Megkockáztatnék egy anamnézist, mivel el szeretném kerülni a saját
sztereotípiáimat. Ehhez meg kellene határozni, mit hívtak „irodalomnak” és
„filozófiának” kamaszkoromban, abban az időszakban, amikor, legalábbis
Franciaországban, ezek olyan művekben kereszteződtek, amelyek uralták a színteret.
Az egzisztencializmus, Sartre, Camus mindenütt jelen voltak, és élénk volt még a
szürrealizmus emléke. És ha ezek az írások egy addig ismeretlen közlekedést
valósítottak meg filozófiai és irodalmi között, erre mindazonáltal már előkészítette
őket egy nemzeti hagyomány és bizonyos modellek, amelyeknek az iskolai tanítás
biztosított erős legitimitást. Ráadásul az említett három példa igen különbözőnek tűnik
fel.
Kétségtelenül hezitáltam filozófia és irodalom között, nem mondva le sem
egyikről, sem másikról, homályosan talán egy helyet keresve, ahonnan ennek a
határnak a története elgondolható, sőt áthelyezhető lenne: magában az írásban és nem
egyedül a történeti vagy elméleti reflexióban. És mivel azt, ami még ma is érdekel,
szorosan véve sem irodalomnak, sem filozófiának nem hívják, szórakoztatónak
találom a gondolatát, hogy kamaszkori vágyam, mondjuk így, valami olyan írás felé
vitt, mely sem egyik, sem másik nem volt. Mi volt ez?
Az „önéletrajz” talán a legkevésbé indadekvát neve, mivelhogy ez a név a
szememben ma is a legenigmatikusabb és a legnyitottabb. Ebben a pillanatban, most
is, egy gesztussal, amelyet rendre „önéletrajzinak” hívnának, megpróbálom felidézni,
mi történt akkor, amikor az írás vágya támadt bennem, amilyen homályos, olyan
ösztönös módon, egyszerre tehetetlenül és ellenállhatatlanul. És igen, az, ami történt,
tényleg egy önéletrajzi vágyra hasonlított. A „kamasz” identifikáció „narcisztikus”
pillanatában (nehéz identifikáció, amely fiatalkori füzetekben gyakran Próteusz Gide-i
témájához kapcsolódott), főleg annak vágya volt csupán, hogy bevéssek egy vagy több
emléket. Azt mondom, „csupán”, pedig már akkor is úgy éltem ezt meg, mint
lehetetlen és végtelen feladatot. Alapvetően volt bennem valami lírai indulat/rezdülés a
1
Derek Attridge-nek a Jacques Derridával készített beszélgetése Laguna Beach-en, az Egyesült Államokbeli
Kaliforniában zajlott le 1989 áprilisának két napján. Derek Attridge angolul feltett kérdéseire Jacques Derrida
franciául válaszolt.

1
bizalmas közlés vagy a vallomás iránt. Még ma is gyötrő maradt a vágy, hogy a
megszakítatlan inskripcióban, egy emlék formájában megmentsem azt, ami elérkezik –
vagy majdnem elérkezik. Amit hajlamos volnék hibaként leleplezni, nevezetesen a
totalizálást vagy az egybegyűjtést, nem az-e éppen, ami folytonosan hajt előre? A
belső polilógus gondolata, mindaz, ami később – reményeim szerint – kicsit
kifinomultabb módon is elvezethetett engem Rousseau-hoz (akit gyerekkoromtól
kezdve igazi szenvedéllyel övezek), vagy Joyce-hoz, ez először annak a kamaszkori
álma volt, hogy megőrizzem a nyomát minden engem átjáró vagy átjárni nem tudó
hangnak, s amely álomnak olyannyira értékesnek és egyedinek kellett lennie,
egyszerre tükrösnek [spéculaire] és spekulatívnak. Az imént azt mondtam, „majdnem
elérkezik” vagy „átjárni nem tudó”, hogy erősen hangsúlyozzam, hogy az, ami
elérkezik, másképpen mondva az egyedi esemény, amelynek meg szeretnénk őrizni a
nyomát, egyúttal maga a vágy is, hogy elérkezzen az, ami nem érkezik el, tehát egy
„történet”, amelyben az esemény már önmagában keresztezi a „valós” archívumát és a
„fikció” archívumát. Már bajosan tudnánk nem is megkülönböztetni, de szétválasztani
a történeti elbeszélést, az irodalmi fikciót és a filozófiai reflexiót.
Tehát egy nosztalgikus és gyászos lírai indulata az elrakzározásnak, talán a
sifrírozásnak, egyszóval a hozzáférhetővé és hozzáférhetetlenné tételnek egy időben.
Ez alapjában véve még ma is a legnaivabb vágyam. Nem álmondom sem irodalmi
(élet)műről, sem filozófiai (élet)műről, hanem hogy minden, ami történik, ami hozzám
elérkezik vagy majdnem elérkezik, mintegy lepecsételt legyen. (Elraktározni, elrejteni,
hogy meg legyen őrizve, és mindez magában az aláírásban, valójában úgy, mint
aláírás, egyenesen a pecsét formájában, az összes paradoxonnal együtt, amely egy
pecsét struktúráját átjárja.) A diszkurzív formák, az objektiváló archiválás
rendelkezésünkre álló eszközei mennyire nagyon szegények ahhoz képest ami történik
(vagy majdnem történik, innen a hipertotalizálás szélsősége). E vágyat a minden+n-re
természetesen analizálhatom, „dekonstruálhatom”, kritikának vethetem alá, de egy
olyan tapasztalat ez, amit szeretek, ismerek és nagyon is elismerek. Az
„önéletrajzinak” ebben a nárcisztikus és álomszerű kamaszkori pillanatában, amelyre
most hivatkozom („Ki vagyok én? Ki az az én? Mi történik?”, stb.), az első
szövegeket, amelyek érdekeltek, ez határozta meg: Rousseau, Gide vagy Nietzsche,
sem nem szimplán irodalmi szövegek, sem nem filozófiai szövegek, hanem
vallomások, Egy magányos sétáló álmodozásai, Vallomások, Gide Naplója, A
mennyország kapuja, A földi táplálékok, Meztelen, és ugyanakkor Nietzsche, az első
személyben beszélő filozófus, aki megsokszoroz tulajdonneveket, maszkokat,
aláírásokat. Amint a dolgok egy kicsit leülepednek, nem lemondani semmiről, még
arról sem, amitől megfosztjuk magunkat, egy végtelen „belső” polilóguson keresztül,
feltéve, hogy egy polilógus lehet még „belső”, ami egyúttal annyit tesz: nem
lemondani a „kultúráról”, mely ezeket a hangokat hordozza. Az enciklopédikus
kísértés összekeveredik az önéletrajzi kísértéssel. És a filozófiai diskurzus gyakran
csupán ennek a mohó vágynak a gazdaságos vagy stratégiai formalizálása.
Mégis, a totalitás e motívuma egyedi módon cirkulál itt irodalom és filozófia
között. És valóban, az ártatlan füzetekben vagy a kamaszkori intim naplókban,
amelyekhez emlékezetből/ben visszatérek, az alakváltások kísértése ösztönözte az
irodalom iránti érdeklődést, amennyiben az irodalom homályosan úgy tűnt fel
számomra, mint az a különös intézmény, amely megengedi a mindent mondást, és

2
minden alakzat szerint. Az irodalom tere nemcsak egy intézményesített fikció tere, de
egy fiktív intézmény is, amely elvileg megengedi a mindent (ki)mondást. Mindent
(ki)mondani, ez kétségkívül annyit tesz, hogy minden alakzatot, egyiket a másikba
fordítva, összegyűjteni, formalizálva totalizálni, ám a mindent (ki)mondani azt is
jelenti, hogy áthágni a tilalmakat. Azaz megszabadulni valamitől – méghozzá minden
mezőben, ahol a törvény adhatja a törvényt. Az irodalom törvénye elvileg arra
törekszik, hogy kihívja maga ellen vagy eltörölje a törvényt. Tehát elgondolhatóvá
teszi a törvény lényegét a „minden kimondandó” tapasztalatában. Egy intézmény,
amely túl akar lépni az intézményen.
Ahhoz, hogy komolyan válaszoljak a kérdésére, az iskola elemzése is szükséges
lenne, valamint a családé, amelybe születtem, a viszonya vagy a nem-viszonya a
könyvekhez, stb. Mindenesetre abban a pillanatban, amikor elkezdem fölfelezdni ezt a
különös intézményt, amit irodalomnak hívnak, a „Mi az irodalom?” kérdése vetődik
fel a lehető legnaivabb formában a számomra. Alig valamivel később ez lesz a címe az
egyiknek az első Sartre-szövegek közül, amelyet, azt hiszem, Az undor után, olvastam
(mely utóbbi nagy hatást tett rám, kétségtelenül bizonyos mimetikus késztetéseket is
felkeltve bennem; röviden egy filozófiai „emócióra” alapozott irodalmi fikcióról volt
szó, a létezés mint túlzás, a „fölöslegesnek lenni” érzésére, túl azon a jelentésen is,
amely alkalmat/ürügyet adott az írásra). Elcsodálkozás tehát ezen intézmény vagy
tárgyfajta előtt, amely megengedi a mindent (ki)mondást. Micsoda ez? Mi „marad”
akkor, amikor a vágy az imént beírt valamit, ami ott „marad”, mint egy tárgy mások
rendelkezésére és amit meg/el lehet ismételni? Mit jelent „maradni”? Ez a kérdés
később valamivel kimunkáltabb formákat öltött, de már a kamaszkor elejétől kezdve,
amikor ezt a füzetet vezettem, teljesen el voltam képedve annak lehetősége előtt, hogy
dolgokat bízhatunk egy papírra. E kérdések filozófiaivá válása ugyanannyira történt a
kultúra szövegeinek a tartalma révén, amelyekhez hozzáférésem volt – amikor
Rousseau-t vagy Nietzschét olvassuk, bizonyos hozzáférésünk nyílik a filozófiához –,
mint az ártatlan vagy bámuló elcsodálkozás révén a maradék mint írott dolog előtt.
Így aztán a filozófiai képzés, a szakma [profession], a professzorátus egy kitérő
is volt, hogy visszaérkezzem ehhez kérdéshez: „Mi az írás általában?”, illetve, az
általánosan értett írás terében, ehhez a másik kérdéshez, amely több és más, mint egy
egyszerű különös eset: „Mi az irodalom?”, az irodalom mint történeti intézmény a
maga konvencióival és szabályaival, stb., de egyúttal a fikciónak az intézménye is,
amely elvileg a mindent kimondás hatalmát adja, a szabályoktól való megszabadulásét,
a szabályok áthelyezéséét, tehát a hatalmat, hogy intézményesítsük, feltaláljuk, sőt
hogy gyanúval illessük intézmény és természet, természet és konvencionális törvény,
természet és történelem hagyományos különbségét. Jogi és politikai kérdéseket kellene
itt feltenni. Az irodalom intézménye Nyugaton, a maga viszonylagosan modern
formájában, hozzá van kötve a mindent (ki)mondás egy engedélyezéséhez, és
kétségtelenül a demokrácia modern fogalmának alakulásához is. Nem mintha egy
felállított/berendezett demokráciától függene, de a számomra elválaszthatatlannak
tűnik attól, amit eljövendő demokráciának hívnak, a legnyitottabb és kétségtelenül
ugyancsak eljövendő értelmében a demokráciának.

3
 D. A. – Tudna pontosításokkal szolgálni az irodalomról alkotott képéről, erről a
„különös intézményről, amit irodalomnak hívnak, s ami megengedi a mindent
(ki)mondást”?

J. D. – Pontosítsuk ezt a pontot. Az, amit irodalomnak hívunk, feltételezi, hogy

az író engedélyt kapott arra, hogy mindent kimondjon, amit csak akar, vagy amit képes
kimondani, védve maradva minden cenzúrától, legyen az vallási vagy politikai. Amint
Komeini közzétette felhívását Rushdie meggyilkolására, az történt velem, hogy
anélkül, hogy a betű szerinti megfogalmazását helyeseltem volna, aláírtam egy
szöveget, mely azt állította, hogy az irodalomnak „kritikai funkciója” van. Nem
vagyok benne biztos, hogy a „kritikai funkció” a helyes kifejezés.
Először is ez az irodalom korlátozása lenne, egy küldetés, egyetlen küldetés
rögzítése a számára. Annyi lenne, mint végső célt szabni az irodalomnak, egy irányt,
egy programot vagy egy vezérlő eszmét jelölni ki neki, amikor pedig más lényegi
funkciói is lehetnének, vagy akár bármilyen funkció nélküli is lehetne, minden
önmagán túli hasznosság nélkül. S ezáltal akár azt is segíthet elgondolni vagy
meghatározni, amit az „értelem”, a „vezérlő eszme”, a „program”, a „funkció” és a
„kritikai” jelenthetnek. És kiváltképpen az irodalom egy kritikai funkciójára történő
hivatkozás egy olyan nyelvhez tartozik, amelynek semmi értelme nincs azon kívül,
ami Nyugaton a politikát, a cenzúrát és a cenzúra eltörlését az irodalom eredetéhez és
intézményéhez kapcsolja. Végül pedig az irodalom kritikai-politikai funkciója,
Nyugaton, fölöttébb kétértelmű marad. A mindent (ki)mondás szabadsága hatalmas
politikai fegyver, ám olyan, amely azon nyomban hagyja magát fikcióként
semlegesíteni. Ez a forradalmi hatalom nagyon konzervatívvá válhat. Az írót könnyen
felelőtlennek is tarthatják. Követelheti, sőt azt mondanám, néha követelnie is kell egy
bizonyos felelőtlenséget, legalábbis a – például zsdanovi típusú – ideológiai hatalmak
tekintetében, amelyek hajlamosak őt erősen meghatározott felelősségekre emlékeztetni
ideológiai és szociopolitikai testületek előtt. Ez a felelőtlenségi feladat, annak
visszautasításáé, hogy a gondolkodásával és az írásával alkotmányos hatalmak előtt
feleljen, talán a felelősség legmagasabb formája. Ki előtt, mi előtt? Ez a jövőnek az
egész kérdése – vagy egy ilyen tapasztalat által vagy ennek a számára ígért eseményé,
azé, amit az imént eljövendő demokráciának neveztem. Nem a holnapi demokráciáé,
nem egy jövőbeli demokráciáé, amely holnap jelen lesz, hanem azé, amelynek a
fogalma az eljövendőhöz kötődik, egy megfogadott ígéret, azaz mindig egy végtelen
ígéret tapasztalatához.
Kamaszként kétségtelenül úgy éreztem, olyan körülmények között élek, ahol
egyszerre volt nehéz, és tehát szükséges és sürgető kimondani dolgokat, melyek nem
voltak megengedve, midenesetre érdeklődni ezen helyzetek iránt, ahol az írók nem
megengedett dolgokat mondtak (ki). Számomra az 1940-es évek Algériája (Vichy, a
hivatalos antiszemitizmus, a Szövetségesek partraszállása 1942 végén, az algériai
ellenállás borzalmas gyarmati elnyomása 1945-ben, az első súlyos robbanások idején,
melyek az algériai háborút jelezték előre), nem csak és nem elsősorban családi
helyezetem volt, de igaz az, hogy az irodalom, a bizalmas naplók és általában a naplók
iránti érdeklődésem a tipikus, sztereotip lázadást is jelentette a család ellen. A
Nietzsche, Rousseau, valamint a Gide iránti szenvedély is, akit sokat olvastam ekkor,
többek között azt jelentette: „Családok, utállak titeket!”. Úgy gondoltam az

4
irodalomra, mint az általa reprezentált család és társadalom végére, még ha ez a család
másfelől üldözött is volt. A fajgyűlölet mindenütt jelen volt akkor Algériában, minden
irányban elszabadult. Nem volt elegendő zsidónak és az antiszemitizmus áldozatának
lenni ahhoz, hogy az ember megússza az arabellenes rasszizmust, amit mindenütt
érzékeltem körülöttem, manifeszt és látens formában is. Az irodalom, vagyis a
„mindent kimondani hatalmának” egy bizonyos ígérete, ez volt mindenesetre a
körvonala annak, ami hívott, jelzett számomra abban a helyzetben, amiben akkor
éltem, legyen szó a családról vagy a társadalomról. De ez kétségtelenül sokkal
bonyolultabb és túldetermináltabb volt akkor, mint ma elgondolni és néhány szóban
elmesélni. Ugyanakkor, azt hiszem, az irodalom nagyon gyorsan egy kielégületlenség
vagy egy hiány, egy türelmetlenség tapasztalata is lett a számomra. Ha a filozófiai
kérdés legalább annyira szükségesnek tűnt fel előttem, az talán azért volt, mert
megéreztem azt az ártatlanságot vagy felelőtlenséget, sőt hatástalanságot, ami az
irodalomban esetenként előfordulhat. Nemcsak hogy következmények nélkül
mondhatunk benne mindent, gondoltam kétségkívül naivan, de alapjában véve az író
mint olyan nem teszi fel magának az irodalom lényegének kérdését. Talán a
tehetetlenség vagy a gátálások miatt, amit a vágyott, de a messze magam fölé és
magamtól távolra helyezett irodalmi írás előtt éreztem, gyorsan érdeklődni kezdtem
vagy az irodalom olyan formája iránt, amely magában hordozta az irodalomra
vonatkozó kérdést, vagy pedig egy olyan filozófiai típusú aktivitás iránt, amely beszéd
és írás viszonyára kérdezett. A filozófia politikusabbnak is tűnt, mondjuk úgy, hogy
képesnek rá, hogy politikusan feltegye az irodalom kérdését, azzal a politikai
komolysággal és következménnyel, amit az megkövetel.
Érdekelt a fikció lehetősége, a fikcionalitás, de alapvetően, be kell vallanom,
kétségtelenül soha nem leltem nagy élvezetet a fikcióban, regények olvasásában
például, eltekintve attól az örömtől, amit az írás játékának vagy az identifikáció
bizonyos naiv indulatainak elemzésében leltem. Szeretem a fikció egy bizonyos
gyakorlatát, például a hatékony szimulakrum vagy a rendezetlenség befurakodását a
filozófiai írásba, de történeteket mesélni vagy találni ki, ez valami olyasmi, ami
alapjában véve (vagy inkább a felszínen!) nem érdekel különösebben. Érzem persze,
hogy van itt egy letiltott hatalmas vágy, egy elfojthatatlan, mégis tiltott, gátolt, elfojtott
szüksége a mesélésnek, a mesélni hallaninak, a kitalálninak - a nyelvet és a nyelvben
–, ami nem hajlandó megmutatkozni mindaddig, amíg nem taposott ki teret vagy nem
rendezett be lakhelyet, hasonlóan az állathoz, amely összekucorodik a vackában fél
szemmel aludva.

D. A. – Korábban felállított egy megkülönböztetést „irodalom”, „szépirodalom”

vagy „költészet” között. Szövegeiben másutt is megtaláljuk ezt a megkülönböztetést (a
„Devant la loi”-ban például). Tudna pontosabb lenni, ami ezt a különbséget illeti,
melynek a hipotézisét felállítja?

J. D. – A két lehetőség nem teljesen válik el egymástól. Az epikus, lírai vagy

más költészet történeti lehetőségére hivatkozom itt nemcsak arra, hogy szóbeli
maradjon, hanem hogy ne adjon alkalmat annak lenni, amit irodalomnak neveztek. Az
„irodalom” név egy elég új találmány. Az írásosság útja azelőtt nem volt
elengedhetetlen a költészet vagy a szépirodalom számára, sem a szerzői tulajdon, sem

5
az individuális aláírás. Hatalmas kérdéskör, amelybe itt nehéz lenne belebocsátkozni.
A törvények vagy konvenciók együttese, amelyek rögzítették, amit a modernitásban
irodalomnak hívunk, nem volt elengedhetetlen ahhoz, hogy költői művek
cirkuláljanak. A görög vagy latin költészet, a nem európai diszkurzív művek, úgy
tűnik fel számomra, hogy stricto sensu nem tartoznak hozzá az irodalomhoz.
Mondhatjuk ezt anélkül, hogy levonnánk bármit is az elismerésből és a csodálatból,
ami jár nekik. Ha az irodalmi produkciónak mint olyannak az intézményes és
szociopolitikai tere egy új dolog, az nem egyszerűen körbe veszi a műveket, de
magában a struktúrájukban érinti őket. Nem vagyok kész rá, hogy nagyon pertinens
dolgokat rögtönözzek erről – de emlékszem, hogy szemináriumokat szenteltem a Yale-
en (1979-1980 körül) az „irodalom” szó feltűnésének és a változásoknak, amelyek ezt
kísérték. A „mindent (ki)mondás hatalmának” elve (hangsúlyozom, az elve), az
irodalomnak „elvileg” adott szociális-jogi-politikai garancia olyan dolog, aminek nem
volt sok értelme, nem volt ez az értelme a görög-latin kultúrában és a fortiori egy nem
nyugati kultúrában. Ami nem jelenti azt, hogy a Nyugat valaha is respektálta volna ezt
az elvet: legalább itt vagy ott megtette elvnek.
Vagyis, még ha egy „irodalomnak” nevezett jelenség fel is tűnt történetileg
Európában, ilyen és ilyen dátummal, ez nem jelenti, hogy képesek lennénk szigorúan
azonosítani az irodalmi tárgyat. Nem jelenti azt, hogy lenne lényege az irodalomnak.
És nem jelenti az ellenkezőjét sem.

D. A. – Ha most azok felé az irodalmi szövegek felé fordulunk, amelyek

apropóján ön írt, világosan látszik, hogy azok homogénebb halmazt formálnak, mint a
filozófiai szövegek (továbbra is teljesen konvencionális módon használom ezeket a
kategóriákat): e szövegek nagy többsége 20. századi, modernista, vagy legalábbis nem
tradicionális (némelyek „nehéznek” mondanák), nyelvhasználatában vagy irodalmi
konvencióiban: Blanchot, Ponge, Celan, Joyce, Artaud, Jabès, Kafka. Mi vezette erre a
választásra? Szükségszerű választás volt-e ez, amely munkája ívéhez kapcsolódik?

J. D. – Miben formálnának az irodalmi szövegek, amelyekről írok, amelyekkel,

amelyek felé, amelyekért (mit kell mondani? ez egy súlyos kérdés), amelyek nevében,
amelyek tiszteletére, amelyek ellen is talán, amelyek irányában írtam, ahogy ön
mondja, homogénebb csoportot? Egyfelől szinte mindig felkérésre vagy ösztönzésre
írok. Ezek gyakrabban érintettek kortársakat, legyen szó Mallarméről, Joyce-ról vagy
Celanról, Bataille-ról, Artaud-ról vagy Blanchot-ról. De ez a magyarázat elégtelen
marad (Rousseau és Flaubert is volt), annál is inkább, mert a válaszom ezekre az
elvárásokra nem mindig engedelmes. E Twentieth Century Modernists – or at least
their non-traditional texts – mindegyikében az a közös, hogy az irodalom egy kritikus
tapasztalatába íródnak bele. Magukban hordozzák vagy az irodalmi aktusukban
léptetnek munkába egy kérdést, ugyanazt, és minden egyes esetben egyedit és
másképpen munkába fogva: „Mi az irodalom?” vagy „Honnan jön az irodalom?” „Mit
csináljunk az irodalommal?” Ezek a szövegek egyfajta visszatérést művelnek, maguk
is afféle visszatérések az irodalom intézményére. Nem mintha csupán reflexívek,
tükrösek vagy spekulatívak lennének, nem mintha felfüggesztenék a más dologra való
referenciát, amint azt egy ostoba és műveletlen szóbeszéd általában terjeszti.
Eseményük ereje attól függ, hogy általa a saját (általános és egyedi) lehetőségük

6
gondolata van munkára fogva egy egyedi műben. Tekintettel arra, amit fentebb
megjegyeztem, könnyebben hagyom magam olyan szövegekhez irányítani, amelyek
nagyon érzékenyek az irodalmi intézménynek erre a válságára, ami több és más, mint
egy válság, amit Mallarmétől Blanchot-ig „az irodalom végé”-nek neveznek, túl az
„abszolút versen”, amely „nincs” („das es nicht gibt”, Celan). Ámde tekintettel ennek
az irodalomnak hívott dolognak a paradox struktúrájára, a kezdete az a vége. Egy
bizonyos viszonnyal kezdődött a saját intézményességéhez, vagyis a törékenységéhez,
sajátossága hiányához, tárgya hiányához. Eredetének a kérdése rögtön a végének a
kérdése volt. Története úgy épül fel, mint a romja egy emlékműnek, mely alapjában
véve sohasem létezett. Egy rom története ez, egy emlék elbeszélése, amely maga hozza
létre az elbeszélendő eseményt, és amely soha nem lett légyen jelen. Nincs ennél
„történetibb”, de ezt a történetet csak a dolgokat megváltoztatva tudjuk elgondolni,
különösen a jelennek e tézisét vagy hipotézisét, vagyis néhány más dolgot kell
máshogy elgondolni, nem igaz? Nincs „forradalmibb” ennél a történetnél, de meg kell
majd változtatni a „forradalmat” is. Talán épp ez történik… Ezek a szövegek a maguk
módján mind olyan szövegek voltak, melyek nem voltak már egyszerűen csak
irodalmiak. De a nyugtalanító kérdéseket az irodalomról ezek nem csupán felteszik,
nem csupán elméleti, filozófiai vagy szociológiai formát adnak neki, mint Sartre-nál
például. Kérdezésük hozzákapcsolódik egy irodalmi performativitás, egy kritikai, sőt
krízises performativitás aktusához is. És itt találkozik a két fiatalkori aggodalom vagy
a két vágy, melyekről az imént beszéltem: írni, hogy játékba hozzuk vagy hogy
megőrizzük a dátum egyediségét (ami nem tér vissza, ami nem ismétlődik meg, az
emlék mint ígéret megígért tapasztalata, a rom vagy a hamu tapasztalata), és
ugyanakkor, ugyanazon gesztussal, kérdőre vonni, elemezni, átalakítani ezt a különös
ellentmondást, ezt az intézmény nélküli intézményt.
Ami elbűvöl, az talán egy olyan szingularitásnak az eseménye, amely elég erős
ahhoz, hogy formalizálja az őt érintő kérdéseket és elméleti törvényeket. Kétségtelenül
vissza kell még térnünk az „erő” szóra. Az „erő”, amire a nyelv képes, az erő, ami
előfordul, mint nyelv vagy mint írás, abban áll, hogy egy egyedi jegy ismételhető,
iterábilis, úgy mint jegy. Elkezd tehát eléggé elkülönbözni saját magától ahhoz, hogy
példaszerűvé váljék és így egy bizonyos általánosságot hordozzon. A példaszerű
iterabilitásnak ez az ökonómiája mintegy magától formalizál. A történelmet is
formalizálja és magába sűríti. Egy Joyce-szöveg egy alig körülhatárolható történet
összesűrítése is egyúttal. De a történelem, a nyelv, az enciklopédia eme sűrítménye itt
elválaszthatatlan marad egy abszolút egyedi eseménytől, egy abszolút egyedi
aláírástól, tehát úgyszintén egy dátumtól, egy nyelvtől, egy önéletrajzi inskripciótól.
Egy minimális önéletrajzi vonásban a legnagyobb potencialitása gyűlhet össze a
történeti, elméleti, nyelvi, filozófiai kultúrának, és alapvetően ez az, ami érdekel. Nem
én vagyok az egyedüli, akit ez a gazdaságossági erő foglalkoztat. Megpróbálom
megérteni a törvényeit, ám azt is kimutatni, hogy ezeknek a törvényeknek a
formalizálása mennyiben nem záródhat le vagy válhat teljessé. Éppen azért, mert a
vonás, a dátum, az aláírás, röviden az egyedinek a helyettesíthetetlen és
lefordíthatatlan szingularitása mint olyan iterábilis: része és nem része a megjelölt
halmaznak. Nem tágítani e paradoxontól, ez nem egy tudományellenes gesztus,
ellenkezőleg. Ellenállni ennek a paradoxonnak egy úgynevezett ész vagy a józan ész

7
logikája nevében, az egy állítólagos enlightenment alakzata maga mint a modern
obskurantizmus formája.
Mindez többek között arra kellene vezessen bennünket, hogy másképp
gondoljuk el a „kontextust” általában. Az irodalom „ökonómiája” olykor sokkal
erősebbnek tűnik fel a számomra, mint más diskurzustípusoké, amilyen például a
történelmi diskurzus vagy a filozófiai diskurzus. Olykor : ez egyediségeken és
kontextusokon múlik. Az irodalom erőben sokkal hatalmasabb lenne.

D. A. – A Grammatológiában „leszámítva egy ellenállási pontot vagy

csúcspontot/hegyet [pointe], amelyet mint olyat csak nagyon későn ismertek fel, az
irodalmi írás majdnem mindig és majdnem mindenütt, nagyon különböző módokon és
korokon keresztül, adta magát erre a transzcendáló olvasásra, a jelölt keresésére, amit
itt megkérdőjelezünk.”2 Ez a kifejezés: „adja magát” [lent itself] azt sugalja, noha az
irodalmi szövegsokaság meghívhat egy ilyen transzcendáló olvasásra, ez nem egy
kötelező útvonal. Vannak ön szerint lehetőségei annak, hogy mindazt, amit
irodalomnak neveznek, olyan módokon olvassuk újra, amelyek szembe mennének
ezzel az uralkodó hagyománnyal, amelyek felforgatnák ezt? Vagy pedig ez a dolog
egyedül csak bizonyos szövegekkel volna lehetséges, ahogyan azt a Positions-ban
sugallja, mikor „egy bizonyos « irodalmi » gyakorlatra” 3 hivatkozik, mely, a
modernizmus előtt, ellene munkálhatott az uralkodó modellnek az irodalomban?

J. D. – Azt mondja, „lent itself” [adja magát]. Nem minden szöveg, minden
diskurzus, legyen bármilyen típusú, irodalmi, filozófiai és tudományos,
zsurnalisztikus, társalgási, adja-e magát minden egyes esetben erre az olvasásra? Az
előbb megnevezett diskurzustípusok szerint, de lennének még mások is, ennek a
„lending oneself”-nek, ennek az „adja magát”-nak a formája különbözik. Ezt minden
egyes esetben saját jellegzetessége szerint kellene elemezni. Megfordítva, egyetlen
esetben sem vagyunk erre az olvasásra kötelezve. E tekintetben az irodalomnak nincs
semmiféle eredetisége. Egy filozófiai, zsurnalisztikus, tudományos diskurzust is lehet
„nem transzcendáló” módon olvasni. Transzcendálni azt jelenti itt, hogy túl megyünk a

2
Jacques DERRIDA, De la grammatologie, Minuit, Paris, 1967, 229. A De la grammatologie legutóbbi, immár
teljes magyar fordítása ezen a szöveghelyen (és az ezt tartalmazó, a derridai korpusz hatástörténetében is
kulcsfontosságú fejezetben) félreolvasások sokaságába fut bele, ezért még korrigálva sem volt lehetséges itt
felhasználni. Mindenesetre a szöveghely: Jacques DERRIDA, Grammatológia, ford.: MARSÓ Paula, Typotex,
Budapest, 2014, 183. „Egyetlen pont vagy terület ellenállásának kivételével (amelyet nagyon későn ismertek
fel) az irodalmi írásmódot csaknem mindig és csaknem mindenütt – nagyon eltérő periódusokon és formákon
keresztül – annak a transzcendens olvasatnak tulajdonították, amely a jelölő felkutatására irányul és amelyet
megkérdőjelezünk.” A „transzcendens olvasat” kifejezés félrevezető, amennyiben Derridánál egyrészt olvasásról
van szó, a maga ismétlődő mozgásában, nem pedig befejezett aktusról, amit – másrészt – a transzcendálás
mozzanata is jelez [lecture transcendante], mely jelzőként is a szövegen túlra irányulást, ennek ellenállhatatlan
és ismétlődő kényszerét nyomatékosítja és nem a tapasztalaton vagy a fizikai világon túli, attól független világ,
terület létezését, amit a magyarban a transzcendens jelző sugall. A franciában a jelzőben (transcendante) ott
munkál a transcender ige, amely „áthatolást”, „felülemelkedést”, „túllépést” jelent, ezért nem helytelen, sőt
célszerűbb adjectif verbale-nak, és nem szimpla adjectif-nek fordítani. Spivak angol fordítása azért fordíthatta
félreértés nélkül jelzőnek (transcendent), mert az angolban is létezik a transcend ige „meghalad”, „túllép”,
„felülmúl” jelentésben. Az écriture littéraire Derridánál adja, felkínálja, kölcsönzi magát [se prêter a francia ige]
a transzcendáló olvasásra, és ezt nem tulajdonítják neki, vagyis egy passzív, kényszerítő tendenciáról van szó,
amely nem erről döntő alanyokra, hanem a nyelv működésére vezethető vissza mindenek előtt. (A fordító
megjegyzése.)
3
Jacques DERRIDA, Positions, Minuit, Paris, 1972, 94.

8
jelentőre, a formára, a nyelvre (megjegyzi, hogy nem „szöveget” mondok) irányuló
érdeklődésen a jelentés vagy a referens irányába (ez a prózának a kissé egyszerű, de
elég kényelmes meghatározása Sartre-nál). Bármely szöveget olvashatunk nem
transzcendáló olvasással. Másfelől nincs szöveg, amely önmagában irodalmi lenne. Az
irodalmiság nem egy természetes lényeg, nem a szöveg egy belső tulajdonsága.
Hanem a szöveghez való intencionális viszony korrelátuma, intencionális viszonyé,
amely mint egy komponenst vagy mint egy intencionális réteget, magában foglalja a
többé vagy kevésbé implicit tudatát konvencionális vagy intézményes, mindenesetre
szociális szabályoknak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az irodalmiság
egyszerűen belevetített vagy szubjektív lenne – az empirikus szubjektivitás vagy a
minden egyesnek a szeszélye értelmében. A szöveg irodalmi karaktere az intencionális
tárgy oldalán íródik be, úgy mondanánk, annak noematikus struktúrájába, és nem
egyszerűen a noetikus aktus szubjektív oldalán. A szöveg-„ben” vannak jegyek,
amelyek felhívnak az irodalmi olvasásra, és emlékeztetnek az irodalom konvenciójára,
intézményére vagy történetére. Ez a noematikus struktúra bele van foglalva („nem-
reális”-ként, mondaná Husserl) a szubjektivitásba, de egy nem-empirikus és egy
interszubjektív és transzcendentális közösségbe bekötött szubjektivitásba.
Szükségesnek vélem ezt a fenomenológiai típusú nyelvezetet itt, még ha egy ponton át
is kell adja a helyét annak, ami a – különösen az irodalmi – olvasás- és íráshelyzetben
válságba sodorja a fenomenológiát, sőt még az intézmény és a konvenció fogalmát is
(de ez túl messzire vezetne bennünket). A transcendent reading fölfüggesztése nélkül,
de módosítva a szöveghez való hozzáállást, mindig újra beírhatunk egy irodalmi térbe
bármilyen kijelentést, egy újságcikket, egy tudományos teorémát, egy
beszélgetésfoszlányt. Van tehát egy irodalmi működés és intencionalitás, egy
tapasztalata inkább, semmint egy (természeti vagy történelmen kívüli) lényege az
irodalomnak. Az irodalom lényege, ha ragaszkodunk ehhez a lényeg szóhoz, mint
objektív szabályok halmaza képződik meg inskripció- és olvasás„aktusok” eredeti
történetében.
Ám a transcendent reading fölfüggesztése nem elég ahhoz, hogy irodalommal
legyen dolgunk, hogy egy szöveget mint irodalmi szöveget olvassunk. Érdeklődhetünk
a nyelv működése iránt, az inskripció mindenféle struktúrái iránt, fölfüggeszthetjük
nem a referenciát (az lehetetlen), hanem a jelentéshez vagy a referenshez való tetikus
viszonyt anélkül, hogy a tárgyat irodalmi tárgyként konstituálnánk. Ahelyett, hogy
elhamarkodottan periodizálnánk, ahelyett, hogy azt mondanánk például, hogy a
modern irodalom sokkal inkább ellenáll ennek a transzcendáló olvasásnak, keresztezni
kell a tipológiát a történelemmel. Vannak szövegtípusok, momentumok egy műben,
amelyek másoknál jobban ellenállnak ennek a transzcendáló olvasásnak, és ez nem
csupán a modern értelemben vett irodalomra érvényes. Az irodalomelőtti költészetben
vagy eposzban (az Odüsszeiában éppúgy, mint az Ulyssesben), ez a referencia vagy a
redukálhatatlan intencionalitás szintén fel tudja függeszteni a „tetikus” és naiv hitet a
jelentésben vagy a referensben.
Még ha egyenlőtlenül és különböző módon teszi is, a költészetnek és az
irodalomnak megvan az a közös vonása, hogy fölfüggeszti a transzcendáló olvasás
„tetikus” naivitását. Mindez számot ad ezeknek a tapasztalatoknak a filozófiai erejéről
is, egy provokáló erőről a fenomenalitás, a jelentés vagy a tárgy, sőt a lét mint olyan
elgondolásához, egy legalábbis potenciális erőről, egy filozófiai dünamisz-ról – amely

9
persze csak a válaszban, az olvasás tapasztalatában bontakozhat ki, mivelhogy nincs
elrejtve a szövegben úgy, mint egy szubsztancia. Költészet és irodalom megadják vagy
megkönnyítik a „fenomenológiai” utat ahhoz, ami egy tézist mint olyant tézissé tesz.
Mielőtt még filozófiai tartalma lenne, mielőtt még ez és ez a tézis vagy ezek
alátámasztása lenne, az irodalmi tapasztalat, írás vagy olvasás, egy semlegesítő vagy
semlegesített „filozófiai” tapasztalat, amennyiben elgondolni engedi a tézist; a
tézisnek, a hitnek, a tételezésnek, a naivitásnak egy nem-tetikus tapasztalata, mindazé,
amit Husserl „természetes hozzáállásnak” nevezett. A tekintet fenomenológiai
megfordítása, az általa javasolt „transzcendentális redukció” talán épp a feltétele (nem
mondom, hogy természetes feltétele) az irodalomnak. Igaz persze, hogy egészen a
végére járván ennek a javaslatnak, hajlamos lennék azt mondani (mint azt amúgy meg
is tettem), hogy a fenomenológiai nyelv, amelyben bemutatom így a dolgokat, végül
megfosztatik bizonyosságaitól (a transzcendentális tudat vagy a kétségbevonhatatlan
cogito önmagának való abszolút jelenléte, stb.), és éppen az irodalom szélsőséges
tapasztalata, sőt egyszerűen már a fikció vagy a nyelv révén.
Azt is kérdezi: „Vannak ön szerint lehetőségei annak, hogy mindazt, amit
irodalomnak neveznek, olyan módokon olvassuk újra, amelyek szembe mennének
ezzel az uralkodó hagyománnyal, amelyek felforgatnák ezt? Vagy pedig ez a dolog
egyedül csak bizonyos szövegekkel volna lehetséges…?”
Még egy „közgazdász” típusú válasz: mindig be lehet írni az irodalomba
valamit, ami eleinte nem volt irodalmi létre szánva, számolva a konvencionális és
intencionális térrel, amely intézményesíti és tehát konstituálja a szöveget. A konvenció
és az intencionalitás megváltozhatnak; ezek mindig egy bizonyos történeti instabilitást
indukálnak. Ám ha mindent újra is olvashatunk irodalom cím alatt, bizonyos textuális
események jobban adják magukat erre, mint mások, potencialitásaik gazdagabbak,
sűrűbbek. Innen a (köz)gadasági nézőpont. Ha bizonyos szövegek nagyobb
formalizáló erővel látszanak is rendelkezni, irodalmi művek és művek, melyek sokat
elmondanak az irodalomról, tehát önmagukról, művek, melyeknek a performativitása
valamiképpen a lehető legnagyobbnak mutatkozik a lehető legkisebb térben, ez csak
kontextusba beírott értékelésekre ad alkalmat, szituált és önmagukban is formalizáló és
performatív olvasatokra. Az erő nincsen elrejtve a szövegben mint ennek belső
tulajdonsága.

D. A. – Bizonyos irodalomteoretikusok és -kritikusok számára, akik

kapcsolódnak a dekonstrukcióhoz, egy szöveg akkor „irodalmi” vagy „poétikai”,
amikor ellenáll az olyan típusú transzcendáló olvasásnak, melyről az imént
beszéltünk…

J. D. – Azt hiszem, hogy egyetlen szöveg sem áll ellent neki teljesen. Az ennek
az olvasásnak történő teljes ellenállás egész egyszerűen lerombolná a szöveg nyomát.
Inkább azt mondanám, hogy egy szöveg akkor poétikai-irodalmi, amikor egyfajta
eredendő alku révén, nem semmisítve meg sem a jelentést, sem a referenciát, tesz
valamit ezzel az ellenállással, valamit, amit nagyon nehezen tudnánk pontosan
meghatározni, a fentebb említett okokból. Hiszen ez a meghatározás nemcsak a
számvetést feltételezi a különböző, finom, rétegződő konvencionális és intencionális
módosulásokkal, de egy bizonyos ponton azoknak az intencionális és konvencionális

10
értékeknek a kérdőre vonását is, melyek, a szöveg általános textualitásával és
különösen az irodalommal, saját korlátaikról tesznek tanúságot. Ha minden egyes
irodalmi szöveg kijátssza és megalkuszik a referenciális naivitás, a tetikus
referencialitás (tehát nem a referencia, hanem az intencionális viszony)
fölfüggesztésével, minden egyes szöveg másképp, egyedi módon teszi ezt. Ha nincs
lényege az irodalomnak, vagyis nincs önazonossága az irodalmi dolognak, ha az, ami
irodalomként jelenti be és ígéri meg magát, nem adódik soha mint olyan, ez többek
között azt is jelenti, hogy egy irodalom, amely csakis irodalomról beszélne, vagy egy
mű, amely tisztán önreferens lenne, azon nyomban eltörölné önmagát. Talán, mondja
ön, éppen ez történik.
A semminek ez a semmítődés-tapasztalata érdekli tehát a vágyunkat az
irodalom neve alatt. Lévén a lét tapasztalata, nem kevesebb és nem több, a metafizika
határán, az irodalom mindennek a határán tartja magát/tartózkodik, szinte mindenen
túl, saját magát is beleértve. Ez a legérdekesebb a világon, talán a világnál is
érdekesebb, éppen ezért ha nem azonos is önmagával, ha nincs is meghatározása, az,
ami bejelenti és megvonja magát az irodalom név alatt, semmilyen más diskurzussal
nem azonosítható. Soha nem lesz tudományos, filozófiai, társalgási.
Ám ha nem nyílna rá mindezekre a diskurzusokra, ha ezek egyikére sem nyílna
rá, akkor sem lenne irodalom. Nincs irodalom a jelentéshez és a referenciához (való
fel)függesztett viszony nélkül. (Fel)függesztett, ez a függőben létet és a függőséget is
jelenti, az állapotot és a feltételességet. Felfüggesztett állapotában az irodalom csak
meghaladni tudja önmagát. Minden nyelv kétségtelenül valami másra vonatkozik, mint
önmaga vagy a nyelvre mint másik dologra. Nem élhetünk vissza/cselezhetünk ezzel a
nehézséggel. Mi a specifikus differenciája az irodalmi nyelvnek ebben a tekintetben?
Abban áll-e az eredetisége, hogy megáll, megállítja a figyelmet a nyelvről szóló nyelv
ezen excesszusánál? Abban, hogy mutogatja, megjegyzi, megjegyezésre adja a nyelv
ezen excesszusát mint irodalmat, azaz mint egy „inzétményt”, amely nem tud azonos
lenni önmagával, mert mindig viszonyban van, mindig a viszony a nem-irodalmihoz?
Nem, mert nem mutat semmit anélkül, hogy elrejtené, amit mutat és azt, hogy mutat.
Még itt is azt fogja mondani ön, hogy ez minden nyelvre érvényes, és hogy egy olyan
kijelentést ismétlünk meg itt, amelynek általánossága, például, olyan Heidegger-
szövegekben is olvasható, amelyek egyáltalán nem az irodalomra vonatkoznak, hanem
magára a nyelv létére az igazsághoz való viszonyában. Igaz ugyan, hogy éppen
Heidegger az, aki éppen párhuzamba állítja (egyiket a másik mellé) a gondolkodást és
a költészetet. Egyúttal továbbra is nehézségeink vannak az irodalom kérdésének
körülhatárolásával, elválasztásával az igazság kérdésétől, a nyelv lényegétől, röviden a
lényegtől. Az irodalom a helye és a tapasztalata ennek a „nehézségnek”, ami a nyelv
lényegével, az igazsággal és a lényeggel, a lényeg nyelvével általában szintén fönnáll.
Ha az irodalom kérdése gyötör bennünket, és főképp ebben a században, sőt a háború
utáni fél évszázadban, és ha a Sartre-i formájában (Mi az irodalom?) vagy az
„irodalmiság” „formalistább”, de szintén esszencialista formájában gyötör, az nem
azért van, mert tőle egy „S est P” típusú választ várunk, hogy „az irodalom lényege ez
és ez”; hanem inkább mert az irodalom tapasztalata ebben a században keresztezett
minden „dekonstruktív” rengést, melyek megrengetik az autoritást és a „mi az”
kérdésének pertinenciáját, és a lényeg és az igazság minden kapcsolódó rendszerét.
Mindenesetre visszatértünk az első kérdésére, arra a nehezen szituálható „helyre”, ahol

11
az irodalom iránti érdeklődésem keresztezi a filozófia vagy a metafizika iránti
érdeklődésemet – és végső soron nem tud megállapodni sem egyiknél, sem másiknál.

D. A. – Tudna kifejtettebb lenni azt illetően, miként gondolja, hogy a nyugati

hagyományt az irodalom és az irodalmi szövegek olvasása tárgyában metafizikai
hipotézisek uralják [the Western tradition of literature and of reading literature as
dominated by metaphysical assumptions]? A Positions-ban „egy szintaktikai és
formális munka szükségességére” hivatkozik ahhoz, hogy szembeszegüljünk az
irodalom rossz interpretációival, amilyen „a tematizmus, a szociologizmus, a
historicismus, a pszichologizmus” (94-95. lap), de óva int a formális redukciótól is.
Szükség van itt arra, hogy megkülönböztessünk irodalmat és irodalomkritikát?
Léteznek az ön szemében olyan kritika- vagy kommentárformák, amelyek elkerülik az
ilyen redukciókat?

J. D. – A „metaphysical assumptions” az irodalomban vagy az olvasásban

(„reading literature”, mondja ön) többféle módon helyezkedhet el, melyeket nagyon
gondosan meg kellene különböztetni. Ezek nem hibák, tévedések, vétkek vagy
balesetek, melyeket el lehetne kerülni. Megannyi nagyon is szükségszerű programon
keresztül – nyelv, grammatika, kultúra általában – ezen „assumptions”-nek az
ismétlődő visszatérése olyannyira strukturális, hogy nem lehetne kérdés az
elmiminálásuk. Az irodalmi szövegtartalomban mindig vannak filozófiai tézisek. Egy
irodalmi szöveg szemantikája és tematikája hordoz, „vállal” [assument] a szó angol és
francia értelmében egyaránt, metafizikát. Maga ez a tartalom rétegelt lehet, különböző
témákon, hangokon, formákon, műfajokon keresztüli. De hogy megismételjük az
iménti szándékosan kétértelmű kifejezést, az irodalom függő(ben)-léte semlegesíti az
„assumption”-t, amit hordoz; megvan ez a hatalma, még ha az író, az értelmező vagy
az olvasó tudata (és mindenki eljátssza e szerepeket valamilyen módon) nem is tudja
soha ezt a hatalmat teljesen hatékonnyá és jelenlévővé tenni. Először is mert e hatalom
kettős, kétértelmű, ellentmondásos, függeni valamitől és felfüggesztve lenni valami
között, függeni és függetlenedni, az „assumption” vállalva van és fel van függesztve. A
fikció oly kétértelmű szava (amit néha visszaélésszerűen használnak, mintha
egyenértékű lenne az irodalommal) elmond valamit erről a helyzetről. Nem minden
irodalom „fikció” műfajú vagy típusú, de fikcionalitás minden irodalomban van.
Kellene találni egy másik szót, mint a „fikció”. És ezen a fikcionalitáson keresztül
próbálja tematizálni a „nyelv” „lényegét” vagy „igazságát”
Habár nem mindig és nem mindenben értettem egyet vele ezen a ponton, Paul
de Man nem tévedett, amikor azt sugallta, hogy tulajdonképpen, általában véve
minden irodalmi retorika dekonstruktív, egyfajta iróniát érvényesítve, ha tetszik,
egyfajta közönyt a hittel vagy a metafizikai tézissel szemben, még amikor látszólag
tekintélyként hivatkozza is. Kétségtelenül bonyolítani kellene a dolgot, az irónia
kétségtelenül nem a legjobb kategória ennek a „függesztésnek”, ennek az epochénak
az elnevezésére; de kétségkívül van valami redukálhatatlan a poétikai vagy irodalmi
tapasztalatban. Anélkül, hogy ahistorikus lenne, távolról sem az, ez a vonás [trait], ez
a visszahúzódás [retrait] bőven túlterjedne az irodalom, a költészet vagy a
szépirodalom korszakolásain, Homérosztól Joyce-ig, rajtuk innen vagy túl.

12
 E hatalmas téren belül sok megkülönböztetés marad elengedhetetlen. Bizonyos
„irodalminak” mondott szövegek másoknál élesebben, tematikusabban vagy jobban
informálva „kérdezik” (ne mondjuk azt, hogy „kritikával illetik” vagy
„dekonstruálják”) a filozófiát. Időnként ez a kérdezés hatékonyabban megy vége az
írás praxisa, a színrevitel, a kompozíció, a nyelvvel bánás, a retorika révén, mint a
spekulatív argumentáció által. Időnként a teoretikus argumentumok mint olyanok, még
ha kritikus is a formájuk, kevésbé „destabilizálóak” vagy mondjuk egyszerűen úgy,
hogy kevésbé nyugtalanítóak a „metaphysical assumptions”-ra nézvést, mint ez és ez
az „írásmód”. Egy evidens és kanonikus „metafizikai” tézisekkel túlterhelt műnek,
írásműveletében, erősebb „dekonstruáló” hatásai lehetnek, mint egy szövegnek, amely
radikálisan forradalminak jelenti ki magát anélkül, hogy hozzányúlna a hagyományos
írás normáihoz és módjaihoz. Például bizonyos, szemantikájukban, jelentésükben, sőt
a téziseikben fölöttébb „fallocentrikus” művek, paradox hatásokat, paradox módon
antifallocentrikus hatásokat produkálhatnak egy írás merészsége révén, amely,
valójában, megzavarja a fallocentrizmus rendjét vagy logikáját vagy olyan határokat
érint, ahol a dolgok ellentétükbe fordulnak: akkor a rend törékenysége, ingatagsága,
sőt a romja jobban feltűnik. Ugyanúgy gondolok itt Joyce, mint ahogy Ponge
példájára. Ugyanígy van ez egy politikai nézőpontból is. A nyelv és az írás
tapasztalata, szenvedélye (testről, vágyról, megpróbáltatásról egyaránt beszélek itt)
átjárhat diskurzusokat, melyeknek a tematikája „reakciós” vagy „konzervatív”, és egy
sokkal nagyobb provokáló, transzgressziós vagy destabilizáló erőt kölcsönözhet a
számukra, mint a (balról vagy jobbról) „forradalminak” mondott szövegeké, melyek
békésen haladnak neoklasszikus vagy neoakadémikus formáikban. Itt e század oly sok
művére gondolok, melyeknek a politikai üzenetét és tematikáját jogosan helyezhetnék
el „jobbra”, és amelyeknek az írás- és gondolati munkája nem hagyja magát sem
önmagában, sem hatásaiban, könnyen osztályozni.
Feladatunk talán az, hogy föltegyük magunknak a kérdést, mi az oka, hogy e
század annyi műve és erős gondolkodása volt olyan politikai, ideológiai és filozófiai
„üzenetek” helye, amelyek néha konzervatívak voltak (Joyce), néha brutálisan és
ördögien öldöklők, fajgyűlölők, antiszemiták (Pound, Céline), néha kétértelműek és
instabilak (Artaud, Bataille). Blanchot és Heidegger története, vagy de Mané is, még
sokkal bonyolultabbak, és heterogénebbek önmagukban és oly különbözőek
egymástól, hogy már maga ez a képzettársítás azt kockáztatja, hogy konfúzióra bátorít
egyeseket azok közül, akik halmozzák az ostobaságokat ebben a témában. A lista, jajj,
hosszú lenne. A kétértelműség, a heterogenitás vagy az instabilitás címén az elemzés
meghatározásánál fogva elkerül minden lezárást és kimerítő formalizálást.
Ami érvényes az „irodalmi produkció” oldalán, az érvényes a „reading of
literature” oldalán is. A performativitás, amiről az imént beszéltünk, az olvasó részéről
ugyanazt a felelősséget hívja elő. Egy olvasó nem egy fogyasztó, egy néző, egy
látogató, nem is egy „befogadó”. Itt megtaláljuk tehát ugyanazokat a paradoxonokat és
ugyanazokat a rétegződéseket. Egy kritikus, aki „dekonstrukcionista”
proklamációkkal, tézisekkel vagy teorémákkal jelentkezik, ha mondhatom így, a lehető
legkonvencionálisabb olvasást is művelheti. És megfordítva. És a két szélsőség között,
minden egyes olvasaton belül, melyet ugyanaz az egyedüli személy írt alá, egy
bizonyos egyenlőtlenség, sőt egy bizonyos heterogenitás az redukálhatatlan marad.

13
 Kérdése utal „egy szintaktikai és formális munka szükségességére” is,
szembeállítva „a tematizmussal”, „a szociologizmussal”, „a historicizmussal”, „a
pszichologizmussal”, de a formalista redukciótól történő tartózkodásra is. Ha úgy
hittem is, hogy látszólag ellentmondásos gesztusokat kell tennem e tárgyban, az azért
volt, mert az oppozícióknak ez a sora (forma/tartalom, szintaxis/szemantika vagy
tematika) képtelennek látszott számomra, s ezt sokszor megjegyeztem, többek között
„A kettős ülés”-ben, hogy felérjen ahhoz, ami egy eseményben és egy szöveg
aláírásában történik. Márpedig mindig ez az oppozíció-sor vezérli a vitákat az
irodalom szocio-pszicho-historicista redukálásáival, váltakoztatva a két hegemónia-
típust.
Rátérek a kérdése utolsó részére: „Szükség van itt arra, hogy
megkülönböztessünk irodalmat és irodalomkritikát?” Nem vagyok benne biztos. Ami
az imént elhangzott, érvényes lehet egyikre és másikra is. Nem vagyok elégedett se
egy szigorú megkülönböztetéssel „literature” és „literary criticism” között, se a kettő
összekeverésével. Mi lenne a szigorú határ a kettő között? A „jó” irodalmi kritika, az
egyedüli, ami ér valamit, tartalmaz egy aktust, egy aláírást vagy egy irodalmi
ellenjegyzést, a nyelv egy inventív tapasztalatát, a nyelvben, az olvasásaktus
beíródását az olvasott szövegbe. Ez utóbbi sohasem hagyja magát teljesen
„tárgyiasítani”. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindent össze lehet keverni és
le lehet mondani a megkülönböztetésekről mindezek között az „irodalmi” vagy
„kritikai” produkció-típusok között (hisz egy „kritikai” instancia dolgozik az
irodalminak mondott mű„ben” is). Meg kell tehát határozni vagy körül kell határolni
egy másik teret, ahol pertinens megkülönböztetéseket igazolunk bizonyos irodalmi
formák és bizonyos … formák között – nem igazán tudok milyen nevet adni, ki
kellene találni egyet ezekre a „kritikai” invenciókra, melyek, deformálva ennek
határait, az irodalomhoz tartoznak. Mindenesetre nem tennék különbséget „literature”
és „literary criticism” között, de nem is sorolnám be közéjük az összes írás- és
olvasásformát. Ezeknek az új megkülönböztetéseknek le kellene mondaniuk a határok
tisztaságáról és linearitásáról. Egyszerre kellene szigorú formát ölteniük és képesnek
lenniük rá, hogy mindezen oppozíciók kontaminációjának lényegi lehetőségével
számoljanak, azokéval, melyekkel fentebb találkoztunk és azzal az oppozícióval,
amiről itt szó van, az irodalom és a kritika vagy az olvasás vagy az irodalmi
interpretáció között.

D. A. – Hogy elmélyítsük ezt a kérdést, mondaná-e, hogy az irodalomkritika

hagyománya épp olyan metafizikai előfeltevések által vezéreltnek bizonyult [governed
by metaphysical presuppositions], mint a filozófia, és hogy sokkal inkább, mint azok
az irodalmi szövegek, amelyeket vizsgál?

J. D. – Hogy túl tömör választ adjak, azt mondanám: „igen”. Egyszerűen, nem
jobban, mint egy filozófiai diskurzus, egy irodalomkritika sohasem egyszerűen
„governed by metaphysical assumptions”. Soha semmi nem homogén. Még azok
között a filozófusok között is, akiket a legkanonikusabb hagyománnyal társítunk, a
törési lehetőségek mindig megtörténésükre várnak. Mindig meg lehet mutatni
(megkíséreltem ezt például a Timaiosz Khorája kapcsán4), hogy a lehető
4
Jacques DERRIDA, Khora…

14
legradikálisabban dekonstruáló motívumok dolgoznak „benne” a platóninak,
karteziánusnak, kantinak mondott szövegben. Egy szöveget soha nem irányítanak
teljesen „metaphysical assumptions”. So the same will be true for literary criticism.
„Minden egyes eset”-ben (és az „eset”, a szingularitás, az aláírás vagy a korpusz
azonosítása már maga egy probléma) van egy dominancia, a metafizikai modell
dominanciája, és aztán az ellenerők, melyek fenyegetik vagy aláássák ezt a tekintélyt.
Ezek a „romosító” erők nem negatívak, részt vesznek a produktív és instituáló erejében
annak, amit felforgatni tűnnek. Hierarchiák vannak, erőviszonyok: az
irodalomkritikában éppúgy egyébként, mint a filozófiában. Ezek nem ugyanazok. Az,
hogy az irodalomkritikának „irodalminak” nyilvánított szövegekkel van dolga, és
amelyekről az előbb azt mondtuk, hogy maguktól fölfüggesztik a metafizikai tézist,
ennek következményei kell legyenek a kritikára. Mint olyan, azaz mint intézmény,
amely Európában a modern egyetemekkel egy időben állt föl, nagyjából a 19. század
elejétől, azt hiszem, törekednie kellett arra, éppen mert teoretizálni akart, hogy
filozófikusabb legyen, mint maga az irodalom. Innen nézve talán metafizikusabb, mint
az irodalmi szövegek, melyekről beszél. De minden egyes esetben látni kellene, hogy
mennyiben az. Általában véve az irodalomkritika nagyon filozófikus a formájában,
még ha a dolog hivatásos művelői nincsenek is trained as philosophers vagy ha ki is
nyilvánítják megvetésüket a filozófia iránt. Az irodalomkritika talán strukturálisan
filozófiai. Amit itt mondok, az nem feltétlenül bók – azon okokból is, melyekről éppen
beszélünk.

D. A. – Gondolja, hogy az irodalom és a metafizikai hagyomány közötti

történeti szolidaritás demonstrálását (demonstration) fontos feladata (an important
task) volna vállalni az irodalomkritikusoknak (literary critics)? Óhajtja-e kérdezni (a
szó kritikai értelmében) az ömömöt, sőt az élvezetet (enjoyement), amit a legtöbb
olvasó érzett és érez még az ilyen típusú irodalom és az ezt bátorító kritika
olvasásával? Az irodalom, így értve és tanítva, vagyis mint logocentrikus és
metafizikus, nem cinkosa-e egy különös etikának és politikának, történetileg és
aktuálisan?

J. D. – Először az ön mondatát idézem: „Gondolja, hogy az irodalom és a

metafizikai hagyomány közötti történeti szolidaritás demonstrálását fontos feladata
volna vállalni az irodalomkritikusoknak?” „Demonstrálás” alatt talán dekonstrukciót is
ért: a demonstrálását egy összefüggésnek, amelyet ha nem is felbontani kell, de
legalábbis kérdezni, dekonstituálni vagy áthelyezni. Mindenféleképpen azt hiszem,
hogy bizonyítani kell ezt a szolidaritást, mindenesetre tudatosítani kell az irodalomnak,
az irodalom történetének a hozzákötöttségét a metafizikai hagyományhoz, még ha ez a
kötés bonyolult is azon okokból, melyeket az imént említettünk.
Azzal ellentétben, amit néhányan hisznek vagy érdekük, hogy elhitessenek,
meglehetősen történetinek, nagyon historicistának érzem magam – ebből a
szempontból. Szüntelenül emlékeztetni kell erre a történeti szolidaritásra, és a módra,
ahogyan ütemezve van. A dekonstrukció egy nagyon is „történeti” hozzállásra szólít
fel (a Grammatológia például keresztül-kasul egy történeti munka), még ha
óvakodnunk is kell a történelem metafizikai fogalmától. Ez mindenütt ott van.

15
 Szüntelenül emlékeztetnünk kell tehát az irodalomnak erre a „történeti
szolidaritásra” a metafizika történetével és hagyományával, még ha jeleznünk is kell a
különbségeket, az eltéréseket, ahogy az előbb tettük. Vagyis ez a feladat, „an
important task”, mondja ön helyesen, nem csupán a „literary critics”-é, ez az író
számára is feladat; nem szükségszerűen egy kötelesség a morális vagy politikai
értelemben, de véleményem szerint egy az olvasás- és az írástapasztalattal szorosan
együtt járó feladat. „Kell” ez a történetiség, ami korántsem azt jelenteni, hogy minden
olvasás vagy minden írás legyen historizálva, hogy legyen „történészi”, még kevésbé,
hogy „historicista”. Később még kétségtelenül visszatérünk ehhez a problémához.
Van egyfajta paradox történetiség az írás tapasztalatában. Az író lehet tudatlan
vagy naiv a történeti hagyományt illetően, amely őt hordozza vagy amelyet átalakít,
feltalál, áthelyez. De felmerül bennem a kérdés, hogy még a történeti tudat vagy
ismeret hiányában is nem „értekezik-e” a történelemről egy beszédesebb, élőbb,
egyszóval szükségszerűbb tapasztalaton keresztül, mint amilyen bizonyos történészek
tapasztalata, kiknek naivan gondos hivatása egy tudomány tartalmát „tárgyiasítani”.
Még ha ez itt nem is egy morális vagy politikai kötelesség (persze azzá is
válhat), ez az írástapasztalat „alá van vetve” egy imperatívusznak: egyedi eseményekre
adni alkalmat, újat feltalálni az írásaktus formája alatt, amely már nem teoretikus
tudásban vagy új konstatív kijelentésekben áll, egy poétikai-irodalmi performativitásra
vállalkozni, amely legalábbis analóg az ígéretek, parancsok, vagy létesítő vagy
törvényhozó aktusok performativitásával, amelyek nem csupán a nyelvet alakítják át,
vagy amelyek a nyelv átalakításával többet alakítanak át, mint a nyelv. Ez mindig
érdekesebb, mint ismételni. Ahhoz, hogy ez az egyedi performativitás megvalósuljon,
hogy új jöjjön létre, a történeti kompetencia egy bizonyos formájában nem
nélkülözhetetlen (például egy bizonyos egyetemi tudás formájában az irodalomtörténet
tárgyában), de megnöveli az esélyeit. Írástapasztalatában mint olyanban, ha ugyan nem
egy kutatási tevékenységben, egy írót nem tudja nem érinteni, érdekelni, aggasztani a
múlt, az irodalomé, a történelemé vagy a filozófiáé, általában a kultúráé. Nem tud vele
nem számolni valamilyen módon, és nem tudja nem felelős örökösnek érezni magát,
beleírva egy genealógiába, bármifélék legyenek is a megszakítások vagy elutasítások
ez ügyben. És minél élesebb a törés, annál élőbb a genealogikus felelősség. Nem lehet
nem figyelembe venni a múltat, ha akarjuk, ha nem. Még egyszer mondom, ez a
történetiség vagy ez a történelmi felelősség nincs feltétlenül hozzákapcsolva a
tudathoz, a megismeréshez, sőt a történeti tematikához sem. Amit az előbb felvetettem,
az Joyce-ra, a történeti tudat e hatalmas allegóriájára éppúgy áll, mint Faulkner-re, aki
nem úgy ír, hogy minden egyes mondatával, egyszerre több nyelven is, megidézi az
egész nyugati kultúrát.
Talán hozzá lehet ezt kapcsolni az „enjoyment”-re vonatkozó kérdéséhez? Nem
tudom, hogy lefordíthatjuk-e ezt az „öröm” [plaisir] vagy az „élvezet” [jouissance]
szavakkal (ez a szó, melyet oly nehezen tudunk angolra fordítani). A „dekonstrukció”,
a „dekonstruktív” kérdés-, olvasás- vagy írástapasztalat egyáltalán nem fenyegeti vagy
keveri gyanúba az „enjoyement”-et. Inkább az ellenkezőjét hiszem. Minden egyes
esetben, mikor „élvezet” fordul elő [il y a] (de ennek az eseménynek az „előfordulása”
[il y a] önmagában fölöttébb enigmatikus), „dekonstrukció” történik [il y a]. Hatékony
dekonstrukció. A dekonstrukciónak talán az a következménye, ha ugyan nem a
küldetése, hogy felszabadítsa a tiltott élvezetet. Íme valami, aminek a pártját kell

16
fogni. Talán ez az élvezet az, ami a legjobban irritálja a „dekonstrukció” közismert
ellenségeit. Ezek egyébként azt hányják az általuk „dekonstrukcionistáknak”
nevezettek szemére, hogy ezek megfosztják őket a nagy művek és a hagyomány
gazdag kincsestárainak olvasásában lelt hagyományos gyönyörködésüktől és
ugyanakkor, hogy túl sokat játszanak, túl sokat gyönyörködnek, s hogy kimondják,
ami nekik tetszik, hogy örömet okozzanak maguknak, stb. Érdekes és árulkodó
ellentmondás. A „rézüst-érvelés”5 e mesterei többé-kevésbé homályosan felfogják, a
„dekonstrukcionisták” – hogy én is ehhez a nevetséges nyelvezethez folyamodjak –
nem azok, akik a legtöbb örömtől megfosztják magukat. Ezt néha nehéz elviselni.
Természetesen az öröm, az örömelv vagy a túljának a kérdése nem egyszerű,
kivált az irodalomban, és ezt nem tudjuk itt vizsgálni. De hogy egy kissé nyers és
aforisztikus legyek, átugorván a pszichoanalitikus állomásokat és utalva arra, mit a La
carte postale-ban próbáltam bizonyítani, mondjuk azt, hogy nincs hatékony
dekonstrukció a lehető legnagyobb öröm nélkül. Ideiglenesen és kényelemből, hogy
időt nyerjünk, bemutathatjuk ezeket a paradoxonokat az elfojtás és az elfojtás
feloldásának terminusaiban. Az irodalom feloldja az elfojtást: bizonyos mértékben
legalábbis, a maga módján, sosem teljesen, szabályozott szcenáriók szerint, de mindig
éppen módosítva a szabályokat ott, amit az irodalom történetének nevezünk. Az
elfojtásnak ez a feloldása vagy látszat-feloldása, látszat, mely sohasem semleges és
hatástalan, összefügg a tézisnek és a „metaphysical assumption”-nek azzal a
(fel)függesztett-létével, azzal az epokhé-jával, amiről korábban beszéltünk. Ez
kifinomult és intenzív örömöt képes okozni. Ez irodalom nélkül is megképződhet, „az
életben”, az irodalom nélküli életben, de a maga módján az irodalom is „az életben”
van, a „real life”-ban, ahogy zavartalalnul mondják azok, akik úgy hiszik, a „real life”
és a másik között különbséget tudnak tenni. Az öröm az ezen a határon játszódó
játékhoz kötődik, ahhoz, ami e határon, e határra van (fel)függesztve. Ugyancsak
kötődik a látszat, sőt a mimészisz összes paradoxonához. Hiszen ha a „dekonstrukció”,
használjuk még ezt a szót a tempó érdekében, le is bonthatja a mimészisz egy bizonyos
interpretációját, azt, amit én mimetologizmusnak neveztem, a mimeisthai logikája
dekonstruálhatatlan vagy inkább úgy dekonstruálható, mint „maga” a dekonstrukció.
Ez utóbbi egyszerre azonosulás és elhasonulás, a kettősség tapasztalata, az iterabilitás
gondolata, stb. Mint az irodalom, mint az öröm, mint annyi más dolog. A
mimésziszben lelt öröm nem feltétlenül naiv. Azok a dolgok, amelyek a mimésziszben
(le)játszódnak, nagyon körmönfontak. És még ha van is naivitás, éspedig
redukálhatatlan naivitás, dekonstruálni nem abban áll, hogy leleplezzük vagy
5
Derrida elsősorban bizonyos Freud-elemzéseiben használja ezt a szókapcsolatot (például: Résistances – de la
psychanalyse, Galilée, Paris, 1996, 19.), mely a kölcsönkért rézüst ismert adomájának freudi felhasználásaiból
veszi eredetét. Az Álomfejtés és A vicc és viszonya a tudattalanhoz című Freud-szövegek illesztik érvelésükbe a
történetet, melyet nemcsak különböző értelmezési keretbe helyeznek, de eltérő variánsait is használják. A vicc-
könyvben: „A. egy rézüstöt kért kölcsön B.-től, majd amikor B. visszakapta, beperelte A.-t, mivel az üstön nagy
lyuk tátongott s következésképp használhatatlanná vált. A. így védekezett: „Először is soha semmiféle üstöt nem
kértem kölcsön B.től; másodszor, az üstöt én már lyukasan kaptam; harmadszor pedig én az üstöt hibátlan
állapotban adtam vissza.” Sigmund FREUD, A vicc és viszonya a tudattalanhoz, ford.: BART István = Uő,
Esszék, Gondolat, Budapest, 1982, 79. Az Álomfejtésben az Irma-injekció álompéldájának kommentárjában: „Az
egész védőbeszéd – hisz ez az álom nem egyéb – élénken emlékeztet annak az embernek a védekezésére, akit
szomszédja bevádolt, hogy üstjét törötten adta vissza: először is – mondja a vádlott – ő az üstöt épségben adta
vissza, másodszor, az már lyukas volt, amikor kölcsönkérte, harmadszor sohasem kérte kölcsön. Annál jobb; ha
e védekezésmódok közül csak egyről is kiderül, hogy helytálló, fel kell menteni a vádlottat.” Sigmund FREUD,
Álomfejtés, ford.: HOLLÓS István, Helikon, Budapest, 94. (A fordító jegyzete)

17
eloszlatjuk a naivitást, azt remélve, hogy teljesen elkerülhetjük: inkább bizonyos
módja lenne ez annak, hogy a pártját fogjuk és számoljunk vele.
Tehát: nincs dekonstrukció öröm nélkül és nincs öröm dekonstrukció nélkül. Ha
akarjuk vagy ha tudjuk, a pártját „kell” fogni és belőle kell kiindulni. De improvizálva
itt inkább nem megyek tovább. Az idő és a hely hiányoznak.

D. A. – A történeti újraolvasásnak az a típusa, melyre az előző kérdésemben

utaltam, különösen ott munkál a feminista kritika egy bizonyos formájában, amelynek
a célja, hogy leleplezze az irodalmi szövegek és kommentárok fallocentrikus
előfeltevéseit, melyek hosszú idő alatt kialakultak. Vannak egybeesések az ilyen típusú
munkák és az ön munkái között? Milyen mértékben nevezi meg az „irodalom”
terminus azt a lehetőséget, hogy a szövegeket a fallocentrizmus vagy éppígy a
logocentrizmus megkérdőjelezései módjára olvassuk?

J. D. – Még egy nagyon nehéz kérdés. Nem úgy van-e, hogy a „feminista”
irodalomkritika mint olyan, mint azonosítható intézményes jelenség, egyidejű annak
megjelenésével, amit modern értelemben dekonstrukciónak hívunk? Ez először is és
lényegében véve azt dekonstruálja, ami annak az alakjában jelenti be magát, amire én a
fallogocentrizmus elnevezést javasoltam, hogy nyomatékosítsam fallocentrizmus és
logocentrizmus egy bizonyos szétválaszthatatlanságát. A háború után történt – sőt
jóval azon időszak után, amelynek Simon de Beauvoir jelezhetné a dátumát és a
határát – , hogy a „feminist criticism” mint olyan kibontakozott. Semmiképp sem az
1960-as évek előtt, sőt, ha nem tévedek, ami a legfeltűnőbb és a leginkább
megszervezett megnyilvánulásait illeti, semmiképp sem az 1960-as évek vége előtt. Az
egy időben feltűnés a dekonstrukció témájával, mint a fallogocentrizmus
dekonstrukciójával, nem feltétlenül, nem mindig jelenti azt, hogy utóbbitól függene, de
legalábbis ugyanahhoz a konfigurációhoz tartozik, ugyanabban a mozgásban,
ugyanabban a motivációban részesül. Ebből kiindulva a stratégiák természetesen
különbözőek lehetnek, szembe is állhatnak itt és ott, és egyenlőtlenségek jelenhetnek
meg.
De kanyarodjuk vissza, ha tetszik, egy kitérő után, ahhoz, amit az irodalom
tárgyában általánosan mondottunk: egyszerre intézményes és vad hely, intézményes
hely, amennyiben megengedett megkérdőjelezni, mindenesetre fölfüggeszteni az egész
intézményt. Egy intézményellenes intézmény egyszerre lehet felforgató és
konzervatív. Konzervatív lehet intézményiként, de ugyancsak lehet konzervatív
intézmény-ellenesként, „anarchista”-ként is, annyiban, amennyiben egy bizonyos
anarchizmus konzervatív lehet. Ha ezt a logikát követve visszatérünk a „feminista”
irodalom vagy kritika kérdésére, úgy tűnik, ugyanazokat a paradoxonokat találjuk: az
időnként a tematikájukban a leginkább fallocentrikus vagy fallogocentrikus szövegek
(és bizonyos módon egyetlen szöveg sem kerüli el teljesen ezt a programot) lehetnek,
bizonyos esetekben, a leginkább dekonstruktívak. És szerzőik lehetnek nőként és
férfiként anyakönyvezettek is. Néha több dekonstruktív erő van – amikor ezt munkába
akarjuk vagy tudjuk fogni az olvasásban, és nincs szöveg olvasás előtt vagy olvasáson
kívül – Joyce vagy Ponge egyes szövegeiben, amelyek sokszor látszólag
fallocentrikusak vagy fallogocentrikusak, mint bizonyos, tematikájukban teátrálisan

18
„feminista” vagy „anti-fallogocentrikus” szövegekben, legyenek ezek egyébként férfi
vagy női nevekkel aláírva.
Az irodalmi dimenzió miatt az, amit ezek a „fallogocentrikus” szövegek
felmutatnak, nyomban fel is függesztődik. Amikor valaki színre léptet egy túlzóan
fallo-centrikus diskurzust vagy magatartást, a műve aláírásával ezt nem írja alá, leírja
és ilyenként leírva exponálja, felmutatja. Bármilyen legyen is a szerző feltételezett
hozzállása a tárgyhoz, a hatás paradox és néha „dekonstruktív” lehet. De nem kell erről
általánosan beszélni, nincsenek itt szabályok, melyeknek minden egyes egyedi mű
csupán az esete vagy a példája, a mintapéldánya lenne. A mű logikája, különösen az
irodalomban, az aláírás egy „logikája”, az egyedi jegy, a kivétel és az ellenpélda egy
paradoxológiája.
Az olyan szövegek, mint Nietzsche, Joyce, Ponge, Bataille, Artaud szövegei,
melyek számos tekintetben erőszakosan fallocentrikusak, dekonstruktív hatásokat
produkálnak, méghozzá a fallocentrizmus ellen, melynek logikája mindig kész saját
maga megfordítására, szubverziójára. És fordítva, ha mondhatom így, ki hinné békésen
azt, hogy George Sand, George Eliot, vagy olyan hatalmas írói ennek a kornak, mint
Virginie Woolf, Gertrude Stein vagy Hélène Cixous olyan szövegeket írnak, melyek
egyszerűen csak nem- vagy anti-fallogocentrikusak? Itt azt kérem, hogy lássunk és
közelről, minden egyes esetben. Finomítani kell: a fogalom szempontjából, a
„fallocentrizmus” törvénye szempontjából és a mindig egyedi műolvasatok lehetséges
sokasága szempontjából. Manapság a kérdésnek kissé „durva” és vaskos fázisában
vagyunk. A vitában túlságosan bízunk az aláírók feltételezett nemi identitásában,
magában a nemi identitás fogalmában, túl egyöntetűen kezeljük a dolgokat, mintha
egy szöveg ez vagy az lenne, homogén módon, vagy emellett vagy amellett lenne, nem
számolva azzal, ami egy irodalmi mű státusában vagy akár a struktúrájában, inkább azt
mondanám, ökonómiája paradoxonaiban, kedvét kellene szegje ezeknek a
leegyszerűsítőknek.
Legyen bár fallogocentrikus vagy sem (és ez nem dől el olyan egyszerűen),
minél „erősebb” egy szöveg (de az erő itt nem egy férfias tulajdonság, gyakran a
legfegyvertelenebb gyöngeség), annál inkább írott, annál inkább megrengeti és
elgondolásra adja saját határait és a fallogocentrizmuséit, ahogy minden autoritás,
minden „centrizmus”, minden hegemónia határát általában. Figyelembe vévén ezeket a
paradoxonokat, bizonyos szövegeknek a legerőszakosabbak, a leginkább „reakciósak”,
a legmerészebbek vagy legördögibbek közül olyan érdekességük/jelentőségük marad a
szememben, amiről soha nem fogok lemondani, különösen egy politikai
érdekességről/jelentőségről, amelytől semmilyen megfélemlítés, semmilyen
dogmatizmus, semmilyen egyszerűsítés nem szabadna, hogy elfordítson bennünket.

D. A. – Azt mondaná tehát, hogy egy irodalmi szöveg, amely megkérdőjelezi a

logocentrizmust, az ugyanezt teszi a fallogocentrizmussal is, s teszi ezt ugyanabban a
mozgásban és ugyanabban a mértékben?

J. D. – Ha egy szóval felelhetnék, azt mondanám, igen. Ha lenne időm

mondatokat alkotni, akkor kifejteném ezt a sugalmazást: jóllehet a fallocentrizmus és a
logocentrizmus elválaszthatatlanok, az esetek tükrében a hangsúlyok hol az egyikre,
hol a másikra eshetnek. A közvetítések ereje és pályája különböző lehet. Vannak

19
közvetlenebbül logocentrikus, mint fallogocentrikus szövegek és fordítva. Bizonyos,
női nevekkel aláírt szövegek lehetnek tematikusan anti-fallocentrikusak és erősen
logocentrikusak. Itt finomítani kell. De végső soron a két motívum radikális
különválasztása szigorúan véve lehetetlen. A fallogocentrizmus egyetlen dolog, még
ha egy artikulált dolog is, amely differenciált startégiákat kíván. Ez a tétje bizonyos,
reális vagy virtuális, vitáknak a militáns feministákkal, akik nem értik meg, hogy
annak igényes olvasása nélkül, ami a logocentrizmust és a fallocentrizmust artikulálja,
más szóval egy következetes dekonstrukció nélkül, a feminista diskurzus azt
kockáztatja, hogy nagyon durván termeli újra éppen azt, amit kritizálni igyekszik.

D. A. – Térjünk most át konkrét szerzőkre és szövegekre. Egy beszélgetésben

tett egy utalást Samuel Beckettre, ahogy más szerzőkre is, akiknek a szövegei
„megrengetik nyelvünk határait”. Tudomásom szerint soha nem írt Beckettről. A tervei
között van-e ez, vagy oka van a hallgatásának?

J. D. – Nagyon gyorsan. Ő egy olyan író, akit nagyon közel érzek vagy nagyon
közel szeretnék érezni magamhoz, de túl közel is. Pontosan e közelség miatt nehéz ez
nekem, túl könnyű és túl nehéz. Talán egy kicsit kerültem is a dolgot e miatt az
azonosulás miatt. Túl nehéz azért is, mert ő az én nyelvemen ír – egy nyelven, amely
egy bizonyos pontig az övé is, az enyém is egy bizonyos pontig (mindkettőnk számára
ez egy „különbözképpen” idegen nyelv) – szövegeket, melyek egyszerre túl közeliek
és túl távoliak ahhoz, hogy „felelni” tudjak rájuk. Hogyan írjak franciául valakinek a
nyomdokában, valaki”vel”, aki olyan műveleteket végez ezzel a nyelvvel, melyek
annyira erősek és annyira szükségesek, ám amelyeknek idiomatikusaknak kell
maradnia. Miképpen írjak, írjak alá, ellenjegyezzek performatív módon szövegeket,
amelyek Beckett-re „felelnek”? Miképpen kerüljem egy úgynevezett egyetemi
metanyelv laposságát? Nagyon nehéz ez. Azt fogja erre mondani talán, hogy olyan
idegennyelvű írókkal, mint Kafka, Celan vagy Joyce, megkíséreltem. 6 Igen, legalább
megkíséreltem. Ne beszéljünk az eredményről. Volt egyfajta mentségem vagy alibim:
franciául írok, időről időre idézem a németet vagy az angolt, és az írások, a
„performatív aláírások” nemcsak nem mérhetők össze, ez magától értetődő, de
főképpen „közös nyelv” nélküliek, legalábbis e kifejezés köznapi értelmében. Attól
fogva, hogy Beckett egy bizonyos franciában ír, ahhoz, hogy „feleljek” a művére, a
számomra lehetetlen írásperformanszokat kellene megkísérelni (néhány dadogási
(tehát szóbeli) kísérleten kívül pár Beckettnek szentelt szemináriumon az elmúlt évek
során). Meg tudtam kockáztatni nyelvi kompromisszumokat Artaud-val, aki ugyancsak
a maga módján szeret és erőszakol, tesz erőszakot egy bizonyos francia nyelven. De
vannak Artaud-nál (aki paradox módon messzebb van tőlem, idegenebb a számomra,
mint Beckett) szövegek, amelyek megengedték nekem az írás-kiegyezéseket.
Gondoljunk bármit a sikerükről vagy a bukásukról, átadtam magam nekik és
publikáltam őket. Ez nem volt számomra lehetséges Beckett-tel, akit úgy fogok volt
„elkerülni”, mintha mindig már olvastam és túl jól értettem volna.

6
Lásd különösen: „Préjugés, devant la loi” a La Faculté de juger című kötetben, Schibboleth. Pour Paul Celan;
Ulysse gramophone.

20
 D. A. – Mondhatnánk-e, hogy mivel Beckett írása már annyira „dekonstruktív”
vagy „ön-dekonstruktív”, nem nagyon marad mit csinálni?

J. D. – Kétségtelenül. Egy bizonyos nihilizmus egyszerre belül van a

metafizikán (a metafizika utolsó berekesztése, mondaná Heidegger) és aztán, már túl
van rajta. Különösen Beckettnél a két lehetőség a lehető leginkább szomszédos és
konkuráló. Nihilista és nem nihilista. Főképpen pedig ezt a kérdést nem szabadna úgy
tekinteni mint egy a szövegeken kívüli vagy fölötti filozófiai problémát. Amikor
megtörtént velem, hogy egyetemi hallgatókkal Beckett néhány szövegét olvastuk,
vettem három sort, eltöltöttem vele két órát, azután lemondtam, mert nem lett volna
lehetséges vagy tisztességes, sőt érdekes sem, kivenni egy Beckett-szövegből néhány
„jelentéses” sort. Műveinek a kompozíciója, a retorikája, a megalkotottsága és a
ritmusa, még azoké is, amelyek a leginkább „szétszereltnek” tűnnek, íme ami
tulajdonképpen a „legérdekesebb” „marad”, íme a mű, íme az aláírás, a maradék,
amely marad, mikor a tematika már ki lett merítve (és ugyancsak ki lett merítve,
mások által, régóta, más módokon).
Joyce-nál úgy tehettem, mintha elszigetelnék két szót (he war vagy yes, yes),
Celannál egy „idegen” szót (Schibboleth), Blanchot-nál egy szót és két homonímiát
(pas).7 De soha nem szándékozom volt adni vagy javasolni ezeknek a műveknek egy
általános olvasatát. Írtam egy szöveget, amely egy másik szövegének eseménye előtt
mint olyan előtt, mely egy bizonyos nagyon egyedi pillanatban történt velem,
megkísérel „felelni” vagy „ellenjegyezni” egy idiómában, mely történetesen az enyém.
De egy idióma sohasem tiszta, iterabilitása kinyítja őt másokra. Hogy az én saját
„ökonómiám” ösztönözhet más egyedi olvasatokat, annak nagyon örülnék. Hogy itt és
ott az egyediségen túlhatoló viszonylagos „általános következményei” vannak, az bele
van írva minden nyelv iterábilis struktúrájába, ám ahhoz, hogy komolyan beszéljünk
erről, újra át kellene dolgozni az egyediség, a példa, az ellen-példa, az iterabilitás, stb.
egész „logikáját”. Ezt próbálom meg egy másik módon másutt, és gyakran azoknak az
olvasatoknak a során, melyeket az előbb felidéztem. Mindegyikük, egyszerre, úgy
kínálkozik mint az aláírásra, a tulajdonnévre, az egyediségre tett reflexiók. Mindez
tehát hogy magyarázatot adjak rá, hogy lemondtam az írásról Beckett irányában –
egyelőre.

D. A. – A „L’aphorisme à contretemps” egy öntől szokatlan szöveg, mivelhogy

egy 16. századi mű olvasatát javasolja, a Rómeó és Júliáét. Egy ilyen mű, a kulturális
és történeti távolságában, fölvet-e az ön számára sajátos olvasási problémákat?
Egyébként ennek a darabnak a kiválasztása a véletlennek vagy felkérésnek
köszönhető, vagy úgy gondolja-e, hogy Shakespeare összes műveiből ez érdemel
különös figyelmet az ön gondolatainak és céljainak a perspektívájából?

J. D. – Ahogyan ön azt megjegyezte, nem úgy olvastam a Rómeó és Júliát mint

a 16. század egyik szövegét, erre képtelen voltam. A cím az pontosan az „ellenidő”
[„contretemps”] volt. És az aforizma is, ami annyit jelent, hogy nem állt
szándékomban a művet mint olyat a maga egészében olvasni. Nem mintha csupán
modern szövegek iránt érdeklődnék, de nem volt meg a szükséges kompetenciám,
7
Ulysse gramophone; Schibboleth. Pour Paul Celan; „Pas”, Parages, p. 19-116.

21
hogy „a maga korában” olvassam ezt a művet. Fel kell idéznem a megfontolásokat,
melyek alkalmak is egyúttal, s amelyek miatt ilyen fajta szövegeket írok. Szabad
elhatározásból soha nem lett volna merszem a Rómeó és Júliáról írni, vagy bármiről
Shakespeare-től. Túlságosan is megrémült tisztelettel vagyok egy mű előtt, mely
számomra az egyik „legnagyobb” a világon és túlzottan járatlannak érzem magamat.
Ebben az esetben egy rövid és „ferde”/közvetett szöveget kértek tőlem, hogy egy
rendezést kísérjen. A Rómeó és Júlia eme olvasási vázlatában kiemeltem az ellenidő és
az anakrónia motívumat, melyek egyébként érdekeltek, és éppen e helyütt, ahol a
tulajdonnév kérdését keresztezik. Mondani akartam mindamellett valamit a történeti
problémáról is, mivel ön azt kérdezi tőlem: „Egy ilyen mű, a kulturális és történeti
távolságában, fölvet-e az ön számára sajátos olvasási problémákat?”
Igen, számos problémát, és súlyos problémákat, melyeknek, úgy hiszem, eléggé
a tudatában vagyok. Újra kellene alkotni a lehető leginformáltabb és a leginteligensebb
módon, szükségből a történészek szokásos történelme ellen, a történeti alapismereteit
egy olyan darabnak, amilyen ez is, nem csupán Shakespeare általi megalkotásának
történelmi valóságát, a beíródását művek egy láncolatába, stb. (legalábbis jeleztem ezt
a dimenziót a szövegemben és megfogalmaztam a struktúra problémáját, amit ez
felvet), de azt is, ami magában a darabban történeti; ez egy hatalmas feladat, amit
abszolút szükségesnek ítélek. Ez nem jelenti azt, hogy minden olvasat, amely
megspórolja ezt a történelmet – és egy bizonyos pontig az én modern olvasatom ilyen
ebben a kis szövegben (ez egy nagyon kis szöveg) – ettől már irrelevant lenne. Ez
visszavezet egy szöveg struktúrájának kérdéséhez a történelemmel való
összefüggésében. Shakespeare példája itt pompás. Ki bizonyítja jobban, hogy teljesen
a történelmük által meghatározott, történelmükkel terhelt, tematikájukban is történelmi
szövegek kiválóan adják magukat az olvasásra a saját keletkezési idejüktől és
helyüktől nagyon távoli történeti kontextusokban? Nem csupán az európai 20.
században, de adva magukat japán vagy kínai rendezések és átdolgozások számára is?
Mindez egy szöveg struktúrájára hagyatkozik, arra, amit, a gyorsabb haladás
érdekében, az iterabilitásának fogok hívni, amely egyszerre gyökerezik egy kontextus
egyediségében és nyitja is meg azonnyomban ezt a nem telíthető kontextust egy
rekontextualizálásra. Mindez keresztül-kasul történeti. A nyom iterabilitása
(egyediség, identifikáció és alteráció az ismétlésben) a történetiség feltétele – mint
egyébként az anakrónia- és ellenidő-struktúra is, amiről a Rómeó és Júlia kapcsán
beszélek: innen nézve rövidke esszém nem csupán „történeti” ilyen és ilyen
dimenzióiban, hanem egy esszé a történetiségről, sőt a történelemről, arról a
tényezőről, amelyben a töténelem „alanyai” cselekszenek, ugyanúgy, ahogy a
történészek is, legyenek bár „historicisták” vagy sem. Azt állítani, hogy egy jel vagy
egy szöveg eredendően iterábilisak, az egyben azt is állítani, hogy egyszerű eredet,
tehát tiszta eredendőség nélkül, azonnyomban megosztódnak és ismétlődnek. Tehát
már a gyökerük helyén gyökerüktől elválaszthatókká válnak. Másik kontextusba
áthelyezhetően is rendelkeznek továbbra is jelentéssel és hatékonysággal.
Nem mintha a szöveg ezzel de-historizálódna, hanem a történetiség
iterabilitásból áll elő. Nincs történelem iterabilitás nélkül, és ez az iterabilitás teszi
lehetővé a nyomoknak, hogy az általános kontextus vagy a kontextus bizonyos
elemeinek a hiányában is tovább működjenek. Valamivel jobban kifejtem ezt a

22
„Signature événement contexte”-ben és a Limited Inc.-ben.8 Még ha a Rómeó és Júlia
történeti kontextusa, még ha a „külső” szélei vagy a belső társadalmi körképe nem is
azok, keresztül-kasul, amelyekben én olvasom, ma is lehet olvasni a darabot.
Rendelkezünk olyan erősen rögzült kontextuális elemekkel (melyek nem
természetesek, univerzálisak és változatlanok, de eléggé rögzítettek, tehát
destabilizálhatók is), amelyek a nyelvi kompetencián, a tulajdonnév tapasztalatán, még
analóg ismerős/családi struktúrákon, stb. keresztül lehetővé teszik az olvasást, az
átalakítást, az áthelyezést, stb. Lehetséges egy játék, szabályozott eltérésekkel és
értelmező átalakításokkal. De ez a játék nem lenne lehetséges az iterabilitás nélkül,
amely egyszerre ismétli meg ugyanazt és vezeti be ugyanezen ismétlés által azt, amit
franciául a játéknak hívunk, nem csupán a szó köznapi [ludique] értelmében, hanem
annak értelmében, ami egy szerkezet elemei közötti teresülés révén, lehetővé teszi a
mozgást és az artikulációt, azaz a történelmet, jóban-rosszban. E játék néha az, ami a
gép normális működését teszi lehetővé, de néha ugyanez a szó egy hitvány és
pontosság nélküli artikulációt jelöl, egy anomália, egy beteges funkciózavar okát. A
kérdés mindig egy ökonomikus értékelés kérdése: mi teszi a „legjobb játékot”? A
„megfelelő” játék, ami a működést lehetővé teszi, mennyiben vezethet a „rossz
játékhoz”, amely kockára teszi a jó működést? Miért vállaljuk a kockázatát, hogy,
mindenáron elkerülni akarván a játékot amiatt, hogy az rossz is lehetne, megfosztjuk
magunkat a „jó” játéktól is, vagyis összességében mindentől, mindenesetre a
minimális működéstől és a „normálisnak” mondott működéstől, különösen a
jelentéstől, az írástól, az olvasástól, a történelemtől, stb.?
Íme tehát, amiért az az indirekt, részleges, szerény olvasat, amellyel a Rómeó és
Júliáról megpróbálkoztam, talán nem egyszerűen irreleváns vagy inkompetens.
Természetesen nem állítottam helyre az egész történetet. De ki akarhatná ezt tenni? És
hát szóltam két szót erről a „történeti-anakronikus” helyzetről, beszélve a darab
egyediségéről – és az egyediségről Shakespeare darabjában, ennek tulajdonnevéről és
tulajdonneveiről. Főleg nem áll szándékomban ebből a rövid kalandból példát vagy
modellt fabrikálni. Ez olyasmi, amit kedvem volt alárni, sőt még dátumozni is az év
decemberének egy elmúlt pillanatára Veronába (amint mondva is vagyon a szöveg
végén). Emlékezni akartam rá és elmondani, hogy nagyon érzékeny vagyok erre az
ellenidő-történetre, a történelemre mint ellenidőre, ezekre a törvényekre, melyek
messze meghaladják a Rómeó és Júlia esetét, hiszen magába az iterábilis jel vagy név
struktúrájába vannak beleírva. Senki sem köteles érdeklődni az iránt, ami engem
érdekel. Ám ha ez történne, el kellene gondolozni arról, ami történik, ennek
feltételeiről, stb. Gyakran ezt teszem, nem mindig. Azt akartam mondani, hogy a
Rómeó és Júlia nem az egyetlen példa, de hogy egy nagyon jó példa. Az egyedisége
nem szabadna, hogy elkerülje a figyelmünket, még ha ez, mint minden egyediség, csak
egy a többi egyediség között. És ami csak egy műre érvényes, egy tulajdonnév, az
magától értetődően minden műre érvényes, vagyis minden egyediségre és minden
tulajdonnévre. Az, ami itt tragikusan és örömtelien egyetemes, az az abszolút
szingularitás. Hogyan beszélnénk, hogyan írnánk róla máskülönben? Mit is akarnánk
mondani máskülönben? És pontosan azért, hogy soha semmit se mondjunk? Semmit,
ami abszolút módon érintené az abszolút szingularitást, anélkül, hogy rögtön el ne

8
„Signature événement contexte”, Marges – de la philosophie, Minuit, Paris, 1972, 365-393., és Limited Inc.,
Galilée, Paris, 1990.

23
tévesztené úgy, hogy sohasem téveszti el azt? Ezt sugallom ebben a kis szövegben, és
néhány másikban is, nevezetesen a Schibboleth-ben, a Feu la cendre-ban vagy a
Qu’est-ce que la poésie?-ben. Ez a tragédia, akarom mondani, ez a szigorúan
kiosztható/kijeleölhető rendeltetés nélküli végzet a kompetenciáé, a pertinenciáé, az
igazságé, stb. is. Sok minden van benne, de kell hozzá az iterabilitásnak ez a játéka az
idióma szingularitásában. És ez a játék fenyegeti azt, amit lehetővé tesz. A veszélyt
nem lehet elválasztani az esélytől, a lehetőségfeltételt attól, ami korlátozza a
lehetőséget. Nincs tiszta szingularitás, mely anélkül állítaná önmagát, hogy rögtön ne
osztódna és tehát száműzetne önmagából.
Azt is kérdezte tőlem: „Ennek a darabnak a kiválasztása a véletlennek vagy
felkérésnek köszönhető?” Igen, egy meghívásra feleltem, melynek lehetősége lett
volna nem megtörténni. De nem feleltem volna rá, ha a Rómeó és Júlia története nem
jelentett volna nekem – ahogy mindenkinek – valamit, amiről kedvem volt beszélni. És
„ellenjegyzezni” valamiképpen. De volt ebben szerencse, természetesen, mindig egy
régi történet, egy kortalan program kereszteződik a megjelenő véletlennel. Ha a
rendező színész Daniel Mesguich nem vitte volna színre ezt a darabot ebben az időben
(de miért tette?), ha nem érdeklődött volna az iránt, amit írok (de miért? ez megnyit
egy másik oksági láncolatot), akkor semmit nem kért volna tőlem és soha nem írtam
volna meg ezt a szöveget. Nem lett volna nagy veszteség. Annál is kevésbé, mivel
ennek az esszének egy bizonyos tartalma, egy bizonyos logikája más szövegeiben is
feltalálható, egyszerre hasonló és különböző forma alatt. Ez mindig az egyedi és
iterábilis jel ugyanazon alogikus „logikájának” a következménye. A kérdésre, hogy
„úgy gondolja-e, hogy Shakespeare összes műveiből ez érdemel különös figyelmet az
ön gondolatainak és céljainak a perspektívájából?”, nem tudok válaszolni.
Kétségtelenül ez a darab „példaszerűen” adja magát arra, amit mondani akartam, amit
szükségesnek hittem gondolni a tulajdonnévről, a történelemről, az ellen-időről, stb.
De megpróbáltam erről egy olyan darab kapcsán beszélni, amelynek tisztelem a
felcserélhetetlen egyediségét. Ugyanarról a „témáról” egész mást írnék, ha (felelős
módon, igazságosan) egy másik kihívásra kellene válaszolnom, vagy egy másik egyedi
művet ellenjegyeznem, aláírván, de egy olyan aláírásban, amely ellenjegyzi és
megpróbál másképpen felelni a másik aláírására (mint azt próbáltam is tenni Blanchot,
Genet, Artaud, Ponge, stb. aláírásaival és tulajdonneveivel, de olyan szövegekkel is,
ahol a tulajdonnév nem ugyanilyen módon kapcsolódott a családnévhez). Az én
törvényem, amelynek alávetem magam és amire felelek, az a másik szövege, maga az
egyedisége, idiómája, hívása, ami megelőz engem. De csakis úgy tudok felelősen
felelni (és ez érvényes a törvényre általában, különösen az etikaira), ha játékba vonom
és elkötelezem a szingularitásomat, aláírva, egy másik aláírással – hiszen az
ellenjegyzés a másik aláírását megerősítve ír alá – , de egyúttal abszolút új és felavató
módon írva alá, egyszerre a kettőt, mint minden egyes esetben, amikor újra aláírva
megerősítem a saját aláírásomat: minden egyes esetben ugyanúgy és minden egyes
esetben másként, egy új esetben, egy másik esetben, egy másik dátummal.
Vagyis, nagyon szeretnék Shakespeare terében és örökségében írni és olvasni,
akihez végtelen csodálat és elismerés fűz; szeretnék (jajj, ez már nagyon késő) egy
„Shakespeare expert”-té válni; tudom, hogy minden benne van Shakespeare-ben:
minden és a többi, tehát minden és majdnem. De végül is, minden benne van Celanban

24
is, és ugyanígy, jóllehet máshogy, Platónban vagy Joyce-ban, a Bibliában, Vicoban
vagy Kafkában, nem beszélve az élőkről, mindenütt, micsoda, majdnem mindenütt…

D. A. – Az irodalomkritika egyik hagyományos saját jogú követelése az a

küldetése, hogy kiemelje, feltárja az általa kommentált szöveg egyediségét. A
hagyományos irodalomkritika képes elérni ezt a célt? Mennyiben képezi ez részét az
ön céljainak, amikor irodalmi szövegekkel dolgozik? Lehet egy szöveg egyediségéről
beszélni az olvasás ilyen és ilyen történeti aktusán kívül?

J. D. – Válaszom kettős és osztott lesz, látszólag ellentmondásos. De ez azzal

függ össze, amit az egyediség tapasztalatának nevezünk. Egyrészt, persze, aláírom a
„traditional claims”-t és osztom e tekintetben a legklasszikusabb törekvéseket és
vágyakat: egy mű mindig egyedi és csak ezen a címen lehet érdekes. Egyébként éppen
ezért szeretem a mű [oeuvre] szót, amely akármennyire is hagyományos, őrzi magában
ezt a konnotációt (az angol „work” szó talán nem ugyanazon a módon, általában). Egy
mű csak egyszer jön létre és, távol attól, hogy szembeszálljon a történelemmel, az
intézménynek ez az egyedisége, mely egyáltalán nem természeti és soha nem lesz
helyettesítve, keresztül-kasul történetinek tűnik fel a számomra. Úgy lehet rá
hivatkozni, mint egy tulajdonnévre, vagy mint arra, amit helyettesíthetetlen
referenciából egy tulajdonnév magában hordoz. A történelem, a kontextus és a műfaj
iránt tanúsított figyelemnek a mű e szingularitása, dátuma, aláírása nem ellentmond,
hanem megköveteli azt: nem az a dátum és nem az az aláírás, amelyek a mű köré vagy
a külső határára lennének bírva, hanem azok, amelyek magát a mű korpuszát alkotják
és állítják fel a „belül” és a „kívül” közötti peremen. Ez a perem, a
hivatkozás/referencia helye, egyszerre egyedi és osztható, ebből jön a nehézség, amit
jeleztem. Hiszen másfelől, ha mindig egyedítés zajlik, az abszolút egyedi soha nincs
tényként, tárgyként vagy önmagában létezőként adva, hanem egy paradox
tapasztalatban jelenti be magát. Egy abszolút., teljesen tiszta egyediség, ha lenne, nem
jelenne meg, mindenesetre nem adná magát olvasásra. Ahhoz, hogy olvashatóvá
váljék, az kell, hogy megossza magát [se partage], részt vegyen [participe] és
tartozzon [appartienne]. Megosztja tehát magát, megadja a részét [sa part] a műfajnak,
a típusnak, a kontextusnak, a jelentésnek, a jelentés fogalmi általánosságának, stb.
Elveszíti magát ahhoz, hogy adja magát. A szingularitás sohasem pontszerű, sohasem
olyan zárt, mint egy pont [point] vagy egy ököl [poing]. Ez egy vonás, egy
különböztető és önmagától is elkülönböző vonás: önmagával különböző. A
szingularitás (ön)magától különbözik, elkülönbözik önmagától, hogy az legyen, ami,
és hogy magában a szingularitásában ismétlődjék (meg). Nem lenne olvasása – sem
először is írása – a műnek e nélkül az iterabilitás nélkül. Íme, látszik, milyen paradox
következményekhez kellene vezetnie a „traditional claims” logikájának. Hogy
kérdésének terminusaival folytassam, azt mondanám, hogy a „legjobb” olvasat abban
állna, hogy alávetjük magunkat annak, ami a műben a legidiomatikusabb, számolva
eközben a történeti kontextusával annak, ami meg van osztva [partagé] (egyszerre a
részvétel és a megosztottság, a folytonosság és az elvágó elválasztás értelmében), ami
a műfajhoz vagy a típushoz tartozik, ama nem-hozzátartozási klauzula vagy enklávé
szerint, amit a „La loi du genre”-ban elemeztem. 9 És minden mű egyedi abban, hogy
9
„La loi du genre”, Parages.

25
egyedien beszél az egyediségről és az általánosságról. Az iterabilitásról és az
iterabilitás törvényéről.
Ugyanezt mondtuk a „Préjugés, devant la loi” tárgyáról is, ez a szöveg, teljesen
általános, erős, formalizáló, ökonomikus módon beszélve a törvény általánosságáról,
abszolút egyedi marad minden szöveg között, melyek ugyanarról beszélnek. Ami
történik, az mindig a kontamináció. Az esemény egyedisége, ez mindig az ismétlés és
az egyedi közötti egyedi viszony elérkezése, az iterabilitása. Az esemény csak úgy jön
el és úgy ígéri magát, hogy azzal kompromittálja is magát az egyedi és az őt
(meg)osztó egyedi kontaminációjában. Úgy érkezik, mint tisztátalan – és a tisztátalan
az esély itten.
Az így „osztott” egyediség nemcsak az írás, hanem az olvasás oldalán is megáll
és annak az oldalán, aki az olvasásban ellenjegyezve ír alá. Mint szingularitások
párbaja, létezik egy párbaj az írás és az olvasás között, melynek során egy ellenjegyzés
jön egy időben megerősíteni, megismételni, respektálni a másik aláírását, az eredetinek
mondott művet, és magával vonja máshová, megkockáztatva ezzel, hogy elárulja, és el
kell árulnia egy bizonyos módon, hogy respektálhassa, egy másik, szintént teljesen
egyedi aláírás invenciójában. Az ellenjegyzés így újradefiniált fogalma szépen magába
gyűjti az egész paradoxont: egyedi módon kell alárendelődni az egyediségnek, de
szükséges, hogy ez utóbbi megosztódjék, és így kockára tegye magát [se
compromette], hogy megígérje, hogy komprommitálja magát [promette de se
compromettre]. Igazából még azt sem hiszem, hogy itt egy párbajról lenne szó, amint
az előbb kicsit elhamarkodottan mondtam: ez a tapasztalat mindig kettőnél több
aláírást foglal magában. Egyetlen olvasás sem (és az írás mindig már egy ellenjegyző
olvasás, a mű oldaláról) lehetne, hogy is mondjam, „új”, „felavató”, „perfomatív” az
ellenjegyzések e sokasága és lecsökkentése nélkül. Idézőjelek kellenek valamennyi
szóhoz itt, amelyek szoksásosan el akarják törölni az axiómákat, melyeket felidézek
(egy ellenjegyzés nem lehet egyszerűen, abszolút módon „új”, „felavató” vagy
„performatív”, mivel magával hoz egy „improduktív” ismétlés- és előzetes konvenció-
részt, még ha ez csak a nyelvezet és a nyelv lehetősége volna is.
Vegyünk bármely példát. Noha ez a darab egy sor más „Rómeó és Júlia” közé
illeszkedik (amit megemlítek a „L’aphorisme à contretemps”-ban), az a Rómeó és
Júlia, amelyik Shakespeare aláírását hordozza, csak egyszer jött létre. Ezt az
egyediséget saját ismétlésének lehetősége tartja fenn és alkotja (olvasatok,
színrevitelek végtelen sora, reproduktív, ismétlő vagy átalakító referenciáké az
eredetinek tartott műre, amely, idealitásában, egyetlen egyszer, először és utoljára
született meg). Az olvasás alá kell rendelődjék [se rendre] ennek az egyszeriségnek,
magára kell vállalja, emlékezetben kell tartsa, (el)számolnia kell vele [en rendre
compte]. Ám ehhez, ehhez a „rendelődéshez”/”(el)számoláshoz” [„rendre”] a saját
módján kell aláírnia, valami mást írnia, ami ugyancsak egyedi módon felel rá
[réponde] és egybeesik vele [corresponde], vagyis redukálhatatlan, helyettesíthetetlen,
„új”: nem imitáció, nem reprodukció, nem metanyelv. Ez az ellenjegyző válasz
[réponse], ez a(z önmagáért és a másikért) felelős [responsable] ellenjegyzés „igent”
mond a műre, és még ezt mondja: „igen, ez a mű itt volt előttem, nélkülem,
tanúsítom”, még ha a mű azzal kezdődik is, hogy hívja a meg-felelő ellenjegyzést; és
még ha eredetétől fogva tartalmazni fogja volt az ellenjegyzést, hogy előfeltételezze
ennek lehetőségét a születésekor, az adott név pillanatában. A másik szöveg

26
ellenjegyzése az első törvénye, abszolút múltjának törvénye alatt marad. De ez az
abszolút múlt már az ellenjegyző olvasásra felszólítás volt. Az első nem első csak a
másik ellenjegyzéstől, az erre várakozástól fogva. Íme egy kalkulálhatatlan szcéna,
mivelhogy nem lehet itt így számolni: 1,2,3, sem az elsővel a második előtt, egy
szcéna, mely, meghatározásánál fogva, sohasem mutatkozik meg, és melynek a
fenomenalitása csak elrejteni tudja magát, mégis egy olyan „szcéna”, melynek
programoznia kellett minden „irodalomkritika” „traditional claims”-ét. Kétségtelenül
ez hozta létre iskoláinak és teorémáinak történetét.

D. A. – Rodolphe Gasché egy „dekonstruktív irodalomkritika” tárgyában ezt

írta: „Derrida jól bemutatta, irodalmi szövegolvasatai révén, azokat a textualitás- és
„irodalom”-struktúrákat, melyekkel a kritikának dolgoznia kell; miközben azt, hogy
milyen típusú infrastruktúrák vannak játékban a munkában, még nem kifejezetten
fejtette ki.”10 Az „irodalmat”, amit Gasché megkülönböztet itt attól, amit szoksásosan
irodalomnak hívunk, egy sajátos infrastruktúra alkotná, melyet világosan meg tudnánk
különböztetni például a differanciától, az ős-nyomtól, a pótléktól? Tudna mondani
néhány szót (ez egy hatalmas téma, melybe itt nem tudunk belemenni) az
„irodalomnak” erről a lehetséges sajátosságáról?

J. D. – Az „infrastruktúra” szó kicsit zavar engem, annak ellenére, hogy én

magam is használtam egyszer pedagógiai és analógiai célokból, a Grammatológia
idején, egy nagyon sajátos retorikai és bizonyítási kontextusban, és annak ellenére,
hogy értem, mi az, ami igazolja a stratégiai használatát, ahogy azt Gasché javasolja
(akivel egyébként beszéltem erről). Természetesen az „irodalmi” írás egy elemzésében
számba kell venni az általában értett textualitás leginkább „általános” (nem merem azt
mondani, és el kell kerülni, azt hiszem, hogy azt mondjuk, „fundamentális”,
„eredendő”, transzcendentális”, „ontológiai” vagy „infra-strukturális”) struktúráit. Ön
föl is idézte ezeket: differancia, ős-nyom, pótlék és mindaz, amit a Glas-ban „kvázi-
traszcendentálisnak” neveztem. Ezek minden szövegben implikálva vannak, de nem
minden szöveg irodalmi – Gasché jól teszi, hogy emlékeztet erre. Azután, hogy
szituáltuk az általános textualitás struktúráját, meg kell határoznunk, ha mondhatom
ezt, az irodalommá-válását, és aztán megkülönböztetni a fikciótól általában (nem
minden fikció irodalmi, nem minden irodalom szorosan a fikció rendjéből való), a
költészettől és a szépirodalomtól, az irodalmat, mely csupán néhány század óta viseli
ezt a nevet, stb. És ugyancsak pontosan körül kell határolni, erről beszélünk most itt, a
társadalmi konvencióknak és intézményeknek azt a történetileg meghatározott
jelenségét, amely alkalmat adott, az alkamát adta az irodalomnak. Ez a történeti-
intézményi struktúra, Gasché okkal jegyzi meg, nem a szöveg egy általános „infra-
struktúrája”. Ez nem ugyanaz a szint, mint az, amit nem infra-struktúrának, hanem
inkább a differancia, a nyom, a pótlék, stb. határtalan általánosságának fogok nevezni.
És talán itt kezdődhetne el a vita Gaschéval, a terminológia stratégiai megválasztásain
túl, noha az irodalom nem az általában vett szöveg, noha nem minden ős-írás
„irodalmi”, fölmerül a kérdés, hogy az irodalom egyszerűen csak az egyik példája,
effektusa vagy régiója-e a többi között az általános textualitásnak. És fölmerül a

10
Rodolphe GASCHÉ, Le Tain du miroir, Galilée, Paris, ford. Marc FROMENT-MEURICE, Galilée, Paris,
1995, 253.

27
kérdés, hogy alkalmazható-e rá egyszerűen a klasszikus kérdés: mi az, ennek az
általános textualitásnak az alapján, ami az irodalom, az irodalmiság sajátosságát adja?
Mindösszesen két okból kérdezem ezt. 1. Mindenek előtt, nagyon is lehetséges,
hogy az irodalmi írás a modernitásban több volt, mint egy példa a többi közt, inkább
egy kitüntetett vezérfonal a textualitás általános struktúrájához való hozzáférés
számára, ahhoz, amit maga Gasché az infrastruktúrának nevez. Annak, amit az
irodalom a nyelvvel „csinál”, van egy feltáró hatalma, ami kétségtelenül nem egyedi,
amit egy bizonyos pontig megoszthat a joggal, a jogi nyelvvel például, de ami egy
adott történeti szituációban (a miénkben éppen, és íme egy okkal több, hogy érintve,
kihívva, meghívva érezzük magunkat az „irodalom kérdése” által) sokkal inkább
megtanítja nekünk épp a „lényeget”, az írásról általában, az írás interpretációjának
filozófiai és tudományos (például nyelvészeti) határairól. Ez tehát ez az egyik fő oka
az irodalom iránti érdeklődésemnek, és meg vagyok győződve, hogy ugyanez váltja ki
számos irodalomteoretikus érdeklődését a dekonstruktív eljárások iránt, amikor ezek
kitüntetik az írást. 2. Továbbá, ha fáradhatatlanul elemezni is kell a történeti-
intézményi feltételeit, a politikáját és a szociológiáját az irodalomnak, ez utóbbi nem
egyetlen intézmény a többi közt, vagy nem a többihez hasonló. Nem egyszer láttuk
már e beszélgetés során a paradox vonását: egy olyan intézmény ez, mely abban áll,
hogy áthágja, átalakítja, tehát létrehozza a saját alkotmányos jogát; jobban mondva,
abban áll, hogy diszkurzív formákat, „műveket”, „eseményeket” hoz létre, amelyekben
egy alapvető konstitúció lehetősége maga van, legalábbis a „fikció” révén, vitatva,
fenyegetve, dekonstruálva, törékenységében megmutatva. Ennélfogva ha az irodalom
osztozik is egy bizonyos hatalomban vagy egy bizonyos sorsban az
„igazságszolgáltatással,”, az intézményi alapoknak, az államok alkotmányának, az
alapvető törvénykezésnek, sőt a törvény eredeténél található jogi-politikai
performativitásoknak a politikai-jogi létrejöttével, egy bizonyos pontig képes ezeket
meghaladni, kérdezni, „fikcionalizálni”: semmiféle célból, természetesen, vagy
majnem semmifélével, és olyan eseményeket hozva létre, melyeknek a „realitása”
vagy a tartama soha nincs biztosítva, de amelyek éppen ezáltal adnak nagyon sok
„elgondolni” valót, ha még ez jelent valamit.
D. A. – A „Kettős ülés”-nem használja ezt a kifejezést: „nincs – vagy alig,
nagyon kevés – irodalom”. Tudna némi magyarázatot adni ehhez a kommentárhoz?

J. D. – Már nem emlékszem, milyen kontextusban hittem, hogy mondhatom ezt

kicsit játékosan, de nagyon is hívén ennek a provokációnak a szükségességében: „oly
kevés irodalom van”. Bizonyosan nem azt jelentette ez, hogy nagyon kevés olyan
szöveg lenne, amit autentikusan irodalomnak tartok, például azok, amelyeknek, okkal
vagy ok nélkül, szükségszerű vagy véletlen okokból, eljutottam a kitüntetéséhez
(Mallarmé, Joyce, Blanchot vagy celan, Ponge, Genet szövegei). Nem, azon okokból,
melyekről az imént beszéltünk, inkább azt akartam aláhúzni, hogy valamely dolognak
önmagában vett irodalmi realitásként való létezése mindig is problematikus marad. Az
irodalmi esemény talán sokkal inkább egy esemény (mert kevésbé természetes), mint
minden egyéb, de egyúttal nagyon „valószínűtlenné” is válik, nehezen tanúsíthatóvá.
Egyetlen belső kritérium sem tudja garantálni egy szöveg lényegi „irodalmiságát”.
Nincs az irodalomnak biztos(ított) lényege vagy létezése. Ha ön hozzáfog
végigelemezni egy irodalmi mű összes alkotóelemét, soha nem fog köztük magával az

28
irodalommal találkozni, csakis jegyekkel/vonásokkal, amelyekben osztozik vagy
melyeket kölcsönöz, amelyeket ön másutt, más szövegekben is megtalál, legyen szó
nyelvről, jelentésekről, („szubjektív” vagy „objetív”) referensekről. És maga az a
konvenció is, amely lehetővé teszi egy közösségnek, hogy egyetértsen egy jelenség
irodalmi státusában, törékeny, instabil és mindig revíziónak alávetett marad. A
„nagyon kevés irodalom” e konvenció felé volt jelzés, vagyis e fikció felé a szöveg
belsejében megtalálhatatlan fikció tárgyában, nem pedig egy kis ideális könyvtár felé.
Nem mondom azt, hogy minden benne van ebben a „nagyon kevés”-ben. De ha ez
nem majnem minden, akkor minden kivéve semmi – vagy ha ez semmi, akkor egy
olyan semmi, ami számít, ami az én szememben sokat számít.

D. A. – A múltban kifejezte vágyát, hogy egy olyan szöveget írjon, amely

műfaji konvenciók alapján még kevésbé besorolható, mint a Glas vagy a La Carte
postale. Ha eljutna a megírásáig, mi lenne a viszony az ön szövege és a létező
hagyományok és intézmények között? Egy olyan szöveg lenne ez, amely nem
tartoznék sem a filozófiához, sem az irodalomhoz, sem a filozófia és az irodalom
kölcsönös kontaminációjához? Ki lenne képes ezt olvasni?

J. D. – Még most is, és jobban, mint valaha, reménytelenebbül, mint bármikor,

egy olyan írásról álmodom, amely sem filozófia, sem irodalom nem lenne, sem az
egyik vagy a másik által kontaminált, megőrizve azért, egyáltalán nem vágyom
lemondani erről, az irodalom és a filozófia emlékezetét. Bizonyosan nem én vagyok az
egyedüli, aki erről, tehát egy új intézményről, egy előzmény nélküli, elő-intézmény
nélküli intézményről álmodik. Jogosan fogja azt mondani nekem, hogy ez minden
egyes irodalmi mű álma. Minden egyes irodalmi mű az irodalom egy új
intézményének az álmát „árulja el”. Először is leleplezve árulja el őt: minden egyes
mű egyedi és egy egyedüli új intézmény. De elárulja azzal is, hogy lebuktatja: mint
egyedi, egy intézményes mezőben tűnik fel, amely elő van készítve arra, hogy
kirajzolódjék és kiemelkedjék belőle: az Ulysses úgy érkezik, mint egy regény a többi
között, amelyet felteszünk a könyvespolcra és amelyet beleírunk egy genealógiába.
Megvannak a felmenői és a leszármazottai. De Joyce olyan intézményről álmodott,
amely egyedül az ő művének a sajátja, és az ő műve vezeti be úgy, mint egy új rendet.
Nem sikerült neki, egy bizonyos mértékig? Amikor róla beszéltem, mint azt az Ulysse
gramophone-ban tettem, meg kellett, hogy értsem és osztanom is kellett az álmát: nem
csupán úgy kellett osztanom, hogy a magamévá tettem, felismerve benne, ami az
enyém, de úgy is osztanom kellet, mint a Joyce álmához tartozót, mint ebben
részesülőt, az ő terében járkálva le-föl. Nem olyan személyek és szerepők vagyunk
ma, akik (mint olvasók, írók, kritikusok, tanárok) Joyce álmában jöttünk létre, akiket
ez az álom hozott létre? Nem Joyce álma vagyunk, álomi olvasói, azok, akikről
álmodott és akik mi álmodunk lenni, a magunk módján?
A kérdésre „Ki lenne képes olvasni?”, nincs előre adott válasz.
Meghatározásánál fogva az olvasó nem létezik. Nem a mű előtt és nem mint ennek
egyszerű „befogadója”. Az álom, amiről beszéltünk, érinti azt is, ami a műben ennek
olvasóját létrehozza, egy olvasót, aki még nem létezik, akinek a kompetenciája nem
azonosítható, egy olvasót, akit a mű „formálna ki”, készítene fel, instruálna, alkotna
meg, sőt szülne meg, vagy mondjuk úgy, találna fel/ki. Feltalálna – egyszerre találna

29
rá véletlenül és hozná létre kutatással. A mű tehát egy intézménnyé válik, amely
megformálja saját olvasóit, olyan kompetenciát adva a számukra, amellyel még nem
rendelkeztek: egy egyetem, egy szeminárium, egy konferencia, egy kurzus, egy óra
[cours]. Ha bizalmat helyeznénk a kompetencia és a performancia ismert
megkülönböztetésébe, azt mondanánk, hogy a mű performanciája létrehozza vagy
felállítja, megformálja vagy feltalálja egy új kompetenciáját az olvasónak vagy a
címzettnek, aki ennélfogva ellenjegyzővé válik. A mű megtanítja neki, ha nagyon
akarja, az ellenjegyzést. Ami érdekes itt, az tehát annak a címzettnek a feltalálása, aki
képes ellenjegyezni és elkötelezetten és éleslátóan „igent” mondani. De ez az „igen” is
felavató performancia, és itt újra megtaláljuk az iterabilitás struktúráját, amely ezen a
ponton megakadályozná, hogy szigorú különbséget tegyünk performancia és
kompetencia, csakúgy, mint alkotó és befogadó között. Nem kevésbé egyébként, mint
a címzett és az aláíró, az író és az olvasó között. Ebbe a térbe bocsátkozott bele a La
Carte postale. Egy bizonyos módon tette ezt, egyszerre általános és egyedi módon.
Más módok is lehetségesek természetesen – és én is szeretném ezeknek szentelni
magamat.

30
31