Hatastortenesek. Tanulmányok Kulcsár Szabó Ernő 70. Születésnapjára

Alfejezet ■ 1
Hatástörténések
2 ■ Főfejezet
Alfejezet ■ 3
Hatástörténések
Tanulmányok
Kulcsár Szabó Ernő
70. születésnapjára
Szerkesztette:
Bónus Tibor
Halász Hajnalka
Lőrincz Csongor
Smid Róbert
Ráció Kiadó
Budapest, 2020
4 ■ Főfejezet
A kötet megjelenését támogatta:
Magyar Tudományos Akadémia
ELTE BTK Trefort-kert Alapítvány,

berlini Humboldt Egyetem
© Szerzők, 2020
© Szerkesztők, 2020
© Ráció Kiadó, 2020
Alfejezet ■ 5
Tartalom
Előszó .......................................................................................................................... 7
HERMENEUTIKA
Fehér M. István
Filológia, filozófia, hermeneutika. Filológia és filozófia
hermeneutikai nézőpontból .......................................................................... 15
Simon Attila
Utánzás és versengés: Arisztotelész a barátság hatásairól ......................... 51
RECEPCIÓ
Imre László
Az irodalomtörténet(írás) problémája? ....................................................... 79
Eisemann György
Az aiszthészisz kódjai. Kulcsár Szabó Ernő: Költészet
és korszakküszöb. Klasszikusok a modernség fordulópontján ................... 85
Lénárt Tamás
Könyöklök, hallgatok. Az Eszmélet befogadástörténetéhez ...................... 99
Balogh Gergő
Irodalomontológia. A későmodernség költészettörténeti
paradigmája Kulcsár Szabó Ernő munkásságában .................................. 114
L. Varga Péter
Költészettörténet, metron, kánon. Adalékok a költői szó
„igazságának” kánonideológiai aspektusaihoz ......................................... 127
6 ■ Főfejezet
Tartalom
MODERN
Kabdebó Lóránt
„tragic joy” – a későmodern európai költészet poétikája ....................... 153
Konkoly Dániel
Megjegyzések a hazai történeti avantgárd hatástörténetéhez ................. 182
Smid Róbert
A „kettős halál” mint a poétikai kommunikáció
mortifikációjának alakzata a magyar modernségben .............................. 192
Szabó Csaba
Sapere aude, avagy Rilke az ízlelésről
(Szonettek Orfeuszhoz I. 13) ........................................................................ 228
Szabó Marcell
Preparált líra ................................................................................................. 265
KOSZTOLÁNYI
Kulcsár-Szabó Zoltán
Kosztolányi kincse ....................................................................................... 303
Halász Hajnalka
Igen idegen nyelv. Az Esti Kornél kilencedik fejezete
a nyelv szeretetéről ....................................................................................... 323
Lőrincz Csongor
Nyelvigazságosság avagy az udvariasság poétikája
(Kosztolányi – Márai – Esterházy) ............................................................. 347
ESTERHÁZY
Bollobás Enikő
A politikai pornográfiától az elbeszélhetetlenség kényszeres
újramondásáig. Parodisztikus kettős beszéd Esterházy Péter
két regényében .............................................................................................. 387
Szirák Péter
„Az elesettség volt ott a domináló elem”. Az erőszak körülményei
a Termelési-regényben .................................................................................. 405
Alfejezet ■ 7
Tartalom
Bónus Tibor
Textualitás és beszédszerűség – esemény és korszakküszöb.
A Termelési-regény újraolvasásához ........................................................... 420
Molnár Gábor Tamás
Az egynyelvűség másikja. Újraírás, nyelv és identitás
a Harmonia caelestis zárlatában .................................................................. 469
POSZTMODERN
Fried István
A műfordító szonettjei
(Tandori Dezső három verse nyomában) ................................................. 491
Tamás Ábel
„Bölcsen játszani, mindig azt szerettem”. A kulturális emlékezet
újraírása Kovács András Ferenc / Calvus Trágár? Én? Soha…
kezdetű versében .......................................................................................... 503
Gorove Eszter
A betegség poétikája. Tóth Kinga: Holdvilágképűek ................................ 515
IRODALOMTÖRTÉNET
Dobos István
Észrevételek az új magyar irodalomtörténet
modernség-kötetének koncepciótanulmányához .................................... 531
Bednanics Gábor
Hangulat és gondolat között. Adalékok a modernség
költészettörténeti dilemmáihoz .................................................................. 550
Hansági Ágnes
Nyelvi komplexitás és esztétikaiság: az irodalom
a populáris kommunikáció korában .......................................................... 560
Laczházi Gyula
Lelki beszélgetések – az „önmegszólító verstípus”
kora újkori változatainak néhány sajátosságáról ...................................... 579
8 ■ Tartalom
Bengi László
Az érzékletek különválása és a megszólalás közvetítettsége
két korai modern novellában ....................................................................... 595
Stephan Krause
„Orgona monológ” a stadionban, avagy van-e köze
a focihoz Wagnernek? ................................................................................. 603
Névmutató .............................................................................................................. xxx

Tanulmány ■ 9
Előszó
Kulcsár Szabó Ernő, a magyar irodalomtudomány legjelentősebb, mert a legna-

gyobb hatású élő irodalomtudósa hetvenéves. A kötet írásainak ez az esemény
adja meg az alkalmát. Az ilyen évfordulókra barátok, kollégák, tisztelők és tanít-
ványok írásaiból szokás egy olyan gyűjteményt összeállítani, amelyet az ünnepi
alkalom formalitása tart össze elsősorban, s amely rendszerint az illető tudós
intézményes és/vagy baráti kapcsolatait reprezentálja, és nem annyira művé-
nek – ezekkel nem mindig, nem teljesen egybeeső – diszkurzív szakmai kötelé-
keit. E gyakorlatnak a tíz évvel ezelőtti ünnepi kötet (A hermeneutika vonzásá-
ban)1 igyekezett megfelelni, így most, az újabb dekád fordulójakor lehetővé vált,
hogy a köszöntés egy másik, kevésbé bevett formáját válasszuk. Ezúttal Kul-
csár Szabó Ernő kiterjedt életművének diszkurzív hatásából indultunk ki, olyan
irodalmárokat kérve fel a közreműködésre, akiknek munkái, munkássága kü-
lönféle módokon, de eltéveszthetetlenül érintkezik ezzel a diskurzussal. Azzal,
amely kánonformáló és iskolateremtő erővel határozta meg az elmúlt évtizedek
magyar irodalomtudományát, jelenünket is beleértve.
A születésnap biografikus évfordulója így hatástörténeti események artiku-
lálásának alkalmául kínálkozik, amennyiben az Ünnepelt gazdag életművének
diszkurzív hatása az az elsődleges elv, amely a felkért szerzők körét megvonni
engedte, s amely a kötet egységének garanciáját jelentette. Tehát olyan kollégák
írásairól van szó, akiknek eddigi munkái – különböző módokon – tanúskodnak
Kulcsár Szabó Ernő életművének szemléletformáló, de legalábbis megszólító
erejéről. A kötet alkalma azt kívánta, hogy ez a hatás és megszólítottság ezúttal
semmiképp se maradjon reflexió, megszólítás nélkül. Olyan írásokat vártunk,
amelyek valamely dimenziójukban nyíltan érintkezésbe lépnek az Ünnepelt szé-
les körű munkásságával, kapcsolódnak annak teoretikus vagy történeti kérdései-
hez, problémafelvetéseihez, értelmezési javaslataihoz. Ennek a kapcsolódásnak
a módja nyitott volt, ahogy intenzitása is változó lehetett, miként az is, ki melyik
szakaszához, korpuszához vagy mozzanatához szól hozzá az életműnek.
1 A hermeneutika vonzásában. Tanulmányok Kulcsár Szabó Ernő 60. születésnapjára, szerk. Bó-
nus Tibor – Eisemann György – Lőrincz Csongor – Szirák Péter, Ráció, Budapest, 2010.
10 ■ Előszó
Természetesen nem az Ünnepelt hatásának demonstrálása volt a célunk,

hisz e hatás nyilvánvaló és megkerülhetetlen, a magyar irodalomtudomány élő
kérdéseit huzamos ideje kezdeményező erővel alakító történés, amelyről egyé-
ni és kollektív kötetek sokasága, idősebb és fiatalabb irodalomtudós generációk
ugyancsak hatásos tevékenysége tanúskodik. Ráadásul ez a hatás korántsem va-
lamiféle homogén örökség afféle szimpla továbbadásaként írható le. Mit is értünk
mindenekelőtt diszkurzív hatáson? Kulcsár Szabó Ernő diskurzusa egynegyed
évszázaddal ezelőtt nem utolsó sorban azzal váltott ki – alighanem őt magát is
meglepetésként érve – egy ma már szenior korú irodalmár nemzedékre – majd
későbbi nemzedékekre is – elementáris hatást, hogy a maga radikálisan tudomá-
nyos beszédszerűségével, beszédszerű tudományossága praxisával engedte törté-
nő igazsággá válni az irodalomról való beszéd diszkurzív feltételezettségét. Nem
egyszerűen a mondottak igazságtartalmával győzött meg tehát, hanem a mondás
módjával, amely a halló, hallani akaró füleknek azt tette tapasztalatként is – tehát
mindennél hatékonyabban – evidenssé, hogy az irodalomtudomány tárgya nem
önmagában áll, de a róla való beszéd horizontalkotó performativitása képezi
meg. Magyarán az irodalom nyelvi s ezzel beszédművészeti létmódja ugyancsak
nyelvnek, nyelveknek, a róla történő beszédnek van kiszolgáltatva. Ennélfogva
az, hogy miként olvasunk valamely szöveget, s hogy miként kerül az, és egyálta-
lán maga az irodalom, az irodalmiság – ennek kérdésességével együtt – a hori-
zontunkba, attól függ, az irodalomértés mely nyelvén, nyelvein vagyunk képesek
róla megszólalni, s miképpen tudjuk azt így, ezáltal kérdésessé tenni.
Ennek a tapasztalati tanulságnak ez a diskurzus a széles körű hatását úgy
köszönheti, hogy mialatt a nyelvszerű használata, nehéz, nem magától értető-
dő elsajátítása révén engedte csak feltárulni saját igazságát, azt is demonstrálva
ezzel, hogy az irodalmi olvasás nem természetes művelet, konvenciói, szabályai
vannak, melyek a kérdésessé válásának és a megújításának nem az akadályát,
hanem az előfeltételét adják; tehát ezalatt e diskurzus fel is szabadított valamire:
a horizontalkotó nyelvek dialogikusságára, igazságérvényük történeti feltétele-
zettségére, ennek az irodalom értelmezését meghatározó konzekvenciáira. Arra,
hogy az egymással versengő diskurzusokra, olvasásmódokra való nyitottság
nem a köztük való tetszőleges választást jelenti, hanem a soha le nem zárható
és mindig alakuló igazságaik közötti, magát ennek kitevő reflektáló közlekedés
állandó kihívásait. A nehezen érthetőség jól ismert vádja azt nem tudatosította,
hogy e nehézség az olvasás mindenkori kondicionálását jelenti, a nyelviségnek
egy olyan tapasztalatát, ahol nemcsak az irodalomnak, de az irodalomról való
beszédnek is nyelviek a feltételei, vagyis azt, hogy a nyelv nem készletszerű inst-
Előszó ■ 11
rumentum, amellyel tőle független, nyelven kívül ismereteket, tapasztalatokat

artikulálunk utólag, hanem a megértés elidegeníthetetlen közege.
Korántsem egy homogén diskurzus örökségéről van szó tehát, hanem egy
saját magát folyton újraértő, önmaga kérdőre vonása és affimációja együttes moz-
gásában alakuló diskurzusról, amely különösen erős nyitottságot érvényesít az
irodalmi hermeneutikát is érő újabb és újabb elméleti impulzusokra, a dekonst-
rukciótól a médiatudományokon és az antihermeneutikai irányzatokon át a han-
goltság vagy a biopoétika kérdésirányaiig. Ez a nyitottság egyetlen esetben sem
az irodalmi hermeneutika feladását jelenti, hanem mindannyiszor az irodalom
igazságának kérdésességében megőrzött integráló erőt, azt, amely Kulcsár Sza-
bó értésmódjának folytonos megújulásra való képességét adja. Az olvasás vagy
a megértés ezen szemléletmód szerint nem valami meglévőnek az affirmálása
vagy tudomásulvétele, s nem is egy már birtokolt tudás vagy képesség érvénye-
sítése, alkalmazása, hanem az esemény kalkulálhatatlanságát is magában rejtő,
az elérkező másik diskurzusoktól sohasem elzárkózó dialogikus történés. Olyan
történés, amelyben az autoritásnak ugyancsak fokozottan temporális a létmód-
ja, amennyiben az nem egy megszilárdult kompetencia produktuma elsősorban,
hanem a saját előzetes felfüggesztéseinek, a róla való lemondásnak mint a meg-
értés feltételének a nyomában keletkezik újra és újra. Így lehet, hogy Kulcsár Sza-
bó Ernő hatása és irodalomtudósi nagysága – az ő szavait áthelyezve – „nem a
valaki felől valakit elérő hatásimpulzusok fenomenológiája felől gondolható el”.2
Az Ünnepelt iskolateremtő ereje sem az ilyen egyirányúként elgondolt hatásban
ragadható meg, sokkal inkább egy tudományos műhely szellemének jegyében,
amelyet a gondolkodói szabadság és a kísérletező, közös gondolkodás határoz
meg. Ahogy ő maga az ilyen műhelyek működését leírja, az az Általános Iroda-
lomtudományi Kutatócsoport műhelyére érvényes talán a leginkább:
Az ilyen műhely azért képes felszámolni a „vezetői autoritást”, mert nem allo-
poiészisz „működteti”. Összetartottsága és dinamikája ugyanis egyaránt annak
belső, szerkezeti hajtóerejéből származik, hogy bárki bármikor és bármiben
nagyobb tekintélyre tehet szert másoknál – de elvileg véglegesíthetetlen for-
mában. Ez a formáció abban különbözik a tudomány üzemszerű és intézményi
lényegétől, hogy nem az lesz lényegszerű, ami a tudomány kezén tárgyiasul,
hanem ami megtörténik. Vagyis, amikor a változás erejével olyasmi lép életbe,
2 Kulcsár Szabó Ernő, „Humanitas”, igazság, felelősség. Bölcsészet a védtelen egyetemen =

Uő., Megkülönböztetések. Médium és jelentés az irodalmi modernségben, Akadémiai, Buda-
pest, 2010, 291.
12 ■ Előszó
azaz lép be a megértés tapasztalatába, ami eladdig megvonta magát tőlünk.

Azzal, hogy nem kényszeríti a dolgokat a saját érdekek horizontjába, maga a
kutató is a gondolkodói szabadság nehezebbik formáját választja. Legalábbis
amennyiben a kanti esztétikai tapasztalatnak ahhoz a formájához tartja magát,
amely nem egyszerűen a valamire, hanem a valamitől való szabadságot teszi
lehetővé. Kant példás liberalizmusának ugyanis éppen az a legnagyobb kihívá-
sa, hogy esztétikai tapasztalatra csak az képes, aki ismeri a szabadságnak azt a
formáját is, amely a saját érdektől való elválasztódáson alapul.3
A tekintélynek ez a gondolkodásban történő folytonos kockára tétele, ennek

belátása és tapasztalata, amelyben a szabadság nem kizárja, sokkal inkább felté-
telezi a gondolkodás fegyelmét és a felkészültséget (előzetes felkészültséget vala-
miben és (fel)készültséget arra, ami az esztétikai tapasztalat és/vagy a megértés
során történik, történhet), Kulcsár Szabó Ernő iskolateremtő hatásának az egyik
legfontosabb komponense. A Hatástörténések című kötet is ennek szellemében
szeretne alkalmat teremteni az Ünnepelt életművével folytatott párbeszédre.
A szerkesztők
3 Kulcsár Szabó Ernő, Üzem vagy műhely? Avagy válaszút előtt állnak-e a humán tudomá-
nyaink? = Uő., I. m., 302.
Alfejezet ■ 13
HERMENEUTIKA
14 ■ Főfejezet
Alfejezet ■ 15
Fehér M. István
Filológia, filozófia, hermeneutika

Filológia és filozófia hermeneutikai nézőpontból
Filológia, filozófia, hermeneutika: e diszciplínák kölcsönösen összefüggenek

egymással, időnként szinte szétválaszthatatlanul összefonódnak, miközben az
összefüggés módja kortól és gondolkodótól függően más és más lehet.
A filológia viszonya a filozófiához és a szellemtudományokhoz gyakori re-
flexiók tárgya Gadamer (filozófiai) hermeneutikájában. Az alábbiakban e vi-
szony némely jellemző aspektusát szeretném vázolni, éspedig ezen (Gadamer
nézőpontjából fölöttébb szoros) viszonynak megfelelő módon: egyfelől – eleget
téve egy akár pozitivista színezetű filológia követelményeinek is – szövegszerűen
egyes Gadamer-helyekre, másfelől – ettől elválaszthatatlanul – azok értelmezésé-
re koncentrálva (ez volna jórészt a hermeneutikai aspektus). Előbbivel elsősor-
ban a filológia, utóbbival a filozófia megismerés- és metodikai igényeinek vélek
eleget tenni, amennyiben a szövegszerűség vagy a szöveghangzás – hermeneuti-
kától nem mentes – kutatása hagyományosan a filológia, míg az értelmezés a fi-
lozófia tevékenységi, érdekeltségi körébe tartozik. A kettő (szoros) viszonyának
szemügyre vétele pedig hermeneutikai nézőpontból történik, ahol is szem előtt
tartandó, hogy a hermeneutika maga is egy meghatározott filozófiai szemlélet-
mód körvonalait rajzolja föl. Ezen megütközni aligha volna helyénvaló, hiszen
lévén a filozófia hagyományosan a legmagasabb, legátfogóbb nézőpont, bármely
diszciplínával való viszonyának vizsgálata maga is csupán egy meghatározott
filozófia szemszögéből történhet: a filozófiát valamely magasabb, filozófián túli
instancia irányában transzcendálni, avagy annak igája alá helyezni – olyan ins-
tancia irányában, vagy olyan instancia igája alá, amelyről utóbb ne derülne ki,
hogy maga is filozófia – hiábavaló és meddő erőfeszítés. Ha másfelől magára a
filozófiára irányuló metafilozófiai reflexió maga is filozófia, akkor ebből az kö-
vetkezik, hogy nem lehetséges végleges, végérvényes filozófia – olyan, amelyet
egy másik filozófia ne tudna kérdésessé tenni. Amíg az ember értelmező lény,
addig az értelmezések változásával a filozófia is megújul, megváltozik.
16 ■ Fehér M. István
Jelen dolgozat egyik fő tézise, mely különböző nézőpontokból és kontex-

tusokban újra és újra az elemzés előterébe kerül, filológia és hermeneutika –
hermeneutikai nézőpontból pedig filológia és filozófia – szoros összetartozása.
Az az összefonódottság vagy egymásra utaltság, amelyet Kulcsár Szabó Ernő egy
helyen tömören és találóan így fogalmazott meg: nem helyénvaló az az elsődle-
gesen pozitivista felfogás, mely szerint „a szövegek léte szemben áll azok értel-
mezésével”, s ennek következtében azután „az észlelendő tényt eléje kell rendelni
magának az észlelő megértésnek”.1 Kulcsár Szabó Ernő másutt hasonlóan pontos,
célratörő megfogalmazással „a dolgot mindig valamiként észlelő értelmezés meg-
kerülhetetlenségéről”, illetve „az értelmezéstől független érzékelés elutasításá-
ról”2 beszél, arról, hogy „bármely dolgot az észlelő tapasztalat bekövetkezésének
pillanatában konstituálunk »valamiként«”,3 és „sohasem vagyunk úgy a létben,
hogy ne megértést hajtanánk végre”, más szóval „hogy előzetesen ne értettünk
volna már valamit”.4 Így már mindig is értettük, mert megtanították nekünk, il-
letve ránk hagyományozódott, mi a filológia, mi a hermeneutika. Ilyenformán
a filozófia mint a legmagasabb, legátfogóbb nézőpont felfogása úgyszintén az –
Arisztotelészre visszanyúló s többek között Descartes-ot, Kantot, Husserlt,
Heideggert magába foglaló – tradícióból jut el hozzánk. Lehet velük vitatkoz-
ni s nézeteiket bírálatnak alávetni, ám a kritikában is, az elutasításban is műkö-
dik a (hermeneutikai) előzetes megértés. Nem csupán, amit elfogadunk, ami-
hez kapcsolódunk, de nem kevésbé, amit bírálunk vagy elvetünk, elutasítunk –
azt is értjük valahogyan. Így a materialitást és a medialitást is. Ahogy a marxista
korszakban előbb-utóbb némi meghökkenéssel kellett rádöbbenni arra, hogy az
anyag fogalma maga nem anyagi, hanem fogalmi. De a medialitás, a materiali-
tás híveinek rövid az emlékezete, s a történetiség – beleértve saját diszciplínájuk
történetét – különösen nem erős oldaluk. Így a 20. század, amelynek legnagyobb
filozófusai Heidegger és Wittgenstein voltak, teljességgel kiesik látókörükből. Ha
„Gumbrecht és a mediális kultúratudományok antihermeneutikai pozíciói abban
a nevezetes és sok változatban idézett szemiológiai tételben kapcsolódhatnának
össze, hogy sohasem az üzenet vagy a jelentés az, amit észlelünk, hanem a je-
1 Kulcsár Szabó Ernő, Irodalom és hermeneutika, Akadémiai, Budapest, 2000, 9. (Kiemelé-

sek az eredetiben.)
2 Kulcsár Szabó, Szöveg, medialitás, filológia. Költészettörténet és kulturalitás a modernség-
ben, Akadémiai, Budapest, 2004, 52.
3 Uo., 86.
4 Uo., 93, 127. Lásd még: Uo., 23.
Filológia, filozófia, hermeneutika ■ 17
lölő a maga (materiális) medialitásában”,5 akkor ez pontosan az a pont, ahol a

20. század – s két legnagyobb gondolkodója, Heidegger és Wittgenstein – az egész
újkori filozófia látásmódját az alapokból kiindulva megváltoztatta, meggyőzően
igazolva, hogy éppen „a jelentés az, amit észlelünk”, nem pedig a hangalak vagy a
grammatikai forma, s hogy a dolognál, nem pedig annak ideáinál vagy jelölőinél
tartózkodunk. Nincs tudomásom róla, hogy medialitásfilozófiai oldalról érdemi
metakritika rendelkezésre állna; marad a saját múlt iránti tudatlanság, s a vona-
kodás ezzel a múlttal szembenézni, mivel az esetleg a jelenkor perspektívái fölött
mond kevéssé hízelgő vagy még inkább megsemmisítő ítéletet.
I. „Filológia” és „filozófia”: a szó és az értelem – a szó értelme
Kiinduló meghatározásunk szerint, mely tehát maga is történeti (át-)hagyomá-

nyozódás eredményeként maradt ránk, vagy jutott el hozzánk, a filológia figyelme
a szövegszerűségre, a szöveghangzásra irányul – „a filológus a szép beszéd barát-
ja”,6 a filológia a „szavak szeretete”7 –, s a mértékadó szövegekkel való foglalatos-
ság áll tevékenysége középpontjában. Ha a filológia figyelme a szövegszerűségre,
a szöveghangzásra (Wortlaut) irányul, akkor innen tekintve összefoglalóan azt
mondhatjuk, a hermeneutika középpontjában viszont az értelem (Sinn) áll, s a fi-
lológiával való kapcsolatát a következő jellegzetes kérdéssel lehet leírni: „Mi az ér-
5 Uo., 53.
6 Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, ford. Bony-
hai Gábor, Gondolat, Budapest, 1984, 237; Gadamer, Freund der schönen Reden = Uő.,
Wahrheit und Methode. Grundzüge einer philosophischen Hermeneutik, Mohr, Tübingen,
1990, 343. (GW 1.)
7 „Liebe zum Wort”. Karl Otto Conrady, Einführung in die neuere deutsche Literaturwis-
senschaft, Hamburg, Rowohlt, 1966, 27, idézi Gerhard Jäger, Einführung in die klassische Phi-
lologie, C. H. Beck, München, 1990, 11. Itt és a továbbiakban eltekintek attól, amit Jäger és más
filológiatörténetek nem mulasztanak el megemlíteni, hogy tudniillik kezdeteikor a filológia
teljes természetességel foglalta magába a szóhangzáson kívül az értelemre vonatkozó kérdést
is (a „Wortlaut” mellett a „Sinn”-t), vagyis azt, amit ma hermeneutikai dimenziónak nevezünk.
Lásd pl. Rudolf Pfeiffer, Geschichte der klassischen Philologie. Von den Anfängen bis zum
Ende des Hellenismus, C. H. Beck, München, 1982: „Philologie ist die Kunst, die literarische
Tradition zu verstehen, zu erklären und wiederherzustellen.” Uo., 18. Az értelem problémakö-
rének a filológiából való eltávolítása, a filológia – hogy úgy mondjam – „hermeneutikátlanítá-
sa” történeti, közelebbről újkori fejlemény – a filológiának elsősorban a 19. századi pozitivista
korszellem befolyása alatt megtett fordulata –, ami részben annak magyarázatául is szolgál,
hogy a hermeneutika mint megnevezés s mint diszciplína miért az újkorban keletkezett.
telme annak, ami a szövegben (szó szerint) így és így hangzik?” Filológia és herme-
neutika ily módon kiegészítik egymást, szorosan egymásra utalnak, ám az eddigi
leírásból még úgy tűnhetnék, mintha az imént leírt két kérdés – a szöveghangzás-
ra, illetve annak értelmére irányuló kérdés – mégiscsak egyfajta sorrendiséget is
tükrözne: a szöveghangzásnak (szavak egymást követő sorozatának) az értelmére
ugyanis nyilván csak akkor lehet értelmesen rákérdezni, a szöveg értelmezésére
akkor lehet vállalkozni – e vállalkozáshoz egyáltalán hozzáfogni, nekilátni –, ha
egyszer a szöveg hangzása ezt megelőzően immár (meglehetős biztonsággal, bizo-
nyossággal) rögzítésre került. Ily módon akkor a filológia megelőzné a hermeneu-
tikát (a filozófiát), a hermeneutika pedig a filológián élősködnék.
Hogy egyes – ritka – esetekben ez a modell működhet ugyan, ám a filoló-
giai-hermeneutikai tevékenység jó részében, így az életmű- és történeti-kritikai
kiadások nagy többségében csődöt mond, mivel többnyire maga a szövegmegál-
lapítás és a szövegkiadás sem laboratóriumi körülmények között, mintegy inter-
pretációmentes térben megy végbe, ezt esettanulmányokra támaszkodva másutt
próbáltam igazolni.8 Ha filológia és hermeneutika kölcsönösen egymásba fonó-
dik, akkor a filológia filozófiamentesítése, filozófiától való megtisztítása csupán
valamely „tiszta” filológia illúzióját tápláló pozitivista felfogás számára tűnhet
lehetségesnek és kívánatosnak – ez utóbbi pozitivista álláspont azonban maga
is egy meghatározott filozófia. Olyan filozófia, tegyük hozzá, amely önmagának
mint filozófiának nincs tudatában vagy önmagáról mint filozófiáról vonakodik,
illetve nem akar tudomást venni – pregnáns értelemben vett „filozófiaellenes fi-
lozófia”, mely persze a filozófia történetében bizonyos – sajnálatos – gyakoriság-
gal előfordul.9 Ide sorolhatók, amint arról még röviden szó lesz, a medialitásra
vonatkozó újabb kultúratudományi törekvések.
8 Fehér M. István, Szövegkritika, kiadástörténet, interpretáció. A történeti-kritikai és az életmű-

kiadások filológiai-hermeneutikai problémái = Filológia – interpretácó – médiatörténet, szerk.
Kelemen Pál et al., Ráció, Budapest, 2009, 56–151.
9 A „filozófiaellenes filozófiával” kapcsolatban lásd Husserl és Fichte összefüggésében tett meg-
jegyzéseimet: Fehér M., Bevezetés = Edmund Husserl, A filozófia mint szigorú tudomány,
Kossuth, Budapest, 1993, 10–11. és 20. jegyzet: 19–20. (Fichte azt írta többek között, hogy a
dogmatikust „nem tudjuk megcáfolni az előadott bizonyítással, bármilyen világos is az, mert e
bizonyítás nem hatolhat el a tudatáig”; s hogy a dogmatizmus éppen ezért „egyáltalán nem is fi-
lozófia, hanem erőtlen állítás és bizonygatás. Marad tehát az idealizmus, mint az egyetlen lehet-
séges filozófia”. Lásd Johann Gottlieb Fichte, Első bevezetés a tudománytanba = Uő., Válogatott
filozófiai írások, ford. Endreffy Zoltán – Kis János, Gondolat, Budapest, 1981, 41, 40.) Ma eh-
hez egy további Fichte-helyet tennék hozzá, mely a jelzett tényállást talán még pregnánsabban
fejezi ki; olyan belátásról beszél itt Fichte, amely „tagadja minden belátás belső lényegét”. Johann
Filológia és filozófia, illetve általában bármely tudomány és a filozófia vi-

szonyát jól jellemzik Heidegger visszatérő megjegyzései. E megjegyzések évti-
zedeken ívelnek át (a tízes évektől az ötvenes-hatvanas évekig hangzanak el),
s szóhangzásban és értelmükben nagyfokú egybecsengést és konzisztenciát
Gottlieb Fichte, Az ember rendeltetése, ford. Kis János, Helikon, Budapest, 1976, 134. Ugyanez
a struktúra, illetve probléma megjelenik Sartre rosszhiszeműség-fogalmában is: „A rosszhisze-
műség Sartre számára mindenekelőtt valamifajta hit; éspedig olyan [...], melynek első aktusa
nem más, mint (önmaga előtt is elkendőzött) döntés magáról a hitnek a természetéről – olyan
döntés, [...] mellyel ez a fajta hit a nem meggyőző, nem-evidens evidenciát teszi meg az evidencia
kritériumául.” Lásd ehhez Fehér M., Irónia és szolidaritás = Filozófia a globalizáció árnyéká-
ban. Richard Rorty, szerk. Nyírő Miklós, L’Harmattan, Budapest, 2010, 40–41. Lásd ugyancsak
Heidegger megállapítását: „Verständigkeit mißversteht das Verstehen”. Martin Heidegger, Sein
und Zeit, Niemeyer, Tübingen, 1979, 315. Körülbelül: „A hétköznapi megértés félreérti a meg-
értést”. Ha a „filozófiaellenes filozófia” is filozófia – még ha olyan is, amely önmagának mint fi-
lozófiának nincs tudatában vagy önmagáról mint filozófiáról nem akar tudni –, akkor ez annyit
jelent, hogy a filozófiától nem tudunk szabadulni, s ezt fejezi ki az a számos filozófus által osztott
tézis, mely szerint minden ember (s nem csupán a filológus) filozófus, vagy minden ember filo-
zofál. Lásd pl.: „Philosophieren ist das, was in jedem Menschen geschieht. Der Philosoph von
Beruf kann das nur zu grösserer Klarheit bringen” [„A filozofálás minden emberben megtör-
ténik. A hivatásos filozófus ennek csupán nagyobb világosságot kölcsönözhet.”] Karl Jaspers,
Provokationen. Gespräche und Interviews, szerk. Hans Saner, Piper, München 1969, 176; „Der
Mensch als Mensch philosophiert” [„Az ember mint ember filozofál”] Uo., 189; „In der Tat
philosophiert auch jeder, ohne dass er sich dessen bewusst ist, ohne es selber Philosophie zu
nennen” [„Valójában mindenki filozofál, anélkül, hogy ennek tudatában lenne, s anélkül, hogy
ezt filozófiának nevezné”] Uo., 186. Jaspersszel párhuzamosan Heidegger szintén számos helyen
megfogalmazta élete során ezt a gondolatot, az ismertebbek egyike a székfoglaló előadás végén
hangzott el: „A metafizikába nem tudunk belehelyezkedni, hiszen – amennyiben egzisztálunk –
már mindig is benne vagyunk. [...] Amennyiben az ember egzisztál, úgy bizonyos módon már
filozofálás is végbemegy. A filozófia – az, amit így nevezünk – nem más, mint a metafizika be-
indítása [...]” [„Philosophie – was wir so nennen – ist das In-Gang-bringen der Metaphysik”]
Heidegger, Was ist Metaphysik? = Uő., Wegmarken, Klostermann, Frankfurt am Main, 1967,
19. Heidegger egyik fő gondja épp az, hogy a filozófiába való bevezetés azért nem lehetséges,
mert már mindig is benne vagyunk, azaz nincs hozzá képest valami „külső”, ahonnan a beveze-
tést meg lehetne kezdeni (lásd pl. Heidegger, Gesamtausgabe 27., Klostermann, Frankfurt am
Main, 1975, 3; Heidegger, Einleitung in die Philosophie = Uő., Nietzsches Metaphysik. Einlei-
tung in die Philosophie. Denken und Dichten, Klostermann, Frankfurt am Main, 1990, 90–135,
itt: 90–91. [GA 50.]), a bennünk szunnyadó filozófiát lehet csak felébreszteni (vö. Heidegger,
Gesamtausgabe 27., 4), ám mindenképpen úgy áll a dolog, hogy „a filozófia olyan valami, ami
mindenkit érint” (Heidegger, Die Grundbegriffe der Metaphysik. Welt – Endlichkeit – Einsam-
keit, GA 29/30, Klostermann, Frankfurt am Main, 1983, 22), „embernek lenni annyi, mint már
filozofálni” (Uő., Gesamtausgabe 27., 3). Egyéb szöveghelyeket és gondolkodókat (Kant, Hegel,
Husserl) illetően lásd: Fehér M., Nemzet, filozófia, tudomány. A hazai filozófiai munkálkodás
ágai és jelentősége, Existentia 2. (1992/1–4.), 495–540, itt: 523, 30. lábjegyzet.
mutatnak. A neokantianizmus és a fenomenológia szellemi klímájában és von-

záskörében felnőtt gondolkodó számára kezdettől fogva nyilvánvaló volt (mert
így tanulta), hogy a filozófia a tudományok – mind a természet-, mind a törté-
nelem-, illetve a kultúratudományok – vonatkozásában alapvető, pontosabban
megalapozó funkciót tölt be. A filozófia feladatának, jellegének olyan önértel-
mezése ez, mely Arisztotelészig nyúlik vissza, s a német idealizmus korában kü-
lönösen meghatározó szerepet játszott. (Az, hogy a filozófia a tudományról szó-
ló tudomány, tudománytan, amely a maga tudományosságát nem kölcsönözheti
semmilyen más tudománytól, ám minden tudomány vonatkozásában – a tudo-
mányokban magukban immár nem megalapozható alaptételek tekintetében –
megalapozó szerepet játszik, a legtudatosabban talán Fichténél van jelen.)10 A fő
mű bevezetésében Heidegger külön is hangsúlyozza, hogy a tudományok alap-
fogalmainak megalapozására irányuló filozófiai kutatásnak „meg kell előznie a
pozitív tudományokat”.11
Az időfogalomról a tízes évek közepén tartott habilitációs előadásában
Heidegger megállapítja, hogy „a különböző tudományok kutatási módszerei
meghatározott alapfogalmakkal dolgoznak, amelyeknek a logikai struktúrájára
reflektálni a tudományelmélet dolga”, illetve egy további megfogalmazás szerint
„az egyedi tudományok kutatási módszerei logikai alapjainak tisztázása a lo-
gika mint tudományelmélet feladata”.12 A húszas évek második felében tartott
előadásain Heidegger ebben az értelemben kifejti, hogy „a matematika sohasem
ragadható meg matematikailag, és a filológia lényegét egyetlen filológus sem
10 Lásd elsősorban Fichte Über den Begriff der Wissenschaftslehre oder der sogenannten Philoso-
phie című írását, ahol már a cím is sokatmondó: az, amit közkeletűen filozófiának neveznek,
az „úgynevezett filozófia” nem egyéb, mint „tudománytan” Johann G. Fichte, Über den Be-
griff der Wissenschaftslehre oder der sogenannten Philosophie = Uő., Werke. Zur theoretischen
Philosophie I., de Gruyter, Berlin, 1971, 27–81, különösen: 43, 45, 48, 56. Hogy a filozófia
egyik elsőrendű feladata az elmélet „lényegének”, azaz az elméletek összes lehetséges típusá-
nak, ily módon „a tudomány ideális lényegének” a vizsgálata, tisztázása, s hogy ennélfogva
a filozófia nem más, mint „az elméletek elmélete, a tudományok tudománya”, meghatározó
erővel van jelen azután Heidegger mesterénél, Husserlnél. Lásd Edmund Husserl, Logische
Untersuchungen, Niemeyer, Tübingen, 1980, 241–242. Vö. még: „S ha a tudomány a maga
problémáinak rendszeres megoldására elméleteket épít, úgy a filozófus azt kérdezi, mi az
elmélet lényege, mi tesz egy elméletet egyáltalán lehetővé stb.” Uo., 254.
11 Heidegger, Lét és idő, ford. Vajda Mihály et al., Osiris, Budapest, 2001, 26. „Solche For-
schung muß den positiven Wissenschaften vorauslaufen; und sie kann es. Die Arbeit von
Plato und Aristoteles ist Beweis dafür”. Heidegger, Sein und Zeit, 10.
12 Heidegger, Der Zeitbegriff in der Geschichtswissenschaft = Uő., Frühe Schriften, Kloster-
mann, Frankfurt am Main, 413–433, 417. (GA 1.)
fogja filológiailag megvilágítani”.13 Úgy egy évtizedre rá, a harmincas években

azt írja: „A geológia éppoly kevéssé kutatható geológiailag, mint a filológia filo-
lógiailag.”14 Egy különösen megvilágító fejtegetés, mely újfent utalást tartalmaz
a filológiára, a Nietzsche-előadásokon hangzik el tőle:
Hogy mi a matematika, sohasem lehet matematikailag megállapítani; hogy mi

a filológia, nem lehet filológiailag megmagyarázni; hogy mi a biológia, nem
lehet biológiailag megmondani. Hogy mi egy tudomány – ez már mint kérdés
sem tudományos kérdés többé. Abban a pillanatban, amikor megfogalmazódik
egy tudományra általában [...] vonatkozó kérdés, akkor a kérdező már új szfé-
rába lép, melynek más bizonyítási igényei és formái vannak.15
Az idézett meggondolásokhoz való kapcsolódásként, azok egyfajta explikációja-

ként is felfogható az, amit egy a hatvanas évek végén adott interjúban Heidegger
kifejt: „A fizika a tér, az idő, a mozgás fogalmait használja. Hogy mi a tér, az idő,
a mozgás, azt a tudomány mint tudomány nem tudja eldönteni […]. Fizikai
módszerekkel nem tudom pl. megmondani, mi a fizika”.16 Nem kevésbé áll ez –
mint az ötvenes években elhangzik – a filológia mellett minden más úgynevezett
humán tudományra.
A történettudomány pl. átkutat egy korszakot minden lehetséges szempont

szerint, azt azonban nem kutatja ki soha, hogy mi a történelem. Történeti úton
az ember sohasem fog rálelni arra, mi a történelem, éppoly kevéssé, ahogy
egy matematikus matematikai úton, azaz saját tudománya által, matematikai
formulák révén nem tudja megmutatni, mi a matematika.17
Heidegger fejtegetéseit a következőképpen világíthatjuk meg. Ha mondjuk a

geológia lényege vagy kutatási módszere kőzetek kiásása, akkor kőzetek kiásása
13 Heidegger, Gesamtausgabe 27., 38.

14 Heidegger, Die Bedrohung der Wissenschaft = Zur philosophischen Aktualität Heideggers, I.,
Philosophie und Politik, szerk. Dietrich Papenfuss – Otto Pöggeler, Klostermann, Frank-
furt am Main, 1991, 5–27, itt: 12.
15 Heidegger, Nietzsche, I., Neske, Pfullingen, 1961, 372.
16 Heidegger, Martin Heidegger im Gespräch, szerk. Richard Wisser, Alber, Freiburg–Mün-
chen, 1970, 72; újranyomva a G. Neske és E. Kettering által szerkesztett Antwort. Martin
Heidegger im Gespräch című kötetben, Neske, Pfullingen, 1988, 24 (lásd most ugyancsak
Heidegger, GA 16., 705).
17 Heidegger, Was heißt Denken? Niemeyer, Tübingen, 1984, 56.
révén sohasem fogjuk megtudni, mi a geológia – ássunk ám napestig –, még

akkor sem, ha egy acélkazettát ásunk ki, melyben egy elsárgult papiruszon a
geológia meghatározása található. Ezen utóbbit tudnunk kell ugyanis elolvasni
és értelmezni-megérteni, ez pedig nem specifikusan geológiai művelet. A ma-
tematikában számolunk, ám a matematika fogalmát nem tudjuk „kiszámolni”
(számtani műveletekből kinyerni); és laboratóriumi feltételek között végzett fi-
zikai kísérletekkel – ahogy például egy nevezetes kanti szöveghely szerint „Ga-
lilei maga választotta súlyú golyóit kezdte egy ferde síkon legurítani”,18 – nem
fogjuk megtudni, mi a fizika. Hogy mi a történelem, azt sohasem fogjuk kiderí-
teni azáltal, hogy archívumokba és levéltárakba járunk – noha persze egy adott
történeti téma konkrét történettudományi kutatása során ezt igen gyakran meg-
tehetjük (miként a fizikában igen gyakran végezhetünk laboratóriumi kísérlete-
ket), sőt meg is kell tennünk, feltéve, hogy azt akarjuk: kutatásunk eredményei
tudományosan megalapozottak legyenek. Hogy mi a filológia, azt szöveghang-
zás rögzítése révén nem tudhatjuk meg – föltéve, hogy valóban „tisztán” filoló-
giailag járunk el, és nem csempészünk be öntudatlanul (amint az persze az ese-
tek jó részében megesik) egy csipetnyi (vagy inkább hajórakománnyi) filozófi-
át-hermeneutikát. Nem tudhatjuk meg, kivéve akkor, ha az olvasott szöveget,
írásjeleket előzetesen értelmüktől megfosztjuk, úgyszólván „értelmetlenítjük”,
s gondosan csak érzéki alakukra ügyelünk. Ekkor különböző rajzolatok kerül-
nek szemünk elé, s még betűket sem leszünk képesek azonosítani: jórészt kusza
vonalak, ákombákomok, krikszkrakszok, irkafirkák állnak előttünk,19 s hibás
vagy áthúzott betűket vagy szavakat, félreütéseket vagy géphibákat sem tudunk
18 Lásd Immanuel Kant, A tiszta ész kritikája, ford. Kis János – Papp Zoltán, Atlantisz, Buda-
pest, 2004, 30.
19 Valójában a dolog még ennél is bonyolultabb, s az egyszerűség kedvéért itt hallgatólagosan
alapul vett feltevés csak ebben a kontextusban, ideiglenesen állja meg a helyét, más kontex-
tusban már nem. Az utóbbi felől nézve elmondható ugyanis: az ákombákomok, krikszkrak-
szok, irkafirkák sincsenek teljességgel értelem híján, sőt – az érvelést kiélezve – még maga az
„értelmetlenség” fogalma sem nélkülözi az értelmet: ha így volna, azt a kijelentést, mely sze-
rint „Amit mondasz, tiszta értelmetlenség”, nem tudnánk értelmes kijelentésként megérteni
(hogy így értjük meg, azt az mutatja, hogy megfelelőképpen, azaz értelmesen tudunk reagálni
rá, mondván: „Sajnálom”, „Túl szigorú vagy” stb.; ha az értelmetlenség fogalma értelmetlen
volna, ilyesmit nyilván nem tudnánk mondani). Hermeneutikai nézőpontból tekintve ezért
felvethető, hogy valami olyan, mint „értelemüres tér” egyáltalán létezik-e; s az értelmetlenség
fogalma is mint egyfajta – igen meghatározott értelmű – határfogalom vajon nem e téren belül
helyezkedik-e el. Bizonyos hasonlóság mutatkozik ebben a tekintetben Wittgenstein tételével:
„Minden mondatnak kell, hogy legyen már értelme”. Ludwig Wittgenstein, Tractatus logi-
co-philosophicus, 4.064: „Jeder Satz muss schon einen Sinn haben”, (kiemelés az eredetiben).
ilyenekként felismerni. Honnan tudjuk, hogy „ł” esetében pl. áthúzással vagy
szabályos betűvel van dolgunk? S egyáltalán, továbbmenve: honnan értenénk is
azt, mi az, hogy „áthúzás”, „törlés”, „javítás”?
Az a kérdés tehát, hogy mi a filológia, filológiai úton nem deríthető ki; nem
filológiai, hanem filozófiai kérdésről van szó. Gadamer Wilamowitz-Moellen-
dorffról szóló alapvető tanulmányának kiindulópontja ugyan – e tanulmány gon-
dolataira a következőkben még többször vissza fogok térni – mintha elismerné
a filológia elsőbbségét. „A filológusok ismert módon a szónál kezdik”, írja Ga-
damer (a szónál, tegyük hozzá, mint aminek értelme és jelentése van, nem csupán
„hangalakja”), úgyhogy filológia és filozófia viszonyának tárgyalását kézenfekvő
azzal kezdeni, hogy a „filológia” és a „filozófia” szóra fordítjuk figyelmünket.
Ez az elsőbbség azonban csak látszólagos. A szóra fordított figyelem ugyanis,
mint nyomban kiderül, nem más – nem is igen lehet más –, mint a szó értelmére
fordított figyelem. Ha a filológia annyit tesz, mint „Liebe zu den logoi” („a szavak
szeretete”), a filozófia pedig nem más, mint „Liebe zum »sophon«” (ezt a szó
szerintiségtől való némi eltéréssel „a bölcsesség szereteté”-nek fordítom), akkor
e meghatározások csak akkor érnek valamit, ha – így vagy úgy, de – értjük őket.
S ebben az összefüggésben nagyon is figyelemre méltó, hogy Gadamer az előbb
idézett mondat után közvetlenül azt írja: „Aki a görög nyelvből és hagyományból
valamit is ismer, rögtön (ki-)hallja, hogy e két fogalom milyen közel van egymás-
hoz, avagy pontosabban, hogy egymásba átfolynak s mindkét oldalról egymást
átfogják”.20 Aki mármost a hermeneutikai filozófiából vagy a filozófiai herme-
neutikából valamit is ismer, rögtön tudja – ha más nem adná tudtára –, hogy
amikor a „filológia” és a „filozófia” szóra fordítjuk figyelmünket, akkor megér-
tést-értelmezést viszünk végbe; hogy a „hallás” a hermeneutika számára kitünte-
tett jelentőséggel bír, éspedig egyrészt ama „régi felismerés” értelmében, melyről
Gadamer ejt fő művében szót, s mely szerint „a hallásnak elsőbbsége van a látás-
sal szemben” („a hermeneutikai jelenség, ahogy azt már Arisztotelész felismerte,
20 „Wer etwas von griechischer Sprache und Überlieferung weiß, hört sofort, wie nahe beide
Begriffe einander sind, oder besser: wie sie ineinanderfließen und nach beiden Seiten über-
fließen” [kiem. – F. M. I.]. Gadamer, Philosophie und Philologie. Über von Wilamowitz-
Moellendorff = Uő., Griechische Philosophie, II., Mohr, Tübingen, 1985, 271–277, itt: 272. (GW
6.) Értelem szerinti, azaz hermeneutikai fordítást adtam, melyben veszendőbe megy a szósze-
rintiség filológiailag érvényesíthető aspektusa, azaz a két záró ige szóhangzásának rokonsága,
mivel úgy vélem, a magyar nyelvet kissé megerőszakolná a szó szerinti fordítás igényének
érvényesítése, s főképp mert ez utóbbi nem is olyan lényeges itt, mivel nem hordoz olyan jelen-
téstöbbletet, hogy minden áron ragaszkodnunk kellene hozzá. Persze lehetséges az a fordítás
is, mely így hangzik: „egymásba átfolynak s mindkét oldalról egymáson túlfolynak”.
a hallás elsőbbségén alapul”),21 másrészt annyiban is, amennyiben – az előbbivel

szoros összefüggésben – a hallás szétválaszthatatlanul megértéssel és értelmezés-
sel kapcsolódik össze. Hallás és megértés szoros összetartozását, egyes esetekben
szétválaszthatatlanságát illetően Heidegger találóan utalt rá: „nem véletlen, hogy
amikor valamit nem »jól« hallottunk, azt mondjuk: nem »értettem«.”22 (Pl. ami-
kor a telefon recseg, vagy a hang távoli és elhaló, és különböző zajok szűrődnek
be, gyakran mondjuk – általában fennhangon, időnként egyenesen kiabálva, or-
dítva –: „Mi!? Nem értettem!” Holott arról van szó, hogy nem hallottam, ponto-
sabban: nem hallottam olyan mértékben, hogy meg is értsem a szavakat, a szavak
értelmét, mert akusztikailag hallani ugyan vélhetően valamit azért hallottam –
hozzávetőleg úgy, ahogy zörejeket hall az ember.) Filológia és filozófia Gadamer
által hangsúlyozott közelsége ilyenformán már abban megmutatkozik, hogy eb-
ben a látszólag pusztán filológiai – a szóból mint értelemegységből kiinduló és
a szót alapul vevő – meghatározásban hermeneutika, azaz filozófia már mindig
is benne rejlik, tudatosan vagy észrevétlenül már mindig is működésbe lépett.
(Ehhez képest a szó betűvé való értelmetlenítése, értelemtől való megfosztása a
medialitásra orientálódó kultúratudományok sajátja.)23
Gadamer azonban kifejezetten utal is arra, hogy a filológia filozófiával szem-
beni elsőbbsége csupán látszólagos, azaz a fentebb leírt pozitivista séma men�-
nyire illuzórikus. Mint írja, saját egyetemi évei alatt az akkori klasszika filológiai
szemináriumokon az volt a szokás: „Először az embernek rekonstruálnia kellett
a szöveget (sőt le is kellett fordítania), utána kellett pedig értelmeznie.” Saját
hermeneutikai nézőpontjából Gadamer nem mulasztja el hozzáfűzni, mennyire
naiv, mennyire kétséges ez a leírás:
Hogy egy szöveget hogyan kellene rekonstruálni, sőt ráadásul még lefordítani
is, mielőtt az értelmezés mesterfogásai megtették volna a magukét – ez a kér-
dés nem merült fel. Ez persze olyan didaktikai egyszerűsítés volt, amely nem
tükrözi a megértés igazi folyamatát. Nyilvánvaló, hogy egy szöveget akkor tud
az ember rekonstruálni, amikor már megértette. Így megtanultuk, hogy [...] az
értelmezés nem csupán a világhoz való hozzáférés középponti formája, hanem
21 Gadamer, Igazság és módszer, 321; Gadamer, Wahrheit und Methode, 466.

22 „Wir sagen nicht zufällig, wenn wir nicht »recht« gehört haben, wir haben nicht »verstan-
den«.” Heidegger, Sein und Zeit, 163. Vö. továbbá: „Das Dasein hört, weil es versteht.”
Heidegger, Lét és idő, 194.
23 „[…] a betűnek nincs hermeneutikája”; „a nyelvnek legszorosabban és elválaszthatatlanul a
szó a sajátja”. Kulcsár Szabó, Szöveg, medialitás, filológia, 11, 65.

a hagyomány szövegeihez való hozzáférésé is. Sohasem találjuk magunkat

azon a nullponton, hogy egy minden kétségen felül álló adott szöveget kellene
pusztán befogadnunk [...]. [...] Nem úgy áll a dolog, mintha a szöveg minden
kétségen felül álló előzetes adottság volna, az értelmezés pedig valamely utólag
beinduló procedúra, melyet a szövegen végzünk.24
Más szóval nem úgy áll az, hogy – miként Kulcsár Szabó e tényállást megfo-
galmazta – „az észlelendő tényt eléje kell rendelni magának az észlelő megér-
tésnek”.25
Az persze igaz, hangzik a lényeges kiegészítés, hogy „azt és csakis azt akar-
juk megérteni – és csakis azt kell megértenünk –, ami a szövegben ott áll. De
vajon tudjuk-e, mi az, ami a szövegben ott áll, mielőtt azt megértenénk?”26 Az is
igaz, hogy „vitás esetekben újra és újra a szöveghez fordulunk, s hogy ennyiben
a szöveget illeti meg az utolsó szó. De egyúttal azt is tudjuk, hogy a szöveg ilyen-
kor már mindig is kikérdezett szöveg, mely értelmezési kérdések hálójában áll,
és amelynek a hangját most [nem úgy általában, hanem éppen hogy – F. M. I.] a
kérdésekre adandó válaszok tekintetében akarjuk hallani.”27
Filológia és filozófia (hermeneutika) szoros összetartozását, kölcsönös egy-
másra utaltságát azonban máshonnan kiindulva is beláthatjuk. A fentieket ál-
talánosítva azt mondhatjuk: ha azt kérdezzük, mi a filológia, akkor közelebbi
szemügyre vételkor a filológia önértelmezésére, pontosabban (mivel nem egy
önértelmezése van, hanem több) önértelmezésének történeti változataira kér-
24 „Da hatte man erst den Text herzustellen (und sogar zu übersetzen), und dann hatte man ihn
zu interpretieren. Wie man einen Text herstellen und gar übersetzen soll, bevor alle Künste
der Interpretation das Ihre getan haben, wurde dabei nicht gefragt. Das war natürlich eine
didaktische Vereinfachung, die den wahren Prozeß des Verstehens nicht abbildet. Daß man
einen Text erst herstellen kann, wenn man ihn verstanden hat, ist offenkundig. So lernten
wir [...], wie sehr Interpretation nicht nur der zentrale Form des Weltzugangs, sondern auch
die des Zugangs zu den Texten der Überlieferung ist. Wir befinden uns nie auf einem Punkte
der bloßen Aufnahme des fraglos gegebenen Textes [...].[...] Es ist nicht so, als ob der Text für
uns eine fraglose Vorgegebenheit wäre und die Interpretation eine nachträglich eingestellte
Prozedur, die man an dem Texte vornimmt.” Gadamer, Philosophie und Philologie, 276.
25 Lásd fentebb az 1. sz. jegyzetet.
26 „Nur was da steht, wollen und sollen wir verstehen. Aber wissen wir, was da steht, bevor wir
verstehen?” Gadamer, Philosophie und Philologie, 276.
27 „Gewiß bleibt es dabei, daß wir in strittigen Fragen immer wieder den Text selber befragen,
und daß insofern der Text das letzte Wort hat. Aber wir wissen zugleich, daß es immer schon
ein befragter Text ist, der unter Interpretationsfragen gestellt wird und nun auf seine Ant-
wort hin abgehört wird.” Uo.
dezünk,28 arra, hogy a filológia időről időre történetileg hogyan értette önmagát,
saját tevékenységéről hogyan, milyen fogalmakkal adott önmagának számot – s
ezzel már hermeneutikát művelünk. Nemcsak az önértelmezések hangalakjára
vagyunk ugyanis kíváncsiak, hanem az értelmükre is. Ezért nem lehet – mint
Heidegger utalt rá – pusztán filológiailag (azaz a filológia pozitivista önértelme-
zése szerint) kideríteni, mi a filológia. Más szóval, a filológiához (a filológia ér-
telméhez) hermeneutika nélkül el sem tudnánk jutni, hozzá sem tudnánk férni.
28 Az az állítás, mely szerint ha azt kérdezzük, mi a filológia, akkor a filológia önértelmezésére

kérdezünk, ellentmondani látszik annak a korábban egyetértéssel idézett (s most néhány sor-
ral alább újfent hivatkozandó) heideggeri megállapításnak, mely szerint „hogy mi a filológia,
nem lehet filológiailag [értsd: a filológia önértelmezése révén] megmagyarázni” – hangzott
az előadást követő vitában Lőrincz Csongor megjegyzése. Az észrevétel, úgy gondolom, teljes
mértékben jogos, ám némi gondolkodás után úgy látom, végső fokon nincs szó ellentmon-
dásról, s nem szükséges az eredeti megfogalmazás visszavonása vagy átfogalmazása, hasznos
lehet viszont a pontosítása, kontextualizálása; s itt ragadom meg az alkalmat, hogy ezt meg-
tegyem. Először is lényeges differenciálni a „Mi az »x«?” kérdést. Megvilágító ebből a szem-
pontból a késői Heideggernek a Was ist das – die Philosophie? című írásában adott magyará-
zata. A „was ist das ...?” típusú kérdés, fejti ki Heidegger, görögül így hangzik: ti esztin. Ez a
kérdés kétértelmű, azaz többféle módon kérdezhetjük. Azt kérdezhetjük például: „Mi az ott
a távolban?” S a válasz erre így hangozhat: „Egy fa.” „A válasz abban áll, hogy egy dolognak,
amit pontosan nem ismerünk fel, megadjuk a nevét.” Ám tovább is kérdezhetünk, imígyen:
„Mi az, amit »fának« nevezünk?” Mármost „az így feltett kérdéssel közelebb jutunk már a
görög ti esztin-hez. A kérdezésnek az a formája ez, amelyet Szókratész, Platón és Arisztotelész
dolgozott ki. Azt kérdezik például: Mi a szép? Mi a megismerés? Mi a természet? Mi a moz-
gás?” („Was ist dies – das Schöne? Was ist dies – die Erkenntnis? Was ist dies – die Natur? Was
ist dies – die Bewegung?”; lásd Heidegger, Identität und Differenz, Klostermann, Frankfurt
am Main, 2006, 11.) Mármost a „hogy mi a filológia, nem lehet filológiailag megmagyarázni”
állításban a „Mi a filológia?” hasonlóképpen ezen utóbbi, tipikusan filozófiai kérdésként –
mert lényegre irányuló, a dolog egészének lényegére, mivoltára kérdező, lényegi kérdésként
(Wesensfrage) – hangzik el, amire a filológia értelemszerűen nem képes választ adni, mivel
a kérdés – minthogy a filológia egészére, lényegére kérdez – elhagyja a filológia terrénumát
(ahogy a „mi a fizika/történelem/matematika?” kérdés elhagyja a fizika/történelem/mate-
matika terrénumát), amennyiben – hogy egy megvilágító heideggeri kifejezéssel éljek – „túl-
kérdez rajta” (a kifejezést lásd pl. a székfogaló előadásban: „Metaphysik ist das Hinausfragen
über das Seiende”; Heidegger, GA 9., 118; a „Hinausfragen über” másutt is előfordul, lásd
pl. Heidegger, Die Grundprobleme der Phänomenologie, Klostermann, Frankfurt am Main,
1975, 399). Ám a „Mi a filológia?” kérdést nem csak így tehetjük fel. Feltehetjük egyszerűen
úgy is – éspedig a filológusokhoz fordulva –, hogy tudakozódni akarunk: „Mi is a filológia?”,
„Tulajdonképpen mit csináltok ti, filológusok?”, amire a válasz hangozhat így: „Kéziratokat
vetünk össze egymással.” Ebben az értelemben semmi akadálya annak, hogy a filológiára
vonatkozó felvilágosításért magához a filológiához forduljunk, s különböző releváns dol-
gokat megtudjunk róla, így azt is, hogy időről időre hogyan értették saját tevékenységüket
(a hallottakat azonban, s ez itt a lényeg, értelmeznünk kell). Még egy szempont kínálkozik:
A legjobb kérdés, amit ebben a tekintetben a „tiszta” filológia mellett kardosko-

dóknak fel tudunk tenni, ezért alighanem a következőképpen hangzik: „Szóval
te úgy érted a filológiát, mint amiben nem játszik szerepet a megértés, értelme-
zés?” „Hogy érted azt, hogy a filológiában nem játszik szerepet a megértés, értel-
mezés?” Ha ezekre a kérdésekre a kérdezett elkezd válaszolni, bármit válaszoljon
is, máris átlépett a „tiszta” filológia határain. (Marad alternatívaként a kérdések
előli makacs és szótlan elzárkózás.)
II. Fogalomtörténet mint filológia

és filozófia hermeneutikai egysége Gadamer művében
Ha némi kitérő gyanánt egyes szöveghelyektől eltekintve Gadamer művének

egészére vetünk egy pillantást, nyomban nyilvánvalóvá válik, milyen szoro-
san összekapcsolódik benne filológia és filozófia. Amit Gadamer egy hosszú
és tiszteletre méltó hagyománynak megfelelően fogalomtörténetnek nevez, és
ilyenként művel, nem más, mint filológia és filozófia, illetve filológia és herme-
neutika ezen szoros egybefonódása. Ha időnként az a vélemény fogalmazódik
meg, mely szerint a fő műnek, az Igazság és módszernek a címében szereplő „és”
nem annyira konjunkciót, összekapcsolást, mint inkább szétválasztást jelent,
úgyhogy itt az igazságot és a módszert egymással szembeállítják, szinte a „vagy
igazság vagy módszer” értelmében29 (de legalábbis abban az értelemben, hogy
a fenti helyen a hangsúly nem az önértelmezésre, hanem az önértelmezésre esik; tehát ha ide-
gen általi értelmezésről/meghatározásról volna szó (ez a kissé suta magyar kifejezés a Selbst-
erfahrung–Fremderfahrung utótagjának mintájára a Fremdbestimmungot próbálja magyarí-
tani), az sem változtatna semmit a dolgon, mivel az idegen általi értelmezés is értelmezés.
„Nemcsak az önértelmezések hangalakjára vagyunk ugyanis kíváncsiak, hanem értelmükre
is”, hangzik a következő mondat, s ez akkor is így volna, ha „önértelmezés” helyett „idegen
általi értelmezés” állna a mondatban. Még egy pontosító megjegyzés: a szövegben azért áll
„közelebbi szemügyre vételkor” (és azért beszélek mégis „önértelmezésről”), mivel a jóindu-
lat hermeneutikája szerint, mint amit képviselni vélek, akikről szó van, először azokat, ti. az
„érintetteket” illik saját ügyükben megkérdezni; ők feltehetően több érdekes és releváns dol-
got tudnak magukról elmondani, mint az „idegenek”, a „kívülállók”, adott esetben mondjuk a
fizikusok vagy a geológusok (még ha nem képesek is diszciplínájuk egészére kitekintést vagy
rálátást nyerni anélkül, hogy ne lépnének át a filozófiába).
29 Lásd pl. Ernst Tugendhat recenzióját: Ernst Tugendhat, The Fusion of Horizons = Uő., Phi-
losophische Aufsätze, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1992, 428. Lásd ugyancsak Richard E.
Palmer, Hermeneutics. Interpretation Theory in Schleiermacher, Dilthey, Heidegger, and Ga-
damer, Northwestern University Press, Evanston, 1969, 163: „[...] the title of Gadamer’s book
„igazság nem csupán és nem kizárólag a módszerben, a módszer által adatik”),

úgy nem jogosulatlan arra hivatkozni, hogy Gadamer a módszerrel csak újkori
értelemben – másképp fogalmazva: az újkori értelemben vett módszerrel – áll
szemben, hozzá viszonyul kritikailag,30 s ha ettől eltekintünk, az egész műnek
a maga részéről nagyon is van egyfajta sajátos, jól meghatározott módszere, ez
pedig a fogalomtörténeti módszer. Ez utóbbi annyit tesz, hogy saját filozófiai fo-
galmait Gadamer nem mondjuk definíciókkal, hanem éppenséggel fogalomtör-
téneti rekonstrukciókkal és vizsgálódásokkal vezeti be, s a továbbiakban az így
rekonstruált értelemben használja, veszi igénybe és „érti” őket. A fogalomtörté-
neti rekonstrukció értelme és tétje nem az, hogy egy fogalom „objektíve helyes”
történetét nyújtsa – noha persze nem kíván a valóságtól elrugaszkodni, s igaz-
ságigény nagyon is rejlik benne –, hanem inkább az, hogy a filozófiai elemzés az
önmaga által használt fogalmakat (azok meghatározott jelentését) előzetesen –
éppenséggel fogalomtörténeti rekonstrukció révén – megvilágítsa és legitimálja.
contains an irony: method is not the way to truth [...]”; továbbá Richard Rorty, Philosophy
and the Mirror of Nature, Princeton University Press, Princeton, 1979, 360: „[...] it would
be reasonable to call Gadamer’s book a tract against the very idea of method [...]”. Az újabb
irodalomból lásd Günter Figal, Philosophische Hermeneutik – hermeneutische Philosophie =
Hermeneutische Wege. Hans-Georg Gadamer zum Hundertsten, szerk. Günter Figal – Jean
Grondin – Dennis J. Schmidt, Mohr, Tübingen, 2000, 335–344, itt: 335. („»Wahrheit und
Methode« – der Titel ist eher im Sinne von »Wahrheit oder Methode« gemeint [...]”); Robert
Sokolowski, Gadamer’s Theory of Hermeneutics = The Philosophy of Hans-Georg Gadamer,
szerk. Lewis Edwin Hahn, Open Court Publishing, Chicago, 1997, 223–233, itt: 227: „[...]
of course, the title of Truth and Method is ironic: truth requires prudential application and
evaluation, not just procedural methodology”.
30 Lásd ehhez pl. Gadamer, Wahrheit und Methode, 13, 29, 463, 467–468; Gadamer, Igazság
és módszer, 30, 40, 319, 321; Gadamer, Wahrheit in den Geisteswissenschaften = Uő., Her-
meneutik, II., Mohr, Tübingen, 1993, 37–43, itt: 37–38. (GW 2.); Gadamer, Sprache und Ver-
stehen = Uő., I. m., 184–198, itt: 186. A tézist, mely szerint a módszer gadameri kritikájának
egy tipikusan újkori, sőt pozitivista módszerfelfogás (módszerértés) képezi az alapját, beha-
tóan vizsgálja Joel C. Weinsheimer Gadamer’s Hermeneutics. A Reading of Truth and Method
című könyvében (Joel C. Weinsheimer, Gadamer’s Hermeneutics. A Reading of Truth and
Method, Yale Univesity Press, New Haven – London, 1985, 2–3.). Weinsheimer joggal állapít-
ja meg, hogy Gadamer „a humanista tradíció története által kihívást intéz a módszer uralma
ellen” [„challenges the dominion of method through a history of the humanistic tradition”]
Uo. Ehhez azt tehetnénk hozzá, hogy Gadamer a humanista tradíció történetét éppenség-
gel némely, erre a tradícióra jellemző fogalom történetének a rekonstrukciója által vázolja
(Bildung, sensus comunis stb.). Bizonyos értelemben, nem pusztán a humanista tradíció re-
konstrukciójában, de az egész műben való jelenléte és kiemelkedő szerepe miatt – amint azt
a következőkben a szövegben megpróbálom plauzibilissé tenni – a Begriffsgeschichte joggal
nevezhető Gadamer „módszerének”.
Gadamer fogalmainak a fogalomtörténeti rekonstrukciók kölcsönöznek sajátos

jelentést, és ez az a feladat, amelyet betölteni hivatottak.
A fogalomtörténethez való folyamodás első pillantásra tiszta filológiának tű-
nik, és kétségtelen, hogy valóban jó adag filológia rejlik benne. Ám itt újra és újra
értelmezett-megértett történetről van szó, amely a jelen horizontjából s megha-
tározott motívumok hatására válik a rekonstruáló értelmezés tárgyává. Egy fo-
galomnak ettől eltekintve, csak úgy „önmagában” aligha van valamiféle végérvé-
nyes-végleges története, amely szilárdan és megingathatatlanul megállna a maga
lábán, s amelyet lehetséges volna „objektíve”, úgyszólván felülről rekonstruálni.
A fogalomjelentések fogalomtörténeti elemzések révén való bevezetésének mód-
szere mögött közelebbi szemügyre vételkor egy jól meghatározott meggyőződés,
avagy filozófiai pozíció húzódik meg. Ennek értelmében filozófiai fogalmak „a ma-
guk értelemmeghatározottságát nem önkényes jelölésválasztás [willkürliche Be-
zeichnungswahl] révén”, „hanem történeti eredetükből kiindulva” nyerik el, s „a le-
gitim kritikai filozofálás részét képezi az, hogy saját fogalmairól egyúttal történeti
úton igyekszik számot adni”.31 A helyesen értett fogalomtörténet nem „a történet-
írás valamely módszere avagy puszta történeti bevezetés valamely szisztematikus
kérdésfeltevéshez [...], hanem magának a filozófiai gondolatmozgásnak integráns
mozzanata, olyan út, melyen a saját fogalmiságunkat igazoljuk”.32
A fő mű harmadik kiadásához írott utószavában Gadamer visszapillantva –
s az időközben lezajlott vitákra és kritikákra is reagálva – újra visszatért erre a
kérdésre:
A fogalomtörténeti megvilágítást, melyért könyvemben síkraszálltam, s amelyet

erőmhöz mérten én magam is művelek, Kamlah és Lorenzen azzal az ellenve-
téssel utasítja el, hogy a hagyomány fóruma nem mondhat biztos és egyértelmű
31 Gadamer, Die Begriffsgeschichte und die Sprache der Philosophie = Uő., Neuere Philosophie,
II., Mohr, Tübingen, 1987, 78–94, itt: 79, 91. (GW 4.)
32 Uo., 92. A fogalomörténet efféle felfogása feltűnően közel áll ahhoz, ahogy a fiatal Heidegger
a fenomenológia előtudományként (Vorwissenschaft) való felfogásától elhatárolódott. Ahogy
Gadamer számára a fogalomtörténet, úgy Heidegger számára a fenomenológia sem puszta filo-
zófiai előtudomány (vagy segédtudomány), melynek feladata, hogy előzetes fogalmi tisztázáso-
kat végezzen, amire majd második lépésben következnék a voltaképpeni filozófiai elemzés (lásd
Heidegger, Phänomenologische Interpretationen zu Aristoteles. Anzeige der hermeneutischen
Situation = Dilthey Jahrbuch für Philosophie und Geschichte der Geisteswissenschaften 6., szerk.
Hans-Ulrich Lessing, 1989, 237–268, itt: 247; lásd most Heidegger, Phenomenologische In-
terpretation ausgewählter Abhandlungen des Aristoteles zu Ontologie und Logik, Klostermann,
Frankfurt am Main, 2005, 365. (GA 62.) Lásd még ehhez alább a 34. jegyzetben szereplő idézetet.
ítéletet. Ez valóban így van. Azt azonban legitim követelménynek tartom, hogy
e fórum előtt felelni tudjunk, s ez azt jelenti, hogy az új belátásoknak megfelelő
nyelvet ne kitaláljuk, hanem az élő nyelvből merítsük. A filozófia nyelve ezt a kö-
vetelményt csak akkor tudja teljesíteni, ha a szótól a fogalomhoz és a fogalomtól
a szóhoz vezető utat sikerül mindkét oldalon nyitva tartania. Úgy látom, hogy
ez olyan instancia, melyet mint nyelvhasználatot Kamlah és Lorenzen is gyak-
ran figyelembe vesz saját eljárására nézve. Ez persze nem eredményezi egy nyelv
módszeres felépítését a fogalmak lépésről lépésre történő bevezetése révén. De
az is »módszer«, ha tudatosítjuk a fogalomszavakban rejlő implikációkat, s úgy
vélem, hogy ez a filozófia feladatának megfelelő módszer.33
Az utólagos, visszapillantó reflexió megerősíti a kiindulópontot. Ebben az érte-

lemben már a fő mű feladatkijelölése is kezdetben így került meghatározásra:
A fogalmiság, melyben a filozofálás kibontakozik, [...] ugyanolyan módon tart

bennünket eleve fogva [hat uns [...] immer schon eingenommen], mint a nyelv,
33 Gadamer, Nachwort zur 3. Auflage = Uő., Hermeneutik, II., 449–478, itt: 460. (GW 2.); Ga-
damer, Igazság és módszer, 377. Érdemes megjegyezni, hogy a módszer fogalmát Gadamer
még egy másik szempontból is teljességgel pozitív értelemben használja. Ha az újkori „tudo-
mány módszereszményével” kritikailag szembehelyezkedett, és vizsgálódásai ilyenformán „a
modern módszerfogalommal való elégedetlenségből indultak ki”, úgy ezen háttér előtt különös
jelentőségre tesz szert „a Hegel részéről a görög módszerfogalomra való kifejezett hivatkozás”
hangsúlyos említése, mint amiből a modern módszerfogalommal szembeni elégedetlensége
táplálkozott, s mint ami ezt az elégedetlenséget igazolni képes. Gadamer, Wahrheit und Me-
thode, 467–468; Gadamer, Igazság és módszer, 321. Ez a módszer – illetve a módszer ebben
az értelemben – nem az a „tevékenység, amit mi végzünk a dolgon”, nem „a dolgon végzett
saját tevékenységünk”, hanem „magának a dolognak a tevékenysége” [„nicht unser Tun an der
Sache, sondern das Tun der Sache selbst”]. „Hegel az olyan módszer fogalmát – írja –, amely a
dologtól idegen tevékenységként megy végbe a dolgon, a »külső reflexió« fogalma alatt bírálta.
Szerinte az igazi módszer magának a dolognak a tevékenysége. [...] Az persze igaz, hogy a dolog
nem megy a maga útján, és nem halad tovább, ha mi magunk nem gondolkodunk, de a gon-
dolkodás épp azt jelenti, hogy egy dolgot a saját konzekvenciájában fejtünk ki. Ehhez az kell,
hogy távol tartsuk magunktól a képzeteket, »melyek hívatlan vendégként szoktak beállítani«, s
kitartsunk a gondolat konzekvenciája mellett. Ezt a görögök óta dialektikának nevezzük. Hegel,
amikor leírta azt az igazi módszert, amely magának a dolognak a tevékenysége, Platónra hi-
vatkozott, aki Szókratészt előszeretettel mutatja be, amint fiatalokkal beszélget, mert ezek nem
törődnek az uralkodó véleményekkel, és készek követni Szókratész következetes kérdéseit. Saját
módszerét, a dialektikus kifejtést azokon az »alakítható fiatalokon« szemléltette, akik nem akar-
nak belerontani a dolog saját menetébe, s nem akarnak ötleteikkel sziporkázni. A dialektika itt
nem más, mint a beszélgetés folytatásának a művészete […]”.Gadamer, Wahrheit und Metho-
de, 468; Gadamer, Igazság és módszer, 322. Gadamernek a módszerrel szembeni ellenállása
csupán a módszer ama értelme ellen irányul, amely az újkorban jutott uralomra.
amelyben élünk. Így a gondolkodás lelkiismeretességéhez tartozik, hogy tudato-

sítsa magának ezeket az elfogultságokat [Voreingenommenheiten]. Ettől kezdve
minden felelős filozofálást új, kritikai tudatnak kell kísérnie, mely a nyelvi és
gondolkodási szokásokat [...] a történeti hagyomány fóruma elé állítja, melyhez
mindannyian hozzátartozunk. – Az alább következő vizsgálódások úgy próbál-
nak eleget tenni ennek a követelménynek, hogy a fogalomtörténeti kérdésfelte-
véseket a legszorosabban összekapcsolják témájuk tárgyi exponálásával.34
A fogalomtörténeti kérdésfeltevés és elemzés a (tárgyalandó) téma tárgyi ex-

ponálását szolgálja, igénye nem az, hogy „önmagában” „igaz” legyen. Filoló-
gia és filozófia összefonódása ennek megfelelően az a hegeli értelemben vett
„elem” vagy „éter”, melyben a gadameri mű mozog.35 Ennek a filozófiának a
praxisát – eljárását vagy módszerét – fejezi ki, s képezi ezáltal a vonatkozó re-
flexiók alapját. Ezért mindenekelőtt a praxist kell figyelembe venni, mielőtt a
vonatkozó elméleti reflexiókat elemeznénk. Itt is érvényes az, amit Gadamer
a hermeneutikáról állapított meg általában: „a praxis volt az első”.36 Gada-
34 Gadamer, Wahrheit und Methode, 5; Gadamer, Igazság és módszer, 23–24. Lásd még: „[…]
a fogalom minden filozófiai munkájának van egy olyan hermeneutikai dimenziója, amelyet
manapság, meglehetősen pontatlanul, a »fogalomtörténet« szóval jelölnek. Ez utóbbi nem
valamely másodlagos foglalatoskodás, ami azt jelentené, hogy ahelyett, hogy a dolgokról be-
szélnénk, a megértés eszközeiről beszélünk [...], hanem magának a fogalomhasználatunknak
a kritikai eleme” [Kiem. – F. M. I.]. Gadamer, Klassische und philosophische Hermeneutik =
Uő., Hermeneutik, II., 92–119, itt: 113. Vö. még Gadamernek az olasz kiadáshoz írott elősza-
vával, ahol ennek a „módszernek” a fontosságát ugyancsak kiemeli: Prefazione all’edizine ita-
liana, Gadamer, Verità e metodo, Bompiani, Milano, 1983, XLVIII.
35 Hegel számára „a tiszta önmegismerés az abszolút máslétben” [„das reine Selbsterkennen im
absoluten Anderssein”] jelenti azt az „étert”, amely egyúttal „a tudománynak alapja és talaja”,
és számára „a filozófia kezdete azt az előfeltevést vagy követelményt állítja fel, hogy a tudat
ebben az elemben legyen”. Georg Wilhelm Friedrich Hegel, A szellem fenomenológiája, ford.
Szemere Samu, Akadémiai, Budapest, 1973, 21; illetve Hegel, Phänomenologie des Geistes,
III., Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1970, 29. Gadamernél mármost hasonlóképpen – hogy
mondanivalóját helyesen értsük – már mindig is a fogalomtörténet filológiai-hermeneutikai
„éterében” vagy „elemében” kell tartózkodnunk.
36 „Amit tanítottam, mindenekelőtt hermeneutikai praxis volt. A hermeneutika mindenekelőtt
praxis, a megértés és az érthetővé tevés mestersége-művészete.” [„Was ich lehrte, war vor
allem hermeneutische Praxis. Hermeneutik ist vor allem eine Praxis, die Kunst des Ver-
stehens und des Verständlichmachens.”] Gadamer, Selbstdarstellung Hans-Georg Gadamer
= Uő., Hermeneutik, II., 479–508, itt: 492–494. Lásd még Gadamer, Klassische und philoso-
phische Hermeneutik, 92; Gadamer, Hermeneutik als theoretische und praktische Aufgabe =
Uő., Hermeneutik, II., 301–318, 301, 309; továbbá a Gadamer által írt hermeneutika címszót:
Gadamer, Hermeneutik = Historisches Wörterbuch der Philosophie, III., szerk. Joachim Rit-
ter, 1061–1073, itt: 1061. (Ha ehhez kapcsolódva Gadamer azt írja: „Amit mindenekelőtt
mer a filozófia mellett eredetileg klasszika-filológiát tanult, s visszapillantva így

mondhatta azt: „Igazából időközben egy kicsit klasszika filológussá váltam.”37
A Protreptikosról írott 1927-es dolgozatának, mely Werner Jaegerre vonatkozó
részletes kritikai észrevételeket tartalmazott, az lett a „közvetlen eredménye”,
írja életrajzi ábrázolásában Jean Grondin, „hogy Gadamert megbízható klas�-
szika filológusként mutatta be”.38
III. Filológia és történettudomány
Az eddigiekben filológia és filozófia viszonyát a szójelentésekből kiindulva,

Heideggerre való kitéréssel-kitekintéssel, valamint a gadameri mű egészére
vetett pillantás alapján vázoltuk. A következőkben e viszony Gadamer általi
részletezésének vagy ábrázolásának néhány vonására irányítjuk – pontosabban
szűkítjük – a figyelmünket. Az a mód, ahogy Gadamer e viszonyt ábrázolja,
ugyanakkor nem független attól, ahogy a filológia és a szellemtudományok (el-
sősorban a történettudomány) viszonyát felfogja, úgyhogy elsőként az utóbbi
viszony gadameri rekonstrukciójának próbálok vázlatosan utánajárni.
gyakorolni kell, az a fül, az érzékenység a fogalmakban rejlő előzetes meghatározottságok [...]

iránt” Gadamer, Selbstdarstellung…, 494, akkor ez tovább erősíti azt, amit a hallásról mint
elsődlegesen hermeneutikai képességről mondtunk; vö. fentebb a 20. és a 21. jegyzethez kap-
csolódó szövegrészt.) A fő műben e vonatkozásban Gadamer történeti visszapillantásban ezt
írja: „Magában véve a megértés történetét már az antik filológia óta kíséri az elméleti reflexió.
De ezeknek a reflexióknak »művészettan« [Kunstlehre] jellege volt, azaz a megértés művé-
szetét akarták szolgálni [...]. Most azonban a megértést mint olyat teszik problémává. Ennek
a problémának az általánossága azt bizonyítja, hogy a megértés új értelemben vált feladattá,
s így az elméleti reflexió is új értelmet kap [...] A teológus és a filológus közös eljárását akar-
ja elméletileg megalapozni úgy, hogy a gondolatok megértésének egy eredetibb viszonyáig
megy vissza, mely e két törekvés mögött rejlik.” Uő., Igazság és módszer, 137–138.
37 „In Wahrheit war ich inzwischen ein Stück klassischer Philologe geworden, schloß dieses
Studium mit dem Staatsexamen ab (1927)”. Gadamer, Selbstdarstellung…, 488. Lásd ugyan-
csak Gadamer, Wort und Bild – ‚so wahr, so seiend‘ = Uő., Ästhetik und Poetik, I., Mohr,
Tübingen, 1993, 373–399, 375. (GW 8.)
38 Jean Grondin, Hans-Georg Gadamer. Eine Biographie, Mohr, Tübingen, 1999, 146. Az em-
lített dolgozat: Gadamer, Der aristotelische Protreptikos und die entwicklungsgeschichtliche

Betrachtung der aristotelischen Ethik, Hermes: Zeitschrift für klassische Philologie 63. (1928),
138–164, újranyomva: Gadamer, Der aristotelische ‚Protreptikos‘ und die entwicklungsge-
schichtliche Betrachtung der aristotelischen Ethik = Uő., Griechische Philosophie, I., Mohr, Tü-
bingen, 1985, 164–186. (GW 5.) Lásd ugyancsak Gadamer, Die Lektion des Jahrhunderts. Ein
philosophischer Dialog mit Ricardo Dottori, LIT, Münster–Hamburg–London, 2002, 29, 142.
Mindenekelőtt érdemes felfigyelnünk arra, hogy a „filológiai” jelző a fő mű

első részeiben gyakran a „történeti”-vel együtt jelenik meg („történeti”-„filo-
lógiai” vagy „történész”-„filológus” stb.).39 Kezdetben – azaz „történetileg” – a
filológia nem merült ki a történeti stúdiumokban. Visszautalva a fent idézett
gadameri meghatározásra, azt mondhatjuk: a filológia nem csak annyiban „a
szavak szeretete”, a filológus nem csupán annyiban „a szép beszéd barátja”, hogy
azokat a múltbeli szövegeket szeretné rekonstruálni, amelyekben e „szép beszé-
dek” fennmaradtak. Sokkal inkább e „szép beszédeket” maga is szeretné előál-
lítani, így – mint Gadamer utal rá – utánzóként lép fel, s elsősorban ebben áll a
filológia jelentősége a reneszánsz humanizmus számára.
A szép beszédek példaszerűek. „Nem szabad elfelejteni – írja Gadamer az
Igazság és módszerben –, hogy a humanista legfőbb célja eredetileg egyáltalán
nem az volt, hogy példaképeit »megértse«, hanem hogy úgy tudja csinálni, mint
ők, sőt hogy felülmúlja őket. Ezért a filológus eredetileg nemcsak magyarázó-
ként, hanem imitátorként – ha ugyan nem riválisként – is kötődik példaképé-
hez.”40 Egy a fő művet megelőző írásban már nyomatékkal hívta fel a figyelmet
arra, hogy a történelem tanulmányozása nem puszta tudásgyarapítás, a múlt
egyszerű rekonstrukciója, hanem egyúttal példaképkeresés is: „A hagyomány-
hoz való viszonyunk nem elégszik meg azzal, hogy meg akarjuk érteni, amen�-
nyiben történeti rekonstrukció révén a hagyomány értelmét megállapítjuk. [...]
Maga a filológus is beismerhetné, hogy az, amit valójában tesz, több ennél. Ha az
ókor nem lett volna klasszikus, azaz mintaszerű mindenfajta mondás, gondol-
kodás és költészet számára, akkor nem léteznék klasszika filológia. Az azonban
minden más filológiára is érvényes, hogy benne a másik, az idegen vagy távoli
vonzereje elevenen hat [...]. Az igazi filológia nem puszta történelem, történet-
tudomány [Historie], éspedig azért, mert a történelem maga is igazából ratio
philosophandi, az igazság megismerésének útja.”41
Ha a történelmet így fogjuk fel – azaz nem pusztán „történetileg”, mint ami
egykoron volt, de már elmúlt, nincs többé, s amiről puszta ismereteket akarunk
begyűjteni, miközben a beszerzett ismeretek érintetlenül hagynak bennünket, s
önmagunk változatlanok maradunk, hanem mint ami ránk is hat, példaképek
követésére szólít fel, s az igazsággal olyannyira nem áll szemben, hogy egyene-
sen „az igazság megismerésének útja” – ha a történelmet így fogjuk fel, akkor fi-
39 Gadamer, Igazság és módszer, 34, 39, 51, 149.

40 Uo., 147.
41 Gadamer, Was ist Wahrheit? = Uő., Hermeneutik, II., 44–56, itt: 55.
lológia és történettudomány között lényegi párhuzamok mutatkoznak: „mind a

filológia, mind a történettudomány applikációt hajt végre, mely csak arányaiban
különbözik a két esetben”.42 E lényegi párhuzamok megmaradnak az újkorban
akkor is, amikor mind a történettudomány, mind a filológia maga mögött hagyja
sajátos normatív-applikatív aspektusát. Most a következő a helyzet. „Aki filoló-
gusként vagy történészként meg akar érteni egy szöveget, az a szöveg mondan-
dóját mindenesetre nem vonatkoztatja saját magára. Csak a szerző véleményét
igyekszik megérteni. Amennyiben csak megértésre törekszik, a mondanivaló tár-
gyi igazsága mint olyan nem érdekli, akkor sem, ha maga a szöveg az igazságot
akarja tanítani. A filológus és a történész ennyiben megegyezik.”43 Közbevetőleg
jegyezzük meg, hogy „a mondanivaló tárgyi igazsága” iránti közömbössé válás,
mint amiben filológus és történész megegyezik, mindkettőt elválasztja – amint
majd később látni fogjuk – a filozófustól, akit pontosan ez utóbbi érdekel.
Mivel a történész most úgy „viszonyul a hagyomány szövegeihez, hogy raj-
tuk keresztül a múltnak egy darabját akarja megismerni[,] [t]ehát megpróbálja
a szöveget egyéb hagyományokkal kiegészíteni és ellenőrizni”,44 a szövegekhez
való hozzáférése alapvetően eltér a filológusétól. A történész „[e]gyenesen a
filológus hibájának érzi, hogy az mintegy műalkotásnak tekinti a vizsgált szö-
veget”.45 A történész a maga szövegeit nem megérteni akarja, hanem keresztül
akar látni rajtuk; a szöveg olyan valaminek a „kifejezéseként” jelenik meg számá-
ra, ami magukban a szövegekben nem fejeződik ki, hanem a háttérben marad.
„A történész mindig a valóságra kérdez, mely a szövegek és a kifejezésre juttatott
szándékolt értelem mögött áll, s melynek a szöveg akaratlan kifejeződése.”46 Eb-
ből a szempontból most feszültség keletkezik „a történész és a filológus között,
aki a szövegeket [eredetileg] szépségük és igazságuk miatt akarja megérteni”.47
„A történeti és a filológiai tudat itt alapjában véve konfliktusba kerül egymás-
sal. Ez a feszültség azonban szinte teljesen megszűnt, amióta a történeti tudat
a filológus hozzáállását is megváltoztatta. Azóta ő sem tekinti úgy a szövegeit,
42 Gadamer, Igazság és módszer, 239.

43 Uo., 235–236.
44 Uo., 236.
45 Uo.
46 Uo., 236.
47 Uo., 237. A fentebb a 43. jegyzetben idézett Gadamer-szöveghely ennek ellentmondani lát-
szik, az ellentmondást a szögletes zárójelben beiktatott kiegészítéssel vélem feloldhatónak.
Gadamer váltakozva használja a filológia egy – mondjuk így – ideális vagy klasszikus és
egy történetileg létrejött, másodlagos – az önmagát pozitivista módon felfogó történettudo-
mányhoz hozzáidomuló – önértelmezését. Lásd ehhez a szövegben a következőket.
mint aminek normatív érvénye van a számára. Nem a beszéd mintaképeiként és

a mondottak mintaképszerűségében tekinti őket, hanem ő is valami olyasmit tart
szem előtt, amit maguk a szövegek egyáltalán nem akarnak mondani, azaz törté-
nészként viszonyul hozzájuk. A filológia ezáltal a történettudomány segédtudo-
mányává vált”; ezzel párhuzamosan a klasszika filológia pedig ókortudománnyá
alakult.48 A filológus történésszé lett, aki „megleli irodalmi forrásainak saját tör-
téneti vetületét. Számára a megértés ekkor abban áll, hogy egy adott szöveget el-
helyez a nyelv, az irodalmi formák, a stílus stb. történetének az összefüggésében, s
végül e közvetítéseken keresztül a történeti életösszefüggés egészében. Csak néha
fordul elő, hogy úgyszólván kitör belőle saját régi természete.”49
Ezt az újkorban lezajlott fejleményt Gadamer – hermeneutikai kiinduló-
pontjánál fogva s a filológia eredeti értelme iránt tanúsított hermeneutikai ro-
konszenve okán – nem csekély rezignációval szemléli. A történész és a filológus
közti feszültség elsimult ugyan, amennyiben egyfajta történeti szemléletmód
általánosan uralkodóvá vált, azaz „a filológián eluralkodott a történettudo-
mány”.50 Kétséges azonban, vajon e fejlemény üdvös volt-e, s mindenesetre fel-
tehető a kérdés, vajon „jogos-e az az univerzális igény, amellyel itt a történeti
tudat fellép”. Ez a jogosultság Gadamer számára, „elsősorban a filológiára való
tekintettel, kérdésesnek” tűnik fel.51 Gadamer itt visszatér a filológia eredeti
értelméhez, humanista beágyazottságához, következtetése ezért így hangzik:
„A filológus, a szép beszéd barátja, amikor a történeti kutatás mércéjével méri
magát, végül is félreismeri önmagát. Elsősorban talán inkább a formáról van
szó, ha szövegeiben mintaképet lát. A humanizmus régi pátosza volt, hogy a
klasszikus irodalomban mindent mintaszerűen mondtak.”52
Ha a filológia eredeti önértelmezéséhez való visszanyúlás értelmében az a
filológus dolga, hogy „úgyszólván továbbszövi az eredet és a hagyomány nagy
szövetét, mely valamennyiünket hordoz”, akkor felvethető volna, miszerint
„a filológia leginkább akkor juthatna el igazi méltóságához és helyes önértel-
mezéséhez, ha megszabadítanánk a történelemtől”.53 Ez azonban felemás és alig
kivitelezhető megoldás volna. A filológiának ezért – pontosabban szólva – nem
annyira a történelemtől, mint inkább a történelem egy meghatározott – a ter-
48 Uo.
49 Uo.
50 Uo., 238.
51 Uo., 237.
52 Uo.
53 Uo., 238.
mészettudományi megismeréseszményhez igazodó – felfogásától, önértelmezé-

sétől kell megszabadulnia. Amitől egyébként a történettudománynak is üdvös
volna megszabadulnia (ezt pedig a következő paradox fogalmazással fejezhetjük
ki: a történettudománynak meg kell szabadulnia a történelemtől, értsd: a tör-
ténelem újkorban uralkodóvá vált felfogásától). „Lehetséges, hogy a filológus
hozzáállásához hasonlóan, a történészt sem annyira a természettudományok
módszereszményéhez kell mérni”, ebben az esetben pedig „filológia és történet-
tudomány viszonya azonnal egészen más képet ölt”.54
Végső elemzésben így Gadamer is elismeri történettudomány és filológia
egységét, ez azonban számára abban a tételben fejeződik ki, amelyet kezdetben
idéztünk: „mind a filológia, mind a történettudomány applikációt hajt végre,
mely csak arányaiban különbözik a két esetben”.55 Érdemes most az e tételhez
kapcsolódó magyarázatot is idéznünk:
A filológus az adott szöveget, vagyis a szövegben a fent említett értelemben

saját magát érti meg, a történész pedig magának a világtörténelemnek a nagy,
általa megfejtett szövegét érti meg, melyben minden öröklött szöveg csak érte-
lemtöredék, betű, s ő is önmagát érti meg ebben a nagy szövegben. Ezzel mind
a filológus, mind a történész visszatér abból az önfeledtségből, melyben egy
olyan gondolkodás tartotta őket fogva, amely a modern tudományos mód-
szertant tartotta az egyedüli mércének. A hatástörténeti tudat az, amelyben
mint igazi alapjukon összetalálkoznak. [...] A hermeneutikai diszciplínák régi
egysége visszakapja érvényességét, ha a hatástörténeti tudatot mind a filológus,
mind a történész valamennyi hermeneutikai tevékenységében felismerjük.56
Két évtized elteltével, fő művére önkritikusan visszatekintve Gadamer finomított

az álláspontján. A történészek részéről tanúsított ellenállás azt adta tudtára, írja,
hogy a történeti megértés sajátos módját túlzottan közel vitte a filológiai megér-
téshez. A történelem egésze, mint ami a történész kutatásának tárgya, ugyanis
nem ugyanabban az értelemben szöveg, mint amelyben a filológus számára saját
tárgyát szövegek képezik. A történész számára nem úgy állnak rendelkezésre a
„szövegek”, mint a filológus számára; saját alapszövegét, a „történelmet” neki
előbb még rekonstruálnia kell. A történésznek persze ismernie kell az irodalmi
és egyéb szövegeket, miként a filológusnak is a maga szövegeit gyakran rekonst-
54 Uo.
55 Uo., 239. Lásd fentebb a 42. jegyzetet
56 Uo., 239–240.
ruálnia és recenzálnia kell, tehát a történésznek valamilyen mértékben filoló-

gusnak, a filológusnak pedig valamilyen mértékben történésznek kell lennie.
Az értelem azonban, amelyhez az egyik, illetve a másik esetben eljutunk, nem
ugyanaz. Egy szöveg értelme az, amit a szöveg mondani akar. Egy történés ér-
telme ezzel szemben az, amit szövegek és egyéb dokumentumok alapján, olykor
a szövegek szándékának átértékelése révén, a történész képes kiolvasni belőlük.
A filológiát ezen új megfontolások fényében így lehetne meghatározni, illetve
a görög eredeti értelmét így lehetne lefordítani: „Freude am Sinn, der sich aus-
sagt” („az önmagát kimondó értelem feletti öröm”), a történelemét pedig így:
„Forschung nach Sinn, der verhüllt ist” („az elrejtett értelem utáni kutatás”) –
a kettő közti különbség a megértés kétfajta módjára utal.57 Az egyik örvendezik
az értelem felett, a másik kutat utána.
IV. Filológia és filozófia
A fentiekben filológia és filozófia Gadamer Wilamowitz-tanulmányának elején

szereplő két szómeghatározását csupán metodikai kiindulópontként vettük figye-
lembe, innen elkanyarodtunk általános tanulságok levonása felé, s nem tárgyaltuk
őket tartalmi szempontból. Most ennek pótlására kerítünk sort, s befejezésképpen
filológia és filozófia gadameri viszonyának néhány vonását vesszük közelebbről
szemügyre, röviden kitérve a medialitás újabb időkben előtérbe került s bizonyos
népszerűség övezte témakörének antihermeneutikai felhangjaira.
Ha a filológia annyit tesz, mint „Liebe zu den logoi” („a szavak szeretete”),
a filozófia pedig nem más, mint „Liebe zum »sophon«” („a bölcsesség szerete-
te”), akkor ebből, idéztük Gadamert, „[a]ki a görög nyelvből és hagyományból
valamit is ismer, rögtön (ki-)hallja, hogy e két fogalom milyen közel van egymás-
hoz, avagy pontosabban, hogy egymásba átfolynak s mindkét oldalról egymást
átfogják”.58 A két fogalom közelségét Gadamer mármost a filológia Platónnál
felbukkanó ellenfogalmából, a mizológiából kiindulva világítja meg. Ez utóbbi
hasonlatos az embergyűlöletnek, a mizantrópiának ahhoz a fajtájához, amely
azáltal jön létre, hogy valaki meggondolatlanul, ok nélkül bízik az emberekben,
majd miután emiatt sok csalódás éri, „sokszor megütötte a bokáját, mindenkit
57 Gadamer, Zwischen Phänomenologie und Dialektik. Versuch einer Selbstkritik = Uő., Herme-
neutik, II., 3–23, itt: 20–21.
58 Gadamer, Philosophie und Philologie, 272, lásd fentebb a 20. jegyzetet.
meggyűlöl és úgy vélekedik, hogy senkiben sincs semmiféle egészséges tulaj-

donság”.59 Ezzel analóg módon valaki úgy lesz mizológussá – a logos (szavak, ér-
vek, gondolatmenetek, beszédek) gyűlölőjévé –, hogy először elhamarkodottan
hitelt ad nekik, elhiszi igazságukat anélkül, hogy ezen a téren megfelelő tapasz-
talatra, jártasságra szert tett volna, majd később hamisnak találja őket, s miután
ez többször megismétlődik, nem önmagát és hiányos tudását okolja, hanem a
logosokat gyűlöli meg, s magát hiszi a legbölcsebbnek, amennyiben eljutott arra
a belátásra, hogy sem a dolgokban, sem a beszédekben/gondolatmenetekben
nincs semmi egészséges, semmi szilárd.60 Mint Gadamer összefoglalóan írja:
A veszély az, hogy ha az igazságkeresés csődöt mond, a »Liebe zu den logoi«,

mely egyúttal a »gondolkodás szeretete« is [Liebe zum Denken],61 mizológiá-
ba, szkepszisbe, a gondolkodás miatti kétségbeesésbe csap át. A filozófia a
maga részéről mint „Liebe zum »sophon«” a legtágabb értelemben annak
a szeretetét jelenti, ami túl minden kiszámíthatóságon és a haszon vagy a nye-
reség minden ígéretén önmagában vonzó – mint minden szép dolog. A fi-
lológus, aki a logoit szereti, és az az ember, akinek a teoretikus szenvedélye
59 Platón, Phaidón 89 d, e, ford. Kerényi Grácia = Platón összes művei, I., Európa, Budapest,
1984, 1075.
60 Uo., 1076. A mizológiával kapcsolatban lényegesek még Kant megfontolásai: „Azt, aki úgy
szereti a bölcsességet, hogy közben gyűlöli a tudományt, mizológusnak nevezik. Előfordul,
hogy olyanok is mizológiába süllyednek, akik eredetileg szorgalmasan és sikeresen csüg-
gtek a tudományon – ezek mizológiája abból származik, hogy tudásuk nem elégítette ki
őket.” Kant, A vallás a puszta ész határain belül és más írások, ford. Vidrányi Katalin,
Gondolat, Budapest, 1974, 132–133. Lásd még Kant, Logik. Ein Handbuch zu Vorlesungen =
Uő., Schriften zur Metaphysik und Logik, II., Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2010, 449: „Aki
a tudományt gyűlöli, ám a bölcsességet annál jobban szereti, azt mizológusnak nevezik.
A mizológia általában a tudományos ismeretek hiányából és az önteltség [Eitelkeit] egy
meghatározott, ezzel összefüggő módjából ered.”
61 Hogy a „Liebe zu den logoi” egyúttal a „gondolkodás szeretete” is [Liebe zum Denken], azt jól
mutatja az a „filológiai” tény, hogy a „logoi” fordítása – melyre jelen dolgozatban (a filológiával
való összefüggésének a háttere előtt) a „szavak”-at véltem megfelelőnek – az idézett magyar
fordításban „gondolatmenet” (német fordításokban a „Rede” szokásos, lásd pl. Otto Apelt for-
dítását: Meiner, Hamburg, 1923, majd többször utánanyomva, az angolban „idea”, „argument”,
lásd Benjamin Jowett fordítását: http://classics.mit.edu/Plato/phaedo.html; ill. kizárólag „ar-
gument”: lásd Plato in Twelve Volumes 1., ford. Harold North Fowler, Harvard University
Press, Cambridge (MA), 1966: http://www.perseus.tufts.edu/hopper/text?doc=Perseus%3A-
text%3A1999.01.0170%3Atext%3DPhaedo%3Asection%3D89d). A „gondolatmenet” és a
„Rede” bizonyos értelemben két szélsőséget juttat kifejezésre: az előbbi az intellektuális-logikai
mozzanatot állítja előtérbe, s elnyomja a „szóbeli”, „beszédszerű” aspektust, az utóbbi a szóbeli
megnyilvánulásra helyezi a hangsúlyt, s a gondolati aspektust tolja a háttérbe.
a mindennnapi pragmatikus dolgok hasznán vagy kárán túllép, egymással

szinte egybeesni látszik.62
Filológia és filozófia közelsége vagy közössége láthatóan a szavak/beszédek

szeretete és a bölcsesség szeretete közti rokonságból táplálkozik – rokonság-
ból, ám nem teljes egybeesésből. A bölcsesség, az ideák szemlélete ugyanis –
amint azt Gadamer a fő mű harmadik részében kifejtette63 – Platón számára túl
van a szavakon, a lélek önmagával folytatott beszélgetése végső fokon „néma”
marad, nincs neki megfelelő saját „nyelve”. A szavakkal való szofista visszaélés
miatt Platónnak ugyanis Gadamer elemzése szerint a nyelvi helyességet a tár-
gyi igazságtól el kellett választania, így szavak nélkül, tisztán önmagukból kell
megismerni a létezőt. Ha Platón emellett még – s ezzel szoros összefüggésben
– erős fenntartásokat fogalmazott meg a filozófia írásban való közvetíthetőségé-
vel szemben,64 akkor ez a mi összefüggésünkben azt jelenti, hogy a filozófiának
nincsenek kitüntetett értelemben vett szövegei.
62 Gadamer, Philosophie und Philologie, 272.

63 „Hogy a dolgok igazi létét »a szavak nélkül« kell kutatni, épp azt akarja jelenteni, hogy nem a
szavak sajátos létében rejlik az igazsághoz való hozzáférés [...] a gondolkodás [...] eloldódik a
szavak sajátos lététől, [és] puszta jelnek tekinti őket [...]”. Gadamer, Wahrheit und Methode,
418; Gadamer, Igazság és módszer, 289. Bővebben lásd Fehér M., Művészet, esztétika és iroda-
lom Hans-Georg Gadamer filozófiai hermeneutikájában = Az irodalmi szöveg antropológiai hori-
zontjai. Hermeneutika és retorika, szerk. Bednanics Gábor et al., Osiris, Budapest, 2000, 15–67,
itt különösen a 261. jegyzet körüli szövegrészt: Fehér M., Irodalom és filozófia. Irodalmi szöveg
és filozófiai szöveg, Irodalomtörténet 2008/2., 155–187, itt elsősorban a IV. s köv. részek; Fe-
hér M., Szóbeliség, írásbeliség, hagyomány. A kommunikáció filozófiája és a hermeneutika, Pro
Philosophia 41. (2005), 3–56, itt: 34–35. Lásd http://www.c3.hu/~prophil/profi051/feher.html
64 Az írás jelentősége az, hogy „emlékeztesse azt, aki már úgyis tudta, arra, amiről az írás szól”.
„[...] a valóságban a legkülönb írások is csak emlékeztetők azok számára, akik már ismerik a
szóban forgó tárgyat” [kiem. – F. M. I.]. Platón Összes művei, II., Phaidrosz 275d, 278a, ford.
Kövendi Dénes, Európa, Budapest, 1984, 799, 804. A szavak tehát nem juttatnak el automa-
tikusan a dologhoz, a dolog tárgyi igazságához. Épp fordítva: aki már ismeri a dolgot, csak az
lesz képes megítélni a szavak igazságát. Lásd még Platón Összes művei, III., VII. levél, 341c–d,
1066: „Nekem [...] semmiféle munkám nincs a legfőbb kérdésekről és nem is lesz soha. Hiszen
a végső belátást nem lehet szavakkal kifejezni, miként az oktatás szokásos tárgyait: az érte sza-
kadatlanul végzett közös munka és az igazi életközösség eredményeként egyszerre csak felvil-
lan a lélekben – akárcsak egy kipattanó szikra által keltett világosság – s azután már önmagától
fejlődik tovább” [kiem. – F. M. I.]. Lásd még „a nyelvi kifejezés gyarlóságáról” mondottakat
(Uo., 343a). Lásd ehhez Gadamer értelmezését: „Azt, hogy a dialektika révén túl kell lépni a
szavak (onomata) birodalmán, természetesen nem úgy kell érteni, mintha valóban lenne sza-
vak nélküli megismerés [wortfreies Erkennen], hanem csupán úgy, hogy nem a szó nyitja meg
az utat az igazság felé, hanem fordítva: a szó »adekvátságát« csak a dolog ismeretében lehet
Hogy „a dolog nem úgy áll, mintha a szöveg minden kétségen felül álló
előzetes adottság volna, az értelmezés pedig egy utólag beinduló procedúra,
melyet a szövegen végzünk”,65 azt fentebb már láttuk. Itt azonban hozzá kell ten-
ni azt: a „szöveg” – melyet mind a filológusnak, mind a filozófusnak értelme-
zés révén kell előállítania – mást jelent a filológus és mást a filozófus számára.
A filológia önértelmezésének történetén keresztül – kezdve a szép szavak/beszé-
dek feletti örömtől a gondolatok és a számadás feletti örömön keresztül egészen
a „szöveghez való hűség” ama későbbi elvéig, mely az alexandriai és modern
filológiafelfogás középpontjában áll – e történeten keresztül konzekvensen érvé-
nyesül az a tény, hogy a szöveg szóhangzása, a szövegmegállapítás a filológus szá-
mára az általa végzett értelmezéssel nem csupán összekapcsolódik, hanem bizo-
nyos értelemben megértésének „célkeresztjében” áll. Ezzel szemben a filozófus
számára a szöveg szóhangzása nem rendelkezik elsődleges jelentőséggel (innen
van azután az – jegyezzük meg közbevetőleg a magunk részéről –, hogy filozó-
fusok notóriusan filológiai mulasztásokat hajlamosak elkövetni, tekintve, hogy
nem a betű, hanem a szellem érdekli őket); számára megingathatatlanul érvé-
nyes az, hogy szavak és mondatok valami felé nyúlnak, és annak a tartományától
távol maradnak, amire a „fogalom erőfeszítése” irányul.66 Ha Gadamer a filoló-
giát úgy jellemezte, mint aminek különböző korszakain keresztül a „Treue zum
Text”, a „szöveghez való hűség” dominál, akkor most a magunk részéről – a ga-
dameri gondolatot tovább szőve és Gadamer szelleméhez remélhetőleg híven –
megítélni.” Gadamer, Wahrheit und Methode, 411; Gadamer, Igazság és módszer, 285. Ezzel
a szavak már Platónnál elvesztik megismerési jelentőségüket, ismeretértéküket [Erkenntnis-
bedeutung]: Gadamer, Wahrheit und Methode, 413; Gadamer, Igazság és módszer, 286.
65 „Es ist nicht so, als ob der Text für uns eine fraglose Vorgegebenheit wäre und die Interpre-
tation eine nachträglich eingestellte Prozedur, die man an dem Texte vornimmt.” Gadamer,
Philosophie und Philologie, 276. Lásd fentebb a 24. jegyzetet.
66 „Der Wortlaut des Textes, die Herstellung des Textes ist für den Philologen mit seiner Inter-
pretation nicht nur verbunden, sondern bleibt in gewissem Sinne im Zielbereich seines Ver-
stehens. Dagegen hat für den Philosophen der Wortlaut des Textes kein primäres Interesse;
für ihn steht allzusehr fest, da Worte und Sätze nach etwas hinlangen und von dem Berei-
che dessen entfernt bleiben, dem »die Anstrengung des Begriffs« gilt.” Uo., 277. A gadameri
gondolat értelmét szövegközeli parafrázissal igyekeztem visszaadni, az értelem kedvéért így
a szó szerintiségről lemondtam, ezért hiányoznak az idézőjelek. A „fogalom erőfeszítése”
(„Anstrengung des Begriffs”) hegeli kifejezés: „A tudomány tanulmányozásában [...] minden
azon múlik”, olvasható a Fenomenológia előszavának egy jellegzetes helyén, „hogy vállaljuk
a fogalom erőfeszítését.” Hegel, A szellem fenomenológiája, 38; ill.: „Worauf es [...] bei dem
Studium der Wissenschaft ankommt, ist, die Anstrengung des Begriffs auf sich zu nehmen”.
Hegel, Phänomenologie des Geistes, III., 56.
ezt azzal egészíthetnénk ki, hogy a filozófiát ezzel szemben a „Treue zum Sinn”,
az „értelemhez való hűség” jellemzi.
Az értelem természetesen nem férhető hozzá szavak, általában nyelv és így
szöveg nélkül. A filozófia is a logoira van utalva, számára azonban ez egy végte-
lenbe nyúló beszélgetés alakját ölti – olyan beszélgetését, melyben igen sok szó
hangzik el, ám amelyben első és (főképp) utolsó „szó” – a maga meghaladhatat-
lan tökéletességében, filológiai szépségében megfogalmazott szó – nem létezik.
A filozófiában ezért nincs is példaképszerűség és utánzás, hanem ehelyett (avagy
ennek a helyében) az újra és újra való nekirugaszkodás, a heideggeri értelemben
vett destrukció avagy „ismétlés-visszahozás” (Wieder-holung). Ha filozófusok
a maguk szövegeit mint „szőttesüket Pénelopé módjára minduntalan felfejtik,
hogy az igazság honába való hazatérésre újólag fölkészüljenek”,67 akkor ez na-
gyon is a „fogalom erőfeszítését” követeli meg.
Amit Gadamer a Wilamowitz-tanulmányban filológia és filozófia kapcsola-
táról kifejtett, az oeuvre-ben nem egyedülálló: rokon gondolatok és megfogal-
mazások különböző formákban és mélységben a fő műben és a fő művet követő
más írásokban is megtalálhatók. Schleiermacher nevezetes tételét, mely szerint
„az írót jobban kell érteni, mint ahogy az saját magát értette”,68 Gadamer a fő
műben több lépésben, részletesen vizsgálja. Végső konklúziója így hangzik:
A megértés valójában nem jobban értés, sem a világosabb fogalmaknak kö-

szönhető tárgyi jobban tudásnak, sem pedig annak az elvi fölénynek az ér-
telmében, mely a tudatosságot jellemzi az alkotás tudattalanságával szemben.
Elég azt mondani, hogy másképp értünk, amikor egyáltalán megértünk.69
A vizsgálat egy korai szakaszában azonban több „megértést” tanúsított Schleier-

macher tétele iránt, éspedig épp azért, mert világos különbséget vont aközött,
ahogy Schleiermacher, illetve ahogy ő maga a megértés fogalmát érti. Gadamer
saját tétele, mely szerint „másképp értünk, amikor egyáltalán megértünk”, kifeje-
zetten a megértés Heideggerre visszanyúló hermeneutikai, s mint ilyen, radiká-
lisan történeti fogalmát veszi alapul, eközben Gadamer pedig nem ismeri félre,
hogy Schleiermacher tétele mögött egy egészen más megértésfogalom húzódik
67 Gadamer, Zur Phänomenologie von Ritual und Sprache = Uő., Ästhetik und Poetik, I., Mohr,
Tübingen, 1993, 400–440, itt: 430. (GW 8.)
68 Gadamer, Igazság és módszer, 146.
69 Uo., 211.
meg. Schleiermacher, írja, „a megértés aktusát egy produkció rekonstruktív

végbevitelének tekinti. Az ilyen rekonstrukciónak sok mindent tudatosítania
kell, ami az alkotónak tudattalan maradhat”.70
Ezt a – romantikus – megértésfogalmat Gadamer alapvető bírálatban része-
síti, ám nem téveszti szem elől, hogy ennek perspektívájából tekintve Schleier-
macher tétele nagyon is megáll a maga lábán:
Az így értelmezett formula valóban a filológia általános alaptétele lehet, ha a

filológiát a művészi beszéd megértéseként értelmezzük. A jobb megértés, mely
az interpretálót a szerzővel szemben jellemzi, nem azoknak a dolgoknak a meg-
értését jelenti, amelyekről a szövegben szó van [Verständnis der Sachen, von
denen im Text die Rede ist], hanem csak a szöveg megértését [Verständnis des
Textes], annak a megértését, amire a szerző gondolt, s amit kifejezett.71
A „dolog megértése” és a „szöveg megértése” – a kettő nem szükségképpen

ugyanaz. A dologhoz persze csak a szövegen keresztül – pontosabban: a dolog
megértéséhez csak a szöveg megértésén keresztül – jutunk el, vagy találunk hoz-
záférést, a szöveg ennek ellenére itt nem mint szöveg – a maga hangalakjában,
kompozíciójában, grammatikai-esztétikai minőségében, történeti beágyazott-
ságának kontextusában, explicit vagy implicit utalásainak gazdagságában – ke-
rül az érdeklődés előterébe.
„Aki filológusként vagy történészként meg akar érteni egy szöveget”, azt „a
mondanivaló tárgyi igazsága mint olyan nem érdekli, akkor sem, ha maga a szö-
veg az igazságot akarja tanítani. A filológus és a történész ennyiben megegyezik” –
idéztük Gadamert a III. részben,72 megjegyezve, hogy a későbbiekben látni fog-
juk, „a mondanivaló tárgyi igazsága” iránti közömbössé válás mindkettőt el-
választja a filozófustól, akit épp ez utóbbi érdekel. Ezen a ponton utalhatunk
vissza erre az idézetre, mint ami hallgatólagosan – húsz évvel korábban, még
kimondatlanul (a fő mű 1960-ban jelent meg, a Wilamowitz-tanulmány 1982-
ben született) – a filozófus szöveghez fűződő (a fő műben sajátlagosan még nem
tematizált) viszonyát tartja szem előtt, amikor azt állítja, sem a történészt, sem a
filológust nem „a mondanivaló tárgyi igazsága mint olyan [...] érdekli”. Egyúttal
pontosíthatjuk a „dolog megértése” Igazság és módszerben található megfogal-
70 Uo., 146.
71 Uo., 146. (Kiem. – F. M. I.) Lásd Gadamer, Wahrheit und Methode, 196.
72 Gadamer, Igazság és módszer, 235. Lásd fentebb a 43. jegyzetet.
mazását abban az értelemben, mely szerint a „dolog megértése” valójában nem

más, mint a „dolog tárgyi igazságának megértése”. A „szöveg megértése” ezzel
szemben – mint „annak a megértése, amire a szerző gondolt, s amit kifejezett”,
s amely tekintetben nagyon is lehetséges jobban érteni a szerzőt, mint ahogy ő
értette saját magát – olyan jellegű dolog, mint egy idegen nyelvű szöveg megér-
tése (a filológusok szövegei egyebekben, tegyük hozzá, nem kis részben valóban
„idegen nyelvűek”). Mint Gadamer írja:
Aki lépésről lépésre megért egy idegen nyelvű szöveget, az kifejezetten tudato-
sítja a szöveg nyelvtani szabályait és kompozíciós formáját, melyeket a szerző
követett, de nem vette őket észre, mert ő benne élt az illető nyelvben és annak
művészi eszközeiben. Elvileg ugyanez érvényes minden igazán zseniális pro-
dukcióra és azok mások általi befogadására.73
A hermeneutika mint filozófia érdeklődése viszont „nem az individualitásra és

annak véleményére, hanem a tárgyi igazságra” irányul, ezért „a szövegeket nem
puszta életkifejezésként fogja fel, hanem komolyan veszi igazságigényüket”, s
számára nem utolsósorban épp ebben áll a „megértés” (illetve annak eredeti
értelme):74 „a megértés elsődlegesen azt jelenti, hogy a dolgot illetően jutunk
megértésre, s csak másodlagosan azt, hogy a másik ember véleményét mint
olyat kiemeljük és megértjük”.75 A szövegre mint szövegre irányuló megértésben
– avagy a szöveget szövegként tematizáló megértésben – ez a filozófiai-herme-
neutikai mozzanat kioltódik, avagy a háttérbe szorul.
A filológia tárgyát képező szövegekhez hasonlóan a filozófia is „nyelvhez
kötött”, és sajátos létét a nyelv közegében találja meg. Ám „[a] filozófia nyelve
állandóan meghaladja önmagát, túllép önmagán – a vers nyelve [...] megha-
73 Gadamer, Wahrheit und Methode, 196; Gadamer, Igazság és módszer, 146.

74 Gadamer, Wahrheit und Methode, 302; Gadamer, Igazság és módszer, 211.
75 Gadamer, Wahrheit und Methode, 299; Gadamer, Igazság és módszer, 209. A hermeneutika
ezen alapvető antipszichologizmusával kapcsolatban, mely szerint „a megértés szempontjá-
ból [...] a dolog megértése, a tárgyi belátás a döntő”, ilyenformán „nem történeti, s végképp
nem pszichológiai-genetikus eljárásról” van szó. Gadamer, Wahrheit und Methode, 186; Ga-
damer, Igazság és módszer, 140. A fő műben ez a belátás különböző kontextusokban, más he-
lyeken is megfogalmazódik. Gadamer, Wahrheit und Methode, 340, 378, 389, 398; Gadamer,
Igazság és módszer, 235, 261, 270, 276. Talán a legfontosabb hely az utolsó, ahol Gadamer ezt
írja: „az írásos rögzítés [...] a megértő olvasót az értelem igazságigényének a védőjévé teszi.
Az olvasó épp ezáltal érvényességében tapasztalja azt, ami szól hozzá, s amit megért. Amit
megértett, már eleve több, mint idegen vélemény: már mindig is lehetséges igazság.”
ladhatatlan és egyedülálló”.76 „Minden egyes fogalmának állandó önmegha-

ladása”77 a filozofálás számára nem pusztán véletlenszerű: éppenséggel a filo-
zófia lényegét alkotja. „Ezért valójában nem léteznek filozófiai szövegek abban
az értelemben, melyben irodalmi szövegekről beszélünk”; „a filozófusoknak
azért nincsenek szövegeik, mert Pénelopé módjára szőttesüket minduntalan
felfejtik, hogy az igazság honába való hazatérésre újólag fölkészüljenek”. A fi-
lozófia olyan, mint egy beszélgetés, amely „a másik válasza révén állandóan
meghaladja magát”;78 a filozófiai „gondolkodás nem más, mint a lélek ezen
állandó beszélgetése önmagával”.79 A filozófiai szövegek „csak közbeszólások
[Zwischenreden] a gondolkodás végtelen beszélgetésében”,80 „felszólalások egy
végtelenbe haladó dialógusban”.81
Amennyiben egész hermeneutikai nyelvfelfogását Gadamer a beszélgetés,
illetve a beszéd fogalma köré szervezi,82 úgy innen tekintve is érthetővé válhat,
hogy a filozófia számára miért nem lehetségesek filológiai vagy irodalmi érte-
lemben vett „szövegek”: tudniillik „a lélek önmagával folytatott gondolkodó
beszédének folytatása” kedvéért.83 Ha lehetségesek volnának filozófiai szövegek
abban az értelemben, amilyenben filológiai vagy irodalmi szövegekről beszé-
lünk, akkor ez egyúttal a beszélgetés végét, a beszélgetés lezárulását jelentené.
Filológia és filozófia benső összetartozását és kölcsönös összekapcsolódását
a Wilamowitz-tanulmány végén Gadamer különösen szépen juttatja kifejezésre:
Mindannyian tudjuk, hogy a „bölcsességről” van szó, arról, amit valójában

tudni kellene, de egyszersmind azt is tudjuk, hogy örökösök vagyunk – mi
mindannyian és ősidők óta – s hogy ezáltal a beszédekre-szavakra: a logoira
vagyunk utalva, egy olyan beszélgetésben való részvételre, amely túlnyúl raj-
tunk [...].84
76 Gadamer, Philosophie und Literatur = Gadamer, Ästhetik und Poetik, I., 240–257, itt: 256.
Vö. Gadamer, Schreiben und Reden = Uő., Hermeneutik im Rückblick, Mohr, Tübingen,
1995, 354–355, itt: 355. (GW 10.)
77 Gadamer, Zur Phänomenologie…, 430.
78 Uo.
79 Gadamer, Philosophie und Literatur, 257.
80 Gadamer, Hermeneutik auf der Spur = Uő., Hermeneutik im Rückblick, 148–174, itt: 173.
81 Gadamer, Philosophie und Literatur, 256. „Interventionen in einem ins Unendliche weiter-
gehenden Dialog”.
82 Lásd Gadamer, Wahrheit und Methode, 372–373; Gadamer, Igazság és módszer, 257–258.
83 Gadamer, Philosophie und Literatur, 257. (Kiem. – F. M. I.)

84 Gadamer, Philosophie und Philologie, 277.
V. Lehetséges konklúziók
Jelen tanulmányban egy jelentős 20. századi filozófus filológia és filozófia viszo-
nyára vonatkozó nézeteit próbáltam filológia és filozófia együttes igénybevéte-
lével közelebb hozni. Vonatkozó szöveghelyek után kutattam, s igyekeztem ér-
telmüket rekonstruálni – pontosabban értelmükhöz hozzáférést keresni –, azaz
értelmezni őket – az előbbivel filológiát, az utóbbival filozófiát-hermeneutikát
művelve. Filológiára és filozófiára, valamint a kettő viszonyára kérdeztünk úgy,
hogy kezdettől fogva mindkettőt beindítottuk, mozgásba hoztuk – a hermene-
utikai értelemben vett tárgyhoz tartozás, a gadameri Zugehörigkeit eleven pél-
dájaként. Amire kérdeztünk, meghatározta kérdezésünket, annak egyúttal a
kérdezettjei voltunk. Nem is igen tudtunk volna másképp eljárni. Hogy ezek
az értelmezések némely érdemleges belátást közvetítettek, azt a szerző csak re-
mélheti. Mindenesetre ha nem más, maga e kettős – filológiát és filozófiát egy-
aránt mozgósító – tevékenység: az a tény, hogy filológiára és filozófiára kérdez-
ve, bármiféle válasz csak mindkettő egyidejű igénybevételével lehetséges, azaz
szigorúan szólva, abszolút értelemben nem lehet „felfüggeszteni” őket – praxis,
mely megelőzi a reflexiót, és utólag lehetővé teszi azt –: mindez alkalmas lehet
megmutatni, filológia és filozófia mily kevéssé szakítható el egymástól.
„A szavak szeretete” – „a bölcsesség szeretete”: befejezésképp visszatérek
a gadameri szómeghatározásokhoz. Aki a bölcsességet szereti, az a szavakat is
szereti, hiszen nincs bölcsesség szavak nélkül. Ám ha szavak nélkül nincs is böl-
csesség, illetve annak szeretete, az utóbbi – ez lehet a fentebb elemzett gadameri
szövegek egy lehetséges tanulsága s egyben továbbgondolása – mégsem merül
ki a szavakban vagy a szavakból álló beszédekben. Aki a szavakat és a beszédeket
szereti, nem feltétlenül a bölcsesség barátja is. A bölcsesség Platón számára túl
van a szavakon. „A szavak szeretete” és „a bölcsesség szeretete” – a bölcsessé-
gé, mint szeretete annak, ami túl van a szavakon, szeretete annak, amire (a szó
szoros értelmében) hiányzik a „szó” – jórészt átfedi ugyan egymást, ám anélkül,
hogy teljes mértékben egybeesnék egymással. Ha így volna, filológia és filozófia
semmiben sem különböznék egymástól.
A bölcsesség barátja szereti a szót, és azt keresi bennük – szavakban, be-
szédekben és szövegekben –, ami túl van rajtuk; amikor pedig megtalálni véli,
megint csak valamilyen szóval nevezi meg. Értelemszerűen tökéletlen szóval
(hiszen nem a szó a lényeg, hanem a dolog), amivel egyúttal az utána jövőknek
lehetőséget ad – s egyszersmind ösztönzi is őket – arra, hogy erőfeszítésüket
(a „fogalom erőfeszítését”) újólag vigyék végbe. Ezen erőfeszítés végén újfajta szó
születik – ám most sem tökéletes és végleges. Ennek kiegészítője s megfelelője a
filológus, akinek a szavak és beszédek iránti szeretete a „szóhangzás” szeretetévé
válik, a szóhangzás pedig – ha egyszer megvan – végleges és meghaladhatatlan.
Az ő látókörének „célkeresztjében” ezért nem létezik semmi szavakon túli. Pil-
lantása a szóhangzásra szegeződik, s átsiklik a „dolog”, „a dolog tárgyi igazsága”
felett, pontosabban ilyesmi nem is létezik az ő számára (miközben mind a „do-
log”, mind az „igazság” fogalmát újfajta értelemben továbbra is igénybe veheti
és veszi); a filozófus az utóbbiakat tartja szem előtt, s nem látja meg a „szót” –
pillantása átsiklik rajta –, fogalmi erőfeszítésében pedig nem találja a „szót”, azaz
a végleges szót (miközben továbbra is állandóan beszél, szavakat használ és új
szavakat alkot). Ezzel a hangsúly- és súlyponteltolódással egészíti ki egymást és
kapcsolódik egymáshoz filológus és filozófus.
■■■
Függelék
Hermeneutika és medialitás
A szövegek és az esztétikai tapasztalat medialitását előtérbe állító újabb törek-

vések átdefiniálják magának a kultúrának a fogalmát is, úgyhogy e szempont
magának a kultúra fogalmának a meghatározásába is mértékadó módon benyo-
mul. A kultúratudomány önmeghatározásának lényegi összetevőjeként emeli ki
pl. Kittler a kultúrtechnikáknak [Kulturtechniken] a leírását.85 A medialitás né-
zőpontját előtérbe helyező kultúratudományi törekvések nemigen hasznosítják
a szellemtudományok filozófiai megalapozásaként korábban integratív szerepet
betöltő hermeneutikai nézőpontot; az utóbbit jobbára maguk mögött hagyják,
és néha sajátosan – időnként kihívóan – antihermeneutikai (hermeneutikaelle-
nes) hangsúlyt hordoznak. 86
85 Friedrich Kittler, Eine Kulturgeschichte der Kulturwissenschaft, 2. jav. kiad., Fink, Mün-
chen, 2001, 16.
86 Kittlernek a kultúratudomány kultúrtörténetéről írott könyvében Gadamer neve összesen
egy alkalommal, odavetve-futólag kerül említésre, éspedig úgy, mint aki „Heideggernek
sajnálatos módon a mai napig leghíresebb tanítványa” [„Heideggers leider noch immer be-
rühmtester Schüler”] Uo., 219.
A kérdéskörrel a Kulcsár Szabó Ernő 60. születésnapjára kiadott kötetben

megjelent tanulmányom V. részében némileg bővebben foglalkoztam,87 s az ott
mondottakat nem kívánom itt megismételni, legfeljebb szeretnék hozzáfűzni
néhány további meggondolást.
Hogy a medialitás nézőpontja a kultúratudományokat új szempontokkal, új
meglátásokkal, új kutatási területekkel és a régiek kiszélesítésével egészítette ki
és gazdagította, azt hiszem, nincs okunk tagadni. A kérdés csak az: ennek va-
jon szükségképpen hermeneutikaellenes hangsúllyal kell-e járnia. Válaszom az:
nem – s nem csupán abban az értelemben, hogy szükségtelen, fölösleges, hanem
abban az erősebb megfogalmazásban is, mely szerint tárgyilag megalapozatlan,
félrevezető és tarthatatlan. Próbáljuk ezt röviden szemléltetni.
Kulcsár Szabó Ernő idézi Kittlernek azt a medialitás problémakörét tömö-
ren összefoglaló s egyúttal átfogó állítását, mely szerint „nincs jelentés hordozó
nélkül”.88 A jelentés anyagi hordozójára utaló s a hermeneutikával szemben tri-
umfálni vélő megállapítás megfeledkezik arról, hogy az illető anyagi hordozó-
hoz is csupán megértő módon tudunk hozzáférni (fértünk már mindig is hoz-
zá), más szóval, hogy már eleve – így vagy úgy (de) – „értjük”.
„Nincs jelentés fizikai hordozó nélkül.” Bizonyára. De mit is jelent az – mi
a jelentése annak –, hogy „nincs jelentés fizikai hordozó nélkül”? Hogyan kell
ezt az állítást közelebbről, pontosabban érteni? (Merthogy azt, ugyanis az állí-
tást, nem pedig az – immár kellőképpen jelentéstelenített – betűket, hangokat,
zörejeket kell(ene) megérteni.) Vagy egyáltalán: hogyan értjük, úgy általában?
(Merthogy valahogy csak értjük!) Ha ezek a kérdések értelmesek (az értelmes-
ség pedig bizonyára nem szorul fizikai hordozókra, azokhoz képest úgyszólván
„légies”),89 akkor a megértéstől, s vele a hermeneutikától (végső fokon pedig a
filozófiától, mint olyantól) nem tudunk eltekinteni, s ezek a kérdések minden
más kérdést – alkalmasint a „fizikai hordozókra” irányuló kérdést is – meg-
előznek. (Ha pedig ezek a kérdések nem értelmesek, azaz értelmetlenek, akkor
87 Fehér M., Az irodalom filozófiája és a gondolatok »folyékonnyá tétele« = A hermeneutika von-

zásában. Kulcsár Szabó Ernő 60. születésnapjára, szerk. Bónus Tibor et al., Ráció, Budapest,
2010, 38–56, itt: 52–56. Lásd még Fehér M., Szó és jel. A strukturalista-szemiotikai nyelvfelfo-
gás hermeneutikai nézőpontból = Hermeneutika, esztétika, irodalomelmélet, szerk. Fehér M.
István – Kulcsár Szabó Ernő, Osiris, Budapest, 2004, 54–81.
88 Kulcsár Szabó, Szöveg, medialitás, filológia, 54.
89 Nemcsak nem szorul rájuk, hanem velük bizonyos értelemben összeférhetetlen is. Az értel-
mességnek úgyszólván nincs materialitása.

nincs több dolgunk velük, nincs okunk időt fecsérelni rájuk, nincs okunk értel-
met keresni ott, ahol nincs.)
Ha ezzel szemben a kérdés: „mi a jelentése annak (az állításnak), miszerint
»nincs jelentés fizikai hordozó nélkül«?”, a vizsgálódó tekintet és a továbbha-
ladó értelmezés számára diszkurzív tiltás alá esik, ha ezt a kérdést nem szabad
feltenni, akkor itt az újkori-karteziánus szubjektum ama, hatalmi szóval tör-
tént helyfoglalásáról, hegemón pozícióba helyezéséről – még inkább önmaga
pozícióba helyezéséről – van szó, melynek értelmében minden elgondolható
dolog kétségbe vonható – és kétségbe vonandó –, kivéve a kételkedő egót ma-
gát. Utóbbi eleve ki van vonva a kétely hatóköre alól, ami nem is csoda, hi-
szen ha kétségbe vonnánk, a lényegét alkotó kétkedő tevékenység önmagában
omlanék össze.90 A descartes-i abszolút tudományeszme önmagát valójában az
általa konstruált ellenféltől való elrettentés, a (mesterségesen megkonstruált)
szkepticizmussal szembeni riadalomkeltés révén juttatja érvényre. A karteziá-
nus beállítódás s vele együtt az egész újkori filozófia, írja Heidegger, alapjában
véve „nem tesz kockára semmit” (miközben úgy tesz, mintha rettenthetetlen
módon a hiperbolikus kétely körébe vonna mindent). Kezdettől fogva hallgató-
lagosan tudja, tudni véli, hogy (igenis) lehetséges mindent szigorúan és tisztán
bizonyítani és megalapozni; s hogy ezt most bizonyítsa, semmire sem kötelező
és veszélytelen módon kritikailag viselkedik, kritikailag kétkedik; kritikailag
olyképpen, hogy kezdettől fogva hallgatólagosan bebiztosítja magát az ellen,
nehogy bármilyen megrendítő dolog történjék vele.91 Hiszen – tehetjük hoz-
zá – önmaga már biztosítva van, illetve biztonságba van helyezve. Más szóval,
miután a valóban fontos dolgot, önmagát biztonságba helyezte (s egyúttal, nem
mellékesen, hegemón pozícióba juttatta), azután már nyugodtan kételkedhet
mindenben, sőt fölöttébb tanácsos is ezt tennie, megakadályozandó, nehogy
valamely más álláspont veszélyes riválissá váljék. Elfogadni valamely nézetet
eszerint csak kritikai felülvizsgálat alapján szabad, elvetni a meglevőket azon-
ban megengedett enélkül is. A kritikai felülvizsgálat ezért megtévesztő; azt a
látszatot kelti, mintha mindenre kiterjedne, mindent átfogna: miközben való-
jában csak arra terjed ki, amit el akarunk fogadni, arra nem, amit el akarunk
vetni. Gondolattalanul, vizsgálat nélkül elvetni minden már valahogy megszer-
90 Ennek kimutatása Heidegger húszas években tartott egyetemi előadásainak az eredménye;

lásd elsősorban Heidegger, Einführung in die phänomenologische Forschung, Klostermann,
Frankfurt am Main, 1994, és több helyen. (GA 17.)
91 Heidegger, Die Grundbegriffe der Metaphysik, 30.
zett tudást a karteziánus beállítottság szerint nem helytelen, sőt nagyon is he-
lyénvaló, dicséretes; elfogadni valamit viszont csak alapos meggondolás után
szabad. Az újat itt megfelelő kritikai vizsgálat után beengedik, a régit kritikát-
lanul, vizsgálat nélkül kidobják. A helyfoglalás logikája szerint ennek így is kell
lennie. Érdemtelenül-e vagy sem: ki kell dobni, máskülönben nincs hely az új
számára. Márpedig ennek – a matematizáló tudományeszménynek – a trónra
emeléséről van most szó.
50 ■ Főfejezet
Simon Attila
Utánzás és versengés:
Arisztotelész a barátság hatásairól
1. Az interpretatív mimézis
1.1. Lemintázás: azonosság és különbség
A Nikomakhoszi etika barátság-könyveinek záró fejezetében Arisztotelész azt

fogalmazza meg, hogy a barátság az élet közösen töltött ideje és a kölcsönös
hatás révén maga is alakul, s a barátok jelleme az együtt töltött idő és a közös
tevékenységek, az együttélés során a kölcsönös egymásra hatás következtében
formálódik:
Így aztán a hitvány emberek barátsága romlottá válik (γίνεται οὖν ἡ μὲν τῶν
φαύλων φιλία μοχθηρά), hiszen, nem lévén szilárd jelleműek, hitvány dolgok-
ban vesznek részt közösen, s mivel egymáshoz hasonulnak, maguk is romlott
emberekké válnak (μοχθηροὶ δὲ γίνονται ὁμοιούμενοι ἀλλήλοις). A tisztessé-
ges emberek barátsága viszont maga is tisztességes (ἡ δὲ τῶν ἐπιεικῶν ἐπιεικής),
s az együttlétek során még erősödik is (συναυξανομένη ταῖς ὁμιλίαις). Sőt úgy
látszik, hogy még jobbá is válnak tevékenységük és egymás kiigazítása révén
(δοκοῦσι δὲ καὶ βελτίους γίνεσθαι ἐνεργοῦντες καὶ διορθοῦντες ἀλλήλους),
mivel magukban lemintázzák azt, amit egymásban kedvükre valónak találnak
(ἀπομάττονται γὰρ παρ’ ἀλλήλων οἷς ἀρέσκονται) (1172a8−13).1
A barátság alakulása eszerint azt jelenti, hogy hitványak barátsága eseté-

ben a barátság is romlott lesz (γίνεται οὖν ἡ μὲν τῶν φαύλων φιλία μοχθηρά;
1 γίνεται οὖν ἡ μὲν τῶν φαύλων φιλία μοχθηρά (κοινωνοῦσι γὰρ φαύλων ἀβέβαιοι ὄντες, καὶ
μοχθηροὶ δὲ γίνονται ὁμοιούμενοι ἀλλήλοις), ἡ δὲ τῶν ἐπιεικῶν ἐπιεικής, συναυξανομένη
ταῖς ὁμιλίαις· δοκοῦσι δὲ καὶ βελτίους γίνεσθαι ἐνεργοῦντες καὶ διορθοῦντες ἀλλήλους·
ἀπομάττονται γὰρ παρ’ ἀλλήλων οἷς ἀρέσκονται. A Nikomakhoszi etikából származó idéze-
teket a saját fordításomban hozom.
Utánzás és versengés: Arisztotelész a barátság hatásairól ■ 51
az ő barátságuk persze eleve nem is lehetett a teljes értelemben vett, „tökéle-

tes” barátság), s ugyanúgy maguk a barátok is romlottak lesznek, mivel haso-
nulnak egymáshoz (μοχθηροὶ δὲ γίνονται ὁμοιούμενοι ἀλλήλοις). Viszont a
tisztességes emberek barátsága maga is tisztességes lesz (ἡ δὲ τῶν ἐπιεικῶν
ἐπιεικής), és az együttléttel együtt növekszik, erősödik a barátság is (συναυξα-
νομένη ταῖς ὁμιλίαις). Az ilyen emberek a közös cselekvés és egymás kölcsö-
nös kiigazítása által még jobbá is válnak (δοκοῦσι δὲ καὶ βελτίους γίνεσθαι
ἐνεργοῦντες καὶ διορθοῦντες ἀλλήλους), mégpedig azáltal, hogy „lemintázzák
magukban azt, amit egymásban kedvükre valónak találnak (ἀπομάττονται γὰρ
παρ’ ἀλλήλων οἷς ἀρέσκονται)”.
Eszerint a barátságban magában és a barátok jellemében is dinamika mutat-
kozik: erre mutatnak a szakaszban a dinamikus létige alakjai (γίνεται, γίνονται:
itt kifejezetten „keletkezés”, „valamivé válás” értelemben) és a participium im-
perfectumok (ὁμοιούμενοι, συναυξανομένη, ἐνεργοῦντες, διορθοῦντες). Ez a
nyelvileg is jelzett dinamika azért érdemel figyelmet, mert Arisztotelész ezáltal
a különben általában statikusan – hexiszekként, tartós állapotokként, beállí-
tódásokként – szemlélt erényeket a barátság öszefüggésében kifejezetten mint
fejlődőket, mozgásban-keletkezésben lévőket veszi figyelembe.2 Ez a tevékeny-
ség- vagy aktivitásmozzanat fontosságát emeli ki a barátságban (az idézett sza-
kaszban kifejezetten is megjelenik az energeia: ἐνεργοῦντες) mint szüntelen vál-
tozásban lévő, dinamikus kapcsolatban, folyamatban.
Ugyanakkor Arisztotelész itt csakis a kapcsolatban – a barátok jelleméből
fakadóan – eleve meglévő tendenciák megerősödését konstatálja: a rosszak ba-
rátsága rosszabb lesz, ahogyan ők maguk is rosszabbak, a jóké viszont jobb, és
ők maguk is jobbak. Nincsen szó fordulatról, a jellem megváltozásának lehe-
tőségéről, illetve a megjavításról a szónak abban az értelmében, hogy a rossz
emberek a barátság hatására jókká vagy jobbakká válnának (vö. 1165a36−b22).
A kezdeti választás, az, hogy ki lett a barátunk, meghatározónak látszik: az
együttlét csak a jellem eleve meglévő tulajonságait erősíti föl. Arisztotelészt itt
nem a gyermekkorban kötött barátságok esetlegessége s az ezáltal lehetővé váló,
a barátok között az idők során végbemenő elhasonulás érdekli (vö. 1165b23−31),
hanem az az eset, amikor a barátok már érett emberként lépnek egymással kap-
csolatba. Ebben az esetben pedig már ritkábbak a gyökeres fordulatok, bár a
jellem alakulása-változása természetesen lehetséges.
2 Aristoteles, Nikomachische Ethik, ford. és kommentár Franz Dirlmeier, Akademie, Ber-

lin, 1956, 561. (A továbbiakban: Dirlmeier, NE, lapszám.)
52 ■ Simon Attila
Ez abból a szempontból érdekes, hogy világossá teszi: a jellem fejlődése nem

áll meg a felnőtté válás végén, vagyis akkor, arisztotelészi nyelven fogalmazva,
amikor a felnőtt ember szert tesz a phronésziszre, és megszilárdulnak, hexisszé
válnak az erkölcsi erényei. Az egyén kiválósága, a gondolkodás és a jellem erényei-
nek megszerzése nem olyanféle eredmény, amely mintegy magától fennmarad,
hanem folyamatos gyakorlásra, igazolásra, ellenőrzésre és – mivel az erkölcsi sze-
mély sosem lehet tökéletes – fejlesztésre szorul.3 Egy nem sokkal korábbi helyen
Arisztotelész mintha azt a párhuzamot is észrevenné, amely a sportolók edzé-
se (aszkészisze) és aközött állapítható meg, ahogyan a barátok fejlesztik, javítják
egymást: „Talán az erény valamiféle gyakorlásában (ἄσκησίς τις τῆς ἀρετῆς) is
részünk lehet, ha jó emberekkel élünk együtt – ahogyan Theognisz is mondja”
(1170a11–13; a τις mutatja a „gyakorlás”, „edzés” átvitt értelmű használatát).4
Az eleve jó jellemnek ez a továbbfejlesztése a tevékenység – mégpedig,
ahogyan ez az idézetet közvetlen megelőző sorokból kiderül, közös tevé-
kenység (1171b35–1172a8) – és egymás kölcsönös kiigazítása révén történik
(ἐνεργοῦντες καὶ διορθοῦντες ἀλλήλους). Ennek a formáját írja le azután köze-
lebbről Arisztotelész az idézet utolsó mondatában használt metaforával: a bará-
tok lemásolják, leutánozzák, megmintázzák magukban (ἀπομάττονται) egymás
rokonszenves (jó emberek esetében: értékes, jó) tulajdonságait.
Az ἀπομάσσω ige csak itt fordul elő Arisztotelésznél, s korábbról is mind-
össze két előfordulását ismerjük ebben a jelentésben (Arisztophanésznál:
Békák 1040 és Platónnál: Timaiosz 50e8). Vagyis Arisztotelész idején is még
viszonylag új keletűnek számíthatott a szó metaforikus használata. A meta-
fora alapja a mintavétel és ezután a minta valamilyen puha anyagba történő
belenyomása volt.5 Franz Dirlmeier magyarázata szerint itt arról van szó, hogy
3 Lásd 1180a1–4: „Másfelől viszont aligha elegendő, ha az emberek csupán ifjúkorukban része-
sülnek helyes nevelésben és kellő odafigyelésben, hanem felnőtté válásuk után is ezeket a szo-
kásokat kell gyakorolniuk és ezeket a szabályokat megszokniuk, és ezek meghatározásához,
sőt általában véve az élet minden területén is szükség van törvényekre.” Vö. Martha C. Nuss-
baum, The fragility of goodness. Luck and ethics in Greek tragedy and philosophy, Cambridge
University Press, Cambridge, 1986, 347–348. Azokról a kérdésekről, hogy egyáltalán miért
fejlődnek a barátok, miért kell fejleszteniük a morális állagukat, ha egyszer már jók, s hogy
ebben milyen szerepet játszik maga a barátság, lásd Andreas Vakirtzis, Aristotle’s Philia and
Moral Development, Philosophical Inquiry 2013/1–2., 49–65.
4 Aristotle, Nicomachean Ethics. Books VIII and IX, ford. és kommentár Michael Pakaluk,
Clarendon Press, Oxford, 1998, 205. (A továbbiakban: Pakaluk, NE VIII–IX., lapszám.)
5 Hjalmar Frisk, Griechisches etymologisches Wörterbuch, Winter, Heidelberg, 1960, 180–181,
s. v. μάσσω.
miután A megállapítja, hogy B rendelkezik valamilyen szép tulajdonsággal,

A lelke mint egy alakítható massza, leveszi és magába nyomja B szép tulaj-
donságának mintáját. Vagyis hogy a barátok együttléte bizonyos lelki formák
kölcsönös átvételét jelenti egymástól.6 Andreas Vakirtzis értelmezésében itt
másról lehet szó: az Arisztotelész által a lélek kapcsán érzékeléselméleti ös�-
szefüggésben gyakran használt „befogad” (endekhomai) metafora alapján a
képet úgy érthetjük, hogy az anyagi aspektus itt a barát egyedien végrehajtott
cselekvése, amelynek a másik személy lelke befogadja a képét mint a cselekvés
formáját, miként a viasz a pecsét vagy az íróvessző nyomát.7 A két értelme-
zés mást tekint a másolat eredetijének: Dirlmeier a jellem egy tulajdonságát,
Vakirtzis egy cselekedetet. Mindkettő lehetséges, Arisztotelész szövege alapján
nem tudunk dönteni a kettő között.
De hogyan értelmezhető ez a mintavétel–megformálás (a saját lélekben)
metafora a barátság mint együttélés (szüdzén) közegében?8 A barátok ke-
resik a másik jóváhagyását cselekedeteikhez, vagy pedig segítségét, tanácsát
megfontolásaikhoz. De nem csupán megerősítésről lehet itt szó. A „kiigazítás
(διορθοῦντες)” arra utalhat, hogy a barátok elfogadják azt a véleményt, hogy
esetleg hibát követtek el, sőt akár az ezért kapott feddést is.9 Ráadásul az igazi
barátságot (itt: a tisztességes emberek barátságát) nemhogy gyengítené az ilyes-
féle korrekció, hanem megerősíti, „növeli” (συναυξανομένη). Ennek a folyamat-
nak a következménye az lesz, hogy a barátok „jobbá válnak”.10
Általánosabban szólva: az ennek a „lemintázásnak” a hátterében megragad-
ható folyamatot talán úgy érthetjük – óvatos megfogalmazásra és tentatív meg-
közelítésre vagyunk utalva, mert Arisztotelész nem fogalmazza meg ezeket a
részleteket –, hogy az idők során ezek a hatások (mind a pozitív, mind a negatív
mintázatok és meggondolások) bevésődnek a habitusba, a barátok kölcsönösen
6 Dirlmeier, NE, 562.

7 Andreas Vakirtzis, Mimesis, Friendship, and Moral Development in Aristotle’s Ethics, Rhizo-
mata 3. (2015/2.), 125–142, itt: 137 (28. j.).
8 Az együttélést mint a barátság lényegi jellemzőjét Arisztotelész számos helyen hangsúlyozza
a barátságról írott traktátusokban; lásd főként Nikomakhoszi etika IX., 12.
9 Patrick Lee Miller, Finding Oneself with Friends = The Cambridge Companion to Aristotle’s
Nicomachean Ethics, szerk. Ronald Polansky, Cambridge University Press, Cambridge ‒
New York, 2014, 319‒349, itt: 332.
10 Erről a folyamatról, a „megértéssel” (szüneszisz) összefüggésben lásd: Simon Attila, Sunesis As
Ethical Discernement in Aristotle, Rhizomata 5. (2017/1.), 79‒90; magyarul és részletesebben:
Az erkölcsi megértés Arisztotelésznél. Magyar Filozófiai Szemle 63. (2019/3.), 117–132.
54 ■ Simon Attila
összehangolódnak, asszimilálódik az ízlésük.11 Arisztotelész az idézett szakasz-

ban ugyan nem említi, de egyéb helyekről világos lehet, hogy itt nem egyszerűen
intellektuális és morális komponensekről van szó, pontosabban az arisztotelészi
koncepciónak megfelelően ezek mindig, szükségképpen összekapcsolódnak az
élvezet és a fájdalom intenzív érzéseivel is (a barátok ugyanannak örülnek, és
ugyanazért éreznek fájdalmat).12
Végső soron itt is az történik, hogy a barátok eleve meglévő „hasonlósága”
(hiszen amennyiben jók, hasonlóak egymáshoz) konkrétabb, egyedi alakot nyer,
ugyanakkor az „összecsiszolódás”, vagyis rokon jellemvonásaik asszimilációja
révén közösségük is erősödik. A kölcsönös hatásnak kettős feltétele és eredmé-
nye van. Egyfelől az erényes ember jellemét mint egészet partikuláris erények
alkotják, a jónak, az erényesnek a különböző, egyedi karakter- és cselekvésbeli
megvalósulásai. Ennek megfelelően, amikor a barátok a másik jellemét szeretik,
akkor a másik jellemében föllelhető individuális erényeknek az adott cselekvési
szituációban megvalósuló partikuláris kifejeződését szeretik.13 Ha ezt az idé-
zetben leírt folyamat alapfeltételére vonatkoztatjuk, akkor azt mondhatjuk: az
elsődleges barátság „a maga bensőséges voltával, állhatatosságával és kölcsö-
nösségével az individuálissá vált morális erény első kézből való megismerését
biztosítja a barátok számára”.14
Másfelől azonban a hasonlóság, a hasonlóvá válás mozzanata révén, illetve az
„egy lélek – két test”, a „barát mint másik én” elgondolása értelmében15 egymás
kölcsönös alakítása révén a barátok bizonyos mértékig „közös jellemre” tesznek
szert. A kölcsönös alakítás (közös cselekvés és egymás kiigazítása) mint folyamat
ezt óhatatlanul magával hozza: lemintázom önmagamban a barátom „tetszéssel
kísért” (ἀπομάττονται […] οἷς ἀρέσκονται) jellemvonását és/vagy cselekedetét
(cselekedetének a formáját), s azután már ez a megváltozott, gazdagodott, jobbá
vált „önmagam” fogja, ha a helyzet úgy kívánja, mondjuk kiigazítani a barátomat.
Tehát a korrektív tanácsban már benne lesz az a hatás is, amelyet a barátom ko-
11 Irene Liu, Love Life. Aristotle on Living Together with Friends, Inquiry 53. (2010/6.), 579–601,
itt: 592.
12 Lásd például 1157b22–24, 1165b27−29.
13 Mavis Biss, Aristotle on Friendship and Self-Knowledge. The Friend Beyond the Mirror, Histo-
ry of Philosophy Quarterly 2011/2., 125–140, itt: 127.

14 Suzanne Stern-Gillet, Aristotle’s Philosophy of Friendship, SUNY Press, Albany, 1995, 52.
15 Az egy lélek – két test toposz itt jelenik meg: 1168b7; Eudémoszi etika 1240b3; az allosz au-
tosz szerkezet négy alkalommal fordul elő a Nikomakhoszi etika szövegében: 1161b28‒29,
1166a32, 1169b6‒7, 1170b6‒7; a kifejezés nyelvi és filozófiai értelmezéséhez lásd Stern-
Gillet, I. m., 1. fejezet: Selfhood.
rábban gyakorolt rám.16 Csakhogy, miközben Anthony Carreras ezt a bonyolult

folyamatot megvilágítóan elemzi, túlhangsúlyozza a folyamat „közös” oldalát.
Az ő véleményével szemben én azt állítom, hogy a hatás kölcsönösségének most
hangsúlyosan kiemelt mozzanata nem összeolvadást, nem a szó szoros értelmé-
ben vett „eggyé válást” jelent.17 A következő, az Eudémoszi etikából vett példa ezt
igazolni fogja. De elvileg sem jelentheti ezt, hiszen ezzel elveszne a másik meg-
ítéléséhez vagy a másik számára a minta felkínálásához szükséges távolság vagy
különbség én és a másik között. A barátom éppen és csakis azért tudja kifejteni
engem alakító hatását, mert különbözik tőlem – ez akkor is így van, ha a hatás
eredményeképpen közeledik, hasonlóvá válik egymáshoz a jellemünk.
Ezt tehát nemcsak a józan észen alapuló okoskodás pertinenciaigénye és a
jelenség fenomenológiai leírásának evidenciaigénye támasztja alá, hanem szö-
veges bizonyíték is. Idézem röviden az Eudémoszi etika egy helyét, amely e mű
barátság-könyvének az autarkeia-fejezetében található. Itt Arisztotelész a követ-
kezőket mondja:
a barát, mint a közmondás tartja, »második Héraklész« kíván lenni, barátjának

másik énje (ἄλλος Ἡρακλῆς, ἄλλος αὐτός). Csakhogy el vannak választva [a
tulajdonságaik] (διέσπασται δὲ), és ezeknek nehéz [egy személyben] egyesül-
niük (χαλεπὸν τὰ ἐφ’ ἑνὸς γενέσθαι). Jóllehet természet szerint a legnagyobb
mértékű rokonság [áll fenn közöttük],18 az egyik esetben csak testre hasonló-
ak, a másik esetben csak lélekre, és előfordul, hogy a hasonlóság ezekben is
részletekre terjed ki csupán. De az ember azért nem kívánja kevésbé azt, hogy
barátjának mintegy második, elkülönült énjévé váljék (ὥσπερ αὐτὸς διαιρετὸς
εἶναι ὁ φίλος) (Eudémoszi etika 1245a29–35; a fordítást módosítottam).19
A szakasz görög szövege nincs rendben. Az viszont bizonyos, hogy a Susemihl

által διέσπασται δὲ καὶ χαλεπὸν τὰ ἐφ’ ἑνὸς γενέσθαι alakban hozott szövegrész-
16 Anthony Carreras, Aristotle on Other-Selfhood and Reciprocal Shaping, History of Philo-

sophy Quarterly 2012/4., 319–336.
17 Vö. Carreras, I. m., 329.
18 Itt a megfogalmazás a tulajdonságoktól visszatér a barát(ok)hoz mint személy(ek)hez. Ezt az

egyes számú hímnemű névmások mutatják.
19 ὁ γὰρ φίλος βούλεται εἶναι, ὥσπερ ἡ παροιμία φησίν, ἄλλος Ἡρακλῆς, ἄλλος αὐτός.
διέσπασται δὲ καὶ χαλεπὸν τὰ ἐφ’ ἑνὸς γενέσθαι· ἀλλὰ κατὰ μὲν τὴν φύσιν τὸ συγγενέστατον,
κατὰ δὲ τὸ σῶμα ὅμοιος ἕτερος, ἄλλος δὲ κατὰ τὴν ψυχήν, καὶ τούτων κατὰ μόριον ἕτερος
ἕτερον. ἀλλ’ οὐθέν τε ἧττον βούλεται ὥσπερ αὐτὸς διαιρετὸς εἶναι ὁ φίλος. A magyar szöveg:
Arisztotelész, Eudémoszi etika. Nagy etika, ford. és jegyzetek Steiger Kornél, Gondolat,
Budapest, 1975.
56 ■ Simon Attila
nek (a31) többes számú, semleges nemű az alanya.20 (Ezért nem fogadtam el Stei-
ger fordítását, mely így szól: „De hát külön vannak, és ugyancsak nehéz, hogy
egy személy legyenek.” Itt a többes számú alany a „barátok” lenne.) Ezt mutatja
a διέσπασται egyes száma, ami csak ebben az esetben helyes grammatikailag és
illeszthető be az összefüggésbe értelmileg; valamint ezt jelzi a második tagmon-
datban a χαλεπὸν-tól függő nominativus cum infinitivo alanya is: τὰ. Hogy mire
vonatkozik ez a τὰ (amit nyelvtanilag a διέσπασται alanyával azonosítok), az kér-
dés. Lehetséges, hogy valamiféle általános megfogalmazás a dolgok állásáról (bár
ez aligha valószínű). Lehetséges viszont az is, és ez már sokkal valószínűbb, hogy a
barátok jellemvonásairól van szó. Ezt követi a fenti fordításba foglalt értelmezés.21
Hogy itt a két különböző személy különböző, őket egyedítő tulajdonságairól
lehet szó, valamint arról, hogy éppen mert ezek különbözőek, nem lehet őket
egykönnyen egy személyben egyesíteni, azt először is a szöveg folytatása, a köz-
vetlenül ezt követő mondat is megerősíti. Ez ugyanis éppen azt állítja, hogy mi-
közben a barátok „természetüket”, vagyis lényegi jellemzőiket vagy meghatáro-
zottságaikat tekintve igen nagy mértékben „rokonok” (κατὰ μὲν τὴν φύσιν τὸ
συγγενέστατον: ez a barátság-értelmezés közelség-, rokonság-, hasonlóság-mo-
tívuma), aközben ez a rokonság, hasonlóság (ὅμοιος ἕτερος) (csak) a testre vagy
20 Aristotelis Ethica Eudemia, kiad. Franciscus Susemihl, Teubner, Leipzig, 1884.

21 Ideírom néhány standard fordítás megoldását, melyeknek felsorakoztatása persze önmagá-
ban véve merőben tekintélyi érv, és így nem perdöntő. Mindenesetre ezek az értelmezések
inkább összhangban vannak a fent előadott nyelvi és a következő bekezdésekben előadandó
tartalmi érvekkel (legalábbis annyiban, hogy nem személyekre vonatkoztatják az állítást –
illetve Inwood és Woolf csak az első tagmondatban vonatkoztatja személyekre). Dirlmeier:
„Aber da ist nun einmal das Auseinander und es ist schwer, daß Einheit entstehe.” (Aris-
toteles, Eudemische Ethik, ford. és jegyzetek Franz Dirlmeier, Akademie, Berlin, 1962.)
Ez valamiféle általánosságra utalna, vagy egyszerűen és jó okkal homályban hagyja, hogy
miknek/kiknek az „Auseinander”-jéről van szó, és mik/kik között miféle „Einheit”-nak kel-
lene létrejönnie. Simpson: „However, things are split and it is hard for them to come to be
in one individual stb.” (The Eudemian Ethics of Aristotle, ford. és magyarázó jegyzetek Peter
L. P. Simpson, Transaction Publishers, New Brunswick, 2013.) Itt először things van, vagyis
általánosság, azután viszont ezeket a „dolgokat” egy individualhoz kapcsolja, tehát a things
valamiféle jellemvonásokra utalhat. Inwood–Woolf: „But they are sundered and it is hard for
all features to occur in one individual.” (Aristotle, Eudemian Ethics, szerk. és ford. Brad
Inwood – Raphael Wood, Cambridge University Press, Cambridge, 2013.) Itt a mondat első
felének alanya a they, ami a barátokra vonatkozik, a másodikban viszont vált és már features-
ről beszél. Sherman: „but the characteristics of a particular individual may be scattered, and
it is difficult for all to be realized in one individual”. (Nancy Sherman, Aristotle on Friendship
and the Shared Life, Philosophy and Phenomenological Research 1987/4., 589‒613, itt: 610.)
Ez áll a legközelebb ahhoz, ahogyan én fordítom-értelmezem a mondatot.
(csak) a lélekre vonatkozóan áll fenn, s még ezekben is mindig csak részlegesen
(τούτων κατὰ μόριον). Tehát a hasonlóság vagy rokonság nem teljes, nem megy
el az azonosságig, a tulajdonságok abszolút egybeeséséig, ahol a két személy
megkülönbözhetetlenné válna egymástól.
Másodszor ezt az értelmezést erősíti az idézett szakasz végén olvasható el-
lentétező szintagma is: ὥσπερ αὐτὸς διαιρετὸς εἶναι ὁ φίλος. A barát mintegy,
úgyszólván, egy másik, elválasztott, különálló én(je a barátjának). Amely én tehát
szükségszerűen különbözik az első személy, a másik barát énjétől – miközben me-
taforikusan, átvitt értelemben (ὥσπερ), a szólás idiómájában (ὥσπερ ἡ παροιμία
φησίν [a30]) mondhatjuk a mi másik énünknek, lelkünk másik felének (a „két test –
egy lélek” szólás értelmében). A hasonlóság, a részleges, de soha nem teljes azo-
nosság és a hatás szempontjából konstitutív különbség tehát együtt érvényesül.
Harmadszor, az is az általam adott, az összeolvadás helyett a különbözők
hasonlóságát állító értelmezés mellett szól, hogy néhány sorral az Eudémoszi
etika idézett szakasza után Arisztotelész a barátok közös tevékenységei és ál-
talában közösségük (koinónia), vagyis az együttélés (szüdzén) közelebbi meg-
határozásáról szólva úgy fogalmaz: „mindegyikük abban szeretne együtt élni,
amilyen célokat képes elérni (1245b7–8: ἕκαστος οὗ δύναται τυγχάνειν τέλους,
ἐν τούτῳ βούλεται συζῆν)”. Vagyis a közös tevékenységekben való részvételt is
az határozza meg, hogy a barátok mint különálló személyek (ἕκαστος) milyen
célokat követnek, s képességeik és lehetőségeik mit tesznek lehetővé a számukra.
Ez is annak a fontosságát mutatja, hogy még ha közösek is a célok és az elérésü-
kért folytatott tevékenységek, a barátok között fennmarad a kapcsolatuk szem-
pontjából konstitutív különbség. Vagyis nincs szó arról, hogy itt valamiféle teljes
eggyéolvadás, a két személy megkülönböztethetetlenségéig menő azonosulása
történne vagy kellene történjen.
1.2. Az utánzás mint hermeneutikai folyamat
Maradjunk még mindig annál a kérdésnél, miképpen értelmezhető az a me-

tafora, hogy a barátunk jellemvonásait és/vagy cselekedeteit a róluk vett min-
ta alapján a saját lelkünkben „lemásoljuk-leutánozzuk-újramegformáljuk”
(ἀπομάττονται). De most már nem csupán a barátok lelkére vagy személyisé-
gére – ezek nemcsak adottságként szükségszerűnek vett, hanem egyben posz-
tulátumszerű különbségére és egyediségére – tekintettel, hanem a barátság mint
közös élet, közös cselekvés aktív mozzanatát szem előtt tartva.
58 ■ Simon Attila
Vakirtzis Mimesis, Friendship, and Moral Development in Aristotle’s Ethics

című tanulmányában megpróbálja kidolgozni a mintaadás–mintavétel–utánzás
folyamatának részletes elemző leírását. Ez a kísérlet, figyelembe véve azt a ko-
rábban már jelzett sajátosságot, hogy Arisztotelész ezt a folyamatot nem dolgoz-
za ki részletekbe menően, spekulatívnak nevezhető. Ez azonban nem jelenti azt,
hogy pusztán spekulatív vagy tentatív jellegéből fakadóan mindjárt implauzibi-
lisnek vagy egyenesen érvénytelennek is lehetne nevezni. Vakirtzis értelmezését
összességében Arisztotelész egyéb elméleti tételeivel konzisztensnek, s önmagá-
ban véve és más helyek által is támogatva plauzibilisnek tartom.
Vakirtzisnek az általa „interpretatív mimézisnek” elnevezett folyamatról
alkotott értelmezését úgy mutatom be, hogy fontosabb megállapításait össze-
kapcsolom Hans-Georg Gadamernek az arisztotelészi phronésziszről adott ér-
telmezésével, amely ebben az összefüggésben, vagyis a barátok egymást alakító
hatásának kérdésében is relevánsnak mutatkozik. Ezt az összekapcsolást és ki-
egészítést módszertanilag az teheti elfogadhatóvá, sőt indokolttá, hogy Vakirtzis
elképzelése időnként szinte szó szerinti közelségbe kerül Gadamer vonatkozó
megfontolásaival – miközben egyszer sem hivatkozik a kontinentális filozófia
fenomenológiai-hermeneutikai irányának meghatározó szerzőjére.
Ennek az interpretatív miméziselgondolásnak fontos eleme először is az,
hogy amikor Arisztotelész a phronésziszről szólva kifejezetten hangsúlyozza
a tapasztalat fontosságát, akkor ezzel hallgatólagosan a másik személy cse-
lekvésének mint mintának az emlékezetben való megőrzését is előfeltételezi
(vö. Metafizika 980b28–981a1). Arisztotelész a következőket mondja az em-
peiriáról, nem ismeretelméleti értelemben, hanem – és a barátság összefüg-
gésében ez lesz fontos – amikor a phronészisz működtetéséről, sőt egyáltalán
megszerzéséről beszél: „Az elmondottakat bizonyítja az is, hogy fiatal em-
berek ‒ akik ezeken a területeken hozzáértők ‒ mértan- és számtantudósok
lesznek, viszont úgy tűnik, hogy fiatal ember nem rendelkezhet a gyakorlati
okossággal (φρόνιμος δ’ οὐ δοκεῖ γίνεσθαι). Ennek pedig az az oka, hogy a
gyakorlati okosság az egyes esetekre is vonatkozik (καὶ τῶν καθ’ ἕκαστά ἐστιν
ἡ φρόνησις), márpedig ezeket a tapasztalat révén ismerhetjük meg (ἃ γίνεται
γνώριμα ἐξ ἐμπειρίας), csakhogy tapasztalt fiatal ember nincsen, mivel a ta-
pasztalat hosszú idő alatt alakul ki (νέος δ’ ἔμπειρος οὐκ ἔστιν· πλῆθος γὰρ
χρόνου ποιεῖ τὴν ἐμπειρίαν)” (1142a12–16).22
22 Hogy a másik cselekvése nemcsak mintaként szolgálhat, hanem a másik cselekvő – tematizált
és velünk mondjuk egy baráti beszélgetés vagy egy színházi előadás során „megosztott” –
Miközben a matematika a változatlanról szóló, bizonyításon alapuló „elmé-

leti” tudás, aközben a gyakorlati okosság (phronészisz) a cselekvésre vonatko-
zik, vagyis arra, ami másképpen is lehet, és ezért a rá vonatkozó tudás való-
színűségen alapul. Itt a tudás feladata nem lehet valami merőben elméleti: azt
kell megszabnia, hogy mit tegyünk.23 Ehhez pedig szükséges a mindig másként
konstituálódó egyes esetek tapasztalaton alapuló ismerete és emlékezetben való
megőrzése, mert csak ennek a révén, a tapasztalaton alapuló applikatív ügyes-
ség megszerzésével lehetünk képesek eligazodni és helyes elhatározásra jutni
azokban az újabb, egyedi esetekben, melyekben cselekednünk kell. A gyakorlati
tudás mindig szituatív, életösszefüggésbe ágyazott, ilyen módon kevéssé forma-
lizálható, sőt azt mondhatjuk, hogy megnyilvánulási formája a mindig másként
adódó cselekvési helyzethez kötődik, nincs meg valamiféle rendelkezésre álló
előzetes ismeretként ettől elválasztva.
Ezért van az is (erre az összefüggésre Vakirtzis meglepő módon egyáltalán
nem tér ki), hogy az orthosz logosznak, a helyes meggondolásnak a Nikomakho-
szi etika VI. könyvének elején „megígért” (?) meghatározását, ennek valamilyen
univerzális szabályát nem kapjuk meg a gondolkodásbéli erények tárgyalása so-
rán. Egy ilyen meghatározás vagy szabály ugyanis Arisztotelész szerint elvileg is
lehetetlen:
Márpedig a cselekvés és a hasznos dolgok területén nincs semmi, amit szilár-

dan rögzíteni lehetne, ahogyan az egészség területén sincs ilyen. Ha pedig az
általánosságban mozgó okfejtés ilyen természetű, akkor az egyes esetekről szó-
ló még kevésbé lehet szabatos, hiszen ez nem tartozik sem valamely szakisme-
ret, sem valamely szabályrendszer fennhatósága alá, hanem mindig maguknak
a cselekvőknek kell kikutatniuk, hogy mi felel meg a helyzetnek, ahogyan az
orvoslás és a hajókormányzás esetében is (1104a4–10).24
tapasztalatai is gazdagíthatják a mi tapasztalatunkat (az utóbbi esetben természetesen fiktív

cselekvőről van szó), arról lásd Aristoteles, Nikomachische Ethik VI, ford. és kommentár
Hans-Georg Gadamer, Klostermann, Frankfurt am Main, 1998, 15; valamint Gadamer,
Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, ford. Bonyhai Gábor, Gondolat, Bu-
dapest, 1984, 227–228.
23 Uo., 222.
24 Az itt releváns összefüggéseket szépen mutatja be Sarah Broadie. Lásd Aristotle, Nicoma-
chean Ethics, ford. és történeti bevezetés: Christopher Rowe, filozófiai bevezetés és kommen-
tár: Sarah Broadie, Oxford University Press, Oxford, 2002, 358–360 (az 1138b18–34-hez
írott magyarázatában).
60 ■ Simon Attila
Az egyes esetek ismerete tehát mindig az egyes konkrét cselekvési helyzetekre

vonatkozik, melyekben konkrét emberek vesznek részt (Vakirtzis elképzelésé-
ben, ahogyan erről már volt szó, az utánzás a cselekvésre vonatkozik, nem a
jellemvonásokra). Vakirtzis elgondolásának következő lépése pedig az, hogy
bár az ἀπομάττονται szó szerint mintavételen alapuló másolást, az eredetit kö-
vető utánzó megformálást jelent, a gyakorlati filozófia, tehát a cselekvés terüle-
tén a másik (emlékezetünkben megőrzött, tapasztalattá váló) cselekvésének ez
az imitációja óhatatlanul magában foglal egy értelmező mozzanatot. A másik
cselekvése – és a barát esetében: ennek tapasztalattá váló megértése, feldol-
gozása – által adott mintát, példát soha nem tudjuk szolgain átvinni a saját
mindenkori, a mintául vettől különböző elemekből összeálló, mindig egyszeri
cselekvési helyzetünkre. Hiszen az itt alkalmazandó szituatív tudást az embe-
ri cselekvés és élet történésszerű kontingenciájában kell történő megértésként25
érvényre juttatnunk (vö. Eudémoszi etika 1222b41–1223a7). A barátunk cse-
lekvéseit ennek során olyan mintákként használjuk, amelyeket majd mi ma-
gunk, a magunk módján és az adott helyzet igényeinek megfelelően tudunk
alkalmazni. A cselekvőnek értelmeznie kell, vagyis szelektálnia, analógiákat és
különbségeket meghatároznia, s ennek révén applikatív módon hozzá kell iga-
zítania az átvettet az aktuális egyedi helyzet igényeihez és benne a maga lehe-
tőségeihez. Ebben az értelmezésben és alkalmazásban mindig szerepet játszik
az alkalmazva utánzó cselekvő saját morális érzékenysége, máshonnan szerzett
tapasztalatai és készségei is. Vagyis a cselekvő olyan mimetikus mechanizmu-
sok révén gazdagítja a saját morális (ön)megértését, és mozdítja elő morális
fejlődését, amelyek nem majmoló utánzást jelentenek, hanem az erkölcsi jónak
az adott helyzetben releváns magas szintű megértését követelik meg.26 Vakirtzis
elgondolását itt megint csak párhuzamba állíthatjuk a gadameri hermeneutika
phronészisz-értelmezésével: „az erkölcsi tudás feladata épp az, hogy a konkrét
szituációról úgyszólván leolvassa, hogy mit követel az embertől, vagy máskép-
pen kifejezve: a cselekvőnek a konkrét szituációt annak fényében kell látnia,
ami általában követeltetik tőle.”27
Ennek a folyamatnak a során triviális módon adódik, hogy ez az átsajátító
megértés mindig magában foglalja az értelmezés és a saját helyzetre és képessé-
25 Kulcsár Szabó Ernő, A megértés mint feladat és történés = Uő., A megértés alakzatai, Cso-
konai, Debrecen, 1998, 7–19.
26 Vakirtzis, Mimesis…, 126.
27 Gadamer, I. m., 221.
gekre alkalmazás műveletét. Az alkalmazásnak ez a művelete bizonyos mértékig

szükségképpen individuális, ugyanakkor nem szubjektív, hiszen már kiinduló-
pontként is a másik személy minket alakító hatását előfeltételezi – távol az ön-
magának elégséges szubjektum elképzelésétől. A jellemen alapuló barátságban
ugyanis a cselekvők erényesek, de nem ugyanolyan módon: itt kulcsszerepet
kap az egyediség.28 Itt most főként abban az értelemben véve ezt az egyediséget,
hogy például a bátorság erénye egészen mást jelent a csatamezőn és mondjuk
egy népszerűtlen határozati javaslat előterjesztése során a népgyűlésben. Nem
biztos, hogy aki az egyik helyzetben bátornak mutatkozik, az a másikban is
ugyanígy képes föllépni.29 Az erények (és nemcsak a jellem, hanem a gondol-
kodás erényei is) minden konkrét megvalósulásukban felmutatják magukon az
egyediségnek ezt a lenyomatát.
Vakirtzis összefoglalólag azt állapítja meg, s értelmezését itt is meggyőző-
nek tartom, hogy a különböző tapasztalatok ugyanazon erény különböző alkal-
mazásait igénylik. A cselekvők az erényüket a maguk egyedien sajátos módján
juttatják érvényre, a maguk sajátos képességeinek megfelelően, még a mintául
vetthez hasonló, ám ugyancsak mindig, szükségképpen egyedi cselekvési hely-
zetekben is. Éppen ezt jelenti Vakirtzis tanulmányának középponti fogalma,
az interpretatív mimézis: a magam sajátos módján tudom utánozni a barátom
cselekvését, tehát nem vakon követem azt, hanem – Vakirtzis eleve hermeneu-
tikusan hangolt formuláját közelítve a filozófiai hermeneutika nyelvéhez – meg-
értem, értelmezem és alkalmazom cselekedeteinek valamely részét a mindig csak
bizonyos szempont(ok)ból analógnak tekinthető esetben. Gadamernek a gya-
korlati tudás applikatív jellegét hangsúlyozó megfogalmazását itt is relevánsnak
kell tartanunk: „az öntudást [ez Gadamer egyik, Arisztotelésztől átvett kifeje-
zése a phronésziszre], melyről Arisztotelész beszél, épp az jellemzi, hogy a teljes
applikációt magában foglalja, s az adott szituáció közvetlenségében felhasználja
tudását.”30 Ennek az alkalmazás során felhasznált tudásnak lehet a része a bará-
tunk megértett és értelmezett, mintaként szolgáló cselekvése. Ugyanakkor en-
nek a szituatív-hermeneutikai tudásnak és még inkább (élet)praxisnak mindig
a részlegesség is sajátja, hiszen – éppen a gyakorlati tudás és cselekvés szituáci-
óhoz kötöttsége következtében – soha nem vagyunk abban a helyzetben, hogy
28 Vakirtzis, Mimesis…, 135.

29 Stern-Gillet, I. m., 47.
30 Gadamer, I. m., 227. Az öntudás vagy saját magunkra vonatkozó tudás Arisztotelésznél:
τὸ αὑτῷ εἰδέναι (Nikomakhoszi etika 1141b34).
62 ■ Simon Attila
a másik jellemvonásait, magatartását és cselekvését a maga teljességében meg-

értsük és „utánozzuk”, vagyis alkalmazni tudjuk a számunkra aktuálisan adódó
cselekvési helyzetben.31
Ezt az applikációt, visszatérve Vakirtzis okfejtéséhez, a maga részleteiben
úgy foghatjuk fel, hogy ennek során a mintához hozzáadom, vele összeve-
tem és megfelelően hozzáillesztem a számomra a jelenben adódó cselekvési
helyzet jellemzőit, s ezzel együtt a saját jellemem személyes elemeit, saját(os)
képességeimet, tehetségemet, s ebből az összetett alakzatból formálom meg a
megfontolás eredményeképpen a cselekvési stratégiámat. Vagyis az értelmezés
révén egyszersmind a saját jellemem részévé teszem a másik cselekedetét, il-
letve az abban kifejeződő jellemet. (Vakirtzis itt a cselekvéstől már továbblép
a jellem[vonások] kérdéséhez, de ez a lépése sem önkényes, mert azzal a jó
arisztotelészi nézettel támasztható alá, hogy a jellem az ismétlődő cselekvések
eredményeképpen formálódik valamilyenné.)32 Tehát a jellemek ebben az el-
gondolásban is hasonulnak, de mindig csak részlegesen hasonulnak egymás-
hoz. A jellem érettségét éppen az mutatja, hogy rendelkezik ezzel az interpre-
tatív-applikatív phronészisszel, vagyis hogy már – eltérően a gyerekek tanulási
módjától – nem egyszerűen utánoz, hanem képes önállóan értelmezni és al-
kalmazni a tanultakat. Az egyén számára ezeknek a tapasztalatoknak, vagyis
a barát cselekvéséből tanultaknak az itt leírt értelmező műveleten keresztül
végrehajtott utánzó alkalmazása nyit meg újabb, egyedi erényes cselekvési mó-
dokat és lehetőségeket.33
A barátok egymásra tett, kölcsönös formáló hatása ilyenformán egyszerre
követeli meg a jellemek és nézőpontok részleges átfedését és különbségét is: azt,
hogy miközben hasonlóvá válnak egymáshoz, mégiscsak különbözők marad-
nak, és ennek így is kell lennie, különben maga a hatás lehetősége veszne el.
31 Kulcsár Szabó, I. m., 8, 19.

32 Ehhez lásd főként: Nikomakhoszi etika, II., 1, például 1103a31–b2: „az erényekre olyan mó-
don teszünk szert, hogy előbb működtetjük őket, ahogyan a különféle szakismeretek terüle-
tén is így van ez. Mert ha ahhoz, hogy valamit csináljunk, előzetesen meg kell azt tanulnunk,
akkor úgy tanuljuk meg, hogy csináljuk: például azáltal válunk házépítővé, hogy házat épí-
tünk, és azáltal válunk kitharajátékossá, hogy kitharán játszunk. Tehát ennek megfelelően
igazságosak is azáltal leszünk, hogy igazságosan cselekszünk, józanok azáltal, hogy józanul
cselekszünk, bátrak pedig azáltal, hogy bátor tetteket hajtunk végre.”
33 Vakirtzis, Mimesis…, 136–139.
2. Barátság és versengés
2.1. A versengés jellemzői
Csakhogy ekkor az is fölmerül, hogy a konszenzus és a koordináció, a jellemeket

különbözőségükben is mintegy részlegesen „közössé” formáló cselekvés mel-
lett, éppen annak köszönhetően, hogy a barátok különböző fokon és különböző
mértékben s különböző módokon valósítják meg az egyes erényeket, a versengés
vagy vetélkedés, a dzélosz mozzanata is bekapcsolódhat az együttműködésbe.
Ezt a mozzanatot a Nikomakhoszi etika szövege az idézett helyen (1172a8−13)
nem említi (bár az erények aszkésziszének párhuzama a sportolói gyakorlás ele-
mével kézenfekvő módon kapcsolja be a versengés képzetét is [1170a11–13]).
Ugyanakkor a dzélosz, a Rétorikában részletesen, önálló pathoszként tárgyalt
affektus az Etikában a II. könyv 4. fejezetében, a legfontosabb affektusok felso-
rolásakor szerepel (1105b23) – de csak itt. Valószínűleg ez az oka, hogy a ba-
rátságnak az egyén morális fejlődésében játszott szerepét tárgyaló szakiroda-
lomban a versengés az indokoltnál kisebb súllyal van jelen. Kivételként Nancy
Sherman megfogalmazását lehetne itt idézni: „A jellemen alapuló barátságban a
felek mint kiterjesztett, mégis különböző ének (selves), kiváltképpen alkalmasak
arra, hogy a versengésben mintaként szolgáljanak” egymás számára.34
Az egymásról vett mintának, egymás alakításának és egyáltalán a barátok
egymásra tett hatásának elemzését, beleértve az interpretatív mimézis elképze-
lést is, érdemes tehát kiegészíteni a versengés mozzanatának közelebbi szem-
ügyre vételével. Úgy gondolom, hogy Arisztotelésznek a barátok egymásra tett
hatásáról alkotott elgondolásában az imitatio mellett az aemulatio is része a
barátok jellemformáló közösségének. (Az antik gondolkodás szerint általában
véve is a cselekvés gyakorlati-erkölcsi szférájában az imitatio egyben aemulatiót
is jelent, az utánzandó példák mintaszerűsége egyben a velük való versengést is
magában foglalja. Ugyanez vonatkozik egyébként a költészet területére, a költők
utánzó-versengő viszonyára is.)35 Miközben ugyanis az etika szövegében ez az
34 Sherman, I. m., 610 ; lásd még Nussbaum: The fragility of goodness, 363.
35 Hogy ezt a versengő viszonyt vagy beállítódást ugyanakkor korántsem minden antik szerző
látja pozitívnak, arról lásd a következő áttekintést: Christopher Gill, Is Rivalry A Virtue Or
A Vice? = Envy, Spite and Jealousy. The Rivalrous Emotions in Ancient Greece, szerk. David
Konstan – Keith Rutter, Edinburgh University Press, Edinburgh, 2003, 29–51. Gill sze-
rint Arisztotelésznél „köztes álláspontot” figyelhetünk meg (a kompetitív affektusok lehetnek
64 ■ Simon Attila
affektus (az említett egyszeri előforduláson túl) nem játszik szerepet, Ariszto-
telész másik műve, a Rétorika világosan, szövegszerűen is megmutatja, hogy a
filozófus tisztában volt a versengésnek a barátságban betöltött fontos szerepével.
A Rétorika II. könyvének 11. fejezete (a pathoszok tárgyalásának záró része)
a rivalizálás, vetélkedés, versengés, versenyszellem (dzélosz) jelenségével foglal-
kozik, s ezt szigorúan megkülönbözteti az irigység (phthonosz) jelenségétől: az
első a kiváló embereket, a második a hitványakat jellemzi. Mint oly gyakran az
affektusok görög elnevezésének fordításakor, a dzélosz esetében is nehézséget je-
lent a megfelelő magyar terminus megtalálása. Ennek az az oka – s ebben Angel-
os Chaniotistól David Konstanon át Douglas Cairnsig egyetértenek az antik ér-
zelemtörténeti kutatások vezető tudósai –, hogy az affektusok nem történelem-
és kultúrafölötti univerzális antropológiai jelenségek (legalábbis az itt tárgyaltak
bizonyosan nem azok), hanem történetileg és kulturálisan feltételezett mentális
állapotok és megnyilvánulási formák, és ennek függvényében a megjelölésükre
a különböző kultúrákban és nyelvekben használt, akár ugyanazon vagy egymás-
hoz közel álló nyelvi kifejezések egészen különböző tartalmakat is magukban
foglalhatnak. Sőt még az sem biztos, nagy történeti és kulturális távolságokat
figyelembe véve, hogy egyáltalán ismerik vagy nyelvileg is önálló szóval jelölik
meg a máskor és másutt (eltérő kulturális közegben) ismert affektív állapotokat.
A dzélosz lehetséges fordításai közül szóba jöhető „féltékenység” a magyar-
ban szinte kizárólag szerelmi kapcsolathoz kötődő érzelem. Az „irigység” sem
jó, mert Arisztotelész a főbb mozzanatokban éppen hogy szembeállítja a dzé-
loszt az irigységként fordítható phthonosszal. A vetélkedés, vetélkedő szellem je-
lentésárnyalatai már közelebb vannak az itt tárgyalt jelenséghez, ez ellen viszont
a „vetélkedő” típusú televízió-műsorok nem egyszer szédítő ostobasága szól-
hat, mely a szó kiüresedése, ellaposodása felé hat. Talán a legjobb, ha (Adamik
Tamásnak a Rétorika fordításában adott megoldását követve) a verseny, még
inkább a versengés, versenyszellem kifejezéseket használjuk a dzélosz „megfele-
lőjeként”. Persze itt el kell követnünk némi szemantikai erőszakot (de ebben a
tekintetben a vetélkedéssel sem járnánk jobban): a versengésbe nem csupán egy
aktust, hanem egy affektust is bele kell értenünk.36
rosszak is és jók is), miközben Platón, valamint az epikureusok és a sztoikusok egyértelműen

bírálják a „kívülről meghatározott”, versengő törekvést az erényre.
36 A német fordítás hasonló nehézségeiről lásd Aristoteles, Rhetorik, ford. és kommentár
Christof Rapp, 1–2, Akademie, Berlin, 2002, 2., 674–675 (a továbbiakban: Rapp, Rhet., kötet-
szám, lapszám); Rapp megoldása: Eifer, illetve eifersüchtig (de az utóbbit nem az Eifersuchtra,
hanem közvetlenül az Eiferre vonatkoztatja vissza).
A dzélosz mint intenzív és tettekre sarkalló érzés végső magyarázatát nem

a II. könyv 11. fejezetében kapjuk meg (ahol magának az affektusnak az elem-
zése található), hanem valamivel korábban (jóllehet Arisztotelész nem teszi ex-
plicitté a két hely közötti kapcsolatot). A Rétorika I. könyvének 11. caputjában
(1370b32–1371a17) Arisztotelész az élvezet (hédoné) elemzése során beszél a
győzelemmel (voltaképpen ennek csakis a versengés során adódó lehetőségével
vagy reményével) kapcsolatos élvezetről. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy
a győzelem nyújtotta élvezet a fölénynek, fensőbbségnek (hüperokhé) a bennünk
kialakuló képzetén alapul (φαντασία γὰρ ὑπεροχῆς γίγνεται). Fölényben lenni
vagy fölénybe kerülni valaki mással szemben egyszersmind az önszeretet (phi-
lautia) megerősödését jelenti, s ez az önszeretet is élvezetes (1371b18–23).37
A győzelem lehetősége jelen van a küzdelmen alapuló játékokban (τὰς
παιδιὰς […] τὰς μαχητικὰς καὶ τὰς ἐριστικάς), a vadászatban, de a vitatkozás-
ban és a törvényszéki eljárás kompetitív eseményeiben is. A nyilvános elismerés
(timé) és a jó hír (eudoxia) is ugyanezért élvezetes (rövidesen fogjuk látni, hogy
itt a dzélosszal szoros kapcsolatban álló philotimiáról van szó). De ide kapcso-
lódik az uralkodás öröme is, s ehhez ráadásul olyan típusú gyakorlati erények
tartoznak, a szophia és a phronészisz (a szophia itt nem a Nikomakhoszi etika
37 Az önszeretet pozitív megítélését Arisztotelész a barátság összefüggésében fejti ki a legrész-

letesebben, lásd Nikomakhoszi etika IX., 8: a derék embernek önszeretőnek kell lennie, és ez
helyes is, mivel benne megvan a jó, s ezt cselekvésével meg is valósítja (márpedig a jó szere-
tetre méltó), a hitvány embernek azonban nem szabad önszeretőnek lennie, s az ő esetében az
önszeretet elítélendő, amennyiben az ő rossz jelleméből rossz cselekedetek fakadnak. Példá-
ul: „Ezért aztán a jó embernek önszeretőnek kell lennie, mert nemes tettei által önmagának is
hasznára van, és másokkal is jót tesz. Az erkölcsileg romlott embernek azonban nem szabad
önszeretőnek lennie, mivel ő, alantas érzéseit követve, önmagának és környezetének is ártal-
mára lesz. A romlott ember esetében tehát nincs összhangban az, amit tennie kell, azzal, amit
tesz, a tisztességes ember viszont azt teszi, amit kell. Az ész ugyanis mindenkor azt választja,
ami neki a legjobb, a tisztességes ember pedig engedelmeskedik az észnek mint vezetőjének”
(1169a11–18). A fölény (hüperokhé) érzete a Rétorika egy helyén a két szó között fennál-
ló nyelvi kapcsolat révén összefüggésbe kerülhet akár a többlet, a bővelkedés (hüperekhein)
képzetével is, mégpedig a később még számunkra is fontossá váló „jótett” élvezetes voltának
kontextusában, lásd 1371a34–b4: „Jót tenni és jótettben részesülni szintén az élvezetes dol-
gok közé tartozik. Jótettben részesülni annyit tesz, mint elérni azt, ami után sóvárgunk; jót
tenni pedig annyit jelent, hogy van valamink, bővelkedünk valamiben, s ez a kettő az, amire
az emberek törekednek (τὸ δὲ εὖ ποιεῖν ἔχειν καὶ ὑπερέχειν, ὧν ἀμφοτέρων ἐφίενται). Mivel
jót tenni élvezetes dolog, az is élvezetet nyújt, ha segítünk a hozzánk közel állókon, és pótol-
juk, ami hiányzik nekik.” A Rétorikát Adamik Tamás fordításában idézem, ha ettől eltérek
(miként az előbb is), azt jelzem; lásd Arisztotelész, Rétorika, ford., bevezetés és jegyzetek
Adamik Tamás, Telosz, Budapest, 1999.
66 ■ Simon Attila
beteljesült elméleti tudásának értelmében vett bölcsességként, hanem a gyakor-

lati okosság szinonimájaként szerepel), amilyeneket Arisztotelész, látni fogjuk,
majd a versengés elemzésekor is fölemlít (1371b25–28, vö. 1388b16–17). Össze-
foglalva: a játékokban, a háborúzásban, a mások irányításában megnyilvánuló
élvezet mint a kompetitív affektusok forrása az önaffirmáció és a fölény érzé-
sén, ennek az érzésnek a csábító lehetőségén alapul.38 A következőkben azt kell
közelebbről megvizsgálni, hogy miként jelennek meg a kompetitív affektusok
Arisztotelész elemzésében, s közülük is legfőképpen a versengés, amely majd a
barátsággal is kapcsolatba fog kerülni.
A versengés, az ebben rejlő „kihívás” keltette érzésről, immár a Rétorika
II. 11-ben, a következőket olvashatjuk:
Ha a versengés (ζῆλος) becses és számunkra is hozzáférhető javak nyilvánva-

ló megléte fölött érzett olyan fájdalom (λύπη τις), melyet velünk természettől
egyenlő emberekkel kapcsolatban érzünk, nem azért, mert e javak a máso-
kéi, hanem azért, mert nem a miénk is (s ez az oka annak, hogy a versengés
tisztességes emberek tisztességes érzése [ἐπιεικές ἐστιν ὁ ζῆλος καὶ ἐπιεικῶν],
az irigység pedig silány emberek silány érzése [τὸ δὲ φθονεῖν φαῦλον καὶ
φαύλων], mert az előbbiek a versengéssel arra törekszenek, hogy ők is meg-
szerezzék a szóban forgó javakat, az utóbbiak pedig irigységből akadályozzák
embertársaikat e javak birtoklásában), akkor szükségszerű, hogy azok versen-
genek, akik méltónak tartják magukat olyan javakra, melyeknek nincsenek
birtokában (Rétorika 1388a32–b1).39
Korábban gyakran gondolták úgy, hogy versengés és irigység ilyen határozott

szembeállítása Arisztotelész sajátos fogalmi megkülönböztetéseinek egyike: a
két szó jelentése között a köznyelvi vagy irodalmi-filozófiai használatban nem
volt ilyen éles különbség.40 Ed Sanders azonban nemrégiben megmutatta, hogy
bár a két szó gazdag jelentéstartománya a határokon átfedésbe kerülhet, több-
38 Christina Viano, Competitive Emotions and thumos in Aristotle’s Rhetoric = Envy, Spite and
Jealousy, 85–98, itt: 87.
39 εἰ γάρ ἐστιν ζῆλος λύπη τις ἐπὶ φαινομένῃ παρουσίᾳ ἀγαθῶν ἐντίμων καὶ ἐνδεχομένων
αὐτῷ λαβεῖν περὶ τοὺς ὁμοίους τῇ φύσει, οὐχ ὅτι ἄλλῳ ἀλλ’ ὅτι οὐχὶ καὶ αὑτῷ ἔστιν (διὸ
καὶ ἐπιεικές ἐστιν ὁ ζῆλος καὶ ἐπιεικῶν, τὸ δὲ φθονεῖν φαῦλον καὶ φαύλων· ὁ μὲν γὰρ αὑτὸν
παρασκευάζει διὰ τὸν ζῆλον τυγχάνειν τῶν ἀγαθῶν, ὁ δὲ τὸν πλησίον μὴ ἔχειν διὰ τὸν
φθόνον), ἀνάγκη δὴ ζηλωτικοὺς μὲν εἶναι τοὺς ἀξιοῦντας αὑτοὺς ἀγαθῶν ὧν μὴ ἔχουσιν,
<ἐνδεχομένων αὐτοῖς λαβεῖν>·
40 Így például Rapp, Rhet., 2., 675.
nyire mégis egymástól világosan elváló jelentésben használták őket. Tenden-

ciaként azt lehet megállapítani, hogy az archaikus kort elhagyva a klasszikus
korban egyre inkább erősödik a dzélosz pozitív, a nemes versengést-vetélkedést
hangsúlyozó jelentése az irigykedő-destruktív konnotációval szemben.41
Ami a két pathosz hasonlóságát illeti, Arisztotelész szerint közös elem, hogy
az irigység és a versengés viszonyában állók között hasonlóság vagy egyenlőség
áll fenn, és az is, hogy mindkét érzés fájdalmas.42 Jellemző rájuk továbbá a reak-
tív jellegük, de úgy, hogy az irigység és a versengés nem egy konkrét személyes
provokációra válaszol (miként a harag), hanem egy olyan helyzetre vagy álla-
potra, melyben a kompetitív reakciókat kiváltó másik személy értékesebbnek
mutatkozik. Továbbá Arisztotelész példáiból megállapítható, hogy a rivalizálás
alapvetően a társadalmi helyzet, a nyilvános elismerés területén működik (az
irigység és a versengés tárgyainak ezen a nagyrészt közös terén belül mégis meg-
mutatkozó különbségéről rövidesen lesz szó).43 Végül pedig ez a rivalizálás érte-
lemszerűen olyan javakra irányul, melyek korlátozott mértékben vagy számban
állnak az adott társadalom tagjainak rendelkezésére.44
Ami mármost a phthonosz és a dzélosz közötti különbségeket, ezek jól
megragadhatóságát illeti, érdemes azzal kezdeni, hogy itt egy ponton magánál
Arisztotelésznél is megfigyelhető bizonyos ingadozás. A Rétorika II. könyvé-
nek 10. fejezetében, tehát nem a versengés, hanem az irigység elemzése során,
egy a fentihez nagyon hasonló, a versengés-vetélkedés mozzanatát – igaz, más
nómenklatúra segítségével – előtérbe állító mondatban a rövidesen szóba ke-
rülő philotimia mellett az irigység is fölbukkan a versengés elemzése során, s
a mondat egy Hésziodosz híres „kettős Erisz”-elgondolására tett utalással zá-
rul: „Mivel versenytársainkkal és szerelmi vetélytársainkkal, és általában véve
azokkal, akik ugyanarra törekednek, mint mi, versengünk az elismerésért (πρὸς
τοὺς ἀνταγωνιστὰς καὶ ἀντεραστὰς καὶ ὅλως τοὺς τῶν αὐτῶν ἐφιεμένους
φιλοτιμοῦνται), szükségszerű, hogy rájuk különösen is irigykedjünk (ἀνάγκη
41 Ed Sanders, Envy and Jealousy in Classical Athens. A Socio-Psychological Approach, Oxford

University Press, Oxford, 2014, 33–58, a dzéloszhoz: 46–49.
42 Edward Meredith Cope, The Rhetoric of Aristotle, I–II., Cambridge University Press, Cam-
bridge, 1877, 131.

43 Viano, I. m., 91; Gill, I. m., 34. Gill ennek okát a szónoklattani munka sajátos diszkurzív
meghatározottságában látja (a Rétorika általában is közelebb van a kor konvencionális és
népszerű erkölcsi felfogásmódjaihoz, mint például az etikai művek), amit kiegészíthetünk a
rétorika azon kézenfekvő sajátosságával, hogy ez eredendően a nyilvánosságra irányul.
44 Uo., 31.
68 ■ Simon Attila
μάλιστα τούτοις φθονεῖν); ezért mondják, hogy [irigykedik] »fazekas a faze-

kasra«” (Rétorika 1388a14–17; a fordítást módosítottam; Hésziodosznál ezen
a helyen [Munkák és napok 23–26], ahogyan másutt is a Munkák és napokban,
a ζηλόω, κοτέω és φθονέω ige egymás szinonimájaként szerepel).
Irigység és versengés itteni, némileg homályos viszonyával szemben az vi-
szont egyértelmű, hogy Arisztotelész a Rétorika következő fejezetében, tehát
magának a dzélosznak a részletes tárgyalása során a gazdag jelentésű szó pozitív
tartalmait emeli ki. A versengés fent idézett meghatározása szerint (1388a32–b1)
mindenesetre irigység és versengés bizonyosan különböznek egymástól45 azok
alapján a javak alapján, amelyekre irányulnak, jóllehet mindkettő elsősorban a
társadalmilag elismert értékek területén működve fejti ki hatását. Irigységet a
külsődleges javak, mint a gazdagság vagy a hatalom (vagy sokszor az ezeknél is
esetlegesebb szerencsejavak) keltenek, miközben az erények nem (1387a8–16).
A versengésre sarkalló pathoszt felébresztő javak közé viszont – s ez a mozzanat
lesz a lényeges a későbbiekben – az erényeket is be kell számítanunk (például
a bátorságot és a gyakorlati okosságot vagy a bölcsességet [a szophia itt aligha-
nem, távol a Nikomakhoszi etika terminológiájától, inkább a gyakorlati okosság
jelentésben áll, hasonlóan a már említett 1371b25–28-hoz]), miközben a gaz-
dagságot és a hatalmat sem kell kizárnunk közülük, de csak akkor nem, ha erény
is kapcsolódik hozzájuk – innen származik ezeknek a javaknak a tiszteletre mél-
tó volta: ἔντιμα ἀγαθά (1388b3–18).
A másik különbség a két érzés között az, hogy bár a versengés affektusa is
egyfajta fájdalomból ered, mégpedig a frusztráció fájdalmából, hogy mások ki-
válóbbak, gazdagabbak, sikeresebbek (ez eddig még közös elem) – ám a dzé-
loszból, a phthonosszal szemben, nem negatív, hanem pozitív energia fakad. Ba-
rátság és versengés kapcsolatának szempontjából ez a másik fontos különbség
a két érzés között. A frusztráció csökkentését a versengő pathosz nem mások
akadályozása révén igyekszik elérni, hanem az a célja, hogy mi magunk is sze-
rezzük meg azokat a javakat, amelyekkel mások rendelkeznek, mi pedig nem,
ám képesek és érdemesek vagyunk arra, hogy megszerezzük őket (és amelyek
tehát vagy eleve tiszteletre méltó, erkölcsileg is értékes javak, például erények,
vagy pedig olyan anyagi-státuszbeli előnyök, amelyek módot adnak a jótétemé-
nyekre, vagyis az erény gyakorlására).
Az, hogy képesek vagyunk megszerezni a szóban forgó javakat, fontos eleme
az elgondolásnak. Ez ugyanis az előfeltétele annak, hogy a versengés középpont-
45 Rapp, Rhet., 2., 675.

jában az aktivitás, a kezdeményezés, vagyis a cselekvés, mégpedig valaminek a

megszerzésére irányuló cselekvés álljon, szemben az irigység tehetetlenségével,
önmagában fortyogó passzivitásával, vagy csupán romboló, a másikat valami-
lyen javától megfosztani akaró törekvésével. Ha nem volnánk képesek a dzéloszt
fölkeltő javak megszerzésére, akkor a frusztráció csak növekedne. A versengő
affektus ezért – ahogyan ezt korábban már említettem a szophia és a phronészisz
kapcsán (vö. 1371b25–28 és 1388b16–17) – józanságot, okosságot/bölcsességet
is igényel, erőink reális fölmérését, s még egyszer és legfőképpen: cselekvésre,
aktivitásra sarkall, nem a passzív vagy destruktív ressentiment működik benne.
2.2. A versengés a barátságban
Ennyit röviden a Rétorika II. könyvének 11. fejezetében a dzélosz elemzése során
mondottakról. Ami pedig számunkra most kifejezetten is fontos, az az, hogy
ugyanezen mű II. könyvének 4. fejezetében, a barátság (vagy szeretet, baráti ér-
zelem – itt pathoszként beszél Arisztotelész a philiáról, még inkább phileinről)
tárgyalásakor Arisztotelész kifejezetten is összekapcsolja a versengésre ösztön-
ző és a baráti pathoszt.46 Először is megállapítja, hogy barátunkként gondolunk
azokra, barátként szeretjük azokat (philein), akik úgy viszonyulnak hozzánk,
mint derék és komoly emberekhez, „például csodálnak bennünket és derék
embernek tartanak és örülnek nekünk (θαυμάζοντας αὐτοὺς καὶ σπουδαίους
ὑπολαμβάνοντας καὶ χαίροντας αὐτοῖς). Különösen, ha olyan dolgok váltják ki
belőlük ezeket, amelyek miatt a leginkább akarjuk, hogy csodáljanak, és derék és
kellemes embernek tartsanak bennünket” (1381b10–14; a fordítást módosítot-
tam). A „csodálatban” megnyilvánuló, adott esetben kölcsönös erkölcsi elisme-
rés és a barát társaságában lelt élvezet (az, hogy örülünk a másiknak mint kiváló
embernek) a Nikomakhoszi etika barátságfelfogásának is fontos, sőt konstitutív
eleme (főként: VIII. 7). A csodálat mozzanata pedig előjön később a Rétoriká-
ban, magának a dzélosznak a tárgyalása során (1388b20–22), valamint az él-
vezet elemzésekor is.47 Végül pedig ehhez társul még a Rétorika tárgyalásában
46 Contra Gill, I. m., 33, aki érthetetlen módon a kétféle affektust nemcsak egymástól különbö-
zőnek („distinct”), hanem egymást kizárónak tételezi („They [sc. the rivalrous emotions] are
taken to be directed at people other than close friends”).
47 Az utóbbi helyet érdemes idézni a fentiek párhuzamaként: „az is élvezetes, ha szeretnek ben-
nünket (τὸ φιλεῖσθαι), mert itt is jelen van az az elképzelés, hogy megvan bennünk a jó, ami-
re mindenki vágyakozik, aki észreveszi [bennünk]. Ha szeretnek bennünket, az annyit jelent,
70 ■ Simon Attila
a számunkra most legfontosabb mozzanat is, nevezetesen, hogy szeretjük azo-

kat, barátai vagyunk vagy barátai szeretnénk lenni azoknak, „akikkel vetekedve
törekszünk az elismerésre (καὶ πρὸς οὓς φιλοτιμοῦνται), vagy akiknek velünk
való versengését fel akarjuk kelteni (ἢ ὑφ’ ὧν ζηλοῦσθαι βούλονται), de nem
irigységét (καὶ μὴ φθονεῖσθαι)” (1381b21–23; a fordítást módosítottam).
Az vitán felül áll, hogy itt a versengésnek, a dzélosznak pozitív értéktartal-
mai vannak. A mondat teljes horderejének megértéséhez azonban röviden ki
kell térni arra, mit is jelent itt a „vetekedve törekvés” (φιλοτιμοῦνται), ami ezen
a helyen a dzélosz közeli rokonának látszik. A φιλοτιμοῦνται-hoz kapcsolódó
fogalom, a philotimia, vagyis a nyilvános elismerésre törekvés („becsvágy”) je-
lensége előkerül az erkölcsi erények tárgyalása során a Nikomakhoszi etikában,
ahol igen nehezen megragadható jelenségcsoportnak mutatkozik. Ami bizo-
nyos: ahogyan a dzélosz és a phthonosz, a philotimia is szorosan össze van kötve
a fölény vagy fensőbbség és az önszeretet (hüperokhé és philautia) érzésének
arisztotelészi koncepciójával.48 A becsvágynak, a nyilvános elismerésre törek-
vésnek a mozgató elve is a saját magunk kiválóságának igazolása és elismerteté-
se a nyilvános szférában.
Mit tudunk a philotimiáról, ami itt a dzélosz közeli rokonának látszik, a Ni-
komakhoszi etika alapján? A philotimiában a timére törekvésről van szó, s ezt
a régi, jó homéroszi szót is nagyon nehéz magyarul visszaadni – miközben az
archaikus és klasszikus kori gondolkodás egyik kulcsszava. De nemcsak a for-
dító-értelmező van itt nehéz helyzetben. Magának a jelenségnek, tehát a szóban
forgó jellemvonásnak (ha a középet találja el, akkor: erénynek) a pontos meg-
nevezése, s a hiánytól és túlzástól történő akkurátus elhatárolása Arisztotelész
számára is gondot okoz. Mégpedig azért, mert „a középnek itt nincsen saját
neve” (ez persze korántsem egyedi eset az etikák erénykatalógusaiban), ennél-
fogva a két szélsőséget jelölő szavakat vagyunk kénytelenek használni, esetről
esetre váltogatva őket, a közép megnevezésére is. Ez nyilván zavart okoz, hiszen
például ugyanaz a szó, a philotimosz fogja jelölni azt is, amikor valaki túlzottan
törekszik az elismerésre, és azt is, amikor úgy, ahogyan azt kell, ahogyan helyes:
„itt a szélsőségek maguknak igénylik a középső területet (ὅθεν ἐπιδικάζονται οἱ
hogy önmagunkért tartanak becsben és vonzódnak hozzánk (τὸ δὲ φιλεῖσθαι ἀγαπᾶσθαί

ἐστιν αὐτὸν δι’ αὑτόν). Ha pedig csodálnak bennünket, az ugyanazért jelent élvezetet, mint
az, ha tisztelnek (καὶ τὸ θαυμάζεσθαι ἡδὺ διὰ <τὸ> αὐτὸ τῷ τιμᾶσθαι). A hízelgés és a hízel-
gő is élvezetet okoz, mert a hízelgő azt a látszatot kelti, hogy [igazi] csodálónk és barátunk”
(1371a17–24; a fordítást módosítottam).
48 Viano, I. m., 92.
ἄκροι τῆς μέσης χώρας): van, amikor a becsvágyót mondjuk a középen állónak,
és van, amikor azt, aki közömbös az elismeréssel szemben (καὶ ἡμεῖς δὲ ἔστι
μὲν ὅτε τὸν μέσον φιλότιμον καλοῦμεν ἔστι δ’ ὅτε ἀφιλότιμον); van, amikor a
becsvágyót dicsérjük, és van, amikor az elismeréssel szemben közömbös em-
bert (καὶ ἔστι μὲν ὅτε ἐπαινοῦμεν τὸν φιλότιμον ἔστι δ’ ὅτε τὸν ἀφιλότιμον)”
(1107b31–1108a1). Illetve: „Ez a közép a becsvágyhoz viszonyítva a becsvágy
hiányának, a becsvágy hiányához viszonyítva becsvágynak mutatkozik, vala-
hogyan mindig a másikként viszonyul az egyikhez (φαίνεται δὲ πρὸς μὲν τὴν
φιλοτιμίαν ἀφιλοτιμία, πρὸς δὲ τὴν ἀφιλοτιμίαν φιλοτιμία, πρὸς ἀμφότερα δὲ
ἀμφότερά πως; 1125b21–23).”49
49 Lásd hosszabban a vonatkozó szövegrészeket: Nikomakhoszi etika 1107b24–1108a1: „Ami-

ként a nagyvonalúságról (τὴν ἐλευθεριότητα) azt mondtuk, hogy az a különbség közte és
a bőkezűség (πρὸς τὴν μεγαλοπρέπειαν) között, hogy az előbbi kis dolgokra vonatkozik,
úgy viszonyul egy bizonyos [másik beállítódás] a lelki nagysághoz (πρὸς τὴν μεγαλοψυχίαν)
is, amely a nagy elismerésre irányul (περὶ τιμὴν οὖσαν μεγάλην), ez a másik viszont a kis
elismerésre. Az elismerésre ugyanis lehet úgy törekedni, ahogyan az helyénvaló, de lehet he-
vesebben, és lehet a kelleténél kevésbé is (ἔστι γὰρ ὡς δεῖ ὀρέγεσθαι τιμῆς καὶ μᾶλλον ἢ δεῖ
καὶ ἧττον). Aki túlzottan törekszik az elismerésre, azt [túlzottan] becsvágyónak nevezzük
(λέγεται δ’ ὁ μὲν ὑπερβάλλων ταῖς ὀρέξεσι φιλότιμος), aki pedig ebben hiányosságot mu-
tat, arról azt mondjuk, hogy közömbös az elismeréssel szemben (ὁ δ’ ἐλλείπων ἀφιλότιμος).
A középértéket képviselőnek itt nincsen külön elnevezése (ὁ δὲ μέσος ἀνώνυμος). Maguknak
az attitűdöknek sincsen saját nevük, kivéve a [túlzottan] becsvágyót: ez a [túlzott] becsvágy
(ἀνώνυμοι δὲ καὶ αἱ διαθέσεις, πλὴν ἡ τοῦ φιλοτίμου φιλοτιμία). Ezért itt a szélsőségek ma-
guknak igénylik a középső területet (ὅθεν ἐπιδικάζονται οἱ ἄκροι τῆς μέσης χώρας): van,
amikor a becsvágyót mondjuk a középen állónak, és van, amikor azt, aki közömbös az el-
ismeréssel szemben (καὶ ἡμεῖς δὲ ἔστι μὲν ὅτε τὸν μέσον φιλότιμον καλοῦμεν ἔστι δ’ ὅτε
ἀφιλότιμον); van, amikor a becsvágyót dicsérjük, és van, amikor az elismeréssel szemben
közömbös embert (καὶ ἔστι μὲν ὅτε ἐπαινοῦμεν τὸν φιλότιμον ἔστι δ’ ὅτε τὸν ἀφιλότιμον).”
1125b8–23: „Mivel a becsvágyót (φιλότιμον) is megrójuk azért, mert a kelleténél jobban tö-
rekszik a megbecsülésre, és olyanoktól akarja elnyerni, akiktől nem szabad (ὡς μᾶλλον ἢ δεῖ
καὶ ὅθεν οὐ δεῖ τῆς τιμῆς ἐφιέμενον), ahogyan azt is, aki közömbös az elismeréssel szemben
(ἀφιλότιμον), megrójuk azért, mert elhatározása nem irányul arra, hogy nemes tettei miatt
tiszteljék. Előfordul azonban az is, hogy a becsvágyó embert mint férfiast és a nemeset ked-
velőt dicsérjük; aki pedig közömbös az elismeréssel szemben, azt mint józan és mérsékelt
embert – ahogyan ezt munkánk bevezetőjében is mondtuk. Világos ugyanakkor, hogy mivel
az »ennek meg ennek a kedvelője« kifejezést többféle értelemben használjuk (δῆλον δ’ ὅτι
πλεοναχῶς τοῦ φιλοτοιούτου λεγομένου), nem mindig ugyanarra vonatkoztatjuk a »becs-
vágyó« szót [οὐκ ἐπὶ τὸ αὐτὸ φέρομεν ἀεὶ τὸ φιλότιμον – a »megbecsülés kedvelője« szót, τὸ
φιλότιμον]. Ha dicsérőleg mondjuk, akkor arra utal, hogy az illető az átlagembernél jobban
vágyik a megbecsülésre (ἐπαινοῦντες μὲν ἐπὶ τὸ μᾶλλον ἢ οἱ πολλοί), ha pedig megrovó-
an, akkor arra, hogy a kelleténél jobban (ψέγοντες δ’ ἐπὶ τὸ μᾶλλον ἢ δεῖ). Mivel azonban
a középnek itt nincsen saját neve (ἀνωνύμου δ’ οὔσης τῆς μεσότητος), úgy tűnik, hogy a
72 ■ Simon Attila
Visszatérve a Rétorika szövegéhez (1381b21–23), annyi bizonyosnak látszik,

hogy ennek a „becsvágynak”, a philotimiának mint a megbecsülésre, nyilvános
elismerésre törekvésnek a szónoklattani munka idézett mondatában nagyon kö-
zel áll a jelentése a versengéshez, a dzéloszhoz („akikkel vetekedve törekszünk az
elismerésre, vagy akiknek velünk való versengését fel akarjuk kelteni [πρὸς οὓς
φιλοτιμοῦνται, ἢ ὑφ’ ὧν ζηλοῦσθαι βούλονται]”). A barátság esetében mind-
két kifejezés egyértelműen pozitív csengésű: Arisztotelész fontosnak tartja, sőt
nagyra értékeli a barátok egymással folytatott versengését – amennyiben nem
keveredik bele irigység (καὶ μὴ φθονεῖσθαι). A nyilvános elismerésre törekvés-
ben versengeni ugyanis az erény területén zajló versengés egy formáját jelenti.
Barátság és versengés nemhogy nem zárja ki egymást, hanem a barátok erényes-
ségének előmozdításában a versengés nagyon is fontos szerepet játszik.
Ha pedig ezt összekötjük a „lemintázásnak” a dolgozat első felében elemzett
folyamatával, akkor azt mondhatjuk, hogy a baráti kapcsolatban csakis a ver-
sengés esetében beszélhetünk a másik jellemvonásainak vagy cselekedeteinek az
„utánzásáról”. Ha a barátok irigykednek egymásra, akkor ez az affektus a maga
destruktív mozgásával kizárja az imitáció és az asszimiláció lehetőségét. Ezen
kívül irigység csakis a hitványak hitvány barátságában léphet föl, és ez még hit-
ványabbá teszi őket és kapcsolatukat, miközben a versengés esetében igaz lehet
az, hogy általa a tisztességes emberek tisztességes barátsága „az együttlétek so-
rán még erősödik is. Sőt úgy látszik, hogy még jobbá is válnak tevékenységük és
egymás kiigazítása révén” (Nikomakhoszi etika 1172a10–12).50
Végül érdemes még az elmondottakhoz röviden fölidézni a Nikomakhoszi
etika IX. 8. zárlatának egy sajátos, témánk szempontjából is releváns gondo-
latmenetét. Arisztotelész itt először arról beszél, hogy a derék ember szívesen
lemond a vagyonról, a nyilvános elismerésről és „egyáltalán azokról a javak-
ról, amelyekért a többiek küzdenek (ὅλως τὰ περιμάχητα ἀγαθά), miközben az
erkölcsi nemességet (τὸ καλόν) magának szerzi meg” (1169a20–22). Ez a „le-
szélsőségek – mintha a közép üres hely lenne − küzdenek egymással érte (ὡς ἐρήμης ἔοικεν
ἀμφισβητεῖν τὰ ἄκρα). De ahol van túlzás és hiány, ott közép is van. Hiszen vannak, akik a
kelleténél jobban törekednek a megbecsülésre, és vannak, akik a kelleténél kevésbé. Akkor vi-
szont van olyan is, hogy úgy, »ahogyan kell«. Ez érdemel tehát dicséretet, mivel ez az – önálló
névvel nem rendelkező − közép a megbecsülésre vonatkozóan. Ez a közép a becsvágyhoz vi-
szonyítva a becsvágy hiányának, a becsvágy hiányához viszonyítva becsvágynak mutatkozik,
valahogyan mindig a másikként viszonyul az egyikhez (φαίνεται δὲ πρὸς μὲν τὴν φιλοτιμίαν
ἀφιλοτιμία, πρὸς δὲ τὴν ἀφιλοτιμίαν φιλοτιμία, πρὸς ἀμφότερα δὲ ἀμφότερά πως).”
50 Bónus Tibornak köszönöm, hogy ennek az összefüggésnek a fontosságára felhívta a figyel-
memet.
mondás” értelemszerűen a barátok javára történik meg a legtöbbször (1169a19,

27–28, 30, 33–34). A gondolatmenet megértéséhez fontos világossá tennünk két
implicit megszorítást. Egyrészt, hogy itt egyidejűleg kétféle jóról van szó: arról a
jóról, amit B kap A-tól, és arról a jóról, amit önmagában az jelent, hogy A valami
jót ad B-nek; az adomány és az adományozás mint – egymástól különböző –
jók. Másrészt, hogy Arisztotelész kimondatlan előfeltevése szerint valamilyen jó
adása nagyobb jó, mint ugyanennek a jónak a birtoklása (magától értődik, hogy
ez csak tranzitív, átruházható vagy közvetíthető javakra vonatkozik).51
Az említett, „küzdelmet”, „harcot”, vagyis versengést vagy vetélkedést kivál-
tó javak (τὰ περιμάχητα ἀγαθά) felsorolása során azután Arisztotelész világosan
szembeállítja a külsődleges javakat (például a pénzt) az erkölcsi nemességgel
mint intrinzikus jóval, és itt is megállapít egy hierarchikus vagy akár versengő
viszonyt: akik a barátjuk érdekében lemondanak a pénzről, azok „a nagyobb
jót önmaguknak adják” (1169a28–29). A következő mondat szerint ez a para-
doxon, a versengésről lemondó versengés paradoxona még erősebben jelenik
meg a nyilvánosságban betöltött szerepek területén (a Rétorika elsősorban, de
mint láttuk, nem kizárólag, ezekre összpontosít): „Ugyanígy tesznek a nyilvános
elismerések és vezető tisztségek terén is: barátaiknak engedik át őket, mert ez
nemességükről árulkodik és dicséretre méltó” (a29–31). A tisztségek és a timék
helyett a kiváló jellemű barátok olyan belső értéket választanak (a kalont), amely
természetesen ugyanakkor maga is a nyilvánosság által is elismert (tehát ebből a
szempontból versengésre is érdemes) érték.
Végül pedig, egészen kiélezve a paradoxont, Arisztotelész odáig meg, hogy
adott esetben még az is előfordulhat, hogy valaki „bizonyos tetteket átenged a ba-
rátjának (ἐνδέχεται δὲ καὶ πράξεις τῷ φίλῳ προΐεσθαι), és az, hogy ekkor a kiváltó
ok szerepét tölti be, erkölcsileg nemesebb, mint hogyha ő maga hajtaná végre a
szóban forgó cselekedeteket (καὶ εἶναι κάλλιον τοῦ αὐτὸν πρᾶξαι τὸ αἴτιον τῷ φίλῳ
γενέσθαι)” (1169a33–34). Arisztotelész tehát azt állítja, hogy ha bizonyos cseleke-
deteket – nyilván: kiváló cselekedeteket – bizonyos esetekben átengedünk a bará-
tunknak, az ugyancsak a nagylelkű átengedő fölényét eredményezi (föltéve, hogy
a szóban forgó cselekedetnek a barátunk általi végrehajtása valamilyen oknál fog-
va nem értékesebb annál, mint ha mi hajtanánk végre ugyanazt a cselekedetet).52
51 Pakaluk, NE VIII–IX., 195.

52 Az érv rekonstrukcióját és a lehetséges ellenvetésekkel szembeni védelmezését adja Paka-
luk, NE VIII–IX., 198–202. A következőkben egy olyan mozzanatot hozok elő, amelyre Pa-
kaluk nem tér ki, ugyanakkor a gondolatmenet szempontjából döntő.
74 ■ Simon Attila
Ennek lehetséges magyarázataként a következő szolgálhat: ilyen módon a

cselekedetet átengedő, pontosabban, és ez fontos, azt „kiváltó” (τὸ αἴτιον) –
vagyis a cselekedetet valamilyen módon, például rábeszéléssel vagy korábbi
mintaadással kezdeményező – barát egyszerre kétféle jót cselekszik. Egyrészt
közreműködésével (a cselekedet kiváltójaként) előidézi egy erkölcsileg nemes
cselekedet végrehajtását, másrészt ezáltal barátját hozzásegíti egy erkölcsileg
nemes cselekedet végrehajtásához, ezzel pedig ugyancsak jót tesz: előmozdítja
a másik kiválóságát. A helyzet paradoxonában potenciálisan benne rejlő ci-
nikus viselkedést (mondjuk egy kockázatos vagy nagy áldozatot kívánó tett
számító átengedését) Arisztotelész jó előre elhárítja: itt eleve kiváló emberek
barátságáról van szó, akiktől az ilyen típusú számítás eredendően idegen, s akik
éppenséggel versengenek a nemes cselekedetek végrehajtásában és végrehajtá-
sáért.53 Az ebben a példában megjelenő philautia a derék emberek önszeretete,
mely esetükben, mivel az erény előmozdítására irányul, és ezt valósítja meg,
nem az „átlagemberek” önzését jelenti, hanem a nemes cselekedetekben meg-
jelenő törekvést a kiválóság elérésére, vagyis a bennünk lévő legjobb résznek,
a nusznak a szeretetét, s ez jó és dicséretes.54 Ilyen módon tehát még az az első
pillantásra meglepő vagy akár megütköztető állítás is értelmet nyerhet, hogy
a barátok közötti versengés egy jócselekedet átengedéseként vagy még inkább
„előidézéseként” is megnyilvánulhat.
Összefoglalásképpen, visszatérve a Nikomakhoszi etikának a tanulmányom
elején idézett szakaszához (1172a8−13), azt mondhatjuk, hogy a barátok együtt-
működésük során egymást alakítják, egymásról mintát vesznek, s a másik ked-
vező tulajdonságait vagy cselekvési mintáit – az interpretatív mimézis révén
– értelmező-applikatív utánzással a saját jellemükben vagy a saját cselekvésük-
ben megvalósítják. Ez az egymást alakítás éppúgy tartalmazza a hasonlóság,
egymáshoz idomulás, sőt részleges eggyé válás, mint a különbözés konstitutív
mozzanatát. A kölcsönös egymásra hatásnak ez a folyamata pedig a barátok kü-
lönböző személyiségén és az egyik kompetitív affektus, a dzélosz pozitív hajtóe-
rején alapuló versengés mozzanatát is magában foglalhatja. Másikuk kiválósága
a barátokat arra ösztönzi, hogy tökéletesebbé fejlesszék önmagukat. Ha a barát
egy olyan személyben látja megtestesülni azokat az elismerésre, sőt csodálatra
53 De vajon annak a kétségkívül bohózatszerű, de azért némi rosszmájúsággal elképzelhető

jelenetnek az elhárítása is megtörténik-e, melyben a két barát kölcsönösen és előzékenyen
a végtelenségig ismételve egymásnak engedi át valamely nemes cselekedet végrehajtásának
lehetőségét?
54 Lásd 1168b28–1169a6; 1169a34–b2, és vö. 37. jegyzet.
méltó minőségeket, amelyek őbenne magában nincsenek tökéletesen megvaló-

sítva, akit (éppen ezért is) nagyra becsül és szeret, akkor könnyebben elfogadja
a becsben tartott másiktól az esetleges kritikát, s egyáltalán könnyebben tekint
a másikra mint a saját viselkedésének és cselekvésének értelmezve imitálandó
modelljére. Arisztotelész elgondolása szerint a barátok között is helye van a ver-
sengésnek – az erények területén.
76 ■ Főfejezet
Alfejezet ■ 77
RECEPCIÓ
78 ■ Főfejezet
Alfejezet ■ 79
Imre László
Az irodalomtörténet(írás) problémája?
Kulcsár Szabó Ernőt általában az irodalomelméleti gondolkodás megújítójaként

tartjuk számon, nem keresvén választ arra: vajon történeti kérdések ösztönöz-
ték-e teoretikus tisztázásra, vagy elméleti felismeréseinek mintegy „igazolá-
sa”-ként vállalt újra és újra történeti feladatokat. (E kérdés érintését – ha nem is
kimerítő taglalását – kíséreli meg maga Kulcsár Szabó az Alföld 2012-es évfo-
lyamában: Az irodalomtörténet(írás) problémája – Megírható-e egy hozzáférhe-
tetlen ’mibenlét’ története?) Irodalomtörténeti ambícióit nemcsak műfajtörténeti
okfejtései tanúsítják, s nem is csupán jelentős irodalomtörténészek munkáiról
(Németh G. Béla, Király István, Szabolcsi Miklós, Szegedy-Maszák Mihály, Bé-
ládi Miklós, Thomka Beáta) írt értékelései, hanem az, hogy maga is vállalkozott
szintetizáló irodalomtörténeti összefoglalásokra. A zavarbaejtő elbeszélés (Koz-
mosz Könyvek, 1984.), melyet alig több mint harmincévesen írt, a magyar pró-
zaepika félszázados fejlődéstörténete, nagy anyagot tekintve át jól megválasztott
szempontok szerint. A rendszerváltást követő, tisztázó igényű irodalomtörté-
nete (A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum, Budapest, 1993)
pedig markáns értékkorrekciókkal élő opusz.
Nem kisebbíthető persze annak jelentősége sem, amiről ma is meggyőz a
Műalkotás – szöveg – hatás (Magvető, 1987), hogy a recepcióesztétika közvetítő-
jeként, meghonosítójaként írta be nevét a magyar elméleti recepció történetébe.
Az 1983-as keletkezésű Hatás, befogadás, esztétikai tapasztalat alighanem határkő
a magyar irodalomértésben. (Gadamert állítva a centrumba, holott ekkor a Wahr-
heit und Methode már több mint húsz éve jelent meg, igaz, magyarul csak nagy ké-
séssel, 1984-ben.) Mindenesetre a Műalkotás – szöveg – hatás állításai mára régen
egyetemi tananyaggá váltak. Bár akkor is feltétlenül igaz volt, hogy „a befogadás-
és hatásesztétikai kutatások a filozófiai hermeneutika talajáról helyezték új megvi-
lágításba a már-már véglegesen diszkreditálódott irodalomtörténet problémáit”.1
1 Kulcsár Szabó Ernő, Műalkotás – szöveg – hatás, Magvető, Budapest, 1987, 448.
80 ■ Imre László
Sőt, már az 1980-as Az intermedialitás elve az irodalomtörténetben Jaussra

„futtatja ki” a Wellek-féle „immanens mű- és értékcentrikus irodalomtörténet”
válságát, amennyiben akkor erről indokolt is volt beszélni. Igaz, ezt követően
hamar felértékelődött az életrajz és sok más „avíttan” pozitivistának vélt megkö-
zelítés. Tulajdonképpen a megelőző két évszázad során is több hasonló „válság”,
illetve szempont- és módszermódosulás vezetett a pozitivizmustól a szellemtör-
ténetig, a formalizmustól a strukturalizmusig stb. A maga módján tehát minden
nagy fordulatot lehet „válság”-nak tekinteni, hiszen nemcsak a hermeneutika
(és a recepcióesztétika) helyezett teljesen új alapokra mindent, hanem a szel-
lemtörténet és az orosz formalizmus is a maga idején.
Hasonló „válság”-ok jegyében értékelhető különösen nagyra, amit Kulcsár
Szabó a szakkritikában alkotott. Alig múlt harmincéves (újra és újra hangsú-
lyozni szükséges), amikor az akkori idők nagyhatalmú, nagyformátumú, de lé-
nyegében manipulatív módon ideologizáló, kétségtelenül nagy tehetségű iroda-
lomtörténészének, Király Istvánnak az Ady-szintéziséről (illetve az 1914 és 1918
közötti pályaszakasz költészetével foglalkozó kétkötetes monográfiájáról) „mer”
írni 1983-ban. Rámutat arra, hogy a századvég-századforduló világirodalmi
nagyságaival (Mallarmé, Rilke, George) ellentétben, akiknél a „nyelvvesztéstől
fenyegetett szubjektum világteremtő lehetőségei az immanens szövegre vonul-
tak vissza”, nos, velük szemben Ady lírája a „vallomástevő individuum abszolu-
tizálására épül”.2 Egyelőre eltekint annak tárgyalásától, hogy „miért uralhat-
nak társadalomtörténeti, politológiai és ideológiai fogalmak irodalomtörténeti
monográfiát”, hiszen ha direkt módon mutat rá a marxista irodalomértelmezés
egyoldalúságára, az úgysem jelenhetett volna meg.
Bátor, okos írás a Németh G. Béláról szóló is (1981).3 Nagyra (talán leg-
többre?) tartja Németh G. „létfilozófiai alapozású látásmódját”, melynek jegyé-
ben az irodalmi tény az adott kor „lehető legpontosabban rekonstruált tudat-
szerkezetével” szembesül.4 De Németh G. Bélával szemben is védelmébe veszi
Barta Jánost, akit még hallgathatott debreceni egyetemistaként 1970–71-ben.5
Az általa alighanem legtöbbre tartott kortársi kritikus, Béládi Miklós érdemét
abban látja, hogy tanulmányainak „egy sajátos irodalomtörténeti interpretáci-
ós »stratégia« szolgál mindenkor alapul, amely sem az ontologizáló, bölcseleti
2 Uo., 522–523.
3 Vö. Uo., 542–549.
4 Uo., 543.
5 Vö. Uo., 548–549.
Az irodalomtörténet(írás) problémája? ■ 81
szemléletnek, sem a részletekbe futó »explication littéraire«-nek nem kíván en-

gedményeket tenni”.6
Szegedy-Maszák Mihály tanulmánykötetéről szólva 1982-ben azt emeli ki,
hogy „olyan irodalomtudományi tradíciókkal szemben fogalmazza meg a maga
monista értelmezéseszményét, amelyek […] máig sértik az esztétikum, az iro-
dalmi szöveg autonómiáját”.7 Azt sem kifogásolja Szegedy-Maszák esetében,
hogy bár kivételes elméleti kultúrával rendelkezik, „bizonyos kétellyel szemléli
ezeket a rendszereket”.8 Amit Thomka Beátáról mond (1981), az vonatkozhat
önnön irodalomtörténeti teendőire is: „a magyar próza korszerű, a világiroda-
lom epikai szerkezetébe illeszkedő jelenségeit egy – a világképpel szorosan ös�-
szefüggő – új formatudat hangsúlyozásával kell értelmeznünk”.9
A Szabolcsi Miklós akkor legújabbnak számító József Attila-monográfiájá-
ról szóló elemzés (Kulcsár Szabó Ernő: Az újraértés küszöbén [Szabolcsi Miklós:
„Kemény a menny”] – először az Irodalomtörténetben jelent meg 1995-ben) nem
is annyira módszertani-szemléleti korrekcióval él, hanem egy irodalomtörténe-
ti „értékáthelyezés” (ez a mi kifejezésünk – I. L.) dolgában határoz. József Attila
Babits-pamfletjének jelentőségét abban látja, hogy „van a Nyugat-hagyománynak
továbbvihető líranyelvi modellje, csakhogy ez nem a Babitsé, hanem a Kosztolá-
nyié”. (157) Egyébként (ezt már megint csak mi mondjuk – I. L.) valami ilyesmit
Babits is megérezhetett, mert a ’30-as években megnőtt féltékenysége Kosztolányi-
val kapcsolatban. (Kulcsár Szabó Ernő – egyébként – erről is hallhatott Barta
Jánostól, akit Babits ismeretes módon sokra tartott, Baumgarten-díjra méltatott,
de Kosztolányi-tanulmányát nem közölte, bizonyos jelek szerint ugyanis – szok-
ta volt mondani Barta – megsokallta a Kosztolányi favorizálását az ő rovására.)
Szegedy-Maszák Ottlik-monográfiájáról szólva (1995-ben) ellentmondá-
sosnak nevezi a „szerző ízlésétől éppen nem idegen – […] Krúdy–Kosztolá-
nyi–Márai–Ottlik kánon transzhisztorikus »megszilárdítását«”.10 Egyébként
eléggé nyilvánvaló, hogy Kosztolányinak nem sok köze van Krúdyhoz (akit a
Nyugat nagyjai olykor a „kolportázs” kategóriába soroltak), Márai pedig nem-
hogy Kosztolányi, de Ottlik művészi szintjét sem közelíti meg. (Érthetően, de
csak átmenetileg indokolhatta a hosszú tiltás az ő túlértékelését.) Megint csak
6 Uo., 551.
7 Uo., 565.
8 Uo., 571.
9 Uo., 578.
10 Kulcsár Szabó, Új(ra) olvasás. Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza = Uő., A megértés alak-
zatai, Csokonai, Debrecen, 1998, 170.
nem véletlenül határozza meg 1998-ban Thomka Beáta jelentőségét, hitet

téve egy elengedhetetlenül fontos szemléleti fordulat mellett, kiemelve a Mé-
szöly-monográfia szemléletváltoztató prózatörténeti tájékozódását, amennyi-
ben a későpozitivista és historizáló filológiai hagyománnyal szemben érvényre
juttatja az európai irodalomtudomány új kérdésirányait, amivel egy hatékony
módszertani fordulat hazai lehetőségét készíti elő.11
Korántsem mondható azonban egyoldalúnak Kulcsár Szabó érdeklődése, mi
több „értékelése” az irodalomtörténet feladatainak és eredményeinek mérlegelé-
sében. Ahogy például három évtizeddel korábban a debreceni egyetem irodalmi
intézetében szerzett indítások véglegesen sosem évültek el az ő számára (elsősor-
ban Barta Jánosra gondolhatni itt), úgy az 1990-es években és később is értékfo-
gékony és lényegkiemelő módon tudja olvasni a párhuzamos, de korántsem azo-
nos kiindulású elméleti eredményeket. 2010-es kötetének A nemzeti tudományok
születése – a történetiség jegyében című fejezetében foglalkozik két nagyszabású
vállalkozással: Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése (Toldy Ferenc és
a magyar irodalomtörténet) 2004; S. Varga Pál: A nemzeti irodalom csarnokai –
A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti
gondolkodásban 2005. A két monográfia kapcsán tekinti át (látszólag) a magyar
irodalomtörténet-írás 19. századi kibontakozásának problémáit. Ehhez társul a
történetiség dilemmája, hiszen „ha a nemzeti irodalom történetében megnyilat-
kozó és kifejlő nemzeti szellem a közösség kulturális önazonosságának a tem-
porális médiuma, […] akkor ez az időbeliség értelemszerűen jóval több, mint
a nemzeti történelem menetének puszta […] lineáris formája”, ugyanis maga az
időbeliség válik az önazonosság individuális mivoltának biztosítékává.12
Egy „röpke” végigpillantás az irodalomtörténet dilemmáiról nyilatkozó Kul-
csár Szabó nézetein már magában egyértelművé teszi, hogy a sokak számára
evidens kettősség (valóságszimuláló világszerűség + textuális megalkotottság)
ügyében nemcsak teoretikus fejtegetések formáját öltve foglalt állást, hanem
nagysúlyú irodalomtörténeti munkákat mérlegelve mutat rá értékfelismerő dist-
inkciókra. Túlzás nélkül tekinthetjük tehát olyan gondolkodónak, akinél folyton
jelen van és működik a nemzeti irodalmak individuális értéke. A szellemtörté-
netről szólva említi (de őrá magára is jellemző), hogy a kultúrákra a keletkező és
elmúló organizmusok ontológiai eredetű, egyénítő öntörvényűsége szellemében
11 Kulcsár Szabó, A küszöbhelyzet nehézségei. Thomka Beáta Mészöly-könyvéről = Uo., 172.

12 Kulcsár Szabó, Megkülönböztetések. Médium és jelentés az irodalmi modernségben, Akadé-
miai, Budapest, 2010, 110–111.
Az irodalomtörténet(írás) problémája? ■ 83
tekint.13 Ezt azután sok művének példáival lehetne igazolni, hogy tudniillik új-
donság számba menő tételeit az 1980-as, ’90-es évek „prózafordulata” kapcsán
mennyire (szorosabban vett) irodalomtörténeti felismerésekre alapozza (holott
„teoretizáló elvontság”-ot is írtak a rovására):
A hagyományképződés és kánonalakulás szempontjából már az is figyelmez-

tető lehet, hogy a szöveget mindig nagy nyelvi biztonsággal hangoló Ester-
házy-elbeszélés éppúgy távolságot tart a gondolatilag nagyon erőtlen Krúdy-
művek érzékletekből kibomló hangulati perfekciójától, mint Kemény Zsig-
mond bölcseleti nehézkedésű, nyelvileg, sajnos, máig kiaknázatlan analitikus
intellektualizmusától. Krúdyhoz képest a Mikszáth-féle kisprózai modell talán
azért bizonyult Esterházy kezén termékenyítőbbnek, mert játékos önreflexiója
nagyobb teret ad a (mindig racionális) irónia kettős potenciáljának…14
Az ilyesfajta okfejtések (természetesen) amellett érvelnek, hogy a kortárs irodal-

mat szemléző, értékelő, „instruáló” megfogalmazásai irodalomtörténeti többle-
tüknél fogva inspiratív hatásúak. Ő maga ugyan látszólag mást mond:
Az irodalmi írást saját hatástörténete működteti és e működés szemlátomást

nincs lényegileg ráutalva önmaga szisztematikus (irodalom)történeti reflexió-
jára. Az irodalomtörténetek vagy az irodalomtörténeti kézikönyvek ma bizo-
nyosan nem az irodalom primer igényeiből származnak.15
Bár volt idő (hogy a magam példájára utaljak), amikor A helység kalapácsával,
s általában a komikus eposz vagy verses regény tradícióival is el kellett (lehetett)
fogadtatni a néha még ekkor is idegenkedéssel, értetlenséggel fogadott Termelési-
regényt (Alföld 1979/10.). S még arra is akadt példa, hogy egy amúgy roppant ran-
gos mű szerzője szerét ejti, hogy műve megszületésében irodalomtörténeti mun-
ka inspiráló szerepére mutasson rá (Térey János a Paulus létrejöttében ilyennek
tartotta A magyar verses regény című monográfiámat). Nyilvánvaló, hogy ha ren-
delkezésünkre állnának ilyesfajta adatok, akkor Kulcsár Szabó történeti és kritikai
13 Kulcsár Szabó, A megértés fordulata a modernség küszöbén = Uő., Irodalom és hermeneuti-

ka, Akadémiai, Budapest, 2000, 115.
14 Kulcsár Szabó, „Graciőz” kötetlenség. Szólam és írhatóság Esterházy prózájában = Uő., Költészet
és korszakküszöb. Klasszikusok a modernség fordulópontján, Akadémiai, Budapest, 2018, 161.
15 Kulcsár Szabó, Az irodalomtörténet(írás) problémája. Megírható-e egy hozzáférhetetlen
„mibenlét” története? = Uő., Költészet és korszakküszöb, 226.
dolgozatainak olyan széles inspiráló hatására derülhetne fény, amely ténylegesen

további, még tudatosabb „újítás”-okra ösztönözte ama prózafordulat íróit.
Mint erre már utaltunk, Kulcsár Szabó sosem veszítette el érzékét némely
hagyományos szemlélet iránt. Egy új Móricz-monográfia kapcsán mutat rá, hogy
Szilágyi Zsófia messze távolodott az életmű valóságábrázoló és társadalomkriti-
kai karakterét újraartikuláló recepciós mintáktól, egyensúlyt teremtve a nyelvi
megalkotottság és a társadalomkritika szempontjai között.16 Ami nem tekinthető
magyar, s pláne nem Móricz-dilemmának, hiszen (amennyiben e sorok íróját
ezirányú szűk tájékozódása ilyen észrevételre feljogosítja) bizonyos szociológiai,
pszichológiai stb. szempontok egyáltalán nem tűntek el a francia Balzac- vagy az
angol nyelvű Dickens-szakirodalomból a legutóbbi évtizedekben sem.
A fent idézett Móricz-tanulmányban Kulcsár Szabó többször hivatkozik Bar-
ta János utolsó kötetében (A pálya végén) megjelent, Móricz Zsigmond az évszá-
zadok között című írására, holott Barta éppenséggel nem volt Móricz-szakértő, s
nem is írt korábban Móriczról. A debreceni egyetemista Kulcsár Szabó viszont
még hallgathatta az akkori debreceni irodalmi intézet iskolateremtő professzorát.
Egy 1983-ban megjelent írásában említi meg, hogy „Barta János már 1970-ben
felhívta néhány debreceni hallgató figyelmét a konstanzi publikációkra”.17 Igaz,
nem szokták a Barta-iskola köréhez sorolni, pedig tanulmányt is szentelt Bar-
ta emlékének.18 A kapcsolódás több eleme is evidens attól kezdve, hogy Barta a
’30-as években Heidegger első magyar ismertetőjeként írta be nevét a recepció
történetébe, egészen addig, hogy a marxista irodalomkoncepció „idealista” bírá-
lójának szerepét is vállalta nehéz időkben, az ’50-es, ’60-as években.
A „debreceni” kezdetektől természetesen messzire vezetett Kulcsár Szabó
útja, s ez egy olyan nagyságrendű tehetségnél, mint ő, nem is lehetett máskép-
pen, hiszen sürgetnie, segítenie illett új irányok szóhoz jutását. De abban, hogy
mindig igényesen, mindig bátran, az „antimarxista” minősítéstől sem félő kö-
vetkezetességgel teljesítette ki koncepcióját, benne lehetett a debreceni éveknek,
mindenekelőtt Barta Jánosnak a szerepe is. Messze jutott tőle, de közel is maradt
hozzá filozófiai felkészültségben, elméleti útkeresésben, a legjobb értelemben
vett történetiséghez igazodó hűségében.
16 Vö. Kulcsár Szabó, Tónus – szólam – affektus. A nyelvművészeti kérdés csapdái a Móricz-ku-
tatásban = Uő., Költészet és korszakküszöb, 145.

17 Vö. Kulcsár Szabó, Hatás, befogadás, esztétikai tapasztalat = Uő., Műalkotás – szöveg – ha-
tás, 427.
18 Kulcsár Szabó, Az egyéniség – az olvasás horizontváltásában. Vonások Barta János szellemi
„arcképéről” = Uő., A megértés alakzatai, 132–147.
Alfejezet ■ 85
Eisemann György
Az aiszthészisz kódjai
Kulcsár Szabó Ernő: Költészet és korszakküszöb.
Klasszikusok a modernség fordulópontján
A későmodernitás költészettörténeti periódusának szenzitív és techno-materiá-

lis fordulatát – a napjaink líraértését történetileg alapvetően befolyásoló, illetve
korunkból ekként újraolvasható periódus meghatározó vonását – Kulcsár Szabó
Ernő legújabb kötete (Költészet és korszakküszöb. Klasszikusok a modernség for-
dulópontján, Ráció, Budapest, 2018) a Die Geburt der Tragödie egyik, tán leg-
többet idézett mondatából kiindulva is jellemezhetőnek-levezethetőnek tartja.
A nevezetes nietzschei megállapítást parafrazeálva-továbbgondolva, ahogy a
könyv Előszava interpretálja, a „lét és a világ az érzékleti medializáció uralma
alatt, másképpen szólva az aiszthészisz kódjain keresztül bizonyul igazoltnak”.
Az „érzékleti medializáció” ilyen távlatra helyezése váratlanul újszerű, és mint
bebizonyosodik, nagy horderejű észrevétel.
E pozicionálás nyomán lesz a kifejtés e „vezérmotívuma” sokatmondó kulcs-
fogalom, mely elméleti felvetését és annak applikatív kifejtését tekintve túltekint
– vagy inkább túlhalad – napjaink azon tudománytörténeti állapotán (teoreti-
kus keretén), melyben e jelzős szerkezet elemei egymástól olykor határozottan
elkülönítve vagy legfeljebb hierarchiába rendeződve képesek csak szóba kerülni.
Az idézett tézis ennek megfelelőn állítható szembe azzal a széles körben terjedő
megfontolással, mely bár joggal állapítja meg, hogy érzékelésünk nem rendelke-
zik semmiféle ismerettel a médiumok nyújtotta modellek nélkül, eközben mellőzi
annak a tapasztalatát, hogy a médiumok sem rendelkeznek semmiféle ismerettel
az érzékelésünk nyújtotta „modellek” nélkül. E kritikai hozzáállás és teoretikus
megalapozás továbbá a korszak egy nyelvfilozófiailag meghatározó koncepciójá-
val egészül ki, azzal a heideggeri megállapítással jelölhetőn, miszerint a beszéd-
re irányuló nyelvfelfogás „grammatikája” megszabadítandó annak „logikájától”.
Ez a nietzschei-heideggeri irányt vázoló felvetés tehát önmagában is előhívja a
86 ■ Eisemann György
belátást, hogy az „érzékleti és techno-materiális” fordulatnak a későmodernitás

korszakához visszaértett történeti poétikáját az esztétikai világlátás nietzschei
alapvetéséből kibontani olyan nagyívű, mint amilyen merész kezdeményezés.
Nemcsak azért, mert Nietzsche filozófiája ilyen összefüggésben még aligha került
említésre, hanem mert – miként legendás írógépe – manapság egyáltalán nem
ilyen összefüggésben szokott felidéződni. S a lendületes, a mondott két szálból
szövődő kiindulás az applikációk során meggyőző, az irodalomértés minden ak-
tuális metodikáját számba vevő, alaposan indokolt, a szerző korábbi kutatásaihoz
illeszkedő, nemzetközileg is rég elismert színvonalon nyer kifejtést a továbbiak-
ban. Mindjárt az előszó záróbekezdése távlatos összefüggésbe ágyaz és markíroz
néhány olyan további fogalmat, melyek napjaink diszkurzusaiban e téren alapvető
fontosságúnak nevezhetőek. A műalkotás kommunikatív komponenseire (hatás-
funkcióira) hivatkozik, főként a befogadás aktusára, mely „az immateriális jelen-
tésképződés nyelvretorikai tényezőitől a nem-hermeneutikai materialitásokig” ál-
lítja elő „megbonthatatlan együttműködéssel” az aiszthészisz „történő igazságát”.
Elsőrendű fontosságot nyer, hogy itt nemcsak a retorikai jelentésesség, hanem a
„nem-hermeneutikai” jelzővel illetett anyagiság is a recepció oldalán merül fel,
vagyis annak az érzékelésnek a sajátos bennefoglaltjaként, mely nem pusztán egy
előzetesen adódó, jelentéstelen tárgyi „objektivitás” keltette hatásmechanizmus
nyomán lépne működésbe. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a „nem-herme-
neutikai” fogalmának többféle, ettől különböző – az „immateriális jelentéskép-
zés” retorikájáról leválasztott – használata terjedt el az utóbbi időben, ami tehát a
„megbonthatatlan együttműködés” tagadásában bizonyult érdekeltnek.
A koncepció hatékonysága az interpretációk gazdag eredményein mérhető.
Az első fejezet a későmodernitás egyik legjellegzetesebb – romantikus erede-
tű – lírai-retorikai alakzatával, az önmegszólító vers „távlatváltozásával” foglal-
kozik (Honnan és hová?), Kosztolányi Dezső költeményére összpontosítva (Ha
negyvenéves…). Ehhez mindjárt szüksége lesz a szaknyelvi kategóriák további
árnyalására, így újrafogalmazza, s bizonyos szempontból felülírja – ugyancsak
a befogadás horizontján – a fenomenalitás és a materialitás dualizmusaként el-
terjedt megkülönböztetés módját, ismét az esztétikai tapasztalatra hivatkozással
erősítve meg a kettő kölcsönösségét, vagyis az érzékektől szólítottságot, mely
sohasem marad kizárólag érzéki mozzanat, azaz eleve több „puszta materiális
önmagánál”. Mégpedig azáltal több, hogy az irodalmi nyelv konstitutív médiu-
ma egyszerre „közege és végrehajtója” a poétikai alakításnak, ahol például a szó
értelme és hangzása olyan eredendő összetartozást képez, melyben az adekvát
megközelítés nem különíthet el jelentést és hordozót.
Az aiszthészisz kódjai ■ 87
Már ebből is kitűnik tehát, hogy a kötet az első oldalaktól kezdve mindvégig,
szükség szerint, körültekintő figyelemmel szembesíti gondolatmenetét a környe-
ző szakmai diszkurzusok terében általa érintett szólamokkal. Több ponton áll
vitában elterjedt, esetenként kétségtelenül nagyhatású nézetekkel, hasznosítva
értékes megfigyeléseiket, de nem fogadva el álláspontjaik – akár itt, a kifejtés ál-
tal megmutatkozó – korlátait. A kortárs elméletekre és applikációikra tekintettel
magyarázza el saját következtetéseit, így pontról pontra szembenézésre készteti
például az utóbbi évtizedek „materialitásra” (technomaterialitásra) koncentráló
vizsgálatait önnön homályban hagyott előfeltevéseikkel. A kötetnek ezen igényé-
vel indokolható, hogy nem egyszer – mintegy emlékeztető gesztussal – visszatér
olyan alapművekhez és vonatkozó érvekhez, melyek nem lennének figyelmen
kívül hagyhatók az ettől eltérő felfogások alkalmazásakor sem. Ezzel persze a ha-
gyomány épp így feltáruló interpretálása is korszerű, aktuális létmódja szerint
kerül elő. Az iménti tézis például, miszerint a műalkotás tapasztalata akkor jön
létre, ha a közvetítést nem különböztetjük meg a műtől, az Igazság és módszer
egyik passzusára hivatkozással nyer újabb megerősítést,1 ezzel mintegy történe-
tileg megelőző „helyről” válaszolva a kettősséget reflektálatlanul tételező-alkal-
mazó, felületesebb megoldásokra, miközben hasznosítja (és valamelyest hasonít-
ja) azok eredményeit. Gadamer iménti megállapítása mellé Paul de Man egyik
hermeneutikailag is működő meglátását idézi, miszerint az irodalomban nem
tehető világos megkülönböztetés a közlés és a kommunikációs eszközök között.2
E szövegrész ugyanakkor elhárítja a nyelv materiális teljesítményét vakfolton
hagyó jelentésstabilizáló ambíciót is, a „nyelvi keletkezés” velejárójának tartható
„nem szemantikai” szövevényből kihámozott összefüggések ideologikus önké-
nyét, hozzátéve ugyanakkor, hogy a szó már mindenkori használatát megelőz-
ve „gondol” valamit, „jelentéspotenciálja” sohasem iránytalanul aktualizálódik.
A (recepció)esztétikai tapasztalás mentén explikálva a „nem szemantikai” törté-
nés szintén a befogadás oldaláról mutatkozik ilyennek, a szó, a nyelv előzetesen
„gondolkodó” létmódjára hallgatás háttere előtt vagy azzal együtt. E dialektikával
kerül interpretálásra az önmegszólítás alakzata a Ha negyvenéves… című Kosz-
tolányi-vers kapcsán. Ezáltal a versben szóba hozott, az „átmeneti ébrenlétben”
szemantikailag felderítetlen partikuláris történések mint az esztétikai tapasztalat
szerint kiolvasható események mehetnek végbe. S ennek nyomán lesz megálla-
1 Lásd Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, ford. Bonyhai Gábor, Gondolat, Budapest,

1984, 99.
2 Lásd Paul de Man, The Resitance to Theory, Minnesota UP, Minneapolis, 1986, 15.
pítható, hogy a megszólítás és az önmegszólítás itt is megszüntethetetlen különb-

sége nem „képezi le” a külső és a belső világ – mint egyrészt megfigyelt, másrészt
megélt tartományok – ellentétét: a hangoltság „nem kívülről és nem is belülről éri
el az aposztrofikus beszéd alanyát”. S éppen a „világban lét” ezen megismerő-han-
gulati diszpozíciójának különbségtevő hangsúlyozása teszi újólag szükségessé a
következtetést, miszerint a materiális tényezők megkerülhetetlen esztétikai funk-
ciója távolról sem jelenti elszigetelésüket azok szemantikai működésétől. Ezért
tán még az irodalmi fenomenalitásnak és materialitásnak a „zökkenőmentes ös�-
szeilleszkedésénél” is többről lehet szó: a kettő eredendő elválaszthatatlanságáról,
akár ugyanazon érem két oldalának olyan relacionalitásáról (így a „gondolkodó
nyelv” érzéki jelenéséről például a tűnés és a tűnődés szavak etimológiai-fono-
lógiai összjátékában), melynek bármelyik dimenziója mindenekelőtt a befoga-
dásban erősödhet fel a másikhoz képest. S az ilyen olvasást megengedő poétika
beszélhet a halál előtti szorongás eredetének felderíthetetlenségéről, feloldván a
„szellem és matéria” osztottságából következő antropológiai beidegződéseket,
mellőzve az így megrajzolható arc „kölcsönzését”. Megmutatkozik éppen a „nem
szemantikainak” érzékelt artikuláció révén tapasztalható tudás mint a halálba
tartás „sejtelme” – hogy egyáltalán csakis azok vagyunk és lehetünk, ami a saját
időbeli létünk ellentétének (a végességnek) a hozzáférhetetlenségéből visszajutva
„jelent” számunkra valamit.
Ebből következően emeli ki az interpretáció, hogy az önmegszólítás alakzata
ezúttal kerüli a „létösszegzés” számvető attitűdjét, a vég felől átlátott folyamat
stabilizálását, az utólagos áttekintés nézőpontját. Hozzátehető, amennyiben az
ittlét és a vég kapcsolatának kalkulálhatatlansága „nem-hermeneutikai nyi-
tottságnak” mutatkozik egy receptív pillanatban, melyből hiányzik a „haladás”
időbelisége (és annak „irányult” tendenciája), akkor épp ezáltal – e nem-tudás
jelentésképző (szemantikai) határvonala előtt – domborodhat ki a „semmi”, a
halál olyan tapasztalata, melynek végességtudata révén az ittlét értelmezőként
és értelmezettként tűnik elő. Ez a „nem-hermeneutikai” távlat tehát legfeljebb a
versnyitásban tűnődő, a szobája sötétjét néző grammatikai énnek a mozzanatos
(zavart, „alulreflektált”) benyomása lehet, mely viszont átmenetiségével tanúsít-
ja mégis önnön temporalitását. Valóban nem a „még, már, most” linearitása sze-
rint, de az „eddig” és az „ezután” idői-újrarelacionáló döbbenetében, a jelenhez
a jövőből érkező értelemadás szerint: „Ez a forduló az, / mikor az életed új útra
tér.” E fordulatra „csodálkozás” pedig így a halál (a végbe-előrefutás) metaforá-
ját váltja ki: „Fekszel, nyitott szemekkel, / mint majd a sírban.” Az „életváltás-
ként” negyvenévesen felismert pillanat úgy válik a retorikai én és ezzel együtt a
retorikai olvasás felismertjévé, ahogy a versben tematizált zörej eredendő jelen-

tésessége érvényesül az utcán közlekedő járművek eleve értelmezett zúgásának
heideggeri példájára3 emlékeztetve: „Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán. /
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.” Az ittlét „szemantikai megközelíthetet-
lensége” tehát a lineáris („vulgáris”) időbeliség tanácstalanságának, elbizonyta-
lanodásának az állapota lehet (az idézett Szabó Lőrinctől Nemes Nagy Ágnesig
és Oravecz Imréig), mely éppen az alanyi lét lényegének felfoghatatlanságában
találhatja meg – ismerheti fel – beszédének a vég teremtette temporalitásával
történő szemantikáját. Amennyiben saját világunk képe önnön – jelenleg hoz-
záférhetetlen – másikából bomlik ki, akkor úgyszintén az ittlét és a végesség
kalkulálhatatlan viszonya lehet az „eredete” a végesség tudatából kibontakozó
jelenlétnek, s fordítva. Kulcsár Szabó Ernő érveléséből és annak tanulságaiból
így vonható le a következtetés – vagy egy olyan következtetés –, hogy a versben
színre vitt „nem-hermeneutikai” észlelés a hangoltság vele nem szembesíthető
hermeneutikájában (bár a megértés mozzanatát előzve) jut létezéshez.
Alapvető recepciótörténeti belátások bontakoztathatók ki annak explikálá-
sából is, hogy az elégikus modalitást a fenséges fenyegető alakzatai felé mozdító
versbeszéd a Hajnali részegségben nem választja le magáról teljesen – mintegy
kantiánus módon – a szép minőségét. (Boldogan és megtörötten? A „fenséges”
alakzatai a Hajnali részegség esztétikai tapasztalatában.) A schilleri esztétika
nyomán interpretálható „vegyes érzése” a fenségesnek úgy engedi magához a
szépséget – a természet nem-humánus, szorongató monumentalitása az emberi
„örvendezést” –, ahogy a szenzitív benyomások fonódnak össze benne az eszté-
tikai gyönyörködéssel. Így az érzéki jelenvalóságból az ismeretlenbe távozás ter-
mészeti hatalmának tapasztalata csakis a jelkörnyezet immateriális vonzataként
látható (vallható) be. Az érvelés következetessége kiemeli: az ekként artikulált
fenséges egyrészt érzéki megalapozású, másrészt a „rá-hangolódó” aiszthészisz
jelentése az érzékin túl (noha általa), egy immateriális közegből szólalhat meg.
Aligha túlbecsülhető megfigyelése a tanulmánynak, hogy a materiális-paro-
nomázikus „hatással ellentétben” a költemény ezen esztétikai tapasztalata úgy
érvényesül, mintha beszéde „képes volna eltüntetni azt a képtelen szakadékot,
3 „Az odahallgatás létmódja a megértő hallás. »Mindekelőtt« sohasem zajokat és hangkomple-

xumokat hallunk, hanem a berregő autót, a motorkerékpárt.” Martin Heidegger, Lét és idő,
ford. Vajda Mihály et al., Gondolat, Budapest, 1989, 310. Kulcsár Szabó Ernő a „knarrende
Wagen” szerkezetet „nyikorgó kocsi”-nak fordítja, indoklással. Lásd Kulcsár Szabó, Az „im-
materiális beíródás”. Az esztétikai tapasztalat medialitásának kérdéséhez = Az esztétikai tapasz-
talat medialitása, szerk. Kulcsár-Szabó Zoltán – Szirák Péter, Ráció, Budapest, 2004, 21.
amely az írás és a hang materialitása között húzódik”. Sőt, pár bekezdéssel ké-
sőbb az interpretáció e logikával igazoltan még tovább lép, megállapítván: az
„azúrnak – Úrnak” rímelés által a színre vitt dalolás olyan nyelvi történéssel
teszi hallhatóvá és láthatóvá a vers alanyát, melyben a „másra utaló betűjelek –
a nem motivált jelentésképzés váratlanságával – hangzó materialitásként is
képesek »megszólalni«”. Megkockáztatható, ezzel pedig igencsak hasonló ro-
mantikus költői ambíciókat táplál Kosztolányi verse, mivel ezt a képességet az
írásból felcsendülő beszéd hölderlini programja feltételezi nyomatékkal, hogy
annak aktív „aiszthétikája” alkossa meg a szó jelenlétszerű – performatív – elő-
fordulásának a lehetőségét, az aposztrofikus vokalitás élőnyelvi működését.
A „Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?”-típusú kiszólások való-
ban olyan beszédaktusok, performatív cselekvések, melyek a materiális nyelvi
történésektől csak részlegesen függő jelenlét-szituációból nyerik értelmüket.
A részleges függés viszonylagos függést is jelent, annak megfelelően, hogy a
„materiális” történések mint ilyenek, úgyszintén egy jelenléttapasztalatból kö-
vetkeznek: a jelentésrétegek alakulása a valakihez mindig odaforduló dialogikus
beszéd alanyainak kölcsönhatásában alapozódik meg. Akinek van füle a hallás-
ra, az ilyen szöveghelyekből könnyen kihallja a hasonló távlaton tett megállapí-
tásokra vonatkoztatható, egyelőre még válaszra váró kritikai hangot. S amennyi-
ben Kulcsár Szabó Ernő interpretációja a költői nyelv és olvasása „aiszthétikus”
képességének olyan mediológiai távlatú érvényességét is feltételezi, melyben a
„nem-motiváltan”, az anyagiságukkal váratlan utalásokba bocsátkozó „betűje-
lek” a költeményben hangzó matériaként is megszólalni képesek, akkor kétségkí-
vül éppen ezen olvasat révén mozdítható ki a „vendéglét-tudat” értelmezése egy
szűkebben vehető „esztétikai létérzékelésbe” ágyazás kereteiből.
Hogy a nem-organikus szerveződésű versbeszéd későmodern alakzatai ho-
gyan tartoznak József Attila lírájának legfontosabb poétikai vonásai közé, arra
– a kérdéskör történeti bontakozásának vázolásával együtt – mindmáig a ta-
nulmánykötet szerzője hívta fel a legnagyobb hatással a figyelmet. A romanti-
kának tulajdonított organicitás-elv kétségtelenül a Nyugat „klasszikus modern”
hermetizmusának az egyik forrása, mint ahogy a „romantika retorikája” maga is
lebontja ezt a totalizáló összefüggést, s gyakran a töredék „grammatikájába” for-
dítja annak egészelvűségét – ezzel együtt az allegória részlegességébe a szimbo-
lizáló totalitást. A Csupasz tekintet, szép embertelenség című tanulmány a szer-
ves-harmonikus összetartozással együtt a strukturális egység képletétől elfordu-
lást is hangsúlyozza, s ennek eredményeképp észleli – a szerző korábbi megfi-
gyeléseit folytatva – József Attila mind költői, mind teoretikus teljesítményének
bizonyos ellentmondásait. Aligha vitathatók a Téli éjszaka és A város peremén,

vagy a Költőnk és kora és az Ars poetica nyelvezetének határozott különbségei,
mint ahogy a mű világa minden pontjának „archimédeszi pontként” kezelésével
sem nagyon markírozható a fragmentáció nyelvezete. Ezzel kapcsolatban tér ki
az értekezés a későmodernitás kutatásában ritkán kiemelt történeti összefüg-
gésre, újra csak „a hang irodalmába átforduló romantika” mediális figurációi-
ra, melyek a korszak nem-antropomorf eljárásaiban teszik majd – mondhatni
konstatív-grammatikai szinten is – láthatóvá a hangzás immár nem-szubjektív
eredetét. Kölcsey vagy Vörösmarty verseinek szóba hozása például a képzelőerő
vonatkozásában, a modernitásból visszaértés által nyit meg egy korszerű – re-
ceptivitásában a huszadik századi fejlemények tapasztalatában megelevenülő –
olvasásmódot a romantika-értés számára. Eközben a kifejtés ezúttal is nyoma-
tékosítja, miközben József Attila töredékeinek hangjából valóban kihallható az
én végső fölszámolódása, anyagszerűségére hagyatkozó beszéde egyáltalán nem
engedi – nem engedheti – „kód és információ kettősségének” beíródását, az ele-
ve lehetetlen szétválasztás kísérletének kiolvasását.
Mindezek után nem meglepetés a második modernségnek (a korszakot a
„szótest – látvány – hangzás” fogalmaival megragadható medialitásának) olyan
megközelítése, mely a költői képalkotás „hangzó materialitására” figyelemmel ve-
zeti le – az „érzékleti hatás és poétikai történés”, valamint az „érzéki jelenlét szin-
taktikai előállítása” szempontjaiból kiindulva – az ember és a természet kölcsönös
konstruálásának egyes vonatkozó formáit, ezúttal is rendkívüli történeti-poeto-
lógai megalapozással tárgyalva Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton az égben című, e
téren is kulcsfontosságú költeményét. A magyar irodalmi hagyományokon kívül
a komparatisztikai nézetben Trakl, George, Benn alakításaival összevetett költe-
mény a humán jelenlét és a natúra találkozását úgy terjeszti ki ezúttal a lent és a
fent térviszonyára, hogy abban az immanens és transzcendens tételezésű tarto-
mányok relációja szerint is beláttatja a kettő nem antropomorf-jellegű érintkezé-
sének tapasztalatát. E „természetvíziónak” és interpretálásának a tétje pedig nem
kevesebb, mint hogy a nemzetközi szakirodalomban is terjedő „tiszta látás” fo-
galmát, a „pure optics” tárgyiasságát sem nélkülöző – tehát a humán perspektívát
mellőző természet nyelvi artikulálására ekként is reflektáló – kifejtés ne maradjon
meg az „objektivitás” fogalmának anakronisztikus fenntartásánál. A romantika
„természetkultuszát” és a modern bensőség külvilágát hol a másság meghalad-
hatatlan idegensége, hol a szubjektum hamis kikülönülése felől elvető nézetek a
belső és a külső azon hermeneutikai vonatkozását tévesztik szem elől, mellyel ez
a dualisztikus gondolkodás valójában meghaladandó lehetne. Kulcsár Szabó Ernő
e tekintetben is a probléma adekvát felvetésére figyelmeztet: „[a] természet azért

is mindig humán konstrukció, mert a mindenkori észlelés horizontstruktúrája
csak az emberre vonatkoztatva teszi hozzáférhetővé. Azt is mondhatnánk, en�-
nyiben sohasem a természet naturalizálja az embert, hanem a humán rátekintés-
ben a natúra tárgyiságai, színei, hangjai és dimenziói rendeződnek olyan medi-
ális környezetté, amely az ember számára »berendezett«, s egy neki menedékül
szolgáló anyatermészet alakját ölthette.” Nemes Nagy Ágnes versében továbbá a
természet tapasztalata az aposztrofé vagy a tájfestés alakzatai nélkül történik meg,
nem egy érzelmi, hanem egy „atmoszférikus észlelés” számára. S innen válhat
érzékelhetővé-olvashatóvá, hogy ez a tér nem magának az embernek a világa,
vagyis az „atmoszféra” jelenlét-tapasztalata eredendően nem az én centrumán
keresztül jön létre, mint annak a környezete. Egyedül így beszélhetünk azon di-
chotómia felszámolásáról (pontosabban eredendőségének tagadásáról), amely
kettősség a környezet és az én kartéziánus határoltságát-szembeállítását kívánja
fenntartani. A vitahelyzet bizonyos kulturológiai fejleményekkel ezúttal is kézzel-
fogható: ennek fényében emlékezhet az olvasó arra, hogy például a valamiképp
hasonló felszámolásra törekvő ökokritika egyik ambíciója („le a természettel”4)
bár érzékeli e dualitás tarthatatlanságát, de a romantikus episztémé máig tartó
hatásának elismerése mellett leegyszerűsíti a válaszait. Az Ekhnaton-vers említett
atmoszférája tehát nem személyes állapot, miközben esztétikai tapasztalatként
„személyteleníthetetlen”: épp ezáltal marad ismeretlen számára a külső és a belső
osztottsága. Nem pusztán megszünteti ezt, mivel be sem lép ilyen relációba. Tör-
ténetileg pedig úgy viszonyul egy romantikus hagyományhoz, hogy Vörösmarty
tetszhalál-vízióit, a „csend, hó és halál” képeinek természetrajzát nem a költészet
antropomorf grammatikája szerint viszi színre, inkább annak egyébként hason-
lóan „embertelen” távlatra nyitó retorikáját erősíti fel.
A nem-organikus szerveződésű versbeszéd énje ugyanakkor – mindennek
megfelelően – nagyon is organikusnak bizonyuló közegben ismerhet magára,
amennyiben önvalóságának személyfölötti tapasztalatát (alanyi uralhatatlansá-
gát mint a „magára ismerés” így eleve ellentmondásos, önmagát cáfoló állapo-
tát) a „biológiai konfigurációk” vezérelte materialitások révén éri el. A vonatko-
zó értekezés („Gyík egy napsütötte kövön”) Szabó Lőrinc egyes verseit ezúttal a
modern líra biopoétikai kezdeményezéseinek sorában tárgyalja – a Különbéke, s
főleg a Te meg a világ egyes darabjaiban mutatja ki a bensővé váló vagy így felis-
4 Timothy Morton, Ecology Without Nature. Rethinking Environmental Aesthetics, Harvard

UP, Cambridge, 2007, 13.
mert idegenség „rejtélyességének” revelációit. Az interpretáció rámutat egyúttal

e biopoétikai dikció változékonyságára: a természethez tartozás testi-materiális
érzékelésének hol a „külön törvény” szerinti ütközés jegyében értelmezhető ket-
tősségére, hol az odatartozó részesülés feltétlenségére. Ebből tán az a további kö-
vetkeztetés is levonható, hogy Szabó Lőrinc egyes alkotásai éppúgy nem sorol-
hatók szorosan egyetlen esztétikai-poétikai formarend keretei közé, mint ahogy
József Attila életművében a látott módon szintén komoly eltérések figyelhetők
meg. A belső végtelenben („akaratomon belül, magába zárva, / külön törvény
szerint él bennem egy világ”) és a Magány („Nap, föld, eső voltam, most alma,
várok: / várom, hogy a halál kezébe vesz…”) idézett sorai is példázhatják ezt.
A Te meg a világ fordulata nem kétséges, de persze nem teljesen kizárólagos.
Igen fontos emellett a tanulmány kitérése arra, hogy a panteizmus hagyománya
felől ez a „természetszemlélet” éppúgy értelmezhetetlen, mint a szenzualizmus
empirikus kiindulása felől. Materialitása nem hagyatkozhat önmagában vett
érzékletekre, azaz nem érvényesülhet itt sem a jelentés kizárásával. A natúrá-
hoz kötöttség materiális érzékelése nem a külsőnek és a bensőnek az empiri-
kus-szenzuális osztottsága felől szólal meg, hanem az „érintkező érzékek” ere-
dendő elválasztatlansága nyomán. Így artikulálja újra a versnyelv (benne a jól
ismert poétikai vonásokkal a dialogicitástól az én destabilizációjáig) a természet
és a kultúra feszültségét, a romantika óta megfigyelt, ott kiemelt ellentétezését
mint a humán jelenlét számára meghatározó tényezőket.
Mindennek számot kell vetnie azzal, hogy akkor mennyiben „emberi” még
ez a világ az emberen kívüli és őt meghatározó térben mint a növényi vagy ál-
lati, szerves vagy szervetlen stb. környezet közegében. Azaz mit jelent az „em-
ber” önnön metafizikájából kiesve, mondhatni – romantikus szóhasználattal –
az istenek eltávozásának korában? Szabó Lőrinc költészetének értelmezése ez-
úttal is nietzschei-heideggeri távlaton továbblépve fejti ki, hogy a természethez
tartozás tapasztalata csak a humán önmegértés történeti alakzatai szerint szü-
lethet meg. Az antropocentrizmus bírálata tehát nem azonos a kettő egzisz-
tenciális nivellálásával. Heidegger A műalkotás eredete és az Útban a nyelvhez
soraiban az állat „világtalansága” mellett foglal állást, míg másutt azon a vé-
leményen van, hogy csak az anyagi dolgok „világ nélküliek” (weltlos), az ál-
lat „szegényes világú” (weltarm), s csak az ember „világalkotó” (weltbildend).5
Nietzsche sokat hivatkozott állásfoglalásához ez utóbbi áll közel, mint ahogy a
5 Heidegger, Die Grundbegriffe der Metaphysik. Welt – Endlichkeit – Einsamkeit, szerk. Fried-
rich-Wilhelm von Herrmann, Klostermann, Frankfurt am Main, 1983, 263.
kötet tanulmánya – az előbbiek után – úgyszintén erre (Frühjahr 1884) hivat-

kozva folytatja érvelését. Nietzschénél az ember sokat idézett határtalansága
(„das noch nicht festgestellte Tier”6) határozott ellentétet mutat az állat jól kö-
rülhatárolható viselkedésével.7 Megjegyezhető, mind a preszókratikus filozófia
kutatása, mind annak nietzschei értelmezése szerint e határtalanság egyáltalán
nem végtelenséget jelent, hanem a szilárd stabilitás, a határozott körvonalak
hiányát. Így az ember és az állat szembesítésében az előbbihez tartozhat többek
között a végesség, az időiség tudata és az egzisztenciális határolatlanság, míg az
utóbbihoz az időtlenség és a létforma határoltsága. Vagyis éppenséggel a véges-
ség tapasztalata föltételez határolatlanságot, míg a végtelenségé egzisztenciális
határoltságot. Ezen értelmező távlat Kulcsár Szabó Ernő okfejtésében az embe-
ri világ plessneri nyitottságának hangsúlyozásával látszik kibomlani, mely lét-
mód a „csupán viselkedő állattal szemben mindig tud arról”, hogy sorsként élje
át történő jelenvalólétét. És ez bizonyul a saját világa lényegének, nem pedig az
önkinyilvánítás kulturális médiumainak valóban nem ontológiai többletként
meghatározható működése. Az élet biológiai törvényeinek Szabó Lőrincnél
félreérthetetlenül nyomatékos elismerése ennek szem előtt tartásával válhat a
releváns biopoétikai interpretáció tárgyává. Az olyan, főleg az újabb kutatá-
sokban kiemelt versek (Tenger, A földvári mólón, Börtönök) így nyílnak meg a
korszak formatanának átfogó vizsgálata felé, többek között József Attila (Téli
éjszaka), Kosztolányi Dezső (Halotti beszéd) alakításai mentén, vagy Gottfried
Benn kapcsán említve meg, hogy nála sem egyszerűsödik a téma a külsődleges
szociális-kulturális felforgatás eseményévé.
A kötet középső, prózatörténeti blokkja (Nyelvművészeti távolságok) – a „tör-
téneti” beidegződéseket bizonyos „elméleti” megfontolásokkal is „provokálva” –
egy Móricz- és egy Esterházy-tanulmányt tartalmaz. A recepciótörténetükben
egészen eltérő premisszák érvényesülésével kanonizálódott két szerző műveit ez-
úttal annak az irodalomértési stratégiának az általános kérdései szerint szólaltatja
meg, mely voltaképpen megkerülhetetlen velejárója lehetne minden, magát saját-
lag irodalomtudományosnak tartó interpretációs törekvésnek. E stratégia nevez-
hető most „nyelvművészeti” tájékozódásúnak, mely a maga (epochális) módján
az Esterházy-próza esetében egy határozott befogadástörténeti fordulattal dom-
6 Friedrich Nietzsche, Frühjahr 1884 = Uő., Nachgelassene Fragmente, 25 [428], KSA, 11, 125.
7 Nietzsche, A filozófia a görögök tragikus korszakában, ford. Molnár Anna = Uő., Ifjúkori
görög tárgyú írások, vál. Tatár György, Európa, Budapest, 1988, 75–76. Lásd még Heideg-
ger, Anaximandrosz mondása, ford. Kocziszky Éva = Uő., Rejtekutak, Osiris, Budapest,
2006, 279–325.
borodott ki, míg a Móricz-prózát tekintve az ezredfordulón sem vált magától ér-
tetődővé az újraolvasó szakirodalmat tekintve. Manapság, a kulturológiai szem-
pontok lelkes terjesztése idején, például a szociális ideológiák újra felbukkanó,
térfoglaló nyomulása mellett nagyon megnyugtató lehet, ha egy Móricz-tanul-
mány (Tónus – szólam – affektus) az újratárgyalásával fenyegető pauperizmus-té-
ma mozgalmi jelszavaival szemben az esztétikai felvetéseket kéri számon a kortárs
kutatáson, s első mondatában megállapítja, „hogy egyetlen irodalomtudományi
értékelésnek sincs olyan premisszája, amely megengedné a nyelvművészeti kérdés
felfüggesztését.” E felfüggesztés (vagy háttérbe szorítás) nyelvszemléleti oka pedig
valóban nem más, mint a nyelv figuratív és referenciális aspektusának itt is joggal
felrótt elkülönítése. Ugyanis ezáltal történhet meg egyáltalán a kisiklás, mely a
„már meglevőnek a nyelvivé formálására” eső figyelemben marad észrevétlen az
elkövetők számára. Ennek elkerüléséhez szükséges – ha fönntartjuk egyáltalán az
irodalom nyelvművészeti relevanciáját – újfent kritika alá vonni a mű és a köz-
vetítés retrográd elkülönítéséből, vagy a „puszta tárgyi létrehozás” eseteiből, azaz
a szubjektivitás és a dolog szembeállásából, egymáson kívüli szituálásából eredő
szakmai tanácstalanságot. Nagy nyomatékkal találkozunk e fejezetben is Kulcsár
Szabó Ernő munkásságának egy olyan – a recepcióesztétikai módszer mesteri
applikációját bizonyító – jellegzetességével, mely a kortárs történések tapaszta-
latából képes artikulálni mind a befogadástörténet nyomán kidomborítható leg-
fontosabb kérdéseket, mind pedig – ezzel összefüggésben – megnyitni a napjaink
irodalomértését meghatározó aktuális perspektívákat. Ez utóbbiakat tekintve, a
líratörténeti tanulmányok tanulságai is kitapinthatók például a térpoétikát, a han-
golt ittlét közegét, annak központtalanságát, így a bent és a kint különbségét nem
érzékelő tapasztalást illető fejtegetésekben. Az interpretációt olyan bravúros app-
likatív észrevételek teszik szemléletessé és meggyőzővé, mint például a nyelv ma-
teralitásának és az érzékelésnek a kölcsönösségében – mint a hangoltságnak és a
tájékozódás terének szétválaszthatatlanságában – történő eseménynek a beszédes
alakítására figyelmeztetés, a búzaszemek és az emberi szemek poliszémiáját hang-
súlyozva a Sárarany első epizódjában. Ugyanakkor ilyen szempontból értékelhető
újra a móriczi próza sokat emlegetett naturalista tendenciája is például a Pillangó
egyik főszereplője tulajdonnevének materializálódásával, annak biológiai, korpo-
rális figurálásával (lásd Darabos Jóska testének álombeli szétdarabolását). Ehhez,
vagy a móriczi Tragédiához képest kétségkívül egészen más úton jár – s egy lénye-
ges vonásokat kiemelő komparatisztikai megközelítéshez kínál árnyalokat – Knut
Hamsun hősének a tanulmányban fölidézett, újra csak nem-organikus összeté-
telű testtapasztalata (Éhség).
A franciásnak elkönyvelhető „finomság” Esterházy-féle kifejeződései meg-

lehetősen távol esnek tehát a Móricz-epika nyersebb regisztereitől, a „nyelvmű-
vészeti” látásmód és annak határtörténeti érvényesülése mégis összehasonlítha-
tóvá teszi kettejük alkotásmódját, modalitásukban is nagymértékben eltérő pró-
zanyelvét. A „»graciőz« kötetlenség” vizsgálata Esterházy prózájában az irodal-
miság legalapvetőbb feltételeit, a szóbeliség és az írásbeliség viszonyát is érintve
vázolja az innen levezethető „szeszélyesen” kötetlennek látszó, de mindig az
élőszó prioritására hagyatkozó narráció főbb jellegzetességeit a kihagyásos szin-
takszistól a mondottakhoz való viszony összetett referálásáig. Kiemelendően
fontos észrevétel, hogy a többféle modalitást olykor meghökkentő vágásokkal,
de mindig elegáns stiláris gesztusokkal alkalmazó stílus, például az indulatból
felcsapó könnyed hangfekvés kibontakozása az anekdotikus elbeszélés hagyo-
mányához köthető. A váratlanul felbukkanó, ám kecsesen ellentétező mozzana-
tok nem születhettek volna meg a mikszáthi narratív szerkezetek hasonló „disz-
kurzív fordulatai” nélkül. Emellett az anekdota markáns jelenlétszerűségének, a
mondás aktuális szituáltságához kötődésének – ezen belül egyszerre affirmatív
és ironikus látásmódjának – az értelmezése szintén nagy mértékben gazdagodik
azzal, ha tudatosítja, a műfaj (miként az egész Esterházy-próza) ezzel az újítással
is valaminek a „kimondása” helyett „egy előttünk keletkező világ megismételhe-
tetlen létesülésének pillanatában részesít”.
Mindezek után a történeti látásmódot természetesen sohasem elhagyó, de
szorosabban véve elméletinek nevezhető záró ciklus (Megközelíthetőségek) haté-
konysága, ösztönző és az eltérő felfogásokat megszólító ereje még intenzívebbé
válik az egyes írások korábbi, különálló közléseihez képest. A kötet válogatá-
sa-szerkesztése ilyen megfontolások – az egyes tanulmányok egymást támogató
összjátéka – szerint is sikeresnek bizonyul. Olyannyira, hogy ezen a színvonalon
teljesen indokoltan, immár egy könnyeden „graciőz” stílusváltozás árnyalatai is
élesebben kirajzolódnak: az elmélyülten innovatív, sőt úttörő okfejtések sajátlag
tudósi beszédéhez itt a „docere” elveként is hasznosuló tanári megnyilatkozás
orientáló-figyelmeztető, a fogalmakat elegánsan helyükre tevő, a diszkurzusban
sokak számára észrevétlen összefüggéseket tapintatosan megvilágító attitűdje
járul. Így tűnik elő például ismét, tanulságosan, nagyvonalú magyarázatokkal, a
vitahelyzeteket új és új oldalról megközelítve, hogy az embernek a nyelvhez tar-
tozását tagadni annyi, mint a nyelvet eszközként használni, vagy hogy az értelem
keletkezése sohasem egyirányú üzenet eredménye, hanem eredendően dialogi-
kus közlés, valamint hogy a nyelv felderíthetetlen eredete okán sem lehetséges
metanyelvi pozíció: „a nyelv beszél”, s „funkcióteljessége” a költészetben rejlik,
lehetővé téve a kommunikáció egyéb formáit. Az aktuális dilemmákba bocsát-

kozás nyitja fel innen is a reinterpretálás útjait az utómodern és a posztmodern
magyar irodalomnak a nyelvhez való viszonyát, annak történeti távlatát tekint-
ve. (S a művészet, az irodalom szolgálatba vételének, eszközként kezelésének
ezen újonnan kibontakoztatott kritikája állapíthatja meg például ennek nyomán
„utólag”, hogy a nyelvhez tartozásnak és ezzel együtt a hagyomány megkerül-
hetetlen újraírásának a tudata, mindennek a kompozicionális nyelvművészeti
funkciója – többek között Mészöly Miklós és Tandori Dezső kezdeményei után –
először lényegében Weöres Sándor alkotásmódjában [Psyché] vált irodalmunk
legfontosabb összetevőjévé.) Az instrumentalizálás kritikája ugyanakkor a nyelv
jelszerűségét valló nézeteknek a műalkotás történés-mivolta jegyében végrehaj-
tott kritikája is: „a jelviszonyként elgondolt közlés […] végül csupán a megbíz-
ható üzenetképzés megalapozhatatlanságát képes kimondani”. Ennek megfele-
lően – a téma egyes aspektusainak újratárgyalása, azaz újabb körben előhozása
mentén – mutatkozik levezethetőnek a nem-szemantikainak nevezhető érzéki
impulzusok értelmezhetősége a megértést előző hangoltság állapotából (Hogyan
történik a hangulat? A hangoltság „materialitásának” irodalmi fenomenológiájá-
hoz). Így emelhető ki ezúttal, hogy a merőben „materiális” észlelésről is akkor
lehet szó egyáltalán, ha a közlés nem pusztán fiziológiai aktusként tételeződik.
Ezért bár például Krúdy, Márai, Ottlik, Nádas prózája valóban beépíti a han-
goltság és az érzékelés közé (vagy ez utóbbiak mellé) a testi tapasztalásokat is,
ez utóbbiak csak annyiban csatlakoztathatók a történő hangoltság, a világhoz
való „nem-hermeneutikai” alapviszony jellemzéséhez, amennyiben túljutnak
egy merőben „materiális”-ként félreértett észlelés fiziológiáján. E belátás, vala-
mint annak kiemelése, hogy a hangoltság „hasonló, de nem azonos formában
van összekapcsolva a(z őt magát) tudtul vevő tudattal, mint az érzékszervek”, a
hangoltságot (annak a megértést előző létmódját) ugyanakkor hermeneutikai
vonzatúnak – attól nem függetleníthető eredetnek – ismerheti fel. (Ezt erősít-
heti a Hermann Schmitz-idézetnek a vulgáris időszemlélet kritikája kapcsán
kifejtett álláspontja.) Az Iskola a határon értelmezéséhez ajánlott szempontok
éppen azért revelatív erejűek, mert a változó „hangoltság belső dinamikájának
világfeltáró teljesítményeihez” utalja a test elbeszélésével is összefüggő esztétikai
tapasztalatot. Azért teheti ezt, mert az esztétikai ítéletet nemcsak a „változó vi-
lágtapasztalat nyelvhermeneutikai értésmódjai”, hanem a hangoltságot herme-
neutikailag közvetítő kultúratechnikai fejlemények sora is alakítja. Az iroda-
lomnak a tudománya számára hozzáférhetetlen „mibenléte” szintén a kettő
elválaszthatatlanságában tételezhető, miként e konklúzió levonását ugyancsak
megengedik a kötet korábbi fejtegetései. Amennyiben a jelenlévő érzéki vonat-

kozás maga eleve kommunikatív, miként a jelenlévő értelem közvetítése eleve
materiális – azaz nem tehető ontológiai különbség a közlés és a közvetítés (an-
nak „eszközei”) között –, akkor a hangoltság állapotát sem előzi meg az „appa-
ratúra”8 objektivitása. Megfelelően végül is annak a relációnak, amit Heidegger
kissé polemikus sarkítással emelt ki Az út a nyelvhez soraiban: „A Lét és időben
a hermeneutika sem az értelmezés művészetét, sem pedig magát az értelmezést
nem jelenti, hanem sokkal inkább arra tesz kísérletet, hogy az értelmezés lénye-
gét mindenekelőtt a hermeneutikaiból határozzuk meg.”9
Kulcsár Szabó Ernő munkásságának egyik sarkalatos pontját képezte a mo-
dern irodalom periodizációjának elementáris következményekkel, alapvető
poetológiai belátásokkal járó kidolgozása, aminek – az egyes szakaszok histo-
rikus közvetítését tudomásul véve – a hazai romantika-újraértés is igen sokat
köszönhet. E korszakolásban az utómodernitás kereteinek megrajzolása és for-
matanának jellemzése tűnt az addig az „újklasszicizmus” fogalmával is operáló
historizálástól megtett első látványos szakmai elmozdulásnak, az alakulásrend-
nek a nyelvi fordulatot tudomásul vevő feltérképezését leginkább ösztönző kiin-
dulásnak. A Költészet és korszakküszöb című tanulmánykötet úgyszintén e peri-
ódus irodalmához fordul, ismét egy újabb tudománytörténeti helyzetben, mely-
ről valóban elmondható, hogy távolról sem elégedhet meg a szöveg immanens
felfogásából kiinduló „szoros” magyarázatokkal. (A második modernség, benne
a fentiek szerint lezajló eklatáns fordulatok miatt, minden bizonnyal kitüntetett
helyzetben van az utóbbi évtizedek hatás- és befogadástörténetét, irodalmunk-
nak a jelenben létesülő újraolvasását tekintve.) A közlés mediális-materiális
effektusainak a nyelvi történéstől – ami Gadamerrel szólva „magának a dolog-
nak a tevékenysége”10 – elválaszthatatlanként akceptálása nyit tehát érdemben és
átütően új, aktuális távlatot az irodalom, a nyelv művészete jelenkori létmódjá-
nak megközelítéséhez. Ezért a tanulmánykötet napjainkban „történő” jelentősé-
ge azon fordulatéhoz mérhető, mely szerzője közreműködésével mintegy három
évtizede végbement, azaz amely akkor – stílszerűen fogalmazva – az irodalom-
tudomány igazságaként „megtörtént”.
8 Lásd Walter Benjamin, A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában, ford. Bar-

lay László = Uő., Kommentár és prófécia, Gondolat, Budapest, 1969, 301–334.
9 Heidegger, Útban a nyelvhez, ford. Tillmann J. A., Helikon, Budapest, 1991, 13.
10 Gadamer, I. m., 321.
Alfejezet ■ 99
Lénárt Tamás
Könyöklök, hallgatok
Az Eszmélet befogadástörténetéhez
József Attila Eszmélet című költeménye vagy ciklusa kapcsán már az is közhely,
hogy terebélyes, tekintélyes és valóban áttekinthetetlen befogadástörténettel ren-
delkezik. Nem úgy, mint számos, a szakmai vélekedések zöme által „nagynak”
tartott József Attila-vers esetében,1 az Eszméletet az irodalomtörténet gyakorla-
tilag megszületése óta – a minden részletében felkutatott keletkezéstörténetből
jól ismert, hogy már a költő maga és közelebbi barátai is tisztában voltak a vers
jelentőségével – élénk figyelemben részesíti. Külön értekezést kívánna a József
Attila életművén belül végbement kanonizációs mozgások áttekintése (például
a korai „avantgárd” versek részleges felértékelődése a késői „nagy” versek „ká-
rára”), annyi azonban bizonyos, hogy az Eszmélet központi jelentőségét az ilyen,
sokszor nem is túlontúl markáns mozgások nem érintették. Kevés magyar vers-
ről írtak önálló monográfiát, az Eszméletről legalább hármat, a monográfia krité-
riumain óvatosan lazítva (nagyesszé, a versre kihegyezett életműkötet stb.) még
többet is. Legutóbb a „legszebb magyar vers” elnevezésű kompetícióban szere-
pelt jól József Attila műve, ami többek között önálló konferenciával és egy vaskos
tanulmánykötettel jár;2 az újabb szakirodalomban nem ritkák az egyes eszmetör-
téneti, életrajzi, motivikus részletekkel bíbelődő munkák mellett a kifejezetten
korábbi elemzésekkel foglalkozók sem,3 és nem utolsósorban és talán egyedülálló
1 A Téli éjszaka például, noha jelentősége széles körben elismert, „nem tartozik a leggyakrab-
ban értelmezett József Attila-versek sorába”, vö. Lőrincz Csongor, A ritmus némasága? József
Attila: Téli éjszaka = Verskultúrák. A líraelmélet perspektívái, szerk. Kulcsár Szabó Ernő et
al., Ráció, Budapest, 2017, 317–338, itt: 317.
2 Eszmélet. A Balatonalmádiban és Balatonszárszón 2012. szeptember 28–30-a között rendezett
Eszmélet-konferencia szerkesztett és bővített anyaga, szerk. Fűzfa Balázs, Savaria University
Press, Szombathely, 2013. (A tizenkét legszebb magyar vers 11.). (A továbbiakban: Eszmélet)
3 Vö. pl. Kálmán C. György, Második gondolatok Tverdota György Eszmélet-elemzéséről, Lite-
ratura 2006/1., 103–107; Gerold László, Jegyzetek Bori Imre Eszmélet-elemzéséhez = Eszmé-
let, 385–391. És természetesen ilyen intenciókkal íródott ez a rövid áttekintés is.
100 ■ Lénárt Tamás
módon, az Eszmélet körül lángolt fel egy meglehetősen extrém és összességében

inkább többszörösen irányát és talaját tévesztettnek mondható intellektuális vita
is, amikor a versről egy magát kifejezetten filozófiai érdeklődésűnek gondolt ol-
vasat próbált meg radikális vagy radikálisnak vélt állításokat megfogalmazni.4
Ez a kivételes irodalomtudományos karrier szükségképpen nemcsak arról
árulkodik, hogy milyen fontos szöveg József Attila Eszmélet című műve, ha-
nem az elmúlt évtizedek magyar irodalomtudományáról, annak teljesítőképes-
ségéről, preferenciáiról és sajátosságairól is vall, sőt, alakítja ezeket; azt, hogy
miről és hogyan beszél a magyar nyelven folyó líra- és irodalomtörténet, nem
kis mértékben befolyásolta és befolyásolja József Attila életműve és azon belül
különösképpen az Eszmélet. A vers értelmezéstörténetének legalább három na-
gyobb hulláma különböztethető meg. Az első lehetne a háború utántól kezdődő
időszak, melynek során megszilárdult József Attila és az Eszmélet helye a magyar
irodalomtörténeti gondolkodásban; ide tartozhatna Nemes Nagy Ágnes rövid,
kanonizációs-hatástörténeti szempontból azonban korántsem jelentéktelen es�-
széje, Tamás Attila elemzése(i), valamint természetesen Szuromi Lajos és Sza-
bolcsi Miklós szintetizáló igénnyel írt könyvei.5 Ezután a rendszerváltást követő-
en megújuló magyar irodalomtudomány időszaka következik, amelyben József
Attila életműve központi szerepet játszik; ekkor már világos fogalmi, elméleti és
irodalomtörténeti koncepciók és vitapontok artikulálódnak József Attila és az
Eszmélet kapcsán; ekkor születik többek között Tverdota György monográfiája,
N. Horváth Béla és Bókay Antal József Attila-könyve, amely utóbbiban az Esz-
mélet igen fontos szerepet játszik, de ide sorolhatóak Beney Zsuzsa Eszmélet-írá-
sai, valamint természetesen a József Attila újraolvasó-kötet, benne több fontos
Eszmélet-tanulmány – az említettek előzményei, változatai, kiegészítései –, va-
lamint Kulcsár Szabó Ernő írása József Attila költészetéről.6 A harmadik hul-
4 Az eredetileg előadásként elhangzott szöveg az Élet és Irodalomban jelent meg (Tőzsér Já-
nos, Az Eszmélet és a filozófiai analízis, Élet és Irodalom LX/45., 2016. november 11.), majd
a reakciók az elkövetkező hetekben a lapban és más folyóiratokban és fórumokon is nagy
számban érkeztek.
5 Nemes Nagy Ágnes, József Attila: Eszmélet [első kötetbeli megjelenés: 1975] = Uő., Az élők
mértana, I., Prózai írások, Osiris, Budapest, 2004, 342–349; Tamás Attila, Költői világképek
fejlődése Arany Jánostól József Attiláig [1964], Csokonai, Debrecen, 1998, 176, valamint Ta-
más A., Líra a XX. században, Tankönyvkiadó, Budapest, 1975; Szabolcsi Miklós, A vers-
elemzés kérdéseihez. József Attila: Eszmélet, Akadémiai, Budapest, 1969; Szuromi Lajos, Jó-
zsef Attila: Eszmélet, Akadémiai, Budapest, 1977.
6 Tverdota György, Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése, Gondolat, Bu-
dapest, 2004; N. Horváth Béla, A líra logikája. József Attila, Akadémiai, Budapest, 2008;
Könyöklök, hallgatok ■ 101
lámban a közelmúlt publikációi sorolandók, amelyek továbbra is nagy számban

születnek, ezt mutatja például minden egyenetlensége (avagy változatossága)
dacára a korábban említett 2013-as reprezentatív konferenciakötet; ez alapján
is elmondható, hogy az utóbbi években, persze olyan „különlegességek” mel-
lett, mint a szintén említett, Tőzsér János által generált vita, a korábbi recepciós
hullám koncepcióinak kiegészítéséről, árnyalásáról vagy óvatos korrekcióiról
van a legtöbbször szó. Persze mindez csak a befogadástörténet elnagyolt kerete
lehetne, a tényleges befogadás nyilván több szálon fut; részkérdések, részmeg-
figyelések sorsát lehet nyomon követni az értelmezők kezén, egyes irodalomel-
méleti, poétikai problémakörök perzisztenciáját, felbukkanását vagy háttérbe
szorulását. Erre lehetne példa a vers szerkezetére vonatkozó alapkérdés, hogy
tehát egy verssel vagy egy ciklussal állunk-e szemközt; ez a probléma Szabol-
csi Miklós könyvével kerül az értelmezések homlokterébe, illeszkedve a könyv
markáns formalista hangsúlyaihoz, majd átveszi Tverdota és számos más tanul-
mány is az utóbbi évekből.7 Ugyanakkor bármennyire is az előtérben van ez a
kérdés, az értelmezéstörténet valós irányait nem kifejezetten rajzolja át; nyilván
erre vonatkozik Szegedy-Maszák Mihály vélekedése befogadástörténet-kritikai
tanulmányában, miszerint „nem tulajdonít túlzottan nagy jelentőséget”8 a prob-
lémakörnek, amely valóban nem igazán vezetett például filológiai-szövegkiadá-
si újdonságokhoz, és inkább más kérdésirányok előtt nyitott ajtót (például Tver-
dota monográfiájában a Bergson-hatás kifejtése számára). A befogadástörténet
Bókay Antal, József Attila poétikái, Gondolat, Budapest, 2004; Beney Zsuzsa, József Atti-
la-tanulmányok, Szépirodalmi, Budapest, 1989; Tanulmányok József Attiláról, szerk. Kab-
debó Loránt et al., Anonymus, Budapest, 2001. Ennek az időszaknak egy ikonikus – mert
audiovizuális formában megőrzött – emléke lehet a centenárium alkalmából tartott kerek-
asztal-beszélgetés, amely az utólagos néző számára a különböző álláspontok ütköztetését
célzó kísérletnek tűnhet – a sokáig könnyen hozzáférhető felvétel azonban már nem elér-
hető a Mindentudás Egyeteme archívumában: https://mindentudas.hu/arch%C3%ADvum/
magazin/klubrendezv%C3%A9nyek/6194-mint-gondolatjel-vizszintes-a-tested-egesz-na-
pos-jozsef-attila-szakmai-workshop.html
7 A már említetteken kívül lásd pl. Veres András, Ami van, széthull darabokra. Az Eszmélet és a
ciklus-elv, Literatura 2006/1., 121–133; Alföldy Jenő, Arany öntudat. Eszmélet = Uő., Arany
öntudat. József Attila-tanulmányok, Tankönyvkiadó, Budapest, 2005, 38–56; a 2013-as gyűjte-
ményes kötetből Veres András mellett Gintli Tibor és Finta Gábor tanulmányai (121–149).
8 Szegedy-Maszák Mihály, A szerző önazonossága József Attila életművében = A magyar iro-
dalom történetei: 1800-tól 1919-ig, III., főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, Gondolat, Buda-
pest, 2007, 291–309. A tanulmány az említett kerekasztal-beszélgetésen elhangzott hozzászó-
lás szerkesztett (és önálló kötetben is megjelent) változata.
tehát egy ilyen „terhelt” költemény esetén igen rétegzett „kásahegy”,9 ahogy azt
Bókay Antal egy alkalommal nevezte; eltérő stílusú, néha esszéisztikusabb, néha
kísérletezőbb írások együttese, amelyben még egyes poétikai alapkérdések sem
tisztázottak, illetve nem konvergálnak, nemhogy egyes kikristályosodott, a vers
értelmezése szempontjából releváns fogalmakról, terminusokról beszélhetnénk;
nem mondhatnánk, hogy – csak a legfontosabbakat említve – Tverdota bergsoni
eredetű tudat-terminológiája, vagy a Bókay Antal által bevezetett „szelf ”-foga-
lom, továbbá más pszichoanalitikai vagy éppenséggel eszmetörténeti interpre-
tációk megkerülhetetleneknek mutatkoznának a recepció egészét tekintve, mi-
közben persze majd’ minden, nemcsak monografikus igényű dolgozat tartalmaz
megfontolásra és általánosításra is alkalmas gondolatokat.
A befogadástörténet egy minden bizonnyal tanulságokkal szolgáló teljes
áttekintése helyett az alábbiakban csak Kulcsár Szabó kontribúciójára, azaz a
recepcióban betöltött, legtöbbek által meghatározónak tartott szerepére fogok
összpontosítani, és ez alapján próbálok meg néhány következtetést levonni.
Az óvatosság nem véletlen: Kulcsár Szabó „Szétterült ütem hálója” című tanul-
mánya az életmű jelentős, némi előzménnyel és természetesen komoly utóélet-
tel10 is rendelkező állomása; a szöveg és az újraolvasó-kötet, amelynek megha-
tározó tanulmányáról van szó, jelentős szerepet játszottak a vers értelmezéstör-
ténetében, de a József Attila-kutatás és a megújuló magyar irodalomtudomány
9 Bókay, Tekintet-konstrukciók álom és ébrenlét határán. Az Eszmélet poétikai alapjairól = Esz-

mélet, 238–259, itt: 238.
10 Kulcsár Szabó Ernő, „Szétterült ütem hálója”. Hang és szöveg poétikája: a későmodern kor-
szakküszöb József Attila költészetében = Uő., Irodalom és hermeneutika, Akadémiai, Budapest,
2000, 169–198. Áttekintve Kulcsár Szabó Ernő életművén, az Eszméletet említi a A kettévált
modernség nyomában: A magyar líra húszas-harmincas évek fordulóján című, önmagában
jelentős és mindemellett igen fontos tanulmánykötetben megjelent dolgozat („de nem felel-
nek, úgy felelnek”. A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján, szerk. Kabdebó Lóránt
– Kulcsár Szabó Ernő, JPTE-Janus Pannonius Egyetemi, Pécs, 1992, 21–52) és a Költészet
és dialógus című tanulmány is (Kulcsár Szabó, Költészet és dialógus. A lírai művek befoga-
dásának kérdéséhez = Uő., A megértés alakzatai, Csokonai, Debrecen, 1998, 30–46), majd
az élénk vitát kiváltó tanulmányt további József Attila-tanulmányok követik, vö. Kulcsár
Szabó, A vers hangja és tekintete. A humán jelenlét felfüggesztése a kései József Attila költésze-
tében, Vigilia, 2006/1., 37–45. Érdekes azonban, hogy a legutóbbi, jelentős részben a korszak
költészetét vizsgáló elemzéseket tartalmazó kötet (Kulcsár Szabó, Költészet és korszakkü-
szöb. Klasszikusok a modernség fordulópontján, Akadémiai, Budapest, 2018) mintha nem
folytatná, inkább „berekesztené” a József Attila-kutatást, amennyiben egy régebbi, először
2005-ben megjelent József Attila-tanulmányt közöl (Kulcsár Szabó, Csupasz tekintet, szép
embertelenség. József Attila és a humán visszavonulás költészete = Uo., 61–81).
történetében is, és mint ilyenek, széles körben váltak vita tárgyává egy egyre
terebélyesedő és a legkülönbözőbb érvekkel operáló diskurzusban. A vitában,
amely még az irodalomról csak audiovizuális csatornákon értesülőket is elér-
hette,11 meglehetősen polarizálódni látszottak a vélemények, ami nemcsak egy-
re barátságtalanabb légkört hozott magával, de az érvek és ellenérvek, már ha
voltak ilyenek, természetszerűen egyre messzebb kerültek a verstől és bizonyos
poétikai kérdésektől, még akkor is, ha ezek mentén látszott szerveződni az ar-
gumentáció. Egy „óvatos”, tehát a vers és a versértelmezés közelében maradó
rekonstrukció talán azért mégsem teljesen megkésett, mert tíz év, vagyis inkább
a 2013-as Eszmélet-konferenciakötet távlatából sem látszik világosan e vitának a
„hozadéka”, nem beszélve annak a kissé elsietett megállapításnak az igazolásáról,
amellyel Kulcsár Szabó a „Szétterült ütem hálójá”-t is tartalmazó tanulmánykö-
tetét, az Irodalom és hermeneutikát indítja; eszerint a hazai irodalomtudomány
egy bizonyos „hermeneutikai fordulata” immár „megtörténtnek mondható”.12
Joggal vethető fel a kérdés, mire is vonatkozik ez a bizonyos hermeneuti-
kai fordulat a vers(olvasás) tekintetében. Aligha nyerünk világos válaszokat,
ha a Kulcsár Szabó szövegével közvetlenül foglalkozó, azt hivatkozó tanulmá-
nyokat hívjuk segítségül, amelyek, válaszolva a tanulmány szintén elég éles kri-
tikai hangvételére, leggyakrabban elnagyolt, leegyszerűsítő megállapításokkal
jellemzik azt. Hogy ne rögvest a „posztmodern halandzsanyelv”13 és a „hitel-
telen és agresszív ideológia”14 vádjaival indítsunk, Tverdota Tizenkét vers című
monográfiájában, amely nem sokkal a „Szétterült ütem hálója” után jelent meg,
Kulcsár Szabó értelmezését a „posztmodern költészetfelfogás előzményeként”
való olvasás példájaként említi, majd az értelmezésből a modern szubjektum
identitásvesztésének – túlontúl előtérbe tolt – detektálását emeli ki.15 Ugyan-
11 Lásd a fent említett kerekasztal-beszélgetést, amelynek sajnos már csak hűlt helye található a
Mindentudás Egyeteme videóarchívumában.
12 Kulcsár Szabó, Irodalom és hermeneutika, 7.
13 Szerdahelyi István, József Attila-problémák VII Az Eszmélet és értelmezései, Ezredvég 3.
(2017. május-június), online: http://ezredveg.vasaros.com/html/2017_05_06/1705062.html
14 Nyilasy Balázs, A Medáliák és az Eszmélet: A Medáliák és a tiszta költészet = Eszmélet, 55–68,
itt: 68.
15 Vö. Tizenkét vers, 8. és 263. Tverdota monográfiája nem sokkal a „Szétterült ütem hálója” után
jelent meg, nyilván ezért a korábbi Költészet és dialógus című Kulcsár Szabó-tanulmányra
hivatkozik, ugyanakkor Kulcsár Szabó ezekben az írásokban az Eszmélet kapcsán nem beszél
közvetlenül a posztmodernről; érdekes továbbá, hogy a Tverdota által idézett részlet a Költé-
szet és dialógusból, amely a záró szakasz „énsokszorozódására” vonatkozik, a „Szétterült ütem
hálójá”-ban már másképpen kerül elő, a hangsúly ott nem a „sokszorozódásra”, mint inkább
így N. Horváth, aki szerint Kulcsár Szabó az „én antropológiai defigurációját”

dolgozza ki József Attila verseit elemezve, de említi az első versszak elemzésénél
és más pontokon is, értekezése szorosan nyomon követni látszik Kulcsár Szabó
argumentációját.16 Bókay az ugyancsak a „Szétterült ütem hálójá”-val nagyjá-
ból egyidős József Attila-könyvében általánosságban, az én létbe vetettségének
heideggeri gondolata kapcsán említi Kulcsár Szabót, majd a külső és belső József
Attila-i kérdése kapcsán idézi tanulmányait.17 Később Gintli Tibor, miként Nyi-
lasy Balázs is, Tverdota és Kulcsár Szabó szövegeit emeli ki, mint a közelmúlt két
meghatározó értelmezését, és a vers vs. ciklus-problematika mentén állítja ezeket
szembe egymással; Kulcsár Szabót pedig az előzetes irodalomtörténeti koncepci-
óba, a későmodern korszakküszöb tézisébe való erőszakos beillesztés miatt ma-
rasztalja el (ismételve ezzel többek, mindenekelőtt Tverdota kritikai argumentá-
cióját).18 Szegedy-Maszák szerint Kulcsár Szabó a német költészet szellemiségét
kéri számon József Attilától, majd szintén az irodalomtörténeti koncepciót em-
líti, amelynek egységességével és egyöntetűségével szemben kételyeket fogalmaz
meg.19 Kovács Ágnes későbbi, viszonylag részletes befogadástörténetében szintén
a későmodern paradigma kapcsán említi Kulcsár Szabót, továbbá az énkonst-
rukció nyelvi megelőzöttségét (pontosabban annak jelentőségét a Kulcsár Sza-
bó-koncepcióban) hangsúlyozza, ugyanakkor ezt csupán a vers egységességének
kérdése felől értékeli, majd affirmatívan hivatkozza Tverdota későmodern-kriti-
káját.20 Szitár Katalin szintén az esztétikai tudat nyelvi megelőzöttsége kapcsán
említi a „Szétterült ütem hálójá”- t.21 Feldmájer Benjámin írása egyfelől, feltehető-
en tudattalanul, azt az interpretációs irányt követi, amelyet Kulcsár Szabó vetett
fel, nevezetesen a nyelv performativitásának illusztrációjaként olvassa a vers első
szakaszát, másfelől Kulcsár Szabó dolgozatában az „én retorikai-prozopopei-
kus megalkotottságára való rámutatás” említését tartja a legfontosabbnak (és az
a „elképzelhetetlenségre” esik. Tverdota részletes kritikát publikált az újraolvasó-kötetről

(amelyben ő maga is szerepel egy tanulmánnyal), amelyben kijelölte a József Attila-kuta-
tás új frontvonalát („hagyományos” értelmezőkre és Kulcsár Szabó követőire osztva azt), és
pontosabban artikulálta a kritikájának egyes pontjait. Vö. Tverdota, A József Attila-kutatás
dilemmái, Forrás 2003. december, 3–15.
16 N. Horváth, I.m., 293, 305.
17 Bókay, József Attila poétikái, 130–131.
18 Gintli Tibor, Vers és ciklus között = Eszmélet, 132–139, itt: 132.
19 Szegedy-Maszák, I.m., 306.
20 Kovács Ágnes, „Oszlopközök”. A jelentésképződés helyei az Eszméletben = Eszmélet, 149–158,
itt: 152.
21 Szitár Katalin, Kogníció, intuíció, ihlet. Az Eszmélet poétikájához = Uo., 107–121, itt: 107.
amúgy lényeglátó írásban kissé talán elhamarkodottan úgy véli, hogy Kulcsár
Szabó – Szabolcsi Miklóssal egyetemben – „nem igazán tudott mit kezdeni” a
sűrű antropomorfizációval).22 A hivatkozásokból tehát körvonalazódnak a tanul-
mány egyes állításai, ám ahogy ezt a legutóbbi említés is mutatja, a hatástörténet
több szinten fut párhuzamosan: a hivatkozásokban szereplő „vitatott” pontok
nem feltétlenül fedik a tényleges hatást, az átvett szemléletmódokat és fogalma-
kat, amiként az sem világos, miben hozott újat Kulcsár Szabó koncepciója a „ké-
sőmodern” paradigma megalkotásán túl, és mi indokolja ezt (a versszubjektum
felbomlása, megsokszorozódása, de bizonyos szempontból a nyelvi megformálás
prioritása is régi, már jóval Kulcsár Szabó előtt tárgyalt pontja a vers befogadás-
történetének). Az azonban bizonyos, hogy kifejezetten az Eszmélet recepcióját
tekintve korántsem egyértelmű vagy egyenes vonalú Kulcsár Szabó koncepciójá-
nak hatása, miként az így vagy úgy lefolytatott viták eredménye is kérdéses a ké-
sőbbi Eszmélet-diskurzus tükrében. Mit állít tehát, milyen szemléleti újdonságot
hoz a „Szétterült ütem hálója” valójában?
Elsőként a tanulmány felépítését érdemes kiemelni. A „Szétterült ütem háló-
ja” József Attila-tanulmány, tehát – mondhatni: a látszat ellenére – nem (szem-
ben a korábbi, Eszméletet is elemző írással) irodalomtörténeti korszakról és nem
kizárólag az Eszméletről szól; felütésében a József Attila-szakirodalom pozícióit
tekinti át. Fontos „technikai” részlet ez, hiszen az Eszmélet irodalomtudomá-
nyos diskurzusában – legkésőbb Szabolcsi kötete óta – szokás a költeményt a
középpontba állítani, attól függetlenül, hogy milyen szempontú az elemzés, vagy
éppenséggel milyen részleteséggel dolgozza fel a vers – életrajzi, filológiai, líra-
történeti vagy bármi egyéb – kontextusait. Mint már volt róla szó, az Eszmélet
kapcsán a legrészletesebben a műegész kérdését tárgyalták – ez a kérdés azon-
ban már eleve eldöntöttnek látszik, ha a szerző kimondottan a versről értekezik.
Szabolcsi hatvanas években írt monográfiájában ez kézenfekvő koncepcionális
kérdés; a strukturalizmus által ihletett verselemzés a mű lezárt struktúráját vizs-
gálja, még akkor is, ha esetleg divergáló mozzanatokat észlel.23 Annak ellenére,
hogy a strukturalista módszertan nem kifejezetten élt tovább a diskurzusban
(még abban a nem túlzottan elmélyült formájában sem, amelyet Szabolcsi, illet-
ve később Szuromi Lajos működtetett), a műegész ilyetén tételezése, kiegészül-
ve a vershez való kultikus közelítésmóddal, igen sokáig meghatározta a recep-
22 Feldmájer Benjámin, Teremtés és referencialitás. Az Eszmélet egy olvasata = Uo., 170–183,

itt: 171.
23 Az ilyen „disszeminatív” elemek persze nemigen fenyegetik Szabolcsi interpretációját.
ciót. Látványos ez a különbség a Tverdota monográfiájával való összevetésben;

a Tizenkét vers szintén az Eszmélet nem egészként való szemlélete mellett érvel,
mégis, kizárólag a versről szóló monográfiaként, természetszerűleg mégsem adja
fel az egységként kezelt műalkotás koncepcióját. Kulcsár Szabó ellenben – nem
vonva kétségbe az Eszmélet jelentőségét – nem annyira a versről tesz megállapí-
tásokat, mint inkább a vers egyes részleteivel illusztrál bizonyos líra(nyelv-)tör-
téneti folyamatokat és eseményeket. Ennek kapcsán érdemes szót ejteni Kulcsár
Szabó későmodern-koncepciójáról, amelyet a korszak több kutatója is erős kri-
tikával illetett, vagy akár elutasított; ezek a cáfolatok azonban mintha szem elől
tévesztették volna az irodalomtörténeti koncepció valódi, elméleti, szemléleti
tétjét. Nyomon követve Kulcsár Szabó argumentációját, világos, hogy nem az az
alapkérdés, hogy van-e, és ha van, hogyan nevezzük a későmodern „korszakot”
a magyar irodalom történetében, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy az
irodalom létmódja történeti, vagyis az Eszmélet nem kijelöl vagy beharangoz egy
korszakot, hanem az biztosítja az esztétikai, irodalomtörténeti jelentőségét, volta-
képpen tehát azáltal válik irodalommá, hogy átírja, módosítja vagy éppenséggel
felforgatja az irodalmi kódokat, következésképpen kizárólag az előzményeinek
és következményeinek rendszerében vizsgálható. A „későmodern” címkét így
nem irodalomtudósi önkény aggatja rá a költeményre (amely mintegy a címke
nélkül is ugyanaz lenne), hanem ez éppenséggel kikényszeríti azt sajátos nyelvi
attitűdjével, amely a vers irodalomként olvashatóságának – vagy akár: irodalmi
értékének – is letéteményese.24 Ami azt is jelenti, hogy az irodalomtörténeti meg-
fontolásoknak, az egész interpretációnak a középpontja a vers nyelvi, poétikai
teljesítménye, amely lehetővé és szükségszerűvé teszi az erre épülő általánosabb,
elméleti, komparatisztikai és irodalomtörténeti következtetéseket. E tekintetben
Kulcsár Szabó a lehetőségekhez (mármint egy többszörösen kanonizált, elem-
zett versszöveghez) képest következetes, ugyanakkor az elemzés retorikájában
esetenként kissé röviden tárgyalja, mintegy magától értetődőnek állítja be a vers
poétikai jellegzetességeit, így ezek tágabb recepciótörténeti jelentősége inkább az
értelmezés egészének érvrendszere felől, mintsem a felületesebb, egyes interpre-
tációs gesztusokat kereső olvasás számára mutatkozik meg.
A „Szétterült ütem hálója” ugyanis befogadástörténeti bevezetőjében hiá-
nyolja a „poétikai” megközelítések dominanciáját a biográfiai, „referenciális” és
24 Talán nem túlzás azt állítani, hogy a magyar nyelven folyó irodalomtudomány az irodalom-
történet lehetőségeiről folyó heves viták dacára még nem tette érdemben mérlegre az iroda-
lom történetiségének e koncepcióját.
„társadalmi”, illetve a pszichológiai, pszichoanalitikai értelmezések ellenében.25

Ha figyelembe vesszük az előzményeket és a későbbi interpretációkat, első pil-
lantásra kissé túlzónak tűnik ez az ítélet: egyfelől az életrajzi és társadalmi-po-
litikai szempontok bár jelen vannak, azért mégsem dominálnak,26 másfelől a
vers kanonizációjának mintegy alappillérei, a Szuromi Lajos és Szabolcsi Miklós
könyvei által képviselt strukturalizmus (az ezekben alkalmazott strukturalista
módszertan) igen részletes, döntően műimmanens poétikai analízist ígér. Kul-
csár Szabó a recepció fontosabb terminusait, irányait (Szuromi könyvét, a berg-
soni intuíció alkalmazhatóságát és a neoklasszicizmus kategóriáját) sorra véve
indokolja meg állítását, miszerint az eddigi kutatásoknak „az irodalmi nyelv-
használat – fenomenális úton hozzáférhetetlen – diszjunktivitásának föltárására
nem voltak eszközeik”.27 Nem lenne haszontalan végignézni a vers értelmezőit
nagy lépésekkel közös nevezőre hozó áttekintés egyes részleteit, amiként érde-
kes irányokba vezetnének az egyre sűrűsödő, az argumentációban is kulcsszere-
pet játszó teoretikus hivatkozások (Paul de Man, Gadamer, Schlaffer, Pareyson)
is, most azonban fontosabbak a tényleges értelmezői gesztusok, amelyek a kite-
kintést és felvezetést követik, ezek hivatottak ugyanis az emlegetett diszjunktivi-
tást – fenomenális hozzáférhetetlenség ide vagy oda, mégiscsak – színre vinni.
A voltaképpeni elemzés egy további bevezetéssel indít, amelyben József Atti-
la verseit egy többé-kevésbé egységes hang megnyilatkozásaiként olvasó befoga-
dástörténeti hagyomány kerül célkeresztbe, a verselemzés a recepció e fő vonula-
tának kritikájából bomlik ki.28 Eszerint József Attila verseiben sokféle, kizárólag
az irodalmi nyelv retorikai alakzatai által megalkotott, így „antropomorfizálha-
25 Kulcsár Szabó, „Szétterült ütem hálója”, 170.

26 Ahogy például Tverdota meglehetősen ragaszkodik az értelmezés referenciális keretéhez, és a
lehető legrészletesebben tárja fel az életrajzi kontextust, a szöveginterpretáció során ez még-
is háttérbe szorul, vagy Bókay Antal egy végeredményben pszichológiai koncepciót valósít
meg elemzésében, ez azonban inkább poétikai megfontolások elméleti megalapozásaként
operacionalizálódik. Ugyanakkor az életrajzi-ideológiai dilemmák valóban váratlanul is fel-
bukkannak, például József Attila marxizmusának jól ismert kérdése egy magát alapvetően
technikai-filológiai érdekeltségűnek mutató írásban: Horváth Iván, Gépeskönyv, Balassi,
Budapest, 2006, 326–44.
28 Nyilván nem véletlen, hogy Kulcsár Szabó ebben a tanulmányában nem idézi a költemény
befogadástörténetének azon, valóban nem központi jelentőségű, mégis jól ismert állomásait,
amelyek kifejezetten a szöveg nyitottságát, rejtélyességét, „eldöntetlenségét” és „kétértelmű-
ségét”, paradoxalitásig jutó összetettségét hangsúlyozták, mint például Pór Péter vagy Beney
Zsuzsa írásait (Beneyt azonban idézi a Költészet és dialógusban, és A vers hangja és tekinteté-
ben is). Vö. Pór Péter, Az „Eszmélet” verstípusa, ItK 1975/1., 73–83; Beney, I. m.
tatlan” és „referencializálhatatlan” énkonstrukcióval találkozhatunk, és ennek

mentén érkezünk el az Eszmélethez. Az értelmezés elsőként a IV. szakaszban
észleli a „hang” szóródását, majd a költemény egészén végigvezeti ezt a szem-
pontot; sűrű megállapítások következnek itt, amelyeknek kulcsa, hogy nemcsak a
grammatikai személy viszonyrendszerére, hanem a megszólaló és a megszólított
tudásszintjére, perspektívájára is ügyelve29 kísérli meg „azonosítani” a versbéli
megszólalás kommunikációs helyzetét; pontosabban az azonosítás lehetetlensé-
gét posztulálja. Ezt kapcsolja ezután a vers külső-belső viszonyaihoz (amennyi-
ben a „személyes hang” eredete hagyományosan a „belső” – vagyis éppen ezt a
hagyományt ássa alá a versszöveg), és így állapítja meg a nevezetes képről,
Nappal hold kél bennem s ha kinn van

az éj - egy nap süt idebent.
hogy az nemcsak a fény-sötétség ellentétét kopírozza rá a külső és a belső meg-

különböztetésére, hanem valamiféle „rend” újraalkotása helyett inkább a köl-
csönös átfordíthatóságot hangsúlyozza („nem fog a macska egyszerre kint s
bent egeret”, tehetnénk hozzá a verssel szólva), amely „oszcilláció” a kiazmus
retorikai alakzatán keresztül nyilvánul meg. Az elemzés tehát egy azonosítha-
tóan Paul de Mantól eredeztethető gesztussal30 foglal állást a vers értelmezés-
történetének alapvető kérdéseiben. A költemény ellentételező szerkezetével
és a versszubjektum megkettőződésével vagy sokszorozódásával, amiként az
aposztrofé struktúrájával is, majdhogynem minden alaposabb elemzés foglal-
kozik. Az elemzés újdonsága tehát valóban egy bizonyos „nyelvi megelőzött-
ség” tételezése, amelyet azonban nem tételez, hanem észlel a költemény szöve-
gében; vagyis így értendő a bevezetésben hiányolt poétikai interpretáció – nem
a poétikai eszközöket nem észlelik az elemzők, hanem a nem megfelelő helyen
kezelik azokat a költemény közlési, értelmi analízise során. Ez elvezet a szak-
irodalomban is leggyakrabban elemzett záróstrófa értelmezéséhez, amely vala-
miképpen a fenti kiasztikus szerkezetet ismétli, mind az „én” helyzetét, mind a
külső/belső-, fény/sötét-viszonylatokat illetően:
29 Ezt a narratológiában a fokalizáció részletes vizsgálatának szokás nevezni, amelynek egy ki-
váló, prózatörténeti téteket figyelembe vevő applikációja Kulcsár Szabó Ernő Móricz Zsig-
mond kisregényét elemző tanulmánya: Kulcsár Szabó, Beszédaktus, szerepkör, irónia.
Az Isten háta mögött mint elbeszélés = Uő., Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi
modernségben, Argumentum, Budapest, 1996, 157–186.
30 Vö. pl. Paul de Man, Az olvasás allegóriái, ford. Fogarasi György, Magvető, Budapest, 2006, 50.
Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
A „hallgatás” itt Kulcsár Szabó véleménye szerint nem más, mint a versbéli
„hang” felszámolása, amely a költemény retorikai alakzatain, vagyis az ezek ál-
tal megteremtett énkonstrukciókon keresztül hozzáférhető; tehát nem csupán
egy „sztoikus” belátás jelzése, hanem az énközpontú, „organikus” líranyelv be-
rekesztődése, a zárókép pedig szintén a szubjektum versbeni, retorikai megalko-
tódásának képzete. A verszárlat kétségkívül jól illusztrálja, mintegy kiteljesíti az
elemző gondolatmenetet, mégis, különösen a XII. szakasz bámulatosan gazdag
interpretációs hagyományával szemközt31 némiképp korlátozott az elemzés per-
spektívája. Elsősorban a szóképek és a megszólalás mikéntjének viszonyrend-
szereire, bizonyos modalitásbeli anomáliákra – amelyekkel más elemzések is
részletesen foglalkoztak – kevésbé ügyel. A XII. szakasz mintegy keretét alkotó
kijelentések: „Vasútnál lakom.”,32 illetve „én könyöklök és hallgatok” nemcsak
egy bizonyos (leginkább grammatikai) „én” meglétét hangsúlyozzák; a verssza-
kasz feltűnő „dísztelensége”, egyszerűsége, vagyis inkább alulretorizáltsága, di-
rekt megszólalásmódja nem előzmények nélküli a költeményben, mégis feltűnő,
a zárlat olvasatát befolyásoló tényezővé válik. Különösen, ha olyan komplex, szó-
képekbe sűrített képzetekkel egészül ki – vagy éppenséggel ellenpontozódik –,
mint a „kivilágított nappalok”, a „fülke-fény” és a „szösz-sötét”, aminek jelen-
tőségére Nemes Nagy Ágnes is felhívta a figyelmet.33 Ide tartozik az „el-elné-
zem” kifejezés is, amellyel más elemzők szintén sokat foglalkoztak,34 és amely
egyfelől kapcsolódik a vonat-motívum mozzanatosságához, másfelől az egész
jelenet hangulatát, „referencializálhatóságát” módosítja: unottság, bizonytalan-
31 Két írás, amely – nem egyedüliként persze – kiemelten foglalkozik a „hallgatással” a versben,
inkább a vers egészének valamiféle ellenpontjaként olvasva azt: Pór Péter, Szavak a kocka
hetedik lapján, Holmi 2005/4., 461–73.; Horváth , I. m., 341.
32 Ehhez vö. Bókay, József Attila poétikái, 140.
33 Nemes Nagy, I. m., 348.
34 Pl. Tverdota, Tizenkét vers, 256.
ság, ismételhetőség, folyamatszerűség tónusait keveri a látvány dramaturgiájá-

ba. Nem beszélve arról, hogy az „elnézem” kifejezés ugyanúgy többjelentésű,
mint a „hallgatok”. Ez utóbbi jelentésszóródással érdekes módon a „Szétterült
ütem hálója” valamiféleképpen mégis foglalkozik, amikor a [Jön a vihar...] című
verset idézi (a cím említése nélkül), ebben ugyanis a fű „hallásáról” van szó.35
A „hallgatás” többletjelentése nyilvánvalóan csak egy jelentésárnyalat, mivel
azonban József Attila költészetében általában, és az Eszméletben is különös je-
lentősége van az akusztikum (vagy annak hiánya) megjelenítésének,36 a hall-
gatásban a némaságon túl az „odahallgatás” jelentésmozzanata is jelentőséggel
bírhat: szembeállítja, kiemeli a versszak vizuális értelemben vett látványszerűsé-
gét (a hallhatósággal szemben – miközben, tehetjük hozzá, a strófa rímei, szinte
„katonás” hangrendje, tiszta ritmusa továbbra is biztosítják az olvasás markáns
akusztikai „alaphangját”). Kulcsár Szabó is leszögezi, hogy itt „csak ’látvány-
ként’ hozzáférhető én-alakzat formálódik meg”,37 kiemeli e „látvány” elképzel-
hetetlenségéből adódó nyelviségét (nyilván ezért az idézőjel), és hangsúlyozza,
hogy az én ez esetben is „belül is és kívül is” lehet, de nem részletezi az egész
jelenet erős látvány-dramaturgiáját (amelyet az én nézői metapozíciója tovább
hangsúlyoz). Ennek kapcsán nem meglepő, hogy több elemzőben, még ha kissé
ötletszerűen is, a „fülke-fény”-en töprengve felmerült, hogy a vonatok mintha
filmszalagként futnának el a néző szeme előtt.38 Valóban úgy tűnik, kapcsolódva
a „Szétterült ütem hálójá”-ban is részletezett természetes fény vs. művi megvi-
lágítás kérdéséhez,39 hogy a „természeti táj” közvetlen szemlélése itt bizonyos
metareflexív közegellenállásba ütközik, amely leginkább a technikai-vizuális
médiumok kódjaival fejthető meg.40 Mindez nem azért érdekes – hogy ezzel

36 A csöndnek vagy a különös jelentőségű hangoknak, vagy akár, amint azt Kulcsár Szabó is
kiemeli, az Eszmélet kezdőképében a természeti táj szó általi megalapozottságának, amikor is
az I. szakaszban a hajnal tiszta, lágy szavára oldódik el a földtől az ég.
37 Uo., 178.
38 Legkidolgozottabban Bókay Antal elemzése reflektál az így értett látványiságra, továbbá nála
szerepel ennek kapcsán a lacani vizuális percepció elmélete, még ha némileg pontszerűen
is, amely mentén kapcsolható a probléma bizonyos szubjektumelméleti megfigyelésekhez.
Bókay, József Attila poétikái, 138. és Bókay, Tekintet-konstrukciók...
39 Ennek kapcsán lásd Kékesi Zoltán kiváló Babits- (és Kassák-) elemzését: Kékesi Zoltán, Mint
hír a dróton. Babits: Mozgófénykép – Kassák: Utazás a végtelenbe = Induló modernség, kezdődő
avantgárd, szerk. Bednanics Gábor – Eisemann György, Ráció, Budapest, 2006, 264–274.
40 A XII. strófa mai olvasója számára könnyen lehet, hogy nem a jelenet „elképzelhetetlen-
sége” tűnik fel először, hanem annak „filmszerűsége”: a tükrözéseken keresztüli megmuta-
tás, de még az állandó mozgásban lévő vonat vizuális kiaknázása is manapság leginkább a
felvegyük Kulcsár Szabó argumentációjának fonalát –, mert ezáltal könnyebben

„láthatjuk” úgymond „lelki szemeink előtt”, hogy mit láthatott József Attila ki-
könyökölve a Korong utcai albérlet ablakán,41 hanem mert ez a sajátos képsze-
rűség a sajátos versnyelv eredménye; kapcsolódik a versszubjektum „sokszoro-
zódásának” dilemmájához és a vers alapmotívumaihoz (sötét/fény, csend/hang,
mozgás/állandóság) éppúgy, mint a szöveg modalitásának sajátságaihoz: a szö-
veg „látványisága”, sőt „képszerűsége” mintha korrelálna a versnyelv valós vagy
látszólagos alulretorizáltságával és a beszédhelyzet markáns leegyszerűsödésé-
vel. Mindez akár költészettörténeti távlatba is illeszthető, amennyiben az ilyen
látszólag „egyszerűsödő” – de jelen esetben nem „személytelen” – versnyelv
egyes esetei a jobb híján „tárgyias”-nak nevezett, a magyar líratörténetben nem
túlzottan részletesen tárgyalt költészet felé mutatnak,42 amelynek hatása a hábo-
rú utáni későmodern „újholdas” költészeten át ível a kortárs magyar költészet
meghatározó beszédmódjaiig. Ezen hatásvonalak felrajzolásához azonban a lí-
rai „tárgyiasság” fogalmának pontosítása és kiterjesztése szükségeltetik – ehhez
nyithat egy ajtót József Attila a magyar líranyelvet nyilvánvalóan meghatározó
versbeszédének ilyen érdekeltségű vizsgálata. E tekintetben, visszatérve Kulcsár
Szabó munkásságához, megjegyzendő, hogy újabb, korábban már említett köte-
tében, a Költészet és korszaküszöbben – jóllehet más fogalmi és elméleti háttér-
rel – fontos, hasonló irányokba mutató belátások fogalmazódnak meg a késő-
modern korszakküszöbbel kapcsolatban; e kötet verselemzéseiben, különösen
a két Kosztolányi-tanulmányban mintha éppen a fent említett „modalitásbeli”
mozzanatok játszanák a főszerepet, a Ha negyvenéves... elemzésében pedig kife-
jezetten a „leegyszerűsödő” költői megszólalás költészettörténeti jelentősége ar-
tikulálódik.43 Ezek az elemzések pedig jórészt azon alapulnak, ami a „Szétterült
ütem hálója” zárlatában bukkan fel, nevezetesen a „nyelvmedialitás” általános
vizuális-kulturális műveltség alaprétegeiben keresendő mozgókép-technikai közhely. E te-

kintetben a film éppen az a médium, amelyben a néző lehet egyszerre kint és bent is, példa
erre – hogy ne a filmtörténet klasszikusait emlegessük – majdhogynem az összes, valamilyen
lebutított pszichologizálásra épülő horror, thriller, sci-fi, krimi és más műfajú alkotás.
41 Az ilyen extrém referencializálástól még mintha Tverdota György is visszariadna (Tverdo-
ta, Tizenkét vers, 256.), aki egyébiránt kritikájában védelmébe vette a referenciális olvasatot
(vö. Tverdota, A József Attila-kutatás dilemmái, 8.), és értelmezésében – sok más elemzőhöz
hasonlóan – vissza-visszatér a referencializálható helyszínhez, mintegy újra megrendezve a
vélt versbéli jelenetet.
42 Az Eszmélet kapcsán Bókay említi – meglehetősen kifejtetlen formában – a tárgyias költésze-
tet, Bókay, József Attila poétikái, 145.
43 Kulcsár Szabó, Költészet és korszakküszöb, 15–61.
líranyelvi és József Attilánál tapasztalható jellegzetességein, ami itt elsősorban a

„hangszerűség” hegemóniáját megbontó „szövegszerűség” mediális aspektusait
jelenti,44 a nyelv fenti gondolatkísérlet értelmében vett vizuális és akusztikus di-
menzióinak ütköztetését kevésbé.
Az, hogy részletesebben időztünk el Kulcsár Szabó tanulmányának szöveg-
elemző gesztusainál, természetesen nem azt jelenti, hogy ezáltal „megfejtettük”
volna a tanulmányt, ellenben arra talán sikerült rávilágítani, hogy miként kör-
vonalazható az a „poétikai”, versolvasási diskurzus (amelyre alapulnak az elem-
ző tágabb, elméleti és irodalomtörténeti koncepciói), mire támaszkodhat, és
milyen irányok és kérdések felé mutat. Mindezt különösen arra való tekintettel,
hogy a költemény későbbi recepciója, mint azt vázlatosan megpróbáltam bemu-
tatni, szinte kizárólag holisztikus szemlélettel közelített a „Szétterült ütem háló-
já”-hoz, különféle koncepcionális kérdéseket továbbgörgetve. Sőt, bármennyire
is a magyar irodalomtörténet talán egyik legismertebb és legtöbbször elemzett
verséről van szó, ha például a 2013-as gyűjteményes kötetet nézzük, általában
sem nagyon kerültek terítékre a líraolvasás módszertani kérdései (nem mintha
nem kerültek volna szövegközelbe az interpretációk, leginkább mégis az „üze-
netre” vagy a „szerkezetre” ügyeltek, nem pedig a nyelv működésére). Ebben
nemcsak a „társadalmi-ideológiai” és a „pszichológiai”, vagyis a referenciális ol-
vasatok nehézkedése – éppen az tehát, amivel szemben Kulcsár Szabó pozicio-
nálja saját koncepcióját – játszhat szerepet, hanem talán a „gondolati líra” széles
körben elfogadott pecsétje is, amely valamely filozófiai belátás reményében fag-
gatja a költeményt. Ennek szinte parodisztikus színrevitele Tőzsér János cikke és
az általa gerjesztett vita; a vitaindító bejelentett „újdonsága” ugyanis éppen az,
hogy – első alkalommal szándékosan – mindenféle irodalmi kód vagy inkább:
irodalomolvasás kiiktatásával kísérli meg olvasni a szöveget. Tőzsér ötlete, ame-
lyet éppúgy erős mentegetőzés, mint később az irodalmárok részéről egyönte-
tű elutasítás kísért, valóban eléggé példa nélkülinek tűnik, jóllehet tendenciáját
tekintve nem magányos: az utóbbi évtizedekben többször tettek kísérletet arra,
hogy az irodalomra, az irodalmi változásokra valamilyen „külső” – társadalom-
vagy technikatörténeti, rendszerszemléletű vagy más elméleti – magyarázatot
adjanak; nyilván nem függetlenül attól, hogy egyfelől az irodalom valóban mé-
44 Kulcsár Szabó, „Szétterült ütem hálója”, 196. A médiaelméleti megközelítés ezek után igen
hosszú útra indul a Kulcsár Szabóhoz kapcsolható, magyar nyelven folyó irodalomtudo-
mányban (ennek még a legfontosabb köteteit sincs itt tér felsorolni), aminek kifejezetten a
líraelméletre vonatkozó aspektusait a Verskultúrák című, Kulcsár Szabó által társszerkesztett
gyűjteményes kötet kísérelte meg bemutatni.
lyen beágyazott különféle társadalmi és technikai rendszerekbe, másfelől mos-

tanság bizonyosan sokat változtak, változnak az irodalom – technikai, mediális,
társadalmi – „létfeltételei”. József Attila Eszmélet című verse azonban, túl a kánon
csúcsát illető kultuszon és az ezáltal is gerjesztett, felfokozott kontextuális kuta-
tásokon,45 alkalmas lehet arra, hogy figyelmeztessen: az irodalomhoz mégiscsak
a szövegen keresztül vezet az út. Kulcsár Szabó tanulmánya mintha leginkább
e – manapság talán már inkább túlérzékenynek vagy makacsnak tűnő – belátás
következményeinek feltérképezésére és koncepcionálására tenne javaslatot.
45 Ilyennek tekinthető József Attila prózai szövegeinek a közelmúltban megjelent kritikai kiadása
is (József Attila összes tanulmánya és cikke 1930–1937, I-II., szerk. Tverdota György – Veres
András, L’Harmattan, Budapest, 2018): a József Attila-filológia régi adóssága, amely azonban
akaratlanul is a József Attila „koncepcionális”, „ideológiai” lokalizációjában érdekelt kutatások
malmára hajtja a vizet (lásd pl. a kritikai kiadással kapcsolatos munkálatok eredményeit ös�-
szegyűjtő kötetet: „A lélek, a lét türelme”. Tanulmányok József Attiláról, szerk. Veres András,
Balassi, Budapest, 2017, amelyben kizárólag József Attilának a kortársaival való kapcsolatával
és a költő (ideológiai) gondolkodásának alakulásával kapcsolatos írások kaptak helyet).
114 ■ Főfejezet
Balogh Gergő
Irodalomontológia
A későmodernség költészettörténeti paradigmája
Kulcsár Szabó Ernő munkásságában
A későmodernség (utó- vagy másodmodernség) Kulcsár Szabó Ernő sokrétű és

kiterjedt költészettörténeti munkásságának legszisztematikusabban kidolgozott
és hatástörténetileg kétségkívül legjelentősebb kategóriája. A magyar irodalmi
modernség azon modellje pedig, amelybe a későmodernség maga is tagozódik,
ma már számtalan műelemzés és történeti analízis, egyetemi kurzus és oktatási
segédanyag, disszertáció és szakdolgozat alapját képezi, és mint ilyen, a jelenko-
ri irodalmi tudat alakításában rendkívül fontos, sőt megkerülhetetlen szerepet
játszik. Az, hogy a későmodernség, valamint az annak történeti tárgyalását le-
hetővé tévő keretrendszer hatástörténeti sikere ilyen méreteket volt képes ölteni,
nyilvánvalóan nem függetleníthető attól a ténytől, hogy az 1990-es években, a
rendszerváltás után önmagát – tárgyát, hatáskörét és eljárásait illetően – újra-
pozicionálni és újradefiniálni kénytelen/akaró magyar irodalomtudományos
gondolkodás csak igen kevés valóban hatékony, mégis kifinomult, kimunkált
irodalomtörténeti modellt volt képes a hazai értelmezőközösség számára aján-
lani. Ezen túl azonban az is egyértelműnek látszik – és a hatástörténeti siker
elsődleges okai inkább ebben keresendők –, hogy a magyar irodalmi modernség
Kulcsár Szabó-féle modellje összetett irodalomelméleti és filozófiai vonatkozás-
rendszere által lehetővé tette a modern magyar irodalom nemzetközi tudomá-
nyos eredményeken nyugvó, európai kontextusban való újraszituálását (mind
az együttállások, mind a lokális jellegzetességek bizonyos tendenciáit felvázol-
va), ami amellett, hogy ösztönzőleg hatott az összehasonlító irodalomkutatásra,
a nemzeti irodalomtörténeti vizsgálódások szemléletében és módszertanában is
jelentős átalakulásokat eredményezett.
A modell, amelyet Kulcsár Szabó Ernő megalkotott, integratív jellegű. In-
tegrativitása kettős struktúrával bír. Egyfelől a modellt létre hívó és működtető
Irodalomontológia ■ 115
irodalomszemléleti belátásokkal, másfelől pedig a modell poétikatörténeti keret-

rendszere által tételezett hagyományfolytonossággal hozható összefüggésbe.
Irodalomszemléleti szempontból az integratív jelleg kiemelése mindenek-
előtt az értelmezői pozíció mibenlétével kapcsolatos belátásokat tesz látható-
vá. Az integrativitás ebben az esetben nem jelent mást, mint a megismeréstől a
megértés felé való ismeretelméleti elmozdulást,1 vagyis a megismerhető tárgy-
ként szemlélt, és ekként önmagában is jelentéses irodalmi mű koncepciójának
tételezése helyett annak hangsúlyozását, hogy a jelentés nem adott, hanem léte-
sül, és az értelmező szükségszerű módon vonódik be – vagy másként: integráló-
dik – a jelentés létesülésének folyamatába.2 Ez utóbbi a filozófiai hermeneutika
alapvető belátásaiból3 építkező perspektívából nézve ugyanis az értelmező és az
értelmezendő tárgy, az olvasó és a megismerhető, jelentéses szöveg karteziánus
ismeretelméleti különbsége többé nem tartható fenn. Ennek az az oka, hogy
az olvasó értelmezői horizontja – így az ő történeti-kulturális helyzete: hagyo-
mánytudatának és hagyomány általi tudattalan érintettségének, képzettségének,
tárgyi ismereteinek, elvárásainak, előítéleteinek és előfeltevéseinek stb. összessé-
ge – meghatározza a szöveghez való viszonyulás lehetséges módjait. Mint ilyen
tehát csakis az irodalmi mű olyasfajta értelmezését teszi lehetővé, amely elvá-
laszthatatlan a befogadás történeti-kulturális feltételrendszereitől.
A jelentés létesülése alapszerkezetét illetően ekként egyszerre lesz nyitott (az
eltérő korok befogadóinak más perspektívái, sőt az újraolvasás felé) és deter-
minált (a szövegelőállítás, továbbá az olvasás közös kulturális-társadalmi meg-
határozottságai felől). Ez azt is jelenti, hogy a befogadó szubjektivitása hiába
válik az esztétikai kommunikáció e rendszerének kiemelten fontos elemévé, a
szubjektivitás szerkezete nem az olvasás értelemlétesítő erejének totalizálása –
1 Vö. Kulcsár Szabó Ernő, Történetiség – megértés – irodalom, Universitas, Budapest, 1995,
6–7. A fenti megkülönböztetés tagjai behelyettesíthetők az „átadás” és a „megtörténés” fogal-
maival. Megismerés és megértés kérdéséhez ezek perspektívájából lásd Kulcsár Szabó, Meg-
értés – történés – létesülés. A tudományos irodalomértelmezés dilemmáiról = Uő., Költészet és
korszakküszöb. Klasszikusok a modernség fordulópontján, Akadémiai, Budapest, 2018, 213–219.
2 „Az integratív történeti szempont ebben a felfogásban az irodalomtörténet értelmezőjének szi-
tuáltságát is magában foglaló hatástörténeti folyamat megnyilvánítójaként érvényesül: a hagyo-
mány történésétől nem függetlenedő hatástörténeti tudat lényegében a folyamatban való ben-
neállást, az értelmezés előfeltételezett integráltságát vetíti vissza dialóguspartnereként értett tár-
gyára.” Kulcsár Szabó, Az irodalmi modernség integratív történeti értelmezhetősége = Uő., Be-
szédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben, Argumentum, Budapest, 1996, 14.
3 Lásd Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, ford. Bonyhai Gábor, Gondolat, Budapest,
1984.
116 ■ Balogh Gergő
és így a ’minden olvasat legitim’ vagy a ’csupán interpretáció kérdése, mit ér-
tünk alatta’ szemléleti pozíciói –, hanem önnön formális megragadhatatlansága,
vagyis a műtől való lényegi elválaszthatatlansága felől közelíthető meg. Mivel az
értelem létesülése a hermeneutikai irodalomértés perspektívájából csakis egy
dialogikus, a művel folytatott párbeszéd formájában hozzáférhető folyamat ke-
retein belül képzelhető el – a dialogikusság így a jelentés létmódjaként válik
azonosíthatóvá4 –, az olvasás aktusát az olvasó hagyomány általi megelőzött-
sége, feltételezettsége, valamint az irodalmi mű mint a megértendő hagyomány
megnyilvánulása („az irodalom elsősorban a hagyomány nyelviségének formá-
ja”)5 egyaránt alakítja. A megértés ekként mindig önmegértés is, hiszen az, aki
megért, legalább részben a hagyományhoz való hozzátartozásának mibenlétét
érti meg. Ugyanakkor az önmegértés eszerint nem lehet független a megértés
dialogikus folyamatának, a művel (és a hagyománnyal) folytatott párbeszéd-
nek a (nyelvi) tapasztalatától.6 Az, amit énként ismerünk fel, akárcsak a költői
mű,7 ezért maga is kiszolgáltatott a jelentéslétesülés nyelvi, dialogikus létmód-
jának. A szubjektivitás tehát nem a szubjektum és az objektum eredendő szem-
benállását tételező megismerés ismeretelméleti prepozíciójaként, hanem az ezt a
megkülönböztetést felszámoló, a szubjektum és az objektum egymásba omlását
modelláló megértés létesítette pozícióként gondolható el.
A modell integrativitásának másik, poétikatörténeti vetülete tulajdonkép-
pen az avantgárd szövegalkotási eljárások történeti értelmezhetőségének kér-
désében áll. Az avantgárd a magyar irodalmi modernség Kulcsár Szabó által
adott leírásában ugyanis rendkívül fontos, az irodalmi hagyományfolytonosság
szerkezetének felvázolásában pedig egyenesen kulcsfontosságú szerepet tölt be.
A klasszikus modernség, a történeti avantgárd és a későmodernség alkotta mo-
4 Kulcsár Szabó, Az univerzális tündérmesék után = Uő., Az új kritika dilemmái. Az irodalom-

értés helyzete az ezredvégen, Balassi, Budapest, 1994, 30.
5 Kulcsár Szabó, Szellem vagy betű? Előszó = Uő., Megkülönböztetések. Médium és jelentés az
irodalmi modernségben, Akadémiai, Budapest, 2010, 10.
6 Vö. Kulcsár Szabó, Az irodalmi modernség…, 18.
7 „[Az irodalmi mű o]lyan én-t rejt, amelynek megragadhatóságára nincs nyelven túli eszköze
az értelmezésnek. […] Az irodalmi beszéd alanya egy integratív irodalomtörténet nézőpont-
jából olyan absztrakt individualitás tehát, amelyet a nyelvhasználat én-jeként kell értenünk.”
Uo., 19. „A lírai szöveget a meghallandó hang olyan partitúrájaként kell elgondolnunk, amely
csak a megszólaltató utánmondásban jut tényleges esztétikai léthez.” Kulcsár Szabó, Költé-
szet és dialógus. A lírai művek befogadásának kérdéséhez = Uő., A megértés alakzatai, Csoko-
nai, Debrecen, 1998, 37.
dern irodalomtörténeti horizont8 itt nem a megszakítottság – habár a megsza-

kítások maguk is a korszakváltások lényegi tényezői9 –, hanem a folytonosság,
az irodalmi jelhasználat paradigmatikus sajátosságai felől nyer értelmet. Szem-
ben a „hagyományőrző modernség” koncepciójával, mely a későmodernséggel
rivalizálva szintén az 1920-as és 1930-as években végbemenő szemléletváltást
kívánja megragadni, a modernség integratív történeti modellje nem tételezi az
avantgárd utáni poétikáknak az avantgárd tapasztalatától való függetlenedni tu-
dását (ahogy az egyes, korábbi diszkurzív formációk eltűnését sem), mely felté-
telezésre a klasszikus modernséghez visszaforduló hagyományőrző modernség
elgondolása (hasonlóan az újklasszicizmushoz,10 melynek az egyfajta modulá-
ciója) épül.11 Mint ilyen, a hagyományőrző modernség főként esszékre és poe-
tológiai írásokra támaszkodó, ám meglehetősen kisszámú költői művet felvo-
nultató leírása látványosan nem tud mihez kezdeni az önmagát túlélő történeti
avantgárd deperszonalizációs poétikáinak örökségével, és így az 1930-as évek
poétikai változásainak nyelvi komplexitásával sem.12 Pedig ahogy a legutóbb
Nagy Csilla épp e korszakalakzat diszkurzív lehetőségeit vizsgálva – Kulcsár
Szabó után – joggal kiemelte, minden jel arra mutat, hogy „az avantgárd bi-
zonyos szegmensei részévé válnak az avantgárd utáni modernség poétikájának
8 A kezdetben háromfázisú (klasszikus modern, történeti avantgárd, posztmodern: Kul-

csár Szabó, Klasszikus modernség, avantgarde, posztmodern. Az irodalmi modernség és az
„egész”-elvű gondolkodás válsága, Kortárs 1990/1., 129–142.), majd a későmodernség kategó-
riájával négyfázisúvá bővülő modell negyedik, a modernség horizontjának lezárulását látha-
tóvá tévő tagja a posztmodern. Mivel jelen tanulmány elsősorban a későmodernségre kon-
centrál, a posztmodern az előbbiek értelmében kívül esik vizsgálódási körén. Megjegyezhető
mindenesetre, hogy a posztmodern jelentősége a szerző életművében egyre csökken, egyre
kisebb súllyal van jelen, hogy aztán a korszaknak – mint korszaknak – szentelt figyelem szin-
te teljesen eltűnjön (párhuzamosan a későmodernségnek szentelt figyelem növekedésével).
Ez természetesen nem járt együtt a korszak szerzőire irányuló érdeklődés meglazulásával: a
szerző legutóbbi kötetének (Költészet és korszakküszöb) vizsgálódásai során Oravecz Imre és
Esterházy Péter egyaránt jelentős szerephez jut.
9 Vö. Kulcsár Szabó, A zavarbaejtő elbeszélés, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1984, 17.
10 Vö. Kulcsár Szabó, A kettévált modernség nyomában: A magyar líra a húszas–harmincas
évek fordulóján = Beszédmód és horizont, 43–44.
11 A hagyományőrző modernség fogalmához lásd Tverdota György, A hagyományőrző mo-
dernség felé = Uő., Hagyomány és lelemény. A magyar irodalmi modernség első hulláma,
Kalligram, Budapest, 2018, 41–50. Tverdota, A hagyományőrző modernség születése = Uo.,
51–64.
12 Lásd ehhez: Kulcsár Szabó, Medialisierung des Literarischen = Geschichte der ungarischen
Literatur. Eine historisch-poetologische Darstellung, szerk. Ernő Kulcsár Szabó, De Gruyter,
Berlin–Boston, 2013, 421–422.
is”.13 Amíg tehát a hagyományőrző modernség koncepciója alapvetően elutasítja

egy, az avantgárd tapasztalatát is saját horizontjába építő, az 1920-as és 1930-
as évek fordulója környékén feltűnő irodalomtörténeti paradigma lehetőségét
(a visszafordulás – a diskurzusok sokféleségét homogenizáló és a történetisé-
get így egydimenziós mozgássá redukáló – alakzatát szervezőelvvé avatva), a
modernség integratív modellje, mely az avantgárdtól való teljes elfordulás, va-
lamint a humanitas értékszemléletéhez való visszafordulás helyett az avantgárd-
dal való poétikai folytonosságot, továbbá egy új, immár nem emberközpontú
értékszemléleti horizont megjelenését hangsúlyozza, az avantgárd örökségét a
későmodern költői alkotás szerkezetébe „integrálja”, azt az irodalomtörténeti
alakulásfolyamat konstitutív elemeként ismerve fel.
A klasszikus modernség és a történeti avantgárd, noha a poétikáik között
felfedezhető strukturális különbségek számottevők, Kulcsár Szabó modelljében
ugyanabba a szemléleti paradigmába tagozódik.14 A későmodernség az e pa-
radigma kimerülésére adott költői válaszként ragadható meg. (Innen nézve a
klasszikus modernség már Ady költészetének alakulástörténete során,15 a tör-
téneti avantgárd pedig legkésőbb Kassák Lajos Földem, virágom című 1935-ös
gyűjteményes kötetével – a hazai avantgárd „hattyúdalával”16 – elérkezett saját
határaihoz.) A hasonlóságok és különbségek rendszere, mely az irodalomtör-
téneti periodizáció alapját képezi, két fő, egymással szoros összefüggésben álló
szervezőelv köré csoportosul („mindig az individuumfelfogás és a nyelvhez való
viszony – antropológiai horizontban megmutatkozó – változásai képezik azokat
a »korszakküszöböket«, amelyek nyomán az esztétikai tapasztalat elidegenedik
korábbi önmagától” [Kiemelés – B. G.]).17 A klasszikus modernség, a történeti
avantgárd és a későmodernség eszerint elsősorban „az individuumfelfogás és a
nyelvhez való viszony” tekintetében válik el egymástól, és mutathat hasonlósá-
gokat, vagyis a korszakfordulók a lírai beszéd szubjektumszerkezeti sajátosságai
és e beszéd (szubjektumlétesítő) nyelvi valóságának, poétikai-retorikai dimen-
ziójának egyidejű vizsgálatával tehetők láthatóvá.
13 Nagy Csilla, A megnevezés modora. Terminusok, koncepciók és stratégiák a ’20–30-as évek

irodalmának meghatározására, Irodalmi Szemle 2018/9., 77.
14 Vö. Kulcsár Szabó, Az irodalmi modernség..., 12.
15 Kulcsár Szabó, Az „Én” utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti metalep-
szis nyomában = A megértés alakzatai, 66.
16 Kulcsár Szabó, „…Ki üdvözöl téged születő pillanat”. Alanyiság és deperszonalizáció a hú-
szas évek Kassákjánál = Beszédmód és horizont, 127.
17 Kulcsár Szabó, Történetiség – megértés – irodalom, 33.
Egy új paradigmatikus irodalmi jelhasználati mód feltűnése sohasem ered-

ményezi a korábbiak maradéktalan eltűnését, ugyanakkor felhívhatja a figyel-
met azok nagyfokú erodáltságára, a korszakban való egyidejű egyidejűtlenség-
ként érzékelhetővé váló, maradványszerű jelenlétére. A modell történeti kategó-
riái ennek értelmében mindenekelőtt diszkurzív formációk jelölői. Logikájához
hozzátartozik, hogy egymással párhuzamosan több ilyennel is számol (ezek
lehetséges mennyiségét Kulcsár Szabónál csupán hagyományuk elevensége kor-
látozhatja), ugyanakkor az, hogy e formációk közül az adott irodalomtörténeti
időszakban melyik bizonyul jelentősebbnek, az irodalom hatástörténeti analí-
zisében a rájuk következő domináns tendenciák – végső soron a jelen irodalmi
tudata18 – felől látható be. Ezért rendkívül lényeges felfigyelni arra a József Attila
és Szabó Lőrinc poétikái által kezdeményezett későmodern paradigmaváltás te-
kintetében, hogy Weöres Sándor, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes e for-
mációk deperszonalizációs hagyományát írja tovább19 (tulajdonképp utat nyitva
a posztmodernnek nevezett poétikák felé), míg ezzel a tendenciával nagyjából
párhuzamosan Illyés Gyula, Nagy László, Fodor András és Kormos István is a
klasszikus modernség paradigmáján belül maradva bontakoztatja ki költésze-
tét,20 ahogy Vas István, Jékely Zoltán, Kálnoky László és Csorba Győző sem sza-
kad el annak örökségétől.21 Az előbbiek, szemben az utóbbiakkal, Kulcsár Szabó
költészettörténeti munkáinak perspektívájából pontosan azért nem sodródtak a
kánon peremére, mert „az individuumfelfogás és a nyelvhez való viszony” olyan
formációival szembesítenek, amelyek a kortárs irodalmi tudat kérdéseire sokat-
mondóbb válaszokat képesek adni.
A magyar klasszikus modernség két domináns irányának példaszerű meg-
nyilvánulását Kulcsár Szabó Ernőnél Ady Endre és Babits Mihály költészete je-
lenti. Míg az Ady-líra eszerint a beszéd eredetét rendre egy, a szövegen kívül
18 „Minthogy az irodalmi mű léte nem önmagára utalt ténybeliség, hanem mindig függvénye a
kérdező és értelmező recepciónak, szükségképpen csak akkor határozható meg a maga történe-
ti összefüggésében, ha esemény-voltát az a temporalitás tárja fel, amelyiket viszont mű (szöveg)
és befogadás, produkció és recepció összjátékának folyamata tesz hozzáférhetővé.” Uo., 91.
19 Vö. Kulcsár Szabó, A magyar irodalom története (1945–1991), Argumentum, Budapest,
1993, 36–37, 57, 64. Ugyanakkor: „A lírai alany közvetlen beszédlehetőségeit felfüggesztő
hermetizmus a hatvanas évek magyar költészetében sem lépte át azokat a határokat, ame-
lyeken túl a személytelen beszédmód olyan formái helyezkednek el, ahol a szöveghez kap-
csolható szubjektumképzetek eliminációja már az én megalkothatatlanságának lesz poétikai
következménye.” Uo., 130.
20 Vö. Uo., 46, 49–55.
21 Vö. Uo., 71.
elhelyezkedő énhez társítja (a lírai megszólalást ennek az énnek a hangjaként

megtapasztalhatóvá téve), és ezzel stabilizálja a színre vitt szubjektivitás szer-
kezeti alapjait (hiszen ez a hang csupán reprezentációja a referenciálisan vis�-
szakövethető, nyelven túli, ám emberi akaratnak), valamint korlátozza vagy fel-
függeszti a költői nyelv potenciálisan felforgató poétikai-retorikai erejét (mivel
ekkor nem az a döntő, amit a nyelv tesz, hanem az, amit az akarat mint lényeget
megnyilvánít),22 addig Babits költészetében a vallomásosság későromantikus
öröksége kevésbé erősen, sőt poétikailag szabályozott módon van jelen: „Ady
explozív individualizmusa az egyik póluson a lírai alany olyan fölényét állan-
dósítja, amely lényegében a konfesszionális élményköltészet mintái közelében
tartja még az 1912 utáni expresszionisztikus hangnemeit is. […] A másik pólu-
son az a Babits-féle individualitás helyezkedik el, melynek szerepmintái ugyan
szintén nem a mallarméi személytelenített beszédmódhoz kapcsolódtak, de
Adyhoz képest mérhetetlenül korlátozták a vallomástevő alany közvetlen vers-
béli jelenlétét.”23 A századfordulón színre lépő magyar klasszikus modernség
szerkezetében ebből a perspektívából mindazonáltal egy strukturális hiány vá-
lik azonosíthatóvá, hiszen a honi költészettörténeti folyamatok a németországi-
aktól vagy a franciaországiaktól való meghatározó erejű különbözőségük okán
nem engedtek teret az olyan poétikai eljárásoknak, melyek így vagy úgy, de
végső soron a nyelvi működés szuverenitását kísérelhették volna meg kiaknáz-
ni, méghozzá az individualitás formációinak ezzel összefüggő háttérbe szorítá-
sával.24 Az induló modernség valóban jelentékeny – rendszerint Ady kapcsán
tárgyalt25 – tematikai újításai az integratív modell perspektívájából tehát nem
kapcsolódtak össze radikális poétikai változásokkal.
Az én a magyar klasszikus modernségben ennek következtében mint az or-
ganikus egységként szerveződő költemény26 központi alakzata, egy, a mű nyelvi-
ségétől lényegében érintetlen – hiszen eredetét illetően nem nyelvi – pozícióként
gondolható el. Az avantgárd poétikák magyarországi megjelenése – bár az orga-
nikus műeszmény felszámolása, az „én-nélküliség”, „az én eliminációja”27 egyér-
telmű törekvésük volt, és a hang deperszonalizációjának, sőt a beszélő dezantro-
22 Vö. Kulcsár Szabó, Az „Én” utópiája és létesülése, 57.

23 Kulcsár Szabó, A kettévált modernség nyomában, 33.
24 Vö. Uo., 38–40.
25 Lásd ehhez: Kulcsár Szabó, Hatás, befogadás, esztétikai tapasztalat = Uő., Műalkotás – szö-
veg – hatás, Magvető, Budapest, 1987, 443.
26 Vö. Kulcsár Szabó, A kettévált modernség nyomában, 46.
27 Kulcsár Szabó, A magyar irodalom története…, 64.
pomorfizációjának poétikáival komoly hatást gyakoroltak a költői megszólalás

további lehetőségeire (jelentősen kitágítva a klasszikus modernség határait is: itt
eszünkbe juthat Kosztolányi Dezső Meztelenül című kötete) – nem járt együtt a
hang eredetének művön belülre helyezésével, vagyis egy, a szöveg poétikai-re-
torikai működése által létesített hang vagy szólam előléptetésével (innen néz-
ve kifejezetten beszédes, hogy Kassák Lajos költészete idővel maga is a vallo-
másosság formáiba húzódik vissza). Ennyiben maguk is abban a tartományban
rendezkednek be, amelyet a klasszikus modernség én és világ, szubjektum és
objektum között létesített eredendő különbségtétele kormányoz. A Kulcsár Sza-
bó Ernő által későmodernként azonosított poétikák legjellemzőbb közös voná-
sa, hogy az előbbi jelhasználati paradigmával – ha úgy tetszik, az eszközjellegű
nyelvhasználati módok modern formáival – szemben a későmodern költői mű
saját jelentésképződésének nyelvi lehetőségfeltételeit (és ennyiben jelentésének
mindenekelőtt a nyelvi létmódját), így közvetítettségét, nyelv általi megelőzött-
ségét állítja az előtérbe. A későmodern vers beszédének értelmezhetősége ezért
azon múlik, hogy mennyire vagyunk képesek a jelentéslétesülést egy, a költe-
mény poétikai-retorikai és/vagy szintaktikai rendszere által formált, és ekként
előreláthatatlan eseményként – nem pedig az előtér/látható (vers) és háttér/mö-
göttes (kifejezendő tartalom) közötti inherens megkülönböztetés által szerve-
zett, valamely lényegiségre irányuló utalási rendszerként28 – elgondolni.
A magyar versköltészet, vagy legalábbis annak egy bizonyos vonulata mint
ilyen az 1920-as és 1930-as évek fordulóján az integratív modell perspektívájá-
ból nemcsak soha nem látott szinkronba kerül az európai költészettörténeti fo-
lyamatokkal,29 hanem az irodalom azon eredendő, nyelvi tapasztalatként hozzá-
férhető dialogikusságát – a nyelvi ön/létmegértés módjaként – nyilvánítja meg,
amely Kulcsár Szabó munkásságának tanúsága szerint, mint látható volt, az iro-
dalom létmódjának legalapvetőbb szintű sajátossága.30 A későmodern művek-
28 Vö. Kulcsár Szabó, A kettévált modernség nyomában, 47.

29 Vö. Kulcsár Szabó, A magyar irodalom története…, 15. Továbbá: Kulcsár Szabó, Előszó =
Költészet és korszakküszöb, 10.
30 „Az alakzatok mögékerülhetetlen retorikai medialitása ismerteti föl igazi belső nyelvi össze-
függésként azt, hogy a szubjektum éppen ugyanazért nem veheti uralom alá az ember nyelvi
konstitúcióját (azaz: nem kerülhet kívül saját nyelvi mivoltán, nem »előzheti meg« a nyelvhez
tartozást), amiért a nyelv nem keríti kézre a világot.” Kulcsár Szabó, Az „immateriális” beíró-
dás. Az esztétikai tapasztalat medialitásának kérdéséhez = Uő., Szöveg – medialitás – filológia.
Költészettörtént és kulturalitás a modernségben, Akadémiai, Budapest, 2004, 70–71. „Az iro-
dalom nyelvében egy olyan – eredendően immateriális – közeg medializálódik, amely a maga
mediális státuszát mindig előzetes nyelvi tapasztalatot megszólaltatva képes csak elfoglalni.”
kel, valamint a későmodernség történeti lehetőségfeltételeivel való foglalkozás

innen nézve nemcsak irodalomtörténet, hanem irodalomontológia is – abból
kísérel meg feltárni valamit, amiként az irodalom van és lehet.
A jelentéslétesülés módjainak későmodern változásai, melyek elsősorban
József Attila (Medvetánc), Szabó Lőrinc (Te meg a világ) és Kosztolányi Dezső
(Számadás) költészetében mentek végbe,31 messzemenő következményekkel
jártak. A jelentéses beszéd eredetének elmozdulásai, miként ezt Kulcsár Szabó
számos írása kiemeli, egyfelől kibillentik a jelentés alapjaként vagy garanciája-
ként tételezett klasszikus modern szubjektivitást stabil helyzetéből, másfelől pe-
dig ennek során a jelentéslétesülés folyamatának nem-emberi aspektusait, a lírai
hang megképződésének nem-antropológiai alapjait hozzák a felszínre. A késő-
modernség „költészeti horizontjában vált ugyanis elsődleges poétikai tapasz-
talattá a lírai alanynak az a nyelvi-retorikai feltételezettsége, amely kérdésessé
tette a líra hegeli értelmezésének egyik legmakacsabb, kései dogmáját. Éspedig
azt, hogy a lírai »bensőségen« keresztül közvetlenül és a legtisztább formában
jut szóhoz a vallomástevő szerzői szubjektivitás. A nyelv általi megelőzöttségnek
ez a tapasztalata a lírában a 30-as évekre úgyszólván megfordította a klasszikus
képletet: a versbeli én nemhogy fölcserélhetővé […], azonosíthatóvá vált volna a
szöveg szerzőjével, hanem a nyelv olyan termékeként konstituálódott, akit/ame-
lyet egyre kevésbé lehetett már identikus antropológiai alakban, vagyis valamely
életrajz alanyaként elgondolni.” 32
A lírai hang deperszonalizált és dezantropomorf jellege az avantgárd örök-
ségeként rendkívül lényeges tényezőként lép be a későmodern költői mű hori-
zontjába (még ha az avantgárd nyelv- és szubjektumfelfogással szemben mind
Szabó Lőrinc, mind József Attila, bár más okokból, fenntartásokkal is viselte-
tett).33 Ugyanakkor ennél a mozzanatnál is fontosabbnak mutatkozik az, ami-
ként az irodalmi mű ennek lehetőségfeltételeit előállítja. Nem mindegy ugyanis
az, hogy a lírai én nem-emberi (nyelvi, történeti, technikai, biológiai) feltéte-
lezettsége csupán tematikus szinten jelenik meg, vagy a retorikai, poétikai és
szintaktikai mozgások közvetettségében tör fel.
Kulcsár Szabó, Laikus olvasás és esztétikai megkülönböztetés. Avagy a műveltségi irodalom-

eszmény vége (?) = Megkülönböztetések, 122. Lásd még ehhez: Kulcsár Szabó, Előszó, 8.
31 Vö. Kulcsár Szabó, „Gyík egy napsütötte kövön”. Szabó Lőrinc és a modern líra biopoétikai
kezdetei = Költészet és korszakküszöb, 112.
32 Kulcsár Szabó, A felejtés lírai „mnemotechnikái”. Oravecz Imre és az 1972. szeptember =
Szöveg – medialitás – filológia, 238.
33 Kulcsár Szabó, A kettévált modernség nyomában, 59–60.
Az én destabilizációjának lírai alakzatai közötti különbséget Kulcsár Szabó

elemzéseiben Babits Mihály és József Attila példái szemléltethetik. Első ránézés-
re Babits Csak posta voltál című verse akár a későmodern alkotás mintapéldá-
ja is lehetne, hiszen a klasszikus modern én világképző teljesítményének olyan
erőteljes dekonstrukcióját viszi színre, amely végül az én közvetítettségének és
puszta közvetítő jellegének, nyomszerű létmódjának nyugtázásába torkollik:
„Életed gyenge szál amellyel szőnek / a tájak s mult dob hurkot a jövőnek: / amit
hoztál, csak annyira tied / mint a por mit lábad a szőnyegen hagy. / Nem magad
nyomát veted: csupa nyom vagy / magad is, kit a holtak lépte vet.”34 A versbeszéd
poétikai-retorikai rendszerét szemügyre véve azonban azt is láthatjuk, hogy bár
a Babits-vers egy olyan tapasztalatot szólaltat meg, amely az 1920-as és 1930-as
évek fordulóján feltűnő új költészettörténeti paradigma egyik legsajátabbjaként
értékelhető, a Babits-féle versbeszéd ezt úgy teszi, hogy ezt a tematikai vezérfo-
nalat nem kapcsolja össze a klasszikus modern hang szerkezetének megváltozta-
tásával.35 Mivel tehát a Babits-vers poétikai-retorikai és szintaktikai szinten nem
ingatja meg a lírai én pozícióját, a későmodern tapasztalatot egy, alapvetően a
klasszikus modern szubjektivitás szerkezetében megalapozott lírai megszólalás
által viszi színre. Ugyanez az oka annak, hogy a későmodern vers tulajdonképp
mind szemléleti, mind poétikai értelemben szemben áll a klasszikus modern
poétikák csúcsteljesítményével, az én antropológiai perspektíváját abszolutizáló
modern létösszegző verssel.36 Ez ismét csak ráirányíthatja a figyelmet arra, hogy
az integratív modell a korszakváltások mellett hangsúlyozottan egyidejű, ám
nem egyenlő irodalomtörténeti súlyú diszkurzív formációkként értett korszak-
alakzatok vizsgálatához nyújt eszközöket. Perspektívájából József Attila Kész a
leltára vagy [Talán eltünök hirtelen…]-je például egészen más poétikai alapokon
nyugszik, és másként is érthető meg, mint a költő későmodernként azonosí-
tott alkotásai, noha kronológiai szempontból az Eszmélet, a későmodernség egy
emblematikus verse, mindkettőt jócskán megelőzi.
Kulcsár Szabó József Attila-elemzései éppen arra mutatnak rá, hogy a költő
egyes, az életmű tekintetében is meghatározó versei (például: Téli éjszaka, Esz-
34 Babits Mihály, Versenyt az esztendőkkel! Uj költemények (1928–1933), Nyugat-kiadás, Buda-

pest, 1933, 90.
35 Lásd Kulcsár Szabó, „Nincs benne tűz…”? Babits 125 = Megkülönböztetések…, 205–207.
A Mint forró csontok a máglyán példáján: Kulcsár Szabó, A kettévált modernség nyomá-
ban, 50–51.
36 Lásd ehhez: Kulcsár Szabó, Honnan és hová? Az „önmegszólító” vers távlatváltozása a kései
modernség korszakküszöbén = Költészet és korszakküszöb, 33, 35.
mélet, Magány, „Költőnk és Kora”) mindenekelőtt az organicitás, a jel és a jelölő

problémátlan egymásra vonatkozásának elvével szegülnek szembe.37 E kapcsolat
destabilizálásának több aspektusa is van:
1. Egyfelől a bensőségességből kiinduló vagy abba, mintegy a világgal szembe-

helyezkedve és oltalmat keresve – ekként valójában nyelvi konstitúcióját meg-
ismételve – visszahúzódni vágyó klasszikus modern versbeszéd József Attilánál
egy, a bensőségesség fenyegetésével szembesülő beszéddé válik. A belső tehát itt
– akárcsak Szabó Lőrincnél – nem talapzata az önmegértésnek, hanem annak
megbontója.38 Ha az önmegértés a későmodernség konstellációjában nem szület-
het meg a szubjektum önmagára hajlásából (a szubjektivitás autoreferens előlé-
péséből és önfenntartásából), annak az az oka, hogy a szubjektivitás későmodern
struktúrájára nézvést egy, az én beszédét világteremtő – hiszen a szubjektivitás
és az objektivitás rendszereit minden mást megelőzve, első ízben létesítő és sza-
bályozó – erővel felruházó aktus (vagyis a költői szó létre hívása egy nyelv előtti
pozícióból)39 a világtapasztalat dialogikus létmódját kezdi ki vagy függeszti fel.
Részben ezzel is magyarázható az, hogy a későmodern költészetben felerősödnek
a lírai hang kívül helyezésének gyakran intenzív technikai medializációval ös�-
szekapcsolódó, és ekként az ént saját nem-emberi vonatkozásai felől eminensen
elgondolhatóvá tévő poétikái. Az önmegértés itt nem a világtól való elkülönülés,
hanem az ahhoz való hozzátartozás vonatkozásában válik lehetségessé.
2. Az organicitás elve felbontható az irodalmi szöveg egészelvűségének feladá-

sával, ami József Attilánál, mint Kulcsár Szabó az Eszmélet elemzése során ki-
emeli, egy alapvetően moduláris szerkezeti logika felől is elgondolhatóvá teszi a
verset (ennek példája a [Magad emésztő…] és az Eszmélet közötti szövegáthelye-
37 Vö. Kulcsár Szabó, „Szétterült ütem hálója”. Hang és szöveg poétikája: a későmodern kor-
szakküszöb József Attila költészetében = Uő., Irodalom és hermeneutika, Akadémiai, Budapest,
2000, 181. Vö. Kulcsár Szabó, Csupasz tekintet, szép embertelenség. József Attila és a humán
visszavonulás költészete = Megkülönböztetések, 213.
38 Vö. Uo., 225.
39 „Az egyik legmesszebb ható költészettörténeti fordulat azonban, amelyet a későmodern líra
József Attila és Szabó Lőrinc kezén […] végrehajtott, éppen abban mutatkozott meg, milyen
következetességgel vetették el és értették újra e szövegek az önmagának elégséges szubjekti-
vitás klasszikus-modern örökségét. Közelebbről is annak központi érvényű, utóromantikus
metonímiáját: a versben megnyilatkozó, »teremtő« költői lélek omnipotenciájának és aurati-
kus szubtilitásának (»anyagtalanságának«) képzetét.” Uo., 241.
ződés).40 Ez az új, későmodern versszerveződési elv úgy bontja fel a jelölők és a

jelöltek közti organikus, a klasszikus modernségben még erőteljesen ható kap-
csolatot, hogy a műegész szempontjából kijelölhető jelölteket megtöbbszörözve
a jelölés lehetséges utalásstruktúráját is módosítja. A szavak, mondatok helye az
effajta műben ennek értelmében nem lehet kizárólagos. A műalkotás ezért nem
kezelhető a nyelvnek, és ami még fontosabb: a költői nyelvnek a hagyományhoz
való viszonyától függetleníthető – egyszeri, megismételhetetlen és a klasszikus
modern szubjektivitás mintájára önmagára záruló – struktúraként.
3. A jelentésképződés organikus rendje végül, de nem utolsósorban felszámo-

lódhat a szöveg poétikai-retorikai és szintaktikai működésének előtérbe állítá-
sával. Ekkor a szöveg (a nyelv önkényes, mechanikus és erőszakos műveletei)
mintegy a beszéd (az értelemteli nyelv) ellen fordul, felülírva a problémátlan
jelentéstovábbítás képleteit. Ez ugyanakkor a későmodern költészetben nem
jelenti a nyelvi szuverenitás érvényesülésének a végletekig fokozását, mivel „a
József Attila-versek hangsúlyosan olyan szabályok jegyében születnek, amelyek
a poiészisz jellegű tevékenységet úgyszólván megosztják a szöveg mindenkori
alanya és nyelvi alkotó képessége között. Kizárva így mind az önmagára vissza-
reflektált szubjektivitás, mind pedig a matériával azonosított (arra egyszerűsí-
tett) nyelv esetlegességének önkényét”.41 A nyelv uralom alá hajtása (klasszikus
modern) és a nyelv eluralkodása (posztmodern) helyett a későmodernségben
eszerint tehát a nyelv materiális és szemantikai dimenzióinak – destabilizáló jel-
legével együtt is – produktív feszültsége érvényesül.42 E feszültség megrendíti
az ember önkinyilatkoztatásaként felfogott líra klasszikus eszményét, hiszen a
jelentéslétesülés folyamatát a szubjektivitás struktúráiról való (részleges) leválá-
sa által teszi hozzáférhetővé. Ezt a leválást a későmodernségben már nem ellen-
súlyozza a nyelv különböző dimenzióit szintetizálni képes, átfogó antropológiai
40 Vö. Uo., 223.

41 Uo., 214. Lásd még ehhez példaként Szabó Lőrinc Semmiért Egészen című versének elem-
zését: Kulcsár Szabó, A „szerelmi” líra vége. „Igazságosság” és az intimitás kódolása a késő
modern költészetben = Uő., Megkülönböztetések, 251.
42 „Az irodalmi jelentésképződés szabályozhatatlan eseménye [a későmodernségben – B. G.]
mindig úgy viszonylagosítja a szöveg közvetítette asszertív tapasztalatot, hogy az aktuális
nyelvi elrendezettségbe eleve olyan retorikai vagy szintaktikai törést épít be, amely e rend
artikulációját egy vele összeegyeztethetetlen másik rend egyidejű kizárhatatlanságával ide-
geníti el magától.” Kulcsár Szabó, A különbözés megértése. Avagy olvashatók-e az irodalom
kulturális kódjai? = Szöveg – medialitás – filológia, 161.
perspektíva.43 A későmodern költemény ily módon a beszéd nem-emberi előál-

lítottságát, a hang és az emberi minőségek organikus egymáshoz tartozásának
felbomlását44 juttatja szóhoz.
Noha Kulcsár Szabó költészettörténeti munkáiban a nyelv- és individuumfel-
fogásra irányuló fokozott figyelem mind a mai napig meghatározó, ez az 1990-es
évek végétől kezdve különböző aspektusokkal gazdagodott. Az én nyelvi meg-
alkotottságának („megalkotódásának”),45 nyelv és hagyomány általi megelőzött-
ségének összetett tapasztalata a 2000-es években a technikatörténeti diszpozíció
(mediális kultúratudomány), majd a 2010-es években a biopoétika szempontjá-
val bővült ki. Fontos ennek kapcsán látni, hogy a technikai szféra nem-emberi,
ám az emberi világot szervező tapasztalata46 és az ember életformaként való el-
gondolása („az önmegértés természeti-biológiai kódjainak kiterjesztése”)47 a lírai
én helyzetét maga is a közvetítettség tapasztalatával kapcsolja össze. Az emberi
önmegértés lehetőségeit ekkor a lét nem-emberi, vagy legalábbis, ahogy az élet
esetében is, nem specifikusan emberi, vagyis az ember klasszikus antropológiai
horizontjához képest külsődleges vonatkozások létesítik. Az 1920-as és 1930-as
évek fordulóján az irodalom nyelv- és individuumszemléleti változásaival pár-
huzamosan megjelenő, az írás és az olvasás (kultúr)technikai-mediális lehető-
ségfeltételeire és gyakorlataira reflektáló poetológiai szövegek, valamint az élet
megváltozott – Adyhoz képest egészen új utakat járó – poétikái (például Szabó
Lőrinc: A belső végtelenben, József Attila: Óda) ezért a későmodernség elgondol-
hatóságának más és más, ugyanakkor egymással szorosan összefüggő dimenzió-
iként azonosíthatók. Az, hogy ezek a dimenziók a modernség integratív történeti
modelljének nem voltak a kezdetektől részei – még ha strukturális helyük, mint
az jól látható, készen is állt a betagozódásukra –, arra mutathat rá, hogy a ké-
sőmodernség költészettörténeti kategóriája Kulcsár Szabó Ernő munkásságában
nem zárt, hanem nyitott struktúra, sőt pontosan akként áll nyitva a hozzá való új-
raértelmező, a történeti kategóriák teherbírását mindig próbára tévő visszatérés
számára, amiként az a szerző irodalomszemléleti belátásaiból következik.
43 Vö. Kulcsár Szabó, „Szétterült ütem hálója”, 179. Továbbá: Kulcsár Szabó, Csupasz tekin-
tet, szép embertelenség, 226.
44 Vö. Kulcsár Szabó, „Szétterült ütem hálója”, 188.
46 Vö. Kulcsár Szabó, Költészettörténet és mediális kultúrtechnikák = Szöveg – medialitás – fi-
lológia, 172,175–176.
47 Kulcsár Szabó, „Gyík egy napsütötte kövön”, 119.
Alfejezet ■ 127
L. Varga Péter
Költészettörténet, metron, kánon*

Adalékok a költői szó „igazságának” kánonideológiai aspektusaihoz
A költői szó igazságának kérdése csaknem magától értetődő módon implikálja a

kánon mibenlétének kérdését, amely – a forgalomban lévő ideologémák szerint –
a legkiemelkedőbb, legjelentősebb, történelmi és esztétikai okok folytán a leg-
maradandóbb, továbbhagyományozandó és/vagy oktatandó műveket foglalja
magában. A kérdés természetesen mégsem szimplifikálható pusztán e manő-
verrel, figyelembe véve, hogy az általában nemzeti irodalmak alapján létreho-
zott, megállapított vagy jóváhagyott, és csupán kis módosulásokat, variációkat
megengedő nemzeti kánonok, továbbá a hasonlóképp keletkező és intézménye-
sülő kritérium- vagy jelentéskánonok mellett számos más kánonformáció léte-
zik az előbbivel párhuzamosan, amelyeket felőle nézve alternatív kánonoknak
nevezünk – ami ugyanakkor magával vonja annak logikáját, hogy valamennyi
alternatív kánon a többit is az alteritás helyzetébe hozza.1 Fölveti továbbá annak
messze ható dilemmáját is, hogy vajon miféle irodalom vagy irodalmak férhetők
hozzá a kanonizáció, a kanalizáció, egyáltalán a kánon(ok) médiuma révén, hi-
szen az alteritás logikája olyan gyakorlatokat hív életre, amelyek permutálják az
* A dolgozat a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíja, valamint a

Bolyai+ kutatási ösztöndíj támogatásával valósult meg.
1 A kánonok elméletéről és a szóban forgó kánontípusok történeti és teoretikus jegyeiről ma-
gyar nyelven a legszerteágazóbban Hansági Ágnes értekezett Klasszikus – korszak – kánon.
Historizáció és temporalitástapasztalat az irodalomtudomány történeti koncepcióban című
munkájában (Akadémiai, Budapest, 2003), amely igenelhető módon visszareflektál az iro-
dalom tudományának történeti-kanonikus szituáltságára is. Nyilvánvaló, és később ki is kell
térni rá, hogy a tudományos igényű irodalomértés, valamint az irodalomtörténet-írás sem
érintetlen a kánonoktól és a kánonok metamorfózisaitól, ily módon az sem egyértelműen
állítható, hogy valamely kánon szabja meg a művekről való tudományos-kritikai beszéd alap-
feltételeit, mint ahogyan ez utóbbi diskurzus(ok) sem önmagukban mint olyan(ok) lép(nek)
föl kánonalakító vagy modifikáló érvénnyel.
128 ■ L. Varga Péter
irodalomtörténeti narratívákat. És bár e permutáció ellenére a kánonideológiák

között nem rizomatikus, hanem hierarchikus a viszony, azt még a hatásesztéti-
kai elv is fenntartja, hogy az irodalom történő valóságában a hierarchia alapjául
szolgáló művek viszonyrendjében kalkulálhatatlan fluktuáció mehet végbe, mi-
nek következtében egyes alkotások bizonyos időkben beszédesebbé válnak má-
sokkal szemben, míg közlőképességük ki is merülhet, vagy gyengülhet megint
másokhoz képest. Ennek a valóban kiszámíthatatlan történésnek nem is annyira
a kritériumkánon és az alternatív kánonok pozícióinak lényegi megkülönbözte-
tése alakítja ki a diszkurzív vonatkoztatási mezejét, mert a kritériumkánonban
„elhallgató” műveknek vagy életműveknek az „elhallgatásából” nem következik
valamely alternatív kánonba való beilleszkedésük. Így szemlélve annak ténye
ugyan nehezen cáfolható, hogy valamely művet a kritériumkánon és egyes alter-
natív kánonok egyaránt a magukénak tekinthetnek – jó példák rá azok a poszt-
modern regények, amelyek hozzáférhetővé teszik magukat mind az exkluzív kul-
túra, mind a populáris regiszterek számára (pl. Eco, Pynchon vagy Auster egyes
regényei) –, a beszédesség/hallgatás játékterében dinamizálódó hatásesztétikai
potenciál nem átjárhatóságot jelent az alteritás viszonylagosító struktúrájában,
hanem az olvasás távlatváltozásait. Dacára annak, hogy a kritériumkánon ilyen-
ként változó-váltakozó komponensei értelmezői közösségek vagy szubkultúrák
és színterek tónusokat befolyásoló műveletei révén az alteritás „erős” jelenlété-
vel irányíthatják a figyelmet olyan poétikákra, amelyek közlőereje más poéti-
kai-poetológiai környezetben sokáig kevéssé hathatott (lásd például a Juhász-lí-
ra utóbbi évtizedbeli kvázi alternatív felértékelődését a Tandori / Oravecz /
Parti Nagy-éra után – utóbbi költészete épp ez idő tájt mutatja látványos kime-
rülését a verskultúrában és a kritikai recepcióban egyaránt).
Mivel az irodalom történetének valósága egyúttal az esztétikai tapasztalat
valósága, miként a történelem, úgy e tapasztalat sem létezik változatlan és öna-
zonos formában. Jellege, kontextusai, sőt a minősége akként változik, ahogyan
az irodalmi művek befogadásának összefüggései és az olvasói szereplehetőségek
alakulnak. E folyamatot jelöljük egyfelől az esztétikai tudat történetiségének ki-
fejezésével, másfelől azzal, ahogyan e tudat a mit, mikor és hogyan lehet mon-
dani kérdésére újra és újra rátalál, illetve reflektál. Időről időre ugyanis annak
felismerése válik döntő jelentőségűvé az olvasás kultúrtechnikai összefüggésé-
ben (is), mi tekinthető valódi történő irodalomnak, ami az emberi ittlét nyelvi
tapasztalatát keletkezteti, illetőleg részesít abban, és mi az, ami e tapasztalatok
létesítésében vagy közvetítésében nem vesz részt kánonalkotó vagy kánonmó-
dosító potenciállal. Ahogy említettük, bizonyos viszonylagosító perspektívából
Költészettörténet, metron, kánon ■ 129
minden kánon – ha feltételesen és provizórikusan is – az alteritás horizontjában

férhető hozzá, éppen ezért nyer különös jelentőséget az irodalomtörténet időn-
kénti újraírásának – vele pedig a módszertan megújításának, revíziójának – gya-
korlata. A magyar irodalomtörténet-írás az utóbbi szűk három évtizedben innen
nézve sajátos aktivitást mutat, tehát jól érzékelhető, hogy a rendszerváltást köve-
tően kiemelt igény mutatkozik a bölcseleti stúdiumokon belül a magyar nyelvű
irodalom, különösen a modernség literatúrájának újraértelmezésére. Részben
természetesen a megváltozott kultúrpolitikai és tudományos környezetben,
részben pedig vélhetően azért, mert a politikai rendszer megváltozásával sza-
badabban (be)áramló nemzetközi humán tudományi kompetencia úgyszólván
kikényszeríti az irodalomtörténeti (és -tudományos) revíziót. Az irodalom va-
lóságának hatás- és befogadásesztétikai faggatása úgy válhatott evidens és emi-
nens kérdezésmóddá, hogy a nyelvi és poétikai szituáltság történeti alakulásá-
nak szisztematikus és műimmanens számbavételével – továbbá a paradigma- és
horizontváltás fogalmi kidolgozásával összhangban – meggyőzően léphetett túl
a szellemtörténeti pozitivizmus vonatkoztatási mezején.2 Az önreferens költői
nyelv szoros olvasásban jelentőséget nyert potenciálja az irodalom retorikával
történő azonosításában tesz szert a maga mögékerülhetetlen, referencializálha-
2 A paradigma látványos összegezéséhez, a dialogikusság elvét véve alapul, mindenekelőtt

lásd Hans Robert Jauss klasszikus munkáját, Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány
provokációja, ford. Bernáth Csilla = Uő., Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi
hermeneutika, szerk. Kulcsár-Szabó Zoltán, Osiris, Budapest, 36–85. „Az irodalmi mű
dialógusjellege az oka annak is, hogy a filológiai tudás csak a szöveggel való folyamatos
szembesítésben állandósulhat, s nem válhat merev tényhalmazzá.” (50.) – A programsze-
rűen kibontott elv magával vonja azt a belátást is, amelynek értelmében a művel való ta-
lálkozás során az értelemegészre irányuló hermeneutikai tekintetnek nem is a közbejötte,
mint inkább az előzetessége, megelőzöttsége révén tulajdonítható jelentőség az adatfiloló-
giai praxisnak. „Mert arra, hogy mi lehet egy-egy problematikus szöveghely »jelentése«,
jelentésszándéka, grammatikai-szintaktikai funkciója – írja ennek kapcsán, illetőleg a filo-
lógiatörténet hermeneutikai fordulatának kontextusában Kulcsár Szabó Ernő –, lehetetlen
volt – legalábbis a tudományos hitelesség kockáztatása nélkül – annak kölcsönös értelmezése
nélkül válaszolni, hogy egyáltalán hogyan hozzáférhető az írás, az írásos mű egészének köz-
lési igénye.” Kulcsár Szabó Ernő, A hermeneutikai kolosszus és a mediális megkülönbözte-
tés. Avagy szövegtudomány-e még a filológia? = Uő., Megkülönböztetések. Médium és jelentés
az irodalmi modernségben, Akadémiai, Budapest, 2010, 40–78, itt: 53. Mivel a mű közlési
igényének értelmezhetőségére adott válasz alapfeltételévé válik a szöveglokuszok interpretá-
ciójának (és így helyreállításának vagy megadásának), a dialogikus mű mindig az applikatív
mozzanatok folytonosságot, azaz olvasást, megértést és hatást keletkeztető kiiktathatatlan
potenciáljára irányítja a figyelmet.
tatlan státusára,3 majd az irodalom kultúratudományi és mediális fordulatának

nevezett paradigmában kerül át a (mediális) kultúrtechnikák lehetőségfeltételei
közé, mintegy azok „retorikájának” hatalma alá helyezve a mondás/írás, de a je-
lentés/értelem, valamint ebből következően a kánon mindenkori fenoménját is.
Alapviszony, mediális kultúrtechnikák és kánonok
Nehezen tagadható, hogy hatásesztétikai perspektívában a modernségről alko-

tott rendszerező elgondolások, az episztémé történeti analízisét adó princípiu-
mok szorosabban kapcsolódnak az esztétikai tapasztalat nyelvfilozófiai távlatai-
hoz. Mindenekelőtt az esztétikai tudat történetiségének abbéli sajátosságához,
hogy az irodalmat mindig hatástörténeti összefüggésben szemlélik. Ebből a
konstellációból látszólag kiszorul a szigorú értelemben vett értelmezői tekintet,
hiszen az irodalom történő valóságát mindig maga az irodalom hozza létre kon-
tinuus módon, vagy éppen megszakított folytonosság révén. Az ittlét nyelvi ta-
pasztalatának eminens textusai művekként stabilizálódnak, és különféle – mint
fentebb utaltunk rá, egyszerre akár több eltérő, diszjunktív – kánonok sziszté-
májába épülnek be. A kánon, azaz a mérték történetileg meglehetősen terhelt
és szerteágazó összefüggéseket feltételező fogalma éppen ezért ugyanúgy ki van
téve a hatástörténeti felülvizsgálatnak, mint a variabilitás esztétikaideológiai koc-
kázatának: nem tudni, hogy mikor és miért válik valamely régiségbeli mű vagy
életmű beszédesebbé a másiknál, és hasonlóképp, mikor és miért sajátítja ki az
egyik vagy a másik életművet az irodalom „külpolitikája”.4 Utóbbi már azért is
zavarba ejtő a kánon(oka)t övező diskurzus(ok)ban, mert – Kulcsár Szabó Ernő
lényegi megfogalmazásában – „a kánont olyan össztörténés állítja elő, amelynek
a fölérendelt, azaz a történést »vezérlő« szubjektuma megnevezhetetlen”.5 Ami
azzal a következménnyel jár, hogy a szakági kérdezésmód parciális érdekeltségű
lesz, amennyiben „[e]z a konfiguratív történés [a kánon „előállása”] olyan sokfaj-
ta tényező összjátékán keresztül megy végbe, hogy ezek dinamikus és nem mo-
dellezhető viszonya – irodalomtudományi eszközökkel legalábbis – hozzáférhe-
3 Vö. Paul de Man, Az olvasás allegóriái, ford. Fogarasi György, Magvető, Budapest, 2006²,
21 skk.
4 Uo., 13.
5 Kulcsár Szabó, Kánon és befolyás. Az irodalmi autoritás kérdéséhez, Alföld 2019/10., 33–48,
itt: 40.
tetlen”.6 A kérdés a továbbiakban tehát úgy ragadható meg, hogy a stabilizálódó

kánon(ok), valamint az irodalom történő valósága viszonyában, a hatástörténeti
összefüggések eminens módon való jelenléte és megértése tükrében miként és
milyen ösztönzésre írható meg az irodalom története a maga mediális „kikülö-
nülésének” tovább nem redukálható helyzetében.
Értelemszerűen számos egyéb kérdés megválaszolásra vár, ha és amennyi-
ben a kánon(ok) az intézményesülő irodalom termelési viszonylatban elgondolt
distinkcióitól sem marad(nak) érintetlen(ek), azaz magukban foglalják azokat a
formációkat, amelyek az irodalom és a kanonizáció aktualizálódásaiban öltenek
testet. A kánon(ok) e tekintetben sohasem független(ek) institúcióktól vagy a
piaci környezettől,7 de mindezek együtt is azzal a dilemmával szembesítenek,
hogy „írható-e hazai előzményekkel is olyan teloszmentes irodalomtörténet,
amely az irodalmi alapviszony történeteként a mediális közvetítés kultúrtech-
nikáiban van megalapozva”.8 Az „irodalmi alapviszony” ebben a horizontban
az esztétikai tapasztalat megbonthatatlanságára utal tartalom és forma műel-
méleti (vagy inkább műfilozófiai) hagyományában,9 a telosz ezzel szemben a
műalkotásban megmutatkozó szellem puszta – azaz a műtől elszakadó – gon-
dolati-szellemi konstrukciójának fejlődéselvű funkcionalitásában távolít el a
mű valódi alapviszonyától. Így tekintve a szóban forgó alapviszony, valamint
a mediális kultúrtechnikák együtt teszik lehetővé a hatástörténeti értelemben
jelentős – Gadamer szóhasználatával: „sikerült” –, illetve a maga mediális „ki-
különülésében” egyedi és összetéveszthetetlen irodalmat, „amely ezt a nevet va-
lóban megérdemli”.10 Néhány évtizeddel később Friedrich Kittler már úgy fogal-
maz, hogy „az irodalom egyedüli komolyan veendő modern kritériuma annak
6 Uo., 40–41.
7 Vö. Uo., 41, mégpedig az irodalom „külpolitikájának” rendszerszerű testet öltésében, azaz
„diszpozitívumában”.
8 Kulcsár Szabó, Igazság és mediális értelem = Megkülönböztetések, 79–101, itt: 101.
9 Ennek volna a legutolsó nagy fordulata a huszadik században Martin Heidegger korszakos
munkája, A műalkotás eredete, ford. Bacsó Béla = Heidegger, Rejtekutak, Osiris, Budapest,
2006, 9–69.
10 Hans-Georg Gadamer, Miként járul hozzá a költészet az igazság kereséséhez (1971), ford.
Tallár Ferenc = Uő., A szép aktualitása, T-Twins, Budapest, 1994, 142–157, 144. Lásd to-
vábbá: „Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a szűkebb értelemben vett »irodalom« a »szépiro-
dalmat« jelenti, vagyis olyan szövegeket, amelyek semmilyen más jelentésösszefüggésbe nem
sorolhatók be, illetve amelyeknél eltekinthetünk minden lehetséges besorolástól, pl. a kulti-
kus, jogi, tudományos, még – bár ez különleges esetet jelenthetne – a filozófiai használattól
is.” Gadamer, A szó igazsága, ford. Poprády Judit = A szép aktualitása, 111–141, itt: 122.
strukturális megfilmesíthetetlensége”11 – ahol a „modern kritérium” természe-

tesen azt jelenti, hogy a technikai médiumok versengésében az irodalom sem e
versengésen kívüli instanciaként olvasandó és tanulmányozandó. A „modern
kritérium” episztémétörténei konstrukcióvá fejlődik, ha hozzávesszük, hogy
ebben a szemléletben „a modern rejtély” hasonlóképp artikulálódik, mégpedig
szellem és betű kommunikációelméleti kiterjesztésében,12 ahonnan tekintve a
mediális kikülönülés mindenfajta közlés eredetfüggetlen alaki struktúrájával
szembesít – lényegében egymás mellé helyezve „rejtélyt” és „kritériumot” a ma-
terialitásoknak abban a műveleti terében, amelyben a mediális fordítás vagy át-
ültetés kudarca az egyes hordozó vagy közeg dicsőségét hirdeti, szintén alakilag
a retorika és a költői nyelv önreferens jellegére emlékeztetve.
Mindazonáltal, ha a modern kritérium a modernség irodalmára alapve-
tő módon kiterjeszthető, akkor a teloszmentes irodalomtörténet lehetősége és
funkciója az esztétikai tapasztalat mediális konfigurációinak az elvi és pragma-
tikus számbavételét jelenti. Nem kizárt természetesen, és ez még a McLuhan/
Kittler-féle médiatörténeti konstrukcióba is beilleszthető, hogy a literatúra saját
mediális kikülönülésében visszamenőlegesen, tehát a modernség előtti, vagyis
a régiség irodalmi formációiban is érvényesnek bizonyul, amennyiben e dis-
tinktív „kritérium” mindig az irodalom nyelvi valóságának érvényét viszi színre.
A kritériumkánon – még a szóhasználat szintjén is – tehát e kritérium vonatko-
zásában kell, hogy létesüljön, ami viszont ugyancsak alapvető módon lépteti ér-
vénybe a hatástörténeti genealógiát, hiszen ebből a szempontból a szóba hozott
jelleg/kondíció jellemzően irodalmi, azaz „szépirodalmi” műveket tekint evi-
densen irodalomtörténeti, mindeközben/később kánoni jelentőségűnek. Nem
11 Friedrich Kittler, Optikai médiumok, ford. Kelemen Pál, Magyar Műhely – Ráció, Bu-
dapest, 2005, 16. „das einzige ernsthaft moderne Kriterium für Literatur ihre strukturelle
Unverfilmbarkeit sei”, Kittler, Optische Medien, Merve, Berlin, 2002, 19.
12 „[e]lőször is, nincsen értelem, amelyet a filozófusok és a hermeneuták egyre a sorok között
kerestek, fizikai hordozó nélkül. Másfelől nincsenek olyan materialitások sem, amelyek ma-
guk információk volnának és kommunikációt létesíthetnének.” Kittler, Jel és zaj távolsága,
ford. Lőrincz Csongor = Intézményesség és kuturális közvetítés, szerk. Bónus Tibor et al.,
Ráció, Budapest, 2005, 455. Meg kell jegyezni, hogy a modern fizika és kémia, amelyre – a
kibernetika összefüggésében – a poszthumán teóriák is kitérnek, tud ember nélküli (vegyi)
materialitásokról, amelyek úgy emergeálnak, hogy kommunikatív rendszereket hoznak létre.
Ha valami, ezek a kommunikatív rendszerek bizonyosan függetlenek szellemi entitásoktól.
Ezek alapján az elméletek alapján a szerves testek is információs mintázatokként jönnek szá-
mításba. Vö. N. Katherine Hayles, How We Became Posthuman. Virtual Bodies in Cyberne-
tics, Literature, and Informatics, The University of Chicago Press, Chicago–London, 1999,
84–112, 247–282.
kis relevanciája van mindebben annak a jellemzően hatástörténeti tudatnak,

amely a történetivé váló irodalmi beszédmódokat és formációkat a jelen – ily
módon mindig valamely kanonikus gesztus vagy igény – felől bírja szóra, nem
mint a távoli vagy az idegen asszimilatív vagy idegenségében és távoliságában
megtartott egzotikumát, hanem mint olyasvalamit, ami eleve megszólító és for-
máló erővel rendelkezik a jelenre, illetőleg a jelen olvasására vonatkozóan.13
Az alternatív kánonok, amelyeket eredetileg a populáris kultúra számára tar-
tottak fenn mint a peremműfajok jelentősebb alkotásainak egyedi elbeszéléseit
tartalmazó történeteket, alkalmasint jobban társíthatók az irodalom ama intéz-
ményeihez, amelyek piaci képzeteket generálnak, vagy éppen a mindennapi kul-
túrideológia révén osztják sokfelé a materiális kánon – a megjelenő valamennyi
mű – egyes darabjait.14 Kétségtelenül igaz, hogy a materiális kánont érintő sze-
lektáló mechanizmusok beláthatatlanul sokfélék, ezzel együtt viszonylagosak, és
az újhistorista kontextualizálás nem mindig problémamentes eseményei épp a
műimmanens vagy a hatástörténeti fókuszt iktatják ki vagy relativizálják. Ami
13 Vö. „hogy egy múltbeli alkotás miért képes elemi erővel megszólítani az önmagát hozzá ké-
pest bizonyosan másképp értő jelent, gondos és értő irodalomtörténeti kérdezésnek kell fel-
tárnia”, amely a „történeti (filológiai, műfaji, stilisztikai, poétikai) kincsek” számbavételekor
nem egy „historizálódott régiség »örök« értékeinek csodálatá”-t textualizálja irodalmtörté-
netté és ennek megfelelően a kanonizáció stabilizáló manőverévé, ellenkezőleg: az „elemi
megszólító erő” az esztétikai tapasztalat megbonthatatlan hatástörténeti (hermeneutikai)
médiumként, valamint literális, literatúra-jellegű, azaz eminensen az irodalom médiuma-
ként ad számot magáról (nem-hermeneutikai értelemben). Lásd Kulcsár Szabó, Költészet
és korszakküszöb. Klasszikusok a modernség fordulópontján, Akadémiai, Budapest, 2018, 7.
14 De Man például egészen odáig megy nevezetes tanulmányában, hogy az irodalom „külpoliti-
kájaként” emlegetett emberi, intézményi, társadalmi komponensekről szólva – a fikciós mű-
vek társadalommal és befogadóval metonimikus érintkezésben lévő jellegét kidomborítva –
egyenesen azt állítja, hogy az irodalom és a kánonok e keverék-státusza miatt „irányul olyan
nagy figyelem a részben irodalminak, részben referenciálisnak tekintett keverék szövegekre,
a populáris irodalomra, mely kifejezetten társadalmi és pszichológiai örömérzetet igyekszik
nyújtani, az irodalmi önéletrajzra mint az én megértésének kulcsára, és így tovább”. de Man,
I.m., 13. De Mannak igaza is van, meg nem is, hiszen egyfelől úgy tűnik, a kánon mégoly
szilárd, mégsem stabilizálható jellege itt egy sokkal képlékenyebb alternatívkánon-fogalmat
implikál, másfelől a kurrens bölcseleti reflexiók immár sokkal rétegzettebbnek mutatják
mind a populáris irodalmat, mind például az irodalmi önéletrajzot. A probléma, amely elemi
erővel kirajzolódik, éppen az olvasás allegóriáiban ragadható meg: amennyiben az olvasás
allegorikus, a kánonok mindig allegorézisek rendszerét és folyamatát foglalják magukban
és idézik elő. Máshonnan tekintve ezek az allegorézisek az alternatív kánonok felől gyakorta
nem maradnak érintetlenek az „irodalmat instrumentalizáló érdekeltségek”-től, épp ezért a
művelődési kánon változékonyabb és instabilabb szerkezetét könnyebben befolyásolják. Vö.
Kulcsár Szabó, Kánon és befolyás, 42.
megérdemli a „szépirodalom” vagy a „költészet” nevet, az – Gadamert para-

frazeálva – sajátos megszólító erővel bír, a történő irodalom „külpolitikájának”
azonban nemcsak az intézményei vannak folyamatos és felszámolhatatlan ver-
sengésben, de a médiumok maguk is – ezért kell az irodalomnak más művésze-
tekhez hasonlóan mindig önmagára, saját mediális eltéveszthetetlenségére irá-
nyítania a figyelmet. Minthogy kánonok jó eséllyel a jövőben is létezni fognak,
nem állítható, hogy az irodalom, illetve a költészet, amely megérdemli ezt a ne-
vet, kivonná magát az ezzel járó felelősség alól, és ha az esztétikai tudat történeti,
akkor a literatúra a maga mediális kikülönülése során sem függetlenítheti magát
a történelemtől. A kánonok tehát nem pusztán mértéket jelentenek, hanem az
emlékezet médiumaként szolgálnak, illeve fordítva: a kánon nem csupán emlé-
kezet, de az emlékezetet meghatározó mérték.15
Az emlékezetnek számos és eltérő szerepe, funkciója, esélye és lehetősé-
ge adódik minden egyes kor valamennyi művészetében. Ehelyütt két lényegi
megkülönböztetést kell tennünk, ha a költészet történetéről kívánunk számot
adni: egyrészt a globális és a nemzeti, másrészt a tartós és az átmeneti meg-
különböztetését, mégpedig anélkül, hogy ezeket a határokat kizárólagossá és
átjárhatatlanná tennénk. Mivel az egyes művek vagy áramlatok egyszerre akár
több kánon részeként képesek stabilizálódni, a szóban forgó határok a kánonok
teherbíró képességéről is számot adnak. A nemzeti kánon kialakulása egyidős
az irodalomtörténet-írással, így – ebből nem definitív módon, mégis logikusan
következően – az irodalomtörténet-írás történeti „kényszerével” is, mégpedig a
nemzeti értelemben vett identitásnak, múltnak és egységnek a fölmutatásával
nemzeti és globális összefüggésben. Mivel azonban a másság és az idegenség
tapasztalata már az olvasás legelemibb – anyanyelvi vagy idegen nyelvi – tapasz-
talatakor érzékelhetővé válik, a romantika és a modernség nemzeti vs. korszerű,
a kanonizációt ugyancsak meghatározó kategóriái eleve változékony konstruk-
ciókként vitték színre a mindenkori irodalomtörténeti tudat esztétikai, intéz-
ményi vagy éppen piaci tereit is. Magyarán az identitás, a múlt vagy az egység
a nyelvek, illetve az irodalmak és a fordítás viszonylatában maguk is állandóan
módosuló értelmezői pozíciók közt nyerik el ideiglenes jelentésüket.16 Intézmé-
nyi és piaci tekintetben ráadásul mindennek nem csupán a kanonikus és/vagy
15 Köszönettel tartozom Lőrincz Csongornak az észrevételért.

16 Lásd ehhez Szegedy-Maszák Mihály, Megértés, fordítás, kánon, Kalligram, Pozsony, 2008,
11–28. A fejlődéselv és az esztétikai összetettség – ellentétes előjelekkel is operáló – viszonyá-
ról a kánon összefüggésében: 122 skk.
szimbolikus preferenciák az alakítói, például a fordításirodalom nemzetközi és

globális jelentőségében, hanem az is, hogy egy-egy mű vagy életmű miként ké-
pes megszólalni valamilyen nyelvben és irodalmi hagyományban. Az egysége-
sülő világ, ahogyan arra Szegedy-Maszák Mihály rendre felhívta a figyelmet,
e dilemmákat nem leegyszerűsítette, hanem komplexebbé tette, különösen az
irodalom üzemszerű összefüggései közt.17 Az emlékezet tehát egyszerre saját és
idegen emlékezet, mindig magában foglalja az egyéni és a kollektív, valamint
az idegen és a más tapasztalat lehetőségét, úgy is, mint sajáttá tehető és kívüli-
ségében megragadható tapasztalatot. Mindez az emlékezet irodalmi forgalma-
zásának révén konstrukciós és rekonstrukciós formákat egyaránt ölthet, azaz a
múlt egyszerre megérthető, újraérthető vagy teremthető. A múltfeldolgozás az
irodalom történeti valóságában így tekintve nem mimetikus vagy reprezentáci-
ós szisztémák működésbe lépését, de az esztétikai tudat történetiségét és létesítő
potenciálját implikálja. A tapasztalatok rétegzettsége ugyanúgy érvényes tehát a
nyelv külsődlegességére, amelynek problémájára már Gadamernél is találni szá-
mos utalást,18 és ami voltaképp ugyanazt a dilemmát hívja elő nem-hermeneu-
tikai vonatkozásban: az átsajátító mondás és az értelemösszefüggés meghallását
zárójelező textuális-nyelvi affekciók egymásra vetülésének kérdését.19 A „medi-
ális közvetítés kultúrtechnikái” ily módon egyfelől az irodalmi (esztétikai) alap-
viszony (forma és tartalom összetartozása, teloszmentes keletkezés) rögzülését,
tárolását és továbbvitelét jelentik, másfelől pedig azt a külsődlegességet, ami a
költői szó „igazságának” nem kalkulálható eseménye: a gadameri értelemben
vett verifikációs kényszer hiányát a nyelvre való ráhagyatkozás révén. A vélet-
17 Kulcsár Szabó Ernő ezzel kapcsolatban a következőre figyelmeztet: „A jelenkori kánon kér-
dése ráadásul nehezen értelmezhető anélkül a szintén nem-irodalmi körülmény nélkül, amit
átfogó értelemben a csereforgalmi térbe beíródott, nyereségtermelő rendelkezésre-állás és
az áru-lét diszpozitívuma jelent.” A „kínálati frissítés cserélhető eszközeiként” az anyagi és
diszkurzív – mert „tematikák irodalmi ágensei” formájában előálló és előtérbe állított – tér ily
módon, épp csereforgalmi-kereskedelmi vonatkozása miatt, nem hat vissza az „akadémiai”
és „magas-műveltségi” kánonra, ugyanakkor annyiban számolni kell vele, hogy a kánon(ok)
jövőbeli modifikációinak potenciális alapjául szolgál. Az említett piaci kontextusok elvesz-
nek, és a hatásesztétika, valamint a hatástörténet elve jut érvényre. Vö. Kulcsár Szabó, Ká-
non és befolyás, 42.
18 Lásd például az olvasás és a szöveg értelemösszefüggésének meghallása közti, feszültséggel
teli viszonyt már itt: Gadamer, Szöveg és interpretáció, ford. Hévizi Ottó = Szöveg és inter-
pretáció, szerk. Bacsó Béla, Cserépfalvi, hely és év nélkül, 17–42.
19 Lásd Kittlernél például mindezt a német irodalomtörténet és a német pedagógiai reform, va-
lamint az alfabetizáció kontextusában: Kittler, Szerzőség és szerelem, ford. Zsellér Anna,
Prae 2014/4., 35–60.
lenszerűség vagy akcidentalitás szemiózist elindító mozgása – miként Wellbery

utal rá20 – szervesen odatartozik a mediális kultúrtechnikák rögzítő-archiváló
funkciójához, amennyiben ezek magukban foglalják a jelmozgás eseményét,
és lehetővé teszik, hogy valami kiolvashatóvá váljék. E helyütt már bizonyo-
san nem a Gadamer által szóba hozott „silabizálásról”, kibetűzésről van szó,
sokkal inkább arról, ami a költészet elidegeníthetetlen sajátja – a magát mon-
dó nyelvben történő igazságról. A mit lehet mondani, mikor és hogyan kérdése
nem onnan nyeri tehát távlatait, hogy az igazságok viszonylagosságának tényét
nyugtázza, hanem onnan, hogy a kiolvashatóság feltételei változékonynak bizo-
nyulnak a költői szó, valamint – a kánonok igazságát tekintve – az alapviszony
és a közvetítés perspektívájában. Ez a kényszerítő erő érvényesnek mutatkozik
a történetírás, az eszme- vagy mentalitástörténet, voltaképp a gondolatok és a
gondolkodás (változó) kánonjára is, figyelemmel arra, hogy annak múltat, azaz
történelmet konstruáló variánsai (miként a Nietzsche által számba vett és átér-
tékelt monumentális, antikvárius vagy a kritikai történetírás)21 más modalitással
bírnak az igazságérvényre vonatkozóan, mint a műalkotás. Az „igaz(ság) művé
válásában megalapozott műalkotás-értelmezés”22 olyan dialogikus beszédstruk-
túrát feltételez, amelyben a résztvevők a történeti elkülönböződés eseményeit
viszik színre – ezt hívjuk applikációnak.
A költészet mediális terei és a kánonok
A költészet „igazságának” akár hermeneutikai, akár nem-hermeneutikai vonat-

kozásait vizsgáljuk, azaz mind „az értelemösszefüggések meghallása”, mind „az
írás külsődlegessége” felől nézve azt tapasztaljuk, hogy azokat az exkluzivitás
jellege és jegyei kísérik, méghozzá a szó legszorosabb értelmében. Nem elsősor-
ban azért, mert a kanonikus rangot elnyerő szövegek mindig kommentárjaikkal,
20 David E. Wellbery, Az írás külsődlegessége, ford. Kós Krisztina = Intézményesség és kulturá-

lis közvetítés, 416–430.
21 Friedrich Nietzsche, A történelem hasznáról és káráról, ford. Tatár György = Uő., Kor-
szerűtlen elmélkedések, Atlantisz, Budapest, 2004, 93–178. A monumentális történelem

„ikonikus igazsága”, vagyis a tények „pontosan ábrázolt sajátossága és egyszerisége” „a múlt
individualitásának általános formába kényszerítését” implikálja, azaz olyan leegyszerűsítő
műveletet, melynek révén a múlt feldolgozása, az abból való tanulás prediktív horizontot
nyer. E pillanat az „asztronómusok ismét asztrológusokká levésének” momentuma, amiből
láthatóvá válik az a másság is, amelyet a mű(alkotás) igazságpotenciálja hordoz.
22 Kulcsár Szabó, Kánon és befolyás, 34.
interpretációikkal, értelmező közösségek tevékenységével együtt lépnek be az

irodalomtörténet valóságába23 – azaz nyernek történeti rangot egyúttal – (noha
ezért is), hanem mindenekelőtt azért, mert épp a mindig keletkező költészet
veti őket a történetiségbe, azaz adja meg számukra az igazságra való igény for-
málásának kimeríthetetlen lehetőségét. Szép és igaz történése a költői műben
éppen ezért természetesen differenciálások sorozata, és az applikáció dinamiká-
ja hozza mozgásba. Mindez értelemszerűen eltérő szelekciós mezőket körvona-
laz az irodalomtörténet igénye, de az alternatív és más kánonok felől egyaránt.
Rohonyi Zoltán például az Irodalmi kánon és kanonizáció című kánonelméleti
gyűjtemény tanulmányértékű előszavában utal rá, hogy épp a közvetítés és köz-
vetítettség reflektálásával kerül gyanúba a kritériumként értett kánon dichoto-
mikus struktúrája, amely a regiszterek szétválasztásában játszik közre.24 Külö-
nös, hogy e ponton a magaskultúrával a medializáltság ténye még inkább effek-
tusként, tehát részben esztétikaideológiai szerkezettel, nem pedig megkerülhe-
tetlen viszonyként kerül szembe. Ezért többféle következménye is van annak,
ha a kánonok sokféleségére emlékeztetünk költészettörténeti összefüggésben: a
kritérium- vagy jelentéskánon fogalmi terében szituált alternatív kánonok vagy
éppen az aktív kánon a technomédiumok és közlési felületek zajában gyakorta
pontszerűként teszik érzékelhetővé (és nem ritkán érzékivé) a költészet gyakor-
latát. Amennyiben az aktív kánont rendkívüli változékonysága, transzformációs
jellege és pillanatnyisága villantja föl, úgy az alternatív kánonokat és a kritéri-
umkánont azért nehezebb a megjelenés és az eltűnés kettős játékában szemlélni,
mert bár maguk is változó komponensekből állnak, sőt egyfajta transzmediális
mozgásra irányíthatják a figyelmet a (techno)médiumok keletkeztette episzté-
mében, a megjelenés és eltűnés eseményei e két kánon esetében sokkalta össze-
tettebb hatástörténeti logika uralma alatt állnak. Az aktív kánon multimediális
és operatív terei, fórumai, felületei ennek következtében aligha képesek hatni
vagy visszahatni a kritériumkánonra, de szembesítenek az össze nem tartozó
elemek permutációjával. Ebben a kapcsolódásokra épülő közegben, amelyben
az elemek a fölcserélhetőség kockázatával lépnek be, nincs hatásesztétikai elv
abban az értelemben, ahogyan akár egy kanalizáló szándék érvényre juttatja azt
(lásd a fentebb említett példát Juhász lírájára nézvést). Úgy is fogalmazhatnánk,
23 Az értelmező közösségek kánonképző funkciójáról és kényszerítő erejéről átfogóan lásd

Kálmán C. György, Elméletalkotó közösségek = Az értelmező közösségek elmélete, szerk. Uő.,
Balassi, Budapest, 2001, 113–128.
24 Rohonyi Zoltán, Kánon, kánonképződés, kanonizáció = Irodalmi kánon és kanonizáció,
szerk. Uő., Osiris, Budapest, 2001, 7–16, itt: 8.
hogy ez a fajta kapcsolódási logika itt nem teremt reflektív viszonyt a történe-
tiséggel, az elemek egymáshoz kapcsolódásukban inkább jelölőláncot alkotnak,
amely a figyelem megoszlásának allegóriájává lesz.25
Visszautalva Rohonyi Zoltán kérdésfelvetésére, nem magaskultúra és me-
dializáltság a pontos különbség az esztétikai alapviszony érvényében, hiszen a
tömegmédiumok globalizáló hatása még nem állítja elő magától értetődően e
különbséget, így kettősségük nem kizárásos alapú. Inkább arról lehet szó, hogy
a tömegmédiumok és az alternatív kánonok – továbbá az aktív kánon – tekin-
tetében nagyobb esély nyílik a megfeleltetésre, éppen azért, mert a tartósság vi-
szonylagos. Ebből következően érdemesnek látszik újraszituálni a mérték (ká-
non) és az igazodás, a mérce (metron) fogalmait a technomediális környezetben.
Rohonyi maga is rákérdez, „vajon a mai, mindent egybemosó szóhasználatunk
nem tudná-e felújítani a Metron egykori, elkülönített jelentését”, ami magában
foglalja annak igényét, hogy az esztétikai alapviszonyt, a költői szó „igazsá-
gának” mibenlétét a kánon és a metron fogalma révén értsük újra. Jan Gorak
Arisztotelész Nikomakhoszi etikájára hivatkozva eleveníti fel metron és kanón,
azaz mérce és mérték kategóriáit, az elsővel az igazodás átmeneti, pillanatnyi
eseményeit, az utóbbival a hosszú távú előírásokat idézve meg. Arisztotelész
etikájában mindez a „jó emberre” vonatkozó morális referenciával bír, a mér-
ték (a mértékletességgel párhuzamba állítva) azonban a szubjektivitás viszony-
lagosító perspektívájában lesz normaképző.26 Gorak ugyanakkor emlékeztet rá,
25 Másfelől viszont a hipertext és a technotext fogalmi összekapcsolásával nyerhető az inskrip-

ciós technikák multimediális és technomateriális környezetét átfogó távlat, ahonnan a rizó-
ma alakzata és a rekurzió jelensége emelkedik ki, lásd N. Katherine Hayles, Writing Machi-
nes, The MIT Press, Cambridge–London, 2002.
26 Vö. „a jóról ugyanannyi értelemben szólhatunk, mint a létezőről; mondhatjuk az alannyal
kapcsolatban: pl. az istenről, az észről; a minőséggel kapcsolatban: az erényekről; a men�-

nyiséggel kapcsolatban: a helyes mértékről; a viszonnyal kapcsolatban: a haszonról; az idővel
kapcsolatban: a kellő pillanatról; a hellyel kapcsolatban: az egészséges lakóhelyről stb.; ebből
tehát következik, hogy a »jó« nem lehet olyasmi, ami egyetemesen közös és egységes volna,
mert különben nem lehetne róla szólnunk valamennyi kategóriában, hanem legfeljebb csak
egyben.” „Mert az erkölcsös ember mindent helyesen ítél meg, s mindenben felismeri az
igazságot. Mert minden egyes lelki alkatnak saját külön elképzelése van arról, hogy mi a szép
és mi a kellemes, s az erkölcsös ember talán éppen abban válik ki legjobban, hogy az igazat
mindenben meglátja, s ezek tekintetében mintegy szabálynak és mértéknek számít. A nagy
tömeget ellenben láthatóan a gyönyör vezeti tévútra, mert ez jónak látszik, holott nem az. Így
aztán az emberek inkább választják a gyönyört, mert ezt jónak tartják, a fájdalmat viszont,
mint valami rosszat, kerülik.” Arisztotelész, Nikomakhoszi etika, ford. Szabó István, Eu-
rópa, Budapest, 1997, 11, 67; 1096a, 1113a-b.
hogy Arisztotelész a két fogalmat egyszerre használta, mint amelyek kiegészítik

egymást, nem pedig szemben állnak egymással. Mindemellett a mérték a tartós
igénybevétel jelölésére szolgált a képződményekre vonatkozóan, míg a mérce
idomult a képződmények alakzataihoz.27 Az erkölcs törvényeinek mértékadó
és mércét biztosító alkalmazása az arisztotelészi konstrukció továbbgondolá-
saként a kánon és a metron esztétikaideológiai transzformációit vonta magá-
val: a kritérium-, az alternatív és az aktív kánonok lassan és gyorsan változó
rendszereiben az idomulásról magáról is számot adni képes mérce különösen
a technomediális környezetben lehet alkalmas a költészet fenoménjának réteg-
zettebb megközelítésére. Nem feledvén persze, hogy amennyiben a metron a
mulandóbb költői dikciókat és poétai teljesítményeket hivatott rövid távú poe-
tológiai és ideológiai szisztémákban értelmezésre bocsátani (például alkalmi
irodalomtörténeti jelenségek vagy aktuálissá váló beszédalakzatok körülírása
és interpretációja révén), úgy maga is ki van szolgáltatva a viszonylagosság
dinamikájának, hiszen a metron applikációja alkalmasint ugyanúgy nem sta-
bilizálható előföltevéseken alapszik. Magyarán, megmondani valamiről, hogy
metróni konstrukcióba illeszthető vagy metróni rangra emelkedik csupán, ép-
pen a történeti szituáltságban való benneállás miatt viszonylagos. Mindezt fi-
gyelembe véve is azonban, az irodalmi üzem és a költői divatok nem foszthatók
meg végérvényesen annak lehetőségétől, hogy hatástörténeti jelentőségre te-
gyenek szert, amennyiben a metróni rang kánonira emelkedik, mert a metróni
fenomén már eleve valamilyen diskurzusalapító performatívum gyanánt válik
érzékelhetővé az irodalom történő valóságában. Amíg korábban arra utaltunk,
hogy a materiális kánon a maga piaci-ideológiai környezetében rendelkezésre
bocsátja a műveket, amelyek a később jövők szelekciós műveleteinek alapjául
szolgálnak, úgy a metrón fenoménje az esztétikai elvárás és a történeti tudat
rétegzettebbé tételének műveleteiben játszhat szerepet, ha a beszédformák egy-
másra hatásának interpretatív környezetét és lehetőségét differenciáltabbá te-
szi. Voltaképp tehát a korszakretorikák felismeréséhez járulhat hozzá.
Amire már Rohonyi Zoltán is reflektál, Szegedy-Maszák Mihálynál pedig
– a magyar nyelvű irodalom kontextusában – figyelemre méltó teoretikus és
történeti rétegzettségben bontakozik ki, az annak képzete, hogy az irodalmi
27 Jan Gorak, A modern kánon létrehozása. Egy irodalmi eszme teremtése és válsága, ford.
Hartvig Gabriella = Irodalmi kánon és kanonizáció, szerk. Rohonyi Zoltán,17–86, itt: 25–
26. A teljes munkát lásd Gorak, The Making of the Modern Canon. Genesis and Crisis of a
Literary Idea, Athlone, London – Atlantic Highlands, 1991.
emlékezethez jobban kapcsolódnak a nemzeti és a kritériumkánonok (amelyek

általában egybeesnek), míg a piac és az üzem képzetéhez magától értetődőbben
társítható az alternatív kánonok sokasága és versengése. Az irodalom mediális
tereit illetően – a szövegből könyvvé, a könyvből művé váló alkotás materiális és
szellemi transzformációinak állomásain keresztül – megkülönböztető szerepe
és jelentősége van a közvetítő közegnek egyfelől, a mediális technikának más-
felől. A medialitás fogalmának költészet- és kánonelméleti összefüggésben itt
kétféle értelmezését adjuk.
1. A hagyományosan az emlékezet médiumának tekintett irodalomnak a tech-

nomédiumok felől vett avulása felértékeli a lejegyzés új technológiáit már a
19. század végétől, a film megjelenésének, majd művészi és szórakoztatóipari
ággá válásának 20. század eleji eseményében, és ugyanez érvényes – bár nem
(feltétlenül) elbeszéléspoétikai vonatkozásban – a gramofon, azaz a hangrögzí-
tés és visszajátszás technológiájára.28 Így tekintve azonban az irodalomtörténe-
tet az a veszély fenyegeti, hogy „puszta” technika- és médiatörténetté alakul, és
mint ilyen, nem az irodalomról szól többé, vagy az irodalmat mint hírközlést
veszi számításba.29 Kittler technikája – miként többen utalnak rá (köztük maga
Kittler is) – Foucault technikája, technicizálva és a mediális kultúrtechnikák
történeti valóságába konvertálva.30 Kittler törekvése mégsem arra irányul, hogy
médiatörténetet fabrikáljon, és technikája nem is hagyományos médiatörténe-
28 A témának Friedrich Kittler szentelt könyvet, lásd Grammofon – Film – Typewriter, ford.
Geoffrey Winthrop-Young – Michael Wutz, Stanford UP, Stanford, 1999.
29 Lásd Kittler, Lejegyzőrendszerek 1800/1900. Előszó, ford. Zsellér Anna, Prae 2014/4.,
19–34. Lásd továbbá Aufschreibesysteme 1800/1900, Wilhelm Fink, München, 20034.

Mindehhez lásd Eva Horn, Kittler olvas. Leckék az irodalomtudomány számára, Partitúra
2014/1., 5–10.
30 Lásd Kittler, Lejegyzőrendszerek 1800/1900. Előszó, 21 skk, valamint Kittler, Gramofon
– film – írógép. Előszó, ahol Kittler a következőket írja: „A gyanú, mely szerint minden ha-
talom archívumokból fakad, és hozzájuk talál vissza, ragyogóan igazolható volt, legalábbis
a jogban, az orvostudományban és a teológiában. A történelem tautológiája vagy kálváriája.
Ugyanis a könyvtárak, amelyekben az archeológus oly sok mindent fellelt, olyan papírokat
gyűjtöttek egybe és rendeztek, amelyek egykor nagyon különböztek cím és elosztókulcs,
titoktartási fok és írástechnika szerint – Foucault archívuma mint a posta entrópiája. Mi-
előtt könyvtárakba kerül, az írás is hírközlő médium, csak az archeológus elfelejtette annak
technikáját. És ez az, amiért összes történeti elemzése megállt közvetlenül annál az idő-
pontnál, amikor eltérő médiumok és posták lyuggatták át a könyvraktárakat. A hangarchí-
vumok vagy a filmtekercstornyok ügyében a diskurzusanalízis illetéktelenné válik.” Ford.
Tóth-Czifra Júlia, Prae 2014/4., 74–94, itt: 80–81.
tet eredményez.31 Kétségtelen, hogy azt is állítja, a technikai médiumok előtt „a

médium fogalma nem létezett”. Ami viszont irodalomként és írott szövegként
igen, az „a betűk vagy ideogrammák szűrőjén ment át”.32 Ez a tárolás és a to-
vábbítás kittleri irodalomtechnikája,33 a szimbolikus világa, ami a médiumok
konvergenciájában a gép világává nemesül vagy degradálódik.34 Az irodalom-
nak ebben a felépítményében egészen a kora modernségig – az imaginárius film
romantikában kulminálódó hermeneutikai „hallucinációjának” képzetéig – vol-
na egy betű-, ideogramma- és szövegalapú szisztémája, amely a tárolás textuális
konstrukcióiról és a jeltovábbítás grafikus-grafemikus rendszereiről tudósítana;
a modernséggel kezdődően pedig volna egy újonnan meglelt törekvése, amely a
technikai médiumokkal való versengésben lesz érzékelhető. Ez az irodalom (és
más művészetek) kikülönülésének technikája a technomédiumok versenyében;
a kompetitív gyakorlat amellett is fennáll, hogy a médiumok története nem azok
puszta lecserélődését, hanem inkorporatív belefoglaltságát jelzi, tehát az új min-
dig tartalmazza és átalakítja a régit.35
2. A medialitás fogalmát ebben a vonatkozásban tehát „kikülönülésként” hatá-

rozhatjuk meg. A médiumok versengésében, a művészetek önprezentációjában
és ön-megnyilatkozásában azok a fenomének tarthatnak igényt mind hatástör-
téneti, mind kanonikus rangra, amelyek valamiképp reflektálnak saját médiu-
muk egyedi, összetéveszthetetlen jegyeire, jellegére, szemléletformáló sajátossá-
gára, vagyis keletkező és keletkeztető materialitásuk mással nem helyettesíthető
funkcióteljességére. Az irodalom a nyelv művészete, az irodalom nyelvének, az
így értett írás- és irodalomtechnikának a hang- és filmrögzítés versengést elő-
hívó történeti idejében (amely a romantika „filmhallucinációs” narratopoétikai
képzeteitől mostanáig lezáratlan folyamatként tételezhető esztétikai és keres-
31 Lásd már az Opikai médiumok előadás-sorozat előföltevései közt, ford. Kelemen Pál, Ráció
– Magyar Műhely, Budapest, 2005, 14–15.
32 Kittler, Gramofon – film – írógép. Előszó, 81.
33 Kittler „írástechnikájának” mibenlétéhez lásd Irodalomtechnika. Friedrich Kittler írásai elé,
Prae 2014/4., 1–9.

34 A lacani kategóriák kittleri újraértelmezéséhez lásd Kittler, A szimbolikus világa – a gép
világa, ford. Fenyves Miklós, Prae 2014/4., 104–118.

35 Bolter és Grusin ezzel a belátással ragadja meg magát a médium fogalmát is: „Médiumnak
nevezzük azt, ami újra-medializál.” („a medium is that which remediates” – a cselekvő po-
tenciál hangsúlyos tehát, efelől nézi Kittler is az optikai médiumok – valamint az irodalom
– történetét.) Lásd Jay David Bolter – Richard Grusin, Remediation. Understanding New
Media, The MIT Press, Boston, 2000, 64 skk.
kedelmi tekintetben is) arról a sajátos nyelvről kell számot adnia, amely épp
az irodalom eseményében válik kétséget kizáróan sajátlagossá. Ezt a mediális
„kikülönülést” Kittler a már említett nagy hatású gondolatban fogalmazta meg:
„az irodalom egyedüli komolyan veendő modern kritériuma annak strukturá-
lis megfilmesíthetetlensége”36 – ahol az irodalom (eminens módon a költészet)
egyfelől a filmforgatókönyvek és technikai használati utasítások funkcióit ve-
szi át, reflektálatlanul hagyva az irodalom saját(os) médiumát és technikáját,
másfelől – és erre vonatkozik a fent idézett gondolat – pontosan az irodalom
médiumának közlőerejére hagyatkozva kísérli meg a költészet „igazságát” el-
idegeníthetetlenné és mediálisan átfordíthatatlanná tenni. Érzékelhető módon
a nyelv e helyütt már ama „immateriális materialitás” hatálya alatt is áll,37 amely
a nem antropológiai horizontú nyelv/retorika teljesítőképességét inszceníroz-
za.38 A medialitás fogalma eszerint magában foglalja annak minden következ-
ményét, hogy a literatúra mindig önmaga anyagának és létmódjának lehetősé-
geit, sőt határait kutatja, ily módon nem transzformálható a nyelvi univerzum
„kimozdítása” nélkül filmmé vagy hangjátékká, anélkül tehát, hogy az esztétikai
alapviszony ne sérülne. A „mediális közvetítés kultúrtechnikáiban” megalapo-
zott irodalomtörténet egyszerre kell, hogy figyelembe vegye az emlékezet mé-
diumaként számontartott írott/lejegyzett diskurzus történeti konfigurációit és
létesülésének feltételeit, valamint azt az eltéveszthetetlen „kikülönülést”, amely
az irodalmat más médiumoktól és művészeti formáktól differálja abban az érte-
lemben, hogy önnön „igazságát” csakis önmaga mondhatja.
A költői szó „igazságának” nagy nehézkedésű hagyományokat magában fog-
laló történetében ebből a szempontból a romantika és a modernség, majd min-
denekelőtt a kései modernség jut kitüntetett szerephez, mert ez a korszakív mu-
tatja meg azt is, mi volt „a médium fogalmának” létezése előtt, és azt követően.
A versgrammatika retorizálódása, a költői kép hangsúlyosan nyelvi alakítottsá-
ga,39 a kiasztikus szerkezetek fölértékelődése, az értelemirányok stabilizálhatat-
36 Kittler, Optikai médiumok, 16. Kittler, Optische Medien, 19.

37 A fogalom kidolgozását lásd Kulcsár Szabó, Az immateriális beíródás. Az esztétikai tapasz-
talat medialitásának kérdéséhez = Uő., Szöveg – medialitás – filológia, Akadémiai, Budapest,
2004, 50–71.
38 Ha azonban igaz az, hogy a technológiai sztenderdek a róluk mindenkor mértéket vevő em-
ber modelljei, a retorika is e sztenderdek uralma alatt kell, hogy álljon. Kittler gondolatme-
nete ily módon saját módszerét is bekebelezi. (Lásd Kittler, Optikai médiumok, 26 skk.)
39 Vö. Kulcsár-Szabó Zoltán, Kép és jelentés a retorikai olvasásban = Uő., Hermeneutikai
szakadékok, Csokonai, Debrecen, 2005, 198–214, illetve de Man nevezetes kijelentésével

(„meg kell tanulnunk inkább olvasni a képeket, mint elképzelni a jelentést”), de Man, El-
lansága vagy éppen a hangoltság nem-szemantikai komponenseit színre vivő,

a nyelv hangzó materialitására ráhagyatkozó prózanyelv40 mind arra utalnak a
kései modernség költészetében és az elbeszélőművészetben, hogy az irodalom
írástechnikaként és irodalomtechnikaként maga mondja önnön igazságát.
A mediális versengés színterei és intézményei
A fenti gondolatmenet – és ebből következik alapvető jellege, valamint a kánont

és a kanonizációt érintő kényszerítő ereje – csaknem ugyanolyan releváns herme-
neutikai, mint nem-hermeneutikai vagy poszthermeneutikai tekintetben. A kettő
közti határ olyan érintkezést mutat, amelynél az egyik kijátszhatatlan a másikkal
szemben. Ugyanakkor a határhelyzet az igazságtapasztalat mindenkori igényével
szembesít. A költészet akár „irodalom” a szó eminens értelmében, akár hírközlés
– mert a mediális kultúrtechnikák és lejegyzőrendszerek előállította konstrukció
–, a mi mondható, mikor és hogyan történeti távlatában tartja az episztémék és
gondolatalakzatok, mentalitások vagy ideológiák hatalmas és tartós, sekély vagy
tovatűnő építményeit. A mindig közlési szándékkal keletkező, ezért a megértés
számára fölkínált literatúra, amely egyúttal az újraértés folyamatos igényének – az
applikáció fentebb jelzett dinamikájának – van kitéve, magában foglalja a kittleri
írás- és irodalomtechnika pontszerű fenoménjeit is, amelyek egymástól akár hal-
latlan időbeli távolságban is elhelyezkedhetnek, mint mondjuk Dante és Goethe
szerelmesei, vagy az attikai demokrácia alfabetizációja és a film technológiájá-
nak feltalálása és elterjedése.41 A történeti keretet itt a lejegyzés és az azt lehetővé
tevő rendszerek adják (például az általános alfabetizáció pedagógiai programja a
18. században), míg a hermeneutikai kérdezés annak történeti jelentőségét he-
lyezi fókuszba, hogy mi az, ami a műveket vagy művek csoportját, velük az elvá-
rásokat és a befogadást horizontváltásra készteti. A mediális versengés színterei
és intézményei felől nézve ezért a szóban forgó határhelyzet a hermeneutikai és
a nem-hermeneutikai vagy poszthermeneutikai architektúra között érintkezéses
viszonyt feltételez, minek következtében azok nem egymás kizárásos alapú el-
lenpontjai, hanem a két aspektus megértésében kölcsönösen szerepet játszanak.
lenszegülés az elméletnek, ford. Huba Miklós = Szöveg és interpretáció, 97–114, itt: 104
(kiem. az eredetiben).
40 Lásd például Kulcsár Szabó, Rá/hallgatás. A hangolt érzékelés metonímiái Márai Szindbád-
jában, Prae 2018/2., 3–19, beleértve ennek teoretikus megalapozását is.
41 Lásd Kittler, Szerzőség és szerelem, valamint Optikai médiumok, 25–26.
Hiszen a kittleri felépítmény a valamit mondás igazságérvényre törő aktusában

fejti vissza a mondás keletkezésére és lehetőségére irányuló technikai, közvetítő,
archiváló és továbbító szisztémák működését, mibenlétét és funkcióteljességét,
a heideggeri-gadameri alapzat pedig mindig is számításba veszi (ha gyakorta
zárójelezi is) a „külsődlegesség” nem-szemantikai „bejátszhatóságát”. Gadamer
az írás értelmének megragadását nevezi „olvasásnak”, és elismeri, hogy „[e]bben
az »értelem« nagyfokú idealizációja rejlik”.42 Ugyanakkor az eminens, azaz
a kánoni rangra igényt tartó vagy arra esélyes mű szempontjából egyfelől
„[a]z elgondolt nyelvi kifejezését a szövegben úgy kell megformálni, hogy az min-
den hangadás, taglejtés stb. nélkül önmagát artikulálja, és az elgondoltat jelen-
valóvá tegye”;43 másfelől „[c]sak a belső fül számára válik értelemvonatkozás és
hangalakzat teljességgel eggyé.”44 Az első állításból az következik, hogy „az anyag
kontingenciája” mindenféle „maradványokat” termel, amelyek a költői szöveg
előadásában kerülnek felszínre, és a mű hangzó anyagiságával szembesítenek.
A másodikból az, hogy a „belső fül”, miként Gadamer utal rá, a „hangalakzatot”
és az értelemvonatkozást nem két külön instanciaként kezeli, így tulajdonképpen
egyik a másikat létesíti. „Csak az értelmi és hangzásbéli vonatkozások egybeesése
kölcsönzi a költészet nyelvének azt, amit […] »emelkedettségnek« neveztünk.”45
Mindez Kittler interpretációjában a két távoli irodalomtörténeti pont, Dante és
Goethe összekapcsolásában a két, egymással ellentétes, de csakis egymáson ke-
resztül tételezhető mediális szisztéma, illetve váltás érzékeltetésével képezheti az
episztémék átalakulását, pontosabban a fordulat lehetőségfeltételét:
Ha a nyelv […] az a dilemma, hogy vagy a szavakat ragadjuk meg, és közben

elveszítjük az értelmet, vagy fordítva: az értelmet ragadjuk meg, és közben el-
veszítjük a szavakra vonatkozó emlékezőtehetségünket, akkor Lotte és Wer-
ther számára csak ez utóbbi lehetőség marad. A magányos és csendes olvasás
kizárja, hogy a szavak megragadása közben elveszítsük az értelmet, a józan
észt és a fejünket, mint Dante és szerelmesei. Ezért nem tudják már a betűk ve-
zérelni a testeket. A drámai eseményből, ami egy lovagregény hangos olvasása
volt, a líraértés költészete lett.46
42 Gadamer, Az „eminens” szöveg és igazsága (1986), ford. Tallár Ferenc = Uő., A szép aktua-
litása, 188–201, itt: 190.
43 Uo., 191.
44 Uo., 195.
45 Uo., 196.
46 Kittler, Szerzőség és szerelem, 44–45.
Ami tehát Kittlernél a „betűk vezérelte test” átalakulása a „líraértés költésze-

tébe”, mely utóbbit pontosan az irodalmi tradíció, a mérték előzetes ismerete
és felidézése szavatol Lotte és Werther számára, amikor kimondják Klopstock
nevét, az Gadamernél az irodalmi formák változékonyságának történetiségével
hozható összefüggésbe: a „nem lehetséges minden időben minden” tapaszta-
latával, azaz az esztétikai alapviszony változó kondícióival. Ezek a „korlátok”
keletkeztetik Gadamer értelmében az „irodalom” igazságát, ily módon mindeb-
ben „a hitelességnek és az igazságnak egy új normája alakul ki, mely sajátosan a
költészet lényegét illeti”.47 És mivel „[a] kimondott és a kimondás hogyanjának
meg nem különböztetése az a titokzatos forma,48 mely megadja a művészet sa-
játos egységét és könnyedségét, és ezzel az igazságnak a művészetre jellemző
módját is”,49 a tradícióban való benneállás egyszerre affektív, nem-hermeneuti-
kai performatívum – „a betűk hatalma a test felett” az értelemképzést nélkülöző
recitálás hangzó-fiziológiai eseményében –, valamint viszonyulás a hagyomány-
teremtéshez és a líraértéshez. A líraértés tárgya, illetőleg a költészet médiuma
ugyan változik, de ha „[a] költészetet az tünteti ki, hogy benne tárgytalan a va-
lamire gondolás távolsága”,50 ezért a nyelv túlmutat az általa közvetítetteken, ak-
kor mind a hermeneutikai, mind a nem- vagy poszthermeneutikai építményben
kijelölhetők azok az eminens szövegek, amelyek „igazsága” lehetőséget teremt
nem csupán az írás- és irodalomtechnikák által közvetítettek, de e technikák
ön-megnyilatkozásának történeti és pontszerű értelmezésére is. Így tekintve
Kittler hasonlóan jár el, mint Gadamer a „klasszikus” elgondolásában, noha a
fonákjáról kérdez rá arra, amit lejegyzésnek és olvasásnak nevezünk.51
Nem nehéz észrevenni mindebben a kánon és a kanonizáció szerepét, ahogy
azt sem, hogy az irodalmi formák, kifejezésmódok, artikulációk változékonysága
és az eminens szövegek stabilitása metron és kánon önértelmezését sem hagyja
érintetlenül. Arról ugyanis kevesebb szó esik, hogy nemcsak az interpretációival
és kommentárjaival együtt érvényessé váló költészet kényszeríti ki a mindenko-
47 Gadamer, Az „eminens” szöveg és igazsága, 199.

48 Ehhez lásd Heidegger, Die Sprache = Uő., Unterwegs zur Sprache, Vittorio Klostermann,
Frankfurt am Main, 1985, 7–30.
49 Gadamer, Az „eminens” szöveg és igazsága, 199–200.
50 Uo., 199.
51 Gadamer eminensszöveg- és klasszikus-elgondolásának kritikai recepciójához lásd Kul-
csár-Szabó, Az „eminens szöveg” fogalma Gadamernél = Uő., Hermeneutikai szakadékok,

149–174, valamint az esztétikai tudat és esztétikai megkülönböztetés gadameri konstrukció-
jához: Kulcsár-Szabó, Metapoétika, Kalligram, Budapest–Pozsony, 2007, 55 skk.
ri újraolvasást,52 hanem a költészet igazsága ezzel egyidejűleg téteti fel a „mér-

ték-adóság” reflektív számbavételének kérdését is. Gadamer a költészet igazságára
vonatkozóan megkülönböztet ugyan „hamis” és „igaz” dikciót, de ezeket nem a
verifikálhatóság tekintetében választja szét, hiszen afelől tekintve a különbségté-
telnek nincs szerepe a valódi irodalomban. Mindkettő egyazon igazságelv hatálya
alatt áll. A különbség a valódi mű és a giccs között érzékelhető, ahol utóbbit nem
hitelesíti semmilyen igazságigény, pontosan azért, mert nem az irodalom ön-ér-
deke, ön-megnyilatkozásának eseménye keletkezteti. Éppen ezért talán keletke-
zésnek sem nevezhető a szó esztétikai alapviszonyt jelölő értelmében. „Ez nyilván
abból ered, hogy itt [a giccs esetében] a költői beszéd kívülről kölcsönzött formáit
olyan tartalmak szolgálatába állítják, melyeket nem a művészet nézőpontja, ha-
nem más érdekek legitimálnak.”53 A giccs tehát nem sorolható semmilyen kánon-
ba, alternatív kánoni rangja sincs, legfeljebb az aktív kánon gyorsan változó kész-
letében bukkan föl átmenetileg, ahonnan ugyanolyan gyorsan kihullik, mint min-
den más. Úgy tűnik, a giccset irodalmon kívüli formái és nézőpontjai hozzák létre,
hogy irodalmon kívüli szempontok szolgálatába álljon, ennek megfelelően sem a
mérce, sem a mérték eszközeivel nem mérhető és nem besorolható. Kívülállósága
nem sajátosság, hanem tünet és ok, amelyek az irodalmon kívül keresendők.
Ezzel szemben a kánon és a metron alapján megkülönböztethetők azok a mű-
vek, amelyek regiszterektől függetlenül kánonképző potenciállal bírhatnak műfaji
újításuknak vagy beszédmódbeli exkluzivitásuknak köszönhetően, továbbá azok
a művek, amelyek a mindenkori irodalmi üzem formációiként lépnek be az iro-
dalom diszkurzív és materiális valóságába, és amelyek pusztán ismételnek mintá-
zatokat. A repetíciónak és a követésnek meglehetnek a maguk funkciói, amen�-
nyiben kiteljesedést és rétegződést jelentenek, máskülönben valamennyi jelentős
művet horizont- és paradigmaváltó alkotásnak kellene tekintenünk, ami tudvale-
vőleg nincs így. Ezek azok a művek, amelyek a költészet egy időben létező dikcióit
a kor irodalmi valóságában láthatóvá teszik, ily módon valamilyen kánon részévé
tudnak válni anélkül, hogy csupán erkölcsi példázatként találnák meg a helyüket
az egyéni vagy más igény vezérelte irodalomtörténetekben. A giccs mindezeken
kívül van, mert maga is kívül helyezkedik el az irodalom valóságán. Mindennek
ironikus értelmezését adja Harold Bloom a következő gondolatmenetben:
52 „A kanonikus művek jellege ugyanis olyan, hogy csupán tüzetes tanulmányozással lehet a
mélyükre hatolni. […] [A kanonikus művek] a jelentés kiapadhatatlan forrásai.” Frank Ker-
mode, Kánonok és elméletek, ford. Beck András = Irodalmi kánon és kanonizáció, 109–139,
itt: 119.
53 Gadamer, Az „eminens” szöveg és igazsága, 197–198.
A szöveg, néhány párizsi vélekedésével ellentétben, nem azért van, hogy élveze-
tet, hanem hogy olyan magasfokú élvezhetetlenséget vagy bonyolultabb örömöt
nyújtson, amire az alacsonyabb rendű szövegek nem képesek. […] Az újfajta
kanonikusság igazi mércéje egyszerű, világos és csodálatos módon elősegíti a
társadalmi változást: ezeket a műveket nem szabad és nem is lehet újraolvasni,
mivel a társadalom előrehaladásához való hozzájárulásuk épp abban áll, hogy
nagylelkűen felkínálják magukat a gyors elfogyasztásra és az eldobásra.54
A „társadalom előrehaladásához való hozzájárulás” manővere a valódi értéket

jelentő alkotások esetében azt feltételezi, hogy a mű progresszív hatása opera-
cionális, hatáselve kiterjed a társadalmi mezőre. A megértés új módozataival
szembesítő kiemelkedő művek Jaussnál az irodalom társadalomalkotó funkció-
ját is beteljesítik, különösképp, hogy az irodalom elvárási horizontja „a meg
nem valósított lehetőségeket is anticipálja, a társadalmi magatartás korlátozott
mozgásterét új kívánságokkal, igényekkel és célokkal bővíti, és ezzel megnyitja
az utat az új, jövőbeli tapasztalatokhoz”55 – ennyiben jelentősen eltér a „törté-
nelmi életgyakorlattól”, ami ezen a ponton a már említett nietzschei átértéke-
léssel korrelál. Ez a differencia hovatovább az egyik jól körülírható jegye a „tör-
téneti egyediség” értelmében felfogott műalkotás-létnek, amely „nyelvművé-
szeti premisszák” révén juttatja szóhoz mű és befogadó párbeszédét, és ahol „a
szöveg egyazon aktusban létesíti is azt, amiről beszél”,56 nyomatékosítva annak
érvényét, hogy e létesítés operacionalizálhatósága annak performativitásában,
és nem mimetikus jellegében nyer értelmet és relevanciát.57
54 Harold Bloom, Elégikus töprengés a kánonról, ford. Beck András [The Western Canon,
Papermac, 1996] = Irodalmi kánon és kanonizáció, 185–202, itt: 195.
55 Jauss, I. m., 80. Lásd még: „[az irodalom] etikára ható társadalmi funkcióját recepcióeszté-
tikai szempontból egyaránt felfoghatjuk akár a kérdés és felelet, akár a probléma és megol-
dás modalitásaiként, mivel társadalmi hatásának horizontjába ezekben a formákban lép be.”
(Uo., 81.) – Azaz, tehetjük hozzá, közvetett formában, akkor is, ha valamely mű – mint a
Madame Bovary – bírósági kereset alapjaként szolgált. A művek hatása nem annyira a társa-
dalmi szerialitásba való vissza- vagy belevetettség eseményeiben válik társadalmivá, hanem
poetológiai összteljesítményük által, minek következtében az elvárási horizontok – melyekbe
az eticitás is kódolva van – megváltoznak.
56 Kulcsár Szabó, Kánon és befolyás, 36.
57 „Mindebből következik, hogy ott keresendő a társadalmi létben az irodalom által játszott
sajátos szerep, ahol utóbbi nem elégszik meg a csupán ábrázoló funkcióval.” Jauss, I. m., 85
(kiem. az eredetiben). – Innen már csak egy lépés, hogy az irodalom a többi művészettel
együtt „kiszabadítsa az embert természeti, vallási és társadalmi kötöttségeiből”, azaz úgy ért-
Ebből a perspektívából a „mediális versengés” színterei újraszituálhatók,

mégpedig a következők alapján.
1. A jelentés- vagy kritériumkánont az alternatív kánonok körülveszik, vala-

mennyinek szerepe és funkciója van a kánonképző mű-identitás felől, és meg-
erősíthetik valamely irodalmi beszédmód jelentőségét mind műfaji, mind em-
lékezeti értelemben. Az aktív kánonok transzmediálisak, de nem bírnak identi-
tásképző potenciállal a kánonok önértelmezésére vonatkozóan.
2. A metron mint átmeneti mérce és a kánon mint tartós mérték egyaránt sze-
repet játszik a mérték-adóság tekintetében. Ezek ugyan nem rögzíthetők a mű-
vek időbeli benne-állása, azaz mindenkori jelene pillanatában, annyi azonban
rövid távon a költészet „igazságának” esztétikai alapviszonyon nyugvó, újra- és
újraérthető történeti kondícióit szemlélve is nyugtázható, hogy a technomediá-
lis környezetben mind jobban számításba veendő metron magában foglalja a
kánoni rangra emelkedés lehetőségét, de annak elmaradását is. A metronnak
tehát ugyanúgy figyelmet kell tulajdonítani a fogalmi elrendezés során, mint a
kánonnak. A metron „ön-értése” a korok irodalmának valóságát anélkül világít-
ja át, hogy a benne-állás kockázatával rövid szavatossági idejű következtetéseket
kényszerítene ki az irodalmi elvárás horizontjaira nézvést.
3. Elképzelhető, hogy a metron fogalmának újraértésével a kánon az eddigieknél

jobban kiszolgáltatódik az alteritás variációinak. Innen nézve a kánon metafori-
kussá válik, mégpedig a common sense metaforájává.58 A költészet „igazságának”
sük a művészeteket, mint amelyek nem a kultúra domesztikáló uralma alatt állnak, azaz nem
részei vagy tartozékai a kultúrának.
58 Mindennek természetesen megvan a maga ideologikus, valamint ideológiakritikus vetülete
is, ami nem ritkán regresszív hurkot hoz létre, amennyiben az ideológiától való megszabadu-
lás az ideologikus műveletsorok történetileg meghatározott rendszerébe ágyazódik. Charles
Altieri például a következőképp ütközteti ezeket: „az irodalom társadalomformáló erővé ava-
tásának vágya megköveteli, hogy tudatosan olyan kánonokat hozzunk létre, melyek konkrét
politikai célkitűzéseink szolgálatában állnak. […] A kánonok pusztán ideológiai zászlók a tár-
sadalmi csoportok számára: önmeghatározásuk formáiként lobogtatják őket, arra szólítva fel a
többi menetelőt, hogy tegyék próbára a korlátokat, miközben feltárják a konkurens csoportok
ellentmondásait és hiányosságait” – így az első állítás. „Etikus cselekvőként és íróként azon
hatóerő példáira van szükségünk, mely akkor keletkezik, ha a közvetlen érdekeket kritikai
vizsgálatnak vetjük alá, és belépünk saját magunktól való elkülönülésünk dialektikus folyama-
tába, hogy e példák által feltáruljanak cselekvésünk irányának és megjelenítésének új lehető-
ségei” – így pedig a rákövetkező. Altieri rekonstrukciója alapján az ideológiai előföltevések és
mibenléte felől a mit, mikor és hogyan kérdései annak a hangzás- és értelemvi-

lágnak az eseményei, amely a líra változó poétikai-retorikai kondíciói mellett
tehát a metaforizálódás történeti eseményeinek is ki van téve: a mindenkori
mérték-adó jelleg ily módon az irodalom történeti valóságának rétegzett szisz-
témáját állítja elő, amelyben a mérték és a mérce összjátéka alakítja a horizontot
és annak változását.
A múltfeldolgozás, az emlékezet és a tradíció irodalmi beszédalakzatainak me-

diális kultúrtechnikák felől értett eseményei a fentiek értelmében nélkülözik
a történeti teloszt. Mindez mégsem jelenti, hogy a korszakok, ahogyan Ga-
damer és Kittler is szemléli azokat, ne reflektálnának egymásra oly módon,
hogy egyik a másik transzformációs és transzmutációs kiterjesztésévé váljék,
miként Kittler értelmezte a modernséget a romantika technikai-technológiai
transzformációjaként. E pozícióból a nagy történeti pontok összekapcsolása és
az átfordítási műveletek, amelyeket a lejegyzőrendszerek elméletének diskur-
zusalapító mestere végrehajt, mivel költészettörténeti referenciákat is mozgás-
ba hoznak, aligha kerülhetik meg a kánon és a metron kérdését. Az irodalom
valóságának szisztematikus számbavétele épp a mediális-technomediális ho-
rizontban válik terhelt vizsgálódási területté. Ugyanakkor nem szabad meg-
feledkezni arról, hogy a költészet mediális terei és a technomédiumok realitása
mindig alakíthatók és meghaladhatók. Az irodalom „mediális kikülönülése”
– a nyelv, az írás- és irodalomtechnika, amennyiben önmagát mondja –, ha
igaz, hogy eseményként hagyja megtörténni a literatúra „igazságát”, akkor táv-
latosabban a piaci-intézményi szisztémát is ennek az eseménynek a kontinuus
következményeként teszi láthatóvá. Mindez az értelmező közösségek „utóla-
gosságát” és mibenlétük dilemmatórikus jellegét is magában foglalja, hiszen
a művek mindig a kommentárjaikkal és interpretációikkal közösen léteznek,
ily módon a legfontosabb kérdés, amely a kánonok kapcsán fölmerül, az, hogy
miként keletkeztet mértéket és mércét az irodalom történő igazsága. A költészet
eseménye az immateriális dimenzióknak és a „külsődlegesség”-nek a véletlen-
szerű szemiózist generáló pillanatait színre víve mindig az irodalmi-esztétikai
alapviszonnyal szembesít, ami a kánonokat formáló műveletek alapja.
az ideológiakritika egyaránt metaforikus konstrukciók, hiszen a történeti tudat fennhatósága

alá tartoznak, akár akarjuk, akár nem. A common sense egyszerre a történelem „átmenekítése”,
valamint az azzal szembeni kritikai távolságtartás. Lásd Charles Altieri, Az irodalmi kánon
eszméje és eszménye, ford. Beck András = Irodalmi kánon és kanonizáció, 141–162, itt: 143.
150 ■ Főfejezet
Alfejezet ■ 151
MODERN
152 ■ Főfejezet
Alfejezet ■ 153
Kabdebó Lóránt
„tragic joy”
– a későmodern európai költészet poétikája1
A huszadik századi modernség fejezetei a személyiség önmaga lefokozottságára

ráébredésének lépcsőfokai. Végeredménye a dialogikus szövegalakítás, amely az
önmegszólító versforma egy sajátos válfaja,2 hiszen benne a költő egyenlő esél�-
lyel hagyja szóhoz jutni az önmegvalósításra törekvő és az ennek lehetetlenségét
konstatáló szólamot. A két szólam ugyanakkor nem zárja ki egymást, az álta-
luk képviselt tapasztalatok két, egymást nem metsző síkban válnak a versszöveg
részévé. Az egyik cselekvő jellegű: a vágyak síkján jelentkezik, szerepeket vesz
fel, és lázad a külvilág nyomása ellen. Lényegében a korábban a létezés teljessé-
gét magában hordozó hagyományos költőszerepet szólaltatja meg materializált
formátumában. A másik szemlélődő jellegű: a létezés öröknek láttatott szövevé-
nyének tudomásulvétele. Nevezzük az egyik szólamot az aktorénak, a másikat
1 A dolgozat három korábbi tanulmányom folytatása: A Margita európai rokonai, Literatura

1998/2., 147–172. (= Újraolvasó. Tanulmányok Ady Endréről, a Miskolci Egyetem Modern
Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének 1998. február 27–28-i konferenciája alapján szer-
kesztette Kabdebó Lóránt et al., Anonymus, Budapest–Miskolc, 1999, 158–181); A Szabó
Lőrinc-vers személyiséglátomása és egy Augustinus-szöveg fordítása címmel elhangzott A mo-
dern magyar líra nemzetközi kontextusban témában 2017. május 5–6-án a Pázmány Péter
Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán rendezett konferencián, a Sophianumban
(átdolgozva megjelent: Rejtekút Szabó Lőrinc személyiséglátomásában [első változat], Szé-
kelyföld 2017/9., 173–180); „egy Költő Agya”= 21. századi kísérlet a 20. századi líra olvasá-
sára címmel elhangzott a költő halálának 60. évfordulóján 2017. október 5–6-án rendezett
konferencián a Petőfi Irodalmi Múzeumban, folyóiratban megjelent: ItK 2017/5., 631–658.
Mind a három előadással Kulcsár Szabó Ernő barátom társaságában szerepeltem, mindegyik
konferencia szervezésében személyesen is részt vettünk.
2 E verstípust elemző alapvető tanulmányában Németh G. Béla is utal Szabó Lőrinc e típusú
verseire (Németh G. Béla, Mű és személyiség, Magvető, Budapest, 1970, 621–670), anélkül,
hogy említést tenne Szabó Lőrinc verseinek a típuson belül elfoglalt formateremtő helyéről.
154 ■ Kabdebó Lóránt
a nézőének, mindkettő azonos eséllyel van jelen e versekben, a tudatban lezajló

„tükörszínjáték”3 egyformán szükséges szereplői. Imigyen jelenik meg a poéti-
kában az általam személyiséglátomásnak nevezett szövegformáció.
De csak poétikai esemény lenne ez, avagy általánosabb érvénnyel lehet je-
len a huszadik századi létfeltárás történetében? Két huszadik századi fizikus
hasonlóképpen jutott el a létezés értelmezéséig, Heisenberg ekként hivatkozik
Niels Bohr megfogalmazására: „wir [sind] im Schauspiel des Lebens gleichzeitig
Zuschauer und Mitspielende”.4
A poétikában megjelenő szövegalakító módnak a magyar lírában Szabó
Lőrinc a legjellegzetesebb megalkotója. Miként alakítja szöveggé ezt a vers-for-
mátumot? A dialogikus szövegolvasatban a „ki beszél?” kérdést hordozó, a „te”
meg a „világ” viszonyát megszenvedő aktori ténykedés elbeszélését „elborítja”5
a nézői figyelemnek az elhelyezettségre való rákérdezése: „milyen a szövegbe il-
leszthetősége?” Melyet a költő ekként érzékel a Tao Te King című, 1931-ben írott
versének szavaival: »igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz«.6 És lejegyez
egy elszólást, amelynek az Isten címet szánja: „Nem hiszem már vagy húsz esz-
tendeje, s mennyit foglalkozom vele!”7 Az Évek című vers8 egyik szakaszában
pedig mintha ars poeticus tankölteménybe foglalná saját szövegalakító gyakor-
latát, melybe a teljesség igényével belefér a természettudósok – általa feltehetően
nem is ismert – módszer-hipotézise is:
– ,,Ki járta már be e vidéket, engem?

Hisz én sem ismerem magam
és e földnek sok titka van
s határán túl is uj határ dereng még.
3 Szabó Lőrinc, Embertelen, Magyarország 1931. december 25., 13 = Uő., Te meg a világ, Pan-
theon, Budapest, 1932, 110.
4 Werner Heisenberg, Physik und Philosophie, Ullstein, Berlin, 1961, 40. Magyarul: Werner
Heisenberg, Fizika és filozófia = Uő., Válogatott tanulmányok, ford. Kis István, Gondolat,
Budapest, 1967, 102.
5 Szabó Lőrinc maga használja ezt a kifejezést poétikai meghatározóként. Szabó, Vers és va-
lóság. Bizalmas adatok és megjegyzések, szöveggond. Lengyel Tóth Krisztina, jegyz. Kiss
Katalin, Osiris, Budapest, 2001, 91. https://reader.dia.hu/document/Szabo_Lorinc-Vers_es_
valosag_Bizalmas_adatok_es_megjegyzesek-1020 Digitális Irodalmi Akadémia – Petőfi Iro-
dalmi Múzeum, Budapest, 2011 (a digitális kiadás javított, kiegészített szöveget tartalmaz)
6 Szabó, Tao Te King = Uő., Te meg a világ, 70–71.
7 MTA Könyvtára Kézirattárában, Ms 4651/282. számú pepita füzetben.
8 Szabó, Évek, Pesti Napló 1928. július 15., 36. = Uő., Te meg a világ, 17–18.
poétikája ■ 155
„tragic joy” – a későmodern európai költészet Alfejezet
A holnap tája bennem már ma vendég

s azt mondja: Várj! azt mondja, hogy:
Nem az vagyok, ami vagyok,
hanem amit hiszek s amit szeretnék!”
Jelen fejezetben a harmincas évektől megjelenő kései modernként megnevezett

alkotásmódot kialakító, a materiális eseményesség elszenvedő voltát és a létezés-
ben elhelyezettség szépségét a „torz” és az „ideális” szembesítésével felmutató
oximoronnal megjelenítő ars poétika kibontakozását szándékozom bemutatni.
Az ellentétek összekapcsolásával az egymást kizáró, egymásnak ellentmondó
jelenetek szoros egységbe foglalását vizsgálom. A teremtett világ áttekintésére
alakított kísérletet – a korába behelyezett ember megszólaltatásával. Akire költői
rákérdeznek: „ki beszél?”, és rátekintenek „elhelyezettségére” a létező világban.
A sorsköltészet ellenében feltűnő létköltészetet.
***
A huszadik század európai gondolkozása, ha történelmét és történeteit szem-

lélte, mondhatta: létezése értelmetlen katasztrófák sorozata. Ebben a környe-
zetben nem éledhetett meg a művészet gyönyört keltő funkciója? Tragikumát
legnagyobbjai közül Gottfried Benn gondolta végig, és Szabó Lőrinc alakította
kötetté 1932-re „te” meg a „világ” szembesítésű személyiséglátomásában, utóbb
pedig Celan alkotta nemcsak grammatikává és „halálfúgává”, de a túlélést elvi-
selni nem bíró önfeláldozássá. Ezt opponálva, az „ideális” és a „torz” Bartók által
a művészetbe bevezetett oximoronja a harmincas évekre válik az európai köl-
tészet poétikáját meghatározóvá, melyet W. B. Yeats egy kései verséből kiemelt
oximoron kifejezésével jellemzek: „tragic joy”.9 De mindezt a magyar lírában
akár Pilinszky egy kései verscímével is jellemezhetném: A mélypont ünnepélye.10
E jegyben alakult a létezés kettős szemléletének verssé formálódása a har-
mincas évekre, ami egymással összekötötte a korszak legjelentősebb alkotásait:
a materiális létezés torz és fájdalmakkal teli eseményességének bemutatása –
amelyet felülír a létezésben elhelyezettség átérzésének sugárzása. Rilke Duinói
9 W. B. Yeats, The Gyres = Uő., Selected Poetry, szerk. és jegyzetek A. Norman Jeffares, Pan
Books – Macmillan, London, 1990, 180.
10 Pilinszky János, A mélypont ünnepélye, Élet és Irodalom 1971. június 26., 15. = Uő., Összes
versei, Osiris, Budapest, 1999, 96; Digitális Irodalmi Akadémia – Petőfi Irodalmi Múzeum,
2011; https://reader.dia.hu/document/Pilinszky_Janos-Pilinszky_Janos_osszes_versei-11
elégiái, T. S. Eliot The Hollow Men című versét követő, a Four Quartets darab-
jaival záruló alkotásai, W. B. Yeats The Gyres című versével kezdődően a Last
Poems korszaka, Ezra Pound formálódó The Cantosai, Louis-Ferdinand Céline
lírai hangoltságú Voyage au bout de la nuit szövege, Szabó Lőrinc „spirituális”
személyiséglátomása (a Harc az ünnepért verseinek korábbi és átdolgozott vál-
tozatai és a költő halálával 1957-re véglegessé alakuló második kiadású Tücsök-
zenéje), Weöres Sándor pályakezdő derűs lebegése, és József Attila „Költőnk és
kora” című pályazárása szememben e poétikai formáció jegyében összecsenge-
nek, bárha a szövegeknek egymással való összekötődése független a költők filo-
lógiai kapcsolatától és politikai elköteleződéseitől.11
Szabó Lőrinc költői kamaszkorának zárásaként, dialogikus személyiséglá-
tomása tájékozódásaként valaha megalkotta kortársi líráját áttekintő körképét,
a Divatok az irodalom körül című esszépanorámáját.12 A második világhábo-
rús összeomlás, személyi üldöztetése és a „bombával” kezdődő új világkor-
szak következtében évekre újabb, spirituális igényű személyiséglátomásába, az
önéletrajzi ihletésű Tücsökzene, majd A huszonhatodik év gyász-szonettjeinek
alkotásába záródik. Ezenközben ismét széttekint a kortárs európai költésze-
ten, és az Örök Barátaink fordításgyűjteménye újabb kötetének kialakításával
rátalál saját költészete korábbi rejtekútjának a visszakapcsolódási lehetőségére.
„T. S. Eliot. Utóbbi csakugyan olyan nagy volna?”13 – ezzel a felkiáltással, és ezt
követően Eliot-versek fordításával (bár azoktól függetlenül, mégis azok poé-
11 Mindezek a külföldi költők (Pound kivételével) megtalálhatók Szabó Lőrinc – családja által
őrzött – könyvtárában: Szabó Lőrinc Könyvtára. I. Magyar szerzők művei. II. Külföldi szerzők
művei, Forgács Anita adatbázisát kiegészítette, jegyzetekkel ellátta, a katalógust szerkesztet-
te és a bevezetőt írta Buda Attila; Pótlások a Szabó Lőrinc füzetek 3. és 6. füzetéhez, készítette
Milnerné Darmó Magdolna. A Miskolci Egyetem BTK Szabó Lőrinc-kutatóhelyének soro-
zata, Miskolc, 2002, 2004. http://krk.szabolorinc.hu/ Tartalom fül alatt
12 Szabó, Divatok az irodalom körül, Az Est Hármaskönyve, 1929, Divat és irodalom, szerk.
Mikes Lajos (1928. december), Az Est Lapkiadó, Budapest, 1. kötet, 83–116. = Uő., Irodalmi
tanulmányok, előadások, kritikák, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket készítette és az utószót írta
Kemény Aranka, Osiris, Budapest, 2013, 287–307.
13 Szabó, Napló (1945. április–szeptember) = Uő., Vallomások. Naplók, beszélgetések, levelek,
a szöveggondozást végezte, a jegyzeteket, az életrajzot és az utószót írta Horányi Károly
– Kabdebó Lóránt, Osiris, Budapest, 2008, 342. A kérdés Babitsnál tett utolsó látogatására
utal: „T. S. Eliot egy könyve hevert az állólámpa alatt a kis asztalon. […] Nagyon dicsérte
Eliotot. »A legnagyobb!« Lapoztam a könyvben, elolvastam négy sort az egyik karénekből,
pár angol szót kérdeznem kellett tőle.” Szabó Lőrinc, Babits betegágyánál, 1941. február 16.
= Uő., Emlékezések és publicisztikai írások, a szöveggondozást végezte, a jegyzeteket készítette
és az utószót írta Kemény Aranka, Osiris, Budapest, 2003, 537. https://reader.dia.hu/docu-
„tragic joy” – a későmodern európai költészet poétikája ■ 157
tikája által igazoltan) teljesedik be mind Szabó Lőrincnek a „második”, mind

pedig a magyar líra újabb felvirágzásának korszaka, amelyről Naplójában leír-
hatja: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél.”14
***
A huszadik századi modernitás időbeli felezőpontján születik meg T. S. Eliot

The Hollow Men című ciklikus verse,15 szövegében olyan dialógust szőve,
amely a késői modernség poétikájának talán prototípusát alkotja. Mottójában
a huszadik század költői által folyamatosan hivatkozott Heart of Darkness, Jo-
seph Conrad lengyel-angol prózaíró szövegének a cselekvés értelmetlenségét
hangsúlyozó utalásával16 és a költemény történelmi háttereként az ember ese-
mény-alakításának sikertelenségét jellemző, a személyiséget a cselekvésképte-
lenségig vezető angol–skót „lőportár”-összeesküvést megnevezve. A kor po-
étikájának ezt a megjelenési formáját Kulcsár-Szabó Zoltán ekként jellemzi:
„kevésbé az individualitás önleírását, mint inkább ennek végső lehetetlenségét
tárja fel, az individuum költészete helyett az individuum válságának költészetét
megvalósítva”. „[J]elezvén ezzel, hogy e differencia mentén nem annyira a lírai
én »alakja«, hanem annak olvashatatlansága ismerhető csak fel.”17 A magam
részéről pedig e ciklikus vers indításában találom a „Ki beszél?” kérdésre a cse-
lekvés értelmetlenségét hanghatásában és képi megjelenítésében is megformá-
zó kétségbeesett rálátást, mintegy a korábbi (1922-es) The Waste Land című,
szintén ciklikus Eliot-vers folytatásaként:
ment/Szabo_Lorinc-Emlekezesek_es_publicisztikai_irasok-640. Digitális Irodalmi Akadé-

mia – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2011.
14 Szabó, Napló (1945. április–szeptember) = Uő., Vallomások. Naplók, beszélgetések, levelek,
286.
15 T. S. Eliot, The Hollow Men = Uő., Collected poems 1909–1962, Faber and Faber, London–
Boston, 1974, 89–92. A negyvenes évek végén, amikor Szabó Lőrinc két személyiséglátomása
kidolgozását követően seregszemlét tart kortársai között, Eliotnak két versét (The Hallow
Men és Journey of the Magi) választja magyar verssé alakításra (Szabó, Eliot: Az üresek, Má-
gusok utazása = Uő., Örök Barátaink. Kisebb lírai versfordítások második gyűjteménye, Egye-
temi Nyomda, 1948, 242–244, ill. 171), majd halála előtt, az ötvenes évek második felében
beválogatja műfordításai, az Örök Barátaink összegyűjtött kiadásába: Szabó, Örök Barátaink,
II., a szöveggondozást Horányi Károly és Kabdebó Lóránt végezte, Osiris, Budapest, 2002,
824–828. ill. 626–627; http://krk.szabolorinc.hu/ Tartalom fül alatt.
16 „Mistah Kurtz – he dead.”
17 Kulcsár-Szabó Zoltán, Tükörszínjátéka agyadnak. Poétikai problémák Szabó Lőrinc költé-
szetében, Ráció, Budapest, 2010, 101.
We are the hollow men

We are the stuffed men
Leaning together
Headpiece filled with straw. Alas!
Our dried voices, when
We whisper together
Are quiet and meaningless
As wind in dry grass
Or rats’ feet over broken glass
In our dry cellar
***
Mi vagyunk az üresek
mi vagyunk a kitömöttek
zsúpkobakunk
egymásnak rogy. Óh, jaj,
száraz hangunk, amikor
súgunk-búgunk
nyugodt és semmit se mond,
mint száraz fűben a szél
vagy patkányok lába száraz
pincénk üvegcserepén.
És bárha a versben megtestesül a személyiség jellegtelenedése, és a történetiség

célját vesztettsége, nemcsak a védekezésbe szoruló, sőt a történelmi háttérrel
szemben tehetetlenné váló aktor prufrocki kétségbeesett monológját folytat-
ja, de sejtelmes rálátást szervez szövegében a néző figyelőállásában megjelenő
Egészre is. Az Egy történetnek kettős értelmezését kívánja. A szöveg fogalmazá-
sába szövődő mottó és történelmi háttérkép ugyanakkor még sorsköltészetként
tartja vissza a létköltészetbe vágyakozó verset:
Ez a végső találkahely
egymáshoz tapogatózunk
s kerüljük a szót
gyülekezve a dagadt folyó innenső partján.
Vakon, hacsak
fel nem ragyognak ujra a szemek,

mint az alkonyi halálország
örök csillaga
és százlevelü rózsája
egyedüli reménye
az üreseknek.
A „tragic joy” kiteljesedését, a modernség új korszakát jelentő ars poetica fel-

kínálását Eliot 1927-től kezdődően szövegeződő Ariel Poems ciklusának da-
rabjaiban találom. Az első, a kései modernséget bevezető Journey of the Magi
ellenben egy új életmodellt formál. Az úton létet a torzból az ideális felé. Nem
véletlen, hogy a második világháború után több magyar költő is lefordítja. Sza-
bó Lőrinc Mágusok utazása címmel, valamint Vas István és Rónay György is.
A vers egyszerre pokoljárás (imigyen fogalmaztak erről a 20. században) és a
derű keresése. A „mágusok” a történetmondás lineáris modellje szerint elindul-
nak egy Születést ünnepelendő, de életre szóló, tao-jellegű utazásukat egyben
a Megváltás átélésébe is belevonja a betlehemi barlang és a golgotai három fa,
evangéliumi motívumok egyszerre érzékelése. A lineáris vers átlép a materiá-
lis időből a káprázatba, az oximoron eredményeként felajánlott életrecepttel a
század líráját meghatározó egyik alapmondathoz vezetve: „I should be glad of
another death.”18 (Szabó Lőrinc: „Másik halált szeretnék.”19 Vas István: „Másféle
halálnak örülnék.” 20 Rónay György: „Bár jönne már egy más halál.”21)
Hiszen még az a Céline is, aki amolyan mélyen nietzschei módon egy élet-
művön át rágalmazza az életet, a maga ironikus megfogalmazásával „mint a va-
rangyos béka, teli eszményekkel” jelez valamiféle felfelé gyűrűző vágyakozást:
„[É]n egy olyan gyönyörű gondolatra vágytam, amelyik erősebb, mint a halál,
és amelynek segítségével örömet, gondtalanságot, bátorságot hintek szét magam
körül. Mint egy hős magvető. Akkor aztán teli lennék bátorsággal. Mindenütt
kibuggyanna belőlem a bátorság, és az élet maga se lenne más, mint a bátorság
18 Eliot, Journey of the Magi = Uő., Collected Poems, 110.

19 Eliot, Mágusok utazása, ford. Szabó Lőrinc = Szabó, Örök Barátaink, II., 626; http://krk.
szabolorinc.hu/ Tartalom fül alatt
20 Vas István, A háromkirályok utazása = Uő., Hét tenger éneke, II., Szépirodalmi, Budapest,
1982, 293.
21 Rónay György, A Háromkirályok útja = Uő., Századok útjain. Versfordítások, Európa, Buda-
pest, 1973, 306–307.
tökéletes eszméje, amelyik aztán rendben tartaná az embereket meg a tárgyakat

is, a földtől egészen az égig. Mindezzel pedig egészen magától értetődően annyi
szeretet is járna, hogy a gyengédség visszazárná a halált is a maga kis kuckójába,
ahol viszont olyan jó meleg támadna, hogy még az a kurva halál is elkezdené
keresni az élvezeteket, méghozzá mindenkivel. De szép is lenne! És milyen jó!”22
A gonosz kiteljesedésével, a pusztulás általánosságával, a század „pokoljárásá-
val”, a wastage kódszavával szemben már nem a sorsot kihívóan, de az alkotás
aktusában a teljesség igényével mégis megjelenik a létezés tragikusságát felülíró
derű szükségessége. Testté válik, a szövegbe kódolódik.
A kétségbeesés ellentettjeként a derű megidézése a poézisben kiváltja az
elégia keresését. A szenvedés elviselésének tudatosításával az annak ellenében
megidézett hagyomány emlékezetével ellenpontozva, mint teszi Szerb Antal a
maga frivol-kétségbeejtő módján fogalmazva: „Ebből a nihilből nincs más út
kifelé, mint az öngyilkosság vagy a katolicizmus.”23
***
Nem véletlen az sem, hogy Szabó Lőrinc az ostrom után, a Tücsökzene szemé-
lyiséglátomását követően egy másik angol nyelvű költő, az ír W. B. Yeats szintén
poétikaátalakító versét is kiválasztja.24 Megvizsgálva a pillanatot, amint a hagyo-
mányos sorsversből a vers átlép a létköltészet világába.
A lonely impulse of delight

Drove to this tumult in the clouds;
I balanced all, brought all to mind,
The years to come seemed waste of breath,
22 Louis-Ferdinand Céline, Utazás az éjszaka mélyére, ford. Szávai János, Európa, Budapest,
2003, 455.
23 Szerb Antal T. S. Eliot költői pályája bemutatása során jut 1941-re az idézett összegezéshez:
„leszámolt a kor minden tartalmával, felismeri ürességüket, semmi sem marad meg, teljes a
dezintegráció. Ezt a nagy ürességet fejezi ki a Waste Land kötet. […] Ebből a nihilből nincs
más út kifelé, mint az öngyilkosság vagy a katolicizmus. Eliot az utóbbit választja. Egyre
nehezebben követhető versciklusaiban új vallásos meggyőződését fejezi ki.” Szerb Antal,
A világirodalom története, Magvető, 1941 [1989], Budapest, 820–821.
24 Yeats, An Irish Airman Foresees his Death = Uő., I. m., 69. Az 1918 januárját követően ke-
letkezett verset Szabó Lőrinc 1947. szeptember 14-én fordította. Szabó, Yeats: Ír repülő a
halálát jósolja = Szabó, Örök Barátaink, Kisebb lírai versfordítások második gyűjteménye,
Egyetemi Nyomda, 1948, 201.
A waste of breath the years behind

In balance with this life, this death.
***
egyszerüen az élvezet
hozott e dult felhők közé;
mérlegeltem, mi volt s mi lesz,
és ugy láttam, mindegy mi vár:
egyensulyban tartja üres
életem az üres halál.
Szabó Lőrinc két háború és két diktatúra tapasztalatát követve ismeri fel euró-
pai kortársaiban a politikából kilépő poétikai eredményeket. W. B. Yeats verse
esetében azt tanulmányozhatta, amint a monológ-típusú versbeszéd az önér-
telmezést körülbeszélésben megvalósító, önmagát valamely másikkal valamiről
folytatott beszéddel kifejező lírai beszédmóddá alakul. Ugyanakkor fordítóként
nem figyel fel a világismertségű eseményre, amelyik az emberi-közösségi sors
képletét gondolja át egy erőszak-tematikájú szonett-párbeszédben (Leda and
the swan [1923] – The Mother of God). Vajon miért?
A sudden blow: the great wings beating still

Above the staggering girl, her thighs caressed
By the dark webs, her nape caught in his bill,
He holds her helpless breast upon his breast.
How can those terrified vague fingers push

The feathered glory from her loosening thighs?
And how can body, laid in that white rush,
But feel the strange heart beating where it lies?
A shudder in the loins engenders there

The broken wall, the burning roof and tower
And Agamemnon dead.
Being so caught up,

So mastered by the brute blood of the air,
Did she put on his knowledge with his power

Before the indifferent beak could let her drop? 25
Paul Hoffmann Symbolismus-monográfiájában imigyen foglalja össze a vers ideá-

ját: „Unser Gedicht sagt: der Lauf der Welt ist bestimmt von einem Riss zwischen
Wissen und Macht, Erkennen und Tun. Und dieser Riss geht nicht nur durch die
Menschen, sondern auch durch die Götter selbst, die das Weltgetriebe bestim-
menden außerweltlichen Mächte. [...] Ein völlig irrationaler Akt wird zum Motor
der Weltgeschichte.”26 Mint a Nagy háború látványára válaszolva Pound Mauber-
leyjében,27 Yeats Lédájában is az egész történelemben-lét kérdőjeleződik meg.
Az erőszak, amelyet Lédának el kell szenvednie, minden erőszak előképe, a
történet lefolyása minden további erőszaknak forrása. Yeats verse a mítosz értel-
mezésében egyénített: a görög történet szerelmi kapcsolatával és szexuális von-
zásával szemben egyfajta kiszámíthatatlan, pillanatnyi támadást állít, erőszakot,
a történelem ok-okozati felépülésével szemben a véletlenszerűséget, az emberi
kiszolgáltatottságot érzékeli, melyben az eleve elrendelés komor kiszolgáltatott-
sága teljesedik be. Világmodellként. A Léda-történetben nincsen megszabadu-
lás: egyetlen „suddenly” történet, egy esemény, amely – akarom-nem akarom –
megtörtént, minden következményével együtt. A „suddenly” történetben az
áldozat „being so caught up”. Főszereplő lesz, a szabad akarat minden mega-
dandó lehetősége nélkül. Éppen azért téved a vers egyik magyar fordítója, aki a
„feathered glory”-ban evangéliumi áthallást tételez fel, és a gloryt „malaszt”-tal
magyarítja. Léda és Mária története ugyanis Yeats szemében alapvetően külön-
bözik. És ez adja a vers dialógus-jellegét. Ugyanis a Lukács evangéliumában leírt
Annunciatio lényegi mozzanata a választás lehetősége. A történelemben való
részvételre való felszólítás csak az elfogadással válhat teljessé. Léda erőszak áldo-
zata: archaikus-pogány rítus szerint. A „brute blood of the air” kiszolgáltatottá
tevő törvénye uralkodik a vers-mítoszban. Mely egyszer „catch up” az embert,
egyszer meg „drop”. Kérdezetlenül. A Léda-vers az emberi kiszolgáltatottság mí-
tosza. Yeats magán-filozófiája szerint (lásd A Vision) a mi civilizációnk előtti éra
ezzel a versben leírt aktussal kezdődött.
25 Yeats, Leda and the Swan = Uő., Selected Poetry, 127; Kappanyos András és Görgey Gábor
fordítását is közli a William Butler Yeats Versei, Európa, Budapest, 2000, 144–145.
26 Paul Hoffmann, Symbolismus, Fink, München, 1987, 224.
27 „Died some, pro patria, non »dulce« non »et decor«…[…] Daring as never before, wastage
as never before.” Ezra Pound, Hugh Selwyn Mauberley = Uő., Collected Shorter Poems, Faber
and Faber, London, 1990, 190.
Ugyanakkor éppen a modernségben válik az évezredes mitológiai toposz

kérdésessé. A témát hordozó anyag mond ellent a kegyetlen törvényépítésnek.
Már Hoffmann is megfigyelte, hogy Yeatsnél a Léda-szempontú versszakok egy-
fajta ellenkezést sugallnak. De ez az ellenszegülés nem a történeten belül követ-
kezik el, hanem a szövegben. A szöveget hagyja ellenállni a költő: kérdéssé hagyja
formálódni a tehetetlenséget leíró mondatokat. A festészet egyik „örök” témájá-
nak ábrázolhatatlanságát pedig Cézanne sugallja vázlataiban. Egy gyermekkori
hálószobadísz emlékezete, egy 19. század eleji fali relief hívja ki az akthoz tár-
sítható variánsokat, melyeket Walter Feilchenfeldt sorakoztat fel a wuppertali
Von der Heydt-Museumban lévő Female Nude [Leda II.?], 1885–1987 festmény
genetikus elemzése során. Cézanne végül is eltünteti a rajzaiban megjelentetett
hattyút, és kiszabadítja festményében a női aktot.28 Yeats a másik utat választ-
ja, a toposz abszurditását mutatja fel, illetőleg megkeresi ennek az abszurdnak
egyfajta, a történet dramaturgiáját elvállaló kifejletét. Az emberiséget pusztító
erőszak ellenében az emberiségért hozott áldozatvállalás kapcsolódását a szere-
tet-vállalás megsejtésével.
Yeats esetében a második quatrain csak az ellenkezést érzékelteti, de a záró
terzina már az ellenképet is felvillantja: az Annunciatiót. A „power” mellett a
„knowledge”, a tudás bibliai ígérete is hallhatóvá válik. Léda meggyötört élve-
zete mögött feltűnik Mária öntudattal vállalt világmegváltása is, a „tragic joy”
szakrális megjelenése.
Ezért is érezhette Yeats annak a szükségét, hogy megformálja a Mária-mí-
tosz versét is. The Mother of God motívumaiban kapcsolódik a Léda-mítoszhoz
(„wings beating”, „sudden”), sőt a vers egész felütésében is „threeford terror”-ról,
majd „terror of all terrors”-ról beszél:29
The threefold terror of love; a fallen flare

Through the hollow of an ear;
Wings beating about the room;
The terror of all terrors that I bore
The Heavens in my womb.
28 A Finished Unfinished Cézanne című kötetben a Bathers című fejezetben (246–248). Megje-
lent 2000-ben, a Kunstforum Wien és Kunsthaus Zürichben bemutatott kiállítás kísérőkö-
teteként Hatje Cantz kiadásában, szerkesztették: Felix Baumann, Evelyn Benesch, Walter
Feilchenfeldt, Klaus Albrecht Schröder.
29 Yeats, The Mother of God = Uő., Selected Poetry, 155.
Had I not found content among the shows

Every common woman knows,
Chimney corner, garden walk,
Or rocky cistern where we tread the clothes
And gather all the talk?
What is this flesh I purchased with my pains,

This fallen star my milk sustains,
This love that makes my heart’s blood stop
Or strikes a sudden chill into my bones
And bids my hair stand up?
Csakhogy a két vers között poétikai különbség van: a Léda-versben a történet

mondja önmagát, az erőszak szörny-jellege válik képpé, és ez a kép születik szö-
veggé. Borzad bele a résztvevő (Léda) és a néző-megidéző (a költő). A két borza-
dó összeszövetkezéseként fogalmazódnak meg a kérdések: előbb a Lédáé, utóbb
a költőé. De a kérdés nem győzelem, nem ellentmondás, csak az elszenvedés
tudomásulvételének tudati reflexe.
A Mária-vers nem az erőszak archetípusa, a kollektív tudattalanban játszó-
dó szörnytalálkozás, hanem egy vállalás tudatosodása. Nem az erőszak termé-
szetrajza, hanem a befogadás maga.
Ami közös: nincs kiválás a történetből. A mítoszt hagyni kell végigépülni.
Már egyszer megtörtént. Erről beszél az Annunciatio ábrázolásának egy bizan-
tinus mozaikja, amely a verset ihletően bemutatja a történetet: „which shows a
line drawn from a star to the ear of the Virgin. She received the Word through
the ear, a star fell, and a star was born.”30 A mozaik leírja a mítosz-történetet, a
költő a mítoszban eszmélkedő leányt szólaltatja meg: a szabad akarat a tudato-
sodásig emelkedő kérdésekkel, az önismeret felébredésével lép bele a mítoszba.
A vers a lefelé hulló fény-csillag („a fallen flare”, „this fallen star”) és a felfelé
épülő öntudat dialógusa a terror pillanatában: amikor nem az erőszak okoz-
za a rémületet, hanem a szeretet („the threefold terror of love”, „This love that
makes my heart’s blood stop / Or strikes a sudden chill into my bones / And
bids my hair stand up?”). A szeretet, amely visszaállítja az életnek az értelmét.
Mária számára éppen a szeretet ereje ellenkezőjére képes fordítani a rettenetet,
a „terror”-t: „I bore / The Heavens in my womb.” A találkozásban a heroina azt
30 Yeats emlékezését felidézi az általam használt Jeffares-féle kiadás, 235–236.

tudatosítja önmagában, hogy különbözik minden „common woman”-től. Szen-

vedésével váltja ki terhét, az egekkel terhes: egyszerre él teljes, autentikus életet
és vesz részt a történetben, az emberi időszámításban.
Léda: az értelmetlenség; Mária: a szeretet által a létezés értelme. Egyik sem
jut el a „knowledge” birtokába a versben. De Léda esetében a kérdezés a tovább
nem juthatás kijelentése, Mária esetében a megérthetés reménye.
Az egymással is feleselő versek ezáltal kétféle világértelmezés felé nyílnak ki.
Az egyik: a világ történelme egészére érvényesen törvénnyé vált a véletlen ural-
ma, amely az erőszakot „suddenly”, irracionálisan eresztheti brutálisan az em-
berre. Nincs személyes hősiesség, nincs sors, amelynek hőse lehetne az ember.
A kollektív tudattalanban „swan”-szerű lények élnek, amelyek megfélemlítik a
létezést. Ugyanakkor ebben a tudattalanban megkérdőjelezhető a mítosz eleve
elrendeltsége. Az ember dolga, hogy domesztikálja a rémeket. És ha nem tudja,
legalább kérdéseket próbáljon feltenni. Reménytelenül? Már a kérdésig jutás po-
étikai megoldottsága is eredménynek számíthat.
A Mária-mítosz éppen azon a szón fordul meg, amelyen Eliot eszmélkedése
is: „hollow”. Eliot verse, The hollow men vezet az evangéliumi mítoszokat verssé
testesítő Ariel-dalokig, amelyek már testvérei lehetnek a Léda-mítosszal feleselő
Mária-mítosznak. A Léda és a hattyú esetében a szövegben csak testet ölthet ez a
történet. Ugyanakkor ebből a mélységből kérdések hangzanak fel, mintegy a de
profundis mintájára. A keresztény lélek kérdései a pogány mítosz átszenvedése-
kor. Ezáltal szembesítődött, kerülhetett dialógusba a világ értelmetlenségének
története és az értelemre rákérdezés reménye.
És ezzel adódik is a Szabó Lőrinc-fordítás elmaradását magyarázó válasz.
A dialógusba szervezett szonettek magyar poézisbeli megfelelője szerintem Sza-
bó Lőrinc – talán – legismertebb verse: a Semmiért Egészen. És élete végéig, a
Vers és valóság vallomásaiig maga a költő is adós marad versének létértelmezé-
sével. Pedig eljut a versben átélt kegyetlenség feloldásának vágyáig, a verses jó-
vátétel tervezéséig: „A vers maximálisan önző küzdelem, […] Régóta tervezem
(egy-két éve), hogy megírjam nem éppen valami ellensúlyát, de egy társversét,
amelyikben hálát mondok a kapott hűségért, vagyis ebből a szempontból vilá-
gítanám meg a kérdés lényegét. »Mindenért egészen«, vagy »Mindenért min-
dent« alapon.”31 Hiszen az 1953–1956 között készülő Káprázat ciklusa, valamint
a Tücsökzene 1957-es zárófejezete, a Helyzetek és pillanatok darabjaiban éppen
31 Szabó, Vers és valóság, 62.

a dialógussá szervezett oximoron megformálásával küszködik, a „tragic joy” al-

kotássá szervezésével.
Költők gyakorlatának különbözésével olyan korszakjellemző poétika szer-
veződik Európa-szerte, mely egybefonja az alkotásfolyamatban a nézőt és az ak-
tort mint a létezés egyszerre elszenvedőjét és tudatosítóját, miként teszi a kései
Yeats (The Gyres, 1936–1937 című versében):32
Hector is dead and there’s a light in Troy

We that look on but laugh in tragic joy.33
A példák kegyetlensége a létezés abszurditására figyeltet fel, általuk mégis felvil-

lanhat a létezés mélyéből sugárzó oximoron: credo quia absurdum-alapon meg-
fogalmazódáshoz parancsolva a „tragic joy”-t: „Out of cavern comes a voice, /
And all it knows is that one word »Rejoice!«” Miként ez már összehangzik Yeats-
nél Rilke utolsó két duinói elégiájával.
Lehetséges-e a mítoszban élni úgy, hogy egyben kívülről is szemléljük
ugyanazt? Ha eddig Eliot, most már a Duinói elégiákat író Rilke lesz Yeats kései
verseinek társa. A Duinói elégiák záró darabjainak hatása egyértelműen beleszö-
vődik Yeats kései költészete alakulásába, az ír költő egyik monográfusa, Louis
MacNeice éppen emiatt a hangnemi megoldás miatt hasonlítja össze őket: „Mind
Yeats, mind Rilke, az általuk megismert szenvedés, zavar és reményvesztettség
ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy a Művészet, s mi több, az Élet fő hajtóereje az
öröm. A tizedik Duinói elegiában alapvető paradoxonként a megszemélyesített
Panasz vezeti a nemrég meghalt ifjút az Öröm forrásához, és azt mondja neki:
»Emberi körben megtartó folyam-áram« [Tandori Dezső fordítása]. Yeats is azt
tartja, hogy a Panasz el tud vezetni az Öröm forrásához, és egyik kései versében
leírja ezt a nagyon is igaz paradoxont: »Hamlet és Lear vidám« [Kálnoky László
fordítása] – Kleopátra öngyilkossága végül is az élet értékének és az életöröm-
nek is érvényesítése. Ahogy Rilkének, a maga elhagyatottsága ellenére fel kellett
tételeznie, hogy az Ittlét gyönyörű, Yeats a csalódások során eljutott ehhez a
következtetéshez: »A Barlang megremeg, / Egyetlen szót zúg: ’örvendezzetek!’«34
32 Yeats, The Gyres = Uő., Selected Poetry, 180.

33 Miként Turczi István megformálta magyarul ennek a szinte fordíthatatlan sornak megbékél-
ten magyarázó változatát: „Hektor halott, Trója lángok közt alámerül; / láttukra arcunkon
mégis tragikus derü.”
34 Louis Mac Neice, The poetry of W. B. Yeats [1941], Faber, London, 1967, 162 [a magyar
szöveg Szele Bálint fordítása].
És ha már Yeats monográfusa Rilke felé fordítja a figyelmemet, én is idézhe-

tem a Duinói elégiák tizedik darabjának zárását, ahol a Glück kifejezés hangsú-
lyos jelenléte éppen ezt a kettősséget vonzza; a steigendes és a fällt, a növekvő és
a lehulló ellentétét fogja egybe: „Und wir, die an steigendes Glück / denken, emp-
fänden die Rührung, / die uns beinah bestürzt, / wenn ein Glückliches fällt”35
[Szabó Ede fordításában: „És mi, az egyre növő boldogság / álmodói, mi úgy
hatódnánk / meg, már szinte a döbbenetig, / mint, ha lehull, ami boldog”, Tellér
Gyulánál: „a fölszálló öröm” és „hogyha lehull, ami boldog”, Tandori Dezsőnél:
„a boldogság fokozását vélők” és „ha lehull, aki boldog”].
***
Amikor Angliában T. S. Eliot The Hollow Men című ciklikus versét formálta, Ma-
gyarországon Szabó Lőrinc első négy kötete költői kamaszkorát lezárva 1928-ban
egy pszeudo-evangéliumi címmel felvezetett versben36 tárja fel válságát – egy-
szerre zavarodottságát és tisztulásigényét –, belefogalmazva a versbe: „vak voltam
már és dermedt zűrzavar”, amelyet utóbb több éves kötetbeli hallgatása követ.
Költészete ezt követő eseményeit a szakma is, és magam is egymásutániság-
ként írtuk le mindmostanáig, követve Szabó Lőrinc nyílt poétikai gyakorlatát.37
Ugyanakkor Szabó Lőrinc versszöveg-univerzumának szövegkiadóit zavarba
ejtik,38 értelmezőit pedig az európai költészet poétikai megformáltságának
figyelembevételéhez irányítják. Állandó szövegátírásai valójában számtalan
egyenértékű szövegvariánst és szinte két költőt (egyet Gottfried Benn-nel, egy
másikat T. S. Eliottal, W. B. Yeatsszel, Rilkével összeolvashatónak) tudatosíttat-
nak. A kétségbeejtő rettenetesség és a vele szemben remélt „spirituális” válasz-
lehetőség oximoronjának egymásutániságát. Én pedig ezen poétikai eseménye-
ket szinkronba szeretném hozni, sőt egymással kezdetektől fogva „rejtekút”-vi-
tahelyzetben láttatni.
35 Rainer Maria Rilke, Duineser Elegien, Die zehnte Elegie = Uő., Gedichte, I., Insel, Frankfurt
am Main, 1987, 726.
36 Szabó, Falba léptem s ajtót nyitott a fal, Pesti Napló 1928. január 22., 36.
37 Kabdebó, „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”. A kései Nyugat-líra összegződése Sza-
bó Lőrinc költészetében, Argumentum, Budapest, 19962. http://mek.oszk.hu/05400/05488/
38 Szabó Lőrinc Összes versei I–II., sajtó alá rendezte Kabdebó Lóránt – Lengyel Tóth
Krisztina, Osiris, Budapest, 20032; Uő. Összes versei, Digitális Irodalmi Akadémia – Petőfi
Irodalmi Múzeum, Budapest, 2010; https://reader.dia.hu/document/szabo_lorinc-szabo_lo-
rinc_osszes_versei-1053
A legmagasabb poétikai igényeknek megfelelő versbeszéddel kötetté érett

alkotói megszólalása először 1930 és 1932 között alakul ki: a költő kritikus bará-
tai (Németh László és Halász Gábor) ekkor döbbennek rá, hogy az 1927-től ké-
szülő versekből egy korszerű poétikai megjelenítésű (a személyiség védelmét és
ugyanakkor megszűnésének veszélyeit egyként feltüntető) személyiséglátomást
formálhat kötetté.39 Ennek során alakítja ki költészetében a „te” meg a „világ”-ot
szembesítő személyiséglátomását, Gottfried Benn világmagyarázó-szenvedő po-
étikájának testvérét. A költő a környezete börtönlétében akcióba lépő ember har-
cát éli át önmaga meghatározásáért. A történelem helyett a történeteket figyeli a
maguk materiális valóságában, amelyben a létező önmaga viszonylatait tudato-
sítja, beteljesítve önmaga megvalósításával önmaga pusztulását. A történet két
nemlét közötti idő, amelyben az ember megszüli „gyermekét, a halált”.40
Szabó Lőrinc amit megtalál 1927–1928-tól a poétikában, arra a filozófiai
rendszerre emlékeztet, amelyet épp ekkor publikál Heidegger a Sein und Zeit-
ben. Ha a Szabó Lőrinc-vers formát teremtő belső szemléleti alakulását le aka-
rom írni, legpontosabban Heideggert idézhetem: „A lét kérdésének kidolgozása
ezek szerint ezt jelenti: áttekinthetővé tenni létében egy létezőt, a kérdezőt. […]
A jelenvalóléthez hozzátartozó létmegértés egyforma eredendőséggel jelenti te-
hát, hogy megértünk olyasvalamit, mint »világ«, és megértjük a létezőnek a létét,
amely a világban válik megközelíthetővé. […] A jelenvalólétnek alapvető sajá-
tossága, hogy a léte felől előzetesen kikérdezendő létezőként kell szerepelnie. […]
A jelenvalólétre […] az jellemző, hogy legsajátabb létét abból a létezőből érti
meg, amelyhez lényege szerint állandóan és mindenekelőtt viszonyul, vagyis a
»világból«. Magában a jelenvalólétben, így annak saját létmegértésében rejlik
az, amit úgy fogunk felmutatni, mint a világmegértés ontologikus »visszasugár-
zását« a jelenvalólét-értelmezésére.”41 Absztrakt formájában: az aktor szabadon
ténykedik, s ezt a néző mint leendő hóhér kíséri figyelmével.42
39 Ezt írtam meg önálló tanulmányban: Szabó Lőrinc személyiség-látomása az 1929–32-es

versekben, ItK 1971/75., 443–465; s ez lett monográfiasorozatom második kötetének kiin-
dulása: Útkeresés és különbéke, Szépirodalmi, Budapest, 1974, 59–104. http://mek.oszk.
hu/05200/05232
40 Szabó Lőrinc, Gyermekünk, a halál, Pesti Napló 1931. június 7., 41. = Uő., Te meg a világ,
104–105.
41 Martin Heidegger, Lét és idő, ford. Vajda Mihály et al., Gondolat, Budapest, 1989. Az idé-
zeteket mindenütt e fordítás alapján közlöm: 94, 102, 104, 106.
42 „várni, míg hóhérom, / az isten, kivégez”. Szabó Lőrinc, Lemondás, Pesti Napló 1928. augusz-
tus 26. = Uő. Összes versei, Singer és Wolfner, Budapest, 1943, 566–567; „de élni, egy kicsit,
végtelenben a véges: / itt biztos igazán, hogy vagyunk bábjai / valami vén, beteg akaratnak,
Pedig a T. S. Eliot első Ariel-dalával egy időben verscímbe emelt, már idé-
zett pszeudo-evangéliumi szólamtól („Falba léptem s ajtót nyitott a fal”)43 már
megnyílhatna az életrajzot metafizikai igénnyel szemlélő, általa utóbb „spirituá-
lis”-nak nevezett második személyiséglátomása. Absztrakt formájában: az aktor
ténykedését a néző a befogadás esélyének felmutatásával kíséri figyelmével. Egy
„torz” világ és egy „ideális” reménység rejtett szembesítésében.
A költészete kezdeteitől már alapozódó „spirituális” személyiséglátomás po-
étikáját ugyanakkor nem érzi a maga számára kidolgozhatónak, sőt zavarónak
véli, bárha sejtelmeit – tudva vagy öntudatlanul – a pályáján „rejtekút”-szerűen
végig érzékelteti. Míg a dialogikus poétikai paradigma „ki kérdez?” alapú, a „te”
meg a „világot” szembesítő személyiségképében az életrajziság az emberi léte-
zést fájdalmas csalódottsággal, egy beletörődő korlátozottság tudatosításával a
pusztuló világhoz közelíti és méri, addig ezzel egy időben (talán legfontosabb
verseiben) a spirituális életmeditációt is szövegébe illeszti.
Az 1928. januári verscím szöveggel elkezdett költői rálátást, a Harc az ünne-
pért kötet (1927–1928-tól már publikált legerősebb darabjaival) meg-megjelenő
szakralitás felé fordulását, majd csak az ostromot követő, élet-halál sorskérdé-
seiből a Tücsökzene44 létkérdéseibe átvezető „spiritualizmusával” építi egybe:
„[a]zt adja, a világ, amit belelát a kíváncsiság”.45 ,,Ezek túlnyomórészt nehezebb
témák […] nagyon sok elképesztően meglepő lesz, s oly fokon viszi a spiritualiz-
must a lírában, mint ameddig én eddig sose tudtam. Viszont a hang és a szellem
emeltebb volta s az egész mű kompozíciója miatt a már meglevők egésze némi
áthangolásra szorul” (1946. január 11., Sóstóhegy). „Hát elég jól haladtam, tíz
darabbal előbbre jutott az egész mű, viszont rájöttem, hogy a meglevőből na-
gyon sok a használhatatlan. Ugyanis háttérbe kell szorítani a pusztán életrajzi
aki / élvezi hogy teremt s élvezi hogy kivégez” Szabó Lőrinc, Halálfélelem, Pesti Napló 1930.
május 25., 14. = Uő., Te meg a világ, 17–18.; „az idő szép lassan kivégez” Szabó Lőrinc,
Csak az imént, Pesti Napló 1936. január 5., 9. = Uő., Különbéke, Athenaeum, Budapest, 1936,
177–178.
43 Szabó, Falba léptem s ajtót nyitott a fal, Pesti Napló, 1928. január 22., 36.
44 Az 1945 nyara és 1947 tavasza között készülő Tücsökzene első változata fejezetekre bontás
nélkül, a strófák egymást követő számozásával készült, „a megjelenés június elejére esedékes,
tehát a könyvnapi időpontban, s mint tudod, nem könyvnapi jellegben”. Kardos Lászlónak,
Budapest, 1947. máj. 14. = Szabó, Napló, levelek, cikkek, s. a. r., jegyz. Kabdebó, Budapest,
Szépirodalmi, 1974, 440. Második kiadása, a számozást megtartva, de a strófákat fejezetekbe
osztva 1957. augusztus végén jött ki a nyomdából, alkalmi versekből összeállított fejezettel
(Helyzetek és pillanatok címmel) megtoldva.
45 Szabó, Tücsökzene, 128. A kíváncsiság.
jellegűeket, s vagy másképp kezelni az anyagukat, másképp feldolgozni, vagy

pedig egészen mellőzni, úgyhogy a teljes könyv elsősorban, legelsősorban lírai
hatású legyen.” (1946. július 23., Igal).46
És bárha a T. S. Eliot The Hollow Men című versével egy időben (baráti kérés-
re, publikálásától eltiltva) Szent Ágoston szövegének lényegét is magyarrá ala-
kítja,47 ezzel programadó rálátással belevezeti a poétikájába a huszadik századi
költészet „kettős látásának”, a személyiség „pokoljárásának”, „kiüresítésének”, az
emberi szint alá süllyedésének szenvedtető mivolta ellenében a derűért vívott
küzdelem, a poklok kísértéseinek elviselésére erőt adó oximoronját: a „harc az
ünnepért” igényét, bár mindezt rejtettségbe kényszerítve, és csak adagoltan éb-
redve rá még saját poétikai tudatában is. Miként jelenik meg a „torz” világról
szóló dialógusában a vágyott ideális képzete? És miként várja már az első, mate-
riális személyiséglátásában a spirituális másodikat a költő? Hogyan egyeztethető
mindez a Szabó Lőrinc-i poétika időben látszólag szétváló, valójában rejtetten
egymásra épülő mindkét modelljével? Legismertebb verseit mint koronatanú-
kat idézem meg tételem bizonyítására!
Éppen ezzel az értelmezéssel nyer poétikai sugalmat a 1928-as Materializ-
mus,48 hiszen a Tücsökzene után, az ötvenes években készülő versemlékeztető-
jében, a Vers és valóságban ezt diktálja, lényegében az első változattól érvényes
lényegére utalva: „a vers éppen annyira viselhetné azt a címet is, hogy »spiritua-
lizmus«”.49 Bárha a vers átszövegezéseivel háromszor is adódna alkalma,50 hogy a
„kettős látás” értelmében is tovább alakítson rajta: lényegében kezdetektől az Isten
és a világ rádióelőadásához hasonló értelmezéssel fogadja pályaképébe: „Ateista
verset még nem írtak; s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész
anyagi világot, úgy finomul szellemmé a földi matéria sok tüntetően materialista
költeményben. A szerelemben és minden misztikumban mindig istennek vagy
isten modifikációinak a mágnese borzongatja a költők idegeit. Még esetleges ké-
46 Szabó, Harminchat év. Szabó Lőrinc és felesége levelezése, 1945–1957, szerk., jegyz., Kab-
debó, Magvető, Budapest, 1993, 34, 42–43. https://reader.dia.hu/document/Szabo_Lo-
rinc-Harminchat_ev_1945_1957_-199
47 A szöveg, „a Confessiones I–IV.-alapján fogalmazva”. Az autográf tisztázat és fogalmazványa
a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában, V. 3802 jelzet alatt. A fordító-költő megjegyzése a
szöveg végén: „Ascher Oszkárnak ezt a próbálkozást, kérve, hogy sose juttassa el nyomdába
ezt a részben hamis, egészében igaz Szent-Ágoston-szöveget. 1925. szept. 15. Szabó Lőrinc.”
48 Szabó, Materializmus, Pesti Napló 1928. május 20., 12.
50 Széphalom, 1930/10–12. [október–december] 269–270; Te meg a világ, 14–16; Összes versei
[1943], 246–248.
telyük, lázadásuk és panteista önistenítésük is csak új és rejtettebb kísérlet a csön-

des vagy rettentő titok, az igazság megközelítésére és megvilágítására; s ebben is
nem egyszer filozófusoknak és egyházatyáknak a rokonai.”51 A versben pedig azt
gondolja át, amint a létezés „testtelen mozgások szent ereje”, amely majd utolsó
versében52 összegeződik: „Bár meg se moccan, rohan minden út.”
A „te” meg a „világ” személyiséglátomását fémjelző Az Egy álmai szövegé-
be53 pedig beleilleszt egy ikonikus rálátást,54 amely szintén a „spirituális” szemé-
lyiséglátomásra utaló diadalmas megtestesülés:
Hol járt, ki látta a halat,

hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
És idézzem – a költő szerint is talán – legismertebb versének, a Semmiért Egé-

szen címűnek még álmában fogant felütését:55 „Hogy rettenetes, elhiszem, de
így igaz.” Erről az olvasói tudat éppúgy kiosztja az önzés apoteózisa jellemzést,
miként az alkotója maga is készült élete vége felé szembefordítani vele ellen-
tettjét. Magam felfedezni vélem az ellentétet magában a versben is. Ugyanis a
verset magában foglaló Te meg a világ kötet éppen az egyes embert korlátozó,
tárgyi mivolttá lefokozó kiszolgáltatottságát szemlézi az élő test és a környezet,
a közösség és az Univerzum viszonylatában. Ebben a versben ezt az egyes em-
bert gondolja el mint megalázó rabtartót, és az így kiszolgáltatottá tett ember
szenvedtetőjének szerepében figyeli meg az egyes ember átélt kiszolgáltatott-
ságát. Egyszerre jelenik meg mindkét szerepben: szenvedtet, és maga is részese
a szenvedésnek. „Magamban”. Egyszerre okozza és szenvedi a megalázottak és
megszomorítottak szenvedését. A műalkotásba transzponálja egyszerre a bűnt
és a bűnhődést. Ezért válik hitelesen kimondottá a feloldozás a vers végén. Nem
egyszerűen valamilyen alkotói poént szerkeszt oda, hanem a létezésben való lét
51 Szabó, Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket készítette
és az utószót írta Kemény Aranka, Osiris, Budapest, 2013, 566.
52 Szabó, Tücsökzene, 370. Holdfogyatkozás.
53 Szabó, Az Egy álmai, Pesti Napló 1931. március 15., 41. = Uő., Te meg a világ, 55–57.
54 Sokáig magam sem értettem ennek a képnek a versbe úsztatását. Goethe Wertherének egy
jelenetére való utalásként, a szabadság „torz” valóságképeként a bolond fiú megjegyzéséből
eredeztettem (összegezve: Rejtekút Szabó Lőrinc személyiséglátomásában, című, a Pázmány
Péter Tudományegyetem verstani konferenciáján elhangzott előadásomban). Ami természe-
tesen éppen a „kettős olvasat”-ban továbbra is megtarthatja érvényét.
172 ■ Kabdebó
FőfejezetLóránt
megoldottságának vágyakozását sugározza. Ezáltal az alkotás egésze igényli a

szenvedés törlését, vonzza a megváltottság reményét:
és én majd elvégzem magamban,

hogy zsarnokságom megbocsásd.
És szinte egymás visszhangjaként szólal meg az Ariel-dalok első darabjának Sza-

bó Lőrinc által fordított záró versszaka, a „mágusok” születést és halált az evan-
géliumi szövegek segítségével átélő-értelmező verse majd a spirituális személyi-
séglátomása idején, a vele egyszerre keletkezett Tücsökzene-darabbal, Az Árny
kezével, amely a magány, a halál és a feltámadás összehangolását gondolja át.56
de mondjátok meg,
mondjátok meg azt,
azt, hogy: mihez vezettek bennünket azon a nagy úton,
Születéshez vagy Halálhoz? Volt ott születés, határozottan,
meggyőződtünk róla, és semmi kétség. Láttam én már születést és
halált,
de azt hittem, hogy különböznek; ez a Születés
kemény és keserű haldoklás volt számunkra, amilyen a Halál, a ha-
lálunk.
Visszatértünk a helyeinkre, ezekbe a Királyságokba,
de többé nem igen fértünk össze, a régi rendben,
az idegen néppel, amely két kézzel kapaszkodik az isteneibe.
Másik halált szeretnék.57
„Maradj velem, mert beesteledett!”

Bibliát hallgat a gyülekezet.
56 Melynek maga a költő írja egy levelében [Szigeti Endrének, Budapest, 1956. szeptember 19.]
vallomásos vállalását: „Olvasd el Az Árny keze című versemet, a Tücsökzene CCCXXIX. darab-
ját; semmi hízelgés nincs benne a ti vallásotok vagy a reformátusság vagy a buddhizmus felé,
vagy a felé, amit közfelfogásnak nevezhetnénk – a legkomolyabban írtam!” = Szabó, Napló,
levelek, cikkek, 592.
57 Eliot, The Journey of the Magi. Mágusok utazása = Szabó Lőrinc, Örök Barátaink, II., 625.
Alkony izzik a templom ablakán.

Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképen hívják és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére: látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedűl vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyujtja. Mert beesteledett.
A létezés „torz” és „ideális” szembesülését hullámzóan felmutató oximoron

megjelenését utolsó versében pedig a véletlen csodájaként fogadhatjuk. A Tü-
csökzene második, 1957-es kiadását majdnem az édesanyja tíz évvel korábban
volt temetésére emlékező, de a szöveggel valójában hazája-nemzete épp akkori,
1956-os vereségét elsirató reménytelenségét megszenvedő soraival zárná („Jaj,
nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.”).58 De a nyomdai munkálatok lassulása
okán még időben küldheti önvigasztaló utolsó kész versének üzenetét,59 ráte-
kintését a létezés egészére:
Ünnepély ma a megbűvölt világ

s nagy némajáték: éjfél s egy között
58 Szabó, Tücsökzene, 19572, A miskolci „deszkatemplom”-ban.

59 Szabó, Tücsökzene, 19572, Holdfogyatkozás. „Június 18-án még igali barátainak panaszkodik,
hogy »az első és második korrektúra közt csodálatos módon ellassult, vagy éppen megállt« a
Tücsökzene. Szerencsére, mert így a május 16-án véglegesített Holdfogyatkozás elkészülhetett,
és jellegzetes záró darabjává válhatott a műnek, sőt végül is az életműnek (MTA Könyvtára
Kézirattára, Ms 2272/15. versfüzet – 29. lap).” – ekként foglaltam össze a dokumentumok
alapján a vers helyét a költő pályaképében előző kötetemben: Kabdebó, „Nyílik a lélek”. Ket-
tős látás a huszadik századi lírában. Szabó Lőrinc „rejtekútja”, Ráció, Budapest, 2015, 227.
Árnykúpunk hegye lassan átsöpört

az égi Gömbön s úgy üzent felém,
hogy van a Földön túl is esemény.
Összegzésként végül mindezt, az egymásra épülő személyiséglátomásaiban a

maga számára fellelt oximoronjában felvállalva fogalmazta:
De, hogy a
Mindenség is csak egy Költő Agya,
úgy látszik, igaz. 60
Az Egész költészetének ezen oximoron megtestesülését ugyanekkor poétikailag

jellemezve Hálaadásként ekként szólaltatja meg:61 „Ima a gyönyör, a gyönyör ima.”
***
Ilyen mezőnyben öt évvel későbbi indulás is meghatározó lehet. Amikor Szabó

Lőrinc tehetetlenségében elvezeti versét a kétségbeesés személyiséget átjáróan
romboló hatásáig, mely hasonlatos az Eliot-vers ijesztő hanghatásához, és az ál-
tala ironikusan „költő öcsikém”-nek emlegetett költőtársa Nagyon fáj kötetében
életre szólított személyes-életrajzi szenvedést megelőlegezi:62
s mint cellábazárt néma őrült,

ki csak dühöng s ajtót nem lel sehol:
mellében futkos és ugat
egy új, vad, állati sikoly.
majd elkezdi ennek vizsgálatára építeni a Te meg a világ kötet személyiségláto-

mását, József Attila ekkortól értékelheti idősebb költőtársa poétikáját. „Amikor
1933-ban megjelent Te meg a világ verseskötetem, melyet az első aranyfedeze-
60 Tücsökzene első kiadásában, a második kiadás Az elképzelt halál címmel ellátott fejezetében.
61 Szabó, Hálaadás, Válasz 1948/9., 655–659. = Uő. Összes versei [2003], II., 292–294. A verset
1945-ös Naplója bejegyzései szerint a Tücsökzenével és The Hollow Men című Eliot-vers for-
dításával párhuzamosan formálja-alakítja.
62 Szabó, Tízezer magyar gyermek, Pesti Napló 1927. április 17., 66. = Uő. Összes versei [2003],
II., 632.
tű munkámnak tartok ma is, ismét felkeresett. […] Majdnem az egész kötetet

felmondta versről versre. […] Ámulatba ejtett. Majd újra felmondta a verseket
és sorról sorra megbírálta őket. Néha egész sorokat javított ki, máskor csak a
sorrendet vagy egyes szavakat. Más verseket megdicsért, sőt szép számmal volt
olyan, melyről elragadtatással beszélt.”63 Szabó Lőrinc emlékezéseiben a poé-
tikai nagyrabecsülés és egyben a tematikai különbözés jelzései jelennek meg.
A Te meg a világ poétikai keretét megtartva József Attila mégis felül akarná írni
a kötetet. Éppen poétikai kötődése nem engedi, hogy Kassákról és Babitsról írt
kritikáihoz hasonlóan ezúttal is kritikai írásban támadjon. Itt becsülőbb esz-
közt választ, saját költészetében írja felül a Szabó Lőrinc-i verstartalmakat. Sza-
bó Lőrinc az aktor szólamában csak az önbeteljesítésre törekvő beszédmódját
fogalmazza a maga rettenetességében, bárha mindezt a vers egészben éppen a
saját maga által vállalt átírásba oldja, mint Az Egy álmaiban és a Semmiért Egé-
szenben, József Attila pedig ugyanennek az aktornak a személyességét mindig
egyfajta közösségiként átélt sorsban véli megfogalmazhatónak a szenvedés fo-
kozataira ráhallgatásával. Szabó Lőrinc a Te meg a világ kötetben a „Ki beszél?”
olvasási lehetőségét használja, József Attila pedig vele szemben a „milyen a szö-
vegbe építhetősége?” szemléletet választja: „s én állok minden fülke-fényben,
/ én könyöklök és hallgatok”.64 Az Eszmélettel költőtársa olvasási pozíciójának
felülírását vállalja, az Óda, vagy még inkább a Téli éjszaka a létezésre való ráhall-
gatásában az aktor személyességét a néző lét-átélésével összevonva. A Dunánál
hallgatva pedig a ráhallgatás egyszerre csak a visszájára fordítja a vers egészét: a
széthulló elemek ezáltal egységbe fonódnak, a létezés egészének elemeiként egy-
ségesülnek. A kibeszélő aktor mellé megformálódik a ráhallgató néző szerepe.
A sorsköltészet elhelyezkedik a létköltészetben.
Az így kialakuló poétikai gyakorlatban benne él a húszas évek dialogizált-
sága, ugyanakkor az egészet kompozícióba fogja egyfajta klasszikus szintézis: az
alkotás maga az emberi tudatnak a világ egészében való elhelyezkedésévé válik.
A témák tragikusak, a műalkotás – létrejöttének örülve – sugárzó. A műalkotás-
nak megvan az esélye a világra való projekcióra. A műalkotás nemcsak a jelen
célképzetes igényeinek bejelentése, hanem a létezés egészében való elhelyezke-
dettség átgondolásának poétikai alkalmát ki tudja licitálni a maga számára.
63 Szabó, Vers és valóság, 52; majd hasonló szavakkal részletezi halálos ágyán az odarendelt,
József Attiláról könyvet író Fábián Dánielnek. Kabdebó, Mesék a költőről. Szabó Lőrinc-ta-
nulmányok, Ráció, Budapest, 2011, 134–137.
64 József Attila, Eszmélet, Pesti Napló 1934. 08. 15. (ünnepi szám: Nagyboldogasszony) 18.
Ebből a helyzetből kiemelkedve József Attila sejtelemként hangsúlyozza:
kell, hogy vers irassék, különben meggörbülnének az adamant rudak.65 […]

a valóság megértésekor kívül vagyok a valóságon mindaddig, amíg ez a meg-
értés alakot nem vesz föl, ami által megértésem maga is olyan valóságelemmé
válik, amely már nem megértés, hanem maga is megértést szomjuhozó. […]
az ihlet ragaszkodik alakjához, amelyben megjelenik, tehát önszükségképpen
veszi magára. […] bár csak egyetlen idődarabot fog össze, ezt az idődarabot
végtelenné mélyíti, képletesen szólván, az idő végtelen egyeneséből lecsíp egy
részt és azt végtelen, önmagába visszatérő görbévé alakítja. […] határolt vég-
telenség […] a műalkotásnak mint alaknak a pillanata nem más, mint az előre
minősítő ihlet és a visszaminősítő szemlélet szintézise, azaz a cselekvőségnek
és a cselekvés beteljesültségének alakbeli egysége, […] a „csodálatosképpen”,
az „olyan módon”, a „törvényes véletlen”, avagy „az intuíciók ki- és összeválo-
gatása” […] a történet olyan meg nem kezdett és be nem fejezett műalkotás,
amelyet ugyanazért éppen a meg nem kezdettség állandó befejezésének és a
be nem fejezettség állandó megkezdésének mozzanataiban észlelünk, – míg
a műalkotás olyan megkezdett és befejezett történet, amelyet ugyanezért ép-
pen a megkezdettség állandó be nem fejezésének és a befejezettség állandó
meg nem kezdésének végtelenségében észlelünk. […] A világ mint a való-
ságelemek egységes teljessége, valóságmögötti tény, az ihlet, mint a teljes va-
lóságnyivá növesztett valóságölő valóságelem részeinek egységes teljessége,
valóság előtti tény. A valóság előtti tény: hiánytény, az ihlet a világ hiányának
ténye az exisztenciában. De ha az ihlet a világhiány ténye az exisztenciában
és ugyanakkor teljes valóságot alkot, úgy a teljes valóságot nem alkothatja
másért, minthogy amiként a világ elvész a valóságban, úgy vesszen el a világ-
hiány a művészet valóságában.66
Végül is az Eszmélet ráhallgatásának megerősítését Ars poetica címmel67 látvá-

nyosan végzi el. A „Ki beszél?” formáltságú eredeti önmegszólító verset („A min-
65 József Attila Összes művei, III., Cikkek, tanulmányok, vázlatok, s. a. r. Szabolcsi Miklós,
Akadémiai, Budapest, 1958, 229; illetőleg: József Attila, Tanulmányok és cikkek (1923–1930).
Szövegek, Osiris, Budapest, 270. Ugyanez az ismertebb formájában az Irodalom és szocializ-
mus című tanulmányból: „úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a
világ gyémánttengelye”. József Attila Összes művei, III., 81.
66 Uo., 233–234, 235, 236, 236, 240, 241, 242, 245–246; illetőleg: József Attila, Tanulmányok és
cikkek (1923–1930), 100–101, 104, 106, 113, 114, 117, 119, 126–127.
67 József Attila, Ars poetica, Szép Szó 1937. április–május, 201. = Uő. Összes versei, II., Balassi,
Budapest, 2005, 409–413.
denséghez mérd magad!”) átírja a szövegmondó ráhallgatásnak a világban elhe-

lyezettség feletti örömével: „A mindenséggel mérd magad!”
Az Ars poeticába épített – egyszerre védekező és támadó: szerepvállaló
– „politikus” mondatával pedig éppen József Attila lesz az kortársai között,
aki – egyedüliként megformált remekében – az Eszmélet Ars poeticáját akként
építi meg, hogy szembe is fordul a „tragic joy” formulát árulónak tartó min-
denfajta politikával: „rend”-nek nevezve eszmélését szembesíti saját politikai
tábora primitív poétikai kirekesztésével, valamint a minden irányból támadó
diktatórikus szerveződéssel.68 Ugyanakkor finom poétikai érzékelésével szem-
besülve visszaszól ugyan Kassák szintén kirekesztő irodalmi vezérkedésére (a
rímet tagadó gesztusára), de versében alapozásként felhasználja a poétikai-
lag hasznosítható megoldását, a kassáki öndefiníciós formáltság grammatikai
szerkezetét,69 a „rend”-jét definiáló ars poeticus pozíciója meghatározásakor:
„költő vagyok”.
S hol táborokba gyűlt bitangok

verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
megoltalmazni rímeit.
A versszak-mondat egésze által egyszerre fordul szembe saját táborával a „torz”

kirekesztés okán, és ellenzi az általa „rend”-dé fogadott, költészetében sikeresen
megformált „ideált” bárhonnan üldözőket. Ezt az ars poeticus pozíciót azután
olyan politikai elhelyezettségbe építi, amelyik a „tragic joy” oximoronjának vál-
lalását politikai védettségében is rögzíti („s minket is elfelednek végre / luga-
68 Vas István többünk jelenlétében említette, hogy Aczél György (a háború előtti időkből életét
is megmentő barátja) egyik előadói beszédét megkérte, olvassa át. Ő megjegyezte, hogy az
Ars poetica „táborokba gyűlt bitangok” szövege nem „antifasiszta” állásfoglalás, amint azt
a politikus értelmezi, hanem a sértett költő elkeseredett jellemzése az őt támadó moszk-
vai emigráció és hazai meghosszabbítása ellen. Ugyanis a versszak egésze egyetlen mondat,
amely helyrajzilag egy helyre utalja („hol” – „felindulnak”) a „testvéri tankok” költőt védő
folytatásával. Vas István megjegyzését mind mostanáig elfogadóan idéztem a versről írva
és beszélve, de most, amikor épp e vers változataiban érzékelem a költő poétikai nézőpont-
változását a kibeszélés és a nyelvbe foglalhatósága között, beleérzem a mondódó szövegbe a
politikus értelmezésének érvényességét is – természetesen kiegészítve a „fasiszta kommu-
nizmus” komplexitásával.
69 „én KASSÁK LAJOS vagyok”: Erről értelmezésemet: Egy remekmű poétikai pozíciója. Kassák
Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek, Literatura 1999/4., 381–395.
sok csendes árnyain”), kimondván az ideológiailag támadó jelenről: „Ős pat-

kány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat”,70 és ezt a poétikus
szembenállást egyben politikus megnevezéssel kora talán egyetlen pontosan
konkretizáló politikai megszólalásává emeli:71
Világositsd föl gyermeked:

a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.
És vigasztald meg, ha vigasz

a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.
S ha száját tátja a gyerek

és fölnéz rád, vagy pityereg –
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de mig mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.
70 József Attila, [Őspatkány…] = Uő. Összes versei, II., [2005] 406–407.

71 József Attila, Világositsd föl, Szép Szó 1936. október 6. = Uő. Összes versei, II., [2005] 351.
A vers zárásával alkalmat adva újabb nemzedékeknek a politikai kötöttségek-

kel való szembefordulásra. Miként azt magam is idéztem az ’56-os forradalmat
megelőző Juhász Ferenc-kötet, a Virágok hatalma korabeli bemutatásakor.72
És én már úgy érzem magam,

mint anya, a boldogtalan,
hisz szülni régen joga van:
magzatának már foga van!
De nem jön meg a fájdalom

és fuldoklik és nyög nagyon,
s benne szakállt eresztve nő
homlokáig a csecsemő.
Ugyanakkor megtartja és kiteljesíti költői gyakorlatában a „tragic joy” oximo-

ronját. A Költőnk és kora című ciklikus alkotását73 régóta a Duinói elégiák foly-
tatásaként, világirodalmi kapcsolata részeként értelmeztem.74 Hiszen a Duinói
elégiákhoz kapcsolódóan zárul a maga felvillanó oximoronjával az „1937. aug.
vége” idején keletkezett költemény. Ekként ezzel a ciklikus verssel zárul a kör,
mely a húszas években Eliot The Hollow Men című versével kezdődött.
És miként folytatódik? Szememben Pilinszky János egyik emblematikus
versének megfogalmazását ihletően jelenik meg a „tragic joy” oximoronja
az 1971–1972-es Szálkák című kötetében: A mélypont ünnepélye75 című ver-
set létrehozva. A „tragic joy” oximoron-jellegének ezt az értelmezését pedig
maga Weöres Sándor egyik egysorosában fogalmazza majd meg: „Isten rajtad:
végtelen könny; Isten benned: végtelen mosoly.” És rátalál Eliot versére Szabó
72 Kabdebó, A népi klasszicizmus reneszánsza, Tiszta szívvel 1956, október, 1. sz., 28.
73 József Attila, Költőnk és kora, Szép Szó 1937. október, 203–204. = Uő Összes versei, II., [2005]
492–493.
74 Amikor pedig alkalmam adódott, hogy egyik utolsó születésnapján az orgonaművész Varnus
Xavér lakásán köszönthettük a költő utolsó éveinek közeli ismerőjét, Fejtő Ferencet, kérdé-
semre – vajon ismerhette-e József Attila a Duinói elégiákat? – igenlő válaszát ki is fejtette,
„József Attila olvasta Rilkét, nekem is felolvasta, tőle ismertem meg, addig nem ismertem a
Duinói elégiákat. Rokonának érezte, próbálta fordítani is, csak már nem volt rá ideje […] –
tudott-e annyira németül? – Annyira tudott. Különben is először szótárral olvasta.” Beszélge-
tésünket magnetofonra Dobos Marianne felvette, a beszélgetés dátuma: 2004. augusztus 18.,
utóbb a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárának átadtuk (jelzete: K 5867).
75 Pilinszky János Összes versei, 96.
Lőrinc, amikor a Tücsökzene személyiséglátomásának zárultával az Örök Ba-

rátaink műfordítás-gyűjteményébe emeli, a magyar líra részévé avatja. Majd
pedig élete zárulása előtt 1953-tól a Káprázat ciklussal, majd A huszonhatodik
év és a Tücsökzene 1957-es, kiadás előtti hozzá csapott utolsó fejezeteivel a
„tragic joy” „torz” és „ideális” szembesítésének oximoronjára épülő elégiáját
küzdelmesen alakítja. Ekként formálódott a magyar líra egyik magas pontja,
amikor a magyar költészet a világirodalom poétikai eseményeivel összhang-
ban szólalt meg.
***
Ami eddig a verset mint történelmi-társadalmi tevékenységet éltette, mintha

lefokozódna, az igazságkeresés verset lefokozó hatású perlekedéssé alacsonyod-
na. Amikor politikailag kimerülni látszott a költészet lehetősége, akkor adódott
mindig poétikai alkalom, amelyben megjelenhetett a megkeresettségnek a képe,
megújulhatott a műalkotás lehetősége, elméletig és gyakorlatilag egyként.
A gonosz kiteljesedésével, a pusztulás általánosságával, a század „pokoljá-
rásával”, a „wastage” kódszavával szemben már nem a sorsot kihívóan, de az
alkotás aktusában a teljesség igényével mégis megjelenik a létezés tragikusságát
felülíró derű szükségessége. Testté válik, a szövegbe kódolódik – Pilinszky sza-
vával: – a „mélypont ünnepélye”. Az Ószövetség két helye is, éppen a „babiloni
fogság” idejéből éppen egy ilyen alkalom, amely a mélypontnak az ellentétét
mutatja fel:
Ezekiel 40 (1–5):
Száműzetésünk 25. esztendejében, az év kezdetén, a hónap tizedik napján, a

város elfoglalása után a tizennegyedik évben, éppen azon a napon fölöttem
volt az Úr keze. Elvitt isteni látomásban Izrael földjére, és letett egy nagyon
magas hegyre. Ezen a hegyen olyasmi tárult elém, mintha dél felé város épült
volna. Odavitt és lám, ott volt egy ember, aki mintha ércből lett volna; len-
zsinórt tartott a kezében, meg egy mérővesszőt és ott állt a kapuban. A férfi
megszólított: »Emberfia, jól nyisd ki a szemedet és a füledet! Nagyon figyelj
mindenre, amit majd mutatok, mert azért kerültél ide, hogy ezt megmutas-
sam neked! Mondj el Izrael házának mindent, amit csak látni fogsz.« És lám, a
templomot fal vette körül minden oldalról.
Izajás 65 (17–25)
Mert új eget és új földet teremtek; a régi feledésbe merül, és eszébe se jut többé
senkinek.
Örüljetek és ujjongjatok azon mindörökké, amit majd teremtek! Mert Jeruzsá-
lemet »öröm«-nek teremtem és népét »ujjongás«-nak.
Örömöm telik majd Jeruzsálemben és ujjongani fogok népemen. Nem hallat-
szik többé benne sem sírás, sem jajkiáltás.
Nem lesz többé benne olyan gyermek, aki csak néhány napig él; sem öreg em-
ber, aki ne töltené be élete napjait. Mert a legfiatalabb is százéves korában hal
meg; s aki nem éri meg a századik évét, az már átkozottnak számít.
Házakat építenek, és ők laknak benne; szőlőt telepítenek, és ők élvezik gyü-
mölcsét.
Nem azért építkeznek, hogy más lakjék benne; s nem azért ültetnek, hogy más
egye gyümölcsét. Mert népem életkora hasonló lesz a fák életkorához; és vá-
lasztottaim maguk veszik hasznát kezük minden munkájának.
Nem fáradoznak majd hiába, és nem a pusztulásra szülik gyermekeiket, hanem
az Úrtól megáldottak nemzedéke lesznek, s gyermekeik is velük egyetemben.
Még mielőtt szólítanának, már válaszolok; még be sem fejezik szavukat, már
meghallgatom őket.
Együtt legelészik majd a farkas és a bárány; szalmát eszik az oroszlán, akárcsak
az ökör; és a kígyónak por lesz az eledele. Sehol nem ártanak, és nem pusztíta-
nak az én szent hegyemen – mondja az Úr.
És bárha a Sacco di Roma és a német parasztháború kortársai szemében ko-

ruk a pusztítás kirívó évszázada lehetett, utókoruk mégis a Szixtuszi kápolna,
és az Isenheimi oltár létrejöttével jegyzi a korszakot. A fizika és a metafizika
erővonalainak megcsavarodása és összefonódása reprezentálhatja-e majdan
az ukrajnai éheztetés, Guernica, Auschwitz, Katyń és Hirosima évszázadát? Be
tudja-e fogadni valamely eljövendő nemzedék a személyiség megépíthetetlen-
ségét és hitének elvesztését oly igen átélő szöveg ellenpontozottságát felvető
nyilvános vallomást?
A „tragic joy” katarzisa abból, az irodalomtörténetileg eddig még mindig
beigazolódott tapasztalatából fakad, hogy amíg emberi tudat létezik, addig meg-
alkothatók a költészet feltételei is.
182 ■ Főfejezet
Konkoly Dániel
Megjegyzések a hazai történeti avantgárd

hatástörténetéhez
Kulcsár Szabó Ernő kétségtelenül az első és legkövetkezetesebb hazai érvényesí-

tője annak az integratívnak nevezett irodalomfelfogásnak, amely szerint a múlt
irodalomtörténeti horizontja mindig csak a jelen irodalmának horizontja felől
képes megmutatkozni. Ebből következik, hogy az ekképpen elgondolt történe-
tiségben az irodalmi kánont nem egy külső instancia, hanem a művek hatástör-
ténete határozza meg. Kulcsár Szabó az, aki a ’80-as, ’90-es évek rekanonizációs
folyamatában az akkori kortárs, posztmodern irodalom irányából jelöli ki elő-
ször csak a klasszikus modernség és az avantgárd helyét,1 majd későbbi kutatá-
sai eredményeképpen a későmodernségét is. A 2010-es évek végére már látszik,
hogy az avantgárd ekkor kijelölt kanonikus státusza a legfiatalabb költőgeneráció
alkotásai felől a jelenben is szilárdnak bizonyul, mindemellett úgy tűnik, hogy
a kortárs költészet irányából az avantgárdnak a gyakran kisebb hangsúlyt kapó
aspektusai is fontossá válnak. Ilyen például az üzenet technikai közvetítésének
hogyanja (Juhász Tibor – Ez nem az a környék), vagy például Kassák Tisztaság
könyvének hatása felől az is belátható, hogy a kiadványok könyvtárgy jellege az
avantgárd hatására kap olyan jelentésmódosító szerepet (csak néhány példa az
elmúlt évekből: Fenyvesi Orsolya – A látvány / Kommentárok meg nem írt versek-
hez, Seres Lili Hanna – Várunk, Kali Ágnes – Ópia, vagy az eggyel idősebb gene-
rációból Peer Krisztián 42 című kötetének felvágatlan lapjai, valamint Szeles Judit
Szextánsának infantilis illusztrációi), amire eddig kevés példát találhattunk.2
Kulcsár Szabó először csak három, majd négy horizontra tagolt modern-
ség-koncepcióját gyakran érte az önkényesség vádja. Az avatottabb olvasók
1 Kulcsár Szabó Ernő, Klasszikus modernség, avantgarde, posztmodern, Kortárs 1991/1.,

129–142.
2 Különös, hogy a fentebb említett alkotások beszédmódja, szintaxisa, valamint a versek észle-
lésmódja mindezek ellenére érintetlen marad az avantgárd hatástól.
Megjegyzések a hazai történeti avantgárd hatástörténetéhez ■ 183
azonban tudhatják, hogy a koncepció kidolgozásában többek között Hans Ro-

bert Jauss, Hugo Friedrich,3 Emil Staiger4 vagy éppen Szabolcsi Miklós5 elgon-
dolásai is fontos szerepet játszottak. A 2004-es, a Szöveg, medialitás, filológia
című kötetben összegyűjtött írásokban kifejtett mediális „fordulat” bizonyos
jellemzői már a ’80-as években tetten érhetők. A „...ki üdvözöl téged születő
pillanat”: Alanyiság és deperszonalizáció a húszas évek Kassákjánál című tanul-
mány például a deszemiotizáció kérdése kapcsán számba veszi a modernség kü-
lönböző horizontjainak viszonyát a nyelv medialitásához.6 Ennek értelmében
tehát felesleges is fordulatról beszélni, hiszen nem az aktuális divat léptet be új
szempontokat Kulcsár Szabó vizsgálódási irányaiba, hanem a kutatás már eleve
magában rejti a később kibontott gondolatokat.7 A hazai klasszikus modernség
például a nyelvi jelölők közbejöttének elutasításával (egyfajta „lélektől lélekig”
tartó kommunikáció jegyében), a történeti avantgárd pedig azok anyagszerűsí-
tésével igyekszik eljutni a kommunikáció közvetlenségéhez.8 Ez azonban nem
azt jelenti, hogy a kommunikáció közvetlenségével számoló klasszikus modern-
ség ne hozná játékba a nyelv jelölő oldalát, viszont ezt mindig úgy teszi, hogy a
szöveg nem szemantikai elemei leginkább kiszolgálják annak szemantikumát.
Így tehát belátható, amit Kulcsár Szabó többször is hangsúlyoz, hogy a klas�-
szikus modern és az avantgárd tulajdonképpen ugyanannak a paradigmának
kétféle megnyilatkozásaként mutatkozik meg,9 nemcsak azért, mert mindkettő
a kommunikáció közvetlenségében érdekelt, hanem azért is, mert mindkettő a
hagyománnyal szemben pozicionálja magát.10 A történeti avantgárd tárgyalása
Kulcsár Szabónál rendre olyan helyeken bukkan fel, ahol a nyelvnek a 20. szá-
3 Kulcsár Szabó, Irodalom és hermeneutika, Akadémiai, Budapest, 2000, 183.

4 Uo., 217.
5 Kulcsár Szabó, Az új kritika dilemmái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen, Balassi,
6 Kulcsár Szabó, Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben, Argumen-
tum, Budapest, 1996, 133.
7 Például az avantgárd deszemiotizáció kérdése már előre sejteti azt a későbbiekben előtér-
be kerülő problémát, ami a nyelv medialitása körül bontakozik ki. Kulcsár Szabó Ernő,
Szöveg – medialitás – filológia. Költészettörténet és kulturalitás a modernségben, Akadémiai,
Budapest, 2004, 88–89. A mediális megelőzöttség ugyanis a nyelvi megelőzöttséget igyekezne
leváltani, azonban Gadamer Szöveg és interpretáció című szövege felől is belátható, hogy a
nyelv medialitásának megtapasztalhatósága is csak a „tapasztalati közvetítettség” során állhat
elő. Uo., 86–87.
8 Kulcsár Szabó, Beszédmód és horizont, 251.
9 Uo., 22–23.
10 Kulcsár Szabó, Irodalom és hermeneutika, 194.
184 ■ Konkoly Dániel
zad húszas-harmincas éveiben végbemenő mediatizálódása jön szóba.11 Ezzel

az avantgárd tulajdonképpen a klasszikus modernre jellemző esztétikai megkü-
lönböztetés lehetőségét bizonytalanítja el,12 vagyis azt a műveletet, hogy a művet
minden külsődlegesnek vélt mozzanattól elválasszuk („cél, funkció, tartalmi je-
lentés”).13 Csak az esztétikai tudat absztrakciójának felülírásával juthatunk oda,
hogy a művet ne egy rögzített jelentéssel bíró, múzeumba zárt dologként kezel-
jük, hanem a gadameri értelemben vett képződményként,14 amely a mindenkori
jelen kérdéseire is képes lehet válaszokat adni.
A legfiatalabb költőgeneráció és az avantgárd viszonya
Valószínűleg az avantgárdnak ez a belátása, azaz az esztétikai megkülönbözte-

tés megkérdőjelezése érhető tetten abban, hogy több 2010 utáni versgyűjtemény
is felértékeli a könyvtárgy nyújtotta mediális lehetőségeket (borító, illusztráció,
szerzői portré stb.), ahogy tette azt például Kassák Lajos legerőteljesebben a Tisz-
taság könyve esetében. Az avantgárdnak ez a felfedezése, tudniillik hogy a je-
lentés nem választható el a nyelv nem hermeneutikainak vélt komponenseitől,
azaz hogy ezek észlelése már mindig hermeneutikai munkát igényel, így pedig
érvényteleníthető a tartalom és a forma szembenállása,15 erős hatástörténeti po-
tenciállal bír a legfiatalabb költők körében. Fenyvesi Orsolya A látvány / Kom-
mentárok meg nem írt versekhez (2018) című kötete például Esterházy Péter Ter-
melési-regényéhez hasonlóan két szöveget futtat. Egyik lenne a tényleges műalko-
tás (vagy annak a kihagyások által megjelenő hiánya), a másik pedig az azt ihlető
kvázi-valóság. Tehát könnyen alanyi költészetnek hihetnénk az alkotásokat, ezt
azonban többféleképpen is visszavonják a kötet bizonyos járulékosnak vélhető
elemei. A borítón látható, semmiben lebegő szív noha megidézi azt a régi hagyo-
mányt, hogy a költészet mintegy az érzelmek kifejeződése lenne (melyeknek köz-
pontja a szív), éppen a testtől való elválasztottság, a senkihez sem tartozás leplezi
le ennek illúzióját. Fenyvesi eggyel korábbi kötetében (Ostrom, 2015) például a
11 Kulcsár Szabó, Szöveg – medialitás – filológia, 76–79.

12 Uo., 77.
hai Gábor, Gondolat, Budapest, 1984, 78.
14 Uo., 93.
15 Kulcsár Szabó, Megkülönböztetések. Médium és jelentés az irodalmi modernségben, Akadé-
miai, Budapest, 2010, 83.
szerző portréja (a fehér fal előtt teljesen fehérbe öltözött szerző) teszi bizonyta-
lanná az olvasót abban, hogy valóban kikülöníthető-e a szerző a könyv lapjainak
közegéből. Seres Lili Hanna Várunk (2019) című kötetének illusztrációi a kézírás
és a rajzolt test homogenitásának hangsúlyozásával terelik arra a szintén a sze-
mélyesség jegyében megképződő verseket, hogy azokat egy, csupán a szövegből
megképződő én megnyilatkozásainak tekintsük. Kali Ágnes Ópia (2018) című
kötetének felütése az életrajzi olvasás kódjait hívja ki, de a borítón és az illusztrá-
ciókon megjelenő maszkos alakok megkérdőjelezik ezt az olvasásmódot. Szeles
Judit Szextánsa (2018) a versekhez olyan illusztrációkat vonultat fel (egyszerre
gyermeki és egyszerre ízléstelen tetoválások), amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy
a szövegek szándékosan rontott nyelven szólalnak meg, hiszen a matrózok világa
iránt megszállottan vonzódó idősödő nő a lírai én, aki egy elképzelt matróz iránti
vágyait rögzíti a szóban forgó szövegekben.
Még ha az említett kötetek nem is minden esetben tanúskodnak arról, hogy
magukba építették volna a modernség korábbi horizontjainak nagy belátásait,16
mindenképpen kíváncsivá tehetik az olvasót, hogy tovább gyűrűzik-e a tárgyalt
jelenség, amely azt bizonyítja, hogy a szöveg kireflektálhatatlan a könyvtárgy-
ból, így pedig kérdésessé válik: érdemes-e online adatbázisokban, epub- vagy
pdf-formátumban olvasni szövegeket, illetve, miért utalják vissza a fiatal köl-
tők az alkotásaikat a Google-galaxist megelőző időkbe? Belátható így még az is,
hogy ekképpen már rég nem a szerző felel a szöveg jelentéséért, hanem a könyv-
tárgy bizonyos, a jelentéssel összjátékba és azzal folyton egy egymást megelőző
mozgásba kerülő jellemzői.
Kassák és a deszemiotizáció
Kassák műveinek értelmezői csak ritkán vonnak párhuzamot a költői szöve-

gek és a képzőművészeti alkotások között. Habár a szakirodalom által feltéte-
lezett anyagszerűsödés, amelynek irányába Kassák húszas évekbeli művészete
eltolódik,17 valójában a képeskönyvekben (Ma-1, Ma-képeskönyv, DUR-mappa)
szimultán jelenlévő kép és szöveg széttagolódásával jár együtt, vagyis a szöveg
16 Bizonyosan igaza van Kulcsár Szabónak, aki úgy fogalmaz, hogy a legfiatalabb generáció
alkotásai közül azok a sikerültebbek, amelyek a későmodern költészet paradigmájához nyúl-
nak vissza. Uo., 272.
17 Kékesi Zoltán – Schuller Gabriella, Magyar avantgárd = A magyar irodalom történetei, III.,
szerk. Szegedy-Maszák Mihály – Veres András, Gondolat, Budapest, 2007, 25.
háttérbe szorulásával a képek javára.18 Azaz Kassák képzőművészeti munkássá-

ga az irodalmitól nem függetlenül veszi kezdetét. Erős a csábítás, hogy a szóban
forgó alkotásokat a szerző programjai, manifesztumai vagy önértelmező refle-
xiói felől értelmezzük (amitől teljesen elvonatkoztatni nem lehetséges), jóllehet
ekkor éppen az értelmezés művelete vonódik meg, hiszen készen kapott sémák
szerint viszonyulunk az adott alkotásokhoz. Kassák műveinek elevensége csu-
pán akkor mutatkozhat meg, ha a hatástörténet felől gondoljuk el őket, és arra
fókuszálunk, hogy mik voltak azok a jellemzői alkotásainak, amelyek a későbbi
korok irodalmára termékenyítőleg hatottak. Azonban a fentebb említett kortárs
darabok Kassák műveivel ellentétben nem a politikai agitáció céljával fordítanak
figyelmet a művek anyagszerűségére.
Az agitáció vagy az aktivizmus egy olyan kommunikációs szituációt impli-
kál, amelyben az üzenet maradéktalanul és közvetlenül átadható a befogadónak.
Értelmezhetjük-e úgy a deszemiotizációt, hogy éppen ez lenne az agitációhoz
szükséges közvetlenség megteremtője? Kékesi Zoltán Ikon és graféma című ta-
nulmányában idéz El Liszickijtől, aki a művészet közvetlen politikai szerepe és az
anyagszerűség iránti érdeklődés között tételez kapcsolatot.19 Nézzük meg, hogy
miként valósul meg ez az anyagszerűsítéssel összekapcsolt közvetlenség Kassák
húszas években született költeményeiben: két szintet említhetünk: a szöveg levé-
settsége anyagszerűségének előtérbe kerülését, valamint a hangzósságot.
A szöveg képiségének legismertebb kassáki példája a 18. sz. költemény,
amelyről H. Nagy Péter azt írja, hogy „jel és jelölt szemantikai elválasztottsá-
gát”20 számolja fel, vagyis deszemiotizál. Kovács Béla Lóránt A tipográfia dissze-
minatív teljesítménye című tanulmányának már az elején rávilágít arra, hogy az
így előálló látszólagos közvetlenség sem szavatol az egyértelműségért. Ugyan-
is a versben szereplő 18-as szám egyrészt értelmezhető a vers címeként, de a
szöveg részeként is („18 este a fák alatt Lispitz úr fésülgeti szép haját”). Sőt, a
Ma hasábjain (1922/2-es szám) való megjelenése esetében még oldalszámként
is elgondolhatjuk. Temérdek ilyen ambiguitást találhatunk a költeményben. Itt
említhetjük még a következő szövegrészt, amely két szintaktikai variációt is le-
hetővé tesz: „az asszony akkor kinyílott az ura előtt és azt mondta / én te ő” vagy
„és azt mondta / világosság”.
18 Szabó Júlia, A magyar aktivizmus története 1915–1927, Corvina, Budapest, 1981, 108–109.
19 Kékesi Zoltán, Ikon és graféma = Induló modernség – kezdődő avantgárd, szerk. Bednanics
Gábor – Eisemann György, Ráció, Budapest, 2006, 61.
20 H. Nagy Péter, Kalligráfia és szignifikáció. Tanulmányok, kritikák, Veszprém, Művészetek
Háza, 1997, 8.
1922. február 18-án Kassák első felesége, Simon Jolán önálló előadóestet
tartott a schönbrunni kastélyban. Az eseményt hirdető plakát tanúsága szerint
a művésznő olyan költeményeket is elszavalt, amelyek erősen függenek önnön
szövegszerűségüktől.21 Elhangzott például a 18. sz. költemény, vagy Kurt Schwit-
ters An Anna Blume című versének fordítása is. A Simon Jolán előadásairól ol-
vasható beszámolók gyakran hivatkoznak arra, hogy az amúgy értelmetlennek
tetsző költemények az előadások során értelmet nyertek. A Népszava hasábjain
olvashatjuk: „[Simon Jolán] [t]eljességgel kihozta a kötött formát mellőző versek
belső ritmusát, szépségét és megérttette ezeket a költeményeket azokkal is, akik
kételkedve és hitetlenül állnak velük szemben”.22 Ez a mi esetünkben tehát azt je-
lenti, hogy a versek képisége által sugallt többértelműség – például a hangsúlyok-
ban feloldódó szintaktikai ambiguitás – vész el, vagyis az, ami leginkább, de nem
kizárólagosan áll az agitáció útjában. Lehetséges azonban az is, hogy a költemény
szövegszerűségének térbeliségét a művésznő gesztusokkal vagy arcjátékkal igye-
kezett helyettesíteni, s a nonverbális jelek szintén elmozdíthatták a szavalt vagy
inkább énekelt szöveg jelentését. Ugyanis egy, a Pesti Naplóban megjelent beszá-
moló tanúsága szerint Simon Jolán a 18. sz. költeményt énekelte egy, a korban is-
mert gyermekek által kedvelt játékhoz tartozó ének dallamára,23 melynek szövege
a „Mariska ül/térdel egy kövön” sorral kezdődik.24 A játékot a beszámolók szerint
lányok kedvelték inkább, akik körben álltak, egyikük viszont középen ült, vagy
térdelt („Mariska”), majd egy másik lány a körből kiválva („Károly bácsi”) azt
imitálta, mintha késsel meggyilkolná Mariskát. Nem mellesleg minden sor végét
háromszor, néha csak kétszer elismétlik, a versszakok között tapsolnak, valamint
mindig színre is viszik a mozdulataikkal, ami éppen elhangzik. Joggal merülhet
fel a kérdés, hogy mi motiválhatta az adott dallam kiválasztását. A legszembe-
tűnőbb lehetőség a gyerekdal második sora („Mariska ül egy kövön, egy kövön,
egy kövön / Fésüli szép haját, szép haját”) és a 18. sz. vers első szövegegysége
(„A fák alatt / Lispitz ur / fésülgeti / szép haját”) közötti hasonlóság. De ezeken
21 Csaplár Ferenc, Kassákné Simon Jolán, Kassák Múzeum, Budapest, 2003, 6.

22 Simon Jolán szavaló estéje, Népszava 1925. április 5., 12.
23 „Most valakinek eleven gyerek esik ki az orrlyukából...” Dadaista és maori kultúra Budapesten,
Pesti Napló 1923. szeptember 29., 3.
24 A játék Karinthy Frigyes életművében háromszor is szerepel. Először a Görbe tükör című
kötetben a Mariska és Károly bácsi című írásban, majd ugyanezzel a címmel egy versben a
Nem mondhatom el senkinek kötetben, majd végül a Nevető betegekben szereplő Tibor című
novellában. Kosztolányi Dezső felesége is említést tesz a játékról: Kosztolányi Dezsőné
Harmos Ilona, Burokban születtem, Noran, Budapest, 2003, 140.
kívül az ismétlés és a performativitás is összekötheti az előadást és a játékot. Si-

mon Jolán előadása ismétel, hiszen egy már létező dallamot használ fel. Ez az
eljárás felidézheti az avantgárd „ready made”-technikáját, ami az önkifejezés
illúzióját is ellehetetleníti.25 A performativitás pedig talán Kassák költészetének
szándékolt agitatív jellegével hozható összefüggésbe, vagyis mintha a gyerekjáték
analógiájára jelen esetben is elvárható lenne, hogy a játékban részt vevők (befo-
gadók) performálják az elhangzó eseményeket.
Szabó Júlia említi A magyar aktivizmus története 1915–1927 című könyvé-
ben, hogy Kassák képeskönyveiben, mappáiban folyamatosan háttérbe szorul a
szöveg a kép javára.26 A szöveg képzőművészeti alkotásokban való megjelené-
sének egyik korai példája a Rajköltészet című 1920-ban készült alkotás, amely a
Ma hatodik évfolyama harmadik számának címlapjára is felkerült. Itt a szöveg
a későbbiekkel ellentétben még kevésbé épül bele az alkotásba, nem a grafémák
vizualitása szervezi a képet. Az 1921-es Ma-1 verses füzet, amely a számozott
költemények első 7 darabját tartalmazza, nemcsak egymás mellett szerepelteti
a képet és a szöveget, hanem a képekben megjelenő szövegrészletek ki is hasz-
nálják a betűk grafikai megjelenését. Az 1922-es Ma-képeskönyv a 18. sz. köl-
temény egy kézzel (tussal) írott változatát tartalmazza. Jelen esetben is szerepet
kap a grafémák vizualitása, sőt kép és szöveg elválaszthatatlanságát sugallja az
is, hogy mindkettő ugyanazzal a technikával készült.27 Az 1924-es DUR-mappa
alkotásai pedig helyenként még emlékeztethetnek egy szöveg betűire, de szö-
veget már nem tartalmaznak. Kassák verseinek és képarchitektúráinak kapcso-
latáról Földes Györgyi ír, aki az 1926-ban megjelent Tisztaság könyvében ol-
vasható számozott verseknek konstruktivista festmények ekphrasziszaként való
olvashatóságát tárja fel.28 A 43. sz. költeményben olvashatjuk: „egészen kicsi pont
vagyok / álmaim gabonaföldjén virágzom egyedül / hangok és vonalak vannak
az életben amiket / soha sem fogunk megfejteni”, és a 45. sz. vers egy szakaszát
is itt említhetjük: „sok világtalan torony van bennem amit igy kellene monda-
nom / nincsenek alattam kerekek amik tovább vinnének”. Annak ellenére, hogy
a költeményeknek ilyesfajta olvasata a kép és a szöveg korrelációját sugallja, a
Tisztaság könyve nem tartalmaz képverseket, noha a szövegek vizualitása jelen
esetben is lényeges, sőt a kompozíció elhagyhatatlan összetevője. Földes Györ-

26 Szabó, I. m., 108–109.
27 Kékesi, I. m., 70.
28 Földes Györgyi, Kassák megkonstruált könyve. Vizualitás és nyelvi jelentés a Tisztaság köny-
vében, Irodalomismeret 2011/1., 72–75.
gyi idéz Gabriel Liiceanu egyik írásából, amely tulajdonképpen a festészet és

a deszemiotizáció viszonyáról szól: „A festészetben […] a művet alkotó sajá-
tos jelek nem határozzák meg önkényesen a viszonyt megalkotott kép és annak
mondanivalója között. [...] A képzőművészeti jelek önmagukat definiálják.”29
Úgy tűnhet, mintha Kassákot a húszas évek elején hasonló gondolatok jegyében
kezdte volna foglalkoztatni a képarchitektúra közvetlen hatása.
Az így kirajzolódó folyamatnak, amely szerint Kassák alkotói pályájának
ebben a szakaszában fokozatosan előtérbe helyeződik az anyagszerűség, a leg-
szélsőbb pontjait a képarchitektúrák képeznék, hiszen ezek mellőzni igyekez-
nek a jelszerűséget. Kassák képarchitektúrái Kazimir Malevics szuprematista
alkotásainak hatására jöttek létre,30 a magyar művész kompozícióinak azonban
Hegyi Lóránd megállapítása szerint nem sikerül megvalósítania a malevicsi
„tárgynélküliséget”.31 A képarchitektúra ugyanis nem oldódik el a jelszerűség-
től, mivel „egy képarchitektúra megalkotása [...] messze önmagán túlmutató
jelentéseket demonstrál”.32 Azaz a képarchitektúra célját megvilágítani szándé-
kozó teoretikus munkák (pl. Kassák Képarchitektúra című szövege)33 nélkül a
művekből levezethetetlenek lennének az ezekben olvasható teorémák. Andrási
Gábor írja Forma és „képtest” Kassák korai művein című tanulmányában, hogy
Kassák húszas évekbeli képarchitektúrái nem a tér illúzióját, hanem illuzionisz-
tikus tereket hoznak létre, azaz a síkszerűség keveredik a háromdimenziós ele-
mekkel.34 Botár Olivér pedig Kassák képarchitektúráinak arra a kiáltványból
is levezethető aspektusára fókuszál, melynek értelmében a síkszerű alkotások
a térbeliesülésre törekednének.35 Felmerülhet tehát a kérdés, hogy ez a jelen-
ség beilleszthető-e az aktivizmussal összekapcsolódni látszó deszemiotizáció
világba visszavezető tevékenységébe. Mindemellett ezek a tapasztalatok Kas-
sák számozott verseinek a központozás hiányából fakadó gyakori szintaktikai
ambiguitásával is párhuzamba állíthatók: ezen verseknél megsokszorozódik az
29 Gabriel Liiceanu, Nyelvészeti szimbólum és művészeti szimbólum, ford. Vofkori Mária,

Pompeji 1997/1., 93–113.
30 Hegyi Loránd, Adalékok Kassák Képarchitektúrájának értelmezéséhez = Kassák Lajos 1887–
1967. A Magyar Nemzeti Galéria és a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítása, szerk. Ger-
gely Mariann et al., MNG, Budapest, 1987, 58.
31 Uo., 62.
32 Uo., 58.
33 Kassák Lajos, Képarchitektúra, Ma 1922, 52–54.
34 Andrási Gábor, Forma és „képtest” Kassák korai művein = Kassák Lajos 1887–1967, 67.
35 Botár Olivér, Tekinthető-e a Képarchitektúra a szerkesztett relief kiáltványának?, ford. Borus
Judit = Kassák Lajos 1887–1967, 73.
egy-egy szöveg „partitúrájából” megalkotható szövegek száma, ezáltal pedig az

agitációhoz szükséges egyértelműség vész el.
Kassák a reklámot és a plakátot is képzőművészeti alkotásnak tekintette, a
hasznosság mentén pedig a szép esztétikai kategóriájával hozta összefüggésbe.36
A reklám című tanulmányában olvashatjuk:
Minden hangulati nüanszírozás vagy illusztratív bőbeszédűség ellenkezik a rek-

lám lényegével, gátlója a rögtöni hatásnak és meggyőző szuggesztiónak. A jó
reklám nem analitikus és definitív: színtétikus – az idő a tartalom és az anyag
egysége. A jó reklámnak ez az elementáris egyszerűsége és tisztasága az, ami
megállít bennünket egy-egy pillanatra az utca lármás és tarka tömkelegében.37
Vagyis a reklám esetében is a nem-szemantikai összetevők felelősek a szuggesz-

tív hatásért. Kassák egyre fokozódó érdeklődése az alkotások vizualitása iránt
(képarchitektúra, tipográfia) magyarázható azzal is, hogy számára ezzel nyílha-
tott lehetőség arra, hogy nemzetközi figyelmet vívjon ki.38 Ugyanis a képzőmű-
vészeti alkotásokban Kassák a kiiktatottnak vélt nyelv miatt megteremtődő köz-
vetlenséget látja ekkor.
Az avantgárd küszöbhelyzete
Általában meglehetősen kevés szó esik a történeti avantgárd küszöbhelyzetéről,

az esztéta modernség és a másodmodernség közötti átmeneti pozíciójáról,39
vagyis arról, hogy a hazai történeti avantgárd – majdnem kizárólagosan Kassák
költészetével – jelentős hatást gyakorolt olyan későmodern alkotók költészetére,
mint József Attila. Kulcsár Szabó elemzései azonban kijelölik az útjelzőit azok-
nak a kutatásoknak, amelyek számot vethetnek az avantgárdnak az így értett
36 Kassák Lajos, Tisztaság könyve, Horizont, Budapest, 1926, 82.

37 Uo., 82–83.
38 Kappanyos András, Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek (1922), Literatura
2012/2., 144.
39 Érdekes együttállás, hogy ahogyan a későmodernnek az avantgárd, a posztmodernnek a
neoavantgárd az előzménye. A későmodern és a posztmodern ha nem is kanonizálja ezeket

az előzményeket, mindenképpen hangsúlyozza azok sokszor eltagadott létjogosultságát. Vö.
Deréky Pál, A magyar neoavantgárd irodalom = Né/ma? Tanulmányok a magyar neoavant-
gárd köréből, szerk. Deréky Pál – Müllner András, Ráció, Budapest, 2004, 12–13.
átmeneti pozíciójával. Jelen tanulmánynak nem lehet célja ennek a koncepció-

nak az átfogó kidolgozása, de néhány példán keresztül talán felvillantható, hogy
miben is állna az avantgárdnak ez a közvetítő szerepe.
Az imént vázolt viszony szemléltetésének lehet példája a 17. sz. költemény.
Kulcsár Szabó úgy fogalmaz a vers kapcsán, hogy az az „egymástól távoli képze-
tek összevillantás[át]” hajtja végre.40 Ez a jelenség a későmodern költészetnek is
konstituáló tényezője lesz, de míg az avantgárd képalkotása inkább kollázssze-
rűen illeszti össze a különböző képzeteket („elaggott patikusok / csőrén nyafog-
tak a flóták”), addig a későmodern költészet mediálisan fordíthatatlan tapasz-
talatokat hoz létre (lásd Téli éjszaka). Itt kell megemlíteni Kassák költeményé-
nek azt az eljárását, hogy az ókor óta az ódák kellékeként megjelenő vocativusi
„ó” tulajdonképpen nemcsak a megszólítottat, de a megszólítót is pozicionálja.
A 17. sz. vers ebből a klasszikus képletből az én tematikus eliminálásával igyek-
szik kitörni („ó hol is vagyok én hogy ti nem vagytok mellettem”). Ez az ese-
mény is kétélű, hiszen egyszerre utal előre a modernség következő horizontjára,
mégsem sikerül elhatárolódnia a klasszikus modernségnek attól a paradigmájá-
tól, amely az én eltörlésének mondásával erősíti meg az én pozícióját.41 Azért is
lehet találó példája a 17. sz. költemény a Kassák és József Attila költészete közötti
viszony felvázolásának, mert az 1921-es költemény zárlata („az újságok megír-
ták hogy a harangok visszavándoroltak az országba a békák zöldselyem ruhá-
jukban ráültek a szökőkutakra s az asszonyok is kürtőkbe akasztották gyönyörű
lábszáraikat”) megidézi az 1928-as Klárisok című verset, amelyben szintén szi-
nekdochikus vagy metaforikus viszonyba rendeződnek a békák, az akasztás, a
harang ingása, valamint a női lábak mozgása. Abból a szempontból azonban
nem előzménye Kassák verse a Klárisoknak, hogy egyik versben sem határoz-
ható meg egyértelműen, mik lehetnek az egyes metaforák cél-, illetve forrástar-
tományai, hiszen ezek gond nélkül felcserélhetők.42 Például a 17. sz. vers utolsó
képe („az asszonyok is kürtőkbe akasztották gyönyörű lábszáraikat”), amelynek
legkézenfekvőbb – és az eggyel korábbi kép által is sugallt – olvasata a szoknya
felöltése lenne, de a visszavándoroló harangokkal vagy a vers elején olvasható
„tragikus csomóval” és a költeményt átszövő gyász-tematikával is összefüggésbe
hozható (akasztás), vagy még inkább talán itt is arra a kassáki eljárásra láthatunk

41 Lásd még Babits Mihály Mint forró csontok a máglyán című költeményét. Vö. Uo., 50–51.
42 Vö. Hansági Ágnes, Diszkusszió nélküli vita: néma-játék. A Klárisok-vita mint hatástörténeti
paradigma = Hang és szöveg, szerk. Bednanics Gábor et al., Osiris, Budapest, 2003, 291–308.
példát, hogy a többértelmű kifejezések kauzális viszonyba állíthatók egymással,

hiszen a harang megkondítása is kötődhet a gyász témájához.
Úgyszintén ennek a küszöbhelyzetnek lehet példája a 22. sz. költemény, ame-
lyet végigkísér a természeti és a kulturális határainak felbomlása. Ennek egyik ese-
te, mikor a testbe implantált gramofonról olvashatunk: „költők torkából horgász-
szátok hát ki a gramofonokat”. Az idézet azért fontos, mert egyrészt nem tagadja
a megnyilatkozás humán indexálhatóságát – hiszen a költő hangképző szerveihez
köti a hangképzést –, ennek ellenére mégsem az embert, hanem egy gépet (a gra-
mofont) tesz meg a hang tényleges forrásául. Ugyanígy játssza ki a nyelv azt a kas-
sáki poetológiákban megfogalmazott tételt is, hogy a szóban forgó költemények a
politikai agitáció eszközei lennének, amely agitáció szükségszerűen egy szubjek-
tumot (agitátor) implikál, ami máris visszacsatol a klasszikus modernséghez. Kas-
sák elméleti írásai szerint ennek eszköze a bevált nyelvi klisék felbontása lenne,43
éppen ezek a képek teszik azonban lehetetlenné a kommunikáció egyértelműségét
is. Így leplezi le a 13. sz. vers egyik képe az avantgárd ambiguus viszonyát a modern-
ség előző horizontjához: „még tegnap a cipőtalpamra szereltem két szépernő féle
költő fantáziáját”. A sorban egyfelől a megidézett szerző munkásságához fűződő
egyértelmű elutasító viszony érhető tetten, másfelől az idézet azt is megmutatja,
hogy ez a hagyomány is alapjául szolgál az avantgárdnak. Viszont az, hogy több
ízben is technikai eszközök, vagy az emberi kultúra alkotóelemei (például a 22. sz.
költemény: „elektromosság kő és acél van az ember homloka mögött”) épülnek az
emberi testbe, már előremutat a későmodern költészet irányába.44
A hazai történeti avantgárd fentebb vázolt igencsak kiterjedt hatástörténe-
te – amely a későmoderntől a neoavantgárdon át egészen a legfiatalabb költők
generációjáig terjed – arra világíthat rá, hogy ha nem az elismertség vagy a köz-
oktatásban betöltött szerepe miatt is, de jelentősége (hatása) okán mégiscsak
kanonikusnak kell neveznünk Kassák költészetét. A számozott költemények
észlelésmódjának eltávolodása az emberi észlelés megszokott formáitól (a ké-
sőmodern esetében), vagy a szöveg, illetve a könyvtárgy nem-hermeneutikai
aspektusai felértékelésének hatása (leginkább a fentebb említett fiatal költők ese-
tében) a későbbi irodalomtörténeti horizontokat erőteljesen konstituáló jelen-
ségként mutatják meg a történeti avantgárd hazai teljesítményét.
43 Kulcsár Szabó, Beszédmód és horizont, 134–135.

44 Szabó Lőrinc költészetének esetében lásd Kulcsár-Szabó Zoltán, „Sötétben nézem maga-
mat”. Az individualitás formái a Te meg a világban = Uő., Tükörszínjátéka agyadnak. Poétikai
problémák Szabó Lőrinc költészetében, Ráció, Budapest, 2010, 81–90.
Alfejezet ■ 193
Smid Róbert
A „kettős halál” mint a poétikai kommunikáció

mortifikációjának alakzata
a magyar modernségben
Kulcsár Szabó Ernőnek a ’80-as évektől formálódó és ma már széles körben el-
fogadott elmélete a „kettévált modernségről” a hatástörténeti események teljes
temporális spektrumát figyelembe véve és integratív keretben osztotta fel a ma-
gyar modernitás irodalmát a klasszikus modernségre, a történeti avantgarde-ra
és a modernség második hullámára,1 mely utóbbi a későmodern korszakkü-
szöbtől az utómodernség ’60-as évek végi zárlatáig terjed – a lírában a Tandori
Dezső nevéhez kapcsolt posztmodern fordulatig. Bár a korszakküszöb recep-
cióesztétikai koncepciója pregnáns szervezőeleme Kulcsár Szabó irodalomtör-
ténet-felfogásának,2 jelen tanulmány célja egy olyan diszkurzív figura(tivitás)
bemutatása, amely az említett korszakok más történeti konstellációját is meg-
nyithatja, nem leépítve, mindössze módosítva a későmodern korszakküszöb
megképződésének artikulálhatóságát.3 Mert bár Kulcsár Szabó kiemelt figyel-
1 Kulcsár Szabó Ernő, Az irodalmi modernség integratív történeti értelmezhetősége = Uő., Be-
szédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben, Argumentum, Budapest, 1996, 12.
2 A későmodern korszakküszöbön alapuló felosztás persze nem jelent rigid elkülönítést, legfő-
képpen nem történetileg értve, amennyiben a József Attila és Szabó Lőrinc fordulatot jelentő
alkotásaival egyidejű kései Babits- vagy Kosztolányi-versek még a századelő versnyelvét viszik
el a teljesítőképességének a határáig (Kulcsár Szabó, A kettévált modernség nyomában. A ma-
gyar líra a húszas–harmincas évek fordulóján = Uo., 37.). Sőt bizonyos „forgóajtószerűség” is je-
lentkezhet például Kosztolányi billegő hatástörténeti pozíciójában (Kulcsár Szabó, Honnan és
hová? Az „önmegszólító” vers távlatváltozása a kései modernség korszakküszöbén = Uő., Költészet
és korszakküszöb. Klasszikusok a modernség fordulópontján, Akadémiai, Budapest, 2018, 29). Azt
viszont nagyon is tudatosítja ez a beállítódás, hogy „nem minden költészettörténeti periódusban
történhetik meg bármi” (Kulcsár Szabó, „Nincs benne tűz…”? Babits 125 = Uő., Megkülönböz-
tetések. Médium és jelentés az irodalmi modernségben, Akadémiai, Budapest, 2010, 205).
3 Feltéve, hogy egy új irodalmi korszakküszöb „nem homomorf érvényesülése valaminek, ha-
nem az összjáték új logikájának variánsaiban van mindig jelen” (Kulcsár Szabó, Az irodal-
mi modernség…, 18).
194 ■ Smid Róbert
met szentel a klasszikus modernség és a második hullám kapcsolatainak, sőt

a történeti avantgarde-nak és a modernség második hullámának a klasszikus
modernséghez való viszonyát ugyanúgy árnyaltan tárgyalta, ahogyan a klas�-
szikus modernség és a történeti avantgarde egymáshoz való közelíthetőségét
is megvilágította elsősorban József Attila és Szabó Lőrinc költészete felől,4 az
életműben (eddig) csak a lehetősége merült fel annak,5 hogy a későmodernség
zárása éppenséggel a történeti avantgarde formatív közvetítésével kaphatott egy
olyan poétikai kommunikációs figurát, amely alapvető befolyással bírt az utó-
modern líra mediatizáltságának önreflexiós potenciáljára.6
A „kettős halál” poétikai alakzatának vizsgálatával tehát nem valamifajta
organikus és homogén egész rekonstrukciójára teszek javaslatot, mint inkább
egy olyan látens hatástörténeti ívet kívánok láthatóvá tenni, amelyben a klasszi-
kus modernség és az utómodernség közötti kapocsnak éppenséggel a történeti
avantgarde mutatja magát7 az élet és a halál relációinak a modernségben megfi-
gyelhető multilateralitása felől. Ennélfogva líraolvasataimban olyan episztemo-
lógiai határhelyzetek elemzését hajtom végre a modern magyar költészetben,
amelyeknél Karl Ove Knausgård sommás megállapítása, miszerint „[a]míg a
halottak nincsenek útban, semmi ok a sietségre, úgysem halhatnak meg még
4 A kontinuitás fenntartásával, de nem a megszüntetve megőrzéssel, hanem a revideálással je-

lenti be önmagát a modernség második hulláma. Lásd Kulcsár Szabó, A kettévált modern-
ség nyomában, 43, illetve 46.
5 Vö. ehhez Kulcsár Szabó, Szótest – látvány – hangzás. A költői kép hangolt materialitásá-
nak néhány kérdése Babits és Nemes Nagy között = Uő., Költészet és korszakküszöb, 98–99.
Legmarkánsabban éppen a természetkép-használat és a natúra kódjainak aktivizálása révén
képződik meg ez a hatástörténeti metalepszis.
6 Leginkább ott találunk példát Kulcsár Szabó életművében erre, amikor megállapítja, hogy a
posztmodernnek a történeti avantgarde-on végzett átértékelő munkája éppen azokat a jel-
lemzőket emelte ki, amelyeket az utómodernség igyekezett kilúgozni (lásd Kulcsár Szabó,
„…ki üdvözöl téged születő pillanat”. Alanyiság és deperszonalizáció a húszas évek Kassákjánál
= Uő., Beszédmód és horizont, 150). Továbbá ott, hogy a századelő új technológiai médiuma-
inak és inskripciós technikáinak az enaktációjával az avantgarde és a későmodern médiatu-
datossága hasonlóságokat mutat ugyan (Kulcsár Szabó, Küszöb és forgóajtó = Uő., Szöveg,
medialitás, filológia. Költészettörténet és kulturalitás a modernségben, Akadémiai, Budapest,
2004, 8.), de előbbinél ez jórészt a szöveg dologiságának egyoldalúságába torkollott (Kul-
csár Szabó, Szellemi stúdium vagy a szövegiség technológiája? Az irodalomtudomány „hely-
nélkülisége” a modernség záróküszöbén = Uo., 79).
7 Hiszen éppen a későmodern korszakküszöb vizsgálata során képződhet meg az a nézőpont,
amely felől akár egyazon paradigma eseteiként mutatkozhat a klasszikus modernség és a tör-
téneti avantgarde: Kulcsár Szabó, A kettévált modernség nyomában, 22–23.
A „kettős halál” mint a poétikai kommunikáció... ■ 195
egyszer.”,8 nemcsak hogy nincs érvényben, de pontosan azért kerülnek előtérbe

az általam vizsgált versekben a holtak, mert meghalhatnak egy második al-
kalommal is, ezzel rámutatva a halál szimbolikus rendbe, organikus egészbe
integrálhatóságának lehetetlenségére. Célom feltérképezni, hogyan diszloká-
lódhat a szervesség/szervetlenség dichotómia, amennyiben az élet = szervesség
és a halál = szervetlenség binaritását és a két-két tényező elválaszthatatlanságát
nem kizárólag a szervesség mint szerves összetartozás topikája tartja fenn már
a klasszikus modernségben sem. Ahelyett, hogy kifejezetten „halál-verseket”
vizsgálnék, olyan műveket választottam Babitstól, Nemes Nagytól, Kassáktól
és Dérytől, amelyekben a holt véset(e) alakítja ki a poétikai kommunikációban
akár vég-, akár mellékproduktumaként az organikus konstellációt az élet és a
halál között. (Illetve ezek közül is igyekeztem azokat kiemelni, amelyeknek a
Kulcsár Szabó által adott értelmezése a modernségelméletében konstitutív sze-
repet játszik.) Ennek megfelelően pedig egyrészt a halál nem feltétlenül csak
az élőt érinti, és nem magától értetődően jelenti az élettelenbe való átmene-
tet. Másrészt egy ilyen megközelítés azt a klasszikus modernségtől a történeti
avantgarde-on keresztül az utómodernségig uralkodó beállítódást is árnyalja,
hogy a halál nem más, mint egy másfajta ökonómiába történő átlépés. Állítá-
som szerint a „kettős halál” alakzata az a retorikai esemény, amikor a halálnak
az élethez képest tételezett, viszonylag stabil szimbolikus értéke egy ökonómia-
ilag motivált rendszerben, kimozdítódik a halálnak mint biológiai történésnek
a beálltakor. Ez ugyanakkor nem csekély rokonságot mutat azzal, amit Kul-
csár-Szabó Zoltán a modernség második hullámának poetológiája kapcsán úgy
fogalmazott meg, hogy az elevenség eredendő mortifikációja tárja fel magát a
továbbélés fikciójában.9
8 Karl Ove Knausgård, Halál, ford. Petrikovics Edit, Magvető, Budapest, 2016, loc. 9.4
(ebook).
9 Szabó Lőrinc Szamártövis című versének elemzése során jutott Kulcsár-Szabó Zoltán arra a
következtetésre, hogy az élet üzenetközvetítése tulajdonképpen annak az ellentmondásnak
az önszínrevitele a versben, hogy a kommunikációnak az önmegtagadás formáját kell öltenie
(vö. Kulcsár-Szabó Zoltán, A (túl)élő üzenete = „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok
Szabó Lőrincről, szerk. Kabdebó Lóránt et al., PIM–Prae, Budapest, 2019, 132–133.). Ez a tí-
pusú üzenetközvetítés ugyanakkor nem eredményez egy halott állapotot, sem pedig a halállal
nem állítható dichotómiába, inkább egy vitális, ám anorganikus formációhoz vezet, amely-
ben a kommunikáció feltételeinek felszámolódása maga közvetítődik, így visszamenőlegesen
mutatva meg, hogy az élő és holt állapotok már egy eredendő mortifikációból vezethetők le
(Uo., 136–137.).
a halál mint az ökonómia és az ökológia elkülönböződése – hogyan

lehet érteni a nekropolitikát a biopolitika határdiskurzusaként
Ha a hagyománnyal való párbeszéd eminens módja bármely korban az, hogy

a befogadó az aktuális kérdések felől bírja szóra a szövegeket, akkor különösen
adekvátnak látszik, hogy magának a kortárs transzparenciaigénynek a kommu-
nikáció speciális formájára, az irodalmi közvetítésre is kiterjesztett instanciáját10
a hagyománytörténés vegye kritika alá. Ha ugyanis az irodalmi szövegtől is pla-
uzibilitást, zavartalan cirkulációt vár el a mai társadalom,11 akkor szembesíthető
a későmodern korszakküszöb szövegeiben eminens módon megfogalmazódott
felismeréssel, hogy a versek önmaguk számára sem képesek transzparensek len-
ni.12 Nem véletlen, hogy az a kortárs elvárási horizont, mely szerint a like-ok és a
likeness13 zavartalan folyása alkotja meg az ideális kommunikációs szituációt, az
idegenség valamennyi formáját kijavítandó zavarként éli meg, ezzel pedig nem-
csak képtelenné válik arra, hogy „a kölcsönös változás és változtatás aktusain
keresztül […] a hagyománytörténés valóságos eseményé[ből]”14 részesüljön, de
az alteritás konstitutívan negatív tapasztalatát a szubjektív tetszés lápvidékére
terelve az európai és a posztkoloniális országok egymás iránti kölcsönös illúzió-
vesztésével az akadémiai diskurzusban is mindinkább felszínre bukó különbsé-
geket igyekszik szőnyeg alá söpörni az univerzális megközelítések elfogulatlan-
nak gondolt és metodikailag differenciálatlannak mutatott propagálásával.
Ebből a szempontból megfontolandó, hogy a biopolitikai és – az azzal ma-
napság az irodalomban15 is egybefonódó – testpolitikai gondolkodás történeti
10 Ez okozza, hogy a létesítés és a jelentés között ekvivalenciát feltételező (vö. Kulcsár Szabó,
A különbözés megértése. Avagy olvashatók-e az irodalom kulturális kódjai? = Szöveg, media-
litás, filológia, 163), az egyesült államokbeli akadémiai közegben magukat úttörőnek beállí-
tó olvasásmódok a „speciesism”-től a digitális bölcsészetből egyre nagyobb szeletet kihasító
interszekcionális feminizmuson keresztül a szoros olvasást a tudomány normatív elnyomá-
sával azonosító neokommunista kritikáig – és ezeknek a honi fiatal irodalmárok körében
folyó lelkes, ámde még az eredeti trendeknél is primitívebb adaptációjáig – végső soron mind
ugyanazt az értelmezést termelik vissza.
11 Byung-Chul Han, The Transparency Society, ford. Erik Butler, Stanford UP, Stanford, 2015,
2–3.
12 Kulcsár Szabó, „Gyík egy napsütötte kövön”. Szabó Lőrinc és a modern líra biopoétikai kez-
detei = Uő., Költészet és korszakküszöb, 118.
13 Han, I.m., 2.
14 Kulcsár Szabó, Az irodalmi modernség…, 8.
15 Vö. Kulcsár-Szabó, Válasz a Műút körkérdésére, Műút 23. (2011), 61.
feltételeinek vizsgálatát egyre inkább aktivizmusra cserélő irányzatoknak men�-

nyire jelentheti alternatíváját egy olyan felfogás, amely a halál és az élet anorga-
nikus, aszimmetrikus, szervességében is szervetlen kapcsolatát kívánja megér-
teni. Achille Mbembének a(z elsősorban az afrikai, illetve részben a palesztin)
posztkoloniális állapothoz kötődő nekropolitika-koncepciója ugyanis váratlan
módon lehet segítségünkre ma abban, hogy a magyar modernség szövegeit efe-
lől kérdezve a nyomhagyás önmaga számára soha nem transzparens folyamata
mint eredendő poétikai üzenet jelenjen meg.
Bár Mbembe elsősorban a posztkoloniális állapot új leírását kívánta adni,
és könnyen úgy tűnhet, hogy mindössze Michel Foucault biopolitikai dina-
mizmusának kiazmusaként szituálja a nekropolitikát, diskurzusának a Fou-
cault-étól való eltérései mentén kerülhetünk közelebb a halál nem evidens tör-
ténésének még kevésbé evidens poétikai applikációjához. Vagyis az a Foucault
által azonosított váltás, amely a klasszikus korban következett be, amikor a
halállal való fenyegetés mint guvernamentális technika skálát váltva már a né-
pességszabályozás új (rész)gyakorlatai által termeli ki a szubjektivitást, Mbem-
bénél nem egyszerűen a reciprocitáson keresztül adaptálódik a posztkoloniális
viszonyokra:16 nem úgy, hogy a kontrollált, ellenőrzött élet helyett az irányított
halál lenne a szubjektivitás kialakítója, ezzel párhuzamosan pedig az életben
hagyáson gyakorolt monopólium tartozna az államhoz (a „capital punishment”
inverzeként).17 Hanem meglátása szerint a térszabályozással kialakított élettér
és az általa fenntartott diskurzus már mindig is a halál fenyegetését hordozza
– akár az állam oldalán jelenik meg ez territorizációként (pl. a barakkok és ren-
dőrség által térbelileg is szabályozott [mert szegélyezett] települések esetében),
akár a gerillák háborús gépeiben deterritorizációként.18 Ez utóbbit Mbembe (a
Gilles Deleuze – Félix Guattari párostól átvéve a fogalmat) úgy határozza meg,
hogy a háborús gépek nem kiasztikus viszonyban állnak az állam intézménye-
sített hadseregével, hanem deterritorizációs nomadológiájuk bár már mindig
is az államapparátussal való tettleges szembenállásra épít, a háború mindös�-
sze aspektuális következménye ennek, tehát nem úgy értelmezhető a működési
alapjuk, hogy a halálosztó brigádok rendkívüli állapotaként történne meg az,
ha valakit életben hagynak.
16 Ahogy ez egyébként a thanatopolitikában történik: Vö. Muhammad Ali Nasir, Biopolitics,

Thanatopolitics and the Right to Life, Theory, Culture & Society 2017/1., 75–95.
17 Achille Mbembe, Necropolitics, ford. Steven Corcoran, Duke UP, Durham–London, 2019,
68.
18 Uo., 85.
Mbembe itt Georges Bataille-ra hivatkozva annyiban teszi meg a halált dis-
kurzusszabályozónak, amennyiben az nem totális pusztításként értelmeződik,
hanem mindig része egy szimbolikus ökonómiának: a halál szaga (akár a maga
konkrétságában, vagyis az, amit a holttest hordoz) egyszerre a túlélés fikciójá-
ban az életről való tanúságtételnek az eredete19 (hogy érezhetem azt, tehát [még]
életben vagyok) és az élet biológiai létezésre redukáltságának taszító perceptje.20
Ebben az ökonómiában a halál végrehajtottsága pusztításként olyan befektetést
valósít meg, amelynek se tőkéje, se fedezete,21 vagyis nem negativitásként, ha-
nem az ökonómiát alapvetően újrarendező, deterritorizáló eseményként törté-
nik meg. Mbembe részkonklúziójában azon modernitáskritikákkal22 rokonítja
ennek az állapotnak a teóriáját, amelyek pontosan az alapján utasítják el a po-
litikai diskurzusok azonosítását a hadiállapot lejegyzőrendszerével, hogy utób-
biban nem a Másik halálán alapszik a szuverenitás (ellentétben pl. Freudnál az
ősapa megölésével), ezáltal a halál ölés vagy pusztítás formájában történő vég-
rehajtása nem a túlélés egyértelmű feltétele. (Ezzel ellentétben például Freud
modernitáselmélete mellett Foucault biopolitikája is ilyen logika szerint szer-
veződik, valamint szintén ezt követi Jean Baudrillard mester–szolga-dialektiká-
ja energetikai alapokon újraértve, ahol a munka szimbolikus rendjében az élve
hagyott szolga lassú halálra ítéltetett, ennélfogva viszont nem a végkimerültség
felé tart, hanem az erőszakos halállal szemben dolgozik23).
A Mbembe által tárgyalt nomád háborús gépezet fenntartó nyersanyaga a
materiális erőforrások és az azok (ki)termelését végző emberi munka, nem pe-
dig az élet és – ehhez kapcsolódva – a halál jogának a gyakorlása úgy, ahogy
ez utóbbi az állam oldalán megtörténik. Ezért a háborús gépet szükségszerű
19 Ez a fiziológiai aspektusára nem redukálható szenzualitás többek között olyan temporális

konstellációt implikál, amelyről legutóbb Lőrincz Csongor értekezett: „[e]z az utólagosság
vagy túlélet nem egyszerűen időbeli kategória, hanem tulajdonképpen az esemény egyedi-
ségének felel meg, amennyiben az identikus formában nem reprodukálható, sokkal inkább
kiiktathatatlan cezúrát jelent, amihez képest minden élet, egzisztencia, tapasztalat csak mint
utólagosság, mint utóélet nyilvánulhat meg. Sőt a tanúsított tapasztalata csak ezen utólagos-
ság felől válik azzá, ami, vagyis tanúsítandó eseménnyé, tapasztalattá, affekcióvá (mintegy az
utólagosság is afficiálja a tanút). Ennek felelhet meg a túlélés mint mozgás, egyfajta transz-
gresszió, vagyis nem egyszerűen időbeli állapotról, »után«-ról van szó.” Lőrincz Csongor,
A tanúságtétel passiója élet és halál között. Nádas Péter: Saját halál, Tiszatáj 2017/4., 78.
20 Mbembe, Necropolitics, 88.
21 Uo., 69.
22 Uo., 72.
23 Jean Baudrillard, Symbolic Exchange and Death, ford. Iain Hamilton Grant, Sage, Lon-
don, 2017, loc. 192.6 (e-book)

pluralitás jellemzi a funkciók terén, és sokszínű sokaság minden szinten (pl. a

tagoknál a zsoldostól a meggyőződéses felkelőn keresztül a gyerekkatonáig; a fel-
adatoknál a rombolástól az ásványok kitermelésén keresztül a merényletekig).24
Az ennek alapján asszamblázsként értett működése a különböző funkcióknak a
menedzselésében központosul, miközben idioszinkretikus ökonómiája konkrét
gazdasággal is megtámogatott lehet (pl. a lázadó csoportok saját pénzt veretnek).
E gépezet inskripciója (ideértve rögzít[het]etlenségét saját de- és reterritorizált-
ságában) a hatalomtechnika diskurzusába pedig mindössze bevethetőségének
függvényévé válik, vagyis az aktuális stratégia határozza meg, hogy a gerillák em-
bereket rabosítanak-e vagy tömegeket engednek szabadon (vagy ráengedik őket
a falvakra). Ezzel a gépezet fenntartja a fixálás és mobilizálás dinamikáját, ami az
ember helyiértékére is kihatással van, amikor nem előzetesen adott az, hogy va-
laki menekült, katona, felkelő stb. ebben az asszamblázsban. Ez általánosságban
egy olyan szimbolikus hálózatot alakít ki, amelyben egyáltalán nem garantált az
emberi ágencia az adott szituáció tekintetében: az ember lehet a gép nyersanyaga,
amely „kitermelődik” (pl. egy túszszabadítás során), de akár egyik fegyvere is
(pl. öngyilkos merénylőként). Ahogy Mbembe fogalmaz: „Ha a hatalom továbbra
is a testek feletti szigorú kontrollon alapszik, a pusztítás új technológiái kevésbé
arra koncentrálnak, hogy új fegyelmező apparátusokba írják be a testeket, mint
inkább az adott helyzet szerint az »öldöklés« ökonómiájában találjanak hozzájuk
helyiértéket.”25 Márpedig itt a szimbolikus – funkcionális, de már mindig is a
gépezet által irányított – halott azzal kerülhet a renden kívülre, ha ténylegesen
életét veszti a bevetésben, a fixált szimbolikus halál és a fenyegető biológiai ha-
lál egymást előidézése (mint fentebb a szagnál) pedig amennyire megalapozza,
ugyanannyira megrengeti a háborús gép ökonómiáját.
A Mbembe által leírt posztkoloniális állapot két nézésirányból is elsajátítha-
tónak tűnhet a halál funkcionalitása kapcsán a kortárs európai kultúrát tekintve.
Egyrészt a halál utáni állapot saját ökonómiája szempontjából, másrészt a stra-
tégiai működés fennhatóságának a halál többértelműségére kiterjesztése miatt.
Hogy az európai irodalom tudása a halál felől értett szuverenitásról a klas�-
szikus kor előttől kezdve – ennyiben pedig a Foucault által azonosított hatalom-
technikai váltás alternatív és relevánsabb diskurzusaként – magában foglalta azt
az asszamblázsmodellt, amelyet Mbembe a modernség sajátjaként azonosít, arra
már Danténál is találunk bizonyítékot. Eugene Thacker hívja fel a figyelmet, hogy
24 Vö. Mbembe, Necropolitics, 87.

25 Uo.
a Pokolban Vergiliusszal szüntelen olyan nem emberi entitásokkal találkoznak,

amelyek csapatokban járnak (pl. démonok, fúriák stb.). Sőt, maguk az emberek
is nehezen tekinthetők antropomorfnak, individuumoknak pedig még kevésbé,
elegendő itt a hetedik bugyorbeli eretnekek masszává olvadt testére gondolni.
Thacker szintén felhívja a figyelmet arra, hogy a szenvedésre ítéltek testasszamblá-
zsait nem kevésbé hibrid testek felügyelik: a parázsló vérben úszó holtakat kentau-
rok, a fákkal egybeolvadt testeket pedig hárpiák őrzik. Ezért juthat arra következ-
tetésre, hogy „[a]z élet utáni élet ekképpen nemcsak többrétegű, de egy olyan élet,
amelyben maga az élet fogalma tagadja magát, egyfajta vitalista életnegáció”.26 En-
nélfogva a Pokol nem a társadalom negatív képét nyújtja, hanem a testek irányí-
tásával, a természetes és a természetfeletti határvonal kijelölésével tükrözi az élők
szerveződését a kétfajta szuverén hatalom jelenlétével: a bírálóval és a büntetővel.27
A klasszikus szuverenitásfunkcióval szemben a holtakon uralkodó szuverén nem
az önmegalapozás és önkorlátozás párhuzamosságára épít,28 hanem a természe-
tes és a természetfeletti határvonal áthelyezésével vagy egyenesen a likvidálásával
olyan, az élő számára természetellenes formációkat hoz létre, amelyek viszont na-
gyon is szerves szerveződésként hüposztazálódnak az organikus testek részeinek
leválasztásával és azoknak egy operacionális büntetőapparátusba rendezésével
kapott asszamblázsként. És pontosan ezt látjuk a nekropolitika háborús gépeiben
is, hiszen a holtakon gyakorolt szuverenitás a holttestek revitalizálását a még több
holttest eredményezése érdekében hajtja végre. Ez olyasfajta nekroökonómia-
ként fogható fel, amely a pusztuló testtel szemben a test feltámasztását nemcsak
az öröklétben, de a hasznosításában is látja, ezzel a halál jelentésmezejét tágítva.
Ennek függvényében ugyanis a halál nemcsak elrendelt vagy megengedett – tehát
nem egy szinguláris döntés, közbeavatkozás következménye –, hanem hálózatos,
magában abban a környezetben van kódolva, amely működteti az (utó)élet öko-
nómiáját, és mindenfajta cirkulációnak, csereaktusnak az alapját jelenti;29 az élet
eredendő mortifikáltságáról van szó, akárcsak Mbembénél.
26 Eugene Thacker, In the Dust of this Planet, Zero Books, Winchester, 2011, loc. 200. (e-book).
Ez egyébként több szempontból is egybehangzik Kulcsár-Szabó megállapításával: lásd jelen

dolgozat 9. lábjegyzetét.
27 Vö. Thacker, Necrologies, or the Death of the Body Politic = Beyond Biopolitics. Essays on the
Governance of Life and Death, szerk. Patricia Ticineto Clough – Craig Wiltse, Duke UP,
Durham–London, 2011, 146.
28 Mbembe, Necropolitics, 68.
29 Michel Foucault a „dispositif de sécurité” koncepciójával a dolgok rendjének pontosan ilyen
nem szinguláris módon érti a biztosítását, tudniillik, hogy nem az egyes élet–halál-esemény,
Utóbbihoz pedig Sean Cubitt Finite Media című könyve szolgáltat adalékot,
amikor a halál ökonómiáját terjeszti ki az élettelen gépekre. Marxot követve par
excellence halott munkaerőnek nevezi őket,30 ennélfogva pedig egyrészt a gépek
munkára bírtak, és semmifajta szuverenitás nem garantált számukra az utilita-
rizmusban,31 másrészt – és itt mutat meg Cubitt egy újabb aspektust a mbembei
nekropolitikához képest is –, amikor médiumaivá váltak az emberi tudásnak
(legyen az a megalkotásukhoz és fenntartásukhoz szükséges vagy az általuk
rögzített, feldolgozott, továbbított tudás), akkor elkerülhetetlenül informáci-
ós környezetté mortifikálódtak, mely környezet bár mindennapi létünk része,
mégis idegenségként szembesülünk vele.32 Továbbítható információvá válása
érdekében – érvel analógiát hozva Cubitt – a technikai tudás ugyanannyira el
lett szakítva az embertől, amennyire az ősi vagy törzsi bölcsesség absztrakciója
megtörtént a kolonizációban.33 Cubitt szerint ugyanis a jelenkor technikai tudá-
sának információvá alakítása már nem a munkára alapozó elidegenedés marxi
elmélete szerint történik, hanem a hódítók kolonizációs és fegyelmezőtechniká-
in nyugszanak a sztenderd információmendezselő műveleteink (például amikor
a törzsi know-how gyakorlatait lejegyezték, katalogizálták és absztrahálták a to-
vábbítás és a megőrzés érdekében, azzal a betanítás és a gyakorlás révén történő
elsajátítás praxisát írták felül).
Amennyiben azonban igaza van Baudrillard-nak, hogy a primitív népeknek
nincs biológiai fogalmuk a halálról34 abban az értelemben, hogy náluk a Mbem-
bénél érvényesülő szimbolikus ökonómia de- és reterritorizáló munkájának
feltételei nem adottak, és a Cubittnál megjelenő információs környezetté válás
sem léphetne érvénybe – hiszen nincs olyan szimbolikus helyiérték, amellyel és
amely által nemcsak oppozícióba állítható a biológiai folyamat, de amely felől
egyáltalán biológiai szükségszerűségként írható le a halál –, annyiban a törzsi
hanem az egész rendszer működése van kontroll alá vonva: vö. Michel Foucault, Security,
Territory, Population, ford. Graham Burchell, Palgrave Macmillan, London, 2009, 64.
30 Sean Cubitt, Finite Media. Environmental Implications of Digital Technologies, Duke UP,
Durham–London, 2017, 153.

31 Gilbert Simondon szerint pedig csak ilyen pozíciójukban rendelhető a géphez az ember sze-
relőként, mérnökként stb., de facto fenntartóként. Ugyanakkor a fenntartó már mindig mér-
nöke a humán–gép-interakciónak is, ennyiben pedig számára az ember gépként pozicioná-
lódik a munkavégzésében. Vö. Gilbert Simondon, Du mode d’existence des objets techniques,
Aubier, Paris, 2012, 164.
32 Cubitt, Finite Media, 184.
33 Uo., 162.
34 Baudrillard, Symbolic Exchange…, loc. 34.2.
vagy vad gondolkodást a totális entrópia uralja mindenfajta gazdaságossági-sza-

bályozó logika nélkül. Baudrillard megállapítását követve így nálunk, moder-
neknél éppen a szimbolikus helyiérték erősítette fel a halál biológiai autonó-
miáját, és emiatt kell a halottakat eltüntetni. Tehát a halált a szimbolikus felől
naturalizáltuk, biológiai-antropológiai bekövetkeztét pedig csak ennek mentén
gondolhatjuk kezdetnek vagy végnek, holott a biológiai halál nem eredete az
ökonómiának, sokkal inkább az ökonómia fonákja, egyik funkciója, ennyiben
pedig a halál mindig kettős kell legyen; a szimbolikus helyiérték reduplikációja
teszi lehetővé a kilépést a rendszerből, nem pedig fordítva.
Ennek alapján a modernség hozománya mindössze abban áll, hogy a halott
kihasználható, ámde mindig fenyegető erőforrásként és soha nem partnerként
jelenik meg interakcióinkban. A megszelídített, autonomitását már az autonó-
mia kategóriájának bevezetésével elvesztő, ezzel egyszersmind kolonizált ökoló-
gia az ökonómiában természetiként, biológiai aspektusként, vad gondolkodás-
ként foglalja el pozícióját: mint a rendszer belső külsőlegessége. Innen nézve,
vagyis a halott tudás információs környezetté válása után, ma nem különbözik
instrumentalizáltságában a generációról generációra átadott törzsi bölcsesség
és a gépek tervezésének, illetve működtetésének eredeti tudása; a technikája
a mexikói méhészetnek, a kerámiafestésnek vagy az andoki primitív alpiniz-
musnak a szerverkarbantartástól.35 Így lett a fenyegető idegenből elidegenített,
ámde megdolgozható információ, a fellázadó virtuális intelligenciából, amely a
Terminator-filmek Skynetjeként elpusztítja a világot, a Jetson-család Rosey-jává
szelídült, engedelmes Siri az iPhone-on.
Cubitt rámutat arra is, hogy senki nincs annyira szinkronban a természet
törvényeivel, mint amennyire a holtak.36 És nem annak ellenére, hanem éppen
azért, mert számukra ki lett jelölve a szimbolikuson belüli külsőlegességük akár
mint holttesteknek,37 akár mint elembertelenített munkaerőnek (pusztán infor-
mációs környezetként továbbélő tudásnak), ami maga válik a hatalomgyakorló
ember környezetévé. A puszta élet szintjén való behódolás nemcsak a hatalom-
nak, hanem még a fiziológiai-naturális folyamatoknak is akkor történik meg,
ha a holtak engednek az instrumentalizáltság diszkurzív törvényeinek, ebben
az esetben viszont a leginkább technikai létmódot tudhatják már magukénak.

36 Uo., 182.
37 Mint ahogy Foucault a híres heterotópia-tanulmányában megállapítja, a holtak helye ki lett
jelölve a temetőben, a proszektúrán vagy a kórház alagsorában: vö. Foucault, Des espaces
autres = Uő., Dits et écrits, IV., Gallimard, Paris, 1994, 757–758.
Ekképpen, ha a tudást amputálják is róluk, e technikai létmód (maga az instru-

mentumlétük) elidegeníthetetlen marad tőlük.38 Ennyiben a halál nem másként
állítódik be, mint egy technika továbbélése: olyan technikába fordítása a tudás-
nak, amely nem kerül a felhasználó információfelhasználhatóságának körébe.
A szimbolikus rendszer által hozzárendelt érték áthúzásával jön létre a Mbembé-
nél is szereplő antiökonómia nekroökonómiaként azon külsőlegességnél, amely
megakasztja az ökonómiát ökológiaiként, miközben már ez az ökológia maga
sem természetes vagy biológiai természetű, de nem rendelhető dialektika alá
sem: nem megölni kell az idegent, hogy túléljünk, hanem éppen a halál szolgál
azzal a lehetőséggel, hogy a technika túléljen, hiszen az alávetettség technikai ál-
lapota leválaszthatatlan a holtakról. A halál ebben a rendszerben eleve nem lehet
biológiai, viszont ökonómiai szükségszerűségként sem következik a nekroöko-
nómiai határhelyzetben. Cubittot idézve: „A technológia anonim utóéletében a
holtak készségei, tudásformái, rendszerező praxisai, nyelvjátékai és kommuni-
kációs fogásai eltérő formákban öltenek testet, és ezek sokkal többre képesek,
mint az instrumentális automatizmus, amelyet egy külső teleológia rendelt hoz-
zájuk.”39 Ez egyben a termodinamikai paradigma nekrológja is, ahol a holt gép
és a haldokló munkaerő kicserélhetősége még megvalósulhatott – vagyishogy az
ember végezhette a gép munkáját és vice versa –, és ahol természet és technika
úgy állhattak szemben egymással, hogy a gépek tároló, feldolgozó és közvetítő
munkája a természet entrópiájával szembeni negentrópia biztosítéka lehetett, hi-
szen lassította az energia degradációját, és stabilizálta a környezetet.
Amennyiben pedig az információs környezet nem máshogy üzemel, mint
hogy a tudást megszámlálható és kicserélhető egységekbe transzformálja, és to-
vábbi javak termelése érdekében ezt visszamenőlegesen is végrehajtja, úgy az in-
terperszonális kommunikációt adathalmazzá alakítja befolyásolhatatlanul és a
résztvevők számára uralhatatlanul (pl. térfigyelő kamerákkal). Egyúttal viszont
magát a technikai médiumot is megfosztja ágenciájától azzal, hogy a szuvere-
nitás technikáit nem rendeli hozzá a diskurzusban, holott éppen rajta keresztül
deszubjektivizálja és kolonizálja a rögzítettet. S amint a natúra és a kultúra kö-
zötti határvonal, amely az ember számára fenyegetés képében mutatkozott meg
a 19. században, áthelyeződött arra a szintre, ahol az adat differencializálatlanul
38 Mbembe, Necropolitics, 185. Itt Mbembe Hannal összhangban nyilatkozik arról, hogy ma-
napság semmi nem tűnik elidegeníthetetlennek, azonban pont arra nem nyílik rálátás a nagy
transzparenciában, hogy maga a technikai létmód mint holt információs keret maradt az
egyetlen nem leválasztható dolog az emberről ebben a rendben.
vonatkozik geológiai és humán ökológiára, a hatalomgyakorlás új technikáivá a

kettő közötti relációképző számítások léptek elő, amelyekkel új rendszerben ala-
kíthatók ki különböző konstellációk a faj és a környezet viszonyában.40 Ahogy
a holtak nem az öldöklés eredményei, hanem előfeltételei, úgy a természet ko-
lonizálása nem a fák kivágását jelenti, hanem adatokba foglalását az erdő kiter-
jedésének, a kalkulálását a fák elöregedésének, ennyiben pedig az ökológia már
maga is a szimbolikus rendnek, a komputálhatóságnak a része – ember és ter-
mészet között e felől nincs különbség: mindkettővel lehet számolni, bevethetők,
nyilvántarthatók, kalkulálhatók; ugyanannak, az ökonómia felől kontrollálható
ökológiának a részei. Innen nézve a foucault-i biopolitika legutolsó határává és
eminens területévé a nekropolitika válhat. A kérdés ezt követően már csak az,
hogy a holtak lázadása nem éppen abban a (poszt)koloniális állapotban nyilat-
kozik-e meg leginkább, amikor a technikai túlélés érdekében alávetettük ma-
gunkat és valamennyi kommunikációs műveletünket egy olyan ökonómiának,
amely képessé vált reterritorizálni az ökológiai folyamatokat is? És vajon ez ki-
zárólag kortárs jelenség, vagy egyáltalában a modernség öröksége?
E nem csekély mértékben (poszt)marxista és posztkoloniális teoretikus
alapokat követő három részben a nekroökonómia működésmódját vizsgálom
a magyar modernségben a kettős halál alakzatán keresztül a poétikai kommu-
nikáció mortifikációs alapja mellett érvelve. Tehát a felől az eddig Mbembe és
Cubitt elméletei által azonosított speciális antiökonómiának a megjelenése felől,
amelynek részeként az instrumentalizáltság holt inskripciója (a raghomonímia
szolgáltatta mindkét értelemben) a technikai ökonómiának és a biológiai öko-
lógiának az információközvetítésben összekapcsoltsága miatt mehet végbe – így
értem a poétikai kommunikáció eredendő mortifikáltságát és ahhoz kapcsolódó
mortifikációját a versek önprezentációjában.
a holt nyom inskripciója mint organikus üzenet (Babits)
Nemes Nagy megfigyelése, hogy a Mint különös hírmondó… című Babits-vers

intenzív kapcsolatot tart fenn az Esti kérdéssel, azonban előbbi nem a termé-
szet körforgásának okaira kérdez rá, inkább annak fenyegető felfüggesztődését
40 Uo., 163. Vö. még ehhez, hogy a miliő maga válik a hatalomgyakorlás egyik formájává azzal,
hogy a természetes és a kulturális terek egymásra vonatkoztatásának szabályrendszere egy
apparátusnak kerül kiutalásra: Foucault, Security, Territory, Population, 22–23.
árasztja az ember számára.41 Számomra viszont a kérdés itt nem az, ami ez alap-
ján adná magát, vagyis hogy a szövegben mennyire közelít valamifajta (klíma-)
katasztrófa, tehát milyen mértékben szűnik meg magának a természetnek is a
körforgása, avagy csupán az ember tűnik el ebből a világból. Ehelyett a huma-
nista olvasásmóddal szemben pozicionálom újra a hírnök mondanivalóját, azt
állítva, hogy csupán annyi az üzenete, „ősz van”, és amellett érvelek, hogy ez már
a jelenléte által közvetítődik, így a hírmondónak még arra sincs szüksége, hogy
erről megnyilatkozzon.
A vers első strófájában szereplő „nyáron át” kifejezés egy évszak vége és egy
másik kezdete közötti állapottal az entrópiát úgy mutatja be, hogy az nincs el-
lentételezve hírértékkel abban a természetben, amely mindentől ugyanannyira
helyezkedik el, ezért onnan nézve minden fény ugyanolyannak látszik (legyenek
azok lámpák vagy csillagok):
kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket

sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál
s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?

vagy mótor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl
gépfegyvert próbál - oly mindegy volt neki! tudta,
A hírnök pozíciója bár pontosan lokalizált és szeparált a hegyen, egyaránt hoz-

zátartozik annak ökológiájához, hogy az ahhoz képest idegennek beállított
technikai percepciók (például a berregés és dobogás szülte asszociációk) ré-
szét képezik, és épp a természetinek tulajdonított jelenségek nem jelennek meg
azonosíthatókként. Így hiába menekül a hírek elől a hírnök, ha a megszólalói
pozíció a neszt, a zajt információértékkel ruházza fel – nem pedig a természet
fehérzajszerű morajlásának tulajdonítja –, ezzel egy idegen ökonómia részeként
integrálva azt az ökológiába. Ha a lombok a hírnök percepciójában „öngyilkos
szeretők”, a szél „korhely” stb., akkor a zöld természet elhalása a versben csak azt
követően mehet végbe, hogy már egyértelműen kiutalódott a tőle – térbelileg a
hírnök lokalizáltsága alapján legalábbis bizonyosan – elválasztottnak tételezett
41 Vö. Nemes Nagy Ágnes, A hegyi költő = Uő., Az élők mértana, I., Osiris, Budapest, 2004, 249.
kulturális kódoknak, ennélfogva pedig csak az utóbbiak felől válik leírhatóvá a

természet átmenete a nyárból az őszbe.
A natúra körfogásának szükségszerűsége és az erre vonatkozó üzenetnek
a megismétlése gyakorlatilag azelőtt, hogy az állapotok beállnának, egy olyan
kevésbé szimbolikus, mint inkább funkcionális, a természetből nyert, ámde
élettelen tárgynak a szabályozó működésével kommunikálódik, mint a pásztor-
bot. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy a versben megjelenő bot egy próféta
botja lenne, mint azt a recepció túlnyomórészt tételezi, sőt, amennyiben (nem
szimbolikusan, hanem ténylegesen) pásztorbotról van szó, úgy maga a hírnöki
lejövetel, tehát a hírvivés aktusa egybeesik az üzenettel: nem kell kimondani,
hogy itt az ősz, nemcsak azért, mert mindenki tudja (és a vers tanúsága szerint
a hírnök amúgy sem fatikusan nyilatkozik meg róla, csupán válaszol, ha kér-
dezik), hanem mert amikor a pásztor lehajtja a hegyről a nyájat, az egyértelmű
jelzése ennek – illetve lehetséges kiazmusa aktusként az „akit nagy hír kerget
le hegyéről” tagmondatnak. A szimbolikuson belülinek és túlinak a köztessége
enaktálódik abban az átmenetben, ahogy a kulturális katalogizáció felől (pl. a
négy évszak) nem rendelhető helyiérték az évszakváltáshoz, ezért a megszóla-
lásban a még érkező már mindig is jelenléteként artikulálódik: „ősz van” (szöges
ellentétben a profetikus beszédmóddal, amely nem azt mondja, mi van, hanem
hogy mi lesz). Ezzel éppen a néma hajtás, a hegyről vonulás során alakuló álla-
potok üzenete marad közvetíthetetlen az artikuláció számára a natúra és a kul-
túra közötti lokalizáltságában: a természet párhuzamossága42 az elvonuló nappal
és a meghagyott, ezzel behavazásra ítélt réttel, amely nem lép be az agrikultúra
gazdaságtanába az állat metabolizmusán keresztül, hanem megmarad a nyár
végének puszta jelzéseként. A hírnök levonulása a hegyről pedig az ökológia
és az ökonómia közötti határátlépéssel gyakorlatilag fixálja a dichotómiát: a
különbségtételt az ő tette és a természeti folyamatok között, történjenek azok
akár szimultán is, azazhogy ami az egyik rendszerben hiány (a rét nem kerül be
az ökonómiába, nem legelik le az állatok), az a másikban szükségszerű jelenlét
(megmarad a rét, színével jelezve az évszakváltást a nyár és ősz közötti mezőn),
hiszen már ez is kizárásos, bináris logikát mutat.
Viszont hiába történne már a primer megszólaló részéről elfordulás a város-
tól és odafordulás a természet felé, a verset alkotó hasonlat második, a hasonlí-
tottra vonatkozó részében a „szeretők” szóval visszatér az az antropomorfizá-
42 Tehát éppen az a harmonikusan játékba hozható organikus-naturális kód nem íródik itt be,
amelynek romantikus örökségét a klasszikus modernség hagyományosan magával cipeli.
ció – ez a hasonlítónál is szerepelt már egy metaforán belül –, amely eminens

alakzatként kapcsolja egymáshoz a hasonlatba ágyazott hírmondót és a primer
megszólalót: méghozzá abban, hogy egyiküknek sem sikerül megmaradnia az
érintetlen entrópiában, miközben maguk is képtelenek bármifajta információt
közvetíteni. Tropologikusan a kudarcos apostrophé összekapcsolódik azzal, aho-
gyan a vers mint hosszú hasonlat tulajdonképpen már az első sorban magyará-
zattal szolgál arra, miért különös a hírmondó: mert „nem tud semmi újságot” – a
hasonlat innentől tudniillik maga is entrópiába fullad. Ugyanakkor éppenséggel
egyetlen alakzat inskripciója mégiscsak megvalósul benne, ez pedig az üzenet
artikulációja nélkül is (a hírnök a nagy hírnek nem mondója, csak „tudója”, és
a szövegben a hír iránti kérdezés a többiek részéről feltételes módban van, ami
felveti annak kérdését, hogy itt mennyire elidegenített technikailag a hírnöki tu-
dás az információról és maga a hírközvetítés készsége) performatív tud lenni:
arról a metonimikus kapcsolatról van szó, amely a nyár vége és a hírnöknek a
hegyről való leérkezése között áll fenn. Ez az egyetlen relációképzés, amely képes
ráirányítani a figyelmet a természet körforgására és leírhatóságának módjára a
versben, valamint szintén ez az az aktus, amelyet eleve egy trópus tesz lehetővé;
artikuláltság nélkül, viszont egyedüliként bírva információértékkel.
Mindez alapján a hírnök a puszta jelenlétével alakít ki egy új információs
ökológiát, felülírva a hírforrásként pozicionált természeti közeget (ahol ősz van),
amely ugyanakkor információkeresésre kényszerít mindenkit, aki benne tartóz-
kodik (nemhiába próbálkozik maga a hírnök is a berregés, a dobogás forrásának
azonosításával). A kultúra és a natúra egymást olvasó kódjait emiatt kevésbé egy
párbeszédstruktúra alapként való rögzítése teszi lehetővé – amely a szubjektum
saját identitására kérdez rá (és egyben alkotja is meg azt) ebben az átmeneti ál-
lapotban43 –, mint inkább egy olyan alávetettsége a hírnöknek a hír szempont-
jából, amelyet performálva saját környezetében (amikor a hangokat azonosítja)
a természetet ugyanilyen alávetett pozícióba rendeli, így gyakorlatilag önmaga
eltörlésével – mert nemcsak a hírnök nem azonosítható már az ugyanolyan kör-
nyezetében, de a környezete sem az a természetes hegy, amelynek első látásra
tűnt – képes közvetíteni, miközben a hírközlés mint technika elidegeníthetetlen
marad tőle ebben a miliőben is. Ugyanakkor a hírnök hírközvetítésének entrópi-
ája maga egy nyomhagyás a hasonlat kétszeres sikerületlensége miatt: egyrészt az
apostrophé csődjéből kifolyólag, másrészt – és előbbitől nem függetlenül –, mert
43 Mint ahogy azt Németh G. Béla azonosítja: Németh G. Béla, Babits Mihály: Mint különös
hírmondó. Szerep, vállalás, identifikáció, Kortárs 1983/10., 1632.
a kétfajta rend, a természeté és a kultúráé nem feltétlenül illeszkedik egymáshoz,

mindössze nyomokként szivárognak át egymásba (a természet neszeinek eredete
a kultúra termékeiben azonosítódik, ezzel párhuzamosan viszont a natúra már
eleve olyan kétosztatúságban válik értelmezhetővé, amely nem következne a ter-
mészetnek tulajdonított cirkuláris önszerveződéséből).
A hasonlat beíródásával párhuzamosan a hírnöki aktusban – a mindössze
a jelenléttel végrehajtott hírközvetítésben – is zavar keletkezik, hiszen a bizo-
nyosság és a hír közötti hasadás előfeltételezi a hasonlat érvényességét: a pásztor
lejövetele a hegyről azért nem hordoz bizonyosságot, mert a vers elemzett tro-
pologikus mozgásai (az antropomorfizmus iterativitásának a hasonlatszerkezet-
be ágyazásától az apostrophéig) aláássák a tételezhető ekvivalenciát a nyár vége
és az állatok lehajtása között, viszont maga a természet körforgása meg eleve
nem hírértékű. E mortifikálódott kommunikációs szituáció felől nézve a vers-
ben a természet holtsága nem a tél felé tartás miatt azonosítható, hanem azért,
mert olyan információkörnyezetté rögzült, amelynek morajlása hiába szolgáltat
értelmezhető akusztikai ingereket a hírnök számára, az átjárhatóság, átszivárog-
hatóság anélkül valósul meg kultúra és natúra között, hogy a két rend feltétlenül
szinkronban lenne. Vagyis az előbbiben végbemenő átalakulás nem szolgáltat
bizonyítékot az utóbbiban bekövetkező eseményekre, ennyiben pedig magának
a hasonlatstruktúrának a „mise en abyme”-jaként a hasonlító és a hasonlított,
a hírnök és a költői szerep közötti organikus azonosítódás is kudarcot vall, ami
ugyanakkor tényleges poétikai üzenetként rögzítődik. Ezzel újraértelmezve
a költői kommunikáció lehetőségeit és szereplehetőségeit, a megszólaló – pa-
radox módon mégiscsak – úgy képes megfeleltetni saját helyzetét a meg nem
szólaló hírnökének, hogy nyilvánvalóvá teszi: ahogy utóbbi képtelen bizonyos-
sággal szolgálni a két rend egymásnak megfeleltethetőségéről, úgy (és ezért) a
költő képtelen önmaga híradását viszonylétésítés révén közvetíteni textuálisan.
E felemás kudarctapasztalat kompenzációjáról44 pedig legfeljebb annak kapcsán
lehet beszélni, hogy a szöveg allegorézisével kompenzálja a kezdettől entropi-
kus hasonlat hírértékűvé írásának lehetetlenségét. Mivel ezzel egy önmagát a
közvetítettség relációiban tételezni kívánó én éppen az azonosulás sikere miatt
44 Vö. Uo., 1630. Németh G. az azonosulás során végbemenő veszteség kapcsán emleget kom-
penzációt, ám itt éppen a hasonlítás elemi sikertelenség miatt lehet arról beszélni. Hogy
azonban Németh G. vélhetőleg éppen a babitsi perspektíva elsajátítása miatt feltételezheti
ezt a dialektikát veszteség és kompenzáció között, ahhoz vö. Bónus Tibor, Irodalmi tudat
– természeti és kulturális kód között. Németh G. Béla olvasásmódjáról = Uő., Az irodalom
ellenjegyzései. Írások kortárs magyar irodalmárokról, Ráció, Budapest, 2012, 53.
üresedhet ki, e megközelítés felől a fordítottja azonosítható annak, amit Kul-

csár Szabó Babits jellegzetes beszédmódjaként értelmez, vagyis hogy a szöveg
egyszerre utal a „reprezentáció távollevő »jelöltjére«” és kényszeríti arra a be-
fogadót, hogy az üres (és tárgyiasítottként előállított, külsőlegesként láttatott)
deiktikus helyet a szubjektummal töltse fel.45
A hír, annak hordozója, valamint a hírnök a nyom és a nyomhagyás mortifi-
kációs logikájának kiutalva a Csak posta voltál című versben is feltűnnek, színre
víve azt az instrumentalizáltságot, amelyet fentebb a leginkább technikai álla-
potként aposztrofáltam, vagyis a médiumlétet halott információs környezetként.
Már elsőre is nehéz elhibázni, hogy a verscímben Babits nem a „postás” szót
használja, sőt, a kezdő strófa is olyan élettelen dolgoknak szolgáltatja ki a jövőre
irányuló nyomhagyást, mint a szőnyeg, a cipő és a por – ezek ráadásul a zárásban
az egyszer még valóban élőkhöz kapcsolódva jelennek meg a holtak lábnyom-
hagyása során megképződő beszélőben. Hogy a verskezdetben a fiziológia és a
versláb, valamint a táncolt ütem és a rím összekapcsolódnak („szőnyeget mely
dupla lábad / nehezét únja s rímét ismeri”), annál lényegesebb, hogy a nyomat,
a véset nem az aktust magát rögzíti, hanem annak az akcidentális melléktermé-
keként beállított feltételét, a port mint már eleve adott, holt nyomot. Ennélfogva
csak a por rögzül abban a mélyedésben (egyszersmind kitöltve azt beíródásával),
amellyé maga a megszólított (és/vagy a megszólaló, hiszen önmegszólításról van
szó) válik: „s csak posta tudtál lenni és meder”.46 A szöveg itt arról is tanúskodik,
hogy minél inkább hátat fordít valaki a természetnek, és az élettelen környezet
felé fordul, ekképpen az apostrophéval megképezve magát a kettő közti differen-
ciát, annál jobban érvényesül natúra és kultúra elkülöníthetetlenségének nyoma:
„s ha árnyat festesz a város falára / az csak a hűvös havasoknak árnya”.
Ennél a passzusnál megtalálható a Mint különös hírmondó… kudarcos
apostrophéjának pendant-ja: ha ott a természet felé kísérlődött meg az elfor-
dulás, itt az ellentétes irányba történik meg. A Csak posta voltálban azonban a
45 Kulcsár Szabó, „Szétterült ütem hálója”. Hang és szöveg poétikája – a későmodern korszak-
küszöb József Attila költészetében = Uő., Irodalom és hermeneutika, Akadémiai, Budapest,
2000, 183.
46 Kulcsár Szabó ugyanakkor nem pusztán a hangulatköltészettel azonosítja ezt a funkciót, ha-
nem retorikai kategóriaként kezeli, amely a reprezentációs diskurzusnál sokkal nehezebben
tetten érhető vallomásos versgrammatikára vonatkozik. Kulcsár Szabó meglátása szerint
márpedig ez akadályozza a hálózatos szerveződést Babits verseiben, így legfeljebb dinamikus
lehet a bennük olvasható linearitás, mely kivétel nélkül antropomorfizmusba torkollik. Kul-
csár Szabó, „Nincs benne tűz…”?, 207.
sikeres nyomhagyás mégiscsak végbemegy, pontosan azért, mert a megszóla-

ló maga is mindössze megismétli a rajta hagyott nyomot, már egy eleve beírt
hírt közvetít, nem pedig jelenteni vagy vallomást tenni akar (vö. jelen dolgozat
46. lábjegyzetével). Ha a Mint különös hírmondó…-ban a szubjektum hírvivő
funkciója, vehikulumléte a természet és a kultúra kódjainak interakciója miatt
bekövetkező, hírérték és bizonyosság hasadásával együtt járó kudarcon keresz-
tül artikulálódik, amely visszaigazolást nyer a hasonlatszerkezetben önlétesítő
versszövegnél, akkor a Csak posta voltál megszólalója azzal, hogy a havasok po-
rát hordja magán, olyan szemcsére vagy törmelékre építi saját közvetítettségét,
amely akadályozhatatlanul és irányíthatatlanul száll, elfedve, nem pedig kiélezve
a különbségeket a két rend kódjai között. A por tehát, melyet Steven Connor
abban az értelemben nevez antianyagnak, hogy hiányzik belőle a levegő, a ré-
szecskék közötti rések minimálisak, ezért tud mindent csaknem hiánytalanul
beborítani47 (hasonlóan a hóhoz a Mint különös hírmondóban…, ott azonban
éppen az elvágólagosságot hangsúlyozza a beterítés, és végső soron az aszinkro-
nitást teszi nyilvánvalóvá). Jussi Parikka arra is felhívja a figyelmet, hogy a por
materialitása egyszerre indikatív és induktív: nemcsak rátelepszik az inaktív,
használaton kívüli dolgokra, de bekerülve a keringésükbe maga is deaktivál-
hat, ezzel téve őket inaktívvá.48 Babitsnál a por hasonlóan operatív üzenetér-
tékű maradványként és helykitöltőként (nyomkitöltőként, vö. „meder”) szolgál
még akkor is, amikor legalábbis a szervetlen városi környezetben megjelenve a
szerves természet távollétét közli mindössze azzal, hogy van – ennyiben a derri-
dai hamuval mint »trace«-szal is összehangozva.49 Nem is beszélve arról, hogy a
Mint különös hírmondó…-ban, amikor a megszólaló úgy nyilatkozik, hogy „a tél
puha lépteit hallom”, akkor eldönthetetlen előzetességként íródik be a hóréteg,
amely egyrészt már eleve jelzi a tél megérkeztét mint hírértékűnek bemutatott
változást, másrészt a tél csak e réteg megléte után képes magáról akusztikai nyo-
mot hagyni a hírnök számára. A por ehhez hasonlóan létezik nyomként: kitöltve
egy medret, maga is új felületet hoz létre, amelyen a törlés már sokkal látványo-
47 Steven Connor, Pulverulence: The Power of Powder, Cabinet Magazine, Fall 2009: http://
cabinetmagazine.org/issues/35/connor.php
48 Jussi Parikka, Dust and Exhaustion: The Labor of Media Materialism, CTheory: http://ctheo-
ry.net/ctheory_wp/dust-and-exhaustion-the-labor-of-media-materialism/
49 Vö. pl. Jacques Derrida, Cinders, ford. Ned Lukacher, University of Minnesota Press, Min-
neapolis, 2014, 21.: „a hamu nincs, nincs úgy, ahogy van. Abból marad vissza, ami nincs,
annak érdekében, hogy önmaga finom[szemcséjű], elszenesedett mélyéből a nemlétet vagy
nem jelenlétet hívja elő.”
sabb nyomhagyás, mint amit az egységes porréteg fedése megképez. Az azzal

való szembesülés, hogy „amit hoztál, csak annyira tied / mint a por mit lábad
a szőnyegen hagy / nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy / magad is, kit
a holtak lépte vet”, pontosan az üzenet nélküli hordozónak az üzenetlétét kons-
tituálja az ismételt nyomhagyásban a puszta (ki)terjedésén keresztül a szerves
környezet maradványaként szervetlenül egy másik környezetben.
emléked visszanéz közűlük; ez vagy

te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
Pest közepén, azt hordasz és vetítsz,
s ha árnyat festesz a város falára,
az csak a hűvös havasoknak árnya,
mely rádtapadt s amelyet közvetítsz.
Hogy ez mennyire egy természeti kódnak az aktivizálása,50 és mennyiben lehet-

séges a nyelv eszközszerűségén aratott „»látszatgyőzelemként«”51 aposztrofálni,
azt árnyalhatják nemcsak a „hordasz és vetítsz”, a „rádtapadt” és „közvetítsz”
keresztbekapcsolásai és a két-két hozzárendelés utóbbi tagjainak hipogram-
matikus rímhívó–rímválasz pozíciója, de a verszárlat „veted”-jével való össze-
csengése is a „vetítsz”-nek. A nyomnak mint az eredeti ökológiájától szeparált
maradványnak a hordozójaként a megszólított a nyomhagyás megismétlésével
egyidejűleg átfordítja a nyomot egy másik felületre, mely nyom így visszamenő-
legesen konstituálja a megszólítottat a múltján és a por forrásán keresztül még
saját inskripciós művelete előtt,52 ugyanakkor már mindenképpen és előzete-
sen azon keresztül is, mivel a por hatalmazza fel őt egyáltalában technikailag a
nyomhagyásra (ez a nyomhagyás pedig megszólított és megszólító viszonyába
íródik be eredetileg, illetve annak megismétléseként történik meg a vers önpre-
zentációjában). Bár ez részben tényleg csak tükörtechnika, amely a szubjektum
kerülőúton történő stabilizációját hajtja végre, amennyiben minden megszóla-
lás a szubjektumra mutat vissza és/vagy azon alapul,53 az esztétikai ideológia
kifinomult beíródását az akadályozhatja meg mégis a versben, hogy az ehhez
50 Kulcsár Szabó, Honnan és hová? 37.

51 Kulcsár Szabó, „…ki üdvözöl…” 133.
52 Lásd a túlélés ilyen struktúrájához az utániság előttiségének megkonstruáltságát felvázoló
Lőrincz Csongor-idézetet jelen dolgozat 19. lábjegyzetében.
szükséges külsődleges pozíciót54 a megszólaló éppen a pornyomnak a hordo-

zójaként és terítőjeként nem képes beírni az eredeti nyominskripciós aktus is-
métlésével. Hovatovább, egy újabb iterációval, a vetítésnek a közvetítésével már
bizonyára eleget tesz a vers a nem identikus jelentéstovábbadás igényének is.55
A kontinuus és változatlan, stabil, konzerváló közvetítés itt amiatt a por miatt
szakad meg, amely maga is egyszerre felület és beírás. A Csak posta voltál a por-
ral mint a halott, visszamaradt vésettel már nem a nyomhagyás mederben tar-
tott és organikusként önprezentált működésére építve képezi meg a megszólalás
feltételét, mindössze bevonja retorikájába a természeti kódot, de annak mögé-
kerülhetetlenségét ellenjegyezi az emlékezésben.
kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,

s vedd ki a szélből mit beléje sírtál
mint gramofonba mely megőrzené:
miről beszélnek? Régibb otthonodról
s a vad hegyekről, melyek alul egykor
közéjük jöttél, s amelyek felé
emléked visszanéz közűlük; ez vagy

te, ez az emlék!
Vagyis maga az ismétlésben megképződő nyom, a szubjektum által végrehajtott

inskripcióban az az organikus és rekurzív szerkezet, amely a megszólított felől
konstituálja a megszólalót azzal párhuzamosan, hogy a megszólított az idegen-
nek a környezetben hagyott nyomává válik, vagyis a városban a por mint egy-
szerre felület és nyomat a havasok holt nyomaként lepi be a megszólalást, azaz-
hogy alakítja a megszólalás médiumát egy holt környezet lenyomatává. A med-
ret a por nemcsak feltölti, de alakítja, ki is alakítja magának. Az persze joggal
vethető ennek ellen, hogy éppenséggel e mederkialakításkor lép érvénybe az az
organikus kód, amely a múlt folyásának zavartalanságával egyben a zavartalan
hozzáférhetőséget is megengedi,56 és minden ellentételezés, amely az önmegszó-
lítást (önmagával, a múlttal stb. való) szembesítésként kondicionálja, pontosan
54 Uo., 184.
55 Uo., 195.
56 L. Németh G. Béla, Az önmegszólító verstípusról. Különös tekintettel József Attilára, ItK
1966/5–6., 558; Kulcsár Szabó, „Nincs benne tűz…”?, 209. Németh G. mutat rá grammati-
kailag arra, amire Kulcsár Szabó poétikailag hivatkozik: „a didaxis itt nem felszólító jövőide-
az a visszacsempészése a szubjektivitásnak, amelyről mind Németh G. Béla,57

mind pedig Kulcsár Szabó értekezik a vers kapcsán.58 Fennáll azonban annak a
lehetősége a fentebb tárgyalt iterabilitás miatt a nyom sajátságos dinamikájával
együtt, hogy a havasok nyoma már eleve holt nyomként artikulálódik az ismét-
lésekor, amely ismétlés viszont mégiscsak maga a megszólalás a versben, és így
a vetítés közvetítését, vagyis saját maga (már ismételt) nyomhagyását azért tud-
ja kivitelezni a szubjektum, mert a por mint szervetlen maradvány egyszerre
szolgál a nyomhagyás felületeként és inskripciós médiumaként, olyan különb-
ségeket bevezetve, amelyek ellehetetlenítik a múlt egyszerű előrehatását.59 Mivel
így a Csak posta voltál az önprezentációjában képtelen beírni Fogaras és a város
egyértelmű temporális indexeit – és klasszikus időszembesítő beszédmódként
megnyilatkozni (márpedig a két említett értelmező olvasata erre épít) –, a Mint
különös hírmondó…-hoz hasonlóan – a natúra és a kultúra nyomainak egymás-
ba való átírása tekintetében is, ugyanis annak inverzét nyújtja – az azonosítás
csődje szolgál a vers közvetítőfunkciójának üzeneteként. Ez pedig kihatással van
a szubjektum önazonosságára is a közvetítés során végbement átírások, az újbóli
nyomhagyás, a nyom eleve kudarcra ítélt revitalizálása során.
Az egész versben a megszólaló pozícióját tekintve nehezen lehetne ugyanis
bármifajta antropocentrikus alakzatot találni, mert vagy a természethez (szél,
fa), vagy a technikához (gramofon [amelynek tűje egyébként szintén a porszem
miatt akadhat meg, tehát a por egyben az inskripció gátja is], városfal) kötődő
tényezőkben tűnik fel a megszólítotthoz képest megképződve, vagyis az előre-
vetített – de még végre nem hajtott – nyomhagyás megismétlése (mint nem a
megszólalót, hanem a megszólítottat kiasztikusan beíró aktus) az ökonómiában
jű mondatban nyeri el szentenciózus summázatát, hanem a címadó múltidejűben” (Németh

G., Az önmegszólító verstípusról, 557).
57 Uo., 568.
59 Kulcsár Szabó, „Nincs benne tűz…”?, 209. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a Kulcsár
Szabó által Babitscsal kapcsolatban gyakran emlegetett kontempláció (pl. Kulcsár Szabó,
„Szétterült ütem hálója”, 183.) egy másfajta felfogásban nem feltétlenül lineáris időbeliséget
implikál. Mbembe áll elő a kontemplációnak egy olyan elméletével, amelyet a „passant”, a
járókelő etikájával azonosít. A „passant” magában foglalja a negativitást (a „pas” szóban),
amely (ugyanezen szó homonímiája miatt) lépésről lépésre bontakozik ki, és éppen a távol-
létben (vö. Uo.), az idegentől való távolodásban nyeri el kibomlásának ritmusát. Ennyiben
a múlt („passé”) mindig ebben az eseményiségben kapja meg a saját nyomát, ezt pedig csak
erősíti a járókelő mindig máshol léte, az általa megvalósított áthaladásban lét, amelynek so-
rán magával csempészi („passer”) az idegen nyomát (Mbembe, Necropolitics, 187).
holt – mert az ökológiától elszakított és újrapozicionált – medialitásnak köszön-

hető (vö. a por dinamikája). Vagyis a megszólaló és a megszólított közti viszonyt
a természet porának a városban való feltűnése képezi meg, a kevertség miatt
azonban a megszólított a megszólalóra lesz utalva a halott nyom rekurzivitásá-
ban, így a megszólaló számára a természet és a város asszamblázsa miatt nyílik
lehetőség saját maga adresszálhatóságára. A nyom, amiről beszél, szervetlen,
mert szeparált az eredetétől, de organikus rendszerré alakítja az új környezetét,
holott a megszólalás annak mortifikáltságában, eredendő holtságában gyöke-
rezik. A pornak ez a nyomként a felülethez nem tartozása, felületként pedig
csak szervetlen, holt nyomismétléses hordozóléte teszi lehetővé a nyomhagyást
a lírai hang számára. Emiatt a versben ismételt inskripciók a por nyomhagyó
dinamikáját nem pusztán tükrözik, tehát nem szervesítik vagy élővé teszik a holt
nyomot, hanem annak egy második halálát rögzítik.
a kettős halál mint szukcesszív esemény (Nemes Nagy)
Nemes Nagy Éjszakai tölgyfa című versében az „Oly sürgetőn állt ott mozdu-
latlan, / mint egy hír, tölgy-alakban, / amely elfárad megfejtetlenül” soroknál a
hírközlésnek a Babits-versekben bemutatott, idegen környezetbe került, gyöke-
reit megtartó, ámde alapjától elszakadt materialitásával találkozunk egy tölgyfa
képében. Akárcsak a Mint különös hírmondó… és a Csak posta voltál művekben,
a holtában jelenlétével közvetíti önmagát információként a hírnök saját aktusa
hírértékének médiumaként, vagyis azzal, hogy egyáltalán létezhet ilyen állapot-
ban. Nemes Nagy fái még Babits hírnökeinél is explicitebben hordozzák a kettős
halál olyan logikáját, amelyet Parikka a zombi médiumok medialitásaként írt le:
a deaktivációt követő reaktiváció során olyan új funkciókkal bővül a közvetítés,
amelyek előtte nem voltak jelen.60
A fa hírvivő funkciója mindazonáltal még markánsabban artikulálódik a Fe-
nyő című versben. Olvasatomban a Fenyő és az Egy távíróoszlopra versek ugyan-
azt a már eleve kidöntött fát írják le két állapotában: a halál után funkcionálva és
a második halál történése közben. A Fenyő verskezdetében a perspektíva fentről
lefelé tartó mozgása (ég → hegygerinc → fű) magát azt a gravitációt is színre vi-
heti, amely a hegygerincet nehezíti a földre, és ahol a füvet kimerevíti a mágne-
60 Garnet Hertz – Jussi Parikka, Zombi médiumok. A médiumarcheológia áthuzalozása művé-

szeti eljárássá, ford. Smid Róbert – Urbán Bálint, Tiszatáj 2015/4., 97.
ses erő. A „mozdulatlan füvek sötét vasreszeléke” birtokos szerkezet ugyanakkor

széttartó, pozitív-negatív töltést és vonzást demonstráló tropológiai mozgást hajt
végre. Amennyiben ténylegesen birtokosként olvassuk a kifejezést, úgy aktivi-
zál egy enallagét, vagyis a „mozdulatlan” jelző a vasreszelékre is vonatkoztatha-
tó (ennyiben metastabil pozícióban leledzik a reszelék), ezzel egyidejűleg pedig
lehetővé teszi a metonimikus viszonyon alapuló azonosítását a fűnek a szintén
mozdulatlan vasreszelékkel mint a saját árnyékával (tehát az enallagén alapuló
metonímia metaforát eredményez). A birtokost azonosításként olvasva viszont
éppen árnyék és fű különbségében képződik meg a metonimikus viszony, hiszen
akkor a fű az árnyékban meredezik (itt a szinekdochéból képződik meg a meta-
fora). E kettő egymásra olvasása beláthatóvá teszi, hogy a természet feltételezett
immanenciáját a vers úgy viszi színre az entitások (fű) és jelenségek (mágne-
sesség) viszonyában, hogy utóbbiaknak az előbbiekre hatása mindenképpen azt
eredményezi, hogy az előbbiek azonossá válnak azzal, ami megtörténik velük.61
A vers kétségkívül legenigmatikusabb része a „Valami zümmögés” mecha-
nikus és diszkrét ismétlése, az iterációt megbontó „Hideg” szintaktikai párjai
pedig az „összevont szemöldök, arctalan” és a „hulló szemhéj, vakablak” szin-
tagmák, ahol egy jelzős szerkezetet követ egy névszó vagy határozó. A „Hideg”
kijelentés ugyanakkor lehet hiányos szintagma, ennyiben az üzenet kétszeresen
is megszakad: a paleolit távirat mint primordiális technikai forma nem ér célba,
sikertelen közvetítést hajt végre. Ezt erősítheti, hogy nem feltétlenül ugyanahhoz
a forráshoz kapcsolható a két zümmögés, ennyiben a „kérge-foszlott” állapotot
előidéző szerszám hangja lehet az első, a második pedig a fának az erre adott
reakciója. (Ennek az aktusnak a nyoma térhet vissza görcsként az Egy távíróosz-
lopra versben.) Kulcsár Szabó olvasatában az opszisz uralja a verset,62 és a hideg
ténylegesen lehet a megszólaló optikai élménye, amennyiben látja a fa foszlott
kérgét, és arra következtet, hogy az fázik. És bár a „kérge-foszlott” határozót
a kettőspont az akusztikumhoz kapcsolja,63 ezzel párhuzamosan a megszólaló
61 Ez egy olyan antifenomenológiai diszpozíció, amely Timothy Morton értelmezésében az

ökognózisnak feleltethető meg: lásd Timothy Morton, Dark Ecology. For a Logic of Future
Coexistence, Columbia UP, New York, 2016, 98.
62 Kulcsár Szabó, Szótest – látvány – hangzás, 105.
63 Sőt, adjekciós metaplazmusként azonosítva egy kötőszó képzővé transzformációját is színre
viheti, amennyiben lehetséges egy olyan szerkezetet olvasni, ami a következőképpen nézne
ki: valami zümmög és hideg. Mivel, mint azt látni fogjuk, a távíróoszlop közvetítés közben
felhevül, ezért ilyetén mód olvasva a szintagmát egyértelműen a görcsöt okozó szerszámra
vonatkozik.
nem magát a fázást, hanem a körülvevő atmoszférát azonosítja, ha a lehántolt

kéreg miatt juthat is arra a következtetésre, hogy a fa fázik. A versben ugyanak-
kor a lecsukódás után nincs optikai élmény, már csak a zúgás hallatszik: a lomb
feketesége vagy az éjszakában láthatatlanságára vonatkozik, vagy legfeljebb a
belülről látható szemhéj feketesége lehet optikai tapasztalat.
csak zümmögés, csak zúg az éj

láthatatlan, fekete lombtól,
szénné gyűrődött sudarak
fekete szíve feldorombol.
A zárlatnál azonban a hangzás éppen a vizuálisan rögzített hiánnyal kerül relá-

cióba a „láthatatlan” zeugmáján keresztül, ugyanis vagy az éj zúg láthatatlanul,
vagy éppen attól a fekete lombtól zúg az éj, amelyet maga az éj leplez el, és en�-
nyiben megnyitja annak lehetőségét, hogy a lomb ne is legyen ott – ebben az
esetben a lomb helyén egy vezeték zúgása hallható. Ez utóbbi feltételezést az
mozdítja ki a spekuláció helyiértékéből, hogy a Fenyő utolsó két sora ezzel az
Egy távíróoszlopra versben kidöntött oszlop utóéletét is színre viheti.
Bár Pataky Adrienn állítása szerint a zümmögés, és hogy ezáltal a fa mégis-
csak képes a kommunikációra, az élet kiirthatatlanságát jelzi,64 interpretációmban
éppen az instrumentalizáltsága, a paleolit távirat továbbításának zaja, a hiányzó
lomb, a mágneses földből pulzáló fekete sudarakon túl az „eltévedt” jelző és az
ismeretlen madár – amennyiben fokalizált kijelentésről van szó, tehát a madár a fa
számára ismeretlen – bizonyítják, hogy a fának már egy ökonomikus rendben kell
léteznie az erdőtől messze. Ezt a Pataky által feltételezett vertikális és horizontális
metszet65 (hogy a lomb és a gyökérzet között a távirat a törzsben halad) szim-
bolikus kalkulációként csak erősíti, és nem cáfolja. Nem beszélve arról, hogy a
„Valami zümmögés. Hideg. / Valami zümmögés” éppenséggel a távíróoszlop üze-
netközvetítését viheti színre, amennyiben a „madár az égen – összevont / szemöl-
dök” először is azonosításként olvasható, másodszor pedig ezen azonosítás alapja
grafikailag, írásképileg értelmezhető. Vagyis a kapocs köztük, hogy mindkettő
egy m betűt rajzol ki az égen. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Morse-ábécében66
64 Pataky Adrienn, Antropomorf és dendroid organizmusok Szabó Lőrinc és Nemes Nagy Ágnes
verseiben = „Örök véget és örök kezdetet”, 158.
65 Uo.
66 De lehetséges egy rontott SOS-jel is a metrika alapján: uuu -u- uu.
az m jele két rövid, akkor a kétmorás „hideg” szó az a poétikai üzenet, amelyet
a „Valami zümmögés” kísér előállítottságában, ahogy a holt fenyő távíróoszlop-
ként dolgozik.67
Az Egy távíróoszlopra versben nem azonosítással, csak hasonlítással és a
szinguláris–plurális-viszony elbizonytalanításával (egy távíróoszlop, mégis
„Amint kidőlnek, mint a fák”) létesül kapcsolat a kétfajta halál (a természet-
ből technikaivá válás, illetve a technikai deaktivációval az ökonómiából az
ökoszisztémába lépés) között, mert a másodikból már nincs visszatérés, hol-
ott éppen a már egyszer megtörtént átlényegüléssel működhetett oszlopként a
fa, melynek szintén a megváltozott akusztikája szolgált a megszólaló számára
bizonyítékként az új ökonómiában betöltött helyzetéről („ismertem őt […] fü-
lemmel”, „zúgott az oszlop nyári nap / nem szűnő tetteitől rezegve”). A táví-
róoszlop és a fa között így mégiscsak differencia képződik, azonban a „mint”
eltérő használata, a hasonlító (első mondat) és a határozói értékű (második
mondat) „mint” különbsége az első strófa tagolatlan zárómondatába omlik.
A második strófa diszkrét, szinte összekapcsolhatatlan, grammatikailag inkom-
patibilis tagmondatai átszövődéseinek klimaxát pedig az a mezozeugmasztikus
szerkezet nyújtja, amely a „mint egy állat”-ban artikulálódik. Amennyiben ez
a megszólalóhoz tartozik, annyiban a szenzuális spektruma a hallás mellett a
taktilitással is bővül, vagyis animalisztikusnak, az érzékelés legalapvetőbb és
legprimitívebb formájának van beállítva a hőérzékelés. Amennyiben viszont
a fára vonatkozik az állat melege, akkor e visszaemlékező passzusban a vers
nemcsak rácáfol a halál hidegére és szervetlenségére, de éppen a halál utáni
állapotot, a közvetítési munkában történt felhevülést teszi meg a szöveg elide-
geníthetetlennek (nemhiába tér vissza az „átizzadó fenyőfateste” kifejezésben
ugyanez a tapasztalat) az igásállat szintjén.68
E kettőség aztán a harmadik strófa „rezeg” szavában kapja meg kiazmusát,
amikor az ugyanúgy vonatkozhat a hőérzékelési didergésre, mint amennyire
az üzenetközvetítés zúgására. A fa túlvilágának kettős jelentése ezért egyszerre
67 Ráadásul ha a vers zárlatában újra megjelenő zümmögés konkretizációt implikál, vagyis a

megszólaló ott azonosítja a „Valami zümmögés” forrását, az még inkább alátámasztja a fenyő
eredendő távíróoszloplétét.
68 A felhevült pózna egyértelműsítését persze egy olyan etikai olvasat bizonytalanítja el, amely-
nek applikálásával a vers éppen hogy nem értékeli fel a létezők láncolatában a fát, vagyis
technikai létmódja a növényektől nem az állatok szintjére helyezi őt. Ez az etikai olvasat nem
más, mint hogy ha holokausztversként olvassuk a költeményt, a lágerből visszatérőt állati
sorba alacsonyítja le.
utal az ökonómián kívüli világára a fának, és arra, hogy a fa számára éppen az

ökonomikus lét jelenti a túlvilágot távíróoszlopként.69 Ez a köztes léte megra-
gadható a szimbolikus/ökonomikus halál felől, amely megszabja a természeti
halált; ahogy a biológiait már a funkcionális halál visszamenőlegesen beírja
azzal, hogy melyik fa váljon távíróoszloppá (ennyiben a fa még a természetben
is egy belső külsőlegesség), és egyszersmind lehetővé teszi azt a halált a fa szá-
mára, amellyel kiírja magát a dichotómiákból. A verszárlatban szereplő „túlvi-
lág halála” így egyben a túliságé is, amely mindig megkövetel egy oppozíciót:
a natúrában lévő fa szemben a technikai funkcionálásával, amely állapotok
között a halál jelent átjárást, ennek megismétlése pedig – tehát a második ha-
lál – olyan differenciát hoz létre, amely nem visszahelyezi a fát a természetbe,
hanem felfüggeszti a természetes állapotot mint eredetet a deaktivációval, ami
Nemes Nagynál ráadásul egy tagolatlan mondatban jut kifejezésre: „Egy víz-
mosás szélén megérni / a második halált.” Ez már nem a paleolit táviratállapot,
de nem is a természet részvétlenségének kifejeződése a vallomásos grammati-
ka beírása érdekében.70
Az élet nyoma, amely egyáltalán az üzenetet lehetővé teszi nyomként, is-
mét, és akárcsak Babitsnál, megismételve ír be egy maradványt az ökológiából
az ökonómiába úgy, hogy mindenfajta azonosítás és szembeállítás ellehetet-
lenítésével jelenti be a nyelvi ökonómia csődjét a vers megalkotottságában is.
Nemes Nagynál a poétikai kommunikáció e modernségbeli eredendő mortifi-
káltságának kényszere miatt lesz az élő fából élettelen közvetítő, hogy aztán a
természeti hatásoknak köszönhetően élőként tűnjön fel – ezzel viszont eltöröl-
ve vagy felülírva az organikus eredetet, ahogy arról már a Fenyő tropológiá-
ja is tanúskodik akkor, amikor az Egy távíróoszlopra azon nekroökonómiáját
előlegezi meg, amely megakasztja az ökonómiát ökológiaiként, miközben már
ez az ökológia maga sem természetes vagy biológiai természetű – éppen ak-
kor, amikor az oszlop funkcióját veszti, vagyis eldől. A kolonizált természet
ennek megfelelően akkor győzedelmeskedik, amikor annak eredendően szim-
bolikus helyiértéke az első halállal átlép a tőle idegen rendbe (a fa túlvilági éle-
te távíróoszlopként egy hibrid test formájában), majd onnan (és a természeti
jelenségeknek, jelen esetben a vízmosásnak köszönhetően) visszatér, immár
69 A versben megjelenő görcs a fában annál inkább a Fenyőben zümmögő fűrésszel levágott ág
akusztikai nyoma, ha a távíróoszlop zümmögése már egy előző életben appercipiált akusz-
tikai inger ismétlése, „egy sebhely puszta utalása”. Lásd még ehhez jelen dolgozat 63. láb-
jegyzetét.
70 Vö. Kulcsár Szabó, Szótest – látvány – hangzás, 97–98.
nem hagyva nyomot az ökológiában, mert az átvitelek során a maradványtól

megszabadulva és ezáltal felszabadulva a visszatérő fa deterritorizálta az öko-
nomizált ökológiai rendszert: a kidőlt távíróoszlop a kettős halállal válik az
ökonómia logikájától és kolonizáló munkájától megszabadulttá, de nem újra
természetivé (nekroökonomikus léte miatt).
Mind az elemzett Babits-, mind pedig a Nemes Nagy-versek tanúsága sze-
rint a szimbolikus halál előfeltétele a biológiainak (a nyomhagyás aktusa annak,
hogy a nyomot mint maradványt leírja magáról [a hó vagy a por esetében]),
ugyanakkor a biológiai halál eleve szimbolikusan kalkuláltsága nyitja meg a
szimbolikus halál lehetőségét (mely fát vágják ki és ítéljék információközvetítés-
re), és teszi képessé a holtat a nyomhagyásra azzal, hogy az élet szerves nyoma
a szervetlen utóéletében megmarad – ennek újbóli beírása a második halálkor
szétfeszíti az ökonómiát, ezzel pedig diszlokálja például a távíróoszlopot a ki-
dőlésekor a rendszer belső külsőlegességéből. Vagyis nem a halál szimbolikus
bejelentése történik meg Nemes Nagynál a versek önprezentációjában/ként,
ami performatíve kilépésként értelmeződne a rendszerből, hanem a halál már
mindig is bekövetkezett akkor, amikor a létező egyik rendbeli autonómiája (a
fa a természetben, a hirdetőoszlop a parton) egy autonómnak gondolt rend (a
favágás kalkulációja, a természeti vízmosás) által felfüggesztődött; a halál be-
jelentése a halottól függetlenül történik (mint amikor az orvos megállapítja a
halál időpontját). Ha van tettleges bejelentés a halott részéről, akkor az maga
a biológiai esemény, a puszta kiállás, a holt nyom jelenlétének hordozása mint
a közvetítés maga, ami egyben kilépés is abból a rendszerből, ahol a bejelentés
(szimbolikusan nem az ő helyiértékén, de egyáltalán a rendszeren belül) meg-
tehető, holott ez egyben maga a belépő aktus is az (anti)ökonómia rendszerébe
a halál kalkulálhatósága miatt (amely feltétele is annak, hogy a funkciótlanság,
az inercia, az entrópia maga rendelkezzen hírértékkel – ismét a szimbolikus elő-
zetesség határozza meg az ökológiai-biológiai kereteket); a természet entrópiája
ennyiből a halálnak a halállal történő felszámolásában teljesedik ki, ezzel viszont
maga a struktúra bár a szervetlen, hozzárendelt halálra alapozódik, ténylegesen
organikus konstellációként képződik meg: a halál az élet feltételeként tűnik fel
mind az ökonómia, mind az ökológia oldalán, így a kettős halált egyrészt szuk-
cesszív elemek láncolatának állítja be („És most kidőlt. Bár egyszer már kidőlt.”),
másrészt két különböző eseményként. Ami alapján szeparálható ökonómia és
ökológia, az a kölcsönös és előzetes nyomhagyásuk egymásban, mely nyomha-
gyás már mindig is beírta a szeparáció alakzatát valamely inskripciós (fa, por
stb.) médium szeparáltságaként az egyikből a másikba.
a kettős halál mint a kommunikációs ökonómia

inputja és outputja (Kassák, Déry)
Miután a kettős halál inskripciós alakzatán keresztül megvilágítottam Babits és

Nemes Nagy üzenetközvetítési technikáinak egybevágását a poétikai kommu-
nikációban, a tanulmány zárlatában arra igyekszem példákat hozni, a kettejük
közötti hagyománytörténésnek mennyiben lehetett meghatározó eseménye a
történeti avantgarde beszédmódja.
Mint azt közleményében Babits hagyományfelfogásáról és az avantgard-
dal való viszonyáról Dobos István megállapítja: „bizonyos poétikai jellegzetes-
ségek alapján a hazai avantgárd és a modern irodalom nem válik [sic!] el élesen
egymástól.”71 Miközben valóban kevéssé kiélezettnek mutatja a viszonyt az – a
korban többek közt Raith Tivadarnál is sematizált – elefántcsonttorony és „vas-
beton torony” között,72 nem mondhatni, hogy Dobos kimozdulna a recepció
komfortzónájából az általa feltételezett poétikai párhuzamok felvázolásával.
Leginkább arra az új mediatizáltságra mulaszt el reflektálni, amelyre a modern-
ség mediális kultúratudományi feldolgozása már számos poetológiai ajánlatot
tett itthon is, filológiailag pedig Tóth-Czifra Júlia kutatása érintette azt a tény-
legesen materiális aspektust, hogy a kötetek helyett az avantgarde hagyatékok
többnyire röplapokból és folyóirat-kivágatokból állnak.73 Már csak a kommu-
nikáció e megváltozott materialitása is indokolhatja az összevetését Kassák Hir-
detőoszloppal és Déry Mint a plakátoszlop74 versének, amennyiben azok arról is
tanúskodnak, hogy az avantgarde irodalmi művek unortodox módon (és szán-
dékoltan közérthető regiszterben, lásd még Dérynek a Plakát a tavaszhoz versét,
amelynek gondolatritmusa az egyszerű nyelvezetre és a hétköznapi megszólítási
71 Dobos István, A „klasszicizált modern” és az avantgárd. Megjegyzések Babits hagyományértel-

mezéséhez, Irodalomtörténet 2017/2., 238.
72 Deréky Pál, A vasbetontorony költői. Magyar avantgárd költészet a 20. század második és
harmadik évtizedében, Argumentum, Budapest, 1992, 9.
73 Lásd Tóth-Czifra Júlia, On the Table. Text Curating in the Electronic Age = Philology in
the Making. Analog/Digital Cultures of Scholarly Writing and Reading, szerk. Pál Kelemen –
Nico Pethes, transcript, Bielefeld, 2019, 147–159. Sőt, arra is rámutat, hogy már a klasszikus
modernség is élt ezzel a fajta szövegszerkesztési eljárással a hagyománnyal való párbeszédé-
ben (például maga Babits): Uő., Kivágás – mentés – beillesztés – mentés másként, Kalligram
2014/4., 80–85.
74 Köszönöm Lőrincz Csongornak, hogy felhívta a figyelmemet erre a szövegre.
formákra épül) és csatornákon keresztül terjedtek.75 A plakátoszlop ennélfogva

nem véletlenül fordul elő az avantgarde versekben – Kassáknál még kötetcím-
ben is. Ugyanakkor információcsatornaként – vagyis mint a közvetítés munká-
jára bírt halott, aki puszta fiziológiai-biológiai szintre csupaszítódik mindkét
versben – a közléstechnikája éppen azon fordul meg, hogy a holt adatkörnyezet
médiumaként éri a halál.
Kassáknál a versben egymással párhuzamos figuratív mozgások mennek
végbe: míg az oszlop szervesül a város szájában, addig a megszólaló egy másik
oszloppá szilárdul és tárgyiasul mellette. Az eredeti oszlop nyelvként, egyben
a nyelv tropologizáltságaként stabilizálódik mindazonáltal. Vagyis egyrészt ő
a szájban a nyelv, másrészt e költői képet tovább fokozva metaforizálódik már
maga a metafora is, hiszen a nyelv a gázláng nyelveként jelenik meg a szájban,76
harmadrészt pedig e figuratív mozgás eleve útban van a nyelv egy harmadik
jelentése felé, amikor a plakátoszlop a kommunikáció médiumává válva a sza-
badverseny demokráciáját kezdi hirdetni (hogy ez mennyire ironikus, arról
mindjárt szó lesz). Ugyanakkor maga a vers is hirdetményként állítja be üze-
netét: poétikailag rögzíti dátumát („ezerkilencszáztizenhét”) a „bőséges nyers
hanganyag[ával]” és a „munka elöntött egyszerű ritmusá[val]”, mely utób-
bit a főnevek Kassáknál gyakori igésítése,77 a „fáklyázzuk” adja. A fáklyázás
ugyanakkor visszakapcsol a nyelv metaforikájához (konkrétan a gázlángnyelv
képéhez), amennyiben a fáklya primordiális technikai formája annak a gáz-
lámpának, amely az utcákat bevilágítja. Ezzel egyszersmind egy technikatör-
téneti regressziót is kivitelez a szöveg, illetve ráerősít a költő mint lángoszlop
azonosításra. Az oszloposodás sem a retorikai mozgások, sem pedig az üzenet
szempontjából nem sugall statikus vagy kiszolgáltatott állapotot. Mert egyrészt
a világítótestekben (fáklya, lámpás) szemantikailag keresztezik egymást a vallás,
az ideológia és a nyelv diskurzusai: a tűznyelv ugyanúgy utalhat a szentlélek-
re, mint a népvezér szerepkörre, magára a nyelvre stb.78 Másrészt a demokrácia
75 Lásd Kékesi Zoltán, Mint hír a dróton = Induló modernség – kezdődő avantgárd, szerk. Bed-
nanics Gábor – Eisemann György, Ráció, Budapest, 2006, 265.
76 És itt a lángnyelv kapcsán a hamunak a Babitsnál már említett maradványnyoma ugyanúgy
jelentőséggel bírhat Kassák esetében is. Vö. Jacques Derrida, A szellemről. Heidegger és a kér-
dés, ford. Angyalosi Gergely – Babarczy Eszter, Osiris, Budapest, 1995, 152–159, legin-
kább: 155–156.
77 Béládi Miklós, Érintkezési pontok, Szépirodalmi, Budapest, 1974, 23.
78 Ez persze egyáltalán nem zárja ki, hogy Kassáknak ez a verse sem reflektál a „jelrendszer
közlőképességének ellentmondásaira” (Kulcsár Szabó, „…ki üdvözöl…”, 130), sőt éppen a
gondtalannak látszó szemantikai metszet, a klisék ilyen könnyen történő transzformációja
kiéneklése a plakátoszloppal együtt (vele párbeszédben) az irónia működésére

alapoz, hiszen a plakátoszlop mint az ökonómia szolgálatába állított médium
beágyazott egy nyelvi gazdaságtanba is – a csere logikáját követve már munkába
állásakor, a „veszek” és „adok” igék tolmácsolásánál – a felszínére rakodó nyelvi
rétegnek köszönhetően (jelentse ez akár a vers retorizáltságát, akár az oszlopon
szereplő hirdetményeket). Ám éppen ennek az ökonómiának köszönhető az is,
hogy a rendszer bevett működése megakasztható, méghozzá a transzmutáció
(inverzió) érvénybe lépésével grammatikailag (az adok-veszek kifejezésből „ve-
szek és adok” lesz), az irónia bevezetésével pedig poétikailag is. Ez utóbbinak
eklatáns példája a „predikátumos barmok” szintagma, amely a predikátum re-
lációképzése által színre vitt kötés miatt fordulhat visszájára, vagyis poliszémia-
ként jelentheti a nemesi előnevet (amelyen keresztül alludál a „címeres barom”
bevett kifejezésre, azt ironikusan eufemizálva, vagy éppen úgy torzítva, mint az
adok-veszek kifejezést), egyszersmind pedig kivitelezi a tulajdonság hozzáren-
delését is az alanyhoz; mindkét esetben végrehajtva azonban a relációképzést,
vagyis azt az aktust, amelyre a „predikátum” szó utal. Ezzel részben rokonítható
a „nyúlbőrős gazemberek” kifejezés, amely egyszerre mutat a báránybőrbe bújt
farkasra és utal a nemesi címet jelentő kutyabőrre a kor arisztokráciájánál nép-
szerű nyúlbőr kesztyű vagy kalap mellett.
Az oszloposodás ugyanakkor azt eredményezi, hogy még a Mint különös
hírmondó…-ban látottnál is rendhagyóbb prófétai pozíciót találunk Kassák ver-
sében. A megszólalás ugyanis saját igével nem rendelkezve (a „föl-föl a munka
elöntött egyszerű ritmusán” hiányos mondata a legjobb esetben is egy anakolu-
thon lehet, amennyiben az igekötőhöz a néhány sorral korábbi „verekszünk” ige
tartozik, tehát újfent csak torzítással találkozunk) rátelepszik egy meglévő rend-
re. Ennek tudható be, hogy a versbeszéd átveszi a tőzsde beszédaktusait („veszek
és adok igéit”), és felhasználja azokat saját üzenete artikulációjára, így harsogva
a hirdetőoszlop plakátjait. Ez az üzenetközvetítés azonban egy metastabil álla-
pot, vagyis meg kell dolgoznia a plakátoszlopnak a statikusságért a forradalmi
forgatagban. Ezt erősíti, hogy a megszólaló végső soron a diskurzusok szinte-
tizációját kivitelezi, eközben pedig a szöveg a gazdasági, a szakrális és a politi-
kai beszédmódról a sajáttá torzítottan tett kifejezéseken demonstrálja azt, hogy
eredendően hibridek, egymást átszövik. Azzal, hogy a vers a költői szerepet a
lámpással azonosítja, amely megvilágítja a plakátoszlopot, az azon szereplő szö-
világít rá nála a nyelvkritikai aspektus hiányára. Vö. még ehhez: Bónus, Avant-garde, törté-
netiség, szubjektum = Uő., Diskurzusok összjátéka, Balassi, Budapest, 2001, 89, illetve 95.
vegeket nemcsak mediális környezetté avatja, de saját fényénél azonnal olvassa is.
Az irónia tényleges retorikai működése itt érhető tetten abban, hogy a fáklyázó
megszólaló a saját fénytörésében értelmezett hirdetőoszlop-szövegeket közvetíti,
ugyanis eldönthetetlen, hogy az így véghez vitt forradalomhirdetésével – amely
a kifordított nyelvi kifejezésekre épít – mennyiben propagálja a saját (esztétikai)
ideológiai diskurzust, illetve, hogy a szöveg mennyire van tudatában annak, hogy
ezt teszi, és hogy miként teszi ezt (Babitsnál a saját írás olvasatára vonatkozó
önfelszólítás kapcsán a versbeszéd nagyon is tisztában van azzal, hogy az így re-
vitalizált üzenet már nem az lesz, ami eredetileg volt). Mert ha a költői szerep lán-
goszlopként már nincs is érvényben,79 az érvényben lévő médiumkonfigurációk
biztosítják az üzenetközvetítés működését az oszloposodás során.80
Déry versében a város már nemcsak testté alakul, mint Kassáknál, amely-
ből kiemelkedik az oszlop, hanem minden más is információközvetítővé válik a
környezetében (pl. a kémények megafonokká). A feltehetőleg önmegszólításba
forduló vers beszélője maga sem kerüli el ezt a végzetet, és elkezdi visszatükrözni
a város „elrévült / másolatjait”. Míg azonban Kassáknál a hirdetőoszlop valami
eljövendő és progresszív, a tegnap falánksága elől menekülő hírt közvetít (annak
ellenére, hogy a fennálló [nyelvi] rend átalakításával teszi mindezt), Déry ver-
sében a plakátoszlop inkább a krónika funkcióját tölti be, vagyis a múlt harcait,
vigalmait engramokba rögzíti – Babits hírnöke felől természetesen a közvetítés
módja egyívású mindkettőjüknél. A város mindazonáltal rajta hagyja nyomát a
megszólalón, utóbbi ezért olvas mindent az információs környezet elemeként.
Míg azonban Kassáknál az írás transzformálódik, amikor a megvilágítás egyből
olvasásba, majd újbóli beírásba fordul, addig Dérynél az oszlopról foszlanak a
plakátok, ekképpen az palimpszeszt médiumként funkcionál. Az érzékek felől
közelítve újabb különbség mutatkozik a két vers között, ugyanis míg a Mint a
plakátoszlop oszlopa (írás)képekkel operál (pl. „rohamoznak a pillanatok szar-
kalábas / hazug betűi”), vagyis az akusztikum is vizuálisan kerül rögzítésre,
és csak a rögzítés aktusa rendelkezik szonáris aspektussal („Kép képre, emlék
emlékre ragad vastag papirosrétegekben, / zörögve”), addig Kassáknál egyér-
79 Lásd a modernségben a vezérszónoki pozíció poétikai tarthatatlanságához: Kulcsár-Szabó,

A gondolkodás háborúi. Töredékek az erőszakos diskurzusok 20. századi történetéből, Ráció,
Budapest, 2014, 232–233. Ahhoz, hogy a történeti avantgarde minden innovációfixáltsága
ellenére sem mellőzte a romantikus individuum pátoszát és az ember csak teleologikusan
történeti jellegű képét: lásd Kulcsár Szabó, A kettévált modernség nyomában, 33; Kulcsár
Szabó, „…ki üdvözöl…”, 139.
80 Vö. Uo., 142.
telműen a hangzósság és az artikuláció kiviteleződik az oszlop mediatizáltságát

lehetővé tevő fáklya által. Bár az üzenetközvetítés szempontjából utóbbira fut ki
Déry verse is, e célt éppen akkor tudja a plakátoszlop beteljesíteni, amikor már
csak oszlop, vagyis minden tőle idegen emléket, szöveget és képet lefejtett magá-
ról: „Hangod idegen szövegek / gramofónberregése és színed a tarkaság zavara /
s az élet úgy pereg körülötted, mint mozi hányt kliséi / vonagló szallagokban.”
Ennélfogva a szöveg tanúsága szerint magának a véges anyagiságnak a felszín-
re törésével és minden ráaggatott, illetve (képként, szövegként stb.) befogadott
hírtől megszabadulva tud a leginkább plakátoszlop lenni az oszlop, ellenállva
a „mechanika őrület[ének]”. Innentől a vers hangneme is változik Dérynél, és
naturalisztikusságával idomul a kommunikáció anyagiságának új paradigmájá-
hoz.81 Kassák autoinskriptív apparátusával ellentétben itt beíródik a fatikus–ko-
natív hasadás performatívuma, és csak egy befogadón keresztül érvényesülhet a
hirdetőoszlop medializáló hatása.
Ekképpen a plakátolás kézzelfogható körülményeitől (a csiriz bűze, a vattá-
vá bolyhosodott fedőréteg stb.) való megszabadulás nem másként történik meg,
mint a mechanikus anyag lázadásaként a hozzá képest idegen mechanisztikus-
ság ellen, ami egyben a működő, ámde holt gépek világából is kiírja őt, ezzel
megvalósítva a kettős halált, akárcsak Nemes Nagynál a távíróoszlop:
És állsz tehetetlenül
és tűröd mint az anyag, hogy életed véges síkjaira
rászálljon a mechanika őrülete s az öntudatlanság
holt vigyorával szívod rétek illata helyett
plakátjaid bűzét és téped száradt koszorúit
Bár kétségtelenül jelen van ebben a beszédmódban a vitalista fantázia egy olyan
ideája, hogy az anyag képes ellenállni saját holtságának, az avantgarde beszéd-
mód által színre vitt metastabil állapot – amely egyben önreflexív is irodalom-
történetileg a kettévált modernség elméletének kontextusában – eredendően
a mortifikáltságra, a megmerevedésre épít minden dinamizmusa ellenére is.
A preferált médiumkonfigurációk a reprezentáció terén pontosan úgy visel-
kednek, mint a retorikájuk, amely aközben dinamizálja a dolgok fennálló rend-
81 Ez érthető úgy is, hogy mindkét versben a berregés, a harsogás, tehát a zaj jelenik meg az
urbánus tér hangjaként, ami tulajdonképpen csak inverze annak, hogy Babits hírmondója
magát a morajlást utalja ki a kultúra hangjainak.
jét, hogy önmagát konzerválja. Hogy ezért a vers ténylegesen tesz is, azt jel-
zi Dérynél például az „és dűlj el ferdén utcák süvítő / gépházának fellázadt
roncsa” sorokban a birtokos ambiguitása. Emiatt eldönthetetlen ugyanis, hogy
a roncs állapotú gépház lenne a plakátoszlop vagy az előzetesen gépházként
azonosított utcán található roncs (ahogy fentebb jeleztem, a holt adatkörnye-
zet médiumaként éri a halál). Utóbbi esetben nemcsak egy holt lenyomatként
funkcionál akkor, amikor már minden textuális inskripciótól megszabadult, és
kilépett a palimpszesztlétből, de egyben egy olyan kölcsönös tartalmazottság
konstellációját is megvilágítja, amely a modernség második hullámában éri el
klimaxát.82 Egyrészt az öntudatlanság és a tehetetlenség kölcsönös feltételezett-
ségét, másrészt hogy a város akkor hagyja rajta a nyomát a plakátoszlopon,
amikor az már csak oszlop, így megvált mindenfajta nyomtól – nem különböz-
ve Babits holtnyom-dinamikájától.
A Déry versében megfigyelhető dinamika rokon Kassák oszloposodásá-
val, Nemes Nagynál a kérge-foszlott állapottal, Babitsnál a porlepte hordozó-
val, vagyis a rétegek alatt egy olyan revitalizáló működés feltételezésével, amely
máshogy következik be, mintha az csak a holt, funkcionális héj levetkőzésének
ellentéte volna. Az üzenetközvetítés kivitelezésével egyik hírmondó sem a saját
holtságáról ad információt, hanem az elidegeníthetetlen technicitás elszenve-
déséről az üzenetközvetítésben,83 amely kétségtelen, hogy a romantikus termé-
szeti kódokkal van kontrasztosítva, de azok fixáltságának felbomlása történik
meg a versekben (az átjárások, transzformációs nyomhagyások [temporálisan,
ekvivalencia szempontjából stb.] nem fixáló aktusával, a természetes állapot
mint eredet eltörlése a második halállal, médium és miliő egymást adatközlő-
vé avatása stb.), és ugyanezért nem következhet be dezantropomorfizáció vagy
deszubjektivizáció, de egy transzcendens megszólalói pozíció kialakítása sem a
szövegekben, mert nincs mihez képest bekövetkeznie.84
82 Lásd ehhez Smid Róbert, Harc a technikával. A technikai és a szerves önszerveződés interakci-
ós alakzatai a Harc az ünnepértben = „Örök véget és örök kezdetet”, 201–203.
83 Ennyiben, amit Bónus Tibor a nyelv eszközszerűségeként azonosít Babitsnál (illetve neki el-
sődlegesen a kritikai praxisában: vö. Bónus, Babits és Kosztolányi mint [egymást] olvasók =
Uő., Diskurzusok összjátéka, 124, illetve 126.), az én olvasatomban tulajdonképpen úgy ered-
ményezheti mégis a nyelvileg konstituált és a verssel együtt alakuló szubjektumdiszpozíciót,
hogy maga a megszólaló eszközléte hangsúlyozódik a nyelvi figurativitás szintjén.
84 Persze ez egy olyan immanencia-fantáziával is azonosítható, amellyel éppen a modernség
számolt le. Azonban, ahogy Morton felveti, valamennyi bináris oppozíció poétikai mandine-
re a törések felszámolását éppen egy előzetes összetartozást beíró tételezéssel gondolta kivite-
A nekroökonómia a klasszikus modernség klimaxától kezdve olyan látens

mozgásként, a holt nyom poétikai üzeneteként írta magát az utómodernségig,
amelynek hagyománytörténésére csak az ezredforduló után plauzibilissé vált
halálfogalmak felől nyílik rálátásunk. Feltételezhető, hogy e mortifikáltság ere-
detként történő artikulációja vonta maga után az élet fogalmának antropológiai
módosulásait is a versek önprezentációjában. Danténál ugyanis még elválasztott
a kétfajta élet, a halál előtti és az azutáni, és az utóbbi rendelkezhetett olyan spe-
cifikummokkal, amelyek lényegében az élet szervezettségének kiterjedtebb rend-
szereként írták le a túlvilágot. Ha pedig a Babits-féle esztétizmus önfelszámolása
éppen a holt vésetben találta meg a lehetőséget arra, hogy a mondás lehetőségfel-
tételeit ne kizárólagosan egy transzcendens és a közölhetőség felett teljes kontrol-
lal rendelkező szubjektumban jelölje ki, akkor a történeti avantgarde-dal való in-
terakciója nyitotta meg azt a fajta tisztán funkcionális szükségszerűségként beíró-
dását az énnek, amely a beszéde közvetítésében azért mutathatja mortifikáltnak
saját munkáját, mert a halált eleve a tiszta funkcionalitással és az üzenet továbbí-
tása során való kihasználtsággal azonosítja. E kiasztikus azonosítások egyidejű-
sége a klasszikus modernség önmegszólításában, a történeti avantgarde beszéd-
módjánál pedig a médiumhoz való hozzáoszloposodásban ugyanakkor bizonyos
mértékig kimutat az esztétizmus vallomáslírájának bevett struktúrájából azzal,
hogy artikulálja a szubjektum tudását az üzenetközvetítés közben neki megada-
tott eldigeníthetetlen technikai létmódról, amely felülírja a megszólaló uralmát a
versnyelven. Nemes Nagynál a kettős halál szukcesszivitása így nem elsősorban
feloldja a Babitsnál, Kassáknál és Dérynél elemzett azonosítások egyidejűségét
– egymás után bekövetkező eseményekként tételezve a halál eltérő funkcióinak,
koncepcióinak érvénybe lépését vagy a halállal azonosított létmódoknak a be-
következtetét –, mint inkább azzal a tapasztalattal felvértezve nyilatkozik meg,
hogy a halál eltérő helyi értékei már eleve egymást feltételezve, az ökonómiai és
ökológiai átfedések dinamizmusában jogosítják fel a versbeszédet az azonosítások
kiasztikus posztulálására és a temporális viszonyok jelentésbeli rögzíthetetlensé-
gére, ezért ez utóbbi megszilárdítása éppen a beszédmód eredendő mortifikáltsá-
ga miatt nem igazolható vissza soha retorikailag (vö. Babitsnál Fogaras és a város
temporális indexeinek felszámolódásával a por eredete miatt, Nemes Nagynál a
Fenyő és az Egy távíróoszlopra között időbeli kapcsolatot teremtő „egy sebhely
puszta utalása” kijelentés nyomdinamikájából kifolyólag stb.).
lezni, ami a versekben ökomimézisként történik meg: lásd Timothy Morton, Ecology with-
out Nature. Rethinking Environmental Aesthetics, Harvard UP, Cambridge, 2007, 135–137.
A holtnyom-inskripció relációiban a szubjektum felfüggesztettsége, metas-

tabil állapota miatt nem találunk kétosztatúságot az organikus és mesterséges
vagy szervetlen rétegek szintjén, és ezért nem vezet a kettős halál az egyiknek a
másikba szervesüléséhez vagy szervetlenedéséhez.85 Olyan alapvető hibriditás
ez, amely kevésbé a tisztaság csődjét hirdeti,86 mint inkább a második halált
megélt kommunikációs médiumok (a letépődő hirdetésektől a mindent belepő
poron keresztül az alámosott oszlopig) enaktálódása magukban a versekben,
amelyek a kommunikációs ökonómiából kiiratkozásról úgy képesek hírt adni,
hogy a nyomhagyott hiány már nem feltétlenül a benyomások szerves kifeje-
zése,87 de nem is a túlélés üzenete. Ez a kihalás nem beteljesülése egy olyan, ere-
dendően megmerevedett struktúra miatt, amelynek ismétlései átlépéseket ered-
ményezhetnek ugyan a natúra és a kultúra között, de a kettő aszinkronitása és
inkommenzurabilitása leginkább a halál többfajta, egyidejű, szukcesszív, iterá-
bilis stb. eseményisége felől mutatja meg pontosan az egyiknek a másikban ilyen
módon hagyott holt nyomának a második halálkor történő kiteljesedését poé-
tikai üzenetként. Ezért állítják be az elemzett versek a halált a hírközlőtechnika
tovább éléseként, anélkül azonban, hogy az a hírnök uralma alatt állna; olyan
tudás (és talán nyelvi bizonyosság) ez, amely – ahogy a bevezetőben írtam –,
nem kerül a felhasználó hatáskörébe, hanem megmarad a holt nyom elidegenít-
hetetlen technikájaként.
85 Vö. Kulcsár-Szabó, A (túl)élő üzenete, 134.

86 Lásd ehhez: Lőrincz, A lírai hang röntgenképei. Kassák Lajos és a fiatal József Attila költésze-
te, Irodalomtörténet 2007/3., 332–334.
87 Vö. Kulcsár Szabó, Szótest – látvány – hangzás, 92. Lásd még ehhez jelen dolgozat 59. láb-
jegyzetét.
228 ■ Főfejezet
Szabó Csaba
Sapere aude, avagy Rilke az ízlelésről

(Szonettek Orfeuszhoz I. 13)
„Ki izlelő nyelven beszél”

József Attila
„Ember vakmerőbb nem lehet.”

József Attila
„Aztán egy orosz fejedelemről mesélt, aki valóban értő gourmand

volt […] Egyszer odakiáltott Rilkének az asztalnál: „tulajdonkép-
pen mit tudtok ti írni, költők! Chantez une orange!” […] Azóta
– mondta – mindig foglalkoztatta a gondolat, hogy milyen kevés
szó van ezekre az érzetekre. De sokat csak nem használunk, és
gyakran nagyon sokatmondó szavakat találni a nagy Grimmben
[ti. a Grimm-szótárban]. Azt mondtam neki: nagyon szeretem a
narancs-költeményt a szonettek közül [I. 15], ám erre elutasító volt,
mondván: az megint csak egy kép kibúvója.”
Erika Mitterer1
1 Rainer Maria Rilke – Erika Mitterer, Besitzlose Liebe. Der poetische Briefwechsel, szerk.
Katrin Kohl, Insel, Berlin, 2018, 225. – Közvetlenül az idézett rész előtt ezt írja Mitterer:
„Ebéd közben odajött kunyerálni a macska, és Rilke lenyújtott neki egy falatot a tenyerén,
amit a macska nem vett el, ő pedig nem tudta, hová tegye tenyeréről a falatot – mindketten
az asztal alá néztünk, és nevettünk.” – Erika Mitterer, aki ismeretlen fiatal lányként kezde-
ményezett és folytatott verses levélváltást Rilkével, egyetlen találkozásukról készített feljegy-
zéseiben egy másik evésjelenetet is megörökített: „Már csak arra emlékszem, hogy [a hotel
éttermében] evés közben Rilke egyszer úgy találta, a borsónak olyan íze van, mint egy öreg
nagynéni fiókjának, és nagyon nevetett (egészen felém fordulva)” (Uo., 222). Evés közben
Rilke beszél, és nevet. Kinyitja száját, mindenféle módon. (Mitterer hozzáfűzi: „megijed-
tem”.) Rilkének az épp fogyasztott étel ízére vonatkozó észrevétele mulatságos; az étterem
terét más térbe tolja, az ízben oda nem illő zamatot fedez fel; illetlen; gyerekes az asztalnál.
Asszociációja éppoly váratlan, mint kimondása evés közben. Ha egy öreg nagynéni dohos
fiókjára emlékeztet a feltálalt borsó íze, akkor nincs rendesen elkészítve; nyers maradt,
ugyanakkor nem friss; öreg. A borsó németül Erbse, majdnem Erbe, azaz örökség, kicsi-
nyítő képzővel. A fiókban eldugott borsó mint az öreg nagynéni megtalált öröksége, amit
Sapere aude, avagy Rilke az ízlelésről ■ 229
Voller Apfel, Birne und Banane,

Stachelbeere … Alles dieses spricht
Tod und Leben in den Mund ... Ich ahne …
Lest es einem Kind vom Angesicht,
wenn es sie erschmeckt. Dies kommt von weit.

Wird euch langsam namenlos im Munde?
Wo sonst Worte waren, fließen Funde,
aus dem Fruchtfleisch überrascht befreit.
Wagt zu sagen, was ihr Apfel nennt.

Diese Süße, die sich erst verdichtet,
um, im Schmecken leise aufgerichtet,
klar zu werden, wach und transparent,

doppeldeutig, sonnig, erdig, hiesig –:
O Erfahrung, Fühlung, Freude –, riesig!2
Teljes alma, körte és banán,

egres … Ez mind halált és életet
beszél a szájba … Én sejtem …
Gyermek arcán olvassátok azt,
ha megízleli. Messziről jön ez.

Lassan névtelenné válik szájatokban?
Hol máskor szavak voltak, fölleltek folynak,
a gyümölcshúsból meglepve szabadultak.
máshol szolgálnak fel. Megrágni az eltévedt hagyatékot; szavakat. – Ami a másik idézett
jelenetet illeti: a nyitott tenyér-nyelven maradt ízes falatra nincs szó a nyelve hegyén; etetés-,
ízlelés-burleszk. És „sokatmondó” szavak a nyelv és az érzéki tapasztalat viszonyáról. Sok,
sokféle érzet, és „sok” „sokatmondó” szó azokra, mégis „kevés szó van”. A sok önmagában
véve még kevés a sokfélére.
2 Rainer Maria Rilke, Die Gedichte, Insel, Frankfurt am Main, 1998, 683. A továbbiakban a
versidézetek e kiadás alapján.
230 ■ Szabó Csaba
Merjétek mondani, amit almának neveztek.

Ez az édes íz, mely megsűrűsödik előbb,
hogy, ízlelés közben halkan fölegyenesedve,
világossá legyen, éber és transzparens,

kétértelmű, napfényes, föld-ízű, itthoni –:
ó tapasztalat, érzés, öröm –, óriási!3
Ha Rilke modernségét szeretnénk mélyebben megérteni, érdemes Paul de Man-

nak az irodalmi modernségről írt fejtegetéseit úgy olvasnunk, hogy azok reve-
láló módon vonatkoztathatók Rilkére, s különösen a Szonettek Orfeuszhoz című
ciklusára.4 Bár Rilke modernségén irodalomtörténeti odatartozását szokás érte-
ni, de Man e fogalmat itt nem irodalomtörténeti korszakfogalomként használja,
és éppen ezért villanthatja fel Rilke más megközelítését e vonatkoztatás. Ami-
kor de Man a modernitás problémáját megpróbálja „a »modern« és »történe-
ti« rejtett ellentétpárján keresztül” megközelíteni, többek közt erre a belátásra
jut Nietzsche korai történelemértekezését olvasva (a rövidség kedvéért csupán
kurziválással emelem ki az idézett részletekben mindazt, ami jelen vizsgálódás
3 E nyersfordítás, mely a szó szerintiséghez igyekszik közelíteni, a jelen megközelítés kedvéért

szerepel itt. A szonettnek több magyar fordítása van: Kárpáty Csilla fordítása = Rilke, Ver-
sek, Európa, Budapest, 1983, 292; Báthori Csaba fordítása = Rilke, Szonettek Orfeuszhoz,
Scolar, Budapest, 2013, 37; Farkasfalvy Dénes fordítása = Rilke, Szonettek Orfeuszhoz,
Szent István Társulat, Budapest, 2014, 49.
4 A magyar irodalmi tudatban a kései Rilke talán mindmáig elsősorban és leginkább a Duinói
elégiák és csak emellett a Szonettek Orfeuszhoz költője; ez megfelel nemcsak a nemzetközi
Rilke-recepció hosszú évtizedekig uralkodó észlelésének, hanem Rilke első önértelmező
nyilatkozatainak is, melyeket azonban ő maga nem sokkal később revideált, és a szonettek
ciklusát az elégiákéval egyenrangú alkotásnak tekintette. – Mára azonban mintha meg is
fordult volna e két nagy versciklus Rilkére is visszanyúló értékelése: a szonettek, úgy tűnik,
több új megközelítést provokálnak, mint az elégiák (az utóbbi évekből új magyar fordításai
is inkább a szonetteknek vannak). A hatástörténet és a Rilke-kutatás a szonettek felé bil-
lentette ki a képzelt mérleget. Így Manfred Engel ezt írhatta már 2004-ben: „In Wirklich-
keit sind sie das kühnere und zukunftsweisendere Projekt, das mit seinem Programm und
seiner Poetik der »orphischen Verwandlung« das späteste Werk nachhaltig geprägt hat.”
Rilke-Handbuch. Leben – Werk – Wirkung, szerk. Manfred Engel, Metzler, Stuttgart, 2004,
405. Ezt a fordulatot mintegy megelőlegezte Kulcsár Szabó Ernő először 1991-ben megje-
lent Rilke-tanulmánya, amely magyar nyelven máig a leginkább meggondolkodtató észre-
vételeket fogalmazta meg e ciklusról és általában Rilke kései költészetéről: Kulcsár Szabó
Ernő, Mérték és hangzás. Az „orfikus” tárgyiasság Rilke kései lírájában = Uő., Beszédmód és
horizont, Argumentum, Budapest, 1996, 100–123.
számára meghatározó összefüggéseket és szempontokat rögzít): „A modernitás

annak a vágynak a formájában létezik, hogy kitöröljük mindazt, ami korábban
volt, abban a vágyban, hogy végre elérhetünk egy olyan pontot, amit valódi jelen-
nek lehetne nevezni, az eredet pontját, amely új kezdetet jelöl.”5 Nietzsche elvezet
ahhoz a felismeréshez, hogy a történelem és a modernitás összeegyeztethetetlen
fogalmak, és szükségképpen egy aporia kapcsolja össze őket; az, hogy az erede-
tet „ugyancsak történetileg kell megismernünk”. A filozófus „rájön, hogy saját
szövege sem lehet más, mint egy újabb történelmi dokumentum, és végül a meg-
újulás és modernitás hatalmát át kell ruháznia az »ifjúságnak« nevezett mitikus
entitásra [… – ezt nemcsak a Rilke versében megjelenő gyermek és a rilkei mi-
to-poétika miatt emelem ki, hanem mert a Szonettek Orfeuszhoz alcíme egy ifjú
lány, »Wera Ouckama Knoop síremléke«-ként mutatja a ciklust]”. A Nietzsche
feltárta paradoxon tehát az, hogy a történelemnek „szüksége van a modernitásra”
a megújuláshoz, ugyanakkor a modernitás bármely önmegnyilatkozását azonnal
magába építi „egy regresszív történelmi folyamat”. A minden megelőzőt elfelejtő,
új kezdetet létesítő cselekvés képzete és a történeti reflexió paradox kettőssége az
irodalom esetében úgy jelenik meg, hogy ennek a „modernitása mindig egy meg-
oldhatatlan paradoxonnal szembesít minket”, hiszen „az író nyelve bizonyos mér-
tékig saját tettének eredménye; egyidejűleg történésze és cselekvője saját nyelvének.
Az írás azért ambivalens, mivel egyidejűleg lehet cselekvésnek, illetve interpretatív
folyamatnak tekinteni, amely a cselekvés után következik, s amellyel soha nem
esik egybe.” És mivel az irodalom egyben az a mód is, ahogy ettől a modernitás
vágyából fakadó paradoxontól szabadulna, ezért ott munkál benne az „állandó
kísértés […], hogy egyetlen pillanatban teljesítse be önmagát”.
Ahhoz, hogy felidézzük: a radikálisan új kezdet vágya valóban elementá-
risan sajátja a rilkei írásnak is, elegendő itt csupán regényének egyik meghök-
kentő részletéből idézni (amely az igazán soha el nem kezdett érzéki tapasz-
talástól a mondáson át az alma evéséig ível): „Lehetséges, hogy az ember nem
látott, nem ismert és nem mondott még semmi igazán fontosat? Lehetséges ez?
Évezrednyi ideje volt, hogy lásson, elmélkedjék és feljegyezzen mindent, s engedte
tovaröppenni az évezredeket, akár a tízpercet az iskolában, mikor a vajas ke-
nyér után egy almát majszolunk? / Bizony, lehetséges.”6 Nem kétséges, hogy az
5 Paul de Man, Irodalomtörténet és irodalmi modernség = Uő., Olvasás és történelem, ford. Ne-
mes Péter, Osiris, Budapest, 2002, 78–79. Az itt következő további idézetek e tanulmányból a
81–83. lapokon olvashatók.
6 Rilke, Malte Laurids Brigge feljegyzései, ford. Görgey Gábor = Uő., Válogatott prózai művek,
Európa, Budapest, 1990, 19.
ilyen újrakezdés hallatlan igényét hordozza az egész életmű, s különösen és

ismét újszerűen a Szonettek. Az is világos, hogy ennek az igénynek a történeti
megismerése Rilke esetében is igen összetett és bonyolult kérdés, hiszen az új
kezdet explicit igénye – mégpedig alapvetően különböző formákban – korá-
nak számos szellemi vonulatában és szintjén megjelenik, melyek közül sok-
kal és sokfélével áll hatástörténeti kapcsolatban ez az életmű; gondolhatunk itt
Nietzschétől kezdve az életfilozófiákon vagy a kortárssá váló Hölderlinen át
az okkult tudományokig számos vonatkozásra. Anélkül, hogy ennek (újra-)
feltárására itt legcsekélyebb mértékben is vállalkoznék, az orfeuszi Szonettek-
re korlátozódva megállapítható, hogy az új kezdet itt is megszólaló igénye –
a Rilke-kutatásban már egy ideje fel- és elismert módon – okkult hagyomá-
nyokkal is kapcsolatban áll,7 és ezeket poétikusan integrálva ölti az eredethez
mint a létezés teljességének eredendő egységéhez való visszatalálás formáját.
A Szonetteket olvasták és olvassák úgy, mint amelyek hirdetik az eredendő egy-
ség titkos tanítását, és beavatnak ebbe. Ez a tanítás azonban egy olyan reflexív
költői nyelven szólal meg, amely nem feltétlenül áll harmonikus viszonyban
vele. De a legtöbb elmélyült kommentár ilyen harmonikus képződményként
ragadja meg a Szonetteket; s teheti ezt nemcsak a versek szuggesztív erejének
felülve, hanem azért is, mert a ciklus a kijelentések szintjén tanítás a költészet-
ről is, és erről ugyanazt tanítja, mint a létről. Többnyire ennek az egységnek a
kimutatása és körülírása a különböző értelmezések fő törekvése. Hogy itt csak
az egyik, tág összefüggésben láttató tanulmányt idézzük: Sandra Pott a Szonet-
7 Okkult hagyomány: ezt a tudományos Rilke-olvasás hosszú ideig ignorálta, s bizonyára sok
tekintetben máig ignorálja. Paul de Man tudott ezekről az összefüggésekről is. A szimbo-
lizmus kettős aspektusa c. tanulmányában említi: „Swedenborgon túl Baudelaire […] be
is avatódott az okkult tudományokba.” Ugyanitt alább Rilkét is említi: „Mindegyiküknél
megtaláljuk a teljes, rendezett univerzum, az egyesült totalitás neoplatonista vízióját, amely
csak különleges fegyelem gyakorlásával érhető el; költők számára ez az irodalmi forma és a
szimbolikus teremtés fegyelme.” de Man, Olvasás és történelem, Osiris, Budapest, 2002, 105.
További kivételek Rilke és az okkultizmus összefüggésére vonatkozóan: a Rilke-Handbuch
csupán visszafogottan utal erre: „Rilkes Para-Metaphysik ist allein aus einem praktischen In-
teresse heraus motiviert und legitimiert.” (512.) „ […] schätzt aber durchaus eine vage Mystik
und exotisch-esoterische Geheimlehren.” (176.) Röviden, de a vonatkozás és főként az Alfred
Schuler-hatás jelentőségét aláhúzva taglalja: Sandra Pott, Poetiken, de Gruyter, Berlin – New
York, 2004, 343–370. A vonatkozásnak kimerítő monográfiát szentelt: Gísli Magnússon,
Dichtung als Erfahrungsmetaphysik. Esoterische und okkultische Modernität bei R. M. Rilke,
Königshausen & Neumann, Würzburg, 2009. Tézise az, „hogy az a magasabb rendű tapasz-
talatfogalom, melyet itt gnózisnak és tapasztalatmetafizikának nevezünk, a költészet rilkei
spirituális felfogására nézve alapvető jelentőségű” (Uo., 33).
teknek a gondolkodástörténeti hátterét (civilizációkritika, világnézetek, okkult

tanítások) tárja fel, s kijelenti: „Rilkét ösztönzi ugyan a francia szimbolizmus,
de továbbvezeti azt, azáltal, hogy egy életreformeri fogantatású kozmogóniát
jelenít meg, és általánosságban a világnak, különösen pedig a költészetnek a
keletkezéséről szóló mitikus tanítást ad elő.”8 A tanítás tehát egyszerre és egy-
ségesen vonatkozik a világra és a költészetre – mégpedig mindkettőre mint ál-
landóan változóra és keletkezőre. Ez a költészet saját poétikája szerint az „én,
a világ és a szöveg [!] permanens újjáteremtése, és ezt Rilke beszélője a lírai
szövegben a létezés maximájává emeli – olyan létezésről van szó, amely nem
választja el egymástól az életet és a halált, az ént és a nem-ént, amely feladja
az »individuation« elvét, hogy minden élők világon belüli »unio mysticá«-jára
bízza magát.”9 S miként mások, Pott is úgy véli: a költői szövegek ténylegesen
meg is felelnek a roppant követelménynek. (Bár kétségtelen, a Szonettek poé-
tikai és retorikai komplexitása olyan mérvű, hogy az olvasó számára már az is
rendkívüli kihívás, ha csak azokat a mozgásokat követi a szövegben, amelyek
összhangban vannak a Szonettek poetológiai kijelentéseivel.) Pott szerint tehát
Rilke a Szonettekkel új Orfeusz-„mitologémát” alkot, amely „a reflexív uni-
verzális költészet elképzeléseit átvezeti a költészetről mint változásról alkotott
kozmogonikus és folyamatelvű elképzelésbe.”10 Ez a költészet mint folyamatos
változás és metamorfózis egyszerre képes szólni magáról és a világról, amely
folyamatos változásban van, és így teremti újra szakadatlan egységét. – Azt is
mondhatnánk de Man nyomán, hogy ha a szimbolizmus kettős aspektusa az
egység költészetének (Baudelaire) és a valamivé válás (Mallarmé) költészeté-
nek ellentétében ragadható meg, akkor Rilke ciklusa e két aspektus egymásba
fordítására tesz kísérletet, és elsősorban ebből fakad rendkívüli komplexitása.
Ez volna hát a kései Rilke egyik válasza az irodalomnak arra a modernitás-
paradoxonára, melyet de Man gondolt el, és így is megfogalmazott: „az irodalmi
tudat különleges és fontos jellemzője, a modernitás iránti vágya, mintha kive-
zetne az irodalomból, valami olyasféle irányba, amire nem jellemző többé ez a
sajátosság”.11 Innen nézve Rilke a Szonettekben azzal, hogy az állandó keletke-
zés tanát – annak mitikus és reflexív változatait kontaminálva – újraélesztette,
ugyanakkor ezt költészetére is vonatkoztatta, és ennek modernitását e tan felől
8 Pott, Poetiken, 337.

9 Uo.
10 Uo., 372.
11 de Man, A szimbolizmus kettős aspektusa, 84.
értelmezte, egy olyan irodalmi gépezetet hozott létre, melynek meghatározó

mozzanata a gesztus, hogy kivezet magából (lásd a szonettek életreformeri kö-
veteléseit), oda, ahol azonban a létezésnek ugyanaz az elve érvényesül, mint ben-
ne. – „Gesang ist Dasein”:12 az ének, a költészet létezés – és a létezés költészet –
az egész egész, amennyiben ennek a felülmúlhatatlanul totalizáló metaforának
az állandóan változó áramlása. – A paradoxon persze megmarad. Mert akkor az
állandó változás univerzális elve az olvasásra is áll, amely tehát nem merevedhet
éppen ennek az elvnek ismételt elismétlésébe. A jelen olvasás megkísérli nem a
sokszor újramondott rilkei tanítást visszaolvasni egy versére.
A vizsgálódás egy vers megközelítése során nemcsak a kései Rilke költésze-
tének komplexitásával és modernitásával próbál újonnan számot vetni, hanem
eközben azt is kifejteni, hogy mit és miért mond az érzéki tapasztalásról, konk-
rétan az ízlelésről, és hogy ennek mi köze a vers közepén meglepő módon szóba
hozott merészséghez, és mindez hogyan kapcsolódik össze a nyelv és a költői
beszéd problematizálásával.13
A modernitás vágya és ígérete, hogy – de Man idézett megfogalmazásában –
„végre elérhetünk egy olyan pontot, amit valódi jelennek lehetne nevezni, az ere-
det pontját, amely új kezdetet jelöl”, az I. 13 szonettben az érzéki tapasztalat,
konkrétan az ízérzékelés megújításának vagy újrafelfedezésének követelésében
12 Sonette an Orpheus I. 3 (Rilke, Gedichte, 676.)

13 Bár a Szonettek irodalma bőséges, az I. 13 szonettnek (és sok másiknak) még nem született
igazán körültekintő olvasata. Részletmeglátásai miatt említendő: Hermann Mörchen, Ril-
kes Sonette an Orpheus, Kohlhammer, Stuttgart, 1958, 133–139; Gerhard Ammelburger,
Bejahungen. Zur Rhetorik des Rühmens bei Rainer Maria Rilke, Königshausen & Neumann,
Würzburg, 1995, 69–71; Annette Gerok-Reiter, Wink und Wandlung. Komposition und
Poetik in Rilkes Sonette an Orpheus, k. n., Tübingen, 1996, 174–177; Thomas Krämer, Ril-
kes „Sonette an Orpheus”, erster Teil: ein Interpretationsgang, I., Königshausen & Neumann,
h. n., 1999, 110–114.; Silke Pasewalck, „Die fünffingrige Hand”. Die Bedeutung der sinn-
lichen Wahrnehmung beim späten Rilke, de Gruyter, Berlin – New York, 2002, 209–219.; Gísli
Magnússon, Dichtung als Erfahrungsmetaphysi. Esoterische und okkultische Modernität bei
R.M. Rilke, Königshausen & Neumann, Würzburg, 2009, 395-398; Audrey Giboux, Lektüre
I. 13 = Über »Die Sonette an Orpheus« von Rilke. Lektüren, szerk. Christoph König – Kai
Bremer, Wallstein, Göttingen, 2015, 76–80.; Christoph König, „O komm und geh” Skeptische
Lektüren der ‚Sonette an Orpheus‘ von Rilke, Wallstein, Göttingen, 2014, 128 –129. A vers
népszerűségét mutatja, hogy értelmezése újabban hétvégi feuilletonként is szerepel: Katarina
Hagena, Wagt zu sagen, was ihr Apfel nennt, taz.am Wochenende, 2018. október 20.; Mathias
Mayer, Rainer Maria Rilke: Sonett an Orpheus (Erster Teil, Nr. 13), FAZ, 2019. január 11. Ez
azonban elsősorban a parafrazeáló, „harmonikus”, sőt a verssel mintegy beavatottan együtt
ujjongó olvasást viszi tovább.
nyilvánul meg. S mivel magában az érzéki tapasztalás illékony pillanatnyisá-

gában az élet állandó megújulása jelenik meg,14 ez a kevéssé exponált vers a
Szonettek kitüntetett pontja lehet, amennyiben e ciklus elvként hirdetett taní-
tása – ha tetszik, onto-poetológiai alaptézise – az állandó megújulás, ami tehát
a versek egy-egy gnómája és az egészet átható szuggesztiója szerint egyaránt
sajátja az egységes létezésnek és a költői nyelvnek. Az I. 13 szonett azért követeli
az érzéki tapasztalás megújítását, hogy általa visszataláljunk a létezés eredendő
egységéhez mint teljesebb „itteni” léthez. Az sem kétséges, hogy a vers szerint a
tapasztalás megújulása csak a nyelv megújulásával együtt lehetséges.
A megújult érzéki tapasztalat, a teljesebb ízlelés követelése nyilvánvalóan
előfeltételezi a tapasztalás elszegényedettségének tapasztalatát. „Tapasztalatsze-
génységről” Walter Benjamin beszélt (1933-ban, jóllehet e kérdés pályája elejétől
fogva központi helyet foglal el gondolkodásában), a saját nemzedékéről mond-
ván, hogy „közölhető tapasztalatuk” „szegényebb lett”, s ez az első világháború
után csak drasztikusan világossá vált. A technika által radikálisan átalakított táj
közepén áll a „törékeny emberi test”, és a tudást, amire tapasztalati úton szert
tehetne, azonnal megcáfolja az a történés, melyben benne áll.
Egészen új-forma szegénység tört a technikának e roppant kibontakozásával

az emberiségre. És ennek a szegénységnek csak a fonákja, a visszája az a szo-
rongató eszmegazdagság, mely az asztrológia és a jóga-bölcselet, a Christian
Science és a kiromantia, a vegetarianizmus, a skolasztika és a spiritizmus újjá-
éledésével az emberek közé […] költözött. Mert itt nem az igazi újjáéledés az
eredmény, hanem csak galvanizálás. (738)
Benjamin világossá teszi, hogy a tapasztalat szegénysége és a zavaros „eszme-

gazdagság” mint erre adott válasz nem új keletű, és így jut el egy rá adott másfaj-
ta, igazabb válasz kibontakozásának felismeréséhez és vázolásához:
S hogy hova vezet, ha tapasztalatot színlelünk vagy orzunk, megmutatta már a

stílusok és világnézetek borzadályos zagyvaléka a múlt században; túlságosan
is ahhoz, hogy szégyellnünk kellene szegénységünk beismerését. Igen, vall-
juk csak be: Ez a tapasztalatszegénység nemcsak a magánjellegű, de az em-
beriség-szintű tapasztalatok szegénységét is jelenti. S ezzel – újfajta barbársá-
got. […] Azért mondjuk ezt, hogy a barbárság új, pozitív fogalmát vezessük be.
14 A „szüntelenül megújuló bios”, ahogy Pott fogalmaz; Pott, Poetiken, 370.

Mert hová juttatja a tapasztalatszegénység a barbárt? Oda, hogy: kezdje elölről;

kezdje újra; érje be kevéssel; konstruáljon abból a kevésből, amije van”.15
Tehát egyfelől galvanizált eszmegazdagság, mely bármely idegen hagyománytól a

spiritizmusig mindenféle metafizikai töltetet föllelve „színlel” „tapasztalatot”, más-
felől konstruálás a „kevésből, amije van”, az alapvető újrakezdés igényével: a kor-
ban ez a két egymástól gyökeresen különböző válasz a tapasztalat szegénységére.
Ilyen rátekintésben, ha elnagyoltan is, de megállapítható, hogy Rilkét egyik
válaszirány sem hagyta érintetlenül. Ezért is lehet, hogy Rilke több korszakának
műveit máig olvassák az élet minden titkaiba beavatott tanító ezoterikus útmutatá-
saként, ugyanakkor a modern költészet egyik legmerészebb és leginvenciózusabb
kísérletezőjeként is újabb olvasatokat hív elő. Befogadástörténetének ez a kettőssé-
ge a Szonettek Orfeuszhoz ciklusára is áll, sőt talán kitüntetetten. De a kétféle válasz
egymással összeegyeztethetetlen: a tapasztalatszegénységet nem lehet egyszerre az
újrakezdés kiindulópontjának megtenni és gazdagságot színlelve elfedni.
Az érzéki tapasztalat szegénységének tapasztalata, amelyet az I. 13 szonett
előfeltételez: ez a vers ízlelés-témájának igazi történeti indexe. A tapasztalat-
szegénység kontextusa éppen ezért a Szonettekben kétségkívül jelenlevő életre-
form-téma mélyebb megközelítését teheti lehetővé. Nagyon is korszakspecifikus
törekvésnek mutatkozik, hogy az I. 13 szonett a beszéd és az ízlelés viszonyának
megragadása körül forog, mégpedig oly módon, hogy a költői beszéd mindket-
tőt deficiens állapotából látszik hivatottnak kiemelni.
Rilke költészetének az itt most Benjamin nyomán megragadott problemati-
kája, tulajdonképpen modernitásának kérdése, mely a vázolt kettősségben jelent-
kezik, természetesen nem ismeretlen a Rilke-kutatás számára, bár rendszerint
más módon vetődik fel, nevezetesen a Rilke esztétikai modernitása és szocioló-
giai antimodernizmusa közötti feszültségterhes viszony felől (mely sok más szer-
zőre éppúgy jellemző), ahogy erről Manfred Engel ír megvilágítóan és végső so-
ron e feszültség feloldhatóságát tételezve, hogy „a társadalmi modernizáció ne-
gatív következményeinek regressziótól mentes kritikáját” mutathassa ki Rilkénél.16
Ennek a roppant kérdésnek az újrataglalásáról itt persze nem lehet szó, de
legalábbis új szempontot kíván megközelítéséhez adni a benjamini „tapasztalat-
15 Walter Benjamin, Tapasztalat és szegénység, ford. Tandori Dezső = Uő., Angelus novus, Ma-
gyar Helikon, Budapest, 1980, 735–743, itt: 739 (kiemelések tőlem).
16 Rilke-Handbuch, 509. (Ugyanezzel a fogalmisággal pl. Sandra Pott is: „antimodernista indu-
lattal modern költészetet alkotni” [Pott, Poetiken, 371].)
szegénységre” tett utalás. Ennek a tapasztalatszegénységnek a távolabbi és filo-

zófiailag megragadható eredetét hozhatja közelebb, ha idézzük Benjamin korai
vázlatát Az eljövendő filozófia programjáról, ennek központi mozzanata ugyanis
a kanti tapasztalatfogalom kritikája. A „nyersen primitív és magától értetődő
tapasztalat” képzetéről van szó, amely „Kant szemében, saját kora horizontjának
megfelelően, az egyedüli adott, sőt az egyedüli lehetséges tapasztalatnak tűnt.
Ám ez […] a felvilágosodás tapasztalata volt”, mely „nem nagyon különbözött az
újkor többi évszázadának tapasztalatától. A világ legalacsonyabb rendű tapasz-
talatai […] közül való. Kant éppen a felvilágosodás konstellációjában fogott neki
roppant művének, ami azt jelenti, hogy szinte nullpontra redukált, jelentésétől
maximálisan megfosztott tapasztalaton végezte munkáját.” A kanti rendszer „a
zsenialitásig fokozta az ismeret bizonyosságának és igazolásának kutatását, s így
olyan mélységig jutott el, hogy az egy még csak eljövendő, új és magasabb rendű
tapasztalattal látszik összhangban állni”. „A kanti korszak tapasztalatának nem
volt szüksége metafizikára; történelmileg egyedül az volt lehetséges, hogy meg-
semmisítsék a metafizika igényeit, mert Kant kortársai csak gyenge és színlelt
igényt támasztottak a metafizika iránt. Tehát arról van szó, hogy a kanti tipológia
nyomán eljussunk a leendő metafizika prolegomenájához, és aközben szemügy-
re vegyük ezt a metafizikát, ezt a magasabb tapasztalatot.”17 – A felvilágosodás
és lényegében az újkor tapasztalata tehát egy szinte nullpontra redukált tapasz-
talat,18 ám létezik ennél magasabb rendű tapasztalat, mely maga a metafizika. Itt
17 Walter Benjamin, Az eljövendő filozófia programjáról, ford. Bence György = Uő., Angelus
novus, 8–10.
18 Ennek szemléltetésére idézhetünk Kant Antropológiájából néhány szigorúan pontos monda-
tot akár éppen az ízlelésről, melyek valóban nem más tapasztalatra utalnak, mint amilyen pl.
az ízlelés fiziológiájáról szóló 19. vagy 20. századi tudományos munkák tapasztalatfogalma:
„A külső érzékek érzeteit a mechanikai és kémiai befolyás érzeteire oszthatjuk föl. A mecha-
nikai hatást elszenvedő érzékek körébe a három magasabb érzék tartozik, a kémiai befolyás
alatt állókhoz pedig a két alacsonyabbik. Amazok az észlelés érzékei (felületileg), emezek az
élvezetéi (a bensőbe való bekebelezéséi).” Az ízlés „valamely szervünk (a nyelv, az íny, a garat)
abbéli tulajdonsága, hogy az evés-ivás során bizonyos föloldott anyagok által sajátlagosan
afficiáltathatik”. (Immanuel Kant, Pragmatikus érdekű antropológia = Uő., Antropológiai írá-
sok, ford. Mesterházi Miklós, Osiris, Budapest, 2005, 64, illetve 177.) Ugyanakkor az Ant-
ropológia egyik igen fontos, gazdag kifejtést igénylő mondatában Kant is az ízlelés és a beszéd
mély összefüggését állítja: „Nincs egyetlen más helyzet sem, amelyben érzékiség és értelem
egyetlen élvezetben oly hosszasan egyesülhetnének, és egyesülésük oly gyakran megismé-
telhető volna, éspedig úgy, hogy az tetszésükre talál, mint a jó lakoma jó társaságban.” (Uo.,
183.) Nála azonban az evés-ízlelés csak vehikuluma, eszköze a társalgásnak: „Az előbbiben
azonban nemigen látunk mást ilyenkor, csupán az utóbbi, a társaság élvezetes csevelyének
csupán jelezhetjük, hogy amit a fiatal Benjamin gondolkodása feladatául tűz ki,
meglepően közel áll a rilkei költészet egyik fő motívumához.19 Mert nem vitás,
hogy a Szonettek is olyan tapasztalatot kísérelnek szóba fogni, amely meghaladja
a felvilágosodás, az újkor „szinte nullpontra redukált”, metafizikailag súlytalan
tapasztalatfogalmát. Bár ezzel kétségkívül a modernitás egyfajta kritikai korrek-
ciójáról van szó, ez nem a felvilágosodás előtti episztémébe visszakerülő gondol-
kodás. Ettől megóvja nyelvi reflexiójának jellege és minősége is.
Ha most első közelítésben a tapasztalatszegénység kérdése felől próbálunk
rátekinteni a versre, ez azért is kézenfekvő, mert a szonett utolsó sora „tapaszta-
lat”-ról szól, ekként generalizálva az ízlelés kérdését, és mert előtte az ízérzetet –
melyet nyilvánvalóan valamilyen mélyebb értelemben nevez tapasztalatnak (ez
ugyanis „Fühlung” is: érzés, mely nemcsak érzéki, hanem szellemi benyomá-
sok befogadása is lehet)20 – rejtélyesen kétértelműnek, kettős vonatkozásúnak,
ugyanis egyszerre nap- és földszerűnek nevezi, ezzel pedig – ebben minden kom-
mentátora egyetért – az első versszak képéhez kapcsol vissza, ahol a gyümölcs
„halált és életet beszél”; ez pedig arra utal – így olvassák a Szonettek és a rilkei
önmagyarázatok kontextusában –, hogy az ízlelés érzéki tapasztalata egyben ha-
lál és élet „kettős birodalmának”21 megtapasztalása is, egyfajta kommunikáció a
holtakkal is. Így tekintve egyfajta spiritizmus és ezoterikus tan artikulálódnék
a versben. – Ugyanakkor a vers, az iménti értelmezéssel igencsak ellentétes moz-
gást mutatva, egyrészt meglehetősen pontos mondatokban beszél az ízlelésről,
másrészt az elsőre homályos értelmű „beszélés”-ről szóló mondat után tovább-
viszi és összetett módon reflektálja a nyelv kérdését. Tehát egy bizonyos, zavarba
ejtő kettőség itt is megjelenik Rilkénél: egyfelől a modernitáskritika (mely itt
segédeszközét.” (Uo. – De Kantot idéztünk: a megfogalmazás megengedi, hogy ennél többet

lássunk „az előbbiben”, és így mintegy meghív – akár egy jó „házigazda” [Uo.] – az erről való
gondolkodásra.)
19 Ha mégoly szédítő is, Benjamin itt csupán megidézett programja filozófiai program, me-
lyet később sem vetett el, csak továbbgondolt és átalakított, ahogy ezt idézett későbbi esszéje
is példázza. – A benjamini tapasztalat-metafizikához (mely nem metafizikai tapasztalatról
szól, mintha csak Kanttal szemben Swedenborgot preferálná) Rilkének persze közvetve sincs
köze; még úgy sem, hogy 1915-ben kapcsolatban állt a fiatal Benjaminnal, aki egy levélben
éppen tervezett Kant-megbeszéléseket említ, és hogy ezekre Rilke is hivatalos volt. Lásd erről
Peter Fenves, „Über das Programm der kommenden Philosophie” = Benjamin-Handbuch. Le-
ben – Werk – Wirkung, szerk. Burkhardt Lindner, Metzler, Stuttgart, 2011, 137.
20 Lásd a Fühlung címszót: Jacob und Wilhelm Grimm, Das deutsche Wörterbuch, IV., 423. ha-
sáb.
21 „Doppelbereich”: a Sonette an Orpheus I. 9-ben; valamint lásd különösen a közvetlen kont-
extust jelentő I. 14 szonettet.

tehát az érzéki tapasztalás előfeltételezett elszegényedettsége felől jelentkezik)

mégiscsak regresszív mozdulatokkal jár együtt (egyfajta spiritizmussal, ezoteri-
kus tanítással), másfelől azonban a kísérletezés nyitottsága jellemzi, és ebben ott
az egészen újra, a még-sohasem-voltra irányuló vágy.
Különös kettősség ez. Egyfelől olvasható a vers úgy, mint amely egy ezote-
rikus tudás közvetítését hordozza – és így olvasva a vers egy elképzelt jelenet
színrevitele: egy beavatásé, a misztagóg lírai én a beavatandókat szólítja meg
és fel a követésre (és így olvasva utolsó részének felkiáltás-soraiban a megfelelő
transzállapot nyelvi megnyilatkozásába fut ki). Másfelől olvasható úgy, hogy a
tapasztalásra és nyelvre vonatkozó kérdést adja elő dramatizált formában – és
így olvasva a vers egy a kérdést megelevenítő nyelvi kísérlet (és utolsó részében
szavakat mérlegel, egy hangsúlyosan konstruált, aszintaktikus szerkezetben).
Amilyen mértékben a vers korábbi értelmezései nem mentek bele eléggé
a nyelvi kísérletbe mint olyanba, amelyet a vers aktuálisan végrehajt, olyan
mértékben nem követték a vers alapvető kérdéseket megnyitó mozgását, és így
végeredményben minden érzékeny poétikai észrevétel ellenére egy tanító be-
szédeként olvasták, és a vers közvetítette feltételezett tanítás parafrazeálása felé
tendáltak.
A vers elsősorban – úgy tűnik, zavartalanul – derűs hangneme miatt lehet
a ciklus egyik gyakrabban idézett darabja; és mert a ciklus egészétől függet-
lenül is olvasható, ami annak nem minden darabjáról mondható el. A ciklus
Orfeusz alakja körül bontakozik ki, és a vele közvetlenül vagy közvetve össze-
függő motívumok sűrű hálózatát alakítja ki, így a ciklusban kevés olyan vers
akad, mint az I. 13, amelynek Orfeusszal való közvetett motivikus kapcsolata
is alig tapintható ki. Ámbár az, hogy a gyümölcsök életet és halált beszélnek, a
verset egyszerre elvont és tárgyias pontossággal írja bele a ciklusban létrejövő
Orfeusz-mítoszba; és a beszéd, mondás, megnevezés tematizálása is a ciklus
orfeuszi kérdéskörébe írja vissza a verset, még ha ezt oly módon teszi is, hogy
ez a poetológiai reflexió nem azonosítja magát jellegzetesen orfeusziként (sőt,
poetológiai reflexióként sem feltétlenül).
Első pillantásra a vers elemi és mindenki számára közvetlenül hozzáférhe-
tő témája könnyen azonosítható. A vers az ízlelés, érzéki tapasztalás dicsérete.
Különösebb értelmezői erőfeszítés nélkül és a Szonettek kontextusa nélkül is be-
látható, hogy mi a jellegzetes ebben a dicséretben: az, amit, ha így olvasunk, a
ciklus egyik meghatározó ezoterikus tanításaként azonosíthatunk: élet és halál,
élők és holtak kettős birodalmának egysége, továbbá a költői tételezés, hogy ezen
egység megismerhető az érzéki tapasztalásban. A dicséret – különösen a kései
Rilkére oly jellemző módon – egyúttal felhívás is a létezés reformjára, arra, hogy
még a legelemibb érzékelésben is, pl. egy gyümölcs megízlelésében, a lét egészét
tapasztaljuk meg: ennek a lehetőségét állítja, e lehetőség megragadását követeli,
és ígéri is, amennyiben a vers magát mint ugyanennek sikeres végrehajtását viszi
színre – a vers végének ujjongása egyszerre ünnepli a már az ízlelés érzéki szint-
jén megváltozott létezést és önnön sikerült voltát. Orfeuszi költemény, mely a
létezés orfikus átváltoz(tat)ását tematizálja, követeli és hajtja végre példaszerű-
en. – Úgy tűnik, könnyed remeklés, ugyanakkor csaknem észrevétlenül a leg-
súlyosabb kérdésekbe vág bele. Ez az értelmezők figyelmét természetesen nem
kerülte el, de a szonett derűs és a saját feladványának („Merjétek mondani…”)
sikeres megoldásával látszólag tökéletesen uralt kifutása könnyen feledtetheti
a versből felmerülő kérdéseket. Tökéletes: az „itteni” eviláginak mint annak a
dicsérete, amely egységben áll a másik láthatatlan felével. A kései Rilke költői
programjának beteljesedése: egyszerre sikerült dicséret és a dicséret sikerülése
fölött ujjongó megszólalás, mely egyben igazolása is a sikernek és így a prog-
ramnak is. Duplán igazolt program. Bizonyára ezért idézik viszonylag gyakran.
A programatikus versként felfogott szonett sikerültsége és az életreform-törek-
vés költői megvalósítása teheti vonzóvá. A költészet itt olyan egységet és oly mó-
don tár fel, amely és ahogy a modern tudat számára végérvényesen elveszettnek
tűnt. A verset így értelmező interpretáció meggyőzi magát jól sikerültségéről, és
meghosszabbítja a vers örömhírét a nagy egységes egészről, s teheti ezt elégedet-
ten, hiszen végső soron az élet költői ünneplését viszi tovább.
Csakhogy eközben nemcsak a közepén álló zavarba ejtő „Merjétek” felszó-
lítás sikkad el22 – melynek olvasását a későbbiekben itt nem takarítjuk meg –,
22 A versnek ebbe a formailag is kitüntetett mozzanatába, mely hangnemében is egyfajta törést

hoz, igazán egyik eddigi értelmezése sem ment bele. Ez önmagában is különös, de még inkább
az, ha figyelembe vesszük, hogy a merés, merészség, merész tett (wagen, Wagnis, gewagt) a
kései Rilke költészetének egyik meghatározó motívuma, mozgatója: egyrészt merész poétikai
kísérletek soráról van szó, másrészt ez a sokrétű önreflexiókban gazdag költészet nem mulasz-
totta el a merészséget és ezt úgy is mint nyelvi és költői merészséget tematizálni, mégpedig
számos szövegben, nem csak a Heidegger által értelmezett versében. (Lásd Martin Heideg-
ger, Wozu Dichter? = Uő., Holzwege, Klostermann, Frankfurt am Main, 1980, 265–316. He-
idegger, Költők – mi végre?, ford. Schein Gábor = Uő., Rejtekutak, Osiris, Budapest, 2006.
233–278.) Heideggert, amennyire látom, máig nem követte a Rilke-filológia a merés-mozza-
nat kiemelésében, mint ahogy átfogó Rilke-értelmezésével is kevéssé vetett számot, ahogy erre
már de Man is utalt, és észrevétele ma is érvényes lehet. Lásd erről Szabó Csaba, Rilkes Wagnis
in Heideggers und de Mans Interpretation I. = Germanistische Studien XI., szerk. Harsányi
Mihály, Eszterházy Károly Egyetem Líceum Kiadó, Eger, 2018, 129–142.
hanem megrövidül az a nem kevésbé központi és döntő kérdés is, hogy a nyelv
milyen viszonyban áll az ízlelés érzéki tapasztalatával. Ez utóbbi kérdés felől kö-
zelítsük meg újra a vers egészét.
Az ember történetének lehetséges olyan értelmezése, mely szerint az érzé-
kelés és a nyelv, a nyelv mint az ízlelés szerve és a nyelv mint a beszéd szerve
kibékíthetetlenül konkuráló viszonyban állnak egymással. A nyelv mint logos
elnyomja az érzékelést, az érzékelés nem fér össze a logos rendjével, ez utóbbi
számára az érzékelés a konfúzió, a zavarosság szférája lesz és marad.23 Rilke
poétikailag fölöttébb összetett, experimentális modern szonettjében azonban
összeférhetőnek és összebékültnek látszik egymással a nyelv és az ízlelés. Ha
a vers követeli a nyelv és érzékelés közötti egység megvalósítását, akkor ezzel
előfeltételezi a kettő közötti hasadás tapasztalatát. Merészsége első pillantásra
abban áll, hogy ezt a hallatlan horderejű követelést, mely mintegy az ember ere-
dete, emberré válása felől fakad fel,24 nemcsak a megszólítottakkal szemben,
hanem mindenekelőtt magával szemben támasztja: és eleget is látszik tenni saját
követelésének, benne egymással összebékültnek mutatkozhat a logos nyelve és
az ízlelés. Hogy ez sikerül, annak tétje maga „óriási” (a vers utolsó szavával élve).
Nem kevesebbet ígér, mint hogy bizonyos módon képes megszüntetni az em-
berben húzódó metafizikai hasadást: eléri logos és physis, ész és természet, nyelv
és nyelven kívüli, szellem és anyag, halál és élet egységes egészként való emberi
megtapasztalását. Hogyan sikerülhet ez?
Egyrészt e sikerülés felé terel már a vers szcenikája, mely mintegy egymásra
úsztatja, összefolyatja a beszélést és az ízlelést. A nyitó gyümölcs-sorolásával,
mely egy hétköznapi beszédszituáció nyitottságát is megidézi, valamint egyút-
tal és főként egy virtuális közösség megszólításával („ti”, „Olvassátok”, „Merjé-
tek”) az élőbeszéd szuggesztiójával él. Ezáltal egyszersmind szuggerálja, hogy
szóródó („…”, „…”), grammatikailag változatos mondatait narratív szekvencia-
23 Lásd erről Michel Serres, Die fünf Sinne, ford. Michael Bischoff, Suhrkamp, Frankfurt am
Main, 1993, 203–314. Serres pl. így fogalmaz: „Az ízlelés a szavak narkózisában alszik. / Az
ízlelés – elnyomva, mert túl közel van a beszéd nyelvéhez, túlságosan hasonlít hozzá és kon-
kurál vele – csak ritkán jut nyelvi kifejezéshez, és ha mégis, akkor olyan nyelven, amely neve-
tést fakaszt, amelyen nevet a száj, mintha a beszéd nyelve nem hagyná szóhoz jutni. Az egyik
száj elűzi a másikat, a beszéd szája kizárja az ízlelés száját, kiűzi a diskurzusból” Uo., 206.
24 Serres is emlékeztet erre az etimológiailag szavatolt összefüggésre: „Kicsit túl gyorsan felejtik
el, hogy a homo sapiens először is azt jelöli, akinek saporja, íz(le)lése van, aki az íz(le)lést
megbecsüli és keresi, akinek fontos az ízlelés érzéke, az ízlelő állat, és csak ezután jelöli azt,
aki ítélőerő, értelem vagy bölcsesség által emberré vált, vagyis a beszélő embert” Uo., 207.
ként olvassuk egybe: mintha egy aktuálisan kibomló közösségi ízlelés, kósto-
lás jelenetét mesélné el helyben (ezen a szimbolikus alma-vacsorán a lírai én
ülne középen). Ez annyiban lehetetlen, hogy az ember vagy ízlel, vagy beszél.
De a beszéd kihagyásai („…”, „…”), szakadásai kezdettől fogva arra a lehetsé-
ges olvasatra utalnak rá, hogy a beszéd az ízlelés mozzanatai mellett, azokkal
váltakozva bontakozik ki mondatról mondatra. Így tehát szakadásai az ízlelés
időközét iktatják a beszéd idejébe – vagy az ízleléssel párhuzamosan zajló be-
széd fikciójáról van szó. Az egész kompozíció mindenképpen beszéd és ízlelés
egyidejűségének színrevitele. Másrészt két megízlelésről beszél (a gyermekéről
és a jelenetben részt vevőkéről), de már előbb kijelenti, hogy a megízlelt maga
„beszél”. Elsősorban ez a fordulat szavatolja, hogy a lét (halál és élet, gyümölcs)
és a nyelv teljes összhangban vannak. A vers egyszerre tételezi az egész lét nyel-
viségét és a nyelv egységes egész-létét. Ugyanis ahogy a létezők (példaszerűen a
gyümölcsök) beszélnek, azaz materialitásukban közlik önmagukat és önmagu-
kat közölve a lét egészét, ennek nyelvi lényegét, azaz tiszta közölhetőségét közlik
(az ízlelő gyermek arcának olvasásáról szóló mondat egyféle értelmezésében ezt
jelentheti), úgy az emberi nyelv is illeszkedik a lét végtelen közölhetőségének
mozgásába, hiszen ez minden egyes mozzanatból (például az ízlelésből) felsza-
badítható, bármely pillanatban aktualizálható (ezt példázná a szonett szextett-
je).25 Ilyen értelmezésben a (még nem beszélő) gyermek arcjátéka ugyanúgy
univerzálisan olvasható, mint a már beszélők ízlelés-tapasztalatának mondá-
sa. A gyermek ízlelésének és a beszélő ember ízlelésének közvetítése között
nincs lényegi különbség, a lét közlődésének ugyanabba a mozgásába tartoznak.
Az egyéni ízlelés szinguláris tapasztalata, vagyis a létezés bármely részmoz-
zanata a nagy egységes egész közvetettségébe, azaz közölhetőségébe tartozik,
ezért mondható – ezért merni mondani nem más, mint visszatalálni az egész
mozgásába. Ez az értelmezés azonban, ha képes is jótállni magáért, elsúlytala-
nítja a „merés” mozzanatát, hiszen nélküle is teljes a „mondásra biztatás” értel-
me: „mondjátok, mert bizony mondom: mondható”.
De a vers közepén a „merjétek” szó áll, és akár egy mérleg nyelve játszik.
Nem kevesebb fordul meg rajta, mint a lét(-nyelv) és az emberi nyelv egyensú-
lya, egységük kérdése. Ezért újra és újra mérlegre kell tenni a verset, részmoz-
zanatait és egészét.
25 Vö. ehhez a nyelvértelmezéshez (melyet e szonett nem megversel és nem kifejez, de amely
konstitutív módon jelen van benne): Benjamin, A nyelvről általában és az ember nyelvéről =
Uő., „A szirének hallgatása”, ford. Szabó Csaba, Osiris, Budapest, 2001, 7–22.
Teljes alma, körte és banán, / egres …
Hogy jobban lássuk a vers nyelvi-retorikai összetettségének fokát, jellegét,

intenzitását, vegyük szemügyre közelről a nyitását. A verset az ízlelés érzéki
tapasztalatának ünneplő dicséreteként olvasva a nyitó sorolást egyértelműen
evokatív megnevezésként értjük. Így a sorolás a gyümölcsökre való konkrét
rámutatást viszi színre. Sorolásuk maga is a tobzódó érzéki gazdagság szug-
gesztiója. Ámde a vers szavakból, nem pedig gyümölcsökből áll. A sorolás az
érzéki konkrétsággal egyidejűleg a nyelvi absztrakció megjelenése is. A sorolást
a „gyümölcs” fogalom irányítja, így nemcsak többé-kevésbé konkrét termé-
sekre mutatnak a szavak, hanem ugyanakkor példák a gyümölcsre.26 A sorolás
mint olyan esetleges, és vég nélkül folytatható volna. A megszakadó sorolást
nyelvi sajátságok rendezik: az ábécé-rend éppúgy felsejlik (Apfel, Birne…),
mint hangalaki mintázatok (Birne, Banane, -beere vagy az a-e ismétlődés: Ap-
fel, Banane, Stachel). Ahogy a vers e nyitó pontján eldönthetetlennek látszik,
hogy konkrét rámutatásként vagy puszta példákat említő sorként olvassuk-e
a sorolást, úgy szinte észrevétlenül máris beavat alapproblémájába, az érzéki
tapasztalat és a nyelv közötti kapcsolat kérdésébe.
A sorolt köznevek gyümölcsökre vagy önmagukra mint szavakra mutatnak
rá? A sorolás pontról pontra jelzi nyelvi elrendezettségét. Az elején egy különös
jelző áll („Voller”, „Teljes”), az „és” középen állva szokatlanul töri meg és tagolja
a sorolást, a végén pedig egy összetett szó: „Stachelbeere” („egres”), szó szerint
szúrós „tövisbogyó”, mely nem csak mint összetett szó szúr ki a sorból. (Tövisei
közvetlen fogyasztásának veszélyére, netán ehetetlenségére figyelmeztetnek, s
nyersen fogyasztva köztudottan nem igazán jó.) De nemcsak sor eleji helyzete
és az őt követő három pont emeli ki e szót (a szónak és a jelölt bogyóknak ös�-
szetettségét): a németben a „Stachelbeeren austeilen” szófordulat annyit tesz:
sértő vagy gúnyos szavakat szólni valakinek;27 olyan fordulat tehát ez, amely-
ben az egres-bogyók a szavak metaforái, mégpedig az adott, kiosztott szavaké.
De az itt felsorolt négy mind olyan gyümölcs, melyekkel a német nyelvben (is)
26 Ezt a kettősséget és a sorolás olvasásának eldönthetetlenségét e ponton (valamint további

ehhez kapcsolódó kettősségeket a vers beszédmódjában, főként a „Merjétek” felszólításban),
amennyire látom, leginkább Ammelbruger vette észre, és próbálta meg értelmezni rövid
kommentárjában: Ammelburger, I. m., 69–71.
27 Grimm, Das deutsche Wörterbuch, XVII., 390.
vannak olyan mondások vagy szófordulatok, ahol figurális értelemben szere-

pelnek vagy éppenséggel a szó metaforái.
A kezdő szintagmában („Voller Apfel”) egyrészt semmi meglepő nincs lát-
szólag, másrészt az első szót a vers egészének ismeretében könnyű akár progra-
matikusan is olvasni – mint tette csaknem összes értelmezője –, hiszen a vers-
ben az érzéki tapasztalat „teljességéről” volna szó, mely önmagán túli teljességre
mutatna; Rilke tanítása ugyanis e versben is az volna – mint véli a „teljes Rilke”
számos levélbeli önmagyarázó megjegyzésére támaszkodó legtöbb értelmező-
je –, hogy az érzéki tapasztalat nemhogy nem megbízhatatlan és nyelvileg be-
foghatatlan, hanem maga az egységes metafizikai teljesség megtapasztalásának
lehetősége. A „teljes alma” kifejezés azonban németül sem olyan hétköznapi,
mint pl. az „egész alma”; és mint ilyen éppenséggel idézet is lehet, mégpedig
Nietzsche Zarathustrájából.28 Idézetként pedig – ahelyett, hogy konkrét rámu-
tatás volna – már ez a nyitó szintagma is a saját nyelvi megalkotottságára mutat
rá. Továbbá, ha a versszöveg nemcsak szuggerálja, hanem első szavától kezdve
folyamatosan el is idegeníti azt a lehetőséget, hogy konkrét rámutatásként ol-
vassuk, és a szavak e sorolásban magukra mint szavakra is ráirányítják a figyel-
met, akkor elidőzve náluk mint gyümölcsök (növények) neveinél latin neveik is
felmerülnek; az önkényes rendszertani elnevezéssel a sor: Malus, Pyrus, Musa,
Ribes uva-crispa (grossularia)… Véletlen-e, hogy jól hangzó, csaknem mágikus
sorolás ez is? – Mindezzel már elég messzemenően bepillantottunk a természe-
tesnek ható gyümölcs-sorolás nyelvi, kulturális és történeti kötöttségeibe. (Több
kommentár utalt már rá, hogy az első sor gyümölcsei Paula Modersohn-Becker
csendéleteire emlékeztetnek, melyeket Rilke neki szentelt hosszú Rekviem-ver-
se29 is felidéz; anélkül utaltak rá, hogy ennek az életrajzi alapú és kulturális uta-
lásnak itt a konkrét poétikai vonatkozását megfontolták volna: azt, hogy ez ke-
resztezi és megtöri a sorolás evokatív jellegét és így az ábrázolás mimetikus elvét
is.) A latin nevekkel a növényrendszertanra tett utalás rámutat arra is: annyiban
is meglehetősen különböző termésekről van szó, hogy máskor érnek, más az
28 Friedrich Nietzsche, Also sprach Zarathustra, de Gruyter, Berlin – New York, 1988, 235.
Ugyanezen fejezet (Von den drei Bösen) beszél, szintén az elején, mérlegről és a világ mérlege-
léséről, és képzi a „Wäger” (mérlegelve megmérő ember) neologizmust, ezzel is hangsúlyossá
téve a mérleget. A kései Rilke költészete többszörösen reflektál a mérleg (Waage) és a merés
(wagen) összefüggésére, a merés motívumát pedig a Szonettek egyik darabjába (II. 24) a „Wa-
ger” (merészelő ember) neologizmussal írja bele.
29 Rilke, Requiem für eine Freundin, Rilke, Egy barátnőm emlékére, ford. Szabó Ede = Uő.,
Versek, Ictus, Szeged, 1995, 326–333.
idejük. Az egres latin nevében a grossularia éppen az éretlenségre utal. Másrészt

a Grimm-szótárt is gyakran tanulmányozó költő a „Birne” (körte) címszó alatt
az érésről szóló idézeteket találhatott, ahogy a német nyelvben számos, körté-
vel kapcsolatos közmondás az érésről és érettségről szól. A Grimm-szótár rö-
vid körte-címszava egy hátborzongató gyakorlatot is megemlít („a kínzásnak
alávetett ember szájába egy fából készült körtét szoktak dugni, hogy megaka-
dályozzák a kiáltozását”), és utána egy különösen erős Jean Paul-idézetet hoz:
„mivel az eskü vasból való körtéjét levették nyelvükről és kivették szájukból”.30
Ezeknek annyi köze van témánkhoz, hogy drasztikusan jelenítik meg azt, ami a
Rilke-vers számára is döntő vonatkozás: a gyümölcs a szájban és a beszéd nem
lehetséges egyidejűleg, de a kettő közelsége drámai lehet. Az tehát, hogy más az
érési idejük a felsorolt gyümölcsöknek, egyrészt megint máshogy mozdítja ki
a gyümölcssort a természetes egymásmellettiségből, másrészt éppen ezért an-
nál hangsúlyosabb a sorolásban való, azaz nyelvileg létesített egyidejűségük. Így
közvetve megjelenik már a vers első egységében az időbeliség és az egyidejűség
kérdése, mely tehát először is nyelv és ízlelés egyidejűségének problémájaként
határozza meg alapvetően a vers konstitúcióját.31
A verset nyitó sorolás mint sorolás az esetlegesség és az elvileg vég nélküli
szám alakzata (hiszen ezt is jelzi a három pont a végén), de ez nem zárja ki a
sorolás komponált jellegét. S mindez együtt sem zárja ki, hogy a gyümölcsnevek
sora ugyanakkor konkrét rámutatásként is olvasható. Ez az egyszerű, aszintakti-
kus nyelvi egység tehát egyaránt rákérdeztet önnön nyelviségére és egységére is.
A vers rendkívüli retorikai-poétikai összetettsége megmutatkozik már első egy-
szerű egységében, mégpedig olyan komplexitásként, amely reflexív, és önmagát
egyszerre képes fokozni és határok közé fogni, mérsékelni. A pályája során reto-
rikai és poétikai eszközeit – mint minden olvasója tudja – virtuóz gazdagságban
kibontakoztató Rilke a Szonettekben új szintre lép. Totalizáló és azt megkérdője-
lező alakzatok egymásra-íródása hallatlan mozgásokat indít el benne.
30 Grimm, Das deutsche Wörterbuch, II., 40.

31 És a banán, korábbi latin elnevezése Linné nyomán: Musa sapientum, „a bölcsek múzsája”.
E bármennyire véletlenszerű, de költői latin elnevezés itt ismét a sapiens és a sapor (íz, íz[le]
lés) összefüggése miatt említendő. – Ha meglepő volna az egyszerű gyümölcsnevek e réteg-
zett nyelvi vonatkozásait játékba hozni, pár szót ennek kapcsán. Rilke értett a legendakép-
zéshez is: tőle tudjuk, hogy a szonettciklus 55 verse alig két hét alatt született, ami elképesztő
alkotáslázat feltételez. De hihetünk Rilkének; ez azonban nem zárja ki azt, ami magától érte-
tődő: a figyelem és az intellektus kivételes iskolázása előzi meg a verseket.
Először is: kérdés marad, hogy az esetleges és elvileg vég nélkül folytatható
sorolás milyen viszonyban áll a teljesség igényével,32 melyet a vers támasztani
és beteljesíteni látszik, jóllehet különös – és ráadásul két külön sorozatnyi – so-
rolásba fut ki, vagyis paradox módon puszta sorolások kerekítik teljes egésszé.
Ez mind halált és életet beszél / a szájba …
Szükségszerű tehát, hogy deiktikus elemmel folytatódik a vers: „Ez mind halált
és életet beszél”. Mert kétértelmű marad: „Ez mind”: a gyümölcsök vagy e sza-
vak. A gyümölcsök beszélnek – vagy a szavak. A gyümölcsök szavak. Ennek a
totalizáló metaforának a jegyében indul hát a vers. De mivel mindez, a gyümöl-
csök és a szavak is a szájban vannak, mely ízlel vagy beszél, oly módon fejlik ki a
metafora, hogy összesűrítése és szétbomlasztása közt oszcillál a vers. A vers sze-
rint a gyümölcs a szájban felfakad, folyik, szétfolyik, ízekre bomlik, feltárja ma-
gát, adja magát, hirtelen föllelteket ereszt magából szabadon. Ezt nevezi a vers
második mondata így: „halált és életet beszél”. Míg ez a mondat először a beszéd
konstatív funkciójára látszik utalni – hogy mit jelent a gyümölcsök beszéde –,
addig az, ami a gyümölccsel a későbbi leírás szerint a szájban történik, beszédé-
nek performatív funkciót tulajdonít, vagyis: halált és életet beszélni annyi, mint
azt tenni, adni.33 A gyümölcs-beszéd performanciája: „halál és élet”. Hogyan?
Egyszerre halált és életet? Mert vagy úgy olvassuk, hogy az „és” itt azt jelenti:
„vagy”, vagy pedig „és”, tehát az egységüket fejezi ki a fordulat: halál és élet egy
nagy egésznek a része, ekképp pedig a „halál és élet” fordulat egy hendiadyoin:34
a kettő egyet jelent, egyidejűleg van. Egyidejűségük pedig, e „beszélés” perfor-
matív értelmében, csak úgy gondolható el – különösen mivel „halál és élet”, nem
pedig „élet és halál” szerepel a fordulatban –, hogy átváltozásra, újjászületésre
utal a fordulat. Prózaian és konkrétan (itt a banalitás és a mélyértelműség igen
32 Vö. de Man, Antropomorfizmus és trópus a lírában = Uő., Olvasás és történelem, 2002, 369–
394, különösen 380–381, illetve 391.
33 A nyelvnek ez a lehetséges alapvető performanciája a történelem és a mindennapi tapasztalat
szerint is, még ha szakadatlanul elrejtettségbe kerül is. A Rilke által is rajongva tanulmányo-
zott Hölderlin a Szophoklész-kommentárjaiban „halálosan faktikus” és „öldöklően faktikus”
szóról beszél („tödlichfactisch”, „tödtendfactisch”). Celan pedig a „halált hozó beszédre”
(„todbringende Rede”) emlékezik majd.
34 A vers értelmezői közül egyedül Mörchen azonosította a „halált és életet” kifejezést hendi-
adyoinként egy futó észrevételben, de anélkül, hogy vállalkozott volna az alakzat és a vers
retorikai olvasására. Mörchen, Rilkes Sonette an Orpheus, 138.
közel áll egymáshoz): amit megeszel és befogadsz, átváltozik (holt anyag és szer-
vesül, életre kel) és átváltoztat (új életet ad), újonnan von be a nagy egészbe.
A vers végső kifutásában mindenképpen azt szuggerálja, hogy enni (legalábbis
gyümölcsöt): transz, eksztázis, kozmikus esemény. De – és ennek a mozzanat-
nak a megragadásával már túllép a vers minden ezoterikán vagy banalitáson –
csak akkor, ha van ízlelés, vagyis a befogadásnak mint bekebelező mozgásnak
ez a megszakítottsága a szájban.35 Ez a megszakítás, ez az intervallum a versben
működő összes egyidejűség eredete és kulcsa, ide konvergál és innen fakad az
egész vers retorikája, mint egy ősmegosztásból, mely újabb alakzatokat hoz lét-
re, egy már mindig elérhetetlen egység alakzatait.
Az ízlelés se nem evés (bekebelezés), se nem már artikulált beszéd, hanem
részekre bomló és bomlasztó részesülés, minden közlés és közlődés köze. Időkö-
zének különös temporalitását a vers kifejezi, amennyiben úgy ábrázolja, hogy az
ízlelés történése egyszerre „lassú” („langsam”) és „hirtelen” („überrascht”: „meg-
lepett”). Az ízlelés a lenyelés előtti pillanat (akármennyi ideig tart is) – Kant
szavaival az étek fogyasztható és fogyasztandó voltáról való „jóslás” avagy „előre
ítélés” pillanata. Egy alig megragadható mozzanat, melyet tehát mint az ízlelés
alaptörténését Kant is egy bizonyos beszélésként ragad meg.36
35 A „kapunál”, ahogy Kant mondja. Kant, Antropológia, 66.

36 Kant szerint „az ízlelésnek […] kitüntető vonása, […] hogy előre, már a kapunál, ahol az
étkek a bélcsatornába betérnek, ítél arról, vajon javunkra válnak-e (die Gedeihlichkeit der
Speisen zum voraus beurtheilt); mert ez, mármint hogy javunkra válnak-e, üdvös összefüg-
gésben áll (wohl verbunden: jól [vagy: valószínűleg, bizonyára!] össze van kapcsolva) azzal
a kellemetességgel, amellyel ez a fajta élvezet szolgál, és amely meglehetős [tehát legalábbis
sosem tökéletes] biztonsággal jósolja meg (ziemlich sicheren Vorhersagung) a mondottakat
[vagyis az étek ehető, tápláló voltát]”. (Uo. – kiemelések tőlem.)
Az ízlelés tehát beszél: „jósol” és „előre ítél”, azaz dönt, és döntése imperatívusz: azonnal
cselekedtet. Ez egy azonnalisággal önbeteljesítő jóslat, rögtön végrehajtatja az ítéletet (lenye-
lés vagy kiköpés). Ez (többé-kevésbé direkten) döntés életre-halálra, bármennyire elfedetté
válik is az ízlelés történésének ez a rétege általában. Az ízlelés éppen a benne működő jóslat
beteljesítésének azonnalisága miatt alig megragadható pillanat – illékonyabb, mint amennyi-
re elillanónak mutatkozik az íz maga. Az ember esetében az ízérzékelésben működő biológiai
imperatívuszt felülírja az ízlelésben megjelenő jóslás és előre-ítélés, de ez nem válik le teljesen
arról, és azzal újra és újra egybeesni látszik. Az emberi ízlelésben nem a természet logosa
működik mint az ösztön tudása arról, mi ehető, mi jó táplálék, hanem egy jóslás és ítélés.
A természet parancsoló logosa helyén keletkezik az ízlelő nyelv reflexivitása, egy olyan köz,
melyet önmaga másika, azaz a beszélő nyelv próbál megragadni, neki tulajdonítva saját nyel-
vi cselekvését, mellyel időt létesít: jósol, előre ítél.
Az ízlelésben rejlő jóslás elillanó mozzanata a természet logosán repeszt apró rést, egy közt.
Amikor az ízlelésben, mert már ismert dolgot ízlel, mintegy felszabadul a jóslás mozzanata,
Ennek a pillanatnak, az ízlelés különös időközének a megragadása körül fo-

rog a vers. Ezért sajátos a jelenidő benne. Ezt a jelenidőt a kommentárok rend-
szerint úgy értik, hogy aktuális történést jelent, egy a lírai én által vezetett beava-
tó (és/vagy kísérleti jellegű) megkóstolás-jelenet jelen idejét. Egy ilyen jelenet
jelen idejéről azonban a szó szoros értelmében nem mesélhet aktuálisan a benne
részt vevő. A közelre mutató névmások (ez mind, ez) és a felszólítások aktuáli-
san végbemenő jelenetet szuggerálnak. Ha elsőre úgy tűnik is, hogy egy aktuális
történést vele egyidejűleg elmesélő beszéd jelen idejeként kell értenünk a vers
grammatikai jelen idejét, ez többféle módon megtörik. (És meg is kell törnie,
hiszen a képzelőerő itt, ha szinte észrevétlenül is, képtelenség imaginációjára
kényszerül, és ez volna hát itt a költészet: meghasítja a jelent, a pillanat gram-
matikáját – így kísérli meg újonnan elérni az érzéki tapasztalás jelenét.) Egyes
mondatok jelen ideje ugyanis sokkal inkább gnómikus jelen idő: „halált és életet
beszél”; „Messziről jön ez”. Ezek közelségében a felszólító mondatok is inkább
gnómaként működnek, semmint aktuális felszólításként: „Gyermek arcán olvas-
sátok azt, ha megízleli” (azaz kb.: Ha egy gyermek először eszik egy gyümölcsöt,
arcáról leolvasható az eredeti teljes íz-érzés); „Merjétek mondani, amit almának
neveztek” (vagyis: Azt merni kell mondani, mi az az íztapasztalat, amit pl. egy-
szerűen almának szokás nevezni). Egyetlen múlt idő van a versben: „Hol [ti. a
szájban] máskor szavak voltak, fölleltek folynak”. Egyrészt ez is lehet egy gnó-
mikus vagy ismétlődő jelen idő (azaz: ízleléskor addig fel nem fedezett dolgok
folynak a szájban, ahol egyébként szavakat formálunk – és itt a gnómaszerűség
felé terel a jellegzetes rilkei oxymoron is: „fließen Funde”); másrészt a mondatot
aktuális kijelentésként értve hangsúlyos benne a „waren” szó („voltak”), ám épp
ezáltal hallhatóvá válik homonimája: „Waren” – „Hol máskor a szavak áruk…”.
Márpedig legkésőbb Baudelaire óta a költő is tudja, hogy szavai éppúgy áruk,
áruvá lettek, mint a névvel és árral ellátott ennivalók.
Összességében tehát a vers grammatikai jelen ideje nem jelenthet egy egysé-
ges jelen időt – és éppen ezzel utal az ízlelés pillanatának különös időbeliségére,
időközére: azzal, hogy mondatról mondatra megtöri azt, amit grammatikája és
retorikája révén imaginál. Amit a vers beszél, az más, mint amit a lírai én beszél:
ez ugyan médium, de nem egy ezoterikus tudásnak, hanem a vers igazságának
akkor az éppen általa megnyitott köz kitágulhat (vagy bezáródhat, és akkor állati falásba hull
vissza); kitágulhat az ízlelés idő-köze, azaz önismétlő pillanatként lassúságot hoz létre; önma-
gát megszakítva képessé válik önmagában újabb közöket nyitni. Ebben a kitáguló idő-közben
egy másik logos lehetősége bontakozik ki a természet logosa mellett; olyan másik logos, mely
önmagától is különbözhet.
a médiuma. A versben az ábrázolás mimetikus vonását radikálisan keresztezi

a nyelviség reflexiója, de oly módon, hogy grammatikai-retorikai összetettsége
nem önmagáért valóan vet vissza a nyelv medialitására és ennek lehetőségeire,
hanem annak megközelítéséért, amiről beszél: az ízlelésről és ennek nyelvhez
való viszonyáról.
Nem lehet egyszerre ízlelni és beszélni: tehát a vers vagy egy aktuálisan vég-
bemenő ízlelés-jelenet egyidejű elbeszélésének különös fikciója („Ez mind”: a
gyümölcsök), vagy reflexiómozzanatok konstrukciója („Ez mind”: a szavak).
A középpontjában álló „Merjétek” felszólítás vonatkozásában pedig a kettősség
ez: vagy a beavatott lírai én mint autoritás biztatása a megszólítottak felé, vagy a
nyelvi reflexió új és önálló szintje (hiszen a mondás merését követeli, és így saját
mondásának merészségét is mérlegre teszi).
Ha a nyelv és az érzéki tapasztalat között konkurencia van (és ennek emblé-
mája az, hogy a kettő ugyanott, a szájban, pillanatról pillanatra egymást kizáró
módon történik), és a nyelv elnyomja, érzésteleníti az érzéki tapasztalást, akkor
ezt felismerve a költészet eljut ahhoz a vállalkozáshoz, hogy éneke kellős köze-
pén megszakítja és szétdarabolja magát, hogy felszabadítsa az érzéki tapaszta-
lást. A vers egyszerre idézi Orfeusz énekét és szétszaggatott testét.
Lassan névtelenné válik szájatokban?

Hol máskor szavak voltak, fölleltek folynak,
a gyümölcshúsból meglepve szabadultak.
Az ízlelés közben a „gyümölcshús” szétszaggatása a szájban: a versben ennek az

összetett szónak mint holt metaforának a feltörése. A gyümölcshúsból kiszaba-
duló, folyó „fölleltek” (leletek, feltalálások: „Funde”: se nem egyértelműen je-
lentők, se nem egyértelműen a jelentett) nem úgy vannak a „gyümölcshúsban”,
mint héjban a mag, mint jelentéshordozó jelölőben a jelentés. A „gyümölcshús”
szétzúzódva, folyékonnyá válva átváltozik azzá, amit tartalmazott, önmaga má-
sává. És ugyanígy a szó: nem jelentést hordoz, hanem folyamatos metamorfó-
zisban van, ahogy ízületek szabad mozgásaként van. – Frucht-fleisch: Flucht…
„(be)frei(t)”… (illékony ízmozzanatok, megszabadulva). És Fleisch-frucht: ez a
születendő (még beszélni nem tudó) gyermek metaforája, a más nyelv lehetősé-
ge. Mert ahol fölleltek voltak, ott szavak folynak.
Amit gyümölcshúsnak nevezünk, annak nincs neve, csak ez a metafora.
A „névtelenné válásról” beszélő kérdő mondatnak nincs alanya: mi válik lassan
névtelenné a szájban? Mi felel meg a száj vonatkozásában a gyümölcshúsnak?
Mi a száj névtelenje? A szájüreg névtelenje, melynek üregessége folyton változik,

és amely úgy viszonyul önmagához, ahogy a gyümölcshús is önmagához? És
ugyanígy viszonyulna a beszédhez a hiátus benne, mely hozzátartozik és artiku-
lálja, lehetővé teszi a beszéd folyékonyságát? Ez volna a beszéd ízülete, íze? Az íz
pedig, a gyümölcshúsé, az anyag ízülése, artikulációja?
„fließen Funde”: a fölleltek (megtaláltak, leletek) folynak: el- össze- és szétfoly-
nak, a megtalálás pillanatában máris föllelhetetlenek. Ami a megtalálás alapja, az
(el-, össze-, szét)folyik. Ez az oxymoronikus alliteráló szintagma egy olyan nyelv
nélküli történést (egy minden folyást megelőző, még iránytalan folyást) hivatott
megragadni, amely a vers szerint éppen a (más, új) nyelv keletkezésének alapja
kell legyen. Az oxymoront kifejtve mintha a szókapcsolat máris más nyelven be-
szélne, átfolyna egy másik nyelvbe: ugyanis a „Funde” a latin fundot, egyszerre
mindkét homonim igét idézi: egyrészt „alapot tesz, alapít”, másrészt „önt, folyóvá
tesz, olvaszt”. Ezek a „fölleltek” úgy adnak alapot az eljövendő más beszéd, más
nyelv számára, hogy a lehetséges alap elfolyásaként, szétolvadásaként léteznek.37
Gyermek arcán olvassátok azt, / ha megízleli.
Egyfelől lehet ez biztatás: olvassátok csak nyugodtan, hiszen a gyerek arcáról

leolvasható, amit felfog mint közlést, amikor az almát először megízleli. Le tud-
játok olvasni az arcjáték univerzális nyelvét: egyértelműen mint „halál és élet”
két- (vagyis itt: kettősen egy)értelműségének kifejeződését. S ha a gyerek arca
közvetlenül közli azt, amit az ízérzetben a gyümölcs közöl (oszt meg) vele, és ha
37 A „fölleltek” folyása, szétáradása kapcsán ismét érdemes Kantot idézni; az Antropológiában

ezt írja: „A testi érzékelés érzékeit először is a vitális (sensus vagus), valamint a szervi érzékelés
(sensus fixus) érzékeire oszthatjuk föl […] A hideg és a meleg érzékelése […] a vitális érzékre
tartozik.” Aztán a „lúdbőrzést” és a „borzongást” említi, mondván: „ha élet van benne, ez is,
az is átjárja a testet.” (Kant, Antropológia, 59.) Bár az ízlelés a szervi érzékelés érzékei közé
tartozik, megkockáztatható, hogy ezek közül leginkább az ízérzékelés megy át közvetlenül
vitális érzékelésbe, hiszen nemcsak ahhoz nyit utat, hogy az maga, amit érzékel, materiálisan
„átjárja a testet”, hanem ahogy a szájban fölleltek folynak, úgy az érzékelés – kettős (ízlelő és
beszélő) nyelvi érintettsége okán is – könnyen túlfolyhat a száj, a sensus fixus határán, sensus
vagus lesz (vagus, azaz szertebarangoló, csatangoló): „átjárja a testet” – mi több, Rilke verse
éppen azzal a képzettel is játszik, hogy az érzékelő testet átjárva még ennek a határán is túllép,
a kozmikusig („napszerű, földszerű”). – Függetlenül attól, hogy Rilke ismerte-e Kant Antro-
pológiáját és a sensus vagus kifejezést, a „fölleltek folynak” oxymoronja körül olyan mozgást
tár fel az ízérzékelésben, mely azt a sensus vagushoz közelíti, a vagust pedig a „wagen”-hez.
a gyerek arcát közvetlenül tudjuk olvasni, akkor azután ugyanúgy kellene közöl-
nie és olvashatónak lennie a nyelvi kifejezésnek is, amely az ízlelés tapasztalatát
szavakba fogja. Amennyiben az arc-olvasásra vonatkozó felszólítást azonnal ért-
jük, tehát biztatásként olvassuk, annyiban olvasva igazoljuk, hogy a nem-nyelvi
és a nyelvi kifejezés kontinuitása és egysége lehetséges, és ennek megfelelően
azok egyértelmű olvasása is. Önigazoló volta miatt jelentkezik kényszerítően ez
az olvasat. Ezt az egységet valójában a „halál és élet” hendiadyoinban működő
egyet-értés programozza, hiszen így olvasva ezt („halál és élet”) tekintjük a gyer-
mekarc-olvasás tárgyának.
Másfelől lehet ez szó szerinti felszólítás is: olvassátok, mert még nem olvas-
sátok, és nem azt, amit kell, és nem elég mélyen. Ez a felszólítás a meghökkentő
állítás („halált és életet beszél”) igazságának belátására és elfogadására hív fel – de
amennyiben felszólítás, annyiban nem biztos, hogy sikerül így olvasni az ízlelő
gyermek arcát. Ez utóbbi lehet áttetsző médium („transzparens”), de amire áttet-
szik, az kettős, kétértelmű („doppeldeutig”). Aminek olvasására a lírai én felszó-
lít, az egyszerre olvasható és lehetőség szerint nem olvasható. Így ez az olvasásra
felszólítás – éppen amennyiben felszólítás – az olvasásra és saját olvashatóságára
kérdez rá, és ezzel felfüggeszti az imperatívusznak való automatikus megfelelést,
amaz olvasás végrehajtását. Így ezt a felszólítást ízlelni kell, abban az értelemben,
ahogy az ízlelés pillanata különválik a táplálkozás imperatív láncolatából.
Az is csak első pillantásra egyértelmű, hogy mit kell olvasni: „Lest es”: „ol-
vassátok azt”: a „halált és életet”? Vagyis? Az olvasandó „es” nem transzparens
arra, amire utal, éppen ezért beíródik az olvasás imperatívuszának a közepébe:
„L-es-t es”. S ha az „es”-t a „halált és életet” („Tod und Leben”) kifejezésre kell vo-
natkoztatni, akkor az „-es-” éppen ezt az olvasandót mint alakzatot, vagyis ezt a
hendiadyoint teszi kérdésessé. (A „Tod und Leben” kifejezést mint hendiadyoint
az is megszakítja, hogy itt az „und” a „Mund” rímszavává válik.)
Ezzel együtt különösen feltűnhet, hogy a vers nem leolvasásra (ablesen)
szólít fel, hanem olvasásra. A gyermeknek nem annyira az arcáról leolvasni kell
valamit, hanem inkább az arcából olvasni. Ez pedig a megkövetelt olvasásnak
olyan mélységi dimenziójába bocsát, ahol az olvasás egyértelműsége elillan. Ami
a gyermek arcáról leolvasható, az nem egyéb, mint az áttetszősége. Éppen ezért
az arcából is olvasni kell. Egyszerre a gyermek arcjátékát mint áttetszőt olvasni és
azt, amire áttetsző: ezeket a vers látszólag egylényegűként és így univerzálisan ol-
vashatóként tételezi, holott az egyik transzparens, a másik nem. A vers a lét egy-
sége által szavatolt univerzális értelmezhetőséget és egy-értelműséget látszik té-
telezni, ugyanakkor ennek – szükségszerű? – nyelvi megtöréséről is tanúskodik.
Másfelől: a gyermeki arc áttetszőségének, transzparenciájának az azt olva-

só ártatlansága kellene, hogy megfeleljen, csak így tudná azt mint egyértelmű
közlést olvasni. Csakhogy ennek az olvasásnak a jelenete nem az eredendő
természetesség jegyében áll. „[H]a megízleli” („erschmeckt”): a német ige egy
először megkóstoló ízlelést fejez ki; ezzel egy a gyümölcsöt még nem ismerő,
azt megnevezni nem tudó, még nem beszélő (infans) gyermeket visz színre.
Neki tehát adják – mintegy kísérletképpen – az almát, „ha megízleli”: hogy
megízlelje. Ez pedig, valamint a kóstoló gyermek arcának megfigyelése egy be-
állított jelenetté merevíti a képet. Mintha a megfigyelő (az olvasásra felszólító
és a felszólított) a gyermek arcán keresztül kellene, hogy visszataláljon az első
megkóstolás ősjelenetéhez, azaz – hiszen a gyermek ártatlansága (hazudni
még nem tudó arca) ezt idézi – a paradicsomi jelenethez: tehát az első megíz-
lelés-kísérlet vagy -kísértés kísérleti felidézése ez.38 Minden ez, csak nem ter-
mészetes. De éppen így utal a vers arra: az emberi ízlelés abban áll, hogy nem
diktálja az ösztön egyértelműségével, mit kell ennie: ezért ízlel, azaz ízérzéke-
lése eredendően reflexív.
Az „Olvassátok” felszólítást az egész verset meghatározó kapcsolat köti
egybe a „Merjétek” felszólítással. A kettő ellentmondásos viszonyban áll egy-
mással, ha az előbbi a különböző nyelvek közlésének kontinuitását és egységét
feltételezi, az utóbbi viszont olyan mondást, amely nem illeszkedik természetes
módon a létezés egyetemes közlés-kontinuumába, hanem ezt éppenséggel koc-
kára kell tennie.
A két felszólítás összetartozik. Vagy mindkettő retorikai felszólítás, és figu-
rális értelmük az olvashatóság és a mondhatóság kijelentése és az ezen alapuló
magabiztos, tudással bíró biztatás (olvassátok csak, mert én mondom: olvasható;
és: merjétek bizalommal, mert mondható). Vagy pedig mindkettő valódi impe-
ratívusz, és olyan feladat elé állít, melynek megoldhatóságát a vers nem tételezi
mint eleve biztosítottat. Ha a gyermek arcjátékát transzparensnek és így egyér-
telműen olvashatónak gondoljuk, akkor puszta biztatás a „Merjétek mondani”
felszólítás is. Ha pedig a „Merjétek mondani” valódi felszólítás, tehát kockázatra
utal, akkor az sem biztos, hogy a gyermek arcjátéka egyértelműen olvasható és
benne mindaz a közvetlen érzékelésen túli, amit ki kellene, hogy fejezzen.
38 Ebből még nem következik, hogy ezt az ősjelenetet a vers a bűnbeesés jeleneteként értelmezi;
ahogy egyébként maga Rilke sem tette. (Lásd egy sokat idézett, Thurn und Taxis hercegnő-
höz 1912-ben írt levelét; idézi már Mörchen, Rilkes Sonette…, 136.) Ama jelenet értelmezé-
se viszont bizonnyal foglalkoztatta a költőt.
Ha az első imperatívusz retorikai, a második azonban valódi, szó szerint

értendő imperatívusz, akkor a nyelviség kétségkívül hangsúlyos és megkerül-
hetetlen szempontja felől nem mutatkozik lehetségesnek a vers ellentmondás-
mentes olvasata.
Amennyiben úgy olvassuk a vers utolsó részét, hogy a lírai én példaszerű-
en és sikeresen megfelel a „Merjétek mondani” felszólításnak (amelyet ezzel is
biztatásként értelmezne és nyomatékosítana), akkor persze a gyermek arcának
olvasása is problémátlan – és akkor problémátlanul olvasható a vers tanítása is,
holott az olyasmit látszik állítani, ami minden, csak nem problémátlan: neveze-
tesen azt, hogy az érzéki tapasztalat (az ízlelés) egyben érzék-fölötti is. A vers (és
általában Rilke) számos olvasója ilyen transzcendens meggyőző erőt tulajdonít
retorikájának, holott a vers még nem biztosít afelől, hogy a vers maga a meggyő-
zés ilyen retorikáját működteti.
Ha a vers nyelve nem tud a létezés univerzális nyelvének meghosszabbítá-
sává és kinyilatkoztatásává válni, akkor ellentmondásossága éppen az ízlelés és
nyelv viszonyának meggondolására hív fel – annak meggondolására, hogy az
érzéki tapasztalat lehetséges metafizikai vonatkozása csakis a nyelvisége felől
közelíthető meg.
Ez az édes íz, mely megsűrűsödik előbb,

hogy, ízlelés közben halkan fölegyenesedve,
világossá legyen, éber és transzparens,
/ kétértelmű, napfényes, föld-ízű, itthoni –:
Ez a rész egyszerre egy konkrét íz érzékelésének és magának az íznek a nyel-

vi megragadása, és ahogy az ízt felbontja egyidejű mozzanat-elemeire, úgy az
ízlelés pillanatát is egymásra következő pillanatok soraként beszéli el („előbb,
hogy [aztán]”). Itt azonban nem egyszerűen az ízlelés fiktív ábrázolásáról van
szó, hanem arról, hogy ez magának az ízlelésnek tulajdonít költészetet. Ugyanis
az íz összesűrűsödésébe („sich verdichtet”) nem pusztán belehallatszik a költés
(„dichten”), hanem valóban egyfajta költés történik abban, ahogy az ízlelésben
az íz összesűrűsödik; az ízérzet maga formát ad magának az ízlelésben. Ez pe-
dig azt jelenti, hogy az ízlelés közvetlenül esztétikai észlelés lehet – mert ahogy
Kant fogalmaz: „az ízlés (a választás), vagyis az esztétikai ítélőerő törvényszéke
előtt nem közvetlenül az érzet […] kelt tetszést a tárgy iránt, hanem az, ahogy a
szabad (alkotó) képzelőerő a költészet erejével összeilleszti a matériát, vagyis a
forma”.39 A rilkei mondatban éppen ezt teszi az ízlelés, melyben magában mű-
ködik tehát képzelőerő „a költészet erejével”.40
Ugyanakkor e rilkei ábrázolás, miközben mind az ízt, mind az érzékelést
mint a legkonkrétabbat látszik megjeleníteni (mintha egy ízlelés közvetlen szen-
zációját írná le), egyre absztraktabbá válik:41 az összesűrűsödésnek még megvan
a konkrét plaszticitása, ahogy az édes íztől összefut a nyál a szájban, miáltal ki-
formálódik s ugyanakkor fokozódik, intenzívebbé válik az ízérzet, de az íz halk
fölegyenesedése már olyan elvont kifejezés, amelynek szinte határozott figurá-
lis értelem sem tulajdonítható, hanem csak az egyenességet mint a sűrűsödés
pontjához képest kialakuló geometrikus absztrakciót jelöli. A fölegyenesedés
ugyanakkor „halk”, ami egyszerre fokozza az absztrakciót és nyit egy bizonyos
figurális jelentés felé: a „halk” fölegyenesedés mint nem-nyelvi, de közvetlenül
nyelv-előtti feltámadás vagy felébredés, vagy fölegyenesedés mint emberré, em-
berivé válás, átfordulás az állati ízérzékelésből az emberibe. Így pedig az íz vilá-
gosságának és transzparenciájának ezután következő képzetei sem annyira szin-
esztétikusak, mint inkább absztraktak, és a ponttól és az egyenestől mintegy a
felületig lépnek tovább,42 ezt pedig a további képzetek („napfényes, földszerű” és
„óriási”) kozmikus térré tágítják. A ponttól a kozmoszig: az ízlelés pillanatának
ek-sztászisza mint ősrobbanás a szájban, az ízlelés mint eredeti szingularitás,
melyből egyszerre keletkezik tér, idő, anyag43 – és nyelv.
39 Kant, Antropológia, 180.

40 A versnek e sorai önmagukban olyasmit ragadnak meg, amit az ízlelés fenomenológiája, úgy
tűnik, csak az utóbbi időkben kezdett elgondolni többek közt az ízérzék reflexivitását újra
felfedezve. Lásd erről Harald Lemke, Phänomenologie des Geschmackssinns = Geschmacks-
kulturen, szerk. Dietrich von Engelhardt – Rainer Wild – Gerhard Neumann, Campus,
New York – Frankfurt am Main, 2005, 183–204.
41 Vö. ahogy modernitás-esszéje egy pontján fogalmaz de Man: Baudelaire-nél „az irodalom
sajátossága” „egy sor olyan »téma« felé indult el, [amelyek révén] igyekszik eltávolodni saját
középpontjától. Ezek a témák egyre kevésbé és kevésbé konkrétak és lényegiek, bár felszínük
leírását tekintve növekvő realizmussal és mimetikus szigorral jelenítődnek meg. Minél rea-
lisztikusabbakká és képszerűbbekké válnak, annál absztraktabbak, és annál kisebb a jelentés
maradványa, ami létezne puszta nyelvként való […] sajátosságukon kívül.” de Man, Iroda-
lomtörténet és irodalmi modernség, 91.
42 Kandinszkij elemzésére emlékeztetve: Pont és vonal a síkban. (A Punkt und Linie zur Fläche
1926-ban jelent meg először, de épp 1922-től már tanít erről a Bauhausban.)
43 Itt ezt nem tudjuk tovább fejtegetni. Az tény, hogy Rilke verseiben megjelennek bizonyos
fizikai fogalmak, elsősorban a „Schwerkraft”, gravitációs erő. Alexander Friedmann éppen

1922-ben publikálta az állítólag az ősrobbanásmodellek alapját lefektető munkáját Über die
Krümmung des Raumes címmel, a Zeitschrift für Physik az évi 1. számában (vagyis vélhetően
A pillanat, amelyben az emberi nyelv(szerv, Zunge) keletkezik mint emberi

nyelv(szerv) és válik szét – amelyben tehát egyszerre keletkezik az ízlelés nyelve
és a beszéd nyelve. A száj és a szájüregben forgolódó nyelv az ízlelésben kozmikus
térré nyílik, a beszédben idővé. – A költemény a kettő, az ízlelő és beszélő nyelv
egymásba hajlásának fikciója, ekként a fikcióként bomlik ki – és ezért bomlasztja
azt az egységet (és önmaga egységét), amelyet feltételez és amely felé tart.
Egyszerre írja le a keletkező, történő ízérzékelést és viszi színre magát kelet-
kező nyelvként. Ez az egyidejűség – melyben az idő felszakadása és szakadása
történik – felel meg a száj térbeli identitásának, mely történőként kettényílik: íz-
lel, beszél. Mert ahogy itt az eredeti íztapasztalás megtalálásáról vagy hozzá való
visszatalálásról van szó („mintha először” ízlelni, mint a gyermek), éppen úgy
és vele egyidejűleg egy új nyelv megszólalásáról is, egy még-nem-volt mondás
meréséről („mintha először” mondani, mintha még nem volna nyelv).
Milyen ez a nyelv, amely itt és most keletkezik és történik, ugyanakkor azon-
nal önnön keletkezésének emblémájává válik hangalakilag is? („Diese Süße, die
sich: dies-ich – Süße erst – erst verd- – dies-ich… verd-icht-”) Ez a nyelv kelet-
kezőben marad, keresi magát, és ellentmondásos (nem még, hanem mint más
és mássá váló nyelv ellentmondásos: „transzparens, kétértelmű”), újra és újra
aszintaktikussá válik, önmaga szavába vág („– / Ó”), saját egy-szerűsége felé ten-
dál, mert pillanatról pillanatra szétrepeszti azt.44
Az ízlelés és a nyelv egyszerre ered, eredésük pedig az emberré válás pillana-
ta kell legyen. Az az ízlelés, melynek szóba-hozása a vers mozgatórugója, ugyan-
olyan eredendően az ember sajátja, mint a nyelve. Az édesség nem egy íz a többi
között, hanem ennek az eredetnek és keletkezésnek (mint emberré válásnak) az
édessége.45 Az ekként megtapasztalt édesség kétféle folyás forrása: az ízlelés is
az év januárjában, épp a Szonettek előtt; Rilke akár még ismerhette is a Friedmann-publiká-

ciót; de ez itt csak spekuláció, s a fentieken mit sem változtat).
44 Ennek a kettős tendenciának a működéséről lásd még az 51. jegyzetben a „transzparens,
/ kétértelmű” szöveghely kommentárját. Az előbbi bekezdések meglátásaihoz vö. de Man

modernitás-esszéjének gondolatmenetét az irodalomról; többek közt így fogalmaz: „[…] az
irodalom […] olyan pillanatok pluralitásaként [létezik], amelyeket, ha akarjuk, leírhatunk
[…] pillanatok egymásutánjaként, vagy időtartamként. Más szavakkal az irodalmat le lehet
írni mozgásként, és lényegében véve nem más, mint ennek a mozgásnak a fiktív elbeszélése.”
de Man, I. m., 91.
45 Rilke egyik legismertebb szerelmes versében (Liebes-Lied) a szerelmi egyesülés metaforája az
„édes dal” („süßes Lied”). A vers alakzata szerint az egyesülés nemcsak zenei, hanem nyelvi
egyesülés is, az egy-nyelv tapasztalata. Ezt a tapasztalatot nevezi édesnek. Az édesség az egy-
ség lehetőségfeltétele és megnyilvánulása.
és a beszéd is a saját forrásához mint önmaga másikának forrásához való vissza-

találás mozgása, és ekként a változásban-lét, a szakadatlanul megújuló emberré
válás tapasztalata lehet.
Merjétek mondani, amit almának neveztek.
Mint mondtuk: a vers „harmonikus” értelmezései, melyek ezt programatikus

és a saját programját tökéletesen beteljesítő versként értelmezik, nem tudnak
mondani semmit – nem is tudhatnak, és így meg sem próbálnak beszélni – arról
a kérdésről, hogy miért a „Merjétek” szó áll a szonett szerkezeti középpontjá-
ban. Az értelmezések a „Merjétek mondani” felszólítást a „Mondjátok (el, ki)”
felszólításra redukálják, mely ekképp biztatást jelent; így valójában a felszólítás
grammatikája nyomja el azt, hogy merés(zség)re szólít fel. Ezzel közvetlen ös�-
szefüggésben pedig a vers nyelvi reflexiójának és saját nyelvének problematiká-
ját úgy értelmezik, hogy zavartalanul kerek egészt ad ki: ugyanis a hangsúly így
a (lírai én által aztán állítólag sikeresen végre is hajtott) mondásra helyeződik,
mely mint a beszéd magasabb rendű, költői módja teljességgel meg kell feleljen a
magasabb rendű tapasztalásnak. Ilyen értelmezésben a lírai én éppúgy birtokol
egy ezoterikus tudást, ami a gazdagabb tapasztalat mélyebb tartalma, mint az ezt
közvetíteni képes nyelvet, a „mondást” (melynek magasabb rendű voltát maga
legfeljebb látszik tételezni, míg ilyen értelmezői ezt kérdés nélkül kijelentik). –
Ha a „merjétek mondani” felszólításban a felszólítás grammatikája elnyomja és
kioltja a „merés” mozzanatát, akkor ebben csak különösen konzekvensen nyil-
vánul meg a reduktív olvasás: mert ez megfelel annak, hogy a lírai ént autoritás-
sal rendelkező, önmagát autorizáló tanítóként értelmezi, akinek nyelve éppoly
automatikus erővel működik és programadó, mint a grammatika „pro-gramja”.
Így azonban, mint mondtuk, elsikkad a zavarba ejtő „Merjétek” felszólítás, s vele
megrövidül az a központi és döntő kérdés is, hogy a nyelv milyen viszonyban áll
az ízlelés érzéki tapasztalatával.
Az ízlelés és a merés valójában igencsak meglepő, önmagában merésznek
tetsző és így ízlelgetésre invitáló konstellációja, melynek jegyében a vers áll, egy
híres költői fordulatot idéz: „Sapere aude!” Ez a vers közepébe írt „Merjétek
mondani […]” felszólítás – úgy is mint felszólítás – a Horatius-idézet átirata
(fordítása, értelmezése). Az idézet köztudottan Kantnak köszönhetően vált hí-
ressé. Számára a felvilágosodás, tehát e jelmondata maga is az ember felszólítása
a nagykorúvá válásra, voltaképp az emberré válásra. Bár ez az idézet és kanti
fordítása a saperét nem hozza összefüggésbe a homo sapiens elnevezéssel, Ant-

ropológiájában Kant nem mulasztja el, hogy elgondolkodjék a sapere, sapientia
etimológiáján, összefüggésén a sapor, ízlelés jelentésű szóval. A Horatius-idézet
etimologikus fordítása tehát: „Merj ízlelni!”
Itt tehát az áll: „Merjétek mondani, amit almának neveztek”, és ez először is
azt jelenti: merjetek ízlelni, mert az ízlelés képessége elveszhet, fenyegető, hogy
elvész, elveszett. S ha így van, akkor éppen a fogalmi nyelv miatt, amely e fel-
szólításban önellentmondásosan nyilatkozik meg, amennyiben fölébe kíván ke-
rekedni, rá akar rakódni a szinguláris ízlelés-tapasztalatra? – Vagy éppenséggel
egy másfajta nyelv, egy új nyelv követelése ez, olyan nyelvé, amely nem szegényí-
ti el az érzéki tapasztalást (valójában azt a lényegében megsemmisítve).
Ez a felszólítás mint felszólítás egyfelől a kései Rilkére oly jellemző mó-
don öntudatos autoritás beszédmódja, és poetológiai reflexióként is olvasható.
Másfelől azonban, ha nem a kései Rilke beszédmódjának rezonanciaterében
halljuk, csaknem nevetségesen hangzik: merjed mondani, mit nevezel almá-
nak. Világos persze, hogy nem az alma definiálására szólít fel, hanem az almaíz
érzetének nyelvi artikulációjára. Ámde mondás és megnevezés ellentételezé-
séből kiindulva poetológiai gnómaként olvasni, ha lehetséges is, erőltetettnek
hat, amennyiben a „Merjétek” kibillenti a mondatot, mégpedig egyszerre a ko-
mikum és a fenyegető figyelmeztetés felé. Ehhez képest a gnóma-olvasat egy
kissé tudálékos aforizmára formázza a mondatot, kb.: „Más dolog mondani,
milyen az alma íze, mint pusztán almának nevezni”. (Az értelmezők ezen a
ponton rendszerint elhagyják a verset, és főként a Duinói elégiák mondásról
szóló helyeit citálják.) Ám az e mondatban rejlő alliteráció („Wagt”, „was”)
a hangsúlyt ezekre a szavakra billenti a „mondani” és a „nevezni” helyett. –
„amit”: van valami, amit almának neveztek, ami egyszerre „alma” és más.
Azt merjétek mondani, mert azt mondani merni kell, ami nem nyelvi és ugyan-
akkor nyelvinek is kell lennie. Valójában azon a szón van minden hangsúly,
amely miatt – hiszen fontoskodónak, redundánsnak is tetszhet – komikusan is
hathat a felszólítás: „Merjétek”. Ez második pillantásra is komikus lehet, nélkü-
le azonban a mondat banalitásba süllyed.
Nemcsak e szonett, de az egész ciklus poétikájára jellemző a Hölderlintől
eltanult kemény illesztés (harte Fügung), mely a szavak szintjétől az egész szer-
kezetig mindenütt érvényesül. Ennek a beszédmódnak a merészsége itt magára
a merés problémájára vetül vissza. Ilyen keményen, élesen illesztve áll ez a fel-
szólítás és a kezdő szava. Ez pedig széttördeli, szétteríti lehetséges jelentésmoz-
zanatait, összefüggéseit, értelmezhetőségét.
Azt merem mondani, hogy „Merjétek mondani”; hogy még nem mertétek
mondani soha. Ez magának a felszólításnak a merészsége. Merjétek megízlelni,
mintha először ízlelnétek: Merjetek nem tudni! Sapere aude! – És egyúttal, nem
utolsósorban: merjétek mondani, mi a merés.46
Mire szólít fel? Úgy tűnik, arra, hogy az éppen megízleltnek az ízminőségére
találjunk (új) szavakat. Vagy arra, hogy az ízlelés mibenlétét, az ízlelés pillana-
tában történőt fogalmazzuk meg, végre, új nyelven. Vagy arra, hogy az ízlelés
és a nyelv és tehát az ember-mivolt összefüggését fogjuk szavakba. Valójában
egymásból nyíló követelések, egészen az utolsóig, amely visszanyúlni kíván a
modern vagy újkori ízlelés-felfogás elé a kérdésekig, melyeket az ízlelés kapcsán
Kant Antropológiája is elér, amikor az ízleléstől (sapor) az ízlésig és a sapienti-
áig jut kérdezése (még ha rövid reflexiója a sapor és a sapientia összefüggését
különös módon egyszerre mutatja is lényeginek és esetleges névátvitelnek),47
és még inkább, amikor a Genezisben olvasható első megízlelés történetfilozófiai
értelmezésére vállalkozik.48
A merés tehát az ízérzékelés és a beszéd közé merészkedik. Ha e „merész”
felszólítás – mely a merészség ironizálása és fenyegető kiélezése közt oszcillál –
az ízérzékelésre vonatkoztatva különbséget tesz a beszéd módjai között (mondás
46 „inexprimable audace”: „kifejezhetetlen merészség”: Rilke Vergers című francia versciklu-

sának 47. darabjában (Le silence uni de l’hiver…) áll e kifejezés. Tehát a kései francia versek
merész kísérletében sem marad explicit reflexió nélkül a merés kérdése.
47 Először az ízlés elnevezésére vonatkozó kérdést teszi fel: „Mégis miből adódhatott, hogy ki-
vált az újabb nyelvek az esztétikai megítélőtehetségre oly elnevezést (gustus, sapor) aggattak,
mely pusztán egy érzékszervre (a száj bensejére) utal, és arra, hogy az élvezhető dolgokat
megkülönbözteti, illetve kiválasztja?” (Itt fontos, hogy az ízlelésnek arra a döntő képességére
utal, amelyet e fejezet elején éppen nem említ, ott ugyanis csak az „ízek megkülönböztetésé-
nek érzékéről” beszél, és arról az érzékről, „hogy valamit egyben jóízűnek is találjunk”. Kant,
Antropológia, 183, illetve 177.) Alább pedig továbbkérdez: „Még különösebb azonban, hogy
az az ügyesség (sapor), mellyel érzékeink kitapasztalják, vajon lehet-e valami élvezet tárgya
egy és ugyanazon szubjektum számára (s nem, hogy annak választása általános érvényű-e),
egészen odáig emelkedett, hogy a bölcsességnek (sapientia) adhatott nevet; vélhetőleg azért,
mert a föltétel nélkül szükségszerű célok nem szorulnak rá a megfontolásra és kitapasztalás-
ra, hanem közvetlenül jutnak a lélekbe, mintha csak valamiféle tápláló étek megízleléséről
volna szó.” (Uo., 183.) E passzusok – főként ez utóbbi – oly különösek, összetettek és oly
kevéssé maguktól értetődőek, hogy kommentárjuk külön esszét igényelne.
48 Kant, Az emberi történelem feltehető kezdete = Uő., A vallás a puszta ész határain belül és más
írások, ford. Vidrányi Katalin, Gondolat, Budapest, 1974, 86–104, itt: 88–89. A még nem
ismert gyümölcs „halált és [azaz: vagy] életet beszél”: mert még nem tudni, hogy ehető-e a
megkóstolt, korábbiakhoz csupán látszatra hasonló étek, vagy netán halálos-e a fogyasztása,
élvezete. Az első megkóstolás merészség, vakmerés.
és megnevezés), akkor azért, mert az ízlelés maga – mint azt Kant Antropológiá-
jában világosan leírta – megkülönböztetések, elválasztások, ítéletek összetett
történése: megkülönböztet ízminőségeket, ugyanakkor ítél arról, hogy jóízű-e
az íz, és mindeközben alapvetően azt ítéli meg, hogy tápláló-e, ehető-e, és éppen
kell-e a megízlelt. S mindez egyidejűleg történik.
Merés, ízérzékelés és nyelv együttállását magyarul másként is mondhatjuk:
a szájba-merítés merés(zség), és ott helyben, az összevissza billenő nyelv-szerv
mozgásával: mérlegelés. Máshogy közelítve: az ízlelés mérlegelő, reflexív moz-
zanatok sora és egyidejűsége; és éppen az készteti folytonos mérlegelésre, hogy
az ízben fogalmilag már megragadott és nyelvileg még le nem fedett elemek
keverékére vonatkozik, pontosabban: keverékébe keveredik. – A merés az ízér-
zékelés és a beszéd közé merészkedik. Mi történik ebben a közben, ahol a kettő
közvetlenül érintkezik? Kon-fúziójuk?49 Melyben a nyelv ízlelése valamiképp a
nyelv feloldását, oldott nyelvet idéz elő?
Miért merni kell az ízérzékelés mondását? Mert ha meritek megpróbálni, ki-
derülhet, hogy még nem ízleltetek, elfelejtettétek az ízlelést, nincs ízlésetek: elő-
ször is merjetek ízlelni! Vagy azért is merészség, mert a beszéd érzéstelenítheti
azt, amiről szól, az ízérzékelést. Vagy mert érthetetlen lesz, amit mondotok, új
nyelv lesz, szinguláris nyelveken fogtok beszélni, konfúz lesz a beszédetek. Vagy
mert az ízérzékelés mondása teremtő, költői aktus: amihez bátorság kell, mert
csak úgy lehetséges, ha belemegyünk a feloldottságba, a nyelv radikális megsza-
kításába, a nyelvnélküliségbe.50
Ez a merés tehát az érzékelést, ízlelést éppúgy kockáztatja, mint a nyelvet. Van
nyerni- vagy vesztenivalója, radikálisan. Feloldottság helyett paralizálhatja egyiket
is, másikat is – vagy hallatlan intenzitásra tesz szert, azáltal, hogy a nyelv nem ural-
49 Michel Serres beszél az ízlelés érzékiségéről értekező írásában össze-folyásról, kon-fúzióról,

a logos uralkodó nyelvével szemben „oldott nyelvekről” (az ízlelés és a szerelem nyelvéről),
a kihívásukról, hogy „úgy beszéljenek a konfúzióról, hogy nem rágalmazzák meg”. Serres,
Tafeln, 216. (Egyébként bizonyos részletei alapján úgy is tűnhet, hogy többek közt Rilke verse
is inspirálta a filozófust; pl. az idézett hely közelében „mondani nem merésről” is beszél.)
50 Hölderlin többek közt az egyik legnehezebb poetológiai vázlatában is beszél feloldottságról,
felbomlottságról („in lauter Stoff und Leben aufgelöst”: puszta anyaggá és életté feloldva, fel-
bomolva), mégpedig mint egy reflexiós folyamat, egy keletkezés olyan mozzanatáról, mely-
ben minden feloldva-felbomolva és ezért úgy van jelen a költő számára, „mintha először”
(„alles ist wie zum erstenmale”), és melynek „terméke” a nyelv lesz, és itt „kiváltképpen fon-
tos”, hogy „ne beszéljen azelőtt, hogy számára létezne nyelv”. Hölderlin, Wenn der Dichter
einmal des Geistes mächtig… = Uő., Sämtliche Werke und Briefe, II., szerk. Michael Knaupp,
Hanser, München, 1992, 98–99.
kodik az érzékelésen, hanem feloldódik, felbomlik, követi az ízlelés differenciáló-

dását, a megízlelt felbomlását, kockára téve logosát. A vers utolsó részének aszin-
taktikus sorolásai olvashatók úgy is, hogy ebből a feloldottságból szólalnak meg.
Merjetek ízlelni. Bár itt ismertet, már megnevezettet kell ízlelni, a vers sze-
rint ha eltávolítjuk a nevet mint jelölő címkét, nem tudhatjuk, milyen tapaszta-
lást tesz lehetővé. A felszólítás implicite azt mérlegeli, hogy lehetséges a nevet,
a nyelvet lehántani az érzékelésről; vagyis lehetséges valamit úgy megízlelni,
„mintha először” ízlelnénk. Nem tudjuk, hogy ez lehetséges-e, éppen ezért me-
rés. Nem biztos, hogy lehetséges, nem biztos, hogy lehetetlen. Így a felszólítás
egyszerre biztatás és figyelmeztetés. „Merjétek”: mert sikerülhet. De az is lehet,
hogy nem sikerülhet. És azt sem tudjuk, minek kellene sikerülnie, mi történhet,
ha merjük. – Nincs mit veszíteni, és ugyanakkor nagyon is lehet mit veszíteni: a
nyelv biztonságát. (Ez esetben például merni ellentmondásosan, a logost elhagy-
va mondani: „transzparens, kétértelmű”.) 51
51 Ezen a szöveghelyen, a szintaxis és a parataxis (vagy par-a-szintaxis) határán, szükségképpen

mutatkozik meg újra (szinte észrevétlenül, valójában drasztikusan) a vers alapvető problema-
tikája. A transzparencia paradoxona, hogy ami áttetsző, az elrejtezik a saját áttetszőségében,
tehát éppen ezért nem is áttetsző. A transzparenciája maga nem transzparens.
A „doppeldeutig” szó maga kétértelmű itt, mert nemcsak azt jelentheti, hogy kétértelmű,
hanem azt is, hogy „két irányba mutató” (Nap és föld felé). A „doppeldeutig” szó etimológi-
áját is aktivizálja a kontextusa. A szó maga itt a saját eredetére transzparens, és éppen ezért
lehet kétértelmű.
Ha maga a „doppeldeutig” szó két irányba mutat, akkor a szövegben előre és hátra. Előre-
mutatva: a „transzparens” szóra és így a transzparencia paradox kétértelműségére vonatko-
zik. Hátramutatva: a „sonnig, erdig” szópárra vonatkozik, erre a kettősségre, melyben a föld
és a Nap a holtak és élők két (de egységes) birodalmát jelölik a ciklus kontextusában. Tehát
a „doppeldeutig” szó itt egyszerre mutat a két-értelműségre és az egy-értelműségre, vagy két
különböző egyértelműségre, és így maga is kétértelmű marad.
Nem véletlenül működik ez a szöveghely ahhoz hasonlóan, ahogy a vers egyik meghatáro-
zó alakzata, a hendiadyoin, amelyben kettő jelöl egyet, hogy az egy-értelműséget fokozza, de
az alakzat paradox, mert éppen azt tanúsítja, hogy az egy jelölő nem elég egyértelmű, és az
alakzat egyértelműséget szolgáló két jelölőjéből mindig felszakadhat az egyértelműség hiánya.
Itt a „transzparens” és a „doppeldeutig” („két-értelmű”) szavak ugyanazt is jelenthetik,
amennyiben egymást értelmezik. És egymást kell értelmezniük ahhoz, hogy ne ellentmond-
janak egymásnak, hanem ellenkezőleg: egy és ugyanazt jelentsék. A „transzparens” szónak
egy másik szóra áttetszőnek kell lennie, a „kétértelmű” jelentésű „doppeldeutig” szó pedig
ahhoz, hogy etimologikusan „egyszerre két irányba mutató”-t jelentsen, egy másik szóra
is kell, hogy mutasson, vagyis egyszerre kell nyelvi és nem-nyelvi vonatkozással bírnia, és
ugyanakkor a nyelvi vonatkozást kioltania ahhoz, hogy az ellenkezőjét jelentse annak, amit
szó szerint jelent, azaz ne kétértelműséget jelentsen, hanem az egyszerre két irányba mutatás
harmonikus egységét.
Nem lehet egyszerre ízlelni és beszélni, a nyelvet egyidejűleg az ízlelés szer-

veként és a beszéd szerveként használni; konkurálnak. Az a merés azonban, me-
lyet itt követel a vers, úgy tűnik, azt ígéri, hogy lehetséges a nyelv (Zunge) kétféle
használatát egyesíteni, lehetséges kiegyenlíteni ama mérleg játékát, melynek két
serpenyőjét a nyelv-szerv kétféle ellenlábas használata súlyozza.
A merés (wagen) a német nyelvben etimologikusan, mint azt Rilke számos
verse is tanúsítja, a mérleg (Waage) játékával és mozgásával függ össze. Bár a
mérleget maga Rilke explicite sehol nem hozza összefüggésbe a nyelv-szervvel,
azt mondhatni verse nyomán: a nyelv-szerv egy mérleg nyelve – tehát egy bi-
zonyos mérlegelést mutat, és ugyanakkor az maga, ami mer. A mérleg nyelvé-
nek folytonos mozgásban kell lennie, folytonos változást kell mutatnia. A beszéd
megváltoztatja az ízlelést, az ízlelés megváltoztatja a beszédet. Ha az egyik, akkor
a másik is holtpontra jut. Ez mindaddig nem következik be, amíg a kettő között
konkurencia áll fenn, amíg az egyik nem válik végérvényesen uralkodóvá.
A (vak)merés a kései Rilke nem is annyira rejtett fő motívuma. Heidegger
érzékeny felismerése volt, hogy ebből kiindulva fejtette ki kritikai Rilke-olvasatát.
Röviden, és nem Heidegger parafrazeálására törekedve: egyrészt az általa értel-
mezett vers alapján52 a természet mint (vakmerő) merés a merés mozgásába von-
ja be az embert is; másrészt az ember elzárul a lét tapasztalatától: ezért fokozott
(„wagender”: merőbb) merés kell ahhoz, hogy áttörjön; hogy mozgásba hozza
létezése alapvető merés-jellegét. Merni kell merni: ezt a – mondhatni ontologi-
kus – imperatívuszt találja és szólaltatja meg a kései Rilke költészete, mely ezt a
merést talán mindenekelőtt nyelvi aktusként gondolja el, ahogy erről a merés
költői reflexiója és fokozásának gondolata tanúskodhat. Rilke szerint, úgy látszik,
ebből fakadhat fel ama teljes tapasztalat. Ha mered felismerni a merést mint a lét
alapvonását, akkor megnyílik a teljesebb lét tapasztalatának lehetősége.53
Mindkét szó, melyeket a vers egymással ilyen játékba hoz, két elemből összetevődő:
transz-parens, két-értelmű. Egymásra vonatkozásuk és közvetlen kontextusuk a kettősség
örvén nemcsak elemeikre bontja mindkettőt, hanem egységes értelmezésük (ellentmon-
dásuk helyett) a vers legmélyebb tendenciáját tárja fel ismét. Az egységes értelmezésben a
transz-parens valójában azt jelenti: -parens, azaz érzékileg megjelenő; a két-értelmű pedig
azt jelenti: -értelmű, azaz értelemmel bíró, mert valamely egy és egységes értelemre mutató.
Az az egy értelem, amelyre utalni hivatottak a szavak, a nyelvi elemek visszabontását és
végső soron kioltását követelné, de amennyiben ki kell nyelvileg fejeződnie, a nyelvi elemek
kettőződését, sokszorozódását és egyre feszültebb komplexitását hívja elő.
52 Wie die Natur die Wesen überläßt… = Rilke, Gedichte, 1047.
53 A gyümölcs is a természet vakmerésének egyik megnyilatkozása. A teremtő természet me-
részsége az, hogy folytonos keletkezésként van, élet és halál folytonosan kilendülő mérlegé-
A „Merjétek” felszólítás a nyelv történetiségének tapasztalatát éppúgy felté-

telezi, mint a tapasztalás történetiségének tudatát. Ha a követelt mondás szingu-
láris beszédként gondolandó el, akkor ez annak felel meg, hogy maga a tapasz-
talás minden korszakban „szinguláris módon időbeli” és „mulandó”.54 A rilkei
felszólítás tehát megragadható olyanként is, amely a tapasztalás mindenkori
epochális lényegének mulandóságából fakad fel.
A vers az ízlelés elszegényedettségét, általánosan: a tapasztalat szegénységét,
ennek a megtapasztalását előfeltételezi, ezzel tehát magában foglalja az érzéki
tapasztalat történetiségének felismerését. A teljesebb érzéki tapasztalat igénye
és ígérete, sőt aktuális lehetősége jut szóhoz benne, hiszen ezt a tapasztalatot a
nyelvi artikulálásához köti.
Benjamin az újkor és kora tapasztalatát „szinte nullpontra redukáltnak” ne-
vezte. Ha Rilke verse azt mondja: „Merjétek mondani, amit almának neveztek”,
akkor ez azt feltételezi, hogy a név megnevező ereje „szinte nullpontra redukált”.
(Az „alma” szó és az, amit jelöl, egymással összetartozó módon szinte semmi-
lyen megismerés-tartalommal nem rendelkezik.) Ha a nyelv és az érzéki tapasz-
talás konkurencia-viszonyban áll egymással és a nyelv e korban még inkább,
mint a logos megtestesülése óta valaha, elnyomta az érzéki tapasztalást, akkor
ezzel, úgy tűnik, egyúttal saját magát is mint megnevező, a létezőt létében feltár-
ni képes történést: megnevező ereje „szinte nullpontra redukált”.
A versnek tehát az érzéki tapasztalat megújulását követelve a nyelv megúju-
lását is követelnie kell. A kettő egymás lehetőségfeltételeként mutatkozik meg
benne. – Így a vers merész ígérete az, hogy eléri a teljesebb érzéki tapasztalatot,
mégpedig egy eredendően kockára tett nyelvvel, és nem a nyelv ellenében. Tehát
annak felismeréséhez vezet el, hogy ez éppen azért és annyiban lehetséges, mert
és amennyiben a kettő között konkurencia áll fenn, nem pedig ennek ellenére.
Amikor a vers a tapasztalás mondásának (és tehát egyúttal a tapasztalásnak)
a merésére szólít fel, ugyanakkor maga megkísérel megfelelni e felszólításnak,
nek mozgása, merő mozgás: egy kései versciklus egyik (közvetlenül ezután a „wagen”-ről, a
merésről szóló) darabjának nyitó szavával: „Unstete Waage des Lebens…” (Uo., 957.): „az élet
nyugvás nélküli mérlege”.
54 Benjamin idézett program-írásában beszél a tapasztalat „méltóságáról”, „mely mulandó”. S így
folytatja: „a filozófusok nem úgy tudatosították […] a tapasztalatot, mint ami a maga össz-
struktúrájában egyedi és időbeli [als eine singulär zeitliche: mint szingulárisan időbeli tapasz-
talatot]”; az a tapasztalat, amely „Kant szemében, saját kora horizontjának megfelelően, az
egyedüli adott, sőt az egyedüli lehetséges tapasztalatnak tűnt”, azaz „a felvilágosodás tapaszta-
lata”, „egyedi és korhoz kötött [singulär zeitlich]”. Benjamin, Az eljövendő filozófia…, 8.
vagyis maga meri mondani, akkor ezzel a költészet epochális merés(zség)ként

határozza meg magát. Ez a merészség itt abban is állhat, hogy a felszólítás utá-
ni többszörösen összetett és szétszóródó mondat nemcsak a vers beszélőjének
merését jelenítheti meg. Olvasható úgy is, mint több beszélő egyidejű, egymás
szavába vágó, ám egymás szavát egy még ismeretlen módon kiegészítő, mert
ugyanakkor hívó és megkérdőjelező megszólalása.55 Ezért lehet ellentmondásos
is; egyfajta glosszolália, de másféle „nyelveken szólás”. Ebbe az irányba visz az
utolsó sorok exklamatív jellege, benne egy „idegen” szó is („transparent”); és ez
a megszólalásmód is – ha nem is a Szentléleké, de – egy jelenlét tanúsítása, köz-
vetlenül az érzéki tapasztalásban, amennyiben mimetikusan olvassuk egy jelenet
részeként; másként olvasva pedig a mássá váló nyelv tanúságtétele, egy önmaga
egységét kockára tevő, ekképp megszaggatott, ugyanakkor mértéktartó nyelvé.
Mely kiteszi magát, tehát kiteszi magát a lehetséges kudarcnak is – ugyan-
akkor amennyiben mer, ígérni mer: és éppen azt ígéri, amit tesz. Ha ugyanis a
felszólítás utáni sorok maguk egy megkísérelt, merészelt mondás, akkor az exkla-
matív sorolásoknak, melyekbe kifut, különös performanciájuk van: ez a mondás
egyszerre ígéret és beteljesedés, éppen azért, mert sorolás. Mert a mondás ugyan
megtörténik és történése az ígéret beteljesítése, de – és ezt éppen a sorolás alakzata
nyomatékosítja – szükségképpen nyitva marad, ígéret marad: ígéretes kezdés, kez-
dése az olyan mondásnak, mely elkezdhetőnek és csak elkezdhetőnek bizonyul.
Merés, ígéret és kezdés összefüggéséig jutva immár erősen úgy tűnhet, a
rilkei „Merjétek”-felszólítás nemcsak azáltal kapcsolódik a horatiusi idézethez,
hogy a „Merjetek ízlelni” felszólítást implikálja, hanem még szorosabban; mert
a „sapere aude”-t magában foglaló mondat így hangzik: „Dimidium facti, qui
coepit, habet; sapere aude, / incipe.” „Aki elkezdte, már félig cselekedett; merj
bölcs lenni (ízlelni), / kezdd el!”
Ez a szonett nem érhet véget, hanem mint elkezdett, már (de már mindig
még csak) „félig cselekedett” mondás csak félbeszakadhat: sorolásokban – tehát
itt a sorolás ennek is az alakzata –, melyek egyike a másikába szakad, megszakít-
55 Sajátos kórus; Chor-pheus… – Kik beszélnek? Mörchentől kezdve Königig rendszerint úgy
értik, hogy a megszólítottak e versben is az orfikus beavatottak, tulajdonképpen költők (akik-
nek a beszélő példát ad, amennyiben – látszólag maga – mondani mer). Lehet ugyan érvelni
ezen értelmezés mellett, de ez mégsem kényszerítő erejű. Mert e beszéd dialógusjellege más
módon és szinten érvényesül. És így legkésőbb ezen a ponton, e hely fenti olvasatával utal-
nunk kell a rilkei költészetben működő dialogicitásra, amely itt új módon mutatkozik meg.
E költészet többféle módon és szinten jelentkező dialogicitásának összetettségéről vö. Kul-
csár Szabó, Mérték és hangzás, 106–107, különösen 116–117, 121–122.
ja, interjekcióval kezdve: fél-nyelv, közbe-vetettség. A mondást a záró két, egy-

másba szakadó sorolás interjekcióvá emblematizálja. A mondás eszerint arra
hivatott, hogy az érzéki tapasztalás intenzitásának interjekciója legyen, s mint
ilyen a mondás kezdésének intenzitása.
„Ez mind halált és életet beszél”: így hát – akárhogyan értjük is – az, ami
a szájban történik, akár gyümölcsök, akár szavak vannak benne, döntő. Ízlelni
és beszélni, ízlelni is és beszélni is: kockázatos. „Merjétek…” Az ízlelés közben
és beszéd közben „fölleltek” pluralitása elementáris kockázatot hoz. Közükben,
a részekre bomlók részei között hirtelen szabaddá válik („überrascht befreit”)
valami, ami kiszámíthatatlan – rizikó. Ahogy a vers utolsó sora mondja: „– /
O Erfahrung, Fühlung, Freude –, riesig!” És ott, közben, egy interjekcióban felsza-
kadva, önmagát megszakítva: „– –”, el- és megfordulva: „riesig – O”56 – Risiko –
Tehát így ér véget a vers (és ízlelése): így kezdődik: – O –
56 Vö. a Risiko szó egyik Svájcban használatos hangalakjával: Ri’siggo. Das Schweizerische Idioti-
kon, VI., 1384. hasáb. https://digital.idiotikon.ch/idtkn/id6.htm#!page/61383/mode/1up (Itt
különböző kiejtésű Riske-hangalakokat is találni: majdnem Rilke – aki, itt emlékeztethetünk
rá, a Szonettek írása idején már a svájci Muzot-ban lakik.)
Alfejezet ■ 265
Szabó Marcell
Preparált líra
„[S]zokásom szerint a sebészek módján járok el, akik mindenekelőtt

bemosakszanak és előkészítik [préparent] a műtét helyszínét.”
Paul Valéry
Csak az olvassa ezt a szöveget... Az első mondat előíró és előkészítő jellegét nem
lezáratlansága, elkészületlensége adja, nem a befogadók körének korlátozását
előrevetítő, töredékes szerkezet, de a parancs ismeretlen feltételeit előre teljesítő
olvasás. Bármi is legyen az olvasás feltétele, már teljesült, ha a parancs (el)olvas-
ható. Egy ilyen előkészítés értelmében a készítés csak akkor veheti kezdetét, ha
kész az előkészítés, mintha az előkészítés az elkészítés előtt készülne el, miköz-
ben az előkészítés lényege, hogy nem készülhet el, az előkészítés nem lehet kész.
Meddig az előkészítés, és mettől az elkészítés? Mi választja el az előkészítést az
elkészítéstől? Hol kezdődik az egyik és hol a másik? Az előkészítés képzete talán
mindig is arra szolgált, hogy kibújjon a kezdet metafizikája, az eredet keresésének
problémája alól, nem csupán azért, mert egy mindig előzetes tartományt állít,
hanem mert sohasem tudni, pontosan mit is készít elő: mintha az előkészítés a
kezdet előkészítése volna. A műtét helyszínét, mely oly keveset mond a műtétről,
a körülményeket, az összetevőket, a hozzávalókat, melyek rendeltetése maradhat
homályos. Mégis, előkészítés alatt leggyakrabban pontosan a kezdet elodázását
értjük, a kezdet keresését, mely nem azt jelenti, hogy az előkészület megelőzné a
kezdetet, elé lépne, vagy maga kezdetnek mutatkozna, hanem – a differencia ket-
tős értelmében – a kezdés elhalasztásának, elnapolásának (différer) a különbségét.
I.
A csak az olvassa ezt a szöveget... normatív kijelentésnek az előkészítés mégsem

a tartalma, nem közöl semmit, amíg azt nem közli, hogy kire vonatkozik: maga
mutatkozik előkészítésnek. Az előkészítés elejét veszi az olvasásnak azzal, hogy
266 ■ Szabó Marcell
maga is olvas. Az irodalmi szövegek létrehozásának modern kontextusában egy

ilyen mozzanat a szövegek önmagukról kialakított tudásának (ön)reflexiója, az
önmagáról tudó, az önmagáról tudást hordozó, és a hordozás mikéntjéről tu-
dással rendelkező szöveg sajátja. Az olvasó és olvasott kilétére, az előkészítésre
vonatkozó jelen kérdést, előzetesen, Fernando Pessoa egyik töredéke készítette
elő. Az önolvasás itt megmutatkozó, az értelmezettet és értelmezőt összemosó,
önértelmező írásában, melynek részét képezi a szöveg írásának, készülésének és
olvasásának elbizonytalanítása az előkészítést felváltó, vagy épp kiegészítő utó-
munka formájában. Ricardo Reis olvassa Alberto Caeiro költői életművét:
Ezekben a látszólag oly egyszerű versekben, a kritikus, ha hajlandó a gondos

elemzésre, egyre csak váratlanabb és összetettebb elemekkel szembesül. Alap-
vetőnek véve Caeiro verseinek természetességét és spontaneitását, mely eleve
lenyűgözi, meglepetten konstatálja, hogy ezeket a verseket egyúttal szigorúan
egybefogja egy filozófiai gondolkodás, mely nemcsak elrendezi és egymás-
hoz kapcsolja őket, hanem még ellenvetéseket is előrevetít [prevê objecções],
kritikákat vizionál (majdani kritikákkal számol) [antevê críticas] és bizonyos
hibákat is megmagyaráz [explica defeitos] azáltal, hogy belehelyezi őket a mű
spirituális lényegébe.1
A pre- mint előtag egy defenzív viszonyulás általános kereteit rajzolja elő.
Az esztétikai ítélet a defektusokat, egyenetlenségeket és hibákat mindig egy
előrevetített, előrevetett és tágabb sikerültség, egy kerülőutakon elért – az elő-
készítés mindig valamiképp kerülőút is –, a hibák hibákként való azonosításán
keresztül szervesülő műegész felől szemléli. Ha hajlandó a gondos elemzésre, az
értelmező a mű önértelmezéséhez kapcsolódik; saját tevékenységét ekkor egy
előzetes tételezés határozza meg, mely úgy defenzív, hogy az értelmező tevé-
kenység megszüntetésére tör, pontosabban az értelmező tevékenység kezdeté-
nek elbizonytalanítására. Ahol előkészítenek, ott előre védekeznek és elöljáró-
ban szólnak.
1 Fernando Pessoa, Páginas Íntimas e de Auto-Interpretação, szerk. Georg Rudolf Lind –

Jacintho do Prado Coelho, Ática, Lisboa, 1996, 353. „Nestes poemas aparentemente tão
símplices, o crítico, se se dispõe a uma análise cuidada, hora a hora se encontra defronte de
elementos cada vez mais inesperados, cada vez mais complexos. Tomando por axiomático
aquilo que, desde logo, o impressiona, a naturalidade e espontaneidade dos poemas de Caeiro,
pasma de verificar que eles são, ao mesmo tempo, rigorosamente unificados por um pensa-
mento filosófico que não só os coordena e concatena, mas que, ainda mais, prevê objecções,
antevê críticas, explica defeitos por uma integração deles na substância espiritual da obra.”
Preparált líra ■ 267
A szervesülő ellenvetés és kritika attól védi meg a művet, hogy annak látszód-
jék, ami; egyfajta belső elhárítás, különösképpen a pessoai kijelentésben felfejthető
rétegek, szubjektumszintek, az alakok és szerzőszerepek rétegzettsége miatt már
elkerülhetetlenül egy utóidőben állítja a mű előzetességét. Abban az értelemben
tételezi előre, hogy egy fiktív, utóidejű pillantás defektusokat találhat, melyek
puszta ismerete, tudomásulvétele a mű integráns részének tekinti a hibát. Meg kell
előlegezni az olvasást, de ez csak egy sokasítás, a reflexió, a kritika, az ellenvetés
utómunkálatában lehetséges. Előírhatja a mű, hogy ki olvassa, és hogyan. A prepa-
ráció, a ki- és előkészített mű számol, számot vet, és tartalmazza [integração] a hi-
ányosságokat és a kritikát, mintha ezek a hiányosságok eleve ott volnának, és nem
az olvasat hozná őket létre. Miféle olvasat hasadhat meg és olvashatja egyszerre a
hiányosságokat és az ezen olvasatot hatástalanító, a mű előkészítette olvasatot? Hi-
szen ha a mű előkészíti saját, a hibákra érzékeny, azokat „a mű spirituális lényegé-
be” építő olvasatát, ez az előkészített olvasat már nem találhat hibákat. Ha viszont
hibát talál, akkor az előkészítés kudarcot vallott. Mire szolgál a gondos elemzés?
Egy temporális instabilitás határozza meg a mű ezen preparatív elképzelését, mely
csakis úgy olvashatja a hibákkal már eleve számoló művet, ha másrészről éppúgy
védtelennek, felkészületlennek is olvassa ugyanezen hibákkal szemben.
Francis Ponge egyik olvasója az értelmező ezen küzdelméről tudósít. A de-
fenzív, ön(elő)olvasó mű egyben, ugyanannyira offenzív is: kibillenti az értel-
mezőt, elveszi a kritikus kenyerét, előjátssza az értelmezést, melyből nem marad
hátra semmi. Ha a műből csak az érthető meg, amiről a nyelv tud, amit magáról
már tud a nyelv, amit előhordoz, de semmiképpen sem adottként, elkészültként,
a szöveg olvasatának fel kell ismernie a mű általi előkészítettségét és érintettségét:
[Ponge] jogosan ki nem állhatja [supporter] a magyarázatot [explication],

és valóban nem is állja („Vannak pillanatok, amikor teljességgel égnek áll a
szőröm [hérissé] (védekezésképpen) annak gondolatára, hogy (meg)magya-
ráznak; máskor elkeseredem és bátortalan leszek, könnyedén elragadhat...”)
El sem merem képzelni, miféle állapotba taszítaná ez a kollokvium, de való-
ban úgy hiszem, hogy Ponge-ot nem lehet magyarázni, mivel mindent elő-
készített [préparé] ehhez a szövegeiben, amelyek nagyon is jól magyarázzák
magukat [s’expliquent] oly módon, hogy minden megtalálható bennük [on y
trouve tout], továbbá az a maradék is, ami meggátolja, hogy telítődjön [venir à
saturation] a magyarázó diskurzus.2
2 Jacques Derrida, Signéponge, Seuil, Paris, 1988, 30. „Il a raison de ne pas supporter
l’explication, et il ne la supporte pas en effet (»II est des moments où je me sens tout à fait
A meghökkenés momentuma: a biográfiai értelemben vett szerző megidézése

(« quel état l’aura pris ou laissé ce colloque »), ahol az affekció fikcióját az előké-
szített magyarázat hozza létre, miközben a derridai olvasat saját előkészítettsé-
gét igyekszik azonosítani. A szerző (lelki)állapotára tett utalás a veszélyre össze-
gömbölyödő sün képét vonja maga után, ami védekezésül (défensivement) fel-
borzolja tüskéit (hérissé), összegömbölyödik. A mű önvédelme, a majdani kriti-
ka preparációjának elemzése során Ponge és Derrida is a 206. Athenaeum-töre-
dékre, az autelikus, areferenciális mű képzetére támaszkodik: „A töredék legyen
akár egy kis műalkotás: elhatárolódva [abgesondert] a környező világtól, önma-
gában teljes [vollendet], amint egy sündisznó.”3 Az „önmagában teljes” itt sokkal
inkább egy befejezett, bevégzett, lezárt és lekerekített mű. Míg a Schlegel-kép
az összegömbölyödő sün hermetikus zártságára és elkészítettségére utal, addig
Ponge és Derrida eltérítő használatában a védekező állat tulajdonképpen az ér-
telmezés lezárása és telítése, szaturálása ellen védekezik.
Bár az idézett Ponge-részlet4 tisztán a magyarázatnak és az értelmezésnek való
(fizikai) kitettséggel vet számot, pontosabban az erre adható válaszokkal (hérissé/
laisser faire), a Derrida-kommentárban pontosan az előkészítés és a magyarázat
szembeállítása válik kétségessé. Hiszen az előkészítés Derrida értelmezésében
nem tagadja a magyarázatot; legalábbis nem nyíltan. A magyarázat elleni küzde-
lem ponge-i stratégiája a magyarázat előkészítésében áll: azért nem magyarázha-
tó, mert magát magyarázza. A magyarázatot megakadályozni, aláásni, kikezdeni
egyedül a magyarázat előkészítése révén lehetséges, de ekkor sem maradéktalanul.
A szaturáció, a telítés fogalmával kimondatlanul is megjelenő kimerítés (vi-
der, épuiser) az írás-magyarázat viszonyát – a preparációban adott időviszony
mellett – térfogat- és űrmértékké alakítja. Az előkészítés nem telíti a művet, nem
a lehetséges értelmezések előrajzolásában, jóslásában érdekelt; ellenkezőleg, a
telítés, a tériesült értelmezéstár(-ház) lezárulását akadályozza, magát mint aka-
dályt, a prefixum akadályát állítja egy efféle űrmérték kimerítése és kitöltése elé.
hérissé (défensivement) à l’idée d’être expliqué; d’autres où ça retombe, et où je me sens

découragé, capable de laisser faire…«). Je n’ose pas imaginer dans quel état l’aura pris ou
laissé ce colloque mais je crois qu’en effet il ne peut pas être expliqué, ayant tout préparé pour
ça dans des textes qui s’expliquent très bien eux-mêmes de telle sorte qu’on y trouve tout, plus
ce reste qui empêche un discours explicatif de venir à saturation.”
3 August Wilhelm Schlegel – Friedrich Schlegel, Athenäum töredékek = Uők., Válogatott
esztétikai írások, ford. Tandori Dezső, Gondolat, Budapest, 1980, 301.
4 Francis Ponge, Œuvres complètes, I., szerk. Bernard Beugnot, (Pléiade), Gallimard, Paris,
1999, 409.
Még gazdaságosabban fogalmazva: az előkészítés a telítés fogalmának kimeríté-

se. Azért kell előkészíteni a magyarázatot, hogy a magyarázat ne készülhessen el,
végérvényesen. Ez a maradék, le reste, a stabilitás, az űrmérték nyugvópontjának
– az abszolút teljességnek és hiánynak – a tagadása, a tagadás garanciája. Talán a
preparációnak tulajdonítható egyetlen teremtmény ez a maradék, mely, ha nem
volna előkészítve, kimerülne, miközben a maradék mint produktum sohasem
jöhet létre a tényleges űrmérték előtt, azt megelőzve, mintegy előre biztosítva
telíthetetlenségét. Tehát a magyarázat kimerítő előkészítése állna útjába a ma-
gyarázat kimerítésének?
A mű előkészítése egyszerre az értelmezés veszélye elleni készültség, riadó, és
az értelmezést veszélyeztető szaturáció, melyre a magyarázatnak fel kell készül-
nie. De ez a felkészülés, hasonlóan a mű előkészületében foglalt magyarázattal
szembeni megelőlegező védekezéshez, attól védi magát, hogy magyarázónak
tűnjön. A felkészülés magyarázkodik: „Nem szeretném, hogy úgy tűnjön, hogy
(meg)magyarázom [a Ponge-művet]” (« Je ne voudrais pas avoir l’air de l’expli-
quer »).5 A mű, mely látszólag elveszi az értelmező kenyerét, valójában a ma-
gyarázat előkészítésével egy második preparáció törvényét szabja meg, vagyis
azt, hogy elő kell készíteni a mű magyarázatát, egy kitérő által, mely tisztázza,
hogy maga a mű „mit hordott össze”. A legvalószínűbb eshetőség, hogy min-
dent összehordott (« qu’on y trouve tout »). Ez a tisztázás, mely itt a szabad-
kozás, a magyarázkodás, a magyarázószerep elutasítása, annyit jelent, hogy az
előkészített művet nem lehet előkészület nélkül tárgyalni. Mindig a tisztaság és
a tisztátalanság trópusai között mutatkozik meg, ami ismét a kézmosás, sőt az
orvosi értelemben vett bemosakodás képéhez csatolja az előkészületet. Az iga-
zi ellentmondás itt húzódik: az értelmező szerepválsága és a velejáró szükség a
pedáns filozófus tisztaságát, mosott kezeit és kézmozdulatait idézi, aki bemo-
sakszik a műtét előtt, és óvatosan-illően nyúl a tárgyához: „Muszáj, hogy míg a
művet magyarázom, lemossam magamról a vádat, hogy az a filozófus vagyok,
akinek, bizonyos látszat révén hihetnek, és egy olyan helyzetet ([hely]színt) te-
remtsek neki [a filozófusnak], ahol arra kötelezhetem, hogy a kimondott tiszta,
vagy tisztátalan dolgok után ne mossa meg a kezeit.” És kicsivel később: „Min-
den filozófus tagadja saját nevének, nyelvének, helyzetének egyediségét, szük-
ségképp olyan fogalmakkal és általánosításokkal élve, melyek tisztátalanok.”6
5 Derrida, I. m., 30.

6 „Il faut que, l’expliquant, je me défende aussi d’être ce philosophe qu’on croit, moyennant
quelques apparences, que je suis et surtout que je lui fasse une scène où je l’oblige à ne plus
A két előkészítés ellentétes előjelű, a mű és a filozófus előkészülete nem lehet

ugyanaz. Propre és impropre különbsége az átalános és az idiomatikus közötti
különbség, ugyanakkor az idiomatikus, egyedi és egyéni nyelvhasználat egy-
ben saját (propre) is; ami stabilizálhatatlanná teszi a kijelentéseit mindenáron
tisztázni akaró filozófus és az esendőségeket, hibákat, illetlenségeket és foltokat
(impropre) – foltok révén – aláíró poétikai praxis közötti viszonyt.
Úgy is fogalmazhatunk az alaki és fogalmi szomszédosság alapján, hogy az
előkészítést leginkább az elővigyázatosság fenyegeti. Praeparatio és praecautio:
elsősorban azért, mert az utóbbi megelőzne, elkerülne, kalkulálná az eljöven-
dőt, de ugyanígy a bizonytalanságot, a jelentés és a jelölés rögzíthetetlenségét is.
Az elővigyázatosság egy teleologikus minta szerint értett prae, számításhoz és
célszerűséghez kötött, előre vigyáz és őriz, nem előkészít, hanem előzetesen készít
el. Akárcsak Pessoa beszélője, aki egyes kritikákat vizionál, előrevetít és előzete-
sen javasol megoldást. A preparáció itt értett fogalma távol tartja magát attól az
eseménytől, a majdani értelmezéstől, mellyel szemben őrizi, megőrzi magát az
elővigyázatosság.
Ha magát a kapcsolatot még nem kíséri sem öröm, sem kín, legalábbis ha izo-
lálni tudjuk, akkor hol helyezzük el ezt az előzetes állapotot? Mit jelen ebben
az esetben előkészíteni? Miben áll ez az elő? Egyszerre, ebben a közben vagy
zsilipben, közömbös az örömmel és a kínnal szemben, és kifejezetten érdekelt
az örömelvben, vágyik rá, vonzza az örömelv, hiszen bejelenti és előkészíti a
helyét. Megelőzi és előképezi. Az elő e két módozata közül csak ez utóbbi tűnik
teleologikusnak. Az előbbi közömbös. Hogyan hangoljuk össze a teloszt a kö-
zömbösséggel, az egyik céljait a másik céljaival?7
se laver les mains des choses que je dis ici, qu’elles soient propres ou impropres.”; „Chaque
philosophe dénie l’idiome de son nom, de sa langue, de sa circonstance, parle par concepts
et généralités nécessairement impropres” Uo., 31–32. Az aláírás és az idiomatikusság kérdé-
séhez lásd Derrida, Déplier Ponge. Entretien avec Gérard Farasse, Presses universitaires du
Septentrion, Villeneuve-d’Ascq, 2005, 35–36.
7 Derrida, La Carte postale: de Socrate à Freud et au-delà, Flammarion, Paris, 1980, 422: „Si,
en tant que telle, la liaison n’est encore accompagnée ni de plaisir ni de déplaisir, si du moins
on peut l’en isoler, où situer cet état préparatoire? Que signifie dans ce cas préparer? Qu’en
est-il de ce pré? Il est à la fois, dans ce laps ou dans ce cas, indifférent au plaisir comme au
déplaisir et assez intéressé, aspiré, appelé par le PP puisqu’il l’annonce à son tour et lui fait
place. Il le précède et le préfigure. Des deux modes du pré, seul ce dernier paraît téléologique.
Le premier paraît indiffèrent. Comment accorder le telos à l’indifférence, les fins de l’une aux
fins de l’autre?”
A pré-, az elő előtag egy olyan zsilipben és térközben mutatkozik meg, mely a
temporalitás révén egyszerre utal önmaga elé, fordul át egy folyamat előtagjává,
és jelenti a közöttiség értelmében vett közömbösséget, indifferenciát, alakilag
hordozva a „közbülső”, „két véglet közt elhelyezkedő” jelentését. Ez utóbbi, az
elővigyázatosság ellenében értett előkészület tehát közönyös, közömbös, nem
tölthető, pumpálható fel semmiféle telosszal, ahogyan a kimerítés és a telítés
végleteit is elkerüli. Ez az előkészület bizonyosan a türelmetlen haladás és az
(elő)tételezés, a sietség közelségében és különbségében mutatkozik meg. Az elő-
vigyázatosság paradox módon sietség és kapkodás, mely leginkább az előkészí-
tés közben leselkedik, folyamatosan elkészítésbe hajszolva és tolva a preparációt.
Az elővigyázatosság az előkészítéssel szembeni óvatosság, a bátorság hiánya,
mely bátorság az előkészítésben a kitettség, a nyitottság, a (ki)számíthatatlanság,
a merészség és a merés alakzataival kapcsolódik egybe.
Ez a határvonal elővigyázat és előkészítés között különösen törékeny, amen�-
nyiben minden elővigyázatosság elsietett. Meg kell maradni az előkészületben,
pontosabban ellenállni a kezdetnek és az elkészítésnek. A logika tudományának
elején – „Mivel kezdjük a tudományt” – Hegel efféle türelemre int, annál is in-
kább, mivel a kérdés egyfajta visszavonulást, a kezdet képzetével kezdődő kez-
det8 meghatározását érinti. A türelmetlen (ungeduldig), sőt kapkodó, csapongó,
minduntalan előreszaladó gondolat menne tovább, haladna, de vissza kell tarta-
ni, vissza kell fogni. Ez a késleltetés problémás, mert nem kezdjük-e el már azzal
a gondolkodást, hogy visszatartjuk? „Ám azt akarni, hogy már a tudomány előtt
tisztába jöjjünk a megismeréssel, annyi mint azt kívánni, hogy azt a tudomá-
nyon kívül (außerhalb) tárgyaljuk”. „Ama műben a közvetlen tudat egyúttal az,
ami a tudományban első és közvetlen, tehát előfeltevés (Voraussetzung); a logi-
kában azonban az előfeltevés az, ami ama vizsgálódás eredményének bizonyult
– az eszme mint tudás.”9 Ugyanaz a kérdés: hogyan viszonyul egymáshoz kez-
det és előkészítés? A kezdet előkészítése, vagy az előkészítés már kezdés? A kez-
det kérdése nem az előkészítésé, de a kezdet kritikája a metafizika kritikájaként
fogalmazódik meg, ahol a ti esti kérdése előkészítést kíván: nem lehet feltenni
a mi a kezdet kérdését anélkül, hogy ne kezdtük volna el a kérdezést. A kezdet
kritikájának alapja, hogy az előkészületet nem lehet előkészíteni.
8 Georg Wilhelm Friedrich Hegel, A logika tudománya. Első rész, ford. Szemere Samu, Aka-
démiai, Budapest, 1979, 50.
9 Uo., 43–45.
És amikor Hegel hangsúlyozza, hogy ne siessük el a kezdet kérdésére adott

választ, hogy ne kezdjük a kezdettel (csak a kezdettel ne kezdjük!), de készítsük
elő a kezdetet, akkor a kezdet előkészítése, a kezdetnél való elidőzés kérdését teszi
meg előzetesnek: a minél tovább kitartott előkészítés és el-nem-kezdés a kezdet.
Ez az elidőzés lényegileg közömbös, telosztalan. De a telosztalan preparáció el-
gondolása torz, szörnyszerű időképzet, fejetlenséget szül, felcseréli a fejet és a
lábakat – mint Baudelaire kígyója, amelynek mindene egyszerre fej és farok10 –
vagyis: nem a kezdettel kezdi. Nietzsche joggal nevezi a Menschliches, Allzu-
menschliches elején ezt az erőfeszítést egyenesen embertelennek, embertelen haj-
lamnak: „Az emberiség szereti kiverni a fejéből (sich aus dem Sinne zu schlagen) a
származásra és kezdetre (Anfänge) vonatkozó kérdéseket: vajon nem kell-e szinte
teljesen megfosztatnunk emberi mivoltunktól (entmenscht sein), hogy ezzel el-
lentétes hajlamot (entgegengesetzten Hang) érezzünk magunkban?”11 Mindig ott
leselkedik a határ pontatlan felmérése: nemcsak az elsietett mozgás, az elővigyá-
zatos sietség, de a haszontalan, hasztalan időtöltés, elidőzés is. Ez utóbbi talán He-
idegger Umwegje, a kerülő, a kitérő; mielőtt rátérne tárgyára, a gondolat felkészül,
10 Baudelaire írja Arsène Houssaye-nek a Spleen de Paris ajánlásában: „Mon cher ami, je vous
envoie un petit ouvrage dont on ne pourrait pas dire, sans injustice, qu’il n’a ni queue ni tête,
puisque tout, au contraire, y est à la fois tête et queue, alternativement et réciproquement.
Considérez, je vous prie, quelles admirables commodités cette combinaison nous offre à tous,
à vous, à moi et au lecteur. Nous pouvons couper où nous voulons, moi ma rêverie, vous
le manuscrit, le lecteur sa lecture ; car je ne suspends pas la volonté rétive de celui-ci au fil
interminable d’une intrigue superfine. Enlevez une vertèbre, et les deux morceaux de cette
tortueuse fantaisie se rejoindront sans peine. Hachez-la en nombreux fragments, et vous
verrez que chacun peut exister à part. Dans l’espérance que quelques-uns de ces tron-
çons seront assez vivants pour vous plaire et vous amuser, j’ose vous dédier le serpent tout
entier.” Charles Baudelaire, Œuvres complètes, I., szerk. Claude Pichois, Bibliothèque de
la Pléiade, Gallimard, Paris, 1975, 275. „Kedves barátom, küldök önnek egy kis művet: igaz-
ságosan nem lehetne rámondani, hogy se farka nincs, se feje, mert ellenkezőleg, egyszerre
csupa fej és csupa farok, váltakozva és kölcsönösen. Gondolja meg, kérem, ez a szerkezet mi-
csoda kényelmet nyújt valamennyiünknek, önnek, nekem és az olvasóknak. Kettévághatjuk,
ahol akarjuk, én az álmodozásomat, ön a kéziratot, az olvasó az olvasmányt; mert ennek az
utóbbinak berzenkedő akaratát nem kötöm hozzá egy fölösleges bonyodalom végeérhetetlen
fonalához. Emeljen ki egy csigolyát, és a tekervényes képzelet két darabja minden nehézség
nélkül újra egybeforr. Szabdalja diribre-darabra, és meglátja: valamennyi külön-külön megél.
Abban a reményben, hogy e csonkok egyikében-másikában lesz elég életerő , hogy tetszeni
tudjon és elszórakoztassa, vagyok bátor az egész kígyót önnek ajánlani.” Baudelaire, A fájó
Párizs = Uő. Válogatott művei, ford. Szabó Lőrinc, Európa, Budapest, 1964, 257.
11 Friedrich Nietzsche, Emberi, nagyon is emberi, ford. Horváth Géza, Osiris, Budapest,
2008, 19.
az előkészítés kerülő, halogatás, kitartás, kitérő elidőzés: „Miért tettünk akkor

kerülő utat a többi még érvényes dologfogalmon át”? „Ezért kellett megtennünk
ezt a kerülőutat.”12 Ezért: a kitérő mindig bizonytalan marad, elsősorban azért,
mert csak utólag állapítható meg, hogy (mi) szükség volt rá.
Az előkészület és az elővigyázatosság határa tehát egyfajta idiomatikusság
mércéje is? A türelemre intés mint retorikai alakzat vajon mennyiben az idi-
omatikusság eljárása? A költői önmegszólítás olyan formáival rokon, mint a
baudelaire-i „Sois sage, ô ma Douleur, et tiens-toi plus tranquille” (Recueille-
ment) vagy a József Attila-i „Óh szív! nyugodj!”? Az utóbbi esetben egy olyan
türelem és nyugalom előírása, mely a szívnek, az affekció tulajdonképpeni szer-
vének címezve egy olyan szervnek és szervhez szól, melynek a tökéletes nyu-
galom, lévén a folyamatos mozgás, összehúzódás és elernyedés helye, végzetes,
önmegszüntető nyugalom, végzetes (meg)nyugvás és elidőzés volna.
II.
Ha most ismét a ponge-i mű felé fordulunk, világos, hogy az nem magyarázatot

termel, hogy az előkészület, a magyarázat előkészítése nem jelent elő-magya-
rázást. A preparáció tárgya, az űrmérték metaforájánál maradva, egyfajta ára-
pály-dialektika fenntartása, az előkészítés bevégezhetetlen fenntartása. Hegel
kitérője, mely a kezdet fogalmának előkészítésére irányult, szintén telítettség és
kimerítés cserejátékának viszonylatában ragadja meg az elemezhetetlen létet:
„Ami tehát a kezdetet alkotja, maga a kezdet, elemezhetetlennek, egyszerű, ki
nem töltött közvetlenségében valónak (in seiner einfachen unerfüllten Unmittel-
barkeit), tehát létnek, az egészen üresnek (ganz Leere) veendő.”13 A kimerített,
kiüresedett, telíthetetlen térfogat hozzáférhetetlen, sőt mintha a hozzáférés, a
megragadás valamiképpen az üres–telt dialektika köztességében, közömbös-
ségében, a szélsőségek között volna egyedül lehetséges. Ez a valamelyest üres,
valamelyest telt, többé-kevésbé kiürített és feltöltött ökonómia a preparáció je-
lentésrétegei közül a farmakológiai (ki)keverést helyezi előtérbe. A hozzávalók
helyes arányát rögzítő recept lajstroma és rendelkezései a recepciót előíró-kike-
verő preskripciónak tűnnek. Az előkészített mű egy olyan keverék, az anyagok
12 Martin Heidegger, A műalkotás eredete = Uő., Rejtekutak, ford. Bacsó Béla, Osiris, Buda-
pest, 2006, 18, 28.
13 Hegel, A logika tudománya, 51.
olyan együttállása, melynek az adalékok és arányok jegyzékeként értett recept

kölcsönzi a recipe parancsát. Egy olyan kijelentés, mint a „csak az olvassa ezt a
szöveget”: efféle receptnek, preskripciónak tekinthető.
A mű többé-kevésbé van: előkészítése, még mindig farmakológiai érte-
lemben, újabb és újabb magyarázat felszívására, feloldására teszi alkalmassá.
A kerülőutak, elodázások, a kezdet változatos elnapolásai olyan kérdésirányo-
kat nyitnak meg a modern poétikák területén, melyek mind a metanyelv azon
problémájára mutatnak, mely szerint, mint fentebb már előkerült, magát az
előkészítést nem lehet előkészíteni. Az előkészítés lényegi kapcsolatot őriz a
nyelvi megelőzöttség tapasztalatával, a szimbolikus forma preformált és pre-
formáló karakterével. Elő lehet-e készíteni valamit, ami konstituens az előké-
szítésre nézve?
1) Talán a műalkotásnak azért nem létezik előkészítése, mert a pre- tapasztala-

tával összefüggésbe hozható valamennyi elem tekinthető az elkészítés és a kivi-
telezés részének. Mindez nem függetleníthető a befogadás jelentéskonstituáló
értékétől: azért nem lehet előkészíteni, mert a befogadás felől a mű textuális léte
előkészítő jellegű. És a túloldalról: túlmehet-e a vers az előkészítésen? Lehet-e
több vagy más, mint előkészítés, az olvasás, a megértés előkészítése? A kezdet
felfüggesztése akkor volna lehetséges, ha a művet és a befogadást összekötő
teleologikus viszony is felfüggesztődne, és egy semleges, zárlatot nem ismerő,
telosztalan preparáció nem jósolná meg az eljövendő olvasót. Mint József Atti-
lánál: „a műalkotás olyan megkezdett és befejezett történet, amelyet ugyanezért
éppen a megkezdettség állandó be nem fejezésének és a befejezettség állandó
meg nem kezdésének végtelenségében észlelünk”.14 Vagyis az elkezdhetetlen
műalkotást abbahagyni sem lehet.
2) A mű előkészítése helyeken, egyenesen műhelyekben zajlik, melyek a mo-

dernitásban megszűnnek intim terek lenni. Az előkészület fogalmának lényegi
átértelmezéséről ad pontos képet Bourdieu, amikor az impresszionisták fellé-
pése keltette botrány okai között az indiszkréció egy addig ismeretlen formáját
ismeri fel, tudniillik azt, hogy a publikus, vagyis elkészült és kiállított művek
az előkészület, a feljegyzés és a vázlat, a művészeti mezőben kodifikált fázisait
14 József Attila, Tanulmányok és cikkek 1923–1930, szerk. Horváth Iván et al., Osiris, Buda-
pest, 1995, 119.
tették nyilvánossá.15 A mű előkészülete a mű részét képezi, amit leggyakrab-

ban az elkészülés lenyomatolásával mutatnak meg. Máshogy fogalmazva, a mű
előkészülete, a publikálás felől nézve, a készülés beíródása, a most írom, most
mondom önjelölő eljárásai.
3) A műhely nyilvános, pontosabban bármikor publikussá tehető szét- és össze-

szerelő-műhely. Baudelaire-nek a Les Fleurs du Malhoz írott előszava elutasítja
az olvasót műhelybe invitáló (metapoétikai) vallomást, a rejtett szerkezet for-
télyainak feltárását (« le mécanisme des trucs »), és egész szótárát szolgáltatja a
mű félkész tárgyi előzetességének, amikor cafatokról, (arc)festésről, csigákról,
emelőszerkezetről és láncokról, „a művészet szentélyét alkotó megannyi borza-
lomról” beszél.16 A műhely megnyitásával a mű befejezettségének, elkészített-
ségének a fogalma válik kétessé. A műhely kiterjed, és a létrehozás lényegében
összes fázisa előkészületként mutatkozik meg. A szemantikai instabilitás és a
rögzíthetetlenség mozgás-metaforái „a kontingenciák műalkotásképző funkci-
ójának fölértékelődésé”-ről tudósítanak, pontosabban arról, hogy „a vers alak-
zata mindig »másként is lehetséges«”.17 Ez „a mindig másként is lehetséges” egy
folyamatos előkészület tapasztalatát társítja a befogadáshoz.
Ezek az irányok a diskurzustér legkülönbözőbb területei felé mutatnak, és csak

átmenetileg utalhatók bizonyossággal az alkotáshoz vagy az értelmezéshez,
melyek határát pontosan az előkészítés kiáradása mossa el. Amit a művek az
előkészítésről közvetítenek, azt nem lehet tisztán, „sebész módjára” leválasztani
az előkészítést némán színre vivő művekről, de szintúgy a recepció munkájáról
sem, örökös felkészületlenségéről, sőt előkészített felkészületlenségéről. Az elő-
15 Pierre Bourdieu, Manet une révolution symbolique : cours au Collège de France (1998–2000),
szerk. Pascal Casanova et al., Raisons d’agir/Seuil, Paris, 2013, 215–219.
16 „Mène-t-on la foule dans les ateliers de l’habilleuse et du décorateur, dans la loge de la
comédienne? Montre-t-on au public affolé aujourd’hui, indifférent demain, le mécanisme

des trucs? Lui explique-t-on les retouches et les variantes improvisées aux répétitions, et
jusqu’à quelle dose l’instinct et la sincérité sont mêlés aux rubriques et au charlatanisme
indispensable dans l’amalgame de l’œuvre? Lui révèle-t-on toutes les loques, les fards, les
poulies, les chaînes, les repentirs, les épreuves barbouillées, bref toutes les horreurs qui
composent le sanctuaire de l’art?” És kicsivel később a válasz a kérdésekre: „cela m’ennuie
et me déplaît”, „[j]e n’ai désir ni de démontrer, ni d’étonner, ni d’amuser, ni de persuader”.
Baudelaire, Œuvres complètes, I., 185.
17 Kulcsár Szabó Ernő, „Szétterült ütem hálója”. Hang és szöveg poétikája: a későmodern kor-
szakküszöb József Attila költészetében, Irodalomtörténet 2000/3., 364.
készítés az olvasás azon munkáját is hatáskörébe vonja, mely felkészületlenül

is mindig előkészít egy következő olvasatot.18 Ez a rögzíthetetlenség egyszer-
re utal az egyes olvasatok tökéletlen, telíthetetlen voltára és a műtárgynak – a
fenomenológiai hagyományból ismert – azon érzéki képességére, hogy kime-
ríthetetlen, inépuisable,19 újra és újra megközelíthető, újra és újra más válasszal
szolgál. Ponge számára ez a kimeríthetetlenség a vers nem-teleologikusan értett
jóslatszerűsége (oracle),20 miközben József Attila a „belsejében kimerithetetlen”
műalkotásról és „határolt végtelenség”-ről beszél.21 A gazdagságként, komple-
xitásként és végtelenként adott érzéki műtárgyat, az újra és újra aktualizálható
jóslatot létre kell hozni22 – talán ez tekinthető annak a művészettel szemben
támasztott, speciálisan modern követelésnek, mely az előkészítést elhatárolja az
elkészítés lezáró gesztusától.
18 „il est toujours là, derrière, vous expliquant ce qu’il fait en faisant, mais sans vous l’expliquer
ou vous le montrant, au moment même, de telle sorte que son simulacre d’explication ne
vaille qu’à relancer un autre texte à expliquer sans aucune chance de vous laisser la maîtrise,
mais ne vous cachant rien de son travail” Derrida, Signéponge, 23.
19 „La sensation ne peut être anonyme que parce qu’elle est partielle. Celui qui voit et celui qui
touche n’est pas exactement moi-même parce que le monde visible et le monde tangible ne
sont pas le monde en entier. Quand je vois un objet, j’éprouve toujours qu’il y a encore de
l’être au-delà de ce que je vois actuellement, non seulement de l’être visible, mais encore de
l’être tangible ou saisissable par l’ouïe, – et non seulement de l’être sensible, mais encore une
profondeur de l’objet qu’aucun prélèvement sensoriel n’épuisera.” Maurice Merleau-Ponty,
Phénoménologie de la perception, Gallimard, Paris, 1945, 250. A szakasz értelmezéséhez lásd
Jean-François Lyotard, Discours, figure, Klincksieck, Paris, 1971, 92–93.
20 Ponge, I. m., 655.
21 „Az anyag végtelen, határtalan. [...] A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha
egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme
számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni
– világhiány. [...] A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem te-
remtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely
a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson kivül egészet
soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősitő ereje, amely az anyagot vé-
gessé teszi. Ezek szerint a mü közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében
kimerithetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.” József Attila, I. m., 216–217.
22 „désirer créer quelque chose qui ait les qualité de l’objet, rien ne me semble plus normal.”
Ponge, Œuvres complètes I., 655. A kései, 1971-es La Fabrique du Pré egyik jegyzetében,
ráadásul magának a felkészülésnek a keretei között: „Notre nature parfois (par endroits) nous
a préparé un pré / Tout y est – et tout y est alors comme ici dans cette {phrase | page} – est à
juste titre redoublé, multiplié (additionné plutôt) (pléonamatique) / Tout y paraît uni, simple,
égal, continu, reposant / Tout y est condensé (< notre nature >)” Ponge, Œuvres complètes,
II., szerk. Bernard Beugnot, Bibliothèque de la Pléiade Gallimard, Paris, 2002, 478.
Innen nézve jelentéses, hogy Derrida nem a kérdéses terminológiai hagyo-

mányban megszokott kimerítés (épuiser) kifejezéssel írja le a mű és a magyará-
zat közötti (űr)mérték-viszonyokat, hanem a (fel)töltés és telítés, a szaturáció
figurájával. A magyarázat ebben a Derrida-szakaszban eseménynek, eljövendő
eseménynek mutatkozik, ha a venir à saturation szintagmában felismerjük a sa-
turation à venirt, az eljövendő telítődést. Különbséget tudunk-e tenni telítés és
kimerülés között, vagy szimmetrikus párfogalmak volnának, melyek különböző
irányokból utalnak ugyanarra a folyamatra? A feltölthetetlen és a kimeríthetetlen
mű egy folyamatos, teljesen sosem bevégzett merés és merítés munkája révén
egyrészről azért kimeríthetetlen, mert az ellenirányú bele- és visszamerés ellehe-
tetleníti; másrészről feltölthetetlen, telíthetetlen is, amennyiben a végső telítést
mindig megakadályozza egy (ellenirányú) kimerítés. A maradék, le reste az utolsó
csepp kettős képére, a telített és a kimerített tartalom kettős űrmértékére is utal;
miközben a művet kimerítő vagy telítő magyarázat az előkészítés merészségét
idézi fel újra, az elővigyázatosságot kerülő, előkészítő kitettséget. Ezért kötheti
össze Ponge a magyarázat és a bátorság (merészség) mozgását: a megmagyará-
zott elveszíti bátorságát („je me sens découragé”), de talán azt is kiolvashatjuk a
részletből, hogy a magyarázat az elbátortalanodott, a megtört, a letört értelemet
(sens découragé) hagyja hátra, hamis maradékként. A (kimerítően) megmagyará-
zott szöveg bátortalan, csüggeteg, talán kimerült is. Az előkészítés a magyarázat-
tal dacoló program. Merészség, merés és merítés jelentésterületeinek a későbbi-
ekben indokolt közelítését itt csak jelezzük, miközben arra kérdezünk, hogy mi-
lyen volna az értelmezés szaturációja, milyen volna az a szöveg, amelynek nincs
maradéka, amely után nem marad magyaráznivaló.
Egy efféle szöveg sohasem létezhet abban az értelemben, hogy ki lehetne
mondani kimerülésének a tényét. Pontosabban, egy szöveg kimerülésének
vagy szaturációjának kijelentése már önmagában olyan ráadás és maradék vol-
na, amelyet a vizsgált és metaforikus űrmérték még képes befogadni, vagyis,
utolsó előtti cseppként, még része lehet annak, amit szaturáltnak tételez. A ki-
jelentés, mely a kimerültséget konstatálná, csak egy olyan árterületről hangoz-
hat el, melyet szükségképpen fel is tölt a kimerülés vagy elapadás felismerése.
Kimerítés, telítés és maradék térgazdálkodását idézve Kulcsár Szabó Ernő a
következőképp írja le József Attila recepcióját a kilencvenes évek legvégén:
„szinte a végletekig ki van már benne merítve a referenciális olvasás minden
ismertebb lehetősége”.23 Tűnjék bármennyire ornamentikusnak, protokolláris-
23 Kulcsár Szabó, I. m., 344.

nak a beékelődő szinte szó, az így megnevezett kitétel azt a maradékot jelöli,
mely a recepció kimeríthetetlenségét állítja. Ami ugyanis szinte kimerültnek
mutatkozik, egyszerre utal egy más- és újfajta kimerítésre, egy módszertanra,
melynek maradt még mit kimerítenie, illetve utal egy feltöltendő-betöltendő
űrmértékre, a hiányos olvasatok üresítésével ellentétes, telítő megközelítésre.
De innentől élő a gyanú, hogy az olvasás azonosított felkészületlensége nem
független az olvasás tárgyától, vagyis mintha a kimerültség túlontúl elő volna
készítve. A félreértelmezés előkészíthető? A félreértés nem épp az előkészítés
hiánya, éppúgy a mű, mint az olvasás részéről? Vagy az értelmezés nem éppen
a félreértések előkészítése révén telíthetetlen?
József Attila esetében a végletes kimerülést egy – a szövegekben és a szö-
vegek által előkészített – maradék visszamaradása gátolja, melyet az elemzés
a biográfiai vagy referenciális szennyeződésként azonosít. Ez a maradék egy-
szerre a recepció elégtelen állapotának oka és az értőbb megközelítés akadálya.
Az én szöveg általi destabilizációja és az anorganikus képiség fogalmaival leírt
poétikai gyakorlat eszerint „azért maradt rejtve a kutatás elől, mert a versbeli
én grammatizáltsága újra meg újra egy arccal el nem látható beszédhelyzet üres
allegoritásával szembesítette a biográfiai portrék filológiáját”.24 De az életrajzi
megközelítést „tárgya elvesztésével” fenyegető költői teljesítmény itt egyszerre
oka a válságnak és a feltáratlanságnak. Hiszen a módszertani kérdezés üresjá-
ratai pontosan akkor tudatosulnának, ha az olvasás valóban, „újra meg újra egy
arccal el nem látható beszédhelyzet üres allegoritásával” szembesülne. Fel lehet
tenni ebben az értelemben azt a kérdést, hogy a József Attila-poétika mennyi-
ben készítette elő, készült fel az értelmezésprotokoll életrajzi szaturáltságára?
A recepció nem azért szinte kimerített – és pontosan ezért egyszerre szinte ki-
meríthetetlen, vagyis olyan, amiről még nagyon is akad mondanivaló, amiről
maradt még mint mondani –, mert az autobiografikusság, a mártíromság vagy
a szenvedés kérdésirányai össze vannak hordva benne (« on y trouve tout »),
mert a szöveg összehord mindent, maradékként és maradéktalanul? Vagyis mi-
közben az életrajz(i) faggatása egy „arctalan beszédhelyzet üres allegoritásá-
val” szolgált, addig a destabilizált énre vonatkozó kutatásoknak nem kedvez-
tek a József Attilánál gyakori arctulajdonítás és antropomorfizáció eljárásai:
„Az anorganikus lírai kód szerkezetét, működési sajátosságait persze azért
sem volt könnyű föltárni, mert a József Attila-versek különös előszeretettel
24 Uo., 356.
élnek az antropomorfizáció számos változatával.”25 Jól látszik, hogy ebben a

kettős ellehetetlenítésben a recepció a saját (mű általi) előkészítése ellen dol-
gozik; de a József Attila-i előkészítésnek azért sem könnyű ellenállni, mert a
kritika védekezése itt egyszerre irányul az arctalan és az arccal nem rendelke-
ző allegoritás ellen.
Maradék és preparáció, telítés és kimerülés viszonyfogalmai József Attila
költészetének talán mindenekelőtt azon hangsúlyos öntükröző szövegeljárása-
ira utalnak, melyek az előkészítést saját elkészülésük színreviteleként mutatják.
Innen nézve az, hogy egy szöveg előkészíti a saját magyarázatát, nem jelent
mást, mint hogy lejegyzi és bevési elkészülését. Feltűnő ugyanis, hogy a texte
derridai fogalmának egyik alapvető mintája Francis Ponge valamikor 1924 és
1930 között született Fable című verse, mely nem pusztán egyidős József Attila
„Költőnk és Kora” szövegével, de autoreflexiós eljárásaik is jelentős egyezéseket
mutatnak. Ponge versindításában, « Par le mot par commence donc ce texte /
Dont la première ligne dit la vérité «,26 és a József Attila-vers felütésében is, „Ime,
itt a költeményem. / Ez a második sora”, az íródó mű megnevezése (texte/költe-
ményem) kapcsolódik a textuális hely és elhelyezkedés jelzéséhez. De míg József
Attilánál a rámutatás a névmások révén létesül („Ime, itt, ez”), addig Ponge-nál
a tulajdonképpeni szöveg-rekurziós hatás – túl a „ce” demonstratív szerepén –
az önjelölésben feltáruló ismétlés effektusa: a nyelvi tükörjátékba helyezett par
kötőszó kettős, metanyelvi és grammatikai-használati értéke. Vagyis a mondat
már előzetesen színre viszi a szintakszis időbelisége miatt csak később (el)olvas-
ható rekurzív rendet, amelyet Derrida egyfelől a konstatív és performatív kije-
lentések egybecsúszásaként azonosít,27 másfelől magának a mindenkori textus
– (ön)fordítás (se traduire) és (ön)reprodukció (se produire) kettősségében meg-
mutatkozó – örökítéseként.28 A szöveg egy kiiktathatatlan pre-pozíciós alakzat
25 Uo., 359.
26 Ponge, Œuvres complètes, I., 176. „Az az szóval kezdetét veszi ez a szöveg / Melynek első sora
az igazságot mondja.”
27 Derrida, Psyché. Invention de l’autre = Uő., Psyché. Inventions de l’autre, Galilée, Paris,
1987, 22.
28 „C’est seulement à l’intérieur d’un système textuel plus grand, utilisant une partie ou un pro-
duit de lui-même pour se déchiffrer, qu’on pourra dire que l’énoncé »ce texte commence
par le mot ‘par’« se traduit et se reproduit. Mais le système le plus grand, le code général, a
la structure de l’énoncé « par le mot pas commence donc ce texte » en tant qu’il ne peut être
traduit que par les produits de sa traduction, que la structure, la syntaxe, l’ordre y précède et dé-
termine les effets de sens ou de vouloir-dire…” Derrida, La vie la mort. Séminaire (1975–1976),
Seuil, Paris, 2019, 157–158. (kiemelés: Sz. M.) „Csakis egy nagyobb szövegrendszeren belül,
maradéka. A grammatika, a szintaxis már mindig is előkészített, és a texte ennek

a kódolt megelőzöttségnek fordítása és reprodukciója. Az írás ennek értelmében
egy olyan produkció, amely sosem veszi kezdetét.29 Mind a József Attila-, mind a
Ponge-vers esetében a metapoétikus önjelölések a vers készülésére mutató alak-
zatok, melyek azáltal függesztik fel a kezdetet, és törlik el az eredetet, hogy a vers
készülését araszolásnak, visszaható rámutatások sorozatának mutatják.
A Ki-be ugrál... című vers sokat idézett részletében a folyamatelvű mozgás
a fogyás és a készülés ellentétes képeiből bomlik ki: „S mit úgy hívtam: én, /
az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, / amíg elkészül ez a költemény...” Az elké-
szülésre és a pusztulásra való kettős rámutatás teszi, hogy az énmaradékként
fogyasztott morzsák mintegy saját, folyó anyagukat kölcsönzik a költemény-
nek, melynek elkészülése egy kenyér kisülésének mutatkozik. Fogyasztás és
elfogyasztás anyagcsereviszonyai: az (el)fogyás mint (el)készülés, a morzsák
felemésztődésével párhuzamosan létrejövő és létesülő költemény mint táplálék,
betevő falat jelenik meg – vagyis a rágásnak és a fogyasztásnak változatlanul
kikészített dologként –, melynek maradéka a fogyasztással elkészülő vers és a ké-
szüléssel elfogyasztott „én”. De a kisült kenyér morzsái olyan (étel)maradékként
jelennek meg, mely összezavarja a vers időviszonyait, és a morzsalék „én”-t egy
kisült költemény morzsáinak felelteti meg. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a vers
elkészülése az „én” kikészülésével parallel folyamat; az „én” elmorzsolódása és a
költemény elkészülése során, a fenti textuális örökítés értelmében, az „én” min-
dig csak egy előzetes felmorzsolódó költemény maradékaként ismerhet magára,
csak egy ilyen versmorzsalékként rághatja, emésztheti magát.
A párhuzamosság értelmében a költői munka egy várakozás előterében,
vagy éppen háttere előtt megy végbe, melyet a létrejövés önfelszámoló képzetei,
a költemény elkészülése és az én felemésztődésének ellentétes folyamatai hoznak
létre. A vers tehát elkészül, de elkészülése során kikészül az „én”. A költemény
különféle el- és előkészületek keresztmetszetében áll, nem feltétlenül az időbe-
li mellérendelés ártatlansága szerint, inkább ellenében, amennyiben elkészülte
véget vet valaminek: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”
saját részét vagy produktumát használva önmaga kibetűzésére, mondhatjuk hogy »ez a szö-
veg az ‘a’ szóval kezdődik« kijelentés (le)fordítja és szaporítja (se reproduit) önmagát. De a
nagyobb rendszer, az általános kód a « az az szóval kezdődik tehát ez a szöveg » kijelentés
szerinti struktúrával rendelkezik, amennyiben csakis fordításának produktumai által fordít-
ható, és a struktúra, a szintaxis, a rend megelőzi és determinálja az értelem és a jelentésadás
(vouloir-dire) effektusait…”
29 Vö. Derrida, Positions, Minuit, Paris, 1972, 23.
A vers elkészülése itt egy olyan defenzív alapállásra utal, mely – hasonlatosan
ahhoz az előkészítő munkához, ami a magyarázattól védi a művet – az irgalom
kérésének az eszköze lesz. Ugyanakkor eldönthetetlen marad, hogy az elkészü-
lés, a kész vers a készültség és a riadalom oka-e; hogy a beékelődő „jaj” felkiáltás
az irgalom kieszközlésének az eszköze, vagy ellenkezőleg, a vers elkészülte hívja
elő az irgalom szükségét. Más szóval, (el)olvashatatlan, hogy az elkészült vers a
megpróbáltatások végét, vagy éppenséggel a kezdetét jelöli.
Ez az ambiguitás úgy is megfogalmazható, hogy a költemény egyedül egy
általános amíg időtapasztalatában és időtapasztalata révén készül el, de elké-
szülése csupán annyiban kimondható, amennyiben pontosan egy temporális
cezúra, a lefolyások és folyamatok nyugvópontja lehetetlenül el. „S mit úgy hív-
tam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, / amíg elkészül ez a költemény...”
Az amíg az egyidejűség kétféle értelmét állítja viszonyba, miközben az egyide-
jűség képzete sértetlen marad: hol az egyidejűség, hol az egyidejűség végpontja
válik hangsúlyossá. Az amíg egyfelől a költemény elkészülésével párhuzamos
folyamatot jelöl, egy körülményszerű, járulékos szimultaneitást, másfelől a köl-
temény elkészülése le is zárja az én morzsáinak felemésztését, ami addig tart
és nem tovább. Egy kísérő és egy berekesztő amíg, melyek párhuzamossága, a
kétféle egyidejűség egyidejűsége, maga a poliszémia fordíthatatlan, és így olyan
értelempárokba szóródik szét, mint until/while, jusqu’à/pendant, fino a / ment-
re, bis/während időhatározók. 30
Elsőre úgy tűnik, hogy a József Attila-szakaszban az igekötő (elkészül) lé-
nyeges pontosítást hordoz a két folyamat egyidejűségéről. Ha összevetjük két
olyan variánssal, mint az „utolsó morzsáit rágom, amíg készül az ebéd” és az
„utolsó morzsáit rágom, amíg elkészül az ebéd”, látható, hogy az igekötő nélküli
alak a kísérő értelmet („mialatt”), az igekötős változat pedig a lezáró, berekesztő
jelentést húzza alá („egészen addig”). Ugyanakkor az „utolsó morzsáit rágom”
(számlálható) anyagjelzése és a szintén igekötő nélküli „rágom” alak újfent a
’mialatt’ értelmében vett egyidejűség olvasatát erősítik. Az elkészülés alakban
30 A József Attila-életmű tobzódik az amígekben, lényegében sokasítja az egymás mellett futó

jeleneteket. Az egyidejűség itt tárgyalt kettőssége ugyanakkor a legtöbbször eldönthető: „Iszo-
nyatos, nagy bosszú ez, / Várni, várni, mig vége lesz. // S tudni, vannak így még többen, /
Mígnem valaki megdöbben, // Mig valaki föl nem ordít, / Ködből, csöndből föl a holdig,”
(Ködből, csöndből); „Gondolj a ravasz csecsemőre, / - sír-ri, hogy szánassa magát, / de mig
mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát.” (Apám és anyám) „Ki mint vízesés önnön
robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében,
zengem, sikoltom” (Óda)
adott időtapasztalatot tehát részlegesen visszavonja, jobban mondva kiegészíti

a rágás nem teleologikus (elrágom, szétrágom stb.), a testi monotonitás és re-
flexszerűség folytonosságát közvetítő jelentése.
A vers elkészül, de az emésztés, az anyagcsere alkotáshoz társuló gyakori
képei a (vers)kezdet és a (vers)vég meghatározásait kezdik ki: „Vad, habzó nyá-
lú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül.”, vagy a korai Éhségben:
„A harapások majdnem összeesnek, de jól megrágnak minden falatot.” Ez az
emésztő, önemésztő, de figuralitásában a nyelvből táplálkozó képiség31 a kifeje-
zésre való felkészülésként is olvasható, a beszédet megelőző vagy éppen kísérő
rágás jeleneteként. A rágás előkészítő, preparatív funkciója a Könnyű fehér ru-
hában felütésében („Mindent, mi nem ennivaló, / megrágtam és kiköptem.”)
a táplálkozás, a nyelés elhalasztása, de tekinthető olyan műveletnek is, amely
előrágja, a fogazattal nem rendelkezők számára rágás nélkül fogyaszthatóvá te-
szi az ételt, mint A Dunánál az anyanyelvet és a megrágott ételt egybejátszató
képe esetében („Anyám szájából édes volt az étel”). Úgy is fogalmazhatunk,
hogy étel/élet anagrammája táplálja a poézis, a költői meg- és feldolgozás azon
elképzelését, mely itt olyan preparatív, sőt digesztív és dietetikus szerepkör-
ben mutatkozik meg, mely egyaránt utal az anya által adományozott nyelvre
és életre, valamint az olvasó számára előkészített, a költeményben megrágott
nyelv- és életanyagra.
De a száj kettős problematikája, a nyelés és a köpés, a kenyér(morzsák) el-
fogyasztása és az ehetetlen étel előrágása a József Attila-lírában – a vers elké-
szülésétől nem függetlenül – a halál előkészítéseként is szemlélhető. Az Óda
vonatkozó részletében, „Szeretlek, mint élni szeretnek / halandók, amíg meg
nem halnak”, nem arról van szó, hogy a halál ilyen megfogalmazása az amíg
jelentésterületeinek fent vázolt ambivalenciájába veszne, sokkal inkább arról,
hogy a halál egy bizonyos fogalma teszi lehetővé az amíg kétféle egyidejűségé-
nek egyidejűségét. A halál lezáró funkciója felől minden előkészületnek és fel-
készülésnek mutatkozik, miközben ez az értelem visszacsempészi a preparáció
fogalmából fentebb elkülönített teleologikusságot. Másfelől a blanchot-i mourir,
a folyamatos, a létállapottá vált haldoklás vagy halódás, Pilinszky permanens
31 Az emésztés, rágás, testi feldolgozás és expresszió képi sokirányúsága a József Attila-lírá-

ban Marno János számos értekező szövegében központi jelentőségű: lásd Marno János, Egy
könnyű játék természetrajza. J. A.-verselemzés = Uő., A múzsa és a bábu, Holnap, Budapest,
1989, 45–60. „A táplálkozás, táplálék és táplálkozó eredendő szimbiózisa, explicit és implicit
tartalmának (nyelvi) jelzőcseréje” Marno, Kezünk idegen formákba kezd, Palatinus, Buda-
pest, 2011, 244.
pusztulásként azonosított élete („Ő elpusztult, én pusztulok.”) az egyidejűség

egy másik – az élettel parallel halódás – értelmére mutat. De hogyan érthető,
hogy „addig szereti, amíg meg nem hal”? A képet az amíg lezáró képzete domi-
nálja, de vajon érthető-e ez abban az értelemben, ahogyan az „addig kereste az
elveszett gyűrűt, míg meg nem találta”, vagy az „addig jár a korsó a kútra, amíg
el nem törik” idiómákban szerepel? Utaljunk a negáció szerepére, a „szeretni,
amíg meghal” és a „szereti, amíg meg nem hal” közötti különbségre, ahol a le-
váló igekötő és a tagadás az egyidejűség egyedi eseteit hozzák létre. A párhuza-
mosságban a két történés folyamatszerű illeszkedése megy végbe a szeretet és a
halandó, de nem-halott állapot között, melynek értelmében „szeret, mialatt nem
(van) halott/nincs meghalva”.
Közelről szemlélve az Óda hasonlatát, a halál cezúrája nem a szeretlek ki-
jelentésben foglalt viszonyt vágja el: a „szeretlek → élni szeretnek → meg nem
halnak” sorozatában a halál az (életet szerető) halandókat sújtja, miközben a
képet az élet és a másik szeretetének hasonlósága alapozza meg. A képszerkezet
alapvető instabilitása abból is ered, hogy az „amíg meg nem halnak” redundan-
ciájával (minden halandó meghal) a halál képalkotó szerepe lényegében a ha-
sonlat ellehetetlenítésére szűkül. A hasonlat alapja ugyanis nem az összekötő
szeretlek performatívum intenzitása; szorosan véve semmi nem támasztja alá,
hogy a vallomáshelyzet ezen pontján a kép az érzelmi viszony mértékét közve-
títené. Márpedig a szakaszban semmi sem bizonytalanabb, mint az az olvasat,
mely a szerelmes beszéd meggyőző (csábító, bizonyító) karakterét a halandók
élet iránt táplált szeretetével magyarázná. Az élethez nem tartozik hozzá az
élet szeretete, legfőképpen azért, mert az életről sohasem az élő dönt. Az élet
szeretete a halandó sajátja, de egy ilyen kijelentés nem egyenlő azzal, hogy ’az
életet az élők szeretik’. A „halandó” itt csak alig az „élő” szinonimája: a jelölő
szintjén sokkal inkább egy olyan élőre utal, akit a halál, a holt felől mondanak
ki. Ráadásul a sorok tördelése szemantikai eloszlást – sőt egyfajta oszlást – is
jelez: a halandókat az enjambement révén áthajlítva, sőt áthajtva a holtak és
a halál versterületére: „Szeretlek, mint élni szeretnek / halandók, amíg meg
nem halnak.” A halandókat – mint halott élőket – az élethez fűző szeretet azt a
lehetetlen kérdést hívja elő, hogy mit szeretnek a holtak? Ezt a kérdést a József
Attila-vers csupán előkészíti, de Baudelaire La servante au grand coeur dont
vous étiez jalouse című verséhez hasonlóan azt sugallja, hogy a holtak élni sze-
retn(én)ek – az élőknél bizonyosan jobban.
III.
A készülő költemény toposza32 elválaszthatatlan az amíg által jelölt időbeli le-

folyás, egy mialatt és egy addig kettős tapasztalatától. Ugyanakkor az így szín-
re vitt amíg a vers készülésének jelzését egyedül az olvasás által rögzítheti, egy
amíg ezt olvasom egyidejű rögzítésével. Az el nem kezdődő és be nem fejeződő,
olvasva íródó szöveg kivételesen gazdag alakzatait tartalmazza az 1937-es Csak
az olvassa... kezdetű vers:
Csak az olvassa versemet,

ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent

emberi formában a csend
s szívében néha elidőz
a tigris meg a szelíd őz.
Tekinthető-e előkészítésnek ez a szöveg? És ha igen, mit ír elő vagy előz meg?

A kézirat, mint oly sok esetben a kései József Attilánál, címtelen, de ez a körül-
mény – és hogy a publikációs gyakorlat automatikusan a kezdősort emeli cím-
mé – a vers középponti problémája miatt itt kiváltképp jelentéses. A kiadás, a
nyilvánossá tétel, vagyis az archiváció törvénye szerint a cím hiánya fenntartha-
tatlan, amennyiben a beiktatás, a tartalomjegyzék logikája óhatatlanul megjelöli
a verset: Csak az olvassa... Ez a törvény a kezdetektől címmel lát el, felcímkéz,
vagyis a címtelenség nem pusztán azért nem állandósulhat, mert cím hiányában
a cím funkcióját a mindenkori első sor tölti be, pontosabban telíti; de azért sem,
mert ez a felcímkéző funkció csakis az összes lehetséges első sornak, tehát a
szövegnek mint olyannak az eltörlésével kerülne hatályon kívül. A címtelenség
archivációja éppoly kivitelezhetetlen,33 mint a szöveg nélküli cím: a töredék, a
32 Két példa József Attila kortársaitól: Dsida Hulló hajszálak elégiájából: „Most is, amíg e verset
írom, / egy hajszál pihen a papíron”. Kosztolányi A bús férfi panaszaiban: „Úgy írom néked,
kisfiam, e verset, / míg életemnek asszú fája korhad”.
33 „il ne saurait y avoir d’archivage sans titre” Derrida, Mal d’archive. Une impression freudien-
ne, Galilée, Paris, 1995, 66.
jegyzet is címet és címkét kap, miközben ezen logika értelmében lehetetlen a

puszta, szöveg nélküli „cím” lejegyzése. Hogy lehetne beiktatni a tartalomjegy-
zékbe egy címet, egy olyan töredéket, amely cím, egy cím ötlete vagy egy cím
jegyzete? A cím vázlata már mindig címmé válik, a megjelölt cím pedig szöveg-
gé, a vele identikus cím jelöltjévé alakul.
Ha a cím a vers kezdete, a címtelenség pedig a kezdet hiánya, akkor a kez-
det nélküli, címtelen vers olvashatatlan. Az arkhé, mely egyszerre utal a kezdetre
és a parancsra,34 József Attila címtelen versének iktatása, archiválása által ma-
gának az olvashatatlan kezdetnek, illetve a kezdettől elválaszthatatlan parancs-
nak, a törvény imperatívuszának (csak az olvassa) alakzataként mutatkozik meg.
A vers (olvasásának) kezdete egy parancs, miközben az elhangzó parancs a vers
olvasásának feltételeit mondja ki. Ezek a preparáció gyakorlatának a törvényei,
amennyiben előkészítik a műtárgy határait és felismerhetőségét. Cím nélkül
nincs archívum, de első sor nélkül35 cím sincsen. A probléma a csak „az olvassa
versemet”-parancs esetében jócskán túlmutat a költemény határain, és kezde-
tének helyéről mintegy kisugározva újrarendezi (szöveg)környezetét. Egy ilyen
kontextuális rögzíthetetlenség belátásához elég elképzelni azokat a különféle je-
lentéseffektusokat, amelyeket a szóban forgó vers egy József Attila-kötet elejére és
végére illesztve létrehozna. De elképzelhető-e egyáltalán, hogy mit jelentene egy
kötet végén az a kezdet és az a parancs, hogy csak az olvasta versemet? Előkészület
volna még, vagy utómunka? Az utómunka lehet parancs, mint kezdet?
A cím elöl jár a szöveghez képest, képviseli, közben jár érte; ugyanakkor
elébe megy az olvasásnak, az olvasó elé siet. Az, hogy a vers előkészíti magát,
felkészül, ebben a tekintetben egyszerű formai vonás, és a cím pre-pozíciójában
a nyelvi jelölés szukcesszivitására, az olvasás és értelemadás időbeliségére enged
rálátni. A cím siet biztosítani az olvasót, és ennyiben egy olyan, a felkészüléstől
elválaszthatatlan készültségre, sőt riadóra is utal, mely elébe megy egy esemény-
nek, tájékoztat és előtájékoztat. Az előszavak az olvasás preparációi, melyekben
figyelmeztetés és felhívás bújik meg. Az amíg tapasztalata összekapcsolódhat
egy efféle figyelmeztetéssel és paranccsal. Annál is inkább, mert az „egészen ad-
dig” értelmében vett (idő)keretező funkciója a halál cezúráját és parancsát egy
felülíró-kiegészítő paranccsal írná felül: „Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg
34 Legutóbb az arkhé ezen kettősségéről: Giorgio Agamben, Creazione e anarchia. L’opera

nell’étà della religione capitalista, Neri Pozza, Vicenza, 2017.
35 „La question de l’archive reste bien la même: qu’est-ce qui vient en premier? ou mieux : Qui
vient en premier ? Et en second?” Derrida, Mal d’archive, 62.
élsz!” (Halálos szerelem). Azt, hogy a cím előír, hogy a cím előidézi és előírja
a verset ebben a figyelmeztető tónusban, úgy kell érteni, mint az előválogatás,
sőt az előkóstolás szóalakokban világosan kifejeződő óvatosságot és elővigyáza-
tosságot. Fel kell készíteni az olvasót az olvasásra, még pontosabban – az óvás
gesztusának kettőssége révén – megóvni az olvasót és megóvni a verset. A fi-
gyelmeztetés a vers határát őrzi, egyfajta cégérként lóg a bejárat előtt. De a csak
az olvassa kezdetű vers bejárata megidéz egy komorabb bejáratot és a belépés
aktusának egy másik formuláját is, az „aki itt belépsz...” („lasciate ogne speranza
voi ch’intrate”) kezdetű feliratot.
Az arkhé előírő és őrző, az archiválás alapító-létesítő (institutrice) és fenntar-
tó (conservatrice)36 jelentésterületei itt az előkészítés egy eddig föl nem ismert ér-
telmét emelik ki: a preparációt mint konzervációt, az előkészítést mint kikészítést,
a címadást mint a műtárgy kitömését. A preparált mű beiktatható, archiválható,
a könyvkiadás törvényei egy jegyzék tartalmaként, a tartalomjegyzék egyik ele-
meként állítják ki. A cím, az első sor, az olvasás és a parancs: ezek az archiváció
gesztusai; de az archiváció mint előkészítés, az archívum előkészítése a „csak az
olvassa versemet” kezdetű költemény esetében a hozzáférésben, pontosabban a
hozzáférés előzetes megvonásában vagy korlátozásában jelenik meg. Ez a korlá-
tozás, vagyis annak kijelentése, hogy a verset nem olvashatja akárki, a vers és az
olvasás fogalmait meghatározó kettős engedményhez és ambivalenciához kötött:
1) A „csak az olvassa versemet” kezdetű szöveg úgy működik, akár egy cím:
első sorát kölcsönözve címnek, majd első sorában megismételve magát, a cí-
met. Egyetlen pre-pozíciós alakzat, olyan szöveg, ahol a cím helye egyszerre áll
a Csak az olvassa versemet... kezdetű szöveg előtt, és versek sorozataként, a cím
által a szerzőhöz rendelt versek előzékeként. Az eldöntetlenségek és ambigui-
tások, ambivalenciák, kétértelműségek és értelemmozgások sorozatában az az
eljárás bizonyul meghatározónak, amely a cím pre-pozícióját kiterjeszti az ar-
chívum egészére. Nevezetesen, hogy a „versemet” kifejezés egyaránt olvasható
az éppen írott-olvasott vers önjelölésének, és a szerzői név általános tulajdo-
nának, az egyes számú birtokos jelző az életmű („József Attila [összes] versei”)
metonímiájának. A szöveg nem képes önmagát versként határolni, mert a „csak
az olvassa versemet” kijelentés értelmében vett cím és első sor olvasása egyszer-
re helyezi a felcímkézett nyolc verssor alkotta szövegen kívülre, és a szerző név
alakzatához tartozó életművön belülre.
36 Uo., 20.
2) A hozzáférés korlátozása mint a szöveghatár elbizonytalanítása mutatko-

zik meg. De a „mit olvasunk?” kérdése mellett az olvasás egy másik, a József
Attila-szövegben nem kevésbé döntő ambiguitására is utalni kell: az „olvassa”
igealak felszólító és kijelentő módozatainak grammatikai eldönthetetlenségére.
Az olvassa igealak kétértelműsége tehát annak a határos (mű)tárgynak az ész-
leletére utal, amelyet a „versemet” kifejezés referenciája az életmű határtalan
archívumának is láttat.
De mondhatja-e egy vers, hogy ki olvassa és ki ne? A konstatív „olvassa” ese-

tében a korlátozás egy kényszerítő azonosítás és azonosulás keretében megy
végbe, ahol az olvasót a „csak az olvassa versemet, ki...” puszta olvasása azok
közé sorolja, akik a korlátozás feltételeit teljesítik. Ez a különös performativitás
azzal jár, hogy teljesülés és feltétel viszonyai megfordulnak, és nemcsak akkor
olvassák, ha ismerik és szeretik; hanem ez utóbbi teljesülésének a feltétele maga
az olvasás cselekedete lesz, mintha azt mondanánk: aki ezt olvassa, már ismer
és szeret. Másrészről, a „csak az olvassa” kezdetű szöveg látszólag olyan perfor-
matív korlátozás, mely pont a korlátozás mértékének, sőt mértéktelenségének
okán bizonyul hatástalannak. Az uralhatatlan retorika itt nem a cselekvő nyelv
metaforikus effektusa, sokkal inkább egy cselekvésképtelen, impotens nyelvé,
mely mozgásával saját mozgásterét tagadja. A „csak az olvassa versemet” im-
peratívusza olyan címzés, amely a címzettek, a hozzáférésre jogosultak korláto-
zását úgy mondja ki, hogy azokhoz szól, akik tulajdonképpen nem címzettjei.
A kizárás és korlátozás diszkurzív paradoxona nem más, mint hogy annak is, sőt
legfőképpen annak kell olvasnia és hallania a kizárás törvényét (feltételeit), akik
nem tartoznak a címzettek körébe. Mindig egy előzetes, megelőző címzés készíti
elő a korlátozást. Vagyis a „csak az olvassa” mondatot csak annak nem kellene
olvasnia, akinek nem szabad olvasnia. Másképp: akinek el kellene olvasnia, az
ne olvassa. Egy ilyen címzés, az arkhé struktúrája szerint, kezdet és parancs,
ugyanakkor szerkezetéből adódóan eldönthetetlen, hogy kire vonatkozik, hogy
kik a címzettjei: azok, akiket kizár, vagy azok, akiket felhatalmaz.
A performativitásnak ez a kettőssége, felszólítás és kijelentés, azonosítás és
kizárás esetei olyan formulákra, öröklött és készen kapott nyelvi fordulatokra
támaszkodnak, melyet a modern művészet nyilvánossága időről időre elismé-
tel, történetesen hogy bizonyos művek korlátozók, korlátozzák és kizárják a
befogadót, megvonják a hozzáférést, kevesekhez szólnak, keveseket szólítanak
(meg), kevesen olvassák, mert kevesen olvashatják. A „csak az olvassa verse-
met” kijelentés ezzel a diszkurzív térrel is érintkezésbe lép, amikor a befoga-
dás és a címzés szabályait és szabályozásait tematizálja. Az olvashatatlanság, a

hozzáférhetetlenség vádja mindig egy „csak”-ra irányul, egy előzetes, előkészítő
kizárásra, kirekesztésre, egy olyan műre, amelyet nem az általános/univerzális
olvasónak készítettek el és elő. A „csak az olvassa versemet / ki ismer engem és
szeret” sorpár, mely egyszerre foglal magába egy korlátozó-kizáró felszólítást és
egy kényszerítő azonosítást, olvasható egy olyan nyelvi alakzat létrehozására tett
kísérletként is, olyan diskurzus-módosításként, ahol a címzettek körének tágítá-
sát és nyitását a csak korlátozó-szűkítő értelme vezeti be.
A Ki olvas(son)? kérdése kapcsán József Attilánál három alakzatot különít-
hetünk el, melyek kiegészítik és értelmezik a „csak az olvassa versemet” címzé-
sét és kevert modalitását.
1) A (Szállj költemény...) szövege a vers hozzáférésének kérdését a versnek az ol-

vasóhoz való hozzáféréseként tematizálja, és ennyiben a (Csak az olvassa...) pár-
darabjának, talán antitézisének is tekinthető: „Szállj költemény, szólj költemény /
mindenkihez külön-külön”. A korlátozó csak-logikát a külön-külön címzése, a
címzettek és a küldemények euforikus sokasítása váltja fel. A költemény a sze-
mélyre szabott, külön-külön aláírt és megcímzett küldemény útjait járja végig,
ahol a parancs, a szállj és a szólj kettőssége, a címzés egyetemességét mint a vers
néma röptét és a kézbesítést mint szólást, pontosabban mint az olvasó megszó-
lítását viszi színre.
2) A (Le vagyok győzve...) esetében a hiányzó címzés („de nincs, akinek megad-
jam magam”) az adresszáció nem-nyelvi szükségére utal: az állapot („le vagyok
győzve”) valakinek szól és valakinek szánt, miközben a dominancia olyan dia-
lógusként jelenik meg, ahol a „megadom magam” idiómájában a fegyverletétel
nem egyszerűen az irányítás átengedése a másiknak, hanem egy tartozás tör-
lesztése („megadom”), a már mindig is a másikhoz tartozó én és sajátlagosság
visszaszolgáltatása. Ezt az üres helyet („nincs akinek”) tölti be a beszélő mint
címzett, egyben orvosi machinációk céltáblája, ahol a küldemény nem más – ha
az „írnak is nékem” kijelentés alanya az „orvosok” –, mint a recept személytelen
nyelvi produktuma, mely a vény, a preskripció jelentésterületei révén újfent pa-
rancs és előírás alakjában mutatkozik meg: „Szurkálnak, óvnak tudós orvosok, /
írnak is nékem, én hát olvasok”.
3) Ha most újra a „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret” konst-

rukcióban foglalt viszonyt értelmezzük, a feltételként állított ismeret(elmélet)i
és affektív kapcsolat egy hasonlóan absztrakt szinten kivitelezett individuális és/

vagy általános címzés kérdését teszi fel, ám most a recepció felől. A rögzíthetet-
len értelem, melyet szűkszavúan a vers eseményének hívunk, végső soron a vers
szólítása, de ezalatt nem csupán az értendő, hogy a költemény külön-külön hat és
szól mindenkihez, hanem valami olyasmi is, hogy a verset meg is kell szólítani. Az
ismeretelméleti és az affektív feltétel egy olyan olvasói pozíció felvázolása, ahol a
vershez is külön kell szólni, minden verset külön-külön meg kell szólítani.
Ugyanakkor az „ismer engem és szeret” idiomatikussága elsősorban abban áll,

hogy miközben az engem kijelöli az ismer ige tárgyát, addig a szeret olvasható
a névmási pontosítás nélkül, mentesülve a specifikusan irányzott érzelem, a va-
lakit vagy valamit célzó és címző értelem kényszere alól, puszta móduszként, a
szeretet képességeként vagy állapotaként. Egy affektív parancs, melynek nincsen
tárgya, de feltétel és követelés: „Bocsássatok meg, hogyha jó a versem és szeres-
setek érte.” Ugyanaz a kérdés: 1) szeressetek érte: ne valakit vagy valamit szeres-
setek, hanem a versért cserébe; 2) illetve: szeressetek érte: a (sikerült) vers létre-
hozásáért engem. De a jó vers miként jó? A vers etikája vagy/és hatásfoka a sike-
rültség és/vagy a jóság? A vers szeretete szintagma egyszerre jelöli a vers fentebb
idézett röptét az olvasó felé, és utal a versnek, a versért adott – a vers provokálta
– szeretetre. A csak az olvassa konstatív/imperatív címzése a jó vers és az érte,
általa kiváltott jóság viszonyrendszerében pozicionálja a befogadás feltételeit.
A vers olvasásának körülményeit és lehetőségét az „ismer engem” alakzata és a
„szeret” kétértelmű kitétele az E/1-ben megszólaló alanyhoz fűződő (érzelmi)
érintettség készíti elő. Ez a viszony a „szeret” különféle olvashatóságában egya-
ránt egy olyan diszpozíciót jelöl, ahol az olvasó jót akar – akár azért, mert olvas-
sa a verset, akár azért, mert csak egy ilyen jóakarat feltételének teljesülése esetén
olvashatja. A „csak az olvassa versemet” kezdetű kézirat egyik szövegváltozata
az álomban, „emberi formában” megjelenő csendet még „mint ismeretlen jó-
tevő”-t ábrázolja.37 A jó verstől a szerető olvasó jóakaratáig húzódó jelentéssor
egészen a jós olvasó képéig vezeti az értelmezést. Az olvasó, aki „hogy mi lesz,
tudja, mint a jós”, a jóstevékenység etimológiája szerint javat akar, mely kifeje-
zésben nemcsak a szeretet egyfajta munkája és (jó)akarása ismerhető fel, de – az
„engem” névmáson túl – a nyelvtani alanyt egyedül jelölő „versemet” birtokos
alakja is, mint a költő javára és tulajdonára tett utalás.
37 József Attila Összes versei, szerk., Stoll Béla, kritikai kiadás, Akadémiai, Budapest, 1984,
382. (PIM JA 136.)
A jóslás értelme szerint egyszerre a preparáció antitézise és a jövő prepa-

rációja. Beszélhetünk jóslás és preparáció konfliktusáról, ellentétéről? Mintha
a jós egyszerre állítaná az ismeretlen eljövendőre (az „ismeretlen jótevőre”)
való felkészülést, illetve előkészítené és kikészítené – úgy is mint kitöm és elöl
hagy – a jövőt. A jós előre, a jövőbe lát, és önbeteljesítő jóslatával előírja és
előformálja a jövőt. A város pereménben ebben a tervezett értelemben jósol a
költő: „A költő – ajkán csörömpöl a szó, / de ő, (az adott világ / varázsainak
mérnöke), / tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint,
a harmóniát.” Ahol a „tudatos jövő” idiomatikussága nemcsak egy tervezett és
előtételezett szerkezet megalkotására utal, de olyan együttállásra is, ahol 1) a
jövő a költő tudatában van, 2) sőt, a jövő rendelkezik tudattal, a jövő tudatában
van a költőnek. Másrészről, a jóslat kriptikus értelemben egy értelmezésre, ki-
bontásra váró üzenet, ahogy a Párhuzamos életrajzok elején olvassuk: „Aigeusz
nem értette meg világosan a jóslat értelmét”.38 Fentebb láttuk, hogy a jóslat
ezen figurája Ponge-nál a költemény kimeríthetetlen értelmezhetőségére utal,
vagyis az újra és újra kimeríthető, értelmezhető és magyarázható jóslat nem
készít el semmit, hanem egy folyamatos halasztásban tételezi önmagát. A jóslat
kettős értelme pontosan az előkészítés és elkészítés, a preparatív és preskrip-
tív karakter közti ingadozás: egyrészről előír és eldönt, másrészről, rejtvény
alakjában, folyton elhalaszt, elillan. A jóslat annak a problémának a szívébe
vezet, mely az előkészítést determinisztikus konstrukcióban mutatja, egyfajta
teleológiaként. Ehhez képest a „csak az olvassa versemet” kezdetű szöveg nem
a költeményt ruházza fel jóslatszerűséggel, olyan nyelvi struktúrával, amely
önmaga kimondja vagy fenntartja magát, hanem az olvasót szerepelteti jós-
ként. Hogyan viszonyul a jós tudása („tudja, mint a jós”) a jóslat kiismerhetet-
lenségéhez? A jóslatnak kell, hogy legyen címzettje, aki elolvassa, miközben a
József Attila-i jós az olvasással, az olvasás által, mintegy a vers olvasása során
végez jóstevékenységet.
A vers jósága és jóslása visszavezet a cím, a címzés problémájához. A Kettős
ülés elején Derrida a cím helyét jóslatszerűnek nevezi:
Mallarmé egyrészt előírja a cím felfüggesztését, mely akárcsak a fej, a tőke, a jós-
latszerű [l’oraculeux], túlságosan fennen hordja az orrát, és túlságosan fennen
beszél, egyszerre azért, mert megemeli a hangját és elnémítja a rá következő
38 Plutharkhosz, Párhuzamos életrajzok, ford. Máthé Elek, Helikon, Budapest, 1965, 8.

szöveget, és azért, mert fent helyezkedik el a lapon, és ez a fent így kitüntetett

középponttá, kezdetté, parancsnoklássá, főnökké, arkhónná válik.39
A cím visszaél a helyével és a hatalmával, akárha a jóslat basáskodna a jövőn.

Ráadásul ez a címnek tulajdonított funkció és hely – magaslati pont – a kezdet
(commencement), parancs (commandement) és az arkhón (archonte) említésé-
vel világosan utal az archívum problémájára. Azt is mondhatnánk, hogy a cím
azért jóslatszerű, mert megelőz és megelőlegez. A cím, hogy mi lesz, tudja. Pon-
tosabban: csak a cím tudja, hogy mi lesz a vers. A cím tudatja, nem csupán az
olvasóval, de magával a verssel is, hogy mi lesz; de a „Csak az olvassa...” kezdetű,
az olvasásról szóló szöveg esetében mindez többet jelent, mint hogy témájává
teszi vagy utal az olvasásra. Egy metareceptív szerkezetben a „mi lesz” kifejezés
nem csupán előrelátó, jóslatszerű jövő időt – vagy jövő időre – mutat, de talán az
imperatívusznál is kényszerítőbb értelemmel bír. A „lesz” parancs és elrendelés
akárha azt mondaná: „ez lesz (és kész)”.
A cím jóslatszerűsége azt jelenti, hogy a cím (helye) felől, frontális, hom-
lok- és homlokzatszerű pre-pozíciójából rálátást nyújt és rálát a versre. A cím
szemmel tartja, szemmel követi, olvassa a verset. Ha felidézzük a „csak az olvas-
sa versemet” kijelentés kontextuális eldönthetetlenségéről, a „versemet” jelölte
bizonytalan archívumról mondottakat, akkor talán értelemmel tölthető, telít-
hető egy olyan kijelentés, hogy a cím és az első sor azonossága a cím funkcióját
kölcsönzi a „Csak az olvassa versemet” kezdetű szöveg egészének. Ugyanakkor
egy ilyen eljárás során, a cím helye és az első sor közötti billegésben pontosan a
szöveg kezdete válik olvashatatlanná. Fordítva áll tehát, mint Derrida Baudelai-
re-értelmezésében, ahol „mintha a cím lenne maga a szöveg”.40 József Attilánál a
szöveg egésze működik címként. A címzés („csak az [...], [a]ki”), a megszólított
olvasók korlátozott köre elválaszthatatlan a címtől, a címadástól mint archiváló
törvénytől, és mindkettő egyidejű olvasásától. Pontosabban, mindazt, amit az
„olvassa” poliszémiája jelöl – az igei mód rögzíthetetlensége, a parancs és a ki-
39 Derrida, A disszemináció, ford. Boros János et al., Jelenkor, Pécs, 1998, 175–176. „d’une part
Mallarmé prescrit de suspendre le titre qui, comme la tête, le capital, l’oraculeux, porte front
haut, parle trop haut, à la fois parce qu’il élève la voix, en assourdit le texte conséquent, et parce
qu’il occupe le haut de la page, le haut devenant ainsi le centre éminent, le commencement, le
commandement, le chef, l’archonte.” Jacques Derrida, La Dissémination, Seuil, Paris, 1972,
220. (A szerző kiemelései.)
40 Derrida, Az idő adománya, ford. Kicsák Lóránt, Gond-Cura–Palantinus, Budapest, 2003,
130.
jelentés, az olvasható és olvashatatlan jóslat –, az a cím és a szöveg relációjának

mintájára képzelhető el, ahol a cím olvasása nem egyszerűen egy olvasott cím,
de egy olvasó cím színrevitele is.
IV.
A Csak az olvassa versemet... azért (el)olvashatatlan, mert nem veszi kezdetét,

nem a kezdetnél veszi kezdetét. De a kérdés, hogy mi van a cím előtt?, nem
jelent kiutat, nem hátrálhatunk vissza semmiféle előzetes tartományba, hiszen
az archiválás logikája szerint az „első sor” megelőzi a címet. Mégis, ha az előtt
téri-temporális fogalma alatt a szöveghatárnak, a cím keretező és küszöbfunk-
ciójának lebontását értjük, az előszöveg vagy pretextus valami olyasmire utal,
ami az olvasás előkészítésének mutatkozik, olyan maradéknak, melyet a Csak
az olvassa versemet... cím alatt archivált szöveg nyolc sora – mint származékot
és mint származása nyomát – magában és magán hordoz. Hogy a cím olvasó, azt
is jelenti, hogy mielőtt a vers parancsba adná, ki olvassa, már maga is olvas. A
vers árulkodó: elárulja, hogy olvas, leleplezi, láthatóvá teszi saját olvasását, mely
megelőzi a „csak az olvassa” kijelentését – a vers elárulja magát. A vers nem veszi
kezdetét; de mit árul (el), amikor (el)árulja magát?
A szöveget, az 1937-ben született kanonikus versek árnyékában, a szakiroda-
lom alig részesítette figyelemben, említése arra a filológiai tényre korlátozódott,
miszerint az „elidőz / szelid őz” rímpár Babitstól származik.41 A József Attila és
Babits személye és költészete közötti összetett és terhelt viszony már önmagában
gyanút ébreszt, hogy egy ilyen, látszólag tisztán formai behatás, mint a rímpár ma-
radéktalan kisajátítása, az átültetés, a nyelvi ki- és betelepítés gesztusa a két szöveg-
világ közötti maradék vagy poétikai hordalék útjáról mint adósságról, megadásról,
az átvételről mint adás-vételről tanúskodik. Az „elidőz / szelíd őz” rímpár azért is
árulkodó, mert József Attila az 1930-as, az Istenek halnak az ember él verseskönyv-
ről született kritikájában mindenekelőtt „formaművészeti” kifogásokat emel, és
Babitsot olyan „rím-ügynök”-nek nevezi, „akit ha kidobunk az ajtón, bejön az ab-
lakon”.42 Mit jelent itt a szöveg árulása? Babits bizonyosan árus, de neki „még kel-
41 Szabolcsi Miklós, József Attila élete és pályája, II., Kossuth, Budapest, 2005, 856. Szabolcsi
László Zsigmond tanulmányára hivatkozik: László Zsigmond, A rím varázsa, Akadémiai,
42 József Attila., I. m., 220.
lékei is rémségesek”. A költők kínálják portékájukat, áruba bocsátanak, sőt, mint

a Szonettekben írja Babits, a költő a saját lázának árusa („Ha költő, ki lázát árulja:
tessék!”), akárha magát árusítaná ki, a kisajátítás mint a saját kiszervezése, kívülre
helyezése értelmében is. A költő József Attilánál is árul, de tárgyibban és tárgyi-
lagosabban, mint azt a láz-áru babitsi képe sejteti; a verstermelés tényleges piaci
termékkapcsolatokat idéz: „Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, / de mind-mind
pénzre vált reményt; / ki szenet árul, ki szerelmet, / ki pedig ilyen költeményt.”
(Világosítsd föl), „Árultam forgót, kenyeret és könyvet, / ujságot, verset – mikor mi
volt könnyebb.” (Kész a leltár). A költemény árukkal, termékekkel kel versenyre, és
a leltár képe a poétikai (lét)összegzés toposzát a raktár, az árukészlet felméréséhez,
illetve a végkiárusítás piaci terminusaihoz kapcsolja. A szöveg árulása és kiárusí-
tása felfedte ilyen képtopológiában az „elidőz / szelid őz” rímpár átvétele kapcsán
mintha a „rím-ügynök” Babits tevékenységét ismernénk fel, aki sikerrel értékesít,
és a poétikai házalása végső soron hatékonynak bizonyul. Ugyanakkor a poétikai
értelemben vett áru nem kisajátítható, a nyelvi átvétel nem rendezhető egyszer és
mindenkorra, sokkal inkább egy cirkuláló adás-vétel, az átvételt követő megadás
és visszavétel cseremozgásával írhatnánk le. A „szelíd őz” szintagma idiomatikus-
sága miatt a rímpár tulajdonképpen sohasem cserélhet gazdát, származék marad
és maradékként magán hordozza származása nyomát: elárulja magát, de olyan
magamutogató módon, mintha csak az (át)vétel tényét akarná jelezni.
Az átvétel, az adás-vétel szemantikai aurája hatása alá vonja az 1930-as kri-
tika talán legerőszakosabb szólamát is. Amikor József Attila kijavítja a „jellemző
stílustalanságo[ka]t”, átírja a sikerületlen Babits-szakaszokat, akkor a versolvasó
és versíró szerep összemosódik, a leíró-értékelő diskurzusba beférkőzik az alá-
írást jegyző költő (magán)praxisa. A kritika rendkívüli retorikai pusztító ereje
abból származott, hogy a költő szakmai elégedetlensége valamiképpen áttörte
a műfaj teljesen sohasem elsajátított határait: „[M]eg nem állhatom, hogy az
egészet át ne írjam”.43 Ha az átírás intruzív gyakorlatát összevetjük a Csak az ol-
vassa versemet... gesztusával mint textuális beruházással, akkor a kritika hajdani
árulását a hét évvel későbbi vers úgy ismeri el, hogy kinyilvánítja tartozását: a
Babits rímpárral elárulja, leleplezi, lemezteleníti magát. A két szöveg, az 1930-as
kritika és az 1937-es vers, Babits költészetéhez kialakított viszonyában egymás-
ra mutatnak. A Babits-szakaszok átírását, vagyis a másik sajátjába férkőző, Ba-
bits aláírását eltörlő, a (másik) saját (propre) kézjegyét beszennyező (impropre)
erőszakot követően az „elidőz / szelid őz” rímpár idegen és illetlen (impropre)
43 Uo., 225.
anyagként kerül bele a vers szövetébe. Ha a kritika diskurzusa kevert volt, ott a
költő és a kritikus váltakozva szólalt meg – „de unom már [az újraírást, a kor-
rekciót] és most különben is kritikus vagyok”44 –, akkor az 1937-es versben nem
indokolatlan a versíró praxisba átszivárgó Babits-olvasás jelenségeit szemlézni;
a másik aláírását eltörlő erőszaknak a versírás keretei között, költői eszközökkel
való törlesztését, vagyis az eltörlés törlését látni. A Babitsnak címzett 1933-as
békülő levél egyik kifejezésével élve, a Csak az olvassa versemet... kiköszörüli a
csorbát, jóvá teszi45 a kritika hajdani árulását, de nem a vallomás, a megbánás és
bocsánat (tematikus) kinyilvánításával, hanem tevékeny, sőt tettleges módon, a
nyelv materiális, hangzó-írott rétegeibe követve, és ott megkövetve Babits köl-
tészetét. Erre utalt a bocsánatkérés közismert és emblematikus kísérletében, a
(Magad emésztő...) költeményben, amikor a használatban lévő nyelvi-szociális
kódok újramondásán, a bocsánat és a bűntudat vallomásalapú közlésein túl
(„Én megbántottalak”, „Sajnálom, kár volt.”), a személyes és a poétikai viszony
dramatizálására tesz kísérletet, és az egykori tévedést az értés és a megértés hiá-
nyának mutatja. A „Most már értelek” kifejezésben a jóvátétel a jelenben teljesü-
lő értés alakzata, amely egyszerre fejez ki érzelmi-értelmi azonosulást, empátiát,
és utal a szorosan vett szövegolvasásra, a Babits-lírát félreértő kritika mulasz-
tására. Ennyiben a Csak az olvassa versemet... a Babits költészetével folytatott
per („Pörös felek / szemben álltunk”) nem mindennapi erejű újratárgyalásának
mutatkozik, ahol az egykori árulást a vers önmaga elárulásával teszi jóvá: a Ba-
bits-rímpár átvétele a vers legbelsejében adja meg poétikai tartozását.
A Csak az olvassa versemet... mindenekelőtt az 1913-as A hadjárat a semmi-
be kezdő strófájával lép párbeszédbe:
Ó mind, akit szerettem életemben

s ki lelkemet szeretni még merész,
figyeljen most, talán megérthet engem,
bár hangom szerte tárult mélybe vész,
44 Uo.
45 „Amióta tudom, milyen – esztétikától idegen és magam elől is elrejtőző – impulzusok kény-
szerítettek, hogy Önt, bizony durván, megtámadjam, lelkiismeretem egyre ösztökél, hogy ezt
a csorbát kiköszörüljem. Magamnak tartoznám ezzel, hiszen ha a modern lélektan nem té-
ved, az Ön szemében e sérelmet úgy sem lehetne jóvá tenni, Ön legfeljebb elfelejtheti.” József
Attila Levelezése, szerk. H. Bagó Ilona et al., Osiris, Budapest, 2006, 393. Emlékeztessünk
újból, hogy a Csak az olvassa… kéziratában áthúzott 7. és 8. sor: „s mint ismeretlen jótevő /
szólt: aludj, kedves szenvedő”.
mint egy örök sodor halásza zengem,

amiről még álmodni is nehéz,
ragadójába markolok kezemmel
s merni merem, amit más nézni sem mer.
Mondhatjuk-e, hogy a Babits-strófa előkészíti József Attila versét? Mindkét vers

az olvasóról és az olvashatóságról állít valamit, de kettőjük kapcsolata – melyet
csakis egy további olvasat legitimálhat – a Babits-szakaszt olvasó József Atti-
la-vers felől belátható, miközben a Csak az olvassa versemet... leginkább saját
(el)olvashatósága felett őrködik. A „csak az olvassa” előkészítő, az olvasást elő-
készítő és korlátozó gesztusát bizonyos értelemben a Babits-versszak készíti elő.
Olvasás és nem-olvasás viszonyáról van szó, nem pusztán a fentebb elemzett, a
„rím-ügynök” inszinuációtól a rímpár átvételéig húzódó alakulás tekintetében,
de a „Most már értelek” beismerése, a félreértés (illetve nem-olvasás) elismerése,
és a „Csak az olvassa versemet / ki ismer engem és szeret” előírását figyelembe
véve is: míg az előbbi a saját olvasat korlátozottságát, felkészületlenségét állítja,
addig az utóbbi korlátozná az olvasást. A viszony talán úgy is átalakítható, hogy
az „ismer és szeret” feltételeit teljesítő olvasás jutna el egyedül értésig és megérté-
sig. A „most már értelek” gesztusa az olvasás egyfajta jelen idejű minőségére utal.
Annál is inkább, mert a Hadjárat a semmibe felszólítása tulajdonképpen nem az
olvasásra hív, de figyelemre int („figyeljen most, talán megérthet engem”), amit a
(Magad emésztő...) költemény a „most már értelek” jelen idejű deixisével teljesít.
A nyitás, a felnyitás, a be(le)kezdés gesztusa a Hadjárat a semmibe és a Csak
az olvassa versemet… esetében együtt jár az olvasók korlátozásának közös, de
ellentétes irányú gyakorlatával. Amíg Babitsnál a szeretettek („akit szerettem
életemben”) és a szeretők („ki lelkemet szeretni még merész”), addig József At-
tilánál kizárólag a szeretők („ismer engem és szeret”) teszik ki a hozzáférők kö-
rét, mely különbséget a szabályozó-szűkítő „mind, akit” és „csak az [...], aki”
formai-szintaktikai eltérése is megtámogatja. Az olvasás szabályai, a hozzáférés
szabályozása, a formaadás és határozás, az alakok megrajzolása és a határok le-
fektetése a két szöveg úgynevezett közegét, a képek terét és hátterét egyaránt
előkészíti. Azt mondhatjuk, hogy a szabályadás és a szabályozás vizek szabá-
lyozásaként jelenik meg, mely a szövegek élővilágát, sőt elővilágát sújtó áradást
szorítaná korlátok közé. A szabályozás előkészítő gesztusa itt olyan elementáris,
vagyis az elemekre, a természeti erőkre irányuló tevékenység, mely egyfelől a
folyadék, a folyékony anyag határolását célozza, másfelől a haladás, a vízben és
a vízen való mozgás lehetőségeit teremti meg. Halászat és navigáció: hogy csak
két olyan, a versekben megjelenő, a szabályozás általános és előkészítő tevékeny-

sége révén lehetővé vált emberi tevékenységet említsünk. A víznemű, a csepp-
folyós megzabolázása; a víz, melynek egyetlen bűne és fogyatéka (vice) Ponge
versében a hisztérikus szükséglet, hogy engedelmeskedjék a nehézkedésnek: a
víz tébolyult, rögeszméje a mozgás, fixa ideája, hogy rögzíthetetlen.46
A víztömeget mint alaktalan masszát a Babits- és a József Attila-vers is a
semmi fogalmához kapcsolja, egyfelől a Babits-hosszúvers későbbi szakaszaiban
visszatérő „semmi partja” vagy „semmi tatja” kifejezésekben, másfelől az olva-
sást a „semmiben hajóz”-ással való azonosításban.47 Mégis, ezek a víztömegek
alapvetően eltérő besorolást sejtetnek, József Attila esetében inkább valószínű-
síthető tengeri, míg Babits esetében folyóvízi jelenetet, mely utóbbit a folyással
összefüggésbe hozható lexikai gazdagság mellett a „korlát” és „forma” szóala-
kok és az irányított (folyó)mozgás valószínűsíti. De folyó és tenger nem ponto-
san elkülöníthetők. A vizek tébolya többek között abban a költői toposzban is
kifejezésre jut, mely alakilag osztályozhatatlanná teszi a gravitációnak változó
körülmények között engedelmeskedő víztömegeket. Az árvíz A Tiszában egy
alakváltó esemény, mely tengernek láttatja a folyót: „Jön az árviz! jön az árviz!
hangzék, / S tengert láttam, ahogy kitekinték.” Ez az átalakulás, a szabály, a korlát
problémáját kapcsolja a folyóhoz, mely itt is őrültként tombol („őrült, ki letépte
láncát”) és egy elementáris éhség, a fizikai világ elnyelésével fenyeget („Zúgva,
bőgve törte át a gátot, / El akarta nyelni a világot!”). Ezt a bekebelező viszonyt
idézi meg József Attila a Szappanosvíz című versben, amikor a víz „óvatosan [...]
/ oszolva előrenyomul”, és mint az elzárt beteg képtelen szabadulni, a domesz-
tikált folyó „fel-alá futkos mint a rab”. A szabályozás a folyó esetében a vízmoz-
gás terelését és elterelését jelenti, irányadást, míg a tengeri hajózás, a nyílt vízi
tájékozódás az irányok végtelenségében választ utat és kiutat,48 akárha a tengert
átszelő folyókat kutatná. Folyam és tenger, mozgás és mélység dialektikájában
hol a közeg mozgása, a kényszerítő sodrás, hol a mozgás közege, a totális háttér
46 „Már-már azt mondhatnánk, hogy a víz őrült, mert hisztérikus szükségében egyedül a ne-
hézkedésnek engedelmes, amely rögeszmeként (une idée fixe) tartja fogva.” Ponge, A dolgok
oldalán, 49.
47 József Attilánál a Bukj föl az árból című, szintén 1937-ben született szöveg legelején olvasható
„semmi sodra” kifejezés szintén tekinthető a Hadjárat a semmibe „örök sodor”-jára vonatko-
zó allúziónak.
48 Vö. Sarah Kofman Platón-elemzésével, ahol a porosz mint vízi út, a rendszertelen, kaotikus
térbe rajzolt nyomvonal jelenik meg, mely egyben kiút, az apóriából kivezető csapás is. Sarah
Kofman, Comment s’en sortir ? Galilée, Paris, 1983, 15–28.
a meghatározó; vagy másképp: amíg az ár elragad, irányt diktál, addig a tenger

elveszíti az irányokat, minden irányt egyszerre kínálva fel.
Erről a különbségről, a folyékony elem kettős elrendeződéséről árulkodik a
két szövegben a „semmi” eltérő nyelvi közege, „hadjárat a semmibe” és a „sem-
miben hajóz” kifejezésekben, a célhatározói vagy tendenciózus mozgás és a tar-
talmazó közeg céltalansága. De a Babits- és a József Attila-szakaszokban a kétféle
vízi környezet, a likviditás kettős tulajdonsága mindenekelőtt egy metapoétikai
programot szolgál, mely az alkotást halászatként és az olvasást navigációként
viszi színre. A jós fentebb elemzett alakzatában József Attilánál az olvasó, a vers
befogadásának feltételeként álló „ismer engem” szemantikai kiterjesztéseként
kiismeri magát a tengeren, képes tájékozódni, a „semmiben hajóz”-va nem (a
sötétben) tapogatózik: „hogy mi lesz, tudja”. Babitsnál az alkotást halászatként
színre vivő trópusok az alkotást és az olvasást a vízből kiemelt, sőt kimert, majd
újból elmerülő formák körforgásában ábrázolják. A költő „örök sodor halásza”,
aki a sodrás „ragadójába markol”, kiemel a folyamból, de alkotását, a tulajdon-
képpeni költeményt a strófa olyan hangként írja le, mely „szerte tárult mélybe
vész”. A mélység vertikális és a szóródás horizontális képzetei a vízi jelenet ese-
tében az oldás, az oldódás folyamatára utalnak. Így a sodrásból kiragadott költe-
mény befogadása, pontosabban megértése („talán megérthet engem”) az olvasó
tevékenységét is egyfajta halászmunkának mutatja, mely a költő szétszóródó és
elmerülő hangját meri. A Babits-strófa mozgalmassága, vadászatként megmu-
tatkozó erőszakossága a halmazállapotok körkörös egymásba alakulását viszi
színre, ahol a folyékonyból kiragadhatatlan szilárd (a halászat tárgyi célja) egy-
ben azon költői dal is, mely légnemű ugyan, de feloldódik, cseppfolyóssá válik;
a „ragadójába” kifejezésből pedig egyszerre kiolvashatók a sebesség (elragad)
vízi, illetve a tapadás szilárd képzetei. A költő tevékenysége Babitsnál egyfaj-
ta bűvészmutatványként jelenik meg: a jelen idejű felszólítás („figyeljen most”)
az elillanó, felszívódó és elmerülő hang mellett a kézmozdulatra („ragadójába
markolok kezemmel”) mint mutatványra is utal (’a kezemet figyeld’). A Csak az
olvassa versemet... a fentiekhez képest inkább olyan csendéletnek látszik, mely a
Babits-szakasz főbb motívumait rajzolja újra: a már említett halász-jelenetre itt
a háborítatlan vadak képe felel, a „figyeljen most” sürgetésére pedig a temporális
korlátoktól mentes „elidőz”. De ha a mutatvány vagy szemfényvesztés babitsi
jelenetének nyomát keressük, a markolás, a (meg)ragadás és kapkodás helyett
József Attilánál egyfajta epifánikus feltárulás tanúi vagyunk. Pontosabban, a
második versszak mint feltárás, vagy (élve)boncolás mutatkozik meg: a kettős
tartalmazás képe („álmaiban”, „szívében”), az emberi formát öltött csend és a
feltárt szívben elidőző állatok allegorikus jelenése egy érzéketlen test dekórumá-
ra utal. De a felnyitott mellkas képében, mely az olvasó, az első versszakban ki-
bontott, diszpozíciójának megokolásaként („mert”), a vers az olvasó szívébe lát,
vagyis az „ismer engem és szeret” feltételében megfogalmazott nyitás és nyíltság
értelmében a vers az olvasót mintegy megnyitja, belenéz és olvasni kezdi.
A Babitsnál megfogalmazott költői munka, a „merni merem, amit más nézni
sem mer” József Attilánál egy nem akármilyen, az olvasóra, az olvasóba vetett
pillantássá alakul. Pontosabban, a vers olvasójának önmagára vetett pillantásá-
vá, amennyiben a második sor kényszerítő azonosítását követően az allegória a
Csak az olvassa... aktuális befogadóját jellemzi. Az olvasó József Attilánál nem
egyszerűen mer nézni és nézni mer, hanem magát kínálja fel nyílásként vagy kém-
lelőlyukként azon pillantás számára, mely a verset olvasni képes. Innen nézve, a
merészségként jelölt cselekvés a „csak az olvassa versemet” parancsát az olvasás
kockázataként teszi érthetővé. A címzettek korlátozása sokkal inkább figyelmezte-
tésként, a ’csak az merészelje olvasni versemet’ mintájára alakul át, esetleg éppen-
séggel annak kijelentésévé, hogy ’kizárólag azok mernek olvasni, akik szeretnek’,
vagy a Babitsnál a szeretet és a merészséget egybekapcsoló „ki lelkemet szeretni
még merész” szerkezetére válaszul: ’csak azok olvasnak, akik mernek szeretni’.
A „mer” és a „merés” ezen alakváltozatai ugyanakkor az elemzés jelentés-
hálójában annak folyományai, (a)hogy a József Attila-vers olvassa a Babits sza-
kaszt, merít belőle. Ez a merítés inspirációként értendő, de úgy is, hogy a József
Attila-vers valamiképpen mintát vesz Babits nyelvéből; mindkét eshetőség csak-
is akkor teljesül, ha elmerül benne. Az elmerülés és elmerítés a Babits-versben
referenciálisan adott, míg a József Attila-vers a tartalmazás különböző bugyrai-
val, örvényeivel vagy egymásba nyíló és egymást elnyelő dobozaival viszi színre,
abban a sorozatban, mely a „semmiben” hajózástól az olvasó elhelyezkedésén át
(„álmaiban”) a mellkas már említett feltárásáig („szívében”) tart. Az elmerülés
azonban a képek, a trópusok és retorikai alakzatok felsorolásán túl a nyelv ma-
teriális inskripciós, betű szerinti és érzéki-hangzó területéből való merítés for-
májában is megmutatkozik, egy olyan anagrammatikus vagy hypogrammatikus
szerveződésben, melynek eredője a Babits-strófában domináns mer szóalakja,
betű- és fonémakészlete szolgál mint induktor vagy szemantikai-alaki gerjesz-
tő.49 Ezt a szerveződést a „mer” különféle variánsai (merni a merész, a mer), az
49 A paragramma kiindulópontjának meghatározásakor használja Riffaterre a »mot inducteur«

kifejezést. Michael Riffaterre, Paragramme et signifiance = Uő., La production du texte,
Seuil, Paris, 1979, 76.
„m” és „e” hangzók csatlakozásai, az em és a me párok rendkívüli száma jelölik

ki, melyek lényegében elárasztják a két vers hangkészletét.
A me/em tükrös elrendeződésének anagrammatikus variációi egyfelől a
„merem”, a „lelkemet”, a „kezemmel”, a „sem mer”, a „megérthet engem”, más-
felől a „versemet”, „ismer engem”, „megjelent emberi” alakok; a „mer” hang-
sor szétszóródásaként olvasható a Csak az olvassa versemet... okozati kötése, a
„mert” mint a „mer” ige múltidejű alakja; a „mer” gyök a József Attilai „is-
mer”-ben tér vissza, mely visszautal a Babits-strófa utolsó sorában található
„s merni”-re, majd az eggyel bújtatottabb „tigris meg” alakra is.50 Az „ismer”
alakban az „s” zöngétlen mássalhangzóval kibővülő hangzókészlet felől a „sem”
vándorló anagrammáit kapjuk, a „sem mer” és a versemet, de mindenekelőtt a
semmi kettős variációját, a Babits-verscím „hadjárat a semmibe” és a „semmiben
hajóz” formulákban, miközben a duplázott „m” hang a „kezemmel” és a „sem
mer” alakokban tér vissza.
Mindez szoros kapcsolatban áll magával a preparációval. Az értelmezés te-
lítődése elleni küzdelem folyamatosan merés és kimerítés. A költői produktum
Babitsnál valamiképpen a szilárd maradék, az elöljáróban említett reste, a vízből
kimert, a hálón fennakadt vagy a hálóban ragadt, a ragadóból kiragadott hal, a
tulajdonképpeni fogás. Ez a merítés és fogás – Babitsnál a marok, az ujjak háló-
ja – József Attila Háló című szövegében tér vissza: „Idegeim elmerítem, / mint
a hálót, / húst fogni s a nehéz vízen / könnyű álmot.” A könnyű álom fogása
– az álomfogó (dreamcather) háló-szőttesének képe – nehéz vízen, és bizonyo-
san nehéz vízből azért is különös itt, mert a Hadjárat a semmibe elején a költő
énekének tárgya pontosan az olvasó számára nehezen álmodható: „mint egy
örök sodor halásza zengem, / amiről még álmodni is nehéz”. Az „örök sodor”, a
költői munka tárgya a nyelvet mint örök anyagot és legfőképp mint örökítőanya-
got jeleníti meg. A szavak merése, a nyelv nyelvben való elmerítése, majd az
így fennakadó fogás ebben a vízi és folyondáros világban egy olyan hordalék,
a „mer” hangsor, útját követi, mely a szövegek (ön)reprodukcióját biztosító pe-
tesejt vagy DNS-(jelölő)lánc51 mintájára itt a Babits-származást archiválja. De
a „mer” mint nyelvi (ős)sejt a jelentésképzést és a jelentés disszeminációját is
meghatározza, Riffaterre szemantikai paragrammájának értelmében.52 A „csak
50 A vers őskéziratában az utolsó sor még úgy szerepel: „a tigris és a szelíd őz”. (PIM JA 136.)
51 Derrida, Genèses, généalogies, genres et le génie. Les secrets de l’archive, Galilée, Paris, 2003,
62, 86.
52 Riffaterre, I. m., 87–88.
az” és a „mind, aki” feltételek egyaránt halmazok közötti viszonyokra utalnak;

tulajdonságok, melyek kivonják a befogadók halmazát a „bárki” egyetemességé-
ből. A szemantikai kiáradás és örökítés során a két szöveg felütésének korlátozó,
az olvasók körét kijelölő eljárása mutatkozik meg merítésként.
Az előkészítés merészsége, a szövegek és az olvasók merése és merítése vé-
gezetül abban az értelemben is kérdéses, hogy az olvasás meddig merészkedhet a
„mer” homonímiáinak és hangzókészletének azonosításában. Az anagrammati-
kusság mint nyelvi (túl)determináltság, ahogy Paul de Man fogalmaz, „egyszerre
a kétségbeesés és az ellenőrzés tünete”.53 Ez a tünetegyüttes a József Attila-vers
esetében egyfelől egy olyan ellenőrzésre és el(őre)bizakodottságra utal, mely – a
szöveg elemzett trópusát parafrazeálva –, az olvasó reménye szerint, a vers szívé-
be enged bepillantást. Másfelől azonban annak az olvasónak a kétségbeesésével
is rokon, aki a „hogy mi lesz, tudja” kijelentésben nem ismeri fel a szintaxis
önfelszámoló effektusát, a tagmondatok sorrendjében tudás és esemény különös
viszonyát, pontosan a jóslás időszerkezetének tagadását. Ez az időbeliség egy
determinált struktúra előzetes tudásában jelenne meg, a jós-olvasó figurájában,
aki előre tudja, hogy mi lesz. De az olvasó nem vagy nem ebben a sorrendben tud-
ja, hogy mi lesz. Utólagosan tud, késleltetett tudással, lemaradva, olyan jósként,
aki előrejelzéseiben csakis a már olvasott szövegre mutathat.
53 Paul de Man, Hypogramma és inskripció = Uő., Olvasás és történelem, ford. Nemes Péter,
Osiris, Budapest, 2002, 419.
Alfejezet ■ 301
kosztolányi
302 ■ Főfejezet
Alfejezet ■ 303
Kulcsár-Szabó Zoltán
Kosztolányi kincse
A modern magyar költészet történeti tanulmányozására még ma sem igen ér-

demes Németh G. Béla első változatában 1966-ban publikált, az „önmegszólító
verstípusról” írott munkáját figyelmen kívül hagyva vállalkozni – volt idő, ami-
kor talán nem is igen lehetett volna máshoz fordulni. Németh tanulmányának
ugyan nem tartozott az explicit célkitűzései közé az, hogy modellt alkosson a
magyar líra fejlődéstörténetéről a 19. század közepétől az 1930-as évtizedig,
mégis már az írás kiindulópontjául szolgáló megfigyelés (a szóban forgó verstí-
pus látványos térnyerése a 19. század végétől és domináns jelenléte a modern-
ség meghatározó életműveiben)1 is történeti jellegű, majd a Németh által köze-
lebbről szemügyre vett példák sorozata is kirajzol egy határozott történeti ívet,
amelynek a végpontján (a mintegy a verstípus kiteljesedett poétikai formáját
reprezentáló Tudod, hogy nincs bocsánat részletes elemzése által megerősítetten)
József Attila, méghozzá az (ekkortájt, nem utolsósorban éppen Németh szóban
forgó tanulmányának érvelése és fogalmisága révén kanonizált) kései József At-
tila áll. Az újabb kutatás időről időre visszatért, sőt esetenként kritikai revízió alá
vonta, vagy éppen a tanulmányban nem érintett kontextusokkal szembesítette2
Németh koncepcióját, aminek nyomán láthatóvá vált ennek az implicit törté-
neti modellnek (is) a nem teljesen kibontott teleológiája, és így bizonyosfajta
zártsága. Mindenekelőtt az, hogy Németh a verstípus kiteljesedését lényegében
a szubjektivitás (ön)megnyilvánításának egy meghatározott mintázatában azo-
1 Vö. Németh G. Béla, Az önmegszólító verstípusról = Uő., 7 kísérlet a kései József Attiláról,
Tankönyvkiadó, Budapest, 1982, 103–104.
2 Legutóbb pl. Kulcsár Szabó Ernő, Honnan és hová? Az „önmegszólító vers” távlatváltozása
a kései modernség korszakküszöbén = Uő., Költészet és korszakküszöb. Klasszikusok a modern-
ség fordulóján, Akadémiai, Budapest, 2018, 15–38; Balogh Gergő, Igazságosság és eticitás a
költői nyelvben = Verskultúrák. A líraelmélet perspektívái, szerk. Kulcsár Szabó Ernő et al.,
Ráció, Budapest, 2017, 184–202.
304 ■ Kulcsár-Szabó Zoltán
nosította: az önmagát önnön létlehetőségeivel (és egyben persze: végességével)

szembesítő, ezek felől mondhatni kikérdező reflexív szubjektivitáséban, amely
éppen az önmegszólítás gesztusában juttat el a saját ittlét autentikus megvaló-
sításához, és ehhez Németh számára (is) a Lét és idő Heideggere szolgáltatta a
filozófiai alapzatot. Az önmegszólító verstípus, ebben a kiteljesedett változatá-
ban, éppen ezért mintegy természetesen vonja magára – Németh további, hí-
res kategóriáit idézve – az „időszembesítés” és a „létösszegzés” attribútumait
is: ha az autentikus létezés feltétele mindig a temporalitás autentikus tapaszta-
lata, mint azt Németh Heideggerből kiolvasta, akkor valóban nem lehetséges
autentikus önmegszólítás időbeli síkok elválasztása és azokat újra összekapcsoló
konfrontálása (Még, már, most – ahogyan Németh egy másik jelentős József At-
tila-tanulmányának címében áll), valamint az olyan összegzés művelete nélkül,
amely nem csupán, sőt mindenekelőtt nem egy saját, individuális lét mérlegét
vonja meg, vagy ennek leltárát állítja fel, hanem éppen hogy törli az életrajziság
partikuláris vonatkozásait.3
Kosztolányi költészetének Németh modelljében inkább valamiféle átmeneti
szerep jut. A Számadás szonettciklus első és utolsó, vagyis a kései költészetből
vett és több (akár textuális) vonatkozásban a kései József Attila felé mutató da-
rabja szolgál illusztrációként annak rövid kifejtéséhez, hogy Kosztolányinál az
„én-válság” (ez nélkülözhetetlen kondíciója a verstípusnak) a személyiség ön-
magával való azonosságának megrendüléséből fakad, és ennek megfelelően tra-
gikus hangoltságú, kifejeződése végsősoron azoknak a (kerülő)utaknak a feltárá-
saként megy végbe, amelyek lényegében inkább meggátolják az ént az egziszten-
ciális értelemben autentikus öntanúsításban, például oly módon, hogy – közös-
3 Lásd a (Talán eltünök hirtelen…) értelmezésének alábbi kitételét: „Összegzés tehát ez a vers
(és ez a verstípus), de nem életrajzi. Nem mozzanatos emlékezés, nem novellisztikus felidé-
zés, nem »életem regénye«, nem »pályám emlékezete« lírai módra. Ha a heideggeri bölcselet
ki nem sajátította volna magának a Seinsgeschichte, a léttörténet fogalmát és fogalomkörét,
létösszegzésről kellene beszélnünk. Az összegzés nem az életút egy eseményszerű forduló-
járól, távlatából történik meg. Az életút kölcsönzi anyagát, mozzanatait, de tárgyát, alakját,
szerkezetét nem. Az összegzés az egyéni lét egy alanyi beteljesülési, lezárulási, illetve elzáru-
lási helyzetéből, állapotából s távlatából megy végbe. Nem történetet foglal magába, hanem
történelmet, nem storyt, hanem historyt: egy autonóm emberi létezés történelmét. […] Nem
a mulandóság e versek tárgya, hanem ellenkezőleg, az: tudott-e az ember a mulandósággal
szembeállítani valamit, tudta-e életét önértelmű egésszé alkotni, része volt-e csak az egye-
temes létezésnek vagy egybefogója is, beteljesült-e végességében valami értékes, értelmes
egésszé a lét végtelenéből.” Németh G., Még, már, most = Uő., I. m., 175–176. Vö. még: Né-
meth G., Az önmegszólító verstípusról, 164–165.
Kosztolányi kincse ■ 305
ségteremtő igénnyel – „a szenvedők komor kisebbségének programját” hirdetik

meg.4 Ez így nyilvánvalóan kissé igazságtalan vagy legalábbis leegyszerűsítő (bár
a lírai életmű történeti elhelyezésének vonatkozásában egyáltalán nem tanulság-
mentes) ábrázolása a Kosztolányi-költészet szóban forgó gesztusainak, amelyek
persze – érdemes gyorsan hozzátenni – nem feltétlenül az önmegszólítás formá-
ját öltik. Egy talán nem teljesen tipikusnak mondható költeménye, „az alulfo-
galmazás magas művészetét képviselő”, az önmegszólítást egy dominánsabbnak
mutatkozó általános alannyal kombináló5 Ha negyvenéves… azt mutathatja meg
a figyelmes elemzés által,6 hogy a magyar lírai modernségben létezik olyan mar-
káns alternatívája az önmegszólító vers Németh által felvázolt ideáltípusának,
amelyben a létösszegzés nem párosul valamiféle lezáró, a létegésszé formálás
igényét hordozó kompozíciós elvvel, és ennyiben sokkal óvatosabban viszo-
nyul a lét(é)re rákérdező (vagy – mint az Kosztolányinál közismerten gyakori
– ráébredő) szubjektum szubjektum-voltának előfeltevéséhez. Ennek a versnek
„a diszpozicionális hangoltsága nem annyira az embert magát, mint inkább a
rajta túlmutató, őt is magában foglaló ittlétének módját veszi igénybe”7 (amihez
érdemes hozzáfűzni, hogy – ha ideológiai vonatkozásait tekintve kevéssé találó
is ideidézni – a Kosztolányi-recepcióban sokat tárgyalt vendéglét problémakö-
re éppen emiatt a hangoltság miatt válthatott ki annyi értelmezői erőfeszítést).
A Ha negyvenéves… negyvennégy éves Kosztolányijának éjszakai felébredése
egy – határozott irányt valójában kevéssé mutató – életfordulót tanúsít („[…] ez
a forduló az, / mikor az életed új útra tér.” – a fordulat nyugtázása vagy tanúsítása
a vers zárlatában a visszaalvásban „összegződik” majd), ami egy nehezen megha-
tározható köztesség lebegésében tudatosul: az ágyban fekvő testhelyzete az elke-
rülhetetlen nemlét perspektíváját is anticipálja („[…] Fekszel, nyitott szemekkel, /
mint majd a sírban. […]”). Ez pedig – egyáltalán nem inkonzekvensen – múlt
időbe utalja, és olyan köztes térben lokalizálja (vagy éppen de-lokalizálja?) az
életet („Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt / éltél. […]”), amelynek koor-
dinátái, a föld és a csillagok, a földi itt és az ég ottja ritkán hiányoznak (és, mint
ismeretes, gyakran hajnali órákban adnak hírt magukról) Kosztolányi (az élet-
műben viszonylag frekvensen fel-felbukkanó, önmegszólítással azonban nem
feltétlenül kombinált) létösszegző verseiben.
4 Uo., 137.
5 Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi Dezső, Kalligram, Pozsony, 2010, 396.
6 Vö. Kulcsár Szabó, I. m., kül. 33–34.
7 Uo., 30.
Az említett kozmikus koordinátarendszert, amely beszédesen kevéssé emlé-

keztet József Attila vagy Szabó Lőrinc csillagszimbolikájára, itt is az életmű egyik
legfontosabb (és majd a Hajnali részegségben összegződő) motívuma vagy motí-
vumlánca jelöli ki, amelynek első átfogó leírására Szauder József egy korai (1946-
ban keletkezett) tanulmánya vállalkozott, aki – A bús férfi panaszai „Hajnal, éjfél
közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam” kezdetű, sok tekintetben a Hajnali részeg-
séget megelőlegező8 darabjából kölcsönözve, amely először a Nyugat 1918/13-as
számában Éji riadalom címmel jelent meg (és amelynek zárlata szintén kerek év-
számokat sorol) – az éjjeli riadalom és „az égből, a csillagok világából való kisza-
kítottság” fogalmaiban jelölte ki e motívumkör közvetlen szemantikai alapját,
amelyhez szorosan kapcsolódik az elveszett vagy újra fellelt „kincs” közelebbről
persze nehezen meghatározható képzete.9 Sokan megtették, és nyilvánvalóan
nem is teljesen alaptalan ezt a koordinátarendszert az ittlét temporalitásának
tapasztalatával, egyszerűbben valamiféle időszembesítő gesztussal összefüggés-
be hozni: az, ami már nem tapasztalható meg közvetlenül – csak az éjszakai
felriadás megrészegült pillanataiban élhető át (újra? – ez nehezen eldönthető,
ugyanakkor kardinális kérdés, hiszen egyebek mellett a Kosztolányi-líra szó-
ban forgó vonulatának nosztalgikus karakteréről kell döntenie; erre később még
vissza kell térni röviden) – , nem volna más eszerint, mint valamely elveszett
múlt világa, amelyet éppen ez, vagyis a visszahozhatatlansága emel a csillagok
közé. Ennek a mintázatnak a megléte mellett, amely tehát egyazon rendszerbe
kapcsolja a tér (itt és ott, föld és csillagok), illetve az idő (jelen és múlt) alapvető
koordinátáit, Kosztolányi költészete számos meggyőző érvet szolgáltat, ugyan-
8 „Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam / s az ablakból kihajolva bámultam, két
óra tájt. / Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csöndes / és a gáz arany dzsidá-
val silbakolt az útakon. / A másik ház emeletjén szembe vélem egy ebédlő, / az ablakja tár-
va-nyitva, halkan ég a villanya. / Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában, / mint üres
és furcsa szinpad, a szereplők nyugszanak. / A pohárszék hosszú árnya mozdulatlan nyúl a
falra, / a márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang. / A falon szorgalmasan jár egy polgári
ingaóra, / sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg. / Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek
házi titkát / egy szorongó éji órán mindörökre ellopom. / S megriadva kémlelődöm, mért e
zajgás, mért e fájás, / hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív. / Volt nekünk is
sajtharangunk és volt kedves ingaóránk, / mely szelíden járt az éjbe, míg aludtunk, gyerme-
kek. / Most álomtalan kesergő nézem ezt a titkos órát, / itt a hangtalan magányba, hálóingbe
hallgatom / és azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az űrben, / óriás, zúgó robajjal
mind ijedve vágtatunk, / én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra / s reszketek, hogy
életünk csak negyven, ötven, hatvan év.”
9 Szauder József, A Hajnali részegség motívumának története = Uő., A romantika útján, Szép-
irodalmi, Budapest, 1961, 439.
akkor szinte mindig oly módon, hogy egyben meg is kérdőjelezi az alapsémáját.
A bús férfi panaszai egyik érdekes darabja, a harminckét éves Kosztolányi által
írott Most harminckét éves vagyok… pl. egy látványos ismétléses struktúrában
teszi próbára az említett mintázatot. Az első szakaszban nyújtott leltár az én na-
gyon is földi ittlétének körülményeiről vagy kellékeiről (akár kincseiről), amely
kiterjed az én önábrázolására („Egészséges bronzarcomat”; persze ez kissé kí-
sérteties önábrázolás, amennyiben nemcsak a napbarnított arcbőrre, hanem az
élettelen szoborra is utal, mintegy a Halotti beszéd siratottjára előreutalva, aki
„úgy fekszik […] / mint önmagának dermedt-néma szobra”) és a nyári pihenő-
jében szintén majdhogynem (boldog?) élettelenségben megjelenített családra is
(„A fák alatt egy kerti széken / alszik szelíden feleségem. / A küszöbön fiam.
[…] / […] / Álmos, puha száján csiklandva csorran / a lanyha tej.” – a kezdődő
élet öntudatlan aléltságban veszi magához – és ereszti el – a legfőbb táplálékát),
a második szakaszban oly módon ismétlődik meg, hogy a leltárt bevezető sorok
helyettesítésén túl („Most harminckét éves vagyok. / Nyár van. / Lehet, hogy
tán ez, amire / vártam.” – „Ha haldoklom, ezt suttogom. / Nyár volt. / Jaj, a bol-
dogság máshová / pártolt.”) kizárólag az igeidők változnak jelenről múltra. Az,
ami most van, azonos azzal, ami majd hiányozni fog. Ez az egyszerű struktúra
egy fontos, itt mindazonáltal nem tárgyalható kérdés felé mutat: vajon az elvesz-
tett, illetve a földi-evilági meglétek által eltakart túlvilág mennyiben tekinthető
valóban különneműnek Kosztolányinál attól, ami itt van? Itt nincs mód annak
a kérdésnek – körültekintő és önálló elemzést igénylő – vizsgálatára, hogy pl. a
Hajnali részegség égi bálja (amelynek megjelenítésében nyilvánvalóan nagyon is
evilági kellékek játsszák a domináns szerepet, a paplanhoz és irkához hasonított
égbolttól a fényes, végtelen égi „körútakig”) vajon valóban olyasvalami, amit az
evilági mindennapok (és „annyi rest éj”) egyszerűen eltorlaszoltak a vendég-mi-
voltát felismerő virrasztó tekintete elől, vagy inkább arról van szó, hogy az, ami
a hajnali látomásban feltárulkozott és amiért a költemény a zárószakaszban kö-
szönetet mond („földig hajoltam s mindezt megköszöntem”: hogy a „mindezt”
mire vonatkozik, nehéz szigorúan konkretizálni), talán mégis kevésbé a pompás
bál, hanem akár egyenesen azok az „ezen a földön” keresett kincsek – „kopott
regék”, rabul ejtő „ringyók” és kéziratok –, amelyek eltakarták az estélyt a csil-
lagok között. („Mily kézirat volt fontosabb tenéked”, ezt a kérdést alighanem
mindenki feltette, akinek hivatásában mindenekelőtt szövegekkel akad dolga, és
nem érdemes mérget venni arra, hogy – végeredményben legalábbis – hosszas
lesz a kéziratnál fontosabb javak listája.) A báltól (és a láthatóvá válásától: „már
ötven éve tündököl fölöttem / ez a sok élő, fényes égi szomszéd, / ki látja, hogy
könnyem mint morzsolom szét”) megittasult virrasztó mindenesetre a földhöz

közelít, földig hajol, és az ismeretlen Úr vendégségét a „porban” botladozva éli
meg, a földön, ahol – hiába vagy sem – kincseket keresgél. „Ez a vendégség nem
ismétlődhet meg a túlvilági létben.”10
Ennek az égi és földi kincskeresésnek a motívumát Kosztolányi egy jóval
korábban keletkezett antológiadarabja, a középiskolai irodalomoktatás kánon-
jában is tartós helyre szert tett Boldog, szomorú dal (1917) alapozta meg, egy
a maga módján szintén összegző költemény, amelynek sokrétű jelentőségét a
lírikus számára az is megmutatja, hogy a vers, a Kenyér és bor c. kötet (a cím val-
lásos – keresztény, de részint egyben antik – és persze Hölderlinre is visszamu-
tató szimbolikáját rögtön a kötet első sorában lehorgonyzó: „Van már kenyerem,
borom is van.”) nyitódarabja évekkel később A bús férfi panaszai között is helyet
kapott. Ennek a költeménynek egészen nyilvánvalóan a fentebb már említett
kettős ellentét alapozza meg a struktúráját. Hosszabbik, első részét a meglét egy-
fajta katalógusa, bizonyos értelemben egy leltár alkotja, amely, a „van” lét- (és itt
egyben minden bizonnyal birtok)ige ismétlődései által tagoltan, folyamatosan
bővülő mellérendelés formájában bontakozik ki, kizárólag jelen idejű igeformá-
kat alkalmazva. A leltárt berekesztő fordulattal – egyben itt is éjféli riadalommal
(„De néha megállok az éjen, / […] / mint lázbeteg, aki föleszmél”; ez inkább
valamiféle hajnali józanodás) – kezdődő második résznek, amelyben (a vers
utolsó öt sorában) felbukkan néhány múlt idejű igealak is („akartam”, „vágy-
tam”, „égtem”), a „nincs”, illetve mindenekelőtt a vele paronomasztikus játékba
kezdő „kincs” („nincs meg a kincs”) a leghangsúlyosabb szava, előbbi a „van”-ok
sorozatát berekesztő ellenpontként, utóbbi pedig egyszerűen statisztikai érte-
lemben (négyszer fordul elő az utolsó 12 sorban). Először tehát a meg- és ittlét
jelenidőben, majd a hiány, a veszteség, az egykori meglét (?) múltvonatkozása.
A vers paradox zárlata (amelyet érdekes volna összevetni József Attila „leltár-
verseiével”, pl. a Kész a leltáréval: „Éltem – és ebbe más is belehalt már.”) innen
nézve talán csak álparadoxon: „Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok
otthon az égben.” Itthon lenni, nyelvi értelemben, vagyis közelre mutató, defi-
nitív és teljes mértékben szituációkötött deixissel élni csak az tud, aki valóban
otthon (itthon) van. Akkor van otthon, amikor itt van, amikor ott (itt) van, ahol
az otthon van. Otthonról, távolra utaló deixissel, csak akkor lehet beszélni, ami-
kor az ember nincs otthon (itthon). Az otthon éppen ezért, ha lehet így fogal-
mazni, sosem lehet itthon. Nyilvánvalóan összefügg ezzel, hogy az előbbi ha-
10 Kulcsár Szabó, Boldogan és megtörötten? = Uő., I. m., 59.

tározószó jóval könnyebben főnevesíthető (az Ikea-katalógusok „otthonokkal”

és nem „itthonokkal” kecsegtetik a vásárlót) és – ellentétben a közelre mutató
párjával – fogalommá is tehető. Otthon lenni (az égben) nem egyszerűen tükrös
negációja az itthonlétnek (e világban), itthon lenni még nem feltétlenül jelent
– fogalmi értelemben – otthonra lelést. Megjegyzendő persze: Kosztolányi ver-
sének hátteréből aligha iktatható ki az, hogy a költemény a Kosztolányi család
otthonra lelését, annak a háznak a megtalálását (és Hatvany Lajos segítségének
köszönhető, hírlapi pletykák által övezett megvásárlását)11 is dokumentálja bi-
zonyos értelemben, amelyet a költő nem csak ebben a költeményében örökített
meg – elég pl. az Édes Anna híres zárlatára gondolni vagy a Hajnali részegség
talán még híresebb nyitányára, de akár A bús férfi panaszai Hattyú kutyámhoz
intézett költeményére is. Hogy Kosztolányi házvásárlása nem csupán egy család
életének intim történése, hanem közéleti érdeklődésre is igényt tartó esemény
volt, az tulajdonképpen magából a versből kiderül: olyasvalaki, egy arrivé te-
szi mérlegre azt, hogy mije is van, és hol is van valójában („Und Gewinn und
Verlust wäget ein sinniges Haupt / Wohlzufrieden zu Haus […]” – üzeni ehhez
Hölderlin a Brod und Weinban; és természetesen egy állítólagos „magyar Höl-
derlin” sem áll messze innen, amikor felméri osztályrészét: „Van kies szőlőm,
van arany kalásszal / Bíztató földem […]”), akit Budapesten „nem tudnak egész
idegennek”, sőt akit „(…) énekes ifjú fiának tart / vall (…) a vén Magyarország.”
Hol is van otthon tehát, tud-e egyáltalán otthon lenni, mire tud itthont mondani
ekkor Kosztolányi?12 Erre a kérdésre válaszol talán az itthon és az otthon nem
egészen szimmetrikus szembeállítása a költeményben, és talán nem független
ettől a szembeállítástól a „vendéglét” kliséje sem. Ez utóbbit, egykori „befoga-
dói élményeket” felidézve Király István némiképp egyoldalú, de egyáltalán nem
érdektelen okfejtése pl. – az „esztétikai magatartásnak egy sajátos válfaját”, vala-
mint a „flâneur”-nek a korban népszerű kulturális szerepmintázatát azonosítva
– a következőképpen ragadta meg a Boldog, szomorú dal vonatkozásában:
11 Vö. Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona, Kosztolányi Dezső, Aspy Stúdió, Budapest, 2004,
222–223; továbbá: Arany Zsuzsa, Kosztolányi Dezső élete, Osiris, Budapest, 2017, 179; Ki-
rály István, A vendéglét versei = Uő., Kosztolányi. Vita és vallomás, Szépirodalmi, Budapest,
1986, 218–219.
12 Lásd ehhez Szabó Lőrinc kissé szarkasztikus észrevételét: „A Kenyér és bor költője aztán –
mint hiszi (!) – már nem is földön, hanem az 1920-as polgári társadalomban él. »Itthon van
a világban«, mondja, de »már nincs otthon az égben.« Hozzátehetné: de a pokolban sem.
(Már amennyiben nem a föld a pokol.)” (Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső = Uő., Irodalmi
tanulmányok, előadások, kritikák, Osiris, Budapest, 2013, 470.)
A lehetetlent akarta megpróbálni itt az élet: a világban lenni és mégsem lenni

benne. Modern flâneurként, célt s értelmet sohasem kérdezve átvonulni raj-
ta; szomorúsággal elegy boldogságban s boldogsággal elegy szomorúságban;
élettel s természettel való misztikus egységben, miértek nélkül, lebegtetetten.
Puszta vendégként.13
A paradoxonok persze, még ha nem túlságosan bonyolult, illetve könnyen elosz-

latható formában is, általában véve átjárják a vers legkülönbözőbb szintjeit. Rög-
tön itt van a cím: Boldog, szomorú dal – ez valójában egy összetett oxymoron,
tekintve, hogy nemcsak a két jelző zárja ki egymást, hanem ez az ellentmondásuk
ellentmond a dal műfajának hagyományosan tulajdonított hangulati vagy mo-
dális egyneműségnek, azaz – bizonyos értelemben – a dal műfajmegjelölésnek
is. Nem véletlen tehát, hogy rögtön a 3. sorban – a vers egyetlen önmegszólító
gesztusában – a lírikus máris figyelmezteti magát erre a paradoxonra, elhárítva a
dal egyik lehetséges önleírását („Szívem minek is szomorítsam?”; a vers első ré-
szében egyedül Budapest „bús”). Hogy persze mennyiben dal egyáltalán a Boldog,
szomorú dal, arról talán nem is volna olyan egyszerű döntést hozni, mindenesetre
olyan költeményről van szó, amely közismerten szinte tobzódik, majdhogynem
kérkedik a költői nyelv akusztikus érzékiségének minden lehetséges megnyilvání-
tásával. „Aki először hallja a verset – jellemzi a „Kosztolányi-zenét” Nemes Nagy
Ágnes „televízióra” készített verselemzés-forgatókönyve –, az is rögtön kiérzi be-
lőle a kivételesen erős zenét. S miközben a gyönyörű anapesztusokat hallgatjuk,
vagy fülünkbe fogadjuk a hosszú-hosszú (legtöbbször négy szótagos!) Kosztolá-
nyi-rímeket, közelebb kerülünk a Kosztolányi-vers egyik legélesebb, meghatáro-
zó karaktervonásához.”14 Egységes szerkezetet ugyan nem mutató (és ezért legin-
13 Király, I. m., 234–236. Vö. még: „Kosztolányi növő népszerűségét a harmincas évek második
s a negyvenes évek első felében nem utolsósorban ez is magyarázza: az apolitikus, köznapi
sorsok ismertek rá műveiben a saját gondolataikra, érzéseikre. Ezért vonzódtunk hozzá mi,
a negyvenes évek első felében induló fiatalok is. A történelem szökevényeinek, szabadságolt
»hősi halottaknak« éreztük behívó nélkül is folyvást magunkat. Ott hordtuk magunkban a
tragédiaérzést, a nihiltudatot, de ott hordtuk ugyanakkor az élet szeretetét. S nem tudva, nem
akarva végiggondolni ezt az ellentmondást, ki akartuk oldani mintegy életünket a miértek
és a mivégettek zavaró, fogó kérdőjeleiből. Éltünk a percben, a bizonytalanban és a mégis
szépben. Bujkálva a mindennapok kis örömei közt egyetlen célja volt csupán életünknek: a
túlélni akarás. S a Boldog, szomorú dal így lett kedves versünk. Vonzott az abban ott érzett
ittlét s mégsem ittlét, a lebegtetettség, a sajátos, kosztolányis vendégléttudat.”
14 Nemes Nagy Ágnes, Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal = Uő., Az élők mértana, I.,
Osiris, Budapest, 2004, 329.
kább – Királyt követve – poliritmikusként jellemezhető)15 időmértékes lüktetése

szinte kiköveteli a hangzó megszólaltatást, és – ami különösen az első, leltár-rész-
ben figyelhető meg – a szöveg nemcsak a szenzuális túlterheltség szemantikájával
él ismételten, hanem gazdagon, szinte pazarló módon vonultatja fel a költői nyelv
eufonikus arzenálját. Kosztolányi itt is közszemlére teszi a tökéletes, olykor szinte
túl tökéletes rímelés iránti vonzódását, nehezen állja meg, hogy egy-egy sor kohé-
zióját ne növelje tovább alliterációs sorozatok révén, sőt a nyelv bőségét a versbéli
leltár tulajdonképpen szinte túláradónak mutatja, amennyiben anagrammatikus
jellegű játékokkal is él, több ponton azzal konfrontálva az olvasót, hogy egy-egy
fonémasor több szót is rejthet: „feleségem” – „eleségem”, „elég eleségem”, „jó taka-
róm” – „jót-akaróm”, „idegemnek” – „idegennek”. Olyan leltárt nyújt tehát a költe-
mény, amelyben mindig lehet még valamit találni: egy költői inventárium, amely
csupa inventio, találat, meg- és kitalálás, amelynél soha nem lehet biztos az olvasó,
hogy végérvényesen lezárható a jegyzék. A leltár – tematikusan nézve – egyre
bővülő köröket fut be az alapvető ételtől-italtól és a család regisztrálásától – „van
gyermekem és feleségem” – a háztartás gazdasági szekcióin – kert, kamra – át a
hang, sőt az egész test helyváltoztatását, az utazást biztosító felszerelésekig („tele-
fonom, úti bőröndöm”), a társadalmi felemelkedésig („már sokszor előre köszön-
nek”) és az egész Budapestre, sőt „a vén Magyarországra” kiterjedő, szárnyaló
és egyben otthonosságot (ismerősséget, sőt tágabb családi rokonságot!) teremtő
hírnévig („ha járok a bús Budapesten, / nem tudnak egész idegennek. / […] / és
énekes ifjú fiának / vall engem a vén Magyarország.”). A leltár mégsem lehet per-
sze teljes: egyfelől a nyelv szinte regisztrálhatatlan gazdagsága, másfelől – térbeli
értelemben – az univerzum szab határt („már nem vagyok otthon az égben”). És
természetesen nehezen ismerhető félre, hogy – mint azt lényegében a vers ös�-
szes értelmezője megfigyelte – maga a leltár bizonyos értelemben önmaga ellen
is fordul, van benne valami elidegenítő, ha úgy teszik, ironikus vagy gúnyos ön-
reflexió. „A rímek illékony hangulatot teremtenek – állapítja meg pl. a vers egyik
elemzője –. Nem tekinthető ez üres formabravúrnak. Funkciója van a versben.
Mintha túlságosan jól gördülő, mechanikusan pergő hétköznapjain gúnyolódnék
a költő.”16 Ebből a szempontból talán a(z ugyancsak jól gördülő) rímek túlhajtá-
sa és az általuk teremtett szemantikai összefüggések időnkénti bizarrsága lehet a
15 Király, I. m., 229. Vö. még Molnár Gábor Tamás, A figyelem művészete. Bevezetés az irodal-
mi művek értelmezésébe, ELTE, Budapest, 2015, 14.
16 Szappanos Balázs, Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal = Seres József – Szappanos
Balázs, Verselemzések, Tankönyvkiadó, Nyíregyháza, 1999, 154–155. A „túlzengetésről” lásd
még Király, I. m., 229–230.
leginkább feltűnő (pl.: feleségem/eleségem), másfelől a szóismétlések ugyancsak

rendszeres jelenléte. Kosztolányi, aki pazarló módon bánik nemcsak az evilági
javak lajstromával, hanem a szókinccsel is, mintha ismétlődően direkt el-elronta-
ná a szöveg nyelvi változatosságát azzal, hogy – kissé váratlanul – megakasztja a
leltárt, pl. pleonasztikusan szaporítás útján („tárcám van igaz színezüstből”) vagy
éppen megismételve annak egy-egy, már regisztrált elemét: „Van kertem, a kertre
rogyó fák”; „Nem többet az egykori köd-kép, / részegje a ködnek a könnynek”;
„Van villanyom, izzik a villany”. Ennél is beszédesebb persze a leltárt ellenpontozó
hiány: nincs meg a kincs. Valami hiányzik, valamit nem sikerült meg- (vagy fel-)
találnia a kotorászva (és alliterálva) keresgélő kéznek.
De mi is lehet ez a nem lelt kincs tulajdonképpen? A válasz megtalálásához
különböző kontextusokat is érdemes mozgósítani. Például a vallásit, amely felől a
látszólagos, megragadható kincsek valamiképpen az áldozattal, feláldozással hoz-
hatók összefüggésbe. Nemcsak a kenyérnek és bornak az eucharisztia keresztény
liturgiájában betöltött szerepére lehet gondolni, vagy éppen a kamrában sora-
kozó karácsonyi bőségszimbólumokra („és benn a dió, mogyoró, mák / terhétől
öregbül a kamra”),17 hanem – akár nem keresztény szertartásokra is kitekintve –
általában az áldozat sajátos gazdaságtanára is, egyszerűbben szólva arra, hogy
az áldozat mintegy előfeltételezi a kincs felhalmozódását vagy megképződését,
amelytől aztán meg lehet válni, adott esetben – miként azt Marcel Mauss megmu-
tatta18 – a kincsek elpusztítása révén is. Kosztolányi versében, innen nézve persze,
egy kevéssé szakrális mintázat bontakozik ki: az a kincs, amelyet fel kellett áldozni
(és amelyről a szöveg egyetlen ponton sem állítja, hogy valaha is megvolt, valaha
is a keresgélő birtokában volt),19 mintha a vers első részében felsorolt evilági java-
kat, ezek meglétét garantálná, a „van” leltárjáért áldoztatott fel. A kincsmotívum
keresztény, újszövetségi háttere arról tanúskodik, hogy Kosztolányinál egyfelől
megfordul a feláldozható és a valódi kincs közötti szembeállítás, amelyet Jézus
tanításai többször alkalmaznak, másfelől pedig nagy hangsúly esik a keresett,
de nem talált kincs ismeretlen voltára. Jézusnak a szántóföldön elrejtett kincsről
szóló rövid példázatában („A mennyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett
kincshez. Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment,
eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.” – Mt 13,44; a SzIT
17 Vö. Molnár, I. m., 12.; továbbá: Halmai Tamás, „Ha félsz, a másvilágba írj át”, Prae 2000/3–
4., 165–167.
18 Vö. Marcel Mauss, Tanulmány az ajándékról = Uő., Szociológia és antropológia, ford. Saly
Noémi – Vargyas Gábor, Osiris, Budapest, 2004, 215–220.
19 Molnár, I. m., 17.
fordításában) a megtalált, felismert kincs követeli meg minden egyéb felhalmo-

zott tulajdon feláldozását: a kincs megtalálása, mondja Paul Ricoeur,20 találkozás-,
tulajdonképpen eseménykarakterrel bír, s éppen emiatt – lehetne hozzáfűzni – a
kincs maga elsőre körvonalazatlan, nem meghatározható, hiszen valami újként,
addig nem ismertként kerül a megtaláló útjába. A Hegyi beszédben Jézus a javak
gyűjtésével kapcsolatos tanácsában állít szembe veszendő és múlékony, illetve va-
lóságos kincseket: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja
és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek
kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem
lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Mt 6,19–21). Az evilági (ös�-
szegyűjthető, lajstromba vehető, leltárazható) kincsekkel szemben van egy régió,
ahol a kincs – kincs marad, ez pedig az ég. Az égi kincs egyben a szív kincse (ép-
pen ezért nem veszhet kárba, és nem tulajdonítható el anyagi értelemben), és ez
fontos lehet a Boldog, szomorú dal egy további ellentmondására, nevezetesen arra
tekintettel, hogy a költemény énje a földön (a házban, a „padlón”) keresgéli – hi-
ába – azt a kincset, amelynek hiánya az égtől való elidegenedésére figyelmezteti.
Van-e értelme, hangozhatna egy vulgárisan logikus kérdés, a földön keresni azt a
kincset, amelyet az égbe(n) kell gyűjteni, amely az égben tesz otthonossá? És ez,
bizonyos értelemben, valóban a Kosztolányi-vers egyik dilemmája lehet: mi, illet-
ve hol lehet az a kincs, amely, a szinte előszámlálhatatlanul gazdag javak között, a
földön, nem található, és amely az égi otthonosság garanciája lenne? Vagy ez az égi
otthonlét maga volna a kincs? Amelyet mégis a földön kellene megtalálni? A ko-
rinthusiakhoz írott 2. levélben Szent Pál a törékeny cserépedények példáján ke-
resztül magyarázza el az égi kincs nem-emberi eredetű, és ennyiben – a földön –
nem is birtokolható (és el sem tulajdonítható) voltát: „Isten ugyanis, aki azt
mondta: »A sötétségből támadjon világosság«, a mi szívünket is megvilágosította,
hogy Isten dicsőségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk. Ez
a kincsünk azonban cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak,
hanem Istennek tulajdonítsuk.” A cserépedény – a porból teremtett emberi test
(vö. például Ter 2,7, illetve 1Kor 15,47–48), amely – és itt érdemes egy pillanatra
visszautalni a Hajnali részegség virrasztójára, aki a porban botorkálva ismerte fel
„egy nagy ismeretlen Úr” vendégszeretetét21 – törékenysége révén figyelmeztet
20 Vö. Paul Ricoeur, Listening to the Parables of Jesus = The Philosophy of Paul Ricoeur, Beacon,
Boston 1978, 240–241.
21 Hogy az „ismeretlen Úr” itt szintén Pálra, az areopáguszi beszédre mutatna vissza (ApCsel
17,22–32), az mindenesetre vitatható. Vö. Kulcsár Szabó, I. m.

arra, hogy a valódi kincset nem lehet oly módon birtokolni, mint a kamrában
őrzött javakat vagy a telefont. Ez a (törékeny és mulandó emberi testben őrzött
kincs) – a Pál által fémjelzett kontextusban legalábbis – a (biológiai) élet maga.22
Különösen beszédes innen nézve, ahogyan majd a Halotti beszéd fogja konstatálni
a gyászolt „egyedüli példány” nemlétét: „De nincs már. / Akár a föld. / Jaj, össze-
dőlt / a kincstár.” (kiem. KSzZ)
Érdemes azonban röviden megvizsgálni a gazdasági kontextust is, példá-
ul a marxi gazdaságtanban, különösen A tőkében (a mű első magyar fordítá-
sának elkészítésére a Tanácsköztársaság idején külön bizottság szerveződött,
melynek Kosztolányi tagja volt).23 A pénz fogalmát tárgyalva Marx itt kitekint a
„kincsképzés” (Schatzbildung) formáira, mindenekelőtt azt megállapítva, hogy
a „kincs” az áruforgalomból kivont felhalmozás egy – a tőkével éppen ezért
nem összekeverendő24 – kissé archaikus formája. A kincs átalakítja a kereske-
delem cirkulációjából kivont áru alakját, „aranylárvává” változtatja azt.25 Eb-
ből a metaforából természetesen két fontos momentumot is ki kell itt emelni:
a kincs (amely pénzként, a tőkével ellentétben, „ellenségesen” lép fel az áruval
szemben)26 a cirkuláció eleven folyamatát megakasztó vagy azt egyenesen ta-
gadó, tetszhalott, az elevenségnek pusztán a látszatát őrző javakat nevezi meg,
és – ettől aligha függetlenül – rendelkezik egy szükségszerű, inherens esztétikai
tendenciával, sőt – amint azt a nemesfémek példája (nem csak Marx számára)
kézenfekvően bizonyíthatja – „esztétikai formával” bír.27 A kincs talán egyene-
sen úgy viszonyul az áruforgalomhoz, mint egy szépséges szobor az eleven test-
hez. Különösen érdekes, hogy Marx a kincsfelhalmozást egyfajta lemondással,
azaz áldozattal is, méghozzá kifejezetten teológiai (és egyben szexuális) érte-
lemben vett áldozathozatallal vagy önmegtartóztatással is összefüggésbe hozza:
„A kincsképző tehát feláldozza az aranyfétisnek testi vágyait (Fleischeslust, tehát
22 Ez persze nem azonos, mégis érdemes lenne összevetni a birtokolhatatlan élet egy másik
jelentős poétikai figurációjával, a halálra ráadásul kapott (és ezért megőrzésre apelláló) élet
képzetével József Attila Eszméletében („Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja,
apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bár-
mikor – ezért őrzi meg”).
23 Vö. Arany, I. m., 206–207; Bónus Tibor, A másik titok. Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Kor-
társ, Budapest, 2017, 173.

24 Vö. Karl Marx, A tőke, I., ford. Nagy Tamás – Rudas László, Kossuth, Budapest, 1978, 544–
549.
25 Uo., 126.
26 Uo., 148.
27 Uo., 129. (Das Kapital, I. [MEGA 10], Berlin, 1991, 123.)
tulajdonképpen: a hús vágyait). Komolyan veszi a lemondás (Entsagung) evan-

géliumát.”28 A kincs innen nézve az élet önújrateremtéséből kivont, azt negáló
haszon, amely tehát bonyolult viszonyban áll a fentebb Pálnál fellelt szubtextus-
sal. Ha az élet a legfőbb, uralhatatlan kincs, akkor éppen ez, vagyis a kincsként
való azonosítása egyben tagadja is (bár esztétikai és gazdasági szublimációval
palástolja) önnön értékének felmérhetetlenségét!
A Boldog, szomorú dalhoz visszakapcsolódva mindenesetre jelentéses lehet
innen nézve, hogy a költemény (és a környezetébe vonható számos további vers)
értelmezései arról tanúskodnak: a keresett de nem lelt kincs, illetve az ég maga
legkézenfekvőbben a gyermekkorral, az elvesztett múlttal, vagyis egy egykori
élettel azonosítható. Erre a következtetésre jut pl. Nemes Nagy,29 de maga Kosz-
tolányi is jó néhány támponttal szolgál az ilyesfajta megfejtéshez, vagyis a földi
világból nem (vagy legfeljebb valamiféle vendégség formájában) elérhető „ég”
és a gyermekkor, azaz – A bús férfi panaszai Már elmondtam, mint kezdtem el c.
darabjának szavát kölcsönvéve – egy „gyermekmennyország” azonosításához.30
Akár a Hajnali részegségben is, ahol az égi bál víziójáról óvatos (és az értelmet bi-
zonyos értelemben meghaladó) tanúságot tevő virrasztó tulajdonképpen a gyer-
mekkor visszaidéződésével (sőt: feltámadásával) hozza összefüggésbe a fentet és
lentet a Boldog, szomorú dalhoz hasonlóan szembeállító31 látomás kezdetét: „Én
nem tudom, mi történt vélem akkor, / de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
/ s felém hajol az, amit eltemettem / rég, a gyerekkor.” Hogy az öregedés élménye
nyilvánvalóan jelen van az éjjeli riadalom motívumát középpontba állító Kosz-
tolányi-versekben, az aligha vitatható. A Boldog, szomorú dal egy sajátos, majd-
hogynem hapaxszerű igehasználata azonban arra emlékeztethet, hogy ez, vagyis
a (szubjektív) idő múlása bizonyos értelemben elválaszthatatlan a gyarapodás-
tól, a gazdagodástól, a felhalmozástól, azaz – a kincsképzéstől. A kincsképzés
talán eleve eltávolít az élettől (a voltaképpeni kincstől), amennyiben öregít. Pon-
tosabban: öregbít. Ami persze nem ugyanazt jelenti, hanem inkább gazdagodást,
gyarapodást, mindenekelőtt a hír, a hírnév gyarapodását nevezi meg (legalábbis
28 Molnár a Boldog, szomorú dal nyitányával („[V]an gyermekem és feleségem. / Szívem mi-
nek is szomorítsam?”) kapcsolatban céloz a lemondó önmegtartóztatás szexuális aspektusára
(a monogámiára): Molnár, I. m., 21.
29 Nemes Nagy, I. m., 321–322.
30 Lásd ehhez még a Szeptemberi áhítat következő sorait, ahol fent és lent, ég és föld, túlvilág
és földben rejtőzködő (elsüllyedt) kincs síkjait szintén nem lehet különválasztani: „Miféle
ország, mondd, e gyermek-ország, / miféle régen elsüllyedt mennyország?”
31 Szegedy-Maszák, I.m., 62.
leggyakrabban) ez az ige, vagyis olyan eseményt, amelyben például olyasvalaki

részesül, akinek előre köszönnek, vagy akit ismernek szerte a bús Budapesten,
akit énekes ifjú fiának vall a vén Magyarország. Kosztolányi versében ráadásul
az ige tárgyatlan alakja szerepel, a kamrában elraktározott javakról szólva ol-
vasható, hogy ezek nemhogy öregbítik (tehát gyarapítják, gazdagítják) a családi
gazdaságot, hanem az maga: öregbül („és benn a dió, mogyoró, mák / terhé-
ről öregbül a kamra”). Ez a tárgyatlan igeforma – noha előfordulására található
(régi) irodalmi példa is, Balassi verseskötetének Harmincnegyedik énekében,
méghozzá éppen egy ambivalens kimenetelű gyümölcsszüret vonatkozásában
(„Fájdalmam öregbül naponkint bűnemtűl, / Mert mint gyümölcsiért diófát ág
közül, / Tőlem úgy elverém jováért ok nélkül.”) – nagyon ritka (a Windows kí-
méletlenül aláhúzta), és meglehetősen archaikus lehetett már a Boldog, szomorú
dal keletkezésének idején is. Ez a szó – öreg. És mint ilyen, öregbíti a verset,
nyelvi kincs, amely azonban szembesít mindazokkal az ellentmondásokkal,
amelyekről a vers maga beszél. A gyermekkor (az elevenség) elvesztése kölcsö-
nösen feltételes viszonyban áll a gyarapodással vagy a felhalmozással.
A Boldog, szomorú dalról rendelkezésre álló legalaposabb elemzésben Mol-
nár Gábor Tamás ugyanakkor amellett sorakoztat fel érveket, hogy ez az azo-
nosítás nincs teljes biztonsággal lehorgonyozva a vers szövegében. Részint azért
nem, mert – mint az fentebb szóba került már – a kincsről, bár „réginek” nevezi,
a szöveg egyetlen pontján sem állítja, hogy valaha is megvolt: a már emlegetett
múlt idejű igék ugyanis éppenséggel „nem valaminek a birtoklását, hanem vala-
mire való törekvést fejeznek ki”, vagyis legfeljebb valamiféle potencialitás értel-
mében lehet a múltba utalni a kincset, mint egyfajta „energiát, amely a múltban
a lehetséges jövő felé irányult”.32 Részint pedig azért nem, mert a vers tulajdon-
képpen (térbeli értelemben) nem elrejtve pozicionálja a kincset, nem a padló
alatt, hanem „a padlón” (a helyhatározórag specifikus használata nem egyedi itt,
megfigyelhető már két sorral feljebb is: „De néha megállok az éjen”). Ez az ész-
revétel persze csak a helyhatározónak a kincsre való vonatkoztatásával számol
(„a kincset, a régit, a padlón”), a – ha metrikailag nem is feltétlenül, de gram-
matikailag indokoltabb – igére vonatkoztatásával kevésbé („ásom […] a pad-
lón”: „úgy ásom a kincset a mélyen, / a kincset, a régit, a padlón”), azt azonban
világossá teszi, hogy a kincs térbeli elhelyezkedése valóban nincs konkretizál-
va, megtalálhatósága valóban nem magától értetődő a szövegben. Lehet, hogy a
kincs nincs is ott (illetve, tekintettel a zárlatra, itt) a mély(b)en. Az ilyen mondat-
32 Molnár, I. m., 17.

tani kétértelműség aligha véletlen a Boldog szomorú dalban: mint Molnár elem-
zése felhívja rá a figyelmet,33 a 31. sorban az „úgy” szintén kétféle (a vers zárlatára
nézve eltérő retorikai következményekkel járó) szintaktikai szerepkört is betölt-
het, kötőszóit („De néha megállok az éjen, / […] / úgy ásom a kincset a mélyen”),
illetve mutatószóit is („úgy ásom a kincset a mélyen, / […] / mint lázbeteg, aki
föleszmél”). Mindez persze még inkább aláhúzza a kincs lokalizálhatóságának
bizonytalanságát a szövegben. Maga a (fenti összefüggésre tekintve: kettős) ha-
sonlat, amely előkészíti a zárlatot, a feleszmélő, álmát „hüvelyező” lázbeteggel
állítja analógiába a reménytelen kincskeresést. Az álomfejtő tevékenységét itt
egy olyan kifejezés nevezi meg, amely egyrészt – kissé bizonytalan – etimológiai
eredetét tekintve a ‘felső réteg’ és az ‘üresség’ szemantikáját kombinálja:34 a fel-
szín mögött rejlő üresség (üregesség) felderítése megint csak kételyt ébreszthet a
kincs egyszerű lokalizálhatóságát illetően. Másrészt az álom zavaros nyelvének
megfejtéséről van szó, arról, hogy a kihüvelyezés során valami kibomlik abból,
ami a felszínen észlelhető/olvasható volt. A feladat: a saját szöveg kiolvasása. Ba-
bits Csak posta voltál c. költeményében, amelyet Németh reprezentatív szereppel
ruházott fel az önmegszólító verstípus fejlődéstörténetében, ezt a feladatot – jó-
val később – a saját (vers)lábak által hordozott nyomok ki- vagy leolvasásaként
és egyben annak a kérdésnek a kihívásaként ragadja meg, hogy vajon mennyi-
ben választható el a nyomokból kihüvelyezhető üzenetből a saját attól, ami rá-
ragadt („Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak, / kérdezd a szőnyeget mely
dupla lábad / nehezét únja s rímét ismeri: / marad-e rajta valami magadból, /
vagy csak az utcán cipődre ragadt por / amit emlékül továbbadsz neki?”). A saját
szöveg visszaolvasása („kérdezd és olvasd amit rájuk írtál, / s vedd ki a szélből
mit beléje sírtál / mint gramofonba mely megőrzené: / miről beszélnek? […]”)
itt ismeretesen a saját beszéd elkülöníthetetlenségével és ezen keresztül a nyom
nélküli eltűnés, a halál fenyegetésével szembesít („Nem magad nyomát veted:
csupa nyom vagy / magad is, kit a holtak lépte vet.”). Kosztolányi álomfejtőjének
más összefüggésben ugyan, de szintén azzal kell konfrontálódnia, hogy az, amit
mond, illetve az, amit kiolvas, kihüvelyez saját (láz)beszédéből, az mindig már
más szöveg is lehet. Aki – példának okáért – „jó takarót” akart mondani, lehet,
hogy valójában „jót-akarót” mondott. A nyelv, innen nézve, nem mindig akar
jót. Mint az fentebb szóba került már, a költemény szövege bőséges alkalmat
kínál arra, hogy láthatóvá váljék, miként hüvelyezhetők ki szavak más szavakból
33 Uo., 14–16.
34 TESz II., szerk. Benkő Loránd, Akadémiai, Budapest, 1970, 181.
vagy szavak mögül. És mint az Sigmund Freud A mindennapi élet pszichopatoló-

giája című művéből (tehát már Kosztolányi idején is) tudható, a tudattalan gyak-
ran éppen ilyen szótévesztésekben, hangzócserékben, anagrammatikus jellegű
szórejtésekben vagy elszólásokban, el- és félreolvasásokban ad hírt magáról.35
A kincset mint egyfajta anagrammát kell(ene) kihüvelyezni. Kérdés persze, kü-
lönösen Ferdinand de Saussure vonatkozó kutatásainak szívszorító kudarca nyo-
mán, hogy miként lehet bizonyságot nyerni afelől, hogy a szavak mögött elrejtett
szavak valóban ott (vagy itt) vannak.36 Elrejtette-, elásta-e őket valaki, vagy pedig
olyan kincsek, amelyek valójában nem voltak elrejtve soha? Lehetséges, hogy
mindaz, ami Kosztolányi nosztalgikus, egyszerre boldog és szomorú lázbetegé-
vel történik, csak a szöveg eseménye?37
Jóval később, már a Számadás kötet anyagának keletkezése idején Koszto-
lányi ismét alkalmat talál arra, hogy versben örökítse meg az otthonát. A mi
házunk című versben (1932) ábrázolt ház azonban nem sokban emlékeztet
a Boldog, szomorú dal otthonának (itthonának) érzéki gazdaságára. Inkább a
Hajnali részegségben szemügyre vett otthonra hasonlít, a házra, mely – a lakói-
hoz hasonlóan – „alszik, holtan és bután”, és amelyről, „ha összeomlik, gyom
virít alóla / s nem sejti senki róla, / hogy otthonunk volt-e vagy állat óla”. Sőt, a
mi házunk még ennél is fenyegetőbb benyomást kelt, ugyanis úgy mutatkozik
üresnek és elhagyatottnak, hogy egy irreális vagy akár üres térbe van belehelyez-
ve, mintha egyszerűen a semmiben, illetve egy „más világban”, talán egyenesen
(és meglehetősen kísértetiesen) a másvilágban állna: „Az ablakunk egy más vi-
lágra nyílik, / nincs benne nappal és nincs benne éj. / Ajtót nyitunk s egyszerre
ott az örvény, / lábunk alatt tízölnyi meredély”. Ez a ház nemigen tekinthető sem
otthonnak, sem itthonnak. A mi házunk egyáltalán nem kérkedik költői nyelvé-
nek akusztikus-eufonikus gazdagságával, visszafogott a rímeit tekintve is (jelzi
a versszakok keresztrímes struktúráját, sőt itt-ott meg is valósítja, de alapvető-
en félrímekkel él), egyedül az alliterációk emlékeztetnek valamelyest a Boldog,
szomorú dal tékozló szonoritására. Jóval többet beszél viszont olyan – bizonyos
értelemben akuzmatikus – hangokról, amelyek maguk nem vagy nem csupán
beszélnek, és amelyeket – szintén némiképp kísértetiesen – ismeretlen erede-
tük, artikulálatlanságuk jellemez. A Boldog, szomorú dalban is előfordul ugyan,
hogy a szöveg megnevez bizonyos akusztikus benyomásokat (és így tematizálja
35 Sigmund Freud, A mindennapi élet pszichopatológiája, Gabo, Budapest, 2016, 75–164,

36 Vö. Jean Starobinski, Les mots sous les mots, Gallimard, Párizs 1971, 121–154.
is azt, aminek költői előállításával foglalatoskodik) – „Van kertem, a kertre ro-

gyó fák / suttogva hajolnak utamra”; „Mit eldalolok, az a bánat / könnyekbe
borít nem egy orcát” –, A mi házunk azonban koncentrálja, egyetlen szakasz-
ba sűríti ezeket, a másodikba, méghozzá úgy, hogy hozzájáruljanak a (kiürített
vagy elhagyott, elhagyatott) ház ürességének, tetszhalottságának kiemeléséhez:
„Egyik szobából a másikba bolygunk, / hallunk beszédet, hallunk egy sikolyt,
/ hallunk kacajt is és meredten állunk – / dobog a szívünk – nem tudjuk mi
volt.” A következő szakasz még tovább vezeti ezt a sorozatot, de úgy, hogy a hal-
lott, ám immár mégis céljukat tévesztett vokális megnyilvánulásokat „higgadt,
betanult szavakkal” konfrontálja: a nyelv érzéketlen, fegyelmezett vagy gépies
üzemmódja mintegy pajzsot képez az eruptív, spontán megnyilvánulásokkal, a
beszéd szavakon túli dimenzióival szemben: „A nevetésnek rég nem örülünk
már, / és a síráson sírnunk nem szabad, / Olykor, mikor nagyon fáj, félrenézünk,
/ szájunkon higgadt, betanult szavak”. Minthogy később a szöveg többes számú
énje olyan „bírhatatlan, barbár szenvedésről” beszél, amelyet éppen leküzdhe-
tetlensége, enyhíthetetlensége állít szembe a másokéval („Más szenved attól,
ami tépi-szúrja / s megfogja, ami ledöfi, a kést”), továbbá – rögtön ezt követően,
a zárószakaszban – a sérült test nyomorúságában azonosítja azt, aminek kifeje-
ződésétől éppen a szavak – a betanult (félrenéző) szavak – térítenek el („Ritkán
beszélünk róla, úgy utáljuk, / megvastagult, vartól dagadt sebünk. / Ki tudja,
hogy milyen ház a mi házunk, / ki tartja számon, hogy mit szenvedünk?”), akár
azt az – itt ugyanakkor tovább nem vezetendő – értelmezési lehetőséget is fel le-
hetne vetni, amely a házat a (a kései Kosztolányi-költészetben gyakran előtérbe
állított) szenvedő vagy beteg, fájó test metaforikus ábrázolásának tekintené.38
38 Kosztolányi ugyan szolgál érvvel amellett is, hogy az ilyen kevéssé otthonos ház éppenséggel
az emberi lélekhez volna hasonlítható. „Ma viharos szellemjárás van az irodalomban – írja egy
cikkében néhány hónappal a Boldog, szomorú dal keletkezését követően. – Ami valaha künn
volt, az ma bennünk van. Magunkban hordozzuk a kísérteteket. Ebben a korban történt meg
az új lélektan döntő felfedezése, az, hogy lelkünk jó részét egyáltalában nem ismerjük, azt az
irdatlan területet, azt a népes, óriás birodalmat, mely öntudatunk küszöbe alatt nyúlik el, az el-
feledett benyomások, emlékek, észrevételek, kimustrált érzések és gondolatok ősi földjét most
keresik fel a lélek merész conquistadorjai, hódítói és misszionáriusai. Nem dicsekszünk tehát
azzal, hogy az életünk annyira rendezett. Lakásunkat villanyfény önti el, és nincsenek titokza-
tos szobáink, mint a középkori várkastélyokban. De a lelkünkben még mindig vannak ilyen
szobák.” Lásd még az írás végét is: „a szellemek beszédéhez nem kell széljegyzet. Tapintjuk, íz-
leljük, szagoljuk a kísérteteket, az író nyílt kérdésül hagyhatja, mint válik a lehetetlen lehetővé.
Egy gép talán nem oly valóság a számunkra, mint egy szellem. Nemcsak romok közt jelennek
meg, de a körúton, a szobánkban, mindennapi életünk során, fényes nappal. Meg sem várják,
míg az óránk tizenkettőt ver. Minden óra a kísértetek órája. Életünk egy másik síkba billen
Innen nézve különös jelentőség tulajdonítható az – itt nyomon követett ös�-

szefüggés számára legbeszédesebb – negyedik szakasz megállapításának: „El-
ment az élet innen […]”. A ház (vagy a test?) kísértetiessége („unheimlich” vol-
ta) ebben a felismerésben teljesedik ki tulajdonképpen: ha eltávozott belőle az
élet („[…] – mit keressük? –” – a sor ezzel a közbevetéssel folytatódik, amely
talán hasonlóan költői kérdés, mint amilyenekkel a vers majd – a fentebb idézett
formában – zárulni fog), akkor azok, akik a saját házukban (a mi házunkban)
bolyognak-bolyonganak, maguk is bizonyos értelemben élőhalottak, kísértetek,
egykori (saját) életük – visszajáró? – kísértetei. A második szakaszban felsorolt
akusztikus (legalábbis félig-meddig akusztikus) benyomások (vagy önérzékelé-
sek) egyike persze – közvetlenül nézve – ellentmond ennek a következtetésnek:
„dobog a szívünk”. Ez nyilvánvalóan az élet megnyilvánulása, hiszen nélkülözhe-
tetlen feltétele annak, igaz, másfelől éppen a fenyegetett életé: az ijedtségre, rémü-
letre, a testet ért támadásra reagáló felfokozott (és így „hallhatóvá” felerősített)
szívdobogás az életet éppen ebben a fenyegetettségében és kiszolgáltatottságában
tanúsítja – akár tehát az elpusztíthatóságában. Innen nézve tulajdonképpen az
egész vers tekinthető – ha úgy tetszik – a Boldog, szomorú dal egyetlen vagy két
sora kifejtésének, amely vagy amelyek abban a költeményben az éji riadalmat
bevezető fordulatot vezeti(k) be: „De néha megállok az éjen, / gyötrődve, halálba
hanyatlón” (kiem. KSzZ). Mintha ezt a fordulatot – vagy ennek egy lehetséges
kimenetelét – teljesítené be A mi házunk. Egyfelől azzal, hogy a hirtelen, éji meg-
állást a meredtséggel, megmerevedéssel (vagyis megint csak a mozdulatlanná,
akár élettelenné dermedéssel) állítaná összefüggésbe („[…] meredten állunk – /
dobog a szívünk – nem tudjuk, mi volt.”; ezt már előkészíti a „meredély” a ház lo-
kalizációjában), az olyan tehetetlen testével, amelyet legfeljebb a gravitáció képes
– a hanyatlás formájában – mozgásra bírni. Hogy ez pedig kapcsolatba hozható
ismét csak a test szenvedésével, arra – mindenekelőtt – a Számadásban A mi
házunk közvetlen közelségében álló, jóval híresebb költemény, A vad kovács szol-
gáltat bizonyítékot a címszereplőben megszemélyesített szenvedéshez intézett
alábbi felszólításával: „Verj, vad kovács, világfutóvá, / érzéstelenné és meredtté”!
Másfelől pedig arra lehetne hivatkozni, hogy A mi házunk (csupán látszólagos)
ellentmondása, amely a dobogó szív és az eltávozott élet között áll elő, lényegé-
ben nem más, mint egyfajta magyarázat a Boldog, szomorú dal egyszerre halálba
hanyatló és ébredő lázbetegének sajátos, öntudatlan éberségéhez.
át, a mutatók pedig egy túlvilági számlapra ugranak. Óránk tizenhármat üt.” Kosztolányi
Dezső, XIII = Uő., Füst, Szépirodalmi, Budapest, 1970, 400–402. Kiem. KSzZ
A mi házunk, mint fentebb látható volt, egy inkább lemondó gesztussal

(„mit keressük?”) idézi fel a Boldog, szomorú dal ugyancsak hiábavaló (zavart,
kotorászó) keresgélését. Ez nem meglepő: míg a korábbi versben az elrejtett (?)
kincsnek volt egy feltételezett helyszíne (a padló), a mi (kísértet)házunkban „lá-
bunk alatt tízölnyi meredély” tátong, ami aligha kínál megbízható támpontokat
a kincs felkutatásához. A vers negyedik szakasza, ahol az említett lemondó köz-
bevetés található, és amelyben az élet távollétének megállapítására is sor kerül,
egyben a szöveg azon tartománya, ahol Kosztolányi a legfeltűnőbben él az költői
eufónia, elsősorban az alliteráció eszközeivel. Az említett sor („Elment az élet
innen – mit keressük? –”) kijelöli a keresés tárgyát és egy szintén (többek közt)
a Boldog szomorú dalra emlékeztető paradox szentenciával zárul: „nincs, ami
van és van az, ami nincs”. Ez tulajdonképpen a Boldog, szomorú dal kincsének
azon értelmezéséhez csatlakozhat, amely a kincset nem egyszerűen a múlthoz,
egy egykori jelenléthez, hanem a jelenlét hiányához köti: kincs az, ami nem le-
het jelen, a kincs csak akkor az, ami (nevezetesen: kincs), amikor nincs (jelen).
Amikor megvan, akkor talán nem is az.39 A mi házunk szóban forgó szakaszá-
nak egészét nézve ez teljesen világossá válik. Kosztolányi itt ugyanis lényegében
elrejti a kincset, méghozzá (anagrammatikusan) a kincs szót a szövegben! A sza-
kasz majdnem minden pontján jelen van, méghozzá félreismerhetetlenül jelen
van a kincs (a fonémasor), úgy azonban, hogy még sincs jelen, nincs kimondva:
„Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak, / fonákra fordult mindegyik kilincs, /
Elment az élet innen – mit keressük? – / nincs, ami van és van az, ami nincs.”
Nincs meg a kincs – ahogyan a Boldog szomorú dal lázbetege megállapította.
A mi házunk ezt nem mondja ki, nem kimondja, hanem megmutatja, színre
viszi. Nincs meg a kincs, ki állíthatná, hogy a kincs szó (Saussure „szó-témának”
nevezné, ezen belül gyakran változó és emiatt következetlen terminológiájában
leginkább talán „hypogrammának” volna elkönyvelhető)40 ott van a szövegben?
A kincs – textuálisan – el van rejtve, el van ásva, erről az elrejtettségéről, ar-
ról, hogy valaha is odatették, azonban soha nem lehet bizonyosságot szerezni.
Úgy van ott, hogy nincs is itt. Vagy úgy van itt, hogy nincs is ott? Ez azonban
természetesen nem jelenti azt, hogy a kincsről mindenféle értelemben le kelle-
ne mondani. Talán nem is jelent többet annál, mint hogy a kincsről csak mint
39 Molnár innen nézve joggal hozza összefüggésbe a Boldog, szomorú dal zárlatát az Eszmélet
4. szakaszának híres soraival, noha persze ez az összefüggés nem jelent azonosságot: „Csak
ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” Vö.
Molnár, I. m., 21.
40 Starobinski, I.m., 30–33.
kincsről kell lemondani. A kincsként azonosított – felhalmozott, forgalomból

kivont, öreg vagy öregbült – kincs nem kincs.
Kosztolányi kincse: az élet(e). Nem tud vagy legalábbis nem kíván más-
ban, csak az élet örök kincsébe hinni (Szeptemberi áhítat). Ha ez így van, akkor
A boldog, szomorú dal, az ennek egyfajta olvasatát nyújtó A mi házunk és persze
az éjjeli riadalmakkal számot vető további költeményeinek (köztük néhány na-
gyon nagy versnek) a sorozata mindenekelőtt arra emlékeztethet, hogy minden
olyan vállalkozás, amely ezt a kincset kivonja abból a folyamatos cirkulációból,
keletkezésből és pusztulásból, intenzitásból és fogyatkozásból, amely a lénye-
ge, szükségszerűen nem fog rálelni, szükségszerűen el fogja téveszti. Ez a kincs
csak akkor van, ha nem őrzik kincsként, ha nem merevítik nagybetűs, mégoly
meghatározatlan szimbólummá vagy fogalommá (mint az például gyakran
megtörténik Ady költészetében, vagy az expresszionizmus egyes változataiban,
amelyekről Kosztolányi is szerzett bizonyos tapasztalatot), ha nem azonosítják
egyetlen olyan formában (vagy formával) sem, amelyet kitermelt,41 vagyis ha –
nem összegzik. Az életnek nincs végösszege. Hogy Kosztolányi tartózkodása
attól, hogy ezt a legfőbb kincset ilyen módokon tárgyiasítsa, valamiféle vita-
lizmusként volna elkönyvelhető, az nem magától értetődő (hogy az ilyesfajta
gondolkodás foglalkoztatta, az nehezen vitatható, elég csak az Aranysárkányra
gondolni, de akár korai Ady-kritikájának Bergson-utalására is: „a legújabb filo-
zófia mestere távol minden holt formától, már a véres, izgalmas életet formuláz-
za”),42 mint ahogyan még arra sem érdemes magas téteket tenni, hogy minden
tekintetben ellentmondana a cserépedényekben őrzött kinccsel szemléltetett
páli tanításnak. Annyi azonban bizonyos, hogy további kihívásokat teremt az
összegző igényű létköltészet kánonját meghatározó előfeltevések érvényesítése,
de legalábbis megértése számára.
41 „A mozgásként értett élet elidegenedik önmagától a saját maga teremtette anyagi formában;
az aktualizáció és a differenciáció során elveszti »kapcsolatát önmaga maradékával«. Minden
faj a mozgás megszakadása tehát; mondhatni az élet magába fordul és bezárkózik. Nem is
lehetne ez másként, hiszen az Egész csak virtuális, ténylegessé válva részekre oszlik, és nem
gyűjtheti egybe ezeket az egymáshoz képest külsődlegessé vált aktuális részeket: az Egész so-
hasem lehet »adott«” – ahogyan az élan vital bergsoni kategóriáját értelmező Gilles Deleuze
fogalmaz (Gilles Deleuze, A bergsoni filozófia, ford. John Éva, Atlantisz, Budapest, 2010,
112–113.).
42 Kosztolányi, Vér és arany, A Hét 1907/52.
Alfejezet ■ 323
Halász Hajnalka
Igen idegen nyelv

Az Esti Kornél kilencedik fejezete a nyelv szeretetéről
Hogy milyen következményei vannak a filozófiai hermeneutika azon felisme-

résének, hogy a megértés eredendően a nyelvre van ráutalva, pontosabban a
nyelv a végbemenési módja, és hogy emiatt a nyelv nem tehető reflexió tár-
gyává anélkül, hogy elveszítené ezt a meghatározó szerepét, mindenekelőtt a
lezárhatatlansága miatt bizonyulhat izgalmas kérdésnek. Ahogy Gadamer írja,
„A beszéd voltaképpeni létformája még mindig a nyelv nemtudatosulása”.1
A gondolatot formáló-végrehajtó beszéd észrevétlen természetességének és a
nyelv ilyenként hozzáférhetetlen karakterének a megőrzése, az eltávolító szétvá-
lasztásoktól és megkülönböztetésektől való megóvása lehetetlen, mert szükség-
képpen önmaga ellen dolgozó feladat, amely az ennek jegyében történő nyelv-
és szövegértelmezést végtelen kihívás elé állítja. Ez a látszólagos ellentmondás,
a nyelv eszközjellegének és uralhatatlanságának, illetve elkerülhetetlen refle-
xiójának és reflektálhatatlanságának az egyidejűsége azonban nem a megértés
akadályát, hanem sokkal inkább a lehetőségét jelenti, sőt, éppen ebben az ellen-
állásban rejlik a történeti hatásfolyamatok mozgatórugója. Erre Kulcsár Szabó
Ernő egy 1995-ben megjelent tanulmányában, Humboldt nyelvszemléletének
jelentőségét hangsúlyozva így figyelmeztetett: „a nyelv elő létének gondolatával
Humboldtnak olyan horizontot sikerült létesítenie, amelyben nem keletkezik
kizárásos viszony a – használóját mindig megelőző – nyelv készletjellegű, hasz-
nálati funkciói, illetve létmódjában mégis időbeli, mert folyvást teremtésre rá-
utalt karaktere között”.2 Emiatt a nyelv használati formáinak a meghatározása,
hai Gábor, Osiris, Budapest, 2003, 449.
2 Kulcsár Szabó Ernő, A nyelv mint alkotótárs. Nyelviség és esztétikai tapasztalat újabb irodal-
munkban = Uő., Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben, Argumentum,
Budapest, 1996, 288–310, itt: 295–296.
324 ■ Halász Hajnalka
illetve a nyelvi magatartásformák történeti megkülönböztetése sem mond ellent

annak az ezzel ellentétes felismerésnek, hogy ez a rögzítés ugyanakkor lehetet-
len, pontosabban mindig csak átmeneti, azaz szintén csak történeti lehet, hiszen
éppen a „pusztulás és teremtés folyamataként” értett nyelv, illetve a nyelv „be-
szédének” az eseményszerű, „folyvást teremtődő”,3 keletkező és elmúló, időbeli
és időrendet átrendező, s ilyen értelemben „élő” létmódja az, ami lehetővé teszi
a történeti idegenséghez való dialogikus hozzáférést, illetve ennek ismételt és
minden alkalommal megismételhetetlen módon (meg)történő szóhoz juttatá-
sát. Hogy a tulajdonképpeni történeti folyamatok nem – a múltat a jelentől vagy
az idegent a sajáttól – elválasztó-eltávolító reflexió szintjén zajlanak, egyben azt
is jelenti, hogy a minden beszédben eleve benne foglalt létmegértés, a megértés
módja vagy hogyanja csak akkor szólalhat, illetve szólíthat meg, ha az irodalmi
beszédet, ezt a „másság”-ot mint „nyelvi magatartás”-t4 nem különböztetjük és
rögzítjük például hang és jelentés vagy forma és tartalom ellentétébe, illetve ha
ezt a modális viszonyt nem az ilyen „esztétikai” megkülönböztetések közötti
egyirányú megfeleltetés vagy (akár a szövegen kívüli „realitás”, akár a szöve-
gen belüli „materialitás” instanciájából vagy más nyelven túli tényezőből való)
levezetés vezérli. Ez a közvetítő, köztességben történő, „elvileg megismételhe-
tetlen” nyelvi magatartás, a „mondottság mikéntje” „akaratlanul is poétikailag
értelmezi a közlés tárgyát”, mely értelmezés epikai művek esetében a szöveg
egyes összetevőinek, például eseménynek, történetnek és elbeszélésnek az egy-
mást kölcsönösen megalapozó és feltételező viszonyából bontakozik ki. Emiatt
„[e]pikai műveket olvasva teljes mértékben egy előttünk konstituálódó elbeszé-
lés útmutatásaira vagyunk ráutalva: ezek az útmutatások tipikus és egyedi azon
műbeli összjátékába engednek bepillantást, amelyben a nyelvi magatartás belső
alakulása közvetve, poétikailag »képeződik le«”.5
A „késő modernség”6 elbeszélő irodalmának nyelvi magatartása, nyelvhez
való hozzáállása, ahogy Kulcsár Szabó több nemzeti irodalmi hagyomány ös�-
szehasonlító vizsgálatával megmutatta, sajátos feszültségben artikulálódik: a
középponti, egészelvű, osztatlan lényegiségek, törvényszerűségek és metafizikai
3 Uo.
4 Kulcsár Szabó, Törvény és szabály között. Az elbeszélés mint nyelvi-poétikai magatartás a
harmincas évek regényeiben = Uő., Beszédmód és horizont, 61–99, itt: 69.
5 Uo., 69–70.
6 Kulcsár Szabó, Az irodalmi modernség integratív történeti értelmezhetősége = Beszédmód és
horizont, 7–26, itt: 12.
Igen idegen nyelv ■ 325
elvek fokozatos eltűnésének vagy távollétének a modern tapasztalatára a mo-

dernség első hullámától eltérően ez a fajta szemlélet már nem (csak) a helyre-
állítás igényével, hanem sokkal inkább kétértelmű, a helyreállítás igényén több
szempontból túlmutató módon válaszol. A jelentés diszkurzív vagy dialogikus
osztottságának és ebből fakadóan uralhatatlan és kiszámíthatatlan, mert a min-
denkori befogadó értelmező tevékenységének (is) kiszolgáltatott létesülésének a
belátását, illetve ennek az elbeszélői struktúrákat széttagoló és romboló követ-
kezményeit, melyek a posztmodern irodalommal egyre erőteljesebben jutnak
érvényre, ekkor még egy e bomlasztó nyelvi erő ellen ható elv korlátozza. Ez
a metafizikai törvények és középpontok (szubjektum, jelenlét, világegész stb.)
nemlétét valamilyen módon mégiscsak pótló, helyettesítő és ennyiben teremtő
elv viszont ehhez már nem nyelven túli eszközöket hív segítségül, hanem ma-
gában a nyelvben keresi a rend, a megrendült világszemlélet átrendezésének a
lehetőségeit: ezek a „szabályszerűségek” ekkor már a nyelven belül, nyelvi struk-
túrák egyedi „viszonylatrendszerében”7 teremtődnek meg. Hogy ez a minden
esetben egyedi, ellentartó és elbeszélést összetartó elv – nyelvi létmódjából kifo-
lyólag – maga is ellenáll a szabályszerűsítés műveleteinek, az Esti Kornél-novel-
lák legújabb értelmezései tanúsíthatják.8
Ennek a korszaknak az egyik kitüntetett formaképző elve, amely az Esti Kor-
nél szerkezetében is fontos szerepet játszik, a fragmentaritás, melynek romanti-
kus eszménye az utómodernségben lényegi funkcióváltáson ment át.9 Amen�-
7 Kulcsár Szabó, Törvény és szabály között, 72.

8 Amennyiben ezekben az elbeszélői magatartás olyan nyelvi „kísérletszerűség”-ként (Lőrincz
Csongor, Nyelvi próbatételek. A kísérlet etikája Kosztolányinál = Uő., Az irodalom tanúságté-
telei, Ráció, Budapest, 2015, 266–299) vagy az „udvariasság” poétikájában érvényesülő „nyel-
vigazságosság”-ként (Lőrincz Csongor, Nyelvigazságosság avagy az udvariasság poétikája
Kosztolányinál, Alföld 2019/8., 48–71) képződik meg, amelyeket lényegüknél fogva nem köt-
het előzetes szabály, és amelyek ezért maguk is az elbeszélés összetevőinek és az olvasásnak
az egyedi és megismételhetetlen összjátékában jönnek létre.
9 Vö. Kulcsár Szabó, Törvény és szabály között, 95–97. A fragmentaritás romantikus értel-
mezésére, illetve ennek az Esti-novellákban játszott szerepére lehet példa Szegedy-Maszák

Mihály elemzése, amely a töredékességet a novellák „füzérszerűségé”-ben, azaz a forma-
szerkezetben és az egyes történetek tartalmi ellentmondásaiban azonosítja. Vö. pl.: „A tö-
redékszerűséggel sok minden összeegyeztethető, például az is, hogy Esti életének hosszabb
szakaszairól semmit sem tud meg az olvasó. […] Fölvethető a gondolat, hogy az Esti Kornél
füzérszerűsége megengedi, hogy a fejezetek szempontjából érvénytelen legyen az évek előre-
haladása és az egyes fejezetek eseményeit elválasztó időköz.” Szegedy-Maszák Mihály, Esti
Kornél: olvasás és újraolvasás = Uő., Kosztolányi Dezső, Kalligram, Pozsony, 2010, 318–355,
itt: 349. A töredékszerűség eszerint éppen hogy nem széttagolja, hanem sokkal inkább össze-
nyiben ez az alkotási elv ekkor már nem (csak) a forma, hanem egyre inkább a
jelentés lezárhatatlanságaként jut érvényre, a mű tükrös vagy szimmetrikus ma-
gába zárulásának és dialogikus-aszimmetrikus, befogadóra való nyitottságának
az egymás ellen dolgozó, egyidejű tendenciáival maga is az utómodernség el-
lentmondásos magatartását testesíti meg. A fragmentaritás és az ezzel szorosan
összefüggő organikusság elgondolásában rejlő kettősségre Kosztolányi nyelvről
szóló írásai is számos példával szolgálhatnak, melyeknek az egyik leggyakoribb
gesztusa a nyelvnek egyfajta élő, individuális, egyedi és minden mással összeha-
sonlíthatatlan szervezethez (mondhatni szövethez vagy akár szövetséghez) való
hasonlítása.10 Ugyancsak ezt, az organikusság gondolatában rejlő kettősséget
jelezheti, hogy míg Szegedy-Maszák Mihály 1994-ben megjelent tanulmánya,
amely Kosztolányi nyelvszemléletét elsősorban a romantikus nyelvfilozófiával,
mindenekelőtt Wilhelm von Humboldt gondolataival rokonította, ennek az
elvnek elsősorban a (nemzetet) szimbolizáló-reprezentáló (tehát egységesítő)
aspektusait emelte ki (a „szervesség”-nek abban az értelmében, hogy „minden
rész magában rejti az egészet”),11 addig hatástörténeti nézőpontból Humboldt
és Kosztolányi nyelvszemléletében nem annyira a nyelv leképező, hanem a pár-
tartja és egységesíti a formát, amennyiben az ellentmondások és a megszakítottság feloldásá-

nak az elveként szolgál.
10 Vö. pl.: „Olyan titoknak fogom föl a nyelvet, mint a természetet, mint tulajdon életemet.”
Kosztolányi Dezső, Ábécé a nyelvről és lélekről = Uő., Nyelv és lélek, Osiris, Budapest, 2002,
72–76, itt: 73.; „Nem is lehet a racionalizmust a természet jelenségeire alkalmazni. A nyelv-
re se lehet, mert az is természeti jelenség, az élet eleven szövete.” Kosztolányi, A magyar
nyelv helye a földgolyón = Uő., Nyelv és lélek, 99–101, itt: 90.; „Az a kis szikra, melyet élet-nek
neveznek, gyökeresen megváltoztat mindent. Valóban gép az ember, s benne többnyire az is-
mert erőműtani és vegyi képletek szerint mennek végbe a folyamatok, de ha végösszegeinket
nem szorozzuk meg az élet e csodálatos hányadosával is, akkor lépten-nyomon csacsiságo-
kat mondunk. Ezt a nyelvre is alkalmaznunk kell. Lehetetlen számba nem vennünk, hogy a
nyelv olyan tény megnyilatkozása, aki él.” Kosztolányi, A lélek beszéde = Uő., Nyelv és lélek,
193–202, itt: 193.
11 Szegedy-Maszák, Kosztolányi nyelvszemlélete = Alföld 1994/8., 46–59, itt: 48. Vagy ahogy a
szerző az akadémiai székfoglalóként elhangzott beszéde záró soraiban fogalmaz: „El lehet-e
fogadni a nyelvi viszonylagosságnak ilyen föltétlen határozottságú fenntartását a huszadik
század végén? Csakis annyit mondhatok, hogy nem ismerem a magyarságnak olyan értel-
mezését, amely számomra indokolhatóbbnak látszik, mint az a nyelvi megközelítés, melynek
egy-két nagy költeményben, a szó szoros értelmében végigírt Aranysárkányban s a legjobb
Esti Kornél-történetekben mint a magyar olvasók számára jelenleg kivételesen maradandó-
nak bizonyuló művekben kereshető a végső igazolása.” Uo., 59.
beszédben történő, ilyen értelemben „élő” karaktere, „együtt-alkotó”, „társszer-

zői”12 szerepe az, ami még ma is beszédképesnek bizonyul.
Mint ismeretes, a nyelv Kosztolányi számára mindenekelőtt anyanyelv, az a
legsajátabb nyelv, amely éppen természetessége és észrevétlen kizárólagossága
folytán teszi lehetővé vagy éppen lehetetlenné a kölcsönös megértést.13 Ennek
a kizárólagosságnak a következményeit Kosztolányi esszéiben többek között a
„nyelvi sovinizmus” fogalma szemléltetheti, amelyet Schöpflin Aladárral foly-
tatott vitájában a nyelv öntörvényűségére hoz példaként. Az 1933-ban, az Esti
Kornél megjelenésével egy időben zajló vita tárgya az anyanyelv idegen nyelvek-
hez, pontosabban a „nemzetközi” szavakhoz való viszonya, melyben Kosztolá-
nyi az évek folyamán egyre határozottabban a saját nyelvbe fordítás szükséges-
sége mellett foglal állást. Míg Schöpflin a nemzetek közötti egyetértés és egység
szellemében az idegen szavakat az „egyetemes emberi gondolkodáshoz”14 fűző
kapocsként szemléli, és a nyelvtisztító mozgalom hátterében „veszedelmes szel-
lemi irányvonal”-at, „sovinizmust” vél felfedezni, addig Kosztolányi nyelvi ös�-
szefüggésbe helyezi a vitás fogalmakat:
Megvizsgálom, hogy mi is a veleje annak, hogy nyelvi sovinizmus […]. Első-

sorban van-e soviniszta nyelv? Hát van-e a földteke kerekségén nyelv, mely
nem ízig vérig az? Van-e nyelv, mely, mint élő, élni hivatott, egészséges szer-
vezet nem ragaszkodik körömszakadtáig egyéniségéhez, szabályzataihoz és
szeszélyeihez? […] Mihelyt ezt mondom: igen, már magyar nyelvi soviniszta
vagyok, mert nem mondtam azt, hogy oui, vagy: da, vagy: si […]. A nyelv az
egyetlen ősi, őszinte, érdektelen soviniszta. Nem is lehet más. Lényege az, hogy
soviniszta legyen, vagyis: kizárólagosságra törő, önmagával szemben elfogult
és önimádó. Nyelvi sovinizmus tehát annyira van, hogy szinte már nincs is.
Beszélni róla szóismétlés. […]
[A nyelv] [a]z, ami, és nem más. Úgy, ahogy az almafa almafa, és csak al-
mát terem, de nem nyit gyümölcskereskedést: az almafa az alma sovinisztája.
Isteni egyoldalúság van benne. Nem tud sem a körtéről, sem a barackról. Ilyen
egyoldalú a nyelv is. Természete az, hogy jellegét, egyéniségét korlátlanul ér-
12 Kulcsár Szabó, A nyelv mint alkotótárs, 303.

13 Vö. pl.: „Csak ‚kicseréljük nézeteinket‘, ami egyáltalában nem azt jelenti, hogy végül majd
nálam lesznek az ő nézetei, s ő majd az én nézeteimet vallja, úgy, hogy legközelebb újra
kezdődik a vita, ellenkező előjelekkel. Puszta játék az ilyen eszmecsere. Amint az életben leg-
többször, magunkban beszélünk hangosan, s azt képzeljük, hogy egy párbeszédben veszünk
részt.” Kosztolányi, Nyelvművelés = Uő., Nyelv és lélek, 179–192, itt: 179.
14 Uo., 176.
vényesítse, tekintet nélkül a többiekre. […] Mihelyt kinyitom a szájam, s ezt

mondom: igen, már nyelvi soviniszta vagyok, s tagadok minden más nyelvet,
mely nem így fejezi ki az igenlést.15
A nyelvművelés innen nézve nem olyan tevékenység, amelyet nyelven túli –

gyakorlati vagy politikai – célok irányítanak, hiszen egyetlen célja magának a
nyelvnek, a nyelv „soviniszta”, azaz önimádó vagy önigenlő természetének való
megfelelés. A nyelv már a megszólalás pillanatában igenli, „szereti”, „imádja”, és
érvényesíti önmagát, önmagához érdektelen, szándékolatlan és ösztönös a viszo-
nya. Nem léteznek számára más, „idegen” nyelvek, melyeket ezért nem utasíthat
el / melyeket ezért csak elutasíthat. A nyelv „[a]z, ami, és nem más” – a nyelv
önmagára igent, és ezzel a másikra nemet mond anélkül, hogy előzőleg látta, el-
távolította vagy tagadta volna a másikat. Az önmagát igenlő-mondó nyelv nem
ismer más nyelvet, csak egy nyelv van, amely annyira természetes, „annyira van,
hogy szinte már nincs is”. Ami természetes, az szinte nincs is, nem állapítjuk meg
a természetességét, és nem mondjuk ki még egyszer az igenre az igent, ami szó-
ismétlés lenne. Ez a beszéd olyan kizárás nélküli kizárólagosság, önzetlen önzés,
amely nem veszi tekintetbe, mert nem is látja a másikat mint másikat. Az anya-
nyelv pártatlan és határtalan, mert elfogult és kizárólagos.
Talán nem véletlen, ugyanakkor véletlen egybeesés is lehet, hogy az Esti Kor-
nél első fejezete éppen a nyelvnek ebben a „legbensőbb belsejé”-ben,16 egyfajta
vak (ön)szeretetben jelöli ki az elbeszélés (a szövetkezés,17 a társszerzőség, illetve
az alkotás) elsődleges feltételét. Az elbeszélő Estihez való viszonyát egymással
szembenálló nézőpontok kibékíthetetlen feszültsége és folyamatos harca, illetve
15 Uo., 176, 184.

16 A nyelvi sovinizmus „nem holmi kívülről jövő, agyafúrtan kieszelt, fölzsongított irányzat,
hanem minden nyelv legbensőbb belseje, úgy, mint az almáé az, hogy alma és nem tök.
A természet ösztöne ez. Ártatlan, senkinek se vétő, szűzi sovinizmus, fullánktalan szeretet,
édes-boldog elvakultság, akárcsak a gyermeké, aki az édesanyját legszebbnek, legjobbnak
látja, s ezért esze ágában sincs, hogy kiirtsa a többi édesanyákat. Hogy ez a mélyen emberi
tulajdonság valakinek tetszik-e vagy sem, ízlés és véralkat dolga. De hogy van, kétségtelen.
Meg kell érteni.” Kosztolányi, Bábel tornya. Nemzeti és nemzetközi nyelv = Uő., Nyelv és
lélek, 172–178, itt: 177.
17 „– Nekem is szükségem volna valakire – mondta –, valami pillérre és korlátra, mert lásd,
szétbomlok – és a szobájára mutatott.

– Tartsunk össze – indítványoztam. – Szövetkezzünk.
– Mire?
– Írjunk valamit, együtt.” Kosztolányi Összes novellái, II., Osiris, Budapest, 2007, 430.
helycseréje alakítja, melyben a békekötés és újraegyesülés feltétele a másik igen-

lése, „vállalása” vagy „szeretete”:
– Na, te nem változtál – gúnyolt. – Folyton érzelegsz.

– De te megváltoztál, Kornél. Gyermekkorunkban te voltál a felnőtt, te ve-
zettél, te nyitottad ki a szemem. Most te vagy a gyermek.
– Hát nem egy a kettő?
– Épp ezt szeretem benned. Ezért tértem vissza hozzád, és most már vállal-
lak, mindörökre.18
Az idő múlása önmagában érzékelhetetlen folyamat, a változás érzékeléséhez

az énnek egy külső vonatkoztatási pontra van szüksége, amely vele szemben
változatlan, vagy legalább független tőle. Az idézett beszélgetésben, egymás köl-
csönös, egymást keresztező leírásában viszont eldönthetetlen marad, hogy a két
fél közül valójában kinek tulajdonítható a változás, annál is inkább, mert az el-
beszélő önmeghatározása, amely Kornél általa való meghatározásán keresztül
történik („De te megváltoztál”), a nézőpontok észrevétlen felcserélésén alapul.
Bár az elbeszélő Kornélnak tulajdonítja a változást, nem Kornél, hanem a saját
nézőpontja változott meg: nem Kornél vált felnőttből gyermekké, hanem éppen
ellenkezőleg, az elbeszélő vált gyermekből felnőtté. Kornél a gyermek szemszö-
géből felnőttnek, a felnőttéből gyermeknek látszik, ami csak úgy lehetséges, ha
Kornél közben változatlan, pontosabban változatlanul és mindvégig kétarcú,
kettős meghatározottságú marad, ha maga se nem felnőtt, se nem gyermek,
hanem kortalan, kor nélküli, vagy egyszerre felnőtt és gyermek. A változás ér-
zékelésének az alapja egy egyidejű és állandó szembenállás, amely Kornél alak-
jának, illetve a két barát viszonyának is a sajátja, és amelynek köszönhetően az
elbeszélő Kornélt rendre a saját ellentéteként érzékeli anélkül, hogy ez az ellentét
tartalmilag rögzíthető lenne.19 Az elbeszélő ezt a feszültséget időbeli folyamat-
ként, változásként oldja, illetve fogja föl, korszakok és korszakjellemzők szem-
beállításával értelmezi. Felnőtt és gyermek ellentéte viszont egyszerre időbeli és
időtlen, a kortól függő és tőle független különbség, melyek szintén nem tartha-
tók külön: a gyermeki/felnőttkor és a gyermeki/felnőtt tulajdonságok, valamint
a „belül” érzett és a külső, látható életkor között nincsen szükségszerű, termé-
18 Uo., 429–430.
19 „Mióta az eszem tudom, közel volt hozzám. Mindig előttem vagy mögöttem, mindig mellet-
tem vagy ellenem. Imádtam vagy utáltam. Közönyös sohase voltam iránta.” Uo., 422.
szetes kapcsolat. Bár az elbeszélőben látszólag egybeesik a kettő, Kornélban, aki

gyermekkorában felnőttnek, felnőttkorában gyermeknek tűnik, felcserélhető-
nek mutatkoznak. Az elbeszélő más szempontból is kiasztikusan cseréli fel az
ellentétek pólusait: Kornél a belső érzés, a mélyen érzés ismétlődő, állandó, túlzó
kifejezését gúnyolja, túlozza el a gúnnyal, egy túlzó általánosítással (az elbeszélő
„folyton” „érzeleg”, s ezért kis túlzással változatlan marad), amelyet ő pedig szó
szerint vesz, és a szót az ellenkezőjébe fordítja („te nem változtál” / „te megvál-
toztál”), mely megfordítás a betűk felcserélésében (a „nem” megfordításával és
egy betű cseréjével) fogalmazódik meg. A beszélgetés végül a saját álláspontjá-
nak a megváltoztatására készteti az elbeszélőt: Kornél a felnőtt és a gyermek, a
vezető és a vezetett, illetve a látás és a vakság megkülönböztetését egy retorikai
kérdéssel vonja kérdőre: „nem egy a kettő?”. A platóni dialógusra emlékeztető
kérdésforma az állítás igenlésére készteti a másikat, azaz újra Kornél nyitja fel
a szemét, és vezeti rá az elbeszélőt – ezúttal a megkülönböztetés fenntarthatat-
lanságára. Az elbeszélő válasza ugyanakkor nem felel meg teljesen a gondolko-
dás dialogikusságának, hiszen nem feltétlenül belátásról, megértésről, egyetér-
tésről, az „egy” megértéséről, sokkal inkább feltétel nélküli, vak elfogadásról,
igenlő szeretetről tanúskodik, ezért az sem lehet véletlen, hogy a szeretet tárgya
a deixisek („Épp ezt”, „Ezért”) ellenére is meghatározhatatlan marad. Azt, hogy
„egy a kettő”, nem lehet ésszel belátni, csak számítás nélkül igenelni, fenntartás
és feltétel nélkül elfogadni vagy másképpen: szeretni.
Az eltávolodás, a tagadás és az elidegenedés, valamint az azonosulás, az igen-
lés és az elfogadás ellentétes és rögzíthetetlen, az én szemléletét alakító mozgásait
a novellákban gyakran olyan (öntudatlan, ösztönös) affektusok jelzik, melyek te-
hát nem függetlenek a nyelvi folyamatoktól.20 Hogy az idegen (szavak) elfogadása
vagy elutasítása nemcsak hogy nem elméleti megfontolások függvénye, hanem
20 Az első fejezetben az elbeszélő önmagától és egyben Kornéltól való elhasonulása után a

„hajdani diákcsínyek”, Kornél komolytalan tréfái és (szín)játékai már csak kívülről, egyfajta
„komolyság” felől érzékelhetők. Kornél tréfáinak az elbeszélő ekkor már nem a résztvevője,
hanem csak a külső megfigyelője, s ebből a nézőpontból ezek felszínessé, Kornél „léhasága”,
könnyedsége teherré, eredetisége „eredetieskedés”-sé, színleltté, átlátszóvá, a tett mögötti
semmis vagy hiányzó szándék pedig öncélúvá, üressé, tartalmatlanná, unalmassá válik:
„Az ilyen diákcsínyek hajdan szórakoztattak. Most, férfikorom kezdetén, inkább bosszan-
tottak. Attól tartottam, hogy esetleg veszélyeztetik az én komolyságom is. Egy szót se szóltam
neki. Mégis – bevallom – nem egyszer pirultam miatta.
Ő maga hasonlóan lehetett énvelem. Belül, a lelke mélyén, valószínűleg lenézett, hogy öt-
leteit nem méltányolom annyira, amennyire megérdemelnék. Talán meg is vetett. Nyárspol-
gárnak tartott, mert előjegyzési naptárt vásároltam, naponta dolgoztam, s belehelyezkedtem
egy nyelv vagy beszélő mindig csak egy bizonyos szempontból, az adott hallgató
számára, egy adott, egyszeri és megismételhetetlen helyzetben, megállapíthatat-
lan pillanatban idegen, az Esti Kornél kilencedik fejezete emlékezetes módon vi-
szi színre, melynek az „útmutatásai” – ahogy jelen dolgozat meg szeretné mutatni
– a szó idegenségétől ugyancsak a szó elfogadásához és ezzel egy olyan, nyelvhez
való hozzáálláshoz vezetnek, amelyre akár egyfajta filológiai, a nyelv szeretetét és
a nyelv szeretetét érvényre juttató alapelvként is lehetne tekinteni.
A bolgár kalauzzal való „beszélgetésről” beszámoló fejezet több értelemben
is dialógusok (vagy más szempontból: monológok) mimézisét, a beszéd szín-
lelését vagy reprezentációját nyújtja, melyben a mimetikus illúzió (az irodalmi
nyelv és egyáltalán a nyelv egyik feltétele) egyszerre hat észrevétlenül (úgy és
azért hat, mert elfeledteti magát, és nem tudunk róla), és lepleződik le. A tör-
ténet középpontjában is a nyelv(ek), illetve általában a jeleknek a jelentéstől
elméletileg elválasztható, érzéki felszíne áll, mely felszín egyrészt némának, mö-
a társadalmi közszokásokba. Egy ízben szememre lobbantotta, hogy elfelejtettem fiatalságo-

mat. Hát ebben lehetett némi igazság. De ez az élet rendje. Mindenki ezt teszi.” Uo., 421–422.
Az elbeszélő itt hol Kornél, hol a köz, hol a rendbontó, hol a nyárspolgár szemével ítél és
„lát”, hol az egyik, hol a másik pozícióba helyezkedik bele. Kornél és a társadalom képze-
letbeli szembeállításával önmagától hasonul el: Kornéllal azonosulva a társadalom előtt, a
társadalommal azonosulva Kornél előtt szégyenkezik, az azonosulás és az elhasonulás kibé-
kíthetetlen feszültséget hoz létre. Ez a mozgás sohasem juthat nyugvópontra, hiszen mindez
csak képzeletben, feltételes módban mehet végbe, az azonosulás sohasem lehet maradék-
talan, ahogy a különbség sem tartható fenn. A másik vagy a mások megvető ítélete az el-
beszélő saját belsejének vagy lelke mélyének a kivetítése, a belső külső tárgyiasulása, mely
belső szintén kívülről származik, a másikat, Kornél és a társadalom autoritását testesíti meg.
Az ellentmondásos és feszültségteli viszonyt, ahogy az előbbi példában is, külső és belső, én
és másik nézőpontjának észrevétlen felcserélődése hozza létre: az elbeszélő itt is Kornélnak
tulajdonítja saját, belső, önmaga előtt is elhallgatott gondolatait. „Belül, a lelke mélyén, való-
színűleg lenézett” – ez a megállapítás valószínűleg mindkét félre igaz, igaz lehet, de sem első,
sem második személyben nem lehet teljes bizonyossággal állítani, hiszen nemcsak azt nem
tudhatjuk, a másik lenéz-e minket, de magunknak sem valljuk be nyíltan, ha lenézzük a má-
sikat, ugyanis ez ekkor vagy az öntudatunk, pontosabban önértékünk megerősítéséhez járul
hozzá, és így észrevétlen marad, vagy pedig a másik miatti szégyenkezésben, „pirulásban” jut
kifejezésre, egy olyan utólagos érzetben, amely a megvetésre már csak közvetetten utal vis�-
sza. Szégyenkezik miatta, mert a lelke mélyén valószínűleg megveti – ennek a megvetésnek a
rendbontó ötletek – ugyancsak ki nem mondott, megint csak a másiknak tulajdonított – mél-
tánylása szegül ellen, melynek a nyílt kifejezését aztán a közösség ellentétes véleménye, azaz
e vélemény feltételezése, hite akadályozza meg. Az elbeszélő Kornél és a társadalom, a „te” és
a „ti”, a másik és a mások álláspontjához is ellentmondásosan viszonyul, egyszerre fogadja és
utasítja el mindkettőt, mindkettejük szemével lát, az egyik szemével tekint a másikra, mely
tekintetek viszont nem egyeztethetők össze.
göttes tartalma a tudás és a megismerés számára hozzáférhetetlennek bizonyul,

másrészt a történet ennek az ellenkezőjére is példa: a néma felszín érzékelését
és megítélését kimondatlan és észrevétlen előfeltevések határozzák meg. Hogy
az adott (idegen) szót idegenként vagy ismerősként érzékeljük, fenntartással
vagy fenntartás nélkül fogadjuk, elutasítjuk vagy elfogadjuk-e, a mindenkori
hallgató hozzáállásától függ. A hallgató(k) körének észrevétlenségét és beha-
tárolhatatlanságát mint a szöveg osztódásnak induló keretét vagy határát már
az elbeszélés kezdete is jelzi: az író és a hős, illetve az (el)beszélő(k) és a hall-
gató(k) – az első fejezetben „leleplezett” és ugyanennyire elleplezett – egymás-
hoz való viszonya már a kezdeti beszédszituációval felbomlik: „– Ezt el kell
mesélnem nektek – szólt Esti Kornél.” Az Esti Kornél szavait feljegyző „író”,
aki az első fejezet szerint Esti „[t]örténeteit részint gyorsírási jegyzetei[] alap-
ján, részint emlékezet[]ből papírra vet[i]”, „s utasítása szerint rendez[i]”,21 csak
ebben a kommentárban hagy nyomot, ami ezt a fejezetet is egy szóbeli közlés
írásos rögzítéseként, feltehetően hű idézeteként olvastatja. Kornél az idézett el-
beszélésében egy meghatározatlan hallgatóságot („barátaim”) szólít meg, mely-
nek talán a feljegyző elbeszélő is a tagja, s amely megszólítás az olvasóban azt
a benyomást kelti, mintha a történet fül-, illetve szemtanúja lenne. Valójában
azonban sem azt nem lehet eldönteni, hogy a „barátok” egy történeten belül
megidézett, konkrét társaságot, hallgatóságot, vagy minden egyes jövőbeli, po-
tenciális olvasót szólítanak-e, sem pedig azt, hogy a feljegyző-író barát vajon
egy a barátok közül, vagy csak azt jegyezte fel, amit Esti mondott, pontosabban
ahogyan Esti idézte önmagát és azt, hogy mit mondott „valaki” és mit mesélt
Esti „[m]últkor egy társaságban”.22
Esti tehát a történeten egyszerre belüli és kívüli hallgatóságnak meséli, mit
mondott „valaki” és erre ő „[m]últkor egy társaságban”: „valaki azt mondta,
hogy sohasem utaznék olyan országba, melynek nem beszéli nyelvét. Igazat
adtam neki.”23 A társaság beszélgetésének a témája valamilyen idegen, az adott
hallgató által nem beszélt, de számára nem is teljesen ismeretlen nyelvhez, egy
21 Uo., 432.
22 Balassa Péter a bolgár kalauz történetéről szóló tanulmányában érinti az elbeszélés kerete-
zésének a problémáját, a felmerülő kérdéseket viszont a megszólító Esti és a megszólított
„közösség” szembenállásává rendezi: „A megszólítás azonban, mint az Esti-sorozatban több-
ször is, nem az írónak vagy egy fiktív barátnak, hanem megszólított hallgatók közösségének
címződik.” Balassa Péter, A bolgár kalauz = Uő., A bolgár kalauz. Tanulmányok, esszék, Pesti
Szalon, Budapest, 1996, 7–15, itt: 7.
23 Kosztolányi Összes novellái, II., 514.
ilyen nyelv hall(gat)ásához való viszony. Az idézett állásponttal Esti először azo-
nosul, igenli és igazat ad neki (ez „idegesítő” és „unalmas” tapasztalat),24 és csak
később, egy önmagával folytatott néma dialógusban határolódik el tőle, és száll
vele vitába. („Miután mindezt kifejtettem, eszembe jutott, hogy ennek az ellen-
kezője is épp annyira áll, mint minden dolognak a világon.”) Az ellenérveket
aztán már nem a társaságban, „hangosan”, és nem is csak önmagában, „némán”,
hanem „barátai” előtt, egy monológ formájában fejti ki. Tehát az egyszerre ön-
maga és mások előtt megfogalmazott ellenvetés szerint
Pokoli mulatság úgy járni-kelni idegenben, hogy a szájak lármája közönyösen

hagy bennünket, s mi kukán meredünk mindenkire, aki megszólít. Micsoda
előkelő magány ez, barátaim, micsoda függetlenség és felelőtlenség. Egyszer-
re csecsemőnek érezzük magunkat, gyámság alatt. Valami magyarázhatatlan
bizalom ébred bennünk a felnőttek iránt, akik bölcsebbek nálunk. Hagyjuk,
hogy helyettünk beszéljenek és cselekedjenek. Aztán mindent elfogadunk, lá-
tatlanul, illetve hallatlanul.25
Attól függően, hogyan viszonyulunk az idegen szavak „lármájá”-hoz, az idegen

nyelv megértésnek való ellenállásához, ez a tapasztalat untathat, de szórakoz-
tathat is. Utóbbi hozzáállás, a gyermeki, önfeledt szórakozás feltétele az értelem
kereséséről, a megértésről való lemondás (arról, amely a nyelv mögött „embe-
rek”-et kereső emberekre, az emberre, leginkább a felnőttekre jellemző). Ez az
itt még csak elméletben kifejtett álláspont már ennek a közömbös, közvetlen
viszonyulásnak az ellentmondásos következményeit is felvillantja: a közönyös-
ség semleges, indifferens állapota (melynek köszönhetően Esti „hajnalban nem
közönséges tapasztalatokkal tetézve vonulhat […] vissza” – kiem. H. H.)26 elmé-
letben egyszerre tekinthető abszolút függetlenségnek és függésnek, szuvereni-
tásnak és kiszolgáltatottságnak, magányos, „előkelő” öntudatnak és öntudatlan-
ságnak, tudásnak és tudatlanságnak, egy képesség meglétének, ugyanakkor egy
másik teljes hiányának, egyszerre adhat okot a magabiztosságra és a feltétlen
bizalomra. Ahogy majd az elméletet szemléltető esetből kiderül, a dolgok el-
lentétes szemléletét, a másik oldal igazát csak elméletben, külső megfigyelőként
és nem résztvevőként lehet (be)látni. Esti önértelmezése ugyanis a közvetlen,
24 Uo.
25 Uo.
26 Uo., 515.
közvetítetlen, viszony nélküli viszonynak kezdetben csak az egyik látásmódját

tükrözi, amennyiben a sikeresen megvezetett kalauzzal szemben csak saját fölé-
nyét és magabiztosságát, nem pedig kiszolgáltatottságát, a „látatlanul” és „hal-
latlanul” való elfogadás kényszerét észleli.
Az igenlés és az elutasítás, az azonosulás és a távolságtartás, a mimetikus
illúzió biztos és hibátlan, módszeres megteremtése és megtörése, valamint az
észrevétlen közvetlenség és az áthidalhatatlan távolság ellentétes mozgásai és
felcserélődései – kimondva-kimondatlanul – az elbeszélés minden szintjét meg-
határozzák. A megtévesztés módszerének hallgatók vagy „barátok” előtti le-
leplezése egyfelől, valamint ennek az észrevétlen, leleplezhetetlen, öntudatlan,
önmagát megvonó működése, nyomtalan és érzékelhetetlen hatása másfelől, a
tudás és a hit ellentéte első pillantásra két szélsőséges nézőpont, Esti és a kala-
uz álláspontja között oszlanak meg, miközben ez a feszültség, ahogy ezt Esti
önértelmezése is jelzi, a saját nézőpontra természetszerűleg vak megszólalások-
ban, a gondolkodásban mint a lélek önmagával folytatott dialógusában, illetve
az önmagának jelenlévő tudatban is benne rejlik. Esti saját színészi föllépésének
a kereteit, illetve színpadát maga hozza létre, ami néző és előadó, megfigyelő
és résztvevő szerepeit is felcserélhetővé teszi. Esti egy megmagyarázhatatlan
elhatározástól vezettetve dönt úgy, hogy „törik-szakad”,27 szóra bírja a kalauzt.
A nyelvtudás és a megértés tettetése céltalan, pontosabban öncélú szórakozás-
ként indul, és ezért részben még az elméletben megfogalmazott hipotézist tá-
masztja alá. Az élvezet forrása viszont nem az idegen nyelv értelem nélküli zaja,
hanem Esti önérzékelése, akinek ekkor nem „önfeláldozó”, pontosabban önma-
gát tudtán kívül feláldozó „szórakoztató”-jához,28 hanem csak a saját (színlelt)
nyelv(é)hez, gesztusaihoz, az általa csak feltételezhető, de számára közvetlenül
sohasem látható külső megjelenéséhez, a másik visszaigazoló és önmagát tükrö-
ző reakcióiból kikövetkeztetett önprezentációjához (kiasztikus és tükrös csere-
műveletek eredményéhez) van viszonya, mely játékos viszonyt maga is öncélú,
tükrös és a játékban önfeledt örömöt lelő gyermekekre jellemző tevékenység-
ként ír le. A kalauz innen nézve anélkül igazolja Estit, ad igazat neki, hogy tudna
róla, ami Esti öntudatának és önérzékelésének a megerősítéséhez vezet, amit
ugyanakkor a hallgatóságnak is meg kell erősítenie. Nem elég, ha mások is tu-
domást szereznek az esetről, ha mások is ismerik, el is kell, hogy ismerjék Esti
„föllépés”-ének „biztos és hibátlan” teljesítményét:
27 Uo.
28 Uo., 516.
Ma is büszkeség dagaszt, mikor erre gondolok, mert még mindig hízeleg

önérzetemnek, hogy mekkora emberismerettel alapoztam meg ezt a jelene-
tet, mekkora lélektani tudással ültettem el azt a kisded magot, mely később
– amint majd kiderül – terebélyes fává lombosodott, úgyhogy alatta kipihen-
tem úti fáradalmamat, s hajnalban nem közönséges tapasztalatokkal tetézve
vonulhattam vissza.
El kell ismernetek, hogy föllépésem mindjárt az első pillanattól fogva biztos
és hibátlan volt.29
Esti magabiztosságát, önmagába vetett hitét és önérzetét az kölcsönzi, hogy

egyedül ő tud a színjátékról, ő maga önmaga egyedüli nézője és tanúja. „Lélek-
tani” tudását, az emberi lélek ismeretét, valamint a megtévesztés képességének
a tudatát nem oszthatja meg társával, a játék egyetlen szabálya, hogy a másik ne
tudjon róla. De mit ér az a tudás vagy öntudat, melyről csak egyedül ő tudhat,
tudás-e még az a tudás, amelyről rajtunk kívül senki más nem tud? Másfelől
persze éppen ez az öntudat mint az önmagunkról való tudás (és egyben minden
valamiről való tudás) feltétele: az öntudat meghatározása szerint megoszthatat-
lan, a legsajátabb és legbensőbb tudás, olyan „élmény”, melynek megosztható-
nak és megoszthatatlannak kell lennie egyszerre. A kalauzzal való „beszélgetés”
„nem közönséges” tapasztalatát Estinek el „kell” mesélnie, az viszont eldönthe-
tetlen marad, hogy az elbeszélés pontosan mire is példa (és hogy a történet végül
nem inkább a kezdeti álláspont ellenkezőjét bizonyítja-e): a bevezető rész alap-
ján a történet egy nyelvszemléleti álláspontot szemléltető, saját tapasztalatból
vett példa, melynek példaértéke abból is ered, hogy ez az eset elvileg bármikor
megismétlődhet, bárkivel megeshet. Estinek „ritkán”, „voltaképp csak egyetlen-
egyszer” volt rá alkalma, hogy ilyen vagy ehhez hasonló (nyelv)tudáson kívüli
tapasztalatban legyen része, s ez az alkalom még ennél is kivételesebb tapaszta-
latban részesíti. Ez az élmény, ahogy minden (vagy egyik) élmény (sem), nem
ismétlődhet meg, és éppen ezért (is) kell Estinek elmesélnie a történetet. Hiszen
ha nem mesélné el, az olyan titok maradna, amelynek nem maradna nyoma,
olyan lenne, mintha meg sem történt volna: „Ott történt velem ez, amit kár volna
elhallgatnom. Végre akármikor meghalhatok – egy hajszálér megpattan a szív-
ben vagy az agyban –, s másvalaki – ebben bizonyos vagyok – ilyesmit nem él-
het meg soha.”30 Esti élményének megoszthatónak, (képzeletben) mindenki által
29 Uo., 515.
30 Uo., 514.
átélhetőnek kell lennie, ezért is kell a történetet élet- és valósághűen – mintha

barátai is látnák és hallanák Esti „biztos és hibátlan” játékát – újra vagy először
előadni, eljátszani, részletesen elmesélni. Az eset Esti számára már megtörtént,
mégis csak az elbeszélésében történhet, lepleződhet le, és bár ez csak Estivel
történt meg, az, ami a kalauzzal történt, bárkivel, bármikor megeshet, anélkül,
hogy tudnánk, hogy történt valami. Ugyanakkor (már csak a potenciális hallga-
tók meghatározhatatlansága miatt is) Esti sem tudhatja bizonyosan, hogy „ilyes-
mit” még nem élt meg senki, és nem is fog megélni soha.
Esti színjátéka a nyelv mesterséges, konvencionális, megmagyarázhatatlan
önkényen alapuló és a jelentéstől mindenkor elválasztható természetét, a jelö-
lő helyettesíthetőségét és ürességét, illetve az erről való tudását alkalmazza és
használja ki: a kalauz számára úgy látszik, Esti beszéli a nyelvet, mert nem be-
szél, ezzel szemben arról, aki beszél, fecseg, Esti szerint rögtön kiderülne, hogy
nem beszéli a nyelvet, sem szó szerint, sem átvitt értelemben, sem idegenként,
sem pedig anyanyelviként (akikről hallgatóik egy hosszas előadás után szintén
„kimutatnák”, „hogy tulajdon anyanyelvükhöz sem konyítanak”).31 Sem a fecse-
gésből, sem a hallgatásból nem lehet egyenes következtetést levonni a (nyelv-)
tudásra vagy nem-tudásra nézve, mindkettő jelentheti mindkettőt, a hallgatás
egyszerre jelenthet tudást és nem-tudást, egyetértést és kételyt, igent és nemet.
Esti önértelmezése, nyelvelmélete, valamint a megtévesztés módszere a nyelv
egyik aspektusának a vele ellentétest kizáró korlátlan érvényesítésén, pontosab-
ban e kizárás érvényesíthetőségének a látszatán, hitén alapul: az ellentétes sza-
vak és tulajdonságok kicserélhetősége, felcserélhetősége teszi lehetővé a mimeti-
kus illúzió „hibátlan”, hiánytalan fenntartását, melynek során Esti az üres szavak
leple mögül a kalauzt téveszti, vezeti meg. Valójában azonban sem Esti, sem
a kalauz nem vezetik, vezérlik a beszélgetést, ugyanakkor mindkettejükre igaz
lehet, hogy – a kalauz szó eredeti értelmében – „útmutatóként”, „vezetőként”
egymást kalauzolják, idegen és ismeretlen helyen vezetik át.32 Az „igen” és az
„ilyen az élet” kifejezések Esti nézőpontjából olyan kommunikációs eszközök,
amelyek bármit, akár ellentétes tartalmakat is helyettesíthetnek, mindent jelent-
hetnek, mert gyakran semmit sem jelentenek, általános érvényűeknek tűnnek,
miközben valójában üresek: „Valahányszor nem figyelek a társalgásra, vagy nem
értek valamit, otthon is mindig így szólok: » Igen «. Ebből még soha semmi baj
31 Uo., 516.
32 Vö. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, szerk. Benkő Loránd, Akadémiai, Buda-
pest, 1970, 321–322.
nem háramlott rám.”33 A nyelv idegensége, elidegenülése eszerint nem a beszéd

érzékelésének a kivételes esete, ennek lehetősége a saját és az otthon nyelvében
is benne rejlik,34 sőt, ezek az „otthon” szerzett tapasztalatok azok, melyek általá-
nosításával Esti az „idegenben” kidolgozza univerzális jelrendszerét, a hibátlan
megtévesztés módszerét: „Közben a fejem is csóválgattam, mintha ezt állapíta-
nám meg: »jellemző«, vagy: »hallatlan«, vagy: »ilyen az élet«. Ez mindenre alkal-
mazható. Az életben még nem fordult elő olyan helyzet, melyre ne lehetett volna
alkalmazni, hogy »ilyen az élet«. Ha valaki meghal, akkor is csak azt mondjuk:
»Ilyen az élet«”.35 E fordulatok pragmatikus jelentése látszólag épp olyan kicse-
rélhető, mint a kalauz – szó szerint hallatlan és jellemző – élete, története, mely-
nek üres helye Esti számára a lehetőségek látszólagos, mert formális, egyforma
végtelenségét jelenti: „A kalauz beszélt-beszélt. Hogy miről? Erre magam is kí-
váncsi voltam. Lehet, hogy a forgalmi szabályzatról, lehet, hogy családjáról és
gyermekeiről, lehet, hogy a répatenyésztésről. Minden egyformán lehetséges.”36
Nemcsak Estire, hanem a kalauzra is igaz, hogy előadása közben, még ha
egészen más okból is, de inkább önmagával, mint beszélgetőtársával van el-
foglalva, tulajdonképpen magában beszél hangosan, függetlenül attól, hogy a
hallgatója érti-e vagy sem. Vagyis Esti és a kalauz is úgy igenli önmagát, hogy
közben észrevétlenül a másikat tagadja. Ahogy Estinek kezdetben a kalauz
mondandója, úgy utóbbinak pedig a hallgató, az idegen személye cserélhető ki
tetszőlegesen, s az sem dönthető el, illetve talán a kalauz sem tudja, hogy a törté-
netet a saját vagy a hallgatója szórakoztatására meséli-e el. A kalauz monológját
(vélhetőleg, hiszen a történet kizárólag Esti „soviniszta” perspektívájából, nyelve
felől érzékelhető) a beszédnek az érzéki és a szellemi síkján is az eltávolítás és
az azonosulás, az elutasítás és az elfogadás, a tagadás és az igenlés körforgása
határozza meg, melynek a kezdetben még szabályosnak tűnő mozgása később,
érthetetlen törések és szakadások által, közvetítés és összefüggés hiányában

34 Vagy ahogy Bengi László az utazásnak az Esti-novellákban játszott szerepét elemezve ennek
kapcsán megállapítja: „Az utazásról vallott ellentétes elveknek, az igen és a nem fölcserélhe-
tőségének, a bolgár kalauz bárhogy érthető történetének egymást tükröző-példázó szerkeze-
te hangsúlyosan arra látszik utalni, az idegen és ismeretlen nyelv csak sarkítottabban mutatja
föl azt, ami valahol a saját nyelvünkre éppúgy érvényes.” Bengi László, Saját jelek és idegen
szavak. Esti Kornél úti kalandjairól = Uő., Elbeszélt halál. Kosztolányi-tanulmányok, Ráció,
Budapest, 2012, 42–87, itt: 67.
36 Uo., 517.
mindkét fél számára szédítő örvényléssé változik.37 Ahogy Humboldt írja, már
a fogalomképzés alapja sem más, mint a gondolatok beszédben való eltávolítása
és egyidejű értő elsajátítása, olyan (nem-reflexív) önérzékelés és ettől elválaszt-
hatatlan önmegértés, amely úgymond egyszerre tagadja és igenli a gondolatot,
miáltal a „képzet […] áthelyeződik valódi objektivitásba anélkül, hogy ezáltal
kirekesztődnék a szubjektivitásból”.38 A dialogikus (ön)megértésnek ez a mo-
dellje ebben az esetben mégsem érvényesíthető maradéktalanul, hiszen a kalauz
saját elbeszélésének a hatására, a szélsőséges érzelmek zűrzavarában minden jel
szerint képtelenné válik arra, hogy a történteket (akár a múltban történteket,
akár „az éjszakai kínos jelenet”-et)39 újra elsajátítsa. A kalauzra éppúgy igaz,
mint Estire, hogy ő önmaga egyedüli – egyszerre a legértőbb és a legkevésbé
értő – hallgatója. A jelekből, illetve Esti megfigyeléséből ítélve ő maga sem érti
önmagát, a maga reakcióit, melyek őt is váratlanul érik, és amelyek nemcsak
Esti, hanem a kalauz számára is idegenek, értelmezhetetlenek. A monológot így
sem Esti, és – jóllehet más értelemben – sem a kalauz nem érti. A kalauz az
önmagához való (reflexív, tudatos) viszonyt veszíti el, vagyis saját történetéhez
nem igenlően, elfogadóan, hanem tagadással viszonyul. E mély, belső, lelki és
emiatt (is) láthatatlan és olvashatatlan törésnek, például a szív szakadásának, egy
megszakadt, összetört vagy bűnbánó, töredelmes szívnek („arcán mély megbá-
nás, szívbéli töredelem mutatkozott”) különböző okai lehetnek: a kalauz „egyre
gyorsabban és határozottabban” „kattogó”40 kérdései egyaránt jelezhetnek men-
tegetőzést vagy vádaskodást, a saját vagy a másik megbocsáthatatlan bűnét,
szégyent vagy gyászt. Akárhogy is, minden jel a szív törésére vagy szakadására
mutat vissza. A kalauz történetének középpontjában, az elbeszélés szívében,41
37 „Őszintén szólva szédülni kezdtem az élet mély, kibogozhatatlan zűrzavarától. Micsoda ez

itt? Hogy függ össze ez a sok szó a nevetéssel és a sírással? Mi köze egyiknek a másikhoz, a
levélnek a kutyafényképhez, a kutyafényképnek a két zöld csontgombhoz, és mindennek a
kalauzhoz? Őrület ez, vagy éppen ellenkezője, az érzelem emberien egészséges kibuggyaná-
sa? Egyáltalán van-e az egésznek valami értelme, bolgárul vagy más egyéb nyelven? A kétség-
beesés környékezett.” Uo., 519.
38 Wilhelm von Humboldt, Az emberi nyelvek szerkezetének különbözőségéről és ennek az em-
beri nem szellemi fejlődésére gyakorolt hatásáról, ford. Rajnai László = Uő., Válogatott írásai,
Európa, Budapest, 1985, 69–116, itt: 98.
40 Uo.
41 A szív ugyanakkor már a szó többszöri, különböző fordulatokban való felbukkanása mi-
att sem lehet a szöveg középpontja. Ehhez a szív/szó töredezéshez vagy szóródáshoz lásd:
Lőrincz, Nyelvi próbatételek, 276.
hely nélküli helyén vélhetőleg egy olyan szív, élet vagy élmény (meg)szakadásá-
ról esik szó, amely visszafordíthatatlan, megtörtént, megesett, de – legalábbis a
kalauz számára – nem lett volna szabad megtörténnie. Vagyis a képzet vagy az
élmény úgy helyeződött át valami elsajátíthatatlan, idegen objektivitásba, hogy
közben kirekesztődött a szubjektivitásból. A kalauz saját szavai hatására bizo-
nyos értelemben magán kívül kerül, kívül reked önmagán, önuralmát veszíti el.
Ezen a ponton akár a pszichoanalitikusi beszélgetés modellje is lehetne az Esti
és a kalauz közötti „beszélgetés” értelmezője, hiszen a Humboldtnál leírt folya-
mat, vagyis valami visszafordíthatatlannak a szavakba fordítása mint a tagadás
és az elsajátítás ökonómiája, ahogy ez Freudnál ismeretes, az élmények, külö-
nösen a lelki törést okozó, traumatikus, elsajátíthatatlan, tagadott tapasztalatok
feldolgozását, vagy ha úgy tetszik: természetes és egészséges igenlését, a lélek
teljességét és egyensúlyát is szolgálja. Talán csak egy megtévesztő hasonlóságon
alapuló véletlen egybeesés, hogy a beszélő alany szóra bírása, az öncenzúra és
önkontroll nélküli beszéd, egyfajta vallomás észrevétlen kikényszerítése, mint-
egy előcsal(ogat)ása a páciensből a pszichoanalitikusi beszélgetésben is a kellő
„emberismeret” és a „lélektani tudás” függvénye, melynek a módszere szintén
passzív, indifferens magatartáson, egyfajta passzív hall(gat)áson alapul, amely-
nek feladatát Freud egyik híres példájában a fülnek puszta zajhullámokat (akár
a „szájak” „lármáját”) befogadó telefonkagylóvá válásához hasonlítja.42 Az így
érzékelt beszéd ideális hallgatója továbbá olyan független, pártatlan, bizonyos
értelemben kívülálló és idegen személy kell, hogy legyen, aki a hallottakat elő-
zetes feltétel és ítélkezés nélkül, úgyszólván látatlanul és hallatlanul fogadja el,
illetve gyorsírásban jegyzi fel (ebből a szempontból akár az is jelentéses lehet,
hogy a kalauz egy „jegyzőkönyv”-ből veszi elő a levelet, a kutyát ábrázoló fotót
és a zöld gombokat, mely könyvben „még sok minden volt”,43 de amelynek a
teljes tartalma, ahogy a kézírás vagy a beszéd tárgya is, ismeretlen marad). Esti
innen nézve a legkompetensebb és egyben a legkevésbé kompetens, a legtuda-
42 „Er soll dem gebenden Unbewußten des Kranken sein eigenes Unbewußtes als empfan-
gendes Organ zuwenden, sich auf den Analysierten einstellen wie der Receiver des
Telephons zum Teller eingestellt ist. Wie der Receiver die von Schallwellen angeregten
elektrischen Schwankungen der Leitung wieder in Schallwellen verwandelt, so ist das
Unbewußte des Arztes befähigt, aus den ihm mitgeteilten Abkömmlingen des Unbewußten
dieses Unbewußte, welches die Einfälle des Kranken determiniert hat, wiederherzustellen.”
Sigmund Freud, Ratschläge für den Arzt bei der psychoanalytischen Behandlung, Fischer,
Frankfurt am Main, 2000, 175–176.
340 ■ Halász
Főfejezet
Hajnalka
tosabb és a legtudattalanabb hallgató, módszere vagy tudása pedig egy részben

saját akaratából, részben akaratlanul bekövetkezett nem-tudáson alapul.
Ez a fajta hallgatás ennyiben a pszichoanalitikus alapviszonytól is elkülön-
bözik, hiszen Esti a „beszélgetés” során épp a függetlenségét, távolságtartását,
pártatlanságát és az ellentétes oldalak közötti tájékozódás képességét veszíti el,
miáltal valamiképp mégiscsak visszanyeri felelősségének a tudatát.44 A kalauz
Estiben ideális hallgatóra lel, hiszen Esti előítélet, illetve mindenféle ítélet nélkül
hallgatja elbeszélését, még akkor is, ha Esti azt, hogy feltétlen megértést és elfo-
gadást gyakorol (és ezzel a feltétellel olykor egyet nem értést mutat), annak kö-
szönheti, hogy „szellemileg süket”.45 Ezért egyedül Esti van abban a helyzetben,
hogy feltétel nélkül, látatlanul és hallatlanul elfogadja a mondottakat, hogy igent
mondjon, hogy az igenre a kalauz is igent mondhasson. Egyedül Esti van abban
a helyzetben, mert leginkább ő nincs abban a helyzetben, hogy ítéljen, csak Esti
dönthet, mert nem tud dönteni.46
44 E „beszélgetés” értelmezési modellje persze a platóni dialógus is lehetne: Balassa Péter idé-
zett tanulmányában Esti elbeszélését „az igen/nem megkülönböztető, ítéletes egyértelműsé-
gének” a dialogikus kritikájaként olvassa. Az igen/nem, valamint az alávetettség és a fölény
kizáró ellentétét Balassa szerint az elbeszélés ennek felcserélésén és összezavarásán keresz-
tül a kérdés/válasz nem szimmetrikus, platóni viszonyába fordítja, és ebben értelmezi újra.
A motiválatlan és hirtelen fordulat, az utolsó „igen” az utolsó „nem”-ben, Esti megmagya-
rázhatatlan reakciójában, mint a nyelv „elégtelenségében” következik be, miáltal az „igen”
egy más dimenzióba kerül a „nem”-mel szemben: az utolsó „igen”, kiszabadulva az igen/nem
ellentétes logikájából, „az ítéletet felülbíráló szabadító »véletlen« irgalomszerű, pozitív oldalát
villantja fel”. Balassa, I. m., 15. Ennek a modellnek ugyanakkor épp a vak véletlen, illetve a
megértés és a megismerés lehetetlensége mondhat ellent, ami nehezen egyeztethető össze a
platóni dialógus kölcsönösségen alapuló elvével, a „dolog” – beszélőktől függetlenül alakuló
és váratlan fordulatokat vevő – igazságának a megismerésével.
45 Esti a hallásnak ezt az átvitt értelmű hiányosságát néhol az ízlelés vagy más érzékek metaforá-
ival próbálja kompenzálni: „Én is vele nevettem. De nem mindig. Sokszor nem egészen vol-
tam a véleményén. Nem akartam elkényeztetni. Csak módjával méltányoltam azt az igazán
szívből fakadó, jóízű, aranyos humort, mellyel előadását fűszerezte.” Kosztolányi Összes
novellái, II., 517. A kalauz elbeszélésének modorával ekkor már minden jel szerint belopta
magát Esti szívébe, mely igenlésre Esti még mindig csak visszafogott igenléssel reagál.
46 Bár a logika és az ész törvénye szerint az igazságos ítélkezés feltétele a szabályok és a tör-
vények ismeretében való felelősségteljes, szabad és pártatlan mérlegelés, illetve azt ezt kö-
vető, így megalapozott döntés, az igazságosság problémája kapcsán Derrida arra mutat rá,
hogy ennek – Esti szófordulatával élve – éppen az ellenkezője, illetve az ellenkezője is igaz.
Az „észszerű” döntésnek ugyanis szükségszerűen egy szabályt vagy törvényt kell követnie, és
ennyiben éppen hogy nem szabad, hanem kiszámítható és programozható, mely döntés bár
lehet jogszerű, igazságosnak nem nevezhető. Ez nem azt jelenti, hogy a szigorú értelemben
vett igazságos döntésnek nem kellene megfelelnie az érvényben lévő szabályoknak, hogy ab-
Az utolsó pillanatban mégis megesett rajta a szívem. Amikor bőröndjeimet

már átadta a hordárnak, s én lefelé lépkedtem a lépcsőn, egy néma pillantást
vetettem feléje, mely ezt fejezte ki: „Az, amit tettél, nem volt szép, de tévedni
emberi dolog, ez egyszer megbocsátok.” Majd bolgárul csak ezt kiáltottam fe-
léje: „Igen.”
Ez a szó varázserővel hatott. A kalauz megenyhült, földerült, a régi lett. Ar-
cára hálás mosoly suhant. Feszes vigyázzban tisztelgett. Így állt az ablakban,
megmerevedve a boldogságtól mindaddig, míg a vonat el nem indult, s ő el-
tűnt örökre, mindörökre a szemem elől.47
Esti az egyetlen, aki a saját pillantását értelmezheti, ugyanakkor ő az egyetlen,

aki se nem láthatja, se nem értelmezheti a saját pillantását, éppen mert a sajátja,
ami miatt sohasem lehet a sajátja. Bár Esti néma pillantása, e pillantás Esti általi
értelmezése („ezt fejezte ki”), ennek szóra váltása az „Igen.” kiáltásában,48 végül
pedig e szó – a kalauz hozzáállásának megváltozásán láthatóvá váló – hatása
látszólag folytonos, fokozatos láncolatot alkotnak, mégsem bizonyos, hogy a „va-
rázserő” nem csak szerencsés egybeeséseknek köszönhető-e. Esti „lefelé lépked[]
a lépcsőn”, azaz fokozatosan elhagyja a színt, befejezi a föllépést, illetve két hely-
szolút módon függetlenítheti magát tőlük, hanem csak arra hívja fel a figyelmet, hogy annak
a döntésnek, amely nem előre és eleve eldöntött (és vajon döntésnek nevezhető-e egyáltalán
az a döntés, amely szabályok alapján elvileg és eleve eldönthető, a törvényből egyenesen leve-
zethető, ezekből egyenesen következik?) ezekkel előbb mindig szakítania kell, függetlenednie
kell tőlük, meg kell szegnie és törnie őket, de nem tudatosan, hanem egy olyan törött, szakadt,
fiktív (nem jelenbeli, megjeleníthető vagy tudatosítható) pillanatban, amely a döntés – utolsó,
azaz tovább nem halasztható, és ezért talán inkább a „megesett”, „törött” vagy „megszakadt”
szív, mint az ész – pillanata. A döntésnek szabály, ökonomikus rend, kalkuláció által vezérelt
tudat vagy ész nélkül, ezeken túl vagy ezek előtt (nem az önmagának jelenlévő tudatban) kell
végbemennie, azaz a tudás, az egyensúly, az öntudat és a jelen pillanat – nem intencionális
értelemben vett – erőszakos megszakításával és szétszakításával kell megtörténnie. Estinek
döntenie kell, miközben nem tud dönteni: ez az aporetikus tapasztalat, a lehetetlenség tapasz-
talata az igazságosság tapasztalata, az igazságosság lehetetlenségének, talán lehetségességének
a tapasztalata. Vö. Jacques Derrida, Gesetzeskraft. Der „mystische Grund der Autorität”, ford.
Alexander García Düttmann, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1991, 46–59.
47 Kosztolányi Összes novellái, II., 519–520.
48 Érdekes, bár nehéz megmondani, van-e, és ha igen, mi a jelentősége, hogy az utolsó, idézett
„Igen”-t, amely eredetileg bolgárul hangzik el, Esti bár kiáltja, a narrátor ezt mégsem felkiáltó-
jellel, hanem ponttal, kijelentésként idézi. Ezt illetően a szövegkiadások sem egységesek: míg az
itt idézett kiadásban az idézőjelen belül, addig az újabb kiadásban az idézőjelen kívül található
a pont (Kosztolányi, Esti Kornél, Kalligram, Pozsony, 2011, 185), pontosabban a megnyilat-
kozás hangsúlyának a formális, látható jele, amelyet az írás csak írásjelként tud idézni.
szín között, egy köztes fokon áll akkor, amikor az utolsó igent kimondja. Bár
e szó Esti értelmezése és szándéka szerint, vélhetőleg már nem színlelt (noha
fenntartja és nem töri meg a látszatot), hanem őszinte, együttérző, („megesett”)
szívből jön, ez önmagában még nem teheti lehetővé, vagy nagy valószínűség
szerint nem ez az, ami lehetővé teszi a szó varázsütésszerű, sikeres vagy sze-
rencsés hatását.49 Lehet, hogy a szó „varázsereje” sokkal inkább ennek ellenére,
vagy ettől függetlenül fejti ki hatását, amely így talán nem is Estinek, hanem a
kalauz szándékának, akaratának vagy hitének köszönhető, azaz annak, hogy a
kalauz az igenben továbbra is azt hallja, amit hallani akar (még akkor is, ha ezt
a szándékot egy tükrös felcserélés által esetleg Estinek tulajdonítja). Esti némán,
illetve csak a hallgatósága előtt kimondott ítélete és a kalauz számára is hallható,
neki szóló megnyilvánulása közötti törésre utalhat, hogy Esti ítélete, mint az
„Igen” általa meghatározott, egyedített, „egyszeri” jelentése (ennek az egyedítő
szándéknak megint csak ellentmondva) egy szinte határtalanul általánosítható,
kiüresíthető, ugyanakkor hiányos idézetet rejt: a „tévedni emberi dolog, meg-
bocsátani isteni” közmondássá vált fordulata Alexander Pope Esszé a kritikáról
című verséből származik, egy irodalomról szóló irodalmi műből, mely műben
mindazonáltal nem különíthető el egymástól az esztétikai, az episztemológiai
és a morális ítélet, ahogy Esti ítéletében is egy szintre helyeződik a szép, a téves
és a helytelen „dolog”. Ahogy az „ilyen az élet”, úgy a „tévedni emberi dolog” is
minden emberre vagy az emberre, minden tettre és életre, élethelyzetre érvényes:
Isten minden az ember által felismert és beismert, megbánt vétket megbocsát
(és egyedül Isten lehet az, aki, legalábbis a keresztény hagyomány szerint, meg-
bocsát), az ember minden tette vagy magatartása megbocsátható, mert – s ez az
ok-okozati, ismeretelméleti összefüggés már nem feltétlenül folytonos az előző
hagyománnyal –,50 a tévedés az ember lényegéhez tartozik („emberi dolog”),
49 Hogy az utolsó igennek ez a hatása milyen „nem intencionális” vagy „jelentéstani” tényezők
együttállásának köszönhető, szinte lehetetlen pontosan meghatározni. Ezeknek a megvonó-
dásához és megragadhatatlanságához lásd Lőrincz Csongor elemzését: Lőrincz, Nyelvigaz-
ságosság, 62–63. Vagy ahogy Lőrincz másik idézett tanulmányában megmutatja, a beszédak-
tusok tulajdonképpeni tárgya, címzettje és ezek körülményei, például Esti sajnálatának az
oka, meghatározatlanok maradnak: „nem lehet bizonyossággal megadni, hogy Esti a kalauzt
állítólagos szomorúsága miatt sajnálja vagy pedig a bizalmával való visszaélése (áldozattá –
áldozati állattá? – tétele) miatt”. Lőrincz, Nyelvi próbatételek, 276.
50 Már maga a szállóige is a tévedés/vétek felfogásának a különböző hagyományait idézi, amen�-
nyiben az Istentől való bűnös elfordulás és a hozzá való odafordulás vagy ráhallgatás nem-in-
tellektuális, nem ismereten vagy felismerésen alapuló „képességét” az újkori szubjektum ki-
alakulásával a lelkiismeret instanciája váltja fel. A szó vagy ige meghallásának a feltétele ekkor
mert az ember elvileg képes arra, hogy felismerje saját tévedését, hogy különb-
séget tudjon tenni helyes és helytelen, az elfogadható és az elutasítandó, az igen
és a nem között. Esti ítéletének ez a hiányos, féloldalas alapja is morál és episz-
temológia határára, illetve kontaminációjára hívhatja fel a figyelmet: vagy Esti
helyezi magát kimondatlanul isteni szerepkörbe, vagy az „emberi” az, amely az
„isteni” helyébe lép. Végső soron azonban eldönthetetlen, hogy ebben a képvi-
seleti struktúrában egy szakralizáló, vagy épp ellenkezőleg, profanizáló moz-
gásról van-e szó. De akárhonnan is nézzük, a bűnbánás vagy vallomás minden
gyakorlata felől helytelen és tetszőleges, önkényes az a hely, illetve hallgatói vagy
gyóntatói, általános, minden esetben alkalmazható szerep, amelybe Esti ezúttal
nem önként, hanem egy véletlen folytán és kényszerűen kerül bele.
Bár a „tévedni”-t az idézetben nem episztemológiai, hanem morális értelem-
ben kell érteni (a téves ismeret önmagában nem bűn, nem kell megbocsátani,
ahogy Esti „Igen. ”-je sem puszta ténymegállapítás), a kettő mégsem határolható
el egymástól, sőt, mindkét félre szükség van ahhoz, hogy a színjáték vagy a szó ki-
fejtse a hatását. Ha ragaszkodunk az Esti által megfogalmazott ítélet betű szerinti
szövegéhez (a megbocsátás feltétele a „nem szép” „tett” mint tévedés felismeré-
se), akkor ez egy olyan elő-íráshoz vezethet el, amelyben a hatásmechanizmus
alapja ugyancsak tévedés és vétek, illetve episztemológia és morál feszültsége,
törése vagy szakadása. Arisztotelész Poétikája ilyen értelemben akár Esti „kalau-
za” is lehetne, hiszen ez az írás az utánzó, megtévesztő művészetek hatásosságára,
sikerére vonatkozó előírásként, útmutatásként is olvasható, melynek általános el-
veit akarva vagy akaratlanul Esti színjátékának is követnie kell. Arisztotelész jól
ismert és sokat vitatott51 meghatározása szerint a tragédia mint „a tettek és az élet
utánzása”52 „a szereplők cselekedeteivel – nem pedig elbeszélés útján –, a részvét
és félelem felkeltése által éri el az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadu-
lást”.53 A „szánalomból és félelemből származó gyönyörűséget” a költőnek „után-
zás által” „kell felidéznie”,54 azaz nemcsak a kiváltott hatás, hanem ennek az esz-
már nem a hit, hanem a – tévedés felismeréséből származó – ismeret, az autonóm, önmaga
tudatában lévő, szabad akaratú ember képessége, aki az erkölcsi törvényt önmagából, illetve
maga számára tételezi. A bűn felfogásának a történeti változásaihoz lásd pl.: Maria-Sibylla
Lotter, Verantwortung und Schuld = Handbuch Verantwortung, szerk. Ludger Heidbrink
et al., Springer, Wiesbaden, 2017, 251–264.
51 A katarzis-elmélet értelmezéséhez és ennek történetéhez lásd: Jonathan Lear, Katharszisz,
ford. Bolonyai Gábor, Helikon 2002/1–2., 135–164.

52 Arisztotelész, Poétika, ford. Sarkady János, Helikon, Budapest, 1974, 16–17, 1450a.
53 Uo., 15, 1449b–1450a.
54 Uo., 31, 1453b.
köze, a mimézis is, sőt végső soron az előadás minden összetevője az azonosulás
és a távolságtartás, az igenlés és a tagadás összjátékából és feszültségéből ered.
A néző csak közvetve éli át a történteket és az említett lelkiállapotokat, mégsem
tud tőlük távolságot tartani, hiszen egyszerre kell feloldódnia az utánzásban és
mint utánzást felismernie, egyszerre kell hinnie benne és tudnia róla, elfelejtenie
és észben tartania, hogy csak látszatról vagy játékról van szó (akár innen néz-
ve is értelmezhető lehet a fejezet alcíme, mely szerint Esti „a bábeli nyelvzavar
édes rémületét élvezi”). A színlelt cselekmény a nézőben akkor kelt félelmet, ha
a szerencsétlenség bárkivel és bármikor megtörténhet anélkül, hogy tehetnénk
ellene, vagyis ha azért igyekszünk tőle távolságot venni, mert azt látjuk, hogy
lehetetlen elkerülni. Az ideális hős se nem kiváló, se nem hitvány ember, azaz a
nézőhöz hasonló, tragédiája pedig abban áll, hogy „valamilyen, éppen a nagy te-
kintélyben és boldogságban élők közt előforduló hiba következtében”, „valamely
súlyos tévedés miatt”55 jut szerencséből szerencsétlenségbe. A hős a tettet tehát
nem gonoszságból, hitvány jelleméből fakadóan (nem bűn- vagy gaztettként),
hanem – elkerülhetetlen, mert például felismerhetetlen vagy csak utólag felis-
merhető – tévedésből kell, hogy elkövesse, egy olyan helyzetben, amelyben nincs
más választása, vagy nem tudja, hogy van más választása, nem tud másként cse-
lekedni (ennek egyik példája Arisztotelésznél ismeretesen az apját tudtán kívül
meggyilkoló és az anyjával házasságot kötő Ödipusz király története). Bár ebben
az esetben sem lehet a tévedés ismeretelméleti és morális értelme között különb-
séget tenni, mégis vagy éppen ezért ez a feszültség a hatás forrása. A tévedés
egy balszerencse folytán válik vétekké, anélkül, hogy a hős bűnös lenne, a hős
nem bűnös, mégis bűnhődnie kell.56 Egy ilyen tettet pedig lehetetlen helyesen
megítélni, egy ilyen sors látványa azért kelt szánalmat, azért szívszaggató, mert
feloldhatatlan feszültségbe állítja az ész és a szív érveit.57
55 Uo., 29, 1453a–1453b.

56 Ezt a feszültséget hidalja át vagy artikulálja például a „szubjektív” és az „objektív” bűn meg-
különböztetése. Vö. Lotter, Verantwortung, 255.
57 Ez a feszültség nemcsak az esztétikai műalkotás vagy előadás megszólító erejének, hanem
a morálfilozófia dilemmáinak is az egyik forrása. Ilyenek azok az esetek, melyekben nem

magát a tettest, sokkal inkább a véletlen vagy a (jó/rossz) szerencse művét kell megítélni,
amelyekben bár egy ilyen, a szándékosságot és akaratot aláásó vagy megelőző mozzanat is
közrejátszik, vagy éppen ez az, ami a tettet és a következményeket kiváltja, ami miatt lehe-
tetlen, mégis elkerülhetetlen ítélkezni. Morális ítélet és szerencse viszonyához lásd: Bernard
Williams, Moral Luck, Cambridge UP, Cambridge, 2012, 20–39. Eszerint a szerencse vagy
vak véletlen okozati, úgyszólván „cselekvői” szerepéről való tudás sem képes eloldani azt az
eredendőbb köteléket (például a felelősség érzését a tettesben egy általa, de önhibáján kívül
Esti története ugyanakkor ennek több szempontból is a fordítottja, a tragé-

dia jóra fordulása, egy szerencsétlen sors szerencsébe fordulása vagy fordítása.
Esti tette eredeti szándékát (az öncélú megtévesztést) tekintve „nem szép”, mert
csak szép, ami egyszerre adhat okot az elítélésére és a felmentésére, és ugyan-
így afelől sem lehetünk bizonyosak, hogy Esti felismeri-e, illetve beismeri-e tet-
te „nem szép” voltát, tévedését. Ennél is fontosabb azonban, hogy a történet
Esti általi elbeszélése egy olyan tett (illetve idézet), amely valamilyen tévedés
fel-nem-ismerésének, a megtévesztés és a tévedésben maradás örökre titokban
maradásának az elképzelhetetlen lehetőségét veti fel, s ennyiben szét is feszíti a
tragédia és egyáltalán az előadás és a fikcionális elbeszélés kereteit, illetve mé-
lyebb értelemben is befejezetlenül hagyja a történetet: elképzelhető-e egy olyan
eset (vagy nem minden élethelyzetben az történik-e), hogy a tévedés már meg-
történt, a következmények viszont még nem mutatkoztak meg vagy soha nem
is mutatkoznak meg? A tévedés „emberi dolga”, akár olyan módon, hogy téve-
désben „vagyunk hagyva”, nemcsak hogy bárkivel megtörténhet, de talán már
meg is történt anélkül, hogy tudnánk róla. Ez újra a kalauz és Esti hozzáállása
közötti döntő különbségre, valamint tudás és hit, illetve episztemológia és morál
különbségére, ugyanakkor az elhatárolhatatlanságukra hívhatja fel a figyelmet:
bár mindkettejük horizontját valamilyen nem-tudás képezi, míg Esti (és az ol-
vasó) számára ennek a nem-tudásnak, az ismeret és a tudás lehetetlenségének
van valami jele vagy nyoma (a kalauz elbeszélése és az ezt elbeszélő elbeszé-
lés, melyeknek a jelei egyre osztódnak, kettőződnek és megvonódnak), addig
a kalauz nézőpontját, legalábbis az elbeszélés, illetve a történtek felől tekintve,
egy nem-tudás nem-tudása alkotja, egy olyan tévedés, amelynek nincs nyoma.
A kalauz az Esti által adott, Esti számára idegen szót sajátként fogadja, és en�-
nyiben nem is Esti, hanem a kalauz az igazi, „őszinte”, „érdektelen” „nyelvi
soviniszta”, akinek még lehetősége sincs arra, hogy nemet mondjon az igenre.
Az idegenség és az ismerősség érzékelését és az értelem történését minden
szempontból egy formalizálhatatlan, szövegen túli, helytelen vagy hely nélküli
feltételezés határozza meg.58 Míg tehát a kalauz tette vagy – hiszen talán ő is csak
okozott baleset után), mely kötelék létrejöttének vagy megszakításának viszont, ahogy Esti és
a kalauz esete is mutatja, nem feltétlenül van (érzeti, tudati vagy hangulati) jele.
58 Egy ehhez hasonló, illetve valamilyen az elbeszélést „szervező”, önmagával viszont sohasem
azonos, önmagától is folytonosan elkülönböződő titoknak, a titok (sehol sem található és

lépten-nyomon felbukkanó) fikciójának a mozgását az Édes Anna – ahogy Bónus Tibor
monográfiája megmutatta – nagy összetettséggel viszi színre, mely mozgásnak az olvasó is
része, vagy úgyszólván társszerzője. Vö. pl.: „Titkos és nyilvános, tudott és nem-tudott a leg-
egy ilyennek a tanúja – élménye úgy marad örökre titok, hogy csak azt tudjuk,
hogy történt valami, addig a kalauz számára annak a történésnek, ami számunk-
ra és Esti számára történés, nem marad nyoma. Esti története vagy titka, melyet
csak hallgatóinak tár fel, a kalauz szemszögéből észrevehetetlenül természetes
történés vagy magatartás, ahogy valójában a kalauz „titka” sem titok: hogy mi-
ről beszél valójában, Esti és az olvasó számára örök titok marad, miközben a
kalauz szándéka szerint nem titkol el semmit, hanem éppen ellenkezőleg, ter-
mészetesen, szívből beszél, és mindent fenntartás nélkül fogad. Esti viselkedé-
se mesterségesen természetes, a kalauzé viszont természetesen természetes, a
kettő különbségéről és az észrevétlen természetességről ugyanakkor mégis csak
Esti beszéde ad hírt. A nyom nélküli történés lehetősége ezért nem törli el azt a
nyomot,59 az elbeszélést, amely ennek a lehetőségnek a felvetését lehetővé teszi,
ugyanakkor mégis az előbbi, a nyelvhez való hozzáállás észrevétlen természetes-
sége, a nyelv (ön)igenlő szeretete az, ami Esti hibátlan előadását lehetővé teszi.
bensőségesebb helyén, a kriptikus (leg)saját(abb) terében is elzáródó kriptákat, titkokat rejt,

és az inklúzió és exklúzió e játékából, hol döntő jelentősége van, ki miről tud és nem tud, ki
mit lát és hall, ki miről mit hisz tudni, és ki (mit) tud és hisz arról, hogy a másik mit tud és mit
hisz, s hol tudás és hit is elkülöníthetetlenné válnak, tehát ebből a játékból (az) az olvasó sem
vonhatja ki magát, ki hajlamos lehet úgy tudni, azt hinni, átlátja s kívül áll a perspektívák tük-
rös és kriptikus effektusain, az ezek létrehívta fényárnyékokon; láttuk, korántsem ez a helyzet:
az olvasó megismerő és azonosuló munkáját is hiányok, sötét és vakfoltok, titkok határozzák
meg, a ki- és bezáródás ellentmondásos, nehezen uralható mozgása.” Bónus Tibor, A másik
titok. Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Kortárs, Budapest, 2017, 218.
59 Ahogy Derrida a hamis pénz adományozásáról írja: „Esemény kell ahhoz – amit az elbeszé-
lés elmesél, és ami maga az elbeszélés –, hogy legyen ajándék, és ajándék vagy az ajándék
fenoménja kell ahhoz, hogy legyen elbeszélés és történet. Ennek az eseménynek és az ese-
ményt adó feltételnek valamiképpen nem szabad előreláthatónak lennie. Az ajándékozásnak
is, mint az eseménynek és mint eseménynek tervezhetetlennek kell maradnia, de nem szabad
megvonnia magát.” Derrida, Az idő adománya. A hamis pénz, ford. Kicsák Lóránt, Gond–
Palatinus, Budapest, 2003, 179.
Lőrincz Csongor
Nyelvigazságosság avagy az udvariasság poétikája

(Kosztolányi – Márai – Esterházy)
Kosztolányi Esti Kornél-korpusza ismeretesen szerzőjének azon műve, szöveg-

együttese, amelyben a modernségre jellemző értékválság, értékrelativizmus,
sőt nihilizmus mint szemléleti háttér jelentkezik és kap választ különböző –
nyelvi, esztétikai, etikai, antropológiai – képletek mentén. Az Esti Kornélban
ugyanakkor nem választhatók el a játék és az experimentalitás mozzanatai az
etikai kihívástól, bármennyire ellentétesnek látszhatnak is ezek egymással első
látásra. A játék és a kísérletszerűség ugyanis a fenti értelemben vett értékvi-
szonylagosság mint ellentétek leépülésének komolyan vétele, az ezáltal meg-
nyilvánult köztes, ambivalens, ugyanakkor történésjellegű szituáltság kihordá-
sának struktúramozzanatai (nyelvi, temporális, szubjektumértelmezésbeli,1
esztétikai, etikai síkon), nem pedig azon meghaladhatatlan szituáltság vala-
milyen (morális, politikai, ideológiai) transzcendálásának, teleologizálásának,
ezáltal a rajta való szándékolt túllépésnek (inkább: ama helyzet uralásának) az
eszközei. A nihilizmusra adott válasz nem tekinthet el a metafizikai instanciák
elvesztének mint válságnak a kihordásától. A játék és a kísérletszerűség tehát
az etikai kérdésekkel kapcsolatba lépés tematikus-szcenografikus mozzanata,
ugyanakkor eme kapcsolódás mint mély kölcsönviszony médiuma is (amen�-
nyiben az etikai szituáltság éppenséggel nem determinált, megadható konven-
ciók által autorizált tényállást jelent).
1 Ehhez vö. pl. Lengyel András, Genézis és kompozíció viszonya az Esti Kornél-ban. Kosztolá-
nyi kísérlete az én-integritás bomlásának kompenzálására = Uő., Játék és valóság közt. Koszto-
lányi-tanulmányok, Tiszatáj, Szeged, 2000, 212–238. Kosztolányi Nietzsche-olvasmányaihoz
lásd Uo., 54–99.
348 ■ Lőrincz Csongor
A „talán” mint az udvariasság nyelve
A „talán” tapasztalata Kosztolányinál benne-létet, szituáltságot, egyfajta kivé-

teles állapotot jelent, amelyet ki kell állni, el kell viselni vagy ki kell hordani,
kevésbé uralni azt vagy túllépni rajta pl. egy történetfilozófiai, üdvtörténeti,
ideologikus módon rögzített cél felé. Vagyis a „talán” Esti Kornél távlatából
nem a „politikai romantika” okkazionalizmusának szubjektuma számára meg-
mutatkozó tetszőleges-kontingens indíttatási struktúrát jelent,2 hanem egzisz-
tenciális jelentőségű kihívást nyelvi, etikai, irodalmi síkon egyaránt. Jellemző,
hogy a bolgár kalauz története Esti színészkedésének, morálisan vitatható ön-
megjátszásának következtében jön létre a narratív szinten (és talán az elbeszé-
lő diskurzus síkján is a tanúskodás értelmében), hogy aztán nagyon is etikai
(„Arcán szívbéli megbánás tükröződött”) és egzisztenciális, sőt antropológi-
ai (a végesség többszörös megidézése a búcsújelenetben) nyomatékkal bíró
zárlatba torkolljon. A kleptomán (vagy tolvaj?) fordító fiktív mesterkedései a
zárlatban az elbeszélő Esti „erkölcsi felháborodását” vonják magukra (ugyan-
akkor nagyon is ambivalens, akár ironikus éllel megfogalmazva). Ezek a vi-
szonylatok mindvégig a „talán” móduszában maradnak (mennyire ment végbe
megértés Esti és a bolgár kalauz között?, van-e jelentősége Gallus nem-iden-
tikus fordításának és ha igen, miben állhat az?), amelyek egyébként erős al-
legorikus-parabolikus jelentésnyomatékkal rendelkeznek a szöveg olvasására
nézve is, metahermeneutikai érvénnyel felruházva (az olvasás mint fordítás
kérdéskörét illetően).
Mi sem jelzi jobban a „talán” meghaladhatatlan szituáltságának elkötelező,
sőt elszenvedtető hatókörét, hogy ezek a történetek mind interszubjektív jelen-
tésességgel látják el a bennük jeleneteződő dilemmatikus helyzeteket, a bolgár
kalauz, Elinger vagy a sorsüldözött özvegyasszony esetében egyaránt, ha külön-
böző módokon is. Esti személyközi viszonyoknak is kiszolgáltatódik bizonyos
nyelvi értékítéletek és konvenciók felfüggesztésének nyomán (vö. ezzel pl. a ki-
lencedik fejezet nyelvkritikai megjegyzéseit), a világképi érvényű értékrelativiz-
mus tapasztalata nem pusztán afféle „transzcendentális hajléktalanság”-ként, de
az interszubjektivitás (nyelv)antropológiai mibenlétét és szociális gyakorlatait
mélyen befolyásoló hatásösszefüggésként és történési közegként jelenik meg
(nem utolsósorban a Számadás ciklusban is). Nem véletlen, hogy az Esti Kornél
2 Vö. ezzel Carl Schmitt, Politische Romantik, Duncker&Humblot, Berlin, 1921.

Nyelvigazságosság avagy az udvariasság poétikája ■ 349
egyik legfontosabb és bizonyosan leginkább explicit jellegű önértelmező pas�-

szusa az „udvariasság”-ot tematizálja és nevezi ki Esti Kornél „erkölcsi fölfogá-
sá”-nak (a harmadik fejezetben). Az udvariasság ilyen tematizálása korántsem
egyedi jelenség, a korszakban számos példája felbukkan: a liberalizmus, a polgá-
ri kultúra válsága éppen az interszubjektív illemformák, modor és magatartás-
módok diszpozicionális előfeltételezhetőségének és konvencionális érvényének
elbizonytalanodásában is jelentkezett.
Esti Kornél udvariassághoz fűződő viszonyának elbeszélő általi bemutatása
a mű nyelv- és individuumszemléleti, de időértelmezést is érintő rétegeit kap-
csolja össze és reflektálhatja elvi szinten, kardinális jelentőséggel bírva sziszte-
matikus irodalomtörténeti összefüggésekben is:
Mindig iszonyodott attól, hogy egy emberhez – aki csak olyan, mint ő, szóval
gyarló, boldogságra vágyó, s végül minden körülmények között nyomorultul
elpusztuló – durva legyen, kíméletlen s tapintatlan, hogy megalázza őt ön-
maga előtt, hogy csak egy célzással, egy gondolattal is megbántsa, és sokszor
– legalább ezt képzelte – inkább meghalt volna, semhogy azt a hitet keltse,
hogy valaki fölösleges ezen a világon, s az illető, amíg elkotródik mellőle,
pirultan mondogassa, „úgy látszik, terhére voltam… úgy látszik, un… úgy
látszik, lenéz…”
Ez az erkölcsi fölfogása, melyet Esti Kornél később részletesebben is ki-
fejtett egyéb műveiben, már ekkor csírázott gyermeklelkében. Tudta, hogy
keveset segíthetünk egymáson, hogy boldogulásunk érdekében kénytelenek
vagyunk ártani másoknak, néha halálosan is, hogy a nagy dolgokban majd-
nem mindig elkerülhetetlen a könyörtelenség, de épp ezért azt a meggyő-
ződést vallotta, hogy emberiességünk, apostolkodásunk – becsületesen és
őszintén – egyedül csak a kis dolgokban nyilatkozhat meg, s a figyelem, az
elnézésen és megbocsátáson alapuló kölcsönös kímélet, a tapintat a legtöbb,
a legnagyobb dolog ezen a földön.
Végül ezen a gondolatsoron haladva arra a sivárnak, sőt egyenesen pogány-
nak tetsző következtetésre lyukadt ki, hogy mivel igazán jók úgyse lehetünk,
legalább udvariasak legyünk. Ez az udvariassága pedig nem udvariaskodás
volt, nem bók, nem üres fecsegés. Sokszor csak abban állott, hogy kellő pilla-
natban, észrevétlenül elhelyezzen egy közönyösnek látszó szót, melyet valaki
kétségbeesetten várt tőle, mint életének igazolását. Ezt a legkülönb erénynek
tartotta. Mindenesetre különbnek, mint az úgynevezett jóságot. A jóság foly-
ton prédikál, meg akarja váltani az emberiséget, keneteskedik, máról holnapra
csodát akar művelni, a tartalmával hivalkodik, a lényeget akarja bolygatni, de
bizony legtöbbször csak kongó, tartalmatlan és merőben formai. Viszont ha
az udvariasság merőben formainak rémlik is, belül, a mivoltában maga a tar-

talom, maga a lényeg. A jó szó, melyet még nem valósítottak meg, minden
szűz lehetőséget magába zár, és több, mint a jó tett, melynek kimenetele kétes,
hatása vitás. Általában a jó szó mindig több, mint a tett.3
E diszkurzív passzusok implikációi sokrétűek, minden ellenkező benyomás

dacára nem könnyű őket értelmezni, noha valamiképp már intuitív szinten,
az előzetes megértés síkján sem lehet eltagadni tőlük bizonyos evidenciajelle-
get (pontosan ezért áll fenn a veszély, hogy az értelmezés mégis eltéveszti ezt a
hermeneutikai előzetességet). Antropológiai nézőpont, nyelvi-performatív ese-
ményszerűség, ennek etikai, sőt politikai implikátumai jelennek meg itt egyet-
len összefüggésrendszerben. A szövegrészlet logikája szerinti kiindulópont az
ember mint antropológiai lény eredendően „gonosz”, erőszakot szükségszerűen
igénybe vevő, erőszaktól nem mentes létezési módja a társiasságra, a szociális
dimenzióra nézvést. Ez az a premissza vagy belátás, amelyre az „udvariasság”
attitűdje válaszol alapvető szociálantropológiai értelemben, amellett, hogy az
individuum itt alapvetően az egymással lét perszonális dimenziójának viselke-
dési struktúrájában jelentkezik.4 Az ember kíméletlenségre, könyörtelenségre,
kegyetlenségre hajlik, antropológiai létmódja eleve erre kondicionálja5 – in-
3 Kosztolányi Dezső, Esti Kornél, Kalligram, Pozsony, 2011, 59–60.

4 „A »egymássallét világa« [Mitwelt] tehát sosem tisztán önmaga számára jelentkezik, hanem
mindig struktúraösszefüggésen belül, melynek formális tagolása az önmaga – másokkal –
világban-való-lét. Az »önmaga« azonban ebben a szerkezeti képletben nem kimondott »én
magam«-ot jelent, hanem a valamivel szembeni magatartás [sich-verhaltens-zu…] kimon-
datlan szubjektumát. A miért és kivel való viselkedésben vagyok én magam egzisztens.” „Az
embertársak [Mitmenschen] nem úgy jelentkeznek, mint önmagukért való »individuumok«,
hanem mint »personae«, akik »szereppel« bírnak, azaz egymással létük világán belül és an-
nak számára, amelyből aztán önmagukat perszonálisként határozzák meg.” Ebből következik
továbbá: „Így pl. az individuum morális minőségei nem is annyira benne magában mint
egyedi lényben alapozódnak meg, hanem abban, hogy ez az egyedi lény lényegszerűen má-
sokkal szemben viselkedik. »Egoisztikus« vagy »jóravaló« valaki faktikus értelemben csak
azért lehet, mert vele együtt mások is ott vannak, akikkel szemben önző vagy jóravaló lehet.
Az egoizmus, akár a jóság, nem valamely individuális szubsztancia önmaga számára fennálló
belső tulajdonsága, hanem csak emberi »élet-megnyilatkozás«-ként az, ami.” Karl Löwith,
Das Individuum in der Rolle des Mitmenschen, Drei Masken, München, 1928, 48, 51–52. Vö.
Helmut Lethen, Verhaltenslehren der Kälte. Lebensversuche zwischen den Kriegen, Suhr-
kamp, Frankfurt am Main, 1994, 61.
5 Az idézett bekezdések előtti passzus éppen ezt teszi világossá: „Pusztán ezzel mégse magya-
rázható magatartása […] Sok kegyetlenség lakozott benne, sok vérengző, gonosz ösztön […]
Kellő esetben bizonyára gyilkolni is tudott volna, mint minden ember.”
nen vagy túl jón és gonoszon.6 Feltűnő, hogy a fejtegetés hangneme, modali-
tása nem kárhoztatja, nem ítéli el ezt az alapvető emberi minőséget, annál is
inkább, mert ez a minőség nem feltétlenül ab ovo létező tulajdonságként jelenik
meg a szövegben, hanem relacionális mozzanatként: „Kellő esetben bizonyára
gyilkolni is tudott volna, mint minden ember”; „boldogulásunk érdekében kény-
telenek vagyunk ártani másoknak…”; „…a nagy dolgokban majdnem mindig
elkerülhetetlen a könyörtelenség…” Vagyis az „ember” nem annyira inherens
tulajdonságként vagy ösztönként birtokolja a könyörtelenséget, kíméletlenséget,
egyszóval a gonoszsági diszpozíciót (mint ahogy a feltételezett „jóságot” sem),7
hanem ez egyfajta kiszolgáltatottság függvényében aktiválódik (a „boldogulá-
sunk érdekének”, továbbá „a nagy dolgoknak” való kitettség értelmében). Ezért
nem szól elítélően a passzus az „emberről”, mert nem tartván eredendően jónak
(de pusztán gonosznak sem), nem érdekelt abban, hogy kárhoztassa az embert
az önnön – állítólag – „jó” természetének való nem-megfelelés, e megfelelés el-
mulasztása, valamiféle kompromittálódás miatt – transzcendens, történelemfi-
lozófiai, morális vagy ideológiai nézőpontból. Ugyanakkor nem is igazolja vagy
mentegeti a mondott minőséget, nem tünteti fel eszközként „magasabb” célok
érdekében (és nobilitálja ezzel az embert), hanem inkább egyfajta járulékos, ter-
vezhetetlen, ugyanakkor elkerülhetetlen effektusként tekint rá.
Az „udvariasság” magatartása és nyelve tehát nem egyszerűen antagonisz-
tikus értelemben válaszol az ember erőszakra való hangolhatóságára, amen�-
nyiben itt nem pusztán inherens tulajdonságról van szó, amelyet csak aktiválni,
realizálni kellene. A szóban forgó erőszak ugyanis legalább annyira bizonyos
körülmények kényszerítő hatása folytán előálló vagy aktiválódó erőszak, nem
pusztán valamilyen eszköz, ami fölött az emberi szubjektum rendelkezne. Így az
„udvariasság” nem ellenfogalom azzal a látens erőszakkal szemben, nem ellene
szegül annak, inkább egyfajta tehetetlenségre, az erőszak elkerülhetetlenségére
adott válaszként értelmezhető. Ennyiben talán nem is pusztán kompenzációs
logika vezérli, az ember absztrakt meghatározatlanságára reagáló „etikett”-ként
6 A korszak hasonló antropológiai gondolatalakzatához pl. Carl Schmittnél (az emberrel

„veleszületett jóság” anarchisztikus gondolatával szemben) vö. Lethen, I. m., 73. Vö. Carl
Schmitt, A politikai fogalma, ford. Cs. Kiss Lajos, Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, Buda-
pest, 2002.
7 A szöveg nem azt mondja, hogy „mivel jók úgyse lehetünk”, hanem azt, hogy „mivel igazán
jók úgyse lehetünk”. Jellemző, hogy Christina Viragh német fordítása eltünteti az „igazán”
határozót (Ein Held seiner Zeit. Die Bekenntnisse des Kornél Esti, Rowohlt, Reinbek bei Ham-
burg, 2005, 53).
(mintegy a Plessner-féle Grenzen der Gemeinschaft értelmében).8 Ugyanis az

erőszak, a kíméletlenség, a könyörtelenség (és szinonimáik a szöveg által sorjáz-
va) Carl Schmitt-tel szólva mint „reális lehetőség” vannak jelen, nem feltétlenül
csak a stratégiai, operatív cselekvés szintjén, de kontingens megnyilatkozások
síkján is („…hogy megalázza őt önmaga előtt, hogy csak egy célzással, csak egy
gondolattal is megbántsa…”). Sőt, a kíméletlenség hátterét képezi az udvarias-
ságnak – a figyelem magatartásának mentén,9 ennyiben a „közönyös” hangne-
mi, modális indexe egyfajta ellenhatás a túlzott figyelem distanciát, sőt a másik
méltóságát feloldó hatásával szemben avagy megelőzése annak.
Ez az udvariasság ugyanakkor hangsúlyozottan „a kis dolgok”-ra irányul, az
általa reprezentált vagy színre vitt „emberiesség” „egyedül csak a kis dolgokban
nyilatkozhat meg”. Vagyis egyfajta nem szuverén összefüggésben juthat érvényre,
nem a stratégiai vagy akár reprezentatív cselekvés koordinátarendszerében mo-
zog, hanem a mindennapiság dimenziójában (és az ezzel korreláló nyelvhaszná-
latokban). Elképzelhető, hogy az „udvariasság” ennyiben nem is feltétlenül egy
8 Vö. Helmuth Plessner, Grenzen der Gemeinschaft. Eine Kritik des sozialen Radikalismus
(1924) = Uő., Macht und menschliche Natur. Gesammelte Schriften, V., Suhrkamp, Frankfurt
am Main, 1981, 7–133.
9 Horkay Hörcher Ferenc érzékeny észrevételei szerint: „Esti Kornél ízlésére vall, s az ízlés
szemszögünkből s a novella értékvilágában is központi jelentőségű, hogy tudja: a túlságosan is
pontos figyelem kegyetlenné is válhat. »Jól nevelt« önismeretére jellemző, hogy tisztában van
vele: »sok kegyetlenség lakozott benne, sok vérengző, gonosz ösztön«. Az elbeszélésben ennek
a kegyetlenségnek is funkciót szán a szerző. Ez jellemzi rögtön saját módszerét is, azokban a
fontos pillanatokban, amikor kíméletlen őszinteséggel ábrázolja a csúfot, az elesettet: Esti ott-
honát gondolkodás nélkül »ragadósan-szemetes galambdúc«-nak nevezi, s az undorral küzd-
ve mutatja meg nekünk a beteg kislány »vérszegény ínyét«, »ritkásan álló, romlott fogacskáit,
melyek benn a szájában feketésen csillámlottak« […] A tágabb összefüggést tekintve megálla-
píthatjuk: a kegyetlenség képezi azt a hátteret, amely előtt, mint sötét paraván előtt, az udva-
riasság erkölcsfilozófiájának alapelemei megmutatkozhatnak…” Horkay-Hörcher Ferenc,
Az udvariasság filozófiája, Új Forrás 1996/1., 59. Vö. még Bengi László megjegyzéseivel, ame-
lyek az irónia nem kizárható jelenlétét mérlegelik a főhős viselkedése és „erkölcsi felfogása”
között: Bengi László, Saját jelek és idegen szavak. Esti Kornél úti kalandjairól = Uő., Elbeszélt
halál. Kosztolányi-tanulmányok, Ráció, Budapest, 2012, 51–52. A jelen dolgozatban tárgyalt
értékátmenetek, a „talán” nyelvének fenotipikus effektusai azonban nem pusztán a viszonyla-
gosság általános szemléleti megállapítását hivatottak alátámasztani (ismerős ez az értelmezői
lépés Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-elemzéseiből), hanem a nyelvi esemény (leginkább
a nyelvigazságosság) létfeltételeként nyernek értelmezést. Abból kiindulva, hogy ez az ese-
mény egyfajta elszenvedést is jelent a szubjektum számára, alakítja már eleve annak szubjek-
tivációját (ugyanakkor nem függetlenül az ő valamilyen nyelvi tevékenységétől) – ezért nem
képes kívül kerülni azon és pusztán átfogó relativitás esetének tartani azt (ez mint defenzív
attitűd ugyanis belül maradhat azon a nihilizmuson, amin Kosztolányi éppen hogy túllép).
„külső” eshetőséget (a szándékos, meggondolt, célorientált cselekvést vagy annak

óhatatlanul erőszakos kísérőjelenségeit) igyekszik kivédekezni, hanem a nyelvi
cselekvés „belső”, innenső oldalának – egy „célzásnak”, akár önkéntelen elszólás-
nak és hasonlóknak – tervezhetetlen perlokutív effektusaival szemben igyekszik
valamiféle ingervédelmet nyújtani. A mégoly udvariasnak megtervezett maga-
tartás és nyelvhasználat sem mentes(ít) a nyelv véletlenszerű (vagy nem is annyi-
ra véletlenszerű, amennyiben éppen a megtervezettség szubverzióját aktivizáló)
elszólásaitól, ahogy ezt a szövegben a „lenéz” és „elnéz” igék veszélyes fonemikus
közelsége jelezheti. Éppen ellenkezőleg, gyakran éppen az udvariasság begyako-
rolt kliséi működnek fegyverként, sértő szándékú és célzatú beszédaktusokként,
ahogy arra Kosztolányi Udvariasság című esszéje emlékeztet.10
Az „udvariasság” azonban nemcsak nem antagonisztikus logikát követ, de
a neki kompenzáló-szublimáló szerepkört tulajdonító meghatározás sem me-
rítheti ki, amennyiben aktív-reszponzív beszédmagatartásként megy végbe, a
„tapintat” nem egyszerűen defenzív attitűdöt jelent, hanem „az elnézésen és
megbocsátáson alap”-szik. Esti „udvariassága” ugyanis „nem udvariaskodás
volt” (az efféle úgymond „apostolkodás”-hoz képest hangsúlyozottan „po-
gány”, azaz nem-konvencionális mintát jelent, „a lelkiismeret kultúrája” helyett
„a szégyen kultúrája” mentén tájékozódva),11 azaz nem tervezett, stratégiailag
gyakorolt attitűd, de nem is defenzív magatartás. Nem egy permanens, min-
den helyzetben és pillanatban kézhezálló, idézhető szokás vagy modor (ilyen
értelemben konvenció), hanem szigorúan véve csak bizonyos, nem tervezhető
esetekben, „a kellő pillanatban” manifesztálódó, eme pillanat által létrehívott
(kevésbé idézett vagy ismételt) viselkedésmód. A másikat annak szinguláris
sorsában, nem előzetes általánosítás alapján megértő, ugyanakkor mégsem izo-
10 „Az életküzdelem sohase szűnik meg. Akkor is áll, amikor mosolyogva köszöngetünk egy-
másnak, s ide-oda dobáljuk bókjainkat. Az udvariasság is csak egyik fegyvere.” Udvariasság
(1933) = Kosztolányi, Nyelv és lélek, Osiris, Budapest, 1999, 161. De már a fiatal Koszto-
lányi kitért az udvariasság (budapesti) ambivalenciájára, keresve az udvariasság autentikus
(jellemzően pillanatnyi) megnyilvánulásait, lásd Jó emberek (1908) = Kosztolányi, Álom és
ólom, Szépirodalmi, Budapest, 1969, 321–324.
11 Ehhez a váltáshoz a lelkiismerettől a szégyen kultúrájához a vonatkozó korszakban vö.
Lethen, Verhaltenslehren der Kälte, 26–35. Jellemző, hogy lelkiismeretének gúnyos ekhója
nem annyira „valamit” közöl Esti számára, mint inkább megszégyenítő hatással jár az önma-
gához fűződő viszonyában (az özvegyasszony-fejezetben): „Ahány betű, annyi falat kenyér –
»kalács«, süvöltött benne valami, »kalács, kalács, te gazfickó«.” (Kosztolányi, Esti Kornél,
58.) Persze a „kenyér” helyettesítése a „kalács”-csal ugyancsak híres történelmi idézet, és rá-
adásul ott is a rászorultság összefüggésében fordul elő.
láló, ekképp szolidaritást gyakorló viszonyulásmód (a Számadás sorával szólva:

„szemedben éles fény legyen a részvét”).
Esti Kornél szóban forgó „erénye” ennyiben felfogható talán az antik szü-
neszisz („megértés”, „értelmesség”) vagy szüngnomé („együttérzést”, sőt „meg-
bocsátást” is jelenthet) mint hangsúlyosan a másik vonatkozásában végbemenő
erkölcsi megértés komplexumának feltámasztásaként vagy emlékezeteként is,
ezek Arisztotelésznél a gyakorlati tudásban gyökereznek, amelynek végbeviteli
módját a „phroneszisz” jelöli meg.12 Ez a diszpozíció, illetve tudásfajta nem pusz-
tán intellektuális képességet, de nem is egyszerűen empátiát, együttérzést jelent,
hanem átfogóbb viselkedésmódot (ahogy ezt jelen gondolatmenet kerülgeti), „a
»hozzáállásnak«, a viszonyulásnak a megértő jellegét, amely főként a méltányos-
ság (epieikeia) erényében összpontosul”.13 Esti Kornél tehát a „tapintat”-ot nem
pusztán önmagáért hangsúlyozza (defenzív erényként), hanem a méltányosság,
egyfajta igazságosság jegyében, azaz emögött a „jó szó” mögött nemcsak figyelem
vagy figyelmesség, de megértés is munkál. Amely „jó szó”-nak ugyanakkor idő-
belisége, az a bizonyos „kellő pillanat” – modern jegyeket magán viselve – emfa-
tikus módon fontos (viszont nem izolálva azt önmagában, hiszen végtére is egy
egész „élet igazolásá”-nak horizontjában történhet meg).
Austinnal szólva paradigmatikus értelemben „viselkedő” performatívumról
van szó, amely nála is, éppen az „udvariassági kifejezések”-kel szemben, túl-
mutat a „konvencionális kifejezés” határain.14 Az így jelentkező udvariasság tu-
12 Vö. Hans-Georg Gadamer, Aristoteles: Nikomachische Ethik VI., Vittorio Klostermann,

Frankfurt am Main, 1998. De lásd már Gadamer, Igazság és módszer. Egy filozófiai herme-
neutika vázlata, ford. Bonyhai Gábor, Osiris, Budapest, 2003², 248–261. Egy hermeneutikai
udvariasságkoncepcióhoz (udvariasság itt a „csiszoltság” értelmében) gadameri alapokon vö.
Cynthia Nielsen, The Hermeneutics of (Im)politeness. A Gadamerian Perspective. (Megje-
lenés előtt, https://www.academia.edu/38231183/Hermeneutics_of_Im_politeness_A_Ga-
damerian_Perspective)
13 Simon Attila, Az erkölcsi megértés szerepe Arisztotelész Poétikájának hatáselméletében = A her-
meneutika vonzásában. Kulcsár Szabó Ernő 60. születésnapjára, szerk. Bónus Tibor et al., Rá-
ció, Budapest, 2010, 26.
14 Olybá tűnik, mintha Austin művében a viselkedő performatívum (Behabitives) képviselné va-
lamiképp a nála általában feltűnően hiányzó vagy nem funkcionalizált másikra irányulását a be-
szédaktusoknak: „Ahhoz, hogy egy kijelentés performatív megnyilatkozás legyen, vonatkozzon
akár érzésekre, akár attitűdökre is – e performatívumokat »viselkedőknek« fogom nevezni –,
nem elég, ha csupáncsak egy érzés vagy beállítódás konvencionális kifejezése.” „A viselkedők-
kel az emberek viselkedésére és sorsára reagálunk, valamint magatartásmódokat alakítunk és
fejezünk ki mások múltbeli vagy jelenlegi viselkedésével kapcsolatban.” John L. Austin, Tetten
ért szavak, ford. Pléh Csaba, Akadémiai, Budapest, 1989, 91, 153. Vö. még 93.
lajdonképpen szinte meg sem történik, szinte nem észrevehetően megy végbe:
„Sokszor csak abban állott, hogy […] észrevétlenül elhelyezzen egy közönyösnek
látszó szót…” Ez a nyelvi indifferencia, magának a nyelvnek az indifferens meg-
jelenése (azaz bizonyos értelemben nem-megjelenése) azonban nem pusztán
fenomenális észrevehetetlenséget, akár a lokúciós aktus valamiféle nemlétét je-
lentheti (bár azt is, például egy halk megjegyzést vagy akár hallgatást, hallgatás-
aktust), hanem legalább két minőséget. Az egyik e „szó” nem-értékelő, modális
értékhangsúlyoktól mentes, nem patetikusan, tragikusan vagy elégikusan mo-
dalizált jellegére vonatkozik (mint többször a kései Kosztolányinál), arra, hogy
ez a szó nem reklamál magának hangnemi-modális emotív szerepkört vagy au-
torizációt, lemond ezekről.15 A másik e „szó” különös beszédcselekvési karak-
terét célozza, a „szó” nem csak nem-ítélő és nem-szuverén, de nem is exkluzív,
azaz sokkal inkább „közönyös”-ként történő – Austinnal szólva – performálá-
sát (és így, ebben a kettős értelemben nyilvánít meg valamiféle „tapintatot”).16
15 Nem alapozva meg tehát az e szolidaritáson túli, azt transzcendáló szerepkonstrukciót:
„Nem vagy magad – jobb néked erre, hidd el,

sok furcsa ember néz bámulva rád,
nem üdvözöl téged, nem istenít fel,
nem göngyöli a lelkét sem alád,
csak rád tekint fásulva, tompa hittel,

rokon közönnyel s néha kezet ád,
de ha ezekkel a testvéreiddel
élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család.” (Számadás 2., kiem. L. Cs.)
A „szemedben éles fény legyen a részvét” (a harmadik szonettben) tehát erre a látottságra
(„csak rád tekint…”) válaszol (majdhogynem lévinasi értelemben), nem önhatalmúlag irá-
nyul a „szenvedők”-re.
16 Kosztolányi útleírásainak egy helyén „hallgatag”, „közönyös” és „tapintat” rokon értelmű vi-
szonyba kerülnek: „Az emberek hallgatagok, közönyösek, amennyiben nincs szükségem rá-
juk. Valami úri közöny ez, amely a tapintathoz hasonlít.” Kosztolányi Dezső, Londoni levelek
(1927) = Uő., Elsüllyedt Európa, Rejtjel, Budapest, 1996, 103. Már egy 1905-ös cikkében Goethé-
vel „világhatalom”-nak nevezte a „tapintat”-ot (Heti levél = Álom és ólom, 42). Máshol a „kö-
zöny” mintegy a természet gondolkodásaként, természeti erényként jelenik meg, és hangsú-
lyozottan az „apró-cseprő dolgokra” vonatkozik (Osvátról van szó, a róla írt nekrológban):
„Közöny volt ez? Közöny volt, az a közöny, mely a természet bölcsessége. Amikor hírül vittem
neki, hogy egy kiváló író, akit mindig nagyra tartott, letette a tollat, s nem szándékszik többé
írni, vállat vont. Nem dajkált ő senkit. Csak apró-cseprő dolgokban buzdított. A nagy, döntő
dolgokban senkit se buzdított, mert tudta, hogy ez úgyis hiábavaló. Személytelenül tekintett
ránk, akár a természet.” (1930) Kosztolányi, Egy ég alatt, Szépirodalmi, Budapest, 1977, 177.
Egyfajta lemondásként tehát a „jó szó” mind modálisan átszemantizált, mind

ítélő-asszertív jellegéről.
A szó közönyösként adja magát, elrejti „tartalmát”, „lényegét” (ahogy picit
később olvasható), technikaibb jellegű, beszédaktuselméleti kifejezéssel: illokúci-
ós funkcióját vagy erejét. Vagyis ahogy az „apostolkodás” csak „pogány” módon
valósulhat meg (ha egyáltalán, ez ugyanis nyitva marad), úgy a „becsületesen
és őszintén” történő beszéd mint „tapintat” megnyilatkozása csak olyan elrejtés,
disszimuláció (egyfajta tettetés, színlelés) árán nyilvánulhat meg, amely éppen-
séggel teátrális effektust feltételez! Ahogy az a bolgár kalauz-fejezetben történik:
Azt kellett elhitetnem, hogy született bolgár vagyok, és bolgárul legalább úgy
tudok, mint a szófiai egyetem irodalomtanára. Ennélfogva kissé fásultan és
hányavetin viselkedtem. Főképp nem fecsegtem […] De a társalgást, melynek
igézetes lehetősége már a levegőben lebegett, közvetlenül a fejünk fölött, va-
lahogy mégiscsak meg kellett indítanom. Ásítottam és sóhajtottam. Egyszerre
vállára tettem kezem, magasba vontam szemöldököm, úgy, hogy mindkettő
egy-egy óriási kérdőjellé görbült, s fejemet fölvetve ezt mormogtam: – Na?17
Ez a teátrális effektus vagy szimuláció avagy a „persona” maszkot-öltése – mint

„pretending”18 – az udvariasság-passzusok szerint az intenció, illetve az illokutív
funkció elrejtéseként, továbbá éppenséggel egy identifikálható beszédszerep és
17 A „meg kellett indítanom” kétértelműsége érdemes a figyelemre: Esti nemcsak a társalgást

indítja el, de a kalauzt indítja meg közvetett módon, a beszélgetés (a benne elhangzó pl. val-
lomás által) – egészen a sírásig. Nincs semmilyen társalgás valamilyen indulat mint affektus
nélkül, azaz valamilyen performatívum általi előidézettségi, elszenvedési effektus nélkül. –
A „társalgás” „igézetes lehetősége már a levegőben lebegett, közvetlenül a fejünk fölött”, így
tehát amikor Esti „fejé”-t „fölvetve” szólítja meg a kalauzt, akkor tulajdonképpen magát a
„társalgást”, annak „igézetes lehetőségét” is megszólítja (avagy eme lehetőség által megigézve
vagy hívva fordul oda a kalauzhoz). A jelenet deiktikus viszonyrendszere így megkettőződik:
egyaránt fordul oda a kalauzhoz és a beszélgetés lehetőségéhez (Löwith diktumával szólva
egyaránt viszonyul a másikhoz és magához az interperszonális viszonylathoz – Löwith,
I. m., 79. – ám itt, fontos kitétel, az ígéret, a lehetőség, a virtualitás, a szó „minden szűz lehe-
tőséget magába zár”-ó móduszában). Az „igézetes” a „csoda” jelentését is konnotálja, amelyet
Esti szólama, az elbeszélés vagy a novella szövege (ezek persze egymásra nem redukálható
nyelvi-textuális szintek) mintegy tanúsít, az egymás nyelvét nem beszélők kölcsönös megér-
tetésének fiktív csodáját (vagy pedig az elhitetés mozzanatáét).
18 „A prae-tendere a latinban sosem távolodik el nagyon a szó szerinti jelentéstől, amely szerint
egy tárgyat egy másik elé tartunk, hogy emezt védjük, elrejtsük vagy palástoljuk (disguise):
még abban a figuratív értelemben is, ahogy Ovidiusnál állnak, »praetendens culpae splendi-
konvenció (ismétlésének vagy idézésének) visszavételeként nyilvánul meg, nem

pedig a megelőlegezett perlokutív hatás szolgálatában áll („mint az úgynevezett
jóság” esetében, amelyik „folyton prédikál, meg akarja váltani a világot, kenetes-
kedik […] a tartalmával hivalkodik…”).19 Azért, hogy megfeleljen – reszponzív
módon – a másik szingularitásának egy kivételes, a kreatúra kiszolgáltatottságát
megnyilvánító állapotban20 („kétségbeesetten várt[a] tőle, mint életének igazo-
lását”),21 illetve magának a beszédesemény egyediségének (ezek aligha választ-
hatók szét). Ez a visszavétel magának az így létrejövő, artikulálódó szónak mint
„gyenge”, „erőtlen”22 performatívumnak tiszteletben tartásaként is megnyilvá-
nul, nemcsak a másikkal szembeni igazságosságként (aki ezt a szót „kétség-
beesetten várt[a] tőle, mint életének igazolását”), hanem magának a szónak a
kultúrájaként, ápolásaként (a permanens „udvariaskodás” vagy „prédikálás” ál-
tali elhasználás kikerüléseként, az ezektől való megóvásaként a szónak). Ahogy
Heidegger fogalmazta pár évvel később:
Sőt a lényegi szónak, hogy megértsék és így mindenki számára közös birtok
legyen, közönségessé kell tennie magát […] A szó mint szó ezért közvetlenül
soha nem nyújt biztosítékot arra, hogy lényegi szó-e vagy szemfényvesztés.
Ellenkezőleg – egy lényegi szó a maga egyszerűségében gyakran úgy fest, mint
valami lényegtelen. És másfelől, ami a lényeg látszatát ölti magára, csupán va-
lami épp fel- és utánamondott. Ekképpen kényszerül a nyelv arra, hogy magát
da verba tuae«, a szavak a homlokzat, amelyek elrejtik a bűntettet.” Austin, Pretending = Uő.,
Philosophical Papers, Blackwell, Oxford, 1979³, 208.
19 A „közönyösnek látszó” mozzanata így ellene hat valamilyen, a másik szingularitását gyors-
kezűen áthasonító (azt így csupán mimikri tárgyaként kezelő) együttérzés modálisan rögzí-
tett indexének.
20 A „persona” és a „kreatúra” kölcsönösségéhez a korszakban vö. Lethen, I. m., 40–44. A „per-
sona”-fogalom elterjedtségéhez az akkori szociálantropológiában és -filozófiában (Mauss,
Löwith és mások) Uo., 60–64. Werner Krauss a jezsuita Gracián magatartástanát értelmező
írásában éppen „látszat” és „lét” oppozíciójának felbomlását reflektálja: „A létnek szüksége
van a látszatra. Ami nem jelenik meg, az kívül marad az érvényességen. A lét nem csökken a
látszat gyarapodása révén, ellenkezőleg, utóbbi megkettőzi a lét tartalmát.” Uo., 62.
21 Beszédes Christina Viragh németesítése az „életének igazolása” helyett: „Selbstwertgefühl”,
„önmaga értékének tudata” (Ein Held seiner Zeit, 53). Az „élet” csupasz-kreatúraszerű je-
lentése sokkal elemibb komplexumot szólít meg, mint a „Selbstwertgefühl” individualiszti-
kus-értékkalkulus-jellegű tudata. Ugyanakkor mégsem teljesen elhibázott a fordítás, amen�-
nyiben az „életének igazolása” kevésbé valamilyen transzcendens autorizációra vonatkozik,
inkább evilági-immanens (pl. interszubjektív) értelme van.
22 Vö. Jacques Derrida, Performative Powerlessness, ford. James Ingram, Constellations
2000/7., 466–468.
állandóan egy maganemzette látszatba állítsa és ezzel legsajátabbját – az igazi

mondást [das rechte Sagen] – veszélyeztesse.23
A „közönyösnek látszó” mozzanata Kosztolányinál éppen ezt a „közönségessé”

tevést hivatott végrehajtani (különösen, hogy a „közöny” nyelvújításban képzett
szavát valószínűleg éppen a „közönség” kifejezésből vonták el, sokáig a „közös”,
„közönséges” jelentésben használták).24 Heidegger ezt az összefüggést a nyelv
oldalán átfogó érvénnyel így fejtette ki: „De a nyelv nem csupán a veszélyek
veszélye [Kosztolányinál ez volna a „tapintatlan”, „megbántó” ereje a szónak, a
Heideggernél általában kevésbé jellemző interszubjektív nyelviségben], hanem
önnönmagában önmaga számára szükségképpen folytonos [fortwährende] ve-
szélyt rejt.”25 Esti Kornél (vagy az elbeszélő, netán implicit szerző) nézetében
erre a veszélyre reagálhat „udvariasság” és „udvariaskodás” megkülönböztetése,
nem pusztán valamilyen interszubjektív empátia vagy érzékenység értelmében.
Ez az udvariasság mint igazságosság mozzanata (gyakorlása) igazi „nyelvigaz-
ságosság”,26 vagyis a nyelvvel szembeni, magához a nyelvhez kötődő, a nyelvből
táplálkozó, a nyelv által (elő)hívott igazságosság mozgása (kevésbé valamilyen
kanti „kötelesség”, „kommunikatív ész” maximájának vagy akár erénynek a vég-
rehajtása).27 Ezért visszafogott, visszatartott, lemondó, tartózkodó28 performatí-
vum az udvariasság eme fenotípusa.
Ez a „közönyösnek látszó szó” ekképpen tehát – az austini modorban fogal-
mazva – nem nevezhető explicit performatívumnak, megvonja magát az expli-
23 Martin Heidegger, Hölderlin és a költészet lényege = Uő., Magyarázatok Hölderlin költé-

szetéhez, ford. Szabó Csaba, Latin Betűk, Debrecen, 1998, 39–40 (németül: Hölderlin und
das Wesen der Dichtung = Uő., Erläuterungen zu Hölderlins Dichtung, Vittorio Klostermann,
Frankfurt am Main, 1998 (6.), 37).
24 Lásd A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, II., szerk. Benkő Loránd, Akadémiai, Bu-
dapest, 1970, 637.

25 Heidegger, Hölderlin és a költészet lényege, 39. Hölderlin und das Wesen der Dichtung, 37.
26 Vö. Werner Hamacher, Sprachgerechtigkeit, Fischer, Frankfurt am Main, 2018.
27 „Mint egy krísis végbevitele, amelynek csak önmagán nyeri el kritériumát, mint a nyelv dön-
tése a nyelv számára, mint a nyelv döntése magánvaló és magáértvaló módon, az igazságosság
nem pusztán erény, alkalmasság vagy kiválóság, hanem maga a mozgás, amelyben a társada-
lom élete minden elemében folytonosan és koherenciáját mindig újra létesítve maga mozgatja,
ragadja meg és tartja önmagát – nyelvi módon.” Hamacher, Sprachgerechtigkeit, 16.
28 A német „Verhaltenheit” értelmében (ebben pl. a „Verhalten”, „magatartás” szó is benne van),
amely kifejezés a korszakban mind Plessner, mind pedig később Heidegger számára fontos
volt (Plessnerhez, ismét a Grenzen-könyv kapcsán vö. Lethen, I. m., 112).
citségi formulától,29 ekképpen nem rituális, ceremoniális jellegű,30 ennyiben fel-

függeszti az „udvariaskodás” konvencióinak érvényét, ugyanakkor éppen szimu-
lált létmódja feltételez teátrális, színlelési mozzanatot. Sőt ily módon megvonja
magát az illokutív erő megnyilvánulásától is, egyfajta nem illokutív performatí-
vumnak tartható, amely nem autonóm módon cselekszik, hanem csak válaszol
a „kétségbeesett” „várás”-ra. Ha az „udvariasság” mint szó illokutív jellegű, úgy
ennek a vélt illokúciónak a feltételezett perlokúció – „életének igazolása” – megy
elébe paradox módon, mint „kétségbeesett” hívás. Amely perlokúció feltételes
marad, ugyanis a „szót […] mint életének igazolását” szerkezet sem egyértelmű:
lehet vonatkozó-értelmező, vagyis referenciális viszony (a „szó” mint olyan az
„igazolás”), de hasonlító, vagyis tropológiai jelentéssel is bírhat (a „szó” olyan,
azt a – hiperbolikus – szerepet játssza, mintha „életének igazolása” lenne). Ez
az eldönthetetlen, „talán”-jellegű („minden szűz lehetőséget magába zár”-ó?)
kettősség referencia és trópus között a feltételezett perlokúciót egyfajta „mint-
ha” effektusával impregnálja, kontaminálja (vagyis a „mintha” nem egyszerűen
valamilyen hasonlatozó-esztétizáló minőséget jelent, különösen a „közönyös”
prózaiságot sugalló hatásfunkciójában, hanem referencia és trópus, aktuális és
virtuális beszéd, Heideggerrel szólva a beszéd „közönséges” és „igazi mondást”
manifesztáló indexeinek morfológiai megkülönböztethetetlenségét). Ez a kettős-
ség és a nyomában feltámadó nem-rögzíthető oszcilláció azt a másik, ugyancsak
„talán”-szerű eldönthetetlenséget mintázza vagy másolja, amely abban rejlik,
hogy az „életének igazolása” mint perlokutív effektus (mint egyfajta adomány)
végső soron csakis a másik számára nyilvánulhat meg, olvasható vagy érthető
ilyenként. A „közönyösnek látszó szó” kimondója számára nem feltétlenül az
(mármint a másik „életének igazolása”), hiszen ha ez tudná, mit is mond ki (a
másik számára!), perlokutív hatállyal, akkor ismét csak szuverénként cselekedne.
Ha az „életének igazolása” ilyképpen nem a feltételezett illokutív funkció sajátja,
akkor az „életének igazolása”-effektus (amely alighanem túl is megy a perlokú-
ció hatókörén) csakis a másik számára léphet fel ilyenként, nem feltétlenül a szó
29 Vö. Austin, Tetten ért szavak, 53, 75, 85.

30 Vagyis nem elérhető a szociológia, a viselkedéskutatás vagy az etnometodológia számára,
amelyek alapvetően rituálékat, a „rituális idióma” struktúramozzanatait vizsgálják, vö. Er-
ving Goffman, Das Individuum im öffentlichen Austausch. Mikrostudien zur öffentlichen
Ordnung, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1982, 97–254. Vö. még Fritz Breithaupt, Kultu-
ren der Empathie, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2009. Az udvariasság mint irónia „indirekt
beszédaktusá”-hoz vö. Burkhard Meyer-Sickendiek, Affektpoetik. Eine Kulturgeschichte li-
terarischer Emotionen, Königshausen&Neumann, Würzburg, 2005, 232–234.
mint illokutív erőt kifejtő beszédaktus felől. Ekképpen viszont ez a szó lényegileg
fordításon megy keresztül, a másik már mindig is mintegy lefordítja magának
ezt az amúgy „közönyösnek látszó szót” (ahogy materiális síkon is: a „látszó”-ból
„szó” lesz). Ez a szó csak ezáltal válhat igazzá (vö. „igazolás”, ennek igei-tranzitív
értelme!), nyerhet el valamilyen igazságértéket.31 A fordítás tehát igazságesemény
feltételezője. Az, hogy itt implicit értelemben fordításról van szó, azt mutatja,
pontosabban: maga a fordítás közbejötte manifesztálja, hívja elő, akár teremti
azt a fontos összefüggést, hogy az „életének igazolása” ugyanakkor nem tulaj-
dona a másiknak (nemcsak szubjektív-attributív, de jogszerű értelemben sem),
különben nem „vár”-ná azt „kétségbeesetten”. A „közönyösnek látszó szó” mint
a másik „életének igazolása” ekképpen cselekvő értelmű, vagyis egyfajta igenlése
lehet a másik egzisztenciájának,32 igazat adás (nem pedig „igazolás” valamilyen
autorizáció értelmében). Vagyis ez az „igazolás” az egész „életre” irányul, Nietz-
sche szavaival nem az individuumra mint kész eredményre, teloszra, hanem az
individuumra mint „az egész eddigi életre egy vonalban és nem annak eredményé-
re”.33 Az „élet” eme processzualitásjellegű trópusa akár bioetikai horizontokat is
megnyithat, ám nem a biológiai élet, hanem az emberi méltóság értelmében (vö.
„emberiességünk”),34 amely itt hangsúlyozott módon nyelvigazságosság, a „kö-
zönyösnek látszó szó” függvénye. Ezzel az „emberiesség” egyszerre vonatkozik
e szót kimondó, pontosabban: „elhelyező” (mintegy elejtő) Estire mint beszélő-
re, ugyanakkor ezáltal a másik emberiességének egyfajta affirmációjára, amely
emberiesség jellemzően nem szubsztanciaként, tulajdonságként, potenciaként,
hanem hívásként („kétségbeesetten várta”) adódik, ebben a hívásban, az erre a
hívásra való ráutaltságban tételezhető. Ezen a síkon Esti „erkölcsi fölfogása” poli-
tikai-antropológiai jelentésösszefüggést nyit meg.
31 Vö. Hans Lipps, Die Verbindlichkeit der Sprache. Werke IV, Vittorio Klostermann, Frankfurt
am Main, 1977, 116.
32 Vagyis nem pusztán a másiknak mint olyannak (írják ezt bár nagy kezdőbetűvel, a Másiknak –
picit rejtélyes, ha nem misztikus ködbe burkolva annak „alakját”), hanem a másik egzisztenciá-
jának. Ez az a pont, ahol Heidegger felől talán túl lehet haladni Derridán (de akár Heideggerre
tett kifejezett utalás nélkül is, ahogy az Hamacher nyelvigazságosság-könyvében megfigyelhető).
33 Friedrich Nietzsche, Nachgelassene Fragmente 1885–1887 = Uő., Sämtliche Werke, 378.
(KSA 12.)
34 Vö. Ernst-Wolfgang Böckenförde: „A méltóság, amely egy kész lényt kitüntet, nem választ-
ható el és szakítható le annak saját történetétől, sokkal inkább magába kell foglalnia ezt.” Er-
nst-Wolfgang Böckenförde, Menschenwürde als normatives Prinzip. Die Grundrechte in der
bioethischen Debatte = Uő., Recht, Staat, Freiheit. Studien zur Rechtsphilosophie, Staatstheorie
und Verfassungsgeschichte, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2006, 397–398.
A nevezett fordítást – mint nem-birtoklás indexét vagy megnyilvánítóját –

nem egyszerűen a másik mint autonóm cselekvő szubjektum hajtja végre, ha-
nem bizonyos értelemben az egzisztenciája (legalábbis ez hívja ki a fordítást),
vagyis az „életének igazolása” szerkezet innen nézve genitivus subiectivusként is
érthető, vagyis maga az „élete” által végrehajtott, nem egyszerűen az erre az élet-
re kívülről irányuló „igazolás”-ként. Ugyanakkor éppen a „közönyösnek látszó”
alulretorizált, prózai,35 modálisan depatetizált, nem-illokutív mozzanata, a „szó”
önvisszavétele – egyfajta hallgatás – utalhat arra, hogy ez a „jó szó” igazából
talán azért „jó”, azért „több, mint a tett”, mert a másikat annak egzisztenciájá-
ban éppen ezen igenléstől függetlenül hagyja lenni, eme affirmálástól eltekint-
ve – vagy még az előtt – igenli (eme egzisztencia „nem-igeneltségében, feltétel
nélküliségében, függetlenségében minden igenléstől”).36 Azaz: eme nem-igenlő
igenlésben annak adományozásában, ami nem sajátja a „közönyösnek látszó
szó”-nak, „a nem-birtoklás adományozásában”.37 A „talán” nyelve ezt az össze-
függést implikálhatja, belőle fakadhat: az „ad(ományoz)ódás” és a „van” közötti
differencia valamifajta fenntartásával.38
Elvi síkon a „talán” nyelve nem kevesebbet jelez, mint a „kötelesség” Kant
által morálmegalapozó helyzetbe állított érvényének felfüggesztését (mely
szerint a „kötelesség” és az ebben foglalt tartozás tenné kényszerítővé pl. az
udvariasság magatartását is). Az így konceptualizált és praktizált udvariasság
Derrida szerint éppen nem udvariasság is lehet, ekképpen az udvariasságnak
éppen eme struktúrával (kötelesség és tartozás összekapcsolódása) szemben
kell kifejtenie ellenállást.39 Adódik az észrevétel, hogy a „közönyös(nek látszó)”
modalitása éppen ezen ellenállás nyoma, ez írja be azt mint a kötelesség és főleg
35 Kosztolányi Csáthról írott Nyugatbeli nekrológjában a „közönyös” a „prózai”-val kerül szino-

nimikus kapcsolatba, vö. Kosztolányi, Csáth Géza = Uő., Egy ég alatt, 468.
36 Hamacher, Sprachgerechtigkeit, 360.
37 Uo., 362.
38 Vö. (mégis) Derrida megjegyzéseivel, Derrida, Politik der Freundschaft, ford. Stefan Loren-
zer, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2003, 71.
39 „Egy »baráti« vagy »udvarias« gesztus sem baráti, sem udvarias nem volna, ha tisztán és
egyszerűen rituális szabálynak engedelmeskedne. De a rituálisan illendő viselkedés kerü-

lésének kötelessége parancsolja azt is, hogy túllépjünk magán a kötelesség nyelvén. Nem
csak kötelességből szabad barátinak-barátságosnak vagy udvariasnak lenni.” Ám: „A ba-
rátság, akárcsak az udvariasság »kell«-jéről tehát keveset mondunk, ha azt mondjuk, hogy
nem kell a kötelesség osztályába tartoznia. Nem kell egy szabály és főként nem egy rituális
szabály formáját öltenie.” Végül: „Az udvariasság fogalmának belső ellentmondása, mint
minden normatív fogalomé, amelynek példájául szolgálna, az, hogy magában foglalja a
szabályt és a szabály nélküli találékonyságot. Szabálya az, hogy ismerjük a szabályt, de soha
a tartozás axiómájának felfüggesztését. Ezzel a nem-udvarias udvariasság mint

invenció tárulkozik fel, jelen összefüggésben alkalmasint egyszerre a másik
„kétségbeesett” hívásának és a „kellő pillanat”-nak történő megfelelés jegyében
(e két mozzanat egyébként nem feltétlenül ugyanazt jelenti, nem biztos, hogy
reciprocitás áll fenn közöttük).40 Az erre a hívásra válaszoló szó, az ennek a
pillanatnak megfelelő viselkedés nem tartozás kiegyenlítéseként értik magukat.
Ugyanakkor a szabálynélküliség, a szabályon való túllépés mint invenció éppen
a „talán” jegyében (nem pedig a felelősség kötelesség alapján determinált fogal-
mának hatókörében) képződhet meg.
Ennyiben ez a „közönyösnek látszó szó” inkább a másikhoz való eredendő
odafordulás mint archi-performatívum, igent mondás vagy affirmálás (afforma-
tívum) mintájának feleltethető meg. Feltételezhető tehát, hogy ez a „közönyös-
nek látszó szó” tulajdonképpen nem beszédaktus, ezért is lehet – mint „a jó
szó, melyet még nem valósítottak meg, minden szűz lehetőséget magába zár”41
– „több, mint a tett”. Így mondhatni egyfajta végtelen ígéret formáját ölti magára
a „talán” ezen nyelve, a keletkezés ártatlanságának valamiféle szimulációjával,
adódás és megérkezés közötti differencia fenntartásával.
Ez a szó alkalmasint szembe is helyeződik az ígéret (például a vigasztalás
ígérvényének) beszédaktusával („A jóság folyton prédikál…”), ezért annyiban
több, mint a tett, hogy – újfent Nietzsche szerint – ígéretek igazából csak tettekre
nem tartjuk magunkat ahhoz.” Derrida, Esszé a névről, Jelenkor, Pécs, 1993, 16–17. (Ford.
módosítva – L. Cs.)
40 Lásd a magyar „alkalmatlankodás” kifejezést, mint a kellő pillanatnak való nem-megfelelés
jelölését – köszönet Smid Róbertnek, hogy emlékeztetett e kifejezésre.

41 Ezen a ponton is szembetűnő, hogy Kosztolányi nem kevésbé egyfajta „Möglichkeitssinn”-
ben, „lehetőségérzék”-ben (a „realitásérzék” mellett) érdekelt, mint osztrák kortársa, Ro-
bert Musil. Lásd ehhez Németh G. Béla megállapítását: „ez az egoistán individualistának,
arisztokratikusan művészkedőnek titulált költő a próféta-prédikátor-vátesz poéták ön-
telt, parancsnokló kinyilvánításaival és megföllebbezhetetlen ítélethirdetéseivel szemben
minduntalan az eszmét cserélő odafordulás, a tépelődő kérdezés, a köznapi személyek köz-
ti (interperszonális) konverzáció »demokratikus« hangnemében szólal meg, azt emeli ma-
gas költészetté. »Elmondanám ezt néked, ha nem unnád«: hányszor hangzik föl kötetében
ez a meghallgatást kérlelő hangnem!” Németh G. Béla, Hosszmetszetek és keresztmetszetek,
Szépirodalmi, Budapest, 1987, 219–220. Továbbá: „Amikor az udvariasságról, a kölcsö-
nös, a belátó előzékenységről és a kölcsönös, a belátó alkalmazkodásról úgy beszél az Esti
Kornélban, mint végső erényről, akkor voltaképp a lehetőség és a szabadság kölcsönös és
belátó megőrzéséről szól.” (Németh G., Játék, feltételesség, keresés [Kosztolányi fölfogásá-
nak néhány eleme] = Uő., I. m., 227.) A „belátó” az Arisztotelész-féle „szüneszisz”-nek
felelhet meg.
vonatkozhatnak, csak tetteket ígérhetünk.42 Amennyiben ez a szó egyfajta gon-

doskodás funkcióját gyakorolja, akár valamifajta gyógyítása a másik „kétségbe-
esésé”-nek,43 annyiban strukturális értelemben talán megfeleltethető a heideggeri
„elébeugró-felszabadító gondoskodás” paradigmájának, amely a „beugró-ural-
kodó”-val áll egyfajta ellentétben (ez „átveszi a »gondot« a másiktól”, „a helyé-
re állhat, beugorhat helyette”).44 A „közönyösnek látszó szó” ugyancsak a másik
– mint másik – egzisztenciájára irányul („életének igazolását”), nem „valamire”
(„ami a másik gondoskodásának tárgya”), ami cselekvés, empirikus értelemben
vehető tett függvénye lehetne. Ezért ez a szó nem annyira referencializálja, de
nem is transzcendálja a mondott „életet” valami rajta túlira (ez legalábbis függő-
ben marad), mint inkább valóban csak visszaadja újfent gondként a másiknak45
(a „közönyösnek látszó” prózai modalitása a heideggeri „tárgyilagosság” analo-
gonja lehet). Kosztolányi egyik idekapcsolható írásában, a Gyöngédség címűben a
„hetekig élet és halál között lebeg[ő]” narrátor betegségét egy, őt nem meglátoga-
tó barátjának „távol maradó figyelme, ez a közönybe bújtatott gyöngédsége” gyó-
gyítja meg. „Amikor fölépültem, szórakozottan mentegetőzött: hogy »sok dolga
42 „Cselekedeteket ígérhetünk, de érzéseket nem; ezek ugyanis akaratlanul működnek. Ha va-

laki megígéri valakinek, hogy mindig szeretni vagy gyűlölni fogja, vagy hűséges lesz hozzá,
olyasvalamit ígér, ami nincs a hatalmában; olyan cselekedeteket ígérhet viszont, melyek több-
nyire ugyan a szeretet, a gyűlölet [és a hűség – ez kimaradt a fordításból] következményei, de
más indíttatásokból is származhatnak: mert egy cselekedethez többféle út és indíték vezet.”
Nietzsche, Emberi, nagyon is emberi, 50., Menschliches, Allzumenschliches, 76.
43 „Ám a nyelv tulajdonképpeni csodája mégis az lesz, amikor valakinek sikerül – talán minden
előírás ellenében – megtalálnia a megfelelő/helyénvaló [rechte] szót vagy elfogadni a má-
siktól a jó szót. Ez akkor »a helyes«.” Gadamer, Behandlung und Gespräch = Uő., Über die
Verborgenheit der Gesundheit, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2010, 173. Ez a szó így egyfajta
diagnózis és kezelés – a kéz ráfektetése, a „palpatio” értelmében.
44 „Ezzel szemben fennáll a lehetősége egy olyan gondozásnak [Fürsorge], amely nem ugrik be
a másik helyett, hanem inkább a másik egzisztenciális létképességét illetően elébeugrik an-
nak, nem azért, hogy levegye a válláról a »gondot«, hanem éppen hogy azt mint voltaképpeni
»gondot« visszaadja neki. Ez a gondozás, amely lényege szerint a tulajdonképpeni gondot – a
másik egzisztenciáját – illeti, nem pedig valamit, ami a másik gondoskodásának tárgya, hoz-
zásegíti a másikat, hogy a maga számára gondjában áttekinthetővé és a gond számára szabad
legyen […] Csak ez a tulajdonképpeni összetartozás [Verbundenheit] teszi lehetővé azt a va-
lódi tárgyilagosságot [rechte Sachlichkeit], amely a másikat a maga szabadságában önmaga
számára hozzáférhetővé teszi.” Heidegger, Lét és idő, ford., Vajda Mihály et al., Gondolat,
Budapest, 1989, 252–253. Heidegger, Sein und Zeit, Niemeyer, Tübingen, 200118, 122. Vö.
Löwith összefoglalásával, Das Individuum, 80–81.
45 Ahogy az Eszmélet 10.-ben a „meglett ember” „életét” „mint talált tárgyat” „visszaadja bármi-
kor” („ezért őrzi meg”).
volt«. Nem is köszöntem meg neki a figyelmét. Ilyesmit nem lehet megköszönni.
Hálám is a közöny álruháját viseli, mint az ő gyöngédsége.”46
Ha az „életének igazolása” mint perlokutív effektus csak a másik számára kö-
vetkezhet be (vagy nem következhet be), úgy pontosan ebben az értelemben,
hogy e szó – mivel az őáltali fordításra, a másik nyelve általi fordításra utalja rá
magát – visszaadja számára a gondot. Alighanem ezért „több” a szó, „mint a tett”.
A „kétségbeesett várás” ugyanakkor egy, a szövegben nem jelzett implicit
beszédcselekvés – vagy akár csak valamely modális árnyalat avagy a hanglej-
tésben megnyilvánuló affekció – visszaigazolására is vonatkozhat, pl. egyfajta
gyónáséra, így mondott „várás” az ennek megfelelő, a megnyilatkozás és in-
tencionális értéke közötti viszonyt helyreállító tanú hívására irányul.47 Vagyis a
46 Kosztolányi, Sötét bújócska, 127. (kiem. – L. Cs.) Amely kötet címe a „közönybe bújtatot-
tan” kifejezés felől új jelentést nyerhet el.
47 Kosztolányi útirajzainak egyike, A legnyomorultabb című (Velence, 1925) kívánkozhat ide:
„Hogy kijöttem, a nénike már a kishídon botorkált, visszafelé, egyedül. Ekkor ezt gondoltam:
– Szegény, gyónni akart valakinek, feltárta az életét, melynek titkát nem bírta tovább. Néha a
vallomás oly szükséges, mint egy darab kenyér. De ennél nem láttam nyomorultabb embert.”
Utána azonban meg is fordul ez a távlat: „Fönn a kishídon azonban így szóltam magamhoz:
– És te? Mi mást művelsz te is, mint hogy megállítod az utcán az idegeneket, kik az üzletekbe
iparkodnak, mesélsz-mesélsz nekik, folyton magadról, árulod lelkedet azoknak, akik ügyet
sem vetnek reád. Ki tudja, hogy kettőtök közül nem te vagy-e a nyomorultabb?” (Elsüllyedt
Európa, 83.) Kosztolányi egy további szövege (a számos másik közül) az utazásról mint má-
sok magatartásának megfigyeléséről, implicit közlésigényük meghallásáról szól: „Azok, akik
megszólítják útitársukat, aprópénzre váltják a szenzáció aranyait. Én észrevétlenül vizsgálom
az embereket. Sok-sok ismeretlen és titokzatos élet ölel körül. Aztán találgatni kezdek. Ki
lehet ez az ember? A ruháját, a gombjait bámulom, s az arcvonásából, a szeme rebbenéséről
próbálom kiolvasni a titkát. A hozzávetésemet esetleg kiegészíti a hangja. Ilyen hangja csak
egy pénzes embernek lehet. Ez a szarvasfej az óraláncán agrár hajlamokra mutat. Ez az ápolt,
manikűrözött kéz ízlést és hiúságot árul el. Nyomon vagyok. Nemsokára aztán megszólítja a
mellette ülő urat. Közönyös dolgokról beszél, de én tudok a szavak közt olvasni, és a hangja
remegése többet mond, mintha áradozva gyónná fülembe életét. Mire megérkezem, már jó
ismerősöm, anélkül, hogy egy szót is váltottam volna vele.” (Csevegés az utazásról s az uta-
sokról [1909] = Kosztolányi, Álom és ólom, 389.) A „megszólítás” és a „közönyös dolgok”
tehát „a hangja remegésé”-n keresztül mégis potenciális-feltételes, a „mintha” létmódjában
jelentkező gyónásként, vallomás- vagy tanúságtételként értelmeződnek az utazó megfigyelő
számára – ami pl. a „kétségbeesett várás” mozzanatát is adott esetben pusztán egy ilyen affek-
tív-elszenvedési materiális effektusra, a hang remegésére vonatkoztathatja.
Legalább két további alapvető megfigyelés adódik itt: 1. az utazás jegyében kondicionált
percepció az olvasás kikerülhetetlenségének jegyében tehát konjektúrákra („hozzávetése-
met”) van ráutalva, nem egyszerűen jelenlétet vagy ennek effektusait tanúsítja (hanem a „ti-
tok” faszcinálja). 2. Ez a percepció mint interszubjektív tapasztalat látens, potenciális vagy
virtuális, törékeny performatívumokra, legalábbis hívásokra („gyónás”) fülel, ezért végső
„közönyösnek látszó szó” ezt a tanúszerepet töltheti be (ahogy a bolgár kalauz

is talán egy ilyen gyónást tesz Esti Kornél számára, aki valóban csak igenekkel
és nemekkel válaszolgat rá). A „kétségbeesett várás” ennyiben áthelyeződik a
beszédcselekvés nyelvi-performatív szintjére, és a mondottak hitelesítését, vis�-
szaigazolását, illokutív értékük meghitelezését várja, még valamilyen tartalmi
megerősítés előtt vagy azon túl.
Ebben az udvariasságban mint nyelvi igazságosságban ugyanakkor vélhető-
leg ott kísért a kiinduló politikai-antropológiai premissza, mely szerint „igazán
jók úgyse lehetünk”. Ez az igazságossági, a másik „életét [számára] igazol”-ó ak-
tus egyszersmind látens módon a nem-igazságosságot is megidézi (de legalábbis
a beugró-uralkodó gondoskodás puha erőszakját), az erőszakot, a könyörtelen-
séget, kíméletlenséget és így tovább.48 Nem képes ezt feledtetni – ha képes lenne
rá, akkor tulajdonképpen szuverén aktus, képesség (és nem készség) függvénye
volna. A „jó szó” mint prózai indexekkel rendelkező szó nem arra hivatott, hogy
kimondóját narcisztikus módon „igazán jó” ember színében tüntesse fel, ez lenne
ugyanis a mértéktelen tettetés vagy alakoskodás, képmutatás, a teátrális mozzanat
antropológiai következménye, ami mintegy szublimálná az emberi szubsztanci-
át, jobbá tenné azt (vagy az udvariasságból az ember jó természetére következtet-
ne, erre vezetné vissza). Ezzel szemközt a „közönyös szó” szimulációja éppen az
efféle antropológiai visszacsatolás ideológiai funkcióját hatástalanítja, a hamis ta-
núság (az antropológiai mibenlétre és axiológiára vonatkozó tanúság) ellenében.
Egyfajta színlelésre, szimulációra van szükség tehát (ami ugyanakkor a szégyen
soron nyelvi impregnáltságot és érdekeltséget mutat (méghozzá „anélkül, hogy egy szót is
váltottam volna vele”, itt a „váltottam” visszautal az „aprópénzre váltják” kifejezésre fentebb
a szövegben). Ilyeténképpen az „idegen” Simmel által hangsúlyozott határátlépési mozza-
natát viszi színre, éppen az implicit „gyónás” értelmében vett tanúságtételekre vonatkozó-
an (Georg Simmel, Exkurzus az idegenről = Az idegen. Variációk Simmeltől Derridáig, ford.
Biczó Gábor, Csokonai, Debrecen, 2004, 56–60). Ez a viszonylatrendszer az irodalmiság vo-
natkozásában helyezkedik el: az explicit elhatárolódás vagy tartózkodás a másik „megszólí-
tásának” mint „a szenzáció aranyai”-nak „aprópénzre vált”-ásától az irodalmi önprezentáció
jegyében történő ráhallgatást evokálja. Mint egyfajta hallgatást is (silentium), lemondást a
nyelvi észlelésnek mint ráhallgatásnak a kommunikáció által létesített ökonómiai képletbe
való rendezéséről. (Kosztolányi útirajzaihoz vö. Szirák Péter, Az utazás melankóliája. Kosz-
tolányi irodalmi útirajzairól = Uő., Ki említ megérkezést? A régi és a két világháború közötti
magyar irodalmi útirajzról, Ráció, Budapest, 2016. 46–57. Továbbá Bengi László, Az utazó
Kosztolányi. Képek és jegyzetek az utazásról = Uő., Elbeszélt halál, 9–41.)
48 A „kellő pillanatban” kifejezés visszautalhat a rokon értelmű, ám szemantikai környezetét
illetően azzal éppen ellentétes megfogalmazásra: „Kellő esetben bizonyára gyilkolni is tudott
volna, mint minden ember.”
indexe), hogy ellene hasson vagy megelőzze a hamis tanúskodást – újabb ellen-
tétről derül ki, hogy csak látszólag ellentét. Mindennek hátterében az a szubjek-
tumfelfogásbeli összefüggés rejlik, mely szerint a külsővel nem áll szemben vala-
milyen belső, szubjektivitás értelmében vett szubsztancia vagy akár tulajdonság,49
az udvariasság maszkja mögött nem tételezhető valamilyen ezzel szembeállítható
vagy azt megerősítő belső attribútum.50 Sőt, az „udvariasság” ezen konceptuali-
zációja Esti Kornélt igazi „tulajdonságok nélküli emberré” avatja, ahol a tulaj-
donságok hiánya éppen a szubsztanciális hordozó mint szubjektivációs instancia
nemlétére, legalábbis fiktív, „hipotetikus” voltára mutathat (akárcsak Musilnál,51
ennek itt is alapvetően pozitív értelme van, jelen kontextusban az egymássallét
perszonális-viselkedő jellegének értelmében). Ez az udvariasság így sem külső,
sem belső tulajdonságot avagy „erényt” nem konnotál, irodalmi valenciája ek-
képp ismerszik fel (amennyiben nem vezethető vissza valamely konkrét erény-
tanra, annak értékeire, szabályaira, fogalmaira, autoritására).
Ugyanakkor a címzett oldalán, a perlokutív síkon sem idézheti elő a „jó
szó” a megszólított „igazán jó” emberként történő bemutatását: ugyan az „éle-
tének igazolása” a másik számára való megbocsátásként is megnyilvánulhat (a
szöveg hozza is az idevágó kifejezéseket: „az elnézésen és megbocsátáson ala-
puló kölcsönös kímélet”), a „szüngnomé” értelmében. Valamilyen vétség után
a vétkes gyakran várja úgy a megbocsátást, mint „életének igazolását”. A „kö-
49 Itt „az udvariasságról – mint nyelvről – mondottak jelentéshorizontja már jellegzetesen má-
sodmodern származású. Az előtér és háttér típusú kettőzést viszonylagosítva Esti lényegé-
ben azt a mélyen gyökerező eurotradíciós meggyőződést hárítja el, hogy az én lényege az
empírián (»viselkedésmód«) túl helyezkedik el. Vagyis hogy a »belső« személyiségtartalom,
mint az individuum »lényege«, értékesebb a csak viselkedésből leolvasható »külsőnél«.” Kul-
csár Szabó Ernő, Törvény és szabály között. Az elbeszélés mint nyelvi-poétikai magatartás
a húszas-harmincas évek regényeiben) = Uő., Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi
modernségben, Argumentum, Budapest, 1996, 86. Kosztolányi szubjektumfelfogását koráb-
ban Barta János értelmezte ezen az alapon: „Ne képzeljünk az élet mögé struktúrát, vázat,
magánvaló erőket, amelyek a mélyben, valami titkos célszerűséggel értelmet adnak ennek a
fájó, felszínén üres, értelmetlen életgomolygásnak; ne vetítsünk e mögé a gomolygás mögé
semmit: se morált, se logikát, se semmiféle értelmet vagy igazságot...” Barta János, Vázlat
Kosztolányi arcképéhez = Uő., Klasszikusok nyomában, Akadémiai, Budapest, 1976, 444.
50 „A maszk olyan lehetőségeket léptet felszínre, amelyek nem az ember belsejében rejteznek,
hanem külső formákban juttatódnak neki.” Lethen, I. m., 163.

51 Ulrich, Musil regényének főhőse mintegy hipotetikus életet folytat, egzisztenciája a „lehető-
ségérzék” jegyében kísérletező „esszéizmus” horizontján nyer értelmezést, ahol még Isten is
a „Conjunctivus potentialis” módján beszél az általa teremtett világról (vö. Der Mann ohne
Eigenschaften, I., Rowohlt, Hamburg, 1957, 257–261.).
zönyös” nem axiologikus hangoltsága viszont ugyanúgy ellene hathat ennek az

antropologizáló beszédindexnek és ökonómiai nyomatékának, mint a „jó szó”
performálójának oldalán.
Az „igazán jók úgyse lehetünk” kitételére reagáló „udvariasság” beszédma-
gatartása ugyanakkor kifejezetten nyelvi síkon nem másra, mint az „igazán” si-
kerülő beszédcselekvés lehetetlenségére válaszol. Vagyis a politikai antropológiai
problémaösszefüggés átfordítható nyelv(elmélet)i mozzanatba is, mintegy spe-
cifikusan nyelvi lehetetlenséget allegorizálva. Ahogy „igazán jók úgyse lehetünk”,
úgy igazán sikerült beszédaktusokat sem hozhatunk létre (ahogy Austin művének
is ez volna egyik fő belátása, mely szerint éppen a nem-sikerült cselekvés mutatja
meg, mi is a cselekvés valójában).52 Ezért sem képes a nyelv mintegy („igazán”)
kijavítani, kompenzálni antropológiai hiányosságokat. Sőt, mélyebb szinten te-
kintve a mondott lehetetlenséget: egy ilyen sikerülés éppen hogy felfüggesztené,
felszámolná a nyelvi történés erejét (vagy inkább erősségét), legalábbis gyengí-
tené azt, vagyis így derül ki, hogy a „jó szó” korántsem pusztán kompenzálja a
performatív sikerülés nem képességét. A „talán” mint pozitív minőség struktú-
ramozzanataként jóval inkább nem másra utal, vagy inkább válaszol (egyfajta hí-
vásra), mint az adományozódásnak minden „van”, megérkezés, lezárulás, aktus,
operatív jelleg, sőt illokutív funkció előtti (vagy azon túli) potencialitására (nem
is annyira erre mint különálló, netán polemikusan ellentételezhető szubsztanci-
ára, hanem differenciájára a „van” mozzanatától, pl. egyfajta, emebben – és nem
máshol – kísértő maradékra). Ennyiben a „jó szó” mint a nyelv hívására hallgató
szó egyúttal a nyelvvel szembeni igazságosság mozzanata is lehet?
Maga a „közönyösnek látszó szó” sem mentesítheti magát ugyanakkor ma-
radéktalanul az erőszak, pl. egyfajta nivellálás, a másik „kétségbeesését” lefo-
kozó trivializálás, sőt: a disszimulációban (egyfajta elhallgatásban) fogant po-
tenciális hamis tanúság mozzanatától, amely akarva-akaratlan bekövetkezhet.
A „viselkedő” performatívumokra Austin szerint, tulajdonképpen könnyen
belátható módon, „különösen jellemző, hogy nemcsak a balfogásokra érzé-
keny[ek], hanem az őszintétlenségre is.”53 Ez az a mozzanat, amikor a nyelv –
Heidegger szerint – látszattal veszi körül magát, ezáltal éppen lényegét, az iga-
zi mondást veszélyeztetve. A „közönyösnek látszó szó” könnyen pusztán csak
„közönyös” (ezáltal lefokozó, sértő stb.) szóként jelenhet meg, értelmeződhet a
másik horizontján. Ezért reagál ez a szó kezdettől fogva a nyelvi viszonylatra is,
52 Vö. Austin, Pretending, 219.

53 Austin, Tetten ért szavak, 153.
nem pusztán a másikra: a másik felé tanúsított mégoly elkötelezett magatartás

sem garantálja a beszédcselekvés sikerét. Ennek a látens horizontnak viszont
mélyebb értelme is lehet: a „közönyös” nyelvpragmatikai mozzanata a herme-
neutikai téttel bíró odafordulás nemcsak „udvarias/csiszolt”, de „udvariatlan/
csiszolatlan” effektusát vállalja magára,54 tulajdonképpen akár azt az igazságta-
lanságot, amely minden nyelvigazságosságban ott rejtőzik, amennyiben utóbbi
lényegében talán nem egyéb, mint ama igazságtalanság valamifajta felvállalása
(nem egyszerűen szemben állva azzal polemologikus módon).55
Esti Kornél tehát alapvető módon nem defenzív értelmű konvencionalizáci-
óként tekint az udvariasság mint „viselkedő” beszédtett nyelvére. Nem pusztán
civilizációs-kompenzációs szerepe van az így értett udvariasság nyelviségének,
pl. vélhetőleg nem egyszerűen „az affektusok semlegesítésében” érdekelt.56 Nem
is sorolható be egyértelműen „a hűvösség magatartástanai” alá,57 noha kétség-
kívül egyfajta magatartástanról van szó és a „közönyös” vonásának – mint a
„kétségbeesett” modális jellemzőjére hangsúlyozottan deretorizált megnyilat-
kozással válaszoló – megjátszása nem áll távol a „hűvösség” jelentésmozzana-
tától. Erős interszubjektív és etikai indexekkel való felruházása, sőt elsődleges
motiváltsága viszont alighanem túl is viszi az újtárgyias jellegű magatartásta-
nokon. Mindenesetre az, hogy alapvetően reszponzív – kevésbé antagoniszti-
kus-kompenzatív – jellegű beszédmozzanat, amely nyomatékos módon „két-
ségbeesés”-re válaszol, egy individuális „élet igazolásá”-nak értelmében ama eg-
zisztens hangoltságú hívásnak igyekszik megfelelni,58 nos, ez a motivációs elem
alapvetően dialogikus jellegű beszéd- és kifejezésmagatartássá avatja (amely op-
ció mintha hiányozna a Lethen-féle „hűvösség magatartástanai”-ból). Alapve-
tően fontos itt tehát az a reszponzív viszonylat, miszerint a „kétségbeesett”-ben
jelzett hangnemiségre – fordítás útján – csak megfelelően hangolt ráhallgatás
54 Vö. ezzel Nielsen, Hermeneutics of (Im)politeness.

55 Vö. Hamacher, Sprachgerechtigkeit.
56 Vö. Helmut Lethen – Caroline Sommerfeld, Schein zivilisiert = Höflichkeit, szerk. Brigitte
Felderer – Thomas Macho, Wilhelm Fink, München, 2002, 158.

57 Vö. Lethen, Verhaltenslehren der Kälte. Vö. még Thomas Keller, Verhaltenslehren der Kälte
und Höflichkeit. Zivilität und Nonkonformismus der Zwischenkriegszeit in Deutschland und

Frankreich = Der gepflegte Umgang. Interkulturelle Aspekte der Höflichkeit in Literatur und
Sprache, szerk. Dorothee Kimmich – Wolfgang Matzat, transcript, Bielefeld, 2008, 107–139.
58 A „kétségbeesett” mozzanata visszamenőleg felerősíti a „kellő pillanat” jelentését: nem pusz-
tán „helyes”, „megfelelő”, de „kellő” pillanatról van szó, egy „kell”-ről, a „nem-váró” igazsá-
gosság effektusáról.
képes válaszolni.59 Egyfajta ígéret a „jó szó”, amely a másik „rászorultságának [a

promisszív biztosításra] felel meg”.60 Különös viszont, hogy a „közönyösnek lát-
szó” disszimulációs mozzanata éppen nem a „kétségbeesett” tonális nyomatékát
visszhangozza, alighanem éppen azért, hogy ne zárja le a „bánat”, az egzisztencia
hívásának értelmezhetőségét, a hozzá való viszonyulást61 (vagyis a „közönyös-
nek látszó szó” kimondója önmagában, saját hangolt tudatában is fordítást hajt
végre a másik hanghordozásának meghallása mint annak virtuális megismétlése
és a „közönyös” prózai módusza között – az igazságosság tehát majdhogynem
egybeesik a fordítás végbevitelével).
Ha ez az udvariassági nyelvi viselkedés (nem egyszerűen „tett”) nem pusz-
tán az affektusok semlegesítését hajtja végre, úgy az „önmagát formába hozás”
aspektusának sem feleltethető meg maradéktalanul.62 Nem szuverén udva-
riasságról van szó, de nem is lehívható, ismételhető, mint olyanként idézhető
konvencióról egy defenzív felfogás jegyében.63 Ez a viselkedési minta inkább
magának a nyelvnek egyfajta alap nélküli, alap-talan eseménye lehet, kevésbé a
cselekvésre, a „tett”-re visszavezethető, abból eredeztethető, azzal korrelálható
vagy arra célzó performatívum. Inkább a „nem-cselekvés” mozzanata „a cselek-
vésben”64 az így értett udvariasság, Heideggert parafrazálva azt lehet mondani,
hogy a lényegi szó itt hallgatást is jelent, amely nem-cselekvés éppen arra utal
vissza, annak árát jelzi, (a)hogy a nyelvnek közönségessé kell tennie magát (po-
zitív értelemben), azért, hogy lényegi értelemben mondani tudjon.
59 „Már a hanghordozásban is észlelve megértünk [vernimmt] valamit. Létezik a másik ere-

dendő megértése affektusainak emberi voltában. De nemcsak abban az értelemben, hogy az
én természetemnek is olyannak kell lennie, mint az övének, hogy bánatát [Kummer] meg-
hallgatva [vernehmend] hangoztassam el újra magamban [wiederklingen zu lassen] – ha-
nem megfelelően hangolva is kell lennem.” (Hans Lipps, Untersuchungen zu einer hermeneu-
tischen Logik, Vittorio Klostermann, Frankfurt am Main, 1938, 111.) Itt természetesen nem
a „bánat” mint olyan hangoztatódik el újra, hanem annak hangnemi-modális indexe.
60 Lipps, Bemerkungen über das Versprechen = Uő., Die Verbindlichkeit der Sprache, 105.
61 Vö. Lipps, Untersuchungen zu einer hermeneutischen Logik, 117.
62 Vö. Lethen, Sich in Form bringen. Der Wille zum Abschied von der Nervosität in der Philo-
sophischen Anthropologie von Helmuth Plessner und Arnold Gehlen = Disziplinen des Lebens.
Zwischen Anthropologie, Literatur und Politik, szerk. Ulrich Bröckling et al., Narr, Tübin-
gen, 2004, 73–84.
63 Ennek jegyében érvelnek Lethen–Sommerfeld (Schein zivilisiert) és Aleida Assmann (Höfli-
chkeit zwischen Geselligkeit und Gesellschaft), mindkettő: Höflichkeit, 155–173, 194–204.
64 Alice Lagaay, How to Do – and Not to Do – Things with Nothing. Zur Frage nach der Per-
formativität des Schweigens = Performanzen des Nichttuns, szerk. Barbara Gronau – Alice
Lagaay, Passagen, Wien, 2008, 31.
A „közönyös(nek látszó)” mint hangolt módusz értelmében65 így tehát inkább

egyfajta nem-állító, nem-predikatív, nem-felszólító nyelv az így értett „udvarias-
ság” mint a másiknak meg-felelő igazságosság nyelve. Ez a nyelv „észrevétlenül”
„elhelyezett” – azaz szó szerint szituatív, helyi értékkel bíró – szót jelent, akár,
csupáncsak a szó hangoltsági (nem-írható), gesztusjellegű, fatikus (nem annyira
konatív) funkcióját, kevésbé valamilyen kimondott tartalmat, üzenetet, felhívást,
„beugrást” (a beugró-uralkodó gondoskodás funkcióját). Nem képesség, inkább
magatartás vagy viselkedés függvénye, ugyanakkor hangsúlyosan nem habituali-
zálható magatartást nyilvánítva meg. A tulajdonképpeni vagy igazi szó mintegy
el-jövetelben marad, ezt a „közönyösnek látszó szó” nem mondja ki, avagy csak
egyfajta hallgatásként adja, pontosabban: pusztán megelőlegezi (mintegy önmaga
után vagy kimondatlanul önmagában). A „közönyösnek látszó szó” a nyelvi igaz-
ságosság egyfajta preambuluma. Éppen azért veszi vissza magát mint kimondott,
kijelentett szót a „közönyös” móduszában, mert a másik életére mint titokra vála-
szol valamiképpen (fentebb látható volt Kosztolányi bizonyos cikkei alapján, hogy
a potenciális „gyónások” az élettel mint titokkal kerülnek korrelációba), nem pe-
dig birtokába veszi azt nyelvi eszközök (pl. performatív [ön]autorizáció) révén.
Ez a szó lehet egy egyszerű „igen” is, mint a bolgár kalauzról szóló fejezet vé-
gén, ahol az elbeszélő Esti szerint a kalauz „arcán mély megbánás, szívbéli töre-
delem mutatkozott” – a „kétségbeesett várás” „a jó szó”-ra? – és elvileg ez indítja
Estit a „néma pillantás”-ra, valamint a szóra („Majd bolgárul csak ezt kiáltottam
feléje: Igen.”), amely – valamiféle epifániát előmozdítva – „varázserővel hatott”.66
Így a „közönyösnek látszó szó” nemcsak a kijelentés vagy akár a beszédaktus
modelljeitől, de majdhogynem a verbális nyelvtől távolodik el, annak margóin
65 Kosztolányi erősen hangsúlyozta a nyelv ezen felszínjellegének, árnyalatszerűségének retori-

kai-jelentéstani hatását: „minden igazi nyelvi közlés” „az árnyalatok árnyalatán fordul meg.”
Bábel tornya. Nemzeti és nemzetközi nyelv = Kosztolányi, Nyelv és lélek, 177. Ugyanakkor
más, persze kevésbé exponált helyen „a hangsúly” mint „az ember természetes nemzetkö-
zi beszéde” jelenik meg, mintha kivonva ezáltal a fordítás szükségességének hatálya alól (a
hangsúly ezáltal a „gesztus” szerepét töltené be, kb. mint Balázs Béla filmelméletében), vö.
Kosztolányi, Észak Velencéje = Uő., Elsüllyedt Európa, 199.
66 Ezek még Kosztolányi mércéjével mérve is (rövid, de) varázserejű mondatok, szintaktikai,
dikciós, szinonimikus, fonikus-melodikus, stilisztikai síkon egyaránt: „Ez a szó varázserővel

hatott. A kalauz megenyhült, földerült, a régi lett. Arcára hálás mosoly suhant.” A kalauz
kettős értelemben is képpé merevedik e szó nyomán, egyrészt „feszes vigyázzban tisztel”-eg-
ve, másrészt „az ablakban” állva. Ez a kép egyfajta mementóként íródik be a szövegbe(n).
Ugyanakkor a szót nem feltétlenül csak interperszonális vonatkozású intenció írja be, hanem
a „lefelé lépkedtem a lépcsőn” tanatopoétikus repetíciójának materiális moraja, ennek diktá-
tuma – egyfajta akaratlan nyelvi hangoltságként.
szituálódva: fatikus-mimikus kifejezések formájában, amelyek az itteni specifi-

kus értelemben vett udvariasság effektusai. Olybá tűnik, mintha igazából ezek
hatnának, performálnának, kevésbé a szemantikus beszéd.67 A hangolt viselke-
dés indexeiként határozzák meg a verbális nyelv közlési mozzanatait, mintegy
az ezek közötti határon oszcillálva, ahol tehát a nyelv(iesülés) határait, de a vi-
selkedés nyelviségét is joggal lehet feltételezni. Mi sem mutatja ezt jobban, mint
a „látszó szó” repetíciója: a „szó” már a közönyösnek látszás hangnemi-mimikai
szimulációjában elkezdődik, már a szó kondicionálja ezt a szimulációt, ugyan-
akkor a „közönyösnek látszó” ilyetén hatásmozzanata egyáltalán nem puszta
effektusa a szónak, hanem annak lényegi megmutatkozását feltételezi (a heideg-
geri „közönségessé tétel” értelmében). A „talán” nyelve nem utolsósorban az
ilyen átmenetek nyelviségét is mozgósítja, a nyelv határain játszva.
A bolgár kalauz történetének parabolája mély jelentéstani interferenciát hoz
létre a harmadik fejezet fejtegetéseivel, a feltűnő ellentét vagy aszimmetria értel-
mében: Esti nem érti a bolgár beszédet, vagyis nem állhat fenn kommunikatív
reciprocitás (még kevésbé valamilyen kozmopolita konverzacionalizmus) a ka-
lauzzal, míg a „kétségbeesett” vs. „közönyös” feltűnő, már-már hiperbolikus el-
lentéte éppen arra utalhat, hogy ezek között nem intencionális, jelentéstani vagy
perlokúciós adekvációt kell feltételezni. Vagyis a „közönyösnek látszó szó”-ban
implikált nyelvigazságosság ígéretét nem reciprok viszony fűzi a „kétségbeesett
várás”-hoz, amihez csak illeszkedne, amihez képest egyszerűen beigazolódna:
így az, hogy a „közönyösnek látszó” eleve nem hordoz értékhangsúlyt, éppen ezt
a nem-tetikus, nem jogszerű ígéretet jelenti.
A kilencedik fejezet fölöttébb alkalmas példa lehet a „jó szó” temporalitásá-
nak műfajpoétikai következményeire avagy műfaji beágyazottságára, a novella
időszerkezetének, a novellisztikus pillanatnak az értelmében.68 Különösen, hogy
67 Löwith megfogalmazásában: „Az emberi beszéd eme kimondatlan, ám nagyon is világos ki-
fejezését minden személyes megértés használja, amennyiben azt halljuk meg, hogyan beszél
valaki, még azelőtt, hogy belemennénk abba, amit mond […] És a mindennapi beszélt nyelv
a maga részéről már azzal a nem-kifejezett szándékkal él, hogy a megszólítottat nem annyi-
ra értelmes szavak révén győzze meg, mint inkább hangulatszerűen beszélje rá valamire és
befolyásolja. Az egymással beszélők »tulajdonképpen« nem a kimondott alapján értik meg
egymást, hanem a kifejezett beszédértelmen túl és azon keresztül. Amit szándékolt szavaik
csak habozva mondanak ki vagy elrejtenek, az az arckifejezés és hang [Stimme] akaratlan
kifejezésében fedeztetik fel.” Das Individuum, 125–126.
68 A „pillanat” irodalmi kitüntetéséhez a modernségben lásd pl. Claudia Öhlschläger,
Augenblick und lange Dauer. Ästhetische Eigenzeiten in epischen Kurzformen der Moderne und
Gegenwart = Figurationen des Temporalen. Poetische, philosophische und mediale Reflexionen
a hirtelenség, „az abszolút jelen” diszkontinuus időbelisége poétikai kitüntetése

regionális irodalomtörténeti összefüggésekben is beszédes lehet, Kosztolányit
ismét csak Musillal rokoníthatja.69
Ezt a temporalitást a harmadik fejezet diszkurzív bekezdése a „kellő pilla-
nat” – akár mint egyfajta kairosz – jegyében szemantizálta, amelyet a kilencedik
fejezet zárlata mint a novellisztikus kompozíció kitüntetett locusa vitt színre:
„Az utolsó pillanatban mégis megesett rajta a szívem. Amikor bőröndjeimet
már átadta a hordárnak, s én lefelé lépkedtem a lépcsőn, egy néma pillantást
vetettem feléje, mely ezt fejezte ki: »Az, amit tettél, nem volt szép, de tévedni
emberi dolog, ez egyszer megbocsátok.« Majd bolgárul csak ezt kiáltottam fe-
léje: Igen.”70 „Az utolsó pillanat”-ban többféle idő kereszteződik és avatja azt
különösen összetett temporális konstellációvá, egyúttal a nyelv idejévé, a nyelv
által létesített idővé, pillanattá: jellemzően tranzitorikus momentum, a lépcsőn
lefelé lépkedés mozzanata értelmezi az utolsó pillanatot, utóbbi nem pusztán
statikus lezárást, végpontot jelöl. Ebben „az utolsó pillanatban” történik meg
a „néma pillantás” és a szó, az „Igen” kimondása, amely azt nyelvi horizont-
ba helyezi, potenciálisan a „megbocsátás”, egyfajta igazságosság horizontjába.
Ugyanakkor a mégoly egyszeri pillanatot is mechanikus repetíció, a léptek folya-
mata osztja meg, nyelvi-textuális síkon a „le”, „lép” hangsor gépies ismétlődése
darabolja fel (különösen feltűnő feszültségben állva a rögtön utána következő
„néma” mozzanatával), amely ezt az „utolsó pillanatot” a halál anticipációjának
vonzásába helyezi (az alvilágba lefelé tartás mitikus konnotációival). Ebben „az
utolsó pillanatban” tehát a jövő előidejűsége visszhangzik, egyfajta iteratív mo-
rajként (ennek felel meg a kalauz – képének – fotografikus kimerevítése a legu-
über Zeit, szerk. Uő. – Lucia Perrone Capano, Vandenhoeck&Ruprecht, Göttingen, 2013,
93–106. Vö. alapvetően azonban még mindig Karl Heinz Bohrer, Das absolute Präsens. Die
Semantik ästhetischer Zeit, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1994, 160–175.
69 Legalábbis ha követjük Karl Heinz Bohrer tézisét: „Nem látszik véletlennek, hogy a történe-
ti jövő idő kitörlése és a lemondás az eszmeregényről példaszerűen az angolszász-angol-ír
modernségben megy végbe: az »angol empirizmus minden univerzálé iránti megvetésével«
kedvezően hatott erre mint intellektuális klímára, míg főleg a német, nem német nyelvű,
kulturális szféra univerzalisztikus preferenciáival útjában állt a próza ilyen forradalmának
az abszolút jelen jegyében. A két, eme mintától eltávolodó nagy képviselőjét a német nyelvű
klasszikus modernségnek, Musilt és Kafkát jellemző módon mint az osztrák–magyar társa-
dalmi és állami szféra tagjait nem határozták meg az idealisztikus-univerzalisztikus paradig-
mák, hanem éppen fordítva inkább a megismerést szkeptikusan kezelő bécsi empirizmus,
amely pontosan az időegységek folytonosságát és azonosságát is problematizálta.” Karl Heinz
Bohrer, Das absolute Präsens, 167. Musilhoz vö. Uo., 167–170.
70 Kosztolányi, Esti Kornél, 185.
tolsó két mondatban). A „jó szót” tehát nem valamilyen intenció, tulajdonság,
netán erény váltja ki, hanem mintegy a jövő előidejű emlékezete a jelen mint
„utolsó pillanat” kitüntetésével, ugyanakkor meghasításával.
Innen nézve tűnhet fel a harmadik fejezetbeli passzusok centrális mondatá-
nak többféle idősíkja: „Sokszor csak abban állott, hogy kellő pillanatban, észre-
vétlenül elhelyezzen egy közönyösnek látszó szót, melyet valaki kétségbeesetten
várt tőle, mint életének igazolását.” Iteratív, egyedi és tartamszerű időmóduszok
másolódnak egymásra, transzformálódnak egymásba a „kellő pillanat” kairo-
tikus mozzanatában. Itt a „sokszor” nem valamilyen tetszőleges ismételhetősé-
get, netán permanenciát jelent, hanem az igazságosságot mint mozgást éppen a
különböző idősíkok között: ugyan egy konkrét „élet” hívására válaszol, egyedi
reszponzív aktusként („kellő pillanatban”), mégsem merül ki pusztán ebben,
hanem potenciális exemplaritást nyilvánít meg („sokszor”), az igazságosság vir-
tuális politikai (közösségiség), illetve politikai-antropológiai („igazán jók úgyse
lehetünk”) jelentőségét. Összességében ez a „pillanat” nem egyszerűen időbe-
li tartam, hanem az igazságosság pillanata, az egyéni „élet[…] igazolásá”-nak,
megerősítésének, lepecsételésének, (nietzschei értelemben vett) szentesítésének
performatív mozzanata. Ugyanakkor visszatérésként vagy ismétlésként is meg-
nyilvánulva a „közönyösnek látszó szó” teátrális-szimulatív móduszában.
Végül: a kellő pillanatban észrevétlenül elhelyezett közönyösnek látszó (legalább
kettős módon disszimulált) szó implicit módon ellenállást fejthet ki az írhatóság-
gal szemben, akár az irodalmi notációval szemben, és az irodalmi kommunikáció
olyan modelljére enged következtetni, amely nem az asszertív-operatív beszéd
retorikus elaborációjára szavaz (vö. „keneteskedés” kritikája), hanem felveszi ma-
gába a nem-írhatóság kihívásait is. A szó egyértelmű „tett”-ként való azonosítha-
tóságának ugyanis le-írhatósága, nyelvi-textuális jelölése lehet a mediális alapja.
Az „udvariasság” inszcenírozása Márainál és Esterházynál
Jól mutatja az „udvariasság” szemléleti (kulturális és antropológiai), valamint

irodalomtörténeti jelentőségét, hogy ez a komplexum nem sokkal annak Esti
Kornél-féle tematizálása után Márai művében, az Egy polgár vallomásaiban is ki-
emelt motivikus és nyelv-, illetve individuumértelmezési fontosságot nyer el. Itt az
udvariasság magatartása az énelbeszélő apjának perszonális kitüntető jegyeként
mutatkozik meg ugyanezen elbeszélő perspektívájából – az apa halálát megelőző
búcsúzás eseményében manifesztálódva és tudatosulva az elbeszélő fiú számára:
Leültem ágya mellé, és néztem halódó, kedves, szomorú arcát; nagyon halkan,
hogy anyámat fel ne ébressze, megköszönte látogatásomat. Mindig ilyen volt:
udvarias, korrekt és csöndes. „Köszönöm, hogy még egyszer eljöttél” – mond-
ta, olyan finoman és nagyvilágian, hogy könny szökött szemembe. Apám is-
merte a nagy titkot, az udvariasság titkát. Néha azt hiszem, ez a legtöbb, amit
ember embernek adhat […] Ebben az éjszakai órában megértettem apám
arisztokratizmusát. Élete a jóság és az udvariasság előkelőségének jegyében
telt el. Sokáig ültem ágya mellett, nem beszéltünk, csak néztük egymást. Mire
emlékezett? Mit is szeretett volna tudni? Nem mondta meg, soha nem mondta
meg, ebben az utolsó órában sem. Hallgatása tapintat volt, nem gyöngeség.
Tudta, hogy egymás között, emberek között nem lehet másképp boldogulni,
mint tapintattal és diszkrécióval, és napirendre kell térni egymás titkai fölött.
Mégis mereven nézett szemembe. Búcsúzott tőlem, a legidősebbtől, mintha át
akart volna adni valamit, egy szót, egy család titkos szavát, valamilyen útmu-
tatást az élethez, egymáshoz – de aztán hallgatott, mint aki tudja, hogy nem le-
het senkin segíteni, egyén és család magára marad végzetével. Kutatva nézett,
mintha végre tudni akarná, ki vagyok, választ kérne egy nagyon régi kérdésre.
De nem tudtam válaszolni neki. Aztán kinyújtotta finom, enervált kezét, s ke-
zemet szorította. Nem szólt egy szót sem; behunyta szemeit; egy idő múlva
elengedte kezemet. Akkor elmentem.71
A jelenet szcenografikus-fokalizációs elbeszélésmódusza nem hagy kétséget afe-

lől, hogy itt én és másik, továbbá udvariasság és titok viszonya alapvetően köl-
csönösségek (megfordíthatóságok) mentén rendeződik el. Különösen abban az
alapvető elbeszéléspoétikai értelemben, hogy ezt a jelenetet narratív ismétlések
palindrómává formált viszonylatai kondicionálják (pl. apa és fiú kapcsolata az in-
ternátusba vezető út idején).72 – Először a fiú vizsgálgatja az apát ki nem mondott
kérdések látenciájának jegyében („Mire emlékezett?” stb.), aztán az apa „néz”-i
„kutatva” a fiút, „mintha végre tudni akarná, ki vagyok, választ kérne egy nagyon
régi kérdésre”. A válasz(ok) minden esetben elmarad(nak), és így a hallgatás itt
igazi interszubjektív, az alanyok közötti nyelvi-kommunikatív-gesztusszerű tér-
ben és ennek idejében képződik meg: vagyis nem egyszerűen egyik szubjektum
intencionális hallgatása a másikkal szemben, például annak kérdezésével szem-
71 Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Helikon, Budapest, 2005, 498.

72 Ezt Kulcsár Szabó Ernő tárta fel, lásd Kulcsár Szabó, Az értekező beszéd „irodalma”. Az
irodalmi jelenség mint a tudományos értelmezés performatívuma, Irodalomtörténet 2007/2.,
142–148.
közt, nem pusztán őhozzá tartozik mint szubjektív-egologikus magatartás, ek-

képp felülírva az elbeszélt én önmagáról alkotott magányossági képzetét. Ugyan-
akkor mindez az elbeszélt én(nek az elbeszélő énhez közelített) perspektívájából
jelentkezik így, ezért a jelenet többszörös „khiazmusában két idegenség exkluzív
összetartozásának végső megértése következik be”.73 És ez az elbeszélés hallgatása
is, ugyanis a „szórakozottan” érzelemmentes modalitása (vö. „közönyösnek lát-
szó szó”)74 nem tárja fel a választ, meghagyja azt titoknak, amelyre éppen az ud-
variasság reagál valamiképpen („napirendre kell térni egymás titkai fölött”), mint
egyfajta idiomatikus, egyedi hívásra („egy család titkos szavát”), hallgatva vagy
hallgatásként felelve meg annak. Az elbeszélés ilyen személyközi relációk dina-
mikáját prezentáló nyelvpragmatikai kiterjesztése és jelentéstani rétegződése „az
udvariasság titká”-nak grammatikáját is felülírja, amennyiben ez maga az udvari-
asság mint titok, de az udvariasság mint titokra válaszoló attitűd jellegzetességét
is jelentheti (így mély kölcsönösség íródik be a birtokos kifejezésbe). Következe-
tes innen nézve az „adhat” hangsúlyozása: az udvariasság csakis ezen titokra való
válaszban mint magának az udvariasság titkának az adományozásában (nem
pusztán konvenció idézésében) manifesztálódik, ezért is mehet végbe nem kis
részben hallgatásként. – Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a Márai-szöveg által
megnyitott horizont a másikra mint titokra és ezáltal „az udvariasság titká”-nak
bizonyos exkluzivitást és szuverén hordozót tulajdonító koncepciója mégis zár-
tabbnak (mert a századforduló szubjektumfelfogásához erősebben kötődőnek)
tűnik, mint Esti Kornél „erkölcsi fölfogása”, amely kifejezetten az igazságosság
– kontingens körülmények által impregnált – kihívásában szituálódik (míg Má-
rainál ez az aspektus vélhetőleg nem játszik szerepet).
A Kosztolányi-féle horizont alighanem majd csak Esterházynál tér vissza
avagy idéződik meg a maga összetettségében. Éspedig már első kötetében, a
73 Uo., 147.
74 „»Igen, hát ez most megtörtént, apa meghalt« – gondoltam szórakozottan; s kimentem a
folyosóra, mintha érteném mindazt, ami történt…” Érdekes, hogy a „szórakozottan” itt is a
„kétségbeesett” jelentéstani mozzanatára válaszol, pár mondattal előtte olvasható a követke-
ző: „A szobában sokan jártak és keltek kétségbeesetten.” (Kosztolányi egyik idekapcsolható
írásában, a Gyöngédség címűben a „hetekig élet és halál között lebeg”-ő narrátor betegségét
egy, őt nem meglátogató barátjának „távol maradó figyelme, ez a közönybe bújtatott gyön-
gédsége” gyógyítja meg. „Amikor fölépültem, szórakozottan mentegetőzött: hogy »sok dolga
volt«. Nem is köszöntem meg neki a figyelmét. Ilyesmit nem lehet megköszönni. Hálám is a
közöny álruháját viseli, mint az ő gyöngédsége.” Sötét bújócska, 127.) Vö. még a Napló egyik
kitételével: „Az udvariasság egyetlen őszinte, felsőfokú kifejezésmódja: a közöny.” Márai,
A teljes Napló 1957–1958, Helikon, Budapest, 2011, 195.
Fancsikó és Pintában, amely amúgy is alapvetően az igazságosság és igazságta-

lanság különböző kereszteződéseit írja. Egy olyan rövid darabban, mint a (fan-
csikó verse) címűben is a „jó szó” valamiféle megvalósulásának paradigmája je-
leneteződik a szó szoros értelmében: Fancsikó verse tulajdonképpen nem más,
mint egy egyszerű „igen”, egy második igen az elbeszélő által a „talán” móduszá-
ban artikulált „igen” után. A szülők feszültséggel terhes, verbalitást nélkülöző,
ám a narrátori bemutatásban nagyon is kommunikatív viszonyának, az anya
kezének, az apa fiziognómiájának, ezek elhalasztódó találkozásának leírása után
„Fancsikó fütyörészve korzózott át a szobán”:
– Ön itt? – mondta körmönfontan anyámnak. Majd mentegetőzni kezdett,

hogy versének nincs ugyan címe, de ő szavatolja a vers minőségét, ennek el-
lenére. Kérdésére, elmondhatja-e, anyám nem válaszolt, iszonyodva meredt a
sötétbe, ami végül is lehetett egy igen. Fancsikó tudta, nincs sok idő.
– Halljuk, halljuk – előlegezte Pinta szemtelenül (mert indokolatlanul) a
hallgatóság bizalmát.
Fancsikó anyámra nézett.
– Ha élhetek
evvel a
kifejezéssel:
igen.
Meghajolt, szerényen, üresen; a sötétség, a hálás közönség, ünnepélyesen
hallgatott.75
A „vers” tulajdonképpen nem másból, mint egy „igen”-ből és egy udvariassági

formulából mint ama „igen” preambulumából áll. A formula magára a nyelvi
kifejezésre vonatkozik, mintegy ahhoz kéri a másik beleegyezését vagy ellenjegy-
zését, ugyanakkor az el nem hangzott, lokúcióként nem adott, tulajdonképpen
csak az elbeszélő által potenciális ígéretként mint „talán”-ként megfogalmazott
(„egy”) „igen”-t ismétli vagy tanúsítja, ellenjegyzi azt. Ez az „igen” tehát mintegy
osztódik, multiplikálódik a szereplő, az elbeszélő és az elbeszélő tanúja (annak
„verse”) között, rávilágítva többek között talán arra is, hogy az „igen” kimondha-
tatlansága annak eredendően nyelvet megelőlegező létmódjában rejlik, ennyiben
nem aktust, beszédaktust jelent, sokkal inkább hallgatásaktust, persze a „talán”
módján. Ez az iterációs viszonylat a „kettős igen” kapcsolatát másolja, az első
75 Esterházy Péter, Fancsikó és Pinta. Pápai vizeken ne kalózkodj! Magvető, Budapest, 1981³,
22–23.
igennek mint elkötelezésnek, ígéretnek – mint nem-megjelenésnek – csakis egy

(„egy”) második igenben történő transzpozícióját.76 Fancsikó verse egy potenci-
ális igent fordít le egy virtuális, ugyanakkor a „sötétség” mint „hálás közönség”
általi ellenjegyzését tekintve nagyon is függőben (függőben…) maradó „igen”-
re (a narráció szintjén is narrátor és „acolyte”-jének, Fancsikónak diskurzusai
között). Az udvariasság nyelve éppen kvázi-metanyelvi funkcióját tekintve nem
más, mint ezen fordítás médiuma. Fancsikó csakis ebben a nyelvben, az „igen”
ígéretében tud „én”-t mondani, az udvariasság beszéde tehát a második „igen”
szubjektivációs potenciáljának indexe. A „vers” műfaji kódja kidomborítja a má-
sodik „igen” ismételt jellegét, sőt már az első igennek is iterált létmódját, ismétel-
hetőségét a már eleve benne lakó második „igen” értelmében – ami persze „me-
chanikus ismétlést, mimikrit, vagyis felejtést, szimulákrumot, fikciót, fabulát” is
jelenthet.77 A „vers” és az udvariassági nyelv reprezentatív indexe (vö. „ünnepé-
lyesen hallgatott”) az első „igen” elfelejtését, egy új igen ígéretét nyomatékosítják,
amennyiben ennek „úgy kell tennie, mintha az elsőt elfelejtették volna, már elég-
gé múlt volna”,78 ugyanakkor éppen a hűségnek, a szolidaritásnak mint bármilyen
kommunikáció alapvető feltételének megelőlegezésében. A „vers” udvariassági
beszédmozzanata így ezt a „mintha”-modalitást húzhatja alá.
Esterházy későbbi művei, elsősorban a Termelési-regény – ahogy azt Kul-
csár Szabó Ernő tanulmánya utóbb elvi síkon artikulálva-összegezve megmu-
tatta – pedig a „»graciőz« kötetlenség” jegyében dinamizálják „szólam és írha-
tóság” viszonyait a transzmutációs szintaxis és a hangoltság kétirányú, változé-
kony többértelműségi mintázataiban.79 Ez az elbeszélés- és írásmód történeti
nézetben többek között éppen a „la politesse” stílusregiszterének vonzásában
artikulálódik – úgy, mint írhatóság és nem-írhatóság komplex nyelvi összjáté-
ka.80 Ehhez jelen összefüggésben csak annyit érdemes hozzáfűzni, hogy ebben
76 Vö. ehhez Derrida, Vielzahl Ja = Uő., Psyché. Erfindungen des Anderen, ford. Markus Sed-
laczek, Passagen, Wien, 2012. 180–183.
77 Uo., 182.
78 Uo.
79 Kulcsár Szabó, „Graciőz kötetlenség”. Szólam és írhatóság Esterházy prózájában = Uő.,
Költészet és korszakküszöb. Klasszikusok a modernség fordulópontján, Akadémiai, Budapest,
2018, 160–174.
80 „Az aposztrofikus, citációs, asszertív, kommentáló vagy csupán konstatív közbevetésekkel
meg-megszakított előadásmód »szeszélyes« kötetlensége sokkal inkább arra a játékos, kön�-

nyedebb és kifinomultabb regisztermozgású style rocaille-ra emlékeztet, amelynek cizellált és
légies graciozitása a bájos közelnézeti irónia bensőségét, a nem-cinikus »elkomolytalanítás«
játékos, nem frivol, de »arisztokratikus« fesztelenségű effektusait hívja elő.” Uo., 169.
az írásmódban a tartózkodás, a visszatartottság, a(z el)hallgatás mozzanatai

is jellegadóak (amelyek a „tapintat” síkján természetesen részben – de csak
részben – integrálhatók a „la politesse” paradigmájába),81 sőt talán éppen ezek
megszakításai, törései utalnak olyan elbeszélésmód kihívásaira, amelynek a
„»graciőz« kötetlenség” inkább médiuma, mintsem programja, netán telosza.82
Innen nézve pedig elkerülhetetlenné válnak ezen írásmód „tartalmi” vonat-
kozásai is, részben azért is, hogy az irodalmi megnyilatkozás ne végső soron
kulturális-civilizációs érdekű nyelvi habitualitás valamilyen – mégoly virtuóz
– feltámasztásaként nyerje el közlésigényét.83 Természetesen már a Fancsikó és
Pinta is előreutalt a „kalokagatijja” fogalmával ezen nyelvmagatartásbeli össze-
függésekre, közelebbről azok etikai vonzataira is, amennyiben a „kalokagathia”
koncepciója éppen a szép és az erkölcsi értelemben vett jó, itt: nyelvi és etikai
viselkedés egységét hangsúlyozza.84
81 Günter Blamberger A szív segédigéi, a Harmonia Caelestis és a Javított kiadás kapcsán emelte
ki: „Semmilyen siránkozást, önmagán való szánakozást nem lehet itt érezni, ehelyett a ta-
pintat törvényei dominálnak. Az elbeszélő szerepváltásai, ezek ugyanakkor az udvariasság
maszkjai, segítenek abban, hogy a másiknak, az anyának, az apának, még a halál vagy az áru-
lás felfoghatatlanságában is, respektussal adózzanak.” Laudatio auf Péter Esterházy anläßlich
seiner Berufung zum Literator. Dozent für Weltliteratur 2011. = Literator 2011. Dozentur für
Weltliteratur: Péter Esterházy, szerk. Ines Barner – Günter Blamberger, Wilhelm Fink,
München, 2013, 16.
82 Történeti nézetben (ám ezen túlmenően is) fontos, hogy az „Anmut”, a „báj” („Grazie”) eszté-
tikája Schillerhez (Über Anmut und Würde) képest Kleistnél (Über das Marionettentheater) a
szégyen mozzanatát már nem képes integrálni az ész mint erkölcstételező entitás hatókörébe,
azonosítani a szégyent a bájjal – éppen az ember paradicsomi bűnbeesésének reflektálásával,
amelynek az az előfeltevése vagy következtetése, hogy „az emberi nem lehet »természetes«”.
Vö. Meyer-Sickendiek, Affektpoetik, 218. (Hegel kritikája A szellem fenomenológiájában
a „széplélek”-ről aztán a „morális világszemlélet” kontextusában a „boldogtalan tudat”-tal
hozza azt összefüggésbe. Vö. Uo., 219–221.)
83 Ezzel ugyanis az irodalom nyelvének kulturális kódokra vagy gyakorlatokra való, máshol
erőteljesen bírált visszavezetése szemléleti problémáját nehéz lenne elhárítani. (Érdekes lehet
ebben a kontextusban Márai következő megfigyelése, dilemmája: „Igen, nemzet nélkül nin-
csen író. De irodalom – a Nyugat számára – soha nem volt szalon nélkül. A mohácsi síkon a
magyar szalon is elpusztult, pontosabban a lehetősége. Az írók valamilyen áporodott, skizoid
magányban írtak és alkottak. S ez érzik a magyar irodalmon. Nem eléggé világias, talán ezért
nem kell a világnak. De a skandinávok sem »világiasok«, ők is faragatlan, neurotikus tuskók.
És az oroszok. Mégis, a magyart úgy lenézi a világ, mint valamilyen cigány szellemiséget.
Nagy rejtély ez. Talán mégis a nyelv, a keleti nyelv idegensége okozza ezt a tartózkodást?”
Márai, A teljes Napló 1950–1951, Helikon, Budapest, 2009, 259–260.)
84 Vö. ehhez Platóntól Plótinoszon át Goethéig és Schillerig H. F. Müller, Zur Geschichte des
Begriffs „Schöne Seele”, Germanisch-Romanische Monatsschrift 7 (1915–1919), 136–149.

A Termelési-regény második részének, az E. följegyzéseinek többhangú el-

beszélésmódjában az itt nyomon követett „jó szó”-komplexum nyelvi-textuá-
lis feltételezettsége meglehetősen összetett síkon nyilvánul meg, az udvariasság
fenotípusát elválasztva valamely individuális értékvalóság képzetétől. Itt maga a
feltételezett „jó szó” eredete válik kérdésessé, mediális síkon is, már eleve értel-
mezett formában hangzik el vagy válik olvashatóvá (a mester vagy E. eme szó
kimondója avagy leírója, netán olvasója?, hol hangzik el a „jó szó”, a színre vitt –
jelenetezett beszéd vagy a szöveg avagy az olvasás terében, írható-e egyáltalán?).
Az így értett „jó szó” sosem választható el valamilyen perlokutív effektustól, az
elbeszélés (E. szólama) felfogható például az ilyen effektusok olvasásának kísér-
leteként is (de már eleve ilyen effektust manifesztálva, arra nem pusztán meta-
nyelvi távlatból irányulva). Ahogy az elbeszélő szólam már eleve is beszéd(mo-
dalitás), textus és fiziológiai-mimikai megnyilvánulások interferenciáit olvassa,
képtelen lévén megalapozható különbséget tenni ezek között az őket kölcsönö-
sen mozgásba hozó dinamikus közegben:
A mester fátyolos tekintetét végighordozta a horizonton (keze ismét a buksin,

ott játszik, moncsolja, moncsolja), majd lassan, hogy a hűséges és rajongó jegy-
zetelő pontosan jegyzetelhessen, beszélni kezdett. (Pontosan! Minő botor szó!
Hisz hogyan adhatnám vissza a szavakat kísérő szavak selymességét, a szava-
kat kísérő mozdulatok operettjét, a szavakat hordozó hang merész kanyarait, a
csuklásokat, a szem hunyorgásait, melyek idézőjelekkel koronázzák a szavakat
vagy épp detronizálnak. És hát az egész szituáció!... Nehéz mesterség. De sza-
badjon megpihennem: szééép.)85
85 Esterházy, Termelési-regény, Magvető, Budapest, 1992³, 238. Az Esti (Kulcsár Szabó által is
idézett) kitétele a pontosvesszőről mint előkelő írásjel, gesztus, finomság konfigurációjáról
éppen az írhatósággal szembeni ellenállás, ugyanakkor írhatóság által kondicionált erő moz-
zanataként említi azt, úgy is, mint egyfajta hallgatást – el is különböztetve az idézőjeltől: „A
pontosvessző a legirodalmibb írásjel; mert az írásjelek egyszersmind beszédjelek, a legkevés-
bé a pontosvessző: az ő otthona a szöveg, ott honos, többnyire nem hallható, csupán látható.
És persze érezhető és vágyható.
Nemcsak mondatrészeket választ el (vagy nemcsak mondatokat köt össze) […]
Előkelő írásjel; valódi előkelőség ez: finomság és nem fennhéjázás. Régimódi, egy kicsit
rezignált; régi, de nem öreg. Erő van benne, magabiztosság, mert idő van benne, hagyomány.
[…] – Egyébként a legmaibb írásjel az idézőjel. Posztmodern jel, mindent az úgynevezett
fikciójába helyez.” Esterházy, Esti, Magvető, Budapest, 2010, 359–360. De lásd már a követ-
kező idézetet a Termelési-regényben: „»Az etikett én vagyok« – mondta ő az idő, a történelmi
idő által aládúcolva.” (Esterházy, Termelési-regény, 466.) Míg a mondat szcenikai és viselke-
dési környezete teljességgel profán indexeket visel magán…
A szavak idézőjelbe helyezése például „a szem hunyorgásai” által jelzi a „ta-

lán” mozzanatát, a mondottakhoz való viszony indefinit-többértelmű jellegét.
Ahogy a „közönyösnek látszó szó” is afféle idézőjelekkel szimulált-disszimulált
szóként ment végbe, helyeződött el viselkedő performatívumként. Ugyanakkor
a „közönyösnek látszó szó” „elhelyezése” nem áll távol a pontosvessző textua-
litáson belüli funkcióösszefüggésétől (főleg, hogy mint fentebb kiderült, Kosz-
tolányi a „közöny” jelzőjeként, értelmezőjeként többször is az „úri” mozzanatát
tette meg), amennyiben ama „szó” sem kifejezetten hallható („észrevétlen”),
hanem inkább olvasható szó, és éppen a „fennhéjázás” (Esterházy), a „kene-
teskedés” (Kosztolányi) ellenében hat, pontosabban attól vonja meg magát.
Ugyanakkor „vágyható” (Esterházy) is, ahogy Kosztolányinál is a „kétségbe-
esetten várt” „igazolás”-ra vonatkozik. Ahogy nem akarja „megváltani az em-
beriséget”, úgy egyszerre választ el és köt össze (Esterházyval szólva „világokat
is; az emberiséget”), amiként a „látszó” már a „szó” is, de mégsem teljesen az.
A „közönyösnek látszó szó” tehát pontosvessző és idézőjel kettősségében nyil-
vánul meg, pontosabban helyeződik el; egymásrautaltságuk adja ki a „talán” –
nem egyszerűen valamilyen viszonylagosítás, hanem egyfajta nem-operatív,
nem állító, nem felszólító erő – nyelvét.
Visszatérve a Termelési-regényhez: egyfajta interszubjektív phroneszisz
effektusa jeleneteződik például az Ödönbácsival kapcsolatos epizódban, ahol a
mester mintegy a „jó szó” gyakorlójaként lép fel:
»Tudod, Péterkém – fordult a kitartó ólálkodás után Ödönbácsi feléje –, én

kérlek szépen sokkalta szeretem a zenés misét. Mert az olyan lelki állapotba
hoz.« Az öreg úr tekintete hol eltompult, hol élesedett: valamiről elfeledkezett,
és valami az eszébe jutott. A mester, amilyen kiváló lélek- és emberismerő,
ezt rögvest észlelte (nem ment bele abba a durva zsákutcába, hogy az »öreg
szunyókál« vagy »szunyókálni szeretne«), s lévén fahmann az emberekben és a
velük történtekben: a történetekben, akcióba lépett. Halkan azt mondta: »Nem
lehetett könnyű.«86
Az itt még el nem mondott, csak a mimika (vélhetőleg a mester perspektívájá-

ból végrehajtott) megfigyelése által érzékeltetett emlékezésre (amely anekdoti-
kus módon kerül később előadásra) válaszoló, ugyanakkor azt mintegy (ki)hívó
mondat nyelvi törékenységét a szöveg persze nem hallgatja el:
86 Esterházy, Termelési-regény, 202–203.

Ödönbácsi felkapta a fejét, s ránézvén tisztán a mesterre, úgy tűnt, a lehetőség

összeomlott, s az öreg mindjárt rákérdez, kis megrökönyödéssel: »Micsoda?
Micsodát beszélsz? Mi nem lehetett könnyű?« – de egy pillanat múltán, mely
egyszerre tűnt túl rövidnek és túl hosszúnak, laposat pislantott, miként egy
lusta béka, a szemhéján egy jókora szemölcs mintegy végiggörbült, »megtor-
panván« a szempillák sűrű szövevényében: »Nem volt könnyű«. »Mi ezt már
nem is tudjuk« – mondta a mester arcátlanul.87
Itt sejthetőleg egy többször végrehajtott rituáléról is szó lehet, az anekdotaként88

(a múltban is bizonyára már többször) elmondott, de éppen nem szívderítő tör-
ténet (pl. orosz partizán lelövése) anticipációjáról, sőt potenciálisan parodikus
imitációjáról, stílfrazémává alakításáról a mester révén. György úr, „kezében rö-
vid Marlboróval” „»Egy befuccsolt autóstop«”-nak minősíti az „1000 km gyalog”
motívumát, ami a történethez való nyelvi-viselkedési viszony másfajta regiszter-
síkját sejteti. Itt lép színre többé-kevésbé egyértelműen E., az elbeszélő, és foglal
állást erről a közbevetésről afféle szociológiai-szociálpszichológiai nyelvezeten:
ez az „illúziótlan nyegleség” „ugyan tiszta és – hangsúlyozzuk, hangsúlyozzuk,
hangsúlyozzuk – jószándékú, ám szükségszerű egyoldalúságaival és túlzásaival
a generációk szembeállítását, a válaszfalak építését segíti, ilyképp problémás”.
Ehhez képest ugyanezen elbeszélő szerint a „mester meg a maga halk totali-
tás-igényével épp a kapcsolódáson fáradozott” (a „halk” visszautal a „Halkan azt
mondta” mozzanatára). Aki maga erre így válaszol, viszonylagosítva E. némi-
leg talán patetikus, illetve intencionalizáló értelmezését, úgy is, mint az írható-
ságnak való ellenállást, alkalmasint az E. által írottak (nem csupán mondottak)
87 Érdekes itt a „megtorpanván” kifejezés idézőjelekben való feltüntetése: az idézőjel vajon a szó
tropológiai (pl. katakretikus) jellegére (a szemölcs torpan meg), a mestertől hallott kifejezés-
re vagy pedig az E. által választott (ennyiben írott) lexémára vonatkozik?
88 A Termelési-regénynek az anekdota műfaját és előképeit újrahangszerelő szövegképződését
éppen a könyvben szereplőként is fellépő Mikszáth kapcsán utóbb már többen kiemelték.
Viszont már kortársi nézetben is megfogalmazódott a következő idevágó megfigyelés: Mik-
száthnál „az előadás közvetlenségét a nyelv természetes könnyedsége és plaszticitása” „adja
meg”. „Nem ismerek írót az egész világirodalomban, akinek elbeszélő hangja annyira közel
állana az élőszóhoz, mint a Mikszáthé. Mintha csakugyan eleven beszéd csengene fülembe
olvasásakor, folyton modulálódva: az elbeszélés folyamán nyugodtan, kényelmesen ömlik,
egy-egy jelenetnél ellágyul, halk, alig észrevehető, de érzésemet éppen ezért erősen ingerlő
remegések járják át, egy másiknál gyorsabb ütembe lendül – szóval él, és a maga kifejező
eszközeivel kíséri a történet folyamát.” Schöpflin Aladár, Mikszáth Kálmán (1910) = Uő.,
Válogatott tanulmányok, Szépirodalmi, Budapest, 1967, 230–231.
perspektívájából: „»Ne béleljen körbe, mon ami, ne.«”89 A „jó szó”, egyfajta rész-
vét kifejeződése (a „följegyzés” elején a mester a „»Barátom; ahol megszűnik a
részvét, ott megszűnik az emlékezés«” gnómát hangoztatja) itt többszörös nyel-
vi-diszkurzív fénytörésben (három szereplő, illetve a mester és az elbeszélő E.
között), illetve visszhangok terében, sőt egyszeriség (emfatikus, részvétteli „jó
szó”) és ismétlés (anekdotikus-teátrális rituálé) kettőségében nyilvánul meg,
egyszerre mélyítve és relativizálva ama szó jelentőségét. Akárcsak az „egy pilla-
nat” – a kairotikus mozzanat? – esetében, amely „egyszerre tűnt túl rövidnek s
túl hosszúnak”. Vagyis nem vonhatók meg, nem determinálhatók a határai idő-
beli módon, akárcsak a szöveg betű síkján működő effektusainak anagrammati-
kus szóródása: itt a „laposat pislantott” anagrammatikus jellege tűnhet fel, nem
utolsósorban a „szem” jelölő háromszori ismétlése a „szemhéján”, „szemölcs”,
„szempillák” sorozata által felerősítve (amely a „szövevény”-nyel fenntartott
kapcsolatában is potenciálisan a szövegszerűségre utaló önreflexív-önreferens
funkciót vehet fel). Ödönbácsi tekintetére (szemére) fókuszált a mester a jelenet
szcenográfiája szerint, ugyanakkor a „pislantás” mozzanatának révén a szemhéj,
szemölcs, szempilla hármasa az ikonikus síkon éppen hogy elvezet a tekintet(ek)
től, azok reciprocitásától. Vagyis a „szem” fenomenális érzékelhetősége felfüg-
gesztődik, mondhatni annak helyén a „szem” jelölő paraszémikus, illetve grafe-
matikus burjánzása jelentkezik. A szem (tekintet) olvashatósága mint az emlé-
kezés és interszubjektív konstellációjának kvázi-kairotikus pillanata amennyire
kihívja a mester (a vizuális tekinteten túl szó szerint) olvasási műveleteit, annyi-
ra olvashatatlanságként is manifesztálódik, az „egyszerre […] túl rövidnek és túl
hosszúnak” „tűn”-ő „pillanat”-ba sűrített kimondatlanként, egyfajta materiális
maradékként (pl. a történelmi eredetű trauma, emlékezés és felejtés összjátéká-
nak, ugyanakkor feszültségének értelmében).90 A „szem” materiális ismétlődése
ugyanakkor az emlékezés anekdotikus elmondásának visszatérő, nem egyszeri
89 Ezt a dicsérő-magasztaló aurát látja el profán vizuális-tropológiai párhuzammal a következő

mondat: „A nagy öcs nagy kékes füstöt bodorított maga köré.” (Kiem. – L. Cs.) Vagyis így
a mester E. által admiratív módon modalizált-retorizált „körbebélelése” afféle disszimulatív
effektusként tűnik fel. Ezen a konnotatív síkon az E. által végrehajtott hiperbolikus felma-
gasztosítás könnyen átcsaphat éppen abba a regiszterbe, amelytől E. el szeretné határolni a
mestert, így elbeszéléskritikai vonást ölthet magára: „ugyan tiszta és – hangsúlyozzuk, hang-
súlyozzuk, hangsúlyozzuk – jószándékú, ám szükségszerű egyoldalúságaival és túlzásaival a
generációk szembeállítását, a válaszfalak építését segíti…”
90 Emlékezetes az Esti Kornél 13. fejezetének végén található kifejezés, a „majdnem szemtelen
szemrehányás”, amely az özvegy tekintetéből irányul Estire, legalábbis utóbbi – auktoriális

elbeszélői hang által közvetített – érzékelésében.
jellegét (éppenséggel akár az emlékezettek valamifajta törlődését a hallgató táv-

latában is), továbbá a mester általi parodikus imitációját is konnotálhatja. Azaz a
„pillanat” itt az ismételhetőség által gerjesztett jelentésszóródásban, az emléke-
zett idő és az emlékezés (mint aktus) idői, emlékezés és felejtés és ezek egyszerre
testi, valamint nyelvi jelei, mondhatóság, írhatóság és olvashatóság közötti osz-
cilláció, ezek feszültségének mint maradéknak a létmódjában mutatkozik meg.
Esterházy variációja a „talán” nyelvére a „jó szó” szimulációját, az anekdo-
tikus beszédhelyzet mint egyediség és ismétlés összjátékát a sokhangúság nyel-
vi-poétikai, a betű szerintiség inskripcionális terében, ugyanakkor frazemati-
kus effektusokat váratlan tropológiai áttételek révén jelentésbonyolító (például
látens módon parodikus) hatásösszefüggésében prezentálja. Nemkülönben az
írható nyelvi elemek és a nem írható gesztikus-mimikus rezdülések, affektusok,
affekciók közötti feszültségként: hiszen a „pillanat” itt visszavezetődik etimo-
lógiai eredetére egy tagmondat után a „laposat pislantott” kifejezésével (amely
pislantás éppen a mester szavát asszertív móduszban megismétlő reszponzív
megnyilatkozást hivatott bevezetni: „Nem volt könnyű”). Ez a „pillanat” te-
hát nemcsak időbeli mozzanat, de mimikus kifejezés, különböző nyelvi síkok
és regiszterek, hangzó és írott nyelv, hangok és betűk – további síkokon pedig
virtuálisan: szövegek és intertextusok – összjátékának színrevitele vagy ennek
dimenziója egyúttal (vagy talán elsődlegesen az).
384 ■ Főfejezet
Alfejezet ■ 385
esterházy
386 ■ Főfejezet
Alfejezet ■ 387
Bollobás Enikő
A politikai pornográfiától
az elbeszélhetetlenség kényszeres
újramondásáig
Parodisztikus kettős beszéd
Esterházy Péter két regényében
1996-ban megjelent monográfiájában Kulcsár Szabó Ernő a világ és a nyelv közti

viszony sajátos értelmezésében jelöli meg az Esterházy-szövegek egyik alapvető
jegyét; ennek értelmében a világban minden nyelv, ami azt is jelenti, hogy nem a
„»valóságnak való megfelelés«, lesz az irodalmi beszéd ismérve”,1 hanem ennek
fordítottja, a valóság nyelvnek való megfeleltetése. Ahogyan maga Esterházy
írja, „[É]n csak a nyelvet tekintem valóságnak, és mindent nyelvnek tekintek”;2
„A világnak meg kell felelnie a róla szóló leírásoknak”.3 Kulcsár Szabó Esterhá-
zy nyelvszemléletét Wittgensteinével állítja párhuzamba, és rámutat: „[a] világ
és a nyelv viszonyának ilyen felfogása minden kétséget kizáróan ahhoz a ko-
rai Wittgensteinhez áll közel, aki a Tractatus-ban még a nyelv grammatikájából
származtatta gondolat és valóság összhangját”.4 Kulcsár Szabó a „nyelvre való
ráhallgatást”, a heideggeri értelemben „beszélő” nyelvre való figyelés fontosságát
emeli ki Esterházy nyelvszemléletében: „ez a szerző nem lehet ura a nyelvnek,
mert nincs felruházva az írósághoz szükséges kompetenciákkal”.5 Arra, hogy le-
het-e valaki „ura a nyelvnek”, már egy jóval korábbi írótárs, Lewis Carroll is
rákérdezett Dingidungi (Humpty Dumpty) és Alice emlékezetes párbeszédében
az Alice Tükörországban című regényben.
1 Kulcsár Szabó Ernő, Esterházy Péter, Kalligram, Budapest, 1996, 18.

2 Esterházy Péter, Egy kékharisnya följegyzéseiből, Magvető, Budapest, 1994, 311.
3 Esterházy, Termelési-regény (kisssregény), Magvető, Budapest, 1992, 430.
5 Uo., 59.
388 ■ Bollobás Enikő
– Ha én használok egy szót – mondta Dingidungi megrovó hangsúllyal –, ak-

kor az azt jelenti, amit én akarok, sem többet, sem kevesebbet!
– Az a kérdés – hitetlenkedett Alice – vajon engedelmeskednek-e a szavak.
– Az a kérdés – így Dingidungi – ki az úr, és kész.6
Úgy tűnik, Esterházy nem Dingidungival, hanem inkább Alice-szel tart, osztoz-
va a lány kétségében afelől, hogy engedelmeskednek-e a szavak beszélőjüknek.
Tanulmányomban a Kulcsár Szabó által fölvetett kérdéskör szempontjából
vizsgálom az Esterházy-diszkurzus egyik ritkán tárgyalt aspektusát, az írói be-
szédnek a szexizmus és a pornográfia határait súroló, átlépő, bekebelező gesztusa-
it. Mit jelent ebben az esetben az, hogy a valóság nem előzi meg a szöveget, hogy
a szöveg nem a valóságra reflektál, hanem – a nyelvi fordulat szellemében – kizá-
rólag más szövegekre, és hogy a szöveget csak más szövegek előzik meg?7 Miként
szolgálja a Kulcsár Szabó által „idéző beszédként”8 vagy „citációs közlésként”9
azonosított Esterházy-jegy – a szexista diszkurzus esetében – az irodalmi szemió-
zist? Ki az „úr” a nyelvben – a beszélő vagy a szavak? Ki „beszél” az Esterházy-szö-
vegekben, maga a szerző vagy (maga) a nyelv, a diszkurzus, a beszédmód?
Esterházy írói diszkurzusa gyakran táplálkozik a hétköznapi szexista beszéd
alpári, közönséges, sőt obszcén regisztereiből, mégpedig elsősorban akkor, ami-
kor közvetlenül a szexualitásnak, illetve közvetetten a politikának a pornográfiát
súroló aspektusairól szól. Vagyis amikor társadalmi nemi (gender-) és szexu-
ális egyenlőtlenségekről, illetve politikai-hatalmi elnyomásról ír. A társadalmi
nemi/szexuális aszimmetriák és a politikai torzulások egymás szövegelőzmé-
nyeiként, egymást fölidézve jelennek meg a szövegekben, rendre kettős jelentést
adva az egyes utalásoknak, amelyek ekképp egyaránt vonatkoznak önmagukra
és a beleértett jelentés másik elemére. Ezt a kettősséget egy sajátos stilisztikai
eszköz, a double entendre fogja össze, amelynél két jelentésben kell érteni a szót,
a kifejezést vagy az utalást: a szöveg primer jelentésében és a szemantikailag
vagy kontextuálisan beleértett jelentésben. A patriarchális férfi hangját fölvevő
szexista diszkurzus így Esterházynál nemcsak a szexualitás pornográfiába tor-
zuló végleteinek megragadására szolgál, hanem a politikai aszimmetriák hason-
ló torzulásainak, végleteinek közvetítésére is.
6 Lewis Carroll, Alice Csodaországban – Alice Tükörországban, ford. Kosztolányi Dezső és

Révbíró Tamás, Ciceró Könyvstúdió, Budapest, 2010, 206.
7 Lásd erről Kulcsár Szabó, I. m., 57.
8 Uo., 187.
9 Uo., 188.
A politikai pornográfiától az elbeszélhetetlenség... ■ 389
Már az 1990-es években több kritikus joggal jegyezte meg, hogy a ma-
gyar feminista kritika nemigen reflektált Esterházy „nem különösebben ös�-
szetett maszkulin szólamaira”10 és „a nemi szerepek tematizálásának pikanté-
riájá[ra]”.11 És bár az elmúlt két évtizedben jelentek meg feminista reflexiók
Esterházy szövegeire,12 az Esterházy-kritika egészét tekintve továbbra is ritká-
nak számít a feminista megközelítés – annak ellenére, hogy Esterházy azelőtt és
azután is számos magas labdát kínált föl a genderaspektusokra érzékeny olva-
sóknak. Meglehetősen gyakran állít elénk visszatetsző külsejű nőket – rútakat,
gusztustalanokat, undorítóakat –, akik alpári módon viselkednek és beszélnek.
Nemiszervük taszító, hüvelyük laza, óriási keblük elomlik, hájuk szinte csöpög,
s testük „meghatározhatatlan rettenete”13 letaglózza a narrátort. Másutt kön�-
nyed játékossággal űz csúfot a nők testi megnyilvánulásaiból – ahogyan esz-
nek és isznak, ahogyan nemi életet élnek, vagy ahogyan fellatiót hajtanak végre
partnerükön. Gúny tárgya lesz a hájas női test is, amely egyértelműen a „prolik”
közé utasítja birtokosát, hasonlóvá téve őt az „amerikai prolihoz”.14 Legutolsó
művében, a Hasnyálmirigynaplóban pedig Esterházy egyenesen női neveken –
„Hasnyálka”, „Édes kisasszony”, „Mirigyke”15 – szólítja meg a halálos betegsé-
get, mintegy feminizálva ezzel a legnagyobb ellenséget.
Az, hogy Esterházynál gyakran nemcsak visszataszító a női test, de annak
torzulásai a nő társadalmi osztálybesorolását is meghatározzák, szorosan ös�-
szefügg a társadalmi diszkurzus szexuális-politikai kódjainak működésével.
A „szexuális-politikai” terminust Kate Millett-től kölcsönzöm, aki a politikát
„hatalom szervezte viszonyok” rendszereként írja le, melyben „egy csoport
gyakorol kontrollt egy másik felett”,16 míg a szexualitást „politikai következ-
ményekkel járó státuszkategóriának”17 nevezi. Ekképp, hangsúlyozza Millett,
a szexuális-politikai viszonyokat a Max Weber által leírt Herrschaft mintájára
10 Palkó Gábor, A meztelen magyar férfi (nő), Tiszatáj 1996/5., 89.

11 Szirák Péter, Folytonosság és változás. A nyolcvanas évek magyar elbeszélő prózája, Csokonai,
Debrecen, 1998, 68.
12 Például Hock Bea, Horváth Györgyi, Schuller Gabriella, Selyem Zsuzsa és Zsadányi Edit tol-
lából.
13 Esterházy Péter, Egy nő, Magvető, Budapest,1995, 81.
14 Uo., 79.
15 Esterházy, Hasnyálmirigynapló, Magvető, Budapest, 2016, 24, 30, 87.
16 „power-structured relationships, arrangements whereby one group of persons is controlled by
another”, Kate Millet, Sexual Politics, Avon Books, New York, 1971, 23.
17 „sex is a status category with political implications”, Uo., 24.
kell értelmezni, mint fölé- és alárendeltségi viszonyok együttesét.18 A szexuá-

lis-politikai kódok legtisztábban a mindenki által elfogadott, magától értetődő-
nek tekintett, így meg nem kérdőjelezett feltevésekben vagy állításokban jelen-
nek meg. Ahogyan Séllei Nóra más kontextusban rámutat, nem is vesszük észre
ezeket a kódokat, annyira „természetessé” lettek.19 Szerinte a kritikus feladata,
hogy a „hátborzongató elszólások”20 bemutatása révén láthatóvá tegye a rejtett
genderkódokat – amint Séllei teszi, amikor elemzi egy politikus, egy filozófus,
két irodalomtörténész és egy újságíró elszólásait és ezzel a genderdiszkurzus
rejtett kódjait. Ám Esterházy esetében nincs szükség efféle archeológiai mun-
kára, hiszen a szerző nem rejti el beszéde genderkódjait, hanem éppen feltárja
őket – talán játékosan vagy parodisztikusan is, de bizonyosan komolyan. Itt a
kritikus feladata az, hogy bemutassa ennek a szertelen és túlzó feltárásnak a
módozatait, és értelmezze a szexista-pornográf diszkurzust idéző-citáló beszé-
det, az arra parazita módon rátelepült paródiát.
Az alábbiakban két regényt vizsgálok meg a kettős beszéd, a double entendre
sajátos működése szempontjából. A Kis Magyar Pornográfiában látványos
szinkróniában bontakozik ki a kettős értelem, amennyiben egyik sem előzi
meg a másikat: két diszkurzus, a politikai és a szexuális egymásra vetülésével
találkozunk, melyeket a pornográfia mindkét régiót uraló jelensége tart össze.
A szexuális kódok és a politikai kódok kölcsönösen előhívják egymást, az egyik
említésekor a másik rendre felidéződik; a szerző mintha a lovak közé dobná
a gyeplőt, átadva a nyelvnek, pontosabban a két diszkurzusnak az irányítást:
legyen a nyelv az „úr”. Ez a kettősség végig irányítja a narratívát: mindig mind-
két diszkurzus „beleértődik” a szövegbe, és mindig mindkét diszkurzus idéző
beszédként működik. Az Egy nőben kicsit más a helyzet: itt a citációs mód-
szer a patriarchális szemlélet genderkódjait idézi, azt parodizálja, miközben a
játékosság akár az idézőjelek lebontását is megengedi ahhoz, hogy a paródia
komoly közlésként legyen olvasható. Ez a módszer inkább diakrónnak mond-
ható: amire ráépül (a szexista diszkurzus), az megelőzi a narrátor beszédét, aki
ugyanakkor a dolog kimondhatatlansága és elbeszélhetetlensége tudatában
permutálja a történeteket, vagyis alternatívákat sorol arra, amit a nyelv kép-
telen megragadni, s a szerelemről való beszéd helyett – mint Kulcsár Szabó
18 Uo., 24–25.
19 Séllei Nóra, Hallgass a neve? Avagy hátborzongató elszólások = Uő., Miért félünk a farkastól?
Feminista irodalomszemlélet itt és most, Debreceni Egyetemi, Debrecen, 2007, 113–139, itt:
113.
20 Uo., 119.
fogalmaz – a „testiségről beszélő nyelvet”21 citálja. Mindkét regény a társadalmi

diszkurzus láthatatlan genderkódjait teszi láthatóvá, szakadatlanul ingázva a
kettős értelmű paródia komoly és játékos pólusai között. Ahogyan a Kulcsár
Szabó által idézett Balassa Péter fogalmaz, „Itt minden komoly: játék; itt min-
den játék: komoly.”22
A Kis Magyar Pornográfia (1984) a késő Kádár-korszak reprezentatív termé-
ke, amelyet a szerző az angol kiadás előszavában azok közé a regények közé so-
rol, melyek „megmásíthatatlan foglyai annak a kornak, amelyben létrejöttek”.23
Ekképp a regény a kommunista évtizedekre jellemző nyelvi fordulatokkal jelöli
ki a diszkurzív kontextust, a jól felismerhető kádári frázisoktól („tisztességes és
rátermett vezetői bö-ö-ölcs irányításával”24) és a közbeszéd paneljeitől („felelős
munkakörben dolgozik”,25 „valahol egészen máshol búvik meg a probléma”26) az
ÁVÓ-ra való utalásokon (Andrássy út 60.) és akkori helyneveken át (Sztálin-híd)
a jellemző élethelyzetek leírásáig („rosszkedvű, mogorva, túlspannolt, frusztrált
rendőr”27) és a korra jellemző intézmények és tárgyak említéséig (munkásszál-
ló, KISZ, SZOT-üdülő, téesziroda, ablak [útlevélben], munkásbrigád, IBUSZ-
út, atlétatrikó, bundabugyi). Esterházy ezekkel az utalásokkal is hagyja, hogy a
nyelv beszéljen, és elhelyezze a történetet a megfelelő történelmi kontextusban.
A kommunizmus már akkor majd’ négy évtizedéből leginkább a Rákosi-kor-
szak anomáliáit állítja pellengérre, ami a ’80-as évek közepén nemcsak enge-
délyezett, de talán elvárt is volt a politikai témákat feszegető szerzőktől: vagyis
hogy bemutassák az 1956 előtti évtized parancsuralmi rendszerét, amely mellett
a kádári szocializmus valóban „emberarcúnak” tűnhetett. Ám az e tekintetben
engedékenynek bizonyuló pártcenzúra mintha nem számolt volna azzal, hogy
a Rákosi-rendszer paródiájába – a double entendre révén – beleérthető volt a
Kádár-rendszer paródiája is, s aki a múlt visszásságain nevet, az a jelenre, azaz,
mint a szerző az angol kiadás előszavában fogalmaz, „a Kádár-éra túlérett kor-
szakának […] pornográf körülményeire” is gondol.28

22 Balassa Péter, Vagyunk, Jelenkor 1980/2., 162–170, itt: 158.
23 „irrevocably the prisoners of the times in which they were written”, Peter Esterházy, A Little
Hungarian Pornography, ford. Judith Sollosy, Northwestern UP, Evanston, 1995, v.
24 Esterházy, Kis Magyar pornográfia, Magvető, Budapest, 1984, 10.
25 Uo., 12.
26 Uo.
27 Uo., 8.
28 Esterházy, A Little Hungarian Pornography, v.
A Kis Magyar Pornográfia az ötvenes évekből származó élcek, játékos-nevet-

tető rövid történetek, anekdoták laza gyűjteménye. A köztörténetek közé fűzve ol-
vashatók a személyes sztorik, melyeknek túlnyomóan férfi narrátorai beszámolnak
arról, amit látnak és hallanak. A rövid anekdoták nem állnak össze hosszabb lé-
legzetű történetté: nincsen lineáris cselekményük vagy állandó szereplőgárdájuk,
pusztán a közös korszak fűzi össze őket. A rövidke történetek a közép-európai vicc
műfaját idézik, amennyiben az élcelődés tárgya a rendszer és annak szereplői: a
hatalom birtokosa éppúgy, mint áldozata, a kiszolgáltatott kisember, aki észreveszi
mind az elnyomó rendszer visszásságait, mind önmaga tehetetlenségét, a politikát
és önmagát egyaránt nevetségessé téve. Teszi ezt a double entendre szellemében,
mintegy kerülőúton, pusztán „beleértve” a veszélyesnek számító és ezért nyíltan
kimondhatatlan jelentést. A vicc megkettőzéséről van tehát itt szó, amikor is a
double entendre mindkét eleme kettős jelentést kap. Ekképp a double entendre ro-
kona a paródiának, amely Keith Oatley szerint „olyan játékforma, amely egyszerre
önmaga és valami más”.29 Esterházy szövege éppen ezt a beszédmódot alkalmaz-
za, lehetővé téve, hogy akár politikáról, akár szexről van szó, mindig mindkettőre
gondoljunk, mindkettőn nevessük. A politikai élcek a szexualitás fedőtörténetei
lesznek, míg a szexuális témájúak mint a politika fedősztorii olvashatók.
Gyakran oly mértékben összekeveredik a politikai diszkurzus a szexuálissal,
hogy lehetetlen a kettő szálait szétválasztani – ami alátámasztja Balassa Péter
meglátását, miszerint a „politikai pornográfia elsősorban nyelvi”.30 Amikor pél-
dául a gumibotját megcsókoló rendőrről van szó – „Élt egyszer egy rendőr. Ez a
rendőr egyszer, volt rá oka, megcsókolta a gumibotját”31 – az olvasó nemcsak a
rendőri brutalitás ikonikus eszközének különös dédelgetésére gondol, de az el-
nyomó hatalmában örömöt lelő „hatósági közeg” másfajta, szexuális hatalom-
ként megélt örömére is. Politika és szex elválaszthatatlan egymástól, amennyiben
mindkettő az elnyomást szolgálja. Számos esetben arról olvasunk, hogy párt-
funkcionáriusok szexuális szolgáltatásokat követelnek a nőktől. Nem számítva
ellenállásra, a vonaton utazó tiszt például a szemben ülő lány lábai között kezd
„kutatni” egy alagút homályában. A nőt nemcsak nem rémíti meg ez a közele-
dés, de a mosdóban lezajló szexuális aktus során éppúgy magával ragadja a tiszt
„férfiereje”, mint a minden mozdulatra összecsördülő kitüntetéseinek hangja.32
29 Keith Oatley, Such Stuff as Dreams. The Psychology of Fiction, Wiley–Blackwell, Malden,
2011, 48.
30 Balassa, Segédigék. Esterházy Péter prózájáról, Balassi, Budapest, 2005, 39.
31 Esterházy, Kis Magyar pornográfia, 2.
32 Uo., 21–22.
A politikai utalások több helyütt szexuális konnotációkat hordoznak. Ami-

kor például arról olvasunk, hogy a külföldi operákban gyakran fellépő magyar
énekesnő („a kis magyar munkáslány az internacionalista tapasztalattal”33) flör-
tölni kezd Rákosi Mátyással, az „internacionalizmus” politikai terminusa új,
szexuális értelemmel gazdagodik. Leggyakrabban a szexuális aktusokban részt
vevő pártfunkcionáriusok politikai szlogenjeibe értendő bele a szexuális refe-
rencia; például amikor a „demokrácia fejlesztéséről”34 vagy „társadalmi kielégü-
lésről”35 van szó. A szex gyakran a társadalmi kapcsolatok valutájaként működik
a kommunista rendszerben; így például azon a Dunán és a Balatonon működő
„luxushajón”, amelyen a főnök – fizetésemelésért cserébe – szexuális szolgáltatá-
sokat követel a hozzá beosztott három lánytól.36 A kapcsolatokat együtt tartó kö-
zös pont mindahányszor a szexszel kombinált politika – vagy ahogyan az egyik
élc narrátora fogalmaz, „szociális érzékenység plusz petting”.37
Mint láthattuk, túlnyomórészt a politika és a szex kölcsönös áthallásaiból
születnek Esterházy kettős beszédei a Kis magyar Pornográfiában. A kommu-
nizmus évtizedeire jellemző szexualitás (szexuális kultúra) bemutatásához erő-
sen szexista-pornográf diszkurzust használ, sugallva, hogy a totális diktatúrára
jellemző szexuális viszonyok épp oly szabályozottak, elnyomók és elembertele-
nítők, mint a politikaiak. Elsősorban a női test torzulásaira vonatkozó toposzok
alkotják ennek a szexista-pornográf diszkurzusnak a nem túl rejtett kódjait: a
női csúnyaság, a női test, így mindenekelőtt a mellek, fenekek és nemi szervek
visszataszító, undorító, kiábrándító volta, valamint a nők által folytatott nemi
aktusok gusztustalansága. A narrátort különösen a mellek foglalkoztatják, ame-
lyek a nő elsődleges személyiségjegyévé válnak a szemében, amennyiben egy-
szerűen „a mellek gazdijaként” utal a nőre: „Életemben ekkora melleket nem
láttam. […] ez valódi izgő-mozgó csöcs volt.”38
Esterházy jellemzően a férfitekintet perspektívájából mutatja be a szexuali-
tást, az olyan férfiéból, aki számára a szex nem jelent többet pornográfiánál: a nő
teste használati tárgy, és bár inkább taszító, mint vonzó, mégis szolgálja a férfi
örömét. A nőt megalázó helyzetekben írja le, szinte perverz elragadtatással von-
zódva az aktus közben saját életet élő mellekhez és farhoz: „Ha Ilon négykéz-
33 Uo., 63.
34 Uo., 37.
35 Uo.
36 Uo., 27–28.
37 Uo., 32.
38 Uo., 31.
láb áll fölöttem, a melle kupolái lógnak le, lefelé; erősen rázza a farát, a mellek
lengenek.”39 A narrátornak a női nemi szervre irányuló fixációja hasonlóan torz
humor forrásául szolgál. Például amikor az engedelmes feleségről van szó, aki
szemrebbenés nélkül fogadja férje panaszát laza hüvelyével kapcsolatban („Azt
mondja az uram, bő […] úgy tetszett, mint egy muzsikus, aki túl nagy koncert-
teremben játszik”), s ezért nemcsak „picirije” izmait kezdi „edzeni” („merthogy
a nő picirije, akár egy vár katonákkal vagy a lépes méz méhekkel, izmokkal van
körülvéve”), de abba is belemegy, hogy a gyerekekkel aludjon, amikor férje nő-
ket hoz „nászi ágyukba”.40
A testleírások túlnyomórészt a női testre vonatkoznak, míg a férfitest jóval
kevesebb figyelmet kap. Amikor azonban a férfitest, s különösen amikor a férfi
nemi szerv a leírás tárgya, tisztelettudó rokonszenv és elismerés hangja szólal
meg a szövegben. Nagy Gyurka óriási péniszéről például ezt olvassuk: „Gyur-
kának hatalmas vesszeje volt – férfiak viharosan veregettük a vállát, mintha,
úgymond, kitett volna értünk […] erős és széles, mint egy petrencerúd, a kék,
vastagon dundorodó erek vadul körbefonták, akárha fagyöngy, szinte szorítot-
ták.”41 A hosszú leírásban még a megnevezést is kerüli a most szemérmesnek
mutatkozó narrátor, helyette csak hullámvonal, tilde szerepel a férfi nemi szer-
vek két fő osztályának, a „vér~ és hús ~”-nak a megkülönböztetésére.42
A férfi- és női test bemutatásának eltérő módja a szexista diszkurzus gen-
derkódjának lényeges eleme: míg a nő túlnyomórészt a narrátor tekintetének
tárgya, addig a narrátor a szubjektum pozícióját veszi fel a társadalomban és
a mondatban egyaránt, s ekképp ritkán tárgyiasítja a férfitestet (Nagy Gyurka
esete a kevés kivétel egyike). A narrátor rendre felméri a nőket, míg a férfia-
kat magához hasonló szubjektumokként és ágensekként fogadja el. Ez a hely-
zet megfelel a Susan Bordo által leírt viszonynak, miszerint „a férfiaknak nem
szabad élvezni, amikor őket nézik, ennyi. Közszemlére kitéve lenni: nőies.”43
Esterházynál csak nagy ritkán fordul elő, hogy a férfitest a látvány tárgya; ami-
kor pedig ez történik, jóval barátibb és elismerőbb szavakat olvashatunk. Férfiak
esetében például a nagy méret pozitív jegy, míg nőknél a rútság ismérve.
39 Uo., 72.
40 Uo., 13–14.
41 Uo., 74–75.
42 Uo., 75.
43 „men are not supposed to enjoy being surveyed, period. It’s feminine to be on display”; Su-
san Bordo, The Male Body. A New Look at Men in Public and in Private, Farrar, Straus and
Giroux, New York, 1999, 173.
Mindezek alapján fölmerül a kérdés, a női olvasók ugyanolyan könnyedén

nevetik-e végig a Kis Magyar Pornográfiát, mint a férfiak. Judith Fetterley im-
már klasszikus terminusát kölcsönvéve az tűnik valószínűnek, hogy Esterházy
női olvasói gyakran „ellenálló olvasók”, akik számára problémát jelent a férfi
narrátor perspektívájával való azonosulás. A női olvasót, írja Fetterley más
kontextusban, olyan tapasztalatba vonják be, amelyből egyébként kifejezetten
ki van zárva, és azt várják el tőle, hogy önmagával szemben azonosuljon va-
laki mással.44 Az amerikai kritikus meglátása érvényes Esterházy Kis Magyar
Pornográfiájára is: bár a női olvasó érti és értékeli a humort és az iróniát, nehe-
zen tud azonosulni akár a szubjektumpozícióból beszélő férfi narrátorral, akár
a tekintettől tárgyiasított női alakokkal (még kevésbé azzal a sok mocsokkal,
rútsággal, gusztustalansággal, ami a női lét részeként van jelen a műben). És bár
tudjuk, Esterházynál a szexuális utalásokba bele kell érteni a politikai utalásokat
is, azt is tudjuk, hogy a metaforákhoz hasonlóan a double entendre is operál
előfeltevésekkel, prekoncepciókkal és előítéletekkel. Vagyis a double entendre
sem mondható „ártatlan” szövegszemantikai-retorikai eszköznek. A Kis Magyar
Pornográfiában általában a nők jelennek meg visszataszítóan, és a női szexua-
litásról szóló diszkurzus súrolja a pornográfia határait. Nem csodálkozhatunk
hát azon, hogy noha a női olvasók is nevetnek a szerző iróniáján és humorán,
ezt bizonyos ellenállással teszik, hiszen tudják, hogy az egyszerre komolynak és
viccesnek szánt paródia célpontjában ők maguk állnak.
A double entendre bizonyosan nem egy az egyben felelteti meg egymás-
nak a kölcsönösen beleértett két értelmet. Nem állítható például, hogy a hü-
velyfeszességén (a férje kedvéért) gyakorlatokkal javítani igyekvő asszony és,
mondjuk, a politikai hatalom kívánságait gondolkodás nélkül teljesítő személy
közvetlenül megfeleltethető egymásnak; az ilyen megfeleltetés nyilvánvalóan
leegyszerűsítené a szerző double entendre-gyökerű humorát. Esterházy jóval
összetettebb módszerrel dolgozik, amikor két diszkurzust vetít egymásra, su-
gallva a lehetséges kapcsolódási pontokat a politikai és a szexuális pornográfia
toposzai között. A lealacsonyítás, a megalázás, az abúzus és a korrupció egy-
aránt részei a politikai és szexuális viszonyoknak, állítja, miközben összekap-
csolja ezeket a double entendre alakzatában. A két diszkurzus effajta összekap-
44 „the female reader is co-opted into participation in an experience from which she is explicitly
excluded […] she is required to identify against herself ”, Judith Fetterley, The Resisting
Reader. A Feminist Approach to American Fiction, Indiana UP, Bloomington, 1978, xii.
csolása lesz a játékos humor forrása, s az olvasó egyszerre nevet a szexuális és

a politikai viszonyokon.
Az Egy nő (1995) kilencvenhét fiktív alaknak – vagy egy alak kilencvenhét
inkarnációjának – egyes szám első személyben történő bemutatása. A kilenc-
venhat nőben és az egy férfiban annyi a közös, hogy mind szeretik vagy utálják
a férfi narrátort, és szexuális kapcsolatot létesítettek vele, ill. vágynak a jövőben
létesíteni. A rövid skiccek narrátora tipikusan megbízhatatlan, aminek követ-
keztében a szövegek feloldhatatlan ellentmondásokba keverednek. A továbbiak-
ban három különböző olvasatban tárgyalom a művet, két, egymással ellentétes
tematikus és egy retorikai olvasatban, melyek közül az előbbiekben a szex kettős
tematikáját bontom ki, utóbbiban a kettős értelmű beszédmód, a double entendre
belső szerkezetét mutatom be.
Első tematikus olvasatom kiindulópontja az a feltételezés, miszerint a mon-
dat mintájára a fiktív szöveg is rendelkezik saját topik–komment-szerkezettel.
Ennek megfelelően ebben a műben a nő tekinthető a topiknak, míg a nő le-
írásában és az előadott történetekben megjelenő narratív elemek a komment
részeit képezik. A névtelen férfi narrátor a szubjektum pozíciójából szól beszé-
de tárgyáról, amelyet Kulcsár Szabó így határoz meg: „Tárgynak ez esetben a
nőiség mibenlétén és a nőről való gondolkodás kultúráján keresztül értelmezett
testiséget nevezhetnénk.”45 Vagyis a nők által hordozott generikus „nőiség” lesz
itt a topik, amelybe beletartozik a női test és általánosságban a testiség témája.
A kommentrész tartalmazza a nőről való beszéd minden elemét és módját, a nő
szexuális tárgyként való kezelését, a nő kiszolgáltatottságát a szexizmus ideológi-
ájának és diszkurzusának, és azt a mindent átható nőgyűlöletet, amely a nőt testi
patológiák együtteseként fogja fel. A férfitekintet tárgyiasító lencséje sorozat-
szerűen rögzíti a nők sokféleségét, amennyiben mindenféle nőkről olvashatunk:
szépről és rútról, fiatalról és öregről, szemérmesről és bujáról, határozottról és
alázatosról, hatalmaskodóról és engedelmesről, de leginkább kéjsóvárról, kön�-
nyűvérűről és feslett erkölcsűről – olyanokról, akiket Bram Dijkstra a „perver-
zió idoljainak” és „nem annyira ideális nőknek”46 nevez. A sok különböző, de
többnyire negatív jegyekkel leírt nő közös vonása az, hogy mind szereti vagy
utálja a narrátort, aki viszont általában hallgat arról, hogy ő hogyan viszonyul
partnereihez. Azon ritka alkalmakkor pedig, amikor beszél saját vonzódásáról,

46 Bram Dijkstra, Idols of Perversity. Fantasies of Feminine Evil in Fin-de-Siècle Culture, Oxford
UP, Oxford 1986, 5.

rögtön hozzá is teszi, hogy mennyire unja a nőt: „Szeretem. Momentán unom a
testét […] Kiverem a farkam inkább.”47
A narrátor aszerint osztályozza női partnereit, hogy ki milyen az ágyban.
A kilences számú például „Jól szeretkezik. Magyarán istenien baszik”,48 míg
a nyolcas inkább „személytelen élvezetet”49 nyújt. A tizenegyest orális szexre
bírja („kényszerítettem, hogy vegyen a szájába”50), a tizennégyes legfőbb jel-
lemzője pedig az, hogy mindig elcsábítja a narrátort („Nem bírja nélkülem.
Szüksége van rám, segítsek”51). A nők többsége heves szenvedéllyel szeretkezik
a narrátorral, amit ő nem kis büszkeséggel beszél el. A négyes számú példá-
ul a nevétől jön lázba, a kilencvenötös „fél a fark[á]tól, mint ördög a tömjén-
füsttől”,52 míg a kilencvenhatos ellenállhatatlanul vonzódik a nemi szervéhez
(„Nem bír magával; ha félkilométeres körzetben vagyok, nem bír magával […]
az ágyékomra bukik”53). Az ötös és a hetes intelligens, az ötvenes bizonytalan
nemi identitású, a kilencvenhármas pedig férfiként foglalja el a nő helyét. Ez a
szereplő több szempontból is más, mint a többi: nem nő, hanem férfi, aki nem
is tárgyi pozícióban jelenik meg, hanem alanyiban (két oldalon át olvashatjuk
a narrátornak írt szerelmes levelét), vagyis a beszéd révén az alanyiság átkerül
a rajongó férfihoz. Vagyis valójában férfi az az egyetlen személy, aki a nők pa-
noptikonjában beszélő szubjektum.
Azt láthatjuk, hogy a narrátor rendre beemeli a társadalmi beszédmódok
egyik legrejtettebb kódokkal működő változatát, a női alárendeltség és ki-
szolgáltatottság szexista diszkurzusát. A nő nemcsak grammatikai topikként
jelenik meg, hanem a tekintet és a hatalom tárgyaként is. Ám a Kis Magyar
Pornográfiától eltérően, ahol két szimultán működő diszkurzus egymásra ve-
tülésével találkoztunk, itt Esterházy egy, az írói beszédet – az ő „testiségről
beszélő nyelvét”, ahogy Kulcsár Szabó fogalmaz54 – megelőző diszkurzust tesz
magáévá, megforgatva azt különböző kontextusokban. Az egyik ilyen kontex-
tus a férfitekintet által objektizált női testiség textuális topikká emelése. A nar-
rátor voyeurizmusa ebben a szövegben is a női vulgaritásokon rögzül, hang-
47 Esterházy, Egy nő, 137.

48 Uo., 21.
49 Uo., 20.
50 Uo., 25.
51 Uo., 34.
52 Uo., 171.
53 Uo., 172.
súlyozva a rossz szájszagot, a csúnya bőrt, az óriási lábat, a szőrös hónaljat, a

szemüveg mögött megbúvó csúnya arcot és a gusztustalan kövérséget, legfő-
képpen pedig a női nemi szerv rettenetét: „Iszonyatos látvány […] vad kráter,
akár egy robbanás. Mintha tigris marcangolta volna szét. Az ember látni vélte
a karmok párhuzamos pusztítását.”55 Undort érez a női kövérség láttán, melyet
az elbeszélő nemcsak a taszító korporalitás részeként ír le („Engem megrendít
ez a tömeg, sokíroz, lebénít, percekig nem kapok levegőt, úgy érzem, mintha
álmodnék, és erősen várom, hogy fölébredjek”56), de az alsóbb osztályokat az
amerikai „prolival” rokonító tulajdonságként is („Olyan hájas, mint egy ame-
rikai, egy amerikai proli Disneylandben, azok bírnak ilyen hájasak lenni, szek-
rények, vízilovak”57).
A női test bemutatása mindegyik fejezetben tematikus elemmé válik, miköz-
ben a férfitest elenyésző figyelmet kap. Mi több, a női test túlnyomórészt vissza-
taszítóként jelenik meg, míg a férfitest itt is javarészt pozitív jegyekkel bír. Ezzel
a narratíva alátámasztani tűnik Peter Lehman széles körben elfogadott állítását,
miszerint a filmekre, irodalmi, képzőművészeti és fotóművészeti alkotásokra
egyaránt jellemző „majdnem teljes figyelem” a női test iránt, valamint a férfitest
szexuális reprezentációját körülvevő csönd valójában a hagyományos patriar-
chátust szolgálja.58 A narrátor mintha – Kate Millett kifejezését kölcsönvéve – a
„fallosz misztériumának”59 hódolna, amikor nemi szervével büszkélkedik („föl-
fedem a szeméremtestem, abból is a faszomat, itt vagyok! hahó!”60), és saját tes-
tét lényegében tökéletesnek könyveli el („Elegáns, karcsú fiatalember voltam”61).
Szemében a nő nem több mint egy nyílással bíró nyerőgép, amelyet saját szexu-
ális ereje zsetonjaival működtet („félkarú óriás vagyok az ágyban”62). Az egyes
fejezetekben szinte kényszeresen ismétlődnek ugyanazok a történetek, melyeket
Millett más kontextusban a „személytelen anyag, vég nélkül engedelmeskedő lé-
lektelen szövet megilletését mutató olcsó álomnak” nevez, melyet az „önzés bor-

56 Uo., 80.
57 Uo., 79.
58 „near-total attention to the woman’s body”; „the silence surrounding the sexual represen-
tation of the male body […] totally in the service of traditional patriarchy”, Peter Lehman,
Running Scared. Masculinity and the Representations of the Male Body, Temple UP, Philadel-
phia, 1993, 3–4.
59 „mystery of the phallus”, Millett, I. m., 238.
61 Uo., 87.
62 Uo., 22.
zongásai” kísérnek.63 Az Egy nő is pornográfiaként szól a szexről, de a Kis Magyar

Pornográfiával ellentétben ez a diszkurzus nem fonódik össze egy másik diszkur-
zussal, a szex diszkurzusát használva a politikai utalások megjelenítéséhez; itt a
pornográfia diszkurzusa nem tesz mást, mint artikulálja a pornográf utalásokat.
Ugyanakkor itt is kettős értelemben szerepel a szex és a szexualitás: egyrészt a
felcserélhető szerepek jellemezte hatalmi játszmaként (amint ezt második tema-
tikus olvasatomban hangsúlyozom), másrészt amikor a szex-történet az egyetlen
lehetséges, egyetlen elmondható történet, az elbeszélhetetlen másik történet fe-
dősztorija lesz (amint ezt a retorikai olvasatban leírom).
A második tematikus olvasat abból indul ki, hogy a mértéktelen túlzás a pa-
ródia egyik biztos stilisztikai eszköze. Ebben a szövegben a női test hibáinak és
taszításainak a szexista-mizogün diszkurzus formuláival megragadott szertelen
ismétlése adja ezt az excessus-alapú paródiát. Az önmagát és szexuális fölényét
túlzóan komolyan vevő narrátort saját beszéde, a túlhajtott szexista diszkurzus
teszi nevetségessé, miközben a játékosait mozgató szerző hangja a korábbi szö-
vegekből megszokott könnyed, játékos, gúnyolódó, élcelődő Esterházy-hang
marad. Vagyis megint csak két diszkurzus egymásra vetítésével van dolgunk,
ám a paródia célpontja a szerzői szövegben idézőjelbe tett szexista beszédmód,
amely megelőzi a szerzői szöveget, s így visszautalónak értelmezhető ez a citá-
ciós közlés. A paródia irányt váltó képessége révén ez a konstrukció megfor-
dítja a topik–komment-viszonyt, s a férfi, ill. a róla való beszéd kerül a szö-
vegtopik pozíciójába, felülírva a szexista diszkurzusba rejtett ideológiai kódokat
is.64 Ennek megfelelően a játékos double entendre lacani módon65 megfordítja a
tekintet irányát, és az, aki korábban szubjektumként nézett, megfigyelve a nőt
mint topikot, most a megfigyelt lesz, akitől ez a diszkurzus megvonta ágenciáját.
A szexista diszkurzusban beszélő patriarchális férfi, aki meg van győződve ön-
nön dominanciájáról, most a női szexualitásnak kiszolgáltatott, tehetetlen alá-
rendelt lesz, a hatalmi hierarchiát elszenvedő „páciens”. A szöveg tehát magában
rejti az ágencia és (jobb szó híján) páciencia, a szubjektivitás és objektivitás, va-
63 „the cheap dream of endlessly fucking impersonal matter, mindless tissue endlessly compli-
ant”; „the thrills of egotism”, Millet, I. m., 312–313.
64 A paródia ideológia-fordító képességéről lásd Gordon E. Slethaug, Parody = Encyclopedia
of Contemporary Literary Theory. Approaches, Scholars, Terms, szerk. Irena R. Makaryk, U

of Toronto P, Toronto, 1993, 603–605.
65 A tekintet lacani megfordításáról lásd Dragon Zoltán, Tennessee Williams Hollywoodba megy,
avagy a dráma és film dialógusa, Americana eBooks, Szeged, 2011, 26. https://ebooks.america-
naejournal.hu/hu/2011/05/tennessee-williams-hollywoodba-megy-by-zoltan-dragon/
lamint a topik és komment viszonyok ambivalenciáját, amit a minden rész ele-

jén mintegy refrénszerűen említett nő grammatikai alanyi pozíciója is jól mutat
(„Van egy nő. Szeret”; „Van egy nő. Gyűlöl.”). A női ágencia meggyőző bizonyíté-
ka az is, hogy a történetekben csak a nő képes a neki szexuálisan kiszolgáltatott
férfi kontrollálhatatlan testi vágyát kielégíteni.
Ekként a topik–komment-viszony megfordításával létrejött parodisztikus
kettős értelem a férfi narrátort helyezi a tematikus középpontba. Ő lesz, Cristian
Réka terminusát kölcsönvéve, a szöveg „drámai vakfoltja”, vagyis az a személy, aki
értelmet ad az eseményeknek, és a cselekmény megértésének a kulcsát adja azzal,
hogy a ki nem mondott, az elfojtott, az unheimlich, az ismeretlen és a különös ré-
gióit láthatóvá teszi.66 Mert bár a könyv címe azt sugallja, hogy a szöveg egy nőről
szól, valójában a férfi vágya és vágy miatti kiszolgáltatottsága fogja össze az egyes
fejezeteket. Nemcsak a tekintet megfordításáról van tehát itt szó, hanem arról is,
hogy a tekintet irányának megfordulásával a férfi elveszti korábbi szubjektumpo-
zícióját, ami előidézi függőségét és gyengeségét. Akár a Benczik Vera által leírt
vizuális fordulat a Casino Royal című James Bond-filmben, amelyben a sérült
Bond lesz a tekintet tárgya, hiszen „megtört teste” valamiféle eddig ismeretlen,
„nagyon nem Bondszerű sebezhetőségről” árulkodik.67 Hasonlóképpen fordítja
meg Esterházy is a tekintet irányát és a topik–komment-viszonyokat, amikor a
nőnek kiszolgáltatott férfit megtörtnek, gyámoltalannak mutatja. A férfi hata-
lomvesztése – amikor kielégíthetetlen vágya kiszolgáltatottá teszi birtokosát – te-
hát ugyanolyan fontos témája lesz a szövegnek, mint a szexista diszkurzus által
performált női alárendeltség és kiszolgáltatottság.
Míg az írói beszédben citált szexista diszkurzus korábban a női test torzu-
lásainak kipellengérezését szolgálta, most, a tekintet irányának fordulásával a
narrátor önnön férfiasságáról alkotott képét teszi gúny tárgyává. Mi több, a pa-
rodisztikus double entendre kettős értelme egyszerre állítja és kérdőjelezi meg
a női és a férfi kiszolgáltatottságot. Hiszen mind a double entendre, mind a pa-
66 „the link that establishes the reason and meaning for all the other events”; „a character […]
that represents the visible part of the unsaid, the repressed, the unheimlich, the unfamiliar,
strange figure who is the most important key to the understanding of the plot”, Réka M.
Cristian, From Delicate Absence to Presence. The Child in Edward Albee’s Alternating Famili-
es, AMERICANA e-Journal of American Studies in Hungary, 2006/2. http://americanaejour-
nal.hu/vol2no2/cristian-essay
67 Benczik Vera, Átjárások, önreflexivitás és a megtört test ikonográfiája a Skyfallban, Aper-
túra 2013/1., http://uj.apertura.hu/2013/osz/benczik-atjarasok-onreflexivitas-es-a-megtort-
test-ikonografiaja-a-skyfallban/
ródia alapvető jellemzője a kettősségből eredő bizonytalanság azzal kapcsolat-

ban, hogy pontosan min is nevetünk. Mint Linda Hutcheon hangsúlyozza, a
paródia alapvetően kettős kódolású: egyszerre legitimizálja és aknázza alá azt,
amit parodizál.68 Azzal, hogy Esterházy olyan narrátort alkalmaz, aki egyszerre
undorodik a női testtől, és vágyik rá kielégíthetetlenül, és azzal, hogy a double
entendre megannyi áthallásával destabilizálja a szerzői szándékot, ő is egyszerre
teszi szalonképessé és állítja szégyenpadra a szexista-pornográf beszédmódot.
A double entendre és a paródia szemantikai billegései miatt nem tudható az sem,
hogy a szerző vagy a narrátor azonosul-e a női és a férfi kiszolgáltatottságról
szóló történetekkel, és ezen belül melyekkel, és ki határolódik el melyiktől.
A diszkurzusok felcserélhetősége, a kettős értelem nyújtotta parodisztikus
meghatározhatatlanság és a destabilizált szerzői szándék a szöveg posztmodern
jegyeit alkotják. Esterházy szövegére jellemző továbbá – Kulcsár Szabó terminu-
sát kölcsönözve – „a téma szeriális megközelítése”,69 és jellemzők az Abádi Nagy
Zoltán által az amerikai posztmodern prózára vonatkoztatott jegyek is, köztük a
„bonyolult játékosság”, „a képtelenségekben való tobzódás”, valamint a permu-
tációs fikció „alternatív narratív vonalai ugyanabban a szövegben”.70 A szerző
mintha valóban alternatív narratív szálak mentén utaztatná narrátorát, amikor
az elbeszéli a szexus tobzódó lehetőségeit, játékosan felidézve a történetek egy-
másnak ellentmondó, gyakran egymással ellentétes vonalait – olyannyira, hogy
lehetetlenné válik ezeket egy közös narratív keretben megtartani. A szex-törté-
net kilencvenhét változata a nemiségről való gondolkodás, pontosabban egy férfi
szexualitáshoz való viszonyulásának egymással inkompatibilis módjait közvetíti.
Retorikai szempontból elmondható, hogy a diszkurzus a patriarchális-
szexista rendszerben rögzíti a beszélőket és a szereplőket, megvonva tőlük a sza-
bad cselekvés és beszéd lehetőségét. A nyelv nem átlátszó üveg, amelyen keresz-
tül tőle független jelenségek láthatók volnának; a nyelv nem mutat önmagán
túl. Sem a narrátor, sem a fiktív szereplők nem „urai” a nyelvnek: a nyelvbe
zárt beszélők cselekvésének lehetőségeit maga a nyelv szabja meg, a grammati-
kai alany pozícióját elfoglaló személy számára diszkurzív ágenciát biztosítva, a
grammatikai tárgy számára pedig pácienciát. Más szóval azt, hogy mit tehetnek
a szereplők a fiktív szövegben, kizárólag a narratíva grammatikája és retorikája
68 „doubly coded […] it both legitimizes and subverts that which it parodies”, Linda Hutche-
on, The Politics of Postmodernism, Routledge, London, 1989, 97, 101.
70 Abádi Nagy Zoltán, A posztmodern regény Amerikában, Helikon 1987/1–3., 7–42, itt: 26–29.
szabja meg. Így amikor a nőket (és testüket) tárgyiasítja a diszkurzív tekintet
meghatározta férfi ágencia, akkor a nők páciensek lesznek; amikor a nőt a nyelv-
tani alany pozíciójában rögzíti, ágensekké válnak, míg a férfiakból lesz nőknek
kiszolgáltatott páciens. A pornográfia nem referenciával ellátott tematikaként
vonul végig a szövegen, hanem a reduktív nyelvi játék kerete lesz, megvonva a
szavaktól a jelentésalkotás lehetőségét. A topik és a komment tautologikus azo-
nosítása révén a szövegből csak annyi tudható, hogy a pornográfia mindent be-
borító nyelvként létezik. A pornográfia: pornográfia.
A pornográfia narratívája kizár minden más narratívát. A női és férfi ne-
miség túlzóan és parodisztikusan ismételt történetei az elbeszélhetetlen törté-
net(ek) helyett állnak; a szeriálisan újramondott történetek, a narratív kudar-
cot ismételve, pusztán az elmesélhetőség lehetetlenségét mesélik el. Hegyi Pál-
nak a weirddel kapcsolatban tett meglátását alkalmazva elmondhatjuk, hogy
ez a narratíva önreferenciális szövegeket alkot az olvasás – és tegyük hozzá, az
elmondás – lehetetlenségéről.71 Borzongató helyzetet állít elő Esterházy kilenc-
venhét rövid narratívája, amelyek együtt a „soha el nem mondható történet”
helyett állva a „teljes bizonytalanság narratíváját”72 produkálják. Ily módon –
mint Hegyi más kontextusban állítja – Esterházyról is elmondható, hogy „a
történet elmondódását tematizálja, s a történet elmondása maga is történetté
válik”.73 Minthogy ez esetben a történet elmondhatatlan, az író csak az elmond-
hatatlanságot beszélheti el, aminek az apró történetekben való folyamatos új-
ramondása, az elbeszélhetetlenség történetének kényszeres újra-elbeszélése te-
matizálódik. Vagyis az Egy nőre is érvényes, amit Kulcsár Szabó Esterházy két
novelláskötetéről ír: „új összefüggésbe helyez[i] a dolgok elbeszélhetőségének
kérdését”, így ez a mű is „a nyelv lehetetlenségének kalandja”.74 Ekként a mű
egészében alkalmazott, immár strukturális double entendre – amennyiben a
szeriálisan elbeszélt történetbe mindig beleértendő egy másik – lehetetlensége
is elmondódik. Hiszen valahányszor újabb és újabb szex-történetet mesél el a
narrátor, azzal csak újra és újra igazolja a permutációval esetleg beleértendő
történet (szerelemről, intimitásról, szenvedélyről, hűségről) elmondódásának
lehetetlenségét.
71 „generates self-referential texts about the impossibility of reading”, Hegyi Pál, Lovecraft
Laughing. Uncanny Memes in the Weird, Americana eBooks, Szeged, 2019, 9.
72 „tale never-to-be-told”; „creating an atmosphere of utter uncertainty”, Uo., 52.
73 Hegyi, Az olvasás rettenete, Tiszatáj 1998/11., 83–90, itt: 83.
74 Kulcsár Szabó, I. m., 41, 51.
A tárgyalt két szövegben Esterházy látványosan előtérbe helyezi a testiség

szexista-pornográf diszkurzusát. A Kis Magyar Pornográfiában két diszkurzus,
a politikai és a szexuális egymást kölcsönösen idézve emeli be a pornográfia
tematikus elemét a narratívába; a szexuális viszonyok elbeszélése a politikai
pornográfia elemeivel bővül, míg a politikai viszonyoké a szexualitás pornográf
reprezentációjából kölcsönöz jegyeket. A szexuális és politikai utalások lefedik
a két diszkurzus közös elemeit, amelyeket többek között a parancsuralom, az
abúzus, a megalázás és az erkölcsi romlás szemantikai jegyei alkotnak. Az Egy
nőben az irodalmi szemiózis összetettebb formáival találkozhatunk. Temati-
kus szempontból a szexnek a narratívát megelőző és ekképp citálható hatalmi
diszkurzusán belül mind a nő, mind a férfi kiszolgáltatottként jelenik meg, míg
retorikailag a történetek az elbeszélhetetlen egyetlen történet helyett sorakoz-
nak, hangsúlyozva az elmondódás permutációs behelyettesítéssel történő meg-
kerülésének kudarcát, lehetetlenségét is.
Esterházy nemcsak a dolgok elbeszélhetetlenségéről szól, hanem az értel-
mes emberi kapcsolatok létesítésének nehézségeiről is, sajátos módon kapcsolva
össze a két témát, mintegy a testiség lehetőségei felől közelítve meg az értelmes
kapcsolatok akadályait. Miként az elbeszélhetetlen történetet az elbeszélhetők-
kel helyettesíti, úgy helyettesíti be az interszubjektivitás nagy történetét a test és
a szex történeteivel. Mert lehet ugyan a test vulgáris, gusztustalan és elrettentő,
mégis, mint Elizabeth Grosz fogalmaz, „ez az egyetlen általam közvetlenül ta-
pasztalt jelenség, amely a világban való elhelyezkedésem horizontja és viszo-
nyítási pontja, amely a világban elhelyez engem, és amely lehetővé teszi, hogy
kapcsolat létesüljön köztem, más tárgyak és személyek között”.75 Ekképp – hogy
egy lehetséges interpretációját adjam a tanulmány elején említett, de reflektá-
latlanul hagyott példának – amikor Esterházy női nevekkel („Hasnyálka”, „Édes
kisasszony”, „Mirigyke”) illeti a végzetes kórt, hasnyálmirigyrákját, talán nem is
a halálos ellenséget feminizálja (és fordítva, nem a nőt kiáltja ki ellenségeként),
hanem éppen hogy magához öleli nemcsak a betegséget, de a halált is. Vagyis a
halállal való megbékéléshez van szüksége a betegséget elfogadó, szinte szerető
viszonyulásra, amit női becenevekkel ér el.
75 „phenomenon experienced by me and thus provides the very horizon & perspectival point
which places me in the world and makes relations between me, other objects, and other sub-
jects possible”, Elizabeth Grosz, Volatile Bodies. Toward a Corporeal Feminism, Indiana UP,
Bloomington, 1994, 86.
A két tárgyalt mű elemzése nyomán azt a konklúziót is levonhatjuk, hogy a

szövegek az interszubjektív kapcsolatok testi megalapozottságát hirdetik. Ennek
az interszubjektivitásnak a forrása – a Maurice Merleau-Ponty tanításaira érzé-
keny Esterházy szerint – a megélt test, közvetítője a korporális világban-való-lét,
valamint a másik ember szubjektumként való elismerése.76 Ez lesz a testtel és
testiséggel kapcsolatos kérdéskör végső iróniája: akármilyen szánalmas, vissza-
taszító vagy vulgáris is olykor a test, csak a test elsőbbségének elfogadása képes,
ha mégannyira csak pillanatokra is, feloldani az elme kérlelhetetlen szolipsziz-
musát. Vagy ahogyan talán az elmondhatatlan történet mondja: csak a szerelem
a halál ellenszere.
76 Lásd erről Maurice Merleau-Ponty, Az észlelés fenomenológiája, ford. Sajó Sándor, L’Har-
mattan – Magyar Fenomenológiai Egyesület, Budapest, 2012.
Alfejezet ■ 405
Szirák Péter
„Az elesettség volt ott a domináló elem”

Az erőszak körülményei a Termelési-regényben
„Esterházy prózájában hosszú évtizedek óta először vált (újra)ér-

zékelhetővé, hogy a társadalom, miként a történelem is mindig
csak nyelvként érkezik meg a szépirodalomba.”
(Kulcsár Szabó Ernő)
Az erőszak-fenomén és az irodalmi szöveg rendkívüli komplexumát szóba hozó

írást, legyen az szándéka szerint mégoly jámbor is, azzal illene kezdeni, hogy maga
ez az értekezés sem nélkülözhet egyfajta erőszakot. Döntéseken, összekapcsoláso-
kon és elválasztásokon, különbségtételeken, önpozicionáláson, hovatovább képvi-
seleten és ezekkel együtt megalapozhatatlanságok során alapul, vagyis nem lehet
nem erőszakos. Hozzáférni az erőszakhoz, olvasni az erőszakot csak erőszakkal le-
het: „Mikor az erőszakra kérdezünk kritikusan, nem feledhetjük, az erőszak meg-
ítéléséhez már előzetesen erőszakhoz kell folyamodnunk: a szabad önrendelkezés
tételezése éppúgy, mint megtagadása, tehát az olvasás alapjai csakis erőszakkal
fektethetők le.”1 A testetlen, láthatatlan erőszak át- meg átszövi tevékenységeinket,
s innen nézve már nem is annyira az erőszakmentesség illúziója a kérdés, hanem
hogy a valamennyire az olvasásban is mindig mellőzhetetlen erőszak hogyan függ
össze a pertinenciával, a szöveg igényéhez való társulással, a szöveg és az olvasó
„megragadásával”,2 s másfelől az olvasás erejével, teljesítményével.
A modernség nagy humanista-evolúciós projektje, amely az erőszak állami
monopolizálását, jogiasítását, s ezzel általános visszaszorítását célozta, kétségte-
lenül némi sikerrel járt, bár az erőszak minimalizálása enyhén szólva nem line-
áris utat jár: a 20–21. század a brutalitást névjegyükké tevő rezsimek, az extrém
1 Bónus Tibor, A másik titok. Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Kortárs, Budapest, 2017, 389.
2 Ami mindig (az erős szöveg általi) elragadtatottság is: nemcsak az olvasó kérdezi ki a szöve-
get, hanem a szöveg is olvasóját; nemcsak az olvasó avatkozik bele a szöveg sorsába, hanem a
szöveg is az olvasóéba.
406 ■ Szirák Péter
tömeggyilkosságok, a bizarr kínzások és a masszív kényszerítések időszaka. Ideje

végérvényesen belátni, hogy „modernségünk nem olyan, amilyennek gondoltuk,
ennek ellenére továbbra is bízunk benne”3 – írja a bizalom és az erőszak relá-
ciójáról szóló könyvének példaértékéről, magáról a par excellence kétségről Jan
Philipp Reemtsma. Tudott dolog, hogy az újkori, közelebbről felvilágosodáskori
jog- és politikafilozófiát és annak nyomdokain a 20. századi erőszakszociológi-
át és -filozófiát (Max Weber, Hannah Arendt, Niklas Luhmann) az erőszak, a
jog és a hatalom korrelációja foglalkoztatta. Aki hatalmat gyakorol, erőszakkal
fenyeget, s amikor a fenyegetett, hogy elkerülje az erőszakot, engedelmeskedik,
akkor a hatalom is el tudja kerülni, hogy beváltsa a fenyegetését. Vagyis a hata-
lomgyakorlás: erőszakkal való fenyegetés, de végtére is egyfajta „határesetként”
az „akarat semlegesítésének”, a kölcsönös konfliktuskerülésnek, illetve a kon-
szenzuskeresésnek a céljából.4 Reemtsma összefoglalásából feltűnően hiányzik a
20. századi erőszak-diskurzus meghatározó szövege, Walter Benjamin Az erőszak
kritikájáról című fiatalkori esszéje. A sokak által, legutóbb magyarul – részle-
tesen és behatóan – Kulcsár-Szabó Zoltán által kommentált,5 a jog, a hatalom
és az erőszak szétválaszthatatlansága6 mellett érvelő értekezést itt csak röviden
hoznám szóba. Ismert, hogy Benjamin csak „az erkölcsi viszonyokba” beavat-
kozó erőszakot vizsgálja, amely (a sztrájkjogot és a hadijogot tekintetbe véve)
képes „jogviszonyokat megalapozni és módosítani”, vagyis az erőszak – az egy-
mással interpenetráló – jogfenntartó és jogteremtő funkciójában ragadható meg.
A jogszerű és a jogszerűtlen erőszak megkülönböztetése nem „teljesen kézen-
fekvő”, mivel minden jogrend (így a szerződéses eredetű jog is) erőszakon ala-
pul, amennyiben eldönthetetlen, hogy a jogrend forrása jogos vagy jogtalan-e.
Az érvmenet következő szakaszában viszont Benjamin a dühkitörés példáját
említve nem eszközként, nem reprezentációként, hanem cél nélküli megnyilvá-
nulásként, manifesztációként azonosítja az erőszakot. Az egyedi szituáció hoz-
3 Jan Philipp Reemtsma, Bizalom és erőszak a modern társadalomban, ford. Papp Zoltán, At-
lantisz, Budapest, 2017, 27.
4 Niklas Luhmann, Macht, UVK, Stuttgart, 19882, 1–22, 64. vö. Reemtsma kommentárjával:
Reemtsma, 170–172, ill. 520, 530–531.

5 Kulcsár-Szabó Zoltán, A tiszta eszközök politikája. Walter Benjamin = Uő., A gondolkodás
háborúi. Töredékek az erőszakos diskurzusok 20. századi történetéből, Ráció, Budapest, 2014,
19–50.
6 „Jogot teremteni annyi, mint hatalmat teremteni, s ez az aktus ilyeténképpen az erőszak köz-
vetlen megnyilvánulása.” Walter Benjamin, Az erőszak kritikájáról = Uő., Angelus novus. Ér-
tekezések, kísérletek, bírálatok, ford. Bence György et al., Magyar Helikon, Budapest, 1980,
50. Illetve Kulcsár-Szabó, I. m., 26–27.
„Az elesettség volt ott a domináló elem” ■ 407
záférhetetlen a jog számára. A jog általános, törli az egyedit. A jogrend sors-

szerű és erőszakos: ő maga teszi lehetővé mint beazonosítható tetteket, azokat
a bűnöket, amelyeket megtorol. Jog és igazságosság nem fér össze. A jogot az
ember hatalmában nem álló, „tiszta, isteni erőszak” semmisítheti meg, amely így
feloldozza a bűnöst. A homályos messianizmusba torkolló és a szélsőséges politi-
kai diskurzusok felé nyíló, ám igen invenciózus érvelésnek7 itt most kiemelendő
pontja a „tiszta erőszak” nem eszközszerű s nem reprezentációs felfogása, azzal
együtt, hogy egyik sem ellentmondásmentes. Az instrumentatív jelleg tagadása
az erőszak jogfenntartó és jogteremtő, mi több jogmegsemmisítő potenciáljával
egyeztethető nehezen össze, a reprezentatív funkció megkérdőjelezése pedig az
erőszak közlőerejével. Éppen a dühkitörés példájáról írja Kulcsár-Szabó Zoltán:
„Ez mint tiszta eszköz ugyan valóban elszakadhat minden lehetséges céltól, ám
ettől még nem szabadul meg a kifejezés vagy a kommunikativitás minden moz-
zanatától: még a legönreferensebb toporzékolásban is van valami irányultsága
az erőszaknak.”8 Reemtsma érvelése hasonló irányba fordul, amikor – némiképp
vitathatóan – szorosra fűzi a tett és a tettes viszonyát, s nem kezeli alternatíva-
ként az eszköz- és közlésszerűséget: „Az emberek sohasem egyszerűen instru-
mentálisan cselekszenek, hanem mindig jelen van egy egzisztenciális mozzanat.
A tettest mindig vonzza valami magában a tettben, nem pusztán annak hozadéka
érdekli, és ez nem kizárólag az erőszakos tettekre érvényes. […] Minden emberi
cselekvésnek van kommunikatív aspektusa.”9 A német tudós másik fontos – s
némiképp totalizáló – kitétele, hogy az erőszakot mint a másiknak a testére való
redukcióját vagy annak kilátásba helyezését mindenekelőtt fizikai erőszaknak
tekinti, s ennyiben a nem fizikai erőszakot is ettől függőként, a fizikai erőszak
fenyegetéseként, a fizikai erőszaktól való félelemként értelmezi.10 A konkrét fizi-
7 Lásd erről Jacques Derrida, A törvény ereje, ford. Kicsák Lóránt, Vulgo 2005/3., 26–49;
Giorgio Agamben, Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom praxisáig, ford. Dobrai Zsolt
Levente, A Szem: http://aszem.info/2016/03/giorgio-agamben-az-ellenorzo-allamtol-a-des-
titualo-hatalom-praxisaig/, ill. Kulcsár-Szabó, I. m., 47.
8 Kulcsár-Szabó, I. m., 36.
9 Reemtsma, I. m., 121; illetve még: „az erőszak csak kommunikatív aktusként válik társadal-
mi cselekvéssé”. Uo., 533.
10 „Az erőszak elsődlegesen fizikai erőszak, visszaélés egy másik ember testével annak beleegye-
zése nélkül. Az »elsődlegesen« azt jelenti, hogy a nem fizikai erőszakról alkotott elképzelésünk
is a fizikai erőszakéhoz igazodik, még tagadás esetén is: a fenyegetés »rosszabb, mint« a fe-
nyegetés valóra váltása, állítja valaki, s ezzel azt mondja ki, hogy milyen rossz. A lelki erőszak
számára is a fizikai a viszonyítási pont, nemcsak az összehasonlítások alapja, hanem a meta-
forák meggyőző erejének forrása is. Egy búcsúzás is »fáj«, hát még egy erőszakos elválás. […]
kai erőszak középpontba állítása annak a tendenciának a része, hogy az erőszak

kérdezése immár nem elsősorban az elkövető motivációira, hanem arra irányul,
miképpen hat az erőszak arra, aki elszenvedi.
Reemtsma könyve a megértésnek a lehető legkisebb erőszak alkalmazása
felé való mozgását igyekszik segíteni, nem véletlen, hogy érvelésének másik pil-
lére a bizalom, a megállapodás erőszakmentes társadalmi intézményének egy-
fajta fenomenológiája. E bizalom megerősítése ugyanakkor nemegyszer az erő-
szakon alapul: az erőszak jogteremtő, elégtételt vevő, mondhatni: igazságosztó
potenciálján. S ez az, amit a valóságban nem egykönnyen, de a művészet virtuá-
lis közegében – mint „erkölcsi jóvátételt”, mint „költői igazságszolgáltatást” –
gyakorta élvez a befogadó, ahogy erre Reemtsma „szuggesztív és sokkoló erő-
szak-reprezentáció”-s példái is utalnak: amint Cooper Az utolsó mohikánjának
filmes adaptációjában Csingacsguk véres bosszút áll fiáért; ahogy Odüsszeusz a
kérők közül elsőként Antinoosz torkát lövi át; ahogy (a régi és az új) Django, a
desperado bosszút áll a feleségéért, ahogy a gyengébbnek látszók felülkereked-
nek, nem menvén a szomszédba a vaskos erőszakért.11 Hogy az erőszak nem
ragadható meg puszta negativitásként, hogy az erőszaknak van valamilyen ki- és
felemelő, felnyitó, megindító vonatkozása is, azt jól mutatja az esztétikai elragad-
tatottsággal való szoros kötése.12 Az erőszak művészi „elismétlésén”, keretezésén,
a fájdalom »metsző«, a lélek terhe »nyomasztó«, a látvány »szívszorító«, s gyakran maga a test
is jelentkezik, hogy a metaforát valós tényként igazolja” Uo., 117. Lásd még: „Az erőszakos
tettel végrehajtott testi redukció az oka annak, hogy az erőszakot mindig elsődlegesen testi-
ként kell felfogni” Uo., 143; „Az erőszakkal való fenyegetésnek az a lényege, hogy a testre való
redukciót helyezi kilátásba, megelőlegezve a lehetségest” Uo., 144; „Amikor valaki ledermed,
amikor reszket, amikor jeges rémület fogja el, amikor görcsbe rándul, amikor elakad a léleg-
zete, amikor kihagy a szíve: minden ilyen félelemérzetben ez a testre való redukció jelentkezik
úgy, hogy a test egyes részeiben és érzetek módján már végbemegy. Az erőszak és a félelem az
intelligibilitás eszméjének cáfolatai” Uo., 145. Michel Foucault „gyakran tisztán szellemi jelen-
ség”-ével szemben Gumbrecht erőszak-definíciója is testi-fizikai aspektusú, vö. Hans Ulrich
Gumbrecht, Mi a baj az erőszakkal? ford. Balajthy Ágnes, Prae 2013/2., 44.
11 Reemtsma, I. m., 394–396.
12 Legutóbb Konkoly Dániel értekezett ennek az aspektusnak az antik vonatkozásairól: „A latin
nyelv a raptus poliszémiája miatt diktálja ezt az analógiát az esztétikai tapasztalat és az erő-
szak között, hiszen a szóban forgó participium egyszerre jelenthet elragadtatottságot, vala-
kinek az elrablását és nemi erőszakot. Tehát a rapio elsődleges jelentései (meg-, elragad vkit,
ki-, illetve elrabol) miatt, az esztétikaival való találkozáshoz kötődő jelentésbe is beíródik a
testi tapasztalat.” Konkoly Dániel, Minden mozgásban van. Az erőszak metapoétikus vonat-
kozásai Ovidius Metamorphoses című művében, Alföld 2019/12., 120. Nem véletlen, hogy
Emil Staiger az irodalomtudomány, az interpretáció elsődleges feladatát ekképp fogalmazta
meg: „daß wir begreifen, was uns ergreift.” („Megérteni/megragadni, ami megragad bennün-
„esztétikai élvezetén”13 túl a hasznos, szükséges és gyönyörködtető erőszak nyílt,

konstitutív megnyilvánulása ott van a sportban is: Gumbrecht értekezik a „tiszta
ütés” és térfoglalás, az erőszak és a stratégia szép összefonódásáról a rögbiben és
az amerikai fociban, vagyis a játékbeli és érdeknélküli erőszak legitimitásáról és
örömszerző funkciójáról.14
A színre vitt erőszak eme bonyodalmairól én a Termelési-regény némely
passzusának kommentárjával igyekeznék valamit mondani. A javarészt be-
szédcselekvéseket egybegyűjtő és nyelvi eseményeket előállító Esterházy-mű-
ben mintha nem volna gyakori annak ábrázolása, hogy az egyik ember fizikai
értelemben mit tesz egy másikkal. A politika és irodalom, magán- és közélet
tematikus dimenziójában mozgó, a dialógusokra, replikákra, konverzációkra
épülő regényszövegben valóban ritka a leplezetlen erőszak megnyilvánulása. Az
erőszakos cselekedet az első részben a konfliktuskerülés nem általános, hanem
eseti kudarcát mutatja meg: a vállalati ellentéteknek az egri vár ostromába való
szatirikus-parodisztikus átvezetése hangsúlyozottan virtualizálja az erőszakot,
Ádám Lajos pedig pofonnal bűnhődik azért, mert indulatában megszegi az erő-
szakmentesség konvencióját, mi több: egy ponton megszaggatja az önbecsapás
hálóját, és megüti Békésit, a KISZ-titkárt:
Lajos nehezeket lélegzik. Az ő apja is számítástechnikus volt. És egyszer, még

régen… de hagyjuk ezt, lejárt történet. Akkor, az akkori tulajdonos – pro form
a nép – hagyta az apát, hagyta… És Ádám Lajost ez kétkedővé tette. Odalép
Békésihez. Üt. Hazudtatok, kiáltja Békési arcába. Hazudtatok!! Ömlik minden
szerteszét. Ádám megragadja Békési kabátja hajtókáját.
Elég a meséből!
De evvel betelt a mérték. Marilyn Monroe egy rántással letépi az egyik
férfit a másik férfi testéről, és egy rántással maga felé fordítván, zúgó pofont
ad Ádámnak.
El akarsz pusztulni? De mi nem! Az emberekből felszabadult kiáltás tör elő.
Élni… Élni akarunk! Ámberek. Ééni fogunk, mondja Békési.15
ket.”) Lásd Emil Staiger, Von der Aufgabe und den Gegenständen der Literaturwissenschaft =
Uő., Die Zeit als Einbildungskraft des Dichters, Max Niehans, Zürich, 1939, 11.
13 Az „életvilágbeli szituációk esztétikai élvezetének és élvezve megértésének” nézői/olvasói szere-
péről, játékszerű identifikációs mintázatairól lásd Hans Robert Jauss, Ästhetische Erfahrung und
literarische Hermeneutik, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1991, 31–34, ill. 83–88. Jauss többek
között idézi Goethét: „Was im Leben uns verdrießt, / man im Bilde gern genießt” Uo., 33.
14 Gumbrecht, I. m., 47.
15 Esterházy Péter, Termelési-regény, Magvető, Budapest, 1979, 98.
A Termelési-regényben a másik testének érintése vagy az abba való behatolás ritka

jelenség, de ilyen, a két test interpenetrációjával járó, a szeretet-paradigmát erő-
sítő, egyszersmind a szöveg önreferens alakzata, a csók (vö. „csolkos regény”16).
A másik bántása, vagyis az a jelenség, amikor a másik érintése, illetve a másik kö-
rébe, vagy akár a másikba való behatolás nem kölcsönösségen, hanem önkényen
alapul, szórványosan, szcenografikusan pedig mindössze kétszer fordul elő. Az
egyik eset ez: Ádám Lajos megüti Békési KISZ-titkárt, majd az őket kettéválasztó
Marilyn Monroe pofon üti az előbbit. A szcéna tágabb összefüggése az, hogy az
eltűnt tanulmányt kereső vállalati alkalmazottak attól tartanak, belefulladnak az
egyre növekvő papírtömegbe, s amikor egyikőjük, „a tök süket” Tibi bácsi hallani
véli az őket megmentők közeledését (a szivattyúk és fúrók hangját), s e – vélhe-
tően – hallucinált hang közös meghallására még rá is beszéli Békésit és Marilyn
Monroe-t, s előbbi hamis tanúságot tesz Tibi bácsi kivételes hallása mellett, akkor
a felindult Ádám Lajos e hazugságot torolja meg az ütéssel. Az indítékait a – nyil-
vános és a privát határán elhallgatásokat is regisztráló – töredékes utalások hagy-
ják a maga kriptikusságában: annyi sejthető, hogy az apját ért egykori sérelem,
árulás, s így a hazugság s ezzel összefüggésben a hamis tanúságtétel elviselésének
képtelensége („Elég a meséből!”) az a diszpozíció, ami hirtelen cselekvésre kész-
teti. A fizikai erőszak (a testre redukálás mozzanatával) és a verbális leleplezés
(„Üt. Hazudtatok, kiáltja Békési arcába. Hazudtatok!!”) egymást követi: az ütés az
indulat jele, egyszersmind – megmagyarázott – büntetés és elégtétel. Ádám Lajos
erőszakos fellépése igazságot szolgáltat, de elválaszthatatlan annak kudarcától,
vagyis az igazságtalanságtól, amennyiben az egyénen múltbeli kollektív bűnt
kér számon: „Akkor, az akkori tulajdonos – pro form a nép – hagyta az apát,
hagyta…. […] Odalép Békésihez. Üt. Hazudtatok, kiáltja Békési arcába. Hazud-
tatok!!” Az „Ömlik minden szerteszét” értelmező közbevetése éppúgy köthető
Ádám Lajos kifakadásához, mint ahogy az elbeszélő szólamához is, s utalhat a
mindent elöntő papírhalom veszedelmére éppúgy, ahogy a konvenciók drámai
szétesésére, egyfajta etikai krízisre is. Épp ebben a káoszban kíván rendet terem-
teni („De evvel betelt a mérték!”) a (beszélő nevű) Békésihez vonzódó Marilyn
Monroe, aki szétválasztja őket, s kettős értelemben is megfenyíti Ádám Lajost:
egyrészt „zúgó pofont ad” neki, másrészt számonkéri rajta, hogy önzésénél fogva
e végveszélyben elárulja a többieket. Az aktuálist a múltbelivel, a nyilvánost a tit-
16 A csók a testhatárok kölcsönös „átlépésének”, az egyesülésnek, vagyis az „egy” kölcsönösség-

ben való feloldódásának szerelmi mozzanata, amely a regényszöveg két részének interpenet-
rációjára is utal.
kossal, az érzékelést az (önbecsapó) érzékcsalódással, a reálist az ideológiaival, az

erkölcsit és a politikait az érzelmivel, sőt: a szexuális vonzódással ötvöző szcéna
az erőszakot, mondhatni az erőszak körforgását groteszk relációba hozza az igaz-
ságtevéssel, amikor a túlélés és a hazugság, a béke/békesség és a hazugság/hallgatás
között szoros kötést hoz létre: „El akarsz pusztulni? De mi nem! Az emberekből
felszabadult kiáltás tör elő. Élni… Élni akarunk! Ámberek. Ééni fogunk, mondja
Békési.”17 Ugyanakkor ezt a modalitást a hálózatos utalásrendszer egy pontján a
„mester”-nek a „szocialista realista” konvenciórendszerre, annak önkényes, ma-
nipulatív aspektusára vonatkozó önreflexiója ironikusan keretezi.
„Tudja, barátom – a vendégek: munkások, parasztok, értelmiségiek, feszülten

figyeltek –, tudja, arra nagy súlyt vetettem, hogy a műben a KISZ-titkár ro-
konszenves legyen. És azt hiszem, ez a legény (Békési András) rokonszenves.”
Földerült erre a kocsma arca, az emberek ugrabugráltak, idegenek borultak
egymás nyakába. A mester fölugrott a mocskos asztalra az ő tisztaságával, s
vezényelt. Író és olvasó csodás összeforrottságban énekelt.
Egy dzsók, és más semmi,
a vágyam csak ennyi,
és csöndben ellenni
továáább.18
A betétdalokat tartalmazó szocreál filmek világát idéző jelenetben az írói „ars

poetica” lelkesíti és egységesíti a kocsma népét. A deformáltan citált dalszö-
veg az Eisemann Mihály operettjéből készült, 1941-ben bemutatott Egy csók és
más semmi című zenés vígjátékból származik,19 vagyis a „szocialista realizmus”
operettvilágának emlékezetét a Horthy-rendszerével ötvözi, fokozva a regény
„csolkos”, vagyis szeretet-paradigmájának groteszk akcentusát. A „csók” hang-
tani deformációja az angol „joke” (’vicc’) fonetikus átirata, ami pedig a regény
szójáték-rendszerébe illeszkedik,20 s a jelentés hirtelen megváltoztatásával
viccet (és paródiát) csinál az idézett szcénából.21 Az eredeti refrén zárlatának
17 Esterházy, Termelési-regény, 98. „Pro forma” a nép szólal meg, s erre a „nép hangján”, dia-
lektusban válaszol Békési!
18 Esterházy, Termelési-regény, 194–195.
19 A Ráthonyi Ákos rendezte filmben Annie és Sándor duettjét Tolnai Klári és Jávor Pál adta elő.
20 Vö. a „kisssregény” alcímben anagrammatikusan elrejtett „kiss” (’csók’) és „kisz” (KISZ:
Kommunista Ifjúsági Szövetség) szavakkal!

21 „A tréfa, a vaudeville és rokon műfajainak nagy gyakorisága is azt valószínűsíti, hogy Es-
terházy prózája a hagyomány felől jóval inkább a nyelv/i és mű/vi létmódban megalapozott,
(„és csöndben elmenni tovább”) átírása a pillanatnyiság (erotikus) örömét és a

megőrzött önállóság ideáját a tartós biztonság eszményére váltja át, miközben
a magánéletbe való visszavonulás, a közéleti passzivitás, a konfliktuskerülés
jellegzetes Kádár-rendszerbeli életforma-ajánlatát visszhangozza: a privát és a
nyilvános humoros keverésével.
A szcénák egymásra vonatkozását tovább bonyolítja, hogy a „rokonszenves-
re” vett „műbeli” KISZ-titkár alakját tükrösen ellenpontozza a csapat „financi-
ális bázisát” biztosító gyárbéli KISZ-titkár, Kacsoh Gábor alakja, „(a)z átkozott
kártevő, giliszta, nadragulya, beléndek, egy ócska kis eszes karrierista”, aki „pén-
zért árulta a Ki tud többet a Szovjetunióról kérdéseit”.22
Walter Benjamin kifejezésével élve, a „szív kultúrá”-ját (a gyengédséget, a
szívélyességet, a bizalmat) előtérbe állító második részben a ritkán szóba ho-
zott erőszak a családi bensőségesség elfelejtett, elnyomott, fenyegető rémeként,
így paradox módon annak egyszerre ellentéteként és feltételeként jelenik meg.23
Az erőszak emléke fenyegeti/kísérti a mát. Ez játszódik le „Ödönbácsi” második
világháborús történetfoszlányai, így például a partizán (ügyes-bajos) kivégzé-
séről szóló anekdota24 esetében, s legfőképpen a családi legendárium többé-ke-
teremtő/előállító jellegű 18. századi elbeszélő modusznak a továbbírásaként mutatkozik, mint

annak az ábrázoló/mimetikus/reprezentáció-elvű regényírásnak az örököseként, amely a
»manierát« elutasító 19. századi valóságtapasztalatból kiinduló, a fikciót rendre egy »igazi«
létre vonatkoztató, s az irodalmat így végsősoron mindig »elvalótlanító« esztétikai diszkurzu-
sának a terméke.” Kulcsár Szabó Ernő, „Graciőz” kötetlenség. Szólam és írhatóság Esterházy
prózájában = Uő., Költészet és korszakküszöb. Klasszikusok a modernség fordulóján, Akadé-
22 Esterházy, Termelési-regény, 136. Lásd még: „Kacsoh Gábor – aki mert érezte, hogy nem
szeretik őt a csatárok igazán, ő sem szerette azokat – azt sziszogta: »Kevés. (Ti. kevés a 8 rú-
gott gól!) Nem díjazzák!« Csucsu úr szokás szerint »bekancsult«, elküldte a KISZ-titkárt az
anyjába.” Uo., 200.
23 Ehhez hasonló mintázat az Édes Annában is megfigyelhető: vö. Bónus, I. m., 308.
24 „»Ahogy így vonulunk vissza, elfogtunk egy partizánt. Ott állok a nagy rónában egy szál par-
tizánnal.« Ödönbácsi kecskésen fölnevetett. »Úgy kellett az ott nekünk, mint, neked ugye ezt
már bátran mondhatom, végtére is apa vagy már, férfiemberek vagyunk, mint Julisnak a lapos.
(Megint a ’kecske’.) Odalép hozzám a parancsnokom, kemény, somogyi fiú. Zászlós Úr! Ki ez?
Mondom neki, hogy partizán. Partizáhán? És még él? Él. Azonnal likvidáld, kérlek.« […] »Mé-
lyen a szemébe néztem, nem volt benne semmi gyűlölet, és ő is érezte, hogy meg akarom men-
teni. «És… – fészkelődött ő a puha széken –, sikerült?« »Tudja, barátom, nagyon biztattam az
öreget. Tudtam én… Én a helyében hazudtam volna magamnak, illetve hát… neki.« […] »Jön
arra az őrmester, kérdezem tőle, vállalja-e. Vállalja, hogyne. Lementek néhány lépést az útról.
Lőtt. A partizán állt a hóban tovább egyenesen. Maga marha, üvöltöttem magamból kikelve.
Kérlek szépen, ilyenkor, ilyen helyzetben hibázni: főbenjáró vétek a halálfélelemmel szemben.
vésbé titkos története: a kitelepítés megidézésekor. A Rákosi-rendszer által fo-

ganatosított kényszerlakhelyre telepítés mint erőszakos hatósági kényszerítés a
reemtsmai diszlokatív erőszak25 esete. Az eljárás elnevezése nem fordul elő, s ez
az elhallgatás maga is a politikai (cenzurális) erőszak (elhallgatott, láthatatlan)
jeleként funkcionál. A kitelepítés témája többszöri megszakítással elbeszélve ke-
rült be a regény szövegébe, mintegy motívumláncolatként, melynek nyitánya
a mesternek a keletkező írásra vonatkozó metaleptikus reflexiója: „Faterkám,
majd belőled is motívumot csinálok.”26 A fokozás elvét követő elbeszélésme-
net előbb a kenyérért való (kétszeri) sorállással27 járó megszégyenítés esemé-
nyét idézi föl, majd Sánta Szabó tanácselnöknek a nagyapával és az apával való
konfliktusát28 mint a verbális erőszak, a diszlokatív kényszerítés eseteit. Ezek
[…] Odaadtam a pisztolyomat, azzal aztán sikerült végeznie vele.« A mester besüppedt a fotel-
be, most nagyon érezte: ő és a világ – ez kettő.” Esterházy, Termelési-regény, 203–204. Ödön-
bácsi frontemlékei a kor nyilvánosságából ki voltak zárva, így a partizán kivégzésének története
a privát kommunikációs emlékezetből éppen a regény megjelenésével léphetett ki a nyilvános-
ba. Itt nincs mód e roppant rétegzett passzus részletes elemzésére, de érdemes felfigyelnünk az
önkény mozzanatainak (a „partizán” minden – ismertetett – feltétel nélküli partizánnak minő-
sítése, a hadijog megsértése) és az anekdotikus modalitásnak („»Ott állok a nagy rónában egy
szál partizánnal.« Ödönbácsi kecskésen fölnevetett. »Úgy kellett az ott nekünk, mint, neked
ugye ezt már bátran mondhatom, végtére is apa vagy már, férfiemberek vagyunk, mint Julisnak
a lapos.« […] kemény, somogyi fiú.”) az együttmozgására, melynek révén a „likvidálás” egy
megoldandó gyakorlati problémává válik. A szcéna komplexitásához az is hozzájárul, hogy
Ödönbácsi történetének kibontakozását a mester (egyidejű) ironikus kommentárja kíséri: az
emlék jelenbeli alakíthatóságát, a derűs adoma szabályaihoz való alkalmazkodást, az erőszak
retusálását akár a szándékos ferdítés, a hazugság közbeiktatása révén is elvárva („»És… – fész-
kelődött ő a puha széken –, sikerült?«. »Tudja, barátom, nagyon biztattam az öreget. Tudtam
én… Én a helyében hazudtam volna magamnak, illetve hát… neki.« ”).
25 Reemtsma, I. m., 120.
26 Esterházy, Termelési-regény, 208. „Ó, a történelem, ez a nagy mókamester! A mester édes-
apja tudta: mi a: gazdagság, és mi a: szegénység. (Az ősz ember ahogy szellemesen fogal-
mazta: ő a munkásmozgalom mártírja. De tévedés ne essék: Esterházyt nem ezért vették föl
az egyetemre, nem.) »Minket egy kulákhoz szállásoltak« – fűzte a szót a mester édesatyja,
miközben kavargatta a kávéját. (»Igen hatásos, barátom« – mondta ő szájszéllel.)” Uo., 209.
A történelem antropomorfizálása a tettek deperszonifikációjával, vagyis elvonttá tételével,
az erkölcsi aspektus távoztatásával jár együtt. A munkásmozgalmi zsargonból jól ismert és
a hivatalos közbeszédben kiüresített klisé behelyettesítése, egyfajta kisajátítása, valamint a
hatóságok megbélyegző megnevezésének („kulákhoz”) és a kényszerlakhelyre deportálás ki-
fejezésének elhallgatása/cseréje („szállásoltak”), vagyis a másik, az erőszakot tevő nyelvének
átvétele/paródiája humoros hatást kelt.
27 Uo., 210–212.
28 Uo., 215–216.
közé ékelődik a mester jelen időben játszódó rádió-jelenete,29 amelyben a ha-

talmaskodónak való ellenállás és a kompromisszum esélye problematizálódik.
Ezután kerül sor a Papi megveréséről szóló tanúságtételre. Előbb az anya em-
lékszik vissza arra, ahogy a fiútestvér sírva bejelentette az apa bántalmazását:
„Szegény Papi, úgy megverték, jobb lett volna, ha felakasztják, nem fájt volna
annyira”,30 majd a mester aztán a feleségének mondja el a „családi sztorit”, amely
egy házkutatási jelenettel indul:
Katonák jöttek, és átnézték a lakást. Átfésülték. Papírlapok lobogtak. A mester

ott állt a szüleivel sorban, mint valami ünnepélyes tabló-képen. Ennek 100%-
osan megfelelt az arcok feszessége. A mester nagy tisztelettel nézte a katonákat.
Azok kérdezték, van-e fegyver. Mondták, nincs. György úr azonban azt mond-
ta, van. „A pofacsont!” Kérték, mutatná meg nékik a fegyvert vagy fegyvere-
ket a barna fiúcska. György úr szívélyesen eleget tett a kérésnek, s az ágy alól
előbányászta a dugóspuskáját. Nagy frászt kapott. A mester, kis kárörömmel,
elköszönt a felnőttektől, mert neki az iskolába kellett mennie. Egy géppiszto-
lyos az udvarban levétette vele a cipőjét, hogy mit visz benne ő, de csak, úgy-
mond, a lábát! A géppisztoly csövének lyukain látszott az ég újra és újra. […]
A „kitódulás a suliból” kitámolygás lett. Annyira el volt kínozva, hogy a fő-
téren meg kellett állnia. Sok ember állt ott, ő a hátuk mögött. Nagy fekete
hátakat látott; vagy ötféle kabátra, mind fekete, pontosan emlékezik ő. Aztán
egy kabát megfordult, öreg arc, bajusszal, s látva a sápadt kisgyereket, arrébb
terelte. „Menj, kisfiam, haza.” Bekóválygott a POSTA kis udvarába. Nekitá-
maszkodott a falnak. Közelről látta a salétromos foltokat, amikor iszonyatos
okádás (bocsánat! bocsánat!) jött reá. Úgy érezte, nem maradt benne semmi.
Hosszantartó – mondhatni: visszatérő – emléke innen egy kis répadarab, mely
igen nehezen mozdult el egy nem a számára fenntartott helyről! Plusz a szag.
Fehéren hogy ismét kibukott a főtérre, kicsit megkönnyebbülve, de jócskán
irtózatosan! oszlott a sok ember, s ő láthatta bent középen verve az édesatyját,
mert akkor még jól működött a szeme, s lent, az édesapja lábánál a széttárt szá-
rú (levert) szemüveget. De a hányás úgy lefoglalta, hogy fordult is, ment haza.
Amikor aztán a mester édesapja harmadnap megérkezett a kockás ingben, a
törött szemüveggel, az arcon és a gyönyörű homlokon néhány különösséggel –
ezek a tárgyi jelek lehettek ismerősek máskorról is –, ő többet tudott, mint
29 Uo., 217–222.
30 Uo., 242. A gyermek „Mihály úr” kijelentésének, a gyermeki távlat – később is megfigyelhető –
aktualizálásának groteszk paradoxalitása szembetűnő, de szintén részletes elemzést érdemel-
ne: a másikkal való együttérzés keveredik itt egy naiv jókívánsággal, a másik fájdalmának
megragadhatatlansága, a halálról való tudás „tudatlansága” az „inkább a halál” frivolitásával.
más, és nagyra értékelte az apai kéz férfikedveskedéseit a kobakján. György úr

felszínes kérdésére kézbefogta a szemüveget, forgatta, arca idegen lett, főként a
szemek húzódtak ismeretlenül össze, úgy mondta: „Leesett.” Az elesettség volt
ott a domináló elem. („Kimerült vonásait pedig keresztben három párhuza-
mos barázda szelte át.”)31
A Termelési-regény ezt az erőszak-jelenetet a gyermeki és a felnőtti perspektíva

kontaminációján alapuló, jellegzetesen irodalmi reprezentációs rendszerben vi-
szi színre. A házkutatási szcénában rendre megfigyelhető az egyidejű és a vis�-
szatekintő távlat váltogatása, s ezzel összefüggésben a gyermeki és felnőtti világ
közötti „fordítás” mozzanata. Ez tetten érhető az „átnézték” és az „átfésülték”
cseréjében, így a megfelelő szavak keresésében és a képpé merevítés, a tablóhoz
hasonlítás, egyfajta kívülről nézés, rátekintés és hitelesítés gesztusában („Ennek
100%-osan megfelelt az arcok feszessége.”). Viszont inkább az egyidejűségre, az
erkölcsit előző érzéki tapasztalat megtartására, az utólagos eszményítés hiányára
vall a katonák tisztelete, az erő csodálata. Az egyidejű és utóidejű keveredését
jelzi a „György úr” megnevezés. A jelenet ugyanakkor éppen az ő figurájában a
naiv őszinteséggel együttműködő gyerek toposzát is felidézi, a két világ (a játék és
a nem-játék) közötti különbséget fel nem ismerő gondolkodás megidézéseként,
amiért – büntetésül, mintegy tanításképpen – ő kapja az első fizikai fenyítést.
Ezután visszatér az egykori szerepét, diszpozícióját nem eszményítő (a többieket
némi megkönnyebbüléssel, bevallott „kárörömmel” hátrahagyó) visszaemlékező
tónusa, a hatóság bornírtságának jelzésével.32 Aztán egy különös, az egyidejű táv-
latot idéző kép következik, a géppisztoly csövének lyukain át újra és újra látható
ég látványa: mint a fenyegetettség és a kilátás feszültségteli viszonylata.33
Nem az elszenvedő, s nem is az elkövető, hanem a megfigyelő szemszögéből
jelenik meg az erőszak, s csakis ekként testi tapasztalatként. Az apa megveré-
si, megalázási szcénájának alakítása régi színházi (színpadi) mintázatot követ:
a háttérben, nem láthatóan és hallhatóan, mintegy kitakarva ábrázolja, illetve
31 Uo., 244–245.
32 A cipő levetetése azt a gyanút féltételezi, hogy a gyermek abban akar valamit kicsempészni a
lakásból. A jelzett válasz („csak a lábát viszi benne”) a közkeletű idióma („cipő van a lábán”,
„cipőt visel/hord”) kifordítása. Egyszerre frappáns-humoros replika és a házkutatás, mint a
dolgok kifordításának, leleplezésének nyelvi „leképeződése”.
33 Mint arra egykori katonatársam, Gintli Tibor emlékeztetett: a talányos képnek van dologi
referenciája, mégpedig a korban rendszeresített szovjet lyukas csövű PPS-géppisztoly, nép-

nyelven „davaj-gitár”.
nem ábrázolja a fizikai erőszakot. A főtéren először megjelenő, „elkínzott”, sá-

padt kisfiú távlatából csak fekete kabátok látszanak, s az őt a helyszínről elküldő
felnőtt is csak részlegesen34 mutatkozik meg számára. Az okádás mint fiziológiai
tünet35 hamarabb elfogja, mintsem, hogy látná „verve az édesatyját” – az undor
olyan diszpozíció, amiről eldönthetetlen, hogy a családtagok hátrahagyása vagy
a félelem, vagy mindkettő, vagy valami más okozza-e. A megvert apa és a levert
szemüveg futó megpillantása után a szemtanú – a hányásra, legyengültségére hi-
vatkozva – a látást,36 a szembenézést mintegy implicite elutasítva vagy elkerülve,
hazaindul. Amikor harmadnapra az édesapa megkerül, akkor viszont a titkolt
szemtanúság bennfentességét, előnyét érzi, de arról nem tudunk, hogy az apa
tud-e a „mester” szemtanúságáról,37 s így az is eldönthetetlen, hogy atyai gyön-
gédsége a szemérmes titoktartásnak, a történtek elleplezésének szól-e. Mint
ahogy a „György úr felszínes kérdésére” adott válasz is kettős kötésű: lehet az
apa tanúságtétele, s lehet a szemtanú „mesteré”. Mindkét esetben olyan tanúság-
tételről van (lenne) szó, amely elhallgatja a történteket, s a verést balesetnek ál-
lítja be: „»Leesett.«” Miközben nemcsak a lakonikus megjegyzés, hanem a törött
szemüveg, valamint az apa arca (feje) is olvasható. Ott vannak rajtuk az önkén-
telenül árulkodó nyomok („az arcon és a gyönyörű homlokon néhány különös-
séggel – ezek a tárgyi jelek lehettek ismerősek máskorról is […] arca idegen lett,
főként a szemek húzódtak ismeretlenül össze”). A testi nyomok (a szenvedés, az
34 „Nagy fekete hátakat látott; vagy ötféle kabátra, mind fekete, pontosan emlékezik ő. Aztán
egy kabát megfordult, öreg arc, bajusszal, s látva a sápadt kisgyereket, arrébb terelte: »Menj,
kisfiam, haza.«” Uo., 244. Az „(A)ztán egy kabát megfordult” metonimikus képe a Téli éjszaka
nevezetes sorait idézi: „a sarkon reszket egy zörgő kabát, / egy ember üldögél”.
35 A szavak véletlen vagy nem véletlen találkozásának jegyében a „hányás” homonímiája a ház-
kutatással szoros relációba kerül: a dolgok összehányása, a belső (a nem látható, a titkolt,
a nem ismert) szándékos, illetve szándéktalan kívülivé tevése (kihányása) értelmében. Ezt
erősíti a „mester” térre való visszatérésének elbeszélésében a „Fehéren hogy ismét kibukott a
térre” fordulata, ahol az állítmányban a bizonytalan mozgás (bukik, botladozik) és a hirtelen
hányás (kibukik) értelme ötvöződik, megidézve a felfedezés és a bukás (rábukkan, elbukik)
jelentésmozzanatait is.
36 Hogy látja „bent középen verve az édesatyját”, azt külön hangsúlyozza az elbeszélő: „mert
akkor még jól működött a szeme”, de ez a szem, ez a működés mintegy le van választva az
észlelő-érző személyiségről (a tudatról, a lélekről, a szívről): a látvány interiorizálása és kon-
textulizálása elmarad, a test, mint egy meghibásodott, de még működő gép („fordult is” – ki-
fordul, elfordul, tovább forog), otthagyja a jelenetet: „De a hányás úgy lefoglalta, hogy fordult
is, ment haza.”
37 Hogy az apa nem látja (meg) az őt néző fiát, azt a lábánál lévő, „széttárt szárú, (levert) szem-
üveg” mozzanata is erősíti.
ismétlődő verések nyomai, akár mint megsebzettség, megjelöltség, megbélyeg-

zettség, mint az olvasás elől való kitérés lehetetlensége) és a testbeszéd kísérik a
tanúságtétel és az elleplezés feszültségteli relációit.
A bekezdés végén zárójelben és idézőjelben olvasható, s leginkább az elbe-
szélő szólamához köthető mondat (»Kimerült vonásait pedig keresztben három
párhuzamos barázda szelte át.«) a szó szoros értelmében vett citátum, mégpedig
Szász Béla Minden kényszer nélkül című memoárjából. A Rajk-ügyben megkín-
zása ellenére beismerő vallomást nem tevő kommunista újságíró, aki az egyik
mellékperben tíz év börtönbüntetést kapott, de ’54-es szabadulása után nem
egyezett ki a rendszerrel, s 1956-ban emigrált, először 1963-ban Londonban
adta ki emlékiratait. A Minden kényszer nélkül – az 1984-es szamizdat-kiadás
után – 1989-ben jelenhetett meg Magyarországon. Az idézett mondat abból a
jelenetből való, amikor Szász Bélát az ÁVH fogságában szembesítik Rajk Lász-
lóval.38 A memoáríró itt arra emlékszik vissza, hogy megpillantva őt hogyan
olvasta régi ismerősének arcát. Esterházy elbeszélője nem csak az idézet révén
szövi össze a két részletet: például a „gyönyörű homlok” és a „pofacsont” emle-
getése is utalás lehet a Szász Béla által felidézett Rajkra, kinek arcát egyébként
is egyfajta idézet- vagy kísértet-arcnak tekintették.39 Az emlékiratból idézett
mondat, amit a regény megjelenésének idején csak nagyon kevés magyarországi
olvasó ismerhetett,40 mindenesetre egy olyan hálózatba köti be a szcénát, amely
a verés, a kínzás, a megtörés, az ezáltali idegenné válás, valamint mindezek ol-
vashatósága, illetve a hozzáférhetetlen titok, a titokban tartott szembeszegülés
vagy kollaborálás relációit villantják fel. Utóbbiakat, mint amik az arc (vagy test)
olvasásán túlmutatnak. E titok közelébe még leginkább a „mester” jut el, azzal,
38 „Máskor pirospozsgás, de most hamuszürke arcát felém fordította, ám szeme kihunytan me-
redt rám. Rajk homlokredői kemény ráncokká mélyültek, kimerült vonásait pedig keresztben
három párhuzamos barázda szelte át, akárha mindeniket léniával húzták volna meg. A tette-
seken és főnökeiken kívül ma se tudja senki, mit állhatott ki Rajk letartóztatása első időszaká-
ban, s számomra is mindvégig rejtély maradt a volt miniszter arcát átszelő három vízszintes
barázda.” (kiem. tőlem – SZP). Szász Béla, Minden kényszer nélkül. Egy műper története,
Európa–História, Budapest, 1989, 65.
39 Szász Béla az 1930-ban megismert Rajkra emlékezvén így ír: „Rajk László nyúlánk, férfias
megjelenésű ifjú volt. Szerfölött magas homloka, kiálló pofacsontja, kemény vonásai – mi-
ként később, külügyminiszter korában, amerikai újságírók mondották – kísértetiesen emlé-
keztettek Lincoln Ábrahám szobraira, s a magyar külügyminiszter életrajzából az amerikaiak
kihámozták azt is, hogy Rajk éppen száz esztendővel később született, mint az elnök, aki
Észak győzelme után egy fanatikus déli merényletének esett áldozatul.” Uo., 59.
40 Esterházy – 1977–78 táján – bizonyosan a londoni kiadásból idézte.
hogy látja apját megverve („ő többet tudott, mint más”), de hallgat róla és nem
firtatja. A titok az apa titka marad.41
Az elbeszélő egy mondattal korábbi értelmező kommentárja („Az elesettség
volt ott a domináló elem.”) ráérthető a megveretés szituációjára éppúgy, ahogy a
tanúságtétel elleplező/önleleplező mozzanatára is. A „leesett” szemüveg balese-
te, egyáltalán a leesés mint bukás és az „elesettség” mint erőtlenség/esendőség
(mi több: veszteség, halál) egymás mellé kerülnek: a szójáték inverz igekötőcse-
réje, az igekötő megfordulása igazi fordítás vagy fordulat. Ami egy szcénaváltás-
sal, egyfajta ellenpontozással be is következik a szövegben:
„Valahogy így kell elmesélni, s aztán ide tetszés szerint kapcsolható valami pa-
lócos történet, válámi váskos.” (Hu-hú! Amikor például a György úr a mester
lábára taposott, vagy fordítva, a templomban. És akkor a nagy, áhítos keresz-
tyén csöndben a kis cérnahang, mint valami angyalé [ha György úr taposott, a
mesteré, ha a mester, a György úré]: ÁZ ÁPÁOD FÁSZÁOT!! – Jaj, hát ez vala-
mi gyötrelem, általánosan szólva, ez a mondénság, amibe belekényszerülök.)42
A passzus nyitó tagmondata keretként utal vissza arra jelenetre, illetve vissz-
hangként ismétli azt a mondatot, amely két lappal előbb hangzik el, s amely ön-
reflexív módon hívja fel a figyelmet a mondás módjára.43 A játékos kötekedésből
nem hiányzik az erőszakos mozzanat, s az azért való (erőszakos) verbális elég-
tétel vétele. A korlátok közé szorított, s azokat épp most leromboló verekedés/
veszekedés, a gyermek-tréfa vegyíti az emelkedettet és az alpárit, a szakrálist és
a profánt. A cérnahangon („angyali” hangon) megszólaló káromkodás – meg-
törve a csöndet – a magánból hatol be a templom nyilvános terébe, az apa legin-
41 Akárcsak Rajké a saját titka – ahogy már olvastuk: „A tetteseken és főnökeiken kívül ma se
tudja senki, mit állhatott ki Rajk letartóztatása első időszakában, s számomra is mindvégig
rejtély maradt a volt miniszter arcát átszelő három vízszintes barázda.” Uo., 65.
42 Esterházy, Termelési-regény, 245.
43 Az elmondhatósággal küzdve a „Papi” megverésének történetébe háromszor kezdenek bele a
szereplők: mielőtt a „mester” tökéletesítené azt, előbb (már idéztem) „György úr” kísérli meg
elmondani, majd az ő mondatát variálva (kétszeri nekikezdéssel) „Mihályka” következik:
„Visszatérve Mihálykára, az egyik kezében a szendvics, a másik meg a klaviatúrán, és körben
a vendégek, illetőleg ugye a vén dögök, amikor ilyen könnyed, oktató hangon azt mondja:
»Szegény Papi, úgy megverték ötvenhatban, jobb lett volna, ha fölakasztják, nem fájt volna
annyira. Ott állt, abban a csöndben, és mosolygott, most képzeljétek…« A mester megnyalta
a tenyerét (na korántsem a tíz ujját: annál ő sokkalta kíméletlenebb magamagával szemben!).
»Valahogy így kell elmesélni.«” Uo., 243.
timebb testrészének megnevezésével. A humoros hatást a hang és a tartalom, a

mondók és a mondott, a megnyilvánulás és a közeg feszültsége alapozza meg.
A dialektális kiejtés is erősíti a humoros effektust, amennyiben külön hangsúlyt
ad az obszcenitásnak. Egyszersmind a nyelv és a történelem találkozásaként, az
anyanyelv / idegen nyelv (az elidegenült saját és a felvett idegen) relációjában a
kitelepített gyermekek sorsáról is „beszél”: a két arisztokrata státuszától meg-
fosztott gyerek palócul szólal meg. S mindezzel együtt a templomi kázus (tréfa,
anekdota) travesztiaszerűen visszaköt a „Papi” megverésének jelenetéhez: mint-
ha a „harmadnapon” visszatért apa hímtagjának tilalmas emlegetése az apoka-
lipszis eredeti értelmében (felfedődés, színről színre látás) összekapcsolódna a
megvert apa meglátásának eltitkolandó tapasztalatával.44
A körbezáró erőszak mint fenyegetés, mint potenciál ott húzódik az egész
„termelés” és a „családi boldogság” fölött is. S a szöveg szemantikai és modá-
lis váltásokban, mozgásokban, többszólamú, regisztergazdag intertextusokban
megalapozott ereje elhozza/idehozza ezt a fenyegetést, ezt az erőszakot. De már
mint esztétikai létezésű világot állítja elénk, amely nyelvi események generálá-
sával kapcsolja össze és ironikusan teszi átfordíthatóvá az értékellentéteket, „az
esztétikai értelemtörténés kiváltotta új olvasói önmegértés előtt” nyitva meg az
utakat. „Éspedig azokat, amelyek csak a művészettel való találkozásban mutat-
ják meg, hogy a humán ideológiák előre definiált tartományai helyett milyen
valódi nyitottságba és milyen sorsszerű eldöntetlenségekbe vezetnek.” 45
44 „Apokalüptó, felfedem, leleplezem,* feltárom a dolgot, amely lehet a test egy része, a fej vagy
a szemek, egy titkos rész, a nemi szerv vagy bármi, ami rejtve van, titok, az álcáznivaló, olyas-
mi, ami nem mutatkozik meg, de nem is mondódik ki, talán bír jelentéssel, de nem válhatik
rögtön magától értetődővé, vagy nem szabad, hogy azzá váljék. Apokalümmenoi logoi annyit
tesz: illetlen megjegyzések. A titok és a pudenda körébe tartozó dolgokról van szó tehát.”
Derrida, A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről = Uő. – Imma-
nuel Kant, Minden dolgok vége, ford. Angyalosi Gergely, Századvég, Budapest, 1993, 35–36.
*A fordításban e helyütt „leplezem” szerepel, vélhetően nyomdahiba okán.
Bónus Tibor
Textualitás és beszédszerűség
– esemény és korszakküszöb
A Termelési-regény újraolvasásához1
„Mon rapport à l’événement, c’est un rapport tel que, dans l’expérience

que j’ai de l’événement, le fait que l’événement aura été impossible dans sa
structure, cela continue de hanter la possibilité. Cela reste impossible, cela
a peut-être eu lieu, mais cela reste impossible.”
(Jacques Derrida)
„A Termelési-regény esemény-jellege elsősorban tehát inkább abban ra-

gadható meg, ami az eseményből következett. Az irodalomtörténeti ta-
pasztalat szerint valamely mű akkor válik eseménnyé, ha megjelenése
azért hat ránk a hirtelen meglepetés erejével, mert semmiféle várhatóság
nem jelezte előre a bekövetkeztét. Hogy aztán történetivé is válik-e egy
ilyen esemény, az azért dől el mindig utólag, mert a bekövetkezés pilla-
natában még megítélhetetlen a jelentősége. […] a Termelési-regényre kö-
vetkező irodalmi folyamatok […] azt a tényt tették végre nyilvánvalóvá,
hogy valamely műalkotás esztétikai jelentősége nem a tőlünk »független«
értékesség meglétén vagy hiányán, hanem magának a megértésnek a tel-
jesítményén múlik.”
(Kulcsár Szabó Ernő)
A prózafordulat eseményét Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete – melynek

és egyáltalán a szerző Jauss nyomán kidolgozott történeti-poétikai modelljének
máig nem látszik komolyan vehető, mert történet- és nyelvelméletileg egyaránt
megalapozott alternatívája – már részben eloldani látszik egy korabeli széles kri-
tikai konszenzustól, amikor azt nem egyöntetűen az 1986-os évhez, a Bevezetés a
szépirodalomba megjelenéséhez rögzíti oda. Ekkor azonban a Termelési-regény-
nek szinte a nagy könyvet is meghaladó jelentősége még minden erre mutató jel-
zéssel együtt kimondatlan marad. A néhány évvel későbbi Esterházy Péter című
1 Részlet egy készülő hosszabb munkából.

Textualitás és beszédszerűség – esemény és korszakküszöb ■ 421
monográfia már egyértelműen az 1979-es Termelési-regényben látja a fordulat

bekövetkeztét, azaz a magyar irodalmi posztmodern korszaknyitó eseményét.
Mindez inkább hangsúlyok finom áthelyezéseként, és nem a koncepció átrende-
zéseként leírható módosulást jelent, annál is inkább, mert az irodalomtörténet
sem kérdőjelezi meg a Termelési-regény jelentőségét, amelyben a „metonimi-
kus történetmondás egyértelmű felbomlás[át]” és az elbeszélői én identitásának
„hangnemi modális különbségek mentén is” megvalósított megbontását ismeri
fel.2 Noha itt az 1979-es mű visszafelé mutató korszakjelzéseiről még nem szól
az értekező, a róla írottak konklúziójaként így fogalmaz: „A Termelési-regényt
követő művek története sajátságosan új fejezetet képez a modern magyar prózá-
ban.”3 Miután A posztmodern és az új érzékenység című fejezet alcímben datált
periódusa (1979–1990) és bevezető lapjai egyaránt az 1979-es évben jelölik meg
a korszak kezdetét,4 a fordulat kiteljesedését az ennek nyomában íródott s a Be-
vezetés a szépirodalomba nagy könyvében emblematikus eseményként összefo-
gott művek sorában látja az irodalomtörténészi tekintet.
Az Esterházy-monográfia nem egyszerűen a Termelési-regény korszakkü-
szöb szerepének erőteljesebb hangsúlyával módosít a korábbi narratíván, de az-
zal is, hogy az első regény hosszas, elmélyült elemzése5 után részletes interpretá-
ciót csak az 1981-ben megjelent második regényről, a Függőről közöl (melynek
bevezetőjében nem mellesleg újra nyomatékosítja a Termelési-regény esemény-
jellegét),6 melynek végén ezt olvassuk: „két szempontból is indokolható, hogy
a Függővel ellentétben nem tárgyaljuk külön-külön is a Termelési-regény és a
Bevezetés… között megjelent műveket. Ha ugyanis a könyvbeli változatukban és
a könyv részeként értelmezzük őket, nemcsak a Függő időbeli elsőbbsége válik
láthatóvá, hanem az is, hogy mily mértékben határozta meg éppen ez a regény
a Bevezetés… írásmódjának alakulásirányait. Hiszen itt nemcsak arról van szó,
hogy a könyvnek – A próza iszkolása mellett – minden bizonnyal a Függő a
2 Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum, Budapest,

1993, 155, 156.
3 Uo., 157. „De a fiktív vagy valóságos – jelöletlen citátumokra is támaszkodó – újraírásnak,
illetve ugyanazon történet ismételt megalkotásának a két későbbi korszakjelző mű hozza
meg az igazi példáit. Esterházy Bevezetés a szépirodalomba, valamint Nádas Péter Emléki-
ratok könyve c. művei ugyan távolról sem azonos viszonyban vannak a posztmodernséggel,
de kortünetként egyaránt annak a létértelmezési előfeltevésnek az elismerésére vallanak rá,
hogy az új történetek elmondhatóságának a hagyomány tartalmazza a feltételeit.” Uo., 153.
4 Uo., 144, 146.
5 Kulcsár Szabó, Esterházy Péter, Kalligram, Pozsony, 1996, 45–95.
6 Uo., 121–149.
422 ■ Bónus Tibor
legmaradandóbb esztétikai teljesítménye. Arról is, hogy a további darabok köz-

lésformáinak minden változata belül áll az írásmód Függőben kialakított poé-
tikai horizontján. Messzemenően egyetérthetünk tehát Csuhai Istvánnak azzal
a megfigyelésével, hogy »minden lényeges szerepet játszó elem feltűnik már a
Függőben«. E szempontból megint csak egyedül A próza iszkolása képez bizo-
nyosfajta kivételt, amennyiben epikai beszédmódja a későmodern próza egy
közelebbről is meghatározható, küszöbhelyzetű változatának egészen sajátos új-
raértelmezésével kísérletezik.”7
A monográfiában feltáruló történeti-poétikai mintázat szerint a Füg-
gő megelőlegezni vagy tartalmazni látszik a Bevezetés… további darabjainak
„poétikai horizontját”, a nagy könyv minden újrakontextualizáló, az őt alkotó
egyes szövegeket újraszituáló teljesítményével együtt, illetve ennek ellenére.
A Termelési-regény korszakküszöbe nyomában a vele lehetővé váló, egyfajta
második kezdetként értett kibontakozás nyitányára helyezett s ezt a kibontako-
zást rögvest magába is sűrítő Függőt az interpretáció szintén egy küszöbhely-
zet kettős pozíciójába szituálja: „Hogy ez a posztmodern szintaxissal építkező
regény a klasszikus modernség utóromantikus emblematikáját (égbolt, csillag,
csend, fény, mélység, homály, stb.) hangsúlyozó idézetekkel zárul, ismételten
arra enged következtetni, hogy a Függő tudatában van saját irodalomtörténe-
ti határhelyzetének. Azzal, hogy a modernség hagyományához való viszonyát
új kezdetként felfogott lezárásként értelmezi, a koszakküszöb mindkét oldalán
termékeny olvasatokat alapozhat meg.”8
A kibontakozás narratív szukcessziója, melynek téloszaként (s viszonyító
paradigmájaként) a kiteljesedett posztmodern írásmód, úgy is mint epoché
tételeződik, a modernség és a posztmodernség közötti átmenetek ismétlődéseit
rajzolja ki, méghozzá mindhárom, az Esterházy-életmű (addigi) korpuszában
legjelentősebbként megnevezett szöveg, a Termelési-regény, a Függő és A próza
iszkolása esetében.9 Az újabb és újabb kezdetek repetíciója egy küszöbhelyzet
7 Uo., 152–153.
8 Uo., 147.
9 A próza iszkolása egyfajta zárványnak, folytatás nélküli eseménynek tűnik az (addigi) élet-
műben (s tehetjük hozzá immár, hogy az egész korpuszban), amennyiben a modernség
utolsó nagy prózai irányzatának, a nouveau romannak a poétikáját írja tovább vagy újra.
„Olyan nyelvhasználat uralkodik el ebben a történetben, amely ilyen formában sem előtte,
sem utána nem jellemzi Esterházy prózaírását. Az idézett példa tanúsága szerint is itt kerül a
legközelebb ahhoz a nem-referenciális nyelvhasználathoz, amely egyrészt valóban örököse,
ismétlődéseként mutatkozik, melyet már az 1979-es regény nolanusi karakterű-

ként állított elő, vagyis olyanként, amely – erre utal Hans Blumenberg megkü-
lönböztetése – a küszöbnek mint az irodalomtörténeti korszakokat elválasztó
határvonalnak az új, posztmodern korszakra eső oldalát jelöli. Legalább ennyire
fontos, hogy a diszkontinuusan előálló, programozhatatlan esemény nemcsak
fölébe kerekedik itt mindenfajta kontinuitás-elvnek, de mintha meghaladhatat-
lan is maradna valamennyi belőle előadódó következmény, ezek időbeli lefolyása
számára.10 Különösen, hogy – legalábbis 1996-ban, a monográfia megjelenésé-
nek évében mindenképpen így tűnt fel (és nem zárható ki, hogy ma is hasonlóan
látszik) – Esterházy későbbi pályája során végső soron nem tudta sem elérni,
sem meghaladni e korai nagy szövegeinek poétikai-esztétikai erejét, valamint –
erre alapozott – irodalomtörténeti jelentőségét.
Talán már ennyiből is sejthető, hogy az a kritika, ami A magyar irodalom
története 1945–1991-et és a szerző egész irodalomtörténeti koncepcióját a
könyv egykori élénk recepciója részéről érte, ami szerint az a (múlt) század
irodalmát egy jelenbe tartó teleológia jegyében rendezte volna értékelő genea-
lógiába, innen nézve is leegyszerűsítőnek tűnik fel. A korszakok retorikája e
diskurzusban sokkal bonyolultabban – így jóval érdekesebben – jön játékba,
semmint azt a megszakítások tagolta időbeli szukcesszió felületi szemantikája
gondolni engedi. Esztétikai teljesítmény és poétikai horizont kettőse rávilágít
értékmozzanat és történeti-poétikai szituáltság differenciájára, amely ha telje-
sen el nem háríthatja is, de legalább kérdésessé teszi, hogy a jelenhez legköze-
lebbi korszak irodalmát ez az irodalomtörténet értékesebbnek állítaná, mint a
megelőző korszakokét. Sőt, az eseménynek és a kibontakozás kontinuitásának
a monográfiából kirajzolódó viszonya sem egy – kétségtelenül játékba jövő –
teleológia egyszerű érvényesülésére enged következtetni. A kérdés összetett,
hisz míg egyfelől a hatástörténeti tudat úgy közvetít itt a múlt és a jelen között,
hogy saját parcialitása és történeti feltételezettsége, ha tetszik, mulandósága
tudatát is tartalmazza (s vele annak tudatát, hogy a történelem nem kezdet
és vég elhalasztódó egységének médiuma, hisz nem valamely végcél felé tartó
ugyanakkor túl is mutat a nouveau roman technikáin.” Uo., 181. A próza iszkolása ugyan-
akkor kulcsfontosságú szerepet kap a Bevezetés egész szerkezetében: „Ez az egyik legtöbb
előreutalást tartalmazó, ugyanakkor a továbbiakban visszafelé is a legtöbbet értelmezett része
a könyvnek.” Uo., 182.
10 Annak számára tehát, amely – saját következményei – voltaképpen lehetővé teszik itt az ese-
mény ilyenként való felismerését: egy esemény mibenlétére – vallja a hermeneutika – sosem
egyidejűleg, de mindig csak annak hatásaiból, utólag láthatunk rá.
mozgás), e megértés történeti szituáltságának, tudat és lét mindenkori különb-

ségének idővel egyre reflektáltabbá váló tudata mégis egyfajta teleológiát vetít a
mintázatba. De erről majd később. Most arról, mi indokolhatja Esterházynál a
küszöbhelyzetek említett ismétlődéseit.
Mindenekelőtt a posztmodern kortudatnak a hagyományhoz való viszo-
nya, a régiből újat elvének érvényesülése (ami nem mellesleg a történeti tudat
reflektáltságát is jelenti),11 amihez az időszak mértékadó magyar irodalmában a
mesterségesen megszakított hagyomány restitúciójának kényszere, egy irodal-
mi és kulturális emlékezet újraszövése társul. Nem utolsósorban pedig az, hogy
a szubjektumnak mint a beszéd eredőjének képzetét Esterházy posztmodern
művei nem megszüntetni, de eminensen nyelvi (és történeti) feltételezettségébe
„áthelyezni” törekednek.12 Fontos továbbá, hogy mindhárom alkotás a modern-
ség más-más alakzatát újraírva szituálja magát modern és posztmodern küszö-
bén: a Termelési-regény mindenekelőtt az ún. realista prózahagyományt, a Függő
a késő nyugatos modernség (Kosztolányi és Ottlik) örökségét, A próza iszkolá-
sa pedig a nouveau roman típusú (itthon talán csak Mészölynél megfigyelhető)
prózaalakítást transzformálja korszakküszöbi helyzetbe. Nem arról van szó te-
hát, hogy a bennük (vagy általuk) megtörténő „kibontakozás” pusztán egy elő-
zetesen adott cél felé közeledésként lenne szemlélhető, sokkal inkább a múlt kü-
lönböző irodalmi örökségeivel, szimultán hagyományaival kezdeményezett dia-
lógusok eseményei produkálják ezt az ismétlődő, megszakításszerű mintázatot.
Emlékeztetni kell arra, hogy a posztmodernitás mint a jelen korérzékelésének
korszakjelző elnevezése (a modernség nagy korszaka lezárulásának kiterjedt ta-
pasztalata) egyben a „kiváltójaként” tekinthető annak az irodalomtörténeti re-
flexiónak, amelynek az irodalmi hermeneutikai változata a modernséget mint e
11 „A posztmodern irodalmiság ezzel nemcsak az irodalmi szövegek történeti létmódjának adja

minden eddiginél explikáltabb – hiszen közvetlenül szövegtestek átvételével szemléltetett –
bizonyítékát, hanem egyúttal e hagyománnyal szemközt próbálja önmaga történetiségét is
meghatározni.” Kulcsár Szabó, A másság mint jelenlét. Posztmodern kortudat és irodalmiság
= Uő., Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben, Argumentum, Buda-
pest, 1996, 260.
12 „A Bevezetés… is inkább az olyan művek sorába illeszkedik, amelyek a szubjektumközpontú
antropológia válságával szemközt nem feladták, hanem a világmegértésnek a szubjektivitás

formális szerkezetéből származtatott összefüggéséből a nyelvi világtapasztalat horizontjába
helyezték a szubjektum képzetét.” Kulcsár Szabó, A magyar irodalom története 1945–1991,
179. E művek épp ezért „Történeti indexük szerint úgy válnak a posztmodern irodalmiság ré-
szévé, hogy rajtuk keresztül nem a szubjektum-képzet felszámolása, hanem annak temporális
újraértelmezése megy végbe.” Uo.
posztmodernitás összetett, a homogén folyamatszerűségtől a tagoltságával el is

vonatkoztatott kondícióját tette láthatóvá.13
Mindazonáltal a korszakküszöb értelmezőjének a meghatározó, a „tiszta”
korszakokhoz tartozás kereteit Kulcsár Szabó Ernőnél rendre felülíró szerepe
talán az itt felsoroltaknál (is) mélyebb törvényszerűségekre vezethető vissza,
olyanokra, melyek az irodalmár olvasásmódjának szemléletszerkezeti alapjait
érintik. Miközben a korszakküszöb a teoretikusan jól kidolgozott és finoman
differenciált korszakolás korszakképletei közötti átmenetek megnevezése, vagyis
– aspektuális különbségeivel együtt – egyfajta folytonosság biztosítékaként hiva-
tott funkcionálni elsősorban, valójában mintha a minden horizontot felszakító,
kalkulálhatatlan esemény képzetére is visszamutatna e diskurzusban. Az esemény-
ként s ennyiben (is) összetéveszthetetlen egyediségében tételezett (vagy tekintett)
szöveg az olvasással együtt a korszakértelmezőket is lezárhatatlanságra készteti,
egyfajta készenlét, figyelem nyitottságára és eldöntetlenségére.14 Nem függetle-
nül attól, ahogyan ez az irodalmi hermeneutikai alapzatú diskurzus nyitva tartja
magát az irodalmi szöveg dekonstrukciós, sőt anti-hermeneutikus értelmezései
felé is. Mintha annak a történeti korszakolás kereteit újraíró vagy akár kibillentő
következményéről, radikális – az olvasás gyakorlatáig hatoló – konzekvenciájáról
13 „Bárhogyan is legyen, a korérzékelésnek kétségkívül ez a módja tette lehetővé, hogy az iro-

dalmi modernség egész története olyan új értelmezéstávlatokba kerüljön át, amelyekkel nem
rendelkezett a hatvanas évek irodalomtudománya. Egy nagy korszaknak – némelyek szerint
magának a történelemnek – a lezárulása, helyesebben: e lezárulás tapasztalata látszik indo-
kolni, hogy nemcsak az új, recepcióesztétikai-hermeneutikai indíttatású, de a késő struktura-
lista irodalomtudományi irányzatok is kitüntetett érdeklődést szenteltek az irodalom törté-
netiségének.” Kulcsár Szabó, Az irodalmi modernség integratív történeti értelmezhetősége
= Uő., Beszédmód és horizont, 9. Ez a tanulmánykötet annak az irodalomtörténeti koncep-
ciónak a (ki)alakulását dokumentálja, amely az 1993-as irodalomtörténet alapjául szolgált.
Az a tény, hogy a Beszédmód és horizonttal egy évben jelenik meg az Esterházy-monográfia,
onnan is beszédes lehet, hogy az Esterházy-oeuvre posztmodern horizontja döntő szerepet
játszik a magyar irodalmi modernség prózatörténeti újraartikulációjában. A homogén folya-
matszerűség elhárításához: „A hatástörténeti folyamatban való bennefoglaltság nem írja elő
a dialogikus interakciók irányát: adott körülmények közötti domináns előre- vagy visszaha-
tás éppúgy elképzelhető, mint a kettő egyidejű, egyenértékű érvényesülése.” Uo., 17.
14 Tanulságos lehet, hogy Kulcsár Szabó irodalomértelmező gyakorlatában nem találni a kor-
szakreprezentáció olyan totalizáló, vagyis tiszta megfeleltetésként működésbe hozott kerete-

zéseit, amilyen például Jaussnak a posztmodernitást tárgyazó írásaiban megfigyelhető. Vö.:
Hans Robert Jauss, Egy posztmodern esztétika védelmében, ford. Király Edit = Uő., Recep-
cióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, szerk. Kulcsár-Szabó Zoltán,
Osiris, Budapest, 1997, 236–268; Jauss, Az irodalmi posztmodernség. Visszapillantás egy vita-
tott korszakküszöbre, ford. Katona Gergely, Literatura 1994/2., 121–138.
lenne itt szó, hogy a szöveg soha nincsen önmagánál, nem zárul be saját kontem-
poralitásába. Nem kortársa tehát önmagának, saját korának és – ami nem egészen
ugyanaz, hiszen történelmi korok és irodalmi korszakok nem esnek egybe, rá-
adásul egy irodalmi korszak nem is úgy, azzal a véglegességgel zárul le, mint egy
történelmi kor (lásd az „egyidejű egyidejűtlenségek” kosellecki fogalmát ehhez) –
korszakának. Sőt, ami meglepőbb lehet – hiszen az előbbiek a kánoni helyzetét
tartósan (korokon átívelően) megőrző (újra és újra kivívó) irodalmi mű általános
ismérveként is szemlélhetők – nem kortársa a mindenkori, őt magához hasonító
jelennek sem. Éspedig nem abban az értelemben, ahogy Jauss a keletkezés idejé-
nek egykorú horizontja és a jelen horizontja közötti viszonyt elgondolta, vagyis
úgy, hogy a recepciótörténetet a múltbeli mű önkényes kisajátítására hajlamos
jelenbeli olvasás kontrolljaként, egyfajta egyensúlyteremtő funkcióban aktiválta.
A mű eseményszerűsége abban (is) áll, hogy miközben átalakítja önnön meg-
értése feltételét, újraalkotja saját kontextusát, az ennek kiszolgáltatott, ettől füg-
gővé tett olvasás – ha tetszik, a mű hatás- és recepciótörténete – sem lehet képes
ezeknek és ezzel a mű eseményének megfelelni. Annak, amit másfelől ugyanez
az olvasás állít elő vagy képez meg, éppen ennek a meg-nem-felelésnek a meg-
haladhatatlan mozzanata, azaz a szöveg benne megképződő ellenállása révén,
amely azonban – egyfajta redukálhatatlan másság megnyilvánulásaként – aligha
rendezhető egy integratív jelenbeli horizontból történetté.
A recepcióesztétika genealogikus modellje egy irodalmi szöveg önmagáról
való tudásának összetartott, összeszedhető horizontját kell feltételezze, amely
szemléletszerkezeti alakzatként egy absztrakt individualitáshoz rendelődik, mely
az önmagában szisztematizálhatatlan egyedit engedi az irodalmi korszakok szuk-
cessziójában szituálni. Mialatt egy minden korábbi irodalomtörténeti modellt
meghaladó, mivelhogy az irodalmi szövegben megnyilvánuló nyelvi magatartás
poetológiai dimenziójára épített konstrukcióról van szó, melynek magyarázó és
megvilágító érvényét – sőt differenciáló erejét – más irodalomtörténeti elgon-
dolásoknak azóta sem sikerült elérnie, nemhogy túlhaladnia, addig az irodalmi
szöveg nem-egészelvű egységként értett, de mindenkor jelszerű osztódásként
vagy osztottságként működő egyediségének15 – amely mint meghaladhatatlan
szövegiség nem tud jelen lenni önmagának – a saját magához fűződő viszonyát,
önolvasásának lehetőségeit ez a történeti genealógia – ha nagyon szubtilisan is,
de – végső soron egy absztrakt öntudat homogén és generális horizontjára vetítve
15 Vö. erről: Rodolphe Gasché, The Stelliferous Fold, Fordham U. P., New York, 2011, 13–15.
korlátozni kénytelen.16 A korszakküszöb az egyazon szövegen belül is konkuráló

logikáknak, szemléletmódoknak az adott szöveget megosztó, az egyes korszak-
jelzőkben implikált szemléletszerkezeti koherenciának ily módon tehát ellenálló
erőit hívja elő, még ha nem másért is, mint hogy döntsön, és stabilizálja ezeknek
az egymáshoz való viszonyát. A korszakküszöb értelmezőjének jelentősége a tör-
téneti genealógiába (be)tagolás és az ennek történő rezisztencia erőit egyszerre
tanúsító szerepkörében volna megpillantható, az irodalmi szöveg mint esemény
integrálásának és integrálhatatlanságának kettős színrevivőjeként.17 Azt a Kul-
csár Szabó Ernő eddigi, terjedelmes és nagy hatású irodalomtudományos mű-
vét szisztematikusan újraértelmező munkát, amely ennek a kérdésnek a kime-
rítő megválaszolásához szükséges lehet, jelen dolgozat nem vállalhatja magára.
Ehelyett, a Termelési-regény újraolvasására tett kísérlet bevezetőjeként, meg kell
maradnia az Esterházy-monográfia értelmező műveleteinél. Ami nem is tekint-
hető egyszerűen korlátozásnak, amennyiben az Esterházy-próza és különösen
a Termelési-regény az önmagát színre vivő és önmagára visszahajló szövegiség
16 Abban az értelemben is absztrakt ez az öntudat, hogy egy szöveg önmagáról való tudásaként
nem merül ki – sőt! – a szöveg explicit önreflexióiban, de a nyelvi magatartás ezek által nem
vagy nem egészen uralható dimenzióját is tartalmazza.
17 Valamely irodalmi mű erős, nagy hatású olvasatát alighanem annak eseményszerű tapaszta-
lata ismertetheti fel, hogy a nyomában úgy látszik, mintha az adott művet – legyen bármely
kiterjedt a recepciótörténete – eladdig még nem olvasták volna. Legutóbbi könyvében Kulcsár
Szabó arról értekezve, miért is nem kényszerít ki a kortárs irodalmiság újabb irodalomtör-
téneti mintázatokat és koncepciókat, a folyamatszerű irodalomtörténetekkel szemben (vagy
ezek hiányában) a jelentős műértelmezések irodalomtörténetet alakító eseményeit ismeri el
(bennük implicit irodalomtörténetet pillantva meg), amelyek az irodalmi hatástörténet auten-
tikusabb megnyilvánítói lehetnek, mint az irodalomtörténet genealogikus konstrukciói. Né-
meth G. Béla, Barta János vagy Király István egy-egy jelentős verselemző tanulmányát hozva
példának, az értekező kijelenti: „Ez a méltó módon még föl nem dolgozott, új tudománytör-
téneti kezdet egyszersmind azt is bebizonyította, hogy – a tulajdonképpeni történetiségnek
megfelelően – az irodalomtörténet sem lehet olyan szakmai műveletek közege, ahol a kons-
titutív történés »felforgató« egyediségét rendre feláldozzuk annak a nyugalomnak az oltárán,
amely a fennállás folytonosságának védelmében és a mozdulatlan hagyomány autoritásának
ideológiájában testesül meg. […] A sikerült interpretáció azért válik az irodalmi hatástörténet
felcserélhetetlen eseményévé, mert nem az új »leletek« (jelenének) kumulatív múltbaigazításá-
ban érdekelt, hanem – afféle adalékgyarapodás helyett – valódi eseményként tapasztalja meg
a hagyományozottak új megszólalását.” Kulcsár Szabó, Megértés – történés – létesülés. A tu-
dományos irodalomértelmezés dilemmáiról = Uő., Költészet és korszakküszöb, 224. Az irodalmi
mű és az értelmezés(e) eseményszerűségének ez a kitüntetése – amit a kötetet nyitó két nagy
verselemző tanulmány is nyomatékosít – legfeljebb explicit hangsúlyában látszik újdonságnak
az értekező pályáján, amennyiben a folyamatszerűség képleteiben is rendre a diszkontinuust,
az eseményszerűt helyezte – a korszakküszöb révén – a hatástörténet fókuszába.
hallatlanul bonyodalmas eseményeit kínálja, amelyek a periodizációra kifuttatott

elemzést különösen differenciált, komplex és önreflexív olvasási lépésekre kész-
tetik. Olyanokra, amelyekhez hasonlót a húszas-harmincas évek költészettörté-
neti érdekeltségű líraelemzéseiben is megfigyelhetünk.
A Termelési-regény beszédhermeneutikai fordulatát, struktúraalkotó elveit és
olvasásmódjainak felszabadított lehetőségeit körültekintően és invenciózusan fel-
táró fejezetét a monográfiának (A „beszélő” nyelv világteremtése. A Termelési-re-
gény és a posztmodern korszakküszöb) nincs mód itt a maga összetettségében is-
mertetni. Az érvelés döntő s az egész Esterházy-oeuvre értelmezésére kiható felis-
merése az a beszédszerű nyelvhasználat, amely „a dolgok világa elé a szavak világát
helyezi, s mintegy előbbit származtatja az utóbbiból”.18 A nyelv általi mindenkori
megelőzöttségnek és a nyelv világalkotó közegének ez a felértékelése messze ható
következményekkel jár Esterházy Péter írásmódjában, amely a beszédesemény
történő valóságának rendeli alá az epikai világalkotás mimetikus kódjait. Azokat,
amelyeket nem szimplán felfüggeszt (annál is kevésbé, mivel „a nyelv a »szavak vi-
lágának« alkotásaként készülő külső világ analogonja”19 itt), hanem származtatott-
ként mutatva fel, mindenkori konvencionalitásuk és szövegszerűségük tudatára
ébreszt. A beszédszerűség többet tesz annál, hogy a szemiológiai értelemben vett
olvasás előfeltevésrendszerét mozgósítva fogja munkára az olvasót, amennyiben a
beszédfolyamat megalkotott természetessége a regényben ellene is tart például egy
olyan értelmező akríbiának, mely az intertextusokban az allegoretikus jelentéstani
stabilizáció alkalmát keresi. A beszédszerűség a nyelv funkcióteljességének olyan
megnyilvánítója, ahol az irodalmi utalásrendszer nem kerekedik hierarchikusan
a nem-irodalmi beszédregiszterek, szociolektusok s nyelvi szerepek fölébe, s ahol
18 Kulcsár Szabó, Esterházy Péter, 53. Annak szemléltetésére, hogy ez a beszédszerű nyelviség
mennyire meghatározó az egész irodalomtörténeti koncepció alapjaira nézvést: „A herme-
neutikai irodalomfelfogás végeredményben tehát azért fordul a beszédszerűségként, a nyelvi
magatartásként konstituálódó esztétikai világtapasztalat felé, mert [Gadamertől az idézet –
B. T.] »a megértéshorizontok összeolvadása a megértésben a nyelv voltaképpeni teljesítmé-
nye«. Nem tüntetheti ki tehát a – strukturalizmus módjára többé vagy kevésbé izolált – szö-
veget a nyelvi aspektus rovására, hisz a szöveg a megértésben már nyelvi »fennhatóság« alá
kerül: érvényesülése ugyanis mindig nyelvi interpretációhoz van kötve. Az irodalomtudo-
mány sohasem veheti amolyan »végtermékként« szemügyre a műalkotás szövegét.” Kulcsár
Szabó, Az irodalmi modernség integratív történeti értelmezhetősége, 18–19. „Hiszen minél
inkább nyelvontológiai kérdéssé lesz a nyelvhasználat mikéntje, annál egyértelműbbé válik
az az összefüggés is, amely az esztétikai jelölés (vagy »megjelenítés«) szemantikumát egyfajta
hatás-, illetve modalitásviszonylatnak rendeli alá.” Kulcsár Szabó, A szimmetria felbomlá-
sa? A posztmodern intertextualitás kérdéséhez = Uő., Beszédmód és horizont, 276.
19 Kulcsár Szabó, Esterházy Péter, 53.
egyfajta játékosság révén – amelyben a szöveg persze megőrzi esztétikai-reflexív

karakterét – a nyelvek egyenrangúsítása történik. Kulcsár Szabó miután elismeri
a szemiológia – az Esterházyra tett erős Roland Barthes-hatás – jótékony közre-
működését ennek az írásmódnak a kialakulásában, a szemiológiát mint a nyelv
készletszerű tárgyiasítását – nyelv és referenciája éles elválasztását – az irodalmi
hermeneutika, illetve Humboldt nyelvfelfogása felől illeti kritikával, ahol is a nyelv
világalkotó működése – akárcsak Heideggernél és Gadamernél – nem engedi a
nyelv mint jelölőrendszer objektiválását. A nyelv használatában képződő és a be-
szédesemény időbeli alakulásában előálló jelentés hangsúlya révén – amelyben a
kései Wittgenstein hatását mutatja ki Esterházy írásművészetére – a hermeneuta
az olvasás perceptuális temporalitásának mint esztétikai dimenziónak végső so-
ron alárendeli „a nyelv mögötti nyelv(ek)”20 jelentésképző műveleteit, Hans Ro-
bert Jauss nyomán (is) mintegy zavartalan folytonosságot tételezve esztétika és
szemiológia, hermeneutika és poétika közt egy később még érintendő hatásesz-
tétikai keretben. Fontosabb ennél a nyelv medialitásának és eseményszerű per-
formativitásának az együttes hangsúlya, ami nem mellesleg – noha erre itt nincs
terünk kitérni – az irodalmi mezőben az Esterházy prózájához rendelt nyelvszem-
léletet, amely szerint tehát a használatban működő nyelv nem pusztán informál,
utal, közvetít, tehát nem valamiféle semleges konstatívum, de idiomatikusságában
világalkotó, performatív közegként viselkedik, tehát ezt a nyelvszemléletet érdekes
párhuzamba állíthatja az irodalomtudományos beszéd Kulcsár Szabónál megfi-
gyelhető működésével, az értekező nyelvi magatartásával. Már annyiben ennek
a beszédmódnak a diszkuzív törvényei hasonló radikalitással aknázzák ki a be-
lőlük kibontakozó vagy működésbe lépő tudás, ismeretrendszer, az irodalmiság-
ra nyitott perspektíva nyelvtől, ennek pozicionáló erejétől – mely nem ellentétes
a megismerés mozzanatával – való elválaszthatatlan létmódját.21 De, visszatérve
Esterházyhoz, az is legalább ennyire fontos ebben az összefüggésben, (a)hogy a
20 Szegedy-Maszák Mihályt idézi itt az értekező: „a szöveg esztétikai hatása egyenes arányban
van azzal, mekkora szerep jut a nyelv mögötti nyelv(ek)nek.” Uo., 57. Lásd: Szegedy-Ma-
szák Mihály, Világkép és stílus, Magvető, Budapest, 1980, 426.
21 Aligha lehet a hatástényezőket szétszálazni, de annyi talán elmondható, hogy ez a hangsúlyo-
san beszédszerű tudományos nyelv a maga egyéni karakterével is erősen hozzájárult ennek a
diskurzusnak az iskolateremtő hatásához. Nem kizárólag azzal, hogy az értekező nyelv mély
megértését elkülöníthetetlennek mutatta a használatától, de mert mindezzel arra is emlékez-
tette az erről többnyire (és ma is széles körben) elfeledkezett magyar irodalomértést, hogy
az irodalomtudomány tárgya nem áll önmagában, hanem a róla való beszéd horizontalkotó
összetettségében képződik meg. Nyelvi létmódja ugyancsak nyelvnek van kiszolgáltatva, kö-
vetkezésképpen az, hogy miként olvasunk valamely irodalmi szöveget, egyáltalán, hogy mi-
beszédesemény és a használatban képződő nyelvi jelentés jelentőségével együtt

az értekező a kontingencia megnövekedett szerepét ismeri fel a Termelési-regény
szövegének alakulásában. Hosszabb idézet következik a monográfiából:
Az önreflexiót a mű egész szerkezetére kiterjesztő horizonton belül Esterházy

írásmódját két olyan sajátosság jellemzi, amelyek a nyelviség tapasztalatát iro-
dalomtörténeti érvénnyel emelik az esztétikai alkotás mindenkori előfeltételévé.
Egy általánosabb esztétikai, illetve egy szűkebben vett irodalmi-hagyománybe-
li összefüggésen keresztül téve láthatóvá a nyelvhez való viszony változásának
következményeit. A Termelési-regény idézett nyitánya, illetve a hozzá fűzött
kommentár ugyanis egy olyan írásmód rejtett logikáját tárja elénk, amelynek
a működését a Saussure-féle anagrammák nyelvszemléleti implikációira lehet
visszavezetni. Művészetnek és valóságnak a magyar irodalmi hagyományban
is mélyen gyökerező oppozícióját – utaltunk már rá – itt olyan esztétikai elkép-
zelés váltja fel, amely nem a valóság „világszerű realitását”, hanem a nyelv össz-
játékát tekinti a műalkotás eredetének. Szükségszerűség és kontingencia egyi-
dejűleg teremti ezt az összjátékot. Azaz, miként a nyelvi praxisban, az irodalmi
beszédben sem arról van szó, mintha – valami eset-törvény logika szerint –
reprodukált szabályok feltételeznék a jelentésalkotás relevanciáját.
A nyelvi összjáték kontingens összetevőinek megnövekedett szerepe a műal-
kotásban ugyanis a nyelvnek egy ritkán felismert – s talán még ritkábban mél-
tányolt! – képességét teszi láthatóvá. Nevezetesen azt, hogy rajta döntően nem
mint szabály- és szókészleten, hanem mint múlandó, egyszerre pusztuló és ke-
letkező folyamaton keresztül jut érvényre az esztétikai jelentésképzés időbelisé-
ge. „A nyelv – figyelmeztetett már Humboldt – , ha valódi lényegében fogjuk
fel, állandóan és minden pillanatban átmeneti/múlékony/ideiglenes valami (Vo-
rübergehendes).” Nagy része lehetett ennek a belátásnak abban, hogy Nietzsche
közbejöttével éppen az a Wittgenstein erősítette meg ezt a kritikai szabályfel-
fogást, aki talán a legnagyobb hatással volt Esterházy nyelvszemléletére. Mert
ha – a nyelvi szabályokhoz hasonlóan – a számolás szabályait a számolni tanulás
folyamatában tanuljuk meg, voltaképpen „nincs szükség szabályra. […] Szabály
szerint számolunk, ez elég.” Innen tekintven a (nyelvi) kontingenciák irodalmi
felértékelődése nemcsak a nyelv eszköz- és készletjellegű felfogását tette kérdé-
sessé, de részint éppen innen vált beláthatóvá az is, miért nem a valóságössze-
függésekből magyarázható meg az esztétikai jelentésképződés mikéntje.22
ként kerül az a horizontunkba, attól függ, az irodalomértés mely nyelvén, nyelvein vagyunk
képesek róla megszólalni.
22 Kulcsár Szabó, Esterházy Péter, 57. Az idézett passzus a Beszédmód és horizont utolsó ta-
nulmányának is részét képezi, ahogy a Termelési-regény nyitányának a monográfiában olvas-
A beszédszerű nyelvhasználat az esztétikai jelentésképzés időbeliségét írja elő,

vagy tudatosítja, amelyben az intertextuális vonatkozások a nyelvek összeját-
szásaként alakított beszédeseményeknek a mondottak igazságértékéhez való
viszonyát bonyolítják, illetve ennek összetettségéhez járulnak hozzá. Nem füg-
getlenül a nyelvi szerepekben, beszédszituációk váltásaiban önmagától perman-
ensen elhasonuló, a beszéd így értett időbeli alakulásának kitett szubjektum
temporalitásától. Elemzése e pontján – s innentől már eltér egymástól az Es-
terházy-monográfia és A nyelv mint alkotótárs című tanulmány szövege – Kul-
csár Szabó a szövegközöttiség riffaterre-i elgondolására támaszkodik, amely az
intertextualitást mint az irodalmi olvasás paradigmáját (benne a kötelező in-
tertextualitás esetével) egy észleléselvű folyamatra alapozza, ahol a nyelv vagy
a szöveg fenomenális (grammatikai, modális, jelentéstani) dimenziója valami-
féle diszkontinuitás révén annak ismeretlenül maradása esetén is utal a szöveg
mögötti szöveg létére.23 A monográfus értésmódja számára a hivatkozott inter-
textualitás-koncepció nem a maga egészében lesz releváns, hanem elsősorban
annyiban, hogy a szövegközöttiség jelenségét az „érzékelés egy modalitásaként”24
azonosítva, Riffaterre az irodalmi szöveg felismerhető zavaraiban („formai vagy
szemantikai hézagokban/résekben”25) a nyelvi forma által előírtnak, szabályo-
zottnak ismeri el az intertextualitást, legalábbis ennek kötelező típusát. Azt, amit
határozottan megkülönböztet a nem kötelező vagy a véletlenszerű, az olvasó ol-
vasottságának, szövegi és kulturális emlékezetének, ezek esetlegességeinek kitett
fajtájától az intertextualitásnak, ahol a „szöveg olyan módon mondja önmagát,
hogy egy másik szöveg önmagát mondását ismétli, hol szó szerint, hol valami
különbséggel”,26 s ahol az észlelés aleatorikus, tehát az adott irodalmi szöveg által
ható kommentárja is. Vö.: A nyelv mint alkotótárs. Nyelviség és esztétikai tapasztalat újabb
irodalmunkban = Uő., Beszédmód és horizont, 291–292.
23 „Olyan intertextualitásról van szó, amelyet az olvasó nem tud nem észlelni, mert az intertex-
tus a szövegben egy kitörölhetetlen nyomot hagy, olyan formai állandót, amely olvasási sza-
bály szerepét tölti be, és irányítja az üzenet irodalmi vonatkozású megfejtését, vagyis dekó-
dolását a kettős referencia szerint. Az intertextusnak ez a nyoma a kommunikációs aktusban
egy vagy több szintű zavar formáját ölti: lehet lexikai, szintaktikai, szemantikai, de mindig
egy norma deformációjaként vagy egy kontextussal való összeegyeztethetetlenségeként válik
érezhetővé. Tehát mint grammatikai kihágás, a kifejezés tágabb értelmében. […] Hangsú-
lyoznunk kell, hogy ez az észlelés még a megoldás meglelése előtt jelentkezik: a szövegben
megállapított normától való eltérés másutt egy nyelvi helyesség feltételezése.” Michael Riffa-
terre, Az intertextus nyoma, ford. Sepsi Enikő, Helikon 1996/1–2., 68.
24 Riffaterre, Syllepsis, Critical Inquiry 1980/4., 625.
25 Uo., 626.
26 Riffaterre, Az intertextus nyoma, 68.
nem vagy nem egyértelműen szabályozott marad. Azaz ahol a jelentőfolyamatot

nem irányítja forma és szemiózis azon egysége, amely Riffaterre-nél a hiányzó
kötelező intertextus szövegi nyomát – mint egyfajta zéró intertextusét – mind-
annyiszor egy betöltetlen vagy kiegészítésre váró formai állandójává teszi a szö-
vegnek, ahol az intertextus előfeltevéséről lehet beszélni.27 Kulcsár Szabó olvasata
számára ez az előfeltevés lesz a döntő, úgy is mint Riffaterre olvasáselméletének
előfeltevése, melyben az irodalmi hermeneutika osztozik ezzel a teóriával, ahol
azonban az intertextusnak mint interpretánsnak egy deskriptív rendszer invari-
áns szemantikai magjaként, ennek struktúrájaként értelmezését a hermeneutika
nyilvánvalóan nem tudja elfogadni. Ha jól értjük, éppen az ilyesfajta jelfejtést há-
rítja el a monográfia az akríbiaszerű intertextus-aktiválások terméketlenségeként
Esterházy beszédszerű prózájában. Annál is inkább erről van szó, mert a kontin-
gencia és az önkény kontrolljaként nem önmagában a forma (ennek prioritása) a
felelős a hermeneuta szerint, hanem azok az esztétikai hatásfunkciók, melyeknek
eseményszerű nyelvi működése aligha teszi lehetővé előre adott szabályok me-
chanikus érvényesítését. Előrevethető itt, hogy a beszédszerűség egyszerre ga-
ranciája a szöveg kontingens, tervezhetetlen alakulásának, illetve a hagyomány
ereje révén a szövegalakítás artisztikusságának, jelentéstani telítettségének, azaz
a beszédperformancia – legalább részleges – uralhatóságának.
Riffaterre ugyanakkor amellett, hogy szemiológia és esztétika – Jauss olva-
sáselméletében is kiaknázott28 – folytonosságára hagyatkozik, ezek saussure-i
vizsgálataiból kiindulva az anagrammák kriptikus modelljének is meghatározó
szerepet ad az irodalmi olvasásról és a szöveg irodalmiságáról felállított koncep-
ciójában. Noha ezt ő maga nem látszik tudatosítani, a szöveg folytonosságát a
betűk jelentés nélküli elemeire széttagoló s a beszédszerűséggel összeegyeztet-
hetetlen, hisz az olvasás természetes folyamatszerűségét az írás térbeliségével és
alineáris lehetőségeivel megtörő anagramma éppen hogy aláássa esztétikai per-
cepció és megértés fenomenális temporalitását.29 Ha valami, akkor az anagram-
27 Vö. Riffaterre, Syllepsis, 627.

28 Lásd ehhez: Jauss, A költői szöveg az olvasás horizontváltásában, ford. Kulcsár-Szabó Zol-
tán = Uő., Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, 320–372.
29 Erről részletesen: Paul de Man, Hipogramma és inskripció = Uő., Olvasás és történelem, ford.
Nemes Péter, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Osiris, Budapest, 2002, 395–432. De Man azt
is végigköveti a Riffaterre-életműben, ahogy az olvasás perceptuális folytonosságának tétele-
zése fokozatosan elválik nála egy előrehaladó-linerális mozgás naiv és kivált hamis felfogá-
sától, hogy a szöveg pásztázásának képzetéhez rendelődjék végül. Jaussnál és természetesen
Kulcsár Szabónál is – tehetjük hozzá – kezdettől retenció és protenció dialektikájába illesz-
ma ebben a folyamatban nem ad hírt magáról, ahogyan a mintájára felfogott szö-

vegköziség sem, amely a nyelv mechanikus, minden tudati dimenziótól (beszélő
szereptől) eloldódó véletlene és egy tudati (beszélői) aktus feltevései között ma-
rad – akárcsak maga Saussure – felfüggesztve. Teljesen következetes ennélfogva,
ahogy a monográfus, nem mellesleg Esterházy szövegalakító gyakorlatára néz-
vést sem beláthatatlan érvénnyel (az ugyanis, mondja, „nem a mű szövegteré-
nek citációs telítésében, hanem a szövegköziség interszemantikus feszültségében
érdekelt”30), elhárítja az anagrammák modelljében implikált készletszerűségét
a nyelvi elemeknek, ami a jelentésképző funkciójáról, világteremtő medialitá-
sáról leválasztott, tárgyiasított szó (mint jelentő) strukturalista koncepciójának
a(z irodalmi) hermeneutika felől adott kritikája is egyben.31
A nyelvek felszabadításaként olvasott Termelési-regény a beszédszerűségben
egyenrangúsított hangnemek, közlésformák és a beszédesemények kontingen-
ciájának kitett szövegalakítás, valamint nem utolsó sorban az ezekbe beíródó
ironikus modalitás32 következtében – szól Kulcsár Szabó érvelése – az olva-
kedik ez a perceptualitás, amelynek elsődleges olvasási horizontja csak elméleti absztrakció

gyanánt különíthető el élesen az olvasás további horizontjaitól.
31 Éspedig olyan kritika, amelynek érvénye a dekonstrukció nézőpontjából éppúgy belátható.
Paul de Man például a nyelv hasonló tárgyiasításának lehetetlenségére futtatja ki egykori

Roland Barthes-bírálatát, arra mutatván rá, hogy a referenciális funkció zárójelbe helyezé-
se a szemiológiai olvasás modelljében nem számol elég komolyan e referenciális mozgásnak
a nyelvhez tartozó konstitutív és uralhatatlan kényszerével. „A megválaszolatlanul maradó
kérdés a következő: vajon az irodalom szemantikus, referenciára irányuló funkciója pusztán
kontingens vagy éppen konstitutív eleme az irodalmi nyelvezetnek általában? Az irodalom Ja-
kobson által hangsúlyozott, autotelikus és önreferenciális volta nem válhat komoly vita tárgyá-
vá; azonban miért hagyjuk folyton és rendszeresen figyelmen kívül, mintha csak elfojtandó fé-
lelmeink egyike volna? […] Minden irodalomelméleti rendszer elismeri, hogy az irodalmi mű
nem korlátozható egyetlen specifikus jelentésre vagy jelentéscsoportra, állandóan alkalmazott
reduktív interpretációink során a szöveget mégis egyetlen állítás vagy üzenet közvetítőjeként
kezeljük. […] Bár nyilvánvaló, hogy az irodalom ideológiailag manipulálható, ez nem bizo-
nyítja kielégítően, hogy a kérdéses torzulás nem egy kiterjedtebb hibarendszer partikuláris
esete. Előbb-utóbb mindenfajta irodalomtudománynak szembe kell néznie saját értelmezései
igazságértékének problémájával, ám nem a tartalom forma fölött érzett prioritásának naiv el-
ismerése miatt, hanem azon jóval nyugtalanítóbb tapasztalat következményeként, hogy kép-
telen megtisztítani saját diskurzusát rendellenes referenciális előfeltevéseitől.” Paul De Man,
Roland Barthes és a strukturalizmus határai, ford. Gulyás Péter, Helikon 2006/1–2., 36–37.
32 Fontos, hogy ez az irónia sokkal inkább poétikai vagy esztétikai, semmint retorikai értelemben
lesz releváns Kulcsár Szabó szerint Esterházynál, nevezetesen mint „a sokértelmű befogadói
megközelítés […] poetológiai közege”. Kulcsár Szabó, I. m., 68. Riffaterre stilisztikai alap-
zatú irónia-definíciójához közeli ez a felfogás, a poliszémia hangsúlyával, ami az iróniát olyan
sás(módoka)t is felszabadítja. A befogadó aktivitására apellálva a regény kü-

lönös hatékonysággal tartja nyitottan a szövegéhez történő értelmező közele-
dés lehetőségeit, miközben az olvasatok széttartását a befogadás műveleteinek
esztétikai kontrolljával úgy óvja meg az önkényesség mozzanatától, hogy érvé-
nyüket elválaszthatatlanná teszi annak a tapasztalatnak a belátásától (mint egy-
fajta önreflexiótól), hogy a szövegnek egyidejűleg többféle olvasata lehetséges.
„Az adekvát befogadhatóság itt elsősorban ama összefüggés felismerésének lesz
a függvénye, hogy saját értelmezésünk jogosságának feltételeit éppen egy abban
rejlő másik – eltérő utakon kibontakozó – legitimitásának igenlése teremti meg
a számunkra.”33 Lényegében az esztétikai kontrollja és felszabadítása egybeesnek
itt. Nem igazán meglepő, ha azt állítjuk, Riffaterre felől egy ilyen következtetés
aligha lenne belátható (noha nem is kell, hogy az legyen). Felmerül mégis a
kérdés, hogy a kötelező és az aleatorikus intertextualitás tőle hivatkozott meg-
különböztetése tartható marad-e még ebben az összefüggésben. Azzal együtt is,
hogy látni való, a szemiológus koncepciójából ebben az érvelésben nem többre,
mint a forma szabályozó erejére és az észleléselvre mint az esztétikai mozzanat
megalapozására volt szükség.34 Természetesen nem azért inszisztálunk ennél
az olvasásmódok közötti feszültségnél, mintha az veszélyeztetné a monográfus
diskurzusának konzisztenciáját: a különböző elméleti keretek közötti mozgás,
a diskurzusok összjátéka az olvasott szöveg, tehát az Esterházy-korpusz műkö-
désének lehető legpontosabb feltérképezésének érdekében van itt kiaknázva,
nagy teoretikus reflektálsággal és meggyőző erővel. Éppen a Termelési-regény
olvashatósága szempontjából fontos aleatória és szabályozottság elválasztásának
lehetősége vagy lehetetlensége, s ezzel a többféle olvashatóságot (egyfajta po-
liszémiaként) regulálva megengedő, programozhatatlanként programozó nyel-
vi-esztétikai komponens tételezése az irodalmi hermeneutika részéről. Annak
a diskurzusnak a részéről, amely a nyelvhez s a nyelvi alakításhoz végső soron
többértelműség esztétikai biztosítékának látja, amely a szöveg kognitív konzisztenciáját nem

veszélyeztető közegként működik. Tehát nem úgy, mint de Man, aki az iróniában – az anagram-
mához némileg hasonlóan – ennek a kogníciónak a mindenkori fenyegetőjét pillantja meg.
33 Uo., 67.
34 A szerző egy korábbi tanulmányában így fogalmaz erről: „A minden egyes szöveg sajátjaként
értett dialogikus létezésmód így olyan intertextuális viszonylatként explikálódik két irodalmi
szöveg között, amelyben az egyik – egy időbelileg elgondolt kommunikációs sémát véve – a
másik pretextusának tekinthető. Ez a viszonylat persze csak akkor fogható fel intertextuális-
ként, ha az adott mű jelentésképző folyamatai jelölt módon (vagy bármely más felismerhető
formában) lépik át saját rendszerük határait, és így irányítják rá az olvasó figyelmét textus és
pretextus(ok) kapcsolataira.” Kulcsár Szabó, A szimmetria felbomlása, 272.
kalkulálható és kalkulálhatatlan egyensúlyát rendelve, az olvasást is ennek az

egyensúlynak – véletlen és programozott, önkényes és szükségszerű, szövegen
kívüli és belüli egyensúlyának vagy kiegyenlítettségének – a hatókörében igyek-
szik tartani. „Szükségszerűség és kontingencia egyidejűleg teremti ezt az összjá-
tékot” – olvashattuk a monográfia fentebb idézett passzusában.35
A Termelési-regény befogadásában az esztétikai szabadság Kulcsár Szabónál
leírt tapasztalata az élvezve értés felszabadító – s a másik másságának elismerését
„kikövetelőként” etikailag is releváns – eseményeiben mintha azt a szorongást
vagy melankóliát is távol tudná tartani az olvasástól, amely az olvasót saját ér-
telmezése megalapozhatatlanságának eloszlathatatlan lehetősége miatt fogja el
minduntalan. (Merthogy természetesen nem annak a frivolitásnak a „sovány
vigaszáról” van szó, hogy a másik olvasata hasonlóan megalapozhatatlan kell le-
gyen, mint a saját.) Miután a monográfus amellett érvel, hogy a Termelési-regény
a szórakoztató vagy lektűrirodalomból érkező olvasásmód elől sem zárja el a be-
fogadás lehetőségeit, végül mégiscsak annak a reflektált irodalmi olvasásnak a
felülmúlhatatlan hatékonyságát állítja és példázza összetetten, amelyik – egyfajta
tükreként a regény központi alakjának – az egymástól távoli nyelvi világok talál-
kozásainak jelentésképző relációit leginkább képes kiaknázni.36 S amelynek re-
35 Itt csupán emlékeztetni lehet arra, hogy az irodalmi hermeneutika az önmagával azonosnak
tekintett forma strukturalista képletét (amely még a jelentéstanilag aktualizált forma riffa-
terre-i elgondolását is meghatározza) a beszédszerű nyelviség és az olvasás dialogikussága révén
helyezi át az esztétikai kommunikáció tárgyiasíthatatlan mozzanatává. Amire mindazonáltal
– mint az esztétikai megkülönböztetés és a másként is olvashatóság biztosítékára – továbbra
is sokat bíz. Tanulságos lehet ugyanakkor azt is megfigyelni, ahogy a másikra vagy a másságra
való nyitottság fenntartójaként és az olvasat esztétikai kontrolljaként egyszerre működő formá-
ról fokozatosan a hagyományra, ennek a tetszőlegességtől megóvó (egyfajta egyensúlyteremtő,
kiegyenlítő) hatalmára helyeződik a diskurzus hangsúlya. Vö.: Kulcsár Szabó, Beszédmód és
horizont, 244–245, 270–271, 284–285. Lásd még ehhez e dolgozat 17. lábjegyzetét. Ez a hang-
súlyáthelyezés ugyanakkor egyfajta feszültséget is aktivál a gadameri hermeneutika és a jaussi
irodalmi hermeneutika között, mely utóbbi számára a formai komponens és vele egyfajta auto-
telikusság az irodalmi olvasás biztosítéka, míg Gadamer az esztétikai mozzanatot feloldja a meg-
értés általános elméletében, miközben – és ez döntő fontosságú itt – a nyelvben ismeri fel a (saját
történetiségére is) reflektáló történeti tudat és a rajta túlható, általa beláthatatlan történelem
„kettős” médiumát. Ez utóbbi megvilágíthatja, miért és hogyan kerülhet a beszédszerű nyelviség
az uralható és az uralhatatlan kiegyenlítő dinamikájába az irodalmi hermeneuta diskurzusában.
36 „Esztétikailag persze azok az interakciók bizonyulnak a leghatékonyabbnak, amelyek az ere-
dendően nemirodalmi funkciójú beszédaktusok és a kifejezetten irodalmi megnyilatkozások
interferenciájából keletkeznek. Azok a beszédesemények tehát, amelyek a közlésformákat
úgy fosztják meg eredeti helyen betöltött funkcióiktól, hogy azok – az egymást átható új
találkozásuk során – váratlanul nemcsak új nyelvi-stilisztikai, hanem – az egymástól távoli
flexivitása a szöveg önreprezentáló tendenciáját is az olvasás terébe vonja, annál

is inkább, mert a regényben „az öntükrözés elvének a jelentés legkülönbözőbb
szintjeire való kiterjesztése rendkívül tág mozgásteret biztosít a külső és belső in-
tertextuális vonatkoztathatóságnak”.37 A regény(olvasás) jelentéstani elmélyítése
nagyban függ egymástól távoli szövegmozzanatok, beszédesemények öntükrö-
ző megfeleltetésétől, ahol is az olvasó a különböző szövegszinteket (például egy
történetrészletet és egy szereplői frazémát) egymásra vonatkoztatva a mindezt a
munká(já)t kiprovokáló, az olvasás nehézségéért felelős poétikai eljárások műkö-
désmódjára is ki kell, hogy terjessze a figyelmét, elkerülhetetlenül.
Az olvasói nézőpont változtathatóságának elvét a mű ily módon a többrétű

befogadás lehetőségével hozza kapcsolatba. A váltakozó és egymásba rétegzett
perspektívák azonban nemcsak az öntükröző témakezelés tényére irányítják
rá az olvasó figyelmét, hanem annak szövegszervező eljárásaira is. Ilyenkor
részesülünk abban a reflexív tapasztalatban, hogy a téma, amelyről éppen ol-
vasunk, a másik történetben (vagy akár egy másik epizódban is) hirtelen ho-
rizonttá válik. Az olvasás ekkor olyan horizontba kerül, ahol végül maga a
megértés is az öntükröző műveletek világában ismer rá önmagára.38
A Termelési-regényben a beszédfolyam eseményeinek hangnemi-modális és fi-

guratív-jelentéstani összetettsége a szöveg intertextuális alapú funkcióinak, ezek
aktualizálásainak hasonlóan ki van szolgáltatva, miként a regényszöveg(ek) int-
ratextuális hálózatosságának, ami ez esetben tehát nem elsősorban a szerzői
életművön, hanem az adott alkotás szövegén „belül” létrejövő kötéseket, társítá-
sokat, koincidenciákat jelent. Az öntükrözésnek ez a mindent átjáró szemiózisa
döntően működik közre a különböző nyelvhasználati módok, szociolektusok,
rétegnyelvek egyenrangúsításában, amennyiben bármely szereplői megnyilvá-
nulás túlmutathat önmagán, és relevanciát nyerhet a regény önreprezentációs
(jelentéstani) mozgásának mozzanataként.39 Másfelől az öntükrözés az egyes
beszédesemények modális és szemantikai komplexitásával, eldönthetetlenségei-
vel feszültségbe is kerülhet, azáltal, hogy jelentéslehetőségeiket egyazon irányba
szemantikai mezők összekapcsolódása következtében – új referenciákban gazdag, közös köz-

lésértékre is szert tesznek.” Kulcsár Szabó, Esterházy Péter, 70–71.
37 Uo., 83.
38 Uo., 93.
39 „A Termelési-regény kódja például úgy van megalkotva, hogy elvileg engedi meg az »alulde-
terminált« narratív helyzetben elhangzó profán szereplői megnyilatkozásoknak akár a szöveg

önreflexív kijelentésként való értelmezését is.” Kulcsár Szabó, A nyelv mint alkotótárs, 306.
tereli. Látni fogjuk azonban, hogy egy hasonló egyneműsítő tendenciát azzal
kerül el, különös poétikai erővel, a Termelési-regény szövege, hogy „generatív
mátrixait” saját szövegi aspektusainak, nyelv- és világértelmező lehetőségeinek
diszperzitására bízza, ezzel is szabad átjárásokat hozva létre színre vitt és tema-
tizált diskurzusai és önfolyamat-témája között.
Kulcsár Szabó pontosan tárja fel a kisregényt és a jegyzetek szövegtömbjeit
összekapcsoló strukturális viszonylatokat, azokat a(z elsősorban az egyes szerep-
lők közti) dualizmusokat, a szereplői alakmások azon szisztematikáját, amely
mintáival orientálja, ugyanakkor mégsem határolja be az öntükröző és vele a há-
lózatos jelentésalkotás mozgását és lehetőségeit. Olvasatában a mester és a jobb-
hátvéd párbeszédének emlékezetes tanúságtétele40 a regény esztétikai tapasztala-
tának az öntükröző példázata lesz, amelynek „nem szemantizálható »üzenete«” a
(pár)beszédként felfogott nyelv programozhatatlan történésként előálló megérté-
seseménye, melyben az „esztétikai kódnak azért van tehát rendkívüli jelentősége,
mert – miként a nyelv – maga is csak az interakciós használat egyediségében
segít hozzá a megértéshez”,41 ahhoz, amely a kommentált jelenetben a másik általi
önmegértés kölcsönös vagy tükrös eseményének bizonyul, ahol a megértés nem
a dologban való egyetértést jelenti, hanem a másik másságán keresztül kalkulál-
hatatlan módon átrendeződő önmegértést, amely – s ezt nem egyszerű belátni –
nem eloszlatja, hanem éppen hogy magába foglalja vagy őrzi a nem-értés (s vele
a másság) mozzanatát. E másság (f)elismerésének és őrzésének a par excellence
médiumaként mutatkozik meg az esztétikai, amely a megértés mindenkori
részlegessége tudatát vagy belátását a jelentéseiben kimeríthetetlen, azoknak
mintegy ellenálló – noha másfelől nekik kiszolgáltatott – (nyelvi közlés)forma
determinációjára vezeti vissza. A Termelési-regény miközben nyitva tartja magát
40 „»Olvastam ezt a könyvedet« – dörmögte a Jobbhátvéd. A mester szomorúan bólintott.

A másik farigcsált. »Én ilyeneket nem szoktam (szokok) olvasni. Hajtok a pénzért, van kire
költeni, aztán meg alszom. Megérdemlem, nem?!« »Gondolom« – mondta ő zárkózottan.
Lehántotta az ágról a gallyakat. A kés meg-megugrott, ilyenkor kicsit megijedt ő. »Volt ben-
ne, ami tetszett, volt, ami nem.« »Ez így szokott lenni.« A Jobbhátvéd rázta a fejét, a válasz
se tetszett, és talán ő is mást akart mondani. (»Így megy ez.«) »Várjál csak.« Apró szemeit
még összébb húzta, szinte bandzsított. »Várjál csak. Nem is az, hogy nem értettem, Pepe,
persze nem értettem is, hanem, hogy magamat nem értettem.« […] A kés tehát állt, a mes-
ter tekintete végigfutott a Jobbhátvéd árulkodó, testes figuráján, és csendesen azt mondta:
»Köszönöm.«” Esterházy Péter, Termelési-regény (kisssregény), Magvető, Budapest, 1979,
422–423. A továbbiakban a lapszámokat a regényből vett idézetek mögött zárójelben adom
meg a főszövegben és a lábjegyzetekben is.
sokféle olvasás számára, elzárja magát az olyan olvasásmódok elől, melyek a szö-
vegét mimetikus vagy tetikus referenciákban próbálják kimeríteni és totalizáló,
azaz saját parcialialitásukat ignoráló jelentéstani azonosításokban stabilizálni.
A Kulcsár Szabó kiemelte passzus metapoétikai irányultsága nehezen eltéveszt-
hető, miközben a belőle kiolvasott (hermeneutikai) példaérték olyan értelmezői
műveletsor eredménye, amelynek meggyőző erejéhez aligha férhet kétség.
A regényszöveg ilyen és ehhez hasonló visszahajl(ít)ásait önmagára az E.
följegyzései című második rész elbeszélői szólamai is gazdagon megtámogatják,
azok, amelyek az önreflexió szintjét és a szövegszervező praxist egymástól elválaszt-
hatatlanként tartják működésben. Nehéz lenne élvezni ezt a mester (Esterházy) és
E. (formális-grammatikai módon és/vagy tematikusan, tehát önmegszólításként
és/vagy perszonálisan) osztott (dialogikus) hangján megszólaló önkommentáló
szólamot anélkül, hogy az olvasás ne fordulna a szöveg – legkülönbözőbb szint-
jeire kiterjeszkedő – önreprezentációs lehetőségeinek folyamatos kipróbálásába,
játékban tartásába, egyfajta par excellence irodalmi olvasás – szemiológiailag is
kondicionált – gyakorlatába. Nem könnyen ugyan, de el lehet tehát képzelni olyan
olvasót, aki különösebb önreflexiós hajlam vagy tendencia nélkül élvezni tudja a
regény szövegét (a dialógusok és az egyes szituációk invenciózusságát, a frazema-
tikus találokat, melyek egykoron bonmot-kként lettek közkinccsé), amely, más-
felől, bajosan engedi magát valamely mimetikus vagy referencializáló naivitással
élvezni, amennyiben olyan (ön)interpretációs igényeket támaszt, melyeknek még
a szemiológiai fordulat előtti professzionális olvasásmódok sem igazán tudtak
megfelelni (ahogy a monográfia is rámutat, még a regény recepcióját szerencsés
koincidenciával katalizáló Ötfokú ének című összeállítás kritikai olvasataiban is
csak módfelett kevesen). És mindez nem egyedül a regény második részére áll,
de hasonlóan érvényes a műfajparódia formális jegyeit hordozó kisssregény olva-
sására is: élénk poetológiai reflektáltság nélkül ennek szövegvezetése sem nyílik
meg az élvezve értő, értve élvező befogadásnak. Ráadásul, mint mindjárt látni
fogjuk, ennek személytelen, heterodiegétikus – az I. és a IX., azaz utolsó fejezet-
ben többes szám első személyre váltó – elbeszélője (elbeszélői) nem elsősorban
az explicit önreflexió szólamaival, sokkal inkább „kimondatlanként” színre vitt
retorikai eljárásokkal orientálja az olvasói műveleteket. Mielőtt a következőkben
demonstratív célzattal kiemelünk néhány szólamot, technikát, megnyilvánulást
az öntematizálás, az öngenerálás révén, azaz az önmagához fűzött kapcsolathá-
lóként is szerveződő szövegből, ahol ez az önmagára visszavonatkozás mindig a
másikra, a kívülire, a szövegtől elvonatoz(tat)ottra megnyílással, ezek közbejötté-
vel aktiválódik, azelőtt az ilyesféle értelmező keretezésnek a korlátaira szükséges
emlékeztetni. Arra, hogy az interpretáció ezen egyébként elkerülhetetlen műve-

letei egyfelől afféle ruptúra módjára – erőszakosan – kénytelenek kimerevíteni a
beszédfolyamnak a közvetlen szövegkörnyezetbe illeszkedő mozgását, másfelől
nem tudhatnak maradéktalanul megfelelni annak a hálózatos komplexitásnak
sem, amely a szöveg linearitását térbeli ekvivalenciák uralhatatlan lehetőségeiben
teszi kimeríthetetlenné.
A Termelési-regény kiterjedt, de egyelőre kevés (bár egyre sokasodó) szö-
vegközeli elemzésre vállalkozó recepciójában az első rész, azaz a kisssregény
kapcsán Palkó Gábor mutatott rá, hogy miközben „a termelési vagy üzemi re-
gényhez való – parodisztikus – viszonyt készpénznek szokás venni”, valójában
„az egyetlen ilyen egyértelműen azonosítható jel maga a műcím, a szövegben
nagyon kevés utalás található”.42 A szövegben aktiválódó műfaji értelmezők
(operett, hollywoodi hőstörténet stb.) sokaságán és a frazematikus szervező-
dés jelentőségén túl – illetőleg ezzel együtt(működve) – a kisssregény úgy van
megalkotva, mintha magáról a retorikáról szólna, egyszerre tematikus értelem-
ben és szövegszervező eljárás gyanánt is. A dolgok megbeszélése, megvitatása,
az érvek ütköztetése mint verbális harc, küzdelem a munkahelyi értekezleten
vagy az ország házában oly módon beszéltetik el, mintha nem a beszéd dimen-
ziójában, diszkurzív aktusokként, hanem a testi cselekvések, a fizikai akciók
konkrét kiterjedésében játszódnék le. Ha tetszik, a retorika aktusaira használt
retorikus, azaz figuratív formulák nyernek a szövegben szó szerinti jelentést,
s a harc, a csata metaforikus érvénye egyfajta katakretikus erőként, mimeti-
kus-literális világalkotó funkciójában jön működésbe. A szó szerintibe fordított
figurális eme különös retorikai stratégiája arra készteti az olvasót, hogy a szöveg
megjelenített világát a beszéd eseményeivé, verbális történésekké transzformál-
ja vissza, ami egyszerre „textualizálja” az elbeszélt eseményeket és ezeknek az
elbeszélését, azaz a szövegen túlinak és „inneninek” a régióját. Ez a visszafor-
dítás azonban, éppen mert a retorikai kód kimondatlan és így feltételes marad,
aligha mehet végbe maradéktalanul, szó szerinti és figuratív, testi és szellemi,
nyelvi és nyelven kívüli között egy lebegés, oszcillálás jön játékba, melyhez az
ironikus modalitás éppúgy hozzájárul, mint a frazematikus szövegszerveződés,
mely utóbbi legtöbb esetben a frazémák kontaminációs „nyelvrontásaival” és
egyéb kitervelt képzavarokkal emlékezteti az olvasót a szöveg retorizáltságára
és kettős kódolásának törvényére.
42 Palkó Gábor, A malheur kisssértete. Esterházy Péter Termelési-regény = Uő., Esterházy-kon-

textusok. Közelítések Esterházy Péter prózájához, Ráció, Budapest, 2007, 183.
„Tomcsányi izgatottan járkál az intézeti folyosón, hol csak az imént szállt fel
a köd és a kávészag”(11.) – ezzel a mondattal kezdődik a kisssregény II. fejezete,
mely mondatban a természeti fordulatot („szállt fel a köd”) a helyszín (a folyo-
só) inadekvátsága teszi mesterkéltté, és utalja vissza a referencia mimézisétől a
beszéd textualitásához, amely mozgást megerősíti a köd és a kávészag felszállása
közötti szemantikai inkongruencia: a felszálló köd eltűnik a levegőből, a fel-
szálló kávészag pedig – bár láthatatlanul, de – „megjelenik” ugyanott. Szintén a
II. fejezetben, ennek zárlatában találhatók az alábbiak: „A vezérigazgató elvtárs
szólásra emelkedik. Több, egymásnak szögesen ellentmondó sebből vérzik.”(22.)
Az olvasónak itt emlékeznie kell az I. fejezet szalagcíméből, hogy a vezérigazga-
tó elvtárs „egy hármasiker”, mely formulában a „háromból az egyik” jelentésbe
belehallatszik a három (külső) alakmásra vagy – ami nem ugyanaz – (belső)
személyiségre osztódó egyazon személy értelme is (konkrétan: három test egy
lélek illetve egy test három lélek, ami a „meghasonlik önmagával” szerkezetben
is visszaköszön), ami pedig leképeződik Esterházy és Eckermann, a mester és
a krónikás grammatikai osztottságának eldönthetetlen referenciális érvényé-
ben; de gondolhatunk természetesen az ikerregény-szerkezetre is. (Az iker-
motívum jelentőségére később, egy másik passzus kapcsán visszatérünk.) A fizi-
kai és a szellemi közötti sokrétű vibrálást az első fejezet „csatajelenete” nyomá-
ban elhangzó idézett ténymegállapítás tovább bonyolítja, verbális és testi csata
említett kettőségének jegyében. A „több sebből vérzik” szó szerinti jelentését az
eldönthetetlen (másképpen mondva: osztott) osztottság teszi összetetté, miköz-
ben a fordulat frazematikus értelme a vezérigazgató gyenge, (mert) „egymásnak
szögesen ellentmondó” szónoki érveire érthető rá, ahol ugyanakkor a „szöge-
sen” határozó sebet ejtő literalitása is előhívódik a csatajelenet és a többszörös
alakmások kontextuális kényszerében, újra felerősítve a „több sebből vérzik”
betű szerinti jelentésvonatkozásait is, melyek tehát így egyszerre oldódnak fel és
állnak ellent figuratívba fordításaiknak. A következő példa a III. fejezetnek ab-
ból a részletéből való, ahol Tomcsányi a Sportot, azaz a Népsportot olvassa, ahol
az újság összekeveredett lapjainak leírása ugyancsak önreprezentációs lehető-
ségeket hordoz, s ahol az egyik főcím így hangzik: „A lesértődött beállós”(28.).
A lesérült és a megsértődött, azaz a fizikailag és a verbálisan (retorikailag), a
testileg és a lelkileg megsebzett képzetköre oszcillál ebben a formulában is.
„Szervácpongrácbonifác elvtárs turbulensen feláll, néhány határozott, helyes és
helytelen utasítást ad.”(107.) (Kiem.: B. T.) – ez a mondat a VIII. fejezetből szár-
mazik, s benne a „turbulensen” mozgalmassága és a „feláll” statikussága közötti
inkongruencia ismét csak fizikai és verbális cselekvés regénybeli (következetes)
szülleptikus reprezentációjára utal vissza. S mindezek a retorikai orientációk a

különböző világok, téridők, az imaginárius és a reális egymásra vetüléseiként
szerveződő szöveg olvasását orientálják, ennek egyéb technikáival és felhívó
elemeivel együttműködve, melyek a szemiózis lebegtetésével az elbeszélt világ
bármely literális elemében – a várható váratlanság módján – figuratív, önrepre-
zentáló-retorikai távlatot nyithatnak.
Ez a néhány – kissé hevenyészett, (mert) a kontextusából kiragadott – példa
talán demonstrált valamit a literalizálás deretorizáló erejével retorizált retorika
működéséből a Termelési-regény első részében, melynek retorikussága tehát re-
torikus és nem-retorikus eldöntetlenségében, ennek gazdag kiaknázásában rejlik.
Fontos mindazonáltal, hogy a kisssregény ennek az eljárásnak megadni látszik a
határozott intertextuális kódját is, méghozzá azoknak a hiperboláknak a sorában,
melyeket a VI. fejezetben Mikszáth parlamenti tudósításaiból vagy karcolataiból
hosszan idéz jelöletlenül, mégis jól felismerhetően, s melyek a századelő parla-
mentjének eseményeiről hírt adva a szónokokat harcos küzdőkként, szónokla-
taik összecsapását harcként, csataként inszcenírozzák.43 Apponyi Albertnek, a
43 „A lapok tele vannak kombinációkkal. Az »erős kéz« készül a választásokra, mondogatják, és

sokszorosítja magát. Annyi név lanszíroztatik. Láttam ma Wlasszicsot, s mondhatom, sötét
volt a homloka. Hm. Szapriszti, ez érdekes. Nem vagyunk veled egy nézeten. A generálist
ebben a kérdésben nem áll módomban támogatni. Szilágyi…! Szilágyi beszélni fog. Szilágyi
letörültette magát. Hol van Szilágyi. A generális haragszik. Nagy dolog készülődik, a gene-
rális ágyúit tömi… tömi erősen. Nem vagyunk veled egy nézeten. Nem fogom megszavazni.
Klappol, ez klappol! ” (68.) „Láttam ma Szilágyit, s mondhatom, borús volt a homloka. Be-
szélni fog. Szilágyi trikot-ban van, szokták ilyenkor mondani. – Kevés lesz benne a lendület,
a kolorit; de veszedelmes lesz, ki nagy hatalommal rendelkezik, mert a szofizmákból tetszés
szerinti következtetéseket von le. Fölingerli a pártját, összetöri az ellenfélt; mint a kánya.
Egyet csíp vagy koppant a csőrével minduntalan. Fölkap egy mameluk csirkét a levegőbe s
a magasból leereszti. Hej, a hatalmas alakja, domború melle, oroszlán feje! Nagy, független,
merész és szabad ő, aminőnek illik lenni a nemzet lelkiismeretének. És ha esténként kifá-
radva, baráti társaságban, midőn elfogy a téma, s beáll az ismeretes nyomasztó csend, amely
a fehér asztalnál gyakori, mint egy prédára váró sas, odaszól Darányihoz: Náczikám, állíts
valamit. (Ami annyit jelent, hogy állíthatsz Náczikám mindent a világon, amit akarsz, nekem
az egészen mindegy, én az állításodat össze fogom törni egy óráig tartó érdekes, élvezetes dis-
kurzusban.)” (69–70.) Noha erre itt most aligha van mód kitérni, de az itt idézett mikszáthi
szövegszekvencia akár az ominózus tanulmánnyal érkező postagalambra lecsapó sólyom el-
beszélt eseményének is figuratív távlatot adhat, sőt akár még az önmaga megsokszorozásának
hatalompolitikai metaforája („Az »erős kéz« készül a választásokra, mondogatják, és sok-
szorosítja magát”) is összetett funkciót találhat az alakmás-technikával operáló regényben.
Még egy emlékezetes példa: „Irányi beszélni fog (erényegyletet szervez és elszavalja nemes
chriait), Ugron beszélni fog (vehemens kirohanást tesz, egészségügyi szempontból, hogy egy
Szilágyi Dezsővel vetekedő szónoki képességű politikusnak a számítástechnikai

intézet folyosóján feltűnő alakja kapcsolja össze látványosan a parlamenti vita
és a munkahelyi értekezlet téridejét, mely utóbbiban a csataljeleneteket elsőd-
legesen az Egri csillagok vonatkozó szöveghelyeivel szokták társítani, korántsem
alaptalanul, de felmerült már a komikus, szatirikus eposz műfaji érzelmezője
mentén a A nagyidai cigányok alludált jelenléte is. Utóbbi tradícióba tagozódva
és Mikszáth Kálmán összetett – és később még érintendő – regénybeli szerepé-
re is tekintettel alighanem az Új Zrínyiász pretextuális relevanciája sem zárható
ki, különösen, ha emlékeztetünk rá, a szigetvári hősi kirohanás után háromszáz
évvel, a kiegyezéskori Magyarországon feltámadó Zrínyi Miklós és társai – akik-
nek alakjai a barokk kori író-hadvezér utód eposzának, a Szigeti veszedelemnek a
közbejöttével elevenednek meg – a parlamenti (szónoki) küzdelmek és sajtóhad-
járatok liberális-demokrata világában a vitézi virtus erőszakos hőseiként válnak
végül botrányos hírűvé, amennyiben konfliktusaikat a kard és nem a szó fegyve-
rével rendezik el. Ellenfeleiket nem szónoklatokkal, hanem szó szerint kardélre
hányva semmisítik meg; ami után a parlament korabeli szónokaira vár a feladat,
hogy e harci tetteket szócsatában értékeljék, s megbüntessék vagy elboronálják.
Miközben Mikszáth a barokk eposz transzcendens rétegét ironikusan megidéz-
ve ad „magyarázatot” a halott hősök feltámadására, Esterházy regénye minden
különösebb kommentár nélkül lépteti fel Mikszáth Kálmán köpcös figuráját a
múlt század hetvenes éveinek Budapestjén, életrajzi-történelmi téridő és fikciós
mű hasonló átjárhatóságát teremtve meg (persze különböző módon), mint az Új
Zrínyiász vagy a Két választás Magyarországon tette a Parlamenti tudósítások és a
Parlamenti karcolatok történelmi szereplőinek és eseményeinek sorával.
A saját retorikusságát az érintett áttételekkel tematizáló regényszöveg önnön
nyelvi alakulását a beszédnek sem a konstatív, sem pedig a performatív aspek-
tusához nem engedi egyértelműen odarögzíteni, s rendkívül összetett módon
viszi színre fiktív és valóságos, szövegen belüli és kívüli, inneni és túli relációit.
A szöveg beszédszerűsége abban is megnyilvánul, hogy nem hagyja magát sem
nyelvként, sem e nyelvvel felidézett világként stabilizálni, illetve – s ez legalább
kicsit megizzadjon), Szilágyi beszélni fog (analizál, kihámoz, okadatol, egybekapcsol, tör,
zúz), Apponyi beszélni fog (komolyan, méltóságteljesen, erős léptekkel, simán hatol előre az ő
»angol sétányán«, virág is van az útban, de módjával, tüske is van, de csak a dekoráció végett),
Tisza beszél, összetöri az ellenfél tojásait, de nem süt belőle rántottát vagy omlettet, hogy
a pecsenyéjét azzal garnírozza. Csak összetöri. (Kaas Ivor azt mondta: hazugság. Mi is azt
mondjuk, amit Kaas Ivor. És az egész Ház apraja-nagyja, mind jól tudja, hogy hazugság… de
azért megszavazta. És nem pirult el senki…senki. Mit tehetünk? Tegyük le a tollat.)” (77–78.)
ennyire fontos – a beszéd megalkotott természetessége hozzájárul, hogy a szö-

vegnek a saját kívülével alkotott kötései ne korlátozódjanak az intertextuali-
tásnak az irodalmiság indexét megerősítő teljesítményére, az irodalmiság egy
kérdezetlenül hagyott (ön)affirmációjára (amit mellesleg Riffaterre szóba került
olvasáselméletében megfigyelhetünk, ahol az intertextualitás rendre egy szöveg
irodalmiságának eltéveszthetetlen markere). Ezzel is lehetővé téve, hogy miköz-
ben a szöveg elsősorban egy irodalmi olvasás számára engedi magát adekvátan
megközelíteni, öninterpretáló potenciálja az irodalom, az irodalmiság miben-
létének kérdőre vonását is magába foglalja, irodalom és élet, irodalom és raj-
ta kívüli felszabadított koincidenciáival.44 A Termelési-regénynek a mikszáthi
szövegkorpusszal mint egyik meghatározó intertextusával végrehajtott összefo-
44 Elegendő itt most a papír kettős értékelésére gondolni a kisssregény deretorizáltan retorizált
világában: a papír mint a mindennél értékesebb tanulmány médiuma, amelyre Tomcsányi-
nak a termelés megreformálásához van szüksége, és a papír, ami bányaomlásként önti és
torlaszolja el az irodát, az életet fenyegetve. Tomcsányi megmenekülésének és halálának a
megszakított szekvencia és a mutatás, kimutatás kifejezés szülleptikus teljesítménye miatt
eldönthetetlenül kettős (úgy is, hogy szó szerinti és verbális-retorikus, referenciális és önre-
ferenciális) eseménysorát idézzük: „De már csak néhány perc a többiek élete is. Tomcsányi
nagy sebességgel közeledik. Sikerül? Sikerülnie kell!!! Szótlanul tovább. Ekkor meglát vala-
mit, valami furcsa, sötét tömeget. Dehiszen ezek a kimutatások! Mindenki a gátra! Húzza,
vonja a kimutatásokat, a szélsőket könnyedén, beljebb nehezebb. Egy hosszú rúd segítsé-
gével pattintja le a GEM-kapcsokat. Három-négy marad ott, össze-vissza borulva. Ide nem
fér bot. Mi a teendő? Közé kell bújni. Tomcsányi bújik. Már ott is van a sok kimutatás közt,
számok, szavak, diagramok, képletek, emberekről, gépekről – rólunk. Nyúl. De a kéztávolság,
az emberi kéztávolság rövid. A kapocs – messze van. Tomcsányi megtoldja rövid kezét egy
végzetes, fölemelő lépéssel. Eléri a legfelső dossziét, ledönti.” (113.) Tomcsányiról két lap-
pal később, minden átmenet nélkül ezt olvassuk: „Tomcsányi az íróasztala fölé hajol” (115.),
kicsit később azonban, a IX. fejezetben, ugyancsak minden átmenet nélkül: „Odalépünk a
ravatalhoz. Ott fekszik hát Tomcsányi Imre. Vére a napfényben bíborszín foltokat fest.” (121.)
A regényben ironikusan és vissza-visszatérően feltűnő szakkönyv, P. J. Proby Bányaművelés-
tan című (fiktív) munkája – melynek szerzőjéről Palkó Gábor derítette ki, hogy az amerikai
könnyűzeneipar egyik másod- vagy harmadvonalbeli szereplőjeként vált (korlátozottan) is-
mertté, tehát hogy „egy texasi születésű B kategóriás énekes és botrányhős” (ál)nevéről van
szó – nemcsak, ahogy Palkó megállapítja, a regény cselekményviszonyainak és a termelés
anyagi viszonyainak egymásra vonatkozásaként kaphat öntükörszerű funkciót (vö.: Palkó,
I. m., 180–181.), de legalább annyira a retorika retorikája jegyében is, amennyiben a bánya
és a művelés szavak a papír kontextusában, annak – az imént kettősnek értékelt, ambiguis-
nak bizonyult – képzetköre kiprovokálta módon, a nyelvi, műveltségi, kulturális kincsekre,
ezek bányászatára, azaz lényegében az irodalmi-kulturális hagyományra ráhagyatkozó írás-
mód Esterházy-féle praxisára utalhatnak, ahol ugyanakkor az irodalmi és a köznyelvi vagy
nem-irodalmi regiszterek között nem áll elő (előzetesen rögzített) értékhierarchia.
nódásai az előbbiek fényében a nyelv cselekvő és cselekedtető erejének, ezzel

együtt nyelv és történelem, irodalom és politika relációjának az elgondolásához
éppúgy nagyon beszédesek lehetnek, mint – ettől nem függetlenül – nyelvi és
fizikai erőszak, nyelvi és nyelven kívüli esemény viszonyának értelmezéséhez.
Az Esterházy mester és Mikszáth úr találkozását és párbeszédeit elbeszélő pas�-
szusok kommentárja ad módot rövidesen ezeknek a kérdéseknek az érintésére.
De fontos szerepe lehet a Mikszáth-szál(ak)nak a Termelési-regényben színre
vitt, kérdezett, aktivált, tematizált, affirmált és tagadott, kihasznált és kizárt idő-
nek, az időbeliségnek a hallatlanul bonyolult munkája értelmezésében is, amire
– érthető módon – csak fokozott óvatossággal és részlegességgel tért ki a regény
recepciója, s amely munka többek között a nyelv deiktikus és evokatív mozza-
nataitól, az ismétlés, a kísértetiesség és a halasztódás vagy differálás jelensége-
itől sem lesz elválasztható. A történetiség (ön)reflektáltságára a megértés felté-
teleként tekintő irodalmi hermeneutika periodizáló szempontjaiban a nyelv- és
szubjektumszemlélet horizontalkotó komponenseivel együtt az időbeliség mint
az irodalmi hagyományhoz és a nyelvi megelőzöttséghez való reláció, illetve –
ettől nem függetlenül – mint a lét eredendő végességéhez viszonyuló emberi
létező vagy szubjektum értelmező diszpozíciója kap jelentést. Az Esterházy első
regényében artikulálódó, tárgyiasíthatatlan „időszemlélet” azonban – később
látni fogjuk – mintha ellenállna a korszakolás feltételeként előállítható szemlé-
letszerkezeti absztrakció formalizáló lehetőségeinek.
Térjünk vissza a Termelési-regény önreprezentáló tendenciájának legkü-
lönfélébb jelzéseihez, amelyek közül a kisssregény szövegéből most egy olyan
passzus következik, amely egyben már át is vezet az E*. följegyzései című má-
sodik részből származó példák és példaértékek sorához. A II. fejezet egyszerre
figuratív és szó szerinti csatájából való ez a részlet: „Tomcsányi megtörli izzadt
homlokát. Kérdezhetnék valamit, kiáltja. Nem, de nem ám. Ezt nem lehet így
kapásból. Ezt elő kell készíteni. Mert ha nem készítjük elő, esetleg, ha-ha-ha,
mást mondok, mint ami a véleményem. Mindent én sem tudhatok mindig. És
tudja, fiatal kartársam, és csípősen Tomcsányira néz Brandhuber, tudja, a felesé-
gének annak mondhat mást.” (18.) A párbeszéd a beszédeseménynek a beszélő
szándékát kijátszó tervezhetetlenségéről szól mindenekelőtt, ezt azonban ellent-
mondásos jelentéstani folyamatokat aktiválva teszi. A „mást mondok, mint ami
a véleményem” szerkezet a munkahelyi értekezlet átpolitizált fórumán annyit
jelent: mást mondok, mint amely véleményt a kontrollált – nota bene a mun-
kahelyi és a baráti érintkezésekig megfigyelt – nyilvánosság ideológiai elnyomó
mechanizmusa szerint képviselnem kell, ami a „véleményem”-be beleírja, hogy
az más, mint ami a véleményem. (A „feleségének annak mondhat mást” fordulat

a privát, titkos és a nyilvános helyzet különbségére utal, ezt azonban a nyelvi for-
dulat pragmatikai (jelentés)lehetőségeinek elcsúsztatásával éri el: a feleségnek
mást mondás nem egyszerűen az előbbi inverzióban előálló véleményre vonat-
kozhat, amennyiben nem a vélemény, hanem titkos történés elhallgatását nevez-
heti meg.) A szerkezet jelentése így ironikus inverzióba fordul, és valójában an�-
nyit mond: ha nem tájékozódom, hogy mi (kell legyen) a véleményem, esetleg
elmondom a véleményem. Az ironikus szerkezet egyúttal pedig színre is viszi,
amiről ironikusan beszél, amennyiben a sajáttól (úgy is mint vélekedéstől) való
elhasonulásra, ennek (az esetleg mást mondok, mint ahogy vélekedem-nek) a
lehetőségére hagyatkozik. A szocialista nyelvhasználat kétkulacsosságának po-
litikai példaértékén túl az elvtárs replikája, kivált a futball és a retorika kép-
zetköreit egymásra vetítő formulákkal (kapásból, előkészíteni) megtámogatva,
általános önreprezentáló érvényt kap, amely illeszkedik az uralhatatlan nyelvvel
történő együttműködés, a beszéd tervezhetetlen (ön)folyamatára való tudatos
ráutalódás, végső soron a lemondással visszanyert kontroll önértelmező impe-
ratívuszához. Ahhoz, amely az E*. följegyzéseinek számtalan szöveghelyét nyitja
meg az önreprezentáció mozgása számára, melyből itt két különösen emlékeze-
teset lehet érdemes kiemelni: a zakóba halmozott tökmagról45 és a légyfogásról
45 „Ő szokása szerint két papírzacskót süllyesztett zakója zsebébe, halszálkás zakója zsebébe.
(Egy asszony egy ízben azt mondotta: »Farmerhez zakó?« Nevetgélt ezen akkor ott ő, de
aztán Frau Gittit sokáig nyaggatta: »Mire gondolhatott, mit gondolsz?!«) Ez a szokása – a
zacskó tudniillik – nem tette őt vonzóvá a szotyolások körében. S az ok erre az extravagan-
ciára nem valami finnyásságban keresendő, mert ez őt sosem jellemezte (már a szülők eseté-
ben is tetten lehet érni ennek a tulajdonságnak a hiányát, a dolgosságukban), nem is valami
ínyenc-különcség volt ez, hisz mily nemes meglepetés az, ha később az önfeledten matató
kéz, a kulcs és a ragacsos zsebkendő szimbiózisából váratlanul kibogoz egy ropogós, barnára
pirult tökmagot, hogy miután a fog által ügyesen szétpattintva a héj, a test, a tökmagtest,
szinte magától kibukjon, s pihenjen meg hosszasan az érzéki nyelven. (»Pfujj.«) Ilyen várat-
lanság papírzacskó esetében nincs: vagy van, vagy nincs mag. (Esetleg kiszakadhat: de akkor
bosszúság néz farkasszemet az elébb leírt örömmel.) Akkor hát mi az, ami a negatívum vál-
lalására készteti őt, pozitívum nélkül? / A lyuk. / Gitti asszony jó asszony, tühtig. De bizony
ezek a zakók, felöltők idestova egy évtizedesek! A mester hozta még a zárolása előtt a Mo-
narchia másik feléből, de aztán ugye a sorozás, a Mihály úr elhatározása: maradt a szocialista
blokk! Zakót persze ott is, beleértve hazánkat, kapott volna! De ő nem kért. Így hát a zsebek
foszlottak, mállottak, szegény asszony nem győzte toldozni-foldozni őket. Lyuk, a maga tel-
jességében, bizonyíthatóságában nem sokszor esett meg, sőt kevésszer. De a veszély állandó-
an ott legeltette sárkány-fejét. (»A bélésből kihalászott aprópénz! Az tiszta ügy… És vajon
miért legtöbbször kétforintos?!«) Ezért kellett fölvállalnia a hátrányt, az állandó sansz miatt.
Nem tett ő ezért szemrehányást a nőnek, nem, nem, soha. »Zsebesnek áll a világ« – mondta
írott passzusokat, melyeket a regényben tíz lap választ el egymástól. A zakóból

később váratlanul előbukkanó tökmag élvezete és ennek a nyelvet érintő mozza-
nata az így talált szavakra tett utalást sejtet, melynek előnyéről a magokat elnye-
lő lyuk miatt kell lemondania a mesternek, mely hátrányt a zacskókkal próbálja
kiküszöbölni, ami a lemondással elért nyereség hasonló képletére fut ki: „Ezért
kellett fölvállalnia a hátrányt, az állandó sansz miatt.” A légyfogás-elbeszélés en-
nél látványosabb és több rétegű önreprezentációt produkál, a passzust frazema-
tikus dimenziója és regénybeli – szinte uralhatatlan – motivikus szétterjedése is
jelentősebb, invenciózusabb szövegeseménnyé avatja.
A mester a külső sávot választotta a hepiend végett. „Ilyenkor sajnálhatni, ba-

rátom, hogy nincs légy a közelben – a ló farán vagy másutt –, egy legyet ütnék
egy csapásra.” Sokat büszkélkedett ő légyfogó tudományával, melyre gyerek-
korában, egy falusi tartózkodása során tett szert. Egy ízben az angol királynő-
nek mesélte el nagy kedvvel és színesen, miként fogott egy másik ízben 54 da-
rab legyet. „Tudja, majesztét – mondta a királynőnek Esterházy; szegről-végről
rokonok is voltak –, tudja két dolgot kell itt megjegyezni. Az egyik, hogy nem
szabad csapni.” A királynő hitetlenkedve bámult. „Ütni. Nem bizony. Túrót
nem ér akkor az egész, majesztét, mert a tenyér által keltett légmozgás már
maga elviszi a legyet; légymozgás. Tehát – és itt a mester arca megkeménye-
dett – a hódító a saját áldozatának lesz fölszabadítója.” A királynő kegyesen
bólintott, így gutírozta a mondást. „És az egész a felülettel arányos, úgyhogy
reménytelen. A legyet lágyan, csuklóból kell megfogni, mintha csak mellesleg
intenénk neki. Gyere, légy komám, gyere.” A királynő a mesterre nézett. „Gjere
legj komám gjere?!” „Úgy, úgy” – tapicskolt nagy örömmel ő. „Inkább te is gya-
korolnál – szólt kipirultan a trónörökösre Erzsébet –, ne pedig itt züfecolj!” –
mert az züfecolt. (151–152.)
A passzus közvetlen előzményében az „orlovi ménjén” (az önkényesen lónak hí-

vott trabant e szerkezete ugyancsak nyelv(i-kulturális konnotációk) és referencia
közötti vibrálásra apellál) a pesti oldalon (történetesen egy magyar királyról el-
inkább harag nélkül, megforgatván mutatóujját »erotikusan« a lyukban, amitől az kitágult:

ekkor már biztos, hogy lyuk. Mert ez folytonosan kérdéses: hátha csak a varrás omlott be
egy kicsit? Hátha. E pirított magokról szólva sokkalta inkább fájlalta azt a maszatoló ügyet-
lenséget, amit az asszony nyelvével és ajkaival szotyolázás címszó alatt néhanapján művelt.
»Ne csócsáld, az isten szerelmére« – mondotta a mester kétségbeesetten. Dehát egy házasság
csupa meglepetés, átvészelés, ívelés, homorítás és persze görnyedés, görnyedés (»körbe a saját
gyomrunkat«)…” (160–161.)
nevezett úton: a Nagy Lajos király útján) lakó Bangha úrtól hazafelé siető mester
az előre nem kikalkulálható hatékonyságú sávválasztással próbál átkelni és leke-
veredni a hídról: ez aktiválja a legyek körüli, frazematikusan is élénk képzeteket.
A szavak oszcilláló jelentésképzetei ugyanakkor az asszociatív kötések lehetősé-
gét is többszörözik: a sávváltások eshetőségének a geometriai nyelvbe futtatott
taglalására már önmagában rávetülhet a nyelvi regiszterek között lanszírozó be-
széd előttünk kibontakozó mozgása,46 mely a saját „hepiendjét” egy kalkulálha-
tatlan összjátékra, előre nem látható nyelvi eseményekre bízza, kénytelen bízni.
A városi forgalomban és az alakuló nyelvben történő közlekedés kettős jelentés-
szintje közötti közlekedést a lovaglás érzékletes részleteivel megjelenített autózás
is orientálja. A ló faráról hiányolt légy a lova hátsóját a gyorsulás végett csapkodó
lovas képét is aktiválja, ám a légyfogás a lelassuló közlekedésben, a várakozásban
adódó elfoglaltságként is felmerülhet ironikusan, s ilyenként – az öntükör ön-
tükreként – a légyfogásról elmondott anekdota (amely műfajából következően
a csattanó felé halad, mégsem az lesz a lényege, hisz látni fogjuk: nem így, azaz
direkte, csattanó ütéssel kell legyet fogni) maga is egy ilyen elfogott légyként ve-
hető tekintetbe ebben az úti beszámolóban. Az „egy legyet ütnék egy csapásra”
akár erre is vonatkozhat, ahol ugyanakkor az ütés és a csapás az út kontextusá-
ban horizontális mozgást is jelölhetnek (elütni valakit, valamit, illetve a csapás
mint maga az út), nem föltétlenül vertikálisat tehát, aminek a légyfogás és pél-
daértéke szempontjából mutatkozhat meg a jelentősége. A fordulat a „két legyet
egy csapásra” szólás átirata, amely szó szerint annyit jelent: egyszerre két dolgot,
ügyet elintézni, és ez a szöveg öninterpretáló terében hasonlóan érvényes(íthető)
a kettős jelentésszint permanenciájára valamint – ettől nem függetlenül – a szö-
veget átszövő szüllepsziszekre, amelyek (noha itt nincsenek kurzívval kiemelve)
ebben a szekvenciában is „hemzsegnek”.
A szövegrész a jelentésrétegek vibráló játékával együtt távoli élethelyzeteket,
világokat, téridőket is egymásra vetít, érintkeztet. Nem utolsó sorban a múlt
század ötvenes éveinek és Mikszáth korának, tehát a 19. századi századelőnek
46 „A hídra érve gondban volt. Mert a hídra menet mindig gondot jelent, hogy melyik sávba so-
roljon az ember, illetve a mester. Mert igaz ugyan, hogy gyorsabb a külső a végén, miképpen a
belső az elején gyorsabb, de hol kezdődik – nap mint nap – a végének az eleje, és hol végződik
az elejének a vége; és ha a belső elejének a végének vége van, vajon ott kezdődik-e a külső
végének az eleje, nem inkább ott kezdődik a, tréfásan szólva, a közepének az eleje, ahol vagy
totyog egy csuklós autóbusz időtlen idők óta, vagy nem. Nem könnyű ez.” (151.) A passzus a
nyelvek, szövegek és a jelentések, referenciák közötti közlekedésre egyaránt ráérthetővé teszi
a közlekedés szó szerinti képzetét.
és az azt követő századfordulónak a világát, amelyeket a kisssregény VI. feje-

zete a mikszáthi parlamenti tudósításokból Tisza Kálmán beszédét Rákosi Má-
tyás beszédébe áttüntetve – a liberalizmus légkörét a kommunista diktatúráéval
érintkeztetve – már emlékezetesen transzformált össze. Mikszáth a mester iránti
(és a mester Mikszáth iránti hasonlóképp) vonzódása ezen túl a megnevezett
gyerekkori életrajzi eseménytől sem független: „Sokat büszkélkedett ő légyfogó
tudományával, melyre gyerekkorában, egy falusi tartózkodása során tett szert.”
A semleges kifejezésekkel (egyfajta elhallgatással) felidézett emlék – mint köztu-
dott – az arisztokrata történelmi család kitelepítésének történetét rejti az ötvenes
években, méghozzá, ahogy ismeretes, Hortra, Palócföldre, Mikszáth származási
helye közelébe. Később a palóc mesemondó és a mester találkozásáról ezt ol-
vassuk: „A mester hamar szívéhez nőtt Mikszáth úrnak, vehemens gyorsulással
akkor, midőn Mikszáth úr megtudta, hogy a mester (is) először tudott palócul s
csak aztán magyarul, a történelem tisztító vihara folytán.” (318.) A légyfogás és
a beszéd megtanulása párhuzamosak, ami a két tevékenység egymásra vetítésé-
hez újabb indokkal szolgálhat (a „vehemens gyorsulással” szerkezet pedig akár
jelölt kötést is jelenthet a közlekedési jelenet kontextusával). A korábbi mondat,
melyben a büszkélkedés utal a hátrányból kovácsolt előnyre (a légyfogás megta-
nulása), a társadalmi hierarchia (úr és szolga, hódító és hódított) politikai meg-
fordulásának erőszakos emlékét is magával hozza, melynek itteni horizont-sze-
repe az angol királynővel folytatott beszélgetés anekdotájában – amelyre már a
szekvencia elején feltűnő „hepiend” formula előreutal – témává változik. „Egy
ízben az angol királynőnek mesélte el nagy kedvvel és színesen, miként fogott
egy másik ízben 54 darab legyet.” A légyfogás műveletsora és a róla való beszéd
elkülönítését a két ízre tagolt mondatban éppen az „íz” szócska ismétlődése írja
felül szülleptikusan, miközben a beszédre vonatkozó határozókkal (nagy kedv-
vel, színesen) az elbeszélt esemény oldalán a legyek számát találjuk: 54, mely,
gyaníthatjuk, aligha szimplán a légyfogás monotóniáját állítja szembe egykori
színes narrációjával. A színesen elbeszélt legyeknek mindenekelőtt úgy, azzal
felel meg az 54-es szám, hogy William Golding ismert, gyerekekről (a mester gye-
rekkorában tett szert a légyfogás tudományára!) szóló robinzonádja, a The Lord
of the Flies (A Legyek Ura) 1954-ben jelent meg (s először Déry Tibor fordította
magyarra), amire az 54 az angol királynőt emlékeztetheti. Az ó- és újszövetségi
utalásokban egyaránt bővelkedő angol regényben – mint köztudott – a Legyek
Ura egy anyadisznó levágott és karóra feltűzött feje, amelyet belepnek és körül-
zsonganak a legyek, s mely Belzebub (Baál-zebub) onomatopoétikusan olva-
sott bibliai nevét kapja. A legyek és az évszám révén felidézett angol pretextust
Esterházy regénye a kolumbácsi legyek közép-európai (al-dunai) legendájával

– amely a konkrét szöveghelyekkel együtt később szóba kerül – is társíthatóvá
teszi. A Legyek Ura antropológiai példázata a légyfogáson túl a Termelési-regény
azon mozzanataiban idéződhet fel, amikor a mester vagy családtagjai űzőbe
vesznek valamit, hogy megöljék: a halászléhez fogott halak mester általi agyon-
csapkodása, a György úr által agyonvert egér és vele az egérüldözés a házban (a
Jelentés öt egérről című Mészöly-novella szövegével is összetett dialógusba lép-
ve), de idesorolható akár a postagalamb és a sólyom jelenete a kisssregényben,
amely nem mellesleg a mészölyi Magasiskola világát idézi meg (mely az erőszak
természeti törvénye és az emberi világ közti viszonyokat viszi színre összetet-
ten), illetve és nem utolsó sorban Ödön bácsi és Jozef Veverka gyilkossági tör-
ténetei a frontról a családi vaudeville közepén. Ezek közül több is szóba kerül a
későbbiekben. Ám a számok asszociációs ereje nem áll meg itt.
Az ötvenes évek kontextusában, az angol királynőnek címzettekben az 54-es
szám önkéntelenül is evokálja azt az 1954-es (májusi) magyar–angol futball-
mérkőzést is, ahol a magyar csapat – az 1953. novemberi angliai 6:3-as legendás
győzelem után – ezúttal 7:1-re múlta felül az angol válogatottat. A futballista
mester az évszámon keresztül a legyek hullását és a gólok hullását is párhuzam-
ba állítja kimondatlanul,47 egy csapást, egy kiütéses vereséget idézve az angol
királynőnek, de ennél még többről van itt szó: a labdarúgás és az irodalmi fikció
(a mesei kliséket is aktiváló anekdota, benne a királynő csodálkozó hitetlenke-
désével, illetve a diktatúrában eltörölt, megszakított történelmi-kulturális, nyel-
vi-irodalmi emlékezet zavartalan restitúciója, illetve kontinuitása) egyaránt a
játék szabadságának jegyében feledteti el, illetve fordítja előnyére a kommunista
diktatúra alatti szabadsághiányt, a társadalmi, politikai szabadságtól erőszako-
san megfosztottság állapotát. (Ami egy egészen ellentétes példaérték és perspek-
tíva, mint ami A Legyek Ura nyomán kibontakozhat.) Az öncélú légyfogás és a
(palócos) beszéd korai elsajátítása ugyancsak a hátrányból kinyert előnyként ke-
rült analógiába. Talán nem túlzás azt mondani, az önmagát tükröző szöveg kon-
47 A gól és a gyilkolászás párhuzamához: „Elmentek ők a sporttelepre, és lejátszották a mérkő-

zést a döntőbe jutásért. A pályán undorító »hentesmunka« folyt, csak úgy fröcsögött minden
a góloktól; 8 góllal kellett nyerni, s az eredmény 8:1 lett. »Micsoda perverzió! Még örülni se
volt idő!«” (199.) És ennek lehetséges példázataként: hiába nyerte nagy gólaránnyal a meccset
(elődöntőt) a csapat, ez nem volt elég a továbbjutáshoz, a sikerhez. A nagy győzelem végső
soron maradt mégis vereség – politika és futball relációjára is átfordíthatóvá válik a képlet az
’50-es évek és az Aranycsapat kontextusában. Kivált, ha emlékeztetünk rá, hogy az 1954-es
berni világbajnoki döntő elvesztésének tragikus eseményét is felidézi.
tingenciák uralhatatlan ekvivalenciái révén látszik szervezni önmagát, s noha

az itt elemzett lokusz lehetséges – Szirák Péter kiváló olvasatában jó szemmel
észrevett – intertextusaként tartható számon a légycsapó és a megnevezés Tho-
mas Mann-nál olvasható – a cselekvésre vonatkoztatott – negatív analógiája,48
a citátumok és öncitátumok sokaságát magába olvasztó Esterházy-szöveg – ez
már ennyiből nyilvánvalóvá lehet – nemigen hagyja magát konkrét pretextusok
dekódoló funkciójában kimeríteni. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy az
azonosítható intertextusok interpretánsainak ne lehetne nagyon is meghatározó
szemiotikai orientáló szerepe.
Az angol királynőnek „nagy kedvvel és színesen” elmeséltek az anekdo-
ta szerint – s a nemzetkarakterológiának megfelelően – pragmatikai dimen-
zióba, a légyfogás praxisának magyarázatába váltanak. Az arisztokrata csa-
lád tagjaként beszélő Esterházy magyar népnyelvi elemeket kever beszédébe
(szegről-végről, túrót nem ér), amelyek miközben a falun töltött (kényszerű)
évek hitelesítését is elvégzik (ne feledjük persze: „a túróba” és változatai gyak-
ran visszatérő, egyénítő fordulata őneki), egyúttal parasztság és arisztokrácia
történelmi összetartozásának az indexeiként is működnek, illetve az anekdo-
ta népmesei tónusát is erősítik. A légyfogás(ról szerzett) tudását a mester a
hercegi intelem műfajára emlékeztetően vezeti elő, amennyiben a természet
fizikai-matematikai törvényét, e tudományos tudást a királynő számára isme-
rősebbként adódó politika nyelvén is igyekszik megvilágítani, amely politikai
nyelvet az alárendelt hasonlítói szerepköréből a szűkebb és tágabb kontextus
és beszédhelyzet nyomban fel is szabadítja. A hercegi intelem – afféle macha-
vellizmus, ahol a „saját áldozatának lesz fölszabadítója” az állatmesék politikai
példázatosságát (konkrétan A farkas és a bárány meséjét) idézi – a királynő és a
trónörökös felvillantott relációjában is (ironikus) megerősítést nyerhet. Termé-
szeti és politikai-morális analógiája a nyílt, pontosabban a közvetlen és a direkt
erőszak kritikájára épül: a légyfogás és az uralkodás sikere egyként abban állna,
hogy elnyomó szándékunkat ne direkt módon, hanem közvetetten, az áldozat
számára észrevétlen formában (akár barátságnak álcázva) érvényesítsük. A két
mozdulat, az ütés vagy csapás és az oldalról kivitelezett csuklómozdulat között
48 „holott a szó, ha cselekedetet akar jelenteni, leginkább egy légycsapóhoz hasonlít, amely so-
hasem talál legyet” – idézi az irodalmár az Egy szélhámos vallomásaiból, értelmezésében rá-
mutatva a Termelési-regény számos szöveghelyének Thomas Mann- és Goethe-pretextusaira.
Vö.: Szirák Péter, Kimondottan kimondatlan. Hallgatás-mozzanatok és idézet-effektusok a
Termelési-regényben = Hallgatás. Poétika, politika, performativitás, szerk. Fodor Péter et al.,
Prae, Budapest, 2019, 205–217.
ugyanakkor alapvető különbség, hogy míg az első – ha netán mégis sikeres –

rögtön megöli a legyet, a második csupán foglyul ejti azt. Ez a politikai bölcses-
ség – melyet egy a forradalmakat is túlélt történelmi államforma urához, egy
világbirodalom fejéhez intéz a minden politikai hatalomtól megfosztott ma-
gyar történelmi család kitelepítéssel is sújtott leszármazottja – csak az anekdo-
ta formális és ironikus keretében szól itt a királynőnek, sokkal inkább szólhat
(a mester arckifejezésével is jelezve: „és itt a mester arca megkeményedett”) a
Rákosi-diktatúra nyílt elnyomásának kudarca nyomán létrejött s a regény írása
idején javában fennálló Kádár-rendszerről, ennek politikai know-how-jaként (a
legvidámabb barakk, a viszonylagos jóléttel biztosított politikai elnyomás, s az
„aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszava stb.). Kimondatlanul, elhallgatva
szól róla, sőt ezzel a korszakváltás említetlen emlékezetével a korszakküszöb
felforgató eseményéről, 1956 októberéről és az azt követő, az enyhülést előké-
szítő kegyetlen megtorlásokról is hasonlóképpen. Kimondatlanul, és mégis, az
itt tárgyazottat közvetlenül követő, s egyben a nagyobb szekvenciát záró pas�-
szusban nyílt szó szerintiséggel.49
Az Esterházy trabantját, azaz „orlovi ménjét” előző fekete Mercedesben, a
mester úgy látja, Kádár János ül, s hogy látomásának igazságértékét ellenőrizze,
a fekete autó után ered (mely fekete autó megidézi az ’50-es évek idejét, de el is
határol tőle, lévén a mester tettei nyomán feltételezhető, nincs elfüggönyözve,
ráadásul Mercedes, és nem Volga vagy Popjeda), amelyben, mint végül kons-
tatálja, nem Kádár János ül. Szirák Péter imént már szóba került tanulmányá-
ban nagy értelmező figyelmet szentel ennek a passzusnak, amihez egyfajta ér-
tetlenség, meglepettség semminemű magyarázattal nem felszámolható olvasói
tapasztalatából indul ki. Egy zavarba ejtő elhallgatás-aktusként kommentálja
a szekvenciát, a következőkre konkludálva: „Végül Kádár Jánosnak csak az il-
lúziója, csak a szelleme kísértett: a »mester« végül nem látta Kádár Jánost, és
Kádár János sem látta őt. A látásnak, illetve az esetleges tekintetváltásnak csak
49 „A hídon, szokatlan kíméletességgel, leelőzte őt egy fekete Mercedes. A mester félkézzel a

kantárszárat fogta, a másikkal pedig a nyeregkápára rosszul fölerősített aktatáskáját csil-
lapította. Úgy látta, az autóban Kádár János ül. Pengő sarkantyújával megnógatta orlovi
csodaménjét ő, s fölzárkózván úgy tett, mintha meg akarná igazítani a táskából valóban
veszélyesen kileffegő sexmagazint (A hongkongi rossz lányok ügyes kezei; Hogyan emelje
felesége szexuális érdeklődését? Kéj lámpafénynél; Lányok, kis hibával; Nyolcvan százalékos
orgasmushiány), ezért lehajolt, arcát a sörény szálai birizgálták; benézett az autóba, de az
autóban nem Kádár János ült. A mester nem érzett szomorúságot, mint ahogy nem is volt
miért.” (152.)
a lehetősége merült föl, de ez a kimondás és az elhallgatás kölcsönösségében

kifejtette a maga hatását. Látni vélni és mégsem látni Kádár Jánost: ez nem ok a
szomorúságra. Ez van kimondva. Ami nincs: az az, hogy mégiscsak van olyan
opció, diszpozíció, értéktávlat, ahonnan mindez ok lenne a szomorúságra. Egy
relációról, egy gyanúról, egy ön-meggyanúsításról van szó tehát, ami takarásban
marad, ami a szavak között megnyíló mezőben szólal meg.”50
Az iméntiek fényében az itt leírt hallgatás az egész szekvenciával együtt be-
szédszerűbbnek mutatkozik, lévén egy nagyon összetett szemiózis fejleménye:
Kádár János alakja a mester lelki szemei előtt nem a fekete autó feltűnésekor je-
lenik meg ugyanis,51 hanem már a légyfogás-anekdota hercegi intelmében, tehát
a közlekedő pártfőtitkárt hallucináló pillanat előtt ott van, magyarázatot kínál-
va a hallucinációra. „A hídon, szokatlan kíméletességgel, leelőzte őt egy fekete
Mercedes.” (Kiem.: B. T.) E mondatban a politikai emlékezet emblematikus jár-
művének élénk képe elterelheti a figyelmet a kíméletesség mozzanatáról, éppen
arról, amit a közlekedő mester szokatlannak nevez, ezzel terelve rá, észrevétlenül,
a fókuszt: a kíméletes, tehát nem direkt és ennyiben sokkal hatékonyabb, tar-
tósabb elnyomó hatalom képzete kíséri Kádár alakjának hallucinációját.52 Noha
kétségtelen, hogy a pártfőtitkár vélt és valótlannak bizonyuló megpillantásának
szolid elbeszélése zavarba ejtően nélkülözi a politikai értéktávlatot és a morá-
lis felhangot, de gyaníthatóan azért, mert a légyfogáson keresztül Kádárra utaló
politikai példázat érvénye saját nyelvi magatartására, beszédvezetésére is kiter-
jeszthető. A szekvencia különös kíméletessége a Kádár-rendszer kíméletlen és a
direkt beszédnél – amely persze amúgy sem csúszott volna át a cenzúra olva-
sási horizontján – poetológiailag is sokkal hatékonyabb, nyelvileg összetettebb
kritikáját adja, mely ráadásul az erőszak, a hatalom működésének távlatosabb
értelmezését – amihez akár A Legyek Ura antropológiai példázatára tett allúziók
is hozzájárulnak ebben az, ezt is látni fogjuk, újszövetségi utalások sokaságával
szerveződő Esterházy-regényben – és nem (in)direkt politikai ellenbeszédet, kri-
50 Szirák, I. m., 210–211.

51 Szirák ezt írja: „A »mester« úgy látja, hogy az autóban Kádár János ül, s ennek bizonyossá-
gáról meg akar győződni, ezért »orlovi csodaménje« megnógatásával fölzárkózik. Nyilván
azért, mert váratlan meglepetésként éri a látvány, s e mögött ott van az a korabeli tapasztalat,
hogy Kádár János alig látható, sőt bizonyos értelemben láthatatlan.” Uo., 210.
52 Az élénk képekre hagyatkozó szemiózis folyományaként akár még az is megkockáztatható,
hogy ha a trabant nevezhető lónak, akkor a fekete Mercedes még egy hatalmas légyként is
elképzelhető, amelynek ezúttal a mester – nem utazván benne az ismerős „áldozat” – nem
„inthetett”.
tikát jelent.53 Az áldozat kifejezés „a hódító a saját áldozatának lesz a felszabadító-

ja” szerkezetben értelemszerűen a kádári diktatúrára is érvényes, sőt ennek meg-
szakított folytonosságát implikálja a nyílt erőszakra épülő Rákosi-diktatúrával.
A felszabadítója kifejezés ugyancsak erősíti ezt a folytonosságot, az ország 1945-
ös szovjet megszállásának mint felszabadításnak a kommunista narratíváját,
tehát a két diktatúra egyazon világpolitikai hátterének erőszakos emlékezetét is
megidézve, amelynek jelentéstana és a történelmi igazságértékéhez való elbeszé-
lői viszony összetettsége a légyfogás-anekdota zárlata felől látszik majd meg iga-
zán, ahol is az angol királynő éppen egy jiddis jövevényszóval – ne züfecolj! – inti
meg a trónörököst. (Amely jövevényszó ráadásul megidézheti a Belzebub héber
bibliai név hangutánzó jelentéstanát is A Legyek Ura nyomában.) Erről mindjárt.
A Kádárt hallucináló passzus mint elbeszélt lapszus minden szó szerinti, realisz-
tikus dimenziója ellenére tekinthető akár lapszusnak „álcázott” elbeszélői vagy
szerzői utasításnak: ha az olvasónak netán elkerülte volna a figyelmét a légyfo-
gás-anekdotában odaértett jelölő, vagy ha nem lenne bizonyos benne, hogy azt
kell ott tételezni, akkor a szöveg – amely a virtuális eseménnyel és voltaképpen
ő maga is egy efféle eseményként saját magán belül (a mester, a szöveg „tudatá-
ban”) tartja, ezzel lényegében ott is teszi kereshetővé Kádár alakját – segítségére
siet. A szekvencia zárlata („benézett az autóba, de az autóban nem Kádár János
ült. A mester nem érzett szomorúságot, mint ahogy nem is volt miért”) hasonló
emlékeztetőként is működik: a szomorúság sem az elmaradt „találkozás” után
vetődik fel, hanem előtte, amikor a királynőnek címzett intelem szavait kíséri:
„»Tehát – és itt a mester arca megkeményedett – a hódító a saját áldozatának lesz
fölszabadítója.«” (Kiem.: B. T.) Vagyis, igaza van Szirák Péternek, nagyon is van
itt ok a szomorúságra, ennek távlata azonban végső soron úgy marad kimondat-
lan a szekvenciát záró tagadás(ok)ban (formalizálva: Kádár János? nem Kádár
János; szomorúság? nincs szomorúság), hogy eközben a lehető legnyíltabban el is
hangzik, nem egyedül hallgatás-, de legalább annyira beszédeseményként.
53 Egy másik szöveghely, ahol valamely kommunista vezető neve marad kimondatlanul: „Ekkor
a kommunista Magyarország egy kommunistája jobboldalinak nevezhető merész és meg-
fontolt tréfával csalt mosolyt a sok nyugati entellektüell ajkára. De a mester nem volt egy
ilyen. Egyszerű szigorúsággal mondta az aperitif bástyája mögül: »Én ezt a viccet Carterral
ismerem.« (Mondanom sem kell, ez nem volt igaz, amennyiben azt a viccet ő sem Carterral
ismerte.) A mester állítása bonyolult állítás volt, nem lehetett tudni: támad vagy támaszt.
(A mesternek sok van ilyen; mert egyiket se! ez a megoldás! mert egyiket se.)” (282.) A légy-
fogás-intelemről hasonló mondható: nem lehet tudni, támad vagy támaszt, s ezzel, saját kér-
désességével mindennél hatékonyabban kérdőjelez meg.
Kanyarodjunk vissza a légyfogás-anekdotához, mely valószerűtlenségét

(leg)kevésbé a történelmi szereplők találkozásának nehézségétől kapja (a Ká-
dárral elmaradt „találkozás” innen nézve kiemeli a királynő színe elé járulható
Esterházy kettős: a kommunizmus alatti szürke alattvalói (sőt áldozati) és tör-
ténelmi arisztokrata „helyzetét”, amelyhez a „szegről-végről” rokonságot igazo-
ló családfa kézzel írott „rajza” a regény 312. lapján található), sokkal inkább a
nyelvek és a nyelvhasználatok valószerűtlenségétől. Miközben a narrátor nem
hozza tudomásunkra, milyen nyelven is beszélgetett (ha!) az angol királynővel,
elbeszélő tanúságtételét a fordításnak ellenálló, fokozottan a nyelvi idiómák ha-
tásaira hagyatkozó, az idegen nyelvű formuláknak is a magyar nyelvi közegben,
erre apellálva érvényesülő effektusait színre vivő nyelven vezeti elő. Az elbeszé-
lés itt nem, de más helyeken gyakran bocsátkozik az olvasást orientáló önre-
flexív szólamokba, melyek direkt „utasításai” inkább csak a direkt, azonosító,
mimetikus, egyszóval gyanútlan olvasó tanító (mesteri) elbizonytalanításait, s
ezzel az olvasás műveleteinek felszabadítását, semmint határozott orientációját
hajtják végre. Tíz lappal az itt tárgyazott passzus előtt, a Középcsatár a Jobbhát-
védről és feleségéről mesélt történetének, egyszerre a mesélésnek és a történet-
nek az elbeszélését ez a zárójeles kommentár követi: „Jelzem: mennyi áttétel.
Egy esemény, egy megfigyelő, elmondó, továbbmondó, lejegyző, elgondoló,
elolvasó. Lehet itt mindent mondani: 1. Sok bába közt elvész a gyermek. 2. Mi-
csoda letisztulás. Ahogy elmarad sorra a sallang, hogy csak a legbelső tartalom
csillogjon! Mint egy gyémánt. Vagy ne is csillogjon. Mint egy cseresznyemag.
»Hol vagyunk ettől, ugyan!«” (141.)
Az elbeszélt történet fölé kerekedő elbeszéléshez, ennek többszörös keretei-
hez, áttételeihez való ellentétes olvasói viszonyulást fejtegeti itt, frazematikusan
az ironikus narráció, ami a légyfogás-anekdota értelmezéséhez most annyiban
lehet releváns, hogy esetében az áttételek nyílt jelzései nélkül kell az olvasónak
az erre irányuló gyanúját és az ebből adódó jelentéslehetőségeket aktiválnia.
Láttuk korábban, hogy a légyfogás és a beszédtanulás a mesternél miként ke-
rült párhuzamba egymással, mint ugyanabból a hátrányból kovácsolt előnyök.
Az anekdotában Esterházy a legyet fogó kézmozdulat magyarázatát egy a légy-
nek címzett aposztroféval kíséri: „A legyet lágyan, csuklóból kell megfogni,
mintha csak mellesleg intenénk neki. Gyere, légy komám, gyere” – mondja a
királynőnek, minek nyomán, miképpen a tanulékony Erzsébet szavai és tettei
nyomán sem lesz egyértelmű, a beszédet kíséri-e testi cselekvés: a szereplők
szavaikkal együtt végrehajtják-e a leírt kézmozdulatot. Sem az nem tudható
így, a tapicskolva (itt eldönthetetlen, hogy a láb vagy a kéz mozdulatairól, taps-
ról vagy ugrálásról van szó) örvendező mester helyeslése („Úgy, úgy”), sem az,
a trónörököst gyakorlásra intő királynői szavak (akárcsak a királynő kipiru-
lása) csupán szavakra, beszédesemények gyakorlására, vagy e szavakat kísérő
tettekre, a légyfogás és az ezzel járó aposztrofé együttes gyakorlására vonat-
koznak-e. Miközben a nyelv, a szavak már eredendően is mintha mutatnának,
folytonosságot tételezve beszéd és kézmozdulat között, egyúttal – mindehhez
– felfüggesztik, sőt eltörlik a megmutatott látványt. Éppen ezzel késztetve arra,
hogy mivel a szavakkal leírt kézmozdulat sosem érheti el a közvetlenül látottat,
a szavakat mozdulat kísérje, amely csak utóbbi módon sajátítható el. Az intés és
a megszólítás („mintha csak mellesleg intenénk neki. Gyere, légy komám, gye-
re”) a kézmozdulat és a szó közötti kommunikációs kontinuitást jelez, miköz-
ben az intés mind verbális, mind gesztusnyelvi képzete egyszerre rejti magában
az üdvözlés és a fenyegetés mozzanatát (Esterházy a királynőt intelmeiben intésre
inti, ki azután a trónörököst a [verbális és/vagy gimnasztikai] intelmek követé-
sére inti), és valóban: a legyeket fenyegető kézmozdulatnak kell itt az üdvözlés
látszatát adni. A nyelvnek és a gesztusnak ez az egysége akkor hullik szét, ha
tudatosítjuk, a légyfogó mozdulat sikeréhez semmi köze nincsen a legyet meg-
szólító magyar nyelvű formulának (és ez éppígy lenne más nyelveken is, példá-
ul angolul), annak, amit a királynő buzgó elszántsággal ismétel a mester után,
ennek jóváhagyását várva: „»Gjere, legj komám, gjere?!« A királynő a mesterre
nézett.” A tört magyarságú kiejtés arról árulkodik, a királynő – aki az előző és
az ezt követő megszólalásaiban folyékony magyarsággal fogalmaz az anekdo-
tában – nem a szavak értelmére figyel, hisz nincs (még) hozzáférése ahhoz, je-
lentésükben mire mutatnak a szavak, kizárólag mutatásként, gesztusi intésként
használja a jól hangzó (mutatós és így önmagára mutató) aposztrofét, akként,
amiről tudjuk, sohasem érhet el címzettjéhez, a légyhez. (Legfeljebb annyiban,
hogy hanghatásként elriasztja azt, mi több, nemcsak a tenyér, hanem a beszéd
keltette légmozgás is ezt teszi, légymozgást produkálva.) A magyar nyelvnek a
légyfogás tanulása és sikere felől eme értelmetlennek mutatkozó, öncélú gya-
korlata tereli rá a gyanút, hogy a légyfogás anekdotikus példázatát – a politi-
kai jelentésein túl – nem egyszerűen önmagáért, hanem a nyelvet, a beszédet
(ön)értelmező szerepében lehet érdemes olvasni.
A nyelvnek, a beszédnek ez a mélységére (vagy akár referenciális kívülére)
irányulás helyett a hangzó felületére összpontosító, vertikális helyett horizontá-
lis, szemantikai adekváció helyett szintaktikai kiterjedésű mozgása, a nyelvta-
nulásnak a használat, a beszélni tanulás folyamatára utalásával, ennek jeleneté-

vel megerősítve, feltűnően emlékeztet Kulcsár Szabó Esterházy-monográfiájá-
nak korábban idézett megfigyelésére, hol az értekező az író nyelvszemléletében
a kései Wittgenstein nyelvfilozófiájának hatását ismerte fel. És ahol a beszéd-
szerű nyelvhasználat humboldti értelméhez kapcsolta a Termelési-regény nyel-
vi magatartását, elkülönböztetve mindezt a nyelvet valamiféle készletszerűség
gyanánt, a szöveget vagy az olvasást pedig egyfajta szemantikai megfelelésként
elgondolhatóvá tevő nyelvszemlélettől és beszédvezetéstől. Nem utolsó sorban
a kontingencia megnövekedett szerepére következtetve a beszéd eseményszerű
performativitásának Esterházy-féle gyakorlatából. A légyfogás-anekdotának a
nyelvre visszahajló szemiózisában természetesen nem az angol királynő ma-
gyar nyelven kívül álló helyzete az elsődleges, ami egyébiránt teljesen ellent-
mondásos, mert mintha az uralkodó közben valószerűtlen anyanyelviséggel
beszélne magyarul, s ezért nyelvhasználata nem is áll egyértelműen szemben
a mester anyanyelvével, a példaérték sokkal inkább a mester beszédmódjáról,
nyelvi magatartásáról tanúskodik. A királynő, ha kezdő nyelvtanuló, nyilván-
valóan süket kell maradjon a légyfogással reprezentált beszédszerűség nyelvi
eseményeire a szekvenciában: a légmozgás/légymozgás szójátékra, az íz („egy
ízben”, „egy másik ízben”) konnotációjára, vagy akár a légy szó szülleptikus,
egyszerre főnévi s igei szerepére (lásd: két legyet egy csapásra!) az általa ismételt
megszólításban: „Gyere, légy komám, gyere.” (Noha a szöveg nem jelzi, de itt
akár a „come on” és a „komám” eufonikus hasonlósága is hatáselemmé válhat.)
És a királynő – érintettük – nem is biztos, hogy kezdő nyelvtanuló, amen�-
nyiben a trónörököst olyan magyar nyelven inti meg, amelybe zavartalanul il-
leszkedik a jiddis kifejezés, amit a narrátor – azt sugallva, hogy amit Erzsébet
megnevez, arra ez az egyetlen találó kifejezés – jóváhagyólag megismétel. Még
egyszer idézzük: „»Inkább te is gyakorolnál – szólt kipirultan a trónörökösre
Erzsébet –, ne pedig itt züfecolj!« – mert az züfecolt.” Mintha a királynő által is-
mételt magyar aposztrofé inverz esetéről lenne itt szó, ahol az idegen hangzású,
ismeretlen szónak az értelem mélységétől megfosztott, talán a légyzümmögést
is felidéző hangzó felülete mutatna rá a beszédesemény szonorikus időbelisé-
gére – a magyar nyelvben. „A züfec főnév a német seufzen (sóhajtozni) ige tö-
véből a héber nyelv hangváltási szabályával képzett jiddis szó, német főnévi
alakja a Seufzer (mély sóhajtás), jiddis igei formája pedig a zifcen”,54 melyből
54 Vajda Károly szíves írásbeli közlése, melyet ezúton is köszönök.

a magyar nyelvbe átkerült züfecol alak is származik.55 Nem tudhatni, Esterhá-

zy szövegében valójában melyik jelentéssel eshet egybe a jiddis szóalak, ám ez
alighanem hozzátartozik a szöveg hatásához, amennyiben az olvasó – az angol
királynőhöz („Gjere, legj komám, gjere?!”) hasonlóan viselkedve – a haszná-
lat mimézisével egy meghatározatlan jelentésfunkciót is játékba hoz, melyet a
hangzásból és a beszédszituációból „körvonalaz”, az anyanyelvben természe-
tesként vagy ismeretlen ismerősként. A szó nem képes kizárólag önmagára
(vagy önmagát) mutatni, de ebben az önmagára mutatásban, amit jelentésének
ismeretlensége provokál ki, mindig egyúttal már el is mutat önmagától, valami
rajta túlira. A szöveghely ezzel együtt (s azzal, hogy nem tudni, a züfecol be-
szédet vagy cselekvést jelent, miközben a sóhajban a beszéd és cselekvés újra
csak érintkezni látszik) mintha azt (is) példázná, hogy az idegen beszéd sosem
képes teljesen idegen maradni, nyelv- és főként beszédszerűségében mindig
már egyfajta familiarizálás dolgozik, ami inverz módon arra is rávilágít, hogy
az ismerős, a saját, az anyanyelvi sem lehet képes soha maradéktalanul sajáttá
válni, felszámolni ismerősségében az idegenséget, s hogy ez a megszüntethetet-
len lebegés a saját és az idegen között a nyelv, a beszéd eredendő, megelőzhetetlen
létmódjához tartozik. „Gjere, legj komám, gyere?!” – a beszédesemény temati-
kusan is leképezi önmagát, amikor a familiarizálás nemcsak általa történik, de
benne is, a „légy komám” szüllepszisz igei értelme közbejöttével. (De hasonlót
művel a jiddis jövevényszó is [züfecol], amely familiaritását a magyar nyelv-
ben elterjedt jiddis szavak – illetve a regényben gyakran feltűnő, nemcsak a
kulturális-irodalmi tájékozódás, hanem a családtörténettel is összekapcsolódó
történelmi emlékezet révén is indokoltságot nyerő német szavak – sokaságá-
nak, ezek ismerőssé tévő erejének is köszönheti.) Ha pedig az idegenség (ahogy
az ismerősség sem) nem adódik előzetesen, azaz nem állhat elő jelenlétsze-
rű tapasztalatként, familiáris és defamiliarizált, ismerős és idegen mindig már
esemény és ismételhetősége, jelenlétszerű és kísérteties olyan korrelációját jelenti,
mely nem vetíthető ki problémátlanul az idő linearitására, a szukcesszív időnek
a korszakolás genealógiájában – s vele az olvasás jaussi elgondolásában, ahol az
idegenség előhívása és annak progresszív lebontása a meghatározó – is elkerül-
hetetlenül játékba hozott képzetére. Erről nemsokára.
55 Alighanem a „sóhajtás” jelentésből alakulhattak ki a „magyar” jiddisben azok a jelentésvál-

tozatai a züfec szónak (1. félelem, szorongás; 2. verés) (és talán igei alakjának is), melyeket ez
az argószótár tartalmaz: Jasszok, zsarók, cafkavágók. Életképek a vagányvilágból, ó- és új argó-
szótár, szerk. Fazakas István, Fekete Sas, Budapest, 1991, 165. Az adatokért Szirák Péternek
tartozom köszönettel.
A légyfogás-anekdota elemzett szöveghelyének önértelmező lehetősége-

it mindazonáltal aligha merítheti ki egy olyan kommentár, amely nem (vagy
eddig csak nagyon korlátozottan) számol(t) többek között a légy-motívum
szétterjedésével a Termelési-regény szövegében. A légyfogás kézmozdulatá-
nak és beszédeseményének elválaszthatatlansága és heterogenitása akár az írás
(melynek „oldalazó” linearitása a papíron mintegy leképeződhet a vertikális
helyett horizontális mozdulatot követelő légyfogásban) és a beszéd aktusának
relációját is előhívhatja, térbeli és időbeli, textualitás és beszédszerű bonyo-
dalmas viszonylatainak messzeható kérdéseivel. Természetesen többről van itt
szó Esterházy írásmódjának általánosabb (ön)reprezentációjánál, vagyis annál,
hogy a szöveg/beszéd mintegy „oldalazva”, a saját szemantikai és/vagy külső
referenciáival, vonatkozási lehetőségeivel érintkezésben, laterálisan szervező-
dik, s talál eseményre (beleértve önmagát mint eseményt), nem függetlenül
a korok és (kon)textusaik egymásra vetítésének illetve saját és idegen beszéd
elválaszthatatlanságának az orientáló funkciójától. Tehát többről, mint arról,
hogy Mikszáth Kálmán kora és a Rákosi-kor összemontírozása, s egyáltalán az
anakronizmusok által átjárt, ezekként rétegződő regényszöveg úgy érinti pél-
dául a Kádár-kor egykori jelenét, ennek történelmi-politikai dimenzióját, hogy
egyúttal akadályt is állít a megképződő analógiák, koincidenciák stabilizálása,
ha tetszik, egy vertikális, (csapás- vagy ütésszerű, azaz) direkt megfeleltetés elé.
A légy-motívum szövegbeli szóródásának rövid és nagyon részleges felvillantá-
sa talán érzékeltetheti a teresülő textualitás generálta ekvivalenciák szinte ural-
hatatlan önreprezentáló bonyodalmait.
Láttuk tehát, hogy a légyfogás-anekdota beszéd és cselekvés szétszálazha-
tatlanságát és egybefoghatatlanságukat egyszerre példázta, miközben a szavak
vagy mondatok szüllepsziseit a narratív szintaxisra is kiterjeszthetőnek mutatta,
aminek első megnyilvánulása, emlékezhetünk, az volt, hogy az anekdota maga
is afféle légyfogási művelet (vagy légy?) gyanánt lett értelmezhető. A kisssre-
gényben előforduló légy-motívumok közül az első a II. fejezet elején Sárika –
Tomcsányihoz címzett – elbeszélésében tűnik föl, a takarítónő és a temetőőr
viszonyáról tett töredékes tanúságtétel fordulópontján: a szerelmi randevút a
párzó legyek megjelenése teszi tönkre, lerombolva az illúziót azzal, hogy (ön)
tükörként jelenítik meg a randevú lehetséges kimenetelét (kimondatlan célját).56
56 „Ki az a Berti? Hát a temetőőr. Na elég annyi, hogy hazajött. Megbeszéltük a randevút. Éle-
tem első randevúja. Egy kisvárosban. El tudja Imruskám képzelni. Dehogy tudja. De vállal-
tam. Valahogy megszerettem, hogy el fog butulni. Hát aztán el is butult istenesen. Ott ültünk
A III. fejezet végén vulgáris és mitologikus ironikus kötésénél a kolumbácsi le-

gyeket (amelyeket, más néven a púpos szúnyogokat vagy csecselegyeket ma-
gyar tudós, Tömösváry Ödön dr. fedezett fel) találjuk, sárkányölő Szent György
német formulákkal megidézett történetét alludálva, ahol a „szörnyeteg fejéből
erednek aztán az ártalmas legyek”.57 Végül a IV. fejezet zárlatában arról olva-
sunk, hogy Gregory Peck a legyek összefogdosásának különmunkájával bízza
meg Tomcsányit, hosszan ecsetelve neki az alantas és öncélú feladat heroizmu-
sát.58 Ez utóbbi szekvencia tematikusan eltéveszthetetlen ekvivalenciába kerül
az elemzett légyfogás-anekdotával, előbbit pedig több textuális jelzés köti hozzá
a mester Mikszáthtal folytatott dialógusához, amelyben a „mitől döglik a légy”
frazéma mellett a direkt politikai állásfoglalás kérdése is meghatározó, s melyet
a presszóban, két fagylalt, két konyak. Jól emlékszem a fényes asztallapon azokra a ragacsos
körökre a poharak miatt. Na akkor odaszállt két légy, tudja hogy… és kész, egyszerre vége
lett. Lehet, hogy még gyerek voltam, de rám olyan röhöghetnék jött… Persze talán zava-
romban. De az a mamlasz, az még jobban. Emeletes légy, mondta, hogy vegyük viccnek. De
nekem akkor már olyan nevetséges lett az egész. Szegény temetőőr.” (12.)
57 „Visszamennek kis szobácskájukba, a pozitívumok és negatívumok színterére. Imre kis ki-
térőt tesz elébb. Az első helyiségben nincs szerencséje. Ott a piszoárból kolumbácsi legyek
törnek elő. E piszoárnál küzdött meg a heiliche Georg a höllisch Drachennal még a koalíci-
ós vagy dualista időkben, a fejét levágta és a kagylóba dobta. A szörnyeteg fejéből erednek
aztán az ártalmas legyek. / Kérdőn néz a mellette álló idősb kollégára. Ugyanazt csinálják.
Nézd, te nemrégen vagy vállalatunknál. Már persze most jó lenne, ha te és a hozzád hason-
lók mind többet és többet tudnátok a kolumbácsi legyekről satöbbi. Csak tudod, és paradox
módon épp ezért volna jó a beszélgetés, a mi korosztályunk erről ugyanúgy nem tud beszélni,
ahogy nem tud egy szerelmes éjszakáról.” (37.) (Kiem.: B. T.) Lásd az 59. lábjegyzet idézetét.
A délvidéki Galambócvár melletti Golubácshegy egyik barlangjához fűződik a szerb és ro-
mán népnek a kolumbácsi légy eredetére vonatkozó mondája. Ide menekült volna a monda
szerint a Szent György által legyőzött sárkány utolsó feje s ebből kelnek ki a kolumbácsi le-
gyek. Vö. erről: Magyar Zoltán, Sárkányölő hősök a magyar folklórban = Közvetítő. Tanulmá-
nyok Hoppál Mihály 75. születésnapjára, szerk. Czövek Judit – Szulovszky János, Magyar
Vallástudományi Társaság, Budapest, 2017, 140.
58 „Kérlek, Imrém, amíg rendeződik az ügyed, ami miatt cseppet sem kell aggódnod, én mel-
letted állok a lehetőségeim szerint, és láthattad a Tanácsteremben, Miklós is rokonszenvvel

gondol a problémára, addig meg szeretnélek bízni egy kis különmunkával. Elsőre talán bi-
zarrnak tűnhet, de tudom, tévedsz, ha fanyalogsz. A munka ügyességet igényel, fürgesé-
get, bátorságot, lélekjelenlétet, mindmegannyi + tulajdonságot. Ezeknek az embert próbáló
helyzeteknek a ti nemzedéketek úgyis híján van. Peck elvtárs a hörcsögök felé bök, úgy
hogy azok ezt ne vegyék észre; még megsértődnének. Vonzzák a legyeket, suttogja. Imre
bólint, zzzz, bólint. Ha ezeket összefogdosnád. A fiatalember fegyelmezetten válaszol. Nem
szorosan vett szakmai feladat. Nem, mondja Gregory Peck szélesvásznún, s dossziéit kezdi
rakosgatni.” (43–44.)
irodalom és cselekvés, nyelv és történelem relációját kérdezve próbálunk majd

meg kommentálni.59 A mesternél a Mikszáthra vonatkoztatott frazémát egyik
levelében a Jolánka nevű szereplő (Sári néni egyfajta alakmása, ahogy a mester
meg Tomcsányié) magára a mesterre mondja érvényesnek: „P. S. Drágaságom,
vigyázzon magára. Maga olyan »szerencsétlen«. De ez jó. Ezt értse meg, és őriz-
ze meg. Persze maga jobban tudja, »mitől döglik a légy«. Látja, tanulok magától.
Rettenetes stílusa van.” (402.), amely utóiratot a szövegben közvetlenül egy táv-
irat követ, amely Jolánka haláláról értesít („Tante Jolan am Sonntag verstorben.
Michael”), ami az utolsó, a mesterhez címzett szavai és a halála között szomo-
rú ekvivalenciát képez, miközben a hányatott életű családtag története révén is
visszakapcsol a légyfogás-anekdota soraihoz.
Az öltöző összedőlésére rácsodálkozván a mester váratlanul megpillantja
Özsen és Armand urakat, amint a kazán mellett összekapaszkodva verekednek,
ami után lapokon át a látványhoz kapcsolt asszociációk sora következik, köztük
a szertárosnő által a kordéról leborított mester komikus-erotikus mozzanata-
ival, illetve a folytatásos családi vaudeville egy emlékezetes epizódjával, Marci
úr lábtörésével, egyszóval tehát a test kiszolgáltatottságának és uralhatatlan-
ságának eseményeivel, majd a narráció a néhány lapos digresszió után így tér
vissza a verekedés kiinduló látványához: „Bucskázván vissza az asszociációs
szálon, mint a pók, mely magából szövi a szövendőt, ami mily objektív – akár
kerül bele légy, akár nem –, érünk a két férfi pörölését megtekintő mesterhez.
Közelebb lépett hogy ő, fejeződött be a harag.” (366.) A szövés és a légyfogás
eme nyíltan öntükröző egymáshoz kapcsolása a cselekményszál alakításának
a vaudeville műfajára jellemző sodrását is eszünkbe juttatja, amit a fiszellák-
59 „»Mondd, Kálmán bácsi, te önként vállalkoztál bizonyos feladatokra vagy a miniszterelnöki

sajtóiroda főnöke, Bercsik Árpád szólított fel?« Így, direkte a közepébe! Fantasztikus! Mik-
száth úr még nem végzett a sörével. Akkurátusan itta, kézfejével megtörülte a bajszát. Ad-
dig azon, mint dér, fehérlett a hab. »Önként. Úgy éreztem, ez a helyes. Hittem.« »Ne fűzzél,
Kálmán bácsi. Mindenki hitte volna?« »Sokan.« Révedezve kortyolt az öreg. Most több volt,
ami elválasztotta őket; mintha nem is folyna a dialógus. »Nagyon sokan.« »Na de Kálmán
bácsi« – csapott a mester dühösen, türelmetlenül a levegőbe. (Most látszik csak a szerencse,
hogy a korsó letéve.) Az öreg csak mommogott magában, mint aki beszélne is, nem is. »Úgy
vagyunk mi ezzel, hogy ugyanúgy nem tudunk erről beszélni, ahogy nem tud az ember az
első szerelmes éjszakájáról beszélni.« »Na de, Kálmán bácsi, hát épp ez az! Hogy töke van a
menyasszonynak!« Mikszáth úr ritkán nézett a mester szemébe; de most igen. És mi min-
den tükröződött ebben a fátyolos, barna szempárban: az a nagy tudás, hogy mitől döglik a
légy. »Nagy mameluk vagy te öreg« – mondta a mester ifjún. Mikszáth Kálmán visszafordult.
»A szó nem tör csontot.«” (306.) (Kiem.: B. T.) Lásd az 57. lábjegyzet idézetét. A kiemelt
mondat ugyanakkor Sárika és a teremőr történetére is rímel. Lásd az 56. lábjegyzetet is.
ra kötözött szaloncukrok karácsonyi komikus szekvenciája, ennek önrepre-

zentáló funkciója is megerősíthet,60 nem beszélve a műfajnak (az operettnek
és az énekszámokra fűzött bohózatnak)61 a kisssregény utolsó, IX. fejezetében
aktiválódó szerepéről. A vaudeville, különösen annak kifinomultabb, végső
soron már a szürrelalizmussal is érintkező – Feydeau-féle – kései, dekadens
változata (Bolha a fülbe, Osztrigás Mici és társaik) a nyelvi vagy beszédesemé-
nyek és a szituációkontextusok felfokozott cselekményalakító potenciáljára,
kontingensnek láttatott(an kikalkulált) összjátékára építi dramaturgiáját. Egyik
legfontosabb, műfajkonstituáló effektusa, mint ismeretes, a szereplők dialógu-
sainak, replikáinak a kitartott szülleptikussága, amikor is a feleselő figurák két
különböző szituációkontextusra értik rá s értik így következetesen félre egymás
megnyilatkozásait. A vaudeville vagy bohózat tehát a beszédesemény és a cse-
lekvésesemény szülleptikus kötésére épít, megértés vagy olvasás és (általa gene-
rált) tett szoros s ellentmondásos egymásra utaltságát is demonstrálva ezzel.
Az Esterházy-család vasárnapi ebédjének a vaudeville kimondott műfaji inter-
pretánsa jegyében elbeszélt, ugyanakkor a narráció megszakításai és kitérői ré-
vén is tagolt eseménysora egyik záró szekvenciájában található a következő, az
itt követett légy-motívumhoz látványosan visszakötő passzus:
De a vaudeville, amit ígértem, lám, nem így ért véget, miként egy gyors tava-
szi eső, hanem szépen kifutotta magát, igaz, már nem vágtában. A „tantik”
és „onklik” pihegtek a gyönyörűségtől. Ödönbácsi, aki öregségére is megőriz-
60 „»A fszllkot mndod?« A nő a szájával tépte a csomaghoz a kötözéket. »Azt. A fiszellákot« –

mondta a mester kétségbeesve. »Az isten szerelmére, mire vársz, ott a gomolyag, ott az olló,
kész!« – szakadt föl a párban a baj, mert épp elszakadt neki a kötözéke, de tegyem hozzá: nem
ott, ahol kellett volna. Dehát a mester épp a mérlegelést akarta elkerülni, hogy milyen hosszú
legyen a fiszella, elég-e szimplán, és még el akarta kerülni a kézügyességet is: mert a pamut-
szálak összetapadnak, megkunkorodnak és vissza stb. »Ha erő kell, és csak az, vállalom« –
mondogatta ő büszkén. (Bár az Icsi úrnál megejtett siht-rakodás, mintha ellene mondana
ennek… »Ott plusz még csenevész is voltam.« No én már csak amondó vagyok, hogy akkor
nem sok marad…) / Gitti asszony hogy látta a szerencsétlenség gyökerét, megsimogatván
fölélesztette a mestert teszthalott reménytelenségéből, aki már csak azt konstatálhatta, hogy
a méretre vágott fiszellák ott hevernek szorosan egymás mellett, mint »halott kukacok«, csí-
kozva a karfát. Ő tettre készen összedörzsölte kezecskéit, és háládatlanul azt mondta: »Nem
hosszúak ezek?« Kicsit aggódott. »De Péter, hosszúak.« »Ugye-ugye. No nem baj. Majd csak
kieszelünk valamit.« »Hosszúak, Péter – folytatta még a Frau Gitti kimérten –, pont jó hos�-
szúak.« Kötözött, kötözött ő.” (452–453.)
61 A Csárdáskirálynő mellett például az egyik hörcsög neve, Beverly pajtás a Charley nénje című
vaudeville-t idézi nyíltan.

te bajuszának és szakállának kiváló voltát, Jozef Veverkával felváltva dicsért:

„Lilkóm, ez a levesköltemény remek.” Veverka rövid beszédet mondott, s Ve-
verkáné, e csöpp, vékony kis asszony, meglökte: „Jól mondtad, apa.” Ekkor – a
nagy sietségben vélhetőleg – a György úr kezében megbicsaklott a kanál, s
koppant a tányéron és tovább. Marci úr felcsattant: „Mi van, haver? Vedd már
ki a szöcskét az eszcájgból.” Hogy ebből mi lett! Még elöljáróban azt hozzá
kell tenni, hogy valami gyönyörű leves locsogott ott előttük! „Valami maradék,
barátom, valami maradék. De nagyon profin föl lett hozva!” És hogy mivel a
barna lé tompa síkján zsírfoltok mozdultak homályos tükrökként, a mester a
tányér fölé hajolva piperkőcködött (egy kicsit). Így eshetett meg aztán, hogy a
szöcskés-élcre a mester beleprüszkölt a levesbe, melynek elemei (köménymag?
borsó? vagy bors?) rokonszenves legyek gyanánt, csak úgy zizegtek az asztal fö-
lött. (183–184.) (Kiem.: B. T.)
A szekvencia bizonyos szavak, kifejezések szüllepsziszei mentén a vasárnapi

leves önreprezentáló lehetőségeit építi fel, illetve aknázza ki, kényszerítő alka-
lomszerűséggel, újra csak azt példázva, bármikor bármi bevonódhat a Termelé-
si-regény szövegének metadiszkurzív mozgásába. A két öreg rokon (Ödönbácsi
és Jozef Veverka ) felváltva dicséri a háziasszony levesét, így a szövegből nem
tudható, az öntükrözést beindító fordulat („ez a levesköltemény remek”) me-
lyikőjüktől származik, amely eldönthetetlenség mint idézet és eredeti közötti
lebegés már maga is része az öntükrözésnek. „Veverka rövid beszédet mon-
dott” – a szónoklat mint retorikus aktus – a korábbiakból jól ismert eljárás-
sal – emlékeztetőként nyomatékosítja a retorizáltságot, szó szerinti és figuratív
kettős szemiózisát. Az ennek következtében is szó szerinti és figuratív, literális
és retorizált oszcillációjába helyezett leveshez további szüllepsziszként társul a
„locsogott” kifejezés, ami – ennek figuratív értelme – a leves feletti (vagy körü-
li) beszédeseményeket és a levest vetíti egymásra, ami után viszont már aligha
lephet meg bárkit a make it new-nak a levesen keresztül a róla olvasottakra is
kiterjeszthető, a regény intertextuális írásmódjára is érvényes elve, itt implikált
jelszava: „Valami maradék, barátom, valami maradék. De nagyon profin föl lett
hozva.” Ahogy a szó szerinti szónoklat emlékeztetett a retorizáltságra, úgy a
tükörnek és az öntükrözésnek a mester tevékenységeként való szó szerinti em-
lítése ugyanezt teszi: „mivel a barna lé tompa síkján zsírfoltok mozdultak ho-
mályos tükrökként, a mester a tányér fölé hajolva piperkőcködött (egy kicsit)”.
A korintusiaknak írott I. levél ismert páli formulájának („még csak tükörben,
homályosan látunk” vagy „tükör által homályosan látni”) figuratív érvényét a
zsírfolt a szó szerinti felé is elbillenti (homályos), miközben több és mozgó tü-
körről van szó, ami a szeretetnek az – önironikusan is – önszeretetbe fordított

újszövetségi tanítását a nyelvi és beszélő szerepek regénybeli diszperzitásához
kapcsolva aktiválja.62 A szekvencia azonban nem marad meg a szöveg és a leves
síkjai közötti átmenetek önmegerősítő reprezentációs körénél, leves és beszéd,
evés és beszéd zavartalan analógiájánál, de tettek és beszédtettek uralhatatlan
egymásra hatásáról, koincidenciáiról tanúskodik.
Végső soron mintha arról lenne szó, hogy a hanghatások hirtelenül és vá-
ratlan sorozatot produkálva kikerülnek a retorika, a nyelv, a beszéd uralma,
elrendező hatalma, szemantikai keretei alól, ezeknek a kontrollált vonatkozási
köréből. A György úr kezében megbicsakló és eszközből „önálló életre” kelő
kanál – mely eseményről nem dönthető el szándékos vagy véletlen volta, a mes-
ter kommentárja: „a nagy sietségben vélhetőleg” ironikusan is érthető, főként
a György úrral való tréfás/komoly viszonyának fényében – zöreje megtöri a ve-
verkai szónoklat hatását, miközben koppanása már a Marci úr szólására hasz-
nált formulában is ott visszhangzik („Marci úr felcsattant”), ennek figurativi-
tásába szó szerinti jelentését is beleírva. Marci úr humoros szavai: „Vedd már
ki a szöcskét az eszcájgból” (Kiemelések: B. T.) egyszerre hatnak eufóniájukkal
(összehangoztatva a szöcskét az eszcájggal) és szemantikailag, amennyiben úgy
vetítik egymásra a két egymástól távoli képzetet, hogy közben elkülönítésük-
re szólítanak fel ironikusan. A szöcskés élcnek mint materiális-hangzó és re-
torikai szerkezetnek előbb van – természetesen (eufóniájától elkülöníthetetlen)
jelentéstani effektusán keresztül – testi, fizikai-cselekedtető mint retorikai ha-
62 Azt, hogy többek között az étkezés mozzanataihoz, az ezekről tanúságot tevő diskurzus révén,
miként és milyen összetettséggel társulnak újszövetségi allúziók, képzetek (nem függetlenül
akár az eucharistia relevanciájától sem), most csak egyetlen szövegrészlettel érzékeltetjük,
mely hosszabb kommentárt igényelne, amitől most, tér és idő hiányában el kell tekintenünk:
„Mezítláb, elforgatott pizsamában cicerélte ő az ünnepi kocsonyát, amikor Frau Gitti (papucs-
ban!) egy már folyó, de a mester előtt ismeretlen beszélgetés eleméül azt mondta: »Talán nem
túl sok a hús benne.« A mesternek illett válaszolnia, de nem tudta pontosan, mire vonatkozott
a szó. »Tobzódunk, rendesen.« – mondta végül tartózkodóan, és az ecet után nyúlt. Villáját
beledöfte a kocsonyába, apró ide-oda mozdulatokkal megbontotta a felszínt, és a szörnyű sza-
kadásba ecetet öntött.” (458.) A keresztfán szenvedő Krisztus és a római katona felvillanó ké-
pének beleolvasását az ünnepi kocsonyát hétköznapi hacukában enni kezdő mester szavaiba,
a keresztény szenvedéstörténetet az emberi élet prózai eseményeibe, itt is egy szó szerinti moz-
zanat orientálja felismerhetően: a mester nem tudja, mire vonatkoznak felesége húsról mon-
dott szavai, amivel saját szavainak vonatkozási lehetőségeit szabadítja fel kimondva kimon-
datlanul. Az első regény eme emlékezetes újszövetségi allúziója a centurióra az utolsó regény,
a Márk-változat háromszor (variálva) ismételt 100. mondatában is visszatér. Vö.: Esterházy,
Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat, Magvető, Budapest, 2014, 100–103.
tása: előbbi a levest széttüsszentő mesteri száj, utóbbi a leves beltartalmának az

uralhatatlan mozgású rovarokkal (a szöcskék után a legyekkel) történő meg-
nevezése. Ám sem a Marci úr-féle tréfa eufóniája, sem a rovartani hasonlóság
nem indokolja megnyugtatóan a levesbetét kicsiny elemeinek zizegő legyekként
való megnevezését, amit még a tüsszentés hanghatása sem magyaráz: a hang-
zás hangsúlya a képi hasonlóság mellett mimetikusan motiválatlannak tűnik.
A legyek zizegése az asztal fölött az onomatopoézissel és a leves „retorizálásával”
megerősítve ismét csak szavakra (is) kell vonatkozzék – az asztal fölött. A leves
az esemény nyomán úgy marad öntükröző, hogy ilyenként egyúttal meg is töri
a tükröt (az önmagát szemlélő mester képét, illetve a levesben a róla való beszé-
det megpillantóvá tévő szövegét), az addig egymásra vonatkozásukban is taka-
rosan elkülönülő szavak és dolgok immár kontrollálhatatlan érintkezését, ennek
önreprezentáló érvényét példázva. Ha úgy vesszük, a kanál és a leves, az eszköz
és a „tartalom”, retorika és referencia a szekvenciának egy eseményszerű moz-
gást kimerevítő – s ennyiben persze nagyon is uraló – záróképében [„a levesbe,
melynek elemei (köménymag? borsó? vagy bors?) rokonszenves legyek gyanánt,
csak úgy zizegtek az asztal fölött”] egyaránt önálló életre kelnek, egymás számá-
ra is uralhatatlan mozgásban.63 A performativitás megsokszorozása Esterházy
regényében oda vezet, hogy e performativitás határai, korlátai rajzolódnak ki
egy minden performativitást kijátszó eseményszerű felől.
Nincs mód itt arra, hogy a családi ebéd vaudeville-je beszéd- és esemény-
láncolatának további szekvenciáit kommentáljuk, csupán két momentumot
szükséges még futólag felemlíteni, melyek – a történet(mesélés) a történet(me-
sélés)ben módjára – beszéd és tett összjátékának az iménti passzusban komikus
eseményeket produkáló, de épp annyira tragikusba is fordulható alakulására
63 Mutatóban két példa a szavak és a dolgok, a beszéd és az élethelyzet ezen uralhatatlan koin-
cidenciáira. A szóba került vaudeville-jelenet folytatásában: „»A kávét bent isszuk meg« –
mondotta a ház asszonya, és nevetve hozzátette: »Majd szólunk a szobalánynak.« Ami termé-
szetszerűleg önironikusan volt értve, ám most visszafelé sült el, ott lévén Gitti asszony, akire
ez vonatkoztatható volt, és ez amolyan klasszikus anyós-meny helyzetet teremtett, pedig ha
valaki anyós és meny jól megvan: az a mester felesége és a mester édesanyja. A gyönyörhes
kapocs miatt, nyilván!” (186.) „Már máskor is, mert a munkája már előrehaladott állapotban
volt, érezte ő, hogy a figyelme egy regényhősé, most pedig, a kialakult példás és laboratóriumi
helyzet miatt, különösen. »Tudja, ahogy  jöttem például a szobámból, hol a szorgos mun-
kámmal töltöttem az időmet, azt éreztem, hogy hiányzik még valami. És akkor  mentem, és
kerestem egy illeszkedő jelenetet, hogy az aztán megtörténjék velem.« Majd még hozzáfűzte:
»Látja, mon ami, a regényírás csődje. Persze konkrétan rám. Úgyhogy már épp ideje… Min-
denem tele van vele.«” (256–257.)
mutathatnak rá. A könnyednek a nehézkedését téve fölöttébb összetetten, ha-

talmas poétikai erővel nyilvánvalóvá. Ödön bácsi és Jozef Veverka háborús ta-
núságtételeiről, ezek regénybeli – egymást szorosan követő – feltűnéséről van
szó. Egyrészt az Ödön bácsi által a fronton elfogott szovjet partizán esetéről,
akit elmondása szerint az öreg (rangjára nézve zászlós) a parancsnok kivég-
zési utasítása ellenére meg akart menteni, de akinek kivégzését egy arra jövő
őrmester magára vállalta, pisztolya azonban váratlanul csődöt mond („Maga
marha, üvöltöttem magamból kikelve – olvashatjuk az öreg szavaiként – Kérlek
szépen, ilyenkor, ilyen helyzetben, hibázni: főbenjáró vétek a halálfélelemmel
szemben.” (204.)), s akcióját végül az Ödön bácsitól erre a célra kölcsönbe ka-
pott pisztollyal fejezi be. A másik a Jozef Veverka által előadott történet a saját
testvéréről, Lexiről, akinek a tábori konyhalánnyal való viszonya okozta vesz-
tét, akivel az időközben visszatérő régi parancsnok, „akinek szintúgy szívügye
volt a lány”, intim helyzetben találta, amiből önmagában nagy vész még nem
keletkezett, sokkal inkább abból, hogy „mivel a lány jóban volt a raktárossal,
szerzett pálinkát, aztán a Lexi így kapatosan azt találta mondani a parancsnok-
nak, hogy a zilber medália is szépen csillog, főnököm, mire az lelőtte, pedig hát
jó fiú volt a Lexi, én meg megszöktem, sokat segítettek az öreg Pedró szavai, aki
ott halt meg a kezeim között, mert lelőttem, kegyetlen a háború”. (205.) Az első
történetben az idegen és a saját eszköz és a vele a másik által végrehajtott tett
morális mintázatához járulhatnak bizonyos önértelmező lehetőségek, a máso-
dikban a szó cselekedtető erejének fenyegetése és a vaudeville-szerű szerelmi
négyszög véletlenei játszhatnak önreprezentáló szerepet, és világíthatják meg
– a kontextusaival összjátékban, amire, az események beszédszerű narrációjá-
nak sodrott szálaira és kötéseire most nincs idő kitérni – Esterházy regényének
jelentős történelemértelmező erejét, nyelv és cselekvés, nyelv (vagy retorika) és
történelem bonyodalmas kapcsolódásait. Könnyedség és nehézkedés bámula-
tos szövegvezetéssel színre vitt összefonódásait.
Nem is kell talán mondani, hogy ezzel a néhány kiragadott példával és a
légy-motívum vázlatos követésével fölöttébb érintőlegesen tárulhatott fel valami
is a Termelési-regény kimeríthetetlenül gazdag metadiszkurzív szemiózisának
lehetőségeiből. Az E.* följegyzései egy emlékezetes helyén, az öltözőben készülő-
dő mester és E. közötti belső dialógusban felbukkanó Joyce-utalás – amelynek,
s a passzus gazdag vonatkozásainak tüzetesebb elemzéséről, követéséről ugyan-
csak le kell most mondanunk – a maga szerénykedő formulájával inkább olyan
ironikus olvasói utasításnak tekinthető, amelyben a szó szerinti („Két napnyit.)
vehető talán a legkevésbé szó szerint. A jól ismert, sokat hivatkozott szekvenciát,
mely egy jól ismertet, még többet hivatkozottat idéz meg, jelentőségéhez mér-
ten, ám immár kommentár nélkül idézzük. Az öltözet és a bokagumi, és egyálta-
lán a labdarúgás játékának öntükröző lehetőségei, amelyeket itt a regény nyitá-
nyában döntő szerepet vivő tornanadrág-keresésre tett visszautalás (ott: „Hová
a túróba tetted már megint”, itt: „Hol a túróba a bokagumi”) is nyomatékosít,
nehezen eltéveszthetőek, hétköznapi és emelkedett, irodalom és élet ironikus,
de ezzel az iróniával korántsem érvénytelenített, sokkal inkább felszabadított
szét- és összejátszódásaival egyetemben.
Lassan szállingóztak már ki a fiúk, csak ő „döfölődött” szokása szerint. „Hol a

túróba a bokagumi.” De itt megint fontos fordulatot provokál a lélek. Megkér-
deztem, úgymond, tőle, olvasta-e, mit mondott Joyce úr? Joyce úr azt mond-
ta, hogy 300 évnyi munkát ad a kritikusoknak… És hát ugye, ami azt illeti,
a mester is ad. Mert hát az utalások, ollózások, ezek felderítése, s ez az egész
hóbelevanc mint műfaj… „Ad. Két napnyit. A túróba! Megvan!” Úgy örült ő a
megtalált guminak, mintha nem lenne a zsákban öt, mely közül választhatott
volna. De ő ezt a régit szereti; mert ez tart, de nem szorít. Végighúzta a hüvelyk-
ujját körbe a nadrágon; a szokásos mozdulat ez, mintha tágítaná az ember a
gumit. Elöl kitartotta ő, s belenézett a lett alagútba, mert az lett, s abba mondta:
„Persze, két nap is idő.” Hohó, de még mennyire az. Két nap az két nap. Ilyen
vallomásokat kell elcsípnünk mi többet, az árgyélusát. (Írás közben ő, megtisz-
teltetés, fölém hajol: hosszú írói arcéle árnyékot vet a papírra, haja belecsüng
a nyakamba. Sapienti sat. „Kezdőknek és elméleti szakembereknek tovább.”
Elmondja ő, hogy neki kell egy ún. grammatikai-tér [kedves, szép szava ez],
és akkor már csak élnie kell. „Az életemet.” E sorok írója szomorúan lehajtja a
fejét, s finom átkötéssel azt mondja: A grammatikai-tér én vagyok.)
De ki a szabadba, friss ég alá egészségben. Emelgetett egy labdával ő, s köz-
ben sétált a pályára. (167.)
Itt most tehát csak előrevetíthetjük azt a tengernyi (bizonyosan nem napok-
ban vagy hetekben mérhető) szövegelemző munkát, amelyet éppen ezeknek
a soroknak az olvasása is ad a kritikusoknak, nem mellesleg megjegyezve,
sajnálatos, hogy a Termelési-regényre nem – ahogy más Esterházy-regényekre
sem – vetett szemet mindeddig a hazai „genetikus kritika”, mely egy ilyen (ez
esetben alighanem különös nehézségeket támasztó, mert az olvasást és az egy-
szerű szövegfelismerést és -rekonstrukciót elválaszthatatlanná tevő) kritikai
kiadással is megmérhetné akár az erejét. Egy ilyen értelmező munka folyta-
tásához és elmélyítéséhez nemcsak bizonyos kifejezések és/vagy motívumok
mentén érdemes kérdezni a regény szövegét, amilyen például a talál és a mu-

tat hallatlanul komplex, végső soron bizony követhetetlen disszeminációja (a
nyelv, a jelölés deiktikus funkciói, a szöveg előtti és utáni, a szövegen belüli és
kívüli, az önmagára és az önmagán túlra mutató szöveg, a jelölés véletlene és
szükségszerűsége, jelentés és referencia viszonya, a mutatás térbelisége, há-
lózatalkotó utasításai, betűkön kívüli indexei: számok, nyilak, ábrák stb.) és
egyes ebbe illeszkedő frazémák, idézetek és motívumok (a kéz, a láb, öltözet
stb.), hanem többek között a regény tematizált keletkezésfolyamatának legkü-
lönfélébb eseményeit, az ezeket elbeszélő passzusokat is az olvasás látókörébe
szükséges vonni. Nem is beszélve – ettől nem függetlenül – az idő követhe-
tetlenül sokrétű és változatos inszcenírozásairól, tematizálásairól, melyeket
most ugyancsak nem nyílt mód követni (például a tej és más folyadékok idő-
tükröző szerepét többek között, vagy akár bizonyos intertextusokét, köztük a
Mikszáth-pretextusokkal).
Az elemzés (másutt esedékes) folytatása előtt végül megelőlegezhetjük az
eddigiekből is adódó következtetést, mely szerint a beszédesemények kontin-
genciáit a szöveg térbeli organizációja nem egyszerűen korlátozza, hanem –
immár nem is annyira a szereplők korrelációinak szintjén (ezen is), sokkal in-
kább a szavak vagy szintagmák, de akár a cselekményelemek vagy motívumok
sokkal kevésbé kontrollálható szóródásaként – textuális véletlen és tudatos
alakítás eldöntetlenségeit, ha tetszik, a kontingens vagy az aleatórikus továb-
bi lehetőségeit termeli ki. Olyan nyelvi eseményeket, melyekről – az anagram-
mák módjára – végső soron lehetetlen megmondani, a nyelvnek a kogníciót
és nyelvi-esztétikai determinációt kijátszó differenciális véletlenei-e vagy sem.
Az esztétikai vagy formai túldetermináció és a differenciális-mechanikus véletle-
nek közötti különbség lesz megállapíthatatlan, rögzíthetetlen vagy felfüggesztett.
A légy-anekdota és a motívum szövegbeli követése erre a példaértékre vezette
az olvasást, vagyis arra, hogy a szöveg artikuláltsága abban áll, hogy minden
része vagy eleme minden másikra referál(hat). Látni való, hogy a Termelési-re-
gény szövegének az osztódó jelekre hagyatkozó, nem-szintetikus egysége mi-
közben bármely elemében öntükröző mozgást enged megpillantani, egyetlen
részletet, elemet se hagy a szöveg spekulatív reflexióinak kizárólagos operátorá-
vá válni – a szöveg önmagán kívülre és – ezen át – önmagára úgy mutat vissza,
mint heterogén, diverz konstellációra. A cselekményelemek, a nyelvi fordula-
tok, motívumok úgy kezdenek el működni, mint az anagrammák: önmaguk-
ban jelentés nélküliek, egész pontosan mintha csak jelentésük lenne, és nem
jelentőfolyamatuk, de végső soron előrajzolódik belőlük egy hálózat, amely-
ben – öntükröző módon – magukon túlmutató jelentéseket nyernek. Nem más

ez, mint a szöveg szövegszerű hálójának, szövetének az ereje, amely az olvasás
értelmező-összeszedő munkájára apellálva mechanikus vagy tudatos, önkén-
telen és intencionált közt nem enged dönteni. A Termelési-regény szövegének
kimeríthetetlen összetettsége ennélfogva nem különíthető el takarosan a nyelvi
aleatória és tropológia mechanikus munkájától,64 ami pedig a szöveget mint
az olvasatai esztétikai visszacsatolásainak „helyszínét”, annak identitását sem
hagyja érintetlenül.
64 „A gépekre emlékszem! Tudja, ilyen nagy áttételek voltak. (Lehetséges, hogy az ő vonzódá-
sa az »áttételekhez« innét eredeztethető, ebből az egybizonyos cséplőgépből?!) Meg valami
betonfelületre és a mázsálóra. És a betonon néhány elszórt sáros vagy, hm, szaros – ezt
ebből a distanciából már tényleg nehéz megmondani – szalmacsomóra!” (209–210.) A ter-
melés – életé és irodalomé, ahogy bármely életszerű mozzanat vagy konkrétum áttételesként
lendülhet játékba a szövegben, s lehet egyúttal bármi ezen áttételesség, ennek lehetősége
hordozója, jele.
Molnár Gábor Tamás
Az egynyelvűség másikja
Újraírás, nyelv és identitás a Harmonia caelestis zárlatában
Dolgozatomban egy Esterházy-szöveghely alakváltozását igyekszem nyomon

követni. A szóban forgó szöveghely egy kvázi-életrajzi anekdota. A kis történet
először a Hahn-Hahn grófnő pillantása tizenkilencedik – Calvino Láthatatlan
városokja által inspirált, Budapestről szóló – fejezetében kerül elő, majd mintegy
tíz évvel később a Harmonia caelestis zárlatában kap jelentős szerepet. Az anek-
dota mindkét műben középponti1 jelentőségű: a Duna-könyv vonatkozó feje-
zetében az egész fejezetet strukturáló fikció öntükröző allegóriájaként működik,
míg a Harmoniában nemcsak az egész kötetet lezáró narratívát alapozza meg,
hanem jelentős következményekkel jár az apa regénybeli szerepét, valamint az
egész apa-tematika poétikai vonatkozásait illetően is.
Az anekdota mindkét szövegben közös szüzséje, hogy a létező szocializmus
idején a Nyugatról idelátogató rokonok éttermi bónokat (kuponokat) kapnak,
amelyeket csak válogatott éttermekben és kizárólag a nyugati vendégeknek sza-
bad elkölteni. A látogatás után megmaradt kuponokat a család csak úgy hasz-
nálhatja fel, ha magukat is nyugati látogatóknak tettetik. A Hahn-Hahn grófnő
pillantásában a történet mindössze néhány soros bekezdést kap, amelyet a beve-
zető mondat köt össze a fejezet átfogó fikciójával:
Evvel a fikcióval jártam a turisták ösvényeit, hogy dán vagyok, német és hol-
land. Emlékszem, a hetvenes évek elején a nyugati látogatónak éttermi bóno-
kat kellett kötelezően beváltania, és a nagynéném hátrahagyott bónjait (hisz
1 Kulcsár Szabó Ernő – Radnóti Sándor megfigyelésére támaszkodva – már a Bevezetés a

szépirodalomba kapcsán joggal mutat rá, hogy a látszólag hierarchiamentes, rizómaszerű
szöveghalmazban mégis lehetnek „rejtett középpontok”. Vö. Esterházy Péter, Kalligram, Po-
zsony, 1996, 182. Dolgozatom egyik tézise az, hogy a Harmonia Caelestis egyik ilyen (nem is
annyira rejtett) középpontja a regény zárlata.
470 ■ Molnár Gábor Tamás
értelemszerűen nálunk lakott és evett) mi ettük föl, és ehhez külföldinek kel-

lett eladni magunkat. Emlékszem, nagyon udvariasan bántak velünk, ettünk
a Rózsadomb étteremben, meg a Kárpátiában is. Apám volt a főbohóc, soha
nem láttam olyan biztosan vidámnak, mint akkoriban, pedig akkor talán még
mindig segédmunkás volt valahol…2
Az anekdota tehát itt olyan retrospektív betoldás, amely visszamenőleg magya-

rázza az elbeszélő közelmúltbeli perspektívaváltó játékát: a magát Bérlemény-
ként megnevező elbeszélő – az útirajz műfaji kódjaihoz is igazodva – igyekszik
saját szülővárosát is az idegen tekintet számára hozzáférhetővé tenni. Ez azon-
ban nem csupán azért bizonyul nehéz feladatnak, mert a perspektívaváltás vizu-
ális metaforája nem teszi maradéktalanul olvashatóvá a saját kultúrához kötődés
tapasztalatát,3 hanem azért is, mert az elbeszélő saját tapasztalata a külföldi
látogatókkal kapcsolatban nem elsősorban a vizuális élményszerzéshez kapcso-
lódik. Az elbeszélő a nyugati turistát elsősorban a falánksággal és kövérséggel
azonosítja, miközben azt is beismeri, hogy egy korábbi terve szerint az egyes úti
állomásokat jellemző ételekkel hozta volna összefüggésbe. Ez a terve azonban
„túl fényűző” elképzelésnek bizonyul, és a „Reiseführerprosa” poétikai fenyege-
tését vonja maga után.
Az ízlelés mint elsődleges kulturális azonosító kód irodalmi szövegben csak
áttételesen működhet, az étkezésről szóló beszámoló legfeljebb annyiban vezet
esztétikai tapasztalathoz, amennyiben az elbeszélő és az olvasó rendelkezik va-
lamiféle közös referenciával. A „Reiseführerprosa” fenyegetése részint abban
áll, hogy kiszolgáltatja az esztétikai tapasztalatot a referenciális funkciónak. Ezt
Esterházy szövege egyértelmű, noha ironikusan árnyalt jelzésekkel elutasítja.
Az irónia kétféle stratégiát kínál az elbeszélés számára: egyrészt a Calvinótól
jelölten átvett vendégszövegek egy olyan, absztraktabb esztétikai tapasztalatot
kínálnak, amely a városleírásokat a maguk imaginárius-mesei-allegorikus ka-
rakterében akár a szöveget valamilyen nyugati nyelven kezébe vevő olvasó szá-
mára is hozzáférhetővé teheti. Másrészt azonban ezt az absztrakt azonosulást
ellensúlyozza a szövegben a magyar nyelv elszigeteltségéből adódó szükségszerű
idegenségtapasztalat. Ezt tanúsíthatja az adott fejezeten belül (igaz, idézőjelek
között, talán vendégszövegként) megjelenő szövegrész, amely (még a turisztikai
fikció leleplezése előtt) a magyar nyelvet mint az idegen számára intranszpa-
2 Esterházy Péter, Hahn-Hahn grófnő pillantása – lefelé a Dunán, Magvető, Budapest, 1990, 143.
Az egynyelvűség másikja ■ 471
rens, pusztán hangzó felületként létező jelenséget nevezi meg (persze az eredeti-
ben magyarul): „[a] látogató a Magyarországon töltött hetek alatt egyetlen ma-
gyar szót nem próbált megtanulni. Nem akart semmit elveszíteni az idegenszerű
kiáltások erejéből. Azt akarta, hogy benső valójukkal érintsék meg a hangok,
hatásukat ne gyöngítse hiányos és mesterkélt tudás.”4 Az idézet szerint a beszéd
értelemtől való megfosztása, puszta akusztikai hatásra redukálása nem teszi azt
külsődleges felszínné – mint talán várnánk –, hanem a hangok „benső valóját”
feltárva mutatja meg a nyelv affektív képességét. Ez a megfordítás a saját és az
idegen helycseréjének ironikus fikciójába illeszkedik: az anyanyelv elidegeníté-
sének fikciója látszólag abszurd, ám a kontextusba illeszkedve jelentőségteljes
mozzanata a szövegnek. Noha a magyar nyelv ilyen idegensége csak az idegen
ajkú olvasó számára adott tapasztalat, a szöveg egésze és hatástörténete alátá-
masztja, hogy Esterházy itt a „saját idegenségének” tapasztalatát, a nyelvi kifeje-
zettségben egyszerre önmagára ráismerő és önmagától elidegenedő szubjektum
kettősségét igyekszik kiaknázni.5
Ez a kettősség ugyanakkor a turisztikai fikció korlátait is magyarázhatja.
A külföldi látogatóval való játékos azonosulás végső soron inkább megerősíti az
elbeszélő kelet-közép-európai identitását, amennyiben az identitás felfüggesz-
tése, a puszta játék lehetetlenné teszi a „vágyott utazóság” státusának elérését,
és az elbeszélő puszta „turistává” fokozza le magát.6 Ennek beismerése során
az elbeszélő egyszerre kénytelen megerősíteni a „hülye nyugati turista” sztereo-
típiáját, miközben saját minősítő beszédaktusát az „ismert közép-európai ke-
4 Esterházy, I. m., 137.

5 A szöveg természetesen sokat szól az idegen nyelvek idegenségének és a személyes identitás-
nak a kapcsolatáról is, mint pl. „Németül beszéltek, és nagyon bosszantott, hogy egyáltalán
nem értettem, miről van szó, mit ne. (Amikor egyszer később, 1976. augusztus elsején, ami-
kor leszakadt a bécsi Reichsbrücke, egész délelőtt azt hallottam, hogy leszakadt a Reichsb-
rücke, és minthogy Robertóval sokszor strandoltam a Duna-holtágban, a Gänsehaufelen,
tudván tudtam, hogy a Reichsbrücke nem olyasvalami, ami csak úgy leszakadna, ingerülten
azon tűnődtem hát, vajon mit mondhatnak ezek a bécsiek, amit én úgy értek, hogy leszakadt
a Reichsbrücke. Amikor még ugyanaznap azt is hallottam, hogy Niki Lauda életveszélye-
sen megégett, bólintottam: ez egy ilyen nap, ma így működik a német nyelv – bennem),
vagy „Reggel a következő mondatot hallom: Hau mács klok beziehungsweise dö tájm? –
Az én számból”). Uo., 22–23; 220. A „saját idegensége” kifejezés Kulcsár Szabó Ernőtől
származik, azonos című tanulmányából = Uő. A megértés alakzatai, Csokonai, Debrecen,
1998, 69–84, főként: 82.
6 Erről a különbségről és az utazási irodalomban betöltött szerepéről lásd Balajthy Ágnes,
Die neu definierten Traditionen der Reiseliteratur in dem Roman Donau abwärts von Péter
Esterházy, Berliner Beiträge der Hungarologie 2011, főként: 119–120.
vélységként” nevezi meg.7 Az irónia itt abban az értelemben lép működésbe,

hogy feltárja ugyan egy beszédmód korlátozottságát, ugyanakkor nem teremt
lehetőséget ezeknek a korlátoknak az átlépésére.8 Az identitás tehát egyszerre
marad korlátozó, ugyanakkor korlátosságában is kikerülhetetlen minta az elbe-
szélő nyelvi magatartására nézve.
Az éttermi anekdota ebben a szövegkörnyezetben jeleníti meg – mintegy
két évtizedre visszavetítve – a saját idegenségének tükrös fikcióját a magát kül-
földinek színlelő család történetében. Az identitásváltás fikciója az elbeszélő/
Bérlemény jelenbeli/közelmúltbeli utazásának előképévé változik, és így mind
a turisztikai fikciónak, mind pedig a Calvino-szövegek kölcsönvételének mo-
delljeként szolgálhat. A kis történet ezen a szöveghelyen inkább csak implikálja
mindazokat a családi és társadalomtörténeti vonatkozásokat, amelyek a színjáté-
kot lehetővé teszik (a fiatalkori, Robertóval folytatott utazás számos mozzanata
is megerősíti az elbeszélő családjának európai beágyazottságát), mindenesetre
az apa szerepének és „biztosan vidám” magatartásának kiemelése már előrevetí-
ti az anekdota Harmonia-beli jelentőségét is. A „biztos vidámság” az idegenség
fikciójában is megőrizni látszik az identitás bizonyosságát, amelyet a játék elvi-
leg fenyeget. Az elbeszélés jelenében – mint láttuk – éppen azért nem működik
maradéktalanul a turistafikció, mert a játékba való belefeledkezést megakadá-
lyozza a – nem eleve rögzített, mégis újra meg újra megszilárduló – identitás.
(„[N]ix dajcs, pardon ungaris”9 – számol be az elbeszélő arról az alkalomról,
amikor is saját színlelt pozícióját véti el az identitás pozíciójába visszahullva.)
A rövid anekdota tehát bizonyos értelemben az „ősjelenet” funkcióját töl-
ti be, így nem véletlen, hogy első előfordulásakor ennyire rövid és kifejtetlen.
A benne összesűrített motívumok azonban a szöveg jelenében – és az utazás
közelmúltjában – explicit módon jelennek meg, így jelentőségüket csak az el-
beszélő diskurzusból visszafelé haladva lehet (már amennyire) megfejteni.
A gazdag étkezésnek, az idegen és nagy presztízsű identitással való játéknak, va-
lamint az apa lenyűgöző magatartásának az összekapcsolása arra utalhat, hogy
az epizód egyszerre modellezi az elbeszélőnek a személyes, kulturális és nyelvi
identitáshoz fűződő viszonyát, amelyek az utazás (és főképp a saját városon való
átutazás) során aktiválódnak, és válnak a kompozíció meghatározó elemeivé.

8 Lásd Paul de Man, A temporalitás retorikája, ford. Beck András = Az irodalom elméletei, I.,
szerk. Thomka Beáta, Jelenkor, Pécs, 1996, 41.
A Harmoniában a néhány soros anekdota kiterjedt narratívává válik. A má-

sodik részt záró Kilencedik fejezet jelentős részét ennek az identitásváltó színjá-
téknak az elbeszélése tölti ki. A szöveg itt a szingulatív és a gyakorító elbeszélés
között váltakozik,10 a „kuponvasárnapokon”11 érvényes szabályokról beszél, mi-
közben első ránézésre egyetlen kiruccanás eseményeit meséli el a készülődéstől
kezdve az étkezésen át az édesapa részeg tántorgásán át a hazaérkezésig és a csa-
ládfőnek az írógéphez való visszatelepedéséig. Ez a hazaérkezés zárja a regényt,
ami kiemeli az epizód jelentőségét az egész kompozícióra és az apa-tematikára
nézve is. Már a Hahn-Hahn grófnő pillantásában is világos volt, hogy az epizód
a személyes és kulturális identitás színrevitelének allegóriájaként is működik, és
abban a műben a cselekményesítés és az intertextuális kompozíció kulcsaként is
olvasható. A két szöveg összevetésében azonban az anekdota transzformációja,
egyes komponenseinek megváltoztatása legalább annyira beszédes, mint az ere-
deti motívumok átvétele.
A terjedelmi változtatás nyilvánvalóan kihat a szüzsé legtöbb vonatkozá-
sára: az elbeszélő retrospektív, összefoglaló narratív kijelentéseinek a második
szövegben megtalálhatók a megfelelői, ott azonban kiegészülnek nemcsak pár-
beszédes jelenetekkel, de általános, nem-narratív kijelentésekkel („Szabadság
szabadságot kölykez” – 699.) és kontextuális-magyarázó kommentárokkal is.
A jelenet szereplői szólamokra bontható, amelyek egyénített regényalakok fik-
cióivá állnak össze – Esterházy itt valóban jóval közelebb kerül egyfajta narratív
realizmushoz, mint legtöbb korábbi művében. Az alapos olvasás mindenesetre
itt is felfigyelhet a narratív illúziót megbontó játékos szólamkeveredésekre, a
regiszterek olyan megsokszorozására, amelynek köszönhetően – még ha nem
is egészen a Bevezetés...-re jellemző módon – „a beszéd diskurzív sokszínűsége
kerekedik felül a strukturált világszerűségen”.12
Amennyiben a korábbi verziót az ősjelenet funkciójával hoztuk összefüg-
gésbe, akkor a Harmonia-beli kibontás a pszichoanalitikus munka párhuzama
alapján is megérthető. Ebben a kontextusban természetesnek mutatkozik, hogy
a két változat között olyan változások történnek, amelyeket freudi terminusok-
10 A genette-i értelemben inkább a külső vagy általánosító gyakorításról van szó, amely azon-
ban – mint látni fogjuk – nem oldja föl maradéktalanul az egyes események szingularitását
egy általános ismétlődésben. Vö. Gérard Genette, Narrative Discourse. An Essay in Method,
ford. Jane E. Lewin, Cornell University Press, Ithaca, NY, 1980, 118–119.
11 Esterházy, Harmonia caelestis, Magvető, Budapest, 2000, 698. A könyvből vett további idé-
zetek lapszámait a főszövegben közlöm.
kal is le lehet írni (a pszichoanalitikus fogalmakat itt természetesen a textua-

litás, nem pedig egy empirikusan felfogott szubjektivitás szintjén elgondolva).
A gyakorító elbeszélés szingulatívvá változtatása a sűrítés (metafora), míg más
praktikus módosulások az eltolás (metonímia) működésével hozhatók kapcso-
latba.13 Utóbbi, metonimikus változások egy része az elbeszélés reprezentációs
vonatkozásait érinti: a két szöveg összevetése így elbizonytalanítja a történet re-
ferenciális hitelét, a fikcionalitás indexeit erősíti fel. Az ősjelenethez hasonlóan
tehát itt sem az elbeszélt esemény referenciális, hanem sokkal inkább szimboli-
kus funkciója domborodik ki. A továbbiakban ezekből a metonimikus módosí-
tásokból, illetve ezek motivikus kapcsolataiból kiindulva igyekszem bemutatni
a Harmonia zárójelenetének textuális rétegzettségét.
A történet ideje itt nem pontosan meghatározott: a korábban a hetvenes
évek elejére időzített anekdota itt valószínűleg korábbra tolódik – bár erre csak
a fikciósított én-elbeszélő és testvérei életkorából lehet következtetni. A hete-
dik fejezet az itt is megjelenített áruló Roberto kapcsán egészen pontosan az
„1957 januárja és 1963 júniusa” (635.) közötti időszakot jelöli ki, a nyolcadik
fejezet az 1956-os forradalom utáni vallatással zárul. A záró, kilencedik fejezet-
ből azonban egészében hiányoznak a pontos történelmi idő indexei, legfeljebb
a gyermekek viselkedéséből lehet arra következtetni, hogy itt még legfeljebb
kiskamaszok lehetnek. Az időindexek hiánya technikai értelemben felerősíti a
gyakorító elbeszélés hatását, másrészt a Kádár-korszakot mint időtlen, monolit,
végeérhetetlen periódust tünteti föl, harmadrészt az elbeszélés egzisztenciális,
általánosítható vonatkozásait domborítja ki, végül az egész regény záróakkord-
jaként mintegy „felfüggeszti” az elbeszélésnek a második részre többé-kevésbé
jellemző lineáris előrehaladását, amely persze korábban is csak viszonylagosan,
oda-vissza ugrásokkal kiegészítve érvényesült.
Talán más értelmezési irányba mutathat az édesapa foglalkozásának rész-
leges megváltozása. Míg a Hahn-Hahn grófnőben az édesapa még „talán se-
gédmunkás volt valahol”, a Harmoniában – amellett, hogy „biztonságot jelentő
munkakönyve” is van parkettázóként Tóth Juszufnál – immár fordítóként is dol-
gozik, először csak németből, majd fokozatos bővítés után végül három idegen
nyelv és az anyanyelve között „keresztül-kasul, oda-vissza” közlekedve (695.).
Ennek a kiegészítésnek komoly jelentősége van a teljes fejezetre és a könyv lezá-
13 A freudi kategóriák cselekménymintázatokra való alkalmazhatóságát egyebek között Peter

Brooks dolgozta ki, lásd Peter Brooks, Reading for the Plot. Design and Intention in Narra-
tive, Harvard University Press, Cambridge [MA], 1992.
rására vonatkozóan: a történet ugyanis (megelőlegezve a dolgozat egyik legfon-

tosabb konklúzióját) itt a gazdagság és a megfosztottság, azon belül is minde-
nekelőtt a nyelvben való otthon-lét és a nyelvből való kizártság kettős helyzetét
állítja fókuszba. A nyelvi identitás kettőssége (a soknyelvűség és a nyelvtelenség
párhuzamossága) az egész könyvön végigvonuló motívum, amely az arisztokra-
ta család kifosztottságának elég egyértelmű metonímiája, ugyanakkor általáno-
sabb érvényű egzisztenciális allegóriaként is olvasható.
A gyakorító elbeszélésmód és a hiányzó időmegjelölések által kiterjesz-
tett jelen, valamint az édesapa fordítói életmódja az idő és a történelem foly-
tonosságától való megfosztottság jelentésével függ össze. A vasárnapi ebéd(ek)
elbeszélését megelőző szövegrészben a személyes és a nemzeti kifosztottság is
időbeli értelmet nyer: „Ahogy az országnak, neki sem maradt más, mint a je-
len”. A néhány sorral lejjebb „mindent fölzabáló jelennek” (695.) nyilvánított,
kitágított időpillanathoz a gépe előtt ülő, fordító apa képzete társul. Az elbeszélő
az édesapa magányosságához – nyilvánvaló öntükörként is – az írógép mono-
ton kopogását társítja hangulati megfelelőként. A gép hangjának leírásában a
gépiesnek és a patetikusnak a mozzanatai keverednek („ez a hitvány, irgalmat-
lan kopogás, amely inkább zihálás és hörgés, mint egy gép tárgyias zaja”), és
ezzel a monoton hanggal töltődik be az apa életének egész utolsó periódusa.
A mellérendelt tagmondatokra, fokozó jelzősorozatokra alapozott szintaxis
ezen a ponton összefüggést is teremt az írógép monoton zajába belehallott szen-
vedés és az éppen olvasott szöveg hatása között: elég a kilencsoros mondat végét
idézni ennek megállapítására: „ez apám életének utolsó, zengő szava, ez az iszo-
nyatos, iszonyatosan elrontott, közönséges, ijesztő, rossz, engesztelő hang, ez a
tehetetlenség, egyszeriség és teljesség” (695.). A stilisztikai kontextustól elütő
mondat az elbeszélt idő megakasztásaként, kizökkentéseként is értelmezhető:
a szöveg tehát itt formájával is jelzi a lineáris előrehaladás megtorpanását, és
nem utolsó sorban előrevetíti a kötetet záró mondat akusztikai és stílushatását
is: „folyamatosan zakatol, akár a géppisztoly, veri, csépeli, és jönnek és jönnek
belőle a szavak, pötyögnek a fehér papírra, egyik a másik után…” (712.). A két
szövegrész között, tehát a szenvedés hangjait lekopogó és a géppisztoly zakatolá-
sát utánzó írógép leírása között található az éttermi kuponok története.
A Hahn-Hahn grófnőhöz képes megfigyelt terjedelmi kiterjesztés és tema-
tikus eltolás egyik velejárója az apa magatartásának megváltozása. Mivel az
éttermi epizód itt egy tágabb narratívába ágyazódik, ezért a „biztosan vidám”
magatartás affirmációja helyett jóval árnyaltabb személyiségrajz bontakozik ki:
az apa felfokozott játékos kedvét az alkoholmámort követő rosszullétről szóló
beszámoló és leginkább a fönt idézett passzusok (a történetet megelőző és a kö-

tetet záró bekezdés) szinte tragikus hangoltsága ellensúlyozza. A játék tehát az
egész jelenet összefüggésében elveszíti derűs ártatlanságát. A zárójelenet felől
visszaolvasva egyértelműnek látszik, hogy a játékosság/színlelés a regény motí-
vumhálózatában az egyik középponti csomópont, amely sokszor összefüggés-
be kerül mind az apa jellemével, mind pedig az apának a tágabb narratívában
betöltött szerepével. Csak a legrelevánsabb szövegpéldákat idézve: a nyolcadik
fejezetben az „[a]pánk ritkán játszott” kezdetű szövegrész (667kk) részeg és trá-
gár nótázásig, valamint az édesanya részvételének erőszakos kikényszerítéséig
fajul – ez már megelőlegezi a kilencedik fejezet eseménysorát is, és eleve vi-
szonylagossá teszi az elbeszélőnek a játék kezdetéhez fűzött, a Hahn-Hahn gróf-
nő szöveghelyét visszaidéző megjegyzését: „Olyan tüneményesnek, erősnek és
vidáman derűsnek soha nem láttam apámat, mint ezeken a vasárnap déli ille-
gális családi ebédeken…” (697.). A Hahn-Hahnban kurzívval szedett „biztosan
vidám” kifejezést itt egy tautológia váltja föl („vidáman derűs”), amely ráadásul
egy bekezdésen belül még egyszer megismétlődik: „Ránézvén, láttuk, hogy az
élet, mely előttünk áll, olyan, mint ő: tüneményes, erős, vidáman derűs” (Uo.).
Egy pszichoanalitikusan is színezett olvasat képtelen nem felfigyelni a kétszeres
tautológiában bujkáló erőlködésre, az ebből adódó ellentmondásra a kijelentés
szó szerinti és sugalmazott jelentése között. Ez a feszültség nagyban befolyásol-
ja az elbeszélés hangoltságát, egyszersmind a derű modalitásának az Esterházy
prózájában betöltött komplex szerepéhez14 is adalékot kínál.
A játék egy másik motívumkapcsolása visszautal a Hahn-Hahnban is köz-
ponti szerepű identitáskérdésre, az egyéni és kulturális identitás felfüggeszté-
sének lehetőségére az idegenség színlelése által. A nyolcadik fejezet elejére be-
tűzött betétben a család Mia nénivel és Robertóval játszik „Ki nevet a végén”-t,
melyet először németül: „Mensch, ärgere dich nicht”-ként nevez meg. A később
az éttermi kuponokat is a családra hagyó, kivándorolt tanti bizonyul a legkímé-
letlenebb játékosnak (mindenekelőtt a vörös színű ellenfelekkel szemben), az
apa pedig a játék vigasztaló német, valamint kárörvendő vagy fenyegető magyar
neve közötti eltérést értelmezi. Ehhez a Hahn-Hahn grófnőben eljátszott iden-
titásváltó fikció alapstruktúráját idézi fel, és egyfajta metaleptikus kommentár-
ként arra is magyarázatot ad, hogy ott miért nem működhetett az identitásfikció
a magyar elbeszélő részéről:
14 Kulcsár Szabó, Nyelvművészet – kánon – világkép. Esterházy Péterről, Alföld 2017/3., 56–57.
A Nyugat, az örök győztes megengedheti magának, hogy a vesztes szempontjá-

ból szemlélje a helyzetet, és őt, a vesztest kedélyes nagyvonalúsággal vigasztalja,
öregem, ne bosszankodj, ärgere dich nicht, ez csupán játék, és egyébként is, egy-
szer fönt, másszor lent, mert ugyan vesztettél, majd máskor nyersz. A magyar
kérdésnek iránya, pozíciója sem világos. Mintha ártatlan érdeklődés volna csu-
pán, elvi tájékozódás, ki is nevet a végén. De nem. Ez a vesztesek kérdése, mert
az ember vesztes, ezért a reményeit a jövőbe helyezi, van, ami van, történik, ami
történik, ám a végén, akkor majd én nevetek, én röhögök ki mindenkit, mert
csakis ez számít, az, hogy kicsoda nevet a végén. (644)15
A pozíciócsere ebben a megfogalmazásban nem kétirányú lehetőség: a másik

szempontjából mérlegelni a helyzetet csak bizonyos fölény pozíciójából lehet-
séges. Mint láttuk, a Hahn-Hahn grófnőben is az elhülyülés feltételezéséhez és
ennek nyomán a „közép-európai kevélység” affirmációjához vezetett a nyugati
turistákkal való azonosulás kísérlete. A másikkal való azonosulás lehetősége te-
hát alá-fölérendeltségi viszonyokat is előhív,16 aminek az éttermi jelenet Har-
monia-beli elbeszélésében is jelentősége lesz.
Az éttermi jelenetben itt is az idegen identitás eljátszása áll a középpontban.
Ezt azonban megelőzi az apa cinikusan rosszalló megjegyzése a külföldiek „haj-
bókoló kifosztásáról” a vendéglátásban: a kifosztott vendéggel való azonosulás és
a játék német nyelvűsége is elvi lehetőséget teremt arra, hogy a szűk család a játék
révén az arisztokrata hagyományok örökösének láttassa magát. A színjáték lehe-
tőséget ad arra, hogy a család kicsiben átverje a szocialista államot, miközben a
gyerekek is megérthetik az idegen nyelvek magas szintű tudásának előnyeit. Ez a
15 Vö. Szegedy-Maszák Mihály, A történelem elképzelt hitele, Kortárs 2000/9., 106–111.

16 Innen nézve érthető Orbán Katalinnak a regényre vonatkozó megkülönböztetése, amely a
textuális és nyelvi stratégiák nyugati és a kelet-európai viszonylatait illeti – bár az is igaz,
hogy a regény a Nyugatot sem hagyja érintetlenül a történelmi bűnök vonatkozásában:
„Postmodern linguistic strategies deceptively homologous with moves in texts produced in
the Atlantic world belie a difference in function—in the politically »pornographic« conditi-
ons of East-Central European cultural production, we are dealing with »sins, historical and
national. A cancerous growth, rather than functioning, of fantasy«. [Balassa] The rules and
stakes for »language play« are different under the threat of repression and that of distraction,
though their crumbling and slipperiness may be analogous. Language as always already used,
recycled – this is also a political problem for the East-French: the inability to one’s own lan-
guage, and the reliance on the secret, invisible language of repetition as masquerade.” Katalin
Orbán, Monuments and Bulldozers. Social Memory Landscapes in Péter Esterházy’s Celestial
Harmonies and Donald Barthelme’s The Dead Father = Worlds of Hungarian Writing, szerk.
Kiséry András – Komáromy Zsolt – Varga Zsuzsanna, Fairleigh Dickinson University
Press, Madison, Teaneck, 2016, 255.
lehetőség azonban megint erős korlátok közé szorul: a mimézis nem ad módot a
múlt elsajátítására és a felszámolt hagyomány helyreállítására. A játék kudarcát
az elbeszélés többféle, az elbeszélő explicit kijelentéseiben, a cselekmény alakítá-
sában és motívumösszefüggésekben is nyomon követhető módon jelöli.
Az egyik ilyen jelzésként fogható föl, hogy az éttermi színjátékban az apa
mindvégig a diszkurzív fölény pozíciójából szól a pincérhez. A pincért első meg-
jelenésekor az elbeszélő mindjárt „mogorva, csúf lelkű szerencsétlenként”, „pári-
aként, a szakma szégyeneként” mutatja be, rögtön beszámolva a „vendéglátóipari
dolgozó” bosszúéhségéről: vagyis nemcsak azonnal ítéletet hoz a pincérről, ha-
nem – az elbeszélésben meglehetősen kirívó módon – olyan szándékokat és jel-
lemvonásokat is tulajdonít neki, amelyekről a jelenet résztvevőjeként nem lehetett
valódi tudomása. A szereplői és a kvázi-szerzői szólamok összekeverése ugyan
nem idegen Esterházy poétikájától, itt azonban ennek a „belemagyarázásnak”
sajátos jelentősége is van, amennyiben összevethető a föntebb idézett geopoliti-
kai motívummal is: a másik nézőpontjának figyelembevétele csakis a „győztes
Nyugat” szemszögéből lehetséges, amelyhez itt az elbeszélői szólam is alkalmaz-
kodni látszik. Ebben a tekintetben is jelentéses, hogy az apa hangsúlyosan bécsi
dialektusban szólal meg, ami a pincérnek is szóló jelzésként fogható fel. „A német
szóra még nem ugrott volna okvetlen, hisz az még könnyen lehet másodosztá-
lyú germán, fapados endékás […]. Hohó, aranyapám, itt azonban most nem egy
gutentág közeleg, hanem egy törzsökös grüszgó, egy virtigli osztrák…” (699.).
A színjáték során az apa él a színlelt helyzetéből, nyelvi és kulturális fölé-
nyéből adódó előnyökkel: visszaküldi a kellemetlen szagú békacombot, rácsap
a pincér hátsójára, az orosz pezsgő és a kubai szivar rendelése közben politikai
felhangú megjegyzéseket is tesz. A pincér erre egy „kurucos” monológgal felel,
amely a kelet-európai és kisemberi méltóság visszanyerését célozza („Nekem
meg nincs pénzem, és akkor mi van? […] leszarom én az oroszokat meg Moszk-
vát, csak azok nem szarnak le minket […] Hol voltatok ti 56-ban? Sehol se vol-
tatok” stb.), és a szöveg csak az egyoldalas monológ végén leplezi le saját játékát:
„gondolta a pincér, és szívélyesen meghajolt”. A pincér „belső hangjának” ilyen
kihangosítása ellensúlyozza a színjáték identitásváltó működését; annak jelzé-
seként is szolgál, hogy az elbeszélő jobban ismeri a magyar pincér világát, mint
az eljátszott osztrák vendégekét. Ehhez kapcsolódhat a jelenetet megszakító
196. szövegrész, amely az elbeszélő öccsének vendéglátóipari pályafutásából
idéz fel egy politikailag kényes epizódot.
Ugyanakkor az is a játék része, hogy az olvasó elsőre elhiggye: a pincér mo-
nológja „valóban” elhangzott a jelenetben, így a monológ „kihallgatottsága”,
a belső világ nyelvi kivetítésének narratív eljárása még szembeötlőbbé válik.

A jelenet utólagos elbeszélése tehát éppúgy részét képezi az identitások tükrös
játékának, mint a jelenetben megjelenített pozíciók: a politika által kifosztott
magyar arisztokrata család – (akik itt egyszersmind) az államhatalmat kissze-
rűen átverő magyar család – (akik itt látszólag) jól szituált külföldi vendégek
– (másfelől) az őket kifosztani szándékozó pincér – (aki egyszersmind) a nem-
zetközi politika által kisemmizett magyar közember – közöttük közvetít és in-
gadozik az egyszerre résztvevőként, tanúként, visszamenőleges értelmezőként
és fikcióalkotóként is működő elbeszélő. Talán még az sem egészen tarthatatlan
értelmezői sejtés, hogy a pincér belső hangjának kihangosítása a kihallgatások
és lehallgatások sorozatába is beilleszthető, az elbeszélő itt mintegy tudatosan
árulást követ el a pincérrel szemben.17
A tükörjáték tehát az elbeszélő saját poétikai stratégiájába is bekapcsolha-
tó. A másikban való tükörszerű önmegértés motívumának a szöveg metafikciós
stratégiájában játszott szerepét itt nincs hely tovább kifejteni, de ennek a regény
egészére kiterjedő vonatkozásait a szakirodalom több szempontból feltárta.18 Je-
len vonatkozásban a legfontosabb mozzanat az édesapa nyelvi szituáltságának
az elbeszélő önmeghatározására gyakorolt hatása: mennyiben mondható a Har-
monia auktoriális elbeszélője a többnyelvű arisztokrata családi örökség letéte-
ményesének? A legtöbb, ezzel a kérdéssel összefüggésbe hozható szöveghely az
örökség kettősségét, az „apanyelv” és az „anyanyelv” egyszerre egymással szem-
beállítható, ugyanakkor szorosan össze is fonódó ágai közötti eldöntetlenség,
felfüggesztettség állapotát sugallja.
Az enciklopédikusan gazdag regényszöveg egyik következetesen végigve-
zetett témája az Esterházy-család európai beágyazottsága és az ehhez igazodó
nevelési elvekből fakadó többnyelvűség. A nagy európai nyelvek közötti erőfe-
szítésmentes közlekedés a szöveg számos jelenetében szerepet játszik, a régebbi
múltra vonatkoztatva kimondottan a nagypolitikával összefüggésben. Ugyan-
17 A tudat, a belső világ kiismerhetetlenségének belátása a könyv egy jóval korábbi, de valame-
lyest ide is kapcsolható jelenetében megjelenik: amikor az elbeszélő gyerekként bort iszik, és
részegnek tetteti magát. Igaz, ott sem egészen világos, hogy mennyi ebből valójában a tettetés,
illetve hogy az én mennyiben van birtokában saját szándékainak és gondolatainak. („Azt ők
nem tudhatják…, senki, nincs senki a világon, aki tudhatná, hogy valójában nem vagyok
berúgva […] ezt csak én tudom, másnak nincs alapja ezt föltételezni, beleértve az Úristent is,
senkinek – azzal elvágódtam a birkaszarba” [471.].)
18 Vö. például Szegedy-Maszák, I. m.; Szirák Péter, Nyelv által lesz, Alföld 2001/1., 94–101;
Molnár Gábor Tamás, Az önmegértés szövegisége, Alföld 2005/3., 80–96.

akkor ez a téma szinte mindenhol alkalmat kínál az auktoriális elbeszélő önér-

telmező beavatkozására, a könnyed, kommunikatív célzatú nyelvi sokféleségnek
az irodalmi nyelv másféle igényeivel való szembesítésére. Még az első részben,
a 346. számozott mondatban ezt olvassuk a miniszterelnök nagyapa (itt persze:
édesapám) diplomáciai tárgyalásai kapcsán: „Nem vezet az jóra, mondta termé-
szetesen franciául, ami azonnal ironikusra élezte a mondatot, ha megaláznak
egy nemzetet (Magyarországot). A nyelveket aszerint válogatták, hogy valamit
melyik nyelven esett jobban mondani. Melyik nyelven ül jobban. Mi a téma.” Ez-
zel szemben azonban az itt még önmagára harmadik személyben utaló elbeszélő
elutasítja a nyelv puszta közvetítő szerepét, és az egyetlen nyelvhez tartozás mel-
lett érvel. Igaz, további különbséget tesz az anyanyelv magasztos szakralitásának
nemzeti-ideológiai tétele („a nyelv erős vár, menedék, kegyhely és szentség, ez
neki sok”), valamint egy ambivalensebb, egyszerre „rémületet és gazdagságot”
(!) jelentő korlátozás között: „mert az ember, ezt így ki meri jelenteni, éppen
mint gondolkodó lény, egyetlen nyelvhez tartozik” (321.).
A könyv két része közötti folytonosságot biztosító ismétlődés az itt idézett
szövegrészt is érinti. A második rész én-elbeszélője a nagyapa kedvenc mon-
dásáról szólva már a legelső fejezetben megemlékezik a nyelvek váltogatásának
képességéről. „Mindig azon a nyelven, amelyen jól szól! Hát én ennek véget ve-
tettem, nix dajcs” (354.). A nagyapa mondása francia nyelvű, a német nyelv el-
utasítása tehát egyszerre olvasható humorosnak és a többnyelvűség általános ér-
vényű elhárításának. A család apai ágán az európai nyelvek elsajátításának fon-
tossága számos további epizódban jelentőséget nyer: a nagyapa angol és német
nyelven mesél az unokájának („nem érdekelte, hogy nem tudok angolul” (358.),
a nagymama „négy nyelven beszélt, mintha anyjáén”, és bármikor ad felvilágo-
sítást külföldieknek „a kívánt világnyelven” (452.), latinul levelezik a későbbi
pápával, gót betűs Chamisso-szöveget fordíttat az unokákkal, valamint idegen
nyelvű levelezőlapokat ír az édesanyának – mindig azon a nyelven, amelyiken a
fiatalabb nő éppen tanul.
A soknyelvűség tradícióját ugyan a család igyekszik a gyerekek neveltetésén
keresztül megőrizni, ám ennek gyakorlati jelentősége a politikai helyzet megvál-
tozásával szinte megszűnik: „Konstatálnom kellett, hogy a kommunistáké lett a
nyelv” (404.) – mondja még a nagyapa a Tanácsköztársaság idején. Az édesanyai
ág ugyanakkor egy eltérő nyelvszemlélet megjelenését is jelképezi. Az anya és az
apa első találkozásának elbeszélésében a két család nyelvszemléletének szem-
beállítása az uralkodó elbeszélői eljárás. Ebben a kontrasztban az apai család
nyelvszemlélete a bonyolultabb: míg a protestáns anyai ág a nyelvet eszköznek
tekinti, addig az apai ág a nyelv, a világ és a nyelvhasználó folytonosságát, kvá-

zi-egyneműségét tételezi. „[V]agyis: nincsen távolság köztük meg a világ kö-
zött, folytonosan belekeverednek a világba, melyhez hozzátartoznak a világot
leíró szavak meg szóközök” (498.). Az anya ugyanakkor – értelemszerűen – az
anyanyelv primátusát is megtestesíti, hiszen ő javítgatja a gyerekek nyelvi hibáit
(„a nyelvi pongyolaságok azonnal fölpaprikázták” – 431.), sőt a nyelvi vétsé-
gekben politikai rontást sejt („megrontott titeket a kommunizmus” – 397.).
Az anya családjának tulajdonított eszközjellegű felfogás helyett az anyánál a
nyelv mint megőrzendő kulturális örökség jelenik meg: az elbeszélő legalább
egy szöveghelyen felhívja a figyelmet arra, hogy a nyelvhelyesség iránti elkötele-
zettség, a nyelvi pongyolaságok állandó kijavítása a megnyilatkozás tartalmának
figyelmen kívül hagyásával jár együtt („Pedig hát mégis egy ember emlékezete
állt szemben egy szóval!” 465.). Az anyanyelv mint kulturális örökség őrzése
formalizmushoz, a nyelv „másikjának”, referenciális vagy etikai vonatkozásának
háttérbe szorításához vezethet.
A kulturális és nyelvi örökséghez való viszony eltérő modalitásai sajátos mó-
don fonódnak össze az éttermi epizód elbeszélésében. A külföldi rokon látoga-
tása a családi hagyományok megtartásának formai ellenőrzésével is együtt jár, és
ez „olyasmire emlékeztette a szüleimet, amire akartak is meg nem is emlékezni”.
A tradicionális formák őrzésének feladata az édesanyára hárul, amit az elbeszélő
a forma bensőjének és külsőjének, a megtestesítésnek és az ápolásnak a kettőssé-
gével indokol. „A formák őrzésére apai családom, lévén ő maga a forma, amúgy
is alkalmatlannak bizonyult, mert nem tudott a problémára kívülről rápillanta-
ni” (Uo. – kiemelés az eredetiben). A formalizmus mint a formák ápolása tehát
összeférhetetlen a forma megtestesítésével: az elbeszélő itt éles különbséget téte-
lez a tradíció gyakorlása és megélése, valamint a hagyomány őrzéseként felfogott
konzervativizmus között. A megfogalmazás feltételezi a bensőként átélt tradíció
és a külső szabályozás különbségét, azonban mindkét pólushoz a forma képzetét
rendeli hozzá, vagyis a külső és belső kontrasztját nem forma és tartalom vagy
felszín és lényeg metafizikai fogalmiságán keresztül gondoltatja el az olvasóval.
A kívül és a belül ellentéte ráadásul az itt elbeszélt történet lényegi mozzana-
ta, amennyiben a nyelvben és kulturális tradíciókban való benne-lét, illetve az
ezekből való kirekesztettség kettősségére épül. A központi alakzat természetesen
a megfosztás/kifosztás, amelynek némely vonatkozását már föntebb láthattuk.
Az epizód cselekményének alapstruktúrája innen nézve az alábbi módon
foglalható össze: az éttermi jelenet az apa fölényes nyelvi otthonosságát de-
monstrálja, ám a játék során túlzásba viszi az italozást; később az utcán vissza-
hányja az ebédet, részegen trágár dalt tanít a gyermekeinek, amelyen keresztül

a család és az ország történelmi kifosztottságát is felpanaszolja, majd hazaérve
visszaül a fordításhoz, hogy ismét nyelvek között közvetítsen. A struktúra a
belső és a külső oszcilláló játékaként is leírható, amelyben a formális mozza-
natokat a nyelv metonímiája kapcsolja össze: ez a metonímia biztosítja, hogy
a beszéd és az étkezés mozzanatai egyazon sorozat elemeiként legyenek elgon-
dolhatók. Vagyis az étteremben az apa mintegy birtokon belül van, és képes
megtestesíteni saját örökségét. Ez a lehetőség azonban a színjáték téridejére
korlátozódik: amikor kilépnek az étteremből és a játékból, a hányás a játék tar-
talmainak bensővé tehetetlenségét demonstrálja. Az apa teste visszautasítja ezt
a megtestesítést, és az étteremben a testen belülre került tartalmakat kilöki ma-
gából. A részeg dalolás a testiség és a nyelv egy egészen konkrét szinekdoché-
ját, az apai fallosz tabusított mozzanatát hozza előtérbe. Végül a fordítói lét a
nyelvek közötti köztes állapotot, explicit elbeszélői közlésben a nyelvi közlésből
való kirekesztettséget viszi színre. A cselekmény ebben az apaközpontú motivi-
kus összefüggésrendszerben tehát átmeneti interiorizáció folyamataként írható
le, amely azonban már a kezdettől fogva paradox, miután színlelés és álcázás
(vö. bőrnadrág) teszi lehetővé. Az átmenetileg működő interiorizációt ismé-
telt exteriorizáció, a tartós bensőség lehetetlenségének erőszakos jelzéssorozata
követi és zárja le. Az epizódnak ez a cselekményes struktúrája már azt is meg-
mutathatja, miért alkalmas ez a történet a Harmonia caelestis monumentális
szerkezetének ambivalens lezárására.
A lezárás jelentőségét az is igazolhatja, hogy a tradícióban és a nyelvben való
benne- és kívüllétnek a motívumai a regény önértelmezésének, poétikai és akár
nyelvbölcseleti vonatkozásainak az eredeteként is felmutathatók. Vagyis az apa
történetének ilyen újramondása „édesapám fiának” az íróvá válását is dokumen-
tálhatja. Ha Genette szerint Proust óriási regényfolyama leírható a „Marcel íróvá
válik” mondat szélsőséges kiterjesztéseként,19 hasonló sejtés megfogalmazható
Esterházy könyve kapcsán is. Az írói ars poetica narrativizálása a nyelvi-poéti-
kai örökség ambivalens átsajátításának a történeteként ragadható meg. Az apai
és a (sokszor háttérbe szorított, szolgálói szerepbe kényszerített) anyai örökség
vitája és kollaborációja vezet a szövegben olykor expliciten is megfogalmazott
nyelvszemlélet kialakításához, amelynek poétikai következményeit a regény il-
lusztrálja és – a fönt említett paradoxonok jegyében – megtestesíti.
19 Genette, I. m., 30.

Az apának a német nyelvben való otthonosságát az epizód elején is testi me-

tafora hivatott kifejezni, miközben az elbeszélő kommentárja analógiát tételez a
nyelviség és az emésztés fiziológiai jellemzői között: „Nem bírta el a szervezete
a hibás ragozást. Sárgaságot kapott vagy mit. (Vagy azt a piától? Tréfa.)” (701.).
(Vö. még a korábban idézett: „[a]nyámat a nyelvi pongyolaságok azonnal fölpap-
rikázták”). A „pongyolaság” a forma külsőségét, a nyelv mint ruházat, mint külső
burok metaforáját20 is implikálja, amit itt a gyerekek által viselt bőrnadrág és az
apa kissé kopott zakója is megerősít. „Az átverésben mi, gyerekek biztos ütőkár-
tya voltunk. Az az igazság azonban, hogy inkább a bőrnadrág, mint a nyelvtudás
révén” (701.). A fiziológiai metonímiák az éttermi jeleneten belül mindenekelőtt
a romlott békacombok szagában, valamint a konyak rendelésében jelennek meg,
amikor is a „minden szigorát, még a nyelvit is” elveszítő anya is „belelógatná a
nyelvét” (705.) az italba. A nyelv szó itt egy mondaton belül áll kétféle (lingviszti-
kai és anatómiai) jelentésében, miáltal a kóstolás, ízlelgetés és a nyelvi ízlés össze-
függéseit (vö.: „ízlelgeti a szavakat”) a szöveg legalább jelzésszerűen tartalmazza.
A nyelvi ízlés a továbbiakban nem csak tematikai szerepet játszik az elbeszé-
lésben. A kuponok elköltésének kényszere és az apa habituális alkoholizmusa
miatt elfogyasztott nagy mennyiségű ital a folytatásban viszolyogtató eredmény-
re vezet. Az ebédet követő három lehetséges verzió egyikében (természetesen a
harmadikban) az apa részegen visszaokádja az ebéd tartalmát, amit azonban a
szöveg nem nevez meg szó szerint, mindössze egy zsurnálfordulattal („A téma
az utcán hever” – 709.) és a savanykás szag felidézésével utal az események-
re. A megnevezésre való képtelenség analógiásan is összefüggésbe hozható az
apa okádásával: a tabu bizonyos értelemben az események „megemésztésére”
való képtelenséget jelenti, a közvetlen megnevezés mintegy „torkán akad” az
elbeszélőnek. Egy korábbi szöveghelyen, az iskolai kommunista dogmák merev
elutasítását fejezi ki így az elbeszélő: „Nem is elutasítottam, hanem kihánytam.
Lenyomtátok a torkomon? – hát kihányom!” (381.).21 A tabu, a nyelvi tilalom
a fizikai undorhoz hasonló fiziológiai gátat képez („hol közellépünk, hol távol,
csak a szag van” – Uo.). Ez a félig kimondatlan esemény ráadásul visszame-
nőlegesen összekapcsolódik az elbeszélőt érintő fiziológiai problémával, azzal a
talán kronológiailag későbbi, de a könyvben jóval előbb elmesélt eseménysoro-
20 A nyelv belsejének és külsejének viszonyát színre vivő metaforákhoz lásd Walter Benjamin,
A műfordító feladata = Uő., A szirének hallgatása, ford. Szabó Csaba, Osiris, Budapest, 2001,
71–83.
21 Vö. Szirák, I. m., 146.
zattal, amikor rendszeresen kihányja a meccs közben elfogyasztott virslit vagy

kolbászt. Az apával végignézett meccsek koreográfiája is hasonló, mint a közös
családi ebédé: kezdetben idilli, fokozatosan emelkedő hangulat, amely az apa
részegségével, ám ott a fiú rosszullétével végződik (547–548.). Abban az elbeszé-
lésben nem okoz gondot az elbeszélőnek a hányás konkrét megjelenítése, a záró-
jelenetben azonban a nyelvi ízlés közbelép, és tabusítja a hányást. A nyelvi tabu
megjelenése itt nem véletlen, az eddig elemzett összefüggésrendszer (kulturális
és nyelvi örökség, forma, az étkezés és a nyelvi ízlés összefüggései) keretében az
elbeszélő látványosan ironikus gesztusaként érthető.22
A tabu egyszerre ironikus és szimbolikus szerepe még látványosabb a jelenet
folytatásában, az apa részeg nótázásában. A részeg apa itt egyszerre előadóként
és kommentátorként is funkcionál, a szentkúti búcsúról szóló nótát adja elő,
vonatkoztatja az ország és a család helyzetére, és magyarázza is a gyereknek – az
elbeszélő öccsének – a nyelvi kihagyásokat és helyettesítéseket. „Begyakott. Ezt
érted? Érted mi helyett mondom?” (711.). A trágár nóta zárlatában a kommen-
tátor által is kiemelt rímhelyzet magyarázza, hogy a „nem maradt más nekünk,
csak az apánk tam-tam” (711.) sorban milyen szót kell a ritmikai töltelékszó
helyére érteni. Az apa által kiemelt rím ráadásul újabb jelentésréteget ad a nó-
tához: a „rímel a hazával … az örökség” megjegyzés a „haza” szót nem csupán
22 Az itt a tabu (meta)pszichológiájához kapcsolt jelenség szorosan összefonódik az Esterházy-

életmű recepciójában újabban hangsúlyossá váló hallgatás-jelenségkör poetológiájával,
amely a korai kisprózától legalább a Márk-változat némaság-motívumáig nyomon követ-
hető. Lőrincz Csongor mély és részletekbe menő értelmezése szerint az Esterházy-prózát
„[n]em az evilági nyelvi zaj és a transzcendenciára vagy annak hiányára utaló hallgatás (inkább
csend) közötti határvonás, nem ez a fajta elhallgatás axiológiai kitüntetése érdekelte, hanem az
elhallgatás pl. mint gesztus, a nyelvi és a nem-nyelvi közötti tárgyiasíthatatlan, olvashatatlan
átmenetek foglalkoztatták. Esterházy prózaírása a hallgatás írhatóságában, irodalmi artikulál-
hatóságában is új távlatokat nyitott a magyar epika számára, vélhetőleg az e téren is legfonto-
sabb elődjének tartható Kosztolányi horizontján is túlmenően. Az Esterházy-korpusz ekképp
a hallgatás irodalmi antropológiáját is nyújtja.” Lőrincz Csongor, „nem valaminek a hiányát
akartam evvel jelölni”. A hallgatás alakzatai Esterházy Péter korai prózájában = „Nincs vége.
Ez a befejezés.” Tanulmányok Esterházy Péterről, szerk. Lőrincz Csongor et al., PIM, Budapest,
2019, 43. A Harmonia caelestisnek a „hallgatás performatív effektusaihoz” kapcsolódó egyik
szöveghelyéről lásd Uo., 50, 31. lábjegyzet. Szirák Péternek a Termelési-regényről szóló értel-
mezése így összegzi a hallgatás és idézés összjátékából adódó effektusokat: „[ezek a játékok] a
szavak között megnyíló mezőket különös telítettséggel – visszhangokkal és árnyjátékokkal –
látják el. A regénynek még a hallgatása is beszédet termel.” Szirák Péter, Kimondottan kimon-
datlan. Hallgatás-mozzanatok és idézet-effektusok a Termelési-regényben = Hallgatás. Poétika,
politika, performativitás, szerk. Fodor Péter et al., Prae, Budapest, 2019, 217.
helyhatározói, hanem főnévi értelmében is aktiválja, vagyis az „apánk fasza” és a

„haza” többféle metonimikus vonatkozásba is kerül egymással.
Jellemző, hogy az édesapa eközben saját apjának autoritására is visszaem-
lékszik. „Az apám tudott parancsolni. Szó nélkül, szemvillanással” – a tekintély
egyszerre a megszakított kulturális örökség részeként, ugyanakkor a nyelv má-
sikjaként is elgondolandó, amelyet nem garantál a nyelvi és kulturális viselke-
désformák megőrzése. Az elbeszélő édesapja egyedül az éttermi színjátékban
tűnik föl tekintélyként („Azt, hogy tán édesapánkkal sem jó kikezdeni, most
láttuk először.” – 703.), tehát a forma és a szociális tekintély kapcsolata csak egy
adott fikció keretén belül garantálható. A fallosz és a tekintély több szinten is
összekapcsolódik, aminek révén a regény műveletei a „fallogocentrikus” nyelv-
szemlélet dekonstrukciójával is összefüggésbe hozhatók.
Az apai ágon öröklődő tradíciót a regény számos helyen társítja fallikus kép-
zetekhez, például az örökség mibenlétét sokféleképpen körüljáró 143. számozott
mondatban: „Az apámfasza minden tekintetben felülmúlja a nem apait, nem
méretét, súlyát és effélét illetően, hanem bizonyos metafizikus »felelősség« oká-
ból” (133.). A fallosz jelentőségét a mondat szilárdan a szimbolikus szférában
rögzíti, szemben a fizikaival, viszont ebbe a szférába is átörökíti az összemérhe-
tőség kritériumait. A zárójelenetben ezzel szemben az „apánk fasza” idiomati-
kus jelentésében éppen a hiánynak, a megfosztottságnak a metonímiájává válik.
A 357. számozott mondat arról számol be, hogy az édesapával „az történt […],
ami az akasztott emberrel az akasztás pillanatában. Ez volt édesapám utolsó moz-
dulata, kiáltása, végső aduja a végességgel és édesanyámmal szemben” (335.).
A merevedés mint az életből való kilépést jelző gesztus – főképp a hiány metaforá-
ival összeolvasva – a megkésettség és a hiábavalóság jelentésével is felruházható.23
További releváns szöveghelyként említhető az „ősfa” genealógiai metaforá-
ját felhasználó jelenet a dédapa péniszének a mexikói inas általi megtörléséről
(385), valamint – immár az elbeszélő saját testére vonatkoztatva – a hetedik fe-
jezet elejének az a passzusa, amely az én és a testrészei összetartozását, valamint
bűn és a testiség kapcsolatát tárgyazza. A méret kérdése itt olyan mondattani
környezetben jelenik meg, amely (paronomasztikus) hypallagéként is olvasható:
„Ezt a túlméretezett hercehurcát a farkam körül nevetségesnek és egyszersmind
félelmetesnek találtam, és időnként kiterjesztettem vagy leszűkítettem az egész
testemre” (621. – kiemelés: MGT). A „túlméretezett” jelző a szexualitás tabuk
23 Ehhez a szövegrészhez vö. Selyem Zsuzsa, Szembe szét. Humor és szentség összefüggése Ester-
házy Péter prózájában, Koinónia, Kolozsvár, 2004, 175.
szimbolikus jelentőségét visszacsatolja az összemérhetőség (fallocentrikus) vi-

lágához, a kiterjesztés/leszűkítés egyidejűsége (amelyet a zeugma tesz lehetővé)
pedig az egymással heterogén terek (fizikai és szimbolikus) paradox egymásra
vonatkoztathatóságát sugallja. A pénisz fizikailag a testhez tartozik (tehát vonat-
kozásai arra kiterjeszthetők), a fallikus szimbolizmus által uralt szemiotikai tér
ellenben a testnél többet foglal magába (tehát például: a szexuális megszégyení-
tés a személyiséget a pusztán testire redukálja, szűkíti).
A zárójelenetben a tabusított, pusztán a ritmika és a rímhelyzet által kibe-
tűzhető szószerkezet a hiánya által tűnik föl, és ugyanakkor egy hiány megne-
vezésére is szolgál. A szövegből szó szerint hiányzó fallosz a fallikus örökség-
től való megfosztottságról is tanúskodik, például a nagyapai tekintély, a szavak
nélkül is sugárzó parancsoló autoritás elvesztéséről, amelynek híján Esterházy
Mátyás számára a nyelvi kompetenciák pusztán a hagyomány formai átörökí-
tését jelentik. Az idegen nyelvekben otthonosan, bensőségesen mozgó édesapa
a fallikus autoritástól megfosztva üres közvetítő marad, funkciója szerint olyan
szerepbe kényszerülve, amelyben az általa lefordított szavakhoz „neki semmi,
de semmi köze nincs, nem is volt, nem is lesz” (712.).
A zárlat tragikus feszültsége, a nyelvben való készségszintű benne-létnek és
a nyelv jelentéséből való kirekesztettségnek ez a kettőssége magyarázhatja az
író-elbeszélő-fiú bonyolult viszonyát is az apai örökséghez. A fentebb már idé-
zett, az Esterházy-hagyomány által megtestesített könnyed nyelvköziségtől elha-
tárolódó gesztusok az apát gyötrő veszteségtapasztalat belátásainak is köszön-
hetők. Azonban nem egyszerűen az egynyelvűség – egyébként nyelvtudomá-
nyosan is megkérdőjelezhető – előtérbe helyezéséről van szó, hanem az eltérő
nyelvhasználati tradíciók összjátékának, olykor akár erőszakos konfliktusainak
rekonstrukciójáról. Az anyanyelv prioritása nem a kizárólagosság vagy a nyelvi
sovinizmus igazolását jelenti itt, hanem – akár a szó legszorosabb értelmében –
az anya által képviselt nyelvhasználati hagyományt, amelyet a narratíva szinte
észrevétlenül játszat ki a végig középpontban tartott fallikus, apai tradícióval
szemben. Ezt erősítheti az a visszatérő cselekménymozzanat, hogy az apa egy-
szerre panaszolja fel kifosztottságát, tekintélyvesztését, miközben elnyomja, ki-
szorítja vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja az anya szólamát.
Talán nem túlzás Esterházy itt megnyilvánuló nyelvi-poétikai reflexióját
a derridai dekonstrukció nyelvetikai megfontolásaival összefüggésbe hozni.
A másik egynyelvűségének némely passzusa mintha a nyelvből kirekesztett, nyel-
vek közötti üres térben mozgó édesapa alakját hívná elő („az egynyelvű, akiről
beszélek, egy olyan nyelvet beszél, amelytől meg van fosztva”24), és ugyanakkor
az ebből a hiánytapasztalatból kiinduló íráskényszert is tematizálná: „A sza-
kítás a hagyománnyal, a gyökérvesztés, a történetek hozzáférhetetlensége, az
emlékezetvesztés, a megfejthetetlenség stb., mindez elszabadítja a genealógiai
ösztönt, az idióma vágyát, a kényszeres mozgást a visszaemlékezés felé, a tiltott
pusztító szerelmét.”25 Ezzel a párhuzammal is indokolható, hogy a Harmonia
író-elbeszélője miért keresi a nyelv másikját úgy, hogy eközben saját írói nyelvét
mindig mint a másik nyelvét (úgy is, mint az elődök nyelvétől és úgy is, mint
más nyelvektől és mások nyelvhasználatától kontaminált nyelvet) viszi színre.
A cseréknek, kiazmusoknak ez a bonyolult, mégis következetes és jól követhető
játéka teszi a Harmonia caelestis lezárását az egész életmű egyik legmegrázóbb és
legmélyebb szöveghelyévé. Olyan szöveghellyé, amely a család- és kortörténeti
vonatkozásokon túlmutató általános nyelvszemléleti, poétikai és etikai dilem-
mákkal szembesíti olvasóját.
24 Jacques Derrida, A másik egynyelvűsége, avagy az eredetprotézis, ford. Boros János – Csor-
dás Gábor – Orbán Jolán, Jelenkor, Pécs, 1997, 105.
25 Uo., 104.
488 ■ Főfejezet
Alfejezet ■ 489
posztmodern
490 ■ Főfejezet
Alfejezet ■ 491
Fried István
A műfordító szonettjei
(Tandori Dezső három verse nyomában)
„Az egyetemesség modernista horizontjai a szo-

ba univerzumára szűkülnek, »élet« és »műfaj«
romantika kori megfeleltetése pedig a személyes
életkörbe zárt érvényességek rögzítésében ölt új –
profán és mindennapi – alakot. A hierarchizálat-
lanság tapasztalata, az élet maradéktalan »szöve-
gesítésének« műfajközi formáit hívja életre (Még
így sem, 1978, A feltételes megálló, 1983).”
(Kulcsár Szabó Ernő)1
„Kedves DEZSŐ; ki mindent tandorírtál,

amire szó volt […]
ki egymagad vagy nálad tandoribb.”
(Parti Nagy Lajos)2
1976. július 13. és 1976. július 21. között három szonett, amely cím és „tartalom”
szerint egy/a műfordító személyessége és élménye által behatárolt irodalmi/
közlési/szonettnyi térbe küldi a hétköznapi foglalatosságokban megfogalmazást
igénylő helyzetjelentést. Nevezetesen azt, hogy a Kulcsár Szabó Ernő által két
kötetre hivatkozás nyomán fölvetődő gondolatiság miképpen „fordítódik” le/
rá arra az életrendre, amely Tandori Dezső könyvnyi szonettidejéről hoz hírt –
szonettidő: szonettnyi idő, amelynek sokszorosan tizennégy sora variálódik a
1 Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum, Budapest,

1993, 141. Sajnálatos (éppen Tandori Dezső további köteteinek tanulmányozása szempont-
jából), hogy még mindig nem történt meg az 1991 utáni időszak monografikus feldolgozása.
Kulcsár Szabó Ernő úttörő és számos továbbgondolandó ötletet tartalmazó irodalomtörténe-
te nem talált folytatóra, jóllehet az általa különféle köteteiben feldolgozott elméleti és kritikai
anyagból meríthettek volna a jelenkor irodalmáról – fontos– résztanulmányokat közlő kutatók.
2 Idézi Csehy Zoltán – Polgár Anikó, Gyakorlati magyar verstan – Praktická príručka mad’ar-
skej verzológie, Univerzita Komenského, Bratislava, 2018, 215. A szonettről: Uo., 209–226.
492 ■ Fried István
megkívánt alakzat lehetőségei szerint. A műfordító személyessége, a Reményte-

len kétszeriség tovább szerkesztése, valamint A műfordítói élmény3 értelmezé-
se két irányba nyithat: a diagnosztizált „profán és mindennapi” eseményekbe
illeszkedés poétikáját hívhatja elő, továbbá a versek során alakuló visszaérzés
költészetközi kapcsolataira vetíthet az eddigieknél élesebb fényt. Részint az
önnön idejét számbavevő, ebből a „tartam”-ból kimetszett foglalatosságoknak
más tevékenységi formákkal egybevethető hasonlóságaira figyelmeztet, ezáltal
a költőileg létezést a másodperceivel is elszámoló beszélő/fölszólaló helyzetének
különösségét tagadó jellegét láttatja. A verseket működtető ellenkező mozgás
arra késztetheti a szemlélőt, hogy poeticitásra való rácsodálkozását egy látszólag
kevéssé poétikus, a köznyelvi megnyilatkozást megidéző, ennek a fajta (költői)
beszédnek rejtett vonatkoztatási rendszerét sejtető értelmezéssel félreérthetetle-
nül különítse el mindattól, amit a kortársi közvélekedés költőiségnek fogadott
el.4 Ugyanakkor tegye kétségtelenné: kevésbé egy elfogadottnak minősülő „dik-
ció” tagadása bukik ki a versekből, mint inkább annak tudatosítása, hogy az
eltérés az eddig használatos költői nyelvtanoktól egy új, a grammatikán túllépő
beszéd legitimitását célozza meg.5
Hogy mi minden tartozik ebbe az ún. szabálytalanságok bevonására is
igényt tartó (verses) megszólalásba, egyszerre könnyű és nehéz számba venni.
Könnyű azért, mert látványos „szabályszegésre” nyílik alkalom. Az igekötő az
új sorba átvetett igétől elválva alkot rímhívó szót, az aláhúzások jelentésén való
töprengés nemigen kínál megfejthető eredményt, bár a kiemeléshez, a szerkeze-
ti tagoláshoz nyilván hozzájárulnak, a versben beszélő személyek megoszlanak
az első és a harmadik személy között. E külső jelenségek mellett, mögött (itt a
nehezebb feladat) azonban a nyitott beszéd mintha elfedne valami lényegeseb-
bet; azt, ami a címbe kivetítve mintha leplezetlenül tárulna föl: a műfordító sze-
mélyessége és az akár többek által régimódinak tekintett élmény, nem is szólva
3 Tandori Dezső, Még így sem, Magvető, Budapest, 1978, 144, 299, 245–246.
4 „Miközben szintaktikailag különösebben nem tér el a prózai szövegek építkezésétől, szó-
választás és modális hangolás tekintetében újabb líránk talán itt távolodik a legmesszebb a
modernségnek attól az artisztikus írásmódjától, amely a közvetlen elődök, Pilinszky és Ne-
mes Nagy műveiben az exkluzív költői nyelv egy-egy érvényes versgrammatikai mintázatát
alkotta meg.” Kulcsár Szabó Ernő, Költészet és korszakküszöb. Klasszikusok a modernség
fordulópontján, Akadémiai, Budapest, 2018, 192.
5 Goethe példáján, elsősorban a Lili parkja című versen keresztül szemlélteti egy értekező,
mennyire elmosódhat a különbség költészet (Poesie) és próza között, a költészet prózává lesz,
a próza költészetté. Werner Kraft, Wiederholte Spiegelungen aus fünf Jahrhunderten, edition:
text+kritik, München, 1986, 36.
A műfordító szonettjei ■ 493
a megismételhetőség, a sorozatszerűség okozta dilemmákról, a valójában „hogy

is van” feleletet követelő, ám a felelet problematikusságát valamiképpen érzékel-
tető kérdés enigmatikusságáról. Ennek az enigmatikusságnak a tematizálódása
gyanút kelt: korántsem vehető „szó szerint”, ami nagyon egyszerűnek, sőt, he-
lyenként magától értetődőnek tetszik. Mert a megszólaló mintha közvetlenül
szólna ki a szonettből, csak éppen a megszólaló önazonossága felől merülhetnek
föl kérdések. Az is igaz, hogy (a mesterségbeli oldalról tekintve) a szonettnyi
beszéd végigfuttatása, adott esetben a tizennégy sornyi táv személyességgel való
kitöltése volna megnevezhető (első megközelítésben) a versek „tét”-jének, csak-
hogy ez a személyesség a vers, illetőleg a fordítás megalkotásának, megalkotha-
tóságának problémakörét is bevonja, az én körülírhatóságának, meghatározott
körbe foglalhatóságának problematizált feltételeitől teszi függővé. Akképpen,
hogy ez a függő viszony egy természetességet imitáló beszéd külső és belső té-
nyezőinek van alávetve. Anélkül – folytatom ezt az elnyúló mondatot –, hogy e
külső és belső tényezők ne volnának adandó alkalommal fölcserélhetők. Anél-
kül, hogy az „én” és a „másik fél” egymástól függetleníthető volna („két személy
csap össze szöveg-/ összefüggésben”, mivel: „Itt az »együtt« nagyon időigényes”).
Hiszen oly egyszerűnek és átláthatónak tetszik A műfordító személyességében, az
elbeszélgetéshez, a találkozgatáshoz a jelenlét szükséges, még akkor is, ha csu-
pán sejtetés ennek megvalósulása. Nem kevésbé egyszerű annak tudomásulvé-
tele, hogy az alkalmat kérdésessé teszik a megélhetés gondjai. A „természetes”
közlés (bizalmas odafordulás az esetleges érdeklődőhöz) ezen a ponton vált át,
hihetőleg, az irodalmi szférába, előkerülnek a fordítás külső-technikai kifejezé-
sei: „íven-soron, / fejezeteken és versszakokon / tartom ébren képességeimet”–,
hogy innen továbblendüljünk a műfordítói személyesség belső világa felé. Előtte
még annyit: a felkiáltójelekkel, gondolatjelekkel tarkított első versszak, a meg-
élhetés körébe vont második versszak a szonett első tercettjétől kezdve maga
mögött hagyja mindazt, ami konkrétumnak könyvelhető el, ami a körülmények
leírása során a helyzet megjelenítésének funkciójával rendelkezik; hiszen ami
ezt követi: akár egy helyzettudat körül/körbeírásaként értelmezhető. Önmagam
ismételve: anélkül, hogy a fordítás és a fordító közé éles határvonalat lehetne
húzni; anélkül, hogy a fordító figyelme és a fordítandó akaratlan(?) összejátszá-
sát tagadni lehetne; anélkül, hogy a fordító érzése egyirányúvá válna; anélkül,
hogy az énnek önmaga tanúsította közelsége nem váltódna át a fordításra ki-
szemelt, kikényszerített szöveg hasonlóvá lett (tett?) közelségébe. A műfordító
személyessége nem függetlenedik, mivel nem függetleníthető a „másik fél”-től,
amely (aki?) „néha […] visszaérez.” Súlyosan hangzik, helyezkedik el a vers
végén a visszaérez, ebben a záró tercettben feltételes módban (és náluk köze-
lebbnek nem érezhetném azt, ami személyes), majd kijelentő módban: „rájuk
érezhetek!” Eddig a műfordító személyessége. Itt azonban nem érhet véget a
vers, a másik félről is érkeznie kellene valami híradásnak: „csak egyebütt / néha
a másik fél is visszaérez.” A versszakban több minden külön értelmezést igényel.
Elsőként a „személyes” vonatkoztatási tere, amely a „dolgokon” törődést a maga
körébe vonja, mindazt, ami a „műfordítás” során előkerülhet, problematizálód-
hat; és amely dolgokon munkálkodás az idegenség és az én között teremtheti
meg az átjárást, sőt bizonyos értelemben a kölcsönösséget. Az a „tény”, „hogy
velük / foglalkozom”, teszi lehetővé a rájuk érezhetést. A felkiáltójel csak részben
választ el. Azt sugallja, hogy a záró mondat nem külön gondolat elindítója, szer-
vesen idetartozik, folytatás, nem kiegészítés, de nem is kiteljesítés, hanem az én
érezhetése és a másik fél visszaérzése összefüggésének tudatosítása, tudatosulá-
sa. A műfordító személyessége a műfordítás segítségével jut formához, ugyan-
akkor ez a forma a készülő műfordítást fordítja vissza a fordítóra, aki ebben az
oda-visszafordulásban lesz/lehet személyessé.
Ez a történés felfogható az én belső „vitájának”, legalábbis az én és munkál-
kodása párbeszédének, olyan értelemben, hogy az én szólása (is) valakihez inté-
zett beszéd, ha önmagához is; mivelhogy a „világ” mintha kizáródna, legalábbis
nem jelenik meg, a feltételezett beszélgetések, találkozgatások az én önmagára
vonatkoztatott kijelentései. Az én köre mégsem zárul vissza önmagába; részint
azért nem, mert a „megélhetésem” kinyitja ama kört, melyen belül az én dolgait
intézi. Részint azért, hogy láthatóvá és érzékelhetővé tegye a (belső) párbeszé-
det, ennek a párbeszédnek a megjelenítését, amelynek során a „másik fél” sem
maradhat passzív, „visszaérez”. A körbe írt térhez képest van, aláhúzva, egyebütt
(elég bizonytalan jelölés ahhoz, hogy a följebb említett, kinyíló kört elképzel-
tesse). Egyben hozzájáruljon az idő és a tér újragondolásához (egyebütt/néha).
A következő szonettben (Reménytelen kétszeriség tovább szerkesztése) három
nap távlatából tér vissza az előzménynek tekinthető helyzettudat után kérdezés,
mely itt részint tágabb szférákba helyeződik, részben megmarad ama szemé-
lyességi körön belül, amelynek hiteléért az egyes szám első személy szavatol.
Csakhogy a figyelem megosztása itt sem maradhat el, a belülről kifelé irányuló
tekintethez párosul a „külső szem, mely most idelát”. Ne tévesszen meg a konk-
rét jelölés, már az első versszak irodalmi térbe emeli, aminek később megadatik
az esélye, hogy „hétköznapi”, négy fal közé szorított eseménnyé váljon. Amen�-
nyiben a különféleképpen elgondolt mostok összegondolhatók. Persze, csak
annyira, hogy a „máshogy / van ez, mint ahogy jogosan elvárnák” kitessék. A
szonett indítása nem hagy bizonytalanságban afelől, hogy mindaz, amit majd a
tizennégy sorból megtudhatunk, a „világ”-ban történik. Az viszont megfonto-
landó, hogy 1. ez az első versszak négy ízben ismétli meg a világot, két ízben a
műfordítást; 2. két ízben összevonja: a műfordítás világáról esne szó. Az adhat
okot a töprengésre: miképpen aránylik, viszonyul egymáshoz A műfordítás vi-
lága meg a világ, a világ valami külső-e, amelyet (természetes) összefüggés köt
össze a műfordítás világával, avagy a beszélő érzékenységéből következik, hogy
elmosódni látszik a különbség a kétféle világ között; a kettő közötti átjárást, az
egymáshoz/egymásra látást ez a (túl)érzékenység teszi lehetővé. És csak ezt a
megállapítást, helyzetfelmérést/tudatosulást követőleg figyelhet föl (és figyeltet
föl) a beszélő a külső szemre, amelyet ez a „versírási mód” foglalkoztat. Újabb
kérdés: a beszélő belépése a műfordítás világába valójában olyan versírási mód,
„ahogy / most dolgozom”? (lefordítva akképpen is hangozhatna: amiképpen
egyeztetem a világgal, melynek színhelye a négy fal közé tehető). Ugyanakkor a
megfeleltetés, az összelátás korántsem olyan magától értetődő, az ahogyra a más-
hogy rímel, az alkotás mikéntjére egy különösnek, szokatlannak, talán rendha-
gyónak vélhető munkálkodás; amely elhatárol a látszattól (ahogy dolgozni látja
a külső szem), és egy más pozicionáltságot sugall (máshogy / van ez). A külső
szem képviseli (talán) a világ elvárásait, amely (talán) nemigen tud mit kezdeni
ezzel a „máshogy”-gyal, amelynek tartalmáról ugyan nem sok ismeretünk le-
het, de amely feltétlenül az el/kikülönülésnek kölcsönöz hangot. A tercetteket
gondolatjel választja el a kvartettektől; akár ahhoz a gondolathoz is eljuthatunk,
hogy a hagyományos szonettszerzés öröklődött, amely szerint a kvartettek és a
tercettek két, egymástól eltérő egységet alkotnak (és ez a verssorok számában,
a rímelés módjában egyként megmutatkozik), olykor vitahelyzetet produkál-
nak, mindenesetre módosítják a kvartettek „elbeszélését”. Ezúttal a gondolatjel
egyszerre választ szét, és engedi meg a (szerves) folytatás feltételezését. A kis-
betűvel kezdés mintha az utóbbi mellett szólna, a kurta kérdés ellenben nem
tartja kizártnak azt, hogy egy újabb tényező kapcsolódik be, vagy a műfordítás
világából, vagy a világból jelentkezik/jelentkeznek, amelyek/akik szóhoz szeret-
nének jutni. „– kik az ők”– hangzik a kérdés. Jóllehet ők eddig nem szerepeltek,
legfeljebb a világot említette a beszélő.
A logikus egymásutániságot feltételező olvasást itt szakítom meg. Bevallva,
hogy az első és második kvartett határán az első olvasásra meghökkentő köz-
bevetés gondolkodtat el, nem egyszerűen soráthajlás, hanem a strófavégzés és
-kezdés kettős érdekeltségét illető (meglepő) kijelentés: „Szerkezethibák / van-
nak.” A két strófa jól elkülönített „világa” közé helyeződik el, mindkét strófához
tartozó, de egyikhez sem problémátlanul igazodó tőmondat, mely szófukarsá-

gában nem árulja el, az egyik vagy a másik szakaszra vonatkoztatható-e, (több
joggal) – netán mindkettőre. Még az is fölmerülhet, hogy a vers egészére, hiszen
a cím sem oly magától értetődő: mit lehet a reménytelen kétszeriségen tovább
szerkeszteni, érdemes-e, nem hiábavaló kísérlet-e? Egyáltalában: a világának
vagy a műfordítás világának igyekezete-e? Ráadásul ez a közbevetés egy olyan
versnemben (a szonettben) hangzik el, amelynek lényegéül nevezhető meg a
jól szerkesztettség, a proporcionáltság, évszázadok nagyjainak hagyománya.
Ugyanakkor ez a közbevetés mintha felmentést adna a beszélőnek: egyre újabb
elemekkel gazdagíthatja a verset, tévesztheti meg azt, aki a szonett szűk körébe
„leképezve” érzi a világot, akár a műfordítás világát is, amelyben Goethe egy
verse szavával, „Klein das Grosse, Gross das Kleine / alles nach der eignen Art”
(Jánosy István kissé szabad átültetésében: „maga módján kicsi a nagy, / s nagy
a kicsi: egyremegy”).6 Csakhogy a versben az egyes szám első személyű alak
érzékenysége meg a külső szem megpillantotta versírási mód közé ékelődik a
tőmondat, olyan helyen, ahonnan még a versegész nem látható át egészen, leg-
feljebb sejthető. A versírási módnak az elvárásoktól való eltérése sokféle előfel-
tételezést, következtetési szándékot megkérdőjelez. Marad továbbra is az „ők”
rejtélye: a világ netán, amely megszemélyesül? Minthogy a folytatásban már
személyek jelennek meg, csakhogy nem „valóságos”, hanem irodalmi térben:
„Két személy csap össze szöveg-/összefüggésben”. Eddig a műfordítás világa
(melyhez természetszerűleg tartozik a műfordító), valamint a világ kettőséről,
kettősségéről volt szó, kevéssé valószínű, hogy képviselőik immár szövegesülve
vívnák csatájukat. Annál is inkább (ismétlem a korábbi fordulatot), mivel egye-
lőre a szövegben maradunk: „szófél-ismétlést / vállalok”, korántsem öncélból,
hanem valaminek kimondásához segítséget kérve. A szófél-ismétlés vállalása
valamihez szükséges, ami feltétele valaminek, vagy amitől függ valami. A meg-
kezdett mondat ekképpen folytatódik: „hogy ennek kettősségét // felemásnak,
feleannyinak, süket / halászok társalgásának mondhassam.” Ezzel lezárul a „va-
lami”. Visszatérve a mondat elejére: szövegösszefüggések villannak föl. Ez a szó-
6 Parabase, 1820. Az Epirrhema szerint: „Nichts ist drinnen, nichts ist draussen; / Denn was
drinnen, das ist aussen.” Szabó Lőrinc átültetésében: „Semmi héjban, semmi magban: / mert
ami kint, bent is az van.” A megkettőzöttség, a kétszeriség nem ellentétek kiegyenlítődését
teszi lehetővé, hanem összefüggésben van az egyszeriség több oldalról szemlélésével, a két-
szeriség egyszeriségként, az egyszeriség kétszeriségként felfogásával. A Még így sem kötet
Goethe-utalásai, Goethét idéző szonettjei megengedik a Goethe-értelmezés Tandori-vonat-
kozásainak feltételezését.
fél-ismétlés vállalásával realizálódik, ám ez nem marad következmények nélkül:

az a kettősség (amelynek kezdete a műfordítás világára és a világra vezetendő
vissza, folytatódik a külső szem és a máshogy munkálkodás dichotómiájával,
beletorkollik a két személy összecsapásába), amely már a szonett címében elő-
legeződik (kétszeriség!), a beszélő interpretálásában nem összegződik egésszé,
hiszen felemás és feleannyi (véleménye szerint). A műfordítás egyszerre jelent
szabadságot és kényszerítettséget, két személy összecsapását a szövegtérben és
függetlenedési igényt, a kettősség helyébe (amely a szófél-ismétlés kettőssége
egyben) egyszeriséget remélve. Ezt sugallja a záró sor: „Ami van, egyszer van,
és nem kétszer van.” Gondolhatunk arra, hogy az előző sorok metaforikussá-
gával szemben (süket halászok társalgása, de elképzelhető egy groteszk jelenet
feltételezése), felvillanthat akár az „alantas”-abb stílusnemet idéző költői for-
dulatot; a kijózanítás, a leegyszerűsítés, a merő kijelentés kerül a vers végére.
Az eddigi, nagyjában-egészében egyetlen mondatos beszéd, mely a közbeve-
téstől és a kérdéstől eltekintve legfeljebb a kettőspont által biztosított nyugvó-
pontot viseli el, az utolsó mondatban elhatárolódik, önállósodik, egyetlen sorba
három tagmondatot zsúfol, a cselekvés érzékeltetésétől mentesen, a történést
kizárva, a létige egyes szám harmadik személye ismétléssel biztosított mondá-
sát hangsúlyozza. A címre utal vissza: ami beigazolódik, a reménytelenség, a
kétszeriség tovább-szerkesztése nem lehetséges. Hiába a több ízben fölvillan-
tott kettősség, hiába a kísérlet a megosztottság összefogására, a szófél-ismétlés
vállalására. Tudomásul kell venni az egyszeriséget, amely a vers olvastán nem
„fejlődhet” kétszeriséggé, a van csak egyszer, nem kétszer van (aminek ellene
mond, természetesen más szinten, a van háromszori regisztrálása a verssorban,
méghozzá metszettel erősítve egy van-t, ami többszörözést jelez!); a dolgozat e
zárójelbe tett mondata ilyen módon egy újabb kettősséget, két-, illetőleg három-
szoriságot enged megszólalni: ami egyfelől tagadás (a tagadószóval), másfelől a
soregészben ugyan állítás is, ám egy ellentmondás megnyilatkozása. Még egy,
messze nem lényegtelen észrevétel: a cím a kétszeriség továbbszerkesztését mi-
nősíti reménytelennek, szerkesztését talán kevésbé, jóllehet: „Szerkezethibák /
vannak.” (Mellékesen: az első kvartettben a vagyok, a másodikban a vannak meg
egy helyütt a van, az utolsó sorban – mint látható volt – a megháromszoro-
zott van hívja föl a figyelmet a létezés (ige)módjára.) A szerkezethibák (állítá-
sok-tagadások egymást tiltással fenyegető szembefeszülése) hatnák át a szonett
egészét, a hol előrefutó, hol kissé visszaforduló gondolatmenetet? A műfordítás
kiszámíthatatlan, mert világ, amelyben létezést a külső szem csak ennyire láthat:
máshogy van ez. Nem sorolom újra, mi minden nem tudható, ahogy az olvasás-
ban haladunk, halmozódnak a nem bizonyosan tudhatók, mit tartogat a műfor-

dítás világa, mit a világ; még az (is) feltételes módban áll, mit látna a külső szem,
mit várnának el egy versírási módtól; hogy kik az ők? – legfeljebb kérdésként
hangozhat el, a beszélő kijelentése valamely feltételtől függ (mondhassam). Bi-
zonyosság (a külső formát tekintve) a címre reflektáló utolsó sorban lelhető; ám
itt – láttuk – a van háromszorozódása ellentétes az egyszer van bizonyosságával.
Ekképpen A műfordító személyessége ugyan más nézőpontból világítódhat meg,
annyira-amennyire, de a továbbszerkesztésre még várni kell. Nyitva marad: a
kétszeriség reménytelen (mintha a záró sorból efféle üzenet érkezne), vagy maga
a továbbszerkesztés?
A két szonett a műfordítás személyes és kevésbé személyes világának egy-
mástól eltérő részleteit, különnemű hétköznapiságát, a beszédmód költőiségének
kevéssé hasonló profanizálását végzi el, a rímkezelés látszólagos hanyagságával
a prózaiság érzetét igyekszik kelteni, míg a külső formához való ragaszkodás
(noha eltérő a tercettek megszerkesztettsége, hiszen A műfordító személyessé-
gében a rímelés révén ellentét erősödik föl: személyes-visszaérez, míg az utóbbi
szonettben a mondhassam – kétszer van feltételezhetővé teszi az állítás-tagadás
egymásba építhető összefüggéseit) mindenképpen egy műfaji állandósággal vé-
dekezik a gondolatmenetben láthatóvá tett széttartások ellenében.
A műfordítói élmény az írásképet tekintve eltér, a kvartettek és tercettek
sorai sorkihagyások nélkül követik egymást, a példának alkalmazott képanya-
got a művelődés különféle területeiről származtatja át a beszélő, s az „érezzük”
és a „van” az eddigiektől jócskán eltérő funkcióban található. Az előadás nem
válik emelkedettebbé, jóllehet az élmény címbe emelésével akár indokolttá is
válhatna; ám a cím többértelműségére nemigen érkezik a tizennégy sorból fe-
lelet. Hiszen a cím értelmezhető a műfordító élményeként, aztán a műfordítás-
sal jeleskedő által nyújtott élményként, mivel a szövegbe épített hasonlatokból
mindkét értelmezésre következtethetünk. Az indítás inkább arra látszik céloz-
ni, hogy a közös élmény fakasztja föl a verset, az idézőjelbe tett együtt (mely-
re kettőspont következik, noha tagadásba fordítja beszédét a többes szám első
személyben szóló) előtt magasodó akadályok tematizálódnak, ez vezet át a ne-
gyedik sor „együtt”-jéhez, amely azonban már a hasonlat részeként szemlélteti
a tagadásból (nem érezzük) az állításba fordított beszédet. Az idézőjelbe tett
együtt vonatkozhat a műfordítói élmény összetettségére, sőt, a műfordítás által
megnyilatkozó összetettségre, lévén a műfordítás többtényezős. Ezt erősen mér-
sékeli, hogy a hasonlatként előhozott példákat nem jellemzi ennek az élmény-
nek „időigényes”, „kockázatos” volta, „túl hevenyészett”-sége. Az első hasonlat
kurta-furcsa véget ér, az „együtt, rögtönözve” működő „zenészek” hamar törnek

a lényegre. Ellenben az uszodafal és a versenyzők érintkezése, majd a „jobb be-
nyúlás” okozta boldogság hatására kitörő „jellegzetes hangzavar”, „zsivaj” in-
kább érezteti a „műfordítói élmény”-t. A kettős hasonlatban a művészet köréből
ideemelt mutatkozik kevéssé meggyőzőnek, míg a sport világából merítő „apró
történései”, egymásutánjai pontosabban érzékeltetik, hogy „addig van és annyi
van.” A művészi teljesítmény ebben az értelmezési körben lényegesen kevésbé
mutatkozik „jellemzetes”-nek, mint a sport területét megidéző, annak rituálé-
ját szemlél(tet)ő eseménysor, melynek a szonett terjedelméhez képest részlete-
ző bemutatása a határoltságot és intenzitást egyként felfoghatóvá teheti. Ilyen
módon az „élmény” a megfoghatatlanságból hasonlatok révén érzékelhetővé
lesz, a hanghatás is az utóbbi hasonlatból származik (hangzavar, zsivaj, loccsa-
násaival), az asszonáncok helyére (igényes–lényeg) a rímek oly szaporasága lép,
amelynek segítségével egymásba folynak a kvartettek és a tercettek (beérnek –
szerényebb – bemérnek – épp meg – érnek); hogy aztán a tizenkettedik meg a
tizennegyedik sor a tökéletes rímek révén, a sűrű áthajlások ellenére az eufónia
felé irányítsa a gondolatmenetet: annyi van – mindannyian. Az uszodafal élővé
tett darabja a hasonlattal lehet történéssé (egy uszodafal / érez így); a verseny-
zői „jobb benyúlás” kiváltotta hangzavar, zsivaj mellett a történést kísérő tárgy
mozgását is előidézi: egyfelől célnak minősül (hiszen elsőül megérintésére tö-
rekszik a versenyző), másfelől hatáspotenciállal rendelkezik, annak függvényé-
ben, hogy teret és időt hív elő ama puszta tény, hogy „addig van és annyi van”.
Nyilván nem önmagában az uszodafal (mely „érez”!), hanem az a szövegtér és
szövegidő, amely ugyanúgy e hasonlatba foglaltatik, tehát szövegesül, a továb-
biakban szövegként van adva létezése, mint a szonettbe beleírt, bele-„költött”
tárgyé (tárgyaké). Ilyen módon hangoztatható, hogy minden a vers (a szonett)
összetevői közé kerülhet, de az is, hogy ennek a mindennek belekerülése nyel-
vi okokra-feltételekre vezethető vissza. Az bizonyossá válik, hogy a műfordítói
élmény csupán hasonlatok hathatós segítségével jeleníthető meg, és bár a ha-
sonlat a „költőiséget” erősítheti, a hasonlatnak általában, ebben a szonettben
meg különösen, elsősorban helyi „értéke” jelentős, érvényessége behatárolt (az
uszodafal is határt jelez); inkább a rejtett összefüggések földerítése kölcsönözhet
oly lehetőséget, mely az előző szonettből üzenő szerkezethibák hatását enyhít-
heti, illetőleg szavatolja egy kevéssé feltűnő, inkább egy szöveg anagrammatikus
szerkezetét sejtetni engedő előadás lehetőségét. Már a rímekre történő utalás so-
rán fölmerült olyan összecsengések „eufóniája”, amely a jelentésesség alakulását
segíti, az ismétléstechnikát használja ahhoz, hogy a szerkezet eléggé teherbíró
legyen. Akár feltűnőnek nevezhető, hogy az érzés tartományából kölcsönződnek

olyan hangzós vonatkozások, melyek egy utalásrendet, -rendszert létesítenek.
Előbb felsorolásszerűen: érezzük, érez, beérnek, szerényebb, bemérnek, mérik,
meg-érintik, érnek. Az „érintés-alapú” megismerésre éppen úgy történik utalás,
mint a rokonszenv érzékeltetését az előtérbe helyező „lelki” vonatkozásokra, a
kézzel fogható hozzáérési formákra, akár a személyes szférából kiérezhető pilla-
natokra. Ez a következetesen építkező versalkotás viszont visszatéríthet a meg-
csináltság, a létrehozás, az összeszerkesztés műveleteihez. Ahhoz ugyanis, hogy
ez a szonett (elsősorban azokhoz hasonlóan, amelyek követik a tizennégy sor
egymásutániságának megalkotástörténetét), valójában ama kettősséget (ha nem
éppen kétszeriséget) célozza meg, amelyben az előző szonett kételkedni látszott.
Csakhogy elfedve (és csupán a cím által kimondva) egy élmény körbeírásába
rejtetten bomlik ki az a hatásmechanizmus, amely egy érzetet, megérzést, át-
érzést és a megérintést egy szinten feltételezi, viszi színre, fogalmazza szonetté.
S ha a korábbi évszázadok ködébe vont ihlet, élmény, költőiség A műfor-
dítói élményben és általában a Még így sem kötetben profanizálódik, ahogy a
műfordítás állhat a megélhetés szolgálatában, ezáltal részint a létezésnek eddig
szemérmesen elhallgatott területeiről formálódhat „költőileg” hitelesnek tetsző
tudósítás, részint egy szokatlan, a feszesen/hagyományosan szerkesztett szonet-
tekben különösnek ható előadás nyer polgárjogot, lép egyenrangúként a szonett
„világirodalmá”-ba. Nem szükséges ehhez a külső ismérveket (amelyek a meta-
szonettekben természetszerűleg fogadtatnak el belsőként) szétdúlni, a verssorok
száma, a rímelés állandósága (a megengedett változatokon belül), olykor még az
íráskép is (jelezve a kvartetteket és tercetteket) megmarad, mintegy jelzéskép-
pen, hogy hangnemi-előadásbeli eltérés és formai állandóság, még ha feszültsé-
get is okoz olykor, egymással párbeszédbe lépve járul hozzá a szonett továbbél-
tetéséhez. „Szonettek/kellenek”– szól az 1976717/c időpontra helyezett vers (a
tőmondat elemeinek külön sorba tördelése itt ismétli megfelelő változtatással a
„Szerkezethibák / vannak” fordulatot). Ezt egészíti ki: „Mindig valahogy más-
hogy / volt.” Ez van, volt: nem feltétlenül a „hozzá képest” mért különbözés,
eleve, kiindulópontjában az összes eddigihez viszonyítottan körvonalazódik ez
a máshogy. Nem az avantgárd riadószerű felhívását mímelve, inkább elbújtatva
a sorok között, áthajlással hangsúlyozva, a (vers)szövegen belülről kitekintve,
talán akképpen fogalmazhatnám, egy poétikai nekikészülődéstől hajtva. Nincs
erőszakos fordulat vagy megfordítás, minden úgy előkészület, hogy tartalmaz-
za, ahová a szonett el akar érni. S bár a Még így sem kötet szonettjei (persze, a
szonetteken kívül más formájú versek is föllelhetők, mégis a túlnyomórészben
szonettekből álló kötet a szonetthagyományba lép, a továbbgondolás, az újraírás

lendületével) – kiváltképpen a kötet ajánlásait, „világirodalmi” kalandozásait
tekintve (Shakespeare-től France Prešerenen át Somlyó Györgyig) – egy léte-
zési alakzatot írnak szabálytalan költészetregénnyé, a költészet, költőiség nem
a kételkedés tárgyaként kap új színt, új megnyilatkozási formát, hanem a más-
hogy volt/van az alapállás, amelyhez viszonyítottan kezdi meg párbeszédét a
kötetben szóló. Gyorsan tegyük hozzá: nem a kizárólagosságra törekvő, nem
a féktelenül magabiztos, hanem az, aki a nap számottevő részét a szoba négy
fala között tölti, mely körül van határolva, de ki is van tágítva: egyként szűk tér
és univerzum, kézzelfogható cselekvések részletessége és összeeszkábált kilátó-
pontról látványos alátekintés. Mindehhez kell a szólónak nyelvet találnia, el kell
érnie, hogy a különféle korok modernségei között az ő szerényen jelentkező, de
a mesterséget páratlan tudással művelni képes beszéde helyhez jusson. Ugyan
a Még így sem kötet ebben a helyre lelésben is bejelenti a maga érdekeltségét,
nem állítható, hogy a kortárs befogadót ne fogta volna el (legalább némi) za-
var ennek a kötetnyi igénybejelentésnek olvastán. A még élő és értéket teremtő
különféle (magyar és világirodalmi) hagyományok között fölhangzó Tando-
ri-szonett nem antiszonett, hanem „máshogy volt/van”-szonett, kijelöli, mely
hagyománytörténést birtokolná el, kihez csatlakozik, kinek lépne a nyomába, a
maga módján, nem egyszer ironizálva védve magát egy hatás kisugárzása ellen,
ezzel együtt alternatívát mutatva föl, a máshogy volt/van negativitása, módo-
sításigénye mellé vagy elé illesztve önnön ajánlatát. Ilyen értelemben beszédes
A műfordítói élmény két záró sora: „de hogy a hasonlatok mennyit érnek, / egy-
szerűbben tudjunk mindannyian”. Minthogy a szonett két hasonlattal „érvel” a
maga élményelképzelése mellett, relativizálja hasonlat érvét, óv a túlzott jelen-
téstulajdonítástól, bár úgy tesz, mintha valakinek a nevében szólna, talán csak
egy általános alanyt rejt a tudjuk többes száma. Az egyetemesből visszaléptet az
egyszerűbe, az idézőjeles „együtt” egy virtuális „együttes”-t jelezhet; sőt, elkép-
zelhetőnek gondolom, az elfogadást feltételező beszélő a megszólalási módokkal
immár egyenértékűvé váló előadás hangjait csendíti meg.
A műfordítás „világá”-ból vett, erre a világra reflektáló három szonett tár-
gyában eltér a „köznapibb” epizódok versbe foglalt változataitól. Annyira még-
sem, hogy e három szonettben emelkedettebb előadást kockáztasson meg.
Inkább annak a törekvésnek nyomába eredhet az értelmező, miféle hasonló-
ságokra bukkanhat, ha a műfordítói, metaszonetti és hétköznapi cselekvések,
érzetek, formai kísérletek között keresi a Még így sem kötet jellemzőit. Noha
a kötet beszélője nem titkoltan végig jelen van a szonettekben, a folyamatban
lévő munkában figyelhetjük meg széttekintéseit, önreflexióit, a szerkezethibák

versbe komponálhatóságára vonatkozó igyekezetét, a szabályok és szabálytalan-
ságok egyeztetését megcélzó elgondolásait, ismétléseinek „poétikáját”, a szigorú
napirend, a megszerkesztettség fenntartása, hírértékű tudósítása szonett-idejét.
Részleteiben olykor némi elmosódottságával téveszt meg, a szonettek egymásra
vonatkoztatása során azonban határozottan kirajzolódhat az 1970-es esztendők
második felére időzített költői újragondolások később nagy hatásúnak fölismert
terve. Amikor Parti Nagy Lajos (idéztem mottóként) hatvanadik születésnapján
szonettel (!) köszöntötte Tandori Dezsőt, többértelműen hódolt: „erdőnyi fát ki
nyelvvé géppapírtál”, az első tercettben hozzátéve: „kedves Dezső, hisz áll a mű
középen, / az ismerős és titkos tandarab”, hogy aztán a tandarab rímhívóként
(Tandori Dezsőhöz nem méltatlanul) az alábbi sort hívja elő: „ki egymagad vagy
nálad tandoribb.” A Tandori-tandarab szerencsére hosszan folytatódott, sok er-
dőnyi fát géppapírt nyelvvé. A Még így sem önmagában erdőnyi fa, érdemes föl-
térképeznünk.7
7 A Még így sem más szonettjeit másutt publikált dolgozataimban kíséreltem meg értelmezni:
Fried István, Az idő mint egy szonett ideje, Forrás 2019/9., 18–37; Uő., „A szerelem elmúlt,
Mitya”, Tempevölgy 2019/3., 40–55.
Alfejezet ■ 503
Tamás Ábel
„Bölcsen játszani, mindig azt szerettem”

A kulturális emlékezet újraírása Kovács András Ferenc /
Calvus Trágár? Én? Soha… kezdetű versében*
„Kovács András Ferenc költészetét éppen az egyéníti a kortárs lí-

ratörténetben, hogy a hagyomány jelenléte nála nem »egyidejű«
temporalitásként válik érzékelhetővé.”
(Kulcsár Szabó Ernő1)
Tekintettel arra, hogy Kovács András Ferenc (egyelőre) nem rendezte kötetbe
Calvus-verseit – vagyis a késő köztársaságkori római szónok és költő, Caius Li-
cinius Calvus általa elképzelt, latin nyelvű verseinek magyar „fordításait”, ame-
lyek a 21 töredéktől eltekintve valójában ránk nem maradt életművet helyettesí-
tik –, a ciklusokat (egyelőre) a folyóiratközlések rendje pótolja.2 A vers, ame-
lyet az alábbiakban tárgyalok, a Holmiban jelent meg 1999 márciusában négy
másik vers társaságában,3 és nehezen elkerülhető, hogy felfigyeljünk azokra a
vonásaira, amelyek a „ciklus” többi versével összekapcsolják, vagy épp ellenke-
zőleg: elkülönítik tőlük. Úgy fogalmazhatnánk: a versfüzér Erósz, Thanatosz és
* Az írás – amellyel Kulcsár Szabó Ernőt köszöntöm kerek születésnapján – az NKFI FK 128492
sz. pályázatának keretében készült. Hálásan köszönöm Kerti Annának a kéziratomhoz fűzött,
elsősorban a KAF–Calvus-korpuszon belüli szövegpárhuzamokra vonatkozó hasznos meg-
jegyzéseit.
1 Kulcsár Szabó Ernő, Poesis memoriae. A lírai mnemotechnika és a kulturális emlékezet „új-
raírása” Kovács András Ferenc verseiben, Kortárs 1994/6., 70–89.
2 KAF Calvus-verseihez lásd Polgár Anikó, Catullus noster. Catullus-olvasatok a 20. száza-
di magyar költészetben, Kalligram, Pozsony, 2003, 209–221; Csehy Zoltán, Antikvitás mint
intertextus a kortárs költészetben, Új Forrás 2005/2., 67–74 (Csehy csak röviden, de annál
velősebben szól a Calvus-versekről); Tar Ibolya, Kovács András Ferenc egyik álarca, Studia
Litteraria 2015/1–2., 171–195; Kerti Anna Emese, A „maszklehullás poétikája”. Kovács And-
rás Ferenc Calvus-verseinek elidegenítő gesztusairól, Jelenkor 2019/9., 910–916; Uő., „Verseim-
be te fújj, lehelj ma lelket!” Kovács András Ferenc Calvus-verseinek intertextuális hálózatáról
(Catullus, Horatius, Ovidius), Ókor 2019/4. 59–70.
3 Caius Licinius Calvus Versei, ford. Kovács András Ferenc, Holmi 1999/3., 308–310.
504 ■ Tamás Ábel
Mnémoszüné világáról, illetve az e világok közti összefüggésekről szól. Catullus

intertextuális jelenléte kézenfekvő, hiszen Catullus és Calvus – mindketten je-
les neóterikus költők – Catullus verseinek (fiktív) terében is közeli barátok és
költőtársak voltak; KAF Calvusának költészetébe éppen Catullus „fújja, leheli a
lelket”.4 Ám legalább ugyanilyen mértékben jelen van itt Horatius költészetének
emlékezete is – ami vagy megfordítja az irodalomtörténeti kronológiát, vagy ép-
pen Calvust tünteti fel úgy, mint aki megelőlegezte Horatius lírai költészetének
számtalan vonását.5 Szerelem, halál és emlékezet „calvusi” Bermuda-háromszö-
ge mindenesetre elképzelhetetlen Catullus és Horatius nélkül.
„[K]özelegni érzem Cyprist, amiként a halált gladiátor” (I) – halljuk az első
vers alapgondolatát. Erósz és Thanatosz tehát összetartoznak közeledésük, epi-
fániájuk hirtelenségében is: „Már nincs kegyelem, remegek” (I). A második köl-
teményben mintha ennek az epifániának az ünnepét látnánk: „mély / ágyékod
legyen éhesebb, mint ugrásra feszült vad / párduc Lybia szirtjein” (II) – a költő
Lyde nevű szerelmét (aki feltehetően egy görög művésznéven dolgozó római he-
téra) utasítja erotikus táncra, bár a helyenként imaszerű könyörgés és fenyegető-
zés arra utal, Lydének esze ágában sincs a költőnek engedelmeskedni. Ezt követi a
III. vers, amely az elemzésem tárgya lesz. A IV. költemény a szerelem évszakairól
szól: a költő tavasza Quintilia, az ősz Portia, tele pedig – a „most” – már Tertullia
jegyében telik: miután Portia mint „lenge levélke … tovaröppen[t]” (IV), Ter-
tulliára más feladat vár: „szíts szenelőt” (vö. „gerjeszd a szenelőt”, Berzsenyi:
Horác), „tölts massicusit még – / feküdj reám, míg meghalok, jaj, melegíts, sze-
relem!” (IV).6 Az egyértelműen horatiusi szólamokra7 végül egy olyan vers felel,
amely – mintha csak Szapphó nevezetes 55. töredékének latin, illetve magyar for-
dítása lenne – a halált a felejtéssel hozza összefüggésbe. Az önmegszólító versben
a költői hang saját halálát mint a felejtés kezdetét harangozza be: „sajgó semmibe
tűnsz, léha kis árny – / s nem lehet ott sosem / játszani, tán soha” (V). A „léha
kis árny” egyfelől az említett Szapphó-töredék Devecseri Gábor-féle magyar for-
4 „verseimbe te fújj, lehelj ma lelket” (Jelenkor 1999/6., 585, értelmezéséhez lásd Tar, I. m.,
166; Kerti, „Verseimbe…”). Calvus név szerint („Calvusként” vagy „Liciniusként”) Catullus
14., 50., 53. és 96. carmeneiben jelenik meg; ezek a költemények fontos intertextuális támasz-
tékot jelentenek KAF–Calvus számára.
5 Vö. Kerti, „Verseimbe…” 65–68.
6 Portia, Tertullia és (Catullus 96. carmenében éppen Calvusszal összefüggésben szereplő, így
KAF-nál is érthetően kiemelt pozícióhoz jutó) Quintilia visszatérő szereplői KAF Calvus-ver-
seinek, ráadásul többször kifejezetten évszakokhoz kötve, miként az itt is megfigyelhető.
7 Hor. Carm. 1.1.19, 1.9 és 1.11.
„Bölcsen játszani, mindig azt szerettem” ■ 505
dítását idézi („amott lent, Aidész lakán / holt árnyak raja közt kósza kis árny,
erre meg arra szállsz”),8 másfelől viszont mintha Hadrianus nevezetes sírverséből
röppent volna „Calvus” íróasztalára („és nem játszol többé soha”).9 KAF Calvusa
tehát egy olyan, irodalomtörténeti korokon átszárnyaló kósza kis lélek, akinek
intertextuális röpte Szapphótól Catulluson, Horatiuson és Hadrianuson át akár
Berzsenyiig és Devecseriig ível, s miközben Szapphót megidézve Mnémoszüné
fátylát (vagyis a feledést) kárhoztatja – „majd feledésbe megy / arcod s verseid
is – senki se vár, / senki se vágyik a / hangod hallani már” (V) –, valójában a kul-
turális emlékezet légnemű közegében szárnyal.
Talán valahogy így lehetne leírni azt a ciklust, amelynek középső, harmadik
darabjaként az itt tárgyalandó költemény megszólal, fontos szerephez juttatva
azt a Catullust, aki a többi versben ezúttal inkább csak a háttérben húzódik meg
(ami egyébként messze nem jellemző KAF Calvusának verseire). De nem csak
Catullust. A vers végén megidéződik egy olyan modern magyar költő (s egyéb-
ként rajta keresztül majd ismét Hadrianus), akinek intertextuális jelenléte nem
8 A KAF–Calvus-költeményekhez mint az antik költészet (magyar) műfordítás-történetével

folytatott költői párbeszédhez lásd Polgár, I. m.; Kerti, A „maszklehullás poétikája”.
A KAF–Calvus-vers (V):
Meghalsz, Mnemosyne fátyla fed el,
majd feledésbe megy
arcod s verseid is – senki se vár,
senki se vágyik a
hangod hallani már... Taenaros ős
titkai közt lebegsz,
sajgó semmibe tűnsz, léha kis árny –
s nem lehet ott sosem
játszani, tán soha.
Szapphó 55. töredéke Devecseri Gábor fordításában (forrás: Szapphó fennmaradt versei és
töredékei görögül és magyarul, szerk. Németh György, Helikon, Budapest, 1990, 59):
Holtan majd feküszöl, senkise fog
visszatekinteni
emlékedre, ki sem vágyakozik
rád, ki a múzsai
rózsákat sose bírtad, de amott
lent, Aidész lakán
holt árnyak raja közt kósza kis árny,
erre meg arra szállsz.
Az imitatio és aemulatio szándéka itt olyan magától értetődő, hogy nincs szükség az intertex-
tusokat jelző kiemelésekre.
9 Ford. Weöres Sándor. Hadrianus versének itteni jelentőségéről bővebben lásd alább.
független attól, hogy a jelen kötet ünnepeltjét éppen ezzel a kis írással köszön-
töm. Mindenekelőtt azonban lássuk KAF–Calvus versét (III):
Trágár? Én? Soha... Ó, sosem lehettem

trágárabb soha nálatok, bitang kis
talpnyalók, ti középszerű stricik. Már
tompult nyelveteket, sunyik, ne rajtam
fenjétek... De siessetek befúrni
hősibb, bús fenekekbe, hisz dicsőség
torkig nyalni hatalmasok lyukát ma
is, tróger becsület lotyói! Senkik,
sürgő képmutatók, üres fejek közt
trágár, sajna, sosem lehettem én, mert
trágárabb a veszett világ morálja
nálam. Csapnivaló ribanc e század.
Önmocskába ragad beteg, beszívott
ringyóként, vagy a fórumon riszálgat:
kurválkodni taszítja tisztaságát,
s káromlásba, ha kényesebb, a költőt.
Trágár én soha. Tán bolond... Tanúm rá
Phoebus s Mnemosyne kilenc leánya
Thespiaeban, a szent hegyek tövében!
Tespedő butaság nekem nem árthat...
Bölcsen játszani, mindig azt szerettem
fölbőszült korokon s kopár időkön
át, szellemtelenek közül kiszállni,
mint a lélek: öröknek és szabadnak.
A metrum és a hangnem evidensen Catullustól való. KAF Calvus-verseinek jól

ismert eljárása, hogy – a Catullus fikcionális költői világában Catullus és Calvus
által megkezdett költői versengés értelmében10 – Catullust még túl is szárnyal-
ják „catullizmusban”: még obszcénebbek, még meglepőbb képzettársításokkal
élnek, még invektivikusabbak, mint a veronai költő általunk ismert versei. Vagy,
ami az obszcenitást illeti: épp olyan obszcének, mint Catullus, csak éppen nem
béklyózza őket a magyar fordítástörténetnek az a finomító tendenciája, amely
10 Lásd Cat. carm. 50.

sok tekintetben rátelepedett Catullus-értésünkre is.11 Az itt tárgyalt versben is

megfigyelhetjük ezt a „rátromfoló” gesztust: Calvus mintha „Catullusabb” akar-
na lenni Catullusnál is, amikor megsokszorozott szidalmait képzelt támadói
ellen fordítja. Az a metrikailag is tetten érhető, kifejezetten lírai hangnem és
tematika, amely át- meg átszövi a ciklus többi versét, innen – az utolsó négy
sortól eltekintve – látványosan hiányzik: a catullusi hendecasyllabusokban írott,
az iambosz műfaji hagyományához csatlakozó (tehát per definitionem nem lírai)
költemény leginkább ellenpontozza az őt körülölelő versek világát. Természete-
sen azok is sokféle hangon szólaltak meg, mégis felfűzhetők voltak egy gondola-
ti ívre; itt ellenben – ismét: az utolsó sorok kivételével – mintha valami egészen
mással találkoznánk. Miről van szó?
Az obszcenitás apológiája – így lehetne nevezni azt a motívumot, amely ép-
pen Catullustól kezdve erőteljes hangon szólal meg a római iambosz-, epigram-
ma- és szatíraköltészetben (valamint ezt kommentáló prózai szövegekben, mint
amilyen Martialis prózai bevezetője epigrammái első könyvéhez, vagy Plinius
saját verseit tárgyaló levelei), s amelynek lényege, hogy valamiképpen igazolni
kell, hogyan egyeztethető össze a decorum elvével a nyelv legszabadosabb rétege-
inek költői használata.12 A legnevezetesebb példát, Catullus komplex és ironikus
16. carmenét nemcsak azért érdemes itt idézni, mert sok későbbi vonatkozó meg-
nyilatkozás az ebben megfogalmazott (és talán egyszersmind vissza is vont) „ve-
rissima lex”-hez nyúlik vissza, hanem mert ott áll KAF–Calvus versének hátteré-
ben is. De csak a háttérben: a catullusi hangnemhez ezúttal nem társul közvetlen
catullusi modell. A 16. carmen tehát így szól, Devecseri Gábor fordításában:13
Majd szátokba s a seggetekbe fúrom,

rongy Aurelius és te férfiringyó
Furius, kik a verseim miatt, mert
kissé pajkosak, engem elpuhultnak
véltek. Mert a kegyes poéta jó ha
11 Vö. Kerti, A „maszklehullás poétikája”, 914. A kérdésről általánosságban lásd Polgár,

I. m., valamint Csehy Zoltán, A deszexualizálástól a túlerotizálásig. A latin erotikus versek for-
dításának kérdéseiről = Papírgaluska. Tanulmányok a görög és latin klasszikusok fordításáról,
szerk. Hajdu Péter – Polgár Anikó, Balassi, Budapest, 2006, 145–174.
12 Az obszcenitás apológiáihoz a római irodalomban lásd Amy Richlin, The Garden of Priapus.
Sexuality and Aggression in Roman Humor, Oxford UP, Oxford, 1992, 2–13.
13 A fordítás lelőhelye: Caius Valerius Catullus Összes versei, ford. Devecseri Gábor, Európa,
Budapest, 1967, 17–18.
tiszta, ám ne a költeménye! arra

nincs szükség: sava-borsa úgy van éppen,
hogyha csintalan és ha nem szemérmes,
ám a kéjre felingerelni képes:
nem kis gyermekeket, de azt a bundást,
ki nem tudja emelni lomha tagját.
S míg olvastok ezernyi csókjaimról,
azt, hogy férfi vagyok, nem értitek meg?
Majd szátokba s a seggetekbe fúrom.
Catullus szerint élesen szétválasztandó a költői persona és a versek hangja: at-

tól még, hogy a versek „elpuhultak” (molliculi), a költő nyugodtan lehet „sze-
mérmes” (pudicus) és „tiszta” (purus), éppen azért, hogy szó szerint erotizáló
hatással lehessen olvasóira; s ha valaki ezt nem hiszi el, akkor… Itt következik
a finoman szólva sem pudicus és purus fenyegetés (ez a latin eredetiben jóval trá-
gárabb, mint az idézett magyar fordításban), amely ezek szerint csakis a versek-
nek, nem a költőnek tulajdonítandó, hiszen a poéta, mint tudjuk, pudicus és pu-
rus. KAF Calvusa is egy állítólagos váddal szemben védekezik: miszerint trágár
lenne. Ám ő nem trágár („Trágár? Én? Soha…”), mondja egy végtelenül trágár
versben. A valóságos vagy látszólagos önellentmondásra akár éppen a catullusi
képlet is jelenthetné a választ: azért nem vagyok én trágár, mert a verseim trágá-
rak. (Ami különösen izgalmas annak fényében, hogy „trágárnak lenni” annyit
jelent, mint ’általában trágár módon beszélni’.) Ám KAF–Calvus itt egészen más
argumentációs utat választ. Az obszcenitás apológiájának alternatív változata-
ként azt fejtegeti invektívájában, hogy abban a morális züllöttségben, amely kö-
rülveszi, lehetetlen, hogy ő legyen a trágár: „Senkik, / sürgő képmutatók, üres
fejek közt / trágár, sajna, sosem lehettem én, mert / trágárabb a veszett világ
morálja / nálam. Csapnivaló ribanc e század.” A trágárság ezek szerint a megszó-
lalás modalitásának minőségéből a szatirikus költő tollhegyére tűzött erkölcsi
züllöttség metaforájává válik (ebben segít a trágár–tróger paronomázia), mintha
ezt mondaná: nem én vagyok trágár, hanem az a kor trágár, amelyről írnom
adatott. Ahogy Catullus írja a 43. carmenben: o saeclum insipiens et inficetum!,
Devecseri fordításában: „Ó, szellemtelen és bolond e század!” – ami nemcsak az
„e századra” vonatkozó átkozódásnak, hanem a „szellemtelenek közül kiszállni”
vágyának is az előzménye lehet. A kor, amelyben élünk, a költőt „káromlásba
taszítja”; vagyis: talán mégis trágár vagyok, de nem tehetek róla. Sőt: trágárnak
lenni erkölcsi kötelesség egy olyan korban, amelyben a költő kénytelen „közép-
szerű stricinek” titulálni a kortársait.14
A nem catullusi érveléshez ugyanakkor catullusi kifejezéseket használ, sőt
akár kifejezetten a Devecseri által fordított 16. carmen nyomaira is bukkanha-
tunk, amikor ezt olvassuk: „De siessetek befúrni / hősibb, bús fenekekbe” (ti. a
nyelveteket, s nem azt a testrészt, amelyről Catullusnál szó esik), ami a catullusi
verset keretező fenyegetést idézi meg: „Majd szátokba s a seggetekbe fúrom”.
A bírálóit anális és orális büntetéssel fenyegető költővel aemulatióra lépő költő-
társ saját bírálóit látszólag kiveszi, valójában benne tartja abban a „passzív” (az
antikvitásban jellemzően megvetett) szexuális szerepben, amelybe Catullus he-
lyezte saját ellenfeleit,15 csak éppen egy magyar metaforikus kifejezés – a „segg-
nyalás” – életre keltéséhez felhasználva. A „fúró” szerepe ugyanis látszólag ak-
tív, ám ha valaki a nyelvét fúrja mások fenekébe, akkor mégis passzív, vagyis (a
catullusi képlet szerint) nevetséges pozícióba kerül: így csinál Calvus a Catullus
által szexuálisan büntetni szándékozottakból „seggnyalókat”, akik ráadásul a
modern magyar költői hagyományban – elsősorban éppen a hamarosan amúgy
is intertextuális szerephez jutó Kosztolányinál – túlhasznált jelzőt mozgósítva
„bús fenekekbe” fúrják a nyelvüket. (A „tróger becsület lotyói”-nak effeminált-
sága evidensen harmonizál Catullus cinaedusok – „férfiringyók” – elleni táma-
dásaival.)16 Ennél még rafináltabb intertextuális működést fedezhetünk fel a
„mert / trágárabb a veszett világ morálja / nálam” kitételben. Tudnivaló, hogy
KAF Calvusának egy, az itt elemzettnél egy évvel korábban, a Forrásban megje-
lent verse kifejezetten a 16. catullusi carmen parodisztikus átirataként prezentál-
ja magát. Ebben olvashatjuk: „Ti marhák, / hogy merészelitek szelíd morálom /
megmocskolni? Ti seggfejek!”17 Ha a két verset – a közös catullusi kapcsolódás
miatt – egybeolvassuk, akkor az a morál, amelyre az itt tárgyalt vers oly büszkén
hivatkozik, a trágárságból sportot űző korábbi költemény fényében olyképpen
14 Az érvelés, ha nem azonos is a római szatíraírók jellegzetes önigazolásával – miszerint, ahogy

Iuvenalis írta, ebben a világban, illetve városban „nehéz nem szatírát írni” (difficile est sa-
turam non scribere, Sat. 1.30) –, strukturálisan mégis erős analógiát mutat. Köszönöm Fe-
renczi Attila ezzel kapcsolatos észrevételét.
15 A passzív szerep alacsonyabb rendűségét („női”, „szolgai”) és ezáltal megvetést kiváltó jel-
legét csak az antik szexualitás egyik modellje (az ún. penetrációs modell) általánosítja (vö.
Marilyn B. Skinner, Sexuality in Greek and Roman Culture, Wiley–Blackwell, Malden MA,
2014, 7), ám Catullus esetében, aki nemcsak a 16. carmen Aureliusát, hanem pl. Caesart is
mint pathicust gúnyolja (carm. 57.2), célravezető ebből kiindulni.
16 Lásd Cat. carm. 16.2, 25.1, 29.5, 29.9, 33.2, 57.1, 57.10.
17 Forrás 1998/9., 38–39.
ironizálódik, hogy – mint az végső soron törvényszerű – a szatirikust is az általa

szatirikusan ábrázolt „ribanc század” immorális produktumának láttatja.18
Ám KAF Calvusa alig várja, hogy szabaduljon a kortól, amelyhez többé
vagy kevésbé szelíd morálja hozzáláncolja. A vers befejezése erőteljes váltást
hoz magával:
Bölcsen játszani, mindig azt szerettem

fölbőszült korokon s kopár időkön
át, szellemtelenek közül kiszállni,
mint a lélek: öröknek és szabadnak.
A váltás mindenekelőtt a hangnem és stílus tekintetében feltűnő. Eltűnnek a

szándékoltan köznapi és keresetlen kifejezések, s átadják a helyüket egy emelke-
dett, poétikus dikciónak – Petrit megidézve azt mondhatnánk, KAF–Calvus itt
ér el a maga napsütötte sávjáig.19 Természetesen ezt már valamelyest előkészí-
tette a megelőző négy sor, amelyben a Múzsákat – Mnémoszüné lányait – hívta
tanúul vagy arra, hogy ő nem trágár, legfeljebb bolond, vagy arra, hogy „tespedő
butaság” nem árthat neki, vagy mindkettőre (a szintaxis mindhárom lehetőséget
nyitva hagyja, igaz, a központozás inkább az első felé billenti el a részlet értel-
mét). A Múzsák mintha hirtelen lehetővé is tennék számára, hogy „túllépjen
e mai kocsmán”, és átsegítik a „szabad ész” és a „szellem” világába (ahol nem
kell „adnia” a „szolga ostobát”),20 hogy ott aztán csatlakozhasson is azokhoz a
18 Vö. még a Hogy túl sok itt a transzpadán poéta még? kezdetű verssel (Jelenkor 1999/6., 585–
586), amelyben – miközben a költemény tematikusan is több egyezést mutat az itt tárgyalttal
– a calvusi „morált” obszcén humorú paronomáziák ironizálják, lásd az alábbi részletet:
Netán megárt az immorál, ha túl tömény,
ha túl orál vagy amorál... Tudd meg: sosem
lesz immortális immorál!... Ne ignoráld!
Bizony blamázs, ha pár morás verslábakat
s verstalpakat lenyalsz, bekapsz – de mégse vedd
magadra ezt a transzpadán morált, pimasz!
19 Köszönöm Agócs Péter ötletét. A Hogy elérjek a napsütötte sávig végén található éles váltás –
ahol az addig „prózai” vers hirtelen átvált „költőibe” – távoli, de erős párhuzam.
20 A párhuzamok, amelyek indokolhatják az Ars poetica itteni szóba hozását: „Én túllépek e mai
kocsmán, / az értelemig és tovább! / Szabad ésszel nem adom ocsmány / módon a szolga
ostobát. […] Én mondom: Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szertelen. / Kisérje
két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!” (József Attila: Ars poetica) Vö. „Csapnivaló
ribanc e század. / Önmocskába ragad beteg, beszívott / ringyóként […] Tespedő butaság
nekem nem árthat... / szellemtelenek közül kiszállni, / mint a lélek: öröknek és szabadnak.”
tematikus összefüggésekhez, amelyek a ciklust szervezik. Ám ehhez, ha finoman

meg is idéződik, talán mégsem József Attila 1937-es Ars poeticája szolgáltatja
az elsődleges intertextuális hátteret, hanem egy negyedszázaddal korábbi lírai
szöveg, mégpedig egy, a jelen kötettel ünnepelt értekezőtől aligha távol álló köl-
tőtől. Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani című, 1912-es költeményéről van szó,
amely 11 és 10 szótagos verssorokból áll, így 11 szótagos sorai legalábbis szótag-
számban nem idegenek a „calvusi” hendecasyllabus formájától, bár jambikus
lejtésükben már annál inkább. Számomra úgy tűnik, hogy nemcsak a felidéző,
hanem a felidézett versnek is az utolsó négy sora a leginkább releváns a szöveg-
közi kapcsolat szempontjából. A Kosztolányi-vers így fejeződik be:21
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Ám ez az intertextuális kapcsolódás – éppen a római irodalomban gyakran

megfigyelt „window reference” technikája jegyében22 – mintha ablakot nyitna
egy másikra, egy ókorira: Hadrianus császár halálos ágyán írt nevezetes kis ver-
sére, amelyet Móra Ferenctől Weöres Sándoron át Várady Szabolcsig többen
is lefordítottak magyarra, s amelyen ráadásul Hadrianus pannoniai helytartói
múltja miatt is megcsillan némi hazai kolorit.23 A latin szöveg mellett Várady
(KAF–Calvus: Trágár? Én? Soha…) (A szövegszerű kapcsolódásokat itt is félkövérrel, míg a

tematikusakat aláhúzással jeleztem.)
21 Az idézet forrása: Kosztolányi Dezső Összes versei, szerk. Réz Pál, Osiris, Budapest, 2005, 271.
22 A terminus (amelyre később „window allusion”-ként is gyakran hivatkoznak) forrása: Richard
F. Thomas, Virgil’s Georgics and the Art of Reference, Harvard Studies in Classical Philology,
90. (1986), 171–198, itt: 188. Thomas itteni meghatározása így hangzik: „It consists of the
very close adaptation of a model, noticeably interrupted in order to allow reference back to
the source of that model: the intermediate model thus serves as a sort of window onto the
ultimate source, whose version is otherwise not visible. In the process the immediate, or chief,
model is in some fashion »corrected.«” Természetesen ennek a definíciónak akkor felel meg
teljes mértékben a fent tárgyalt eset, ha azt feltételezzük, hogy KAF–Calvus verse, az intentio
operis síkján, Hadrianus verséhez mint Kosztolányi modelljéhez kívánja az olvasót visszave-
zetni (akár csak az „utólagosan konstruált modell” értelmében is), mintegy azzal a szándék-
kal, hogy Hadrianus versén Kosztolányi szellemében „intertextuális korrekciót” hajtson végre.
A főszövegben a továbbiakban olvasható értelmezés ilyesfajta gondolatmenetet követ.
23 Éppen Hadrianus pannoniai múltja ihlette Térey János Hadrianus redivivus c. hosszúver-
sét (Térey János, Ultra, Magvető, Budapest, 2006, 43–57). A búcsúvers ebbe is beleíródó
változatát idézem,24 bár az utolsó sorhoz Weöres változatát is megadom, mert

KAF–Calvus szeme előtt mintha ez lebegett volna:
Animula, vagula, blandula,

hospes comesque corporis,
quae nunc abibis in loca
pallidula, rigida, nudula,
nec, ut soles, dabis iocos.
Lelkecske, te lengeteg, ingatag,

testem vendége, útitárs,
sápatag, sivatag, hallgatag
helyekre visz most az utad,
s játékaidnak vége már?
(az ötödik sor Weöresnél: „és nem játszol többé soha”)
A Kosztolányi-versnek „önmagában”, KAF intertextuális hatása nélkül nem fel-

tétlenül van sok köze Hadrianus búcsúverséhez – bár van, aki szerint az Akarsz-e
játszani „forrásvidéke ebben az öt sorban lehet”, mármint Hadrianuséban25 –,
ám KAF–Calvus versében meggyőződésem szerint feltétlenül összetalálkozik a
kettő: „Calvus” arra invitál minket, hogy Hadrianus versében Kosztolányi köl-
teményének intertextuális modelljét ismerjük fel. Különösen, ha tekintettel va-
gyunk az itt elemzett költeményt magában foglaló ciklusra, amelynek utolsó,
már idézett darabja – amint erről már esett szó – Szapphó 55. töredékét éppen
a „játszani” főnévi igenévvel bővíti ki Thanatosz és ex negativo Mnémoszüné
kontextusában: „sajgó semmibe tűnsz, léha kis árny – / s nem lehet ott sosem /
játszani, tán soha” (V. 7–9), látványosan Hadrianus (és így áttételesen Kosz-
tolányi) verse felé hangolva a Szapphó-töredéket, mégpedig a Weöres-fordítás
emlékezetét megidézve.
intertextuális emlékezetéhez lásd az alábbi részletet: „A lélek cselleng ezen a világon, / Föl-
kerekedik sápadt útitársunk; / Nem huncutkodhat örökké körünkben, / A sivatag szívébe
költözik…” Uo., 55.
24 A Várady-változat forrása: Marguerite Yourcenar, Hadrianus emlékezései, ford. Réz Pál,
Európa, Budapest, 1984, 5. Vö. még Kőrizs Imre, Dupla szaltó a gerendán, Magyar Narancs
2018/20.
25 Nacsinák Gergely András, A császár új lelke, Liget 2012/12., 63–66.
A „calvusi” Szapphó-átirat és Hadrianus verse mintha egy irányba mutatná-

nak: a lélek, ha elhagyta a testet, s a feledést hozó alvilágba kerül, elveszti a já-
ték lehetőségét. Kosztolányi Akarsz-e játszani? című költeménye viszont mintha
ezzel szemben valamiféle ellenpozíciót képviselne. Pontosabban: KAF–Calvus
itt elemzett versének intertextuális eljárása mintha Hadrianushoz képest olyan
ellenpozícióval ruházná fel Kosztolányi versét, amellyel maga is azonosulni tud,
visszamenőleges hatállyal korrigálva a császár búcsúversének pesszimista hang-
vételét. Hadrianus felől nézve Kosztolányi is a saját lelkéhez beszél, s tőle kérde-
zi: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni…”; ám szemben azzal, hogy Hadria-
nus, halála pillanatában, lelke vele folytatott játékának végét tételezi, Kosztolányi
esetében a halál is a közös játék részeként értelmeződik: „akarsz-e játszani ha-
lált?”. A „window reference” így tölti be hivatását: a közvetlen modell (itt: Kosz-
tolányi) segít abban, hogy az új vers (itt: KAF–Calvus) által az ő modelljeként
láttatott korábbi költemény (itt: Hadrianus) intertextuális korrekció tárgyává
válhasson;26 mindezt pedig ironizálja az a fiktív irodalomtörténeti szcenárió,
amely szerint egy nemcsak Kosztolányinál, de Hadrianusnál is évszázadokkal
korábbi verset olvasunk. Kosztolányinál az élet és a halál közti határt is feloldja
a játék lehetősége: erre utal a játék „mindig, mindig” játszott jellege, illetve a
halál szimulált mivolta is (ismét: „akarsz-e játszani halált?”).27 KAF–Calvusnál
éppen ez a képlet ad lehetőséget arra, hogy az emberi élet határai kitáguljanak,
és a megszólaló „calvusi” hang, amely az imént még a történeti Calvus korának
„mai kocsmájához” volt láncolva, szabad lélekként kiszálljon ebből a kötöttség-
ből, és több évezred bölcsességét magára öltve 20. század végi költőt „játszhas-
son”, továbbá ebben a minőségében egy 20. század eleji, a játék univerzalitását
hirdető vers megidézése révén hangszerelhesse át azt a „szapphói/hadrianusi”
hagyományt, amely a test halálában a lélek játékainak végét vélelmezi – termé-
szetesen a költői halhatatlanság legalább ennyire meghatározó, többek közt Ho-
ratius 3.30. ódája által híressé tett antik eszméjét felidézve. (KAF és „Calvus”
közös művének „window reference”-e így egyszerre nyit a múltra és a jövőre
– a kulturális emlékezet KAF felől nézve korábbi, Calvus felől nézve későbbi
rétegeire – is ablakot.) Azok a „kopár idők”, amelyeken a vers beszélője, „mint
a lélek”, átsuhan, eszerint a hadrianusi loca pallidula, rigida, nudula („sápadt,
26 Lásd fentebb a 22. lábjegyzetet.

27 Kosztolányi játékfelfogásához – A játék c. vers kapcsán – újabban lásd Érfalvy Lívia, Az
önértelmezés útjai. Kosztolányi Dezső: A játék = Vers, ritmus, szubjektum. Műértelmezések a
XX. századi magyar líra köréből, szerk. Horváth Kornélia – Szitár Katalin, Kijárat, Buda-
pest, 2006, 189–208.
rideg, kopár helyek”, Váradynál: „sápatag, sivatag, hallgatag / helyek[re]”) tér-

beliből időbelire „korrigált” örökösei: a halhatatlanná vált költői lélek – Hádész
helyett – újabb és újabb történelmi időkön suhan át, amelyek ugyan magukon
hordozzák az alvilág kopárságát (ennyiben a halállal vannak eljegyezve), mégis
megadják az esélyt az „örök” költői játékra. Ez pedig annak a költői játéknak a
folytatása, amelyet Catullus és Calvus Catullus 50. carmenében, egy privát költői
vagy fordítóverseny keretében, együtt kezdtek el (lusimus, 50.2; ludebat, 50.5), s
amelyet KAF Calvusa – egy nevezetes, az egész „calvusi” intertextuális poétikát
allegorizáló költemény szerint – az „árva árnyék” (vö. „léha kis árny”), illetve
„játszi szellem” (vö. „játszatni”, „szellemtelenek közül kiszállni”), „elröppenése”
után egyedül, a halott költőtárs maszkját felöltve, sőt mi több, lelkét mintegy
saját magába átköltöztetve volt kénytelen folytatni.28
KAF–Calvus játéka így válik metapoétikus játékká. Amikor „Calvus” ki-
száll a „szellemtelenek” közül, akkor Kosztolányi univerzális játékterének álta-
la transzhisztorikussá változtatott játékterébe lép be, de oly módon, hogy meg
is fogalmazza KAF intertextuális ars poeticáját, láthatólag nem ellentmondva
annak, ahogyan Kulcsár Szabó Ernő jellemezte 1994-ben – természetesen más
példák nyomán – KAF-nak a kulturális emlékezetet újra- meg újraíró palimp-
szeszt-költészetét: „Az újabb magyar lírában sehol nem találjuk ilyen nagyszámú
meggyőző példáját annak, miként épülnek egymásra, illetve módosítják egymás
jelentéseit (illetve e jelentések értelmezhetőségét) az egymást történetileg újra-
feltételező, a köztük létrejött egykori viszonylatokat újrarendező alkotások.”29
A kulturális emlékezet légnemű közegén átsuhanó, halhatatlan („örök”) költői
lélek szabadsága ugyanis többek között abban áll, hogy olyan játékot folytathat,
amely a (ki tudja, miért) „fölbőszült korokat” és „kopár időket” újra meg újra
intertextuális élettel tölti meg.
28 Sírjatok Venusok, ti is Cupidók ( Forrás 1999/9.). A vers befejezése:

[…] A maszkodat viselvén
csetlek-botlok előtted, árva árnyék,
és elfordul az arcom, és betartom
bús fáklyámat alád – halotti máglyád
én gyújtom meg örökre, csak lobogj el,
lelkem, társam az éjszakák szenében.
Alfejezet ■ 515
Gorove Eszter
A betegség poétikája
Tóth Kinga: Holdvilágképűek
Tóth Kinga Holdvilágképűek című kötete a betegségről való gondolkodásmód

kimozdítására törekszik: olyan kísérletet hajt végre, amelynek központi eleme,
hogy az antropológiai centrumtól (a betegtől) eltávolodva a betegséget mint je-
lenséget és mint állapotot értse meg és írja le. A leírás azonban nem lehet pontos
kifejezés Tóth vállalkozására, mivel a szerző összművészeti koncepcióban gon-
dolkodik, a szövegek mellett – amelyeknek vizuális megjelenítése is jelentést hor-
doz – grafikák is szerepelnek, melyekből ráadásul hangzó videóanyag is készült,
sőt, Tóth performanszai is kapcsolódnak a költészetéhez. Tóth ezt a komplex
összművészeti igénnyel fellépő alkotói tevékenységet – Roland Barthes nyomán
kidolgozva – Living Text Bodies-programnak is nevezi, ami egyértelművé teszi,
hogy a szerző a szövegeket is élő organizmusokként, testekként értelmezi.1
A Holdvilágképűek darabjaiban ekképpen a szervek, érzékek, fiziológiai je-
lenségek kapnak hangot, az alkotói program keretében ez a hangadás tehát nem
csak egy irodalmi nyelv megteremtését jelenti. E koncepciónak köszönhetően a
kötet felépítésében a médiumok közötti átjárhatóság nagy szerepet kap; a szerző
vizuális munkáiról kifejezetten fontos hangsúlyozni, hogy a szövegekkel együtt,
azok mellett szerepelnek, tekintve, hogy a szövegek pozíciójának elsődlegességét
a vizuális munkákhoz képest semmi nem támasztja alá. Így a kötetben feltűnő
látványelemek – rajzok, montázsok, a tipográfia használati módja – és a beteg-
ségnek való hangadás kísérlete a hangzó performanszok és a videóanyag hang-
zóssága mentén túlmutat a poétikai nyelv létrehozásán. A betegségnek vagy még
inkább a szervezetnek, a szerveknek való hangadás több síkon is értelmezhetővé
válik a Holdvilágképűek kapcsán: a kötet terén belül és a kötet terén kívül, sze-
mantikailag, vizuálisan, audiovizuálisan és performatívan.
1 B. Kiss Mátyás, A gyógymód ismeretlen, Műút 2018/6., 74.

516 ■ Gorove Eszter
Ha igaz az, hogy az egészség nem más, mint a szervek hallgatása, vagy aho-
gyan René Leriche érsebész és fájdalomspecialista fogalmazott „az egészség az,
ahogyan az élet a szervek csöndjében zajlik”,2 akkor a betegség a szervek, testré-
szek zaja kell, hogy legyen, az az állapot, amikor szembesülünk létükkel, amikor
magukra irányítják a figyelmet – és valamiképpen háttérbe szorítják az énünket.
Tóth ezt a zajt igyekszik megragadni – elsősorban az autoimmun betegségek ábrá-
zolása révén –, amikor előtérbe helyezi a szervek és működésmódjuk hangját, egy
olyan leíró nyelvezetet teremtve, amely új lehetőségeket rejt magában. A szerző így
fogalmaz egy interjúban: „A kórokozóink, teremtményeink új nyelvet követelnek.
Amire a könyv írása közben és érintettekkel való találkozások alkalmával rádöb-
bentem, az az, hogy nincs a betegségnek nyelve. Ez a szó sem működőképes, beha-
tárol és stigmatizál. Külön nyelv, kifejezések szükségesek ezeknek az állapotoknak
a leírásához.”3 A költői vállalkozás tehát láthatóan túlmutat az irodalmi kereteken,
a kötetben megalkotott nyelv azzal a reménnyel születik meg, hogy a kötet terén
kívül is működőképes lesz: a szerző olyan nyelvadási kísérletnek tartja munkáját,
amely a betegségről való beszédmód megváltoztatásában is közreműködhet.
Tanulmányomban e nyelvteremtés lehetőségeit veszem számba, jobban
koncentrálva a textuális, mint a vizuális és performatív vonulatokra, elsősor-
ban azt a kérdést feszegetve, valóban lehetséges-e a betegségnek hangot adni,
megszólaltatható-e a betegség mint állapot, mint létforma, vagy mint egy au-
tonóm entitás, amely a beteget, a testet felhasználva, parazitaként (vagy néhol
szimbiótaként) létezik. Ennek a kérdésfeltevésnek a következményeként meg
kell vizsgálni, hogy milyen beszédmód jellemzi a szövegeket, retorikai megalko-
tottságuk hogyan befolyásolja műfaji olvashatóságukat, illetve, hogy mi történik
a szövegek elbeszélőivel, ha valóban háttérként szerepelnek.
A Holdvilágképűek szövegeinek megközelítési lehetőségeit a fülszöveg is
erősen orientálja, amennyiben a könyvet prózakötetként nevezi meg. Ugyanak-
kor nem teszi ezt határozottan, sőt, éppen ellenkezőleg, a könyv műnem- és mű-
fajközöttiségére a betegség és egészség közötti átmenetek analógiájával mutat rá:
Tóth Kinga első prózakötetében az emberi test gépezet, a szervek alkatrészek,

a program hol hibás, hol pontos. A működés alacsony vagy túlzott. Ilyen a
betegség. A Holdvilágképűek állapotrajz és örökmozgás. Líra és próza, álom
2 Georges Canguilhem, R. Leriche felfogása = Uő., A normális és a kóros, ford. Gervain Judit,
Gondolat, Budapest, 2004, 50.
3 Sirbik Attila, Kemény téma. Interjú Tóth Kingával a Holdvilágképűek kötete kapcsán, Tiszatá-
jonline, http://tiszatajonline.hu/?p=107816
A betegség poétikája ■ 517
és valóság, hallgatás és beszéd határsávjain a szövegeket a szerző grafikái és

röntgenvariánsai egészítik ki.4
A prózakötet-definíció kimondatik, de azonmód az elbizonytalanítása követ-

kezik; úgy látszik, hogy a kötet beszédmódja és műfaji kódjai nem rögzíthetők
egyszerűen, s ezt az előfeltevést a szövegek olvasása minduntalan vissza is iga-
zolja. Az az oszcillálás, ami tematikus szinten a betegség és egészség állapotje-
lentései közt zajlik, tetten érhető a szövegek megalkotottságában – miközben a
szerző korábbi munkássága, lírai műveinek emléke, néhol konkrét utalások is
beszüremkednek a kötet terébe. Tanulmányom egyik fő kérdése tehát éppen az
volna, hogy az arctalanítás, a beteg felől a betegség, a működésmódok vizsgálata
felé való elmozdulás mennyiben valósulhat meg, azaz nyelvi és poétikai szinten
hogyan érhető tetten.
A kötet felépítését és ritmusát nem ciklusokba vagy tematikus egységekbe
rendezett szövegegyüttesek határozzák meg, efféle tagolása nincsen a könyvnek.
A textusokat – amelyek szintén leginkább tagolatlanok, néhol több bekezdésbe
rendezettek – időnként a melléjük helyezett grafikai munkák választják el egy-
mástól. Ezek a vizuális munkák szerveket vagy (emberi, növényi) sejteket ábrá-
zolnak, amelyek vagy a felismerhetetlenség határáig elnagyoltak, vagy a különbö-
ző organizmusokból származó sejt- és szervmegjelenítések egymásra montíro-
zottak – amely technikával a betegség vizuális megjelenítése is lehetségessé válik.
Példaként említhető a 9. lapon található vizuális alkotás, amely egy sejt mik-
roszkopikus megjelenítését idézi, de mintha idegen testek lennének a sejtfel-
színen, jobb- és baloldalon is. A grafikák felett egy-egy szövegrészlet található,
amelyeket a szerző vagy korábbi szövegdarabokból idéz, vagy azoknak válto-
zatai, egyes esetekben pedig külön a grafikai munkához íródtak. Ez az eljárás a
szövegek és vizuális darabok közötti értelmezői kapcsolatot erősíti, legalábbis
olvasói oldalról az az igény alakul ki, hogy a szöveg és kép viszonyából többet
értsen meg, mintegy egymás magyarázataként próbálja őket értelmezni. A kötet
eljárása azonban nem ezen a módon működik, éppen ezért nem beszélhetünk a
szövegeket kiegészítő illusztrációkról.5
4 Tóth Kinga, Holdvilágképűek, Magvető, Budapest, 2017, fülszöveg.

5 Azon is érdemes elidőzni, hogy a kötet miként mozgósítja a „szöveg” és a „szövet” szavak
egymásra olvashatóságát (szövegdarabok és szövetdarabok, a grafikák mint szövetminták),
és idézi fel a két szó közös gyökerét. Vö. „Nyelvújítási szóalkotás a sző ige szöv- tőalakjá-
ból, az akkoriban deverbálissá előléptetett -g képzővel (mint adag, tömeg, üteg). Mintája a
latin textus volt, amely a texere, textum (‘sző’) ige származéka.” Magyar Etimológiai Szótár,
A fent említett példához az alábbi szövegrészlet tartozik: „Mindig most van,

ott ülünk abban az ablakos szobában.” Majd a 11. lapon a Most című szöveg első
sora egy variánssal ismétli ezt meg: „Mindig most van, ott ülök abban az ablakos
szobában.” (Kiemelés tőlem – G. E.). A szövegrészlet és a grafika kapcsolatában
így egyrészről valamifajta hiátus tapasztalható, amennyiben nem magyarázha-
tó egyikből a másik egyértelműen, nem válik az egyik elsődlegessé a másikkal
szemben. Ugyanakkor éppen ez teszi hermeneutikailag izgalmassá, „élővé” a
kettő közötti viszonyt, tekintve, hogy folytonosan egymás újraolvasására, újra-
értelmezésére kényszerítenek.
A grafikák másik hatása, hogy az elnagyolt, a felismerhetetlenségig vázlato-
san ábrázolt szervekre emlékeztető munkák arra az idegenségre is rádöbbentik
az olvasót, amely a a saját testével való viszonyban is megjelenik. Pontosabban
arra, hogy valójában nincs viszonyunk, tudásunk és kapcsolatunk a saját szer-
veinkkel, sőt a testrészeinkkel sem, miközben azok éltetnek bennünket, létünk
tőlük függ.6 Még látványosabban valósul ez meg a kötet vizuális munkáiból
készült videóanyagban, ahol hanghatások, a „szervek lüktetése” kíséri a megje-
lenő képeket, felhívva a figyelmet mozgásukra, élő működésmódjukra, amiről
egészségesen ritkán veszünk tudomást.
Az a lüktetés és a szerveknek, működésmódoknak az az érzékeltetése, ami a
videóban tényleges hanghatásokként jelenik meg, a kötet terében értelemszerű-
en képtelen megjelenni, de más módokon, más érzékszerveken keresztül még-
is hozzáférhetővé válik. A kötet vizualitása nemcsak az említett rajzok mentén
meghatározó, hanem a tipográfia és a címek vizuális elemként való kezelése is
jelentéshordozó, és egyúttal az érzékszervek működésére irányítja a figyelmet.
A címek, amelyeket duplán fekete és kék tintával nyomtak, vibráló, homályos
hatást keltenek, mivel a két réteg szándékoltan elcsúszik egymásról. Mint arra
https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-etimologiai-szo-
tar-F14D3/sz-F3D93/szoveg-F3FB0/
6 A saját test megtapasztalhatóságának fenomenológiai – a Merleau-Ponty-féle elméletben
megfigyelhető – megközelítését tekintve elmondható, hogy a testtapasztalat mindig egyfajta
kettősségben valósul meg, amennyiben tárgyként is viszonyulunk a saját testhez, de mind-
eközben a testtel tapasztalunk, tehát tárgyként és a megismerés eszközeként egy időben van
jelen. Emellett mindig csak perspektivikus tapasztalatról beszélhetünk a saját test tapaszta-
lata esetén, ami önmagában kizárja a teljes megismerés lehetőségét, és az idegenség, hozzá-
férhetetlenség tapasztalatát erősíti. Fontos ugyanakkor, hogy Merlau-Ponty a belső szervek
megismerhetőségét és annak idegenségét nem tárgyalja. Maurice Merleau-Ponty, A test
tapasztalata és a klasszikus pszichológia = Uő., Az észlelés fenomenológiája, ford. Sajó Sándor,
L’Harmattan, Budapest, 2012, 112–119.
Evellei Kata is rámutatott,7 ennek az a következménye, hogy a befogadó ol-

vasás közben foglalkozni kezd a szemével, látásával, tudatosul benne, hogy ol-
vasása milyen érzékszerven keresztül történik. Így a fent említett saját testtel
szembeni idegenség, vagy legalábbis távolságtartás azonnal omladozni kezd, a
zavar mentén az olvasó hirtelen a saját szervének működésére és az érzékelés
tapasztalatának mikéntjére is figyelni kényszerül.
A tipográfia emlékeztet az írógép betűtípusára és felidézi az orvosi leletek
látványát is – noha egy kisebb betűméret ezt a hatást még jobban erősítette vol-
na. A kötet ezzel leletgyűjteményként is olvasható lesz, kivált, hogy tematikusan
– hasonlóan a leletek szövegeihez – főként a szervek működésére, a betegség
leírására összpontosít.
Talán ebből is magyarázható, hogy Tóth ezúttal miért a prózaformát válasz-
totta, vagy legalábbis miért az epika műnemét említi a fülszöveg. A szövegek
ugyanis a prózai megjelölés ellenére rendkívül elliptikusak, ugyanakkor nagyon
aprólékos és részletező eljárások uralják a poétikát, miközben soha nem a tör-
ténetmondásra irányul a részletezés – amivel, ahogyan az a későbbi szövege-
lemzésekből is látható lesz, a darabok ellent is állnak a prózai működésmódnak.
A leletek gyűjteménye értelmezhető kórtörténetként is, ahol ugyancsak a beteg-
ség szimptómáinak részletezése adja a történetet, s mint a leletek esetében, itt is
a betegségek története – s nem a betegé – az elsődleges.
A kórtörténetek pedig kiegészülnek bizonyítékokkal. Az Appendixben
– amely a függelék és féregnyúlvány jelentései miatt a könyv és a test foga-
lomkörének egymásra olvashatóságát eredményezi, s a könyvet egyszersmind
testként is megjeleníti – Tóth leletek, röntgenképek, rajzok, növényi és emberi
sejtek egymásra montírozását közli, valamint tudvalevő, hogy a szövegek közti
néhol igen stilizált, máshol világosan szerveket is ábrázoló illusztrációkat a nö-
vények világa is megihlette. Tóth izgalmasnak vélte annak megmutatását,8 hogy
a növényszelvények képesek kísértetiesen hasonlítani például az emberi agyra.
A növények, emberi testrészek, szervek egymásra montírozása folyamán a
szimbióták és az élősködő növények működésmódjait is felidézi a kötet. Noha
egy-egy szöveghelyen elképzelhető a szimbiózis a betegség és a test között,
többségükben inkább gazdatesteket látunk, amelyek inkább olyan helyekként
értelmezhetőek, amelyeket a betegség tölt fel tartalommal, ahol a betegség jelöli
ki az új játékszabályokat.
7 Evellei Kata, Mutánsok mindennapjai, Apokrif 2017/4., 64.

8 Sirbik, I. m.
A betegséghez mint kontrollálandó állapothoz való viszonyulásunk, és

mindeközben a betegség esetlegessége, hangulathoz tapadása a Most című szö-
veg néhány sorában így nyilvánul meg, enigmatikusan:
Számos diagnózis van, a hangulathoz lehet őket rendelni, olyanok, mint a lak-
helyek, két- vagy többcímű kártyák, lehet ott is lenni (otthon), vagy közöttük
(amit a hivatalok nem tudnak). Azt képzeljük, hogy urai vagyunk a helyzet-
nek. Csak ritkán csúsznak ki a dolgok a kezünkből, megtanulunk ellenőriz-
ni és felmérni. Figyelni a gyógyszerekre, vannak papírok, ha elhisszük őket,
betegek vagyunk, ha fáradtak vagyunk és nincs kedvünk dolgozni, betegek
vagyunk, ha haragszunk, betegek vagyunk.
A gyógyszerek, a papírok, a diagnózisok olyan törekvések, amelyekkel a beteg-

séget kordában akarjuk tartani, megelőzni, vagy legalább a tüneteit csökkenteni,
ugyanakkor ebben a pár sorban a betegség nem csak papírfüggő: a kötetben a be-
tegség uralhatóságának képzete egyáltalán nem tartható fent. A betegség önmű-
ködő, és mivel a kötet főként autoimmun betegségekre koncentrál, amelyek nem
igazán kecsegtetnek a gyógyulás lehetőségével, az uralhatóság helyett inkább az
a tét, miként lehet együttműködni a betegséggel. Az autoimmun betegség abban
gyökerezik, hogy a test saját elemeit ismeri fel idegenként, és védekezni kezd el-
lenük, vagyis az immunrendszer a test saját szövetei ellen indít kóros immun-
választ, így a normálisan működő sejtek ellen fordulva károsítja a szervezetet.
Ekképpen egyrészt fontos eleme a kötetnek, hogy a testet mint működő gépet
is prezentálja, ami saját alkatrészeire van utalva, másrészt pedig az alkatrészek
idegensége, a betegség mint másik, a saját szerveink mint idegen elemek is értel-
mezésre szorulnak, miközben a folyamatos együttműködésre – és nem csupán
a beteség által uralt, a beteg szempontjából passzív együttélésre – kell kísérletet
tenni. Tóth mindezt úgy fogalmazta meg, hogy foglalkoztatták olyan kérdések,
mint „a »másik«, a »más«, a betegség mint »a másik«, »az idegen«, hogy mindez
hogy jelenik meg a nyelvben, […] hogy funkcionálunk és hogy funkcionálnak
a betegségek, milyen útitársak ők – egyáltalán lehetséges-e a beszéd róluk, mint
idegenekről, vagy mi már új formák vagyunk a betegségeink által?”9
A Holdvilágképűeknek, mint látható, az egyik fő kérdésfeltevése az idegen és
a saját relációja felől fogalmazódik meg, vagyis azt járják körül a szövegek, hogy
mely működésmódok jelennek meg sajátként és melyek jelentkeznek idegenként,
9 Uo.
hibaként, miközben az egyes darabok a betegség interiorizál(ód)ásának lehető-

ségéről is szólnak. Ez az állandóan visszatérő, a szövegeket mozgató kérdés is
ott lehet annak hátterében, hogy a Tóth által kisprózaként aposztrofált darabok
az én-elbeszélők ellenére is személytelen vagy szenvtelen módon, a saját testet
érintő történésekről kifejezetten tárgyilagosan szólalnak meg A saját test annyi-
ban idegenként tűnik fel, hogy a személyes történetek vagy a beteg testhez való
érzelmi viszony nagyrészt a háttérben marad, annak ellenére, hogy a betegségek
körülményei és velejárói pontos leírásokban vannak rögzítve. A test nem egyszer
az éntől független módon jelenik meg (pl. a Reflektor című szövegben a saját
testről halljuk az elbeszélőt ekképpen megszólalni: „Jönnek a műszerek, amivel
behatolnak a testbe,”), és a Szív című szövegben a szívelégtelenség mintha teljesen
független lenne a megszólaló életben maradásától: „Az én szívem kisóra, gyor-
san jár a rugója, túl gyorsan, felrobban a végén” (Szív). Látható: nem a betegség
elviselhetetlensége, kifutása vagy szenvedéstörténetek ábrázolódnak – a szöve-
gek traumaelméleti megközelíthetőségét maga a szerző utasította el, a félelem és
fájdalom tapasztalatai is elvétve kerülnek elő a kötetben –, hanem a mindennapi
cselekvések, a test elváltozásai, a megváltozott állapothoz való igazodás és igazí-
tás, az a folyamat, ahogyan a betegség újraszabályozza a test lehetőségét és mű-
ködésmódjait. „A betegség állapot és lehetőség a teremtésre és a megfigyelésre.”10
E megváltozott funkciók előtérbe állítása és a testnek a betegséghez mint
létformához való alkalmazkodása hozza magával azt is, hogy Tóth szövegeiben
– legalábbis közvetlenül, kimondva – nem igazán találkozunk a halállal vagy
annak fenyegetésével. Még a félelem is viszonylag kevésszer kerül elő a kötetben,
és akkor is inkább érintőlegesen, mint a Reflektorban (15.). A műtét előtti elalvás
pillanataiban még látja a beteg a műszereket és hallja, hogy amit csinálni fognak,
az „veszélyes” lesz, de az elbeszélő e szöveghelyen is csak annyit állapít meg,
hogy ez „már nem vicces […] ezt a részt már törölhetik, ez nem kell”.
Tóth szövegvilágában az élő test gépszerű működésmódjának megvilágítása
fontos tényező, ami a Holdvilágképűekben is rendre előkerül; nem meglepő, a
szerző munkásságát figyelembe véve. Kiemelkedő példája ennek a Robotzsaru
című szöveg egy részlete:
[…] az ember és a gép összefonódik. Az emberek hangszerekké alakulnak, or-

gona lesz belőlük. Az emberi testekbe alkatrészeket, fémeket kapcsolnak, hogy
szebben szóljon, úgy fog emlékezni.
10 Uo.
Az az elképzelés, hogy a test tagjai fém alkatrészekkel könnyedén helyettesíthe-

tőek – sőt, mintha pozitív minőségi változás is beállna az idézett rész alapján,
mely esztétikai konnotációjával akár öntükröző lehetőségeket is hordozhat –,
azt vonja magával, hogy a testrészekre is alkatrészekként, kicserélhető elemek-
ként gondoljunk. Ez a problematika máshol is visszatér a kötetben (Ladies’ room
51.), ahol a csont és a szervek állítatnak szembe, és ahol az elbeszélő azzal szem-
besít, hogy a váz alkatrészei sokkal egyszerűbben cserélhetőek. Egy elkopott
porc helyébe könnyebben állítható protézis – sőt ez jobb is, mert nem kopik –,
a gép és az emberi test találkozása és átjárhatósága ezen a téren majdhogynem
mindennapi tapasztalat. Ezzel szemben a szervek pótolhatósága körülményes, a
fém itt felmondja a szolgálatot, reményt egyedül az adhat, hogy talán a jövőben
a 3D-nyomtatók segítségére lehet számítani.
A testnek ez a gép-jellege, a szervek alkatrészekkel való helyettesíthetőségé-
nek lehetősége ugyancsak a saját és az idegen kettősségének horizontján temati-
zálódik, ahol a szervek és/vagy alkatrészek, illetve maga a betegség is a beteghez,
a személyhez való tartozás kérdését vetik fel.
A Zacskó című szövegben látványosan a betegség létezése az elsődleges,
és hasonlóan a Szív és a Reflektor című darabokhoz, itt is valamiféle szakadás,
idegenség tapasztalható az én és a test, az én és a betegség között. Miközben a
külvilág számára a betegség válik hozzáférhetővé, a betegség pedig testi jelekkel
azonosítható, maga a beteg az állapota „mögött” szinte láthatatlan, megközelít-
hetetlen. Ebben a szövegben a másik ember tekintetéből is a betegség néz vissza,
törölve ezzel a beteget magát:
Mosolygott az elején, a krákogás előtt, most már csak köszörül és les. A fülbe-
valómat, a hajamat, a hajam nem foltos, most van, most nem azért lesik. Ha
fúj, most nem látszik ki a fejbőröm. // Vagy nem is engem néz, hanem a beteg-
séget. Látja más is, átlátszik rajtam. Ott van a szemben. Akkor a legszebb, ami-
kor sír, akkor csillognak a szemek. Meg amikor lázas, mintha szerelmes lenne
vagy csodálkozna. Látszik a bőrön is, a száj két oldalán két piros folt, leesik a
bőr, és sebes lesz. Popsikrém, babafürdő, babaolaj, babakenőcs, ételallergiára
bébiétel. Kisbabának lesz?
Az éntől vagy a beteg személyétől történő nyelvi távolítást a testrészekre és a

betegség jeleire irányított fókusz valósítja meg, miközben a testrészek, a test-
hez tartozó tárgyak, a fülbevaló és a haj még személyraggal ellátottak, jelezve,
az én-elbeszélőhöz tartoznak. A szem esetében már eltűnik a személyrag is.
A betegség a szemben van, ott a helye – nem a beteg látszik, hanem maga a
betegség a szemen keresztül, ami nem a beteg személyéről (vö. „a szem a lélek
tükre”) mond el valamit, hanem a betegség létéről árulkodik, sőt a szem is attól
válik igazán széppé, ha a betegséget közvetítheti a külvilág felé. A szem egy-
általán nem a személy részeként mutatkozik meg, a lázas állapot leírásakor a
hasonlatokban maga a szem lesz cselekvő alannyá („mintha szerelmes lenne”,
„csodálkozna”). Hasonlóképpen a bőr és a száj is a beteg személyétől eltávolítva,
különálló entitásként jelenik meg, ám ezekhez a testrészekhez már nem társul
pozitív tartalom: a bőr sebes, és le is válik a beteg személyéről.
A szöveg ezzel az eljárással folyamatosan távolít a beteg perszónájától, ami
a záró sorokban a tárgyfelsorolások után következő kérdésben válik a leghang-
súlyosabbá. A csecsemőgondozáshoz használatos tárgyak enumárálása, majd a
„Kisbabának lesz?” kérdés már nemcsak azt a hatást éri el, hogy a beteg szemé-
lye szinte teljesen kitörlődik a szövegből, hanem a betegséget az élet kezdetével,
az egészség képzetével állítja szembe, e kontraszttal téve hangsúlyossá a beteg-
ségnek a normalitástól való eltérését.
Hasonlóan a Zacskó itt idézett részletéhez, számos szövegben egyedül a
betegség, a megváltozott funkciók, működésmódok válnak láthatóvá: úgy fest,
hogy a megszólaló hangok csupán hordozók, s a betegség képes kitörölni a hoz-
zájuk tartozó arcot. A kötet szövegeinek elsődleges szereplői így nem a betegek,
hiszen másodlagos, vagy néhol teljesen lényegtelen, mi az előtörténetük, vagy
mit gondolnak az állapotukról.
Jól példázza ezt a Kényszerek (49.) című szöveg, ahol szinte kizárólag a kény-
szercselekvések leírásával találkozunk. Az a tény, hogy az elbeszélő egy gyer-
mek, még éppen csak kiderül, de sem a kényszeresség kialakulásának okairól,
sem a megszólaló hangról nem tudunk meg többet. Legfeljebb annyit, hogy ész-
leli, valami nincs rendben vele – ám ez az észrevétel is a külvilágtól érkezik. Itt
egészen látványos, hogy a betegség cselekszik, és a megszólaló hang gépiesen
követi a kényszer utasításait.
Kétszer átnézem. Matatok. A szappanok sorban vannak, jó. A kilépő is, a csap
megigazítva, nekem kell utoljára elhagyni a fürdőszobát. A konyhában csak a
poharak fontosak. Az ágyon a kutya helye […] Háromszor, ötször, háromszor.
A szövegben a kényszerek személytelen működésmódját a személyragtól meg-

fosztott igei alakok is jól mutatják: enni, reggelizni, cserélni, venni. Valamint a
főnevesült igék: szekrényellenőrzés, hajtogatás, elpakolás. Ez a nyelvhasználat
a kényszer programszerű működését képes kifejezni, azt, hogy a test egyfajta

programnak válaszoló gépként is leírható.
Az előző rövid szemléltető példákhoz képest a betegség határvonalait még
tovább tágítja a Végére című darab zárósora, amely egészen radikálisan az én
helyettesíthetőségére mutat rá, ugyanis ebben a szövegben a betegséggel való
azonosulás teljes mértékben megtörténik: „Beteg vagyok. A betegség én vagyok.
A betegség írja ezt.”
Ennek az itt csak érintőlegesen bemutatott eljárásnak a nyomán, amely ilyen
radikálisan kitörli a kisprózák (?) én-elbeszélőinek tulajdonképpeni jelenlétét és
a betegségen kívüli történetüket, olyan befogadási tapasztalat állhat elő, amely-
ben a szövegek az én-elbeszélőtől függetlenül lesznek olvashatók. Vagyis nem az
lesz a meghatározó, hogy az egyes szövegek megszólalója nő vagy férfi, gyermek
vagy felnőtt, hogy milyen személyes háttértörténettel rendelkezik, hanem a be-
tegség-tapasztalat hiteles kifejezése, annak befogadhatóvá tétele lesz a szövegek
tétje. Az elbeszélő ének ilyetén háttérbeállítása és a hiányos narratívák nem csak
tematikus szinten határozzák meg a szövegek alakulását, de ide vezethető vissza
az is, hogy a befogadó elbizonytalanodhat, milyen műfajú szövegeket olvas.
Az én-elbeszélők kiüresítése a lírai én olvashatóságának, a lírai szövegek mű-
ködésmódjának és befogadásának lehetőségeit aktiválhatja, amennyiben nem
az egyes karakterek egyszeri története lesz releváns, hanem a behelyettesíthető
tapasztalatokkal e tapasztalatok behelyettesíthetősége, az ismétlés és általános
érvényűség válnak meghatározóvá. A lírai és a prózai szövegek befogadásmód-
jainak eltérő voltáról a magyar szakirodalomban kevés pontosabb megfogalma-
zás született, mint Kulcsár Szabó Ernő alábbi különbségtevése:
Recepcióesztétikai nézetből az látszik a költői műalkotás másik meghatározó

műnemspecifikus sajátosságának, hogy a befogadó – éppen, mivel a lírai alany
megnyilatkozásának rögzítetlen a deiktikus kontextusa – nemcsak a szöveg
„hangjának” átvételét hajthatja (strukturálisan legalábbis) problémátlanul vég-
re, hanem ugyanebből az okból szemantikailag egészen más helyzetbe kerül,
mint az epikai művek olvasója. Annak a tapasztalatnak a különbsége következ-
tében ugyanis, hogy míg a lírai műveknek inkább megszólaltatói, a prózaiaknak
pedig – melyeket mintegy „elmondanak” nekünk – inkább hallgatói vagyunk,
szükségszerűen másfajta dialógusra lépünk a szöveggel. Ami mindenekelőtt
abban mutatkozik meg, hogy az egyik esetben az epikai mű közlésformáit
(például az elbeszélés egyes alakjainak megnyilatkozásait) egy tágabb fikciós
mezőny részeiként vonjuk be a szöveggel folytatható dialógusba, a lírai hang
megszólaltatását viszont elvileg függetleníthetjük annak a beszédnek az (esetle-
ges) empirikus fikciójától, amelyben textuálisan elhelyezkedik. Az aposztrophé

nem-konfiguratív lírai alkalmazása teszi könnyen beláthatóvá, miért nem érzi
úgy egyetlen olvasó sem, hogy – noha formálisan hozzá is szólhat az üzenet – ő
volna a lírai közlés (vallomás, felhívás, kérdés, utasítás stb.) címzettje. Innen
van a befogadásnak az az egyezményes tapasztalata, hogy a vers nem annyira
hozzánk, hanem – képletesen szólva – inkább helyettünk „beszél”.11
Ez a befogadásesztétikai megközelítés azt a szöveg és olvasója között létrejövő

dialógust tárja fel, amely szükségszerűen különbözik a próza és a líra olvasása
esetében. Noha ez a különbségtevés – amely a prózára jellemző tágabb fikciós
tér működésének, a prózában szereplő megszólalók és a lírai hang megszólalás-
módjának alapvető differenciáján alapszik – a vizsgált szövegkorpuszra vonat-
koztatva nem alkalmazható egyértelműen, de a Tóth-szövegek befogadásának
átmeneti jellegét, líra és próza közti ingadozását képes megvilágítani. Méghozzá
kifejezetten a megszólaló hangok státusza felől, amelyek olvashatósága kevéssé
a narratív struktúrára jellemző karaktermegszólalásokra emlékeztet, sokkal in-
kább az „üres deixisként” is leírt lírai hang befogadásmódját idézi.
A líraolvasás megközelítési lehetőségeihez az utóbbi években többek közt
Jonathan Culler könyve adott új elméleti nézőpontokat.12 Culler kritizálja azt
az angolszász hagyományban bevett és az új kritikában gyökerező líraelemzési
módot, amely minden esetben egy fiktív megszólalót, egy perszónát feltételez,
akinek kilétéről és beszédszituációjáról tudunk meg valamit a vers elemzése so-
rán. Hosszan vitatkozik Barbara Herrnstein Smith állításaival, aki ezen olva-
sásmód mellett érvel, kiemelve, hogy amennyiben így próbáljuk meg olvasni
a lírát (mintegy drámai monológként), voltaképpen a narratív struktúrákhoz
közelítjük őket. Ezzel az eljárással a lírai szövegek megértéséből vesztünk, hiszen
amennyiben fiktív beszédszituációként értelmezzük a lírai szöveget, valójában
a vers számos alkotóeleméről nem veszünk tudomást, behatárolva ezzel saját
értelmezési kereteinket.13
11 Kulcsár Szabó Ernő, Költészet és dialógus. A lírai művek befogadásának kérdéséhez = Uő.,
Irodalom és hermeneutika, Akadémiai, Budapest, 2000, 142.
12 Jonathan Culler, Theory of the Lyric, Harvard University Press, Cambridge, 2015.
13 Vö. „This model ignores or reduces, with its normalizing novelizing, the characteristic extra-
vagance of lyric on the one hand and its intertextual echoes on the other; and it neglects all of
those elements of lyric – including rhyme, meter, refrain – not imitated from ordinary speech
acts. It implicitly denies three dimensions of lyric: the effects of presentness of lyric utterance,
the materiality of lyric language that makes itself felt as something other than signs of charac-
Culler ezzel szemben a líra epideiktikus létmódját hangsúlyozza, vagyis ál-

láspontja szerint a líra olyan beszédmódként jeleníti meg magát, amely nem egy
fiktív világ részletébe illeszthető fiktív kijelentést hajt végre, sokkal inkább (Käte
Hamburger alapján) valóságkijelentéseket tesz. Ezzel természetesen azt is fel-
tételezi, hogy nincs egy konkrét arc a versbéli hang mögött, hanem a kijelentés
kizárólag nyelvi szinten történik meg. A líra esetében ehhez a kizárólag nyelvi
szinten történő beszédmódhoz hozzátartozik a líra rítus-jellege, vagyis a ritmi-
kai, prozódiai jellemzők és az ismétlés, az utánmondás lehetősége.
Ennek szemléltetéséül Culler felidézi Kendall Walton modelljét, amely fel-
veti annak lehetőségét, hogy a lírai beszédmód hasonló a szövegírás technikájá-
hoz: a szövegíró kifejezetten abból a célból írja meg a szöveget, hogy azt mások
mondják el. Ebben a modellben sincs szükség a fiktív világban megszólaló hang
vagy narrátor pozicionálására, hiszen ebben az esetben sincs fiktivitás, hanem
az olvasó (a megrendelő, ha a szövegíró analógiájában maradunk) használja a
szavakat. Culler persze tagadja, hogy ez a modell maradéktalanul adekvát len-
ne a líraolvasás számára, hiszen a líraolvasás öröme több faktorból ered, mint
pusztán gondolatok felhasználásából, ám a modell arra mindenképpen felhívja
a figyelmet, hogy a lírának nincs szüksége fiktív perszónára, illetve hogy az ol-
vasói ismétlésre apellálva íródik.14 Ebből a megállapításból érthető igazán, hogy
Culler mit nevez a líra performativitásának, és miért abban látja a vers sikerét,
ha az ismétléseken keresztül a kollektív emlékezetbe vésődve közhellyé válik,
belépve a nyelv és a társadalmi képzelet közegébe, hogy segítsen bennünket a
világban tájékozódni [inhabit].
Ez eredményezi azt a jellegzetes befogadói attitűdöt is, amelyet Kulcsár Sza-
bó is hangsúlyoz, nevezetesen hogy az olvasó nem címzettként érzékeli önmagát
a versolvasás aktusában, sokkal inkább azzal a tapasztalattal szembesül, hogy a
lírai mű helyette beszél. Kulcsár Szabó számára pedig mindez azt is jelenti, hogy
a líra az irodalom „par excellence” műfaja, mivel a műnemek közül egyedüli-
ként tudja az idegen beszédet sajátként megszólaltatni, ekképpen pedig az én és
a másik közti távolságot a „legtisztábban” képes áthidalni.15
Noha Tóth szövegei – azok ritmikai sajátosságai és a műfaji átmeneteket meg-
jelenítő voltuk miatt – nem egyértelműen, nem közvetlenül a culleri értelemben
ter and plot, and the rich texture of intertextual relations that relates it to other poems rather
than to worldly events.” Uo., 119.
14 Uo.
15 Kulcsár Szabó, Költészet és dialógus = Uő., A megértés alakzatai, Csokonai, Debrecen,
1998, 43.
vett ismétlésre és idézésre apellálnak, a megszólaló hangok arctalanítása és a nar-

ratívák, a betegek történetének hiánya afelé orientálja a befogadást, hogy abban az
„idegen beszéd” sajátként is képes legyen megszólalni. A betegek háttértörténe-
teinek elmaradása, a karakterek személytelen megszólásmódjai és hozzáférhetet-
lenségük a betegségek tüneteit részletesen bemutató szövegekben kevésbé a pró-
zára jellemző történetolvasás tapasztalatát állítja elő. Inkább a lírai szövegekre jel-
lemző partitúra-jelleg érzékelhető, amelyben az olvasó hangot kölcsönöz a szöveg
megszólaltatásához, miközben a szövegek az olvasó helyett képesek „beszélni”.
Az én és a másik közötti áthidalás lehetősége a szövegekben így egyrészt tematikus
szinten a beteg és a betegség viszonyában, az együttműködésre való törekvésben,
másrészt a szöveg és az olvasó viszonyában, a befogadás aktusában érhető tetten.
A kötet ezzel az eljárással nemcsak a betegség hangját teszi hallhatóvá, hanem a
kötet terén kívül lévő betegek számára is képes hangot adni.
Tóth a vizuális anyagban és a szövegekben egyaránt az átmenetek megjele-
nítésére és működtetésére törekszik. Átmenetet jelenít meg a test és a növények
között, a rajz és fénykép vagy a röntgenkép között, a test és gép között, egészség
és betegség között, nem utolsó sorban pedig átmenetet képez meg az olvasó és a
szöveg hangjai között. Mindeközben a szövegek poétikájának egyik fő szervező
elve is az átmenetekben, asszociációkban jelölhető ki, amit a Reflektor című szö-
vegből vett alábbi idézet világíthat meg:
Egy tányérszerű fényes valami van a fejem fölött, tiszta vészhelyzet. Látom,
hogy lámpa, de be vagyok nyugtatózva, nem teljesen éles a kép. A lámpán több
kislámpa, mint egy repülő csészealj a filmekben […] Szórakoztatom magam az
Ufó-albumom képeivel, amik eszembe jutnak
Az asszociációk a határok eltörlésének eszközeiként is érthetőek a beteg és be-

tegség elválaszthatatlanságát megjelenítve – mintegy feloldásaként az idegen-
ségnek, hiszen mégis a betegséggel való együttműködés lenne a cél. Az az alap-
vető kérdés tér vissza tehát minduntalan a kötetben, hogy a betegség megma-
rad-e idegennek vagy interiorizálódik, azaz a betegség – mely folyton fenyegeti
is az életet – a test sajátjaként, az élet velejárójává válva társ, sőt akár az élet
élésének új lehetősége is lehet. Azt, hogy mennyire eltér a kötet betegségfogalma
az általánosságban használt fogalomtól (vagyis mint hiba a rendszerben, amit
javítani kell), olyan szövegek mutatják meg, mint az X-men, ahol a mutánsokra
és a betegségre mint mutációra való rámutatás a szuperképességek felidézésével
jár együtt. Betegnek lenni, a betegséggel élni tehát nem feltétlenül veszteség, sőt,
akár olyan képességekkel való kiegészülést is jelenthet, ami bizonyos szempon-

tokból a test új felhasználási módjait is felajánlja.
A Holdvilágképűekben nem a betegek és történeteik, hanem a betegségek
létmódja jut főszerephez. Tünetleírásokkal, állapotváltozásokkal, a betegség ál-
tal formált új testhez való alkalmazkodás beható és pontos ábrázolásaival talál-
kozunk egy olyan szövegvilágban, amely úgy vonja vissza a történetek elbeszélő-
inek karakterjegyeit, arcait, és lép fel a lírai befogadásmódhoz hasonló általános
érvényűséggel, hogy képes nyelvet és hangot adni azok számára, akiknek a tör-
téneteit máshogyan nem hallhatnánk.
Alfejezet ■ 529
irodalomtörténet
530 ■ Főfejezet
Alfejezet ■ 531
Dobos István
Észrevételek az új magyar irodalomtörténet

modernség-kötetének koncepciótanulmányához1
Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a koncepció elméleti alapjaival kapcso-

latban elvi vitát nem kívánok kezdeményezni. Terméketlen volna az eszmecsere,
ha olyan kérdésekre várnék választ, amelyeket a tervezet készítői maguk sem
szándékoztak fölvetni. A „társadalomtörténeti” alapozású irodalomtörténet el-
méleti kérdéseiről a modernség kontextusában egyébként részletesen kifejtet-
tem a véleményemet az Irodalomtörténet című folyóirat felkérésére 2011-ben.2
Nem sok értelmét látnám annak, ha itt újra előadnám fenntartásaimat. Ennél
hasznosabbnak vélem, ha a koncepciótanulmány saját célkitűzéseihez kapcso-
lódva fogalmazom meg észrevételeimet.
A modern jelentésének körülhatárolása

Elméleti-módszertani megfontolások
Ha jól értem, a készülő új irodalomtörténet harmadik kötete nem egyetlen el-

méletnek rendeli alá kizárólagosan a „szintézis” egészét. Többféle történet el-
mondását ígéri az irodalomról. Nem átfogó értelemben törekszik elméleti ko-
herenciára, csupán egy-egy elbeszélésváltozaton belül tekinti azt magára nézve
kötelezőnek.3 Nyilvánvaló, hogy a tervezet nem tud eltekinteni gyakorlati meg-
1 Az itt olvasható hozzászólás eredetileg az MTA BTK Irodalomtudományi Intézete által 2018.
szeptember 26-án megrendezett szakmai kerekasztal-konferenciára készült. Jelen formájában
a programírás időközben átdolgozott, az említett vitára is reflektáló szövegéhez kapcsolódik.
2 Dobos István, „állni látszik az idő, bár...” Irodalomtörténet-írásunk időszerű elméleti kér-
dései a modernség kontextusában, Irodalomtörténet 2011/1–2., 235–253. http://epa.oszk.
hu/02500/02518/00332/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_2011_02_235-253.pdf
3 A magyar irodalomtörténet-írás legutóbbi átfogó vállalkozása A magyar irodalom történetei,
I–III., főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, Gondolat, Budapest, 2007. állította középpontba
532 ■ Dobos István
fontolásoktól sem. Nem utolsó sorban az a célja, hogy a tudományos műhellyel

szemben támasztott elvárásnak megfeleljen, hiszen az előző akadémiai iroda-
lomtörténet több, mint ötven évvel ezelőtt jelent meg. Hozzászólásomat a legát-
fogóbb kérdésekkel kezdem, s fokozatosan haladok a részletek felé.
Való igaz, a modernség nem alkot egységes, előrehaladó rendben kibon-
takozó folyamatot a 20. századi magyar irodalom történetében. A modernség
változatai című tervezet néhány átfogó, nagyhatású művészi kezdeményezés
kiemelésére vállalkozik, s nem szerteágazó mikrotörténetek rendezetlen meg-
jelenítésére. Ezt a döntést el lehet fogadni. Nyilvánvaló, hogy a 20. századi ma-
gyar irodalom története nem kizárólag a modernség változatainak a története.
A korszakban nem lebecsülhető szerepet játszottak modernségellenes eszmei
irányzatok, írói mozgalmak és szellemi csoportosulások. Az arányok azonban
nem közömbösek. Nem egészen értem, miért kap ilyen nagy teret a nemzeti
konzervativizmus, a népi írói mozgalom és a szocialista realizmus a koncepci-
ótanulmányban, ha a tervezett irodalomtörténet elsődleges célja a modernség
változatainak a leírása. Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézete által 2018.
szeptember 26-án megrendezett szakmai kerekasztal-konferenciára készült
koncepciótanulmány és az abban mellékelt részletes tartalomjegyzék között
nem volt teljes az összhang. Ez részben azzal volt magyarázható, hogy külön-
böző ütemben készült a két anyag, s így több munkafázist jelenített meg. Talán
az ebből fakadó ellentmondások kiküszöbölése érdekében maradt ki az egyes
alfejezetek tárgyát megnevező és címszavakban felvázoló részletes kötetbeosz-
tás a programírás jelen változatából, amely nem jelenti a főbb témakörökben
megnyilvánuló szemléleti-módszertani alapelvek visszavonását. Az említett vita
tanulságainak összegzése erre vonatkozóan határozottan leszögezi: „munkánkat
a koncepciótanulmány alapján folytatjuk”. (34.)4
az elbeszélhetőség kérdését, egyféle célelvű folyamat helyett többféle kontextus feszültségek-

től sem mentes kölcsönhatásával számolva. Német nyelven 2013-ban jelent meg több szer-
ző közreműködésével a magyar irodalomtörténetről összefoglaló kötet, amely időrendben
halad a régi magyar irodalomtól a klasszicizmus, a rokokó, az érzékenység, a 19. századi
klasszikus, a századforduló s a huszadik századi modernség négy nagy korszakán át az „új
érzékenység” és az „emlékezet” költészetéig, figyelemmel kísérve az irodalom medialitásá-
nak kérdéseit. Geschichte der ungarischen Literatur. Eine historisch-poetologische Darstellung,
szerk. Kulcsár Szabó Ernő, de Gruyter, Berlin, 2013.
4 A főszövegben zárójelben megadott lapszámok az alábbi írásra vonatkoznak: Kappanyos
András, A modernség változatai. Koncepciótanulmány az új magyar irodalomtörténeti kézi-
könyvhöz, ItK 123. (2019), 33–87.
Észrevételek az új magyar irodalomtörténet... ■ 533
A nemzeti konzervativizmus, a népi írói mozgalom és a szocialista realiz-

mus annyiban valóban kapcsolódnak a „modernség változataihoz”, hogy mo-
dernségellenesek. Modernségkritikájuk azonban korántsem egynemű, s nem is
ez határozza meg látásmódjuk lényegét. Irodalomszemléletük, értékrendjük és
kultúrafelfogásuk is merőben különböző. Amennyiben a modernizációt hátrál-
tató tényezők a jellegadóak, akkor óhatatlanul a modernségellenesség változatai
kerülnek előtérbe a kézikönyvben. Akkor lenne indokolt ilyen kitüntetett fi-
gyelmet fordítani a modernségellenes esztétikai ideológiákra, ha azok valóban
ilyen meghatározó szerepet töltöttek volna be a 20. századi irodalmi modernség
önértelmezésében, de ez utóbbi véleményem szerint további bizonyításra váró
feltevés. Mindenesetre a koncepciótanulmány olyan távlatot kíván érvénye-
síteni, amelyben a 20. századi modernséget a 19. század „más értelmű, más
alapokon álló modernitásától” a századvég konzervatív törekvéseivel szemben
elfoglalt álláspontjával lehet megkülönböztetni: „egy ilyen beállításban Beö-
thy Kistükre válhat a 19. századi irodalomszemlélet »csúcsteljesítményévé«, az
elrugaszkodás és szembefordulás sarokkövévé”. (40.) A modernség változatai-
nak megértése szempontjából nyilván nem teljesen elhanyagolható mozzanat a
„korszerű” művészet képviselőinek és a „maradi” törekvéseknek az összekap-
csolása, az egymásról alkotott kép bemutatása a maguk jelentőségének meg-
felelő mértékben. Talán azt a kérdést sem lenne érdektelen körüljárni, hogy
létezik-e jelentős konzervatív művészet a 20. századi magyar irodalomban.
A modern mű nem feltétlenül értékesebb a művészi újítást nélkülöző alkotás-
nál. Az ismertebb példák közül Arany János balladái és elbeszélő költeményei,
Emily Dickinson utókorra hagyott, rövid, töredékszerű szövegei, Giorgio Mo-
randi festészete vagy Strauss kétségtelenül kiváló, kései hagyományőrző Négy
utolsó ének című darabja említhető.
Abban bizonyára egyetértenének a korszak kutatói, hogy Babits vagy Kosz-
tolányi meghatározó módon alakította a 20. századi magyar irodalmi modern-
ség-szemléletét. Írásaikban azonban nem az elutasított Beöthy-féle nemzeti
konzervativizmus, hanem a modernséget ténylegesen képviselő írók korszerű
látásmódja jelentette a kitüntetett viszonyítási pontot. Az ellenlábas irányzatok
értéken felüli kiemelése helyett érdemesebb lenne talán ezekre összpontosítani,
mivel ebből a nézőpontból gazdagabb szemléleti és poetológiai háttér tárulkozik
fel a modernség meghatározó jegyeinek felkutatásához. Beöthynél Valéry min-
den bizonnyal jelentősebb szerző az „esztétikai alapú” (40.) modernségfogalom
értelmezéséhez, az ő neve azonban nem található a koncepciótanulmányban, de
ez természetesen nem zárja ki, hogy a tervezet megvalósítása során előkerüljön.
A „modern” terminológiai kérdésének tisztázásához a programírás Baude-

laire-nek A modern élet festője című 1863-as esszéjét tekinti korszakjelölőnek.
A fogalom alapértelmezése szerint ugyanis „Amikor […] modern kultúráról,
művészetről, irodalomról van szó, akkor az 1870 körül kezdődő időszakra gon-
dolunk”. (34–35) A határpontnak tekintett írás szerencsés választásnak bizonyul-
hat, amennyiben meglehetősen összetett és sokrétű modernség-elgondolásából
sikerül kiválasztani azokat az elemeket, amelyek összhangba hozhatók Nádasdy
Kálmán hivatkozott nyelvészeti elemzéseinek az eredményével. A koncepció-
tanulmány ugyanis ez utóbbi nyomán a modern jelentései közül a „»haladó«
(3’) valamely kort képviselő, a hagyománnyal szakító (= ÉrtSz. 1a.)”, valamint
a „»huszadik századi« (3’) szecessziós, avantgárd, modernista (= ÉrtSz. 2a?)”
„tartalomértékelő” változatot fogadja el. Másutt a modern történeti leíró fogal-
mát tekinti a programírás kiindulópontnak. Mindenesetre a hivatkozott, tizen-
három részből álló esszé, mely eredetileg folytatásban jelent meg, Constantin
Guys festészetéhez kapcsolódva több nézőpontból értelmezi a modern miben-
létét. Ahogy én látom, hatástörténeti szempontból Baudelaire-nek az a megálla-
pítása bizonyult a legjelentősebbnek, mely szerint a modern megkülönböztető
vonása a mindenkori „jelenre való fogékonyság”. A hagyománnyal történő sza-
kítás és a haladásba vetett hit ellentmondásos módon köthető Baudelaire felfo-
gásához, mely szerint „A modernség, az átmeneti (transitoire), a gyorsan eltűnő
(fugitif), az esetleges (contingent) a művészet egyik fele, míg a másik az örök,
a soha nem változó”.5 A hagyománytörés szempontjából különös érdeklődésre
tarthatnak számot a magyar irodalmi modernségben azok a jellegzetesen ellent-
mondásos törekvések, amelyek a múlt elutasításában elérnek egy olyan pontot,
ahol kénytelenek ráébredni annak lehetetlenségére, hogy modernek legyenek.
(„Tagadni multat mellet verve, / Megbabonázva, térdepelve.”) A modernségbe
írt „temporális ambivalencia” jól kiaknázható szempontnak bizonyulhat a törté-
nelmi emlékezetet a teljes jelenlét kifejezésével összekapcsoló Ady költészetének
megközelítéséhez. A modern mű magán viseli keletkezése korát, vagyis nem
tud kívül kerülni a történelmen, de nem képes megszabadulni attól a kísértéstől
sem, hogy az írás új kezdetként, születése pillanatában beteljesítse önmagát, le-
győzve azt „az időbeli távolságot, amely által korábbi múltaktól válik függővé”.6
5 „La modernité, c’est le transitoire, le fugitif, le contingent, la moitié de l’art, dont l’autre moitié
est l’éternel et l’immuable.” Charles Baudelaire, Le peintre de la vie moderne = Uő., Oeuvres
complètes, Pléiade, Gallimard, 1954, 892.
6 Paul de Man, Irodalomtörténet és irodalmi modernség = Uő., Olvasás és történelem, ford.
NEMES Péter, Osiris, Budapest, 2002, 83.
A koncepciótanulmány a dekadencia és a szecesszió között egyensúlyozva

értelmezi az „esztétizáló modernség” fogalmát, amelynek
lényeges alapeleme a morális ítélet felfüggesztésére és esztétikai ítélettel való

kiváltására való törekvés. A magyar viszonyok között a nemzetállami elhivatás
éthoszában ez nemigen vezethetett kiteljesedett dekadenciához, az értékvesz-
tés valóban amorális, tisztán esztétikai szemléletéhez. A kelet-közép európai
viszonyokat pontosabban jellemezné a szecesszió fogalma, amely az elszaka-
dás mozzanatára utal (a múlttól és az abszolút értékcentrumoktól), ám ezt a
szót egy konkrét korstílus, az art nouveau német-osztrák változata számára
foglalta le a művelődéstörténet. (50.)
A fenti érvelés arra irányíthatja a figyelmet, hogy az „esztétizáló modernség”

kötődik a monarchia kultúrájához is. Stefan George, Hugo von Hofmannsthal,
Karl Kraus, Arthur Schnitzler, és nem utolsó sorban Rainer Maria Rilke írásai
alapján Kosztolányi utolérhetetlen tömörséggel határozta meg a kettős monar-
chia szellemi hangoltságát: „mosolygó nihilizmus”. E gondolatalakzat sztoikus
és dekadens művészi látás- és viszonyulásmódot jelent, amelyben az értékvi-
szonylagosság és a kultúra hanyatlásának tudata összekapcsolódik az esztétikai
világalkotás ígéretével, a személyiség és a nyelv még ismeretlen tartományainak
felfedező kutatása pedig a mindent átható kétséggel.
Az „esztétizáló modernség” mint irodalomtörténeti fogalom jelentése más-
felől körülhatárolható olyan mintaadó alapművekkel, amelyekről már magyar
megjelenésük előtt érdemben hírt adtak a századelő magyar irodalmi és művé-
szeti lapjai. (Théophile Gautier: Mademoiselle de Maupin [1835, magyarul 1922,
ford. Benedek Marcell], Joris-Karl Huysmans: À rebours [1884, magyarul 1921,
ford. Kosztolányi Dezső], Oscar Wilde: The Picture of Dorian Gray [1890, ma-
gyarul 1904, ford. Konkoly Tivadar, 1907, ford. Schöpflin Aladár, 1922, ford.
Kosztolányi Dezső], Oscar Wilde: The Critic as Artist [1891, magyarul 1918,
ford. Halasi Andor, 1924, ford. Bálint Lajos, é. n., ford. Benedek Marcell] és
Walter Pater: The Renaissance – Studies in Art and Poetry [1873, 1893, magyarul
1919, ford. Sebestyén Károly, 1922, ford. Benedek Marcell].)
A koncepciótanulmány távolságot kíván tartani a nyelvközpontú modernség-
értelmezésektől, ezért nem javaslatként, pusztán megfontolásra ajánlott értelme-
zési lehetőségként hoznám szóba, hogy az esztétikai tapasztalat érzéki, szellemi és
nyelvi összetevői közötti összetett és ellentmondásos viszony változásának alapján
megkülönböztethetők egymástól a modernség irodalomtörténeti alakzatai.
A fenti elgondolás – dióhéjban összefoglalva – abból indul ki, hogy az „esz-

tétizáló modernség” szakít a szépség általános meghatározásaival, amelyek a jó,
az igaz és a hasznos jelentéseit társították az érzéki észleletekhez. Az aiszthészisz
eszményítő szemléletével szemben az Aestheticism az életben mindenütt jelenlé-
vő érzéki tapasztalatot függetleníti öröklött erkölcsi, ismeretelméleti és gyakorla-
ti tartalmaitól. A kanti eredetű esztétikai megkülönböztetést mintegy visszájára
fordító gondolati szerkezetben immár a jelentésről leválasztott érzéki megnyi-
latkozások magával ragadó ereje határozza meg, mi számít szépnek abban az ér-
tékközpontját vesztett világban, mely – Nietzschével szólva – „csakis esztétikai
jelenségként nyeri el örök igazolását”.7 Az életben a művész elé kerülő látvány,
hangzás vagy bármiféle anyagszerű érzéki hatás befogadása, felidézése és közve-
títése az írásnak a nyelvhez fűződő viszonyát is megváltoztatja. A szó nem meg-
felel a valóságnak, hanem a még itt nem lévő érzéki világot teszi hozzáférhetővé.
A műélvező kifinomult érzékei megelevenítik a szavakkal előidézett különleges
képzeteket, és felfokozzák a nyelv teremtő erejének a hatását. Érzéki tapasztalat
és jelentés viszonyának változása a nyelv szerepének átértékelődésével: ez az ös�-
szefüggés kapcsolódási pontot kínálhatna az esztétizáló modern, a „szintetizáló
modern” és a posztmodern formáció rendszerszintű tanulmányozása számára,
kiküszöbölve az „esztétizáló modern” stílustörténeti meghatározására tett kísér-
letek bizonytalanságait. Talán hasznosulhat valami ebből az elgondolásból is a
munka folytatása során, ezért vázoltam fel nagyon röviden.
A tervezet kartográfiai módszerével kapcsolatban mindkét módszertani
véglet kétségeket ébreszt: Franco Moretti kilátástalan pozitivizmusa éppúgy,
mint a puszta szemléltető ábrának tekintett mátrix. Az utóbbit követi a koncep-
ciótanulmány, de kérdés, hogy ebben a hozzávetőleges arányokat meglehetős
önkénnyel megállapító formában miről tanúskodik. (65.) A kézikönyv minden
bizonnyal a minden hátráltató tényező ellenére megvalósult modern irodalom
művészi változataira fog összpontosítani. Magam legalábbis ezt tartanám sze-
rencsésnek.
Helyesen teszi a tervezet, hogy nem követi a paradigmaváltások logikáját.
Meg kell jegyeznem, hogy Kuhn nem fejlődésben gondolkodott, s mindvégig
ragaszkodott a paradigmák összemérhetetlenségének tételéhez. A koncepció-
tanulmány nem választja el határozottan Kuhn koncepcióját az irodalomtör-
ténet-írásban alkalmazott paradigma-elméletektől. Az utóbbiak ugyanakkor a
modernség alakzatain belül „egyidejű egyidejűtlenségekkel” (Koselleck), a hatás-
7 Friedrich Nietzsche, A tragédia születése, ford. Kertész Imre, Budapest, Európa, 1986, 54.
történet és a szövegkapcsolódások tervezhetetlen eseményeivel számolnak, s ez

merőben mást jelent, mint a nekik tulajdonított teleologikus fejlődéselv. A kon-
cepciótanulmány Kulcsár Szabó Ernő két tanulmányára hivatkozik.8 A „kor-
szakküszöb” hatás- és befogadáselméletre alapozott elgondolása nem kínált
mintát a szóban forgó tervezet társadalomtörténeti nézőpontjának az alkal-
mazásához. A magyar irodalmi modernség kezdetben három-, majd később
négyosztatúvá alakult modellje, amint az ismert, az esztétikai tapasztalat hori-
zontváltásainak nézetéből értelmezte a 20. századi magyar irodalmat. Látnivaló
ugyanakkor, hogy korszakolása nem tekinthető tisztán poetológiai indíttatású-
nak, hiszen két antropológiai vonatkozású szempontot is érvényesített: a sze-
mélyiségfelfogás és a nyelvhez való viszony változását. A konstanzi iskola mód-
szertanához kapcsolódó történetiség-koncepció nemcsak a jelenbeli és múltbeli
horizontok találkozására, de szétválására is figyelmet fordított, amennyiben
az alkotás és a befogadás kölcsönösségében vizsgálta az irodalom történelmi
valóságának alakulásfolyamatait. A koncepciótanulmány más célelvet követve
kívánja elbeszélni a modern magyar irodalom történetét, negyedszázaddal ké-
sőbb, a posztmodern fordulat utáni időszak fejleményeinek ismeretében. A ter-
vezet fogalmi rendszeréből azonban arra lehet következtetni, hogy gondolatme-
netének az egyik mozgatórugója folytonosság és megszakítottság viszonyának
az értelmezése, vagyis a „korszakküszöbök” megragadhatóságának a kérdése.
Az elvi különbségek további mérlegelésétől azonban itt el kell tekintenem. Min-
denesetre üdvözölhető, hogy a programírás nem állítja egyenes vonalú, előrehala-
dó rendbe a diszkurzus-formációkat. Meglehetősen nyitott kérdés marad ugyan-
akkor, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a modernség változatai. Különösen
a bevezetni kívánt „szintetizáló modern” kelt várakozást ebből a szempontból.
Mit összegez magasabb szinten? Egyáltalában kérdéses ennek az episztemológi-
ai érdekeltségű fogalomnak a használata, hiszen a megismerésre vonatkoztatva
vajon mit szintetizálhat az irodalom? Egy ilyen alapfogalom bevezetéséhez lega-
lább elméleti-módszertani tanulmányok sora szükséges, kellő számú alkalmazás
bemutatásával együtt, amelyek igazolják a javasolt kategória interpretációs tel-
jesítőképességét. A szintetizáló modern esetében minderről nem beszélhetünk,
s úgy látszik, éppen ez a koncepció egyik legsebezhetőbb pontja.
8 Kulcsár Szabó Ernő, Klasszikus modernség, avantgarde, posztmodern. Az irodalmi modern-

ség és az „egész”-elvű gondolkodás válsága, Kortárs 1990/1., 129–142, illetve Uő., A kettévált
modernség nyomában. A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján = „de nem felelnek,
úgy felelnek”. A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján, szerk. Kabdebó Lóránt –
Kulcsár Szabó Ernő, JPTE – Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1992, 21–52.
A „szintetizáló modernség” fogalmának a bevezetése kapcsán a koncepci-

ótanulmány jelen formájában leszögezi, hogy e modernségváltozat „Kabdebó
Lóránt munkásságában tett szert jelentőségre és ismertségre”. (63.) Ahogy én
látom, ez a hivatkozás meglehetősen ingatag alapokon nyugszik. Szabó Lőrinc
monográfusa ugyanis nem használja a „szintetizáló modernség” fogalmát kor-
szakjelzőként, hanem attól világosan megkülönböztetve poétikai jellegzetessé-
get ért rajta.9 Kabdebó a 20. századi költészetnek három jellegzetes gondolko-
dói magatartására és megszólalásmódjára hívja fel a figyelmet: 1. Monologi-
kus „a magára maradó ember kétségbeesését kibeszélő szöveg”; 2. Dialogikus
„a magának vagy éppen senkinek sem beszélő költő szövege”; 3. Szintetizáló
„a gondolkozásmód »dialogikus« határhelyzetéről való elmozdulás” lehető-
ségeit kereső szöveg. Kabdebó három antropológiai és poétikai lehetőséget
mérlegel a 20. századi költészetben, hármat az egyidejűleg létező számos egyéb
változat közül. Véleménye szerint a nyugati gondolkodás hézagainak a kitölté-
sére törekvő szintetizáló szövegformálást legátfogóbban Ezra Pound képviseli,
irányzattörténeti szempontból pedig a posztmodern érdemel különös figyel-
met, mivel ez utóbbi nem kiteljesíti, hanem szétzilálja a megelőző erőfeszítése-
ket. Szabó Lőrinc monográfusa szerint a posztmodern „a szintetizáló jelleg ad
absurdum való végiggondolása, az alkotónak szerkesztővé való átminősülése
által, a szövegek egymást kiegészítő, opponáló illetőleg értelmetlenül egymásra
meredésének folyamatát szervezi a gyönyörszerzés megvalósulásává”.10 Kabde-
bó szemlátomást a posztmodernről is másként gondolkozik, mint a tervezet
készítői, de ennél lényegesebb, hogy értelmezése szerint a monologikus, a dia-
logikus vagy a szintetizáló poétikai jellegzetesség nem tekinthető költészettör-
téneti modellnek vagy diszkurzív formációnak: „Bárha az általam vázolt há-
rom jelleg elméletileg külön-külön leírható, történetileg mégsem határolható el
egymástól, önálló irodalomtörténeti korszakolásuk szerintem nem jelölhető.”11
A szerző önértelmezésével szemben a tervezet készítői nem pusztán poétikai
törekvésként, de korszakalakzatként kívánják megkülönböztetni a „szintetizá-
ló modern” irodalmat. A kartográfiai séma szerint az „esztétizáló modernhez”
kapcsolódik a „szintetizáló modern”, annak mintegy a folytatása. Nem lehet
elégszer hangsúlyozni, irodalomtörténeti rendszerezés alapjául szolgáló foga-
9 Kabdebó Lóránt, „Ritkúl és derűl az éjszaka”. Bevezetés: utólagos számvetésként = Uő.,

„Ritkúl és derűl az éjszaka”. Harc az elégiáért, Csokonai, Debrecen, 2006. http://mek.niif.
hu/05600/05654/05654.htm#1
10 Uo.
11 Uo.
lom bevezetése kiterjedt előtanulmányokat igényel, s a kezdeményezés kritikai

visszhangjának a feldolgozását, egyébként ennek a hiányában a fogalom beje-
lentése mindössze várakozást, az irodalomtörténeti koncepció megalapozott-
ságával kapcsolatban pedig kétségeket kelt.
A programírásban az olvasható, hogy „terminológiai munkahipotézisként”
kívánja bevezetni az „esztétizáló modernség” fogalmát. Nos, ez a fogalom régóta
velünk van, s meglehetősen terhelt, Király István első Ady-monográfiájának az
egyik alapfogalma. E megelőzöttségre a módosított koncepciótanulmány már
utal, a kategória itthoni ideológiai beágyazottsága azonban továbbra is csak
részlegesen reflektált, jóllehet korszakjelző fogalom. Az „esztétizáló modernség”
mint kifejezés létezik más nyelvű irodalmakban is, ezekre az elgondolásokra
nyilván a tervezet is kellő súlyt fog helyezni az „esztétizáló modernség” jelenté-
sének a részletesebb kifejtése során.
A kartográfiai sémában az avantgárd, illetve a posztmodern más-más ré-
tegekben helyezkednek el, mondhatni zárványszerűen. Ezt az elszigeteltséget a
hosszú évekre emigrációba kényszerült avantgárd első hulláma esetében mun-
kahipotézisként el lehet fogadni – jóllehet 1945 és 1948 között elsősorban a kép-
zőművészetben, de a hetvenes években, az irodalomban is léteztek avantgárd
művészeti törekvések –, a posztmodernre vonatkozóan azonban számomra kér-
déses, de erre később még vissza fogok térni.
A modernség korszakhatárai
A „III. 1948–1989: A tiltott és tűrt modernség kora” meglehetősen vitatható kor-

szakmegnevezés. Köztudomású, hogy a tűrt, a tilt, a támogat, vagyis a „három
T” művészetpolitikai alapelve a szellemi élet irányításának és ellenőrzésének
eszköze volt, mely 1966-ban az MSZMP IX. kongresszusán fogalmazódott meg,
tehát az adott korszak kezdetéhez, 1948-hoz képest közel húsz évvel később. Ezt
a doktrínát aggályos történetietlenül kiterjeszteni vissza- és előreható érvénnyel.
A korszak első harmadában zajlott le a magyar irodalom szovjetizálása. A szov-
jetizálás kifejező és kifejtett fogalom, a történeti szakirodalomban és az iroda-
lomtörténet-írásban is használatos. A tervezett kézikönyv tartalomjegyzékében
még nem szerepelt ez a szakkifejezés, a módosított koncepciótanulmány már
megemlíti, a fejezetcímhez pedig kiegészítő magyarázatot fűz. Az aczéli doktrí-
na áthallását erősen vitatható érveléssel igyekszik elhárítani:
1949 és 1989 között elbeszélésünk fő tárgyának, a magyarországi irodalmi mo-

dernségnek a helyzetét mindenekelőtt az intézményes alávetettség és lefojtott-
ság jellemezte, de ennek mértéke és módja korántsem volt egyöntetű. Azon a
legalapvetőbb szinten, amelyet egy fejezetcím megragadni képes lehet, 1956–
58-ig ez a visszaszorított helyzet a tiltás, ezt követően a tűrés fogalmával jelle-
mezhető. A tiltás és a tűrés egymás mellé kerülő fogalmai természetesen felidé-
zik az Aczél György nevével összefonódott kultúrpolitikai doktrína, a „három
T” képzetét, ez az allúzió azonban csak azt az olvasót zavarhatja meg, aki kizá-
rólag a fejezetcímből, és nem a fejezet elolvasásából próbál tájékozódni. (84.)
Jelen pillanatban a programírás áll az olvasó rendelkezésére, mely sommásan

állítja, hogy az irodalom helyzete 1956–1958-ig „a tiltás, ezt követően a tűrés fo-
galmával jellemezhető”. (84) Tudvalévő, hogy a kádári kultúrpolitika szerint ta-
bunak számított az 1956-os forradalom, a szovjet megszállás, Magyarország tag-
sága a KGST-ben és a Varsói Szerződésben, az MSZMP egyeduralma, a sajtó-,
a gyülekezési és szólásszabadság korlátozása, a kikényszerített marxista hege-
mónia a művészeti, a tudományos és a szellemi életben. A hetvenes évek elején
jelent meg a szamizdat, s ettől fogva olyan művekről is beszélhetünk, amelyek
eleve engedély nélküli kiadványnak készültek. Ugyanakkor itthon voltak támo-
gatott modern szerzők is, ezért sem pontos a korszak megnevezése. A tiltás csak
a nyolcvanas évek második felétől lesz tovább nem működő gyakorlata a kiadás-
politikának. Jellemző volt viszont a korszakban a szilencium. A szilencium nem
valamely mű betiltását jelentette, hanem hallgatásra ítélte az írót átmenetileg.
Nagyon különböző cenzurális viszonyok érvényesültek az anyaországi és a ha-
táron túli magyar irodalmak esetében, s az utóbbiak között is igen lényegesek
az eltérések. A jugoszláviai magyar irodalomtudomány a magyarországinál eny-
hébb cenzurális viszonyok között ebben az időszakban jelentős szerepet töltött
be az elméletközvetítésben. A határon túli magyar irodalmak társadalomtör-
téneti helyzete között az adott államnemzetek viszonylatában igen nagyok az
eltérések, erre is érdemes lesz a fejezet megírása során kellő figyelmet fordítani.
A IV. 1989 után: Befejezetlen modernség című fejezet leírásában vitatható
az 1989-es határpont magyarázata: „megszűnt a cenzúra”. (58.) Intézménye-
sen nem volt a Kádár rendszerben cenzúra, törvény nem szabályozta a cenzúra
gyakorlatát, és külön hivatal sem felügyelte a szellemi termékeket. A cenzúra
mindazonáltal különböző formában működött. A folyóiratoknál utólagos volt a
számonkérés. Kivételt képeznek a határon túli lapok, például az erdélyi Korunk
volt főszerkesztőjének visszaemlékezése szerint Romániában előzetes volt a fo-
lyóirat-cenzúra, s volt is hivatala. A könyvkiadásban Magyarországon is előzetes
cenzúra működött. Volt persze arra is példa, hogy valamit elnéztek a központ-
ban, s a kinyomtatásig jutott, de végül nem került forgalomba, vagy csak késlel-
tetve. Az „öncenzúra” volt a szellemi elnyomás fenntartásának a mikrohatalmi
eszköze, erre egyébként Esterházy iróniájával kapcsolatban utal a koncepcióta-
nulmány. Összességében jóval nagyobb figyelmet érdemes fordítani a regionális
sajátosságokra, nemcsak a cenzúra tekintetében. (Lásd Bori Imre elképzelését
a vajdasági magyar irodalom „különutas” fejlődéséről.)
III. A tiltott és tűrt modernség korát a „IV. Befejezetlen modernség” követi, a
maga zavarba ejtően többértelmű címével. A fejezetcím akár azt is sugallhatja,
hogy a modernség tervezete a korábbi tiltás miatt nem tudott kiteljesedni. Miért
befejezetlen? Habermas nevezetes modernségkoncepciójára (Die Moderne – ein
unvollendetes Projekt) s az azt övező kiterjedt vitára nem utal a koncepciótanul-
mány, tehát itt feltehetőleg másról van szó. Az magától értetődő, hogy a jelenhez
érve az irodalomtörténet szerzői „nem kívánnak végső mérleget vonni, és kife-
jezetten egy nyitott végű történet elbeszélésére törekszenek”. (84.) Kézenfekvő,
ezért nem kíván külön magyarázatot, hogy „a posztmodern nem vetett véget a
művészeti modernség folyamatainak”. (84.) Lényegesebb kérdés ennél, hogy a
művészet viszonya hogyan változik meg a modernség átfogó projektumához a
20. század második felében. Erre kitérhetett volna a tervezet. Ennek a reflektált
viszonyulásnak megítélésem szerint a legjelentősebb s legkiterjedtebb válfaja
hatástörténetét tekintve a posztmodern volt, a maga ironikus alapállásával. A
programírás, kapcsolódva napjaink jellemző szellemi irányultságához, érzékel-
hető fenntartással él a posztmodernnel szemben. Ahogy én látom, a posztmo-
dern, bármit is értsünk rajta, kifejezi a modernséghez fűződő viszony összetetté
válását. A hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől fogva legalább két
évtizeden át a posztmodern megjelenése s a róla szóló kritikai diszkurzus ha-
tározta meg a magyar irodalom értelmezésének a keretét, s döntő szerepe volt
az irodalomszemlélet megváltozásában. A megvitatott részletes tartalommutató
alapján a tervezet messze nem tárgyalta a maga jelentőségének megfelelően a
posztmodern formációt, a részletes kötetbeosztás elhagyása után azonban ezen
a ponton csak sejtésekre hagyatkozhat az olvasó.
A „IV. Befejezetlen modernség” cím, ahogy említettem, többértelmű. Je-
lentheti a „nyugatos” modernség befejezetlenségét, erősebb értelmezés szerint
a nyugati társadalomfejlődési modell elsajátításának kudarcát, elsősorban kul-
turális okok következtében. Vannak, akik a szabadságjogok általános kiterjesz-
tésével szembeni rendies szemlélet és mentalitás továbbélésével magyarázzák a
modernség projektumának sikertelenségét. Eszerint a modern polgári kultúra,
a polgári társadalom szövete nem bizonyult elég erősnek. Az egymást váltó au-
toriter rendszerekben az államtól független, szabad egzisztenciák rétege nem
tudott megerősödni és szervesen fejlődni. A koncepciótervezet is mintha effélét
sugalmazna a „nemzeti konzervativizmus” korszakokon átívelő folytonosságát
hangsúlyozva. Mindenesetre a befejezetlen modernség mint cím részletesebb
magyarázatot, alaposabb megvilágítást igényelne a jelenleginél.
Korszak és diszkurzív formáció viszonya
I. 1890–1920: Az esztétizáló modernség kora

II. 1920–1948: A szintetizáló modernség kora
III. 1948–1989: A tiltott és tűrt modernség kora
IV. 1989 után: Befejezetlen modernség
Súlyos kérdést vet fel, hogy Ady személyportréja az első korszakba kerül, Babitsé
és Kosztolányié ellenben a másodikba. Ady lírai újításának mérlegeléséhez a két
legfontosabb viszonyítási pont így eltűnhet az esztétizáló modernség kontextu-
sából. E nehézség áthidalására nyilván vannak készenlétben tartott megoldásai
a kötet szerzőinek.
Deklaráltan nem a poétika a korszak-meghatározó rendezőelve ennek az
irodalomtörténetnek: „Kronológiai sarokpontnak nem a mégoly jelentős szer-
zők által kezdeményezett mégoly jelentős poétikai változásokat kívánjuk meg-
tenni, hanem olyan eseményeket, amelyek a társadalom, a gazdaság, a közgon-
dolkodás egész rendszerét és a társadalmat működtető ideológiák közegét is
felforgatták.” (54.)
Történettudományi magyarázatot igényelne, hogy a koncepciótanulmány
mi alapján különíti el, s tekinti korszakhatárnak a huszadik század „három
rendszerváltozását” (1920, 1948, 1989). Ez a felosztás megfelelő érvekkel alátá-
masztva lenne megvitatható. Mindenesetre a Magyarország története a XX. szá-
zadban című legutóbbi kézikönyv, Romsics Ignác összefoglaló műve nem ezt a
korszakretorikát követi. A módosított koncepciótanulmány valamelyest javítani
kíván a poétikatörténet és a társadalomtörténet korszakképző szempontjainak a
kiegyensúlyozatlanságán, de a mérleg nyelve továbbra is az utóbbi felé billen: „A
diszkurzív formációk belső története képes átlépni a társadalomtörténeti meg-
határozottságú korszakhatárokon, de ezek a határok a folytatódó történeteken
belül is radikális töréseket jelölnek.” (56.)
A diszkurzusformációk leírásával kapcsolatban általános észrevételként te-

hető szóvá, hogy a hangsúly ideológiai, eszme- és mentalitástörténeti szempon-
tokra helyeződik, valamint az intézményi feltételek változására. Az „esztétizáló
modernség” kapcsán a tervezet alig részesíti figyelemben azt, hogyan gondol-
kodtak magyar költők például a képalkotásról, a nyelv kifejezőerejéről, a vers
zeneiségéről, a jelentésről, az esztétikai újítás mibenlétéről. A korszak megha-
tározó alkotói, Kosztolányi és Babits elsősorban efféle kérdésekkel foglalkoztak,
ezt a szemléletet azonban nem tükrözi a szintézis tervezete.
A koncepció szerint a modern irodalom mibenlétének a közös nevezője
az autonómiára való törekvés. Ennek az eszménynek csak kisebb részben felel-
nek meg a programírás értelmezési szempontjai. A modern irodalomnak tu-
lajdonított autonómiaigénynek némileg ellentmond a koncepció ezt kiegészítő
alaptétele, mely szerint a modern irodalom változatai társadalmi modernizációs
törekvéseket szolgálnak. Autonómia és szolgálat viszonyát nem tudnám egyér-
telműsíteni. Az autonómia végső soron politikai álláspont is az irodalom kisa-
játításával szemben, s nem független az adott társadalomtörténeti feltételektől,
hogy megjelennek-e és hogyan az autonómia-koncepció képviselői az irodalmi
mezőben. Az autonómia gondolata irodalmon kívüli hatásösszefüggések által
megelőzött. Ezzel kapcsolatban a módosított koncepciótanulmány kiegészítő
magyarázata rendkívül kitágítja a heteronóm társadalomtörténet fogalmának
jelentését minden, az irodalmat kívülről érő hatás irányába, s ebben az érte-
lemben hangsúlyozza poétikatörténet és társadalomtörténet szoros összetarto-
zását: „a modern irodalom történetét senki sem képzelheti valamiféle passzív,
elitista, sztoikus zötykölődésnek a realitás göröngyei felett”. (55.) Nyitott kérdés,
hogy mennyire bizonyul majd termékenynek ez a kiindulópont az ezzel ellen-
tétes szemléletet képviselő modern költői hitvallások és poétikai gyakorlatok
irodalomtörténeti megközelítéséhez. Tucatszám lehetne idézni a parnasszizmus
korai magyar recepciójából Gautier eszményét visszhangzó szólamokat: „Oh
szobrász! kezed újja / A sárt, mely lomha, lágy, / Ne gyúrja, Ha szebbre leng a
vágy!” (Théophile Gautier: A művészet, ford. Tóth Árpád) A tervezet az irodalmi
modernség vezérelvének az autonómiát tekinti, s ez saját értelmező keretében
elsősorban „az autonóm nyilvánosságtér kialakítását jelenti, beleértve annak in-
tézményi-gazdasági (tehát heteronóm) tényezőit is, valamint azoknak a felüle-
teknek a kialakítását, amelyek segítségével ez a nyilvánosságtér más társadalmi
és szemléleti alrendszerekkel érintkezni képes.” (55.)
Magának az irodalomtörténeti rendszerezés alapjául szolgáló fogalomnak,
a diszkurzív formációnak a képlékenysége jól megmutatkozik abban, hogy egy
szinten helyezkedhet el eszmetörténeti-ideológiai irányzat (nemzeti konzerva-

tivizmus), írói mozgalom (népi írók) és politikai rendszer (államszocializmus),
s ennek a laza halmaznak a művészi vetülete a nemzeti klasszicizmus, a népi
irodalom és a szocialista realizmus. Tétován megkérdezem: valóban a nemzeti
konzervativizmus, s a neki megfelelő művészet, a nemzeti klasszicizmus volna
a legszilárdabb vonulata a 20. századi magyar irodalomnak? A tervezetből nem
derül ki, mely művek testesítik meg a nemzeti klasszicizmus megszakítatlan
folytonosságát a hosszú huszadik században. Ha jól sejtem, ennek az irodalmi
vonulatnak igen erős a képzettartalma a tervezetben.
Általában nagyobb figyelmet lehetne fordítani a fogalomtörténetre s az ös�-
szehasonlító távlat érvényesítésére. Az előbbire azért, mivel hosszú huszadik
században gondolkodik a tervezet. Egyetlen példát említenék. „Nemzeti kon-
zervativizmus” – sokkal nagyobb körültekintéssel kellene e fogalom történeti
kontextusának a változásait nyomon követni. A koncepciótanulmány megálla-
pítása szerint: „Ez a diszkurzusformáció szolgáltatja talán a legtöbb érvet azon
elhatározásunk mellett, hogy szakítani kívánunk a »stíluskorszakok« taxonó-
miai szempontjával. A nemzeti konzervativizmus a 19. század szellemi ter-
méke, amely végigélte a 20. századot, és ma is velünk van.” (77.) Véleményem
szerint, amennyiben nem kellően reflektált egy-egy kulcsfogalom jelentésvál-
tozásának a története a hosszú huszadik században, félő, hogy történetietlenül
összemosódnak különböző szemléletformák és értékrendek: a nemzeti konzer-
vativizmus nem azonos a nemzeti radikalizmussal. Talán érdemes lenne újra
megfontolni, mire összpontosuljon a látószög, ha a modernségellenesség válto-
zatairól esik szó: társadalom- és eszmetörténeti összefüggésekre vagy művészi
jellegzetességekre. Az utóbbi választás az irodalmat hozná előtérbe. A méltán
nemzeti konzervatív Gróf Bánffy Miklós Erdélyi történet című regénye nem
szerepel a tervezetben.
Folytonosságot ki lehetne mutatni bizonyos elbeszélői és költői hagyomá-
nyoknak a poétikai alakulástörténetében. A történeti poétikai távlat azonban
metszené a diszkurzív formációkat, s korszakokon ívelne át, ezért meglehet,
hogy a rendszerkényszer következtében nem kap nagyobb szerepet a tervezet-
ben. Hogy példát is mondjak: az anekdotikus elbeszélésmód több diszkurzív
formációban is jelen van, módosult alakban, Mikszáthtól Krúdyn át Mészöly és
Esterházy prózájáig. Ahogy én látom, a 19. és a 20. század között nem annyira
éles a törés, inkább átmenetről lehet beszélni, az előző század vívmányainak a
továbbgondolásáról, újraértelmezéséről.
A koncepciótanulmány elhatárolja – talán túlságosan mereven, az átme-

netek jelentőségét lebecsülve – a diszkurzív formációkat. Egyik tétele szerint
„Az avantgárd egy diszkurzív formáció, amely más formációkkal párhuzamosan,
de azoktól jól elkülöníthetően létezik.” (62.) Talán érdemes lesz mérlegelni azokat
a koncepciókat is, amelyek ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy nem ennyire
éles a szembenállás, van átjárás a korai modern és az avantgárd között. A Tett
szimbolista szövegeket is közölt, Babits, Kosztolányi, József Attila, Szabó Lőrinc
korai kísérleteiben expresszionista megoldásokkal is élt. A „szintetizáló modern”
tételezésével, bármit is jelentsen ez, a tervezet nem lehet közömbös efféle átme-
netek, kölcsönhatások iránt, sőt, egyenesen érdekelt a feltárásukban. Az avant-
gárd gyűjtőfogalom, heterogén jelenségek együttesének a megnevezésére szolgál,
s elsősorban a képzőművészetben használatos. Kérdés, hogy az avantgárd nem
leegyszerűsítő megnevezés-e, ha magyar irodalmi jelenségekre alkalmazzuk.
Kassák nem avantgárdnak nevezte saját törekvését. Szótárában az aktivizmus, a
futurizmus, az expresszionizmus, a dada, a konstruktivizmus fordul elő.
A koncepciótanulmány számol azzal, hogy a hosszabb történeti folyamato-
kon belül bizonyos ideig heterogén diszkurzusok élnek egymás mellett, s ennek
a koegzisztenciának a kezelése érdekében alkalmazza a kartográfiai módszert.
Hogy viszonyul a koegzisztenciához a „szintetizáló modernség”? A modernség
változatai között ezek szerint nemcsak koegzisztencia tételezhető, de szintézis
is? Ez az összefüggés nem tudatosított a koncepciótanulmányban.
Csakis üdvözlendő, hogy a tervezett kézikönyv mérvadónak tekinti a hatás-
történet elvét. Amennyiben ezt valóban érvényesíteni kívánja, a prózafordulat,
s mindaz, ami a posztmodernnek nevezett irodalomszemlélet vonzáskörében
kialakult, a jelenleginél alighanem nagyobb teret kaphatna. Azzal egyet lehet
érteni, hogy a tervezet szakít a megkésettség logikájával, amely az egységes nyu-
gat-európai fejlődés követésének az üteme alapján minősíti a magyar irodalmat.
Nem lenne szerencsés azonban átesni a ló túloldalára. A viszonyítás minden
megszorítást figyelembe véve elkerülhetetlen. A nemzetközi összehasonlító
szempont jelen alakjában nem erőssége a tervezetnek. A kézikönyv nagyobb
figyelmet fordíthatna az alkalmazott terminológia és a korszakmegnevezések
vonatkozásában arra, hogy magunkról mások fejével is érdemes gondolkodni,
ha nem akarunk menthetetlenül helyi érdekű irodalomtörténetet előállítani. 20.
századi „nemzeti klasszicizmus”? Vajon mit mond ez, mit tud ezzel a kifejezés-
sel kezdeni német, angol vagy francia kollégánk? Ezt a könyvet elvileg külföldi
kutatók is használni fogják.
A második és a harmadik kötet modernségfogalma

élesen elválik egymástól
A teljesebb szemléleti-módszertani egység megvalósítására történtek kísérletek,

különösen a főszerkesztő részéről,12 ám az érintett 19. illetve 20. századi korsza-
kok szerkesztői és munkatársai között lezajlott eszmecserék végeredményben
azzal a belátással végződtek, hogy a modernség általuk használt kétféle fogalma
összeegyeztethetetlen. A 20. század kutató közössége „az Arany és Ady közötti
(pontosabban az általuk fémjelzett diszkurzusformációk közötti) esztétikai ala-
pú diszkontinuitásban lát meghatározó korszakhatárt”, 19. százados kollégáik
ellenben „a Kazinczy és Kisfaludy Károly közötti szemléleti-szervezeti alapú
diszkontinuitásban”. (40.) Nyilván fel lehet hívni a figyelmet a két korszaknak s
az irodalmi mezőnek azokra a sajátosságaira, amelyek a modernség eltérő távla-
taiból mutathatók meg, ugyanakkor, amennyire lehet, törekedni kellene az éles
törés elkerülésére az elkészült kötetek között, hiszen mégiscsak egy szintézis-
nek szánt könyvsorozat összetartozó darabjairól van szó. Talán érdemes lenne
a 19. és a 20. század között valamiféle átkötésként külön kitérni a modernség
relacionális modelljeire, hangsúlyozva, hogy a modernség többféle értelemben
is viszonyfogalom, jelentése korszakonként, a választott társadalmi, intézményi
vagy esztétikai nézőpontnak megfelelően, a kijelölt látókör s a többi egyidejű
művészeti formáció függvényében változik.
A koncepciótanulmány az eddigiekhez képest megkülönböztethető rend-
szerezést ígér. Nincs mód a részletes tárgyalásra, ezért a továbbiakban mindös�-
sze észrevételek megfogalmazására, jelenségek kiemelésére vállalkozhatok:
1. A társművészetek és az irodalom kapcsolata, közelebbről a képzőművészet és a

zene párhuzamos törekvéseinek mellőzése tehető szóvá. A tervezetben legalábbis
alig találtam nyomát a modern képzőművészetnek s a zenének. Ez a visszafo-
gottság nem jelent előrelépést az utóbbi évtizedek meghatározó irodalomtörté-
neti teljesítményeihez képest.
2. Nem teljesen világos a kapcsolat a társadalomtörténet és az irodalomszemlé-

let változása között. A tematikus összefoglalásban a társadalomtörténet és az
12 Kecskeméti Gábor, Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetében elkészítendő magyar iro-

dalomtörténet megalapozása, ItK 118. (2014), 747–783.
irodalomszemlélet elválik egymástól: „Itt mutatjuk be többek közt például a 19.

század végén lendületet nyerő társadalmi mobilitást, amely létrehozta a »lecsú-
szó dzsentri« és a »feltörekvő paraszt« irodalmi figuráit; az emancipációs folya-
matokat, amelyek révén egy új, polgári irodalmi réteg alakult ki; a demográfiai
fejleményeket, amelyek a modern tömegkultúra iránti igényhez vezettek.” (85.)
Ennél súlyosabban esik latba, hogy az irodalomszemlélet távolról sem kap olyan
figyelmet, mint a társadalomtörténet.
3. Meghatározatlan a mediális kontextus mibenléte. Nem derül ki, mit ért a kézi-
könyv mediális kontextuson, hogyan függ össze a kultúra technikai-materiális
hordozóinak az átalakulása az irodalmi olvasással, megértéssel és észleléssel.
4. A kutatási előzmények elméleti reflektáltsága részleges. Szembetűnő a modern-

ség formációinak megkülönböztetéséhez és korszakolásához kapcsolódó friss
szakirodalom mérlegelésének a hiánya.
5. A koncepció egészét érintő lényeges kérdés: milyen alapkutatások elvégzésére

vállalkozik a tervezett kötet? Csak emlékeztetném magunkat arra, hogy részle-
gesen feldolgozott a korszak sajtótörténete, az intézménytörténet feltárása hiá-
nyos, szűk értelemben, a publikációs fórumokat tekintve is foghíjas, s akkor még
alulfogalmaztam; jellemző, hogy a korszak legjelentősebb folyóiratáról, a Nyu-
gatról nem készült eddig monográfia. Rendszeres és módszeres alapkutatások
híján keveset tudunk az irodalom gazdaságtörténetéről, az irodalom piaci mű-
ködéséről, a lap- és könyvkiadás jogi, kereskedelmi gyakorlatáról, a másodköz-
lések szabályozásáról, a szerzői jogról, holott ezek a tényezők közvetlen hatással
voltak például szövegváltozatok létrejöttére, a folyóiratban korábban megjelent
szövegek kötetben való megjelentetése során, vagy könyvek újrakiadásakor a
szerkesztésre. Hiányoznak, illetve hiányosak a kritikai kiadások, továbbá a tu-
dományos igényű írói életrajzok.
6. A modern irodalom tervezett történetének a kutatási előzményekhez fűződő

viszonya alaposabb tisztázásra szorul. Nem egyértelmű, mit ért szintézisen a
tervezet. Elsősorban az eddigi kutatási eredmények összegzésére vagy felfedező
kutatások elvégzésére vállalkozik? Esetleg mindkettőre? Mi az elsődleges célja?
Új gondolatok termelése, vagy az eddigiek összegyűjtése? Jóllehet élesen elvi-
leg sem választható el egymástól e kétféle megközelítésmód, az arányok nem
közömbösek. Mindkét legitim törekvésnek megtalálhatóak a nyomai a koncep-
ciótanulmányban. Az irodalmi mezőt érintő társadalomtörténeti változások

bemutatásában a társtudományok eredményeinek az alkotó felhasználása, iro-
dalomtörténeti alkalmazása az elsődleges cél. Az átdolgozott koncepciótanul-
mány ezzel kapcsolatban már egyértelműen és mértéktartóan fogalmaz: „önálló
társadalomtörténeti narratíva felépítésére nem vállalkozunk: ehhez nem rendel-
kezünk sem kompetenciával, sem felhatalmazással. Társadalomtörténeti vizs-
gálódásaink csak az irodalmi folyamatok feltételrendszerére terjednek ki.” (55.)
7. A diszkurzusformációk leírásával kapcsolatban általános észrevételként tehe-

tő szóvá, hogy kevés szó esik bennük az irodalom nyelvszemléleti kérdéseiről.
A koncepciótanulmány elvi alapállása vállaltan pragmatista. Véleményem sze-

rint kutatási előzmények áthasonítása, összegyűjtése, összegzése abban az eset-
ben gyümölcsöző tudományos gyakorlat, ha határozott, jellegzetes rendszerbe
épülnek be a korábbi eredmények, s így új interpretációs energiával töltődnek
fel. Ennek sikere attól is függ, hogy az eltérő szemléletű kutatások eredményeit
végül milyen mértékben sikerül egységesíteni.
A tervezett új irodalomtörténet harmadik kötete – a műhelymunkából
következő pragmatizmuson túl – a szabadság és a pluralitás szellemét tekin-
ti a modernség legfőbb értékének, olyannyira, hogy ezt kívánja érvényesíteni
irodalomtörténeti elbeszélésében, annak módszertanában s a tőle különböző
modernség-értelmezések viszonylatában. Az nyilvánvaló, hogy a tudomány
szabadságának elve magába foglalja az eltérő, szakmailag megalapozott véle-
mények létjogosultságának elismerését. A koncepciótanulmány elvi álláspontja
szerint „senki mástól sem vitatjuk el a jogot, hogy merőben más premisszák
és metodikák alapján merőben másfajta irodalomtörténetet írjon”. (34.) Nos,
ez a megengedő beállítottság éppen a pluralitás érvényesülésének a korlátaira
emlékeztet. A versengő irodalomtörténeti koncepciók tényleges megvalósítása
nem pusztán szabad elhatározás kérdése, mivel ilyen horderejű kutatómunka
alaptevékenységként történő végzésére nincs mód sem az egyetemeken, sem a
könyvtárakban, sem a múzeumokban. Mindazonáltal nem feltétlenül üdvös
a tudomány területén a „szegmentált pluralizmus”, vagyis az eltérő irányzatok
olyan elválasztottsága, melyben az egyes nézetrendszerek szinte önálló szubkul-
túrákként léteznek egymás mellett, mivel nem zajlik köztük érdemi párbeszéd.
A készülő új magyar irodalomtörténet harmadik kötete nem tudja vállalni az
irodalomtudomány irányzati tagoltságának a megjelenítését: „Egyes hozzászó-
lások a miénkkel rivális leírási elgondolásokat mutattak fel, amelyeket örömmel
fogadunk, és alkalomadtán szívesen megvitatunk, de integrálni őket nem állt

módunkban.” (34.) Talán a programírás természetével is magyarázható a saját
koncepció „integritásának” és „relevanciájának” a védelme minden tőle lénye-
gesen eltérő elgondolással szemben. A koncepciótanulmány saját gyakorlati sze-
repének az erőteljes hangsúlyozásával mintegy elhárítja a vitát, a rajta túlmutató
elméleti-módszertani javaslatok alapos megfontolását: „A koncepciótanulmány
köztes termék, amelynek megítélésében elsősorban annak a szempontnak kel-
lene irányadónak lennie, hogy hogyan képes megszervezni a további munkát.”
(33.) Aligha vonható kétségbe, hogy a kivitelezés, a tervezetben vállalt feladatok
teljesítése gyakorlatias szempontok mérlegelését igényli a szó szorosabb értel-
mében: a személyi feltételek, a mozgósítható szellemi erők, a kutatási előzmé-
nyek, az elvégzendő munkák mértéktartó felmérését: ennek minden részletét – a
pragmatizmus jegyében – nem kell feltétlenül a nyilvánosság elé tárni.
Észrevételeim megfogalmazásával – az MTA BTK Irodalomtudományi
Intézet Modern Magyar Irodalmi Osztályában végzett „évtizedes műhelymun-
ka” során megalapozott koncepció értékválasztását szem előtt tartva – a közös
gondolkozást kívántam előmozdítani a készülő új irodalomtörténet harmadik
kötetéről.
550 ■ Főfejezet
Bednanics Gábor
Hangulat és gondolat között

Adalékok a modernség költészettörténeti dilemmáihoz
Az elmúlt években idehaza is egyre több olyan megközelítés látott napvilágot,

amely az irodalmi modernséget immár kiiktathatatlan kategóriaként vette
számba, ámbár igyekezett a korszakolást a saját képére formálni – a meglévő
és sokszor inkább kritizált fogalmak mellé rendre újabb elnevezéseket állítva.
A főként a modernség második hullámát érintő megközelítések elsősorban a
későmodernség kategóriáját igyekeznek eltérő szemszögből tárgyalni, amikor
is a klasszicizmus térnyerését, a hagyomány visszatérését vagy ezek különböző
diverzifikációját ünneplik a húszas-harmincas években. A múlt század kilenc-
venes éveinek küszöbén nem éppen vitáktól mentes környezetben körvonala-
zódott az a modernségkoncepció, amely elsődlegesen az akkor szintén disputák
kereszttüzében lévő posztmodern felől visszaolvasva igyekezett új irányt szabni
a 20. század költészettörténete alakulásának. A modernség integratív modelljé-
nek kialakítása Kulcsár Szabó Ernőnek köszönhetően olyan kihívás elé állította
(és állítja a mai napig is – mint az az ellenvetésekből kitetszik) az értelmező-
ket, mely számos interpretációs műveletet eredményezett, s eközben a magyar
irodalom történetét is többféleképpen írta újra. Az épp harminc évvel ezelőtt
napvilágot látott programszerű tanulmányában olyan modell bevezetését szor-
galmazza, mely úgy helyezi bele a magyar irodalmat európai közegébe, hogy
közben összművészeti, s egyben a jelen felől visszakérdező, a mindenkori kor-
társ horizontot alakító erővel felruházó perspektívát nyit az 1900-as évek (elsőd-
legesen) költői formálódására, ekképp
a 20. századi világirodalom uralkodó irányzatainak történetiségét, létük idő-

beli összetevőit is hangsúlyozandó […] a modern irodalmiság három nagy
irányzata alkotta trichotómia bevezetését javasolj[a], feltételezve egyúttal,
hogy mind a klasszikus modernséghez, mind a történeti avantgarde-hoz,
Hangulat és gondolat között ■ 551
Alfejezet
mind pedig a posztmodernhez világosan leírható művészetontológiai és eszté-

tikai-poétikai jellemzők rendelhetők hozzá.1
A szimpla elvetés vagy a lemondó elutasítás lehetőségét most elhagyva, ennek

a modernségelgondolásnak a legnagyobb teherbíró ereje épp abban áll, hogy
immár több évtizede képes újabb kihívások elé állítani a vele ténylegesen szá-
mot vetni kívánó irodalomtörténészeket. A mostanság is egyre burjánzó, a ké-
sőmodernséget érintő koncepciók (melyek hol ideológiák, hol eszmetörténeti
premisszák, hol pedig öröklött esztétizáló megoldások alapján módosítják volta-
képp ugyanezt a korszakjelölést) épp azon első fázis teljesítményét szokták hát-
térbe szorítani vagy akár még leértékelni is, amely az integratív modell kialakí-
tásának módszertani dilemmáival szembesít. Ha ugyanis minduntalan akad egy
olyan szempont, amely az egyik időszakot a másik elé vagy fölé rendeli, akkor
ez az értékválasztás jobbára megszólíthatatlanná merevíti annak a periódusnak
az alkotásait, amely kontrasztként és nem önálló entitásként jelenik meg. Persze
kétséges, lehet-e egyáltalán efféle prekoncepciók vagy vakfoltok nélkül történeti
mintázatokat felépíteni. Ha nem ragaszkodunk a történetiséghez, és a történeti-
ség modellálló potenciáljában kételkedünk, akkor az ehhez hasonló megköze-
lítések értelmetlenek maradnak. Időbeli alakulás nélküli irodalmat azonban a
szövegek viszonya nem tesz könnyebben elképzelhetővé. A minden fenomenális
vonatkozása ellenére nyelvhez kötött alkotások óhatatlanul megkövetelik, hogy
kölcsönös referenciális hálózatukban gondoljuk el őket, egyéni műveket, szer-
zőket, korszakokat rendelve ezáltal egymáshoz. Az ekképp kirajzolódó nivellálás
mellett azonban óhatatlanul kialakul az értékkülönbségek rendszere is, mely a
kiválasztódás folyamatában a választás aktusára hívja fel a figyelmet. A választás
döntés, mely azzal, hogy kiemel, háttérbe is szorít. A későmodernség koncepci-
ójának erősbödése mellett így devalválódik a klasszikus modernség, és az ennek
köszönthető anomáliák hatással vannak az irodalomtörténet alakulására is.
Amikor az 1990-es évek fordulóján több irodalomtörténész is a 20. száza-
di költészet újragondolását kezdeményezte,2 elsődlegesen a húszas-harmincas
1 Kulcsár Szabó Ernő, Klasszikus modernség, avantgarde, posztmodern, Kortárs 1990/1.,

129–130.
2 Vö. a „de nem felelnek úgy felelnek”. A magyar líra a húszas–harmincas évek fordulóján (szerk.
Kabdebó Lóránt – Kulcsár Szabó Ernő, JPTE, Pécs, 1992) című kötet több tanulmányával:
Kulcsár Szabó, A kettévált modernség nyomában, 24–35, Tverdota György, A modern-
ség-fogalom változásai a húszas évek költészetében, 167–168, Bodnár György, A modernség
költői szótára és grammatikája, 199–206, Németh G. Béla, Többirányú, többfázisú korszak-
552 ■ Bednanics Gábor
évekre fókuszáltak, miközben a századforduló, illetve a tízes esztendők jobbára

kontrasztul szolgáltak e kifejtéshez. Bár mindemellett szóba került Ady, Babits
vagy mások korai tevékenysége, a kései távlat felől nem bizonyultak olyan ka-
rakteres poétikai teljesítménynek mindazok az alkotások, amelyek ezekben a
kora 20. századi esztendőkben születtek. A leértékelődés pedig éppen azt az osz-
tályozó szemléletmódot helyezte hatályon kívül, mely az alakulástörténet egyes
mozzanatainak nivellálásáért lett volna felelős. A későmodernség ekképp lehe-
tett olyan abszolutizáltnak ható határpont, amelyhez viszonyítva óhatatlanul el-
halványul minden esztétista kezdeményezés:
azok a nagy összefoglaló alkotások, amelyek Szabó Lőrinc vagy József Attila
ekkori műveivel […] egyidejűek, minden szemléleti-hangnemi módosulásuk-
kal együtt is azt a meghatározó versnyelvi hagyományt viszik tovább, amely-
nek a jelhasználata a századelőn alakult ki, s amelytől az avantgarde a tízes
évek elején határolta el magát […]. Ez a konvenció azonban itt már alig mu-
tat szimbolista jegyeket: poétikája még klasszicizált formában is a szecesszió
jelhasználatára épül, annak nyelvszemléletét és hatáselveit örökíti tovább. Az
esztétizációnak azt a módját, amely meghatározó módon volt már jelen olyan
versekben is, mint a Párizsban járt az ősz, az Üllői úti fák, vagy az Esti kérdés
– s kitartott egészen a verskonvenciók későbbi alakulásától elszakadó Márai
Halotti beszédéig. Vagyis épp azokban a művekben, amelyekben a klasszikus
modernség még egyszer összefoglalva egyértelműen kinyilvánította a maga
látens nyelvszemléleti előfeltevéseit. Azt, hogy a kifejezésnek és a szó abszo-
lutizálásának nem a Mallarmé–George-féle felfogásához kívánt kapcsolódni,
hanem a Hofmannsthal-típusú, jellegzetesen szecessziós nyelvértelmezéshez.3
Ha azonban a klasszifikáció során magát a klasszikus modernséget épp e kettős-

ség alapján vesszük számításba, a szó kikülönülését e szecessziósnak tekintett
dekoratív és monolitikus izolációban is az esztétizálás folyományaként szüksé-
ges felismernünk. A modernség művészetfelfogásának középponti kategóriája-
ként szóba hozható szépség nem pusztán afféle metafizikailag rögzített állandó-
ság, melynek a műalkotás csupán kiteljesedése volna, mivel az esztétizmusban
megtapasztalható túlzás korántsem feltétlenül az elvont szépségből való reflek-
váltás, 238–240; valamint Tolcsvai Nagy Gábor, A metafora alakulástörténete a magyar lírai
modernségben. Történeti tipológiai vázlat = Hang és szöveg. Költészettörténeti kérdések a lírai
modernségben, szerk. Bednanics Gábor et al., Osiris, Budapest, 2003, 38–50.
tálatlan részesülés paradigmáját követeli meg. A haladásra adott reakcióként

felfogott dekadencia is – amennyiben nem egyirányúnak tekintjük a hatásfo-
lyamatot – egyre inkább átveszi ellenpontjának tulajdonságait, s nem annyira
hanyatlás, mint a felgyorsult termelékenységben rejlő hasznosság hangsúlyozá-
sával lép túl a l’art pour l’art öncélúságának illúzióján.4 A viszonyfogalmak és
érvényességi körük reciprocitása miatt ábrándként lepleződik le maga a sokat
hangoztatott pozitivista fejlődéseszmény is, s az ellenfogalmakként forgalma-
zott kettőségek (produktivitás és sterilitás, jövő és múlt, természet és városiasság
stb.) közötti éles eltérés rendre feloldódik, így a sokszor különnemű jelenségek
megnevezésére szolgáló jelölések (mind a dekadenciát, mind az esztétizmust,
mind a szimbolizmust hol egymást követő, hol egyik a másikat magában fogla-
ló ernyőfogalomként használva) egyként a poétikai produktivitásra irányítják a
figyelmet. A szimbolizmus vagy a szecesszió szétválasztása ekképp a nyelvi köz-
lés kétféle örökségét hozza felszínre, mely a romantikában gyökerezik, de épp a
későmodern horizont felől vált nyilvánvalóvá.
A modernség mint eleve kétértékű fogalom alapvetően vonzza az ambi-
valenciákat. Haladás és hanyatlás, pozitivista tudományhit és művészetközpon-
tú világtapasztalat kontrasztja azon az alapon békíthető össze, hogy 19. századi
távlatból egyaránt olyan utólagos poétikai tendenciák derítenek rá fényt, melyek
aztán előlegező hatásmechanizmusokként válnak eredetmetaforákká. Amikor
a modernség tekintetében kitüntetett hivatkozási pontnak számító Baudelaire
képzőművészeti modernségkoncepcióját felvázolja, a technológia és a vele kap-
csolatos közegek befolyása alapján teheti meg ezt. Benjamin és vélhetőleg az ő
figyelmeztetéseit szem előtt tartva Jauß is erre támaszkodik, amikor a modern-
ségben rejlő újszerűség és technicitás (antinaturalizmus) összefüggésére kon-
centrálva értelmezi a francia költő művészetét.5 A flâneur például nemcsak szó-
hoz juttatja az addig néma társadalmi rétegeket, de a nagyváros közege, melyet
új közlekedési hálózatok alakítottak, új szemléletmódra tanítja és új kifejezés-
módokra is sarkallja őket.6 A modernség baudelaire-i meghatározása azonban
többszörösen ellentmondásos: az antik és a modern kettőssége, az átmeneti és az
4 Vö. Richard Gilman, A dekadencia, avagy egy jelző különös élete, ford. Fridli Judit, Európa,
Budapest, 1990, 98–100.
5 Hans Robert Jauss, Der literarische Prozeß des Modernismus von Rousseau bis Adorno = Uő.,
Studien zum Epochenwandel der ästhetischen Moderne, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1990,
90–92.
6 Walter Benjamin, A második császárság Párizsa Baudelaire-nél, ford. Bence György = Uő.,
Angelus novus, Magyar Helikon, Budapest, 927–930.

örök szembenállása több logikai problémát vet fel a költő sokat hivatkozott írása
kapcsán.7 Ahogy Antoine Compagnon elvitatja Baudelaire-től a tiszta gondol-
kodás lehetőségét, úgy Benjamin is elég semmitmondónak tételezi az elhíresült
leírást.8 Ennek ellenére a modernségmeghatározás hatástörténetével mégsem
volna szükséges egy lépésben leszámolni (s maga a francia irodalomtudós sem
tesz így), mert abból kitetszik, hogy a költő A modern élet festőjében olvasha-
tókra építve igyekezett kijelölni a modernségnek mint esztétikai korszaknak a
határait. Paul de Man nevezetes bírálatában épp a történeti idő és a modernség
mozzanatosságának köszönhető ellentmondás nyomába ered. Az irodalmár a
cselekvés és performativitás mozzanataiban véli felfedezni Baudelaire elgondo-
lásának lényegét, amit persze afféle, a történeti időalakítást meghatározó szer-
kezet fikcionalitásával lát összekapcsolódni. A modernség nem történeti sza-
kasz, inkább az irodalom egyik tulajdonsága, ám épp idő és cselekvés állandóan
reflektált kölcsönviszonyában válik figyelemre méltóvá: „A modernitás valóban
azon fogalmak egyikének bizonyul, amelyek segítségével az irodalom különle-
ges természete teljes bonyolultságában föltárulhat.”9 A modernségben rejlő fe-
szültség egyfelől az idegen(ség) fogalmát hozza elő, másfelől feloldhatatlan szét-
tartást hoz fölszínre. Ez a tulajdonsága az, ami miatt olyan korszakjelölőként
mozgósíthatjuk, mely épp a kibékíthetetlen ellentmondások kereszteződéseinek
szétszálazhatatlan sokféleségét hirdeti – Baudelaire-nél ezért tán nem a filozófi-
ai képzetlenség nyilatkozik meg, mikor a modernség kapcsán esendő logikával
nyilatkozik. Bauman kategóriáival leírva, a modernség színre viszi azt az ide-
genséget, amely a kettősségek adta kereteket egyensúlyban tartja, vagy pedig ép-
penséggel lebontani törekszik azokat.10 De Man leírásának pontosan az adhatja
kritikáját, hogy a nyelv általánosítása, melyből az irodalom mintegy platonikus
módon részesül, nem felelhet mindenható módon idő és történelem viszonyai-
ért.11 Azzal, hogy a modernség képes színre vinni önnön stabilizálhatatlanságát,
mely esemény és történetiség egymásnak feszülő helyzetéből fakad, újfent a kor-
szakjelölő inherens ambivalenciáira mutat rá.
Az ilyen modernségfelfogás épp azt kerüli el, hogy pusztán temporális jelen-
ségként katrakterizálódjék, és teret ad az irodalmi meghatározásmódok többfé-
7 Antoine Compagnon, Baudelaire devant l’innombrable, PU de la Sorbonne, Paris, 2003, 42.

8 Benjamin, I. m., 907.
9 Paul de Man, Irodalomtörténet és irodalmi modernség = Uő., Olvasás és történelem, ford.
Nemes Péter, Osiris, Budapest, 92.

10 Sygmunt Bauman, Modernity and Ambivalence, Theory, Culture & Society 1990/2., 145–146.
11 Vö. Matei Calinescu, Five Faces of Modernity, Durham, Duke UP, 1987, 52.
leségének is. E tekintetben a hangulatlíra Németh G. Béla-féle elgondolása12 a

romantikában fontossá váló dichotómia egyik oldalaként lép fel, s válik a mo-
dernség kontrasztív alkotóelemévé. A klasszikus modernség esztétista alapállá-
sa a romantika kétosztatú modelljével szemben a szó középpontba állításával, a
műalkotás jelszerű karakterének felismerésével igyekszik maga mögött hagyni
az én és a világ dichotómiájából fakadó ellentmondásokat. A hangulatlírával
szembeállított gondolati vagy bölcseleti líra a hagyományos (és a felvilágosodás
korában magyar nyelven is számottevő) tanítókölteményektől távolodni igyek-
vő romantikus alkotásokban formálódik, de afféle latenciaként, hiszen eléggé
közkeletű vélekedés, hogy a magyar költészet 19. századi recepciójában a filo-
zófiai kérdésirányok nem igazán élveztek kitüntetett szerepet. A múlt századi
kánonalakítás „tulajdonképpen éppen a legfilozofikusabb mozzanatait szorí-
totta háttérbe a magyar romantikának”, amelyhez azután „a születő szépiroda-
lom is sokban alkalmazkodott”, azaz „a 19. század második felében születő líra
sok nagyon gyenge és jellegtelen eredménye”.13 A fogalmat elvető természetes
bölcselkedés, mely filozófiai képzés nélkül állítja be magát zseniálisként, Hegel
számára se hús, se hal zagyvaságnak minősítve válik sem költészeti, sem pedig
filozófiai képződménnyé,14 így a gondolati költészet fogalmának hálózatát efelől
szemlélve legalább annyira szövevényesnek találhatjuk, mint amennyire közke-
letű és magyarázó érvényűnek az irodalomról való gondolkodás összefüggései-
ben. A gondolati költészet mivel egyszerre kölcsönöz fogalmakat (vagy inkább
fogalmi kliséket) a filozófiától, és marad meg poétikus közegében, ráirányítja a
figyelmet azokra a lírai jegyekre, amelyeket e megnevezés segítségével éppen-
séggel elfedünk. A költői művek kategorizálásakor ugyanis olyan tematikus ös�-
szefüggésrendszert idézünk meg, melynek a műnemi és műfaji felosztás szub-
jektumra koncentráló elvei alapján kell választ találnia a szövegben megjelenő
„bölcseleti tartalmak” külsődlegességének és objektivitásának kérdéseire. Ha
pedig a klasszikus modernséget ezt szem előtt tartva soroljuk hátrébb a követ-
kező periódusokhoz képest, a hangzósságban rejtező élmény- és érzésmozzanat
12 Németh G., A személyiség mint értékcél a századvég magyar lírájában = Uő., Hosszmetszetek
és keresztmetszetek, Szépirodalmi, Budapest, 1987, 138.
13 Margócsy István, Hogyan alakult ki a magyar irodalom filozófiátlanságának tézise? = Kol-
ligátum. Tanulmányok a hetvenéves Bíró Ferenc tiszteletére, szerk. Devescovi Balázs et al.,
Ráció, Budapest, 2007, 269.
14 Georg Wilhelm Friedrich Hegel, A szellem fenomenológiája, ford. Szemere Samu, Akadé-

reflektálatlansága kerül előtérbe. A már megidézett Hegel a kifejezés szubjektív

különösségére vetíti rá a reflexív igényt meghatározó általánosságot:
Az érzés és a kifejezés közvetlensége ugyanis megszűnik itt, s a reflexió közve-

títésévé és sokoldalúan körültekintő, a szemlélet és a szívbeli tapasztalat egyedi
vonásait általános szempontok alá foglaló szemlélődéssé emelkedik; ismeret-
nek, tudományosságnak, műveltségnek általában szabad itt érvényesülnie, s ha
mindezekben a vonatkozásokban uralkodó és szembeszökő marad is a szub-
jektivitás, amely az általánost és különöst magában összekapcsolja és közvetíti,
mégis az az álláspont, amelyre helyezkedik, általánosabb és tágabb körű, mint
a tulajdonképpeni dalban.15
A romantika kori költészet és filozófia Hegel gondolatmenetét is meghatáro-

zó hatásának következménye, hogy egyéni és általános kapcsolatát egyfelől az
individuum helyzetének affirmációjában jelöli ki,16 másfelől pedig a műalkotás
kifejezőerejével és episztemologikus képességével hozza összefüggésbe, ahol a
megnyilatkozó (és létrehozó) szubjektum egyben a nyelv immateriális és uni-
verzalizáló tulajdonságának köszönhetően jut el a megismeréshez.
Az élmény- és hangulatlírával szembehelyezett gondolati költészet a hege-
li intenciónak megfelelően hasonló keretek között és hasonló eszközökkel, de
műfajtársaitól eltérő céllal és indokokkal lépteti színre a közlés eme magasabb
rendű formációját, a költemény kommunikatív transzparenciája azonban to-
vábbra is közös elemként tételeződik az ellentétpárban. A gondolati líra fogalma
ráadásul értékvonzattal is gazdagodik (a hegeli fokozatosságnak is megfelelően),
hiszen a puszta énkifejezéssel (vagyis monologikussággal) azonosított megszó-
lalásmód érzelmi konnotációival szemben itt az értelmi megismerés lehetőségé-
vel kell számolnunk. A közlés transzparenciája alapján a klasszikus modernség
is ebben a hagyományban osztozik:
A magyar modernség egyik fő poétikai sajátossága, hogy versnyelvét a tízes-hú-

szas években is az esztétizmusnak az a hangsúlyosan poetizált, pittoreszk-han-
gulati beszédszerűsége uralja, amely mind szecessziós, mind impresszionista
irányát nézve közös szemléleti alapokra megy vissza. Az individuum integri-
tását olyan értelmezésben tartja fenn, amely én és világ elvi elválasztottságából
15 Hegel, Esztétikai előadások, III., ford. Szemere Samu, Akadémiai, Budapest, 1980, 352.
16 Kulcsár Szabó, Költészet és dialógus. A lírai művek befogadásának kérdéséhez = Uő., Iroda-
lom és hermeneutika, Akadémiai, Budapest, 2000, 137–138.
vezeti le a világérzékelés tapasztalatát, s a költői szó hordozta különleges nyelvi

szubsztanciák kiaknázásával végzi el a szubjektum–objektum viszony esztéti-
kai reflexióját.17
Hangzás és képiség nyelvi attribúciói azonban nem csak deficitként mutathatják

fel a hangulatiság fogalmában feloldott jelenségeket. A klasszikus modernség
esztétizmusának alapját épp a művészi alkotás, sőt a művészetként megjelenített
élet hirdetői fektették le. Walter Pater főként az érzékelés minél közvetlenebb,
a szenzualitást és intellektualitást egyszerre magában foglaló tulajdonságát ál-
lította előtérbe, és erre koncentrálva látta annak lehetőségét, hogy a művészet a
természettől kölcsönzött eszközökkel a természetnél többet képes létrehozni.18
Erre utalhat Oscar Wilde párbeszédformában megírt esszéjének egyik szerep-
lője, akihez az a híres-hírhedt gondolat köthető,19 mely szerint az élet utánozza
a művészetet, és ez az angol esztéta számára éppúgy a zenében válik leginkább
érzékelhetővé, mint ahogy a Wagner hatása alatt álló Nietzsche 1871-es művé-
ben. A világ és a létezés esztétikai jelenségként történő igazolását,20 a dekadencia
ellenpontozó attitűdjét a deficites valóságtapasztalat kompenzációja váltja fel,
ami továbbra is a tagadás logikáját követi, ám – figyelembe véve Nietzschének
a szintén Wagner kapcsán, A tragédia születése után másfél évtizeddel napvi-
lágot látott dekadenciadefinícióját – a művészetnek az elveszett egészet hely-
reállító képessége immár nem a művészet metafizikájának, hanem fiziológiá-
jának kérdéskörében értelmezendő.21 A dekadenciában és az esztétizmusban
megragadható negáció22 az autonóm művészet és az egyéni tudat elkülönítése
céljából igyekszik leválasztani magát a külsődlegesnek és hiányosnak érzékelt
világról,23 de eközben – bár fennen hirdeti a megérzékítés kizárólagos művészi
eszközeit – mégsem a (passzív mellékzöngével kísért) kiegészítést, inkább egy

18 Walter Horatio Pater, The School of Giorgione = Uő., The Renaissance. Studies in Art and
Poetry, Echo, Teddington, 2006, 63.
19 „Life imitates Art far more than Art imitates Life.” Oscar Wilde, The Decay of Lying. An Ob-
servation = Uő., The Complete Writings, VII., Nottingham Society, New York, 1909, 39.
20 Friedrich Nietzsche, Die Geburt der Tragödie = Uő., Kritische Studienausgabe, I., szerk.
Giorgio Colli – Mazzino Montinari, DTV – de Gruyter, München – Berlin – New York,
1999, 47.
21 Vö. Nietzsche, Der Fall Wagner = Uő., Kritische Studienausgabe, VI., 27.
22 Calinescu, I. m., 186.

23 Elizabeth Carolyn Miller, William Morris, Print Culture, and the Politics of Aestheticism,
Modernism/Modernity 15. (2008), 477.

új hermeneutikai viszonyulás kialakulását figyelhetjük itt meg. A pozivitivmus–

esztétizmus-szembenállás a romantikának éppen az imaginációcentrikusságát
igyekszik lebontani, miközben persze továbbra sem képes a képzelőerő teremtő-
képességéről lemondani (legfeljebb átalakítani, átnevezni), ennélfogva a létre-
hozandó esztétikai terrénum mint olyan diszkurzív mező jön létre, amely az
origóként értett szépség közvetlen megtapasztalását eleve (retorikailag, poétika-
ilag, logikailag, verstanilag stb.) strukturált rendként viszi színre.
Az sem kevésbé beszédes, hogy a zeneiség a képzőművészeti analógiák mel-
lé zárkózik fel, ahol a hang és a hangulat vonatkozási rendszeréhez csatlakozik.
A klasszikus modernség definíciói kapcsán pedig épp az impresszionizmus és
a szecesszió kölcsönzött kategóriái bukkannak fel, melyek a vizuális dimenzió
közvetlen tapasztalatiságát kapcsolják a nyelvi műveletek alapján megítélt fo-
galomkörökhöz. Nem ismeretlen ez a korszak reflexióit tekintve sem: líra és
a piktúra alakulástörténetét Babits is egymást magyarázókként taglalja 1910-
es fogarasi szabadlíceumi előadásában. A valóságtól és a tapasztalat tárgyaitól
a szubjektív nézőpont felé tett lépés a modern művészet átfogó sajátosságává
lesz.24 A költészet esetében persze a szavak és (újabb közegként) a zeneiség és a
hanghatások, a képzőművészet esetében pedig a szín és a vonal képezhetik az
alapját ennek a szubjektivizálásnak. A közös mozzanat azonban nem a külön-
böző médiumokhoz kötött művészi formák anyagában, hanem az anyaghasz-
nálat mikéntjében rejlik: a hangulat, mely a századforduló egyik legkedveltebb,
egyszersmind legkevésbé magyarázott fogalma, felelős azért, hogy az egyéni
látásmód érvényre juthasson.
A hangulatot érvényre juttató médiumok szerepe lesz azonban az, ami
magyarázó jelleggel tárja fel a szó izolációjának és ezen keresztül a magyar
klasszikus modernségnek a pozitivitását. Ha nem csupán a romantika követ-
kezményeként vagy a későmodernség előzményeként tekintünk a szakaszra,
akkor eloldjuk attól a perspektívától, mely minduntalan valaminek a hiánya-
ként teszi hozzáférhetővé. A képként vagy hangként felfogott retorikai-poéti-
kai mozzanatok nemcsak analógiásan, de ellenhatásként is értelmezhetők: az
esztétizmusban a hangulat és a szó előtérbe állása valóban monolitikus, de nem
feltétlenül abszolút. Monolitikusságában azonban nem a nyelv és individuum
megbonthatatlanságát vallja. A magyar klasszikus modern költészet épp azál-
tal mozgósítja a hangulatiság és a(z impresszionizmus jelölőjével előtérbe lépő
24 Babits Mihály, Modern impresszionisták = Uő., Esszék, tanulmányok, Szépirodalmi, Buda-

pest, 1978, 196–197.
vizuális karakterű) festőiség fogalomköreit, hogy a bölcseleti-reflexív dikcióval

mint kinyilatkoztató retorikával szemben válik bizalmatlanná, és még az olyan
esetekben is, mint például Babits Esti kérdése, sem annyira a fogalmi-absztrakt
háttérmagyarázat, inkább a poétikai teljesítmény által válik hatásossá a nyelvi
létesítés ereje. A vers utolsó harmadában felsorakozó kérdések ugyan bölcseleti
jellegűek, de visszautalásaik miatt nem fogalmi, hanem retorikai-poétikai as�-
szociációkat mozgósítanak. Az árok, lámpa, hold, domb, tenger, márvány stb.
nem a korábbi említésekre hat vissza, de sorvégi és belső rímek, összecsengések,
valamint ismétlések és fokozások nyomán jelenik meg a (mind grammatikailag,
mind pedig fenomenalitásában) leíró részek után. A szépség felemlítése képe-
zi azt az átmenetet, amelyben a kijelentő és a kérdő szakasz összekapcsolódik.
A „vízi város” Velenceként nemcsak az opáltükör, de a márvány, az árok, a Riva
és az „idegen város” lángos fényei ellenében lép elénk, s mint hely, meghatáro-
zott jegyeknek köszönhetően válik festői jellegében prezentálhatóvá. A bölcse-
letinek tetsző kérdések sora voltaképpen közhelyekről faggatózik, ám a leírás-
nak köszönhető hangulatot a poétikai szerkezet adta lehetőségek erősítik fel.
A vizualitást feltételező pittoreszk sajátosság mellett a tonalitással azonosított
hangulatiság így akként nyeri el gondolati jelentőségét e versben, hogy közös
eredőjükre, a nyelvi artikulációra hivatkoznak vissza, melynek létrejöttét nem
egyszerű szemantikai, hanem retorikai és poétikai elemeknek köszönhetjük.
Amennyiben tehát egy megközelítés teherbíró képességét épp az adja, mily sok
vitát eredményezett a benne megfogalmazott felvetések sora, akkor a modern-
ségnek mindenképp jelentős potenciált kell tulajdonítanunk. S bár az egyszerű
jelölések korát éljük, a lezárhatatlan, mégis sokakat foglalkoztató periodizáció
igazsága abban áll, hogyan képes újra és újra elvezetni a szövegekhez magukhoz,
hogy aztán rendre másfelől mutasson rá ne csak azok lehetséges sokféleségére,
hanem az azokat olvasók helyzetére is.
560 ■ Főfejezet
Hansági Ágnes
Nyelvi komplexitás és esztétikaiság:

az irodalom a populáris kommunikáció korában
„Minthogy az irodalom értelmezésére szolgáló eljárásaink készletét – az

esztétikai tapasztalattal párhuzamosan – a képzés folyamatában sajátítjuk el
és alakítjuk a magunkévá, mérhetetlen jelentősége van annak, tanulmánya-
ink során mit is tekinthetünk irodalomnak. Tudásunknak ezt a formáját
mindaddig reflektálatlanul határozza meg a tradíció, amíg kérdéssé nem
változtatjuk a hagyományátadás mibenlétét és funkcióját. Kérdéssé abban
az értelemben, vajon meddig és milyen érvénnyel hatnak tovább bennünk
az irodalomértés belénk nevelt előfeltevései. Bizonyos tekintetben minden
ilyen előfeltevést történetinek nevezhetünk. Legalábbis, ha a történetiség
lineáris-kronologikus felfogásából indulunk ki: innen nézve lényegében
minden, ami megelőzi aktuális tudásunkat, »történetinek« minősíthető. Az
irodalom történeti megértését ezért igen gyakran a megértés olyan formája-
ként vesszük tudomásul, amely nem kortársi művekre irányul.”1
Regiszterek az irodalomban
Highbrow–Middlebrow–Lowbrowe
Bár a magyar irodalomkritikában nem honosodott meg a címben is szereplő

három kulturális regiszter világos elkülönítése,2 távolról sem tekinthető vélet-
lennek, hogy a gyakran „a magyar olvasóközönség megteremtőjeként” aposzt-
1 Kulcsár Szabó Ernő, Irodalomértésünk néhány örökletes előfeltevéséről = Uő., Irodalom és

hermeneutika, Akadémiai, Budapest, 2000, 17.
2 Az utóbbi évek publicisztikai „kánonvitáiban” Jókaival összefüggésben is, ahogyan Krusovsz-
ky Dénesnél, illetve Békés Pállal kapcsolatban az általa is idézett Radnóti Sándornál elsősor-
ban a „middlebrow” kategória „hiánya” merült fel. Vö. Krusovszky Dénes, Mitől boldog-
talan a magyar író? Szabó Magda bánata és Békés Pál prózaíró-fájdalma. A hiányzó magyar
középmezőny nyomában, magyarnarancs.hu, 2018. október 13. https://magyarnarancs.hu/
pislogo_szobrok/miert-nem-boldog-senki-a-magyar-irodalomban-114075; Radnóti Sán-
dor, Békés Pál, Élet és Irodalom, 2018. szeptember 21., 14.
Nyelvi komplexitás és esztétikaiság... ■ 561
rofált Jókai kapcsán már a kortárs kritikai polémiákba is beszüremkedett (ma

bizonyosan így neveznénk meg ezt a jelenséget) a regiszter problémája. Neveze-
tesen: az a kérdés, hogy lehet-e a népszerű, a „populáris” egyúttal az esztétikai
kánon, az „elitirodalom” része.3 Hites Sándor a Jókai & Jókai című tanulmány-
kötetről4 írott kritikájában egyenesen „a »populáris regiszter« szerecsenjének”
nevezte Jókait, akit csak az (ebből következően meddő és álságos) irodalom-
történészi aktivitás igyekszik „az »esztétikai kánon« fehér emberévé” „mosdat-
ni.”5 Hites okfejtésével ehelyütt most nem szeretnék polémiába bocsátkozni, ezt
Szajbély Mihály az Egy lengyel történet című Jókai-novella kitűnő elemzésében
nálam avatottabban tette meg, amikor felhívta a figyelmet a kritikai kultúra-
kutatás és az irodalomtudomány eltérő érdekeltségeire és mindarra, ami ebből
teoretikusan és módszertanilag következik.6 Hites kétségkívül hatásos és sar-
kalatosságában erőteljes állítása mindazonáltal szimptomatikusnak tekinthető,
és azt támasztja alá, hogy a Hankiss János által a negyvenes évek elején felve-
tett probléma, miszerint a Jókai-életmű nagyrészét tévesen sorolta a populáris
regiszterbe a 19. század második felének értetlen irodalomkritikája,7 ma sem
vesztett aktualitásából.
Lawrence Levine lebilincselően izgalmas könyvében azt a 19. század végéig
lezajló folyamatot elemezte, amelynek eredményeképpen az amerikai társada-
lom és kultúra fragmentálódott, ez pedig végeredményben párhuzamos kultú-
rák kialakulásához és együttéléséhez vezetett el.8 Az új status quót mindenekelőtt
az kényszerítette ki, hogy a 19. század második felében több hullámban egyre
újabb és a korábbi kulturális elit előképzettségétől, hagyományrendjétől egyre
„idegenebb” tömegek áramlottak be nemcsak az országba, hanem a különféle
3 Vö. Gyulai Pál, Jókai legújabb művei (1869) = Uő., Válogatott művei, s. a. r. Kovács Kál-
mán, Szépirodalmi, Budapest, 1989, 150–172; Gyulai, Újabb magyar regények (1873) = Uő.,
I. m., 172–197; Péterfy Jenő, Jókai Mór (1881) = Uő., Válogatott művei, s. a. r. Sőtér István,
Szépirodalmi, Budapest, 1983, 603–632.
4 Jókai & Jókai. Tanulmányok, szerk. Hansági Ágnes – Hermann Zoltán, KRE–L’Harmattan,
Budapest, 2013.
5 Hites Sándor, Jókai & Jókai, It 2014/4., 528−545, itt: 536.
6 Szajbély Mihály, Bohóc a falon. Jókai Mór Egy lengyel történet című novellája és a populáris
irodalom = A kispróza nagymestere. Tanulmányok Jókai Mór novellisztikájáról, szerk. Han-
sági Ágnes – Hermann Zoltán, Balatonfüred Városért Közalapítvány, Balatonfüred, 2018,
49–81, itt: 50–51.
7 Hankiss János, Európa és a magyar irodalom: a honfoglalástól a kiegyezésig, Singer és Wolf-
ner, Budapest, 1942, 481 skk.
8 Vö. Lawrence Levine, Highbrow/Lowbrow. The Emergence of Cultural Hierarchy in America,
Harvard University Press, Cambrige–London, 1988, 207 skk.
562 ■ Hansági Ágnes
művészeti, kulturális színterekre is, a zenétől a képzőművészeten át az iroda-

lomig. A kulturális intézményrendszer átalakulása ezzel párhuzamosan ment
végbe: az új olvasóközönség kialakulása így például egyszerre vált következmé-
nyévé és okává is a közkönyvtárak terjedésének.9 (Az alapítások létező igényre
reagáltak, ám az intézmények létezése másfelől generált is új igényeket.) Levin
szerint egyáltalán nem lepődhetünk meg azon, hogy a 19. század végének kul-
turális diskurzusa a koponyatérfogat-mérések és az intellektus összefüggéseire
utaló, frenológiából ismert melléknevekből alakította ki a kultúratípusok leírá-
sára szolgáló kategóriákat.10 A „highbrow” kifejezést először az 1880-as években
használták az intellektuális vagy esztétikai fölény leírására, majd két évtizeddel
később, 1900 körül a „lowbrow”-t a „nem annyira” intellektuálisra vagy esztéti-
kailag kifinomultra.11 Bár számtalan vonatkozásban óvakodnék a párhuzamosí-
tástól, a „highbrow” és a „lowbrow” leíró, semleges kategóriaként12 olyan jelen-
ség megragadására tett a korban láthatólag sikeres diszkurzív kísérletet, amely
strukturális értelemben legalábbis (a kultúrafogyasztásban megjelenő új rétegek
volumenét és az átrendeződés minőségét tekintve nyilvánvalóan nem) a magyar
irodalmi nyilvánosság átalakulását is meghatározta a 19. század második felé-
ben. Nevezetesen: a korábban zárt és képzett elitek mellett új és kevésbé képzett
olvasók is megjelentek az irodalmi színtereken, tömegesedésük pedig a magyar
kritikai nyilvánosságot váratlanul és felkészületlenül érte.13
Virginia Woolf Middlebrow címen ismertté vált esszéje, amelyet már a szerző
halála után Leonard Woolf közölt a The Death of the Moth: and other essays című
kötetben, ellentétben a hátrahagyott írások többségével, nem jelent meg folyó-
iratban vagy napilapban.14 Amint erről a kötetben alcímként is olvasható peri-
9 Vö. Uo., 158–159.

10 A „highbrowed” és a „lowbrowed” szóból, vö. Uo., 221–222.
11 Vö. Uo., 221.
12 Levine szerint mindkét kategória lényegében már a forgalomba kerülésekor ekként műkö-
dött. Vö. Uo., 222.
13 Erről bővebben: Hansági Ágnes, Az Ixión-szindróma. Identitás és kánon a romantikában
és a modernségben, Ráció, Budapest, 2006, 88 skk; Hansági, Tárca – regény – nyilvánosság.
Jókai Mór és a magyar tárcaregény kezdetei, Ráció, Budapest, 2014, 181 skk.; Hansági, Ke-
mény Zsigmond, a Pesti Napló, az „olvasási vágy” és egy drámai költemény = Uő., Láthatatlan
limesek. Határjelenségek az irodalomban, Balatonfüred Városért Közalapítvány, Balatonfüred,
2018, 144−180.
14 Vö. Leonard Woolf, Editorial Note = Virginia Woolf, The Death of the Moth, and Other
Essays, The Hogarth Press, London, 1942, 7–8, itt: 7.
textus15 tudósítja olvasóját, a szöveg eredetileg a New Statesman, vagyis egy po-
litikai és kulturális hetilap szerkesztőjének írott, de soha el nem küldött, szipor-
kázóan és ironikusan szellemes levél.16 Woolf a „middlebrow” kifejezést az olyan
emberre találta ki, aki sem nem „highbrow”, mint ő maga, a barátai és általában
azok, akikkel kapcsolatban áll, vagy a „tökéletes és reprezentatív highbrowe-k,
mint Shakespeare, Dickens, Byron, Shelley, Keats, Charlotte Brontë, Scott, Jane
Austen, Flaubert, Hardy vagy Henry James”;17 sem nem „lowbrow”, mint a ka-
lauz az omnibuszon vagy a tízgyermekes családanya, aki heti 35 shillingből él.
Woolf szójátéka, amely a „homlok” magasságára vonatkozik, jelzi, hogy az ellen-
tétpár, amelyet Woolf hármassággá bővít, még éppen nem távolodott el freno-
lógiai eredetétől. Woolf egy látszólag a lapszerkesztőhöz intézett kérdésre maga
válaszolva írja körül, mit ért „middlebrow”-n. Woolf saját tapasztalata, hogy
„highbrow” és „lowbrow” – éppen mert mindkettőnek szüksége van a másikra −
kölcsönösen kiegészítik és tisztelik egymást. Ezért is tekint értetlenséggel a saj-
tóban és a közvélekedésben egyaránt rögzült sztereotípiára, amely a két típus
egyes képviselői közötti viszonyt elutasítóként, sőt affektív telítettségében gyű-
löletként határozza meg. Woolf a bekezdést ezért azzal a kérdéssel zárja: hon-
nan ered, kinek a „találmánya” ez a „kártékony szóbeszéd” („malicious gossip”).
Woolf írásában azon a ponton bukkan fel először a „middlebrow” szóalkotás,
ahol erre a kérdésre lakonikus tömörséggel válaszol: ez (a szóbeszéd) a „midd-
lebrow” „teljesítménye”.18 A „middlebrow” közelebbi meghatározásának a mód-
szere Gogol Köpönyegének elbeszélői technikáját követi, amennyiben a negációk
15 A paratextusokat, amelyeknek a segítségével a szöveg könyvvé válik, és a nyilvánosságba lép,

Genette két nagy csoportra osztja. A peritextusok a szöveg „közvetlen környezetét” alkotják,
ezek minden esetben egy kötetben szerepelnek a szöveggel. Ilyenek a kiadói peritextusok
(például a borító, a sorozat, a címlap stb.), a szerző neve, a cím, a fülszöveg, az ajánlások és
mottók, az előszók, a fejezetcímek és a jegyzetek. (Gérard Genette 1987-es könyvében ezek
legtöbbjének önálló fejezetet szentelt.) Az epitextus ezzel szemben tisztes távolságra „helyez-
kedik el” a szövegtől: általában más médiumban, de ennek ellenére hatással lehet, befolyásol-
hatja a szöveg értelmezését, fogadtatását. Ezek lehetnek interjúk, beszélgetések, de eredetileg
a privát kommunikációba tartozó elemek is, például naplók vagy levelek. Vö. Gérard Genet-
te, Paratexte, ford. Dieter Hornig, Campus, Frankfurt – New York, 1989. (A bevezetőben a
rövid definíciót lásd Uo., 10, 12.)
16 Virginia Woolf, Middlebrow = Uő., The Death of the Moth, 113−119.
17 Uo., 113. Valójában két peritextus is rögzíti azt a tényt, hogy a szöveg olyan kvázi misszilis,
amit szerzője valamilyen oknál fogva mégsem adott postára: a címzés, amelyet ebben a ki-
adásban tulajdonképpen a címet értelmező alcímként olvasunk, és egy csillaggal a szöveg
címéhez fűzött lábjegyzet. Vö. Uo.
18 Uo., 115.
sorából a szöveg olvasója elsősorban azt tudja meg, mi nem az az ember, aki
„middlebrow”. A „middlebrow” nem „highbrow” és nem „lowbrow”; nem lakik
Bloomsburyben, de Chelsea-ben sem; létezését a közöttiség, a sehová sem tar-
tozás, a kulturális gyökértelenség jellemzi. Nem a művészetet és nem az életet
keresi: Woolf szemében legfőbb bűne nem annyira a közepes intelligencia, mint
inkább az a hazugság, amellyel e kettőt, a művészetet és az életet kibogozhatatla-
nul összekuszálja, pénzzel, hatalommal és presztízzsel keverve össze.
A „middlebrow” kultúrának az a sajátossága, hogy másnak akarja mutat-
ni magát, mint ami valójában, nemcsak a „midcult”-elméletek klasszikusánál,
Dwight MacDonaldnél19 kerül előtérbe, már Max Horkheimer és Theodor
Adorno A felvilágosodás dialektikájának (1947) a kultúriparról szóló fejezetében
is meghatározó mozzanata lesz az érvelésnek.20 MacDonald a magaskultúra
mellett elismeri a szigorúan nem-művészetként vagy anti-művészetként21 ér-
telmezett „masscult” történeti létjogosultságát, amely éppen ezért nem is ver-
senytársa a magaskultúrának:
Körülbelül két évszázadon keresztül a nyugati kultúra valójában két kultúra

volt: a hagyományos – hívjuk ezt magaskultúrának –, amelyről a tankönyvek
tudósítanak, és egy új típusú, amelyet a piac számára állítottak elő. Ez utóbbit
hívhatjuk tömegkultúrának (Mass Culture) vagy még inkább Masscult-nak,
19 Dwight MacDonald, Masscult & Midcult = Dwight MacDonald, Against the American
Grain, Introduction by John Simon, A Da Capo paperback, New York, 1963, 3−75.
20 Fontos megjegyezni, hogy a második világháború idején, amerikai emigrációban született
filozófiai töredékek kultúriparról szóló fejezetében a szerzőpáros nem tesz különbséget a
kultúripar „rétegei” között, bár a szövegben egy helyütt szerepel a „tömegkultúra” („Massen-
kultur”) szó (lásd az alább idézett német kiadás 174., a magyar 182. oldalán), de inkább a kul-
túripar szinonimájaként és nem abban az értelemben, ahogyan később MacDonald a „mass-
cult” és a „midcult” között különbséget tett. Az 1990-es magyar kiadásból elmaradt a fejezet
alcíme is, amely a most vizsgált kérdés szempontjából különösen lényeges: „Aufklärung als
Massenbetrug”. Vö. Max Horkheimer – Theodor W. Adorno, Dialektik der Aufklärung.
Philosophische Fragmente, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1997, 141–191, itt: 141.) Csupán
néhány kiragadott példa: „A műalkotások aszkétikusak és szemérmetlenek; a kultúripar el-
lenben pornográf és prűd.” „A kultúripar nemcsak elhiteti vele, hogy becsapása maga a ki-
elégülés, hanem ezen kívül azt is értésére adja, hogy akárhogyan is, de a kínálattal meg kell
elégednie.” „A tragikum érdekessé teszi a cenzúrázott boldogság unalmát és kezelhetővé az
érdekességet. A kulturálisan jobb napokat is látott fogyasztónak a régen megszüntetett mély-
ség pótlékát kínálja, a közönséges látogatónak pedig a műveltség hulladékát.” Max Hork-
heimer – Theodor Adorno, A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek, ford. Bayer
József et al., Gondolat, Atlantisz, Budapest, 1990, 147–200, itt: 169, 171, 182.
21 MacDonald, I. m., 4.
mivel valójában egyáltalán nem kultúra. A Masscult a magaskultúra paródiá-

ja. […] És az olyan új médiumok, mint a rádió, a televízió és a film hatalmas
mennyiségű produktuma szinte teljesen Masscult.22
A „masscult” társadalomtörténeti szempontból azért tölthetett be fontos sze-

repet, mert az alfabetizáció és az indusztrializáció nyomán átalakuló modern
társadalmakban a széles középosztály kialakulását egy homogén, demokratikus,
mindenki számára hozzáférhető kultúraközösség létrehozásával segítette elő.23
MacDonald szerint a magaskultúra és a „masscult” közötti különbséget elhibá-
zott volna az ismertség vagy a népszerűség mennyiségi kérdéseként értelmezni.
Hogy az ismertségben vagy elterjedtségben nem feltétlenül van különbség, azt
„Mr. Poe és Mr. Gardner” bűnügyi történeteinek példájával igazolja.24 MacDo-
nald értelmezésében a „masscult” olyan sajátos minőségként ragadható meg,
amilyen a személytelenség;25 a népszerűség kivételével mindenfajta norma vagy
szabvány elutasítása; a formulák, sémák használata; valamint a kiszámított és
előre kalkulált befogadói reakciók beépítése révén jön létre, vagyis MacDonald
következtetése értelmében az „az egyszerű trükk, hogy tetszés szerint tetszeni
kell a tömegnek”.26 A „midcult”-nak nevezett közbülső forma, amelyet MacDo-
nald négy szövegpéldán keresztül mutat be, elsőként is Ernest Hemingway Az
öreg halász és a tenger című regényének − Umberto Eco szerint ördögien gonosz
és egyszerre vicces27 − elemzésén keresztül28 a „midcult” legfontosabb karak-
terjegyére, vagyis a giccs és az avantgarde közötti mozgásra mutat rá. A „mid-
cult” „álságossága” MacDonald szerint mindenekelőtt abban érhető tetten, hogy
miközben a „masscult” valamennyi, imént felsorolt sajátosságát maximálisan
kihasználja, azt a látszatot kelti, mintha tiszteletben tartaná annak a magaskul-
túrának az értékrendjét, amelyet vulgarizál.29
22 Uo., 3.
23 Erről bővebben: Umberto Eco, Die Struktur des schlechten Geschmacks, ford. Max Looser
= Umberto Eco, Im Labyrinth der Vernunft. Texte über Kunst und Zeichen, szerk. Michael
Franz – Stephan Richter, Reclam, Leipzig, 1989, 256 skk. (Eredetileg: Umberto Eco, La
struttura del cattivo gusto = Uő., Apocalittici e integrati: comunicazioni di massa e teorie della
cultura di massa, Bompiani, Milano, 1964.)
24 Vö. MacDonald, I. m., 7.
25 Uo.
26 Uo., 37.
27 Vö. Eco, I. m., 256.
28 Vö. MacDonald, I. m., 41−43.
29 Uo., 37.
Umberto Eco alapvető és ma is faszcináló írása a rossz ízlés szerkezetéről

nem véletlenül vált a kiindulópontjává és egyúttal a megelőlegezőjévé azoknak
a jelenkori kritikai elméleteknek, amelyek meglehetősen különböző alapokról
(kommunikáció-, média- és rendszerelmélet) jutottak el a „midcult” kategóri-
ájának az elvetéséig. Eco MacDonald-bírálatát, amely nagyon gyorsan reagált
az amerikai szerző állításaira,30 mindenekelőtt a művészet (ön)értelmezésének
és társadalmi funkciójának történetiségére, valamint az irodalom kommuniká-
ciós szituáltságára építette. (Az irodalom kommunikációként való értelmezé-
se természetesen már maga után vonja, hogy történeti jelenségként fogjuk fel.)
Olvasatában MacDonald sem a művészet történetiségét, sem pedig az irodalmi
kommunikáció sajátosságait nem vette számításba akkor, amikor a „midcult”
jelenségét leírta. Eco egyebek között a görög tragédiaköltészet közismert példá-
ján mutatja meg, hogy a művészet célja koronként és kultúránként eltérő lehet,
amint az is, milyen a viszonya a mindennapi élettel, a mindennapi életet meg-
határozó gyakorlatokkal; hogy az adott társadalom miként és mire használja a
művészetet, vagy akár az esztétikai hatást és hatáselemeket.31 Eco számára ezért
is tűnik magától értetődőnek, hogy a kulturális tárgyaknak és mindannak, amit
az olvasók irodalomként vesznek a kezükbe, sokféle felhasználási módja lehet.32
Egyik példája erre éppen Alessandro Manzoni A jegyesek című regénye.33 Az a
19. századi olvasó, aki folytatásokban olvasta, vagyis tárcaregényként, és csupán
arra volt kíváncsi, mi történik Renzóval és Luciával, Eco szerint ugyan kom-
munikációelméleti szempontból valóban „részleges dekódolást” hajtott végre,
másfelől viszont kétségtelenül élvezte, és valahogyan értelmezte is a maga szá-
mára a regényt.34 A „példaszerű dekódolás”, amely a verbális műalkotás szemi-
otikai komplexitásának megragadására tesz kísérletet, Eco olvasatában csupán
a kritikusok és az irodalomtudomány eszménnyé emelt absztrakciója, hiszen
30 MacDonald Masscult & Midcult című esszéje eredetileg a The Partisan Review 27. kötetének
negyedik számában jelent meg, 1960-ban, Eco könyve 1964-ben.
31 Vö. Eco, I. m., 250.
32 Uo., 261.
33 Alessandro Manzoni I promessi sposi (1827−1842) című regényét maga Umberto Eco is
„újramesélte”, ennek a fordítása a Kolibri „Meséld újra!” sorozatában jelent meg 2013-ban.
A 19. században két fordítása ismert, először 1851-ben Mészáros Imre (Manzoni, A jegyesek,
Emich, Eisenfels, Pest, 1851), majd pedig Beksics Gusztáv ültette át a regényt magyar nyelvre.
A két fordítás közül Beksicsé futott be nagyobb karriert, ez a változat több kiadást is megélt.
Vö. Alessandro Manzoni, A jegyesek. Milánói történet a XVII. századból, Ráth, Budapest,
1874, 1884, 1892.
34 Vö. Eco, I. m., 274.
az irodalmi szövegek „normálfelhasználóját” mindig is a félreértés, a „részleges

dekódolás” jellemezte.35
A „tömegfogyasztást”, irányuljon az a tömegkultúra, a „midcult” vagy éppen
a művészet kategóriájába sorolt produktumokra, Eco már csak ezért is tekinti
jóval differenciáltabbnak. A művészeti kommunikációt Eco a jakobsoni modell
segítségével hasonlítja össze a hétköznapi, verbális kommunikációval.36 A műal-
kotás, amelyet komplex szemiotikai struktúraként gondol el, nemcsak a poétikai
„üzenet” radikális összetettsége okán került krízisbe a modern fogyasztói társa-
dalomban, hanem azért is, mert a poétikai üzenet, ellentétben a referenciális-
sal, saját struktúráját teszi a szemlélődés tárgyává. Ez pedig ugyancsak annak
a komplexitásnak a fokozását jelenti, amely a referenciális egyértelműségével
szemben soha nem direkt vagy könnyen hozzáférhető.37 A giccs, amelyet Eco
egyfajta „presztízsdemonstrációként”38 határoz meg (ez pedig Woolf „midd-
lebrow”-koncepciójával is egybecseng), és amelynek alkatát a „midcult” lénye-
gében magára veszi,39 „mint azonnal élvezhető pótléka a művészetnek, ideális
táplálékot képez a rest publikum számára, amelyik el szeretné magát kötelezni
a szépség értékei mellett és részesedni szeretne ezekből anélkül, hogy a meg-
értéséért erőfeszítéseket kelljen tennie”.40 A giccset Eco Walther Killy nyomán
tipikusan „kispolgári” jelenségként írja le, amely a fogyasztás, a konzumkultúra
rendszerének fontos kínálati elemeként a kultúra látszólagos megszerzésének
ígéretével valójában azt a társadalmi presztízst bocsátja áruba, amelyet a magas-
kultúra, elsősorban pedig a művészet kölcsönöz befogadójának.
A giccs (és a „midcult”) ennek ellenére nem értelmezhető a művészet,
illetve a magaskultúra melléktermékeként vagy hulladékaként, olyan kvázi
„gesunkenes Kulturgut”-ként (Naumann), amely annak a következményeként
jött volna létre, hogy a valóban kezdeményező, magas esztétikai értéket létre-
35 Vö. Uo., 275.

36 Vö. Uo., 264 skk.
37 A referenciális olvasás tehát az irodalmi szöveg komplexitásának olyan redukciója, amely ép-
pen a poétikait, az irodalmit iktatja ki a szövegből: „A poétikai üzenet állandó forrása a nem
rögzíthető jelentetteknek, amelyek folyamatos dekódolást követelnek, szervezi a lehetséges
dekódolásokat és próbára is teszi az interpretáció hűségét, amennyiben azt mindig az üzenet
struktúrájára tükrözteti vissza.” Uo., 268. „A műalkotás olyan üzenetként mutatja meg magát
nekünk, amelynek dekódolása egy kalanddal azonos, a jelek olyan szerveződési módjával
szolgál, amely a szokásos kódból nem látható előre.” Uo.
38 Uo., 282.
39 Uo., 259.
40 Uo., 249.
hozó művészet a 19. század második felétől egyre nehezebben követhető az

„átlagos” befogadó számára. Ebben a kérdésben Umberto Eco nemcsak Cle-
ment Greenberg álláspontjával helyezkedik szembe, hanem MacDonald mel-
lett a huszadik század derekának legtöbb teoretikusával, akik Hegel nyomán
a művészet és a befogadó közötti szakadék növekedésének a tapasztalatából
indultak ki, Hannah Arendtig vagy Theodor Adornóig. Amikor Eco Green-
berg (magyar fordításban is olvasható) Avantgárd és giccs (1939) című alapvető
írásának ezzel a tézisével szembeszáll,41 azt állítja, hogy a rétegződési folyamat
éppen az ellenkező „irányban” ment végbe. Vagyis: a konzumkultúra megje-
lenése és egyre erőteljesebb térfoglalása kényszerítette ki a tágan értett avant-
garde, az esztétikai értelemben experimentális művészet egyre újabb és egyre
radikálisabb önértelmezési revízióját. Ezzel olyan teoretikusok álláspontjához
csatlakozik a kérdésben, mint a korábbiakban már hivatkozott Albert Cassagne
és Pierre Bourdieu; vagy például Hauser Arnold és Friedrich Kittler. Eco néző-
pontjából MacDonald elitizmusának a bizonyítéka, hogy a popularizáció ténye
önmagában irritálja, a korlátozások nélküli nyilvánosságot „az entrópiák és
transzformációk figyelembevétele nélkül” utasítja el.42 A Bauhaus például más,
szociális elkötelezettségű irányzatok mellett ennek nyomán kerül ki a „művé-
szet” egyedüliként értékesnek tekintett terrénumából. MacDonald a „midcult”
alkotások lényegében hat pontból álló kritériumkatalógusába a „masscult” al-
kotások mind az öt sajátosságát – (1) személytelenség; (2) mindenfajta nor-
ma vagy szabvány elutasítása; (3) formulák, sémák használata; (4) kiszámított
és előre kalkulált befogadói reakciók beépítése; (5) a „tetszés szerint tetszeni”
imperatívusza – felvette. Az egyetlen különbség, amely a „mass” és a „mid”
jelenségeket elválasztja egymástól, önértelmezésükben és ennek az identitás-
nak a kommunikációjában érhető tetten, vagyis a „midcult” olyan tömegcikk,
amely MacDonald szerint művészetként próbálja eladni magát. Eco ebből az
összevetésből kiindulva teszi fel azt a kérdést, miként határozható meg Mac-
Donald argumentációja nyomán a művészet, és arra a követeztetésre jut, hogy
amennyiben minden tömegcikk, ami nem tartozik az elitkultúra zárt rendsze-
rébe, akkor MacDonald koncepciójában „a műalkotás centrális kritériumának
a nem-terjedés, igen, az elterjeszthetetlenség tűnik”.43
41 Vö. Uo., 253. Vö. még: Clement Greenberg, Avantgárd és giccs, ford. Józsa Péter – Falvay
Mihály = Uő., Művészet és kultúra, Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola, Budapest,
2013, 15−27.
42 Vö. Eco, I. m., 260.
43 Uo.
Összegezve a fentieket, megállapítható, hogy amíg Eco számára a művészi

alkotás olyan szemiotikai rendszer, amelynek esztétikai potenciálját a szemio-
tikai komplexitás adja, amely egyúttal azt is lehetővé teszi, hogy sokféleképpen
olvasható, használható, interpretálható legyen,44 addig MacDonald az egyes re-
giszterek produktumait a felhasználók, az olvasók − kissé sarkítva: az olvasók
száma − alapján kísérli meg meghatározni, annak ellenére, hogy Poe példáján
ennek éppen az ellenkezőjét deklarálja. A komplexitás Eco felfogásában nem
az akadálya, hanem az előfeltétele a „terjedésnek”, legalábbis ami a művészetet
illeti. Amint az Manzoni regényének az esetében is megfigyelhető volt – a ma-
gyar irodalomban ugyanerre a jelenségre kínál példát Jókai −, ez a fajta szemi-
otikai komplexitás nincs közvetlen összefüggésben azzal, kik és miként válnak
olvasóivá egy szövegnek. A komplexitás ugyanis nem korlátozó, amennyiben
az irodalmi kommunikáció folyamatában különböző szintű redukciós műve-
letekre ad lehetőséget. Ebből is következik, hogy nem zár ki egyetlen olvasót
sem, legalábbis elvileg.
Walther Killy Deutscher Kitsch (1962) című, méltán nagy karriert befutott
munkája ezért is válhatott Umberto Eco számára fontos kiindulóponttá. Killy
könyvének igencsak hatásos nyitányát, a hét különböző szerzőtől származó
részletekből kompilált, három bekezdésnyi szöveget45 Eco teljes terjedelmében
idézi.46 Az olvasó Killy könyvének felütésében tanulságos kísérletnek válik a
részesévé, hiszen a szöveget ugyan rossz nyelvi minőséget képviselő, ám kohe-
rens, előrehaladó citátumként tapasztalja meg, amelyről az olvasás folyamatá-
ban nem derül ki, hogy különböző témájú és kontextusokkal dolgozó szövegek
részleteit tartalmazza.47 Killy ennek az olvasói tapasztalatnak a konzekvenciáit
44 „[S]zoros összefüggés áll fenn a művek megformáltságának komplexitásfoka, és jelentésük

nyitottsága, aktualizálhatósága között.” Kulcsár Szabó, A másság mint jelenlét. Posztmodern
kortudat és irodalmiság = Uő., Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben,
Argumentum, Budapest, 1996, 245.
45 Vö. Walther Killy, Deutscher Kitsch. Ein Versuch mit Beispielen, Vandenhoeck & Ruprecht,
Göttingen, 19788., 9–10.
46 Vö. Eco, I. m., 248.
47 Az idézett szerzők közül Rainer Maria Rilke a kakukktojás, a Killy által felhasznált többi szer-
ző neve a mai olvasónak nem sokat mond (sorrendben: Werner Jansen, Nataly von Eschtruth,
Reinhold Muschler, Agnes Günther, Nathanael Jünger). Nataly von Eschtruth (1860–1939)
didaktikus-emancipatorikus lányregényei a húszas években itthon is népszerűek voltak, kö-
zel húsz regénye jelent meg magyarul, és több kiadást is megértek. Agnes Günther egyetlen
regénye (Die Heilige und ihr Narr) Tábori Piroska fordításában, a ponyvatörvény egyik fő cél-
pontjaként elhíresült Novánál 1943-ig hat kiadást ért meg, 1999-ben pedig a Móra új fordí-
tásban adta közre. Günther regényének máig van piaca, a német könyvszakmában csúcstartó
levonva veszi számba, mi jellemzi a giccset. Hipotézise, hogy a kontextusuk-

ból kiragadott részletek azért képesek egészként hatni, mert az irodalmi giccs
univerzális elvei felülírják az individuális, egyedítő sajátosságokat. Killy olva-
satában az irodalmi giccs (1) valamilyen hangulat megteremtésére törekszik;
(2) ez a hangulatiság fontosabb, mint maga az elbeszélt történet vagy (iroda-
lomfenomenológiai kifejezéssel élve) az „ábrázolt tárgyiasságok rendje”; (3) az
érzékelési ingerek kiváltását szolgáló névszók és jelzők a poétikusság benyomá-
sát próbálják kelteni; (4) ennek eszköze a repetíció és a redundancia, vagyis a
jelzők halmozása révén az érzéki ingerek egyfajta „túlbiztosítása”; (5) mivel a
nyelvnek itt tényleges megismerési funkciója nincsen, a szavak, formulák, kife-
jezések tetszőlegesen cserélhetőek. Killy mindebből arra a következtetésre jut,
hogy a giccs ugyan a költőiség látszatának megteremtésére törekszik, amennyi-
ben nyelve a jelzőkkel és főként a hangulati, szinesztézikus elemekkel operáló
bővítményekkel és szókapcsolatokkal eltér a mindennapi, referenciális funk-
cióra koncentráló verbalitástól, a nyelv ezekben a szövegekben mégis átlátszó,
lényegtelen tényező. Vagyis: a mindennapi kommunikáció nyelvhasználatától
nem funkcionálisan tér el, hanem főleg a mondatok szerkezeti szintjén. A nyelv
itt eszköz, ellentétben a nyelvi műalkotások szövegével nem önreferenciális,
nem „történik” benne semmi, és éppen ez a végső soron egyértelműségekre
törekvő redundancia teszi könnyen fordíthatóvá. Eco számára Killy elemzése
azért is fontos, mert magában az írásmódban, az irodalmi nyelvben, a mon-
datok és szintagmák szintjén mutat rá azokra az elemekre, amelyek előállítják
a giccset. Killy elemzése nyomán a giccs minden, csak nem nyelvi műalko-
tás. Eco cikke, amely Killy elemzésének az elemzésével indul, nem véletlenül
a „midcult” és a giccs viszonyának konklúzióival zárul. A „midcult” és a giccs
közössége Eco szerint elsősorban nem a hatásvadászatban érhető tetten, hanem
az ingerek stimulálásának a céljában, valamint abban, hogy amint a giccs, úgy a
„midcult” is „fenntartás nélkül művészetnek adja ki magát”.48
a közel másfélszáz kiadással. Reinhold Muschlernek egyetlen regénye (A Szajna ismeretlenje)

jelent meg magyarul. Jansen, Muschler és Schäfer két háború közötti sikere nem volt függet-
len az NSDAP irodalompolitikájától, amely a ponyvát fegyverként használta a művészettel
szemben. Himmler kedvenc regényírója, Jansen, akit 1933-ban habilitáció nélkül neveztek
ki orvosprofesszorrá a Berlini Egyetemre, a botanikus Muschlerhez hasonlóan olyan autodi-
dakta hobbiíró volt, akinek más volt a tanult, polgári foglalkozása, vagyis egyikük sem vált
„professzionális” íróvá.
48 Eco, I. m., 280.
Populáris kommunikáció, „populáris irodalom”
Azok a szerzők, akik többnyire Umberto Eco MacDonald-kritikájának nyom-

dokain haladva (az irodalom kommunikatív meghatározottságából, illetve tör-
ténetiségéből kiindulva) reflektáltak a „midcult” elmúlt fél évszázadban közke-
letűvé lett kategóriájára, a kultúra és az irodalom megváltozott struktúráival is
szembesítették ezt a kétségtelenül az „osztály- vagy rétegtársadalom” modelljét
követő fogalmat. Moritz Baßler például arra az ellentmondásra világít rá, hogy
miközben a „midcult” terminus technikusként rögzíti és affirmálja is a kultúra
rétegzettségének hagyományos modelljét (Masscult, Midcult, High Art), és „ez-
által előfeltételezi egy avantgarde magaskultúra létezését, […] egyre inkább hi-
ányzik a konszenzus azzal kapcsolatban, hogy az utóbbi néhány évtized kifejlett
piaci és médiatársadalmaiban egyáltalán lehetséges-e még körülhatárolni egy
ilyen magaskultúrát”.49 A kultúra jelenségeinek függőleges térmetaforák segítsé-
gével történő, hierarchikus-stratifikáló rendszerezését („magas” vs. „alacsony”)
Rudolf Helmstetter tradicionalista, de még inkább nosztalgikus diszkurzív gya-
korlatnak tekinti.50 A luhmanni rendszerelmélet és a megfigyelés elméletének
szempontrendszerével támasztotta alá Elena Esposito azt az egyre gyakrabban
megfogalmazódó feltételezést, amely szerint a magas vs. populáris differencia
a kortárs médiakultúra jelenségeinek leírására már nem alkalmas. A populáris
kommunikáció legfontosabb sajátsága, hogy tömegmédiumokon keresztül me-
het csak végbe, vagyis megszólítottja mindig az „általános” Te, a karakterizálha-
tatlan tömegként felfogott publikum. Arra is rámutatott, hogy a regiszterek éles
elhatárolása a megelőző évszázadok rétegtársadalmainak művészeti, irodalmi
kommunikációjának leírásaiban is megtévesztő előfeltevéseket és persze követ-
keztetéseket vont maga után. Egyrészt, mert már a középkori vagy akár az antik
művészetnek és irodalomnak a társadalmi funkciói is − Esposito szerint min-
denekelőtt a mnemonikai vagy a nevelő funkció – arra engednek következtet-
ni, hogy ezek a kommunikátumok a saját koruk lehetőségeihez mérten, elvileg
„mindenkihez” szóltak, és még ha a rendelkezésre álló médiumok korlátozták is
49 Moritz Bassler, Populärer Realismus = Kommunikation im Populären. Interdisziplinäre

Perspektiven auf ein ganzheitliches Phänomen, szerk. Roger Lüdeke, transcript, Bielefeld,
2011, 91−104, itt: 102−103.
50 Rudolf Helmstetter, Der Geschmack der Gesellschaft. Die Massenmedien als Apriori des Po-
pulären = Das Populäre der Gesellschaft. Systemtheorie und Populärkultur, szerk. Christian Huck
– Carsten Zorn, VS Verlag für Sozialwissenschaften, Wiesbaden, 2007, 44–72, itt: 50–52.
a ténylegesen megszólíthatók körét, a valójában elért részleges nyilvánosság sem

feltétlenül esett egybe a politikai vagy gazdasági elittel.51 A szövegek olvasása
ráadásul mindig olyan egyedi kommunikációs összefüggésbe ágyazódik, amely
az adott szöveg és az adott olvasó interakciójában keletkezik:
Bizonyosan nem a szöveg (vagy film vagy bármilyen más kulturális tartalom)
sajátosságai azok, amelyek meghatározzák, populáris-e vagy a magaskultúra
része, művészi vagy bármi más: egy és ugyanaz a szöveg (gondoljunk csak Du-
mas-ra, Simeonra, de akár Umberto Eco A rózsa neve című regényére és szám-
talan filmre) teljes joggal számíthat műalkotásnak és egyúttal szórakoztató ob-
jektumnak, tehát (lehetséges, hogy nagyon sikeres) populáris irodalomnak is.52
Esposito az irodalmi szövegek olvasását kommunikációs aktusként megragadva

a rendszerelmélet felől jut el ahhoz a belátáshoz, amelyet a kortárs irodalmi je-
lenségek gordiuszi csomóját átvágó javaslatként általában megkönnyebbüléssel
citáltak az elmúlt években. A hermeneutikai iskolázottságú olvasó számára a
megértés mindig egyedi és egyszeri eseményének az applikációja a populáris vs.
esztétikai irodalom viszonyának az értelmezésében természetesen már távolról
sem hat ennyire újszerű vagy meglepő javaslatként. Kulcsár Szabó Ernő A za-
varbaejtő elbeszélés címmel 1984-ben, „Az én világom” ismeretterjesztő, főként
a fiatalabb olvasókat célzó sorozatában megjelent könyvében már arra figyel-
meztet, hogy a pragmatikus befogadásnak, amely „elvileg magában foglalhat
minden nem esztétikai olvasásmódot” számos variánsa, megvalósulási módja
lehetséges, az irodalmi szöveg valóságra vonatkoztatottsága azonban mindig el-
téríti az olvasást az esztétikai referenciáktól.53 (Ezen a ponton talán megenged-
hető egy személyes megjegyzés: amikor gimnazistaként olvastam A zavarbaejtő
elbeszélést, semmit sem tudva írójáról – és mit sem sejtve arról, hogy később
51 Az Ancien Régime kolportázsirodalmának, a Bibliothèque bleue korpuszának és disztribúció-

jának vizsgálata nyomán hasonló következtetésre jut Roger Chartier. A kutatási eredmények
ugyanis cáfolták azt a korábbi szociológiai előfeltevést, amely a foglalkozási rétegek társadal-
mi hierarchiája, valamint a kulturális termékek és gyakorlatok befogadásának „hierarchiája”
között szükségszerű párhuzamot állított fel. Vö. Roger Chartier, Volkskultur und Gelehr-
tenkultur. Überprüfung einer Zweiteilung und einer Periodisierung, ford. Ursula Link-Heer =
Epochenschwellen und Epochenstrukturen im Diskurs der Literatur- und Sprachhistorie, szerk.
Hans Ulrich Gumbrecht – Ursula Link-Heer, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1985, 376–
388, itt: 376–381.
52 Elena Esposito, Popularität = Kommunikation im Populären, 15.
53 Kulcsár Szabó, A zavarbaejtő elbeszélés, Kozmosz könyvek, Budapest, 1984, 27.
milyen elementáris hatással lesznek munkái irodalom- és tudományfelfogásom-

ra – az irodalmi „regiszterek” elválasztottsága evidenciának tűnt, és elképzelhe-
tetlen volt a populáris irodalom ma elfogadott értelmezése.)
Rudolf Helmstetter a populáris irodalmi jelenségek körüli zavart, amely a
legfeltűnőbb módon a „popularitás” fogalmának (és szinonimáinak) esetleges,
változó értelmű használatában mutatkozik meg, mindenekelőtt arra vezette
vissza, hogy míg a beszélők egy része különféle médiatermékek meghatározott
minőségét érti rajta, addig a beszélők egy másik csoportja a felhasználás egy sajá-
tos módját.54 (Ebben a vonatkozásban Eco okfejtése is „csúszkál” a két lehetőség
között, és mindkettőt meglehetősen következetesen játékban tartja. A nyelvi mi-
nőség értelmében beszél a „mid” és „mass” irodalomról akkor, amikor giccsként
értelmezi őket, és a kommunikáció egy sajátos módjaként fogja fel akkor, amikor
az interpretáció részlegességét az irodalmi szövegek értelmezésének alapesete-
ként mutatja be Manzoni példáján.) Helmstetter szerint ezt a helyzetet tovább
nehezíti, hogy a kultúra és a művészet rétegzettségét megjelölő fogalmak még
ma is forgalomban vannak, annak ellenére, hogy már nem felelnek meg a mo-
dern társadalmak mediális és szociális struktúráinak leírására.55 A „popularitás”
fogalmának ez a kettős használata (minőség és viszonyulási mód) Helmstetter
feltételezése szerint nem független attól a meglehetősen félrevezető „népetimoló-
giától” sem, amely a „populárist” (das Populäre) a „nép” (populus) szóból, illetve
az ebből képzett popularis „a nép által kedvelt” jelentéstartományából vezeti le:
Populáris csak akkor jöhet létre, ha a populációk egészként – és egyúttal az

individuumok mint egyesek – megszólíthatókká válhatnak, és azután per-
manensen címzettek is lesznek, vagy pontosabban és történetileg folytatva az
érvelést: a populáris csak túl a törzsi, lokális, rendi és territoriális határokon
létezhet, a társadalom egészét átfogó nyilvánosságok intézményesülésével és
intézményesülése óta, amelyek a társadalom (és a lakosság) megszólíthatósá-
gát és elérhetőségét maguk után vonják.56
A populáris nyilvánosság keletkezése és kiépülésének folyamata Helmstetter

szerint elválaszthatatlan, és ezért párhuzamosan zajlik le a funkcionálisan diffe-
54 Helmstetter, I. m., 45. Ez utóbbira példaként Helmstetter Chartier kitűnő cikkére hivatko-
zik. Chartier szerint a popularitás nem a korpusz sajátosságaiból következik, hanem a kultu-
rális termékek használatának, birtokbavételének a módjától függ. Vö. Chartier, I. m., 381.
55 Helmstetter, I. m., 50.
56 Uo., 44. [Kiemelés tőlem – H. Á.]
renciált rétegtársadalmak feloldódásával vagy struktúraváltásával, a nyilvános-

ság ekként létrejövő piacának dinamikáját pedig az ideológiai és kereskedelmi
konkurenciaharcok összefonódása határozza meg.57 Helmstetter sokat idézett
tézismondata, miszerint „csak az lehet populáris, ami nyilvános,”58 már elő-
revetíti azt is, hogy a popularitás a hordozó médium hatótávolságának függ-
vényeként értelmezhető.59 Helmstetter a printmédiumok, elsősorban a könyv
18. századi, illetve a napilapok 19. századi elterjedésétől számítja azt a folyama-
tot, amely végül a 20. században az elektronikus médiumok elterjedésével jutott
el a populáris kommunikáció radikális áttöréséig. A felvilágosodás „Lesesucht”
körüli vitái,60 annak ellenére, hogy az új nyomtatott médiumok a lakosság egé-
széhez képest még viszonylagosan szűk kört értek el, Helmstetter számára már
annak a bizonyítékát jelentik, hogy elindult a nyilvánosság átalakulása, és ez
a struktúraváltás mindenesetre megengedi, hogy innen számítsuk a populari-
tás történetét.61 Ebben a folyamatban a következő minőségi ugrást a 19. század
vezető médiuma, a napilap jelenti, amely luhmanni értelemben az első tömeg-
médium, és amelynek működését már a populáris, a popularizáció irányítja, mi-
közben a társadalom teljes lefedettségének vonatkozásában még messze nem éri
el a 20. század audiovizuális médiumait.
A korábbi „mid” jelző helyét az utóbbi évtizedekben egyre látványosabban
hódította el a „populáris”. Míg a populáris kommunikáció elsősorban a tömegmé-
dia működésének sajátos módjából következő, szórt címzettre, az „általános Te”-
re utal, addig a „populáris irodalom” (Populärliteratur, popular fiction) elsősorban
a fikciós elbeszélőszövegeknek egy konkrét csoportját jelöli. Christian Huck len-
dületes és jól szisztematizált cikkének két kérdésből álló címe (Was ist Populärli-
57 Vö. Uo.
58 Uo.
59 Vö. Uo., 50.
60 Vö. Aleida Assmann, Die Domestikation des Lesens. Drei historische Beispiele, LiLi: Zeitschrift
für Literaturwissenschaft und Linguistik, Jg. 15/1985, Heft 57/58 (Lesen – historisch), 95–110.
Assmann cikke abból indul ki, hogy az olvasás helyiértékét mindig az adott kulturális kör-
nyezet határozza meg, vagyis mint kommunikatív cselekvés különféle történeti variációkban
létezik. Az írás harmadik része (Das zivile Lesen) foglalkozik a 18. század változásaival: az
olvasás és a könyvkereskedelem folyamatos növekedése egyúttal a kommercializálódásnak,
az irodalmi-piaci szempontok előtérbe kerülésének is az időszaka. A könyvkereskedő egyre
inkább beleszól a nyomdai-kiadói tevékenységbe. Az olvasás ekkor válik olyan individuális,
„belső beszélgetéssé”, amely az igazság megismerése mellett az önmegfigyelés és a belső szféra
kidolgozásának a lehetőségét is felkínálja. Vö. Uo., 100–103.
61 Vö. Helmstetter, I. m., 45 skk.
teratur? Oder, doch eher, wann ist Populärliteratur?) azonban nem kizárólag egy
sajátos minőség, illetve a használat módjának kettősségére utal.62 Huck a „populá-
ris irodalomnak” arra a szemmel jól látható ikonikus kommunikációjára is céloz,
amely a peritextusok szintjén a könyvborító, valamint a kiadói plakátok látványe-
lemeivel is azt kommunikálja, hogy nem autonóm műalkotással lesz a vásárlónak
dolga, vagyis az anyagi dizájnelemekkel már garanciát vállal az olvasó „elvárási
biztonságáért”, miközben tudatosan teremt kapcsolatot más médiatermékekkel.63
(Huck ugyan emlegeti a Harry Pottert, de más összefüggésben: a könyvsorozat
borítóinak filmes utalásai azonban talán a legbeszédesebb példáját kínálják en-
nek az eljárásnak.) Huck kiindulása mindazonáltal támaszkodik a „populáris”
kettős jelentésére: a populáris irodalmat a nyelvi konstrukció sajátosságai mellett
az is definiálja, ahogyan olvassák és eladják, illetve az ezeket a könyvtárgyakat
övező kulturális gyakorlatok. Huck tézise, hogy „a populáris irodalom originá-
lis és eredeti alkalmazása az írás médiumának, miközben nem szükségszerűen
művészet.” 64 Ebből kiindulva jut el ahhoz a következtetéshez, amelyre Szajbély
Mihály utalt Bohóc a falon című tanulmánya bevezetőjében: míg az irodalomtu-
domány a nyelvi műalkotásokkal foglalkozik, a populáris irodalom a média- és
kultúratudomány illetékességi körébe tartozik.65 Melyek tehát a populáris iroda-
lom legfontosabb jellemzői Huck szerint? (1) A történetsémák ismétlődése nem
funkció nélküli: ez teszi lehetővé a gyors „tartalmi” aktualizációt, vagyis a napi
politikai, szociális, kulturális és fogyasztói kontextusokra való reflexiót, amely
az olvasó számára ismerős világ (ismert márkák, személyiségek, szórakozóhe-
lyek stb.) történetbe íródásával a valóságillúziót megteremti. (2) A szövegek írás-
módja legtöbbször „realista”. (3) Az esztétikai szövegekkel ellentétben ezekben
az elbeszélésekben nem találunk példát a fikció önfeltáró aktusára (Iser), vagyis
a valóságillúziót semmilyen nyelvi aktus nem leplezi le. Huck egyik legfontosabb
tézise (4) az észlelés/értelmezés különbségére vonatkozik. A szöveg és interpretá-
ció elválaszthatatlanságának hermeneutikai tézise azonban Huck szerint csak az
esztétikai szövegekre érvényes abban az értelemben, hogy „interpretáció nélkül a
szöveg nemcsak hogy nem képes megszólalni, de az értelmezői hozzáférés műve-
letei nélkül irodalmi szövegek valójában nem is létezhetnek”:66
62 Christian Huck, Was ist Populärliteratur? Oder, doch eher, wann ist Populärliteratur? = Kom-
munikation im Populären, 43−66.
63 Vö. Uo., 48 skk.
64 Vö. Uo., 44.
65 Vö. Szajbély, Bohóc a falon, 51; Huck, I. m., 45.
66 Kulcsár Szabó, Irodalomértésünk néhány örökletes előfeltevéséről, 19.
A művészi-irodalmi szöveg interpretáció (és ezáltal energiabefektetés) nélkül

teljességgel hozzáférhetetlen marad, a világa az olvasó/nő nélkül nem létezhet,
[…] újra és újra döntéseket követel az olvasótól. A populáris irodalom ellen-
ben úgy különbözik a művészitől, mint − egy hasonló viszonylatot véve – a kép
a szótól. A felvilágosodás óta a vizuálist és a verbálist leginkább diametriálisan
állítják szembe: miközben az írás így tehát az intellektust szolgálja, a kép az
érzéki észlelést szólítja meg. A populáris irodalom, így a tézisem, az a formája
az írásnak, amely ugyancsak az észlelést szólítja meg, különösen a látást.67
Míg tehát a művészi irodalom éppen nyelvi komplexitása okán ráutalt a fóku-
száló, lassú olvasásra és az interpretációra, addig a populáris irodalom nyelve
transzparenciája miatt ezt nem igényli. A gyakorlati kommunikáció köznyelvét
beszélő regény publicisztikus transzparenciájához szokott olvasót ezért is érte
sokként és bénította meg például Esterházy szövegeinek a nyelvi komplexitás
maximumára építkező poétikája.68 (5) A populáris irodalmat az olvasó maga
választja magának. (6) Nagyon gyakran rendeződik olyan szeriális sorokba,
amelyekben többszörös mediális transzpozíciók is szerepelnek, vagyis a könyv,
a film és a számítógépes játék együtt alkotnak sorozatot.69
Ha a populáris irodalom hucki leírását az irodalmi „midcult”, illetve a giccs
akár MacDonald, akár Eco, akár Killy nyomán kirajzolódó karakterisztikájával
vetjük össze, az egyetlen lényegi különbség a művészethez való viszony kérdé-
sében mutatkozik. Míg a populáris irodalom nyíltan deklarálja távolságát, kü-
lönbözését a művészi irodalomtól, addig a giccs és/vagy a „mid” irodalma ezzel
ellentétes kommunikációban érdekelt. Ezek a szövegek, amelyeknek fő médi-
uma a könyv, mind a paratextusok,70 mind pedig a narráció verbális szintjén
kinyilvánítják a művészethez való tartozásukat, saját maguk reklámjaként mű-
ködve a művészet presztízsértékét használják marketingstratégiaként. Ahogyan
a korábbiakban láttuk, az már a szerzők habitusának, vérmérsékletének, akár
67 Huck, I. m., 53.

68 Vö. Kulcsár Szabó, A szöveg tartományai. Esterházy Péter: Függő – Ki szavatol a lady biz-
tonságáért? = Uő., Műalkotás – szöveg – hatás, Magvető, Budapest, 1987, 311–331, itt: 311.
69 Huck leírásának utóbbi pontjai egybevágnak azzal, ahogyan Mészáros Márton leírta a young
adult irodalom sajátságait. Vö. Mészáros Márton, Young adultként olvasni. A Holtverseny
példája = Mesebeszéd. A gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes et al.,
Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017, 287−303.
70 Az epitextusok szintjén itt elsősorban az interjúk kapnak fontos szerepet, a nyomtatott és
írott online, valamint az audiovizuálisan rögzítettek, de gyakori a pódiumbeszélgetés is. A
peritextusok közül elsősorban a borítóknak van fontos szerepe.
elitizmusának is a függvénye volt, hogy ezt a sajáttól eltérő identitáskinyilvánító

gesztust az „érzéki csalódás” analógiájára „esztétikai csalódásként”, a kereske-
delemből ismert kifejezéssel élve a „fogyasztó megtévesztéseként” vagy a morál
diskurzusából kölcsönözve a nyelvi cselekvés meghatározását, „hazugságként”
értelmezték. A „mid” és/vagy giccs, illetve a populáris irodalom önértelmezésé-
ben megnyilvánuló differencia nem független attól az identifikációs ajánlattól,
amelyet ezek a lektűrcsoportok tesznek az olvasóiknak. (Nevezetesen: attól a
kérdéstől, minek vagy kinek szeretné magát látni az az olvasó, aki egy adott
könyvet választ magának.) Az a differencia, amely a „mid” és/vagy giccs, illet-
ve a populáris irodalom identifikációs ajánlatait élesen szembeállítja egymással,
annak a nagymértékben megváltozott társadalmi értékrendnek a következmé-
nye, amelyben az irodalmi műveltség − az általános műveltség meghatározó
szegmenseként − már nem rendelkezik komoly presztízsértékkel.71
A „midcult” és/vagy giccs, valamint a populáris irodalom fentiekben tár-
gyalt leírásaiból az is kitűnik azonban, hogy a számos hasonlóság mellett vagy
ellenére a differenciaképzés és a vizsgált jelenség(csoport) megközelítésének
kiindulópontját minden esetben a művészi irodalomtól, még pontosabban az
esztétikai irodalomtól mint nyelvi művészettől való elhatárolás képezte. A nyelv
funkciójának és szemiotikai komplexitásának a kérdése. Mindhárom kategória
(„mid”, giccs, populáris) végső soron abból a differenciából mutatkozott a teo-
71 Manfred Fuhrmann már 1985-ben az általános műveltség megszűnéséről beszélt, amely ál-
láspontja szerint a klasszikus irodalmi örökségtől való eltávolodás egyik okának is tekinthe-
tő: „A 19. század folyamán egy teljes társadalmi réteg, a művelt középosztály csalhatatlan
ismertetőjegye – ennyiben pedig valami »általános« – volt ez a műveltségi és képzetalkotási
horizont, amely mostanra köddé vált, úgy, hogy az a tudás, amelyet ez a horizont ölelt körül,
már csak maroknyi szakember fejében él tovább – hasonlóan a munkamegosztáson alapuló
ipari társadalom bármely egyéb szakterületéhez. Ennek az időközben lezárult folyamatnak
az okai a mi szempontunkból érdektelenek – feltehetően elsősorban abban kell keresni őket,
hogy az utóbbi évszázad roppant társadalmi átalakulásai az iskolarendszer jelentős átstruk-
turálódásával, elsősorban pedig a polgári általános műveltség feladásával jártak. E váltás egy
ideje már egészen nyilvánvaló következményeivel kell most foglalkoznunk, elsősorban azzal,
hogy a klasszikus német irodalom (sőt az egész német irodalom a 20. század kezdetéig bezá-
rólag) érthetősége hirtelen jelentősen megcsappant, s a mai olvasónak nemcsak a szokásos
mállási folyamattal, a nyelvváltozással és az egykor aktuális eseményekre való utalásokkal
kell megküzdenie, hanem olyan nevek és dolgok hadával találja szemben magát, amelyeket
az általános műveltség eltűnése változtatott át a megértés akadályává.” Manfred Fuhrmann,
Klasszikusok kommentárral? A klasszikus német irodalom magyarázásának szükségességéről,
ford. Dejcsics Konrád = Metafilológia 1. Szöveg – variáns – kommentár, szerk. Déri Balázs
et al., Ráció, Budapest, 2011, 446–447.
retikusok számára levezethetőnek, amely a nyelvi, verbális művészetként értett

irodalomhoz képest az általuk leírt lektűrtípusokat nem nyelvi műalkotásként
határozza meg. Ha a „mid” vagy giccs, illetve a populáris irodalom jelenségét
médiatörténeti szempontból próbáljuk meg értelmezni, akkor arra a következ-
tetésre juthatunk, hogy mindhárom kategória olyan narratív fikciót jelöl, amely
már a populáris kommunikáció mediális keretfeltételei között került be a tágan
értett irodalmi cirkulációba. Amíg a „mid” vagy giccs olyan fogalmak, amelyek a
nyomtatott tömegmédiumok és főleg a könyv médiahegemóniájának nosztalgi-
kus emlékezetéből kiindulva elsősorban az esztétikaihoz képest próbálták meg-
jelölni azt, ami nem művészet, csak annak látszik, addig a populáris irodalom
terminus technikusként a nem nyelvi művészetként értett fikciós próza eman-
cipációját hangsúlyozza. Következésképpen az írott nyelviség önálló formája-
ként ragadja meg tárgyát, amely a totális mediatizáció, az elektronikus tömeg-
médiumok hegemóniájának korszakában sajátos, a kultúra rendszerében nem
az esztétikai/művészi irodalom „alatti”, hanem attól független formaként létezik.
Laczházi Gyula
Lelki beszélgetések – az „önmegszólító verstípus”

kora újkori változatainak néhány sajátosságáról
1.
A magyar irodalomtörténeti hagyománynak a modern értelemben vett iroda-

lomtörténetek megjelenése óta szerves részét képezi a régebbi és az újabb iroda-
lom elhatárolása, s ennek megfelelően a felvilágosodás előtti költészet is több-
nyire a modern koritól gyökeresen különbözőként tételeződik: olyan poétikai
gyakorlatként, amely a retorikai tudáson alapul, pragmatikus célokat szolgál,
s amelyben nem fedezhetők fel a szubjektivitás olyan alakzatai, amelyek a mo-
dern költészettel bármiféle kapcsolatot teremtenének. Az ilyen leírások szerint
az 1800 körül kibontakozó modern líra a kommunikatív funkció felmondása és
a szubjektum lényegeként értett érzelmek megjelenítésére vonatkozó törekvés
által különbözik a megelőző korszak költészetétől.1 Ugyanakkor már a régi és
a modern irodalom lényegi különbségének tézisét nagy hatással képviselő Hor-
váth János Fejlődéstörténetében olyan mozzanatokra is felhívta a figyelmet, ame-
lyek egyes, az egyetemes irodalomfogalom korszakában született műveknek a
modern irodalom előtörténeteként való értelmezését tehetik lehetővé.2 Hason-
lóképpen a régi és a modern irodalom paradigmatikus elkülönítésén alapuló, a
régiséget az egyetemes irodalom fogalma, az imitációelv és a retorikai műveltség
meghatározó volta által jellemző újabb irodalomtörténeti koncepciójában Kecs-
1 A kora újkor szempontjából lásd: Kecskeméti Gábor, Az MTA BTK Irodalomtudományi

Intézetében elkészítendő irodalomtörténet megalapozása, ItK 118 (2014), 747–783; külö-
nösen: 769. A modern irodalom szempontjából: Kulcsár Szabó Ernő, Hogyan s mivégre
tanulmányozzuk az irodalomértés hagyományát? Az esztétikai hatásfunkciók és a történeti
irodalomértelmezés = Uő., Irodalom és hermeneutika, Budapest, Akadémiai, 2000, 26–53,
illetve Kulcsár Szabó, Költészet és dialógus. A lírai művek befogadásának kérdéséhez = Uo.,
134–147.
2 Horváth János, A magyar irodalom fejlődéstörténete, Akadémiai, Budapest, 1980.
580 ■ Laczházi Gyula
keméti Gábor is fontosnak tartja, hogy szórványosan a régiség irodalmában is

találhatunk „a posztromantikus esztétikai kívánalomrendszert is kielégíteni ké-
pes, különleges alakzatokat”, a személyes, bensőséges ént artikulálni képes alko-
tói eljárásokat, melyeknek a számbavétele hozzájárulhat a modern értelemben
vett irodalom 18. század végi kiemelkedésének leírásához.3
E különleges alakzatok leginkább a retorikai kommunikációs modelltől elté-
rő költői technikákban lennének megragadhatók: hiszen a retorikai és a poétikai
műveltség kétségtelenül alapvető volt ugyan a régi költők jelentős részénél, s e
tudás döntő mértékben meghatározta a korszak költészetének jellegét is, de ez
nem jelenti azt, hogy a költők teljes mértékben a retorika és a poétika szabályait
követve írták verseiket. Az iskolai versgyakorlatoktól elszakadva a poétikai elő-
írásoktól eltérő, egyéni megoldásokat is alkalmaztak. A retorikai és a poétikai
tudás érvényességi körével kapcsolatban szükséges továbbá megjegyezni, hogy
a kora újkori költészet egy jelentős szelete kívül esik ezen szabályok körén: így a
szerelmi költészet vagy a vallásos közösségi költészet és a vallásos költészetnek
ebből kisarjadó egyéni változatai (pl. zsoltárok, zsoltárszerű szövegek, könyör-
gések, imádságok) olyan hagyományokat képviselnek, amelyek jelentős mérték-
ben hozzájárulhattak a személyes hang költészetbeli megjelenéséhez, az egyéni
érzelmek lírai artikulálásához.4
A retorikai kommunikációs modelltől való eltérés tekintetében különösen
fontos az az összefüggés, amelyre Ullrich Langer Petrarca szerelmi költészete
kapcsán hívta fel a figyelmet. Daloskönyve szerelmes verseivel Petrarca – el-
térően a szónoktól – nem egy meghatározott hatást kívánt elérni a befogadó-
ban, s a szerelmes versek alanya nem is tesz eleget a szónokkal szemben tá-
masztott követelményeknek: nem értelme vezeti, hanem a szenvedély foglya,
s ezáltal nem rendelkezik azzal a retorikai étosszal, amely a meggyőzés egyik
feltétele.5 A kérdést a befogadó oldaláról tekintve megvilágító erejű lehet to-
vábbá az az összefüggés, amelyre Karlheinz Stierle mutatott rá a költészet két
3 Kecskeméti, I. m., 774.

4 Rüdiger Zymner, Literarische Individualität. Vorstudien am Beispiel Johann Christian Günt-
hers = Johann Christian Günther (1695–1723), Oldenburger Symposium zum 300. Geburtstag
des Dichters, szerk. Jens Stüben, Oldenbourg, München, 1997, 249–288; Volkhard Wels,
‘Gelegenheitsdichtung’. Probleme und Perspektiven ihrer Erforschung = Theorie und Praxis der
Kasualdichtung in der frühen Neuzeit (Chloe 43), szerk. Andreas Keller et al., Brill, Amster-
dam – New York, 2010, 9–31.
5 Ullrich Langer, Lyric in the Renaissance. From Petrarch to Montaigne,Cambridge University
Press, Cambridge, 2015, 1–48.

Lelki beszélgetések – az „önmegszólító verstípus”... ■ 581
változatának elkülönítésével. Stierle a szűkebb értelemben vett líra fogalmát,

amelynek jellemzőjeként a konkrét pragmatikus funkció hiányát nevezi meg,
elhatárolja a használati költészet különböző változataitól, amelyek valamilyen
meghatározott, költészeten kívüli diskurzus realizálásaként értelmezhetők.
A líra szubjektumát mint problematikus, saját identitását kereső szubjektumot
határozza meg; ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ennek megfelelően a befoga-
dás oldalán a befogadó alany szintén nem értelmezhető sem pragmatikusan
meghatározott szubjektumként, akinek cselekvési diszpozícióját valamely dis-
kurzus megváltoztatja, sem pragmatikus szerepként, amelyet a valós befogadó
eljátszandó szerepként magára ölthetne. Ehelyett a líra azt nyújtja a befogadó-
nak, hogy belülről tapasztalja meg egy komplex identitás lehetőségeit.6 Ezzel
az állásponttal szemben joggal vethető fel, hogy ily módon a líra túlságosan is
leszűkített fogalmát kapjuk, amely a modern kori költészetnek is csupán egyet-
len szegmensét jellemezheti. Ennek ellenére Stierle megállapítása mindenkép-
pen tanulságos abból a szempontból, hogy a befogadás lehetséges mintázatai és
a költői művekben megjelenő szubjektivitás közötti szoros összefüggésre igen
pregnánsan mutat rá.
E különleges alakzatok szisztematikus számbavétele még elvégzendő feladat,
az azonban kétségtelen, hogy a belső dialógust megjelenítő kora újkori versek
e szegmensbe tartoznak: e versek – mint azt látni fogjuk – eltérnek a retorikai,
poétikai sémáktól, nem pragmatikai célokat, tanító szándékot szolgálnak, s le-
hetőséget adnak a szubjektivitás alakzatainak megjelenítésére. E verscsoportra
Németh G. Bélának az önmegszólító verstípusról írt tanulmánya irányította a
figyelmet.7 E tanulmány ösztönző hatása elsősorban a monologikus lírakon-
cepciótól eltérő későmodern költészettörténeti jelenségek tanulmányozásában
érhető tetten, s e hatás ma is elevennek mutatkozik. A koncepció elsősorban a
monologikus lírakoncepciótól eltérő jelenségek tanulmányozására hatott ösz-
tönzően. Ugyanakkor intenzív elméleti reflexiót is szükségessé tett, amelynek
köszönhetően az eredeti koncepció árnyaltabb megítélése vált lehetővé.8 Nem-
6 Karlheinz Stierle, Die Identität des Gedichts. Hölderlin als Paradigma = Identität, szerk. Odo
Marquard, Fink, München, 1992, 505–552, itt: 521–522.

7 Németh G. Béla, Hét kísérlet a kései József Attiláról, Tankönyvkiadó, Budapest, 1982, 103–
168.
8 Kulcsár-Szabó Zoltán, Metapoétika. Önprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben,
Kalligram, Pozsony, 2007, 93–106; Balogh Gergő, Igazságosság és eticitás a költői nyelvben =
Verskultúrák. A líraelmélet perspektívái, szerk. Kulcsár-Szabó Ernő et al., Budapest, 2017,
184–202.
régen Kulcsár Szabó Ernő Kosztolányi egy verse kapcsán mutatott rá, hogy az
önmegszólító vers poétikai alakulásának tanulmányozása a későmodern kor-
szakküszöb értelmezése szempontjából is meghatározó szerepű lehet.9 A Ha
negyvenéves… általa adott elemzése különösen érdekes, mert az önmegszólítás
alakzatának vizsgálatát érzelemtörténeti perspektívával tágítja, rávilágítva, hogy
a kései modern költészet egyik lényeges újdonsága a hangulat poétikai megfor-
málásában lelhető fel.
A régebbi irodalom felől tekintve Németh G. tanulmánya többek között
azért mutatkozhatott érdekesnek, mert az önmegszólító verstípus koncepciója
a régi és a modern költészet közötti szerves kapcsolatot sugall, és az irodalom-
történeti elemzések zömétől eltérően a régebbi költészetet is a költészettörténet
szerves részének tekinti. A tanulmány gondolatmenetének részletes elemzésé-
től és ismertetésétől eltekintve itt csupán azt szükséges felidézni, hogy Németh
G. szerint az önmegszólító verstípus alapvetően a modern korra jellemző, mert
akkor jelentkezik az a személyiségválság, amely az önmegszólító verset moti-
válja; a régebbi irodalomban fellelhető példái – Balassi, Faludi, Kölcsey egy-
egy verse – csupán előtörténetet alkotnak, s fő jellemzőjüknek az mutatkozik,
hogy – szemben a 20. századi, a személyiség általában vett válságát kifejező pél-
dákkal – keletkezésük hátterében „egy-egy történeti-életrajzi eseményhez kap-
csolódó s mozzanatosan beállott válság” áll.10
Az önmegszólító verstípus koncepciójának a régebbi magyar irodalom ku-
tatóira gyakorolt ösztönző hatását számos verselemzés mutatja. Kocziszky Éva
Janus Pannonius Ad animam suam című elégiájáról mutatta ki, hogy az ön-
megszólító verstípus előzményeként értékelhető.11 Kovács Sándor Iván arra a
következtetésre jutott, hogy Zrínyi Syrena-kötetének a Feszületre írt verse is te-
kinthető önmegszólító versnek.12 Oláh Szabolcs Rimay költészetéből mutatott
be olyan példát, amely egyes vonásaiban hasonlóságot mutat az önmegszólító
9 Kulcsár Szabó, Honnan és hová? Az „önmegszólító” vers távlatváltozása a kései modernség

korszakküszöbén = Uo., 157–183.
10 Németh G., I. m., 126. Az önmegszólító verstípus elterjedtségének időbeli változására vonat-
kozóan hasonló eredményre jutott Hankiss Elemér is, aki e jelenség magyarázatát a modern
individuum izolált létmódjában lelte fel. Statisztikai elemzése során Hankiss azonban csak
egy szűk korpuszra támaszkodott, a 16–17. századi magyar költészetből csupán Balassi Bá-
lint verseit (sőt, ezeknek is csak egy részét) vette figyelembe. Hankiss Elemér, A népdaltól az
abszurd drámáig. Tanulmányok, Magvető, Budapest, 1986, 618–651.
11 Kocziszky Éva, Janus Pannonius: Ad animam suam, ItK 1981/2, 192–199.
12 Kovács Sándor Iván, A lírikus Zrínyi, Budapest, 1985, 225.
verssel.13 Szilasi László Balassi Celia-ciklusának 8. darabjában, illetve Wathay

Ferenc egy versében vizsgálta az önmegszólítás retorikájának működését.14
A Régi Magyar Költők Tára megfelelő kötete világosan jelzi, hogy Petrőczy Kata
Szidónia versei között is felfedezhető az önmagával folytatott dialógus.
Így ma már világosan láthatjuk, hogy a kora újkori magyar irodalom-
ban valamivel több önmegszólító vagy legalábbis az önmegszólító verstípus-
sal rokon vers található, mint amit Németh G. Béla tanulmányában említett.
Az eddigi elemzések a kérdéskört korántsem merítik ki, hiszen a régi magyar
költészetben további, az önmegszólító verstípussal rokon darabokat is lehet ta-
lálni. A példák száma önmagában is elgondolkodtató lehet, s arra ösztönözhet,
hogy alaposabban megvizsgáljuk azt a kérdést, vajon az önmegszólító verstí-
pus kora újkori példái valóban pusztán a modern kori jelenségek valamifajta
előtörténeteként értelmezhetők-e. Tanulságos lenne annak vizsgálata, vajon az
említett versek valóban egy nagymértékben homogén verstípus példáiként ér-
telmezhetők-e, s hogy az önmegszólítás alakzata milyen korspecifikus poétikai
jellemzőket mutat.
Ezeknek az általános kérdéseknek a tárgyalása azonban itt nem lehetséges:
e dolgozat csupán arra tesz kísérletet, hogy az önmegszólítás alakzatát néhány
kora újkori példán vegye alaposabban szemügyre. Jóllehet az elemzés közép-
pontjában Petrőczy Kata Szidónia néhány verse áll, annak érdekében, hogy lát-
hatóak legyenek azok a történeti jellemzők, amelyek a verstípusnak a költőnő
általi átsajátítására jellemzők, elöljáróban mégis szükséges röviden utalni a kora
újkori belső dialógust tükröző versek néhány sajátosságára is. Az elemzés azon
a feltételezésen alapul, hogy a belső dialógust megjelenítő kora újkori versek
vizsgálata poétikai tanulságok mellett a szubjektum koncepciójának történeti
változásait is megvilágíthatja, amennyiben a versekben implikált, történetileg
specifikus antropológiai koncepciókat is figyelembe vesszük. Ezen túlmenően
arra a kérdésre is választ keres, milyenfajta olvasói viszonyulást tesznek lehetővé
egyes versek, hogyan léphet dialógusba az olvasó a tárgyalt szövegekkel. A belső
dialógust megjelenítő versek e szempontból azért is különösen érdekesek, mert
a lehetséges olvasói viszonyulás és a feltételezhető érzelmi hatás esetükben nem
írható le a retorika hatásorientált modellje szerint.
13 Oláh Szabolcs, Lírai »után-mondás«, tropológia és valóságképzet a XVII. századi lelki énekek-
ben = A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században, szerk. Ötvös Péter et al.,
Szegedi Tudományegyetem Régi Magyar Irodalom Tanszék, Szeged, 2005, 281–291.
14 Szilasi László, A sas és az apró madarak. Balassi Bálint költői nyelvének utóélete a XVII. szá-
zadban, Balassi, Budapest, 2008, 120–123.
2.
Az önmegszólító vers történeti alakzatainak tárgyalásához jó kiindulópont Ba-

lassi Bálint 64., De mit gyötresz engem… kezdetű verse, melyet Németh G. Béla
mint az önmegszólító verstípus első magyar példáját méltatott.
A Balassi-verssel, illetve annak Németh G. általi értelmezésével kapcsolat-
ban fontos észrevételt tett Szilasi László:
Amikor Németh G. Béla megjelentette az önmegszólító verstípusról szóló

klasszikussá vált, nagyszabású tanulmányát, a keletkezési mozzanatok között
elsőként Balassi: De mit gyötresz… kezdetű versét említette meg. Alighanem
másképp alakul dolgozatának gondolatmenete, ha a kiinduláskor jelentőséget
tulajdonít annak a ténynek, hogy Balassi 64. versében a megszólító és a meg-
szólított valójában nem esnek egybe a „költő” személyében: az elbeszélő nem
önmagát, hanem saját lelkét szólítja meg.
Az önmegszólító versek tradíciója olyan szövegekkel indul (s ez az eredet
talán a tradíció egészének újraolvasását is szorgalmazhatja), amelyek nem a
beszélő személy egységesítésében, hanem, éppen ellenkezőleg: elsősorban an-
nak feltagolásában érdekeltek.15
Szilasi a kora újkori „önmegszólító” versek egy fontos jellemzőjére mutat rá,
nevezetesen hogy itt az én nem egy „te”-t szólít meg, hanem a lelkét, vagy (más
versekben, mint látni fogjuk) a lélek valamely képességét. Ezt figyelembe véve
kérdéses, vajon az önmegszólító vers fogalma adekvát-e akár Balassi említett ver-
sének, vagy más olyan kora újkori versek jellemzésére, amelyekben a lélek vagy
a szív szerepel megszólítottként: talán a belső dialógust megjelenítő vers
vagy a lelki beszélgetés fogalma alkalmasabb lenne e verscsoport megnevezé-
sére. Ugyanakkor azt is szükséges ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy az ön-
megszólítás alakzata a régi magyar költészetben több formában konkretizáló-
dik. Azon versek mellett, ahol a beszélő saját lelkét vagy a lélek valamely részét
szólítja meg, találunk olyat is, ahol a beszélő „te”-ként szólítja meg önmagát,16 de
15 Uo., 123.
16 Kovács Sándor Iván a Feszületre című verset Németh G. Béla nyomán az önmegszólító ver-
stípus példányának tartja; elemzésében felmerül azonban annak a lehetősége is, hogy az első
sor nem a költőre, hanem a múzsára céloz: „A megszólító a Feszület-himnuszban is a költő,
de önmaga-e a megszólított is, s nem inkább az első versszak 4. sorába ékelt »Édes Musám«?
[...] A Feszületre invokációjának állításai érthetők az »Édes Musá«-ra is, de itt nem a hozzá-
olyanokat is, ahol a megszólított „te” nem konkretizálható, s nem dönthető el,
megszólításról vagy önmegszólításról van-e szó.17
Szilasi megfigyelése igen fontos, de a szubjektum feltagolásáról beszélni némi-
képp félrevezető. Az emberi psziché funkcióinak jellemzésére Balassi által hasz-
nált metaforika – a lélek, a szív és az elme említése – általános az ember leírására
kidolgozott 16–17. századi modellekben. A korabeli elméletek az elmét többnyire
a rációval, a gondolkodással, a szívet pedig az akarattal, az érzelmekkel azonosí-
tották, s ezeket a lélek részeiként kezelték. A szóban forgó versben a lélek a beszélő
énjét jelenti; a szív és az elme pedig egy-egy lelki képességet, az érzelmeket és az
értelmet. A versben így egy a kora újkorban alapvető antropológiai kettősség, az
értelem és az érzelem kettőssége jelenik meg. Szilasi teljes joggal hívja fel a fi-
gyelmet arra, hogy a versben megképződő kora újkori szubjektum sem egységes;
ugyanakkor a vers értelmezésekor fontos figyelembe venni azt az antropológiai
kontextust is, amely a lélek különböző képességeinek hierarchikus elrendezésén
alapul. A versben a beszélő szavaiból világos, hogy a megszólított ént (lelket) a bá-
nat és a düh kínozza, a beszélő ezek elcsitítására keres érveket: kívánatos, elérendő
állapotként a szenvedélytől való szabadulás fogalmazódik meg.
A versben a szubjektum egy része, a szenvedély tárgyiasulva jelenik meg,
s az intellektus által diktált elérendő, kívánatos célként a szenvedélytől való
szabadulás tételeződik. Az önmegszólító verstípusról általában mondottak fé-
nyében evidens, hogy a vers csak a bánat meghaladására irányuló vágyat képes
megjeleníteni, de magát a belső változást nem. Hasonló megfigyeléseket tehe-
tünk, ha Wathay Ferenc Oh, te én bolond elmém… vagy Rimay János Legyen
jó idő csak… kezdetű verseit vesszük szemügyre. E versek rendre érzelem és
értelem antropológiai szembeállításán, az értelemnek a boldogsággal és az er-
kölcsi normával való azonosításán alapulnak. Wathay versében a szubjektum
lelki egyensúlyát megbontó tényezőként az elme nyargalászása, azaz a képze-
lődés jelenik meg, s az elmét megszólító beszélő a képzelődés okozta negatív
érzelmek megszűntét tekintené kívánatos állapotnak. Rimay sztoikus színezetű
fordulás indulata erős, az »Édes Musa« magát a szerelmi költészetet jelenti. Nem a múzsa sír,
hanem maga a költő, legfeljebb a múzsa segítségével.” Kovács, I. m., 225. Míg az első vers�-
szakban inkább a múzsa tűnik a megszólítottnak, a második versszak felszólításai már nem
érthetők a múzsára, csak a beszélő alanyra vagy más emberi lényre.
17 Így Koháry Elméje embernek nem nyugszik, újságra vágyódik, futja világ határit című ver-
sében, illetve Nyéki Vörös Aeternitas: Örökkévalóság című darabjában. Itt azonban nem a
belső lelki vívódás áll a középpontban, az önmegszólítás inkább az erkölcsi tanulság hatásos
megjelenítését és a befogadói átélést segítő retorikai alakzat.
versében – mint a költő számos más darabjában is – a bánattól való szabadulás,

a lelki csendesség elérése mutatkozik elérendő célnak. Balassi, Wathay vagy Ri-
may említett verseiben a belső dialógus a negatív érzelmek miatti szenvedés és
a szenvedélytől való megszabadulás követelményének kettősségét jeleníti meg.
Az érzelem és intellektus antropológiai kettősségén, a szenvedő én és az erkölcsi
norma oppozícióján alapuló belső dialógus ily módon a szubjektum belső fe-
szültségeinek ábrázolását is lehetővé teszi.18
3. Petrőczy Kata Szidónia
Petrőczy Kata Szidónia költészetét az önmegszólító verstípussal összefüggésben

említeni meglepőnek tűnhet, hiszen költészete legfőbb tematikus jellemzőjének
inkább az én szenvedésének meglehetősen kevés változatosságot mutató meg-
jelenítését szokás tekinteni. Költeményeit az irodalomtörténeti értékelések el-
sősorban azért méltatják, mert a barokk költészet zömétől eltérően individuális
jellegűek. Hopp Lajos szerint Petrőczy Kata verseit az jellemzi, hogy nem a ba-
rokk retorika és a barokk költészet sablonjait alkalmazza, tehát a kifejezésmódja
egyéni.19 S. Sárdi Margit viszont nem annyira a kifejezés sablonjaival való sza-
kításban látja a költőnő érdemeit, hanem azt emeli ki, hogy Petrőczy Kata saját
érzelmeiről, sorsáról vall.20 Az, hogy a versekben megjelenő érzelmek és pana-
szok mennyiben feleltethetők meg a valós szerző érzelmeinek, aligha dönthető
el – különösen tekintettel arra, hogy az életrajz egyes tényeire, így a férj esetleges
hűtlenségére az irodalomtörténész csak a költeményekből tud következtetni.
Úgy gondolom, hogy az érzelmek megjelenítése terén a költőnő verseinek fő
újdonsága nem az egyéni életrajzi elemekben vagy a kifejezési formák megújí-
tásában érhető tetten, hanem az érzelmekhez való szubjektív viszonyulás terén.
A költőnő verseiben a dialógus igen különböző formái fedezhetők fel, hiszen
vannak a férjet megszólító versei, Istenhez forduló versek, de olyan is, ahol a
18 A belső lelki dialógust megjelenítő versek között természetesen jelentős különbségek is fel-
fedezhetők tematikus szempontból: egyes versekben (például Zrínyi Feszület-himnuszában)
nem annyira az értelem és az érzelem ellentéte tematizálódik, mint inkább valamely erkölcsi
szempontból pozitívnak tartott érzelmi diszpozíció kialakítása mutatkozik kívánatosnak.
19 Hopp Lajos, Petrőczy Kata Szidónia = A magyar irodalom története, II., szerk. Klaniczay
Tibor, Akadémiai, Budapest, 1964, 353–355.
20 S. Sárdi Margit, Petrőczy Kata Szidónia = Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból, II.,
szerk. Kovács Sándor Iván, Osiris, Budapest, 2000, 468–471, itt: 469.
beszélő természeti jelenségekhez intézi szavait. A belső dialógust megjelenítő,

az önmegszólító verssel rokon darabok azonban különösen érdekesek, mert az
érzelmekhez való sajátos viszonyulásra vetnek fényt.21
Petrőczy Kata Szidónia költészetét tematikai szempontból közelítve meg
legjellemzőbb vonásának kétségtelenül az a szomorúság mutatkozik, amely
minden versét belengi. Egyes versekben e szomorúság forrásaként konkrét
okok is megnevezésre kerülnek (mint a férj hűtlensége, a férj rabsága, a korai
árvaság, az ellenséges emberi világ, az emberek irigysége stb.), más versek a
szerencse forgandóságát nevezik meg a szenvedés okaként. Az alapvető érzel-
mi diszpozíció szempontjából azonban nem tapasztalható különbség az egyes
versek között. A Petrőczy Kata verseiben artikulálódó szomorúság hátterében
aligha kizárólag, sőt talán nem elsősorban a férje hűtlensége miatti lelki gyöt-
relem áll, hanem vallásos gyökerei is vannak e negatív lelkiállapotnak. Erre az
attitűdre jellemző Arndt egy megjegyzése: „Mert ami fájdalmat és szomorúsá-
got szerez, az a bűnös embernek idvességesebb, mint ami örömöt és gyönyörű-
séget hoz. […] Jobb a szomorúság a nevetésnél, mert a szomorúság által jobbá
lészen az embernek lelke.”22 Arndt felfogásában a szomorúság oka a bűntudat,
a bűnbánat, s ez az állapot kívánatos, mert a megtisztulás felé vezet; a szomo-
rúság nemcsak szükséges az üdvözüléshez, de végső soron az isteni kegyelem
jele.23 A vidámság elítélése, a vidámságnak az Istentől történő eltávolodással
való azonosítása nemcsak Arndt teológiájára jellemző, de a kora újkori pietista
és puritánus mentalitásra általában is: a világhoz való szélsőségesen negatív ér-
zelmi viszonyulásra, az érzelmi életet meghatározó mély szomorúságra számos
példát találhatni a 18. századi pietista szerzők körében.24 E melankólia forrása
21 S. Sárdi Margit a verseket feltételezett keletkezésük sorrendjében, az életrajzi események

kontextusában tárgyalja, egyértelmű költői fejlődést rajzolva fel. Fontos itt megemlíteni, hogy
az egyes versek keletkezési idejére, illetve körülményeire vonatkozóan biztos ismeretekkel
nem rendelkezünk. Petrőczy Kata Szidónia költészetéről a kismonográfia megjelenése óta
érdemileg új szempontú elemzések nem születtek: ezért is érdemes lehet kísérletet tenni új-
raolvasására. Sartorius Szabó János, Arndt négy könyvei, Jena, 1741, 241. Idézi S. Sárdi,
Petrőczy Kata Szidónia és a pietista nőeszmény = A nő az irodalomban, Zala Megyei Könyv-
tár, Zalaegerszeg, 1984, 28–47, itt: 36. Az Arndt-féle „Trauergebot”-ról lásd: Hans Jürgen
Schings, Melancholie und Aufklärung. Melancholiker und ihre Kritiker in Erfahrungsseelen-
kunde und Literatur des 18. Jahrhunderts, Metzler, Stuttgart, 1977, 78–79.
22 Lásd erről: Schings, I. m., 73–96.
23 Lásd erről: Uo.
24 Lásd erről: Hans Georg Kemper, Deutsche Lyrik der frühen Neuzeit, 5/I., Niemeyer, Tübin-
gen, 1991, 68–78.

végső soron az üdvözülésért való aggodalom, de a szomorúság és az igaz élet

azonosításából következően a szomorúság maga válhat örömforrássá, édes kín-
ná, szenvedéssé.25 A bűnbánat és a szomorúság közötti összefüggés Petrőczy
Kata Szidónia több versében is megfogalmazódik; de talán általában is igaz,
hogy a költészetében megfogalmazódó szomorúság nagymértékben vallásos
gyökerű és kulturálisan preformált érzelmi diszpozíció.26
Tanulságos azonban megfigyelni, hogyan artikulálódik a bánat az egyes
versekben. A költőnő két verse esetében az RMKT jegyzetei is jelzik, hogy
azok hasonlóságot mutatnak az önmegszólító verstípussal.27 A beszélő bel-
ső dialógusa jelenik meg a Keseredett szívem immár kihez bízol… kezdetű
(az RMKT-ban a 106. sorszámú) versben. A középpontban, mint a költőnő
számos más versében, a bánattal való viaskodás áll: a bánat artikulálása mel-
lett Petrőczy Kata Szidónia költészetére általában is jellemző tematikus elem a
megértő, szánakozó, vigasztaló társak, barátok hiánya miatti panasz, illetve az
Istenbe vetett hit és a szenvedés tűrése.
Keseredett szívem immár mihez bízol,

Szomorúságidban kihez folyamodol?
Nincsen ez világon, ki tanácsot adjon,
Avagy megvigasztaljon.
Ki lehetne vajon oly igaz barátod,

Kinek jelenthetnéd te titkos bánatod?
Azt nem találhatod, magodat fogyatod,
Fájdalmidat jajgatod.
Mert szintén az földig nyom az keserűség,

Elfogyott, s nem újul benned a reménség,
Csak mind éjjel-nappal így epedsz sok búval,
Sok titkos sóhajtással.
25 Niklas Luhmann, Frühneuzeitliche Anthropologie. Theorietechnische Lösungen für ein Evolu-

tionsproblem der Gesellschaft = Uő., Gesellschaftsstruktur und Semantik, I., Suhrkamp, Frank-
furt am Main, 1980, 162–234, itt: 190.
26 A bűntudat, bűnbánat tematikájáról a költőnő verseiben lásd: S. Sárdi, Petrőczy Kata Szidó-
nia költészete, Akadémiai, Budapest, 1976, 76–136.
27 RMKT XVII/16., 661 (106. vers), 665 (118. vers).
Az reméntelenség benned nevekedik,

Senki fájdalmidon nem is szánakodik,
Sőt inkább nevetnek, tapsolván örülnek
Az te irigyid ennek.
Neveli kínodat az titkos hallgatás,

Hogy nem jelentheted senkinek, fájdalmas,
Jaj már így kínlódván, magadot fogyotván
Élsz, könyveket hullatván.
Senyvedjed békével szomorúságidot,

Mert az mennyei Úr tudja fájdalmidat,
Terjesszed elejben ügyedet, s ő ebben
Megsegít keresztedben.
Ő gyógyíthatja meg az te sérelmidet,

Jó írral köti bé halálos sebedet,
Titkodnak tudója, csak ő orvoslója,
Igyednek pártfogója.
Bízzál azért benne, mert ád könyebbséget,

Az te keresztedbe nyújt még segítséget,
Ha sujtol is itten, de azután mennyben
Meg nyugot nagy örömben.28
A megszólaló az első öt versszakban saját szívét szólítja meg. Ez a megszólítás

azonban pusztán formális: a beszélő hang tulajdonképpen a szív panaszát adja
vissza, azaz a megszólító szólamában a megszólított panasza artikulálódik, és
a szív bánatával szemben a megszólító itt semmilyen ellenpontot nem képvi-
sel. A megszólító én szólama csak a 6. versszakban jelenik meg. Békés tűrésre
inti a szívet, és arra buzdítja, hogy Istenhez forduljon panaszával. Nem buzdítja
azonban arra, hogy szabaduljon meg a bánattól; ezzel szemben azt állítja, hogy
az evilági szenvedés, a bánat a túlvilági üdvözüléshez vezethet el. Az utolsó két
28 Petrőczy Kata Szidónia verseit itt és a továbbiakban a Régi Magyar Költők Tára (RMKT
XVII/16, kiad. Komlovszki Tibor – S. Sárdi Margit, Balassi, Budapest, 2000) alapján, de
modernizált átírásban idézem.
versszak így egyfajta (ön)vigasztalásként értékelhető. Összességében azt állapít-

hatjuk meg, hogy eltérően Balassi említett versétől, itt nem értelem és érzelem
(szív) valódi szembenállásáról van szó: a beszélő én inkább abban különbözik a
megszólított szívtől, hogy a szenvedés, a magány vállalását tudatosítja.
A Keseredett szívem...-hez hasonló érzelmi diszpozíció jelenik meg egy
további önmegszólító versben, a Bágyadt szívem csendesedjél… kezdetű
(az RMKT-ban a 118. sorszámmal szereplő) versben is. A beszélő itt saját szívét
szólítja meg s azzal vádolja, hogy nem hagy neki nyugodalmat, bánatával őt is
kínozza. Az emberek részvétlenségének felpanaszolása után szívét egyrészt –
némiképp meglepő módon – arra biztatja, hogy leplezze fájdalmát; másrészt,
hogy az Istenbe vetett hit segítségével szabaduljon meg a kínzó bánattól. A
szívhez intézett intő szavakban azonban már nemcsak a szív, de maga a beszélő
is elbágyadtként jelenik meg, s ily módon a megszólító és a megszólított közötti
távolság elmosódik.
Nem csak magadot emészted, engem is rontasz,

Sok nyughatatlanságoddal engem fogyasztasz,
Mind éjjel és nappal, íme miként fárasztasz,
Sok zokogásiddal éppen már elbágyasztasz.
Ezt erősítik azok a kijelentések is, melyek szerint a szívet nem nyugtatja meg sem
a sétálás, sem más derűs tevékenységek. Összességében úgy tűnik, hogy a beszélő
a szívet, azaz az érzelmeket nem tudja határozottan elkülöníteni önmagától.
A szánakozás iránti vágy, illetve a szánakozás hiánya miatti panasz még in-
tenzívebb a Jaj szívem gyötrelmi, sebeim fájdalmi… kezdetű (az RMKT-ban a 120.
sorszám alatt szereplő), csonkán fennmaradt versben. A beszélő itt is saját szívét
szólítja meg először, de szavaiból az is kiderül, hogy állapotáért nem kizárólag a
szív felelős, mivel nemcsak szívét borítja rút köd, de szomorúságának és siral-
mainak „moha” már az elméjét is elborította: ezért nem szabadulhat a bánattól.
Jaj, szívem gyötrelmi, sebeim fájdalmi

Vajon de mikor szűntök,
Sűrő könyvhullásim, gyakor sóhajtásim
Naponkint, ím mint nőnek,
Bánatim sebembe, elbágyadt szívembe
Újabb nyilakkal lőnek.
Látom, hogy már soha nem vidul, mert moha,

Mint rút köd bús szívemet,
Szomorúságimnak, méltó siralmimnak
Elburítá elmémet,
Fölyhőt szaporítok sóhajtásimmal, oh,
Fogyatom életemet.
Ezt követően a beszélő aposztrofék sorával szólítja fel szánakozásra a különbö-

ző élettelen természeti képződményeket (kősziklák, erdők, kies puszták, vizek
friss folyási, tenger habjai), állatokat (erdei vadak, madarak, tigrisek, sárkányok,
oroszlánok, viperák, halak), növényeket (mezők szép virági) és Echót. A bánat
itt leküzdhetetlenként tételeződik, ezért is apellál a beszélő szánakozásra, ami
legalább enyhíthetné szenvedését.
4. A befogadó lehetséges viszonyulásának kérdése
E példákban azt figyelhetjük meg, hogy az értelem és az érzelem ellentétén, az

értelemnek az érzelemmel szemben normaként való tételezésén alapuló antro-
pológia alapjai Petrőczy Kata Szidónia verseiben fellazulnak, s olyan antropoló-
gia körvonalai sejlenek fel, amelyben az egyén identitásának alapját egy sajátos
érzelmi diszpozíció alkotja.
Érdemes e kérdést még egy további szempontból, a versek lehetséges befoga-
dójának, a lehetséges befogadó érzelmi viszonyulásának szempontjából is szem-
ügyre venni. Azt persze nem tudjuk, megmutatta-e egyáltalán a költőnő valakinek
szerzeményeit; ezek egyetlen kéziratban maradtak fenn, s korabeli befogadásról
aligha beszélhetünk: így legfeljebb azon gondolkodhatunk el, hogy ha olvasták
volna, vajon hogyan, milyen érzelmi viszonyulással olvasták volna e szövegeket.29
Amennyiben érzelmi hatásról beszélünk, csupán hipotetikus hatásról, a versekből
rekonstruálható ideális befogadó érzelmi viszonyulásáról beszélhetünk.
29 A kritikai kiadás jegyzete szerint a költőnő valószínűleg nem osztotta meg másokkal verseit:
RMKT XVII/16, 641. Ugyanakkor S. Sárdi Margit megfigyelése szerint a Jóillatú XII liliom
című prózafordítás elöljáró beszéde arra enged következtetni, hogy „a költőnő szenvedő fele-
barátaival meg is akarta osztani azt az eszközt, amelynek ő maga megbékélését, könnyebbsé-
gét köszönhette: az elkerülhetetlen szenvedés vállalását és az általa történő üdvözülés hitét”.
S. Sárdi, Petrőczy Kata Szidónia költészete, 128. Kétséges azonban, hogy ez költeményei ese-
tében ténylegesen megvalósult-e.
Az érzelmi hatásra vonatkozó kérdés esetében a válasz kézenfekvőnek tű-

nik: minthogy a verseket a szomorúság uralja, azok a befogadóban is szomo-
rúságot kelthetnek. A válasz azonban valamivel összetettebb. Mindenekelőtt
megfontolandó, hogy habár Petrőczy Kata Szidónia versei szélsőségesen negatív
érzelmi állapotot, reménytelenséget, kilátástalanságot artikulálnak, nagy részük
valamilyen vigasztalással zárul. Vajon ez befolyásolhatja-e az érzelmi hatást?
A vigasz, a remény forrása leggyakrabban az Istenben való hit és a túlvilági üd-
vözülés jelentette boldogság; emellett többször a megnyugvás, a bánattól való
szabadulás egyetlen lehetőségeként jelenik meg a halál is.30 Vannak azonban
olyan darabjai is – főleg a rövidebb szövegek között –, ahol nincs semmiféle
vigasztalás.31 Ha alaposabban szemügyre vesszük a versekben megjelenő vigasz-
talást, azt tapasztaljuk, hogy a megnyugvás reménye ugyanabba a szomorúság
uralta érzelmi hangoltságba illeszkedik, amely a verseket amúgy is jellemzi: a
vigasztalás csak az evilági szenvedés véges voltának hangsúlyozásával perspek-
tiválja a versekben megfogalmazódó szenvedést. Ezért a Petrőczy Kata költé-
szetében artikulálódó érzelmek szempontjából igazából nincs nagy jelentősége,
hogy formailag van-e vigasz az egyes versek végén, vagy nincs, hiszen a vallásos
világlátás nyújtotta vigasz, azaz az üdvözülés reménye mindig implicite jelen
van. Sőt, mivel a költőnő verseiben körvonalazódó eszmerendszerben éppen a
szomorúság, az elszenvedett és kiállt sorscsapások biztosíthatják a túlvilági üd-
vözülést, a bánat leküzdésére irányuló vágy, a szomorúság alapvetően az evilági
létben meg nem haladható állapotként tételeződik.
A versek lehetséges hatása azonban elsősorban mégsem a szomorúság, a bá-
nat felkeltése: eszményi befogadóként olyan olvasót vagy hallgatót tételezhetünk
fel, aki a versekben megjelenített érzelmi diszpozíciót sajátjaként, vagy legalább-
is értékesként ismeri fel, s így azzal azonosulni tud, vagy legalábbis szimpátiát
érez a beszélő iránt. A versek egy része a szomorúság érzését nem köti konkrét
okhoz, forrásaként a szerencse forgandóságát, valamilyen közelebbről meg nem
határozott szerencsétlenséget nevez meg. Itt az olvasói szimpátia olyan válto-
zata lehetséges, amelyet az jellemez, hogy a befogadó elfogadja a beszélőnek a
világra vonatkozó negatív értékelését, a világhoz való érzelmi viszonyulását, sőt
30 A halál örömként való elfogadása általában jellemző a pietista mentalitásra. Lásd erről: Ulri-
ke Gleixner, Enduring Death in Pietism. Regulating Mourning and the New Intimacy = En-
during Loss in Early Modern Germany. Cross Disciplinary Perspectives, szerk. Lynn Tatlock,
Brill, Leiden, 2010, 215–229. Ez magyarázhatja azt is, hogy Bethlen Kata önéletírásában örül
gyermeke halálának.
31 Ilyen például az Oh, én boldogtalan és keserves sorsom… kezdetű (RMKT XVII/16, 391).
közösséget érez vele. Ennek a szimpátiának az alapját az képezheti, hogy a befo-

gadó maga is a versek beszélőjéhez hasonlóan látja a világot, maga is hasonlóan
érez, vagy legalábbis kívánatosnak tartja ezt az érzelmi attitűdöt. A versek ezen
túlmenően együttérzést (részvétet) is kelthetnek, különösen azok, amelyekben
a szomorúság okaként valamely konkrét életrajzi körülmény jelenik meg – hi-
szen az együttérzés feltétele, hogy az együttérzőnek ismernie kell a bánat okát, a
szerencsétlenség körülményeit (az érzelmi hatás szempontjából nem elsőrendű
kérdés, hogy a versekben szereplő életrajzi körülmények megfeleltethetők-e a
szerző valós biográfiájának).
Ezzel összefüggésben fontos megemlíteni, hogy a bánat, a szenvedés a köl-
tőnő több versében (így az itt említettekben) is összekapcsolódik a magány ta-
pasztalatával: ennek fő okát a versek beszélője abban látja, hogy az emberekben
nincs szánakozás. A szánakozás, a részvét tehát olyan pozitív értékként téte-
leződik, amely azonban a beszélő szerint hiányzik az emberekből. Eszmetör-
téneti szempontból a szánakozás előtérbe állítása valószínűleg összefüggésbe
hozható Petrőczy Kata Szidónia vallásos olvasmányaival.32 A versek világán be-
lül maradva az állapítható meg, hogy e tematikus elem a környezet kritikájára,
erkölcsi distancia megteremtésére ad lehetőséget. A befogadás felől szemlélve
viszont azt a paradoxont figyelhetjük meg, hogy miközben a versek beszélője a
megértő embertársak hiányát panaszolja, a versek szerzője mégis olyan olvasó-
kat tételez fel, akik megértést mutatnak a beszélő fájdalma iránt, hozzá hason-
lóan éreznek. Ily módon a szánakozás hiányának felpanaszolása azt feltételezi,
hogy ha nem is a közvetlen interakcióban, de – a potenciális olvasók körében
– léteznek szánakozásra képes emberek.33
Balassi említett versében a belső dialógusban megképződik egy elérendő,
kívánatosnak mutatkozó állapot, amelyet a szenvedélytől, a bánattól való sza-
32 Eszmetörténeti szempontból tekintve a szánakozás kérdését, megállapítható, hogy a már

Ágostonnál kidolgozott fogalom Arndt műveiben éppúgy jelentős szerepet kap, mint a 18.
századi pietista szerzőknél. Lásd pl.: Johann Arndt, Postilla, II., Frankfurt am Main, 1675,
1003. Az eszmetörténeti összefüggésekről általában: Thomas K. Kuhn, Barmherzigkeit, Für-
sorge, Diakonie = Caritas – Barmherzigkeit – Diakonie, szerk. Michaela Collinet, Lit, Ber-
lin, 2014, 120.
33 A szánakozás pozitív értékként való megjelenítésére persze korábbi példákat is találhatunk.
Rimay Ó megromlott magyar nép… kezdetű versében például azt panaszolja, hogy rajta kívül
más nem szánja népe romlását. Vö. Szilasi, I. m., 254–264. A Petrőczy Kata Szidóniánál
megfigyelhető vershelyzethez hasonlót találunk később például Csokonai Dr Főldi sírhalma
felett c. versében is: a beszélő itt is azt panaszolja, hogy rajta kívül senki nem szánja az elhuny-
tat. Rimaynál a szánakozás azonban nem az emberek közötti viszonyban jelenik meg.
badulás jellemez. Az ideális befogadó e versek esetében az lenne, aki maga is

eljut ehhez az állapothoz. Petrőczy Kata Szidónia költeményeiben a belső dialó-
gusban megjelenik ugyan a bánattól való szabadulás utáni vágy, összességében
mégis úgy tűnik, mintha a beszélő nem akarna szabadulni a szenvedéstől, mert
annak pozitív erkölcsi és vallási értéket tulajdonít. Másrészt pedig a költőnő ver-
seiben értelem és szenvedély ellentéte elmosódik, az értelem autonómiája kétsé-
gessé válik. A befogadás tekintetében ez azt jelenti, hogy az ideális befogadó itt
az ábrázolt érzelmi állapottal azonosulhat. Az eszményi befogadó tehát nem az
érzelemtől való szabadulásra törekszik, hanem ugyanúgy érez, mint a beszélő.
5. Tanulságok
Az önmegszólítás alakzata Petrőczy Kata Szidónia verseiben olyan belső dialó-

gusok formájában jelenik meg, amelyek nem írhatók le a retorikai kommuniká-
ciós modell keretei között: míg ugyanis a szónok a retorikai tudást magabizto-
san birtokolva kelt fel valamilyen meghatározott érzelmi hatást a befogadóban,
a belső dialógust megjelenítő versekben a szenvedő, szenvedély által gyötört
szubjektum jelenik meg. Petrőczy Kata Szidónia belső dialógust megjelenítő
verseinek sajátosságát az adja, hogy bennük is fellelhető érzelem és értelem kora
újkorra jellemző oppozíciója, de e szembenállás elmosódik, s határozottan az
érzelem válik a beszélő én identitását megalapozó tényezővé. A beszélőnek a sa-
ját szívéhez intézett felszólítás retorikai alakzata itt is megtalálható, de az ennek
tartalmi alapját képező antropológiai kettősség elhomályosul, s a versek így a
monológhoz közelítenek.
Petrőczy Kata Szidónia költészetének az a vonása, hogy a versekben az érze-
lem mutatkozik a beszélő önazonosságát megalapozó tényezőnek, e költészetet
a 18. század végén teret nyerő irodalmi érzékenységgel, Csokonai, Ányos vagy
Dayka érzékeny, a beszélő negatív érzelmeit, bánatát, fájdalmát, magányosságát
artikuláló költeményeivel rokonítja. Természetesen fontos különbségek is felfe-
dezhetők: hiszen az érzékenység költészetében az individuum a társadalomtól
izoláltként, orientációs mintáit elvesztettként jelenik meg, s a megszólaló panasz
rendre a civilizációkritikán, civilizáció és természet szembeállításán alapul.
Bengi László
Az érzékletek különválása és a megszólalás

közvetítettsége két korai modern novellában1
A tágan értett századforduló magyar nyelven megszólaló novellairodalmának

sajátosan kettős helyzete abból adódik, hogy a szóban forgó rövid szövegek pró-
zapoétikai értelmezhetősége aligha írható le kizárólag a 19. századi realista elbe-
szélő hagyomány folytatásaként, annak nemegyszer az újságírás összefüggésében
megjelenő, ennélfogva igénytelenebbnek tetsző visszhangjaként. Épp az időszaki
sajtó jelen felé forduló érzékenységének és aktualitás iránti elvárásának is szerepe
lehetett abban, hogy a századfordulós rövidprózának közel sem csak remekmű-
vei olvashatók a „modernség két szakasza közötti folytonosság” jegyében.2 Ter-
mészetesen nem arról van szó, hogy a modern magyar próza korai képviselői
szándékoltan készítették volna elő a modernség irodalmi hangsúlyainak majdani
áthelyeződését. Sokkal inkább a hagyománytörténés ama folyamatát érdemes eb-
ben látni, amelynek során a későbbi óhatatlanul újrarendezi és átértelmezi, végső
soron újraolvastatja a korábbit. Márpedig a rövidpróza gyakorta tanúsít nyitott-
ságot az iránt, ami ugyan nem tűnik föl teljesen következetesnek, esztétikailag
végletesen kidolgozottnak, ám éppen ennek révén bizonyulhat a rákövetkező
prózapoétikai törekvésekkel meglepő mértékben párbeszédképesnek.
Mindebből természetesen nem szerencsés meggondolatlanul a félig sikerült
művek fölértékelésének igényére következtetni. Ezzel szemben a századfordu-
ló bizonyos szerzőinek és műveinek átértékelése a párbeszéd párbeszédjellegé-
nek, azaz kölcsönösségének tapasztalatát engedi megmutatkozni. Magyarán azt,
hogy nemcsak a későbbi olvassa újra és értékeli át a korábbit, de a korábbinak is
1 A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

2 Kulcsár Szabó Ernő, Törvény és szabály között. Az elbeszélés mint nyelvi-poétikai magatar-
tás a harmincas évek regényeiben = Szintézis nélküli évek. Nyelv, elbeszélés és világkép a har-
mincas évek epikájában, szerk. Kabdebó Lóránt – Kulcsár Szabó Ernő, Janus Pannonius
Egyetemi, Pécs, 1993, 38.
596 ■ Bengi László
érvényes mondanivalója lehet az utána született művek által föltett kérdésekre.

Olyan kölcsönösség jegyében álló hagyománytapasztalat körvonalai bontakoz-
nak ekképp ki, amely nem ragad le előfutár és következmény, illetve előzmény
és remekmű erősen cél- és haladáselvű szemléleténél. Az ilyen módon leszű-
kített látókörben a múltnak csak amaz alkotásai bizonyulhatnának értékesnek,
amelyek igazolják és alátámasztják, vagy – másik oldalról – ellenpontozzák, és
a korábbi fogyatékosságai révén felmagasztalják a mindenkori jelen gondolko-
dástörténeti érdekeltségeit.
Amennyiben a harmincas, esetenként a húszas évek poétikai hangoltságát
olyan módosulások jellemzik, mint a „transzcendenssel szembeni elvárások
elsorvadása, a fausti küldetéstudattól elhomályosított kötelmek felismerése és
az egzisztencia időbeliségének megértése – végeredményben tehát a lét felté-
telezettségének olyan tudomásulvétele, amelyik csak a metafizikába vetett re-
mények fokozatos elbúcsúztatása árán vált lehetővé”,3 akkor ezek a változások
időben visszafele tekintve is képesek újraértelmezni a századforduló rövidpró-
zájának a kortársi látókör számára nem vagy nehezen érzékelhető jelenségeit.
Egyúttal olyan írások párbeszédképes kapcsolatára is fényt vethetnek, amelyek
egymás mellé állítása nem föltétlen látszik magától értetődőnek.
Petelei István egyik korai, 1881-es novellája vagy rajza, Az én szomszédom,
mely egy évvel később a Keresztek kötet második darabjaként is megjelent,
váratlan fölhangzó megszólalással indul. A szavak ugyanis onnan érkeznek
az elbeszélőhöz, ahonnan ismeretei és következtetései alapján nem jöhetnek.
A szomszédos telek hosszú évek óta elhagyatottan áll, ez idő alatt a kert elvadult,
és olyan kizárólagos birodalma lett az embert nem ismerő s magába nem enge-
dő természeti burjánzásnak, amely végső soron az elbeszélőétől elváló világot
alkotott: „Hogy a »boszorkány-fészek« tulajdonosa, itt a szomszédomban meg-
halt, hát bizony összenőtt a kertjében szilvafa a rózsabokorral, bogáncs a sár-
ga-liliommal, almafa a lonczczal, s nem is volt az többet kert, hanem inkább egy
füvek aljába rendezett állattani gyűjtemény, békák, bogarak, gyikok lakóhelye.”4
Az ekképp leírt „boszorkány-fészek” elzárt és eladdig háborítatlan paradicsomi
helynek tetszik. Csakhogy elhagyatottságában, titkos idegenségében és áthatol-
hatatlanságában a kert hiedelmekkel és babonákkal teli tér benyomását is kelti,
gyermekkori borzongásokat idéző külön világra emlékeztet: „Én ugy ismertem
3 Uo.
4 A novellából vett idézetek forrása: Petelei István Összes novellái, I., Szerzői kötetek, kiad.
Török Zsuzsanna, Kossuth Egyetemi, Debrecen, 2007, 17–20.
Az érzékletek különválása és a megszólalás közvetítettsége... ■ 597
még gyermekkoromban a »boszorkány-fészket«, hogy abban kisértetek laknak.”

Ezt a kísérteties atmoszférát idézi vissza a lakatlan kertben hirtelen megszólaló,
elsőre szinte testetlennek tetsző emberi hang: „Az volt csak az igazi meglepe-
tés, mikor a szomszéd kertből valaki átszólott a keritésen hozzám, hogy: »…Jó
napot kedves szomszéd, jó napot… […]« minthogy tudvalevőleg a szomszéd
kertben nagy idő óta nem járt élő ember, s el sem lehetett képzelni, hogy valaki
járhasson benne, hanemha az összenőtt bozót tetején.” – áll a novella élén.
A váratlanul megszólaló új lakó és a Petelei-novella én-elbeszélője a tel-
kek közt húzódó kerítésen mint határvonalon keresztül kezdenek beszélgetni.
A terek közötti választóvonal, illetve annak áthidalása természetesen jelképesnek
vehető, ám ezen túlmenően a keretezés hasonló effektusát is megteremti, mint
amelyet Barthes vázolt: „Minden irodalmi leírás nézet. Úgy is fogalmazhatnánk,
hogy a beszélő, mielőtt hozzáfogna a leíráshoz, odalép egy ablakhoz, nem azért,
hogy jól lásson, hanem hogy a keret által létrehozza a látványt – a keret csinálja
tehát a képet. […] Hogy beszélhessen róla, az író e bevezető rítussal festett (be-
keretezett) tárggyá transzformálja a »valódit«. […] A […] realizmus tehát nem a
valódi másolatát, hanem a valódi (festett) másának másolatát nyújtja.”5 Csakhogy
Petelei nem annyira a nézést hangsúlyozza, mint inkább hallás és látás különvá-
lasztását, az érzékelés kettős meghatározottságát emeli ki a novella nyitányában.
A szomszédba költöző Urr Jóskát előbb hallja az elbeszélő, rácsodálkozva a
lakatlan telekről felhangzó beszédre, mint hogy megpillantaná. Ahogy pedig a
hang és forrása közötti viszony elveszti magától értetődőségét, tulajdonképpen
ahhoz hasonlóan válik bizonytalanná nézés és látvány kapcsolata is: az elbeszé-
lő kezdetben nem látja, ami a kertben történik, majd tapasztalatait a gyermek-
kor emlékeinek felidézése járja át. A leírás így megbontja azt az egyidejűséget,
amelyet a kert fent idézett bemutatásában a párhuzamos mondatszerkesztés és a
gyűjteményszerűség hangsúlyossá válása fejezett ki.
A testetlenül és kísértetszerűen fölhangzó beszéd, a valószerűtlenül, mint-
egy a túlsó világból, a kerítés jelölte határon túlról megszólaló hang, Urr Jóska
kölcsönzött elemekből építkező világa, sőt a helyzet mögött lappangó titok sej-
tetése („Valami titokteljes volt körülötte.”) könnyen csábíthatna olyan allegori-
kus értelmezésre, amely a különös, hirtelen föl- és eltűnő szereplő alakjában a
művészi megszólalás sajátszerű vonásait véli fölfedezni. Ám az efféle csupasz
allegóriánál érdekesebbnek tetszik az, ahogy a novella mindinkább önismétlő,
körforgásra emlékeztető szerkezetbe rendeződik. Kezdetben csak az Urr Jóska
5 Roland Barthes, S/Z, ford. Mahler Zoltán, Osiris, Budapest, 1997, 78.
életmódját érzékeltető cselekvések, időbeosztásának némely sarokpontja, vala-

mint a hős különös sóhajtozása tűnik föl visszatérő elemnek: „Soha nem hal-
lottam olyan sóhajtást. Fele nyögés, fele türelmetlen kinzott állatnak a hangja;
mérhetetlen búbánat s vágy valami után…” Később azonban, a szöveg jószerével
mértani pontossággal kimért felezőpontján maga a novella is – miközben a tör-
ténet szintjén természetesen a megoldás, a rejtély leleplezése felé tesz határozott
lépést – mintegy újrakezdődik, megismételvén a nyitánybeli helyzetet.
Az elbeszélő egy alkalommal éjféltájt igyekszik hazatérni: „Egyszer egy
csendes szép nyári éjjel a nagy templom előtt jöttem el. A hold bevilágitotta a
tágas piaczot. A kupolás nagy kút, a tér közepén álló szobor s a túlsó oldalon
fekvő házak, csak ködfátyolképek álmos világán átlátszó festményeknek látszot-
tak. […] Éjfél felé járt az idő. Minden lépés kétszeresen erősnek hallszott. […]
A csendnek, a nyugalomnak élő költészete az éj, tele bübájjal annak, ki megérti.”
Ebben az ismét és nem kevésbé kísérteties helyzetben az elbeszélő újfent hangot
hall: „A templom előtt megszólított valaki.” Az ezt követően idézett szavak után
tudósít csak arról, hogy – ismét beszéde folytán – Urr Jóskát ismerte föl a szinte
a semmiből jövő hangban. A hallás tehát megint megelőzi a látást. A két rész tü-
körszerű viszonyát azonban az ellentétezések is hangsúlyozzák: reggel és éjsza-
ka, természetes és városi környezet, otthoni és idegen tér különbsége nemcsak
megfelelteti, hanem szembe is állítja a két jelenetet. Mint ahogy a szöveg egy
későbbi pontján, Urr Jóska korábbi szerelmének megpillantásakor a sóhajtás is
átalakul: „Rámeredt egy szegletház ablakára s állati üvöltést hallatott.” Ekként
a novella két részében – jóllehet az ismétlődések és ellentétezések ezt szinte el-
fedik – az elbeszélés időviszonyai is megváltoznak: míg a szöveg első felében
jórészt gyakorító történetmondás kíséri Urr Jóska bemutatását, a templomnál
kezdődő jelenet egyszeri eseményt mond el, mígnem a novella zárlata a várat-
lan föltűnő hős kilépését rögzíti az elbeszélő világából: „Másnap elköltözött a
boszorkány-fészekből is s a városból is…” A történet többször hangsúlyozott
titokzatosságát a novella végül egyfajta társadalmi feszültségként leplezi le és vá-
laszolja meg: a szomszéd kert lecsúszott lakója azt a férfit csábítja nap nap után
züllött életmódra, azt vonja magával az élet sarába, akiért szerelme elhagyta őt,
s a férj kicsapongásaival bünteti a mást választó asszonyt.
A hang és látvány szétválasztásából, a szöveg ismétléses újrakezdéséből adó-
dó esztétikai lehetőségeket Petelei kétségkívül nem viszi végig, és az elbeszélés
szerveződése révén fölvetett kérdésekre a novella kifutása kevéssé váratlan, a
történet szintjén kidolgozott föloldással szolgál. Figyelemre méltó lehet azon-
ban, hogy az érzékelésmódnak és a szövegszerveződésnek a Petelei novellájá-
ban tapasztalható átrendeződése a 20. század első évtizedében Csáth Gézánál is

megjelenik. A varázsló kertje ugyanis szinte kísértetszerűen hasonló formában él
a szöveg kettéosztásának szerkezeti elvével. Az ekként létrejövő szétválás Csáth
novellájában azzal a hatással kapcsolódik össze, amelynek nyomán gyermekkori
emlék és jelenbeli tapasztalat, belső és külső, elképzelt és a fiktív világon belül
valósnak minősülő határai – a romantika prózájának különösképp hoffmanni
hagyománya nyomán – viszonylagossá válnak, elveszítik egyértelműségüket, és
egymáshoz képest folyamatosan eltolódnak.
A csáthi történetet Peteleiéhez hasonló keretbe foglalja két szereplőjének,
tudniillik a Vass fiúknak pusztán kétórányi visszatérése gimnáziumi éveik hely-
színére. A történetmondó véletlenül találkozik a külföldön tanuló, éppen átuta-
zóban lévő ismerőseivel, akiket az érettségi óta eltelt négy év alatt egyáltalán
nem látott, és akikkel együtt most fölkeresi a címben foglalt helyet. A novella
kezdettől fokozatosan, egyszersmind fokozásszerűen adagolja a kitaláltság egyre
erőteljesebb jelzéseit. Az még elképzelhető lenne, hogy hiába voltak a „gimnázi-
umban elválhatatlanok” a Vass fiúk és az elbeszélő,6 előbbiek mégsem beszéltek
barátjuknak a varázsló kertjéről. Az oda vezető út leírása viszont annál kevésbé
hihető annak fényében, hogy a történetmondó mennyi ideje él a városban: „A
fiúk egy vak utcába vezettek, amelyről eddig semmit sem tudtam. Az utca szűk
volt, és körülbelül kétszáz lépés hosszú. Sajátságos! – ilyen házakat, mint itt, so-
hase láttam a városban. Alacsonyak és kezdetlegesek voltak, de vagy az ablakok
hajlásában, vagy a kapuk faragásában és formájában volt valami ósdi.”
Ahogy Petelei írásában Urr Jóska anélkül szólal meg a kerítésen túlról, hogy
elsőre az elbeszélő láthatná őt, úgy Csáthnál is fal választja el a kertet a tör-
ténetmondótól, aki úgy írja le a szeme elé táruló látványt, hogy tulajdonképp
nemigen látja azt: „Az utolsó ház előtt állapodtunk meg. Azaz – tulajdonképpen
ház nem is látszott, csak kerítés. Festetlen, magas fakerítés; olyan sűrű, hogy a
kezet rajta bedugni nem lehetett, és egészen közel kellett hajolni, hogy az ember
megláthassa, mi van mögötte.” Az elbeszélő távlata igen szűkre szabott, amit az
is megerősít, hogy elsőként nem a látás, hanem a szaglás érzékének jut szerep a
kert – a virágok illatai által hárompillérű kompozícióba rendezett – leírásában:
„Kábító virágillat csapott meg. […] Úgy tetszett, hogy ezek bocsájtják azt az
ismeretlen, édes illatot, amelyet szagolva az ember azt hiszi, elakad a lélegzete.
[…] Százféle virágillat tevődött össze a bódító szagában, s a szivárvány minden
6 A novellából vett idézetek forrása: Csáth Géza, Mesék, amelyek rosszul végződnek, kiad.
Szajbély Mihály, Magvető, Budapest, 1994, 41–44.
színét megtalálhattad a virágok színében.” A kert kápráztató leírása végső soron

az érzékek összezavarodását, a tájékozódási pontok elvesztését, egyfajta bódult
szédületet idéz elő. A kert egyszerre kelt buja, csábító és veszélyes benyomást: a
lélegzet elakadásával, az érzékek megzavarodásával fenyeget, s a színek és han-
gok kavalkádja mintegy látomásosként tölti be a történetmondó távlatát. Még
ha az olvasó elfogadja is, ahogy a leírás mozaikdarabkái egymás mellé illesz-
tődnek, a látvány értelmezésére az elbeszélő már világosan nem képes, annak
csupán különösségét tudja rögzíteni.
Ezen a ponton változik meg jelentősen a novella elbeszélésmódja. Míg a szö-
veg első felének középpontjában a leíró részek állnak, a novella második fele
meséli el a varázslónak és szolgáinak napról napra ismétlődő tevékenységét. Rá-
adásul – ha formálisan nem is, de lényegét tekintve – az elbeszélő személye is
megváltozik: a különös mesei történetet a Vass fiúk mondják el az azt nem isme-
rő elsődleges elbeszélőnek. A kitaláltságnak, a jelenet képzelet által történő szín-
re vitelének továbbra is erős, a történetmondás közvetettségén túlmutató jelzései
vannak. „Elképzeled most, mi van ott benn?” – kérdezi az elsődleges narrátort
a fiatalabbik Vass fiú, miközben a három fiatalember folyvást a kertet nézi, már
amennyire az a falszerű kerítésen keresztül látni engedi magát… Csakhogy az
elbeszélő aligha tudja elképzelni, mi történhet a házban, pontosabban csak és
kizárólag a képzeletére hagyatkozva, látomásszerűen elképzelve találhat ki vala-
miféle választ. Nem véletlen tehát, hogy – megerősítve az elbeszélői szerepkör
áthelyeződését – a Vass fiúk a kérdés ellenére sem engedik szóhoz jutni társukat,
hanem a fiatalabb fivér fölvetésére rögvest az idősebb testvér ad feleletet.
Az elbeszélőre sajátos benyomást tesznek a hallott szavak: „Mintha valami
elfeledett, régi verset mondott volna fel a két fiú, úgy mondották el a varázsló
barlangjának titkait.” A visszhangszerű ismétlés kijelentése természetesen utal-
hat a történet meseszerű fordulataira, emellett azonban arra is vonatkoztatható,
hogy a Vass fiúk meséje révén belső és külső szétszálazhatatlanul összekeveredik,
és az elsődleges elbeszélő története mások szavait mondja föl, azoknak átvéte-
léből nő ki. A váratlanul föltűnő szereplők távozását leíró, ennyiben Peteleiéhez
hasonló zárlat visszamenőleg még egyszer nyomatékosítja annak lehetőségét,
hogy a virágok illata kábítószer gyanánt izgatta a novella alakjainak képzeletét,
s visszavezet a történet keretéül szolgáló fiktív, de valószerű világba: „A varázs-
ló virágainak nyomasztó illata lassanként elszállt a mellükről.” Míg azonban a
varázsló kertjénél a három szereplő közösen tett látogatást, a fenti mondatban
hangsúlyosan elmarad az elbeszélőt is magában foglaló többes szám első sze-
mély, s csak a két Vass fiú kedélyének változásáról olvasunk. Ez persze utalhat a
búcsúzás novellát záró helyzetére, a hosszabb idő után újra véletlenül egymásra
talált barátok ismételt elválására, de arra is, hogy – a testvérekkel szemben – a
látottak és hallottak hatása az elbeszélőt viszont nem hagyja nyugodni. A tapasz-
talatnak ez a történetmondót megváltoztató ereje az, ami bizonyos értelemben
magát a novellabeli, utólagos megszólalást is indokolja. Ebből a szempontból
akár úgy is lehet fogalmazni, A varázsló kertje az esztétikai hatás zálogát éppen
a világos elhatárolás, az egyértelmű szétválasztás hiányára, a tapasztalat nem
múló jellegére vezeti vissza.
Az elbeszélőt megváltoztató tapasztalatból is fakadhat, hogy Csáthnál a leíró
rész nemcsak sorrendileg előzi meg a cselekvések elmondását, hanem nélküle
az elbeszélő rész is erőtlen és hiányos lenne. Míg tehát a szöveg kompozíciós
kettéosztása Peteleinél kérdés és válasz logikáját követte, az ismétlések és ellen-
tétek révén részben fordított tükörre emlékeztető viszonyt alkotva a novella két
része között, addig Csáth írása mintha leírás és elbeszélés vitáját is színre vinné,
pontosabban a mások által látott látvány leírásának és a mások által elmondot-
tak elbeszélésének vitáját. Ezáltal pedig Peteleihez hasonlóan kérdésessé teszi,
milyen viszony áll fönn a tapasztalás tárgya és alanya között.
Sem Petelei, sem Csáth elbeszélő hőse nem lép be az általa látott kertbe,
hanem kívül marad azon. Abban az értelemben a két történetmondó kívül is
rekesztett a közelében lévő elkerített világon, hogy föltevése szerint emberként
amúgy sem vehetné birtokba azt. Csáthnál a hiedelmek és babonák világába
tartozó varázsló alakja ezt nem is cáfolja meg; Peteleinél a kert nevéből adó-
dó lakók, a boszorkányok ugyan a gyermekkori képzelet teremtett valóságához
tartoznak, Urr Jóska mégis beköltözik a szomszédba, ám az elbeszélő tovább-
ra sincs meggyőződve arról, hogy a hely alkalmas a megszokott emberi életre.
Nemcsak a több síkon is hangsúlyos titokzatosság támogatja meg ezt a véleke-
dést a novellában, hanem a szereplő valóban rendhagyó viselkedése és ellent-
mondásos életmódja is.
A két írásban leírt terek különösségét és furcsaságát egyúttal a gyermek-
korral, illetve a múlttal való találkozásnak, jelen és múlt feszültséggel teli egy-
beérésének a tapasztalata is erősíti. Csáthnál a kerthez vezető utca ósdiságából
adódóan mintegy kiesett a történeti időből, a varázsló története pedig a roman-
tika meseszerű alkotásait idézi. Peteleinél a boszorkányfészek szintén előhívja a
gyermekkor borzongató emlékeit, csakhogy a múlttal való találkozás a novella
második felében még nyomatékosabban van jelen. Urr Jóska állítja, hogy azt az
utcát, amelyen keresztül az elbeszélő haza próbálja vezetni az igencsak lerésze-
gült szereplőt, el kell kerülni, oda semmi szín alatt nem szabad bemenni. Indo-
kolatlannak, italtól gőzös képzelgésnek vélhető félelme később oly módon nyer
igazolást, hogy az utcában, hol korábbi szerelme lakik, Urr Jóska végső soron a
múltjával találkozik, ami – szembesítve jelenével – leleplezi életének távlat- és
kilátástalanságát. A két idősík összecsapása mintegy a jövőjétől fosztja meg a
különc figurát, aki ennek nyomán ki is esik, távozik az elbeszélt világból.
Petelei és különösen Csáth elbeszélője sajátosan közvetett kapcsolatot képes
csupán a novellabeli kertek világával kialakítani. Ezt indokolja a két homodie-
getikus narrátornak a – cselekmény alakulására csak korlátozott hatással bíró
– tanú szerepköre, ami ugyanakkor úgy nyit széles teret a leírásnak, hogy azt
időben kibomló értelmező gyakorlatok és tapasztalásmódok elbeszéléseként is
olvashatóvá teszi. Egyúttal arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a két szerző no-
velláiban a természet mesei, idilli vagy éppen transzcendensen baljós világa az
érzékelés olyan feltételei, a fizikai és a szellemi olyan kölcsönviszonya felé mutat,
amely az esztétikai tapasztalat lényegi mozzanatává teszi az elbeszélésmódok
közvetettséget megnyilvánító viszonyrendjét.
Alfejezet ■ 603
Stephan Krause
„Orgona monológ” a stadionban,

avagy van-e köze a focihoz Wagnernek?
Ernőnek
U.N.V.E.U.
„Szép játék, nagy meccs volt, de másnap, /

Ha hitelt adunk az elmondásnak …”1
Értelmes összefüggésbe állítani egymással a címben foglalt két jelenséget iroda-

lomtudományi kihívást és őszinteséget nem nélkülöző kísérlet. Hiszen tematikai
távolságban áll egymástól Richard Wagner művészete, műveinek színrevitelei és a
labdarúgás, a stadion – mely színpadi jellegét nem tagadhatja –, valamint a druk-
kerek diskurzusai és kifejezésmódjai. „Az irodalmi focizás két, látszólag a másik-
nak még csak köszönni sem bíró diskurzust mutat be egymásnak. Olyanok terébe
vonja az irodalmat, akik amúgy nincsenek abban a helyzetben, hogy ezzel kezd-
hessenek valamit. Ez engem szórakoztat. Zavarba is ejt” – olvashatjuk Kukorelly
Endre egyik esszéjében.2 Eszerint a foci és az irodalom közös jelenléte egyszerre
„szórakoztató” és „zavarba ejtő”. Vajon ez a produktív ellentmondásos viszony,
amelyet jelen szövegben is tárgyalunk,3 nem kapcsolható-e össze Kulcsár Szabó
Ernő egy már 1999-ben megfogalmazott alapgondolatával? Ezt a gondolatot az
irodalmi szöveg megközelíthetőségének kontextusában például így fejti ki: „Die
Literatur ist […] nicht in der Lage, Realitäten zu vergegenwärtigen. Ihre Leis-
tung besteht eher darin, durch die Lese-Erfahrung der Texte, quasi im Vorgang
des ästhetischen Neu-Selbst-Verständnisses unser Verhältnis zur Welt, unsere
Vor-Kenntnisse über die Dinge umzuformen.”4 Ezek az (igen korai) előzmények
1 Kovács András Ferenc, Focihír = Uő., Porcus Hermeticum. Száztizenegy limerik, 1999–2003,
Mentor, Marosvásárhely, 2004, 87.
2 Kukorelly Endre, Írás, focizás, írók, futball, Eső 2010/2., 37.
3 Köszönönettel tartozom Dánél Mónikának e tanulmányhoz fűzött értékes megjegyzéseiért és
konstruktív kritikai észrevételeiért.
4 Kulcsár Szabó Ernő, Das Eigene als Fremdes: die ästhetische Leistung der Erinnerung. [Na-
chwort. Aus dem Ungarischen von Péter Kain] = Illyés Gyula, Die Puszta. Nachricht aus einer
604 ■ Stephan Krause
legújabb tanulmánykötetében pedig összetettebb és átfogó gondolkodással átita-

tott nyitó kijelentésként ismét visszatérnek: „A műalkotás köztudottan mindig
jelen idejű ugyan a befogadás aktusában, de annak lehetőségét, hogy az abszolút
egyidejűség jegyében szóljon is hozzánk, mindig saját hatástörténeti ereje állítja
elő.”5 Kulcsár Szabó irodalomtudományos, irodalomelméleti, valamint irodalom-
történeti diszkurzív hatására az is rámutat, hogy míg az 1990-es Hermeneutika és
irodalomfelfogás című tanulmányában – mai olvasatában – még érezhető az a re-
torikai és diszkurzív (szituációbeli) szükségszerűség, hogy a tárgyalt irodalomfel-
fogás esetében nem csupán e felfogás lehetségessége mellett kell érvelnie, hanem
annak hasznosságát, tárgyszerűségét és főképp az előnyeit, valamint eme iroda-
lomszemlélet (megkérdőjelezhetetlen) tudományos megalapozottságát is ki kell
emelni. 30 évvel később azonban friss Költészet és korszakküszöb című könyvében
már a legtermészetesebb hangfekvésben „köztudottnak” nevezheti azt az állítást,
amely mellett diskurzuselméletileg, episztemológiailag és az irodalomtudomá-
nyi szak tárgyát, a szöveget komolyan véve még megalapozóan érvelt az említett
1990-es tanulmány.
Mai szemmel tehát a kortárs kötet „nyitányában” (könnyed szólammal) fele-
levenített problematika – a műalkotás mögékerülhetetlen jelen idejűsége és ka-
talizáló volta – által kapcsolatot teremthetünk Richard Wagner egyik híres ope-
ramonológja (Kulcsár Szabó: „színtiszta költészet”) és a labdarúgás színhelyein
folyó történés(ek), „a legszélesebb rétegeket megszólító sportkultúra”6 között.
„ … will, daß ich was sagen soll”
Áprilisban és májusban Magyarországon az alföldi városokban érezhető a virág-

zó orgona illata, s már március végén is talán... Így lehetett a régi Nürnbergben
is, ahogyan azt a 19. században elképzelhették, és ahogyan azt Richard Wagner
mint couleur locale-t beleilleszthette a korabeli elképzeléseket követő kora újkori
nürnbergi városképébe és a színhely ábrázolásába. A növény bódító illatára való
utalás az előhangja („Mir löst es weich die Glieder, / will, daß ich was sagen
verschwundenen Welt. Aus dem Ungarischen von Tibor Podmaniczky, Suhrkamp, Frankfurt
am Main, 1999, 231–234.
5 Kulcsár Szabó, Előszó = Uő., Költészet és korszakküszöb. Klasszikusok a modernség forduló-
pontján, Akadémiai, Budapest, 2018, 7.
6 Kulcsár Szabó, A megfoghatatlan valósága (?) A „mi a magyar?” kérdéséhez, Múlt és Jövő
2012/4., 27.
„Orgona monológ” a stadionban... ■ 605
Sellak-hanglemez az orgona monológ felvételével (két részben). Thomas Mann gyűjte-

ményéből kiállítva a lipcsei Deutsche Nationalbibliothekben a Deutsches Musikarchiv
„Von der Edison-Walze zur Blu-Ray” [Musikausstellung] című kiállításon; ének Fried-
rich Schorr, kíséri a berlini Staatsoper zenekara, vezényel Leo Blech. A felvétel 1927.
július 4-én készült Berlinben.7 [részlet] fénykép © Stephan Krause 2019
7
soll.” [Meistersinger II/3])8 annak a poetológiai elgondolásnak, amelynek az el-

gondoltja – Tandori Benjamin-fordításában így szól a „das Gemeinte” magyar
változata – az lesz, ami mint „működés döntően retorikai természetű, és mint
ilyen nem ismereteket továbbít, hanem alapvetően a kommunikáció kölcsönös-
ségének »konfiguratív« dinamikáján keresztül tesz – csak kis részben uralható –
történéssé minden »megnyilatkozást«.”9 Noha e megállapítást egy olyan érvelés
során olvashatjuk, amely inkább a két világháború közötti költészeti-esztétikai
fejleményeket részletezi, a »történéssé tétel« szövegbeli-retorikai mibenlétének
7 A dátumhoz lásd a Centre for the History and Analysis of Recorded Music (CHARM) adat-
bázisát. A drezdai Sächsische Landesbibliothek, Staats- und Universitätsbibliothek digitális
hangtárában online meg lehet hallgatni Schorr-ral és Blechhel készült felvételt: http://medi-
athek.slub-dresden.de/ton70923562.html
8 Az idézetek A nürnbergi mesterdalnokok című opera librettójának következő kiadásából va-
lók: Richard Wagner, Die Meistersinger von Nürnberg. Handlung in drei Aufzügen. Vollstän-
diges Textbuch, szerk. Wilhelm Zentner, utószó Ulrich Karthaus, Reclam, Stuttgart, 1995.
9 Kulcsár Szabó, Költészet és korszakküszöb, 8.
poétikai vonásai az imént felidézett operamonológban (nem ária) is megtalál-

hatóak. A záró verssorokban ugyanis »megnyilatkozik« és megneveződik a »köl-
tő«, aki a művészethez és a műalkotás létéhez alapvetően hozzáértőként jelenik
meg. E sorokban Hans Sachs főképp Walther hangbeli tehetségét és előadásának
művészeti (politikai) újszerűségét emeli ki:
Dem Vogel, der heut’ sang,

dem war der Schnabel hold gewachsen:
macht’ er den Meistern bang,
gar wohl gefiel’ er doch Hans Sachsen.
(Meistersinger II/3)10
Sachs megdicséri Walther dalát. E sorokban ugyanakkor tetten érhető a mono-

lóg drámai funkciójában az a bizonyos „történés[…]” – elsősorban drámailag.
Esztétikailag azonban sokkal inkább a nyelvi történés által jön létre a monológ
lényeges zárlata. A Wagner-szövegben a Sachs-alak önmagát megnevező és ezál-
tal megnyilvánító „aktusa” a sorvégi rímeken keresztül „történik”, és (a gramma-
tikai kényszer ellenére) ez az, ami „csak kis részben uralható”. Arany János Petőfi
Sándort aposztrofáló és „Petőfi Sándorhoz” mint alakhoz intézett híres Episz-
tola Petőfihez (1848) című versének rímalkotása a történő jelentésképzésével és
többnyelvű beszédmódjával poétikailag mintha még ezt a Meistersingerben ily
többrétegűséggel bíró wagneri rímesztétikát is felülmúlná. A wagneri librettó-
szöveg a verssorok tartalmi szerkezetével is jelöli Sachs kettős pozícióját: mint aki
egyszerre tartozik a mesterek köréhez, ám ugyanakkor kívülről is szemléli őket,
és Waltherhez való viszonyát a nevével rímelő, ereszkedő kadencia teszi szóvá.
10 Nem igazán szerencsés megoldásokkal találkozunk e sorok publikált magyar nyelvű fordí-
tásaiban, legalábbis a fent tárgyalt problémakört illetően: „Te énekes madár, / Dalaid szí-
vedből fakadnak / Zúg a mesterhad bár, / Ez tetszik, éppen ez Hans Sachsnak!” (Wagner,
A nürnbergi mesterdalnokok, ford. Várady Antal, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 19582,
37.), illetve „Te énekes madár, / természet hangja szólt dalodból; / sok mester mérges rád /
de csak elismerés jár Sachstól!” (Wagner, A nürnbergi mesterdalnokok, ford. Blum Tamás,
Wagner Ring Alapítvány, Budapest, 2002, 111.) Mindkét fordítás eltünteti Sachs monologi-
kus elgondolását azzal, hogy megszólító formákat használ. Tényleg található megszólítás a
wagneri szöveg elején, ám ez az orgonára irányul, és semmiképpen sem a (fiktív) Waltherre.
Ezen a helyen az eredeti szövegben azonban egyszer sem fordul elő a második személyű
alak. Sem a „természet”, sem az énekes „érzelmeiről” nem esik ott szó, hanem az opera fő-
hőse azon elmélkedik, hogy milyen fajta esztétikai tapasztalatban részesült aznap, valamint
azon, hogyan tudna eljutni ennek kifejezéséhez.
Ezzel összevetve Arany megoldása nemcsak egyszerűen figyelemreméltó, hanem

a többnyelvű és „többnevű” poiesziszéről elmondható, hogy [kisebb] részben
uralható, és nyelvi szerkezetével tartósan bizonyítja képződményszerűségét:
Imádott barátom, jó Petőfi Sándor

Szives üdvözlését ime küldi Jean d’Or.
„Ez az Arany zseni, sokadszorra mondom” – írhatnám, üdvözölve Ernő véle-

kedését és folytatva ezt a Wagner–Arany-összehasonlítást11 úgy, hogy a két lírai
példa a hasonló kromatika alapján hasonlítható össze, s nem pedig a szemanti-
kai párhuzam révén. Arany szövege képes megduplázni a barát keresztnevét a
francia névforma eredeti hangzásában, ha a zöngétlen felé tartó kiejtést alkal-
mazzuk a „Jean” első hangja esetében. Az eleve zöngés [ʒ] így sokkal inkább a
zöngétlen frikatívhez hasonlít, amely [ʃ]. Az „Arany János”-ként visszafordít-
ható francia névből ezáltal tehát kihallatszik a „Sándor”. Wagner keresztrímje
efféle bilinguálisan alkotott kongruenciát nem tartalmaz. Nála a „gewachsen”
és az archaikus datívforma „Sachsen” (tehát nem az állam) talál egymásra, ös�-
szekötve a newcomer Walther éneklési művészetéről kimondott véleményt ma-
gával a kimondóval, aki tehát (önmagának) monologikusan kimondja a drámai
cselekményben. És mintha e költészeti beszédmódban kifejeződő tetszés olyan
lényeges elgondolásnak lenne az eredménye, amelyben – a wagneri Sachs-alak
monológja által, akit az esti munkája, a nap eseményei és nem utolsó sorban az
orgonabokor illata inspirált12 – maga a műalkotás saját hatóképességének enig-
11 Arany János Wagner iránti hűvössége a publicisztika adta keretekben fejeződik ki. Wagner
első magyarországi látogatását (1863. július) követően a Koszorúban jelent meg Bartalus Ist-
ván háromrészes, Wagner pályáját és művészetét ismertető és pesti koncertjeiről beszámoló
részletes cikke, amely Wagnert a korszak újszerű művészeti szólamaként értékeli. Arany rövid,
de annál határozottabb lábjegyzetet fűzött ez utóbbi gondolathoz, amelyet pusztán a „Szerk.”
rövidítéssel jelölt: „Nem kivánunk tisztelt referensünkkel vitatkozni, örömest elismerjük Wag-
ner kitünő tehetségét, sőt operareformja is ugy tünik fel előttünk, mint egy s más tekinteben
üdvös reactio a jelenkori opera tulzásai ellen. Azonban a jövő operájának, a mennyire elmélet-
ből ismerjük, nem igérhetünk nagy jövőt, mert a szavalati drámával kiván versenyezni, mire
képtelen, s mert e miatt kénytelen megbénitni azt is, a mit mint opera elérhetne.” [Arany
János], [Lábjegyzet Bartalus István Wagnerről szóló cikkéhez], Koszorú 1863/7., 166.
12 Érdemes itt a fenti fejtegetések mellett egy pillantást vetni a 20. század elején Magyarorszá-
gon is elterjedő operaismertető irodalomra, amely a népszerűsítés, magyarázás mellett a mű
egy-egy jelenetének értelmezését olykor határozottan meg is szabta. Az orgona monológról
a következőt állítja Vaszilievits: „A tavaszi dal motivuma […], mely a zenekarból felcsendül,
közli velünk Sachs gondolatait, Igen! a lovagnak úgy kellett énekelnie, mikor a tavasz meg-
matikus-megkerülhetetlen létformáján látszik „gondolkodni”. Ugyanabban a

monológban először a következőt mondja Sachs:
Und doch, ’s will halt nicht gehn.

Ich fühl’s – und kann’s nicht verstehn –
kann’s nicht behalten – doch auch nicht vergessen;
und faß ich es ganz – kann ich’s nicht messen,
Doch wie auch wollt’ ich’s messen,
was unermeßlich mir schien?
(Meistersinger II/3)13
„[H]angzik Hans Sachsnak az a nevezetes [pár] sora, amelyben a Walther éne-

két dicséri […], s közben a műalkotásról mint »unermesslich«-ről énekel” – írja
Kulcsár Szabó e Sachs-monológra utalva.14 E wagneri operaműben és a librettó
szövegében a műalkotás mibenlétét tárgyaló mozzanat érdekli,15 mely szerint a
műalkotás (egyik) lényeges tulajdonsága a (mindenkori) (fel)mérhetetlensége.16
hozta az ő szerelmi ábrándjait is! Igen! a szív kitöréseit nem vonhatják igába merev szabályok
és elavult éneklési törvények. A zenekar lágy hangjai mellett […] melyek megtestesítenek egy
orgona-illattól édesen terhes enyhe nyári éjszakát, belekezd Sachs pompás monológjába. […]
Hiába iparkodik munkával eltéríteni gondolatait, azok mindig visszatérnek a lovag dalához
mialatt a zenekarban felhangzanak a tavaszi dal […] és Walther énekének szólamai […].
Csakhamar előtűnik az ő kedvetlenségét jelző szólam is, ártatlan bo[s]szankodását jelezve,
hogy nem tud Walther dalától szabadulni. Minden iparkodása azonban hiábavaló, úgy, hogy
végre is ő tör ki a tavaszi dal szólamával […]: »A szent tavasz / Törvénye az, / Szivébe az
sugallá / Ez készté, s ő dallá!« Aztán: »S zúg a mester-had bár, / Sachsnak mégis tetszett az
ének!«” Vaszilievits Emil, Wagner Rikárd: A nürnbergi mesterdalnokok. Dalmű 3 felvonás-
ban, Ismerteti Vaszilievits Emil = Dr. Vaszilievits Emil népszerű operai útmutatója 5. füzet,
Nádor Kálmán kiadása, Budapest, 1908, 14–15. Visszatérünk még Sachs Vaszilievits által fel-
tételezett dilemmájához, és ama feltételezett „kedvetlenségéhez” és „bosszankodásához”.
13 „De hát nem megy sehogy: / Csak érzem, de nem értem én, / Nem emlékszem tisztán, feledni
se bírom, / Nem foghatom fel, bár sejtve sejtem. / Ej hát, de ki is bírná / Megmérni a mérhe-
tetlent?” (Wagner, I. m., Várady fordítása, 37.) és „De nem, hát mégse megy: / talán nem
értettem meg; / nem maradt bennem, / s nem felejtem mégsem: bár tudom, hogy szép, de föl
nem mérem!” Wagner, I. m., Blum fordítása, 111.
14 A szerzőnek küldött egyik elektronikus levelében 2019-ben.
15 A Sachs-monológ e részlete Kulcsár Szabó 2020. március 7-én Münchenben németül meg-
tartott előadásának egyik döntő hivatkozása.

16 Lásd Kulcsár Szabó Ernőnél is: „A jelentésképződés történő – és ennyiben mögékerülhetet-
len – hagyományában elhelyezkedő értelmezés tehát abból a tapasztalatból indul ki, hogy a
műalkotás hozzáférhetetlen marad annak a hatástörténetnek a(z amúgy is illuzórikus) felfüg-
Azon töpreng itt Sachs, hogy a megélt esztétikai tapasztalatot hogyan közelítse
meg. Sachs szavainak az elrendezése és a gondolkodásának folyamatát színre
vivő retorika mintha arról is tanúskodna, hogy a dicsért („ein Lied von Sachs,
das will was bedeuten”17, mondja később épp Beckmesser [III/3]) nürnbergi
poéta számára is a megtapasztalt előadás és az előadott dal „megérthetősége”
„a legnagyobb hermeneutikai kihívás”.18 Kulcsár Szabó a „közösségi mibenlét[ét]”
tárgyalja az előző fordulattal. A közösség a Mesterdalnokokban is lényeges, fő-
ként a wagneri kora újkori Nürnberg „elképzelt közössége” (Anderson imagined
communities19 értelmében. E fogalmat Kulcsár Szabó Ernő ugyancsak megem-
líti idézett tanulmányában.). Mielőtt visszatérnénk a műalkotás „Unermess-
lichkeit”-jéhez mint kétértelmű – végtelen és bármely mérce által megmérhe-
tetlen – jelenséghez, melynek minőségét Kulcsár Szabó is kiemelte, lássuk a
messen ige kontextusát. Sachs a műalkotás mérhetőségénének kérdéséről az
orgona monológban nem első alkalommal gondolkodik el. Hiszen ebben az
esti töprengésben – a háza előtti orgonabokor alatti padon s a cipészi munka
közben – visszatér egy korábbi alapgondolatára, megjegyzésére, amelyet Sachs
Beckmesserrel szemben tett, aki határozottan azt követelte, hogy a mesterdal-
nokok köre döntse el, hogy Walther „hier versungen hat” (I/3).20 Sachs, látva
a mesterek felháborodását, nyugodt hangfekvésben mondja el a véleményét,
főképp a műalkotás esztétikai megközelíthetőségének (megfoghatóságának)
egyik alapelvét fejtegeti:
gesztésével, amelynek során értelmezésének nem-érvényteleníthető horizontja megképző-

dött.” Kulcsár Szabó, A hermeneutikai kolosszus és a mediális megkülönböztetés. Avagy szö-
vegtudomány-e (még) a filológia? = Uő., Megkülönböztetések. Médium és jelentés az irodalmi
modernségben, Akadémiai, Budapest, 2010, 78. (Kiem.: S. K.)
17 Blum fordítása – „Sachstól egy dal, / ez mégiscsak számít.” (Wagner, I. m., Blum fordítása,
231.) – mellett Váradyé nem meggyőző, és a librettóban nem létező aspektust ír bele a fordí-
tásába: „Sachstól egy dalt nem minden nap kapni!” (Wagner, I. m., Várady fordítása, 77.).
18 Kulcsár Szabó, A megfoghatatlan valósága, 27.
19 A fogalom Anderson 1983-as monográfiájából való: Benedict Anderson, Imagined Commu-
nities. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, Verso, London, 1983.
20 „hogy ő elbukott a cél előtt”, fordítja Blum (Wagner, I. m., Blum fordítása, 77; akinél a „ver-
tan” pár sorral előbb szintén „elbukott” volt, és aki „megbukott”-at ír, amikor Beckmesser
másodszorra használja a „versungen”-t, ami a „singen” igéből képzett szó, és amit viszont
a magyar „elénekel” igével nem lehet lefordítani, hiszen a német szóban lényeges befeje-
zettséget jelző aspektus magyarul csupán a dal egészének előadására vonatkozik, de nem a
(végleges) bukásra). Várady megoldása: „itten elbukott” (Wagner, I. m., Várady fordítása,
27.), és a második esetben igen könnyed tónust választ, nála Beckmesser csupán ennyit
mond: „ez bukás” (Uo., 28.).
Des Ritters Lied und Weise,

sie fand ich neu, doch nicht verwirrt;
verließ er unsre Gleise,
schritt er doch fest und unbeirrt.
Wollt Ihr nach Regeln messen,
was nicht nach Eurer Regeln Lauf,
der eignen Spur vergessen,
sucht davon erst die Regeln auf!
(Meistersinger I/3)21
Sachs itt a stolzingi dal újszerűségére utal, amire a még érvényben lévő vagy régi
szabályok alkalmazhatatlanok. Ez az „inkompatibilitás” nem a dal ellentétes vagy
provokatív jellegéből fakad, hanem sokkal inkább abból, hogy megfoghatatlan-
nak bizonyul a műalkotás saját, másfajta szabályok szerinti „működőképessége”
– „nicht nach Eurer Regeln Lauf ” –, s ezáltal ugyanakkor olyan történésnek is
bizonyul, amely „csak kis részben uralható”.22 A nürnbergi mesterek izgatottak
Walther von Stolzing előadása után, fel is háborodnak, mert valami „uralhatat-
lannak” lettek a tanúi, amely nem a műalkotás minőségét vagy esztétikai-poétikai
tulajdonságát jelöli, hanem magának a műalkotásnak mint mindenkori történés-
sé válásnak a feltétele. A megfoghatatlan mibenlétet Sachs szavai azáltal is színre
viszik, hogy maga a szöveg sem képes megnevezni azt, amihez nincs mércéjük a
mestereknek, és ami Sachs számára nem megjegyezhető („kann’s nicht behalten”,
„nem maradt bennem” Blum fordításában, de vajon miért múlt időben?), ám
ugyanakkor el sem felejthető („doch auch nicht vergessen”, „s nem felejtem még-
sem” [Blum]). Az eredeti szöveg feltűnően többször is (csonkított) „s”-t használ
az „es” helyett, illetve „was”-t (vonatkozó névmásként). Maga a szöveg tehát azt
jelzi, hogy ez az „Unermessliche”, mint megfoghatatlan, még szavakkal sem mér-
hető fel.23 Várady fordításában a sor első felének lényege elvész, mert nem arról
21 „Mert dala nékem tetszik ám: / Egészen új, de nem zavart, / Szabályunk ellen vét talán, / De
mégis szép, s mértéket tart! / Ítélni hogy lehetne, / Ha nincsen rája törvényetek? / A régit
elfelejtve, / Újat abban keressetek!” (Wagner, I. m., Várady fordítása, 28); „Ez ifjú úrnak
éneke, / úgy tűnik, új, de módszeres; / bár más szabály volt lényege, / értelmes az, és érdekes.
Mércénkkel kár azt mérnünk, / mi más mérték szerint halad. / Ez új szabályt ha értjük, /
ítélnünk ezután szabad!” (Wagner, I. m., Blum fordítása, 79, 81.).
22 Kulcsár Szabó, Költészet és korszakküszöb, 8.
23 Thomas Mann 1933-as, Richard Wagner halálának 50. évfordulója alkalmából tartott (és szá-
mos európai városban megismételt) előadásában épp Wagner művére alkalmazott egy ha-
sonló gondolatot: „Es ist schwer von diesen Dingen zu sprechen, wenn einem nur das Wort
van szó, hogy zavart emlékezéssel küzdene itt Sachs, hanem éppen ellenkező-
leg, azzal küzd, hogy „tisztán” emlékszik. Kulcsár Szabó Ernő számára ezért (is)
„nevezetes[ek]” ezek a sorok, hiszen a wagneri Meistersinger című műalkotásba
foglalt műalkotás-fogalommal, annak kritikai felfogásával, valamint a főhős gon-
dolkodásának tárgyával van dolgunk; mű a műben, amely Sachs számára és általa
nem más, mint a műalkotás történésének megfoghatatlan mibenléte.
Versenkt […] sich [der Dichter] tiefer in den Organismus dieser

Wurzel, um der gefühlszwingenden Kraft innezuwerden, die ihr
zu eigen sein muß, weil sie aus ihr so bestimmend sich auf sein
Gefühl äußert – so gewahrt er endlich den Quell dieser Kraft in dem
reinsinnlichen Körper dieser Wurzel, dessen ursprünglichster Stoff
der tönende Laut ist.24
Vajon nem lehet-e a Sachs-monológban megjelenő kategóriát, a meg- és felmér-

hetetlen műalkotást Kulcsár Szabó műalkotásfelfogásával összefüggésbe hozni?
Hiszen Vaszilievits Emil félrevezető értelmezésével ellentétben, hogy tudniillik
Sachs „el szeretné téríteni gondolatait”, és hogy „szabadulni akarna Walther da-
lától”, a wagneri kijelentések azt mutatják, hogy a sachsi elgondolkodás a hatását
kifejteni képes műalkotásra tér ki, és hogy Walther dalának hallgatásakor olyan
poiészisz [ποίησις] nyilvánul(t) meg, amely a libretto szerint Sachsnak nem egy-
szerűen pusztán csak tetszett, hanem („neu, doch nicht verwirrt”; „dem war
der Schnabel hold gewachsen” [Meistersinger I/3; II/3]) magáról a műalkotás
mibenlétéről is tanúskodott. Sachs utólag Walther von Stolzing előadásának a rá
gyakorolt hatását fontolgatja, és főként azon elmélkedik, hogy milyen lehetséges
műalkotásfelfogás felelhet meg annak az eseménynek, amelynek éppen részese
volt. Így tekintve tehát az orgona monológot, egy a nyelvben is, a zenében is –
zur Verfügung steht, um sie heraufzurufen.” Thomas Mann, Richard Wagner. Vortrag = Uő.,
Richard Wagner. Vortrag (1933), Edition und Dokumentation, szerk. Dirk Heißerer – Egon
Voss, Königshausen & Neumann, Würzburg, 2017, 20. Ez az előadás a jól ismert Leiden und
Größe Richard Wagners című esszének a korábbi változata, és e későbbi esszében nem találha-
tó részeket is tartalmaz. Az esszé magyar fordítását Richard Wagner halálának 100. évfordu-
lójának évében publikálták: Mann, Richard Wagner szenvedése és nagysága, ford. Szőllősy
Klára, Európa, Budapest, 1983.
24 Wagner, Oper und Drama, szerk. Klaus Kropfinger, Reclam, Stuttgart, 19942, 278.
Kulcsár Szabó szavaival – „történő esztétikai megértés[nek]” lehetünk a tanúi.

Bár nem említi Wagnert, mégis mintha párbeszédben állna vele Kulcsár Szabó
– a műalkotás mibenlétére és az esztétikai tapasztalat, valamint a nyelvi-hatás-
történeti megértés kommunikatív közvetítésére vonatkozó – irodalomtudomá-
nyi gondolkodása, hiszen ez összeköthető a Sachs-alak által kimondott műalko-
tás-szemlélettel is. A 2000-ben megjelent Irodalom és hermeneutika című köte-
tének előszavában például a következőket olvassuk:
A szöveg megszólaltatása viszont a – hatástörténet jóvoltából – mindig mássá

való műalkotás és a befogadó „párbeszédének” hogyanja függvényében mehet
csak végbe. Jelentést, értelemegészt csupán ez a beszélgetés tud létrehozni, így
tehát sohasem a szöveg mögötti mentalitást, sorsot vagy egyéb mögöttes ténye-
zőket értjük meg, hanem valami olyat hívunk létre, ami e kommunikáció nyelvi
horizontjában általunk és rajtunk keresztül szólal meg egyáltalán. Azaz, nem va-
lami tőlünk függetlennek jutottunk a birtokába, amint megérteni véltünk vala-
mit, hanem olyan esztétikai tapasztalatban részesültünk, ami a történő esztétikai
megértés eseménye: nem valami eredendően „mást”, nem az „eredeti” okokat,
indokokat és gondolatokat hozzuk mintegy a felszínre, hanem – alteritásokat
leküzdve – mindig önmagunkat értjük újra a más és más viszonylatokban szem-
betűnő idegenség, a nem-én, a rajtunk-kívüliség „közreműködésével”.25
Amikor viszont (közvetlenül) megemlíti Wagnert, akkor a költészet- és esztéti-

katörténeti szerepét emeli ki Kulcsár Szabó, s nem véletlenül olyan összefüggés-
ben teszi ezt, ahol Wagnernek a nyelviséget érintő fejtegetéseit (még) a modern-
ség nyelvi alakzataira is alkalmazni lehet. Valéry híres Le cimetière marin (1920)
című versének – evokatív beszédmódjának, illetve Kosztolányi Hajnali részegség
című versével való összehasonlító – értelmezésében egy Wagnerre kitérő láb-
jegyzet is olvasható. Ebben Wagner „kiváló” költői tevékenységét említi meg,
zárójelben ugyan, ami viszont még inkább kiemeli e vélekedést:
Az evokációban26 „felhangzó” szótest (zenei jelentőségű) materialitásának –

igaz, a 19. század produkcióesztétikai nézetéből – alighanem (a költőnek is
25 Kulcsár Szabó, Irodalom és hermeneutika, Akadémiai, Budapest, 2000, 22.

26 A főszövegben a lábjegyzet a következő gondolat kontextusához tartozik: „Kép és látvány
összejátékát a vers [Le cimetière marin, S. K.] aiszthésziszében azért nem alapozhatják meg
önkényes szemantikai szándékok, mert a látvány evokációja éppúgy rá van utalva a kép-
zelet prefigurált kódjaira, mint a hangzás a szótest meg nem változtatható materialitására.”
Kulcsár Szabó, Költészet és korszakküszöb, 45.
kíváló) Wagner adta a legprecízebb és legérzékletesebb leírását. Ezt az anyag-

szerűséget Wagner a szógyökök materiális eredetű hangzásaként értette, amely
magán- és mássalhangzók egymást moduláló kapcsolataiban valósul meg.27
Kulcsár Szabó más alkalommal is hangsúlyozza Wagner magas költői státuszát,

például a Tristant említve. Ennek az operának az egyik legkülönlegesebb szín-
revitele Heiner Müller (1929–1995) rendezéséhez köthető (Bayreuth, 1993; ve-
zényelte Daniel Barenboim,28 díszlet Erich Wonder): „Tényleg igaza volt Heiner
Müllernek, hogy Wagner költőnek is az elsők egyike.”29 Nem kérdés tehát szá-
mára az, amit Peter Wapnewski úgy nevez, a „filológus Wagnerhez való joga”
[„Des Philologen Recht auf Wagner”]. Ezt azzal is megindokolja Wapnewski,
hogy Wagner „ist nicht zu fassen, nicht zu erfassen mit den Mitteln nur einer
27 Uo., 45. E lábjegyzet egy hosszabb magyar nyelvű Wagner-idézetet is tartalmaz, amely a
zeneszerző Költészet és zene a jövő drámájában című írásából való, a Wagner Oper und Dra-
ma (Leipzig, 1851) című elméleti fő mű harmadik, magyarra egyedüliként lefordított része:
Wagner, Költészet és zene a jövő drámájában, ford. Fischer Sándor, Zeneműkiadó, Buda-
pest, 1983.
28 Müller operarendezői tevékenysége az 1993-as bayreuthi fesztiválon Barenboim kezdemé-
nyezésére vezethető vissza. Müller egy 1994-es beszélgetésben például azt mondja: „Das war
Zufall. Das war ein Angebot, eine Frage von Daniel Barenboim […]. Er fragte mich, ob ich
das machen wollte. Ich hätte selbst nie die Idee gehabt. Ich fand die Frage so absurd, daß ich
ja gesagt habe. Ich glaube an Zufälle. Ich habe gern Zufälle.” Heiner Müller – Hyunseon
Lee, ’Als Bürger bin ich für Normalitäten, aber als Künstler natürlich nicht.’ Über Geständ-
niszwang, Untergang der DDR, Nacktbaden und Neuen Rinderwahnsinn. [Gespräch, Ber-
lin, 1994. 06. 12., első közlés: kulturRevolution 1994/30., 43–51] = Müller, Werke, XII.,
Gespräche, III., 1991–1995, szerk. Frank Hörnigk, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2008, 530.
Az Angst und Geometrie című szövegben azonos információ olvasható Müller Tristan-rende-
zéséről és Barenboim felkéréséről. Lásd: Müller, Angst und Geometrie = Uő., Werke, VIII.,
Schriften, szerk. Frank Hörnigk, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2005, 443–450.
29 A szerzőnek küldött egyik elektronikus levelében 2019-ben. – Egy Ruth Berghaussal foly-
tatott beszélgetésben 1987-ben azt állítja Müller: „An Richard Wagner ist ja sicher das in-
teressanteste die Utopie, das wieder zusammenzubringen [Musik und Text – S. K.]. Wenn
man die Texte liest, wird auffällig, wie enorm sie gebaut, für diese Musik gemacht wurden.
Es ist wie im Kubismus, Wagner hat sich Sprache und Text für die Bedürfnisse der Musik
zurechtgehauen. Das ist enorm. Da stimmt jedes Wort. Wenn man den Text ohne die Mu-
sik hört, muß man lachen. Das war der erste gewaltsame Versuch, Text und Musik wieder
zusammenzuführen. Das ist es auch, was jetzt wieder allgemein interessiert. Zumindest
ein Aspekt davon.” Müller – Ruth Berghaus – Sigrid Neef, [Ruth Berghaus und Heiner
Müller im Gespräch. Aufgezeichnet und unter Teilnahme von Sigrid Neef] = Müller, Wer-
ke, XI., Gespräche, II., 1987–1991, szerk. Frank Hörnigk, Suhrkamp, Frankfurt am Main,
2008, 75.
Wissenschaft, den Augen nur einer Perspektive”.30 Mintha Wapnewski magára

a Wagner-jelenségre alkalmazná azt a kategóriaszerű leírás-elképzelést, amelyet
Sachs monológjában fedezhettünk fel. Wapnewski kijelentése kapcsán meg kell
jegyeznünk azt is, hogy például az „er ist nicht zu fassen” nemcsak Wagner te-
vékenységének és művének a terjedelmét jelölheti (ami az „unermesslich”-hez
közeli megértés lenne), hanem olyan értelemben is „megfoghatatlan”, hogy „tet-
ten érhetetlen”, és hogy – a sachsi „Doch wie auch wollt’ ich’s messen [fassen]”
(Meistersinger II/3)31 fényében – nem lehet „véglegesen” megérteni.
A „was unermeßlich mir schien” az irodalomtörténet-írás problémáit tár-
gyaló, A magyar irodalom története 1945–1991 című, megjelenése óta alapvető-
vé vált munkában kapott lényeges szerepet:
[A]z esztétikai tapasztalat gyönyörködtetés-elvű értelmezése ugyan szembe

fogja állítani ezt a kísérletet a magyar irodalomtörténet-írás hagyományának
normatív komponenseivel, ám ennek fejében láthatóvá válnak a „megértő él-
vezet és élvező megértés” kiváltásának esztétikai-kommunikációbeli forrásai.
Azaz az irodalom mindenkori – de az irodalom időbeli létmódjából követke-
zően mindig változó – nyelvi és poétikai hatáspotenciálja, rajta keresztül pedig
a beszédmód és annak történeti-világértelmezési feltételezettsége.32
30 Peter Wapnewski, Der traurige Gott. Richard Wagner in seinen Helden, dtv, München, 1982,
20. Wagnert „nem lehet megfogni, nem lehet felfogni csak egyetlen egy tudomány eszközei-
vel, csak egyetlen egy perspektíva szemeivel”.
31 A libretto Zentner (lásd fent) szerkesztette Reclam-kiadásában ezzel az alternatívával szerepel
a sor. Így például a 2017-es bayreuthi Meistersinger-előadásról készült tv-felvételen (BR Klas-
sik; elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=gCGZJdCuFIQ) megfigyelhető, hogy Mi-
chael Volle Sachs szerepében „messen” -t énekel, miközben „fassen”-t olvasunk a feliratban.
32 Kulcsár Szabó, A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum, Budapest, 19942, 10–
11. Érdemes megjegyezni, hogy ezt az operatív (mert az irodalomtörténet bevezetőjéből való)
leírást mint majdnem kortárs gondolatot a „történés” és „megértés” kölcsönös viszonyának ki-
jelölése is kíséri: „[M]inden megértés […] mindig időbeli, tehát történeti is: a tapasztalatban ré-
szesülő megértésnek mindig történés-struktúrája van. Történés és megértés ilyen egymásrautalt-
ságát azért szükséges hangsúlyoznunk, mert az »igazság« időbeli konstituálódása sohasem tet-
szőleges műveletek eredménye”. Kulcsár Szabó, Történetiség – megértés – irodalom, Univers-
itas, Budapest, 1995, 23. A német nyelven írt irodalomtörténetben az irodalmi valóság időbeli
létmódja képezi a leírás egyik alapját is: „Die narrative Darstellung behält […] ihre Dominanz
insofern, als sie vor allem die verhältnismäßig eigenständige Dynamik wirkungsgeschichtlicher
Vorgänge im Bereich des Literarischen zu erfassen hat, indem sie die jeweilige temporale Seins-
weise der literarischen Wirklichkeit erschließt und vor Augen führt.” Kulcsár Szabó, Vorwort
des Herausgebers = Geschichte der ungarischen Literatur. Eine historisch-poetologische Darstel-
lung, szerk. Kulcsár Szabó, de Gruyter, Berlin–Boston, 2012, XV.
„Nothing matters, Mary, when you’re free”
Wagner Sachs monológjában kifejtett szava, az „unermeßlich” tehát a műalko-

tás időben történő élvezetére vonatkozik. Ezenfelül az orgona monológ „gyö-
nyörködtetés-elvű értelmezés[t]”33 is tartalmaz, amelyben „történés és megér-
tés […] egymásrautaltságát”34 láthatjuk kifejeződni, amely összefüggés Sachs
töprengésében nyilvánul meg: „und faß ich es ganz – kann ich’s nicht messen!”
(Meistersinger II/3).
A wagneri-sachsi35 szavakban megragadott jelenséget a műalkotásnak ah-
hoz a „megfoghatatlan valóság[ához]” lehet hasonlítani, amelyről Kulcsár Szabó
Ernő a „Mi a magyar?” kérdéséhez hozzászóló 2012-es tanulmányában írt anél-
kül, hogy megemlítené Wagnert. Ide tartozhatnak az ott megfogalmazott gon-
dolatok már csak azért is, mert „szándékosan nem az irodalmi világból kiraga-
dott, tehát nagyon is köznapi”36 jelenséget választott Kulcsár Szabó Ernő érve-
lésének további alátámasztásához és magyarázatához. A példa „köznapi” jellege
az adott összefüggésben lényeges és fontos. Hiszen arról is tanúskodik, hogy
nemcsak „szórakoztató” és „zavarba ejtő” a foci és a (balladai-zenei) műalkotás
találkozása, hanem hogy példát ad az „élvező megértés[re]”37 is.
De azért sorban: A 2012-es labdarúgó Európa-bajnokságon Gdańskban a
második csoportköri mérkőzésben Írország válogatottja Spanyolországéval ját-
szott. 0:4 lett a mérkőzés végeredménye, és ezzel Írország csapatának (még a
harmadik csoportköri meccs előtt) minden esélye elveszett. Az ír drukkerek
a meccs 83. percétől fogva (s még a lefújáson is túl) a The Fields of Athenry
(1970) című (Írországban közismert) dalt énekelték, többször is ismételve a re-
frént („Low lie the fields of Athenry / Where once we watched the small free
birds fly / Our love was on the wing / We had dreams and songs to sing / It’s
so lonely round the fields of Athenry”). Írországi vagy angol focistadionokban
nem idegen jelenség ezen identitást adó/erősítő dal elhangzása, az Eb-n azon-
ban kiemelkedő eseménynek bizonyult. Ahogyan Kulcsár Szabó írja, „néhány
33 Kulcsár Szabó, A magyar irodalom története 1945–1991, 10.

34 Kulcsár Szabó, Történetiség – megértés – irodalom, 23.
35 A kötőjel szerepe itt semmiképp sem azonosítható az egyenlőségjelével, még akkor sem, ha
Barrie Kosky a 2017-es bayreuthi színrevitelében szükségesnek tartotta Sachsot Wagnerként
ábrázolni, öltöztetni.
37 Kulcsár Szabó, A magyar irodalom története 1945–1991, 10.
más38 televízió riportere – nem kommentálva tovább a pályán történteket – a

ballada néma meghallgatásra ösztönözte nézőit”.39 Nem túlzás épp ennél – ismét
hívjuk fel rá a figyelmet – a „szándékosan […] nagyon is köznapi” példánál
kiemelni az (alkalmazott) hermeneutikai (irodalomtudományi) perspektívának
azt a fontos hozadékát, hogy „nélkülözhetetlen az értelmezés”.40 „Es klang so
alt und war doch so neu”, folytatódik Sachs (Meistersinger II/3) gondolkodása
az orgona monológban, kiegészítve az „unermesslich” megemlítését egy olyan
sorral, amely még az ír szurkolók The Fields of Athenry éneklésére is vonatkoz-
tatható. A dal identitásépítő szerepét a focimeccs elvesztése és az ír csapatnak a
bajnokságból való immár biztos kiesése kontextusában kell látni. Ugyanakkor a
közösen előadott dal műalkotásszerű jelenségként olyan értelemben is megható,
ahogyan az orgona monológ „unermesslich”-je „kínálja”. A tanulmány maga fő-
képp a „megroppant közösségi tudat[tal]”41 foglalkozik, amire utal az alcímében
foglalt témakör megnevezése is. Azonban e stadionéneklésben az (élvező) meg-
értésre lehetőséget kínáló „közös” az „előadás” révén válhatott felismerhetővé:
„[A]z ír csapat a közönsége szemében mindössze alulmaradt, de nem bukott el,
sőt, ha jól értjük a másik fajta reakciókat, akkor mások szemében sem.”42
Ama stadionbeli „esemény” mint (váratlan-szokatlan) történés tehát ahhoz
hasonlíthat, amit Sachs Walther dalának hallatán jegyez meg: „nicht nach Eurer
Regeln Lauf ” (Meistersinger I/3). Az ír drukkerek éneklése – mondhatjuk talán
– annyira sem „nach der Regeln Lauf ”, hogy e történés szóvátételének helyére
joggal csak az a hallgatás kerülhet, amelyet a Mesterdalnokok záró jelenetében az
inasok kórusa nevez meg, mielőtt Walther előadja dalát:
38 Bizonyos „közvetítői készületlenség[et]” és a moderátorok „meglepő értetlenség[ét]” említi

meg Kulcsár Szabó Ernő. Kulcsár Szabó, A megfoghatatlan valósága, 27.
39 Uo.
40 „[H]ermeneutika nélkül már csak azért sem lehet elképzelni az irodalomtudományt – írja
Kulcsár Szabó Ernő –, mert technikailag egyedül az esztétikai tapasztalatban nem bontható
meg jelentés és mediális materialitás – a különbözés egységeként mindig újraképződő – ös�-
szetartozása. A műalkotás képződménnyé válásában a kettő egyidejűsége és elválaszthatat-
lansága teszi lehetővé az új (ön)megértés történő eseményét. Minthogy ez az esemény épp-
úgy magába foglalja az értelmezett dolgot, mint annak értelmezőjét, az irodalomtudomány
annyiban mindig is hermeneutikai marad, hogy tárgyát épp az értelmezés nélkülözhetetlensé-
ge miatt nem egyszerűsítheti materiális médiumra és nem fokozhatja le pusztán informáci-
ókat tároló apparátussá.” Kulcsár Szabó, Szöveg – medialitás – filológia. Költészettörténet és
kulturalitás a modernségben, Akadémiai, Budapest, 2004, 12–13.
42 Uo.
Alles gespannt! ’s gibt kein Gesumm.

Da rufen wir auch nicht Silentium!
(Meistersinger III/5)43
Mintha az váltaná ki a Nürnberg városa előtti réten gyülekező emberek megható-

dottságát, amit Sachs Walther előadása előtt „unermesslich”-nek nevezett a műal-
kotás mibenlétét illető reflexiójában. A jelenetben bizonyára az is fontos, hogy
Walther előadása bizonyítékká válik azáltal, hogy Sachs őt szólítja fel kimondott-
jának tanújaként, mint akinek nemcsak a (saját) dala szépségét és mesterségét kell
megmutatnia, hanem aki éneklésével el is fogja nyerni Eva Pogner kezét.
Nicht Euren Ahnen, noch so wert,

nicht Eurem Wappen, Speer noch Schwert,
daß Ihr ein Dichter seid,
ein Meister Euch gefreit,
dem dankt Ihr heut Eu’r höchstes Glück.
Drum denkt mit Dank Ihr dran zurück,
wie kann die Kunst wohl unwert sein,
die solche Preise schließet ein?
(Meistersinger III/5)44
– szólal meg Sachs az operát záró – sokszor vitatott – monológjában, s teszi

szóvá magát a műalkotás (és közvetve a mesterek művészetének) értékét, amely
wagneri sorok mintha arra is utalnának, hogy – Kulcsár Szabó szavaival élve –
„hogyan kell akkor értenünk azt a látszólag furcsa mozzanatot, hogy a befoga-
dás szorosan hozzátartozik annak létéhez, amit meg kell értenünk?”45
43 Érdemes itt is megemlíteni a magyar fordításokat: „Nagy csöndbe van a publikum, / hát nem
kiáltjuk, hogy »Silentium!«” (Wagner, I. m., Blum fordítása, 285), amely sorok könnyedsége
(„csöndbe”) Várady fordításában csak kis részben maradt meg: „Minden figyel, nincs semmi:
/ Hát nem is kiáltjuk »Silentium!«” (Wagner, I. m., Várady fordítása, 93.)
44 „A származása bár oly dicső, / Nem címe, pajzsa a nyerő, / Hisz tudja, költővé / Önt egy
mester tevé, / Ő tette boldoggá szívét, / Így hát dicsérje most nevét, / Mely ily szép jutalmat
osztogat!” (Wagner, I. m., Várady fordítása, 95); „Őseid bármi fényesek, / bár övez téged
cím és rang, / költői hírneved / e körben nyerted el; / s azt, aki élted párja lesz.” (Wagner, I.
m., Blum fordítása, 291.)
45 Kulcsár Szabó, Hermeneutika és irodalomfelfogás, Kritika 1990/11., 10–13, itt: 12.

Hatastortenesek. Tanulmányok Kulcsár Szabó Ernő 70. Születésnapjára

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Hatastortenesek. Tanulmányok Kulcsár Szabó Ernő 70. Születésnapjára

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Alfejezet ■ 1

A kötet megjelenését támogatta:

Magyar Tudományos Akadémia

ELTE BTK Trefort-kert Alapítvány,

Névmutató .............................................................................................................. xxx

Kulcsár Szabó Ernő, a magyar irodalomtudomány legjelentősebb, mert a legna-

Természetesen nem az Ünnepelt hatásának demonstrálása volt a célunk,

rumentum, amellyel tőle független, nyelven kívül ismereteket, tapasztalatokat

2 Kulcsár Szabó Ernő, „Humanitas”, igazság, felelősség. Bölcsészet a védtelen egyetemen =

azaz lép be a megértés tapasztalatába, ami eladdig megvonta magát tőlünk.

A tekintélynek ez a gondolkodásban történő folytonos kockára tétele, ennek

Filológia, filozófia, hermeneutika

Filológia, filozófia, hermeneutika: e diszciplínák kölcsönösen összefüggenek

Jelen dolgozat egyik fő tézise, mely különböző nézőpontokból és kontex-

1 Kulcsár Szabó Ernő, Irodalom és hermeneutika, Akadémiai, Budapest, 2000, 9. (Kiemelé-

lölő a maga (materiális) medialitásában”,5 akkor ez pontosan az a pont, ahol a

I. „Filológia” és „filozófia”: a szó és az értelem – a szó értelme

Kiinduló meghatározásunk szerint, mely tehát maga is történeti (át-)hagyomá-

8 Fehér M. István, Szövegkritika, kiadástörténet, interpretáció. A történeti-kritikai és az életmű-

Filológia és filozófia, illetve általában bármely tudomány és a filozófia vi-

mutatnak. A neokantianizmus és a fenomenológia szellemi klímájában és von-

fogja filológiailag megvilágítani”.13 Úgy egy évtizedre rá, a harmincas években

Hogy mi a matematika, sohasem lehet matematikailag megállapítani; hogy mi

Az idézett meggondolásokhoz való kapcsolódásként, azok egyfajta explikációja-

A történettudomány pl. átkutat egy korszakot minden lehetséges szempont

Heidegger fejtegetéseit a következőképpen világíthatjuk meg. Ha mondjuk a

13 Heidegger, Gesamtausgabe 27., 38.

révén sohasem fogjuk megtudni, mi a geológia – ássunk ám napestig –, még

a hallás elsőbbségén alapul”),21 másrészt annyiban is, amennyiben – az előbbivel

21 Gadamer, Igazság és módszer, 321; Gadamer, Wahrheit und Methode, 466.

szó a sajátja”. Kulcsár Szabó, Szöveg, medialitás, filológia, 11, 65.

a hagyomány szövegeihez való hozzáférésé is. Sohasem találjuk magunkat

28 Az az állítás, mely szerint ha azt kérdezzük, mi a filológia, akkor a filológia önértelmezésére

A legjobb kérdés, amit ebben a tekintetben a „tiszta” filológia mellett kardosko-

II. Fogalomtörténet mint filológia

Ha némi kitérő gyanánt egyes szöveghelyektől eltekintve Gadamer művének

„igazság nem csupán és nem kizárólag a módszerben, a módszer által adatik”),

Gadamer fogalmainak a fogalomtörténeti rekonstrukciók kölcsönöznek sajátos

A fogalomtörténeti megvilágítást, melyért könyvemben síkraszálltam, s amelyet

Az utólagos, visszapillantó reflexió megerősíti a kiindulópontot. Ebben az érte-

A fogalmiság, melyben a filozofálás kibontakozik, [...] ugyanolyan módon tart

amelyben élünk. Így a gondolkodás lelkiismeretességéhez tartozik, hogy tudato-

A fogalomtörténeti kérdésfeltevés és elemzés a (tárgyalandó) téma tárgyi ex-

mer a filozófia mellett eredetileg klasszika-filológiát tanult, s visszapillantva így

III. Filológia és történettudomány

Az eddigiekben filológia és filozófia viszonyát a szójelentésekből kiindulva,

gyakorolni kell, az a fül, az érzékenység a fogalmakban rejlő előzetes meghatározottságok [...]

lített dolgozat: Gadamer, Der aristotelische Protreptikos und die entwicklungsgeschichtliche

Mindenekelőtt érdemes felfigyelnünk arra, hogy a „filológiai” jelző a fő mű

39 Gadamer, Igazság és módszer, 34, 39, 51, 149.

lológia és történettudomány között lényegi párhuzamok mutatkoznak: „mind a

42 Gadamer, Igazság és módszer, 239.

mint aminek normatív érvénye van a számára. Nem a beszéd mintaképeiként és

mészettudományi megismeréseszményhez igazodó – felfogásától, önértelmezé-

A filológus az adott szöveget, vagyis a szövegben a fent említett értelemben

Két évtized elteltével, fő művére önkritikusan visszatekintve Gadamer finomított

ruálnia és recenzálnia kell, tehát a történésznek valamilyen mértékben filoló-

IV. Filológia és filozófia

A fentiekben filológia és filozófia Gadamer Wilamowitz-tanulmányának elején

meggyűlöl és úgy vélekedik, hogy senkiben sincs semmiféle egészséges tulaj-

A veszély az, hogy ha az igazságkeresés csődöt mond, a »Liebe zu den logoi«,

a mindennnapi pragmatikus dolgok hasznán vagy kárán túllép, egymással

Filológia és filozófia közelsége vagy közössége láthatóan a szavak/beszédek

62 Gadamer, Philosophie und Philologie, 272.